ROSALIE HAM

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

The Dressmaker by Rosalie Ham
Copyright © Rosalie Ham, 2000
All rights reserved
Fordította: Czuczor Tamás

Borítóterv: Patkó-Huszti Hajnalka

Hungarian edition
by I. P. C. Könyvek Kft., 2015
Hungarian translation
© by Czuczor Tamás, 2015
A szerelem, a gyűlölet és az haute couture
felejthetetlen
regénye
Még csak tízéves volt, amikor a kis Myrtle „Tilly”
Dunnage-ot elüldözték szülővárosából. Húsz év elteltével,
miután a legnevesebb párizsi divatházaknál kitanulta a
ruhatervező és -készítő szakma minden csínját-bínját, hazatér.
Eredetileg csak egy rövid látogatást tervezett, ám aztán úgy
dönt, otthon marad, hogy gondoskodhasson beteg anyjáról.
Ám Dungatar, ez a poros, isten háta mögötti ausztrál
városka nem felejt: itt nem csak a bűnök, az emlékek
és a
vádaskodások árnyéka is messzire nyúlik. Tilly szinte
számkivetettként tengeti a napjait, egyedül Farrat őrmester,
a
ruha- és divatbolond rendőr hajlandó szóba állni vele
– és
mindenki nagy döbbenetére Teddy, az ünnepelt futballsztár.
A lány saját tervezésű, extravagáns ruhái eleinte csak
irigységet váltanak ki a nőkből, ám aztán megtörik a jég:
Tilly
egyre több megrendelést kap, és a Dungatarba tévedő utazó
nem győz csodálkozni a legfrissebb divatkreációkban
páváskodó kisvárosi háziasszonyok láttán. Egy tragikus baleset
azonban ismét Tilly ellen fordítja a lakókat, aki
ezt az
igazságtalanságot már nem tűrheti, és elhatározza, hogy
bosszút áll…
A történet mozifilmen is megtekinthető Kate Winslet, Judy
Davis, Liam Hemsworth és Hugo Weaving főszereplésével.
A szerző szeretne köszönetet mondani a
melbourne-i RMIT (Royal Melbourne Institute of
Technology) Egyetem hivatásos írói és szerkesztői
tanulmányok kurzusain tanító oktatóknak.
Továbbá kiváltképp Gail MacCallumnek,
Mercy O’Mearának, Fern Frasernek,
Patrícia Corneliusnak, Crusader Hillisnek,
valamint Natalie Warrennek és Iannak.
„Egyetlen vallás sem képes olyan lelki békét
nyújtani, mint a jólöltözöttség érzése.”
Miss C. F. Forbes
(ahogyan Ralph Waldo Emerson idézi
a Társadalmi célok című esszéjében)
Az átlagutazó, ha átszelte a búzamezőktől sárgálló alföldet
Dungatar felé,
elsőként egy sötéten reszkető foltot vehetett észre a
síkság szélén. Az
aszfaltozott úton továbbhaladva aztán a folt egy domb
alakját öltötte
magára. A Domb tetején egy ütött-kopott, barna
viharlécekből álló
tákolmány feszített kihívóan a fűvel benőtt domborulaton.
Úgy tűnt,
bármelyik pillanatban összedőlhet, ám a falakat befutó,
sűrű lombú
lilaakác kesze-kusza bogai kötelekként rögzítették a
házat egy szilárdan
álló kéményhez. Ahogy a Dungatar felé robogó vonat
vagonjai a sínek
enyhén dél felé forduló ívén kissé bedőltek, az utasok
a szerelvény
ablakain át megpillanthatták a düledező, barna építményt.
Éjszakánként a
környező rónaságról látni lehetett a viskóból kiszüremlő
világosságot,
mintha csak a sötéten feketéllő tenger közepén egy
remegve pislákoló
jelzőfény hirdette volna, hol található Bolond Molly
otthona. A
naplementében a Domb árnyékot vetett a kisvárosra, amely
egészen a
silókig terpeszkedett.
Egy téli éjjelen Myrtle Dunnage az édesanyja házából
kiszűrődő fény után
kémlelt egy Greyhound távolsági busz szélvédőjén kitekintve. Nemrégiben
írt levelet neki, ám nem kapott rá választ, ezért
minden bátorságát
összeszedve a telefon kagylója után nyúlt. A vonal túlsó felén
megszólaló
hang kurtán így felelt:
– Molly Dunnage-nak nincs telefonja, azt se tudja,
mi fán terem a
telefon.
– Küldtem neki levelet – folytatta Tilly de nem válaszolt.
Talán nem ért
el hozzá az üzenetem?
– Az öreg Bolond Molly azt sem tudná, mit kezdjen
egy levéllel –
replikázott a hang.
Tilly elhatározta, hogy hazautazik Dungatarba.
I.

Gingham
„Pamutszövet, melynek minősége a fonal
típusától, az anyag színtartósságától és súlyától
függően változhat. Számos mintázatban szőhető.
Megfelelő kezelés mellett tartós szövetanyag.
Felhasználási területe széles skálán mozog:
a gabonazsákoktól kezdve, a függönyökön át,
otthonkák és öltönyök elkészítésére is alkalmas.”
Szövetanyagok a varráshoz
1.

Farrat őrmester kipofozgatta rendőrkalapját, lecsípett egy kilógó

szálat a
hajtókájáról, majd tisztelgett egyet saját kifogástalan tükörképe előtt.
Nagy
léptekkel elindult fényesen ragyogó rendőrautója felé, hogy
megkezdje
szokásos, esti ellenőrző körútját. A helyiek már mind
visszavonultak a
házaikba, a férfiak pedig az igazak álmát aludták,
mert másnap a
rögbicsapatnak jó esélye volt győzni a pályán.
Megállította a kocsit a főutcán, hogy fürkésző
tekintetével
végigpásztázzon az ezüstös tetejű, füstös épületeken. Köd
lopakodott a
házak köré, és úgy gyűlt össze a kapufélfák és falak
körül, akár egy fák
közé kifeszített, finom fátyolszövetből szőtt ponyva.
Beszélgetés tompa
zaja szüremlett ki az állomás mellett lévő Station Hotelből.
Orral a
kocsma felé autók parkoltak, amelyeken végigtekintve
megpillantotta a
szokásos Morris Minorokat és Austinokat, egy
haszongépjárművet,
Pettyman tanácsnok Wolseley-ját és Beaumont-ék kissé
megfáradt, ám
még mindig tiszteletet parancsoló Triumph Glóriáját.
Egy Greyhound busz robogott be a városba, majd hangos
szisszenés
közepette megállt a postahivatal előtt úgy, hogy a
reflektorai egyenesen
Farrat őrmester sápadt arcát világították meg.
– Érkező utas? – kérdezte fennhangon.
A busz ajtaja kicsapódott, a belsejéből pedig fény
kúszott elő. Egy
karcsú, fiatal hölgy lépdelt le könnyedén a ködbe.
Svájcisapkája alól
előbuggyanó, buja hajfürtjei a vállát verdesték, és egy
szokatlan szabású
felsőkabátot viselt. „Nagyon sikkes” – gondolta magában
az őrmester.
A sofőr előhúzott egy bőröndöt a csomagtérből, és a
postahivatal
tornácáig cipelve letette egy sötét sarokba. Azután
visszament egy
másikért, majd ismét egy újabbért, végül valami mást is
előcibált –
valamit, aminek domború volt a fedele, és az oldalán
arany betűkkel a
SINGER felirat díszlett.
Az utas a tárgyat a kezében tartva bámult a patak
felé, majd mindkét
irányban végigpillantott az utcán.
– Atya-gatya! – szaladt ki hangosan Farrat őrmester
száján, ahogy
sietve elindult az autójától. – Nézzenek oda, csak nem Myrtle
Dunnage?
Myrtle felgyorsította lépteit. Nemkülönben Farrat őrmester,
akinek
megakadt a szeme a hölgy elegáns csizmáján. „Olasz
lehet?” –
morfondírozott. „És a nadrágja, hm, biztosan nem szerzsből
varrták.”
– Hadd segítsek, Myrtle!
Ő szó nélkül továbbhaladt, ám az őrmester előrelendült,
és ahogy
kikapta a kezéből a domború fedelű dobozt, megpördült
a saját tengelye
körül. Csak álltak egymásra bámulva, miközben gomolygott
körülöttük a
hófehér pára. Tilly igazi nővé érett, Farrat őrmester pedig
megöregedett.
Zavarában egyik sápadt kezével az ajkához kapott, majd vállát
megvonva
elindult a kocsijához Myrtle csomagjaival. Miután az
utolsó koffert is
bedobta a hátsó ülésre, kinyitotta az anyósülés ajtaját, és
várt.
Amint a lány beszállt, ő is körbekerült az autó körül,
és miután
beugrott, kelet felé indult el.
– A hosszabb úton viszlek haza – szólt Tillyhez,
akinek görcsbe
rándult a gyomra.
Könnyedén siklottak át a ködön, majd amikor körbekerülték
az ovális
rögbipályát, Farrat őrmester így szólt:
– Az idei szezonban jelenleg a dobogó harmadik fokán
állunk.
Tilly egy szót sem szólt.
– Melbourne-ből érkeztél, ugye?
– Igen – válaszolta a lány szenvtelenül.
– Sokáig maradsz itthon?
– Még nem tudom.
Végighajtottak a főutcán. Az iskola főépülete előtt
elhaladva szinte
hallotta a péntek délutáni softballmeccseket játszó
gyerekek zsivaját és a
patakparti úszóversenyek pancsoló zaját. Ahogy a Domb felé
továbbindulva befordultak a sarkon a könyvtárnál,
érezte a vaxolt
linóleumpadló szagát, és egy pillanatra bevillant neki egy még
nedves
vérfolt, amely odakint a száraz füvön éktelenkedett. Hirtelen
megrohanták
az emlékek, amikor sok-sok évvel ezelőtt ugyanez a
férfi vitte ki őt a
buszállomásra; a gyomrát kínzó görcs most újabb hurokba rándult.
Végül a rendőrautó felkapaszkodott a Dombra, és megállt. A
lány csak
ült, és bámulta régi otthonát, miközben az őrmester őt
figyelte. A kis
Myrtle Dunnage alabástrombőre szinte világított a sötétben,
és
egyértelműen édesanyja szemét és haját örökölte. Kívülről ugyan
erősnek
tűnt, mégis láthatóan sérült volt a lelke.
– Tud valaki róla, hogy ma érkezel, Myrtle? –
érdeklődött az
őrmester.
– Tillynek hívnak. Nemsokára úgyis mindenki megtudja.
Farrat őrmester felé fordult, aki most várakozó arccal nézett
rá.
– Hogy van az anyám?
Az őrmester kinyitotta a kocsiajtót.
– Az édesanyád… mostanában nem nagyon jár el hazulról –
felelte,
ahogy kikászálódott az autóból. A veranda körül megülő köd
úgy rebbent
meg, akár egy szoknya fodrai, ahogy az őrmester
keresztülvágott rajta
Tilly csomagjaival. Megfogta a nehéz, domború tetős dobozt.
– Remek a
varrógéped, Tilly!
– Varrónőként és nőiruha-készítőként dolgozom, Farrat őrmester.
– Kitűnő! – csapta össze a kezét alkalmi sofőrje.
– Köszönöm a fuvart! – hálálkodott Tilly, majd becsukta
maga mögött
a hátsó ajtót.
Ahogy elhajtott, Farrat őrmester próbálta magában felidézni a
legutolsó alkalmat, amikor meglátogatta Bolond Mollyt. Már
vagy egy
éve nem látta, de tudta, hogy Mae McSwiney időről időre
rá szokott nézni.
„Ruhakészítő!” – somolygott magában.
Molly háza dohos volt, és úgy bűzlött, akár az oposszum
vizelete. Tilly
végigtapogatta a poros falat, hogy elérje a villanykapcsolót,
majd miután
fényt gyújtott, a konyhán keresztül a nappali felé vette
az irányt, ahol a
rozzant, ódon bútorok között elhaladva megállt a kandalló
előtt. Jéghideg
volt. Továbbindult anyja hálószobája felé, és az ajtó
gombját elfordítva
benyitott. A sarokban, az ágy mellett egy tompa fényű lámpa
világított.
– Anyu?
A halomba szórt takarók alatt megrezzent egy alak.
A koszos
kapokpamutból varrt párnán egy csontsovány arc fordult
felé,
teababával{1} a fején. Koromfekete lyukként tátongó
száját kissé kinyitva,
beesett szemmel bámult rá.
Molly Dunnage, az őrült asszony és vén szipirtyó, így szólt
a
lányához:
– A kutya miatt jött, ugye? Nem viheti el! Meg akarjuk
tartani!
Körbemutatott az ágya köré gyűlő, láthatatlan emberek
csoportján,
miközben hevesen bólogatva megerősítést várt tőlük:
– Nemde?
– Szóval ezt tettek veled! – sóhajtotta Tilly.
A takarók alól egy ujjatlan kesztyű bújt elő, ami
megkeményedett a
rászáradt a kosztól. Molly vézna csuklójára pillantott.
– Fél öt van.
Tilly kicsomagolta az üveg brandyt, amelyet még az anyjának
vett, és kiült
a szendergő Dungatar homályos sziluettjére néző hátsó
verandára. Egy
pillanatra elmerengett azon, mi mindent hagyott maga
mögött, és mi az,
ami aztán idehaza fogadta.
Hajnal felé járt már, amikor sóhajtva megemelte a poharát
az apró,
szürke városka felé, és bement. Kiebrudalt néhány, a
fehérneműsszekrény
törölközői közé bevackolódott egércsaládot, és több pókot is,
amelyek a
lámpaernyő csipkeredőibe költöztek be. Kiseperte a port, a koszt,
pár ágat,
sőt egy döglött verebet is a fürdőszobából, aztán megnyitotta
a csapokat,
hogy az egészet kisuvickolja. Kezdetben barnás, hideg víz
tört elő, majd
mikor már kitisztult és felforrósodott, feltöltötte a kádat,
amelybe a
kertből szedett levendula virágát szórta. Kicibálta az anyját
a fanyar szagot
árasztó ágyból, és botladozva a fürdőszoba felé vonszolta. Bolond
Molly
káromkodott, és egyfolytában Tilly felé hadonászott
kaszáspók lábára
emlékeztető karjaival, ám miután hamar elfáradt, megadóan
belecsusszant
a kádba.
– Mindegy, úgyis mindenki tudja, hogy a vörös zselé
tovább marad
szilárd – vihorászott elsárgult fogait megvillantva,
miközben tébolyult
tekintetét Tillyre szegezte.
– Mutasd a fogaidat! – utasította a lánya, ám Molly
szorosan
összezárta a száját. Tilly anyja két karját keresztbe
fonva a mellkasán
leszorította őt, majd összecsippentette az orrát, mígnem az
kénytelen volt
kinyitni a száját, hogy levegőt kapjon. Egy kanállal a
szájába nyúlva
elkobozta a műfogsorát, és beledobta egy pohár ammóniába.
Molly
ordibálva dobálni kezdte magát, míg teljesen ki nem merült
és tiszta nem
lett, majd amíg ő tovább áztatta magát a fürdővízben,
Tilly áthúzta az
ágyneműt. Délben kicipelte a matracokat a fűre, hogy
átszellőzzenek a
napsütésben.
Később visszatuszkolta Molly vézna porhüvelyét az
ágyba, és édes
fekete teát kanalazgatott a szájába, miközben egyfolytában
beszélt hozzá.
Molly zavarodottan és mérgesen válaszolgatott, de legalább
reagált
valamit lánya szavaira. Miután elaludt, Tilly
kitisztította a kályhát, apró
gallyakat gyűjtött gyújtósnak a kertből, és belobbantotta a
tüzet. Füstfelhők
szöktek elő a kéményből, a tető keresztgerendáin pedig egy
oposszum
futott végig dobogva. Kitárta az összes ajtót és
ablakot, majd különféle
dolgokat kezdett el kidobálni: egy ősrégi varrógépet, egy
molyrágta
próbababát, egy keverőtárcsás mosógép külső vázát, régi
újságokat és
dobozokat, mocskos függönyöket és megkeményedett szőnyegdarabokat,
egy kanapét és a hozzá tartozó, roskadozó karosszékeket,
ripityára tört
asztalokat, valamint üres konzervdobozokat és üvegeket. A kis,
viharlécekkel bedeszkázott házat nemsokára irdatlan szeméthalom
vette
körbe.
Amikor Molly felébredt, Tilly lekísérte őt az
árnyékszékig, ahol a
leültette az anyját a vécédeszkára úgy, hogy a
bundabugyija lecsúszott a
bokájára, a hálóruhája pedig be volt gyűrve a pulóvere
alá. Kezét a
köntöse övével a budi ajtajához kötözte, nehogy
elkószáljon. Molly
torkaszakadtából üvöltött, mígcsak teljesen be nem rekedt. Tilly
később
felmelegített neki egy paradicsomleves-konzervet, és kiültette a
mostanra
már megkönnyebbült, pulóverbe, kesztyűbe, sapkába, zokniba, papucsba
felöltöztetett, takarókba bebugyolált anyját a napra, majd
megetette.
Bolond Molly mindeközben megállás nélkül locsogott. Tilly
megtörölte
anyja szósztól vöröslő száját.
– Ízlett?
– Igen, köszönöm, mindig örvendünk az ilyesminek –
válaszolta
hivatalos hangnemben, szívélyes mosolyt megeresztve a
többi, banketten
egybegyűlt résztvevő felé Molly, mielőtt hányásával teljesen
beterítette
volna az ismeretlen nőt, akiről azt hitte, meg akarja
mérgezni.
Tilly most ismét a verandán álldogált, a könnyű szellő
pedig kecses
lábszárához tapasztotta a nadrágját. Odalent, a Domb alján
füst
kacskaringózott elő egy rézüstből McSwiney-ék udvarán, amely
a
szemétdomb mellett terült el. Az idegenek azt hihették, hogy
a hajlott vázú
vonatvagonok és a horpadt falú lakókocsik is a
szemétdombhoz tartoznak,
ám a McSwiney család valójában ezekben lakott. Edward
McSwiney
Dungatar pöcegödör-tisztítójaként dolgozott. Nem volt olyan latrina
vagy
teli vécétartály Dungatarban, amellyel ne tudott volna megküzdeni
még a
legsötétebb, legszelesebb éjszakán is anélkül, hogy akárcsak
 egy cseppet is
elejtett volna. Napközben áruszállítással is foglalkozott, lovas
kocsiján felalá járkált középső fiával, Barney-val,
illetve azzal a maroknyi kölyökkel,
akik a plató végéről lógázták a lábukat.
A kis Myrtle gyakran figyelte, hogyan játszanak a
McSwiney
gyerekek: a legidősebb fiú, aki pár évvel fiatalabb volt nála, a
három lány
és Barney, aki „nem volt teljesen tökéletes”. Hajlott hátú,
dongalábú fiú
volt, aki kitekeredett nyaka miatt alulról nézett fel mindenkire.
A reggeli napsugarak fényárba borították a városkát. A
vasútállomás és a
robusztus, szürke siló a vasútvonal mentén magasodott, melynek
íve és a
Dungatar patak kanyarulata által bezárt területen úgy sorakoztak a
közéjük
beszorított épületek, akár a szeplőfoltok egy orrnyergen. A
patakot,
amelynek vízszintje mindig is alacsony volt, valósággal
fojtogatták a
partvonala mentén sorjázó fűzfák leomló ágai és az
elszaporodott
gyékényfélék, lassú folyású, iszapos üledékkel teli vize pedig
hemzsegett a
szúnyogoktól. Dungatar alapítói a belső ívén meghagytak egy
többékevésbé parknak nevezhető árteret, melynek közepén egy
közösségi ház
állt. Keleti szegletében Mr. és Mrs. Almanac alacsony, dohos
kalyibája
helyezkedett el az általuk üzemeltetett gyógyszertárral
szemben, nyugati
végében pedig az iskola, melynek falai között már
emberemlékezet óta
Prudence Dimm okította Dungatar gyermekeit. A főutca
követte a park
kanyarulatát, elválasztva azt a város üzleti negyedétől. A
rendőrség épülete
messze kint az út mentén kelet felé, félúton a
temető és a város pereme
között állt. Az útvonal nem volt túl forgalmas, és csak
néhány üzlet
szegélyezte; a patika, azután az állomás mellett álló
Station Hotel, majd az
A & M Pratt háztartási bolt következett – lényegében
egy
vegyeskereskedés, ahol minden olyasfélét árultak, amire bárkinek
szüksége lehetett. A postahivatal, a bankfiók és a
telefonközpont egyazon
helyen, a vegyeskereskedés mellett lévő építményben kapott
helyet, az
utolsó, legnyugatabbra fekvő épület pedig egyszerre
működött megyei
hivatalként és könyvtárként. Dungatar üzleti negyed mögött
elszórt
lakóházait egy keskeny, murvás út tagolta részekre, amely
egészen a
rögbipályáig futott.
Az ovális alakú, füves pálya zöld szemként tekintett
vissza Tillyre,
szegélyén pedig úgy sorakoztak a leparkolt autók, akár a
szempillák.
Odabent a házban motoszkálni kezdett az anyja, őt
hívogatta, az oposszum
pedig ismét keresztüldübörgött a gerendán.
Tilly odalépett a gyepen fekvő próbababához. Felállította,
lemosta a
slauggal, majd otthagyta száradni a napon.
2.

Szombat reggelente Dungatar főutcája megtelt a pöfögő

mezőgazdasági
teherautók és az állattenyésztéssel foglalkozó családokat szállító,
brit
automobilok dallamos zajával. Az apróbb gyerekeket idősebb
testvéreik
gondjaira bízták, és kiküldték őket a parkba játszani, hogy
az anyák addig
kedvükre vásárolgathassanak és pletykálkodhassanak. A férfiak
kisebb
csoportokba verődve tárgyalták ki az időjárást, tekintetüket
időnként az
égre emelve, miközben virágos nyári ruhákba öltözött,
nemezkalapot
viselő, erős csontozatú asszonyok árulták a tombolajegyeket
kecskelábú
asztaloknál ücsörögve.
Farrat őrmester egy fiatalember mellett haladt el, aki
egy poros
Triumph Gloria volánjánál ült, és továbbindult Pratték felé.
Még odakint a
járdán belebotlott Mona Beaumont-ba.
– Jó reggelt, Mona! – üdvözölte a lányt. –
Látom, rendben hazaért a
bátyád.
– Anyám szerint végre szélnek ereszthetjük azt a rém
szörnyű felbérelt
kisegítőt. Azt a McSwiney-t…
– Mona szokásához híven határozottan és szándékosan
hosszan
elnyújtva ejtette ki a szavakat, ezért Farrat őrmester
igyekezett mindig a
tőle telhető legválasztékosabb módon megformálni a
mondandóját,
amikor vele beszélgetett.
– Nem addig van az, Mona. Meglehetősen nagy esélyt látok rá,
hogy
nemsokára lecsap Williamre valamelyik erre érdemes vénkisasszonyunk
–
jegyezte meg huncut mosollyal. – Ki tudja, lehet, hogy
azon kapod majd,
másfelé szorgoskodik.
Mona kissé oldalvást húzódott, és kardigánja kézelőjét megcsippentve
elkezdte kiegyengetni a felgyűrődött ruhaanyagot.
– Anyám úgy véééli, a lányok mifelénk a
legkevésbééé sem
kifinomultak.
Az őrmester végigpillantott Mona tweed svájcisapkáján, mely úgy
díszelgett a feje tetején, akár egy döglött macska, miközben
lomha
testtartása mindenféle kecsességet nélkülözött.
– Épp ellenkezőleg, Mona. A történelem mindnyájunkat
függetlenné
tett, haladó időket élünk: manapság előnyt jelent, ha
ért is valamihez az
ember, kiváltképp, ha a szebbik szexushoz tartozik…
Mona a szexus szó hallatán kuncogni kezdett.
– …vegyük csak példának okáért a Pratt család
hölgytagjait: kiismerik
magukat a csavarok és a csavaranyák között, tudják, melyik
por halálos a
merinó juhot megtámadó döglegyek lárváira, értenek az
állatok
takarmányozásához, a baromfit megtámadó tetvek kezeléséhez,
a
rövidáruhoz, a gyümölcs-tartósítószerekhez és a női intim
ruházathoz.
Rendkívül hasznos dolgok ezek.
– De anyám szerint ez faragatlanság…
– Igen, tisztában vagyok vele, hogy édesanyád
kiemelkedően
kifinomultnak gondolja magát.
Azzal elmosolyodott, kalapját megemelve biccentett egyet, és
belépett
az üzletbe. Mona előhúzott a ruhája ujjából egy gyűrött
zsebkendőt, és
tátott szája elé tartva zavartan nézett körbe.
Alvin Pratt, a felesége, Muriel, a lánya, Gertrude és
Reginald Blood, a
hentes vidáman és szorgosan serénykedtek a pultjaik
mögött. Gertrude
foglalatoskodott az élelmiszerrel és a szárazáruval. Minden
csomagot
madzaggal kötött át, a végét pedig az ujjaival
szakította el, amit az
őrmester igencsak sokatmondó készségnek ítélt. Mrs. Muriel Pratt
a
rövidáru és a vasedény szakértője volt. Az emberek azt
sugdosták egymás
között, hogy inkább a vasáru illik jobban hozzá.
A hús- és hentesáru
részleg a bolt legtávolabb eső sarkában helyezkedett el,
ahol Reginald
hasította szét és vágta darabokra az állati tetemeket, tömködte
be a darált
húst a juhbélbe, hogy aztán az így készült kolbászokat
gondosan
elrendezgesse a körkörösen elhelyezett, szabályos formájúra
kimetszett
karajszeletek között. Alvin Prattet udvarias modor
jellemezte,
mindamellett rendkívül zsugori volt. Napjában háromszor is
begyűjtötte a
hitelszámlákra felírt összegeket igazoló blokkokat a pultokról,
majd
üvegfalú irodájába visszavonulva, ábécébe rendezve iktatta az
adósságokat. A vásárlók általában inkább háttal álltak
neki, amíg Gertrude
kimérte a zabpelyhet, vagy hátraugrott egy doboz
aszpirinért, mert
miközben várakoztak, Alvin előszeretettel kapta elő a mappákat a
hatalmas
fafiókokból, és látványosan lassan pörgette át a kék
tintával teleírt lapokat.
Farrat őrmester Gertrude-hoz lépett, aki okos nagylányként
úgy
feszített egyenes háttal a szárazárupult mögött, mint aki
karót nyelt. Anyja
tompán, üres tekintettel támasztotta mellette a pultot.
– Hogy vagy, Gertrude? És ön, Muriel?
– Remekül, őrmester, köszönöm.
– Remélem, ma délután maguk is kilátogatnak majd megnézni,
hogyan
nyeri meg a csapatunk a döntőt. – Rengeteg munka vár
még itt ránk,
mielőtt pihenhetnénk, Farrat őrmester – felelte Gertrude.
Az őrmester egy pillanatig állta a lány tekintetét, majd így szólt:
– Ó, Gertrude, mindig a jó öszvérnek a legnehezebb
a málhája. –
Azzal Muriel felé fordult, és elmosolyodott. – Lekötelezne,
ha kaphatnék
kék kockás ginghamanyagot a hozzáillő paszpóllal. Új
függönyöket
tervezek feltenni a fürdőszobába. – Már hozzászoktak
azokhoz a
dolgokhoz, amelyekre az őrmesternek agglegény életviteléből
fakadóan
volt szüksége; gyakran vásárolt náluk asztalterítőnek és függönynek
való
anyagot. Muriel szerint minden kétséget kizáróan neki
voltak a
legdivatosabb ruhaanyagai a városban.
Az őrmester szeme végigpásztázta a rövidárupulton álló
gombtartó
állványt, míg Muriel kimért és levágott ötméternyi ginghamet,
amelyet
azután átvett tőle, hogy azt az egyenruhájának szorítva
– és az új,
kikeményített anyag illatát mélyen beszippantva –
összehajtogassa,
miközben Muriel csomagolópapírt terített ki a pultra.
Gertrude lepillantott a pult alá rejtett Women’s Illustrated
példányára.
„TERVEZZE MEG SAJÁT COWGIRLSZOKNYÁJÁT!” – harsogott a
felhívás a női magazin címlapján, ahol egy csinos lány
perdült egyet,
megmutatva vidám, kék-fehér kockás, ferdén vágott
ginghamszoknyáját,
amelyet a szegélyén paszpól díszített. Titokban megeresztett
egy cinkos
mosolyt, és Farrat őrmester tömzsi alakját figyelte, ahogy
a barna
csomaggal a hóna alatt kilép az üzlet ajtaján, és az utcát
keresztezve elsétál
a Triumph irányába. Beaumont-ék autója a park mellett állt
meg. Valaki ült
a vezetőülésben. Elindult a bolt ajtaja felé, ám ekkor
felharsant Alvin Pratt
hangja az üzlet hátsó fertályából:
– Gert-rude! A vevő pelyvát szeretne! – így hát végigsétált
a polcok
között, a mennyezetről lelógó, lassan forgó
ventilátorok alatt a bolt
hátuljába, ahol a Windswept Crestből érkezett Miss Mona és Mrs.
Elsbeth
Beaumont próbált éppen megküzdeni a hátsó sikátor
kavicságyáról
visszaverődő, vakító fénnyel. Mrs. Beaumont-t mindig is
fennhordta az
orrát. Egy gazdálkodó lányaként született, aztán egy jómódú
juhtenyésztő
fiához ment feleségül, aki viszont messze nem volt olyan
tehetős, ahogyan
azt Elsbeth az eljegyzése napján képzelte róla. Apró
termetű, csípős
modorú, szikár nő volt hosszúra nyúlt orral és parancsoló
kifejezéssel az
arcán. Most is – ahogy általában mindig –
tengerészkék ruhát viselt, és
rókaprémet kanyarított a nyaka köré. Májfoltos gyűrűsujját
aprócska
gyémánttal díszített, vékony arany karikagyűrű ékesítette. Lánya szótlanul
ácsorgott mellette, és közben egyfolytában a zsebkendőjét
babrálta.
Muriel, akinek piszkos köténye meglehetősen ápolatlan
megjelenést
kölcsönzött, így szólt Elsbethhez:
– A mi Gertie-nk csinos, talpraesett leány. Mit is
mondtál, mikor
érkezett haza William?
– Ó, valóban hazatért William? – kérdezte Gertrude
mosolyogva.
Mire Mona:
– Igen, és éppen…
– Még mindig várok… – vetette oda Mrs. Beaumont.
– Mrs. Beaumont-nak pelyvára van szüksége, édesem – szólt
a
lányához Muriel.
Gertrude maga elé képzelte Mrs. Beaumont-t, amint egy
önetető
abrakostarisznya lóg az orrán.
– Zabbal elkeverve szereti a pelyvát, Mrs. Beaumont?
Elsbeth olyan mély levegőt vett, hogy még a döglött
róka is
megemelkedett a vállán.
– William lova a sima pelyvát kedveli – válaszolta,
kihangsúlyozva a
„lova” szót.
– Lefogadom, hogy nem te vagy az egyetlen nő, aki örül a
fiad
hazatértének! – szólt közbe Muriel, bizalmasan oldalba
bökve őt a
könyökével.
Elsbeth oldalra pillantott Muriel lányára, aki kétrét
görnyedve
lapátolta bele a pelyvát egy durva szövésű vászonzsákba,
és jó hangosan
így válaszolt:
– Rengeteg munka vár Williamre a birtokon. Ha sikerül
utolérnie
magát, meg is állapodhat majd, és azután már valóban a
jövőnk építésére
koncentrálhat. Ám a birtok nem fogja lekötni minden
energiáját. Sokat
utazgatott, különféle társadalmi rétegekkel érintkezett, és mostanában
rendkívüli módon érdeklődik a világias dolgok iránt.
Tőlünk sokkal
távolabb kell majd keresgélnie, ha egyszer hozzáillő...
társaságra szeretne
lelni.
Muriel egyetértően bólogatott. Gertrude a pelyvászsákot
a térdének
támasztva álldogált a két nő között. Közelebb hajolt
Elsbethhez, és lesepert
valamit a válláról. A rókaprémen meglibbent a szőr.
– Azt hiszem, valami megtelepedett szegény öreg rókájában,
Mrs.
Beaumont.
– Leginkább pelyva lehet az – felelte Elsbeth, és
körbeszimatolt a
vegyesboltban.
– Nem – mosolygott Gertrude ártatlanul. – Már látom is, mi
az. Úgy
tűnik, szüksége lesz egy doboz naftalinra. Hozzak
egyet? – Azzal ismét
odanyúlt, és kicsippentett néhány molyrágta szőrszálat, majd
hagyta, hogy
az orruk előtt lebegve a földre hulljon. Az
Elsbeth Beaumont-t
körbepásztázó, éles tekintetek most az elvékonyodott szőrme
kikopott
foltjaira összpontosítottak. Mrs. Beaumont már éppen szólásra
nyitotta
volna a száját, amikor Muriel egykedvűen közölte:
– A szokott áron írjuk fel a pelyvát.
Az ifjabb William Beaumont előző éjszaka érkezett haza
Dungatarba,
csupán órákkal Tilly Dunnage előtt. Az ország
belsejében található
kisváros, Armidale Agrártudományi Főiskolájára járt. Amikor
William
leszállt a vonatról, édesanyja a karjába vetette magát,
a tenyere közé
szorította az arcát, és így szólt:
– Fiam, hazatértél végre, hogy a jövődet egyengesd –
anyádéról nem
is beszélve!
Most a család autójában ücsörögve várt rá és a húgára,
miközben a
Winyerp és Dungatar Város Összevont Hírmondójának egyik
összegyűrődött példánya hevert az ölében. Végigfuttatta
pillantását a
főutcán egészen a Dombon álló viskóig, és követte a
tekintetével a
kéményéből előkacskaringózó füstöt. A kunyhót egy olyan férfi
építette
még nagyon régen, aki feltehetően onnan akarta
figyelni a közelebb
merészkedő csirkefogókat, akik amúgy a vadonban vertek
tanyát. Nem
sokkal az építkezés befejezése után fel is dobta a talpát,
ezért a helyi tanács
a környező területtel együtt kisajátította az épületet, és
szemétdombot
alakított ki a tövében. Amikor eladásra került a Domb
és a lakóhely,
olcsón értékesítették. William egy pillanatra eljátszott a
gondolattal,
milyen szép is lenne odafent a Dombon lakni, távol
mindenkitől,
miközben mégis mindent lát az ember. Sóhajtott egyet,
aztán kelet felé
pillantott a lapos síkságok, a temető és a termőföldek
 irányába, amelyek a
város peremén álló rendőrőrsön túl terültek el, majd szemügyre
vette az
üzletek omladozó, téglafalú homlokzatait és megvetemedett
viharlécburkolatait, amelyekről pergett a festék.
– A jövőm – mormolta William eltökélten. – Olyan életet
teremtek itt
magamnak, amit érdemes lesz élni! – Aztán hirtelen hatalmába
kerítette a
bizonytalanság, és megremegő állal pillantott le az ölében
tartott újságra.
Kinyílt a kocsiajtó, William meglepetésében megugrott ültében.
Mona
szállt be kimért mozdulatokkal a hátsó ülésre, majd
közölte:
– Anyánk üzeni, hogy gyere!
Hátrahajtott Pratték üzlete mögé, és ahogy a
pelyvát pakolta a
csomagtartóba, egy nagylány jelent meg a hatalmas, nyitott
ajtóban, és
szélesen rámosolyogott. A vigyorgó lány tekintetéből csak úgy
sugárzott a
várakozás, ahogy ott ácsorgott hétköznapian egyszerű anyja
mellett egy
olyan díszlet kellős közepén, mélynek hátteréül horgászbotok,
zsinórok,
fűnyírók, kötelek, autó- és traktorgumik, locsolócsövek és
lókantárok,
zománcozott vödrök, gereblyék, valamint a körülöttük kavargó
gabonapor szolgált.
Amikor elindultak, Mona az orrát fújva megszólalt:
– Akárhányszor lejövünk a városba, mindig kiújul a
szénanáthám.
– Nekem sem tesznek jót ezek az utak – tette hozzá
egyetértően
Elsbeth, miközben a városi népeket bámulta. Az utcai
standok mögött
tüsténkedő asszonyok, az eladók és a gazdák most mind
csoportokba
verődve álldogáltak a járdán, és a Domb felé bámészkodtak.
– Ki él most Bolond Molly házában? – érdeklődött William.
– Bolond Molly, hacsak meg nem halt azóta – felelte
Elsbeth.
– Valaki biztosan életben van odafent – még be is
gyújtott! – jegyezte
meg a fia.
Elsbeth hátrafordult, és kibámult a hátsó ablakon.
– Állj meg! – kiáltotta.
Farrat őrmester megállt egy pillanatra a megyei hivatal
előtt, hogy
felpillantson a Dombra, aztán ismét végignézett az
utcán. Nancy Pickett
elnyűtt seprűjére támaszkodott a gyógyszertár előtt, Fred
és Purl Bundle
kijött a kocsmából, hogy csatlakozzon a postahivatal előtt
álló Dimm
nővérekhez, Ruthhoz és Prudence-hez. Fenti irodájában Evan
Pettyman
tanácsnok mindeközben éppen felkapta a kávéscsészéjét, és
körbefordult
elnöki bőr karosszékében, hogy kitekintsen az ablakon.
Akkorát ugrott,
hogy kilöttyintette a kávéját, mire heves káromkodásban tört ki.
A házak mögött húzódó, szűk utcákon Beula Harridene szaladt
végig
egyik háziasszonytól a másikig, akik felcsavart hajjal, otthonkákba
öltözve
álldogáltak a kiskertjeikben.
– Visszatért! – suttogta sziszegve. – Myrtle Dunnage
hazajött!
A szemétdombnál Mae McSwiney figyelte a fiát, Teddyt,
aki a hátsó
kertből bámult felfelé a verandán álló, nadrágot
viselő, karcsú lányra,
akinek a könnyű szellő néha bele-belekapott a hajába.
Mae karba fonta a
kezét, és összeráncolta a homlokát.
Aznap délután Farrat őrmester az asztalnál állva annyira
magába
feledkezve koncentrált, hogy még a nyelvét is kidugta.
Biztosan mozgó
hüvelykujjával kitapintotta cakkozóollója éles hegyét, majd
csikorogva
belevágott a ginghamanyagba. A kis Horatio Farrat
gyermekkorában
anyjával együtt egy divatáru-kereskedés fölött lakott
Melbourne-ben.
Miután felnőtt, belépett a rendőrség kötelékébe. Alighogy
túl volt a
diplomaosztó ünnepségen, Horatio megmutatta feletteseinek a
vázlatait és
a szabásmintáit. Új rendőregyenruhákat tervezett.
Farrat közrendőr állomáshelyéül azon melegében Dungatart jelölték
ki, ahol a szélsőséges időjárási viszonyok mellett békére és
csendre is lelt.
A helyiek örömmel konstatálták, hogy az új rendőrfőnökük
a békebíró
feladatkörét is ellátja, mint ahogy azt is, hogy előző
tisztviselőjükkel
ellentétben ő nem csatlakozik a helyi rögbicsapathoz, és
nem követel
magának ingyen sört. Az őrmester képes volt megtervezni és
elkészíteni a
saját ruháit és kalapjait, amelyek bármilyen időjárási
körülményhez
kiválóan illeszkedtek. Ruhái nem feltétlenül álltak
összhangban a
fizikumával, ám kétségkívül egyedinek bizonyultak. Teljes
pompájukat
éves szabadsága idején tudta maradéktalanul kiélvezni, ám
amikor
Dungatarban tartózkodott, kizárólag csak a háza falain belül
viselte őket.
Az őrmester szerette tavasszal kivenni a szabadságát,
amikor is két hetet
tölthetett el Melbourne-ben vásárolgatással, valamint azzal, hogy
végiglátogassa a Myers és a David Jones
divatbemutatóit, esetleg
megnézzen egy-egy színházi előadást, de azért mindig jó érzés
töltötte el
olyankor, amikor hazatért. Konyhakertje is megszenvedte a
távollétét, de
amúgy szerette a várost, az otthonát és a hivatalát.
Kényelmesen
elhelyezkedett Singer varrógépe mögött, harisnyába bújtatott
lábfejével a
pedált taposta, miközben gyakorlott mozdulatokkal irányította
a készülő
szoknya összevarrandó részeit a föl-le ugráló tű alatt.
A rögbipálya felől autódudák tülkölését és lelkesítő
örömujjongás
zsivaját sodorta magával a szél onnan, ahol fiatalemberek
hörpölték a
söreiket a lelátón. Kalapokba, és szürke felöltőkbe öltözött
férfiak gyűltek
az öltözőként is funkcionáló kispadok köré, hogy
szurkoljanak, és ma
még a feleségeik is félretették a kötésüket, csak hogy
csapatuk minden
egyes megmozdulását végigkövethessék. Az elhagyatott
büfésátorban
szinte hamuvá égtek már a felmelegített sütőbe
bepakolt piték, a hot dog
virsli forralója mögött pedig gyerekek guggoltak, akik
lecsipkedték a
cukormázat az aprósütemények tetejéről. A tömeg felhördült,
és ismét
harsogtak a dudák. Dungatar nyerésre állt.
Odalent, a Station Hotelben Fred Bundle is meghallotta
a szürke
délutánon átsuhanó zajokat, ezért most még több széket
hozott át a
sörkertből. Fred testéből egykoron csak úgy áradt az alkohol
savanyú
szaga, bőre pedig a bárpult letörléséhez használt, átázott
rongy szövetéhez
hasonlított. Egészen addig a napig, amíg a bárpult
mögött állva eszébe
nem jutott felnyitni a csapóajtót, hogy felhozzon a
pincéből egy újabb
hordó sört. Ahogy a zseblámpa után nyúlt, tett egy
lépést hátra, majd
hirtelen eltűnt. Azután csapra verte a hordót,
befejezte a műszakját, majd
szokás szerint bezárt. Másnap reggel, amikor nem jött
le, hogy megegye a
szalonnás tojását, Purl felment érte. Ahogy felhajtotta
a takarót,
megpillantotta az egykori rover {2} lilára feldagadt lábait,
amelyek olyan
vastagra megduzzadtak, akár az eukaliptuszfa törzse. Az orvos
szerint
mindkét combcsontja eltört, ráadásul két helyen is. Fred Bundle
mára már
antialkoholistává vált.
Odakint a konyhában Purl dudorászva öblítette le a salátát
a csap alatt,
paradicsomot vágott fel és kenyérszeleteket vajazott meg, hogy
szendvicseket készítsen. Vendéglátósként és egy kocsmáros
feleségeként
Purl hitt benne, hogy a vonzó megjelenés nála alapkövetelmény.
Minden
este belőtte festett szőke haját, kipingálta a körmeit,
kirúzsozta vörösre az
ajkát, és színben hozzáillő szalagot kötött a hajába.
Legszívesebben szűk
halásznadrágot és magas sarkú papucsot viselt, melyet
műanyag virágok
díszítettek. A részegek megemelték a kalapjukat a
jelenlétében, a gazdák
pedig frissen nyúzott nyúllal vagy házilag termesztett
sütőtökkel
kedveskedtek neki. Dungatar szürke átlagot képviselő asszonyai
általában
ajakbiggyesztve gúnyolódtak rajta: „Ugye magad csinálod
a frizurádat,
Purl? Jómagam inkább nem sajnálom rá a pénzt, hogy egy
hozzáértő
foglalkozzon vele.”
– Csak irigykednek rád! – szokta ilyenkor mondani Fred,
miközben
belecsípett felesége fenekébe, ezért Purl minden reggel
megállt a
pipereasztalkája tükre előtt, hogy rámosolyogjon a saját
szőkéskarmazsinvöröses tükörképére, és így szólt:
– Irigység, te átok, a rútsággal párban jártok!
Felharsant a mérkőzés végét jelző kürt hangja, és a
rögbipályán
felcsendült a csapat indulója. Fred és Purl megölelte egymást
a pult
mögött, Farrat őrmester is megállt egy pillanatra, hogy
felkiáltson:
– Hurrá!
A kürt hangja a gyógyszertárban ácsorgó Mr. Almanac füléig
nem ért el.
Teljesen belemerült a winyerpi fényképelőhívó laborból újonnan
érkezett
fotópaksaméták rendezgetésébe. Nyitott hűtőszekrénye fényénél
tanulmányozta a fekete-fehér képeket, mely hűtőszekrény sok
titkot rejtett:
Crooks-féle csukamájolajat, kenőcsöket; pamutvattával lezárt,
színes
pirulákkal teli üvegcséket; gyógycseppeket és hashajtókat;
hánytatókat,
vérnyomáscsökkentőket; ráncok kisimítására szolgáló szérumokat; mázas
gyógyszertári kőedényeket; hajtetű ellen alkalmazandó olajokat;
színezett
palackokat és üvegballonokat, amelyek a női ciklust szabályozó
gombákat
vagy férfi, nemi jellegű bőrirritációra használatos, állati
eredetű
esszenciákat tartalmaztak; a hólyagok, kelések, aknék és
az árpa
kezelésére, valamint melegborogatások készítésére szolgáló ónoxidot;
könnyezéssel járó arcüreggyulladáshoz használt csöveket; kloroformot
és
sókat; gyógybalzsamokat és keserűsókat; ásványi anyagokat és
színezékeket; gyógyító köveket, viaszokat és bőrradírokat; méreg
és más
halálos kórság elleni antioxidánsokat; magnézium-hidroxid-oldatot
és
savakat a rák ellen; pengéket, tűket és vízben
oldódó cérnát;
gyógynövényeket és magzatelhajtókat; hányingert és lázat
csillapító
szereket; gyantákat és füldugókat; síkosítókat és olyan eszközöket, melyek
valamely testnyílásba véletlenül bekerülő tárgy eltávolítására
voltak
alkalmasak. Mr. Almanac fridzsidere tartalmán keresztül ápolta
a város
lakóit, és csak ő tudta kinek mire és miért van szüksége. (A
legközelebbi
orvos harminc mérföldre volt innen.) Éppen Faith O’Brien
fakószürkefehér felvételeit vizsgálgatta… Faith a
vasútállomásnál ácsorogva
mosolyog férje, Hamish oldalán; Faith O’Brien kigombolt
blúzzal
hátradől Reginald Blood fekete Ford Prefectje mellett egy
leterített
pokrócon, miközben szoknyája szegélye felcsusszan, és kivillan
alóla a
fehérneműje.
Mr. Almanac felmorrant.
– Bűnös lelkek! – dörmögte, majd visszacsúsztatta a
fényképeket a
kék-fehér borítékba. Merev, görbe karját kinyújtva benyúlt a
hűtőszekrény
legbelsőbb zugába, és kivett egy fehér kenőcsöt tartalmazó
tégelyt. Faith
nemrég beugrott hozzá, és azt súgta a fülébe,
„Viszket egy kicsit…
odalent”, így mostanra már azt is megtudta, hogy nem
nagytermészetű
férje volt e kellemetlenség okozója. Mr. Almanac letekerte a
fedelet, és
beleszagolt a tégelybe, azután a könyökénél lévő mosdókagylóra
készített,
liliomillatú súrolószer után nyúlt. Hintett belőle egy
keveset az ujjaira,
majd a krémbe belemártva őket elkeverte az anyagot,
visszatekerte a
fedelet, és feltette a tégelyt a legfelső polc elejére.
Visszacsukta az ajtót, és mindkét karját kinyújtva
megkapaszkodott a
hűtő szélében. A lemerevedett vénember apró morgás kíséretében
előbb
egy kissé balra, majd jobbra próbálta húzni-vonni
görnyedt felsőtestét,
majd az így felgyülemlett lendületnek köszönhetően szikár
porhüvelye
himbálózni kezdett. Ettől aztán egyszer csak felemelkedett
az egyik
lábfeje, melyet hamar követett a másik is, és azzal
az öreg patikárius
egyensúlyát vesztve átbillent, és elterült volna vegykonyhája
padlóján, ha
az esést a pult nem állítja meg. Mr. Almanac
gyógyszertárának összes
pultja és polca üresen állt. Minden, ami szem előtt volt, vagy
fémhuzallal
megerősített üvegvitrinekbe, vagy biliárdasztalokra emlékeztető,
magasított munkapadokra lett pakolva, hogy amikor beléjük
ütközve
megáll, nehogy bármit leverjen és összetörjön.
Előrehaladott Parkinsonkórjának köszönhetően leginkább egy
görbe, kétlábon járó, motyogó
kérdőjelre hasonlított, ahogy fejét folyton lehajtva, rövid
léptekkel
végigcsoszogott az üzleten, hogy az utcát keresztezve
szegényes, dohos
otthona felé vegye az irányt. Az ütközés jó barátja és
egyben megmentője
is volt, amikor asszisztense, Nancy épp nem
tartózkodott az üzletben,
kuncsaftjai pedig már hozzászoktak, hogy az ajtón belépve általában
csak
kopaszodó feje búbját üdvözlik, miközben ő díszes, dallamosan
csengő,
rézzel kivert pénztárgépe mögött ácsorog. Ahogy betegsége
kezdett egyre
inkább elhatalmasodni rajta, úgy öntötte el egyre jobban
a harag Dungatar
járdáinak állapota miatt, ezért írt is egy levelet a megye
elöljárójának, Mr.
Evan Pettymannek.
Mr. Almanac a pulthoz tapadva, teljesen köré fonódva várt,
míg
asszisztense meg nem érkezett.
– Hahóóó! Megjöttem, főnök! – köszöntötte Nancy, majd
a
könyökénél megragadva, gyengéden odakísérte az üzlet bejárati ajtajához,
előrecsüngő fejébe nyomta a kalapját, nyaka köré tekerte
a sálját, és
csomót kötött rá a nyakszirtjén ott, ahol remegő feje
kezdődött. Lehajolt,
hogy a szemébe tudjon nézni. – Szoros volt a mai
meccs, főnök, csak
nyolc góllal és két mögérúgással vertük meg őket! Szerintem
lesz néhány
könnyű sérülés, de mondtam a fiúknak, hogy hegyekben áll
magánál a
sportkrém és a kötszer.
Miután felszuszakolta rá fehér felöltőjét, megtapogatta
ívben
meghajló nyakcsigolyáját, és kibotorkált vele a járdaszegélyig.
Mrs.
Almanac a szemben lévő bejárati kapu előtt ücsörgött a
tolószékében.
Nancy gyors pillantást vetett előbb balra, majd jobbra,
aztán taszajtott
egyet a főnökén, ő pedig döccenve lelépett az aszfaltra, és
megindult Mrs.
Almanac irányába, aki kinyújtott karral egy párnát tartott
maga elé. Mr.
Almanac kalapja puhán landolt a párnába belesüppedve, ami
jelezte, hogy
biztonságban hazaért.
Odakint Windswept Crestben Elsbeth Beaumont a birtok
konyhájában épp
AGA tűzhelye előtt hajlongva locsolgatta meg szeretetteljesen
zsírral a
sütőben sülő sertéskarajt – a fia imádta a ropogósra
pirult bőrkét. William
Beaumont, az ifjabb, mindeközben a gőzölgő párából
előbukkanó,
meztelen fickók között ácsorogva a többi férfival a
rögbipálya öltözőjében
hahotázgatott, melynek levegőjében az izzadtságszag és a
pállott zoknik
bűze összekeveredett a Palmolive szappan és a sportbalzsam
illatával.
Teljesen ellazult; merésznek és magabiztosnak érezte magát a
fűtől zöldre
festett, lehorzsolt térdek, a dalok és a káromkodások
tengerében, melyek
sajátosan testvéries, valahogy mégis visszataszító intimitást
kölcsönöztek
a helynek. Scotty Pullit William mellett vigyorgott,
miközben lábujjhegyre
állva nagyot húzott lapos fémflaskájából. Az apró termetű
Scotty
legfigyelemreméltóbb testrésze karmazsinvörösre duzzadt krumpliorra
volt, melynek hegye kékes-lilás színben tündökölt. A férfi
– a napi egy
doboz Capstan cigarettának köszönhető – krákogó, váladékos
köhögése
bárhol felismerhető volt. Férjként és zsokéként is
egyaránt csődöt
mondott, viszont nem várt sikerre és népszerűségre tett szert
azáltal, hogy
elkezdett dinnyepálinkát főzni. A szeszfőzdéjét a patakpart
valamely titkos
zugában állította fel. A lefőzött cefrét többnyire ő maga
itta meg, de azért
adott is el belőle, vagy Purl-nél cserélgette el
élelmiszerre, sörre és
cigarettára.
– Mit szólsz az első gólhoz a harmadik negyedben? Én
mondom,
öreg, érett már egy ideje, csak a kürt hangja kellett
hozzá. Harsogott az
egész lelátó…! – ecsetelte röhögve, aztán köhögni kezdett,
míg az egész
arca lilára nem vált.
Fred Bundle egy csapos gyakorlott mozdulatával felpattintotta
a kupakot,
az üveget pedig a pohár pereméhez emelve jócskán
megdöntötte úgy,
hogy bőséggel csorogjon belőle a fekete nedű. A teli
poharat azután kitette
Hamish O’Brien elé a pultra, majd felcsipkedte a nedves
pulttörlő rongyba
süppedő pénzérméket. Hamish a Guinnessére bámulva
várta, hogy
leülepedjen a hab.
A tivornyázó focirajongók közelgő első hullámának danolászása
idehallatszott már az utca végéből, aztán kisvártatva be
is özönlöttek a
bárba, magukkal sodorva a csípősen hűvös levegő és
a győzelem szelét,
egy perc alatt harsány kiáltások zajával megtöltve a helyiséget.
– Fiaim! – kiáltott fel Purl, és csillogó szemmel,
mosolyogva kitárta
feléjük a karját. Az egyik fiatalember arcélén
megakadt a szeme – mint
általában amúgy a legtöbbjén ám ez az arc még valahonnan
a múltból
rémlett neki, noha Fred segített neki eltemetni a múltját. Kezét
kitárva állt,
és a fiatalembert figyelte, aki hörpölt egyet a
söröspoharából, miközben a
játékosok körülötte tülekedve énekeltek. Aztán megfordult, hogy
az
asszonyra pillantson; az orra hegyén egy kis sörhab fehérlett.
Purl érezte,
ahogy a medencecsontja körüli izmok összerándulnak, ezért
megtámaszkodott a pultban. Összevonta a szemöldökét, az ajka
lefittyedt. –
Bill? – kérdezte elmerengve.
Fred ott állt mellette.
– William inkább az apjára hasonlít, nem az anyjára.
Nem gondolod,
Purl? – jegyezte meg a felesége könyökét megragadva.
– Én vagyok az, William – szólalt meg a
fiatalember, miközben
letörölte a habot az orráról –, nem egy szellem –
tette hozzá éppúgy
mosolyogva, ahogy az apja szokott.
Teddy McSwiney odacsapódott mellé a pulthoz.
– Van rá szemernyi esély, hogy mi, jámbor halandók is
kapjunk sört,
Purl?
A kocsmárosné nagy levegőt vett, de csak szakadozottan
sikerült
lélegeznie.
– Teddy, a mi csodacsatárunk… Megnyerted nekünk a mai
meccset? –
Teddy rázendített a csapat indulójára. William is csatlakozott
hozzá, aztán
már az egész tömeg újra együtt énekelt. Purl tekintete továbbra
is rátapadt
Williamre, aki készségesen együtt nevetgélt a többiekkel,
és újabb kört
követelve felkiáltott, amikor nem is ő következett
volna, csak hogy ne
lógjon ki a sorból. Fred is rajta tartotta a szemét
az ő kis Purlyjén.
A pult végében álló Farrat őrmester elkapta Fred
pillantását, és az
órájára mutatott. Már jócskán délután hat után járt az idő.
Fred a
hüvelykujját felemelve jelezte, hogy érti, mire gondol. Purl még
elkapta az
ajtóban az őrmestert, amikor egy pillanatra megállt, hogy a
fejébe húzza a
kalapját.
– Látom, hazatért az ifjú Myrtle Dunnage.
Farrat biccentett, majd megfordult, hogy elinduljon.
– Ugye nem marad itt?
– Nem tudom – felelte kurtán az őrmester, és azzal el
is tűnt.
A futballjátékosok farostlemez táblákat erősítettek fel az
üvegajtókra
és az ablakokra, melyek még a háborúból maradtak itt, és
eredetileg az
éjszakai légitámadások ellen nyújtottak védelmet. Purl
visszasétált a
pulthoz, kicsapolt egy korsó sört jó sűrű habbal, majd gondosan
William
elé helyezte, és közben szeretetteljesen mosolygott rá.
Farrat őrmester az autójához érve még vetett egy utolsó
pillantást a
kocsmára, mely úgy állt ott a ködben, akár egy nyüzsgő
távírda, ahogy az
elsötétítők rései közül kiszűrődött a fény és az
odabent nótázó
sportemberek, győztesek és iszákosok dorbézolása. Kicsi volt
a
valószínűsége annak, hogy körzeti felügyelő épp ma este
haladjon át a
városon. A rendőrfőnök esti őrjáratra indult, kocsija
ablaktörlői inkább
csak elmaszatolták a szélvédőre tapadt harmatot, mintsem
letisztították
volna. Először a patak mentén haladva Scotty
szeszfőzdéje felé indult,
hogy ellenőrizze, nem fosztogatják-e éppen, majd a vasútvonalat
követve a
temető felé vette az irányt. Reginald Blood fekete
Ford Prefectje
bepárásodott ablaküveggel ott állt, és lágyan ringott
a sírkövek
takarásában. Odabent a kocsiban Reginald felpillantott Faith
O’Brien
hatalmas keblei közül, és felsóhajtva így szólt:
– Hej, de finom, puha teremtés vagy te, Faith! – azzal
megcsókolta a
nő ágaskodó mellbimbója lágy udvarát, míg ezalatt a
férje, Hamish
rácuppant csapolt Guinness söre krémszínű habjára a Station
Hotelben.
3.

Barney után apró hiátus következett a McSwiney gyerekek

sorában, egy
gondolatnyi szünet, de aztán hamar hozzászoktak, és úgy
döntöttek,
igazából nem is történt nagyobb baj, ezért viszonylag hamar
folytatódott
az utódnemzés. Mára már összesen tizenegy McSwiney sarjjal
büszkélkedhetett a család. Teddy volt Mae elsőszülöttje, az
ő remekbe
szabott – pimasz, fürge és ravasz – kisfia.
Csütörtök esténként
kártyapartikat szervezett a kocsmában, péntekenként pedig fej
vagy írást
játszottak pénzérmékkel, de ő szervezte meg a szombat esti
táncmulatságokat is, sőt ő volt lóversenyfogadáskor a buki,
hozzá
érkeztek be a tétek kupanapkor, és mindig ő volt az első,
aki felajánlott a
tombolára egy csirkét. Azt beszélték róla, hogy még a homokot
is el tudná
adni a sivatagban. Dungatar nagy becsben tartott csatáraként és
sármjának
köszönhetően rajongtak érte a lányok, de mégiscsak egy
McSwiney volt.
Beula Harridene még meg is jegyezte, hogy nem több egy ingyenélő
tolvajnál.
Most épp a lakókocsija előtt ücsörgött egy rozzant
buszülésben, és a
lábujjkörmét vágta, miközben időről időre felpillantott
a Bolond Molly
kéményéből előgomolygó füstcsíkra. Húgai az udvar közepén hajlongtak,
hol felbukkanva, hol pedig elmerülve a szappanhabos ruhák
között,
melyek egy régi kádban áztak, ami egyszerre szolgált
fürdőalkalmatosságként, lóitató vályúként, illetve medenceként nyaranta
a
kicsiknek, amikor a patak vízszintje túl alacsony volt, és
hemzsegtek benne
a piócák. Mae McSwiney feldobált néhány lucskos lepedőt
a lakókocsik
közé kifeszített távíróhuzalra, majd sorban kisimítgatta őket,
folyamatos
oldalazásra kényszerítve ezzel a háziállatként tartott
rózsás kakadut.
Gyakorlatias asszony volt, laza, virágmintás ruhát
hordott, műanyag
virágdíszt viselt a hajában, és gömbölyded, takaros
megjelenéséhez tiszta,
szeplős arcbőr párosult. Kikapkodta a csipeszeket a
szájából, majd
legidősebb fiához szólt:
– Emlékszel még Myrtle Dunnage-ra? Még fiatalon hagyta itt
a várost,
amikor…
– Emlékszem – vágott a szavába Teddy.
– Láttam tegnap, ahogy egy talicskányi hulladékot cipel a
szemétdomb
felé – tette hozzá Mae.
– Beszéltél vele?
– Nem akar az senkivel sem beszélni – fordult vissza
legyintve a
kiteregetett ruhákhoz Mae.
– Igaza is van. – Teddy ismét felpillantott a Dombra.
– Csinos lány – folytatta az anyja –, de ahogy
mondtam, eléggé
magának való.
– Értem, mit mondasz. Tán őrült?
– Nem.
– De az anyja bolond?
– Örülök, hogy nem kell már többé ételt felvinnem oda,
már így is
épp elég a dolgom. Teaidőre ugye meghozod nekünk azt a
nyulat,
kisfiam?
Teddy felállt, sávolyszövetből varrt nadrágja övbújtatójába dugta
a
hüvelykujját, és derékból megdőlt egy kicsit előre, mint
aki indulni készül.
Ahogy ott ácsorgott, rájött, hogy az anyja pontosan tudja,
mit forgat a
fejében.
Elizabeth és Mary kifacsart egy lepedőt, amely már úgy csavarodott,
akár egy karácsonyi cukorrúd. Margaret kikapta a kezükből, és
nekicsapkodta a nedves ruhát a fonott kosárnak.
– Csak ne megint nyúlbecsinált legyen, anyu!
– Rendben, Margaret hercegnő, majd meglátjuk, a bátyád
talál-e
nekünk fácánt meg néhány szarvasgombát odakint a
tarlón. Vagy inkább
egy szép szelet vadra fájna a fogad?
– Ami azt illeti, épp arra – felelte Margaret.
Teddy egy huszonkét kaliberes vadászpuskával a vállán bukkant
elő a
lakókocsiból. Hátrament a konyhakert mögötti udvarra, és
felkapott két
aranyszín bundájú, karcsú vadászgörényt, betette őket egy
ketrecbe, majd
három, a sarkában lihegő, apró termetű Jack Russell
terrierrel elindult
préda után lesni.
Molly Dunnage a közelben pattogó tűz és a gerendán
végigdobogó
oposszum zajára ébredt. A fal mentén kibotorkált a
konyhába. A girhes
lány megint a tűzhelynél állt, és éppen valami
mérget kotyvasztott egy
lábosban. Molly leült a tűzhely mellé egy ósdi
székre, ő pedig egy tál
zabkását nyújtott felé. Elutasítóan elfordult.
– Nincs megmérgezve – jegyezte meg a lány –, már
mindenki evett
belőle.
Molly körbepillantott a helyiségben. Rajtuk kívül egy lélek
sem volt
ott.
– Mit tettél a barátaimmal?
– Ettek, mielőtt elmentek volna – felelte Tilly, és
Mollyra mosolygott.
– Csak te és én maradtunk, anya.
– És te meddig maradsz?
– Amíg úgy nem döntök, hogy elmegyek.
– Nincs itt semmi – dohogta Molly.
– Máshol sincs – vágta rá Tilly, és azzal anyja elé tette
a tálat.
Molly kikanalazott egy kis zabkását, majd kérdőn a lányára
nézett:
– Minek jöttél ide?
– A béke és a csend miatt.
– Arra itt nem sok esélyed lesz – válaszolta Molly, és
a kanál zabkását
felé pöccintette. Az étel úgy tapadt Tilly karjára, akár az
égetően fortyogó,
tüzes kátrány.
Tilly egy zsebkendőt kötött az orra és szája elé, egy hatalmas
szalmakalap
köré pedig kiürült krumpliszsákot terített, és az összefogott
vásznat egy
darab madzaggal kötötte meg a nyakánál. Nadrágszárát betűrte
a
zoknijába, majd az üres talicskát maga előtt tolva elindult
lefelé a
szemétdombhoz. Lemászott a verembe, és elkezdett kotorászni az
átázott
újságpapírok és a rothadó ételmaradványok között, miközben
a feje felett
legyek zümmögtek. Éppen egy félig elsüppedt tolószékkel küzdött, amikor
egy férfi hangjára lett figyelmes.
– Nekünk is van egy ilyen otthon, tökéletesen
működőképes
állapotban. A tied lehet.
Tilly felpillantott a fiatalemberre. Három barnásfehér kutya
ült
mellette, és itták a gazdájuk minden szavát. A
fiatalember egyik kezében
egy ketrecet tartott, amelyben vadászgörények köröztek, a
másikban
fegyvert, a vállán pedig három döglött nyúl himbálózott. Szívós
fickónak
tűnt, bár nem volt nagydarab. A kalapját hátralökte a tarkójára.
– Ted McSwiney vagyok, te pedig Myrtle Dunnage –
mosolygott a
lányra, szabályos, fehéren csillogó fogsorát megvillantva.
– Ezt meg honnan tudod?
– Sok mindent tudok.
– Ugye Mae az édesanyád, aki időről időre rá szokott nézni
Mollyra?
– Igen, ő.
– Üzenem neki, hogy köszönöm. – Tilly még mélyebbre
ásott,
gyümölcskonzerves dobozokat, játékbaba-fejeket és a biciklikerekeket
félredobálva.
– Mondd meg neki magad, amikor átjössz a tolószékért!
Tilly tovább matatott.
– Szóval most már akár ki is mászhatsz onnan. Persze
csak ha akarsz.
A guberáló nagyot sóhajtva felegyenesedett, és elhajtotta a
zsákkalapjára telepedett legyeket. Teddy figyelte, ahogy
átküzdi magát a
szeméthalmon, és elindul felfelé a verem távolabbi
végében, azon az
oldalon, amely a legközelebb esett az árokhoz, amibe
az apja szokta
kidönteni az összegyűjtött ürüléket. A vermet körbekerülve
éppen akkor
ért oda a széléhez, amikor ő is. Tilly felegyenesedve
felnézett Teddyre, ám
ettől ki is billent az egyensúlyából. A fiatalember elkapta,
és segített neki
felegyenesedni. Ezután együtt bámultak le a bugyborékoló,
barna
szennytócsára.
Tilly kiszabadította magát a fiú szorításából.
– Megijesztettél!
– Nekem kellett volna megijednem tőled, nem gondolod? –
kacsintott
rá Teddy, és azzal hátat fordítva neki, fütyörészve elsétált a
verem pereme
mentén.
Tilly otthon letépte magáról az összes ruháját, a
tűzhely lángoló
katlanába vetette őket, majd hosszú ideig forró
fürdőben áztatta magát.
Közben Teddy McSwiney-ra gondolt, és azon tűnődött, vajon a város
többi
lakója is ilyen barátságos-e. Amikor már a tűz
mellett szárította a haját,
Molly előtámolygott a szobájából, és így szólt:
– Szóval visszajöttél. Teát?
– Igen, az most jólesne.
– Akkor készíts nekem is! – felelte Molly, és
leült. Felkapta a
piszkavasat, és megkotorta az izzó parazsat. – Találkoztál
ismerőssel a
szemétdombnál? – kérdezte vihorászva.
Tilly áttöltötte a forrásban lévő vizet a vízforralóból a
teáskannába, és
elővett két teáscsészét a konyhaszekrényből.
– Itt aztán semmi sem marad titokban – jegyezte meg a
vénasszony. –
Mindenki tud mindent a másikról, de soha senki nem kezd
el pletykálni
róla, mert akkor őt is kibeszélnék a többiek. De te
nem számítasz… a
kitaszítottakon bárki bátran köszörülheti a nyelvét.
– Talán igazad van – felelte a lánya, miközben
mindkettőjüknek édes
fekete teát töltött.
Másnap reggel egy ősrégi, rozzant, nád háttámlás, felhasadt
bőrüléses
tolószék állt csörömpölő acélkerekekkel Tilly hátsó ajtaja
előtt. Látszott
rajta, hogy frissen lett lesikálva, és bűzlött az
antibakteriális tisztítószer
szagától.
4.

Következő szombaton Itheca mérkőzött meg Winyerp csapatával.

Dungatarnak a győztes ellen kellett kiállnia a végső, döntő
összecsapásban
az azt követő héten. Tilly Dunnage elszánt küzdelmének
köszönhetően
utolérte magát a takarításban, míg a ház végül
fényesre kipucolva
csillogott, a konyhaszekrényekből minden eltűnt, az összes
konzervet
megették, Molly pedig már a veranda végében ücsörgött
a tolószékében,
és hagyta, hogy a bimbózó lilaakácon foltokban átszűrődő
napfény
simogassa a bőrét. Tilly kockás gyapjúpokrócba bugyolálta
be anyja
térdét.
– Ismerem a fajtádat – morogta Molly magában bólogatva,
miközben
erőtlen ujjait tördelte. Ahogy az étel újra táplálni
kezdte a testét, és azon
keresztül az agyát, némi értelem is visszaköltözött belé.
Rájött, hogy résen
kell lennie: muszáj lesz makacs ellenállást tanúsítania
és kifinomult
erőszakot alkalmaznia ez ellen az erősebb nő ellen, aki
szemmel láthatóan
eltökélte magában, hogy itt marad. Tilly hátrasimította Molly
szerteszét
álló, őszülő haját, a vállára csapta a
bevásárlószatyrát, széles karimájú
szalmakalapot nyomott a fejébe, napszemüveget vett fel, és
letolta a
tolószéket a verandáról, majd a bivalyfűcsomókon és a
sárgálló
pitypangokon átgázolva elindult.
A kapufélfánál egy pillanatra megtorpantak, és lefelé
pillantottak. A
főutca nyüzsgött a szombati bevásárlásukat intéző emberektől,
akik ideoda mászkáltak, vagy éppen csoportokba verődve álldogáltak.
Tilly nagy
levegőt vett, és újra előrelendült. Molly erősen belekapaszkodott
a fonott
nádból készült karfába, a Domb aljáig vezető utat
végigordibálta.
– Szóval elhatároztad, hogy megölsz! – üvöltötte.
– Nem – felelte Tilly, miközben megizzadt tenyerét a
nadrágjába
törölte. – A többiek hagytak volna örömmel meghalni, én
megmentettelek.
Most majd engem próbálnak megölni.
Ahogy befordultak a sarkon a főutcára, ismét megálltak egy
percre. A
hájas és szeplős Lois Pickett, valamint a vézna és gonosz
Beula Harridene
éppen a szombat reggeli utcai stand körüli teendőket látták
el.
– Mi az? – kérdezte Lois.
– Egy tolószék… – felelte Beula.
– Valaki tolja…
A szomszéd ház előtt Nancy kezében is megállt a
seprű, amivel a
járdát tisztogatta, hogy jobban megbámulhassa a hol
árnyékban, hol pedig
napsütéses részen haladó két alakot.
– Ez ő! Myrtle Dunnage… milyen pökhendi – jegyezte
meg Beula.
– Nézzenek oda!
– Bizony, lám csak, lám!
– Marigolid tud erről?
– Dehogy! – vágta rá Beula. – Mikor tudott
Marigold bármiről is
valamit?
– Tényleg, majdnem el is felejtettem.
– Az meg hogy lehet?
– Nézd már, milyen dölyfös!
– Ez jó mulatságnak ígérkezik.
– Nézd a haját…!
– Nem természetes…
– Vigyázz, mindjárt ideérnek…!
– Odasüss, milyen a ruhája!
– Hűűűűű…!
– Ssssss…!
Ahogy a számkivetettek feléjük közelítettek, Lois sietve a
kötése után
nyúlt, Beula pedig elkezdte látványosan sorba
rendezgetni a házilag
készített dzsemeket. Tilly melléjük érve úgy állt meg, hogy össze
kellett
szorítania a térdét, nehogy látszódjon, mennyire remeg,
majd
rámosolygott az elasztikus harisnyában és kardigánban feszítő
hölgyekre.
– Szép napot!
– Huhh, most aztán jól ránk ijesztettél, észre sem
vettünk – tettette
magát Lois.
– Csak nem Molly az, és az ifjú Myrtle, aki most tért
vissza, ööö…
merre is jártál, Myrtle? – köszöntötte őket Beula,
erősen fixírozva Tilly
napszemüvegét.
– Messze.
– Hogy vagy mostanában, Molly? – érdeklődött Lois.
– Nincs okom panaszra – felelte Molly.
Az asszony a süteményeket kezdte vizsgálgatni, Tilly
pedig a piaci
kosár tartalmát vette szemügyre, melyben sonka-, löncshús-,
ananász- és
őszibarack- konzervek sorakoztak, valamint egy doboz Tic-tac,
angol
karácsonyi puding, Milo {3}, Vegemite{4} és Rawleigh-féle
fertőtlenítő
kenőcs pihent egy vörös celofánpapír alatt. A hölgyek
Tillyt méricskélték.
– Ezek tomboladíjak – jegyezte meg Lois –, Mr. Pratt
felajánlása a
Futballklub részére. Hat penny egy sorsjegy.
– Köszönöm, de csak egy süteményt kérek; azt a kókusszal
megszórt,
csokoládés piskótatésztásat – válaszolta Tilly.
– Ne, vigyázz! Ne azt válaszd, attól szepszised lesz!
– vettette közbe
Molly.
Lois karba fonta a kezét.
– Nos, akkor?
Beula ajka lebiggyedt, és összevonta a szemöldökét.
– Akkor talán ebből? – kérdezte Tilly, majd
gyorsan az ajkába
harapott, nehogy elnevesse magát.
Molly a csodálatos napfény felé emelte a tekintetét, és
olyan szúrós
szemmel nézett, hogy a hullámos verandatetőből kiálló
acélszögek is
megirigyelték volna.
– Lefogadom, hogy annak megavasodott már a krémje. A
lekváros
tekercs néz ki a legbiztonságosabbnak.
– Mennyivel tartozom? – kérdezte Tilly.
– Két…
– Három shilling lesz! – vágott közbe Lois,
aki a csokis piskótát
alkotta, miközben olyan perzselő pillantást vetett Mollyra,
hogy az egy
kisebbfajta erdőtűz előidézésére is elegendő lett volna. Tilly
kifizette a
három shillinget, Lois pedig odalökte a süteményt Mollynak,
majd
visszahúzódott. Tilly sietve betolta az anyját Pratték
üzletébe.
– Rablás fényes nappal! – dohogott Molly. – Ez
a Lois Pickett
elvakarássza a hegesedő sebeit meg a pattanásait, aztán
kirágcsálja a
körmei alól, és csak a hajkorpája miatt szór kókuszt
a süteményére,
miközben takarítónőnek hívja magát, csak mert ő tologatja
a koszt Irma
Almanac házában. Beula Harridene-től pedig az ember elvből nem
vásárol
semmit sem, tekintve, hogy milyen firma…
Muriel, Gertrude és Reg egyszeriben mind megdermedtek, ahogy
Tilly betolta Mollyt azt ajtón. Csak néztek, mint borjú
az új kapura,
miközben Tilly a szánalmas zöldség- és gyümölcskínálatban
válogatott,
majd levett a polcról néhány doboz gabonapelyhet, és
az anyjának adta,
hogy tartsa őket. Amikor odaértek a rövidárupulthoz, Alvin
Pratt
előviharzott az irodájából. Tilly három méter zöld zsorzsettanyagot kért,
Alvin pedig készségesen azt válaszolta:
– Természetesen.
Muriel levágta és összehajtogatta a textíliát, Alvin pedig széles
mosoly
kíséretében maga elé emelte a barna papírba bugyolált csomagot.
A fogai
ugyanolyan barnák voltak, mint a csomagolópapír.
– Olyan szokatlan ez a zöld szín – ezért van
leárazva. Viszont ha
igazán elszánt az ember, egészen biztosan tud belőle
valamit készíteni.
Talán egy abroszt?
Tilly kinyitotta a pénztárcáját.
– Először is rendezned kell édesanyád kifizetetlen számláit!
– A
mosoly eltűnt Alvin ajkáról, és a lány felé nyújtotta a
tenyerét.
Molly a körmeit vizsgálgatta, Tilly pedig fizetett.
Odakint Molly hátrabökött a hüvelykujjával, és így szólt:
– Szélhámos kiskalmár!
A gyógyszertár felé vették az irányt. Purl, aki éppen
mezítláb locsolta
fel slauggal a járdát, megfordult, amikor elhaladtak
mellette, hogy
megbámulja őket. Fred odalent volt a pincében, így amikor
a slaugból
előtörő víz sugara a nyitott csapóajtók fölé ért, üvöltött
egyet, a feje pedig
előbukkant a járda szintjén. Ő is a tovahaladó nőket figyelte.
Nancy megint
abbahagyta a seprést, és rájuk meredt.
Mr. Almanac a pénztárgépe mögött kuksolt.
– Jó reggelt! – köszönt az öregember rózsaszín, kerek feje
búbjának
Tilly.
– Jó napot! – motyogta a patikus a padlónak.
– Valami ellenszérumra vagy hashajtóra van szükségem,
megmérgeztek! – kiabálta Molly.
Mr. Almanac eddig sima, kopasz fejbőrén most ráncok rajzolódtak
ki.
– Molly Dunnage vagyok, még mindig élek. Hogy van
az a szegény
felesége?
– Irma egészségi állapota megfelel az ilyenkor elvárható
szintnek –
válaszolta a gyógyszerész. – Miben segíthetek?
Nancy Pickett lépett be az ajtón, kezében a seprűjével.
Szögletes arcú
nő volt, széles vállal és fiús járással. Az iskolában
Tilly mögött ült a
padban, állandóan cukkolta, belelógatta a copfját a
tintatartóba, és hazáig
követte, hogy segítsen a többi kölyöknek elpáholni őt. Nancy
jól tudott
verekedni, és boldogan szétlapított bárkit, aki belekötött a
bátyjába,
Bobbyba. Most egyenesen Tilly szemébe nézett.
– Mit keresel?
– Benne van az ételemben – suttogta jól hallhatóan Molly.
– Beleteszi
az ételbe.
Nancy bólintott, mint aki tudja, miről beszél.
– Ahamm. – Levett néhány doboz de Witts-féle
savlekötőt az egyik
közelben álló asztalról, és Mr. Almanac orra alá dugta. A
patikus felemelte
eres kezét, ujjaival kitapintotta a pénztárgép gombjait, majd
erőteljesen
lenyomta őket. Előbb egy csattanás, majd csilingelés, végül
tompa
puffanás hallatszott, aztán Mr. Almanac zihálva megszólalt:
– Hat penny lesz.
Tilly kifizette a patikust, és Nancy mellett elhaladva, halkan
mormolva
így szólt:
– Ha valóban úgy döntenék, hogy megölöm, valószínűleg
inkább
kitekerném a nyakát.
Purl, Fred, Alvin, Muriel, Gertrude, Beula és Lois,
valamint az összes
szombat reggeli vásárolgató, de még a vidékről érkezett
falusiak is mind a
kiközösített lányt figyelték, ahogy őrült anyját – a laza
erkölcsű asszonyt
és vén csoroszlyát – tolja előre az úton a park felé.
– Valami égeti a hátamat – jegyezte meg Molly.
– Mostanra már igazán hozzászokhattál volna – vágta rá Tilly.
Lesétáltak a patakhoz, és megálltak egy kiskacsacsapat mellett,
mely a
gyenge áramlással és néhány uszadék fával küszködve próbálta
utolérni a
kacsamamát. Elhaladtak Irma Almanac mellett is, akit szinte
keretbe
foglaltak a rózsái, ahogy a napsütésben melengette vén csontjait
a kapujuk
előtt. Megmerevedett tartása arról árulkodott, hogy már
csak önmaga
árnyéka, térdét pedig rikító színű pokróc takarta,
elfedve megduzzadt
ízületeit is, melyek olyanok voltak, akár egy göcsörtös
gyömbérgyökér
dudorai. Mrs. Almanacot a reumás ízületgyulladás nevű betegség
nyomorította meg, arcára mély barázdákat vájt a gyötrelem, néha
még a
levegővétel is nehezére esett, és amikor sóhajtott egy
nagyobbat, abba
szinte belecsikordultak a csontjai, izmain pedig futótűzként söpört
végig a
perzselő fájdalom. Képes volt megjósolni az esőt, néha már
egy héttel
előbb, hogy esni kezdett volna, ezért a gazdák
számára praktikus élő
barométert jelentett, akik így gyakorta egyezettek Irmával arról,
hogy mit
súgnak a lábujjbütykei. Férje nem hitt a gyógyszeres
kezelésben.
„Függőséget okoz – szokta mondogatni. – Kizárólag a Jóisten
kegyelmére
és hatékony diétára van szüksége: rengeteg vörös húsra
és jól átfőtt
zöldségekre.”
Irma arról álmodozott, hogy habkönnyű bárkaként ring tova az
idő
tengerén. Olyan életre vágyott, amelyből hiányzik a
szenvedés és hajlott
hátú férje szüntelen piszkálódása és állandó papolása a
bűnről – minden
nyavalyája okozója.
– Mindig is csodaszép rózsáid voltak – szólította meg
Molly. – Mi a
titkod?
Irma felvont szemöldökkel a rózsaszirmok felé fordult, ám
a szemét
továbbra is csukva tartotta.
– Molly Dunnage? – kérdezte révetegen.
– Igen. – Molly előrehajolt, hogy megbökje Irma
kisebesedett, buci
nagyságúra megduzzadt öklét. Irma összerezzent, és keserveset
sóhajtott.
– Még mindig fáj, ugye?
– Egy kicsit, – felelte a szemét kinyitva Irma. –
Hogy vagy, Molly?
– Szörnyen, de nem hagyják, hogy panaszkodjak. Mi baj a
szemeddel?
– Már arra is átterjedt a gyulladás – válaszolta mosolyogva
Irma. – De
te is tolószékben ülsz, Molly!
– Illik a fogvatartómhoz.
Tilly lehajolt, és így szólt:
– Mrs. Almanac, én…
– Tudom, ki vagy, Myrtle. Nagyon rendes tőled,
hogy hazajöttél az
édesanyádhoz. És egyben nagyon bátor cselekedet is!
– Oly sok éven át tetszett ételt küldeni…
– Szóra sem érdemes. – Irma figyelmeztető pillantást
vetett a
gyógyszertár felé.
– Szerintem sem, rettenetes szakács vagy! – vetette oda
Molly
Irmának, alattomos mosoly kíséretében. – A férjed
igencsak lelassult
mostanra. Hogy sikerült ezt elérned?
Tilly bocsánatkérően Mrs. Almanac hideg, csontos vállára
helyezte a
kezét, olyan óvatosan, mintha hímes tojáshoz nyúlna. Irma
rámosolygott.
– Percival szerint mindnyájan Isten kezében vagyunk.
Korábban gyakran elesett, amitől lila monokli díszelgett a
szeme alatt,
vagy felrepedt a szája. Az évek során aztán, ahogy a férje
fokozatosan egy
csoszogó vénemberré öregedett, a balesetei is kezdtek ritkulni.
Irma tekintete az utca túloldalán lévő, vásárolgató járókelőkre tévedt.
Szájtátva bámulták a három beszélgető nőt. Tilly búcsút
intett az
asszonynak, majd továbbindultak a patak mentén hazafelé.
Miután biztonságosan leparkolta Mollyt a kandalló mellett,
Tilly kiült a
verandára, és sodort magának egy cigarettát. Odalent úgy dugták
össze a
fejüket az emberek, akár a búzaszemeket felcsipegető
csirkék. Időnként
felnéztek a Dombon álló házra, hogy aztán sietve újra
elfordítsák a fejüket.
5.

Miss Prudence Dimm tanította meg a dungatariakat írni,

olvasni és
számolni az iskolaépületben, mely éppen a postahivatallal
szemben állt,
ahol pedig a húga, Ruth volt a postamester. Szombat reggelente
és szerda
esténként Prudence látta el a könyvtárosi teendőket is.
Míg ő nagydarab,
fehér bőrű és rövidlátó volt, addig Ruth apró termetű és
napbarnított,
akinek a bőre egy kiszáradt tócsa feltöredezett, sáros
medrére
emlékeztetett. Ruth Beula Harridene-nel osztotta meg az éjszakai
műszakot
a telefonközpontban, de egyedül ő felelt azért, hogy
a naponta befutó
postavonatról leszedje és feltegye rá a dungatari leveleket
és csomagokat,
majd szortírozza és kézbesítse őket. Mindenki nála helyezte
letétbe a
megtakarításait, ő váltotta be a csekkeket és fizette be
a lakás- és
életbiztosítási díjakat is.
Nancy Pickett fejét Ruth vékonyka combjának lágy hajlatában
pihentetve heverészett a postahivatal hatalmas bőrkanapéján.
A
telefonközpont fényekkel, ide-oda kacskaringózó kábelekkel,
csatlakozókkal és fejhallgatókkal teletűzdelt berendezése némán
állt
mellettük. A murvafürt ágai vadul nekicsapódtak az ablaknak.
Nancy
felébredt, felemelte a fejét, és miközben álmosan
körbepislogott, fehéren
világító, meztelen teste lúdbőrzött, mellbimbói pedig
peckesen
ágaskodtak, mintha csak azok is a vezérlőpult részét
képező
kapcsológombok lettek volna.
Ruth ásítva nagyot nyújtózott. Odakint ismét csattant
egy ág, ahogy
valaki végigosont a postahivatal fala mentén.
– Beula! – szisszent fel Nancy.
Beviharzott a berendezés mögé, hogy sietve magára kapkodja a
ruháit.
Ruth felugrott és visszaült a helyére, felcsattintotta a
mennyezeti lámpát,
majd hangosan felkiáltott:
– Jó reggelt, Beula!
Odakint Beula belepottyant egy tüskés, összetördelt
ágakból álló
rőzsehalomba. Nancy ezalatt végigszökdelt a rövidke
ösvényen, átbújt
kerítésük meglazult lécei között, azután pedig a nyitott
ablakon bemászva,
puhán landolt szobája vörös rózsamintákkal ékes linóleumpadlóján.
Anyja, Lois az ágyában fekve vakarászta az orra feketéllő
mitesszereit,
előző nap viselt alsóneműje a párna alá volt bedugva.
Nancy halk léptekkel kilopakodott a fürdőszobába, vizet
fröcskölt az
arcára, felkapta a pénztárcáját, majd elindult a konyha
irányába, ahol
Bobby éppen Denkovitot{5} kevert el meleg vízben, hogy azzal etesse
meg
a bárányait. Nancy karácsonyra egy kutyát ajándékozott
neki, arra
gondolván, hogy ettől talán leszokik az állandó
ujjszopásról. Ám
nemrégiben – miközben éppen azzal volt elfoglalva, hogy
védelmezze a
házat és annak minden lakóját – egy barna kígyó
marta meg a kutyát,
amitől az el is pusztult. Bobby a szabadidejét
leginkább futballozással és
állatok megmentésével töltötte, így tett szert többek között
jó pár teknősre,
egy óriás varánuszra, egy kéknyelvű szkinkre, valamint
néhány
selyemhernyóra, melyeket az iskolásgyerekek már meguntak.
– Jó reggelt, hugica!
– Késésben vagyok, Mr. A. már biztosan tűkön ül!
Bobby a mosogatón sorakozó, üres sörösüvegekbe töltötte át a
meleg,
folyékony Denkovitot.
– Nem is reggeliztél. Muszáj valamit enned, helytelen
reggeli nélkül
kezdeni a napot! – jegyezte meg, miközben ráhúzkodta a
cumikat az
üvegek szájára.
– Iszom egy kis tejet. – Nancy kikapott egy
tejesüveget a
hűtőszekrényből, felrázta, majd az ajkához emelve meghúzta.
Hanyagul
visszacsúsztatta az üveget a hűtőajtóba, majd centinként átküzdötte
magát a
hátsó tornácon összesereglett, éhes háziállatok tömkelegén: három
bárányon, egy szopós bocin, egy bébi kengurun, néhány
galambon,
szarkán és csirkén, valamint egy lesántult vombaton.
Már éppen kulccsal nyitotta a patika ajtaját, amikor
megpillantotta a
közelgő Beula Harridene-t. A lábszárait csúnyán felsértette,
kardigánjához
pedig hozzátapadt egy lila virágszirom. Nancy egyenesen
elétoppant, és
mosolyogva köszönt neki:
– Újfent jó reggelt, Ms. Harridene!
Beula egy pillanatra farkasszemet nézett vele, és felfortyant:
– Várj, csak várj, egyszer majd úgyis…!
Hirtelen elakadt a lélegzete, a szájához kapott, és
elrohant. Nancyben
ez a látvány egyszerre keltett elégedettséget és
értetlenséget. Kinyitotta a
patika ajtaját, majd amikor megállt a tükör előtt,
hogy megfésülködjön,
rögtön rájött, mitől eredt futásnak Beula: az ajka
körül fehér maszatfolt
jelent meg a rászáradt tejtől. Nancy elmosolyodott.
Hétfőn reggel, pontban nyolc ötvenkor Farrat őrmester
már frissen
megfürödve feszített ropogós uniformisában. Kalapját derűsen
oldalra
billentette, tengerészkék szoknyája feszesen hozzásimult a
combjához és
tekintélyes hátsójához, nejlonharisnyája hátulján úgy sorakoztak
szigorú
rendben a szemek a vádliján, akár egy újonnan kifeszített
csirkeháló
kerítésének összekötő elemei. Új, kockás ginghamszoknyája
kikeményítve, kivasalva lógott mögötte a ruhásszekrény
gombjára
felakasztva, az anyagból megmaradt árulkodó szálakat pedig
éppen most
nyelte el porszívója porzsákja, ahogy felszippantgatta őket a
padlóról.
Beula Harridene a tornácon állva rátapadt az üvegre, és
hunyorogva
próbálta kikémlelni a benti homályt. Bedörömbölt az
ajtón. Az őrmester
lekapcsolta a porszívót, majd kimért mozdulatokkal feltekerte a
kábelt a
fogantyú köré. Levetette a szoknyát, beakasztotta a
ginghamszoknyával
együtt a ruhásszekrénybe, majd kulcsra zárta az ajtaját.
Egy pillanatra
megtorpant, hogy kezével végigsimítson a nejlonharisnyáján, és
még
egyszer megcsodálja a csipkebugyiját. Azután felvette
tengerészkék
nadrágját, majd zoknit és cipőt húzott. Vetett magára
még egy utolsó
pillantást a tükörben, és azzal elindult az irodája felé.
Odakint Beula türelmetlenkedve egyik lábáról a másikra
helyezte a
testsúlyát. Farrat őrmester feltekintett az órára, majd
kinyitotta a bejárati
ajtót. Beula szinte beesett a küszöbön, és azonnal ömleni
kezdtek belőle a
szavak.
– A kutyák végig ugattak szombat éjjel, miután
felverték őket azok a
futballhuligánok, és mivel maga nem csitította el az ebeket,
felhívtam ma
reggel Pettyman tanácsnokot, mire ő biztosított felőle, hogy
utánanéz, én
pedig ismét írtam egy levelet a feletteseinek – ám ezúttal
töviről hegyire
mindent elmeséltem nekik! Mi értelme tartanunk egy rendőrt,
ha a rend
őre nem a hatályos jogszabályoknak megfelelően, hanem a
saját kényekedve szerint szerez érvényt a törvénynek? Az
órája késik, állandóan
késve nyit ki, és azt is tudom ám, hogy péntekenként
mindig korábban
bezár…!
Beula Harridene kiguvadó, véreres-szürkés szemei szinte kiugrottak
 a
helyükről. Csapott álla volt, elülső felső két foga pedig még egy
nyulat is
megszégyenítően állt ki előre, ezért az alsó ajka állandóan kékes
színben
játszott, és jól kivehetően látszottak rajta a belemélyülő
fognyomok,
szerencsétlen formájú szája szegletében pedig folyton összegyűlt a
habzó
nyál, mely rendszerint oda is száradt. Az őrmester arra a
következtetésre
jutott, hogy mivel nem képes hatékonyan rágni, valószínűleg
éhezik, ezért
olyan gonosz, alultáplált és őrült. Beula megállás nélkül
fecsegett tovább,
Farrat őrmester pedig a pultra helyezett egy
formanyomtatványt,
kihegyezett egy ceruzát, és elkezdte kitölteni a rubrikákat:
„Október 9.,
Kilenc óra, egy perc…”
Beula a nyomaték kedvéért dobbantott egyet a lábával a
padlón:
– …és Bolond Molly lánya – az a gyilkos – visszatért!
Az a piperkőc
William Beaumont is itt lébecol a városban, őrmester,
miközben mit sem
törődik az édesanyjával meg a birtokkal, és együtt lóg
azokkal a
futballhuligánokkal. Megmondom én kereken, ha ne adj’ isten,
támad
valami hóbortos ötlete, azt mindnyájan megszenvedjük majd;
jól tudom,
mifélék ezek a nagyvárost is megjárt fiatalemberek, vannak
ott olyan
férfiak is, akik nőknek öltöznek, és azt is tudom, hogy…!
– Ezt meg honnan tudja, Beula?
– Az édesapám figyelmeztetett rá – felelte mosolyogva a
nő.
Farrat őrmester felvonta fakó szemöldökét, és egyenesen az
asszony
szemébe nézett.
– És ő honnan szerzett erről tudomást, Beula?
Az asszony erre csak pislogni tudott.
– Mi is pontosan a problémája ma, Beula?
– Megtámadtak, éppen ma reggel… megtámadott egy falka
portyázó
gyerek.
– És hogyan néztek ki ezek a gyerekek, Beula?
– Úgy, ahogy a gyerekek szoktak: kicsik voltak és
mosdatlanok.
– Iskolai egyenruhát viseltek?
– Igen.
Miközben Beula tovább ecsetelte a történteket, az őrmester
jegyzetelt:
„Horatio Farrat, a dungatari rendőrőrs őrmestere ezúton
jelenti Mrs.
Harridene panaszát. Mrs. Harridene portyázó iskoláskorú gyermekek, két
fiú és egy lány, áldozatául esett, akik miután ma, kora reggel
behatoltak a
Mrs. Harridene tulajdonában lévő telekre, láthatóan sietve
menekültek el a
sértett lakhelyéről. Mrs. Harridene a fent említett három
elkövetőt azzal
vádolja, hogy maghüvellyel dobálták meg háza hullámos
tetőszerkezetét,
melyet előzőleg a sértett veteményesében álló jakarandafáról
tulajdonítottak el.”
– Azok a McSwiney kölykök voltak! Láttam őket…! –
folytatta
recsegő hangon Beula, miközben annyira elkezdett izzadni,
hogy verejtéke
édeskés-csípős szaga lassan betöltötte a helyiséget,
néhány cseppje pedig
egyenesen Farrat őrmester jegyzettömbjén landolt. Az őrmester
a
tömbjével együtt felkapta a nyomtatványt, és tett egy
lépést hátra. Beula
megkapaszkodott a pultban, hogy ideges imbolygását megállítsa;
a fogai
mélyen belefúródtak az alsó ajkába.
– Rendben, Beula. Javaslom, látogassunk meg Maet és
Edwardot, és
vegyük szemügyre a gyermekeiket!
Beula beszállt a rendőrautóba, és először a házához
hajtottak. Közösen
megállapították, hogy valószínűleg az erős szél seperhette ki
mostanra az
összes maghüvelyt a tetőt körbevevő ereszcsatornából, azért
nem látnak
egyet sem. Farrat őrmester azután elindult, hogy felkutassa a
megvádolt
bűnelkövetőket. Nancy a seprűjére támaszkodva pletykálkodott, miközben
Purl slauggal locsolta fel a járdát. Irma a bejárati kapu
előtt ücsörgött.
Lois, kezében fonott kosárral, Pratték kirakatánál álldogált. Miss
Dimm az
iskolaudvaron ácsorgott derékig elmerülve az őt körülvevő
gyermekek
áradatában. Vele átellenben Ruth Dimm és Norma Pullit pillanatnyi
szünetet tartott, miközben a kis, vörös postásfurgonról
pakolták le a
küldeményekkel teletömött zsákokat.
Mindenki jól látta, ahogy a rikácsoló Beula szegény
Farrat őrmester
mellett az anyósülésen helyet foglalva épp elhajt
mellettük, és mindenki
mosolyogva integetett vissza a sofőrnek, amikor az végigdudálta
a főutcát.
Kellemes, édeskés illatú hétfő reggel köszöntött rá
McSwiney-ékra, és
lágy, keleti szellő lengedezett, ami azt jelentette, hogy
rozoga, ámde
boldog otthonuk a szemétdomb felől kapja a hátszelet. Edward
McSwiney
odakint ücsörgött a napsütésben egy kocsiülésben, és hordó
alakú hálóit
javítgatta éppen: a meghajolt és elszakadt csirkehálóra újabb
és újabb
réteget tekert fel a rozsdás acélvázak köré. Három
aprócska gyermek
rohangált fel s alá, és próbált sarokba szorítani néhány
szárnyával
csapkodó, panaszosan rikoltozó baromfit, hogy azután odavihessék őket
a
húsvágó tőkéhez, mely előtt Barney álldogált tétován egy
baltával a
kezében. A balta éléhez már jó pár véres tollpihe
tapadt, Barney pólóját
mindenhol vérfoltok pettyezték. Mivel épp elsírta magát,
Margaret
hercegnő egy piszkavasat nyomott a kezébe azzal, hogy
inkább kotorja
meg a szárnyasokkal teli, fortyogó rézüst alatt a tüzet,
ő pedig átvette tőle
a baltát. Mae sorra kikapkodta a lobogó vízből a
csirkéket, hogy
megkopassza őket, Elizabeth pedig egy fatönkre pakolta őket,
majd
kicibálta rózsaszín, rücskös tetemeikből a belső zsigereket.
A Jack Russell terrierek egyszeriben csaholni kezdtek, és
körbefutkostak Mae körül, végig gazdaasszonyukon tartva a
szemüket. Ő
egy pillanatra eltűnődve rájuk meredt, majd így szólt:
– Fakabátok.
Edward nyugodt, kiegyensúlyozott ember volt, ám a „fakabátok” szó
hallatán úgy ugrott fel, mintha valami megcsípte volna,
és elrohant a
hálókkal. A baromfipásztorok – két kertésznadrágos kislány és
egy csíkos
pizsamás legényke – odarohantak a kapuhoz. A totyogó
kisgyermek egy
üveggolyókkal teli szütyőt cipelt magával, a lányok pedig
egy-egy botot
tartottak a kezükben. A magasabbik kört karcolt a porba,
a kisfiú pedig a
közepébe öntötte az üveggolyókat, majd mindketten letérdeltek,
és
elmélyültek a játékban. A másik kisleány újrarajzolta egy
ősrégi
ugróiskola körvonalait, melyet még a kapufélfa előtti, vörös
agyagba
kapartak, és elkezdett fél lábon végigugrálni a négyzeteken.
Mire a fekete
Holden a kapu elé gördülve megállt, a gyerekek már
teljesen belemerültek
a játékba. Farrat őrmester dudált egyet. A csemeték
a fülük botját sem
mozdították. Ismét dudált, mire a nagyobbik lány lassan
kinyitotta a kaput.
Edward mindeközben kényelmesen visszabandukolt, és ártatlan
képpel
leült a lakókocsi elé állított ülésbe.
Beula kipattant a kocsiból, az őrmester pedig egy zacskót
kibontva
nyalókával kínálta körbe a gyerekeket. Mindnyájan jó
mélyen
belemarkoltak, majd odaszaladtak az anyjukhoz, aki a véres
baltával a
kezében közeledett. Margaret és Elizabeth sétált a két
oldalán, és közben
repkedtek körülöttük a véres tollpihék. Elizabeth könyékig véres
volt,
Margaret pedig egy égő gallyat vitt magával. Beula közvetlenül
előttük állt
meg.
– Verőfényes szép reggelt! – üdvözölte őket barátságosan a
rendőr.
Ismét rámosolygott a három kicsire, ők is visszamosolyogtak
rá, dundi
arcocskájukon gödröcskék jelentek meg, cukorral összekeveredett nyáluk
kicsordult és beszínezte az állukat.
– Ezt a három apróságot látta a háza körül ólálkodni, Beula?
– Igen – kiáltotta Beula –, ők azok a csirkefogók!
– És azzal már fel is emelte a kezét, hogy lekeverjen
nekik egy pofont.
Erre Farrat őrmester, Edward, Mae és a nagylányok is
azonnal elé léptek.
– Tehát akkor inkább két lányról és egy kisfiúról lenne szó?
– Igen, most, hogy közelebbről is láthatom őket, ők voltak!
– És mi a helyzet az iskolai egyenruhával?
– Nyilvánvalóan átöltöztek.
– Én még nem is vagyok ám iskolás – csacsogta a
totyogós –, és Mary
sem. Victoria jövőre megy suliba, de…
– És várod már az iskolát, Victoria? – kérdezett közbe az
őrmester.
A három gyerkőc egy emberként válaszolta:
– Ááá, nem, szívesebben keresünk kincset a szemétdombon.
Farrat őrmester végignézett az előtte felsorakozott,
kicsinyke,
maszatos csibészeken. Kivétel nélkül mindegyik a kezében
tartott
nyalókászacskót szuggerálta.
– Ma reggel mindnyájan a szemétdombon keresgéltetek?
Erre most felváltva válaszolgattak:
– Dehogy, ilyenkor semmit sem találni ott! Péntekenként
járunk,
amikor friss szemetet hoznak.
– Ma csirkéket fogdostunk.
– Hónap meg pecázás lesz, a patakra megyünk halat fogni.
– Vigyázzatok a szátokra, gyerekek, és nem hónap, hanem
holnap! –
szólt rájuk szigorúan Mae.
– Hazudnak, mint a vízfolyás! – fakadt ki elvörösödött
arccal a
verejtéktől bűzlő Beula. – Maghüvellyel dobálták meg a
tetőmet!
A gyerekek tanácstalanul néztek egymásra.
– Nem, ma biztos nem.
– De ha ezt tetszik akarni, mi szívesen…!
Beula az idegességtől elkezdett egy helyben ugrálni, és
köpködve,
visítva azt rikoltozta:
– Ők voltak! Ők voltak!
A kölykök meredten bámulták, majd a kicsi fiú így szólt:
– Nem tom, mitől pipult be így a néni, de azt látom,
hogy olyan zabos,
majd’ beszarik.
Mae egy akkora maflást kevert le jobbról a kis
George-nak, hogy a
gyereknek még a füle is csengett tőle. A csapat többi tagja
erősen bámulta
a földet.
– Sajnálom – kért bocsánatot Mae a többiektől tanulják el
az ilyen
beszédet.
Farrat őrmester hosszasan magyarázni kezdte annak az előnyeit,
ha a
helytelen viselkedést már csírájában elfojtják, és jó példával
járnak elöl.
Mae karba fonta a kezét.
– Ezt már mind tudjuk, őrmester, de most mit szándékozik tenni?
A rendőrfőnök Beula felé fordul.
– Mit gondol, Ms. Harridene, megelégedne azzal, ha a
lakókocsi mögé
vinném ezeket a gyerekeket, és móresre tanítanám őket
egy kiadós
kiabálássál, vagy inkább azt szeretné, hogy itt és most,
mindenki szeme
láttára úgy elpáholnám őket, hogy egy életre megemlegessék?
McSwiney-ék erre nevetésben törtek ki, és annyira elkezdtek
vihogni,
hogy még a hasuk is belefájdult. Az őrmester odaadta
Victoriának a
zacskót a maradék nyalókával, Beula pedig
visszatámolygott a kocsihoz.
Mérgében hatalmasat rúgott az egyik reflektorba, amit
sikerült is
széttörnie, majd olyan erővel vágta be az ajtót, hogy még a
vonatvagonok
és a lakókocsik ablakai is beleremegtek. Áthajolt a
vezetőülés felett, és
határozott mozdulattal rátenyerelt a dudára, a kezét
szándékosan rajta
felejtve.
Farrat őrmester kihajtott a kapun, majd megállította az
autót. Beula
Harridene felé fordult, közelebb húzódott hozzá, majd áthajolt
előtte, és
megragadta az ajtónyitó kallantyút. Eközben finom, meleg
lehelete a nő
arcába csapott. Beula összezsugorodott, és olyan közel préselte magát
az
ajtóhoz, amennyire csak bírta. A rendőrfőnök lágy hangon szólt
hozzá:
– Én nem arra tartok, amerre ön, Beula. Szabályszegést
követ el az,
aki pazarolja a rendvédelmi erők üzemanyagkészletét, úgyhogy
itt most
útjára is engedem. – Azzal megrántotta a kallantyút, és
kilökte a nő előtt az
ajtót.
Odafent a Dombon Tilly Dunnage egy pillanatra abbahagyta az
ásást,
hogy megnézze, hogyan tessékelik ki Beula Harridene-t a fekete
autóból.
Elmosolyodott, majd visszafordult, hogy átforgassa a felpuhult földet
ott,
ahová zöldséget tervezett veteményezni.
6.

Lent a városban William leparkolta a Triumph Gloriát

Pratték üzlete előtt,
és végigsétált a gyalogúton a reggeli napsütésben.
Rámosolygott a
patkómágneseket és képakasztó kampókat halmokba rendezgető Murielre,
biccentett egyet Loisra, aki a fejét vakarva konzervborsó után
kutatott, és
integetett a hentespultnál álló Reg és Faith felé. Faith éppen arra
várt, hogy
Reg levágjon neki két szép hátszínszeletet, és közben vidáman
dudorászott:
– „I’ve got you… under my skin.”{6}
– Szereted ezt a dalt, ugye? – kérdezte tőle a jóképű
hentes, kivillantva
vakító, hófehér fogsorát.
Faith elpirult, és zavartan tekintélyes méretű kebléhez kapta a
kezét; az
ujjait díszítő aranygyűrűk megcsillantak.
– Csodás hangod van! – udvarolt neki tovább a
hentes, miközben
hosszú, éles kését a csípőjén lógó fémtokba csúsztatta.
Fehér, ropogósra
kikeményített inge alatt széles mellkasa megfeszült, kék
csíkos köténye
pedig szépen fonódott karcsú dereka köré.
– Tehetek még érted bármit, Faith?
A fiatalasszony alig bírt megszólalni. Rámutatott a
húskészítményekre:
– Abból a devoni felvágottból kérnék még.
Gertrude az irodát leválasztó üvegfal mögött hajlongva port
törölgetett.
– Elnézést! – szólította meg William.
Gertrude felegyenesedett, és széles mosollyal köszöntötte:
– Üdv!
– Üdv…
– Gertrude vagyok, Gertrude Pratt – mutatkozott be
vékony, kerek
tenyerét a fiatalember felé nyújtva, ám William tekintete
az üzletet
fürkészte.
– Meg tudná mondani, hol találom Mr. Prattet?
– Természetesen – susogta Gertrude a hátsó ajtó felé
mutatva. – Most
éppen…
William a választ meg sem várva elindult a megjelölt
irányba. Hátul
akadt rá Mr. Prattre, aki éppen dobozokat pakolt le
McSwiney-ék lovas
kocsijáról.
– Ó – szólította meg William –, megvan az én
emberem!
Mr. Pratt átdugta a hüvelykujját a köténye pántjain,
majd látványosan
meghajolt.
– A tékozló fiú visszatért! – köszönt nevetve.
– Mr. Pratt, szabadna egy szóra?
– Feltétlenül!
Mr. Pratt kinyitotta az iroda ajtaját, majd hátraszólt a lányának:
– Gertrude, kérem a Windswept Crest-számlát!
– Ismét meghajolt, és betessékelte Williamet.
Gertrude átnyújtotta a vastagra duzzadt mappát az édesapjának,
aki így
szólt:
– Most pedig, ha megbocsátanál, Gert!
A lány kifelé menet hozzásimult Williamhez, de az ő figyelmét
teljes
mértékben lekötötte a vaskos számlaköteg, melyet Mr. Pratt
most maga elé
húzott.
– Azért jöttem, mert szükségem lenne néhány tekercs
kerítéshálóra és
vagy egy tucat köteg karóra.
William hangja elveszett az éterben. Alvin egyértelmű és
nagyon
határozott fejrázással jelezte, mi erre a válasza.
Gertrude a csemegepult mellett ácsorgott, és a
fiatalembert figyelte,
aki kalapja karimáját az ujjai közt szorongatva egyfolytában
körbeforgatta
a fejfedőjét, nyugtalanul fészkelődve helyezte át a súlypontját hol
az egyik,
hol a másik lábára, arca pedig megnyúlt és petyhüdtté
vált. Amikor Pratt
önelégült vigyorral az arcán végre újra megszólalt –
„Háromszáznegyvenhét font, tíz shilling és nyolc penny”
–, William úgy
rogyott bele az irodai székbe, hogy hirtelen még a
tweedzakója is
felgyűrődött a válla körül.
Gertrude elvonult a mosdóba, hogy vörösre rúzsozza az ajkát.
A férfiak már a bejárati ajtó előtt álltak, William
homlokráncolva a
járda aszfaltjára meredt, Mr. Pratt pedig mosolyogva melengette az arcát
a
téli napsütésben. Gertrude odaoldalazott melléjük.
– Örülök, hogy újra itthon vagy, William! – búgta doromboló
hangon.
A fiatalember tekintete a lányra villant.
– Köszönöm… és önnek is, Mr. Pratt. Megnézem, mit tehetek
az ügy
érdekében… Viszontlátásra! – William lassan visszabotorkált a
kocsijához, beült a volán mögé, és a műszerfalat bámulta.
Mr. Pratt figyelme most a lányára irányult, aki álmodozó
tekintettel
bámulta Williamet.
– Gyerünk, Gertrude, vár a munka! – szólt rá, majd
az orra alatt
mormolva hozzátette: – Micsoda ötlet… aligha tudnék
bárkire is rásózni
egy ilyen rakás szerencsétlenséget. Legkevésbé William Beaumont-ra…
Muriel odalépett a lánya mellé.
– A futballcsapat táncmulatsága két hét múlva, szombaton
lesz –
jegyezte meg.
A könyvtár ajtajára kitűzött feliraton az állt: „Nyitva
szerda és szombat
este. Érdeklődni a megyei hivatalban lehet.” Tilly végignézett
a főutcán,
majd miután megpillantotta az ide-oda mászkáló embereket, úgy
döntött,
inkább szerdán tér majd vissza. Megfordult, a tekintete az
utca túloldalán
lévő iskolaudvarra tévedt. A játszótér csordultig megtelt
ugrabugráló
lányokkal, focizó kisfiúkkal és ugrókötelező apróságokkal. Miss
Dimm
lépett ki a póznához, és megrángatta a szünet végét
jelző, csilingelő
csengő kötelét, a gyerekek pedig újra eltűntek a termekben.
Tilly átsétált az
úton a park felé; a szeme megakadt a hajlongó perui borsfák
árnyékában
sorakozó, alacsony padokon, melyeken egykor ő is ott
ücsörgött
ebédidőben, és mosolyogva nézte a veranda előtti, keményre
taposott
talajt, ahol minden reggel a gyerekek szoktak gyülekezni.
Egyszer csak a
patak partján találta magát, így leült a fűbe, és levette
a szandálját. Lábfejét
a borostyánszín víztükör alá merítette. Eukaliptuszlevelek
sodródtak el a
lábujjai mellett, rovarok zümmögtek a víz felett, melynek
sima felületét
most apró esőcseppek torzították el.
Sokat meneteltek régen az osztályteremben, girbegurba sorba
rendeződve, miközben a nagydob ritmusára emelgették a térdüket,
és
katonásan lengették a karjukat. Stewart Pettyman, egy nagydarab,
robusztus tízéves volt a kijelölt dobos, aki egy kopottas
dobverővel verte
az ütemet. Mellette bizonyos időközönként aprócska iskolás
lányok
csilingeltek a triangulumaikkal, miközben Miss Dimm harsányan
osztogatta a parancsokat:
– Vi-í-gyázz! Jobbra át! Fu-tó-lé-pés!
Kicsi, barna székük mögött állva egészen addig futottak egy
helyben,
míg Miss Dimm el nem kiáltotta magát:
– Állj! Foglaljatok helyet, de közben ne csikorogjatok a
széklábbal!
Ezután surrogó, dübörgő hangzavar következett, majd hirtelen
néma
csend ereszkedett a teremre, és a gyerekek máris karba tett kézzel
ültek a
helyükön.
– Myrtle Dunnage, ismét te vagy a tintafelelős, mivel
tegnap iskola
után verekedtél. A többiek vegyék elő a ceruzájukat és a
munkafüzetüket!
– De hát tegnap is én…!
– Myrtle Dunnage, egészen addig te leszel a
tintafelelős, ameddig én
azt nem mondom, hogy nem!
– Miss Dimm rozsdás acélvonalzójával rácsapott Myrtle ujjaira,
és
rárivallt: – Nem mondtam, hogy pihenj!
Miközben elkezdte kikeverni a tintát, az ütés fakó nyoma még
mindig
ott éktelenkedett a kezén. Odaállt a mosdókagylóhoz, hogy
a fekete port
vízzel keverje össze, majd a korsóval egyensúlyozva
nagyon lassan
elindult a padok között. Nem volt egyszerű művelet
áttöltögetni a kékesfeketés tintát a padokra szerelt
tintatartókba. Egy cseppet sem szabadott
kilöttyentenie, miközben nehéz volt megmondani, melyik van
már tele.
Éppen Stewart Pettyman előtt járt, amikor a
bugyborékolva túlcsorduló
tinta keretet rajzolt a tartó fehér márványperemére,
amitől a fiú
megugrott, és beverte a lábát a padba. A tinta
kifolyt, és a pad tetején
végigcsorogva rácsöppent a csupasz térdére.
– Miss Dimm, leöntött! Leöntött a tintával!
Miss Dimm odalépett hozzájuk, és tarkón vágta Myrtle-t, majd
a
copfjánál fogva kicibálta az osztályteremből. A többi
gyerek az
ablaküvegre tapadva, gúnyosan kikacagta. Myrtle a reggel
hátralévő részét
a verandán ücsörögve volt kénytelen eltölteni, ahol a város minden
lakója
jól láthatta, hogy éppen büntetésben van.
Iskola után olyan gyorsan futott hazafelé, ahogy csak
bírt, ám a
többiek mégis utolérték. Miután elkapták, összevissza
csipkedték, majd
lefogták a karját, Stewart pedig lehajtott fejjel,
dühöngő bikaként rontott
neki lendületből a gyomrának. Elakadt a lélegzete, kétrét
görnyedt, és a
hasát fogva a földre rogyott. A fiúk lerángatták róla a
bugyiját, bökdösni
kezdték, azután pedig az ujjukat szagolgatták.
A lányok gúnydalokat kezdtek énekelni:
– Dunny anyja szajha! Dunny anyja szajha! Illa
berek, nádak, erek,
Myrtle rusnya zabigyerek!
Marigold Pettyman a rádiókészülék fényénél üldögélt egy
jégzacskót
egyensúlyozva a hajcsavarói között, és várta haza a férjét,
Evant. A hatórás
hírek bemondójának halk hangja finoman duruzsolt körülötte:
– Most pedig időjárás-jelentés következik. Gyenge esőzések várhatók.
– Ó, teremtőm! – sóhajtotta, és egy apró, barna üvegcse után
nyúlt az
éjjeliszekrényen. Kirázott a tenyerébe három pirulát, majd
egyszerre
nyelte le őket, és a halántékát dörzsölgetve hátradőlt.
Marigold
fülsiketítőén visító hangú asszony volt, aki állandóan riadt
magatartásának
köszönhetően egy kis angol agárra emlékeztetett, a
nyakát pedig
folyamatosan beborították az idegi alapon előjövő
bőrkiütések. Amikor
hallotta, hogy elfordul a kulcs az ajtó zárjában, hirtelen
felült, és aggódva
kérdezte: – Te vagy az, Evan?
– Igen, drágám.
– Ugye leveszed a cipődet és leporolod a kabátodat,
mielőtt belépnél?
Evan cipője, egyik a másik után, tompán puffant
a veranda
hajópadlóján, utána pedig hallatszott, ahogy a
kabátoknak kikészített
vállfák egymáshoz érve összekoccannak. A férfi kinyitotta a
konyhaajtót,
és belépett a konyhába, mely úgy fel volt sikálva és le
volt fertőtlenítve,
hogy a konyhaasztalon akár műteni is lehetett volna, a
padló pedig
szemkáprázatóan ragyogott, és ennek megfelelően meglehetősen
csúszós
is volt.
Evan Pettyman pocakot eresztett már, fakószőke haja illett
sápatag,
sárgás arcbőréhez, apró, fürkésző szeme megállás
nélkül kutatott valami
után. Olyasvalaki volt, aki előszeretettel tapogatta meg a
nőket, közel
hajolt ahhoz, akivel éppen beszélgetett, folyton az
ajkát nyalogatta, tánc
közben pedig mindig olyan szorosan magához vonta
aktuális partnerét,
hogy a combját lehetőleg annak lába közé tudja
gyömöszölni, és így
vezesse őt a parketten. A dungatari hölgyek udvariasan
viselkedtek
Pettyman tanácsnokkal, hiszen mégiscsak ő volt a megye
első embere és
Marigold férje. Viszont amikor meglátták, hogy közeledik
feléjük,
azonnal hátat fordítottak neki, elmélyülten kezdték
el vizsgálgatni az
üzletek kirakatait, vagy éppen hirtelen eszükbe jutott
valami, amit az út
túloldalán kellett elintézniük. Mindamellett, hogy szívélyesen bántak
vele,
a férfiak is elkerülték őt. Elvesztette a fiát, és elég gond
szakadt a nyakába
azzal, hogy Marigold olyan „pattanásig feszülten”
viselkedett. Jó
tanácsnok volt, aki elintézte a dolgokat. Azt is tudta
jól, hogy ki mivel
keresi itt a kenyerét.
Amikor Evan Dungatarba érkezett, Marigold még csak egy félénk,
ártatlan kis teremtés volt. Az édesapja töltötte be a megyei
elöljáró tisztét,
halála után pedig rengeteg pénzt hagyott rá, így Evan hamar
elcsavarta a
fejét. Az idegei már akkor gyengék voltak, az
állapota lassacskán még
rosszabbra fordult, és miután a fiuk, Stewart oly
tragikus körülmények
között meghalt, már nyomokban sem hasonlított egykori önmagára.
Evan egyenesen a fürdőszobába tartott, ahol levetkőzött, a
ruháit
betette a szennyestartó kosárba, majd visszahajtotta a
fedelét.
Lezuhanyozott, azután felvette élére vasalt pizsamáját, mely
frissen mosott
köntösével együtt a lócára kikészítve várta, és belebújt
teljesen újnak
kinéző, gyapjúbéléses papucsába.
– Jó estét, báránykám! – köszönt a párjának, és
finoman megcsipkedte
az arcát.
– A vacsorád a hűtőben vár – válaszolta a felesége.
Evan a konyhaasztalnál evett. Vékonyra szelt devoni
felvágott,
paradicsom – melyből eltávolították a magokat –, szabályos
gömb alakúra
faragott, előre lecsöpögtetett céklák, egy szép halom reszelt
sárgarépa és
egy félbe vágott főtt tojás volt odakészítve neki.
Két szelet, precízen a
széléig megvajazott fehér kenyeret is talált. Mivel Marigold
számított rá,
hogy a vacsora közben esetleg lehulló kenyérmorzsák
keletkezhetnek, egy
kihajtogatott újságpapírt terített Evan székére. Evan a
mosogató fölött
meghámozott és megevett egy saját termesztésű narancsot,
miközben
gondosan ügyelt rá, hogy az összes gyümölcsmag a
szemetesben
landoljon. A felesége azért körültekintően összetakarított
utána. Forró,
habos, mosószeres vízben lesikálta utána a kést, a villát
és a tányért, Vim
súrolószerrel árasztotta el a mosogató kagylóját, alaposan
átdörzsölte,
átöblítette, majd felszárította az összes érintett területet,
azután pedig
lefertőtlenített minden olyan kilincset vagy fogantyút, melyről
feltételezte,
hogy Evan rajta hagyta maszatos ujjlenyomatát. A férje közben
megmosta
az arcát és a bajuszát a fürdőszobában, majd visszatért a
konyhába.
– Holnap esni fog – jegyezte meg metsző hangon
Marigold. – Ha
eláll, le kell majd mosnom az ablakokat, az ajtó- és
ablakkilincsekre is
ráférne már egy alapos sikálás!
Evan rámosolygott, és kedvesen így szólt:
– De báránykám, nincs még itt az ideje a…
– Tavasz van! – sivította a felesége, miközben még
erősebben
hozzászorította a jegeszacskót a halántékához. – Már
lesuvickoltam a
falakat és a szegőléceket, mindenhol leporoltam a plafont
és a
függönykarnisokat, úgyhogy most az ajtók és az ablakok
következnek,
persze csak ha leszel olyan drága, és leszereled a
kilincseket és a
tolózárakat.
– Igazán megspórolhatnád magadnak a macerát, édeském, ha
ezúttal
csak körbetisztogatnád őket… nagyon sok dolgom van.
Marigold az öklébe harapva elviharzott, visszaült a
rádiókészülék elé,
majd a szemét lehunyva visszaigazgatta a jeget a hajcsavarói
közé.
Evan teletöltötte a forróvizes palackját.
– Jóéjt-szérum – duruzsolta, miközben erősítőszert
töltött az
asszonynak egy kanálba. A felesége makacsul összezárta a
száját, és
elfordult tőle.
– Gyerünk, Marigold, szükséged van rá!
Az asszony ismét becsukta a szemét, és jobbra-balra
ingatta a fejét.
– Rendben, báránykám, holnap korábban felkelek majd, és
még
reggeli előtt leszerelem az összes ajtó- és ablakkilincset.
Erre már kinyitotta a száját, a férje pedig a
nyelvére csorgatta a
gyógyszert, aztán besegítette az ágyba.
– Már húsz év telt el azóta, hogy Stewart leesett arról
a fáról… –
jegyezte meg Marigold.
– Igen, drágám.
– Húsz éve is van már annak, hogy elveszítettem a
fiamat…
– Jól van, drágám, jól van.
– Nem láthatom többé.
Evan megigazgatta halott, mosolygó fiuk fényképét.
– Húsz éve…
– Igen, drágám. – Pettyman kitöltött még egy kis orvosságot,
és azt is
beadta a feleségének. Amikor Marigold elaludt, Evan
levetkőzött, majd az
ajkát nyalogatva, kezét dörzsölgetve fölé hajolt. Hátrahúzta
a takarót, és
levette Marigoldról a hálóinget. Az asszony teljesen
elernyedve,
petyhüdten feküdt, ezért úgy igazgathatta el a testét, ahogy
akarta: széttárta
a lábát, karját a feje fölé emelte, azután betérdelt
a combjai közé.
Másnap reggel Marigold Pettyman a veszélyes eső elől
biztonságos helyre
visszavonulva, konyhája mosogatója fölé görnyedve állt, és
vöröslő
szafaládéra felduzzadt, kiázott ujjait a gőzölgő,
tisztítószeres vízbe
merítve, elmélyülten súrolta át az összes kilincset és
tolózárat.
7.

Péntek reggel a focisták néhány köréjük csapódó gazda

társaságában a bár
távolabbi végében verődtek össze, és mindnyájan a rögbipálya
skiccét
tanulmányozták, mely Bob Menzies dartstáblára kitűzött képe fölé
függesztve lógott. A játékosok nevét ceruzával firkálták fel
a vázlaton
megjelölt posztok mellé. A szakértők fejüket rázva ácsorogtak
a tervezett
beosztás előtt.
– Az ördögbe!
– Teringettét!
– A Mester meggárgyult!
– Á, dehogy! Csak tervezget meg taktikázik – legalábbis Teddy
szerint.
– Teddy csak a pénzedet akarja!
– Mennyit tettél fel?
– Egy fontot.
– A Mesternek igaza van, Bobby a nyerő, csak ez számít.
– Jobb is, hogy a középpályán lesz.
– Sérüléssel bajlódik.
– Túltette már magát a kutyája halálán? – Erre
mindenki elkezdte a
fejét ingatni, aztán ismét a játékterv felé fordultak.
– Gunna lesz a rover.
– Én mondom, az edző egy zseni: félidőben lecseréli majd,
és behozza
helyette Bobbyt, aki úgy eldugja előlük a labdát, hogy
ötven percen
keresztül csak akkor látják majd, ha gólt kapnak.
Ezt a kijelentést mindenki egyetértő morajlással nyugtázta.
Hátat
fordítottak az ábrának, majd mindegyikük mélyen a zsebébe nyúlt.
Komoly este következett. A játékosok és szurkolóik feszülten
sorakoztak fel a bárpult előtt. Egy-egy habzó sör állt
eléjük odakészítve.
Mindnyájan a bárpultnak támaszkodva, szürcsölgetve latolgatták
az
esélyeket. Amikor aztán a borostyánszín áradat már csak
egy kortynyira
apadt a korsók alján, a férfiak sokatmondóan egymásra
néztek, karjukat a
magasba lendítve összecsapták a tenyerüket, meglapogatták egymás
vállát,
majd kalapjukat a fejükbe húzva elindultak a kijárat felé.
Már hiányolták
őket a rögbipályán. Purl vörösre lakkozott körmét hasonló
színre
kirúzsozott ajkához emelve a férjére pillantott.
– Nem kéne neked is odamenned, Fred?
– Purly, cicám, fel kell készülnünk az ünneplésre!
Az asszony odalépett hozzá, és fejét az övéhez döntve
megjegyezte:
– Úgy szeretem ezeket a fiúkat, Fred…!
A kocsmáros két vékonyka karját kinyújtva megragadta az ő
Purlyje
derekát, és olyan mélyen belefúrta az arcát a
dekoltázsába, hogy csak a
füle hegye látszott ki belőle, miközben felesége keblei
közt felzengett az
ausztrál bennszülöttek harci üvöltése:
– Vejvuvútoú!
A nézők hosszú sorba rendeződve álltak a fehér
védőkorlát mellett,
ahonnan a rohangáló játékosokat figyelték, akiknek a
kiáltásai tompán
visszhangoztak a hűvösre forduló szürkületben. Komolyság és
eltökéltség
sugárzott a bátor sportolók arcáról, bár a szívük mélyén
azért ott bujkált a
félelem. Szurkolóik fogadásra feltett pénzeik miatt aggódtak –
nem mintha
szemernyi kétségük is lett volna afelől, hogy csakis a
Dungatar
győzedelmeskedhet.
Minden épkézláb férfi, gyermek és kutya összegyűlt ma a
pálya szélén,
hogy megtekintsék a döntő előtti utolsó, grandiózus edzést,
meghallgassák
utána az edző buzdító beszédét az öltözőben, valamint Wintergreen
olajjal
masszírozzák át a rögbijátékosok combját és vádliját.
Szívből jövő „Úgy
legyen! Úgy legyen!” harsant fel az eszes csapatkapitány,
Teddy
McSwiney, valamint lelkes játékostársai torkából, meghálálandó
a Mester
erőfeszítéseit, majd pedig együtt – kissé komor
hangon ugyan, de –
rázendítettek a csapatindulóra. Azután megveregették egymás
vállát,
mindenki kezet rázott a másikkal, és hazamentek, hogy mielőtt
még ágyba
bújnak, belapátolják magukba a vacsorára nekik
elkészített, grillezett
karajszeleteket krumplipürével és párolt borsóval.
A rajongók visszatértek a kocsmába. A legutolsó bajnokok,
akik még
a kezükben tarthatták Dungatarban a győztes futballkupát,
most fülüket a
rádiókészülékeikre tapasztó, sötét szobáikban rejtőzködő háborús
veteránok voltak, ám szentül megfogadták, hogy másnap ők
is
felemelkednek majd a karosszékükből, és harctéri idegsokkal,
tüdőtágulattal sújtott, protézisekkel tarkított porhüvelyüket még
akkor is
odavonszolják a gólvonal mögött felállított, fehér
korláthoz, ha
beledöglenek. Purl olyan ideges volt, hogy legszívesebben a körmét
rágta
volna. A szurkolók homlokráncolva meredtek a söreikre. Ma
este még az
egymással folyton-folyvást vitatkozó Hamish O’Brien és Septimus
Crescant is csendben ücsörgött a pultnál.
– Istenkém, nézzetek már magatokra! – szólt rájuk ragyogó
mosollyal
Purl. Senki nem vigyorgott vissza rá. – Mi a helyzet
azzal az új lánnyal,
aki a városba érkezett? – próbálkozott tovább cinkos
kacsintással.
A pult előtt sorakozó, sápadt arcokról üveges szemek néztek
vissza rá.
– Már csak egy napunk van a döntő küzdelemig – hallatszott
egy vén
juhász reszel ős hangja.
– Úgy tudom, a mi ügyeletes szépfiúnk és csatárunk
vetette rá a szemét
– szólalt meg ezúttal egy birkanyíró.
– Kicsoda? – Érezték, ahogy az éjszaka hideg szele
megcsapja a
hátukat, és abban a pillanatban megérezték a Teddy
McSwiney-t
körbelengő illatfelhőt, ahogy a fiú benyitott az ajtón.
Mióta az a
nőszemély leszállt a buszról, meglehetősen sok pacsulit
pazarolt magára.
– Ő lesz az új Sheila{7}! – tette hozzá a birkanyíró.
– Myrtle Dunnage – vágta rá Purl.
– Úgy érted, Tilly? – javította ki őt rákacsintva Teddy.
– Ő is örökölt valamennyit az anyja kicsapongó
természetéből? –
kérdezte a juhász.
Teddy előrántotta a zsebéből ökölbe szorított kezét, és
fenyegetően a
mellkasa elé emelte.
– Nyugalom, csak nyugalom! – szólt rá Fred.
– Na de, fiúk! – csattant fel Purl.
– Úgy hallom, formás teremtés! – folytatta a birkanyíró.
Purl letett elé egy korsó sört, és besöpörte a pénzét.
– Igen, azt hiszem, rá lehet fogni – felelte fintorogva.
– Az bizony! – vigyorgott Teddy.
– Csakúgy, mint a mi Purlünk – jegyezte meg
jelentőségteljesen Purlre
pillantva a juhász, miközben a nyálát csorgatta.
Fred farkasszemet nézett vele.
– Az én Purlöm! – helyesbített, és olyan erővel
kezdte el csiszatolni
egy ronggyal a mosogatót, hogy az élesen nyekergő hangot
hallatott.
– Most már csak a tiéd – értett vele egyet a
birkanyíró, és
felhörpintette a maradék sörét. Az italozók hátat fordítottak
neki, a pohara
pedig üresen kongott. Teddy a birkanyíró mögé lépett, és
a karját ugyan
leeresztette, a kezét továbbra is ökölbe szorítva tartotta.
– Már emlékszem! – csettintett egyet Reginald.
– Bolond Molly fattya. Az iskolában mindig…
– Fogd be, Reg! – rivallt rá Teddy hátraugorva, és
felemelt ököllel
elkezdett körülötte táncolni. Erre a férfiak mind megfordultak.
A birkanyíró felpattant.
– Lám csak, itt is felbukkant a sötét múlt, jobb
lesz, ha beugrok
hazafelé Beulához egy kis csevejre…!
Teddy egy szempillantás alatt rávetette magát a
birkanyíróra,
megragadta a torkát az ádámcsutkájánál, térdével pedig a
padlóhoz
szegezte ellenfele vállát, és meglebegtette az orra előtt az
öklét.
– Megállj! – visította Purl. – Teddy, te vagy a
csatárunk!
Teddy megdermedt.
– Azt hiszem, mostantól jobb lesz, ha befogjátok a
pofátokat! –
jegyezte meg Fred, előbb a birkanyíróra, majd a juhászra
mutatva.
Erre a birkanyíró így szólt:
– Teddy talán jobban járna, ha ma este korán
lepihenne. Elég csak
tüsszentenem egyet, és rögvest átrepül azon az üvegajtón!
– Könyörgök, Teddy! – kérlelte Purl, miközben
könnycseppek
jelentek meg a szemében.
A csatár felállt, leporolta magát. A birkanyíró is
feltápászkodott, és
Purl fölé magasodva nézett le az asszonyra.
– Úgy látszik, nem sok esélyem van rá, hogy kapjak itt
még egy sört –
haza is megyek ledőlni.
A többiek figyelték, ahogy lassan odaballag az ajtóhoz,
felveszi a
kalapját, majd elnyeli őt a sötét éjszaka. Miután kilépett,
az összes szempár
Teddy-re szegeződött.
– Csak megiszom még a sörömet – emelte fel a kezét
megadóan.
Gomolygó ködben baktatott hazafelé. Farrat őrmester
rendőrautójában cirkálva lelassított mellette, de Teddy
intett neki, hogy
gyalogolni akar. Később az ágyában fekve kibámult a lakókocsi
ablakán,
és elmerengve bámulta a Tilly szobájából kiszüremlő,
sárgás fényt a
Dombon.

A Dungatar-szurkolóknak négy hosszú, szoros állást hozó és

aljas
csatározásokkal teletűzdelt negyedet kellett végigszenvedniük
Winyerp
ellen, miközben vérfagyasztó fogadkozások és jól
megalapozott
fenyegetések közepette hajszolták előre a harcosaikat. A
negyedik negyed
végére a játékosok már teljesen kimerültek, leizzadva
levegő után
kapkodtak, és vér szivárgott elő a végtagjaikon éktelenkedő
sebeikből,
melyeket vastagon beborított a sár. Egyedül Bobby Pickett
maradt tiszta,
élre vasalt sortja és sportfelsője is kifogástalan
állapotban volt még, csak
menet közben valahogy elvesztette az egyik elülső fogát.
Amikor már csak tizenhárom másodperc volt hátra a meccs
végéig,
Winyerp csapata belőtte a kiegyenlítő gólt. Teddy
McSwiney a saját
posztjának megfelelő játékterülettől mérföldekre befutott a
labdafeldobáskor összesereglett csődület kellős közepébe, majd
elhalászta
a felugró lábak közé bepottyanó labdát, és elkezdett
rohanni vele előre.
Úgy rázta le magáról az utána nyúló kezeket,
mintha tetőtől talpig forró
vazelinnel lett volna bekenve, átküzdötte magát egészen a
négy, égnek
meredő póznáig, majd eleresztett egy ballábas rúgást, ám
a labda kissé
lecsúszott a cipőjéről, így csak alacsonyan pattogva csordogált a
kapufák
felé. Éppen abban a pillanatban bucskázott át a
kapun, ezzel egy értékes
pontot szerezve, amikor felharsant a mérkőzés végét jelző kürt.
A vörös,
zöld és sárszínben pompázó csapat pedig a póznák közt
előretörve, kicsi a
rakás alapon rávetette magát Teddyre.
Dungatar 11-11-77
Winyerp 11-10-76
Tülkölő kocsidudák zsivaja szállt fel az égig, és
felharsant a tömeg
egyszerre szenvedélyt, örömet, gyűlöletet és emelkedettséget
kifejező
ujjongása. Még a föld is beleremegett a taps és dobogás
hangos robajába,
miközben a sportolók vértől áztatott áradata tekergő
százlábúként egy
sorba rendeződve dübörgött keresztül a pályán, hogy az őket váró
rajongók kitárt karjai közé vethesse magát. Kerek e
világon nem volt
náluk boldogabb csapat és zsibongóbb város. Ahogy a nap
kezdett
nyugovóra térni, a csapatinduló egyre hangosabban zengő
dallama
Dungatar rónasága fölé emelkedett, a város apraja-nagyja pedig
vidáman
megindult a Station Hotel felé.
Megremegtek az ajtófélfák a petárdák és a fütyülve felröppenő
tűzijátékok robbanó zajától, melyek kétmérföldes körzetben
megvilágították a termőföldeket. Purl fehér rövidnadrágban,
csíkos
focimezben, neccharisnyában és stoplis cipőben táncolt a pult
mögött. Fred
Bundle összesározott játékvezetői öltözékben feszített, piros-kék
kötött
sapkájából pedig két, aranyfonállal kivarrt, fehér zászló és egy
celofánból
hajtogatott virág meredt a plafon felé. Ettől aztán
úgy festett, mint egy
apróbb termetű, karácsonyi jávorszarvas. A fékevesztett
ünneplés többféle
módon is megnyilvánult: a nyilvános vetkőzéstől a szimpla
lerészegedésen, egymás válogatás nélkül történő ölelgetésén
át a nyílt
utcán történő dajdajozásig és táncig minden előfordult,
sőt némelyek
egyenesen a letekert tűzoltócsövet használták arra, hogy a
karzatról
lelógva himbálózzanak rajta. Mások kerestek maguknak egy-egy
csendes
sarkot, ahol kötögethettek, cseverészhettek, vagy éppen megszoptathatták
a
csemetéjüket. Reginald egy, a kalapjába ékelt húsbárddal a
fején húzta a
hegedűt, Faithful O’Brien pedig a mikrofonállvány mögött
állva évődött
három, a sarokban helyet foglaló, ifjú hölggyel – a
McSwiney lányokkal,
akik kirúzsozott szájjal mosolyogtak vissza rá, miközben
keresztbe tett
combjuk körül elővillant a harisnyakötőjük és alsószoknyájuk
csipkés
szegélye. A hajukba virágot tűztek – kék rózsát –,
cigarettáztak, és
egyfolytában vihorásztak. Az őrmester hatalmas cilinderben,
frakkban és
szteppcipőben táncolt a bárpulton. A vézna Scotty
Pullit mindenkinek a
dinnyepálinkáját kínálgatta:
– Ezt szopogasd, különleges főzet!
Teddy kortyolt egyet belőle. Szája elkerekedve hatalmas
O betűt
formált, ahogy az égető nedű végigperzselte a nyelőcsövét. Azután
jelezte,
hogy még egyszer meghúzná. Septimus Crescant a Lapos Föld
Társaság
szórólapjait osztogatta. Összetalálkozott Williammel, aki most
ijedten
pillantott rá, miközben karját keresztbe téve próbálta kissé
távolabb tartani
magától a ragyogó tekintettel őt csodáló, szorosan mellé
húzódó
Gertrude-ot. Elsbeth mellette ácsorgott, és láthatóan egyáltalán
nem volt
elégedett a helyzettel, Mona az oldalán pedig félve
bár, de belevetette
magát a táncba. William elvett egy röpcédulát, majd
finoman távolabb
húzódott Gertrude-tól, és Septimusszal együtt a pult felé
vette az irányt.
Amikor odaértek, Septimus levette a kalapját, és ledobta
a zöld,
márványerezetű linóleum padlóra. A feje búbja teljesen lapos
volt és
egyenes, ezért kiválóan megült volna rajta egy korsó sör.
– Makacs egy darab! – mondta, és a nyomatékosítás
kedvéért
rátaposott a kalapjára.
– Minek hordja?
– Még karon ülő koromban történt egy kis baleset… leejtettek.
Azóta
tériszonyom van. Az egyenletes terepviszonyok miatt költöztem ide,
no
meg azért is, mert ez a vidék távol van a
bolygó peremétől. Sőt,
valamennyire a tengerszint felett helyezkedik el, ezért nem önti
majd el az
ár, ha eljő a vég – szépen lecsorog tőlünk, hogy aztán
aláhulljon a Föld
szélén. Meg persze a Domb is itt van nekünk.
– A vég?
Egy dartsnyíl suhant el mellettük. Egyenesen Robert Menzies{8}
szeme
közé fúródott.
– Koccintsunk egyet! – kiáltott fel Farrat őrmester. –
A lábbal történő
labdazsonglőrködés mai második helyezettjére, Winyerp csapatára!
Csend ereszkedett rájuk, miközben mindenki kortyolt egyet.
– Most pedig büszkén emelem poharam bátor, nemes
és győzedelmes
sportolóinkra, Dungatar első számú csapatára! – Fütyülésekkel
és tapssal
tarkított, fülsiketítő zaj következett. A csapat minden
egyes tagját a
vállukra emelve hordozták körbe a bárban, miközben újra és
újra és újra
felcsendült a fociklub indulója.

Amikor Beula Harridene kevéssel hajnal előtt elsétált a kocsma

mellett, a
buli még javában tartott. A járda mentén mindenhol
zavarodott tekintetű
emberek lézengtek elszórtan csoportokba verődve, vagy épp
egymás
hegyén-hátán fetrengve, a bokrok ágai meghajolva rezzentek meg,
amikor
átsurrant közöttük valaki, a férfiakat pedig kézen fogva
kezdték el
terelgetni hazafelé. Scotty Pullit a pult előtt ülve aludt
el, Purl pedig
mellette kiterülve hortyogott. Fred egy csésze forró
malátás tejet
szürcsölve ücsörgött a közelükben.
8.

Ruth Dimm a reggeli napsütésben nekidőlt a postakocsi

kerékívének, és
hunyorogva végignézett a vasúti síneken. Hamish O’Brien
egy csöpögő
locsolókannával a kezében sétált végig a peronon, és vízzel
árasztotta el a
petúniákat, melyek úgy lógtak a veranda oszlopain, mintha
csak fodros
zoknik lettek volna oda felaggatva. A távolból
hosszan elnyúló fütty
hangja hallatszott. Hamish megállt, vetett egy pillantást
a zsebórájára,
azután elbámult a tompán pöfögő zaj irányába. A
kilenc tízes Thompson
and Company SAR szerelvény 32 mérföld per órás végsebességgel
robogott töfögve, csattogva és gőzfelhőket eregetve Dungatar felé.
Ahogy begurult az állomásra, hosszú összekötő rúdjai egyre
jobban
lelassultak a peron mellett, a dugattyúk erőteljes pumpálása
alábbhagyott,
kéményéből szürkésfehér füst csapott elő, s az óriási, fekete
gőzmozdony
hatalmas morajlás és egy megkönnyebbült pöffenés kíséretében,
csikorogva megállt. A forgalmista meglengette a zászlóját,
Hamish
belefújt a sípjába, a kalauz pedig ledobálta Purl lába
elé a postai
küldeményekkel megtömött vászonzsákokat. Azután felkapott egy addig
lekushadva meglapuló, sötét vörösesbarna ausztrál kelpie-kölyköt, és
Ruth
kezébe adta a pórázát. A nyakörvére egy kis üzenetet
biggyesztettek,
melyen az állt:
„Légy szíves, itass meg!”
– Ezt vajon Bobby Pickettnek szánták? – kérdezte Hamish.
– Igen – felelte Ruth a kutyus bársonyosan puha fülét
vakargatva
Nancy küldte.
– Remélem, a juhoktól nem fél annyira, mint a vonattól!
– jegyezte
meg a kalauz, és a kézikocsijáról leemelt egy
nagyobbacska faládát,
melyet a kavicsos útra tett le a furgon mellé.
Hamish és Ruth egyszerre
bámult le rá. A hatalmas, vörös betűs felirat arról
árulkodott, hogy a
csomagot Miss Tilly Dunnage-nak címezték az ausztráliai Dungatarba.
A vonat lassan vánszorogva ismét megindult, ők pedig egészen addig
utánabámultak, mígnem már csak egy apró, szürke füstfelhő
látszódott
belőle a horizonton. Hamish húsos arcát Ruth felé fordította. A
kék szeme
körül megülő, krémszínű, táskás bőrlebernyegek redői között
apró
könnycseppek csillantak meg. A pipaszárára ráharapva így szólt:
– Tudod, nemsokára már a dízelek veszik át a
hatalmat…
– Tudom, Hamish, tudom… – bólogatott Ruth.
– De nem állhatunk a fejlődés útjába…
– Pokolba a fejlődéssel, haszontalan hitványság! Nem
számít, hogy
dízel vagy elektromos. Ki a fenének van szüksége nagyobb
sebességre?
– A gazdáknak, az utasoknak?
– A pokolba velük is!
Mivel közeledett már a futballcsapat táncmulatságának és a
Tavaszi
Lóverseny előzetes megbeszélésének az időpontja, a postazsákok
javarészt
csőmagokkal voltak megtömve – Myers-katalógusokkal, új tavaszi
ruhákkal, textíliákkal és kalapokkal –, ám Ruth figyelme most
mégis
inkább a vörös címzéses faládára összpontosult. A doboz teljes
tartalma ott
hevert kiszórva a lába körül. Olyan, apró csomagok,
kartonba tekert,
összekötözött, leragasztott, viasszal lepecsételt bádogdobozok
és
kötegekbe hajtott ruhaanyagok sorakoztak előtte, amilyeneket
Ruth még
soha azelőtt nem látott. Külföldi ételek receptjei és
fényképei kerültek elő,
karcsú, elegáns hölgyek és kisportolt férfiak, modellek
mosolyogtak
vissza rá az Európa nevezetesebb pontjain készült
fotókról. Voltak ott
francia nyelven megírt, párizsi képeslapok, tangeri és brazil
bélyegzővel
ellátott, felbontott levelek, melyeket eredetileg valaki másnak
címeztek
Párizsban, de most mégis Tillynek küldtek tovább, hogy elolvashassa
őket.
Ruth egy befőttesüvegben szokatlan alakú gombokra és kapcsokra
lelt,
egy brüsszeli jelzéssel ellátott csomagból pedig furcsa formájú
csatok és
hosszú-hosszú métereken át elnyúló, finom csipkeanyag tárult a
szeme elé,
valamint néhány, Amerikából küldött könyvre is ráakadt –
például a
Kisváros, nagyváros címűre, meg egy másikra is, amit valami
Hemingway
nevű ember írt. Ruth elolvasott pár oldalt a Hemingway-
könyvből, ám
mivel nem voltak benne romantikus részek, gyorsan félre
is dobta, majd
eltávolította az egyik dobozka fedelét rögzítő
ragasztószalagot, és
felfeszítette. Hosszú orra hegyét beledugva megszaglászta a
belsejében
megbúvó, kiszárított, szürkés-zöldes gyógynövényt. Ragacsos volt,
és
édeskés illatot árasztott. Visszazárta a fedelet, azután
letekerte egy
dunsztosüveg tetejét, mely nedves, barnás-feketés, ragasztószerű
anyagot
rejtett. Megkapirgálta a felszínét, és megkóstolta. Az íze
is olyan volt, mint
a szaga: mintha füvet pépesítettek volna. Egy kicsinyke
üvegcsében finom
szemcséjű, kesernyés szagú, szürkés port, egy régi malátás
tejkonzerves
dobozban pedig valami olyan anyagot talált, mely megszáradt sárnak
tűnt.
A rajta lévő, zöld címkére valaki azt írta rá: „Meleg vízzel
elkeverni!”
Szürke postásingéhez emelte a gombokkal teli üveget, és
becsúsztatta
a kabátzsebébe, a tejkonzerves dobozt pedig eldugta
a
konyhaszekrényében.
Fáradtan és alaposan megpakolva értek a Domb aljához. Molly ölében
egy
halom boltban vett élelmiszer, egy függönykarnis és néhány,
Prattéknél
vásárolt ruhaanyag pihent. Tilly megállt, hogy a
szalmakalapjával
legyezze magát. Egy megtermett, tarka foltos igavonó
ló fordult be a
sarkon egy négykerekű, lapos platójú kocsit maga után húzva,
melynek a
bakján Teddy McSwiney ült, és lazára eresztve tartotta a
kezében a gyeplőt.
– Hóó! – kiáltotta.
A paripa megállt Tilly és Molly mellett, beleszagolt
Tilly kalapjába,
majd prüszkölt egyet.
– Kell egy fuvar? – ajánlkozott Teddy.
– Nem, köszönjük – hárította el Tilly.
Teddy lepattant a bakról, és mindenestől kikapta Mollyt a
tolószékből.
Finom mozdulatokkal felemelte a kocsira, és igyekezett elsőrangú
helyet
biztosítani számára.
– Erre a taligára már Dungatar összes szara kilöttyent! –
jegyezte meg
az asszony. Teddy hátratolta a fején a kalapját, és
lendületből felrakta a
tolószéket a platóra. Rávigyorgott Tillyre, majd megpaskolta
a Molly
mögött lévő, deszkákból összetákolt ülőalkalmatosságot. A lány
ránézett a
fiatalember kérges tenyerére, mely most éppen egy poros,
barnás
szennyfolton pihent.
– Felsegíthetlek?
Tilly elfordult, hogy elinduljon gyalog felfelé.
– Biztonságosabb lenne az édesanyádnak, ha te is vele
utaznál!
– Leginkább az tetszene neki, ha lepottyannék – jegyezte
meg Molly.
Teddy közel hajolt az öregasszonyhoz, és így szólt:
– Ez nem lep meg. – Tilly két kézzel belekapaszkodott
az anyja
mögötti lécekbe, majd formás fenekét a mellette lévő ülésre
emelte. Teddy
csettintett egyet a nyelvével, és gyengéden rásuhintott a
ló hátára a
gyeplővel. Megindultak előre, Molly szeme pedig a ló ide-oda
 imbolygó,
kerek farára szegeződött, mely alig félméternyire volt tőle.
Az állat
jobbra-balra csapkodott a farkával, hogy elzavarja a körülötte
zümmögő
legyeket; farkának hosszan lelógó, szúrós végű szálai az
asszony
sípcsontját bökdösték. Édeskés, forró fű és zsíros izzadtság
szaga áradt
belőle.
Teddy ismét legyintett egyet a gyeplővel.
– Megnyertük a döntőt, hallottál róla?
– Igen – felelte Tilly.
– Hogy hívják a lovat? – érdeklődött Molly.
– Grahamnek.
– Nevetséges név.
Kitartóan kaptattak felfelé, arcukat a napsugarak simogatták,
körülöttük pedig a verejtékező ló és a pöcéskordé csípős szaga
kavargott.
Graham megállt a megroggyant, barna ház kapufélfája előtt.
Tilly elindult
a ruhaszárító kötél felé, Teddy pedig ismét
felnyalábolta Mollyt, és
elcipelte az elülső verandáig. A vénasszony a nyaka köré fonta
a karját, és
megrebegtette felé megritkult, őszes pilláit.
– Van egy karton jégbe hűtött piám – megiszik egy
pohárkával? Van
egy doboz cukormázzal bevont sütim – megiszik hozzá egy csésze
teát?
– Hogy is állhatnék ellen a szívélyes kínálásnak?
Csendben ücsörögtek a konyhában, a rózsaszín teasütemények ott
díszelegtek előttük szépen elrendezgetve Molly legszebb tányérján.
Az öregasszony visszatöltötte a csészéjébe a csészealjra
kilöttyintett
teát.
– Én a normál teát szeretem. Maga nem?
Teddy belebámult a saját csészéjébe.
– Normál teát?
– Magának normál teát főzött, nekem bezzeg mindig
füvekből meg
gyökerekből kotyvaszt valamit. Vegyen még a ropogtatnivalóból!
– Köszönöm, nem kérek többet, Molly, hagyjunk belőle
Tillynek is.
– Ó, ő nem eszik ilyesmit. Madáreledelt szokott
csipegetni meg
gyümölcsöt, meg olyan dolgokat, amiket a városból küldet
magának. A
tengerentúlról is szokott csomagja érkezni – olyan
helyekről, amikről
még sosem hallottam. Mindig mindenfélét összekever-kutyul
– főzeteket
készít és azt állítja róluk, hogy „gyógyhatású” növények,
miközben úgy
tesz, mintha igazi művészlélek lenne. Miért is akarna itt
maradni?
– A művészeknek térre van szükségük, ahol alkothatnak
– felelte
Teddy, majd miután felhörpintette az összes teáját, az
ingujjába törölte a
száját, és hátradőlt.
– Csak megpróbálja elhitetni velem, hogy megérti őt.
– Az olyan lányoknak, mint ő, szükségük van egy olyan fickóra,
mint
amilyen én vagyok.
Molly megrázta a fejét.
– Nekem aztán nincs szükségem rá. Korábban azt hitte, én vagyok
az
anyja, de aztán meg is mondtam neki, hogy „bárki
is legyen az anyád,
biztosan boszorkányvér csörgedezik az ereiben”.
– Azzal kivette a fogsorát, és letette a
csészealjára. Tilly belépett, és
ledobott az összeesküvők közé az asztalra egy halom
friss, ropogós
tapintású ágyneműt. Érződött az illatán, hogy a nap sugarai
szárogatták.
Molly odanyújtotta a lányának a fogsorát.
– Öblítsd át ezt nekem! – majd bocsánatkérően Teddyre
pillantott –
Tudja, az a fránya kókusz tehet róla… – Tilly a zubogó
csap alá tartotta a
fogsort.
– Szoktak még odalent szombat esténként táncmulatságokat
rendezni?
– kérdezte kissé selypítve, ártatlanságot színlelve Molly.
Tilly letette az
anyja előtti csészealjra a fogsort, majd Teddy bal
füléhez veszélyesen
közel kezdte el kirázni és összehajtogatni a párnahuzatokat
és a
törölközőket.
Teddy kissé előrehajolt.
– Most szombaton lesz a futballcsapat bálja, megnyertük a
finálét…
– Ó, ez pompásan hangzik! – mosolygott Molly negédesen a
lányára,
aztán ismét Teddyre pillantott, és bekapott egy gumicukrot. – Vigye
el rá!
– Az O’Brien Fivérek szolgáltatják a zenét – tette hozzá
Teddy Tillyre
nézve, aki továbbra is azzal foglalatoskodott, hogy a
kikeményített
vásznakat szabályos négyzet alakúra hajtsa és kisimítva
egymásra pakolja.
– Úgy hallom, az O’Brien Fivérek remek muzsikusok! –
jegyezte meg
Molly.
– Prímán játszanak – helyeselt Teddy. – Hamish
O’Brien ül a dobok
mögött, Reggie hegedül, Big Bobby Pickett játszik
elektromos gitáron,
Faith O’Brien pedig a zongora billentyűit bűvöli és
énekel. Vaughan
Monroe-dalokat játszanak, meg ilyesmit.
– Klassz lehet! – lelkendezett Molly.
Tilly rezzenéstelen arccal hajtogatott tovább.
– Mit szólsz hozzá, Til? Volna kedved pörögni egyet
a fényesre
vikszolt parketten a város valaha született, legjóképűbb táncosával?
Tilly egyenesen a fiatalember csillogó, kék szemébe nézett.
– Volna, ha létezne ilyen valaki.
Nancy kényelmesen elhelyezkedett a telefonközpont berendezése
mellett
álló, pehelypaplannal és párnákkal beborított kanapén. Ruth odavitte
hozzá
a gőzölgő, barna folyadékkal teli csészét. Mindketten
megszagolgatták,
majd feljebb emelve közelebbről is megvizsgálták.
– Ez nem csokis-malátás tej – állapította meg Nancy.
– Valóban nem az – értett vele egyet Ruth. – Prudence
szerint Myrtle
herbalista. Valami könyvben olvasta, hogy vannak ilyenek.
– Hoztam magammal Mr. A. hűtőjéből gyógysót arra az
esetre, ha
rosszul lennénk – paskolgatta meg Ruth az ingzsebét. –
Először te jössz!
– Akkor sem történt semmi, amikor azt a zöldes,
gyomszerű micsodát
kóstolgattuk.
– Leszámítva, hogy úgy aludtunk tőle, akár a csecsemők – tette
hozzá
Nancy.
Ruth lepillantott a barna löttyre.
– Gyerünk, egyszerre igyunk belőle!
Mindketten belehörpintettek, és közben a szájukat
lebiggyesztve
grimaszoltak.
– Csak a felét igyuk meg – javasolta Ruth –, hogy
lássuk, történik-e
valami!
Nagy szemeket meresztve, a kanapén ücsörögve vártak.
– Te érzel már valamit? – kérdezte Nancy.
– Semmit.
– Én sem.
Később arra riadtak fel, hogy valaki kopogtat az ajtón.
Ruth zavartan
végignézett magán, és megtapogatta a testrészeit. Semmi bajt
nem észlelt,
és még mindig életben volt. Odalépett az ajtóhoz.
– Ki az?
– Tilly Dunnage.
Ruth résnyire nyitotta az ajtó.
– Mit akarsz?
– Elvesztettem valamit, vagyis jobban mondva, soha nem
is kaptam
meg.
Ruth szeme elkerekedett. A háta mögött Nancy
odalopakodott az ajtó
mögé.
– Egy porról van szó, barnás színű porról.
Ruth megrázta a fejét.
– Mi nem láttuk, nem tudunk semmit sem arról a doboz
porról.
– Értem – felelte Tilly.
Ruth ajkát barnára festette a folyadék.
Homlokráncolva azt kérdezte:
– Amúgy milyen por volt az?
– Nem érdekes, nem számít – válaszolta Tilly, és azzal
sarkon fordult.
– Ugye nem valami méreg, vagy ilyesmi?
– Csak trágya volt, amit a növényeimnek rendeltem. Dél-
amerikai
vámpírdenevér-ürülék. Tudod, ennek a legmagasabb a
tápértéke, mivel
olyan sok vért szívnak.
– Ó! – hőkölt hátra Ruth.
Ahogy Tilly elindult (és közben azon töprengett, honnan fog így
most
hennát szerezni), még hallotta az odabentről kiszűrődő öklendezés
és az
egyre jobban felgyorsuló, dobogó léptek zaját. A
fürdőszobában felvillant
a lámpa.
Tilly Pratték üzlete felé vette az irányt, amikor a
könyvtárépület sarkán
összefutott Maevel, aki éppen ruhacsipeszekkel és tejjel felpakolva
tartott
hazafelé.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt! – köszönt vissza neki Mae, miközben
továbbsétált.
Tilly a mellette elsiető asszony után fordult, és így szólt:
– Köszönöm, hogy gondoskodott Mollyról!
Mae megállt és megfordult.
– Nem tettem mást, csak ami magától értetődő volt.
– Elrejtette a világ szeme elől a tényt, hogy… – Tilly nem
volt képes
kimondani azt, hogy holdkóros vagy őrült, hiszen Barney-t is
mindig
ugyanezekkel a jelzőkkel szokták illetni. Egyszer valahonnan
még az
iskolába is kijöttek valakik, hogy elvigyék és bezárják a
fiút, ám Margaret
elrohant Maeért. Azóta mindig volt valaki Barney mellett,
még most is.
– Errefelé jobb, ha az ember bizonyos dolgokat
inkább megtart
magának, de ezt te is tudhatnád! – válaszolta Mae, és
közelebb lépett
Tillyhez. – Itt semmi sem változik, Myrtle. – Azzal
sarkon fordult, és
továbbindult, maga mögött hagyva a döbbent Tillyt.
Másnap nyugodt időjárás köszöntött rájuk, az alacsonyan
szálló felhők
úgy ültek meg az égen, melegen tartva a földet,
akár a kétszersültre
olvadó, citromsárga vaj. Irma Almanac házuk hátsó tornácán üldögélt,
és a
tovarohanó patakot figyelte, amint magával sodorja a
tavasz nyomait.
Tilly a parton végigsétálva épp felé tolta az édesanyját.
– Hogy érzed magad ma?
– Eső közeleg – felelte Irma –, de csak arra lesz elég,
hogy lemossa a
port. – A két öregasszony a verandán ücsörgött, miközben Tilly
teát főzött
nekik. Irma és Molly cseverésztek, de gondosan elkerülték
azokat a
témákat, melyek mindkettőjüket érintették – tőlük elszakított
gyermekek,
brutális férjek. Ehelyett inkább a nyúldögvészről, a
szamárköhögés elleni,
tervezett védőoltásról és a kommunizmusról beszélgettek, meg
olyasmikről, hogy a vörös vesebabot főzés előtt és
után is jól le kell
szűrni, mielőtt a levesbe kerülne, hogy az ember
elkerülje a lehetséges
mérgezést. Tilly Irma elé tett egy kis süteményt.
– Apropó mérgezés… – morogta Molly.
– Különleges süteményt sütöttem – kínálgatta őket Tilly.
Irma feldagadt, göcsörtös ujjai közé csippentett egyet, és megkóstolta.
– Valóban szokatlan.
– Kóstoltál már bármit is, amit Lois Pickett sütött?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor már csak tudod – bólogatott Molly.
Irma kötelességtudóan rágott és nyelt.
– Áruld el nekem, egy ilyen szép és okos lány miért jön ide
vissza?
– Miért ne?
Még jóval ebéd előtt eljöttek tőle. Irma könnyűnek és
elégedettnek
érezte magát, és az aznap történt események minden
apró részlete élesen
bevésődött az elméjébe: a csendes, nyugodt égbolt, a patak,
a rothadó sás
és a sár szaga, de még a bivalyfű melengető simogatása,
a szúnyogok
dallamos zümmögése, a füle körül lelógó hajtincseit
játszadozva
meglebbentő, lágy szellő susogása is. Hallotta, ahogy
ropogva
dörzsölődnek össze a csontjai, de már nem hasogattak,
és a szúró
fájdalom is megszűnt. Éppen egy újabb sütemény után nyúlt, amikor
Nancy
feje bukkant fel az ajtóban.
– Hogy tetszik lenni, he?
Irma összerezzent, majd megdermedve várta, hogy ennek
eredményeként az egész testét elöntse az égető kín,
ám az még mindig
váratott magára. Nancy csípőre tett kézzel, mogorván ráncolta
a homlokát.
Mögötte lassú tempóban befutott Mr. Almanac kopasz feje
búbja is, és
olyan kérlelhetetlenül hatolt át az ajtónyíláson, akár egy DC-3-
as
utasszállító repülőgép orra. Irma felkacagott.
– Nem tetszett várni a kapu előtt, hogy elkapja Mr. A.-t,
ezért aztán jó
nagyot koppant volna a feje a kapun, ha nem
rohanok elé. – Nancy a
nyomatékosítás kedvéért megpaskolgatta az öreg feje tetejét.
Könnycseppek csordultak végig Irma arcán, és a tolószékhez
kötött,
idős asszony egész teste rázkódott a nevetéstől.
– Azt hiszem, eztán nyitva hagyom majd – felelte, és
közben annyira
vihogott, hogy a nagy huj-hujozás közepette majdnem elkezdte a
combját
csapkodni.
Mr. Almanac úgy zuhant bele a székébe, akár egy talicskára
dőlő
gereblye.
– Bolond vagy! – mordult rá a feleségére.
– Nos, akkor innentől már át tudja venni… – köszönt el
tőlük Nancy,
majd határozott léptekkel távozott.
– Itt jártak azok a nőszemélyek, azok a Dunnage-ék –
zsémbeskedett
Mr. Almanac.
– Igen – felelte vidáman Irma –, az ifjú Myrtle
elvitte az egyik
ruhámat. Nagyobb gombokat varr rá, hogy könnyebben boldoguljak vele.
– Úgysem tudja soha jóvátenni!
– De hiszen akkor még csak gyermek volt…
– Nem tudsz te semmit sem!
Irma a férjére pillantott, aki fejét az asztalhoz közel
hajtva ült, és
ernyedt testrészei úgy lógtak a föld felé, mint egy szoptatós
szuka csecsei.
Ettől ismét elnevette magát.
Azon a héten Teddy McSwiney még további három
alkalommal tette
tiszteletét odafent a Dombon. Első látogatásakor édesvízi rákot
és friss
tojásokat vitt nekik ajándékba, melyeket még Mae gyűjtött össze.
– Azt üzeni, ha kell még, csak rikoltsatok egyet.
Tilly mostanra ugyan valamelyest megenyhült már, mégis
talált
magának valami sürgős tennivalót a kertben, és otthagyta
őt az őrült
vénasszonnyal, hogy kettesben egyék meg a – frissen kifogott,
megfőzött,
páncéljától megszabadított, salátalevélbe tekert, házi citromos
ecettel
bőségesen meglocsolt – rákot. Előtte azért magának is
félretett belőle egy
adagot a hűtőszekrénybe. Késő estére jutott el odáig,
hogy meg is egye,
épp mielőtt ágyba bújt volna, és még a tányért is
kinyalta, mielőtt az a
mosogatóban landolt volna.
Teddy második alkalommal a Murray folyóból fogott tőkehallal
érkezett, a halszeleteket egy titkos recept alapján
készült pácban
marinírozta, és friss kakukkfűvel szórta meg. Tilly megint
kiment, hogy a
veteményese körül szorgoskodjon, ám a sülő tőkehal illata
visszacsábította a házba. A hal úgy omlott szét a
szájukban, akár az olvadt
vaj, és amikor már egy falatnyi sem maradt belőle, Tilly
és Molly
egyszerre tette le a halkést és a villát, majd
csalódottan bámult le üres
tányérjára. Tilly csupán annyit mondott:
– Ez finom volt.
Molly böffentett egyet, és hozzátette:
– Így már sokkal jobb. Nem kéne olyan gorombán viselkedned vele,
elvégre az anyja mentette meg az életemet!
– Az édesanyja hagyott neked abból az ételből, amit
Mrs. Almanac
főzött. Az életedet én mentettem meg!
– Kedves fiatalember, aki szeretne elvinni téged a
táncmulatságba –
jegyezte meg Molly bűbájosan Teddy felé pislantva. A fiú
barátságosan
visszamosolygott Mollyra, majd a szájához emelte a poharát.
– Rendben van, maradj csak itt, hogy tovább gyötörj és
lábatlankodj
körülöttem, gondoskodj róla, hogy ne hívhassak segítséget!
Tudod, ez
még itt az én házam!
– Nem megyek el.
– Nem érdekes – szólt közbe Teddy –, úgyis
csak felbosszantaná az
állandó partnereimet… ahogy mindenki mást is. – Látta, hogy
Tilly válla
megmerevedik.
Molly ezután két napig duzzogott. Rá se hederített Tillyre, és
enni sem volt
hajlandó. Éjszakánként háromszor is felverte a lányát azzal,
hogy az ágyba
vizelt. Tilly egy szó nélkül kicserélte az ágyneműjét. Harmadnap
délután,
amikor egy teli kosár megszáradt ágyneművel lépett be a
konyhába, Molly
fürgén odagördült hozzá a tolószékén, és nekihajtott,
mély sebet hagyva
így a lábtámasz pengeéles élével a lábszárán.
Tilly makacsul kitartott az elhatározása mellett.
– Akkor sem megyek el táncolni!
Amikor távcsövön keresztül látta, hogy a lány a veranda
lépcsőjén
üldögélve olvasgat, felviharzott a Dombra egy üveg borral,
hat
vérvörösre érett, ráncos héjú paradicsommal, néhány szem
hagymával,
paszternákkal és répával (melyeken érződött még a föld
melege), egy tucat
friss tojással, egy hízott (tollától és belsőségeitől
megszabadított) jércével,
valamint egy vadonatúj főzőedénnyel.
– Egyenesen Marigold kamrájából. Ki akarta dobni, mert
fogalma
sem volt róla, mit kezdjen vele.
Tilly az egyik szemöldökét felvonva nézett Teddyre.
– Látom, fáradhatatlan vagy.
– Ezt úgy hívják, hogy főzőkukta. Gyere, megmutatom! –
Azzal
elsuhant a lány mellett, és előrement a konyhába. Molly a
helyére gördült,
az asztalfőre, nyakába gyűrt egy szalvétát, és
lesimítgatta a széleit úgy,
hogy még véletlenül se pöttyentse le az új ruháját. Teddy
nekiállt, hogy
elkészítse a kuktában főtt, borban párolt
csirkebecsináltat. Amikor Tilly
belépett a konyhába, az anyja így szólt:
– Képzelje, fiatalember, ma reggel izgalmas meglepetés várt:
egy
gramofont szállítottak ki nekem a vasútállomásról! Szeretne főzés
közben
zenét hallgatni?
Teddy könnybe lábadt szemmel Tillyre pillantott, majd
tovább
szeletelte a vágódeszkára szórt hagymát. Tilly
felakasztotta a
szalmakalapját a falból kiálló szögre, és csípőre tette
a kezét.
– A lányom majd bekapcsolja, miután megterítette az
asztalt – szólalt
meg ismét Molly.
Tilly feltett egy lemezt.
Teddy így szólt:
– Olvasott már valamelyikük arról az új amerikai
színdarabról,
aminek az a címe, hogy Déltenger{9}? Nálunk ugyan még be
sem mutatták,
de van egy haverom, aki rögtön tud nekem szerezni egy
példányt a
hangfelvételből, amint eléri a partjainkat. Szeretne belőle egyet,
Molly?
– Nagyon romantikusnak hangzik.
– Az biza’, Molly.
– Utálom a romantikát – szólalt meg Tilly.
Közben felcsendült Billie Holiday hangja, aki belekezdett egy
dalba a
megtört szívekről és a gyötrelmes szerelemről. Később,
amikor a csirke
rotyogni kezdett, Tilly olyan dzsessszámokat tett fel, melyeket Teddy
 még
sohasem hallott, és túlságosan félt tőle, hogy kérdéseket tegyen
fel velük
kapcsolatban, ezért inkább a következő megjegyzést tette:
– Meghalt George Bernard Shaw.
– Valóban? – kérdezett vissza Tilly. – Szerencsére JD
Salinger még él.
Apropó, tudnál szólni annak a barátodnak, hogy
szerezzen nekem egy
példányt a Zabhegyező-ből? Ugyan még ki sem adták, de tudod,
hátha… –
A szarkasztikus megjegyzésnek köszönhetően mindenki
elhallgatott.
Molly ránézett, majd felkapta a gőzölgő csirkebecsinálttal teli
tálját,
kissé megbillentette, és az egészet az ölébe öntötte. A
terilénruha anyaga,
melyet épp aznap fejezett be neki a lánya, a
combján összeolvadt a
kreppharisnyájával. Tilly megdermedt.
– Nézd csak, mikre nem kényszerítesz! – vihogott
eszelősen Molly,
majd elkezdett rázkódni, és a remegés lassanként átterjedt
vékony,
ruganyos ajkára is, mellyel épp fütyörészni próbált.
Teddy letépte a szoknyát a combjáról, még mielőtt az
teljesen rátapadt
volna. Tillyre pillantott, aki még mindig teljesen lefagyva
ült az asztalnál.
– Vajat! – vetette oda neki. Tilly felpattant.
Ő előkapta a zsebéből a
flaskáját, és whiskyt töltött a vénasszonyba, aki azonnal
elájult. Becipelte
az ágyába, majd kiment, ám nemsokára visszatért, hogy
odaüljön Tilly
mellé. A lány egy szót sem szót, csak az anyja ágya mellé ült,
és komoran
bámult maga elé. Hamarosan megérkezett Barney egy üveg
kenőccsel,
melyet Mr. Almanactól hozott, és most átadta Teddynek.
– Ászt csiná’tam, amit kértél, és aszontam, nem Bolond
Mollynak lesz.
– Kimondtad a nevét? – kérdezett vissza Teddy.
– De hisz’ a lelkemre kötötted, hogy ne tegyem.
– Akkor mégsem mondtad ki?
– Nem. Rád hivatkoztam, ő erre aszonta, hónap kell rátenni
a sebre. –
Tilly az ajtóban tébláboló Barney-ra pillantott. – Hónap
– ismételte meg
újra a fiú. – Aszonta, mondjam meg, hogy hónap kell…
Teddy gyengéden meglapogatta öccse hátát.
– Rendben van, Barney. – Tilly felé fordult. – Ismered
az öcsémet?
– Köszönöm, hogy hoztál gyógykrémet – hálálkodott a
lány. Barney
erre elvörösödött, és a mellette magasodó falat kezdte
bámulni.
Miután elmentek, Tilly megszaglászta Mr. Almanac balzsamját,
és
azzal a lendülettel ki is dobta, majd előkotort néhány
gyógyfüvet és krémet
az ágya alatt heverő kofferből, és sebgyógyító kencét kevert
 ki belőlük.
Molly deréktól lefelé meztelenül feküdt az ágyban, combján
pedig két,
tenyérnyi nagyságú, felhólyagosodott, kisebesedett, vörös folt
éktelenkedett, mely áttetsző színű folyadékkal telt fel. Tilly
napjában
többször is kiürítette anyja ágytálát, átkötözte a sebeit,
miközben leste
minden kívánságát. A hólyagok idővel leapadtak, két sajgó
pecsétnyomot
hagyva maguk után.
9.

Odakint a Windswept Crest birtokon Elsbeth összeszorított

ököllel és
merev háttal üldögélt az ablakfülkében, miközben könnyel telt
meg a
szeme. Mona a konyhában sertepertélve törölgette át a már
amúgy is
ragyogó konyhabútorok fénylő felületeit, belesett a
sütőbe, és
leellenőrizte, megfelelően zárnak-e a tárolóedények fedelei,
miközben
sanda pillantásokat vetett az anyjára.
William mindeközben a bárpultnak dőlve a kocsmában időzött, és
az
anyjára gondolt, valamint arra, hogy éppen teaidő van.
A körülötte
nyüzsgő fiatalok felhörpintették a sörüket, és megindultak
a bálterem
irányába.
– Gyerünk, te táncparkett ördöge, menjünk, és rázzuk fel
egy kicsit a
lányokat! – invitálta őt Scotty Pullit a vállát
veregetve, majd hajlott háttal,
köhögve elsétált mellőle.
William megállt odakint a postahivatal előtt, megcsörgette
a zsebében
az aprópénzt, és egy nyilvános telefonfülkét keresett. Még mindig
nem tért
magához azóta, hogy találkozott Mr. Pratt-tel, aki szembesítette
őt a vastag,
„Windswept Crest” feliratú mappával. Scotty Pullit újra
megjelent mellette,
és felé nyújtotta a tiszta, tüzes dinnyepálinkát rejtő
flaskáját. William jól
meghúzta, majd köhögve, levegő után kapkodva követte Scottyt
és a többi
focistát, gazdálkodó fiát és lányát a bálterembe. Odabent
a boltívek
tartópillérei közé mindenhová léggömböket és szalagra felfűzött
zászlókat
feszítettek ki. Elbotorkált az italoktól roskadozó asztalig, ahol
a fiúk
puncsot nyakalva cigarettáztak. A helyi lányok kettesével-
hármasával
ücsörögtek a fal mellé tolt asztaloknál, és megállás
nélkül, csicsergő
hangon cseverésztek.
Az O’Brien Fivérek elkezdték a hangszereiket hangolni.
Hamish a
dobverőjével végigcsapkodta a bőröket, a felesége pedig a
zongora előtt
állva ropogtatta ki az ujjait, és dudorászott. Faith egy
rikító, tűzpiros
műselyem-taft ruhába préselte bele magát. Sötétbarna, bodorított
hajfürtjeit
Carmen Mirandát utánozva a feje tetején összetűzve virágokkal
díszítette, a
fülében pedig műanyag virágok fityegtek. Hozzáillő gyűrű
takarta el
egyszerre három ujjpercét is. Egy kissé sikerült túlzásba
vinnie az
alapozót, és túl sok púdert tett fel.
– Na, megjött a rézbőrű szekció is – sziszegte
epésen Beula, Faith
szoknyába szorított, hullámzó, terjedelmes hátsóját egy hozzá
képest
keskeny átmérőjű bárszékre tornázta fel, majd a torkát
megköszörülve,
turbékoló hangon elkezdett hamisan skálázni, míg csak el nem
érte a
fájdalmasan csengő magas cét. Mellette Reginald – „Faith
fidulása” –
rángatta keservesen a vonót hegedűje húrjain, és azon
igyekezett, hogy
utolérje az énekesnő trilláit. Bobby Pickett foghíját
megvillantva,
vigyorogva megpengette Fender gitárját, ám erősítője túlvezérelt
hangerejének köszönhetően az egész üvöltve begerjedt. Faith
vastag
ujjaival megkocogtatta a mikrofont, majd – „Egy, kettő,
egy, kettő!” –
belefújt. Ettől aztán egy olyan élesen sípoló
elektromos sikoly suhant
végig a termen, hogy még a tetőgerendák is beleremegtek.
William
összerezzent a zajra, és bedugta az ujját fülébe.
– Jó estét, jó estét! Mindenkit szeretettel köszöntünk
a szombat esti
fergeteges táncesten, ahol Faithful O’Brien Zenekara húzza a
talpalávalót…!
– A fenét! – szólt közbe Hamish. – Az a
nevünk, hogy a Blood és
O’Brien Fivérek Zenekara!
Faith a szemét forgatta, és széles csípőjére téve a kezét,
még mindig a
mikrofonba beszélve, így szólt:
– Hamish, ezt már ezerszer megbeszéltük! Nem is vagytok
testvérek!
Hamish a kezdőlökést megadva rácsapott egyet a
beütőcinre, a
zenekar pedig elkezdte játszani az Isten, óvd a királyt
első taktusait. Erre
mindenki vigyázzállásba vágta magát. Williamet ez ismét
az anyjára
emlékeztette, ezért megragadta Scotty dinnyepálinkás flaskáját,
és
hatalmasat húzott belőle, hogy valamivel sikerüljön elfojtania a
lelkiismeret-furdalását. Miután a himnusz a végéhez ért,
a focisták szép
sorban felkérték és felvezették a táncparkettre a
lányokat, megfordultak,
felemelték a karjukat, és felszegett állal a falon függő képekre
szegezték a
tekintetüket. A banda rázendített Jay Livingston örökbecsű
szerzeményére,
és játszani kezdte a Buttons and Bows című számot, a
párocskák pedig
egyszerre mozogva, körben a teremben oldalazva megindultak
az
óramutató járásával megegyező irányban. Faith O’Brien családi
 zenekara
érezhetően kezdett bemelegedni, és ezúttal a Sunny Side of
the Street egy
laza interpretációjával próbálkoztak. Az egyik William
mellett ácsorgó,
tenyeres-talpas gazda hamar elkelt, mivel ellentmondást
nem tűrően
elragadta őt egy leányzó, aki valószínűleg a szomszédos
földbirtokon
lakhatott, és egy szempillantás múlva már ők is ott
forgolódtak a
meglibbenő, hosszúra szabott szoknyák, a megstoppolt harisnyák, a
lapos
sarkú cipők és az időről időre diszkréten kivillanó
alsószoknyák
kavalkádjában. Itt-ott feltűnt egy-egy utoljára tíz évvel
ezelőtt divatos,
kiszöszösödött gyapjúkosztüm is, melynek viselője higgadt
léptekkel
manőverezett át a fidres-fodros forgatagon.
Gertrude Pratt lépett be az ajtón vállára terített kardigánban,
retiküljét
a hóna alatt szorongatva. A tömegen keresztülcikázva
egyenesen az
italospult felé indult. William megfordult, hogy elnyomja a
cigarettáját a
fűrészporba, és elhagyja a terepet, ám ehelyett Gertrude-dal
találta magát
szemben. Végignézett a kerek arcú, barna szemű lányon, és bocsánatkérő
mosollyal a mögötte lévő ajtóra mutatott.
– Már épp hazafelé indultam…
Gertrude közelebb lépett hozzá, megfogta a felemelt
kezét, és
beperdítette őt a táncolok közé.
William Miss Dimm táncórái óta, amikor még csak tizenöt volt,
egy
lépést sem lejtett, és már akkor is esetlenül mozgott.
Táncpartnere most
arra az időszakra emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy
a lány
könnyedén emelgette a lábát, puha volt a bőre, és
illatozott a parfümtől.
Érezte, ahogy ring a csípője, ahogy melegséget árasztó dereka
két tenyere
között tekereg, és dús, barna haja az arcát
csiklandozza. Hirtelen
megbotlott, rátaposott Gertrude lábára, és összekoccantotta vele a
térdét,
ezért partnere szorosabbra fogva közelebb húzta magához,
amitől puha
melle a hajtókájához simult. Kis idő múltán már teljes
biztonságban
tartotta karjai között a barátságos lányt. Gertrude a
hetedik
mennyországban érezte magát, mintha angyalok röpdöstek volna
el a
fejük felett.
A tánc végeztével William elment, hogy hozzon egy kis
puncsot. A
frissítőket felvonultató asztalnál ismét Scottyba botlott, aki
lankadatlanul
döntötte magába a dinnyepálinkát.
– Asszem, nem két fillér lehet eltartani a kicsikét
– jegyezte meg
nyeldekelve.
– Ami azt illeti, megkockáztatom, hogy az apja épp az én
 pénzemből
alapozza meg a stafírungját – válaszolta William
kétségbeesetten. Azt
kívánta, bárcsak valamennyit visszaszerezhetne belőle, vagy
legalább
kölcsönt vehetne fel, hogy valahogyan elinduljon. Elmerengett
rajta, mi
lenne, ha… majd ismét a pálinka után nyúlt, és
visszabotorkált az
asztalhoz, ahol Gertrude Pratt türelmesen üldögélve várt a puncsára.
– Olyan fülledt idebent a levegő.
– Valóban – helyeselt William.
– Mi lenne, ha sétálnánk egyet odakint? – kérdezte
a fiú kezét
megragadva Gertrude.
A parketten táncolók most szünetet tartva megálltak, és
imbolyogva
próbálták visszanyerni az egyensúlyukat, miközben arra vártak,
hogy a
zenekar belekezdjen egy újabb dalba. Barney McSwiney
lapozott egyet
Faith fekete foltokkal összemaszatolt kottásfüzetén, a zenekar
pedig
csörögve-zörögve igyekezett rátalálni a közös kezdőhangra. Látták,
ahogy
Tilly Dunnage megérkezik a sztárcsatár, Teddy McSwiney
oldalán, és
belép a terembe. Amikor Faith is kiszúrta őket, a
zenekar egyszeriben
elhallgatott, és minden szempár rájuk szegeződött.
Valamelyik sarokban
kidurrant egy léggömb.
Tilly szándékosan egyenesen maga elé nézett. Rögtön rájött,
hogy
hibát követett el, túl korai, túl vakmerő volt eljönnie.
Szédítő hányinger és
bűntudat söpört végig rajta, miközben egyfolytában csak
azt ismételgette
magában: „nem az én hibám volt”, de aztán mégiscsak
tett egy lépést
hátrafelé. Teddy szorosan a dereka köré fonta a
karját, és erősen
megtartotta.
– Nem maradhatok itt! – súgta Tilly a fülébe, ám ő
megindult előre, és
átvezette a táncparketten. A párocskák kitértek előlük, és
mindenki
alaposan megbámulta Tilly feltűnően csinos, zöld ruháját,
melyet ügyes
kezek addig alakítgattak és formálgattak, míg tökéletesen
nem passzolt
karcsú alakjához. Csípője körül kanyarogva felnyúlt egészen a
melléig, az
alsó része pedig finoman a combjához tapadt. Az
anyaga az a harminc
centi széles zsorzsett volt, melyet Pratték üzletének polcáról
választott. A
derékban szűk, rövid ruhát viselő, hajukat szigorúan szabályos
körökben
felcsavaró lányok rózsaszín ajka elnyílt, és öntudatlanul is
saját habosbabos szoknyáik körül kezdtek matatni. Az alkóvokban
sorakozó cserepes
virágok, ha lehet, most még mélyebbre süppedtek a falban,
a fiatalemberek
pedig elismerően bökdösték oldalba mellettük ácsorgó társaikat a
könyökükkel.
Tilly rezzenéstelen arccal sétált végig a termen a
zenekar közvetlen
közelében álló, oldalsó üres asztalig. Leült, Teddy pedig
elvette tőle a
kendőjét, és finoman ráterítette a szék háttámlájára. A lány
vállai fehéren
villantak elő a zöld textília öleléséből, egy hosszú, bongyor
hajtincs pedig
a frizurájából megszökve lógott le hátul a nyakán,
a lapockái között
hintázva.
Kísérője odalépett az italpulthoz. A körülötte összesereglett
urak
átengedték maguk között, hogy ő is odaférjen. Partnerének
egy puncsot,
magának pedig egy sört rendelt, majd helyet foglalt Tilly
mellett az
asztalnál. Mindketten a zenekar felé fordultak, amelynek tagjai
még
mindig őket bámulták. Tilly Faithre pillantva felvonta az
egyik
szemöldökét. Faith zavartan pislogni kezdett, majd
visszafordult a
zongorájához, a morajló zaj pedig varázsütésre visszatért. A
zenekar újra
rázendített, és az If You Knew Suzie, Like I Knew
Suzie/ (Oh Oh){10} című
számot kezdte el játszani.
Teddy kényelmesen hátradőlt, jobb lábát átvetette a bal térdén, a
karját
pedig Tilly székének háttámláján nyugtatta. A lány minden
ízében
remegett.
– Táncoljunk egyet! – noszogatta Teddy.
– Nem! – válaszolta Tilly, és egész este a zenekar
felé fordította az
arcát. Újra és újra megpróbálta mélyen elsüllyeszteni
magában a
bűntudatát, ám minél erősebben próbálkozott, annál hevesebb
görcsbe
rándult tőle a gyomra. Már kezdett hozzászokni, időről
időre sikerült
megfeledkeznie róla, és jól érezte magát, ám hirtelen újra
előtört benne, és
egy szempillantás alatt megint hitvány, gyarló alaknak érezte
magát. Azon
az éjszakán senki sem lépett oda egy könnyed csevejre a
sztárcsatárhoz és
partneréhez. Tilly ennek szívből örült, mert így neki
is könnyebb volt
elviselnie a helyzetet.
Amikor világossá vált, hogy William nem fog hazaérni teára,
Mona leült
egy kicsit a sarokba, egy vakítóan sárgán világító lámpa
fénye alá, hogy
olvasgasson. A rádiókészülék csendes, tompa zümmögése
töltötte be az
egész házat. Elsbeth Beaumont még mindig az ablakfülkében
tartózkodott,
miközben az erős holdfény éles kontúrt rajzolt fakó árnya
köré, és
erőteljesen kiemelte orra vonalát.
– Azt hiszem, most már lefekszem, anyám – köszönt el tőle
 Mona, ám
ő rá se hederített. Lánya határozott mozdulattal
csukta be maga után a
hálószobája ajtaját. A szobán átsétálva odalépett a
pipereasztalkájához, és
felkapta a kézitükrét. Becsukta a spalettákat, beállította az
éjjeliszekrényen
álló olvasólámpáját, lecsúsztatta magáról gyűrött műselyem
bugyiját, és
felemelte a szoknyáját. Fél lábbal fellépett az ágy szélére,
és olyan szögbe
fordította a tükröt, hogy lágyéka sötétlilás lombozatát közelebbről
is
kényelmesen szemügyre vehesse, majd érett fügére emlékeztető,
fodros
redőit megpillantva elmosolyodott. Azután kombinéja pántját
a válláról
lecsúsztatva hagyta, hogy az lecsússzon a bokájáig, és végig
a tükörben
figyelve magát, lassan levetkőzött. Végigsimított a
mellén, majd tétova
ujjai a nyakát kezdték el cirógatni. Ezután Mona Beaumont
teriléntakarója
rejtett zugában addig kényeztette magát, míg el nem
érte szokásos esti,
csendes orgazmusát.
A Dungatar patak partján William peckesen és mohón
dörgölte magát
hozzá Gertrude Pratt forró, gömbölyded idomaihoz, és miközben a
slicce
után nyúlt, jobb híján csak annyit tudott mondani:
– Szeretlek, Gertrude!
– Igen, én is érzem – felelte a lány, és még jobban
széttárta a combját.
Gertrude Pratt azzal nyerte meg magának William Beaumont-t, hogy
jobb
keze középső ujját hagyta odáig becsusszanni kis szeméremajkai
nedvesen
hullámzó rejtekébe, ahol az már szűkülni kezdett, ám még nem
érte el a
klitoriszát.
William a felhevültségtől vöröslő, hálás arccal érkezett vissza
Windswept
Crestbe. Anyja ablakfülkében kirajzolódó sziluettjét
ezúttal már a kora
reggeli nap fénye világította meg hátulról.
– Jó reggelt, anyám!
Ahogy az asszony feléje fordult, alabástromarcán patakokban
folytak
végig a könnycseppek, és egyenesen a markazitból készült,
pávás
melltűjére potyogtak.
– Egész éjszaka téged vártalak!
– Szükségtelen volt, anyám.
– Ittál!
– Felnőtt férfi vagyok, és szombat este van… vagy volt
legalábbis.
Elsbeth zsebkendőjét előrántva, szipogva törölgette meg a
szemét.
– Remekül szórakoztam. Legközelebb muszáj lesz Monát
is
magammal vinnem! – tette hozzá a fia, majd fütyörészve elindult
a szobája
felé.
Teddy McSwiney egészen a házuk ajtajáig kísérte haza Tillyt.
– Jó éjszakát! – köszönt el tőle a lány.
– Ugye azért nem is volt olyan szörnyű?
Tilly szorosabbra húzta a vállán a kendőt.
– Szívesen vigyázok rád… – ajánlotta mosolyogva a fiú,
miközben
közelebb hajolt hozzá.
Partnere most elfordult tőle, és a sálja redői közt matatva
keresgélte a
cigarettatárcáját, melyet korábban belebugyolált.
– …persze csak ha te is szeretnéd.
Tilly az ajkával megnedvesített egy cigarettapapírt, és
felpattintotta a
dohánytartót.
– Jó éjszakát! – búcsúzott el ismét, és kinyitotta a
hátsó ajtót.
– Csak hozzá kell szokniuk a gondolathoz, hogy újra itt
vagy –
jegyezte meg a vállát megvonva Teddy.
– Nem, épp ellenkezőleg: nekem kell hozzászoknom megint
az ő
jelenlétükhöz – válaszolta Tilly, és azzal becsukta maga mögött
az ajtót.
II.

Santung
„Egyenetlen, durva selyemfonálból, egyszerű technikával megszőtt
anyag, mely vászonhatású textúrát eredményez. E természetes
állapotában
krémszínű textíliát gyakorta festik be erőteljesebb színekkel,
hogy ezáltal
vibrálóbb hatást érjenek el. Enyhén ropogós tapintású, lágyan
fénylő
szövet, mely női ruhák, blúzok és díszítőpántok
elkészítésére is alkalmas.”
Szövetanyagok a varráshoz
10.

Farrat őrmester olyan mélyen belesüppedt a kádba,

hogy a gőzölgő
fürdővíz a mellbimbóját nyaldosta, miközben ott ketyegett
mellette az
ébresztőóra, a forró vizes csapból pedig
folyamatosan csöpögött a víz.
Nedves, rózsaszín teste körül rozmaringágacskák lebegtek
(hogy
megtisztítsák az elméjét) és citromfű úszkált (hogy
kellemesebb illat
lengje körül). A haját nyers kacsatojásból felvert
habbal masszírozta át,
melynek nyúlós darabkái csíkokban folytak végig a
homlokán egészen a
szemöldökéig, ahol összetalálkoztak az aloe verás arcpakolásával.
Előtte
egy csésze kamillatea és egy jegyzettömb pihent a kád
két széle között
keresztben felfüggesztett szappantartó tálcán. Egy ceruza végét
szopogatva
éppen azon morfondírozott, hogyan is folytassa a jegyzettömbre
felskiccelt ruha vázlatát. Toll mindenképp kellett még rá – talán
pávatoll.
Megcsörrent a vekker. Volt még egy egész órája azelőtt,
hogy Beula
megérkezne, és a táncmulatsággal kapcsolatos, gyűlölettel teli
vádaskodásait rázúdítaná. Orrát befogva alámerült a
barnás színű vízben,
és lemosta kiázott testéről a szépészeti kezelések nyomait.
Farát a
zománcnak préselve kikecmergett a kádból, ahogy felállt,
megtottyadt
paradicsomra emlékeztető herezacskója hosszan lelógva
gőzölgött. Egy
törölköző után nyúlt, majd mindent végigcsöpögtetve átballagott
a
hálószobájába, hogy felöltözzön, és lélekben felkészüljön az
előtte álló
hétre.
Mire Beula Harridene befutott és dörömbölni kezdett a rendőrőrs
ajtaján,
az őrmester már a pultnak támaszkodva tanulmányozta egy olasz
pulóver
kötésmintájának apró betűs instrukcióit a Quaker Girl{11}
magazin kötés és
horgolás mellékletében, melyet a híres milánói tervező,
BIKI alkotott.
Miközben a leírást olvasta, félhangosan motyogott magában:
– 14-es tűvel, 138 szemmel kezdjük, majd 9 centi
magasságig egy
sima, egy fordított szemmel patentmintát kötünk. Szaporítás: 21
szem sima
(11 szem sima, következő szemnél szaporítunk) 8-szor… –
Ormótlanul
vastag mutatóujja köré egy finom gyapjúfonál tekeredett,
tenyerében
pedig két vékonyka, fém kötőtű pihent, melyeket most kissé
eltartott
oldalra. Farrat őrmester rendőregyenruháján kívül vékony,
halvány
rózsaszín zoknit és finom, barackszín balettcipőt viselt,
melyet egy-egy
fehér szaténszalaggal kötött meg a bokáján. Miközben rá sem
hederített
Beulára, töprengve igyekezett kibogozni a tűk köré
virágsziromszerűen
összegabalyodott szemeket, hogy megfelelően követhesse a mintát. Végül
letette a kötését, átpiruettezett a hálószobába, majd
szolgálati zoknit és
cipőt húzott fel a lábára. Azután kinyitotta a bejárati
ajtót, és míg Beula
magából kikelve beesett rajta, ő kényelmesen elfoglalta
korábbi helyét a
pult mögött.
– …no meg az a paráznaság, ami szombat este történt
a városban,
Farrat őrmester, na, az aztán igazán aljas és
visszataszító volt! Én
mondom, nagy baj lesz még belőle, ha elárulom Alvin
Prattnek, mit
művelt a drágalátos leánya…!
– Szokott kötni, Beula?
A feldúlt nő erre értetlenül pislogni kezdett. A rendőr
felé fordítva
közelebb tolta hozzá a magazint. Ahogy az asszony
rápillantott a
kötésmintára, eddig égnek emelt álla visszaereszkedett a helyére.
– Szeretném, ha elmondaná nekem a normál halandók nyelvén,
hogy
mit jelent valójában ez a szöveg! – Farrat közelebb
hajolt hozzá, és a
fülébe suttogott. – Ez egy titkos kód! Próbálok megfejteni
egy üzenetet,
melyet a főkapitányságról küldtek. Szigorúan bizalmas, de
tudom, hogy
maga kiválóan tud titkot tartani.
A gyógyszertárban Nancy beállította Mr. Almanacot úgy, hogy
arccal
pontosan a bejárati ajtó felé nézzen. Aprót taszított rajta,
ő pedig a fizika
tehetetlenségi törvényének megfelelően, kissé balra
tartva megindult.
Nancy a fejéhez kapott. Mr. Almanac telibe talált egy
asztalt, majd miután
lepattant róla, úgy dőlt neki a falnak, akár egy létra,
amelyet
odatámasztottak.
– Miért nem hagyja Mr. A., hogy ma én ugorjak át a
postáért?
– Élvezem a reggeli sétát.
Nancy a vénember merev testét megragadva átegyensúlyozta őt
az
ajtón, ki a járdára, majd a helyes irányba állítva
finoman megnoszogatta.
– Kövesse a középen futó repedést! – Egy darabig még
 figyelte, ahogy
a hátulnézetből fejetlennek tűnő, görnyedt alak totyogva
távolodik, majd
befutott, és felkapta a telefonkagylót.
Ruth az elektromos vízforraló mellett állt, és egy Tilly Dunnage-nak
címzett, vastag borítékot próbált a gőz felett tartva
felnyitni. Amikor
meghallotta a berregő hangot, odalépett a telefonközpont
készülékéhez.
Felkapta a fülhallgatót, a kagylót a szájához húzta,
a kábelt pedig átdugta a
patika vonalába.
– Te vagy az, Nance?
– Igen, én. Elindult feléd!
Ruth visszalépett a forralóhoz, majd a borítékot a gőz
fölé
visszaemelve sikerült az utolsó pecsétet is meglazítania,
és kicsúsztatta
belőle a levelet. Spanyol nyelven íródott. Visszatette a
kézbesítő táskájába,
összeszedte Mr. Almanac postáját, és az ajtóhoz ment.
Kinyitotta a zárat,
felcsapta a redőnyt, és átfordította a táblát úgy, hogy
a „NYITVA” felirat
látszódjon, majd kilépett a gyalogútra. Mr. Almanac pontosan
a
törésvonalon végighaladva becsoszogott elé.
– Jó reggelt! – üdvözölte őt finoman megtapogatva
fénylő fejbúbját.
Az öreg egy kis fáziskéséssel tett még pár lépést előre,
mire az agyában
kiadott „Megállj!” parancs odaért a lábába.
– Jó reggelt! – köszönt vissza egy hosszan lelógó
nyálcseppet a saját
cipői közé csurrantva. Ruth egy madzaggal átkötött, barna papírcsomagot
dugott a hóna alá, óvatosan megfordította, majd az egyik
mutatóujjával a
lapockáját megbökve jelezte, hogy indulhat. A vénember
engedelmesen
elcsoszogott.
– Maradjon középen, a vonalon!
A gyógyszertártól egy háztömbre Nancy abbahagyta odakint a
seprést,
hogy integessen a barátjának. Reginald beugrott a gyógyszertár
ajtaján, és
közben intett neki, hogy kövesse.
– Mit tehetek érted, Reg?
Reget szemmel láthatóan fájdalom gyötörte.
– Szükségem van valamire… bőrkiütés ellen – suttogta.
– Mutasd csak! – fordult felé segítőkészen Nancy.
Reg arca erre grimaszba torzult.
– Inkább olyan, mintha valahol véletlenül ledörzsöltem
volna, mint
egy horzsolás…
– Ó, értem – bólintott Nancy, mint aki pontosan
tudja, mi a baja. –
Valami bőrnyugtató balzsamra van szükséged.
– Arra, bőrnyugtatóra – helyeselt Reg, majd figyelte, ahogy
a lány
kinyitja Mr. Almanac gyógyszeres hűtőjét. – Két nagyobb
tégellyel kérnék
– tette hozzá.
Muriel épp egy törlőkendővel dörzsölte át a benzinkannákat
az üzlet előtt,
hogy fényesebben ragyogjanak, amikor Beula Harridene
masírozott oda
hozzá vöröslő fejjel, mérgelődve.
– Helló, Beula!
– Az a Myrtle Dunnage, vagy Tilly, ahogy mostanság
hívatja magát,
ott volt a szombat esti táncmulatságon!
– Nem mondod?!
– Ráadásul Teddy McSwiney-vel!
– Komolyan? – hitetlenkedett Muriel.
– Sosem fogod kitalálni, mi volt rajta… azaz, jobban mondva,
mi volt
az, ami alig takarta el: a zöld asztalterítő, amit nálatok
vásárolt! Fogta
magát, és egyszerűen csak maga köré tekerte, miközben mindene
kilátszott! Mindenkinek elállt tőle a szava, annyira
undorító volt. Én
mondom neked, már megint valami rosszban sántikál az
a némber! Még az
anyjánál is elvetemültebb!
– Kétségkívül az.
– És találd ki, kivel töltötte Gertrude az egész éjszakát!
– Kivel?
William épp abban a pillanatban hajtott el mellettük
lassan az anyja
fekete monstrumán. Ahogy felé fordultak, két ujját a
volánról felemelve,
kalapját kissé megbökve odaköszönt nekik, és azzal tovább is
gurult.
Lois térdre ereszkedve csuklóig belemerítette az egyik
maszatos karját a
forró, szappanhabos vízzel teli vödörbe, miközben a nedves
padló fénylett
körülötte. Zömök kis asszony volt, állandóan zsíros köténye járás
közben
folyton a combját verdeste. Rövidre nyírt, őszes haja
középen tartósan
felálló kakastaréjt formált, a ragacsos fejbőréről
folyamatosan hulló
korpa beterítette a vállát. Erősen verejtékezett, az arcán
végiggördülő, sós
lé vérvörös orra hegyéről csöpögött alá, holott ez idáig
csak alig egy
négyzetméternyi területet sikerült felmosnia Irma Almanac padlójából.
Irma megindult, hogy elfoglalja a szokásos helyét, berozsdásodott
ujjpercei erőlködve hajtották előre tolókocsija kerekét, a
csontjai pedig
úgy csikorogtak, mint a kréta, amikor iskolai táblára
íróiak vele.
Miközben centiméterről centiméterre haladva megközelítette a
kandallót,
megnyikordult a tolószéke tengelye.
– Irma, drágám, hun tartod a vajat? – kérdezte Lois.
Az asszony kék szeme a hűtőszekrényre villant. Lois
betámadta a
vajjal a tolószék kerekét és az összeillesztési helyeit,
majd elkezdte előrehátra, előre-hátra húzkodni a kocsit.
Egyetlen nyikkanás sem hallatszott,
ám Irma arca így is összerándult, és könny szökött a
szemébe.
– Kőne ebből egy kicsi a csontjaidra is, ugye, Irma, drágám?
Irma Loist figyelte, aki tovább sikálta a padlót. Azt
kívánta, bárcsak
lenne hozzá elég ereje, hogy szóljon neki, tegye már fel a
székeket is az
asztalra, hogy az alatt is fel lehessen mosni. A padlónak
az a része azóta
nem volt rendesen feltisztítva, hogy évekkel ezelőtt felvették
Loist a házat
„takarítani”.
– Milyen volt a táncmulatság? – kérdezte tőle érdeklődve.
– Há’, nem akarok pletyká’kodni, vagy ilyesmi…
– Persze hogy nem.
– …de annak a Myrtle Dunnage-nak, aki mostanság
Tillynek hívatja
magát, na, annak aztán van ám bőr a képin! Olyan kivágott
ruhába’ jelent
meg, hogy az mán ob’cén vótt, aztán meg egész este
az után a Teddy
McSwiney után koslatott. Én mondom, semmirekellő egy némber
az. De
nem akarom ám én őtet kibeszélni, mint ahogy Faith O’Brien
dolgairól se
mondok egy rossz szót se, de meglátod, az a Tilly
még sok galibát fog
okozni. Amúgy Gertrude Pratt meg az a William
állítólag az egész
éjszakát együtt töltötte…
– Gertrude?
– …Nancy elárulta, hogy Beula aztat mondta neki,
szerinte Gertrude
hamarosan férjhez megy. El tudod képzelni, Elsbeth mit fog szólni
ehhez?
11.

A reggeli nap sugarai Farrat őrmester hátát cirógatták,

miközben a hátsó
verandájára kiülve reggelizett. Megfogott egy banánt a
csücskénél, és
kiegyensúlyozta úgy, hogy az ne imbolyogjon a tányérján, majd
teljes
hosszában félbevágta a közepénél, és centinként felszeletelte. Ezután
letette
a kést, egy dekoratív desszertvillával óvatosan lehántotta a héját,
bekapott
egy félhold alakú darabkát, és szaporán rágcsálva elfogyasztotta.
Hozzá is
eljutott már a zöld ruha híre, ezért most azon töprengett, vajon Tilly
tudnae neki valahonnan egy strucctollat szerezni. Megevett
egy szelet lekváros
kenyeret, a morzsákat pedig gondosan lesöpörte az öltözékéről –
egy Rita
Hayworth stílusát utánzó, női kosztümről, melyet egy
magazinban
megjelent, Rita Ali kánnal kötött menyegzőjén készült
fénykép alapján
koppintott le. A ruhához tartozó kalap karimájának átmérőjét az
eredetihez
képest megnagyobbította – 45 centisre –, a szegélyét pedig
halványkék
fátyollal és krepp-papírból készített rózsadíszekkel dekorálta. Most
nagyot
sóhajtva arra gondolt, milyen tökéletesen mutatna ez a
kis összeállítás a
Tavaszi Lóversenyt megelőző összejövetelen.
Odafent a Dombon Tilly a varrógépe fölé hajolva
igyekezett egy 15
centis cipzárt egy sötétlila ruha derekába bevarrni. Gyakorlott
ujjai
ügyesen vezették végig a ruhaanyagot a zakatoló varrótű alatt.
Molly lépett
be a konyhába, és ahogy elindult a hátsó ajtó felé, a
járóbotjával lesodort a
székről egy só- és borsszórót, egy szárított gyógynövényekkel teli
korsót,
valamint egy illatosító füstölőt. Tilly rezzenéstelen arccal
varrt tovább.
Molly odakint megtámaszkodott a verandaoszlopban, és egy
közelgő
alakot figyelt: egy karját lengető fiatalembert, aki
elsorvadt lába végén
éktelenkedő, hatalmas csizma formájúra megdagadt lábfejét
próbálta ily
módon kiegyensúlyozni. A kapunál levette viharvert kalapját, és
kiizzadva,
széles vigyorral az arcán megállt; a bőrét sárgára
varasodott, vörös
foltokban megjelenő kiütések borították. Rengeteg fogához
képest
aprónak tűnt a szája. A zakója túl szűk volt, a
térdnadrágja túl bő.
– Mrs. Dunnage?
– Tudom, ki vagyok – érkezett a mogorva válasz.
Barney arcáról lehervadt a mosoly.
– Én vagyok az, Barney.
– Van köztünk valamilyen rokoni kapcsolat?
– Nincs.
– Hála az égnek!
– Tillyvel szeretnék beszélni, kérem.
– Miből gondolod, hogy ő is akar veled?
Barney pislogva nyelt egy nagyot. Az arca elkomorult,
ökölbe
szorított kezével belebokszolt egyet a kalapjába.
– Szia, Barney! – köszöntötte mosolyogva Tilly, aki
most Molly
mögött állt.
– Á, szóval itthon vagy, remek – felelte a fiú, azután
észrevette, hogy a
lány csupán egy rövidke, élénkkék színű, selyem női
alsóneműt visel. Ettől
szemmel láthatóan zavarba jött, és beteg lábfejével a
földet kapálva,
felváltva hol az egyik, hol a másik lábára nehezedett.
– Teddy küldött? – kérdezte Tilly, miközben lesétált hozzá
a lépcsőn, a
fiú pedig tett egy lépést hátrafelé. – Lennél olyan kedves,
és visszamennél
Teddyhez megmondani neki, komolyan gondoltam, hogy nem akarok
elmenni vele a lóversenyre?
– Persze, tudom, csak arra gondoltam, hátha velem lenne
kedved.
Kérlek szépen! – Barney ismét zaklatottan toporgott, és a
kalapját püfölte.
Molly már épp mondani készült valamit, ám Tilly megfordult,
és az
egyik tenyerével befogta az anyja száját.
– Nem érdekel, ha emiatt megölöd magad, Molly, akkor
sem megyek
el! – előzte meg anyja várható kijelentését. Molly megégett
combjai még
mindig fájdalmasan sajogtak. Tilly visszafordult az
elszontyolodott
legényke felé. – Nem mintha nem szeretnék elmenni veled,
de…
– Ez hülyeség! Azért nem megy el veled, mert béna vagy! –
csiripelte
Molly.
Tilly előbb a földre bámulva elszámolt magában tízig,
majd
felpillantott Barney megbántott arcára, és látta, hogy apró,
kék szeme
könnyel telik meg.
– Megtennéd, hogy beugrasz egy pillanatra, és megvárod
odabent,
amíg beszegem a ruhámat, Barney? Csak egy percig tartanálak
fel – kérte,
majd ismét az anyja felé fordult. – Te pedig itt maradsz.
– Dehogy fogok idekint megrohadni! – feleselt vele
Barney-ra
mosolyogva az asszony. – Gyere csak be, fiacskám, főzök
neked egy
csésze teát! Ne hagyd, hogy bármit is ő készítsen neked,
mert boszorkány!
Milyen kellemetlen lehet, hogy folyton magad után kell
húznod a
dongalábaidat! Púp is van a hátadon?
Farrat őrmester a tükör előtt álldogált újonnan
vásárolt, Alston-féle
magasított derekú, gumírozott fűzőjében, mely arra volt hivatott, hogy
„kordában tartsa az úszógumit és elősegítse a rekeszizom
megfelelő
működését”. Gondosan felöltözött, majd doboz alakú
fényképezőgépét
felkapva megcsodálta karcsúbbá vált tükörképét. Tekintete az
ágyra
kiterített
Rita
Hayworth-ös
ruha-összeállításra
tévedt,
és
szemöldökráncolva sóhajtott egyet.
A dísztribün csordultig megtelt, és mindenki izgatottan várta,
hogy
megkezdődjön a következő futam. Elsbeth láthatóan
kényelmetlenül érezte
magát a levegőben terjengő lószagtól. William Beaumont Gertrude-dal
az
oldalán jelent meg, a párocskát Alvin követte. A nézők
feszülten figyeltek,
és még arról is megfeledkeztek, hogy a versenykiírást
tartalmazó
szórólapjaikkal legyezgessék magukat. Monának elakadt a
lélegzete,
Elsbeth pedig a nyaka alsó szegletében díszlő markazit-brossához
kapott.
Elfordult, majd kukkerét felemelve, szigorú arccal a távoli,
üres
akadálypálya felé pillantott. Mona a zsebkendőjével takarta el
az arcát, és
közelebb húzódott az anyjához. William, Gertrude és Alvin
a tömegen
átküzdve magát, helyet foglalt Elsbeth mellett. Alvin
széles mosollyal,
szalutálva köszönt az asszonynak, miközben Gertrude inkább
valahová
messzebbre, a fák lombjai fölé szegezte a tekintetét,
William pedig
szívélyesen végigtekintett a lelátóról őket bámuló emberek
sokaságán.
– Tettél fel tétet, Elsbeth? – törte meg a csendet
elsőként Alvin.
– Nem szoktam hazardírozni.
Alvin száját apró kacaj hagyta el.
– Értem, szóval csak a kíváncsiság hozott ki?
Elsbeth elvette a szeme elől a látcsövet, és átadta
Monának.
Alvin vidámsága cseppet sem lankadt.
– Azt hiszem, én a tizenhármas versenyzőre fogadok,
„Szerencsés
házasra”.
Lassan, nagyon lassan újra elkezdték legyezni magukat a
 nézők.
– Ezzel kétségkívül fején találná a szöget.
Gertrude erre elvörösödött, William pedig az ajkába
harapva a
cipőfűzőjét bámulta. Alvin felállt, megköszörülte a torkát,
majd ügyelve
arra, hogy minden egyes szót tisztán és érthetően ejtsen ki,
így szólt:
– Mivel biztos voltam benne, hogy ma itt összefutunk,
Mrs. Beaumont,
bátorkodtam elhozni magammal a még kifizetetlen számláit… két
évre
visszamenőleg.
Kigombolta a zakóját, és benyúlt a belső zsebébe.
– Gondoltam, megspórolom a postaköltséget. Tudja, hogy van ez…
Az asszony gyors mozdulattal kikapta a kezéből a
vaskos köteg
számlát. Gertrude felállt, és az előtte szétváló tömegen
keresztül távozott.
William felemelkedett Alvin mellől, és haragos tekintetet
vetett az
anyjára.
– A te gondod! – jelentette ki, majd átsietett a
szalmakalapok, breton
fejfedők és barettek tengerén, maga mögött hagyva a
nyomában egyre
őrültebb sebességgel legyező, fehér kesztyűs kezeket.
Tilly az új ruhájában és széles karimájú szalmakalapjában
lépett oda a
konyhaasztalhoz. Barney kapkodva felállt, és a széke mögé
lépett. Nyelt
egy nagyot. Szokatlanul hosszú álla hegyére kókusz- és
cukormázdarabkák tapadtak. Tilly háttal a fénynek állt a
szürke kis
konyhában, mely most megvilágította ragyogóan tündöklő, ametisztlila
ruháját. Santungból készült, mély, négyszögletes kivágással,
merev
míderrésze a derékvonalat végigkövetve folytatódott lefelé,
és szorosan
összeszűkült keresztben a combjánál. A térdénél többrétegű
szaténszoknya
fodrozódott, mely könnyedén meglibbenve szinte úszott a
levegőben. Tilly
karja és lába alsó része csupasz volt, lábára fekete
bokapántos szandált
húzott, melyet megpillantva Barney azon töprengett,
milyen nehéz lehet
benne egyensúlyozni.
– Barney – szólt hozzá Tilly –, azt hiszem,
úgy igazságos, ha te is
tisztában vagy valamivel. A bátyád azért küldött át
téged, hogy elhívj a
lóversenyre, mert az volt a szándéka, hogy amint odaérünk, lecsap
engem
a kezedről, aztán ad neked egy kis pénzt, hogy
megszabaduljon tőled.
Szerinted helyes ez így?
– Nem, egyáltalán nem. Már előre elkértem tőle a pénzt.
Teddy a könyvtárépület sarkán várakozott egy nagyon régi,
de nagyon
fényes Fordnak dőlve, amikor Tilly – napfényben
ragyogó, selymesen
csillogó ruhájában – elsétált mellette a bicegő Barney-ba
karolva.
Elmélyülten beszélgettek, és ahogy továbbhaladtak a patak
partján, ügyet
sem vetettek a melléjük csapódó fiatalemberre, aki tétován
botorkált velük
végig az Oval Streeten, egészen a rögbipályáig, mely a
fociszezonon
kívüli időszakban ilyenkor lóverseny- vagy krikettpályává alakult
át. A
praktikus, virágmintás, gombsoros pamutblúzaikat egyenes vonalúra
szabott, rakott szoknyáikkal kombinálva viselő hölgyek most
mind
megálltak egy pillanatra, hogy megbámulják a lányt.
Szemmel láthatóan
leesett tőle az álluk, és szemöldöküket felvonva sugdosták
rá mutogatva:
– Ez meg azt képzeli magáról, hogy a királyi család
sarja!
Tilly Barney oldalán továbblépdelt az istállók felé. Teddy
mellettük
sétálva mosolygott, és a kalapját meg-megemelve köszöngetett
a szemüket
meresztgető városlakóknak. Azután mindhárman hátat fordítottak
a
tömegnek, és nekidőltek az istálló korlátjának, hogy a
lovakat figyeljék.
– A legjobb barátomat úgy hívják, Graham, és ő egy
ló – szólalt meg
Barney.
– Akárcsak te – dörmögte Teddy.
– Szeretem a lovakat – jegyezte meg Tilly.
– Anyu szerint olyan vagyok, mint egy befejezetlen mű,
apu szerint
meg a páromat ritkítom.
– Az emberek rólam is szoktak ilyesmiket mondani, Barney.
– Távoli,
sustorgó hangok sziszegtek mögöttük, Teddy pedig hallotta,
ahogy Tilly
nagyon-nagyon halkan azt mondja: – Haza is mehetünk, ha
szeretnéd.
Teddy a mögöttük lévő nők felé fordult. Párokba, kisebb
csoportokba
verődve ácsorogtak, miközben fejüket összedugva egymás
öltözékét
vizsgálgatták: műselyemből készült ruháik fakó árnyalatú,
festett mintáit,
válltöméseiket, derékpántjaikat, nyakkivágásaikat, cicomás, magasított
gallérjaikat, háromnegyedes ingujjaikat, tweedkosztümjeiket,
kesztyűiket,
valamint a fejüket körülölelő, szemüket eltakaró, viseltes
kalapjaikat.
A lila ruha tehetett róla. Tilly új ruhájáról értekeztek.
– Nem szükséges hazamennünk – felelte Teddy.
Gertrude Pratt elindult feléjük, és Tilly és Barney közé
 lépett.
– Te készítetted ezt a ruhát?
Tilly szembefordult vele, és óvatosan így válaszolt:
– Igen. Ruhakészítő vagyok. Barney-t már ismered, ugye? –
kérdezte a
Gertrude háta mögött toporgó fiúra mutatva.
– Barney-t mindenki ismeri – vetette oda Gertrude
elutasítóan. A
tekintetét közben egy pillanatra sem vette le Tilly arcáról.
Szokatlan arca
volt,
egészen
bársonyosnak
és
hihetetlenül
világosnak,
alabástromszerűnek tűnt. Úgy nézett ki, mintha éppen most lépett
volna le a
mozivászonról, még a levegő is izzani látszott körülötte.
– Áhá, szóval itt bujkálsz, Gertrude! – hallatszott
Farrat őrmester
hangja.
Gertrude erre megfordult.
– Te jó ég, milyen csinos az az esernyő!
– Igen, talált tárgy. William éppen téged keres, Gertrude.
Azt hiszem,
ott találod őt a…
Gertrude megpördült, és ismét Tillyre nézett.
– Az őrmester William Beaumont-ra gondol. William és
én jegyben
járunk… azaz már majdnem eljegyeztük egymást.
– Gratulálok – felelte Tilly.
– Szóval képzett nőiruha-készítő vagy?
– Igen.
– Hol tanultál?
– A tengerentúlon.
– Ó, már itt is van, és épp felénk tart! – szólt közbe
az őrmester.
Gertrude sietve az udvarlója elé ment, hogy feltartóztassa,
és
megragadta a magas fiatalembert, hogy félrevonja őt a társaságtól.
– Hihetetlenül elragadóan nézel ki, Tilly! – dicsérte őt
sugárzó arccal
Farrat őrmester, ám a lány Gertrude jegyesét figyelte, aki
most egyenesen
őrá nézett.
– Emlékszem rá – jegyezte meg Tilly.
– Az iskolában mindig bepisilt – tette hozzá Teddy.
William, miközben a szokatlan arcú, erős vállú, magas
lányt nézte,
arra gondolt, hogy feltűnően csinos. A McSwiney fiúk úgy
álltak ott az
oldalán, mintha két őr vigyázná egy ragyogó szobor
nyugalmát.
Gertrude a karjánál fogva próbálta elcibálni onnan
Williamet, aki
kérdőn ránézett.
– Ő nem…?
– Myrtle Dunnage és McSwiney-ék. Megérdemlik egymást.
– Hallottam, hogy hazajött – mondta William, még mindig
Tillyt
bámulva. – Egészen jól néz ki.
– Gertrude ismét rántott egyet a párja karján, aki most
lepillantott rá,
és végignézett gömbölyded, barna szemű barátnőjén,
akinek a sírástól
kivörösödött a szeme és az orra, a nap pedig egyenesen az
arcába sütött.
Aznap éjszaka Gertrude széttárt combokkal ült a kocsi hátsó
ülésén.
William könyékig elmerülve matatott az alsóneműjében, ajkát a
lányéhoz
tapasztotta, és az orrán keresztül zihálni kezdett, amikor
Gertrude hirtelen
elfordította az arcát, és közölte:
– Ideje lenne bemennünk!
– Igen, azonnal – válaszolta William, és a slicce után
nyúlt.
– Nem! – tiltakozott Gertrude, majd ellökte magától a fiút.
A sötétben
tapogatózva küszködött, miközben William még mindig a
nyakát
csókolgatta. Nagy nehezen kimászott alóla, és faképnél
hagyta. William
úgy, ahogy volt, vérbőn és még mindig zihálva
magára maradt az anyja
kocsijában. A fejét vakargatva a helyére igazgatta a
nyakkendőjét, majd
nagyot sóhajtott. Elfordította a kulcsot, és gázt adva a
Station Hotel felé
vette az irányt, ám ott egy teremtett lelket sem talált.
A Domb tetejéről
halvány, sárga fény pislákolt, ezért elindult arrafelé, aztán
megállt a
tövében, hogy elszívjon egy cigarettát. Mona mesélt neki
arról, hogy a
Dunnage lány sokat utazgatott, és Miss Dimm-met mostanában
azzal
kergette majdnem őrületbe, hogy állandóan furcsa, ismeretlen
könyveket
rendeltetett vele a könyvtárba. Ruth Dimm még arról is
beszámolt neki,
hogy minden hónapban érkezik a címére egy francia újság.
Hazahajtott. Az anyja már várta.
– Miért? – kérdezte az asszony sírva.
– Miért ne?
– Nem veheted el őt, olyan, mint egy dagadt tehén!
– Dehogynem, ha úgy tartja kedvem – válaszolta hetykén
William, és
még fel is szegte hozzá az állát.
Elsbeth előbb csak bámult a fiára, aztán elkezdett visítani:
– Lépre csaltak… és azt sem nehéz kitalálni, hogyan!
William hangja most az anyjáéhoz hasonlóan beaumont-i
magasságokig emelkedett.
– Azt akarom, hogy legyen jövőm, saját életet akarok…
– Van életed.
– De az nem az enyém! – William dübörögve megindult
a szobája felé.
– Ne, jaj, ne! – jajveszékelt az anyja.
William hátrafordult.
– Vagy ő, vagy Tilly Dunnage lesz a jövendőbelim.
Elsbeth lerogyott egy székbe. Miközben elrobogott Mona szobája
mellett, William még neki is bekiáltott:
– És jobban teszed, ha te is sürgősen találsz
magadnak valakit,
húgocskám!
Mona nedves keze egy pillanatra megállt a paplan alatt,
a lány
beleharapott az ágyneműbe.
William másnap meglátogatta Alvin Prattet, estére pedig már
minden
készen állt rá, hogy rangon aluli házasságra lépjen, ily
módon
visszahelyezve anyját abba a társadalmi kasztba, ahová
eredetileg is
tartozott.
12.

Marigold Pettyman, Lois Pickett, Beula Harridene és Faith O’Brien

Pratték
üzletének üres kirakata előtt álldogált. Két nappal ezelőtt Alvin
az összes
különleges ajánlatra vonatkozó reklámot eltávolította onnan. Nancy
és
Ruth is csatlakozott a gyülekező csődülethez. Végül Alvin
porosan és
maszatosan behajolt a kirakatba, arrébb söpört néhány
döglött legyet,
majd kitett egy katalógust, melynek kihajtott lapjain öt,
gazdagon díszített
esküvői torta leírása szerepelt. Elhelyezett mellé egy
aprólékos gonddal
feldíszített, tökéletes, kétemeletes esküvői tortát, mely egy
ezüsttálcán
ékeskedett. Szeretetteljesen végigpillantott csodaszép alkotásán, majd
óvatosan összezárta a mögötte függő csipkefüggönyt.
Odabent Muriel, Gertrude és Tilly a rövidárupultnak dőlve
tanakodtak
éppen, miközben egy magazin lapjait pörgették át. Molly
mellettük
ücsörgött a tolószékében, és az ajtón át kifelé bámult.
– Lois Pickett mindig úgy néz ki, mint egy teafoltos
zsebkendő –
motyogta az orra alatt.
Tilly rosszalló pillantást vetett rá.
– Azt pedig mindnyájan jól tudjuk, mennyire ingadozó
Marigold
Pettyman hangulata mostanában.
Az esküvői ruha, melyet nézegettek, egy vállpánt
nélküli, derékban
túlontúl szűkre szabott, csomóra kötött szaténszalaggal
díszített darab volt,
jellegtelen, gyöngyökkel kivarrt peplummal. A nyakkivágásnál
újabb
szaténmasni meredezett, mely tökéletesen alkalmas volt rá, hogy
teljesen
elrejtse bárki dekoltázsát.
Gertrude rámutatott egy képre, majd így szólt:
– Ezt nézzétek, ez nagyon tetszik!
– Ez csodaszép, Gert! – helyeselt Muriel, majd tett egy
lépést hátra,
hogy elképzelje, hogyan fest majd a lánya hófehér
menyasszonyi
ruhájában.
– Az legalább el tudja rejteni a vaskos combjaidat
– károgta Molly.
Tilly áttolta az anyját a vasedény-részlegre, és leparkolta
egy
szegesdobozokkal telepakolt polc elé. Molly fején találta a
szöget
Gertrude combját illetően, ám a lány dereka alkalmas volt
rá, hogy Tilly
kihangsúlyozza, annál is inkább, mert így legalább el tudta
terelni a
figyelmet a csípőjéről. Azután már csak széles ülepével
és formátlan,
tömzsi lábával, valamint a lábához hasonló karjával
kellett még valamit
kezdeni, de legalább tisztában volt vele, hogy számára a
hosszú ujj
előnyös, jótékonyan eltakarja szőrös végtagját; a csupasz bőr
nyilvánvalóan szóba sem jöhetett. Mindezek mellé még tyúkmelle is
volt.
Tilly ismét a ruhára pillantott.
– Ó, nem – tiltakozott –, ennél sokkal jobbat
is kitalálhatunk! – Erre
aztán Gertrude elkezdett levegő után kapkodni.
Teddy a bárpultnak dőlve hallgatta Purlt, aki a készülő
menyegzőről
mesélt.
– …szóval Elsbeth persze őrjöngött a dühtől, mikor Ruth
azt mondta
neki, hogy még nem küldte el a meghívókat, ugyanakkor Myrtle
Dunnage
már telefonált is Winyerpbe, hogy megrendeljen hat méter ruhaanyagot
és
öt méter csipkét. Péntekre kellene megérkeznie.
– Péntekre? – ismételte meg Teddy.
– Vonaton küldik.
Teddy még aznap este meglátogatta őket a Dombon, és a
verandára
lépve azt ecsetelgette, milyen megbízhatatlan karácsony táján
a posta, és
mennyit panaszkodott neki Hamish arról, hogy ezek az új
dízelvonatok
állandóan késnek. Tilly az ajtófélfának támaszkodva,
felvont
szemöldökkel hallgatta.
– …és persze jól tudom, hogy ez William részéről
elhamarkodott
döntés volt, nagyon elhamarkodott.
– Tehát úgy véled, hogy Gertrude-nak a lehető legrövidebb
időn belül
szüksége lesz az esküvői ruhájára? – kérdezett vissza Tilly.
– Nem, viszont lefogadom, Gertrude csak arra vár, hogy mihamarabb
bejelenthesse, minden készen áll az esküvőre.
– Talán mégiscsak rá kellene bíznunk magunkat a
vonatokra és a
sorsra.
– Akkor senki sem tudná meg, milyen jól is tudsz
varrni – jegyezte
meg zsebre tett kézzel a csillagokat bámulva Teddy.
– Amúgy holnap
véletlenül nekem is épp Winyerpben lesz elintéznivalóm. –
Tillyre
pillantott. – Molly biztosan élvezné az autóutat. Tényleg,
Molly, ült már
gépkocsiban?
– Hát, ami azt illeti, nem vagyok elájulva tőlük.
Teddy közölte velük, hogy nyolc körül indul.
Amikor másnap reggel odalépett a kocsijához, Tilly
már benne ült
csinos harangkalapjában és napszemüvegben. Vetett egy pillantást
az
órájára, és legyezve elzavart egy körülötte zümmögő legyet.
– Helló! – köszönt neki Teddy. Napközben magára
hagyta, és
kilenckor azzal váltak el egymástól, hogy délben majd a
kocsmában
találkoznak. Ebédidőben kiáltva kirendelt neki egy zöldségtálat
és egy
korsó barna sört, azután átvette helyette a csomagokat,
és egész délután
hagyta, hogy szabadon szaladgáljon a dolga után. Már
kezdett sötétedni,
mire otthon kitette a lányt. Tilly arra ért haza, hogy Molly
apró darabokra
szedte a varrógépét. Három teljes napjába telt, mire sikerült
minden egyes
alkatrészt megtalálnia, és újra összeszerelnie a gépet.
Karácsony előtt egy héttel Tilly már javában a
konyhaasztalon felállított
varrógépe fölé görnyedve élvezte, hogy újra alkothat. Molly a
tűzhelynél
ücsörgött mellette a tolószékben, és éppen azt a
pulóvert bontogatta le,
melyet viselt, miközben a térdénél már egy kisebb
madárfészekre
elegendő, összegubancolt gyapjúfonál gyűlt össze. Tilly a
gyapjúhalomra
pillantott.
– Miért csinálod ezt?
– Melegem van.
– Akkor menj távolabb a tűztől!
– Nem akarok.
– Csinálj, amit akarsz!
Erősen rátaposott az elektromos pedálra. Molly a piszkavas után
nyúlt,
és elrejtette a térdét takaró pokróc alá, majd lassú
mozdulattal meglökte a
tolókocsi kerekét.
Tilly ujjaival irányította a csúszós anyagot a nyomótalp
alatt, a tű
rohanva zakatolt. Molly elkezdett matatni a pokróc
alatt, majd miután
megtalálta a piszkavasat, előkapta, magasra emelte, és
hagyta, hogy Tilly
fejére zuhanjon. Teddy abban a pillanatban kopogtatott a bejárati
ajtón.
Amikor belépett, Tillyt a sarokban állva találta, amint
épp a tarkóját
tapogatja. Molly ártatlanul üldögélt a tűzhely mellett, és tovább
bontogatta
pulóvere fonalát. Az asztal mellett úgy habzottak a
padlón a szatén- és
csipkehalmok, mintha felhőkből varrt dunyhák ereszkedtek
volna le az
égből.
– Mi történt?
– Leütött – közölte Tilly.
– Nem igaz.
– Dehogynem. Fejbe vertél azzal a piszkavassal.
– Hazudsz! Csak meg akarsz szabadulni tőlem! Te vagy a
veszélyes, az
oposszumomat is te ölted meg! – rebegte pityergő hangon
Molly.
– Csak elbújt a fán, mert nem bírta a kéményfüstöt.
Bármikor
meglátogathatod, amikor csak kedved tartja – helyesbített
Tilly, a fejét
dörzsölgetve.
– Folyton csak a mérget kevergeted az üstödben.
Teddy közben a fejét kapkodva hol az egyikre, hol a
másikra
pillantott, majd odalépett Mollyhoz, és csontos hátát kicsit
megnyomkodva, odaadta neki a zsebkendőjét.
– Jól van, jól van! – nyugtatgatta.
Molly jajveszékelni kezdett. Teddy a kezébe nyomta a
laposüvegét.
– Pont erre van szükségem – hálálkodott a vénasszony,
majd az
ajkához szorítva nagyot húzott a flaskából.
Teddy ezután Tilly felé indult.
– Mutasd csak!
– Kutya bajom – húzódott el tőle a lány a sarokba, ám
Teddy kitartóan
követte. Ujjaival végigsimította csodás hajkoronáját, és
kitapintotta meleg
tarkója környékét. – Tojás nagyságú dudor nőtt a fejeden.
– Azzal visszafordult Molly felé, aki éppen akkor
dugta be a
szeszesüveget hálóinge alá.
– Azt adja ide nekem!
– Vedd el, ha tudod!
Teddy erre összeráncolta a homlokát. Tilly két kézzel rávetette
magát
az anyja hálóingére, és miután visszaszerezte tőle a
flaskát, visszaadta
Teddynek.
– Ez üres!
Tilly felnyalábolta Gertrude menyasszonyi ruháját, és visszaemelte
az
asztalra.
– Azért jöttem, hogy holnap este áthívjalak titeket egy
karácsonyi
koccintásra, de… – akadt el Teddy szava, miközben sanda
pillantást vetett
Mollyra, és látványosan még egyszer megrázta az üveget.
– Örömmel elfogadom a meghívást! – válaszolta Molly, majd
böffentett egyet.
– Én nem megyek – mondta Tilly.
– Rendben. Akkor eljön majd értem, hogy átkísérjen, ugye, fiacskám?
Teddy tényleg eljött érte, hogy átkísérje, Tillyt pedig rózsával
lepte meg.
Egy hatalmas csokor, bársonyosan puha szirmú, skarlátvörös
és fekete
színárnyalatokban tündöklő rózsát hozott neki, melyek
édeskés, bódító
illata magában rejtette a cukor, a nyár és egy
párafelhők közt csobogó
patak vizének illatát. Tilly teljesen volt nyűgözve.
– Múlt éjjel az életemet kockáztattam azért, hogy
elhozhassam ezt
neked.
– Kinek a télikertje bánja: Beuláé vagy Farrat őrmesteré?
Teddy ravaszul rákacsintott.
– Átjössz egy italra?
– Nem.
– Csak egyetlenegyre…
– Nagyra értékelem, hogy átviszed Mollyt, és tehermentesítesz
engem
egy órácskára, tényleg nagyon köszönöm.
– Attól még te is átjöhetnél!
– Jó lesz egy kicsit egyedül maradni.
Molly már a veranda lépcsőjénél türelmetlenkedett.
– Induljunk már – hívogatta Teddyt –, hagyd csak,
hadd duzzogjon
magában!
Teddy a hátsó lépcsőn hátrafordulva még egyszer utoljára
kérlelni
kezdte a lányt:
– Kérlek, gyere velünk! Remek kis régimódi murit csaptunk
odalent a
veremnél, halmokban állnak az ajándékok a karácsonyfa alatt,
a gyerekek
pedig majd’ megőrülnek a kíváncsiságtól.
Tilly elmosolyodott, majd miután becsukta az ajtót, halkan
megjegyezte:
– Azt hiszem, ettől most megszakadna a szívem.
13.

Elsbeth anélkül vonult el lefeküdni, hogy hajlandó lett volna

kivenni a
részét az esküvő tervezgetéséből. William számára, bár egy
kissé
kétségbeesett, úgy tűnt, hogy a dolgok maguktól is jól
haladnak előrefelé.
Mr. Pratt visszaállította a hitelüket, ezért most már komolyan
elkezdhetett
róla gondolkodni, miként fejleszti tovább a birtokot.
Kezdetnek jól jött
volna pár karó, hogy kijavítgassa a kerítést, egy új traktor
és vetőmag az
elkövetkezendő szezonra, aztán meg később jönnek majd a
gyerekek, egy
családról is gondoskodnia kell, Gertrude pedig majd
megtanul
alkalmazkodni hozzá…
A minap felolvasott neki egy szonettet, Shakespeare 130. Szonettjét.
– Mit gondolsz róla, drágám?
– Miről?
– Ez Shakespeare volt. Egy William Shakespeare-költemény.
– Csodálatos.
– Valóban az… és mi tetszett benne neked a legjobban,
Gertrude?
– A legtöbb vers olyan hosszú; ez nem volt az.
Pratték hátsó ajtajánál álltak, miközben táncoló molylepkék
rajzoltak
glóriát a gömb alakú lámpa fénye köré. William körbeforgatta a
kezében
kalapja karimáját, majd így szólt:
– Mona szerint a meghívók készen állnak rá, hogy
kiküldjük őket…
Mona soha még csak nem is álmodott róla, hogy egyszer majd
koszorúslányként bárkinek is az esküvői tanúja lehet. Mivel
Elsbeth nem
írt vendéglistát, ő készséggel összeállított egyet
Gertrudenak, melyen
nemes egyszerűséggel felsorolt minden rokont, valamint William
összes
iskolai haverját.
– …én inkább egy kisebb esküvőben reménykedtem, nem is
gondoltam rá, hogy…
– Csókolj meg, William, már vagy ezer éve nem csókoltál meg!
–
duzzogott Gertrude.
William belecsípett jövendőbelije arcába, ám ő a keze után
nyúlt.
– Gertrude, szeretném elmondani neked, hogy… tudom, hogy megvan
már a dresszed, meg minden…
– A menyasszonyi ruhám, William, a menyasszonyi ruhám!
– …és gyorsan meg jól haladnak az előkészületek –
láthatóan
példamutatóan végzed el az ilyenkor szokásos teendőket. Csak
azon
tűnődtem – mert ugye ez egy életre fog szólni –,
szóval eltöprengtem,
hogy… olyan hirtelen történt minden… és ha nem lennél
benne még
teljesen biztos, hogy boldog leszel odakint a birtokon
anyával és Monával,
akkor sem történne semmi baj, ha… várnánk esetleg még egy
kicsit,
míg… aratás után a dolgok kicsit lenyugszanak… meg
elrendeződnek…
és mi könnyebben… szóval megérteném.
Gertrude arca görcsösen megrándult, a szeme körül egy
túlérett
sárgabarack héjára emlékeztető ráncok kezdtek megjelenni.
– De hát te, úgy értem, mi… én soha nem… azt hittem,
szeretsz! Mi
lesz így a jó híremmel? – A ház előtt fény gyúlt.
Gertrude leroskadt a
hajópadlóra, és kezével az arcát eltakarva befészkelte magát a
régi cipők
és a kerti szerszámok közé. William nagyon sóhajtva lehajolt
hozzá, majd
gyengéden megmasszírozta a vállát.
Éppen elmerengve a cipőjét bámulta, amikor a templom
hátuljában
mozgolódás támadt. A vendégek mind hátrafordultak, és elismerő
sóhaj
söpört végig a tömegen. William behunyta a szemét, Faith
pedig elkezdte
játszani a menyegzői bevonulózene első taktusait. William nagy
levegőt
vett, majd ismét kinyitotta a szemét, hogy végigpillantson a
padsorokon. A
homlokán sokasodó ráncok egyszeriben mind eltűntek, visszatért a
szín az
arcába, feszesen tartott válla pedig elernyedt, és hintázva
lábujjhegyre állt.
Menyasszonya maga volt a megtestesült magabiztosság.
Csodálatosan
festett. Sötét gesztenyebarna, hullámos, lebegő hajtincseit
egy sor buja,
rózsaszín rózsa fogta össze, barna szeme selymes
fénnyel ragyogott.
Hattyúnyakán a bőr hamvasnak és bársonyosan puhának tűnt.
Ott állt a
templom bejáratánál egy finom selyemből varrt, barackrózsaszín, lágyan
ívelt dekoltázsú – de nem túl kivágott –, taft menyasszonyi
ruhában,
melynek törtfehér színű tüllből készültek a háromnegyedes
ujjai. Rakott
mídere szorosan körbefogta a derekát, és biztonságosan
megült a
csípőjén. A farrészt egy nagyobb, lágy fodrú masni fogta
össze, mely
elegáns esést engedett a szoknyának a lábaknál. A masniból
három méter
hosszú szalagok lógtak ki, és uszályként követték Gertrude-
ot, miközben
lassan elindult a vőlegénye felé; a selymes taftanyag
vidáman örvénylett a
lába körül. Gertrude Pratt kívánatosan gömbölydednek és érzékinek
hatott
menyasszonyi ruhájában, és ezzel szemlátomást ő is tökéletesen
tisztában
volt, Mona görnyedten és remegve csoszogott közvetlenül mögötte.
Göndör hajfürtjei lágyan hullottak a vállára, a fején
rőtbarna, harmatos
rózsákból font koszorút viselt, mely tökéletesen illett
illedelmes
dekoltázsú, rozsdás-narancsszín taftruhájához. A ruhát úgy
szabták, hogy
kiemelje azt az elenyésző számú hajlatot és gömbölyű
formát, mellyel
Mona rendelkezett. A combja körül ráncot vetve összegyűlő
selyemanyag
finoman cirógatta a térdét. Görbe hátáról törtfehér
tüllből varrt,
kámzsaként leomló lepelszerűség vonta el a figyelmet, mely merész
ívben
hullt alá egészen a derekáig. A menyasszony és koszorúslánya
is hatalmas,
ragyogó színekben pompázó virágcsokrot tartott a kezében.
Ahogy
elhaladtak a padsorok között, a nők a hátuk mögött
összesúgva dicsérték a
ruhakészítőt, aki minden kétséget kizáróan varázslatosan bánt
az anyaggal,
és mesterien forgatta kezében a szabóollót. Gertrude, ahogy az
őt csodáló
Williamre pillantott, rögtön tudta, hogy semmi oka aggodalomra.
Elsbeth megkövült arccal ült az első sorban. Csak akkor volt
hajlandó
kikászálódni az ágyból, amikor William egyetemi cimborái
és az összes
rokon a jeles napra való tekintettel nagy hurrázások és
éljenzések
közepette megérkezett. Mindig divatosan öltözködő, melbourne-i
unokahúga, Una most közelebb hajolt hozzá, és helyeslő
mosoly
kíséretében megjegyezte:
– Ez egészen rendkívüli!
Elsbeth kétkedve fordult hátra, majd felfuvalkodottan kihúzta
magát.
Felszegte az állát, és felöltötte azt a tipikus, „érzem,
hogy valakinek
kutyapiszok tapadt a cipőtalpához” arckifejezést.
– Valóban – felelte az unokahúgának –, a menyem
családtagjai az üzlet
világában tevékenykednek, és alkalmasint prominens kereskedők köreiben
is megfordulnak.
Gertrude sugárzón és önbizalommal telve állt meg apjába
karolva az
oltár előtt. Muriel könnyekben tört ki, teljesen elvörösödött,
és zihálva
kezdte kapkodni a levegőt, ezért kikísérte valaki;
odakint azonnal
megszabadult a csípőszorítójától. Az egész szertartásról
 lemaradt.
A ceremóniát követően a szemet gyönyörködtető násznép
odakint
gyülekezett a perzselő napsütésben, hogy mindenki egyszerre
mosolyogjon, amikor elkattan a fényképezőgép. A csinos
ruhácskába
öltöztetett kislányok csipkéből varrt lópatkókat akasztottak
Gertrude
karjára, Farrat őrmester pedig sokáig rázogatta William
kezét lelkesen,
miközben persze a menyasszony ruhájának finom részletei sem
kerülték el
a figyelmét. Gertrude és William megállt egy pillanatra a
Triumph Glória
előtt, hogy a kíváncsiskodók felé integessenek – Purl és
Fred, Lois, Nancy,
Ruth és a testvére, Miss Dimm, valamint Beula is ott
gyülekezett
otthonkában és papucsban a kerítés mentén. Muriel szerette
volna, ha életre
szóló barátai és hűséges törzsvásárlóik is szerepelnek a
meghívottak
listáján, ám Gertrude kerek perec kijelentette:
– Elég, ha meghívjuk a tanácsnokot meg a nejét, Marigold
Pettymant,
no meg persze az őrmestert, a többiekkel viszont teljesen
felesleges
vesződnünk.
A bálteremben a vendégek boldogan telepedtek le a
kikeményített
damasztabroszokkal megterített asztalok köré, a kreppfátyolból
hajtogatott
bazsarózsák és szaténszalagok alatt. A Vidéki Nőszövetség tagjai
pezsgőt
töltöttek ki az ünnepi köszöntőhöz, majd sört az uraknak
és bort a
hölgyeknek, melyet teaidőben felszolgált hideg csirkesaláta
és Pavlova
torta követett.
Tilly Dunnage épp időben érkezett, hogy meghallgathassa a
köszöntőbeszédeket. A hátsó ajtó mögött álldogált az
árnyékban, és
bekukucskált az asztalnál helyet foglaló vendégek feje
fölött. William
emelkedett szólásra a kanalával megkocogtatva a poharát.
Örömtől
kipirult arccal kezdett bele a mondandójába.
– Egyszer minden legényember életében elkövetkezik az
a pillanat,
amikor… – Köszönetet mondott az anyjának, elhunyt apjának,
a húgának,
Mr. és Mrs. Prattnek; az ő sugárzóan szép menyasszonyának; a
rengeteg
étel- és italfelszolgálásban segédkező barátnak, akik nélkül ez
az egész
nem jöhetett volna létre; a tiszteletesnek a kedves
szavakért, Farrat
őrmesternek és Ms. Beula Harridene-nek a csodálatos
virágdíszekért.
Köszöntőjét azzal zárta:
– …és ezzel nagyjából mindenkit megemlítettem, akit köszönet
illet,
ezért nem is szaporítanám tovább a szót, hanem
emelem poharam… –
Erre varázsütésre egyszerre ötven szék csikordult meg, miközben
a
vendégek mind felálltak, hogy csatlakozzanak az országnak és a
királynak,
a miniszterelnöknek, a boldog eseménynek és a jövőnek
ajánlott
pohárköszöntőhöz. Hurrá, hurrá!
Az összes hölgy, aki aznap délután helyet foglalt a
Háborús Múzeum
nagycsarnokában, lélegzetvisszafojtva várta, hogy végre megnevezzék
a
varrónőt, avagy a ruhakészítőt, akinek a menyasszonyi ruhát
köszönhetik,
ám róla nem esett szó.
Odahaza Tilly egy üveg sörrel és egy cigarettával a
kezében üldögélt
a pattogó tűz előtt, miközben az általános iskolás
diákéveire és a duci kis
Gertrude-ra gondolt, akinek olyan sűrű volt a haja, hogy dupla
hajgumival
kellett összefogni mindkét copfját. Ebédidőben Tilly mindig
a játszótér
szélén felállított fapadon foglalt helyet, és a krikettező
fiúkat figyelte. A tér
másik sarkában Gertrude, Nancy, Mona és még pár lány
ugróiskolázott.
Egy pattogó gumi krikettlabda gurult el mellette.
– Kapd már el, lökött Dunny, kapd el! – kiáltott rá
Stewart Pettyman.
Ám egy másik fiú közbevágott:
– Nehogy elkapja már, megint beviszi majd magával a
lányvécébe!
– Nem baj, legalább megint elláthatjuk a baját!
A fiúk kórusban kezdtek ordibálni:
– Kapd el a labdát, lökött Dunny, mi elkapunk majd
téged, kapd el a
labdát, lökött Dunny, elverünk, ha kéred! – A
rigmust mostanra már a
lányok is elkezdték kántálni. Myrtle beszaladt az épületbe.
Iskola után megint rohant hazafelé, ám ő már ott várt
rá a
könyvtárépület sarkánál, és elállta az útját. Megragadta a
nyakánál fogva,
és odaráncigálta a könyvtár mellé, majd a falhoz
nyomva benyúlt a
bugyijába, és erőszakosan megfogdosta a nemi szervét. Myrtle alig
kapott
levegőt, a hányinger kerülgette. Az öklendezéstől már az
orrában érezte az
aznapi ebédjét.
Amikor a fiú befejezte a tapizást, vérben forgó
szemmel nézett rá,
mintha ő maga lett volna a megtestesült ördög.
Erősen izzadt, felhevült
teste húgyszagot árasztott.
– Maradj nyugton, lökött Dunny, és kussolj erről,
vagy ma éjszaka
elmegyek hozzátok, és megölöm azt a szajha anyádat, utána
pedig te
következel!
Myrtle meg sem mert moccanni, és továbbra is a falhoz
tapadt.
Támadója hátrált pár lépést, de közben végig rajta tartotta
démoni szemét.
Myrtle pontosan tudta, mi következik most – ez volt a
fiú kedvence.
Lehajtotta a fejét, akár egy dühöngő bika, majd lendületet
vett, és olyan
gyorsan futott felé, ahogyan csak a lába bírta, hogy
aztán a gyomrába
csapódva belerohanjon. Myrtle behúzta a hasát, becsukta
szemét – a fiú
ezzel akár meg is ölhetné.
Magában kezdett már belenyugodni, hogy most meghal.
Aztán hirtelen másképp döntött.
Tett egy lépést oldalra.
A fiú továbbra is fejjel előre rohant, és teljes
erővel becsapódott a
könyvtárépület vörös téglafalába. Abban a pillanatban
összeesett, és
elterült a forró, kiszáradt füvön.

Molly gördült be a helyiségbe. Kezdte már megkedvelni a

tolószékét, ezért
különféle dekorációkat helyezett el rajta. Amikor a tűz
mellett vagy
odakint a napon ücsörgött, gyapjúfonalszálakat vagy összefont
szalagokat
kötözött a kartámaszára, futómuskátlit fűzött a kerékküllők
köré, és apró,
négyzet alakú, kötött ruhadarabokat dugdosott az ülőpárnája
köré. Amikor
épp úgy tartotta kedve, a járóbotjának támaszkodva hátrahagyta
kidekorált
tolókocsiját, és a házban körbemászkálva, megbökdösve arrébb
tologatta a
konyhaszekrényben sorakozó porcelánedényeket, kiakasztotta helyükről
a
függönykarnisokat, vagy nemes egyszerűséggel lesöpörte az
asztalkákon
sorakozó tárgyakat. Most a sparheltnél a lánya mellett
parkolt le, aki
egyenesen a tűzbe bámult.
– Milyen volt a bál, Csipkerózsika? – kérdezte.
– A ruhák csodaszépek voltak – mormolta maga elé
Tilly, mint aki
tisztában van vele, hogy semmit sem várhat ettől a várostól.
– Olyan volt,
mint bármelyik esküvő.
– Szégyen!
Gertrude kibújt a menyasszonyi ruhájából, és felakasztotta
egy vállfára. A
fürdőszobában elkapta a tükörképét – egy átlagos, barna
hajú lány nézett
vissza rá, reszkető combokkal és nem túl szép mellekkel.
Hagyta, hogy a
selyem hálóing végigcsússzon fázós mellbimbóin, majd újra
belepillantott
a tükörbe.
– Mrs. William Beaumont vagyok Windswept Crestből –
mondta ki
hangosan.
William az ágyban fekve látszólag egy könyvet
olvasgatott, ám
valójában csak felületesen figyelt oda, csíkos flanelpizsamája pedig
ki volt
gombolva a mellén. Gertrude becsusszant a férje
mellé, ő pedig
felrévedve így szólt:
– Nos, akkor… – Majd arrébb gördült, hogy lekapcsolja a
lámpát. Az
ifjú ara női dolgokat rejtő retiküljéből elővett egy
frottírdarabot, és
gondosan eligazgatta a feneke alatt.
William megkereste őt a sötétben. Átölelték egymást, és
csókolózni
kezdtek. A férfi puha flanelbe bújtatott teste megfeszült, újdonsült
feleségét
viszont porózusnak és sikamlósnak érezte.
William ráfeküdt Gertrude-ra, ő pedig szétnyitotta a
combját. Valami
forró és kemény nyomult előre a férje pizsamájából, és a
combja belsejét
bökdöste. William a fülébe szuszogva zihálni kezdett, ezért
inkább
átfordult alatta, és addig-addig helyezkedett, míg újdonsült
férje pénisze
meg nem találta azt a nedves utat a fanszőrzete
rejtekében, és előre nem
nyomult.
William elernyedve feküdt mellette.
– Nem okoztam fájdalmat, drágám?
– Csak egy kicsit – felelte Gertrude. Az egész még csak
távolról sem
hasonlított arra, ahogyan azt a Married Life{12} magazin
cikkében leírták.
Kellemetlenséget, durvaságot csak egy bizonyos ponton érzett, és
azt is
csak meglehetősen rövid ideig.
Egyszer, amikor még fiatal volt, egyfajta bátorságpróbaként
bedugta
az ujját egy fatörzs odvába. Valami meleg, folyékony,
nedves, ragacsos és
nyálkás anyag tapadt rá, ami olyan volt, mint egy
feltört tojás belseje.
Kiderült, hogy egy madárfészekbe nyúlt. Már attól az élménytől
is furcsa
viszolygás fogta el.
– Nos… – mondta jobb híján William, és arcon
csókolta. Egészen
kielégítőnek találta az együttlétüket, és úgy érezte, minden
rendben ment.
Hason fekvő menyasszonyát úgy közelítette meg, ahogy azt
az apró
csokoládétojást, melyet húsvét vasárnap mindig a délelőtt
tizenegy órás
mise után kapott meg. Ilyenkor finoman lehámozta róla a színes
alufóliát
úgy, hogy a csokinak csak egy apró részletét fedje fel.
Letört belőle egy
darabkát, és miután bekapta, szopogatva ízlelgette a zamatát.
Ám
Williamen ezután mindig úrrá lett a mohóság, és gyorsan
beletömte a
szájába az édességet, majd befalta az egész tojást,
amitől elégedettség
töltötte el, ugyanakkor mégis maradt utána valami hiányérzete.
– Boldog vagy? – kérdezte Gertrude-tól.
– Most már nagyon boldog vagyok – válaszolta a
felesége. William
megkereste a kezét, és megszorította.
Gertrude egész éjszakára a hátsója alatt hagyta a
nedvszívó anyagot.
Reggel aztán közelebbről is megvizsgálta a rétegesen
odaszáradt, vörös
foltokat; megszagolgatta őket, majd összehajtogatva egy barna
papírba
csomagolta a törölközőt, és félretette, hogy egy diszkrét pillanatban
majd
kidobhassa. A zuhany alatt állva dudorászni kezdett. Az
újdonsült Mrs.
Beaumont visszautasította az ágyban felszolgált reggeli
lehetőségét, és
ehelyett kifogástalanul ápoltan, hibátlan sminkkel és derűs
arckifejezéssel
az arcán jelent meg az étkezőasztalnál. Elsbeth és Mona
úgy meredt a
reggeliként felszolgált lágy tojásokra, mintha valami rendkívül
érdekfeszítő dologra bukkantak volna, William kicsapta maga
elé az
újságot, Gertrude pedig még csak el sem pirult.
– Jó reggelt mindenkinek! – üdvözölte őket.
– Jó reggelt! – felelték kórusban.
– A mindenit – szólalt meg Mona –, most már az asztal
mind a négy
oldalán ül valaki!
– Mikor fejeződik be az aratás? – kérdezte Gertrude.
– Ahogy azt már korábban is említettem, drágám, ez
csakis az
időjárástól függ – felelte William, és megerősítésért az anyja
felé fordult.
Elsbeth kifelé bámult az ablakon.
– Nem tudnál szerezni rá egy embert, hogy ezt felügyelje?
– Nos, drágám, ott van ugye Edward McSwiney, de én…
– Ó, William, már megint az a nyomorult ember? –
csattant fel
Elsbeth. Erőteljes mozdulattal visszalökte teáscsészéjét a csészealjba,
majd
karba fonta a kezét.
Gertrude kedvesen elmosolyodott.
– Nem a mézesheteink miatt aggódom, William, tényleg nem,
csak…
szükséges lenne megejtenem egy melbourne-i utat. Új függönyanyagokat
szeretnék vásárolni a szobánkba…
– Nekem anno tökéletesen megfeleltek – vetette közbe Elsbeth.
– Kér még valaki teát? – próbálta másra terelni
a szót Mona, a
teáskannát körbepördítve.
– Ne forgatgasd a kannát! Nyomot hagy az asztalon! –
szólt rá éles
hangon Elsbeth.
– Új vászonneműre van szükségem, meg még néhány apróságra,
amivel ki tudom egészíteni a kelengyémet, hogy megfelelően
kezdhessek
neki az új életemnek. – Gertrude a pirítósába harapott, és
egy kis sót szórt
a tojása mellé a tányérra. Elsbeth sötét, sanda
pillantást vetett Williamre,
ám ő ismét bebújt az újságlapok mögé.
– Apunak folyószámlája van a Myersnél, és egy biankó
csekket is
adott nekem – csicseregte Mrs. William Beaumont.
A férje rákvörös lett. Elsbeth arcából kiszökött a
vér, Mona viszont
lelkesen felkiáltott:
– Remek, menjünk máris! Évek óta nem jártam már
bevásárlókörúton!
Gertrude homlokráncolva a patinás fényét vesztett
teáskanalára
meredt, aztán egyetlen suhintással lecsapta lágy tojása tetejét.
14.

Tilly a lombosodó lilaakác árnyékában üldögélve figyelte, ahogy a

hosszú
tehervonat lassan távolodik a silótól, majd a dél felé
kanyarodó
emelkedőn eltűnik a Domb mögött. Nyugat felé robogott, majd
beleveszett
a homályos horizontba. Ismét elérkezett a nyár, és
olyan forróság
köszöntött be, mely csakis a karácsony környéki időszakra volt
jellemző,
amikor a birkanyírószezon már elmúlt, a nap pedig melengető
sugaraival
megérlelte a gabonát. A vasúti sínek felől gördülő
acél zakatolása
hallatszott, és egymásnak csattanó fém zaja, ahogy
óriási mozdonyok
tolták össze a hatalmas gabonaszállító vagonokat, melyek
Dungatar
négyszögletes, rozsdásodó silójából gyűjtötték össze a kiszárított
termést.
Amikor az első mozdonyok befutottak, a gyerekek is
kijöttek
megnézni őket, és attól kezdve a siló körül játszottak. Némelyik
szerelvény
üres vagonokkal érkezett, hogy feltöltsék őket búzával, míg másokat
már
Winyerpben feltöltöttek cukorcirokkal. Winyerp nem messze
északra
feküdt Dungatartól, egy több hektáron elterülő, a dombokat
és völgyeket
barna takaróként befedő cukorcirokmező közepén. A Dungatar
körüli
birtokokat aranyló búzatenger borította be; aratáskor meghántolták,
a
kalászszedő pedig vontatókocsikba szórta a letisztított
magot. A
vontatókocsik aztán átszállították és beleöntötték a
gabonát a silóba.
Amikor a hegyekben álló búza kiszáradt, egy monumentális
nagyságú
szállítócsigát böktek a közepébe, mely tekergőzve egy
szállítószalagra
továbbította a terményt, ami így a rakodóterületig elutazva
aztán
beleömlött az üres vagonokba, míg azok csordultig nem teltek
aranysárga
gabonaszemekkel. A napközben felforrósodott levegő összekeveredett
a
felvert gabonaporral, mely így fojtogató porfelhőkbe burkolta
a silót. A
közelben hagyott, búzával megrakott vagonok aztán türelmesen
várták,
hogy szép sorban összekapcsolva hozzácsatlakoztassák őket a
cukorcirokkal megtöltött vagonokkal. Végül a mozdonyok
elvontatták a
porosarany és barna színű terménytől roskadozó szerelvényeket a
kiterjedt
síkságokon elterülő gabonaövből, ahol a nap az év nagy
részében
szikrázóan sütött, viszont az eső túl ritkán tette
tiszteletét. A mozdonyok
időről időre megálltak a silóknál, vagy mellékvágányon
pihentek, hogy
üzemanyaggal töltsék fel őket, vagy még több gabonaszállító
tehervagont
kapcsoljanak hozzájuk, aztán távoli kikötők felé vonszolták
tovább az
értékes rakományt. A vasúti átkelőknél megálló autókból
bámészkodó
utasok néha egyszerre ötven egymás után elrobogó vagont
is
megszámoltak.
A búzából liszt készült, és talán még a
tengerentúlra is szállítottak
belőle. A híres winyerpi cukorcirokból állati takarmány lett.
A városka ezt követően ismét elcsendesedett, a gyerekek
pedig
visszahelyezték a főhadiszállásukat a patak környékére.
A felnőttek már
újra a futballszezont várták. Tilly úgy ismerte már ezt
a minden évben
ciklikusan megismétlődő és ugyanazt a menetrendet követő
időszakot,
mint a tenyerét.
Molly előbotorkált a konyhából, és a sétabotja végével
megbökte Tillyt.
– Te meg mit bámulsz?
– Az életet – felelte Tilly, és felkapta fonott
kosarát. – Nemsokára
jövök – mondta, és azzal elindult lefelé a Dombon.
– Velem ne is foglalkozz! – szólt utána Molly. – Bárcsak
visszajönne
hozzám az oposszumom!
Marigold Pettyman és Beula Harridene egy pillanatra abbahagyták
a
beszélgetést, és a lány közeledő alakját figyelték.
– Azt képzeled magadról, hogy tudsz varrni, ugye? –
jegyezte meg
lekicsinylőén Beula.
– Úgy hallom, azokat a ruhákat a Women’s Weekly
magazinból
másoltad le – tette hozzá Marigold úgy, mint aki
büszke magára, hogy
nem tudtak túljárni az eszén. – A ruhák javításához is
értesz?
Tilly végignézett a gonoszkodó hölgyeken.
– Igen – válaszolta határozottan. A bevásárolt holmikat
cipelve, ökölbe
szorított kézzel és fogcsikorgatva masírozott vissza fel a
Dombra.
Hazaérve Lois Pickettbe botlott, aki a lépcsőn ülve egy
vastag, összegyűrt
papírzacskót szorongatott a kezében.
– Jó kis kilátásod van innét, hallod-e! Meg a konyhakerted
is megteszi!
Tilly fellépett mellette a verandára. Lois felállt.
– Hallom, hogy tudsz varrni, meg hogy te magad csiná’tad azt
a ruhát,
amit a lóversenyen viselté’.
Muriel szerint meg nem is használtá’ szabásmintát Gert
esküvői
ruhájához, csak egy bábut.
– Fáradj beljebb! – invitálta kedvesen Tilly.
Lois a feje tetejére állítva kiöntötte a zacskó tartalmát,
és kiterített a
konyhaasztalra egy ősrégi, dohos, zsírfoltos ruhát, majd
leszakadt ujjaira
mutatott.
– Itt engedett el az anyag, látod?
Tilly – fájdalmas pillantást vetve a ruhára – a fejét
ingatta, és már épp
mondani akart valamit, amikor meghallotta Purl Bundle harsány
„Hahó!”ját a veranda felől. Purl kérés nélkül belépett
a szúnyoghálós ajtón, majd
magas sarkújában végigkopogva derűs mosollyal és szőkén, egy
hamisítatlan kocsmárosné stílusjegyeit magán viselve,
odalibbent eléjük
szűk, vörös halásznadrágjában. Miután jó pár méternyi
szatén- és
csipkeanyagot tolt Tilly orra elé, így szólt:
– Valami csábos neglizsére és fehérneműre gondoltam, ami
kiemeli
valamelyest egy vén spiné bájait, kőszi.
– Rendben – bólintott rá Tilly.
– Talán egyszerűen csak lenyeshetnéd a tetejét, és csiná’hatná’
belőle
egy szoknyát – vetette fel Lois.
Aznap délután Molly üldögélés közben a térdére terített pokróc
rétegei
alá nyúlkálva vakarászgatta a vádliját, lába előtt az egyik
lépcsőn Barney
lebzselt éppen, aki duzzadt alsó ajkát lebiggyesztve, őszinte
csodálattal az
arcán meredt a távolba. Tilly a hármas ütőjét
használva golflabdákat
ütögetett a szemétdomb és McSwiney-ék rezidenciája között
fekvő
területen. Az egyik labda Miss Dimm füle mellett zúgott
el, aki arcát az
égnek emelve botorkált felfelé a dombon, miközben kinyújtott
kézzel
igyekezett már jó előre kitapogatni az előtte tornyosuló,
láthatatlan
akadályokat. Egyik hóna alatt kék-fehér kockás
pamutanyagot, valamint
egy papírzacskót szorongatott, mely gombokkal, cipzárakkal és
6-20-as
méretű, iskolai egyenruhák elkészítésére alkalmas szabásmintákkal
volt
tele. Miss Dimm amellett, hogy elképesztően rosszul látott,
meglehetősen
hiú is volt, ezért kizárólag az osztályteremben hordta a
szemüvegét. Fiúsan
rövidre nyírt frizurát viselt, elnyűtt, fehér blúzát
pedig mindig szorosan
betűrte nagyvonalúan bőre eresztett, rakott szoknyájába. Bár
roppant nagy
hátsót volt kénytelen maga után cipelni, aprócska lábfejével
rendkívül
elégedett volt, ezért mindenhová masnival felcicomázott
papucsban
tipegett, és amikor helyet foglalt valahol, látványosan
keresztbe tette a
lábát. Botladozva odaért a golfzsákhoz, és kitapintotta
az abból kiálló
golfütők fejét.
– Golfütők – segített neki Tilly, magasra feltartva azt,
amelyik éppen a
kezében volt.
– Ó, milyen szerencsés vagy, hogy neked ilyen rengeteg van
belőlük.
A kis Myrtle Dunnage-ot keresem – közölte Miss Dimm, és
továbbindult a
ház felé. A verandához érve hunyorogva megbámulta a Molly fején
díszlő,
rózsaszín és kék árnyalatokban tarkálló teababát, majd így
szólt: – A
Dungatari Általános Iskola tantestületét és szülői
munkaközösségét
képviselem, és Myrtle Dunnage-ot keresem.
– Mindjárt gondoltam – felelte Molly. – Ami azt
illeti, először tényleg
rendesen kéne látnod, és akkor talán te is megtudnád,
mit vagyunk
kénytelenek elviselni minden alkalommal, amikor mi látunk téged…
– Lépjen beljebb, Miss Dimm! – vágott közbe Tilly.
– Á, szóval itt vagy! – Miss Dimm Molly mögé,
a kacskaringózó
lilaakác közt táncoló, fénylő napsugarak irányába fordult, és
kinyújtotta a
karját.
Némi alkudozást követően méltányos árban állapodtak meg, és
egyeztették a kilenc iskolai uniformis szükséges ruhapróbáinak
időpontjait. Amikor Miss Dimm hazaindult, és utoljára
hátrafordulva még
egyszer hálálkodva elköszönt, megbotlott, és elesett a szűk
lépcsőn, de
hamar összeszedte magát, majd sietve távozott. Barney
kezdte
összegyűjtögetni Tilly fonott kosarába a golflabdákat a
dombtetőről, és
maga előtt terelgette őket a lány golfütőjével, amikor a
sete-suta tanárnő
elbotorkált mellette, és döcögve, néha egy-egy botlást közbeiktatva
eltűnt a
látóhatáron, miközben hadonászva cibálta maga után lengedező,
csipkeszegélyű alsószoknyáját és kifűződve tekergő papucsszalagját.
Teddy éppen felfelé tartott, amikor Miss Dimm belerohant,
és
feldöntötték egymást.
– Te jó ég! – kiáltotta a fiú, majd közelebb kúszott
a hátán kiterülve
fekvő tanárnőhöz, akinek fellibbenő szoknyája beborította az arcát,
és így
az egész világ láthatta gidres-gödrös combját, mely úgy
nézett ki, mint
egy darab lila brokátba csomagolt disznóháj. Barney kihajolt
a
dombtetőről.
– Mit művelsz, te ütődött? – kérdezte Teddy, miközben
felpattant, és
lesöpörte új, kockás nadrágjáról a fűszálakat.
– Golfozom – felelte Barney, és felé mutatott egy egyes
ütőt.
– Az összes labda a tetőmön landol!
– Tökéletes lövés – gratulált Tilly Barney-nak, és megrázta a
kezét. –
Igazán megérdemelsz egy csésze teát – tette hozzá belekarolva,
majd a ház
felé irányította a fiút.
Teddy pislogva bámult vézna, szeplős, hajlott hátú öccse után,
ahogy
elbiceg annak a nőnek a társaságában, akinél
szebbet még soha életében
nem látott. Felsegítette Miss Dimmet.
– Jöjjön, elvezetem az ösvényhez!
– Jaj, köszönöm… Maga kicsoda?
Másnap reggel Faith a Womer’s Illustrated magazin
oldalait lapozgatta,
míg Tilly előtte térdelve feltűzögette a szoknyája szegélyét.
A címlapon ez
állt: „Ha Dior extravagáns összeállításait viseli, akár 10 évet is
letagadhat a
korából! Balenciaga forradalma, 10. oldal.” Faith megpróbálta hangosan,
tagolva kimondani, hogy: „Ba-len-szi-á-ga”, és figyelmesen
elolvasta a
magazinban megjelent, divatról szóló cikkeket. Tunikák, finoman
elálló
gallérok, blúzok, kreppszövetek, farmeranyagok kavalkádja lebegett
a
szeme előtt, és Amerika, Anna Klein, Galanos, Chanel,
Schiaparelli,
Molyneux meg még sok egyéb olyan név bukkant elő, melyek nagy
részét
még csak ki sem tudta ejteni.
– Ruth mesélte, hogy rengeteg csomagod érkezik a városból
– szólalt
meg Tillyre lepillantva –, meg francia nyelvű
képeslapjaid is Párizsból,
amiket valamilyen Madelaine nevű hölgy írogat.
Tilly felállt, és feljebb igazgatta a ruha míderét úgy, hogy
az Faith
dekoltázsából a lehető legkevesebbet mutasson meg, ám Faith
ismét
lejjebb húzogatta.
Molly megköszörülte a torkát, majd megpróbálta a lehető
legélethűbben utánozni Elsbeth Beaumont beszédmodorát.
– Állítása szerint ő ápolta a híres párizsi
divattervezőt, Madame
Madelaine Vionnet-t – mondta, majd vádló pillantást vetett
a lányára. –
Gondolom, már meghalt.
– Nagyon idős volt már – egészítette ki Tilly a fogai közt
sziszegve,
mivel a szája tele volt a feltűzéshez használt gombostűkkel.
– Ő tanított meg varrni? – kérdezte Faith.
Molly a plafonig emelte az orrát.
– Ami azt illeti, Madame Vionnet ajánlotta be a mi
kis zseninket
Balenciagának, mivel oly tehetségesnek bizonyult a rézsútos
szabástechnika terén.
– Molly a mondat végén nyelve és rezgő ajka
segítségével egy
ernyedten eleresztett szellentés hangját imitálta.
– Soha nem hallottam még egyikükről sem – tette hozzá
rosszindulatúan.
– Elsbeth unokahúga, Una azt mondta Gertrude menyasszonyi
ruhájáról, hogy rendkívül párizsias hangulatú – szólt dicsérően
Faith. –
Egy nap majd én is elmegyek Párizsba.
– Ugyan kivel? – kérdezte Molly kárörvendő kacajjal.
– Ha szeretnéd, és vársz még egy kicsit, fel is tudom
varrni a
szegélyét.
Faith Mollyra pillantott.
– Molly szívesen kiül majd addig a verandára –
erősködött Tilly. –
Kérsz egy csésze teát? – Faith bólintott egyet, és kibújt
a ruhából. Egy szál
harisnyában és alsóneműben leült, majd tovább lapozgatta Tilly
katalógusait, és teljesen elmerült a képek nézegetésében.
Amikor Tilly
átnyújtotta neki a szoknyát, melynek szegélyét finom öltésekkel,
tökéletesen hibátlanul varrta fel, Faith félredobta a magazinokat.
– Lehet, hogy nem is kellett volna ezzel ilyen sokat vesződnünk,
úgyis
csak egy régi, butuska rakott szoknya, ami a szekrény
aljáról került elő, és
megérett már rá, hogy kidobják. Valószínűleg valamelyik McSwiney
lányon végzi majd.
Utána Muriel következett.
– Készíts nekem valami mást, ami jól áll, de
ezúttal olyasmi legyen,
amiben dolgozni tudok, mégis nagyon jól néz ki – épp
annyira, mint az a
ruhám, amit Gert esküvőjén viseltem!
– A legnagyobb örömmel – válaszolta Tilly.
Másnap reggel, miután Ruth visszaért a postazsákokkal a
vasútállomásról,
ő és Nancy mindnek kiborította a tartalmát a
postahivatal padlójára, és
megkeresték Nancy vastag, barna borítékját. Gyors
mozdulatokkal
kicsomagolta az új magazinját, és átpörgette a lapjait, míg
csak oda nem
ért egy New York-i divatbemutatóról szóló, színes képekkel
illusztrált
beszámolóhoz, melyben kiemelten foglalkoztak Emilio Pucci
és Roberto
Capucci legújabb alkotásaival. Végiggusztálták a különféle
stílusú ruhákat,
valamint az azokat bemutató, kiugró arccsontú, festett
szemhéjú, karcsú
manökeneket, majd szinte egyszerre mondták:
– Ez már valami!
Nancy fogta magát, és megindult a Domb felé.
Tilly arra ébredt, hogy valaki a hátsó ajtón kopogtat. Erősen
pisilnie
kellett, még alig illant el az álom a szeméből, a haja
pedig úgy állt, mint
egy szénaboglya, amikor egy selyemszarongot maga köré tekerve
ajtót
nyitott. Csupasz vállát megpillantva Nancy egy pillanatra
zavarba jött,
ezért közvetlenül Tilly arca elé tartotta a Vogue januári számát,
miközben
egy olyan modellre mutatott rá, aki egy elegáns, élénk
színű
nadrágkosztümöt viselt.
– Látod, mi van rajta? Pontosan ilyet akarok!
Tilly egy pillanatig tanácstalanul nézett vissza rá, ezért
Nancy
folytatta:
– A melbourne-i barátaidtól be tudod szerezni a
hozzá való anyagot,
csak aztán senkinek se mutasd ám meg! Nem akarok utánozó
majmokat!
– Ó, szóval a nadrágkosztümre gondolsz – esett le
Tillynek.
– Csomagod érkezett Firenzéből, amihez képeslapot is mellékeltek.
Nancy a kezébe nyomta a küldeményt, és azzal sarkon
fordult.
Aznap este Teddy a verandán üldögélve kortyolgatta a sörét
és
cigarettázgatott, miközben Barney-t figyelte, aki Tilly
veteményesét
gyomlálgatta, a kihúzkodott gazt pedig egy talicskába
dobálta bele.
Amikor a talicska megtelt, Teddy eltolta a lovas
kocsiig, és a tartalmát
rádöntötte a platóra. Graham érdeklődve fordult felé, aztán amikor
Teddy
megint eltolta onnan talicskát, prüszkölt egyet, a
súlypontját áthelyezte
egyik lábáról a másikra, majd újra lehajtotta a fejét. Molly
előgördült a
konyhából, és a térdére terített pokróc alól előhúzott egy
üres poharat,
amibe Teddy beletöltötte a maradék sört, majd odalépett
a szúnyoghálós
ajtóhoz. Tilly az ablakban álldogálva éppen kézzel
varrogatott valami
finom ruhaanyagot.
– Gondoltam, lesétálok, és belógatom a pecabotomat a
patakba,
nagyon szép ilyenkor odalent, amikor alkonyodik, talán velem…
– Muszáj az üzlettel foglalkoznom – szakította félbe
Tilly, olyan
vidáman mosolyogva, hogy fülig ért a szája.
– Csodás – konstatálta Teddy.
15.

Nancy új cirokkötegeket kötözött fel a régi seprűnyélre, Muriel

pedig egy
maroknyi, terpentinbe mártott újságpapírral tisztogatta
Pratték
kirakatüvegét. Beula Harridene fordult be sietve a sarkon,
és megállt a két
nő között.
– Új ruhátok van?
A hölgyek vigyorogva bólogattak.
– Neked is kéne csináltatnod valamit Tillynél! Az a nő
csodákra képes!
– jegyezte meg Muriel.
– Hát persze – dohogta Beula –, látom, veletek
is sikerül elhitetnie,
hogy jól mutattok ezekben a hacukákban.
Éppen abban a pillanatban gördült be a városba a
bevásárlókörútról
visszatért Triumph Glória. William vezetett, az anyósülésen
egy idegen
foglalt helyet mellette, Gertrude, Elsbeth és Mona pedig
új kalapjaikban
feszítettek a kocsi hátuljában. Az autó hátsó, lökhárítóra
szerelt
csomagtartójára három új, hatalmas, fényesen csillogó bőrönd
volt
erősítve, a mögötte zötyögő, új utánfutón pedig jó
néhány, nagyméretű
faláda sorakozott. Amikor a böhöm nagy, öreg
gépkocsi ráfordult a
főutcára, Evan Pettyman letette a reggeli csésze kávéját,
és közelebb
húzódott az ablakhoz, hogy ő is figyelemmel kísérhesse
Beaumont-ék
diadalmas visszatérését. Az iskolában Miss Dimm felvette a
szemüvegét,
hogy pontosan láthassa, mi is volt az a terjedelmes
dolog, ami épp az
imént suhant el mellettük, Purl pedig abbahagyta a lábtörlők
porolását, és
a kocsma erkélyéről kihajolva bámult a kocsi után.
Dungatar lakói hirtelen megérezték, hogy valami szokatlan, valami
új
dolog van készülőben, mely elé várakozással tekinthetnek. A
sikkesen
kicsinosított esküvői társaság tagjai, akik csordultig tömték
kofferjeiket a
Collins Street üzleteiben fellelhető divatcikkekkel, nemsokára
kénytelenek
lesznek szembesülni azzal, hogy a többi városi nő
is szemkápráztatóan
szép, új ruhákat visel, melyek a legapróbb részletekig
naprakészen követik
az aktuális európai divatirányzatokat.
Szombat reggel Elsbeth Beaumont és a menye újonnan
vásárolt
ruhakollekcióikat magukra öltve – melyekhez természetesen
színben
hozzájuk illő kesztyűt és kalapot választottak – bekorzóztak
a Pratt
Vegyeskereskedéshez. Reggel kilenckor már a kopottas polcsorok
között
feszítettek Dior szoknyáikban, melyek hatalmas, kupolára
emlékeztető,
több méternyi taftot rejtő sziluettje végigsiklott a Nugget-féle
cipőpaszták
bádogdobozain, érintette a fehérítőszerek üvegeit, és
összekoccintotta a
lelógó cipőkanalakat.
– Nézzenek oda – köszöntötte őket Muriel –, hogy ti milyen
csinosak
vagytok!
– Szervusz, kedves anyám! – Gertrude kissé
előrehajolt, és anyja
üdvözlő puszira csücsörödő szájához tartotta az arcát.
– Jó utatok volt? – kérdezte kissé meglepve Muriel.
– Oh, csod-dál-la-tos! – válaszolta affektálva Gertrude.
Elsbeth egyetértően bólintott.
– Lenyűűű-gö-ző!
Muriel kilépett a pult mögül. Bár a cipője már
suvickolásra szorult, és
a hajára is ráfért volna egy alapos fésülés, ő is
új ruhát viselt – egy hosszú,
zafírkék-szürke árnyalatú, finom szövésű lenvászonból varrt
tunikát,
szokatlan betoldással a nyakkivágásnál, és nagyon egyenesre
szabott, térd
alá érő szoknyarésszel. A ruha hátulján a tunika és a
szoknya anyaga
duplán be volt hajtva, a derékvonalon pedig egy félöv
fogta össze. Az
öltözék gyakorlott szabó keze munkáját dicsérte: egyszerre volt csinos
és
praktikus, miközben viselőjének is kitűnően állt. A ruhát látva
Gertrude és
Elsbeth is elképedt, ám meglepetésüket mindketten dacosan
felhúzott orral
leplezték.
– Atyám hol van? – kérdezte Gertrude.
– „Atyád”? Atyád szokás szerint hátul tartózkodik,
Gert. Esetleg ha
úgy kiáltasz neki hátra, hogy „Szia, apu!”, talán még
válaszolni is fog –
felelte Muriel.
– Jeleznéd neki, hogy visszatértem, és feltétlenül
váltanunk kell vele
pár szót?
Muriel karba fonta a kezét, és egyenesen a lánya szemébe
nézett.
– Reg! – kiáltotta. Reginald erre becsukta addig eltátott
száját. –
Hátraugranál Alvinért, kérlek? – A fiú letette a
márványpultra a
belsőségeket, melyeket a kezében tartott, és hátrament, hogy
megkeresse
Alvint.
Az új Gertrude tovább csicsergett.
– Elsbethnek és nekem nagyszerű terveink vannak, és
gondoskodunk
róla, hogy az elkövetkezendő évben izgalmas dolgok történjenek itt.
Úgy
felrázzuk egész Duuungatah’-t, hogy magára sem fog ismerni.
Remek
móka lesz, ugye, Elsbeth?
Elsbeth hunyorított, és izgatott örömmel felhúzta a
vállát.
– Prrríma lesz! – helyeselt.
Reginald közben visszaért.
– Elnézést, hölgyeim, az „atya” üzeni, hogy igyekszik
mihamarabb a
szolgálatukra lenni, és amint lehet, itt fog teremni –
közölte, majd tétován
biccentett.
– Köszönjük – felelte Elsbeth kegyesen. Azzal Reg
visszatért a
zsigerekhez és az állati tetemekhez.
– Nos, helló, helló, helló! – köszöntötte őket Alvin
sugárzó arccal,
egy vérbeli kereskedő lehető legszívélyesebb beszédmodorát
használva.
Kitárt karral közelebb lépett a leányához (akitől oly
sikeresen
megszabadult), és a derekánál megragadva olyannyira körbeperdítette,
hogy Dior alsószoknyái meglibbenve felverték az összes port.
Miután
kissé túl erősen megszorongatta, esetlenül letette a
hajópadlóra, és
elkezdett köhögni. Nehezebb volt, mint amire számított. –
Az én kicsi
lányom! – örvendezett, és lisztes tenyere közé szorította
Gertrude
kerekded arcát.
Gertrude fanyalgó arcot vágott, és bosszús pillantást vetett
Elsbethre.
Zavartan megigazgatta a kalapját.
– Igen, én is észrevettem! Új kalapod van! –
fordult Alvin büszkén
Muriel felé bólintva, aki erre a szemét kezdte forgatni.
– Atyám, Elsbeth és én szeretnénk kihelyezni ezt a
felhívást a
kirakatba, valamilyen szembetűnő helyre, meg még az üzletben is
kitűzködnénk belőle párat! Jó néhány stencilezett
másolatot készítettünk, és
a helyi újságban is megjelentetünk majd emlékeztetőket.
– Társadalmi egyletet alapítottunk – jelentette be ünnepélyes
hangon
Elsbeth. – Én vagyok a főtitkár, Trudy az elnök,
és Mona lesz a
gépírónőnk. Arra gondoltunk, talán Muriel lehetne a kincstárnokunk,
és…
– Trudy?
– Igen, anyám, kérlek, szólíts mától Trudynak! Az első
találkozónkat
hétfőn tartjuk otthon, Windswept Crestben. Minden eseménynek
kijelöltük
már az időpontját, a helyieket pedig szervezői feladatok ellátására
fogjuk
felkérni. Alapjában véve adományszerző rendezvényekről lesz szó… teaés
krokettpartikat meg táncmulatságokat fogunk lebonyolítani.
– Bált, adománygyűjtő bált rendezünk! – szólt közbe Elsbeth,
kijavítva
őt.
– Ja, igen. Olyan grandiózus bált rittyentünk, amilyet
még soha nem
látott a város!
– Szervezünk egy színházi eisteddfodot{13} is, melynek egyik
szekciója
a szó-nok-ver-seny – tette hozzá Elsbeth, az utolsó
szót erőltetetten
kihangsúlyozva.
– Úgy bizony! – bólintott Gertrude lelkesen Elsbeth felé.
Az asszony
Alvin kezébe nyomta a stencilezett példányokat. Egy
halom, nagybetűvel
teleírt papír került a férfi kezébe, melyeken ez állt: „TRUDY
és ELSBETH
BEAUMONT
ezennel
meginvitálja
DUNGATAH
HALADÓ
GONDOLKODÁSÚ HÖLGYEIT EGY ÖSSZEJÖVETELRE”, alatta pedig
cirkalmas betűkkel megírt bekezdésben ecsetelték a
részleteket. Alvin a
hüvelykujját a köténye pántjába akasztva megtámaszkodott. Egy
pillanatra
csend ereszkedett rájuk.
– Dungatah?! – értetlenkedett Alvin.
– Hol van Mona? – kérdezte Muriel.
– Épp a műlovaglást és a díjugratást gyakorolja – válaszolta
Gertrude.
– Új férfiember érkezett a birtokra.
– De hiszen Mona irtózik a lovaktól! – csattant fel
Muriel.
– Pontosan! Épp ez a lényeg – cicegett a fejét
ingatva Trudy.
Alvin meglepett arcot vágott.
– Új ember érkezett?
– Lesley Muncannek hívják, és született úriember –
közölte vele az
orrát az égnek emelve Elsbeth.
Alvin arcán állandósulni látszott a mosoly.
– Nézzenek csak oda! – Tetőtől talpig végigmérte a
hölgyeket,
alaposan megvizsgálva rajtuk mindent, a hajmeresztő
fejfedőjükből
előszökkenve lengedező tollaktól egészen stílusosan új, ám
rendkívül szűk
cipőjükig, melybe láthatóan csak nagy kínok árán tudták
belepréselni a
lábujjaikat. – Szóval a hölgyek csaptak egy kis murit
Melbourne-ben?
Gertrude mosolyogva cinkos pillantást vetett Elsbethre, aki most
bajtársiasan megszorongatta a karját.
– Feltételezem, hogy William nemsokára befut az aratás
után megírt
csekkjével, mivel változatlanul fennáll a folyószámla-tartozásuk,
kedves
Beaumont-nék. Gondolom, a kis kiruccanásuk összes számláját
gondosan
eltették, és elhozták magukkal, szóval, ha javasolhatom,
ugorjunk be egy
pillanatra az irodámba, és nézzük át mindet együtt,
mielőtt hozzácsapnám
őket az eddigiekhez!
A Beaumont nejek arcáról egy pillanat alatt lehervadt a
mosoly.
– De apu, azt hittem…
– Azt mondtam, vásárolhatsz magadnak valami apróságot az
esküvői
kelengyédhez – vágott közbe Alvin, és ezúttal ő
pillantott felhúzott orral
Elsbethre.
Az idősebb Mrs. Beaumont odalökte Muriel elé a plakátokat,
majd
komor arccal nézett újdonsült menyére.
Septimus Crescant a bár sarkában üldögélve beszélgetett
Hamish
O’Briennel. Purl a pult mögött állt, és a körmét festegette,
miközben Fred,
Bobby Pickett és Scotty Pullit a kártyaasztalnál iszogatva,
cigarettázgatva
kevergették éppen a paklit. Végül Fred Teddy üres
székére pillantva
megjegyezte:
– Szerintem most már kezdjünk. – Reginald alkalmi krupiéként
kiosztotta a lapokat, és mindenki tíz darab kétshillinges érmét
dobott be az
asztal közepére.
Megcsörrent a telefon. Purl átsétált a távolabbi falhoz, és
óvatosan
leemelte a kagylót, nehogy elkenje a lakkot a
körmén. Bobby a kártyáit
meglengetve kiáltott utána:
– Mondd neki, hogy épp most indultam el haza!
– Halló, tessék, Station Hotel.
A póker játékosok egy pillanatra mind Purlre meredtek.
– Nézd, drágám, nagyon értékelem a dolgot, de vasárnap
sajnos nem
érek rá. Rendben, visszhall’! – mondta Purl, és azzal
visszatette a
telefonkagylót a helyére.
– Szegény, szenvedő Mona volt az – aki rendhagyó módon
megtartotta
az eredeti nevét, és most is Monaként mutatkozott be
és a Dungatari
Társadalmi Egylet nevében hívott fel. Meginvitált az
alakuló ülésükre,
melyet „Flancosfalván” kívánnak megtartani, hogy megbeszéljék
a
krokettezéssel és teázással egybekötött adománygyűjtő partijuk
részleteit.
Ez lesz a „bemutatkozó estjük”.
– Végre történik valami izgalmas! – próbálta őt
fellelkesíteni Fred.
Purl lehunyta a szemét, és lassan elkezdte ingatni a
fejét.
– Alig várom…
Az urak ismét a kártyaasztal felé fordultak, Hamish és
Septimus pedig
folytatta a beszélgetést.
– Há’, persze – magyarázta Hamish –, minden baj akkor
kezdődött,
amikor az ember elkezdett vetőmagokat nemesíteni, és
muszáj volt
megvédenie a terményeit, ezért hordákba verődve falakkal
zárta körbe
magát, hogy távol tartsa a többi éhező ősembert.
– Dehogy – vágott közbe Septimus én mondom, a
kerék taszította a
legmélyebbre az emberiséget!
– De a kerék szükséges a szállításhoz.
– Aztán meg jött az ipari forradalom, és a
gépesítés szépen
tönkrevágott mindent, ami még addig megmaradt.
– De hát ott vannak a gőzgépek – a gőz
ártalmatlan! Egy teljes
sebességgel robogó gőzmozdony pöfögő hangja bámulatra méltóan
csodálatos…
– A dízelvonatok tisztábbak – vetette oda Septimus a
sörébe kortyolva.
Az osztó abbahagyta a keverést, a kártyások pedig
hátrafordulva
figyelték a bár sarkában ücsörgő, két törzsvendég kibontakozó
vitáját.
Hamish most szembefordult ellenfelével.
– A Föld pedig kerek!
Megfogta jó félüvegnyi Guinness sörét, és egy hang nélkül
rálocsolta
az egészet Septimus keménykalapjára, mely a pult mellett hevert
a padlón.
Válaszképp Septimus ráöntötte a söröskorsója teljes tartalmát
Hamish
fejére úgy, hogy az aranybarna nedű rozmárbajusza végéről
csöpögött alá.
Hamish fenyegetően felemelte ökölbe szorított kezét, majd
a „páratlan”
Jack Dempsey pózát utánzó, klasszikus támadóállásba helyezkedve
táncolni kezdett előtte, miközben úgy pumpált a karjával,
akár egy
gőzmozdony dugattyúja. Purl nedves körmeit legyezgetve, kapkodva
intett
a férjének, Fred pedig sóhajtott egy nagyot.
– Gyerünk már, Septimus, ne itt kakaskodjatok, hanem odakint…!
Hamish épp akkor lendített egyet, amikor Septimus
lehajolt a
kalapjáért. Suhintott még kettőt a levegőbe, a harmadik ütést
pedig akkor
eresztette el, amikor Septimus felegyenesedve felemelte a
kezét, hogy a
feltegye a kalapját. Halk, ám mégis jól érzékelhető
csattanás hallatszott,
mint amikor egy leejtett tojás szétloccsan a
konyhaasztalon. Septimus
megtántorodott a pontosan bevitt horogtól, és vérző orrához
kapott.
– Hamish! – rivallt rá Fred a másik férfira. – Fogd
már vissza magad!
Hamish a fejébe húzta állomásfőnöki kalapját, majd vidáman
intve az
ajtóhoz lépett, és elköszönt:
– A holnapi viszontlátásra!
Purl Septimus kezébe nyomott egy zsebkendőt.
Septimus elindult a kijárat felé.
– Ebben a városban bármelyik férfiember büntetlenül megkívánhatja
a
szomszédja feleségét, miközben annak meg, aki az igazságot
hirdeti,
vérző orr a jutalma!
– Valóban – bólogatott Fred –, épp ezért én a
helyedben nem
prédikálnék többet, hacsak nem akarod, hogy be is törjék
az orrodat!
Septimus távozott.
Purl megkérdezte Reget, idén is felajánl-e a futballklub részére
húst.
– Sőt a szokásos menetrendet is tartjuk – szólt közbe
Scotty.
A Dungatari Társadalmi Egylet megkörnyékezte még Rutht és
Miss
Dimmet, Nancyt és Lois Pickettet, Beula Harridene-t, Irma
Almanacot, de
még Marigold Pettymant is. Faith nem volt otthon, mert éppen
Reginalddal
próbáltak. Mona megkérte a hölgyeket, hogy látogassanak el a
Windswept
Crest-ben tartandó alakuló ülésre, és hozzanak magukkal
valami
harapnivalót. A Dungatari Társadalmi Egylet újonnan verbuvált
tagjai
ennek köszönhetően hívásokkal árasztották el a telefonközpontot,
és
mindenki azt kérte Ruthtól, hogy kapcsolja Tilly Dunnage-ot.
– Most éppen Elsbethtel beszél – magyarázta Ruth –, utána
pedig én
következem, de mindenkire visszacsörgök majd.
Amikor Ruth felért a Domb tetejére, türelmetlenül bedörömbölt
a hátsó
ajtón, és kiáltott egyet.
– Van itthon valaki?
– Hát nem valószínű, hogy épp rokonlátogatáson lennénk, nemde?
–
hallatszott Molly válasza.
Azután szép sorban a többiek is megérkeztek, és a
konyhában kellett
várakozniuk Bolond Molly társaságában, aki görnyedt háttal
ücsörgött a
tolószékében, miközben járóbotjával az égő fahasábokat bökdöste.
Kifújta
az orrát a tenyerébe, majd zöldes slejmet rácsapta a
parázsra, és
érdeklődve figyelte, ahogy az bugyborékolva, sziszegő hang
kíséretében
elpárolog.
Tilly profi módjára kezelte a helyzetet, és barátságosan
kísérgette át
egyenként az ügyfeleit az étkezőbe, hogy megbeszélje velük,
mire lenne
szükségük, milyen elképzelésekkel érkeztek. Észrevette, hogy az
újonnan
megalakuló Dungatari Társadalmi Egylet tagjainak furcsamód egyetlen
éjszaka alatt megváltozott a kiejtése, és miközben
igyekeztek még a brit
uralkodónál is helyesebb angolsággal szólni hozzá, egyikük
sem volt
képes teljesen levetkőzni a helyi jellegzetességeket, ezért
a végeredmény
az lett, hogy egyfajta sajátságos, helyi tájszólással
keveredő, brit
akcentussal próbáltak cseverészni vele.
Meglehetősen egyszerű vásárlói igényekkel álltak elé: „A
lényeg,
hogy mindenkinél jobban nézzek ki, különösen Elsbethnél!
Odakint Windswept Crestben az újonnan jött ember, Lesley
Muncan egyik
térdét udvariasan a másikon átvetve üldögélt a konyhában,
és Mona hátára
szegezte a tekintetét, aki hajlongva mosogatta el a szennyes
edényeket.
Lesley annak a hotelnek a mosodájában dolgozott, ahol Beaumont-ék
a nászútjuk alatt szálltak meg. Williammel akkor futott össze,
amikor ő az
előcsarnokban üldögélve újságot olvasott.
– A hölgyek elmentek vásárolgatni, és éppen a maga
pénzét költik,
nemde? – szólította meg viccelődve.
– Így van – válaszolta William kissé meglepve.
– Élvezi a pihenést?
– Igen. És ön?
Lesley megigazgatta a mandzsettáját.
– Kellemes ez a hotel – válaszolta. – Vidékről érkeztek,
ugye?
– Igen – felelte William mosolyogva.
Lesley fürkésző tekintettel körbenézett a hallban, majd gyorsan
leült a
William mellett lévő pamlagra.
– Sokat dolgoztam már lovakkal, és épp a képességeimnek
megfelelő
munkahelyet keresek. Gondolom, nem nagyon ismer olyasvalakit, akinek
éppen lovasoktatóra lenne szüksége?
– Hát, ami azt illeti…
Lesley most a recepció irányába kémlelt.
– Lovászt? Aki egyben istállói kisegítő is? Azonnal tudok
kezdeni!
Elsbeth, Trudy és Mona éppen akkor estek be az
ajtón, magukkal
sodorva a Myers üzletház parfümrészlegének összes
illatát. Lesley talpra
ugrott, hogy segítsen vinni a csomagjaikat.
– Hadd mutassak be egy úriembert, aki hozzánk hasonlóan itt
szállt
meg, Mr…
– Muncan, Lesley Muncan, örvendek a találkozásnak!
– Mr. Muncan lovakkal foglalkozik – tette hozzá William.
– Ó, valóban? – kérdezte udvariasan Gertrude.
– Mona – szólította meg a lányt Lesley, és
mutatóujjával elnyomta a
cigarettáját –, ha én képes vagyok rá, hogy kengyelbe dugjam
a lábam, te
is az leszel. Még nagyon-nagyon az elején járunk,
kedvesem.
Mona félt a lovaktól, de azt akarta, hogy Lesley megkedvelje
őt.
– Megpróbálom – felelte félénken, és közben egy
pillanatra sem állt
meg a mosogatórongy a kezében. Monának szüksége volt
valakire – egy
partnerre. Az anyjának mostanra már Trudy lett a legjobb
barátnője, ezért
gyakran érezte magát egyedül a hatalmas házban, és
általában az
ablakfülkében üldögélve figyelte az istállók környékét, ahol
Lesley
dolgozott. Bár a lovász a padlástérben rendezkedett be,
az elmúlt pár
napban mindig benézett hozzá a konyhába, amikor
megpillantotta őt az
ablakban.
– Remek – helyeselt most biztatóan a fiatalember az édesanyád
is ezt
szeretné, mi pedig nem okozhatunk csalódást a főnöknek, ugye?
Elsbeth és Trudy Williammel együtt pihengetett a könyvtárszobában,
mely
egészen addig a napig papíron „vendégszobaként”
funkcionált – ám
lényegében egy olyan, ablaktalan helyiség volt, mely a hanyag
tervezésnek
köszönhetően a ház közepébe szorult, és többnyire mindenféle
lomot
tároltak benne. William rászokott a pipázásra. Rájött, milyen
remekül tud
külön nyomatékot adni magvas gondolatainak azzal, ha beszéd
közben
kiveszi a pipát a szájából, és látványosan eltartja
magától. Bár a legtöbb
észrevétel valójában Trudytól származott, ő mégis ráhagyta a
férjére. Így
legalább a szemére hányhatta, hogy: „De William, azt
mondtad, egy
bőrkanapé tovább kitart!” Az új lemezjátszó felől a
Déltenger lágy
melódiája hallatszott: „Bali Ha’i, come to meeeeeee.” Trudy
minden
előzetes figyelmeztetés nélkül megdermedt, majd a szájához kapva
a kezét,
kirohant a szobából. Elsbeth és William homlokráncolva
pillantott
egymásra.
Mona bukdácsolt be a hall felől, és közben őket hívogatta.
– Anya, William, gyertek gyorsan!
– Belehányt a mosogatóba! – hallatszott Lesley kiabálása a
konyhából.
Trudy lehunyta a szemét, és kézfejét a homlokához emelte.
– Mi történt, Trudy? – kérdezte William, miközben
odalépett a
feleségéhez. Elsbeth az ajkához kapva megtámaszkodott a
hűtőszekrényben.
– Felteszem a forralót – szólalt meg Mona.
– Többször is előfordult, hogy rosszul érezted magad mostanában?
–
kérdezte Elsbeth, hirtelen különös fontosságot tulajdonítva a
dolognak.
– Nincs semmi gond, csak kicsit fáradt vagyok.
Elsbeth jelentőségteljesen a fiára nézett, majd mindketten
szeretetteljesen Trudyra pillantottak, a tekintetükből mindent
elsöprő hála
sugárzott. Ahogy közelebb húzódtak hozzá, Lesley arcát
a plafon felé
fordítva motyogta:
– Te jó ég! Terhes!
Mona magához szorította a teáskannát, és így szólt:
– Szóval szükségetek lesz a hálószobámra, hogy
gyerekszobává
alakítsátok át.
Elsbeth odalépett a lánya elé.
– Te önző kis nyomorult! – szólt hozzá megvetően, majd lekevert
neki
egy hatalmas pofont.
16.

Egyik este Beula Harridene éppen odakint sétálgatott,

amikor arra lett
figyelmes, hogy Alvin egy világító zseblámpával matat egy
utazó
kereskedő autójának a csomagtartójában, és az olcsó ruhaanyagok között
válogat. Másnap reggel ugyanazok a textíliák köszöntek
vissza Muriel
pultjáról, azzal a különbséggel, hogy megemelt áron kínálták
őket
eladásra. A rövidárurészleg kínálata rengeteg gombbal, cipzárral
és
gyönggyel bővült, melyeket Alvin richmondi szaküzletekből
szerzett be,
illetve számtalan kiegészítőt vásárolt a Collins Street-i
nagykereskedőktől,
amiket százszázalékos haszonkulccsal értékesített tovább az
ideális
keresletet teremtő, helyi vásárlóknak. Mostanság a
háziasszonyok
„import” brokátból varratták az otthonkáikat, melyeket
elefántcsontból
faragott vagy ékköveket utánzó, csillogó üveggombokkal díszítettek
fel,
és pasztell árnyalatú, leheletkönnyű sifonruhákban vagy övkendővel
átkötött, szűkre szabott bársonynadrágokban és garbónyakú
pulóverekben
tetszelegtek vidéki házaik udvarán, akár a filmsztárok.
Egyre több, „Miss T. Dunnage, Dungatar, Ausztrália”
címzéssel
ellátott faláda futott be. Már jócskán sötétedett,
amikor egyik nap Farrat
őrmester a Domb tetejére felhágva belefutott Ruthba, aki éppen
az egyik
súlyos küldeményt próbálta a furgonról lecibálva lerakni Tilly
verandáján.
– Atyaég! – szólította meg elképedve az őrmester. – Ebben
meg mi
van, tán arany?
– Utánpótlás – hangzott Tilly válasza. – Pamutanyagok,
szabásminták,
flitterek, magazinok, tolldíszek…
– Tolldíszek? – csapta össze a tenyerét Farrat őrmester.
– Ó, igen – bólogatott Ruth –, és mindegyik másmilyen.
Tilly erre hűvös tekintettel végigmérte a lányt, és
felvonta a
szemöldökét. Ruth ijedten az ajkára csapott. Farrat
őrmester tökéletesen
értette mindkettőjük testbeszédét.
– Akad köztük strucctoll is?
– Azt aztán igazán nem tudom megmondani, őrmester – felelte
Ruth. –
Gondolom, előfordulhat, hogy van köztük olyan is, úgy értem,
lehetséges,
de hát én honnan is tudhatnám, mit rejt a doboz? Csak
azért feltételezném,
mert mindenki az új ruhájáról fecseg, amit a társadalmi
egylet
bemutatkozó estjére fog felvenni…
Mindhárman lenéztek a ládára. A plombák le voltak
szakítva, és a
ládán apró lyukak tátongtak, mivel a régi rögzítő szögeket
kihúzkodták
belőle, és teljesen új szögeket kalapáltak be ügyetlenül
melléjük. Az
eredeti ragasztószalagot letépték róla, és helyette postai
csomagolószalaggal tekerték körbe.
– Nos, jobb, ha én indulok is – szólalt meg ismét
Ruth –, mert Purl
biztosan nagyon várja már az új cipőjét, Faithnek pedig új
kottája érkezett,
amiből muszáj még gyakorolnia.
Mindketten csendben figyelték, ahogy eltöfög a kisteherautóján, majd
az őrmester rámosolygott Tillyre, és megkérdezte:
– Hogy van mostanában az édesanyád?
– Mostanában messze nincs annyira elhanyagolva, mint
régebben –
válaszolta Tilly karba font kézzel, és egyenesen a
rendőrfőnök szemébe
nézett.
Farrat őrmester levette a rendőrkalapját, és a szíve fölé
tartotta.
– Értem – mondta, miközben a földet bámulta.
– Elképesztő, milyen csodát tud művelni a helyes
táplálkozás –
folytatta Tilly. – Felváltva vannak jó és rossz
napjai, viszont mindig
rendkívül szórakoztató, és időről időre bizonyos dolgokra még
vissza is
tud emlékezni.
Együttes erővel megemelték a ládát, és becipelték a
konyhába.
– Valamiért az volt a benyomásom, hogy Mae gondoskodott
róla –
jegyezte meg az őrmester.
Molly csoszogott be a konyhába hálóköntösben és papucsban, és
maga
után húzott egy kötéldarabot. Megállt, majd Farrat őrmesterre
nézett.
– Bajba került, ugye? Nem vagyok meglepve…
– Csatlakozzon hozzánk egy kis teára meg aprósüteményre, Molly!
Az asszony Tillyről tudomást sem vett, csak közelebb
hajolt a
rendőrfőnökhöz.
– Eltűnt az oposszumom, de azt hiszem, pontosan
tudom, mi történt
vele! – Orrával a tűzhelyen fortyogó, hatalmas lábas felé
bökött.
– Értem – bólintott az őrmester komolyan. Molly
elcsoszogott
mellettük. Tilly átnyújtott a rendőrnek egy csésze teát.
Ő felállt, és a
lábával megkocogtatta a ládát, aztán körbesétált
körülötte. – Szükséged
lesz harapófogóra ahhoz, hogy ki tudd ezt nyitni –
jegyezte meg. Tilly a
kezébe nyomta a harapófogót, mire Farrat félretette a
teát, és letérdelt a
láda elé. Miután leemelte a fedelét, beletúrt a belsejébe,
és sorra kipakolta
belőle a csomagokat úgy, hogy mindegyiket az orrához emelte,
és mélyet
szippantva megszagolta őket. – Kinyithatnám őket? Kérlek.
– Magam is épp erre készültem, de…
Az őrmester kéjes élvezettel tépkedte fel a papírcsomagolást,
és
mohón nyúlt a szövetanyagok után, majd miután mindegyiket
a hüvelykés a mutatóujja közé szorítva megdörzsölgette,
gondosan elhelyezte őket
Tilly aprócska dolgozóasztalán. Tilly átválogatta a rajzokat,
valamint az
általa feljegyzett méreteket, azután pedig összepárosította
őket a
szövetekkel. Farrat őrmester leért a faláda alján
fekvő, utolsó csomagig.
Először a mellkasához szorította, majd feltépte a barna
csomagolópapírt,
mely alól több méternyi, pompásan ragyogó, bíborvörös organza tárult
a
szeme elé.
– Ó! – kiáltott fel elragadtatva, és beletemette az
arcát az orra előtt
tekergő szövethalomba. Hirtelen megdermedt, és szájtátva bámult
Tillyre,
aztán sietve eltakarta elvörösödő arcát, miközben rendkívül
szégyellte,
hogy így megfeledkezett magáról.
– Káprázatos, nemde? És az enyém – jegyezte meg Tilly.
Az őrmester közelebb lépett hozzá, megfogta a kezét,
és komoly
tekintettel a szemébe nézett.
– Nekem adnád az egyik strucctolladat?
– Persze.
Farrat kezet csókolt a lánynak, majd a válla köré
kanyarította a
bíborvörös selyemorganzát, amitől úgy festett, mint egy hatalmas,
köpönyeggel leborított, állványos fényképezőgép, aztán
képzeletbeli
tűsarkú cipőjében kecsesen lépkedve többször is elsuhant a
tükör előtt.
Pörgés közben megcsodálta a tükörképét, majd Tillyre nézve így
szólt:
– Mesterien varrom fel a flittereket és díszgombokat,
és lefogadom,
hogy éppen olyan gyorsan tudok szálhúzásos technikával hímezni, mint te!
Zseniálisan bánok a cipzárakkal, pontosan használom a mércét,
és remekül
készítek sujtásokat.
– És mit gondol a nyakfodrokról meg a ráncolt
szoknyákról?
– Utálom őket!
– Én is.
Windswept Cresten túl úgy terült el a hatalmas, szép
egyenletesre levágott
tarló egészen a látóhatárig, mint egy új, kókuszrostból font
szőnyeg. A
Beaumont-birtokon legelő szarvasmarhák hasát az előző
szezonban
learatott gabonaföldben visszamaradt, szürkésre száradt, csonka
szárak
cirógatták. A ház közvetlen közelében egy zöld oázis vált ki
a
szürkeségből, melyet eukaliptuszfák öleltek körbe, az épület
tetőszerkezete
pedig vörösen világított a kristálytiszta égbolt hátterében.
Parkoló autók
szélvédői csillogtak a napfényben, és parányi, csíkos sátrak
sorakoztak a
zöld sziget elülső részén felverve. Az egyik bekerített
kifutóban egy
száron vezetett ló ugrándozott makacsul, melyet egy apró,
piros kabátos
alak idomítgatott. Lesley volt az, aki éppen lovasbemutatót
tartott.
Emberek álldogáltak a lenyírt füvű kifutó körül, mely
egészen a Dungatar
patakig leért, ahol a partvonalat félig vízben álló, szürke
fasor szegélyezte.
William éppen Bobby-nak és Regnek mesélt a legújabb
fejlesztésekről.
– Ed McSwiney-vel építtettünk egy új karámot és
néhány istállót a
lovarda számára. A teniszpálya felújítás alatt áll, meg
egy új
öntözőrendszert is lefektettünk a kert és a baromfiudvar
alá, meg
ilyesmik… És persze ki kell próbálnotok majd az új
krokettpályát is, sőt
azt hiszem, anyám be akar jelenteni egy újabb tervet,
miután kiosztotta a
legjobb sütemények készítőinek járó díjakat… – A mosoly eltűnt
William
arcáról, és most a távolba tekintve elmerengett. – …A
mezőgazdasági
hasznosítással kapcsolatban is van pár ötletem, miután
sikerül
beszereznem hozzá a megfelelő gépeket… – Azzal zsebre dugta a
kezét, és
távolabb sétált tőlük.
– Szóval ezért vagyunk itt ma, hogy mindezért mi fizessünk
– jegyezte
meg Scotty Pullit.
– Szép ez a gyep! – szólalt meg Bobby. A
rögbijátékosok
végigpillantottak a krokettpályán, és elmosolyodtak.
Muriel az istállók között körbejárkálva gyűjtötte be az
adományokat,
melyeket egy barna papírzacskóba dobott be. Vászonülőkéjével
a hóna
alatt közelebb húzódott Trudyhoz. Miután kihajtotta a széket,
lerúgta
magáról poros, fehér szandálját, és lezuttyant rá a
lánya mellé, aki egy
nyugágyon heverészett a verandán. Trudy idegesen pillantott körbe maga
körül. Muriel apró bajuszkájának szőrszálain elkenődött a
rúzs, amitől
úgy nézett ki, mintha parányi gyufaszálakat ragasztott volna
az orra alá.
Hajára ráfért volna már egy festés és dauerolás, a
lábfején és talpán pedig
teljesen kiszáradt és feltöredezett a bőr.
– Új rokonok érkeztek ma Toorakból – közölte vele
Gertrude.
– Elsbeth unokahúga, Una? – kérdezte Muriel.
– Még csak be sem mutatkoztál nekik!
– Ami azt illeti, már találkoztunk egyszer réges-régen,
Gert…
– Trudy. Mondtam már, hogy Trudynak szólíts!
– Nem Toorakból jöttek, itt laknak a szomszédban,
Pahranban – vágta
rá Muriel, majd felpattant, összehajtotta a kisszékét, és Trudy
Ölébe lökte a
papírzacskót. – Talán csak tudom, Dél-Yarrában születtem és
nevelkedtem.
– Azzal a szandálját a kezében lengetve faképnél
hagyta a lányát;
szoknyája becsípődött az ülepe két partja közé. Séta
közben maga elé
meredve a földet bámulta. – A saját lányomból is
pontosan olyan ember
lett, akik miatt elköltöztem onnan, hogy elkerülhessem őket.
Graham az égnek emelte hosszú, földes, bársonyosan
puha orrát, és
megfordult, hogy megszemlélje, mi történik a háta mögött. Már
sikeresen
végigrágta magát egy répasor felén, körülbelül tizenöt fej
jégsalátán és
egy vagy két – még éretlen – paradicsomon, meg néhány
babon és
uborkán. Miután konstatálta, hogy nem volt részrehajló az
uborkákkal,
visszatért a répákhoz, és zöld száruknál fogva kitépkedte őket
a földből,
majd előbb kissé megrázva, aztán meg jóízűen csámcsogva
mindet
felhabzsolta. Faith sétált el mellette, aki éppen
randevúzni készült
Reginalddal, és rámosolygott.
– Nagyon huncut egy ló vagy te!
Hamish a ház mellett igazgatta meg éppen terepvasútja
jelzőlámpáit,
miközben a miniatűr gőzmozdony töfögve-dudálva zakatolt körbe
az
aprócska acélsíneken.
– Nem szabad túl közel mennetek hozzá! – morrant rá
a bámészkodó
gyerekekre. – Ez egy nagyon szépen és finoman kidolgozott
gépezet,
melyen minden tökéletesen be lett állítva, és az egész
pontosan ki lett
egyensúlyozva… hallgassátok csak, milyen a ritmusa!
Csodaszép hangja
van, nemde? Persze létezik még ennél is jobb modell, a
D osztály 4-6-0-s
típusa, melynek 11/16-os, összekapcsolt kerekeit két, fél méter
átmérőjű
dugattyú hajtja előre. Te jó ég! Megmondtam, hogy ne
nyúljatok hozzá!
Teszed vissza azt a víztornyot azonnal a helyére!
Lesley hat ifjú tanítványa galoppozott be a kifutó közepére,
akik egy-egy
hátasló vagy shetlandi póni hátán feszítettek.
– Hölgyeim és uraim, kedves szülők…! – fordult
Lesley széles
mosollyal a messzi földekről érkezett pásztoremberek felé,
akik a
lószállító utánfutóik mellett elhelyezett, kinyitható asztalaiknál
piknikeztek
lovaglónadrágaikban ücsörögve. Biccentve üdvözölték ők is Lesley-t.
– A
műlovaglás titka a megfelelő ritmusban, az együttműködésben,
az
odafigyelésben rejlik. A ritmust a ló patájának dobogása
adja, melynek
ütemét a patazaj, avagy a lépések közt eltelt
időintervallum határozza meg.
Egy jó lovasnak tökéletesen rá kell éreznie arra a
kifinomult muzsikára,
melyet a ló produkál.
A szülők termoszpoharaikkal mutogattak egy bizonyos irányba,
majd
hirtelen elkezdtek dőlni a nevetéstől. Lesley
hátrafordult, és látta, hogy
míg ő beszélt, a hátaslovak és a shetlandi pónik az
aréna egyik szeglete
felé oldalazva összegyűltek egy csomóban, ahol most tülekedve,
lökdösődve harapdálták, rugdosták és taszigálták egymást,
miközben a
gyerekek a nyeregből rikoltozva próbálták rendre utasítani őket.
Teddy kihúzkodta a kapukat a krokettpálya gyepéből, és
elindított egy
körbeütögetős játékot. Valaki véletlenül kissé sután találta el
a labdát, ami
most meg-megpattanva gurult egyenesen a patak irányába, ám
Faithnek
még időben sikerült elkapnia, ahogy felfelé kaptatott az
emelkedőn. Az
asszony haja és ruhája is tele volt fűszálakkal. Egy
rövid, de erőteljes
rúgással egyenesen Scotty Pullit leeresztett karját sikerült
eltalálnia, majd
ezután ott maradt a hátsó védvonalban, a patak
közelében. Előbb Nancy,
majd Ruth is csatlakozott a ház előtt felsorakozó
játékosokhoz. Teddy
mindenkit összehívott középre, majd két csapatra osztotta a
társaságot.
Bobby, Reginald és Barney ugratóakadályokhoz használt
póznákból és
százötven literes hordókból kapukat eszkábált össze. Miután
feldobtak egy
érmét, minden játékos elfoglalta a helyét a pályán.
Barney kezébe nyomtak
egy fehér pólót, és meghagyták neki, hogy lengesse meg,
amikor látja,
hogy a labda átjut a póznák között. Büszkén
álldogált kijelölt
pozíciójában, és a pólót magasra emelve jelezte, hogy
készen áll. Teddy
próbálkozott meg az első rúgással, és miközben a labda
a pillérek felé
szállt, odaszólt az öccsének.
– Ugye figyelsz, Barney?
A fiú a pólót lengetve máris megadta a gólt.
Reginald Blood óvást
nyújtott be. Teddy finoman adott egy tockost Barney-nak,
ezért Reg
bejelentette, hogy büntetésből még egy pontot levonnak Teddy
csapatától.
Ebből aztán hamar vita támadt, a patakpartig elhallatszó
kiabálások és
rekedtes kacajok zaja pedig visszhangozva pattogott végig
az
eukaliptuszfák törzsei között, felriasztva ezzel az
ágakra telepedő
kakadukat. Elsbeth az unokatestvéreit a lovas utánfutók és az
állattenyésztő
telepek tulajdonosai felé terelgette.
– Ez a csőcselék mindig ilyen felháborítóan viselkedik…
– jegyezte
meg felszegett állal.
Míg a városiak ausztrál focit játszottak, Trudy
Beaumont a pénzt
számolgatta.
Mona és Lesley lepihent az istállók árnyékában álló
szalmabálákra.
– Azt hiszem, újra viselni fogom majd a
koszorúslányruhámat –
szólalt meg Mona sóhajtva.
– Hogyan néz ki?
– Egy ilyen narancsos rozsdaszínű…
– Ó, tudom már, melyik: amelyiknek az az ívelt
nyakkivágása van.
Miért nem szólsz annak a botrányos teremtésnek, annak
a Tilly
hogyishívjáknak, hogy készítsen neked új dolgokat? Úgy hallom,
meglehetősen olcsón dolgozik.
– Anyám szerint még azt a narancsszínű ruhát sem hordtam
eleget. – A
lány kihúzott pár szalmaszálat, és tétován a lovaglócsizmáját
kezdte
csapkodni velük. – Esetleg, ööö… van már kiválasztott
partnere, akit
elkísér a mai bemutatkozó estre, Maestro?
– Természetesen van – mondta fejhangon Lesley.
– Hét órára megyek Lois Pickettért.
– Értem.
Lesley erre a szemét kezdte forgatni. Monának leesett,
hogy a barátja,
a Maestro az előbb csak viccelődött vele. Mindketten hangosan
felkacagva
hátradőltek a szalmában.
Ragyogóan selymes éjszaka volt akkor este, amikor Mona
Lesley-be
karolva belépett a hall ajtaján. Szokványos kék műselyem ruhát
vett fel
bokáig érő, elöl, középen egyszerű berakással díszített szoknyával,
melyet
már évek óta hordott, a válla köré viszont vörös virágmintás sálat
tekert, a
füle mögé pedig egy vörös szirmú virágot tűzött. Elvegyült a
többi hölgy
között, akik még mindig a hosszú szárú, fekete
kesztyűiket, övpántjaikat és
pliszírozott szoknyáikat részesítették előnyben, valamint a
kor
követelményeinek megfelelő tervezésű, taftból és festett
pamutvászonból
varrt, földig érő, derékban szabott ruhákban jelentek meg.
Ám Tilly
Dunnage-nak köszönhetően kivétel nélkül minden egyes ruha
felújításon
esett át, megjelent rajta valamilyen európai jellegzetesség, és
olyannyira
fel lett javítva, hogy az már-már az avantgárd határát
súrolta. A hallban
nyüzsgő tömeg erőteljesen zsibongott, és mindenki izgatottan várta,
hogy
megkezdődjön az est. Lesley Mona felé fordult, és így szólt:
– Most pedig húzd ki magad, és járj úgy, ahogy én mutattam
neked!
Amikor Trudy és Elsbeth a színpadra fellépve elfoglalta
a helyét a
mikrofon mögött, pisszegés söpört végig a termen.
Minden szem rájuk
szegeződött. Elsbeth egy rendkívüli, rubinvöröses
színárnyalatokban
játszó taftestélyit viselt. Széles, vastag nyakkivágása
gallérszerűen
visszahajlott a vállára, a ruha felső részét pedig Tilly egy
szellemes, ámde
bonyolult, modern megoldást választva, átlapolósra alkotta meg.
Várandósságának köszönhetően Trudy majdnem húsz kilót szedett fel
magára. Az arca olyannyira kikerekedett, hogy felpuffadt orcái
széltől
dagadó vitorlákhoz hasonlítottak. Hatalmasra megduzzadt fara úgy
ringott, akár egy viharos hullámok közt vergődő mentőbója,
feldagadt
lábai és bokája még egy nedvességtől megvetemedett árboccal
is
felvehették volna a versenyt. Hogy elterelje a figyelmet Trudy
előnytelen
megjelenéséről, Tilly egy olyan ruhatervet készített, mely
nagyon
hasonlított a Vogue kollekciójára, és tele volt egyenes vonalú
formákkal és
felületekkel. Egy tengerészkék, lábszárig érő taftruhát varrt
neki, a felső
rész alatt egy pánt nélküli, hosszú, halcsont-merevítéses alsó
réteggel,
mely a derékvonalánál úgy szűkült össze, hogy még éppen
kényelmesen
elférjen benne Trudy úszógumija; széles szoknyája
vasalatlan élű
berakásai egészen a ruha szegélyéig nyúltak.
Mona elindult a színpad felé, Lesley-vel a nyomában, aki
most
közelebb hajolva odaszólt neki a szája sarkából.
– Úgy látom, odalent délen havazik.
Mona kipillantott az ajtón.
– Nem fázom.
– Kilátszik a fehérneműd! – bökött lefelé az
orrával Lesley, majd a
fejét kissé megdöntve az ajtó irányába biccentett. Csendesen
elosontak a
kijárathoz, majd kiléptek a sötétbe. Lesley megfogta Mona
sálját, amíg ő
az alsóneműje pántjával ügyködött, és előkapott egy biztosítótűt,
melyet
épp az ilyen eshetőségek miatt rögzített a bugyiján.
– Igyekezz – szólt rá Lesley –, mindjárt kezdődik a
köszöntő!
Mona kibújt a ruhából, és Lesley-nek adta.
– Tessék, fogd ezt meg!
– Tisztelt hölgyeim és uraim – csicseregte Elsbeth
–, üdvözlöm önöket
Dungatar legeslegelső társadalmi egyletének bemutatkozó estjén!
– Itt
rövidke szünetet tartott, mivel mindenki elkezdett tapsolni.
– Ma este
bemutatkoznak az egylet bizottsági tagjai, és megbeszéljük
majd az
adománygyűjtésre vonatkozó terveinket, mellyel a Dungatari
Társadalmi
Egylet munkáját kívánjuk segíteni. Mai adománygyűjtő tea- és
krokettpartink rendkívül sikeres kezdeti lépésnek bizonyult, és
nagy
népszerűségnek örvendett. – Széles mosoly jelent meg az
arcán, ám ezúttal
senki sem tapsolt, így tovább folytatta a mondandóját. –
Természetesen
nem gyűjthettünk volna elegendő pénzt ahhoz, hogy
megvalósíthassuk
nagyszabású adománygyűjtő bálunkat a Társadalmi Egylet
bizottságában
helyet foglaló hölgyek áldozatkész munkája nélkül. Ezért
most minden
további hűhót mellőzve, örömömre szolgál, hogy bemutathatom
önöknek
a bizottság tagjait. Először is ismerjék meg a titkárunkat
és
kincstárnokunkat, Mrs. Alvin Prattet! – A vendégek
összecsapták a
tenyerüket, Muriel pedig mosolyogva fellépett a dobogóra, és
meghajolt
előttük.
– És külön köszönet illeti meg a mi fáradhatatlan
gépírónőnket és
mindenesünket, Miss Mona Beaumont-t…!
Monát viszont sehol sem lehetett látni. A tömeg duruzsolni
kezdett, és
mindenki a fejét ingatta. Mivel Nancy épp a hall
végében álldogálva
támasztotta az ajtófélfát, most intett egyet Trudynak, és
kikukucskált az
ajtón.
– Pszt, Mona!
– Mi van?
– Te következel! – Nancy visszafordult, és elkiáltotta
magát: – Már
jönnek! – Trudy és Elsbeth erőltetetten mosolyogott
le a várakozó
vendégekre.
Mona és Lesley visszabotorkált a terembe, mire a tömeg
tapsban tört
ki. Odamentek a színpadhoz, Mona pedig fellépdelt a lépcsőn, és
megállt
az anyja és a sógornője között. Amikor a taps
elhalt, valaki elkuncogta
magát. Ismét sustorgás támadt a nézők soraiban, és
miközben többen is
mozgolódni kezdtek, a hölgyek sorra a szájuk elé
kapták a kezüket, az
urak pedig a mennyezetet bámulták.
Lesley vette észre először. Mona véletlenül kifordítva vette
vissza a
ruháját.
Tilly a házuk nagyszobájának közepén állt, és köröskörül
mindenhol
színes hulladéktextília vette körbe.
Az elmúlt két hét számára intenzív szabással, varrással és
méretre
igazítással telt el, a bál pedig még csak ezután következett.
Teddy egy új,
kék Levi’s farmerban, egy világítóan fehér pólóban és egy
cipzárakkal és
szegecsekkel teletűzdelt bőrdzsekiben jelent meg nála. A haja
csillogott a
pomádétól, hanyagul az ajtófélfának dőlt, flegma
arckifejezéséhez
huncutul pimasz tekintet párosult. Jól állt neki.
Tilly végigmérte, és rámosolygott.
– Bőrdzsekiben és farmerban akarsz elmenni a Társadalmi
Egylet
legeslegelső összejövetelére?
– Te mit veszel fel?
– Én nem megyek.
– Ne viccelj már! – lépett közelebb Teddy a lányhoz.
– Nincs mit felvennem.
– Csak kapj fel magadra valamit, bármelyiküknél csinosabb
leszel!
Tilly ismét elmosolyodott.
– Azzal egy cseppet sem lennék előbbre, nemde?
– Csak húzódjunk hátra valamelyik sarokba, és nézzük,
hogyan a
suhannak át a termen azok a csodaszép ruhakreációk,
melyeket Miss
Dimm és Lois meg Muriel visel! – Egy pillanatra
elhallgatott. – Értem,
mire gondolsz. – Lerogyott a tűzhely mellett álló székbe,
csizmába
bújtatott lábát könnyed mozdulattal feldobta a faládára.
Molly Teddyre pillantott, majd a száját csücsörítve, a
nyelvét
összepöndörítve eleresztett egy szép ívű köpést a lobogó lángok
közé.
– Azt hiszed, jól nézel ki, mi? – morogta gúnyosan a
fiúnak.
– Átruccanhatnánk Winyerpbe, és beülhetnénk a moziba! –
javasolt a
Teddy. – Vagy akár itt is üldögélhetünk Mollyval egész
éjszaka.
– Mit adnak ma? – kérdezte Tilly felvillanyozva.
– Az Alkony sugárút című amerikai filmet, Gloria
Swansonnal a
főszerepben.
– Ti ketten menjetek csak el nyugodtan a moziba, és
érezzétek jól
magatokat! – mondta Molly. – Velem meg ne is törődjetek,
jól elleszek én
itthon… megint egyedül… és magányosan.
Molly ragaszkodott hozzá, hogy Teddy Fordjának anyósülésén
foglaljon helyet, amikor életében először automobilban
utazik.
– Ha meghalok, legalább látni szeretném azt a fát,
aminek
nekicsapódunk – indokolta meg makacsságát. Amikor aztán
megérkeztek a
moziba, kikövetelte, hogy a legelső sorban üljenek,
közvetlenül a
vetítővászon alatt. A kettejük közti ülésbe
fészkelődött be, és huhogva
kacagott a Tom és Jerry egyik epizódján, majd miután elkezdődött
a film,
mindenhez fennhangon megjegyzést fűzött, amivel sikerült
mindkettőjüket
kizökkentenie. – Az nem is igazi autó, amiben ülnek, csak
egy díszlet! …
Nem túl meggyőzően játssza a szerepét, nemde? …Épp most
csókolta
meg, és még csak el sem maszatolódott a rúzsa, meg
különben is, milyen
gülüszeme van! …Állj fel, és tűnj az utamból! Sürgősen ki kell
mennem a
vécére!
Otthon felajánlották, hogy segítenek neki ágyba bújni, ám ő
kelletlenül
elutasította őket.
– Nem vagyok álmos – felelte, és sietve felpillantott
a csillagos égre,
hogy elnyomjon egy ásítást. Teddy kihozott bentről egy poharat,
kitöltött a
flaskájából egy kis pálinkát, és odanyújtotta Mollynak. Ő
azonnal
felhörpintette, és már nyújtotta is a poharát újabb
adagért. Teddy Tillyre
pillantott, aki a lenti ház halljából felderengő fényeket és
az odalent
folytatott diskurálás feléjük sodródó hangfoszlányait figyelte, ezért
töltött
a vénasszonynak még egy kis dinnyepálinkát. Alig telt el pár
perc, és már
vitték is be az ágyába, hogy lefektessék.
Ismét a csillagos égbolt alatt ücsörögtek, és látták, ahogy
fokozatosan
kihunynak a fények a hallban, majd a terem teljes
sötétségbe borul, a
társaság tagjai pedig lassan szétszélednek.
Teddy a lány felé fordult.
– Hová mentél innen?
– Melbourne-be, egy iskolába.
– És azután?
Tilly nem válaszolt. A fiú türelmetlenül ránézett, majd így szólt:
– Gyerünk már, ki vele! Most nem velük beszélgetsz, hanem velem.
– Csak arról van szó, hogy erről eddig még nem
igazán beszéltem
senkinek sem.
Teddy továbbra is a lányt nézte, vágyakozó tekintettel.
Végül aztán
Tilly csak belekezdett.
– Munkát kaptam egy gyárban. Úgy volt, hogy örökké
ott kell majd
dolgoznom, hogy kifizethessem a „jótevőmet”, de az egész
szörnyű volt.
Viszont a gyárban legalább textilipari termékeket állítottak elő.
– Tudtad, hogy ki valójában a jótevőd?
– Persze, már a kezdetektől fogva.
– Azután mi történt?
– Elszöktem. Elutaztam Londonba.
– Azután meg Spanyolországba.
– Azután meg Spanyolországba, Milánóba, Párizsba… – Tilly
elfordította a fejét.
– És azután? Bizonyára más is történt még, nem?
A lány felállt.
– Azt hiszem, ideje bemennem…
– Jól van, rendben – felelte Teddy, de közben
megmarkolta a lány
bokáját. Tilly nem tiltakozott, ezért a fiú felállt,
átnyalábolta a vállánál
fogva, mire ő egy kicsivel, csak egy icipicivel, közelebb
húzódott hozzá.
17.

Mona végre-valahára, nagy nehezen abbahagyta a bőgést. Lesley

csak
nevetgélni tudott kínjában. Addigra Trudy és Elsbeth már
kigondolta a
megoldást.
– El kell őt venned feleségül…! – bökte ki Elsbeth.
Az ideális módja annak, hogy minden egy csapásra megoldódjon.
Lesley hirtelen lerogyott a hozzá legközelebb eső székbe.
– De én nem akarok még megnős…
– …máskülönben azonnal el kell hagynod a várost! –
vágott a szavába
Trudy.
Lesley Tillyvel készíttette el az új lovaglószerelését
– egy égszínkék és
rózsaszín árnyalatú selyeminget, valamint egy szűkre szabott,
makulátlanul fehér lovaglónadrágot. Adelaide-ből, RM Williams
üzletéből
hozatott egy pár vadonatúj, térdig érő, magasított sarkú
lovaglócsizmát.
Mona a menyasszonyi ruháját a hajába tűzött fehér
rózsával igyekezett
még jobban feldobni. A csendes ceremóniára Windswept Crest
elülső
kertjében került sor. Farrat őrmester vezényelte le a
rövidke
fogadalomtételt. Mr. és Mrs. Lesley Muncant William vitte ki
az állomásra.
Amikor a vonat kigördült, mindketten integettek neki, miközben
William a
peronon pipázgatott Hamish és Beula társaságában. A
Dungatari
Társadalmi Egylet két vonatjegyet ajánlott fel nekik esküvői
ajándékként,
így az ifjú házasok elutazhattak Winyerpbe, hogy a Grand
Hotel folyóra
néző elnöki lakosztályában töltsenek el egy éjszakát.
Amikor az ifjú pár ismét megjelent a recepcióspultnál,
a fogadós
meglepődve nézett rájuk, mivel mindez csupán öt
perccel azután történt,
hogy megmutatta nekik a lakosztályukat.
– Elmegyünk egy kis városnézésre – szólalt meg Lesley.
– Körülbelül
17:30-kor vesszük majd fel a kulcsot, és hat órakor jövünk
le elkölteni a
vacsoránkat.
– Ahogy teccik – vágta rá a fogadós ízes
tájszólással, majd rájuk
kacsintott.
Vacsora után felmentek a szobájukba. Az elnöki lakosztály
ajtajában –
a boltíves ablakú sarokszobában, mely az összes közül a
legközelebb volt
a fürdőszobához – Lesley újdonsült felesége felé fordulva
így szólt:
– Van számodra egy meglepetésem.
– Nekem is – felelte az ifjú ara, ugyanis Tilly
két ruhát is készített
Mona kelengyéjéhez, melyek közül az egyik egy – Tilly
által egyedileg
tervezett – neglizsé volt.
Lesley kitárta az elnöki lakosztály ajtaját. Az eredetileg
virágcserepeknek szánt állványon most egy jéggel teli,
zománcozott
kancsó díszelgett, melynek a közepébe beleállítottak egy üveg
pezsgőt. Két
öblös söröskorsó volt még odakészítve mellé, a poharak közé pedig
egy
kártyát tűztek, melyen aranyozott dombornyomású, esküvői
harangok és
egy „Gratulálunk!” felirat csillogott. A kártya hátlapjára
a fogadós
felesége kézzel írta fel az alábbiakat:
Gratulálunk, és sok boldogságot kívánunk!
Üdvözlettel:
XXX
– Ó, Maestro – örvendezett Mona –, egy perc, és jövök!
– Azzal felkapta a
bőröndjét, és eltűnt a szomszédos fürdőszoba ajtaja mögött.
Lesley
berohant a férfimosdóba, a vécécsésze fölé hajolt, majd
elkezdett
öklendezni. Végül izzadt tenyérrel és holtsápadt arccal visszatért
az elnöki
lakosztályba, ahol Mona már az új neglizséjében heverészett
idegesen a
zseníliatakaróval leterített ágyon.
Lesley teljesen le volt nyűgözve tőle.
– Ó, te jó ég, Mona! – Kezét megragadva felhúzta
magához, majd
mikor felállt, kétszer is körbejárta.
– Ez, ez káp-rá-za-to-san szép! – Felbontotta a pezsgőt,
töltött belőle a
korsókba, majd koccintottak, és belekortyoltak a nedűbe. Mona
arcát
elöntötte a pír.
– Nem hiszem, hogy többet kéne innom… édesem.
– Badarság! – intette le Lesley, és belecsípett az
orcájába. – Fogadj
szót nekem, csintalan kis feleségem, vagy megkérlek rá, hogy a
lovaglópálcáddal náspángolj el engem! – Ezen mindketten visítva
kacagtak, majd ismét koccintottak egyet.
Amikor az üveg felénél jártak, Lesley előkapott a
kofferjéből egy
újabbat, és belenyomta a jégbe. Mire a második palack
felét is megitták,
Mona már teljesen kiütötte magát, és eldőlt, így a
maradék pezsgőt Lesley
volt kénytelen elpusztítani. Felhajtotta felesége hálóingét
egészen a
nyakáig úgy, hogy a vállát is súrolja, majd hüvelykujját
a szájába dugva
azonnal elaludt, miközben az orrát mélyen belefúrta a
gyöngyvirágillatot
árasztó selyemráncok közé.
Másnap reggel Mona fejfájósan ébredt. Az első dolog, amit
megpillantott,
az ablakban pózoló férje volt, aki már elegánsan felöltözve
készülődött rá,
hogy felszálljanak a hazafelé induló vonatra. Mona szíve lomhán
pumpált,
és szétáradt benne a fájdalom, az álla remegett, a
mandulája pedig
birsalma nagyságúra dagadt. Alig bírt nyelni. Még egy ölelésre
is képtelen
volt.
– Jer hát, kicsi arám – mosolygott le rá Lesley –,
odalent vár már
minket egy csésze forró tea!
Amikor visszatértek Windswept Crestbe, Trudy megmutatta neki
a
régi szobáját – melyet mostanra gyerekszobává alakítottak
át –, az
édesanyja pedig a kezébe nyomott egy csekket.
– De anyám…! – nézett rá elképedve Mona.
– Nem ajándék, ez az örökséged. Ahogy te is láthatod, az
Alvin Pratt
Ingatlanügynökség van rajta kedvezményezettként megjelölve, és
lényegében arra a városban üresen álló házra szóló letét. –
Azzal sarkon
fordult, majd az istálló kapuján kilépve még megjegyezte:
– Mostantól
Lesley a felelős érted.
Mr. és Mrs. Lesley Muncan még aznap délután beköltözött
az egykor
vendégmunkások számára fenntartott viskóba, mely Evan és
Marigold
Pettyman tiszta és rendezett rezidenciája, valamint Alvin
és Muriel Pratt
viharlécekkel borított, kényelmes otthona között állt.
Faith betűket vagdosott ki a Womens Weekly magazinból,
és
lelkiismeretesen rakosgatta egymás mellé őket egy rózsaszín kartonlapon,
hogy értelmes szöveget állítson össze belőlük, majd léggömböket
és
szerpentinszalagokat rajzolt köréjük, és a ragasztóval
lekent részekre
csillámokat szórt. Egy karácsonyi üdvözlőlapról kivágott egy
szívecskét,
majd kissé oldalra döntve, közvetlenül a „bálkirálynő”
szó mellé
ragasztotta.
Jöjjenek, jöjjenek!
Kezdjék Önök is úgy a futballszezont,
hogy ropnak egyet a
Dungatari Társadalmi Egylet Bálján!
A zenét a megújult Faithful O’Brien Band
szolgáltatja,
az este folyamán pedig sor kerül a
BÁLKIRÁLYNŐ
megválasztására is!
Belépőjegyek Bobbynál és Faithnél
igényelhetők!
Hamish épp a délután befutó szerelvényt üdvözölte
integetve, miközben
Faith, úton Prattékhez, vetett rá egy pillantást.
Amikor a vonat megállt,
Hamish egy idegen hölgynek segített leszállni a peronra,
aki aggódva
körülnézett, majd azt kérdezte:
– Mikor indul a következő vonat?
– Holnapután, pontban 9:30-kor, és egy D osztályú gőzmozdony
húzza
majd.
– Busz is közlekedik önöknél?
Hamish a háta mögött keresztbe tett ujjakkal azt válaszolta:
– Nem.
Az állomásfőnök a kijáratnál várakozó Edward McSwiney felé
mutatott, aki lovas kocsija bakján üldögélt.
– Odakint áll a taxink, mellyel kényelmesen eljuthat
a hotelbe. – Az
elegáns hölgy fintorogva az orra elé emelte kesztyűs
ujját, majd a
postazsákok és a ketrecekbe zárt csirkék közé lerakott, disznóbőr
utazótáskáira mutatott. Hamish feladogatta őket Edwardnak, az
idegen
pedig felkapta az irattáskáját, és óvatos léptekkel, nagy ívben
megkerülte
Grahamet. Aligátorbőrből varrt körömcipőjében sebesen végigkopogott
a
járda feltöredezett betonján, majd végre ott állt a Station Hotel
hallijában.
Levette a napszemüvegét, majd miután a kesztyűjétől is
megszabadult,
megköszörülte a torkát. Fred a papírjaiból felpillantva
végignézett a
pulton. A nő erre újra a torkát kezdte köszörülni,
mire Fred a pultot
megkerülve kilépett a vendégbejáró elé. Bifokális szemüvegén
keresztülsandítva végigmérte az újonnan érkezett vendéget. Lábbelijét
por
lepte, vékony vádlija formásnak volt mondható, ceruzaszoknyát
és vízálló
köpönyeget viselt, melyet most levett magáról, valamint
teljes egészében
angol csipkéből készített, fehér blúzt. Alvin látta
mögüle felsejleni az
alsóneműjét.
– Eltévedt?
– Szeretnék kivenni egy szobát két éjszakára… fürdővel.
A férfi felé nyújtotta a köpönyegét. Fred letette a
kezéből a
formanyomtatványt, karjára fektette a kabátot, majd szívélyesen
rámosolygott a nőre.
– Természetesen, hölgyem, öné lehet a fürdőszoba melletti
szobánk.
Bár a mosdó közös használatú, önön kívül csak Mr.
Pullit tartózkodik a
szállodában, ő pedig már vagy kilenc éve nem fürdött,
szóval a fürdő
kizárólag az öné lehet. Szép kis szoba, az ablakok nyugat
felé néznek, így
megcsodálhatja a csodás naplementét, és remek panoráma
nyílik a
domboldalon álló házikóra meg a mögötte elterülő tájra.
Edward lépett be a bejárati ajtón, és finoman
letette a csomagokat a
hölgy lába mellé.
– Köszönöm – hálálkodott a nő halovány mosolyt megeresztve,
majd
ismét Fredre pillantott, aki lehajolt, felkapta a bőröndjeit,
és az utat
mutatva elindult felfelé. A szobába belépve az ismeretlen
tüzetesen
megvizsgált mindent: kinyitotta a szekrényajtókat, az ágyra
lehuppanva
rugózott rajta egyet, felemelte a párnát, hogy megnézze, milyen
a lepedő,
majd megnézte a saját tükörképét.
– Messziről érkezett? – kérdezte Fred.
– Úgy véltem, frissítően hathat majd rám majd egy-két
vidéken
eltöltött éjszaka. – Fredre pillantott. – Induláskor
legalábbis még így
gondoltam.
Fred jelezte neki, ha bármire szüksége van, csak kiáltson egyet,
majd
lesietett, hogy előkerítse Purlyt.
A furcsa idegen kiült az erkélyre, hogy élvezhesse a
délutáni nap
melengető sugarait. Rágyújtott egy cigarettára, majd nagyot
szippantva
belőle a főutcán járkáló embereket figyelte, és ahogy
meglátta, milyen
ruhákban mászkálnak, egyszeriben eltátotta a száját. A
dungatari
háziasszonyok megdöbbentően csinosan öltözködtek: fényűző
ruhákban
ugrottak át a könyvtárba, majd a patikába, szintetikus
anyagból varrt
nadrágjaik jó ízlésről árulkodtak, a parkban pedig olyan
napozóruhákban
pihentek, melyek aszimmetrikus nyakkivágása eddig csak az
európai
divattervezők kifutóin volt szokványosnak mondható. A hölgyek
részére
kialakított társalgóba lesétálva egy kisebb csoportra akadt, akik
limonádéikat szürcsölgetve cseverésztek asztrahánnal szegett
Balenciagautánzataikban egy asztal körül üldögélve. Kilesett
a vendégbejáraton, és
néhány asszonyt pillantott meg, akik egyszerű, fonott kosaraikat
a
karjukon egyensúlyozgatva olvasgattak valami kiírást a
vegyesbolt
kirakatán. Egy idétlen frizurájú, kövér asszony egy modern,
áramvonalas,
derékvarrás nélküli, krepp gyapjúszövetből kiszabott, denevérujjú
összeállítást viselt, elálló gallérral; a ruha tökéletesen állt
rajta, miközben
előnyösen eltakarta bálna nagyságú, ormótlan testét. Egy
másik, apró
termetű, hegyes orrú nő kétsoros gombolású, halvány rózsaszín
nadrágkosztümben feszített, széles, lila sujtással díszített, hajtókás
gallérral, mely kiválóan ellensúlyozta sötétebb árnyalatú arcbőrét.
A
közvetlenül mellette a seprűjére támaszkodó, fiús mozgású
lányon pedig
egy olyan tervezésű darabot pillantott meg, melyet még fel
sem találtak:
finom, fekete árnyalatú, rövid ujjú gyapjúdressz volt, keskeny
ívű, csónak
kivágású nyakmegoldással. A ruha felső része finoman
bővülve egy
széles, fekete borjúbőr övben végződött a derékvonalánál,
melyet egy
óriási, fekete csat fogott össze, miközben a
szoknyarésze meg
összeszűkült a térdénél! A mellette elsuhanó szőkeség nem
titkolt
magabiztossággal tetszelgett szatén-velúr halásznadrágjában, a bolti
eladó
ötletes, könnyű selyemszövetből szőtt tunikaruhát viselt,
egy alacsony,
elegáns hölgy pedig selyem kaprinadrágban és egy nagyon
sikkes, ujjatlan
paletot-ban{14} flangált. Az idegen visszament a szobájába, hogy
ismét
rágyújtson. Azon tűnődött, vajon hogy volt képes idetalálni a
párizsi
divatvilág ebbe az ütött-kopott, provinciális, isten háta mögötti
kisvárosba,
melyet elhanyagolt testű, hétköznapi arcú háziasszonyok laknak.
– Faith nagyszerű munkát végzett a plakáttal – jelentette
ki Ruth.
Mindnyájan bólogattak.
– Nagyon művészi – tette hozzá Marigold.
– Viszont nincs rajta, hogy mennyibe kerül a
belépő – vetette oda
Beula.
– Mindég ugyanannyi – jegyezte meg Lois.
– Kivéve idén! – ingatta a fejét hevesen
Beula. – A rögbiklubnak új
játékvezetői szerelésekre van szüksége, és Faith is pénzt
kér a zenekari
fellépésért. Mostanában rengeteget gyakoroltak, új slágereket
tanultak
be… meg persze megint új névvel állnak ki a
színpadra.
– Nos, ha te mondod – szúrta közbe Purl.
Beula csípőre tette a kezét.
– És ezúttal Winyerp lesz az ellenfél.
Mindnyájan rámeredtek.
– A winyerpiek gyünnek hozzánk? – kérdezte Lois.
Beula becsukta a szemét, és lassan bólogatni kezdett.
– Jobb lesz, ha előre foglalunk asztalt – figyelmeztette őket
Muriel.
– …lehetőleg egymás mellett – egészítette ki Lois.
Ismét felpillantottak a kiírásra.
Most Nancy szólalt meg, aki seprűjét a kezében tartva
mögöttük állt.
– Mostanában újabb faládája érkezett.
– Ezúttal honnan?
– Spanyolországból?
– Franciaországból?
– Egyik sem talált… New Yorkból – dobta be a helyes
választ Farrat
őrmester. A társaság összerezzenve fordult hátra. – Igen,
New Yorkból –
ismételte meg a rendőrfőnök. – Én is ott voltam,
amikor felnyitotta a
dobozt.
– Én már kiválasztottam, mit veszek majd fel, nektek is
látnotok kéne!
– fontoskodott Purl.
– Én is!
– Az enyém természetesen egészen különleges lesz!
– Én pedig egy nagyon eredeti darabot választottam!
– Istenkém – sóhajtott fel az őrmester úgy, hogy közben
a válla közé
húzta a nyakát, és még a szemét is lehunyta
elragadtatásában –, bárcsak
maguk is láthatnák, milyen anyagot rendelt magának Tilly!
– Tenyerével az arcához kapott. – Selyemorganza, méghozzá
bíborvörös! És a szabásmintája! Tilly tudása a legnagyobb
divattervezőkével vetekszik!
Amikor ezt kimondta, ismét sóhajtott egy hatalmasat. –
Egyszerre
jelenik meg benne Balenciaga vonalvezetése, Chanel
egyszerűsége,
Vionnet szövetválasztása és Delaunay művészete! – mondta, majd
kalapját
gondosan a fejére helyezve, csillogó cipőben elsétált tőlük.
– Mindig magának tartja meg a legjobbakat! –
gonoszkodott Beula.
Mindnyájan megfordultak, és összeszűkült szemmel néztek
felfelé a
Dombra.
Purl golyóstollát a felírótömbjének szegezve várt. Az
idegen az étlapon
szereplő három tétel leírását olvasgatta.
– Sikerült választania, kedvesem?
A nő végigmérte, majd megkérdezte tőle:
– Honnan szerezte ezt a ruhát?
– Egy helyi lány varrta. Vagy a steaket javasolnám
salátával, vagy
pedig a levest, ha nem olyan éhes. Egy szelet pitét is
felmelegíthetek, vagy
összedobhatok egy szendvicset is, ha úgy kívánja.
– Ez a „helyi lány” a szokásos nyitvatartási időn kívül
is elérhető?
Purl nagy levegőt vett.
– Otthon lesz, ha odaszólok neki.
– Hol lakik?
– Odafent a Dombon.
– Talán elmondhatná, hogyan…
– Szívesen elmagyarázom, hogyan juthat el oda, miután
elfogyasztotta
a steakjét… mennyire átsütve kéri?

Az utazó egy szál kombinéban és harisnyában ácsorgott a pattogó

tűz előtt,
és Tilly vázlatfüzetét lapozgatta, Chanel kosztümje a szék
karfájára hajtva
feküdt. Tilly egyik kezében egy mérőszalagot, a
másikban a
jegyzettömbjét tartva állt mellette, miközben a nő lágy,
dauerolt hajtincseit
és vékony, manikűrözött kezét csodálta.
– Rendben – szólalt meg az idegen, és rámosolygott.
– Egészen
biztosan szeretnék egy olyan ruhát mandaringallérral, amilyet a
pincérnő
is viselt, és kérem még ezt a Dior-interpretációt,
valamint ezt a
nadrágkosztümöt, mely ha jól értem, az ön tervezése –
mondta, és tovább
lapozgatta Tilly ruhaterveit.
– És milyen változtatásokat kér? – kérdezte Tilly.
– Ó, csak apróbb módosítgatások lesznek, ha szükségesek
egyáltalán,
azokat pedig magam is megoldom. – Tillyre pillantott.
– Némelyik ezek
körül nagyon eredeti ötlet.
– Igen, ezek a saját terveim.
– Értem – felelte a nő, azzal összecsukta a
füzetet, és ismét Tillyre
nézett. – Nem lenne kedve eljönni hozzám, és nekem dolgozni?
– Itt van a saját üzletem.
– Itt? És mi is pontosan az az „itt”?
– Az itt az, ahol per pillanat élek.
Az utazó udvariaskodva mosolyogott.
– De itt csak elpazarolja a…
– Épp ellenkezőleg, rengeteg megrendelés fut be hozzám. Amúgy
is,
papíron egy kisebb vagyonnal rendelkezem, ám amíg nem
fizetnek ki,
addig nem tudok a Collins Streetre költözni.
Az utazó a Tilly háta mögött lévő, zárt ajtóra szegezte a
tekintetét.
– Szeretném látni, mi van a műhelyében.
Tilly erre elmosolyodott.
– Ön beengedne engem a műhelyébe?
Kis idő múlva Tilly a hátsó ajtóhoz kísérte a
látogatót, és a kezébe
nyomott egy zseblámpát.
– Hagyja csak odalent, a Domb alján lévő levelesládában!
Onnantól
már van közvilágítás.
– Köszönöm – hálálkodott az utazó. – Elküldi majd a
számlát?
– Természetesen.
– Én pedig ki is fogom fizetni. – Azzal kezet
ráztak. – Ha esetleg
mégis meggondolná magát…
– Nagyra értékelem az ajánlatát, és nagyon köszönöm, de
amint
mondtam, jelenleg több okból kifolyólag sem vagyok abban a
helyzetben,
hogy fontolóra vehessem egy esetleges költözés tervét. Tudom,
hol
találom – válaszolta Tilly, és becsukta mögötte az ajtót.
Ahogy közeledett a bál időpontja, egyre nagyobb hullámban
érkeztek a
Dombra a kuncsaftok, akik Tilly hátsó ajtaján
dörömbölve, erőteljes
követelésekkel álltak elő az egyedi tervezésű és különleges
kiegészítőkkel
ellátott, leendő ruháikat illetően. A lány híres európai
szépségideálok
fényképeit mutogatva próbálta nekik elmagyarázni az alapvető
stílusjegyeket, valamint azt, hogy ezek mennyire különbözhetnek a
divattól. Azt javasolta, hogy vagy vágassák le a hajukat
(melynek
köszönhetően egy csapásra rengeteg Louise Brooks-hasonmás
kezdett el
grasszálni a városka utcáin), vagy pedig napjában legalább
százszor
fésüljék át a frizurájukat. Bemutatót tartott nekik
arról, hogy mit jelent a
hátrafésülés, a Pompadour-frizura, és még sok más
hajviseletre
vonatkozóan is tanácsokkal látta el őket. Különféle
hajcsatokat,
művirágokat, póthajat, műcopfokat, szalagokat, strasszkővel
kirakott
hajtűket és fésűket, műanyag gyümölcsökből és -zöldségekből
összeállított
ékszereket, színezett üveggyöngyöket és hosszúkás formájú gombokat
rendeltetett meg velük. Fonalból készült fülbevalókat,
gyöngyből fűzött
karkötőket és nyakláncokat készíttetett velük, tinktúrákat és
hennát vetetett
velük Mr. Almanacnál (melyből ő is utoljára a századforduló
környékén
rendelt után), és megmutatta nekik, hogyan kell a
Chadlee és az Ambre
Soleil bőrápoló termékeit, a sminkalapozót, valamint az
indigókék
szemceruzát helyesen használni. Szorgalmazta, hogy szerezzenek be
új
alsóneműket, és gyakorta idézte Dorothy Parkert, aki
szerint „a női
fehérnemű lelke a rövidségében rejlik”. Mesélt nekik
a testformákról,
illetve hogy mely kiegészítőkkel terelhetik el a figyelmet
alakjuk hibáiról.
Személyre szabott szabásmintákat készített nekik, és a
lelkükre kötötte,
hogy legalább háromszor jelenjenek meg ruhapróbán. Azután azt
is
megosztotta velük, hogy olyan illatú parfümöt kell
választaniuk, amely
hangulatában harmonizál az általuk viselt ruhával. Már
rohantak is vissza
Mr. Almanachoz, ezért Nancy elhívott egy illatszerárust,
hogy egy teljes
délutánt termékminták szagolgatásával és arcpúderezéssel tölthessenek
el.
Tilly fokozatosan próbálta felvilágosítani őket. Pazar
szöveteket tekert a
válluk köré, hozzáérintette a ruhaanyagokat a bőrükhöz,
hogy ők is
érezzék, milyen az, amikor egy ilyen textília simogatja
és öleli körül az
egész testüket. Egy-egy ilyen szeánsz alkalmával, amikor
lehetőségük
adódott rá, hogy egy zseni keze munkáját dicsérő, finom
kreációban
pózoljanak, még a viselkedésük is egészen megváltozott.
Nemsokára befutott hozzá a Faithful O’Brien Band is – Faith,
Hamish,
Reginald Blood és Bobby Pickett –, hogy készítsen nekik új
 fellépőruhát.
Faith kétféle vörös árnyalatban csillogó flitterrel televarrt hajtókát
javasolt
az uraknak, miközben önmagát is hasonló szerelésben képzelte
el, azzal a
különbséggel, hogy ő tetőtől talpig kérte a
flitterezést. Bobby Pickett
széttárt karral állt a konyha közepén, míg Tilly
megtermett alakja körül
sürgött-forgott a mérőszalaggal, és szorgosan lejegyezte a
jegyzettömbjébe a számokat. Reg és Faith ezalatt türelmesen
üldögélt a
konyhaasztalnál, és időről időre könyökükkel egymás
oldalába bökve
nézegették a nemzetközi divatmagazinok fotóit. Molly begördült
a
konyhába, és elhelyezkedett Hamish mellett az asztalnál, a
férfi térdére
tette a kezét, majd ujjaival a combján végigzongorázva az
ágyékához
nyúlt. Hamish erre felé fordította rozmárra emlékeztető arcát,
és mindkét
bozontos, narancssárga szemöldökét felvonta. A vénasszony
rámosolygott, majd a szájával csücsörítve csókot mímelt.
Hamish
villámgyorsan felpattant, és Tilly lemezgyűjteményéhez lépve
elkezdte
átpörgetni a korongokat.
– Tedd fel valamelyiket! – kérte Tilly.
Hamish óvatosan rátett egy lemezt a lemezjátszóra,
megemelte a
lejátszókart, és finoman ráhelyezte. Kissé megcsusszant a tű,
ám a rövidke
sercegés után léleksimogató zene töltötte be a szobát.
– Ez meg miféle borzalmas muzsika? – csattant fel Faith.
– Olyan, amelyik mellett el lehet mélázni – válaszolta
Hamish.
– Blues – szólt közbe Tilly.
– Nekem tetszik – lelkesedett fel Reg –, kicsit
rekedtes a hangja, de
mégis van benne valami…
– …egészen mélyről jövő fájdalom, azt hiszem – vágott
a szavába
morogva Hamish.
– Hogy hívják az előadót? – kérdezte Reg.
– Billie Holiday.
– Hát tényleg úgy hangzik, mint akire ráférne már egy kis
szabadság –
jegyezte meg Hamish.
Farrat őrmester az esti szürkületben érkezett meg, hogy
begyűjtse a
csipkét, selymet, gyöngyöket és dísztollakat, valamint a
finoman
összehajtogatott női ruhákat rejtő, hosszú, lapos dobozokat. Az
öltözékek
már csak arra vártak, hogy egy nedves ruhát rájuk
helyezve vagy kézzel
esővizet fröcskölve rájuk, megkapják az utolsó vasalást.
– Nem bírom lebeszélni Faitht a vörös flitterekről!
– panaszkodott
Tilly.
– Faith alapjában véve egy vörös flitteres típusú nő –
jegyezte meg az
őrmester a próbababához lépve.
Tilly bosszankodva az égnek emelte a kezét.
– Ez itt a csapott vállak és a slampos járás
fővárosa.
– És mindig is az lesz, de értékelem, amit értük teszel.
Bárcsak ők is
tudnák ezt.
– Mégis kinek az oldalán áll? – kérdezte Tilly.
– Ó, nekem a rendőri tisztségemből fakadóan
kötelességem
Pettymanékkel együtt Beaumont-ék asztalánál helyet foglalnom; mi,
helyi
méltóságok mindig egy asztalnál ülünk – felelte az
őrmester nagyot
sóhajtva. – Ugye felkérhetlek majd egy körre táncolni?
– Én nem megyek.
– Kár lenne azért a bíborvörös selyemorganzáért,
drágám, olyan
csodásan mutatnál benne… muszáj eljönnöd! Teddy mellett
biztonságban
leszel.
– Farrat őrmester felkapott egy dobozt, és megrázta. –
Ha nem ígéred
meg, hogy eljössz, nem fogom befejezni ezeket!
– Tartozik annyival a ruháknak, hogy befejezi őket –
válaszolta Tilly
–, amúgy sem tud majd ellenállni nekik!
Az este hátralévő részét az őrmester azzal töltötte, hogy
szegélyeket
varrt fel, béléseket fércelt össze, valamint finoman eldolgozva
elrejtette a
még kilógó hurkokat és szemeket.
Lesley Muncan karnyújtásnyira tartotta magától a feleségét,
és közben a
plafont bámulta. A lemezjátszón egy hanglemez pörgött, ám
a lejátszókar
beakadt az egyik külső barázdába, és csak folyamatos sercegés
hallatszott.
Mona most kicsit erősebben megszorította a férje vállát,
és közelebb
húzódva hozzá, arcon csókolta.
– Mona, hagyd ezt abba! – csattant fel a férje, távolabb
lépve tőle.
Az ifjú feleség a kezét tördelte.
– Lesley, én…
– Megmondtam, hogy nem lehet! – rivallt rá a
férfi, majd idegesen
dobbantva egyet a lábával, a kezébe temette az arcát.
– De miért?
Lesley továbbra is elrejtette előle az arcát.
– Mert ez egész egyszerűen… nem működik. Azt nem tudom, miért
–
válaszolta a férfi elkeseredetten.
Mona leült az ósdi kanapéra, és remegni kezdett az álla.
– El kellett volna mondanod nekem! – mondta reszketve.
– Én sem tudtam – szipogta Lesley.
– Ez hazugság! – kiáltotta a felesége.
– Szóval így gondolod!
– Ne rám légy mérges! – mondta Mona, és előcibálta a
ruhaujjából a
zsebkendőjét. Lesley nagyot sóhajtva lerogyott mellé a
kanapéra, majd
karba tett kézzel a papucsát bámulta. – Azt akarod, hogy
elmenjek? –
szólalt meg végül újra.
Mona a szemét forgatta.
A férje most felé fordult.
– Nincs családom, nincsenek barátaim.
– De hiszen azt mondtad, hogy…
– Tudom, tudom. – Lesley megfogta a felesége
kezét. – Az anyám
meghalt, ez a része igaz. Rám hagyta a
szerencsejátékból származó
adósságait, egy betegségekkel sújtott, fertőzött istállót, meg pár
vén, kehes
lovat. A lovak mostanra már valószínűleg mind
elporladtak, vagy
folyékony halmazállapotúvá váltak, az istálló pedig leégett.
Mona még mindig meredten bámult maga elé.
– Mona, légy szíves, nézz rám! – kérlelte Lesley.
A felesége továbbra sem fordult felé. Lesley nagyot
sóhajtott.
– Mona, egyetlen igaz barátod sincs ezen a földön, mint ahogy
nekem
sincs…
– Csak próbálom megvédeni magam – válaszolta az asszony, és
végre
rápillantott. – Szeretlek, Lesley! – A férje könnyekben tört
ki. Mona felállt,
átölelte, és még sokáig álldogáltak egymás karjaiban a
nappali közepén,
miközben a lemezjátszó még mindig csak sercegett. Végül Mona így
szólt:
– Senki másnak nem kellünk. – Mire mindketten felkacagtak.
– Nos, akkor… – mondta Lesley az orrát Mona
zsebkendőjébe fújva –,
hol is tartottunk? Keringőről volt szó, nemde?
– Egész egyszerűen nem tudok jól táncolni – jelentette ki Mona.
– Én sem vagyok jó egy csomó dologban, Mona – válaszolta
a férje
csendesen –, de együtt majd megpróbáljuk mindenből a
legjobbat kihozni,
rendben?
– Rendben – válaszolta a felesége, majd miután Lesley
belerúgott egy
jó nagyot a lemezjátszóba, és amikor kissé nyekergősen
bár, de
felcsendültek a Kék Duna keringő első taktusai, Mr. és Mrs.
Muncan
elkezdett keringőzni.
18.

Tilly egy hátára fordult bogarat figyelt, ahogy próbál a

hasára átgördülni
a kopottas hajópadlón. Felkapta, és kihajította a fűbe. Odalent
égett a fény
Teddy lakókocsijában. Bement a konyhába, az órára pillantott, majd
indult
készülődni. A szobában leült az ágyra, karba fonta
a kezét, és maga elé
bámulva ismételgette suttogva:
– Ne tedd! Ne tedd! Ne tedd! – De aztán amikor meghallotta
a léptek
zaját a verandán, így szólt: – A francba is, miért
ne! – És újra kisétált a
konyhába.
Valamivel később már a fiú mellett üldögélt. Újabban
szokásukká vált,
hogy kart karba öltve lesétálnak a patakhoz. Egyik este Tilly három fürge
csellét is fogott, és csak azután vette észre, hogy Barney
nincs is velük. Ma
éjszaka Teddy a padlón ücsörgött Molly mellett, aki Ella
Fitzgerald egyik
dalát énekelgette teljesen átköltve. A fiú kitöltött neki egy teljes
üveg sört,
azután pedig belezuttyant egy tropára ment karosszékbe,
feldobta a lábát
egy faládára, és Tillyt figyelte, ahogy egy citromsárga Jacquard-
szövetből
készült sál végére rojtokat varr fel kézi öltésekkel.
– Nem értem, minek vesződsz vele! – jegyezte meg Teddy.
– Azt akarják, hogy ruhákat készítsek nekik… ez a
munkám. – Tilly
letette a varrást, és rágyújtott egy cigarettára.
– Egy kissé elszaladt velük a ló, és azt képzelik
magukról, hogy
rendkívül előkelőek. Egyáltalán nem vagy rájuk jó hatással.
– Ők meg azt gondolják, hogy rád nem vagyok jó hatással,
– Tilly
átnyújtotta neki az égő cigarettáját.
– Mindenki imád gyűlölni valakit…
– De te azt akarod, hogy szeressenek téged! – szólt
közbe Molly. –
Mind egy szálig hazug, bűnös lelkű képmutatók vagytok!
Teddy füstkarikákat eregetve, egyetértően bólintott.
– Semmi sem kizárólag csak jó vagy rossz, csupán a
gondolat teszi
azzá – filozofálgatott Tilly.
Molly most Teddyre pillantott, de a fiatalember le sem vette a
szemét a
lányról.
– Felásom a kertet – vetette fel Barney.
– Csak ne most! Már sötét van – szólt rá Teddy.
– Nem ma, majd holnap – értett vele egyet az öccse.
– Holnap elültetünk még pár zöldséget – bólintott Tilly.
– Látod, a kiváló golfpartnered egyben elsőosztályú
kertész is! –
nevetgélt Teddy.
– Ez az ő kertje – jelentette ki Tilly.
– Potyázók! Csak kaját akartok tarhálni annak a söpredéknek
odalent a
szemétdombnál! – morogta Molly.
Tilly rákacsintott Barney-ra, aki ettől elpirult. Később,
amikor a
parázs már puha hamuvá esett össze, Molly biccentve elköszönt,
és Barney
is rég hazament lefeküdni, Teddy kissé oldalra döntve
a fejét, csillogó
szemmel Tillyre pillantott. Amikor a fiú így nézett
rá, mindig
kényelmetlenül érezte magát; a tenyere elkezdett izzadni,
a lábfeje pedig
viszketett.
– Nem is vagy te olyan rosszmájú nőszemély, ugye? – kérdezte
Teddy,
majd hirtelen letette a csizmáját a padlóra, és a
könyökét és a térdét
hozzáérintve, közel húzódott Tillyhez. – Biztosan létezik olyan
fickó, akit
boldoggá tudnál tenni.
Már éppen a keze után nyúlt, amikor a lány felállt.
– „Nagyon kérlek, hogy ne szeress belém, hamis
vagyok, mint a
borgőzös eskü.”{15} Most már ágyba kell dugnom Mollyt!
– Ezt nem ismertem – felelte Teddy.
– Aham. „Jó éjt! Jó éjt! Lásd, válni is alig tudok…”{16} –
búcsúzott tőle
Tilly.
Amikor a fiú mögött becsukódott az ajtó, a lány
hozzávágott egy
párnát. Erre az újra kinyílt, és Teddy feje bukkant elő
mögüle. Még dobott
felé egy csókot, azután eltűnt.
Tilly is dobott egy csókot a csukott ajtó felé.
Vadonatúj szmokingban, csokornyakkendőben és ragyogóra
kifényesített
bőrcipőben állított be, hogy elvigye őt a bálba. A lány
még fel sem
öltözött.
– Még mindig pongyolában vagy?
– Mi lesz, ha senki sem szól majd egy szót sem
hozzád, mint a
múltkor? – kérdezte tőle Tilly vigyorogva.
Teddy megvonta a vállát.
– Akkor majd veled beszélgetek.
– Megpróbálják majd kényelmetlenné tenni számunkra az egészet…
A fiú megragadta a kezét.
– Akkor majd táncolunk.
Tilly még akkor is kétkedve pillantott rá, amikor a dereka
köré fonta a
karját, ő pedig a vállára hajtotta a fejét.
– Tudtam, hogy képtelen leszel ellenállni nekem.
Tilly felkacagott. Mostanában Teddynek gyakran sikerült
megnevettetnie. A fiú közelebb húzta magához, majd
körbetangózták a
konyhaasztalt.
– Olyat rázunk, hogy sikítva menekülnek majd a táncparkettről!
– Attól pedig még jobban megutálnak – kiáltotta a
lány, miközben
Teddy a térdére támasztva annyira hátradöntötte, hogy a haja
a padlót
súrolta.
– Minél jobban utálnak, annál többet táncolunk –
felelte Teddy, majd
visszahúzva magához szorította. Egymás szemébe néztek; az arcuk
olyan
közel volt a másikéhoz, hogy az orruk hegye szinte összeért.
– Ez undorító! – hallatszott Molly méltatlankodása.
Teddy felhúzta hátul a ruha cipzárját, majd zsebre tett kézzel
közelebbről
is megvizsgálta, milyen tökéletesen illeszkedik a
felfelé futó cipzár a
gerincvonalhoz, hogyan emeli ki Tilly öltözéke teste lágy
domborulatait,
és amíg a lány összefogta a hajfürtjeit, megcsodálta elragadó
fülcimpáit,
valamint finoman ívelő, karcsú derekát, melynek görbülete
elbűvölő
csípőben végződött. Tett egy lépést hátra, hogy teljes
egészében láthassa őt
a mesés ruhában. Tilly Dior egyik világhírű estélyijét másolta le
– a földig
érő, eredetileg szarongnak induló, pánt nélküli kreációját, a
Lys Noirt –,
ám valamelyest megkurtította, ezért a bíborvörös organza
elöl épphogy
csak a térde fölé lógott, hátul viszont a lapockái
közül rövidebb uszály
hullt alá, melynek fodrai a földet súrolták.
– Nagyon veszélyes! – jegyezte meg Teddy.
– Te mondtad! – mosolygott rá Tilly, majd kinyújtotta felé
a karját, ő
pedig erős markába zárta a tenyerét. A fiatalember
mostanra már a jó
barátjává avanzsált, ő pedig a szövetségese lett. Szabad
kezével a karjára
fektetve felnyalábolta az uszályát. Teddy közelebb vonta
magához, és
megcsókolta. Meleg, lágy, édes csókot lehelt az
ajkára, melytől Tilly
teljesen elolvadt, és még a lábujjhegye is bizsergett tőle.
Muszáj volt
megemelnie a bokáját, kicsit széjjelebb tenni a lábát,
csípőjét
hozzásimítani a fiúéhoz, miközben valahonnan egészen mélyről,
ösztönösen feltört belőle egy nyögés. Teddy ráérős
élvezettel csókolta,
aztán tovább kalandozott végig a nyakán, majd fel egészen a
füléig, hogy
végül ismét az ajkához érjen, és észrevette, hogy a
lány szinte alig kap
levegőt.
– Mi a fenét művelek? – suttogta Tilly.
Teddy újra megcsókolta.
Molly halkan mögéjük gördült. Mindketten megfordultak, hogy
lepillantsanak a fején teababát viselő öregasszonyra, akinek
a tolószékéről
úgy lógtak alá a rákötözött fonal- és masnidarabok, akár
egy ló mocskos
sörénye, a mára már teljesen kiszáradt futómuskátlik pedig
még mindig
erősen hozzátapadtak a kerék küllőihez.
– Tisztességesek a szándékaim – mondta Teddy.
– Te is pontosan tudod, hogy az olyan lányok, akik
ilyen ruhákat
vesznek fel, magasról tesznek a te tisztességes
szándékaidra! – felelte
Molly.
Erre mindnyájan elnevették magukat, Tilly pedig érezte, ahogy
kacagás közben hozzásimul a melle Teddy mellkasához,
érezte a
szívverését és a hasa finoman reszkető vibrálását a sajátján.
Teddy úgy
tartotta őt a karjai közt, akár egy törékeny
kristályvázát, amitől
mosolyoghatnékja támadt.
Kéz a kézben indultak el lefelé a Dombról.
Dungatar dizájner ruhákba öltöztetett hölgyei késve
érkeztek a bálra, és
orrukat a mennyezeti lámpák felé emelve, ajkukat pedig
kellőképpen
lebiggyesztve háromperces időközönként suhantak be az
előcsarnok
kapuján. Lassan vonultak végig egészen a bálterem
közepéig, az őket
bámuló, ámuldozó winyerpi vendégek között.
Marigold általában Loison keresztül küldte el Tillynek a
méreteit,
valamint egy képet arról, hogy mit szeretne, ám ezúttal
még ő maga is
tiszteletét tette egy ruhapróbán. Feszesen ruganyos, remegő
alakját egy
hosszú, pasztellkék selyemkrepp ruhába bugyolálta be
Tilly, melynek
ferdén vágott szoknyarészét szándékosan nagyon szűkre
szabta, az egészet
pedig egy pimaszul elegáns, rövid uszállyal dobta fel.
Finom, fátyolos
anyag ívelt fel lágyan egészen a torkáig (hogy
eltakarja a nyakán lévő
ekcémát), melyen apró ékkőutánzatok csillogtak elszórtan.
Háromnegyedes, ugyancsak hálós textíliából varrt ujjai
enyhén
angyalszárnyra emlékeztető fazont kaptak. Frufruját és
elülső hajtincseit
magasra bebodorította. Amikor Evan először pillantotta meg az
új ruháját,
a tenyerét összedörzsölve megjegyezte, hogy épp úgy fest benne,
mint egy
szeráf.
Lois Pickett egy rajzzal a kezében állított be Tillyhez,
majd
megkérdezte:
– Na, miccósz’ ehhez?
Tilly közelebbről is megvizsgálta a fodros parasztszoknyával
kombinált, hosszú ujjú, kézelővel ellátott blúzt, melynek
a nyakvonalát
magasra felhajtott gallér díszítette, majd összeállított neki egy
földig érő,
fekete kreppestélyit, melynek elülső szegélyét épp csak
annyira emelte
meg, hogy vékony bokája kivillanhasson alóla. A ruha ujjait
csuklóig érő,
bőre szabott fazonra igazította, a nyakvonala pedig
mélyen kivágott,
lópatkó alakú dekoltázst kapott, hogy a tisztesség határait
még nem
megsértve kiemelje Lois vonzó keblét. Az elejére,
csípőtájékon feltűzött
még neki egy szaténból varrt rózsát is, hogy hordó alakú
törzséről
valamelyest elvonja a figyelmet. Lois úgy libegett végig a
hallon
csillámokkal megszórt, hullámos bubifrizurájában, mint egy
operettprimadonna, aki egyik napról a másikra három
ruhaméretet
lefogyott. Ami Miss Prudence Dimmet illeti, Tilly neki egy
szorosan
testhez simuló, királykék gyapjúkrepp kreációt varázsolt,
melynek egyik
oldalára égszínkék, dupla selyemberakást tett, hogy mozgás
közben
szabadon lebeghessen. Ő közvetlenül Nancy után
következett, aki a hátát
szabadon hagyó, nyakba akasztós pánttal ellátott, ezüst
laméruhát viselt,
mely úgy feszült rá, akár az almára olvasztott, megdermedt
karamell.
Mivel a szoknyája merev volt, nem tudott hepciáskodva ide-oda
ugrálni, és
a hátát is kénytelen volt egyenesen tartani (ahelyett, hogy a
seprű nyelére
támaszkodva görnyedezett volna), ha nem akarta, hogy oldalról
kilátsszon
alóluk a melle. Prudence után Ruth jött a sorban. Tilly
elkészítette neki a
tökéletes összeállítást, ami el tudta fedni napégette vállait: egy
hosszú ujjú,
magas nyakú felsőt, melyet a mellbimbó vonalától egészen
a derekáig
lazán elrendezett gyöngyökkel díszített. A hozzá kapcsolódó
selyemszoknya hosszú volt és puha, a hasítéka egészen formás
 combjáig
nyúlt fel. Úgy nézett ki, mintha egyenesen a New York-i
Cotton Club
ajtaján lépett volna ki.
Purl rámutatott egy Marilyn Monroe-t ábrázoló fényképre, mely még
a Buszmegálló című film forgatása alatt készült róla, majd így szólt:
– Én is pont így akarok kinézni!
Most a bejáratnál állva Fredbe karolva feszített büszkén
tejfehér és
márványzöld színárnyalatokban játszó, szűk felsőjében, melyet
gyöngyökkel kirakott pántok fogtak össze a vállán.
Abszintzöld
tüllszoknyája csábítóan örvénylett vékony dereka körül, a
szegélyéről
pedig összegyűrt zsebkendődarabokra emlékeztető, háromszög alakú
rojtok lógtak alá az ugyancsak gyönggyel kirakott bokapántját
súrolva,
mely tűsarkú cipője csillogó kiegészítőjéül szolgált.
Platinaszőkére
festette be a haját, és Jane Harlow vállig érő, göndör
fürtjeit lemásolva ő
is hasonlóan tekergő loknikba bodorította be a tincseit.
A Fred arcára
kiülő, büszke mosoly láttán kétség sem férhetett hozzá,
hogy Purl elérte a
kívánt hatást.
Ám a divatbemutató ezzel még korántsem ért véget. Tilly
pasztellrózsaszín szatént választott Gertrude-nak. A felsőrész
sikkesen
elegáns volt – csónakkivágással a nyakán és rövid
ujjakkal a vállán a
derekánál pedig egy egybeszabott övpántot alkalmazott,
melyet a hátán
varrt össze, és hátulról előrefelé enyhén emelkedve biztosított
elegendő és
kényelmes helyet termékenysége már szemmel is egyértelműen
látható
jelének. A ferde szegélyű, A vonalú szoknyarész vidáman
verődött hozzá a
bokájához. William Clark Gable-bajuszt növesztett, és most úgy
kísérte be
a bálterem közepére a feleségét, hogy az egyik kezét a dereka
mögé tette,
míg a másikban kissé megemelve tartotta Trudy tenyerét.
Ők Elsbetht
követték, aki úgy siklott keresztül a tömegen, mintha épp
egy vázát
egyensúlyozna a fején. Az ő ujjatlan estélyije buja,
üvegzöld bársonyból
készült, melynek négyszögletes nyakkivágását fekete szatén
szegélyezte.
Öltözékét egy alacsonyan, a medencecsontjánál körbefutó, vastag
szaténöv
fogta össze, mely hátul, közvetlenül a feneke fölött
hatalmas masnira volt
kötve, az abból kilógó ruhaanyag pedig a földet
súrolta mögötte. Tilly
készített neki egy pár hozzáillő, könyékig érő, fekete
szaténkesztyűt is.
Elsbeth és Trudy is elegáns francia kontyba feltekert
frizurát viselt.
Farrat őrmester frakkban és cilinderben érkezett, és
egyenesen az
asztalukhoz ment. Vele szemben Evan és Marigold foglalt helyet.
Trudy és
Elsbeth William oldalán ült kétfelől, és mindketten felé
hajolva
beszélgettek.
– Mikor választjuk meg a bálkirálynőt? – kérdezte Trudy.
Elsbeth körbepillantott a termen.
– Ti láttok valahol egy bíborvörös estélyit?
– Még nem jött meg – felelte William.
Elsbeth a fiához fordult.
– Melyik asztalnál kapott helyet?
Evan a felesége vállát megkocogtatva így szólt:
– Nem hiszem, hogy a bírák nehéz helyzetben lesznek
ma este. –
Elsbethre és Trudyra kacsintott.
Beula Harridene zaklatottan masírozott be az ajtón. Arca
vöröslött a
pírtól, a haja kócos volt; fehér kardigánt viselt,
melyet egy szürke
szegélyű, halványzöld, földig érő, elölgombolós ruha fölé húzott
fel.
– Már elindultak! – közölte, és azzal leült Farrat őrmester
mellé.
Elsbeth, Trudy és Evan felálltak, majd elindultak a színpad
felé. A
Faithful O’Brien Band elkezdte játszani a My Melancholy Baby
című
számot. Lesley Monához fordult, és ünnepélyes hangon így
szólt:
– Felkérhetlek egy táncra, drágám?
Miután a táncparkett közepére léptek, hamarosan követte
őket Farrat
őrmester és Marigold, valamint a többi dungatari pár is.
Felszegett állal
pörögtek-forogtak körbe a termen. A Winyerpből és Ithecából
érkezett
hölgyvendégek ülve maradtak, és nem győzték elrejteni szokványos,
fodros szoknyájú ruháikat, valamint horgolt kendőiket. Amikor
Nancy
félrevonult a női mosdóba, hogy bepúderezze az orrát, a
tükör előtt
összetalálkozott egy pánt nélküli pamutestélyit viselő hölggyel.
– Kinél készíttetik az estélyi ruháikat? – kérdezte az
ismeretlen.
– Az legyen csak a mi titkunk – vetette oda
Nancy, és azzal hátat
fordított neki.
Evan Pettyman odaállt a mikrofon elé, és egy négyszögletes,
fehér
zsebkendővel letörölte az izzadságot a szemöldökéről. Üdvözölte
a
vidékről érkezett vendégeket, majd elkezdett valamit beszélni
a
jószomszédi viszonyról meg az egymással konkuráló vetélytársak
versengéséről, aztán pedig megkérte a bálkirálynő-választásra benevezett
indulókat, hogy még egyszer utoljára mutassák meg magukat a
táncparketten végigsétálva, hogy a zsűri meghozhassa végre
végső,
nagyon nehéz döntését. Purl, Lois, Nancy, Ruth és
Miss Dimm, Mona,
valamint Marigold peckesen mosolyogva elsétáltak a parketten Trudy
és
Elsbeth előtt, akik bólogatva és suttogva dugták össze
a fejüket. Evan
lehajolt hozzájuk, Hamish pedig megpergette a dobokat.
– Ó, te jó ég – kapott a szívéhez Evan –, hát
valóban helyes döntés
született! A ma este bálkirálynője nem más lett, mint…
az én drága
feleségem, Marigold Pettyman! – Azzal odalépett pironkodó
nejéhez,
megragadta kecsesen feltartott kézfejét, és a táncparkettre
kísérte, hogy
együtt vezessék fel az est első keringőjét.
A tánc végén Beula Marigoldhoz lépett, hogy kikísérje
őt egy
levegővételnyi szünetre a női mosdóba, valamint hogy
felfrissülésképpen
némi vizet fröcsköljön a csuklójára. Beula odaállt fölé, és egy
maroknyi
vécépapírral legyezgette.
– Szóval elnyerted a bálkirálynői címet, egy olyan
ruhában, amit ő
készített! – sziszegte.
Marigold bólintott egyet.
– De azt ugye tudod, hogy ki az apja?
– Egy utazó ügynök, aki Singer varrógépekkel házal
– felelte a bál
szépe.
– Nem igaz. Molly még a nevét is odaajándékozta
neki; az lett a
középső neve.
Marigold közelebb hajolt Beulához, aki belesúgott a fülébe,
aztán tett
egy lépést hátra, hogy Marigold biztosan jól hallotta-e,
amit mondott, és
látta, ahogy Marigold ekcémája lila színre vált.
Tilly és Teddy még mindig kéz a kézben, mosolyogva állt
a nyitott
ajtóban. Talpukkal dobogva követték a zene ritmusát, és Tilly
parketten
végigsuhanó estélyi ruháit figyelték.
– Te jó isten! – rezzent össze Tilly, amikor
Faith megpróbálta
kiénekelni a magas fisz hangot. Az ajtó körül rajtuk
kívül senki sem
tartózkodott, csak két üresen árválkodó szék, egy tombolajegy tömb
és a
fődíj – egy új termosz és egy összecsukható vászonszék –
fogadta őket.
Tilly felkapta az ülésrendet, és a rajz fölé hajolva
közelebbről is
megvizsgálta. Az ábrán hat asztal szerepelt, melyek
mindegyike körül
vagy tucatnyi név szerepelt. Próbálta kisilabizálni a neveket.
– A hatos számú asztalt keresd! – szólt oda
neki Teddy. Fred Bundle
intett oda neki a bejárattól nem messze ácsorgó focisták
gyűrűjéből, így a
lány kezét elengedve beljebb lépett, és odament hozzájuk.
– Hatos asztal – olvasta fel hangosan Tilly –, Norma és
Scotty Pullit,
Bobby Pickett és T. McSwiney… -AT. Dunnage név halványan a
T.
McSwiney alá volt odaírva, de valaki kihúzta onnan. Azután
megtalálta a
nevét Beaumont-ék asztalánál is, ám azt is áthúzta valaki,
ezúttal piros
tollal. Az általános iskola számára fenntartott asztal
rajza mellett, ahol
Miss Dimm, Nancy, Ruth és a többiek ültek, valaki a
„tűszúrásos technikát”
alkalmazta azért, hogy az egyik nevet úgy tüntesse el,
hogy
körbebökdösve kiszakít onnan egy apró, téglalap alakú
darabkát, amitől
most egy kisméretű lyuk tátongott a papíron. Purlék asztalánál
fekete
tintával satíroztak át egy, a névsor legvégére odabiggyesztett
nevet. A lap
legalján, a zenekari asztalnál nyomtatott nagybetűkkel szerepelt
BARNEY
neve ceruzával felírva úgy, hogy némelyik betű csak fordítva
sikerült.
Barney közvetlenül a saját neve mellé piros ceruzával még azt is
odaírta,
hogy „+TILLY”. A fiú volt a felelős azért, hogy
újratöltögesse a zenekari
tagok poharait, és lapozza Faith kottásfüzetét. Ám valaki
még onnan is
megpróbálta kiradírozni Tilly nevét.
Tilly felegyenesedett, és az ajtó felé fordult, de Teddy már
nem volt
ott – kizárólag a tagbaszakadt focisták hátát látta.
Ettől egy percre
elbizonytalanodott. Pettyman tanácsnok fordult most felé, majd
horkantva
odaköpött egyet mellé a padlóra. Tilly lebámult a
zöldes színű tócsára,
aztán a fejét felemelve egyenesen Beula Harridene
borostyánsárgán
villogó szemébe nézett. Beula gúnyosan rámosolygott, majd így
szólt:
– Fattyú, gyilkos! – azután becsapta előtte a terem
ajtaját.
Tilly egy pillanatig ott téblábolt egyedül a folyosón gyönyörű,
bíborszín Lys Noir estélyijében, aztán a kendőjét szorosan
maga köré
tekerve a kilincs után nyúlt, de valaki megfogta
odabent a másik végét, és
erősen tartotta.
Teddy végül a parkban talált rá, reszketve és teljesen
elcsüggedve az
egyik fa alatt ücsörgött. Odanyújtotta felé a dinnyepálinkás
flaskát.
– Csak nem akarnak szégyenben maradni mellettünk.
– Nem erről van szó… hanem arról, amit tettem. Néha
elfeledkezem
róla, és éppen amikor már kezdeném… a bűnről van szó, amit
elkövettem,
és a bennem lakozó gonoszról, melyet kénytelen vagyok
örökké
magammal cipelni mindenhová. Olyan ez, mint valami
nagyon sötét
dolog… egy nehéz teher… időről időre eltűnik, hogy
aztán újra
előkúszhasson, amikor már biztonságban érzem magam… az
a fiú
meghalt. És ez még nem minden… – magyarázta a lány, és
 még egyszer
meghúzta a laposüveget.
– Mondd el!
Könnycseppek gördültek végig Tilly arcán, és sírni kezdett.
– Ó, Til – súgta Teddy, miközben átölelte. – Mondj el
mindent!
Visszavitte őt a szemétdomb mellett álló lakókocsijába, és miután
leültek
egymással szemben, Tilly mindent elmesélt neki. Hosszú ideig
beszélt, és
közben rengeteget sírt. Teddy folyamatosan csókolgatva
próbálta
felszárítani a könnyeit, néha pedig együtt sírt vele, és
szorosan átkarolva
magához ölelte. Lágyan cirógatta és nyugtatgatta, miközben
egyfolytában
csak azt bizonygatta neki, hogy nem az ő hibája volt,
és hogy mindenki
más téved. Végül szorosan összeölelkezve, gyengéden szeretkeztek,
majd
Tilly elszenderedett.
Teddy betakargatta őt a bíborvörös estélyivel, és meztelenül
mellé
ülve rágyújtott, elmerengve nyugtalan álmán, miközben az ő
arcán is
könnyek csorogtak. Aztán felébresztette, a kezébe nyomott
egy pohár
pezsgőt, és így szólt:
– Azt hiszem, össze kellene házasodnunk!
– Összeházasodnunk? – Tilly hirtelen azt sem tudta,
hogy sírjon-e,
vagy nevessen.
– Ettől akadnának ki a legjobban… és amúgy is te vagy
számomra az
igazi. Mostantól szóba sem jöhet senki más.
Tilly bólintott, és könnytől ázott arccal rámosolygott.
– Itt tartjuk majd meg. Hatalmas esküvőt csapunk Dungatarban,
azután
pedig elköltözünk egy jobb helyre.
– Egy jobb helyre?
– Igen, egy jobb helyre, ami távol esik minden
rossztól, és ahol
jobbak a szombat esti táncmulatságok…
– És magunkkal visszük majd az őrült anyámat is?
– Még az ügyefogyott öcsémet is elvihetjük magunkkal.
– Barney-t? – csapta össze a tenyerét nevetve Tilly.
– Igen, Barney-t!
– Én komolyan gondoltam.
Mivel a kedvese erre semmit sem felelt, így szólt:
– Ez a legjobb ajánlat, amit ezen a környéken kaphatsz.
– És hova mennénk?
– Fel a csillagok közé! Még a csillagok közé is
felviszlek, csak
előbb…
Tilly kinyújtotta felé a karját, ő pedig újra gyengéden
szeretkezett
vele.
Később a takarmánysiló tetején egymás mellett fekve az
eget bámulták: két
árnyalak heverészett egy hullámos, ezüstszín tetőn a
bársonyos, fekete
égbolt alatt, melyet csupán a csillagok és a hideg,
fehéren pislákoló hold
világított meg valamelyest. Bár a levegő mostanra már
csípőssé vált, az
őszi nap sugarai napközben felmelegítették a gabonatároló
vasból
összetákolt tetejét.
– Amikor kicsi voltam, soha nem játszottál velem – szólalt
meg Tilly.
– Soha még csak a közelünkbe sem jöttél.
– Figyeltelek téged, amikor Scottyval és Regdzsel
játszottatok. Mindig
távcsővel kémlelted az eget, hogy rakéták után kutass,
melyek „odakint
szállnak a messzi űrben”. Néha meg cowboyok voltatok, akik
indiánokra
vadásznak lóháton.
Teddy felnevetett.
– Meg Supermanek. Egyszer még komoly bajba is
kerültem miatta.
Sokszor felugráltunk a gabonaszállító vagonok tetejére,
amikor azok
kiálltak a rakodóterületről, és odafent maradtunk, míg oda
nem értek a
patakon átívelő hídig, ahol aztán leugráltunk róluk
a vízbe. Egyik nap
aztán ott várt ránk az őrmester is, Maevel. Azt a
seggberúgást, amit akkor
kaptam…!
– Vakmerő voltál – mondta lágy hangon Tilly.
– Igen, vakmerő… és még most is az vagyok.
– Valóban? – kérdezett vissza Tilly, miközben felült.
– És mi a helyzet
az átkommal?
– Nem hiszek az átkokban. Mindjárt be is bizonyítom –
mondta Teddy,
és azzal felállt.
Tilly ülve figyelte, ahogy centiről centire egyre jobban megközelíti
a
lejtős tető szélét.
– Te meg mit művelsz?
Teddy lenézett a rakodótérben sorakozó gabonaszállító vagonokra.
– Lehet, hogy üresek! – szólt utána aggódva a lány.
– Nem, mind tele van.
– Ne, kérlek, ne csináld! – kiáltott fel Tilly. Teddy
megfordult, majd
rámosolygott, és dobott felé egy csókot.
Evan Pettyman megállt a kocsival a házuk előtt, és
átsegítette részeg
feleségét a küszöbön. Lefektette őt az ágyra, és éppen
elkezdte lehúzkodni
a harisnyát ernyedt lábáról, amikor hallotta, hogy valaki
messziről kiabál.
Egy pillanatra megállt, és fülelni kezdett. A hang a vasút
felől hallatszott.
– Segítség, valaki segítsen… kérem szépen! Ahogy
odasietett, Tilly
Dunnage-ba botlott, aki szakadozott estélyiben, az esti
széltől
összegubancolódott hajjal fel-le rohangált egy gabonaszállító
vagon
mellett, és egy hosszú karóval kotorászott a vetőmagban.
– Odabent van… – kiabálta halálra vált hangon –, de
nem akarja
megfogni a bot végét!
III.

Nemez
„Szövés nélküli, rövid gyapjúszálakból álló,
több irányban futó anyag, mely gőz, hő és préselés
hatására sűrű szálhalmazzá tömörödik össze.
Egyszerű, tiszta színárnyalatokra szokták festeni,
és szoknyák, kalapok, valamint kesztyűk elkészítésére
alkalmas.”
Szövetanyagok a varráshoz
19.

Tilly Farrat őrmesterrel szemben ült. A rendőrfőnök golyóstollat

tartott a
kezében, készen arra, hogy a tömbjéhez csatolt, indigós lapra
jegyzeteljen.
Egyenruhája teljesen össze volt gyűrődve, szinte csak lógott
rajta, vállán
fehér hajszálak virítottak.
– Mi történt, Tilly?
A lány a földet bámulva olyan hangon válaszolgatott
neki, mely
mintha nem is a sajátja lett volna, hanem valami távoli
helyről hallatszott
volna el idáig.
– Nem. Myrtle-nek hívnak. Még mindig Myrtle vagyok…
– Folytasd!
– Emlékszik még rá, amikor a silót építették?
– Igen – bólogatott Farrat őrmester, és apró mosoly jelent
meg a szája
sarkában, mivel jól emlékezett még rá, milyen izgalmat
okozott a
városban az új építkezés híre. Tillyn látszott, hogy kezd
egyre jobban
összeomlani, ezért az őrmester gyengéden szólt hozzá. –
Kérlek, folytasd!
– A fiúk akkoriban azzal szórakoztak, hogy felmásztak a
tetejére, és
leugráltak, mintha ők lennének… – Ennél a résznél elakadt
a hangja.
– Igen, Tilly.
– Superman.
– Buta fiúk voltak – vetette közbe az őrmester.
Tilly még mindig a földre meredt.
– Nem, csak fiúk. A fiúk mindig is ilyenek voltak. A
dungatariak nem
szeretnek minket, Farrat őrmester… engem és Bolond
Mollyt, és soha
nem fogják megbocsátani nekem annak a fiúnak a halálát
vagy az anyám
hibáit… soha nem fognak megbocsátani neki, pedig nem
is tett semmi
rosszat.
Farrat őrmester bólintott.
– Nem maradtam ott a bálon. Teddy rám talált, és
elmentünk a
lakókocsijába, ahol egészen addig ott maradtunk, amíg… nos,
hosszú
ideig voltunk ott, de végül a silónál lyukadtunk ki… meg
akartuk nézni a
napfelkeltét.
Az őrmester ismét bólintott.
– Elmeséltem neki a titkaimat, ő pedig megesküdött rá,
hogy nem
érdekli. „Én vagyok Morgana Le Fay{17} – mondta –
„boszorkánymester
vagyok.” Nagyon boldognak éreztük magunkat… Ő azt mondta,
nem lesz
semmi baj…
Elcsuklott a hangja, de aztán sikerült valahogy összeszednie
magát.
– Úgy tűnt, mintha végre jó döntést hoztam volna, hogy
helyes dolog
volt hazajönnöm, mert amikor megérkeztem, találtam valami
nagyon
értékeset… egy szövetségest. Hozott még pezsgőt, és felmásztunk
a siló
tetejére.
Itt megint szünetet tartott, és nagyon hosszú ideig
bámulta a padlót.
Farrat őrmester hagyta, mert látta rajta, hogy rettenetesen
össze van törve
lelkileg, neki pedig arra volt szüksége, hogy kitartson még, máskülönben
nem érthette meg ezt az egészet.
Tilly végül így folytatta:
– És persze ott volt az a fiú…
– Még csak tízéves voltál – tette hozzá az őrmester lágy,
kissé elcsukló
hangon.
– Igen. Maga küldött el abba az iskolába.
– Valóban.
– Ott nagyon jól bántak velem. Segítettek, és azt
mondták, nem igazán
az én hibám volt. – A lány nagy levegőt vett. – De, de…
mindenki, akihez
közöm volt, megsérült, vagy már halott. – Kétrét görnyedt
a rendőrőrs
faszékén, és rázkódva zokogni kezdett, míg már teljesen el
nem gyengült,
és minden tagja belesajdult a fájdalomba. Farrat
őrmester lefektette őt
baldachinos ágyába, és ahogy leült mellé, ő is elkezdett sírni.
Edward McSwiney látta, mi történt Stewart Pettymannel.
Húsz évvel
ezelőtt a siló tetejéről figyelte, mi zajlik le közte
és Myrtle Dunnage
között. Edward éppen a tetőt javította, mert amikor
a gyerekek odafent
játszottak, tönkretették a vízelvezető csatornát. Edward McSwiney
hallotta,
hogy kicsengetnek az iskolában, és egy pillanatra abbahagyta a
munkát,
hogy figyelje azt a két távoli, apró figurát, akik kilépnek
az iskolából, és
elindulnak hazafelé. Látta, ahogy sarokba szorítják Myrtle-t, és
ahogy a fiú
rátámad, de mire odaért hozzájuk, a kislány már dermedten
és
elszörnyedve állt a falhoz tapadva.
– Nekem akart rohanni, mint egy bika… – mondta
szipogva, magas,
sípoló hangon, és közben fülei mellé tette két
mutatóujját, hogy szarvat
formázzon velük. – Így.
Edward McSwiney akkor kinyújtotta felé a karját, mert
a sokktól
rázkódni kezdett, ám a kislány az arcát elrejtve
elfordult tőle, Edward
pedig megértette, mi történt. Amikor Myrtle oldalra
lépett, a fiú fejjel
nekirohant a könyvtárépület falának, és most ott feküdt a
nyakát törve;
kerek, pufók testétől furcsa szögben elhajlott a feje.
Aznap valamivel később Edward Mollyval és Mr. Pettymannel együtt
ott álldogált a rendőrőrsön, Farrat őrmester pedig így szólt:
– Kérem, Edward, mesélje el Mr. Pettymannek, mit
látott!
– Állandóan követték a kislányt és piszkálták – mondta
Evannek -, meg
fattyúnak csúfolták. Sokszor elkaptam őket. A maga Stewartja
sarokba
szorította azt a szegény kis párát a könyvtár mellett,
ő pedig csak saját
magát próbálta menteni…
Evan elfordult tőle. Mollyra nézett.
– A fiamat, az egyetlen fiamat megölte a lányod…!
– A te lányod! – kiáltotta Molly.
Edward soha nem felejtette el, Evan milyen képet vágott
abban a
pillanatban, amikor felfogta, hogy ez az egész mit jelent.
Molly is olvasni tudott az arcáról.
– Igen. Hányszor kívántam azt, hogy bárcsak békén hagytál volna…
de
te követtél engem idáig, és tovább gyötörtél,
megtartottál szeretődnek…
mindnyájunk életét tönkretetted! Legalább kaptunk volna egy
esélyt,
egyetlen esélyt arra, hogy Myrtle és én önálló életet
kezdjünk. – Molly a
tenyerébe temette az arcát, majd sírva így folytatta: –
Szegény Marigold,
szegény, hülye Marigold, az őrületbe fogod kergetni! –
Azután a férfira
vetette magát, az arcát karmolta, és rugdosni kezdte a
lábát.
Farrat őrmester elkapta őt, és a vállánál megragadva
visszafogta, majd
így szólt:
– Stewart Pettyman halott. Myrtle-t el kell vinnünk innen.
Most pedig az őrmesternek kellett Edward mellett
állnia, amikor a
családtagjaival közölte a hírt.
– Elvesztettük a hősünket, Teddyt.
Úgy omlottak össze előtte, akár egy-egy megolvasztott
cukorsüveg.
Képtelen volt előásni bármit is a szíve legmélyéről,
amivel meg tudta
volna őket nyugtatni, és tökéletesen megértette, mi az,
amitől eszét
vesztheti Molly Dunnage és Marigold Pettyman, hogyan
süppedhetnek
mélyre a mindent elborító gyászban és az émelyítő
undorban, mely úgy
telepedett rájuk, akár a Dungatar utcáit és épületeit
átszövő pókhálók;
bármerre néztek, csak azt látták, ami soha nem lehet már az
övék. Milyen
lehet látni ugyanazokat a helyeket, ahol az a valaki
sétált, akit már nem
tudnak többé szorosan magukhoz ölelni, és mindig
emlékezni rá, hogy
nincs, aki odaszaladjon kitárt karjaik közé. És
bármerre néztek, látták,
ahogy mindenki őket bámulja, tudván, mi történt velük.
Ahogy Tilly mellett üldögélt az ágyon, Farrat őrmester
rengeteg kérdést
feltett Istennek, ám egyikre sem kapott választ.
Amikor végül megírta a jelentését, nem tett benne említést a
pezsgőzésről,
kettejük összefonódó alakjáról a csillagos égbolt alatt,
vagy arról, hogy
újra és újra szenvedélyesen szeretkeztek, és közben a
szándék egyetlen
emberré forrasztotta össze őket, mint ahogy arról sem szólt egy szót
sem,
hogy most a közös életüket kellene élniük ahelyett, hogy csak
egypár óra
adatott meg nekik, melyet együtt tölthettek. Nem írt arról,
hogy tudja, Tilly
elátkozott nő, aki képes pusztán keserves zokogása hangjával fiúk
halálát
okozni, és arról sem, hogy Teddy csak megpróbálta bebizonyítani, semmi
baja sem eshet, ha leugrik, pedig a lány könyörgött neki, hogy
ne kísértse
a sorsot.
Teddy eltökélt volt, így leugrott a sötétben várakozó,
gabonával teli
tárolóba, a terményszállító vagonba, melyet másnap reggel
kivontattak
volna, hogy rakományát átöntsék egy távoli óceánok és
kontinensek felé
elinduló hajóra.
Ám a tároló nem búzával volt színültig megtöltve, hanem
cukorcirokkal. Finom szemcséjű, könnyű, fénylő, barna
cukorcirokkal,
melyet nem arra szántak, hogy távoli kontinensekre utazzon,
hanem állati
takarmányként kívánták hasznosítani. Teddy úgy tűnt el
benne, akár egy
olajjal teli tartályba pottyanó csavar, hogy aztán az óriási
tároló fenekéig
lesüllyedve belefulladjon a csillogó, folyékony homokszemekre
hasonlító, apró, sikamlós magvak tengerébe.
Ehelyett azt jegyezte le, hogy Teddy McSwiney saját
szörnyű hibájából
fakadóan megcsúszott, az eset szemtanúja, Myrtle Evangeline
Dunnage,
aki még meg is próbálta őt lebeszélni, teljesen ártatlan.
Farrat őrmester a tűzhely mellett akadt rá Mollyra,
aki éppen
csendesen üldögélve elmerengett. Belépett az ajtón, az
asszony pedig
anélkül, hogy felé fordult volna, hátraszólt neki:
– Mi az már?
A rendőrfőnök mindent elmesélt neki. Molly odagördült
a
tolószékével a sarokban álló ágyához, és a fejére húzta
a takaróját.
Tilly tisztában volt vele, hogy muszáj egyfajta vezeklés
gyanánt
Dungatarban maradnia. Ha elment volna bárhova máshova, azzal
csak a
múlt ismétlődött volna meg. Minden lehetséges értelemben
csődöt
mondott, és már csak törékeny, ingadozó egészségi állapotú anyja
maradt
neki.
Az őrmester tudta, most elő kell lépnie, és magához kell
ölelnie a
nyáját, hogy megmentse őket önmaguktól, és megpróbáljon nekik
egyfajta
üdvözítő kiutat mutatni a felgyülemlett borzalmakból.
Amikor
megkérdezte tőle, hogy elmegy-e a temetésre, a lány kiüresedett
lélekkel
csak annyit mondott:
– Mit tettem?
– Jobb lesz, ha a szemükbe nézel, és megmutatod,
hogy nincs
rejtegetnivalód – mondta gyengéden Farrat. – Majd együtt
megyünk.
Zord, könyörtelen temetés volt, és olyan rettenetes
borzongás söpört
végig az egybegyűlteken, melyet lehetetlen szavakkal leírni.
Sötét,
megrendítő órája volt ez a gyásznak, mely émelyítően megkeserítette
még
a levegőt is. Az elhunytat búcsúztató tömeg képtelen volt
rá, hogy
énekeljen, ezért Reginald és Hamish skót dudán játszották
el Dvorák Új
világ szimfóniájának II. tételét{18}, amitől elakadt a
gyülekezet lélegzete, és
tökéletesen visszatükrözte fájdalmuk mélységét. Azután Farrat
őrmester
Tilly mellől kilépve az egybegyűltek elé állt, hogy egyfajta
gyászbeszédet
tartson. Beszélt a szeretetről és a gyűlöletről, valamint
mindkettő erejéről,
és emlékeztette őket rá, mennyire szerették Teddy McSwiney-t.
Elmesélte,
hogy Teddy a város természetes rendjéből fakadóan számkivetett volt,
aki
a szemétdomb mellett élt. Jóságos édesanyja, Mae mindent
megtett, amit
Dungatar lakói csak elvárhattak tőle, igaz módon
nevelte a gyermekeit,
férje, Edward pedig keményen dolgozott, becsülettel javítgatta a
városiak
vízvezetékét, megmetszette a fáikat, és elszállította a
hulladékukat a
szemétdombra. McSwiney-ék ugyan távolabb éltek a
többiektől, de a
tragédia mindenkit közelről érint, és amúgy is, hát nem
különbözik
mindenki valamilyen értelemben a másiktól ebben a városban,
miközben
mégis elfogadják őt a többiek?
Az őrmester elmondta, hogy a szeretet épp olyan erős, mint a
gyűlölet,
és pontosan ugyanolyan erővel tudnának szeretni valakit, akit
kiközösítettek, mint amilyen erővel képesek őt utálni. Teddy
számkivetett
volt, míg meg nem mutatta a világnak a kiválóságát, és
egy másik
számkivetettbe, a kis Myrtle Dunnage-ba szeretett bele.
Olyannyira
szerette, hogy feleségül kérte őt.
Farrat őrmester most elkezdett fel-alá járkálni a gyászolók
között, és
keményebb hangnemre váltott.
– Ő is azt akarta, hogy szeressék ezt a lányt, hogy
bocsássanak meg
neki, és ha valóban szerették volna azon az éjszakán, akkor…
De maguk
persze nem tudták szeretni, mert a nyomába sem érnek az
ő nagy szívének,
és soha nem is fognak. Ez a szomorú igazság. Teddy
ezt
megbocsáthatatlannak tartotta… olyannyira megbocsáthatatlannak, hogy el
akarta hagyni a várost Myrtle-lel, és akkor őt is örökre
elveszítették volna.
Ha befogadták volna ezt a lányt, Teddy még most is
itt lenne közöttünk
ahelyett, hogy aznap éjjel megpróbálta volna bizonyítani a szerelme
erejét.
Szörnyű hibát követett el, nekünk pedig meg kell bocsátanunk neki
ezért.
Épp olyan erősen szerette Tilly Dunnage-ot, mint
ahogyan maguk
gyűlölték. Kérem, próbálják meg ezt egy pillanatra elképzelni…!
Tilly azt
felelte neki, hozzámegy feleségül, és jól tudom, hogy
minden titkuk,
hibájuk, előítéletük és gyarlóságuk ellenére magukat is meghívták
volna,
hogy szemtanúi lehessenek ennek a jeles eseménynek. Sok
sebet
begyógyíthatott volna ez az alkalom, kettejük őszinte és igaz
egybekelése.
Sok sebet begyógyíthatott volna…
Maeből felszakadt egy hang valahonnan nagyon mélyről. Olyan hang
volt ez, mely csak egy édesanya torkából törhet elő.
Tilly minden szót hallott, ám mégis olyan volt,
mintha egy
filmfelvevő kamera lencséjén keresztül látná az egészet.
Látta, hogy a
koporsó fehér színű, és hegyekben áll rajta a koszorú, látta
a több sorban
elnyúló, szép ruhába felöltöztetett, remegő vállak tengerét,
és a tőle
elforduló, könnyes arcok sokaságát: Almanacék lerokkant párosát,
Beaumont-ék merev és komoly alakját, a kövér Lois
pörsenésekkel és
hegekkel teli arcát, miközben kifújja az orrát, az ő
nagyra nőtt csecsemőre
emlékeztető bátyját, Bobbyt, ahogy Nancy és Ruth próbálják
belekarolva
tartani benne a lelket. Marigold valami flaskából
húzott épp egyet, és
persze ott volt Evan is dühtől vöröslő arccal, de nem
volt hajlandó senkire
se ránézni. A rögbijátékosok egy vonalban sorakoztak fel,
válluk
megmerevedett, komor arcukat az égnek emelték, összeszűkült,
könnyben
úszó szemük körül vörös karikák virítottak.
Az őrmester a temetés után hazavitte Tillyt, Molly pedig
felkelt, hogy
a székébe ülve a lánya mellett legyen.
Borzalmas volt a halotti tor, melyet teljes egészében
áthatott a döbbent düh
és a csüggedt szomorúság. Fred és Purl úgy állt a pult
mögött, mint két,
buszmegállóban magára hagyott árva, mivel senkinek sem volt kedve
inni,
és a szendvicsek sem akartak elfogyni. A McSwiney család
egy emberként
összekapaszkodva, elszürkült, merev arccal, megrendülten
foglalt helyet
az asztal körül. Mögöttük a fal tele volt aggatva a
csibészül mosolygó fiú
fényképeivel, melyek mellett ott díszlett a döntő
megnyerése után kapott,
győzelmi zászló is. A csapat tagjai újra és újra azt
mondogatták, „Ő nyerte
meg nekünk a meccset, egyes-egyedül ő!”, és megpróbálták
a zászlót
Edward karba font keze közé dugni.

Másnap Barney a kakaduval a vállán cammogott felfelé

a Dombra, maga
mellett vezetve a tehenet; néhány csirke csipegetve
ballagott a nyomában.
Kikötötte a tehenet a kerítéshez, és letette a kakadut
az egyik karó tetejére,
majd kalapját a keze közt morzsolgatva megállt a lány előtt.
Megpróbálta
felemelni a fejét, hogy lássa az arcát, de képtelen volt
a szemébe nézni.
Tilly nyomorultul érezte magát, folyamatosan reszketett a
sírástól. Bár
teljesen ki volt merülve, az agyában közben fel-alá
cikáztak a mérges
gondolatok és a gyűlölet, melyet saját maga és Dungatar lakói
iránt érzett.
Egy olyan istenhez imádkozott, akiről nem hitte, hogy
eljöhet érte, és
megmentheti. Ahogy Barney-ra pillantott, azt kívánta,
bárcsak megütné
vagy megölelné a fiú, de ő csak az állatokra mutatott, majd
elvékonyodó
hangon így szólt:
– Apa azt mondja, szükséged lehet rájuk, meg amúgy
is otthon kell
nekik.
Tilly imbolyogva ácsorgott előtte, és kinyújtotta felé az egyik
kezét,
ám ő a száját elhúzva elfordult tőle, és szűkölő
nyüszítésre emlékeztető
hangot kiadva, karba font kézzel elbotorkált. Tilly
úgy érezte, menten
megszakad a szíve, és elerőtlenedve leült a lépcsőre, majd
eltorzult arccal
zokogni kezdett.
Graham útra készen, felkantározva várakozott a dobozokkal,
csomagokkal
és a kis, barnásfehér kutyákkal megrakott lovas kocsi
előtt. Edward és
Mae, Elizabeth, Margaret, Mary, Barney, George, Victoria,
Charles és a
kisdedet a karjában tartó Charlotte úgy álltak szorosan
egymás mellett,
akár az egymásnak dőlő, szomorkodó játék babák. Nézték,
ahogy lángra
lobbannak a lakókocsik és a vonatvagonok. Először csak a
füst
gomolygott, majd hörgő lángok törtek elő belőlük, melyek
vörösesnarancssárgás nyelvükkel csapdosva és közben alacsony,
egybefüggő falat
alkotva söpörtek végig a téli gyepen egészen a
szemétdomb széléig.
Mögöttük felharsant egy, a városból feléjük elinduló tűzoltóautó
szirénája,
mely miután odaért, közvetlenül az égő máglya tövében
parkolt le. Néhány
ember szállt ki a kocsiból, odaálltak a McSwiney család
tagjai mellé, majd
kis idő múltán a fejüket csóválva távoztak.
Miután Edward elégedetten, konstatálta, hogy boldog
családi fészküket
egy rakás összedőlt, hamuval beborított törmelékké változtatta,
a család
távozott. Egyetlen pillantást sem vetettek hátra, csak görnyedten
kullogtak
lassan előre, hogy egy másik helyen újrakezdhessék.
Halk, panaszos sóhajtásaik egész életében kísértették Tillyt.
A délután keserű hidegséggel ereszkedett le rá, de
még mindig képtelen
volt visszamenni a házba. A nappali tele volt maradék
anyagokkal – színes
papírsablonokkal és rongyokkal, tekergő fonaldarabkákkal és
cérnagombolyagokkal, tűkkel és rojtokban felfeslett szövetvégekkel
–,
valamint próbababákkal, melyek a vén, sznob Elsbethre, a
felfuvalkodott,
zsák formájú Gertrude-ra, a vézna Monára, a mocskos
szájjal
pletykálkodó Loisra, a kotnyeles, inas vénlányra, Ruthra, vagy
éppen a
csípős nyelvű Beulára emlékeztették. A padlón mindenfelé
gombostűk
hevertek elszórva, melyek úgy néztek ki, mint az elhullott
fenyőtüskék egy
árnyas erdő talaján. Rágyújtott egy újabb cigarettára, és kiitta
 az üvegből a
dinnyepálinka maradékát. Az arca felpuffadt, a szeme
lilára dagadt a sok
sírástól. A haja csomókban lógott a vállára, akár az aloe
vera levelei, a
lábszára és a lábfeje pedig szederjes lett a csípős
hidegtől. Holtsápadtan
álldogált a szemétdomb felől előgomolygó füstben reszketve,
és lefelé
bámult. Odalent a város a szemeit behunyva szendergett.
Hirtelen eszébe jutott Stewart Pettyman riadt tekintete
és a reccsenő
hang, aztán a nyögés, melyet egy olyan, tompa
puffanás követett, mint
amikor egy tehén magatehetetlenül beledől a szalmakazalba.
Amikor
kinyitotta a szemét, maga előtt látta a forró fűben fekvő fiút, ahogy
a feje
természetellenes szögben oldalra nyaklik. Kellemetlen szag áradt
szét,
nyálas szájából vér bugyogott elő. A rövidnadrágja folyékony
fekáliával
telt meg, mely kicsorgott a combjánál.
– Eltört a nyaka. Meghalt, és most már a mennyben
van – hallotta
Farrat őrmester hangját.
Tilly tekintete most átsiklott a sötét, négyszögletes silóra,
mely úgy
meredezett a vasúti sínek mentén, akár egy óriási, élére
állított koporsó.
20.

A dungatariak kisebb csoportokba verődve társalogtak.

Felváltva hol a
fejüket ingatták, hol az arcukhoz kaptak, hol pedig sóhajtoztak,
miközben
gyűlölködő hangnemben beszélték meg a történteket. Farrat
őrmester a
nyája közt sétálgatott, és egy-egy párbeszédbe belehallgatva
igyekezett
megfigyelni a reakcióikat. Nem szűrtek le semmiféle tanulságot
a
prédikációjából, kizárólag arra voltak képesek, hogy tovább
folytassák a
gyűlölködést.
– Ő vette rá, hogy leugorjon!
– Ő gyilkolta meg!
– El van átkozva!
– Az egészet az anyjától örökölte!
Egyik reggel, még nagyon korán, Tilly leosont Pratték
üzletébe, hogy
gyufát és egy kis lisztet vegyen. Purl és Nancy megállt,
hogy megbámulja,
amikor elment mellettük, és szinte érezte, ahogy a
gyűlöletük hegyes
tőrként döf a szívébe. Faith oldalba lökte, amikor
meglátta, hogy a
polcoknál válogat, valaki pedig a háta mögött elszaladva
megcibálta a
haját. Muriel kikapta a kezéből a lisztet és a
pénzt, majd kihajította az
egészet a járdára. Az éjszaka közepén arra riadtak fel,
hogy valakik a
Dombra felhajtva kövekkel dobálják meg a házuk tetejét,
majd a kocsi
motorját felbőgetve a hajlékuk körül keringve ordibálnak:
– Gyilkosok! Boszorkányok!
Anya és lánya nyakig elmerülve a bánatban és az
elhagyatottságban zárt
ajtók mögött élték az életüket, és csak nagyon ritkán
mozdultak ki a
házból. Farrat őrmester szállította nekik a szükséges élelmiszert.
Molly a
takarója redői közé rejtette el a reggeli főtt tojását
és lekváros pirítósát,
vagy épp főtt zöldségdarabokat dugdosott a tolószéke réseibe. Egy-
egy
melegebb napon legyek köröztek a feje fölött. Mostanában alig
beszélt, és
miután felkelt, naphosszat csak a tűzbe bámulva ücsörgött,
miközben öreg,
megsebzett szíve hevesen vert. Tilly csak éjszakánként
hagyta magára,
hogy a mezőkön bolyongjon, vagy gyújtósnak való, kiszáradt
eukaliptuszágak után kutasson. Esténként együtt nézték a
tűzhelyben
táncoló lángokat, és a takaróikat szorosan maguk köré tekerve
hallgatták a
sötét éjszaka hangjait, míg Molly feje le nem billent, és be
nem hunyta a
szemét. A helyiek a még mindig parázsló szemétdombra
szórták le a
szemetüket, melynek égett, kesernyés bűze felkacskaringózott a
Dombig,
és betöltötte a házat.
21.

Lesley a kihalt főutcán ballagott végig egyik

oldalán a feleségével, a
másikon pedig Mona anyjának unokahúgával, Una Pleasance-szel,
aki
most megborzongott a csípős hidegtől.
– Természetesen hozzá vagyok szokva az európai
telekhez. Sok-sok
éven át éltem Milánóban – magyarázta Unának –, ahol
lipicai lovakkal
dolgoztam.
Mona belekarolt a férjébe.
– Lovakat idomított… ugye, Lesley?
– És most Dungatarban laknak? – Una végigpillantott a főutca
mentén
sorakozó, lepukkant üzleteken.
– Kénytelen voltam visszatérni Ausztráliába, amikor az
én drága
édesanyám eltávozott az élők sorából. El kellett rendeznem a
még
folyamatban lévő ügyeit, és már éppen visszatértem volna
Európába,
amikor egy szerencsés véletlennek köszönhetően Beaumont-ék
lecsaptak
rám.
– Bizony lecsaptunk rá – bólogatott Mona.
– De Dungatar kevésbé tűnik…
– Lecsaptak rám, mint mi most önre, Una! – duruzsolta
Lesley,
kedvesen a fiatal nőre mosolyogva.
– Nos, meg is érkeztünk! – mutatott rá egy épületre. –
Ez itt a Station
Hotel… mérföldekre a vasútvonaltól – mondta
ünnepélyesen, majd
nevetve oldalba bökte Unát.
– Nagyon finom a steakjük hasábburgonya körettel –
jegyezte meg
Mona.
– Feltéve persze, hogy kedveli a steaket hasábburgonyával
– tette
hozzá Lesley.
Una a Dombra mutatott.
– Mi van odafent?
Egy pillanatra megálltak, és mind felnéztek a gomolygó füstre,
mely
előbb körülölelte a girbegurba kúszónövénnyel belepett falakat,
majd
továbbúszott a szántóföldek irányába. A ház kéménye körül
kormos
páracsíkok nyúltak fel egészen a felhőkig, mintha csak egy
emberi kéz
ujjai csiklandozták volna meg az égboltot.
– Ott lakik Bolond Molly és Myrtle – felelte Mona
komoran.
– Ó! – bólogatott Una, mint aki pontosan tudja, kikről
van szó.
– Ez pedig itt Pratték boltja – szólalt meg újra
Lesley, megtörve a
pillanatnyi révületet. – Több mérföldes körzetben az egyedüli
vegyeskereskedés, igazi aranybánya! Minden megtalálható náluk – övék
a
pékáru-monopólium, van hentespultjuk, rövidáru- és
vasedényrészlegük,
sőt még állatgyógyászati termékeket is kínálnak. De már közeleg
is felénk
Dungatar leggazdagabb embere!
Pettyman tanácsnok sétálgatott feléjük mosolyogva, és
közben
megakadt a szeme Unán.
– Jó reggelt! – kiáltotta. – A kedves Beaumont család
az én különleges
vendégem társaságában. – Megragadta Una kacsóját, és csókot
lehelt
hosszú, fehér ujjaira.
– Éppen városnéző túrát tartunk Unának, hogy
felfedezhesse az új
otthonát.
– De kérem, engedje meg…! – tolakodott előre a kezét
dörzsölve és az
ajkát nyalogatva Pettyman, miközben meleg, párás lehelete láthatóvá
vált a
csípős, téli levegőben. – Örömmel körbevezetem Miss Pleasance-t
a
megye személygépkocsiján, elvégre is az én vendégem. –
Belekarolt, és
azzal sarkon perdülve el is indultak az autó irányába. –
Először
végighajtunk a patak mentén, hogy megszemléljünk néhányat
a távolabb
eső birtokok közül, azután pedig… – Kinyitotta a kocsi
ajtaját, besegítette
Unát az anyósülésre, majd kalapját megemelve odabiccentett a
járdán
ácsorgó, faképnél hagyott Monának és Lesley-nek, és már
el is vitte
magával az új lányt.
– Ennek aztán van bőr a képén! – méltatlankodott Lesley.
Tilly a falnak dőlve üldögélt, és a szürkés párafelhő
mögül kirajzolódó,
ovális, zöldes-szürkés, sártól dagadó rögbipályára bámult
lefelé, mely a
sötét autók és a szurkolók gyűrűjében most úgy festett, mint
egy emberi
szem, amelynek szemhéjához körben hozzátapadtak a
könnycseppek. Az
aprócska figurák a pálya egyik végétől a másikig csúszkáltak,
a karjukra
felkötött, fekete szalagok ostorként csapkodtak a szélben, ahogy
a
babszem nagyságú labda után nyúltak, mialatt a csapatot
támogató
rajongók üvöltözve szórták szitkaikat az ellenfélre. Tudta,
hogy
ellenszenvüket a kétségbeesett düh és a lesújtó bánat
táplálja. Kiáltásaik
zaja nekiverődött a hatalmas silónak, melyről visszapattanva
felért hozzá
is, majd továbbgyűrűzve egészen a füstbe burkolózó, elkerített
kifutókig
elhallatszott.
A felhőkből szemerkélő eső előbb felerősödött, aztán úgy
elkezdett
zuhogni, mintha valaki óriási függönyöket lógatott volna le
odafentről, és
záporozva hullt alá az autók és Tillyék házának tetején
kopogva. Rázúdult
az ablakokra, és lehajlította a zöldségek levelét is
Barney kertjében. Egy
dízelmozdony indult el felbőgve a dungatari vasútállomásról,
melynek
személyszállító kupéi üresen kongtak. A Domb oldalában
valamivel
lejjebb kikötött tehén előbb abbahagyta a jóleső kérődzést, hogy
hallja, mi
történik körülötte, majd a hátsóját a vihar felé fordította úgy,
hogy az erős
szélben lebegő fülei most majdnem teljesen eltakarták a
szemét. A
játékosok megálltak, és tanácstalanul tébláboltak a szürke,
átlátszatlan
páratömegben, míg az eső alább nem hagyott valamelyest,
majd újra
folytatták a meccset.
Tilly attól tartott, hogy egy esetleges vereség mindenkit odacsődítene
hozzá, hogy az esőtől csuromvizesre ázva kitódulnának a
rögbipálya
kapuján, és ökölbe szorított kezüket rázva, bosszúra
szomjazva
felhömpölyögnének a Dombra. Várt, míg meg nem szólalt odalent
a kürt
hangja, melyet a tömeg gyér tapsa kísért. A
kakadu taraját az égnek
meresztve bólintott egyet, majd megemelte az egyik lábát
a veranda
korlátján… ám ezúttal Dungatar vesztett, és az utolsó
lehetőségét is
elszalasztva, nem jutott be a döntőbe. Az autók
kigurultak a kijáraton, és
elhajtottak a szélrózsa minden irányába.
Tilly belépett a házba, ahol Molly egy újságot lapozgatott.
– Ó, csak te vagy az…!
Tilly végignézett az anyján, tekintete a kopott, durva
szövésű
vászonkendője alól előbukkanó, csontos vállára siklott.
– Nem, nemcsak rólam van szó, hanem kettőnkről. Már
csak mi
maradtunk egymásnak – helyesbített.
Leült egy kicsit varrogatni, de alig telt el egy kis idő,
Molly új,
készülő ruhájának szegélyébe dugva biztonságba helyezte a
varrótűt, és
megdörzsölte a szemét. Rámeredt Teddy régi székére, aztán
a faládára,
ahová mindig fel szokta dobni a lábát, majd
belefeledkezett a tűzhelyben
narancssárgán pattogó lángok táncának látványába. Molly
kiterítette az
újságot a konyhaasztalra, és orra hegyéig kitolt, bifokális
szemüvege
lencséjén át hunyorogva így szólt:
– Szükségem van a szemüvegemre, hová tüntetted el már
megint?
Tilly odanyúlt, és visszafordította az addig fejjel lefelé álló
Winyerp és
Dungatar Város Összevont Hírmondóját a helyes irányba.
– Nos, úgy tűnik, szereztek egy másik varrónőt Melbourne-
ből –
szólalt meg újra Molly sunyi mosollyal az arcán. –
Most aztán bajban
lesznek; hosszú, tömött sorokban fogják őt követni a
Singer varrógéppel
házaló ügynökök, akik, miután feldúlták a vidéket,
megtört szívű,
megrontott szűzlányok garmadáját hagyják majd maguk után.
Tilly az anyja válla fölött átpillantva belekukkantott a lapba.
Megakadt
a szeme egy állandó rovaton, melyet Beula jegyzett,
és az „Azt
csicseregték a verebek…” címet viselte. Közvetlenül alatta az
alábbi felirat
harsogott: „Hozzánk is bekopogtatott a világszínvonalú divat!”
A cikk
mellé biggyesztett fényképen a Dungatari Társadalmi Egylet
elnöke,
főtitkára és kincstárnoka feszített – mindegyikük egy-egy
Tilly által
elkészített ruhakreációban –, és egy rideg tekintetű, ifjú
hölgyre
mosolyogtak, akinek a homloka közepén háromszög alakban
nőtt le a
haja.
„Dungatar városa sok szeretettel üdvözli Miss Una Pleasance-
t, aki
elhozta magával hozzánk figyelemre méltó ruhakészítői
tehetségét.
Közösségünk nevében a Dungatari Társadalmi Egylet tagjai
fogadták őt,
és már alig várjuk, hogy Le Salon névre hallgató női
szabósága
ünnepélyes keretek között megnyissa kapuit. Miss Pleasance
jelenleg
Pettyman tanácsnok és neje vendégszeretetét élvezi, üzlethelyisége
pedig
átmenetileg az ő házukban kap helyet. A nagyszabású
megnyitóra július
14-én, délután két órakor kerül sor. Hölgyvendégeinket
arra kérjük,
hozzanak magukkal valami ropogtatnivalót!”
Másnap reggel az első dolog, amit meghallottak, a
Triumph Glória járó
motorjának berregése volt, ahogy begördült a ház elé, és
megállt a
gyepen. Tilly odaosont a hátsó ajtóhoz, és kikukucskált. Lesley
ült a volán
mögött, a hátsó ülésen pedig egy zsebkendőt az orra
elé tartva Elsbeth
várakozott. Közvetlenül mellette az új varrónő foglalt
helyet, aki kifelé
bámult a veranda oszlopain felkúszó lilaakácra, mely
mostanra már a
tetőn is átívelt. Mona a verandán állt, és egy lovaglópálcát
pörgetett körbekörbe az ujjai között. Tilly kinyitotta az ajtót.
– Anyám üzeni, hogy szüksége van… minden olyan dologra, ami
még
csak félig készült el nekem, neki és Trudynak, meg
Murielnek…
Loisnak… és…
– A hangja erejét vesztve elhalt.
Tilly karba font kézzel nekidőlt az ajtófélfának.
Mona kihúzta magát.
– Megkaphatnánk őket?
– Nem.
– Ó! – Mona visszaszaladt az autóhoz, és behajolt az
ablakon, hogy
váltson pár szót az anyjával. Rövid diskurzus zajlott le
kettejük között,
melyből kihallatszottak a veszekedés felhangjai, majd Mona némi
habozás
után ismét fellépett a verandára.
– De miért nem?
– Mert az még senkinek sem jutott eszébe, hogy fizetni
is kéne! –
válaszolta Tilly, és azzal olyan svunggal vágta be az ajtót Mona
orra előtt,
hogy az amúgy is gyenge alapokon álló ház jó egy
centiméternyit lejjebb
süppedt a földbe.
Aznap este valaki óvatosan kopogott.
– Én vagyok az! – hallatszott Farrat őrmester halk
hangja. Amikor
Tilly ajtót nyitott neki, az őrmester a verandán állt fekete
vászonból varrt
gauchonadrágban{19}, fehér kozákingben, vörös, steppelt
mellényben;
széles karimájú, fekete kalapját vagányan oldalra csapta.
Egy fehér
papírcsomagot tartott az egyik kezében, a másikkal pedig
elővarázsolt a
mellénye alól egy barna, hosszú nyakú üveget, majd a
magasba emelte,
miközben a válla körül egy csapat éjjeli lepke körözött. –
Ez Scotty egyik
legjobb főzete – mondta széles vigyorral.
Tilly kinyitotta a külső ajtót.
– Egy kis lefekvés előtti itókát, Molly? – ajánlgatta
az őrmester.
Tilly három jéghidegre hűtött poharat tett le az asztalra,
Farrat
őrmester pedig töltött. Kibontotta a csomagot, amit hozott.
– Van számodra egy jó kis kihívásom. Nemrégiben arról
olvastam,
hogyan igázták le a spanyol hódítók Dél-Amerikát, és
lenne itt egy viselet
a ruhatáramból, ami némi változtatásra szorul. – A
rendőrfőnök felállt, és
egy parányi matador jelmezt szorított kövérkés alakja köré.
Világoszöld
selyembrokát anyagból varrt, gyöngyökkel gazdagon díszített ruha
tárult a
szemük elé, melynek a szélét arany lamészegély és
bojtok díszítették. –
Gondoltam, talán improvizálhatnál rá néhány toldást, mely
hasonló az
eredetihez, vagy legalább szépen belesimul az öltözék csillogó
jellegébe.
Dungatar egyedüli valóban kreatív alkotójának igazán nem
jelent gondot
pár furfangos megoldással megejtenie rajta ezeket az
átalakításokat,
nemde?
– Hallom, új varrónő érkezett a városba – felelte
Tilly.
Az őrmester megvonta a vállát.
– Kétlem, hogy világlátott lenne, és bármilyen komolyabb
képzésben
részesült volna – mondta, miközben lepillantott fényesen
ragyogó, zöld
szerelésére –, de persze kiderül majd… a soron következő
adománygyűjtő
fesztivál alkalmával. – Reményteli tekintettel felpillantott
a lányra, ám ő
semmiféle érdeklődést nem tanúsított a téma iránt. Az
őrmester így
folytatta: – A társadalmi egylet szervezi, és lesz
sportünnepély és
bridzsverseny, napközben természetesen frissítőkkel… meg egy
koncert is
– felolvasóest és versmondás. Winyerp és Itheca
városa is részt vesz az
eseményen… és díjakat is osztanak majd. Benne van az
e heti újságban,
meg Pratték kirakatába is kitették.
Tilly megtapogatta a gyöngyökkel kivert matadormaskarát, és
elmosolyodott.
– Tudtam, hogy egy kis kézimunka jobb kedvre derít majd! –
nézett rá
az őrmester sugárzó arccal. Helyet foglalt a tűz
melletti karosszékben, és
hátradőlve feldobta Teddy faládájára bőrpapucsba bújtatott lábát.
– Igen – felelte Tilly, miközben elmélázott, vajon
mit szólnának
párizsi mesterei – Balmain, Balenciaga, Dior –, ha
meglátnák Farrat
őrmestert csillogó, zöld matador ruhájában végiglibegni a
kifutón.
– Azt mondta, felolvasóest és versmondás is lesz? –
kérdezte Tilly,
nagyot kortyolva a poharából.
– Eggen, felettébb kulturális eseménynek nézünk elébe! –
felelte az
őrmester.
22.

William egy viharvert nyugágyba süppedt a hátsó „terrasse”-

on, melyet
korábban csak tornácnak hívtak. Erősen állapotos felesége
odabent
ücsörögve a körmét reszelgette, miközben a telefonkagylót
tokája hájas
lebernyegei és a válla közé szorítva cseverészett.
– …nos, én ma azt mondtam Elsbethnek, semmi reményünk sincs rá,
hogy visszakapjuk a félkész ruháinkat; tudod, az elmebaj
örökletes…
Több mint valószínű, hogy Molly meggyilkolt valakit, mielőtt
idejött,
úgyhogy csak a Jóisten tudja, most mire készülhetnek abban
a
koszfészekben odafent a Dombon… Beula azt is látta,
ahogy tehenet fej,
meg lejár fényes nappal a patakpartra gyújtóst
lopni, mint egy paraszt!
Egyáltalán nem úgy tűnik, mintha bűnösnek érezné magát,
úgyhogy
mondtam is Elsbethnek, hála az égnek, hogy itt van nekünk
Una…
– Valóban – morogta maga elé William –, ez most a
legfontosabb. – A
nyugágya alá nyúlva megmarkolta a whiskysüveg nyakát,
és jócskán
töltött belőle a poharába, majd magasra emelve feltartotta
a szeme elé, és a
borostyánszín folyadékon keresztül nézte a kifutóban ugrató
lovakat.
– Majd előveszem William csekkfüzetét, viszont tényleg csak
azután
lenne időszerű felújítanom a ruhatáramat, hogy már megvan
a baba…
most rohannom kell, Lesley jött meg a kocsival, majd ott
találkozunk!
William várt, míg a cipősarkak sietős kopogása elhalt, és
becsapódott
a bejárati ajtó, azután nagyot sóhajtott, legurította a
whiskyjét, újratöltötte
a poharát, nekiveregette a pipáját a karfának, majd a
dohánya után nyúlt.
Una Pleasance Marigoldék ajtajának küszöbén állt tengerészkék, A
vonalú
szoknyájában és hozzáillő körömcipőjében, melynek orrán csíkos
díszítés
ékeskedett.
– Kérem, vegye le a cipőjét! – szólt rá
sorban érkező vendégeire,
mielőtt azok ráléptek volna Marigold felpolírozott, hófehér
padlójára.
Beula fel-alá sétált a ruhaszalonban, és a fényképeket
bámulta,
miközben a szegőléceket és a mennyezet alatti párkányt
ellenőrizte, vajon
talál-e rajtuk port.
– Milyen rendkívüli ez a kredenc! – jegyezte meg a
legfelső fiókját
kihúzva.
– Antik darab… még a nagymamámé volt – felelte
Marigold, és
közben azon aggódott, nehogy meglátszódjanak Beula
ujjlenyomatai a
fényezésen.
– Én minden régi szemetet kihajítottam, ami a nagyanyám
után maradt
– mondta Beula.
Abban a pillanatban Lois ment el mellette, aki Mrs. Almanacot
tolta
maga előtt a tolószékében, melynek kereke sárpettyektől
tarkállott, a
tengelyéről pedig csöpögött az olaj. Marigold összerezzent,
majd
beszaladt a szobájába, felkapott egy zacskó Bex-féle fejfájás-
csillapítót, és
a fejét hátradöntve kitátotta a száját. Megborzongott,
amikor a por a
tölcsér alakúra formált papírzacskóból a nyelve hegyére
csusszant, majd
az éjjeliszekrényére odakészített szérumosüveg után nyúlt,
letekerte a
kupakját, és nagyot húzott belőle. Beula épp akkor rontott
rá.
– Ó, megint az idegeid, ugye? – kérdezte zavartan.
Rámosolygott, majd gyorsan kihátrált. Marigold a nyakán
éktelenkedő
ekcémájához nyúlt, azután ismét nagyot kortyolt az üvegből,
és biztos, ami
biztos, bekapott még két ón-oxid tablettát is. Odakint a
szalonban Beula
kiválasztott egy sarokban álló széket, hogy mindent jól
lásson, majd karba
font kézzel és felszegett állal helyet foglalt fehér
blúzában és csenevész
lábait eltakaró, skót kockás szoknyájában. A többi hölgy
a műanyag
székeken üldögélt, és enyhén szalmiákszesz ízű teáját
szürcsölgette, időről
időre udvariaskodó ciccegéssel elutasítva a körbekínált
krémes
süteményeket. Ahogy Lois lezuttyant Ruth Dimm mellé a
kanapéra,
áporodott szag kezdett el terjengeni a levegőben, amitől Ruth
fintorogva
egy zsebkendőt tartott az orra elé, és inkább felállt, hogy
az ajtó mellől
szemlélje tovább az eseményeket. Azután Muriel Pratt
okozott kisebbfajta
felbolydulást azzal, hogy megjelent egy olyan ruhában, „amit
az a
boszorkány varrt, csak hogy megmutassa, mihez vannak
szokva”. Una
közelebbről is megszemlélte az öltözékét, majd odalépett a saját
bemutatóállványa mellé.
A Le Salon megnyitójára Una elhozott magával egy kis
válogatást a
saját mintadarabjai közül. A sarokban egy próbababa állt,
amelyet mezei
virágok mintáival teleszórt, elölgombolós krepp házi ruhába
öltöztettek
fel, és fidres-fodros gallérjához remekül passzolt buggyos
ingujja. A
próbababa lábfejére mexikói mokaszint húztak, a fejébe pedig
egy
keskeny karimájú, empire stílusú szalma főkötőt nyomtak.
Az összeállítást
egyenesen Rockman Bourke Street-i üzletéből hozták ide, mely
kifejezetten a „teltebb formákkal rendelkező” hölgyekre
specializálódott.
Amikor Purl befutott, ledobott egy tálca behorpadt tetejű,
piskótatésztás süteményt az asztalra, majd mindenkit köszöntött:
– Szép jó napot! – Aztán Una felé fordult, és
tetőtől talpig alaposan
végigmérte. – Ha besokallna Evantől és Marigoldtól, csak
telepítse át a
sátorfáját hozzánk, a kocsmába! – Azzal rágyújtott egy
füstszűrös Turf
cigarettára, és miközben egy hamutartó után kutatva
körbenézett,
megakadt a szeme a próbababán. – Ez ugye az egyik
első darab, amit a
varróiskolában csináltak? – kérdezte érdeklődve.
Beula Beaumont-ékra pillantott, akik úgy álltak ott az ablak előtt
zord
képet vágva, mintha egyenesen egy 1893-ban lencsevégre
kapott esküvői
csoportképről léptek volna le.
– Te jó ég, milyen szépen kikerekedtél már, Gert… akarom
mondani,
Trudy! Mikorra is várod pontosan?
Mona ismét körbekínálta a süteményestálcát. Nemsokára mindenkinek
a csészealjára került citromos szelet, kekszes őzgerinc,
fahéjas
teasütemény és rózsaszín krémmel töltött kókuszkocka, majd
látványosan
elkezdték felcsipegetni a keblükre lehulló morzsákat és
kókuszdarabkákat.
Ahogy Marigold vöröslő arccal és remegve visszatért,
vissza a
túlzsúfolt szobába, Mona azonnal a kezébe nyomott egy csésze
teát, és egy
krémes sütit dugott a csészealjára. Nancy épp akkor
masírozott be a háta
mögött az ajtón, és egyenesen beleütközött Marigoldba, aminek
az lett az
eredménye, hogy a csésze és a csészealj is a szőnyegen
landolt. Marigold
elesett, és arccal előre a kiloccsant teába zuhant.
A krém szétkenődött az
orcáján, a sütemény két, kerek formára vágott
piskótatésztája pedig két
oldalról a füléhez tapadt. A kotkodácsoló, virágmintás
ruhákba öltözött
hölgyek felsegítették, és az ágyához kísérték, majd miután
végre mindenki
visszatért, Elsbeth az asztalhoz lépve hangos tapssal
jelezte, hogy
belekezdene az összejövetel hivatalos részébe.
– Mindnyájan sok szeretettel üdvözöljük Unát Dungatarban, és
kívánjuk, hogy…
Abban a pillanatban Trudy elbődült, mint egy emésztési
gondokkal
küszködő tehén, és előrehajolva kétrét görnyedt. Ezután
olyan hangot
lehetett hallani, mint amikor egy vízzel teli zacskó
szétreped, majd
rózsaszín folyadék csorgott elő a szoknyája alól, mely a
lába körül
sötétebb árnyalatúra festette a szőnyeget. A pocakja úgy
elkezdett
hullámzani, mintha forró vasvillájával maga az ördög
böködte volna
odabentről. Trudy négykézlábra ereszkedett, és ordított. Purl
egyetlen
korttyal felhörpintette a maradék teáját, felkapta a
süteményét, majd sietve
távozott. Lesley elájult, Lois a bokájánál fogva húzta ki a
szobából. Mona
ledermedve figyelte, ahogy a sógornője épp a lába előtt készül
megszülni.
A szájához kapott, majd öklendezve kirohant.
Elsbeth arca karmazsinvörösre váltott, miközben azt üvöltözte:
– Doktort, hívjátok a doktort!
– Dehát nincs is a városban orvos! – jegyezte meg Beula.
– Szerezzetek valakit! – vetette oda Elsbeth, majd
letérdelt Trudy
mellé. – Ne csinálj már jelenetet! – szólt rá a
menyére.
Trudy ismét elbődült.
Elsbeth erre ordítozni kezdett:
– Fogd már be, te hülye boltoslány! Csak a gyerek jön!
Lesley a hátán feküdt kiterítve a gyepen, miközben Lois
úgy próbált bele
újra életet lehelni, hogy végigverette a slauggal. A férfi
parókáját lemosta
a fejéről a vízzuhatag, úgy hevert ott a fűben,
mint egy eldobott zacskó.
Monának háromszor is sikerült lefullasztania a Triumph
Gloriát, mire el
tudott indulni, utána viszont olyan lendületet kapott,
hogy a gyepre
felszaladva letarolta Marigold elülső kerítését, és ahogy
elhajtott, az
üvöltve bömbölő motorból égett szag áradt, mivel elfelejtette
kiengedni a
kéziféket. Emlékbe otthagyta nekik az első lökhárítót, mely most az
egyik
megdőlt kerítéskarón fityegett. Purl bekocogott az utcasarokról,
és közben
azt kiabálta:
– Már jön is! Már jön is!
Lois továbbadta a hírt Unának:
– Már jön is!
Una pedig Elsbethhez fordult:
– Már jön is!
Trudy vonítva ordibált.
– Fejezd be a sikítozást! – rivallt rá Elsbeth.
A két fájás közti, rövid szünetben Trudy
összeszorított fogakkal
felmorrant.
– Az egészről a fiad tehet, te vén szipirtyó! Takarodj
mellőlem, vagy
mindenkinek elmesélem, milyen is vagy valójában!
Húszpercnyi vajúdást követően Felicity-Joy Elsbeth Beaumont
kicsusszant anyja nyálkás, bozontos combközéből a verőfényes délutánba,
és közvetlenül Marigold sterilizált lepedői mellett
landolt, miközben Mr.
Almanac tisztes távolságot tartva követte az eseményeket.
Beula Harridene közelebb hajolt Loishoz:
– Még csak nyolc hónapja házasok.
Aznap este Evan arra ért haza, hogy az udvarukat felszántották, a
kerítést
lerombolta valaki, a ház összes ajtaja és ablaka
nyitva áll, és valamilyen
furcsa szag terjeng a szobákban. A szőnyeg közepén
hatalmas folt
éktelenkedett, melyre egy rakás piszkos törölközőt szórtak.
A
törölközőhalom tetején ott díszelgett az aszpikban remegő májra
hasonlító
méhlepény, melyet már a legyek is körbedongtak. Marigold
még mindig
teljesen felöltözve, öntudatlan állapotban feküdt az ágyában.
23.

Tillyék kapufélfája előtt három winyerpi asszony

álldogált, miközben az
izzó szemétdombról feléjük szálló pernye megtelepedett a
kalapjukon és a
vállukon. Ámuldozva csodálták meg a kertet. A lilaakác
teljesen
kivirágzott már, ibolyaszín szirmú, lecsüngő fürtjei teljesen
beborították a
házat. A sarkokból mirtusz kúszott elő, melynek indái
keresztbe-kasul
behálózták a veranda léceit, fényes, zöld levelekkel és
ragyogó fehér
virágokkal árasztva el az egész tornácot. A fal mellett vörös,
fehér és kék
rododendronok bontogatták tölcsér formájú szirmaikat, a ház mind
a négy
sarkán egy-egy cseresznyepiros és karmazsinvörös színárnyalatban
tündöklő, tekintélyt parancsoló leander díszlett. Rózsaszín, illatozó
boroszlánbokrok sorakoztak mindenfelé elszórva, a piros gyűszűvirágok
pedig úgy hajladoztak a lágyan lengedező szélben, akár a
hajóról búcsút
intő utazók. Egymással összenőtt hortenzia-, jázmin- és
sarkantyúfűszigetek vették körbe a víztartály állványát, mely
mellett magas
szárúra megnőtt gyöngyvirágtakaró terült el. Bársonyvirágtövek
sorjáztak
egymás mellett guggolva, akár az őrszemek ott, ahol egykor
a kerítés állt.
A levegő egyszerre telt meg a kert parfümös illatával és
a belekeveredő
csípős, kesernyés bűzzel, melyet az égő szeméthalom árasztott
magából. A
zöldségeskert dél felé nézett: fényes, zöld-fehér spenótleveleken
simított
végig a susogó szellő, bongyor sárgarépalevelek emelkedtek ki
a sápadt
fokhagyma- és vöröshagymaszárak mellett, és rebarbara nőtt a
zöldellő
sövény mentén, mely körbekerítette a konyhakertet. A bozót
külső ívén a
gyógynövények zöldelltek.
Molly kinyitotta az ajtót, és hátraszólt.
– Egy rakás Fingfalváról szalajtott, vén szatyor épp
birtokháborítást
követ el odakint.
Tilly odaért mögé.
– Miben segíthetek?
– A kertje, az valami… – szólalt meg egy idősebb
hölgy áradozva. –
Pedig még be sem köszöntött a tavasz.
– Az is hamarosan itt lesz – válaszolta Tilly. –
Nagyon jót tesz a
növényeknek az idehömpölygő hamu, és sokat süt a nap is
idefent.
Egy csinos fiatalasszony, aki a csípőjén egy gyereket
tartott, most
megfordult, és a szemétdomb felé pillantott.
– Miért nem tesz semmit az önkormányzat azért, hogy
megfékezze a
tüzet?
– Megpróbálnak minket kifüstölni innen – felelte Molly.
– De nem fog
sikerülni nekik. Már rég hozzászoktunk, hogy cudarul bánnak
velünk.
– Mit tehetek önökért? – kérdezte Tilly.
– Kíváncsiak voltunk, vajon szokott-e még varrni.
– Szoktunk, de az maguknak pénzbe fog kerülni –
válaszolt a lánya
helyett Molly.
Tilly felemelte az egyik kezét, és mosolyogva befogta az anyja
száját.
– Mit szeretnének?
– Nos, én egy ruhát a keresztelőre…
– Én pedig valami könnyű, mindennapi viseletet…
– …meg egy új báli ruha is jó lenne, persze csak ha
ön… mármint, ha
ez egyáltalán lehetséges.
Molly elrántotta a szája elől Tilly kezét, majd előhúzott
egy
mérőszalagot a térdét takaró pokróc alól, és így szólt:
– Természetesen… Most pedig vetkőzzenek le!
Molly újra a szabóolló ismerős surrogására ébredt, ahogy az
végigsiklott
az anyagba vágva a faasztalon, és amikor belépett
a konyhába, nem a
forrón gőzölgő zabkása várta, hanem Tilly varrógép
fölé görnyedő
alakja. A lány lába körül, a padlón elszórva levágott
szatén, velúr,
gyapjúkrepp, asztrahán, bordázott selyem, valamint rózsaszín és
zöld taft
szövetdarabok hevertek szanaszéjjel, melyek mindegyike kivétel
nélkül
remek dekorációs alapanyagot biztosított a tolószékéhez. A kicsiny
viskó
ismét a Singer varrógép zümmögő, tompán zakatoló zajától
zengett, az
ollószárak pedig megállás nélkül csattogtak, amikor Tilly
szabadjára
engedte őket.
Késő délután Molly a verandán állva figyelte a
lenyugvó nap utolsó,
már gyengén pislákoló sugarait. Abban a pillanatban, ahogy
az utolsó
erőtlen fénnyaláb is visszahúzódott a horizont mögé, egy
csenevész nő
alakja tűnt fel, aki mindkét kezében egy-egy bőröndöt
cipelve masírozott
felfelé a Dombon. Molly a nő haját nézte, mely
a homloka közepén
háromszög alakban lenőtt, és megakadt a szeme a nő
sötét árnyalatúra
kirúzsozott ajka fölött díszlő anyajegyén. Peckesen
kicsúcsosodó
mellbimbói hegyén, melyeket körberajzolt passzentos felsője,
valamint a
ceruzaszoknyáját szinte átdöfő medencecsontjain megült a
levegőben
terjengő pernye.
– Tilly itthon van? – kérdezte.
– Tán ismeri őt?
– Nem igazán.
– De csak hallott már róla…
– Mondhatjuk.
– Mindjárt gondoltam. – Molly tolószékét a bejárati ajtó
felé
fordította. – Tilly! Úgy tűnik, ma éjjel Gloria Swanson
száll meg nálunk! –
kiáltotta.
Una a nyakához kapott, és ijedtnek tűnt.
Felkapcsolódott a veranda lámpája.
– Pár hónapja láttuk a Déltengert – magyarázta Tilly a
szúnyoghálós
ajtó mögül. A vállára egy konyharuhát dobott, a kezében
krumplinyomót
tartott.
– Una Pleasance vagyok – mutatkozott be a hölgy.
Tilly erre egy szót sem szólt.
– Én vagyok az új…
– Igen, tudom – vágott a szavába Tilly.
– Akkor rögtön a tárgyra is térnék. Attól
tartok, egyszerre túl sok
megrendeléssel árasztottak el, ezért szükségem lenne
valakire, aki tud
varrni.
– Varrni?
Una kis szünetet tartott.
– Igen, javarészt szegésről, cipzárbevarrásról és
szűkítésről,
kiengedésről lenne szó. Az egész rendkívül egyszerű.
– Nos, attól tartok, rossz helyen kopogtat. Én
szakképzett női szabó
vagyok. Önnek olyasvalakire lenne szüksége, aki egyszerűen csak
ügyesen
bánik a tűvel és a cérnával – válaszolta Tilly, és azzal
becsukta az orra előtt
az ajtót.
– Fizetnék is érte! – kiáltott utána Una.
Ám Tilly már eltűnt odabent, ő pedig kint maradt
a veranda sárga
fényű lámpája alatt röpködő éjjeli lepkék társaságában;
a távolból
felhallatszott a ciripelő tücskök és a kuruttyoló békák
muzsikája.
– Ó – derült fel egyszeriben Molly arca –, ez nagyon
jó, a filmben is
pont így volt! Ahogy meg tudja rebegtetni a pilláit, és ahogy
elővillannak
a fehér fogai, amikor elhúzza oldalra a felső ajkát!
Remekül áll önnek!
Mrs. Flynt, aki Winyerpből érkezett, most Tilly tükre elé
állva csodálta
meg az új öltözékét – egy fehér selyemszaténból varrt női
overallt, melyet
szórt bársony rózsaminták díszítettek.
– Ez annyira, de annyira…! Egész egyszerűen bámulatos! Lefogadom,
senki más nem olyan bevállalós, hogy ilyesmit viseljen!
– Remekül áll! – dicsérte meg Tilly. – Jól hallottam,
hogy mostanában
hangversenyt rendeznek?
– Igen – válaszolta Mrs. Flynt. – Felolvasóest és
versmondás is lesz.
Mrs. Beaumont mostanában beszédtechnika-órákat tart a dungatariaknak.
Eltökélt szándéka megverni minket bridzsben is.
– Ha a kivagyiságról van szó, ő mindig az elsők közt
tolong a sorban
– jegyezte meg Tilly. – Ki kellene őt hívniuk
éneklés és tánc kategóriában
is!
– Attól tartok, egyikben sem jeleskedünk túlzottan.
– Akkor mit szólnának egy színdarabhoz? Ki lehetne osztani
a legjobb
színésznői alakításért, a legjobb díszletért és a legjobb
jelmezért járó díjat
is – vetette fel Tilly az ötletet.
Mrs. Flynt arca felderült.
– Egy darabot színpadra állítani mindig olyan remek szórakozás!
Az
emberekből általában egyszerre hozza ki a legjobbat és a
legrosszabbat,
nem gondolja?
Purl azt tette, amit ilyenkor egy jó bárpultos csinálni
szokott. Nyugtatólag
megveregette William csuklóját.
– Ez az egész egy rémálom! – fakadt ki az újdonsült
apa. – Fogalmam
sem volt róla, hogy ez ilyen lesz. Olyan a szaga, mint a
megsavanyodott
tejnek, az egész ágyat beborítja valami fanyar,
rózsaszínes-darabos
váladék, a baba pedig olyan nyálas és lagymatag… annyira
magányosnak
érzem magam. Különben is fiút akartam.
– Ha egyszer felnő, talán majd a nagyapjára fog
hasonlítani… úgy
értem, apai vonalon… a te édesapádra, William –
vigasztalgatta Purl.
Az ifjú férj felemelte a fejét a törlőrongyról, és
megpróbált a
kocsmárosnéra összpontosítani.
– Te jól ismerted őt, ugye?
– Én nagyon jól ismertem.
Fred és a pult végében italozgató többi vendég hevesen
bólogatni
kezdett. Purl aztán igazán jól ismerte őt.
– Nem volt túl jó apa – jegyezte meg William. A
pultnál ülők egy
emberként rázták meg a fejüket. Figyelték, ahogy egyik poharat
gurítja le
a másik után, majd újra megpróbálja felvenni a szemkontaktust
Purllel. –
És van még más is.
– Micsoda?
William az ujjával közelebb intette az asszonyt, és
amikor már
egészen közel hajolt hozzá, nagyon hangosan
belesuttogott a
fülbevalójába.
– Nem igazán szeretem már a feleségemet.
A pultnál ülők most ismét bólogatni kezdtek.
– Ó, édes istenem! – kiáltotta el magát William.
Az italozók most inkább tapintatosan kifelé bámultak az
ablakon, és
Freddel együtt leküldtek még pár sört, és elszívtak jó néhány
cigarettát.
24.

Marigold nem volt odakint az előkertben, ezért Lois

odalopakodott az
ajtóhoz, és halkan bekopogott.
– Időpontra jöttél?
Lois meglepetésében ugrott egyet. Marigold jelent meg az
ajtóban kék
otthonkában, a térdén gumival rögzített térdvédővel,
zuhanyzósapkával a
fején, könyékig érő vászonkesztyűben. Az orra elé kendőt
kötött, mint a
haramiák, a kezében egy doboz fényesítő viaszt és egy zsíros
törlőkendőt
tartott.
– Kértél időpontot? – kérdezte.
– Igen.
– Van nálad bársony?
– Nincs, csak ruhapróba lesz. Nem mondta? – kérdezett vissza
Lois.
– Akkor már ki lett szabva?
– Már csak némi méretre igazítás van hátra.
– Rendben, amíg nem bársony… mindenhová beeszi magát.
Utálom,
amikor bársonyt vagy vásznat vág. Olyankor a levegőben
mindenhol
felszálló szöszök repkednek.
Lois a körmét pattintgatta.
– Nos, akkor jobb lesz, ha bemész, de kérlek, vedd le a
cipődet… az
előbb porszívóztam! Lehetőleg a szőnyeg szélén lépkedj, mert
a közepe
kezd kikopni. Fel is kellett emelnem a bérleti díját.
„Ami azt jelenti, hogy ő is megint emeli majd az
árait” – gondolta
Lois.
Marigold elővett egy tiszta zsebkendőt, majd az ajtó
gombját
elfordítva beengedte Loist, és figyelte, ahogy a fal
mellett
végigóvatoskodik Una szobájáig, és finoman bekopog. Una kinyitotta
az
ajtót, és körbekukkantott.
– Hol van most?
– Odakint csiszatolja a verandát.
Una elfordult, míg Lois belebújt az új ruhájába. A felső része
merev
volt, a dereka viszont lazára lett engedve, és vidám,
harmonikaszerű
berakások díszítették. Amikor Una ismét visszafordult, ragyogó
szemmel
nézett Loisra, és az alsó ajkába harapott. A ruha erősen
feszült vállban, a
nyakvonal viszont túl bőre sikeredett, az anyag ráncot
vetett a
mellvarrásnál, a derékvonal a has fölé csúszott, amitől
lelapultak a
berakások, a szoknyarész pedig jóval Lois térde fölé lógott.
– Jól áll! – dicsérte meg Una. – Tíz shilling lesz.
Evan odakint várakozott a ház előtt álló perui borsfa
mögött. Lois
gondosan ráhajtotta a karjára a ruháját, majd megállt az
udvarban, ahol
Marigold verette le slauggal a leveleket a járdáról. Beula
közelgett feléjük,
és megállt beszélgetni velük. Míg az asszonyok
pletykálkodtak, Evan
beosont a hátsó ajtón, és lábujjhegyen lépkedve belépett
Una szobájába. ő
éppen a székében ücsörögve várakozott, amikor Evan odasietett hozzá,
és
letérdelt elé. Megragadta a kezét, majd az ujjait és a
tenyerét
végigcsókolgatva felfelé haladt a karján egészen a
nyakáig. Una elalélva
hátradőlt, a férfi pedig az arcát súrolva a szájára szorította
az ajkát.
Una széttárta a combját, és kigombolta a blúzát.
– Gyorsan! – sóhajtotta, majd felhúzta a szoknyáját a
derekáig.
Evan megragadta a hímtagját, és térden előrébb csusszanva
célzott.
Hirtelen hangos puffanás hallatszott, ahogy a locsolócsőből
kizúduló
víz az ablaküvegnek csapódott. Una felugrott, és a térdét
összeszorítva
összekuporodott, miközben erősen megragadta Evan heréit, amitől
a férfi
szerszáma abban a pillanatban kilövellt, a herezacskója pedig
renyhén és
teljesen kiürülve fityegett alá. Kétrét görnyedt, mint egy
összegyűrt,
félbehajtott alufóliadarab, a homloka pedig sután
Unáénak feszült. Így,
egymásnak dőlve sikoltottak egyet mindketten némán, majd
Evan
hátradőlve kifeküdt, és ellilult, eltorzult arccal a szőnyeg
bolyhai közé
beragadt fonalszálakra és anyagdarabkákra meredt. Érezte, ahogy
hatalmas pénisze elernyed, és nedves, nehéz masszává töpped.
Odakint Marigold az udvar gyepén rángatta előre-hátra
a
locsolócsövet, és az ablakra spriccelve lemosta róla a port.
Aznap este, egy évvel azután, hogy Teddy McSwiney
meghalt, Lois
felcammogott a Dombra, és úgy kezdett el a hátsó ajtón
dörömbölni Tilly
és Molly nevét kiabálva, mintha csak tegnap járt volna náluk
utoljára. Tilly
ajtót nyitott.
– Meg kell mondjam, Til, igazán csodaszép a kerted –
mondta Lois,
ahogy belépett a konyhába, és letett az asztalra egy
szatyrot, valamint egy
borítékot. A borítékot Irma Almanac küldte, és ahogy
felnyitotta,
előcsúszott belőle egy egyfontos bankjegy.
– Van még abból a sütidből, amit régebben szoktál
csinálni neki?
Megint teljesen letapadtak az izmai, le van merevedve, mint
egy szálfa, és
szörnyű fájdalmak kínozzák. Te tudod, mit kell beletenni –
kacsintott Lois.
– Gyógynövényeket és zöldségolajokat, amiket a kertemben
termesztek – felelte Tilly.
– Tudnék neki most vinni belőle?
– Előbb el kell készítenem.
Lois megragadta a szatyor száját, és kiborított belőle az
asztalra egy
csomag lisztet és félfontnyi vajat, majd elindult az ajtó
felé.
– Akkor mondhatom neki, hogy holnap átviszed?
Amikor Tilly egy pillanatra habozott, Lois a kilincsre tette a
kezét, és
megjegyezte:
– Ha még mindig itt lenne velünk Ed McSwiney,
átküldhetnéd vele,
igaz-e?
Tilly határozott mozdulattal becsukta mögötte az ajtót.
Másnap délután Tilly elindult lefelé a Dombon,
átvágott a főutcán a
városháza mögött, majd végigsétált a puha, moha lepte patakparton Irmáék
hátsó kertjéhez.
– Örülök, hogy ismét látlak – köszöntötte őt Irma
–, és nem csak a
sütemény miatt!
Tilly feltett egy kis teavizet forrni, majd széttörte az egyik
süteményt
apró darabkákra, és Irma elé tette, hogy megdagadt ujjaival
csipegetni
tudjon belőle.
– Annyira hiányzott már, hogy kijuthassak a bejárati kapun –
jegyezte
meg az idős asszony rágcsálás közben –, hogy Lois durva
viselkedését
már ne is említsem…
Lassan evett. Mialatt Tilly teát készített, Lois rohant be
hozzájuk.
– Beula mondta, hogy átjöttél! – szólt a lányhoz, majd a
háziköntösét
levéve megmutatta neki a tízshillinges, harmonika-berakásos
ruháját. –
Holnap megbeszélésünk lesz a színdarabbal kapcsolatban, és
ráférne még
némi igazítás. Egy kicsit szorít az idő.
Tilly végignézett a ruhán.
– Ha holnapra megcsinálod, nem fogom megemlíteni Mr.
Almanacnak, hogy ma itt jártál.
Tilly felvonta a szemöldökét.
– Fordulj csak meg! – szólt Loisnak, aki engedelmesen
körbepördült.
– Talán tudok vele kezdeni valamit.
Lois összecsapta a tenyerét, majd elkezdte lehúzni magáról a
ruhát.
– Rendben, akkor holnap be is ugrom érte.
– Pénzbe fog kerülni – közölte Tilly.
Irma abbahagyta a rágást, és Loisra pillantott, aki egy
másodpercre
ledermedt, ahogy éppen a fején akarta áthúzni a
szoknyáját; kopottas
bugyogója szára a térdéig lógott, lábszárán a bőr
beteges, barnás-kékes
árnyalatú volt.
– És mennyit fogsz felszámítani?
– Az attól függ, meddig tart majd – válaszolta Tilly.
Lois végre kibújt a ruhából.
– Délután négyre szükségem lesz rá.
– Akkor ugorj be érte tíz perccel előtte! –
mondta Tilly, miközben
felnyalábolta a bézs berakásos öltözéket.
Aznap éjjel a tűznél üldögélve felfejtette az összes
varrást a ruhán,
újraszabta-igazította az egyes részeket, újra összevarrta az egészet.
Una, Muriel, Trudy és Elsbeth a függöny mögül
kikukucskálva figyelték
az érkező látogatókat. A Winyerpi és Ithecai Drámaklub
vezetőségi tagjai
sorra kiszálltak az automobiljaikból, és mind megálltak egy
pillanatra,
hogy megcsodálják a házat és az azt körbevevő birtokot.
Egy ideig úgy
ácsorogtak ott, mint egy rakás eltévedt európai
arisztokratafeleség. Az
egyik, szoborszerű alakkal rendelkező hölgy, aki Veronica
Lake-frizurát
viselt, pánt nélküli dzsörzéfelsőben, szorosan a nyaka köré tekert
sállal és
egy virágmintás, selyemorganzából varrt, megkötős pareószoknyában
lépett elő a kocsiból. A másikuk egy aszimmetrikus
csípőrésztoldalékkal
ellátott, merevített szoknyában és garbós blúzban feszített, míg
a mellette
álló – könnyed délutáni viselet gyanánt – egy fekete,
bordázott
selyemszövetből kiszabott, trombita fazonú szoknyát viselt. Az
egyik
teltebb idomokkal rendelkező fiatalasszony bő nadrágszoknyában és
a
felsőjén kulcslyuk alakú dekoltázzsal jelent meg. Egyikük
overallt viselt. A
Dungatari Társadalmi Egylet hölgytagjai végigsimítottak
pamutkreppből
varrt nyári ruháik földig érő, fodros körszoknyáin,
melyeket Una
kifejezetten erre az alkalomra készített nekik, majd erősen
elkezdték
ráncolni a homlokukat. Elsbeth nagy levegőt vett, és szélesre
tárta az ajtót.
A hangos bemutatkozásokat követően a dungatari nőegylet tagjai
felettébb
derűsen és szívélyesen, visító fejhangon csicseregve
üdvözölték a
vendégeket. Még William is hallotta őket odafent a
gyerekszobában, ahol
Felicity-Joy a kiságyában gügyögve éppen a lábujjai után
nyúlkált. Apja
összeszorított öklét mélyen terepszínű térdnadrágja zsebébe
süllyesztette,
és belerúgott egyet a szegőlécbe, majd lassan nekitámasztotta a
homlokát a
falnak, és finoman nekiütögette.
Lesley és Mona is megérkezett. Mona vidámnak és kisimultnak
tűnt
citromsárga nankingpamutból kiszabott, elöl keresztezett felsővel, alul
fokozatosan szűkülő szoknyarésszel kialakított, könnyű nyári
ruhájában –
melyet Tilly készített –, és mosolygósan lépte át a ház
küszöbét.
A társaság tagjai a nappali új bőrkanapéján foglaltak
helyet, és
elmélyülten cseverésztek, miközben Lois egy desszerteskocsit tologatva
csörömpölt végig közöttük a teáscsészékkel és kanalakkal.
– Köszönöm – fordult Elsbeth Lois felé olyan hanglejtéssel,
amelyből
azonnal kiderült, hogy a továbbiakban nem feltétlenül
ragaszkodik a
jelenlétéhez, ám ő mindebből mit sem érzékelt.
– Helló! – köszöngetett a vendégek felé biccentve. –
Te jó ég, milyen
csinosak ezekben az ötletes ruhakölteményekben!
– Köszönjük – hálálkodtak kórusban a hölgyek.
– Nekem is van új ruhám! – pillantott jelentőségteljesen
Unára Lois. –
A saját városi női szabónk készítette. – Elemelte
oldalra a kezét, majd
lassan megfordulva így szólt: – Behozom a szendvicseket.
Uborkásak, és
elég vékonyra lettek szelve.
Ahogy a csípőjét ringatva átsétált a szobán a konyha
irányába, a ruhája
alja meglibbent, és a kanapén helyet foglaló hölgyek
megtekinthették
bugyogója szárát és a térde körül lógó hájredőket.
Una elsápadt, Elsbeth pedig elnézést kért, majd követte
Loist a
konyhába. Kis idő múltán kicsapódott a hátsó ajtó, Elsbeth pedig
visszatért,
hogy immáron valamelyest nyugodtabb körülmények között végre
megbeszéljék a koncert programját.
– Volna egy ötletünk – szólalt meg Mrs. Flynt.
Elsbeth pislogva kérdezett vissza.
– Egy ötletük?
– Igen, egy eisteddfodra gondoltunk, egy drámaelőadással egybekötött
eisteddfodra – folytatta Mrs. Flynt. – Ez aztán igazán
kiváló alkalmat adhat
árra, hogy minden egyéb mellett valóban megmérettessék, ki
milyen
ékesszólóan tud beszélni, nemde?
Elsbeth olyan rezzenéstelen arccal meredt rá, mint egy
kőszobor,
Trudy pedig rémültnek tűnt.
– Miért, mi az az eisteddfod? – kérdezte Mona.
– Szívesen elmagyarázom, drágám! – ajánlkozott negédesen
Mrs.
Flynt.
– Azt megköszönném – felelte Mona.
Megegyeztek abban, hogy az esemény lebonyolításához a winyerpi
városháza nagyterme tűnik a legalkalmasabbnak. Abban is
megállapodtak,
hogy díjjal jutalmazzák majd a legjobb színészt, a
legjobb színésznőt, a
legjobb színdarabot, valamint a legjobb kosztümöt… Elsbeth
idegesen
simogatta a markazitbrossát, Trudy pedig egyfolytában a
torkát
köszörülte.
– Azt hiszem, mi Unát fogjuk felkérni a jelmezeink
elkészítésére… –
jegyezte meg Muriel.
Mrs. Flynt erre örömében a térdére csapva felkiáltott:
– Ez pompás, mert mi meg a maguk Tillyjére gondoltunk.
– Ez lehetetlen! – pattant fel Trudy. Ahogy
felállt, a ruhája szegélye
beleakadt a szandáljába, aminek köszönhetően a földig
érő szoknyája úgy
hámlott le körben a derekáról, mint a forró sütemény köré
tekert zsírpapír,
és elővillant alóla szürkésfehér, nejlon alsóneműje. – Ő a
miénk! Ami azt
illeti, épp ma reggel beszéltem erről Myrtle Dunnage-dzsal
– hazudta.
– Akkor talán arra is megkérhetné, hogy javítsa ki
a szoknyáját –
jegyezte meg Mrs. Flynt. – Mostanság már nem úgy készítik
őket, ahogy
régebben, nem igaz?
25.

Hamish átcsúsztatta a csak odaútra szóló vonatjegyet

a kassza bőrrel
bevont pultján „Miss Nemkívánatosnak” – ahogy manapság
Faith hívta
Unát. „Miss Nemkívánatos” a körme hegyével húzva maga
elé, átvette a
menetjegyet, majd egy szó nélkül sarkon fordult, és
elindult a peron vége
felé, ahol a csomagjait a lába mellé lerakva nézte a
hosszan elnyúló
vonatsíneken túl lenyugvó napot.
Az állomásfőnök Beaumont-ék mellé lépett. Rápillantott
az órájára,
megpödörte a bajusza végét, majd így szólt:
– Ma este gőzös érkezik… R osztály, 4-6-4-es típus.
A Hudson
becenévre hallgat, és persze ezúttal sem fog késni.
Nagyszerű útja lesz.
– Igen – bólogatott William, miközben a talpán hintázva
ácsorgott.
Hamish elbotorkált a sínek mentén egészen az irányjelző
váltóig. William
Una mellé ballagott. – R osztályú gőzmozdony fogja húzni a
szerelvényt,
egy Hudson, és időben befut. Valószínűleg remek utad lesz
– közölte, majd
a pipájából füstfelhőket eregetve visszasétált a családjához.
Hamish hátralépett a peron széléig, és a sípját
a fogai közé szorítva
feltartotta a zászlóját.
Una arcán egy könnycsepp gördült végig, mely a nyaka
köré tekert,
műselyem sálja pöttyös mintái közé pottyant.

Evan Pettyman a felesége ágyánál állva igyekezett óvatosan

kitölteni a
sűrű, szirupos szérumot egy teáskanálba.
– Azt hiszem, ma este kétkanálnyira is szükségem lesz
belőle, Evan –
mondta Marigold.
– Úgy érzed, elég lesz kettővel, édesem? Mr. Almanac azt
tanácsolta,
nyugodtan vegyél be belőle annyit, amennyire csak szükséged
van,
emlékszel?
– Igen, Evan.
A férje kitöltött neki még egy kanállal, majd felrázta a
párnáját,
megigazgatta a Stewartot ábrázoló fényképet, és betűrögette
az asszony
köré a takarót. Marigold egymásba fonta az ujjait a
mellkasán, és behunyta
a szemét.
– Marigold, nemsokára Melbourne-be kell utaznom néhány napra.
– Miért?
– A megyével kapcsolatos, égetően fontos ügyeket kell
elintéznem.
– De akkor esténként egyedül maradok.
– Majd megkérem Nancyt, hogy ugorjon be.
– Nem kedvelem őt.
– Akkor Farrat őrmestert, vagy valakit…
– Evan, te olyan fontos ember vagy! –
motyogta a felesége.
Nemsokára elernyedve kinyílt a szája, és egyenletessé vált
a szuszogása,
ezért Evan magára hagyta a hálószobában. Miután bezárkózott
az
irodájába, előkapta Una fotóját a széfjéből, felállítva az
íróasztalára tette,
azután pedig hátradőlt a borszékében, kilazította a
pizsamanadrágja sliccét,
majd benyúlt.
26.

Tilly álmodott. Pablo jött be hozzá, és pelenkában felült mellé

az ágyába,
kerek buksija köré glóriát vont a hátulról ráeső fény. Ránézett
az anyjára,
majd két rizsszem fogacskáját elővillantva ránevetett.
Bársonyosan puha
karocskáival hadonászni kezdett, Tilly felé nyúlt, ám ő komoly
tekintettel
saját sápadtfehér pocakja köré fonta a kezét. Töprengve
elfintorodott.
Ugyanaz a kifejezés ült ki az arcára, mint amikor
először meghallotta azt
az új hangot – egy utcazenész oboájának lágyan ívelő
muzsikáját. Akkor
éppen az anyja csípőjén megtámasztva üldögélt, és csodálkozva nézett
rá
égszínkék szemével, miközben a füléhez kapott – oda, ahol
először
érzékelte a felé hömpölygő dallamot. Anyja az oboára
mutatott, ő pedig
rögtön megértette, mi történt, és örömében összecsapta a
tenyerét.
Tilly ekkor kinyújtotta felé a karját, ám ő a fejét
rázva nemet intett,
amitől anyja vidám szíve elszorult.
– Mondanom kell neked valamit – szólt a gyermek
felnőttes
hanghordozással.
– Mit?
A kép halványulni kezdett. Tilly felkiáltott, de a gyermek
túl gyorsan
távolodott tőle. Pablo, a kisbaba lenézett rá, majd azt
mondta:
– Édesanyám.

Már fényes nappal volt, amikor az ablaküvegen

átszökő napsugarak
megcirógatták az arcát, így felkelt, és elindult, hogy
megkeresse az anyját.
Molly teljesen felöltözve, egyenes háttal ült a tűzhely
mellett a
tolószékében, és még a haját is átfésülte. Újra felpiszkálta
a parazsat, majd
finom mozdulatokkal kihúzkodta a fonalszálakat és a levágott
anyagcsíkokat a kartámaszáról, és egyenként bedobálta őket a
lángok
közé. A kosztól zsíros párnák, melyeket általában a combja
közé és a háta
mögé gyűrt, mind eltűntek. A tűzben korábban megpucolt főtt
tojás héja,
gyűrött szalvéták és csirkecsontok kaptak aranyló színnel
fellobbanó
lángra, hogy aztán izzó parázzsá porladjanak szét. Molly
abbahagyta a
matatást, és felnézett a lányára.
– Jó reggelt, Myrtle! – köszöntötte gyengéd hangon. Tilly
kezében egy
pillanatra megállt a vízforraló, és csodálkozva nézett
le az anyjára.
Lecsípett egy kis citromfüvet, és figyelte, hogyan úszkálnak
a levelek a
csészéjében gőzölgő, forró víz felszínén, amikor Molly ismét megszólalt.
– Tegnap éjszaka volt egy álmom. Egy kisbabával álmodtam.
Egy
pirospozsgás, dundi csöppséggel, akinek ennivaló gödröcskék
voltak a
térdén és a könyökén, meg két tökéletes fogacskája. –
Az idős asszony
most közelebb hajolt Tillyhez. – A te kisbabád volt.
Tilly elfordult tőle.
– Én elveszítettem a gyermekemet – folytatta Molly. –
Elveszítettem az
én kicsi lányomat.
Tilly leült Teddy székébe, és az anyjára nézett.
– Akkoriban Párizsban dolgoztam – kezdett bele a
mondandójába
kissé nehézkesen. – Volt egy saját üzletem és rengeteg
kuncsaftom,
barátom… és egy udvarlóm is, aki később a párom lett.
Ormondnak
hívták, Angliából jött. Született egy gyermekünk, egy
kisbabánk, akit
Pablónak neveztünk el, pusztán azért, mert tetszett nekünk
ez a név. Úgy
volt, hogy visszahozzuk őt ide magunkkal, de amikor Pablo még
csak hét
hónapos volt, egy reggel… holtan találtam őt a kiságyában.
Tilly itt szünetet tartott, és hosszan elnyújtva hatalmasat
sóhajtott. Idáig
még csak egyszer mesélte ezt a történetet, Teddynek.
– Meghalt, egyik napról a másikra csak úgy meghalt.
Ormond nem
értette meg, engem hibáztatott, és soha nem tudott
megbocsátani. Az
orvosok mind azt mondták, hogy valami vírus okozhatta, pedig
nem is
volt beteg. Ormond elhagyott, így hát haza kellett jönnöm.
Nem maradt
már semmim odaát, és ez az egész olyan értelmetlennek és
kegyetlennek
tűnt. Úgy véltem, legalább az anyámnak segíthetnék. – Ismét
elhallgatott, és
belekortyolt a teájába. – Rájöttem, hogy idehaza vár még
rám valami. Arra
gondoltam, hogy visszaköltözhetnék, hogy itt éljek, és itt
legalább nem
tudok majd több fájdalmat okozni, hanem valami jót
cselekedhetnék. A
sors igazságtalan – mondta a tűzbe bámulva.
Molly kinyújtotta a kezét, és lapos, puha tenyerével
finoman
megveregette a lánya vállát.
– Valóban nem túl igazságos, de talán soha nem hagyhattad
volna el
ezt a helyet, és itt ragadtál volna velem ennek
a dombnak a tetején, ha
akkor nem küldenek el… Meg amúgy is, még rengeteg év áll
előtted.
– Hozzád sem volt túl igazságos az élet.
– Talán igazad van. Vénlány voltam, amikor te… nos,
rendkívül naiv
voltam. De ezzel mit sem törődtem, és végül
megszülettél. Ha most újra
belegondolok, hogy majdnem hozzámentem ahhoz az emberhez,
az
„apádhoz”! Na, vele aztán tényleg leragadtunk volna! Tényleg, még
soha
nem mondtam el neked, ki…
– Szükségtelen – vágott közbe Tilly –, Miss Dimm elárulta
nekem az
általános iskolában. Elsőre egy szavát se hittem el, de
aztán amikor
Stewy…
Molly megborzongott.
– Soha nem hagytam volna, hogy elszakítsanak a kisbabámtól,
ezért el
kellett hagynom a szüleimét és az otthonomat. De ő utánam
jött, és kényekedve szerint kihasznált. Nem volt se pénzem,
se munkám, volt viszont egy
törvénytelen gyerekem, akit gyámolítanom kellett. Ő tartott
el minket… –
Molly szava elakadt, és nagyot sóhajtott. – És miután ő
elvesztette a fiát, én
sem tarthattalak téged többé magamnál. – Molly elmorzsolt egy
könnyet,
és egyenesen Tilly szemébe nézett. – Beleőrültem a
magányba, hogy
állandóan utánad ácsingózok, mert elveszítettem az egyetlen
barátomat, az
egyetlen olyan valamit, ami valóban az enyém volt,
de aztán hosszú
éveken át azzal nyugtattam magamat, jobb sorod lesz, ha nem jössz
vissza
erre a rettenetes helyre. – A tenyerét tördelve lebámult
az ölébe. – Néha a
dolgok valóban igazságtalannak tűnnek.
– Miért nem hagytad itt soha ezt a helyet?
– Nem lett volna hová mennem – felelte halkan Molly,
és közben felé
fordította puha, megvénült arcát, melyen kidudorodott már a
járomcsontja,
és tele volt barázdákkal, és szeretetteljesen ránézett.
– Nem hagyták, hogy bárki is elárulja nekem, merre vagy. Soha
nem
tudtam, hol vagy éppen.
– És csak vártál?
– Téged beültettek egy rendőrautóba, és elvittek, onnantól
kezdve
pedig fogalmam sem volt, mi történik veled.
Tilly térdre rogyott az anyja előtt, és az ölébe temette
az arcát, Molly
pedig gyengéden cirógatta a fejét, miközben mindketten sírtak.
– Sajnálom, annyira sajnálom – mondogatták egymásnak szüntelen.
Aznap délután Molly elesett. Tilly éppen a kertben
szedegette a
szappanfüvet, amikor hallotta, hogy Molly járóbotja tompán
puffan a
hajópadlón. Tilly óvatosan a hátára fektette, majd lerohant
Prattékhez.
Farrat őrmestert ott találta a rövidárupult előtt.
Visszafutott, és leguggolt az anyja mellé, majd a kezét
fogva
nyugtatgatta, ám Mollynak még a levegővétel is nehezére esett,
és minden
apró mozdulatra görcsbe rándult az arca. Időről időre még az
eszméletét
is elveszítette.
Az őrmester elhozta magával Mr. Almanacot. A patikus Molly
fölé
állt, aki a hátán feküdt a konyha hajópadlóján.
– Azt hiszem, eltörhette a combcsontját vagy valamijét, amikor
elesett.
Rettenetesen szenved – mondta Tilly.
– A szőnyegen nem csúszhatott el, úgyhogy valószínűleg
szélütést
kapott – közölte a diagnózisát Mr. Almanac. –
Semmit sem tehetünk,
hagynunk kell pihenni! Innentől Isten kezében van.
– Tudna valami fájdalomcsillapítót adni neki?
– A szélütéssel szemben nincs orvosság – jelentette
ki Mr. Almanac
egy kissé távolabb húzódva tőlük.
– Nagyon kérem, komoly fájdalmai vannak!
– Nemsokára kómába fog esni, reggelre pedig meghal
– közölte a
patikus.
Tilly villámgyorsan felpattant, és már emelte is a
kezét, hogy
lekeverjen neki egy akkora pofont, amitől bukdácsolva
legurul a Domb
lejtőjén, az aljára érve pedig millió apró darabra
robban szét, ám Farrat
őrmester elkapta a karját, és hatalmas, meleg testéhez
ölelte őt. Segített
bevinni az idős, megtört asszonyt az ágyába. Molly szűkölt
a fájdalomtól,
és próbált csapkodva visszavágni, ám ökölbe szorított keze
úgy pattant le
az őrmester nehéz gyapjúkabátjáról, mint az ónos eső
cseppjei. A
rendőrfőnök azután hazavitte Mr. Almanacot.
Néhány pirulával tért vissza, melyeket Mollynak hozott.
– Felhívtam az orvost, de harminc mérföldre van Winyerptől,
és
éppen egy farfekvéses szülésnél segédkezik.
Nézte, ahogy Tilly egy mozsárban vadkendert tör össze,
majd forrásban
lévő vízbe szórja, és mézet csorgat mellé. Amikor
a főzet valamelyest
kihűlt, Molly nyelvére csepegtetett belőle úgy, hogy az
lecsússzon a
torkán. Egy pengével és egy bögrével a kezében leguggolt
a mákgubók
mellé, de azok túl érettek voltak ahhoz, hogy beléjük
metszve kicsepegjen
belőlük a fehér folyadék, ezért kicibálták a szárakat a
földből, és pépesre
vágták fel a gubókat, majd ezt a pépet is forró vízbe
dobálták. Tilly ezután
kanalazva próbálta megitatni Mollyval a mákteát úgy, hogy puha
ajkai
közé csorgatta a főzetet, ám ahogy az anyja megérezte
a tea keserű ízét,
elkezdte jobbra-balra ingatni a fejét.
– Nyugodtan, csak nyugodtan! – csitítgatta Tilly.
Az őrmester ezután segített fekete nadálytőből készített
olajjal
átmasszírozni Molly kiszáradt bőrét, hideg
szemöldökkörnyékét egy
szivaccsal törölgette át, melyet gyermekláncfűoldatba mártott bele,
a
szeme sarkába tapadt, zöldes váladékot pedig sós vízzel
távolította el.
Miközben letisztogatták és levendulaporral púderezték be, fogták
a kezét,
és zsoltárokat énekelgettek: „Légy az oltalmazom / Én
kegyelmes
vigyázom, / Halld meg könyörgő imám, / S ne
hagyd, hogy letérjek a
helyes útról, / De ha elbuknék, / emelj fel magadhoz…”
Hajnaltájt Molly ledobálta ziháló mellkasáról a takarókat, és
elkezdte
cafatokra szaggatni őket. Próbált levegőt venni a sötét
lyukon át, mely
egykor a szája volt, és reszelős hangon szuszogott,
majd mire felkelt a
nap, még mélyebbre süppedt párnái közé. Már csak a
lélegzés maradt. A
teste bénultan elernyedt, és miközben az ágyban feküdt, hol
felemelkedett,
hol lesüllyedt a mellkasa. A tüdeje az életösztönnek
engedelmeskedve még
minden apró kis levegővételért megküzdött, mígnem még egyszer
utoljára
lesüllyedt a mellkasa, aztán már nem emelkedett fel többé. Tilly
magához
szorította édesanyja kezét, míg az egészen ki nem hűlt.
Farrat őrmester elment, a nap pedig már magasan járt
odafent az égen,
amikor a temetői gondnokkal és a winyerpi orvossal
együtt visszatért.
Ahogy beléptek, whisky és fertőtlenítőszer szaga lengte őket
körbe.
Megbeszélték az elhantolással kapcsolatos teendőket.
– Holnap lesz a temetés – jelentette ki a temetői
gondnok.
Tilly teljesen ledöbbent.
– Már holnap?
– Egészségügyi előírás… errefelé csak Reg hűtőházában
tudjuk
tárolni a holttesteket, Pratték üzlete mögött –
válaszolta a doktor.
Tilly a füstös verandán ücsörgött, míg le nem szállt az
éj, és időnként
reszketve megborzongott, amikor végigsöpört rajta a
szomorúság
hulláma. A levegőben terjengő pernye beborította a haját,
a szemétdombon
izzó parázs pedig úgy világított a sötétben, mintha egy távoli
város fényei
gyúltak volna ki. Akár máris köthetné a batyuját, és
útra kelhetne,
elmehetne Melbourne-be, munkát vállalhatna annál az utazónál, aki
a múlt
ősszel meglátogatta.
Ám a probléma, melyet Dungatar megkeseredett lakói
idéztek elő,
ezzel nem lett volna megoldva. Annak a fényében, amit tettek, és
amit nem
tettek meg, vagy amiről úgy döntöttek, hogy nem teszik meg,
még nem
hagyhatta itt őket. Még nem.
Némelyeknek több fájdalom jut, mint amennyit megérdemelnének,
míg másoknak nem. Tilly odafent állt a Domb tetején, és
zokogva
jajveszékelt, akár egy kísértet, míg sorra fel nem
kapcsolódtak a fények
odalent, és apró pöttyök kezdtek pislákolni a házak ablakában.
Elsétált a Pratték boltja mögötti hűtőházhoz. Megállt,
és végignézett
anyja koporsóján, mely sötét árnyékként derengett fel előtte
azon a
szomorú helyen, mintha csak vissza akarta volna
tükrözni azt a
komorságot, mely már életében is jellemezte.
– A fájdalom többé már nem jelent számunkra átkot, Molly
– szólalt
meg fennhangon. – A bosszúnkat fogja táplálni, ez lesz
létünk értelme.
Erőt kovácsoltam belőle, és ez hajt majd előre. Elvégre
így igazságos,
nem?
Egész éjszaka úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék,
miközben
Tilly csak forgolódva tudott aludni anyja ágyában. Álmában mind
eljöttek
hozzá, és ha csak egy rövid időre is, de szeretettel töltötték
meg a szívét.
Teddy integetett felé, majd Pablóra pillantott, aki Molly karjában
feküdt, és
mindnyájan ragyogó arccal mosolyogtak rá. Aztán hirtelen mind
eltűntek,
és köddé foszlott az álom.
IV.

Brokát
„Ragyogóan fénylő szövetanyag, melyet
egyszerű és selymesen csillogó fonalak
kombinációjával hoznak létre, és megejtően
pazar textúrát alkot. Domború virágminták
és egyéb ílguratív mintázatok jellemzőek rá,
melyeket a hatás fokozása érdekében gyakorta
kontrasztos színekkel emelnek ki.
Alkalmi öltözékek, díszruhák és bútorkárpit
elkészítéséhez egyaránt használják.”
Szövetanyagok a varráshoz
27.

Farrat őrmester a tenyerébe támasztva a homlokát, a pultra

könyökölve a
notesze fölé hajolt, hogy jegyzeteljen.
– Hánykor is lesz a temetés? – kérdezte Beula.
– Délután kettőkor.
– Maga is elmegy, őrmester?
Farrat felemelte a fejét, és belenézett a tolakodón
kíváncsi, méregzöld
szempárba.
– Igen.
– Bárki elmehet rá?
– Bárki, Beula, bár azt hiszem, csak a tisztességes
szándékkal érkező,
jó embereknek kellene ott megjelennie, nem gondolja? Tilly
toleranciája,
nagylelkűsége, határtalan türelme és zseniális képességei nélkül
a mi
életünk – kiváltképp az enyém – is szegényebb volna. Mivel
az iránta vagy
drága édesanyja iránt táplált érzései nem őszinték, és kizárólag
azért akar
oda elmenni, hogy tovább kotnyeleskedjen… nos, nem érzi úgy, hogy
ez
az egész az elhunyt emlékének a meggyalázása lenne? –
Bár az őrmester
arca elvörösödött, mégis állta a némber tekintetét.
– Úgy! – csattant fel Beula, és miután sarkon
fordult, Pratték felé vette
az irányt. – Helló, Muriel!
– Jó reggelt, Beula!
– Ott van? – kérdezte Beula, miközben a nyakát
nyújtogatva a hűtőház
felé bámult.
– Ha szeretnéd megnézni, csak…
– Elmész a temetésre? – kérdezte Beula éles hangon.
– Nos, én…
– Farrat őrmester szerint, ha semmivel sem gazdagította
az életünket,
és mivel nem voltunk vele türelmesek, és nem bántunk vele
tisztességesen,
nem lenne őszinte dolog elmennünk, és amúgy is csak
hullagyalázók
vagyunk, meg kotnyeleskedők, akik mindenbe beleütik az orrukat.
Muriel karba fonta a kezét.
– Én nem vagyok kotnyeleskedő!
Ahogy Alvin kilépett az irodájából, a felesége még
mindig Beulára
nézve így szólt hozzá:
– Beula azt mondja, Farrat őrmester szerint, ha
elmennénk a
temetésre, azzal csak meggyaláznánk a holt emlékét, meg hogy
sosem
voltunk elég türelmesek Mollyval, és nem mutattunk felé kellő
tiszteletet,
ezért csak kíváncsiságból akarnánk ott lenni.
– Nekünk a törvény írja elő, hogy be kell zárnunk az
ajtónkat, amikor
egy halottaskocsi vagy gyászmenet halad el előttünk az utcán,
bár kétlem,
hogy ezúttal bármi ilyesmire sor kerülne – mondta Alvin,
és felmarkolta a
jegyzetfüzetét.
Lois baktatott be a bejárati ajtón, és a pultnak
támaszkodva így szólt:
– Asszem, el kéne mennünk a temetésre, nem gondójjátok?
– Miért? – kérdezett vissza Muriel. – Tilly
barátja vagy, vagy pedig
egyszerűen csak azért akarsz elmenni, hogy ott „kotnyeleskedj”,
ahogy
Farrat őrmester mondja?
– T’od, még mindig maradt nála kijavítandó ruhám…
– Nem lenne őszinte cselekedet, ha elmennél, Lois –
jegyezte meg
Beula.
– Farrat őrmester szerint halottgyalázás lenne – tette hozzá
Muriel.
– Hát az meglehet… – felelte a fejét vakargatva Lois.
– Asziszitek,
lehet valami az őrmester meg Tilly között?
– Mire gondolsz? – csapott le a magas labdára Muriel.
– Hogy viszonyuk lehet egymással – szólt közbe
Beula. – Mindig is
gyanítottam.
– Engem már semmi sem lepne meg – felelte Muriel.
Alvin a szemét forgatva visszasétált az irodájába.
Amikor Farrat őrmester eljött Tillyért, egy fekete, térdig
érő, gyapjúkrepp
ruhában állított be hozzá. Az ejtett nyakkivágású
felsőrészhez stílusos,
harang fazonú szoknyarész tartozott, melyet fekete
harisnyával és fekete,
magas sarkú cipővel párosított össze, amelyet diszkrét, bőrből
varrt virág
díszített.
– Molly nem helyeselné – mosolygott a lányra a rendőrfőnök
–, már
látom is a lelki szemeim előtt, milyen arcot vágna…
– Tönkre fog menni a ruhája ebben az esőben!
– Bármikor tudok készíteni másikat, és amúgy is van
egy szép, kék
esőköpenyem meg egy esernyő az autóban.
A lány a homlokát ráncolva nézett rá.
– Nem érdekel, Tilly – folytatta az őrmester –, többé
már egyáltalán
nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak azok az emberek.
Biztos
vagyok benne, hogy az évek során már mindenki látta,
milyen darabok
sorakoznak a ruhatáramban, és amúgy is közeleg már a
nyugdíjba
vonulásom időpontja. – Felajánlotta a karját.
– Az eső legalább távol tartja a tömeget –
jegyezte meg Tilly, és a
verandáról lelépdelve a rendőrautóhoz indultak.
Reginald Pratték furgonján szállította át Mollyt a végső
nyughelyére,
és most a kocsi oldalának dőlve figyelte a két
gyászolót, ahogy a
homlokukat és az arcukat áztatja az eső. Farrat őrmester
összezárta a
tenyerét a köpönyege alatt, és a szakadó eső moraját
túlharsogva,
felemelte a hangját.
– Molly Dunnage egy karon ülő csecsemővel érkezett
Dungatarba,
hogy új életet kezdjen. Reménykedett benne, hogy minden
búját s bánatát
maga mögött hagyhatja, ám neki az a sors rendeltetett, hogy
egész életén
át elkísérje őt a baj, ezért Molly olyan visszahúzódóan élt,
amennyire csak
tudott, miközben állandóan az őt vizslató szemek és a
gyötrő rosszindulat
kereszttüzében volt kénytelen létezni. Zaklatott szíve
nyugodtabban tér
utolsó útjára, tudván, hogy Myrtle-t ismét megismerhette,
mielőtt végleg
eltávozott közülünk.
Búcsút intünk hát Mollynak, és miközben mindnyájan
megpróbálunk
megbirkózni szomorúságunkkal, dühünkkel és kétkedésünkkel,
könyörgünk, hogy egy jobb élet várja odaát, egy szeretetteli élet,
mely az
elfogadásról szól, és biztosítja számára a végső, örök
nyugalmat, mivel
úgy gondolom, ő maga is csak erre vágyott. És a szíve mélyén
ezt kívánta
mindenki másnak is.
Evan Pettyman tanácsnok küldött egy koszorút a Dungatari
Megyei
Elöljáróság nevében. Tilly a lapáttal most leemelte a
koporsó tetejéről,
ledobta a csatakos sárba, és apró darabokra cincálta szét.
Reginald
odalépett, hogy segítsen nekik leereszteni Mollyt a
sírba. Kövér
esőcseppek hullottak a koporsó tetejére hangos kopogás
kíséretében,
amikor Tilly rászórta az első marok földet anyja végső fekhelyére.
A két férfi tisztelettudóan állt a zuhogó esőben a
hatalmas, szétázott
karimájú kalapot viselő, karcsú lány oldalán. Tilly
rátámaszkodott a
lapátra, és elkezdett reszketni a szürke fellegekből könnyező
égbolt alatt,
miközben sárrögök tapadtak a csizmájához és a nadrágszárához.
– Hiányozni fogsz! – kiáltotta. – Hiányozni fogsz, mint
ahogy mindig
is hiányoztál!
Reginald átadta Farrat őrmesternek a számlát, melyen
a koporsó ára
és Alvin furgonjának bérleti díja szerepelt. Az őrmester bedugta
a zsebébe,
majd kikapta Tilly kezéből a lapátot, és így szólt:
– Hantoljuk el Mollyt, azután menjünk, és igyunk
valami alkohollal
megbolondított teát, hátha akkor képesek leszünk
megérteni Molly
Dunnage-ot, és ép ésszel felfogni, miért ilyen életet szabott
ki neki a sors.
Tilly a rendőrfőnök feje fölé tartotta az esernyőt, és ahogy
a férfi
lapátolt, kék köpönyege redői a testéhez tapadtak, fekete
csizmája
belesüppedt az agyagos talajba. Az eső patakokban folyt végig a
ruháján,
átnedvesítve még a harisnyáját is.

Jóval később, amikor Beula felfelé cammogott a Dombon,

a házból
kiszűrődő énekszóra lett figyelmes. Odalopakodott az egyik hátsó
ablakhoz, és ahogy belesett rajta, Tilly Dunnage-ot pillantotta meg,
amint
éppen nekidől a női ruhát viselő Farrat őrmesternek.
A konyhaasztalon
elszórt üres üvegek, elhajított ruhadarabok és régi
fényképalbumok
hevertek szanaszéjjel, a Szent Biblia egyik kinyitott
példányával
egyetemben, melynek szétszurkálták és kitépkedték a lapjait
– mivel nem
találtak benne semmi értelmet, inkább megsemmisítették.
A két gyászoló
összeölelkezve imbolygott, és hátravetett fejjel, fennhangon énekelte
a „Te
akartad, hogy szeresselek, én nem akartalak téged” kezdetű
dalt.
– Nem, nem, nem, ez nem lesz jó! Épp ez történt vele is!
– kiáltott fel
Tilly.
Farrat őrmester egy másikkal próbálkozott:
– „Anyu, úgy néz rám, anyu, ő oly jó hozzám…”
– Ne! Ezt meg aztán pláne ne!
– „Kivel voltál múlt éjjel? Odakint a…”
– Ezt se!
– Várj csak, Til! Azt ismered, hogy: „Ha egyszer oly vén
leszek, hogy
már álmodni sem tudok többé…”
– Igen, igen, ezt biztosan kedvelte volna. Gyerünk, egy-két-há’,
és…!
Botladozva ismét egymásba karoltak, és rázendítettek: „Ha
egyszer
oly vén leszek, hogy már álmodni sem tudok többé, ott leszel
nekem, hogy
emlékezzek rád, ha egyszer oly vén leszek, hogy már álmodni
sem tudok
többé, szerelmed szívemben él majd tovább…”
– Ó, a francba! – csattant fel Tilly. – Ezt mégis
utálta volna. Az összes
dal másról sem szól, csak a romlottságról meg a szexről!
– Nem csoda, hogy ő is bajba került.
– Igen, pontosan erről van szó! – vágta rá
Tilly, majd lekapta a
teababát a fejéről, és feldobta a magasba.
– Mármint miről?
– Hát arról, hogy az egész egy rosszra csábító, népszerű
dal meg egy
kéjenc tetű hibája!
– Rejtély megoldva – válaszolta az őrmester, azzal
leroskadt az
asztalhoz. Kitöltött maguknak egy-egy pohár pezsgőt, aztán
koccintottak.
– Most pedig következzék újra a Loch Lomond!
– Elég volt az éneklésből… bűnre csábít! – jelentette ki Tilly.
Kiment a
nappaliba, majd a rádióval a karjában végigbotladozott a
konyhán.
Beula elugrott az ajtó felett felvillanó lámpa fénye alól,
és lehasalt a
fűbe. Tilly kirontott a verandára, és hangos nyögés kíséretében
elhajította a
rádiót a sötét éjszakába. Amikor visszament, tompa
puffanást lehetett
hallani, melyet fájdalmas nyögés követett. Tilly odabent
magához ölelte az
összes hanglemezét, és kirohant velük, majd a verandára
kiérve, maga
mellé halmozva letette őket, és a tompa, sárgásán pislákoló
fényben állva
elkezdte őket egyenként kihajigálni úgy, hogy azok szárnyra
kaptak a
lengedező szélben.
Amikor a repülő rádió sarka eltalálta Beulát,
behorpasztotta az
arccsontját, betörte az orrát; az asszony enyhe
agyrázkódást szenvedett.
Maga körül tapogatózva szédelgett végig a kitaposott ösvényen, az általa
oly jól ismert kerítések mentén haladva, majd hazaérve
egyenesen bedőlt
az ágyába. A sebéből vér szivárgott, és egy zöldes-feketés
zúzódás dagadt
fel az arca közepén ott, ahol olyan mély sérülést szenvedett, hogy
még a
húsa is kilátszott, és onnan elindulva aztán kiterjedt
az állától egészen a
ráncos homlokáig, ahol a hajvonala kezdődött.
Hétfő reggel Farrat őrmester szokásos fürdőjét követően már
készen
állt rá, hogy fogadja Beulát. Kedden is ugyanúgy várta,
egészen fél tízig,
majd miután nem futott be, elment, hogy megkeresse. Mivel
senki sem
szólt ki, amikor az ajtaján kopogott, benyitott Beula
koszos, zsíros,
porlepte konyhájába, de abban a pillanatban köhögve
hátra is hőkölt.
Visszasietett a rendőrautóhoz, és előkapott a kesztyűtartóból
egy üveg
eukaliptuszolajat, majd öntött belőle egy keveset egy
zsebkendőre. A
konyhaajtóban megállva az orra elé tartotta az illatosított
ruhadarabot, és
belépett. Odabent megtalálta a nőt egy megkeményedett, kiszáradt,
fekete
vérfoltoktól tarkálló törlőronggyal a fején, melyet most
kissé megemelt,
és szipogva megpróbált levegőt venni azon a lyukon, ahol
eredetileg az
orrának kellett volna lennie.
– Beula? – nézett rá zihálva az őrmester.
Az asszony olyan, szörcsögő hangot adott ki, mint
amikor egy
szívószálban bent ragadnak a légbuborékok, majd kissé
megemelte a
karját. A rendőrfőnök az ujjával felhajtotta a rongy
egyik sarkát, majd
hátratántorodott, és a padlóra ejtette a ruhadarabot. Beula
szemkörnyéke
tele volt lilára-vörösre feldagadt zúzódásokkal, az arca közepén
pedig egy
alvadt vértől feketéllő hasíték tátongott. A letört
szemfogai helyén két
barna csonk éktelenkedett.
Az őrmester odavezette őt az autójához, és elhajtott vele a
winyerpi
orvoshoz. Míg a rendelő várótermében ücsörögtek, Beula látta,
ahogy egy
fehér figura elmosódott körvonalai megjelennek előtte. Az alak
csak
annyit mondott:
– Hmmm!
– Megbotlottam és elestem – magyarázta Beula rothadó
arcát
mozgatva, miközben megduzzadt nyálmirigyei szinte felrobbantak,
és
rózsaszín buborékok habzottak elő a nyelvéről.
– Megbotlott? – nézett az orvos hitetlenkedve az őrmesterre,
miközben
a kezével olyan mozdulatot tett, mellyel jelezte, inkább azt
gyanítja, hogy
jócskán beivott.
– Sötét volt – mentegetőzött az asszony.
– Lehetséges, hogy súlyos belső szemkárosodást szenvedett.
Úgy
tűnik, hogy a szemürege összezúzódott – mondta az orvos,
majd a kezébe
nyomott egy melbourne-i specialistához szóló beutalót. –
Az orrcsont
valamilyen külső ütközés hatására beleszaladt a
könnycsontba, és
szilánkokra törte. Ez azt eredményezte, hogy a könnycsatorna
komoly
sérülést szenvedett, az ékcsont megrongálódott, melynek
következtében a
látóidegnyílás is károsodott, és az éleslátás helyén lévő
összes
létfontosságú terület is összeroncsolódott. Most már
természetesen túl
késő van ahhoz, hogy bármit is tudjunk kezdeni vele…
Beula számára örökre kialudtak a fények.
Farrat őrmester napszemüveget adott rá, a nyaka köré tekert
egy sálat,
és egy fehér botot adott a kezébe, majd feltette
a Melbourne-be induló
vonatra úgy, hogy feltűzött egy cetlit a kardigánjára a
hátán, melyen az
állt: „Beula Harridene, C/-Rendőrőrs, Dungatar, 9-es mellék
(távolsági
hívás).” Azután elment, hogy meglátogassa Tillyt, és ahogy
kiszállt a
kocsijából, megcsillant a lenyugvó nap fénye zöld gyöngyökkel kirakott,
selyembrokát matadoröltözékén. Amikor az őrmesterre igazította
az
összeállítást, Tilly még annyit módosított rajta, hogy arany
selyemfonállal
díszítő toldásokat helyezett el rajta, melyek végére a
rendőrfőnök bojtokat
varrt. Ott álltak a kertben, a derékig érő virágok,
bokrok, gyógynövények
és zöldségek között, miközben az esőtől felfrissült
levegő lágy szellő
formájában lengedezett körülöttük.
– Látom, Molly eloltotta a szemétdombon a tüzet
– viccelődött az
őrmester.
– Igen, úgy tűnik – felelte Tilly.
– Hallottad, mi történt szegény Beulával?
– Nem.
– Szanatóriumba vonult – válaszolta az őrmester a kezét
dörzsölve.
– Mindent meséljen el! – kérlelte Tilly.
– Nos… – kezdett bele Farrat, majd végül azzal zárta a
mondandóját,
hogy: – Szörnyű esés lehetett, úgy fest, mint akit egy repülő
hűtőszekrény
sarka talált el.
– Ez mikor történt?
– Aznap este, amikor Molly temetése volt.
Tilly felpillantott a mennyboltra, és elmosolyodott.

Azon a délutánon Nancy szokás szerint megérkezett a

gyógyszertárba,
hogy segítsen Mr. Almanac-nak. A hátsó raktárhelyiségben
akadt rá,
teljesen lemeredve úgy, hogy a fejét bedugta az egyik
polcba, ahol a
patikai mérőeszközöket tartotta, a váltóval pedig
megtámaszkodott a
szélében. Nancy óvatosan kihúzta onnan, majd elvezette őt
az ajtóig,
körbenézett, hogy van-e forgalom, aztán finoman taszajtott rajta egyet.
Az
öreg botladozva lebillent a járdáról, majd átcsoszogott az
úttesten, Nancy
pedig közben mindenhol lekapcsolta a lámpát, lelakatolta a
hűtőszekrényt,
és bezárta az ajtót. Mr. Almanac lépteit felgyorsítva
megindult a felesége
felé, aki elszundított a napon. Kis idő múltán
elslattyogott mellette, és
továbbhaladt a házban, melynek a folyosója a bejárati
ajtótól végigfutott
egészen a hátsó kertig. Nancy futólag rápillantott Mrs. A.-ra,
majd hirtelen
körbenézett az utcában. A homlokát értetlenül ráncolva a szeme
fölé
emelte a tenyerét, majd bekukucskált a homályos
üzlethelyiségbe. Ezután
ismét Mrs. A.-ra meredt, majd átrohant az utcán, és
elviharzott Mrs.
Almanac mellett, aki a légmozgástól kinyitotta a szemét,
és még hallotta,
ahogy Nancy felkiált:
– Szűz Mária, Istennek anyja!
Farrat őrmester végigkövette Mr. Percival Almanac lábnyomait
a
hátsó kerten át egészen a patakpartig. Szomorúan megállt
a barna
vízfolyás előtt, és közben szúnyogok zümmögtek körülötte.
Levette a kék
sapkáját, és egy kis ideig még a szívéhez szorította,
mielőtt csüggedten
ledobta volna az egyik fatönkre, majd elkezdte lehúzkodni
magáról a
ruháit, és gondosan összehajtogatva maga mellé tette őket.
Amikor már
nem volt más rajta, csak a vörös szatén alsónadrágja,
óvatosan
beleereszkedett a lágyan csordogáló patakba. Egy pillanatra apró
buborékok jelentek meg a vízfelszínen ott, ahol fehér feje búbja
elmerült,
aztán ismét előbukkant Mr. Almanac feje. Az őrmester a
vállánál fogva
kiemelte álló kérdőjel formára merevedett testét, miközben
hajlott nyaka
körül csorgott le róla a békanyáltól ragacsos víz, a
fülcimpájába rákok
csimpaszkodtak, az ajkán piócák csüngtek.
Tilly anyja sárral borított sírhantja előtt állt, és elmesélte neki
Beula és Mr.
Almanac balesetét.
– Látod, ahogy te is mondtad, „néha a dolgok valóban
igazságtalannak
tűnnek”.
Még azelőtt meghallották a kakadu rikácsoló hangját, hogy
felértek
volna a Domb tetejére. A Dungatari Társadalmi Egylet bizottsági
tagjai
most egy pillanatra megtorpantak, mivel a verandán sakkban
tartotta őket
egy madár. Rikoltozva elkezdett táncolni előttük, szélesre
kitárta a szárnyát
és felpödörítette a taraját. A hölgyek „eredeti Tilly-
kreációban” feszítettek,
és most mind nagyon ijedtnek tűntek. A lány kilépett a
verandára, majd
rápillantott a kakadura, és susogó hanggal elcsitította.
A madár megállt, felé fordította a fejét, és becsukta a
csőrét. A taraja
lesimult, aztán peckesen elsétált a kapufélfáig, felmászott a
tetejére, majd
még egyszer utoljára hátrapillantva, rásziszegett a behatolókra.
– A kerted olyan csodaszép, Tilly, igazán remek munkát
végeztél úgy,
hogy közben még a varrásra is maradt elegendő időd!
– hízelgett neki
Trudy.
Mindnyájan rámosolyogtak.
– Valóban rendkívül illatos kert!
– És van benne pár igen ritka növény is!
Tilly letépett egy fűszálat, és elkezdte rágcsálni.
Trudy megköszörülte a torkát.
– Rendezünk egy eisteddfodot…
– A Macbethet állítjuk színpadra – vágott a szavába
Elsbeth –,
Shakespeare Macbethjét. Az egy színdarab. Itheca és Winyerp
Drámaklubja pedig A vágy villamosa, valamint a A fruska
című darabot
viszi színre…
– Könnyed szórakozással kecsegtet – vetette oda Muriel
becsmérlő
hangon.
– Szóval a Macbeth mellett tettük le a voksunkat,
és téged
választottunk ki arra a becses feladatra, hogy elkészítsd a
kosztümöket.
Tilly mindegyiküket egyenként végigmérte, miközben ők hevesen
bólogatva rámosolyogtak.
– Valóban? A Macbethet? – kérdezett vissza.
– Igen – válaszolta Trudy.
Elsbeth két könyvet emelt a magasba: az egyiken a
Shakespeare összes
műve, a másikon pedig a Történelmi korok viseletei cím szerepelt.
– Van is már néhány elképzelésünk arra vonatkozóan, hogy
mit
szeretnénk…
– Mutassátok meg! – felelte Tilly. Elsbeth sietve
odalépett hozzá, és
elkezdett neki képeket mutatni férfiakról, akik kötéllel
átkötött, matt
színárnyalatú, bő tógákban, hosszú ingujjakban és fodros
gallérokban
feszítettek, valamint nőkről, akik zsinóros mellényekben
pompáztak.
– Nekem inkább a lap túloldalán lévők tetszenek –
kotnyeleskedett
közbe Trudy. Tilly lapozott egyet. A képek olyan férfiakat
ábrázoltak, akik
a szoknyáik alatt megszámolhatatlanul sok réteg alsószoknyát
viseltek, az
ingujjuk többméternyi csipkéből készült, és hatalmas fodrokban
végződött.
Esetleg harisnyában pózoltak, és térd alá lógó nadrágocskában,
melynek
szára vagy harang alakúra lett kibuggyosítva, vagy sűrű berakások
díszítették, lábukra pedig hatalmas szaténmasnival átkötött,
magasított
sarkú, Cromwell korabeli papucsot húztak. Kalapjaik
túlméretezett
karimával rendelkeztek, és rengeteg tolldísz lógott ki
belőlük. A nők
háromrétegű, ráncolt, fodrozott szegélyű, földig érő szoknyát,
valamint
építészeket is megszégyenítő, több emeletes, feltupírozott frizurát
hordtak,
kezüket bolyhos muffba dugták, és bonyolult zsabóval vagy
fodros
hajtókákkal díszített kiskabátot öltöttek fel magukra.
– De hiszen ez tizenhetedik századi barokk viselet!
– jegyezte meg
Tilly.
– Pontosan! – helyeselt Elsbeth.
– Ez maga Shakespeare! – vetette közbe Trudy.
Muriel kétkedve pillantott Tillyre.
– Ugye hallottál már róla, vagy talán mégsem?
– Lehet, hogy még nem, én is csak a múlt héten
tudtam meg, hogy
egyáltalán létezett – szólt közbe Mona.
Tilly felvonta az egyik szemöldökét, majd szavalni kezdett:
– „Szikra pattan, olthatatlan,
Ég a munka, forr a katlan.
Nádi kígyó az övem:
Sülj meg, főj meg odabenn;
Gőte szeme, egy marok
Denevérszőr, gyíkfarok,
Siklófullánk, eb foga…”{20}
A bizottság tagjai zavarodottan tekintgettek egymásra.
Tilly ismét felhúzta a szemöldökét.
– Negyedik felvonás, első szín, a három boszorkány az üst
fölött, nem
rémlik?
A hölgyek üres tekintettel bámultak maguk elé.
– Ami azt illeti, még nem igazán olvastuk el a
darabot – szólalt meg
Muriel.
– Nekem azok a kosztümök tetszenek jobban, amiket én
választottam,
te mit gondolsz? – kérdezte Trudy.
Tilly egyenesen Trudy szemébe nézett, majd azt válaszolta:
– Egészen bizonyosan azok lesznek a leghatásosabbak. – Trudy
egyetértően bólogatott a barátai felé.
Elsbeth közelebb lépett Tillyhez.
– El tudod készíteni őket?
– Igen, de…
– Milyen hamar tudsz nekiállni? – vágott a szavába
Elsbeth.
Tilly a képeket tanulmányozva elgondolkodott. A hölgyek
egymásra
pillantva a vállukat vonogatták. Felnézett a könyvből, és rájuk
mosolygott.
– Határtalan örömmel töltene el, ha hozzájárulhatnék a
drámaelőadásotokhoz azzal, hogy én készítem el ezeket a
jelmezeket…
feltéve persze, hogy fizettek. – Azzal becsapta a könyvet,
és a mellkasához
szorította. – Még mindig vannak kifizetetlen számláitok,
melyek közül
némelyik tizenkét hónapja vagy még régebb óta lóg a
levegőben.
– A következő megbeszélésünkön majd felvetjük ezt a problémát
–
válaszolta a kincstárnok akadozva.
– Nos, akkor ezt le is rendeztük – szólalt meg
Elsbeth, majd miután
beletörölte a kezét a szoknyájába, indulni készültek.
– Addig nem kezdek hozzá, míg ki nincs fizetve az összes
tartozás, és
készpénzt akarok! Máskülönben kénytelen leszek felajánlani
az
ithecaiaknak és a winyerpieknek, hogy az ő kosztümjeiket
varrom meg.
Ők legalább mindig időben fizetnek.
Elsbeth és Trudy Murielre pillantott, aki rezzenéstelen
arccal nézett
vissza rájuk.
– Soha nem ad nekünk annyit kölcsön – jegyezte meg.
– De anyám! – csattant fel Trudy, majd odalépett a
kincstárnokhoz, és
megbökte az orrát. – Muszáj lesz megkérned atyámat! –
Alvin ismételten
felfüggesztett mindennemű hitelkibocsátást, melyet eddig a
lánya és
családja számára biztosított, és csak az alapvető
élelmiszerek felírását
engedélyezte a Windswept Crest-i számlára, aminek
következtében egy
ideje már a szappant is kénytelenek voltak nélkülözni.
Muriel karba fonta a kezét.
– Alvinnek sem fizet senki, van olyan számla, ami
már tíz éve ott
hever. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy örökké mi
etessünk
ingyen mindenkit! – mondta dölyfösen Elsbethre bámulva.
Elsbeth és
Trudy vádló tekintettel nézett egymásra.
– Nos, akkor Williamnek még egy évet kell majd várnia az
új
traktorra – konstatálta Elsbeth.
– Ő játszhatná Macbethet! – derült fel Trudy arca.
– Igen – felelték egyszerre a bizottság tagjai, majd egy
emberként
elmasíroztak a kapufélfa irányába.
Tilly még egy ideig nézte, ahogy botladozva lebotorkálnak
a
Dombról, aztán elmosolyodott.
Tilly reggel korán kelt, kertészruhát húzott magára, majd
megtámadta az
elburjánzott bársonyvirágokat, és levagdosta vastag tövükről
a hosszúra
megnőtt szárakat, hogy aztán egy csokorba összegyűjtve
bevigye őket a
házba. Kiválasztott néhány bő szirmú virágfejet, és
betette őket egy vízzel
feltöltött vázába, a maradék levelet, szárat és szirmot
pedig felaprította, és
mindet beledobta egy lobogó vízzel teli üstbe. A konyha
gőzzel telt meg,
és mindenfelé érezni lehetett a finom főzet édeskés,
terjengő illatát.
Amikor már kihűlt, mindet üvegekbe töltötte. Aznap éjszaka
telepakolt egy
táskát, és elindult a Megyei Hivatalba.
28.

Két napra rá Evan morcosan és letörten ébredt.

Rápillantott a feleségére,
aki kábultan feküdt az ágyában, majd visszadőlt, és buja
pózokban próbálta
elképzelni maga előtt Unát, de csupán kellemetlen
tompaságot érzett.
Ernyedt bénultság áradt szét a combjában és a férfiasságában.
Felállt, majd
lenézett a péniszére, mely úgy csüngött alá, akár egy darabka
cserzett
zergebőr.
– Csak ideges vagyok – mondta, és elkezdett pakolni.
Délelőtt aztán bedobta a csatos, bőr utazótáskáját a kocsi
hátsó ülésére,
és a fejét lehajtva beült a Wolseley-ja volánja
mögé. A szomszédok
ablakán visszalibbent a függöny a helyére. Elindult
Melbourne-be, és alig
várta már, hogy újra találkozhasson Unával.
Tilly érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, de azért
ott maradt, majd
amikor Marigold kinyitotta az ajtót, egy csokor
bársonyvirágot nyújtott át
neki.
Marigold hirtelen a nyakához kapott, hogy eltakarja az
ekcémáját.
– Mit akarsz?
– Virágot hoztam – felelte a lány, és beslisszant
Pettymanék házába.
Marigold nagyot szippantva beleszagolt a csokorba.
– Milyen szokatlan az illata!
– Tagetes patula. Elriasztja a molytetveket a
paradicsomról, és arra is
jó, hogy távol tartsa a fonalférgeket a rózsáktól és
a burgonyától. A
gyökerében megtalálható egy olyan összetevő, ami elpusztítja
azokat az
érzékelőket, melyek elősegítenék a fonalférgek elszaporodását…
teljesen
elzsibbasztja őket – mondta Tilly.
Marigold a lány lábára bámult.
– Le kellett volna venned a cipődet!
Tilly leült a nappaliban. Marigold ránézett, és a vonásait
vizsgálgatta;
csinos lány, aki Evan sápadt arcbőrét örökölte, a sűrű
haja és a telt ajka
viszont egy az egyben Bolond Mollyé.
– Sajnálom, ami édesanyáddal történt.
– Dehogy sajnálja! – vágta rá Tilly.
Marigold nagyot nyelt.
– Evan küldött koszorút!
– Ez volt a legkevesebb, amit tehetett – felelte
Tilly. – Keressek neki
vázát?
Marigold kikapta a csokrot a kezéből, és kinyújtott karral
maga előtt
tartva kisietett vele a konyhába. A virágokból a szőnyegre
hullott a pollen.
– Mit akarsz? – kérdezte újra.
– Semmit, csak látogatóba jöttem. – Tilly felkapott a
mellette lévő
asztalról egy fényképet Stewartról, és közelebbről is megnézte,
miközben
Marigold visszaért, és leült vele szemben.
– Az egész most már olyan zavaros, de ha jól emlékszem, akkor
azért
mentél el, mert az anyád megbetegedett.
– Nem pont ebben a sorrendben történt, de…
– Hol tanultál meg varrni? – Marigold a háziköntösén
fityegő
gombbal matatott.
– Sokfelé.
– Például hol? – Marigold szúrós tekintettel nézett Tilly
arcára, mintha
csak így próbálná kifürkészni a múltját.
– Dungatarba Párizsból tértem vissza, de azelőtt
Spanyolországban
voltam, azt megelőzően pedig Melbourne-ben dolgoztam egy
gyárban.
Amikor még Melbourne-ben jártam iskolába, varróleckéket is
vettem.
Nem voltam túl jó tanuló, a támogatóm…
– Ki támogatott, az apád? – vágott a szavába Marigold,
miközben most
már a gallérgombját cibálta, és lüktetni kezdtek az erek
a kezén.
– Minden egyes fillérig vissza lesz fizetve.
– Elég csinos összeget félretettem Stewart oktatására –
jegyezte meg
Marigold, és kibámult az ablakon –, de mostanra már mind
elfolyt. – A
gomb lepattant, és az ujjai közt landolt.
– A gyakornokok nem keresnek túl jól, de nekem sikerült
utazgatnom
és továbbtanulnom, így…
– Nos, soha senki nem volt elégedetlen azzal, amit
készítettél nekik,
kivéve talán azt az Unát… – mondta Marigold, és
hirtelen a szájához
kapott. – Ne áruld el Elsbethnek, hogy ezt mondtam!
– Soha nem fogom. Szeretné, ha készítenék önnek egy ruhát
az
eisteddfodra?
– Igen! – válaszolta Marigold, és kissé előrébb húzódott a
székben. –
Valami különlegeset, nagyon különlegeset szeretnék. Jobbat,
mint bárki
másé. Tudod, én lettem a bálkirálynő. Kérsz egy
csésze teát? – Marigold
kisuhant a konyhába, majd kisvártatva egy délutáni teázáshoz
használt, teli
tálcával tért vissza. – El kell még mondanom valamit. Tudom,
hogy nem
akartad megölni azt a fiút. – Tilly gyomra ismét görcsbe
rándult. – Azt a
Teddy McSwiney-t, de azt is jól tudom, hogy érezte magát
utána Mae.
Tudod, az én fiam egy fáról esett le, és meghalt,
mert egyenesen a fején
landolt.
Marigold megmutogatta Tillynek az összes fényképalbumát: Evant
és
Stewartot, amikor még csak háromhetes volt; a kis Marigoldot a
szüleivel
nem sokkal azelőtt, hogy meghaltak; a házat, mielőtt még
megépült volna
a kerítés, és még egy olyan iskolai fotója is volt,
amelyen Tilly együtt
szerepelt Stewarttal.
– Hova valósi volt az édesanyád?
– Szeretné hallani a teljes történetet? – kérdezett
vissza Tilly,
miközben egyenesen a szemébe nézett.
– Igen, szeretném – felelte az asszony.
Tilly nagy levegőt vett.
– Hát jó. Molly egyke volt, és bár akkoriban már
vénlánynak
számított, mégsem ment férjhez. Nagyon naiv volt, és könnyedén
le tudta
venni őt a lábáról egy ambiciózus, ravasz és sármos
férfi. Ez az ember
semmiben sem volt túl sikeres, de persze mindenkivel
sikerült elhitetnie,
hogy az. Hittek neki Molly becsületes keresztény szülei is,
akik nyílt
szívüknek és korlátozott képzelőerejüknek köszönhetően megengedték
neki, hogy elhívja őt sétálni. A sármos férfi nagyon
meggyőző tudott
lenni. Molly egyszeriben olyan helyzetben találta magát, mellyel
a szüleit
mélyen megbántotta és megalázta volna, hacsak sürgősen
nem megy
férjhez…
– Ismerem ezt a történetet – szólt közbe Marigold
metszően éles
hangon.
– Tudom, hogy ismeri – felelte Tilly.
Evan háton feküdt az ágyban, és egészen az áliáig
felhúzta a takarót. A
térde körül hol kidudorodott, hol behorpadt, hol pedig újra felduzzadt
az
ágynemű, majd kis idő múltán Una bukkant elő alóla vöröslő,
megizzadt
fejjel, levegő után kapkodva, és a vállára borult.
Felemelte a takarót,
lepillantott Evan lottyadt, narancssárga, nedves angolnájára,
mely most
ernyedten simult hozzá a combjához, és felkacagott. Evan
elsírta magát.
Későn ért haza, ezért a hátsó, kinti heverőnél
vetkőzött le, majd
elindult a fürdőszobába. A felesége nyugodtan üldögélt a
rádiókészülék
mellett, és kötögetett.
– Helló, Evan – köszöntötte őt lágy hangon –, milyen
volt Melbourneben?
– Ó, adódott egy kis kellemetlenség… – felelte Pettyman
a vécén
trónolva. Miközben a jobb keze köré tekert egy halom
vécépapírt,
kivágódott az ajtó. Marigold lazán nekidőlt az ajtófélfának, és
még mindig
kötögetett. – Sokáig voltál idebent, Evan.
– Nem érzem jól magam. Valami baj lehet velem…
– Én is sokáig beteg voltam, Evan, te
betegítettél meg, de Tilly
Dunnage kikúrált.
– Micsoda?
Marigold sóhajtott egyet.
– Sok viszonyod volt, ugye, Evan?
– Az a lány őrült, akár vád alá is helyeztethetnénk…
– Nem őrült, Evan. Ő a lányod. – Marigold
negédesen lemosolygott
rá, és úgy beszélt hozzá, mintha egy kisbabával társalogna.
– Szegény kis
Evan, milyen nyomorult, és azt is tudom, hogy miért. Én
mondom, ez a
Tilly egy nagyon, de nagyon okos lány.
Evan felállt, és becsukta az ajtót, de Marigold újra
kinyitotta.
– Ott van az irodádban, abban az elektromos vízforralóban… a
méreg,
úgyhogy éjszakánként most már nem tudod többé velem azokat a
csúnyacsúnya dolgokat művelni, nemde, Evan? – Azzal
halkan kacarászva
elsétált.
Evan követte őt a kifogástalanul ragyogó konyhába, ahol
Marigold
éppen egy légypiszkot vizsgálgatott az amúgy makulátlanul
tiszta
ablaküvegen.
– Tudtad, hogy a te újdonsült barátnőd ölte meg Stewartot?
– Úgy érted, Tilly, a lányod megölte a te
fiadat?
– Marigold hátrafordult, és egyenesen a férje szemébe
nézett. – A
fiadat, aki másokat vegzált az iskolában? Azt a dagadt,
szeplős, erőszakos
és kellemetlen szagot árasztó kölyköt, aki akárhányszor elment
mellettem,
belém könyökölt, aki folyton meglesett engem a zuhany
alatt, és aki
kislányokra támadt rá? Ha ő nem lett volna, nem kellett
volna férjhez
mennem hozzád, és talán ráébredtem volna, milyen is
vagy valójában! –
kiabálta az utálattól reszketve.
– Miért nem dőlsz le kicsit, Marigold, vagy ájulsz
el, de akár
elkaphatna egy fejfájásroham is… te őrült vagy!
– Minden pénzemet elloptad!
– Ingatag vagy, gyógyszerfüggő és neurotikus… az orvos már betéve
tud rólad mindent!
– Igazolhatóan – mondta a felesége békés hangon.
– Beula szerint egész jó odabent… – Nagyot
sóhajtott, majd térdre
borult. Evan lenézett rá. Ahogy a felesége a bokája
mögé nyúlt, egy
pillanatra látta megcsillanni a fényt a borotvaéles
csontozókés pengéjén,
mely most kettévágta mindkét Achilles-inát. Ahogy szétszakadva
elpattant,
olyan hangot adott ki, mint amikor egy fa szerszámosláda
tetejét lecsapják.
Evan leroskadt a linóleumpadlóra, és úgy vonított a fájdalomtól,
mint egy
megsebzett vadállat, miközben az Achilles-ina összetekeredett a
térde
mögötti ízületi tokban, akár egy spulni madzag.
– Ez nagy baromság volt, Marigold!
Marigold a földön rángatózó férjét figyelte, aki alatt
a fényesen
ragyogó linóleumon vörös vértócsa kenődött szét.
– Sok éven át voltam komoly nyomás alatt, ezt
mindenki tudja, mint
ahogy Una Pleasance-ről is mindenki tud mindent. Tökéletesen
meg
fogják érteni. Bár most már ez sem számít – mondta
Marigold, ahogy
terpeszállásban állt a férje fölött, aztán beletörölte
a kést a kötényébe, és
visszadobta a fiókba.
– Könyörgök, Marigold, így el fogok vérezni, és meghalok
–
rimánkodott neki Evan.
– Valóban, végül ez fog történni – válaszolta az
asszony, és azzal
letépte a telefont a falról.
– Marigold! – üvöltötte a férje.
Becsukta maga mögött az ajtót, és otthagyta a padlón
szenvedő Evant,
akinek úgy fityegett a hús a lábszára és a térde
körül, mint egy kilazult
fonáldarab, az ajtókilincs pedig túl messze volt tőle.
– Marigold, nagyon kérlek! Sajnálom! – sikoltotta.
– Annyira biztos nem, mint én – kiáltotta még hátra az
asszony. Leült
az ágyára, és egy egész üvegnyi altatószérumot töltött
bele egy korsóba,
majd rátöltött még egy kis sherryt, az egészet összekeverte,
és csukott
szemmel inni kezdett.
29.

Ahogy gyors léptek zaja dobbant a verandán, a kakadu már

rikoltva jelezte
is, hogy fakabát közeleg. Kivágódott a hátsó ajtó, és egy
kazalnyi fényesen
ragyogó, színes női ruha, bolyhos boa, kalap, kendő,
sál, szatén, flitter,
pamut, sifon, kék gingham és matadorbrokát – Farrat
őrmester titkos
ruhatárának összes kelléke – özönlött be rajta a
konyhába. Tilly
végignézett a rendőrfőnök tengerészkék nadrágján és
kifényesített
bőrcipőjén.
– A kerületi felügyelő ellátogat hozzám – közölte az
őrmester, majd
kirohant Tilly előszobájába. Miután ledobta a ruhahalmot, ismét
kiszaladt
a házból, és a fényképalbumaival, néhány festményével,
a gramofonjával,
valamint a teljes lemezgyűjteményével a karjai közt tért
vissza, melyeket
az asztalra tett. – Még azt hinné, hogy meleg
vagyok – mondta, de
megtorpant az asztalnál, hogy a mutató- és a hüvelykujja közé
csippentve
megtapintson egy olyan ruhaanyagot, amilyet még soha
életében nem
látott. – Ez selyem vagy Peau de soie?
– És pontosan milyen ügyben jár felénk a kerületi
felügyelő? –
kérdezte Tilly.
– Először Teddyről, aztán Mollyról, majd Beula és Mr.
Almanac
balesetéről kérdezősködött, de igazán a Pettymanékről írt
jelentésem
keltette fel az érdeklődését. Marigold vád alá helyezése sem
volt egyszerű,
de amit Evannél találtunk…! Az egész ház tele volt
gyógyszerekkel,
pornográf könyvekkel, sőt még erkölcstelen filmekkel is. És
ha még ez
sem lenne elég, kiderült róla, hogy sikkasztott is!
– Farrat őrmester
kifutott a kocsijához a következő adagért.
– Szeretnék találkozni a felügyelővel – közölte Tilly.
– Miért?
Tilly megvonta a vállát.
– Csakhogy lássam… milyen intelligens.
– A legkevésbé sem az. Barna öltönyt hord, a
lehető legócskább
minőségűt.
Hamar elaludt a tropára ment, üres karosszékben, és az ő
puha bőrű, pufók
csecsemőjéről álmodott, aki a mellbimbóján csüngve szopizott,
és
Mollyról, amikor Molly még valóban az édesanyja volt,
fiatal és
mosolygós; vörösesszőke hajába belekapott a lágy szellő, ahogy
lesétált a
Dombról, hogy elé menjen iskola után. Aztán ott volt újra
Teddyvel a siló
tetején, a világ tetején. Látta az arcára kiülő,
huncut mosolyt a világító
hold fényében. Kinyújtotta felé a kezét, és így szólt:
– „Most a heves vágy zsákmányára ront / Tobzódva élvez…”{21} Aztán
az ő puha bőrű, pufók csecsemője nem moccant már
többé, elkékült, és
pamutflanelbe tekerték; Molly a fájdalomtól meggyötörten,
az utolsó
porcikájáig átfagyva, szigorú arccal felé fordult eső áztatta
koporsójában
fekve; Teddyt pedig elárasztotta a cukorcirok, és
száját kitátva, a
körmeivel kaparászva nem volt már több egy sötét gabonába
süppedt
tetemnél. Evan és Percival Almanac a fejét ingatva
csóválta felé az ujját,
mögöttük pedig a sötétben Dungatar polgárai elkezdtek
felfelé
kapaszkodni a Dombon, kezükben fegyverekkel és lángoló
fokosokkal,
karókkal és láncokkal, de ő csak kisétált a verandájára,
és lemosolygott
rájuk, amitől egyszeriben sarkon fordultak, és fejvesztve
elmenekültek.
Egy erőteljes szellentés zaja rázta meg Farrat őrmester
rendőrőrsének
falait, melyet egy hangos ásítás követett. A kerületi
felügyelő még mindig
az ágyában heverészett odabent a cellájában. Ápolatlan külsejű,
középkorú
férfi volt, akit rossz szokásokkal és még rosszabb modorral áldott
meg a
sors. Amikor együtt vacsoráztak, Farrat őrmester mind
közelebb és
közelebb húzódott a rádióhoz, és feltekerte a hangerőt, hogy
öklendezés
nélkül meg bírja enni az ételét, mivel evés közben
a felügyelő a nyelvét
körbeforgatta a fogsorán, és így próbálta kiszívni az oda
beakadt
ételdarabokat. Az ingujját rendszeresen szalvétaként használta,
nem
öblítette ki a mosdókagylót borotválkozás után, foltokat
hagyott a vécé
padlóján, soha nem kapcsolta le a lámpát, nem zárta el a
csapot, és amikor
az őrmester megkérdezte tőle, hogy van-e mosnivalója
– „…mivel én
éppen most készülök bedobni a mosógépbe egy adagot” –, a
felügyelő
csak felemelte a karját, beszagolt a hóna alá, és azt
mondta: „Ááá,
nincsen.”
A kerületi felügyelő – „szólíts csak nyugodtan Franknek” –
rengeteget
tudott beszélni.
– Számtalan bevetésen voltam már… háromszor is meglőttek. El
kellett hagynom a feleségemet – majd’ megszakadt érte a szívem
de neki is
jobb volt, hogy kimarad a sok borzalomból. Sok időm szabadult
fel ezzel,
így egy rakás bűnügyet meg tudtam oldani – teljesen
egyedül
fénykoromban egy csomó szökevényt el tudtam kapni. Ők
elkövették a
bűnt, én meg gondoskodtam róla, hogy megfizessenek érte.
Nem
finomkodtam ám, hanem durr, bele a veszély kellős
közepébe. Te
megérted ezt, ugye, Horatio?
– Ó, igen, ez megmagyarázza, miért helyeztek át ide
vidékre,
Victoriába – felelte a rendőrfőnök. Farrat őrmester már
nagyon szerette
volna visszakapni az estéit: meghallgatni a kedvenc
rádiójáték sorozatát,
olvasgatni a könyveit, feltenni a lemezeit, folytatni a
varrogatást… és
békességben megejteni a szokásos este kilencórás körjáratát.
– Mi lesz ma vacsorára, Horry?
– Vendégségbe megyünk. Pacal kerül az asztalra –
válaszolta az
őrmester, és ledobta a ceruzát a pultra.
– A kedvencem! Imádom a pacalt egy kis
petrezselyemszósszal! – A
felügyelő kibotorkált a fürdőszobába. – Kedvelem ez a
helyet! – kiáltotta
hátra, majd jókedvűen elkezdett fütyörészni.
Farrat őrmester behunyta a szemét, és megdörzsölte az
orrnyergét.
Korán érkeztek. A felügyelő levette a kalapját, és meghajolt,
amikor
megpillantotta az ajtóban ácsorgó Tillyt. Egy puha moltonból
varrt, fekete,
testhez tapadó, sellő fazonú ruhát viselt, melynek a
nyakkivágása egészen
a derékvonaláig leért. Az őrmester mindenkinek pezsgőt
töltött, Tilly
pedig társalgásba kezdett.
– Hallottam, milyen hatékonyan üldözi a bűnt, felügyelő úr.
A felügyelő elpirult.
– Hát, fénykoromban jó pár haramiát rács mögé juttattam, annyi
szent.
– A nyomozásban is így jeleskedik?
– Azért vagyok itt.
– Hogy megoldja a Pettyman-ügyet?
A kerületi felügyelőt teljesen elbűvölte Tilly mély dekoltázsa.
A lány
most az egyik ujjával a férfi álla alá nyúlt, és
kissé feljebb emelte a
felügyelő fejét, hogy a tekintete találkozzon az övével.
– Kapott igazságügyi orvosszakértői képzést?
– Nem, úgy értem, még nem.
– A felügyelő úr inkább „a tények lelkes gyűjtője”
és a jelentések
megírásának kiváló szakértője, nemde? – fordult felé az
őrmester, egy
pohár pezsgőt átnyújtva neki.
– Pontosan – felelte a felügyelő, majd egyetlen korttyal
legurította az
egész pohárnyi gyöngyöző nedűt. – Szóval pacal lesz vacsorára?
– Gigot de Dinde Farcie töltött lestyánnal és
szőlőlevéllel, párolt
articsókával és ravigote mártással – válaszolta Tilly, és
letette a
szárnyassültet az asztalra.
A felügyelő csalódottnak tűnt, és kérdőn nézett az
őrmesterre, majd
kihúzta az asztalfőn álló széket, leült és feltűrte az
ingujját.
Farrat őrmester felszelte a húst, Tilly kitálalta, a
felügyelő pedig
elkezdett enni. Az őrmester bort töltött, beleszagolt, majd
koccintott egyet
Tillyvel.
– Nagyon hangosan eszik, felügyelő úr! – jegyezte meg
Tilly.
– Annyira ízlik a maga töltött… – felelte a
felügyelő, ám elakadt a
szava, amikor megpillantotta a függönykarnison sétálgató
kakadut.
– Ez pulyka – segítette ki az őrmester.
– Mi is szeretnénk élvezni, ezért nagyon kérem,
próbáljon meg
csukott szájjal enni! – szólt rá Tilly.
– Igenis, hölgyem.
Ami innivaló csak volt, mindnek a fenekére néztek (beleértve
a sört is,
amit a felügyelő hozott), Tilly pedig cigarettával
kínálta az urakat. Az
őrmester rágyújtott, és beleszippantott az övébe, miközben
a felügyelő
körbeszaglászva megkérdezte:
– Ez egészen rendkívüli. Csak nem perui dohány?
– Majdnem. Brit Hondurasból való – felelte Tilly.
– Ááá – bólogatott a felügyelő elismerően. Tilly
odatartott egy égő
gyufaszálat a cigarettájához, majd hangos zenét tett fel, és táncra
perdültek.
Kötetlenül ropták, ugráltak és ritmusra emelgették a lábukat
az asztal
körül, mint a katonák, Micky Katz egyre gyorsuló számára, a
The Wedding
Sambára. Időnként az asztal tetején táncoltak, miközben az
Esküvőre és
barmicvóra ajánlott zenék feliratú lemez forgott a
lemezjátszón. Azután
leugráltak egymás karjába az asztalról, és flamencózni
kezdtek a tűzhely
előtt, doboltak a fakanalakkal és a serpenyőkkel, és
csak táncoltak,
táncoltak tovább – rumbát, szambát és felföldi
bokaösszeverőst –, míg
végül fáradtan zuttyantak le a székeikbe, és közben nevetgélve
egymást
támogatták.
A felügyelő hirtelen felpattant, és így szólt:
– Nos, itt az ideje, hogy távozzunk – és azzal elindult
az ajtó felé. Tilly
felmosórongya még mindig ott díszelgett kopasz fején.
Farrat őrmester
megvonta a vállát, és követte őt, miközben szalvétadarabkák
lógtak ki
rendőrzakója váll-lapja alól.
Tilly felpattant, és csípőre tett kézzel a homlokát ráncolta.
– Hová sietnek úgy?
– Muszáj elmennem az este kilencórás őrjáratomra –
válaszolta az
őrmester sajnálkozva, és a felügyelőre pillantva elkezdte
forgatni a
szemét.
Frank térdig belegázolt a kertben a foltos bürökbe, aminek
lila virágai
válaszképp kellemetlen szagú nedveket bocsátottak ki
magukból, és
összekenték a nadrágját.
– Maga is velünk tart?
– Nem láthatnak meg magukkal! – válaszolta Tilly. – Én
vagyok a
város ügyeletes gyilkosa.
Frank felnevetett, majd búcsút intett neki, és bedőlt
a rendőrautóba.
Farrat őrmester dudált még párat, ahogy elhajtottak.
Tilly visszasétált a
házba, és a kakadura pillantva így szólt:
– Most már nekikezdhetek, nincs mitől tartanom. – Végignézett a
puha,
tarka ruhahalmokon, és szép sorjában számba vette az
anyagokat: a
kartonszövetet, a pamutvásznat, a szatént, a selymet, a
vicunaszőrmét, a
pamutbársonyt, a ripsszalagot, a csipkeszalagot, a
papírvirágokat, a
strasszköveket és az aranyozott kartonpapírt, melyek mind a
barokk
kosztümök alapjául szolgáltak. Átsétált az anyja szobájába,
ahol a
selymesen lágy, bézs és kékesfehér színű pikét, a puplint, a
ninont, a finom
pamutcérnát, az organtint, a selymet, a csipkét, valamint
a bálokon,
esküvőkön és keresztelőkön használatos düsessz-szövetet tartotta,
és
átment, hogy vessen egy pillantást a mérőszalagokra, a
gombostűkre, a
gombokra és a sarokban álló próbababákra, melyek a
szobák között
várakoztak. Farrat őrmester titkos ruhatárának darabjai egy
szekrényben
elzárva lógtak a bejárati ajtó mellett. A lábfejével
beleütközött a padlón
heverő ollóba, mellyel az anyagot szabta ki. Barokk
viseletek skiccei
függtek a függönyökre feltűzve, harmonikaszerű mappája,
melybe a
szereplők méreteit jegyezte fel, szétnyitva várta a padlón.
Átöltözött moltonruhájából egy női overallba, majd előkereste a
súlyos kalapácsot és a feszítővasat. Leszakította a
függönyöket, és letakarta
velük az összes szövetanyagot és gépet, majd megállt a
konyhát a
nappalitól elválasztó fal előtt, a tenyerébe köpött, felemelte
a kalapácsot,
és meglendítette. Addig ütötte-verte a falat, mígnem
sikerült egy akkora
lyukat ütnie, hogy a feszítővassal benyúlva kihasíthatta
a léceket a
keresztgerendák közül. Újra és újra megismételte az egész
folyamatot,
míg már csak a vén fenyőgerendák választották el a
nappalit a konyhától,
és mindent beborított a finom szemcséjű, fekete por.
Kiemelte az ajtókat,
és lebontotta a hálószobákat a nappalitól elválasztó falakat
is, majd
lecsavarozta az ajtókilincseket. A széttöredezett pallókat, a
rozsdás
szögeket és a régi ágya maradványait az anyja tolószékébe szórva
lehordta
a szemétdombra. Azután visszament sebtében átalakított házába,
és miután
összeszögelt két ajtót, toldalékként hozzáillesztette a
konyhaasztalhoz.
Hajnalban már egy hatalmas munkaasztal előtt állt új, tágas
műhelyének
közepén, és mosolygott.
Ruháját, testét mocsok és pókháló borította, ezért vett
egy forró
fürdőt. Ahogy ott ázott a vízben és dalolászott,
a csap szájához emelte a
nagylábujját, és próbálta eltömíteni a kizúduló víz útját,
míg az áradat a
lábujja mellett felduzzadva meg nem találta a kivezető
utat, és el nem
kezdett vékony sugárban spriccelni.
30.

Dungatar lakói összegyűltek a városháza termében, hogy

megjelenjenek a
Dungatari
Társadalmi
Egylet
Macbeth-produkciójának
szereplőválogatásán. Irma Almanac begurult a tolószékével a
folyosóra,
és Tilly mellett helyezkedett el. Nancy oldalba bökte
Rutht, majd
megköszörülte a torkát, a jelentkezők pedig egyszerre
mind felé
fordították a fejüket. Irma ezúttal nem feketében volt, hanem
tűzpiros ruhát
vett fel, fehér, magas sarkú körömcipői pedig kissé
sután pihentek a
tolókocsija lábtartóján.
A legtöbben verssel vagy dallal készültek, bár a kerületi
felügyelő
shuffle táncot mutatott be. A producer és a rendező
visszavonult a színpad
mögé, hogy átbeszéljék a bemutatkozásokat, azután kihirdessék a
hivatalos
szereposztást.
Elsőként Trudy beszélt.
– Én vagyok a rendező, tehát mindenki azt csinálja, amit
én mondok.
– Én vagyok a producer, ezért én felügyelek mindent,
a rendezőt is
beleértve.
Trudy hátrafordult az anyósához.
– Szigorúan véve valóban így van, Elsbeth, ugyanakkor…
– Trudy, felolvasnád, kérlek a szereposztást?
– Természetesen, ám ahogy az előbb említettem, én vagyok a
rendező,
és én játszom el Lady Macbeth szerepét is. Macbeth
szerepét, aki általában
véve és jövőjét tekintve Skócia leendő királya, nem más
kapja, mint…
William büszkén karba fonta a kezét.
– Lesley Muncan.
Elismerő robaj és taps töltötte be a termet. Lesley igazán
kitett magáért
a meghallgatáson. Mona előrehajolt és arcon csókolta, ő
pedig szendén
megrebegtette a pilláit, és elpirult. William a padlót
bámulta meredten.
Trudy megköszörülte a torkát, majd így folytatta:
– William lehet Duncan.., – Farrat őrmester, Fred Bundle,
Big Bobby,
a felügyelő, Scotty és Reg erre oldalba bökdösték egymást,
és egy
emberként elkezdték rázni a fejüket, amikor pedig Trudy tovább
sorolta a
szerepeket: – …a fiait, Malcolmot és Donalbaint pedig Bobby
Pickett és
Scotty játszhatja majd el… – a szemüket forgatták, és karba
fonták a
kezüket. – Septimus Crescant lesz Seward, Farrat őrmester
pedig Banquo,
azonban Banquót egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően
megölik.
Akik nem Banquo, vagy Duncan, vagy a király szerepét
játsszák, azok
szolgák, urak, hivatalnokok, hírnökök és gyilkosok lesznek. Purl,
te leszel
Lady Macduff. A boszorkányok szerepét pedig Faith, Nancy és
a kerületi
felügyelő játszhatja majd el. – A kiválasztott szereplők
odacsoszogtak
egymáshoz, és sutyorogni kezdtek.
– Én boszorkány akartam lenni! – hallatszott egy erőtlen
hang.
– Mona, megmondtam már, hogy te leszel a szellem, meg
az egyik
szolga.
– De nem kaptam egy sort se!
– Mona, a darabban csak három boszorkány szerepel!
Hirtelen Nancy lépett elő.
– Az én Lady Macduff-alakításom sokkal jobb volt Purlénél!
– Én krapek vagyok, szóval nem értem, miért
kellene
boszorkányszerepet játszanom – méltatlankodott a felügyelő.
Elsbeth mérgesen felpattant.
– Ne legyen veszekedés, vagy kizavarjuk a rendbontókat!
– Dühösen
végigmérte a szereplőket. A felügyelő összecsattintotta a
bokáját, és gyors
mozdulattal biccentett egyet.
Elsbeth Trudyra nézett.
– Regulázd meg a szereplőidet! – vetette oda neki.
Trudy beszívta az orcáját, majd így szólt:
– Mrs. Almanac, maga öltöztetőnő lesz.
Irma feldagadt ízületeire és gyönge ujjaira bámult.
– Majd készítek még holnap sütit – hajolt oda hozzá
Tilly –, dupla
erőset!
Bár jó néhány éjszakába nyúló próbán túl voltak már,
a színdarab csak
nagyon lassan kezdett összeállni.
– Rendben, most akkor érkezik Banquo és Macbeth! –
utasította őket a
rendező.
– „Soha ilyen szép s rút napot!”
– Messzire van még Fores?…”{22}
– Állj! Álljanak le egy pillanatra, kérem! Hm, ez
nagyon jó volt,
őrmester úr, de…
– Banquo…
– Akkor Banquo. A skót szoknya remekül áll önnek, de
senki más nem
beszél itt skót akcentussal, és a skót dudát is
szükségtelen állandóan
magával cipelnie.
Hamish volt a kellékes és a színpadmester. Trudy most
közelebb lépett
hozzá:
– Megtudhatnám, miért épít erkélyt, Mr. O’Brien?
– A szerelmi jelenet miatt.
– De hát az a Rómeó és Júlia!
– Ajjaj…
– Mi pedig a Macbethet játsszuk!
Hamish pislogva bámult rá.
– Egy ambiciózus katonafeleségről szól, aki meggyőzi róla a gyenge
férjét, hogy meg kell ölnie a királyt. Az egész Skóciában
játszódik.
A lángoló vörös szín most sápadt fehérbe váltott Hamish
arcán.
– Ja, a skót darab? – kérdezte a fogai közt sziszegve.
– Olyan erdőt kell készítenie, mely képes megindulni,
meg egy
szellemet is! -mondta Trudy.
– Az a szemétláda Septimus hazudott nekem! – kiáltotta
Hamish, majd
eldobta a szerszámait, és kirohant a teremből.
A február hamar eltelt Tilly számára. Mindennap
korán, a felkelő nap
sugaraival kelt, és megszervezte a ruhapróbák és a
méretre igazítások
időpontjait. Munka közben egyfolytában dudorászott.
Esténként lesétált a
városháza mögé, és hallgatta Dungatar lakóit próba közben.
A város polgárai meglehetősen feszültnek és kimerültnek
tűntek, és
láthatóan egyáltalán nem élvezték ezt az egészet. Trudy az első
sorban ült.
– Kezdjük újra elölről, harmadik szín! – adta ki az
utasítást rekedtesen,
mivel kezdett már elmenni a hangja.
Septimus, Big Bobby, Farrat őrmester, Reginald, Purl és Fred
idegesen elfoglalták a pozícióikat a színpadon.
– Várkapus jön… Nem hallak, várkapus! – kiabálta a
rendező.
– Én nem mondok semmit!
– De miért nem?
– Mert nem emlékszem a következő soromra – közölte
Faith, majd
elsírta magát. A többi szereplő odaszaladt hozzá.
A rendező ledobta a szövegkönyvet.
– Hát ez aztán nagyszerű! Csináljunk megint egy rohadt
ötperces
szünetet, míg valaki el nem pityergi magát megint!
Szeretne még
valamelyik pocsék színész bőgni egyet? Na, akar még valaki
bőgni?
– Nem.
– Nos, akkor minek tetted fel a kezed?
– Lenne egy kérdésem.
Trudy a szolgára – azaz Bobby Pickettre – nézett.
– Nem, nem tehetsz fel több kérdést!
– Miért ne kérdezhetne? – szólt közbe Elsbeth, és átsétált
a színpadon
Bobby mellé.
– Mert azt mondtam!
– Nem vagy túl tapintatos rendező, Gertrude!
William odasétált a sarokba, és fejét a kezébe
temetve leült Mona
mellé.
– Azt hiszed, te jobban csinálnád…? – mordult rá Trudy
Elsbethre.
– Tudom. Bárki jobban csinálná.
Egymásra meredtek.
– Ki vagy rúgva!
– Kis butuskám, nem rúghatod ki a producert!
Trudy nagyon közel lépett Elsbethhez, és felé hajolva
elkezdett
üvölteni.
– Mindig meg akarod mondani, mit tehetek, és mit nem!
Azt csinálok,
amit akarok! Most pedig tűnj el innen!
– Nem megyek!
– Kifelé! – mutatott Trudy az ajtóra.
– Ha én kilépek innen, elvész a finanszírozás is!
William reménykedve felpillantott. Az anyja az ujjain
számolva
tovább folytatta.
Ott van a terembérleti díj, a szállítás költsége, a
díszletről már nem is
beszélve, és addig nem kaphatjuk meg a katonák ruháit,
míg ki nem
egyenlítettük a számlát.
– Ó, a pi… pikulába! – fakadt ki Trudy, miközben
a homlokát ökölbe
szorított kezének támasztotta.
Faith megint elpityeredett. A szereplők a levegőbe lendítették
a
karjukat, vagy lecsapták a szövegkönyvüket, William pedig
odasétált a
színpad elejére.
– Anyám, elrontod mindenki…
– Én?! Nem én rontom el!
Tilly az egyik árnyékos sarokban mosolygott.
Most Purl lépett előre.
– De igen, te, és állandóan félbeszakítod a…
– Hogy merészeled, te csak egy…!
– Tudjuk, mit gondolsz róla! – bődült el Fred, és a
felesége mellé állt.
– Igen, és azt is tudom, rólad mit gondolt a férjed!
– tette hozzá Purl,
és vörös műkörmével Elsbethre mutatott.
– És különben is, Elsbeth, én ki tudom fizetni a
katonák jelmezét, mert
még mindig nálam van a postán az összes ház biztosítási
pénze! – kiáltott
fel diadalmasan Ruth.
Egyszeriben mindenki rábámult.
– Még mindig nem küldted el a biztosítónak? –
kérdezte Nancy.
Ruth megrázta a fejét.
– Látod? Egyáltalán nincs szükségünk rád! Mehetsz, és
megveheted
Williamnek a rohadt traktorját!
Ruth most ijedten félrehúzódott.
Nancy csípőre tette a kezét, és végigmérte a szereplőgárdát.
– Nos, mostanában amúgy sem volt földrengés, és remélem,
ti sem
gondoljátok, hogy csak azért, mert évente befizeti nekünk,
elkerül majd
minket minden tűzvész és áradat, ugye?
– Ez igaz – bólogatott Trudy.
A színjátszók zavarodottan néztek egymásra.
– A katonák jelmeze nélkül nem győzhetünk..! –
szólalt meg Faith
halovány hangon.
– Mint ahogy díszlet nélkül sem – tette hozzá
Trudy, és ő is csípőre
tette a kezét. A beválogatott szereplők ismét egymásra
néztek, majd lassan
mind felsorakoztak a rendezőjük mögött.
Elsbeth dobbantott egyet a lábával, majd ordítani kezdett.
– Egy rakás szánalmas bolond! Ripacsok, fajankók, boltosok
és
félműveltek gyülekezete vagytok – faragatlan, közönséges,
ostoba
tuskók..! – Pufog va megindult a kijárat felé, de
még hátrafordult az
ajtóból: – …Utálatosak vagytok mindannyian! Remélem, hogy
egyikőtöket
sem kell újra látnom! – Azzal kimasírozott, és úgy bevágta
maga mögött
az ajtót, hogy beleremegtek az ablaküvegek, és por
szállt alá a
lámpaburákról.
– Jól van, akkor folytassuk a próbát! – mondta Trudy.
– Még nem tudtam feltenni a kérdésemet – szólalt meg
Bobby.
Trudy összeszorította a fogát.
– Rendben, kérdezz!
– Amikor azt mondják: „El átkozott folt! mondom tűnj
el!”{23} …,
akkor hol van a hű házőrző?
– Kicsoda?
– Hát Foltos.
Elérkezett a március. A hőmérő higanyszála kezdett feljebb
kúszni, a forró
északi szelek pedig ráhordták a port a szárítókötelekre
kiaggatott ruhákra,
és vékony, barna koszréteg tapadt a viharlécekre. William
Beaumont-nak –
azaz Duncannek, Skócia királyának – 11:30-ra volt kijelölve az
első
ruhapróbája. 11:23-kor fellépett Tilly verandájára, ő pedig
ajtót nyitott
neki.
– Vedd le az ingedet!
– Rendben – felelte William, és bár sokáig elbabrált
a gombjaival,
végül mégis oda tudott hozzá lépni Tilly a kartonból kiszabott
mellénnyel.
Felemelte, hogy bele tudjon bújni.
– Ez lenne az? – kérdezte William csalódottan.
– Ez csak egy próbaruha. A mi szakmánkban bevett
szokás, hogy
előbb egy próbaruhát igazítunk rá a vevőre, mert így később
nem kell
majd annyit utánaigazítani a végső öltözéken.
– Szóval akkor citromsárga lesz, csipkedíszítéssel, ahogy kértük?
– Pontosan olyan lesz, amilyennek szeretnétek.
Az alkarjánál kissé beljebb kellett még szegni az anyagot
(túl vékony
volt a karja), de a nyakvonalát tökéletesen eltalálta.
Újra feltűzte a
vállillesztéseket, és a hónaljánál kicsit kiengedett belőle,
hogy William
széles háta kényelmesen elférjen, aztán lesegítette róla
a mellényt, és
odalépett a hatalmas munkaasztalhoz.
William egy szál atlétában és kitárt karral ácsorgott
egyedül a
konyhában. Tillyt figyelte, ahogy gombostűkkel a szájában a
citromsárga
ruhaanyag fölé hajol, és szakértő kézzel rajzolgat rá a
szabókrétával, majd
tűvel és cérnával fixálja a rögzítési pontokat. Ahogy
felpillantott, gyorsan
elkapta róla a tekintetét, és lábujjhegyen hintázva a
lámpaernyőre bámult,
de kisvártatva újra kényszert érzett rá, hogy őt figyelje,
miközben hosszú,
kecses ujjaival felvarrja a csipkét a gallérra. Felkapta
a sárga köntöst,
felsegítette rá, majd körbeforgatta, lejjebb húzkodta az
anyagot, és egy
finomabb krétával bejelölgette. William belebizsergett az
érintésbe, még a
férfiassága is felhorgadt tőle.
– Tudod már a szöveged? – kérdezte Tilly udvariasan.
– Ó, igen, Trudy sokat segít.
– Nagyon komolyan veszi ezt az egészet.
– Nagyon! – bólogatott William, és akkorát sóhajtott, hogy
amikor
kifújta a levegőt, megrebbentek a ruha fodrai. –
Meglehetősen összetett ez
a darab.
– Mit gondolsz, van esélyünk győzni?
– Hát persze. A végén majd minden összeáll –
felelte William, és
végignézett köpönyege szőrmeszegélyén. – A kosztümök pompásak
lesznek.
– Pazar – mondta Tilly, és miután rögzítette az
illesztéseket, újra
rápróbálta a férfira a jelmezt.
William megcsodálta a tükörképét.
– Jó ütemben tudsz haladni?
– Épp úgy, ahogy elterveztem – válaszolta a lány.
A férfi keze végigszaladt a vastag, díszes
szaténanyagon, és
megtapogatta a szőrmét.
– Most már leveheted.
William elpirult.
Aznap éjszaka egy szemhunyást sem tudott aludni, ezért
kisétált a
tornácra. Rágyújtott a pipájára, és végignézett a holdvilágnál
homályosan
felderengő krokettpálya puha, négyszögletes gyepén, a
teniszpálya
egyenesre megrajzolt, fehér körvonalán, az új istállókon
és a lerobbant
traktorján, mely most tönkökre feltámasztva, darabokra szedve állt
az
eukaliptuszfák alatt.
Három héttel a bemutató előtt Trudy Miss Dimm felé
fordult, miután
végigjátszották az első két felvonást.
– Ma este milyen hosszú volt?
– Négy óra és tizenkét perc.
– Jesszusom! – fakadt ki a rendező, és a szemét
behunyva elkezdte
tekergetni az egyik hajtincsét az ujja körül. A szereplők
hátrálni kezdtek,
és lábujjhegyen lopakodva, oldalazva megindultak az öltözők
felé,
miközben szemüket erősen a kijáratra szegezték.
– Rendben. Mindenki jöjjön vissza! Újra megcsináljuk az
egészet
elölről.
A szombat és vasárnap délutánt ugyanúgy végigizzadták, mint
ahogy a
hétköznap estéket. Tilly észrevette, hogy Trudy sokat veszített a
súlyából.
Állandóan a körmét rágta, és apró, fehér foltok
világítottak a fején ott,
ahonnan idegességében kitépkedte a hajszálait. Álmában a
Macbeth sorait
motyogta, és egyfolytában káromkodott. Koszos ruhában és
rendetlen
cipőben állt a szereplőgárda elé. Tilly mögötte ült, a
mérőszalaggal a
nyakában, és derűs higgadtsággal szemlélte az eseményeket.
– Lady McDuff! – szólította a szereplőt Trudy.
Purl egy terjedelmes, suhogós szaténszoknyában libbent be a
színpadra, mely igencsak felkavarta maga körül a port. Az
arca falfehér
volt a rengeteg púdertől, az ajka vörösen lángolt a
rúzstól,
többemeletnyire felpolcolt, göndör fürtjei tetején pedig
egy hatalmas,
masnis fejék díszelgett. Csinos arcát drótmerevítéssel
ellátott gallér
foglalta keretbe, mely a fejdíszétől egészen a hónaljáig
ért, és
gyöngyökkel teleszórt fodrokkal volt televarrva. Felpuffasztott
ingujjai
leginkább egy felfújt sütőtökre hasonlítottak, egyenes vonalú,
mély
nyakvonala pedig épp kívánatos keblén futott keresztbe, mely
szinte
kirobbant rendkívül szorosra húzott fűzőjéből. Az urak szeme
kocsányon
lógott, a boszorkányok viszont szinte kivétel nélkül
mind gúnyosan
mosolyogtak.
– Ez a kosztüm nagyon nehéz – panaszkodott Purl.
– Ilyenre terveztem, te bolond. A tizenhetedik században
épp ilyet
hordtak, ugye, jelmezkészítő?
– Pontosan. A tizenhetedik században élő arisztokraták épp
ilyen
ruhákat viseltek a királyi udvarban – helyeselt Tilly.
– Alig kapok benne levegőt – siránkozott Purl.
– Tökéletes! – jelentette ki Trudy, a férfiak pedig
hevesen bólogatni
kezdtek.
– Jöhet a következő… Duncan!
William előlépett a színpad széléről. Tűzpiros karikák
jelentek meg az
arca körül ott, ahol a falfehér púder vonala véget
ért, karmazsinvörösre
volt kirúzsozva a szája, és mindkét orcáján szépségtapasz
díszlett. Göndör
hajtincsei előszöktek a vastag, smaragddal kirakott aranykoronája
alól,
mely úgy festett, mint a Tádzs Mahal központi kupolája.
A nyakán egy
csipkéből varrt, masnis nyakkendőt viselt, melynek lelógó
szárai az
ugyancsak csipkéből varrt mellényét verdesték. Fölötte egy
szőrmeszegéllyel ellátott, térdig lelógó, citromsárga köpönyeg
suhogott.
Az ingujjából kiálló, hatalmas, sűrű fodrok egészen a
köpönyege
szőrmeszegélyéig lelógtak. Egyszerű, fehér harisnya volt rajta,
és térd
fölé érő csizma, mely úgy volt visszahajtva, hogy a széle
a bokáját
verdeste. Hősszerelmes pózba vágta magát, majd ragyogó
szemmel a
feleségére pillantott, aki csak annyit tudott hozzáfűzni az
egészhez, hogy:
– Nem fog leesni a fejedről az a korona?
– Hozzá van rögzítve a parókájához – jegyezte meg Tilly.
– Akkor nézzük, milyen jelmezt szántál Macbethnek.
Lesley egy boszorkánysüvegre emlékeztető, óriási, csúcsos
kalapban
jelent meg, melyet álló és elfektetett tolldíszek garmadája
borított köröskörül. Bőre szabott, fehér selyemingjének
gallérján úgy suhogott és
táncolt a sűrű csipkeszegély meg a rengeteg fodor, hogy
még a
fülcimpáját is megcsiklandozta. Az ing uszálya lelógott egészen
a térdéig,
felső- és számtalan alsószoknyája szegélyén pedig egy rakás
művirág
himbálózott. Felül vörös bársonymellényben, alul pedig színben
hozzáillő
harisnyában pompázott, magasított sarkú cipőjét pedig olyan
sok
szaténcsipke vette körbe, hogy lehetetlenség volt megmondani
a lábbeli
eredeti színét.
– Tökéletes! – örvendezett Trudy.
A mögött álló katonák papagájként mondták utána:
– Tökéletes – majd tenyerüket összeverve tapsoltak.
Trudy körbesétált a tizenhetedik századi, pompázatos barokk
viseletbe
öltöztetett szereplői körül, akik mellesleg egy tizenhatodik
századi, véres
gyilkosságokkal teletűzdelt, törtető becsvágyról szóló
Shakespearedarabot készültek színre vinni. Szépen sorba álltak
a színpadon, mint egy
hollywoodi szereplőválogató statisztái, akik a stúdió kantinjában éppen
az
ebédjüket várják. Egymás után villantak elő a tarka
hasítékok, a habosbabos női ruhák, az abroncsos szoknyák
ráncolt fodrai, a mennyekig
felszökő frizuradíszek, a vállon átvetett fegyverszíjak, a
rákfarkas sisakok,
melyekről szív alakú lakatok lógtak, a kalapokból kiálló
tolldíszek,
valamint a fehér, diszkosz alakú, ívelt gallérok mögül
kikukucskáló,
sápatag arcok, melyek most úgy sorakoztak fel egymás
mellett, mintha
arra készülnének, hogy valaki portrét fest róluk.
– Tökéletes! – dicsérte meg őket Trudy újra.
Tilly bólintott egyet, majd elmosolyodott.
31.

Tillynek mostanra már teljesen lemerevedett a válla, beállt

a háta, és szúró
fájdalmat érzett mindenütt. Sajgott a keze, ujjbegyei
vérvörösek voltak,
szeme alatt sötétültek a karikák, és olyan táskák nőttek, melyek
szabályos
arccsontjáig lelógtak, viszont boldognak érezte magát –
legalábbis már
majdnem. Az ujjai csúszkáltak az izzadságtól, ezért annyi engedményt
tett
magának, hogy párizsi öltésekkel varrta fel a csipkeszegélyt
a katonák
fehér Jacquard-dzsörzéből varrt, buggyos pantallójára, pedig
jól tudta,
hogy szegőöltéssel kellene elkészítenie. Amikor az utolsó
cérnaszál végét
is elkötötte, előrehajolt, hogy a fogával leszakítsa a
végét, és szinte
hallotta Madame Vionnet hangját, ahogy rászól:
– Tán az asztalnál meg ollóval szoktál enni?
Farrat őrmester mesélt neki a próbákról.
– És Lesley! Ha éppen úgy érzi, hogy nincs eléggé a
reflektorfényben,
belekotyog a próbába, és mindenkinek előre felmondja a
szövegét, ami
persze mérhetetlenül bosszantja Miss Dimmet, mert őrá lett a
súgó szerepe
kiosztva. A felügyelő ugyan túljátssza a szerepét, de Mona
nagyon jó, és
bárki helyett be tud ugrani, ha valaki nem jelenik meg.
Mindnyájan
elkaptuk a nyári influenzát, kapar a torkunk és fáj fejünk,
Elsbetht viszont
senki sem látta azóta, és mindenki utálja Trudyt. Nála
még én is jobb
rendező lennék, én legalább már jártam színházban.
A karjukon rengeteg buggyos pantallóval és bolyhos
bársonyköpönyeggel futottak be a próbára, miközben az észak
felől
süvítő, forró szél meghintáztatta a villanyvezetékeket.
Odabent az összes
szereplő csendben volt, és mind ijedtnek tűntek. A
rendező hátrazavarta
őket a színpad végébe, és jó néhány ripityára tört szék
sorakozott
körülöttük. Trudy fagyos tekintettel mérte végig őket, szeme körül kékeslilás
duzzanatok éktelenkedtek, a kardigánján pedig eltévesztette
a
gomblyukakat, és az egészet félregombolta.
– Csináljátok még egyszer! – sziszegte fenyegetően.
Lady Macduff, aki egy pelenkába tekert játék babát
tartott a kezében,
most a „kisfiára” pillantott. Fred Bundle nagyot sóhajtott,
majd újra
belekezdett:
Kisfiú: „És mindet felakasztják, aki így tesz?”
Lady Macduíf: „Fel azt, mind.”
Kisfiú: „És kik akasztják fel?”
Lady Macduíf: „Kik? A becsületes emberek.”
Kisfiú: „Akkor hát bolondok az esküszegők, hisz oly sokan
vannak,
hogy megverhetnék és ők akaszthatnák fel a becsületes
embereket.”{24}
– NEM! NEMNEMNEMNEMNEMNEMNEM NEMNEMNEMNEM!
REMÉNYTELENEK VAGYTOK…! – üvöltötte Trudy.
– De hiszen jó volt. Most jókor lépett be – szólt közbe
Miss Dimm.
– Nem!
– De igen! – mondta kórusban az egész színtársulat.
Trudy lassan odasétált a színpad elejéhez, és démoni
tekintetét a
színészekre szegezte.
– Ellent merészeltek mondani nekem?! – Ahogy ezt
kimondta, a
hangja egyoktávnyit ugrott feljebb.
– Remélem, hogy elkap titeket a vérhasjárvány, himlő
rondítja el a
bőrötöket, és meghaltok a kiszáradástól, mert a hegeiteken
keresztül
elszivárog belőletek az összes nedv! Remélem, a farkatok
feketévé
aszalódik össze, és mind lerohad! Remélem, hogy ti, nők, mind
elolvadtok
legbelül, és olyan bűzt árasztotok majd, mint a perzselő
napfényben
rothadó csónak megvetemedett deszkája! Remélem, hogy…
William odalépett a feleségéhez, hátralendítette a karját,
és lekevert
neki egy akkora pofont, hogy az asszony háromszázhatvan
fokban
körbefordult a saját tengelye körül. A színpadi függönyök
meglibbentek a
légáramlattól. Trudy vöröslő, izzadt arcába nézve
William lágyan így
szólt.
– Véletlenül tudom, hogy az orvos jelenleg éppen a Station
Hotelben
tartózkodik. Ha ma éjszaka még egyszer felemeled a
hangodat,
horgászdamillal fogunk lekötözni egy székhez, aztán
idecibáljuk, és
megesküszünk előtte a Bibliára, hogy őrült vagy! – Magabiztosan
a többi
szereplő felé fordult: – Igaz?
Mindenki bólogatott.
– Igen – helyeselt Mona, és odalépett a sógornőjéhez.
– Alkalmatlan
vagy anyának, William majd a saját gyámsága alá helyezi a
babát, te pedig
az idegszanatóriumban végzed! – mondta, és átadta a
bátyjának a kisdedet.
A szereplők ismét bólogattak. Felicity-Joy hátradőlt apja
karjában, és a
szájába vette a csipkéből varrt, masnis nyakkendője
egyik szárát, majd a
kis kezét felemelve, húsos mutatóujjacskáját belefúrta az apja orrlyukába.
– Azt hiszem, ma pihenőnapot kellene tartanunk, mit szóltok
hozzá? –
javasolta Mona.
– Igen – helyeselt William. – Menjünk át a kocsmába!
A ruhapróbát
pedig holnapra halasztjuk. – Azzal a teljes
szereplőgárda kivonult, és
vidáman cseverészve, nevetgélve levonultak végig a sötét
főutcán,
miközben tolldíszeik az égnek meredtek, a kézelőikre és
a
nadrágszegélyeikre varrt csipkefodrok pedig a csuklójukat
és a térdüket
simogatták.
Trudy Tilly felé fordult, aki nyugodtan üldögélt a székén.
Trudy
kitágult, merev pupillával bámult rá. Tilly felhúzta az egyik
szemöldökét,
majd megvonta a vállát, és ő is a többiek után
indult.
Később a színtársulat tagjai mind hazabotorkáltak, és
fáradtan
feküdtek az ágyukban, közben pedig kétségek közt vergődve
és aggódva
figyelték tágra nyílt szemmel az éjszaka sötét
árnyait. Milliószor
átpörgették magukban a szövegüket, lejátszották magukban a
bejöveteleket
és a kimeneteleket, és abban reménykedtek, hogy a közönség
közben nem
fogja észrevenni, hogy egyszerre három karaktert is eljátszanak.
Egyikük
sem aludt egy szemhunyást sem.
32.

Szokatlan forrósággal és szélviharral köszöntött be az

eisteddfod napja.
Irma Almanac csontjai szörnyen sajogtak, ezért reggel dupla
adag
süteményt evett az ördögcsáklyateája mellé. Farrat őrmester
különlegesen
hosszú, forró fürdőt vett, és levendulaolajat, valamint
valeriánagyökeret
szórt a fürdővizébe. Purl reggelit készített a vendégeinek –
az orvosnak és
Scottynak azután megcsinálta a frizuráját és kilakkozta a
körmét. Fred
slauggal verette le a járdát, majd rendet rakott a
bárban és a pincében.
Lois, Nancy és Bobby csatlakoztak Ruth-hoz és Miss
Dimmhez, hogy
együtt fogyasszák el a bőséges reggelit. Reginald beugrott
Faithhez, és
elfelezte Hamishsel a neki szánt báránysültet és szalonnát.
Septimus hosszú
sétát tett a forró szélben, és megcsodálta, milyen
erővel képes
felkorbácsolni a port a lapos, sárga síkságon. Mona és
Lesley légző- és
nyújtógyakorlatokat végeztek a gabonapehelyből és grépfrútból
álló
reggelijük után. William a takaróba csavarodva talált rá
Trudyra, aki
reszketett, motyogott, és félálomban még az ujját szopta.
– Trudy, te vagy a rendezőnk és Lady Macbeth! Viselkedj
ehhez
méltóan!
Odalépett Elsbethhez, aki a gyerekszobában álldogált a kiságy
mellett,
és Felicity-Joyt ringatta a karjában.
– Hogy van?
– Rosszabbul – felelte William, és miután egymásra
bólintottak,
kiment a szobából. Elsbeth magához szorította a kisbabát.
Tilly kipattant az ágyból, és kiment egyenesen az udvarra.
A kertjében
térdig gázolt a növényekben, és lenézett a kiürült
városra, ahonnan
konvojnyi nézősereg indult el Winyerp irányába.
Bobby késésben volt. Alig bírta beindítani a buszt. Köhögve-pöfögve
zakatolt végig a főutcán a városháza felé, és ahogy
lehúzódott a
járdaszegély mellé, a rendező – Lady Macbeth személyesen
– úgy rohant
ki a kapun, mint akit puskából lőttek ki. Megbotlott a
vakító napfényben, és
ahogy elesett, kétszer is meghengeredett a járdán, de
mintha valami
különös, démoni erő szállta volna meg, azonnal felpattant,
akár egy
cirkuszi akrobata. Ökölbe szorította a kezét, és a kapu
felé visszafordulva,
sikítozva elkezdett dörömbölni rajta.
– Az enyém, az én érdemem, nélkülem, az iránymutatásom,
a
tervezésem és segítségem nélkül most sehol sem lennétek. Ott kell
lennem
az eisteddfodon, nem rúghattok ki, én hoztam létre ezt a
darabot…!
Odabent a szereplőgárda tagjai székekkel barikádozták el
az ajtót, a
tetejére pedig feldobták azt a homokkal teletöltött
zsákot, amivel még az
ünnepek alatt a karácsonyfát támasztották meg. Egy
tapodtat sem
moccantak. Trudy a buszra pillantott. Bobby meghúzta
a kart, az ajtaja
pedig egy puffanás kíséretében becsapódott, azután pedig a
kulcscsomóval
a kezében lehasalt a padlóra. Trudy elkezdte rugdosni
a busz ajtaját, de
mivel az nem akart kinyílni, felmászott a motorháztetőre, és
elkezdte
ököllel csapkodni a szélvédőt.
A városháza ablakaiban Macduffék és a katonák fehérre
sminkelt, ijedt
arca bukkant elő, ahogy kukucskálva kilesegettek. William
az erkélyről
őket figyelő orvos felé integetett. Legurította a maradék whiskyjét,
letette
az üres poharat az ablakpárkányra, majd felkapta a táskáját,
és nemsokára
már az energiától duzzadó őrült mögött állt, aki a
busz körül rohangált.
Megkocogtatta a vállát.
– Mit művelsz?
Trudynak habzott a szája a dühtől, és a fogát csikorgatta.
– Azok ott, az a rakás tehetségtelen tuskó ki akar
rúgni engem! –
sikoltotta, majd megpördült, és Monára kezdett el mutogatni.
– Mona
Muncan nem játszhatja el a szerepemet, mert Lady Macbeth én
vagyok!
A doktor intett Bobbynak, aki a műszerfal mögül leskelődve
megrázta
a fejét. Ismét intett neki.
– Majd én segítek – ajánlkozott Nancy.
– Ez az én buszom is! – üvöltözte Trudy. Bobby ekkor
odafutott hozzá,
és lefogta, mire a szereplők tapsviharban törtek ki. Erős
futballistakarjai
megragadták a lány csuklóját, Trudy pedig tovább ordibált: – Én
vagyok
Lady Macbeth, én vagyok!
Az orvos a magasba emelt egy injekciós tűt, a
mutatóujjával
megkocogtatta a hegyét, célzott, majd kárörvendő vigyor
kíséretében
belevágta Trudy hatalmas farába. Tett egy lépést hátra,
Trudy pedig úgy
zuhant a járdára, mint egy elhajított kardigán.
– „Skorpiók nyüzsögnek az agyában”{25} – jegyezte meg
a doktor,
majd felemelték a földről Trudyt, és betették az autójába.
A szereplők élőláncot alkotva feldobálták a díszletet a
busz tetejére,
majd kötelekkel rögzítették odafent. Ahogy sorban
felszálltak, Mona
bársonnyal bevont karjában egy jegyzettömböt tartva megállt
az ajtóban,
és egyenként kipipálta őket. Lady Macbeth ruhája ott
tekergett csipkés
szegélyű cipője mellett, és Macbeth is mellette állt.
Mindenki talált
magának ülőhelyet, és ahogy helyet foglaltak, suhogó
csipkefodraik
meglibbentek a forró szélben. Lesley odalépett az üléssor
elejére, és kettőt
tapsolt. A színtársulat tagjai egyszeriben mind elhallgattak.
– Egy kis figyelmet kérnék! A helyettes rendezőnk és
producerünk
szeretne pár szót szólni!
Mona megköszörülte a torkát.
– Hiányzik Banquo…
– Majd leszek én Banquo – kiáltott fel Lesley, és
karját a magasba
lendítve jelentkezett. – Én, én, én!
– Majd felvesszük őt a vasútállomásnál – szólalt meg
Bobby.
Megpróbálta beindítani a buszt, de az csak hörgött, köhögött
és csattogott,
azután pedig hosszú csend következett. – Na jó, mindenki
kifelé!
Tilly lenézett az egyforma házakra és a lomha folyású, barna
patakra.
A siló teteje vibrált a tűző napfényben, a földútról
felkavart por pedig a
rögbipálya felé szállt. A fák törzsei meghajoltak a
perzselő szélben.
Bement a házba, majd megállt a tükre előtt, és a
tükörképét vizsgálgatta. A
szabókréta felkeveredett pora és körülötte szálló pihék
glóriát rajzoltak
köré, amitől úgy festett, mint egy hátulról megvilágított
színésznő.
Csontvázszerű árnyéka rávetült a méretre igazítás és a
ruhakészítés során
termelődött hulladékra: a kivágott papír- és szövetdarabokra,
valamint a
divattörténet maradványaira, mely a tizenhatodik századig
visszamenőleg
mutatta be az adott kor aktuális viseletét. A düledező házikó
minden egyes
szegletében, padlótól a padlásig mindenhol anyagdaraboktól
roskadozó
zsákok sorakoztak halmokba szórva, melyekből foszladozó masnivégek,
összegabalyodott fonalak és fodrok lógtak ki. A sötét
sarkokból és a
székekről ruhacafatok kukucskáltak elő, kupacokban állt a
gyapjú, mely
szaténszövet-foszlányokkal keveredett össze. Felszabdalt rongyok,
bársonyfecnik, velúrcsíkok, lamé, kockás, pöttyös és
kasmír minták,
iskolai egyenruhák kavarogtak a bolyhos boák és a flitterrel
televarrt
pamutvászon között, birkanyírók atlétatrikói ölelkeztek össze
az esküvői
csipkével. Színes szegecsek sorakoztak az ablakpárkányon és
egyensúlyoztak a fotel karfáján. Szabásminták és ruhaskiccek
– elegáns
hölgyek számára tervezett öltözékek vázlatai, akik azt hitték
magukról,
hogy csak tízes a méretük – sorjáztak a poros függönyökbe
gombostűkkel
és csipeszekkel beletűzve. Divatmagazinok és jelmeztervek
széttépett képei
hulltak rá a kötegekben álló kartonpapírok tetejére, melyek
mellett
törékeny, ütött-kopott sablonok sorjáztak. Mérőszalagok lógtak
az
oszlopfába bevert szögekről és a lecsupaszított próbababák
nyakából, és
ollók csillogtatták meg élüket a konzervdobozokban, melyek
mellett
gombokkal és patentokkal teli befőttesüvegek álltak, mintha
csak színes
cukorkákat kínáltak volna körbe egy partin. Cipzárak kacskaringóztak
elő
egy barna papírzacskó mélyéről, hogy a padlón végigkúszva
a tűzhelyig
nyújtózzanak el. A varrógépe az egyben a tokjául is
szolgáló asztalon
várakozott; egy overlock programot is tudó gép elhagyatva állt az
ajtó
nélküli bejáratnál. Kartonanyagból kivágott, barokk viseletek
elkészítéséhez alkalmas próbaruhák töltöttek meg egy teljes
sarkot.
Elektromos vezeték tekergőzött a tartóoszlopok és a
keresztgerendák
között, ami mellett cérnagombolyagok és orsók dőltek
egymásnak. A
konyharészen a használaton kívüli kemencében teáscsészék,
tányérok és
tálak sorakoztak.
Tilly most még közelebb hajolt a tükörhöz, és magára
bámult. Egy
vékony, fáradt, vidékies, barázdált arc nézett vele szembe
kivörösödött,
karikás szemmel. Felkapott a lába mellől egy petróleummal
teli kannát.
– „Megfut az éjszaka a nap előtt!”{26} – mondta,
és elkezdte
körbelocsolni a folyadékot.
Odabent a rendőrőrsön Banquo épp a nagyjelenetén töprengett,
és közben
a nyelvével próbálta elérni az orra hegyét. Köré is
glóriát rajzolt egy
napsugár, mély most ragyogva csillant meg barokkos lakkcipője
rózsadíszén. Megragadta a kardja markolatát, mintha éppen
elő akarná
rántani, és elbődült:
– „Takarjuk be meztelenül didergő
Gyöngeségünket, s jöjjünk össze újra
S vizsgáljuk át alaposabban ezt a
Véres borzalmat…”{27}
Az izzadó, morcos barokk gyülekezet visszatolta a buszt
az út
közepére, majd megigazgatták bongyor kalapjaikat, felcsippentették
szoknyáikat, és a busz hátulja mögött tülekedtek, hogy
nekiveselkedve
megtolják. A jármű durrogva, rázkódva arrébb zötykölődött,
miközben
vastag olajcsíkot húzott maga után.
Amikor Farrat őrmester meghallotta a robbanást, nagy levegőt
vett, és
tollas szegélyű kalapja után nyúlt.
– Ideje indulni! – kiáltotta.
A felügyelő durva szövésű vászonruhájában előbotorkált a
cellájából,
és egy hatalmas fakanalat tartott a kezében.
– Nem gondolod, hogy ezt használnom kéne, Horry? Csak a
hatás
kedvéért?
– Ahogy tetszik – felelte a rendőrfőnök.
A busz nagyot szusszanva megállt Banquo és a hármas
számú
boszorkány háza, vagyis a rendőrőrs előtt.
– Jó reggelt! – kiáltotta az őrmester mélyen meghajolva,
majd díszes
kalapját szorosan platinaszőke hajába nyomta. Senki nem
mosolygott
vissza rá.
– A karburátor? – kérdezte a felügyelő, ahogy
felszállt. Ő a többi
boszorkány közé ült.
– Azt hiszem, valami piszok keveredhetett az
üzemanyagba, de azért
eljutunk odáig – válaszolta Bobby.
– Nos, akkor induljatok hát! – adta ki a parancsot Banquo.
– Én inkább
a rendőrautóban követem a társaságot, annak semmi baja.
– Most már én vagyok Lady Macbeth – közölte vele Mona.
– Gertrude,
izé…
– Igen! – örvendett Banquo, és a tenyerét a szíve fölé
helyezte.
– Mily szörnyű hír – morogta William az ablakon
kibámulva.
A busz elrobogott, Banquo pedig utánaintegetett a
dísztollával.
Mögötte, odafent a Dombon egy magányos, kékes füstcsóva
hömpölygött
az ég felé Tilly kéményéből.
Tilly eloldotta a tehén kötelét, és rácsapott egyet
hatalmas, csontos
hátsójára, amitől az állat kongó kolomppal a nyakában,
himbálózó
tőggyel, sietve megindult lefelé a Dombon. Tilly még
egyszer utoljára
keresztülsétált a városon. Miközben ballagott, eloldozta a
láncra kötött
kutyákat, kinyitogatta a baromfiudvarok kapuit, és szabadon
engedte
Bobby Pickett állatait. Eltávolította a régi vasúti
hálókocsikhoz kikötözött
juhok kötelét, és hagyta, hogy a kislányok pónijai szabadon
kigaloppozzanak a rétre.

Farrat őrmester felkapta a szövegkönyvét, és még egyszer

megcsodálta a
tükörképét, mielőtt kisétált volna a kocsijához. A kulcs
általában a
kormánykerék alatt, a padlón hevert, de most sehol sem
találta. Rácsapott a
combjára, és rájött, hogy nem is az egyenruhája van rajta.
Mögötte kékesszürkés fellegekben gyülekezett már a
füst, mely Tilly hullámos
háztetőjéről szállt fel, és a házat beborító, bimbózó,
kékes indák rései
közül kúszott elő.
Tilly Dunnage leült a hordozható Singer varrógépére a
vasútállomás
peronján, és az aranyszínbe öltözött horizont felől
közelítő, pufogó,
szürke füstfelhőket figyelte. Utazóöltözéknek ragyogó kék
matlasszé
anyagból kiszabott, bő fazonú nadrágot választott, melyet
a derekánál
vörös selyemövvel kötött meg. Egyszerű, elegáns blúzt vett
fel hozzá,
melyet szakértő kézzel úgy készített el, hogy pontosan
másfél méternyit
vágott le egy Spanyolországból neki küldött selyemszövetből.
Rápillantott
az órájára. Pontosan érkezik a szerelvény. Ránézett a
kakadura, ami most a
csomagjai mellett egy kalitkában üldögélt. Mögöttük az égen kékes
füst
lopakodott Dungatar városa fölé.
Az őrmester meghallotta a közeledő vonat hangját. A
szerelvény
megérkezett, megállt, majd sípolva újra kigördült a
vasútállomásról.
Meglengette a tolldíszes fejfedőjét, hogy ellegyezgesse magától
a füstöt.
Hirtelen eltorzult arccal beleszippantott a levegőbe, majd
körbeperdült, és
felpillantott az égre. Áttetsző bőre egyszeriben ellilult.
– Te jóságos ég! – kiáltott fel. – Ó, Istenem, ó,
Tilly…! – Elhajította a
kalapját, és a két tenyerébe fogta az arcát. A
tűzoltóság tagjai épp most
készültek színpadra lépni a winyerpi városházán.
Elszántan rohanni kezdett. Negyven éve most először újra úgy
rohant,
mint a szélvész, fel egyenesen Tilly égő háza felé, és üvöltözött,
miközben
a füst fojtogatta a torkát.
A Domb tetején vöröslő fejjel, verejtékezve, zihálva és
támolyogva
megállt, és a homlokán végigcsorgó izzadságcseppeken és
az arcáról
lefolyó, palacsintatészta sűrűségű, elfolyó sminken át látta,
ahogy a lángok
a kiszáradt gazba és a barnás fűcsomókba belekapva
elsurrannak magas
sarkú, csatos bőrcipője mellett, majd a lejtőn lefelé
haladva a város felé
veszik az irányt. Tomboló lángnyelvek csaptak elő az
ajtókon és az
ablakokon, és csíkokban hömpölygött felfelé a füst a
rozsdásodó,
hullámos háztető lyukain át. Milyen csodás színhatás,
sifontüll, olyasmi,
amit Margot Fonteyn is biztosan felvett volna… Farrat
hirtelen összeesett,
és hasra fekve kiterült épp ott, ahol egykor még a
mirtusztövek
virágoztak, a leanderek és a rebarbarák között. Talán ha
lecserélte volna a
cipőjét, még eljuthatott volna a vízcsapig, bár már annak
sem vehette
volna semmi hasznát, mivel Tilly elzárta a főcsapot.
Odakint a winyerpi városháza előtt a Macbeth
szereplőgárdájának tagjai
tülekedve szálltak le a buszról, és a járdán megállva
már hallották a
bentről kiszűrődő, hangos tapsvihart. Odabent a színpadon
lehullt a
függöny A vágy villamosa című darab szereplői előtt, miközben
a taps nem
akart véget érni.
Amikor mind betömörültek az előcsarnokba, a közönség nem
igazán
vett tudomást a Macbeth szereplőiről, ehelyett inkább
sorban álltak a
mosdók előtt. Még mindig Blanche-ról és Stanley-ről
csevegtek, és
közben nagyokat kacarásztak. A szemfüles felügyelő észrevette,
hogy
mindenkinek pattanásig feszültek már az idegei, és hogy a
társaság
morálja nem üti meg a kellő szintet, ezért lelkesítően így szólt:
– Mi vagyunk a legjobbak, mi fogunk győzni!
– Maga aztán rohadtul tudhatja – morrant rá William.
A Fruska előadása még egy hosszú, nyomasztó órán át
tartott, amíg a
dungatari színészeknek muszáj volt várakozniuk az öltözőben,
ahol
mindenfelé poharak, csészék és vázákba helyezett virágcsokrok
sorakoztak üdvözlőkártyákkal, melyekre az volt írva:
„Gratulálunk,
Itheca!”, vagy az, hogy: „Kéz- és lábtörést, Winyerp!” Hallgatták a
daloló
tengerészeket és a közönség ütemes tapsát. Lesley
elkezdett ritmusra
dobolni a lábával, de Mona rálépett a lábfejére. A
púderük kezdett
szétmaszatolódni, a ragasztó pedig, ami a műszempilláikat
rögzítette,
megolvadt. A kosztümjeik foltosak lettek az izzadságtól.
– Nagyon hatásos – jegyezte meg Lesley –, tudod,
pont ilyenek
lehettek ők is. Nekik nem volt mosógépük, és soha nem fürödtek.
– Némelyek még mostanság is úgy gondolják, hogy szükségtelen
tisztálkodniuk – tette hozzá Faith, Lois felé himbálva a
legyezőjét.
– Én legalább a férfiakat szeretem, ellentétben más ferde
hajlamú
egyénekkel itt a városban…
– Elég legyen már! – kiáltotta Mona.
– Egy kissé ingerlékenyek vagyunk ma, nemde, Mona? –
szólalt meg
Purl.
– Jól van már, jól van… – csitítgatta őket William.
A Fruska-előadás végén összesen tizenegy, lábdobogással
kikövetelt
ráadást számoltak meg. Amikor a zsivaj végre
alábbhagyott, Lady
Macbeth felvezette a csapatát a színpadra. A díszletbontó
még mindig az
előző darab slágerét dudorászta.
– Khmm – köhintett egyet jelentőségteljesen Mona, miközben
csúnyán
nézett rá, majd átnyújtotta neki a díszlettervet.
– Gyorsan átfutjuk a szöveget, azután pedig elvégezzük majd
a nyújtóés lazítógyakorlatainkat, de legelőször is be kell
melegítenünk a
hangszálainkat! – Körbeálltak, és felváltva elkezdték énekelni
a Három vak
egért. Lesley ragaszkodott hozzá, hogy egy csoportos
ölelkezéssel zárják
le a bemelegítést, aztán visszavonultak „koncentrálni”.
Lassan közeledett az előadás kezdete, ám Banquo még nem
érkezett
meg. Lesley tapsolt egyet, és így szólt:
– Egy kis figyelmet kérnék! – majd Monának adta át a
szót.
– Nincs Banquónk, ezért Lesley játssza Banquót.
– Nem is tudja a szöveget! – jegyezte meg William.
– Kiragasztottam az ajtó melletti oszlopra, majd onnan
olvassa fel –
válaszolta Mona.
– De…
– Meg tudja csinálni, ő színész! – torkolta le Mona.
A nézőközönség – mely többnyire a szereplők Winyerpből,
Ithecából és
Dungatarból érkező férjét, feleségét, anyját és gyermekeit
jelentette – a
terem hátuljában, a kijárathoz közel ült. A zsűri tagjai az első
sorban, egy
asztal mögött foglaltak helyet. Felgördült a függöny.
Körülbelül egy órával később, az első felvonás ötödik
színében, Mona
lehanyatlott a baldachinos ágyra:
– „…mely falaim közé károgja Duncan
Végzetes útját. Szellemek, ti gyilkos
Eszmék szítói, irtsátok ki bennem
A nőt…”
Mona az alsószoknyáin keresztül önkielégítést mímelt,
sóhajtozott,
majd pityeregni kezdett, és dobálta magát. A közönség
nyugtalanul izgettmozgott, széklábak csikorogtak, aztán a
felvonás a végéhez ért, és
elhalványultak a fények.
Amikor tizenhárom másodperccel később Banquo és Fleance
belibbent a színpadra, hogy elkezdje a második felvonást, a
közönségnek
már csak a hűlt helyét találta. Csak a négy zsűritag maradt
ott, és most ők is
a fejüket összedugva sutyorogtak. Egy hatalmas szalmakalapot
viselő
matróna felállt, és bejelentette:
– Akkor végeztünk is mára. – Aztán három társával együtt
kicsattogott
a teremből anélkül, hogy akár egyetlen további pillantást is
vetett volna
rájuk. A szereplőgárda összes tagja előbújt a
színpad takarásából, és
figyelték, ahogy a zsűri visszavonul a büfészobába, hogy
megvacsorázzon
és felkészüljön a díjátadóra.
33.

A hazafelé tartó úton szinte alig szóltak egymáshoz.

Iszogatták a
dinnyepálinkát a kupából, melyet a Legjobb kosztümért
kaptak, és elázva
zötykölődtek a rázós buszon.
– Farrat őrmester örülni fog – szólalt meg Mona.
– Inkább egy musicalt kellett volna megcsinálnunk –
jegyezte meg
Faith, Monára hátrapillantva.
– Különben is, ki választotta Shakespeare-t?
– Csak ez az egy dráma volt meg a könyvtárban – mondta
Muriel.
– Mindegy, amúgy sem tud egyikünk sem énekelni –
vetette közbe
Ruth.
– De színdarabot eljátszani se nagyon! – morogta Faith.
Késő délután volt már, amikor a busz és az autókban őket
követő
nézők mind megálltak a városháza előtt, pontosabban ott, ahol
korábban a
városháza állt. A szereplőgárda tagjai lassan
lebotorkáltak a buszról, és
amikor körbenéztek, földbe gyökerezett a lábuk.
Minden fekete volt és
füstölgött körülöttük… az egész várost letarolta a tűz.
Néhány
elszenesedve álló, még parázsló fa maradt csak meg, egy
telefonpózna
emitt, egy téglából kirakott kémény amott. Aggódó ölebek
álldogáltak ott,
ahol egykor a kapuk nyíltak, csirkék kapirgáltak a
hőtől meghajlott
víztartályok és fémtetők között, melyek most a teljesen
elfeketedett földön
hevertek szanaszét. A színtársulat tagjai ott álltak a
hömpölygő füstben, és
zsebkendővel takarták el a szemüket és az orrukat,
miközben
megpróbálták kizárni az égett gumi, a megperzselt
fa, festék, autók és
függönyök csípős bűzét. A tűz egy csapásra megszüntette
az
egzisztenciájukat. Minden elpusztult, kivéve Tilly
Dunnage kéményét.
Mona egy alakra mutatott, aki a kémény tövében ücsörögve
fel-le
emelgette a karját, és feléjük integetett.
Falkába tömörülve elindultak végig a főutcán, és időnként
megálltak
egy-egy autó mellett, hogy megnézzék, mi történt vele, majd
a
koromfekete járdán továbblépdelve elhaladtak Pratték üzletének
nyikorgó
fémváza mellett, ahol felrobbantak a konzervdobozok, és a
ruhakötegek
még mindig égtek. Reginald odalépett, hogy megkeresse a
hentespultot, de
csak egy megolvadt, absztrakt szobrot talált helyette. Amikor
felértek a
Domb tetejére, bokáig gázoltak a szénné égett
fűcsomókban, és lenéztek
oda, ahol egykor a házaik álltak, melyek helyén most
szürkésfekete,
füstölgő szénrakások és szeméthalmok hevertek mindenfelé. A
gólpóznák
a fekete rögbipályán leégett gyufaszálcsonkokra hasonlítottak,
a patak fölé
sűrű ágakkal hajló fűzfák pedig úgy néztek ki, mint
a lecsupaszított
bitófák: felkunkorodott ágaik élettelenül bólogattak.
Farrat őrmester megpörkölve és a koromtól mocskosan
ücsörgött a
kéménynek vetve a hátát, és egy elfeketedett, elsorvadt
faággal csapkodta a
földet két felhólyagosodott bőrcipője között.
– Mi történt? – kérdezte a felügyelő.
– Tűz volt – felelte az őrmester, és továbbra is
egykedvűen csapkodott
az ággal fel és le, fel és le.
– Az iskolám! – pityeredett el Miss Dimm. Erre
mindnyájan sírni
kezdtek, először csak halkan, majd egyre növekvő hangerővel.
Himbálózva nyöszörögtek és sóhajtoztak, aztán vöröslő
fejjel, eltorzult
arccal, a szájukat kitátva sikoltoztak és vonítva
ordítottak, mint a halálra
vált gyerekek, akik elkeveredtek a szüleiktől a tömegben.
Földönfutókká
váltak, és majd’ meghasadt a szívük, ahogy végignéztek a
feketén parázsló
ösvényeken, melyek úgy néztek ki, mintha egy hatalmas,
fekete kesztyű
ujjai borultak volna rá a tájra. A tűz északra is
továbbterjedt, és elért
egészen a temetőig, ahol a város határában lévő tűzvédő
pásztánál aztán
kialudt.
– Nos, mindnyájan voltunk lent Ruthnál, és odaadtuk neki a
biztosításra szánt pénzt, nemde? – szólalt meg Lois.
– Igen – bólogattak mindnyájan, most már kissé
megnyugodva,
miközben az ingujjukba törölgették a szemüket és az orrukat.
Ruth elborzadt.
– Én mindet odaadtam Tillynek, hogy kifizessem neki a
katonák
jelmezét, emlékeztek?
Dungatar lakói most mind Ruthra bámultak. EItompultan ácsorogtak a
fekete domb tetején, miközben a forró levegő meg sem
moccant
körülöttük. A füstfoszlányok felkúsztak a harisnyájukba,
átszivárogtak
felszalagozott szoknyáikba. Tilly házának elszenesedett,
parázsló deszkái
pedig csendesen pattogtak és ropogtak. Az őrmester elkezdett
hisztérikusan vihogni.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Fred.
– Igyunk! – javasolta Scotty, és kortyolt egyet. A
felügyelő kinyújtotta
a kezét az üveg elé.
– Innen fentről látni lehet anyánk házát – szólalt meg Mona,
és ravaszul a
bátyjára pillantott. William elvigyorodott, és elkezdett
hintázni a talpán.
Dungatar lakói az elpusztult város helyett most a birtokra
bámultak, mely
hibátlan és érintetlen állapotban állt ugyanott, ahol szokott,
valamivel
távolabb, egy kisebb emelkedőn; a ház hullámos teteje
vörösen ragyogott
a lenyugvó nap fényében.
– A jó öreg Flancosfalva – jegyezte meg William.
– Menjünk haza, és nézzük meg, mi van anyánkkal –
javasolta Mona.
Csendesen elindultak Windswept Crest felé, tarkabarka, ám
változatlanul rendkívül hatásos barokk kosztümjeikben.
KÖNYVKIADÓNK TOVÁBBI AJÁNLATA:

Látogasson el honlapunkra is:

www.ipck.hu
Könyveink kedvezményesen megvásárolhatók a Könyvtündér
Internetes Könyváruházban:

ISBN 978 963 635 531 9

ISSN 0865-2929
Kiadja az I. P. C. KÖNYVEK Kft.
Felelős kiadó: az I. P. C. Könyvek ügyvezető igazgatója

A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S. A.

Felelős szerkesztő: Varga Mónika
Tördelés és tipográfia: Patkó-Huszti Hajnalka
Nyomtatta és kötötte a
Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János igazgató
Jegyzetek
{1}

Teáskanna melegen tartására szolgáló, sapka formájú textília.

{2}
Ausztrál rögbi-/futballjátékos, aki a kezdőnégyzetben (ruck)
foglal helyet, ám másik két
társához (ruckman és ruck-rover) képest alacsonyabb, és
a lepattanó labda elfogása mellett
elsősorban az a feladata, hogy minél gyorsabban elfusson a
labdával.
{3}

Ausztráliában kifejlesztett csokoládé- és malátapor keveréke,

melyből forró víz vagy tej

hozzáadásával instant ital készíthető.

{4}

Ausztráliában népszerű, a mindennapi étkezés részét

képező, kenhető élelmiszer, mely a
sörgyártásból visszamaradt, magas élesztőtartalmú cefréből, só,
különféle vitaminok és zöldségek
hozzáadásával készül.
{5}

Tápként szolgáló tejpor.

{6}
Eredetileg Frank Sinatra dala: „Még a bőröm alatt is érezlek.”
{7}
Az ausztrál szépség, Sheila Chisholm (későbbi nevén Sheila
Milbanke) botrányos életvitelével
borzolta a brit arisztokrácia kedélyeit, viszonyt folytatva többek
között a brit trón várományosával,
Albert herceggel is, akit – miután 1937-ben Edward
lemondott a trónról – királlyá is koronáztak.
{8}

Ausztrália leghosszabb ideig hivatalban levő miniszterelnöke (1939-1941,

1949-1966).
{9}
Korabeli népszerű, amerikai musical.
{10}
„Ha úgy ismernéd Suzie-t, ahogy én ismerem” (angol).
{11}
Kvéker lány
{12}
Házasélet
{13}
Eredetileg walesi irodalmi és dalosverseny.
{14}
Bő köpeny
{15}
William Shakespeare: Ahogy tetszik (III. felvonás, 5. szín;
Nádasdy Ádám 2006-os fordítása a
budapesti József Attila Színház számára).
{16}

William Shakespeare: Rómeó és Júlia (II. felvonás, 2. szín;

 fordította: Kosztolányi Dezső).
{17}
Az Arthur-mondakör gonosz varázserővel rendelkező figurája,
akin nem fog az átok.
{18}
A szimfónia ezen részét egy korábban ismeretlen eredetű,
amerikai spirituálé ihlette, mely
később a zenemű elkészülte után a Going Home (Hazaút) címen
vált ismertté.
{19}
Vádliig érő, bőszárú nadrág, mely eredetileg a dél-amerikai
marhapásztorok (gauchók) viselete
volt.
{20}

William Shakespeare: Macbeth (IV. felvonás, 1. szín;

fordította: Szabó Lőrinc, Európa
Könyvkiadó; 1981).
{21}

William Shakespeare: Vénusz és Adonisz (fordította:

Lőrincz [Lehr] Zsigmond).
{22}
William Shakespeare: Machbeth (I. felvonás, 3. szín;
fordította: Szabó

Lőrinc,Európa

Könyvkiadó; 1981).
{23}

William Shakespeare: Machbeth (V. felvonás, 1. szín;

fordította: Szabó Lőrinc, Európa
Könyvkiadó; 1981)
{24}

William Shakespeare: Machbeth (IV. felvonás, 2. szín;

fordította: Szabó Lőrinc, Európa
Könyvkiadó; 1981)
{25}

William Shakespeare: Machbeth (III. felvonás, 2. szín;

fordította: Szabó Lőrinc, Európa

Könyvkiadó; 1981)
{26}

William Shakespeare: Machbeth (IV. felvonás, 3. szín;

fordította: Szabó Lőrinc, Európa

Könyvkiadó; 1981)
{27}

William Shakespeare: Machbeth (II. felvonás, 3. szín;

fordította: Szabó Lőrinc, Európa
Könyvkiadó; 1981)