Hirtelen kinyújtotta a kezét, és

magához húzta a lányt. Cass egy

pillanatra megdermedt meglepetésében,
de amikor megérezte a száján Sandy
ajkait, vadul megdobbant a szíve.
- Szeretlek, Cass, drágaságom!
 Pamela©
VIRGINIA SMILEY
BEGEGNUNG IN ARIZONA
© by SINGER MEDIA CORPORATION & QUELLE PRESSE F. W KÖNIG
ALL RIGHTS RESERVED
HUNGARIAN TRANSl.ATION
© SZÓNYI BÉLA, 1993

Kiadja a
FIESTA
Kft.

Felelős kiadó: Kisbán Gyula

Sorozatszerkesztő: Meggyesi Éva
Szerkesztő: Kisbán Gyula
© Borítóterv: Margarita

Terjeszti a HERKULES Kft.

Budapest XIII., Lehel u. 20.
Szedés: ARGOS Kft.
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda
Debrecen, 1993
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4093.66-14-2

Megjelent: 5,72 A/5 ív terjedelemben
ISSN 1215-539X
ISBN 963 7716 97 1
 1

Az út nyílegyenesen széllé át a sivatagot, s szinte izzott fölötte a

forró levegő. Cassandra Fleming bekapcsolta az autórádiót, és
valami lágy muzsikát keresett.
Az autó halk surrogással száguldott az úton, a forró szél
felborzolta Cass rövidre nyírt, sötét haját. A sebességmérőre
pillantott s figyelte, ahogy a mutató lassan előremozdul. 80... 85...
90... 100 mérföld. Minél gyorsabban hajt, annál előbb odaér
Norma néni kellemesen hűvös otthonához.
Alig várta ezt a nyaralást. Norma néni egy indián
rezervátumban tanított, és Cass azt remélte, hogy ott talán alkalma
lesz neki is kikapcsolódni és elfelejteni a sok tragédiát, aminek a
városi kórházban oly gyakran tanúja volt.
Az elmúlt hetekre gondolt és megborzongott. Több halálesetük
volt, de Hattie halála után úgy érezte, nem bírja tovább. Csak
addig maradt, amíg talált valakit, aki helyettesíti, hogy kivehesse a
szabadságát. Azután nyomban összecsomagolt;, elbúcsúzott a
szüleitől és kocsiba ült. Gyors, kék színű kis kocsija egyre
távolabb száguldott vele a nyomasztó várostól.
Tudta, hogy értesítenie kellett volna Norma nénit az
érkezéséről, de úgy gondolta, jó ürügy, hogy a lakókocsiban
úgysincs telefon, a legközelebbi nyilvános állomás pedig egy-
mérföldnyire van tőle. Mindenesetre Norma örülni fog. Régóta rá
akarta venni Casst erre a látogatásra itt, az „Óperencián is túl”.
Cass felsóhajtott. Vágyott már a nénje vigasztaló szavaira. Az
édesanyja kedves volt és megértő, de Norma mégis más. Ő indián
gyerekek között dolgozik, más tapasztalatai vannak. Talán vele is
megtörtént, hogy elveszített egy gyereket, akit különösen kedvelt.
Cass biztosra vette, hogy a nénje meg fogja érteni, miért kellett
ilyen hirtelen otthagynia a munkáját, és talán örökre. Majd az idő
eldönti.
Cass kikapcsolta a rádiót. A zene és a vidám hangulat sem
tudta elfeledtetni vele a betegeit. Először a gyerekekre gondolt. A
kis Judyra, akit a rák vitt el, azután a többiekre. Majd pedig az
öreg Hattie Martin arca jelent meg előtte, megfeketedett arccal,
riadt tekintettel kapaszkodott Cass karjába, úgy kérlelte, ne hagyja
őt magára.
Aznap sokáig bent maradt a kórházban, azt remélte, hogy a
jelenléte megnyugtatja az idős asszonyt. De egyszer ezen az utolsó
napon mégis elhagyta a szobát, ebédelni ment. Még most is
futkosott a hideg a hátán, ha erre gondolt. Amikor Hattie
észrevette, hogy másik nővér van mellette, izgalomba jött, és még
mielőtt a fiatal nővér felfogta volna, mire készül, Hattie
kétségbeesett erőfeszítéssel leakasztotta a rácsot az ágyáról, majd
lezuhant a kövezett padlóra. Még mielőtt Cass visszaért volna, az
idős hölgy szíve felmondta a szolgálatot. Ez a haláleset érlelte meg
a lányban az elhatározást. Elgondolkodva csóválta meg a fejét.
Lehet, hogy soha többé nem tér vissza a kórházba, a sok keserű
tragédia színhelyére.
Igyekezett a vezetésre összpontosítani. Norma néni a levelében
földutat emleget, valahol itt kell lekanyarodnom, gondolta. Már
nem lehet messze.
Kisvártatva meglátott az útszélen egy kőrakást, a legfelső
kövön vastag nyíl mutatta az irányt. Ez volt az az útelágazás,
amelyről a nagynénje beszélt. Jó úton járt. Megszokásból a
visszapillantóba nézett, mielőtt ráfordult az útra. Egyik irányból
sem közeledett senki, s Cass hirtelen nagyon egyedül érezte magát
a pusztaságban. Göröngyös földútra ért a kocsi zötyögött az
egyenetlen talajon.
- Remélem, kitartasz, öregem! - mondta Cass, miközben
kinyújtotta a kezét a nyitott ablakon, s kívülről megkocogtatta a
kék kocsiajtót. Körülötte porfelhő kavargott, hátrafelé már nem
látott semmit, s a homok az orrát csiklandozta. Előtte pedig a
végtelennek tűnő földút.
A távolban, a tiszta kék látóhatár peremén kékes színű hegylánc
rajzolódott ki a szemei előtt. Hosszú út állt még előtte, állapította
meg, és felsóhajtott. Persze nehéz ilyen körülmények között
felbecsülni a távolságot. A hegyek huszonöt, de akár
ötvenmérföldnyire is lehettek.
Kiszáradt a szája, érezte, hogy az ajka is cserepes. Hátranyúlt
az ülés alá a vízért, s csak akkor jutott eszébe, hogy a termosz
zárókupakja az előző pihenője alkalmával eltörött. Felsóhajtott, és
szájában a szárazság hirtelen kínzó szomjúsággá változott.
A kocsi tovább zötykölődött vele a holdbéli tájon a
szurdokvölgyek és kopár hegyláncok felé, de hiába próbált meg a
tájra figyelni, egy idő után az is egyhangú lett, s Cass szemei előtt
ismét felrémlett Hattie összekuporodott kis teste a kemény kövön.
Később feltűnt egy indián fiú, aki a juhaival egy kis füves
szigetet keresett a kiszáradt pusztaságban, később pedig az úttól
kissé távolabb egy lepusztult agyagkunyhót pillantott meg. Az
udvaron rozsdás autóalkatrészek és ládák hevertek, meg egy
őskori teherautó, apró kerekeken.
Nagy, ijedt szemű gyerekek futottak be rémülten a kalyibába,
amikor elzötyögött mellettük a „kék autó”.
Cass megborzongott. Szegény gyerekek! Ugyan milyen
lehetőségeik vannak ebben a pusztaságban? Részvét szorította
össze a szívét. Mennyire mások ezek a gyermekek, mint akiket a
városban ismert! Mielőtt idős emberek mellé helyezték a
kórházban, hónapokat dolgozott a gyermekosztályon. Ha nem
kellett volna ott is a halállal találkoznia, a gyerekek között érezte
volna magát a legjobban. Minden egyes kis betegébe beleszeretett.
Mosolyogva gondolt most is vissza az ikrekre, Péterre és Pálra.
Úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, és azzal őrjítették meg
a kórház személyzetét, hogy állandóan ágyat cseréltek. Cass még
most is nevetve emlékezett vissza a kezelőorvos zavarára, amikor
hirtelen nem találta kis betegénél azokat a tüneteket, amelyekkel
felvette a kórházba, s helyette egészen új szimptómák
jelentkeztek.
A kis Redre viszont szomorúan emlékezett. A kisfiú súlyos
vakbélgyulladásból lábadozott, és aznap, amikor Casst áthelyezték
az öregekhez, nagy, komoly szemekkel megkérte a kezét. Cass
megígérte a hétéves kisfiúnak, hogy gondolkozni fog rajta és
elhatározta, hogy időnként, ha nincsen szolgálatban, majd
meglátogatja a gyereket.
Red azóta meggyógyult és újra odahaza van a szüleinél, az ő
élete pedig egyetlen óriási kérdőjel lett. Minél többet gondolkozott
rajta, annál inkább úgy érezte, hiba volt az ápolónői hivatást
választania. Először Hattie halála után tette fel magának a kérdést.
Bárcsak Dan is megértené! Cass az ajkába harapott. Dan...
Megpróbált másra gondolni. Például Redre. Majd küld neki
valami szép, jellegzetes indián ajándékot a hegyekből, amivel
felvághat a barátai előtt. Biztosan büszke lesz rá.
Az autó hirtelen nagyot zökkent, és sziszegő hang hallatszott.
- Jaj nekem! - sóhajtott fel. - Defekt! Már csak ez hiányzott!
Cass megállt, kiszállt a kocsiból, és szemügyre vette a kereket.
Szitkozódva nyitotta ki a csomagtartót, és amikor a pótkerékhez
ért, összeszorult a gyomra. A pótkerék lapos volt! Cass biztosan
emlékezett rá, hogy indulás előtt ellenőrizte, hiszen külön felírta
magának a fontos teendők közé.
- Puha, mint a szivacs! - nyögött fel. - Cass Fleming, most
aztán bajban vagy! Erre még a madár se jár, nemhogy a
bennszülöttek. - Hiába kémlelt körül, nem lát-e a távolban egy
autót vagy akár egy magányos lovast, teljesen kihalt volt a
környék. Az egyetlen, amit tehet, hogy leül és vár, hátha véletlenül
arra vetődik valaki.
A hőség egyre elviselhetetlenebbé vált, izzadságcseppek
gyöngyöztek Cass homlokán, és végigfolytak a nyakán. Az ajka
száraz és cserepes volt, a nyelvével próbálta kissé megnedvesíteni.
- Rettenetesen szomjas vagyok! - sóhajtott, és hangosan
fohászkodni kezdett. - Norma néni, kérlek, gyere értem!
 De a néni nem fog jönni, és más sem. Senki sem tudja, hogy itt
rostokol a pusztában. Egyetlen telefonhívással elkerülhette volna
ezt a rémes helyzetet. Mikor a nap lenyugodni készült, Cass az
órájára pillantott.
- Már két órája ülök itt - sóhajtott fel kétségbeesetten, és
rémisztő gondolata támadt. Ha senki sem talál rá hamarosan, az
autóban kell töltenie az éjszakát... szomjasan és éhesen.
Hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Dan arca jelent meg
előtte, de most nem próbált meg kitérni előle. Dr. Dan Driscoll.
Casst elfogta a keserűség. Miért nem érti meg Dan az ő érzéseit?
Mindenkinél jobban kellene tudnia, hogy Hattie halála mit váltott
ki benne. De Dan még csak meg sem próbálja megérteni.
Felidézte, amint a férfi fejcsóválva, értetlenül néz rá.
- „Nem adhatod fel a hivatásodat, Cassandra, csak azért, mert
egy öregasszony meghalt! Minden nap halnak meg emberek.
Hiszen magad is láttad...”
Igen, látta, és valamennyiüket elraktározta az emlékezete.
Egyiküket sem felejti el soha. Dan pedig nem érti, miért hagyta ott
a kórházat. A vékony aranyláncon függő gyémántköves gyűrűvel
babrált. Vajon viseli-e még valaha az ujján? Szerette Dant, de az
utóbbi időben nőttön-nőtt közöttük a szakadék. Ha azt akarják,
hogy a kapcsolatuk ismét olyan legyen, mint régen, ezt a
szakadékot át kell hidalniuk. Nem akart veszekedést a férfival,
hiszen amúgy is feszült idegállapotban volt, de mégsem sikerült
elkerülni a vitát, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy elhatározta, egy
időre elutazik.
Cass körülnézett. Még egy óra és besötétedik. Nem tehet mást.
mint hogy vár... és gondolkodik.

Motorzúgás ugrasztottá ki a kocsiból. A hegyek felől egy

helikopter közeledett. Cass integetni kezdett, és a helikopter
megállt fölötte. Azután ereszkedni kezdett, és alig száz méterre a
lánytól leszállt. Az oldalán óriási betűkkel ez állt:
„Mentőszolgálat”.
 - Milyen gyönyörű látvány egy ilyen helikopter! - sóhajtott fel
Cass. A gép hajtóműve leállt, és a pilóta kiugrott a kabinból.
Szőke haja csillogott a lenyugvó nap fényében, és Cass messziről
is látta, hogy a vállas, jóképű fiatalember dühös. Még csak az
hiányzott, hogy egy idegen, és méghozzá ilyen jóképű idegen
megszidja!
A férfi azonnal átlátta a helyzetet.
- Baj van a gumival?
- Többek között - felelte Cass. - És a pótkerekem is lapos. -
Észrevette a férfi övén lógó kulacsot, és nagyot nyelt. - Ha
kaphatnék egy korty vizet... - mondta végül.
A férfi beakasztotta az ujját az övébe, és csodálkozva bámult a
lányra.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy víz nélkül, lapos
pótkerékkel üldögél itt a senki földjén? Elunta az életét, kislány? -
kérdezte vészjósló lassúsággal.
Az orra kissé görbe volt, az állán egy apró kis gödröcske
kisfiússá tette a mosolyát, s ettől Cass dühbe gurult.
- Tudom, hogy ez nem túl bölcs cselekedet, de végül is
mindannyian hibázunk néha. Legalábbis a többség - tette hozzá, és
hűvösen végigmérte a férfit. Elmagyarázhatta volna, hogyan tört el
a termosz, és azt is, hogy odahaza még volt levegő a pótkerékben,
de nem tette, mert nem hitte, hogy ezzel megbékítheti. A távoli
hegyek felé intett. - A hegyekbe készültem, a nagynénémet
meglátogatni.
A pilóta meglepődve vonta fel a szemöldökét.
- Norma Fleminget? De hiszen akkor maga Cass!
A lány bólintott.
- Ismeri a nagynénémet?
A férfi elmosolyodott, és Cass soha életében nem látott ennél
vonzóbb mosolyt.
- Persze. Norma a legjobb barátnőm. Sokat mesélt nekem már
magáról, de azt nem említette, hogy idejön.
Cass kisimította az arcából széltől borzolt haját, és igyekezett
valamelyest rendbe tenni a frizuráját.
- Mert nem tudja. Váratlanul vettem ki a szabadságomat.
- Na jó. Mindjárt megnézem, mit tehetünk a kerekeivel. Van a
gépemen egy pumpa, ugyanis állandóan lapos kerekekre bukkanok
itt a sivatagban.
Cass úgy érezte, a férfi miatta tette hozzá még ezt az utolsó
megjegyzést, de nem ment bele a vitába, hanem átvette a kulacsot.
- Igyon, Cass! Bizonyára teljesen kiszáradt. - Elindult a
helikopter felé, de útközben még egyszer visszafordult. - Ja...
különben Sandy Russel vagyok. Talán a nénje tett már említést
magának rólam.
Norma néni valóban tett említést a leveleiben a hegyvidék
hőséről, és mindig dicsérte. „Gyere el, és ismerkedj meg vele!” -
írta egyszer. „Igazi férfi, mégpedig abból a fajtából, amelyiknek
egy asszony sem tud ellenállni.”
Cass nagyot kortyolt a kulacsból, és alaposan szemügyre vette
Sandyt. Meg volt győződve arról, hogy ellen tudna állni neki. Dan
sokkal inkább a zsánere volt. Sandyről inkább hitte volna, hogy
egy frissen végzett diplomás, semmint az a hős, akinek Norma
leírta. Napbarnított arca csupa szeplő volt.
Cass nézte, hogyan emeli meg a kocsit az emelővel, s közben
vígan fiityörészik. Egy pillanatra eszébe jutott Dan, de Sandy
hangja visszatérítette a valóságba.
- Norma biztosan örülni fog magának.
- Remélem!
Sandy felpumpálta a pótkereket, s közben csak annyi időre
hagyta abba a munkát, amíg az izzadságot letörölte a homlokáról.
- Értesítenie kellett volna, hogy jön. A legszebb navajo
szőnyeget terítette volna ki a fogadására. - Felállt, és kacsintott a
lányra. - A keréknek ki kell tartania addig, amíg odaér, hacsak
nem túl nagy a belsőn a lyuk. Mindenesetre maga fölött maradok a
géppel.
- Milyen messzire vagyunk?
- Még tizenöt mérföld.
 Cass visszaadta a férfinek a kulacsot.
- Köszönöm, Sandy! Köszönöm, hogy megmentett!
- Tartsa meg a kulacsot! - felelte a férfi. - Nem hagyhatom,
hogy kiszáradva támolyogjon a nagynénjéhez! Sohasem bocsátaná
meg nekem. - Intett a lánynak, aki közben beszállt az átforrósodott
kocsiba. - Még találkozunk, Cass!
Cass legszívesebben utánaszólt volna, hogy ne fárassza magát,
de Sandy végül is kétségbeejtő helyzetből mentette ki. Így aztán
szó nélkül elindult a zökkenőkkel teli úton. Meghallotta a
helikopter zúgását, és kinézett az ablakon. A gép óriási lármával
emelkedett a magasba, Cass ha akart volna sem tudott másra
gondolni, mint Sandy Russelre. A férfi, mielőtt rájött, hogy Norma
unokahúgával áll szemben, jól meg akarta szidni. Cass fejcsóválva
emlékezett vissza a búcsúszavaira. Legközelebb, ha találkoznak,
meg kell említenie Dant.
Azért jött ide, hogy elfeledje az elmúlt hónapokat, sőt, még azt
is, hogy valaha ápolónő akart lenni. Néhány nap múlva talán ír
Dannek, és megpróbálja áthidalni a kettőjük közötti szakadékot.
Annyi közös tervet szőttek, hogy mindez nem múlhat el ilyen
hirtelen.
Most már elég! - parancsolt magára. Egy ideig ez a sivatag lesz
az otthona. Amikor újra úgy érzi magát, mint a régi Cass Fleming,
összecsomagol és hazamegy.
A terméketlen sivatagban egyre több indián település mellett
vitt az útja. Az egyik hagyományos, kupolával ellátott ház közel
állt az úthoz, ezt alaposan szemügyre vehette. A bejárata kelet felé
nyílt, a napot tisztelő navajók szokása szerint.
Cass olvasta, hogy egy indián legenda szerint a sátornak
napsugárból és szivárványból kell szövődnie. A mai napig is a nap
első sugarai köszöntik a lakóhelyeket. Elhaladtában a ház előtt,
kisimította a hajtincseket az arcából. Micsoda emberek! -
gondolta. Üvegablakok, igazi ajtó...
Az út fölött, valamivel előtte repült a helikopter. Cass kinyúlt
az ablakon, és integetett. Sandy Russel tényleg nem hagyta
egyedül. Megnyugtató érzés volt, hogy egy repülő őrangyal kísérte
a feje fölött. Még ha egy ilyen szemtelen alak is, mint Sandy
Russel.
Az út kissé kanyarodott, és Cass meglátta a lapos, hosszúkás
kőépületet.
- A vegyesbolt! - kiáltott fel. - Mindjárt otthon vagyok!
Kíváncsian nézegette a régi épületet. Navajo férfiak ücsörögtek
a bolt bejárata körül a lekoptatott falépcsőkön.
Odakint az autók és teherautók árnyékában tucatnyi indián
asszony beszélgetett, miközben a gyerekeik a homokban
játszadoztak. Az asszonyok színpompás szatén- vagy
vászonszoknyát viseltek, bársonyblúzukat ezüstveretek díszítették,
a lábukon lapos, nyersbőr cipő. A hajuk csillogó, hosszú
fonatokban lógott, és Cassnek feltűnt, hogy az egyik idősebb férfi
is kontyba tűzve hordja hosszú haját.
A fiatal férfiak színes homlokpántot viseltek, koptatott farmert
és élénk színű inget. Cass mosolygott. A legtöbb indián szinte
roskadozott az ezüstékszerek alatt. Nem volt nagyon távol
phoenixi otthonától, mégis egészen más világba csöppent.
Az út egyenesen a hegyek közé vezetett, és Cass megpillantotta
az iskola csillogó alumíniumtetejét és mellette a két lakókocsit.
Hazaérkezett. Amint megállt, az egyik lakás ajtaja kinyílt, és egy
kövérkés, csinos asszony futott ki tárt karokkal elé.
- Cass! - kiáltotta. - Láttam, hogy porfelhő közeledik, de nem
gondoltam volna, hogy te vagy az!
Cass kiszállt az autóból, megölelte a nagynénjét, s nem bírta
visszatartani a könnyeit.
- Norma néni, olyan jó, hogy látlak! Itt maradhatok nálad egy
ideig?
A nénje eltartotta magától, és fürkészőn a szemébe nézett:
- Mi a baj, Cass?
- Semmi különös, Norma néni. Majd később elmondom. Csak
egyszerűen úgy éreztem, ide kell jönnöm, és néhány hétig
szeretnék melletted maradni.
 Norma átkarolta a lány derekát. Nem kíváncsiskodott.
- Tudod, hogy addig maradsz nálam, ameddig csak akarsz.
Örülök, hogy itt vagy, mert bevallom, sokszor nagyon egyedül
érzem magam idekint, bármennyire szeretem is az iskolámat és a
gyerekeket.
Mielőtt Cass válaszolhatott volna, a másik lakókocsi ajtaja is
kinyílt, és egy csinos navajo asszony lépett ki rajta. Norma
odafordult hozzá, és karon fogta.
- Cass, ismerkedj meg a legjobb barátnőmmel és
segítőtársammal. Ő Neebah John. A férjével együtt ő az én
jobbkezem, nélkülük elvesznék itt. Majd megismered az ikreiket
is.. Két kis gyöngyszem ebben a sivár környezetben, ahol élünk.
Cass remélte, elég barátságosra sikerült a mosolya. Meg akart
szabadulni a városi kórház emlékétől, de az ikrek azonnal az
eszébe juttatták. Igyekeznie kell megszabadulni ettől az érzéstől.
- Helló. Neebah! - köszöntötte az asszonyt, s közben
megállapította, hogy nagyjából egyidősek. Az pedig azt jelenti.
hogy nagyon fiatal, s már mégis családja van. Norma néni már
említette a leveleiben.
- Yahteh-hey! - válaszolt félénk indiánüdvözléssel Neebah. -
Örülök, hogy megismerhetem! Norma gyakran mesél önről
esténként a tábortűznél.
Válláról lecsúszott a takaró, és felfedte világoskék
bársonyblúzát, az ezüstérmékből vert gombokkal. Fiatalsága
ellenére sem látszott modem navajónak.
Norma Fleming megszorította Cass kezét.
- Azt hiszem, jól fog esni most neked egy zuhany. Amíg
zuhanyozol, készítek valami ennivalót. Gyere be a házba! -
Rámosolygotl az indián asszonyra. - Találkozunk a tábortűznél!
Neebah bronzszínű arca csillogott a lenyugvó nap fényében.
- Egy nagy kanna kávéval fogjuk megünnepelni Cass érkezését!
 2

A kerekeken álló lakás egy igazi bungaló kicsinyített mása volt.

Az ablakokon csipkefüggönyök, a nappaliban kényelmes bútorok.
Cass úgy vélte, pihenésre és kikapcsolódásra teremtették.
Miután körülnézett és minden zegzugot alaposan szemügyre
vet lezuhanyozott, tiszta inget vett fel, és leült Norma mellé, aki
közben friss salátát, hideg sültet és jeges teát tett az asztalra.
- Most pedig - kezdte Norma, és kivette a szájából a
szalmaszálat, amellyel a teáját szopogatta - mondj el mindent!
Amikor befejezted az iskolát, azt mondtad, annyira szereted a
munkádat, hogy nincs időd szabadságra. Képzelheted, mennyire
meglepődtem, amikor megjelentél. - Kérdőn pillantott az
unokahúgára. - Mondd, az eljegyzési gyűrűdet hordod azon a
láncon?
Cass kezébe vette a vékony kis láncot, és bólintott. Majd
gyorsan a gallérja alá süllyesztette a gyűrűt, és lázas igyekezettel
citromot nyomott a teájába. Azután kavargatni kezdte, s a
jégdarabok hangos csörömpöléssel ütődtek egymásnak.
- Nem is tudom, mivel kezdjem, Norma néni. Kikészültek az
idegeim, kikapcsolódásra van szükségem. - A lány tekintete
elborult. - Tudtam, hogy egy ápolónő sok szomorúságot él meg, de
túl sok volt a halott. Azután, amikor egy nagyon kedves betegem
is meghalt, úgy éreztem, nem bírom tovább, - Szomorkásan vont
vállat. - Dán nem értette meg, mi bánt. Ezért hordom most a
gyűrűmet ezen a láncon. Majd újra az ujjamra veszem, de annyira
kiborultam, hogy nem tudtam Dannel értelmesen beszélni.
- De azért nem akarod feladni a hivatásodat, ugye? - kérdezte
Norma aggodalmasan. - Ha tudnád, milyen szükségünk lenne
idekint is egy nővérre! Egy barátom a közeli klinikán évek óta
keres ápolónőt. Szegény Bolton... - Norma a fejét ingatta. - Csak
azt akarom mondani, Cass, alaposan gondold meg, mielőlt
döntesz!
- Azért jöttem ide. Norma néni! Időre van szükségem, hogy
mindent alaposan átgondolhassak. Lehet, hogy nem leszek
szórakoztató társaság a számodra.
Norma megszorította az unokahúga kezét.
- Talán én is tudok majd segíteni. Itt, az isten háta mögött,
nyugalomra találsz, Cass! Gyere, menjünk ki! Ismerkedj meg Joe-
val és a gyerekekkel! Ha jól hallottam, a helikopter is leszállt,
amikor megjöttél. Sandy Russel biztosan a klinikánál járt.
Valószínűleg ő is odakint lesz. Nagyon rendes fiú.
Cass elmosolyodott.
- Már megismerkedtünk. Azt hiszem, meg van győződve arról,
hogy az unokahúgod egy üresfejű nőszemély, és sajnos okot is
adtam rá, hogy ezt gondolja.
Odakint Sandy és egy sötét hajú férfi ült a tábortűz mellett a
tuskókon, és kártyáztak. Amikor az asszonyokat meglátták,
mindketten felemelkedtek.
- Maradjatok csak, fiúk! - mondta Norma. - Joe, bemutatom az
unokahúgomat, Phoenixből. Cass, ez a jóképű fiatalember Joe
John. Ő a mi mindenesünk az iskolában.
Joe bólintott, és mosolygás közben megmutatta gyönyörű,
hófehér fogsorát.
- Már hallottam magáról, Cass. Isten hozta a rezervátumban!
- Köszönöm! - felelt mosolyogva a lány. - Itt minden annyira
más, mint a városban! Igazi kikapcsolódás lesz itt lenni.
Sandy Russel a kalapját forgatta.
- Még egyszer helló, Cass! - mondta, és kékesszürke szeme
sarkából somolygott a lányra.. - Nem adódtak újabb problémái?
Szavai érzékenyen érintették a lányt. Ezentúl állandóan az orra
alá fogja dörgölni, hogy a segítségére szorult?
- Eddig még nem, Mr. Russel! - felelte hűvösen.
 - Mr. Russel? Az apámat szólítják így. Egyébként idekint nem
szokás hivataloskodni.
Cass vállat vont. a nagynénje kérdőn nézett rá.
- Még mindig várom, hogy megmagyarázzátok, honnan
ismeritek egymást.
- Hosszú történet. Norma néni. Tudod, nem szoktam a
sivatagban autózni. Nem voltam elég körültekintő, és csaknem a
sakálok martalékává váltam. Akkor megérkezett Sandy a
helikopterével, és megmentette az életem. Nemcsak hogy defektet
kaptam, de a pótkerékben sem volt levegő, ezenkívül már
csaknem szomjan haltam. Mit szólsz hozzá? - Cass egy ládára
telepedett a tűz mellett. - Még egyszer köszönöm, Sandy!
A férfi beletúrt sűrű hajába.
Higgye el, Cass, örömmel tettem!
Ekkor lépett ki Neebah a házból, két kis navajo gyerekkel az
oldalán.
- Sandy - kiabált a fekete hajú kislány -. hoztál bonbont? Olyan
csíkosat?
- És rágógumit? - kérdezte a kisfiú mellette.
Neebah megfogta a gyerekek vállát, és rosszallóan szólt rájuk.
- Mondtam, hogy várjatok! Nem illik kéregetni!
A gyerekek bólintottak, de a két sötét szempár kíváncsian
figyelte Sandy mozdulatait. A férfi egy papírzacskót húzott ki a
zsebéből.
- És ti? Jól viselkedtetek?
A két fejecske egyszerre kezdett szaporán bólogatni.
Sandy a gyerekek elé tartotta a zacskót.
- Rendben van. Akkor a tiétek a cukorka és a rágó is.
A kisfiú elvette a zacskót, sarkon fordult, és a testvérével együtt
már eliramodott volna, de Joe John elállta az útjukat.
- Várjatok csak! Mrs. Fleming szeretné bemutatni nektek az
unokahúgát, Casst.
A két kis indián először felnézett Cassre, azután mindketten
poros cipőiket szemlélték.
 Cassnek a szívébe nyilallt a fájdalom a kislány lehajtott feje
láttán. Egy pillanatra az egyik régi kis betegét látta maga előtt,
amint egyik lábáról a másikra áll... a kis Ellen Canelli, aki
hatévesen halt bele a kétoldali tüdőgyulladásba.
Gyorsan megrázta a fejét, és minden figyelmét a navajo kislány
frizurájának szentelte. Fekete, egyetlen copfba font hajával a kicsi
miniatűr mása volt az édesanyjának. A kisfiú kőmosott farmert
viselt, tűzpiros inggel. A haja rövid volt, mint az apjának.
- Yahteh-hey! - köszöntek a gyerekek kórusban.
Norma bemutatta Cassnek Annie-t és Kicsi Joe-t, s a lány
mindkettőjükre rámosolygott.
- Szervusztok! Remélem, jó barátok leszünk, amíg itt vagyok!
A két lehajtott fejecske bólintott, azután elsőnek Annie, majd
Kicsi Joe fordult sarkon, s amilyen gyorsan kis lábuk bírta,
elviharzottak, s hamarosan el is tűntek az iskolaépület mögött.
- Remek gyerekei vannak, Neebah! Nem csoda, hogy Norma
néni a leveleiben annyit áradozik róluk!
Neebah bronzszínű arcán félénk mosoly jelent meg.
- Köszönöm - mondta. - Errefelé alig fordul meg idegen, azért
olyan félénkek.
Mint az édesanyjuk, gondolta Cass, és csodálkozó pillantással
figyelte, hogyan tölti ki mindnyájuknak a kávét a fiatal nő.
Annyira elégedettnek tűnt! Talán az itteni csendes, nyugodt élet
teszi. Talán ő maga is megtalálja ezt a belső békét, ha itt marad.

Másnap reggel Cass sülő szalonna, tojás és frissen őrölt kávé

illatára ébredt. Gyorsan magára húzta a kockás nadrágját és piros
ingét, amit néhány nappal korábban vásárolt, fényesre kefélte sötét
haját, és kiment a nénjéhez a konyhába.
Norma Fleming kisimította farmerje elé kötött csipkés
kötényét.
- Jó reggelt, szívem! Nem kellett volna ilyen korán kelnem, ma
vasárnap van, nincs tanítás. De ki akarok menni a rezervátumba,
meg kell látogatnom Blanketséket. - Norma közben megterítette az
asztalt. - A nagymama nem engedi iskolába Daisyt, pedig Daisy
már tízéves, és a hasonló korúakhoz képes máris nagyon lemaradt.
Szégyen, gyalázat! Az édesanyja félénk kis asszony, nem lehet
szava, a nagymama az úr a háznál.
Cass leült az ínycsiklandó reggeli mellé.
- Érdekes - mondta. - Veled mehetek?
Norma mosolyogva ült mellé az asztalhoz.
- Persze! Azt hiszem, hogy érdekes lesz ez a kis kirándulás!
Vihetünk magunknak ebédet, arra az esetre, ha nagyon elhúzódna
a látogatás.
Cass sötét szemei csillogtak.
- Ez remek alkalom arra, hogy megismerjem az itt élő
embereket!
- Még senkivel sem volt ennyi bajom, mint ezzel az
öregasszonnyal - mesélte tovább Norma. - Egyszerűen nem tudom
meggyőzni. A konzervatív és a modem navajók között állandó a
vita. Néha tragikus következményei is vannak, és félek, hogy
ezúttal is így lesz. Mrs. Blankets igazi sárkány. Ő az anyai
nagymama, és a navajo hagyomány szerint ő felel a kislány
neveléséért. Tudni sem akar a fehérek életmódjáról, és nem
hajlandó iskolába küldeni a gyereket. Szembeszállt a
törzsfőnökkel is. Valószínűleg ma is hiába megyünk, de legalább
megpróbálom. Valahányszor odamegyek, mindig viszek ajándékot
Mrs. Mary Blanketsnek, és azt remélem. sikerül őt meggyőznöm
arról, hogy mi, tanárok, nem valami ördögi lények vagyunk,
akiktől félni kell.
Norma felsóhajtott, és Cass érezte, hogy a nagynénje komolyan
veszi az elkötelezettségét az itteniek iránt. Látszott, hogy
különösen a szívén viseli annak a kislánynak a sorsát.
- És a gyerek? - kérdezte. - Daisy szeretne iskolába járni?
Norma elszomorodott.
-Tudod, Cass, ez a legrémesebb. Daisy minden reggel látja a
barátnőit beszállni az iskolabuszba, és ettől nagyon szomorú. Én
gyakran meglátogatom, ezért már tud néhány szót angolul.
Szegény kislány, szó szerint éhezik a tudásra.
Cass értetlenül csóválta a fejét.
- És mit szól ehhez az édesanyja?
- Mondtam neked, hogy Nellie Bucking Horse rendkívül félénk
és gyönge teremtés, a saját árnyéka is megrémíti. Ha ott vagyok,
meg sem szólal, de amúgy is ritkán látom. Valahogy sikerül
észrevétlennek maradnia.
Cass kétkedőn nézett a nagynénjére.
- Nem félsz odamenni?
Norma mosolyogva nézett vissza rá.
- Amikor évekkel ezelőtt ide jöttem tanítani, semmit sem
tudtam ezekről az emberekről. Nem ismertem a szokásaikat, a
kultúrájukat, ami egészen más, mint a miénk. Akkor ragaszkodtam
ahhoz, hogy a hétéves kis Bah eljöjjön az iskolába. - Norma
fejcsóválva idézte fel az emléket. - Azután egyszer napokig
hiányzott, és én kikocsiztam hozzájuk érdeklődni. A nagyanyja
bottal kergetett el, és kígyóként sziszegve szitkozódott. Csak
később tudtam meg, hogy Bah belázasodott, és a nagymama
engem okolt emiatt. Ez az eset jó időre elbátortalanított. Ma már
több iskola is működik, és az indiánok is felvilágosultabbak. A
fiatal generáció itt is úgy nő fel, mint másutt, és csak elszórtan
vannak ez alól kivételek a rezervátum távolabbi részein.
Cass elhúzta a száját.
- Azt hiszem, az én neveltetésem is hagy maga után némi
kívánnivalót, Norma néni. Az ember állandóan hall a világ
szegényeiről, és közben idehaza is ugyanilyen problémák vannak.
Már alig várom, hogy megláthassam Blankets nagyanyót.
Norma a mosogatóba rakta a tányérokat.
- Ne aggódj! Mrs. Blankets teljesen ártalmatlan, csak makacs.
mint az öszvér. Ne rettentsen el a külseje! - Norma tiszta kötényt
kötött maga elé, fogta a kosarat az ebéddel, és indult. - Menjünk
minél előbb, mosogatni ráérünk este is! Hozd, légy szíves, a vizet!
- Mélyen meghajolt, és kitárta az ajtót: - A versenyautóm odakint
vár az áldott napon.
 Cass elnevette magát.
- Norma néni, tudtam, hogy most pont rád van szükségem. És
épp olyan vagy, amilyennek emlékezetemben őriztelek.
- Kicsit bolond, igaz?
Cass fogta a vizesüveget, és követte nagynénjét a forró
levegőre.
- Te mondtad. Úgy értem, nagyon jó veled. Melletted elfelejtem
a kórházat és minden városi gondomat. - Cass hirtelen arcon
csókolta a nagynénjét. - Nagyon jól fogom magam itt érezni!

Blankets nagymama roskatag házáig meglehetősen hosszú volt az

út.
A forróságban kétszeresen szenvedtek, mert Norma tanácsára
nem húzták le az ablakokat, mondván, a homok még rosszabb,
mint a hőség, s pillanatok alatt tele lenne vele a szemük és az
orruk.
Cass zsebkendővel törölgette a homlokát. A városban is hőség
volt, de az ehhez képest semmiségnek tűnt. A nap kíméletlenül
ontotta melegét. Nyelvével újra és újra megnedvesítette az ajkát,
de ennek ellenére száraznak és duzzadtnak érezte.
A nénjére pillantott. Úgy tűnt, Norma jól viseli a hőséget. Cass
többször is kortyolt a jeges vízből, de ez sem hozott enyhülést.
A táj sem változott, mindenütt ugyanaz a sivár pusztaság. Az
egyhangúságot csak néhol törte meg néhány gyapotbokor egy-egy
vízfolyás mentén, s helyenként sűrűbben nőtt a sivatagi fű.
A távolban látszottak a hegyek, csipkézett csúcsaik az égig
törtek. A lány figyelmét felkeltették az elszórt települések. Amikor
egy különösen tiszta, ládaformájú kunyhó mellett haladtak el,
Norma állával afelé mutatott.
- Itt laknak Három Lovasék. Különösen az asszonyt, Maryt
szeretem. Mindenórás, és csak azt remélem, a klinikán, és nem a
küszöbünkön fogja megszülni a gyerekét. - Cass meglepett
arckifejezése láttán felnevetett. - Már olyan is volt! Egyszer egy
este a lakókocsimban kellett lefolytatnom egy koraszülést. Bolton
doktor betegnél járt, így a szegény édesanya hozzám jött. Ő maga
vezette a kocsiját.
- Te jó ég! - kiáltott fel Cass. - Milyen bátor nő! - Hátradőlt, és
a végtelen panorámát szemlélte. Barátaival már máskor is
kirándult a hegyek közé. Tavasszal pedig Dannel Mesaba utaztak,
és arról ábrándoztak, hogy ha megtalálnák a híres, nyomaveszett
hollandus aranybányáját, életük végéig fényűzően élhetnének.
Szép nap volt az, s az emlékezéstől összeszorult a torka. Itt azért
minden más. A sivatag lenyűgözte az egyhangúságával. Kicsinek
és jelentéktelennek érezte magát, s a gondjait is.
Norma kérdőn nézett aztán az unokahúgára.
- Jaj, Cass, olyan képpel bámultad az eget, mint egy fölszállásra
készülő űrhajós.
Cass nevetve simított végig sűrű haján.
- Tudod, mindig is kicsinek éreztem magam. Norma néni.
Mindenkire így hat ez a táj?
Norma felsóhajtott.
- Nem beszélhetek mások nevében, de kezdetben én is így
éreztem magam. Azután megszoktam, és én is része lettem a
tájnak. Most már ide tartozom. Nem hiszem, hogy bárhol máshol
boldog lehetnék. Bolton doktor és Sandy is így van ezzel. Ez a
föld épp annyira az övék, mint Joe Johné. A doktor egész életét az
indiánok gyógyításának szentelte. Sandy pedig? - Norma vállat
vont. - Sandy Délről származik. Tizenkét éves kora óta itt él,
amióta a szülei Nyugatra költöztek. Nagy házuk van Tucsonban,
de Sandy csak itt érzi jól magát. Ő is megszokta itt, és részévé vált
a vidéknek. Amikor Sandy befejezte a főiskolát, egy farmra ment
dolgozni. Bár a szülei jómódúak, maga akarta megkeresni a
repülőstanfolyam díját. Mihelyt levizsgázott, egy permetező
repülőgép pilótája lett. Veszélyes munka.
- Ugye, te sokra tartod Sandy Russelt? - kérdezte Cass.
- Csodálom őt! Nem mindennapi férfi. Olyan nyers tud lenni,
mint egy medve, de gyengéd is, mint egy kiscica. Bár volnék pár
évvel fiatalabb, megszabadítanám az agglegényélettől.
 Cass mosolygott.
- Én nem. Nekem elég egy férfi is az életemben, bár most éppen
csupa kérdőjel a jövőnk.
Az útelágazásnál Norma jobbra fordult. Egymérföldnyi
zötykölődés után egy roskatag, vén kunyhóhoz értek. Az udvara
autóroncs-temctő, tele kővel, ládákkal és egyéb törmelékkel.
- Itt laknak Yellowsaltsék. Majd megismerkedsz velük is.
Bolton doktor betegei, s valahányszor a klinikára igyekeznek,
megállnak nálam is.
Cass észrevette a gyerekeket, akik egy autókerék mögül ijedten
lestek ki az idegenekre.
- Szegénykék, halálra rémültek!
- Bizony! Idekint, a rezervátum távol eső részein sokan félnek
még az idegenektől. De fokozatosan ők is megszoknak és
elfogadnak minket. Például ezek a gyerekek nagy tisztelői Bolton
doktornak. Ez a család őszintén csodálja a fehér orvos
tudományát. Mr. Yellowsaltsnak súlyos ízületi gyulladása volt,
azért néz ki így az udvara. Egy éve költöztek ide, már akkor is
ilyen volt. Bolton és Sandy szervezni akar egy brigádot, akik majd
segítenek a családnak a rendrakásban.
Feltűnt előttük egy ponyvatetős lovaskocsi, és feléjük tartott.
Norma lassított és félrehúzódott, hogy utat adjon. A bakon egy
komor tekintetű navajo ült, fogta a két végelgyengüléshez
közeledő ló gyeplőjét, és rezzenéstelen arccal nézett maga elé. A
kocsiban hátul két fiú hancúrozott egy kupac birkabőrön, s
közöttük egy középkorú asszony ült, hátát a baknak vetette.
Bölcső állt mellette, benne egy mosolygós kisbaba. Amikor az
asszony észrevette az autót, komoly arca hirtelen felderült.
- Yahteh-hey! - kiáltott.
Norma integetett.
- Helló, Zonnie! Jól ment a bolt?
A navajo asszony bólintott, és feltartott egy színpompás
szőnyeget, hogy Norma jól lássa.
Norma Cass felé fordult.
 - Zonnie Two Horse csodálatos asszony. Ő szövi a legszebb
szőnyegeket az egész rezervátumban. Egyébként - tette hozzá
halkabban - jó, hogy így van. Láttad a férjét? Sam Two Horse húsz
évvel idősebb nála, és soha életében nem tett még semmi jót.
Néhány évvel ezelőtt Zonnie-nak érthető módon elege lett belőle,
és egy szép napon, amikor Sam éppen úton volt valamerre a
barátaival, kitette a holmiját a ház elé.
Cass eleget olvasott a navajók szokásairól, hogy tudja, Zonnie
cselekedete azt jelentette, nem akarja többé megosztani a házát a
férjével. Norma folytatta:
- A rezervátumban ritka a válás, de a férfiak tudják, mit jelent,
ha hazaérve a nyergük és más értékeik egymásra hányva kint
vannak a kunyhó előtt.
Cass megszárítgatta izzadt homlokát.
- És aztán? Úgy látszik, mégsem váltak el!
Norma vállat vont.
- Tudod, hogy van ez. Zonnie szomorú volt az embere nélkül,
és kérte, hogy térjen vissza hozzá. Samnek nem kellett kétszer
mondani.
- Könyvet kellene írnod a navajókról!
- Talán fogok is. - Norma előre intett a fejével. - Mindjárt
megérkezünk. Ott az a kunyhó a Two Horse családé. Mary
Blankets nagymama negyedórányira lakik tőlük felfelé. Mindjárt
látni fogod, mivel kell megküzdenem.
Cass érdeklődve szemlélte a Two Horse család kunyhóját.
Rikítóan kék és narancsszínű takaró függött a bejárati ajtón. A
homokos udvart tisztára söpörték, szemétnek nyoma sem volt. A
ház mögött egy kis ferde tetejű építményt pillantott meg.
Norma rámutatott.
- Abban van Zonnie szövőszéke - magyarázta. - Ott szövi a
szőnyegeit. Ebből származik minden jövedelme, ezeket cseréli be
élelemre a boltban. A turisták jó árat adnak értük. Egyszer majd
meglátogatjuk őt együtt. Szereti a társaságot, és legalább jó ürügye
lesz, hogy egy csésze kávéval a tűz mellé üljön.
 Cass az úttól kissé távolabb fekvő kunyhóra mutatott.
- Oda igyekszünk?
Norma bólintott.
- Mindjárt meglátod, mennyire igazam volt, amikor azt
mondtam neked, hogy Blankets nagymama az úr a háznál.
A kunyhóhoz közeledve egy autóroncsot pillantottak meg egy
fa alatt. Egy végsőkig lesoványodott ló álldogált az egyik fa
mellett. Cass a fejét rázva súgta Normának:
- Minden olyan halottnak tűnik! - Egy pillanatig már nem is
volt olyan biztos abban, hogy meg akarja ismemi az itt lakókat.
Alig néhány órányira volt Phoenixtől, mégis idegen országban járt.
Semmi sem emlékeztette itt az otthonára, csak a csipkés ormú,
kéklő hegyek a távolban. Itt még a nap is másképp sütött, sokkal
forróbban. Hirtelen úgy érezte, elnyeli a magány, ha sokáig itt
marad, s nemhogy megszabadulna az emlékeitől, még inkább úrrá
lesznek rajta. Megborzongott. A hőség ellenére vacogott.
Norma lekanyarodott a homokos útról, és a kunyhó felé tartott.
Alig állította le a motort, egy kislány bukkant elő az öreg ház
mögül. Fekete haja kibontva hullott az arcába, poros,
elrongyolódott navajo viselet volt rajta, lábán több számmal
nagyobb fűzős cipő, ami valaha fehér volt, de ezt már senki sem
hitte volna el. Cass nagyot nyelt, amikor meglátta.
Elszorult a szíve a nagy, fekete szemek láttán. Mintha a kis
Judyt látta volna. Az is ennyi idős lehetett, és ugyanilyen
gyámoltalan, szenvedő benyomást tett rá.
Nehéz szívvel hallgatta a nénje szavait.
- Ő Daisy. Mindig, amikor eljövök, megfésülöm. Hoztam
magammal szappant is, azt hiszem, vizet is ritkán lát, nemhogy
szappant. A vizet vödörben hordják egy többmérföldnyire lévő
forrástól. így aztán a tisztálkodás egyike a legnehezebb dolgoknak
errefelé.
Cass elfordította a tekintetét a kislányról, és végre megjött a
hangja.
- Norma néni... nem lehet ez ellen valamit tenni?
 A tanítónő szomorúan nézett vissza rá.
- Ezért vagyunk itt. Én mindent megpróbálok, de sok ilyen
család él erre. Van, ahol a gyerekek orvosi kezelésre szorulnának,
mégsem hagyják, hogy fehér orvos vizsgálja meg őket. Csak a
saját doktoruknak szabad gyógyítani. Nekünk, akik itt dolgozunk a
rezervátumban, nincs mindenre időnk. - Szomorúan csóválta a
fejét.
- Nagyon nehéz lehet - suttogta Cass. Fájt hallania, hogy
gyerekek nem részesülnek megfelelő orvosi ellátásban, mert tudta,
hogy az orvoslás gyakran csodát tehet. Ezt volt alkalma
megtanulni a kórházban. Lehet, hogy ezeken a gyerekeken is
tudnának segíteni. Judynak nem volt szerencséje, de egy napon
talán odáig fejlődik a tudomány, hogy az olyan betegséget is meg
tudják majd gyógyítani, mint amelyik az ő fiatal életét elvette.
Mélységes szánalom lett úrrá rajta a szerencsétlen kis indián
gyermekek sorsa miatt. Szabadulni akart ettől az érzéstől, de nem
bírt. Pedig nem akart újabb problémákat az életében. Persze, ha itt
marad a nénjénél, ezek az ő problémái is lesznek. Bármennyire
tiltakozik is ellene, mégiscsak ápolónő, aki esküt tett, hogy
segíteni fog a betegeken, bárhol is találkozzon velük. Egy
pillanatra Daisy-re gondolt, akinek ugyanolyan nagy, fekete
szemei vannak, mint Judynak, aki már nem él.
Amikor Norma is kiszállt az autóból, a kislány odaszaladt
hozzá.
- Helló! Én nagyon örül, hogy látni - kiáltott tört angolsággal.
Cassnek könnybe lábadt a szeme, amikor látta, hogy a
nagynénje magához öleli a csupa mocsok és por gyereket.
-Én is örülök, hogy látlak, drága kicsikém! - felelt Norma, és
két papírzacskót nyújtott a kislánynak.
Daisy mohón nyitotta fel az egyiket, és egy csomag rágógumit
vett ki belőle. A boldogságtól felragyogott a szeme. Azután a
másik zacskót is kibontotta.
- Nahát! Szappan!
Norma bólintott.
 - Bizony! Sok-sok szappan! Mindennap megmosakodhatsz.
Mosakodni... - mutatta a mosakodás mozdulatait.
A kislány bólintott.
- Igen, tudom.
Ekkor egy ráncos öregasszony osont ki a kunyhóból. Komoly
arccal állt Norma elé. A tanítónő egy újabb papírzacskót vett ki a
kocsiból.
- Yahteh-hey! - köszöntötte az öreget, és átnyújtotta neki a
zacskót.
Az asszony kinyújtotta a tarka takaró alól gyűrűkkel borított,
csontos kezét, és egy darabig gyanakvóan mustrálta a zacskót.
Azután gyermeki kíváncsisággal mégis belenézett. Fogatlan
mosoly áradt el szikkadt arcán.
- Őszibarack! - mormolta mély, rekedt hangján. Azután
megkérdezte: - Daisy miatt jött?
Norma bólintott.
- Igen. Szeretném, ha eljárna az iskolámba, és megtanulna írni,
olvasni. A javára válna.
Az öregasszony megrázta a fejét.
- Nem. Daisy megtanul nyájat őrizni és szőnyeget szőni. Az
jó... jobb, mint az iskolája. - Az öregasszony megfordult, és merev
léptekkel visszament a házba. Részéről befejezte.
Amikor újra a kocsiban ültek. Norma elkeseredett képet vágott.
- Hát ennyi - mondta. - Sajnálom, hogy elvesztegettem az
idődet. Tudod, abban bíztam, hogy ezúttal talán... - elcsuklott a
hangja.
Cass megsajnálta a nagynénjét. Egész életét a hivatásának
szentelte, annyi mindenről le kellett mondania - még a házasságról
is -, csak hogy taníthassa az indiánokat. De azt is tudta, hogy
Norma nem kényszerből végzi ezt a munkát, hanem
szenvedélyből.
Cass sajnálkozása hamar átváltott őszinte bámulatba. Milyen
csodálatos nő az ő nénje! Vajon ő maga lesz-e valaha is ilyen
elégedett a munkájával? Talál-e valaha is ennyi örömet a
betegápolásban, mint amennyit Norma talál az oktatásban? Erre a
gondolatra keserűség fogta el. Valaha azt hitte, így lesz. Látta a
jövőt - a jövőt Dan oldalán. De azóta? Mélyet sóhajtott, és
hátradőlt a műanyag ülésen. Napról napra reménytelenebbnek látja
a közös jövőjüket. Behunyta a szemét. és örült, hogy Norma sincs
beszédes kedvében. Nehéz kő telepedett a mellére, és ő mintha
arra várna, hogy valaki megszabadítsa tőle.
 3

Fárasztó volt az út hazafelé, és úgy döntöttek, hogy mégsem állnak

meg ebédelni. Útközben elrágcsálták a szendvicseiket. Nem
messze az iskolától. Norma bekanyarodott egy másik keskeny
útra.
- Szeretném, ha megismerkednél Bolton doktorral, Cass, és
megnéznéd a klinikáját. Ott védve leszünk legalább a déli naptól.
Hála Sandy adakozásának, az idén beszerelték a klinikán a
légkondicionálót. Az udvaron van néhány fa is, így az épület
árnyékban van. Bolton doktor ültette őket évekkel ezelőtt, és azóta
is úgy gondozza és ápolja őket, mint az indiánjait. - Norma
hangján érződött, mennyire tiszteli az idős orvost. - Mindenesetre
figyelmeztetlek, Cass, Boltonnak sürgősen szüksége van
segítségre, és lehetséges, hogy meg fog kérni, dolgozz neki.
Cass gondterhelten dőlt hátra az ülésen. A steril helyiségek, a
fertőtlenítők szaga a kórházra fogják emlékeztetni, amit éppen
maga mögött hagyott. Az út kissé elkanyarodott, és egy régi,
kiszáradt folyómederben folytatódott. Nemsokára meglátták a
fehér épületet a fák között.
- Igazi oázis! - kiáltott fel Cass. - Nem csoda, hogy meg akartál
itt állni.
Mihelyt kiszálltak az autóból, nyílt a klinika ajtaja, és egy ősz
hajú, kissé hajlott hátú öregúr lépett ki rajta.
- Gyertek csak be. Norma! - integetett feléjük. - Nyugodt
napom vau, legalább kicsit elbeszélgetünk.
Az ember nem is hitte volna, hogy már túl van a hetvenen. Cass
követte Normát a kellemesen hűvös házba.
Norma bemutatta őt az orvosnak.
 - Biztosan emlékszik, hogy említettem, van egy ápolónő a
családban, ugye, doktor? Ő Cass.
A férfi világoskék szemei felvillantak.
- Persze, persze. Csak nem dolgozni jött ide, fiatalasszony?
Nagy szükségem lenne egy nővér segítségére.
A doktor olyan lelkesnek tűnt, hogy Cassnek nehezére esett
kiábrándítani. Rámosolygott a férfira.
- Nem. Szabadságon vagyok, Bolton doktor!
Az orvos felsóhajtott.
- Ettől féltem. Hát, jöjjenek be, és nézzenek körül! Büszke
vagyok a kis kórházamra. - Szeme barátságosan mosolygott az
aranykeretes szemüveg mögül. - Amint mondottam, sürgősen
szükségem van segítségre. Sok indián jön hozzám apró
panaszokkal. Égési seb, szúrás, kibicsaklott bokák és hasonlók.
Ezek rengeteg időmet elveszik a súlyosabb esetektől, de velük is
törődnöm kell. Amikor körbelátogatom a betegeimet a
kunyhókban, nemegyszer arra jövök vissza, hogy a lépcsőn egy
vajúdó nő vár rám, vagy egy asszony várakozik türelmesen beteg
gyermekével a karján, mert nincs itt senki, aki a távollétemben a
gondjaiba venné.
Bolton egy pillanatra elhallgatott, és nagyon gondosan
válogatta meg a következő szavait.
- Az a nővér, aki eddig mellettem volt, túlságosan
magányosnak érezte itt magát. Hiányzott neki, mint mondta, a
nagyváros és a fény. Két hónappal ezelőtt elfogadott egy állást egy
orvos mellett Wordonban, és őszintén megvallom, nem is vettem
tőle rossz néven. De azóta sem találtam senkit, aki itt akart volna
dolgozni.
Kérdőn nézett Cassre, s közben még jobban meghajlott a válla,
de a lány nem válaszolt. Azért jött, hogy pihenjen és felejtsen, nem
akart újra betegséggel és nyomorúsággal találkozni.
Az orvos bevezette őket a fehérre meszelt várószobába. A
falakra egyszerű, fekete, lehajtható székeket szereltek. Majd
továbbmentek a makulátlanul tiszta kezelőbe.
 Kinyújtott karral mutatta a vizsgálóasztalt, a röntgengépet és az
orvosságosszekrényt, amik elfoglalták a helyiség nagy részét.
- Ez az én birodalmam - mondta büszkén. - Itt tartom az
injekciókat és a szérumokat, ott pedig - mutatott a túlsó falon a
páncélszekrényre - a kötszereket és hasonlókat.
Cass kíváncsian nézett körül, és szándéka ellenére fellelkesült.
- Két oxigénpalackja is van? - kiáltott fel.
A doktor bólintott.
- És két átlátszó oxigénsátram a szívbetegek és
tüdőgyulladásosok számára. Ritkán van szükség rájuk, de jó, hogy
van, ha mégis kellene.
Cass bólintott.
- Doktor úr, nagyon tetszik a rendelője! Nem hittem volna,
hogy ennyire jól felszerelt. Norma néni mondta ugyan, hogy igazi
kis kórház van itt, de én kételkedtem benne. Operálni is szokott?
A doktor a homlokát ráncolta.
- Amikor volt még segítségem, operáltam is. Az ápolónőm
értett az altatáshoz és a műtőtechnikához. Ha muszáj,
alkalomadtán el tudok végezni egy vakbélműtétet vagy
gégemetszést. de ha lehet, inkább hívom a repülőt, és bevitetem a
beteget a városba. De, mint mondtam, gyakran vezetek le szülést,
és az itt minden további nélkül lehetséges.
Cass lelkendezve felkiáltott:
- Nekem mindig is a szülészeti munka tetszett a legjobban.
Nincs csodálatosabb egy kisbaba születésénél. Fantasztikus,
amikor először felsír egy új élet!
Az orvos szívből felnevetett.
- Norma, igazi kincs az unokahúga! - Casshez fordult. -
Gondolja meg, nem lenne-e kedve mégis nálam dolgozni! Jól
fontolja meg! Tudja, mi ketten szuper csapat lennénk!
Norma benyitott egy ajtón.
- Nézd ezt a betegszobát, Cass! Meg fogsz lepődni. Mintha egy
városi kórházban járnál.
A szobában négy ágy volt, kettő-kettő mindkét oldalon. Az
ágyak körül a függönyt igény szerint el lehetett húzni, mindegyik
mellett kis éjjeliszekrény állt, s az ágy végében egy-egy szék.
- Néha kevés is a négy ágy - mesélte Bolton doktor. - Ha
mandulaműtétkor éjszakára az édesanyjukkal együtt itt maradnak
a gyerekek, több is kellene. De azért többnyire van üres ágyunk. -
Mentegetőző pillantást vetett a lányra. - Ennyi az egész. Hátul van
az én lakosztályom. Van egy kis konyhám, fürdőszobám, és egy
nappalinak és hálónak használt helyiségem. - Az orvos
megvakarta őszes üstökét, és még hozzátette: - És persze van egy
kis laboratóriumom, meg építettem egy rádióállomást.
- A mentőosztagok repülői miatt - magyarázta Norma. - Amióta
megvan, többször is sikerült megmenteni egy-egy súlyos beteg
vagy sebesült életét.
A doktor bólintott.
- Tényleg gyorsan itt a segítség, amikor szükségünk van rá. -
Cass felé fordult, és megkérdezte: - Őszintén mondja meg, mit
szól hozzá?
Cassnek minden nagyon tetszett, és ezt ismét ki is nyilvánította.
Úgy látszott, a doktor örült az elismerésnek.
- És betegekben sem szűkölködöm - jelentette ki büszkén. -
Navajókon kívül néha apacsok és hopik is jönnek hozzám, meg
néhány cowboy a környező farmokról. No meg persze a
kereskedők, Norma, és még néhány ember. Sandy Russel épp
tegnap volt nálam. A térdére panaszkodik, focizás közben
sérülhetett meg. Tudja, olyan számomra az a fiú, mintha a sajátom
lenne - tette hozzá a doktor a homlokát ráncolva. - Igazából egy
asszonyra lenne szüksége... valakire, aki a gondját viseli. -
Normához fordult. - Magával vinné a kartotékjaimat? Talán lesz
ideje rendberakni. De ha mégsem jutna hozzá, ne aggódjon,
majdcsak hozzájutok egyszer magam is, hogy rendet teremtsek
ebben az összevisszaságban.
Norma arcáról világosan leolvasható volt, mennyire kedveli az
idős orvost.
- Meg fogom csinálni! Van időm rá, de ha nem lenne, találnék.
- Cassre kacsintott, és folytatta: - Azt hiszem, ha már arról van
szó, melyik férfi szorul igazán gondoskodásra, akkor az a mi jó
doktorunk.
Cass jobbnak látta meg sem hallani ezt az újabb célzást. Vajon
Dan mit szólna ehhez a rendelőhöz? Hajlandó lenne kivonulni a
sivatagba, hogy Bolton doktorhoz hasonlóan segítsen a
rászorulókon? Olyan körülmények között, ahol az egyetlen
jutalom egy színes szőnyeg vagy tarka dísz, esetleg egyszerűen
magának a segítésnek az öröme.
Cass kételkedett benne. Nem, Dan nem erre vágyik. Kiterjedt
pacientúrát képzel magának egy gazdag környéken, gazdag
páciensekkel.
- Cass! - A nénje hangja térítette vissza a valóságba. -
Indulhatunk? Még meg kell állnunk a boltnál.
Cass bólintott.
- Köszönöm szépen, doktor úr, hogy mindent megmutatott!
- Jöjjön el máskor is, kisasszony! - szólt utána az orvos,
miközben a tűző napon átforrósodott autó felé tartottak.

Norma az üzletközpont felé vette az útját. A helyiség tágasabb

volt, mint hitte, a polcokon cipők, ruhaanyagok, fazekak,
serpenyők, ruhák, és számtalan aprócikk tornyosult.
- Az indiánok még mindig cserekereskedelmet folytatnak -
súgta Cassnek Norma. Cass kíváncsian nézett körül a helyiségben.
- Nekem nagyon tetszik. Egy westemfilmben érzem magam,
bár ez itt sokkal színesebb.
Norma bólintott.
- Gyere velem hátra! Bemutatlak Clyde és Anne Burkenek. Már
tíz éve vezeti ezt a boltot. — Egy középkorú nő állt a pénztárban.
Norma messziről integetett neki. - Helló, Anni Bemutatom a
kedvenc unokahúgomat.
Ann Burke barátságosan mosolygott.
- Maga Cass? Örülök, hogy megismertem! Tudja, errefelé
ritkán Iát új arcokat az ember.
 - Nem csodálom! - felelte Cass. Érezte az asszony hangján.
hogy a magány néha elviselhetetlenné válik, és azon tűnődött,
vajon ő hogyan bírná ki, ha úgy döntene, hosszabb időre itt marad.
Anne Burke szakította meg a gondolatait.
- Sajnálom, hogy ma már nem találkozhat Clyde-dal. Window
Rockba utazott egy indián képviselőhöz, s nem biztos, hogy még
sötétedés előtt hazaér. Az is lehet, hogy ott éjszakázik.
- Cass hosszabb időre marad nálam. Majd legközelebb
megismerkednek.
Norma egy színpompás takarót fedezett fel az egyik polcon.
- Ez Zonnie munkája, ugye?
- Igen - hagyta helyben Ann. - Lefogadom, hogy az első erre
vetődő turista meg fogja vásárolni. Zonnie a szívét szövi bele a
szőnyegeibe.
- Én is nyomban megvásárolnám, ha nem kellene
takarékoskodnom - jegyezte meg Cass, és megsimogatta a takarót.
- Nem is láttam még ilyen szép munkát.
Ann bólintott, és amikor a két nő elindult, keskeny kezével
megragadta Norma karját.
- Ne menjenek még el! Hátul a hűtőben van egy kancsó jeges
teám. Igyunk egy kortyot, és beszélgessünk egy kicsit!
Norma megértően nézett rá.
- Nagyon szívesen, Ann - mondta, és Cassre pillantott
jóváhagyásért. A lány visszamosolygott rá.
- Hogyne! Nagyon szívesen! Legalább jobban megismerjük
egymást. - Öröm volt látni Ann Burke ragyogó mosolyát. Cass
megértette, mennyire hiányozhat az asszonynak a rezervátumon
túli világ, és el is határozta, valahányszor ideje engedi,
meglátogatja majd ezt a jólelkű asszonyt.

Másnap reggel a forró nap már javában égette sugaraival a

lakókocsit, amikor Cass felnyitotta a szemét. Lustán
nyújtózkodott, azután kikelt az ágyból, és tiszta, sötétkék shortot
vett fel frissen vasalt, fehér blúzzal. Közben a fésülködőasztalon
álló órára esett a tekintete.
Már kilenc óra van! Norma néni már biztosan az iskolában van.
Cass elégedetten sóhajtott fel. Előtte állt a nap - egy egész nap,
amit azzal tölthet el, amihez kedve van. Rég nem volt ilyen jó
hangulata. Kisietett az aprócska konyhába, és feltette a kávét.
Most végre, a gőzölgő kávé mellett, mézes pirítóssal a kezében,
itt volt az alkalom, hogy átadja magát a gondolatainak. Újra és
újra felbukkant előtt a kép, egy sovány, szánalmas kis navajo
gyerek arca. Daisy! A kislány alultápláltnak tűnt, sötét karikák
gyűrűztek a szemei körül. Az orvosok tuberkulózist állapítottak
meg nála. A tüdőmegbetegedések gyakoriak voltak a
rezervátumokban, és különösen itt a hegyekben, ahol sokan
ragaszkodtak az ősi szokásokhoz és gyógymódokhoz.
Amikor kilépett a lakókocsiból, Neebah jött vele szemben,
nagy kosárral a kezében. A vállán egyszerű takarót viselt, ugyanaz
a bő szoknya és bársonyblúz volt rajta, mint tegnap. Amikor
meglátta a lányt, elmosolyodott.
- Helló! Épp a reggelit viszem a gyerekeknek az iskolába.
Velem tart? Megnézheti az iskolát.
- Boldogan! - válaszolta Cass lelkesen, és csatlakozott az indián
asszonyhoz. - Minden gyerekre főz?
- Igen - felelte a nő, tipikus indián akcentussal. - Amikor tanítás
van, egy nap háromszor főzök. így biztosan tudjuk, hogy
megfelelően táplálkoznak a kicsik. Régebben, amíg nem jártak
iskolába, sokan éheztek. Ennek szerencsére már vége. - Neebah a
másik kezébe 'vette a kosarat. - Az én Joe-m mindennap
mérföldeket tesz meg az iskolabusszal, hogy behozza a
gyerekeket. Vannak, akiknek a buszhoz is mérföldeket kell
gyalogolniuk, és alaposan megéheznek, mire ideérnek.
Cass mosolygott. Kedvelte ezt az indián asszonyt, ezt a furcsa
keverékét a primitív és modem viselkedésnek. Rájött, hogy
Neebahtól sokat tanulhat a navajók szokásairól, ha az asszony
hajlandó őt tanítani.
- Neebah - kezdte, és a megfelelő szavakat kereste. - Nagyon
szeretnék minél többet megtudni a népéről!
Neebahnak fölragyogott az arca.
- Mindent elmondok magának, Cass, amire csak kíváncsi.
Egyszer el is lovagolhatunk majd a távolabbi vidékeire a
rezervátumnak. Lenne hozzá kedve?
- Nagyon is! - lelkendezett Cass. Ez lesz számára az igazi
gyógyterápia. Minél több embert meg akart ismemi, azt remélte,
hogy akkor nem fog mindig az öreg Hattie-re, Judyra meg a
többiekre gondolni. De nemcsak ezért akart többet tudni a
navajókról, hanem azért is, mert őszintén érdeklődött ennek a
népnek a gondjai iránt.
Régebben nem sokat morfondírozott ilyesmin. Talán azért,
mert a városban sokkal gondtalanabb volt az élete. Norma gyakran
mesélt a munkájáról, de Cass a leveleit mint egy izgalmas úti
beszámolót olvasta. Voltak ugyan bennük érdekességek a navajók
életéről, de Cass, miután válaszolt rájuk, nem gondolkozott el
többé az olvasottakon.
Azonban amióta itt van, egyre több részlet rémlett fel előtte
azokból a levelekből. Összeráncolta a homlokát, mert eszébe
jutott, hogy egy jó évvel ezelőtt a nénje egy kislányt emlegetett a
leveleiben. Szürke Szem volt a neve, és vesepanaszai voltak. A
nagyanyja nem járult hozzá, hogy a fehér orvos megvizsgálja.
Cass Neebahhoz fordult.
- Neebah, ismer egy Szürke Szem nevű gyereket?
Neebah szomorúan nézett vissza rá.
- Igen. Nagyon beteg volt. Meghalt... - mondta, és szabad
kezével az égre mutatott.
Szavai mélyen megrázták Casst, és felbolygatták lelkében azt a
békét, amelyet már annyira élvezett. Megborzongott. Hiába
menekül hát, mindenütt talál majd egy Hattie-t vagy egy Judyt.
- Menjünk be! - mondta Neebah gyengéden, megérezve Cass
szomorúságát.
Cass kitárta az ajtót az indián asszony előtt, majd követte őt a
tanterembe. Amikor beléptek, két tucat fejecske fordult feléjük
kíváncsian, s amikor megpillantották az élelmiszereskosarat,
örömkiáltásokban törtek ki a nebulók.
Norma Fleming az íróasztal előtt állt. Egyetlen kézmozdulattal
csendre intette a gyerekeket, és utasította őket, üljenek vissza a
helyükre.
Halkan, de hangsúlyosan beszélt.
- Maradjatok ülve, Neebah mindenkinek hozott reggelit -
mondta, és jelbeszéddel mutatta.az evést. A gyerekek
fejbólintással nyugtázták, hogy értik. Neebah egy asztalra rakta ki
a tányérokat, tejet, cukrot és a gőzölgő kását.
Norma az unokahúgára mosolygott.
- Segítesz felszolgálni?
- Örömmel! - felelte Cass, és meregetni kezdte a tányérokra az
ételt. Ha most Dan látná! - gondolta mosolyogva.
A gyerekek ugyanolyan pajkosak voltak itt is, mint bárhol
másutt. Norma többször is erélyesen rendreutasította őket,
miközben a meleg reggelit kanalazták. Végül nagy csörömpöléssel
visszarakták a tányérokat Neebah kosarába, és visszaültek az
asztalaikhoz. Fiatal életükben nem tanulták még meg a fegyelmet,
s Cass némi részvéttel figyelte a nénjét. aki megpróbálta
megőrizni a rendet. Végül Normának sikerült a zsibongó társaság
figyelmét az olvasókönyveikre irányítani, s Cass elismerően
nyugtázta a teljesítményét. Hogyan is képes Norma, aki fiatal és
csinos, évről évre ebben a forró pusztaságban tovább dolgozni?
Persze elismerte, a gyerekek bűbájosak, de az első hetek, amíg
valamennyire megtanulnak angolul, nagyon nehezek lehetnek. A
városban sokkal könnyebb a tanítónők dolga.
Normának is lett volna választási lehetősége. Cass két iskoláról
is tudott éppen Phoenixben, ahol szívesen alkalmazták volna, de
Norma visszautasította az ajánlatokat, mondván, addig marad a
sivatagban, ameddig ott szükség lesz rá. Cass kezdte megérteni a
nénjét.
Miután mindent visszaraktak a kosárba és a gyerekek is
megnyugodtak, Cass és Neebah hazafelé indult.
 Az udvaron mentek át, amikor fülsiketítő lármával elhúzott
fölöttük egy helikopter.
- Ez Sandy - integetett Neebah felfelé a kék égre, és Cass is
üdvözlésre lendítette a kezét. A helikopter egy kört írt le, így
válaszolt a köszöntésre. Neebah kuncogott. - Ez a helikopter
Sandy nagy szerelme. Sandy sokat segít vele az embereinknek.
Múlt évben a bátyámat is megtanította repülni, és most a polgári
védelemnél teljesít szolgálatot. Sandy akkoriban hetente egyszer
Tall Pine-ba utazott, az ottani üzletházhoz, ahol a bátyám, Tom,
„Fél Hold” is dolgozik. Ott is olyan jó leszállópálya van, mint
Bolton doktor klinikája mögött. Sandy akkor repülőgépet vezetett.
Csak úgy szívességből megtanította Tomot repülni. Tom még csak
tizenkilenc éves, és Sandy Russel a példaképe. Jól érzi magát a
navajo légvédelemnél, de azért azt reméli, hogy egy napon ő is
mentőrepülős lesz, mint a bálványa.
Cass rámosolygott az indián asszonyra.
- Szép feladat. A polgári repülőkről már hallottam, de a
mentőszolgálatról nem volt tudomásom. Tényleg remek dolog.
Amikor Neebah lakókocsija elé értek, az asszony invitáló
mozdulatot tett.
- Jöjjön be, Cass, egy kávéra!
- Szívesen! Aztán el is mosogathatunk. Nem szeretek
tétlenkedni. - Cass örült, hogy elbeszélgethet ezzel a kedves
asszonnyal, aki egy számára ismeretlen kultúrát képviselt. Minél
jobban megismerte, annál inkább csodálta Neebahot. Érezte, hogy
ha sokáig itt marad a sivatagban, szorosabbá fog válni a
barátságuk, és ennek előre örült.
 4

Amíg Norma mindennapi kötelességeivel volt elfoglalva, Cassnek

bőven volt ideje a kikapcsolódásra. Sose szeretett tétlenül
ücsörögni, így aztán alig ért haza Neebahtól, fogta a tűzhely fölötti
polcon lévő régi szakácskönyvet, s addig lapozott benne, amíg egy
jónak ígérkező citromtorta receptjére bukkant. Azonnal hozzá is
fogott az elkészítéséhez.
Miközben a sülő torta ínycsiklandó illatokkal árasztotta el a
lakókocsit, Cass leült, hogy írjon a szüleinek.
Úgy tűnt. hogy Phoenix, a kórház, a szomorúsága sok ezer
mérföldnyire van már. Cass részletesen beszámolt a lakásról.
Norma néni tanítványairól, Zonnie-ról és családjáról, a fiatal
pilótáról, aki a segítségére sietett, és doktor Boltonról. A klinika
részletes leírása megtöltött egy teljes oldalt. Amikor Cass átolvasta
a levelet, meglepődött. Az utóbbi hetekben szinte gyűlölte az
ápolónői munkát, s mégis, most, hogy meglátta Bolton doktor
tiszta, jól felszerelt rendelőjét, megérezte a fertőtlenítő szagát,
olyan érzések ébredtek fel benne, amelyeket régen halottnak hitt.
Azt már látta, hogy az ittenieknek szüksége van az orvosi
segítségre. Megcsóválta a fejét. Nem, azért ott még nem tart, hogy
ismét ápolónőnek álljon. Ha pedig mégis, akkor is inkább a
városban tenné, ahol a Dannel való közös élet vár rá.
Most, hogy néhány napja távol volt a kórháztól, kezdtek
megnyugodni az idegei. Most már tárgyilagosabban gondolkodott.
Felidézte utolsó találkozását Dannel, és eszébe jutottak azok az
iszonyú szavak. Szórakozottan játszadozott a gyűrűvel a
nyakláncán. Az ujján kellene viselnie, hogy mindenki lássa. De
nem. Még nem. Majd az idő dönt kettejük sorsáról.
 A légkondicionáló zúgásától meg sem hallotta a halk
kopogtatást az ajtón. Még egyszer kopogtak, de ezúttal már jó
hangosan.
- Helló! Van otthon valaki?
Cass megismerte a mély férfihangot.
- Jöjjön be, Sandy!
Az.ajtó kinyílt, és Sandy kissé meghajolva lépett be rajta,
nehogy beverje a fejét.
- Hát hogy van? - kérdezte, és kisfiúsan rámosolygott a lányra. -
Bolton doktornak vittem gyógyszereket a klinikára, s gondoltam,
ide is benézek. - A tekintete a hűtőre tapadt. - Mondja, lenne egy
korty itala egy szegény szomjazó számára?
Cass félrehajtotta a fejét.
- Nos, talán tudja, mi itt a sivatagban szűkében vagyunk a
víznek... de tekintettel arra, hogy maga egyszer megmentett a
szomjhaláltól, azt hiszem, legalább egy jeges teával illik
viszonoznom. Ha egy kicsivel később jön, egy szelet citromtortát
is kaphatott volna mellé.'
A férfi beleszippantott a levegőbe.
- Mennyei illat! Talán itt maradok még egy darabig. - Maga alá
húzott egy széket, és Cass hamarosan letette az asztalra a két
pohár teát.
A férfi nagyot kortyolt a hűsítő italból, azután megszólalt:
- Nos, hogy tetszik magának a Vadnyugat?
Cass vállat vont.
- Még nem is tudom igazán. Persze, más itt az élet, de eddig
mindenki nagyon kedvesnek tűnt.
Sandy bólintott.
- Mert mindnyájan azok vagyunk. Ha itt lesz még egy darabig,
maga is rájön! - Tréfásan a fogait csattogtatta.
- Maga csúfolódik velem. Sandy!
A férfi somolyogva jegyezte meg:
- Ugyan, dehogy. Én csak egy egyszerű, forróvérű férfi vagyok.
Így évődtek még egy ideig, s Cass egyre jobban érezte magát a
férfi mellett. Dan mindig nagyon komoly volt, néha már-már
morcos is. Danre gondolva, önkéntelen mozdulattal a gyűrű után
nyúlt. Sandy észrevette, áthajolt az asztalon, és kihúzta Cass
nyakából a láncot.
- Hűha! Igazi gyémánt! Van valami jelentése?
- Azt hittem. Norma már említette. Egy orvos menyasszonya
vagyok. - Nem szívesen beszélt erről ennek a férfinak.
Sandy azonnal elkomolyodott.
- Nem tudtam, Cass. Sajnálom is, mert meg akartam hívni
magát egy rodeóra. Bár ha a doktorának nincs ellene kifogása,
állna a meghívás. Indián rodeó lesz, és azt gondoltam, tetszeni fog
magának.
Sandy előredőlve ült, és Cass gyűrűjével játszadozott. A lány
megpróbálta elhúzni előle. A férfi közelsége különös érzéssel
töltötte el. Kétségtelen, nagyon vonzó fiatalember!
Nem válaszolt rögtön a meghívásra, de gondolkodott rajta.
Azon is tűnődött, meséljen-e Sandynek Danról és a köztük lévő
feszült viszonyról, de aztán elvetette ezt az ötletet. Semmi értelme,
hogy a magánügyeiről cseverésszen ezzel az idegennel.
Alaposan szemügyre vette Sandyt. A fiú magányosnak látszott,
és Cass szívesen megvigasztalta volna, de nem hitte, hogy egy
ennyire jóképű fiú ne találna magának lányokat. Bizonyára sorban
állnak nála egy randevúért. Egy ilyen csinos fiú, aki ráadásul
pilóta... Kedvesnek tűnt, de Cassnek eddig eszébe sem jutott Dan
mellett, hogy mással randevúzzon. Hosszú idő óta Dan volt az
egyetlen férfi az életében. Ha elmentek valahová, az általában
kulturális esemény volt. De pillanatnyilag egy rodeó jelentené az
igazi változatosságot - mégha Norma ötlete is ez az egész.
Önkéntelenül vállat vont.
Sandy elmosolyodott.
- Mit szól hozzá, hölgyem? Velem jön?
Cass visszamosolygott rá. Ez a fiatalember végül is a
nagynénikéjének a barátja, s ha elmegy vele egy rodeóra, az még
nem kötelezi semmire.
 - Szívesen magával megyek, Sandy. Köszönöm a meghívást!
Az az igazság, hogy az én megtépázott idegeimnek most minden
változatosság jót tesz.
A férfi bólintot.
- Nagyszerű! Holnap egy óra körül magáért jövök. Ugye tud
lovagolni, Cass? - Félrehajtott fejjel méregette a lányt.
- Szeretek lovagolni - felelte az de csak ha nem túl vad a ló.
- Majd meglátom, mit tehetünk. - Sandy felállt, és kezébe vette
a kalapját. - Sajnos, nem tudom megvárni a süteményt, még el kell
vinnem egy beteget a Wordon-kórházból Flagstaffba, a klinikára. -
A férfi megállt az ajtóban. - Tegyen félre nekem a süteményből,
jó?
- Megígérem. Akkor viszlát holnap!
Sandy eltávozott, s Cass elkészítette a citromkrémet a tortához.
Az utolsó simításokat végezte a tortán, amikor megjött Norma.
Felhevültnek és fáradtnak látszott.
- Salátát készítettem vacsorára, és felnyitottam egy
húskonzervet-jelentette Cass.
Norma meglepődve vonta fel a szemöldökét, amikor meglátta a
tortát, és a széléről az ujjára kent egy kis maradék krémet.
- Nohát, Cass! Ez igazán finom! - Ledobta a lábáról a lapos
cipőt, és leroskadt a székbe. - A gyerekek rémesek voltak ma.
Kezdek öregedni.
- Nem látszik rajtad! - tiltakozott Cass. - Szerintem nagyon
aranyosak a gyerekeid, Nonna!
Norma egy papírlapot vett elő a zsebéből.
- Van az osztályban egy igazi tehetség. Olvasd csak el, Cass!
Egy kisfiú írta.
Cass szeme könnybe lábadt, miközben a szerelmes költeményt
olvasta, amelyben a gyerek ezt a puszta földet, az eget, a hegyeket
és a vizet, amellyel a Teremtő megajándékozta a világot,
dicsőítette.
- Nagyon szép - helyeselt, és visszaadta a papírlapot Normának.
- Tudod, hogy itt járt a fiatal pilóta? Meghívott holnapra egy
indián rodeóra. - Cass igyekezett közömbös hangon beszélni, de a
nagynénje átható pillantása láttán megadta magát. - Jó, jó, kedves
néném! Elfogadtam a meghívását. Gondoltam, te is azt
tanácsolnád. Különben is Sandy egészen jól ért ahhoz, hogy
elfeledtesse az emberrel a gondjait.
Norma elővette a hűtőből a jeges teát.
- Igaz. Mondtam neked, hogy csodálom őt. Annyira közvetlen.
Az életöröm szinte ragályos. Én inkább Bolton doktorra
hasonlítok. De Sandy olyan, mintha a fiam lenne, akire annyira
vágytam... - Norma zavartan tette hozzá: - Ne engedd neki holnap,
hogy részt vegyen a rodeón! Ha együtt van az indián barátaival,
esetleg hagyja, hogy rábeszéljék. Tudom, hogy megpróbálják
rábeszélni, sőt, lefogadnám, hogy erre nem is lesz szükség. Talán
az lesz a legjobb, ha el se engeded a kezét! Ha most nem vigyáz,
örökre tönkreteheti a térdét. Bolton doktor megengedte neki. hogy
lovagoljon, de nyomatékosan megtiltotta, hogy vadlovakat törjön
be.
Cassnek tetszett a gondolat, hogy ő lesz annak a nagydarab
férfinak a védőangyala.
- Majd igyekszem, Norma néni - mondta. - Remélem, sikerül
is!

Norma másnap délelőtt a szobában maradt leveleket írni, Cass

pedig az árnyékban legyezgette magát egy újsággal, és a John
ikreket figyelte. A két kicsi a homokban játszadozott az
elviselhetetlenül tűző napon. Játék közben egyre jobban
megközelítették Norma lakókocsiját, s hamarosan már ott is voltak
előtte. Letelepedtek a forró homokba.
- Helló! - köszönt Kicsi Joe, és az ajkát harapdálta Zavarában.
- Helló! - felelte Cass. - Nem izzadtok meg a nagy
rohangálásban?
Annie bólintott, és félénken elmosolyodott.
- De a tanárnő talán ad nekünk fagylaltot a hűtőből, ha kérünk.
- Biztosan ad. Tegnap este láttam is, hogyan csinálja - mondta
Cass, és felállt. - Várjatok meg, bemegyek, és hozok nektek
fagylaltot!
Kicsi Joe bólintott.
- Megvárunk, Cass!
Cass besietett a házba a fagylaltért, amelyet a nénje ilyen
„vészhelyzetekre” tartott készen. Azután élvezettel nézte a
boldogan fagylaltozó kicsiket.
A két aprócska navajo szemmel láthatóan befogadta őt, kár volt
félnie a gyermekektől. Amikor eltüntették a fagylaltot, a két kis
nyelet a lépcsőre tették, hogy Norma újra felhasználhassa, majd
eliramodtak. Kicsi Joe még hátrafordult, és visszaszólt:
- Kösz szépen, Cass! Klassz voltál!
Cass rákacsintott, majd visszaült a helyére, és tovább
ábrándozott az árnyékban. Egész reggel, még mosakodás és
öltözködés közben is azon morfondírozott, tulajdonképpen miért
is fogadta el Sandy meghívását. Hiszen még mindig Dan volt a
jegyese! Vajon Dan is találkozgat más nőkkel? Esetleg Frannie
Lewisszel? A kis nővértanuló már régen szemet vetett Danre. Cass
elkomorodott. Már bánta, hogy igent mondott Sandy invitálására,
de már késő volt, hogy lemondja. Kénytelen elmenni, és majd
igyekszik a lehetőségekhez képes jól mulatni. Szerencsére az ifjú
pilóta is tudja, ő már más férfihoz tartozik.
Cass a távolba nézett, és nem volt biztos benne, porfelhő vagy
délibáb az, amit lát. A tűző nap és a homok gyakran okoz optikai
csalódást. De a porfelhő egyre közelebb jött, és Cass felismerte
Sandyt egy ló hátán, és egy másik lovat gyeplőn vezetett maga
mellett.
Cass felegyenesedett, és szorosabbra húzta kalapján a szalagot.
Sandy megemelte Stetson-kalapját, és indián kiáltással üdvözölte.
Cass nem tudta visszafojtani a mosolyát. Csupa titokzatosság ez a
férfi. Az egyik pillanatban gáláns déli úr, s a következőben
Huckleberry Finn. Valószínűleg forróvérű, temperamentumos, de
uralkodik magán. Közelről olyan az arca, mint egy szelíd
báránykáé. Csupa ellentmondás.
 Sandy leugrott a lóról, és mindkét állatot a lakókocsihoz
vezette. Felvont szemöldökkel vette szemügyre a lányt, majd
elismerően füttyentett. Cass érezte, hogy elpirul, de
tagadhatatlanul hízelgett a hiúságának az elismerés.
Sandy végigsimított felborzolódott haján.
- Készen van, Cass? Mire odaérünk, javában folyik majd a
verseny. Egészen estig tart majd.
- Olyan sokáig? - csodálkozott Cass.
Sandy somolyogva nézett rá.
- Én ártalmatlan vagyok, Cass, de ha a sötétben fél, előbb is
hazajöhetünk.
Cass tudta, hogy a férfi csak hecceli, de még mielőtt
válaszolhatott volna, Sandy folytatta:
- Nem maradunk soká, ha nem akarja, Cass. Egy barátom fog
belovagolni egy vadlovat, neki akarok szurkolni. Utána viszont a
rendelkezésére állok. Rendben?
A lány bólintott, és Sandy felsegítette a nyeregbe.
Cass megállapította, a férfi keze éppoly ügyesen bánik a lóval,
mint a helikopter műszereivel. Sandy beállította a kengyelt a lány
lábához, azután megveregette a barna ló hátát. Az állat halkan
nyihogott.
- Cherokee a neve. Nagyon szelíd. Az enyémet Apadténak
hívják. Születése óta, azaz három éve az enyém.
Cass egy ideig attól tartott, meg fogja bánni, hogy rászánta
magát a hosszú lovaglásra, de mire a barna ló felvette a tempót,
már örült, hogy elindultak. Sandy mellett tökéletesen
kikapcsolódhatott, úgy tűnt neki, mindig is ismerték egymást. Jó
érzés volt.
A lovak óvatosan lépdeltek a köves hegyoldalon az egyenetlen
ösvényeken át a meredek völgybe. Időnként lovasok haladtak el
mellettük, s rájuk köszöntek. A nap kíméletlenül tűzött, miközben
a terméketlen pusztaságon át folytatták útjukat. Sandy időnként
meghúzta a zablát, megállította a lovát, és Cass felé nyújtotta a
kulacsát.
 - Ilyenkor mindig eszembe jut az első találkozásunk! - évődött
vele.
- Ne is emlékeztessen rá! - kérte Cass, és megtörölgette
verejtékes homlokát. - Milyen messze vagyunk még, Sandy?
- Mindjárt ott vagyunk, Cass! Látja ott elöl azt a magaslatot?
Cass jól látta a kis dombot s körülötte az élénk forgatagot.
Vidám navajókkal megrakott teherautók zötyögtek el mellettük,
sportkocsik verték fel a port, úgyhogy Cass egyfolytában köhögött.
Navajo cowboyok galoppoztak el mellettük visongva, s Cass úgy
látta, hogy mind nagyon tisztelik a fiatal pilótát.
Amikor felértek a dombra, Cassnek elakadt a lélegzete a
látványtól. A sivatagban kilométeres autósorok álltak, meg persze
lovak és emberek. Az embertömegben látta, hogyan találkozik a
hagyomány az új idők divatjával. Miniszoknyás navajo lányok
sétáltak kart karba öltve népviseletbe öltözött társnőikkel.
A tömeg mögött felfedezte a bekerített arénát, amelyben már
kezdetét vette a rodeó. Lelovagoltak a dombról, és Sandy az autók
és emberek labirintusán át a kerítéshez vezette a lányt. Átvette tőle
a barna ló gyeplőjét.
- Itt várjon, Cass! Megkötöm a lovakat, és jövök.
- Ne aggódjon, nem szököm meg! - felelt nevetve Cass.

Az arénában javában folyt a verseny, és Cass őszinte elismeréssel

figyelte az ifjú indián lovasok teljesítményét, akik mintha
nyeregben születtek volna, oly ördögi ügyességgel bántak a
lovakkal.
Amikor Sandy a tömegen át visszaverekedte magát Cass mellé
a kerítéshez, éppen lasszódobó-verseny volt fiatal ökrökre, azután
sebességi verseny következett, s közben szólt a vérpezsdítő zene.
Cass minden percet élvezett, miközben a kerítésre könyökölve a
tömeggel együtt izgult és éljenzett. Sandy a büféből forró virslit és
fagylaltot hozott neki.
Amikor bejelentették, hogy a vadlovak következnek, Sandy
Casshez fordult, levette a kalapját és beletúrt sűrű hajába.
 - Megengedi, hogy néhány percre ismét magára hagyjam, Cass?
Visszajövök, mihelyt Al High Pockets túl van a versenyen. -
Mentegetőzőn elmosolyodott. - Maga is jöhetne, de veszélyes
odalent az istállók körül. Különben sem engednek oda nőket a
versenyek előtt - tette hozzá. - Ugye megbocsát?
Cass mélyet sóhajtott.
- Mi mást tehetnék? Menjen csak! Majd drukkolok a
barátjának!
Sandy után nézett, miközben a férfi a bokszok felé tartott, és
ismételten megállapította, hogy még a járása is vonzó. Hamarosan
abba kellett hagynia az ábrándozást, mert bejelentették, hogy
kezdődik a verseny.
Cass lelkesen, de aggódva figyelte a bokszokból kiugrató
lovasokat. Egyesek meg tudtak ülni a lovon, mások tompa
puffanással a homokba zuhantak. Az izgalom fokozódott, amikor
a lovak felágaskodva, pörögve megpróbálták levetni magukról a
kapaszkodó lovasokat. Végre Sandy barátjának a nevét mondták
be, és Cass előrefurakodott a kerítéshez, hogy jobban lásson.
A1 High Pockets lova szemmel láthatóan gyűlölte az
embereket. A „gyilkos” nevű gyönyörű ló a hátsó lábain jött ki a
bokszból, patája alig érintette a talajt. Majd hirtelen taktikát
változtatott, és leszegett fejjel, kis körökben forogni kezdett. Az
indián lovas rajta maradt. Amikor az ideje lejárt, újabb lovas
közeledett, s Al minden gond nélkül átszállt az újabb lóra, amelyet
elé vezettek. A közönség tapsviharban tört ki. Cass is velük
tapsolt, úgy érezte, mintha Sandyn keresztül személyesen ismerné
a lovast.
- Helló, Cass! - szólalt meg mögötte egy ismerős hang. Cass
megfordult, és Bolton doktort pillantotta meg maga mögött. Az
orvos rámosolygott.
- Üdvözlöm, doktor úr! - köszöntötte meglepődve a lány. -
Szabadnapot vett ki?
A férfi a fejét rázta.
- Miféle szabadnapot? Az ilyen rodeókon mindig szükség van
orvosra, aki ellátja a kisebb sérüléseket. Egyébként mindjárt itt
lesz Sandy. Láttam odalent a bokszoknál néhány navajo barátjával
beszélgetni.
Cass bólintott, és kisimított egy hajtincset az arcából.
- A barátja nagyon ügyes volt az előbb. Második lett. Ismeri őt?
Az orvos bólogatott.
- Mindegyiküket ismerem. Sandy is sokat lovagolt, de azt
hiszem, sikerült őt meggyőznöm arról, hogy ügyelnie kell a
térdére. Előbb vagy utóbb minden ifjú lovas a kezemre kerül,
Cass. - Az orvos kacsintott. - Csodálom is, hogy Sandy szót
fogadott nekem. Attól tartottam, megint rápattan egy vadlóra, s
maga még bátorítani is fogja... - A doktor megcsóválta a fejét. -
Nos, örülök, hogy sikerült hatnom rá. Egyébként még mindig
szükségem lenne a klinikán segítségre. Mikor veszi át végre
néhány betegemet?
Cass hátán végigfutott a hideg.
- Tudja, doktor, hogy szabadságon vagyok! - mondta, és azt
remélte, sikerült palástolnia az indulatait. - Lehet, hogy önzőnek
tart, de úgy érzem, nekem is szükségem van egy kis
kikapcsolódásra, meg arra is, hogy a gondolataimat rendezzem.
A doktor felvonta a szemöldökét.
- Egy ilyen szép, fiatal lánynak, mint maga, nem lehet sok
problémája. - Megpaskolta Cass karját. - Dolgozzon addig is. amíg
itt van. akkor meg fog feledkezni a gondjairól. Tudja, hogy
szeretik magát az emberek, és bizalommal fogadnák. Pedig ez
ritkaság. A navajók általában nehezen szokják meg az idegeneket.
- Maga hízeleg nekem! - nevetett Cass. - Meg fogom látogatni.
doktor, de nem dolgozom!
A beszélgetésnek ezzel vége szakadt, mert Cass ismerős
arcokat fedezett fel a tömegben. Lábujjhegyre állt. hogy jobban
lásson.
- Dr. Bolton, azt hiszem, az ott Mrs. Mary Blankets és a kis
Daisy.
Az orvos arcán őszinte aggodalom jelent meg.
 - Tragikus, hogy nem tudjuk meggyőzni az öregasszonyt,
milyen szörnyűséget követ el azzal, hogy nem engedi tanulni a
gyereket. - Bolton elhallgatott egy pillanatra, és kezével
végigsimította őszülő haját, mielőtt folytatta. - És kivizsgálni sem
engedi.
Elindult, s a válla most gömyedtebbnek tűnt, mint mielőtt Cass
megemlítette előtte Daisyt.
- Jobb, ha visszamegyek az orvosi sátorba! Majd látogasson
meg mielőbb! Ne feledje, szükségem van magára...
Cass körülnézett, és csodálkozva pillantotta meg a magányosan
álldogáló, szutykos kis indián lányt. Integetett, hogy a gyerek
felfigyeljen rá, s maga is meglepődött, amikor a kislány
elmosolyodott, és futni kezdett felé.
- Helló, Daisy!
Daisy megállt Cass előtt, és félénken lehajtotta a fejét. Végül
megszólalt.
- Maga is tanárnő?
- Nem. A nagynéném a tanárnő, Daisy. És nagyon szeretné, ha
iskolába járnál.
A kislány felnézett rá, s a szeme könnybe lábadt.
- Én is szeretnék iskolába járni, de nem járhatok. - Ismét
lehajtotta a fejét, és kopott cipője orrával a homokot turkálta.
Cass is érezte, elfutja a könny a szemét. Legszívesebben
azonnal a karjába kapta volna a szánalomraméltó és tudásra éhes
gyereket, s megvigasztalta volna, hogy minden jóra fordul és
nemsokára iskolába járhat, de akkor Sandy lépett oda hozzájuk, és
Daisy nevetve nézett fel rá.
- Hogy vagy, Madárember?
Sandy mosolya még a jeget is megolvasztaná, gondolta Cass.
- Remekül, Hercegnő! Ti már ismeritek egymást?
- Igen. Ő nagyon szép - közölte a gyerek. - Feleségül veszi?
Cass érezte, hogy arcába szökik a vér, Sandy felsóhajtott, Daisy
csak kuncogott. Azonban gyorsan lehervadt az arcáról a mosoly,
amint megpillantotta a nagyanyját közeledni. A kislány
összerezzent, Cass is ijedten nézett fel, amikor Sandy a fülébe
suttogott.
- Ajaj, most aztán lesz kapsz!
Daisy odafordult haragos tekintetű nagyanyjához, aki lángot
lövellő szemekkel nézett rá, és navajo nyelven kiabálni kezdett
vele. A gyerek könyörgő pillantást vetett Cassre, de az idős
asszony karon ragadta a kislányt, és elvezette a tömegben.
- Micsoda rémes öregasszony! - sóhajtott fel Cass. - Ez
egyszerűen nem lehet igaz. Szegény Daisy! Látta a tekintetét
Sandy? Szívszaggató volt!
Sandy bólintott, s amikor megszólalt, hangja halk volt és
gondterhelt.
- Akkor sem lehetett volna érthetőbb, ha letérdel és úgy
könyörög segítségért.
Cass helyeselt. Tudta, hogy még sokáig üldözni fogja ez a
tekintet.
- Cass. maga mindent éppúgy a szívére vesz. mint a nagynénje.
Meg Bolton doktor és én. Vigyázzon, mert egy szép napon rájön,
hogy nem akar többé elmenni innen.
Cass felnézett a férfira.
- Tudom. Megtörténhet. De nem szabad hagynom, hogy így
legyen. - Hogy vidámabbra fordítsa a szót, gyorsan hozzátette. -
Tudja, nagyon tetszett az előbb az indián barátja! Nagyon ügyes!
Sandy az ingzsebére csapott.
- Jó. hogy mondja! Tessék, fogadja el a második helyezett díját,
a barátom küldi. - Átnyújtott a lánynak egy keskeny ezüst
karkötőt, mely türkizkövekkel volt kirakva. - Azt mondta, rajta
furcsán festene a karkötő.
Cass boldogan nevetve vette el az ékszert.
- Gyönyörű szép, Sandy! Mindig erre a napra fog emlékeztetni,
valahányszor felveszem.
- Úgy érti, Mrs. Blanketsre és a veszekedésére? - kérdezte a fiú
mélyen a szemébe nézve.
Cassnek ezúttal sikerült visszafojtani a mosolyát.
 - Mi másra? Persze.
- Jaj! Ezt csak magamnak köszönhetem! - ismerte el Sandy
fájdalmas arccal. - De komolyra fordítva a szót, Cass, ami Mrs.
Mary Blanketsl illeti, sokan megpróbáltuk őt jobb belátásra bírni.
Tudom, hogy Joe és Neebah minden héten kimegy hozzá
látogatóba, és Norma is. Mégsem hajlandó engedni.
- Én is szívesen megpróbálkoznék vele, Sandy - mondta Cass
elgondolkozva. - Esetleg elérhetnék valamit, mit gondol?
- Nem akarom elvenni a kedvét, Cass, de látta, milyen. - Sandy
vállat vont. - Bár talán hat rá, ha újabb valaki is beszél vele. Ki
tudja? Semmi esetre sem árthat. - Kezébe vette a lány kezét, és
Cass cseppet sem bánta. - Sőt, ha ebből kifolyólag tovább marad
nálunk, egyenesen kitűnő ötletnek tartom!
A nap a hegyek mögött lenyugodni készült, s az aréna körül
tábortüzek gyúltak. Néhány helyen már táncolni kezdtek. Sandy
elment a lovakért, nyeregbe szálltak, és onnan nézték a táncosokat.
- Évek óta Arizonában élek, de ilyen élményben még sohasem
volt részem. Csodálatos volt ez a nap, Sandy!
Cass hajában megcsillant a napsugár, s Sandy hosszan nézett rá,
mielőtt nyugodt, mély hangján megszólalt:
- Örülök, Cass! Annyi mindent szeretnék megmutatni neked!
Jövő héten kezdődik Window Rockban a törzsi ünnep. Tipikus
indián ünnepség. Táncolni is fognak. - Szinte félénken mosolygott
a lányra. - Mit szól hozzá, Cass? Eljön velem oda?
Cassnek kedve támadt Sandyvel egy régimódi táncra egy ősi
indián ünnepen.
- Szívesen, Sandy! - mondta.
- Remek! Már attól tartottam, hogy a hétvégén hazautazik. -
Sandy fogta a gyeplőt, megfordította a lovát, s a barna ló követte. -
Menjünk haza, amíg látjuk, hova lépünk! Nem szeretném, ha
Norma a homoksivatagban kóborolva várná, hogy hazavigyem
magát. Nincs rosszabb, mint egy unokahúgáért aggódó nagynéni.
Nekem elhiheti!
Sandy tréfálkozott, és Cass örült neki. Azon sem lepődött meg,
amikor a férfi kiérve az embertömegből, megállította a lovát, és
elkapta Cass gyeplőjét.
- Várjon egy pillanatra! - súgta. - Most senki sem néz ide... - s
ezzel áthajolt a lányhoz, és arcon csókolta. Cass felé fordult, és a
szemébe nézett. S amikor a férfi ajka a szájára forrt, viszonozta a
csókot. De ebben a pillanatban Dan arca rémlett fel előtte, s
indulásra ösztökélte a lovát.
- Bocsásson meg! - hallotta Sandy halk szavát.
Nem tudott válaszolni. A gondolatai Dan körül jártak, de az
ajkán még mindig Sandy csókja égett, és ez jóleső érzéssel töltötte
el.
 5

Ezen az éjszakán Cass nem bírt elaludni. A mennyezetet bámulta.

és arra gondolt, mennyi minden történt vele, mióta megérkezett
ide a nagy pusztaságba. A nénje békésen aludt mellette a dupla
ágyon, s Cass szeretettel hallgatta egyenletes szuszogását.
Norma boldognak tűnt Indiánországban, s Cass úgy gondolta,
valóban nagy öröm lehet a kis navajo gyerekeket tanítani. És
milyen szép feladat bevinni az iskolába egy olyan gyermeket, mint
Daisy, hogy elinduljon a tudás felé... Maga előtt látta a keskeny,
szánalmas kis arcot: „segíts rajtam!" - sikoltott a pillantása.
Cass nyugtalanul hánykolódott az ágyon. Nem bírt elaludni.
Alig szabadult meg Daisy arcától. Dan jelent meg előtte, s
arrogáns pillantása, szemtelen mosolya kiűzte őt az ágyból.
Felvette köntösét, lábujjhegyen kiment a házból és leült a lépcsőre.
Az éjszaka hűvös volt, a forró nap után igazi felüdülést hozott. A
hold szinte nappali fénybe vonta a sivatagot. Cass mélyeket
lélegzett. Milyen tiszta és éles itt a levegő, ahol semmi nem
szennyezi! Itt nem járnak autók, s nincs ipar. Valahol a távolban
prérifarkas üvöltötte a hold felé szomorú dallamát. Cass
szorosabbra húzta magán a köntöst, s mosolyogva állapította meg,
hogy a mérhetetlen csendben ez a farkasüvöltés az egyetlen zaj.
- Milyen békés itt minden! - suttogta, s érezte, hogy ez a
nyugalom az ő felkorbácsolt idegeire is jó hatással van.
Visszafeküdt az ágyba.

A reggel éppolyan napos volt és forró, mint előző nap.

Megreggeliztek, és Norma elindult az iskolába. Cass elhatározta,
lefényképezi a lakókocsit, és készít képeket az iskoláról meg a
klinikán is.
Szorgalmasan fényképezgette hát a két lakókocsit és a pajtát,
amelyben Joe John öreg lova álomittasan bólogatott. Úgy
gondolta, a barátai Phoenixben kíváncsiak lesznek a képekre. s
maga is szívesen fogja nézegetni őket, valahányszor emlékezni
akar az itt töltött időszakra.
Dudaszó harsant mögötte, s amikor megfordult, látta, hogy
Neebah, Joe és a gyerekek útnak indulnak a szállítókocsival. A
kocsi rakodótere ládákkal volt tele, használt ruhákat,
élelmiszereket gyűjtögettek szorgalmasan már hetek óta, s most
ezekkel indultak a rezervátum távoli vidékeire.
Cass beárnyékolta a szemét, és addig nézett a kocsi után, amíg
az eltűnt a porfelhőben. Milyen boldognak látszik ez a család!
Őket is feltétlenül lefényképezi még. Fölsóhajtott. Bárcsak
Daisyről is készíthetne képet! Mindig emlékezni akart rá. Norma
viszont megmondta, a nagyanyja sohasem engedné meg, hogy
lefotózza a gyereket. Ő is, mint sokan az idősebb indiánok közül,
hitt abban a babonában, hogy akit lefényképeznek, az elveszíti
személyiségének egy részét.
Helikopter zúgott el fölötte, s Cass felpillantott az égre. Látta,
hogy a gép leszálláshoz készül, és az autójához futott. Sandy a
klinikánál szállt le. Ha siet, még odaér és fényképezhet, amíg a
férfi is ott van. A kocsiban azon tűnődött, Sandy vajon csak a
maga mulatságára repked, vagy talán sürgős ellátásra szoruló
beteget vitt Bolton doktorhoz. Alig ért oda a klinikához. Bolton és
Sandy már kifelé jöttek egy hordággyal az épületből. Cass
megpillantotta a fájdalomtól eltorzult arcú beteget. A két férfi
gyorsan betolta a hordágyat a helikopterbe az ülések mögé. Cass
odasietett hozzájuk, s gyakorlott szeme azonnal felismerte az eset
súlyosságát.
- Mi történt, doktor úr? - kérdezte.
- Csúnya vakbélgyulladás - felelte a doktor, és összevonta a
szemöldökét. - Valakinek el kellene kísérni Sandyt a kórházba, de
a műtőmben fekszik egy'vajúdó kismama, aki az első gyerekét
várja...
Sandy Cass felé intett.
- Mit gondol, doktor, elég hozzá egy képesített ápolónő?
Az idős orvos kérdőn pillantott a lányra.
- Megtenné, Cass?
Cass nyelt egyet. Nem vágyott arra különösebben soha, hogy
helikopterre üljön, de nem feledkezhetett meg arról, hogy mint
képzett ápolónő, nem tagadhatja meg a segítséget.
- Természetesen megyek - mondta.
- Köszönöm, Cass! Hozom a táskát! Elképzelhető, hogy
gyógyszerre lesz szüksége, amíg a kórházba érnek, bár azt hiszem,
az injekció megfelelően hatott. - A doktor visszasietett a
rendelőbe.
Sandy rámosolygott a lányra.
- Ne vágj ilyen aggodalmas képet! Azt hiszem, képes vagyok a
levegőben tartani ezt a masinát, és ígérem neked, épségben
visszahozlak. Ugye tegezhetlek? - Cass bólintott, s a férfi komoly
arccal folytatta. - Hidd el. Bolton doktor nagyon hálás lesz neked,
amiért velem jössz. Kék Ég Jaynek hónapok óta vannak kisebb
vakbélpanaszai, de azt hiszem, most már haladéktalanul meg kell
őt operálni.
- Az lesz a legjobb - helyeselt Cass. Most, hogy szükség volt rá,
Cass rájött, hogy örökre ápolónő marad. Hogyan fordulhatott meg
a fejében, hogy nem folytatja tovább a hivatását?
Amikor a doktor visszatért a gyógyszerestáskával, Cass már
kellemes izgalommal gondolt a felszállásra.
- Ne aggódjon a betegéért, doktor! - nyugtatta meg az orvost. -
Sok hasonló esetem volt már.
A doktor bólintott.
- Nagyon hálás vagyok magának, ifjú hölgyem! Vigyázzanak!
A doktor búcsút intett, és visszasietett vajúdó pácienséhez a
klinikára.
Cass hátrahajolt, hogy megnézze, jól fekszik-e a beteg, azután
leült Sandy mellé. Amikor a férfi beindította a motort, Casst
elfogta az izgalom. A helikopter felemelkedett a levegőbe. azután
Wordon felé fordult, és teljes sebességgel elindult.
- Ne pislogj, Cass! Mire kinyitnád a szemed, már le is szállunk.
Sokkal jobb ez az ilyen betegnek, mint Jay, mintha egy órát
zötykölődne az utakon.
Cass kinézett az ablakon. Lélegzetelállító látvány tárult eléje
ezen a holdbéli tájon. Túlesve az első rémületen, már kezdte
élvezni a repülést.
Sandy tipikus navajo mozdulattal, az állával intett lefelé.
- Odalent több ezer hektár földterület van, ami mind a
rezervátumhoz tartozik.
Lenyűgöző volt ez a sivatagi panoráma. A vörös homok közt
helyenként naptól szikkasztott fűcsomók sárgállottak. A táj
egyhangúságát csak néhány gyapotbokor törte meg itt-ott.
Helyenként egy-egy kunyhó fölött vitt az útjuk, kisebb nyájakat is
láttak, s ezek a magasból kis játékállatoknak tűntek. Cassnek fel
sem tűnt, hogy közelednek a civilizációhoz, amikor Sandy
leszálláshoz készülődött.
Amikor a gép földet ért, Cass a beteg felé fordult. A férfi
nyugtalanul aludt, álmában is torz volt az arca a fájdalomtól.
Abban a pillanatban, amikor Sandy leállította a motort, felhangzott
a mentőautó szirénája.
- Hajszálpontosak - jegyezte meg Cass elismerőn.- Fantasztikus
ez az összmunka, Sandy!
A mentőautó a helikopter mellett állt meg, és Sandy segített az
ápolónak áttenni a beteget a másik hordágyra. Alig néhány
másodperccel a leszállás után a férfi már úton is volt a kórház felé,
hogy elvégezzék rajta a sürgős műtétet.
Cass. addig nézett a mentőautó után, míg az befordult a sarkon
és eltűnt a szeme elől.
- Nem is volt rám szükség az úton - sóhajtott fel.
Sandy erős keze megszorította a lányét.
- De ha az öreg Jay felébredt volna, alighanem nagyon
felizgatta volna magát, és akkor nagy szükség lett volna rád, Cass.
Én mindenesetre nyugodtabb voltam így. Repültem már úgy, hogy
közben a betegre is oda kellett figyelnem. Hidd el, nem könnyű! -
Rámosolygott a lányra, s a szeméből valami olyasmi sugárzott,
amit Cass akár szeretetnek is felfoghatott. - Nem gondolod, hogy
jó csapat vagyunk mi ketten? - Tréfásan mondta, de Cass mégis
zavarba jött, és megkönnyebbült, amikor Sandy visszatessékelte a
gépbe. - Szálljon be, asszonyom! Visszaviszlek a sivatagba, még
mielőtt Norma hiányolni kezdene. Aztán továbbrepülök Window
Rockba. Pilótatalálkozó lesz ott ma este, és nem akarok lemaradni
róla.
Míg Sandy a felszálláshoz készülődött, Cass hátradőlt az
ülésen. A helikopter hamarosan a levegőbe emelkedett. Cass
fejében kavarogtak a gondolatok.
Ahogy az ovális ablakon át kibámult a napfényben fürdő távoli
hegyekre. Bolton doktorra és a klinikájára gondolt. Ápolónőre van
szüksége. Talán besegíthetne néhány napra Bolton doktor
klinikáján, aztán ha véget ér a szabadsága, lélekben megerősödve
menne vissza a kórházba. Dannel is folytatnák a közös életüket.
Rég nem látta ilyen szép színben a jövőt.
Megint a sivatag fölött repültek, maguk mögött hagyva a
halványzöld földeket. Cass úgy elmerült az álmodozásban, hogy
egész meglepődött, amikor észrevette, hogy máris leszálláshoz
készülnek.
- Ott lent van egy autó... - szólalt meg Sandy.
Cass lenézett. Igen, ott lent az országúton egy autó állt. Furcsa,
hogy valaki épp a sivatag kellős közepén parkol... hacsak nincs
valami baj...
Mikor a helikopter lejjebb ereszkedett, már a hevesen integető
négy alakot is ki lehetett venni. Alighogy földet értek és Sandy
kiszállt, futva odaérkezett egy fiatal férfi és egy nő. A kocsi
rendszáma és a tetőn tornyosuló csomagok alapján alighanem
turisták lehettek. Arcukon látszott az aggodalom. A kocsi
tenyérnyi árnyékában tíz-tizenegy éves forma kisfiú és egy kislány
várakozott.
 - Jaj. de jó, hogy itt vannak! - üdvözölte őket a karcsú, magas
férfi. - A kocsink ma reggel bedöglött, és már majdnem feladtuk a
reményt, hogy ránk találnak.
A felesége kisírt szemekkel fordult Casshez.
- Szörnyű volt! Elfogyott a vizünk, csak a termoszban maradt
egy kis kávé. Elviselhetetlen a forróság. Azt hittem, itt fogunk
meghalni. A gyerekek éhesek és szomjasak, és... - megint könnyek
tolultak a szemébe.
Cass közelebb lépett hozzá, és nyugtatólag átölelte a vállát.
- Nagyon jól tudom, mit éltek át! Nem is olyan régen nekem is
részem volt hasonlóban... most már minden rendben van.
- Azért vagyunk itt mi pilóták - szólt közbe Sandy. - Szinte
mindennap előfordul, hogy autók elakadnak az úton. Beszólok
rádión Wordonba, hogy küldjenek ki egy vontatót. - Visszament a
helikopterhez, aztán néhány perc múlva kulaccsal és egy doboz
sajtos keksszel a kezében tért vissza.
- Ezzel kihúzzák, amíg bevontatják magukat a városba. -
Lehajolt a zokogó kislányhoz. - Ilyen szép kislánynak nem szabad
sírnia! Tessék, ez biztos ízleni fog! - nyújtott feléje egy darab
kekszet. A kislány szeplős kis arca felderült, ahogy a kekszet
elvette.
- Köszönöm! - dünnyögte.
- Így már jobb, kicsikém! És az én kedvemért most tovább
mosolyogsz, jó?
- Oké, repülős úr! - bólogatott olyan lelkesen a kislány, hogy
csak úgy röpködtek szőke copfjai.
- Látom, nagy hatással van rá - fordult hálásan Sandyhez az
asszony. - Szörnyű élmény volt a gyerekeknek, halálra rémültek.
- Én nem - szólt közbe fülig vigyorogva a kisfiú. - Nekem
tetszik. Gondoltam, talán erre jár Bőrharisnya vagy Winnetou.
- Olyan vagy, mint a húgom, Linda - nevette el magát Cass. - Ő
is minden westemt megnéz. - Beszéd közben látta. hogy Sandy
szelíden megsimogatja a kislány szőke haját. Milyen megértő tud
lenni a bajba jutott emberekkel! Dan is így viselkedne a
betegeivel, ha saját rendelőt nyithatna.
A férfi a kezét nyújtotta Sandynek.
- Hálásan köszönöm, hogy a segítségünkre jött! Frank Waltson
vagyok New Yorkból. Ez az első utunk Nyugatra... és úgy látom,
aligha fogjuk egyhamar elfelejteni. Legközelebb majd
gondoskodom arról, hogy mindig legyen nálunk elég enni- és
innivaló arra az esetre, ha ilyesmi történne velünk.
Sandy megszorította Frank Waltson kezét.
- Azt bizony jól teszik, Mr. Waltson! Ezeken az utakon még a
legjobb kocsik is felmondhatják a szolgálatot. - Majd Cass felé
intett. - Miss Fleming ápolónő. Épp útban vagyunk visszafelé a
klinikára, ahonnan egy beteget szállítottunk be a városi kórházba.
- Jaj, de érdekes! - mosolygott rá Cassre Mrs. Waltson. - Ilyen
fiatalon! Nagyon szeretheti a hivatását, ha hajlandó lemondani a
civilizáció áldásairól!
Ismerősen csengtek a szavak a hivatásszeretetéről. Nem ezt
mondta ő is valamikor Norma néniről?
- Én képtelen lennék itt élni - folytatta az asszony. -
Éjszakánként üvöltenek a prérifarkasok. és mindenfelé csak úgy
hemzsegnek a mérges kígyók és pókok - mondta borzongva.
Cass magában nevetve hallgatta Sandy türelmes közbeszólását.
- Az ember megtanulja, hogy elegendő helyet kell hagyni az
állatoknak, asszonyom. Ellentétben azzal, amit hallott, egyáltalán
nem hemzsegnek mindenfelé. Én már évek óta élek itt kint. de
legfeljebb fél tucat kígyóval, egy tarantellapókkal, és talán egy
tucat skorpióval találkoztam.
- Hát, ha maga mondja! - vonta meg a vállát az asszony, aztán
visszafordult Casshez. - Maga jól érzi itt magát?
- Tulajdonképpen csak a szabadságomat töltöm itt. Phoenixben
élek. ott dolgozom egy nagy kórházban. - Cass maga is
csodálkozott, miért mesél magáról itt egy vadidegen nőnek, de az
asszonyt szemmel láthatóan érdekelte, amit mondott.
- Szerintem minden hivatás gyönyörű, ahol az ember segíthet
másokon. Én is ápolónő akartam lenni, de mióta kikerültem az
iskolából, csak háziasszony vagyok. Az esküvőnk után egy évvel
megszületett az első gyerek, és azóta nem sok mindenre futotta az
időmből. Úgy örültünk ennek az utazásnak... végre valami
változatosság. - Kimerülten felsóhajtott. - Elmondhatjuk otthon a
barátainknak, hogy igazi kalandokban is volt részünk.
- Vedd ki a fényképezőgépet a kocsiból - kacsintott Mr.
Waltson a fiára -, csinálok néhány felvételt a megmentőink-ről,
hogy legalább bizonyítékunk legyen.
A kisfiú bólintott.
- Megengedi, hogy apa lefényképezzen magával a helikopter
mellett? - kérdezte Sandytől.
- Hát persze! - nyomott egy barackot a fejére Sandy. - Még egy
olyat is csinálhatnánk, hogy a kormány mellett ülsz.
A kisfiú már rohant is a gépért.
Mikor befejezték a fényképezést, Sandy még egyszer beszólt
rádión Wordonba, hogy megbizonyosodjon, útban van-e már a
vontató, aztán elbúcsúztak a Waltson családtól.
Nem sokkal később leszálltak a klinika mellett. Cass
megpillantotta Bolton doktort meg a nagynénjét. Egy gyapotfa alól
integettek feléjük, hogy jöjjenek oda meginni velük egy pohár friss
limonádét.
- Remélem, nem aggódtál, Norma néni, amiért nem szóltam,
hogy elmegyek, de volt egy sürgős eset...
- Hallottam Sandy helikopterét, és sejtettem, hogy történt
valami - bólintott Norma. - Ma csak délelőtt tanítottam, mert
délután valami ünnep van a navajóknál. Átjöttem, hogy
megkérdezzem Bolton doktort, nem lenne-e kedve velünk tölteni
az estét. Ő meg elmondta, hogy egy beteget kísérsz.
- Szerencsére a beteg egész úton aludt, úgyhogy a végén nem is
volt szükség rám, de azért csodálatos élmény volt... A visszafelé
úton pedig Sandy megmentett néhány bajba jutott turistát. -
Mosolyogva fordult az orvoshoz. - Gondolkoztam a dolgon, és
úgy döntöttem, segítek a klinikán, amíg itt vagyok, Bolton doktor.
- Nem tudom, mi késztette erre az elhatározásra, ifjú hölgy -
mosolygott rá ragyogva az orvos -, de nagyon hálás vagyok
magának!
Sandy kitöltött még egy pohár limonádét előbb Cassnek, aztán
magának.
- Talán még repülünk is együtt, mielőtt elutazol.
A doktor szemmel láthatóan elégedett volt, és Cass örült, csak
az aggasztotta kicsit, hogy Bolton doktor olyan lelkesen fogadta,
mintha az egész világot ajánlotta volna fel neki, nem csak néhány
napot a szabadságából.
- Tökéletes nap ez a mai! - dőlt hátra elégedetten az orvos. -
Először egy ikerpárt segítettem a világra a klinikán, most meg
kapok egy új nővért, egy rendkívüli lány szeméIyében. Ráadásul
kaptam egy vacsorameghívást is - mutatott Normára. - Ünnepi
hangulatban érzem magam.
- Remek! - bólintott Norma. - És te, Sandy? Te is jössz?
- Bárcsak mehetnék. Norma, de még át kell mennem Window
Rockba, és rögtön vacsora után indulnom kellene - sajnálkozott
Sandy.
- Ne csinálj már ebből problémát. Madárember! - nézett rá
Cass.
- Igazad van - vigyorodott el Sandy. - Tegyél még egy tányért
az asztalra. Tanítónéni! Meggyőztek, hogy maradjak itt. Nem is
bánom - tette hozzá kacsintva.
 6

Másnap reggel, amikor a nagynénje elment az iskolába, Cass is a

kocsija felé indult. John lakókocsija mellett elhaladva látta, hogy
Neebah ablakot mos.
- Helló! - kiáltott oda indián barátnőjének. - Maga aztán korán
kelő!
- Az én Joe-m mindig korán kel, mert viszi a gyerekeket az
iskolabusszal - nevetett rá az indián asszony. - Úgy gondoltam,
míg Joe visszatér, megtisztítom az ablakokat. - Félrehajtott fejjel
nézett végig Cassen. - De maga is korán kelő!
- Megyek a klinikára. Néhány órát besegítek Bolton doktor
mellett.
- Igyekezzen haza! - kiáltott még utána Neebah, mikor
továbbment a kocsi felé. - Ma vetítés lesz a moziban, és mindig jó
filmeket játszanak. Talán Daisy nagyanyja is eljön.
- Norma néni mesélt már róla, és nagyon örülök - szólt vissza
Cass. - Remélem, Daisy is eljön... - Búcsút intett Neebahnak,
beszállt a kocsijába, és elindult lefelé a rázós úton a klinikára.
Mikor megállt a hófehér épület előtt, a kerítéscölöphöz kikötve
egy girhes lovat vett észre. A fák alatt kopott, öreg teherautó állt.
Bolton doktor tehát már dolgozik.
A váróteremben négy kisgyerek hangos kacagása fogadta. Az
egyik széken lehunyt szemmel ült egy sovány, szemüveges navajo.
Cass elsietett a vidáman hancúrozó kicsik mellett.
Ahogy észrevették őt, hirtelen elhallgattak. A szobában csend
támadt, s a kicsik riadtan meredtek rá barna szemükkel. A férfi
nyögve kinyújtózott, és összeráncolt homlokkal nézett Cassre.
Cass megborzongott. Furcsa hatást vált ki a betegekből! Talán
nem is lesz itt olyan egyszerű a munka. Odalépett a kis
íróasztalhoz, ahol a helye lesz, és megpróbált nagyon fesztelenül.
de határozottan viselkedni.
- Helló! - mondta a legbarátságosabb mosolyával. - Kisegítő
ápolónő vagyok Bolton doktor mellett.
A férfi előrehajolva a kezét nyújtotta feléje, hogy megmutasson
rajta egy begyulladt, vágott sebet.
- El tudja ezt látni? - kérdezte kifejezéstelen arccal.
Cass az ajkába harapva bólintott.
- Igen, el tudom látni. Várjon egy pillanatot... - A rendelő
ajtajához lépett, és bekopogott. - Bolton doktor, én vagyok az,
Cass. Bejöhetek?
- Persze! - szólt ki az orvos.
A rendelőben az orvos egy kimerültnek látszó indián
asszonnyal beszélgetett. Cass halkan odalépett a
gyógyszeresszekrényhez, előszedte a seb ellátásához szükséges
gyógyszereket és kötszereket, aztán röviden elmagyarázta az
orvosnak, miről van szó.
- Lássa el, Cass! - bólintott az orvos. - És köszönöm! Van kint
még négy kisgyerek is, akiket be kell oltani gyermekbénulás ellen.
- Talán az lesz a legjobb, ha mindjárt magammal viszem az
oltóanyagot és a fecskendőket, hogy ne kelljen még egyszer
megzavarnom - válaszolta a lány.
Az orvos bólintott.
- Most legalább látja, milyen konzervatív vagyok. A legtöbb
orvos már cseppek formájában adja be a védőoltást, de nekem
kényelmesebb a régi módszer. Persze egy szép napon majd én is a
haladás útjára lépek.
Visszafordult az asszonyhoz, Cass pedig kisietett a váróba az
asztalnál várakozó férfihoz, és azonnal munkához látott.
Rettenetesen ügyetlennek érezte magát a bronzbama férfi fürkésző
tekintetének súlya alatt, aki rezzenéstelen arccal figyelte minden
mozdulatát vastag szemüvege mögül. Egyetlen arcizma sem
rándult, míg Cass kitisztította a sebet, fertőtlenítette, aztán
bekötözte. Abban a pillanatban, mikor végzett, a férfi szélesen
elmosolyodott.
- Remek! - szalutált bekötözött kezével.
- Jöjjön vissza két nap múlva, akkor kicserélem a kötést! -
mondta Cass, nagy nehezen elfojtva egy mosolyt. - Ha kíméli a
kezét, gyorsan begyógyul a sebe. - Elővett a fiókból egy tollat és
egy jegyzetfüzetet. - Felírnám a nevét Bolton doktor nyilvántartása
számára.
A férfi bólintott.
- A doktor ismeri a Négyszemű Henryt. Gyakran járok ide.
- Köszönöm, Mr. Négyszemű! - mosolygott rá Cass.
A férfi megint bólintott.
- Már hallottam a doktornőről. Az én népem, a navajók ide
jönnek majd magához oltásra. - Még egy sugárzó mosolyt vetett
Cassre, aztán kilépett a tűző napsütésbe.
Cass most a négy gyerekhez fordult, akik egy sarokban
kockákból várat építettek. Mosolyogva figyelte őket. Pontosan
olyanok, mint minden más, hasonló korú gyerek, vidámak,
energiától duzzadóak és gondtalanok, ugyanakkor valamiben
mégiscsak mások.
- Hogy hívnak benneteket? - szólította meg őket.
A nagyobbik kislány felállt, megállt előtte, és lehajtott fejjel
zavartan csavargatni kezdte fakó pamutruhájának gombjait. —
Engem Gyorslábnak hívnak, ez meg a kishúgom. Kicsilány -
mutatott a hosszú szoknyát és pamuttrikót viselő, hároméves
forma kislányra, aki fel sem nézve, zavartalanul rakosgatta tovább
egyik kockát a másikra.
Gyorsláb folytatta kicsit akadozó angolságával:
- A két öcsém Rosszaság és Bobby Joe. A mamánk ott van bent
- intett a fejével a rendelő felé. - Oltásra jöttünk - magyarázta
olyan büszkén, mintha ez valami nagy kitüntetés lenne.
- Tudom, Gyorsláb - mosolygott rá Cass. - Mit szólnál hozzá,
ha mindjárt be is oltanálak benneteket? Utána kaptok mindannyian
egy-egy nyalókát.
 Gyorsláb hadarva mondott valamit a testvéreinek, amire
mindannyian felugrottak, és mint a katonák a parancsnok előtt,
felsorakoztak Cass előtt.
Egyik gyereknek sem rándult egyetlen arcizma sem, amikor
beadta nekik a védőoltást. Azonban mihelyt végzett, tülekedve
megrohanták az asztalt, hogy kiválasszák a nekik tetsző színű
nyalókát. Utána körbeállták Casst, és leplezetlen kíváncsisággal
méregették.
- Mi baj? - kérdezte Cass.
- Szép doktornő - magyarázta Gyorsláb. - Az öcséim és
Kicsilány szeretik.
Cass szíve átmelegedett. Ez az ápolónői munka szép oldala.
- Örülök neki, kicsikém - felelte. - Én is... nagyon szeretlek
mindannyiótokat.
Gyorsláb arcocskája csak úgy ragyogott.
- Mindig itt lesz, ha jövünk?
Cass hirtelen úgy érezte, nem mondhat nemet.
- Még nem tudom biztosan - magyarázta. - Csak látogatóban
vagyok itt. A városban dolgozom egy nagy kórházban, és
nemsokára vissza kell mennem.
A kicsik hevesen tiltakoztak, amikor az anyjuk nem sokkal
később kifelé terelte őket a kocsihoz. Cass sóhajtva dőlt hátra a
széken. Jól kezdődött a nap, és el kell ismernie, hogy jobban érzi
magát, mint ha otthon ülne egyedül.
Segített dr. Boltonnak begipszelni egy lovas törött karját,
kiszedett egy szilánkot egy öregember szeméből, beoltott több
gyereket, kiszedte a varratokat egy fiú karjából, és
vitamininjekciókat adott be egy szemmel láthatóan szorongó,
fiatal kismamának.
Csupa rutinfeladat, amit már számtalanszor elvégzett a városi
kórházban, de itt valahogy minden más volt. A legtöbb beteg
szinte gyerekesen hálálkodott. Meg is említette ezt a megfigyelését
Bolton doktornak, amikor déltájban leültek az apró konyhában,
hogy megegyék a szendvicsüket.
 - Vigyázzon, ifjú hölgy! - figyelmeztette az orvos előrehajolva.
- Máris jelentkeznek a klasszikus tünetek!
- Milyen tünetek? - csodálkozott Cass.
- Nem halálos a betegség - nyugtatta meg az orvos. - Van rá
gyógymód.
Cass elgondolkozva kortyolt bele a kávéjába.
- Talányokban beszél, Bolton doktor! Nagyon jól vagyok, csak
azt akartam mondani, hogy nagyon szerénynek találom a betegeit.
- Tudom, de én is így voltam vele, amikor idejöttem. Nem
sokkal azután, hogy megszereztem az orvosi diplomámat, kijártam
ide egy missziós állomásra a rezervátumba. Aztán annyira
felkeltették az érdeklődésemet ezek az emberek, hogy ittragadtam.
A nagynénje biztosan elmesélte magának, milyen volt, amikor
elkezdett itt tanítani.
Cass bólintott.
- Évek óta dolgozott már különböző phoenixi iskolákban,
mikor hirtelen úgy érezte, változtatnia kell az életén, és elfogadott
egy tanítónői állást Wordonban. Mikor aztán a rezervátum
távolabbi részein is felállították a mozgóiskolákat, ott kezdett
tanítani. Azt mondja, soha többé nem vágyódott vissza a városi
iskolákba.
- Értem. Maga pedig, bármennyire is tiltakozott néhány nappal
ezelőtt, most itt segít nekem... és olyan érdekesnek találja a
munkáját, hogy... - nem fejezte be a mondatot, csak az órára
nézett, és kisfiús lendülettel felpattant. - Ki kell mennem egy
tízmérföldnyire lévő kunyhóba. Szívesen megkérdezném. nem
lenne-e kedve velem jönni, de tudom, hogy meg akarja nézni a
filmet a moziban.
- Okvetlenül látni szeretném, hogy ott lesz-e Daisy a
nagyanyjával. Norma néni szerint az öregasszony talán mégiscsak
hajlandó lenne elengedni Daisyt az iskolába, ha egyszer eljönne, és
látná, milyen érdekes az iskola. - Megkopogtatta az ujjával az
asztal lapját. - Annyira szeretném, ha ott lennének!
Bolton doktor felkapta az orvosi táskáját.
 - Én is remélem, de annyi mindent szeretnénk errefelé, Cass!
Majd maga is rájön, ha hosszabb időt eltölt itt.
Cass hirtelen tiszta szívből kívánta, bárcsak megélhetné, hogy
eredménnyel járjon a nagynénje elszántsága, amellyel tanítja az
indiánokat, ugyanúgy, mint Bolton doktor fáradhatatlan
erőfeszítései. Nemsokára véget ér a szabadsága. Igyekezett
elhessegetni hirtelen támadt rossz érzését.
- Holnap reggel itt leszek, doktor - fordult az orvoshoz.
- Nem is tudja, milyen nagy segítség minden perc, amit itt tölt -
érintette meg a karját Bolton doktor.
Kisietett az izzó hőségbe. A műszerfalon a hőmérő majd ötven
fokot mutatott. Gyorsan előhúzott a táskájából egy törülközőt, és
szétteregette a kocsi műanyag ülésén, mielőtt beült volna.
Örült, hogy hamar visszaérkezett a lakókocsihoz. Csak akkor
figyelt fel az iskola körüli nyüzsgésre, amikor leállította a kocsit.
Az ajtó előtt álló teherautóról sorban kászálódtak le a navajók, és
igyekeztek befelé. Az épület árnyékában álmosan bólogatott
néhány ló, az udvar közepén pedig lovaskocsi várakozott a tűző
napon.
Cass mosolyogva szállt ki az autóból, és befelé sietett.
Alighanem már vetítik a „mozgó képeket”.
Az osztályterembe lépve csodálkozva állapította meg, hogy a
navajók minden generációja képviselve van a közönség soraiban.
A vásznon épp egy rajzfilm futott. Mikor a szeme hozzászokott a
sötétséghez, azt is észrevette, hogy mindenki megbabonázva
bámulja a vásznat. Körülnézett, nem lát-e ismerős arcot, de egyet
sem talált. A nagynénje pedig azt mondta, hogy Daisy bizonyára
mindent meg fog próbálni, hogy itt lehessen.
Cass egy pillanatra a vászon felé fordult, de aztán úgy érezte,
égetik a szemét a könnyek, hát megfordult és kisietett.

Hangosan bevágta maga mögött nagynénje lakókocsijának ajtaját.

Mit számít neki ez az egész? Nem az ő gondja! Néhány nap múlva
visszamegy Phoenixbe, és folytatja a megszokott életét! De
valahogy mégsem tudta kitörölni a gondolataiból Daisy
arcocskáját.
Miért töri rajta a fejét? Nem tartozik rá, hogy elengedi-e a
kislányt a nagyanyja az iskolába, vagy sem. Persze kár érte, és
sajnálja a gyereket, de azért nem kellene ennyire izgatnia magát
miatta... semmi oka rá. Nem szabad ennyire a magáévá tennie a
nagynénje, Bolton doktor vagy Sandy gondjait.
Sandy!
Hirtelen maga előtt látta Sandyt. Milyen kedves és gyengéd volt
Daisyhez! Szemmel láthatóan ő is aggódik a kislányért. Vajon Dan
képes lenne ilyen érzésekre? Dan jó orvos, és természetesen
aggódna a gyerek egészségéért, de abban már korántsem volt
biztos, hogy az is érdekelné-e, jár-e iskolába a gyerek, vagy sem.
Az utóbbi időben, ha eszébe jutott Dan, a lelke mélyén mindig
megállapította, hogy a férfi, kicsit önző. Furcsa, ez régebben
sosem jutott eszébe...

Mikor Cass másnap reggel megérkezett a klinikára, Bolton doktor

épp szállt be a dzsipbe.
- Jaj, Cass, de örülök, hogy itt van! Azonnal ki kell mennem a
Háromlóvas családhoz. Marynek megkezdődtek a fájásai. Nem
tudna velem jönni? Amíg én ellátom Maryt, maga tovább mehetne
Yellowsaltékhoz, és beadhatná a védőoltást a gyerekeknek.
Cass bólintott.
- Jártam már ott egyszer Norma nénivel, biztosan odatalálok -
lépett a dzsiphez.
Bolton doktor olyan gyorsan hajtott, amennyire csak lehetett a
hepehupás úton, és Cassnek kapaszkodnia kellett, nehogy
kirepüljön a száguldó kocsiból. A Three Horse ház, a Háromlovas
család kunyhója tizenöt mérföldnyire volt a klinikától, egy út
menti kis facsoport közt rejtőzve.
Cass a doktor után nézett, ahogy furcsán kacsázó léptekkel a
kunyhó felé siet, amely előtt egy aggódó indián várta és azonnal
bekísérte a házba. Mikor eltűnt a szeme elől, átült a vezetőülésre,
és jóval lassúbb tempóban továbbindult észak felé.
A hirtelen feltámadt szél hatalmas homokfelhőket kavart fel és
sodort az útra. Cass végtelenül hosszúnak érezte az utat. Egyszer
csak véget ért az út, és a gomolygó homokban már csak itt-ott
látottf keréknyomokat. A nagynénjével nem ezen az úton jött.
Életnek semmi jele, kivéve a távolban egy navajo gyereket, aki a
hegyek alján a gyér fűcsomók között birkákat őrzött. Cass halkan
énekelni kezdett egy régi népdalt, hogy kicsit megtörje a
monotóniát.
Mikor azonban a kilométerórára nézett, rájött, hogy már több
mint tizenöt mérföldet tett meg, mióta elbúcsúzott Bolton
doktortól! Kunyhókat semerre sem látott, pedig az orvos azt
mondta, hogy a Yellowsalt-ház közvetlenül az út mellett áll, el
sem tévesztheti. Emlékezne rá, ha látta volna. Vajon hol tévedt el?
Lehetetlen, hogy letért volna az útról!
A motor prüszkölni kezdett, aztán végleg elhallgatott, és a
dzsip megállt.
- És most mi lesz? - nyögött fel Cass a benzinmérő műszerre
nézve. Ez nem lehet igaz! Nincs más hátra, mint itt ülni és
nyugodtan várni. Ha nem megy vissza. Bolton doktor rájön, hogy
valami baj történhetett, és a keresésére küld valakit. Nagyon
messze nem lehet az úttól. Szép kis ápolónő vagy te, Cass
Fleming! - füstölgött magában. Még jó, hogy nem sürgős esetről
van szó.
Ahogy megfordult, a dzsip padlójára erősített benzineskannára
esett a pillantása, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Gyorsan
feltöltötte a tankot, aztán megfordult a kocsival, és visszafelé
indult, keresve a helyet, ahol letért az útról.
A szél gyengült valamelyest, és már nem gomolygott körülötte
a homok. Öt mérföld után visszatalált a kitaposott útra, és aztán
rövidesen rátalált a Yellowsalt-házra.
Leállította a kocsit, és körülnézett. Az út mellett álló ház
nagyon öreg lehetett, a rogyadozó tetőből középkori kémény nyúlt
ki. Az egész házon a rikító kék ajtó volt az egyetlen új.
 A düledező viskó körül bádogdobozok, ládák, és mindenféle
szemét borította a homokos talajt.
Cass magában halkan felnyögött, de ebben a pillanatban négy
piszkos arcú kisgyerek kukucskált ki a ház sarka mögül. Azonnal a
szívébe zárta őket. Nagyon szegény lehet a család, mert a gyerekek
szemmel láthatóan alultápláltak.
- Yahteh-hey! - kiáltott oda nekik integetve.
A fekete orvosi táska láttán a négy gyerek vidáman mosolyogva
bújt elő rejtekhelyéről. Cass legbarátságosabb mosolyát villantotta
rájuk.
- Bolton doktor munkatársa vagyok.
A kishúga kezét szorongató kisfiú sötét képpel fúrta bele ócska
tornacipője orrát a homokba.
- Szúrást kapunk a karunkba?
A két kisebb gyerek szótlanul, tágra nyílt szemmel figyelt.
- Nem fog fájni! - mosolygott rájuk barátságosan Cass. - És ha
jók lesztek, amíg beadom az orvosságot, akkor megnézem, hátha
akad nálam valami ajándék a számotokra. Mit szóltok hozzá?
A kislány előrelépett, és Cass felé nyújtotta sovány karocskáját.
- Először nekem adja a tűt! - mondta bátran.
- Előbb az anyukátokkal szeretnék beszélni - felelte Cass, mert
semmiképp sem akart vitába keveredni ezekkel az emberekkel, és
nem ismerte Mrs. Yellowsaltot.
- Shimah! - kiabált a kunyhó felé a kislány.
Az ajtóban egy sovány asszony jelent meg, égő, fekete
szemeivel Cassre meredt. Cassnek hirtelen minden önbizalma
semmivé foszlott, és furcsa érzésnek adta át a helyét... A
félelemnek. Az indián asszony mereven figyelte, amúgy is piszkos
szoknyájába törölgetve lisztes kezét.
Cass megpróbált barátságosan mosolyogni rá. Mit mondjon,
hogy megnyerje az anya bizalmát? Bárcsak többet mesélt volna
Bolton doktor a családról! Remegő kézzel nyitotta ki az orvosi
táskát és húzta elő az ampullákat az oltóanyaggal, másik kezével
rikító piros nyalókákat emelve a magasba. Az asszony
arckifejezése azonnal megváltozott, és teli szájjal ránevetett.
- Igen! - kiáltotta vidáman, aztán torokhangon gyorsan hadart
valamit a gyerekeknek a navajók nyelvén. A kicsik azonnal
közelebb léptek, és a karjukat nyújtották Cass felé. Pillanatok alatt
végzett, aztán az anya és gyermekei boldogan rávetették magukat a
nyalókákra. Cass visszaszállt a dzsipbe, megfordult, és visszafelé
indult Bolton doktorért a Three Horse házhoz.
A távolban gomolygó homokfelhőt pillantott meg a sivatag
fölött, amely sebesen közeledett. A dzsipet heves szélroham rázta
meg. Cass gyorsan felhúzta az ablakokat, a homok azonban
behatolt a legapróbb résen is. Kaparta a torkát, és köhögnie kellett.
Megpróbálta kivenni maga előtt az utat, de semmi mást nem látott,
csak fojtogató, vörösesbarna homokot. Végül elkeseredetten
megállt, hogy kivárja, míg kicsit csendesedik a vihar.
Cass a nyelvén érezte a mindent elborító homokot. Lehunyta a
szemét, nehogy elvakítsa a homok. Ebben a pillanatban semmi
másra nem vágyott, csak arra, hogy otthon lehessen.
Otthon! Mióta itt van, nemigen jutott az eszébe Phoenix.
Mindig szeretett ott élni és sok barátja volt... meg ott volt Dan.
Megmarkolta a láncon nyakában függő gyűrűt. A kórházi
munkának megvannak a boldogító pillanatai, ugyanúgy, mint az
árnyoldalai. Miért ilyen fájdalmas most hirtelen a visszatérésre
gondolnia? Miért? Miért nem csomagol össze egyszerűen és megy
haza jövő vasárnap? A szabadsága akkor jár le, és a
kórházigazgatóság aligha járulna hozzá a meghosszabbításához.
Megrázta a fejét. Ebben a pillanatban semmi más nem érdekli,
csak Daisy és a Yellowsalt gyerekek. Megpróbált másra gondolni,
de képtelen volt elhessegetni a négy szomorú kis arc látványát.
A szél egyre erősebben süvített a kocsi körül. Cass előhúzott
egy zsebkendőt a táskájából, és az orra elé tartotta. Soha nem fog
véget érni ez a vihar? És ha elállt, vajon megtalálja-e az utat?
Felsóhajtott. Lehet, hogy Sandynek megint a segítségére kell
sietnie. A gondolattól egy pillanatra felélénkült. Nem is olyan
rossz elakadni egy ilyen homokviharban, ha az ember tudja, hogy
a közelben van a megmentője, egy vonzó férfi személyében. El
kell ismernie, hogy egyre fontosabb a számára Sandy barátsága.
Te jó isten, teljesen elment az eszed! - nevetett fel hangosan.
Az egyik pillanatban még Daisyn és a Yellowsalt gyerekeken
töröd a fejed, a következőben Phoenixre és Danre gondolsz, most
meg Sandyre.
Reménykedett, hogy Sandy nem feledkezett meg a
meghívásáról. Hirtelen nagyon fontosnak érezte. Nagy csalódás
lenne, ha nem találkozna vele még egyszer, mielőtt visszamegy.
A szél elült. Az utat homok borította, de azért felismerhető
volt. Cass sóhajtva indított. A vihar megajándékozta a magány
néhány értékes pillanatával. Igaz, hogy sajnos egyetlen
problémáját sem sikerült megoldania, de legalább elgondolkozott
egy kicsit. Most már legjobb lesz, ha nem gondol semmire.

Aznap este Cass és Norma sokáig beszélgettek. A lakókocsi

lépcsőjén üldögéltek a kellemesen hűvös levegőben, és limonádét
ittak.
- Meg kell mondanom, hogy sokkal kevésbé látszol fáradtnak
és feszültnek, mint amikor megérkeztél - mondta Norma. - És
most már legalább tudod, hogy nem könnyű az élet itt a
rezervátumban. Nagyon sok szegénységet, sőt, éhezést látunk
magunk körül, és sokszor teljesen tehetetlenek vagyunk. De ha
lehet, mindig igyekszünk változtatni a dolgokon.
Cass elgondolkozva rázogatta a jégkockákat a poharában.
- Nagyon lehangolt a látogatásom Yellowsaltéknál. Éhesnek
látszottak azok a gyerekek, Norma néni, és olyan elkeseredettek
voltak... úgy kaptak a nyalóka után, mintha aranyból vagy
gyémántból lenne. Hidd el, soha nem fogom elfelejteni őket! -
Hány szomorú arcot raktároz már az emlékezetében! Letette a
poharát a lépcsőre, kinyújtotta a lábát, aztán újra felhúzta, és
átkulcsolta a térdét. - Gondolkoztam, hogy visszamenjek-e, Norma
néni. A szabadságom már majdnem lejárt, és azt hiszem, eléggé
kipihentem magam ahhoz, hogy folytassam a munkámat a
kórházban. Tudom, hogy itt maradhatnék. Bolton doktor állást
ajánlott a klinikán, de a városi kórházban is szükség van rám... és
ott van jövőm.
- Danre gondolsz?
Cass bólintott.
- Holnap írok neki. - Valahol a hegyek közt felüvöltött egy
prérifarkas, és Norma gyors pillantást vetett az unokahúgára. A
finom arcon visszatükröződött a lakókocsiból kiszűrődő fény. -
Hiányzik, Norma néni - folytatta a lány. - Igazán! - Miért kellett
ezt külön hangsúlyoznia? - Azt hiszem, ideje lefeküdni - állt fel
sóhajtva. - Fáradtabb vagyok, mint hittem.
 7

Másnap reggel Cass a vekker első csengetésére kipattant az

ágyból, gyorsan lezuhanyozott, és a világoszöld ruhájába bújt.
Norma még álmosan nyújtózott, mikor ő már vidáman dudorászott
egy dalt.
- Milyen jókedvű vagy ma reggel! Példát vehetnék rólad. Ezen
a héten valamelyik nap tanfelügyelő jön az iskolába. Ellenőrzi az
oktatási módszereimet, aztán elküldi a jelentését a tanügyi
főtanácsosnak. Mindig félek egy kicsit az ilyesmitől.
- Mi is így vagyunk vele, amikor a főnővér figyeli a munkánkat
- felelte Cass csillogó haját fésülgetve. - Elkészítem a reggelit, te
csak szépítkezz nyugodtan!
Norma ásítva dugta ki a lábát a takaró alól.
- Csodák nincsenek, bármeddig is szépítkeznék, de te azért csak
csináld meg a kávét. Addig én összekapom magam.
Cass nekilátott kávét főzni, narancslét készíteni, és kitálalta a
zabpelyhet az aprócska konyhában. A levegő még friss volt, de a
hegyek mögül felkelő nap már jelezte, hogy megint forró nap lesz.
Ahogy kinézett az ablakon, Neebahot látta meg a lakókocsija
lépcsőjén, amint a ragyogó ég felé nyújtja két karját.
A ruháját gombolgatva belépett Norma, és ő is követte a
pillantását.
- Neebah betartja a népe ősi szokásait, amihez az is
hozzátartozik. hogy köszönti a felkelő napot. A navajók mindig
napimádók voltak, azért is nyílnak keletre a kunyhóik ajtajai.
- Joe viszont, úgy látszik, nemigen tartja be a szokásokat.
Norma ásítva rázta meg kócos fejét.
- Nem, Joe nem. Te is tudod, milyen modern.
 A kávé közben elkészült, s a konyhát betöltötte az illata. Cass
teletöltötte a két csészét, és leült a nagynénje mellé az asztalhoz.

Mikor Norma a poros udvaron át elindult a napfényben csillogó

iskolaépület felé, Cass gyorsan beágyazott, és elmosogatta a
reggeli edényt. Aztán áthajtott a domb mögötti öreg bolthoz, ahol
telefon is volt. Hosszas gondolkodás után úgy döntött, hogy
hazatelefonál. Szerette volna hallani az anyja hangját, és mivel
levelet írni úgyis utál, egyszerűbb lesz, ha telefonon értesíti az
anyját a hazameneteléről.
Az út elkanyarodott, és Cass áthajtott a kiszáradt, repedezett
folyómedren. Aggodalmaskodva nézett felfelé a hegyek irányában.
Ha fent elered az eső, olyan áradat zúdulhat le, hogy mindent
elsöpör az útjából. A folyómeder túlsó oldalára érve már látta a
kereskedelmi központnak nevezett kis boltot a piactérrel.
Már ebben a kora reggeli órában is több navajo várakozott a
kocsijában takarókkal, szőnyegekkel, ékszerekkel és gyapjúval,
amit majd elcserél ennivalóra vagy ruhára. Néhány férfi a falnak
támaszkodva ácsorgott, mélyen arcukba húzva kalapjukat, hogy
védjék a naptól száraz, cserzett bőrüket. Fel sem néztek, amikor
Cass leállította a kocsiját és kiszállt.
Mindig nagy hatást tett rá a pionírok korszakára emlékeztető
kis bolt hangulata. Mióta megérkezett, alig egyszer-kétszer tudott
néhány percre benézni Burke-ékhez, pedig elhatározta, hogy
gyakrabban fog idejárni. Most már nem zavarta, hogy el kell
mennie az indiánok előtt. Mióta Bolton doktor mellett dolgozott,
minden kezdeti félelme elpárolgott.
Ann és Clyde Burke-ot is nagyon megszerette. Megtudta, hogy
úgy tíz évvel ezelőtt jöttek ide Keletről egészségügyi okokból.
Egyetlen gyerekük, Billy Wordonban volt kollégiumban, és csak
hétvégeken járt haza. Barátságos, nyílt tekintetű kisfiú volt
lángvörös hajjal és szeplős arccal. Mikor Cass megismerte, első
gondolata az volt, hogy tisztára olyan, mint a kis Red.
Az udvarban senkit sem talált, de bent a boltban hallgatagon ült
két indián öregasszony, szótlanul figyelve, ahogy egy fiatalabb nő
egy magaszőtte szőnyegre alkudozik a kereskedővel. Clyde
hálásan pillantott Cassre, mert megjelenése jó ürügyül szolgált,
hogy félbeszakítsa az alkudozást.
- Helló, ifjú hölgy! Mi hozta ide hozzánk ilyen korán reggel?
- A telefon - mosolygott rá barátságosan Cass. - Haza szeretnék
telefonálni, hogy halljam az édesanyám hangját.
Clyde Burke szívből felnevetett, és az indián asszony zavartan
nézett Cassre.
- Két hét már túl sok ebben az isten háta mögötti porfészekben.
igaz? - csipkelődött Clyde.
Cass összekotorta az aprót a pénztárcájában.
- Tulajdonképpen nem. Mr. Burke, minden percet élveztem. De
nemsokára haza kell mennem, és gondoltam, értesítem a
családomat, hogy legyen idejük kiteríteni a piros szőnyeget.
Szívesen maradnék még - tette hozzá vállat vonva, de hív a
kötelesség.
A férfi megvakargatta a fejét.
- Attól tartok, megártott magának az itteni forró klíma! El nem
tudom képzelni, hogy egy olyan szép nő, mint maga. jól érezze itt
magát!
- Maga is már évek óta itt van! - nevetett Cass.
- Talált! - nevetett vele a férfi. - Ha befejezte a telefonálást,
benézhetne kicsit a házba Annhez. Biztos van még egy kis kávéja,
és már nagyon ki van éhezve egy kis női pletykálkodásra.
- Úgy lesz! - intett Cass, belépve a sarokban álló telefon-
fülkébe.
Nem sokkal később elégedett mosollyal lépett ki. Anyja nagyon
örült, hogy hallja a hangját, és elmesélte, hogy Dan már többször
járt náluk és érdeklődött, nincs-e valami hírük Cassról. Szóval
mégiscsak fontos neki! Megkérte az anyját, szóljon Dannek, hogy
néhány nap múlva hazamegy.
Körülnézett a boltban, de Clyde Burke-ot sehol sem látta. A
rezzenéstelen arcú asszony még mindig ott állt a pultnak
támaszkodva, a földön pedig egy görnyedt hátú öregember evett
valamit műanyag kanállal egy bádogdobozból, minden falatnál
élvezettel cuppogva. Cass elindult a homokos udvaron át a Burke
család kis téglaháza felé. Már épp kopogni akart, amikor belülről
felrántották az ajtót, és Ann Burke borult a nyakába.
- Jaj, de örülök, hogy látom, Cass! Az ember néha olyan
magányos itt. Jöjjön, üljön le a konyhaasztalhoz, iszunk egy kávét.
Igaz, hogy reggeliről maradt, de még jó.
Cass bólintva előhúzott egy széket, és leült a régi tölgyfa asztal
mellé.
- Haza kellett telefonálnom, és gondoltam, ha már itt vagyok,
benézek egy percre. Sietnem kell a klinikára, hátha szüksége van
rám Bolton doktornak. Persze már úgysem segíthetek neki sokáig,
mert visszamegyek Phoenixbe.
Az asszony elővette a szekrényből legszebb kávéscsészéit, és
kitöltötte a felmelegített kávét.
- El sem tudom hinni, hogy elmegy. Cass. Nagyon fog
hiányozni a nagynénjének és Bolton doktornak. - Sokatmondó
mosolyt vetett a lányra. - Az sem lepne meg, ha Sandy Russel is
hiányolná. Ahányszor csak benéz ide, mindig magáról beszél. -
Nagyot sóhajtva folytatta. - Persze tudom, hogy hazakívánkozik a
vőlegényéhez. Okvetlenül látogasson meg, ha visszajön! Bízom
benne, hogy vissza fog jönni. Olyan ritkán van alkalmam
elbeszélgetni valakivel egy csésze kávé mellett, aki a civilizált
világból jön!
Cass bólintott. Milyen magányos lehet Ann Burke, hogy úgy
beszél a rezervátumról, mint egy börtönről, ami mindentől elzárja!
Ugyanakkor nagyon jól el tudta képzelni, hogy ha holnap
felajánlanák a kereskedő feleségének, hogy hagyja el a
rezervátumot, alighanem visszautasítaná az ajánlatot.
Halk kopogás hallatszott a hátsó ajtó felől, és Ann Burke
odasietett, hogy kinyissa. A lépcsőn Cassnél alig egy-két évvel
idősebb, mosolygó indián nő állt.
- Nem akarom zavarni, ha vendége van, Ann, de a férje mondta,
hogy Nonna unokahúga van itt, és meg akartam ismerni, még
mielőtt elmegy.
Ann befelé invitálta a nőt.
- Természetesen, Louise, jöjjön csak be! Épp kávézunk, üljön
ide hozzánk! - A nő kicsit zavartan lépett közelebb.
- Cass. hadd mutassam be Louise Beht. Louise-t roppantul
érdekli az ápolónői pálya.
Cass rámosolygott a nőre, aki leült vele szemben.
- Szívesen mesélek magának a munkámról!
Louise bólintott.
- Annyi mindent szeretnék kérdezni... ha nem zavarja. Nem
muszáj most, ha dolga van, ráér később is. Szeretnék beiratkozni a
nővérképzőbe, és a Törzsi Tanács fizetné a taníttatásomat, hogy
utána visszajöjjek és segítsek a népemnek.
Anne Burke Louise-nak is töltött egy csésze kávét, Cass pedig
elgondolkozva öntötte bele a tejszínt a sajátjába. Mit mondjon
ennek a fiatal nőnek, hogy bátorítsa? Mert szemmel láthatóan arra
vár. Megint felszínre törtek a saját kételyei, a bánatai és a
csalódásai, de igyekezett elhessegetni az emlékeket.
- Nagyon szép az ápolónői pálya - kezdett magyarázni Louise
Behnek. - Bár szomorú oldala is van. Nem minden betegünk
gyógyul meg, és az mindig szomorú. Viszont sokan
meggyógyulnak, és az nagyszerű érzés. Nem hinném, hogy
megbánja, ha ápolónő lesz, Louise! Bolton doktor azt mondja,
sürgősen segítségre lenne szüksége, és biztosan jó néhány klinika
és kórház van a rezervátumban, ahol elkelne egy-két nővér.
Louise félénken mosolyogva bólogatott.
- Nagyon köszönöm. A nagynénje azt mondta, biztos talál
bátorító szavakat a számomra, amire nagy szükségem volt.
Igyekezni fogok valóra váltani a tervemet.

Még mindig a fülében csengtek Louise szavai, amikor nem sokkal

később a kocsija felé sietett. Már éppen beszállni készült, amikor
megállította egy vékony gyerekhang.
 - Yahteh-hey, miss Cass!
Ahogy Cass megfordult, Daisy sápadt, beesett kis arcát
pillantotta meg. A kislány a bolt lépcsőjéről integetett feléje.
- Helló, Daisy! - intett vissza, s a kislány már rohant is hozzá.
Cass előtt hirtelen megtorpant, mert rekedt, száraz köhögés rázta
meg a testét. Cass kinyújtotta a kezét, hogy vigasztalóan
megsimogassa, de ahogy Daisy homlokához ért a keze, hirtelen
elöntötte a düh. A gyereknek magas láza lehetett.
- Nem érzed jól magad, kicsim? - kérdezte, igyekezve elrejteni
az aggodalmát.
Daisy hunyorogva igyekezett visszafojtani a szemébe toluló
könnyeket.
- Csak nagyon köhögök - magyarázta a fejét rázva.
Cass éppen lehajolt, hogy jobban megnézze a kislányt, mikor
lerohant a lépcsőn a nagymama, és dühösen sziszegve elrántotta a
kislányt.
- Várjon! - kiáltott rá Cass. - A gyerek beteg! Várjon, kérem!
Segíteni szeretnék!
Az öregasszony odaköpött Cass lába elé a homokba, aztán
Daisyt maga előtt terelve visszasietett a boltba.
Cass csak döbbenten állt, és mikor beült a kocsiba, még várnia
kellett néhány percig, hogy megnyugodjon. Daisy nagyon beteg, ez
egyértelmű. Könnyen lehet, hogy tuberkulózisa van. akkor pedig
haladéktalanul kórházba kell vinni. Azonnal értesítenie kell
Bolton doktort. Olyan gyorsan hajtott a klinika felé, amilyen
gyorsan csak lehetett a hepehupás úton.
Mikor megérkezett, csak egy beteg volt a rendelőben, és Cass
türelmetlenül várt, míg a ráncos öregember elhajtott ócska autóján,
aztán berontott a rendelőbe, ahol a doktor éppen a kezeit mosta a
sarokban a mosdónál.
- Jó reggelt! - üdvözölte az orvos szemmel látható örömmel, de
aztán észrevette Cass aggodalmas arckifejezését. - Valami baj
van?
Cass beszámolt a Daisyvel való találkozásáról.
 A doktor figyelmesen bólogatva hallgatta.
- Én is attól tartok, hogy tuberkulózis - mondta végül. -
Átszólok rádión a mentőhelikopternek. A kislánnyal mehetne
Mary Blanketshez, hogy lássa, mi a helyzet. Nekem sürgősen a
Green Rock Canonba kell mennem egy súlyos szívbeteghez. Az
úgy huszonöt mérföldnyire van innen, és mihelyt végzek, én is
odamegyek Mary Blanketshez. Ott találkozunk. Az öregasszony
nagyon jól ért angolul, ha akar. Szükség esetén fenyegesse meg,
hogy a Törzsi Tanács elé viszi az ügyet. Van ugyanis egy törzsi
törvény, amely szerint a tüdőbajosokat kórházba kell szállítani.
Sandy ismeri a törvényt, majd segít magának. Ha lehet, vigyék el
Daisyt a wordoni szanatóriumba, ha nem, majd meglátom, mit
tehetek, ha odaérek. - Beszéd közben összecsomagolta fekete
bőrtáskáját, aztán a rádióhoz lépett. - És nagyon köszönöm, Cass!
Itt kint mindenkinek négy kézre lenne szüksége, annyi a munka
néha. - Rádión leadta az üzenetet, hogy Sandy mentőhelikoptere
azonnal jöjjön.
A kocsijához érve még egyszer visszafordult, és a válla fölött
odakiáltott Cassnek.
- Néhány perc múlva itt lesz a helikopter, Cass! Próbáljon meg
mindent... és sok szerencsét!
Azzal elment, Cass pedig körülnézett a patyolattiszta
rendelőben. Megint felelősség hárul rá, méghozzá nagyobb
felelősség, mint egy ápolónőé. Összcszorult a torka a félelemtől,
de a lelke mélyén örült, hogy most bebizonyíthatja, mit tud.
Leült az íróaszialhoz. és átlapozta a betegek kartonjait. Nem
sokkal később már hallotta is a helikopter zúgását, és kiszaladt,
hogy üdvözölje Sandyt. Már előre örült, hogy viszontlátja a
fiatalembert.
A rotor felkavarta a port. és Cass kénytelen volt hátat fordítani.
míg teljesen leállt. Sandy mosolyogva szállt ki.
- Szóval megint találkozunk, kislány!
- Úgy néz ki, Daisy súlyos beteg, sürgősen kórházba kell vinni!
- Már hallottam. Nem hinném, hogy sikerül zöld ágra vergődni
a nagymamával, de azért csak ugorj be! - Elkomolyodva segítette
be Casst a gépbe. - Nagyon jó lenne, ha meg tudnád győzni az
öregasszonyt, hogy csak kórházi ápolás segíthet Daisyn. Szép
búcsúajándék lenne.
A búcsú szóra Cassnek megsajduit a szíve. Elfordult, és
gyorsan bekapcsolta a biztonsági övét.
Mikor a helikopter a levegőbe emelkedett, Sandy feléfordult és
egy pillanatig szótlanul nézte.
- Cass... nem telefonálhatnál a kórházba, hogy hosszabbítsák
meg a szabadságodat?
Hiszen mennyire szeretné!
- Nem - rázta meg mégis a fejét. - A szabadságom betöltötte a
célját, most már vissza kell mennem a kórházba. Mikor idejöttem,
még nem voltam benne biztos, visszatérek-e valaha a
hivatásomhoz. Annyira kikészültek az idegeim. De most már
minden rendben van - vonta meg a vállát.
- Mitől készülhet ki egy olyan szép lány, mint te? - húzta fel a
szemöldökét Sandy. - Csak nem valami szívügy? - tette hozzá
csipkelődve.
Cass érezte, hogy fülig pirul, és zavartan bámulta a kezét.
- Valami olyasmi. De most már úgy érzem, rendeződni fog.
Nagyon élveztem azt a kis időt, amit Bolton doktor mellett
töltöttem. Olyan feladatokat bízott rám, amiket a kórházban aligha
kapnék. Nagyon jót tett. De most már ideje, hogy hazamenjek -
fejezte be sóhajtva.
- Hát akkor igyekezzünk, hogy megbirkózhass a legnagyobb
feladatoddal!
Cass hátradőlve lehunyta a szemét. Mary Blankets nagymama
valóban kemény dió!
A helikopter oldalt fordult, és Cass nagyot nyelt. Sandy
körülnézett, hogy hol talál megfelelő leszállóhelyet a
helikopternek. de hirtelen valami megragadta a figyelmét, és
rászólt Cassre. nézzen le ő is. Ahogy lenézett az ovális ablakon, a
lány rémülten felkiáltott.
 - Tűz!
Sandy bólintott.
- Túl nagy a füst, nem látni tisztán, de mintha Mary' Blankets
kunyhója lenne. Igyekeznünk kell.
 8

A helikopter sebesen ereszkedett lefelé, Cassnek liftezett a

gyomra. Mihelyt a rotor leállt, Sandy kiugrott, és kisegítette őt is.
Cass felkapta az orvosi táskát, miközben Sandy a
tűzoltókészüléket szedte elő a helikopterből.
- Várj itt! - parancsolt rá, aztán eltűnt a sűrű, fekete füstben.
Cassnek égett a szeme és köhögött, megtelt a tüdeje füsttel. A
rémülettől görcsbe rándult a gyomra. Mit tud ő itt segíteni? Vajon
Daisy bent van a kunyhóban?
- Sandy! - kiabált, de nem jött válasz, csak a tűz rémisztő
ropogása hallatszott. Hirtelen eszébe jutott, hogy Sandy mindig
visz magával a helikopteren egy oxigénpalackot. Szükség is lesz
rá. Merev léptekkel visszafelé igyekezett a helikopterhez, hogy
megkeresse a talán életmentő palackot.
Mikor a kunyhóhoz ért, Sandy épp kilépett az ajtón. Daisy
Bucking Horse törékeny kis testével a karján. Kicsit távolabb
gyengéden lefektette a homokra. Cass odarohant, lehajolt, és a
kislány sovány kis arcára szorította az oxigénmaszkot.
Sandy visszament a pokollá változott kunyhóba, de Cass szinte
tudomást sem vett róla. Aggódva figyelte a kislány arcát, és
próbálta kitapintani gyenge pulzusát. Kész örökkévalóságnak tűnő
percek után a kislány végre magához tért.
Megrebbent a szemhéja, aztán kinyitotta a szemét, és halványan
rámosolygott Cassre.
- Helló, Daisy! - mondta lágyan Cass. - Nincs semmi baj,
kicsikém, csak maradj fekve nyugodtan!
A kislány ijedten próbált felülni.
- Tűz! A nagymama bent van, Shimah elment... Daisy és
nagymama egyedül van. Felrobbant az olajkályha... rossz a füst...
Cass szelíden visszanyomta a földre.
- Minden rendben lesz, Daisy! Sandy biztosan kihozza a
nagymamádat. - Alighogy kimondta, az ajkába harapott. Lehet,
hogy Sandy nem boldogul a sűrű füstben... Valami megnyugtatót
súgott oda Daisynek, aztán felpattant és a kunyhó felé indult, de
ebben a pillanatban másodszor is megjelent az ajtóban Sandy.
Ezúttal Mary Blankets látszólag élettelen testét hozta. Mikor
lefektette az asszonyt a homokba, köhögve levegő után kapkodott,
és fájdalomtól eltorzult arccal rogyott le mellé a földre. Cass
abban a pillanatban vette észre, hogy a keze csúnyán megégett.
- Sandy! - szaladt oda a fekete táskával. - Mutasd a kezed...
A férfi csak a fejét rázta.
- Az öregasszony... oxigént... gyorsan!
Cass tudta, hogy igyekszik leplezni a fájdalmait, de a szeme
nem tud hazudni. Miért segítsen először ennek a makacs, önfejű
öregasszonynak? Sandy sokkal fontosabb! Végül mégis győzött
benne a kötelességtudat, odasietett az öregasszonyhoz, és az arcára
tette az oxigénmaszkot. Lopva Sandy felé pillantott. Zihálva
lélegzett, és Cass látta, hogy mereven kinyújtja a kezét.
Az öregasszony felnyögötl.
- Maradjon nyugton! - parancsolt rá határozottan Cass.
Mary Blankets nagymama rémülten nézett körül, és
engedelmesen követte Cass utasításait.
Cass aggódva szaladt oda Sandyhez. Amilyen gyengéden és
finoman csak tudta, bekötözte a kezét a táskából kivett steril
gézzel.
- Bárcsak többet tehetnék! - suttogta Cass. - Nagyon kellene
egy kis víz.
- Mit gondolsz, hogy fogok innen elrepülni, ha
kényszerzubbonyba bújtatsz? - emelte fel bekötözött kezét Sandy.
Cass tudta, mekkora erőfeszítésébe kerülhet, hogy megőrizze a
humorérzékét.
- Majd én átveszem a parancsnokságot, uram! Már régóta várok
erre a lehetőségre. Mindig is szerettem volna repülni.
Sandy szemében halvány mosoly jelent meg.
- Ifjú hölgy, itt maradunk, és megvárjuk Bolton doktort. Lehet,
hogy én is tudok repülni, ha egy kicsit pihenek. - Fejével Daisy és
Blankets nagymama felé intett, akik most már a földön ülve
próbáltak visszaemlékezni, mi is történt velük. - Hogy vannak a
betegek?
- Jól, Sandy, legalábbis a füsttől megszabadultak. Égési sebeket
nem láttam rajtuk, kivéve egy kisebbet az öregasszony arcán.
Daisyt viszont muszáj bevinni a kórházba. Nem vagyok egy nagy
diagnoszta, de minden tünete arra utal, hogy tüdőbajos. Nincs erre
valami törvény, Sandy? Nem lehet rákényszeríteni a nagyanyját,
hogy hozzájáruljon a gyerek kórházba szállításához?
Sandy fáradtan nézett rá.
- De, van egy ilyen törvény, csak nagyon nehéz érvényt szerezni
neki. Nem könnyű az öregasszonnyal. Sok indián még mindig
nagyon babonás, és nehéz megváltoztatni a gondolkodásmódjukat.
Miután Sandy kihozta az öregasszonyt és bekapcsolta az
automata tűzoltó készüléket, a füst hamarosan oszladozni kezdett.
A ráncos arcú indián asszony tántorogva felállt, és csontos ujjával
az oxigénpalackra és a maszkra mutatott.
- Csodalevegő... jó! - mondta.
- Igen, Mrs. Mary Blankets, az oxigén olyan, mint a varázsszer,
könnyebben lélegzett vele, mikor megtelt a tüdeje füsttel. - Cass
elmagyarázta neki, hogy a kislánnyal ugyanezt tette. - Bolton
doktor klinikáján és a wordoni kórházban még sok ilyen csodaszer
van - folytatta. - Nagyon jó csodák. amiktől Daisy megint
egészséges lehetne. Miért nem jön el egyszer és nézi meg a saját
szemével?
Dühösen villant meg a fekete szempár.
- Nem! - mondta határozottan, és kinyújtott lábakkal leült Daisy
mellé a földre. Még akkor is ott ült, amikor néhány perc múlva
megérkezett Bolton doktor.
Daisy és Sandy elmagyarázták a történteket, az orvos pedig
gyorsan megvizsgálta mind a három beteget.
Időnként bólogatott, és végül Casshez fordult.
- Remek munkát végzett, én sem csinálhattam volna jobban
azzal, ami itt rendelkezésre állt. Még mindig meg vagyok
győződve arról, hogy magából remek asszisztensnő lenne. -
Megfordult, és eltűnt a kunyhó belsejében, majd mikor néhány
perc múlva kijött, az öregasszonyhoz fordult. - Elégett egy nagy
láda ruhákkal és takarókkal. Már sok baja volt ezzel az öreg
kályhával, még örülhet, hogy ennyivel megúszták. Rosszabbul is
végződhetett volna. Várjon egy kicsit, míg kiszellőzik a kunyhó,
aztán bemehet. Örülhet, hogy ezek ketten épp magához indultak.
Ennek a két fiatalnak köszönheti az életét.
Válasz helyett Mary Blankets csak kiköpött a homokba, aztán
megkövült arccal bámult maga elé.
Cass szomorúan nézett az orvosra.
- Azt hittem, hogy most talán sikerül - mondta halkan. - Miért
ilyen önfejű ez az öregasszony? Hát nem látja, hogy Daisy igazán
beteg?
Bolton doktor válla mintha még jobban meggömyedt volna,
ahogy a kislány fájdalmasan eltorzult arca fölé hajolt.
- Néha nagyon nehéz errefelé az orvos meg a nővér dolga,
Cass. Az ilyen pillanatokban, mint ez is, az embernek kételyei
támadnak, szüksége van-e egyáltalán valakinek a munkájára. - A
hangja fojtottan csengett. - De ha eljön a nap, amikor sikerül
elérnünk, hogy Daisy orvosi ápolást kapjon, márpedig el fog jönni,
akkor rájön, hogy minden áldozat és minden fájdalom megérte.
Sandy felállt, és furcsa mozdulattal maga elé nyújtotta
bepólyált kezét.
- Ha már nincs szükségetek rám, akkor visszamegyek
Wordonba. Egy óra múlva egy pilótatalálkozón kell lennem.
- Egy pillanat, fiatalember! - förmedt rá Bolton doktor. - Ezzel
a kézzel nem repülsz te sehová. Csak ideiglenes a kötés és arra
való, hogy megvédje az égési sebeket a fertőzéstől. El fogom látni,
és holnap még egyszer meg akarom nézni a kezedet. Ma éjszakára
ott maradsz nálam a klinikán. Rádión beszólhatsz a központba,
hogy küldjenek ki valakit a helikopterért, ha nem akarod itthagyni.
Ha itthagyod, Cass meg én lekötözzük, nehogy felborítsa a szél, és
holnap reggel kihoz ide Joe John, és hazarepülsz.
Sandy szemmel láthatóan megkönnyebbült.
- Valóban ez lesz a legjobb, doki. Beszólok a központba, de ha
nálad maradok, akkor ragaszkodom hozzá, hogy az asszisztensnőd
ápoljon. Nem mintha benned nem bíznék meg, de...
Bolton kék szemei körül apró ráncok jelentek meg a
mosolygástól.
- Értem, értem!
- Köszönöm a kötözést, drágaságom! - fordult Casshez Sandy,
majd a helikopter felé indult, és Cass követte a tekintetével.
Rosszul hallott, vagy tényleg azt mondta, drágaságom? Hirtelen
eszébe jutott, hogy Dan meg ő hiába jártak együtt hónapokig, még
csak becenéven sem szólították egymást soha. Dan számára
mindig csak „Cass” volt. Sóhajtva simította hátra a haját. Sandy
lelkendező alkat, talán nem is jelent semmit, hogy így szólította,
de azért Cass a szívében melegséget érzett.

Másnap reggel Cass Neebahnak segített piros és kék

kartonpapírból kosárkákat készíteni, amiket aztán megtöltöttek
mentolos cukorkával a kis Jay Long Lég születésnapja alkalmából.
Jay Norma egyik legfiatalabb tanítványa volt, és a tanítónő
emlékezetessé akarta tenni a számára a hatodik születésnapját.
Mikor elkészültek, Cass beugrott kocsival a klinikára. Épp
akkor érkezett, amikor Bolton doktor kirohant az ajtón, nyomában
egy izgatott fiatal indiánnal. A klinika kerítéséhez kötve egy ló
álldogált. Mikor Bolton doktor meglátta Casst, intett neki.
- Meg akartam állni maguknál, hogy szóljak, Charlie Yellow
Moon feleségénél megkezdődtek a fájások, a legkisebb gyerek
pedig lázas betegen fekszik. Délutánig aligha jövök vissza.
Gondolja, hogy addig tudja tartani a frontot a klinikán?
Cass megvárta, míg az indián vágtában távozik, aztán bólintott.
 - Megpróbálom, doktor. Mi van Sandyvel? Itt van még?
- Igen... egész szépen gyógyul a keze, de még nem lehet levenni
a kötést. Szükség esetén hívja fel a wordoni kórházat! A
rádiókészülék mellett talál egy listát a kódszámokkal. - Azzal a
doktor beült a dzsipbe, és felbőgő motorral a fiatal indián
nyomába indult a földúton.
Cass bement a rendelőbe, és nekiállt kitakarítani.
Mikor a bejáratnál megszólalt a kis harang, kisietett a váróba.
Az ajtóban Louise Beh állt a legszebb navajo népviseletben.
- A boltba indultam, és gondoltam, benézek, hogy érzi itt
magát.
- Üljön le, Louise! - mutatott egy székre Cass. - Örülök, hogy
eljött! Sokat gondoltam magára, mióta utoljára találkoztunk. Hogy
állnak a tervei?
A szép indián lány szemmel láthatóan örült Cass
érdeklődésének.
- Szeretnék kicsit többet megtudni a nővérképzőről meg a
nővérek munkájáról.
Cass bólintott.
- Megpróbálok minden kérdésére felelni. Meg kell hogy
mondjam magának, nagy boldogság volt nekem az elmúlt
napokban, hogy itt dolgozhattam. Jó érzés embereken segíteni.
ahogy már mondtam, és látni, hogy javul az állapotuk.
- Ezt szeretném érezni én is - bólintott Louise. - Segíteni
szeretnék a népemen, és valami olyasmit tenni, amiről tudom.
hogy fontos és hasznos.
Mindenfélét kérdezett Casstől a képzésről, a gyakorlatról, a
kórházi életről általában. Cass pedig részletesen válaszolt
mindenre. Mikor Louise felállt, hogy elbúcsúzzon, sötét szemei
csak úgy ragyogtak.
- Nagyon köszönöm! - hálálkodott, - Most már biztos vagyok
benne, hogy elfogadom a Törzsi Tanácstól az ösztöndíjat.
Megpróbálok olyan jó ápolónővé válni, mint maga...
Jó ápolónő! Cass kísértést érzett, hogy elmesélje a lánynak
minden kétségét és félelmét, ami elől ide menekült, de nem tette
meg. E pillanatban ez nem fontos.
- Nagyon örülök, Louise! - mondta ehelyett. - Remélem, majd
ír nekem. Szeretném tudni, hogy tetszik az iskola.
- Igen, kapcsolatban maradunk - bólintott Louise. - Szerencsés
nap volt, amikor magát megismertem, Cass!
Mikor Louise mögött becsukódott az ajtó, lustán nyújtózkodva
előjött Sandy a doktor lakrészéből.
- Nem nekem való ez a henyélés. Jobb lesz, ha visszatérek a
munkámhoz! Ne aggódj amiatt, hogyan jutok vissza a
helikopteremhez! Ha az öreg Joe John nem érne rá, keresek valaki
mást, aki elvisz. Tudom, hogy te most nem mehetsz el innen.
Cass hálásan mosolygott rá.
- Rendben, Sandy, de előbb látni akarom a bal kezedet!
Sandy eltúlzott engedelmességgel követte a rendelőbe.
- Igenis, hölgyem! Gondolom, te vagy most itt a doktor -
nevetett. - Van rá esély, hogy túl fogom élni. Már nem fáj annyira.
Cass óvatosan átkötözte az égett kezet. Olyan figyelemmel
csinálta, hogy még a lélegzetét is visszafojtotta. Mitől lett
egyszerre ilyen óvatos? Nem egyszer ellátott már égési sebeket, és
soha nem félt ennyire. Felnézett Sandy arcába. Ha fájt is neki, nem
mutatta, sőt, mosolyogva figyelte.
- Attól félsz, hogy nem bírom a fájdalmat? Nem emlékszel,
voltam én már rodeólovas is! Ott az ember keménnyé válik! -
Aztán elkomolyodott, és szinte fátyolos lett a hangja. - Nagyon
drága vagy, Cass! Biztosan sok beteg belédszeretett már! - Cass
érezte, hogy mélyen elpirul, mikor Sandy folytatta. - Ha az a te
doktorod egy normális, forróvérű fiatal amerikai, akkor hogyan
engedhetett el ide a gyűrűjével a nyakadban? - Egészséges kezével
a lánc után nyúlt, hogy előhúzza a blúz alól. - Vagy talán nem is
tudja, hogy nem az ujjadon viseled?
Cass olyan hevesen rántotta ki a kezéből, hogy a lánc elszakadt.
Gyors mozdulattal felhúzta az ujjúra a gyémántköves gyűrűt.
- Nagyon kíváncsi vagy! - mondta. - Épp ideje volt, hogy
felhúzzam, Sandy.
Az ujjára nézett, amelyen az ablakon át beszűrődő napfényben
szikrázva ragyogott a gyémánt. Sandy felállt, és indulni készült.
- Sajnálom, de nem mehetek veled a hétvégén az utcabálra,
Cass... különben is, Dan doktornak talán nem is tetszene a dolog.
Én legalábbis nem örülnék az ő helyében. - Az ajtóból még
egyszer visszafordult. - Ne búsulj, Cass! - Azzal a fejébe nyomta
Stetson-kalapját, és kilépett.
Cass a becsukódó ajtót nézte, aztán lehunyta a szemét. Biztos
volt benne, hogy soha többé nem látja Sandyt. A férfi viselkedése
hirtelen megváltozott, de az övé is. Végül is nem történt más, csak
véget ért egy kis közjáték. Ő hazamegy, megerősíti a kapcsolatát
Dannel, és amilyen hamar csak lehet, hozzámegy feleségül.
A rezervátumban töltött szabadság alatt, annak ellenére, hogy
dolgozott, kipihente magát. Idegileg jobb állapotban van, mint
bármikor az utóbbi hónapokban. Soha nem fogja elfelejteni a
kórházban átélt szomorú eseményeket, de most már kicsit
elfogulatlanabbal szemlélte őket.
Szívesen itt maradna, hogy megtudja, mire vezetnek a
nagynénje erőfeszítései, és hogy segítsen Daisynek, akár bekerül a
kórházba, akár nem. Az ő helye azonban Phoenixben van. Most
már elég érett ahhoz, hogy élje a maga életét és szembenézzen az
ottani nehézségekkel.
 9
Rohantak a napok, miután visszatért a városi kórházba. Megint
a kedvenc helyén dolgozott, a gyermekosztályon. Dan szívélyesen
fogadta, és minden félreértést elfelejtettek. Munka után gyakran
jártak vacsorázni a városba, vagy valami csendes, környékbeli
vendéglőbe. Cass soha nem beszélt a sivatagban töltött időről, de
Dan nem is kérdezett semmit a rövid szabadságáról.
Egy forró délutánon, három héttel a hazatérése után Cass épp a
gyógyszereskocsit készítette elő a nővérszobában. A látogatási idő
már véget ért, az osztály elcsendesedett. Hirtelen motorzúgást
hallott kintről, s ahogy az ablakhoz lépett, egy öreg, szürke katonai
helikoptert pillantott meg. Egy másodpercre mintha megállt volna
fent a levegőben, aztán megfordult, felemelkedett, és elsuhant a
háztetők fölött.
Cass addig bámult utána, míg el nem tűnt a szeme elől.
Gyakran gondolt a nagynénjére, Bolton doktorra, Daisyre és a
többiekre, de Sandy Russelt megpróbálta elfelejteni. Ahányszor
csak felbukkant az emlékeiben, igyekezett elhessegetni. A puszta
gondolattól, hogy nem sikerül elfelejtenie, kényelmetlenül érezte
magát. Sandy csak egy futó ismeretség volt, semmi több. A
helikopter látványa azonban újra közel hozta, s ahogy eszébe jutott
a csókja, önkéntelenül megérintette az ajkát.
- Helló, szépségem... hozzád beszélek! - hallott hirtelen egy
ismerős hangot a háta mögül. Megfordult, és felnézett a magas,
jóképű, fehér köpenyes alakra.
- Jaj, Dan... azt hiszem, elábrándoztam egy kicsit!
Dan félretolta a gyógyszereskocsit, és ránézett.
- Menjünk el valahová ma este, Cass...
Cass félrehajtott fejjel nézett fel rá.
 - Azt hittem, ügyeletes vagy ma este! Nem baj, ha egy este nem
találkozunk, még egy életen át láthatjuk egymást. - Kérdőn nézett
fel Danre, s hogy az csak vállat vont, felvonta a szemöldökét.
- Találtam valakit, aki helyettesít. Al Jenkins vállalta
Hallottam, hogy Mesában rodeó lesz... mit szólnál hozzá, ha ott
vacsoráznánk, aztán megnéznénk?
- A rodeót? - meredt rá csodálkozva a lány. Dant eddig
semmiféle sport nem érdekelte, és amikor ő egyszer az mondta,
hogy szeretne megnézni egy rodeót, Dan azt felelte hogy barbár
dolog a vadlovak betörése.
- Csak egy ötlet volt, Cass - vonta meg a vállát a férfi. -
Szükségünk van néha egy kis kikapcsolódásra. Légy őszinte mióta
visszajöttél, egyik randevúnk sem volt olyan, min azelőtt.
Ez új volt Cass számára. Eltekintve azoktól a rövid
pillanatoktól, amikor ábrándozáson kapta rajta magát, azt hitte
hogy a kapcsolatuk ugyanolyan problémamentes, mint az előtt.
Mindenesetre esküvőről Dan azóta sem beszélt...
- Sok mindent meg kellene beszélnünk, Dan. Gyere e hozzánk
vacsorára ma este! A család nem lesz otthon, színházba mennek
Lindával. Mit szólsz hozzá? - A hátuk mögül hallatszó neszre Dan
megfordult, és rámosolygott a kis nővértanulóra, aki megállt az
íróasztal mellett.
- Helló, Betsy, mindenki rendesen viselkedik veled?
A kis szőke gyors pillantást vetett Cassre.
- Nem olyan rendesek, mint szeretném, Danny!
Egy hónappal ezelőtt ezek a szavak féltékenységet ébresztettek
volna Cassben, most viszont tökéletesen hidegen hagyták.
- Dolgozol ma este? - kérdezte a lány Dant.
Cass úgy látta, mintha Dan tetőtől talpig végigmémé a lányt.
- Még nem döntöttem, de valószínűleg igen...
A nővértanuló kifelé indult.
- Később talán még találkozunk. Én éjfélig dolgozom.
Mikor Dan visszafordult Casshez, megvonta a vállát.
- Bocsánat! - dünnyögte. - Helyes lány... az egyik barátom
húga. és még egészen új itt. Hol is tartottunk? Ja igen, a
vacsoránál. Tudod, Cass, azt hiszem, mégiscsak jobb lenne, ha
végigcsinálnám az ügyeletet ma este. A1 az utóbbi időben
többször is helyettesített, talán jobb, ha nem élek vissza a
jóindulatával.
- Értem... - bólintott Cass. - Máskor is beszélgethetünk.
- Nem jössz le egy kávéra a büfébe? - kérdezte Dan. - Ha olyan
sürgősen akarsz beszélni velem, ott is megtehetjük.
Olyan keményen kopogtak a szavai, hogy szinte fájt. Mindig
ilyen nyers... ilyen arrogáns volt?
- Most nem hagyhatom itt az osztályt, Dan, te is tudod.
Mikor Dan elment, Cass alig tudott odafigyelni a munkájára, de
a telefon csengetése visszatérítette a valóságba. Új beteget hoztak,
és mivel épp ő volt a felelős az egész osztályért, mindent neki
kellett előkészítenie. Elküldött egy ápolót a folyosó túlsó végére a
különszobába, hogy húzzon tiszta ágyneműt. A gyereket akut
vesegyulladással hozták be, ahogy az orvos jelezte, és Cass már a
gondolatba is beleborzongott. Épp ebben a pillanatban lépett be a
nővérszobába a kis nővértanuló.
- Nem találom a lázmérőt - fordult Casshez, aztán észrevette az
új kórlapot az asztalon. - Új beteg?
Cass bólintott.
- Igen, egy tízéves kisfiü akut vesegyulladással. A százkettesbe
kerül, ha megjön. Dr. Hunt betege.
Mihelyt az ápoló felhozta a gyereket a felvételi osztályról és
lefektette az ágyba, Cass felhívta az osztályos orvost, aztán a
kórterembe sietett, hogy megnyugtassa a kisfiút és aggódó szüleit.
A gyerek üveges tekintettel nézett fel rá.
- Helló, Jimmy! - szólította meg Cass. - Miss Fleming vagyok.
Valószínűleg sokat fogsz látni, amíg itt leszel. Én fogom a
gyógyszert beadni neked, és gondoskodom arról, hogy minden
rendben legyen körülötted, és néha talán csak úgy benézek, hogy
sakkozzunk egyet, ha a doktor úr megengedi - tette hozzá
mosolyogva.
 A kisfiú arca felengedett, és megpróbált mosolyogni. Cass
érezte, hogy remeg az ajka, mert a kisfiú sötét szemei Daisy-re
emlékeztetik. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a sivatag
emlékét. Az már a múlt, Jimmy pedig a jelen.

Teltek a napok, de mintha egyre hosszabbak lettek volna. Cass

gondosan végezte a munkáját, de úgy érezte, mindig ugyanaz.
Elkíséri az orvosokat a viziten, rutinfeladatokat Iát el, és
végrehajtja az utasításokat, mindig csak az utasításokat.
Bármennyire is felejteni akart, egyre gyakrabban gondolt Bolton
doktorra és a klinikájára. Ott felelősség terhelte... és ott úgy érezte,
sokkal fontosabb feladatot Iát el.
Mintha Dan is megváltozott volna. Nem beszélt a jövőről, s ez
a jövő egyre inkább kérdőjellé vált Cass számára. Eleinte nem is
fogta fel, milyen önző Dan... vagy csak nem akarta felfogni? A
család is észrevette, hogy megint pattanásig feszültek az idegei.
Nem is csodálkozott, amikor egy este, vacsora után az édesanyja
egy javaslattal állt elő.
- Cass, látjuk, hogy nem vagy boldog. Édesapád meg én nem
akarunk kíváncsiskodni, de ha valamiben segíthetnénk... - Tejszínt
töltött a kávéjába, aztán hosszasan kavargatta, de közben
egyfolytában a lánya arcát figyelte. - Olyan boldog voltál, amikor
hazajöttél Normától! Miért nem írsz neki, hogy megkérdezd, mi
újság arrafelé?
Cass rámosolygott a szüleire. Drága anya! Soha nem tudott
semmit eltitkolni előle!
- Talán igazad van, írok Norma néninek. Szeretném tudni, mi
újság a sivatagban.
Apja egy darabig tűnődve nézte, aztán félrehajtotta ősz fejét.
- Mi a helyzet Dannel? Vagy nem tartozik rám, drágaságom?
Cass lenézett a kezére, és megforgatta a jegygyűrűjét, aztán
lehúzta, és a fény felé tartotta.
- Visszaadom neki - szólalt meg végül. - Dan nagyon
megváltozott...
 Anyja arcán elmélyültek a ráncok, és megrázta a fejét.
- Nem, azt hiszem, inkább te változtál meg, Cass.
Igaza van! Megváltoztatta a sivatagban töltött idő, és nem
nyugodhat meg addig, míg nem kap hírt Daisyről, Bolton
doktorról, Louise-ról... és Sandyről. Semmi értelme tovább
tiltakozni ellene. Sandy Russel fontos a számára, sőt, nagyon
fontos! Igen, ír a nagynénjének, és megkéri, hogy azonnal
válaszoljon.

Három nap múlva megérkezett Norma Fleming válasza Cass

levelére. Cass azonnal észrevette, mihelyt hazajött a kórházból.
Édesanyja odatette a levelet mindjárt a bejárat mellett álló
márványasztalkára az állólámpa alá, ahol nem lehetett nem
észrevenni. Alig csukta be maga mögött az ajtót Cass, már rohant
is elő a nappaliból Linda.
- Levelet kaptál Norma nénitől! Bontsd fel gyorsan, Cass!...
Annyit meséltél az ottani emberekről, hogy most már én is
kíváncsi vagyok, mi van velük. A mama azt mondta, hogy esetleg
odamehetnénk... - Izgatottan ugrált Cass körül, de ő szó nélkül
felvette a levelet, és felfelé indult a lépcsőn.
- Majd elmesélem, mit írt, Lin! Előbb kicsit kifújom magam.
aztán lezuhanyozok.
A húga felnyögött.
- Hogy bírod ki? Én azonnal felbontanám. Nem értelek! - rázta
értetlenül sötét fürtjeit Linda.
Cass alig csukta be maga mögött a szobája ajtaját, feltépte a
borítékot, és elolvasta a levelet. Utána leült az ablak mellé a
hintaszékbe, kétségbeesetten törve a fejét a levél tartalmán.
- Jaj, nem! - nyögött fel. Aztán még egyszer elolvasta a levelet.

„Drága Cass,
Nagyon örültem, hogy hírt kaptam rólad. Már régóta akartam írni
neked, de nem szeretek rossz hírt közölni. Mióta elmentél,
rengeteg baj történt. Kérdezted, mi újság Daisyvel. Nincs jól.
Bolton doktor és a Törzsi Tanács még mindig próbálja rávenni a
nagyanyját, hogy engedje bevinni a kórházba. Fogalmam sincs, mi
lesz a vége. Bolton doktor megfenyegette, hogy szükség esetén
elraboltatja a gyereket. Amikor múlt vasárnap találkoztam vele,
Daisy érdeklődött utánad, és nagyon sírt, amikor megmondtam
neki, hogy nem jössz vissza.
Bolton doktor túl van terhelve, és összeomlott a múlt héten. A
mentőszolgálat egyik pilótája vitte be kivizsgálásra a wordoni
kórházba, ahol azt mondták, hogy kevesebbet kellene dolgoznia,
és néhány napig pihennie kellene, de te is tudod, milyen. A
betegeinek szükségük van rá, ő pedig a világ minden kincséért
sem hagyná magukra őket, amíg leheletnyi életerő pislákol benne.
Hiányzol neki, Cass.
Louise Beh végleg eldöntötte, hogy nem megy el a
nővérképzőbe. A családja ellenzi, és ő hallgat rájuk. Kár, mert
nagyon szeretett volna ápolónő lenni.
A többiek úgy vannak, mint eddig. Fogalmam sincs, mit csinál
Sandy. Nem sokkal azután, hogy elmentél, volt egy kisebb
repülőszerencsétlensége egy indián tanulópilótával. Sandy a
szabadidejében leckéket ad. Nem tudom, mi történt pontosan.
Szerintem a tanuló valamitől megijedhetett, és elveszthette a fejét.
Mindketten súlyos sérüléseket szenvedtek, de nem volt időm
meglátogatni Sandyt a kórházban. Úgy tudom. egyelőre hazament
a családjához, amíg teljesen fel nem épül.
A leveledből úgy éreztem, mintha vágyódnál a Föld eme kietlen
vidéke után. Jól éreztem? Bolton doktor üzeni, hogy a nővérállás
még mindig betöltetlen, én pedig nagyon örülnék egy állandó
lakótársnak.
Szeretettel:
Norma nénéd”

Cass többször is elolvasta a levelet, míg megérlelődött benne az

elhatározás. Eddig kételyei voltak a jövőt illetően, de most már
elhatározásra jutott. Az íróasztalához lépett, s a fiókból egy
levélpapírt húzott elő. Egy ideig tűnődve rágcsálta a tolla végét,
aztán írni kezdett:

„Kedves Norma néni!

Visszamegyek a sivatagba...”
 10
Cass egy viharos napon érkezett vissza a nagynénje
lakókocsijához. A hegyekben ömlött az eső, s a kiszáradt
folyómedrek megteltek vízzel. Cassnek még éppen sikerült
átjutnia a keskeny gázlón, mielőtt lezúdult a hatalmas víztömeg,
de nagyon megrémült.
Még akkor is halottsápadt volt. amikor estefelé megérkezett
Norma néni guruló otthonához. Az eső elállt, és a sivatag
felfrissült. Még mielőtt az ajtóhoz ért, belülről felrántotta a
nagynénje.
- Isten hozott! - kiáltotta. - Jaj, Cass olyan boldog vagyok, hogy
visszajöttél! Már elújságoltam a jó hírt Bolton doktornak, és egész
megfiatalodott az örömtől. Gyere be, egyél valamit! Rád fér egy
ilyen hosszú út után.
Már a vacsora végénél tartottak, amikor Norma megszólalt,
mintha csak olvasna Cass gondolataiban.
- Sandyről nem sokat tudok, de azt mondják, jól van. Súlyos
sérülései voltak, amikor lezuhant azzal az indiánnal, de ismered
Sandy Russelt. Nem tudom, minek kellene történnie, hogy ne élje
túl. Bolton doktor és a mentőosztag hamarosan visszavárja. Én is
alig várom, mert hiányzik a fiú.
- Tudom, Norma néni, nekem is hiányzott, amíg Phoenix-ben
voltam. - Felemelte bal kezét, amelyen már nem volt ott a gyűrű. -
Egyszerűen nem ment a dolog Dannel. Én mindent megpróbáltam,
és azt hiszem, ő is, de valahogy mégsem jött össze. Nem tudom,
melyikünk változott meg, ő vagy én... vagy mind a ketten.
mindenesetre csalódást okozott. Mindig nagyon biztos voltam
abban, hogy remek orvos lesz belőle, de most már nem hiszek
benne annyira. - Megvonta a vállát, belapátolta a tányéron maradt
gyümölcssalátát, aztán tovább kérdezett: - Mi van Daisyvel?
Norma halkan felsóhajtott.
- Attól tartok, semmi sem változott. Jaj, milyen boldog lesz
Louise, ha meglát! Úgy érzem, szüksége van rád, hogy támogasd
az elhatározását, mert a családja mindent megtesz, hogy lebeszélje
a nővérképzőről. Louise apja kuruzsló, és egyszerűen képtelen
megérteni, hogy a lánya iskolába akar járni, hogy megtanulja a
fehér ember tudományát, ahogy ő mondja. Mindig ugyanaz a
probléma, a generációk ütközése. Szerintem Louise ápolónőnek
született.
- Igazad van - bólintott Cass. - Örülök, hogy megint itt vagyok.
Holnap beszélek Louise-zal. Majd meglátom, hátha rá tudom
beszélni, hogy mégiscsak fogadja el az ösztöndíjat!

Cass mindjárt másnap reggel kihajtott Louise Beh kis házához,

amely a hegy lábánál állt. Meleg nap volt, de mintha kicsit
felfrissült volna a levegő a tegnapi esőtől. A háztól nem messze a
család juhnyája legelészett a kopár sziklákon, és ahogy Cass
közeledett, kilépett az ajtón Louise.
- Micsoda meglepetés! Nem is tudtam, hogy visszajön a
rezervátumba! Itt is marad?
- Igen. Addig maradok, amíg szükség lesz rám, Louise. Mit
hallok magáról? Nem akar nővérképzőbe menni? Azt hittem, már
döntött!
Árnyék suhant át Louise szép arcán.
- Az én véleményem nem változott meg, csak a családom
lázadozik, amiért ápolónő akarok lenni. - Betessékelte Casst a
házba. - Jöjjön be egy csésze kávéra, majd mindent megbeszélünk!
Talán maga meg tudná győzni az apámat, hogy semmi rosszat nem
akarok. Ő még mindig azt hiszi, hogy a homokba rajzolt képek és
az ének elriasztják a gonosz szellemeket, és attól meggyógyulnak
a betegek. Gyerekkoromban én is hittem benne, de a fehér ember
iskolájában megtanultam. hogy nem így van.
A tiszta kis kunyhóba lépve Cass csodálkozva nézett végig a
szépen húzott függönyön és a többi modem berendezési tárgyon.
- Felteszem a kávét! - állt fel Louise. - Rögtön jövök!
Cass a párnázott széken ülve szórakozottan játszadozott a
csinos huzat bojtjaival, míg körülnézett a szobában. A falakon
gyümölcsöket és virágokat ábrázoló csendéletek, s a két ablak
között naptár függött az alacsony könyvespolc fölött. Nem volt
egyetlen indián kép sem. A kis szoba padlóját szinte teljesen
befedte a piros, kék és sárga fonalból szőtt szőnyeg. Cass magában
megállapította, hogy a szobában egyetlen tárgy sem árulkodik
arról, hogy a ház lakói indiánok.
Louise a kávéval és egy tányér ínycsiklandozó kinézetű, kék
színű aprósüteménnyel tért vissza.
- Remélem, ízleni fog! - magyarázta Cassnek, miközben
kitöltötte a kávét. - Mi bah dotlizhnek hívjuk. Az apám kedvenc
étele. - Cass felé nyújtotta a tányért, aztán ő is kivette a legkisebb
darabot, és mosolyogva rágcsálni kezdte.
- Nagyon finom, Louise!
- Kék gombócokat is szoktam csinálni. Meg kell kóstolnia
egyszer! Télen gömbölyűre formázom, nyáron laposra. Apám
akarja így, mert a gömbölyű forma bajt hozhatna ránk. - Louise
mosolyából Cass megértette, hogy a lány csak az apja kedvéért
tartja be a régi szokásokat. - Apámnak nem tetszik az én
otthonom, és a hagyományos viseletét is csak az ő kedvéért
hordom. Ott hátul van a saját kunyhója. Egy kicsit később
odamehetnénk hozzá beszélgetni.
Kortyolgatták az erős kávét, eszegették a kék süteményt, s
közben Cass a városi kórházbeli munkájáról mesélt, míg végül
Bolton doktor klinikájára terelődött a szó.
- Nagyon szeretem a doktort - mondta Louise. - Boldog lehet,
hogy mellette dolgozhat!
- Fogadja el az ösztöndíjat, Louise, tanuljon, és akkor maga is
dolgozhat a klinikán!
Az indián lány megrázta a fejét.
- Csak az apám akarata ellenére tehetném. Jaj, Cass, annyira
szeretném! Egyszer már majdnem elmentem innen. Rajtam kívül
nincs itt senki, csak az apám, aki már öreg, meg a néném, Dezbah.
Házvezetőnő egy farmon a rezervátumon kívül, és csak egy héten
háromszor jön ki ide. - Kávét töltött Cassnek és magának, és
odakínálta a süteményt. - Néhány héttel ezelőtt már
összecsomagoltam a holmimat, de akkor Dezbah néni a szokottnál
korábban hazajött, fájt a feje, és nem hagyhattam egyedül. -
Szomorúan felsóhajtott. - Azt hiszem, az én tanulásomnak
befellegzett. - Hirtelen témát váltva felkiáltott: - Jaj... hát maga
ismeri Sandy Russelt! Dezbah néni a Callahan-farmon dolgozik. A
balesete óta Sandy gyakran jár oda Mary Jo Callahanhez. Úgy
tudom, Mary Jo kisegített a kórházban, amikor Sandy a balesete
után odakerült. A nagynéném azt mondja, lehet, hogy
összeházasodnak.
A hír úgy érte Casst, mintha bomba csapott volna a kis házba.
Sandy nősülni készül? Miért csodálkozik ennyire? Vagy talán
csalódott? Sandy jóképű fickó, és aligha akar örökre agglegény
maradni. Az ajkába harapott.
- Cass... valami baj van? - Louise felállt, és aggódva nézett rá
sötét szemeivel. - Olyan sápadt!
- Nincs semmi baj - rázta meg a fejét Cass. - Ne menjünk át
beszélgetni az édesapjához, Louise? Nemsokára vissza kell
mennem a klinikára. Bolton doktornak szüksége van a segítségre.
Norma néni azt mondja, hogy túl sokat dolgozik, és nem vigyáz
eléggé az egészségére.
- Tudom. Én is észrevettem, hogy nagyon fáradtnak látszik az
utóbbi időben.
A hátsó ajtón át kiléptek az apró kunyhóból, és a homokos
udvaron álló másik kis kunyhó felé indultak.
- Apa!... - szólt be halkan Louise. - Vendégünk van!
Magas, egyenes tartású, hófehér hajú öregember tűnt fel a
kunyhó ajtajában. Louise sietve bemutatta Cassnek Hosteen Beht,
s a férfi Cass felé nyújtotta erős, barna kezét.
- Yahteh-hey! - üdvözölte. - Már sokat hallottam a gyógyító
varázslatairól. A lányom azt hiszi, hogy nagyon boldog lenne, ha
ugyanazt a munkát végezné, mint maga. Magának mi a
véleménye?
Az óriás kicsit ijesztő volt, de Cass bátran bólintott.
- Én is azt hiszem, Hosteen Beh! Én mindig boldog voltam, ha
segíthettem az embereknek meggyógyulni. Louise-t is boldoggá
tenné.
- És az apja... elégedett azzal, amit csinál? - kérdezte komoran
az indián.
- Ó, hogyne! - mosolygott rá Cass. - Mikor megkaptam a
diplomámat a nővérképzőben, eljött az apám és az anyám is.
Apám azt mondta, életében nem volt még olyan büszke, mint
akkor. Biztos vagyok benne, hogy maga is így lesz vele, amikor
Louise megkapja a diplomáját.
Az öregember átható pillantást vetett rá, aztán felé nyújtotta
hatalmas kezét.
- Ki tudja szedni a szálkát a kezemből?
Cass megnézte gyulladt tenyerét, s látta, hogy már
elgennyesedett a seb.
- Igen, ha hagyja - bólintott.
- Már megpróbáltam a magam módszerével, de nem sikerült, és
egyre jobban fáj a kezem. - Az öregember úgy nézte a karcsú,
fiatal nőt, mintha el sem tudná képzelni, hogy egy ilyen
pihekönnyű kis alak csodát tudjon tenni, de azért bólintott. - Látni
akarom, mire tanították meg az iskolában, ifjú hölgy!
Cass Louise-ra nézett.
- A kocsi hátuljában van az orvosi táskám. Idehozom, és
kiszedem a szálkát. Adok egy fertőtlenítő kenőcsöt, és néhány nap
alatt elmúlik a gyulladás.
- Hallod, apa? - bólintott Louise.
- Majd meglátjuk... - rázta a fejét kétkedve az öregember.
Nem sokkal később Cass már búcsúzkodott is. Louise
végignézte, ahogy ellátja az apja kezét. Hosteen Beh kételkedett.
hogy az a „zsír” elmulasztja a fájdalmát. Mindenesetre
beleegyezett, hogy kipróbálják.
Majdnem dél lett. mire Cass a klinikára én. Eszébe jutott, hogy
talán ebédet kellene főznie az orvosnak, mielőtt bemegy a
rendelőbe. Jó lenne nyugodtan elbeszélgetni vele egy kicsit. Talán
Daisyről is vannak újabb hírei... és esetleg Sandyről és a
szerelméről is mond valamit. A gondolattól .fájdalmasan
összerezzent. Igazán kíváncsi Mary Jo Callahanre?
Nagyot sóhajtott. Egyértelmű a válasz, nem. Mikor Louise a
farmer lányáról mesélt, heves féltékenység ébredt benne. Nem
akart tudomást venni az okáról, de most már nem leplezheti
önmaga elől. Nemcsak a nagynénje. Daisy vagy Bolton doktor
miatt jött vissza a sivatagba, hanem azért is, hogy viszontlássa
Sandy Russelt. Egyszerű a magyarázat, hogy miért. Szerelmes a
fiatal pilótába!
Napokig nem hagyta nyugodni a felismerés, hogy Sandy többet
jelent a számára, mint amennyit Dan valaha is jelentett.
Keményen dolgozott a klinikán, különösen, ha Bolton doktor
úton volt. Jó volt újra itt lenni, de mégsem olyan, mint ahogy
elképzelte. Valami hiányzott. Egy nap, amikor nem volt tanítás az
iskolában, Norma nénivel kimentek Mary Blankets kunyhójához,
de üresen találták, sőt, nyoma sem volt, hogy az utóbbi időben járt
volna erre valaki.
- Az utóbbi időben nagyon sokan szorongatták az
öregasszonyt... Bolton doktor, én és a Törzsi Tanács. - Norma
Fleming megrázta a fejét. - Most majd egy ideig nem mutatkozik.
Szegény Daisy...

Az indiánok között gyorsan elterjedt a hír, hogy Cass visszatért, és

Bolton doktor mellett dolgozik. A fiatalabb betegek közül sokan,
akik már ismerték, fejfájással, fogfájással és más, szemmel
láthatóan eltúlzott panaszokkal keresték fel, csak hogy
üdvözölhessék.
Egy csendes délelőtt, amikor Bolton doktor a betegeit látogatta,
Cass kicsit megpihent. Épp elment az utolsó beteg, egy rövidlátó
férfi, aki néhány hónap alatt már hatodszor jött el megvizsgáltatni
a szemét, de nem volt hajlandó szemüveget viselni. Aztán rendet
rakott a rendelőben.
Mikor elkészült, kimerülten lerogyott az asztal mellé, ledobta
fehér cipőjét, és kicsit megmozgatta a lábujjait. Hirtelen hangos
kopogás riasztotta fel. Gyorsan visszabújt a cipőjébe, és az ajtóhoz
szaladt. Mikor kinyitotta, egy porlepte kis alak zuhant tántorogva
és zokogva a karjai közé.
- Daisy! - szorította magához Cass a lázas kis testet. -
Kicsikém, mi történt? Honnan jössz? - Kinézett az ajtón, de sem
lovat, sem kocsit nem látott semerre.
- Ideszöktem magához... segítsen rajtam! - zokogta a kislány. -
Rosszul érzem magam... a nagyanyám kényszerített, hogy
mérföldekkel odébb költözzünk a kunyhótól... - Megrebbent a
szemhéja, aztán összecsuklott.
Cass felkapta a gyereket, és bevitte a rendelőbe. Lefektette a
vizsgálóasztalra, és mindenekelőtt a pulzusát és a légzését
ellenőrizte. Gyakorlott szeme látta, hogy Daisyt azonnal kórházba
kell szállítani. Nagyon sok folyadékot vesztett, és aligha evett
sokat az utóbbi időben.
Cass elgondolkozva harapdálta a szája szélét. Bolton doktor
csak két-háront óra múlva jön vissza.
Neki kell döntenie.
Vizes borogatást tett a gyerek homlokára, és a rádióhoz lépett.
Hamarosan sikerült is leadnia az üzenetet a mentőszolgálatnak. A
hang, amely a hívást vette, nagyon ismerősnek tűnt.
- Cass... igazán te vagy az? Mikor jöttél vissza? Nem is tudtam
róla! Persze én is csak mától dolgozom újra.
A gyengéd hangtól Cass szíve nagyot dobbant.
- Sandy... itt dolgozom Bolton doktor mellett. Örülök, hogy
hallom a hangodat! - Örül? Mi az, hogy örül, de most fontosabb,
hogy megmagyarázza a hívás okát. - Néhány perccel ezelőtt
betántorgott a klinikára Daisy. Azt mondta, megszökött, és egész
éjjel futott, nehogy megtalálják. Elájult a kimerültségtől, és
szerintem nagyon beteg. Jó lenne, ha minél hamarabb kórházba
kerülne.
- Öt perc múlva jövök a helikopterrel, Cass, drágaságom!
Mikor befejezték a beszélgetést, Cass még egy ideig csak
bámulta a készüléket.
- Jaj, Sandy! - suttogta maga elé. - Úgy szeretnélek
viszontlátni... szükségem van rád! - Lehunyt szemmel gondolt
vissza Sandy csókjára. Bárcsak sose ment volna el a sivatagból,
akkor most nem lenne a jegyese Mary Jo Callahan!
Mi lett volna... most már fölösleges ezen tépelődnie, különben
is van fontosabb dolga. Visszaszaladt a kislányhoz, hogy
előkészítse a repülőútra a wordoni kórházig.
Daisy szempillája megrebbent, és kinyitotta a szemét, amikor
Cass lemosta sovány kis karjait és lábait. Fel akart ülni, de Cass
szelíden visszanyomta.
- Még egyszer isten hozott, Daisy! - mondta, igyekezve nem
kimutatni nyugtalanságát. - Örülök, hogy látlak! Nagyon sokat
gondoltam rád. Hol voltál, kicsikém?
Könnyek szöktek a szemébe, annyira emlékeztette Daisy
hatalmas, fekete szeme a haldokló Judy tekintetére.
- A nagyanyámnak új kunyhója van. Én nem akartam
odamenni, de anyám azt mondta, hogy mennem kell. - Hangosan
felnyögött. - Úgy fájt mindenem... - Elkínzottan rázta a fejét a
párnán. - Nem akarok visszamenni - suttogta. - Nem akarok...
Cass lehajolt, hogy megcsókolja a homlokát. Mintha
valamelyest csökkent volna a láza a borogatástól.
- Hamarosan meggyógyulsz, kicsikém! Sandy már jön a
helikopterrel, és elviszünk a hegyen át a nagy wordoni kórházba,
ahol meggyógyítanak.
- Meg fog látogatni? - aggodalmaskodott Daisy.
- Persze, és Bolton doktor is. Egy-kettőre egészséges leszel,
aztán majd meglátjuk, hogy ősztől járhatsz-e iskolába!
- Nagyon szeretnék! - derült fel a kislány sovány arcocskája.
Visszhangozva csapódott a klinika ajtaja.
 - Nem is hallottam a helikoptert, de biztosan Sandy az. Várj itt,
majd Sandy beemel a helikopterbe. Mit szólsz hozzá?
- Úgy fogok repülni, mint egy sas - bólogatott a kislány.
Cass kisietett a váróba. Földbe gyökerezett a lába, ahogy
megpillantotta a dühösen szikrázó szemű nagyanyát, Mary
Blanketset.
- Itt van Daisy? - kérdezte gorombán az öregasszony.
Cass érezte a feszültséget.
- Mrs. Mary Blankets, Daisy nagyon beteg, és beviszem a
kórházba.
Az asszony mutatóujjával fenyegetőzve közelebb lépett.
- Nem! Majd a varázsló énekel neki, és attól meggyógyul.
Hagyja békén a gyereket!
Casst félelem járta át. Amilyen izgatott az öregasszony, még
erőszakra is képes lehet. Bárcsak fel tudná tartóztatni valahogy,
amíg Sandy megérkezik! A fülét hegyezve hallgatózott,
reménykedve, hogy meghallja a klinika fölött a helikopter zúgását,
de a csendet csak az öregasszony ziháló lélegzete törte meg.
- Hol van Daisy? Azonnal magammal viszem... - indult a
rendelő felé Mary Blankets.
Cass minden félelmét félretéve elállta az útját.
- Várjon!... Hadd magyarázzam meg, milyen a kórház, és mit
tudnak ott tenni Daisyért.
Az öregasszony csak a fejét rázta, és mintha még jobban
elmélyültek volna a ráncok az arcán.
- Elviszem...
Épp félre akarta lökni Casst, amikor a szomszéd szobában a
rádióból váratlanul megszólalt Sandy hangja.
- Minden rendben, Cass? Egy perc múlva leszállók...
Mary Blankets megdermedt, mintha földbe gyökerezett volna a
lába. Hitetlenkedve bámult az üres szobára. Cass észrevette zavart
tekintetét, és gyorsan igyekezett kihasználni a pillanatnyi előnyt.
- Az égből jön a hang - mondta. - A Madárember, Sandy
Russel. Útban van a klinika felé, hogy elrepítse Daisyt a kórházba,
ahol megkapja a gyógyszert, amitől meggyógyul. - Most már
hallotta is a fejük fölött a helikopter zúgását. - Hallja, már jön is!
Az öregasszony szemei tágra meredtek a rémülettől.
- Varázslat... Égi hang... - dünnyögte zavartan. Odatántorgott az
első székhez, mereven leült, és úgy bámult a mennyezetre, mintha
arra várna, hogy a helikopter a tetőn át be fog jönni. Cass látta,
hogy összekulcsolja a kezét az ölében.
- Csoda! - suttogta rémülten.
Cass átment a kis beteghez. Igen, csoda, gondolta magában. Az
öregasszony szerencsére babonás. Milyen jó, hogy Sandy épp
abban a pillanatban szólalt meg! Ki tudja, mi történhetett volna?
Igen, egy pillanatra megrémült az öregasszonytól, ahogy a
nagynénje is megijedt egyszer egy másik babonás asszonytól. Már
csak azon imádkozott, hogy a nagyanya félelme Sandy hatalmától
elég erős legyen ahhoz, hogy biztonságban elvihessék Daisyt a
kórházba.
Még mielőtt Sandy belépett volna a klinikára, Mary Blankets
besurrant a rendelőbe, megállt a vizsgálóasztal lábánál, és
szótlanul figyelte a kislányt. Cass erősen szorította Daisy kezét,
jelezve, hogy minden rendben van. Mikor megszólalt a csengő,
kikiabált:
- Gyere be, Sandy!
Mélységes megkönnyebbülést érzett, amikor a magas,
határozott fellépésű fiatal pilóta belépett. Észrevette, hogy kicsit
sántít, és amikor üdvözlésképpen rámosolygott, egy vörös
sebhelyet is felfedezett a jobb arcán. Majd később, ha Daisy már
biztonságban lesz, kikérdezi a balesetéről, de most a gyerek
fontosabb.
- Helló, kislány! - üdvözölte Sandy Daisyt. - Kész vagy? Velem
repülsz a felhők fölé?
- Mint a madarak, Madárember! - próbált mosolyogni a kislány.
Sandy a karjába kapta, mint a pelyhet, de olyan gyengéden,
mintha attól tartana, hogy eltörik.
- Menjünk! - mondta Cassnek, futó pillantást vetve az
öregasszonyra.
Cass gyorsan üzenetet firkált Bolton doktornak, aztán követte
Sandyt a helikopterhez, beszállt, és az ölébe vette Daisyt. Mary
Blankets is ott termett mellettük, és szótlanul bámult felfelé a
pilótafülkére. Cass látta, hogy könnyes a szeme.
- Vigyék el Daisyt a városba, hogy megint egészséges legyen!
Aztán majd járhat iskolába, mint a többi gyerek... - Az
öregasszony megfordult, és rozoga lovaskocsija felé indult a
homokban. Cass és Sandy figyelte, ahogy felmászik, és lassú
ügetésre ösztökélte a sovány, horpadt hasú lovat. Vissza sem
nézett, amikor felbődült a motor és a helikopter a levegőbe
emelkedett.
Bármilyen gyenge volt is Daisy, felült, hogy lássa a tájat. Még a
lélegzete is elakadt, amikor mélyen lent megpillantott egy
birkanyájat, aztán hangosan felkacagott, amikor egy indián lovas
felnézett rájuk és integetett. Cass szorosan átölelte a kislányt.
Csodálkozni fog a nagynénje, ha majd elmeséli neki, mi
minden történt ma! Biztosan eltart majd egy ideig, míg Daisy
rendbe jön, de az orvostudomány mai fejlettsége mellett,
megfelelő táplálkozással és kellő akaraterővel felgyorsítható a
gyógyulás folyamata.
Daisy végül Cass vállára hajtva a fejét, elaludt. Cass csak most
mert Sandyre nézni. Mintha megérezte volna a tekintetét. Sandy
feléje fordult, és olyan melegen mosolygott rá, hogy Cass szíve
nagyot dobbant. Gyorsan elfordította a fejét. Szinte fáj, mennyire
szereti. Hogy fogja kibírni az életet itt a sivatagban, ha Sandy mást
vesz feleségül, és ráadásul még időnként együtt is kell vele
repülnie...?
A helikopter hirtelen lejjebb ereszkedett, és egy pillanatra
megállt egy farm fölött. Ahogy Cass lenézett, egy Stetson-
kalappal integető lovast látott. Mikor jobban megnézte, azt is látta,
hogy nő.
- Ez Mary Jo Callahan - magyarázta Sandy. - Remek lány, meg
kell ismerned!
 Cass kicsit mereven bólintott. Egyáltalán nem vágyott arra,
hogy megismerje Sandy választottját.
Szerencsére hamarosan megérkeztek Wordonba. Sandy leszállt
a kórház udvarára, és már jöttek is az ápolók a hordággyal, hogy
bevigyék Daisyt. Sandy és Cass követte őket. Csak akkor indultak
el, amikor az ügyeletes orvos megvizsgálta a kislányt, felvitette a
gyerekosztályra és egy külön szobába helyeztette, ahol addig
marad, amíg nem javul az állapota.
- Mit szólnál egy kávéhoz és egy süteményhez? - fordult
Casshez Sandy. - Remek áfonyás süteményük van. Tudom, mert
gyakran eszem itt a büfében. Na, mit szólsz hozzá?
Cass nem is tagadta, hogy éhes, és örült, hogy Sandy közelében
lehet.
- Szívesen! - bólintott. - Legalább megtudok valamit a
balesetedről.
Sandy belekarolt, és a büfé felé vezette. Az érintésétől Cass
egészen elgyengült. Örült, amikor leülhetett. Sandy után nézett,
ahogy a pult felé igyekezett a kávéért és a süteményért. Milyen
vonzó... és milyen kedves! Mennyi együttérzés van benne! Dan
biztosan túlságosan szakszerűen bánt volna Daisyvel. Persze
rendes lett volna hozzá, és mindent megtett volna, hogy
meggyógyítsa... hacsak nem zavarta volna meg a dolog az egyéb
terveit. Dan aligha érezte volna meg, milyen törékeny szív dobog
Daisy kis mellében. Most már biztosan tudta, hogy Danben soha
nem lett volna elég türelem ahhoz, hogy jó apa legyen, márpedig ő
otthont akar és gyerekeket. Még a gondolat is fájt, és fájt a látvány,
ahogy Sandy közeledett az asztalhoz a tálcával. Mary Jo Callahan
nem is sejti, milyen szerencséje van Sandyvel!
- Ébresztő! Látom, több száz mérföldre voltál innen, vagy még
messzebb? - csipkelődött Sandy, miközben letette elé a
süteményes tányért. - Mondd csak, miért jöttél vissza ide a
sivatagba, Cass? - leült vele szemben, és olyan áthatóan nézett rá
szürkéskék szemeivel, hogy Cass belepirult.
- Nem... előbb a balesetedről akarok hallani valamit. Súlyosan
megsérültél, Sandy?
- Eléggé - bólintott a férfi. - A doki szerint a baleset tönkretette
minden munkáját a térdemmel. Kezdheti elölről. Már nem is
szabad lovagolnom, mit szólsz hozzá? Eltört néhány bordám, itt-
ott néhány vágás, ficam és zúzódás... Legalábbis Bolton doktor azt
mondta - tette hozzá elmosolyodva.
- El tudom képzelni! - nevetett vele Cass, aztán kinyújtotta a
kezét, és végigsimított a sebhelyen. - Idővel majd ez is eltűnik? -
kérdezte.
- Azt mondták, igen - bólintott Sandy. Megfogta Cass kezét. és
a gyűrűsujjára nézett. - Még mindig a nyakadban viseled?
Cass megrázta a fejét.
-Szakítottam Dannel. - Szerette volna hozzátenni, hogy most
már azt is tudja, miért, mert őt, Sandyt szereti, de ehelyett csak
belepiszkált a süteményébe. - Finom, igazad volt!
Aztán már sikerült fesztelenül társalognia, kerülve minden
célzást a felbontott eljegyzésére. Sandyt láthatóan amúgy sem
érdekelte különösebben a dolog, egyszerűen tudomásul vette.
- Norma néni mesélte, hogy egy tanítványoddal voltál, amikor a
baleset történt. Valószínűleg az ő hibája lehetett, nem a tiéd. Ha
jól tudom, hegycsúcsnak ütközött.
- Igen. tanuló pilóta volt. Előfordul az ilyesmi, az ok nem is
fontos.
- Jellemző rád, hogy ezt mondod, Sandy Russel! Norma néni
szerint a tanuló elbambult a műszerek mellett. - Kiitta az utolsó
korty kávéját, aztán egy darabig forgatta a csészét az ujjai között. -
Azt hiszem, vissza kellene repülnünk. Szeretnék beszámolni
Bolton doktornak Daisyről. Esetleg még felnézek hozzá, hogy van.
Mi a véleményed?
- Nekem is épp ez az ötletem támadt! Gyere, menjünk!

Mikor néhány perccel később benéztek hozzá, Daisy mélyen aludt.

A gyerekosztály ügyeletes orvosa az íróasztalánál ülve a
kórlapokra írogatott, amikor Cass belépett hozzá.
 - Bolton doktor asszisztensnője vagyok, Cass Fleming -
mutatkozott be. - Mikor Sandyvel behoztuk a kis Daisyt, nem volt
alkalmam bemutatkozni.
- Aha - bólintott a magas, szőke férfi. - Bolton doktor sokat
mesélt magáról, amikor néhány héttel ezelőtt kisegített nála a
klinikán. Ezúttal végleg itt marad, miss Fleming?
- Ha segíteni tudok olyan gyerekeken, mint Daisy, akkor igen -
bólintott Cass. - Hogy van a kicsi, doktor? Már hetek óta
próbáltuk behozni a kórházba, de problémák voltak a családdal.
- Finoman fejezte ki magát! - nevetett rá a szürke szempár. -
Egyszer együtt ebédeltem Bolton doktorral, és mindent elmesélt.
Antibiotikumokat adtam Daisynek. Majd később
megröntgenezzük, és természetesen minden vizsgálatot elvégzünk,
de az ráér holnapig, míg Bolton doktor be tud jönni. Biztos vagyok
benne, hogy ő is szeretne ott lenni.
Cass bólintott.
- Nagyon köszönöm!
- Talpra fogjuk állítani - nyugtatta meg az orvos. - És egy kis
húst is rakunk a csontjaira.
Cass kiment Sandyhez, aki a liftnél várta.
- Most már legalább tudom, hogy Daisy jó kezekben van.
Beléptek a liftbe, és Sandy benyomta a földszint gombját.
- Efelől én is biztosíthatlak, Cass! Ebben a kórházban tényleg
törődnek a betegekkel, és ritkán hagyják őket egyedül. Mindig ott
van körülöttük egy nővér vagy egy ápoló. Mary Jot is így ismertem
meg. - Elmosolyodott, ahogy eszébe jutottak a kórházi emlékek.
És valószínűleg a hátadat is mesterien tudta masszírozni -
gondolta magában dühösen Cass.
A lift megállt, és kinyílt az ajtó. Cass megkönnyebbült sóhajjal
lépett ki az előcsarnokba, és Sandyvel a nyomában a kijárat felé
indult.
 11

A sivatagban hűvösebbek lettek a napok, és Cass kezdett aggódni.

milyen lesz a tél. Eszébe jutott, hogy a hegyek lábánál igen heves
hóviharok is előfordulnak. A rezervátum egy részét tavaly napokra
elvágta a hó a külvilágtól, aztán végül sikerült repülőgépről
ledobni élelmiszert az embereknek és takarmányt az állatoknak.
Ahogy most a nagynénje lakókocsijának lépcsőjén ülve figyelte
Neebaht és Joe Johnt, akik az ikrekkel labdáztak, nehéz volt
elképzelni a telet.
Tűnődve bámult a sivatag végtelenjébe. Lehet, hogy még csak
két napja, hogy Daisy betántorgott a klinikára? Mintha sokkal
régebben történt volna. Bolton doktor épp ma reggel látogatta meg
a kislányt, és nagyon elégedetten jött vissza. A megfelelő
táplálkozás, a nyugalom és a gyógyszerek megtették a magukét.
Cass sóhajtva gondolt arra, hogy a kislánynak alighanem még
hónapokig a kórházban kell maradnia, ha ugyan nem tavaszig.
Addigra talán a nagyanyja, Mary Blankcts is beleegyezik a
költözködésbe. A Törzsi Tanács tagjai elhatározták. hogy új
kunyhót építenek a családnak. Norma néni, Bolton doktor, Sandy
és Cass azon tanácskoztak, ne vegyenek-e nekik néhány birkát, a
kórház személyzete pedig megígérte, hogy adnak néhány kecskét,
hogy Daisy mindig friss tejhez jusson.
A klinikán sosem volt unalmas vagy egyhangú a munka, és
Cass szívesen dolgozott együtt Bolton doktorral. Mióta a terhek
egy részét levette a válláról, az orvos kicsit pihentebbnek tűnt.
Cass most már meg volt győződve arról, hogy helyesen döntött,
amikor visszajött.
- Sokat nem adnék érte, ha tudnám, mire gondolsz! - szólalt
meg mellette Norma néni a lakókocsiból kilépve. - Csak nem vagy
rosszkedvű? Tulajdonképpen egyfolytában ujjonganod kellene.
Daisy jobban van, és Louise Beh készül a nővériskolába...
- Norma néni... - nézett fel rá csodálkozva Cass. - Nem is
tudtam... egy szót sem szóltál! Mikor láttad Louise-t?
- Csak ma délután - nevetett Norma. - A boltba mentem
gyümölcsöt venni ma estére, és Louise épp ott vásárolt még
néhány dolgot, ami kell, fogkefét, fogkrémet, fésűt meg ilyesmit.
Két nap múlva indul az iskolába. Azt mondta, még eljön hozzád
elbúcsúzni és megköszönni a segítségedet, mielőtt elmegy. Az
apjára szemmel láthatóan nagy hatást tett az a „zsír”, amit a
gyulladt kezére kentél. Most már úgy gondolja, jó lenne, ha a
lánya is megtanulná ezeket a varázslásokat.
Cass csodálkozva rázta a fejét. Igaza van a nagynénjének.
Minden a legjobban alakul, minden oka megvan az örömre, és
mégsem boldog, legalábbis nem egészen. Természetesen örül,
hogy Daisy végre kórházba került és a nagyanyja is megenyhült
kicsit. Az is örvendetes, hogy Louise tervei végre valóra válnak,
mégis valami üresség van az életében. Talán nyomasztja a sivatag
magánya? Törte a fejét, de nem talált választ a kérdésére.
Mióta együtt bevitték a kórházba Daisyt, csak futólag látta
Sandyt. Nagyon barátságos volt, bár kissé tartózkodó. Lehet, hogy
rövidesen bejelenti, hogy feleségül veszi Mary Jot? Vajon még az
esküvőre is meghívja? Könnyen lehet. Végül is idetartozik most
már, mindenkit ismer, aki itt él, és kicsit mindannyian függenek
tőle. Nagyon sokan elmennek majd az esküvőjére. Sandy mutatott
neki egy fényképet, ahol ül a tolószékben, mögötte ragyogó
mosollyal a gyönyörű Mary Jo Callahan, hófehér nővérruhában.
Aznap, amikor visszajöttek a kórházból, Sandy hosszasan
ecsetelte a lány erényeit, ő pedig csendben hallgatta, miközben a
torkát szorongatta a düh.
Naplemente után, mikor szinte már elviselhetetlenné vált a
csend, csatlakozott hozzá Neebah és Joe John.
- Rég nem raktunk tábortüzet. Mit szólnátok hozzá? - javasolta
Joe.
Neebah hamiskásan mosolyogva szólt közbe.
- Csak rakd meg a tüzet, majd mi is odaülünk mellé!
Joe nevetve megráncigálta a felesége haját.
- Nem kellene vállalnom, de ma jó hangulatban vagyok. Talán
a tűz Sandyt is idecsalogatja. Régebben mindig így volt. - Azzal
felállt, és elindult fát keresni.
- Attól tartok, egyre gyakrabban kell majd tüzet raknunk -
sóhajtott fel Neebah. - Nem szeretek a télre gondolni!
- Minden évszaknak megvannak a maga előnyei, Neebah - szólt
rá Norma. - Szóval... főzzek én kávét, vagy csinálsz te?

Mikor a nap utolsó darabkája is eltűnt a hegyek mögött, már

szikrázva lángolt a tűz, amit Joe John rakott. Cass sokáig bámult
mozdulatlanul a lángokba, és valahogy megnyugodott. Az erős
kávé is különösen ízlett a szabad ég alatt.
Épp a második csészénél tartottak, amikor lent az úton
felragyogtak egy autó fényszórói. Néhány perc múlva
odakanyarodott a lakókocsi elé Bolton doktor dzsipje, és kiszállt
belőle az öreg orvos, nyomában az enyhén bicegő Sandyvel.
- Láttuk a tüzet a klinikáról, és gondoltuk, csatlakozunk
hozzátok - magyarázkodott az orvos. - Van még egy kis forró
kávé?
- Ha nincs, főzünk frisset - felelte Norma.
Cass rámosolygott Sandyre, aki a kalapját forgatva, kicsit
zavartan állt előtte, mint aki nagyon töri a fejét valamin.
- Ülj le. különben kitekeredik a nyakam, ahogy felnézek rád!
- Örülök, hogy látlak. Cass! - mondta Sandy. - Rég nem
találkoztunk...
Cass nevetett, mert azt hitte, tréfálkozik, bár a hangja komoly
volt. Sandy leült mellé, és csendben folyt a beszélgetés a tűz körül.
Még énekeltek is, és Cass csodálkozva tapasztalta, milyen
kellemes tenorja van Sandynek.
Furcsán boldognak érezte magát egész este. Mintha ő maga is
része lenne ennek a földnek. A nagynénjére gondolt. A tanítványai
szépen haladnak, egyre jobban beszélnek angolul. Egyszer
benézett hozzá az osztályba, hogy lássa, hogy haladnak a
gyerekek, és maga is elcsodálkozott. Nagynénje kezei alatt a kis
navajo gyerekek fékezhetetlen vadócokból jól nevelt, szorgalmas
iskolásokká váltak. Norma napról napra elégedettebb - állapította
meg magában Cass, a lángokba bámulva.
Sandy rázendített egy vidám vadnyugati nótára, s a többiek
csatlakoztak hozzá. Cass lehunyt szemmel hallgatta őket. Ma éjjel
még arról is meg tud feledkezni, hogy Sandy egy másik nőhöz
tartozik. Itt van mellette, és az alatt mintha megállna az idő.
Lehűlt a levegő, és Neebah bement a lakókocsiba Joe-val.
Bolton doktor is bement Normával megnézni a könyveket, amiket
rendelt. Cass és Sandy magára maradt a pislákoló tűz mellett.
Szótlanul bámultak a lángokba.
Cass Sandy komoly arcába nézett.
- Nagyon csendes vagy ma, Mr. Russel! - szólalt meg alig
hallhatóan.
Sandy felemelt egy botot, és megkotorta a tüzet.
- Talán igazad van. Sok mindenen töröm a fejemet az utóbbi
időben, és ma különösen sokat gondolkoztam.
- Megkérdezhetem, min?
Sandy komoly arccal fordult feléje.
- Egy nő körül forognak a gondolataim... meg akörül, hogyan
kérjem meg a kezét. - Elnevette magát, és Cass hirtelen
megkönnyebbült. - Furcsa? - folytatta Sandy. - Eddig mindig a
fellegekben jártam, de annak már vége. Ha az a kövér kis angyalka
célba vesz az íjával, nincs mit tenni ellene.
Tőle akar tanácsot kérni, hogyan kérje meg Mary Jo kezét!
Cass szíve elnehezedett, és érezte, hogy könnyek tolulnak a
szemébe.
- Én csak egyet tanácsolhatok neked, Sandy. Ezt egy férfi maga
kell hogy eldöntse. Miért nem mondod meg egyenesen annak a
nőnek, mit érzel?
 A csendes éjszakában odahallatszott a hegyek felől egy
prérifarkas üvöltése. Cass úgy érezte, ez a panaszos hang éppen
illik a hangulatához.
- Igazad van - bólintott végül Sandy. - Egyszerűen csak azt
kellene mondanom neki, hogy szeretem. Az a legjobb.
Hirtelen kinyújtotta a kezét, és magához húzta a lányt. Cass egy
pillanatra megdermedt meglepetésében, de amikor megérezte a
száján Sandy ajkait, vadul megdobbant a szíve.
- Szeretlek, Cass, drágaságom! Rengeteget kérdezősködtem és
nagyon sokat megtudtam rólad, miután itthagytál bennünket. A
nagynénéd nagyon készséges, tudod... Úgy gondoltam, semmi
esélyem nincs, amíg Dan gyűrűjét viselted, még ha csak a
nyakadban is. Mikor megmondtad, hogy felbontottad az
eljegyzésedet, azonnal meg akartam mondani... de annyi minden
történt... nem került rá sor. De most itt az alkalom, Cass!
Megcsókolta, és Cass minden szerelmével viszonozta a csókját.
Mikor Sandy elengedte, hitetlenkedve rázta meg a fejét. Nem tudta
elhinni, hogy valóság ez az este.
- Azt hittem... Annyit beszéltél Mary Joról... és Louise azt
mondta, hogy feleségül veszed...
Sandy szorosan magához ölelte.
- Jaj, Cass, drágám, Mary Jo nagyon jó volt hozzám... és
nagyon kedves, de van egy férfi az életében, csak most a
hadseregnél szolgál. - Maga felé fordította Cass arcát, és egy
csókot lehelt rá. - Én téged szeretlek!
Cass szíve nagyot dobbant, és hirtelen úgy érezte, hogy
hazaérkezett, amikor idejött. Most már igazán idetartozik, itt a
helye a sivatagban.
- Jaj, Sandy... annyira szeretlek...
Folytatni akarta, de Sandy egy újabb csókkal hallgattatta el.
Magasan ragyogott fölöttük a hold, lemosolyogva a pislákoló tűz
mellett összesimuló fiatal párra. Cass felnézett az égen ragyogó
golyóra, és elmosolyodott. Megint minden rendben van a
világon...
vége