Lauren

Brooke: Coming Home

Copyright: © 2000 by Working Partners Ltd, London

 Lauren Brooke
Hazatérés

(Heartland – 1. kötet)

 Hálás köszönettel Linda Chapmannek. Köszönettel Monty Robertsnek, aki először írt a „csatlakozás” technikájáról, és aki
munkájával jobb hellyé tette ezt a világot a lovak számára.
 Első fejezet

Ahogy az iskolabusz eltűnt a távolban, Amy Fleming a vállára dobta hátizsákját, és elindult a Heartland
felé vezető hosszú úton. A poros út mindkét oldalán mezők húzódtak végig. A mezőkön lovak és pónik
legelésztek lustán a délutáni napsütésben, farkukkal a körülöttük döngicsélő legyeket hessegetve. Amy
elmosolyodott. Ez a látvány mindig a hazatérés örömével töltötte el.
Végigsietett a kanyargós úton, a deszkával borított házig és a téglával kirakott, fehér ajtós
istállóépületig. Ahogy közelebb ért, az egyik boksz ajtaja kinyílt, és Ty, Heartland tizenhét éves lovásza
jött kifelé, aki Coppert, a gesztenyepej heréltet vezette.
Amy integetett, de Ty minden figyelmét a lóra összpontosította, és nem vette őt észre. Elvezette a lovat
a karám mellett, a kör alakú gyakorlópályára, az udvar végén. Amy beárnyékolta a szemét. Éppen ki tudta
venni édesanyja karcsú, szőke alakját, amint a kapunál várt.
Amy elsietett a kis ház mellett, aztán fel, Ty után az ösvényen. Semmit nem szeretett jobban, mint
édesanyját nézni munka közben, és most úgy tűnt, hogy éppen gyakorolni készül Copperrel.
Ahogy Ty megállította a lovat a kapu mellett, az felvetette a fejét, hogy elzavarja a körülötte hemzsegő
legyeket. Ty automatikusan felemelte a kezét, hogy elhessegesse a legyeket. Copper hirtelen riadtan
felnyerített, és hátrarúgott.
– Copper!
Amy lélegzete elakadt, ahogy a ló két lábra állt, mellső patáival a levegőben csapkodott.
– Jaj! – kiáltott fel Ty, ahogy meglepetésében megbotlott.
Copper első patái nagy dobbanással csapódtak a talajhoz; kivillanó szeme fehérje a pánik jele volt. Ty-
nak sikerült megragadnia a vezetőszárat, de a hirtelen mozdulatra a rémült ló ismét felágaskodott,
halálosan suhogó patái Ty feje mellett néhány centiméterrel húztak el.
– Ide! – Marion Fleming hangja hasított a levegőbe. A következő pillanatban Ty mellett állt, és kivette
kezéből a vezetőszárat.
– Állj meg! Állj! – szólt a lóra.
Copper egy pillanatra földet ért, majd ismét két hátsó lábára állt. Marion engedte a lovat ágaskodni, és
könnyedén fogta a vezetőszár végét. Amy feszülten figyelte édesanyját. Ajka mozgott, ahogy nyugodt
hangon csillapítani próbálta a rémült jószágot.
Copper egy horkantással négy lábra ereszkedett, majd újra felágaskodott, de ezúttal már nem olyan
magasra. Marion továbbra is beszélt hozzá. Copper patái újból nagyot csattantak, most azonban enyhén
remegve bár, de végre megállt mind a négy lábával a földön. Egy hosszú másodpercig Marion nem
mozdult, szeme a lóra szegeződött, hangja megnyugtató és biztató volt. Ahogy a herélt lecsillapodott,
Marion egy kissé felé fordulva lassan közeledett hozzá, szemét elfordította. Amy visszatartotta lélegzetét.
Ahogy Marion Copper kötőfékjéért nyúlt, a ló horkantott, és lehajtotta a fejét.
Amy megkönnyebbülten felsóhajtott.
Ty arca egészen elfehéredett.
 – Hihetetlen, hogy ilyen ostoba voltam! – tört ki belőle, és kezével fekete hajába túrt.
Marion körülnézett.
– Nincs semmi baj, Ty – mondta. – Egyszerű hiba volt. Elfelejtetted, hogyan viselkedik Copper, ha
kezet lát a feje mellett. – Megveregette a lovat. – És erre meg is van minden oka! – tette hozzá.

*

Amy tudta, mire gondol édesanyja. Copper négy héttel ezelőtt érkezett a Heartland farmra kimustrált
ugrólóként, s a tulajdonosai állítólag alaposan elverték a fejét egy ostorral, miután egy sorozat ugrást
elvétett. Marion gondoskodásának köszönhetően Copper lassan kezdte visszanyerni az emberekbe vetett
bizalmát.
Végre Amy édesanyja észrevette a kislányt.
– Szia, kicsim! – mondta, és kék szemében mosoly gyúlt. – Jó napod volt az iskolában?
– Persze – mondta Amy. Nem akart az iskoláról beszélni. – Copper jól van? – kérdezte hozzájuk lépve.
– Minden rendben lesz vele – felelte Marion, és a pályára vezette a lovat. – Most Copperrel
megkíséreljük a csatlakozást. Akarod nézni?
– Mi az hogy! – válaszolta Amy lelkesen. Odament Ty-hoz, és ő is a kerítés mellé állt.
– Hello! – mondta, és a földre dobta a táskáját.
– Hello! – válaszolta Ty. Haja a homlokába hullott, miközben Amyre nézett, zöld szemében önvád
tükröződött. – Gondolom, láttad.
Amy tudta, arra céloz, hogy Copper az imént megbokrosodott. Bólintott.
– Ostoba voltam, hogy csak úgy megpróbáltam elzavarni azokat a legyeket – csóválta a fejét Ty. –
Hogyan lehetek ennyire figyelmetlen?
– Ne aggódj! – mondta neki Amy bátorítóan, és könyökével a kerítés felett megbökte a fiút. – Nézd meg
most!
Amy lelkesen figyelte, egészen belefeledkezett a látványba. Copper könnyű vágtában rótta a köröket a
pályán, patái ütemesen csattogtak a homokos talajon. Marion Fleming a kör alakú karám közepén állt. A
lovat és az embert nem kötötte össze kötél vagy vezetőszár, mégis, mintha láthatatlan szállal kapcsolódtak
volna egymáshoz. Ahogy édesanyja a herélt fejével egy vonalba lépett, Copper lelassított – amint
visszalépett, a ló gyorsított. A ló jobb füle előreszegeződött, de bal fülével a középen álló személyre
figyelt. Fejét és nyakát előrenyújtotta, orrával a föld felé prüszkölt. Ezzel azt fejezte ki, hogy megbízik
ebben az emberben.
Amy Ty-ra pillantott. A fiú elkapta a pillantást, és egymásra mosolyogtak.
– Hihetetlen, ahogy a mamád dolgozik – mondta csendesen. – Ha csak tizedennyire értenék a lovakhoz,
boldog lennék.
– Én is – sóhajtott Amy.
Marion tovább biztatta Coppert. További két körrel később a ló elkezdte kinyitni, majd becsukni a
száját, mintha valamit rágna. Amy tudta, hogy édesanyja erre a jelre várt. Nézte, ahogy Marion az
oldalával a ló felé fordult, és vár. A herélt lelassított, majd megállt. A kör alakú karám közepe felé nézett.
Amy visszatartotta a lélegzetét. Vajon a ló végül közelebb lép majd, és csatlakozik az édesanyjához? Egy
pillanatnyi szünet után Copper odasétált Marion vállához. Megállt mellette, és halkan felhorkantott.
Marion kedvesen megsimogatta a homlokán a szeme között.
 Amy a boldogság könnyeit érezte a szeme sarkában. Tudta, hogy eljött a nagy pillanat – édesanyja
megtalálta az utat ehhez a nemrég még rémült állathoz, és cserébe az állat bizalmába fogadta őt.
Ahogy Marion újra kiküldte Coppert a körre, Ty megfordult.
– Menjünk, hagyjuk dolgozni anyukádat! – mondta halkan.
Amy bólintott, és felkapta a hátizsákot. Visszasétáltak a karámok mellett, el a tizenkét bokszos hátsó
istálló mellett, majd körbe az első istállóépületig.
Ty három évvel ezelőtt kezdett dolgozni a Heartland farmon, eleinte csak hétvégén és iskola után
dolgozott, hogy az így keresett pénzzel segíteni tudja a családját. Aztán tizenhat évesen kimaradt az
iskolából, hogy valóra váltsa álmát, és minden idejét a lovaknak szentelhesse. Amy örült ennek. Ty-nak
nagyszerű érzéke volt a lovakhoz, és jelenléte vidámságot hozott.
– Le kell ápolnom Chestert – mondta Ty, és felvett egy kötőféket meg egy vödröt, amikor elhaladtak az
istálló mellett.
Amy a boksz felé vette útját, ahol egy hatalmas pej hunter kukucskált ki a félajtó felett. Chester azért
került a Heartland farmra, hogy legyőzze a lószállító kocsitól való félelmét.
– Hogy vagy, gyönyörűség? – mormogta, és megpaskolta az orrát éppen akkor, amikor Ty elhaladt
mellettük a kötőfékkel.
– Nem is tudtam, hogy érdekel – vigyorodott el Ty.
Amy meglegyintette a karját. – Mintha nem tudnád!
Ty belépett a bokszba, és megveregette a nagy pej oldalát. – Holnap hazamegy. A mamád azt mondja,
hogy már felkészült rá.
– Holnap? – kérdezte Amy, és szíve kissé elnehezült a búcsú gondolatára. A lovaktól elbúcsúzni,
amikor új otthont találtak, vagy amikor visszakerültek a gazdáikhoz, ahogy most Chester is – ez volt
Heartland életének legnehezebb része.
– Hiányozni fog – jelentette ki a lány. Ty bólintott. – Nekem is.
Egy pillanatig mindketten csendben álltak, és Chester oldalát simogatták.
– Na, fel a fejjel! – szólalt meg Ty. Amy észrevette, hogy a fiú az ő szomorú arcát figyeli. – Ez legalább
azt jelenti…
– …hogy lesz hely egy másik lónak, akinek segíteni lehet – fejezte be helyette Amy a mondatot.
Elmosolyodott, amint meglátta a meglepetést a fiú arcán. – Ugyanarra gondoltunk.
– Hűha, segítsetek! – kiáltotta Ty. Arrébb lépett, amikor Amy ismét megpróbálta oldalba lökni.
– Nem tudod, hogy Lou telefonált-e? – kérdezte a fiútól, miközben Ty kezébe vette a kefét, és elkezdte
Chestert csutakolni.
Ty megrázta a fejét.
– Nem. Miért? Várod a hívását? Amy hevesen bólogatott. – Igen. A születésnapomra jön. Azt mondta,
hogy majd telefonál, és szól, hogy mikor érkezik. Amy szürke szeme felcsillant a gondolatra, hogy újra
láthatja a nővérét. – Alig várom, hogy találkozzunk. Ezer éve nem láttam.
– És biztosan eljön? – kérdezte Ty.
– Igen. – Amy látta a fiú némileg kétkedő arckifejezését. – Igenis jön! – erősködött. – Most megígérte!
A hátizsákot vállára vetve kiment a bokszból, és lesétált az istállóépületre merőlegesen álló fehér falú
kis házhoz. Nem hibáztathatta Ty-t, amiért kételkedik. Amióta csak Lou egy évvel ezelőtt visszaköltözött
Angliából, hogy folytassa a rendkívül fontos banki munkáját New Yorkban, egyfolytában ígérgette, hogy
meglátogatja őt. Eddig valahogy az utolsó pillanatban mindig közbejött valami, ami ebben
megakadályozta.
Amy belökte a hátsó ajtót, és cipőjét lerúgva a konyhába ment.
– Sziasztok! Megjöttem! – jelezte érkezését.
A konyha nagy volt, mégis zsúfolt. Egyik sarkában egy könyvespolc állt, rogyásig megpakolva lovas
könyvekkel és lovas képeslapokkal. A kopott régi asztalt mindenféle limlomok borították – patakaparó,
zabla, egy fél pár kesztyű, egy bögre tele kulcsokkal.
Amy nagypapája, Jack Bartlett egy fából készült lóápoló ládát javítgatott a konyhaasztalnál.
– Szervusz, drágám, milyen napod volt? – kérdezte, és mosolyogva letette a csavarhúzót.
Amy a szemét forgatva egy pohár kólát töltött magának.
– Örülök, hogy már vége az iskolának! Lou hívott?
Jack Bartlett megrázta a fejét.
– Még nem. Szerintem majd munka után hív.
Amy bólintott, és kivett néhány süteményt a kekszes dobozból.
– Megyek átöltözni, Nagyapa.
Kettesével vette a lépcsőfokokat a hálószobájába vezető csigalépcsőn. Szobájában szokás szerint
rendetlenség fogadta. Szamárfüles lovas újságok hevertek szanaszéjjel a padlón. Az ágy vetetlen volt. Az
éjjeliszekrényt egy lóápoló készlet darabjai borították. Munkásnadrágot és pólót húzott, közben kinézett az
ablakon az első istállóépületre. Chester az ajtaja fölött nézelődött, Ty pedig Pegazus bokszába indult.
Amy hosszú, sötét haját összefogta egy hajgumival, majd sietett vissza a konyhába.
Éppen akkor szólalt meg a telefon.
– Felveszem – mondta, és már a kezében is volt a vezeték nélküli telefon. – Fogadok, hogy Lou az.
Ő volt.
– Telepátia – kiáltott fel Amy örömmel. – Tudtam, hogy te vagy az!
– Igen, én vagyok – mondta Lou. – Szia!
– Mikor jössz holnap? – kérdezte Amy türelmetlenül. – Vacsora hétkor lesz, de Anya azt mondta, hogy
esetleg korábban érkezel. Alig várom, hogy találkozzunk!
– Szóval…
Amy hallotta a tétovázást nővére hangjában.
– De eljössz, ugye? – kérdezte.
– Ne haragudj, Amy – mondta Lou zavartan. – De közbejött valami a munkahelyemen… Nem tudom
elhalasztani.
– Hiszen megígérted! – tiltakozott Amy. – És most van a születésnapom!
Tudta, hogy úgy beszél, mint egy hatéves, de nem érdekelte. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Lou
megint lemondja a látogatást.
– Tudom, és sajnálom. Tényleg sajnálom. – Lou hangja hirtelen felderült. – Figyelj, miért nem jössz el
te hozzám újra látogatóba? Elmehetnénk vásárolgatni vagy moziba. Vagy amihez csak kedved van.
– Persze – mondta Amy kedvetlenül.
– Megmondanád Anyának és Nagyapának, hogy sajnálom? – mondta Lou. – Küldtem neked egy
csomagot. És Carl is üdvözöl.
Amy nem szólt semmit. Carl Anderson Lou barátja volt. Amy egyetlenegyszer találkozott vele, de nem
kedvelte. Amikor édesanyja munkájáról mesélt neki, csak nevetett:
– Lópszichológus, hogy mit ki nem találnak!
Amy nem értette, hogy Lou mit szeret a fiúban. Lou is érezte a kényelmetlen szünetet.
– Nemsokára újra beszélünk – mondta gyorsan. – Megígérem. De most mennem kell. Szia!
Amy hangos csattanással vágta le a telefont. Tudhatta volna! Szeme találkozott nagyapja pillantásával.
Nagyapa aggódva nézett rá.
– Lou nem jön? – kérdezte.
– Nem! – mondta Amy dühösen. – Dolgoznia kell. Mint mindig!
Jack Bartlett sóhajtott.
– Tudod, milyen Lou, ha a munkájáról van szó, kicsim. Nagyon fontos neki.
– Az én tizenötödik születésnapom is fontos! – tört ki Amyből. – És egyébként is, az egész csak kifogás!
Nem akar idejönni, és kész! Te is tudod, hogy nem akar! Mindig talál valami kifogást!
Nagyapa nem tett ellenvetést.
– Nagyon nehéz neki – mondta sóhajtva. – Tudod te is.
Amy mogorva tekintettel lehuppant egy székre. Nagyapa bátorítón megszorította a vállát, és eltűnt az
előszobában.
– Van itt valami, ami talán felvidít! – nyújtotta át a Lovas Élet legújabb számát.
– Megjött! – lelkendezett Amy, és felült a széken, átmenetileg megfeledkezve nővéréről. Kinyitotta az
újságot, és végigfutotta a tartalomjegyzéket. – Igen! Itt van… – Élet a Heartland farmon, 23. oldal.
Gyorsan odalapozott. Mit írt róluk a cikk?

Északkelet-Virginia lankás domboldalain dolgozik Marion Fleming, a „lovas hölgy”, a Heartland
farm csodatevője. Az itt működő gyógyító otthonban lovak, pónik és szamarak találnak menedéket, akik
azért jönnek ide, hogy múltjuk fájó sebei begyógyuljanak.

Amy elmosolyodott. Tetszett neki ez a hangnem. Folytatta az olvasást.

Marion Fleming, valaha a világ egyik legjobb női díjugratója, házassága felbomlása után, tizenkét
évvel ezelőtt indította be a Heartland farmot. A díjugrató világbajnokságon történt esése
következtében akkori férje, a brit díjugrató Tim Fleming tolószékbe került, és többé nem ülhetett lóra.

Amy elkomorodva futotta át a bekezdés többi részét. Édesapja balesetéről volt benne szó. Arról, hogy
az aranyérem esélyeseként az idővel versenyezve túl éles szögben vezette rá lovát, Pegazust, az utolsó
akadályra. Pegazus nem tudott kellő lendületet venni, az akadály felső rúdja ugrás közben beakadt a lábai
közé, és felbukva lovasára zuhant. Tim Fleming az esésben átmenetileg lebénult.
Kellemetlen érzések futottak át Amyn. Abban az időben csak hároméves volt, és nem emlékezett tisztán
a balesetre vagy az azt követő időszakra, amikor Apa nem tudott megbirkózni a sérüléseivel, és elhagyta
őket. Első valódi emlékeiben már Heartland jelent meg, nagyapja birtoka, ahol végül Amy és édesanyja is
otthonra talált Pegazussal. Szemével átugrotta az előtte sorakozó szavakat. Megkönnyebbülve látta, hogy a
következő bekezdés ismét a Heartland farmmal foglalkozik.

Tizennyolc istállójával Heartland igazi menedéket nyújt a szörnyű elhanyagoltság vagy a fizikai
erőszak áldozatául esett lovaknak. Azoknak a lovaknak, akiket veszélyesnek és lovagolhatatlannak
ítéltek, vagy akiknek nincs hova menniük, és nincs kihez fordulniuk segítségért. A hagyományos
állatgyógyászat és egyéb kezelési módszerek elemeit vegyítve, amelyeket a nagyszerű Pegazus fizikai
és szellemi egészségének visszaállítása közben ismert meg, Marion Fleming megtalálja az utat ezekhez
a lovakhoz. Gyógyulásuk után különös gonddal keresnek mindegyiküknek új és végleges otthont.

A cikk a továbbiakban leírta azt is, hogy Marion magánkézben lévő lovak viselkedési problémáit is
kezeli. Amy gyorsan végigolvasta.
– Milyen? – kérdezte Jack Bartlett, amikor unokája felnézett az újságból.
– Nagyszerű! – lelkendezett Amy rosszkedvéről megfeledkezve. – A cikk szerint Anya egészen
elképesztő! Tódulni fognak az emberek, akik ide akarják hozni a lovaikat!
Amy talpra ugrott.
– Tudod, Amy, ne igyál előre a medve bőrére!
De Amy lerázta magáról a bölcs figyelmeztetést. Elöntötte az izgalom.
– Anya látta már? – kérdezte türelmetlenül.
– Még nem – felelte Nagyapa.
– Meg kell mutatnom neki! – mondta Amy.
Felhúzta a cipőjét, és már rohant is keresztül az udvaron, remélve, hogy édesanyja már befejezte a
munkát Copperrel. Feje tele volt ötletekkel. A cikk majd rengeteg fizető ügyfelet csábít ide, ami több
pénzt hoz, ez pedig azt jelenti, hogy még több lovon tudnak segíteni. Képzelete vadul szárnyalt. Lelki
szemei előtt megjelent egy húszbokszos istálló, egy másik lószállító és egy kisteherautó. Talán még egy
fedett pályát is építhetnek télre, amikor a nyitott körkarámokban gyakran bokáig süllyednek a sárban.
Legnagyobb vágya az volt, hogy Heartland a lehető legsikeresebb legyen. És ez lesz az odavezető út!
Elérte a pályát. Édesanyja középen állt, és Copper oldalát veregette.
– Gyere be! – szólt Amynek.
Amy átmászott a kapun.
– Megjelent a cikk, amit a Lovas Élet írt rólunk! Nézd! – sietett a pálya közepére.
Marion elvette az újságot, és elkezdte a cikket olvasni, míg Amy óvatosan megpaskolta Copper meleg
nyakát.
– Tetszik ez a kifejezés – nevetett Marion. – „A múlt fájó sebei” – nagyon jó!
– Nekem is tetszett – mosolygott Amy.
Zsebéből egy mentacukrot vett elő, és Coppernek adta. Copper azonnal eltüntette a cukrot, meleg
szuszogása érintette Amy tenyerét.
– Jó fiú! – mondta neki, és gyengéden megdörzsölte a ló fejét.
Marion rámosolygott, egy pillanatra elterelte figyelmét az újságról.
– Négy héttel ezelőtt ezt nem tudtad volna vele megtenni.
Amy bólintott, és édesanyja válla fölött az újságba nézett.
– Jó cikk, igaz? Fogadok, hogy egy csomó ember akarja majd idehozni a lovát, hogy segítsünk neki.
Csak úgy ömlik majd a pénz a Heartland farmra!
– Azért most se megy olyan rosszul – mutatott rá Marion. – Már most is szinte több fizető ügyfél van,
mint amennyivel foglalkozni tudunk.
Amióta beindította Heartlandet, Marion hírneve fokozatosan nőtt. Folyamatosan jöttek a lovasgazdák,
akik azt remélték, hogy lovuk viselkedési problémáit Marion megoldja.
 – De ha még több lesz, akkor új istállót tudunk építeni, és rengeteg lovat menthetnénk meg! – mondta
Amy.
Marion mosolygott.
– Várjuk ki a végét! – szólt, és visszaadta az újságot Amynek. – Gyerünk, vigyük vissza ezt a rosszfiút
Átvezették Coppert a kapun és végig az udvaron. Amikor odaértek a bokszhoz, Amynek hirtelen eszébe
jutott a másik, kevésbé jó hír.
– Lou hívott – mondta. – Nem jön.
– Ó – Marion arca elkomorodott.
Amy elmesélte a telefonbeszélgetést.
– Ugyanaz, mint mindig – panaszolta, és ismét feltámadt benne a harag. – Soha nem jön el! Azt mondja,
hogy jön, és aztán mégsem. Mi nem is érdekeljük őt, csak az a vacak munkája és Carl!
– Amy, tudod, hogy ez nem igaz – mondta Marion, a kezébe vett egy kefét, és nekiállt, hogy Coppert
lecsutakolja. – Lou szeret téged, szeret mindannyiunkat. Csak nem egyszerű neki idejönnie.
– De hát ez őrültség! – tört ki Amyből. – Ez az otthona!
– Nem, nem az, Amy – tiltakozott Marion. – Tudod, hogy nem az.
Amy ellent akart mondani édesanyjának, de legbelül tudta, hogy igaz.
Amikor Apa elment, Lou nem akart Virginiába költözni. Meg volt győződve arról, hogy az édesapja
egyszer visszatér, és kikönyörögte, hogy az angliai bentlakásos iskolában maradhasson. Marion elfogadta,
mert nem bírta volna elviselni, ha Lou-t még egy érzelmi megrázkódtatás éri. A szünidőket sem a
Heartland farmon töltötte, hanem majdnem mindig talált valami ürügyet, hogy a barátaival Angliában
maradhasson. Amikor mégis eljött, nem titkolta, hogy a lovakat hibáztatja Apa balesetéért és hirtelen
távozásáért, és hogy szerinte Marion és Amy rosszul döntött, amikor elhagyták Angliát.
Angol akcentusa miatt néha azt is alig lehetett elhinni, hogy egyáltalán amerikai – azt meg még
nehezebben, hogy Amy testvére.
Amy felsóhajtott. Különbözőségük ellenére mégiscsak testvérek voltak.
– Csak látni szeretném, Anya!
– Tudom, kicsim – mondta Marion együttérzéssel. – És látni is fogod. Egy nap majd visszajön.
– Persze, majd ha hatvanéves leszek! – vágott vissza Amy. – Miért nem tudja kiverni a fejéből Apa
balesetét? Olyan régen történt!
Marion megrázta a fejét.
– Tudom, hogy neked már régmúltnak tűnik. De Lou idősebb volt, és nagyon közel állt Apához.
Elválaszthatatlanok voltak – szája sarkában félmosoly jelent meg. – Apa nagyon büszke volt Lou-ra,
amikor az kicsi volt. Felültette az összes lovunkra, és Lou meg tudott ülni bármit. Annyira hasonlít Apára
– bátor és gyakorlatias. Tudod, Lou fantasztikusan viselkedett a baleset után – sóhajtott, és Amy
szomorúságot látott a szemében. – Lou akkor nagyon erős volt, és sok mindent magára vállalt. Nem is
tudom, hogyan boldogultunk volna nélküle.
Marion a földre szegezte tekintetét, és elhallgatott. Amy nagyot nyelt, és hirtelen erős bűntudatot érzett.
Soha nem jutott eszébe, hogy Lou az édesanyjuknak is nagyon hiányozhat.
Marion végigsimított Copper sörényén, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Egyszer majd Lou is megbékél a helyzettel – mondta Amynek. – Meglátod. Még egyszer megveregette
Coppert, és kisétált a bokszból. A mellette lévő bokszból Pegazus dugta ki a fejét. Halk nyihogással
köszönt, és sötét szemében fény gyúlt, ahogy Marion odalépett, hogy üdvözölje. Kezét szeretettel a ló
hatalmas, szürke fejére tette. Amy követte.
– Én is olyan vagyok, mint Apa?
Marion egy hosszú pillanatig nem válaszolt.
– Anya? – Amy nem hagyta annyiban. Minél idősebb volt Amy, annál többet gondolkodott az
édesapjáról, de Marion nagyon ritkán beszélt róla.
Édesanyja végignézett Amy magas, karcsú alakján, barna haján és sűrű szempillával árnyékolt szürke
szemén.
– Igen, külsőre olyan vagy, mint ő – szólt csendesen. – De belsőleg sokkal jobban hasonlítasz rám, azt
hiszem – érzelmes vagy, és ösztönös – elmosolyodott. – Talán ezért vagyunk olyan jó csapat! Lou… ő
sokkal gyakorlatiasabb, két lábbal áll a földön.
– Mint Apa? – kérdezte Amy.
– Igen – bólintott Marion. Elhallgatott, szeme elsötétült a fájdalomtól, és a fejét lehorgasztotta. – Illetve
mint amilyennek én gondoltam Apát – suttogta olyan halkan, hogy Amy alig értette a szavát.
Egy hosszú másodpercig nem szólt semmit. Aztán Amy aggodalommal telt arcára nézett, és mosolyt
próbált magára erőltetni.
– Gyerünk, ne nézz már így! – mondta. – Miért nem viszed ki az egyik pónit lovagolni etetés után?
Gyönyörű ez a délután. Ty meg én befejezzük a munkát.
Amyt meglepte édesanyja ajánlata. Iskolai napokon nagyon ritkán lovagolhatott ki terepre – a
szórakozás mindig a munka után következett.
– Rendben van – mondta felvidulva.
Marion mosolygott.
– Végül is már majdnem itt a születésnapod.
– Soraya később átjön – mondta Amy. – Megkérdezem, kijön-e velem.
Soraya Martin volt a legjobb barátnője harmadik osztály óta, és majdnem annyira szerette a lovakat,
mint Amy. Marion bólintott.
– Jó ötlet. Menjetek, és érezzétek jól magatokat!
Épp akkor nyílt a hátsó ajtó, és Jack Bartlett nézett ki rajta.
– Marion! Telefon! – kiáltotta.
Marion futólag Amyre mosolygott, majd végigsietett az udvaron. Amy közelebb lépett Pegazushoz. A ló
orrával megbökdöste, a lány pedig nekidőlt a barátságos, erős nyaknak. Az ő szemében a Pegazusról való
gondoskodás és a ló szeretete közelebb hozta Apát. Azt kívánta, bárcsak Lou is így érezne.
– Mit gondolsz, mikor jön haza Lou? – kérdezte a lótól. Pegazus válaszként felhorkant. Amy megölelte.
A ló legalább mindig meghallgatta őt. – Szeretlek – suttogta.
Miközben édesanyjára várt, Amy finom, körkörös mozdulatokkal végigjártatta ujjait Pegazus fülén, így
enyhítette az állat feszültségét, félelmét és fájdalmát. Ez volt az egyik különleges gyógymód, amit Marion
alkalmazott a Heartland farmra kerülő lovakon. Amy ügyes ujjaira válaszként Pegazus lehajtotta hatalmas
fejét, egyértelműen élvezte a törődést.
Pár perc múlva Marion visszajött a házból.
– Wayne Taylor volt – mondta –, meg akarja szervezni Chester holnapi elszállítását. Két ló az istálló
másik végén, Jake és Tarka türelmetlenül rugdosta a boksz ajtaját. Marion mosolygott.
 – Gyere – szólt – , etessük meg ezeket a lovakat!
A takarmánytárolóban a darált répa édeskés illata betöltötte a levegőt. A mennyezet gerendáiról
pókhálók lógtak, és a padlót öreg, repedezett kockakő borította. Marion elkezdte kimérni a korpát, árpát
és lucernát a kopott sárga etetővödrökbe.

*

– Amikor kilovagolsz, elmennél esetleg Mrs. Bellhez? – kérdezte. – Megígértem, hogy viszek neki
néhány gyógynövényt, amelyek segítenek Sugarfoot bőrallergiáján.
– Persze – válaszolta Amy.
Mrs. Bell egy idős hölgy volt, aki egy magányos ösvény végén lakott egy apró házikóban. Sugarfoot az
ő kis shetlandi pónija volt. A póni mindenhová követte a hölgyet, mintha nem is ló lenne, hanem kutya.
Amy néha beugrott hozzájuk, és segített Mrs. Bellnek a póni gondozásában.
– Miután meglátogattuk Mrs. Bellt, elmennénk Clairdale Ridge-be – mondta, miközben mindegyik
vödörbe kimert egy nagy kanál darált répát. – Soraya még nem látta Mallensék új lovát.
Amy édesanyja elkomorodott.
– Nagyapa úgy hallotta a városban, hogy Mallensék elköltöznek.
– Máris? – mondta Amy meglepetten. – Nem laknak itt régóta.
A Maliens család egy düledező öreg házat bérelt Clairdale Ridge-en. Egy nagy csapat csont és bőr
jószágot tartottak – tyúkokat, kutyákat és néhány tehenet. Nemrég egy gyönyörű, fiatal pej csődör
csatlakozott a ház előtti ritkás mezőn legelő tehenekhez, és Amy, amikor csak tehette, arra lovagolt, hogy
megcsodálhassa a lovat.
– Hova költöznek? – kérdezte.
– Úgy tűnik, senki nem tudja – felelte Marion, miközben felemelte a poros csukamájolajas kannát, és
mindegyik takarmányadaghoz öntött belőle egy keveset. – Remélem, olyan helyre, ahol jobb legelőt
találnak azoknak a szegény állatoknak. De lehet, hogy csak pletyka, hogy költöznek.
– Majd utánajárok – jelentette ki Amy.
Marion figyelmeztetően ránézett.
– Mindig maradj az ösvényen! A Clairdale Ridge-hez vezető úton nagyon veszélyes lovagolni.
– Jól van, Anya – sóhajtott Amy.
Édesanyja már százszor figyelmeztette Amyt annak az útvonalnak a veszélyességére. Fejét rázva
felkapott néhány takarmánnyal teli vödröt, és elindult az első istállóépület felé.
 Második fejezet

Az etetés végeztével Amy elsétált a pónik karámjához. A kapunál egy csinos fekete póni nyerítéssel
üdvözölte.
– Szia, Jasmine – mondta Amy.
Elővett egy csomag mentacukrot a zsebéből, és odanyújtott egyet a kis kancának. Jasmine mohón
lenyelte, aztán puha orrával bökdösve próbálta rávenni Amyt, hogy adjon még.
A papír zörgésére a mezőn legelő többi póni is felfigyelt, mindegyik a fülét hegyezte. Összegyűltek a
kapunál, és Amy igyekezett a lehető legigazságosabban elosztani közöttük a cukrokat. Hirtelen a kis
csoport szétrebbent, amikor egy fakó póni tolakodott közéjük, hátracsapott fülekkel és csattogó fogakkal.
– Sundance! – kiáltott fel Amy, amint a kis fakó hirtelen megállt, és fejét erőteljesen a lány mellkasához
nyomta. A póni fenyegetően forgatta szemét a többiekre, hogy távol tartsa őket.
– Micsoda zsarnok vagy! – szólt rá Amy szigorúan.
Sundance csodálattal nézett fel rá. Mintha csak azt kérdezte volna: „Ki, én?”, ahogy orrát hozzányomva
boldogan felhorkantott. Amy csókot nyomott aranyosan csillogó fejére. Sundance kedvesen nézett rá, de
aztán azonnal el is rontotta a képet azzal, hogy kirúgott a mellette elhaladó Jasmine-ra. Amy felsóhajtott.
Semmi nem fogja megváltoztatni Sundance rossz természetét, de nem számít, hiszen ő így is szereti.
Az első pillanatban beleszeretett a kis lóba, ahogy meglátta a karámban két évvel ezelőtt egy vásáron.
Kis fülét hátraszegve és fejét magasra tartva dacolt a világgal, nekitámadt bárkinek, aki vette magának a
bátorságot, hogy a karámba belépve próbálja őt közelebbről megvizsgálni. „Vágóhídra kerül” – csípte el
Amy két férfi szavait. De nem került oda. Amy meggyőzte édesanyját, hogy vegyék meg, és azóta sok
munkával lassan elnyerte a póni bizalmát és ragaszkodását. Mindenki meglepetésére Sundance ugratásban
kiemelkedően tehetségesnek bizonyult. Most már nagyon sokan szerették volna megszerezni. Marion
azonban megígérte Amynek, hogy a pónit soha nem adják el.
– Amy!
Amy megfordult. Soraya futott felé az úton kötőfékkel a kezében, fekete fürtjei vidáman lobogtak a válla
körül.
– Szia! – köszöntötte Amy.
– Szia! – viszonozta a köszönést Soraya levegő után kapkodva. – Csak most értem ide. Anyukád azt
mondta, kimehetünk egy kis tereplovaglásra.
Amy bólintott.
– Melyiket szeretnéd? Én Sundance-re ülök. Soraya csak egy pillanatig gondolkodott.
– Jasmine-nal megyek.
Majdnem ugyanannyira ismerte a Heartlanden élő lovakat és pónikat, mint Amy.
Jasmine szintén régi lakó volt Heartlandben. Korábban díjlovagló póni volt, majd a csüdjén keletkezett
kisebb duzzanat miatt az első lábára lesántult, ezért el akarták altatni, de Marion megmentette. A gyulladás
sikeres kezelése után Jasmine mostanra alkalmassá vált könnyebb munka végzésére. Formás arab félvér
póni volt, csukafejű, fehér csillagos, és két lába kesely. Sundance-szel ellentétben nagyon nyugodt
természete volt, és mindenki szerette. Bár nehéz lenne tőle megválni, Amy remélte, hogy egyszer majd új
otthont talál.
Amy és Soraya hamar behozta a lovakat a mezőről, majd leápolta, és felszerszámozta őket. Indulás előtt
Amy magához vette a gyógynövényeket, amiket az édesanyja küldött Sugarfootnak, és betette a
nyeregtáskájába.
Kilovagoltak a homokos ösvényre, amely Teak's Hillre, a farm mögött meredeken emelkedő erdős
domboldalra vezetett fel. Ahogy közeledtek Mrs. Bell házához, a domb fái barátságos árnyat vetettek az
útra.
– Szóval tudod már, mikor jön Lou? – kérdezte Soraya.
– Nem jön – válaszolta Amy. – Felhívott és lemondta.
– Hogyhogy? Már megint? – csodálkozott Soraya.
– Igen, már megint.
Soraya megértéssel nézett rá, majd a rá jellemző érzékenységgel témát váltott.
– Szerinted mit kapsz a születésnapodra?
– Nos – válaszolta Amy lelkesen, és elhatározta, hogy nem is gondol többet Lou-ra. – Szeretném azt a
kék kabátot, ami Cooperéknél kint van a kirakatban – tudod, azt a vízállót. Már legalább tízszer
megmutattam Anyának.
– Tudom, melyik az – bólintott Soraya. Cooperé volt a helyi lovasbolt. Valahányszor bementek a
városba, mindig felkeresték az üzletet.
– És új kesztyűt és díjlovagló nadrágot – folytatta Amy.
Soraya elmosolyodott.
– Mit gondolsz, Matt-től kapsz valami ajándékot?
Amy Matt Trewinre gondolt, a magas, szőke hajú, barna szemű és féloldalasan mosolygó srácra.
Megrántotta a vállát.
– Nem tudom.
– Fogadok, hogy kapsz! – jelentette ki Soraya. – Annyira nyilvánvaló, hogy odavan érted. Az iskolában
mindig körülötted nyüzsög, vagy eljön ide Heartlandre…
– De csak azért, mert Scott-tal jön – szakította félbe Amy. – Nem miattam.
Matt bátyja, Scott volt a helyi ló-állatorvos, és gyakran előfordult, hogy amikor Scott eljött a Heartland
farmra, Matt is vele tartott a kocsiban, és kiszállt, hogy néhány szót váltson Amy vei.
– Azt mondja, meg akarja ismerni az állatorvosok életét.
– Csak nem képzeled, hogy ez igaz! – mondta Soraya a szemét forgatva. – Mindenki tudja, hogy Matt
orvos akar lenni.
– Igen, de lehet, hogy mégis meggondolja magát – mondta Amy.
– Amy! – kiáltott rá Soraya. – Ne tegyél már úgy, mintha tényleg ilyen ostoba lennél! Pontosan tudod,
hogy Matt randizni szeretne veled. Miért nem vallod be, és mondasz rá igent? Én biztosan azt tenném!
Amy nehezen találta a szavakat. Nem arról volt szó, hogy nem kedvelte Mattét, hiszen általában jól
szórakoztak együtt, meg jól kijöttek egymással, de…
– Bárcsak szívesebben lovagolna – mondta. – Nem kifejezetten lórajongó, ugye? Nem úgy, mint Scott –
tette hozzá, és a huszonkilenc éves Scottra gondolt, a lovak megszállottjára. Látta Soraya hitetlen
arckifejezését.
– Amy! – kiáltott fel Soraya. – Néha egyszerűen nem értelek! Az iskola legjobb sráca teljesen odáig
van érted, te pedig csak arra tudsz gondolni, hogy nem imádja eléggé a lovakat. Az osztályban majdnem
minden lány bármit megadna azért, hogy Matt-tel járhasson! Helyes, intelligens és kedves. Boldog lennék,
ha egy legalább fele ilyen rendes fickót találnék magamnak. Nekem mindig csak a fajankók jutnak!
Az utolsó fiú, akivel Soraya találkozgatott, megcsalta őt. Az arca felvidult.
– Nem baj, talán találkozom valakivel a táborban!
– Az biztos! – mondta Amy.
Soraya július elejétől kezdve egy hónapot egy lovas táborban tölt majd. Ez olyan tábor, ahol végig egy
lovat kell gondozni és versenyeken indulni. Soraya szülei különleges meglepetésként szervezték a lányuk
számára. Amy arra gondolt, milyen lesz eltölteni egy egész hónapot a legjobb barátnője nélkül.
– Hiányozni fogsz – jelentette ki szomorkásan.
– Hát, igen – Soraya megveregette Jasmine nyakát –, te is hiányozni fogsz nekem. Meg a lovak is. De
augusztusban már itthon leszek.
Amy rámosolygott.
– Talán addigra már új barátod lesz.
Soraya arca felderült.
– Remélem!
Összenevettek, és könnyű vágtára fogták a pónikat. A fák hűvösében lovagoltak, fülük mellett süvített a
szél, és Amy úgy érezte, legszívesebben örökké így vágtázna. Hamarosan azonban elérték a földutat, ami
Mrs. Bell rozzant kerítéses kis faházához vezetett.
– Hó! – Amy leállította Sundance-et. – Vajon hol lehet Mrs. Bell? – fordult Sorayához.
Épp ekkor Jasmine nyerített egyet, és válaszként a ház mellől halk nyihogás hallatszott. Amy és Soraya
egymásra néztek, leszálltak, és a pónikat a hátsó kertbe vezették, ahol Mrs. Bell a zöldségeskertben
térdelt. Egyesével szedegette ki a répákat, és a földön álló kosárba rakta őket. Úgy tűnt, mindegyik
sárgarépa hatalmas erőfeszítést kíván. Mellette állt a kicsi shetlandi póni. Munka közben Mrs. Bell
rekedt, remegő hangon énekelt.
– Jó napot, Mrs. Bell – szólt Amy, de az idős hölgy nem hallotta. Tovább énekelt. Sugarfoot boldogan
állt mellette, és a fülét hegyezte.
– Hagyjuk itt Sundance-et és Jasmine-t – mondta Amy Sorayának. Kikötötték a pónikat a kerítésrúdhoz,
és felsétáltak a kis ösvényen a zöldséges ágyasig.
Amint Mrs. Bell befejezte egy kis földterület kiásását, továbbhaladt a répasor mentén, és Sugarfoot, a
kis póni szorosan követte. Mrs. Bell kopott kötényt és egy öreg kalapot viselt, Sugarfoot viszont
szemlátomást kitűnő egészségnek örvendett. Gesztenyeszínű szőre csillogott a napfényben. Világos
sörénye és farka selymesre volt fésülve, dús üstöke alól kivillant sötét, fényes szeme.
Mrs. Bell megfordult, hogy megveregesse a kis pónit, és halkan mormogott:
– Na, mit gondolsz, Sugarfoot? A tökök nem nőttek valami nagyra az idén nyáron, igaz?
Sugarfoot orrát gazdája kezéhez nyomta, és gyengéden nyihogott.
– Annyira édes! – lelkendezett Soraya.
– Mrs. Bell! – szólt újra Amy.
Az idős hölgy hirtelen meglepődött a hang hallatán, de amikor észrevette Amyt és Sorayát, arca azonnal
felderült.
– Sziasztok, lányok! – mondta lassan felegyenesedve, arcán széles mosollyal. – Örülök, hogy látlak
benneteket. Sugarfoot odaügetett Sorayához, és orrával hozzádörgölőzve próbált tőle valami finom falatot
kunyerálni. – Innátok valamit, lányok? – kérdezte tőlük Mrs. Bell.
– Köszönöm, nem kérek – mondta Amy, és Sorayára nézett, aki szintén a fejét rázta. – Csak beugrottunk,
hogy megnézzük, hogy tetszik lenni, és hoztunk néhány gyógyfüvet Sugarfootnak. Anya azt mondta, hogy jót
tesz a bőrallergiájának. Hogy tetszik lenni, Mrs. Bell?
– Köszönöm, remekül.
Amy szerint Mrs. Bell egyáltalán nem volt jó színben. Az idős hölgy nehezen, furcsán sípolva vette a
levegőt.
– Segítsek? – ajánlotta fel Soraya.
– Ez igazán kedves tőled. Ha behoznátok a kosarat a konyhába, az valóban nagy segítség lenne.
A lányok követték Mrs. Bellt a házba, Soraya a zöldséges kosárral, Amy pedig a csokor
gyógynövénnyel a kezében. Mrs. Bell Sugarfoot nyakának dőlve keresett támaszt. Amyt lenyűgözte, milyen
pontosan érezte a kis póni, hogyan tud gazdájának segíteni. Sugarfoot egészen a konyháig jött. Az idős
hölgy végig rátámaszkodott, majd egy székre ereszkedett.
Amy körülnézett a régi, repedezett mosogatón, az asztal mellett magányosan álló széken, a fapadlóra
terített foszlott kék szőnyegen, és beszívta a főtt zöldségek illatával telített állott levegőt. Sugarfoot
közben megkínálta magát egy almával az ajtó melletti alacsony asztalkán álló gyümölcsöstálból.
– Szabad neki? – kérdezte Soraya meglepetten.
– Ó, csak ritkán vesz egyet-egyet – mondta Mrs. Bell. Megveregette Sugarfoot nyakát, a póni pedig
elégedetten törölte almás pofáját a köténybe, majd fejét gazdája vállára hajtotta. – És azt is tudja, hogy
csak a konyhába jöhet be – tette hozzá Mrs. Bell. – Ő teszi ezt a helyet az otthonommá.
– Mióta van itt? – érdeklődött Soraya, aki nem ismerte olyan jól Mrs. Bellt, mint Amy.
– Tizenkét éve. Máig emlékszem az első napra, amikor megláttam. – Mrs. Bell kedvtelve merült el az
emlékben. – Épp akkor választották el, és ő volt a világ legkisebb csikója. Egyszerűen muszáj volt
megvennem. Azóta velem van. – Sugarfoot megbökdöste Mrs. Bell vállát, ő pedig a póni nyakára tette a
kezét. – Ideje munkához látni – szólt. – Rengeteg a tennivaló a ház körül.
– Biztosan jól tetszik lenni, Mrs. Bell? – kérdezte Amy nyugtalanul. Mindig aggódott a Teak's Hill
tetején egyedül élő idős hölgy miatt. Úgy tűnt, soha senki nem látogatta Eric Beasley-n, a postáson és
Amyn kívül.
Mrs. Bell rámosolygott.
– Hát persze, hogy jól vagyok, drágám. Sugarfoot vigyáz rám.

*

Ahogy a hegyen lefelé lovagoltak, Amy Sorayához fordult.
– Azt hiszem, gyakrabban kellene meglátogatnunk Mrs. Bellt.
Soraya egyetértően bólintott.
– Bizony, nincs valami jó bőrben, igaz?
Amy megrázta a fejét.
– Megmondom Anyának, ha visszaértünk.
 Elnézett Teak's Hill dombja fölött. A Clairdale Ridge sötét, sziklás gerince meredeken emelkedett a kék
ég felé. A nap még mindig sütött, de a távolban, a gerinc fölött sötét felhők gyülekeztek.
– Átmenjünk Mallensék házához? – kérdezte.
Soraya elmosolyodott.
– Persze. Látni akarom azt a lovat, amelyikről annyit beszéltél.
– Az egy nagyszerű ló! – mondta Amy.
Az ösvény kiszélesedett, és a pónik vágtába lendültek. Amy előredőlt. Látva az úton heverő két kidőlt
fát, feléjük irányította, és a sarkával hajtotta előre Sundance-et. A póni fülét hegyezte, fejét felemelte,
majd erőteljes lépésekkel közeledett az akadályhoz, mint ugratás előtt mindig. Elérték a rönköket, és Amy
érezte, ahogy a póni izmai megfeszülnek. Legalább fél méterrel vitte át az akadályt, majd tökéletes
időzítéssel, ruganyosan ért földet. Sörényét megragadva Amy felnevetett.
Lelassítottak.
– Nagyon jól ugrik! – állapította meg Soraya, miközben megveregette Jasmine fekete nyakát. – Viszed
versenyre a nyáron?
Amy bólintott. Sundance született tehetség volt a nagy póni kategóriában. Amyvel a hátán egyszerűen
sziporkázott a közönség előtt, minden ugrást tökéletesen teljesített, soha nem ért hozzá az akadályokhoz, és
olyan eleganciával és könnyedséggel ugrott, hogy a bírák a legritkább esetben tudtak neki ellenállni. A
pályán a jólneveltség és az engedelmesség szobra volt. Az volt a szerencse, hogy a bírák soha nem látták
otthon, gondolta Amy keserűen, amint lova barátságtalanul Jasmine felé lendítette a fejét, és a fülét
hátrasunyította.
Soraya elmosolyodott.
– Ashley-nek fel kell majd kötnie az alsóneműjét!
Mindketten kuncogtak. Ashley Grant egy iskolába járt velük. Szép volt, gazdag, és tehetséges lovas is.
A szüleié volt a Green Briar nevű divatos béristálló, ahol édesanyja, Val Grant volt a lovasedző. Ashley
minden versenyen indult, és nagyon sok díjat nyert a drága, gombnyomásra működő pónikkal. Amikor
meglátta Amyt Sundance-szel, elnevezte a pónit Öszvérnek a nem túl elegáns fakó színe és a pályán kívül
tanúsított zabolátlan magatartása miatt. Persze nem nevetett annyira, amikor Sundance gyönyörű tartással
végigvágtázott a pályán, és megnyerte a kék szalagot.
– Említettem már, hogy Ashley anyukája meg akarta venni Sundance-et? – kérdezte.
– Viccelsz! – válaszolt Soraya meglepetten.
– A múlt héten telefonált – mosolygott Amy. – Nagy halom pénzt ajánlott. Anya természetesen nemet
mondott – megveregette Sundance nyakát. – Soha nem engednélek olyan helyre, mint a Green Briar!
A Green Briar istállóban alkalmazott edzési módszerek nagyon különböztek a Heartland farmon
megszokottaktól. Val Grant az erőben és a vasfegyelemben hitt. Úgy iskolázta be a pónikat, hogy
akármilyen lovas utasításait teljesítsék – a lovakat egy adott területen kiválóra idomította, és győzelemre
nevelte őket. Val Grant számára a lovakkal való kapcsolat kialakítása elfecsérelt idő volt. Amyt
feldühítette, ha valaki nem a nekik kijáró tisztelettel és megértéssel bánt a lovakkal.
Ebben a pillanatban Jasmine túl közel lépett Sundance-hez. Az dühösen rámordult, és a fogait
vicsorgatta.
– De ha jobban meggondolom – szólt Amy a fejét csóválva –, talán mégis jót tenne neked Ashley! –
nevetett, és gyorsan megveregette Sundance nyakát, hogy éreztesse, nem gondolta komolyan.
 Azon tűnődött, hogy vajon hány versenyen vehetnek részt együtt ezen a nyáron. Titkos vágya az volt,
hogy nagy póni kategóriában és a junior díjugrató versenyen is kipróbálja. Időt viszont nehéz volt erre
találni. Ha a Heartland farmon sok a munka, Anya nem tudja elvinni. De nem is nagyon bánta. Bár
szeretett versenyezni, nem ez volt a legfontosabb dolog az életében – a legfontosabb az volt, hogy
segítsen a lovak körül Heartlanden.
– Ügessünk! – javasolta Soraya.
Amy bólintott. Minél közelebb jutottak Clairdale Ridge-hez, annál egyenetlenebb és nehezebb lett a
terep. A hegy meredek oldalát fűcsomók és sziklák borították. A lejtőkön szétszórtan néhány magányos
épület állt.
Odaértek az ösvényhez, ami Mallensék háza mellett vezetett el.
– Nézd! – szólt Amy, és megállította Sundance-et. Az ösvény két oldalán álló kerítésoszlopokhoz három
sorban szögesdrót volt kifeszítve. A drót a pónik szügyével volt egy magasságban, így túl veszélyes lett
volna átugratni felettük. Egyébként is, gondolta Amy, az utak általában akkor vannak lezárva, ha
járhatatlanok.
– Talán kőcsuszamlás lehetett – találgatta Soraya, és Jasmine-nal Sundance mellé állt. Felnézett, és
megállapította, hogy a nemrég még távoli felhők egyre közelednek.
– Talán vissza kellene fordulnunk. Az időjárás se valami biztató.
– De már olyan közel vagyunk! – tiltakozott Amy. Szerette volna újra látni a pej csődört. – Mehetünk az
úton is.
– De anyukád mindig azt mondja, hogy ne menjünk azon az úton – mondta Soraya kétségekkel a
hangjában.
– Nem lesz semmi baj. – A csődör gondolata hajtotta előre Amyt. – Csak öt percet töltünk az úton.
Gyerünk!
Már meg is indult Sundance-szel. Válla fölött visszanézett, és látta, hogy barátnője egy pillanatnyi
habozás után követi.
Az út keskeny volt és kanyargós, mindkét oldalán málladozó kőfalak húzódtak végig öreg faoszlopokkal
és rozsdás szögesdróttal.
– Nem tűnik valami biztonságosnak – aggodalmaskodott Soraya az előttük álló éles kanyarok láttán.
– Gyere, nem lesz semmi baj – ismételte Amy türelmetlenül.
Továbbügettek az úton, a pónik patája hangosan csattogott a kopott aszfalton. A második kanyar után az
út egy fákkal szegélyezett sötét alagútba torkollott. Sundance bizonytalanul felhorkant, és megállt.
– Jól van – biztatta Amy. – Tovább!
Sundance előrelépett a sötétbe, lábát óvatosan magasra emelte. A levegő hirtelen lehűlt, mert a felettük
összeboruló levélfüggöny nem engedte át a nap melegét. Vad rikoltással egy szajkó rebbent fel egy közeli
fáról. Jasmine és Sundance is ijedten megugrott, lábuk megcsúszott a sima talajon. Amy visszapillantott
Sorayára. Barátnője arca feszült volt.
– Ügessünk megint – mondta Amy gyorsan. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy édesanyjának igaza
volt. Itt tényleg veszélyes lovagolni. Elég, ha egy autó túl gyorsan veszi a kanyart…
Nyelvével csettintgetve hajtotta előre Sundance-et. A póni izgatott volt és nyugtalan, de Amy
megnyugtatta, és egyenletes ügetésre fogta. Amy örült, amikor pár perc múlva kiértek a fák alagútjából.
Előttük kanyargott a Mallensék házához vezető ösvény. Amy megkönnyebbülten indult el rajta.
 Amint közelebb értek a házhoz, Amy elkomorodott, és Sundance-et visszavette lépésbe. – Elmentek –
mondta meglepetten.
A ház kétségkívül üres volt. A pej ló és a sovány tehenek eltűntek a legelőről, a rozsdás teherautó sem
állt a ház előtt, és az ablakok csupaszon, függöny nélkül maradtak. Csak az ajtó melletti néhány zsák
szemét utalt arra, hogy itt nemrégen emberek laktak.
– Ó – Soraya hangja csalódott volt.
Amy szíve is elnehezült. Igazán nagyon szerette volna újra látni a csődört.
– Azt hiszem, akár haza is mehetünk – mondta elkeseredetten.
Átlovagoltak a ház másik oldalára, mivel ott kezdődött a Teak's Hill és Heartland felé visszavezető
ösvény. Elhaladtak néhány roskadt faépület mellett. A levegő súlyos és csendes lett, sötét felhők
nehezedtek a fejük fölé.
– Igazán kísérteties – jegyezte meg Soraya fojtott hangon.
Hirtelen Jasmine a levegőbe emelte a fejét, és éleset nyerített. Mindkét lány összerezzent.
– Jasmine! – kiáltott rá Amy. De hirtelen elnémult, ahogy válaszként egy újabb nyerítés visszhangzott a
levegőben. Rémülten meredtek egymásra.
– Ez meg honnan jött? – kérdezte Soraya levegő után kapkodva.
– Nem… nem tudom – hebegte Amy. Vadul forgatta körbe a fejét, mintha csak szellemet látott volna. És
akkor újabb nyerítés hallatszott.
Ezúttal Amy elcsípte, milyen irányból jön a hang.
– Abból az istállóból! – mondta az egyik jobb állapotú külső épület felé mutatva. Erősen megragadta a
kantárt, amikor Sundance fejét felvetve és kis fülét hegyezve oldalra lépett. Soraya Jasmine-nal
küszködött, aki újból izgatottan nyerített. Amy gyorsan leugrott, Sundance-et Sorayához vezette, és a
kantárt odadobta neki.
– Tessék, fogd!
A pajtához vezető rövid utat futva tette meg, eközben egy hatalmas esőcsepp érte a karján. Ügyet se
vetett rá, kezével az ajtó rozsdás vasreteszén matatott. Hallotta, hogy a másik oldalon egy pata kaparja a
padlót. Miért volt egy ló ebbe az istállóba zárva? Milyen állapotban lehet? A reteszt végre sikerült
elhúznia, de a merev és nehéz ajtó nem mozdult.
– Vigyázz! – kiáltott Soraya nyugtalanul.
Amy éppen arra készült, hogy teljes súlyával nekivetődve kinyissa az ajtót, de egy másodpercre
megállt. Sorayának igaza volt – a sötétbe zárt ló valószínűleg halálra volt rémülve, és a félelem bármilyen
lovat veszélyessé tesz.
Amy óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, és bekukucskált. Először nem látott semmit, de szeme
fokozatosan hozzászokott a homályhoz. Lélegzetét visszafojtotta.
Az istálló sarkában a Mallens család gyönyörű pej lova méregette őt gyanakodva.
 Harmadik fejezet

– Ez az a csődör! – kiáltotta Amy, és hevesen integetett Sorayának.

Az ajtónak feszült, és teljes erejéből nekitámaszkodva továbbnyitotta. Amikor az ajtó eléggé nyitva
volt, hogy beengedjen valami fényt, már tisztán látta a csődört – és az is őt. Szemét riadtan forgatta,
visszahátrált az istálló végébe, izmai görcsösen feszültek, válla és horpasza reszketett.
– Jól van, jól van – mondta Amy a tőle telhető legnyugodtabb hangon. – Nem bántalak.
Szeme végigfutott az istállón. A padló csupasz volt, és nem volt bent sem víz, sem élelem. A csődör
fizikai állapota azonban jó volt, tehát legfeljebb két vagy három napja lehetett bezárva.
A ló élesen felnyerített. Amy fejében kavarogtak a gondolatok. Ha továbbnyitja az ajtót, lehet, hogy a ló
megpróbál kitörni. Ez végzetes következményekkel járna – vagy bemenekülne Clairdale Ridge erdeibe,
vagy a keskeny úton kötne ki. De valahogy mindenképpen segíteni kell neki. Hirtelen Sorayához fordult.
– Muszáj tennünk valamit!
Sorayának is megvolt a maga baja. A csődör nyerítésétől izgalomba jött Sundance és Jasmine körbe-
körbe keringtek. Sundance megpróbálta megharapni Jasmine-t, mire a kanca hátrarúgott. Soraya éppen
csak nyeregben tudott maradni.
Amy felnézett a sötét égre. Az eső hatalmas, sűrű cseppekben esni kezdett. Zakatolt a szíve, amint
visszafordult az istállóhoz, és megpróbált az ajtó résén keresztül bemászni.
– Nyugalom – szólt az ijedt csődörhöz. A ló rúgkapált, Amy erre hátraugrott. – Állj! De a lovat nem
lehetett lecsillapítani. Kirúgott, hátsó patái az istálló falához csapódtak.
– Amy! – hallotta Soraya hangját kintről. – Már nem tudom sokáig visszatartani a lovadat!
Amy tétovázott. Tudta, hogy Sorayának segíteni kell, de akkor mi legyen a csődörrel? Az eső most már
szakadt, zubogott le a tetőről, és tócsákba gyűlt a földön. Agyában a gondolatok őrülten kergették egymást.
Még ha közelebb is tudna valahogy jutni a csődörhöz, hogyan tudná levezetni Heartlandig kötőfék vagy
kantár nélkül?
– Amy! – Soraya hangja most már élesebb és elkeseredettebb volt.
Amy döntött. Kimászott az istállóból, és visszahúzta helyére az ajtót.
– Ne haragudj! – suttogta a repedésen keresztül, ahogy betolta a reteszt is. – De nemsokára visszajövök.
A csődör kétségbeesetten nyerített, amint újra a sötétben találta magát. Amy megpróbálta kizárni
tudatából a hangot, és elfordult. Sundance felágaskodott, és Soraya alig bírta visszafogni.
Amy rohant vissza barátnőjéhez. Megragadta a póni kantárját, és visszahúzta a földre.
– Gyorsan! Segítséget kell hívnunk!
Amy megállította Sundance-et, a nyeregbe lendítette magát, és a lányok vágtában indultak visszafelé az
ösvényen.

*

Mire visszaértek a Heartland farmra, Amy és Soraya bőrig ázott, lovaglónadrágjuk és pólójuk vizesen
tapadt a testükhöz.
Szédületes iramban robogva érkeztek az udvarra, amire Marion Fleming sietve lépett ki az istállóból.
– Mi az ördögöt csináltok? – Amy tágra nyílt szemére és sápadt arcára nézett, és hangja megváltozott. –
Mi történt? – kérdezte aggodalommal.
– Mallensék lova! – Amy levegő után kapkodott, amint lecsúszott Sundance-ről. – Elmentek, de a lovat
bezárták a ház mellett, az istállóba! Anya! Segítened kell!
– Itt hagyták? – kérdezte Marion.
Amy bólintott.
– El kell hoznunk!
Marion a körülöttük zuhogó esőre nézett.
– Ebben az időben nem vihetjük el a lószállítót, Amy! Clairdale Ridge útjai keskenyek és meredekek.
Túl veszélyes lenne.
Amy elkergette magától a hegy sötéten összeboruló fáinak képét.
– De nem hagyhatjuk ott azt a lovat bezárva még egy éjszakára! – kiáltotta. – Nincs mit innia, nincs mit
ennie, nincs ott semmi!
– Semmi? – kérdezte Marion gyorsan.
Amy megrázta a fejét.
– Halálra van rémülve, Anya! Ha vihar tör ki, lehet, hogy megpróbál kitörni!
Marion döntött.
– Rendben, elmegyünk érte – mondta határozottan. Hangja élénk és ellentmondást nem tűrő volt. – Vidd
be a pónikat, és hozz egy vödör takarmányt a csődörnek! Én hozom a lószállító kocsit. – Elsietett. – Egy
perc múlva indulhatunk.
– Add ide! – Soraya nyúlt, hogy elvegye Amytől Sundance kantárát. – Most menj! Sundance-et és
Jasmine-t a helyükre vezetem. Jobb lesz, ha nem megyek veletek. Apa nemsokára itt lesz értem.
Amy egy pillanatig habozott.
– Menj csak! – sürgette Soraya. – Este majd felhívsz, és elmondod, mi történt.
– Jól van. Köszönöm – hálálkodott Amy zihálva. Megfordult, és édesanyja után futott.

*

Ahogy elhagyták Heartlandet, az idő mintha még rosszabbra fordult volna. Az ég elsötétült. Az
ablaktörlők ütemesen nyikorogtak oda és vissza, de szinte alig törtek utat az összefüggő vízfüggönyben. A
kerekek hangos loccsanással szelték az út tócsáit.
Amy reszketett nedves ruháiban.
– Anya, szerinted miért hagyták itt Mallensék?
Marion megrázta a fejét, szeme az útra tapadt.
– Talán lopott ló volt, és mielőtt vevőt találtak volna neki, megijedtek. De az is lehet, hogy a rendőrség
kérdezősködött a környéken.
– Egyszerűen hihetetlen, hogy csak így itt hagyták! – tört ki Amyből. – Éhen is halhatott volna!
Marion arca elsötétült, ahogy a lószállítóval ráhajtott a Clairdale Ridge felé vezető kanyargós
emelkedőre.
– Az olyan emberek, mint Mallensék, nem nagyon törődnek ilyesmivel.
 A sebességváltó nagyot kattant, amikor Marion alacsonyabb sebességfokozatba váltott, hogy be tudja
venni az éles kanyarokat. A víz patakokban folyt lefelé az úton.
Végighajtottak a fák komor és sötét alagútján. A teherautó és a lószállító lassan fordult a szűk
kanyarokban. Egy ág hangos reccsenéssel hullott a kocsi tetejére. Amy összerezzent. Egyáltalán nem
tetszett neki a sötét átjáró. Egy fa vészjóslóan nyikorgott, ahogy elhaladtak mellette. Amy megragadta az
ülést, és a ló megmentésére koncentrált.
Végre kiértek a nyílt terepre.
– Alig látok – mondta Marion, amint az eső újból verni kezdte a szélvédőt.
Amy a homályt kémlelte, a házhoz vezető utat kereste.
– Ott van! Ott a kanyar! Most már nincs messze, Anya!
A teherautó végigzötyögött a keréknyomokkal szántott úton. Marion a ház előtt megállította a kocsit, a
lámpákat égve hagyta, hogy megvilágítsa az utat, és kiugrott. Amy a mellette lévő ülésről felvette a
kötőféket és a vezetőszárat, közben Marion lenyitotta a lószállító rámpáját.
– Melyik az az épület? – kérdezte Amytől.
– Az ott! – próbálta Amy túlkiabálni a szelet.
Az esőn keresztül az istállóhoz küzdöttek magukat. Marion kinyitotta a reteszt, és együtt résnyire húzták
az ajtót. Amy benézett. A pej csődör fejét felvetette, tágult orrlyukakkal és vadul forgó szemmel nézett
velük szembe. Marion egy pillanatra ránézett, majd hátát a szélnek fordítva egy kis dobozt vett elő a
zsebéből. A dobozkából kivett egy csipetnyi sötét, szemcsés port, és szétdörzsölte a tenyerében.
– Húzódj hátrébb! – szólt halkan Amynek.
Amy követte az utasítást, Marion pedig a nyíláson keresztül bemászott az ajtón. A ló kelletlenül
mozgolódott, fülét hátracsapta. Marion félig a ló felé fordulva a földet nézte. A csődör gyanakvással
figyelte. Marion lassan kinyújtotta felé a kezét. A csődör éppen hátravetette volna a fejét, amikor
megérezte a por illatát. Orrlyuka kitágult, ahogy beszívta az illatot, és hirtelen hegyezni kezdte a fülét.
Amy visszatartotta a lélegzetét. A por apróra vágott szarugesztenyéből készült, amit a lovak lábának
belső felén található érzéketlen szarukinövésekből gyűjtöttek. Egy öreg lovász tanította meg Marionnak,
hogy ez a szag megnyugtatja az ideges és rémült lovakat. Amy az ajtó mögött meghúzódva figyelte, mi
történik.
A ló nagyon óvatosan előrenyújtotta a fejét. Marion teljesen mozdulatlanul állt, szemét elfordította.
Nem jelentek veszélyt, üzente testbeszéde. A ló egy lépést tett előre, folyamatosan mélyeket lélegzett.
Finom orrával megérintette Marion kezét, orrlyukát még tágabbra nyitotta. Még egy lépést tett, és fejét
Marion hajához emelte, hosszan beszívta, majd kifújta a levegőt.
Amy figyelte, ahogy édesanyja lassan megfordult, és a csődör következő lélegzetvételekor eltűnt
szeméből a félelem. Izmai ellazultak, és fejét lehajtva orrát hozzádörgölte Marion kezéhez. Marion
megveregette az állatot.
– Kérem a kötőféket – szólt csendesen Amyhez.
A ló az ellenállás legkisebb jele nélkül hagyta, hogy Marion a fejére tegye a kötőféket. Megveregette az
oldalát.
– Gyerünk, öregfiú, beszállás a lószállítóba!
Amy szélesre tárta az ajtót. A ló engedelmesen követte Mariont a szakadó esőbe. Amy megpaskolta,
mire a csődör barátságosan a karjához nyomta az orrát. Most, hogy kezdeti félelme elpárolgott,
barátságosnak, sőt kifejezetten készségesnek tűnt.
Amikor odaértek a leszállítóhoz, Marion a rámpára állt, és megzörgette az etetővödröt. A ló nyakát és
fejét kinyújtva nekiesett a takarmánynak. Ezután további biztatás nélkül, nyugodtan felsétált a futóba. Amy
a ló elé tette a vödröt, hogy az ehessen, majd amíg édesanyja bekötötte a lovat, ő kimászott az oldalajtón,
és felhajtotta a rámpát. Nedves ujja csúszkált a reteszen. A szél és az eső hevesen verte a kocsit. Végül
Marion is kiszállt.
– Indulás haza! – és hátrajött ellenőrizni a reteszt. – Méghozzá gyorsan!
Arcukról csorgott a víz, ahogy visszamásztak az autó ülésébe. Marion elfordította a kulcsot, és a motor
felberregett. Amy megborzongott, és hajából kicsavarta a vizet. Marion felkapcsolta a fűtést. Hangosan
felzúgott, szinte vetekedett az eső hangjával. Hallották, hogy a csődör idegesen topog, ahogy az eső
kopogott a lószállító tetején.
Kívülről vészjósló dörgés hallatszott. Másodpercekkel később villám hasított keresztül az égen, és az
eső újult erővel rázendített. Ahogy ráhajtottak a lefelé vezető lejtős útra, hatalmas mennydörgés rázta meg
a kocsit.
A ló rettenetesen megrémült. Lábával a lószállító oldalán dobogott, aggasztóan himbálva a járművet.
Amy ijedten nézett édesanyjára. A teherautó egyre gyorsulva gurult lefelé a lejtőn. Marion erősen
koncentrált, lassan és folyamatosan fékezett, hogy egyenesben tudja tartani a lószállítót a nedves úton.
– Ez őrültség! – mormogta Marion. – Nem lett volna szabad hagyni, hogy rábeszélj, Amy!
Szeme tele volt nyugtalansággal, miközben szorosan markolta a kormányt.
Amy összerezzent, ahogy egy hatalmas dörgéssel kísért villám cikázott végig az égen. A csődör
szabadulni próbált mozgó börtönéből, és – patájával egyre csak dörömbölt a lószállító oldalán.
Előttük ismét feltűnt az összeboruló fák sötét alagútja. Az alagútban haladva az ágak csattogva,
nyikorogva verték a lószállító tetejét. Amy testének minden izma megfeszült. Szíve a torkában dobogott.
Lélegzete elakadt.
Az ádáz szél és az eső kérlelhetetlenül rázta a fákat az út mindkét oldalán. Az út a fák függönye alatt
koromsötétnek tűnt. Aztán hirtelen egy villám fénye világította meg a fákat, és az ég akkorát dörgött,
mintha fejük fölött egy ágyút sütöttek volna el. Amy sikítva ugrott fel. A ló is felüvöltött, és az alagútban
óriási reccsenés hallatszott.
Közvetlenül előttük egy fa elkezdett dőlni.
Marion teljes erővel a fékre taposott, de a kerekek nem tudtak megtapadni a vízzel borított felszínen. A
teherautó csúszott tovább az úton, egyenesen a fa alá.
Az idő lelassult. Amy tehetetlenül nézte, ahogy a fa rémisztő lassú mozgással zuhant feléjük. Egyetlen
vad pillanatig azt hitte, hogy éppen átérnek alatta, de akkor egy utolsó recsegő, harsogó hanggal a fa
lezuhant az útra.
Egy végtelen hosszúnak tűnő másodpercig Amy megdöbbentő tisztasággal látott minden részletet,
minden egyes zölden csillogó levélben az összes eret.
– Anya! – kiáltotta.
Hatalmas robajt hallott, az esés émelyítő érzése töltötte el, aztán semmi.
 Negyedik fejezet

Amy szeme rebegve nyílt ki. Fehér. Minden csupa fehér. Hová került? Pislogott, majd az ágya mellett
ülő alakra összpontosította a figyelmét.
– Lou? – kérdezte meglepetten.
– Igen, én vagyok – felelte Lou.
Semmit nem változott. Rövidre vágott búzaszőke haj és nefelejcskék szem – de arca sápadt volt,
tekintete feszült.
Amy felült. Éles fájdalom hasított a fejébe és mellkasába, amikor levegőt vett.
– Jaj! – akadt el a lélegzete.
Lou kezét gyengéden Amy vállára tette.
– Óvatosan – mondta. – Ne próbálj túl gyorsan mozogni.
– Hol vagyok? – kérdezte Amy, és zavarodottan nézett körbe.
– A kórházban. – Lou finoman visszatolta Amyt, hogy hátát neki tudja támasztani a párnáknak. – Nyolc
napig voltál eszméletlen. Tegnap egy kis időre magadhoz tértél. – Lou szeme Amy pillantását kereste. –
Emlékszel?
Amy megrázta a fejét. Körülnézett a szobában.
– Hol van Anya?
Amint a szavakat kimondta, szeme tágra nyílt a visszatérő emlékek hatására. Az út. A fa. Lou-ra meredt.
– Balesetünk volt!
Lou bólintott.
– A ló rendben van? – Amy levegő után kapkodott, és újra felült, nem is törődve a fejébe és mellkasába
nyilalló fájdalommal. – És Anya? – látta, hogy Lou tekintete elfordul, és szíve hirtelen megtelt
félelemmel. – Lou? – erősködött, nővére félig elrejtett arcát kémlelve. – Lou! Hol van Anya?
Lou mély levegőt vett, és lassan Amy szemébe nézett.
– A ló Scott Trewinnél van – mondta, és Amy kezét megfogta. – A sérülése nem túl súlyos, bár
érzelmileg rossz állapotban van.
Elhallgatott. Hangja megremegett, és megszorította Amy ujjait.
– De Anya… Anya meghalt, Amy.
A vér kifutott Amy arcából.
– Nem – suttogta.
Lou-ra meredt. Nem lehet igaz. Lou tehetetlenül bólintott. Amy megemelte a hangját.
– Nem lehet! Anya nem halhatott meg!
– De igen – mondta Lou nagyot nyelve, és szeme megtelt könnyel. – A temetése három napja volt.
Amy csak mereven nézett, lélegzete egyre nehezebb lett.
– Kómában voltál – mondta Lou elkeseredetten. – Nagyapa és én nem tudtuk, hogy mikor ébredsz fel.
El kellett intéznünk – tekintete Amy szemét kereste. – Ó, Amy, tudom, mit érzel…
 – Nem! – a kiáltás a hitetlenség és félelem erejével tört ki Amyből. A kiáltás sikítássá vált. Nem tudta
abbahagyni; nem is akarta abbahagyni. Csak sikított és sikított, alig érzékelte, hogy Lou az ajtóhoz fut, és
egy nővér siet a kórterembe. Szúrást érzett a karjában. Sikítása nyöszörgéssé halkult, majd rátelepedett az
álom, amely visszahúzta a sötétbe.

*

A következő néhány napban Amy a kórházi ágyban feküdt, és csak sírt, mintha a szíve szakadna meg.
Eltört két bordája, és a feje folyamatosan fájt, de a fizikai fájdalmat nem bánta, a lelki szenvedéstől
szeretett volna kétségbeesetten megszabadulni. Az egész az ő hibája volt. Ha nem vette volna rá Anyát,
hogy kimenjenek az esőbe, nem történt volna a baleset, és Anya most is élne. Újból és újból hallotta
édesanyja szavait: „Nem lett volna szabad hagyni, hogy rábeszélj!” Az ő hibája volt. Nagyapa is eljött
meglátogatni.
– Hoztam néhány újságot – mondta, és leült mellé. – Hogy érzed magad?
Amy nem tudott válaszolni.
– A lovak jól vannak – közölte. – Ty és én gondoskodunk róluk. Azt hiszem, mindannyiuknak hiányzol.
És Lou szabadságot vett ki, hogy kézbe tudja venni a dolgok üzleti részét. Csodálatosan viselkedett.
Nagyon lelkiismeretes – éppen olyan, mint édesanyátok. – Nyelt egyet. – És te is olyan vagy, mint az
édesanyád, kicsim! – kezét Amy kezére tette.
– Olyan szerencsés vagyok, hogy ti itt vagytok nekem.
Amy a fehér kórházi ágyra meredt. Jack Bartlett ránézett. Szeme alig tudta leplezni a saját fájdalmát.
– Gyerünk, drágám – mondta, és magához ölelte Amyt. – Menni fog. Muszáj mennie. Te, én és Lou, mi
még itt vagyunk egymásnak.
Amy becsukta a szemét. A fájdalom belehasított a fejébe. Hogyan is tudnának boldogulni? Az
édesanyja meghalt, és ő volt az, aki megölte. Elhúzódott, és egyszerre kitörtek belőle a szavak.
– Az én hibám volt, Nagyapa!
Jack Bartlett értetlenül nézett rá.
– Ezt hogy érted?
– Én öltem meg Anyát – zokogta Amy. – Miattam ment ki az esőbe. Nem akart menni. Én beszéltem rá.
Nagyapja szorosan megragadta a vállát.
– Azonnal hagyd ezt abba! – emelte fel a hangját. – Amy, nem szabad erre gondolnod!
Amy nem törődött a mellkasába szúró fájdalommal, fejét felemelte a párnáról.
– De hát ez igaz! – kiáltotta. – Azt mondtam, muszáj elmennünk.
Nagyapja közelebb húzta magához. Arcán könnyek csorogtak végig.
– Édesanyád tisztában volt a veszéllyel, de úgy döntött, hogy elindul, mert tudta, hogy a lónak szüksége
van rá. Az ő döntése volt, Amy, nem a tiéd – erőteljesen átölelte. – És nem a te hibád volt.
– De igen – mondta Amy a fájdalomtól nyöszörgéssé halkult hangon. – És soha nem fogom magamnak
megbocsátani.

*

Ahogy a napok múltak, szeméből lassan elapadt a könny. Borzalmas dermedtség telepedett rá. Nem
tudott érezni, nem tudott gondolkodni. Olyan volt, mintha minden, ami történt vele, valaki mással történt
volna. Nagyapa és Lou mindennap meglátogatták. Eljött Ty, Soraya és Matt is. De szinte lehetetlenül nehéz
volt bármelyikükkel is beszélgetnie.
Egy nap Nagyapa és Lou együtt jöttek. Jack Bartlett az ablaknál állt. Lou az ágy végére ült, és megfogta
Amy kezét.
– Az orvosok szerint itt az ideje, hogy haza gyere – mondta.
– Haza? – kérdezte Amy fagyosan. – Nekem nincs többé otthonom.
– Dehogynem!
Amy Lou eltökélt arcára nézett, majd visszahanyatlott az ágyra; a forró fájdalom tűként szúrta a szemét.
Hogyan mehetne vissza, ha Anya már nincs ott? Elfordította a fejét.
Nagyapa közelebb lépett.
– Szükségünk van rád, Amy – mondta gyengéd, remegő hangon. – Gyere haza!

*

Visszamenni a Heartland farmra rosszabb volt, mint amilyennek képzelte. Ahogy rákanyarodtak a
házhoz vezető útra, Pegazus és Copper a bokszajtó felett nézelődött. Ty a csapnál éppen vizet engedett egy
vödörbe. Minden annyira normálisnak látszott. Amy gyomra émelyegni kezdett, és egy pillanatra
hányinger tört rá. Hirtelen kinyitotta a kocsiajtót, és berohant az épületbe, nem törődve a mellkasát
szurkáló fájdalommal.
Többet nem is akarta elhagyni a házat. Nem nézte meg a lovakat. A konyhában ült, és a padlót bámulta
sötét fájdalomba burkolózva.
– Miért nem jössz segíteni? – kérdezte Nagyapa másnap reggel, de Amy csak gubbasztott tovább a
karosszékben.
Nézte, ahogy Lou megpróbál eligazodni az édesanyjuk vezette irodában. Papírok, jegyzetek és cetlik
hevertek mindenütt, és különböző helyeken kallódtak még az olyan telefonszámok is, mint a
takarmánykereskedőé és a patkolókovácsé. Lou gyakorlatias és hatékony volt, és szemlátomást mindenre
rendszert tudott kialakítani. Elintézte a papírmunkát és a telefonhívásokat, de a lovakat Nagyapára és Ty-
ra hagyta. Amy a konyhában ült fásultan és reményvesztetten.
Néha elkapta Lou rávetett pillantásait. Érzékelte szemében az alig elrejtett elkeseredést, és akkor Amy
mindig elfordult. Tudta, hogy Lou szerint igazán segíthetne, de nem volt képes rá – nem tudott kimenni az
udvarra, és úgy tenni, mintha semmi nem történt volna.
Három nappal Amy hazaérkezése után Lou odafordult hozzá. Sok dolga volt, és a szemében feszültség
látszott.
– Amy – mondta –, ki tudnál menni Ty-jal megnézni, hogy melyik lovat kell patkolni? Itt kell maradnom
a telefon mellett. Hívást várok Bob Shaw-tól, Tarka gazdájától, és bármelyik pillanatban jelentkezhet.
Amy megrázta a fejét.
– Amy, kérlek – kérlelte Lou. – Meg kell várnom a hívást.
Amy körmeit a tenyerébe mélyesztette.
– Nem megyek oda ki – jelentette ki hűvösen.
– Az ég szerelmére! – mondta Lou szemmel láthatóan ingerülten. Csizmát húzott, és kisietett az ajtón.
Néhány perc múlva csengett a telefon. Amy mereven nézte a készüléket. A csengés élesen hasított a
konyha csendjébe, de lába mintha megbénult volna. Csak hagyta, hogy csengjen és csengjen.
Hirtelen kivágódott az ajtó. Lou rontott be a konyhába, és felkapta a kagylót.
– Halló! Heartland farm – szólt bele kifulladva, arca kipirosodott a futástól. Egy másodpercnyi szünet
után lecsapta a telefont. – Letette! – Amy felé fordult. – Miért nem vetted fel? – mordult rá.
Jack Bartlett éppen ekkor lépett a házba. Miután nyilvánvalóan érzékelte a feszültséget a levegőben,
megköszörülte a torkát. – Lou! Telefonáltál a takarmányszállítmány miatt? – kérdezte. – Csak azért, mert
már elég kevés van.
– Takarmányszállítmány? – Lou idegesen beletúrt rövid hajába, és Nagyapára meredt. – Milyen
takarmányszállítmány?
– Háromhetente hozzák ki a takarmányt.
– És miért nem szólt nekem senki? – Lou hangja dühösen felcsattant. Látva nagyapja meglepett
arckifejezését, Lou arckifejezése azonnal megenyhült. – Ne haragudj, Nagyapa. Nem akartam rád
ripakodni – mondta gyorsan. – Majd megoldom. Ne aggódj miatta egy percig se!
– Nagyon jó kislány vagy, Lou – mondta Jack Bartlett gyengéden.
Amy torkát zokogás fojtogatta. Takarmány szállítmány! Hívások lótulajdonosoktól! Hogyan tudnak úgy
viselkedni, mintha semmi nem történt volna? Felállt a székből, és felsietett a lépcsőn a szobájába. Ott a
földre rogyott, és a szétszórt ruhák és újságok között térdét karjával átkulcsolva zokogni kezdett. Mi a baj
a többiekkel? Anya meghalt. Ő az egyetlen, akit ez érdekel?

*

Amy a szobájában maradt, és másnap délelőttig nem is ment le. Amikor belépett a konyhába, Lou és
Nagyapa az asztalnál ült. Ahogy megjelent, hirtelen elhallgattak.
– Szervusz, kicsim – mondta Nagyapa, és felállt a székről. – Hogy érzed magad ma reggel?
Amy nem válaszolt. Szó nélkül odalépett az egyik székhez, és leült. Csend volt. Amy látta, hogy Lou és
Nagyapa összenéz, majd Lou megszólalt.
– Amy – kezdte gyorsan. – Nagyapa és én gondolkoztunk, és szerintünk itt az ideje, hogy újra találkozz a
barátaiddal.
Amy szíve elnehezült. Soraya és Matt, meg a többi iskolatársa többször is beugrott vagy telefonált,
amióta hazajött a kórházból, de ő soha nem akart találkozni vagy beszélni velük – semmi mást nem kívánt,
csak egyedül akart lenni.
– De én nem akarok találkozni velük – mondta.
– Amy! – szólt Lou. – Ők a barátaid, és szeretnének itt lenni veled – szünetet tartott. – Figyelj,
szerveztünk neked ma estére egy megkésett születésnapi bulit. Így egyszerre találkozhatsz mindenkivel, és
túl lennél az első kínos viszontlátáson.
Amy úgy érezte, mintha arcul csapták volna.
– Már megmondtam! – kiáltott fel iszonyattal, és felugrott. – Nem akarom őket látni.
Nagyapa odalépett hozzá.
– Várj egy kicsit, Amy. Lou-nak igaza van – mondta szelíden. – Folytatni kell az életet!
Amy mereven nézett rá. Folytatni az életet! Hogy tehetné, amikor Anya meghalt?
– Nem hívtunk meg sok embert – nyugtatgatta őt Lou. – Csak Sorayát, Ty-t, Mattet és még néhány
barátodat, akiket Soraya javasolt.
 – Jó, akkor mondjátok le! – kiabálta Amy, maró fájdalommal a szíve mélyén. – Nem akarok látni senkit!
Lou elkeseredetten emelte fel a hangját.
– Amy! Nem léphetsz ki csak így az életből!
Nagyapa kezét a karjára tette, Lou pedig az ajkát harapdálva hirtelen elfordult.
– Nagyapa, kérlek! – rimánkodott Amy.
De hiába érvelt és könyörgött, Lou és Nagyapa nem hallgatott rá. Azt mondták, hogy csak az ő
érdekében cselekedtek. Végül felszaladt a lépcsőn a szobájába, és a nap hátralévő részében ki se mozdult
onnan. Este hét órakor még mindig a szobájában ült, amikor szállingózni kezdtek a vendégek.
Nagyapa kopogott a szobája ajtaján.
– Amy? – benyitott az ajtón. – Gyere – szólt szelíden. – Gyere le.
Amy szomorúan rázta a fejét.
– Kérlek – mondta Nagyapa, és feléje nyújtotta a kezét. – Az én kedvemért, kicsim.
Amy felnézett, és hirtelen ráébredt, hogy Nagyapa milyen fáradtnak látszik. Szeme körül a bőre
megereszkedett, homloka csupa barázda. Amy nagyon lassan megfogta Nagyapa kezét, és felállt.
Nagyapa mosolygott.
– Minden rendben lesz. Meglátod.
Amy követte őt a lépcsőn, de a szíve hevesen vert. Amint belépett a konyhába, tudta, hogy hiba volt. A
barátai elhallgattak, és csendben álltak körben, félszegen tartva a szépen becsomagolt ajándékokat.
Ott volt Soraya és Matt, Danny, Matt barátja, Ellen és Robyn az osztályból. Ty a mosogatónál állt Lou
mellett. A néma csendet végül Soraya törte meg. Közelebb lépett, barna szemével aggódva kutatta Amy
arcát.
– Szia! – mondta, és megölelte.
Az ölelésből kibontakozva Amy megpróbált mosolyogni, de belül szeretett volna eltűnni, elmenekülni
innen.
– Hello! – Matt lépett elő. – Hogy vagy? – Amy felnézett a fiú csinos arcába. Matt szeme is tele volt
aggodalommal.
– Ki kér inni? – kérdezte Lou. – Amy, mit kérsz?
– Semmit – suttogta Amy. Néhány másodpercig csend volt.
– Kinek hozhatok inni valamit? – ismételte Lou gyorsan a kérdést. – Soraya? Ellen? Mit kértek?
Ahogy a barátai elmormogták válaszukat, Amy szeme az asztalra tévedt.
– Gyere, drágám, ülj le! – mondta Nagyapa.
Mintha álmában mozogna, Amy odalépett. Szótlanul nézte az ott heverő ajándékhalmot.
– Szolgáljátok ki magatokat, egyetek csak! – szólt Lou. De úgy tűnt, senki nem éhes. Leültek, de a
szendvicsek és krumpliszirmok érintetlenül maradtak; mindenki aggodalommal fürkészte Amyt.
– Tessék – törte meg a csendet Matt, és átadta az ajándékát, egy becsomagoltan is könnyen felismerhető
focilabdát. Elmosolyodott. – Fogadok, nem találod ki, mi ez!
Amy nyelt egyet.
– Köszönöm – mondta, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, miközben átvette a csomagot. A
kezében lévő ajándékra meredt. Tényleg csak három hete lett volna, hogy Sorayával azon nevetgéltek,
vajon kap-e ajándékot Matt-től vagy sem? Mintha egy másik életben történt volna. Elfordította a tekintetét,
hogy a többiek ne lássák a könnyeket a szemében.
 – Tessék – szólt Ty, mintha megérezte volna Amy bánatát. Átnyújtott egy lapos, téglalap alakú
csomagot. – Most ezt nyisd ki!
Amy a csomagolópapírral kezdett bíbelődni, hálásan, hogy valami elterelte a figyelmét. A papír alól
Chester bekeretezett fényképe került elő.
– Jaj, Ty, ez nagyon szép – suttogta, ujjaival szorosan markolva a keretet. Felpillantott. Ty tekintete tele
volt megértéssel.
Amy egymás után kicsomagolta a többi ajándékot is. Csupa olyasmit kapott, amit szeretett volna:
lovaglócsizmát, lovaglónadrágot és lovaglókesztyűt. Csakhogy most már ez mind nem számított. Végül
Nagyapa átadta az utolsó ajándékot, egy nagy, vaskos csomagot.
– Ez Anya ajándéka – mondta. – Aznap vette, amikor… – hangja elhalt.
Még mielőtt hozzáért volna, Amy már tudta, hogy mi van benne. Remegve tépte le a csomagolópapírt.
Kék anyag bújt elő. Az a vízhatlan kabát volt, amire annyira vágyott. Ez már túl sok volt ahhoz, hogy el
tudja viselni. Zokogás tört fel belőle, és a kicsomagolt ajándékokat félresöpörve kirohant a szobából.
Néhány másodperccel később nagyapja megjelent a szobája ajtajában.
– Ne haragudj – kérlelte, és leült mellé az ágyra, átkarolva Amy sírástól rázkódó vállát. – Azt hiszem,
tévedtünk. Túl korai volt ez még neked, igaz?
Könnyein keresztül Amy halk kopogást hallott. Felnézett. Soraya volt.
– Gyere be! – mondta Jack Bartlett. Felállt, Sorayáról Amyre nézett, majd az ajtóhoz lépett. – Lent
leszek – szólt szelíden, és kiment.
Amint Nagyapa elhagyta a szobát, Soraya odaszaladt barátnőjéhez.
– Jaj, Amy – ült le mellé, és megölelte. – Annyira, de annyira sajnálom.
Fejét Amy feje mellé hajtotta, hogy a sötétbarna és fekete hajszálak egészen egymásba fonódtak.
– Úgy szerettelek volna látni, de te mindig visszautasítottál! – mondta. – Holnap kéne indulnom a
táborba. De itt maradok, ha akarod.
– Én csak egyedül szeretnék maradni – zokogta Amy.
Szavait csend követte. Amy ráébredt, hogyan is hangzott, amit mondott, és felnézett. Soraya őt figyelte,
szeme csordultig tele volt együttérzéssel.
– Tudom – suttogta. – Azt hiszem, én is így éreznék. A következő pillanatban szorosan ölelték egymást.
– Sokat írok majd – mondta Soraya a könnyein keresztül. – Ha szükséged van rám, csak hívj, azonnal
visszajövök. Mindig számíthatsz rám, Amy.
Amikor Soraya kiment a szobából, Amy újra zokogni kezdett. Egyedül volt. Senki nem tudta, mit érez,
senki nem értette meg őt, kivéve talán Anyát, de ő meg nincs itt többé.

*

Másnap délután Lou nézte, ahogy megérkezett a teherautó a takarmánnyal.
– Remélem, Ty és Nagyapa boldogul majd vele – mondta a hangjában aggodalommal. – Segítenék, de
el vagyok maradva a könyveléssel.
Amyre pillantott, mintha választ várna, de Amy makacsul hallgatott. Lou szólásra nyitotta a száját, de
végül meggondolta magát. Hirtelen elfordult, és a konyhaszekrény fiókjából elővett nagy főkönyvvel meg
egy halom papírral leült az asztal mellé.
– Hihetetlen, hogy ezek nincsenek meg számítógépen – szörnyülködött.
 Gyorsan átlapozta a papírokat, és kupacokba rendezte őket. Izgatottan csapdosta a papírokat az
asztalon, és gyakran pillantgatott az ajtó felé, mintha a takarmány kirakodását akarná ellenőrizni. Száját
összeszorította, és kék szemét a fáradtság szürke karikái árnyékolták.
Néhány perc múlva Lou a magasba emelte kezét.
– Ez egyszerűen lehetetlen! Honnan tudjam, hogy kinek mennyi pénzzel tartozunk? Nincs semmiféle
rendszer, és egy csomó számla hiányzik!
– Valószínűleg a könyvespolcon vannak – mondta Amy színtelenül. – Vagy a karosszék alatt.
– Biztosan csak viccelsz! – Lou hitetlenkedve nézett rá, de azért felállt, és elkezdett a karosszék alatt
kutakodni. Előhúzott egy halomnyi papírt.
– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel. – Nézd meg! Mindegyik csupa kávéfolt!
– És? – kérdezte Amy.
– És! – visszhangozta Lou. – És ez rettenetes! Ez a legszörnyűbb könyvelés, amit valaha láttam –
hangját megemelte. – Anyából teljesen és tökéletesen hiányzott a gyakorlatiasság! Hogyan hagyhatott
ekkora felfordulást?
Amyt elragadták az érzelmei. Talpra ugrott, szemében felháborodott tűz lobogott.
– Mert nem tudta, hogy meg fog halni! – kiáltotta. A harag, a fájdalom és a szomorúság vulkánként
robbant szét a fejében. – Anya meghalt! – sikított. – Nem érted? Meghalt, te meg csak a hülye papírmunka
miatt aggódsz! Téged nem is érdekel, igaz?! Soha nem is érdekelt!
Lou öklével az asztalra csapott, és felállt. Arca hamuszürke volt.
– Hogy mondhatsz ilyet? – suttogta elakadó lélegzettel, remegő hangon. – Van bármi fogalmad arról,
milyen nehéz nekem kitartani? Annyira önző vagy, Amy!
Amy megpróbált közbevágni, de Lou nem engedte.
– Igen, az vagy! – kiabált. – Nem gondolsz Nagyapára, Ty-ra vagy bárki másra! Az egyetlen ember,
akivel törődsz, az a szegény Amy Fleming. És nem teszel semmi mást, csak szomorkodsz itt, és sajnálod
saját magadat! Pedig a szomorkodás nem hozza vissza Anyát, és hadd mondjak neked valamit: ha Anya
lenne most itt, és te haltál volna meg, Anya most kint dolgozna és gondoskodna a lovakról! Azt mondod,
engem nem érdekel. Hát nézz magadra, Amy! Nézzél csak magadra!
Egy pillanatig egymásra meredtek. Amy érezte, hogy kifut az arcából a vér. Lou hirtelen visszarettent.
– Amy – mondta, és gyorsan közelebb lépett. – Amy, én annyira…
– Hagyj békén! – sziszegte Amy, és elugrott.
– Próbálj megérteni… – kérlelte Lou.
– Te próbálj megérteni! – üvöltött Amy. – És hagyj engem békén!
Sarkon fordult, és kirohant a konyhából, fel a lépcsőn a szobájába. Becsapta maga mögött az ajtót, az
ágyra vetette magát, és átadta magát a fájdalomnak.
Lou feljött utána, és halkan kopogott az ajtón. Nem sokkal később Nagyapa is ugyanezt tette, de Amy
nem engedte be egyiküket sem.
– Jaj, Anya – vadul zokogott. – Anya! Miért nem vagy itt?
Alig világosodott kint, amikor Amy felébredt. A szeme duzzadt volt, az arcát szétáztatták a könnyek.
Felállt, és kinézett az ablakon. Minden csendes volt. Üresnek érezte magát. Az élete sötéten nyújtózott
előtte. Soha többé nem érti meg őt senki. Senki nem tudja átvenni az édesanyja helyét.
Ekkor észrevette Pegazus fejét a bokszajtó felett. Amy szíve meglódult, ahogy meglátta a nagy szürke
fejet, a félig hegyezett fület – a ló csak figyelt, figyelt. Hirtelen mintha ütés érte volna a gyomrán. Hát
persze – miért nem gondolt rá korábban?
Leosont a lépcsőn, csendesen kinyitotta a hátsó ajtót, és átsietett az udvaron. Pegazus fülét hegyezve
boldogan horkantott, amikor meglátta. Amy elhúzta a reteszt az ajtón, és belépett a bokszba. Az ismerős
istállómeleg körbeölelte. Pegazus érdeklődéssel lehajtotta a fejét, szeretetet és bizalmat árasztva.
Amy kezét a ló nyaka köré fonta.
– Ó, Pegazus! – sóhajtotta elkeseredetten. – Mit tegyek? Pegazus nyaka melegséget és megbízhatóságot
sugárzott. Sörénye Amy arcát súrolta.
– Elvesztettük – suttogta Amy elcsukló hangon. – Már semmi nem lesz olyan, mint régen volt. Csak mi
ketten maradtunk.
Pegazus gyengéden horkantott.
– Csak te meg én – Amy fájdalmasan ismételgette a szavakat, és mindazokra a dolgokra gondolt, amiket
édesanyja és ő együtt csináltak régen, mindarra, amit egymásnak jelentettek. És biztonságot merítve
Pegazus jelenlétéből, Lou szavai jutottak eszébe. Igaza volt? Tényleg önző lenne?
Kezével szórakozottan babrálni kezdett Pegazus nyakán. Apró körökben, enyhe nyomással, ahogy Anya
mutatta neki. Pegazus élvezte. Amy rámosolygott, ahogy megérezte, hogy a ló ellazul az érintés alatt,
miközben a saját feszültsége is oldódni kezdett.
Az idő múlt. A nap felkelt. Hallotta Nagyapa ódivatú ébresztőórájának csengését a házban. Amy csókot
nyomott Pegazus orrára, és kiosont a bokszból. Észrevétlenül visszasietett a szobájába.
Az ágyára feküdt, és sokkal nyugodtabbnak érezte magát. Esni kezdett. Hallotta, hogy Nagyapa és Lou
felkel. Hallotta az etetővödrök csörömpölését és a paták dobogását. Az ablak mellé állt, és a függöny
mögé húzódva figyelte, ahogy nagyapja elkezdte az etetést, majd Ty is megérkezett. Borús nap volt, szürke
felhőkkel, és finom eső szitált. Lent Lou elkészítette a reggelit. Egy szokásos nap kezdődött.
Néhány perccel később látta, hogy Lou kimegy, és néhány szót vált Nagyapával. Amy lassan
megfordult, kiment a szobából, le a csigalépcsőn. Az előszobába érve megállt. Valaki az asztalra tette a
születésnapi ajándékot, amit Anyától kapott. Még mindig be volt csomagolva, az ajándékkártya a tetején.
Amy nyelt egyet, és lassan elindult a csomag felé. Megállt, mielőtt remegő kézzel a kártya után nyúlt.
Ugyanebben a pillanatban megszólalt a konyhai telefon éles hangja. Amy felugrott, és megfordult.
Felvegye? Már indult volna a konyhába, amikor hallotta nyílni a hátsó ajtót, és megállt.
– Halló, Heartland farm – szólt bele Ty vidáman a telefonba.
Pár másodpercnyi szünet következett. Amikor újra megszólalt, a hangszíne drámaian megváltozott.
– Igen… ismerem a helyet – a hangja komolynak tűnt. – Jól van. Ott leszünk, amint lehet.
Hallatszott, ahogy a kagylót a helyére teszi, majd kinyitja a hátsó ajtót.
– Jack! – kiáltotta. – Ide tudna jönni?
Amy az előszobában tétovázott. Mi történik? Rohanó lépések hallatszottak, majd Lou és Nagyapa
beléptek a házba.
– Mi a baj, Ty? – hallotta Nagyapa kérdését.
– A rendőrség volt – mondta Ty izgatottan. – Most jöttek az öreg Mrs. Bell házától. Betörték az ajtót, és
ott találták a nénit bent – elhallgatott. – Hetek óta halott.
Halott! Amy a szája elé kapta a kezét.
– Jaj, ne! – hallotta Lou hangját. – Ez szörnyű!
 – Eric riasztotta őket, amikor ma levélkihordás közben arra járt – folytatta Ty gyorsan. – Két hétig
szabadságon volt, és nem járt senki arrafelé.
– Persze, általában Amy szokott arra járni – sóhajtott Nagyapa. – Jaj, milyen szörnyű.
– Van még rosszabb is – mondta Ty komoran. – Nem csak Mrs. Bellről van szó. A rendőrség Sugarfoot
miatt hívott.
Amy szíve nagyot dobbant. Sugarfoot!
– Az a kis shetlandi? – kérdezte Nagyapa.
– Igen. Be volt zárva az istállóba – mondta Ty. – Élelem nélkül, csak egy kis vize volt. A rendőrség
szerint nagyon rossz állapotban van, félig éhen pusztult, és meg van rémülve. Hívták Scott Trewint, de
tudni akarták, hogy közülünk valaki oda tudna-e menni.
Amy torkát zokogás fojtogatta. Szegény Sugarfoot! Fájt a szíve a kis póniért – egyedül, éhesen,
rémülten…
– El tudsz menni? – kérdezte Nagyapa Ty-tól.
– Persze – mondta Ty. – Sugarfoot nem ismer engem, de ezen most nem tudunk változtatni.
– Felviszlek – mondta Lou.
Amy elképzelte, hogy érzi majd magát Sugarfoot, amikor Ty, akit nem ismert, és akiben nem bízott,
megpróbálja felhajtani a lószállítóra, és el akarja vinni az egyetlen otthonból, amit ő valaha is ismert. A
szívverése felgyorsult. Kétségbeesve nézett körül az előszobában, és eközben pillantása újra az ajándékra
esett. Anya – gondolta – Anya, te mit tennél most? Szinte gondolkodás nélkül felvette a kártyát, és
elolvasta.

Kedves Amy!
Bízz azokban az ösztönökben, és együtt megvalósítjuk az álmainkat!
Boldog születésnapot!
Szeretettel, Anya

A szavak mintha kalapácsként csapódtak volna Amy arcába. Együtt. Könnyek szöktek a szemébe, ahogy
eszébe jutottak Anya és az ő közös álmai, a közös tervek.
– Azt hiszem, jobb, ha azonnal indulok – hallotta Ty hangját a konyhából.
Amy hirtelen tudta, mit kell tennie. Gyorsan letépte a csomagolópapírt a kabátról, és belebújt. A kártya
az asztalon hevert. Amy megérintette, és visszafojtotta könnyeit.
– Ezt érted teszem, Anya – suttogta. – Az álmainkért. Nagyapa, Lou és Ty is felugrott, amint Amy
megjelent a konyhaajtóban. Kezét felemelve jelezte, hogy ne mondjanak semmit.
– Én megyek – jelentette ki határozott hangon.
 Ötödik fejezet

Lou és Amy a házat megkerülve a teherautóhoz és a lószállítóhoz ment. Egyikük sem beszélt. Előző napi
dühös szavaik láthatatlan falként emelkedtek közöttük a levegőben. Amyvel nem törődve Lou óvatosan
lépkedett a magas, nedves fűben nyitott orrú cipőjében, és kinyitotta az ajtót. Amy hirtelen megállt. A
teherautó oldalán friss javítás és festés nyomai látszottak. Lou körülnézett.
– Mivel fogjuk…? – szavai elhaltak, ahogy követte Amy pillantását. – Ó – mondta, arca hirtelen
megenyhült. – Ne haragudj. Nem gondoltam rá.
Becsukta a teherautó ajtaját, és zsebre vágta a kulcsokat.
– Nézd! Nem kell jönnöd – mondta. – Biztos, hogy Ty is boldogul.
Amy nagyot nyelt, és megrázta a fejét. Kezét még mélyebbre süllyesztette kabátja zsebében.
– Nem – erősködött. – Segítenem kell Sugarfootnak.
Lassan a teherautóhoz ment, és beszállt, szíve a torkában dobogott. Lou beindította a motort, miközben
továbbra is aggódva figyelte Amyt. Az út minden bukkanójára és zökkenőjére a baleset egy-egy jelenete
villant át Amy agyán. Az ablaktörlők suhogtak az üvegen, Amy pedig szorosan markolta az ülést, és
kényszerítette magát, hogy Sugarfootra gondoljon. Ahogy kifordultak a kocsibejáróról, Lou félénken
megszólalt.
– Nagyon sajnálom, ami tegnap történt – mondta. – Nem lett volna szabad azokat mondanom.
Amy szemét az ölében fekvő kezére szegezte.
– Semmi baj.
Súlyos csend telepedett rájuk. Az elhangzott szavakat nem lehet meg nem történtté tenni.
Megpróbálhatta volna Lou-t megnyugtatni, de csak ültek egymás mellett, és Amy úgy érezte, szakadék
választja el a testvérétől. Az út hátralévő részét szótlanul tették meg, kivéve azt a néhány elsuttogott
utasítást, amivel Amy a kocsit irányította.
– Hol van az istálló? – kérdezte Lou, ahogy leparkolta a lószállítót Mrs. Bell háza előtt.
Amy elhúzta az ajtót.
– Hátul – mondta, és kiugrott a szitáló esőbe, majd szaladt a ház mögé. Ahogy futott az istálló felé
vezető ösvényen, a trágya és vizelet erős szaga csapta meg az orrát. Nem sokkal a félajtó előtt tétován
megállt egy pillanatra. Mit lát majd, ha benéz? Ajkát harapdálva közelebb lépett.
– Ó, Sugarfoot! – szaladt ki belőle a rémült sóhaj. A kis shetlandi a helyiség közepén állt, fejét a földre
horgasztotta. Bordái kiálltak, horpasza beesett, és szőréből sárcsimbókok lógtak. Az istálló bűze szinte
elviselhetetlen volt.
Amy remegő ujjakkal elhúzta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. A póni gesztenyeszínű füle megrezzent, és
óriási erőfeszítéssel felemelte a fejét. Üres szemét Amyre emelte, és ahogy felderengett benne a
felismerés, rekedten horkantott. A trágyával nem törődve Amy mellé guggolt, kezével gyengéden
megérintette a fejét és a nyakát. A ló kissé megmozdította a fülét, tudomásul véve a lány jelenlétét. Amy
alig hitt a szemének, hogy Sugarfoot mennyire megváltozott.
 – Amy? – Lou kiáltott a kertből.
Felállt, és az istálló ajtajához ment.
– Gyere ide!
Lou óvatosan végigment a benőtt ösvényen.
– Megfordítsam a lószállítót, mielőtt felvezeted, vagy inkább… – A szava hirtelen elakadt, ahogy
felfigyelt Sugarfootra. A csont és bőr pónira meredt, és visszatartotta a lélegzetét.
– Jaj, ne! – Lou közelebb lépett, és egy pillanatig egyikük se szólt egy szót sem. – Ez borzalmas!
Lou levegőért kapkodott, és könnyek gyűltek a szemébe. Ekkor a kert végéből kiáltás hallatszott.
– Amy, itt vagy?
Amy és Lou megfordult.
– Scott! – mondta Amy, ahogy meglátta Scott Trewin magas alakját, amint hosszú lépésekkel
keresztülvág a kerten. Scott odalépett hozzá, és szemében aggodalommal kérdezte.
– Hogy vagy?
– Megvagyok – rázta le Amy a kérdést. Félre akarta tenni a saját problémáit, és a közvetlenül előtte
álló helyzettel akart foglalkozni. – Inkább Sugarfoot miatt kell aggódnunk.
Már indult, hogy Scottnak megmutassa az istállót, amikor eszébe jutott, hogy Lou még mindig ott áll,
tehát sietve bemutatta őket egymásnak: – Ez itt Lou. A nővérem.
Scott és Lou üdvözölték egymást.
– Már találkoztunk – mondta Scott.
Amy hirtelen rádöbbent, hogy Scott viselte gondját a csődörnek, amit édesanyja és ő aznap éjszaka
elhoztak a lószállítóval Clairdale Ridge-ről. Hát persze, Lou és Scott már találkoztak. Scott talán Anya
temetésére is elment. Elhessegette magától a gondolatot. Most nem akart ezen töprengeni.
Scott bement az istállóba, és körülnézett.
– Jól van, próbáljuk meg kivinni innen. Amy, te majd arról az oldalról támogasd Sugarfootot, és
finoman biztasd, hogy induljon. Ne felejtsd el, hogy nagyon gyenge.
Amy és Scott a kis póni fejéhez álltak kétoldalt, és biztatni kezdték, hogy induljon el. Fájdalmasan,
lépésről lépésre kijutott az istállóból. Lou egy-két pillanatig nézte, majd eltűnt a kerti úton. Amy alig vette
észre, hogy elment, figyelmét túlságosan lekötötte Sugarfoot.
– Rendben – mondta Scott, ahogy kiértek a fűre. – Vizsgáljuk meg. Finoman végigfuttatta a kezét a póni
testén, megmérte a pulzusát és a szívverését.
Amy Sugarfoot apró fülét simogatta, hogy megnyugtassa. Amíg Scott vizsgálta, a póni mozdulatlanul
állt, mereven nézett egyenesen előre. Amy csodálkozott, hogy egyáltalán nem érdekelte a friss fű a lába
alatt.
Scott újra benézett az istállóba.
– Hát, vize legalább volt – mutatott a tető oldaláról az istállóban álló vödörbe vezető csatornacsőre. –
Ha ez nem lett volna…
Megcsóválta a fejét. Amy tudta, mire gondol Scott. A nyári hőségben pár napnál többet egyetlen ló sem
bír ki víz nélkül.
– Azt hiszem, a legjobb lesz, ha elvisszük Heartlandbe, és meglátjuk, hogy mit tudtok érte tenni.
Egyelőre nincs jele semmilyen másodlagos problémának. Ha rá tudjuk venni, hogy egyen, akkor jó esélyei
vannak.
 – Majd én ráveszem, hogy egyen – mondta Amy magabiztosan. Megveregette Sugarfoot fejét. Meg fogja
gyógyítani.
– Akkor minden rendben – mondta Scott mosolyogva. – Vigyük le a lószállítóhoz.
Lou már várta őket. Leeresztette a rámpát, és nézte, ahogy Amy és Scott megpróbálja a kis shetlandit
becsalogatni a járműbe.
Sugarfoot tett néhány bizonytalan lépést, majd tétován megállt, és csak akkor ment tovább, amikor Amy
meghúzta a kötőféket, Scott pedig hátulról biztatta.
– Tudsz segíteni rajta? – kérdezte Lou aggódva Scottot, ahogy a póni megtette a rámpára vezető utolsó
lépést is.
– Azonkívül, hogy alultáplált, látszólag semmi más baja nincs – válaszolta Scott, miközben lelépett a
rámpáról. A hangja hideg volt. – Bízd csak Amyre! Tudja, mit kell tennie.
Scott nem szokott ennyire visszafogott lenni. Scott Amyhez fordult, amíg ő elreteszelte a lószállító
ajtaját. – Hívj csak fel, ha valami aggasztót vennél észre, jó? – mondta, és most már jobban hasonlított a
megszokott Scotthoz. – Ha nem hívsz, akkor reggel beugrom.
Amy bólintott.
– Jól van. Akkor holnap találkozunk.
– Jó, holnap – Scott kurtán biccentett Lou-nak, majd a kocsijához ment.
Amikor visszaértek a Heartland farmra, Amy megkönnyebbülten látta, hogy Ty a hátsó istálló egyik
állásában vastag szalmaréteget terített a talajra. Ty a tőle megszokott türelemmel segített Amynek
elvezetni Sugarfootot a lószállítóból a bokszba. A kis shetlandi besétált, és azonnal lefeküdt, orrát a
szalmára fektette, szemét félig becsukta.
– Úgy látom, ráférne egy kis takarmány – mondta Ty, végignézve Sugarfoot kiálló bordáin. Az arcán
tükröződő aggodalom rácáfolt szavai könnyedségére.
Amy bólintott.
– Kezdetnek készítek neki egy adag nedves korpát. Van darált répa beáztatva?
Ty bólintott.
– A takarmánytárolóban van. Hozok szénát.
Amy hálásan rámosolygott.
– Köszönöm, Ty.
Megkönnyebbült, hogy Ty nem kezdett énekelni és nem táncolta körbe, amiért kitette a lábát a házból, és
újra az udvaron dolgozott. Egyszerűen elfogadta, és azonnal a megoldandó feladatra, Sugarfoot
állapotának javítására figyelt.
Amy bement a takarmánytárolóba, megtöltött egy vödröt korpával, és a kannát a tűzhelyre tette.
Miközben várta, hogy a víz felforrjon, darabokra vágott néhány répát, majd egy adag darált tarlórépával
és egy marék árpával együtt a korpába keverte. Tudta, hogy semmiképpen nem szabad Sugarfootot mostani
állapotában túletetni. Mivel hosszú ideje nem evett, a gyomra nem viselne el hirtelen nagy adag élelmet.
Lassú és egyenletes lépésekkel, fokozatosan kell az adagot növelni.
Odament a szoba sarkában álló szekrényhez. A szekrényben gyógynövényekről, szárított füvekről,
virágesszenciákról, kenőcsökről és aromaterápiás olajokról szóló könyvek sorakoztak. Amy számára
minden könyv ismerős volt. Marion nagy odafigyeléssel tanított meg neki mindent, amit ő tudott a
természetes gyógymódokról.
 Nem törődve a torkát fojtogató gombóccal, Amy átnézte édesanyja jegyzeteit, és görögszénát adott a
keverékhez, hogy a kis póni számára étvágygerjesztőbb legyen. Fokhagymaport is tett hozzá, hogy segítse
az emésztést, és egy marék vitaminnal teli, apróra vágott csipkebogyót is.
Végre elkészült a takarmánykeverék, és Amy odavitte az istállóba, és letette Sugarfoot orra elé. A póni
kicsit megemelte a fejét, amikor Amy belépett.
– Ez a tied, öregfiú – mondta neki, és leguggolt mellé, hogy megveregesse a nyakát. Sugarfoot
megszagolta a vödröt, és elfordította a fejét.
– Gyerünk, Sugarfoot – unszolta Amy meglepődve, hogy bátorításra van szükség. Ritkán fordul elő,
hogy egy ló visszautasítja a nedves korpát. Kivett egy maréknyi keveréket, és a kis póni elé tartotta. A ló
megszagolta a kezét, és kicsípett egy darab répát. Amy újabb marék után nyúlt. Sugarfoot kicsit még
majszolgatott, de a harmadik marék után újra elfordította a fejét.
Amy teljesen értetlenül dőlt hátra. Talán még túl közel volt az utazás, talán több időre van szüksége,
hogy megszokja az új helyet. A vödröt a póni mellett hagyta, és a tisztítóláda után nyúlt. Sugarfoot mellé
ült a szalmára, gyengéden kefélni kezdte a szőrét, és óvatosan kibogozta a csomókat a sörényéből és a
farkából.
Estére Sugarfoot megjelenése sokat javult, de még mindig csak néhány maréknyi takarmányt fogadott el.
Amy kezdett aggódni.
– Még mindig nem megy? – kérdezte Ty bekukkantva az istállóba, mielőtt hazament az aznapi munkából.
Amy megrázta a fejét. – Talán csak egy zavartalan éjszakára van szüksége – mondta Ty.
– Talán. – Amy felállt, és a kis pónira nézett. Fejét a szalmára fektette, szemét félig lehunyta. De mi
lesz, ha még holnap sem kezd el enni – mit fog tenni akkor?
 Hatodik fejezet

Amy másnap reggel a szokásosnál korábban kelt fel. Amint kinyitotta a szemét, azonnal Sugarfoot jutott
az eszébe. Vajon hogy lesz ma? A takarót ledobva felugrott, majd sietve felöltözött, és lefutott a lépcsőn,
ki az udvarra. A lovak hegyezték a fülüket, és nyerítéssel üdvözölték, ahogy elhaladt mellettük.
De Sugarfoot még mindig ott feküdt a bokszban, lábát maga alá húzta, és apróbbnak tűnt, mint valaha.
Amy elhúzta a reteszt. A szíve elnehezült, amikor meglátta, hogy a takarmány és a széna is érintetlen volt.
Az állat étvágya szemlátomást nem tért vissza.
Amy a póni mellé térdelt. Sugarfoot szeme egy pillanatig rajta időzött, majd érdektelenül elfordult.
Amy finoman megsimogatta a sörényét, és félresimította sűrű krémszínű üstökét a szeméből. Sugarfoot
nagyot sóhajtott, és a lány térdére fektette az orrát. Amy ujjai finoman masszírozni kezdték a póni fülét,
apró, pillekönnyű, körkörös mozdulatokkal, a fültőtől a hegyéig. Amy teljesen elmélyedt a munkában, és
nem hallotta meg a bokszhoz közeledő lépéseket.
– Szia!
Amy összerezzent. Lou nézte őt a boksz másik oldaláról. Amy szürke szeme meglepetésében
elkerekedett.
– Lou!
Lou soha nem jött be az istállóba. Lou sóhajtott.
– Nem tudtam aludni – mondta. – És akkor láttam, hogy kijössz ide a házból. – Sugarfootra nézett. –
Hogy van?
– Még mindig nem evett – mondta, és igyekezett palástolni megdöbbenését.
Lou elkomorodott.
– De miért nem? Halálra lehet éhezve.
Amy tudta, hogy Lou reakciója logikus, és megpróbálta neki a tőle telhető legérthetőbben elmagyarázni.
– Néha, ha a lovak sokkos állapotba kerülnek, akkor nem esznek. Sugarfootot nagy trauma érte. Nem
érti, miért volt bezárva az istállóba ilyen sokáig, vagy hogy miért került ide. Az egész életét Mrs. Bell-lel
töltötte. Mrs. Bell úgy bánt vele, mint egy házikedvenccel, beszélt hozzá, és beengedte a házba. Mrs. Bell
most elment, és azt hiszem, Sugarfoot csak ezzel tud foglalkozni.
– És a szegény párának nincs otthona többé, ahová hazamehetne – szólt Lou szelíden. Egy pillanatig
Sugarfootra nézett, majd pillantása megpihent Amyn, szemében bizonyos tisztelet tükröződött. – Sokat
tudsz erről, igaz, Amy?
– Anya tanította – válaszolta Amy. Nagyot nyelt, és küzdött az ellen az érzés ellen, ami hirtelen el
akarta árasztani. Egy hosszú pillanatig teljesen elmerült saját gondolataiban.
– Jobban lesz majd, ugye? – törte meg végül a csendet Lou.
Amy a kis shetlandira nézett. Kétségbeesetten akarta hinni, hogy jobban lesz majd, de ugyanakkor nem
tudta eltitkolni azt a baljóslatú érzést, ami a szíve legmélyébe befészkelte magát. Lou látta a habozását, és
ez elég volt neki.
 – Miért okoznak a lovak ilyen sok szívfájdalmat? – kérdezte keserűen, és hátralépett az ajtóból.
– Nem mindig – felelte Amy gyorsan rápillantva. – A legtöbbször nagyon sokat adnak azoknak az
embereknek, akiket szeretnek.
– Igen, de sokkal többet el is vesznek – szögezte le Lou hidegen, és elment.
Lou soha nem fogja megérteni, gondolta Amy. Fejét csóválva folytatta Sugarfoot fülének a
masszírozását.

*

Hat órakor Amy magára hagyta a pónit, és nekiállt a reggeli etetés előkészítésének. Sugarfoot nedves
korpájához egy marék szárított mentát adott, remélve, hogy ez evésre csábítja, de amikor betette a vödröt
a bokszba, a póni ismét elfordította a fejét. Amy sóhajtott, és megetette a többi lovat. Valami mással kell
próbálkoznia.
Megtöltötte a vizes vödröket, és pár percet szánt Sundance-re – aki valahányszor meglátta, tombolva
nyerített –, majd bement a házba reggelizni. Lou telefonált. Nagyapa az asztalnál ült egy bögre kávéval.
Amy az ajtónál lerúgta a tornacipőjét, zokniban átballagott a konyhán, és Sugarfootról kezdett beszélni.
Lou kezével eltakarta a kagylót.
– Nem tudnál csendben maradni? – sziszegte. – Beszélgetni próbálok.
– Carl az – kacsintott Nagyapa Amyre.
– Ó – mondta Amy közömbösen. Töltött magának egy pohár narancslevet, és leült.
– Igen, tudom – mondta Lou. – Te is hiányzol nekem.
Amy grimaszt vágott nagyapja felé. Nagyapa összehúzta a szemöldökét, de a szemében látszott a huncut
csillogás. Biztosan ő se kedveli jobban Carlt, mint Amy.
– Tudom. Nehéz – mondta Lou. Szavait csend követte. – Igen, nemsokára. Megígérem.
A válla fölött elnézve szeme találkozott Amy pillantásával, és hátat fordított neki.
– Nézd, most nem tudok beszélni. De megígérem, hogy már nem tart soká – elhallgatott, majd
gyengéden azt mondta – Igen, én is. Szia.
Letette a telefont, és tekintete a padló közepén heverő tornacipőre esett.
– Amy, neked mindent szét kell dobálnod, hogy mások szedegethessék utánad?
– Egy perc múlva megyek ki újra – tiltakozott Amy.
– És hogy van Carl? – kérdezte Nagyapa, miközben Lou arrébb tette a rendbontó cipőket.
– Jól, köszi. – mosolygott. – Tudni szeretné, mikor megyek vissza.
– Vissza? – visszhangozta Amy, és a szájához emelt narancsleves pohár félúton megállt.
– Igen. – Lou elkomorodott. – Nem gondoltad, hogy örökre itt maradok, ugye? Az én életem
Manhattanben van. Ott van a munkám, Carl és a lakásom.
Amy nem tudta, mit mondjon. Valójában eddig nem gondolkozott ezen. Egyszerűen csak azt tételezte fel,
hogy Lou velük marad.
Lou nyilvánvalóan észrevette Amy arckifejezését, így tekintete megenyhült.
– Ne aggódj! Nem hagylak most magadra – mondta. – Továbbra is elvégzem a papírmunkát – esténként
meg tudom csinálni. És ki fogok dolgozni egy üzleti tervet – kezét összefonta maga előtt. – Neked és
Nagyapának a jövőben sokkal gyakorlatiasabbnak kell lennetek!
– Gyakorlatiasabbnak? – visszhangozta Amy, Nagyapára vetve egy gyors pillantást. Az a borzalmas
érzése támadt, hogy Lou terve nem fog neki tetszeni.
– Igen, gyakorlatiasabbnak – állította Lou határozottan, és összeszedte, majd a mosogatóhoz vitte a
reggeli után maradt edényeket. – A dolgoknak meg kell itt változniuk – megállt az ablaknál. – Jön valaki a
kocsibejárón. Szerintem a barátod, Matt.
Lou „gyakorlatias” terveit azonnal a tudata mélyére lökve, Amy meglepetten sietett az ablakhoz. Lou-
nak igaza volt, valóban Matt volt az! Amy egészen megfeledkezett a reggeliről, és kiment a hátsó ajtón.
Matt messziről integetett.
– Hello, idegen! – mondta.
– Matt! – kiáltotta Amy. Nem látta a barátait a szerencsétlenül elsült születésnapi buli óta. – Mit
csinálsz itt?
Matt odakocogott hozzá.
– Hozzád jöttem. Gondoltam, jól jönne egy kis társaság – hangja ellágyult, és szemében aggodalommal
nézett a lányra. – Hogy vagy mostanában?
– Jól – válaszolta Amy gyorsan. Egy pillanatra azt hitte, Matt átöleli. Sietve Sugarfootról kezdett
beszélni.
– Tudom. Scott mesélte – mondta Matt. – Megnézhetem?
– Persze. A hátsó istállóban van. – mondta Amy.
Matt követte Amyt a shetlandi bokszába. Halkan füttyentett, amikor meglátta a csontsovány pónit. –
Nagyon rossz bőrben van.
– Próbáltam rávenni, hogy egyen, de nem akar – magyarázta Amy. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy még
egyszer átnézzem Anya könyveit.
Amy levett egy halom könyvet a polcról a pajtában, és így szólt:
– Ki akarom próbálni az ürmöt. Állítólag serkenti az étvágyat, és van belőle a gyógynövénykertben.
– Ha el akarsz menni ürmöt szedni, akkor addig én átolvasom ezeket, hátha találok bennük valamit, ami
segíthet – ajánlotta fel Matt, és már ki is nyitotta az első könyvet.
– Biztos? – kérdezte Amy.
– Persze – mondta Matt a könyvet lapozgatva. – Szeretem az ilyen könyveket. Az alternatív
gyógymódok nagyon érdekesek – rámosolygott Amyre. – Meg hát segíteni akarok.
Mire Amy visszajött, Matt már egy halom kézzel írt jegyzetet gyűjtött ki.
– Sokféle dolog jó az étvágy fokozására – mondta Amy-nek. – De úgy látom, hogy az ürömfőzet a
legelterjedtebb.
– Akkor reméljük, hogy beválik – válaszolta Amy, és teleengedte a kannát. Apróra tépett egy maréknyi
levelet, majd egy tálba tette, és a forró vizet ráöntötte. A főzetet tizenöt percig állni hagyták, aztán
felvitték az istállóba.
Sugarfoot még a fejét se emelte fel, amikor bejöttek. Amy mellétérdelt a szalmára, de semmilyen
hízelgéssel nem lehetett rábírni, hogy igyon a főzetből.
– Ha csak egy kicsit elfogadna! – mondta Amy. – Gyerünk, Sugarfoot!
De a kis póni csak feküdt. Az érdeklődés legcsekélyebb jelét sem mutatta.
– Fecskendővel a szájába csöpögtethetnénk – javasolta Matt.
Amy megrázta a fejét.
– Ha nem fogadja el, akkor ezzel azt mondja, hogy nem erre van szüksége.
 Matt rosszallóan nézett rá.
– De ha ez segít neki, akkor talán mégiscsak meg kellene próbálni beadni neki.
Amy ismét megrázta a fejét.
– Bíznod kell a lóban. Figyelni kell rá.
A szavak a torkán akadtak. Szinte látta maga előtt Anyát, ahogy itt áll, és ugyanezt mondja. Figyelj a
lóra – szólt szelíd hangon Amy gondolataiban –, tudják, mire van szükségük. Matt zavarodott arcára
nézve látta, hogy a fiú nem érti.
– Gyere – mondta, és felállt. – Keressünk valami mást.
De akármelyik gyógynövényt próbálták, Sugarfoot egyszerűen elfordította a fejét. Amy soha nem látott
ilyen lovat, amelyik mindent így visszautasított volna. Csalódottsága egyre fokozódott. Lennie kellett
valamilyen megoldásnak.
Ebéd előtt nem sokkal Scott is megérkezett. Elég volt egy pillantást vetnie a teli etetővödörre.
– Szóval még mindig nem evett semmit? – kérdezte Amyt és Mattet.
Amy megrázta a fejét, és felsorolt mindent, amit addig kipróbáltak.
– Egyiket se ette meg – mondta. – Mit tehetünk, Scott?
Scott gyengéden megdörgölte Sugarfoot nyakát.
– Próbálkozz tovább, nincs jobb ötletem – szeme elkomorodott. – De ha fel akar épülni, akkor ennie
kell. Az immunrendszere legyengült. Nemsokára másodlagos problémákkal kell szembenézni, mint
például tüdőgyulladás és egyéb légzőszervi betegségek – felállt, és leverte a szalmát a ruhájáról. –
Gyerünk, hagyjuk pihenni!
– Iszol valamit? – kérdezte Amy az udvaron végigsétálva.
Scott bólintott.
– Köszönöm, kérek.
Bementek a házba. Amy az ajtó mellett ledobta a pulóverét.
– Kóla jó lesz? – kérdezte a hűtőszekrényhez lépve.
– Remek – felelte Matt.
– Persze – bólintott Scott is, miközben a halmokba rendezett nyomtatványokkal és iratokkal teli asztalra
pillantott – Valaki itt nagyon elfoglalt.
Amy Scottnak és Mattnek is odanyújtott egy-egy dobozzal, és magának is kinyitott egyet.
– Üljetek le – kínálta hellyel a fiúkat, karjával arrébb lökve a papírokat éppen akkor, amikor Lou a
konyhába lépett.
– Vigyázz azokra a papírokra! – kiáltott rá. – Kellenek a munkához.
Amy az italát az egyik kupacra tette, és egy nedves karika máris megjelent a doboz alja körül.
– Amy! – emelte fel a hangját Lou, és a doboz után kapott. – Ezek fontos papírok. Meglátta Amy
pulóverét. – És mindig szét kell hagynod a ruháidat a padló közepén?
– Bocsánat – mondta Amy.
Lou sóhajtott.
– Remélem, kicsit nagyobb rendet tartasz majd, amikor Carl itt lesz.
– Carl! – visszhangozta Amy. – Idejön?
– Igen. Ma reggel beszéltük meg. Két hét múlva érkezik.
– Nagyszerű – mormogta Amy.
 Lou nem is figyelt rá, hanem Scotthoz fordult, aki mozdulatlanul állt a hűtő mellett.
– Hello! – mondta vidáman. – Hogy vagy, Scott?
– Köszönöm, jól – válaszolta tartózkodóan.
– Tudnál segíteni? Olyan éttermet keresek, ahová Carl és én el tudnánk majd menni. Úgy értem, ha
Manhattanben lennék, ez nem okozna gondot – nevetett. – Ott el se lehet menekülni a dolgok elől! De itt!
Nem is értem, hogyan boldogultok! – Scottra nézett. – Tudnál valamit ajánlani?
– Nem igazán – Scott hanga hűvös volt. – Nincs sok időm étterembe járni.
Amy meglepetten nézett rá. Scott rendes körülmények között kedves volt és barátságos, de most
félreérthetetlenül kemény és elutasító volt a tekintete.
– Jól van – mondta Lou meghökkenve. – Rendben. Akkor megnézek egy útikönyvet, vagy megkérdezem
Nagyapát.
Scott Amyhez fordult.
– Akkor én mennék is. Holnap újra beugrom. – Mattre nézett. – Jössz velem, vagy itt maradsz?
– Megyek – felelte Matt. – Megígértem, hogy délután segítek Apának a kertben. – Amy felé fordult. –
De nemsokára újra eljövök, jó?
– Jó – mosolygott Amy.
Scott odabiccentett Lou-nak, és hosszú lépésekkel az autóhoz ment, Matt-tel a nyomában. Amy komoran
nézte az ajtóból, ahogy beszállnak a kocsiba. Mi történt Scott-tal? Olyan távolságtartó volt Lou-val, hogy
az már majdnem udvariatlanság. Ez egyáltalán nem vallott rá. Megrántotta a vállát, és bement. Lehet, hogy
csak nehezen teremtett kapcsolatot olyan emberekkel, akik nem szerették és nem értették meg a lovakat
úgy, mint ő.

*

Amy készített magának egy szendvicset, és elindult az udvarra, menet közben falatozott. Olyan sok
tennivaló volt – kitrágyázni az istállót, leápolni a lovakat, és ez még csak a kezdet. Némelyik lovat meg
kellett futtatni, másokkal a pályán kellett dolgozni, és ott volt Sundance, aki annyira boldog volt, amiért
újra látta Amyt, hogy valahányszor megpillantotta, vágtában rohant a kerítéshez. Megállt, hogy megetesse
Pegazust a szendvics morzsáival, és most először jutott eszébe, hogyan is boldogul majd ő, Ty és Nagyapa
a lótartással járó feladatokkal. Még szerencse, hogy itt volt a hosszú szünidő, és a Heartland farmra tudta
összpontosítani minden figyelmét.
A bértartott lovak – akik azért kerültek ide, hogy kigyógyuljanak a viselkedési problémáikból – a
baleset után mind visszatértek otthonukba. De még így is maradt nyolc ló és hét póni, akik gondozást
igényeltek, némelyikükre pedig még igen sok munka várt, ha sikeresen akartak nekik új otthont találni.
Amy megveregette Pegazust. Hogyan boldogulnak majd? Elhatározásra jutott. Az egyetlen lehetőség, ha
több lovat tartanak egész nap a legelőn az istálló helyett. Így kevesebb idő kell a bokszok rendben
tartására, és ő meg Ty több időt tudna azokra a lovakra fordítani, akikkel még dolgozni kell. De mi
történik, ha ősszel visszamegy az iskolába? És mi lesz télen, amikor túl hideg van, hogy a lovak egész nap
kint legyenek? Szükség lett volna valakire, de soha nem tudnának megfizetni még egy lovászt. Bárcsak Lou
maradna.
– Megoldjuk valahogy – mondta ki Amy hangosan. Hiszen régen is mindig megvoltak. Korábban is
voltak nehéz idők, és aztán mégis minden jóra fordult.
 Még egyszer megveregette Pegazus hátát, és megkereste Ty-t. Ty az istállóban töltötte fel a szénás
kosarakat. Amy elmondta neki a tervet, hogy több lovat kell kint tartani a karámban.
– Hmm, jó ötlet – helyeselt. Megállt, és karba fonta a kezét. – Az biztos, hogy valamit tennünk kell,
hogy csökkentsük a munkát. Szerinted kiket lehetne kivinni?
– Jake, Moochie… – a telefon csöngése szakította félbe. – Felveszem – mondta. Végigrohant az
udvaron a konyhába. Lou és Nagyapa elmentek bevásárolni az élelmiszerboltba.
– Heartland farm – kapkodott levegő után.
– Hello! – a vonal másik végén egy férfihang szólalt meg. – A nevem Nick Halliwell. Az egyik lovam
miatt telefonálok. Remélem, hogy tudnak segíteni.
Tíz perccel később Amy visszament az istállóba. Ty befejezte a szénás kosarakat, és a szétszóródott
szénát seperte össze a földről.
– Fontos hívás volt? – kérdezte a seprűre támaszkodva.
– Hmm, igen – lenézett a kezére. – Egy férfi telefonált egy ló miatt.
– Meg kell menteni?
– Nem, egy olyan ló, amelyik nem akar bemenni a lószállítóba.
– Ó – Ty újra sepregetni kezdett. – Ajánlottál valaki mást? Ott van például a Ridgeway Farm. Kicsit
messze vannak, de elfogadható.
Amikor Amy nem válaszolt, ránézett.
– Amy, ugye nem…
Amy meglehetősen zavartan bólintott.
– Azt mondtam, idejöhet.
 Hetedik fejezet

Nem tartott sokáig, hogy Ty-t maga mellé állítsa.

– Nem lesz olyan nagy munka. Csak be kell vinni a lovat a leszállítóba. A tulajdonos teljesen el volt
keseredve – nem mondhattam neki nemet. És egyébként is, legalább hoz egy kis pénzt.
Ty lemondóan sóhajtott.
– Jól van, talán igazad van – felelte, és kezébe vette a seprűt, hogy befejezze a munkát. – Milyen idős a
ló?
– Ötéves. Díjugró ló. A tulaj olvasta a cikket a Lovas Életben. Mondtam neki, hogy mi történt Anyával,
de akkor is azt akarja, hogy próbáljuk meg – a hangja megremegett. Ty-ra nézett.
– Tehát mikor jön? – kérdezte Ty gyorsan.
– Holnap.
– Holnap! Akkor megyek, és előkészítek egy bokszot – javasolta a fiú.
Mialatt Amy kirázta a friss szalmát, egy pillanatig elgondolkozott, hogy helyesen döntött-e. Igen, biztos
volt benne, hogy igen. – Heartlandnek a lehető legtöbb fizetős lóra van szüksége, és a tulaj nagyon
hálásnak tűnt, amikor igent mondott neki.
– Nagyon különleges ló – közölte vele a férfi.
Amy elmosolyodott magában. Mindig mindenki szerint az ő lova a legkülönlegesebb ló a világon.
Ennek ellenére tetszett neki a férfi hangja. Ebben az esetben biztos volt az ösztöneiben. Érezte, hogy jó
döntés volt igent mondani Nick Halliwellnek.

*

Vacsoráig várt, hogy megossza a hírt Lou-val és Nagyapával.
– Holnap új ló jön – jelentette be, amikor mindenki az asztal körül ült.
– Új ló? – visszhangozta Nagyapa.
– Igen. A tulajdonosa hívott délelőtt, és azt mondta, hogy a ló nem hajlandó bemenni a lószállítóba, és
kérdezte, hogy tudunk-e segíteni. – Amy elhallgatott. – Igent mondtam.
Végignézett a többieken. Nagyapa a fejét csóválta derűs csodálkozással, de Lou úgy bámult rá, mintha
két feje nőtt volna.
– Valakinek azt mondtad, hogy befogadunk még egy lovat? – tört ki, mintha Amy éppen azt állította
volna, hogy tud repülni.
Amy bólintott.
– Szerintem szükségünk van a pénzre, és ezt a problémát egyszerűen meg lehet oldani.
– De Amy, ehhez időt és munkát kell befektetni! – Lou hitetlenül tárta szét a kezét, hangját felemelte. –
Már most tizenöt ló van, és ők sem kapják meg azt a figyelmet, amire szükségük van. Ty a lábát lejárja, és
mostanában már Nagyapának se jut semmi ideje saját magára.
– Megoldjuk – mondta Amy bizakodva. – Elvégre előbb-utóbb ismét be kell fogadnunk új lovakat!
 – Nem, nem fogunk! – kiáltott Lou. Amy mereven nézett rá. Arcán érzelmek hullámoztak. – Amy!
Heartland nem működhet tovább úgy, mint eddig. Meg vagyok döbbenve, hogy ezt te nem látod! A
dolgoknak meg kell változniuk…
– Lou – Jack Bartlett figyelmeztetően vágott közbe.
Lou megfordult.
– Meg kell neki mondanunk, Nagyapa.
– Mit? – kérdezte Amy, kérdően nézve egyikről a másikra. Amikor látta, hogy cinkos pillantást
váltanak, a szíve gyorsabban vert. – Mit kell nekem megmondani? – hangját felemelte. – Miről beszéltek?
Lou rövid pillantást vetett Nagyapára. Nagyapa alig észrevehetően bólintott, mintha engedélyt adott
volna a folytatásra.
– Mondtam ma reggel, hogy készítettem néhány tervet – mondta Lou Amynek. – Ma délután
beszélgettünk erről Nagyapával is. Heartland Anya nélkül nem működhet tovább úgy, mint régen.
– Miért nem? – kérdezte Amy.
– Az idő miatt, Amy. Az idő, a pénz és a munkaerő miatt. Te, Nagyapa és Ty nem tudjátok ellátni az
összes lovat.
– De igen! – amint kimondta a szavakat, Amy is tudta, hogy Lou-nak igaza van, de elszántan védte
álláspontját. Nem tudta volna elviselni, ha még jobban megváltoznak a dolgok. – Első lépésként például
te itt maradhatnál!
Lou elkomorodott.
– Már mondtam neked, hogy az én életem New Yorkban van. Nem itt. Meg hát, Amy, ez pénzkérdés is.
A legtöbb pénz azokból a problémás lovakból származott, akiket Anya kezelt. Őnélküle ez a bevételi
forrás megszűnt. Az emberek nem hozzák többet ide a lovaikat.
– De igen! – kiáltott Amy. – És mi van azzal, amelyik holnap jön?
– Ez egyszeri eset. Nézzünk szembe a tényekkel: az emberek Anya miatt hozták ide a lovaikat.
– Mit akarsz ezzel mondani? – Amy hitetlenkedve meredt rá. – Bezárjuk a Heartland farmot?
– Nem egészen bezárjuk – Lou óvatosan válogatta meg a szavakat. – Inkább létszámleépítésnek
nevezném. Amint a lovak készen állnak, új otthont keresünk nekik, új lovakat pedig nem fogadunk be.
Őszre már csak úgy hat állandó lakó marad, akiket nem lehet új otthonba vinni. Így Heartland kisebb
kapacitással működne tovább.
Amy talpra ugrott.
– Nem!
– Amy, gondolkodj józanul! Be kell látnod, hogy ez a praktikus megoldás.
– Nagyapa, te egyetértesz ezzel?
Amy a nagyapjához fordult támogatásért.
– Lou-nak igaza van – mondta sóhajtva. – Itt az ősz, és egész nap iskolában leszel. Ty egyedül nem tud
ellátni tizenöt lovat. Kiadhatjuk a többi földet, és az elég pénzt hoz az itt maradt lovak fenntartására.
Amy mereven bámult. Mintha egy kést forgattak volna a szívében.
– Hogy tehetted? – suttogta fájdalommal és döbbenettel teli hangon. Talpra ugrott, hangját felemelte. –
Hogy tehetted ezt velem? És hogy tehetted ezt Anyával?
– Amy… – szólt Nagyapa.
– Én azt hittem, hogy te ugyanúgy szereted ezt a helyet, mint én! – üvöltötte.
 Lou dühösen felugrott.
– Ne merj így beszélni Nagyapával!
Amy megpördült.
– Gyűlöllek – sikoltotta. – Miért nem mész vissza a divatos munkahelyedre New Yorkba, és maradsz is
ott végleg! A te munkádnak itt vége!
Fájdalmas zokogással kirohant a konyhából, és becsapta maga mögött az ajtót. Vakon futott, arcán
könnyek csorogtak végig, ahogy belépett Pegazus bokszába. Karját a ló nyaka köré fonta.
Néhány perccel később halk lépésekkel valaki megállt a boksz ajtaja előtt.
– Amy? – Nagyapa volt az,
– Menj innen – zokogta.
De Jack Bartlett belépett a bokszba, és kezét Amy vállára tette. Amy összerándult az érintésre, de látva
Nagyapa aggódó és megbántott arcát, muszáj volt a karjaiba vetnie magát.
– Jaj, Nagyapa, nem tudom elviselni. Tényleg nem tudom.
Nagyapa szorosan fogta Amyt, és hagyta, hogy kisírja magát, közben gyengéden simogatta a haját.
Mellettük Pegazus nyihogott szelíden az éjszaka melegében.

*

Amy másnap reggel vörös szemmel és sápadt arccal jött le a konyhába. Lou-t ott találta, az asztalnál ült,
és közömbösen kevergette a kávéját. Tekintetük találkozott.
– Amy – szólt Lou, és felállt.
Amy nem is törődve vele átsétált a konyhán, és a hátsó ajtót becsapva kivonult.
Egyenesen Sugarfoot bokszához ment. Amint meglátta a kis pónit, ahogy csendesen fekszik a szalmán,
az etetővödre érintetlenül, saját gondjait agya hátsó szegletébe száműzte.
Sugarfoot annyira gyengének tűnt. Sietve szedett egy kis ürmöt a kertben, és a friss leveleket a póni elé
tartotta. Sugarfoot ajkával megérintette a kezét, de a földre lökte a leveleket.
– Ezeket meg kellene enned, Sugarfoot! – mondta Amy, és érezte, hogy hatalmába keríti az elkeseredés,
miközben a leveleket szedegette. – Ha megkóstolnád, talán segítene visszahozni az étvágyadat.
Sugarfoot barna szeme üresen meredt rá.
Amy egy pillanatra megállt, és hirtelen világossá vált előtte az igazság. Sugarfoot nem akarja
visszanyerni az étvágyát. Nem akar jobban lenni. Annyira hiányzott neki Mrs. Bell, hogy ő sem akar
tovább élni. Ha Amy rá akarja venni, hogy egyen, először enyhítenie kell valahogy a póni fájdalmán.
Figyelmen kívül hagyta a többi lovat, akik az ajtót rugdosták, és reménykedve nyerítettek, amint
elhaladt előttük, a takarmánytárolóba sietett a sarokban álló szekrényhez. Kinyitotta édesanyja egyik
könyvét, és fellapozta az érzelmi problémákról szóló fejezetet. Virággyógyszereket és aromaterápiás
olajakat javasolt. Úgy döntött, hogy a vészhelyzeti gyógyszerrel kezdi, ami az érzelmi sokkhatás
kezelésére szolgált. Amy elővette a szekrényből a sötétbarna üveget, és sietett vissza Sugarfoot bokszába.
Az üvegből két cseppet a kézfejére tett, és a póni orra elé tartotta. Sugarfoot megszagolta, majd
közömbösen lenyalogatta.
Amy megkönnyebbülten felsóhajtott. Legalább az első lépést megtették. Tíz cseppet a vizesvödörbe tett,
és otthagyta a bokszban. Már nem tudott mást tenni, mint várni, hogy mi történik.
Ty nemsokára megérkezett, és nekiláttak a bokszok kitrágyázásának. Amy munka közben csak
Sugarfootra tudott gondolni – vajon segít a szer? Gondolatait a kocsibejárón kopogó paták hangja
szakította félbe. Egy gesztenyepej ló ügetett be az udvarra, hátán egy fiatalember.
– Hello! – üdvözölte Amy kíváncsian a lovast.
– Te vagy Amy? – kérdezte a lovas.
Amy bólintott. A férfi leugrott a lóról, és kinyújtotta a kezét.
– Taylor Ellis vagyok. Ez itt Star. Mr. Halliwell küldött ide a lóval.
Star! A ló, akinek a lószállítóval kapcsolatos problémáját kell kezelni.
– Ó, értem – mondta Amy a ló meleg nyakát vizsgálgatva. – Mennyi ideig tartott ideérni?
– Néhány óra – Taylor nyilván észrevette Amy meglepett arckifejezését. – De kétszer ennyi ideig tartott
volna felvezetni egy futóra. Olyankor megőrül. Lefekszik, és nem hajlandó megmozdulni. Nagyon
reméljük, hogy szerencsével jársz vele.
Amy végignézett a telivéren. Feje finom formájú, szeme nagy és nyugodt. A zsebébe nyúlt, és elővett
egy cukorkát, amit a ló hálásan elfogadott.
– Hát persze, menni fog – szólt Amy, megérintve Star pofáját, és észrevette, milyen barátságosan
nyomta hozzá az orrát a ló.
Taylor szemöldöke enyhén megemelkedett, és úgy tűnt, valamit még mondani akar, de épp akkor
érkezett egy autó a ház elé.
– Értem jöttek – közölte. – Nick azt ígérte, ma este telefonál – megveregette Star nyakát. – Nagy tervei
vannak ezzel a lóval.
Amy segített Star szerszámait és takaróit kipakolni a kocsiból, majd bevezette a lovat a Pegazus
melletti bokszba. Otthagyta, hogy ismerkedjen az új környezettel, és úgy döntött, majd a nap folyamán
később kezd vele foglalkozni.

*

Ebéd után megkérte Ty-t, hogy húzza ki a kocsival a lószállítót az udvarra.
– Megnézzük, mit csinál – kiáltotta, miközben Star kantárjáért indult. Megfigyelte, hogy a legjobb
minőségű angol bőrből készült. Mr. Halliwell, Star tulajdonosa nyilvánvalóan nem volt híján a pénznek.
Star megszaglászta Amy zsebeit, miközben Amy a kantárt a fülére húzta, és meghúzta az állán a szíjat.
– Jó kiállású ló – mondta Ty elismerően.
Amy a lószállító felé vezette Start. De amint a ló észrevette a járművet, megmerevedett.
– Gyerünk tovább – bátorította.
Star mereven megállt, és hátracsapta a fülét.
– Gyerünk – ismételte kitartóan, és a nyelvével csettintve biztatta.
A telivér tett még néhány tétova lépést, majd felvetette fejét, és oldalra ugrott.
– Na, megállj! – kiáltott Ty. – Csak nyugodtan, Amy. Amy bólintott, és minden erejével arra
koncentrált, hogy erősen tartsa a kötőféket, miközben a ló dobálta magát.
– Jól van, nyugalom, öregfiú!
De a ló úgy viselkedett, mint egy megszállott. Hátsó lábaira ágaskodott, mellső lábai a levegőben
kaszáltak, alig néhány centiméterre Amy fejétől.
– Amy! – a konyhából sikítás hallatszott, de Amy alig érzékelte. Elugrott a dühös paták útjából, és amint
a ló lába földet ért, megragadta a kantárt közvetlenül a zabla mellett, és szűk körben körbevezette Start,
mielőtt újra ágaskodni kezdett volna.
Folyamatosan körözve gyorsan elvezette a leszállítótól, és megállította.
– Jól van – mondta a ló szemébe nézve. – Szóval nem szereted a lószállítókat. Megértettem.
– Amy! – Lou szaladt ki a házból. Kék szemében ijedtség tükröződött. – Jól vagy? Azt hittem, megöl az
a ló!
Kicsit távolabb megállt, arca hamuszürke volt. Amy meglepetten nézett rá.
– Csak felágaskodott – hirtelen eszébe jutott, hogy elhatározta, nem beszél Lou-val. Mogorván ránézett.
– Egyébként is, mit érdekel?
Lou úgy nézett, mint akit éppen arcul csaptak. Arcán két vörös folt jelent meg, és hirtelen sarkon
fordulva bevonult a házba.
Amy észrevette Ty megdöbbent arckifejezését. Nem akart magyarázkodni. Figyelmét visszafordította
Starra.
– Jól van, öregfiú – mondta nyugtatólag. – Haladjunk lassacskán.
Csettintett a nyelvével, és visszavezette a bokszba. Mindegyiknek erre van szüksége – gondolta.
Egyszerre mindig csak egy lépést kell megtenni.

*

Mire befejezte Star letisztogatását, és otthagyta a bokszban, bűntudat ébredt benne. Egyre csak Lou
megbántott arcára gondolt, és arra, hogyan viharzott vissza a házba. Miközben eltette Star felszerelését, a
konyha felé pillantott. Látta Lou-t a konyhában. Hirtelen sugallatra Amy átsietett az udvaron.
Lou hátranézett, amikor meghallotta a hátsó ajtó nyílását. Amyt látva arca azonnal megkeményedett.
– Lou… – kezdte Amy feszengve.
– Mi az? – csattant fel Lou. A tekintete fagyos volt.
A szavak kibuktak Amyből.
– Ne haragudj azért, amit mondtam az előbb, ott, Starnál.
Lou-ra nézett, és várta, hogy az arckifejezése enyhüljön, de Lou csak állt, arca egyre pirosabb lett.
– Nem… nem úgy értettem – mondta Amy.
Lou szemét a harag és megalázottság sötétítette el.
– De épp ez a baj, Amy – szerintem igenis úgy értetted! – Sarkon fordult, és nagy léptekkel kiment a
konyhából, az ajtó döngve csapódott be mögötte.
A hang ott visszhangzott a konyhában. Amy megdöbbenve nézett az ajtóra. Lou visszautasította a
bocsánatkérését! Dac és fájdalom öntötte el. Mérgesen kihúzta magát. Hát jó, ha Lou így akarja, akkor
legyen, neki így is jó – nagyon is jó!

*

Amy a nap nagy részét Sugarfoot mellett ülve töltötte az istállóban, a fülét masszírozgatta, a szőrét
ápolgatta, és elkeseredetten próbálta jobb kedvre deríteni. Ty néha megállt, és odaült mellé egy kis időre.
Amy megkönnyebbülésére nem hozta fel a szóváltást Lou-val, hanem csak Sugarfootról beszélgettek, meg
arról, hogy mit tehetnének még a kis shetlandiért.
Késő délután Sugarfoot álomba szenderült. Amy csókot nyomott az orrára, és kiosont az istállóból.
Hagyta pihenni, és a szünetet arra használta, hogy Starral dolgozzon.
Kötőféket tett a telivérre, és bevezette a kis kör alakú karámba.
– Most te és én csatlakozni fogunk egymáshoz – mondta Starnak, megdörgölve a homlokát. Kikapcsolta
a kötőféket, és hátralépve annak végével gyengéden meglegyintette a ló farát. – Menj csak!
Star meglepetten horkantott, és kicsit oldalra ugrott. Amy csettintett a nyelvével, és a kötelet a ló felé
lendítette. Star ügetni kezdett a körkarámban. Majd vágtázni kezdett, ahogy a kötőféket utánalódította. Amy
a nyelvével csettingetett, és valahányszor a ló meg akart állni, felemelte a gyeplőt, és így hajtotta
folyamatosan tovább.
Amy tudta, hogy rá kell vennie Start, hogy bízzon benne. Ehhez be kellett neki bizonyítania, hogy figyel
rá, és megérti őt. A „csatlakozás” módszerére készült. Amy legalább százszor látta, ahogy édesanyja ezt
csinálta, de ez volt az első alkalom, hogy maga próbálta. Mélyet lélegzett, és figyelmét Starra
összpontosította.
Amy és Star tekintete egymásba fonódott, Amy válla Star fejéhez képest merőlegesen állt, így vezette
körbe a pályán. Hat kör után Amy hagyta, hogy a ló lelassuljon, majd a bal válla mozdulatával
irányváltásra késztette, mielőtt újra elindította. Figyelte a ló belső fülét. Már nem mozgott, hanem Amy
felé fordította. Amikor ezt látta, Amy tudta, hogy elnyerte a ló tiszteletét. Fejét kicsit lehajtotta, majd
elkezdte a száját nyalogatni, közben rágó mozdulatokat tett. A gyeplővel suhintva Amy továbbhaladásra
késztette, amíg végül Star megadta azt a jelet, amire a lány várt. Nyakát kinyújtva a fejét lehajtotta, hogy
szinte a földet érte. Amyn végigfutott az öröm. Star így fejezte ki, hogy egy csapatba szeretne vele tartozni.
Elfordította a tekintetét, és a kötelet feltekerve a ló felé fordult. Star lelassított, majd megállt. Amy a
szeme sarkából látta, hogy a ló őt figyeli. Visszatartotta a lélegzetét egészen addig, amíg a ló el nem
kezdett felé lépdelni. Amikor Star odaért hozzá, kinyújtotta a nyakát, orrával megérintette Amy vállát, és
halkan horkantott. Amy lassan megfordult, és megsimogatta Star homlokát. Mintha áramütés futott volna
rajta végig. Star csatlakozott hozzá. Közeledésével Star azt fejezte ki, hogy megbízik benne.
Ellenőrzésképpen odébb sétált. Star követte. Amy tett egy kört jobbra, majd egy kört balra. Star ott
maradt mellette. Amy futni kezdett, mire a ló ügetésbe fogott. Amy megállt, mire Star is. Végül Amy
megfordult, megveregette Star nyakát, és újra megsimogatta a homlokát. Visszakapcsolta rá a gyeplőt. Még
néhány alkalom, és megpróbálkozik a leszállítóval.

*

Amikor Amy aznap este visszament a házba vacsorázni, magával vitt néhány könyvet. Sugarfoot
állapota egyre romlott. Bár Sugarfoot továbbra is elfogadta a kezéből a vészhelyzetekre tartogatott
gyógyszert, de valójában nem mutatta a javulás jeleit. Tudta, hogy a természetes szerek lassan kezdenek
hatni, de nem tudott szabadulni a szörnyű gondolattól – mennyi ideje van még hátra Sugarfootnak?
Leült az üres konyhában, és kinyitotta az egyik könyvet. Talán van valami hatékonyabb megoldás, amit
még nem próbált ki. Átlapozta a könyvet. Ekkor lépett be Lou. Amyt észrevéve bizonytalanul megállt az
ajtóban. Amy nem is törődött vele.
– Még mindig Sugarfootnak keresel segítséget? – kérdezte Lou a könyvekre nézve.
Amy becsapta a könyvet, amit olvasott, és felugrott.
– Hogy van? – Lou bizonytalanul fürkészte Amy arcát.
– Ne tégy úgy, mintha érdekelne! – mondta Amy keserűen, és elindult az ajtó felé. – Egyértelműen
kifejezésre juttattad, mit érzel a lovak iránt – és irántam!
– Amy! – csattant fel Lou. Beletúrt a hajába. – Nézd! Ez egyszerűen nevetséges. Csak józanul próbálok
viselkedni – emelte fel a hangját. – Valakinek itt józannak kell lennie!
– Józannak! – kiáltotta Amy. – Ha mindig józanok lennénk, Anya eleve el se kezdte volna ezt a helyet! –
Lou-ra bámult, megfordult, és kisétált a szobából.
 Nyolcadik fejezet

– Nincs jó színben. – Ty megrázta a fejét, és aggódva nézett Amyre.

Egymás mellett álltak Sugarfoot bokszában, és a kis shetlandit nézték. A póni minden egyes
lélegzetvételkor ziháló hangot hallatott, és orrlyukából sűrű váladék folyt. Ez volt az a jel, amit szerettek
volna elkerülni.
– Túl gyenge, hogy küzdjön – mondta Amy aggódva. – Felhívom Scottot.
Besietett a házba, hogy telefonáljon. Bár még korán reggel volt, Scott azonnal készen állt.
– Egy órán belül ott leszek.
Amy visszatért az istállóba.
– Mindjárt jön.
Lenézett Sugarfootra, és ahogy figyelte nehézkes légzését, szeme megtelt könnyel.
– Megetetem a többi lovat – mondta Ty, és megszorította a karját. – Te maradj csak itt.
Amy bólintott, és letérdelt Sugarfoot mellé. A póni sóhajtott és köhögött, fejét közönyösen a szalmára
hajtotta.

*

Amikor Scott megérkezett, arckifejezésén az aggodalom elmélyült. A fejét csóválta, miközben
meghallgatta Sugarfoot lélegzését.
– Tüdőgyulladás – jelentette ki, amikor felegyenesedett a vizsgálat után. – Ahogy gyanítottam, az
immunrendszere súlyosan legyengült – kezével megdörgölte Sugarfoot homlokát. – Amy – sóhajtott –,
nagy valószínűséggel elveszítjük.
Amy döbbenten meredt rá.
– De azért biztosan tudsz csinálni valamit!
– Persze, adok neki megfelelő gyógyszereket – mondta Scott –, de ez nem elég ahhoz, hogy életben
maradjon. Elvesztette az élni akarását.
Amy a kis pónira nézett. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy elveszíti.
– Nem hagyom, hogy feladd, Sugarfoot!
Tele lett elszántsággal. Nem számított, hogy mi az ára. Életben fogja tartani.
Miután Scott antibiotikumot és fájdalomcsillapítót adott be Sugarfootnak, és nyálkamintát vett a
laboratóriumi elemzéshez, ő és Amy elhagyta a bokszot.
– Tartsátok melegen és csendben, és próbáljátok meg rávenni, hogy egyen. Hívjatok fel, ha bármi
változás van, egyébként pedig holnap újra jövök. – Kíváncsian nézett Starra, ahogy elhaladtak az első
istálló mellett. – Új ló?
– Igen, tegnap érkezett. Azért van itt, hogy kigyógyuljon a lószállítóktól való félelméből – magyarázta
Amy.
– Gyönyörű ló – állapította meg Scott. Kíváncsian sétált a bokszhoz. – Ismerősnek tűnik. Ki a gazdája?
 – Egy Nick Halliwell nevű férfi – mondta Amy megveregetve Start.
– Halliwell! – kiáltott fel Scott. – Úgy érted, hogy az a Nick Halliwell?
Amy megvonta a vállát.
– Amy – mondta Scott, és úgy nézett Amyre, mintha bolond lenne. – Nick Halliwell a híres díjugrató. –
Scott látta, hogy Amy szeme elkerekedik. – Igen, az. Pár hónapja költözött a megyébe. Voltam nála
néhányszor. Azt hiszem, felismertem Start. Mindenki róla beszél – majd olimpiai ló lesz, legalábbis Nick
ezt mondja.
Amy elképedve nézett Scottra. Itt állt előtte Nick Halliwell egyik lova. Nick Halliwell, a díjugrató
zseni!
– Mondta, hogy Star különleges ló, de én úgy gondoltam, hogy csak neki különleges – mondta hitetlenül.
Scott megrázta a fejét. – Hűha! – hebegte Amy, és egészen más szemmel nézett Starra. – Hűha!
Scott elmosolyodott.
– Hogy haladsz vele?
Amy elmesélte, hogyan reagált Star a lószállítóra, meg azt, hogyan csatlakozott hozzá a ló.
– Nagyon jól ment. Ma újra meg akartam próbálni – Sugarfoot jutott az eszébe –, de mivel Sugarfoot
ilyen rossz állapotban van, úgy gondoltam, inkább vele maradok.
– Sugarfootnak csak pihenésre van szüksége – nyugtatta őt Scott. – Folytasd a munkádat, mint máskor. –
Az órájára nézett. – Nem kell sehova mennem még egy óráig. Nézhetem, ahogy Starral dolgozol?
– Jól van – egyezett bele Amy. – Megyek a gyeplőért.

*

Scott a kerítésnek támaszkodva nézte, ahogy Amy újra végigvezette Start a csatlakozás folyamatán.
Tulajdonképpen megkönnyebbülés volt minden figyelmét Starnak szentelni, és egy kis időre
megszabadulni Sugarfoottal kapcsolatos aggodalmától. Star két kör ügetés után máris leengedte a fejét, és
elkezdett rágcsálni, és a száját nyalogatni. Amy megfordult, hogy a ló odaléphessen hozzá. Orrával
megbökdöste Amy vállát, majd követte őt körbe a karámban, ahogy az előző nap is tette. Amy megállt, és
megveregette a ló nyakát. Star felemelte a fejét, és elégedetten prüszkölt.
– Mit gondolsz? – kérdezte büszkén, visszacsatolva a gyeplőt, és odavezette Start Scotthoz.
Scott átmászott a kerítésen, és megállt Amy mellett.
– Azt hiszem, benned is megvan édesanyád tehetsége – mondta meleg tekintettel.
Amy érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe, és lenézett. Scott megölelte.
– Nagyon büszke lenne rád – mondta szelíden.
Amy visszaszorította a torkát fojtogató sírást. Érezve a lány szomorúságát, Star Amy karjához nyomta
az arcát, szemében meglepetés és aggodalom tükröződött. Amy könnyein keresztül rámosolygott, és
megveregette az oldalát.
– Mi a következő lépés? – kérdezte Scott.
Amy megtörölte könnyes szemét, és Starra fordította a figyelmét.
– Azt hiszem, meg kell néznem, hogyan reagál a lószállítóra – mondta. – Remélhetően ezúttal megbízik
majd bennem.
Ellenőrizte a zsebében a jutalomfalatokat. Fontos, hogy ha Star megbízik benne annyira, hogy felmenjen
a lószállítóra, vagy akár csak a közelébe is, akkor meg tudja jutalmazni, és kellemes emléket hagyjon
benne.
Ahogy Start az udvaron keresztül a futóhoz vezették, Scott így szólt:
– Nemsokára lesz egy új páciensem a számodra, ha akarod.
– Kicsoda? – húzta össze Amy a szemöldökét.
– Spartan – Scott észrevette a lány zavart arckifejezését. – A pej csődör Mallensék farmjáról. – Amy
összerezzent, és ezt látva Scott arcán aggodalom futott át. – Persze, ha nem akarod itt látni – tette hozzá
gyorsan –, biztosan találunk neki másik helyet.
Amy nem tudta, mit mondjon. A ló, aki miatt Anya és ő kimentek aznap. Mit érezne vele kapcsolatban?
Meg tudna vele birkózni?
– Nem kell most döntened – válaszolta Scott az Amy szeméből kiolvasható zavarra. – Csak tartsd
észben, jó?
Amy az ajkát harapdálva bólintott.
Odaértek a ház mellé, ahol a futó állt. Scott leengedte a hátsó és az oldalsó rámpát is, és hátralépett,
Amy pedig körbejárt, hagyta, hogy Star szorosan kövesse, a fejével szinte Amy vállát súrolta. Úgy nézett
ki, mint egy anyja nyomában totyogó kisgyerek. Amikor Amy látta, hogy a ló jókedvű és ellazult,
közeledni kezdett a lószállítóhoz.
Star horkantott, megállt, és visszalépett. Így fejezte ki, hogy ez nem tetszik neki. Amy figyelt rá, és
körben sétálva távolodni kezdett a lószállítótól. Starra pillantott. Megállt, majd szemében meglepetéssel
követte Amy mozdulatait.
– Meghallgattál – mintha ezt mondta volna. – Meghallgattad, amit kértem!
Amy továbbsétált, a ló pedig ügetésben követte, majd amikor újra egy vonalba értek, lépésben folytatta.
Most még közelebb húzódott, mint az előbb. Még néhány kör után Amy újra próbálkozott.
Ezúttal Star eléggé bízott benne, hogy kövesse a lószállítóhoz. Miután mindkét irányból megkerülték,
Amy felsétált a rámpán, és néhány lépést tett a futóba. Star lent megállt, mellső patái derékszögben álltak
a rámpa mellett. Fejét horkantva felemelte.
– Így is jó – jelezte neki Amy a rámpa szélére ülve. Elővett egy répát a zsebéből, és leharapta az egyik
végét. Nem kell sietni. Star a répa harsanására hegyezni kezdte a fülét. Star mellett elnézve Amy tovább
rágta a répát. Star horkantott, a fejét felemelte, és felsétált a rámpán, végül Amy arcába lehelt.
– Szóval úgy döntöttél, hogy csatlakozol hozzám? – mosolygott, kettétörte a répát, és az egyik felét
átnyújtotta. Megpróbált a lehető legnyugodtabbnak látszani, de belül a szíve ugrált örömében. Amy
odaadta Starnak a maradék répát, majd felállt, és egyenesen átsétált a lószállítón, ki a másik végén. Star
némi tétovázás után követte őt. Megveregette a vállát, és azonnal átvezette még egyszer. Ezúttal nem is
tétovázott. Ahogy a lószállítótól jóval távolabb megálltak, Scott odajött hozzájuk.
– Nagyszerű!
Amy Star nyaka köré fonta karját, és erősen megölelte.
– Nagyon okos ló! – mondta, és szeme boldogan csillogott.
Scott mosolygott.
– Nem ő az egyetlen!

*

Miután Scott elment, Amy visszavezette Start, és sietett Ty-hoz, hogy megossza vele a jó hírt. A fiú a
hátsó istálló egyik bokszát trágyázta.
– Persze még nem gyógyult meg teljesen, még sokszor meg kell ismételnünk, és utána meg kell tanulnia
másokkal is átmenni rajta, de azért nem rossz! – hadarta Amy izgatottan.
Ty bólintott, és rámosolygott.
– Fogadok, hogy a tulajdonosa meg lesz elégedve!
– És tippelj, ki a gazdája! – mondta Amy némi büszkeséggel a hangjában. Szünetet tartott. – Nick
Halliwell!
Ty éppen ugyanúgy megdöbbent, mint korábban Amy.
– A díjugrató?
– Igen! – mondta Amy. – Eszembe se jutott – annyira hétköznapinak tűnt a telefonban.
Hirtelen száraz, érdes köhögés hallatszott Sugarfoot bokszából. Boldog izgalma azonnal elillant.
– Sugarfoot – szólt, és a póni bokszához sietett; az ajtó fölött benézett.
A kis ló állapotában semmi szemmel látható változás nem történt. Még mindig fájdalmasan lélegzett, és
minden levegővételnél sípoló hang tört elő a tüdejéből.
Ty Amy mellé állt a bokszban.
– Egy kis teafaolaj segítene kitisztítani a légutait – mondta. – Toppernek is segített tavaly télen. És ha
bele tudnánk erőltetni egy kis fokhagymát vagy kasvirágot, az segítene legyőzni a fertőzést is.
– Azonnal utánanézek, mit tehetek – mondta Amy.
Néhány csepp hígítatlan teafaolajat egy vattapamacsra csepegtetett, és Sugarfoot orra alá tartotta,
vigyázva, nehogy hozzáérjen az orrához, mert esetleg irritálná a bőrét. Néhány perc múlva elvette, és
azokat a növényeket tartotta Sugarfoot elé, amiket Ty javasolt, de a póni elfordította a fejét. Amy
csalódottan sóhajtott. A gyógynövények segíthetnének, de csak akkor, ha enne belőlük. Amy Sugarfoottal
maradt egész délelőtt, a fülét és pofáját masszírozta. Néha-néha szünetet tartott, hogy megkínálja
valamivel, de nem járt szerencsével.
Ebédidőben Ty jött be a bokszba.
– Pihenned kell – mondta.
– Jól vagyok – felelte Amy.
Eltökélt volt, hogy nem hagyja magára Sugarfootot. Ty elkomorodott.
– Nem vagy jól – jelentette ki határozottan. – Enned kell valamit, és ki kell menned egy kicsit a friss
levegőre. Gyere ebédelni!
Amy meglepetten nézett rá. Nem volt hozzászokva, hogy Ty parancsolgasson. De Ty hangja hajthatatlan
volt, így Amy nagy nehezen megadta magát.
– Később megint dolgozol Starral? – kérdezte Ty, miközben bementek a konyhába, és ebédnek valót
kerestek.
– Hmm… Nem tudom – Amy gondolatait Sugarfoot kötötte le.
– Szerintem dolgoznod kellene Starral – mondta Ty. – Meg kellene erősíteni azt, amit ma reggel csinált.
Amy tudta, hogy Tynak igaza van.
– Talán igen – válaszolta.
Ty összevonta a szemöldökét.
– Biztosan!

*

Evés után Amy kivezette Start a bokszból, hogy megismételjék a reggeli gyakorlatot. Nemsokára a
gesztenyepej ló boldogan követte őt a lószállítóba és ki onnan. Ty figyelte.
– Jól halad.
Amy elmosolyodott.
– Kipróbálod?
Most Ty vezette, miközben Amy a ló másik oldalán haladt. – Star most is besétált az autóba. Mire Amy
befejezte aznapi munkáját, Star nyugodtan engedte, hogy Ty vezetgesse ki és be. Amy megremegett.
Hatalmas előrelépés volt. A munkája haszontalan lett volna, ha Star csak vele hajlandó felmenni a futóra.
A következő lépés az lesz, hogy amikor Star bent van, felhajtják a rámpát.
– Azt hiszem, elég lesz mára – mondta, mert már sietett volna vissza Sugarfoothoz. – Jó az eredmény,
most hagyjuk abba!
Amikor azonban bevezette Start a bokszba, a felhajtón egy nagy ezüstszínű autó jelent meg.
– Ki az? – kérdezte Ty.
Amy összehúzta a szemöldökét.
– Nem tudom… – felelte. – De mégis, tudom – és a szíve elnehezült, ahogy a kocsi közelebb hajtott, és
Amy meglátta a hosszú, szőke hajú lányt az első ülésen. – Ashley és a mamája.
– Ashley Grant? – kérdezte Ty, felismerve Amy díjugrató versenytársának a nevét. – A Green Briar
farmról?
Amy bólintott.
– Kíváncsi vagyok, mit akarnak!
Az autó megállt. Kiszállt belőle Val Grant, egy magas, rövid, szőke hajú asszony; elegáns tengerészkék
térdnadrágot viselt. Amy nyelt egyet, és közelebb lépett.
– Jó napot, Mrs. Grant.
Val Grant elmosolyodott, s elővillantotta hófehéren ragyogó, sűrű fogsorát.,
– Amy – szólította meg. – Hogy vagy?
– Jól – válaszolta Amy, és azon gondolkozott, hogy vajon mit akarhat Mrs. Grant.
Ashley is kiszállt az autóból. Az ajtókeretnek támaszkodott, fénylő haja a vállára hullott. – Hello, Amy!
– Szia – mondta Amy röviden.
– Sajnáljuk, ami édesanyáddal történt – szólt Val Grant féltő gondoskodással a hangjában. – Gondoltuk,
benézünk, hogy megtudjuk, hogy vagy. Hogyan boldogulsz?
– Köszönöm, jól – felelte Amy udvariasan, és arra gondolt, hogy ők lennének az utolsók, akikkel
megosztaná a problémáit. Mrs. Grant azonban szemlátomást nem is figyelt; körülnézett az udvaron, mintha
keresne valamit. Val Grant figyelme újra Amy felé fordult.
– Az a hír járja, hogy Nick Halliwell egyik lova hozzád került. – A mondat nemtörődömnek hangzott, de
Mrs. Grant feszülten figyelt.
Tehát ezért vagytok itt! – gondolta Amy magában. Bólintott, és nagy élvezettel figyelte Ashley és Mrs.
Grant arcán a megfeszülő izmokat.
– Igen. Ott van a bokszban.
Tökéletes időzítéssel Star kidugta fejét az ajtó fölött.
– Ó – mondta Ashley meglepetten. Odasétált a bokszhoz, és megveregette Start. Eközben rámosolygott
Ty-ra, aki kicsivel odébb állt. – Szia – mondta.
 – Szóval ki kezeli a lovat? – kérdezte Mrs. Grant Amytől.
– Én – válaszolta.
Val Grant úgy nézett, mint aki nem tudja elhinni, amit most hallott.
– Értem – megköszörülte a torkát. – Ha esetleg segítségre lenne szükséged, csak szólj. Ashley! –
kiáltotta. – Ne zavarjuk tovább Amyt!
Ashley még egy hosszú mosolyt küldött Ty felé, majd visszaballagott a kocsihoz. Elköszönés nélkül
szállt be az autóba. – Ennyit arról, mennyire aggódnak miattam – gondolta Amy cinikusan.
Val Grant egy pillanatra megállt, miközben kinyitotta a vezetőülés melletti ajtót.
– És mi van a többi lóval? El tudjátok látni mindet?
Amy bólintott.
– Igen, köszönöm. Minden rendben van.
Val Grant elgondolkozva bólintott, és beszállt az autóba. Amy nézte, amint elhajtanak. A fejét csóválva
visszament Ty-hoz.
– Hmm, kedves család – gúnyolódott Ty a szemöldökét felhúzva.
– Az bizony! – helyeselt Amy.

*

Amy a nap hátralévő részében Sugarfoot mellett ült. Kora este Ty benézett hozzá.
– Megyek haza – jelentette be. – Változott valamit az állapota?
Amy megrázta a fejét. Sugarfoot még mindig nehezen vette a levegőt, és magas láza volt.
– De nem adom fel! – beletúrt a hajába. – Biztos van még valami, amit tehetünk.
Ty aggodalommal és megértéssel nézett rá.
– Ne maradj itt egész éjszaka! Kimerültnek látszol.
– Nem maradok – sóhajtott Amy. – Holnap találkozunk.
Amikor elment, Amy újra munkához látott, finoman masszírozta Sugarfoot arcát narancsvirágolajjal.
Miközben ujjai dolgoztak, gondolatait arra összpontosította, hogy a póni meggyógyuljon.
– Próbálkozom tovább – mondta a lónak. – Eltökéltem, hogy kilábalsz ebből a betegségből, Sugarfoot!
De a póni feje továbbra is a szalmán hevert. Mintha egy láthatatlan falat emelt volna maga köré, és
bármit is tett, Amy nem juthatott át ezen a falon.
Annyira elmerült a munkájában, hogy alig vette észre a boksz padlóján a lassan nyúló árnyakat, ahogy a
késő délután estébe fordult. Halántéka már hasogatott a hosszú koncentrálástól, és fejét Sugarfoot
nyakának támasztotta.
– Amy! – felnézett. Nagyapa jött haza. – Azt hiszem, most már be kellene jönnöd, kicsim. Minden tőled
telhetőt megtettél!
Csalódottság öntötte el Amyt.
– Mit ér a tőlem telhető, ha ettől Sugarfoot nem lett jobban? – kérdezte dühösen.
– Amy! Gyere!
Látva Nagyapa rendíthetetlen arckifejezését, Amy kelletlenül felállt, és szó nélkül elhagyta a bokszot. A
ház felé menet még magához vett egy halom viharvert könyvet a takarmánytárolóból. Talán valami
elkerülte a figyelmét. Lennie kellett még valamilyen lehetőségnek.
 Kilencedik fejezet

– Amy! Telefon! – kiabált Ty az udvarról.

Amy összerezzent. Másnap délután volt. A Starral töltött rövid időtől eltekintve, alig távolodott el
Sugarfoottól. A shetlandi köhögött, egész teste remegett az erőfeszítéstől. Romlik az állapota – gondolta
szívében szörnyű sötét érzésekkel. A ló füle után nyúlt. Kint az ég borús volt, a levegő hűvös, Sugarfoot
fülét mégis nedvesnek és forrónak érezte.
Ty jött sietve a boksz ajtajához.
– Nick Halliwell van a telefonnál.
Amy feltápászkodott. A feje lüktetett, és a szeme is fájt. Késő éjszakáig olvasott, kétségbeesetten
kutatva valami gyógyszer után, ami segíthet Sugarfootnak, de nem talált semmit. Bement a házba.
– Halló – szólt a kagylóba. – Itt Amy Fleming.
– Szia, Amy – mondta Nick. – Azért hívlak, hogy érdeklődjek Star állapotáról.
Amy a falnak támaszkodott. A könyvelés ott feküdt szétszórva a konyhaasztalon – apró számokkal és
sűrű oszlopokban vezetett számításokkal teleírt oldalak.
– Jól van – kényszerítenie kellett magát, hogy koncentrálni tudjon. – Tulajdonképpen nagyon jól. Ma
reggel bement a lószállítóba, és hagyta, hogy felhajtsuk a rámpát. Holnap pedig…
Nick közbevágott.
– Bement a futóba?
– Igen – mondta Amy. – Most már egészen vidáman besétál. Még nem gyógyult meg teljesen, ahhoz több
idő kell, de egyértelműen a gyógyulás útjára lépett.
– Még csak két napja van ott, és azt állítod, hogy könnyedén felsétál a rámpán? – Nick alig hitt a
fülének. – Gond nélkül?
– Igen – ismételte Amy türelmesen.
– Ezt látnom kell!
– Ahogy az előbb mondtam, még nem áll készen arra, hogy hazamenjen – tette hozzá Amy gyorsan. –
Még hozzá kell szoktatni ahhoz, hogy az autó mozog, mialatt ő a lószállítóban van, akár hosszabb időre is.
– De eljöhetek megnézni, ahogy felsétál a rámpán?
– Persze – felelte Amy.
– Ez nagyszerű hír. Ott vagyok egy félórán belül.
– Micsoda? Most? – Amy szeme elkerekedett. – Nem a legmegfelelőbb időpont – kezdte kapkodva. –
Tudja…
De Nick Halliwell nem az a fajta volt, aki elfogadja a nemleges választ.
– Nem maradok sokáig – szakította félbe. – Csak éppen megnézem. Rendben. Akkor fél óra múlva.
Viszlát.
Amy visszatette a telefont. Erre aztán semmi szüksége nem volt. Star le sincs rendesen ápolva! Abban a
pillanatban Lou jött be a konyhába, kezében egy számológéppel.
 – Szia – mondta. Amy válaszként jéghidegen nézett rá. – Van néhány jó hírem – mondta Lou
mosolyogva. – Val Grant most hívott. Felajánlotta, hogy néhány lovat kisegít, amíg rendbe nem tesszük itt
a dolgokat. Elviszi Pegazust, Sundance-et és Jasmine-t.
Amy rémülten kapkodott levegő után.
– Mi a baj? – mondta Lou elkomorodva, ahogy meglátta Amy reakcjóját.
– Nem fogja elvinni őket! – kiáltotta Amy.
– Miért nem? – Lou meg volt zavarodva.
– Azért, ahogy a lovaival bánik! Szó sem lehet róla, Lou! Kizárt dolog!
– Jaj, Amy, annyira azért nem lehet rossz – mondta Lou összevonva a szemöldökét. – Józan döntés
lenne, és esetleg végleg megtarthatná, vagy akár meg is vehetné őket – ez igazán nagy segítség lenne.
– Soha! – Amy majd szétrobbant a dühtől. – Hogyan jut egyáltalán eszedbe odaadni Apa lovát?
– De Amy…
Amy kirohant a konyhából, és teljes erővel csapta be maga mögött az ajtót.
Ty Sugarfoot bokszánál várt rá.
– Hello! Mi baj? – kérdezte riadtan, amikor Amy átviharzott az udvaron.
Hirtelen Amy nem tudta tovább türtőztetni magát. Túlságosan fáradt volt, túl sok érzelem kavargott
benne. Fejét a kezébe temette, és sírva fakadt. Ty közelebb lépett, és átölelte a lányt.
– Na, ne sírj! – nyugtatgatta. – Mondd el, mi történt? Mi zaklatott így fel?
Amy hüppögve mesélte el Lou legújabb terveit.
– Gyűlölöm Lou-t, Ty! Tényleg gyűlölöm! Mindent tönkre akar tenni!
Ty megsimogatta a vállát.
– Ugyan már, ez bolondság. Minden rendben lesz.
– Hogy lehetne? – kiáltotta Amy. – Nagyapa, te és én nem fogunk egyedül boldogulni! Lou vissza akar
menni New Yorkba! Mitévők legyünk?
– Majd csak lesz valahogy – vigasztalta Ty, és megsimogatta a haját. – Meglátod.
Karjában tartotta, amíg a zokogás elcsitult. Végül Amy sírása szipogásba fulladt.
– A pólód is nedves lett – mondta, hátralépett, és egy kicsit zavarba jött.
– Nem baj – jelentette ki Ty csendesen. Aggódó mosollyal nézett Amyre. – És mit akart Nick
Halliwell?
Amy szeme elkerekedett, ahogy eszébe jutott a telefon.
– El akar jönni, és meg akarja nézni Start most! Le tudod gyorsan kefélni nekem, Ty?
– Hát tulajdonképpen – Ty egyik lábáról a másikra állt, némileg zavarban – már éppen indulófélben
voltam.
Amy most vette észre, hogy Ty már lecserélte a munkásruhát.
– Ma van a félnapom – mondta Ty emlékeztetőül. – Tudom, hogy mostanában nem vettem ki, de be kell
vásárolnom néhány dolgot otthonra.
Amynek azonnal rettenetes bűntudata támadt. Teljesen kiment a fejéből, hogy normális körülmények
között Ty-nak hetente egy félnap jár. Olyan sokat dolgozott mostanában.
– Itt maradok, ha akarod – ajánlotta fel Ty.
– Nem, természetesen nem – hadarta Amy, és kezét a halántékához emelte, amint az ismét hasogatni
kezdett. – Nagyszerű voltál, Ty. Menj haza!
 – Mindent elvégeztem. A takarmányt előkészítettem, és a bokszok is tiszták. Közelebb lépett Amyhez,
szemében nyugtalanság tükröződött. – Biztos, hogy menni fog?
– Persze – Amy mosolyogva nézett fel Ty aggodalmas arcába, és gondolkodás nélkül mondta: –
Köszönök mindent, Ty. Igazi barát vagy.
Szavait csend követte. Ty szeme az ő pillantását kereste, majd hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül Ty
kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Amy arcát. A meleg kéz gyengéd érintése áramütésként futott keresztül
Amyn.
Pár másodperc múlva el is múlt. Ty hátralépett. Amy kezét az arca elé kapta, szürke szeme meglepetten
tágra nyílt, túlságosan döbbenten ahhoz, hogy szólni tudjon.
– Holnap látjuk egymást – mormogta Ty, majd sarkon fordult, és nagy léptekkel gyorsan eltávolodott.
Amy utánabámult, belsejében érzelmek vihara dúlt – teljesen megdöbbentette Ty mozdulatának
következménye, de be kellett vallania, hogy egyfajta örömöt érzett. Miért csinálta? És mit jelentett?
– Amy! – hallotta távolról nagyapja kiáltását a házból. – Soraya van a telefonnál!
Amy gondolatai még mindig sebesen kavarogtak, amíg kábultan átvágott az udvaron.

*

– Ez lenyűgöző! – Nick Halliwell csodálattal nézte, ahogy Amy harmadszorra vezette ki Start a futóból.
Pontosan olyan volt, mint a tévében – szőke haj, napbarnított arc és tiszta kék szem. Amikor először
meglátta őt kiszállni a kocsiból, hirtelen elfogta a lámpaláz, de most már Starra kellett koncentrálnia, és
ettől az idegessége is elmúlt.
– Tehát ahogy már a telefonban is mondtam, még van mit tanulnia, de az első lépéseket megtette –
magyarázta, miközben Start elővezette. A ló a gazdájához közeledve meggyorsította lépteit, és finoman
megcsípte Nick kinyújtott kezét.
– Az első lépéseket? Ez máris több, mint amit valaha remélni mertem. – Nick erőteljesen megveregette
a ló gesztenyeszínű nyakát. – Egyszerűen csodát tettél – jelentette ki Amynek. Végignézett rajta. – Hány
éves vagy?
– Tizenöt – válaszolta.
Nick megcsóválta a fejét.
– Hát, többet elértél ezzel a lóval, mint amennyire eddig bárki képes volt, és ahogy már mondtam, ő
igen különleges jószág – rámosolygott Amyre. – Ha elmesélem másoknak, hogy mire vagy képes, özönleni
fognak ide a lovak – szélesen elmosolyodott. – Azt hiszem, kellene építeni még egy istállót.
Amy torka összeszorult a dolog igazságtalansága miatt. Még egy istállót építeni! Kizárt dolog,
amennyiben Lou keresztülviszi az akaratát. Amyt hirtelen fájdalmas csüggedtség töltötte el, ahogy az
istállóra és a körülötte elterülő mezőkre nézett. Ha Lou terve valóra válik, ez mind megváltozik. A
mezőkön és az istállókban többé nem lennének lovak. Heartland nem fogadná be azokat a lovakat,
amelyeknek a legnagyobb szükségük lenne a segítségre. Olyan lovak, mint Sugarfoot és Star.
Nick látszólag nem vette észre hallgatását. Megveregette Amy vállát.
– Nem akarlak feltartani. Köszönöm, hogy megnézhettem. Mikorra várhatom haza?
Amy visszafojtotta érzéseit.
– Olyan tíz napon belül – mondta. – Majd szólok.
– Jól van. Csak így tovább! – Nick Halliwell még egyszer megveregette Start, majd átvágott az udvaron
a kocsijához.
Amy nézte, amint elhajt.
– Star – suttogta, és fejét a ló nyakába fúrta, utat engedve a fáradtság hullámának, ami elöntötte. – Miért
ilyen bonyolult az élet?
Hallotta, hogy nyílik a hátsó ajtó, és körülnézett. Lou jött kifelé. Egy pillanatig tétovázott, majd
közelebb jött.
– A konyhaablakból néztem – mondta, és Startol kicsit távolabb megállt. Szemmel láthatóan
kényelmetlenül érezte magát. – Csak azt akartam mondani, hogy nagyon ügyes volt. Igazán… igazán
nagyszerű munkát végeztél.
Amy számára ez volt az utolsó csepp a pohárban.
– Köszönöm szépen, Lou! – Forró düh nyilallt rajta keresztül. – Mintha érdekelne! – kiabálta. A harag,
a bánat és a kimerültség úrrá lett felette. – Ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy te szeretnéd, akkor Heartland
soha egyetlen lovon nem tud többet segíteni!
Lou előrelépett.
– Amy…
– Ne érj hozzám! – sziszegte Amy. – Ha tényleg érdekelne, akkor itt maradnál, és abban segítenél, hogy
nyitva maradhasson, nem pedig abban, hogy be kelljen zárni. De téged nem érdekel semmi, ami igazán
számít! – Amy remegett az indulattól. – Nem gondolsz Nagyapára, rám vagy a lovakra! És Anya –
észrevetted egyáltalán, hogy meghalt?
Vakon, gondolkodás nélkül megragadta Star sörényét, és a következő pillanatban már a hátán ült.
– Amy! – Lou riadtan kiáltott rá. – Amy, állj meg! Mit csinálsz?
– Elmegyek olyan messzire tőled, amennyire csak lehet!
Amy zokogva vágta Star oldalába a sarkát. Star megindult, és Amy egyetlen kantárral, szőrén ülve a
lovon, keresztülvágtatott a mezőkön, át az erdőbe vezető útra. Csak ment előre, és fejében egyetlenegy
kétségbeesett gondolatnak maradt hely: elmenekülni innen! Meg sem állt, csak amikor már több kilométer
távolságra került a háztól. Csak akkor vette észre, hogy Star fújtatva veszi a levegőt, és izzad az oldala.
Fokozatosan lelassított lépésbe, majd megállt. Hirtelen Amy ráébredt, hogy milyen szörnyűséget
csinált. Star nem is az ő lova. Kalapáló szívvel leszállt Star hátáról. A ló erőteljesen lélegzett, orrlyuka
kitágult, és nedves volt. Amy leguggolt, és ellenőrizte a ló lábait. Megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy
semmi komolyabb baja nem esett. Nem is akart arra gondolni, milyen értékes Star. Ha bármilyen sérülés
érte volna…
Átkarolta a pej forró, izzadt nyakát.
– Star, annyira sajnálom.
Star odanyomta az orrát, és horkantott. Amy megveregette a fejét, és körülnézett. Hova kerültek? Már
régen letértek az ösvényről. Fejük fölött fák tornyosultak. A magasból az eső első cseppjeinek kopogása
hallatszott. Megborzongott. Meztelen karján végigfutott a hideg.
Visszaült a lóra, nyelve csettintésével megfordította Start, és elindította vissza azon az úton, amelyiken
idejöttek. Néhány perc múlva azonban már lehetetlen volt megállapítani, melyik úton haladtak idefelé. Az
ösvény tele volt elágazásokkal. Amikor már negyedszer haladtak el ugyanazon kidőlt fa mellett, Amy
kezdett pánikba esni. Hogyan találnak egyáltalán haza?
Ahogy újabb elágazáshoz értek, Amy csak balról jobbra forgatta a fejét. Elkeseredetten odavetette Star
nyakába a kantárt. Melyik utat válassza? Tényleg fogalma se volt. Star a bal oldali ösvény felé lépett, és a
fülét hegyezte. Amy vissza akarta fogni, de aztán mégis inkább engedte. Lehet, hogy tudja az utat
visszafelé? Csendesen ült, és nem adott semmilyen utasítást, csak hagyta, hogy Star a maga feje után
menjen.
Már majdnem feladta a reményt, hogy a telivér valóban tudja az utat, amikor Star hirtelen kilépett a fák
közül az útra. Megkönnyebbülés és remény öntötte el Amyt, előredőlt, és átölelte Star nyakát, majd sírva
fakadt.
A délután lassan estébe fordult, és a szitáló eső átáztatta Amy pólóját és nadrágját, de nem törődött
vele. Már majdnem otthon volt.
A kapuhoz közeledve Lou futott feléjük az udvaron. Amy szíve elnehezült. Na, mindjárt megkapja a
magáét.
– Ne haragudj! – tört ki belőle, amint leugrott Starról, és a kantárt markolta hideg kezével. – Tényleg
nagyon sajnálom, Lou – Lou-ra nézett, és várta, hogy kirobbanjon belőle a düh. Ehelyett Lou tágra nyílt
szemében rémületet látott.
– Amy! – zihálta. – Sugarfoot… azt hiszem, haldoklik.
 Tizedik fejezet

Amy sietve bevitte Start a bokszba, majd hevesen dobogó szívvel a hátsó istállóhoz rohant. Átnézett a
félajtó fölött. A kis póni elnyúlva, lehunyt szemmel feküdt a szalmán. Lou beterítette egy takaróval.
– Kicsi Sugarfoot – Amy szinte zokogott. Kinyitotta az ajtót, mellékuporodott, és nagyon finoman
megsimogatta a ló nyakát és fejét. – Kérlek, ne halj meg! Kérlek, gyógyulj meg! – Ezután már nem tudta
tovább visszatartani, és kitört belőle a görcsös zokogás.
– Hívtam Scottot – mondta Lou. Bizonytalanul állt az ajtóban. – Úton van.
Amy elismerésül bólintott.
– Mi a helyzet Starral? – kérdezte Lou.
– Star? – Amynek hirtelen eszébe jutott, hogy Star lehűlve és vizesen áll a bokszában. – Le kéne ápolni.
Félig felállt, majd visszatérdelt, és ismét megveregette Sugarfoot nyakát. Képtelen volt magára hagyni.
– Majd én elintézem – mondta Lou hirtelen. – Te maradj csak itt.
Amy döbbenten megfordult. De Lou már sietett is keresztül az udvaron. Sugarfoot épp ekkor
felköhögött. Amy ismét a kis pónira figyelt. Miközben a ló nyakát simogatta, Amy dideregni kezdett
nedves ruháiban. Nem sokkal később egy motor hangja, majd egy kocsiajtó csapódása hallatszott. Gyors
lépések kopogtak az udvaron. Amy megfordult, ahogy Scott belépett a bokszba.
– Amy – mondta fojtott hangon, és mellétérdelt. Nem is szólt többet, ahogy ellenőrizte Sugarfoot
állapotát. Amy érezte, hogy a szemébe könnyek gyűlnek.
Lou megjelent a boksz ajtajában. Kezében egy bögre kávét, egy meleg pulóvert és egy takarót tartott.
– Tessék – mondta Amynek. – Át vagy ázva! Amy ujjai annyira átfagytak, hogy alig tudta a pulóvert
áthúzni a fején. Gyorsan lehajtotta a kávét, az ízét szinte nem is érezte.
– Körülbelül egy fél órája találtam így rá – mondta Lou Scottnak. – Friss szalmát hoztam, és
megpróbáltam melegen tartani.
– Pontosan ezt kellett tenned – mondta Scott, és most először nézett egyenesen Lou szemébe.
– Lehet rajta segíteni? – kérdezte Lou.
Scott megsimogatta Sugarfoot nyakát.
– Adhatok neki még néhány injekciót, hogy leküzdje a fertőzéseket, és csillapítsa a fájdalmát, de
nagyjából ez minden. – Felállt, és sóhajtott. – Nagyon rossz állapotban van – mondta a szemét dörzsölve.
– Talán az a legjobb megoldás, ha elaltatjuk.
– Micsoda? – kérdezte Amy remegő ajakkal.
– Nem hagyhatjuk, hogy tovább szenvedjen – válaszolta Scott. – Már épp elég sok mindenen ment
keresztül.
– Azt mondtad, tudsz neki fájdalomcsillapítót adni. Még jobban lehet!
Könnyek akasztották el Amy szavait, ahogy a szalmán fekvő kis shetlandira nézett.
Scott odatérdelt mellé, és kezét Amy vállára tette.
– Több gyógyszert adni neki nem megoldás. Egyszerűen nem akar meggyógyulni, Amy – mondta
szelíden. – Ez a probléma. Már nem küzd, hogy életben maradjon. Ha küzdene, akkor még lenne remény.
De föladta.
– Még egy éjszakát! – könyörgött Amy megszállottan. – Csak még egy éjszakát adj nekünk!
Scott egy hosszú pillanatig ránézett.
– Jól van – szólt végül. – Csak még egy éjszaka. Felállt, hogy előkészítse Sugarfoot injekcióját. Pár
perccel később, amikor távozott, még Lou-hoz fordult. – Holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy
idejövök. Hívjatok, ha változott a helyzet.
Lou bólintott.
– Hívlak – hálásan Scottra mosolygott. – Köszönjük, hogy ilyen gyorsan jöttél, Scott. Nagyon sokat
jelent – mindkettőnknek.
– Nagyon szívesen – Scott újra ránézett, hangja meleg volt. – Akkor a holnapi viszontlátásra.

*

Amy Sugarfoot bokszában ült, és a kis póni nyakát simogatta. Bárcsak meg tudná mondani, hogy mire
van szüksége. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy cserbenhagyta a lovat. Ahogy az estéből éjszaka lett, a
póni egyre gyengébben lélegzett. Amy megérintette az arcát.
– Sugarfoot – suttogta, és könnyek csorogtak végig az arcán. – Kérlek, mondd el. Mit szeretnél?
A boksz ajtaja kinyílt. Lou volt. Lou és Nagyapa éjszakánként rendszeresen benézett Sugarfoothoz.
– Amy, későre jár – mondta gyengéden. – Le kéne feküdnöd.
Amy megrázta a fejét.
– Sugarfoot mellett kell maradnom.
Lou a póni mellé térdelt.
– Hadd maradjak vele én!
Amy meglepetten nézett rá. A nővére higgadt volt és elszánt.
Lou bólintott.
– Pihenned kell. Menj be. Később bármikor átveheted tőlem.
Eltökélt volt, így Amy feladta; egyébként is túl kimerültnek érezte magát ahhoz, hogy vitatkozzon.
Némán visszament a házba. Nagyapja a konyhában várt rá.
– Hogy van? – Nagyapa megértette, mit fejez ki Amy arca. – Nincs jobban?
Amy megrázta a fejét. Nagyapa odalépett hozzá, és szorosan átölelte. Könnyek potyogtak a szeméből,
ahogy fejét Nagyapa mellkasának támasztotta.

*

Amy felült az ágyban – hány óra van? Ellenőrizte az órát az ágya mellett – túl sokat aludt. Mi van, ha
közben Lou otthagyta Sugarfootot az istállóban egyedül meghalni? Soha nem tudná magának megbocsátani,
hogy ilyen válságos időben elaludt.
Amy kimászott az ágyból, és odarohant az ablakhoz. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy a hátsó
istállóból fény szűrődik ki. Lou még biztosan ott van.
Lefelé menet benézett a konyhába. A rádió szólt, Nagyapa pedig elaludt a karosszékben. Csendesen
elosont mellette, és kilépett az ajtón. Az éjszakai levegő hideget fújt az arcába, ahogy átsietett az udvaron.
Odaérve az istállóhoz, lelassította lépéseit. A lehető leghalkabb lépésekkel közelített Sugarfoot
bokszához.
Lou hangja szűrődött ki, de Amy nem tudta kivenni a szavakat. Átnézett a boksz ajtaja fölött. Lou
Sugarfoot feje mellett ült, és beszélt hozzá. Amy éppen nyitotta volna az ajtót, amikor észrevette, hogy Lou
arcán könnyek folynak.
Döbbenten megállt. Nem emlékezett arra, hogy Lou valaha is sírt volna. Bizonytalanul hátralépett –
nem tudta, mitévő legyen.
– Ó, Sugarfoot, mihez kezdjek? – hallotta Lou halk és kétségbeesett hangját. Zokogás tört ki belőle. –
Nem hiszem, hogy el tudom tovább viselni. Megpróbáltam erős lenni. Megpróbáltam megállni a helyem.
De annyira hiányzik Anya.
Lou most kezdett igazán sírni. Amy földbe gyökerezett lábbal állt, és fogalma se volt, mit csináljon.
Úgy érezte, mondania kellene valamit, de valami visszatartotta.
A könnyein keresztül Lou újra beszélni kezdett.
– Anya mindig azt mondta, hogy én vagyok az erős, Sugarfoot, de nem bírom tovább – hangját zokogás
szakította meg. – Elvesztettem Apát, és elvesztettem Anyát is. Most már nincs senki, akivel beszélhetnék.
Nagyapa és Amy azt hiszi, hogy nem törődöm velük, pedig csak nem értik. Egyszerűen próbálok bátran
viselkedni. Miattuk kell erősnek lennem.
Amy szeme tágra nyílt, ahogy Lou szavait hallgatta. – Szegény Lou – gondolta rémülten. – Soha nem
gondoltam volna!
– Te megértesz, ugye, Sugarfoot? – kérdezte Lou. Elhallgatott. – Elveszíthetem Amyt is. Nem
hagyhatom, hogy megtörténjen – nem hagyhatom!
Amy előrekúszott, hogy a fal egyik repedésén át tudjon lesni. Lou az ölében ringatta Sugarfoot fejét.
Hangja a könnyektől elfulladt, majd halkan énekelni kezdett a kis póninak.
Néhány másodperccel később Lou hangja elcsendesült.
– Boldog lehetnél itt – mondta szelíden. – Itt vannak a mezők, a friss széna, a hűvös árnyas fák, és az
emberek, akik szeretnek, és törődnek veled. – Finoman megcsókolta. – Tudom, hogy elvesztetted az
édesanyád, Sugarfoot. De Amy és én is elveszítettük a miénket. Mi megértünk téged. Ez itt mindannyiunk
otthona lehetne – szólt, és újra énekelni kezdett.
Saját könnyein keresztül Amy észrevette, hogy Sugarfoot megrezzent, szeme felcsillant. Csak nézett.
Mintha az éneklés eljutott volna hozzá. Hát persze! Ez az! Mrs. Bell mindig énekelt munka közben –
nyilvánvalóan az ének az otthonára emlékeztette Sugarfootot, és megvigasztalta őt. Abban a pillanatban a
kis shetlandi gyengén felemelte a fejét.
Lou elakadt lélegzettel abbahagyta az éneklést, arcán megdöbbenés tükröződött.
– Sugarfoot! – suttogta. Az apró póni egy hosszú, hosszú pillanatig ránézett. Aztán lassan, nagy
erőfeszítéssel kinyújtotta fejét, és orrával hozzáért Lou karjához. – Hát szia, öregfiú! – suttogta Lou
remegő hangon. Megsimogatta a fejét, mire Sugarfoot gyengéden horkantott. – Tetszett ez a dal?
Lou a kezébe vette a gyógynövényeket, amelyeket korábban Amy hagyott a bokszban. Megkínálta a
pónit, és Amy legnagyobb megrökönyödésére az állat enni kezdett. Lou felkapott még egy marékkal, újra
énekelni kezdett halkan, és amint Sugarfoot végzett a növényekkel, az etetővödörért nyúlt. Lassan,
egyszerre mindig csak egy marékkal, megetette a pónival az egész adagot – a korpát, az árpát, a répát és
az almát is. Végül Sugarfoot elfordult. Lou letette a vödröt.
 – Most aludj – mondta szelíden. – Pihenj csak, kis póni. Együtt nézünk szembe a holnappal.
Sugarfoot az orrát a szalmára fektette, becsukta a szemét, Amy pedig csendesen a bokszba surrant. Lou
felpattant.
– Amy! – arckifejezése azonnal riadt és védekező lett. – Mióta vagy itt? – kérdezte fojtott hangon.
Amy habozott, egy pillanatig arra gondolt, hogy hazudnia kellene, de túl sokat hallott. Szeme találkozott
Lou szemével, és a sajátjában könnyek törtek fel. Karját Lou nyaka köré fonva sírva fakadt.
– Sajnálom, amit mondtam. Ne haragudj, hogy azt hittem, téged nem is érdekel. Csak nem értettem.
Lou viszonozta ölelését.
– Jól van – nyugtatta. – Amy, minden rendben van.
Amy elhúzódott.
– Nem, nincs rendben! Rá kellett volna jönnöm. És még Sugarfootnak is segítettél – szólt a végre
nyugodtan alvó kis shetlandira pillantva. – Láttam, hogy evett.
Lou szeme csillogott.
– Mintha hirtelen felébredt volna. Nem is csináltam semmit. Semmi különöset.
– Dehogynem! – kiáltotta Amy szenvedélyesen. – Nem látod? Megértetted, hogy min megy keresztül.
Úgy énekeltél neki, ahogy Mrs. Bell szokott, és ez eszébe juttatta, hogy valaha volt egy boldog otthona.
Értelmet adtál neki arra, hogy újra küzdjön. – Egy pillanatra Amy és Lou is a kis pónit nézte. – És én azt
hittem, hogy utálod a lovakat – mondta Amy.
– Soha nem utáltam őket – mondta Lou gyorsan. – Csak az életem összes veszteségéért őket okoltam. És
a lovakkal töltött idő olyan sok régi emléket hoz elő. De már kezdem látni, hogy nem szaladhatok el a
múltam elől – elmosolyodott, ahogy Sugarfoot a szalmában horkantgatott. – És most ez a kis jószág
megtanította nekem, hogy soha nem szabad megadnunk magunkat a fájdalomnak – jelentette ki, és kezét a
póni fejére tette.
– Hiányozni fog, amikor visszamegyek New Yorkba mondta gyengéden. Körülnézett. – És Heartland is
hiányozni fog.
– Akkor ne menj vissza! – mondta Amy hevesen. – Maradj itt! Maradj itt, és segíts nekünk, hogy
fenntarthassuk. Segíthetnél Ty-nak és nekem. Megtaníthatnám neked Anya módszereit. Együtt meg tudnánk
csinálni.
– Ó, Amy, nem tehetem – szólt Lou a fejét rázva. – New Yorkban élek.
– De ez az otthonod! – kiáltotta Amy. – Sugarfootnak ezt mondtad! – látta, ahogy a szavak igazsága
megérintette a nővérét. – Hallottalak, Lou. Azt mondtad, mindannyian itt élhetnénk együtt.
Lou megremegett.
– De honnan lesz pénzünk? Senki nem fogja Heartlandre hozni a lovát most, hogy Anya nincs itt.
– De igen!
Amy gyorsan elmesélte Lou-nak, mit mondott Nick Halliwell aznap délután, miután látta Start.
– El fogja mondani mindenkinek, akit ismer! – megragadta Lou kezét. – Meg tudjuk csinálni, Lou! –
mondta. – Tényleg meg!
Lou egy pillanatig nem válaszolt.
– Soha nem fogunk kijönni egymással. Túlságosan különbözőek vagyunk. Mindig harcolni fogunk.
– Majd mindig ki is békülünk – mondta Amy. – Gyakorlatias leszek. És józan.
Lou nevetett.
 – Nem tudnál az lenni, hiába is próbálnád.
– Jó, talán tényleg nem – vallotta be Amy mosolyogva. – De legalább megpróbálom. – Lou-ra nézett. –
Csak kérlek, mondd, hogy itt maradsz! Kérlek!
Hallották, hogy mögöttük megzörrent a szalma. Mindketten megfordultak. Sugarfoot felemelte a fejét, és
őket nézte. A fény visszatért a szemébe. Amy látta, hogy a kis póni túljutott a nehezén, és újra élni akar.
Lou a póniról Amyre pillantott. Mély levegőt vett.
– Semmit nem akarok ígérni – mondta. – De egyelőre maradok.
Erősen megszorította Amy kezét. Amy levegőért kapkodott.
– Jaj, Lou, nem is tudod, hogy ez mit jelent nekem. Olyan sokáig voltál távol! – karját nővére nyakába
vetette. – Köszönöm, hogy hazajöttél!

Heartland Séries created by Working Partners Ltd, London
Published in UK by Scholastic Inc.
Borítóterv: Stabenfeldt AS
Nyomdai előkészítés: HVG Press Kft.
Fordította és szerkesztette: Stabenfeldt Kiadó Kft.
Készült Németországban, 2006-ban
ISBN 82 7428 588 3
 Table of Contents
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet