Lauren Brooke

Jöjjön, aminek jönnie kell

(Heartland 5.)
 Külön köszönet Linda Chapmannek.
Az öt szürke lónak, akik kimondhatatlanul gazdagították az életem.
Első fejezet
Hideg novemberi szél söpört át a gyakorlópályán. Összekócolta Amy
Fleming világosbarna haját, de ő nem törődött semmivel. Minden figyelmét a
fekete kancára összpontosította, aki körülötte vágtázott. Amikor látta, hogy
Gypsy lassít, Amy a kanca fara felé lendítette az összetekert kötelet. – Gyerünk!
– nógatta.
Gypsy horkantott, és újra előrelendült, patái tompán dobbantak a nedves
homokon, izmai remegtek fénylő szőre alatt. Amy feszülten figyelte, és a pálya
közepe felé indult úgy, hogy válla közben merőleges maradt a ló testéhez képest.
Miután még két kört megtett a pályán, Gypsy az egyik fülét kissé Amy felé
billentette, azután nyakát és fejét a talaj felé mozdította, szájával pedig mintha
rágott volna valamit.
Amy felismerte a jelet. A kanca saját – gesztusokból és testbeszédből álló –
nyelvén azt akarta kifejezni, hogy kész az együttműködésre. Amy az oldalához
ejtette a kötelet, de nem nézett a lóra, vállát pedig oldalra fordította. Ki kellett
fejeznie, hogy nem fenyegeti őt, és a kanca értésére kellett adnia, hogy azt
szeretné, ha egy csapat lennének. Gypsy patadobogásának üteme lassult, a ló
megállt, Amy türelmesen várt. Hosszú szünet következett, majd a lány
meghallotta a paták koppanását, ahogy a kanca lassan elindult felé. Amy
visszatartotta a lélegzetét. Hirtelen a kanca megjelent az oldalánál, puha orrát
kinyújtotta a lány felé, és megérintette a vállát.
Megtörtént a csatlakozás! Amy lassan megfordult, megdörzsölte Gypsy
lehorgasztott fejét, és érezte, hogy elárasztja az öröm.
A csatlakozás módszerét Amy az édesanyjától, Mariontól tanulta. Ha a saját
nyelvén kommunikált egy lóval, olyan köteléket tudott létrehozni, amely az
ember és a ló közötti bizalmon és megértésen alapult. Heartland a lovak
menedékhelye volt, amelyet Marion azért hozott létre, hogy segítséget nyújtson
testileg és érzelmileg sérült lovak számára, s a kezelés első szakasza mindig a
csatlakozás volt. Amy édesanyja öt hónappal korábban bekövetkezett halála előtt
minden Heartlandbe érkezett lónál a csatlakozás módszerét alkalmazta.
Amy elfordult Gypsytől, és átsétált a pályán, a kanca pedig követte.
Bármerre is indult a lány, a ló nem tágított mellőle. Végül Amy megállt, és a
kapu felé fordult, ahonnan Ty, Heartland tizenhét éves lovásza figyelte őket.
– Nos, mit gondolsz? – kiáltott oda neki a lány, és hozzákapcsolta a kötelet
Gypsy kötőfékéhez.
– Jól csinálja – felelte Ty. Lazán átlendítette magát a kapun, és átvágott a
pályán. Az élénk szél belekapott sötét hajába. – Rá sem lehet ismerni erre a lóra!
Emlékszem, milyen volt, amikor ideérkezett – mondta, és megveregette a fekete
kancát.
Amy bólintott. Az ötéves Gypsy gazdája egy díjlovagló, Pamela Murray
volt. A ló két hónappal ezelőtt érkezett Heartlandbe, elég rossz állapotban.
Gyakran volt nyugtalan, és senkivel nem volt hajlandó együttműködni.
Ezenkívül megvolt az a rossz szokása, hogy ha felizgatta magát, akkor testét
tekergetve bokkolt; úgy megcsavarodott ugrás közben, akár egy dugóhúzó. Amy
és Ty együtt dolgoztak vele: először aromaterápiás olajokkal és Bach-féle
virágterápiával igyekeztek csillapítani az idegességét, azután a csatlakozás
módszerével sikerült annyira felbátorítaniuk, hogy végre együttműködött velük.
Gypsy fokozatosan megnyugodott és korábbi makacssága is múlóban volt. Már
három hete nem bokkolt, és minden alkalommal, amikor Amy megpróbálta vele
a csatlakozást, úgy tűnt, a folyamat egyre gyorsabban és simábban zajlik.
Amy Gypsyre nézett, aki Ty kabátgallérját böködte.
– Gondolod, hogy visszakerülhet Pamelához?
Ty sötétzöld szeme elkomorult.
– Nem szabad elsietnünk. Sokat változott a viselkedése, de még mindig
nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem próbál meg újra bokkolni, és ha
sikerül ledobnia a lovasát, akkor hiába volt minden erőfeszítésünk, mert rájön,
hogy működik a dolog.
– Igazad van – helyeselt Amy –, én is így gondolom. – A fiúra mosolygott,
örült, hogy ennyire egyformák a megérzéseik. Amióta édesanyja egy tragikus
autóbalesetben meghalt, Amy az összes, lovakkal kapcsolatos döntést
megosztotta Ty-jal. Egyetlen szörnyű pillanattól eltekintve, amikor azt gondolta,
elmegy Heartlandből, ők ketten mindig remekül kijöttek egymással és tudta,
hogy sokat köszönhet Ty-nak. Kételkedett benne, hogy Ty nélkül Heartland
működhetne-e egyáltalán. Miközben a fiú a lovak gondozásában és kezelésében
segített neki, Amy nagyapja, a farm tulajdonosa foglalkozott a házzal és a
földdel, a lány nővére, Lou pedig az üzleti ügyeket intézte.
– Ma felhívom Pamelát – mondta Ty –, és elmagyarázom neki, hogy még
egy ideig itt kell tartanunk Gypsyt. – Kinyitotta a kaput, és elvezették a kancát a
boksza felé.
Miközben elhaladtak a hátsó istállóblokk mellett, Heartland új lovásza, a
magas, szőke Ben Stillman jelent meg, egy megrakott talicskával birkózva.
Amikor meglátta őket, megállt.
– Milyen volt ma Gypsy?
– Remekül ment, köszi – felelte Amy.
– Az istállóban mind a hat bokszot kitrágyáztam – mondta Ben
gyakorlatiasan –, és azzal a néggyel is készen vagyok – bökött a fejével a
tizenkét állásos istálló felé.
– Jövök és segítek a többinél – mondta Ty.
– Én is – szólalt meg Amy, és bűntudata támadt, amiért Bennek egyedül
kell dolgoznia. – Csak elrendezem Gypsyt.
Ebben a pillanatban kinyílt a ház hátsó ajtaja, és Lou lépett ki rajta.
– Kész a reggeli! – kiáltotta.
Amy a muffinra, tojásra és sonkára gondolt, ami a terített asztalon vár rájuk
a konyhában.
– Figyeljetek, fejezzük be a bokszok takarítását reggeli után – mondta
gyorsan Bennek és Ty-nak, mert hirtelen korogni kezdett a gyomra. Nagyapja
télen szombat reggelenként mindig pazar reggelit készített. – Gyerünk! –
mondta, és vezetni kezdte Gypsyt. – Indulás a helyedre.
Ty követte, de Ben tovább álldogált a talicska mellett. Amy rápillantott a
válla fölött. – Te nem jössz, Ben?
– Azt hiszem, most nem – felelte Ben.
Amy meglepetten állt meg.
– Tessék? Képes vagy kihagyni nagyapa híres reggelijét?
Ben közönyösen megvonta a vállát, nem izgatta fel különösebben a
lehetőség.
– Túl sok a munka. Befejezem inkább a bokszokat. – Figyelmét nem
kerülhette el Amy döbbent arckifejezése. – Nekem nem gond, nem is vagyok
éhes. – Megragadta a talicskát, és az udvar felé fordult a trágyadomb irányába. –
Később találkozunk! – kiáltott vissza.
Amy Ty-ra pillantott. Nem ez volt a héten az első eset, hogy Ben lemondott
a szünetről.
Ty felhúzta a szemöldökét.
– Hallottad – mondta. – Igazán nem kényszeríthetjük, hogy reggelizzen, ha
nem akar.
– De olyan sokat dolgozik – mondta Amy, miközben visszavezették Gypsyt
a bokszába.
– Tulajdonképpen nem szólhatunk egy szót sem – felelte Ty szárazon. –
Gondolj csak vissza, hogy viselkedett korábban.
Amy felidézte magában, amikor Ben egy hónappal ezelőtt megérkezett
Heartlandbe. A nagynénje, Lisa Stillman küldte ide dolgozni, akinek arab
versenyistállója volt. Arra gondolt, hogy nagy lehetőség lesz Ben számára, ha
Heartlandben tanulhat. Ben először kételkedve állt hozzá a Heartlandben
alkalmazott különböző alternatív terápiákhoz és edzési módszerekhez.
Egyáltalán nem is ajánlotta fel a segítségét ehhez a munkához. De amióta Ty és
Amy kigyógyították Pirost, Ben imádott ugrólovát egy mérgezésből, már jobban
igyekezett.
Talán túlságosan is, gondolta Amy. – Úgy tesz, mintha azért dolgozna ilyen
keményen, hogy elfeledtesse, milyen ellenszenvesen viselkedett az elején –
mondta ki hangosan, miközben kinyitotta Gypsy bokszának ajtaját.
– Legalább minden kész lesz – mondta Ty.
– Ty! – kiáltotta Amy, bár nem érte meglepetésként a fiú megjegyzése.
Abban az időben, amikor Ben nem szakadt bele túlságosan a lovak körüli
munkába, Ty-nak sokszor két ember helyett kellett dolgoznia. Bár némileg javult
a helyzet, amióta Ben másképp viselkedett, Amynek az volt az érzése, időbe
telik még, mire a két fiú összebarátkozik.
Amy kijött a bokszból, Ty bereteszelte az ajtót, és mindketten elindultak a
régi, deszkával burkolt farmház felé. Sietve rúgták le a csizmáikat, és beléptek a
kellemesen meleg konyhába. A helyiséget betöltötte a frissen főzött kávé és a
muffin illata.
Jack Bartlett, Amy és Lou nagyapja a tűzhelynél állt, és a készülő
tojásrántotta lágy masszáját kavargatta egy serpenyőben. Felnézett, amikor
beléptek, és markáns, cserzett arcán mosoly áradt el. – Éhesek vagytok? –
kérdezte.
– Meghiszem azt! – vigyorgott Ty.
– Segíthetek valamit, nagyapa? – ajánlkozott Amy.
– Csak ülj le – felelte nagyapa.
Lou épp narancslevet töltött a poharakba. Rövid, aranyszőke haja még
kócos volt az alvástól, sápadt arca kipirult a konyha melegétől. – Hol van Ben? –
kérdezte.
– Az istállóknál maradt – mondta Amy. – Nem akarta félbeszakítani a
munkát.
– Nem hagyhatjuk, hogy ezt csinálja – mondta Jack Bartlett, és aggodalom
villant világoskék szemében. Levette a serpenyőt a tűzről. – Lou, menj ki, légy
szíves, és szólj neki!
– Ne, hagyd – tartotta vissza Amy a nővérét. – Egyébként azt is mondta,
hogy nem éhes. – Tisztában volt vele, milyen önfejű tud lenni Ben. Ha egyszer
valamit a fejébe vett, semmi és senki nem verhette ki belőle. Az az érzése
támadt, ha Lou megpróbálja rábeszélni, abból csak ingerült szóváltás kerekedne.
Lou bizonytalanul nézett nagyapára.
Az öreg végigsimított gyérülő ősz haján. – Rendben – mondta –, de a jövő
hétvégén már nem lehet kifogása.
Amy felkapott egy tányér sonkát. – Az asztalra tehetem? – kérdezte, hogy
témát váltson.
 Nagyapa bólintott, és egy halom tojást kanalazott egy tányérra. – Elkészült
a rántotta – mondta. – Üljetek le, ehetünk.
Félórával később egy falat sem maradt az asztalon lévő tányérokon, és
mindenki tisztára törölte a sajátját. Amy letette a kávéscsészéjét, és a
jóllakottságtól elégedetten felsóhajtott.
– Ez egyszerűen szuper volt, nagyapa – mondta. Nagyapa mosolygott. –
Örülök, hogy ízlett.
Ebben a pillanatban csengett a telefon.
– Felveszem – mondta Lou, és már ugrott is. – Halló, itt Heartland, miben
segíthetek? – Hangja hirtelen megelevenedett, és gyakorlatiassá vált. Némi
hallgatás után Amy aggodalmaskodó kifejezést látott megjelenni a nővére arcán.
– Értem – mondta Lou elkomolyodva. – Nos, elég messze lakik tőlünk.
Nem ismer senki mást, aki segíthetne, Mr. Phillips?
Amy Ty-ra pillantott. A fiú felhúzta a szemöldökét. Úgy tűnt, akárki is az a
telefon túlsó végén, segítségre van szüksége, és biztosan egy lóval
kapcsolatosan.
– Rendben – folytatta Lou. – Megnézzük, van-e helyünk, s ha megadja a
számát, amint lehet, visszahívom.
– Ki volt az? – kérdezte Amy, amint Lou letette a telefonkagylót.
– Egy férfi, a neve Ray Phillips – mondta Lou. – A felesége, aki nemrég
meghalt, tartott egy lovat a farmjukon, és azt szeretné, ha átvennénk a kancát.
Wilson's Peaken túl laknak. A kanca vemhes, ő pedig nem sokat ért a lovakhoz.
– Wilson's Peak? Eléggé eldugott hely – jegyezte meg Jack.
Lou bólintott.
– Ezért szeretné idehozni a kancát. Nagyon tart attól, hogy nem lesz képes
segédkezni az ellésnél.
– Persze, vállaljuk – vágta rá rögtön Amy. – Nem igaz, Ty?
Ty bólintott.
Nagyapa elkomorult.
– Azt hittem, mind a négy bokszunk tele van.
– Nem, nem, Charlie-t ma délelőtt elviszi a gazdája – magyarázta Ty. – Fel
akartuk hívni a várólistán a következő nevet, de úgy tűnik, ennek a kancának
nagyobb szüksége van segítségre.
Amy újra a nővéréhez fordult.
– Hol tart most a kanca?
– A tizedik hónapban van – felelte Lou.
– Ez azt jelenti, hogy még körülbelül négy hét – számolgatta Ty
aggodalmaskodva. – Nem túl jó ötlet, hogy ebben az állapotban ilyen hosszú utat
tegyen meg.
 – Szerintem Mr. Phillipsnek nincs sok választása – mondta Lou.
– Visszahívod, Lou? – sürgette Amy. – Mondd meg neki, hogy azonnal
fogadni tudjuk.
– Persze – mondta Lou, és felvette a telefont.
– Kérdezd meg, mekkora termetű ló és milyen tenyésztés, és a nevét is –
tette hozzá Amy gyorsan, miközben a nővére bepötyögte a számot.
Türelmetlenül várt, amíg Lou újra beszélt Ray Phillipsszel.
– Nos? – követelt Amy rögtön választ, amint Lou befejezte a beszélgetést.
– A neve Melody – mondta Lou, sebtében lefirkált jegyzeteit böngészve. –
Hétéves, százötvenkét centis májsárga quarter horse. Mr. Phillips délután
áthozza. Azt mondta, fizeti az összes állatorvosi költséget és a takarmányt, amíg
a kanca és a csikó újra hazatérhet.
– Szólok Bennek – mondta Amy Ty-nak. Felugrott, felkapta az utolsó két
muffint, és egy szalvétába csomagolta. – Ezt elviszem neki.
– Segítsek leszedni az asztalt, Jack? – kérdezte Ty, és a piszkos tányérokra
nézett.
Nagyapa megrázta a fejét.
– Köszönöm, de szerintem elboldogulok vele egyedül is. Visszamehettek
dolgozni.
– Alig várom, hogy Melody ideérjen – mondta Amy, miközben ő és Ty
felvették a kabátjukat meg a csizmájukat, és kisiettek a hidegbe. – És a
megszületendő csikót is. – Édesanyja többször mentett már meg olyan kancát,
amelynek kiscsikója volt, de Heartlandben még soha nem született csikó. – Ez
szuper! – lelkesedett. – El tudod képzelni, milyen aranyos lesz?
Ty a lányra nézett.
– Ne felejtsd el, hogy amint elég idős lesz, haza kell kerülnie –
figyelmeztette.
– Tudom – mondta Amy türelmetlenül. Ez volt Heartland egyik szabálya –
lehetőség szerint minden lónak haza kellett kerülnie. Csak akkor tudták az
újonnan érkező lovakat megmenteni vagy meggyógyítani, ha ragaszkodtak
ehhez a szabályhoz. De ebben a pillanatban nem akart foglalkozni ilyesmivel –
eljátszadozott a gondolattal, milyen jó lesz, hogy egy csikó vágtázik majd a
karámban a tavaszi napsütésben.
Ty látta az arckifejezését.
– Jaj ne, már most látom az arcodon, hogy teljesen bele fogsz szeretni, vagy
tévedek? – morgott.
Amy felhúzta a szemöldökét.
– Miért, te nem?
– Én? Soha! – mondta Ty.
 Amy vigyorgott. Túl jól ismerte Ty-t ahhoz, hogy higgyen neki.
Ugyanannyira imádni fogja a csikót, mint ő – ha nem jobban! Ebben a
pillanatban kinyílt az egyik boksz ajtaja, és Ben lépett ki.
– Elmondom neki a hírt! – mondta Amy Ty-nak. Odasietett. – Szia! –
kiáltotta, és átnyújtotta a sütiket. – Neked hoztam.
Ben kibontotta a szalvétát.
– Köszi – mondta hálásan.
– Óriási hírünk van! – Amy gyorsan beszámolt Melodyról. – Ebéd után
érkezik. Elszállásolhatjuk Charlie bokszában.
– Igen – mondta Ben, és bólintott. – De ki kell takarítani és fertőtleníteni,
mielőtt Melody megérkezik. Az itatót pedig a falra kell erősítenünk, hogy ne
borítsa fel, amikor vajúdik. És ha megszületik a csikó, el kell távolítanunk a
szénatartót is, nehogy véletlenül belekeveredjen. – A zsebébe tette a muffinokat,
és elindult az udvaron.
– Honnan tudod mindezt? – kérdezte Amy meglepetten, miközben mellette
ballagott.,
Ben megvonta széles vállát.
– A nagynéném istállójában mindig születtek csikók.
Amy Lisa Stillman istállójára gondolt, ahol modern felszerelés és seregnyi
személyzet vette körül a lovakat. Ben tizenkét éves korában került oda; a
mamája, éppen túl egy nehéz váláson, odaküldte lakni. Elérték a hátsó
istállóblokkot.
– Kitrágyázom a bokszot – mondta Ben.
Amy levette Charlie kötőfékét a kampóról.
– Rendben, én lecsutakolom, hogy kész legyen, mire jön a gazdája –
mondta, és megveregette a palominót, aki kidugta a fejét az ajtón. Tudta, hogy
hiányozni fog majd neki, ha visszatér az otthonába. Azért küldték Heartlandbe,
hogy megszabaduljon a lószállítótól érzett félelmétől. Az olyan lovak, mint
Charlie és Gypsy, akiknek a gazdái szép pénzt fizettek a gyógyításért, lehetővé
tették, hogy Heartlandben azokat a segítségre szoruló lovakat is befogadják és
megmentsék, akiknek később nem volt hová menniük.
Amy kikötötte Charlie-t a folyosón, és elkezdte csutakolni.
– Még mindig úgy tervezed, hogy elviszed Pirost arra a versenyre két hét
múlva? – kérdezte Bentől, aki már Charlie bokszában szorgoskodott, villával
rakta föl az almot a boksz padlójáról a talicskára.
– Szeretném – felelte Ben.
Keményen gyakorolt a versenyre, mivel ez volt Piros első próbálkozása az
előkészítő kategória legnehezebb szintjén. Piros csak hatéves volt, de nagyon
tehetséges, és Amy tudta: Ben nagy álma, hogy egy napon a lova Grand Prix
ugróló legyen.
– El tudsz jönni megnézni? – kérdezte Ben. – Délután lesz az osztálya.
Jöhetsz velem a lószállítóval, ha akarsz.
– Szeretnék – mondta Amy élénken, majd rögtön legjobb barátnőjére,
Soraya Martinra gondolt. – Szerintem Sorayát is érdekelné, ha van hely a
kocsiban.
– Persze, szuper lenne – bólintott Ben.
Amy somolygott magában. Sorayának nagyon tetszett Ben, és biztosan
repesni fog a meghívás hallatán.
Mi van a mamáddal? – kérdezte Amy, mert tudta, hogy Ben édesanyja úgy
tervezte, elmegy a versenyre, de azután telefonált, és lemondta. – Biztos, hogy
nem jön?
Benézett a bokszba, és látta, hogy Ben arca megmerevedik.
– Nem beszéltünk azóta, hogy lemondta – magyarázta a fiú.
Amy elkomorult.
– Hogyhogy?
– Miért kellene felhívnom? – válaszolt Ben mogorván. – Tiszta
időpocsékolás lenne. Úgysem érdekli, mi van velem.
– Ben! – kiáltott fel Amy. – Ő az anyukád, hogyne érdekelné, mi van veled!
– Nem. Az anyámat egyedül az érdekli, hogy sztárügyvéd legyen és sikerrel
zárja a következő ügyét – mondta Ben, és a hangja hirtelen keserű lett. – Mindig
ilyen volt. Amikor Fairfieldben éltem, ahhoz is túlságosan elfoglalt volt, hogy
meglátogasson. Ő elsősorban ügyvéd, csak azután anya.
– Micsoda? Nem ment el a nagynénédhez, hogy láthasson? – kérdezte Amy
döbbenten.
– Ó, először igen – mondta Ben. – Azután egyre ritkábban jött. – Megrázta
a fejét. – Már mondtam: túlságosan elfoglalt, nincs ideje velem törődni.
Amy elkomorult. Nem tudta elhinni, hogy Bent tényleg így elhanyagolja az
édesanyja. Ben nagynénjétől hallott ugyan a fiú múltjáról, de semmi nem utalt
arra, hogy az édesanyját jobban érdekelte a karrierje, mint a saját fia.
– Egészen biztos, hogy nem így gondolja – tiltakozott a lány. Ben hosszan
bámult rá. – Honnan tudhatnád te, Amy, milyen ez?
Nem is értheted. – Megperdült és rövid, szaggatott mozdulatokkal
gereblyézni kezdte a szalmát.
Amy egy pillanatig a fiú megfeszülő hátát bámulta. Aztán visszafordult, és
Charlie farkát kezdte fésülgetni. Hogy merészel ilyet mondani nekem, mit
képzel? – gondolta dühösen. Az ő édesanyja legalább él, és nem hagyta őt
magára, legalábbis nem teljesen. Nem úgy, ahogy apa tette velünk. Amikor az
apjára gondolt, Amyt elöntötte a szomorúság. Édesapja nemzetközileg elismert
díjugró lovas volt, de tizenkét évvel ezelőtt szörnyű balesetet szenvedett, ami
kettétörte versenyzői karrierjét. Képtelen volt feldolgozni a történteket, és
elhagyta Amy mamáját, aki egyedül nevelte fel Amyt és Lout. Azóta nem látták,
nem is hallottak felőle. Amy mindössze hároméves volt, amikor eltűnt az
életükből.
Ennek ellenére nem tudta kiverni a fejéből azt az Angliából érkezett levelet,
amelyet ő és Lou édesanyjuk halála után találtak meg. Apjuk írta, öt évvel
ezelőtt, és békülésért könyörgött benne. Amy nem tudta, vajon az édesanyja
válaszolt-e, és a levelezésből nem derült ki semmi.
Ekkor Ben kilépett a bokszból.
– Figyelj – mondta, és esetlenül topogott. – Sajnálom. Nem volt jogom így
rád támadni. Dühömben csúszott ki a számon, nem is gondoltam át, mit mondok.
Amy érezte, hogy mérge lecsendesedik, amikor látta, hogy őszinte
megbánás villan a fiú szemében.
– Oké, semmi baj – mondta. – Hé, figyelj, nem akarsz lovagolni egyet
ebédidőben? – kérdezte hirtelen, igyekezve békejobbot nyújtani. – Sundance-nek
szüksége van a mozgásra. Kettőre visszaérhetünk, mire Melody megérkezik.
– Oké – mondta Ben hálásan –, nekem jó.
*
Fújt a szél az ösvényen, de úgy tűnt, Sundance és Piros nem bánja.
Elvágtattak a fákkal szegélyezett úton, amely a Teak Hillen, a Heartland mögött
magasodó dombon át vezetett. Amy megkönnyebbült, mert úgy tűnt, Ben
megfeledkezett délelőtti szóváltásukról. Könnyedén beszélt a versenyről és
Pirossal kapcsolatos terveiről. Amikor ilyen hangulatban van, egészen
szórakoztató – gondolta Amy. – Bárcsak gyakrabban lenne ilyen felszabadult!
Két óra előtt visszaértek Heartlandbe.
– Hé, itt van Scott! – mondta Amy, amikor meglátta, hogy a helyi állatorvos
rozoga dzsipje parkol a bejárón.
Scott nem mutatkozott az istállók körül, ezért miután Amy elhelyezte
Sundance-et, lement a házhoz. Scottot a konyhában találta, Louval beszélgetett.
– Szia Amy – mondta. – Lou felhívott, és mesélt a kancáról. Arra
gondoltam, talán jó ötlet, ha megvizsgálom, amikor megérkezik. – Loura
mosolygott. – Mindenesetre jó ürügy volt, hogy beugorjak.
Lou elvörösödött, és gyorsan a mosogatóhoz lépett.
Amy észrevette, hogy mindig talpraesett nővére mennyire zavarba jött Scott
megjegyzésére, és magában jót derült rajta. Lou és Scott nemrég kezdtek
randizni.
– Szerintem megérkezett Melody – jelentette Lou a konyhaablakon kinézve.
– Szólok nagyapának. Az emeleten van.
 Amy kinézett az ablakon, és meglátott egy régi, fából készült lószállítót,
amint épp Scott dzsipje mellé húz. Kisietett.
A furgonból egy magas, hatvan év körüli, majdnem teljesen kopasz férfi
kászálódott ki, válla előregörnyedt. Amy odament hozzá.
– Jó napot! – üdvözölte. – Amy Fleming vagyok.
– Ray Phillips – mondta lassan a férfi. – Elhoztam a kancát – Melodyt. –
Bizonytalanul körbenézett, a szemében olyan szórakozott kifejezés ült, mintha a
gondolatai teljesen máshol járnának.
Ekkor nagyapa lépett ki a házból Louval és Scott-tal.
– Bemutatom Mr. Phillipset, Melody gazdáját – mondta Amy nagyapának.
Nagyapa barátságosan kezet rázott a férfival, és gyorsan bemutatta a
többieket.
– Köszönöm, hogy vállalták Melodyt – mondta Ray Phillips. – Fogalmam
sincs róla, mihez kezdtem volna, ha visszautasítanak. Úgy érzem, nem tudok
megbirkózni ezzel az egésszel. – Szinte segélykérően nézett Jackre. – Ön nős,
Mr. Bartlett?
Amy látta, hogy a váratlan kérdés hallatán megrándul egy izom nagyapa
állán. – A feleségem több mint húsz évvel ezelőtt meghalt rákban – felelte.
Ray Phillips megrázta a fejét.
– Sajnálom.
– Nagyon rég volt – mondta nagyapa halkan –, idővel könnyebb lett
elviselni a hiányát.
Ray Phillips a földre szegezte a tekintetét, és a gondolataiba merült. Egy
pillanat múlva Lou megköszörülte a torkát, és megtörte a fájdalmas csendet.
– Szerintem most már ki kellene engedni Melodyt – mondta.
– Sandy, a feleségem nagyon szerette – mondta Mr. Phillips. Sóhajtott, és
felnézett. – Valahogy az az érzésem, mintha elárulnám őt azzal, hogy Melodyt
idehozom.
– Helyesen tette, és a felesége is ezt akarta volna – mondta Lou gyengéden.
– Vigyázni fogunk rá, Mr. Phillips.
Beszélgetésüket türelmetlen patadobogás szakította félbe, a kiszállító oldala
csak úgy döngött.
Scott a rámpa felé lépett, s az ajtó fölött bepillantva szemügyre vette a
kancát.
– Jól utazott? – kérdezte, s a kanca felé bökött.
– Kicsit rugdosott – felelte Ray Phillips. – Máskor is ideges volt ilyenkor,
de most, hogy vemhes, még inkább felzaklatta az utazás. Sandy és én kettesben
éltünk, és Melody hozzászokott, hogy nem hagyja el a farmot.
– Értem – felelte Scott biztatóan. Kireteszelte a rámpát. – Rendben,
engedjük ki.
Ty és Ben közeledtek az istálló felől.
– Itt vagyok, segítek – ajánlotta Ty, és odasietett Scotthoz.
– Akarja, hogy inkább én vezessem ki? – kérdezte Amy Mr. Phillipstől.
A férfi kicsit habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Nem tudom. Talán az lenne a legjobb, ha én csinálnám. Nem tudom, hogy
reagál, ha egy idegen megy be hozzá. – Az oldalsó ajtón át belépett a bokszba.
Ijedt horkantás hallatszott, majd az egyik oldalon paták dobogása. – Nyugi –
hallotta Amy Mr. Phillips ideges hangját.
Amy az ajtóhoz ment, és óvatosan belesett. Egy sárga fejet látott, tágra
nyílt, rémült szemeket és felfelé meredező füleket.
– Minden rendben – dünnyögte ösztönösen, ahogy közelebb lépett. Úgy
tűnt, a rémült ló nem hallja. Remegett.
– Oké, leengedjük a rámpát – kiáltotta Scott. – Csak vezesse ki szépen,
nyugodtan, Mr. Phillips.
Melody hirtelen hátravetette magát. Ray Phillips rémülten felkiáltott, és a
kötél kicsúszott a kezéből.
– Vigyázat! – kiáltotta Amy figyelmeztetően. – Elszabadult! Scott és Ty
leengedték a rámpát, és épp idejében ugrottak el, így el tudták kerülni, hogy a
hátrafelé botladozó ló eltapossa őket. A rámpa felülete régi és kopott volt, és
Melody egyik hátsó patája hirtelen megcsúszott rajta. A ló rémült nyihogással
megperdült. Amy elkapta riadt pillantását, és a lelógó szár felé vetette magát, de
nem volt elég gyors. A kanca kitért, és egyenesen Ben felé vágtatott;
vemhességtől feldagadt hasa csak úgy hullámzott.
– Kapd el Ben! – kiáltotta Scott.
Ben megpróbálta megragadni a kötelet, de a kanca visszarettent, és
elkerülte, a fiú pedig elesett, ujjaival csak a levegőt markolta.
Melody rémült horkantással illant el előle. Ty rohant, hogy elállja az útját,
de a kanca másik irányba fordult. Pánikba esve egyenesen a közeli karám
kerítése felé vágtatott.
Amy látta, hogy lépései megnyúlnak, és hirtelen rájött, hogy Melody át
akarja ugrani a kerítést. – Ne! – hebegte halálra váltan. A kanca vemhes volt –
nem sikerülhet neki!
Amy megpróbált odarohanni, hogy elállja az útját, de elkésett. Abban a
pillanatban Melody összeszedte minden erejét, és már ugrott is.
Egy röpke pillanatig Amy azt hitte, sikerül tisztán átugrania a kerítést, de
elnehezült testének súlya lehúzta a lovat. Nem sikerült átvinnie a magasságot, és
ráesett a felső lécre, amely hangos reccsenéssel eltört.
Melody rémisztő puffanással, tehetetlenül esett össze a földön.
 Amy rohant, ahogy tudott, de minél közelebb ért a kancához, annál
világosabbá vált, hogy legrosszabb félelmei igazolódnak be. Csak annyit látott,
hogy a kerítésléc törött vége mélyen a ló oldalába fúródott.
Második fejezet
Amy levetette magát a fűre, és kétségbeesetten vizsgálgatta a kancát, ad-e
valamilyen életjelet. Szétáradt benne a megkönnyebbülés, amikor érezte, hogy
Melody szaggatottan lélegzik, és a szeme nyitva van.
– Gyorsan! – kiáltotta Amy, látva, hogy a többiek közelednek. Közben
Melody meleg, verejtékes nyakát simogatta. – Minden rendben, kislány –
dünnyögte, a szíve viszont hevesen kalapálni kezdett, ahogy ránézett a ló
oldalából meredező fadarabra. – Ne félj, elrendezzük. – Tiszta szívéből kívánta,
hogy hinni tudjon saját szavaiban.
Melody felemelte a fejét, és mozgatni kezdte a lábait. – Maradj nyugton,
kislány – mondta Amy és kétségbeesve gondolt arra, hogy ha a kanca megpróbál
lábra állni, még több kárt tehet magában. De Melodyt megzavarta a futó léptek
dobogása, bizonytalanul lábra küzdötte magát, füleit idegesen rebegtette. Amy
gyorsan megfogta a szárat, a többiek pedig épp odaértek hozzájuk.
– Ó, istenem! – kiáltotta Ray Phillips. – Mi történt? Nézzék az oldalát!
Melody felé indult, de Ty megragadta a karját.
– Kérem, uram, legjobb lesz, ha inkább itt marad – mondta gyorsan.
– Pánikba eshet, ha sokan nyüzsögnek körülötte – magyarázta Scott,
miközben kinyitotta orvosi táskáját, és letérdelt a kanca mellé. – Próbáld
lecsillapítani, Amy – mondta halkan. – Benyugtatózom, hogy pontosan
láthassuk, milyen a sérülés.
Amy bólintott, miközben Scott megtöltött egy fecskendőt egy üvegből és
átpillantott a válla fölött. – Forró vízre lesz szükségem.
– Hozom – felelte azonnal Ben.
– Mennyire súlyos? – kérdezte Lou a könnyeivel küszködve.
– Még nem tudom – felelte Scott, és lassan beadta az injekciót. Körbenézett
– Ty, segítenél Amynek tartani Melodyt? Nyugtatót adtam neki, de még mindig
remeg, és újra összerogyhat.
Ty gyorsan odalépett Amyhez, aki Melody fejénél állt. Tekintetük egy
szemvillanásra találkozott.
– Minden rendben lesz – mondta a lánynak halkan.
Amy összeharapta az ajkát, igyekezett visszatartani a könnyeit. Most nem
sírhat. Melody kedvéért erősnek kell lennie. Simogatta a kanca remegő nyakát,
és nagyokat nyelt.
Ahogy a nyugtató hatni kezdett, Melody lehorgasztotta a fejét, tekintete
üvegessé vált, ajkai elernyedtek. Lábai remegtek, majd hirtelen térdre rogyott,
fara lehuppant a fűre. Scott szelíden lenyomta az ép oldalára, azután leguggolt,
hogy megvizsgálja a sebet. Ahol a léc belefúródott a testébe, patakokban
csordogált a vér a hasán feszülő bőrön.
Amy majdnem rosszul lett, amikor a csikóra gondolt. Vajon megsérült? De
tudta, most nem kérdezhet semmit. Pillanatnyilag Scott számára nem a csikó a
fontos, most csak arra koncentrál, hogy megmentse Melodyt. Nélküle a csikónak
esélye sincs, hogy életben maradjon, ha túl korán a világra jön.
Miközben Scott gyakorlott kézzel ellenőrizte a sebet, Amy a többiekre
pillantott. A lelkét átható félelem a többiek arcán is tükröződött. Nagyapa
szorosan átölelte Lou vállát. Ray Phillips arca hamuszürke volt a rémülettől.
Scott tovább vizsgálta a sebet, gyengéden körbetapogatta az éles szélű
fadarab körüli részt, mielőtt végigsimította volna a ló lábait.
– Szerencséje van – nézett fel végül, a szemében megkönnyebbülés látszott.
– Úgy tűnik, nem tört el csontja és a léc nem érte a hasüreget. Ha átszúrta volna,
nem lenne esély a megmentésére. De azt hiszem, ezt rendbe tudom hozni. Amíg
nem veszít túlságosan sok vért, jók az esélyei.
– Akkor rendbe jön? – kérdezte Amy, és hirtelen feltámadt benne a remény.
Scott megrázta a fejét.
– Ezt nem tudom megmondani. Túl korai lenne. Van rá esély, hogy
átvészeli, de még mindig sokkot kaphat, vagy elindulhat az ellés, s ha a csikó
most jön a világra, sajnos nagyon rosszak a túlélési esélyei. – Mielőtt Amy
bármi mást kérdezhetett volna, újra kinyitotta a táskáját, és gyorsan utasításokat
kezdett osztogatni.
– Ty, te ellenőrizd a pulzusát. Amy, maradj a fejénél. Szóljatok, ha érzitek,
hogy felébred, és folyamatosan ellenőrizzétek az ínyét. Ha színtelenné válik,
rögtön szóljatok – ez azt jelentheti, hogy sokkot kapott.
– Körbenézett, és látta, hogy Ben megérkezett a forró vízzel. – Ben, tudnád
figyelni a farát? Azonnal tudnom kell, ha megindul az ellés.
Nem volt idő kérdezősködésre. Mindenki pontosan követte Scott kérését.
Amy Melody fejénél guggolt, remegő kézzel, gyengéden nyugtatgatta és
simogatta a kanca pofáját. – Jó kislány – dünnyögte –, rendbe fogsz jönni.
– Jól van – mondta Scott. – Ha mindenki készen áll, kezdem.
*
Emberpróbáló volt Melody fejénél ülve várni, miközben Scott helyi
érzéstelenítést alkalmazott a ló oldalán. Gyengéden eltávolította testéből a törött
lécet, aztán elkezdte kitisztítani a sebet és eltávolítani a sérült szöveteket. Amy
felváltva ellenőrizte Melody ínyét és masszírozta a fülét. Ujjai apró köröket írtak
le, miközben arra koncentrált, hogy nyugtassa a kancát és mozdulatlanul tartsa,
hogy Scott zavartalanul végezhesse a munkáját. Nem nézett a földön heverő,
vérrel áztatott fadarabra és igyekezett elhessegetni a komoly vérveszteség
gondolatát, amelynek veszélyére Scott korábban figyelmeztetett. Miközben az
állatorvos összevarrta a sebet, Amy Ty-ra és Benre pillantott, attól rettegve, hogy
valamelyikük jelzi, valami nincs rendben. Az arcuk feszült volt, de senki nem
szólalt meg.
Végre Scott elvégezte az utolsó öltést is, és letette az ollót.
– Megcsináltuk – jelentette ki megkönnyebbülten. – Adok neki
antibiotikumot és egy tetanuszinjekciót. Pillanatnyilag nem tudunk többet tenni.
Ha lesz ereje, talpra állhat, de időbe telik még, amíg elmúlik a nyugtató hatása.
Lou, nagyapa és Ray Phillips látták, hogy pakolni kezdi a felszerelését és
közelebb merészkedtek a kerítés mellől. Arcukon feszült aggodalom tükröződött.
– Túléli? – kérdezte rögtön Ray Phillips.
Scott felegyenesedett.
– Remélem – felelte, és megtörölte a homlokát. – A seb mély, de nem
életveszélyes. A jövő héten gondos megfigyelést igényel – legalább két napig
antibiotikumot kell kapnia injekcióban, majd további néhány napig gyógyszert
kell keverni a takarmányába. Reménykedjünk abban, hogy nem kap sokkot, és
szerintem elmondhatjuk, hogy szerencsésen megmenekült.
Amy végre összegyűjtötte minden bátorságát, és feltette azt a kérdést,
amelyet már nem tudott tovább magában tartani. – És mi van a csikóval?
– Még mindig fennáll a veszélye, hogy megindul az ellés – felelte Scott –,
és ahogy már mondtam, ha most kerül sor erre, a csikónak nincsenek jó esélyei a
túlélésre.
– Lehetséges, hogy az eséstől a csikó is megsérült? – kérdezte Amy félve.
Scott elkomorult.
– Lehetetlen megmondani, hogy a csikó rendben van-e, de valószínűleg az
ütéstől megvédte a méh és a magzatvíz. Természetesen ellenőrizhetnénk Melody
hasát, hogy megvizsgáljuk, de nem szeretném felzaklatni. Az lesz a legjobb
mindkettőjük számára, ha minél nagyobb nyugalmat biztosítunk nekik. Csak
nagyon figyeljetek rá, és ha úgy tűnik, nem érzi jól magát, vagy elkezd
verejtékezni és járkálni a bokszban, hívjatok, mert ezek lehetnek az első jelei az
ellés megindulásának. – Scott ránézett a kancára, és megrázta a fejét. – Minél
tovább bent tudja tartani a csikót, annál jobbak az esélyei a túlélésre.
Ebben a pillanatban Melody megemelte a fejét és a nyakát.
– Oké, mindenki vissza – mondta Scott. – Lehet, hogy fel fog állni.
– Levegyem a kötőféket? – kérdezte Amy, miközben Melody remegve a
hasára gurult.
– Nem, jobb lenne, ha te vele maradnál – felelte Scott, miközben a többiek
és ő hátrahúzódtak. – Valakinek tartania kell, hátha megpróbál menekülni. A te
hangodat érzékelte az elmúlt fél órában – valószínűleg tőled fél a legkevésbé.
Melody kinyújtotta mellső lábait, és hatalmas erőfeszítéssel felküzdötte
magát. Kábult volt és elgyötört. Amikor meglátta Amyt, gyanakodva horkantott.
Amy kinyújtotta a karját. – Hé, kislány – mondta.
Melody a füleit lelapítva visszahúzódott.
Amy emlékezett arra, mit tanított neki az édesanyja, és úgy fordult, hogy a
vállai oldalt legyenek a kanca testéhez képest és nem is próbált közeledni. A
zsebében kotorászott, és szerencsére talált néhány mentacukrot. Nagyon
óvatosan, nehogy megijessze Melodyt a közvetlen szemkontaktussal, a tenyerére
tett egy cukrot, és odakínálta neki, azután várt. A többiek némán figyelték.
Melody egy óvatos horkantással Amy felé lépett.
Ezután nem történt semmi, majd Amy megérezte, hogy Melody pofájának
hosszú szőrszálai egy pillanatra megcsiklandozzák a kezét, miközben a ló
bekapja a mentacukrot, és újra visszahúzódik. Amy még mindig nem mozdult.
Hallgatta, ahogy a kanca ropogtatja a cukrot, ő pedig lassan kivette az utolsót a
zsebéből. Tudta, mennyire fontos, hogy Melody döntse el, közeledik-e hozzá, és
ne fordítva legyen. Ha ő menne a ló felé, akkor ragadozónak tekintené, és esetleg
megpróbálna elmenekülni.
Amy kissé eltávolodott tőle, és felé tartotta a mentacukrot. Lélegzetét
visszafojtva figyelt és várt, aztán meghallotta Melody patáinak halk dobbanását,
ahogy Amy felé lépett, és elvette a kezéből. Ezúttal a lány nem lépett el. Melody
két roppantással eltüntette a cukrot, aztán Amyhez közeledve a lány kabátzsebét
kezdte szaglászni.
Amy lassan megfordult, és gyengéden megsimogatta a kanca homlokát.
Melody sötét szemével félve nézett rá, de elfogadta a cirógatást és nem húzódott
el. Amyből megkönnyebbült sóhaj tört fel. A kanca bizalmáért vívott harc első
csatáját megnyerte.
*
Melodyt hamarosan elhelyezték Charlie régi bokszában. Bár úgy tűnt, kész
elfogadni Amyt, senki más közelségét nem viselte el.
– Biztos vagyok benne, hogy rendbe jön – mondta Scott, ahogy a
többiekkel együtt átnézett a boksz ajtaján. – Most mennem kell – de
mindenképpen hívjatok, ha valami gondotok támad. Holnap reggel beugrom,
hogy megnézzem, és adok neki még antibiotikumot. Figyeljetek oda, hogy az
alom kellően puha legyen, és a boksz szélén halmozzátok fel a szalmát, hogy ne
üsse meg magát, ha a falnak gördül.
– Rendben, így lesz – ígérte Amy.
– Nem tudom elhinni, hogy mindez megtörtént – szólalt meg hirtelen Mr.
Phillips. Amy megfordult, hogy ránézzen, és látta, hogy a férfi szinte belerokkan
az önmarcangolásba. – Nem lett volna szabad elindulnom vele ide ebben az
állapotban – folytatta. – Az egész az én hibám. Egyszerűen otthon kellett volna
tartanom, és megtenni, ami tőlem telik.
– Ne mondja ezt – próbálta megnyugtatni Scott. – Helyesen cselekedett. A
jövő hónapban már lehet, hogy havazni fog, és ha ellés közben valami
komplikáció támadt volna, esetleg az állatorvos nem tudott volna eljutni a
közelükbe. Itt a lehető legjobban gondoskodni fognak róla.
– De mi van, ha a csikó megsérült – esetleg elpusztult? – kérdezte Ray
Phillips, és megrázta a fejét. – Sandy nagyon szomorú lenne, ha így látná
Melodyt, és én voltam az, aki a bajt okozta.
– Nem, ez nem igaz – mondta Lou gyorsan. – Scottnak igaza van, Mr.
Phillips. Ön azt tette, amit a legjobbnak vélt Melody számára. Biztos vagyok
benne, hogy a felesége megértené. Ezt a szerencsétlen balesetet senki nem tudta
volna megakadályozni.
– Gondoskodni fogunk róla – mondta a férfinak Amy.
Ray Phillips rájuk nézett.
– Mindannyian nagyon kedvesek velem. Köszönöm. – Bepillantott az
istállóba. – Ugye beszámolnak róla, hogy van?
– Természetesen – felelte Lou. – Felhívjuk majd, és elmeséljük, hogy javul
az állapota.
– És ha világra jön a kiscsikó, eljöhetne, hogy meglátogassa – mondta
nagyapa előrelépve.
Ray Phillips bólintott, aztán nyelt egyet.
– Persze, csak ha minden rendben lesz – mondta halkan.
– Minden rendben lesz – mondta Amy, és kétségbeesetten akart hinni saját
szavaiban.
A férfi egy utolsó pillantást vetett Melodyra.
– Viszlát, kislány – mondta, de arcára mély ráncokat vésett a bűntudat.
Megfordult, és lassan elballagott.
Nagyapa és Lou követték.
– Szegény ember – mondta Scott halkan.
Amy bólintott, miközben a furgon felé lépkedő idős ember görnyedt vállait
nézte. Micsoda szörnyűség!
– Telefonálok ma este a kanca miatt – mondta Scott, és a lóra pillantott. –
De ha bármi kérdésetek van, azonnal hívjatok.
– Rendben – felelte Ty. Lesétált az udvaron Scottal, egyedül hagyva Amyt
Melody mellett.
A kanca a boksz végében álldogált. Sárga szőre fakó volt, és teste hirtelen
egészen soványnak tűnt, amitől még feltűnőbb lett terjedelmes hasa. Ráfért egy
kiadós csutakolás és némi táplálék kiegészítő. Muszáj volt egészségesnek
maradnia, hogy kibírja vemhessége utolsó heteit.
– És meg kell tanulnod, hogy ne izgasd fel magad olyan gyorsan – mondta
neki Amy. – Itt tényleg nincs mitől és kitől félned.
Most, hogy a többiek eltűntek az ajtóból, Melody óvatosan előrelépett.
Hosszú üstöke széles, szép pofájára hullott. Kinyújtotta az orrát Amy felé, és
orrlyukaiból finoman kifújta a levegőt.
Amy mosolygott, és visszafújt, mert tudta, hogy a kanca ezzel akarja
kifejezni, legyenek barátok. Aztán eltolta a reteszt az ajtón, csendben besurrant a
meleg bokszba, és nyugodtan várta, hogy Melody odalépjen hozzá. Amy
megsimogatta a kanca nyakát, ujjaival megigazgatta összekócolódott üstökét. A
kanca először rendkívül óvatos volt, az izmai megfeszültek, de ahogy Amy ujjai
gyengéden kis köröket írtak le a pofáján és a nyakán, érződött, hogy fokozatosan
ellazul. Amy nagyon óvatosan mozgott és lassan úgy helyezkedett, hogy kezét
Melody hasának megfeszülő bőrére tudja tenni. Ránézett Melody pofájára, de a
kanca jelét sem adta ellenkezésnek, így Amy nem húzta el a kezét.
Valahol az ujjai alatt ott volt a csikó, ezt tudta. Lehunyta a szemét, és
megpróbálta elképzelni, milyen lehet. Vajon minden rendben vele? Vagy
megsérült a balesetben? Él még egyáltalán? Kétségbeesett kérdések
száguldoztak az agyában. Érezte, hogy Melody oldala minden lélegzetvételnél
megemelkedik, majd lesüllyed. Kérlek, kérlek, legyen minden rendben veled,
szólongatta gondolatban a kiscsikót.
*
Bár Amy legszívesebben egész délután Melody közelében maradt volna,
tudta, hogy a többi lóra is oda kell figyelnie, így még egy félórát töltött a
kancával, aztán kiment, és segíteni kezdett Bennek és Ty-nak, hogy
elvégezhessék napi teendőiket; de minden adandó alkalommal ellenőrizte
Melodyt.
– Talán meg kellene próbálnunk lefedni a sebet. Tudom, hogy kap
antibiotikumot, de esetleg tehetnénk a vágás szélére is valamilyen kenőcsöt –
mondta Ty, s Amyhez lépett, aki Melody ajtajánál álldogált az etetési idő
kezdete előtt. – Óvatosnak kell lennünk a gyógynövények alkalmazásával, mert
vemhes, de a fokhagyma és a tengeri moszat biztosan jót tesz. Mit gondolsz?
Amy bólintott. Tudta, hogy ha tengeri moszatot kevernek a kanca
takarmányába, az gyógyítja a bőrét és a szőrének is jót tesz, a fokhagymát
tartalmazó kenőcs pedig sokat segíthet, ha netán valamilyen fertőzés keletkezik a
sebnél. Heartlandben gyakran kezelték a lovakat gyógynövények és más
természetes gyógymódok alkalmazásával. – Jó ötlet. Adhatunk némi elsősegély-
cseppet is a vizébe.
 – Igen – helyeselt Ty. – Az segíthet, hogy megnyugodjon és jobban bírja az
új hely miatti stresszt. – Elgondolkodva nézett a kancára. – Jobb lesz, ha néhány
napig te foglalkozol vele, Amy. Úgy tűnik, téged elfogad. Amíg felépül a
balesetből, nem érdemes erőltetni, hogy sok új embert kelljen megszoknia maga
körül.
– Igen, így van – felelte Amy. Ránézett a sárga kancára, és eltöltötte az
öröm, hogy egyedül ő fog gondoskodni róla addig, amíg szükséges.
*
Miután az összes lovat ellátták éjszakára, és Ty meg Ben elmentek, Amy
visszament Melody bokszába, és egy puha kefével gyengéden kefélgetni kezdte.
Egy óra elteltével a kanca szőre simább volt, és a sörénye és a farka sem volt
már összegubancolódva, de Amy mégsem volt képes magára hagyni. Mi lesz, ha
történik valami éjszaka? Leült egy összegöngyölt takaróra, és figyelte a kancát,
aki békésen húzkodta a szénát a padlóról.
Nyolckor nagyapa jelent meg a boksznál.
– Nem jönnél be végre, drágám? – kérdezte, kezét mélyen télikabátja
zsebébe mélyesztve. – Késő van.
Amy körbenézett.
– De mi lesz, ha megindul az ellés?
Nagyapa pillantása végigsiklott a kancán.
– Ennek semmi jele. – Amy vonakodást tükröző arcára nézett. – Nem
alhatsz itt minden éjszaka, amíg világra nem jön a csikó – mondta gyengéden. –
Hagyd most magára, Amy. Bármikor ideszaladhatsz és megnézheted, mielőtt
lefeküdnél.
Amy tudta, hogy nagyapjának igaza van. Felállt, és kinyújtóztatta
elmerevedett izmait.
– Később találkozunk, kislány – mondta gyengéden. Bereteszelte a boksz
ajtaját, és követte nagyapát a ház felé.
– Soraya telefonált – szólalt meg nagyapa, miközben elérték a hátsó ajtót. –
Mondtam neki, hogy majd visszahívod.
– Köszi – felelte Amy, és lehúzta a csizmáját. Üzenetet hagyott legjobb
barátnője üzenetrögzítőjén aznap reggel, és elmondta, hogy egy új ló érkezik. –
Beszéltél neki Melody balesetéről?
– Csak röviden – felelte Jack. – Azt mondtam neki, hogy te majd úgyis
beszámolsz a részletekről.
Amy bement a konyhába, és felkapta a telefont, aztán a hálószobája felé
indult.
– Csak próbáljátok rövidre fogni, ha lehet! – kiáltott utána Jack. – A
vacsora tíz percen belül kész.
 – Rendben! – kiáltott vissza Amy, de már tárcsázta is barátnője számát.
Érezte, hogy nehéz lesz teljesítenie nagyapja kérését, mert Soraya biztosan
mindent tudni akar Melodyról és a történtekről.
Igaza volt. Soraya elárasztotta kérdésekkel.
– Mi történt? – kérdezte rögtön, ahogy meghallotta Amy hangját. –
Rendben van a kanca? Nagyapád azt mondta, Scott ott volt, és összevarrta a
sebét. Mi van a csikóval?
Amy keresztbe tette a lábát az ágyán, és mindent elmesélt.
– Scott úgy gondolja, átvészeli, de lehet, hogy korábban megindul az elles
és nem tudjuk, a csikó megsérült-e vagy sem.
– Átmehetek megnézni? – kérdezte Soraya.
– Persze – felelte Amy. – Gyere át reggel!
– Remek! – mondta Soraya, majd kis szünet után folytatta – Ööö, Ben is ott
lesz? – kérdezte kissé bizonytalanul, és a hangja hirtelen megtévesztően
közömbösen csengett.
Amy örült, hogy a barátnője nem látja ebben a pillanatban, mert teli szájjal
vigyorgott.
– Miért? – cukkolta a barátnőjét. – Ha nem, akkor nem is jössz?
– Persze hogy jövök! – kiáltotta Soraya védekezve. – Látni akarom
Melodyt. Csak… Hát…
– Nyugi – szakította félbe Amy nevetve. – Itt lesz. Már kivette a
szabadnapját ezen a héten. Egyébként pedig még a szabadnapjain is itt lóg.
Tényleg keményen dolgozik. – Eszébe jutott a verseny és az, hogy szeretne tenni
valamit barátnője boldogságáért. – Ó, igen, Ben elviszi Pirost a versenyre két hét
múlva, és azt mondta, mindketten elkísérhetnénk, hogy megnézzük. Persze, csak
ha van kedved. Nem szeretnénk erőltetni – tette hozzá átvéve a közömbös
hangnemet.
– Hogy van-e kedvem? – Soraya hitetlenkedve sikított. – Próbáljon csak
valaki visszatartani!
Ebben a pillanatban nagyapa kiáltását hallották meg a lépcső felől.
– Amy, kész a vacsora!
– Mennem kell – mondta Amy Sorayának.
– Holnap tíz körül ott leszek – ígérte a barátnője.
– Rendben – felelte Amy –, akkor holnap.
Harmadik fejezet
Amy alig tudott aludni aznap éjjel. Mielőtt ágyba bújt volna, megnézte,
hogy van Melody. A kanca teljesen nyugodt volt, de Amy aggodalma nem múlt
el. Álmában újra megjelent a borzasztó kép, ahogy a kanca a füvön fekszik és
oldalából egy fadarab áll ki.
A lány korán ébredt, és rápillantott az ébresztőórára. Öt-harminc. Kint még
sötét volt, de ő teljesen ébernek érezte magát. Rögtön a tegnapi események
jutottak eszébe. Aggódva dobta le magáról a takarót, és sietve szedelőzködni
kezdett.
A farmernadrágja és a pulóvere ott hevert a padlón, ahová előző este
ledobta. Gyorsan magára kapkodta a ruháit és leóvakodott a lépcsőn a konyhába.
Meg kellett néznie, hogy van Melody. Elvett egy elemlámpát a fenyőfa
konyhaszekrényről, és kiment.
A levegő fagyos volt, de alig vette észre, miközben átrohant a sötét
udvaron. Elhúzta az istálló ajtaját, és bement. A zajt hallva néhány ló
meglepetten a bokszajtóhoz lépett. Amy elsietett mellettük, és a szíve hevesen
vert, ahogy elérte Melody bokszát.
Átvilágított az ajtó fölött az elemlámpával. Melody békésen állva
szunyókált, de ahogy a fejéhez ért az elemlámpa fénycsíkja, kinyílt a szeme, és
riadtan hőkölt hátra. Amy gyorsan lefelé irányította az elemlámpát.
– Nyugi, kislány – suttogta, és megkönnyebbülés suhant át rajta, amikor
látta, hogy Melody rendben van. – Csak én vagyok.
Lekapcsolta az elemlámpát. Hirtelen sötétség vette körül, és eltartott egy
darabig, amíg a szeme hozzászokott. Amy eltolta a reteszt az ajtón, és belépett a
meleg bokszba. Épp csak ki tudta venni a kanca testének körvonalát.
– Ne ijedj meg – mondta gyengéden. Várt egy pillanatig, majd a szalma
zizegéséből hallotta, ahogy Melody megfordul, és óvatosan felé lép. Amy
kitartotta a kezét, és érezte a tenyerén a kanca meleg leheletét. A ló halk
horkantással felemelte az orrát és fújt egyet, a kiáramló levegő úgy suhant át
Amy arcán, mint puha ujjhegyek érintése.
Egy hosszú pillanatig ott álltak együtt, körülölelte őket a sötétség, és Amy
gyengéden megsimogatta a kancát, ő pedig beszívta Amy illatát. Aztán Melody
apró sóhajjal Amy vállára ejtette az orrát, és megpihent. Ez a bizalom
megnyilvánulása volt, amelyben Amy annyira reménykedett. Lágyan
masszírozta a kanca nyakát apró, az óramutató járásával megegyező körökben.
– Szegény kislány – suttogta, és érezte, hogy a ló orrának súlya egyre
jobban nyomja a vállát, ahogyan az állat ellazul. – Pillanatok alatt megváltozott
az életed, ugye? Gondolom, nem érted, miért ment el a gazdád és miért kerültél
új helyre. De én vigyázni fogok rád, ígérem, és egy nap találunk valakit, aki úgy
szeret majd, ahogy Mrs. Phillips szeretett.
Arcát a ló pofájához hajtotta. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha a lovak
értenék az emberi beszédet! Csak úgy éreztethette Melodyval, mire gondol, ha
tisztelettel és szeretettel kezeli, és soha nem tesz olyat, ami megtörhetné a kanca
iránta érzett bizalmát.
*
Kint a sötétség lassan utat engedett a hajnal derengésének. Amy Melody
mellett maradt, s először a nyakát masszírozta, aztán a marját, végül a hátát, a
farát és a lábait. Érezte, amint a kanca izmainak feszültsége fokozatosan
alábbhagy.
Annyira elmerült a munkában, hogy meglepetten ugrott egyet, amikor hét
körül az istálló megelevenedett, elhúzták az ajtókat, és felkapcsolták a
villanyokat.
– Amy! – szólította meg Ty. – Mit csinálsz?
– Lejöttem, hogy megnézzem Melodyt – magyarázta Amy, és hirtelen
ásított egyet. – Nem aludtam túl jól az éjszaka.
Ty megértően bólintott, és közelebb ment a bokszhoz.
– Hogy van ma reggel?
– Úgy tűnik, jól, minden rendben – felelte Amy. – Nincs jele annak, hogy
megindult volna az ellés. Az oldala duzzadt és horzsolások vannak rajta, de
gondolom, ez nem meglepő.
Ty a bokszajtó tetejére fektette a karját. Melody, aki Amyn kívül senkiben
sem bízott, azonnal a boksz hátuljába húzódott.
– Minden rendben, kislány. Ty nem bánt téged – mondta Amy, de a ló még
mindig gyanakodva bámult feléjük.
Ty szeme a sebet fürkészte.
– Mi lenne, ha kipróbálnánk a feketenadálytő kenőcsöt? A horzsolások
eltűnnének, és gyorsabban gyógyulna a seb.,
Amy bólintott.
– Mit gondolsz, mit tegyünk, hogy kicsit megmozgassuk? A legelőre nem
engedhetjük ki. Félő, hogy felszakad a seb, ha meghempergőzik a földön.
– Várjunk még egy kicsit. Meglátjuk, mit mond Scott, ha telefonál –
mondta Ty.
Épp befejezték a lovak etetését, amikor Scott megérkezett. Amy tartotta
Melodyt, amíg az orvos megvizsgálta az oldalát. A kanca összerándult, ahogy
megérezte Scott közeledését, de Amy simogatta és nyugtatgatta, így sikerült
megvizsgálni. Az első néhány perc elteltével Amy érezte, hogy a kanca kicsit
megnyugszik.
– A seb szépen gyógyul – mondta Scott, miután befejezte a vizsgálatot, és
adott Melodynak egy adag antibiotikumot. – Tartsátok tisztán, és figyeljetek,
hogy ne tépje fel a varratait.
– Hogy mozgathatnánk meg egy kicsit? – kérdezte Amy Melody sötét orrát
simogatva.
– Sétáltassátok meg száron – felelte Scott, és bepakolt a táskájába. – Meg
kell mozgatnia a lábait, egyébként bedagadnak. De ne vigyétek ki a legelőre.
Szükség lehet egy elsősegély-felszerelésre is. Összekészíthetnétek egy tiszta,
fedeles vödörbe.
– Mi kerüljön bele? – kérdezte Amy.
– Jód, sebhintőpor, vatta, farokkötő, egy törülköző és egy cumisüveg –
felelte Scott az istállóból kifelé menet. – Hozok valamennyi tápszert holnap, arra
az esetre, ha valami történik ellés közben, és a csikót táplálni kell. Talán nem
lenne felesleges egy bála friss szalmát és egy vasvillát is elhelyezni a boksza
közelében, hogy kéznél legyen, ha váratlanul megindul az ellés.
– Mindent összekészítek – mondta Amy kicsit bizonytalanul, és követte az
orvost.
Scott látta az aggodalmat az arcán.
– Rendben van a ló, Amy – mondta neki biztatóan. – Sokkal rosszabb is
történhetett volna.
Amy Scott megnyugtató pillantását kereste.
– Csak azt szeretném, ha minden rendben lenne vele és a csikóval – mondta
nagyot nyelve.
Scott megveregette a vállát.
– Mindannyian ezt akarjuk – mondta, és Melodyra nézett, aki még mindig a
boksz végében állt. – De ebben a pillanatban nem tehetünk többet.
*
Miközben Scott beszállt a terepjárójába, megérkezett Soraya mamájának
autója, és Amy rohant, hogy üdvözölje a barátnőjét.
– Hogy van Melody? – kérdezte Soraya, és fürgén kiugrott az autóból.
– Rendben van – felelte Amy –, egyre jobban, Scott szerint. – Mindketten
integettek, miközben az állatorvos elhajtott.
– Később találkozunk, drágám – mondta Mrs. Martin, Soraya mamája,
kidugva a fejét az autó ablakán. – Négy óra körül érted jövök.
– Szia, anya! – kiáltotta Soraya, aztán Amyvel együtt felsétáltak az
udvaron.. – Szóval, hol van most? Melyik bokszban?
– A hátsó istállóban – mondta Amy. – Kicsit fél az emberektől.
 Ebben a pillanatban Ben lépett ki az egyik bokszból.
– Szia Soraya! – kiáltott feléjük. – Amy azt mondta, lehet, hogy eljössz
megnézni engem és Pirost a versenyen.
– Igen – mondta Soraya, és lelkesen bólintott. – Ha biztosan nem bánod.
– Jól fog jönni egy kis támogatás – mondta Ben.
Soraya valósággal sugárzott.
– Mi lenne, ha később kimennénk együtt lovagolni? – javasolta Amy abbéli
igyekezetében, hogy Soraya és Ben minél több időt együtt tölthessenek.
– Szuper lenne! – kiáltotta Soraya. Ben is bólintott.
– Megkérdezhetnénk Ty-t, hátha ő is szívesen eljönne – mondta Amy
Sorayának.
Ty épp egy bokszot takarított a hátsó istállóban.
– Inkább kihagyom – mondta, amikor Amy felvetette a tereplovaglás
ötletét. – Maradok. Táncossal szeretnék dolgozni a gyakorlópályán.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Amy. Nem akarta, hogy a fiú azt higgye, a
többiek nem örülnének a társaságának.
Ty bólintott.
– Igen. Egyébként is: egyikünknek maradnia kell, hogy rajta tartsa a szemét
Melodyn.
– Ő Melody? – kérdezte Soraya, átnézve a boksz ajtaján.
– Igen, ő az – mondta Amy, és csatlakozott a barátnőjéhez. A sárga kanca
Soraya láttán hátrálni kezdett, de amint Amy belépett a bokszba, hegyezni
kezdte a fülét.
– Nagyon helyes – mondta Soraya.
Melody Amy zsebe körül szaglászott.
– Nem hoztam neked most semmit – mondta neki Amy.
– Tessék – ajánlotta fel Soraya a magával hozott almaszeleteket.
Amy elvett két szeletet és megetette a kancát, aki mohón habzsolt.
– Nézzük meg, elfogad-e egyet tőled – javasolta Amy Sorayának. – Nem
ártana, ha lassan másokhoz is hozzászokna.
Soraya kinyújtotta az almát. Melody vonakodva nyújtotta előre a fejét. –
Oké – dünnyögte Soraya –, nem foglak bántani.
A kanca előrelépett, és gyorsan elvette a csemegét. Aztán visszahúzódott,
és jóízűen elropogtatta. Soraya egy újabb darabot ajánlott fel neki, mire Melody
jóval magabiztosabban lépett előre. Megette a szeletet, és repeta reményében
megböködte Soraya kezét.
– Gyerünk, most hagyjuk magára – mondta Amy elégedetten, hogy a kanca
végre másokkal szemben sem annyira bizalmatlan, és elfogadja Sorayát. –
Később visszajövünk, és együtt megsétáltatjuk.
 Csendben kimentek a bokszból.
– Scott azt mondta, állítsunk össze egy elsősegély-felszerelést az elléshez –
mondta Amy. – Segítenél összeszedni a cuccokat?
– Persze – felelte Soraya. – Mire van szükség?
Elindultak a nyergesbe, hogy összeszedjék a Scott javasolta holmikat,
miközben Amy mindent elmagyarázott.
– Tegyük az egészet egy fedeles vödörbe – mondta Amy –, akkor nem
piszkolódik össze.
Ebben a pillanatban meghallották, hogy a házban cseng a telefon.
– Felveszem – mondta Amy, mert tudta, hogy a nagyapja elment vásárolni.
Lerohant az udvaron. De mire beért a konyhába, Lou megelőzte.
– Judy Stillman, Ben édesanyja – mondta Lou, amikor Amy kinyitotta a
konyhaajtót. – Szólnál neki?
Amy kiment.
– Ben! – kiáltotta. – Telefon!
Ben elindult az udvaron.
– Ki az? – kérdezte.
– Édesanyád – felelte Amy.
Ben megtorpant.
– Megmondanád neki, hogy nem találtál meg?
Amy a meglepetéstől megdermedt.
– De beszélni szeretne veled.
– Én viszont nem szeretnék – mondta Ben, majd sarkon fordult, és
keresztülvágott az udvaron.
Amy utánarohant.
– Ben! Várj! Nem viselkedhetsz így a mamáddal!
– Hagyj békén! – mondta Ben. Belépett Piros bokszába, az ajtót pedig
bevágta Amy orra előtt.
Amy visszahőkölt. Ugyan mit tehetne? Nem rángathatja oda Bent a
telefonhoz és nem kényszerítheti, hogy beszéljen a mamájával. Kicsit habozott,
aztán visszaindult a házba. Lou az asztalon hagyta a telefont, és szorgosan
pötyögött a laptopján.
– Hol van Ben? – kérdezte felnézve.
Amy megrázta a fejét, és felvette a kagylót.
– Oöö, jó napot Mrs. Stillman – mondta. – Amy vagyok. Ben nem tud…
ööö… a telefonhoz jönni ebben a pillanatban. Nagyon elfoglalt.
– Most azt próbálod a tudtomra adni, hogy nem akar velem beszélni –
mutatott rá Judy Stillman éleslátóan.
– Nem, nem erről van szó. Ő csak… Hm… – Amy bizonytalanul dadogott.
 – Semmi baj – mondta Ben mamája halkan –, nem kell mentegetned. Egész
héten üzeneteket hagytam a rögzítőjén, de nem hívott vissza. – Elhallgatott. –
Feltételezem, hogy te nem tudod, mi folyik itt, ugye, Amy?
Amy nagyon szerencsétlenül érezte magát, mert nem akart beleavatkozni a
dolgokba.
– Nos, azt hiszem, Ben nagyon várta, hogy találkoznak majd a versenyen –
ismerte el.
– A verseny! – Judy Stillman hangja meglepettnek tűnt. – Nem jöttem rá,
hogy ez ennyire sokat jelent neki. Inkább úgy tesz, mintha csak útban lennék, ha
elmennék megnézni.
– Lehet, hogy egyszerűen csak ideges. Ez a verseny nagyon fontos neki –
mondta Amy. – Ez az első alkalom, hogy Piros a Felső Előkészítő kategóriában
versenyez.
– Nos, köszönöm, hogy ezt elmondtad – mondta Mrs. Stillman. – Figyelj,
megkérnéd, hogy hamarosan hívjon fel?
– Persze – mondta Amy, és visszatette a kagylót a helyére.
– Mi volt ez? – kérdezte Lou. – Miért nem jött ide Ben?
Mielőtt Amy válaszolhatott volna, nyílt a hátsó ajtó, és nagyapa lépett be
egy dobozt cipelve, amely dugig volt mindenfélével, amit most vásárolt.
– Sziasztok! – üdvözölte a lányokat, aztán letette a dobozt, és belenyúlt a
zsebébe. – Itt a posta – mondta Lounak, és egy köteg levelet húzott ki a
zsebéből. – Az egyik Angliából jött.
– Angliából! – tört ki Lou, és hirtelen teljesen elfeledkezett Ben-ről.
Amy meglepetten nézett a nővérére, és nagyapának is feltűnt heves
reakciója.
– Levelet vársz onnan? – kérdezte.
– Igen. – Lou elpirult, amikor meglátta a kíváncsi tekinteteket. – De… De
nem olyan fontos – tette hozzá sietve.
Aztán rögtön rácáfolt arra, amit mondott, mert gyorsan megragadta a
levelet, amelyet nagyapa odanyújtott neki, és egy pillanat alatt átfutotta az elejét.
Megfordította, és elolvasta a feladó címét. – Ó – mondta, és az arca hirtelen
elsápadt.
– Nem erre vártál? – érdeklődött Jack.
Lou megrázta a fejét.
– Joanna írt, egy barátom a bentlakásos iskolából. – Felnézett, és látszott,
hogy nagyon igyekszik mosolyt erőltetni magára. – Ezer éve nem hallottam
felőle. Milyen kedves meglepetés!
Amy elkomorult. Bár Lou próbálta titkolni, látszott, hogy nagyon csalódott.
Vajon mit várt? Nem tudta kiverni a fejéből nővére arckifejezését, és ahogy
visszaért a nyergesbe, mindent elmondott Sorayának.
– Képzeld, meghallotta, hogy az egyik levél Angliából jött, és olyan
különösen kezdett viselkedni! – mondta. – Mintha azt gondolta volna, hogy
valami fontos.
– Például? – kérdezte Soraya.
– Nem tudom – mondta Amy. Lounak sok barátja volt Angliában. Miután
az apjuk elhagyta őket, az édesanyjuk elhatározta, visszatér Virginiába, hogy
gyerekkori otthonában éljen Jackkel. Amyt magával vitte, de Lou, aki akkor
tizenegy éves volt, addig könyörgött, míg végül maradhatott az angliai
bentlakásos iskolában. – Nekem nem úgy tűnt, hogy baráttól vár levelet –
mondta Amy. – Olyan volt az egész, mintha tényleg nagyon várt volna
valaminek az érkezésére.
– Lehet, hogy jelentkezett valamilyen állásra Angliában – vetette fel
Soraya.
– Az nem lehet – mondta Amy –, hiszen eldöntötte, hogy itt marad.
Édesanyjuk halála előtt Lou Manhattanben dolgozott, és bár egy ideig úgy
nézett ki, hogy visszatér régi, nagyvárosi életéhez, megváltoztatta az
elképzelését, és bejelentette, hogy Heartlandben marad.
Soraya bólintott.
– Igen. És mindenképpen megmondta volna neked, ha azon töri a fejét,
hogy elmegy innen. Egyébként is: úgy tűnik, jól alakulnak a dolgok vele és
Scott-tal. Valószínűleg valami másról lesz szó.
Amy remélte, hogy Sorayának igaza van. Miután gyerekkora nagy részét
Loutól távol töltötte, gyűlölte a gondolatot, hogy a nővére újra külföldön
folytassa az életét, amikor végre kezdik jobban megismerni egymást. Bólintott.
– De akkor miről lehet szó?
Soraya megvonta a vállát.
– Miért nem kérdezed meg tőle?
Amy kétkedve bámult vissza rá. Felidézte, hogyan reagált a nővére, amikor
nagyapa rákérdezett a levélre. Nyilvánvaló volt, hogy valami titka van, és nem
akarja elmondani senkinek, miről van szó.
Soraya látta az aggodalmat Amy arcán.
– Figyelj – mondta gyakorlatiasan. – Ha tényleg olyan fontos, előbb vagy
utóbb megtudod. Nincs értelme most törni a fejed rajta.
Amy sóhajtott. Érezte, hogy Sorayának igaza van, de gyűlölte a gondolatot,
hogy Lou titokzatoskodik. Azok után, ami az elmúlt hat hónapban történt, semmi
másra nem vágyott, csak arra, hogy az élet egy ideig nyugodtan,
zökkenőmentesen folyjon.
– Gyerünk – mondta a barátnője, és belekarolt. – Nézzük meg újra Melodyt
és sétáltassuk meg!
Negyedik fejezet
Miközben Melody boksza felé tartottak, Amy meglátta Bent, aki egy köteg
üres szénahálót vitt a takarmányosba. Eszébe jutott, mit üzent neki az édesanyja.
– Ben! Édesanyád azt kéri, hívd vissza – mondta a fiúnak.
Ben biccentett, és továbbment. Amy egy pillanatig habozott, aztán követte.
Miután beszélt Judy Stillmannel, meg volt róla győződve, hogy Ben mamája
nem annyira rossz, mint ahogyan a fiú beállítja.
– Úgy tűnt, aggódik, hogy nem reagáltál a hívásaira – mondta a lány.
Ben megperdült.
– Tényleg? – mondta. – És nekem mi közöm ehhez?
Amy igyekezett higgadt maradni.
– Figyelj, miért nem hívod fel? Olyan nagy ügy lenne?
– Azt csinálok, amit akarok! Oké? Ő az én anyám és majd én megoldom a
dolgot – fakadt ki dühösen. Ledobta a hálókat, és majdnem elsodorta Amyt,
ahogy kiviharzott mellette az ajtón.
Amy épp utána akart indulni, amikor Soraya odaért.
– Mi történt? – kérdezte.
Amy sóhajtott.
– Ben nem beszél az anyjával – és gyorsan elmesélte Sorayának, mi történt.
Meglepetésére Soraya elkomorult.
– Figyelj, Amy – mondta. – Bennek igaza van. Ez az ő problémája, nem a
tiéd.
Amy rámeredt, de Soraya nyugodtan viszonozta a pillantását.
– Úgy gondolod, hogy ne ártsam bele magam? – kérdezte Amy jóval
halkabban, érezve, hogy alábbhagy az ingerültsége.
Soraya bólintott.
– Csak nagyon elkeseredtem – mondta Amy szenvedélyesen. – Tudod, ha
arra gondolok, mi történt anyával, és mit hogyan csinálnék, ha ő még itt lenne…
– a hangja elakadt.
Soraya megszorította a karját.
– Tudom – mondta –, de nem avatkozhatsz bele az életébe és nem írhatod
elő, hogy mit csináljon. Ezt neki egyedül kell kitalálnia.
Amy ránézett.
– Azt hiszem – mondta, és szinte suttogott –, azt hiszem, igazad van.
*
Késő délelőtt Amy, Ben és Soraya felszerszámozták a lovakat.
 – Merre menjünk? – kérdezte Soraya, amikor nyeregbe ültek. Úgy tűnt,
minden erejével azon igyekszik, hogy vidámságával enyhítse a feszültséget, ami
még mindig ott húzódott Amy és Ben között.
– Mit szólnátok a Pine Ridge-hez? – javasolta Amy. – Ott van egy elég
nagy nyílt térség, lehet vágtázni, és farönkök is, hogy ugrathassunk. – Úgy
döntött, Gypsyvel lovagol, mert azt gondolta, hogy így legalább jól
megdolgoztathatja és megfigyelheti, bakol-e még.
– Remek! – mondta Soraya lelkesen. Megveregette Moochie-t, a nagy
termetű pej huntert, amelyen lovagolt. Őt néhány hónappal ezelőtt találták egy
kis karámban, rendkívül elhanyagoltan, és elhozták Heartlandbe, hogy addig
ápolják, amíg újra teljesen egészséges nem lesz. Ma már szívós és erős volt újra,
készen állt arra, hogy hazakerüljön.
Végigügettek a Pine Ridge felé vezető úton, ahol a fák elfogták előlük a
szelet. Amy érezte, hogy lovaglás közben lassan elpárolog Bennel kapcsolatos
dühe. A fiú is lazábbnak tűnt. Meglátott néhány kidőlt farönköt az út szélén, és
hátrafordult a nyeregben.
– Át akarod ugratni ezeket? – kiáltotta.
– Oké – felelte Amy. – Én megyek elsőnek.
Csettintett a nyelvével, és a két rönk felé vágtázott Gypsyvel. A kanca gond
nélkül átugrotta a rönköket, és nyugodtan felhúzott a másik oldalon.
– Jó kislány – dicsérte Amy megveregetve a lovat, és megfordult, hogy
figyelje a többieket. Moochie simán vette az akadályt, és Soraya fellovagolt
Amy mellé, hogy együtt figyeljék Bent. Pirost felizgatta az előtte ugró két ló
látványa. Felvetette a fejét, és előrelendült. Rövid, izgatott léptekkel haladt, és
nekifeszült a zablának. Amy feszülten figyelt, hogy lássa, mit fog csinálni Ben.
Tudta, hogy máskor a fiú kihívásnak tekintette volna a ló viselkedését, csatának,
amelyet neki kell megnyernie, lova állapotára való tekintet nélkül. Most azonban
elügetett Pirossal a rönkök mellett, és megveregette a ló nyakát.
– Nem akarod átugratni? – kérdezte Soraya, ahogy feléjük ügetett.
– De igen – mondta Ben –, de csak akkor, ha megnyugszik.
Nagy körben eltávolodott tőlük Pirossal. A sárga ló láthatóan kezdett
megnyugodni, lehajtotta a fejét, miközben hallgatta Ben utasításait. Ben finoman
összefogta a szárat, és a rönkök felé fordította a lovat, aki most már nyugodtan,
egyenletes léptekkel haladt, és simán átugrotta a rönköket, miközben füleit
hegyezte.
– Ez szuper volt! – tört ki Amy, amikor Ben odavágtatott hozzájuk. A lány
megkönnyebbülten látta, hogy Ben sokkal türelmesebb lovassá vált. Úgy tűnt,
Piros tényleg reagál Ben új edzési módszereire – azokra a módszerekre,
amelyeket Heartlandben is használtak, amelyek lényege a bizalom és megértés
kialakítása ló és lovasa között.
– Piros gyönyörűen ugrik – jegyezte meg Soraya, miután mindannyian
folytatták az útjukat.
– Tudom. És egyre jobb lesz – mondta Ben, és megsimogatta a sárga
marját. – Szerencsés vagyok!
– Ezt nem csak neki köszönheted. Nagyon jól reagál az utasításaidra –
mondta Amy.
Ben megvonta a vállát.
– Én azt mondom, az egész Piroson múlik. Egy háromévessel a nyergében
is jót ugrana.
Amy tudta, hogy ez nem igaz. Bár Piros nagyon tehetséges volt az
ugráshoz, de érzékenysége miatt olyan jó lovasra volt szüksége, mint Ben, aki
kihozza belőle a legjobbat. – Biztos vagyok benne, hogy egy másik lovassal nem
menne ugyanilyen jól – ragaszkodott a véleményéhez.
Ben kicsit elpirult, és rövidebbre fogta a szárat.
– Gyerünk – mondta, és úgy tűnt, témát akar váltani. – Vágtázzunk!
*
Majdnem két órát töltöttek terepen. Gypsy semmi jelét nem mutatta a
bokkolásnak, de amikor Soraya megkérdezte, hogy visszatérhet-e hamarosan a
gazdáihoz, Amy megrázta a fejét.
– Nem oldódott még meg teljesen a probléma – mondta. Ránézett a kanca
ívben meghajló nyakára. Lehet, hogy azért tartotta így, mert az izgalomtól
megfeszültek az izmai, vagy így igyekezett megszabadulni a szártól, amikor
érezte, hogy lovasának lankad a figyelme, de Amy ösztönösen érezte, hogy még
nem bízhat tökéletesen a fekete kancában.
Miután Amy, Ben és Soraya visszaértek Heartlandbe, kicsapták a három
lovat a legelőre, és segítettek Ty-nak befejezni a napi teendőket.
Sorayának négy órakor mennie kellett, de Ty és Ben maradtak, amíg
megetették és elhelyezték a lovakat, aztán felsöpörték az udvart.
– Holnap találkozunk! – kiáltotta Amy, amikor a fiúk végül beszálltak
furgonjaikba, hogy hazamenjenek.
– Jó éjt! – kiáltott vissza Ty. – Nem maradj túl sokáig Melodynál!
Amy vigyorgott. Lehet, hogy Ty túlságosan jól ismeri?
Integetett nekik, aztán összeszedte a lóápoló felszerelést a szerszámosból,
és odament Melody bokszához. A kanca kinézett az ajtón. Hegyezni kezdte a
fülét, amikor meglátta Amyt, és Heartlandbe való megérkezése óta először
nyihogva üdvözölte.
– Szia Melody – mondta Amy teljesen elgyengülve, hogy a kanca végre
örül, hogy látja.
 Megsimogatta Melody orrát, aztán kikötötte, és elkezdte csutakolni.
Miközben kefélgette és csutakolta, Amy agyából teljesen eltűntek a kínzó
gondolatok. Nem gondolt Loura és a rejtélyes levélre, amelyet a nővére annyira
várt, nem gondolt Benre és a problémáira, csak arra koncentrált, hogy ritmikusan
húzogassa a kefét Melody fakó szőrén, amíg némi halvány ragyogás nem kezdett
derengeni rajta.
Végül megállt, és egyik kézfejével megtörölte forró, poros homlokát.
– Jó kislány vagy – dünnyögte. – Ma felhívom Mr. Phillipset és elmesélem
neki, hogy vagy.
Áthúzta a kefét a lóvakarón, hogy kitisztogassa belőle a piszkot és a zsírt.
Aztán újra Melody felé lépett, de hirtelen földbe gyökerezett a lába. Úgy tűnt, a
kanca oldala megrándul. Amy meredten nézte. Ott! Újra! Tényleg megmozdult!
Amy szíve szinte bukfencet vetett. Ledobta a kefét, és a kezét Melody
oldalára tette. Ezúttal nemcsak látta, érezte is. Ez tényleg rúgás. Olyan erős
rúgás, hogy Melody szőrén át szinte látni lehetett egy apró pata körvonalát. A
csikó! Él!
– Ó, Melody – suttogta Amy elragadtatva.
Melody gyengéden horkantott. Úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja a
rugdosás. Amy eloldozta a kötelet, gyorsan megpuszilta a ló orrát, és kirohant a
bokszból. El kell mondania nagyapának és Lounak!
Leviharzott az udvaron, a szíve vadul vert. Ez volt az első jele annak, hogy
a csikó életben van! Alig tudta kivárni, hogy megoszthassa a többiekkel a
fantasztikus hírt.
Lerúgta a csizmáját, és berohant a házba. A konyhai tűzhelyen marharagu
rotyogott, de a helyiség üres volt. Hirtelen Amy meghallotta Lou és nagyapa
hangját az előszobából. Az ajtó felé sietett, de mielőtt kilépett volna, nagyapa
szavai megállították.
– És nem mondtad meg Amynek?
Amy megállt, keze a levegőben maradt a kilincs fölött. Mit kellene
elmondani nekem? – vágott át rajta a gondolat.
Meghallotta a nővére hangját. – Csak Scott tud róla. Nem akartam mondani
semmit, amíg nem kapok választ, nagyapa. Nem akartam hiú reményeket kelteni
Amyben. Olyan szörnyű volt várni, tudni, hogy bármelyik nap megérkezhet a
levél.
A levél! Amy érezte, hogy bizsereg a gerince. Bizonyára arról a levélről
beszélnek, amelyet Lou Angliából várt. De mi köze ennek hozzám? –
csodálkozott.
– Lou, meg kell mondanod neki! – mondta nagyapa, és olyan sürgetés
érződött a hangjából, amelyhez hasonlót Amy korábban soha nem hallott. – Meg
kellett volna mondanod, mielőtt írtál.
– És mi van, ha nem válaszol? – kérdezte Lou.
– Amynek akkor is joga van tudni róla. Nem teheted…
Ez túl sok volt. – Mihez van jogom? – kérdezte Amy, kinyitva az ajtót.
Nagyapa és Lou megperdült.
– Amy! – kiáltotta Lou rémülten.
– Mióta vagy itt? – kérdezte nagyapa gyorsan.
Amy nem válaszolt, Loura meredt.
– Mit kellett volna elmondanod nekem, Lou? – követelt választ.
Lou kétségbeesetten nézett nagyapára.
– Én… nos… – hebegett.
– Mi van? – kiáltotta Amy, és érezte, hogy elönti a pánik. – Lou? Kinek
írtál?
Lou mély lélegzetet vett, mint akinek nehezére esik megszólalni.
– Apának – mondta végül.
Amy egy pillanatra úgy érezte, a sokktól nem bír megszólalni.
– Apának?
Loura meredt. Valahogy tudta, hogy ezt a választ fogja kapni, mégis
teljesen felkészületlenül érte.
– Írtam neki, miután megtaláltuk a levelet anya szobájában. – Louból
hirtelen ömleni kezdtek a szavak. – Arra a címre küldtem el, amit azon találtam,
remélve, hogy még ott lakik. Írtam neki anyáról és hogy – látni szeretnénk.
– Látni! – kiáltotta Amy, amikor végre újra képes volt megszólalni.
Hátralépett. – Viccelsz?
Úgy érezte, mintha a világ összeomlana körülötte. Az apja egész életében
egy távoli, ködös figurának tűnt. Persze néha úgy érezte, kíváncsi rá, tudni
akarta, hogy néz ki, vajon hasonlít-e rá, de soha nem akart találkozni vele.
Elhagyta őket, és bár az apjára nem tudott visszaemlékezni, jól fel tudta idézni
azokat az éjszakákat, amikor édesanyja megállíthatatlanul sírt, amikor senki és
semmi nem volt képes vigaszt nyújtani neki. Anya végül felépült, elköltözött, és
létrehozta Heartlandet. De Amy mindig tudta, hogy a szomorúság, amelyet
akkor érzett, soha nem tűnt el teljesen az édesanyjából, csak eltemette, nagyon-
nagyon mélyre.
Megrázta a fejét.
– Nem akarom látni! Nem fogom!
– De ő az apánk! – kiáltotta Lou.
– És? – Amy szinte sikoltott. – Elhagyott minket!
– Megpróbálta rendbe hozni! – tiltakozott Lou. – Hiszen te is láttad a
levelet, Amy! Vissza akart jönni anyához. Újra velünk akart lenni.
 – Nem érdekel! – kiáltotta Amy.
– Amy, nyugodj meg – mondta Jack Bartlett, és odalépett hozzá. – Még azt
sem tudjuk, megkapta-e a levelet. Öt év eltelt azóta, hogy írt édesanyátoknak.
Lehet, hogy ez a cím már nem is jó.
Amy kétségbeesetten nézett rá.
– És ha mégsem? – kiáltotta. – Nagyapa, mi lesz, ha válaszol, és ide akar
jönni? – Szeme rémülten kutatta nagyapja pillantását. Nagyapa egész biztosan
nem akarja, hogy apa idejöjjön Heartlandbe. – Gondolj arra, mit tett anyával – és
velünk!
Árnyék suhant át Jack Bartlett arcán.
– Én – a hangja elhalt, és abban a pillanatban az idős ember tekintete
elárulta Amynek, hogy ő is így érez.
Lounak is látnia kellett nagyapjuk arckifejezését.
– Nagyapa! – kiáltotta elborzadva.
– Lou – kezdte Jack, aztán elhallgatott, és megrázta a fejét. – Nézzétek, ne
vitatkozzunk, mindent eldönthetünk később – ha jelentkezik.
– Jelentkezni fog! – mondta Lou védekezően, önmagát győzködve. –
Tudom, érzem!
– Drágám, ne táplálj túlzott reményeket – mondta Jack csüggedten. – Végül
is a címünket kezdettől fogva tudta, és még ha anyátok nem is akarta látni,
veletek bármikor kapcsolatba léphetett volna.
– Talán aggódott amiatt, hogy fog anya reagálni – mondta Lou. – Most
megkapja a levelemet és tudja, hogy látni szeretnénk.
Amy felháborodott.
– Te akarod látni – mondta. – Ne tegyél ígéreteket a nevemben, Lou. Ami
engem illet, nekem nincs apám.
Lou odafordult hozzá, a szemében elkeseredett fájdalom csillant.
– Amy!
– Vége a vitának! – Jack feltartotta a kezét, és rájuk nézett. – Kérlek
benneteket!
Amy látta, hogy nagyapja szája és szeme körül megfeszül a bőr, és
visszanyelte a kitörni készülő dühös szavakat. Nem lehetett könnyű nagyapának.
Mindig megpróbált semleges lenni az apjukkal kapcsolatban, ha szóba került, de
most Amy rájött, milyen nehéz lehetett ez neki is. Ő volt az, aki segített az
anyjuknak, hogy a hatalmas törés után újra felépítse az életét. Ha veszekszik
Louval, az csak még jobban elkeseríti.
Lázadozva nézett a nővérére, de nem szólt többet.
– Köszönöm – mondta Jack halkan. – Akkor megállapodhatunk, hogy majd
később foglalkozunk az egésszel?
 Amy és Lou egymásra meredtek, a köztük feszülő csendet düh töltötte ki.
De Lou, ugyanúgy, mint Amy, nem akarta tovább szomorítani nagyapát.
Bólintott.
– Rendben – mondta.
Amy is bólintott, és látta a megkönnyebbülést nagyapa arcán.
– Átöltözöm – dünnyögte, és elindult a lépcső felé.
Ebben a pillanatban egyetlen vágya volt csak, hogy egyedül maradjon. A
szobájában leült az ágyra. Kavarogtak a gondolatai, és csak most jutott eszébe,
hogy eredetileg azt akarta elmondani nagyapának és Lounak, hogy Melody
csikója megmozdult. Ebben a pillanatban még ez sem tűnt fontosnak. Hogy
írhatott Lou az apjuknak úgy, hogy előtte nem beszélte meg vele?
Aztán mélyen legbelül Amy megtalálta a választ. Anya gyakran beszélt
neki arról, milyen szoros kötődés volt Lou és az apja között. Elmesélte,
mennyire hasonlítottak – mindketten gyakorlatiasak, bátrak és eltökéltek voltak.
Amy látta a fényképeket, amelyeket édesanyja őrizgetett róluk, amelyeken
együtt lovagolnak. El sem tudta képzelni, mit érezhetett Lou tizenegy évesen,
amikor az apjuk elhagyta őket.
A fotókra gondolva Amy kinyitotta az ágy melletti komódot, és addig
kutatott benne, amíg meg nem találta a képet, amelyet ott rejtegetett. Négyüket
ábrázolta – anyát, Lout, őt és apát. A tengerparton ültek egy hatalmas homokvár
mellett. Mindannyian mosolyogtak. Megnézte magát, a soványka kétévest,
egyenes, sötétszőke hajával, ahogy anya mellett áll. Apa karja Lou vállán
nyugodott.
Amy tanulmányozta apja vonásait, aztán a tükörhöz tűzte a képet. Jobban
hasonlított az apjára, mint az édesanyjára. Ugyanolyan sűrű szempillájuk és
szürke szemük volt, magasan ülő, széles arccsontjuk és határozott szájuk. És
mégis, egyáltalán nem ismerte azt az embert. Hiába egyformák a vonásaik,
mégis idegenek egymás számára.
Újra ránézett a fényképre. – Nem akarlak látni – suttogta.
Szavai ellenére Amy tudta, hogy lelke mélyén, szíve rejtett zugában
kétségbeesetten vágyik arra, hogy megtudja, milyen az apja.
Ötödik fejezet
Amikor másnap reggel kinyitotta a szemét, egy pillanatig Amy csak feküdt
az ágyban, és olyan összetörtnek érezte magát, mintha szörnyű álomból ébredt
volna. Aztán újra minden felidéződött benne, hiszen nem volt álom; tényleg
megtörtént. Lou írt apának. Lehet, hogy válaszol. Lehet, hogy ide akar jönni,
hogy meglátogassa őket.
Nos, én nem leszek itt, gondolta Amy. Sietve ledobta magáról a takarót, és
felkelt az ágyból. Elmegyek Sorayához. Nem fogok találkozni vele. Nem érdekel,
mit mond Lou.
Gyorsan felöltözött, és igyekezett kijutni a házból, mielőtt Lou vagy
nagyapa felébred. Előző este feszült hangulatban telt a vacsora. Ő és Lou alig
szóltak egymáshoz, és nagyapa is csendben volt, elmerült a saját gondolataiban.
Miközben Amy a reggeli etetéssel foglalatoskodott, hallotta, hogy egy autó
áll meg a ház előtt. Kinézett a takarmányosból, és látta, hogy Ben érkezett meg
sportos fekete furgonján.
– Korán ideértél! – kiáltotta meglepetten, és az órájára nézett. Még csak
hat-harminc volt, egy órával korábban annál, mint amikor Bennek meg kellett
kezdenie a munkát.
Ben megvonta a vállát.
– Mindig nagy a rohanás, ha úgy kell elvégezni mindent, hogy iskolába
mész utána, ezért jobb, ha korábban kezdek.
Igaza volt, Amy mégsem akarta, hogy a fiú úgy érezze, elvárják tőle a
pluszmunkát.
– Megoldjuk – mondta, és látta, hogy a fiú szeme alatt sötét karikák
húzódnak a kimerültségtől. – Nem kellene ennyit túlóráznod.
– Nem gond – mondta Ben, és belépett a takarmányosba. – Mit csináljak?
Megtöltsem a szénahálókat?
Amy megvonta a vállát, és bólintott. Nem volt értelme a vitának. Ha a fiú
ilyen keményen akar dolgozni, ő nem fogja megakadályozni.
Ben felkapott egy köteg üres hálót, és odavitte őket a kicsi szénatárolóhoz,
amelyet a kőből épült takarmányoshoz toldottak. Ezt a szénatárolót töltötték fel
néhány naponta a szerszámos mögötti nagy csűrből hozott bálákkal. Nagyapa
alakította így, hogy ne kelljen a teli szénahálókkal naponta kétszer olyan távolról
cipekedni.
– Hogy van Melody? – kiáltott neki a fiú.
Amy hirtelen abbahagyta a takarmány keverését. Majdnem megfeledkezett
a csikóval kapcsolatos hírről! Gyorsan megkerülte a szénatárolót.
– Egészen biztos, hogy a csikó él! – mondta. Kapkodva mesélte Bennek,
hogy látta és érezte, ahogy a csikó rugdos Melody hasában.
– Ez szuper! – mondta Ben, és a hírre felegyenesedett. – Általában csak
néhány héttel a világrajövetelük előtt kezdenek rugdosni. Jack és Lou bizonyára
megkönnyebbültek.
Amy habozott.
– Még nem tudják – ismerte be.
Ben megdöbbenve nézett rá.
– Nem mondtad el nekik?
Amy megrázta a fejét.
– Tegnap este nem volt egészen olyan a helyzet. Vitatkoztunk – mondta, és
érezte, hogy adnia kell a fiúnak valamilyen magyarázatot. – Nem voltam abban a
hangulatban, hogy ezzel foglalkozzam. – Nem akart többet mondani, és sietősen
elfordult. – Odaadom ezt a lovaknak – mutatott a takarmányra, és megragadta a
vödröket, azután kilépett az udvarra.
Amy megkönnyebbülésére Ben nem kérdezősködött a részletekről.
Megetették és megitatták a lovakat, majd Amy magára hagyta a fiút, aki elkezdte
takarítani a bokszokat. Bement a házba, hogy összekészüljön az iskolába.
Miután lezuhanyozott és lement a földszintre, Lout a konyhaasztalnál ülve
találta, a kávéja mellett az újságba temetkezett. Amikor meghallotta a lépteit,
felnézett, de amikor meglátta, hogy Amy az, még jobban elbújt a lapok mögött.
Amy nem törődött a nővérével, hanem vett egy csészét, és kiöntött
magának némi gabonapelyhet. Leült az asztal legtávolabbi végébe, és gyorsan
enni kezdett. Épp amikor befejezte, nagyapa lépett be a konyhába.
– Jó reggelt! – mondta, mire a két lány felnézett.
– Szia nagyapa! – mondta Amy, és felállt, hogy betegye az üres csészét a
mosogatóba. – Kérsz kávét?
Jack bólintott.
– Köszönöm.
Amy töltött neki egy csészével, és már épp el akarta neki mesélni Melody
csikóját, amikor a hátsó ajtó kivágódott, és Ty jelent meg a verandán.
– Ben épp most mondta, hogy Melody csikója mozgott! – szólalt meg, és
elragadtatva folytatta: – Ez óriási!
Amy látta, hogy nagyapa és Lou zavartan néznek a fiúra.
– Tessék? – kérdezte nagyapa meghökkenve.
– A csikó rugdos! – mondta Ty meglepetten. Gyorsan Amyhez fordult, és
komor kifejezés suhant át az arcán. – Ben azt mondta, a saját szemeddel láttad
tegnap este.
 Amy érezte, hogy az arca lángol.
– Igen, tényleg – ismerte el.
– Ez csodálatos! – kiáltotta Lou, és felállt. – Igazi túlélő egy ilyen esés
után!
– Miért nem szóltál nekünk? – kérdezte nagyapa Amytől.
– Akartam – mondta Amy. Felkapta a hátizsákját a padlóról, és menekülőre
fogta a dolgot, mert nem akarta felidézni az előző este feszültségét
magyarázkodással. – Indulok iskolába – mondta, és elfordult, hogy szabaduljon
Lou és Jack döbbent tekintetétől.
– Amy – kezdte nagyapa, de a lány nem állt meg. – El fogok késni. Délután
találkozunk! – mondta, és kirohant a házból.
Ty követte.
– Hé, mi folyik itt? – kérdezte, amikor utolérte.
Amy egy pillanatra megállt.
– Hosszú – mondta, és könyörögve nézett a fiúra, hogy ne faggassa. – Majd
este elmondom. – A vállára dobta a hátizsákját, és elindult lefelé az úton.
– Akkor szia! – kiáltott utána Ty.
Amy bólintott, de nem nézett vissza. Tudta, hogy később el kell
magyaráznia neki, de ebben a pillanatban nem akart beszélni róla – Ty-nak sem,
de még Sorayának sem.
– Nagyon csendes vagy ma – mondta Soraya, amikor a busz elért az
iskolához. – Minden rendben?
– Igen, persze – mondta Amy gyorsan.
Úgy tűnt, Sorayát nem győzte meg.
– Biztos?
– Igen, semmi baj – ismételte Amy.
Soraya egy pillanatig állta a tekintetét, aztán Amy megkönnyebbülésére úgy
tűnt, nem feszegeti tovább a dolgot.
*
Amy egész nap nem tudott koncentrálni. Ahogy a tanár belekezdett a
mondókájába, ő azonnal a saját gondolataiba süppedt. Vajon megérkezett a
levél? Lehet, hogy Lou épp most bontja ki apjuk levelét. Vagy esetleg valahol
Angliában ő épp most olvassa Lou levelét, vagy ebben a pillanatban az asztalnál
ül, és írja a választ.
Amy biztos volt benne, hogy Soraya tudja, valami nincs rendben. Harmadik
óta a legjobb barátnők voltak, úgy ismerték egymást, mintha testvérek lettek
volna. Aznap délután, amikor hazafelé mentek a busszal, Amy végül feladta,
hogy úgy tegyen, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és elmesélt neki
mindent.
 Soraya szeme tágra nyílt.
– Lou írt az édesapátoknak? – halkan beszélt, hogy más ne hallja, de az
arcára kiült a döbbent. – Mikor?
– Körülbelül hat héttel ezelőtt – mondta Amy. – És most türelmetlenül
várja, hogy megérkezzen a válasz.
Soraya kutató tekintettel nézett Amy arcába.
– Mit fogsz csinálni, ha felveszi veletek a kapcsolatot?
– Nem tudom – mondta Amy, és végigsimította a haját. – Lou persze látni
szeretné, de… – elnémult.
– Te nem? – kérdezte Soraya, befejezve barátnője gondolatát.
Amy látta a megértést barátnője sötétbarna szemében.
– Nem – mondta, és megrázta a fejét. – Soha nem akarom látni. – Úgy
beszélt, mintha szeretné meggyőzni magát, hogy amit mond, az úgy is van.
– És mit szól hozzá a nagyapátok? – kérdezte Soraya.
– Hogy várnunk kell, egyáltalán felveszi-e velünk a kapcsolatot – felelte
Amy. Eszébe jutott nagyapja arckifejezése előző este. – Mindegy, mit mond, én
tudom, hogy nem akarja apát Heartlandben látni. – Kicsit felemelte a hangját. –
Egyszerűen nem értem, hogy lehet Lou ennyire önző! Tudnia kell, hogy nagyapa
nem akar találkozni vele. Úgy értem, ő volt az, akinek segítenie kellett anyát,
miután apa elhagyott minket. Tulajdonképpen mit gondol Lou? – kérdezte.
Soraya habozott.
– Hát, szerintem hiányzik neki az édesapátok. Talán még mindig szereti.
– Hogy teheti? – tört ki Amy. Hirtelen rájött, hogy a körülöttük ülő
gyerekek közül többen kíváncsian feléjük fordultak, és újra lehalkította a
hangját. – Gyűlölöm – sziszegte. Úgy érezte, a szemében forró könnyek gyűlnek
össze. – Soha nem fogom megbocsátani neki, amit anyával tett. Nem vagyok rá
képes! – Elfutotta a szemét, a könny, gyorsan lenézett a térdére, és dühösen
pislogott, hogy eltűnjenek a könnyei.
Soraya kinyúlt, és megszorította a kezét.
Amy tovább bámulta a térdét. Igen, így gondolom, merengett. Gyűlölöm, és
soha nem fogok megbocsátani neki!
*
Miután leszállt az iskolabuszról, Amy egyenesen Melody bokszához ment.
El akarta űzni a fejéből szüntelenül apja körül keringő gondolatait. – Szia
kislány – dünnyögte, amikor Melody üdvözlésül felnyihogott. – Hiányoztam?
Melody válaszul megböködte a vállát.
– Úgy tűnik, megnyugodott.
Amy megfordult, amikor meghallotta a hangot. Ty volt az.
– Megnéztem néhányszor – mondta a fiú –, és azt hiszem, kezd hozzám
szokni. – Az ajtóhoz lépett, és odanyújtotta a tenyerét Melody felé, hogy
megszagolhassa. A kanca óvatosan kinyújtotta az orrát, és szaglászott.
– Ez nagy fejlődés – mondta Amy. – Néhány nappal ezelőtt még a
közeledbe sem merészkedett volna.
– Kivihetnénk együtt megsétáltatni – javasolta Ty.
Amy mosolygott.
– Átöltözöm. – Leszaladt a házhoz, és gyorsan felhúzta régi farmerjét és
pulóverét.
– Sétáljunk le az úton – mondta Amy, miután csatlakozott Ty-hoz Melody
bokszánál.
Melody először nyugtalanul lapította le a füleit és gyanakodva méregette
Ty-t, miközben a fiú Amy mellett ballagott az úton, de néhány perc elteltével
kezdett megnyugodni.
– Felhívtad már Mr. Phillipset, hogy elmondd, hogy van Melody? –
kérdezte Ty Amytől, amikor megálltak és hagyták, hogy a ló néhány percig
nyugodtan legelésszen.
Amy megrázta a fejét, és eszébe jutott, hogy készült telefonálni.
– Felhívom. Tegnap este akartam, de aztán… – habozott. – Nos… történt
valami.
Látta Ty kíváncsi tekintetét és tudta, hogy tovább nem titkolózhat előtte.
Amikor beszámolt az előző este történtekről, a fiú reakciója majdnem
ugyanolyan volt, mint Sorayáé: aggódó megértés.
– Ez tényleg szíven üthetett téged – mondta.
– Igen – helyeselt Amy. – De nem fogok találkozni vele. – Most sokkal
határozottabban ejtette ki a szavakat, mint a buszon. Minél többször elismételte,
annál inkább úgy érezte, hogy tényleg hisz bennük.
Ty bólintott.
– Megértem az okát.
– Lou nem – mondta Amy halkan.
Ty együttérzőn nézett a lányra.
– Minden rendben lesz – mondta –, majd meglátod.
Amy azt kívánta, bárcsak hinni tudna neki. Már a puszta gondolatra is,
hogy az apja visszajön, eltöltötte a pánik. Gyorsan Melodyra nézett, és témát
váltott.
– Tessék, tartsd most te – mondta, és odaadta Ty-nak a vezetőszárat.
Ty átvette, és közelebb lépett. Melody eloldalazott mellőle.
– Nyugi, kislány – dünnyögte a fiú.
Melody egy pillanatig gyanakodva nézett rá, aztán megnyugodott, és újra
rágcsálni kezdte a rövid téli füvet. Ty kinyúlt, és gyengéden megsimogatta a
kanca nyakát. A ló nem rándult össze, és nem távolodott el tőle.
– Kezd megszeretni téged – mondta Amy gyengéden.
Ty bólintott.
– Igen, megérjük ezt is – felelte –, csak lassan kell haladnunk.
Épp visszavitték Melodyt a bokszába, amikor Ben lépett be az istállóba.
– Szia! – mondta, amikor meglátta Amyt. – Mesélt neked Ty a rejtélyes
látogatóról?
– Rejtélyes látogató? – ismételt Amy.
– Ó, csak egy férfi volt, aki idejött a házhoz – vetette oda Ty. – Nagyapád
azt mondta, munkát keresett.
– Aztán csak lézengett itt, miután Jack beszélt vele – mondta Ben –, és
mielőtt elment, benézett az összes bokszba. Szerintem riporter volt.
– Igen? – Amy nem tudta elfojtani a mosolyát. – És akkor miért ne mondta
volna meg, hogy riporter?
– Sose tudhatod – mondta Ben. – Talán inkognitóban volt.
Ty Amyre vigyorgott.
– Egész nap elméleteket gyárt. A fazon pedig egyszerűen csak munkát
keresett. Biztosan híre ment, hogy jól megy itt az üzlet. – Becsapta Melody
ajtaját. – Ivynak, Solónak és Sundance-nek mozgásra van szüksége. Kivihetnénk
őket terepre.
Amy lerohant a házhoz, hogy hozza a kobakját.
Nagyapa és Lou a konyhában voltak.
– Sziasztok! – mondta Amy, és felkapta a kobakját a tévé előtti
karosszékből.
Lou nem viszonozta a köszöntését. Rendületlenül böngészte az istállóval
kapcsolatos feljegyzéseket, de nagyapa mosolygott, és felnézett a katalógusból,
amelyet olvasott.
– Szia drágám.
– Kimegyek lovagolni Ty-jal és Bennel – mondta Amy. Amikor elérte az
ajtót, eszébe jutott az istállóban folytatott beszélgetés. – Ó, Ben és Ty beszéltek
valakiről, aki idejött ma a házhoz.
Meglepetésére nagyapa összerezzent.
– Egy férfi? – kérdezte Lou, és kíváncsian felnézett.
Jack Bartlett ijedt arckifejezése gyorsan eltűnt.
– Csak alkalmi munkát keresett – mondta könnyedén. – Te épp kint voltál
Lou, nem nagy ügy, ezért nem szóltam róla.
– Úgy tűnik, Ben nagyobb jelentőséget tulajdonít neki – vigyorgott Amy. –
Meg van győződve róla, hogy álcázott riporter volt. Vagy esetleg kém a Green
Briarből? – elmélkedett tovább Amy nevetve. A Green Briar egy rivális istálló
volt a városban.
Lou megrázta a fejét, és visszamélyedt a papírjaiba. Amikor azonban Amy
nagyapára nézett, észrevette, hogy az arca zavart tükröz.
– Minden rendben, nagyapa? – kérdezte aggódva.
– Velem? – mondta Jack meglepetten.
– Igen, olyan vagy, mint aki gondolatban egész máshol jár – mondta Amy.
Jack újra a prospektusra nézett.
– Csak kicsit fáradt vagyok. Hiába, én sem leszek már fiatalabb. –
Rámosolygott a lányra, de ő észrevette, hogy a szeme még mindig riadt. –
Minden rendben, jól vagyok.
Amy visszamosolygott rá, de mocorgott benne némi aggodalom. Nagyapa
nagyon fitt volt és egészséges, és bár már hatvannyolc évet megért, az
öregségnek semmi jele nem mutatkozott nála. Remélve, hogy nagyapjuk nem
akar eltitkolni előlük semmit, Amy újra kiment.
*
A következő néhány napban Amynek újra és újra feltűnt, hogy nagyapa
mintha nem lenne régi önmaga. Csendesebb volt, mint máskor, és sokszor a
gondolataiba merült. Amy is egyre azon tűnődött, vajon mi érkezik a napi
postával. De péntekig nem jött válasz Lou levelére.
– Ó, Melody – sóhajtott Amy, miközben péntek este a kancát kefélgette. –
Mi lesz velünk?
Amy megsimogatta a kanca sima nyakát. A tápláló takarmány és a naponta
ismétlődő csutakolás eredményeként a kanca sárga szőre végre újra ragyogott, és
a bőre sem volt már száraz. A horpasza már nem esett be annyira, és ami
Amynek a legfontosabb volt, a gyanakvás eltűnt a szeméből. – Neked lesz a
leggyönyörűbb csikód – hízelgett neki, és figyelte, ahogy Melody oldala egy
hirtelen rúgástól megrándul. – Kimegy majd veled a legelőre, és legelészik meg
ugrándozik melletted. Hát nem lesz csodálatos?
Hirtelen megperdült, mert valami zajt hallott a bokszajtónál. Ty állt ott,
autókulccsal a kezében.
– Egyszer beteszek ide egy magnót – mondta vigyorogva –, nagyon érdekes
felvételeket lehetne készíteni.
– Te is beszélsz a lovakhoz – tiltakozott Amy.
– De nem folytatok velük teljes párbeszédet – ugratta Ty. Megrázta a fejét.
– Oké, elmegyek. Holnap találkozunk. Arra gondoltam, hogy ebédidőben
kimennék a temetőbe édesanyád sírjához. Nincs kedved velem jönni?
– De, szeretnék – mondta Amy. Igyekezett olyan gyakran kimenni, amilyen
gyakran csak tudott, de mivel egyre sötétebb lett esténként, és a tél közeledtével
egyre több lett a munka, nehéz volt időt szakítania.
 – Hozok virágot – mondta Ty.
Amy bólintott. – Akkor holnap találkozunk.
– Igen. Szia Amy! – mondta Ty, és elment.
*
Másnap ebédidőben Amy és Ty beszálltak a fiú ütött-kopott furgonjába, és
elindultak a temetőbe.
– Örülök, hogy szóltál. Néhány hete nem voltam kint – mondta Amy. –
Annyira sok volt a munka. Múlt hétvégén akartam menni, de akkor érkezett
Melody. – Elhallgatott. – Kíváncsi lennék, mit csinálna anya Melodyval. –
Gyakran tűnődött azon, hogyan kezelte volna édesanyja a hozzájuk érkező új
lovakat. Tudta, hogy a saját megérzéseire és tudására kell támaszkodnia, de
nehéz volt nem gondolni arra, vajon édesanyja máshogy csinálta volna-e a
dolgot.
Ty biztatóan nézett rá.
– Talán épp azt, amit mi is tettünk. Melody sebe szépen gyógyul, jól néz ki,
és sokkal nyugodtabb. Remek munkát végeztél.
– Remélem – mondta Amy kicsit felderülve –, és azt is, hogy az ellés nem
váratlanul indul meg. Most, hogy tudjuk, a csikó él, reménykedem, hogy
egészséges.
Ty bólintott, és némán autóztak tovább.
Végül elérték a temető parkolóját, és kiszálltak. Magas fák hajladoztak
fölöttük, csupasz ágaik a fakó, szürke ég felé nyúltak. Hideg, fagyos nap volt, és
miközben az ösvényen ballagtak Marion sírja felé, a leheletük fehér
párafelhőként fagyott meg a levegőben.
– Kíváncsi vagyok, mikor esik le az első hó – mondta Ty, miközben lépteik
csikorogtak a kavicsos úton.
Amy bólintott. Amikor havazott, sokkal több volt a munka Heartlandben: a
vályúk befagytak, az udvar jeges lett, a gyakorlópályán megkeményedett a talaj,
kevesebb lehetőség nyílt megmozgatni a lovakat. Amy zsebre dugta a kezét, és
reménykedett, hogy a hó még várat egy kicsit magára. Befordultak a sarkon, és a
temető eldugott szeglete felé indultak, ahol Mariont eltemették.
– Hé, ki az a férfi ott, anya sírjánál? – kérdezte Amy.
Körülbelül tíz méterre tőlük egy férfi térdelt a sírnál, a fejét lehajtotta.
Amikor meghallotta a lány hangját, körbenézett, és gyorsan felállt. Magas volt, a
haja kissé őszült. Egykor jóképű lehetett, de mostanra mély árkok húzódtak az
arcán. Amyben hirtelen feltámadt a harag. Mit akarsz? Ki vagy? – kérdezte
magában. Aztán ahogy átsuhant rajta a kíváncsiság, erőteljesebben ismételte
meg a kérdését. Lépkedni kezdett a férfi felé az ösvényen.
– Mit csinál maga ott? Az az édesanyám sírja.
 A férfi rámeredt, ahogy közeledett felé, és egy pillanatra a lány azt
gondolta, mondani akar valamit. Aztán különös, zavart pillantással nézett rá,
majd hirtelen megfordult, és átvágott a füvön a távolabbi ösvény felé.
Amy megállt, az alak után bámult, és észrevette, hogy a férfi sietségében
kissé biceg. Ty felé fordult.
– Mi volt ez? – kérdezte felháborodva.
Ty elkomorult. Hitetlenkedő kifejezés ült ki az arcára.
– Mi az? – kérdezte Amy.
– Tudom, hogy furán hangzik, de ez a férfi járt Heartlandben, hogy munkát
keressen – felelte Ty. – Biztos vagyok benne.
Amy rámeredt.
– Mit csinált itt?
– Nem tudom – felelte Ty zavartan. – Talán ő a riporter – tette hozzá,
igyekezve oldani a feszültséget.
Amy szemével a férfit kereste, de alakja már eltűnt a ködben.
*
– Anya sírja mellett térdelt – mesélte Amy nagyapának és Lounak, amikor
félórával később visszaértek Heartlandbe. – Odamentem, hogy beszéljek vele, de
elrohant.
Nagyapa és Lou épp ebédeltek, és Lou letette a kést és a villát.
– És Ty azt mondta, ugyanaz a férfi volt, aki itt járt nálunk?
– Azt mondja, biztos benne – mondta Amy dühösen. Most, hogy első
rémülete eltűnt, inkább dühöt érzett. Nem tetszett neki, hogy holmi idegen
bóklászik az édesanyja sírja körül. Borzongató és különös volt.
Lou elkomorult, és nagyapához fordult.
– Amikor itt volt, mondott valamit ez a férfi arról, hogy ismerte anyát?
Egy pillanatra úgy tűnt, Jack megrázza a fejét, de aztán mintha megállította
volna a mozdulatot, és Amy észrevette, hogy az arcizmai megfeszülnek, s
mintha pír öntené el az arcát.
– Nagyapa, mi az? – kérdezte Amy, amikor meglátta nagyapja feszült
arckifejezését.
De a férfi hallgatott. Amy szíve hirtelen mintha zakatolni kezdett volna a
mellkasában. Valami nem stimmelt – valami nagyon nem stimmelt.
– Nagyapa? – kérdezte Lou, és elcsukló hangjából Amy rájött, hogy
nagyapa arckifejezése a nővérét sem hagyta nyugodni.
Jack megköszörülte a torkát.
– Van… valami, amit tudnotok kell – mondta, és Amyre nézett. – A férfi,
akit láttál – a férfi, aki itt volt – nem idegen. Ő… – nagyapa mély lélegzetet vett
– …Ő az apátok.
Hatodik fejezet
Mintha megállt volna az idő, aztán a szoba és benne minden mintha óriási
sebességgel száguldott volna el Amytől. Megragadta az előtte álló szék támláját.
– Tessék? – dadogta dermedten.
– Az a férfi az apátok – ismételte nagyapa.
– Mit mondtál? – kiáltotta Amy.
– Nem! – hebegte Lou szinte ugyanabban a pillanatban.
Amy pillantása rémülten pásztázta nagyapa arcát, kétségbeesetten vágyott
arra, hogy megrázza a fejét, és mosolyogni kezdjen. De nem így történt.
Nagyapja kék szemében nyoma sem volt a vidámságnak.
– Meg kellett volna mondanom rögtön az elején – mondta, nehezen ejtve ki
a szavakat. – Tudom, hogy hiba volt. Amikor idejött, megmondtam neki, hogy
nem akarjátok látni. Aztán megkértem, hogy menjen el.
– Mit csináltál? – tört ki Lou, és durván hátralökte a székét.
Amy ugrott egyet. Kábult volt attól, amit hallott, teljesen megfeledkezett
Louról. Most látta csak, hogy nővére arcát a dühtől elönti a pír.
– Azt mondtad apának, hogy menjen el? – csattant fel Lou, és nagyapára
meredt. – Hogy tehetted? – kiáltotta, és a hangja egyre magasabb lett. – Hiszen
nagyon jól tudtad, mennyire szeretném látni!
– Igen – nyögte ki Jack elgyötörten. – Hidd el, Lou, muszáj volt ezt tennem.
– Felállt, és elindult felé. – Én voltam az, akinek rendbe kellett hoznia a dolgokat
a romjaikból, miután elhagyta anyátokat. Végig kellett néznem és szenvednem,
hogy majdnem tönkretette, Lou. Ezek után nem bírtam volna elviselni itt a
jelenlétét.
Kinyúlt Lou felé, de a lány ellökte a karját, és rámeredt.
– Anyát nem védheted tovább, miután nincs többé. Látni akartam őt!
Mindennél jobban szükségem van arra, hogy lássam! Ezt soha nem bocsátom
meg neked, nagyapa! – förmedt rá, és a szeme megtelt könnyel. – Soha!
– Lou – szólalt meg Amy, és a nővére felé lépett.
– Ne! Hagyj békén! – kiáltotta Lou. Zokogva felkapta az autókulcsát, és
kirohant a konyhából. Döngve csapódott be mögötte a hátsó ajtó.
– Lou! – nyögte Jack, de mire ő és Amy kiértek, Lou már beindította a
motort.
– Mit tettem? – suttogta Jack, miközben Lou nagy sebességgel elhajtott.
Megfordult, az arca sápadt volt. Amy látta a kétségbeesést a szemében.
– Nem lesz semmi baj, nagyapa – mondta, és kétségbeesetten igyekezett
tudomást sem venni zakatoló szívéről. – Hamarosan visszajön.
*
Azonban este hatkor Lounak még híre-hamva sem volt. Amy röviden
elmondta Ty-nak, mi történt, aki miután megetette a lovakat, bement a házba,
hogy együtt várjon nagyapával és Amyvel.
– Már három órája – mondta nagyapa, aki felállt, és tehetetlenül lépkedett
fel-alá. – Hová mehetett?
– Nem lehet, hogy elment Scotthoz? – vetette fel Ty.
Nagyapa felvette a telefont, és már tárcsázta is az állatorvos számát.
Ty megszorította Amy kezét.
– Jól vagy? – kérdezte.
Amy kábultan bólintott. Amióta nagyapa felfedte előttük a titkot, szinte
sokkban volt. Újra és újra a férfi képe jelent meg a szeme előtt – az apjáé –,
ahogy a sírnál látta, de mindannyiszor igyekezett elhessegetni. Ha arra gondolt,
hogy valóban látta és beszélt hozzá, és eközben nem jött rá, hogy az apja áll vele
szemben, ezt nem tudta feldolgozni. De ha Loura gondolt, akkor is nehéz volt a
lelke. Hová mehetett? Vajon nem esett baja? Ránézett Ty-ra, és látta az
aggodalmat a fiú sötét szemében.
– Louval minden rendben lesz – dünnyögte, és újra megszorította a kezét. –
Csak időre van szüksége, hogy lehiggadjon.
Amy nyelt egyet, és lenézett. Hinni akart a fiúnak, de minduntalan a
legrosszabbra kellett gondolnia. Mi van, ha Lout baleset érte? Odakint már
majdnem teljesen sötét volt, és esni kezdett – az utak nedvesek és csúszósak
lesznek. Igyekezett elnyomni egyre jobban feltörő félelmét, miközben újra
felvillantak benne az emlékek, ahogy öt hónappal ezelőtt az édesanyja és ő
autóznak az esőben. Látta maga előtt a síkos utat, az esőt, a lószállítót, amint
megállíthatatlanul csúszik a kidőlt fa felé.
– Scott, Jack vagyok.
Nagyapja hangja kizökkentette Amyt rémálomszerű gondolataiból. Az arcát
fürkészte, miközben az idős férfi arról érdeklődött Scott-tól, látta-e Lout. Kis
szünet után kihunyt a remény a szeméből, és Amy rögtön tudta a választ.
– Több mint három órával ezelőtt elment innen – hallotta nagyapa hangját.
– Vitatkoztunk. Nehéz ezt most a telefonban elmagyarázni, de Lou szörnyen
feldúlt. Nagyon-nagyon dühös.
Nagyapa letette a kagylót.
– Scott átjön.
Ebben a pillanatban nyílt a hátsó ajtó, és Ben lépett be.
– Hazamegyek, ha nem gond – mondta, és a lábtörlőn topogott, de rögtön
feltűnt neki a jelenlévők aggódó arca. – Minden rendben?
 Amy bólintott. Csak annyit mondott neki, hogy családi nézeteltérésük volt.
– Persze, menj csak – mondta a lány, és igyekezett mosolyogni –, minden
rendben lesz.
– Biztos vagy benne, hogy nem tudok segíteni? – kérdezte Ben.
Amy megrázta a fejét.
– Holnap találkozunk.
– Akkor viszlát – mondta Ben.
Húsz perccel később megérkezett Scott. Belépett a konyhába, és lerázta az
esőcseppeket a kabátjáról.
– Szóval, mi történt tulajdonképpen? – kérdezte gyorsan. Miközben Jack
mesélt, Scott arcán egyre mélyült az aggodalom. – Csak úgy elrohant, anélkül,
hogy megmondta volna, hová megy?
Nagyapa bólintott.
– Próbáltam visszatartani, de nem hallgatott rám. – Némán megállt a
mosogató mellett, és megdörzsölte az arcát a kezével. – Én vagyok a hibás. Nem
kellett volna ezt tennem – mondta Scottnak sóhajtva –, de amikor Tim feltűnt,
nem tudtam visszafogni magam. Nem vagyok képes elfelejteni, hogy kis híján
tönkretette Mariont, és nem tudtam volna tétlenül nézni, hogy szomorúvá teszi
az unokáimat. – Elkínzottan pillantott Amyre. – Kérlek, próbálj megérteni,
drágám. Csak szerettelek volna megvédeni benneteket – megvédeni magunkat.
Amy is gyötrődött, amikor látta a bűntudatot az arcán.
– Tudom, nagyapa – mondta. Odalépett hozzá, és megölelte –, és
megértem. De én – én nem hiszem, hogy Lou is képes erre – nyelt egyet, és
szeme Ty pillantását kereste.
– Azt mondtad, hogy láttad apádat a temetőben? – kérdezte tőle Scott.
Amy bólintott.
– Talán Lou odament – mondta hirtelen. – Azt gondolhatta, hogy esetleg
visszamegy. – Kivette az autókulcsot a zsebéből. – Odamegyek, és megnézem.
– Én is megyek – ajánlotta fel Amy rögtön. Legalább akkor csinál valamit,
a tétlen várakozásba szinte beleőrül.
– Rendben – mondta Scott, és odafordult Jackhez. – Hívj fel, ha visszajönne
ide. Nálam a telefon. És mi is szólunk, ha megtaláljuk.
*
Scott terepjárója rázkódva haladt a bekötőúton. Eső kopogott a szélvédőn,
az ablaktörlők nyikorogva küzdöttek a lezúduló vízzel. Amy egészen összehúzta
magát az ülésen. Istenem, kérlek, kérlek, találjuk meg Lout, imádkozott
magában.
Scott arcára nézett. A férfi szája és álla körül megfeszült a bőr az
aggodalomtól. – Mit gondolt Jack? – dünnyögte mérgesen, miközben ráfordultak
az útra.
– Csak azt próbálta tenni, amit a legjobbnak hitt – mondta Amy
indulatosan, azonnal nagyapja védelmére kelve. – Nem akart bántani minket.
– De hiszen tudja, mit érez Lou az apátok iránt – jegyezte meg Scott.
Amy nem válaszolt. Értette, miért áll Scott Lou oldalára, de nagyapja
gondolkodásmódjával is tisztában volt. Elképzelte, milyen szörnyű lehetett neki
végignézni, hogyan szenved anya, miután az apjuk elhagyta őket.
Apa. Amy fülében visszhangzott a szó. Látta az apját – még beszélt is vele.
Beugrott neki a kép. Újra látta a mély árkokat az arcán, a távolba vesző, zavart
kifejezést a szemében. Lehunyta a szemét, hogy elűzze.
Sem ő, sem Scott nem szólalt meg újra, amíg el nem érték a temetőt. Nem
égett már egyetlen lámpa sem, és a sírkertbe nyíló kovácsoltvas kaput is
lelakatolták. A korábbi köd még sűrűbb lett, és vészjóslóan gomolygott az
elhagyatott parkoló körül. Hirtelen Amy észrevette, hogy egyetlen kocsi parkol
csak egy tölgy csupasz ágai alatt.
– Ez Lou Hondája! – hebegte.
Scott a gázra lépett, terepjárója átzúgott a parkolón, és csikorgó fékekkel
megállt Lou autója mögött. Amy meg sem várta, hogy a kocsi teljesen
megálljon, már ki is ugrott. Zakatoló szívvel rohant a másik autó első ajtajához.
Az ablakokat jeges hártya borította, de Amy ki tudta venni, hogy egy alak
kuporog a kormány mögött.
– Lou! – kiáltotta, és szinte önkívületben ütni kezdte az ablaküveget.
A következő pillanatban Amy látta, hogy a nővére feléje fordítja az arcát.
Amy megpróbálta kinyitni az ajtót, de zárva volt.
– Nyisd ki az ajtót, Lou!
Lou egy pillanatig nem mozdult, aztán ügyetlen ujjakkal felhúzta a zárat.
Amy feltépte az ajtót.
– Annyira aggódtunk!
Lou halottsápadt arccal meredt rá.
– Nem volt itt. Csak vártam és vártam, de nem jött vissza. – Az arca
hirtelen eltorzult, és görcsös zokogás tört ki belőle. – Ó, Amy, soha többé nem
fogom újra látni!
Amy a nővére nyaka köré fonta a karját.
– Dehogynem – hadarta. – Fel fogja venni velünk a kapcsolatot, és ha
mégsem, akkor megtaláljuk mi, Lou. Segíteni fogok.
– Te? – zokogta Lou.
– Igen! – Amy úgy érezte, kész bármit mondani, hogy megvigasztalja a
nővérét. Annyira megkönnyebbült, hogy Lou épségben van!
Szorosan összeölelkeztek.
 – Lou! Jól vagy? – Scott mély hangja szólalt meg Amy háta mögül.
– Scott – mondta Lou, és zavartan húzódott vissza Amytől, aztán felnézett
rá. – Mit csinálsz itt?
– Jack elmondta, mi történt – mondta Scott gyorsan. – Rendben vagy?
Lou bólintott.
Scott leguggolt, és gyengéden beszélni kezdett.
– Nagyon aggódtunk miattad. – Megfogta a lány kezét. – Hiszen te majd
megfagysz. – Körbefogta a lány ujjait. – Gyerünk, hazaviszünk. Holnap eljövünk
az autódért.
Lou túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy vitatkozzon. Szó nélkül kiszállt
az autóból, és hagyta, hogy Scott a vállára terítse a kabátját. A férfi átkarolta a
derekát, és besegítette a terepjáróba. A hátsó ülés tele volt gyógyszeres
dobozokkal, gumikesztyűkkel és térképekkel. Amy a másik oldalra tolta a
holmit, és bemászott az autóba. A megkönnyebbülés első hulláma, ami elöntötte,
amikor megtalálták Lout, mostanra elcsitult, és egyre inkább félni kezdett attól,
mi vár rájuk, ha hazaérnek.
*
Ahogy a terepjáró a ház elé ért, nagyapa és Ty már rohant is ki a hátsó
ajtón. Amy felhívta őket Scott mobilján, hogy elmondja, Lou épségben van.
– Lou! – kiáltotta nagyapa, és odasietett, amint Lou kiszállt a terepjáróból.
– Hál istennek nem esett bajod.
Lou figyelemre sem méltatta, és szó nélkül bement a házba. Amy egyetlen
pillantást vetett nagyapa megbántott arcára, és Lou után rohant.
– Lou! – mondta, amikor utolérte a nővérét a konyhában. – Nagyapa
tényleg nagyon aggódott érted.
Lou megperdült, és Amy igyekezett lélekben felkészülni a dühös
kirohanásra, de Lou visszafogta magát. Amikor megszólalt, a hangja halk volt.
– Még nem vagyok felkészülve, hogy beszéljek vele – mondta, és fájdalom
csillant a szemében.
Scott, nagyapa és Ty jelentek meg az ajtóban.
– Felmegyek a szobámba – mondta Lou hidegen.
– Lou – szólalt meg gyorsan nagyapa. – Ezt meg kell beszélnünk.
– Semmit nem kell megbeszélnünk – mondta Lou kurtán, és Scottra nézett.
– Köszönöm, hogy utánam jöttél – mondta neki fáradtan. – Én… majd holnap
felhívlak.
Scott mosolygott.
– Vigyázz magadra! – Úgy tűnt, még mondani akar valamit, de a többiek
jelenléte visszatartotta. – Pihend ki magad – fejezte be.
Lou bólintott, aztán megfordult, és kiment a szobából. Csend lett.
 – Azt hiszem, jobb lesz, ha én is megyek – szólalt meg végül Scott. Amyre
nézett. – Viszlát.
Amy érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, miközben elment. Úgy
érezte, minden elromlott.
Ty a vállára tette a kezét.
– Talán az lesz a legjobb, ha én is megyek – mondta Jacknek és neki. –
Ezek családi dolgok. – Gyorsan megölelte Amyt. – Holnap találkozunk.
Nagyapa megpróbált mosolyogni.
– Köszönöm, hogy itt voltál velünk, Ty.
– Ugyan, ez természetes – felelte Ty. – Örülök, hogy Lounak nem esett
baja. – Ismét Amyre nézett, és elment.
Nagyapa leült az asztalhoz. – Ó, Amy – nyögte, és a kezébe temette az
arcát. – Most mit tegyek?
Amy leült mellé, és hőn vágyott arra, hogy mondani tudjon valamit, amivel
megvigasztalhatja. – Minden rendben lesz – sikerült végül kinyögnie. – Lou
majd megnyugszik.
Nagyapa felnézett rá.
– És te? Te mit gondolsz? Akarsz találkozni az édesapáddal?
Amy agyába élesen visszatért a férfi képe, akit aznap délután az édesanyja
sírjánál látott. Nyelt egyet.
– Nem ismertem fel, nagyapa – suttogta. – Nem tudtam, hogy ki ő.
– Hogy ismerhetted volna fel? – felelte Jack. – Tizenkét éve nem láttad.
Totyogó voltál még, amikor elment.
Amy lenézett. Nagyapának talán igaza volt, de ettől nem érezte jobban
magát. Lehetetlen, hogy nem ismerte meg, még a leghalványabb gyanú sem
derengett fel benne.
Jack megfogta a kezét.
– Amy, nem hibáztathatod magad, hogy nem ismerted meg. Egyedül az ő
hibája, hogy nem volt a közelben, amikor felnőttél.
Amy nagyapja arcára emelte aggódó pillantását.
– De…
– Semmi de – mondta nagyapa határozottan. Átfogta a karjával, és szorosan
megölelte. – Az apád döntött úgy, hogy elmegy, és nem tartja veletek a
kapcsolatot. Az ő döntése volt.
Amy érezte, hogy nagyapja durva gyapjúpulóvere dörzsöli az arcát.
– Írt anyának – mondta.
– Igen – mondta nagyapa halkan. – Írt.
Amy felnézett rá.
– Anya elmondta ezt neked valaha, nagyapa? – Amíg Lou és ő meg nem
találták a levelet, nem is sejtette, hogy az apja írt. Vajon anya mit gondolt az
egészről?
– Megmutatta a levelet – mondta nagyapa, és úgy tűnt, a ráncok még
inkább elmélyülnek az arcán, ahogy felidézi az emléket. – Én nagyon dühös
voltam apádra. – Bizonyára látta Amy rémült tekintetét, mert megrázta a fejét. –
Annyi év telt el. Anyád felépített egy új életet magának, úgy tűnt, végre újra
megtalálja a boldogságot. Aztán megérkezett az a levél, és majdnem újra
lerombolt mindent. Elég volt meglátnia a kézírását, és anyád azon kezdett
gondolkodni, hogy felad mindent, amit itt létrehozott. Komolyan fontolgatta,
hogy itt hagyja a farmot és visszamegy hozzá. Szerette, Amy. Annak ellenére,
amit tett vele, végtelenül szerette.
– És miért nem ment? – kérdezte Amy csodálkozva.
– Szerintem rájött, hogy ami közös volt egykor bennük,
visszafordíthatatlanul elromlott. Tudta, ha újrakezdenék is, az már nem lesz
ugyanolyan – felelte nagyapa. – Miután megmutatta nekem a levelet, többet nem
beszéltünk az egészről. Mindketten tudtuk, ez olyan döntés, amelyet neki
egyedül kell meghoznia. – Puszit nyomott Amy feje búbjára. – Jó döntést hozott,
Amy. Magának és a családjának.
Amy némán hozzádöntötte a fejét nagyapjához, és az édesanyjára gondolt.
Fájdalmasan nehéz döntés lehetett, különösen, ha még mindig szerette. És
szegény nagyapa! Milyen szörnyű lehetett végignéznie, min megy keresztül a
lánya. Amy nem tudta hibáztatni, amiért gyűlöli az apjukat, és elküldte.
Abban viszont Amy nem volt biztos, hogy Lou valaha is megérti mindezt.
Hetedik fejezet
Másnap reggel, amikor Amy felkelt, és lement, hogy a lovak etetése előtt
benézzen a konyhába, nagyapa már reggelihez terített. A tekintete fáradt volt.
– Hogy aludtál? – kérdezte.
Amynek nyugtalan éjszakája volt, álmában állandóan látta az apját, ahogy
édesanyja sírjánál áll.
– Rosszul – ismerte el, és odament a hűtőhöz.
– Akkor már ketten vagyunk – mondta nagyapa.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Lou. A konyhában hirtelen
mintha megfagyott volna a levegő.
– Szia Lou – mondta Amy, és igyekezett úgy viselkedni, mintha mi sem
történt volna. – Kérsz narancslevet?
Lou megrázta a fejét.
– Nem, köszönöm. – Leült az asztalhoz. Már felöltözött, de fáradtnak tűnt,
és sápadt volt.
Nagyapa letette a kezében levő tányérokat.
– Tudtál aludni? – kérdezte tőle.
– Egy keveset – vonta meg a vállát Lou.
Egy pillanatra úgy tűnt, nagyapa elfordul, de aztán máshogy döntött, és
leült.
– Nézd, Lou – mondta. – Tudom, hogy nincs mentség arra, amit csináltam,
de mégsem hagyhatjuk, hogy közénk álljon a dolog.
Amy észrevette, hogy nővére szemében remény csillan.
– Úgy határoztam – folytatta nagyapa –, hogy bár nem szeretném, ha az
apátok itt lenne Heartlandben, nem tehetem – nem fogom – megakadályozni, ha
meg akarod találni őt.
Lou hitetlenkedve nézett rá.
– Tényleg azt hitted, hogy képes leszel megállítani? – kérdezte, és a hangja
megemelkedett.
– Lou – kezdte Amy, de a nővére nem is nézett rá. Felállt, és nagyapjára
meredt.
– Nem fogom hagyni, hogy újra közénk állj – mondta dühösen. – Ő az
apám, és én szeretem.
– Ezzel tisztában vagyok, Lou – felelte Jack Bartlett. – Csak azt mondom,
hogy nem szeretném itt látni Heartlandben.
Lou megrázta a fejét, és az ajtóhoz ment.
 – Elmegyek Scotthoz.
– Nem tudsz, Lou – mondta Amy, és a nővére után sietett. – Nincs itt az
autód.
Lou csak egy pillanatra torpant meg.
– Akkor gyalogolok – mondta.
Nagyapa csatlakozott Amyhez.
– Ne csinálj őrültséget, Lou, Scott mérföldekre lakik innen.
Egy másodperc törtrészéig Amy azt hitte, Lou visszavág, de nem így
történt. A nővére mély lélegzetet vett.
– Jót fog tenni a séta – mondta, és a hangja közönyös volt. – Nem árt, ha
kicsit most távol leszek. Szükségem van egy kis magányra.,
Nagyapa sóhajtott.
– Figyelj Lou, ha tényleg el akarsz menni, odaviszlek. Nem gyalogolhatsz
annyit.
Lou habozott, de ebben a pillanatban Ty és Ben autója is megjelent a
bekötőúton. A lány arcán megkönnyebbült arckifejezés jelent meg.
– Minden rendben – mondta –, majd Ty elvisz.
Lou odasietett Ty furgonjához, kinyitotta a jobb első ajtót, aztán a furgon
megfordult, és már indult is lefelé az úton.
Nagyapa bement a házba, miközben Ben becsapta az autója ajtaját, és
odasétált.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– Semmi – felelte Amy boldogtalanul. Látta a megbántottságot Ben arcán,
de a fiú gyorsan megfordult, és elindult a takarmányos felé. Amy dühösen
belerúgott egy közeli kőbe. Ebben a pillanatban semmi kedve nem volt
foglalkozni Ben hangulatváltozásaival. Mogorván követte.
Ben nagy zajjal pakolta a vödröket a kőpadlón. Amy elkezdte merni a
takarmányt, de egyikük sem szólt egy szót sem. Végül Amy nem bírta tovább a
hallgatást.
– Elviszem ezeket a hátsó istállóba – mondta hirtelen, és felkapott néhány
takarmányos vödröt. – Te pedig befejezheted itt.
Ben nem válaszolt. Amy megkönnyebbült, hogy menekülhet, és kivitte a
vödröket az udvarra. A lovak az istállóban kíváncsian néztek át a bokszok
ajtaján. Amikor meglátták Amyt, izgatottan nyihogtak.
– Rendben, rendben, itt vagyok – kiáltotta Amy, és elkezdte kiönteni a
takarmányt az etetőcsészékbe. Utolsónak ért oda Melody bokszához. A sárga
kanca gyengéden felnyerített, amikor Amy odalépett az ajtóhoz.
– Szia kislány – mondta Amy, és bement a bokszba.
Melody megböködte a vállát, miközben a lány kiöntötte elé a takarmányt.
Amy nagyot sóhajtott, és figyelte a kancát, ahogy mohón beledugja az orrát a
takarmányba, és enni kezd.
Melody nyaka köré fonta a karját, és a kanca meleg, megnyugtató
jelenlétéből merített vigasztalást. Annyira összezavarodott minden! Nagyapa és
Lou még soha nem veszekedtek így. Szomorúan temette az arcát a kanca durva
sörényébe. Csak állt így egy pillanatig, aztán meleg leheletet érzett a tarkóján és
megfordult. Mintha megérezte volna boldogtalanságát, Melody megfordította a
fejét, és ránézett. Felemelte az orrát, és gyengéden belefúrta Amy hajába. Amy
nyelt egyet. Ez olyasmi volt, amit édesanyja néhai lova, Pegazus szokott
csinálni. Könnyek szöktek a szemébe.
– Ó, Melody – suttogta kétségbeesetten. – Nem tudom, merre induljak, mit
tegyek?
*
Ty akkor ért vissza, amikor Amy és Ben éppen befejezték a lovak etetését
és itatását.
– Szóval, mi folyik itt? – kérdezte kíváncsian Amytől. – Lou alig szólt
valamit egész úton, amíg Scotthoz mentünk.
– Veszekedett nagyapával ma reggel – felelte Amy, és igyekezett
összeszedettnek tűnni –, de az már csak folytatása volt a tegnap estének.
– Édesapátok miatt? – kérdezte Ty. Amy bólintott. – És te hogy érzed
magad? – kérdezte a fiú, és aggódva nézett rá.
Mielőtt Amy válaszolhatott volna, csengett a telefon.
– Felveszem – mondta a lány, tudva, hogy nagyapa esetleg épp öltözködik.
Lerohant az udvaron, be a konyhába.
– Tessék, Heartland – mondta. – Amy Fleming vagyok.
– Hello, itt Judy Stillman. Érdeklődöm, hogy beszélhetnék-e Bennel?
– Egy pillanat, szólok neki – mondta Amy. Meglátott egy talicskát Piros
bokszánál és odament. – Édesanyád telefonál – kiáltotta.
– Nem akarok beszélni vele – felelte Ben tömören. – Mondd meg neki,
hogy elfoglalt vagyok.
– Menj, és mondd meg te! – vágott vissza Amy dühösen, mert úgy érezte,
ehhez már végképp nincs energiája.
Ben rámeredt.
– Azt mondtam, hogy nem akarok beszélni vele!
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Amy elvesztette a fejét, és kitört.
– Ugyan már, Ben! – kiáltotta elkeseredve. – Ne legyél már ennyire
makacs! Menj és beszélj vele!
– Nem! – mondta Ben dühösen.
– Oké, én nem megyek! – kiáltotta Amy. – Ne keverj bele engem is!
 Ty sietett oda.
– Mi történt? – kérdezte.
– Nem akar beszélni a mamájával – mondta Amy, és támogatást keresve
fordult oda Ty-hoz. – Még vonalban van.
– Ben, nem várhatod el Amytől, hogy ő rendezze ezt az édesanyáddal –
mondta Ty röviden. – Ezt neked kell elintézned.
Egy pillanatig úgy tűnt, Ben vitatkozni kezd, de aztán megfordult, és
elviharzott a ház felé. Amy utánanézett, de Ty csak megrázta a fejét, és visszatért
a munkájához.
Amy az istállóblokk végénél várta, hogy Ben befejezze a beszélgetést. Úgy
érezte, bocsánatot kell kérnie, amiért így túlreagálta a dolgot. De amikor Ben
visszaért, nem szólt semmit, csak felkapta a vasvillát, és elindult Piros boksza
felé, láthatóan tudomást sem véve Amyről.
– Ben! – kiáltotta Amy, és utánament.
A fiú dühösen megperdült.
– Figyelj, beszéltem vele, ugye? Akkor hagyj békén. Vissza kell mennem a
bokszokhoz.
Amyt teljesen kimerítették a lelkében kavargó érzelmek.
– Ben, állj meg egy szóra! Beszélnem kell veled. Az, hogy kitrágyázd a
bokszokat, ebben a pillanatban nem olyan fontos.
Ben megmerevedett.
– Ó, bocs, elfelejtettem – vágta oda –, hogy amit én csinálok itt, az
egyáltalán nem fontos, ugye?
– Most mégis miről beszélsz? – kérdezte Amy. Fogalma sem volt, mit ért
ezen a fiú.
– Semmi nem számít, amit csinálok! – kiáltotta Ben. – Te és Ty kezelitek a
lovakat, én csak az istállófiú vagyok. Senkit nem érdekel, milyen keményen
dolgozom – én csak kívülálló vagyok. Alapvetően itt vagytok ti – és én meg csak
úgy vagyok – tárta szét a karját elkeseredetten.
Amy teljesen megrökönyödött, és alig jutott szóhoz. – De hiszen ez
komplett őrültség – mondta döbbenten.
– Mi soha, egy pillanatig sem gondoltuk ezt.
– Nem? – kérdezte Ben hitetlenkedve. – Akkor miért nem mondasz el
semmit arról, hogy mi folyik itt? – Sarkon fordult, és visszament Piros
bokszához.
Amy teljesen lebénult. Fogalma sem volt arról, hogy Ben ennyire
kirekesztettnek érzi magát. Egy pillanatig csak állt, mintha a lába földbe
gyökerezett volna, aztán utánament.
A fiú dühösen hányta fel a talicskára a nedves szalmát.
 – Ben – szólalt meg Amy, de a fiú nem nézett fel, vagy nem is vette észre,
hogy ott van. – Figyelj, sajnálom – magyarázkodott. – Nem szándékosan
viselkedtem így. Csak nem voltam felkészülve arra, hogy beszéljek a
történtekről. Kicsit bonyolult.
Úgy tűnt, Ben habozik, de még mindig nem nézett fel.
Amy nyelt egyet.
– Az apámról van szó – mondta Amy a fiú hátának beszélve. – Biztosan
tudsz arról, hogyan hagyott el minket tizenkét évvel ezelőtt, ugye? Nos, Lou
nemrég kapcsolatba lépett vele, és ő megpróbált idejönni valamelyik nap. Ő volt
az az ember, akiről nagyapa azt mondta, hogy munkát keres.
Ben gyorsan megfordult.
– Az a férfi?
Amy bólintott, és gyorsan elmesélte a történteket.
– És most Lou nagyon dühös, nagyapa pedig eltökélte, hogy nem engedi,
hogy apánk ide jöjjön – fejezte be. A fiú döbbent arcába nézett. – Én… Én
mondtam neked, hogy elég bonyolult.
Ben bólintott.
– Igen, szerintem is. – A sértettség teljesen eltűnt a szeméből, és
bátortalanul nézett vissza a lányra. – Köszönöm, hogy elmondtad.
– Előbb el kellett volna mondanom – mondta Amy. – Te is ide tartozol,
Heartlandbe.
Ben elnézett mellette.
– Igen, persze – dünnyögte, amiben nem hallatszott túl sok meggyőződés.
– Igen, te is része vagy – erősítette meg a lány.
Ben megvonta a vállát, és visszafordult az alomhoz. Miután néhány
pillanatig még figyelte, Amy megrázta a fejét, és elment.
Ty-t a hátsó istállóban találta.
– No, még egy darabban? – kérdezte vigyorogva.
Amy nem volt vicces hangulatban, nem értékelte a fiú humorát. Gyorsan
beszámolt neki arról, mit mondott Ben. – Úgy érzi, ő itt nem fontos – mondta.
– Ez hülyeség – mondta Ty.
– Mindenesetre ő így gondolja – felelte Amy. – Elmeséltem neki, mi volt
Louval és nagyapával, de nem érdekelte különösebben.
Ty elkomorult.
– Beszélnünk kellene vele.
– Megpróbáltam – mondta Amy –, de nem is nagyon figyelt rám.
– Később újra megpróbálhatjuk – mondta Ty. – Mondhatnád azt, hogy
szükséged lenne valakire, aki lovagol Gypsyvel és kiviszi terepre. Talán
könnyebben megnyílik, ha távolabb kerül innen.
 Amy bólintott.
– Rendben, de mi lesz veled? Te is jössz?
Ty megrázta a fejét.
– Jobb, ha én nem megyek. Szerintem könnyebb lesz neki, ha csak ti ketten
lesztek ott.
*
Két órával később Amy és Ben Moochie-val és Gypsyvel egyre távolodott
Heartlandtől. A szél megélénkült, és a lovak lelkesen futottak. Amy
megveregette Moochie nyakát.
– Menjünk a mezőn át vezető úton – mondta. – Ott védettebb, mint a
hegyen.
Ben bólintott, és ráfordultak arra az ösvényre, amely lefelé vezetett a
völgybe. Némán lovagoltak a füves úton. Amy azon gondolkozott, hogyan
kezdhetné a beszélgetést, de akárhányszor csak ránézett Benre, úgy érezte, a
fiúból árad a visszautasítás, és a torkára forrt a szó. Mit mondhatna? Bárhogy is
kezdené, biztosan nagyon szerencsétlen vita sülne ki belőle.
Moochie meghúzta a szárat, és Amy úgy döntött, nem hallgat tovább.
– Ügessünk egy kicsit? – kérdezte.
– Tőlem – válaszolta Ben tömören.
Amy csettintett, és Moochie mohón ügetésbe ugrott. Az ösvény két oldalán
a fák hajladoztak a szélben, és Moochie sörénye Amy kezét simogatta. A lány
átnézett Gypsyre. A fekete kanca felvetette a fejét, olyannak tűnt, mint aki
gyorsabb tempót szeretne, de Ben könnyedén visszafogta.
– Gypsy veled jól megy – kiáltotta oda Amy.
Befordultak egy kanyarban, s az ösvényen hirtelen Moochie és Gypsy is
hátrahőkölt. Az út mellett egy halom hordót pillantottak meg nejlonnal letakarva.
A nejlon összevissza csapkodott a szélben, és ijesztő hangot adott ki.
Amy gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, és az irányítása alatt tartotta
Moochie-t, aztán átnézett Benre. Ő Gypsyt csitította, aki remegve hátrált a
hordóktól.
– Minden rendben, kislány – hallotta Amy a fiú hangját. – Nem fognak
bántani.
– Elmegyek mellette először én – kiáltotta Amy, remélve, ha Gypsy látja,
amint Moochie elmegy a hordók mellett, követni fogja. Moochie oldalához
szorította a lábát. – Gyerünk – nógatta, de amint a nagy pej ló előrelépett, a
nejlon újra nagy zajjal csapkodni kezdett, és Moochie ismét visszariadt.
– Megpróbálom én – mondta Ben. Rövidebbre fogta a szárat, és nógatni
kezdte Gypsyt. A fekete kanca horkantott, szemét rémületében hatalmasra
nyitotta, de Ben nem tágított, és Gypsy lábát magasra emelve közeledett a
hordókhoz, miközben minden izom megfeszült a testében.
Ebben a pillanatban egy nagy széllökés megemelte a nejlont, s elszabadult a
hordókról, vadul sodródva felfelé a levegőben. Gypsy rémült nyerítéssel oldalra
lendült, de a szél feléje vitte a ponyvát, ami a következő pillanatban a hátsó lábai
közé került. A ló rémült horkantással hevesen bakolni kezdett.
– Ben – hebegte Amy riadtan.
Gypsy ugrálása kiszabadította a nejlont a lába közül, és az most a mezőn
röpült pörögve. De Gypsy nem is törődött vele, fejét a térde közé szorította, és
nem hagyta abba a bakolást.
Amy gyomra felfordult a rémülettől. Kizárt dolog, hogy Ben nyeregben tud
maradni. Dermedten várta, szinte már látta maga előtt, ahogy a fiú a talajra
bucskázik. De nem így történt. Ben teste együtt mozgott a lóéval, erős lábaival
megtartotta magát a nyeregben. Három újabb bakugrást követően sikerült
visszahúznia Gypsy fejét. Amy látta, hogy az ajkai folyamatosan mozognak,
ahogy igyekszik megnyugtatni a rémült kancát. Végül a ló remegve megállt.
– Jól vagy, Ben? – kiáltotta Amy, és ügetésre ösztökélte Moochie-t.
Ben Gypsy nyakára hajolt, úgy simogatta és nyugtatgatta a lovat, aztán
körbenézett.
– Hát, ez izgi volt – mondta vigyorogva.
Amy csodálkozva nézett rá. Azok után, amit épp átélt, hogy képes így
mosolyogni?
– Hogy bírtál rajta maradni? – dadogta.
– Szerintem annak a speciális ragasztónak köszönhetem, amelyet használok
– szellemeskedett Ben.
– Ha leestél volna, ott lettünk volna, ahol a part szakad – kezdte Amy, mert
abban a pillanatban rádöbbent, hogy milyen szerencséjük van, amiért Ben
nyeregben tudott maradni és nem ment tönkre hosszú munkájuk Gypsyvel. –
Döbbenetes volt!
Ben hirtelen zavartan bámult rá.
– Nem olyan nagy ügy – mondta sután.
– Dehogynem! – kiáltotta Amy.
Úgy tűnt, Bent nem tudta meggyőzni.
– Bárki képes lett volna nyeregben maradni. – felelte a fiú.
– Ez nem igaz! – tiltakozott Amy. – Ben, szuper lovas vagy!
Látta a kétkedést Ben arcán, és hirtelen minden, amit eddig mondani akart
neki, kikívánkozott belőle. – Nem veszed észre, mennyi munkát spóroltál meg
nekünk, hogy fenn maradtál? Fogalmam sincs, miért érzed úgy, hogy nem
tartozol Heartlandbe. Hiszen te is ugyanúgy része vagy. És ha egy vad kanca
kellett ahhoz, hogy meggyőzzelek, aki majdnem ledobott, akkor szerintem ez jó
dolog.
Ben habozott egy pillanatig, aztán igyekezett mindent megemészteni, amit
Amy mondott.
– Tényleg így gondolod?
– Igen! – kiáltotta Amy. – Nagy szükségünk van rád. És szeretnénk, ha a
csapat tagjának éreznéd magad.
Ben arcán pír suhant át.
– Köszönöm – mondta. – Ez tényleg nagyon sokat jelent nekem, Amy.
– Ez az igazság – felelte a lány egyszerűen, és rávigyorgott. – Közülünk
való vagy – akár tetszik, akár nem.
Nagy megkönnyebbülésére Ben visszamosolygott rá.
– Jól hangzik – mondta.
Egymásra mosolyogtak, aztán Ben felvette a szárat, és lépésre fogta
Gypsyt.
– Úgy tűnik, igazad volt vele kapcsolatban – mondta gyorsan témát váltva.
– Még nincs kész arra, hogy hazakerüljön.
– Egyáltalán nincs – helyeselt Amy, miközben az úton lovagolt a fiú
mellett. – És várod már a versenyt? – kérdezte, remélve, hogy ha erről kezdenek
beszélgetni, akkor a köztük levő feszültség is eltűnik.
Ben bólintott.
– Igen. Ugye Soraya és te még mindig jönni akartok?
– Persze – felelte Amy.
Néhány percig némán lovagoltak, aztán Ben megszólalt.
– Emlékszel még ugye, hogy az anyám ma reggel telefonált? – kérdezte.
Amy bólintott. Hogy is felejthetné el! – Nos, azt mondta, el tud jönni a versenyre
– mondta Ben. – Elhalasztott valami megbeszélést.
– Ez szuper! – kiáltotta Amy, aztán meglátta a komor arckifejezést a fiú
arcán. – Ugye, te is így gondolod? – kérdezte bizonytalanul.
Ben lenézett Gypsy nyakára.
– Azt hiszem, elértem ahhoz a ponthoz, amikortól nem érdekel, mit csinál –
mondta. – Ő sem törődik velem.
Amy rámeredt.
– De ő az édesanyád.
– És? – kérdezte Ben. Keserűen megrázta a fejét. – Soha nem jelentettem
semmit a számára.
– Ezt nem hiszem el – mondta Amy és arra gondolt, milyen fájdalom
csengett Mrs. Stillman hangjában azon a napon, amikor Ben visszautasította,
hogy beszéljen vele.
– Akkor miért küldött el, hogy a nagynénémmel éljek? – fakadt ki Ben. –
Azt akarta, hogy ne legyek útban.
– Azt hittem, azért rendezte így, mert zűrjeid voltak – mondta Amy, és
eszébe jutott mindaz, amit Ben múltjáról hallott. – Tudod, iskolakerülés és
hasonlók. – A lány Ben arcába nézett. – Ha nem törődött volna veled, nem
csinált volna semmit, Ben. Neki sem lehetett könnyű.
– Nos, nekem sem volt az egyáltalán – tört ki hirtelen Ben, és megrázta a
fejét. – Úgy tűnik, nem értettél meg. Nem tudhatod, milyen nehéz ez. A te
édesanyád soha nem hagyott el! – ahogy kimondta ezeket a szavakat, abban a
pillanatban látszott, hogy megbánta. Elsápadt, de Amy észre sem vette.
Túlságosan dühös volt.
– Ő nem! De az apám igen! – vágott vissza mérhetetlen keserűséggel. – És
a tiéddel ellentétben az én anyukám halott. – Forró könnyek szöktek a szemébe.
– Nem tudod, milyen szerencsés vagy, Ben! – sikoltotta. – Nem tudom elhinni,
hogy nem akarsz adni neki még egy esélyt.
Amy kétségbeesetten próbálta leplezni könnyeit, és Moochie oldalába vágta
a sarkát. A ló meglepett horkantással ugrott vágtába. Amy hallotta, amint Ben
utánakiált, hogy megállítsa, de nem törődött vele. Messze akart kerülni tőle –
messze mindentől.
Moochie oldalához szorította a lábát, de akármilyen gyorsan száguldottak
is, nem tudta elűzni a szeme elől a szülei arcát. Moochie galoppba váltott, patái
dobogtak a nedves füvön. Szél csapkodta Amy arcát, és felszárította a könnyeit.
Tovább sarkallta a lovat, menekült Bentől, menekült mindenkitől. Könnyei
fátylán át látta, hogy az ösvény élesen kanyarodik. Tudta, hogy ilyen sebességgel
nem fogják tudni bevenni, de egy vad pillanatig nem érdekelte ez sem. Ben, Lou,
nagyapa, apa – az egyetlen módja annak, hogy elfelejtse őket az volt, ha még
gyorsabban vágtat.
Hirtelen paták dobogását hallotta meg maga mögött. Átpillantott a válla
fölött. Gypsy közeledett, Ben egyre csak hajtotta előre, és szorosan a fekete
kanca nyakára hajolt.
– Amy, állj meg! – kiáltotta. – Nem tudod bevenni a kanyart!
Amy nem figyelt rá. Ismét jelzett Moochie-nak, a kanyar szinte már
lehetetlenül közel volt, de ekkor Gypsy három erőteljes lépéssel utolérte, és Ben
a ló nyakán áthajolva megragadta Moochie kantárszárát.
Moochie érezte, hogy a szár húzza a száját, mire felvetette a fejét, de hátsó
lábai megcsúsztak alatta. Amy visszahanyatlott a nyeregbe, és csak az mentette
meg a leeséstől, hogy megragadta Moochie sörényét.
– Mit csinálsz? – sikoltott Benre.
– Én? – kiáltotta vissza a fiú. – Te mit művelsz?
 Amy már épp meg akarta védeni magát, amikor hirtelen meglátta a kanyart,
amelytől már csak egy lépés választotta el őket, és rájött, milyen közel voltak
ahhoz, hogy Moochie megsérüljön. Ha ilyen sebességgel száguldanak le az
ösvényről, az végzetes lehetett volna. Amy az elmúlt napok feszültségétől
teljesen kimerült, pattanásig feszült idegei nem bírták tovább, és kitört belőle a
zokogás. Lecsúszott Moochie hátáról, összeesett a földön, és arcát a kezébe
temette.
Ben egy másodpercen belül már lent is volt a nyeregből, és letérdelt mellé.
– Ne sírj – mondta, és átkarolta a vállát.
– Amy, sajnálom. Nem voltam eszemnél. Olyan sok minden volt a
fejemben, sajnálom, hogy megbántottalak.
– Nem a te hibád – mondta Amy. – Minden… minden elromlott.
– Rendeződik majd – mondta Ben –, meglátod.
– Hogyan? – kiáltotta Amy. – Nagyapa és Lou soha nem fognak
egyetértésre jutni apa miatt. Mi lesz, ha visszajön? Mi lesz, ha Lou úgy dönt,
elhagyja Heartlandet, hogy vele éljen?
– Nem fog megtörténni – mondta Ben, de Amy tudta, hogy ezek csak üres
szavak. Ki láthatná előre a jövőt? És ki tudná megmondani, mi történne, ha apa
visszajönne? Patakokban hullottak a könnyei.
Ben tehetetlen volt, nem tudta, hogyan vigasztalja, ezért kezét a vállán
tartva gyengéden simogatta mindaddig, amíg a lány zokogása végre csitulni
kezdett. Amy mély lélegzetet vett, felemelte a fejét, és ránézett.
– Sajnálom – mondta, és szörnyen zavarban volt. Kabátja ujjával
megtörölte az arcát.
– Ne mondd ezt – mondta Ben. – Az én hibám. Túlságosan lefoglalnak a
problémáim. Megfeledkeztem arról, hogy neked milyen gondjaid vannak.
– Semmi baj – mondta Amy. Ránézett, és nyelt egyet. Volt valami, amit el
kellett mondania. – Csak néha nagyon nehéz. Nem tehetek róla, de amikor az
édesanyád szóba kerül, mindig az jut eszembe, nekem mennyire hiányzik az
enyém.
Látta, hogy Ben megrándul, és tekintete a távolba vész. Hosszan hallgattak.
Végül Amy megfogta a szárat, és a lábát a kengyelbe tette.
– Gyerünk – mondta, és nem nézett a fiúra. – Mennünk kellene.
Nyeregbe szállt. Amikor körbenézett, látta, hogy Ben egyre csak áll Gypsy
mellett.
– Ben? – kérdezte. – Készen vagy?
A fiú nem válaszolt azonnal.
– Igen – mondta aztán halkan. – Azt hiszem, kész vagyok.
Nem szólt többet, hanem felült a nyeregbe, és csettintett a nyelvével. A két
ló elindult. Némán lovagoltak. Úgy tűnt, Ben gondolkodik valamin, de Amy alig
figyelt rá. Saját gondolatai Lou és nagyapa körül forogtak, s azon tűnődött, mi
fogadja otthon. Miközben az istállók felé közeledtek, a két ló megélénkült, és
örült, hogy egyre közelebb van a bokszokhoz. Amikor elváltak egymástól, Ben
megfordult a nyeregben. Eltökélt kifejezés jelent meg az arcán.
– Felhívom anyát – mondta.
Amy kizökkent saját gondolataiból, és rámeredt.
– Igen?
– Igen. – Ben mély lélegzetet vett. – Arra gondoltam, mindegy, mi történt,
akkor is ő az anyám. És ha el akar jönni a versenyre, akkor nekem is tényleg jó
lenne, ha ott lenne.
Nyolcadik fejezet
Amy éppen a szerszámot vette le Moochie-ról, amikor Ty megérkezett.
– Hogy ment? – kérdezte a lánytól halkan.
Azok után, ami történt, Amy szinte megfeledkezett arról, hogy a lovaglás
célja tulajdonképpen az volt, hogy meggyőzze Bent, milyen fontos
Heartlandben.
– Jól ment – mondta. – Szerintem sikerült valamennyire rendbe hoznunk a
dolgot.
– Akkor jó – mondta Ty megkönnyebbülten.
– Később majd elmesélem – mondta Amy, és kiment a bokszból.
Miközben Amy a szerszámos felé ment, Ben hangja szűrődött ki Piros
bokszából. Amikor elhaladt előtte, benézett, és látta, hogy a fiú a mobilján
beszél. Minden rendben, gondolta magában, és remélte, hogy a fiú édesanyjával
folytatott beszélgetése jól zárul.
– Nos? – érdeklődött, és megállt a boksz ajtajában, amikor hallotta, hogy a
fiú elköszön. – Sikerült megegyeznetek?
Ben megvonta a vállát.
– Hát, mondtam neki, hogy örülnék, ha eljönne a versenyre.
– És eljön? – kérdezte Amy kíváncsian, miközben megigazította Moochie
nyergét a karján.
Ben bólintott.
– Ott találkozunk. – Végigsimította a haját. – Biztos jól szórakozunk majd –
mondta gunyorosan.
– Jó lesz – mondta optimistán Amy.
Ben arckifejezése azonban nem éppen arra vallott, hogy sikerült
meggyőznie. Valószínűleg nem volt teljes a kibékülés, gondolta a lány, miközben
távolodott Piros bokszától. De legalább Ben újra szóba áll az anyjával – ez
mindenképpen előrelépés.
*
A nap hátralévő részében Bent mintha kicserélték volna. Nevetett és
viccelődött, és még a házba is bement, hogy együtt ebédeljen Amyvel ésTy-jal.
– Nos, akármit is mondtál neki, hatott – mondta Ty Amynek aznap délután,
amikor mindketten a vizesvödröket töltötték meg a csapnál. – Még soha nem
volt ennyire felszabadult.
Amy elmesélte Ty-nak, hogyan ijedt meg Gypsy, amikor a ponyva
elszabadult, és Bennel folytatott beszélgetéséről is beszámolt, de arról mélyen
hallgatott, hogy ő maga mennyire kiborult. Szégyellte az érzelemkitörést, és
igyekezett megfeledkezni róla.
– Az egészben az a legjobb, hogy felvette a kapcsolatot az édesanyjával –
mondta Amy. – Jövő héten találkozni fog velünk a versenyen.
– Ezek szerint még mindig azt tervezitek, hogy elmentek megnézni? –
kérdezte Ty.
– Igen – felelt Amy. – Miért nem jössz el velünk?
– Szeretnék – válaszolta Ty –, de néhány barátommal találkozom, épp a
szabadnapomon lesz.
Amy meglepetten nézett rá. Ty alig járt el szórakozni, kivéve, ha valami
lovakkal összefüggő dologról volt szó.
– Kikkel találkozol? – kérdezte.
– Pete-tel és Greggel. Még a gimiből ismerem őket – mondta Ty. – Már egy
ideje tervezzük – afféle búcsúparti, mielőtt elkezdik a főiskolát. Bár szerettem
volna elmenni a versenyre. Remélem, Bennek jól fog menni. Olyan keményen
dolgozik Pirossal, igazán megérdemelné. Hihetetlen, mennyit fejlődtek.
Ebben a pillanatban kinyílt a ház ajtaja, nagyapa nézett ki.
– Amy! – kiáltotta. – Telefon! Mr. Phillips az!
Amy bevágtatott a konyhába, és elvette a telefont a nagyapjától. – Jó napot!
– mondta. – Amy vagyok.
Hallotta a habozást Mr. Phillips hangjában.
– Én… én csak azért telefonáltam, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát
Melody – mondta. – Remélem, nem bánod.
– Egyáltalán nem – mondta Amy. Melody balesete óta nem beszéltek. Fel
akarta hívni, de az elmúlt néhány nap eseményei teljesen betöltötték a
gondolatait és minden más háttérbe szorult. Most örült, hogy jó hírekkel
szolgálhat. – Tényleg egészen jól van – mondta. – A seb szépen gyógyul és
semmi jele, hogy idejekorán megindulna az ellés. – Eszébe jutott a legjobb hír. –
És éreztük, hogy a csikó rúg, ami azt jelenti, hogy életben van.
– Ó, ez csodálatos – hebegte Ray Phillips. Amy hallotta, hogy mély,
remegő lélegzetet vesz. – Annyira aggódtam – vallotta be a férfi.
– Ne aggódjon, tényleg jól van – mondta Amy.
– A feleségem is bizonyára nagyon örült volna – mondta Mr. Phillips
halkan.
Szomorúság csendült a hangjában.
– Eljön és megnézi a csikót, ha megszületett? – kérdezte a lány.
– Szeretnék – felelte Ray Phillips, aztán elhallgatott. Amikor újra
megszólalt, akadozva beszélt. – Talán, ha a saját szememmel láthatnám, hogy
Melody és a csikója rendben vannak, akkor érezném, hogy végül is helyesen
cselekedtem.
– Felhívom, amint a csikó világra jött – ígérte Amy. – És Mr. Phillips –
tette hozzá gyorsan –, biztos vagyok benne, hogy minden teljesen rendben lesz.
Amikor letette a kagylót, gondolkozni kezdett. Mr. Phillips nyilvánvalóan
még mindig magát hibáztatta Melody balesetéért. A lány remélte, hogy a kanca
csikója egészséges lesz, és így Mr. Phillips is meggyőzheti magát, hogy helyesen
döntött. Tiszta szívéből remélte, hogy Melody és a csikója mindent átvészelnek.
*
Lou aznap csak este ért vissza Scott-tól, de alig szólt nagyapához. Ahogy
teltek a napok, egyre mélyebb lett köztük a hallgatás. Nem voltak viták, de a
levegőben ott lógott a feszültség. Lou eltökélte, hogy megtalálja az apjukat.
Felhívta az összes szállodát és panziót a környéken, hátha ott szállt meg valahol,
de a telefonáláson kívül alig tartózkodott a házban, inkább az istállók körül volt
Ty-jal és Bennel, és eljárt Scott-tal.
Életében először Amy eljutott odáig, hogy szinte már várta, hogy
elindulhasson az iskolába, és elmenekülhessen a nyomasztó hangulat elől.
Szeretett volna valahogy közbelépni és segíteni, hogy ne mélyüljön tovább a
szakadék nagyapa és Lou között, de nem tudta, mit tehetne. Nagyapa
hajthatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy az apjuk ne jöjjön Heartlandbe, Lou
pedig ugyanilyen elszántan nyomozott utána.
Péntek délután, amikor Amy hazaért az iskolából, Lou teljes izgalomban
várt egy telefonhívásra.
– Azt hiszem, megtaláltam, hol szállt meg apa – mondta ragyogó szemmel.
– A River House Inn panzióban lakott egy Tim Fleming nevű férfi. Vasárnap
jelentkezett ki.
Amy rábámult. Minden eltelt nappal erősödött benne a gondolat, hogy Lou
nem fogja megtalálni az apjukat.
– Tényleg apa volt? – dadogta.
– Nem tudom – felelte Lou izgatottan. – De neki kellett lennie. A név
egyezik, és azt mondták, magas, sötét hajú férfi, és egy nappal azelőtt
jelentkezett be, mielőtt ide látogatott volna Heartlandbe. Nem tudták
megmondani, hová ment tovább, de a címe megvan.
– Újra… újra írni akarsz neki? – kérdezte Amy.
– Már írtam is – felelte Lou. – Ma délután küldtem el a levelet. Megírtam
neki, hogy mindketten nagyon szeretnénk látni. – Bizonyára észrevette a
riadalmat Amy arcán, mert elkomorult. – Miért nézel így? Te is azt mondtad,
hogy meg akarod találni. Azt mondtad, segítesz nekem.
Amynek eszébe ötlöttek a szavak, amelyek akkor törtek ki belőle, amikor
este ő és Scott megtalálták Lout a temető előtt.
 – Tudom – mondta, és igyekezett lecsillapítani Lout. – És még mindig azt
akarom, hogy megtaláld, csak…
Elhallgatott, mert nagyapa jött be a helyiségbe. Lounál nem maradt el a
hatás: mintha egy redőny húzódott volna le az arca előtt.
– Nos, szólok, ha majd lesz valami hírem – mondta hirtelen Amynek, aztán
megfordult, és kiment a konyhából.
Amy a nagyapjára nézett. Nem tudta, mit mondjon. Minél tovább húzódott
ez a nézeteltérés, annál kevésbé tűnt valószínűnek, hogy valaha megoldódik.
Nem tudta megérteni, miért nem képesek békülni.
– Elmondta neked Lou, hogy azt hiszi, megtalálta a panziót, ahol apa
megszállt? – kérdezte.
– Nem – mondta Jack, és riadtan nézett rá.
– Megszerezte a címét, és már írt is neki újra – mondta Amy. Jack megrázta
a fejét. Csend telepedett közéjük.
– Nagyapa – suttogta hirtelen Amy –, én nem akarom látni.
Jack ránézett és kitárta a karját.
– Gyere ide – mondta.
Amy előrelépett, és érezte, hogy nagyapja karjai melegen és vigasztalón
zárulnak össze körülötte.
– Tudod, hogy magadnak kell meghoznod a döntést – mondta gyengéden –,
de bárhogyan is határozol, én itt leszek melletted.
*
Öt perccel később Amy már az udvaron volt, úgy érezte, a legjobban akkor
tudja elterelni a gondolatait arról, amit Lou mondott neki, ha visszatér napi
teendőihez. Hideg volt odakint és örült, hogy a meleg kabátja van rajta. Meglátta
Ty-t, aki épp kilépett a szerszámosból, és odakocogott hozzá.
– Ma már meglátogattad Melodyt? – kérdezte.
– Egy kicsit nyugtalan – felelte Ty –, de megsétáltattam és úgy tűnt,
valamennyire lehiggadt.
Amy bólintott. Scott említette neki, hogy Melody élénkebb lehet, ha
gyógyul a sebe és a fertőzés eltűnik a szervezetéből. Azt is mondta, hogy ha
minden jól alakul, akkor a következő héten mindennap kiengedhetik néhány
órára legelni.
– Megnézem – mondta Amy.
Ebben a pillanatban Ben jelent meg, Pirost vezette le a gyakorlópályáról.
– Milyen volt? – kiáltotta oda neki Ty.
– Szuper – felelte Ben, megállt és megveregette Piros erős nyakát. – Csak
visszafogottan dolgoztunk, hogy megőrizze az energiáját holnapra.
– Lefogadom, hogy egyszerűen óriási lesz – mondta Amy bizakodóan. –
Meg fogod fürdetni?
Ben a szürke égboltra pillantott, és megrázta a fejét. – Szerintem ahhoz
túlságosan hideg van. Csak alaposan lecsutakolom, és megmosom a farkát.
Reggel pedig befonom. – Csettintett, és elment az udvaron.
– Az időjárás-jelentés szerint a következő néhány napban akár havazhat is –
jegyezte meg Ty, miközben Amy és ő továbbmentek Melody boksza felé.
– Remélem, kitart, és csak a verseny után kezd havazni – mondta Amy
dideregve.
Ty bólintott. Elérték a hátsó istállót. Melody átnézett a boksz ajtaján.
– Hallom, nyugtalan voltál ma – szólt hozzá Amy, megsimogatta a kanca
meleg nyakát, és ránézett az összetaposott alomra. – Esetleg újra kivihetném –
mondta hangosan.
– Persze – felelte Ty –, én addig rendbe hozom az almot.
Amy felerősítette Melody kötőfékét, és elvezette a kancát az úton. Melody
hasa nagyobbnak tűnt, mint valaha. Hihetetlen volt, hogy még két hete van az
ellés várható időpontjáig. Lassan és nehézkesen ballagott, és Amy észrevette,
hogy a lábai újra vizesednek.
– Szegény kislány – mondta a kancának. – Ha kimehetsz legelni egy kicsit
mindennap, mindjárt boldogabb leszel, ugye? A mozgás pedig eltünteti ezt a
duzzanatot.
Megállt, hogy Melody rágcsálhasson a fűből, de meglepetésére a kanca nem
tűnt éhesnek. Kihúzgált néhány szálat, aztán elvesztette az érdeklődését.
Amy úgy döntött, visszaviszi a bokszba, és közben Benbe ütközött, aki
Piros szerszámaiért jött. A fiú elkomorult. – Olyannak tűnik, mint akinél
hamarosan megindul az ellés – mondta.
– Gondolod? – kérdezte Amy aggódva. – Még van két hete.
– Én azt mondanám, legfeljebb egy hét, annál semmiképp sem több –
mondta Ben. – Nézd meg a farát – az összes izma ernyedt. Ez általában néhány
nappal az ellés kezdete előtt történik csak.
Amy aggodalommal telve vezette el Melodyt az istállóig, aztán elhelyezte a
bokszában. Mi lesz, ha Bennek igaza van, és Melody csikója korábban jön
világra? Felhívta Scottot, és elmondta neki.
– Igaza lehet – felelte Scott, amikor a lány elérte, és elmesélte neki, mi volt
Ben véleménye. – De ne aggódj! Már nincs annyira korán. A kancák csak
rendkívül ritkán hozzák világra a csikójukat azon a napon, amikorra várjuk.
Akár néhány héttel korábban, akár később születik meg a kiscsikó a
megállapított dátumnál, az normálisnak tekinthető. A csikó egészsége nem lesz
veszélyben, ha most megszületik.
– Eljönnél megnézni? – kérdezte Amy, bár kissé megnyugodott. – Csak a
biztonság kedvéért.
– Attól tartok, most néhány napig nagyon elfoglalt leszek – mondta Scott. –
Mi lenne, ha megvárnánk, hogyan alakulnak a dolgok? De hívj fel azonnal, ha
aggaszt valami. Egyébként pedig vasárnap megpróbálok beugrani.
Amikor Amy másnap korán reggel felkelt, a talaj fagyott volt. Átballagott
az udvaron, és a szürke égre bámult. A felhők mintha nehéz hóterhet cipeltek
volna. Elkomorult, és remélte, hogy csak a verseny után kezd el havazni. Melody
nyugtalanul járkált a bokszában. Amy bement, s végigsimított a kanca oldalán és
a farán. Az izmai puhák voltak.
– Hogy van?
Amy megfordult és meglátta, hogy Ben áll az ajtónál.
– Korán jöttél – mondta neki a lány meglepetten.
– Nem aludtam jól – felelte a fiú. – Állandóan a verseny járt a fejemben –
és az, hogy találkozom az anyámmal.
– Nos, Melody olyannak tűnik, mint tegnap – mondta Amy, és
megveregette a sárga kancát. – Változatlanul nyugtalan. – Elkomorult. – Lehet,
hogy mégse kellene elmennem a versenyre, jobb lenne, ha itthon maradnék.
– Nagyon örülnék, ha jönnél – mondta Ben gyorsan. – Szükségem van a
támogatásodra. A verseny helyszíne csak egy órányira van innen – tette hozzá. –
Nem kérhetnéd meg a nagyapádat, hogy figyeljen Melodyra? Ha bármi történik,
fel tud hívni minket a mobilomon, és rögtön elindulunk visszafelé.
Amy gyötrődött egy darabig magában, végül beleegyezett.
– Oké, ha nagyapa sem bánja.
Jack reggelit készített a konyhában. Amikor Amy belépett, elkomorult.
– Mi a baj, drágám? – kérdezte. – Minden rendben?
Amy elmondta, mi van Melodyval.
– Igazán nem tudom, itt hagyhatom-e, de Ben annyira szeretné, ha
elmennék a versenyre.
– Menj el – mondta nagyapa gondolkodás nélkül. – Rajta tartom a szemem.
Bármilyen változást látok, azonnal felhívlak. – Megérezte a vívódást Amyben. –
Ne aggódj emiatt. Lehet, hogy nincs túl sok tapasztalatom abban, hogyan ellenek
a kancák, de elég borjadzást láttam már. Ha rosszra fordulnak a dolgok, tartani
tudom a frontot, amíg Scott ideér.
Amyt még mindig mardosta a kétség, de lelke mélyén tudta, hogy
nagyapjának igaza van. Nagyapa hosszú-hosszú éveken át dolgozott
haszonállatokkal. Ha bármi történne, tudja, mit tegyen.
– Köszönöm, nagyapa – mondta. – Megmondom Bennek, hogy tudok
menni.
*
 Soraya nyolc-harminckor érkezett.
– Hello! – kiáltotta Amy, aki épp Jake bokszából lépett ki.
– Szia! – válaszolt Soraya. Integetett az édesanyjának, és átfutott az
udvaron Amyhez. – Szóval, mit segíthetek? – kérdezte, és ledobta a táskáját a
földre.
– Fogj egy vasvillát, s trágyázzunk ki – mondta Amy. – A másik istállóban
még be kell fejezni néhány bokszot, az összes lovat meg kell itatni, és valakinek
meg kell sétáltatnia Melodyt. Elég keményen kell dolgoznunk, mert Ben nagyon
elfoglalt Pirossal, le kell csutakolnia és befonnia a farkát, mielőtt délben
elindulunk a versenyre.
Soraya rögtön indult egy vasvilláért, és segíteni kezdett Amynek Jake
bokszánál.
– Hol van most Ben? – kérdezte.
– Az istállóban – felelte Amy. Arra gondolt, milyen kapkodva végezte Ben
a ma reggeli teendőit. – Szerintem kicsit ideges.
Ebben a pillanatban Ben jött oda Jake bokszához.
– A bokszok készen – mondta Amynek. – Nem gond, ha most Pirossal
foglalkozom?
– Persze, menj csak – mondta Amy. – Soraya és én befejezzük ezeket a
bokszokat.
– Szuper – mondta Ben, és elsietett.
– Tényleg idegesnek tűnik – jegyezte meg Soraya halkan Amynek.
Amy bólintott, miközben figyelte Bent, amint eltűnt a szerszámosban.
Leghőbb vágya volt, hogy a fiú számára minden jól alakuljon ezen a napon –
mind a pályán, mind az édesanyjával.
Kilencedik fejezet
Délben Amy, Soraya és Ben felvezették Pirost a leszállítóra, és beszálltak a
furgonba. Nagyapa is kijött a házból, hogy elbúcsúztassa őket.
– Sok szerencsét! – kiáltotta, miközben Ben beindította a motort. Amy egy
utolsó pillantást vetett a hátsó istálló és Melody boksza felé. Nagyon szenvedett,
hogy magára kell hagynia, de tudta, hogy megbízhat nagyapában.
Egy órával a kategória kezdete előtt odaértek a verseny helyszínére. Ben
óvatosan kormányozta a lószállítót a mindenfelé nyüzsgő lovak és pónik között,
és végül ráakadt egy nyugodt sarokra, ahol leparkolhatott.
– Megyek, és bejelentkezem – mondta a furgonból kiugorva.
– Akarod, hogy kivezessük Pirost? – kérdezte Amy.
– Igen, köszi – bólintott Ben.
Soraya leengedte a rámpát, miközben Amy bement a lószállítóba. Ahogy a
rámpa földet ért, Piros átható nyerítést hallatott. Az izgalomtól megfeszültek a
nyakán az izmok, és fejét felszegve szinte letáncolt a lószállítóról Amy mellett.
Amy megtartotta, hogy Soraya leszedhesse a védőkötéseket a lábáról, de a
ló eközben is izgatottan oldalazott.
– Jobb lesz, ha kicsit körbevezetjük, hogy lehiggadjon – mondta Amy, mert
látta, hogy a ló nyakán máris nedves izzadságfoltok sötétlenek.
– Gondolod, hogy Ashley itt lesz? – kérdezte Soraya, miközben feltették
Piros kantárját.
– Lehetséges – vágott egy grimaszt Amy a gondolatra.
Ashley Grant az osztálytársnőjük volt. A szülei egy hunter istállót tartottak
fenn – a Green Briart –, és Ashley majdnem minden hétvégén versenyzett.
Mindig rendkívül drága és kifogástalanul idomított lovakon és pónikon lovagolt.
Amy és ő gyakran versenyeztek egymás ellen, és Ashley nemtetszését kiváltva
Sundance többnyire elvitte a kék szalagot. Most azonban a két lány sehol sem
látta Ashley-t és a családját. Épp elkezdték felszerszámozni Pirost, amikor Ben a
rajtszámmal visszaért.
– Minden rendben. Az osztályok időben kezdenek, szóval ideje
bemelegíteni.
– Egy kicsit felpörgött – jegyezte meg Soraya.
– Mindig ilyen verseny előtt – mondta Ben, és megveregette Piros csillogó
nyakát. – Szereti a nyüzsgést. – Lenézett a farmerére. – Át is kell még öltöznöm.
– mondta. – Sétáltatnátok még egy kicsit?
Amy bólintott.
 – Óhajod parancs – megteszünk mindent, amire szükséged van.
Soraya kuncogott, miközben Ben eltűnt a furgon hátuljában.
– Ezt jól megmondtad!
Amy odahajította neki Piros pataharangját.
– Tedd fel ezt! – mondta vigyorogva. – És elég az álmodozásból!
Öt perccel később Ben kilépett a furgonból. Amy úgy érezte, szabályosan
segítenie kell Sorayának, hogy az be tudja csukni a száját, barátnőjét annyira
lenyűgözte a látvány. Ben farmere és istállóban hordott kabátja eltűnt, helyette
kifogástalan rozsdabarna lovaglónadrágot, magas szárú bőrcsizmát és
gyönyörűen szabott fekete zakót viselt. Még ha Ben nem is volt az esete, el
kellett ismernie, hogy a fiú remekül fest ebben az öltözékben.
Láthatóan ügyet sem vetve a kiváltott hatásra, Ben odalépett Piroshoz.
– Köszi, hogy felszerszámoztátok – mondta, és megfogta a szárat.
– Nincs mit – mondta Amy, tudatában annak, hogy Sorayára most nem
számíthat, mert képtelen bármit is kinyögni.
Ben nyeregbe szállt.
– Megyek bemelegíteni – mondta.
Amy és Soraya figyelték, ahogy Ben ellovagol. Piros ficánkolt, erős izmai
tisztán kirajzolódtak csillogó sárga szőre alatt, Ben pedig könnyedén ült a
nyeregben. Tökéletesek voltak együtt.
– Nahát! És én azt gondoltam, nem találok egy kedves, helyes fiút, aki még
a lovakat is szereti – lehelte Soraya.
Amy mindentudó mosolyt villantott a barátnőjére.
– Gyerünk, menjünk, és nézzük meg!
A gyakorlópálya kerítésénél figyelték, ahogy Ben dolgozni kezd Pirossal. A
pálya tele volt lovakkal és pónikkal, nagy volt a nyüzsgés, az edzők utasításokat
osztogatva a pálya közepén álltak, de Bennek sikerült találnia egy viszonylag
nyugodt helyet, ahol elkezdhetett bemelegíteni Pirossal. Soraya hirtelen oldalba
bökte Amyt.
– Ott van Ashley! Nézd!
Amy körbenézett. Ashley Grant lovagolt be a pályára egy gyönyörű pej
hunteren. Hosszú, platinaszőke haját egyetlen fonatba fogta össze, tökéletes
szabású tengerészkék zakója kiemelte sudár, karcsú alakját. Egyedül a lány arcán
honoló mogorva kifejezés csúfította el a lenyűgöző összképet.
– Tűnés innen! – vágta oda egy fiatalabb lánynak, aki épp át akarta ugratni
az egyik akadályt. Ashley agresszíven jelzett a pej hunternek a lány szürke
pónija mellett, és az akadály felé vágtatott. A pej átsuhant fölötte, sötét szőre
csak úgy ragyogott a napfényben. Ashley önelégülten mosolygott, mintha
tudatában lenne, milyen jól mutat.
 – Hogy lehet, hogy mindig ilyen fantasztikus lovakkal jön? – kérdezte
Soraya. – Ez nem igazság!
Amy bólintott. El nem cserélte volna Sundance-et semmiért, de Ashley
tényleg mindig a legcsodálatosabb lovakon jelent meg. Egy pillanatra Amy azt
kívánta, bárcsak ott lenne vele Sundance, hogy legalább megpróbálhassa
letörölni az önelégült mosolyt Ashley arcáról. Ebben a pillanatban Ashley
megfordult, és meglátta őket.
– Jaj, ne! – morogta Amy, miközben Ashley megfordította a lovát, és
feléjük ügetett. – Hogy szúrhatott ki?
– Biztos valami átkozott hatodik érzék – suttogta Soraya.
Ashley megállt a kerítésnél.
– Hát ti ketten meg mit kerestek itt? – kérdezte, mintha nem lenne joguk ott
lenni a versenyen.
– Na, mit gondolsz? – vágott vissza Amy.
– Nos, nyilvánvalóan nem versenyeztek – mondta Ashley, és zöld szemével
becsmérlően mérte végig munkaruhájukat. – Még te sem mennél be ilyen
öltözékben a pályára, Amy.
Mielőtt Amy válaszolhatott volna, Ben ügetett oda hozzájuk.
– Tartanátok nekem Pirost? – szólt oda Amynek és Sorayának. – El akarok
menni megnézni a pályát. – Hirtelen észrevette Ashley-t. – Ó, bocsánat – mondta
gyorsan –, nem akartam megzavarni a beszélgetést.
– Nem zavartál meg semmit – mondta Amy csípősen.
– Persze, tartjuk Pirost – mondta Soraya, és átugrott a kerítésen.
Ashley Benre nézett.
– Szia – mondta, és mosoly áradt el az arcán. – Azt hiszem, még nem
találkoztunk. Ashley Grant vagyok és te…
– Ben Stillman – mondta Ben a nyeregből leszállva. – Heartlandben
dolgozom. – Kinyújtotta a kezét. – Örülök, hogy megismertelek, Ashley.
– Én is – felelte Ashley.
– Nos, jobb, ha megyek a pályára – mondta Ben. – Még biztosan
találkozunk.
– Arra számíthatsz – dorombolta Ashley, és színpadiasan integetett a
fiúnak.
Amy Sorayára bámult. A lány összeharapta a száját, miközben Piros
hevederét ellenőrizte.
– Ashley! – harsant fel egy hang. Ashley megperdült. Az anyja, Val Grant
tört át a tömegen, szögletes arcán mogorva kifejezéssel. – Mit csinálsz? –
kiáltotta. – Miért nem melegítesz Álommal?
Ashley hirtelen Amyhez és Sorayához fordult.
 – Akkor szevasztok – mondta hidegen, és elvágtatott.
– Ehhez meg mit szólsz? – Soraya abban a pillanatban kitört, ahogy a lány
hallótávolságon kívül ért. – Hallottad, hogy turbékolt Bennek?
Amy bólintott.
– Bár úgy tűnt, őt nem érdekli túlságosan – tette hozzá gyorsan.
– Azt remélem is – Soraya sóhajtott. – Épp azt szeretném, ha én
érdekelném.
*
Ben tíz perc múlva visszaért a pályánál tett sétáról.
– Na, milyen? – kérdezte Amy.
– Nem rossz – felelte Ben, és türelmetlenül az órájára pillantott.
– A mamád mit mondott, mikorra ér ide? – kérdezte Amy, kitalálva, mi
járhat a fiú fejében.
– Fél négyre – mondta Ben röviden. – Tizenöt perccel ezelőtt.
– Biztos vagyok benne, hogy ideér – mondta Soraya biztatóan. – Lehet,
hogy dugóba került.
– Vagy úgy döntött, hogy mégsem jön – mondta Ben tömören. Visszaült a
nyeregbe. – Jobb, ha mozgok Pirossal. Ötödikek leszünk. – Többet nem
mondott, hanem ellovagolt.
Amy figyelte, ahogy körbelovagol a gyakorlópályán, és szeme a tömeget
pásztázza. Istenem, add, hogy idejében itt legyen a mamája, gondolta
kétségbeesetten.
A hangosbemondó recsegve bejelentette, hogy kezdődik a Felső Előkészítő
kategória versenye.
– Van egy rongyunk, hogy letörölgessük a port Pirosról, mielőtt bemegy? –
kérdezte hirtelen Soraya.
Amy megrázta a fejét.
– Visszarohanok a lószállítóhoz, és szerzek egyet – mondta Soraya.
Szlalomozva elvágtatott az emberek és lovak kavalkádjában.
Amy körbenézett, remélve, hogy Ben édesanyja megjelenik. A
gyakorlópályán Ben épp egy akadály felé fordította Pirost, de úgy tűnt, nem
igazán koncentrál, és Piros mellső lába leverte a legfelső rudat. Amy örült, hogy
csinálhat valamit. A kerítés lécei között bemászott a pályára, aztán gyorsan
begyalogolt, hogy feltegye a rudat.
– Köszi – mondta Ben komoran.
A vágtató lovak és a kiabáló trénerek között utat törve Amy visszament a
kerítéshez. Látta, hogy Ben a nyolcast akarja megcsinálni Pirossal, de úgy tűnt, a
ló is érzi lovasa feszültségét, mert felvetette a fejét, és küzdött a szár ellen.
– És pályára lép a 381-es – jelentette be a hangosbemondó.
 – Ben! – kiáltotta Amy. – Mindjárt te következel!
Ben a lány felé lovagolt Pirossal. A hideg ellenére a sárga ló szőrén verejték
csillogott. Izgatottan hányta-vetette a fejét. Ebben a pillanatban megjelent
Soraya.
– Hoztam egy rongyot, ledörzsölöm – ajánlotta fel.
Ben arca egy másodpercre kisimult.
– Köszönöm, Soraya – mondta, miközben a lány kezdte ledörzsölni a
verejtékfoltokat Piros oldaláról.
– Nincs mit – ragyogott Soraya, és egy mosolyt is villantott a fiúra.
Ben rájuk nézett.
– Köszönöm, hogy eljöttetek. Jó érzés, hogy áll mellettem valaki.
Amy kihallotta az élt a hangjából, és rájött, hogy az édesanyjára gondol.
A hangosbemondó ismét megszólalt. – Négy hiba a 381-es számú lónál, és
a pályán máris a 382-es versenyzőt üdvözölhetjük.
– Jobb, ha odamész a pályához – mondta gyorsan Amy. – Még ketten
vannak előtted.
Ben bólintott, és kézbe vette a szárat. Miközben Piros előrelépett, hirtelen
egy hang ütötte meg a fülüket.
– Ben!
Ben megperdült.
– Anya! – kiáltotta.
Egy nő tülekedett át feléjük a tömegen. Vállára omló dús szőke haja épp
olyan árnyalatú volt, mint Bené, és kék szeme mintha a tükörképe lett volna a
fiáénak.
–, Nem volt könnyű idejutni – mondta kifulladva. – Már azt gondoltam,
nem sikerül időben ideérnem.
– Nem ez lett volna az első eset – mondta Ben, és a hangja hirtelen hűvös
lett. – Valami munka jött közbe?
– Nem – mondta Judy Stillman, és meglepetten nézett rá. – Mondtam, hogy
elhalasztom a mai megbeszéléseimet. A hó miatt késtem. Innen északra nagyon
havazik.
– Havazik! – kiáltotta Soraya.
Miközben Judy Stillman bólintott, ismét a hangosbemondót hallották.
– A 384-es számú versenyzőt kérjük a pályára, ismétlem: 384.
– Ben, ez te vagy! – kiáltotta Amy.
Úgy tűnt, Ben egy kicsit habozik.
– Indulás! – mondta az édesanyja. – Később majd beszélgetünk.
Szeretnélek már ugratni látni.
Amy látta, hogy Ben arcán kicsit enyhül a feszültség.
 – A 384-es! – ismételte a hangosbemondó.
Ben kiengedte a szárat, és Piros előrelendült.
– Sok szerencsét! – kiáltotta Soraya izgatottan.
Ben megfordult a nyeregben.
– Köszönöm! – kiáltotta vissza, aztán elvonult Pirossal a pálya felé.
– Amy Fleming vagyok – mondta Amy Mrs. Stillmannek, mert rájött, hogy
még be sem mutatkozott. – És ő a barátnőm, Soraya Martin.
– Judy Stillman – viszonozta Ben édesanyja a bemutatkozást. – Örülök,
hogy megismerhetlek benneteket. Tényleg azt hittem, hogy nem fogok ideérni.
– Jobb lesz, ha a pályához megyünk – mondta Soraya gyorsan. – Különben
lekéssük Ben körét.
A fedett lovarda lelátójára siettek, találtak három üres helyet, és leültek.
– Az első hibátlan kör – mondta a bemondó, miközben a Ben előtti lovas
nagy taps kíséretében lelovagolt a pályáról. – És most a 384-es számú versenyző,
Ben Stillman, aki Piros nyergében lovagol.
– Itt jön! – kiáltotta Amy, és megragadta Soraya karját.
Ben beügetett a pályára Pirossal. Higgadtnak és teljesen összeszedettnek
tűnt, mozogtak az ajkai, ahogy halkan beszélt a lóhoz. Úgy tűnt, Piros teljesen
átveszi lovasa magabiztosságát. Amy összekulcsolta az ujjait. Mindenképpen jól
kell sikerülnie!
Felhangzott a csengő, és Ben az első akadály felé fordította Pirost, ami egy
zöld-fehér oxer volt. Amy előrehajolt ültében, miközben a sárga egyenletesen
közeledett az akadály felé. Olyan ideges volt, mintha ő maga lovagolna, mintha
érezné Piros lépéseit. Ben tökéletesen ugratta át az akadályt, Piros szinte
szárnyalt, mellső lábait gyönyörűen kapta fel.
Aztán a kerítés akadály felé vágtatott. Átsuhant fölötte, majd a fal, a piros-
kék kettesugrás, egy másik oxer következett, és végül ráfordult a triple barra.
Amy visszatartotta a lélegzetét. – Gyerünk! – lehelte, és tudta, ha tisztán meg
tudja csinálni ezt az utolsó kombinációt, akkor bent lesz az összevetésben. –
Gyerünk!
Piros nekiindult az elsőnek, és tisztán vette. Úgy tűnt, tétovázik, de Ben
leült a nyeregben, és higgadtan ráirányította, és a ló egy lépéssel túl is jutott a
másodikon. Úgy tűnt, hogy megbotlik, miközben a harmadik akadály már
előttük volt, aztán Ben jelzett, és Piros reagált. Két gyönyörű lépés, és átugrotta
a triple bart.
– Igen! – Amy és Soraya elragadtatottan kiabáltak, miközben kitört a
közönség tapsvihara.
Amyt teljesen lenyűgözte a lovaglás.
– Ott lesz az összevetésen! – kiáltotta, és Ben édesanyjához fordult.
 Judy Stillman szeme büszkén csillogott.
– Csodálatos volt!
Soraya talpra ugrott.
– Menjünk, keressük meg!
Gyorsan elindultak kifelé. Ben leugrott Pirosról, és úgy veregette a lovat,
mintha soha nem akarná abbahagyni. Amy odasietett hozzá.
– Gyönyörű kör volt! – hebegte, és ő is megpaskolta Pirost.
– Hát nem fantasztikusan csinálta? – mondta neki Ben, és a szeme megtelt
elégedettséggel. – Egyetlen akadályt sem érintett.
Soraya is odaért hozzájuk. – Szuper volt, Ben! – kiáltotta.
A pillanat hevében Ben megölelte a lányt.
– Bejutottunk az összevetésbe, Soraya! – kiáltotta Ben.
Amy látta a riadt pillantást barátnőjén, miközben Ben lelkesen megölelte,
de a döbbenetet hamarosan felváltott az ujjongás.
– Óriásiak voltatok! – lelkendezett Soraya.
– Ó, Ben! – Amikor meghallotta édesanyja hangját, Ben elhúzódott
Sorayától, és megfordult. Judy Stillman állt mögötte, és szemében örömkönnyek
csillogtak. – Fantasztikusan néztél ki. Annyira büszke vagyok rád! – mondta.
– Tényleg? – kérdezte Ben hirtelen elkomorulva.
Judy Stillman meglepetten hőkölt vissza.
– Persze! Csodálatos kört mentél! – egy pillanatig nézte a fiát, aztán
megrázta a fejét. – Miért ne lennék büszke?
– Egyszerűen csak soha nem volt még rá példa, hogy ezt mondtad volna –
mondta Ben.
– Ez nem igaz, Ben! – tiltakozott Judy.
– Ebben biztos vagy? – kérdezte Ben, és a hangja hirtelen fagyos lett. – Már
nem is emlékszem, mikor nézted meg utoljára, hogy lovagolok.
– Ben – kezdte Judy –, tudom, hogy az elmúlt nyolc év nagyon nehéz
időszak volt számodra, de hinned kell nekem: én mindig azt tettem, amiről azt
gondoltam, a legjobb lesz neked.
Ben keserűen felnevetett.
– Ebbe azt is beleérted, hogy otthagytál Lisánál?
– Otthagytalak? – visszhangozta Judy. – Minden hétvégén meglátogattalak.
– Ó, igen – mondta Ben –, de ez nem tartott sokáig.
Judy egy lépést tett felé.
– Azt gondoltad, hogy nem akarok menni? – kérdezte feszülten. – Ben,
azért hagytam abba a látogatásokat, mert úgy tűnt, túlságosan felzaklat. Alig
szóltál hozzám. Mintha nem is akartad volna, hogy a közeledben legyek.
Alaposan átbeszéltem az egészet Lisával, és arra jutottunk, hogy talán az lesz a
legjobb, ha adok neked időt, hogy hozzászokj a helyhez.
Amy látta, hogy Ben Szemében zavar csillan.
– De mindig azzal magyaráztad, a munkád miatt nem jössz. – Dühös
hangjába bizonytalanság vegyült.
– Csak kifogás volt – mondta Judy. – Nem állíthattam le a látogatásokat
mindenféle magyarázat nélkül. Valahogy könnyebb volt így nekem is.
Ben összezavarodva bámult rá.
– Mindig azt hittem, a munkád akadályoz. Azt hittem, többet jelent neked,
mint én.
Judy rámeredt.
– Ben, soha nem jelentett semmi többet nekem nálad! – kiáltotta. – Azért
dolgoztam éjt nappallá téve, mert nem volt másom az életben. – Hangja hirtelen
megremegett. – Az, hogy te vagy nekem, a legjobb dolog, ami valaha történt az
életemben. A fiam vagy, és én nagyon szeretlek.
Csend telepedett közéjük. Ben arcáról lassan eltűnt a zavar és a fájdalom.
– Nem tudtam, anya – mondta halkan. – Tényleg nem tudtam.
Mrs. Stillman mindkét kezét kinyújtotta Ben felé. A fiú egy röpke pillanatig
tétovázott, aztán előrelépett, hogy megölelje.
Amy és Soraya lopva elragadtatott vigyort váltottak.
Anya és fia egymás karjaiban maradtak egy ideig. A pillanatot végül Piros
törte meg, aki mellső patájával türelmetlenül dobbantott a talajon.
– Azt hiszem, Pirosnak elege lett a szentimentális hangulatból – mondta
Judy, és mosolyogva húzódott el Bentől.
Ben bólintott.
– Féltékeny lettél, öregfiú? – kérdezte, és megveregette a nagy termetű
sárgát. Piros felvetette a fejét.
– Gyerünk, visszamegyünk a lószállítóhoz – mosolygott Ben. – Lesz egy
kis szüneted a következő kör előtt.
*
Az összevetésen tíz ló indult.
– Szóval, a leggyorsabb nyer? – kérdezte Judy, miközben Ben arra várt,
hogy elindulhasson a pályára.
– A leggyorsabb kör a legkevesebb hibaponttal – magyarázta Ben. – De
nem fogom hajszolni Pirost. Még fiatal, és jobban szeretném, ha hibátlan kört
menne, mint hogy végigrohanunk, és közben egy sor akadályt lever. Azon
dolgoztunk otthon, hogy egyenletes iramot tartson. Nem akarom, hogy
túlságosan felpörögjön és elfelejtse, amit tanult. Még rengeteg ideje lesz arra,
hogy javítson a sebességén, ha tapasztaltabb lesz.
Amy egyetértett Bennel. Ő is utálta, ha a lovasok agyonhajszolják a
lovaikat, mielőtt azok megértek volna a nagyobb teljesítményre. Úgy gondolta,
Ben okosan teszi, ha lassan, fokozatosan halad előre lova tanításával. Így Piros
egyre jobb ugrólóvá válik majd.
A Ben előtti ló kiügetett a pályáról.
– Sok szerencsét! – kiáltotta Amy és Soraya, mielőtt visszamentek volna a
lelátóra Judyval.
Piros felvetette a fejét, és horkantott, ahogy beértek a pályára, és meglátta
az akadályokat. Nyilvánvalóan izgatott volt, de Ben állta a szavát, és
megnyugtatta az indulás előtt, majd gyorsan, de óvatosan, egyetlen hiba nélkül
végigvezette a körön.
Amikor Piros kivágtatott a pályáról, füleit hetykén felcsapta, szemében
magabiztosság csillogott.
– Tökéletes volt – pont olyan kör, amilyet szerettem volna – mondta Ben
elégedetten a többieknek, amikor odasiettek, hogy gratuláljanak a
teljesítményhez.
– Fantasztikus voltál! – kiáltotta Amy, és a zsebéből egy mentacukrot kotort
elő Pirosnak.
A szép lovaglás meghozta az eredményt, Piros a harmadik helyre került, és
elnyerte a sárga szalagot. Rajta kívül csupán két másik ló ment hibátlan kört, a
többiek gyorsan teljesítették a pályát, de büntetőpontokat kaptak az akadályok
leveréséért. Amy, Soraya és Judy büszkén figyelték, ahogy Ben belovagol
Pirossal a pályára, hogy átvegye a jól megérdemelt szalagot. Amy boldogan
fordult Sorayához.
– Óriási nap volt! – lelkendezett.
*
Miközben levették a szerszámot Pirosról és előkészítették a hazafelé tartó
útra, Amy hirtelen megérezte, hogy sokkal hidegebb lett. Lehelete megfagyott a
levegőben, és miközben a ló lábát fáslizta, néhány hópehely szállingózott az
égből és landolt a kötésen.
– Jobb lesz, ha elindultok – mondta Judy, és segített Bennek elrakni a
lószerszámot. – Északról jön a havazás, és az időjárás-előrejelzés szerint estére
felerősödik.
– Te mit fogsz csinálni, anya? – kérdezte Ben.
– Eredetileg úgy terveztem, hogy máris elindulok haza – felelte Judy –, de
az időjárás miatt talán mégis jobb lenne, ha megszállnék valahol éjszakára.
– Eljöhetnél hozzám – mondta Ben gyorsan. – Túlságosan nagy kényelmet
nem tudok biztosítani, az igaz, de van egy kinyitható ágyam, ha megfelel.
Judy rámosolygott.
– Az jó lenne. Majd mögöttetek haladok. Mutassátok az utat!
 Nem tartott sokáig, amíg Pirost elhelyezték a lószállítóban, aztán Amy, Ben
és Soraya bekászálódtak a furgonba. Kezdett sötétedni, ideje volt indulniuk.
– Remélem, visszaérünk, mielőtt túl sok hó esik – mondta Amy, és felnézett
a vészjóslóan vastag felhőkre, miközben Ben beindította a motort, és az
ablaktörlők küzdeni kezdtek a hóeséssel.
– Nem kell túl messzire mennünk – mondta Ben.
– És még nem havazik erősen – tette hozzá Soraya, és Benre mosolygott.
Miközben Ben és Soraya lelkesen taglalták Piros teljesítményét az
összevetésen, Amy a hópelyheket figyelte az egyre sűrűsödő alkonyatban, és
Melodyra gondolt. Nagyapa nem hívta őket, és ez biztosan azt jelenti, hogy a
kancával minden rendben. Amy megkönnyebbült. Nagyon remélték, hogy
Melody nem akkor kezd elleni, amikor éjszaka istenigazából havazni kezd. A
farm szeles bekötőútja mély hóban mindig járhatatlanná vált.
Miközben északra tartottak, Heartland felé, és Judy utánuk autózott, egyre
sűrűbben hullott a hó, és a az út két oldalán egyre mélyebbé váltak a
keréknyomok. Amy nem is emlékezett, mikor havazott ennyire ősszel utoljára.
*
Végre befordultak a farm felé vezető útra, de ekkor a furgon kerekei már
csikorogtak a fagyott hóban.
– Épp idejében sikerült hazaérnünk – mondta Ben.
Ahogy behajtottak az udvarra, kinyílt a ház ajtaja, és nagyapa jött ki. Ő is
megkönnyebbült, hogy végre épségben megérkeztek.
– Már épp telefonálni akartam nektek – mondta. – Aggódtam, hogyan értek
vissza ilyen időben.
– Tulajdonképpen csak akkor kezdett el jobban havazni, amikor már
majdnem ide értünk – mondta Amy.
– Mindenesetre nagyon örülök, hogy végre itt vagytok – felelte nagyapa. –
Megetettem a lovakat, és rájuk terítettem a takarókat. Pirosnak is ott van a
takarmány a bokszban.
– Köszönöm, nagyapa, rendes vagy – hálálkodott Amy. – Hogy van
Melody?
– Rendben. – Nagyapa Sorayához fordult. – Édesanyád telefonált.
Szerintem jó lenne, ha felhívnád, és megmondanád neki, hogy rendben
megérkeztetek.
– Persze – felelte Soraya.
– Hazaviszlek – kiáltotta Ben, miközben Soraya a ház felé indult. – Akkor
édesanyádnak nem kell elindulnia.
Soraya rámosolygott.
– Ó, az szuper lenne!
 Judy leparkolt az autójával, és kiszállt.
– Bemutatom Ben édesanyját – mondta Amy nagyapának. – Itt marad nála
ma éjszakára.
– Örülök, hogy megismerhetem. – Judy nagyapára mosolygott.
– Jöjjön be, és várja meg a házban, amíg Ben elrendezi a dolgait – ajánlotta
fel nagyapa.
Amy segített Bennek levezetni Pirost az utánfutóról, és elhelyezni a
bokszában. – Kibontom a fonatot – mondta a fiúnak Amy. – Jobb lenne, ha
elindulnátok, mielőtt rosszabbra fordul az idő.
– Biztos vagy benne, hogy még most megcsinálod? – kérdezte Ben.
– Persze, szívesen – felelte a lány.
Ben odalépett Piroshoz.
– Szia öregfiú – mondta a lónak gyengéden. – Te voltál ma a legjobb. – A
sárga horkantott, és megböködte gazdája mellkasát. Ben megdörgölte a
homlokát, aztán megfordult, és Amyre mosolygott.
– Köszönöm a segítséget.
– Nagyon szívesen – felelte Amy. – Holnap találkozunk.
Integetett, ahogy Soraya, Ben és Ben mamája beszálltak a furgonba, aztán
visszament Piros bokszába. Épp kibontotta az első fonatot, amikor nagyapa
jelent meg egy bögre forró csirkehúslevessel.
– Tessék – nyújtotta oda neki. – Biztosan majd éhen halsz már.
– Köszönöm, nagyapa. – Amy hálásan fogadta a levest. Ujjait a forró bögre
köré fonta, és élvezte melegét. A fonatokat kesztyűben nem lehetett kibontani, és
nagyon fázott a keze.
– No, milyen volt a verseny? – kérdezte nagyapa halkan.
Amy mindent elmesélt neki Piros sikeréről, és arról is, hogy Bennek
sikerült megbékélnie az édesanyjával.
– Úgy tűnt, végre képesek lezárni a múltat – vigyorgott.
– Az jó – mondta nagyapa halkan. – Nincs annál rosszabb, ha békétlenség
van egy családban. – Amy meghallotta a szomorúságot a hangjában, és rögtön
tudta, mi jár a fejében.
– Mi volt ma Louval? – puhatolózott.
– Az este nagy részét a szobájában töltötte – mondta nagyapa. – Bár kijött,
és segített megetetni a lovakat, amikor elkezdett esni a hó.
– Ó, ez legalább jól hangzik – mondta Amy némileg bizakodóbban.
– Eltekintve attól, hogy egy szót sem szólt hozzám – mondta sóhajtva
nagyapa –, egész nap mintha észre sem vett volna. – Hirtelen öregnek és nagyon
törődöttnek tűnt. – Elkezdem készíteni a vacsorát. Ne maradj kint sokáig.
*
 Miután kibontotta Piros fonatait, Amy kikefélte a ló sörényét, és magára
hagyta, hogy megkezdhesse jól megérdemelt pihenését. Megnézte a többi lovat,
aztán bement a házba. Lou épp csak megjelent a vacsoránál, és még Amyvel sem
beszélgetett túl sokat, aztán, ahogy befejezte az evést, újra eltűnt a szobájában.
Amy tovább üldögélt nagyapával a meleg konyhában, és tévét nézett, miközben
kint havazott.
Tíz órakor Amy nehézkesen kászálódott ki a székből.
– Megyek, és megnézem még Melodyt – mondta nagyapának.
– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben – felelte Jack.
De Amy tudta, hogy nem nyugszik meg addig, amíg nem győződik meg
erről a saját szemével. Felhúzta a csizmáját, meleg kabátját és a kesztyűjét, és
kilépett a házból. Körülötte kavargott a hó, és fagyos szél marta az arcát.
Didergett a hidegtől, és szinte minden lépésért megküzdött a hóviharban, ahogy
a hátsó istálló felé ment.
A hó már felgyűlt az ajtó előtt, és kerítenie kellett egy lapátot, hogy
eltakarítsa. Nagy nehezen sikerült kinyitnia az ajtót, és szinte betámolygott az
istálló nyugodt melegébe. Megkönnyebbülten felsóhajtott, becsukta az ajtót
maga mögött, a villanykapcsoló után tapogatózott. Ahogy szétáradt a fény a
sötét istállóban, meglepett horkantásokat hallott, a lovak mocorogni kezdtek a
bokszokban.
Végigsietett a folyosón. – Hogy vagy, kislány? – kérdezte, ahogy átnézett
Melody ajtaján, de hirtelen ajkára fagyott a szó. Melody a bokszában állt, fejét
lehorgasztotta, s idegesen csapkodott a farkával. Mindkét oldalán nedves
verejtékfoltok ütöttek ki. Ebben a pillanatban rekedten felnyögött, és térdre
rogyott. Amy meglátta, hogy Melody farka alatt egy áttetsző zacskó dudorodik,
és elakadt a lélegzete.
A hidegről megfeledkezve megfordult, és szélvészként száguldott át a
folyosón, ki az istállóból. Botladozva rohant a hóesésben, alig látott valamit.
– Nagyapa! – kiáltotta a konyhába berontva. – Gyere gyorsan! Megindult az
ellés!
Tizedik fejezet
Nagyapa már akkor talpon volt, amikor a szavak még szinte el sem hagyták
Amy száját.
– Hogy? Most? – kiáltotta.
– Igen! – hebegte Amy – Láttam a magzatburkot!
Nagyapa az előszobába lépett.
– Lou! – kiáltotta. – Vészhelyzet van! – Már vette is fel a kabátját és a
kalapját. – Hol van a felszerelés, Amy?
– A nyergesben – felelte Amy. – Telefonáljak Scottnak?
Mielőtt nagyapa válaszolhatott volna, Lou rohant be a konyhába.
– Mi az? – kérdezte, és Amyről nagyapára vándorolt a tekintete. – Mi
történt?
– Melodynál megindult az ellés – mondta nagyapa, és az ajtóhoz lépett. –
Értesítenéd Scottot? Én a bokszhoz megyek Amyvel.
Lou megragadta a telefont, láthatóan megfeledkezett minden nézeteltérésről
nagyapával abbéli igyekezetében, hogy segítsen. Beütötte a számot, és közben
megkérdezte: – Van még valamire szükség?
– Forralj vizet, és hozd ki az istállóba – mondta nagyapa.
– Rendben – bólintott Lou, miközben nagyapa kilépett a házból. Amy
utánarohant, és együtt küzdöttek a hóviharban, hogy elérjék a nyergest, ahol
magukhoz vették az összekészített felszerelést.
– Remélem, nem lesz semmi komplikáció! – kiáltotta nagyapa, miközben
kiléptek a tomboló hóviharba. – Scottnak biztos nagyon nehéz dolga lesz, ha el
akar jutni idáig ebben az időben!
Amy szíve olyan gyorsan vert, hogy úgy érezte, mindjárt kiugrik a helyéről.
– Gyerünk, nagyapa! Sietnünk kell! – mondta.
Elérték az istállót, ahonnan úgy szűrődött ki a fény, mint a világítótorony
jelzése a sötétben. Amy a felszerelést magához szorítva rohant végig a folyosón.
Hallotta nagyapa lépteit maga mögött.
– Még mindig a földön van! – hebegte, amikor nagyapa utolérte Melody
ajtajánál.
A sárga kanca a szalmán feküdt, és nyögött, ahogy az oldalán egy újabb
görcsös rángás hullámzott végig. Amy a retesz felé nyúlt, de nagyapa
megállította.
– Jobb, ha kint maradunk – mondta halkan. – Az állatok nem szeretik, ha
zavarják őket ellés közben. Ha bemegyünk, esetleg felzaklatjuk. Amíg nincs
komplikáció, jobb, ha egyedül hagyjuk.
Amy Melody farára nézett. Az áttetsző zacskónak már nagyobb részét
lehetett látni Melody farka alatt – ez a burok védi a csikót.
– Kint vannak a mellső patái – mondta nagyapa, és a burok felé biccentett.
– Ez jó jel. A csikó jó helyzetben van.
Amy közelebbről megnézte a kancát, és látta, mire gondol nagyapa. A
védelmet jelentő hártyán át is ki tudta venni a két apró patát.
Melody oldala ismét megemelkedett, és a paták, valamint a mellső lábak
kicsit jobban kicsusszantak.
– Hamarosan látni fogjuk az orrát? – kérdezte Amy. Nagyapa bólintott. –
Rögtön a mellső lábak után.
Figyelték, ahogy Melody tovább erőlködik, de nem történt semmi. Nem
jelent meg a csikó orra. Melody tovább nyögött.
– Mi történik? Miért nem jelenik meg a feje? – kérdezte Amy nagyapától
aggódva.
Jack megrázta a fejét.
– Nem tudom. – Az aggodalomtól elmélyültek a ráncok a homlokán. –
Remélem, nem rossz fekvést jelent.
– Az mi? – kérdezte Amy gyorsan.
– Ha a csikó nem jól helyezkedik el a méhben – magyarázta Jack –, a fej
visszahajlik a csikó hátára, vagy a mellső lábai közé kerül. Ha ez történik, a
csikó megakad, és nem tud megszületni. Ha rossz fekvésről van szó, akkor
Melodynak segítségre van szüksége.
Ebben a pillanatban kinyílt az istálló ajtaja, és Lou lépett be, egy lefedett
edényben vizet hozott.
– Sikerült elérned Scottot? – kérdezte nagyapa.
– Igen – felelte Lou, és gyorsan feléjük indult –, de azt mondja, hogy az
utak mindenfelé járhatatlanok. Már volt egy hívása, és nem tudott elérni oda
sem.
Amy pillantása nagyapja arcára rebbent.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte.
– Megpróbálom kitalálni, mi tartja vissza a csikót – mondta nagyapa
gyorsan. Lerántotta a kabátját, és elkezdte kipakolni a felszerelést a vödörből.
– Keresnél nekem egy fertőtlenítő szappant, Amy?
– Mi a baj? – kérdezte Lou, miközben nagyapa némi forró vizet öntött a
vödörbe. Elkezdte szappanozni a kezét és a karját.
– Nagyapa úgy gondolja, hogy a csikó megakadt – mondta Amy, és annyira
riadt volt, hogy alig tudta kipréselni magából a szavakat.
– De az komoly gond, ugye? – kérdezte Lou.
 Nagyapa bólintott, és belépett a bokszba.
– Minden rendben, kislány – dünnyögte a kancának. Amikor meghallotta a
lépéseit, Melody körbenézett, a szeme nagyra nyílt, és teljesen megriadt. Ahogy
a férfi tovább közeledett, megpróbált lábra állni. Jack gyorsan hátrálni kezdett. –
Azt hiszem, pánikba fog esni, ha túl közel megyek – mondta.
– Majd én tartom – mondta Amy.
– Lehet, hogy nem fogja hagyni – felelte Jack. – Valószínűleg olyan nagyok
a fájdalmai, hogy csak ösztönösen cselekszik.
– Próbáljuk meg – javasolta Amy.
Látta, hogy nagyapa biccent, mire halkan belépett a bokszba. Melody
meghallotta a szalma zizegését, és a levegőbe vetette a fejét. – Nyugi, kislány,
csak én vagyok – suttogta Amy.
Melody magasan tartotta a fejét, de nem próbált meg felállni. Fülei
megrebbentek, ahogy Amy lassan tovább közeledett hozzá. – Csak nyugodtan –
dünnyögte Amy. Letérdelt a kanca marja mellett, és gyors, könnyű
mozdulatokkal körözni kezdett Melody csatakos bőrén. Bár kétségbeesetten
vágyott arra, hogy nagyapa lehetőleg minél hamarabb rájöjjön, mi a gond,
kényszerítette magát, hogy irányítsa a mozdulatait.
– Hagynod kell, hogy segítsünk – mondta gyengéden, miközben a kancát
masszírozta. Érezte, hogy a kanca fokozatosan ellazul. Lassan mozgatta az ujjait
Melody nyakán felfelé, a feje és a fülei irányába. Miközben masszírozta, lassan
helyet változtatott, és végül már a ló előtt térdelt. Melody egy sóhajjal az ölébe
ejtette a fejét.
– Szerintem most rendben lesz – mondta Amy gyengéden, és átpillantott a
válla fölött Lou és nagyapa felé, akik az ajtónál álltak. Mindketten sápadtak és
ijedtek voltak.
Nagyapa újra bemosakodott, és halkan belépett a bokszba. Melody
nyugtalanul rebbentette meg a fülét, de nem mozdult. Amy igyekezett nagyon
nyugodtan, egyenletesen lélegezni, mert tudta, hogy ez segít megnyugtatni a
kancát, és apró körökben tovább masszírozta és csitította a lovat.
Nagyapa halkan közeledett, aztán leguggolt a szalmán, és megvizsgálta a
kancát. Néhány percig vizsgálódott, aztán csalódott sóhaj tört ki belőle.
– Mi baj, nagyapa? – kérdezte Lou izgatottan.
– A csikó feje visszahajlott az oldalához – mondta nagyapa. – Ettől
tartottam. – Felegyenesedett, és kiment a bokszból, hogy megmossa a kezét. –
Megakadt a szülőcsatornában.
– Mit csináljunk? – kérdezte Lou.
Nagyapa arca komoly volt.
– Meg kell fordítanunk a fejét. A gond az, hogy annyira mélyen van, nem
hiszem, hogy el tudom érni. – Amy látta, hogy az arcán elmélyül az aggodalom.
– Felhívom Scottot, és meglátjuk, ő mit gondol.
Kisietett az istállóból. Amy a nővérére nézett.
– Ó, Lou, gondolod, hogy minden rendben lesz vele? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte Lou. Körbenézett. – Nem lenne jó, ha leraknám ezt a
szalmát? – kérdezte. – Szerintem olyan tisztának kellene lennie az alomnak,
amennyire csak lehetséges.
Amy bólintott.
– Akarod, hogy segítsek? – Lou szeme Melodyra rebbent. – Nem, maradj
inkább ott.
Csendben dolgozott. Melody újra felnyögött.
Amy érezte, hogy mindjárt könnyekben tör ki, és megpuszilta a kanca
pofáját. – Minden rendben lesz – suttogta –, úgy lesz, meglátod!
Hallották, hogy nyílik az istálló ajtaja, és nagyapa jelent meg. – Mit
mondott Scott? – kérdezte Lou rögtön.
Jack arca komoly volt.
– Meg kell fordítanunk a csikót – mondta.
– De nem azt mondtad, hogy nem éred el? – kérdezte Lou.
– Nincs más választásunk – felelte Jack komoran. – Ha nem tudom elérni az
orrát, és megfordítani, Melodyt is, és a csikót is elveszítjük.
Amy érezte, hogy kiszalad a vér az arcából.
– Meghalnak? – suttogta.
Jack bólintott.
– Scott azt mondja, lehetetlen ide jutnia. – Újra levette a kabátját, és feltűrte
az ingujját. – Magunkra vagyunk utalva.
Amy hallotta, hogy újra a vödörbe meríti a karját.
Melody oldala összehúzódott, és Amy visszafojtotta zokogását.
– Kérlek, kérlek, ne halj meg! – könyörgött, látva a kínt és az ijedtséget a
kanca szemében.
Nagyapa belépett a bokszba, és újra benyúlt a kanca testébe. Amy
kényszerítette magát, hogy összpontosítson, és tovább masszírozta a kanca fülét,
hogy segítsen megnyugtatni. Bár mostanra Melody láthatóan nem törődött már
nagyapával. Nehezen lélegzett, és nyaka csatakos volt a verejtéktől.
Mintha időtlen idők teltek volna el, miközben Jack küzdött, hogy elérjen a
csikó fejéig.
– Nem tudom megfogni – hebegte. – Ha a kisujjamat bele tudnám akasztani
a szája sarkába, akkor talán meg tudnám fordítani a fejét, de egyszerűen nem
érem el.
– Próbálkozz, nagyapa – mondta Lou riadt tekintettel.
 Amy aggódva nézett Melodyra. A kanca egyre kimerültebbnek tűnt. – Mi
lesz, ha túl későn sikerül?
– Nincs értelme! – mondta nagyapa öt perc elteltével.
– Nem adhatod fel! – esett kétségbe Amy.
– Nem hiszem, hogy többet tudok tenni – felelte nagyapa elkeseredetten.
A következő percben Lou lépett be a bokszba.
– Meg tudod csinálni, nagyapa – bátorította, és letérdelt a férfi mellé. –
Tudom, hogy képes vagy rá.
Jack mély lélegzetet vett, és újra belemélyesztette a karját a kanca testébe.
Az arca eltorzult, ahogy hatalmas küzdelemmel igyekezett fogást találni a csikó
pofáján.
– Gyerünk – suttogta Lou.
Amy látta, hogy nagyapa arcán elmélyülnek a ráncok, ahogy egy utolsó
óriási erőfeszítéssel még jobban kinyújtja a karját. – Megvan! – akadt el hirtelen
a lélegzete. – Elértem a száját!
Amy visszatartotta a lélegzetét, és átsuhant rajta a remény, miközben
nagyapa elkezdte nagyon-nagyon lassan, centiméterről centiméterre mozdítani a
csikó fejét.
Amy Melody pofájához hajtotta a fejét.
– Kérlek, kérlek, kérlek – könyörgött szinte pánikban. – Kérlek, bírd még
egy kicsit!
– Ez az! – kiáltott fel hirtelen nagyapa, és visszahanyatlott a szalmára.
– Látom az orrát! – hebegte Lou. A kanca oldala újult erővel emelkedett
meg. – Itt a feje!
– Fárad, szüksége lesz segítségre – mondta nagyapa, és nehézkesen felállt.
– Lou, segíts nekem! Meg kell fognunk a csikó mellső lábát a csüdízület fölött,
és ahogy Melody nyom, nekünk húznunk kell.
Lou azt tette, amit kért. Melody oldala megrázkódott az újabb
összehúzódástól. – Most húzzuk! – kiáltotta nagyapa.
Amy látta, hogy az arcuk eltorzul az erőfeszítéstől, ahogy mindketten tiszta
erejükből húzzák a csikót. Ő pedig olyan sokáig tartotta vissza a lélegzetét, hogy
úgy érezte, menten elájul.
Melody felnyögött.
– Itt van, jön már, érzem! – mormogta nagyapa. – Most figyelj! Húzzuk,
Lou!
A csikó nedves teste hirtelen kicsusszant a szalmára. Amy szíve majdnem
megállt. – Rendben van? – suttogta, nem tudva, hogy megkönnyebbüljön-e,
amiért végre kint van, vagy megrémüljön a mozdulatlansága miatt.
Nagyon óvatosan, hogy ne sértse meg a köldökzsinórt, amely Melodyt és a
csikót még mindig összekötötte, nagyapa lehajolt, hogy megvizsgálja a csikót.
Miközben vizsgálgatta, Amy látta, hogy a törékeny kis állat apró fülei
megrebbennek, és a feje megmoccan.
– Él! – kiáltotta, és egyetlen hatalmas hullámban elöntötte a
megkönnyebbülés.
– Ó, nagyapa! – kiáltotta Lou, és átölelte az idős embert.
Nagyapa boldogan mosolygott.
– Kimerült, de él – mondta.
A bokszból egy csapásra eltűnt a feszültség. Nagyapa csak állt, Lou
átölelve tartotta, miközben Amy Melody pofáját simogatta, és mindannyian azt
figyelték, ahogy a csikó mozgolódni kezd a szalmán. Tökéletes volt. Melody
apró, sárga mása, a homlokán fehér folt. Először kinyitotta a szemét, aztán
rátámaszkodott a mellkasára, a lábai átszakították a magzatburkot, ami még
mindig beborította a testét. Ahogy küzdött és rugdosott, elszakadt a
köldökzsinór, és a csikó életében először önállóan levegőt vett.
Nagyapa elővette a felszerelésből a jódot, a vattát és az antibiotikus
hintőport, és gyorsan ellátta a köldökcsonkot, amíg a csikó még feküdt.
– Kancacsikó – mondta mosolyogva –, kislány.
Amy hirtelen érezte, hogy Melody orra megmozdul az ölében. A kimerült
kanca fejét felemelve körülnézett. Ahogy meglátta a csikót, hegyezni kezdte a
fülét. Amy egy pillanatig habozott, aztán elhúzódott, és csatlakozott nagyapához
és Louhoz a boksz ajtajában.
Nagyapa átölelte, és együtt figyelték a kanca és csikója első találkozását.
Melody lábra küzdötte magát. Leszegte az orrát, és hangos horkantásokkal
szaglászta végig a csikót. A csikó horkantva válaszolt, apró orrlyukai kitágultak,
piszkos kis fülét esetlenül hegyezte. Melody megböködte a csikó nedves pofáját,
aztán elkezdte nyalogatni a szőrét.
– Látjátok? Most jön létre köztük a kötődés – mondta nagyapa gyengéden.
Amy szemét örömkönnyek lepték el.
– Nem tudom elhinni, hogy mindketten itt vannak épen és egészségesen –
mondta, és nagyapához fordult. – És ezt neked köszönhetjük.
– Mindannyiunknak köszönhetjük – mondta nagyapa Loura és Amyre
nézve.
– De a te eltökéltséged döntött – mondta Lou –, te voltál az, aki nem adta
fel.
Amy látta, hogy miközben bólint, nagyapa arcán különös kifejezés suhan
át, mintha sajnálat lett volna.
– Világéletemben makacs voltam – mondta.
Csend lett.
 – Szerintem ezt mindketten elmondhatjuk magunkról – mondta Lou
gyengéden, és ránézett nagyapa elgyötört vonásaira. – Tudtam, hogy nem engem
akartál bántani, nagyapa. Sajnálom, hogy ellened fordultam.
– Minden rendben, Lou – mondta nagyapa. Rájuk nézett. – Ti ketten
mindennél többet jelentetek nekem – mondta. – Soha nem bántanálak
benneteket, kérlek, bocsáss meg.
– Természetesen, nagyapa, ha te is megbocsátasz nekem – mondta Lou,
miközben a férfi átölelte a vállát.
– Hála istennek – szólalt meg Amy mélységesen megkönnyebbülten. Talán
végre búcsút mondhatnak minden nézeteltérésnek és veszekedésnek.
– Ó, Amy – mondta Jack rá nézve. – Sajnálom, hogy neked is szenvedned
kellett miattunk.
– Örülök, hogy sikerült tisztáznotok végre – mondta Amy őszintén, s
átkarolta őket. – Ti vagytok a legeslegmakacsabb emberek a világon.
Nagyapa és Lou egymásra néztek.
– Azért te sem maradsz el tőlünk nagyon – felelte Lou.
Mindannyiukból kitört a nevetés.
– Gyerünk – mondta nagyapa, miközben kibontakoztak az ölelésből. –
Menjünk be. Melody és a csikó most már rendben lesznek.
– Azt hiszem, én még maradok egy kicsit – mondta Amy, és a csikóra
pillantott. – Csak addig, amíg feláll.
– Jól van, Amy, maradj csak – mondta nagyapa, és megértően bólintott. –
De ne próbálj meg segíteni neki – nagyon fontos, hogy a saját erejéből
sikerüljön.
– Akkor később találkozunk – mondta Lou.
Amy a bokszajtóra hajolt, és hallotta, ahogy az istálló ajtaja becsapódik
mögöttük. Teljesen kimerülten rogyott le a szalmára, és ránézett a fekvő sárga
kancacsikóra. Hosszú lábai vékonykák, de tökéletesek voltak, a fehér folt pedig
szinte világított a homlokán,
Már csak egy problémát kellett megoldani.
– Mi legyen a neved? – suttogta Amy.
A kis kancacsikó ránézett, sötét szeme csillogott.
Melody gyengéden horkantott, aztán a csikó hirtelen próbálkozni kezdett,
hogy lábra álljon. Kinyújtotta vékony, reszketeg lábait, félig felemelkedett, aztán
puha puffanással összerogyott a szalmán. Amy nagyon vágyott arra, hogy
segítsen neki, de tudta, hogy nagyapának igaza volt: ezt a leckét a csikónak
önállóan kell megtanulnia.
A csikó felvetette a fejét, és újra megpróbálta. Lábait kinyújtotta, és
megtámasztotta magát, aztán egyetlen erőfeszítéssel lábra állt. Egy másodpercig
imbolygott, majd visszahanyatlott.
Gyerünk, sürgette Amy némán, meg tudod csinálni!
A kancacsikó néhány percig pihegett a szalmán, aztán Melody megböködte
az oldalát. A csikó újra próbálkozott. Megállt, pofáján eltökéltség honolt, és
küzdött, hogy állva maradjon. A lábait megmerevítette, kicsit billegett, de most
állva maradt. Néhány pillanatig csak álldogált, kicsit imbolyogva, aztán bolyhos
farkát gyorsan megrebbentve egy bizonytalan lépést tett előre, és orrával Melody
hasa alját kezdte böködni. A kancacsikó szopni kezdett.
Amy mosolygott, és fejét a falnak döntve lehunyta a szemét. Hosszú nap
volt, de végül minden jól végződött.
*
Néhány órával később hirtelen felriadt. Körbenézett, és minden visszatért
az emlékezetébe. Melody és a csikó biztonságban voltak. A szalmán feküdtek, a
csikó feje Melody oldalán pihent. Amy az órájára pillantott, hat óra volt. Egész
éjszaka a bokszban aludt.
Teljesen elgémberedve tápászkodott fel. A csikó felnyitotta a szemét, aztán
felemelte a fejét, és a füleit forgatta.
Amy csendben állt. – Minden rendben – dünnyögte. – Maradj csak. A csikó
egy hosszú pillanatig rábámult, aztán egy sóhajjal leejtette a pofáját, és becsukta
a szemét.
Amy kilopózott a bokszból, és olyan halkan csukta be az ajtót, amennyire
csak tudta. Még rengeteg idő lesz megismerni a csikót később, de most
Melodynak és neki is pihenésre van szüksége, ebben biztos volt. Elgémberedett
izmait kinyújtóztatva ballagott az istállóajtó felé. Aztán megfogta a kilincset, és
igyekezett felkészülni a kint tomboló viharra. Azonban ahogy kinyitotta az ajtót,
reggeli csendbe lépett ki, nyugalom honolt a behavazott tájon.
Kilépett, csizmája mély hóba süppedt. A hóviharnak vége lett. A levegő
nyugodt volt, és a sötét égen fagyosan ragyogtak a csillagok. Amy becsukta az
ajtót, és nagyot lélegzett a tiszta, hideg levegőből. Hatalmas erővel ölelte át a
mély, békés csend.
Amy végignézett Heartland épületein és a körülöttük elterülő mezőkön.
Mindent vastag hó borított. Kelet felé nézett, és látta a hajnal sápadt derengését,
ahogy egyre feljebb kúszik a sötét égen, és felötlött benne, mi legyen Melody
csikójának neve.
– Hajnal – suttogta. – Az újrakezdés és egy új élet kezdetének jelképe.
opyright © 2000 by Working Partners Ltd, London
Heartland Séries created by Working Partners Ltd, London
Published in UK by Scholastic Inc.
Eredeti címe Come What May
Kiadta a PonyClub, Stabenfeldt AS
Borítóterv Stabenfeldt AS
Fordította Gordos Ágnes
Szerkesztette a Stabenfeldt Kiadó Kft.
Nyomdai előkészítés Stabenfeldt Kiadó Kft.
Készült Németországban, 2007-ben
ISBN 978 963 9749 15 3
 Tartalomjegyzék
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet