Lauren Brooke

Szabadulás
(Heartland 3.)
 Hálás köszönettel Linda Chapmannek.
Köszönettel és szeretettel Pippa le Quesne-nek, aki különleges hellyé varázsolta Heartlandet.
Köszönettel Monty Robertsnek, aki először írt a „csatlakozás” technikájáról, és akinek a munkája
jobb hellyé tette ezt a világot a lovak számára.
Első fejezet
– Anya már nem jön vissza, Pegazus – mondta Amy szelíden az öreg szürke
ló felé hajolva. – Soha többé nem jön már vissza – a lány tudta, hogy szavait
nem érti az állat, de úgy érezte, magyarázattal tartozik neki.
A tragikus balesetet követő hetekben Pegazus állandóan azt várta, hogy
Marion Fleming egyszer csak felbukkan – várakozva álldogált heartlandi
bokszának ajtajánál, és órákon keresztül, egészen napnyugtáig bámulta a
kocsifeljárót.
Az elmúlt napokban azonban más változást is észrevett Amy édesanyja
kedvenc lovának viselkedésében. Pegazus közönyössé, fásulttá vált, és a hangját
sem lehetett hallani. Már nem nézett kifelé az ajtón várakozó tekintettel, hanem
boksza hátsó részébe menekülve lehorgasztotta a fejét, tekintetében
közömbösség tükröződött. Már nem leste, mikor jön anya, látszott, teljesen
feladta a reményt, hogy valaha is viszontlátja. Amy nem bírta elviselni, hogy
ilyennek látja az állatot. Arcát a ló pofájához simította.
Pegazus halkan felhorkantott, és nagy fejét a lány mellkasához nyomta.
Amy behunyta a szemét. Bár Pegazus csak árnyéka volt önmagának, kisugárzása
mégis betöltötte az egész bokszot. Ettől Amy, mint mindig, biztonságban érezte
magát, és békesség töltötte el. Az állat ugyanazt az erőt sugározta, amelyet a
versenypályákon hajdanán, amikor még Pegazust és Amy édesapját, a híres
díjugrató párost ünnepelték világszerte.
Mindez nagyon régen történt; még akkor, amikor Amy Angliában élt, és
édesapja fontos részét képezte életének. Ekkor még Heartland nem is létezett.
Amy kissé megrázta a fejét. Az egészen másvalakinek az élete volt.
Gondolatait ajtónyitás távoli hangja szakította félbe. Csókot lehelt Pegazus
kedves, sötétszürke pofájára, majd kilépett a bokszból. Megpillantotta nővére,
Lou karcsú alakját a deszkaburkolatú ház ajtajában. Nagyapjuk követte,
bőrönddel a kezében.
Amy kinyitotta az istálló ajtaját, és a ház felé indult.
– Máris indulsz, nagyapa? – kiáltotta.
Jack Bartlett megállt az autónál, és bólintott.
– Igen, édesem. Ha most elindulok, még sötétedés előtt odaérek.
Amy a kocsihoz sietett.
– Sokszor csókolom Glent és Sylviát – karját nagyapa nyaka köré fonta, és
beszívta a régi bőrkabát meg a szappan ismerős illatát.
– Aztán hívj fel bennünket, ha megérkeztél! – figyelmeztette Lou,
miközben puszit nyomott nagyapja arcára.
 Jack Bartlett egyik lányról a másikra nézett, napbarnított arcán a ráncok
aggodalmasan elmélyültek.
– Biztos, hogy minden rendben lesz veletek? Nem is tudom, hogy nyugodt
szívvel itt hagyhatlak-e benneteket a történtek után.
– Nem lesz semmi probléma – nyugtatta az idős férfit Lou, és kék szemével
Amy tekintetét kereste. – Ugye?
– Természetesen minden rendben lesz – válaszolta Amy. – És különben is,
nagyapa, nem teheted meg, hogy nem mész el. Tudod jól, mennyire vár Glen és
Sylvia.
Jack Bartlett nem ellenkezett. Hiszen minden ősszel ragaszkodott hozzá,
hogy egy teljes hónapot töltsön fivérével, Glennel, valamint sógornőjével,
Sylviával. Amikor Amy még kisebb volt, együtt utaztak a tennessee-i farmra.
De nagyapa tekintete még mindig aggodalomról tanúskodott. – Tényleg
meg tudtok birkózni a rengeteg pluszmunkával, amíg távol leszek? – tette fel
ismét a kérdést. – Amúgy is túl sok teher nehezedik ránk mostanában.
– Ezt már többször átbeszéltük, nagyapa – szólalt meg a gyakorlatias Lou. –
Tudod, hogy a barátnőm, Marnie a jövő héten megérkezik. Segíteni fog nekünk,
no meg Ty is felajánlotta, hogy vállal néhány túlórát.
– De hát megengedhetjük ezt most magunknak? – feszegette tovább Jack
Bartlett. Amy látta, hogy a szeme sarkában a ráncok még jobban bevésődnek,
amikor arra gondolt, hogy Ty-nak, az istállófiúnak többet kell majd fizetni a
túlórákért.
– Majd csak megoldjuk valahogy – állította Lou határozottan, és még
mielőtt az idős férfi ismét megszólalhatott volna, ellentmondást nem tűrő hangon
kijelentette: – De most már indulj! – gyors puszit adott neki, aztán kinyitotta a
kocsi ajtaját.
– Kezdem azt hinni, hogy csak meg akartok szabadulni tőlem – jegyezte
meg nagyapa, miközben elhelyezte a bőröndöt az autó csomagtartójában.
– Igazad van – vigyorodott el Amy. – Óriási bulikat akarunk rendezni a
távollétedben, ugye, Lou?
Nagyapa felnevetett.
– Ez remekül hangzik. Akkor talán mégis inkább maradnék – aztán
észrevette Lou arckifejezését. – Jól van, rendben van, már itt se vagyok!
Beindította a motort, Amy és Lou hátralépett, és lelkesen integetett,
miközben az autó kigurult a hosszú, kanyargós kocsifeljáróról.
– Hát – fordult Lou Amyhez, miközben figyelte, ahogy a kocsi eltűnik a
porfelhőben –, akkor most magunkra maradtunk.
A házban megszólalt a telefon. Lou arca felderült.
– Talán egy újabb ügyfél lesz! Megyek, és felveszem – mondta, és besietett.
 Amy körbehordozta tekintetét az udvaron. Tőle balra állt a főistálló épülete
a hat boksszal. A fehér festék már erősen lepattogzott az ajtóról és az ajtókeret
fáit az évek során alaposan kikezdte a szú. Az itató alatt állt a felhalmozott széna
és szalma, amely mindenfelé szétszóródott a bokszok ajtaján kívül. Amy
felsóhajtott. Az udvarra bizony ráfért egy alapos söprés, és a hátsó istálló körül
még nagyobb volt a felfordulás.
Tekintete most a kocsifeljárón túlra, a legelőkre esett. A szeptemberi
napsütésben lovak és pónik tarka sokasága harapdálta békésen a füvet. Amy
szívét megdobbantotta a látványuk. Tudta, ha Heartland nem létezne, a legtöbb
állatot el kellett volna altatni – de édesanyja munkájának köszönhetően
mindegyik új esélyt kapott a teljes és boldog élethez. Már pusztán az a tény,
hogy elégedettnek látja őket, megérte a kemény, hosszú órákon át végzett
munkát.
A tizenöt lóból, amely jelenleg a heartlandi farmon tartózkodott, tizenkettőt
mentettek meg, mert gazdájuk vagy rosszul bánt velük, vagy elhagyta őket; Amy
és Ty azon fáradozott, hogy begyógyítsa az állatok lelkét ért sebeket, hogy
azután új otthonra leljenek. Három ló úgynevezett „bennlakásos” volt, akiket a
tulajdonosaik azért küldtek Heartlandbe, hogy viselkedési problémáikat
megoldják; és végül ott volt Pegazus. Ő volt apa lova addig a díjugratáson
történt balesetig, ami után végül a férfi elkeseredésében elhagyta feleségét és
családját. Ezután Pegazus minden szeretete anya felé fordult. Amy tekintete a
boksz hátuljában lévő üres ajtónyílásra esett. Szegény Pegazus! Úgy tűnt, anya
nélkül kicsúszott a talaj a lába alól.
Kinyílt a hátsó ajtó, és Lou lépett ki rajta.
– Egy újabb bennlakó? – kérdezte Amy, bár nővére arckifejezéséből már
kiolvashatta a választ.
– Nem. Csupán téves kapcsolás volt – sóhajtotta Lou, miközben
végigpásztázta az udvart. – Tudod, Amy, sürgősen szükségünk lenne újabb
állatokra, mert nagyon üres az a három boksz ott, hátul. A bennlakók jelentik
számunkra az egyetlen rendszeres bevételi forrást.
Amy egyetértőn bólintott. Az a pénz, amit az ügyfelek lovaik problémáinak
orvoslásáért fizettek, tette lehetővé, hogy a heartlandi farmon meg tudják
menteni a sérült állatokat.
– Egyszerűen nem értem, miért nem hívnak újabban – folytatta Lou, és a
homlokát ráncolta. – Amikor Nick Halliwell mindenkinek ajánlott bennünket,
rengeteg érdeklődő és ügyfél akadt. Most viszont áll az üzlet.
– Beszélhetnék Nickkel, hátha tud valakiről, akinek a mi segítségünkre
lenne szüksége – javasolta Amy. Nick Halliwell híres díjugrató volt. Két
hónappal azelőtt Amy kezelte az egyik fiatal lovát, amelyik nem volt hajlandó
bemenni a lószállító kocsiba. A sikeres kezelést követően Nick Heartlandet
ajánlotta mindenkinek, akit csak ismert.
– Jó ötlet, megpróbálhatod – válaszolta Lou.
Ám amikor Amy felhívta Nick istállóját, kiderült, hogy a férfi éppen
külföldön versenyez. Három hét múlva jön csak vissza – közölte Nick személyi
titkára.
Amy sóhajtva tette le a telefont.
– Nincs szerencsénk – mondta Lou felé fordulva, aki a konyhaasztal mellett
ült.
– Furcsa – jelentette ki Lou a homlokát ráncolva. – Már egy hete senki sem
érdeklődött.
Amynek is el kellett ismernie, hogy ez bizony különös. Szokatlan volt,
hogy egy teljes héten keresztül senki se telefonáljon problémás ló miatt.
Kellemetlen érzés futott végig rajta, de megpróbálta elhessegetni magától.
– Rendbe jönnek a dolgok – mondta bizakodónak tűnő hangon.
– Remélem, igazad lesz – válaszolta Lou. – Komoly gondoknak nézünk
elébe, ha hamarosan nem indul be újra az üzlet. – Nagyot sóhajtott, majd felállt.
– Rendbe kellene tennünk végre anya szobáját.
Amynek elállt a lélegzete. Anya szobája. A szavak visszhangozva
dübörögtek a fejében. Marion Fleming hálószobájához senki se nyúlt azóta az
éjszaka óta, hogy meghalt, de most, hogy Lou barátnője, Marnie Gordon
érkezését várták, szükségük volt a helyiségre. Marnie néhány hetet szándékozott
náluk tölteni, és Lou jobbnak látta kiüríteni a szobát.
– Nem fog sokáig tartani – ígérte Lou a húgának, miközben követte felfelé
a lépcsőn. – Úgy gondoltam, a holmikat három részre oszthatnánk: amiket meg
akarunk tartani, amiket az üdvhadseregnek adományozunk és végül, amiket
kidobunk. – Kinyitotta a hálószoba ajtaját, és belépett.
Amy mozdulatlanul állt meg az ajtónyílásban. Édesanyja halála óta mindig
elkerülte ezt a szobát, és most az ismerős tárgyak láttán hirtelen megrohanták az
érzelmei; még érezte anya parfümjének gyenge illatát. A fiatal lány megpróbált
uralkodni magán. Immár három hónap telt el a baleset óta, s bár az állandóan
gyötrő és heves fájdalom enyhült, a legcsekélyebb dolog is feltépte a sebeket, és
a veszteség érzése ismét hullámokban tört rá.
– Nos, lássuk csak – kezdte Lou, és átlépett néhány kartondobozon,
amelyeket már előzőleg kikészített a pakoláshoz. – Ebbe a dobozba rakjuk
mindazt, amit meg akarunk tartani, a többibe pedig azt, amit elajándékozunk
vagy kidobunk. – Lassú léptekkel körbejárt a szobában, aztán megköszörülte a
torkát. – Kezdjük talán a ruhásszekrénnyel.
Amy végre belépett a helyiségbe, de közben az volt az érzése, hogy
álmodik. A lovas fényképek a falakon, anya lovaglókabátja egy szék támláján, a
kissé gyűrött ágynemű, a hajkefe, amelyen még néhány hajszál csillogott a
sörték között – minden azt a benyomást keltette, hogy anya még él, és bármelyik
pillanatban besétálhat az ajtón.
Lou szélesre tárta a tölgyfa szekrény ajtaját, és egy pillanatig őt is
hatalmába kerítette az ott sorakozó ismerős ruhák látványa. Kinyújtotta a kezét,
és megérintette az egyik szoknya finom anyagát, és Amy látta, hogy közben
nagyokat nyel. Ám amikor megszólalt, hangja határozottan csengett. – Azt
hiszem, ezzel kellene kezdenünk. – Ismét tétovázott, majd kiemelt néhány blúzt.
– Bármi, ami jó állapotban van, mehet az üdvhadseregnek, a többit viszont
dobjuk ki.
– De hát nem dobhatjuk ki csak úgy anya holmijait! – tiltakozott hevesen
Amy. Elkapta nővére pillantását.
Lou összevonta a szemöldökét.
– De helyet kell szorítanunk Marnie ruháinak. És Amy, ezt amúgy is el kell
végeznünk.
Ám Amy nem tudta elviselni annak a gondolatát, hogy éppen most
szabaduljanak meg édesanyjuk ruháitól.
– Nem tudnánk esetleg egy ideig máshol tárolni? – kérdezte, majd a
szekrényhez lépett, és kivett egy zöld lovaglónadrágot. A gyomra összerándult.
Eszébe jutott, hogy anya néhány nappal a halála előtt ezt viselte.
Lou megadta magát.
– Egyelőre megoldható a dolog – jelentette ki sóhajtva. – Biztos van elég
hely az alagsorban.
Nem tartott sokáig, amíg elpakolták az összes ruhaneműt. Amy
összehajtotta a polcokon lévő nadrágokat, blúzokat és pulóvereket, miközben
Lou édesanyja néhány elegánsabb ruháját leakasztotta, majd gyorsan és
módszeresen a dobozokba helyezte. Amikor az utolsó ruhadarabhoz ért, megállt.
– Anya kabátja – mondta szinte suttogva, és merőn bámulta a sötét
karmazsinvörös bélésű, tengerészkék színű lovaglókabátot.
Amy észrevette, hogy Lou szeme hirtelen könnybe lábad, és az ő szíve is
összeszorult. Anya édesapjuk balesete után, tizenkét évvel ezelőtt feladta saját
díjugrató karrierjét. Amy akkor csupán hároméves volt, és valójában nem is
emlékezett semmire. Első emlékei abból az időszakból származtak, amikor anya
Északkelet-Virginiába költözött nagyapához. De azt tudta, hogy Lou, aki már
tizenegy éves volt a baleset történtekor, sokkal több emléket őriz angliai
életükről, és a lovaglókabát látványa most felidézte ezeket.
Lou gyorsan pislogott néhányat, majd gyengéden összehajtogatta a kabátot,
és a többi ruhanemű mellé rakta. Azután elkezdte kirámolni a szekrény alját, a
cipős dobozokat, a sminkkészlethez tartozó dolgokat, az arckrémes tégelyeket. –
Nézd csak! – kiáltott fel összeszorult torokkal.
Amy szó nélkül kivett egy halom cipőt. Alattuk egy fadoboz lapult.
Kinyitotta. – Fényképek! – kiáltott fel, amikor meglátta a két kifakult, kék és
aranyszínű albumot, meg a többi, még rendezetlen, fényképpel teli borítékokat.
Belelapozott az első albumba. – Lou! Ez te vagy! – lehetetlen lett volna nem
felismerni az aranyszőke hajú tipegő babában Lout, aki minden fényképen a fő
helyen szerepelt nagy kék szemével, kíváncsi, szív alakú arcocskájával.
Lou átnézett Amy válla fölött.
– Igen, ez én vagyok.
– Meg apa és anya – a még igen fiatalnak tűnő szülőkről több fotót is
találtak. Apjuk magas volt, haja sötét és göndör. Anya felmosolygott rá, ő kicsi
és karcsú volt, és olyan kék szeme és szőke haja volt, mint Lounak.
Amy továbblapozott az albumban. Angliai istállót ábrázoló képek
következtek, amikor még a szülők díjugrató versenyeken vettek részt; voltak ott
fotók lovakról is, amelyek egy takaros, négyszögletű karámból bámultak kifelé.
Rábukkantak apa és anya versenyeit megörökítő képeire, ahol ott volt anya
gyönyörű pej lova, Delila, és apa, amint megüli Pegazust. Talált még fényképet
az alig ötéves Louról, aki egy apró pónin az akadálypályán gyakorolta az
ugratást.
– Ez Minnie volt – emlékezett vissza Lou, és mosolyogva Amy mellé
térdelt. – Apa vette nekem, amikor hároméves voltam. Amikor már te is elég
nagy lettél, hogy megtanulj lovagolni, mindig rá akartál ülni a hátára. Akkor
kaptam apától Nuggetet. – Lou kinyitotta a második fényképalbumot. – Nézz
csak ide! Ez te vagy!
Amy megcsodálta magát kisbabaként, majd addig lapozott az albumban,
amíg egy kétéves korában készült felvételhez nem ért – világosbarna hajú,
szürke szemű, vékonyka togyogó volt. Szinte mindegyik képen egy ló mellett
állt, vagy a hátán ült. Egészen másképp nézett ki, mint Lou, inkább az apjára
hasonlított.
Lou azután egy családi fényképre mutatott, amelyen a tengerparton egy
hatalmas homokvár mellett ülve mosolyogtak mindannyian. – Ez akkor készült,
amikor Spanyolországban nyaraltunk. Te alig voltál hároméves, én meg a
tizenegyet töltöttem be.
Amy továbblapozott, türelmetlenül még többet és többet szeretett volna
látni, de hirtelen elfogytak a fotók. Az album többi része üres maradt. Amy a
nővérére pillantott.
– Apa balesete – jegyezte meg csendesen Lou.
Amy elővette a borítékokat, tartalmukat kiszórta a padlóra. Ezeken Amy
volt látható anyával és nagyapával a heartlandi farmon. Amy körülbelül egy
évvel idősebb lett, és anya is másként festett; arca komolyságról tanúskodott, de
tekintete nyugodt volt.
– Ezen én vagyok – mondta Lou, és kiemelt egy képet. Angliai bentlakásos
iskolája bejárata előtt állt. Ő is nagyon komolynak tűnt, csinos iskolai
egyenruhát viselt, táskáját a kezében tartotta.
Amy a nővérére pillantott.
– Mondd csak, Lou, te miért nem jöttél velünk? – anya ugyan megpróbálta
megmagyarázni neki, de Amy valójában sohasem értette meg, hogy Lou miért
akart Angliában maradni a bentlakásos iskolában.
– Mert azt reméltem, hogy apa vissza fog jönni – vallotta be Lou.
– De anya hónapokig várt rá – folytatta Amy, és eszébe jutottak Marion
szavai. – Azt mesélte nekem, hogy miután apa elment, ő még egyre várt, de
mindhiába. – Összeráncolta a homlokát. – Lou, apa elhagyott bennünket.
Lou szeme megvillant.
– Apa próbálta elfogadni azt a gondolatot, hogy soha többé nem lovagolhat
versenyszerűen. A versenyzés volt az élete – jelentette ki indulatosan. – Előbb-
utóbb visszatért volna hozzánk, de anya egyszerűen összecsomagolt, és elhagyta
az országot.
– Naná, hogy elhagyta! – kiáltotta Amy, és felidéződtek az emlékei az első
hónapokról, amikor Virginiába érkeztek, és anyja olyan zaklatott volt. –
Képtelen lett volna Angliában maradni, túl sok minden emlékeztette apára.
– De ha anya Angliában maradt volna, s megvárja, hogy apa visszatér,
akkor ismét összekerülhettek volna! – erősködött Lou továbbra is.
– De apa soha nem jött vissza! – vágott vissza Amy.
Tudta, hogy ő csak anyja elmondásából és szemszögéből ismeri a
történteket, és nem látta be, hogy létezik másik nézőpont is. Azt sem értette meg
soha, Lou hogyan védheti ennyire az apjukat. Amy úgy érezte, édesanyja az
egyetlen lehetséges dolgot tette. Hónapokig tartó gyötrő várakozás után Marion
a súlyosan sérült Pegazus kivételével minden lovat eladott, és hazaköltözött
Amerikába, a virginiai családi otthonba. Itt először azzal foglalkozott, hogy
Pegazust mielőbb meggyógyítsa, majd megalapította a lovas menhelyet
Heartlandben. Miközben gazdátlan és szerencsétlen sorsú lovakat ápolt és
gyógyított, fokozatosan javult saját érzelmi állapota is.
– Semmiképpen sem tudtam volna itt élni – jelentette ki Lou. – Anya azt
akarta volna, hogy kapcsolódjak be a munkába, de én képtelen lettem volna
lovakkal bánni azután, ami apával történt.
Amy visszagondolt azokra az évekre, amelyeket már itt töltött, és alig
találkozott a nővérével. Eszébe jutott az a néhány alkalom, amikor Lou eljött
meglátogatni őket. Mindig veszekedés tört ki, amiért nem volt hajlandó belátni,
hogy anyja munkájához bármi köze is lenne. Most azonban más volt a helyzet.
Édesanyjuk halála után Lou ismét felfedezte magában a lovak iránti szeretetét.
Amy kézbe vett egy fényképet Louról, amely az oxfordi diplomaosztás napján
készült róla hosszú, fekete ünneplőjében. Lou mellett anya és Amy állt.
Lou átnézett a húga válla fölött, és elmosolyodott.
– Alig tudtam elhinni, hogy megtettétek ezt a hosszú utat, hogy jelen
legyetek az diplomaosztó ünnepségemen.
– Anya rettentő büszke volt, amikor felvettek az Oxfordi Egyetemre –
felelte Amy. – És amikor telefonon elmesélted, hogy milyen jó eredménnyel
tetted le a záróvizsgát, anya kijelentette, hogy ott kell lennünk a diplomaosztón.
Még Heartland sem volt olyan fontos számára, mint ez az esemény.
Lou arca meglepetésről árulkodott.
– Valóban ezt mondta anya?
Amy bólintott.
– Én erről nem is tudtam – mondta halkan Lou.
Amy gyengéden megszorította a karját.
– Anyának tényleg nagyon hiányoztál, Lou. És nagyon örült, amikor New
Yorkban kaptál munkát.
Lou az ajkába harapott.
– De még így is csak ritkán látogattalak meg benneteket. Ó, Amy, ha
másképpen történtek volna a dolgok… – Egy pillanatra megbicsaklott a hangja.
– De ezen most már értelmetlen lenne rágódni – jelentette ki határozottan. –
Tovább kell lépni! – ismét a dobozokba kezdett pakolni. – Gyere, fejezzük be!
Amy visszatette a fényképeket a borítékokba, és gondosan félrerakta az
albumokat. A dobozt az ablakhoz vitte. Édesanyja szobájából a kilátás –
csakúgy, mint a saját szobájából – az udvarra nyílt. Pegazus nyilván most is a
boksz hátuljában álldogált, mert nem lehetett látni.
– Aggódom Pegazus miatt – jegyezte meg Amy, és Lou felé fordult, hogy
segítsen neki kiüríteni a fésülködőasztal fiókjait.
– Igen, már említetted, hogy az utóbbi időben nagyon megváltozott –
emlékezett rá Lou.
Amy bólintott.
– Emlékszel, hogy anya halála óta az volt a szokása, hogy állandóan kifelé
bámult a boksz ajtaja felett?
– Mintha arra várt volna, hogy anya egyszer csak felbukkan! – folytatta
Lou.
– Nos – felelte Amy –, ezt most abbahagyta. Az utóbbi napokban csak a
boksz hátuljában álldogál, és nagyon levertnek tűnik. Valami nincs rendben vele,
Lou.
– Biztos vagyok benne, hogy helyre fog jönni – próbálta megnyugtatni Lou,
miközben becsukott egy dobozt.
Amy kinézett az ablakon, és azt kívánta, bárcsak ő is ennyire biztos lenne
benne.
– Anya jelentett Pegazus számára mindent. Most nyilvánvalóan nagyon
zaklatott. Anya minden figyelmeztetés nélkül eltűnt, és Pegazus nem érti, hogy
miért. Meggyőződésem, hogy azért ilyen kedvetlen és búskomor.
– Nincs valami ötleted, amivel segíteni tudnánk neki? – kérdezte Lou.
Amy a gyógynövényekre és más természetes gyógymódokra gondolt,
amelyeknek a használatát anyától tanulta meg. Különféle hatékony módszereket
ismert a fájdalom és a veszteség érzésének a kezelésére.
– Megpróbálok valamit kitalálni – válaszolta. – Meglátjuk, hátha sikerül. –
Lou biztatóan rámosolygott, majd egy újabb fiókot húzott ki. – Biztos vagyok
benne, hogy hamarosan javulni fog az állapota.
Perceken keresztül némán tettek-vettek.
– Azt hiszem, ezeket nyugodtan kidobhatjuk – állapította meg Lou, amikor
az utolsó fiókot is kihúzta, amelyben egy halom levél és képeslap bújt meg.
Gyorsan végignézte őket. – Ezek csak régi születésnapi meghívók és… –
hirtelen elhallgatott. A levélkötegből egy borítékot húzott ki.
– Mi az? – kérdezte Amy, amikor észrevette, hogy Lou szeme csodálkozva
kikerekedik. De a nővére nem válaszolt. Amy átnézett Lou válla fölött. A levelet
Marionnak címezték Heartlandbe. – Mi az? – ismételte meg a kérdést Amy, és
fogalma sem volt arról, vajon miért nézi Lou a levelet olyan furcsa
arckifejezéssel.
– Öt évvel ezelőtt küldték – jelentette ki Lou a postabélyeget vizsgálgatva.
– Na és? – kíváncsiskodott tovább Amy.
Lou arca sápadt volt, amikor felnézett.
– Apától jött a levél – válaszolta végül.
Második fejezet
– De hiszen ez lehetetlen! – kiáltott fel Amy, és a Lou kezében lévő
borítékra bámult. – Anya sohasem kapott hírt tőle azóta, hogy apa elhagyta őt.
– Pedig ez az ő kézírása – felelte Lou. Amy látta, hogy a nővére a feladó
címét nézi. – Angliából küldte. Angliából? – nyelt egy nagyot Lou. – Mindvégig
ott volt… tudtam, éreztem! – remegő kézzel felnyitotta a borítékot, és kivette
belőle a fehér papírra írt levelet.
– Mit írt apa? – kérdezte izgatottan Amy, amikor Lou széthajtotta a papírt,
és átfutotta a levél tartalmát.
Egy ideig csend volt.
– Én akkor még Angliában voltam – suttogta Lou, és kezét a térdére ejtette.
– Miért nem keresett meg engem?
– Mit írt apa? – ismételte meg Amy a kérdést. Türelmetlenségében kikapta
a levelet Lou kezéből. – „Drága Marion!” – kezdte el hangosan olvasni. Aztán
egyre halkult a hangja.

„Kérlek, írj nekem, csupán néhány sort vagy egy lapot – bármi jobb a
hallgatásnál. Tudom, rémes dolgot tettem, és már hét hosszú éve minden áldott
nap hibáztatom magam érte. De kérlek, könyörgöm, próbálj a szíved mélyén
megbocsátani nekem. Újrakezdhetnénk mindent – gondold el, milyen sokat
tehetnénk egy csapatként. Régen olyan sikeresek voltunk együtt – nem igaz?
Tudom, hogy újra azok lehetnénk. Most nem írok többet. Kérlek, mondd meg a
lányoknak, hogy szeretem őket és nagyon hiányoznak. Minden vágyam az, hogy
ismét egy család lehessünk. Mindig szerettelek és most is szeretlek, Tim”

Amy karja mintha hirtelen lebénult volna, a levél a padlóra hullott. Lou
fölemelte, ő is elolvasta, miközben Amy fejében kavarogtak a gondolatok. Anya
hazudott neki! Anya azt mondta neki, hogy apa sohasem jelentkezett. És íme, itt
van ez a levél tőle, amelyben a bocsánatért esedezik és arra kéri, hogy kezdjék
újra együtt az életet.
Amy Loura pillantott. Nővére arca sápadt volt.
– Miért nem keresett engem? – suttogta. – Én vártam rá. Én ott voltam.
Amy tehetetlenül vonta meg a vállát. Képtelen volt elhinni a történteket.
Apa győzködte anyát, hogy rendezzék közös életüket. És mi volt erre anya
válasza? Vajon visszaírt neki? Kezével beletúrt a hajába, és közben úgy érezte,
egész élete romba dől. Minden, amit addig biztosnak gondolt, most hirtelen
kétségessé vált. Vajon mit titkolt még előle anya? És mit érezzen az apjával
kapcsolatban azután, hogy elolvasta a levelet?
– Ugye nem bánod, ha magamnál tartom? – szakította félbe a gondolatait
Lou hangja. Nővére összehajtogatta a levelet, és a lány felemelt álla
határozottságot sugallt.
Amy beleegyezően bólintott, és alig tudott megszólalni.
– Én… én nem is akarom – a nővérére pillantott. Lou arckifejezése
kifürkészhetetlen volt. – Anya sose említette ezt nekem – mondta Lounak.
– Egyikünknek se mondta – szögezte le Lou. Azután a szoknyája zsebébe
tette a borítékot, és ismét a dobozokkal kezdett foglalatoskodni, és a hangja
visszanyerte gyakorlatias csengését. – Rendben van, most nézzük át a komódot,
aztán vigyük le a holmikat a földszintre – a két lány csendben dolgozott tovább.
*
Miután kiürítették anya szobáját, Lou porszívózott és törölgetett, Amy
pedig kiment, hogy utánanézzen a lovaknak. Ty szabadnapos volt, így rengeteg
tennivaló akadt. A hátsó pajtában öt bokszot kellett kitakarítani, a vizesvödröket
és az etetőcsészéket fel kellett tölteni és végül a lovakat be kellett hozni a
karámból. Amy buzgón végezte a feladatokat, amelyek most jó ürügyül is
szolgáltak, hogy közben ne kelljen a levélre gondolnia. Már maga az a tény is
különös volt, hogy öt évvel ezelőtt apa leült levelet írni anyának, a levél
tartalmáról már nem is beszélve.
Nekilátott, hogy leápolja, lekefélje a három bennlakásos lovat, Fecskét,
Charlie-t és Whispert. A tanpályán lovagolt Charlie-val és Whisperrel, majd
Fecskére összpontosította a figyelmét. Fecske herélt pej ló volt, aki azért került
Heartlandbe, hogy kigyógyuljon a forgalomtól és a járművektől való félelméből.
Egész héten eredményesen dolgozott a pályán, és Amy úgy tervezte, hogy ezen a
napon viszi ki először a közúti forgalomba. De ahogyan a dolgok alakultak, úgy
tűnt, erre még várnia kell. Amy az órájára pillantott, és látta, hogy nagyon
elszaladt az idő. Másnapra kell halasztania Fecske kezelését. Talán Ty
kilovagolhatna vele, amikor Amy hazajön az iskolából.
Amikor a lány Fecskét a tanpálya felé vezette, rádöbbent, hogy mennyire
hiányzik neki Ty azokon a ritka alkalmakon, amikor szabadnapot vesz ki. A fiú
tizenöt éves korában kezdett dolgozni részmunkaidőben a heartlandi farmon,
majd egy évvel később otthagyta az iskolát, hogy teljes munkaidőben
foglalkozhasson a lovakkal Marion felügyelete mellett. A végzetes baleset utáni
néhány hónapban egyszerűen nélkülözhetetlen volt a segítsége. Valójában nem
is tudta, hogyan boldogultak volna nélküle. Ty fáradhatatlanul dolgozott, és
éppen olyan sokat tudott a természetes gyógymódokról és arról, hogyan kell
bánni a problémás lovakkal, mint Amy.
Amikor elérkezett az etetés ideje, Lou megjelent, hogy segítsen neki.
 – Micsoda felfordulás van itt, az udvaron! – állapította meg, amikor
megtöltötték az utolsó vizesvödröt is.
Amy körülnézett. Az udvar még rendetlenebbül hatott, mint máskor – a
földet széna és szalma terítette be és a vödrök is szanaszét hevertek a bokszok
ajtajai előtt.
– Nem nagy ügy – jelentette ki. – Holnap rendbe tehetünk mindent.
– De holnap iskolába mész – figyelmeztette húgát Lou.
– Még iskola előtt megcsinálom – ígérte Amy. – Ami őt illette, a
rendetlenség nem zavarta különösebben; a fontos az volt, hogy a lovak
megkapjanak mindent és rendszeresen mozogjanak. Amy leporolta a
farmernadrágját.
– Azt hiszem, most egy kicsit foglalkozom Pegazussal – jelentette ki. Lou
ránézett.
– Készen van a leckéd?
– Majdnem – Amy látta Lou kétkedő arckifejezését. – Tényleg, már nagyon
kevés van hátra.
– Biztosan? – kérdezte Lou gyanakvóan.
– Egészen biztosan – füllentett gyorsan a húga.
A nyergeskamra felé indult, ahol a gyógyszereket is őrizték. A házi feladat
úgyis megvárja. Sokkal fontosabb volt e pillanatban, hogy segítsen Pegazusnak.
Azon töprengett, hogy melyik aromaterápiás olajat próbálja ki. Végül három
különböző olajat választott, amelyek mindegyike jól bevált szer volt a depresszió
kezelésére. Ezekkel lépett be Pegazus bokszába. Mindjárt észrevette, hogy az
etetőben lévő étel szinte érintetlen.
Letette a földre a még lezárt olajos fiolákat, és ujjaival könnyű kis köröket
formálva gyengéden masszírozni kezdte a ló fejét. Ez volt az úgynevezett T-
érintéses kezelés, amelyet édesanyja tanított meg neki: ujjaival megérintette a ló
fülét, s végighaladt a pofáján, miközben megérezte, hol van szükség masszírozó
mozdulataira. Az állat izmai fokozatosan ellazultak.
Végül puszit adott neki, abbahagyta a masszírozást, és lecsavarta az első
üveg fedelét; a ló orrához tartotta, hogy szagoljon bele. Gondosan figyelte,
hogyan reagál Pegazus az illatra. Az állat hátracsapta a fülét, és elfordította a
fejét. Amy meglepődött. A narancsvirág volt az, ami általában hatásosnak
bizonyult olyan lovak esetében, amelyek búskomorságban szenvedtek. De
Marion mindig azt mondta, hogy a lovaknak joguk van ahhoz, hogy maguk
válasszák meg gyógyszereiket, így Amy elfogadta a szürke ló reakcióját, és a
következő üveget nyitotta ki – ez cickafark volt. De az állat ismét elfordította a
fejét. A homlokát ráncolva a lány a harmadik üveggel próbálkozott. Pegazus
beleszippantott, majd felhúzta a felső ajkát, mintha nevetne. Szájával az üveg
után nyúlt.
– Nem, nem szabad – figyelmeztette őt Amy, és ujjával gyorsan befogta az
üveg száját. Ezt az olajat használat előtt még hígítani kell. Ellenőrizte a címkét:
bergamottcitrom-olaj. Kiváló az érzelmek egyensúlyban tartására, élénkítő hatást
fejt ki, továbbá erősíti az immunrendszert. Nem kifejezetten bánat kezelésére
alkalmas szer, de ha egyszer Pegazus ezt választotta, ezt fogja adni neki.
Visszavitte az üvegeket a nyergeskamrába, és egy nagyobb üvegben lévő,
hígított folyadékkal tért vissza Pegazus bokszához.
Néhány cseppet ejtett a saját tenyerére, majd a ló orrlyuka körül kezdte a
masszírozást. – Ettől jobban leszel – biztatta az állatot. – Nem maradhatsz ilyen
levert és szomorú. – Tekintete végigsiklott a ló öregedő testén. Egykor tarka
szőre most fehér volt, a bordái kissé kiálltak. Pegazus mélyet sóhajtott, és Amy
szíve sajogni kezdett. Egész eddigi életét végigkísérte Pegazus. Ahányszor csak
szerencsétlennek és feldúltnak érezte magát, hozzá jött beszélgetni, és az állat
mindig türelmesen meghallgatta, mintha csak értette volna. De most ő
szenvedett, és Amy próbált segíteni neki – éppen úgy, mint ahogy anya tette
olyan sok évvel ezelőtt a ló balesetét követően.
– Meg foglak gyógyítani, Pegazus – suttogta. – Megígérem neked.
*
Másnap reggel Amy a konyhaasztalnál ült, és egyszerre tömte magába a
süteményt, miközben matematika és történelem házi feladatot írt. Még előző este
meg akarta csinálni, de alig ült le az íróasztalához, szeme lecsukódott, és a
könyvek fölött egyszerűen elaludt.
– Amy! Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy elkészítetted a leckéidet! –
kiáltotta Lou, amikor belépett a konyhába.
– Már majdnem kész vagyok – védekezett a húga.
Lou a félig teleírt füzet lapjára pillantott.
– Jó soknak tűnik nekem az a kevés – állapította meg. – És az iskolabusz tíz
perc múlva már itt is van. Ó, Amy, mikor fogsz már…
Ty szakította félbe, aki most lépett be a konyhába.
– Sziasztok, lányok! Mi a feladat a mai napra? – kérdezte, és
nekitámaszkodott az ajtófélfának; hosszú, sötét haja az arcába lógott, ahogy
ránézett Amyre.
– Nem is tudom – felelte Amy bizonytalanul, miközben lefirkantott még
néhány mondatot. – Fecske nagyon jól szerepelt tegnap, és készen áll arra, hogy
kimehessen – azt akarta mondani, hogy az országútra, de hirtelen elhallgatott,
mert a pillantása megakadt a történelemlecke második részén. – Segítség! Ty,
tudsz valamit mondani arról, hogy a tizenkilencedik század végén milyen
forradalmi változások következtek be az orvostudományban?
 – Sajnálom – felelte Ty. – Ebben nem tudok segíteni. Szóval Fecske már jól
van? És mi a helyzet Charlie-val és Whisperrel?
– Amy! Lekésed a buszt, ha nem indulsz azonnal! – figyelmeztette Lou.
Amy lenyelte az utolsó falat süteményt, és a könyveit bevágta a táskájába.
– Csak végezd a dolgodat úgy, ahogy jónak látod – mondta gyorsan Ty-nak,
de közben a gondolatai a házi feladaton jártak. Remélte, hogy a buszon még be
tudja fejezni. Talán Matt és Soraya segítenek neki.
– Rendben van – válaszolta Ty, amikor Amy elviharzott mellette. – Viszlát!
*
A kocsifelhajtó végéhez érve Amynek csak annyi ideje maradt, hogy
jelezzen a busznak. Látta, hogy Soraya majdnem leghátul ül, így feléje indult.
– Szia! – lihegte levegő után kapkodva, és lerogyott a legjobb barátnője
melletti ülésre. – Milyen volt a hétvégéd?
– Jó – felelte Soraya, és kissé odébb csúszott az ülésen, hogy több helyet
szorítson a barátnőjének. – Hát a tied?
– Nem sikerült valami jól – vallotta be Amy. – Ráadásul még be se
fejeztem a történelemleckét.
Soraya a fejét ingatta.
– Egyszer majd elérkezik az a nap, amikor azzal lepsz meg, hogy időben
elkészítetted a házi feladatot – az iskolatáskájában kezdett turkálni. – Nesze!
Nézd meg az enyémet.
– Köszi – hálálkodott Amy, és ő is elővette a könyvét.
– Szóval, mi volt olyan rossz a hétvégén? – tudakolta Soraya, miközben
Amy a tollát kereste.
– Hát, tudod, csak úgy összejött minden. – Amy felnézett, és látta Soraya
aggódó barna szemét. – Pegazus nem eszik rendesen – mondta sóhajtva. – Aztán
már egy hete nem telefonálnak ügyfelek sem. Nagyapa elutazott Tennessee-be,
ami pluszmunkát jelent Ty-nak és nekem, és tegnap, amikor Louval
kitakarítottuk anya szobáját, találtunk egy levelet apától, amit öt évvel ezelőtt írt
anyának.
– De hát úgy emlékszem, édesanyád sose kapott hírt tőle, amióta elhagyott
benneteket! – kiáltott fel Soraya meglepetten.
– Én is úgy tudtam – válaszolta Amy. – Ebben a levélben meg azt írja, hogy
vissza akar jönni hozzánk, hogy új életet kezdjen anyával.
– Komolyan mondod? – akadt el Soraya lélegzete. – S mindezt hogy
viseled? – kérdezte kíváncsian.
Amy azt kívánta, bárcsak ki tudná fejezni az érzéseit, hogy a levél hatására
mennyire összezavarodott benne minden. – Nem is tudom – jelentette ki végül.
Elhallgatott. – Mindig azt hittem, hogy apa egyszerűen otthagyott bennünket, de
ez talán mégsem igaz, és… és…
– És most másképpen érzel iránta? – kérdezte Soraya.
Amy bólintott.
– Azt hiszem, igen. És anya iránt is – tette hozzá, és gyors pillantást vetett a
barátnőjére.
Soraya együttérzőn megszorította a kezét, de nem szólt semmit. Erre nem is
volt szükség, hiszen Amy tudta, hogy a lány megérti. De ki akarta űzni fejéből a
levelet, és hirtelen a történelem munkafüzete fölé hajolt.
– Te megértetted ennek a feladatnak a második részét? – kérdezte.
Soraya elfogadta, hogy Amy témát vált.
– Igen, nem olyan bonyolult. Nézd csak meg jobban!
Amy átfutotta Soraya jegyzeteit, majd sebtében elkezdte lefirkantani a saját
válaszát.
– Van még esetleg más leckéd is, ami nincs kész? – érdeklődött Soraya.
– Igen, a matek – vallotta be Amy. – De reménykedtem, hogy ebben majd
Matt segít.
– Biztos vagyok benne, hogy segíteni fog – jelentette ki Soraya, és oldalvást
Amyre vigyorgott. – Matt bármit megtenne érted, Amy.
Amy ártatlanságot színlelt.
– Nem tudom, mit akarsz ezzel mondani!
– Persze, hogy nem tudod – jegyezte meg gúnyosan Soraya, és megrázta a
fejét. – Szegény Matt! Az iskolában minden lány boldog lenne, ha randizhatna
vele, de neki csak te jársz a fejében.
Amy elvigyorodott, és mélyen a munkája fölé hajolt.
Néhány megálló után Matt Trewin szállt fel a buszra. A két lánnyal
szembeni ülésen foglalt helyet, majd rájuk nevetett.
– Még mindig a házi feladatot csinálod, Amy – állapította meg. – Ez
merőben szokatlan!
– Matt, segítened kell! – könyörgött Amy, amikor felnézett a
történelemlecke utolsó sorából. – Még hátravan a matekleckém.
– Rendben van – sóhajtott fel Matt. – Hol van?
Amy átnyújtotta neki a könyvet. A fiú átfutotta a feladatokat.
– Ez nem is olyan nehéz – jelentette ki.
Matt tiszta kitűnő tanuló volt, orvos akart lenni. Amy bizonyítványa
általában inkább hármasokkal volt tele, meg olyan megjegyzésekkel, hogy
„tehetséges és sokkal többre lenne képes, mint azt a jelenlegi osztályzatai
mutatják”. De Amy édeskeveset törődött ezzel – a tanulás mindig is a második
helyen állt, csak Heartland és a lovak után következett. Amikor a busz a
Jefferson Középiskolához ért, Amy mindkét leckéje készen volt.
 – Köszönöm, Matt – hálálkodott Amy, ahogy leszálltak a buszról, és az
öltözőszekrények felé indultak.
Matt kényszeredetten elmosolyodott.
– Szívesen, máskor is. Majd otthagyta Amyt és Sorayát, hogy a saját
szekrényéhez lépjen.
– Jaj, ne! – szólalt meg halkan Soraya grimaszt vágva, és tekintete hirtelen
Amy bal válla fölött egy pontra meredt. – Nézd csak, ki jön ott!
Amy hátrafordult; három lány közeledett feléjük, mindegyikük gondosan
kisminkelte az arcát, és tökéletes frizurájuk fényesen csillogott. Valahogy
egyformáknak tűntek, mind a legutolsó divat szerint öltöztek. A középen lévő
lány megállt. Amikor megpillantotta Amyt és Sorayát, szépen ívelt szemöldökét
felhúzta; világosszőke haja a válla körül repdesett, ahogy hozzájuk lépett.
Amynek önkéntelenül is egy samponreklám jutott róla az eszébe.
– Szia, Amy! – köszöntötte a lány, amikor megállt előtte, és a fejét kissé
oldalra fordította.
– Szia, Ashley – viszonozta hűvösen Amy az üdvözlést.
– Hogy mennek a dolgok… – itt Ashley hatásszünetet tartott – … a
Heartland farmon? – olyan hangsúllyal ejtette ki a nevét, mintha az egy
jelentéktelen, lerobbant farm lenne.
– Remekül – felelte Amy, és állát kihívóan felemelte. – Tényleg nagyon sok
a dolgunk.
Ashley ajka mosolyra húzódott.
– Én ugyan nem ezt hallottam – Ashley Grant családja elegánsabb és
drágább lovasiskolát tudhatott a magáénak, ez volt a Green Briar. Ashley anyja,
Val Grant tökéletes, szinte gombnyomásra működő lovakat és pónikat
tenyésztett akadályugratásra, és ő is foglalkozott problémás lovak kezelésével.
Ám az ő általa alkalmazott módszerek teljesen eltértek azoktól, amelyeket a
Heartland farmon használtak.
Amy összeráncolta a homlokát.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Ashley két barátnőjére, Brittanyra és Jade-re pillantott, akik közelebb
léptek.
– Elmondjam neki? – ez nem volt kérdés. A lányok cinkosan egymásra
mosolyogtak.
Amy előrelépett, nem hagyta megfélemlíteni magát.
– Mit kellene nekem elmondani? – érezte, hogy Soraya mellé húzódik, és
kezét az ő karjára teszi. Soraya utálta a vitákat, Amynek viszont lobbanékony
természete volt. – Miről beszélsz, Ashley? – kérdezte szinte követelve.
– Ó, csak arról, hogy az emberek azt beszélik, Heartland napjai meg vannak
számlálva – jelentette ki Ashley. Hangja könnyedén csengett, de áthatóan nézte
Amy arcát. – Meg azt is, hogy miután anyád meghalt, nincs senki, aki gyógyítani
tudná a lovakat.
– Ez nem igaz! – tört ki Amyből felháborodottan.
Ashley nevetett.
– Ugyan, Amy! Csak te vagy, meg a nővéred New Yorkból, és Ty. Magad
se hiheted komolyan, hogy az emberek értékes lovaikat Heartlandbe fogják
vinni. – Hátravetette hajtincseit. – Nézz már szembe a valósággal!
– De igenis elhozzák! – kiáltotta Amy. A szeme sarkából látta, hogy Matt
közeledik. – Elhozzák őket! Mit tudsz te erről, Ashley?
– Ó, csak mindenféle pletykát hallottam – felelte Ashley. – A mendemonda
pedig futótűzként terjed. Jobb, ha tudomásul veszed a helyzetet, Amy. El kell
adnotok Heartlandet. Apukám megvásárolja tőletek a földet. – Macskaszerű
mosoly játszott az ajkán. – Elvégre nálunk remekül mennek a dolgok. A mi
istállóink még soha nem voltak ennyire tele. – Mattre villantott egy mosolyt. –
Szia, Matt! – majd sarkon fordult, és eltávozott.
Amy önkéntelenül utána akart eredni.
– Hagyd, Amy – mondta Matt, és megragadta a lány karját. – Tudod,
milyen Ashley. Azért csinálja, hogy feldühítsen.
– Ami sikerül is neki – tette hozzá Soraya. – Egyszerűen ne végy róla
tudomást.
Ám Ashley szavai célba találtak. Amy a folyosót bámulta. Mi van akkor, ha
az emberek valóban nem hozzák többé a lovaikat Heartlandbe, mert anya nélkül
kételyeik támadnak a farmon dolgozók szaktudását illetően? Esélyt kell kapniuk
új lovakkal, hogy bebizonyíthassák, Ty és ő maga eleget tudnak ahhoz, hogy
folytassák anyja megkezdett munkáját. Ha nem hoznak több bennlakásos vagy
gyógykezelésre szoruló állatot, akkor mi történne Heartlanddel?
*
Amikor délután Amy hazaért Heartlandbe, elmesélte Lounak, mit hallott
reggel az iskolában Ashley Granttől. Lou éppen a konyhaasztalnál ült, és egy
borítékot címzett meg. Bűntudatosan összerezzent, amikor Amy belépett, és a
borítékot gyorsan egy halom papír alá rejtette.
– Mi az? – kérdezte Amy.
Lou pillanatnyi habozás után megcsóválta a fejét.
– Ó, csak egy számla – válaszolta végül. Azután felállt, és nekilátott, hogy
összeszedje a papírokat. – Szóval… mi volt az iskolában?
Amy megfeledkezett a levélről, és hosszan ecsetelte a jelenetet Ashleyvel.
Lou feszülten hallgatta.
– Tehát azt állítja, hogy az emberek szándékosan kerülnek bennünket?
 Amy bólintott.
– Ha ez igaz, mit tehetünk? Nem hagyhatjuk, hogy az emberek elhiggyék,
hogy már nem tudunk lovakat gyógyítani.
– Hm – ráncolta össze a homlokát Lou, és erősen gondolkodott. – Valamit
ki kell találnunk.
Kinyílt a konyhaajtó, és Ty lépett be.
– Sziasztok! – köszöntötte őket. – Tudtok segíteni?
– Természetesen – felelte Amy, majd felsietett az emeletre, hogy
átöltözzön. Magára kapta a munkában viselt farmernadrágját és pólóját. Ty a
konyhában várt rá. – Mennyi teendőnk van? – kérdezte, miközben a lábára húzta
a csizmáját.
– Elég sok – Amynek feltűnt, hogy Ty általában nyugodt arca most
idegességről árulkodik. – Még egyik lovat se tudtam lekefélni, és háromnak még
edzenie kell. Ma döbbentem rá, hogy nagyapátok milyen sok munkát végez itt.
– Könnyebb lesz a helyzet, ha megérkezik Marnie – nyugtatta a fiút Lou. –
Szombaton jön, és segíteni fog. Kislány korában sokat lovagolt.
Ty bólintott.
– És az, hogy most egy lóval kevesebb van, szintén könnyít a dolgunkon,
bár, gondolom, nem az anyagiakat illetően – tette hozzá, és Loura pillantott.
– Egy lóval kevesebb? – kérdezte Amy meglepődve, és azon tűnődött, mit
akar ez jelenteni.
– Fecske hazament – közölte Lou. – A tulajdonosa, Mrs. Roche telefonált
ma reggel, és érdeklődött, hogy van az állat. Aztán néhány órával később érte is
jött. – Lou látta Amy arcán a zavart. – Te mondtad, hogy már ki lehet vinni a
forgalomba, mert jól van – folytatta bizonytalan hangon. – Ma reggel mondtad,
hogy a ló jól van, amikor Ty a teendőkről kérdezett.
– Nem, nem azt mondtam! – kiáltotta Amy, és a nővérére meredt. Hirtelen
eszébe jutott a reggeli befejezetlen mondata. Kezét a szájához kapta. – Úgy
értettem, készen áll arra, hogy megpróbáljam kivinni a forgalomba, de nem úgy,
hogy hazamehet.
Lou rábámult.
– Tehát akkor még nem biztonságos közlekedni vele az országúton?
– Természetesen nem! – kiáltotta Amy, és rémülten ugrott fel. – Még
egyáltalán nem mentem ki vele a közúti forgalomba. Most mit csináljunk? – látta
a megdöbbenést Lou arcán, majd Ty-hoz fordult. – Ty! – kiáltotta. – Hogy
engedhetted el Fecskét? Neked tudnod kellett, hogy Fecske még nem jött teljesen
helyre!
– De te magad mondtad reggel, hogy rendben van – felelte Ty. – Azt
hittem, gyakoroltál vele a hétvégén!
 Amy csalódottságában és aggodalmában majdnem nagyot dobbantott.
– Nem volt rá időm!
– Figyeljetek ide! – szólt közbe Lou hirtelen. – Hívjuk fel azonnal Mrs.
Roche-t, és magyarázzuk el neki a helyzetet. – Lou a telefonhoz rohant. –
Gyorsan, keressétek meg a számát!
Amy felkapta az ügyfelek telefonszámait tartalmazó füzetet, és vadul
lapozni kezdte. De mi van akkor, ha Mrs. Roche már kivitte Fecskét a
forgalomba? A ló állapota sokat javult, de még messze volt attól, hogy
gyógyultnak lehessen nyilvánítani. Bármi megtörténhetett.
– Itt van! – kiáltotta, és felmutatta a füzetet.
De éppen akkor csikorgó kerekek zaját hallották meg; egy autó állt meg
kint, a kavicsos úton. Amy megfordult, és kinézett a konyhaablakon.
– Jaj, ne! – zihálta, amikor látta, hogy az autóból egy jól megtermett, vörös
arcú nő száll ki. – Mrs. Roche az, és nagyon dühösnek tűnik!
Harmadik fejezet
Amy, Lou és Ty az ajtóhoz rohant.
– Mrs. Roche – kezdte Lou. – Éppen ebben a pillanatban akartam
telefonálni önnek, mert szörnyű fékeértés… – de nem tudta befejezni a
mondatot. Mrs. Roche indulatosan közbevágott.
– Beszédem van magával, Louise Fleming! – szólt határozottan,
tekintetéből düh áradt.
– Mrs. Roche – mondta gyorsan Lou –, engedje meg, hogy
megmagyarázzam.
De úgy tűnt, Mrs. Roche nincs abban a hangulatban, hogy magyarázatokat
hallgasson meg.
– Ma délután elvittem Fecskét, mivel azt mondták, rendbe jött, és már nem
fél a közúti forgalomtól. Ahogy hazaértem, kilovagoltam vele az országútra,
ahol majdnem egy autóbusz alá kerültem. Lehet, hogy ez a maga elképzelése egy
gyógyult lóról, de semmiképpen sem az enyém!
– Mrs. Roche, ön nem érti, hogy… – szólalt meg újra Lou, de az asszony
ismét félbeszakította.
– Én tökéletesen értem! – csattant fel Mrs. Roche hangja. Amy látta, hogy a
homlokán kidagadnak az erek. – Maguk az anyjuk hírnevét kihasználva
próbálnak tovább működni anélkül, hogy az ő tapasztalata és tudása birtokában
lennének és értenének ahhoz, hogy problémás lovakat gyógyítsanak.
– Ez nem igaz! – tört ki Amyből. – Tévedés történt! Fecskének nem lett
volna szabad még elmennie. Most akartunk telefonálni.
– Amynek igaza van – erősítette meg Lou. – Nagyon sajnáljuk a történteket.
Ha visszahozza Fecskét, a kezelését teljesen ingyen folytatjuk – tette hozzá, és
rámosolygott Mrs. Roche-ra; ám az asszony olyan dühös volt, hogy szinte észre
sem vette.
– Még hogy hozzam vissza! – üvöltötte. – Szó sem lehet róla! Elviszem
máshova, ahol valóban értenek a lovakhoz. – Ezzel kimért léptekkel indult a
kocsija felé. – És jól figyeljenek! – kiáltotta még a válla fölött, ahogy felrántotta
az autó ajtaját. – Nem fogok hallgatni erről az esetről, és ha én kinyitom a
számat, maguk számolhatnak azzal, hogy senki se fogja többé idehozni a lovát!
– De Mrs. Roche! – kiáltotta Lou.
Ám az asszony dühösen bepattant az autóba, csikorgó kerekekkel
megfordult, hogy a kavicsok csak úgy repkedtek körülötte, amíg végül el nem
tűnt az úton.
Lou a fejét fogta.
 – Hát, ez bizony rémes! – nyögte.
– Most mit csináljunk? – hebegett Amy.
– Nem tehetünk sok mindent – állapította meg Lou, és felnézett. – Bele kell
nyugodnunk. Természetesen írok neki egy bocsánatkérő levelet. Aztán
megpróbálom felhívni, de kétlem, hogy meggondolná magát. Ez teljesen
hihetetlen – már csak ez hiányzott az életünkből.
Amy magába fojtotta a haragját, amikor látta, hogy a nővére magába
roskad.
– Ne aggódj, Lou – mondta gyorsan. – Ez csak egy ügyfél volt.
– Tényleg nagyon sajnálom, Lou – szólt közbe Ty, és beletúrt sötét hajába.
– Várnom kellett volna.
Amy egy pillantást vetett rá – a szeméből ki lehetett olvasni, mennyire
ostobának tartja a helyzetet, mennyire csalódott és mennyire aggódik, amikor
arra gondol, mit jelent mindez a jövőben Heartland számára. Hát persze, hogy
várnia kellett volna.
– Hogy engedhetted el Fecskét?! – szólalt meg vádlón. Észrevette, hogy Ty
arca megmerevedik.
– Ugyan, Amy, ez nem Ty hibája – vetette közbe Lou. – Én beszéltem
telefonon Mrs. Roche-sal. És ma reggel te magad mondtad, hogy Fecske jól van.
De Amy képtelen volt uralkodni magán.
– Ty, tudhattad volna, hogy Fecske még nincs teljesen jól. Miért nem
gondoltad végig a dolgot? – förmedt rá Ty-ra. – Elég régóta dolgozol itt, hogy
meg tudd állapítani!
Alig csúsztak ki a száján a szavak, Amy szerette volna visszaszívni őket.
Amit mondott, az úgy tüntette fel Ty-t, mintha egyszerű bérmunkás lenne.
Önkéntelenül is tett feléje egy mozdulatot, de a fiú már elfordult tőle, és a száját
összeszorította.
– Ha szükségetek van rám, a hátsó istállóban leszek – mondta színtelen
hangon.
– Ty – hebegte Amy, és a szíve összeszorult, ahogy a fiú hátat fordított
neki. Mit művelt az imént?
Lou, akinek ismét Heartland anyagi problémáin járt az esze, észre se vette,
hogy mi játszódott le. Felsóhajtott.
– Nos, nem töprenghetünk tovább azon, hogy milyen jó lenne, ha Fecske itt
volna. Törjük a fejünket inkább, hogyan javíthatnánk a helyzeten. Menjünk be,
igyunk egy teát, és beszéljük meg.
– Mindjárt jövök – ígérte Amy.
Hagyta, hogy Lou bemenjen a házba, ő pedig Ty után sietett. A
nyergeskamrában érte utol.
 – Ty, nagyon sajnálom – buggyant ki belőle, és kezét a fiú karjára tette. –
Nem lett volna szabad így kiabálnom veled.
Ty tekintete teljesen kifejezéstelen volt.
– Kibírom.
– De én nem úgy értettem, amit mondtam – hadarta Amy. – Tényleg nem.
Csak egyszerűen kiborultam. Sajnálom!
Várta, hogy Ty arcán megjelenjen a jól ismert mosoly, és hogy azt mondja,
megbocsát neki. De hiába – a fiú vállat vont.
– Mindegy.
Furcsa csend ereszkedett közéjük. Amy most döbbent rá, hogy még mindig
Ty karját fogja. Lazított szorításán, majd leengedte a kezét.
– Az istállóban leszek, és leápolom Jasmine-t – folytatta Ty, még mindig
fakó hangon. Ezzel ismét hátat fordított neki, és folytatta útját a pajta felé.
Amy zavartan bámult utána. Már máskor is megtörtént, hogy kijött a
sodrából Ty előtt, de a fiú eddig mindig elfogadta a bocsánatkérését, hiszen jól
ismerte Amyt. Amikor a lány feldúlt volt, olyan dolgok csúsztak ki a száján,
amiket nem is akart mondani. Akkor ez az eset meg miért más? Talán azért, mert
eddig soha nem beszélt vele úgy, mint egy egyszerű alkalmazottal, aki csupán a
pénzért végzi a munkáját. Rossz érzés kerítette hatalmába Amyt, de nem tudott
többet tenni, így hát visszaindult a ház felé.
Lou a konyhaasztalnál ült, és valamit jegyzetelt egy cédulára.
– Most azután mihez kezdünk, Lou? – kérdezte Amy, ahogy leült nővére
mellé.
Lou felnézett.
– Ha az emberek azért nem jönnek hozzánk, mert azt gondolják, nincs elég
tapasztalatunk, akkor Mrs. Roche fecsegése még jobban ront a helyzetünkön –
szögezte le Lou. – Ami azonban történt, nem tehető meg nem történtté, ezért úgy
gondolom, át kell vészelnünk a vihart, és be kell bizonyítanunk, hogy tévednek.
Úgy vélem, ehhez néhány változtatásra lesz szükségünk.
– Miféle változtatásra? – kérdezte Amy gyanakvón. Lou az ő gyakorlatias,
üzleti gondolkodásmódjával már azelőtt is javasolta, hogy vezessenek be
változtatásokat Heartland működésébe, de Amy mindig szembeszállt vele. Ő azt
akarta, hogy maradjon minden olyan, mint amikor még anya élt. Mégis – jutott
Amy eszébe – milyen sikereket ért el a nővére, amikor adománygyűjtő táncestet
szervezett a nyáron. Igen – akkor Lou ötlete bevált.
– Először is azt gondolom, hogy ennek a helynek sokkal profibbnak kellene
tűnnie – kezdte Lou. Aztán észrevette, hogy Amy arca zavartságot tükröz. –
Ugyan, Amy, neked is be kell látnod, hogy túl nagy itt a rumli. Az udvaron
mindenütt széna és szalma van szétszóródva, a vasvillák meg a gereblyék egy
sarokba bevágva, és a trágya szinte önálló életet él! Ez nem kelt jó benyomást az
ügyfelekben, akik idejönnek körülnézni és tájékozódni.
– Ez mind azért van, mert nagyapa elutazott – mentegetőzött Amy. – Ty-
nak és nekem annyi más dolgunk van.
– Rendben van, elismerem, hogy jelenleg rosszabb a helyzet – felelte Lou.
– De amikor nagyapa itt van, a farmon akkor sincs olyan rend és tisztaság, mint
kellene. – Megrázta a fejét. – Azt hiszem, sok mindenre ráférne a felújítás – újra
kellene festeni az istállóajtókat, megjavítani a kerítést, átrendezni a nyergest, és
meg kell próbálnunk mindent rendben és tisztán tartani.
Amy összeráncolta a homlokát. Neki úgy tetszett az udvar, ahogy volt. De a
táncest után megfogadta, hogy hallgat Lou ötleteire.
– Egyetértek – jelentette ki most meglehetősen kelletlenül.
– Remek! – szögezte le Lou. – Ezen a hétvégén el is kezdhetjük. Ha Marnie
megérkezik, majd ő is bekapcsolódik a munkába. Természetesen tudom, még ha
tiszta és rendes is az udvar, de nincsenek ügyfelek, akik eljöhetnének megnézni,
nem sokat használ; ezért hirdetnünk kellene. – Lou Amy felé fordult. –
Emlékszel még a prospektussal kapcsolatos javaslatomra? Nos, most ezt ki
fogom dolgozni. Talán ez is behoz néhány bennlakót. – Az arca felderült. –
Aztán, ha elég munkánk van, esetleg alkalmazhatunk egy másik lovászfiút,
persze csak részmunkaidőben – ez mindenképpen segítene.
– De csak megfelelő személyt szabad felvennünk – vetette közbe gyorsan
Amy. – Valakit, aki ért a természetgyógyászathoz, és aki a mi módszerünkkel
dolgozik. – Ami Amyt illette, ő kizárt dolognak tartotta, hogy olyasvalakit
alkalmazzanak Heartlanden, aki nem hisz anyjuk módszerében.
– Természetesen – szólalt meg Lou meglepődve. – De biztos vagyok benne,
hogy ezzel nem lesz probléma. – Kézbe vette a tollat, és ismét jegyzetelni
kezdett.
Amy kissé összeráncolta a homlokát. Az volt az érzése, hogy nem olyan
könnyű megtalálni Heartlandnek a megfelelő személyt, mint ahogy Lou
gondolja. Lovas körökben sok olyan ember akadt, aki a hagyományos
módszereket követte, és aki úgy tekintett az alternatív gyógymódokat
alkalmazókra, mint akiknek elment az eszük. A lány nagyot sóhajtott. Egyelőre
azonban nem az a fő problémájuk, hogy milyen munkaerőt vegyenek fel, hanem
hogy új ügyfeleket szerezzenek, no meg hogy elvégezzék a töméntelen munkát
hármasban Ty-jal. Felállt.
– Most inkább kimegyek segíteni Ty-nak – mondta.
Amy az udvar felé indult, és azon töprengett, vajon Ty megbocsátott-e már
neki.
– Szia! – köszöntötte, és reménykedve nézte a fiú arcát. Ty röviden
biccentett, majd fejét ismét a széna fölé hajtotta. Amy kissé tétovázott az ajtónál.
Szemmel láthatóan Ty még nem tette túl magát a történteken. Azon tűnődött, mit
tegyen. Végül felvett egy szénahálót, és nekiállt megtömni. – Lounak van
néhány ötlete, amelyek segíthetnek, hogy új ügyfelekre tegyünk szert – kezdte.
Ty azonban nem reagált. Amy nem tágított. – Összeállít egy prospektust, amit
megkap majd az összes takarmánykereskedő, eljuttatjuk a lovas boltokba és
egyéb, érintett helyekre. – Amy tudatában volt annak, hogy gyorsabban beszél a
szokottnál, és a hangja is természetellenesebben, magasabban csengett. Ty
azonban tovább hányta a szénát, begyömöszölte a hálóba, és a fejét továbbra is
lehorgasztotta. – Lou azt is mondta, hogy rendbe kell hoznunk az udvart. Úgy
véli, nagy a felfordulás. – A fiúra mosolygott, megpróbált viccelődni. – Nem is
értem, hogy gondolhat ilyet?
Ty felnézett, szája dühös grimaszba rándult.
– Volt elég dolgom – felelte. – Tizenhat ló van itt, és alig van rájuk időm.
Ha mindennel végeztem, feltakarítom az udvart.
– Ty, én nem úgy értettem… nem téged bíráltalak – dadogta Amy. –
Egyébként is, általában én csinálom a felfordulást!
Ty ledobta a szénával telt hálót a többi mellé.
– Rendben van. Akkor most azonnal nekilátok a söprésnek – jelentette ki.
– Ty! – kiáltott fel Amy, ahogy a fiú hozzáért elhaladtában.
A lány egy pillanatig habozott. Engedje így elmenni Ty-t? Képtelen lett
volna rá.
– Várj! – kiáltotta, és utánaeredt. Ty megállt, de még mindig hátat fordított
neki. – Ne haragudj rám! – a szavak ömlöttek belőle. – Nem úgy értettem, amit
az előbb mondtam. Tényleg nem. Reggel el kellett volna magyaráznom, mi van
Fecskével, de épp a házi feladatomra koncentráltam. – Megragadta a fiú karját. –
Kérlek… nem akarom, hogy veszekedjünk. Túlságosan fontos vagy számomra. –
Látta, hogy Ty válla megmerevedik, és rádöbbent, mit is mondott. – Túl fontos
vagy Heartland számára – helyesbített dadogva.
Ty megfordult, és Amyre nézett. Amy gyorsan elengedte a karját, és zavarát
ügyetlen nevetéssel próbálta leplezni. – Úgy tűnik, ma nem tudom távol tartani
tőled a kezem.
Ty halványan elmosolyodott.
– Úgy tűnik, ilyen hatással vagyok a lányokra.
Amyt hirtelen megkönnyebbülés töltötte el, amikor látta, hogy a fiú
megbocsátott neki.
– Azt csak szeretnéd! – felelte. Látta, hogy Ty arca megenyhül. – Tényleg
nagyon sajnálom, amit az előbb mondtam – folytatta most már nyugodtabb
hangon. – Az egész az én hibám volt. Reggel nem figyeltem. Fogalmam se volt,
hogy amit mondok, úgy is értelmezhető, hogy Fecske már jól van, és hazamehet.
– Rendben van – válaszolta Ty. – Vállat vont, és visszalépett a
szénahálóhoz, Amy mellé. – Nem csak a te hibád. Azt hiszem, túlreagáltam a
dolgokat. Csak hát olyan nehéz – a lányra pillantott. – Tudod, olyan nehéz
minden az édesanyád nélkül.
Amy bólintott. Rettenetesen nagy felelősség nehezedett rájuk, és ezt ő is
érezte.
– Ejnye, ne nézz már így – mondta kedvesen Ty. – Megbirkózunk a
problémákkal.
Tekintetét Ty szemébe mélyesztette.
– Muszáj lesz – suttogta, és Ty szemében a bizonytalanságnak, a
reménynek és a félelemnek ugyanazt a keverékét látta visszatükröződni, amit ő
is a szívében érzett.
*
Amikor eljött az etetés ideje, Amy behozta Pegazust a legelőről. A ló lassan
cammogott mellette az úton, hatalmas teste sovány volt, a fülét mélabúsan
lehorgasztotta. Úgy tűnt, a bergamott-citromolaj nem nagyon használt. Bár Amy
tudta, nem számíthat hirtelen, csodás gyógyulásra, hiszen a természetes
orvosságoknak gyakran több hatóidőre van szükségük. Elővette az üvegcsét,
néhány cseppet a kézfejére ejtett, majd odanyújtotta az állatnak.
Pegazus reszelős nyelvével lenyalta Amy kezét. A kislány az állat bordáira
pillantott, amelyek jobban kiálltak, mint valaha.
– Azt hiszem, korpapépet adok ma Pegazusnak – jelentette ki, és a
takarmánytárolóba sietett, ahol Ty gabonát mert ki a sárga vödrökbe. – Rá kell
valahogy vennem, hogy egyen valamit.
– Próbálj belekeverni banánt meg egy kis mézet – javasolta Ty. – Az jó
energiaforrás.
Amy bólintott. Ám annak ellenére, hogy egy kis száraz mentaport is
hozzáadott az ételhez, amit Pegazus általában szeretett, most az állat alig
csipegetett egy keveset a meleg korpából. Amy megsimogatta az orrát, amelyet a
ló az etetőcsésze szélén pihentetett. Az állat füle alatt mély árok húzódott, szeme
beesett volt. – Mit tehetnék érted, Pegazus? – tette fel szelíden a kérdést.
A ló horkantott egyet. Amy a karját az állat nyaka köré fonta, arcát durva
sörényéhez szorította. Nem tudta elviselni, hogy ilyen levertnek látja. Az
istállóból egyenesen Ty-hoz ment.
– Felhívom Scottot – mondta.
– Igen, ez jó ötlet – helyeselt Ty.
Amy bement a házba. Scott Trewin, Matt fivére volt a helyi állatorvos.
Fiatal doktor volt, aki hitt abban, hogy lehet az alternatív gyógymódokat a
hagyományos orvoslással párhuzamosan alkalmazni. Miután nagyon érdekelte
Marion munkája, jó barátság szövődött kettejük között. Amy a rendelőjébe
telefonált. Scott feltett néhány kérdést, majd megígérte, később benéz, hogy
megvizsgálja Pegazust.
– Nem sürgős, Scott – nyugtatta meg Amy, mert nem akarta megzavarni a
férfi esti programját. – Csak kissé aggódunk.
– Nem gond – felelte Scott mély, megnyugtató hangján. – Nincs
különösebb dolgom, mindenképpen beugrom.
– Köszönöm – hálálkodott Amy.
Este fél hétkor Scott ütött-kopott dzsipje zötykölődve tűnt fel a Heartland
felé vezető úton.
– Szóval Pegazus nem eszik? – kérdezte, miközben nagy, fekete orvosi
táskáját kivette a kocsiból, és Amyvel elindult az istálló felé. Scott jóképű,
magas és széles vállú fiatalember volt.
– Nem – felelte Amy. – És túlságosan csöndes. Azt hiszem, tényleg nagyon
hiányzik neki anya.
A bokszban Scott megveregette, megpaskolta az öreg, szürke ló nyakát,
majd meghallgatta a szívét, ellenőrizte a légzését, mielőtt megmérte volna a
lázát.
– Nos, úgy tűnik, nincs komoly bajra utaló tünet – állapította meg végül. –
Bár fogyott valamennyit. Lehet, hogy összeszedett egy vírust… más lónak
nincsenek hasonló tünetei?
Amy a fejét rázta.
– Veszek tőle vért – mondta Scott, és a táskájából fecskendőt vett elő.
Amy figyelte, ahogy a sötétvörös vér megtölti a fiolát.
– Gondolod, hogy mindez anya miatt van?
Scott tűnődött a kérdésen, mielőtt kihúzta volna a tűt.
– Lehetséges. Nem mindenki értene velem egyet, de azt hiszem, a lovak is
érezhetnek bánatot és magányt, ha egy közeli társukat elveszítik… legyen az egy
másik ló vagy egy ember. Pegazus tünetei azonban nagyon is általánosak. Lehet,
hogy ez érzelmi reakció, de ezek a szimptómák adódhatnak testi betegségből is,
például vírusfertőzésből vagy valamilyen komolyabb dologból.
– Valamilyen komolyabb dologból? – visszhangozta Amy riadtan. Az meg
sem fordult a fejében, hogy Pegazus súlyos beteg lehet.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs ok az aggodalomra – nyugtatta Amyt
Scott. – Egy-két napon belül magához fog térni.
Amy megveregette Pegazust.
– Remélem, hogy így lesz.
Ekkor Lou nézett be a boksz ajtaján.
 – Szia, Scott!
– Szia! – felelte Scott, és a szeme felcsillant. – Hogy vagy?
– Remekül – válaszolta Lou. – Találtál valamit Pegazusnál?
– Semmi egyértelműt – hangzott Scott felelete. Megismételte azt, amit
Amynek mondott, majd összepakolta a holmiját, és a táskájába tette. – Hát,
akkor én már megyek is – jelentette ki felegyenesedve.
Lou kinyitotta előtte a boksz ajtaját.
– Esetleg… nem innál velem egy kávét? – Lou általában önbizalommal teli
hangja most mintha tétova lett volna.
Amy a nővérére pillantott, és úgy látta, kissé elpirult.
– Szívesen – mosolygott rá Scott. – Ez nagyszerű lenne. – Kiment a
bokszból, majd mintha hirtelen észbe kapott volna, hogy Amy is ott van, hozzá
fordult: – Te is jössz, Amy?
– Azt hiszem, én még egy kicsit Pegazus mellett maradok – válaszolta a
kislány. Figyelte, ahogy Lou és Scott együtt lépdelnek a ház felé, és egy
gondolat formálódott meg a fejében. Mi van, ha Lou és Scott valóban kedvelik
egymást? Nővére legutóbb Carl Andersonnal járt, egy fickóval, akit
Manhattanből ismert. De annak már vége. Amy átkarolta Pegazus nyakát. –
Tökéletesen összeillenek, ugye? – fordult az öreg, szürke lóhoz.
Pegazus felemelte a fejét, mintha bólintana. Amy elmosolyodott. Tudta,
hogy ez csupán azért történt, mert egy légy telepedett a ló orrára, mégis, mintha
megértette volna.
– Szeretlek – suttogta, és puszit nyomott az állat pofájára, mire válaszul
Pegazus halkan felhorkantott.
Negyedik fejezet
Másnap reggel, amikor Amy bement a házba, hogy átöltözzön iskola előtt,
ott találta Lout, amint éppen aggódva tette le a telefont.
– Laura Greene volt az – közölte Amyvel.
– Whisper gazdája – állapította meg a lány.
Lou bólintott. Whisper egyike volt a két Heartlanden maradt bennlakásos
lónak. – El akarja vinni. Ma délután eljön érte a lószállító kocsival.
– De miért? – kérdezte Amy. – Jól haladunk vele – Whispert azért hozták
Heartlandbe, mert nem hagyta magát meglovagolni. Több heti gondos munkával
sikerült elnyerni a bizalmát, és Amy és Ty úgy határozott, hogy ezen a hétvégén
először próbálnak felülni a hátára.
– Beszélt Mrs. Roche-sal – mondta Lou. – És mit gondolsz, hová viszi a
lovat?
Amy kiolvasta a választ Lou arcából.
– Csak nem Green Briarbe? – találgatta. Lou bólintott. – De ez nem
igazság! – kiáltotta Amy. – Az övék lesz az érdem, pedig a munkát mi végeztük
el!
– Tudom – sóhajtott Lou. – De nem tehetünk semmit.
Amyben forrt a düh ezen a töméntelen igazságtalanságon, miközben
felment a lépcsőn. Épp elég csapás, hogy Fecske elment, és most Whispert is
elviszik. És a Green Briar-i lovasistálló kap majd minden köszönetet és
elismerést. Amy csalódottsága ismét a felszínre tört, amikor aznap az iskolában
Ashley lépett hozzá a büfében. Amy éppen Sorayával ült egy asztalnál.
– Szia, Amy! – köszönt rá Ashley. Keresztbe font karral vigyorgott. – Úgy
hallottam, újabb ügyfelet veszítettetek el.
Amy dühösen meredt rá.
– Ugyan, Ashley, menj innen! – szólt rá Soraya.
Ám Ashley mintha meg se hallotta volna. Nyilvánvalóvá vált, hogy valaki
megbízatásának tesz eleget. – Tudod – oktatta ki Amyt –, felmerül a kérdés:
miféle hanyagságra utal, hogy egy héten belül két lovat is elvigyenek tőletek?
Tulajdonképpen mit műveltek velük?
Amy erősen megmarkolta a villát, és érezte, hogy a haragja fokozódik.
– Csak hogy tudd, Mrs. Roche teljesen odavan, hogy Fecske milyen szépen
fejlődik Green Briarben – folytatta Ashley. – Tegnap kilovagoltam vele a
szabadba, és egyáltalán nem tiltakozott. Természetesen anyám elmagyarázta
Mrs. Roche-nak, hogy mi rendelkezünk a megfelelő tapasztalatokkal, hogy
problémás lovakat gyógyítsunk.
 Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Amy nem tudta elviselni még a
gondolatát sem, hogy Ashley Fecskén lovagol, és indulatosan felugrott.
– Tapasztalatok! – förmedt rá Ashleyre, és nem törődött azzal, hogy
körülöttük mindenki kíváncsian bámul rájuk. – Gyakorlatilag már gyógyult volt.
Nektek semmit sem kellett tennetek!
Ashley arcán kegyetlen mosoly jelent meg.
– Milyen kár, hogy Mrs. Roche nem így gondolja. – Azzal sarkon fordult,
hogy távozzon, de még megállt egy szóra. – Egyébként – szólalt meg ismét –,
nem tudom, hallottál a legújabb sikeremről? A meadowville-i versenyről két
bajnoki szalagot vittem haza… az Első Éves Green Hunter és a Small Junior
Hunter kategóriában is nyertem. Kár, hogy neked már nincs időd versenyezni,
pedig valamikor jó lovas voltál – fejezte be önelégült mosollyal, majd kivonult.
*
Este, amikor Amy hazaért az iskolából, Lou éppen telefonon beszélt
valakivel. Nővére a homlokát ráncolta.
– Nem – mondta, és a fejét rázta. – Nem. Nem érdekel bennünket – szünet
következett. – Igen, Ted, elismerem, hogy ez igen jó ajánlat, de ahogy már
említettem, nincs szándékunkban eladni. – Lou megint elhallgatott. – Igen,
természetesen értesítem, ha meggondoljuk magunkat. Rendben van. Viszlát.
– Ez meg ki volt? – kérdezte Amy kíváncsian, amikor Lou letette a kagylót.
– Ted Grant – válaszolta Lou. – Azt akarta tudni, vajon nincs-e
szándékunkban eladni a heartlandi birtokot. Nyilvánvalóan szeretnék bővíteni
Green Briart. – Lou észrevette Amy arcán a megdöbbent kifejezést, és gyorsan
hozzátette: – Természetesen nemet mondtam.
– Ez a család egyszerűen hihetetlen! – kiáltotta Amy, és levágta hátizsákját
a padlóra. – Miért nem hagynak minket békén?
– Nagyon előnyös volt az ajánlat – jegyezte meg Lou.
– De mi nem akarjuk eladni! – tiltakozott Amy.
– Nos – váltott témát Lou –, ma jó hírem is van számodra. Egy lehetséges
ügyfél, bizonyos Mrs. Garcia érdeklődött. Egy lova nem hajlandó felmenni a
lószállító kocsiba. Szombaton eljön, hogy körülnézzen.
– Remek! – lelkendezett Amy.
Lou bólintott, csillogó kék szeméből megkönnyebbülés tükröződött. –
Árajánlatot adtam neki. Nagyon meg volt elégedve – valószínűleg ötven
dollárral olcsóbb volt Green Briar árajánlatánál.
Amy döbbenten bámult rá.
– Árajánlatot adtál neki? – emelte fel a hangját. – Mi soha nem adunk
árajánlatot!
– De hát ő kérte – védekezett Lou. – Mit tehettem volna? A kezelés
időtartama általában egy hét, nem igaz? Az árajánlatot ennek alapján
számítottam ki.
Amy alig hitte el, amit hallott.
– De hiszen nem is tudjuk, milyen az a ló. Lehet, hogy egy teljes hónapra
van szükségünk! – kiáltotta. – Meg kell mondanod neki, hogy az árajánlat nem
érvényes. Mondd meg neki, addig árról nem beszélhetünk, amíg a ló nem tölt el
nálunk legalább néhány napot.
– Ezt nem tehetem, ez nem vall profizmusra! – ellenkezett Lou. – Pontos
árlistára van szükségünk, és ahhoz kell tartanunk magunkat. Mindenki más így
csinálja.
– De mi nem vagyunk mindenki más! – üvöltötte Amy, és elkeseredettsége
egyre fokozódott. – Ez Heartland lényege. Anya minden ideérkező lovat egyéni
bánásmódban részesített.
– De Amy…
– Nem! – jelentette ki indulatosan a lány. – Ezen pedig nem változtatunk,
Lou. Semmiképpen sem!
– Jól van, jól van – felelte Lou, és kezével a hajába túrt. – Ha jól sejtem,
tisztáznom kell a helyzetet, amikor Mrs. Garcia szombaton idejön körülnézni.
Amynek rossz érzése támadt, amikor látta, hogy Lou arca ismét aggodalmat
tükröz, de úgy érezte, ebből nem engedhet. Ez volt az egyik alapvető dolog, ami
Heartlandet különleges hellyé tette – vagyis az a hit és meggyőződés, hogy
minden ló külön egyéniség, és mindegyikkel a saját igényei szerint kell bánni. És
ezen Amy nem volt hajlandó változtatni.
*
Szombat reggel megérkezett Mrs. Garcia. Magas, sovány nő volt, és menten
felháborodott, amikor Lou elmagyarázta neki, hogy a korábbi árajánlat
valószínűleg változni fog. – De hát maga mondta nekem az árat a telefonba –
tiltakozott az asszony a konyhában állva.
Nyilvánvaló volt, hogy Lou rendkívül zavarban van.
– Tudom. Nagyon sajnálom.
Amy megpróbált segíteni a nővérének.
– Nézze, nem tudjuk, hogy a kezelés mennyibe fog kerülni mindaddig,
amíg a ló nem töltött el legalább néhány napot nálunk. Minden ló esetében
változó az időtartam.
– Értem – jegyezte meg hűvösen Mrs. Garcia. – Megint Lou-hoz fordult. –
Tehát ez azt jelenti, hogy az ár változhat?
– Igen, attól függően, mennyi időt vesz igénybe a kezelés – erősítette meg
Lou. – Az is lehet, hogy csupán három nap elegendő.
– Nos, három nap a kezdeti gyógyuláshoz – tette hozzá Amy –, és utána
még egy-két nap szükséges, hogy biztosak legyünk abban, a probléma valóban
teljesen megoldódott az állat viselkedésében.
Mrs. Garcia nem vett tudomást Amyről, nyilvánvalóan azt gondolta, hogy
Lou kistestvére, akit nem kell komolyan venni. – Három-négy nap? – kérdezte
Lout, és a hangja meglepetésről árulkodott. – Green Briarben azt mondták, hogy
leglább tíz napot kell ott töltenie.
Amy már többször látta, hogy édesanyja rövidebb idő alatt is meggyógyított
lovakat. Általában könnyű volt gyógyítani, ha az ember megértéssel és
tisztelettel közeledett az állat problémájához – de mindezt világossá akarta tenni
Mrs. Garcia számára. Szigorúan csak azokat a lovakat fogadták Heartlandbe,
akiknek a gazdája megértette, hogy a szükséges kezelés időtartamát és
módszerét a farm dönti el.
– Néha természetesen hosszabb időt is itt kell tölteniük, akár egy hónapot –
magyarázta tovább Amy, és nem vett tudomást nővére döbbent arckifejezéséről
– sőt esetleg hat hetet.
– Hat hetet! – visszhangozta Mrs. Garcia tágra nyílt szemmel.
– Persze biztos vagyok benne, hogy az ön lova esetében nem ez lesz a
helyzet, Mrs. Garcia – próbálta gyorsan menteni a helyzetet Lou.
– De nem tudják garantálni – szögezte le Mrs. Garcia, majd hátralépett, és a
fejét rázta. – Nem, akkor sajnálom. Úgy gondolom, máshová viszem a lovamat.
– De Mrs. Garcia, mint ahogy említettem, lehetséges, hogy a három nap is
elegendő – hadarta Lou kétségbeesetten.
Ám Mrs. Garcia már elhagyta a konyhát és a kocsija felé tartott.
Lou Amyhez fordult:
– Amy! – förmedt rá csalódottan. – Hogy tehetted ezt? Most elmegy az
asszony Green Briarbe, és a mi istállóink továbbra is üresek maradnak!
– Én csak az igazat mondtam neki! – védekezett Amy.
Lou szeme villámokat szórt.
– Az igazat! Mindent elkövettél, hogy ne minket válasszon!
– Nem igaz! – tiltakozott Amy.
Lou a fejét rázta.
– Hát nem érted? Alig van már pénzünk. Ha hamarosan nem szerzünk
fizető ügyfeleket, a csőd szélére kerülünk. Mivel etetjük a lovakat? Hogy
fizetünk Ty-nak? Nem tudom fizetni a számlákat, ha nincs pénzünk a bankban. –
Mély lélegzetet vett. – Szóval, ha fenn akarunk maradni, kissé engedned kell az
elveidből!
Amy döbbenten meredt rá.
– Azt már nem!
– Sziasztok! – szólt közbe egy tétova hang. – Mindkét lány megperdült.
Magas, karcsú, a húszas évei elején járó fiatal nő állt mögöttük; szőke, loknis
haja a vállára hullott és a homlokát kissé aggódva ráncolta össze.
– Marnie! – kiáltott fel Lou.
Marnie egyik lányról a másikra nézett.
– Rosszkor jöttem?
– Dehogy! – kiáltotta ismét Lou, és hozzá lépett. – Ne butáskodj!
Nagyszerű, hogy megérkeztél!
– Én is örülök – jelentette ki Marnie, és puszit adott Lounak. – Elöl
parkoltam le, és nos… – fürkészőn húzta fel a szemöldökét –, hangokat
hallottam bentről.
Lou elvigyorodott. – Azt hiszem, nehéz lett volna nem hallani minket –
gyorsan megfordult. – Ő a húgom, Amy.
Amy közelebb lépett.
– Szia!
– Szia! – mondta Marnie kedves mosollyal. – Már nagyon sokat hallottam
rólad… és erről a helyről.
– Gyere! Körbevezetünk – javasolta Lou. – Majd tekintete megakadt
Marnie elegáns nadrágkosztümjén. – Nem akarsz előbb átöltözni? – kérdezte. –
Lehet, hogy összepiszkolod a ruhádat.
– Kit érdekel? – nevetett Marnie. – A ruhákat ki lehet tisztíttatni. Gyerünk,
mutassátok az utat!
Amy követte Lout és Marnie-t az udvaron keresztül. Már most úgy érezte,
hogy kedvelni fogja nővére barátnőjét.
Ty-t a hátsó pajtánál találták.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Ty – mondta Marnie, és kezet nyújtott a
fiúnak. Aztán hirtelen megpillantotta Sugarfootot, az apró shetland pónit az
egyik bokszban, és elragadtatásában még a lélegzete is elállt egy pillanatra. –
Milyen aranyos kis jószág! – a következő másodpercben leguggolt és üdvözölte
a kis pónit. A shetlandi az orrával megbökte Marnie arcát, és szemmel láthatóan
élvezte, mint mindig, hogy vele foglalkoznak. Marnie felnézett Amyre. – Olyan
szerencsések vagytok, hogy itt éltek. Ez a hely csodálatos!
Amy rámosolygott, és boldog volt, hogy Marnie ilyen lelkes.
– Kiskoromban mindig ilyen helyen szerettem volna élni – jelentette ki
Marnie, amikor bejárták a karám többi részét is.
– Hol éltél? – kíváncsiskodott Amy.
– New Jerseyben – felelte Marnie. Amikor az elülső istállók épületéhez
értek, benézett Pegazus bokszába. – Ó, ez a fickó nem tűnik túl boldognak –
állapította meg halkan.
– Nem is az – értett vele egyet Amy, és csatlakozott hozzá a boksz ajtajánál.
Nem látszott javulás Pegazus állapotában. Még mindig alig evett.
– Mi baja van? – érdeklődött Marnie.
– Nem tudjuk – válaszolta Lou.
– Vért vettek tőle, de a vizsgálat semmit sem mutatott ki – folytatta Amy. –
Scott telefonált neki a látogatását követő napon, és azt mondta, hogy az
eredmény nem meggyőző. – Azt hiszem, egyszerűen nagyon hiányzik neki anya.
Tényleg nagyon szerette.
– Szegény állat – sajnálkozott Marnie. – De ugye meggyógyul?
Meggyógyul? Amy szíve nagyot dobbant, ahogy Marnie-ra nézett.
Természetesen Pegazus meggyógyul. Fel sem merült benne, hogy netán
rosszabbodhat az állapota. – Igen… igen, jobban lesz – bólintott. Megfordult, és
Pegazusra nézett. Muszáj felépülnie! Elviselhetetlennek érezte azt a gondolatot,
hogy esetleg elveszítheti Pegazust.
*
Amy és Lou segített Marnie-nak kipakolni az autóból, azután Lou
felvezette a vendéget édesanyjuk régi szobájába. Amikor Marnie a két hatalmas
bőröndöt emelte ki, a fejét csóválta:
– Elhoztam ezt a rengeteg szép ruhát – mondta, miközben a ház felé
vonszolta az egyik bőröndöt –, de csak egy farmernadrágot és egyetlen sortot
pakoltam be; és úgy látom, egész idő alatt ezeket fogom viselni.
– Ne aggódj! – nyugtatta meg Lou. – Valamit biztos kölcsön tudunk adni.
Amy és Lou magára hagyta Marnie-t, hogy kipakoljon és átöltözzön, és
lement a földszintre. Kicsit később a vendég csatlakozott hozzájuk a konyhában.
– Nagyon jó móka lesz! – állapította meg boldogan. Most sokkal
egyszerűbb öltözéket viselt: sortot, pólót és edzőcipőt, makrancos haját
lófarokban fogta össze.
– Mókának éppen nem nevezném – vigyorgott Lou. – Rengeteg a munka.
– Lounak célkitűzései vannak – figyelmeztette Amy Marnie-t.
Marnie felhúzta a szemöldökét.
– Ijesztően hangzik.
– Bizony, az is – kötekedett vele Lou. Kinyitotta a hűtőt. – Kérsz valami
hideget inni?
Hamarosan mindhárman az asztal köré telepedtek le, és dobozos üdítőt
kortyolgattak.
– Nosza, rajta – biztatta Marnie Lout. – Ki vele, mesélj! Hogy bírod ezt az
életmódváltást? Ez annyira más, mint az egész heti mókuskerék! Őszintén, hogy
boldogulsz?
– Hát, tudod – kezdte Lou, és megrándította a vállát –, elég jól boldogulok,
de azért bizonyos dolgok hiányoznak.
 – El tudom képzelni – helyeselt Marnie. – Te is nagyon hiányzol a
barátaidnak.
Amyt különös érzés fogta el. Már nem gondolt Lou városban töltött életére.
Úgy tűnt, Lou most már annyira Heartlandhez tartozik, hogy alig emlékezett
arra, hogy a nővére csupán három hónapja tért vissza; előtte évekig a saját, külön
életét élte, önálló lakással, baráttal, munkával, amihez Amynek semmi köze sem
volt.
– Nagyon nehéz itt a felelősségvállalás – folytatta Lou. – Most különösen
rossz, hogy nagyapa elutazott.
– De nyilván van jó oldala is annak, hogy most itt élsz – találgatta Marnie.
Amy kíváncsian leste, mit mond erre Lou.
– Ó, igen – válaszolta a nővére. – Egy csomó jó dolog van. Újra
felfedeztem a lovak iránti szeretetemet, meg azt, hogy ilyen csodálatos otthonom
van, hogy milyen nagyszerű a vidéki élet…
Marnie elnevette magát.
– És milyenek a srácok? Gyerünk, milyenek errefelé?
Lou elpirult.
– Olyanok, mint másutt.
– Erről többet akarok hallani – követelőzött Marnie. – Mesélj el minden
pletykát. – Figyelmesebben nézett Loura. – Kell, hogy legyen valaki, különben
nem vörösödtél volna el. – Amyhez fordult: – Gyerünk, Amy! Tájékoztatnod
kell engem. Van már új férfi a nővéred életében azóta, hogy kirakta Carl szűrét?
– Nagyon elfoglalt vagyok, Marnie! – tiltakozott Lou.
– Amy? – erősködött Marnie.
Lou azonban felugrott.
– Ahelyett, hogy itt ülünk és fecsegünk, inkább Ty-nak kellene segítenünk.
– Rendben van, ezúttal megúsztad – jelentette ki Marnie, és kelletlenül
felállt. – De rá fogok jönni – figyelmeztette Lout, miközben a lány az ajtó felé
igyekezett. – Majd meglátod, hogy ki fogom deríteni.
*
Délután Amy lement a karámba, hogy behozza Pegazust. Szokás szerint a
ló most is a kapunál állt. Amy a nevén szólította, de az állat füle meg se rezzent.
A lány szíve elszorult. Úgy tűnt, Pegazus állapota minden egyes nappal csak
rosszabbodik, ahelyett, hogy javulna. Az orvosságok szinte egyáltalán nem
használtak. Amy megsimogatta a ló nyakát, és a vezetőszárat felcsatolta a
kantárra. – Gyere már, Pegazus – sürgette szelíden. – Menjünk vissza az
istállóba.
A kislány csettintett a nyelvével, de Pegazus nem mozdult. – Induljunk,
öregfiú!
 Ekkor Pegazus mély sóhaj kíséretében tett egy lépést előre, majd egy
másikat, a patáit szinte vonszolta a sárban. Aztán egyszer csak megbotlott, és
elvesztette a lába alól a talajt. Hatalmas teste iszonyatos puffanással ért földet. A
térdére esett, és szinte azonnal az oldalára fordult.
Amy hirtelen úgy érezte, hogy megfordul vele a világ.
– Pegazus! – zihálta, és levetette magát a ló mellé. Felemelte az állat fejét.
Megkönnyebbülés töltötte el: Pegazus még él. – Pegazus! Gyere! Kelj fel! –
sürgette Amy, és rángatta a kötőféket. – Rajta, öregfiú!
A hatalmas ló ránézett, és a szeme mintha azt akarta volna mondani, hogy
nem, nem tudok felállni. Feje ismét a földre hanyatlott.
A félelem belehasított Amy szívébe. Ledobta a vezetőszárat, és felrohant a
kocsifeljárón.
– Lou! – üvöltötte torkaszakadtából. – Gyere gyorsan!
Ötödik fejezet
Amy Pegazus fejéhez guggolt, simogatni kezdte, és kedvesen beszélt hozzá.
Marnie aggódva állt mellettük. Ahogy meghallották Amy kiáltását, Marnie és
Lou odarohantak hozzá.
Lou időközben visszarohant a házba telefonálni.
– Felhívtam Scottot – mondta. – Azonnal jön.
Amy kétségbeesetten nézett nővérére.
– Nem látok semmi vérzést, de lehet, hogy valamelyik csontja eltört. De ez
nem állapítható meg abból, ahogy fekszik.
Lou megragadta a vezetőszárat.
– Gyerünk, Pegazus! Kelj fel! – ám Pegazus nem mozdult. A szemét félig
behunyta, pofájával a földhöz simult.
– Lou! Most mitévők legyünk? – kiáltotta Amy, és kétségbeesetten azt
kívánta, bárcsak itt lenne Ty. Ám ez volt a fiú szabad fél napja, és ebéd után
azonnal eltávozott Heartlandből. – Lehet, hogy eltört valamelyik csontja!
– Nyugodj meg – mondta Lou, és kezét Amy vállára tette; mint mindig,
Lou most is rendkívül talpraesetten, gyakorlatiasan viselkedett. – Azzal nem
segítesz Pegazuson, ha kiborulsz.
– De nem tudok nyugton maradni! – tört ki Amyből. A kislány nehezen
kapkodta a levegőt, szeme megtelt könnyel. – Pegazus! Kérlek, állj fel! –
könyörgött neki.
– Várj! Hozok egy kis ennivalót – javasolta Lou. – Akkor talán összeszedi
magát. – Elsietett, majd néhány perccel később egy vödör lócsemegével tért
vissza. Kissé megrázta a ló előtt, de Pegazus szeme alig rebbent meg.
– Olyan, mintha odaszögezték volna a földhöz – vélekedett Marnie, és
aggódva nézett Loura.
– Ezt okozhatja az esés miatti sokkhatás is – találgatta Lou. – Talán
egyáltalán nem tört el semmije. Amy, anya mit használt a sokkos állapot
kezelésére?
– Az életmentő gyógyírt.
– Tudsz hozni belőle? Én addig keresek egy takarót. Ha Pegazus sokkos
állapotban van, fontos, hogy melegen tartsuk.
Amy még pánikhangulatban is belátta, hogy Lou javaslatai mennyire
ésszerűek. Felugrott, és a nyergesben lévő gyógyszeres szekrényhez rohant. A
polcról leemelte az életmentő gyógyszerrel teli sötét üvegcsét, és
visszaszáguldott Pegazushoz.
Leguggolt a ló mellé, néhány csepp orvosságot ejtett a kézfejére, és az
állathoz közelítette. Pegazus orrlyukai kissé kitágultak az illat hatására, aztán
felemelte a fejét, és lenyalta Amy kezéről a cseppeket.
– Jó fiú! – mormogta Amy, és boldog volt, hogy Pegazus végre
megmozdult.
– Mit adtál neki? – kérdezte Marnie.
– Bach-virágterápiás szert – felelte Amy. – Ez különféle virágesszenciák
keveréke. Sérülés vagy sokkhatás esetén anya mindig ezt használta.
Lou közben visszatért a pléddel, és betakarta vele Pegazus egész testét. Az
órájára pillantott.
– Jó lenne tudni, mikor ér végre ide Scott.
Aggódva figyelték Pegazust, és számukra lassan telt minden másodperc. Öt
perccel később Amy bizonyosra vette, hogy a ló tekintete tisztább. Kissé
felemelte a fejét, a fülét is megmozgatta.
– Hat az életmentő gyógyír! – kiáltotta Amy Marnie-nak és Lounak.
Felugrott, és megragadta a vezetőszárat. – Jó fiú! Gyere, Pegazus! Állj fel!
Hatalmas erőfeszítések közepette Pegazus nagyot nyögött, majd
bizonytalanul felállt. A fejét még mindig lehorgasztotta, a térde megsérült és
vérzett, és egy mély vágás tátongott a jobb csánkján, de Amy nagy
megkönnyebbülésére, úgy tűnt, hogy egyetlen csontja sem tört el. Az imént
maga elé képzelte azt a borzasztó képet, hogy amikor az állat a lábára áll, az
egyik lába esetleg élettelenül lóg; de szerencsére Pegazus elég biztosan állt mind
a négy lábán.
Amikor Amy alaposabban kezdte vizsgálni az állatot, száguldó autó
fékezett le a kocsifelhajtón. Amy felnézett: – Itt van Scott! – kiabálta
megkönnyebbülten, ahogy az állatorvos rozoga dzsipje megállt a ház előtt. Scott
kivágta az ajtót, és feléjük rohant.
*
Fél órával később Pegazus már a bokszában állt. Lassan sikerült csak
bevezetni, de ott már Scott alaposan megvizsgálta; kitisztította a sebeit, a
fertőzések elkerülése végett antibiotikumos injekciót adott neki. Amy az ajtóból
figyelte Louval és Marnie-val. Amikor Scott végre elpakolta a felszerelését,
minden kérdés, ami a kezelés közben átfutott Amy agyán, most a felszínre tört.
– Mi baja van? Miért esett el? – a lány hangja élesen csengett. – Scott, meg
fog gyógyulni?
– Nem eszik, és ezért legyengült – válaszolta Scott. – Azt hiszem, amiatt
botlott meg és esett el, és ezért nem tudott felállni. Az esésből származó
sérülései nem súlyosak. – A férfi a homlokát ráncolta. – Ami valóban
nyugtalanít, az az, hogy nincs étvágya.
– Nem tudod, hogy miért nem eszik? – kérdezte Lou.
 Scott elkomolyodott.
– Ennek rengeteg oka lehet. – Amyre nézett. – Ne felejtsd el, hogy Pegazus
öreg ló.
– Mit akarsz ezzel mondani? – hebegte gyorsan Amy.
– Nos, néhány vizsgálatot el kell végeznem. Amikor meglesznek az
eredmények, többet fogunk tudni.
Amy képtelen volt megszólalni. Érezte, hogy forró könnyek potyognak a
szeméből.
– De ugye meggyógyul, Scott? – kérdezte Lou elsápadva.
Néhány másodperc csönd telepedett rájuk.
– Várnunk kell, majd elválik – jelentette ki végül Scott. Komoran
megcsóválta a fejét, és ismét Amyre pillantott. – Ahogy öregszik, egyre
könnyebben szed össze vírusokat. Amiben most szenved, az valószínűleg
súlyosabb a depressziónál. Tudom, hogy ezt fájdalmas hallani. De számolnunk
kell azzal a lehetőséggel is…
– Nem, erre képtelen vagyok, Scott! Egyszerűen képtelen vagyok rá –
zokogta Amy.
Elrohant Scott mellett, karját Pegazus nyaka köré fonta, és kitört belőle a
sírás, mintha a szíve szakadt volna meg.
Hallotta, hogy Scott Louhoz fordul.
– Azt hiszem, minden, amit pillanatnyilag tenni tudunk, az az, hogy várunk,
és majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok az elkövetkezendő hetekben –
jelentette ki. – Majd kiderül, mit mutatnak a vizsgálatok eredményei.
Amy hangosan zokogott. Mi van akkor, ha Pegazus valóban súlyosan
megbetegedett? Hogyan tudna nélküle élni? A szalma megzizzent mögötte, és
érezte, hogy Lou átkarolja a vállát.
– Jól van, Amy – vigasztalta a nővére. – Folytatjuk a gyógykezelést. Scott
nem azt mondta, hogy nem lesz jobban.
– Még korai bármit is mondani – tagolta lassan a szavakat Scott. – Ha a
depresszió enyhül, és visszatér az életkedve, akkor talán meggyógyulhat. De
szemmel kell tartanunk, mert esetleg más tünetek is jelentkezhetnek.
Amy szíve megkönnyebbült. Talán Pegazus teljesen rendbe fog jönni.
Szipogott, majd felnézett.
– Mivel segíthetek neki?
– Próbálhatsz bármit, ami az eszedbe jut – javasolta Scott. – Sose lehet
tudni, talán valami használ neki.
Amy bólintott.
– Mindent meg fogok próbálni. – Puszit nyomott Pegazus nyakára. –
Meggyógyítalak, öregfiú – mondta neki bizakodva. – Megígérem, hogy
meggyógyítalak.
– Most gyere! – szólalt meg Lou szelíden, és megszorította a vállát. –
Hagyjuk Pegazust pihenni.
*
Amikor visszamentek a konyhába, Lou bemutatta Marnie-t és Scottot
egymásnak.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mosolygott Marnie az állatorvosra.
– Részemről a szerencse – felelte Scott udvariasan, majd amikor észrevette,
hogy Lou négy italos dobozt készül kivenni a hűtőből, felugrott, hogy segítsen. –
Hagyd – mondta –, majd én.
– Köszönöm – válaszolta Lou mosolyogva.
Ahogy Scott kivette Lou kezéből a két dobozt, a kezük összeért. Lou
mélyen elvörösödött, és Amy Marnie-ra pillantott, hogy vajon észrevette-e, de a
lány a mosogatónál állt, és éppen kezet mosott.
– Nos, hogy megy az üzlet? – érdeklődött Scott, amikor Lou némi
rágcsálnivalót hozott. – Van valami jel arra, hogy újra beindul?
– Nemigen – ismerte be Lou.
– Nos, van egy jó hírem számodra – kezdte Scott. – Azt hiszem, lehet, hogy
találtam nektek egy új ügyfelet, és még csak nem is akárkit. Lisa Stillmant.
– Azt, akinek az arab lovai vannak? – kérdezte Amy, és érdeklődése
hirtelen feltámadt. Tőlük mintegy egyórányira lakott egy Lisa Stillman nevű
hölgy, aki hatalmas arab lovas farmot irányított. Lovai kiváló versenylovak
hírében álltak szerte az államban.
– Igen, ő az – válaszolta Scott. – Néhány hónappal ezelőtt kezdtem kezelni
az egyik lovát. Nos, van egy fiatal kancája, amelyik nemrégiben rendkívül
agresszív lett. Senkinek se hagyja, hogy felszerszámozza. Én megvizsgáltam, és
fizikailag nincs semmi baja, tehát csak valamilyen lelki problémája lehet. Azt
ajánlottam, hogy hozzák ide.
– Ez remek! – lelkesedett Amy. Izgatottan fordult Louhoz. – Lisa Stillman
farmja hatalmas! Ha elégedett lesz velünk, rengeteg munkát kaphatunk tőle.
– A lovat kezelték már két másik istállóban is – folytatta Scott –, köztük
Green Briarben. De senki sem tudott mit kezdeni vele. Lisa már teljesen
tanácstalan.
– Hát, Lou – szólalt meg Marnie –, ez lehetne a nagy áttörésetek! Ha
sikerülne magatok mellé állítani ezt az asszonyt, akkor nyert ügyetek lenne.
Lou szeme felcsillant.
– Ide fog telefonálni? – kérdezte Scottot.
– Nos, én azt javasoltam neki, hogy beszélek veled, és megállapodunk egy
időpontban, amikor elmehetsz hozzá, hogy megismerjen – felelte Scott. – Lisa
nagyon megnézi, hogy kire bízza a lovait. A legtöbb állata rendkívül értékes. –
Scott a fejét vakarta. – Szóval, most rögtön felhívhatnám, és ha akarod, el is
vihetnélek hozzá. Egyébként is el kell látogatnom a farmra, hogy kezeljek egy
lovat.
– Ez remekül hangzik – lelkendezett Lou, de aztán elkomorodott az arca. –
De mi legyen Pegazussal? Nem lenne szabad egyedül hagynunk.
– Akkor én maradok – jelentette ki Amy azonnal.
Scott a fejét rázta.
– Lisa téged fog megkérdezni, hogyan fognál hozzá Ígéret – mert ez a ló
neve – gyógyításához.
– Akarjátok, hogy én maradjak Pegazus mellett? – kérdezte Marnie.
– Köszönöm, Marnie – hálálkodott Lou –, de talán mégis jobb lenne, ha én
maradnék. Pegazus jobban érezné magát, ha olyan valaki lenne vele, akit ismer.
Amy Scottra pillantott. Biztos volt benne, hogy a férfi szemében
csalódottság tükröződik, de azért megértően bólintott. – Igen, azt hiszem, mégis
ez lenne a legjobb megoldás – szögezte le végül. – Akkor Amy és én máris
indulhatunk.
– Veletek mehetek? – kérdezte Marnie Scottot. – Meg szeretném nézni azt a
híres farmot.
– Természetesen – válaszolta Scott. – De előbb felhívom Lisát.
*
Tíz perccel később Amy, Marnie és Scott beültek a férfi kocsijába. Amy a
hátsó ülésen foglalt helyet Scott nagykabátja, állatorvosi táskája és egy hatalmas
elemlámpa mellett. Több térképet és gyógyszeres dobozt lökött az első ülés alá,
hogy elférjen a lába.
– Bocs, hogy olyan nagy a rendetlenség hátul – mentegetőzött Scott, amikor
hátranézett a válla fölött.
– Engem nem zavar.
– Szóval, mióta vagy állatorvos? – kérdezte kíváncsian Marnie Scottot,
amikor végre elindultak.
– Nos, hat éve végeztem – felelte Scott. – Aztán mintegy három évvel
ezelőtt a lovak gyógyítására szakosodtam.
Marnie rámosolygott.
– Bizonyára csodálatos hivatás. – Ujjaival göndör szőke hajtincseit
csavargatta. – Mit szeretsz benne a legjobban?
Ahogy Scott beszélt, Marnie bólogatott, mosolygott és nevetgélt. Amy
hirtelen rádöbbent, hogy Marnie nyilvánvalóan nem tudja, hogy Lou kedveli
Scottot. Amy tágra nyílt szemmel figyelt: Marnie flörtölt Scottal!
– És te mióta ismered Lout? – faggatta Scott Marnie-t.
 – Amióta Manhattanbe költözött – felelte Marnie. – Ugyanannál a cégnél
dolgoztunk. Én…
– Gondolom, ismered a volt barátját – szakította félbe Scott.
– Carlt? – kérdezte Marnie. – Igen. De ő most Chicagóban dolgozik.
– Még mindig tartják egymással a kapcsolatot? – Scott hangja semlegesnek
tűnt, de Amy némi élt fedezett fel benne.
– Ha jól tudom, nem. Azt hiszem, végleg szakítottak – felelte Marnie kissé
meglepődve.
– Lou azóta nem beszélt vele, amióta szakítottak – tette hozzá Amy.
Lou és Carl kapcsolata viharos veszekedéssel ért véget, amikor Lou rájött,
hogy Carl a háta mögött állást szerzett neki Chicagóban. Ezzel akarta rábírni a
lányt, hogy vele menjen.
Scott a fejét rázta.
– Az utóbbi időben Lou nagyon nehéz időszakot vészelt át – állapította
meg. – Megrázó eseményeket élt át, és elhatározta, hogy otthagyja az állását és
Heartlandben marad. Szembe kellett néznie azzal, hogy alapvető változások
következnek be a sorsában. De úgy tűnik, igazán jól boldogul.
Amy látta, hogy Marnie egy oldalsó pillantást vet Scottra. Arcán látszott,
hogy hirtelen világossá vált számára a helyzet.
– Igen – helyeselt rövid szünet után. – Lou csodálatos ember – kezét az
ölébe ejtette. – Nem is kívánhatnék jobb barátnőt.
*
Lisa Stillman farmját Fairfieldnek hívták. Hosszú, egyenes út vezetett
hozzá, az utat végig magas fák szegélyezték. A fák mögött Amy nagy
szívfájdalmára épphogy csak megpillanthatta a buja füvet legelésző arab lovakat.
Hatalmas fehér ház előtt haladtak el, majd Scott lefékezett. Az istállókat
egy téglával kövezett karám köré építették. A nagy függő virágtartókból bíbor-
és rózsaszínű virágok zuhataga köszöntötte őket. Minden egyes sötét színű boksz
ajtajára fényes réztáblát erősítettek a lovak neveivel. Lovászfiúk sürgölődtek, és
mindegyikük zöld inget viselt, amelynek a zsebére bíborszínű fonállal hímezték
be Fairfield emblémáját. Olyan volt az egész, mint egy időutazás Virginia régi
lovas farmjaira.
– Hűha! – kapkodott levegő után Amy, amikor kiszállt az autóból, és
észrevette a bokszok ajtaján kikandikáló szépséges arab lovakat: a fülüket
hegyezték, homorú pofájuk kíváncsiságról tanúskodott. – Ez a hely varázslatos!
Scott elmosolyodott.
– Tudtam, hogy nagy hatással lesz rád – becsukta a kocsi ajtaját. – Megyek,
megkeresem Lisát.
A férfi odalépett az egyik lovászfiúhoz. Alighogy hallótávolságon kívülre
került, Marnie Amyhez fordult.
– Azt hiszem, tetszik neki Lou. – Amy bólintott. – Te ezt már tudtad! –
nyögött fel Marnie. Kezét a fejére szorította. – Én meg ostoba tyúkként
elkezdtem flörtölni vele! De amikor olyan vonzó pasi! – Amyre pillantott. – Lou
is kedveli őt, igaz? – kérdezte Marnie reményteljesen.
– Biztos vagyok benne, hogy igen – válaszolta Amy.
– Ó, ilyen az én szerencsém! – nevetett fel Marnie. – Hát ilyen az élet. De
hogyhogy még nem járnak egymással? – kérdezte kíváncsian.
– Azt hiszem, nehéz döntés volt Lou számára, hogy szakítson Carllal –
magyarázta Amy. – Lou és Scott pedig csak lassan, fokozatosan ismerték meg
egymást.
Marnie elvigyorodott.
– De meglásd, most, hogy én itt vagyok, felgyorsulnak majd az események.
Scott visszaindult feléjük, mire Marnie elhallgatott.
– Lisa valószínűleg az irodájában van – jelentette ki Scott. Aztán az udvar
végében álló vörös téglaház felé haladt, és halkan hozzátette: – A hölgy néha
kissé furcsán viselkedik… csak azért mondom, hogy figyelmeztesselek
benneteket.
Ezzel beléptek az irodába, ahol egy negyvenes nő ült az íróasztal mögött.
Ahogy meglátta őket, felugrott.
– Scott! – mondta vonzó, kissé rekedtes hangján. Melírozott szőke haja a
vállára omlott, karcsú, vékony alakján testhez álló, krémszínű nadrágot és
kivágott selyemblúzt viselt. Amy elcsodálkozott. Nem tudta, milyennek képzelte
Lisa Stillmant, de ilyen elegáns, ragyogó nőnek biztosan nem.
– Hogy vagy, drágám? – kérdezte Lisa, majd megkerülve íróasztalát,
kinyújtotta a karját. Scott arcát mindkét oldalon megcsókolta.
– Jól – felelte Scott, és gyorsan megfordult. – Hadd mutassam be neked
Amy Fleminget Heartlandből, és a család egyik barátját, Marnie… – itt elakadt.
– Gordont – egészítette ki gyorsan Marnie.
– Marnie Gordont – ismételte Scott. – Amy nővérének, Lounak otthon
kellett maradnia az egyik ló miatt, de biztos vagyok benne, hogy Amy minden
kérdésedre tud válaszolni.
Lisa szigorúan méregette Amyt. A szemében kétség bujkált.
– Hány éves vagy?
– Tizenöt – felelte Amy.
– De ez ne tévesszen meg – szólt közbe gyorsan Scott. – Amy kiválóan érti
a dolgát, a Heartland farm pedig kitűnő eredményeket ért már el.
Lisa Scotthoz fordult:
– Ígéret igen értékes ló. Nem bízhatom rá egy tizenöt éves lányra!
 – Lisa, Amynek több tapasztalata van, mint a nála kétszer idősebbeknek –
erősködött Scott.
– Már foglalkoztam értékes lovakkal – szólt közbe Amy. Csönd telepedett
rájuk, majd Lisa a fiatal lányra nézett. – Nemrég sikerrel kezeltem Nick
Halliwell egyik legjobb fiatal lovát, aki félt beszállni a lószállító kocsiba –
folytatta gyorsan Amy most, hogy az asszony rá figyelt. – És ismerek minden
módszert, amelyet édesanyám Heartlandben alkalmazott. Mindenre megtanított,
amit ő tudott.
– És ezek miféle módszerek? – érdeklődött Lisa.
– A lóval kedvesen, tisztelettel és megértéssel kell bánni – kezdte sorolni
Amy, és nem hagyta, hogy ez az elegáns, határozott asszony megfélemlítse. – A
jutalom többre vezet, mint a büntetés. Sosem szabad erőltetni, sosem szabad
félelmet kelteni az állatban – felemelte az állát, és egyenesen Lisa szemébe
nézett. – És főleg tudni kell hallgatni a lóra.
Egy percnyi csend állt be. Lisa elgondolkozva húzta fel a szemöldökét,
majd hirtelen bólintott.
– Rendben van – jelentette ki. – Tetszik a hozzáállásod. A gondjaidba
veheted Ígéretet.
Amyt óriási megkönnyebbülés töltötte el. Már-már várta, hogy
visszautasításban lesz része.
– Gyere, nézd meg! – ajánlotta Lisa.
Amy követte őt az irodából, és Lisa kissé távolabb rámutatott egy boksz
ajtajára. – Ez ő, a palomino.
Egy különlegesen szép arab telivér nézett ki a boksz ajtaján. Hosszú
krémszínű üstöke az arcába hullott, a szeme csillogott, sötétszürke orrlyuka
pedig érzékenyen és kifinomultan megrezdült. Amy összeráncolta a homlokát.
Minden, ami a kancából áradt, rendkívüli intelligenciát, szelídséget és
érzékenységet sugallt. – Egyáltalán nem tűnik agresszívnek – állapította meg
Amy.
– Nem is az – felelte Lisa Stillman –, amíg az ember nem próbál felülni a
hátára. A múlt héten felszerszámoztuk és elvittük egy versenyre, ahol ledobta
magáról a lovast, és megpróbálta megharapni a bírót.
Amy lassan közeledett a lóhoz. Ígéret megfordult, és ránézett. A fülét
kíváncsian hegyezte, de Amynek feltűnt, hogy az állat tekintete tartózkodó és
visszafogott. Az ajtajához érve Amy megállt, és gyengéden megsimogatta. – Mit
lehet tudni a múltjáról? – kérdezte.
– Fél évvel ezelőtt vettem meg egy idősebb barátomtól – válaszolta Lisa. –
A teljes lóállományát eladta, és én éppen egy palominot kerestem. Ígéretnek
tökéletes a vérvonala és kifogástalan a vérmérséklete… legalábbis úgy véltem –
tette hozzá Lisa bánatosan. – Az első néhány napban minden jól ment. De egy
reggel, amikor az lovászfiú felnyergelte, megszidta, mert sokat izgett-mozgott;
ekkor a ló megfordult, és a vállába kapott. A fiú megütötte, mire ígéret rugdosni
kezdett. Azóta pedig a helyzet egyre csak romlik. Ahányszor közelítünk felé a
nyereggel és a kantárral, mindenkit megtámad a közelében, és ha az ember
megpróbál a hátára felülni, vadul ellenszegül.
– Legutóbbi gazdájánál nem volt vele probléma? – kérdezte Amy.
– Nem – felelte Lisa. – A nap egy részében a barátnőm gyengén látó
unokája lovagolt rajta. Tudomásom szerint soha nem viselkedett rosszul az állat.
Amy a kissé távolabb álldogáló palominot figyelte.
– És volt más istállóban is? – folytatta a kérdezősködést. – Ott hogy bántak
vele?
Lisa vállat vont.
– Megpróbálták bebizonyítani, ki az úr, de úgy vélem, ez a módszer nem
vált be. Ígéret könnyen indulatba jön, és az ostornyél csak ront a helyzeten. A
többi istálló azzal küldte végül vissza, hogy ígéret csökönyös, javíthatatlan ló. –
Lisa a homlokát ráncolta. – De valahogy én ezt nem hiszem el.
Ahogy Amy elnézte ígéret intelligenciát sugárzó fejét, ő sem hitte el.
Édesanyja mindig azt hangsúlyozta, hogy csökönyös ló a valóságban nem
létezik. Igen, talán kivételesen ez volt az az állat, amelyiken valóban nem
lehetett segíteni, de minden viselkedésbeli probléma gyökere általában a félelem
– és ha a félelemmel megfelelően foglalkoznak, kezelik és megoldják, a
probléma megszüntethető.
– Nos, mit gondolsz? – kíváncsiskodott Lisa. – Tudsz rajta segíteni?
Amy bólintott. Ha édesanyja gondolatmenetét követi és kideríti, hogy mi
okozta Ígéret félelmét, akkor nem lesz nehéz megszüntetni az állat agresszív
viselkedését. – Biztosan tudok rajta segíteni – mondta őszintén. – De azt nem
tudom megmondani, hogy mennyi ideig tart majd.
– Annyi időt kapsz, amennyire csak szükséged van – biztosította Amyt Lisa
határozott hangon. – Azt akarom, hogy valóban rendbe jöjjön.
*
– Sziasztok! – köszöntötte őket Lou, aki kíváncsian kijött a házból, amikor
Scott megállította az autót. – Hogy ment a bemutatkozás?
– Igazán nagyon jól! – lelkendezett Amy. – Hogy van Pegazus?
– Semmi változás az állapotában – mondta Lou. – Elrágcsált néhány
sárgarépát, de más egyébről nem számolhatok be.
– Lou, látnod kellett volna azt a helyet – áradozott Marnie. – Tényleg
csodálatra méltó. Lisa Stillmannek takaros istállói vannak és hatalmas karám
veszi körül őket.
 – És mi a helyzet a problémás lóval? – faggatózott tovább Lou.
– Holnap érkezik – büszkélkedett Amy.
– Tényleg? – tátotta el a száját Lou, és az arca felderült. Scotthoz fordult. –
Hát ez csodálatos! – Amynek egy pillanatig az a benyomása támadt, hogy Lou
nyomban Scott nyakába ugrik, de aztán nővére idejében észbe kapott. – Nagyon
köszönöm, hogy ezt elintézted – hálálkodott tovább a fiatalembernek.
– Amynek tartozol köszönettel – válaszolta Scott. – Én csak megemlítettem
a dolgot Lisának, de a húgod győzte meg – elmosolyodott. – De örülök, hogy
végül is sikerült – mondta gyengéden. Tekintetük egy pillanatra találkozott. Lou
elfordult, arca enyhén elpirult.
Marnie gyengéden oldalba bökte Amyt, és elvigyorodott.
Scott még vetett egy pillantást Pegazusra, aztán távozott. Alig tűnt el
kocsija az első kanyar mögött, Marnie már nem tudta visszafogni magát.
Megragadta Lou karját.
– Lou! – kiáltotta. – Ez a fickó bolondul érted!
Lou megdöbbent arckifejezéssel nézett rá.
– Kicsoda? Scott?
– Igen! Ki más? – Marnie boldogan ránevetett. – Lou! Pompás fickó! –
Megrázta a fejét. – Hihetetlen, hogy nem beszéltél róla!
Lou nem tudta, mit feleljen. Arca elvörösödött.
– Én… én nem gondoltam, hogy bármi említésre méltó lenne – dadogta
végül.
– Lou! – kiáltott fel Marnie, és kezét az ég felé tárta. – Én mondom neked!
Ennél nyilvánvalóbb nem is lehetne! A kocsiban egész idő alatt csak rólad
beszélt, nem igaz, Amy?
Amy hevesen bólogatott.
– Igen, és állandóan Carlról kérdezősködött, és tudni akarta, hogy
találkoztok-e még.
– Lou, látszott rajta, mennyire örül, amikor azt feleltük, hogy már nem! –
szólt közbe Marnie. A barátnőjére vigyorgott. – Ezek után nem mondhatod azt,
hogy te nem érzel hasonlóképpen. Az előbb láttam, milyen mélyen néztél a
szemébe. – Majd utánozni kezdte Lou hangját: – Köszönöm, Scott. Csodálatos
vagy, Scott!
Louból kitört a nevetés.
– Nem is mondtam ilyet!
– De nem sok hiányzott! – kötekedett tovább Marnie. – Ó, Scott, fogalmam
sincs, mihez kezdtem volna nélküled!
Lou a kezébe temette az arcát.
– Rendben van! Rendben van! – kiáltotta. – Szóval lehetséges, hogy
kedvelem. – Kék szeme csillogott, ahogy Amyre és Marnie-ra pillantott. –
Tényleg úgy gondoljátok, hogy tetszem neki?
– Higgy nekem! – felelte Marnie. – Biztosan tudom, hogy tetszel neki.
Hatodik fejezet
Amint másnap reggel Amy felébredt, azonnal lerohant megnézni Pegazust:
de az állat nem volt jobb színben, mint az előző este. – Jó fiú! – mormogta a
kislány, és megvizsgálta rajta a sebeket és a horzsolásokat. Az éjjel kissé
kivéreztek, ezért Amy forró vizet hozott, és óvatosan lemosta a sebekre száradt
vért. Aztán feketenadálytő-kenőccsel kente be, hogy felgyorsítsa a gyógyulási
folyamatot.
– Akkor most hozok neked egy kis harapnivalót – biztatta a lovat. – Vissza
kell nyerned az erődet.
Amikor a többi ló észrevette, hogy Amy az udvaron keresztülvágva a
takarmánytároló felé tart, reménykedve nyihogni kezdtek. – Hamarosan ti is
kaptok – ígérte nekik. De most minden figyelmét Pegazusnak akarta szentelni.
Apró darabokra vágott három almát, belekeverte egy kevés korpába és
árpába, az egészet összekeverte egy vödörben répalével és egy kanálnyi
melasszal. Azután visszasietett Pegazus bokszához. A ló közönyösen bámulta az
eledelt, nem is próbált enni belőle; Amy kivett egy maroknyit, és az állat
szájához tartotta. Pegazus az ajkával végigsúrolta a tenyerét, és elvett egy kevés
almát és korpát. – Jó fiú! – dicsérte Amy. – Adott neki még egy kicsit, majd még
egy kicsit. Húsz percbe telt, amíg Pegazus megette az egész vödör eledelt. Amy
reménye feléledt, megveregette a lovat, majd nekilátott a többi állat etetéséhez.
Alig kezdte megtölteni a vizesvödröket, Ty futott be.
– Jó reggelt! – kiáltotta, amint kiszállt az autóból.
– Hát te mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte Amy meglepődve. Vasárnap
volt Ty szabadnapja.
– Gondoltam, jól jönne egy kis segítség a festésnél – felelte Ty, és ő is a
vízcsaphoz lépett. – Megígértem Lounak, hogy eljövök segíteni.
Mivel annyi minden történt az előző nap, Amy fejéből teljesen kiment,
hogy ma akartak belefogni a festés-mázolásba és a hely kicsinosításába.
– Elfelejtetted, ugye? – kérdezte Ty Amy arcát kémlelve.
– Valahogy úgy – ismerte be a lány. – De annyi minden történt! – most
döbbent rá, hogy Ty semmit sem tud az előző nap eseményeiről. Miközben a
vödrök egymás után teltek meg vízzel, elmesélte Ty-nak Pegazus esését, majd
Lisa Stillman és ígéret történetét. Megkönnyebbülés volt számára, hogy
beszélhet. Ty-ban az volt a csodálatos, hogy mindig meghallgatta és megértette
őt.
Amikor befejezte a mesélést, Ty segített neki a vizesvödröket a bokszokba
hordani, majd együtt mentek be a házba, hogy megbeszéljék Louval a napi
teendőket. Lou és Marnie a konyhában szorgoskodott, éppen a reggeli edényeket
mosogatták el.
– Akkor mit is fogunk csinálni? – kérdezte Amy, miközben leemelte az
aprósüteményes doboz tetejét, és megkínálta Ty-t, majd ő is kivett belőle egyet.
– Arra gondoltam, hogy ti az istállóknál dolgoztok, kiviszitek a lovakat, én
meg közben elmegyek festéket és ecsetet venni – javasolta Lou.
– Én is a lovaknál segédkezem – jelentette ki Marnie.
Lou helyeslőn bólintott.
– Amikor visszajövök, lefesthetjük az istállóajtókat, majd kitakaríthatjuk a
nyergest és a többi helyiséget.
– Ha beszereztek némi faanyagot, összeállíthatok ládákat, hogy azokban
tároljuk a pokrócokat, a keféket és egyéb szerszámokat – ajánlotta Ty.
– Remek ötlet – mondta Lou. – Ez is hozzájárulna ahhoz, hogy minden
csinosabb legyen. Veszek néhány új etetővödröt és szénahálót. Ezek nem
kerülnek sokba és jó benyomást gyakorolnának az új ügyfelekre.
– És mi a véleményetek néhány felfüggeszthető virágtartóról? – kérdezte
Marnie. – Talán kettő is elég lenne, és az elülső istálló két oldalán helyezhetnénk
el őket. Olcsó virág összeállításával is már nagyon szép hatást érnénk el.
Amy egészen lelkes lett. Eddig azt hitte, nem akar semmilyen változást, de
ezek az ötletek mind sokkal szebbé varázsolnák Heartlandet.
– Felhívom Sorayát és Mattet – közölte. – Lefogadom, ők is eljönnek
segíteni. Alaposan kisöpörjük az udvart, helyre rakunk minden vasvillát és
seprűt. Nagyszerűen fog kinézni!
*
Mire elérkezett az ebédidő, Heartland egy nyüzsgő méhkas képét mutatta.
Amy és Soraya a bokszajtókat festették fehérre, miközben Lou és Matt
sötétbarna kreozottal újították fel a két pajta festetlen fa részeit. A nyergeskamrát
rendbe rakták, felsöpörték, Ty pedig nagy ládákat ácsolt össze, hogy minden
holmit belerakjanak, ami a nyergeskamra padlóján hevert egy halomban:
lovaspóló-tartozékokat, zablákat, patakaparókat. Marnie a két függőkosárba
piros és sárga virágokat ültetett, rendbe rakta a lóápoló szerszámok ládáját,
kitisztította a régi keféket, és a lóvakaróból eltávolította a régi, összeszáradt
szőrdarabokat.
Amy végighúzta az utolsó ecsetvonást az egyik bokszajtón, amin éppen
dolgozott, majd hátralépett, hogy megcsodálja az eredményt.
– No, ez is készen van!
– Minden sokkal takarosabb – állapította meg Soraya, és ő is letette az
ecsetet. Majd Amyre pillantott: – Viszont ez nem mondható el rólad!
Amy elvigyorodott. Eleinte óvatosan kente fel a festéket, de aztán megunta,
és gyorsan, figyelmetlenül csapkodott a festékes ecsettel. Farmernadrágja és
pólója tele lett fehér festékfolttal, és biztos volt abban, hogy a haja sem maradt
ki.
– Ugye tudod, hogy ez nem jön ki? – hívta fel a figyelmét Soraya.
– Ugyan, kit érdekel! – vont vállat Amy. – Ezek a cuccok már amúgy is
nagyon régiek.
Soraya csak a fejét rázta, majd felkapta az ecsetet, és nekiállt, hogy
befejezze az ajtón még lefestetlenül maradt részt. – Egyébként milyen volt
Fairfield? – kíváncsiskodott. – Soraya is éppen úgy bolondult a lovakért, mint
Amy, és mindent tudott Lisa Stillmanről és díjnyertes lovairól.
– Nagyon elegáns – felelte Amy, és elmesélte Sorayának, hogy milyen jól
mutattak a lovászfiúk egyforma ingjeikben, hogy milyen gyönyörűek a lovak, és
hogy milyen ragyogó nő maga Lisa Stillman.
– Gondolod, hogy személyesen fogja elhozni a lovat? – kérdezte Soraya.
– Ezt nem mondta – emlékezett vissza Amy. Azon tűnődött, mit gondolna
Lisa Heartlandről, ha meglátná. Abban állapodtak meg, hogy Ígéretet négy óra
tájban hozzák. Remélte, hogy addigra teljesen befejezik az udvar rendbe hozását.
– Tényleg rossz természete van annak a lónak? – kérdezősködött tovább
Soraya.
– Csak akkor kezelhetetlen, ha lovagolni próbálnak rajta – magyarázta
Amy. – Azt hiszem, ez azért van, mert egyszer megijedt valamitől. Nem tűnt
úgy, mintha alaptermészeténél fogva agresszív ló lenne. – Észrevette, hogy
Soraya elkészült az ajtó mázolásával. – Akkor most nekilátunk a nyergeshez?
Sok mindent kell ott még rendbe tennünk.
*
Délután négy órára a festék majdnem teljesen megszáradt, a lótakarókat
összehajtogatták, a szerszámokat a helyükre rakták. Új ládák sorakoztak a
nyergeskamra hátsó részében, a kantárokat gondosan felakasztották a megfelelő
szögre, a kötőfékeket kibogozták a szorosan feltekert vezetőszárakkal együtt.
Még néhány dolog azért hátramaradt: a trágyadombot el kellett takarítani, a
takarmánytárolót nem söpörték még ki, és a pókhálókat sem szedték le. De az
általános kép így is óriási javulást mutatott.
Amy a többiekkel együtt a ház mellett állt: üdítőt ittak és megcsodálták a
ragyogó fehér ajtókat, amint éles kontrasztot alkotott a sötét farészekkel,
gyönyörködtek a virágokkal teleültetett kosarakban és a szénás-szalmás
kupacoktól megtisztított udvarban.
– Most pedig mindezt ilyen állapotban kell megtartanunk – mondta Lou
megkönnyebbült sóhaj kíséretében.
– Igen, csakhogy itt van Amy! – tréfálkozott Matt.
 Amy meglegyintette.
– Ugyan, menj már!
Hirtelen egy jármű hangját hallották meg, amely a kocsifeljáróhoz
közeledett. Mind megfordultak, és egy zöld-bíbor csíkokkal díszített szép
lószállító kocsit pillantottak meg.
– Ez bizonyára Ígéret! – kiáltotta Amy.
A lószállító éppen előttük állt meg. A kis teherautó vezetője kinyitotta az
ajtót, és egy magas, szőke fiú szállt ki belőle.
– Sziasztok! – köszönt, és kissé meg volt lepődve a népes társaság láttán.
– Szia! – üdvözölte Amy. – Kissé csalódott lett, amikor látta, hogy a fiú
egyedül van. Ennyi munka után szerette volna, ha maga Lisa Stillman jön
megnézni Heartlandet. Előrelépett. – Amy vagyok.
A fiú elmosolyodott.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Amy – mondta, és kinyújtotta a kezét. –
Az én nevem Ben Stillman. A nagynéném megbízásából hoztam el Ígéretet.
Tehát ezért volt olyan ismerős az arca! Amy kezet fogott vele, és
bemutatott neki mindenkit.
– Éppen festettünk, mázoltunk – magyarázta, amikor hirtelen rádöbbent,
milyen maszatos lehet mindene.
– Kitaláltam – vigyorodott el Ben. A lószállítóhoz lépett. – Ide vezessem ki
Ígéretet?
Amy bólintott.
– Ez remek lenne.
– Segíthetek? – ajánlkozott Ty.
– Igen, azt megköszönném – válaszolta Ben.
– Milyen jóképű! – suttogta Soraya Amynek, amikor Ben és Ty a lószállító
kocsi hátuljához mentek, hogy leengedjék a rámpát.
– Igen – válaszolta Amy, majd jobban megnézte Bent, és kissé
elcsodálkozott.
– Nagyon jóképű! – kuncogott Soraya, amint a fiú eltűnt a lószállító
belsejében.
Paták zaja hallatszott, majd Ben kifelé indult a lószállítóból, Ígéret pedig a
nyomában haladt. Amynek egy pillanatra elállt a lélegzete, és Bennel
kapcsolatos gondolatai egyből elillantak. A kanca egy balett-táncos
kecsességével lépkedett lefelé a rámpán. A nyaka szép ívben hajlott, aranyszínű
szőre csillogott a fényben, és krémfehér színű farka lebegett mögötte a
levegőben. Amikor leért a földre, megállt, horkantott egyet, széles orrlyukai
kitágultak, szelíd sötét szeme csodálkozva nézett körül.
– Gyönyörű állat – suttogta maga elé Amy.
 Majd Ty-ra pillantott, hogy lássa az ő reakcióját is. A fiú egyetértőn
bólintott.
A kanca hangosan felnyerített, felvetette a fejét, és meglendítette a hátsó
lábait.
– Nyugalom – mondta neki Ben, és megveregette a nyakát. Aztán Amyhez
fordult: – Hová vezessem?
– Erre – felelte Amy, és elkalauzolta őket az elülső istálló egyik üres
bokszába. Ígéret táncolva lépkedett Ben után.
– Tüzesvérű – jegyezte meg Ty.
– A legtöbb arab ló az – magyarázta Ben, majd kicsatolta a vezetőszárat. –
Minden rendben van vele addig, amíg nem hozunk a közelébe nyerget és kantárt.
Ígéret kinézett a boksz ajtaja fölött. Amy megsimogatta az orrát,
megcsodálta az állat szoborszépségű fejét.
– Remélem, tudtok valamit kezdeni vele – bizakodott Ben. – Valószínűleg
ti vagytok számára az utolsó esély.
*
Miután Ígéretet biztonságosan elhelyezték, Ben elköszönt. Ty is hazafelé
készülődött, és felajánlotta Sorayának és Mattnek, hogy elviszi őket a kocsiján.
– Köszönöm a segítségeteket! – kiáltott utánuk Amy, amikor beszálltak Ty
autójába. – Holnap találkozunk!
– Jólesne most egy kiadós fürdő, és szívesen át is öltöznék – jelentette ki
Marnie, ahogy elnézte összekoszolódott farmernadrágját, amikor a többiek végre
elhajtottak.
– Nekem is jól jönne – csatlakozott hozzá Lou. Amyre nézett: – Segítsek
megetetni a lovakat?
– Nem, egyedül is boldogulok – felelte Amy. Ty-nak még délután jutott
arra ideje, hogy megtöltse a szénahálókat, így neki már csak az abrakról kellett
gondoskodnia.
– Készítek valamit vacsorára – ajánlotta Lou. – Jössz, Marnie?
Míg ők ketten a ház felé indultak, Amy az udvar felé tartott, élvezte a békét
és a nyugalmat. Kimerítő nap volt. Megállt, hogy vessen még egy pillantást
Ígéretre. A kanca a boksz hátsó részében állt, és a hálóból húzkodta ki a szénát.
Amikor meghallotta Amy lépéseit, felnézett.
– Szia, szépségem! – köszöntötte a lovat Amy, és belépett a bokszba.
Ígéret egy rövid ideig a kislányt bámulta, majd folytatta az evést. Amy
hátralépett, hogy tanulmányozza a kancát. Édesanyja mindig azt tartotta, hogy
egy ló személyisége kiolvasható az arcából. Amy az állat szemét figyelte. Nagy,
szelíd, kissé háromszög alakú szempár, elgondolkozó tekintet: Amy úgy
gondolta, Ígéret egész lénye intelligenciát sugároz. Elnézte az állat finom
orrlyukait, formás fülét, szép ívű pofáját, a kissé jávorszarvasra emlékeztető
orrát. Minden jel arra utalt, hogy Ígéret fürge, érzékeny és büszke ló. Olyan ló,
amelyet mesés lenne meglovagolni. Egy dolog azonban biztos volt: Ígéret a
természeténél fogva nem tűnt agresszívnek.
Amy úgy vélte, bizonyára félelem és ijedtség okozta, hogy a rá nem
jellemző módon viselkedett. Amikor egy ló megrémül, csupán három dolgot
tehet: menekül, megdermed vagy támadásba lendül. Ahogy elnézte Ígéret
gyönyörű fejét, amelyben büszkeség és öntudat tükröződött, nem volt nehéz
kitalálni, hogy az állat a támadást, a harcot választotta.
– Nos, semmi szükség, hogy ellenem harcolj – mondta Amy, és
megveregette a kanca lapockáját. – Én nem foglak bántani és nem ijesztelek
meg.
Amikor Amy elhagyta a bokszot, az izgatottság első szikrája már fellobbant
benne, mint mindig, amikor új kihívással került szembe. Lovagolhatóvá fogja
tenni Ígéretet, és meg fogja mutatni mindenkinek, hogy a Heartland farmon
minden úgy működik, mint mindig, és hogy azokat a lovakat is képesek
meggyógyítani, amelyekről már mindenki lemondott.
Hirtelen támadt optimizmussal indult a takarmánytárolóba, és elkezdte
megtölteni a vödröket. Azt remélte, talán a dolgok ismét jóra fordulnak; egy
marék nedves őrölt répát is kevert a takarmányhoz. Az udvar most csodálatos
képet nyújtott. Ha sikerül meggyógyítania Ígéretet, akkor Lisa Stillman nyilván
egyre több ügyfelet küld majd Heartlandbe. És ami a legfontosabb: Louval
remekül kijöttek egymással. Igen, az élet rövidesen ismét felvirágzik
Heartlandben.
Amy elkezdte sorba rakni a vödröket, majd hirtelen eszébe jutott Pegazus.
Újonnan kerekedett bizakodó hangulata kissé alábbhagyott, amikor az öreg
szürke lóra gondolt.
Megetette az összes többi lovat, majd Pegazus vödrével belépett a ló
bokszába. Az állat nyugodtan állt, a fejét azonban lehorgasztotta és szeméből
szomorúság áradt.
– Szia, öregfiú! – szólt át az ajtón a lány.
Amikor Pegazus meghallotta Amy hangját, kissé fölemelte a fejét.
– Hoztam neked vacsorát, Pegazus – tette hozzá, és belépett az ajtón.
Pegazus a vödörre pillantott, ajkával közömbösen meglökte a fémfogót,
majd fejét ismét a szalma felé fordította.
– Gyere, egyél! – biztatta Amy, és a kezével az orra elé tartott egy marék
takarmányt.
Pegazus nagyot sóhajtott, ajkával Amy kezéhez közelített, és a szájába vett
egy kevés eledelt. Amy nagyon lassan, a kezéből etette. Pegazus egykedvűen
rágcsált, és úgy tűnt, inkább azért eszik, hogy Amynek örömet szerezzen, és nem
azért, mert valóban éhes. Amy azzal vigasztalta magát, hogy legalább
valamennyi táplálékot magához vett.
A kislány puszit nyomott a ló homlokára, és teljes szívéből kívánta, hogy
mielőbb meggyógyuljon; gondolataiban kétségbeesetten kutatott, hogy mit tudna
tenni még Pegazusért.
Amikor az állat megette az utolsó marék takarmányt, Amy T-érintésekkel
masszírozni kezdte a fejét és a nyakát. Pegazus az orrát az etetőre támasztotta, a
szemét félig behunyta.
– Ezt szereted, ugye? – mormogta Amy. Nagyot nyelt, amikor eszébe jutott,
hogy egyszer anya pontosan ugyanezen a helyen állt, és ugyanígy masszírozta
Pegazust. A boksz ablakán át látta az egyre hosszabbra nyúló árnyékokat, és
ahogy mozgatta a kezét, azokra az időkre gondolt, amikor kijött a házból, és
figyelte, hogyan működik anya varázslata.
A percek múltak, Amy ujjai egyenletesen masszírozták Pegazus nyakát, és
közben azt érezte, hogy maga is ellazul. A bokszban a fény gyengülni kezdett, és
ez azt a benyomást keltette, mintha a világ többi része eltűnt volna, és csak ő
meg Pegazus léteznének – mint régen anya és Pegazus. Az édeskés illatú
bokszban a múlt és a jelen összeolvadt.
Pegazus testében hirtelen minden izom megfeszült. Fejét felvetette, és
kifelé bámult az ablakon.
– Mi a baj? – kérdezte Amy, és a homályban követte a ló tekintetét.
Amy levegő után kapkodott, a szívverése is szinte elállt egy pillanatra.
Nem tudta, hihet-e a szemének. Az udvaron egy ismerős alak közeledett,
kezét viseltes lovaglókabátja zsebébe süllyesztette. Amy szíve nagyot dobbant,
és azt hitte, valóban édesanyját látja.
Hetedik fejezet
– Anya – suttogta Amy, és úgy érezte, megállt a szívverése, ahogy az
ismerős alak a szürkületben feléje tartott. Aztán gondolkodás nélkül szinte repült
a boksz ajtaja felé. Lehetséges lenne?
Remegő ujjakkal visszafeszítette a tolóreteszt, és kitántorgott az ajtón.
– Amy?
Amy hirtelen megtorpant, és úgy érezte, valaki egy vödör hideg vizet
zúdított a nyakába. Marnie volt az, aki feléje igyekezett. A haját hátul
összefogta, és Marion régi lovaglókabátja volt rajta.
– Jól vagy? – kérdezte az idősebb lány, és meglepve nézte Amy döbbent
arckifejezését. Majd követte Amy tekintetét, és a kabátra pillantott. – A
lovaglókabát miatt van? Lou mondta, hogy nyugodtan fölvehetem.
Amy szólásra nyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.
Marnie gyorsan melléje lépett.
– Leveszem, ha felkavar téged. Nagyon-nagyon sajnálom, tényleg!
– Annyira hasonlítottál anyára – csusszant ki Amy száján. Marnie-ra
bámult, szeme könnyel telt meg. Egy pillanatra majdnem elhitette magával,
hogy… Leküzdhetetlenül remegni kezdett.
Marnie gyorsan átkarolta.
– Ejnye, minden rendben van – nyugtatgatta a kislányt.
– A szürkületben éppen olyan voltál, mint anya – zokogott Amy, akit a
hirtelen támadt érzelmek teljesen a hatalmukba kerítettek. Hiszen annyira
valószerű volt a jelenet!
Ekkor halk nyihogás hallatszott. Amy megperdült. Pegazus a boksz
ajtajánál állt. A fülét hegyezte, és Marnie-ra szegezte a tekintetét. Közben a fejét
ide-oda dobálta.
– Pegazus! – szólította meg Amy; elfelejtette saját bánatát, és azon
csodálkozott, hogy a ló hirtelen olyan élénk lett. Pegazus meglökte az ajtót.
– Csak nem azt hiszi, hogy az édesanyád vagyok? – kérdezte Marnie.
Amy szeme tágra nyílt, ahogy megvilágosodott benne az igazság.
– A lovaglókabát! – kiáltotta. – Biztos anya illatát árasztja.
Pegazus felnyerített. Marnie lassan közeledett a bokszához. Pegazus
lehajtotta a fejét, orrát hozzádörgölte a kabáthoz, és mohón, élesen ki- és
beszívta a levegőt. Marnie kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a ló pofáját.
– Azt hiszem, igazad van – mondta Amynek. – Nyilván édesanyádra
emlékezik.
– Úgy tűnik, most mintha szinte boldog lenne – állapította meg Amy, és
rettentően csodálkozott.
Igaz volt hát. Ahogy Pegazus a szeretett ruhadarabot böködte, egyfajta béke
költözött a tekintetébe. Amy arcán felszáradtak a könnyek. Most már nem
törődött azzal, hogy Marnie anya kabátját viseli. Csak az számított, hogy
Pegazus ismét a régi önmaga volt.
*
Aznap éjjel nehezen jött álom Amy szemére. Állandóan arra a pillanatra
gondolt, amikor úgy vélte, édesanyját látja keresztülhaladni az istállóudvaron, no
meg Pegazus váratlan reakcióján töprengett. Reménye újjáéledt. Amikor Marnie-
val elhagyták a ló bokszát, Pegazus sokkal elevenebb volt. Talán ez lett volna az
az áttörés, amit Amy oly kétségbeesetten remélt? Talán végre elkezd rendesen
enni, és javul az állapota.
Másnap reggel kisietett, hogy megetesse a lovakat. Bár Pegazus szeme
élénkebben csillogott, éppen úgy nem akart enni, mint addig.
Amy szíve összeszorult.
– Gyerünk, öregfiú! – biztatta, és a tenyeréből kínálta az eledelt. De a ló,
ahelyett, hogy megette volna, ajkával csak bökdöste a takarmányt, és végül
kiköpte a szalmába.
Végül Amy kénytelen volt feladni próbálkozását. Múlt az idő, és el kellett
indulnia az iskolába. De a remény tartotta benne a lelket.
– Tudsz ma egy kicsit figyelni Pegazusra? – kérdezte Ty-t, mielőtt elcsípte
volna az iskolabuszt. – Azt remélem, talán visszatér az étvágya.
– Természetesen – bólintott Ty. – Jó szórakozást!
– Na persze – válaszolta Amy grimaszt vágva, majd a vállára vetette az
iskolatáskáját. – Akkor viszlát később.
*
Ahogy Amy az első óra előtt a folyosón haladt, észrevette Ashleyt, aki az
ellenkező irányból közeledett. Megpróbált nem venni tudomást róla, de Ashley
az útját állta; platinaszőke, csillogó haja a vállára omlott.
– Azt hallottam, hogy nálatok van Lisa Stillman egyik lova – kezdte, és
keresztbefonta a karját. – Ez igaz?
– Igen – felelte Amy, és dacosan felszegte az állát. – Mi közöd hozzá?
Ashley zöld szeme szikrákat szórt.
– Lisa Stilmannek nyilván elment az esze. Miért küldi Heartlandbe az egyik
lovát?
– Mert az hallotta, hogy mi valóban meg tudjuk gyógyítani a lovakat –
csattant fel Amy, akit feldühített Ashley viselkedése. – Ami nyilván több, mint
amire ti képesek voltatok, amikor Ígéret hozzátok került.
Ashley felvonta szépen ívelt szemöldökét. – Tehát csak a palominoról van
szó? – tökéletesen sminkelt arcán mosoly jelent meg. – Rendben van – bólintott.
– Most már értem.
– Mit jelentsen ez? – követelte Amy a választ.
– Nos – felelte Ashley. – Tehát Lisa Stillman nem az egyik értékes lovát
küldte hozzátok. Mindenki tudja, hogy a palomino reménytelen eset. Teljesen
vad. Anyám mindent megpróbált vele, de sosem engedelmeskedett, csak
esztelenül támadt. Golyót kell repíteni az ilyen ló fejébe!
– Azt már nem! – kiáltotta felháborodva Amy. – Egyetlen ló sem érdemli
ezt!
– Majd meglátjuk, mi történik, ha nem tudod meggyógyítani.
– Meg fogom gyógyítani.
Ashley gúnyosan felnevetett.
– Csak álmodban, Amy! – Amyben forrt a düh, és indulatosan félrelökte
Ashleyt. – Sosem fog sikerülni – szólt utána Ashley, és a hangja derűsen
csengett. – Nincs elég tapasztalatod, hogy bármilyen lovat meggyógyíts, ez meg
különösképpen nem fog menni.
Amy végigmasírozott a folyosón, és elhatározta, többet nem hajlandó szóba
állni Ashleyvel. Amit mondott, nem volt igaz. Igenis meg fogja gyógyítani
Ígéretet. Soha életében semmivel kapcsolatban még nem érzett ilyen
elszántságot.
*
Amy alig ért délután haza az iskolából, Ty keresésére indult. A fiú a
nyergeskamrában a kantárokat tisztogatta.
– Milyen volt ma Pegazus? – érdeklődött Amy.
– Valójában nincs semmi változás az állapotában – felelte Ty. Kíváncsian
nézett Amyre. – Miből gondoltad, hogy ma másként fog viselkedni?
Amy elmesélte neki, mi történt az előző este, amikor Pegazus
megpillantotta Marion régi lovaglókabátját.
– Azt hittem, hogy ez erőt ad neki, és rendesen kezd majd enni. – Sóhajtott.
– De nyilvánvaló, hogy nem ez történt.
Néhány percig mindketten hallgattak. Aztán Ty megkérdezte:
– Akarsz ma délután dolgozni Ígérettel?
Amy bólintott.
– Úgy gondoltam, először a csatlakozást gyakoroljuk, aztán meglátjuk,
hogyan viselkedik, ha meglátja a nyerget és a kantárt – felelte a lány.
A csatlakozás olyan módszer volt, amely megalapozta a ló bizalmát.
Marion első lépésként mindig ezt alkalmazta, amikor egy lelkileg sérült lovat
kellett meggyógyítania, és ezt megtanította Amynek is.
– Mit gondolsz? Szerintem Ígéret azért kezelhetetlen, mert fél. Ha sikerül a
csatlakozás, remélhetőleg meg fog bízni bennem, és engedi majd, hogy rátegyem
a lószerszámokat.
– Ez a terv jól hangzik. Szívesen segítek, ha akarod – ajánlotta Ty
készségesen.
– Szeretném, ha segítenél – felelte Amy hálás mosollyal.
*
Húsz perccel később Amy kivezette Ígéretet a karámon túli kör alakú
gyakorlópályára. A kanca türelmetlenül, rövid, gyors lépésekkel haladt Amy
mellett, ide-oda tekingetett, ahogy felmérte az ismeretlen környezetet.
Ty kissé távolabbról követte a nyereggel és a kantárral. Amy becsukta a
kaput, és lekapcsolta a vezetőszárat. Az arab ló megérezte, hogy szabad, kissé
elhúzódott, és könnyű, rövid vágtába kezdett, majd hirtelen néhány méternyire
Amytől megállt. Beleszimatolt a homokba.
A vezetőszárat Amy a kezében feltekerve tartotta, csettintett a nyelvével,
majd a kanca hátsó lábai felé suhintott. Ígéret vadul felhorkantott, és erőteljes
vágtába fogott. Amy gyorsan a pálya közepére ment, és megállt szemben a
kancával. A szárat a ló fara felé hajította, amivel további vágtára ösztönözte.
Tudta, hogy a lovak alapvető ösztönük szerint az embereket ragadozóknak
tekintik, és ha elegendő helyük van, akkor megpróbálnak elmenekülni. Amit
most Ígéret a csatlakozás módszerével megtanulhat, az az, hogy Amy olyan
ember, aki megérti a ló testbeszédét, és meg lehet bízni benne.
Miután Ígéret több percen keresztül körbe-körbe vágtázott, Amy
előrelépett, hogy kissé szembekerüljön az állattal. Ígéret azonnal megtorpant, és
az ellenkező irányba vetette magát. Amy mélyen a kanca szemébe nézett.
Hamarosan észrevette, hogy a palomino lehajtja a fejét, az izmai fokozatosan
ellazulnak, vágtája szelídebb és a lépései ritmusosabbak lesznek.
De Amy további vágtára sarkallta, és közben arra várt, hogy a bizalom első
jelét felfedezze a kancán. Öt-hat kör után meg is mutatkozott a várva várt jel.
Ígéret belső füle már nem mozgott; úgy tűnt, egyenesen Amy felé irányítja. Ez
annak a jele volt, hogy a ló kezd elfáradni, és szeretne lassítani. De Amy még
mindig mozgásra ösztökélte, és a következő jelre várt. A legtöbb ló esetében ez
jó ideig eltartott, de Ígéret szinte majdnem azonnal olyan módon billentette félre
a fejét, hogy az szöget zárt be a kör közepével, és közelebb került Amyhez.
Néhány újabb lépés után Ígéret lehajtotta a fejét és a nyakát, kinyitotta a száját,
mintha valamit rágna. Ezzel fejezte ki, hogy szeretne megállni, és hogy többé
már nem akar menekülni Amy elől.
Amy gyorsan feltekerte a szárat, tekintetét elfordította Ígérettől, és
megfordult. Aztán csak állt és várt, és próbált ellazultan viselkedni. Maga
mögött hallotta a homokban a paták halk dobbanását és a kanca lélegzetét. Tett
egy lépést, majd megállt. Hirtelen a vállán érezte Ígéret orrát, a tarkóján pedig a
ló meleg leheletét.
Amy lassan megfordult, tekintetét a földre szegezte, mivel csak a ragadozók
néznek szemtől szembe, majd megsimogatta a palominot a szeme között. Aztán
elfordult, és átsétált a pályán. Feszülten figyelte, hogy vajon Ígéret követi-e. Ha
nem, akkor újra kell kezdeni vele a munkát, ismét próbálkozni kell. De nem volt
szükség második kísérletre. Csekély habozás után a kanca követte a lányt. Amy
körbejárt, többször irányt változtatott, de a ló mindig a nyomában volt. Végül
megállt, és ismét megdörgölte Ígéret fejét.
– Jó kislány – dicsérte. A kanca orrát szelíden Amyhez dörgölte, majd a
pofáját a lány arcához emelte, és kíváncsian felhorkantott. Amy elmosolyodott,
megcirógatta a ló aranyszínű nyakát, mielőtt Ty-hoz fordult volna, aki a kapuból
figyelte őket. – Nagyon gyorsan reagál.
– Nagyon okos – állapította meg Ty. – Azonnal tudta, mit kell tennie.
– Erre számítottam! – felelte Amy.
A két fiatal egymásra mosolygott. Amy érezte, amint öröm járja át egész
lényét.
Visszafordult Ígéret felé, és nekilátott, hogy megvalósítsa terve második
szakaszát. Kezét végighúzta a kanca nyakán, a marján, a hátán, a csípőjén és a
horpaszán, vagyis mindazokon az érzékeny helyeken, amelyekhez a ló nem
szívesen enged közeledni ragadozót. De Ígéret rezzenéstelenül tűrte.
Amy bizakodva kapcsolta vissza a szárat, és intett Ty-nak, hogy hozhatja a
pályára a lószerszámokat. Most, hogy már elnyerte Ígéret bizalmát, meg volt
győződve arról, hogy a kanca hagyni fogja, hogy rátegyék a nyerget és a kantárt.
De ahogy Amy előlépett, hogy átvegye Ty-tól a nyerget, Ígéretből
kirobbant az indulat. Hátraugrott, hátsó lábára ágaskodott, mellső patájával
dühösen csapkodott a levegőben. Amy éppen idejében lépett vissza. A földre
dobta a nyerget, majd gyorsan a kanca oldalához lépett, és végül, amikor a ló
patája talajt ért, a fejéhez közeledett. – Nyugalom! – csitította. – Nyugalom! –
egy pillanatig Ígéret szeme mintha villámokat szórt volna, majd szabadulni
próbált a kötőféktől, de aztán lassan megnyugodott.
Amy körülnézett, és megkönnyebbülten látta, hogy Ty gyorsan cselekedett:
villámgyorsan eltüntette a nyerget, átvetette a kapun, és igyekezett vissza hozzá.
– Nem sok hiányzott! – állapította meg kifulladva.
Amy bólintott, teljesen összezavarodott az imént történtektől. Biztos volt
benne, hogy a csatlakozás jól sikerült, és Ígéret nem fél tőle; de akkor miért
reagált mégis olyan hevesen a nyereg láttán?
– Megint körbejáratom – határozta el, és lekapcsolta a szárat.
Ty oldalra állt ki, és Amy ismét körbejáratta Ígéretet a pályán. Ezúttal még
hamarabb jött létre a csatlakozás. Két kör után a palomino már az ajkát
nyalogatta, a fejét lehajtotta, ami azt jelentette, engedélyt kér a megállásra. Alig
tekerte fel Amy a szárat, és megfordult, Ígéret csatlakozott hozzá, és bizalommal
követte körben a pályán.
Ty ismét előhozta a nyerget. De Ígéret szinte azonnal a hátsó lábára
ágaskodott, a mellsővel pedig teljes erejéből lecsapott. Ty sietve hátrált.
– Ezt nem értem – jelentette ki Amy, amikor Ígéret ismét lenyugodva állt
mellette.
– Talán másról van szó – találgatta Ty, amikor megint nyereg nélkül tért
vissza Amyhez. Ígéret a fiú felé hajtotta a fejét – talán sérti őt a nyereg.
Amy a fejét rázta. – Scott elmondta, hogy alaposan megvizsgálta a lovat, és
semmilyen sérülést nem talált rajta. Mégiscsak félelem lehet ez – a homlokát
ráncolta. – Akkor most mitévők legyünk?
– Esetleg betehetünk egy régi nyerget a bokszába – javasolta Ty. – így
állandóan maga mellett láthatja, és hozzászokhat.
– Jó ötlet – vélekedett Amy, és gyorsan bólintott. – Ha odatesszük a nyerget
éjszakára, holnap ismét próbálkozhatunk.
– Tegyünk egy kevés macskagyökérport a takarmányhoz – ajánlotta még
Ty. – Ettől jobban ellazul.
Amy a kapu felé vezette Ígéretet.
– Különös – mondta, ahogy gyönyörködve nézte a ló intelligens fejét. –
Egyáltalán nem látszik félős természetűnek, és minden más iránt bizalommal
van.
– De hát a félelem már csak ilyen – magyarázta Ty. – A lovak is félhetnek
furcsa dolgoktól, akár az emberek.
Amy egyetértett vele. Úgy vélte, a fiúnak igaza van, bár az, ahogyan a
kanca fenyegetőn felágaskodott, komolyan aggasztotta. Gondolatban ismét
végigment a történteken. Amikor a kanca lecsapott, Amy egy pillanatra elkapta a
tekintetét, de félelmet nem látott benne.
Aztán Amy elhessegette magától a képet. Nyilvánvalóan félelemről lehet
szó – hiszen szinte minden viselkedésbeli probléma gyökere az. Anya mindig ezt
tanította. Arra is figyelmeztette, hogy soha nem szabad sürgetni, siettetni a lovat.
A lány tudta, hogy türelmesnek kell lennie. Lassan, fokozatosan haladnak majd
ígérettel, és végül a ló meg fog szabadulni a félelmétől.
*
Este, mielőtt Amy bement volna a házba, egy régi nyerget helyezett el a
palomino bokszában. Ahogy a karjára vetett nyereggel belépett, Ígéret
félrehúzódott, a fülét hátracsapta, fejét magasra dobta.
– Nyugodj meg – csitítgatta őt Amy, és a földre dobta a nyerget. – Nem
akarom rád tenni. – Aztán kint várt egy darabig, mert látni akarta, mennyi idő
után lép elő Ígéret a boksz hátuljából.
De meglepetten tapasztalta, hogy még mielőtt kilépett volna az istálló
ajtaján, Ígéret a nyereghez sétált, és kíváncsian szaglászni kezdte. Aztán
szemmel láthatóan közömbösen visszafordult a szénahálóhoz, és békésen tovább
rágcsálta az eledelt. Úgy tűnt, a nyereg látványa egyáltalán nem zavarja.
Különös, gondolta Amy. A lovaknak általában hosszabb időre van
szükségük ahhoz, hogy megszokjanak egy tárgyat, amitől tartanak. Attól
eltekintve, amikor Amy a kezében tartotta a nyerget, Ígéreten a félelem vagy a
szorongás legcsekélyebb jele sem mutatkozott. Amy úgy vélte, ez a nyugtató
hatása lehet. De hogy lehet, hogy ilyen nagy változás ilyen rövid idő alatt
következett be? Nem volt rendjén a dolog. A kislány nem tudta, mire vélje a
történteket, és végül bement a házba.
Lou és Marnie a konyhaasztalnál ültek, beszélgettek, és egy számokkal
teleírt papír fölé mélyedtek. Arckifejezésük komoly volt.
– Sziasztok! – köszöntötte őket Amy.
– Szia! – válaszolta Lou.
Marnie röpke mosolyt küldött Amy felé, majd ismét a papírlap fölé hajolt,
és a beszélgetés folytatódott.
– Kell lennie valaminek, amit tehetünk!
– Miről beszélgettek? – kérdezte Amy, és átnézett a válluk fölött. Lou
összeszedte a papírlapokat. – Semmiről.
Amy az egyik lányról a másikra nézett.
– Mi folyik itt?
Marnie felsóhajtott.
– Lou, el kellene mondanod neki.
– Rendben van – mondta Lou gyorsan Amynek. – Csak egy kis pénzügyi
zavar.
– Ó – könnyebbült meg kissé Amy, hogy nem komoly bajról van szó.
Anyagi problémáik mindig is voltak. Kivett néhány aprósüteményt a dobozból,
majd megfordult, és észrevette, hogy Lou őt figyeli.
– Ez téged egyáltalán nem aggaszt, ugye? – tagolta lassan a szavakat az
idősebb lány.
Amy vállat vont.
– Mindig is voltak pénzügyi problémáink. Majd csak elboldogulunk
valahogy. Eddig mindig sikerült.
– Amy, szembe kellene néznünk a tényekkel! – mondta Lou mély
csalódottsággal az arcán. – Több ügyfélre van szükségünk!
– Itt van nálunk Ígéret – vágott vissza Amy.
 – Egyetlen ló? – Lou a fejét csóválta. – Amy, nem tudjuk az egész farmot
egy ló költségéből működtetni.
– Akkor meg mit javasolsz? – kérdezte Amy. – Egyszerűen adjuk fel?
Lou válasza gyorsan jött.
– Nem, de valamit ki kell találnunk. Mégpedig hamar. – Lou a fejét a
kezébe temette. – Nem akartam neked erről beszélni – mondta reményvesztett
hangon. – Tudom, mennyire aggódsz Pegazus miatt, és mennyire örülsz
Ígéretnek, de ha rövid időn belül nem kapunk új ügyfeleket, súlyos
problémákkal kell számolnunk.
– Ennyire komoly a helyzet? – kérdezte Amy.
Ijesztő csend telepedett rájuk. Marnie a kislányra nézett.
– Louval megpróbáltuk átgondolni a dolgokat, átnéztük a számokat, a
kintlévőségeket. De Lounak igaza van, Amy. Nagyon kilátástalan a helyzet.
Amy rémülten lépett hátra.
– De ez lehetetlen! És mi van a prospektusokkal és a hirdetésekkel?
– Mindeddig semmi eredményt nem hoztak. – Lou felállt. – Amy, nem
tudunk tovább úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ha hamarosan nincs
javulás, be kell zárnunk Heartlandet.
Nyolcadik fejezet
Amy alig aludt valamit az éjjel. Ide-oda hánykolódott, és újra meg újra
átgondolta, amit Lou mondott neki. Heartlandet nem zárhatják be! Valamilyen
megoldást kell találniuk, hogy a farm tovább működhessen. Hajnali fél hatkor
belenyugodott, hogy elkerüli az álom, ezért magára húzta a farmernadrágját, és
kiment a házból.
A kora reggeli fény még sápadtan világított, és csak a madarak csicsergése
hallatszott. Amy szinte rosszul volt az aggodalomtól; kivitte a nyerget a kör
alakú gyakorlópályára, majd elővette Ígéret kantárját. Az egyetlen terv, amit ki
tudott eszelni, az volt, hogy a lehető leghamarabb megpróbálja meggyógyítani
Ígéretet, és abban reménykedik, hogy Lisa Stillman majd több lovat fog rájuk
bízni.
Amy a pályára vezette a palominot, és átismételte vele a csatlakozás
folyamatát. Ahogy a nap kezdett felbukkanni a látóhatár felett, Amy
megpróbálta a nyerget a kanca hátára tenni; de alig emelte le a kapuról, Ígéret
felágaskodott, és támadásba lendült. Végül Amy kénytelen volt feladni, és a
lovat visszavezette a bokszába.
Mielőtt a helyére tette volna a nyerget a nyergeskamrában, Amy átnézett
Pegazus ajtaja fölött. A ló a földön feküdt, orra a szénán nyugodott, nehezen
vette a levegőt. – Pegazus! – szólította meg Amy riadtan az állatot.
Pegazus nagy nehezen feltápászkodott. A bordái kiálltak, különösen akkor
rajzolódtak ki erősen, amikor az állat lélegzetet vett. Amy belépett a bokszába,
és jobban szemügyre vette Pegazust. Úgy tűnt, a légzése egy árnyalattal
könnyebb lett. De nem volt jó színben. Amy rátette a kezét a ló hátára, arcát
kiugró lapockájához szorította, és érezte, hogy könnyek áradnak a szeméből. Mi
mást tehetett volna?
– Amy! – A lány felugrott és megperdült. Ty érkezett meg, és áthajolt az
ajtón. – Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Igen – felelte gyorsan Amy, és megtörölte a szemét. – Jól vagyok. – De
ahogy elkapta Ty együttérző tekintetét, a zokogás ismét a torkát fojtogatta. –
Nem tudom, mit tegyek, Ty – tört ki belőle reményvesztetten. – Már mindent
megpróbáltam. Semmi se használ. – Kétségbeesetten nézett a fiúra. – Mi egyebet
tehetnék még? Pedig kell valaminek lennie! – kiáltotta Amy csalódottan. –
Anyának bizonyára eszébe jutna valami!
Látta, hogy Ty állkapcsán megfeszül az izom.
– Bárcsak itt lenne! – mormogta Amy, és a földet bámulta.
– Bárcsak! – ismételte Ty csendesen. Sóhajtott, majd kiegyenesítette a
hátát. – Maradj nyugodtan itt. Én elkezdem az etetést.
Amy figyelte, ahogy Ty távozik, majd arcát Pegazus sörényébe temette, és
megpróbálta visszafojtani fel-feltörő zokogását.
*
Ahogy Amy az iskolabusz felé bandukolt az úton, a gondolatok egymást
kergették a fejében: Pegazus, Ígéret, Heartland jövője. Amikor elhaladt Pegazus
üres karámja mellett, elhatalmasodott rajta a rosszullét.
A buszon alig beszélt. Soraya és Matt mintha megérezték volna, hogy nem
akar megszólalni, és békén hagyták. Amy többször is észrevette, hogy aggódó
pillantásokat váltanak egymással.
– Akkor viszlát később – vetette oda sebtében Matt, amikor leszálltak a
buszról. – Még… ellenőriznem kell a névsort a ma esti meccsre – egy pillantást
vetett Sorayára, majd elsietett.
– Szóval, mi a baj? – kérdezte Soraya, amikor a szekrényeik felé lépdeltek.
Amy nem válaszolt. Nem tudta, mit mondjon, és egyáltalán hol is kezdje.
– Pegazussal van baj? – faggatózott tovább Soraya.
– Igen. Legalábbis részben – felelte Amy. Magához szorította a hátizsákját.
– Rosszabbodott az állapota.
– Ó! Amy, tényleg nagyon sajnálom – mondta Soraya, és a tekintete valódi
együttérzésről árulkodott.
– Úgy tűnik, bármit csinálok, eredménytelen – jelentette ki Amy. –
Egyszerűen képtelen vagyok meggyógyítani.
– Ez nem lep meg – csattant fel hirtelen Ashley kényeskedő hangja.
Amy megfordult. Ashley mögötte állt Jade barátnőjével.
– Szóval a kézrátételes módszer nem vált be? – kötözködött tovább Ashley,
és zöld szeme vidáman csillogott Amy szorongását látva. Jade is tett egy gúnyos
megjegyzést: – Egy gyógyító, aki képtelen meggyógyítani a saját lovát.
Felettébb kellemetlen.
– Abbahagyhatod, Ashley! – förmedt a lányra Soraya tőle szokatlan
indulattal. Kezét Amy karjára tette. – Gyere, Amy, menjünk!
Amy úgy érezte, minden energiája elszállt, és nem képes még arra sem,
hogy szembeszálljon Ashley gúnyos megjegyzésével, így inkább elfordult.
– Mikor nézel már szembe az igazsággal? – kiáltott utána Ashley. – Te meg
a nővéred képtelenek vagytok fenntartani Heartlandet anyád nélkül!
Amy izmai megfeszültek, és amikor már éppen vissza akart vágni
Ashleynek, az a fájdalmas felismerés villant belé, hogy talán igaza van a
lánynak.
– Gyere már! – sziszegte Soraya, és a karjánál fogva húzta magával.
Amy némán követte Sorayát. Életében most először kételkedett magában és
gyógyító képességében. Talán nem vagyok elég jó ahhoz, hogy megmentsem
Heartlandet – gondolta. – Hiszen Ígéret nem enged közel magához a nyereggel,
és Pegazus egyre betegebb. Ismét rosszullét környékezte. De a lelke mélyén nem
akarta, hogy Ashleynek igaza legyen.
*
Mire Amy hazaért az iskolából és a hosszú kocsifeljárón baktatott,
mélységes kétségbeesés fogta el. Ahelyett, hogy a szíve vidáman dobbant volna
egyet, mint mindig, amikor hazaért, most összeszorult, amikor eszébe jutott a
sok nyomasztó gond.
Ahogy a ház közelébe ért, meglepődve látta, hogy a hátsó ajtó kivágódik.
– Amy! – kiáltotta Lou csillogó szemmel. – Alig vártuk, hogy hazaérj!
Marnie-val támadt egy ötletünk!
– Egy ötlet? – visszhangozta Amy, és követte nővérét a konyhába.
Marnie a mosogatónak támaszkodott.
– Egy olyan ötlet, amellyel új ügyfeleket szerezhetünk Heartlandbe –
folytatta, és lelkes arca ragyogott.
Amy reménye feltámadt.
– Mi az az ötlet?
– Szervezünk egy nyílt napot – jelentette ki Lou. – De nem csak olyat, ahol
az emberek idejönnek körülnézni. Megmutatjuk nekik, hogy mit csinálunk,
hogyan dolgozunk. Te például bemutathatnál egy csatlakozást az egyik lóval, Ty
pedig elmagyarázhatná a különböző gyógymódjainkat, mint például az
aromaterápiát, a gyógynövényeket, és…
– Nem hiszem, hogy ennek lenne eredménye – vágott közbe Amy.
Lou rámeredt.
– Miért nem? Ez mindenképpen behozna új ügyfeleket. A legtöbbjük még
soha életében nem tapasztalta, hogy milyen egy csatlakozás… márpedig ez
varázslatos élmény!
Amy reményvesztetten rázta meg a fejét. Ashley gúnyos szavai után a
legkevésbé sem vágyott arra, hogy idegen emberek lepjék el Heartlandet. Mit
tudna mondani nekik, ha Ígéretről faggatnák? Mit gondolnának, ha
megpillantanák Pegazust? Ashley szavai dübörögve visszhangoztak a fejében –
ki akarná Heartlandbe küldeni a lovát, amikor Amy még a sajátját se képes
meggyógyítani?
– De Amy – erősködött Lou, és megrökönyödve nézett a húgára –, hát nem
érted? Ez lehetne a megoldás a problémáinkra.
– Lounak igaza van – kapcsolódott a beszélgetésbe Marnie. – Biztos
vagyok benne, hogy ha az emberek ténylegesen látják, hogyan dolgoztok a
lovakkal, szívesen küldik majd ide problémás állataikat.
 – Nem tudom megtenni – jelentette ki határozottan Amy.
– De hát… – kezdte Lou.
– Lou, egyszerűen képtelen vagyok rá. Kérlek, ne erőltesd, legalábbis most
ne – mondta Amy szinte könyörögve.
Lou hirtelen elvesztette a türelmét.
– Ó, az Isten áldjon meg, Amy! Mi bajod van? – kiáltotta dühösen. – Nem
látod be, hogy ez az utolsó esélyünk? Egyszerűen nem mondhatsz nemet!
– Lou! – kiabált vissza Amy. – Ezt te most nem érted. Túl sok minden
történt, és minden a rossz irányba megy! – ezzel levágta a hátizsákját, és
kirohant a házból.
Az istállóépületek felé indult. Úgy érezte, a világ összeomlott körülötte.
Vigaszt keresve Pegazus bokszába ment, és átkarolta a ló nyakát. – Ó, Pegazus,
mi lesz most? – Arcát beletemette a ló sörényébe, belélegezte az állat édes illatát,
és azt kívánta, bárcsak minden másképpen történt volna. Néhány perccel később
halk kopogást hallott maga mögött.
– Amy, itt vagy?
A lány megfordult. Marnie állt az ajtóban.
Pegazus szelíden felnyihogott. Azóta az este óta, amikor Marnie anya
lovaglókabátját viselte, úgy tűnt, Pegazus megkedvelte a lányt. Most is feléje
nyújtotta az orrát.
– Szia, te nagyfiú! – köszöntötte őt Marnie, és megsimogatta.
Amy a könnyeit nyelte.
– Hát… – kezdte tétován Marnie. – Lou kissé kiborult, Amy. – Amy nem
válaszolt. – A nyílt nap valóban nagyon jó ötlet – folytatta Marnie. – Miért vagy
ellene?
Amy Pegazusra pillantott. A bordái ijesztően kiálltak, fehér szőre fakó és
fénytelen volt.
– Hogy hívhatnánk ide embereket? – kérdezte elkeseredetten. – Amikor
még Pegazust, a saját lovamat se vagyok képes meggyógyítani? – Fájdalmas
könnyek szorították össze a torkát. – Nem lenne jó semmire – tette hozzá, és
megrázta a fejét. – És én sem vagyok jó semmire.
Marnie arcán őszinte csodálkozás tükröződött.
– De hiszen ez őrültség! Lou mesélt nekem azokról a lovakról, akiket
meggyógyítottál… a kis Sugarfootról, Nick Halliwell lováról és arról a lóról,
amelyik balesetet szenvedett.
– De én nem vagyok anya – suttogta Amy forró könnyekkel a szemében. –
Ő talpra tudta volna állítani Pegazust. Ő tudta volna, hogyan kell bánni Ígérettel.
Marnie kék szeme Amy arcát fürkészte.
– De édesanyád hosszú évek tapasztalataival rendelkezett. Gondolod, hogy
neki az elején mindig minden sikerült? Ő is bizonyára követett el hibákat és őt is
érték kudarcok. De emiatt nem adta fel. – Marnie átkarolta Amy vállát. – Az
állatorvos mondta, hogy Pegazusnak gyógyíthatatlan betegsége is lehet… ha ez
igaz, az édesanyád se lett volna képes meggyógyítani.
Amy az ajkába harapott.
– Amy – mondta gyengéden Marnie. – Ne légy magadhoz olyan szigorú!
Te nem lehetsz Marion. Csak annyit tehetsz, hogy önmagad vagy és a saját
ösztöneidre hallgatsz.
Hosszú csend állt be.
– Anya is mindig ezt mondta – suttogta Amy. – Mindig arra buzdított, hogy
a saját megérzéseimre hallgassak.
– Akkor csináld azt! – biztatta Marnie. – Heartland igenis lehet sikeres, én
ebben biztos vagyok. De csak akkor, ha a saját elképzelésedet és módszeredet
valósítod meg, és csak akkor, ha te és Lou egy csapatként dolgoztok együtt.
Mindketten tehetségesek vagytok, csak éppen különbözőképpen. Te remekül
értesz a lovakhoz, Lou pedig az adminisztrációhoz és a dolgok üzleti részéhez.
Meg kell találnotok a módját, hogy ezeket a képességeket összehangoljátok, és
ezzel valóban talpra állíthatjátok Heartlandet.
Amy elgondolkozva bólintott, majd nagyot sóhajtott.
– Majd… majd átgondolom a nyílt nap javaslatát.
Marnie arcán mosoly jelent meg.
– Jól van. Komolyan hiszem, hogy beválik. – Megölelte Amyt. – És ne
felejtsd el, amit az édesanyád mondott: bízzál az ösztöneidben!
Amy figyelte, amint Marnie elhagyja a bokszot. Igen! – ismételte magában.
– Bízzak az ösztöneimben!
Ahogy Pegazus nyakát simogatta, hirtelen megvilágosodott benne az
igazság. Eddig állandóan arra gondolt, mit tenne a helyében anya, és elfelejtett a
saját megérzéseire hallgatni. Nem csak ez volt a baj. Elfelejtette édesanyja
alapvető szabályát: mindenekelőtt a lóra kell hallgatni.
*
Ezen az estén, amikor az utolsó munkát is befejezték a lovak körül, és Ty
hazament, Amy a pályára vezette Ígéretet. Folytatta vele az előző foglalkozások
menetét, végrehajtotta a csatlakozást, majd a kapuról leemelte a nyerget. De ez
alkalommal, amikor Ígéret ismét védekezve felágaskodott, Amy csak a szemét
figyelte.
Nehéz volt elhinni, amit látott, de Amy biztosra vette, hogy nem félelem
bújt meg benne.
Amy a földre dobta a nyerget, majd gyorsan távolabb vezette Ígéretet,
közben beszélt hozzá, együtt lépkedett vele egészen addig, amíg a kanca teljesen
meg nem nyugodott. Akkor a kislány megállt, és törni kezdte a fejét.
Amikor kezében a nyereggel közelített Ígérethez, a ló pillantása haraggal
telt meg, és ezenkívül – Amy a megfelelő szó után kutatott – nehezteléssel. Igen,
Ígéret neheztelt, sértődött volt.
Egy pillanatig Amy a lovat nézte. De miért? Mindent újra átgondolt, amit
Ígéretről hallott. Visszaemlékezett a ló előéletének a legapróbb részleteire is,
amikor még nem Lisa Stillman volt a tulajdonosa. Amynek hirtelen az az érzése
támadt, hogy közel jár a probléma gyökeréhez.
Lecsatolta a szárat, hagyta, hogy Ígéret szabadon legelésszen a pálya
közelében, majd gondosan bezárta a kaput, mielőtt a karámon keresztül a házhoz
sietett. Megkönnyebbült, hogy senki sincs a konyhában. Felvette a telefont.
Először Scottot tárcsázta, hogy megszerezze a kívánt telefonszámot. Majd
beütötte a számokat, és miközben kicsöngött, még nem tudta pontosan, mit fog
kérdezni. A telefont egy idősebb nő vette fel.
– Tessék, itt Eliza Chittick – mutatkozott be határozott, élénk hangon.
– Jó estét kívánok! – kezdte Amy. – Amy Fleming vagyok a Heartland
farmról. Van nálunk egy ló, akinek régebben ön volt a tulajdonosa… Ígéret, egy
palomino. Lisa Stillman megbízásából foglalkozom vele, és azt szeretném tudni,
esetleg tudna-e segíteni nekem azzal, hogy néhány részletet elmond a ló
hátteréről.
– Ígéret? – Mrs. Chittick hangja azonnal ellágyult. – Nos, természetesen
segítek. Mit szeretne tudni róla?
Amy elmesélte Ígéret reakcióját a nyeregre és a kantárra.
– Igen, már hallottam Lisától, hogy Ígérettel problémák vannak – jegyezte
meg Mrs. Chittick aggodalmasan. – De nem gondoltam, hogy ezek ennyire
komoly gondok. Ígéret kifogástalanul viselkedett nálunk. Millió ló közül, ha egy
ilyen akad. Mondta neked Lisa, hogy az unokám lovagolt rajta? Ő majdnem
teljesen vak, és Ígéret volt az egyetlen ló, akire rá mertem bízni.
– Igen, ezt már említette Lisa – felelte Amy, és még mindig nem volt
egészen biztos, milyen információt remél megtudni Mrs. Chitticktől, de azt
érezte, hogy Ígéret jelenlegi magatartása összefügg a múltjával. – Tehát ígéret jól
viselkedett vele?
– Csodálatosan – válaszolta Mrs. Chittick. – Teljesen megbíztunk benne, és
ő megértette, hogy az unokámra különösen nagyon kell vigyáznia. A fiú a szőrén
ülte meg, csak a kantárral lovagolt rajta. Soha életemben nem találkoztam nála
intelligensebb lóval. Inkább emberhez méltón, mint lóra jellemzően viselkedett,
tényleg. – Amy szinte hallotta, hogy az asszony belemosolyog a telefonba. – És
úgy gondolom, mi is úgy bántunk vele. Amikor vele voltunk, valahogy szinte
úgy éreztük, hogy engedélyt kell tőle kérnünk.
 Hirtelen Amy fejében valami a helyére kattant. Ez az! Ujjaival izgatottan
markolta meg a telefonkagylót. Biztos volt benne, hogy megtalálta a megoldást.
– Ahogy már mondtam, millió ló között, ha egy ilyen akad – szögezte le
még egyszer Mrs. Chittick. – Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy Lisának
problémái vannak vele. Fairfieldben jól bánnak a lovakkal. Nem értem, mi
okozhatta, hogy így elfajultak a dolgok.
Amy megköszönte Mrs. Chitticknek a felvilágosítást, és megígérte, hogy
majd felhívja és tájékoztatja, hogyan halad Ígéret a tanulással.
Miután letette a kagylót, a falnak dőlt. Igen, Fairfieldben kétségtelenül jól
bánnak a lovakkal – de csupán úgy, mint lovakkal. És ezek szerint Ígéret nem
ehhez volt szokva.
Amy visszasietett a legelőre. Ígéret békésen harapdálta a füvet az egyre
gyengülő fényben, de amint Amy kinyitotta a kaput, a kanca hozzá sétált,
kinyújtotta a nyakát, finom fülét hegyezni kezdte; Amy megdörzsölte a
homlokát, és megpróbálta elképzelni, milyen lehetett Ígéret régi otthona. Egész
életében úgy bántak vele, mint egy egyénnel, megbíztak benne, tisztelték és
szerették – aztán hirtelen mindenből kiszakították, amit ismert, és berakták egy
karámba, ahol ugyanúgy bántak vele, mint a többi lóval.
Amy most visszaemlékezett arra, amit Lisa Stillman mondott Ígéret első
napjáról, amikor felszerszámozták. Amy maga elé tudta idézni a jelenetet:
amikor a lószerszámot sebtében rátették Ígéret hátára, a ló megpróbált ellenállni,
nehezményezte, hogy figyelmetlenül bánnak vele, mire a lovászfiú megütötte.
Ezután reagált Ígéret harapással, amit pedig további büntetések követtek.
Amy Ígéret fejét tanulmányozta: magabiztos, intelligens, bátor. Míg a
legtöbb ló engedett volna a fenyítésnek, Ígéret támadással válaszolt a kemény
bánásmódra. Ilyenformán fejezte ki, hogy jobb bánásmódot akar, de minél
jobban erősködtek vele az emberek, annál agresszívebb lett. Az arab ló büszke
fajta, és Ígéret testének minden porcikája azt sugallta, hogy ő különösképpen
büszke ló. Olyan ló volt, aki sosem nyugszik bele a durva bánásmódba.
– De én nem voltam erőszakos veled – suttogta Amy az aranyszínű ló
fülébe. – Akkor meg miért harcolsz velem?
Gondolkozz úgy, mint egy ló, ismételgette magában Amy. A nyeregre
nézett, és megpróbálta elképzelni Ígéret szemszögéből. Az első alkalommal,
amikor az istállófiú felé rúgott, a fairfieldi személyzet nyilván kemény
szavakkal, ütésre készen közeledett felé. És ígéret minden esetben
agresszivitással válaszolt. Most már talán attól is megvadult, ha valakit
nyereggel a kezében látott meg. És bár a csatlakozás óriási erőt képviselt, nem
volt elég ahhoz, hogy Ígéret valóban érezze a hozzá közeledő tiszteletét és a
bizalmat. Amynek valahogyan meg kellett törnie Ígéret negatív érzéseit. Meg
kell mutatnia a kancának, hogy a nyereg nem jelenti azt, hogy rosszul akarnak
bánni vele.
Akkor most hogy kezdjek hozzá? – töprengett Amy.
Egy pillanatig csak állt, és a lovat nézte, majd hirtelen megvilágosodott
előtte, mit kell tennie. Rákattintotta a szárat Ígéret kantárjára, és megsimogatta a
kanca nyakát. Aztán gyakorlott mozdulatokkal végigfuttatta az ujjait a ló hátán,
gyengéden megmasszírozta.
Ígéret megfordult, és ránézett.
– Megengeded? – suttogta Amy.
A kanca visszafordította a fejét. Amy mély lélegzetet vett, megragadta
hosszú, krémszínű sörényét, és felpattant Ígéret hátára. Ahogy a hátán ült,
először feszültnek érezte magát, félig-meddig arra számított, hogy rossz az
elképzelése, és a kanca dacosan fel fog ágaskodni, de semmi ilyen nem történt.
Ígéret rezzenéstelenül és határozottan állt mind a négy lábán.
Amy feszültsége enyhült.
– Indulj! – biztatta a lovat, és lábával kissé megnyomta az oldalát. Ígéret
elindult előre, és a kislány a lába alatt érezte a kanca meleg testét.
Amy körbevezette a legelőn, csupán a kantárral és térde szorításával
irányította. Úgy tűnt, Ígéret nyugodtan és elégedetten lépked, mozgása sima és
könnyed volt, fülét hegyezte. Néhány kör után Amy megveregette, és ügetésre
ösztönözte. A ló léptei ruganyosak voltak, Amy teljesen ellazult, ahogy teste
követte a ló mozgásának ritmusát.
Amy ismét megsimogatta Ígéret nyakát. Néhány perccel később már nem
bírt ellenállni – előrehajolt, és vágtára ösztökélte a kancát. Ígéret meglódult, fülét
feszülten hegyezte. Amy megragadta a sörényét, egész testével előrehajolt,
szeme tűzben égett. Érezte az Ígéret izmaiból áradó energiát, ahogy végtagjaival
ütemesen előre-hátra mozgott.
– Gyorsabban – suttogta Amy.
Ígéret nagy lendületet vett, lépései egyre hosszabbakká váltak. Sörénye
Amy arcába csapódott, a szél könnyeket csalt a lány szemébe. Amy mélyen a ló
nyaka fölé hajolt, és egész lénye eltelt a paták dobogásának ritmusával és az
alatta mozgó aranyszínű ló erejével és vágtájával.
Végül lassításra utasította Ígéretet; a ló ügetett, lépdelt, majd megállt. Amy
előrehajolt, és puszit nyomott Ígéret nyakára, majd lecsúszott róla. Ígéret Amy
vállát böködte, aztán a pofáját Amy arcához emelte, és ráfújt. Ez volt az első
alkalom, hogy a kanca szeme igazán boldognak tűnt azóta, hogy Heartlandbe
érkezett.
– Nos, lássuk, mi a helyzet a nyereggel – találgatta Amy hangosan, és a
tanpályáról behozta a nyerget. Amikor átsétált a kapun, gondosan figyelte Ígéret
reakcióját. A kanca megfordult és ránézett, de semmi egyéb nem történt. Amy
érezte, hogy felgyorsul a szívverése, ahogy Ígéret felé közeledett. Már egészen
mellette állt.
– Megengeded? – kérdezte Amy, és felmutatta a nyerget a kancának, Ígéret
felhorkantott, de nem mozdult.
Amy visszatartotta a lélegzetét, amikor a nyerget felemelte, és ráhelyezte a
kanca hátára.
Ígéret továbbra is nyugodtan állt.
Amy remegő ujjakkal igazította rá a hevedert. A nyereg a helyén volt. A
kislány leeresztette a kengyelt, és felült Ígéret hátára. Továbbra se történt semmi.
Amy repdeső szívvel simogatta meg ígéret nyakát. – És most indulj!
Néhányszor körbejárták a legelőt, majd Amy a kapunál megállította a lovat.
Már sötétedett, de Amy olyan boldog és lelkes volt, hogy alig vett róla tudomást.
Ígéret hagyta, hogy Amy rátegye a nyerget, és meglovagolja! Amy
természetesen tudta, nem elég, ha csupán egyetlen személyben bízik meg, és
csak neki hagyja, hogy felszerszámozza, de ezt ki lehet dolgozni. Amy levette a
kancáról a szerszámokat, és megpuszilta.
Megtörtént a nagy áttörés!
Kilencedik fejezet
Másnap reggel Amy ismét korán ébredt, és fürgén lépett ki a házból. Úgy
vélte, ha siet, még lesz ideje arra, hogy foglalkozzon Ígérettel, mielőtt az
iskolába indulna. Nem tett említést se Lounak, se Marnie-nak az előző este elért
sikeréről. Az egész valószerűtlennek tűnt, és elhatározta, még egyszer
meglovagolja Ígéretet, mielőtt bárkinek is eldicsekedne.
A palomino kinézett boksza ajtaja felett. Amikor meglátta Amyt, halkan
felnyerített, szeme felcsillant. Amy egész lényét forró boldogság járta át.
Hirtelen megérezte, hogy Ígérettel minden rendben lesz, és tudta, hogy a nyílt
nap megrendezésében segíteni akarja Lout. A kislány hajlandó volt megtenni
bármit, amivel megmentheti Heartlandet, és segíthet olyan lovakon, mint Ígéret.
Kezébe fogta a kanca kantárját, de mielőtt bement volna ígérethez, benézett
Pegazus ajtaján.
Egy pillanatra még a szívverése is elállt.
Pegazus az oldalán feküdt, feje és nyaka a szalmán hevert. Amy egy
pillanatig azt hitte, hogy halott, de aztán látta, hogy az oldala szabályosan
emelkedik és süllyed.
Ledobta a földre a kantárt, keze a reteszen matatott, majd berohant a
bokszba. – Pegazus! – zihálta a ló nevét.
A hatalmas állat kissé felemelte a fejét. Orrlyuka megremegett, halkan
nyihogott, aztán feje visszahanyatlott a szalmára.
Amy úgy érezte, mintha jeges kéz markolt volna a szívébe. Egy pillanatig
tétován állt, majd megfordult, és beszaladt a házba.
– Lou! – üvöltötte torkaszakadtából, és kivágta az ajtót. – Lou! Gyorsan!
Néhány másodperccel később Lou betámolygott a konyhába, hunyorgott,
haja kócosan lógott.
– Mi baj van, Amy? Még csak hat óra!
– Pegazus! – mondta Amy elakadó hangon. – A földön fekszik a
bokszában, és nem hinném, hogy még egyszer képes lesz felállni.
Az álom egy csapásra kiment Lou szeméből.
– Telefonálok Scottnak. Te menj vissza Pegazushoz. Én is jövök, csak
magamra kapok valamit.
Amy visszarohant Pegazus bokszához. A ló továbbra is mozdulatlanul
feküdt. Amy a fejéhez guggolt. Pegazus szemhéja megrebbent, a fejét kissé
felemelte, orrát Amy térdére fektette. Halkan felnyögött. Amy egészen föléje
hajolt, hatalmas fejét átfogta, megcsókolta a fülét, a szemhéját, orrlyuka fölött a
finom bőrt. Ujjaival gyengéden dörgölte az állat fejét és nyakát. – Jól van,
öregfiú! – biztatgatta. – Minden rendben lesz! – állandóan ezeket a szavakat
ismételgette, miközben kétségbeesetten hinni is akarta, hogy valóban így lesz.
De a lelke mélyén tudta, érezte a rettenetes igazságot. Ez volt a vég – Pegazus a
haláltusáját vívta.
Szaladó léptek zaja hallatszott. Marnie bukkant fel a boksz ajtajában. – Lou
éppen most beszél Scottal.
Marnie hangjára Pegazus felemelte a fejét, és egy rövid pillanatig
felragyogott a szeme. De aztán sóhajtott, és feje ismét a földre hanyatlott.
– Segíthetek esetleg valamit? – kérdezte Marnie Amytől.
Amy a fejét rázta, és a könnyek elhomályosították a szemét.
– Nem hinném. – Pegazusra nézett, és látta, hogy a légzése gyengül.
Megsimogatta a pofáját. Lecsukódó szeme fénytelen volt. Mintha csak a benne
lévő szikra, amely Marion halálával kezdett gyengülni, most végleg kihunyni
készült volna. Amy hirtelen Marnie-ra nézett. – A lovaglókabátot! – kiáltott fel.
Marnie szeme kikerekedett, amikor megértette, Amy mire gondol.
– Édesanyád lovaglókabátjára gondolsz?
– Igen – felelte gyorsan Amy. – Hol van?
– A szobámban.
– Ide tudnád hozni? – kérlelte suttogva Amy. – Azt hiszem, az segíthet
valamit.
Marnie besietett a házba.
Amy tovább simogatta Pegazus fejét.
– Jó fiú, mindjárt jobb lesz, majd meglátod.
Lou érkezett most a bokszba.
– Scott már úton van – közölte, miközben Pegazus mellé térdelt. – Hé,
öregfiú – szólította meg halkan.
Éppen akkor érkezett vissza Marnie a lovaglókabáttal.
– Mit csináljak vele?
– Add ide nekem! – utasította Amy. Ahogy átvette Marnie-tól a kabátot,
Pegazus megérezte az illatát. Felemelte a fejét, rekedt hangon nyerített egyet,
majd óriási erőfeszítéssel a kabát felé fordult. A lányok némán álltak, tekintetük
Pegazusra szegeződött.
Pegazus egy hosszú percig be- és kilélegezte a kedves, ismerős illatot.
Aztán, amikor Amy látta, hogy a feje ismét hanyatlani kezd, a térdére tette a
kabátot, Pegazus pedig gyengéden ráhajtotta a fejét. Amy a könnyeit visszafojtva
a ló fejét, pofáját simogatta, miközben az a viseltes kabátot böködte az orrával.
Úgy tűnt, mintha most jobban érezné magát, bár a légzése tovább gyengült.
Aztán becsukta a szemét, és nagyot sóhajtott.
Amy zokogni kezdett.
 – Ó, Pegazus, kérlek, ne halj meg! Kérlek!
Lou átölelte húga vállát.
– Már nagyon öreg a teste – mondta gyöngéden. – Hosszú, szép és teljes
életet élt.
Ekkor ismét lépések zaja hallatszott; valaki a boksz felé közeledett. Amy
felpillantott. Scott volt az. Egyetlen pillantás az arcára mindent elárult.
– Scott, valamit még biztosan lehetne tenni – zokogta a kislány.
Scott szomorúan megcsóválta a fejét, amikor a lóra nézett.
– Amy, csodálatos otthont, nagyszerű életet biztosítottál a számára. De az
élet nem tart örökké.
– De anya biztosan azt akarná, hogy próbáljunk még valamit csinálni –
kiáltotta gyötrődve.
– Édesanyád megértené ezt, Amy – magyarázta Scott, majd lekuporodott
melléje, és kezét végigcsúsztatta Pegazus lapockáján és a szügyén. – Nem
akartalak még jobban nyugtalanítani, de látod ezeket a dudorokat? – és
rámutatott néhány folyadékkal teli kinövésre Pegazus szügyén. Amy bólintott. –
Ezek arra utalnak, hogy egyfajta daganattal, az úgynevezett lymphosarcomával
van tele a teste – mondta Scott.
– Daganat… rák? – hebegte Amy.
Scott bólintott.
– Ezt már akkor gyanítottam, amikor az utolsó alkalommal megvizsgáltam
Pegazust. – Scott szeme a kislány tekintetét kereste. – A vizsgálatok utolsó
eredményét tegnap este kaptam meg. A tesztek pozitívak. Amy, nincs semmi,
amivel meggyógyíthatnánk Pegazust. Vannak betegségek, amelyek egyszerűen
gyógyíthatatlanok. – Rövid szünetet tartott. – Amy, nem hagyhatjuk, hogy
tovább szenvedjen – jelentette ki nagyon komolyan. – Nem lenne tisztességes.
Amy az alsó ajkába harapott, kétségbeesetten próbálta visszatartani a
zokogását, amely már majdnem az egész testét rázta. Lényének egy része azt
szerette volna, hogy ragaszkodjon minden perchez, amit még Pegazussal tölthet.
De Scottnak igaza volt; nem hagyhatja, hogy Pegazus tovább szenvedjen.
Bármilyen fájdalmas is, bele kell egyeznie abba, ami a legjobb szeretett lova
számára.
– Amy? – kérdezte halkan Scott.
Amy felnézett rá. Tudta, Scott az ő beleegyezésére vár, hogy elaltassa
szeretett Pegazusát. Csak annyit látott, hogy Pegazus feje az ölében nyugszik, és
hogy a ló szeme meg-megrebben. Bólintott, miközben a könnyek végigperegtek
az arcán.
– Nem tart sokáig – vigasztalta Scott, majd kinyitotta fekete táskáját, és
elővette az injekciós tűt. – ígérem, semmit se fog érezni. Hidd el, azt tesszük,
ami most a legjobb neki.
Amy még egyszer, utoljára Pegazus fölé hajolt. A ló hunyorgott.
– Szeretlek, Pegazus. Mindig szeretni foglak! – suttogta, és a forró könnyek
Pegazus arcára ömlöttek. – Isten veled, öregfiú!
Amy megcsókolta a ló pofáját, majd Scottra nézett, és a könnyek teljesen
elhomályosították a szemét. A karjai közt ringatta Pegazus fejét, amíg Scott
beadta az injekciót.
Néhány másodperccel később Pegazus légzése megszűnt.
– Hát vége! – jegyezte meg halkan Scott. – Most már jobb helyen van.
Amy zihálva kapkodta a levegőt, először Pegazusra bámult, majd föl,
Loura.
– Amy, helyesen döntöttél – mondta Lou, és az ő arcán is könnyek
csorogtak végig. Átkarolta a húgát. – Ez volt az egyetlen megoldás. Most ismét
anyával van.
Amy ebben a pillanatban döbbent rá, milyen nagy szüksége van a nővérére.
– Ó, Lou! – zokogta a lány vállára borulva. – De jó, hogy itt vagy!
– Mindig itt is leszek – felelte gyengéden Lou. – Amy, mindig itt leszek
melletted, és te meg itt leszel mellettem.
– Igen, Lou, mindig – válaszolta Amy. – Mindig.
Tizedik fejezet
Este Amy felhívta nagyapát, és beszámolt Pegazusról. Nagyapa először
azonnal haza akart indulni.
– Ne fáradj, minden rendben van. Maradj csak nyugodtan! – biztatta
nagyapát.
– De annyira sajnálom! – ellenkezett az idős férfi. – Ott lett volna a helyem,
mellettetek.
– Semmit se tehettél volna – válaszolta Amy. – Senki sem tudott már rajta
segíteni. – A könnyek ismét a torkát szorították, de belül nyugalom töltötte el.
Tudta, hogy helyesen döntött. Pegazus már nem szenved.
– Hát a temetés?
– Scott és Ty kiástak egy sírt Pegazus kedvenc legelőjén – felelte Amy
csendesen. – Mi pedig mellé ültettünk egy fiatal tölgyfát. – Kinézett a
konyhaablakon. Most már sötétedett, de még kirajzolódott az esti ég hátterében a
fiatal, karcsú fa körvonala. – Nagyapa, nem kell előbb hazajönnöd. Rendben
leszünk.
– Nos, akkor vasárnapig maradok, ahogy terveztem. De ha szükségetek van
rám, ígérd meg, hogy telefonálsz.
– Megígérem – fogadkozott Amy. Aztán új témába fogott. – Alig fogod
elhinni, de Lounak támadt egy ötlete, amivel több ügyfélre tehetünk szert –
magyarázta Amy.
Lou éppen akkor lépett be a konyhába.
– Nagyapa az? – kérdezte.
Amy bólintott.
– Itt van Lou, nagyapa. Hagyom, hogy ő beszéljen az elképzeléséről –
mondta Amy, és átadta nővérének a telefont.
Most Lou beszélt nagyapával; lelkesen ecsetelte tervét a nyílt napról.
Közben Amy a mosogatónak támaszkodott, és kibámult Pegazus fájára. Szinte
hihetetlen volt, hogy a ló már nincs a bokszában, és amikor másnap kimegy
megetetni az állatokat, Pegazus nem várja. De ahogy elnézte a szürke égboltot,
tudta, el kell fogadnia a tényeket – Pegazus nincs többé, és az élet tovább
folytatódik. Viszont ott van a fiatal fa, amely megőrzi Pegazus emlékét.
– Már mindent elrendeztünk – jelentette ki Lou, amikor letette a kagylót. –
Akkor vasárnap megtartjuk a nyílt napot, ami egyébként Marnie utolsó napja
nálunk. Különben nagyapa is úgy gondolja, hogy a nyílt nap remek ötlet. – Lou
Amyre nézett. – Tudod, hogy ez jó mozgalmas hét lesz!
*
 Lounak igaza lett. Rengeteg tennivaló akadt; posztereket kellett készíteni,
hirdetéseket kirakni, megrendelni az ennivalót és elvégezni az istállókban az
utolsó simításokat. Marnie megszállottan dolgozott – rendkívül lelkes volt, és
szívből kívánta, hogy a nyílt nap óriási siker legyen. Soraya és Matt is a lehető
legtöbbet segített, és Amy számára a napok lázas tevékenységgel teltek; reggel
iskolába ment, délután segített előkészíteni a nyílt napot, elvégezte a szokásos
napi feladatokat a lovak körül, és minden reggel és este Ígérettel dolgozott. Este
bezuhant az ágyba, s olyan kimerült volt, hogy gondolkozni sem bírt. Még
álmodni is túl fáradt volt.
Csütörtökön Scott beugrott hozzájuk. Amy éppen a karámot söpörte fel Ty-
jal, Marnie a virágkosarakban lévő növényeket nyeste, ápolta, és Lou a bokszok
ajtajaira erősítette a lovak névtábláit.
– Sziasztok! – köszöntötte őket Scott, amikor kiszállt a kocsijából. –
Gondoltam, beugrom, és megnézem, hogy boldogultok.
– Nagyszerűen haladunk – jelentette ki Lou, és a férfi elé sietett. – Már
majdnem minden készen van a nagy napra.
– Én pedig mindenkinek beszélek róla – újságolta Scott. – Remélem, sok
látogatót készültök fogadni!
– Az az elképzelésünk – válaszolta Lou. – Néhány lépésnyire álltak
egymástól. – Hogy vagy? – kérdezte Lou, és kissé elpirult.
Amy és Marnie sokatmondó pillantást vetettek egymásra.
– Köszönöm, jól – felelte Lounak a férfi. – Mondd, nem lenne szükséged
egy kis segítségre vasárnap? Örülnék, ha hasznomat vehetnétek.
– Köszönöm, az nagyszerű lenne – kapott Lou az ajánlaton, és Scottra
mosolygott.
Egy darabig szótlanul nézték egymást. Aztán hirtelen rádöbbentek, hogy a
többiek figyelik őket; Scott megköszörülte a torkát, és Amy felé fordult.
– És, hogy haladsz Ígérettel? – kérdezte. – Sikerült elérned vele némi
fejlődést?
– Nem fogod elhinni! – kiáltotta Ty a seprűjére támaszkodva.
– Rendesen viselkedik? – faggatta Scott Amyt.
Amy rávigyorgott.
– Akarod látni?
Amy megragadta Ígéret kötőfékjét, a szárral a tanpályára vezette, a nyerget
és a kantárt a kezében tartotta.
– Mivel próbálkoztál eddig? – kíváncsiskodott Scott, amikor kinyitotta a
kaput.
– Meglovagoltam – felelte Amy, és bevezette a körbe Ígéretet. Csak
nevetett a csodálkozó arcokon. – Most figyeljetek!
 Megsimogatta Ígéretet, majd könnyedén a csupasz hátára vetődött. Miután
néhányszor a kanca körbelovagolta a pályát, Amy megállította.
– Ez csodálatos! – állapította meg Scott, és szemmel láthatóan nagy hatással
volt rá az iménti bemutató. – Aztán rápillantott a lószerszámokra. – Mi a helyzet
a nyereggel és a kantárral?
– Ó, azzal is hagyja magát meglovagolni – Amy közömbös hangja nem
árulta el, hogy a bensejében örömmámorban úszik.
Leszállt Ígéret hátáról, majd felvette a nyerget. Megmutatta a lónak, hogy
szagolja meg, és amikor Ígéret elfordult, óvatosan a kanca aranyszínű hátára
helyezte. A ló mozdulatlanul tűrte, hogy Amy meghúzza a hevedert, majd
rácsúsztatta a kantárt. Lábát berakta a kengyelbe, felült rá, és körbelovagolt vele.
– Nos – mondta, és megállította Ígéretet a kapunál, miközben a siker édes
érzése egész testét átjárta –, mit szólsz hozzá?
– Hűha, ez aztán döbbenetes! – kiáltott fel Scott. – Kezével beletúrt a
hajába. – Hogy csináltad ezt?
– Hallgattam a lóra, figyeltem a jelzéseire – válaszolta egyszerűen a lány. –
És tisztelettel közeledtem hozzá.
– Másnak is megengedi, hogy lovagoljon rajta? – érdeklődött tovább Scott.
– A legjobb úton van afelé – jelentette ki Amy. Előző nap már hagyta, hogy
Ty szerszámozza fel, és lovagoljon rajta. Még kissé érzékenyen reagált, amikor
Ty a nyereggel közeledett felé, de Amy biztos volt abban, hogy kellő
óvatossággal Ígéret nem fog mindenáron védekezni, és meg fog bízni más
emberekben is.
– Hát ezt senki se fogja elhinni – mondta Scott a fejét rázva. – Elmondtad
már Lisának?
– Ma este akarom felhívni – felelte Amy.
– Odalesz a boldogságtól! – vélekedett Scott. Kék szeme megvillant,
hirtelen ötlete támadt. – Tudod mit? Megkérhetnéd Lisát, engedje meg, hogy
Ígéretet bemutathasd a nyílt napon. Az emberek errefelé hallottak róla. Ha a saját
szemükkel látják, hogy meggyógyítottál egy kezelhetetlennek tartott lovat, az
kétségtelenül nagy hatással lesz rájuk.
Amy egy pillanatra elgondolkozott. Miért is ne? Tudta, hogy Lou azt
akarja, mutasson be egy csatlakozást a látogatóknak. Miért is ne használhatná
Ígéretet, ha Lisa Stillman beleegyezik? Ez bizonyára jó hatással lenne azokra az
emberekre, akik hallottak a palominoról, akik pedig nem ismerik a történetét,
azok egyszerűen gyönyörködhetnek a pályán lépkedő egészséges ló szép
mozgásában. Természetesen mindez csak akkor lehetséges, ha Lisa megengedi.
*
Scott távozása után Amy azonnal Fairfieldet hívta. Lisa Stillman hangja
döbbenetről tanúskodott, amikor meghallotta, hogy Amy már lovagolt Ígéreten.
– De hiszen még csak egy hete van nálatok! – kiáltott fel. – Azt akarod ezzel
mondani, hogy meggyógyult?
– Nos, még nem teljesen – felelte Amy. – De határozottan javul az állapota.
Én már gond nélkül tudok rajta nyereggel lovagolni. A következő lépés az, hogy
más emberekben is megbízzon.
– De hát az előző istállókban hónapokat töltött el minden eredmény nélkül
– jelentette ki Lisa Stillman. – Mi a csodát műveltél vele?
Amy elmesélte Lisának Eliza Chittickkel folytatott telefonbeszélgetését, és
azt, hogyan változott meg Ígéret viselkedése, amikor ő teljes bizalommal és
tisztelettel kezdett vele bánni.
– Ez egyszerűen csodálatos! – állapította meg Lisa Stillman, ahogy Amy
elbeszélését végighallgatta. – Ezt muszáj megnéznem!
– Nos, azért is hívtam, hogy a beleegyezését kérjem, hogy bemutathassam
Ígéretet a vasárnap tartandó nyílt napunkon. – Amy elmagyarázta a rendezvény
célját és lényegét, és hogy szeretné bemutatni egy lóval a csatlakozás módszerét.
– Ígéret lenne erre a legalkalmasabb… természetesen, ha ön megengedi – tette
hozzá Amy udvariasan.
– Természetesen tarthatsz vele bemutatót – egyezett bele rögtön Lisa
Stillman. – Sőt én is eljövök, hogy a saját szememmel lássam. Hánykor
kezdődik?
– Tizenegykor – válaszolta Amy. – Ígéret bemutatója dél körül lesz.
– Akkor ott találkozunk – ígérte Lisa Stillman.
Amikor Amy letette a telefont, egyszerre volt izgatott és ideges. Tudta,
hogy Ty gondosan előkészíti a beszédét a Heartlandben alkalmazott alternatív
gyógymódokról. Az ő előadása bizonyára sikeres lesz. De a csatlakozás?
Intenzív kapcsolatteremtésről van szó, ugyanakkor általában meghitt, nyugodt
körülmények között történik. Hogy fogják magukat érezni annyi idegen ember
előtt? És mi történik, ha az egész ilyen formában nem is működik?
Amy elhessegette magától a kétkedő gondolatokat. Működnie kell! Végül is
Heartland jövője függ a bemutató sikerétől. Ő kész bármit megtenni azért, hogy
Heartland fennmaradjon. Annak idején ígéretet tett anyának és saját magának, és
ezt be is kell tartania.
A nyílt nap előtti néhány nap szinte elrepült, és vasárnap háromnegyed
tizenegyre Heartland készen állt a vendégek fogadására. Amy, Lou, Marnie, Ty
és Soraya a karám közepén álltak.
– Elkészültünk hát mindennel – jelentette ki Lou, és megkönnyebbülten
nézett szét.
– És milyen csinos, takaros minden! – állapította meg Marnie, és tekintete
végigpásztázta az elülső istállók épületét és a makulátlan udvart.
– Bizony – értett egyet Amy is. A bokszokból kikandikáló lovakat nézte;
szőrük ragyogott, szemük csillogott. Mind egészségesek és elégedettek voltak. A
virágkosarak vidám színfoltja jól érvényesült az istállók sötét falai mellett. Az
udvarban Ty a látogatók számára táblákat helyezett el, amelyek az útirányt
jelölték. – Minden olyan tiszta és rendes! – kiáltott fel Amy.
– Igen, kivéve téged! – vigyorodott el Lou.
Amy tekintete végigsiklott piszkos farmernadrágján. Reggel fél hatkor
látott neki a munkának, és még arra sem volt ideje, hogy megfésülködjön.
– Azt hiszem, át kellene öltöznöm – ismerte be.
– Nekem is – jelentette ki Soraya.
Mindkét lány felsietett Amy hálószobájába, és tiszta lovaglónadrágot és
pólót vett magára. – Remélem, minden rendben zajlik majd le – mondta Amy
kissé lámpalázasan.
– Ne izgulj, minden rendben lesz! – nyugtatta Soraya, és sötét, göndör
fürtjeit lófarokban fogta össze hátul. Kinézett az ablakon. – Jó lesz sietnünk!
Úgy látom, az első vendégek már meg is érkeztek!
Lerohantak a lépcsőn, és ekkor Ty már az autókat terelgette a legelő felé,
amelyet ideiglenes parkolónak rendeztek be. Éppen akkor futott be Scott dzsipje
a kocsifeljáróra. A ház közelében állt meg, majd ő és Matt fürgén kiugrott.
– Sziasztok! – köszöntötte őket Lou, aki egy teli rekesz hideg üdítővel
lépett ki a házból, és az italos bódé felé indult, ahol Marnie szorgoskodott.
– Bocsánat, hogy késtünk – mentegetőzött Scott. – De az utolsó pillanatban
még kihívtak egy beteghez. – Meglátta Lout a nagy ládával, és hozzá sietett: –
Hadd segítsek!
– Köszönöm – hálálkodott Lou, és hagyta, hogy a férfi átvegye tőle a láda
italt. – Bent is van még néhány.
– Nem gond – jelentette ki Scott. – Ezt rám bízhatod.
– Sziasztok, lányok! – szólalt meg Matt, és Amy és Soraya mellé lépett. –
Mit segíthetek?
– Át tudnád venni Ty-tól a parkolás irányítását? – kérdezte Amy. – Soraya
meg én körbevezetjük a vendégeket, Ty pedig prospektusokat osztogat, és a
tevékenységeinkről beszél.
– Természetesen, már megyek is! – felelte Matt, és elvágtatott. A vendégek
első csoportja már a karám felé tartott. Soraya Amyre pillantott. – Nos,
kezdhetjük – mormogta, ahogy a látogatók egyre közeledtek. – Akkor hát rajta,
mosolyogj!
Amy bólintott, mély lélegzetet vett, majd előlépett.
– Jó napot kívánok! – kezdte élénken. – Amy Fleming vagyok. Üdvözöljük
önöket a Heartland farmon!
*
Hamarosan mindenütt látogatók nyüzsögtek. Bár a legtöbben barátságosak
voltak és őszintén érdekelte őket a Heartlandben végzett munka, voltak, akik
nyíltan kételkedtek a módszerek eredményességében. Amy próbált úrrá lenni
csalódottságán; nem értette, hogy némely ember hogyan lehet ennyire szűk
látókörű.
– Ha még egyszer valaki azt mondja nekem, hogy az aromaterápia vagy a
gyógynövények nem használnak a lovaknak, sikítani kezdek – mormogta Amy
Ty-nak, amikor megállt, hogy néhány prospektust vegyen át a fiútól.
Kissé távolabb a karámban látta Sorayát, aki egy csoport látogatónak
minden egyes ló történetét mesélte el.
– Lazíts! – tanácsolta Ty Amynek, majd vállat vont. – Ismered az itteni
embereket. Nem mindenkihez jut el az üzenet. Szerencsés esetben jó, ha
néhányat képesek vagyunk meggyőzni a mi módszereink helyességéről.
De Amy egyszerűen képtelen volt így gondolkodni. Tudta, hogy a
Heartlandben alkalmazott módszerek beválnak, és kétségbeesetten vágyott arra,
hogy mindenki megértse és belássa, mennyire egyedülálló és különleges hely az
övék.
– Akkor meg minek jöttek el egyáltalán? – töprengett hangosan, és arra a
férfira gondolt, akit hiába próbált meggyőzni az alternatív gyógymódok
hatékonyságáról. – Egyesek csak azért jöttek, hogy kritizáljanak!
– Hát, igen – jegyezte meg Ty könnyedén. Tekintete hirtelen Amy válla
fölött egyetlen pontra szegeződött. – Ha már erről beszélünk…
Amy megfordult. Ashley Grant sétált feléje az udvaron át. Mellette
lépkedett az anyja: egy magas, széles vállú, rövid, szőke hajú asszony.
– Ugyan, ezek meg mit keresnek itt? – sziszegte Amy.
Val Grant észrevette Amyt, és felé fordult.
– Szia, Amy! – köszöntötte széles mosollyal, ami felfedte tökéletesen fehér
fogait. – Gondoltuk, benézünk mi is, és biztosítunk a támogatásunkról.
Mintha ez igaz lenne, gondolta magában Amy. De erőt vett magán, és
viszonozta a mosolyt.
– Nagyon köszönöm. Örülök, hogy eljöttek.
Val Grant szeme megvillant.
– Az biztos, hogy szépen helyrepofoztátok a farmot.
– Szia, Ty! – csicseregte Ashley, és gyakorlatilag nem is vett tudomást
Amyről. Hátrasimította a haját. – Hogy vagy?
– Jól – Ty köhintett egyet, majd a prospektusokat kezdte rendezgetni.
– Én is kaphatok egy prospektust? – kérdezte Ashley. Amy látta, amint
óvatosan elvesz egy lapot Ty kezéből, és közben mosolyog.
Amy ingerült lett, és mentegetőzni kezdett.
– Most mennem kell – fordult Val Grant felé. – Sok emberrel kell még
találkoznom.
– Természetesen – mondta Val Grant. – Mi csak körülnézünk. És nagyon
várjuk a lovas bemutatódat. Sok szerencsét! – jegyezte meg nevetve. Legalábbis
a szája görbült nevetésre; a tekintete azonban kemény volt. – Az ember sose
tudja. Talán még mi is tanulhatunk valamit.
Amy röpke mosollyal nyugtázta, majd elsietett. Most még elszántabban
akarta, hogy a csatlakozás sikerüljön.
*
Tizenkét órakor Scott, Lou és Marnie a tanpálya felé próbálta terelni az
embereket. Amy Ígéret nyergét és kantárját kikészítette a kerítésre, majd bement
a bokszba a palominoért.
– Itt az idő, szépségem! – mondta, és megdörgölte Ígéret aranyszínű nyakát.
– Kérlek, viselkedj jól! – hirtelen ráeszmélt, hogy a vendégek között nem látta
Lisa Stillmant. Csalódottság futott át rajta, de gyorsan elhessegette magától.
Egyébként is sok ember volt, akire hatást kell gyakorolnia.
Elvezette Ígéretet a gyakorlópályára. Amikor látta, hogy milyen sokan
szoronganak a kerítés mellett, az izgalomtól görcsbe rándult a gyomra.
Ty már előzőleg elkezdte kiselőadását.
Amikor az aromaterápiás olajok használatáról beszélt, Soraya bevezette a
pályára Sugarfootot, és Ty bemutatta a tömegnek, hogy a shetlandi hogyan
fordul el bizonyos olajoktól, de hosszan és erősen szagolgat két üvegcsét. – A
lovak tudják, mi az, ami segít nekik – magyarázta Ty az embereknek. –
Sugarfoot akkor került Heartlandbe, amikor a tulajdonosa meghalt. Ekkor a ló a
narancsvirágolajat kedvelte, ami segít a bánat és a depresszió leküzdésében. De
most már jobban van, így inkább a bergamottcitrom és a cickafark illatához
vonzódik. A bergamottcitrom energiával tölt fel, míg a cickafark ellazít.
Sugarfoot ösztönösen azokat az olajokat választja, amelyek a
leghatásosabbaknak bizonyulnak számára.
Ezután Ty a T-érintést mutatta be Sugarfooton, és ismét felhívta a
hallgatóság figyelmét arra, hogy a ló maga is úgy helyezkedik, hogy fejének,
testének megfelelő részeit érintsék a masszírozó ujjak.
Amy észrevette, hogy a tömegben egyre növekszik az érdeklődés, és az
emberek egymás között sustorognak.
– Az állat maga mondja meg, hogyan segíthetek neki – magyarázta tovább
Ty. – Majd magára hagyta Sugarfootot, és körbesétált a gyakorlópályán. – A
lovak megpróbálnak kommunikálni velünk, de gyakran mi, emberek nem
figyelünk rájuk, és nem hallgatjuk meg őket – mondta. – Nos, Heartlandben mi
hiszünk abban, hogy meg kell hallgatnunk őket. Nem mi suttogunk különböző
dolgokat a fülükbe. Hagyjuk, hogy ők beszéljenek hozzánk.
Amikor Ty befejezte, tapsvihar tört ki.
Ígéret összerezzent a szokatlan zajra.
– Rendben van, nyugi – csitítgatta gyorsan Amy.
Soraya levezette Sugarfootot a pályáról, és Ty csendre intett a kezével. –
Most pedig Amy be fog mutatni önöknek egy másik módszert, amelynek a
segítségével szintén kommunikálni tudunk a lovakkal. Ez a csatlakozás
módszere. – Ismét taps hallatszott, és Ty odalépett Amyhez, aki a kapunál várt.
Kinyitotta. – Te következel! – mondta Amynek. – Sok szerencsét! Tekintetük
találkozott.
Ty megszorította a lány vállát.
– Menj, rajta! Nagyon jó leszel, biztos vagyok benne!
Amy mély lélegzetet vett, és a pályára vezette Ígéretet.
A taps elcsendesült, s várakozásteli sustorgás hallatszott.
Amy meglehetősen tudatában volt annak, hogy megannyi szem tapad rá, de
azért a szokott módon lekapcsolta a vezetőszárat, és szabadon engedte Ígéretet.
Ahogy a palomino körbeügetett a pályán, Amy néhány mormogást és
csodálkozó suttogást vélt felfedezni, ugyanis többen felismerték Lisa Stillman
csökönyös lovát. Amy tudta, hogy beszélnie kell, el kell magyaráznia, hogy mit
csinál, de egy pillanatig cserbenhagyta a bátorsága.
Aztán hirtelen észrevette Lout a tömegben; a nővére bólintott,
rámosolygott, és Amy úgy érezte, visszatér az önbizalma.
– Ígéret azért került hozzánk, mert viselkedésbeli problémája volt – kezdte
el Amy a tömeg felé fordulva. – Hónapokon keresztül úgy vélték, hogy
egyáltalán nem lehet meglovagolni, mert nem tűri sem a nyerget, sem a kantárt.
Aztán idekerült Heartlandbe. Két hetet töltött velünk, és gyakorlatilag
gyógyultnak tekinthető – amit be is fogok önöknek bizonyítani a bemutató végén
– mondta Amy, és rámutatott a kerítésen heverő nyeregre és kantárra. – De
először azt a módszert szeretném bemutatni, amellyel megalapozzuk a
kapcsolatunkat a lóval. Ez nem a hagyományos, félelmen alapuló kapcsolat…
hanem az, amelynek lényege a bizalom és a megértés.
A kör közepére lépett, hogy bemutassa a csatlakozás folyamatát.
A csatlakozás Ígérettel olyan volt, mint valami álom. Amy elmagyarázott a
hallgatóságnak minden jelzést, amit Ígéret feléje küldött. Érezte a tömegben a
feszültséget, amikor tekintetét a földre szegezte, és hátat fordított a kancának.
Aztán hallotta az elakadó lélegzeteket, amikor Ígéret magabiztosan lépett mellé,
és pofáját Amy vállára helyezte. A nézők csodálkozása akkor is nyilvánvaló
volt, amikor Amy körbejárt a pályán, és a palomino mindenhová követte.
A bemutató végén Amy felvette a nyerget, és Ígéret elé tartotta. – Most
megkérdezem tőle, rátehetem-e a nyerget – mondta a látogatóknak. – Azzal,
hogy engedélyt kérek tőle, bebizonyítom, hogy tisztelem. Ígéret rendkívül
intelligens és büszke ló… túlságosan büszke ahhoz, hogy engedelmességre
lehessen kényszeríteni. A tiszteletre reagál, nem pedig a szidalmakra és a
fenyítésre.
Miután Ígéret körülszaglászta a nyerget, Amy rátette, felült a hátára, és
körbelovagolta a pályát. A palomino két kígyóvonalat írt le ügetve, majd
vágtázva egy tökéletes nyolcas alakzatot formált.
A pálya közepére érve Amy megállította Ígéretet, és leugrott róla.
– Két hét leforgása alatt Ígéret egy kezelhetetlen, csökönyös lóból tökéletes
örömet nyújtó lóvá változott. – Amy a tömegre mosolygott. – És mindez azért
történhetett, mert itt, Heartlandben mi meghallgatjuk a lovakat.
Kitört a tapsvihar, és nem akart szűnni. Amy megveregette Ígéretet, és
boldogan mosolygott. Sikerült! Ígéret és ő mindenkinek megmutatta!
Ty visszajött a pályára.
– Van-e valakinek kérdése a látottakkal, hallottakkal kapcsolatban?
Mormogás hallatszott a tömegből, majd egy férfi felemelte a kezét.
Ugyanaz a férfi volt, akivel Amy előzőleg már beszélt, és aki szentül meg volt
győződve arról, hogy a Heartlandben alkalmazott módszerek hatástalanok.
– Honnan tudjuk biztosan, hogy a lovon valóban nem lehetett lovagolni? –
kérdezte agresszíven. – Ezt csak önök állítják!
– Igaza van – válaszolt Ty. – De elég sok ember van itt, aki ismeri, vagy
hallott erről a lóról, hogy igazat adjon nekünk. Kérdezze csak meg a maga
mellett állókat!
Amy hallotta, hogy a tömeg egyetértőn suttog. De aztán a kapu közelében
mozgásra lett figyelmes.
– Biztosra veszem, hogy a lovat elkábították! – a hang éles, sipító volt.
Amy megperdült, és látta, hogy Val Grant furakodik a kerítés közelébe.
– Ez a könyvekből is ismert egyik legrégibb trükk – közölte a szőke
asszony. – Végy egy csökönyös lovat, adj be neki nyugtatót, és olyan kezes lesz,
mint a ma született bárány. De ha másnap visszajönnek ide, azt hiszem, egészen
más lovat láthatnának!
Amy rémületére az emberek a tömegben megértőn bólogatni kezdtek.
– Ez nem igaz! – kiáltotta a kislány. – Sose kábítanék el egy lovat!
– Természetes, hogy ezt mondja – szólalt meg az iménti kétkedő férfi. –
Hiszen tőlünk reméli az üzletet.
– De a ló elkábítása árán nem kell az üzlet! – tiltakozott Amy. – Ez teljesen
ellentétes Heartland szellemével.
Ismét Val Grant szólalt meg:
– Nos, úgy tűnik, ezek az emberek nem hisznek neked.
– Én hiszek neked! – a tömeg megfordult. Egy nő tárta ki hevesen a kaput,
és besétált a pályára. Hosszú szőke hajával, elegáns lovaglónadrágjával azonnal
felismerte mindenki Lisa Stillmant, aki eddig csendben követte a bemutatót.
– Lisa! – hebegte Amy.
Lisa Stillman a kör közepére ment.
– Amit önök közül egyesek nem tudnak – magyarázta –, az az, hogy ez a ló
az enyém. Határozottan állítom, ahogyan Amy Fleming is mondta, hogy nem
hagyta magát meglovagolni. Bár – és gúnyos pillantásokat vetett a kétkedő
férfira és Val Grantre – kétségbe vonhatják az én szavaimat is. – Tekintetét
körbejáratta az egybegyűlteken. – Ez a tény igaz. Ez a hely volt a ló utolsó
esélye, és ami engem illet, úgy vélem, Heartlandben valóságos csodát műveltek
vele. Nincs elkábítva, ezt bárki láthatja, ha jobban megnézi a kanca szemét –
megveregette Ígéretet. – Először, amikor beleegyeztem, hogy Ígéret idejöjjön, én
is ugyanúgy kételkedtem, mint önök közül sokan – ismerte be Lisa. – De ennek
vége. Amit itt láttam, rádöbbentett, hogy ez a jövő útja. Mostantól kezdve – és
Lisa Amy felé fordult és rámosolygott – minden problémás lovamat Heartlandbe
hozom.
– Köszönöm! – hálálkodott Amy, miközben alig kapott levegőt.
– És most pedig – folytatta Lisa Stillman –, úgy vélem, vendéglátóink
megérdemelnének egy óriási tapsot.
Fülsiketítő tapsvihar tört ki! Az emberek lelkesen verték össze a tenyerüket
és fütyültek. Amy érezte Ígéreten a hirtelen támadt feszültséget, és gyorsan
kivezette a lovat a pályáról, vissza bokszának békés védelmébe.
– Köszönöm – suttogta a kislány a kancának, Ígéret horkantott egyet, és
Amy vállát bökdöste.
Hirtelen kivágódott a boksz ajtaja. Matt és Soraya jelent meg.
– Fantasztikus volt! – kiáltotta Soraya.
– Remek volt, ahogy Lisa Stillman egyszerűen bevonult a pályára! –
csatlakozott hozzá Matt.
– Val Grant ezután szóhoz sem jutott! – vigyorgott Soraya. – Láttuk, ahogy
dühösen kiviharzik Ashleyvel a kocsijához. – Soray a megölelte Amyt. – Te
viszont remek voltál! Olyan fesztelenül és magabiztosan viselkedtél!
Amy elnevette magát.
– Pedig halálra voltam rémülve!
– Látnod kell az embereket a pálya körül – jegyezte meg Matt. – Mindenki
arról beszél Louval és Ty-jal, hogy ide akarja hozni a lovát. Rengeteg dolgotok
lesz. Szerintem még várólistára is szükségetek lesz.
Amy alig tudta ezt elhinni, de amikor visszatért Sorayával és Mattel a
pályára, el kellett ismernie, hogy nem túloztak. Az emberek körülállták Lout és
Ty-t. Amy szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Csodálatos volt már eleve a
lelkesedés és az akarat is, de vajon ténylegesen hogy bírják majd a pluszmunkát?
A nővére észrevette.
– Amy! – hívta, és integetett neki.
Amy átverekedte magát a tömegen; az emberek a hátát veregették, és
gratuláltak neki.
– Szia! – kiáltotta, amikor Louhoz ért. – Hát nem csodálatos?
– De igen – értett vele egyet Lou. – Ezt nézd! – Amy orra elé tartott egy
papírlapot, ami tele volt nevekkel és címekkel. – Ty-nál még több is van. Mától
kezdve akár háromszor is megtölthetjük lovakkal az istállóinkat.
– Hogyan fogjuk győzni ezt a rengeteg munkát? – kérdezte Amy
kétségbeesetten, bár boldogan.
– Van egy jó hírem – folytatta Lou. – Lisa Stillman megkérdezte,
felvennénk-e Bent, az unokaöccsét lovásznak. Azt akarja, hogy tanuljon meg
mindent nálunk, és ha majd visszatér Fairfieldbe, képes legyen ugyanazokat a
gyógymódokat alkalmazni, mint amiket mi használunk. És ami még ennél is
örvendetesebb, ő fizet Ben taníttatásáért!
– Ez hihetetlen, Lou! – kapkodott levegő után Amy, és karját nővére nyaka
köré fonta. – Most már sokkal jobb lesz minden!
Lou vidáman megölelte, megpuszilta húgát.
– Tudom, hogy azt mondtátok, óriási bulikat fogtok rendezni a
távollétemben – szólalt meg mögöttük egy ismerős, szeretett hang. – De azért
nem túlzás ez egy kicsit?
Amy és Lou megfordult.
– Nagyapa! – kiáltották mindketten elragadtatva.
Jack Bartlett rájuk mosolygott.
– Igen – mondta –, megérkeztem.
*
Azon az estén, amikor a lovakat megetették és az udvart feltakarították,
Amy az úton lesétált Pegazus kedvenc legelőjére. A levegő csöndes és békés
volt. Amy áthajolt a fakapun, és figyelte, amint a füvön egyre hosszabbodnak az
árnyak.
Ty, Soraya, Matt és Scott már hazamentek, és Marnie fent volt a
szobájában; csomagolt, és arra készült, hogy másnap visszatér a városba. Amy
tudta, hogy hiányozni fog neki a lány. Végül is Marnie döbbentette rá, hogy
Heartlandet a saját módszerével kell működtetnie, a saját ösztöneit kell követnie,
és Louval egy csapatban kell dolgozniuk.
A hűvös szélben Amy megborzongott. A mozgalmas nyílt nap után most
minden kétszer olyan nyugodtnak tűnt. Csodálatos nap volt. Heartland pénzügyi
problémái – legalábbis egy időre – megoldódtak, és az új lovászfiú, Ben Stillman
segítségével talán majd több ideje marad arra, hogy foglalkozzon a lovakkal.
Talán még arra is lesz lehetőségem, hogy végre díjugrató órákra járjak,
gondolta Amy.
A nemrég ültetett tölgyfára nézett, szíve összeszorult. Az életéből csak egy
dolog hiányzott: Pegazus.
– Miért kellett elhagynod? – suttogta fájdalmasan.
De ahogy kiejtette a szavakat, már tudta is a választ. Az élet megy tovább.
Semmi sem tart örökké.
A fény gyengült, és az esti homályban eltűnt a fa. Egy utolsó, magányos
madár dala csendült fel.
– Amy?
A kislány felnézett. Nagyapa és Lou jöttek felé az októberi alkonyatban.
– A konyhaablakból láttunk meg téged – mondta Lou.
– Veled tarthatunk? – kérdezte csendesen nagyapa.
Amy bólintott. Egy percig mindhárman szótlanul álltak a kapunál.
– Jó volt a mai nap – állapította meg végül Lou.
– Igen – felelte Amy. – Jó nap volt.
Nagyapa könnyedén a vállukra tette a kezét.
– Azt hiszem, a holnap is jó lesz – jelentette ki. – Büszke vagyok rátok, és
anyátok is büszke lenne. Heartlandnek már van jövője, és ez a ti jövőtök is.
Amy nagyapára és Loura nézett, majd tekintete a fiatal, karcsú tölgyfára
esett. Az élet a jövőről szólt, és nem a múltról, és nem is arról, hogy
ragaszkodjanak a múlthoz. A fára nézett, és ajka hangtalanul mozgott:
– Isten veled, Pegazus!
Az esti sötétség ellenére a madár tovább dalolt.

Copyright © 2000 by Working Partners Ltd,

London Heartland Séries created by Working Partners Ltd, London
Published in UK by Scholastic Inc.
Eredeti címe Breaking Free
Kiadta a PonyClub, Stabenfeldt AS
Borítóterv Stabenfeldt AS
Fordította Csaba Emese
Szerkesztette a Stabenfeldt Kiadó Kft
Nyomdai előkészítés HVG Press Kft.
Készült Németországban, 2006-ban
ISBN 963 87188 3 8
 Tartalomjegyzék
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet