Lauren Brooke

A ​vihar után
(Heartland – 2. kötet)

Hálás köszönettel Linda Chapmannek.

Jane-nek, aki mindenre megtanított a lovakról.
Első fejezet
Amy látta az édesanyját, ahogy kinyitja a furgon első ajtaját, és megpróbált
sikoltani, de nem jött ki hang a torkán. Meg akarta állítani, de képtelen volt
megmozdulni. Csak nézte iszonyodva, ahogy édesanyja gyújtást ad, és a motor
beindul. Aztán váltott az álomkép.
Mindketten a furgonban ültek, a lószállító rázkódott mögöttük, ahogy a pej
csődör pánikkal telve rugdalta a falát. Amy kétségbeesetten próbált felébredni,
de az álom fogva tartotta. Ugyanannak a rémálomnak a csapdájába esett, amely
éjszakánként újra meg újra nyomasztotta.
Marion keze szorosan markolta az autó kormányát. – Ez őrültség –
mormogta, és kék szeme Amyébe mélyedt. – Nem kellett volna hagynom, hogy
rábeszélj.
– Anya! – Amy szívet tépően zokogott. – Hagyd abba, kérlek. – De Marion
nem hallotta a kislányt.
Villám hasított a sötét égboltba, és a lószállítóból hallatszó dobogást
túlharsogta a fejük felett zendülő hatalmas mennydörgés.
Amy sikoltozott, amint a fák fenyegetően kezdtek hajladozni felettük.
Lombjuk összezárult a furgon fölött, az ágak csapkodták és karistolták a tetejét.
A keservesen hajlongó fák elnyújtott, hosszú jajgatásai olyan hatalmas
mennydörgés követte, mintha éppen ágyú dördült volna. Előttük egy fa lassan
dőlt az útra…
– Nem! – sikoltott Amy. – Kérlek, ne!
– Amy! Amy! Ébredj!
Amy hirtelen azt érezte, hogy valaki a vállánál fogva megrázza. Felnyitotta
a szemét. A kemény fapadlón feküdt. Nagyapja hajolt föléje, homlokát aggódva
ráncolta össze.
– Nagyapa! – ült fel Amy zavarodottan.
Parfüm enyhe, ismerős illatát lélegezte be. A falakat számtalan lovas
fénykép díszítette. Édesanyja szobájában volt. Egy kabát lógott a széken, ahová
édesanyja dobta a baleset napján. A fésülködőasztalon heverő hajkefét finom
porréteg borította, sörtéi néhány szőke hajszálat tartottak fogva. A szobában
semmi nem változott hat hete, a viharos éjszaka óta, amelyen Marion Fleming
meghalt.
Az ismerős tárgyak láttán Amy úgy érezte, összeszorul a gyomra.
– Hogy kerültem ide?
Jack Bartlett bizonyára látta az arcára kiülő rémületet.
– Semmi baj, drágám – mondta gyorsan –, valószínűleg álmodban járkáltál.
 – Szörnyű álom volt – hebegte Amy, miközben feltápászkodott. A szobában
csend és nyugalom volt. Úgy érezte, az izzadságtól teljesen csatakossá vált
hosszú, sötét haja. Körülnézett.
– Már elmúlt, semmi baj – ismételte Nagyapa szelíden. – Hadd vigyelek
vissza a szobádba. – Karjával átölelte Amy vállát.
Ebben a pillanatban nyílt a hálószoba ajtaja, és Lou, Amy nővére nézett be.
– Mi történt? – kérdezte, haja összekócolódott alvás közben. – Sikoltást
hallottam.
– Minden rendben van – válaszolta Jack Bartlett gyorsan, miközben az ajtó
felé terelgette Amyt. – Amy rosszat álmodott, és járkált álmában.
– Ó, Amy! – kiáltotta Lou, és Amyhez lépett.
– Nincs semmi baj – mondta Amy is, majd elhúzódott Nagyapától, és Lou
mellett az ajtó felé furakodott. Ki akart jutni ebből a szobából. Az a gondolat,
hogy Anya soha nem jön vissza ide, túl sok volt számára.
A saját ágyában hidegek voltak a takarók, de magára húzta őket. Nagyapa
és Lou az ajtóban állt, és Amy látta, hogy a nagyapja halkan mond valamit
Lounak.
Lou bólintott. – Reggel találkozunk – suttogta gyengéden Amynek, majd
elment.
Nagyapa a szobába lépett, és leült Amy ágya szélére.
– Már tényleg jól vagyok, Nagyapa – jelentette ki Amy. – Menj te is vissza
aludni.
– Egy kicsit azért még maradok – nyugtatta a kislányt a nagyapja.
Amy túl kimerültnek érezte magát ahhoz, hogy vitatkozzon, és visszadőlt a
párnára. Ahogy lehunyta a szemét, a rémálom újra a tudatába villant. Pislogott.
– Ó, Nagyapa – szólalt meg, és gyorsan kinyitotta a szemét.
– Ne aggódj, itt vagyok – válaszolta a nagyapja gyengéden, és
megsimogatta a haját. – Aludj, drágám.
*
Amikor Amy reggel felébredt, Nagyapa már nem volt ott. Mint mindig, az
első gondolat, amely átvillant rajta, az égető vágy volt, hogy bárcsak az elmúlt
hat hét valóban csak álom lett volna. De amint meglátta a függönyön átszűrődő
halvány reggeli fényt, belevágott a jeges bizonyosság – Anya halott, és ez az ő
hibája.
Amy felült, karjával átfogta a térdét. Ha nem akarta volna mindenáron
megmenteni Spartant, a pej csődört abból a pajtából, ahová tolvajok zárták,
édesanyja soha nem indult volna el a viharban, és nem történt volna meg a
baleset. Ő beszélte rá, hogy tegyenek valamit. Szívét összeszorította az önvád
maró érzése.
 Amy felkelt az ágyból, felvette a farmerjét, és az ablakhoz lépett, hogy
elhúzza a függönyöket. Az ablakból láthatta Heartland első istállóépületét és a
karámok színes fűszőnyegét, ahol lovak legelésztek és bóbiskoltak a nyugodt
kora reggeli napsütésben. Amy átlépett a padlón heverő ruha- és újsághalmokon,
és a földszintre sietett. Az udvar napi takarításával fogja kezdeni. Nem akart
Anyára gondolni – és nem akart gondolni arra sem, mit tartogat neki ez a nap.
*
Délután Amy az első istálló egyik bokszában állt, és egy köteg szalmát
szórt a vastag, friss alomra. Porszemek lebegtek és táncoltak az alsó ajtó fölött
beszűrődő napfény pászmáiban. Spartanra gondolt. Holnap a ló pontosan ott fog
állni, ahol most ő. Egy pillanatra úgy érezte, jobb lenne hirtelen megbetegedni.
Az élet olyan igazságtalan.
– Befejezted? – Ty, Heartland tizenhét éves lovásza nézett be az ajtón.
Bizonyára látta a szorongást az arcán, mert a szemöldökét aggodalmasan
ráncolta össze. – Amy? Minden rendben van? – kérdezte, és belépett.
Amy csupán bólintott, úgy érezte, nem tud megszólalni.
– Nos – szólalt meg Ty gyengéden. Körülnézett a bokszban. – Ugye
Spartanra gondolsz? – Amy újra bólintott. – Nem lesz semmi baj – bátorította a
fiú, és együttérzőn megsimogatta a lány karját. – Majd meglátod.
Az udvarról behallatszott, ahogy kinyílt a ház ajtaja.
– Amy! Ty! – kiáltott Jack Bartlett. – Ideje indulni.
Amy az ajtóhoz lépett.
– Máris jövök!
– Rendbe szedem magam – mondta Ty. – Egy perc múlva a háznál vagyok.
– Kiment az istállóból, és az udvaron át elsietett.
Miközben Amy becsukta az ajtót, még egyszer körülnézett a bokszban.
Holnap a pej már ott lesz. Átnéz majd az ajtó felett, várja, hogy megetessék,
lecsutakolják a szőrét, ápolják, csakúgy, mint az összes többi lovat
Heartlandben. Amy megborzongott. Miért áltatja magát? Spartan soha nem lesz
egyszerűen csak egy másik ló a szemében.
A kislány lassan bandukolt a fehérre festett nagy ház felé, és belépett a
hátsó ajtón. Nagyapa és Lou halkan beszélgettek a konyhában. Mindketten
feketében voltak. Az asztalon egy nagy csokor fehér liliom feküdt, fekete
szalaggal átkötve. Édes, nehéz illata megtöltötte a levegőt.
– Hamarosan indulnunk kell – sürgette őket Jack Bartlett. – Úgy beszéltük
meg, hogy fél hatkor találkozunk Scott-tal és Matt-tel.
Amy bólintott.
– Csak átöltözöm – mondta, és a lépcső felé indult.
A hálószobában Amy elővett egy hajkefét, és gyorsan végigsimította
sötétbarna haját, mielőtt egy pánttal összefogta volna a feje tetején. Farmerjét és
pólóját egy halomba dobta a padlóra, és belebújt egy hosszú, fekete, ujjatlan
ruhába. Megnézte magát a fésülködőasztal tükrében. Szürke szeme óriásinak
tűnt sápadt arcában.
Pillantása édesanyja bekeretezett fényképére esett, amelyet a tükör mellett
tartott. Felvette. Ez volt az egyik kedvenc fotója. Anya a kapunál áll, és nevetve
simogatja Pegazust. Néhány héttel a baleset előtt készült. Amy fájdalmas
nyilallást érzett a mellkasában.
– Amy! – hallotta Lou hangját a földszintről.
Amy letette a képet, felkapott egy darab papírt az asztaláról, gyorsan
összehajtogatta, és a zsebébe süllyesztette.
Lou ott állt a lépcső aljánál, de máskor mindig nyugodt arca most feszült
volt.
– Elkészültél? – kérdezte, elharapva a szóvégeket, ami az angol bentlakásos
iskola hatása volt.
Amy a zsebében lévő papírdarabot gyűrögette.
– Igen, készen vagyok.
Átmentek a konyhán.
Ty az ajtóban állt. Hosszú, sötét haját lesimította, tiszta fehér ing és fekete
nadrág volt rajta. Aggódó pillantása elkapta Amyét. A lánynak sikerült
rávillantania egy halvány mosolyt.
Jack Bartlett kinyitotta a hátsó ajtót.
– Akkor induljunk!
Teljes csendben értek el a temetőhöz. Amikor megérkeztek, Scott Trewin, a
helyi állatorvos és az öccse, Matt, már a parkolóban vártak.
– Sziasztok! – üdvözölte őket Matt halkan, miközben Amy kiszállt az
autóból.
Matt és Amy ugyanabba az iskolába jártak, és jó barátok voltak. Régebben
Matt gyakran célozgatott arra, hogy többet is szeretne egyszerű barátságnál, de
most az arcán nem látszott más, csak barátsággal teli aggódás és együttérzés.
Melegen a lányra mosolygott:
– Hogy vagy?
Amy biccentett.
– Megvagyok.
Miközben végighaladtak a temetőn, Amy a szertartásra gondolt. Aznap
reggel állították fel Anya síremlékét, és Amy szerette volna felhasználni az
alkalmat arra, hogy méltóképpen elbúcsúzhasson tőle. A hivatalos temetést hat
héttel korábban, néhány nappal a baleset után tartották, amikor Amy még
eszméletlenül feküdt a kórházban.
 A csoport elérte a temető árnyékos szögletét, ahol Marion síremlékét aznap
reggel helyezték el. Balra egy régi sírkő állt, amely az idő múlásával megkopott,
de a parcellát gondosan ápolták. Amy látta, hogy Nagyapa pillantása arra a kőre
vetődik, majd odalép, gyengéden megérinti, és lehunyja a szemét.
Jack Bartlett feleségének a síremléke volt, a nagymamáé, aki még a most
huszonhárom éves Lou születése előtt meghalt.
Egy pillanat múltán Nagyapa visszafordult a kis csoporthoz. Megköszörülte
a torkát.
– Köszönöm, hogy eljöttetek. Ahogy mindannyian tudjátok, azért gyűltünk
összes, hogy végső búcsút vegyünk Mariontól. – Rápillantott a körülötte állókra.
– A lánytól, az anyától, a baráttól. Mindannyiunkban más emlékek élnek róla.
Megnevettetett, felszárította a könnyeinket, odafigyelt ránk, segített és szeretett.
Szenvedélyesen ügyelt minden befogadott lóra, akiket itt gyógyított
Heartlandben. Marion szeretete végtelen volt, és büszke vagyok, hogy a
lányomnak nevezhetem.
Miközben Nagyapa szavait hallgatta, Amy a világosszürke sírkőre bámult:
a föld még friss és kissé nedves volt körülötte, a sírt beborították a virágok. Úgy
tűnt, Nagyapa szavai elúsznak mellette, nem is érzékelte őket. Száraz szemmel
bámult a kőbe vésett feliratra, és újra meg újra elolvasta édesanyja nevét,
születésének és halálának évszámát. Lou, Nagyapa és ő együtt választották ki a
feliratot:

Lelke mindörökké élni fog Heartlandben.

– Amy! – hallotta nagyapja halk hangját, amely félbeszakította gondolatait.

– Felolvasnád azt a verset, amelyet édesanyád emlékére választottál?
Amy előrelépett, letérdelt, és a liliomokat a sírkő elé tette. Aztán
visszalépett Lou mellé, aki megszorította a kezét, és a szeme megtelt könnyel.
Amy elővette az összehajtogatott papírt a zsebéből, és kinyitotta.
– Anya nagyon szerette ezt a verset – rebegte halkan. – Odatűzte a tükör
szélére a hálószobájában. Apától kapta, amikor az első lova meghalt. Leo Marks
írta, és a címe Csak az életem. Lenézett a gyűrött papírdarabra, és olvasni
kezdett:

„Nincs másom nekem.

De az életem
Veled megfelezem
A szerelmem az életem.”
 Miközben Amy olvasott, észrevette, hogy Lou alig tudja türtőztetni magát,
hogy visszafojtsa a zokogást, és Nagyapa is dörzsöli a szemét. Amy várta, hogy
az ő szemét is elborítsák a könnyek, de nem történt semmi. Tovább olvasott, a
hangja tiszta volt, az agya zsibbadt.

Csak az életem
Nincs másom nekem.
De az életem
Veled megfelezem
A szerelmem az életem
De az a Tiéd, a Tiéd, kedvesem.
S ha örök álomra hajtom fejem,
Ha a testem végleg megpihen,
A halál sem veszteség nekem.
Mert legszebb éveim, kedvesem
Megoszthattam Veled, Veled, Veled.

Hallotta Lou zokogását, és Amyt kétségbeesett érzés kerítette a hatalmába.

Ő miért nem érez semmit? Miért nem tud sírni? Befejezte a verset, majd lassan
előrelépett. – Isten veled, Anya – suttogta, és megérintette a követ. – Heartland
tovább fog élni. Megígérem.
Nagyapa mögé lépett, és a vállára tette a kezét. Amy megfordult, a
nagyapja megcsókolta a homlokát. Egy pillanatig mindannyian némán álltak.
Miközben a kis csoport lassan haladt vissza a parkoló felé, és mindenki a
saját gondolataiba és emlékeibe merült, Ty Amy mellé lépett. – Jól vagy? –
kérdezte, szeme aggódva fürkészte a lány arcát.
Amy tudta, hogy a fiút valószínűleg meglepte, hogy nincsenek könnyei.
Természetétől távol állt, hogy az érzéseit magába fojtsa. És ez most sem tudatos
döntés volt. Akart sírni, igazán akart, de valami belül megállította. – Jól vagyok
– válaszolta. Hálásan mosolygott – Köszönöm, hogy eljöttél, Ty.
– Mindenképpen el kellett jönnöm. – Ty megrázta a fejét, sötét szeméből
szinte áradtak az érzések. – Édesanyád hitette el velem, hogy tudok bánni a
lovakkal. Kimaradtam az iskolából, mert tudtam, hogy rengeteget tanulhatok tőle
– olyan fontos dolgokat, amelyeket az iskolában soha nem tanultam volna
meg… – Hangjából zavar és tanácstalanság érződött. – Nem tudom elhinni, hogy
nincs velünk.
Amy megérintette a fiú karját, aki gyorsan megszorította a kezét.
– Amy! – A kislány összerázkódott, és megfordult. Scott jött oda hozzá. –
Ez a vers… hihetetlen – mondta, és rápillantott. – Értem, miért jelentett olyan
sokat Marionnak.
– Tudom – felelte Amy. A férfi az arcába nézett, ő pedig gyorsan témát
váltott, hogy Scott ne vegye észre, nincsenek könnyei. – Hogy… hogy van
Spartan? – miközben kimondta a ló nevét, a gyomra összeszorult. Spartan. Scott
választotta ezt a nevet.
– Nagyon zaklatott – válaszolt Scott. – Fizikailag jobban van, de még
mindig él benne a trauma. Nagyon ideges, és fél az emberektől. Rettenetesen
megviselte a baleset. – Amyt elöntötte a bűntudat. Scott biztatóan nézett rá. – De
te tudsz majd bánni vele, Amy – bátorította a lányt. – Ha valakinek sikerülni fog,
az te leszel.
*
Másnap három óra körül Amy arra várt, hogy Scott megérkezzen
Spartannal. Lou és Nagyapa elmentek vásárolni, Ty szabadnapos volt, így Matt
jött át, hogy a lány ne legyen egyedül.
Egy követ rugdosott az úton.
– Scott bizonyára nemsokára ideér – jegyezte meg, és az órájára pillantott. –
Azt mondta, három előtt itt lesz.
– Igen – válaszolta Amy.
A szíve hevesen vert, amikor arra gondolt, hogy újra látja Spartant. Örült,
hogy Matt mellette van. A fiút ugyan nem érdekelték annyira a lovak, és nem
értette teljesen, mit érez a kislány, de a tudat, hogy mellette van, megnyugtatta
őt.
– Hallottál mostanában Sorayáról? – érdekődött Matt.
– A múlt héten kaptam tőle levelet – válaszolta Amy. Soraya Martin a
legjobb barátnője volt. Most a nyár egy részét egy lovas táborban töltötte, és
Amy igazán nehezen viselte, hogy nem tud rendszeresen beszélni vele. – Úgy
tűnik, jól érzi magát.
– Mikor jön haza?
– Három hét múlva – felelte Amy – Alig várom már. – Azután idegesen az
órájára nézett. Hol marad Scott? Mi tartja fel? Már itt kellene lennie.
Az istálló egyik hátsó bokszához sétált, egy nagy szürke lóhoz, és
megsimogatta az orrát. A ló szeretetteljesen megszaglászta. A kislány halványan
elmosolyodott. Akárhogy érezte magát, úgy tűnt, Pegazus mindig megérti.
Édesapja lova volt – az egyik legjobb díjugró ló a világon. De a tizenkét évvel
ezelőtti balesetben, Londonban, édesapja olyan súlyosan megsérült, hogy nem
tudott lovagolni többé, és Pegazus fizikailag és lelkileg is összetört.
Amy puszit nyomott a ló puha orrára. Anya Pegazus gondozása közben
tanult meg mindent az alternatív gyógymódokról, és ez ösztönözte arra, hogy
elkezdje a munkát Heartlandben – a lovak menedékhelyén –, miután tönkrement
a házassága Tim Fleminggel.
Matt csatlakozott Amyhez. Húsz perccel múlt három – állapította meg
aggodalommal a hangjában, és ismét az órájára nézett. – Remélem, nem történt
semmi.
Miközben Amy ellépett Pegazustól, az úton közeledő autó motorhangja
ütötte meg a fülét.
– Ez talán ő – mondta gyorsan.
Néhány másodperccel később Scott ütött-kopott furgonja fordult be a
sarkon, egy lószállítót húzva maga után. Miközben közeledett, jól lehetett
hallani, ahogy paták csapkodják a fémet. Matt és Amy idegesen pillantottak
egymásra.
A furgon megállt mellettük. Scott leállította a motort, és kiugrott az autóból.
– Micsoda út volt! – mondta feszülten, és az utánfutó felé biccentett. –
Egyszer már azt hittem, Spartan kitör. Egész úton rúgkapált.
Pillanatnyi csend után magas, dühös és fenyegető nyerítés csapott fel. Amy
ugrott egyet, amint közvetlenül mellette egy pata csapódott a fémből készült
falhoz.
– Hú! – ámuldozott Matt. – Tényleg nagyon dühösnek tűnik!
– Az is. – Scott Amyre nézett. – Jobb lesz, ha kiengedjük. Bemegyek, és
megfogom, amíg ti ketten leengeditek az első rámpát. – Eltűnt az oldalajtón át.
Újabb lódobogás hallatszott, és az utánfutó erőteljesen rázkódott.
Amy szíve zakatolt a mellkasában, miközben megmozdult, hogy leengedje
a rámpát. Spartan bármelyik pillanatban megjelenhet.
Emlékezett rá, milyen volt a ló azon az éjszakán, amikor az édesanyja és ő
megtalálták – gyönyörű és fenséges. És lenyűgözően barátságos ahhoz képest,
hogy csődör volt, és be volt zárva egy sötét istállóba. Már nem volt csődör. Scott
kiherélte, amikor úgy tűnt, felépül, és Heartlandbe jön, hogy meggyógyítsák és
hazavigyék.
– Gyerünk! – kiáltotta Scott.
Amy és Matt leengedték a rámpát, és épp időben ugrottak oldalra,
miközben Spartan éles nyerítéssel előrevetette magát.
– Nyugi! Nyugi! – kiáltotta Scott.
A ló egyetlen ugrással lejutott a rámpán. Megállt és körbehordozta
tekintetét a legelőkön és kerítéseken; fekete szőre habos volt, szeme tűzben
égett.
Amy dermedten állt. Spartan felismerhetetlen volt. A bizalmat és a
nyíltságot, amelyet az első alkalommal a szemében látott, felváltotta a düh és a
félelem. Hátán és oldalán csúnya hegek húzódtak. Ahogy ránézett, a lányt ismét
elárasztotta a bűntudat.
 Hirtelen sürgető vágyat érzett, hogy sarkon forduljon, és elrohanjon – minél
messzebbre.
Spartan odafordította a fejét, mert megérezte a lány illatát. Gyűlölettel teli
sikoltással feléje lendült, a száját kinyitotta, a füle a fejére lapult. Amy
hátrahőkölt. Scott a kötőfékkel küszködött, hogy meg tudja tartani a lovat.
– Rendben vagy? – kiáltott nyugtalanul Amynek.
– Igen – válaszolta a lány elakadó lélegzettel.
– Jobb lesz, ha bevezetjük az istállóba – tanácsolta Scott.
– Tartom az ajtót – ajánlkozott Matt, és óvatosan oldalazott el Spartan
mellett, azután az udvarra sietett.
Scott követte őt Spartannal. A ló ügetett, és a fejét ingatta. Nem akarta
levenni a szemét Amyről, de Scott hangja és a kötőfék előreösztökélték.
Scott bevezette a lovat az istállóba, és becsukta mögötte az ajtót.
– Sajnálom – mondta Amynek. – Nem tudom, mi ütött belé. Nehezen
lehetett kezelni, de korábban nem ment így neki senkinek.
– Talán az utazás okozott sokkot neki – fontolgatta Amy. – Emlékeztethette
a balesetre. – Az ajtóhoz ment, és benézett. Észrevette, hogy Spartan
megmerevedik, amikor megpillantja, és aztán minden jelzés nélkül az ajtó felé
vetette magát, csattogó fogai csak centiméterekre kerülték el a kislány karját.
– Hőőő! – kiáltott Scott a lóra.
Spartan visszaugrott a boksz végébe.
– Miért csinálta ezt? – kérdezte Matt Amytől.
A lány gyorsan Scottra nézett.
– Gyűlöl engem, igaz? Tudja, hogy miattam keveredett a balesetbe.
– Nem gyűlöl – válaszolta Scott gyorsan. – A lovak nem tartanak haragot.
Ezt te is tudod. De összekapcsol téged a balesettel. Talán azért támad rád, mert
meg van rémülve – fél, hogy ha közel enged magához, akkor újra valami
borzasztó történik vele.
– Újra el kell nyernie a bizalmát – válaszolta Scott. Pillantása találkozott
Amyével. – Hosszú és lassú folyamat lesz, de korábban már sikereket értél el
ezen a téren.
„Igen – Amy hirtelen kiabálni akart –, de nem Anya nélkül, és soha nem egy
olyan lóval, amelyik halálra rémül tőlem.”
Scott bizonyára észrevette a kételkedést az arcán.
– Meg tudod csinálni, Amy; talán te vagy az egyetlen, aki képes rá. Ha
Spartan újra bízni kezd, és elfogad téged, akkor képes lesz bízni másokban is.
Amy nyelt egyet. Mindennap látni fogja Spartant, szembekerül dühös
tekintetével, találkozni fog haragjával. Nem tudta, fel van-e készülve erre.
Scott tanulmányozta a kislány arcát.
 – Nézd, ha tényleg nem akarod, akkor mondd meg nyugodtan, megpróbálok
találni valaki mást, aki vállalja – ajánlotta.
Bár Scott titkolta csalódását, Amy tudta, hogy nehéz lesz másvalakit találni,
aki segítene Spartannak, és nyelt egyet.
– Nem, megpróbálom – döntötte el.
Scott elmosolyodott.
– Remek! – jelentette ki, és megveregette a kislány vállát. – És ne aggódj!
Én tudom, hogy képes vagy rá.
Amy Spartan ajtajára bámult, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen biztos lenne
magában.,
Második fejezet
Miközben időt hagytak Spartannak, hogy megnyugodjon, Scott
megkérdezte, vethetne-e egy pillantást Sugarfootra.
– Persze – egyezett bele Amy. Sugarfoot shetlandi póni volt, akit ő
gondozott, hogy visszanyerje egészségét.
Miközben az udvaron a karámok felé haladtak, Amy megállt, hogy
megsimogasson egy helyes zsufafakó pónit, aki átnézett a kerítésen. – Szia! –
üdvözölte az állatot a kislány. Sundance válaszul felhorkantott, és
szeretetteljesen megbökdöste Amy mellkasát.
– Jó színben van – állapította meg Scott.
– Igen – bólintott Amy.
Adott Sundance-nek néhány mentacukrot. Sundance Heartland egyik
állandó lakója volt, mert kiszámíthatatlansága és összeférhetetlensége miatt nem
engedhették haza. Mindenki mással undokul viselkedett, de Amyt fenntartás
nélkül imádta, aki gyakran elvitte helyi kezdő díjugrató versenyekre.
– És mi újság Sugarfoottal? – érdeklődött Scott, miközben odaértek az
udvar végében álló tizenkét bokszos istállóépülethez, és beléptek.
– Egyre jobban van – felelte Amy. – Már jól eszik.
Sugarfoot három hétre maradt táplálék nélkül az istállójában, miután idős
tulajdonosa, Mrs. Bell meghalt. Amikor Heartlandbe érkezett, teljesen le volt
gyengülve, az életkedve is elment, és nem akart enni; majd nagyon beteg lett,
tüdőgyulladást kapott. Olyan állapotban volt, hogy egy héttel korábban még azt
gondolták, el fogják veszíteni, de végül szerencsére túljutott a nehezén, és lassan
kezdett felépülni.
Sugarfoot a szénatartó mellett állt. Mély, üdvözlő nyihogást hallatott, és
hozzájuk lépett, hogy köszönjön.
– Remekül néz ki – örvendezett Scott, és megsimogatta a shetlandi sűrű,
lenszínű sörényét. – Milyen gyógyszereket adtál neki?
Amy felsorolta a gyógynövényeket és az aromaterápiás olajokat,
amelyekkel Sugarfootot kezelte.
– Hígított narancsvirágolajat masszázshoz, aztán a fokhagymát, a
takarmányba pedig görögszénamagot és csalánt kevertem – büszkélkedett. – Úgy
tűnik, használt a terápia.
– Még hogy használt! – állapította meg Scott elismerően. Ellenőrizte
Sugarfoot légzését és szívverését. – Gyorsan javul.
– Igazából Lou gondoskodik róla – magyarázta Amy.
– Lou? – visszhangozta Scott.
 Ez Amynek is meglepetés volt. Édesapjuk balesete óta, majd azt követően,
a szülők viszonyának megromlása után Lou minden lóval kapcsolatos dolgot
visszautasított. Gyakorlatilag még akkor sem került velük semmilyen
kapcsolatba, amikor édesanyjuk halála után Heartlandbe érkezett. A kis
shetlandit azonban a szívébe zárta, és törődni kezdett vele.
– Annyi időt tölt vele, amennyit csak tud – jelentette ki Amy.
– Meddig szándékozik itt maradni? – kérdezte Matt.
– Azt mondta a munkahelyén, hogy őszig nem megy vissza – válaszolta
Amy, és hálásan megveregette Sugarfootot. Ha ő nincs, Lou már visszament
volna Manhattanbe fontos banki munkájához.
– És te mit fogsz csinálni, ha visszamegy? – kérdezte Scott.
Amy vállat vont. Gondolni sem akart erre. Ha beköszönt a tél, és ő
iskolában lesz, pénzt kell szerezniük arra, hogy alkalmazhassanak még egy
lovászt, vagy csökkenteniük kell a lovak számát.
– Talán máshogy dönt – mondta optimistán.
– Gondolod, hogy van erre esély? – lepődött meg Scott. – Azt hittem,
teljesen odavan a városi életért.
– Így is van – ismerte el Amy. Lou megőrült a munkájáért – a munkájáért, a
lakásáért és a barátjáért, Cáriért. – De úgy tűnik, jól érzi magát most itt. Nem
tudom… lehet, hogy mégis marad.
Ebben a pillanatban meghallották egy autó hangját. A kocsi megállt a ház
előtt. – Biztosan Lou és Nagyapa érkezett meg – vélekedett Amy.
Keresztülvágtak az udvaron. Jack Bartlett furgonja éppen akkor parkolt le a
ház előtt, és Lou meg ő kiszálltak.
– Sziasztok! – kiáltotta Amy.
– Sziasztok! – válaszolta Nagyapa. – Spartan itt van?
– Igen, az istálló végében lévő bokszban – felelte Amy.
Nagyapa és Lou kíváncsian siettek oda. Amy Mattre pillantott, aki
ásványvizet ivott a hátsó ajtónál, aztán utánuk sietett.
– Ne menjetek túl közel – figyelmeztette őket.
Nagyapa megállt.
– Miért? – Aggodalom villant a szemében, ahogy a kislány arcát fürkészte.
– Nem veszélyes, ugye, vagy talán igen?
– Természetesen nem – mondta Amy gyorsan. – Csak egy kicsit feldúlt az
utazás után.
– Valóban nagyon szép ló – jegyezte meg Nagyapa, amikor benézett az
ajtón. – A külseje alapján morgan.
Scott Amyhez fordult.
– Nos, most mennem kell. Hívj fel, ha tanácsra van szükséged, de néhány
nap múlva mindenképpen benézek. – Amyre mosolygott. – Ja, és sok szerencsét
– Matthez fordult. – Elvigyelek?
– Igen, kérlek – bólintott Matt.
Elköszöntek, és Scott furgonja felé indultak. A motor köhögött egy kicsit,
amint életet leheltek bele, aztán kipufogógázt pöfögve a furgon és a lószállító
elgurult.
*
Aznap este Amy sokáig olvasott az ágyában. Nem akart elaludni, mert félt,
hogy újra rémálmok gyötrik majd. Kényszerítette magát, hogy nyitva tartsa a
szemét, csak olvasott és olvasott, de ahogy telt az éjszaka, a betűk összefolytak
előtte, és a szeme végül lecsukódott.
Sötétben volt. De hol? Négy fából épült fal magasodott fölé, mintha egy
istállóban lett volna. Eső dobolt a bádogtetőn, és kint jajgatott a szél. Amy nem
tudta, miért van ezen a sötét, zárt helyen, és menekülni szeretett volna.
Szorongva lépett az ajtó felé. Hirtelen mennydörgés rázta meg az épületet, és
nyikorogva kinyílt az ajtó.
– Anya! – Amynek elakadt a lélegzete, amikor meglátta Mariont, haja a
fejére tapadt, a kezében kötőféket tartott.
– Nyugi – csillapította Marion. Hátrafordult valakihez, aki mögötte állt. –
Állj hátrébb egy kicsit – tanácsolta, majd a zsebébe nyúlt, és kivett egy dobozt.
A következő villámlás fénye két alak körvonalát világította meg, és Amy
saját magát ismerte fel, amint habozva áll az édesanyja mögött. Hirtelen rájött,
mi történik. – Spartan szemével látta azokat az eseményeket, amelyek a baleset
éjszakáján történtek – átélte a ló eszelős félelmét!
Az édesanyja mellé lépett, és a kezét nyújtotta felé. Hatalmas mennydörgés
hallatszott, egy pillanatra minden sötétbe borult, aztán ismét változott a kép.
Amy fémes csattanást hallott, egy ajtó bezárult mögötte, olyan vészjóslóan
visszhangzott, mint egy börtön kapuja. Rádöbbent, hogy most a lószállító
belsejében van. Hallotta, ahogy a furgon motorja beindul, és érezte az utánfutó
mozgását.
Amyt elfogta a pánik. Tudta, mi fog következni. – Engedjetek ki! –
sikoltotta. Rugdosta a fém falakat, ütött-vágott, de hasztalan. Csapdában volt. Az
eső könyörtelenül dobolt a tetőn, és hallani lehetett a fák koronájának
csapódását, aztán meghallotta azt, amitől rettegett. Egy fa törzsének
hátborzongató, ágyúrobaj szerű csattanását, a csikorgó fékek zaját, egy
dörrenést, majd hatalmas űrt érzett.
*
Amy kinyitotta a szemét, és felkapcsolta a villanyt. A szobája kísértetiesen
csendes volt. Mélyen a tüdejébe szívta a levegőt, és lassan egyenletesebbé vált a
légzése. A könyvéért nyúlt, és remegő ujjakkal nyitotta ki. Kint még sötét volt,
de gondolni sem mert arra, hogy újra elalszik.
*
A percek csigalassúsággal másztak előre, amíg végre fel lehetett kelni. Amy
találkozott Lou-val a konyhában, és miután ittak egy kis kávét, és ettek egy-egy
muffint, kimentek, hogy ellássák a lovakat. Az ég felhőtlen és gyönyörű kék
volt, a kora reggeli levegő tisztán és hűvösen lengte körbe őket.
*
– Micsoda gyönyörű nap! – áradozott Lou. – Tudod, ilyen reggeleken
Manhattan teljesen távolinak tűnik. Nem tudom elképzelni, hogy felkelek, és az
irodába megyek dolgozni.
A békés hangulatnak azonban vége szakadt, amikor Spartan feje megjelent
az ajtóban, és Amyt meglátva éles, átható hangot hallatott. Félig felágaskodott a
bokszában.
Lou-nak a rémülettől elakadt a lélegzete.
– Mi baja?
– Miattam van – ismerte be Amy. – Fél tőlem a baleset óta. Kezével
végigszántotta a haját. – Nézd, lehet, hogy az lenne a legjobb, ha te etetnéd meg.
Vagy megvárhatjuk Ty-t.
– Megetetem én – határozta el Lou –, nincs értelme, hogy Ty-ra várjunk.
Odaértek a takarmánytárolóhoz.
– Kíváncsi lennék, Carl mit szólna ehhez a helyhez – tűnődött Lou,
miközben lecsavarta a csukamájolajas doboz tetejét, és Amy az adagolólapáttal
nagy halom szemes takarmányt porciózott a vödrökbe. – Néhány nap múlva
idejön.
Amy csak egyszer találkozott Carllal, amikor meglátogatta Lou-t
Manhattanben. Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli Heartland, és Amynek
fenntartásai voltak vele szemben.
– Nem is tudom elképzelni – gondolkozott hangosan Lou. – Soha nem
voltam vele vidéken. – Elkezdte szétosztani a takarmányt. – Mégis, lehet, hogy
támad néhány ötlete, hogy lehetne ebből a helyből több pénzt kihozni.
– Pénzt kihozni? – visszhangozta Amy.
– Igen – erősítette meg Lou, mert látta a kételkedést Amy arcán. –
Mindenképpen pénzt kell szereznünk valahogy; ezt még te is beláthatod, Amy.
Anya nélkül sok harcunkba fog kerülni, hogy meggyőzzük az embereket, bízzák
ránk a lovaikat. Tudom, Nick Halliwell ígérte, hogy hoz nekünk ügyfeleket…
– Meg is tette – szakította félbe Amy.
Nick Halliwell híres díjugrató volt, aki az egyik legjobb lovát nemrég
Heartlandbe hozta, hogy kigyógyítsák a lószállítótól érzett félelméből. Ő volt az
első problémás ló, akit Amy édesanyja nélkül próbált meggyógyítani. Két nap
elteltével a ló minden vonakodás nélkül járkált ki-be a lószállítóban. Nick
Halliwellt mindez lenyűgözte, és megígérte, hogy az összes barátjának ajánlani
fogja Heartlandet. Máris két új ló érkezett kezelésre: Mazsola és Cilinder.
– De nem támaszkodhatunk kizárólag rá – jegyezte meg Lou. Meg kell
kísérelnünk más ajánlatokkal kibővíteni a farm kínálatát. Van néhány ötletem,
ezeket próbálom meg kidolgozni ma délután. Tudom, hogy Anya megtett
mindent, ami tőle telt, de szerintem nem a leggazdaságosabb módon vezette ezt a
helyet. Egyszerűen nyereségesebbé kell válnunk. – Felkapta az első istállókba
szánt vödröket. – Ez jelenthet néhány változást, de biztos vagyok abban, hogy
sikerülni fog.
Amy a hátsó istálló felé indult a többi vödörrel. Néhány változás.
Összeharapta az ajkát. Nem akart változást. Azt akarta, hogy minden úgy
maradjon, ahogy édesanyja halála előtt volt.
Ty fél nyolckor érkezett. Ő és Amy rutinosan kezdtek hozzá a mindennapi
munkához, kivezették a lovakat, kitakarították a bokszokat, feltöltötték az
itatókat. Miközben dolgozott, Amynek feltűnt, hogy Spartan figyeli. Nem akart
ránézni, de pillantását ellenállhatatlanul vonzotta az a boksz. Időről időre
rávetődött a tekintete, és látta a gyűlöletet a ló szemében. Minden alkalommal,
ha közel került a bokszához, a ló hátracsapta a fülét, és a levegőbe kapott.
Ty kijött Pegazustól, és odalépett hozzá.
– Mit gondolsz Spartanról? – kérdezte a lány, és megpróbált közömbösnek
tűnni, miközben megcirógatta Pegazus pofáját.
Ty bereteszelte az ajtót.
– Tényleg tudni akarod?
Amy bólintott.
– Nem tetszik a tekintete – jelentette ki Ty komolyan. – Jobb, ha vigyázol
magadra, Amy.
Amy meglepődött saját magán, hogy milyen gyorsan kelt Spartan
védelmére.
– Ő igazából nem rossz – mondta gyorsan. – Látnod kellett volna a baleset
előtt, amikor Anyával elmentünk érte. Olyan szelíd volt.
– Nos, többé nem az. – Ty megrázta a fejét. – Ott van az a különös fény a
szemében. Aggódom, talán túl sok mindenen ment keresztül ahhoz, hogy meg
lehessen gyógyítani.
– Le fog csillapodni – győzködött Amy kicsit szorongva. – Javulni fog az
állapota, meglátod. – Automatikusan csúsztak ki a száján a szavak, és
kétségbeesetten kívánta, hogy bárcsak hinni tudna bennük. Ha Spartan nem lesz
jobban, mi fog történni vele? Tudta, hogy ha nem lesz képes úgy foglalkozni
vele, hogy rendbe jöjjön, akkor elaltatják. Meg kell gyógyítania!
Harmadik fejezet
Amy szerencsére annyira elfoglalt volt a következő néhány órában, hogy
elterelődtek a gondolatai Spartanról. Kihozta az istállóból Mazsolát, az új
díjugrató lovak közül a fiatalabbikat, és magához vett egy kötőféket és egy
hosszú kötelet.
Mazsola egy helyes sárga ló volt, aki pánikba esett, ha egy lovas fel akart
ülni a hátára, és ilyenkor menekülni próbált. Egyébként – ha ápolták,
gondoskodtak róla és vezették, a kanca engedelmes és fogékony volt, és Amy
biztos volt abban, hogy ezt a problémát meg lehet oldani.
Amikor Amy a sárga pónit a karámok melletti kör alakú gyakorlópályára
vezette, Lou futva érkezett az udvarról.
– Mit fogsz ma csinálni Mazsolával? – kérdezte érdeklődve.
– Megpróbálom vele a csatlakozást – válaszolta Amy. A csatlakozás egy
módja volt annak, hogy bizalmat és megértést alakítson ki egy lóval. Ezt a
technikát Marion tanította meg Amynek.
– Nézhetem? – kérdezte Lou.
– Persze – felelte Amy.
Amy megdörzsölte Mazsola homlokát a tenyerével, lecsatolta a hosszú
kötelet, és egyik végével a ló fara felé suhintott. Mazsola egy meglepett
szökkenéssel elügetett. Amy gyorsan mozgott, vállával merőlegesen fordult
Mazsola felé, és újra felvette a hosszú kötelet. A sárga póni egy horkantással
felvetette a fejét, majd vágtázni kezdett.
A lány vállát továbbra is Mazsola testére merőleges irányban tartotta, és
egyenesen a kanca szemébe nézve tovább hajtotta. Hét kör után szorosan a ló elé
lépett, blokkolva a mozgását és vágtára ösztönözte az ellenkező irányba.
– Nézd! – kiáltotta oda Lou-nak néhány újabb kör után. – Látod a fülét? –
Mazsola belső füle a kör közepe felé mutatott, Amy irányába. – Ez azt jelenti,
hogy készen áll.
Néhányszor még előrehajtotta a kancát, miközben türelmesen várt a
következő jelre. Végül bekövetkezett. Mazsola lelassított, ügetésbe váltott át, és
a száját nyalogatva rágni kezdett. Egy ló ilyen formán jelzi, ha barátkozni akar.
Aztán már az utolsó jelre sem kellett sokáig várni. Mazsola kinyújtotta a nyakát
és a fejét, orra majdnem a talajhoz ért.
Amy egy gyors mozdulattal oldalra fordította a vállát, és elnézett a lóról,
tökéletesen koncentrált Mazsolára, és elfelejtette, hogy Lou őt bámulja. Szeme
sarkából látta, hogy Mazsola lassít, és megáll. A ló Amyre nézett, aztán
határozottan elindult a kör közepe felé, megállt Amy háta mögött, és halkan
felhorkantott. Ez volt a csatlakozás pillanata!
Amy lassan megfordult és megdörzsölte Mazsola homlokát. – Jó kislány! –
dünnyögte, mielőtt ellépett mellőle. Mazsola, mint minden ló, az embert
ragadozónak tekinti, de távolodás közben minden agresszivitást nélkülöző
testbeszédével Amy világosan jelezte, hogy nincs a viselkedésében semmi
fenyegető. Most azt akarta elérni, hogy Mazsola önként akarjon vele lenni, és
kövesse őt. Miközben átvágott a körön, nagy örömére a póni pontosan ugyanezt
tette, az orra Amy vállához ért, és a lány egyszerre csak megérezte a nyakán
meleg leheletét. Végül Amy megállt, és jutalmul ismét megdörgölte a ló
homlokát.
– Most már megértjük egymást – magyarázta Amy Lou-nak. – Ezután
kezdhetem el hozzászoktatni ahhoz, hogy egy lovas felül a hátára. Ezután sokkal
könnyebb lesz bánni vele.
Hogy ezt bebizonyítsa, végigsimított tenyerével Mazsola hátán, és a
testsúlyát kissé áthelyezte. Mazsola nem rándult össze. Amy megsimogatta –
Mára elég lesz ennyi – jelentette ki.
Lou szeme ragyogott, miközben kinyitotta a kaput.
– Hihetetlen volt!
Amy bólintott. Számtalanszor megfigyelte az édesanyját, és pontosan tudta,
mit érez Lou.
– Mindegy, hányadszor csinálod, újra és újra ugyanolyan csodálatos élmény
– ismerte el.
– Spartannal is a csatlakozásra készülsz? – kérdezte Lou kíváncsian,
miközben Mazsolát átvezették az udvaron.
Ty, aki épp arra ment egy vizesvödörrel, megállt.
– Ez most még őrültség lenne – tiltakozott a fiú, és Amyre nézett. – Nem
lehet tudni, mit csinálna.
– Nem olyan rossz – vette védelmébe a lovat Amy, miközben pontosan
tudta, hogy Ty-nak igaza van.
– Veszélyes lehet – aggodalmaskodott Ty, és sötét szemével komolyan
nézett rá.
– Nem – ellenkezett ismét Amy, amikor látta Lou aggódó arckifejezését.
Ty-hoz fordult. – Nézd, te csak lazíts. Nem is gondoltam arra, hogy most rögtön
megpróbáljam vele a csatlakozást. Most még lehet, hogy megpróbálna kitörni a
körből.
– Vagy valami még rosszabb is történhetne – vélekedett Ty.
Amy tudomást sem vett róla.
– Arra gondoltam, hogy legelőször egyszerűen megpróbálom magamhoz
szoktatni. Menjünk be az istállóba – nyelt egyet a lány. – Elkezdem még ma
délután.
*
Ebéd után, miközben Amy Spartan boksza felé közeledett, rájött, hogy még
soha nem érzett olyan vonakodást, ha egy lóval kellett dolgoznia, mint most. Az
állat bizalmatlanul bámult rá, a fejét magasan tartotta, hosszú, sötét üstöke szép
metszésű, homorú orrára omlott. Amy habozott. Bár ideges volt, ösztönösen
természetesnek érezte, hogy egyenesen az ajtajához menjen. Közel kellett
mennie hozzá, hogy megérezhesse, nincs mitől tartania. Tett egy lépést előre.
Ugyanebben a pillanatban Spartan felvetette a fejét, és félig felágaskodott.
Amy megtorpant, és dermedten habozott.
„Talán – gondolta –, ha csak itt állok, hamarabb lehiggad, és közelebb
enged. De az is lehet, hogy szükségtelen stresszt váltok ki belőle.”
Várt, de Spartan nem nyugodott meg. Topogott, fejét továbbra is magasan
tartotta. Néhány hosszú perc elteltével Amy kihozott egy széket a nyergesből, és
közvetlenül a boksz elé tette. Spartan egy pillanatra sem pihenve, nyugtalanul
lépkedett egyik oldalról a másikra.
Eltelt egy óra. Amy felállt, és megpróbálta a széket kicsit közelebb vinni,
de Spartan dühösen felágaskodott. Amy úgy döntött, szünetet tart – talán holnap
nagyobb szerencséje lesz. Miközben visszavitte a széket, nem tudott
megszabadulni attól a félelmétől, hogy egyáltalán nem lesz szerencséje. „Talán
egyszerűen fel kellene hívnom Scottot, és meg kellene mondanom neki, hogy nem
fog sikerülni” – töprengett.
Ahogy a másik istállórész felé ballagott, Spartan átnézett az ajtó fölött. A
lány megállt, úgy, hogy a ló nem érezte meg jelenlétét. Kifelé nézett, át a
legelőn, nem vette észre Amyt, fülét hegyezte, és a lány egy röpke pillanatig
ugyanazt a gyönyörű, intelligens lovat látta, amilyen a baleset előtt volt.
Amy tett egy lépést előre. Spartan meghallotta léptei koppanását, és hirtelen
megfordult. Szeme rászegeződött, és abban a pillanatban úgy tűnt, ugyanaz a
szörnyű felismerés csap le mindkettejükre – annak a borzalmas éjszakának a
közös emléke. Spartan egy horkantással hátraugrott a bokszban.
Amy földbe gyökerezve állt. Hirtelen ráeszmélt, hogy nem fogja felhívni
Scottot – nem lenne rá képes. Akár tetszik, akár nem, ő és Spartan össze vannak
láncolva. Mindegy, mennyire gyűlöli, ő az egyetlen, aki meg tudta érteni, min
ment keresztül és akinek ereje van ahhoz, hogy enyhítse a fájdalmát.
Aznap este, miközben Amy és Lou leszedték az asztalt vacsora után,
csengett a telefon. Amy vette fel, aztán átnyújtotta Lou-nak.
– Carl keres.
Lou mohón kapott a telefonkagyló után.
– Carl!
 Amy bekapcsolta a tévét, és egy karosszékbe rogyott. A háttérből hallotta,
hogy Lou mindent elmesél Carlnak. Majd egy kis szünet után így szólt: – Igen,
nekem is hiányzol. Már alig várom, hogy újra lássalak. Még két nap.
Amy gúnyosan forgatta a szemét.
Aztán Lou hangja kissé megváltozott. – Nem mehetek még vissza. Tudod,
hogy most szükség van itt rám, Carl. – Újabb szünet után Lou hangjába némi
ingerültség vegyült. – Nem tudom, mikor – jelentette ki. – Igen, tudom, hogy azt
mondtam, nyár végén, de… – elhallgatott. – Persze, hogy szeretnék veled lenni,
de most Heartland-ben kell maradnom – körülnézett, és észrevette, hogy Amy
figyeli. Lehalkította a hangját. – Nézd, majd megbeszéljük, ha itt leszel.
Amy visszafordult a tévéhez.
– Hogy van Carl? – kérdezte Nagyapa, miután Lou letette a kagylót.
– Remekül…
– Jé, nézzétek, ez hihetetlen! – szakította félbe Amy Lou-t, és hirtelen
felegyenesedett a székben. – Green Briar reklámja megy a tévében!
Green Briar egy nagy béristálló és versenypálya volt, nem messze
Heartlandtől. Val Grant, Green Briar tulajdonosa egy újonnan kifestett,
tizennyolc állásos istálló előtt állt, és szélesen mosolygott a kamerába.
Nagyapa és Lou megálltak Amy karosszéke mögött.
– Tökéletes pónit szeretne? – kérdezte egy hang, miközben a kamera
néhány gyönyörű pónit mutatott, amelyek körbe-körbe vágtattak egy díjugrató
pályán. – Szeretne egy pónit, amelyik sorra nyeri a versenyeket és szalagokat
szerez önnek?
Amy összeráncolta a homlokát. Mindent tudott azokról az erőszakos
módszerekről, amelyekkel Val Grant idomította pónijait, hogy a fejüket
gyönyörűen tartva, szabályosan vágtázzanak, és patájukat precízen felkapva
ugorjanak át az akadályon.
A kamera az egyik lovasra közelített.
– Ez Ashley! – kiáltott fel Amy.
Ashley Grant tizenöt éves volt, Amy és ő egy osztályba jártak. A póni,
amelyen lovagolt, egyenletes iramban közeledett egy akadály felé. Ashley
makulátlan lovaglónadrágja formás lábára feszült, sima, világosszőke haját
szoros lófarokba kötötte, arcán kifogástalan volt a smink. Pónija tökéletesen
vette az akadályt, aztán a lány megállította, és egyenesen a kamerába
mosolygott.
– Ha valaha is álmodott arról, hogy egy tökéletes póni tulajdonosa lesz –
mondta a hang a kamerába, és a kép Val Grantre váltott, aki egy pónit
simogatott, amelynek kék szalag lobogott a nyergén –, akkor jöjjön Green
Briarbe. Ez az a hely, ahol álmai tényleg valóra válhatnak.
 – Undorító! – kiáltott fel Amy, miközben a zene elhalkult, és a képernyőn
újabb reklám villant fel. Felháborodva fordult Nagyapához és Lou-hoz: – Az
egész olyan emberekhez szól, akik csak nyerni akarnak, és gombnyomásra
működő pónit szeretnének!
Nagyapa egyetértőn bólintott, de Lou elgondolkodva bámulta a tévét.
– Tudjátok, nem is olyan rossz ötlet – mármint egy reklámot csinálni –
mondta. – Át kellene gondolnunk. Ha már itt tartunk… – jelentette ki, és
lekapcsolta a tévét. – Nagyapa, Amy, ideje, hogy elmondjam nektek a terveimet
Heartlanddel kapcsolatosan.
– Ó, igen, a terveid, hogy hogyan legyünk nyereségesebbek – emlékezett
Nagyapa.
– Igen – nézett rá Lou élénken. – Ne nézz így rám! – kérte Amyt, mert
észrevette, hogy árnyék suhan át a húga arcán. – Ha üzletről van szó, tudom, mit
beszélek. Ehhez értek. – Felkapott egy köteg papírt. – Először is – mondta –
világos, hogy pénzt kell szereznünk. A tél beállta előtt meg kell javítani a pajta
tetejét, de lesznek más kiadások is – takarók, több széna és szalma. Ezenkívül
úgy érzem, hogy jobban ki kellene használnunk Heartland lehetőségeit.
– Ne beszélj már úgy, mintha egy üzleti tárgyaláson lennénk, Lou! –
tiltakozott Amy.
– De ez a hely maga az üzlet. – Mielőtt Amy bármit mondhatott volna, Lou
folytatta. – Szóval az első ötletem azzal kapcsolatos, hogyan szerezzünk pénzt
télre, ezért arra gondoltam, hogy szervezzünk egy pajtabált.
– Pajtabált! – visszhangozta Jack Bartlett.
– Ne nézz így rám, Nagyapa – korholta Lou. – Egy bál ideális arra, hogy
pénzt szerezzünk. Hívunk egy zenekart, gondoskodunk ételről és italról, jegyet
árusítunk, és szervezünk tombolát is. Hely pedig van elég – állította
határozottan.
– De ki jönne el? – tört ki Amy.
– Anya barátai – felelte Lou. – A lehető legjobb alkalom lenne, hogy
meghívhassuk őket. Azt hiszem, azért kerülnek bennünket, mert időt szeretnének
adni nekünk… – egy pillanatra habozott. – Alkalmunk lenne rá, hogy megtörjük
a jeget, és megmutassuk nekik, nem szeretnénk, ha továbbra is távol
maradnának. Meg vagyok győződve arról, hogy mellénk állnának.
– De Lou, biztos vagy abban, hogy ez működni fog? – Jack Bartlett
végigsimított a haján. – Drágának tűnik – zenekar, étel, ital, nyeremények a
tombolára. Hogy fizetjük ki mindezt?
– Lesz pénzünk a jegyek árából, és megkérjük az embereket, hogy
segítsenek, és adományozzanak néhány dolgot. Régebben is mindenki szívesen
segített Heartlandnek, nem igaz? – Nagyapa bólintott. – Szerintem most is
fognak – erősködött Lou. – Az egész ötletnek az a lényege, hogy nekünk nem
kerül sokba, viszont komolyabb összeg folyhat be.
– És mi lesz, ha nem jönnek el az emberek? – kérdezte Amy. Nehezen tudta
elképzelni, hogy a család barátai eljönnek egy olyan bálra, ahol fizetniük kell a
jegyért.
– El fognak jönni! – ragaszkodott az elképzeléséhez Lou. Rájuk nézett. –
Nos, mit szóltok hozzá?
– Szerintem megpróbálhatjuk – válaszolta Nagyapa bizonytalanul.
– Remek! – örvendezett Lou. – Elkezdem a szervezést – két héten belül
meglesz. Minél előbb, annál jobb.
– Két hét! – mondta Amy.
Lou legyintett. Elég lesz ennyi idő, nem gond. Carl majd segít, ha itt lesz.
El is kezdek körbetelefonálni.
Amy összeráncolta a homlokát. Rossz érzés támadt benne a bállal
kapcsolatban. Egyszerűen nem találta helyénvalónak.
Lou kisimította a papírjait. Amy észrevette, hogy a nővére hosszú idő óta
először most van elemében.
– Nos, most nézzük meg, milyen módon lehetne növelni Heartland
nyereségét. A pénzünk nagy része nyilvánvalóan a fizető lovakból jön be –
azokból a nem itt tartott lovakból, akiket azért hoznak ide, hogy
meggyógyuljanak. Azt hiszem, sokkal hatásosabban kellene eladnunk magunkat,
hogy a lehető legtöbb ügyfelet megszerezzük. – Elővett egy darab papírt. –
Szóval azt javaslom, hogy készítsünk egy prospektusfélét, amelyet
szétoszthatunk lovas- és takarmányboltokban, nagykereskedésekben – olyan
helyeken, ahol a lovas gazdák megfordulnak. Nézzétek meg ezt a tervet!
Amy látta, hogy a papír három részre van osztva. Az egyik hasábon nagy
betűkkel Heartland állt, fotójavaslatokkal. A következő hasáb leírta a
Heartlandben folyó munkát, idézett a legutóbbi újságcikkből, és a szövegen nagy
betűkkel futott át a felirat: Nick Halliwell ajánlásával, a legutolsó hasábban
pedig részletes leírás állt a Heartland által kínált szolgáltatásokról és az árakról.
Amy szíve elszorult. Lou egyszerűen nem érti, mi a lényege Heartlandnek.
„Anya soha nem adott árajánlatot!” Mindig rugalmasan kezelte, hogy mennyit
számít fel az ide jövőknek, és nem szabott meg árakat, mert hitt abban, hogy
minden ló egyedi és eltérő megközelítést igényel. A terven szereplő néhány sor
megragadta Amy figyelmét:

Heartland különleges ajánlata – 50 dollárért felmérjük lova igényeit és

részletes, írott értékelést adunk.
 – Nem – jelentette ki Amy határozottan, és megrázta a fejét. A szemét
bántó bekezdésre mutatott.
– Mi a baj? – kérdezte Lou.
– Nem adunk értékelést a lovakról pénzért. Semmi esetre sem!
– Miért nem? – tette fel a kérdést Lou. – Ez teljesen természetes. Ha
szeretnéd, hogy valaki elvégezzen egy munkát, először kapsz egy árajánlatot, és
aztán eldöntheted, hogy megrendeled-e.
– De hogy tehetnénk? – kiáltotta Amy. – Nem tudod megmondani, mennyi
ideig tart egy ló meggyógyítása, amíg nem kezdesz el dolgozni vele – és azt se
tudod előre, hogy lesznek-e visszaesések, és azt sem, ha nem úgy alakulnak a
dolgok, ahogy terveztük. Anya soha nem számított fel semmit a kezelés lezárása
előtt.
– Márpedig az emberek elvárják az árajánlatot manapság – kötötte az ebet a
karóhoz Lou. – Ez sokkal profibb megközelítés…
– Én ezt nem csinálom! – szakította félbe Amy. – Nem akarok
megváltoztatni semmit! Anya vezetésével minden nagyszerűen működött itt.
– Minden működhetett volna jobban – mondta Lou. Megrázta a fejét, és
feldúltan nézett rá. – Amy, én csak segíteni próbálok. Nem kell pont úgy
csinálnunk mindent, ahogy Anya tette. Változtathatunk, hogy könnyebbé tegyük
az életünket.
– Nem, nem tehetünk ilyet! – tiltakozott Amy egyre élesebben, miközben
pánik kerítette hatalmába. Nem akart semmilyen változást. Azt akarta, hogy
minden éppen ugyanúgy maradjon, mint amikor az édesanyja még élt. – Felejtsd
el, Lou! Felejtsd el ezt az egész ostoba prospektusötletet! – Amy felugrott.
– Ugyan már, Amy – avatkozott közbe Nagyapa –, ülj le, és beszéljük meg
az egészet higgadtan.
– Nem! – kiáltotta Amy. Az ajtóhoz rontott, és bevágta maga után. Teljesen
kétségbeesve rohant fel a szobájába. Nem engedheti meg, hogy Lou megkeverje
itt a dolgokat! Ez egyszerűen nem történhet meg!
Kinyitotta az ajtót, és pillantása rögtön édesanyja fényképére esett, amely a
fésülködőasztalkán állt. Odament, és felvette:
– Ó, Anya – suttogta panaszosan –, miért is nem vagy itt?
Negyedik fejezet
Másnap reggel feszült volt a hangulat a konyhában. Amy éjszakai
nyugalmát megint rémálmok zavarták meg. A nyugtalan éjszaka után kábultnak
érezte magát, és nyomasztotta az előző esti vita. Mogorván pillantott Lou-ra,
miközben az asztalhoz ült.
– Ideadnád a tejet? – kérdezte Lou.
Amy nyújtotta a dobozt, aztán lecsapta az asztalra. Újra felugrott, és
elviharzott Lou mellett, hogy elvegye a kannát.
– Amy! – kiáltott rá Lou bosszúsan, amikor Amy megütötte a karját.
– Jaj, hagyjátok már abba – sóhajtott Jack Bartlett. – Mit szólnátok ahhoz,
ha megpróbálnánk egyezségre jutni? – kérdezte, majd szünetet tartott. – Mi
gondolkozunk az ötleten a prospektussal, de esetleg te is átdolgozhatnád, és újra
megbeszélhetnéd Amyvel.
– De nem kell átdolgozni, Nagyapa! – tiltakozott Lou. – Tényleg úgy
gondolom, hogy úgy jó, ahogy van…
– Együttműködés – szögezte le Nagyapa határozottan.
– Oké – sóhajtotta Lou. – Megnézem még egyszer. – Amyre pillantott. – De
a bál szervezését folytatom…
Nagyapa bólintott.
– Igen, a bált tovább szervezzük, Amy és én minden segítséget megadunk,
amire csak szükséged van. – Figyelmeztető pillantást vetett Amyre, amikor a
lány tiltakozni akart. – Nem igaz, Amy?
– De, igen – motyogta Amy.
– Remek – mondta Nagyapa mosolyogva. – És most viselkedhetnénk
egymással civilizált ember módjára, ha kérhetem!
*
Késő délelőtt Scott öreg Chevyje pöfögött feléjük a kocsifelhajtón. Amy
átsietett az udvaron, hogy üdvözölje.
– Szia! – köszönt Scott a lánynak, miközben kiszállt. – Erre jártam, és
gondoltam, beugrom.
Lou sétált át az udvaron egy nagy adag friss fűvel. Megállt.
– Hello, Scott!
Scott mosolyogva pillantott a nagy köteg fűre.
– Sugarfoot-nak lesz?
– Igen – felelte Lou. – Adtam neki egy kicsit tegnap, és nagyon ízlett neki.
Odajössz megnézni?
Scott követte a lányt. Miközben az udvaron átmentek, Amy hallotta, ahogy
Lou a pajtabállal kapcsolatos terveiről mesél.
– Nagyszerűen hangzik! – lelkendezett Scott. – Máris félretehetsz nekem
egy jegyet! Szólni fogok másoknak is. Végül is egy nagyon jó ügy érdekében
jövünk össze.
– Szuper! – örvendezett Lou ragyogó szemmel. – Köszönöm, Scott.
Amy meglepődött; nem gondolta volna, hogy Scott érdeklődik egy bál
iránt. Lehet, hogy egyszerűen oktondi volt, és ez egy csakugyan jó ötlet. Ásított,
majd visszament a nyergesbe.
Ty éppen egy kantárt tisztogatott. Felnézett, ahogy Amy felvette a
tisztítószeres vödröt.
– Kit fogsz lecsutakolni?
– Spartant – mondta Amy.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Ty.
– Most vagy soha – erősítette meg Amy eltökélten.
Ahogy a lány kinyitotta Spartan ajtaját, a ló előrevetette magát, de Amy
gyorsabb volt. Átkarolta a fejét, és gyorsan egy szárat kapcsolt a kötőfékére.
Amikor Spartan közel érezte a kezét a pofájához, pánikba esett. Felágaskodott,
mellső patái pedig zúgva közeledtek, de Amy erősen tartotta, és szorosan
mellette állt, és abban a pillanatban, amikor a patája a talajra ért, a ló fejéhez
nyúlt; Spartan a szemét forgatta, de vonakodva beletörődött, hogy a szár és a
kötőfék fogja.
– Nyugi – csitítgatta Amy, és felvette a kefét.
Spartan megriadt. Testbeszéde jelezte, hogy nem akarja a lány jelenlétét a
bokszban. Nem akarta, hogy tartsa a fejét, és azt sem, hogy megpróbálja
lekefélni. Amy határozottan mozgatta a kefét a szőrén. A ló összerándult, mintha
ütés érte volna.
A lány felsóhajtott. Tudta, hogy folytatnia kell Spartan ápolását,
határozottnak, ugyanakkor kedvesnek kell lennie vele, tovább kell próbálkoznia,
de egyszerűen nem volt képes elviselni azt a gondolatot, hogy újabb stresszt
okozzon az állatnak. Visszatette a kefét a vödörbe. Talán jobb lesz, ha
egyszerűen csak kiviszi legelni.
Óvatosan rajta tartva a szemét, Amy kivezette a lovat a bokszból a ház
előtti nagy füves térségre. Spartan horkantott, magasra emelt patával, ideges
lépésekkel haladt mellette. Amy megállította a füvön, de a ló nem szegte le a
fejét. Ehelyett minden izma megfeszült, és nem vette le a szemét a lányról.
Ty jött oda.
– Azt reméltem, hogy megnyugszik, és legel egy kicsit – magyarázta Amy.
– De egyáltalán nem ez a helyzet.
– Akarod, hogy tartsam egy kicsit? – ajánlotta fel Ty.
 – Az bizony jó lenne – felelte Amy.
Ty megfogta a szárat. Amint Spartan megállapította, hogy Amy biztonságos
távolságra került, leeresztette a fejét, és habozva tépkedni kezdte a füvet. Amy a
kézfejével letörölte az izzadságot a homlokáról.
Ty ránézett.
– Adj neki időt – tanácsolta a lánynak halkan.
Amy bólintott. Ty mindig megértette a lovakkal kapcsolatos érzéseit.
Nagyon jól tudtak együtt dolgozni. Csendben álltak, és figyelték, ahogy Spartan
legel.
Kis idő múlva Scott jött át az udvaron Lou-val.
– Hogy van Spartan? – kíváncsiskodott, és a pej lóra nézett.
Amy habozott, hogy mit is mondjon. Hogyan ismerhetné be Scottnak, hogy
nincs semmilyen előrelépés? Mit gondolna?
– Minden rendben van – felelte gyorsan.
– Remek – mosolygott Scott. – Akkor folytasd a munkát.
Miközben az állatorvos megfordult, és az autója felé indult, Amy elkapta
Ty zavart pillantását, de nagy megkönnyebbülésére a fiú nem szólt semmit. A
lány figyelte, ahogy Scott elhajt, aztán nagyot sóhajtott.
– Visszaviszem Spartant – közölte.
– Rendben van – felelte Ty.
Amy elvette tőle a szárat, és Spartan riadtan húzódott vissza.
– Nyugi! – csitította Amy, de a ló vadul rántotta fel a fejét. Amy mellé
lépett, és szorosabbra fogta. – Gyerünk! – utasította, és csettintett a nyelvével.
Miközben Spartan vonakodva lépkedett mellette, Amy érezte, hogy vad
gyűlölet lüktet teste minden izmában és idegszálában.
Lou odajött, amikor Ty kinyitotta Spartan bokszának ajtaját Amy előtt.
– Hogy van? – kérdezte, és nyugtalanul nézett a pej lóra.
– Jól – felelte Amy kurtán.
Bevezette Spartant a bokszába, és automatikusan lekapcsolta róla a szárat.
Spartan csak erre várt. Végre kiszabadult, testének minden erejével Amy felé
vetődött, és a falhoz lökte. A lány megbotlott, hallotta Lou sikoltását, és hogy Ty
a nevét kiáltja, miközben Spartan feléje csapta a farát. De Amy megint csak
gyorsabb volt. Egy szempillantás alatt talpra ugrott, a ló feje felé kapott, és
megragadta a kötőfékét. A bőrszíjat megragadva megfordította a fejét, és a
sarokba vezette, ahol ismét kordában lehetett tartani. A lány egy pillanatra
megállt ott, görcsösen szorította a kötőféket, közben a szíve majd kiugrott a
helyéről.
– Amy! Gyere ki a bokszból! – kiáltotta Lou.
Amy odanézett, és látta, hogy Lou és Ty rémülten merednek rá. Az ajtóhoz
vezette Spartant, és csak akkor engedte el, amikor biztonságosan ki tudott
surranni a bokszból, aztán remegve nagyot lélegzett.
Lou megragadta a vállát.
– Amy! Komolyan megsérülhettél volna!
– Semmiség – húzódott vissza Amy, de a keze még mindig remegett.
Visszanézett a bokszba, és nem akarta, hogy bármelyikük is Spartant hibáztassa.
– Ostobaság volt tőlem. Soha nem szabad így levennem róla a szárat.
– De hát megpróbált megölni! – kiáltotta ismét Lou.
– Ugyan, dehogy! – tiltakozott Amy. Megrázta a fejét, nagyon dühös volt
magára. – Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem.
– Óvatosabbnak! – méltatlankodott Lou. – Ez a ló veszélyes, Amy! El kell
altatni!
– Micsoda? – akadt el Amy lélegzete.
– Nem biztonságos – kiáltotta Lou.
Amyt elöntötte a düh.
– Te ezt honnan tudhatnád? – kiáltotta teljesen magánkívül. – Hirtelen
ekkora szakértő lettél? – Látta, hogy Lou arca megmerevedik, de annyira dühös
volt, hogy nem tudta leállítani magát. – Nem tudod, mit beszélsz, Lou! –
folytatta. – Ne szólj bele!
Lou elsápadt, és sarkon fordult.
Egy pillanatig csönd volt, aztán Ty megköszörülte a torkát.
– Ez kicsit erős volt, Amy.
Amy megperdült.
– Nem kellett volna ilyeneket mondania!
– Csak aggódott érted – csitította Ty. – Nem kellett volna így beszélned
vele.
Amy érezte, hogy az arca lángolni kezd a szégyentől és a bűntudattól.
– Ő a nővérem. Úgy beszélek vele, ahogy akarok. Ne ártsd bele magad, Ty!
– Rendben van – felelte Ty kurtán. – Ha így gondolod. – Megfordult, és ő is
távozott.
Miközben Amy figyelte, ahogy a fiú eltűnik előle, haragja olyan gyorsan
párolgott el, ahogy fellángolt. – Na, szép – mormogta, és ledobta a szárat. –
Nagyszerű!
Az istálló végéből horkantás hallatszott. Amy odanézett, és meglátta, hogy
Pegazus figyeli. – Ó, Pegazus – sóhajtotta, és odament hozzá. Pegazus
megszaglászta a haját. Amy megsimogatta az állat nyakát, és érezte, hogy heves
indulatai fokozatosan alábbhagynak. Sóhajtott. Tudta, mit kell tennie.
Mélyet lélegzett, és átment az udvaron. Ty a trágyadomb közelében
söprögetett. Bizonyára hallotta a lépteit, mert felnézett. Amikor meglátta, hogy a
lány az, újra a munkájába temetkezett.
– Sajnálom, Ty – mentegetőzött Amy. Ty a seprűre támaszkodott, és
ránézett. – Nem kellett volna így beszélnem – folytatta a lány. – Elvesztettem a
fejem.
– Rendben van – rántotta meg a vállát Ty.
– Nem, nincs rendben – válaszolta Amy gyorsan. – Nem gondoltam meg,
amit mondtam. Megdörzsölte a homlokát. – Hirtelen minden rám szakadt.
Mostanában rosszul alszom. Sajnálom, Ty, tényleg.
Ty arca megenyhült.
– Jó, akkor felejtsük el.
Amy megkönnyebbülten sóhajtott. Gyűlölte, ha Ty mérges volt rá.
– Köszönöm – mondta hálásan.
A fiú újra dolgozni kezdett.
– Akkor bocsánatot kérsz Lou-tól?
– Azután, hogy ilyet mondott Spartanról? – tiltakozott Amy. – Mit ért az
egészből?
Ty megvonta a vállát.
– Talán nem sokat – Amyre nézett –, de félt téged, Amy.
– Szó sem lehet róla! – döntötte el a lány, miközben figyelte a fiú
arckifejezését. – Nem fogok bocsánatot kérni tőle. – Látta, hogy Ty felvonja a
szemöldökét. – Nem és nem!
Ötödik fejezet
Ahogy teltek az órák, Amy egyre mardosóbb bűntudatot érzett amiatt,
ahogy Lou-val bánt, de nem tudta rávenni magát, hogy bocsánatot kérjen.
Minden alkalommal, amikor arra a megjegyzésére gondolt, hogy Spartant el
kellene altatni, úgy érezte, rosszul lesz.
A lány egész nap nem ment vissza a házba, de azután nem tudta tovább
halogatni a dolgot. Jó éjszakát kívánt a lovaknak, és vonakodva a hátsó ajtóhoz
ballagott.
Lou az asztalt terítette meg.
Amikor Amy belépett, találkozott a tekintetük, de a lány elfordult, és
lerúgta az edzőcipőjét. Várta, hogy a nővére zsémbeskedve rászóljon, ahogy
szokott, hogy tegye el a cipőjét, de Lou néma maradt.
Amy kivett egy ásványvizet a hűtőből, és Lou-ra nézett, aki az asztalra
helyezte az evőeszközöket; a kések és villák fémesen, tompán koppantak az
asztalon. Az arca sápadt volt.
Amy hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább ebben a légkörben.
– Lou…
Lou ránézett.
– Nem kellett volna így beszélnem veled – mondta Amy gyorsan. –
Sajnálom. Nem akartalak bántani.
Lou arca ellágyult.
– Ó, Amy – szólalt meg, és előrelépett. – Annyira aggódtam érted.
Lou gyorsan elhallgatott, amikor Jack Bartlett lépett a konyhába.
– Szia, drágám! – üdvözölte Amyt. Aztán rosszallóan hozzátette: –
Hallottam, hogy volt egy kis problémád ma Spartannal.
Amy szeme Lou-ra villant, aki kerülte a tekintetét, és elpirult.
– Amy? – sürgette a választ Jack Bartlett.
– Nos, nem volt semmi komoly gond – Amy kétségbeesetten hazudott,
közben ide-oda cikáztak a gondolatai. „Miért mondta el Lou Nagyapának? Ha
azt hiszi, hogy Spartan veszélyes, nem fogja megengedni, hogy tovább
dolgozzon vele.” – Csak egy kicsit ingerült volt – tette hozzá gyorsan. – De nem
történt semmi baj.
– Megpróbált megtámadni téged, Amy! – mondta Lou.
– Nem! – kiáltotta Amy. – Túlzol!
– Tudod, hogy nem! – Most már Lou is kiabált.
– Elég legyen! – emelte fel a hangját Nagyapa, és öklével a konyhaasztalra
csapott.
 Amy és Lou egymásra meredt.
Jack Bartlett egyik lányról a másikra pillantott.
– Ha az a ló tényleg olyan veszélyes, Amy…
– De nem az! – szakította félbe Amy. – Nagyapa, csak segítségre van
szüksége!
A nagyapja egy pillanatra ránézett, mintha mondani akarna valamit, azután
Amy megkönnyebbülésére meggondolta magát, és a tűzhelyen rotyogó hússal
kezdett foglalatoskodni. Amy haragos pillantást vetett Lou-ra, és elcsörtetett
mellette, hogy átöltözzön.
*
Másnap reggel, amikor Amy lejött a lépcsőn, Lou elmerülten készítette a
báli vendégek listáját.
– Jó reggelt, Nagyapa! – ásított egyet Amy, és kirázott két
fájdalomcsillapító tablettát egy dobozból, amelyet a polcról emelt le. Hajnali
négy óra óta ébren volt, és fájt a feje.
– Jól vagy? – kérdezte Jack Bartlett aggódva. Amy bólintott.
Lou felnézett a jegyzeteiből:
– El kell döntenünk, mi legyen a menü a bálon – jelentette ki. – Arra
gondoltam, grillezhetnénk, akkor csak annyit kell tennünk, hogy veszünk egy
halom hússzeletet, csirkét és csöves kukoricát, és az étel nagy része már meg is
van. Mit szóltok hozzá?
– Remekül hangzik – felelte Nagyapa, aztán Amyhez fordult: – Mit
gondolsz?
Amy megvonta a vállát.
– Mindegy.
– Most már csak a desszert van hátra. – Lou egyenesen Amyre nézett. –
Nem akarlak, zavarni ezzel a kérdéssel, mert úgy tűnik, a legkevésbé sem
érdekel, hogy megmentsd Heartlandet.
– Hagyjátok abba! – szólt rájuk Nagyapa. – Most már elég a marakodásból.
– Egyik lányról a másikra nézett. – Hallgassatok ide mindketten! Mi lenne, ha
vasárnap elmennénk moziba? Mindannyiunknak jót tenne egy kis kikapcsolódás,
és szeretném látni, hogy a változatosság kedvéért egyszer végre jól érzitek
magatokat együtt. Mit szóltok hozzá?
– Nem bánom – vont vállat ismét Amy.
– Rendben van – felelte Lou közömbösen. – Lehet, hogy Carl még itt lesz,
akkor ő is el tud jönni.
– Ó, ez aztán remek – morogta Amy.
Lou felháborodottan nézett rá.
– Mit mondtál?
 Amy elkapta Nagyapa figyelmeztető pillantását.
– Semmit – sóhajtotta. – Az ajtóhoz lépett. – Megyek, megetetem a lovakat.
*
Reggeli után Lou rögtön elindult Carl elé a repülőtérre. Miután Ty és Amy
befejezték a bokszok rendbetételét, a lány Spartanhoz ment. Éppen megpróbálta
lecsutakolni a lovat, amikor árnyék vetődött be az ajtón át. Amy körülnézett.
A nagyapja állt ott.
– Hello! – köszöntötte.
– Szia! – válaszolta Amy, és a szíve hevesen kezdett verni. Nem akarta,
hogy Nagyapa lássa, hogy Spartan esetleg gonoszul viselkedik.
Legnagyobb rémületére azonban Nagyapa elreteszelte az ajtót, és belépett.
Spartan ösztönösen hátrált.
– Minden rendben van – dünnyögte Amy, és megsimogatta a ló nyakát.
De Spartan mellső patájával felé csapott, és ahogy a lány sietve elhúzódott,
épp csak elkerülte a kezét. Látta, hogy nagyapja a homlokát ráncolja.
– Miért csinálta ezt? – kérdezte.
– Nem szereti, ha hozzáérek – válaszolta Amy csendesen.
Jack Bartlett megrázta a fejét, Spartan hátracsapott fülére és forgó
szemgolyóira nézett.
– Rossz érzésem van miatta, Amy.
– Minden rendben lesz – kötötte az ebet a karóhoz Amy. – Csak még
nagyon meg van ijedve. Segíteni fogok rajta.
Jack Bartlett sóhajtott.
– Amy, drágám, nem lehet minden lovon segíteni, ezt még édesanyád is
elismerte – jelentette ki, és közelebb lépett. – Tudom, hogy ez nehéz dolog, de
néha el kell fogadni a megváltoztathatatlant…
– Nem – szakította félbe Amy, nem akarta hallani, amire Nagyapa célzott.
Mintha megérezte volna, hogy a lány figyelme egy pillanatra elkalandozik,
Spartan hirtelen felrántotta a fejét. Amy hátraugrott, amikor látta, hogy a feje
meglendül. De Nagyapa nem volt elég gyors, és Spartan fogai a karjába
mélyedtek.
Amy nagyapja felkiáltott fájdalmában. A sokktól szinte lemerevedve Amy
megragadta Spartan kötőfékét, de ekkor már késő volt.
– A karom! – kiáltotta Nagyapa. Spartan fogai csúnya vörös csíkot hagytak
a bőrén.
– Nagyapa, annyira sajnálom! – hebegte Amy. A szeme Spartanra villant. A
ló továbbra is dühödten állt, a fülét hátracsapta. A lány követte nagyapját, aki
szinte kimenekült az istállóból. – Az én hibám volt – vállalta magára, és a szeme
megtelt könnyel. – Spartan nem akarta. – Mögötte a ló patái a boksz falát
csapkodták. – Kérlek, Nagyapa, tényleg nem akarta!
Jack Bartlett szótlanul, sérült karját szorítva lépkedett a ház felé. A
konyhában Amy figyelte, ahogy előveszi az elsősegélydobozt, és kimossa a
harapásnyomot. A lány iszonyatos bűntudatot érzett. – Van árnikakrémem –
ajánlotta, kétségbeesetten próbálkozva, hogyan tudna segíteni. – Jó lesz a
horzsolásra.
Amy átsietett az udvaron; a takarmánytárolóban volt egy helyiség, ahol a
különböző gyógynövényeket, krémeket és olajokat tartották, és már sietett is
vissza a tubussal.
Nagyapa bekente vele a karját. Az arca komoly volt. Miközben
visszacsavarta a kupakot a kenőcsre, egyenesen Amyre nézett, és halkan, de
határozottan beszélni kezdett.
– Ez nem mehet így tovább, Amy. Egy nap valakit tényleg súlyosan
megsebesít.
Amy nagyot nyelt.
– Nem fog, Nagyapa. Jobban lesz. Csak időre van szüksége.
– Szeretnék hinni neked, de nem tudok. – Nagyapa sóhajtott. – Szerintem…
– Mielőtt befejezhette volna, amit mondani akart, meghallották, hogy egy autó
áll meg a ház előtt.
Amy kinézett az ablakon.
– Megjött Lou és Carl! – Elöntötte a megkönnyebbülés, amikor kinyílt az
autó ajtaja. Tudta, hogy megérkezésük eltereli egy kicsit Nagyapa gondolatait.
– Később még beszélünk erről – jelentette ki Nagyapa, és az ajtó felé indult.
Carl az autónál állt és nézelődött; sötét haja makulátlan volt, szemét
beárnyékolta. Amy meglepődött, amikor látta, hogy farmert visel, nagy csatos
bőrövvel a derekán, a lábán divatos csizma díszlett. Valamiért azt hitte, hogy
öltönyben lesz, ahogy egyetlen találkozásuk alkalmával látta. A lány a ruhát
vizsgálgatta, újnak és drágának tűnt, de szemmel láthatóan Carl mindent megtett,
hogy a helynek megfelelően öltözködjön.
Lou megkerülte az autó elejét.
– Ugye emlékszel Nagyapára és Amyre, Carl? – kérdezte boldogan.
– Természetesen! – Carl Amyre mosolygott, aztán előrelépett, és a kezét
nyújtotta Nagyapának. – Örülök, hogy újra látom, Jack.
– Milyen volt a repülőút? – kérdezte Jack Bartlett.
Carl bólintott:
– Nem volt rossz. – Körülnézett – Szép ez a hely.
Jack Bartlett mosolygott:
– Nos, mi szeretünk itt élni. Miért nem teszed le a holmidat? Akkor Lou
körbevezethet.
 – Igen, az remek lenne – helyeselt Carl, majd az autó csomagtartójából
kiemelt egy zöld-barna hátizsákot, a vállára dobta, és követte Nagyapát és Lou-t
a házba.
Amy nem ment velük. Zavarban volt. Carl egész rendesnek tűnt. Nem ilyen
emlékek éltek benne róla. Pegazus bokszához sétált, és elgondolkodva simogatta
a lovat.
Kis idő elteltével Carl és Lou léptek ki a házból.
– Ő Pegazus – mondta Lou, amikor közelebb értek. – Ő volt Apa lova. Ő
volt a világ egyik legjobb díjugrató lova… a balesetig. – Carl a lóhoz lépett. –
Lehet, hogy ideges lesz, ha idegent lát – figyelmeztette Lou gyorsan. – Óvatosan
kell megközelíteni.
Carl magabiztosan nevetett.
– Tudom, hogy kell bánni egy lóval. Amikor gyerekek voltunk, órákat
játszottam az unokatestvérem pónijával. – Hello, öregem! – mondta, kinyújtotta
a kezét, és határozottan megveregette Pegazus homlokát. – Hogy vagy?
Pegazus megriadt a homlokára csapódó kéztől, és egy horkantással
hátrahőkölt.
– Hé! – kiáltott fel Carl, és döbbenten nézte.
Amy bosszankodott.
– Soha ne közeledj így egy lóhoz! Mintha azt mondtad volna, hogy értesz a
lovakhoz?
– Természetesen értek is – válaszolt Carl élesen. – Ez a ló egyszerűen rossz
természetű.
„Neked hogy tetszene, ha egy idegen hozzád rontana, és a szemed közé
csapna?” – Amy úgy érezte, rögtön kiabálni kezd.
Carl Lou-hoz fordult.
– Oké, mit kell csinálni? Az ott, a túloldalt, úgy tűnik, mint akit le kellene
csutakolni. – Spartan felé sétált. – Szia, öregfiú!
Spartan előrenyújtotta a fejét.
– Jobb lesz, ha Spartant most hagyjuk – javasolta Lou, majd megragadta
Carl karját, és elvezette. – De van egy póni, akit szeretnék megmutatni neked.
– Vezess hozzá – mondta Carl –, és mondd, mit segíthetek.
Lou Amyre nézett.
– Ellátjuk a pónit, rendben? Sugarfootnál leszünk.
Amy bólintott. Miközben figyelte őket, ahogy az udvaron át a hátsó istálló
felé mennek, hallotta, ahogy Carl azt mondja:
– Ó, igen, emlékszem.
Magában bosszankodott. Carl nyilvánvalóan semmit nem tudott a lovakról,
miért próbálja megjátszani, hogy ért hozzájuk?
*
 *
Aznap délután Matt telefonált.
– Szia! Mi újság?
– Minden rendben van – válaszolta Amy – Carl megérkezett.
– És milyen? – kérdezte Matt.
Amy megint bosszús lett.
– Nem is tudom. Szemmel láthatóan semmit sem tud a lovakról, de
megpróbál úgy tenni, mintha értene hozzájuk. Szerintem csak Lou kedvében
akar járni.
– És mi a gond ezzel? – kérdezte Matt értetlenül.
– Nem tudom… – Amy megpróbálta elmagyarázni. – Egy kicsit az az
érzésem, hogy túlságosan igyekszik.
– Aha – felelte erre Matt, de hallatszott a hangján, hogy nem érti.
Hallgatott, majd megkérdezte. – Nem szeretnél moziba jönni a héten?
Amy sóhajtott.
– Nem tudok. Nagyon sok a tennivalóm, és Carl is itt van, és Lou-t is
nagyon lefoglalják a báli előkészületek. És Carl ma vacsorázni visz minket. De
miért nem látogatsz meg te valamikor?
– Szívesen – egyezette bele Matt –, akkor hamarosan találkozunk.
Amint Amy letette a telefont, nyílt a konyhaajtó, és Lou lépett be Carllal
kézenfogva.
– Szia! – köszönt Lou ragyogó szemmel. – Reméltem, hogy itt talállak.
Carlnak van néhány remek ötlete, hogyan lehetne Heartlandet nyereségesebbé
tenni.
– Milyen ötlete? – kérdezte Amy.
Carl leült.
– Csak néhány javaslatom van arra, hogyan lehetne pénzt kihozni ebből a
helyből. – Karjával átkarolta Lou derekát, és közelebb húzta magához.
Lou kuncogott, és lehajolt, hogy megcsókolja a fiú fejét.
– Szuper, hogy itt vagy – mondta neki.
Amy vágott egy grimaszt, és az ajtó felé indult.
– Nem akarsz meghallgatni minket? – kérdezte Lou megbántva. – Arra
gondoltunk, hogy szervezhetnénk egy ló-örökbefogadási mozgalmat. Tudod,
amikor az emberek fizetnek valamennyit, és kapnak egy képet a lóról, meg
rendszeresen tájékoztatják őket a választott állatról.
Amy megrázta a fejét.
– Ez itt nem működne. – Azon dolgozunk, hogy az összes lovat
visszajuttassuk az otthonába, egy ilyenhez nincs elég állandóan itt tartott lovunk.
– Ó – mondta Lou lelombozódva, és a szeméből kihunyt a ragyogás.
 – Én most visszamegyek az udvarra – hadarta Amy, és megfordult, hogy
elmeneküljön a további vita elől.
*
Az étteremben vacsora után Lou és Carl felvázolták Nagyapának és
Amynek újabb ötleteiket. Jack Bartlett hallgatott, és bólogatott, miközben Amy
érezte, hogy egyre jobban nő benne a feszültség, de megpróbálta elnyomni. Lou
láthatóan nagyon boldog volt, hogy Carlt maga mellett tudhatja, és Amy nem
akarta tönkretenni az estét. Már éppen arról kezdett gondolkodni, hogy Lou
kedvéért megpróbálja megkedvelni Carlt. De amikor Lou magyarázni kezdte
Carl újabb ötletét, miszerint csökkentsék ötre azoknak a bokszoknak a számát,
ahová menhelyként befogadják a lovakat, és a többi állást pedig azoknak a
lovaknak a gondozására használják, akiknek a gazdái fizetnek a gyógyításért,
Amy nem tudott tovább uralkodni magán.
– Micsoda? – kiáltotta hangosan. – Az étteremben ülők közül néhányan
kíváncsian bámultak rájuk. Amy lehalkította a hangját. – Mire gondolsz, Lou?
– Ennek pedig lenne értelme – állította Lou. – Ha több ló után fizetnének,
az fedezné a befogadott lovak tartásával kapcsolatos költségeket, és nyereséget
hozhatnának.
– Nem csökkentjük a menhelyre befogadott lovak számát! – jelentette ki
Amy. – És igazából nem fogunk változtatni semmin. – Érezte, hogy elszorul a
torka. – Minden úgy marad, ahogy Anya hagyta. Nem lesz változás. – A feje
megint fájni kezdett. Látta, hogy Nagyapa ránéz, és szólásra nyitja a száját. –
Nem lesz változás! – ismételte. Hirtelen úgy érezte, nem tud tovább az asztalnál
maradni. Felugrott, és a mosdóba sietett. Nagy megkönnyebbülésére üres volt.
Amy megnézte magát a tükörben. Az arca sápadt volt, szürke szeme köré
sötétlila karikákat rajzolt az éjszakai, gyötrő álmatlanság. Kavarogtak a
gondolatok a fejében. Lou és Carl, Spartan, változások Heartlandben, Anya…
Lehunyta a szemét, fejét a hideg üveghez nyomta, és azt kívánta, bárcsak
máshol lehetne – mindegy, hol.
*
Mint mindig, aznap éjjel is rémálmok gyötörték. A fa nyikorgása, az eső, a
szél és a mennydörgés visszhangzott a fülében, és azt is látta megint, ahogy dől a
fa. Amikor felkapcsolta a lámpát, hajnali fél négy volt. Felült, és várta, hogy
alábbhagyjon a félelme.
Mély lélegzetet vett, és a padlón heverő magazin után nyúlt. Magára húzta a
takarót, és lapozgatni kezdte az újságot. Körülbelül fél órát olvashatott, amikor
meghallotta a hálószobaajtó nyikorgását. Felnézett. Nagyapa állt az ajtóban,
pillantása aggódó volt.
– Amy? – kérdezte halkan. – Hajnali négy óra van. Miért vagy ébren?
 – Én… nem tudok aludni – válaszolta.
Nagyapja arca ellágyult, belépett a szobába, és leült mellé.
– Megint ugyanazt a rémálmot láttad?
Amy bólintott.
Jack Bartlett egy pillanatig nézte, aztán megsimogatta a haját.
– Az éjszaka a legrosszabb, még rémálmok nélkül is, nem igaz? – mondta
szelíden. – Vannak éjszakák, amikor ébren fekszem, és azon gondolkozom,
miért hagytalak benneteket kimenni abban a viharban. Miért nem tartottalak
vissza?
Amy döbbenten nézett rá.
– De nem a te hibád volt, Nagyapa!
– Tudom – válaszolta a férfi. – Legbelül tudom, hogy semmi nem állíthatta
volna meg édesanyádat, hogy elinduljon, ha egyszer úgy döntött – mint ahogy
semmivel nem lehetett volna rávenni, hogy menjen, ha nem akar. De ha ilyen
mély a bánat – szeme Amyét kutatta –, az ember mindig úgy érzi, többet tehetett
volna. Mindig hibáztatja magát.
Amy nyelt egyet, miközben Nagyapa lehajolt, és megölelte.
– Idővel könnyebb lesz, drágám – bátorította a lányt. – Hidd el, hogy így
lesz. Átölelte, és ringatni kezdte.
Amy szorosan lehunyta a szemét. Torkát fojtogatták a feltörő könnyek.
„Igaza van?” Tudta, hogy nagyapjának nem kell vádolnia magát, de mi van
vele? Ő könyörgött Anyának, hogy induljanak el akkor este. Nagyapja szavai
száguldoztak a fejében: „Semmivel nem lehetett volna rávenni édesanyádat,
hogy menjen, ha nem akar.” Kétségbeesetten kívánta, hogy hinni, hogy igazán
hinni tudjon ezekben a szavakban.
*
Bár Carl eredetileg úgy tervezte, hogy csak egy éjszakát marad
Heartlandben, úgy döntött, hogy a következő napot is velük tölti. Estére Amy
már szerette volna, ha elmegy. Amennyire meg tudta ítélni, az érdeklődése csak
megjátszott volt. Amy nem tudta elhinni, hogy Lou nem veszi ezt észre, de Lou
mindenről elfeledkezve csak örült, hogy van mellette valaki, aki komolyan veszi
az újításokkal kapcsolatos ötleteit.
Miután Amy befejezte aznapi munkáját a lovakkal, bement a házba; Carlt
és Lou-t a konyhában találta, épp indulni készültek. – Tedd el a cipődet! –
figyelmeztette Lou automatikusan.
Amy megátalkodottan rúgta edzőcipőjét a sarokba. Fáradt volt, és
egyáltalán nem hiányzott neki Lou zsémbelődése. – Szükségünk van
takarmányra, Lou – jutott az eszébe hirtelen.
– Már meg is rendeltem – jelentette ki Lou. – Hétfőn kiszállítják. Amy
meglepetten nézett rá. – McCullochsék nem szállítanak hétfőn.
– Már nem tőlük rendelünk – válaszolta Lou. – Nagyon drágák voltak. Carl
és én utánanéztünk ennek a dolognak egy kicsit ma délután. A Rathmores
Társaságnak van pónitakarmányuk féláron, szóval úgy döntöttem, hogy ezentúl
tőlük rendelünk.
Amy hitetlenkedve bámult rá.
– Mit csináltál? – kérdezte.
– Úgy döntöttem, ezentúl Rathmoreséktól rendelünk – ismételte Lou. –
Kedden fognak szállítani.
– Remek ötletnek tűnik – szólt közbe Carl. – Sokkal gazdaságosabb lesz.
– Nem lesz az! – kiáltotta Amy. – Törölnöd kell a rendelést, Lou! A
Rathmores Társaság takarmánya másodosztályú. Ha azt használjuk, kétszer
annyit kell adnunk a lovaknak! Nem fogunk spórolni, és a lovak egészsége is
megsínyli, mert nem olyan jó minőségű, ráadásul nem adhatjuk azoknak a
lovaknak, akiknek emésztési problémáik vannak. Még valószínűbb, hogy
kólikájuk lesz, és különböző allergiás reakciók lépnek fel. Ezzel nem etethetjük
őket.
– Erre nem is gondoltam – ismerte be Lou, és az arca most szomorúságot
tükrözött.
– Miért nem kérdeztél meg? – kiáltotta Amy dühösen.
– Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt – mondta Lou védekezően. –
Egyébként is, soha nincs arra időd, hogy meghallgass, Amy!
– Nem jössz rá, miért? – tört ki Árnyból. – Nézd meg, milyen kavarodást
csináltál egy olyan egyszerű dologból, mint ez!
*
Kicsit később Amy nyílni hallotta a hátsó ajtót, és amikor kinézett
hálószobája ablakán, látta, hogy Lou és Carl nevetgélve mennek Lou autója felé.
Amy hirtelen rájött, hogy már régóta nem látta Lou-t így nevetni. Mardosni
kezdte a kétség. Talán hiba, hogy ennyire nem kedvelte Carlt? Láthatóan nagyon
boldoggá tette Lou-t.
Amy viaskodott az érzéseivel, miközben figyelte őket. Azt akarta, hogy
Lou boldog legyen, mégsem tudta elnyomni Carl iránti ellenszenvét. Sóhajtott.
Talán jobban kellene igyekeznie. Mindenesetre azt akarta, hogy Lou
Heartlandben maradjon – még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy Carl sokat lesz
náluk. Ismét sóhajtott. Nem lesz egyszerű, de meg fogja próbálni.
*
Másnap reggel Amy és Nagyapa a kávéjukat kavargatták, amikor Lou
egyedül jött le reggelizni.
– Szia! – üdvözölte Amy, emlékezve előző éjjel tett elhatározására.
 Lou kissé elmosolyodott.
– Jól éreztétek magatokat tegnap este? – kérdezte Jack Bartlett.
– Igen, köszönöm – felelte Lou, de a hangja levert volt.
Jack Bartlett figyelmesen ránézett.
– Lou? Minden rendben van?
– Igen – válaszolta Lou. Leült az asztalhoz, és játszadozni kezdett egy
tollal. – Vagyis… nem igazán. – Hirtelen letette a tollat, mély lélegzetet vett, és
rájuk nézett. – Gondolom, jobb, ha ti is tudjátok. Carl új állást kapott
Chicagóban, és azt szeretné, ha vele mennék.
Amy döbbenten meredt rá.
– De nem mész, ugye? Chicago nagyon messze van!
Lou nem szólt.
– Lou? – szólt Nagyapa.
– Azt mondtam, hogy még gondolkozom rajta – válaszolt végül Lou. – De
azt hiszem… azt hiszem, igent mondok.
Hatodik fejezet
Amy követte Lou-t a takarmánytárolóba. Vitáik ellenére kétségbeesetten
szerette volna, hogy Lou maradjon. Annyi időt töltöttek egymástól távol, amióta
Lou kikönyörögte, hadd maradhasson az angol bentlakásos iskolában, Marion
pedig Amyvel Virginiába költözött Nagyapához. Amy úgy érezte, most kezdi
csak megismerni a nővérét, és nem akarta, hogy elmenjen.
– Ugye nem mész el Chicagóba? – faggatta. – Mit csinálnál ott?
– Keresnék állást – mondta Lou, és kitette a takarmányos vödröket. – Lehet,
hogy át tudok kerülni a jelenlegi cégemtől is.
– De elmennél oda, csak azért, hogy Carllal lehess? – kérdezte Amy.
– Igen. – Lou komolyan nézett rá. – Igen, elmennék.
– Olyan messze van – Amy hebegett. – Kérlek, ne menj, Lou. Maradj
velünk.
Lou felegyenesedett, kék szemében düh villant.
– Mi értelme lenne? – csattant fel. – Tökéletesen világossá tetted, hogy nem
kérsz a segítségemből!
Amy kétségek között hányódott. Nem akart hallani a változásokról, de
kétségbeesetten vágyakozott arra, hogy Lou maradjon.
– De igen. Én…
– Hagyd, Amy! – szakította félbe Lou keserűen. Tudom, mit gondolsz. Ne
próbálj úgy tenni, mintha másképp lenne.
– De Lou…
– Nem akarok erről beszélni! – emelte fel Lou a hangját. – Vége a vitának!
– Lecsapta a vödröket a földre, majd megfordult, és kiment a helyiségből.
Reggeli után Carl és Lou indulásra készen álltak. – Köszönöm a
vendéglátást – mondta Carl, és kezet rázott Nagyapával. – Remekül éreztem
magam. – Amyhez fordult, és integetett. – Még látjuk egymást.
– Szia! – hangzott Amy tömör válasza. Azt kívánta, bárcsak Carl soha ne
jött volna ide. Ha ő nem lenne, Lou most nem gondolkozna azon, hogy
elmenjen.
Lou belekarolt.
– Induljunk, ha nem akarjuk, hogy lekésd a gépet. – Nagyapához fordult. –
Ebédre itt leszek.
– Ne felejtsd el, hogy ma délután moziba megyünk – emlékeztette
Nagyapa.
Lou bólintott.
– Kár, hogy nem tudok maradni – sajnálkozott Carl –, de hív a munka.
 „Hála Istennek!” – gondolta Amy.
Miután Carl és Lou elment, Amy Spartan boksza felé közeledett. Úgy
döntött, hogy újra kiengedi legelni.
Spartan dühösen forgatta a szemét, és lábával kapálta a talajt, amikor a lány
kivezette a bokszból. Fülét hátracsapta, de Amy alig vette észre. Egyre csak az
járt a fejében, hogy Lou Chicagóba megy. Elérték a füves részt, és Amy, saját
gondolataiba merülve elfelejtette, hogy Spartant vezeti, és lazított a száron.
Spartan hirtelen úgy viselkedett, mint egy támadásba lendülő kígyó;
visszahúzódott, félig felágaskodott, ahogy felvetette a fejét, majd újra
elhúzódott. A kötél végigszántott Amy kezén, a bőre égni kezdett. Meglepetten
tántorodott hátra. – Spartan! – hebegte.
A ló megperdült mellette, nehéz oldala a lánynak ütközött, és Amy
elvesztette az egyensúlyát. Érezte, hogy lefelé zuhan, és túl későn próbált
megkapaszkodni. Feje a fa kerítésoszlopnak ütődött, aztán lecsúszott a földre, és
kábultan feküdt.
Közvetlenül előtte Spartan a hátsó lábaira emelkedett, sötét szeme
szikrázott, és vadul, magas hangon nyerített, miközben mellső lábaival
csapkodott. Amy felnézett, és meglátta a fölötte csapkodó patákat. Sikoltott, és
becsukta a szemét.
– Állj! – kiáltotta Jack Bartlett. Amy felnyitotta a szemét. Nagyapja
kivörösödve, elakadó lélegzettel ragadta meg a szárat, és kétségbeesetten
próbálta elhúzni a lovat. Célpontjától eltávolodva, Spartan vadul rázta a fejét, és
figyelmét most Jack Bartlettre fordította. Amy talpra ugrott, és a rátörő
szédüléshullámmal mit sem törődve Spartan feje felé rugaszkodott.
Spartan hátravetődött, amint megérezte, hogy megfogja a kötőféket, de a
lány elszántan tartotta. – Nyugalom! – kiáltotta. Végül Spartan megállt, és
nagyokat horkantott, egész teste remegett a gyűlölettől, ahogy a lányra nézett.
– Amy! – hallatszott Nagyapa hangja. – Jól vagy?
Amy bólintott, de egy pillanatra sem vette le a szemét Spartanról.
Visszaviszem az istállóba – határozta el. Nem várt jóváhagyásra, elvezette
Spartant az udvaron. Úgy érezte, a lába teljesen elgyengült az ijedségtől.
Gyorsan bevitte a bokszba, és még időben siklott ki, mielőtt a ló patái
dacosan a falnak csapódtak volna.
A következő pillanatban Nagyapa már mellette állt, és szorosan a karjába
zárta. – Ó, Amy! – kiáltotta. – Azt hittem, megöl!
Nagyapa biztonságos, ölelő karjában Amy elengedte magát, és úgy érezte,
térde rögvest felmondja a szolgálatot. Nagyapjára támaszkodott, aki
visszakísérte a házba, aztán óvatosan megvizsgálta a fejét. – Lesz itt egy dudor,
de egyébként nincs baj. – Megfogta a lány kezét, kék szemében aggodalom és
megkönnyebbülés keveredett. – Amikor kinéztem az ablakon, és láttam, amint
épp megtámad, azt hittem, a legrosszabb rémálom válik valóra.
– Hála istennek, hogy figyeltél – ismerte be Amy, és végigfutott a hátán a
hideg, amikor arra gondolt, mi történhetett volna, ha Nagyapa nem lép közbe.,
Jack Bartlett megsimogatta a haját.
– Ez a ló gonosz, Amy. Nincs más választásunk, el kell altatni.
Amy rámeredt:
– Nagyapa! Nem adhatjuk fel!
– Meg kell tennünk – erősködött a nagyapja, és a hangja olyan határozott
volt, amilyennek Amy még sosem hallotta. – Egy ilyen lovat, mint Spartan, soha
nem lehet meggyógyítani. Tudom, hogy nehéz elfogadni, de ő egyike azoknak a
lovaknak, akiken Heartland nem tud segíteni. Délelőtt felhívom Scottot. – Amy
kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Nagyapa nem hagyta szóhoz jutni. –
Sajnálom, de már döntöttem. – Megszorította a lány vállát. – Sokkal fontosabb
vagy nekem, mint akármelyik ló.
Amy kétségbeesetten emelte fel a hangját:
– De Nagyapa!
– Nem, Amy – tiltakozott Nagyapa szomorúan. – Nincs de. Ezúttal nincs. –
Sóhajtotta. – Most pedig jobb lenne, ha lefeküdnél, és pihennél egy kicsit.
Amy zsibbadtan ballagott fel a lépcsőn. Lehúzta magáról a farmerét, és
bebújt az ágyba. Nem nézheti tétlenül, hogy Spartant elaltatják. Kell lennie
valaminek, amire az állat reagál…
Szinte villámcsapásként érte a felismerés. Csatlakozás! Eddig nem
próbálkozott, mert attól félt, hogy Spartan megpróbál kitörni a körből – de ez
volt az utolsó esély. Ha csatlakozik hozzá, talán képes lesz visszanyerni a
bizalmát. Eláradt benne a remény. Lehet, hogy Spartan majd menekülni próbál,
de ez olyan kockázat volt, amire felkészült, és meg kell kísérelnie, ha csak egy
kis esély is van rá, hogy megmentheti a ló életét.
Felült az ágyban. Mikor tudná megcsinálni? Akkor kell megpróbálni,
amikor senki nincs a közelben. Kizárt dolog, hogy Nagyapa megengedné neki,
hogy újra Spartan közelébe menjen.
Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón, és a nagyapja lépett be.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– A fejem még fáj egy kicsit – válaszolta Amy –, de egyébként jól vagyok.
– Úgy tűnik, nem megyünk moziba ma délután – folytatta Nagyapa.
A mozi! Amy teljesen megfeledkezett a ma délutánra tervezett mozizásról.
Máris formálódni kezdett benne a terv. Kezét a fejére szorítva visszadőlt az
ágyba.
– Túlságosan fáj a fejem ahhoz, hogy elmenjek, de nincs értelme, hogy te és
Lou kihagyjátok – mondta. – Menjetek el. Velem minden rendben lesz itthon.
Nagyapa megrázta a fejét.
– Nem hagyhatlak egyedül egy ilyen ütés után.
– Felhívom Mattet. Ő biztosan átjön, és lesz társaságom – felelte Amy.
Úgy tűnt azonban, hogy Nagyapát nem tudta meggyőzni.
– Neked és Lou-nak is jót fog tenni, ha kicsit kikapcsolódtok – erősködött
tovább Amy. – Beszélhettek Chicagóról. Talán jobban megnyílik, ha én nem
vagyok ott. – Amy a nagyapjára nézett. – Ugye, te sem akarod, hogy elmenjen,
igaz?
– Természetesen nem, de ez rajta múlik. – Úgy tűnt, Nagyapa egy pillanatra
elmerül gondolataiban. – Viszont valóban jó lenne, ha beszélhetnék Lou-val –
mondta, miközben felállt. – Meglátjuk, hogy érzed magad néhány óra múlva.
*
Délutánra Amynek sikerült meggyőznie Nagyapát és Lou-t, hogy elég jól
érzi magát ahhoz, hogy egyedül maradjon otthon. Felhívta Mattet. – Rendben
leszek – ígérte Nagyapának, amikor ebéd után megjelent a szobájában. –
Beszéltem Matt-tel. – Azt már nem tette hozzá, hogy Matt focizni volt éppen,
amire ő azt mondta a mamájának, hogy tulajdonképpen nem is olyan fontos
beszélniük.
– Akkor rendben van – nyugodott meg Nagyapa. – De nem maradunk
sokáig. Ígérd meg, hogy pihenni fogsz.
– Megígérem – fogadkozott Amy.
Nagyapa aggodalmaskodott.
– Talán meg kellene várnunk Mattet.
– Nem! – vágta rá gyorsan Amy. Látta nagyapja arcán a meglepetést. – Ha
nem indultok rögtön, le fogjátok késni a film elejét.
– Nahát, igazad van – ismerte be Nagyapa vonakodva. Lehajolt, és
megpuszilta. – Vigyázz magadra!
Amy bólintott, és úgy tett, mintha elnyomna egy ásítást.
– Azt hiszem, aludnom kellene egy kicsit.
Nagyapa megkönnyebbült.
– Jó kislány vagy. Akkor mozi után találkozunk.
Amy feküdt az ágyban, és hallgatta, ahogy nagyapja lépései koppannak a
lépcsőn, aztán figyelte a zajokat, az autó motorjának indulását. Felkelt az ágyból,
az ablakhoz osont, és így látta őket elhajtani.
Végre!
Várt néhány percig, hogy biztos lehessen abban, valóban egyedül maradt,
aztán magára rántotta a farmerjét, és lefutott a lépcsőn, ki a házból. Minden
csendes volt az udvaron. A levegő nehéz volt, a lovak a bokszokban pihentek. A
távoli égen sötét felhők gyülekeztek. Amy biztos volt benne, hogy hamarosan
kitör a vihar.
A szerszámosban felkapott egy hosszú kötelet, aztán zakatoló szívvel
közelítette meg Spartan bokszát. Az udvaron a csend olyan szokatlan volt, hogy
Amy egy villanásra magányosnak érezte magát. Az volt a benyomása, mintha
tökéletesen egyedül lenne. Egyedül Spartannal. Mély lélegzetet vett. Ennek így
kell lennie.
Kinyitotta a boksz ajtaját. Spartan hátraugrott, izmai összehúzódtak sötét
szőre alatt, fejét magasra emelte. Amy belépett a bokszba, és érezte, ahogy
fokozódik az izgalma.
– Nyugi, öregfiú – csitítgatta.
Spartan horkantott, hangja szokatlanul hangos volt a nagy csöndben. Amy
óvatosan közeledett hozzá, és közben folyamatosan beszélt. A ló fara megindult,
de Amy gyors volt, megfogta a fejét, és rátette a kötőféket, mielőtt kirúghatott
volna. – Ó, Spartan – mondta kétségbeesetten. – Ne legyél ilyen!
Amy újra mély lélegzetet vett, a futószárat a kötőfékhez kapcsolta, és
kivezette a lovat. Az dühösen ficánkolt mellette. Amy karjára egy nehéz
esőcsepp pottyant, majd egy újabb, de nem törődött vele. Akár esik, akár nem, ez
az egyetlen esélye Spartannal. Néhány óra múlva Nagyapa és Lou visszajönnek,
és azzal minden remény elvész.
A kör alakú gyakorlópályára vezette Spartant, és gondosan becsukta a kaput
maga mögött. Miközben a kör közepe felé lépkedtek, aggódva nézett a kerítésre.
Nem volt túl magas, valamivel több, mint egy méter. Az állat könnyedén
átugorja. Ujjai tétováztak, hogy kikapcsolja-e a futószárat. Mi lesz, ha
elmenekül? Volt más választása? Egyetlen gyors mozdulattal leoldotta a kötelet.
Vállalnia kell ezt a kockázatot. Hátralépett.
Spartan felvetette a fejét, és megállt, meglepett kifejezés jelent meg a
pofáján. Rájött, hogy szabad, vadul horkantott egyet, fejét a levegőbe vetette,
hátsó lábain körbeforgott. Azután Amy legnagyobb rémületére egyenesen a
kerítés felé iramodott.
– Állj! – kiáltotta, és utána rohant.
Spartan nagy rántással megállt, mellső lába a homokba fúródott.
Megfordult, és a lányra nézett. Amy megállt. Fogva tartotta a ló szeméből áradó
vad gyűlölet. Életében először most úgy érezte, hogy fél egy lótól. Hirtelen arra
is ráébredt, milyen sebezhető így, egyetlen hosszú kötéllel a kezében. Tett egy
bizonytalan lépést hátrafelé. Hirtelen hatalmas mennydörgés hallatszott, és
Spartan egy sikoltó kiáltással feléje lendült.
Miközben a ló a homokos talajon felé viharzott, Amy félelme hirtelen
elillant, eltűnt abban a vak dühben, ami elöntötte. Hogy merészeli megtámadni
őt! Miután megvédte, gondozta, hitt benne! Teljes erőből a ló felé lendítette a
kötelet. – Nem! – kiáltotta, a hirtelen támadt haragtól majdnem megzavarodva.
Spartan a felé repülő kötél láttán döbbenten megfordult, és elvágtatott
mellette. Amy felkapta a kötelet a földről. – Nem hibáztathatsz! – sikoltotta. –
Nem az én hibám volt! – Spartan hirtelen megállt, megfordult, és ahogy
felágaskodott, szemében gyűlölet és szenvedély villámlott. Mellső lábaival a
levegőbe csapott. Amy újra felé hajította a kötelet. – Nem az én hibám volt! –
sikoltotta, a ló felé közeledve. – Nem az én hibám volt!
Spartan egy hirtelen, ijedt horkantással leereszkedett, majd elvágtatott tőle.
Hatalmas csattanás hallatszott, amikor a második villám csapott le a fejük felett.
Az eső újult erővel kezdett ömleni, de Amy alig vett tudomást róla. Felkapta a
kötelet, és Spartan után lendítette. – Gyerünk! – kiáltotta. – Gyerünk! Menj el!
Akármerre ment az állat, követte a kötéllel. Izzó düh árasztotta el. A fejük
felett villámok szabdalták az eget. Amy könnyei összekeveredtek az arcát
csapkodó esővel. Spartan vágtatott, szőre csatakos és habos volt az izzadságtól
és az esőtől, miközben a lány egyre csak űzte a csapkodó viharban. El sem tudta
képzelni, mennyi ideig hajtotta így a lovat körbe. Miután sok-sok kört megtettek,
a düh lassan halványulni látszott Spartan szemében. Amy látta, hogy vágtája
egyenletesebb, és a füle feléje irányul. Villámként hasított belé a felismerés.
Csatlakozás! Az első jel! A ló vad körözése, próbálkozásai, hogy elmeneküljön
tőle, elvezettek a csatlakozás első lépcsőjéhez. Nem fért hozzá kétség – a füle rá
irányul, galoppja egyenletesen ment át vágtába.
A lány lélegzet után kapkodva, bőrig ázva ösztönösen cselekedett. Vállát
merőlegesen tartotta a ló testére, és látta, hogy az lehajtja a fejét. Aztán az
ellenkező irányba vezette, de közben nem vette le róla a szemét.
Még több kör. Alig tűnt fel neki, hogy a vihar egyre távolodik. Még nem
volt elégedett. Tökéletesen el kellett fogadnia őt. És ez a pillanat is elérkezett; a
ló úgy tett, mintha rágna valamit. Kinyújtotta a nyakát, addig, amíg az orra
majdnem a földre nem ért, körbeügetett, tovább rágott, és a nyakát nyújtogatta.
Amy egy lépést tett hátrafelé, elfordította a testét, és nem nézett rá a lóra. A
szeme sarkából látta, hogy Spartan megáll. Ráemelte tekintetét. Hegyezte a fülét.
Hosszú szünet következett. Hallotta, ahogy közeledik, és bizsergett a tarkója, de
kényszerítette magát, hogy nyugodtan álljon, és még a szemét is elfordította.
Elakadt a lélegzete, a szíve zakatolt. Mi lesz, ha Spartan úgy dönt, hogy újra
megtámadja? Már közel volt, és egyre közelebb jött. Hallotta, hogy a patái
tompán dobbannak a nedves homokban, hallotta zihálását. Amy hirtelen
észrevette, hogy elállt az eső.
Aztán meleg fuvallatot érzett a tarkóján, és egy orr bökdöste meg a vállát.
Alig mert levegőt venni, miközben lassan megfordult. Spartan állt ott. Erősen
zihált, és a szőre csatakos volt az esőtől és a verejtéktől, de a vad tűz már nem
égett a szemében. Amy nagyon gyengéden kinyúlt, és megdörzsölte a pofáját.
Először, amióta Heartlandbe érkezett, Spartan elfogadta az érintését.
Amy érezte, hogy a szeme megtelik könnyel. Az állandó bűntudat heteit
elmosták a megkönnyebbülés és az öröm könnyei. – Spartan – suttogta.
Elfojtotta a torkából feltörő zokogást. – Nem az én hibám volt – suttogta, és fejét
a ló nedves nyakára hajtotta, ziháló lélegzését hallgatta. – Tényleg nem az én
hibám volt.
Arcán legördülő könnyei összekeveredtek a ló verejtékével, s hirtelen Amy
rádöbbent, hogy igaz, amit érez – nem volt hibás a baleset miatt. Ahogy
Nagyapa mondta, Anya nem indult volna el aznap éjjel, ha nem akar. Újabb
könnyek tolultak Amy szemébe, könnyek, amelyek a szíve mélyéről törtek fel –
a bánat és a veszteség könnyei, amelyeket nem tartott már vissza a bűntudat
megsemmisítő súlya. Karját Spartan nyaka köré fonta, és a sörényébe zokogott,
szabadjára engedve a könnyeket, amelyeket a temetőben nem tudott ejteni.
Végül csillapodott a zokogása, és Spartan légzése is egyenletesebbé vált.
Amy elhúzódott, és észrevette, hogy eloszlottak a felhők. Kisütött a nap és
fényesen csillogtak a pályát szegélyező fák levelei.
Új, forró és vad eltökéltséget érzett. Nem hozhatja vissza az édesanyját, de
segíthet Spartannak. Megpuszilta. – ígérem, hogy meg fogsz gyógyulni, és
boldog életed lesz, Spartan – suttogta, amikor a ló megfordult, és ránézett. –
Megígérem. – Amy belenézett a ló sötét szemébe, és tudta, hogy az édesanyja is
helyeselné.
Amy lassan visszavezette Spartant az istállóba, ahol felkapott egy rongyot,
és alaposan ledörzsölte a lovat. Miközben dolgozott, hirtelen észrevett valamit.
Úgy tűnt, a marjánál egy folton fehér szőr ütött át. Ez volt az első alkalom,
amikor olyan közel került hozzá, hogy észrevehesse. Ujjaival szétválasztotta a
szőrt, és közelebbről megvizsgálta azt a részt. A szeme elkerekedett. Egy régi
sütést talált a bőrén. A jelet takaró szőrt barnára festették, hogy ne üssön el az
eredeti színétől, de a fehér szőr kezdett lenőni. Bizonyára azok csinálták, akik
ellopták, hogy ne tudjanak a nyomára akadni. Figyelmesebben megnézte. A
kétszínű szőrben nem lehetett tisztán kivenni a jelet, de talán, ha lenyírják, akkor
a betűk láthatók lesznek. Amy izgatott lett. Talán nyomára akadhatnak Spartan
régi gazdáinak! Talán vissza lehet vinni, és újra rendes életet élhet.
Befejezte a ló tisztogatását, aztán leroskadt az etető melletti szalmára.
Spartan jókedvűen húzkodta a kellemes illatú szénát. Amy figyelte, csodálta a
tekintetében és a viselkedésében bekövetkező változást. Ellazulva és békésen
rágta a szénát, néha meglebbentette a farkát.
„Ráférne egy jó alapos csutakolás” – vélte Amy, aztán ásított; túlságosan
kimerült volt ahhoz, hogy megmozduljon. Később megcsinálja. Lehajtotta a
fejét, és becsukta a szemét. Csak két perc pihenés – gondolta. A szempillája
elnehezedett, és pillanatokon belül elaludt.
Hetedik fejezet
– Amy! Ó, Istenem!
Amy nagyot szökkenve ébredt fel Lou hangjára. Zavartan pislogott, és
felnézett.
Lou bámult rá, az arca sápadt volt.
– Nagyapa! Gyorsan! – kiáltotta a válla fölött. – Amyvel történt valami!
– Semmi baj, jól vagyok – nyugtatta a nővérét Amy, és sietve
feltápászkodott –, csak elaludtam.
Jack Bartlett az ajtóhoz rohant.
– Mi az ördögöt csinálsz itt? – kérdezte.
Amy látta az ijedtséget az arcán.
– Mondom, hogy jól vagyok – ismételte. Igyekezett magyarázkodni. –
Spartan jobban van.
A ló felé mutatott.
– Amy! Gyere ki végre onnan! – követelte Lou hisztérikusan.
– Nem. Nézd! – Amy gyengéden Spartan vállára tette a kezét, és remélte,
hogy pozitívan fog reagálni; ez azt jelentené, hogy a csatlakozás valóban sikeres
volt. A ló kíváncsian fordította oda a fejét. Amy örömmel látta, hogy a szeméből
nyugalom sugárzik. A lány elé került, és megdörzsölte a homlokát. – Nézzétek
csak! – mondta Nagyapához és Lou-hoz fordulva, akik tátott szájjal bámulták.
– Mi történt vele? – hebegte Lou.
– Megcsináltam a csatlakozást, és mostantól bízik bennem. – Miközben
beszélt, rájött, mennyire nem megfelelőek ezek a szavak. Soha nem tudná
teljesen kifejezni azt az élményt, amire visszaemlékezett – a düh és bűn
robbanását, az indulatokat. Minden visszatükröződött abban az őrült viharban,
amely a baleset éjszakájára emlékeztette. Soha nem tapasztalt még ilyen
örömteli, ugyanakkor félelmetes élményt, és remélte, hogy többé nem fog átélni
hasonlót.
Lou és Nagyapa hitetlenkedve nézték, de előttük állt az élő bizonyíték.
Spartan olyan szelíden álldogált, miközben Amy simogatta, mint a kis
Sugarfoot.
Nagyapa kinyitotta a boksz ajtaját.
– Amy Fleming – mondta, és idegesen simította végig a haját. – Azt
akartam, hogy soha többé ne menj közel Spartanhoz.
– Tudom – válaszolta Amy, és rámosolygott. – De nem jó, hogy
megtettem? – Kijött a bokszból. – Te is tudod, Nagyapa, hogy Anya ugyanezt
tette volna.
 Jack Bartlett egy pillanatig nézte, aztán a karjába zárta.
– Igen, drágám – ismerte be, és csókot nyomott a fejére. – Tudom, hogy így
tett volna.
*
Amy felhívta Scottot, hogy beszámoljon a hihetetlen fordulatról és a
sütésről, amelyet Spartanon talált. Majd hosszú idő után először nyugodtan
átaludta az egész éjszakát.
Másnap reggel Amy korán kelt. A nap besütött az ablakon. Gyorsan magára
kapta a ruháit, és kiment.
A Heartland mögötti hegyek gerincén a fák sötétzölden nyúltak az ég
világoskékjébe. Körülnézett, mélyen beszívta a levegőt, és élvezte a hűvös
reggeli fuvallatot. Fantasztikusan frissnek érezte magát, és határozottan
eltökélte, hogy mindent megtesz, hogy Spartan talpra álljon.
Amint Ty megérkezett, elújságolta neki az előző nap történéseit, és hívta,
hogy nézze meg Spartant.
– Arra gondoltam, ha lenyírjuk a szőrt, akkor talán jobban látszik a sütés –
magyarázta.
– Hozom a nyírót – helyeselt Ty. Amikor visszaért, Spartan Amy vállát
böködte. A fiú megrázta a fejét. – Gyakrabban kellene szabadnapot kivennem –
viccelődött. – Mintha kicserélték volna, ez nem ugyanaz a ló.
Amy megveregette Spartant.
– Csak most lett újra régi önmaga.
– Hála neked – állapította meg Ty. – Te hittél benne, Amy. Te tetted
lehetővé, hogy megváltozzon.
Amy érezte, hogy elpirul.
Spartan megmozdult mellettük.
– Azt hiszem, el kellene kezdenünk a nyírást – indítványozta Ty, és a
hangja hirtelen megélénkült.
Amy automatikusan Spartan másik oldalára fordult.
– Nyugi – dünnyögte, miközben Ty bekapcsolta a nyírót. Spartan
összerándult, de nyugodt maradt, közben Amy simogatta. Csak egy percig tartott
az egész.
– Készen van – jelentette ki Ty, és lekapcsolta a gépet.
Amy kíváncsian nézte a lenyírt szőr helyén lévő négyszöget. Hat fehér
szám látszott világosan Spartan sötét szőrében.
Ty tollat és papírt húzott elő a zsebéből. Lefirkálta a számokat.
– Most már csak fel kell hívnunk a nyilvántartó központot.
– Kíváncsi vagyok, milyenek lehetnek Spartan tulajdonosai – tűnődött
Amy.
 – Szerintem hamarosan kiderül – felelte Ty.
Amy fogta a papírcetlit, és bement a házba, hogy telefonáljon. Felhívta a
központot, ahol elmagyarázták, hogyan próbálják meg kideríteni, kik Spartan
gazdái. – Bár – figyelmeztették – a tulajdonos rendelkezésre álló adatai néha
elavultak, ha a lovat eladták, és az adataikat nem frissítették.
Amikor Amy lerakta a telefont, észrevette, hogy Lou végighallgatta a
beszélgetést.
– Remélem, sikerrel járnak – mondta. – Főleg most, hogy meggyógyítottad.
– Elkezdtem meggyógyítani – helyesbített Amy. Tudta, hogy Spartan nincs
még teljesen jól, és a bizalmat mindenkivel szemben ki kell alakítania benne.
Már éppen be akarta fejezni a beszélgetést, de habozni kezdett. Minden
nézeteltérésük hirtelen olyan értelmetlennek tűnt. – Mit csinálsz?
– Csak átfutom a listát, hogy mit kell még elrendezni a bálig – felelte Lou.
– Tudok segíteni valamiben? – kérdezte Amy.
Lou felnézett, kék szeme meglepetést tükrözött.
– De hiszen szerinted az egész hülyeség – mondta. – Miért akarnál segíteni?
Amy elvörösödött.
– Nem gondolom, hogy hülyeség. Vagyis, az elején tényleg… – ismerte be,
látva Lou arckifejezését. – De úgy tűnik, felkeltette az emberek érdeklődését.
Én… én remélem, tényleg sikeres lesz. – Lou-ra mosolygott, és hirtelen
rádöbbent, hogy komolyan gondolja.
Amy a következő néhány órát azzal töltötte, hogy erősítse a kötődést
Spartannal. Kivitte a pályára, és újra meg újra végrehajtotta vele a csatlakozást,
azután hosszú ideig tisztogatta, megpróbálta eltávolítani a koszt és elhalt bőrt,
amely az elmúlt néhány hétben gyűlt össze a szőrében. Végül hígított
levendulaolajat masszírozott az orrlyukába, hogy az állat még jobban
megnyugodjon és ellazuljon.
Ty átnézett az ajtón, amikor befejezte.
– Levendula – állapította meg a levegőbe szimatolva. – Segíthet enyhíteni
az idegességét.
Amy bólintott.
– Eszedbe jut még valami más, ami hasznos lehet számára? Bár már bízik
bennem, szeretnék még többet tenni, hogy túljusson az elmúlt néhány hónap
traumáján.
– Adnék neki egy kis dióvirág készítményt. – felelte Ty. – Édesanyád ezt
azoknál a lovaknál használta, akiknek új körülményekhez kellett
alkalmazkodniuk; és mi lenne, ha adnál a takarmányhoz egy kanál mézet?
– Igen, igazad van – mondta Amy egyetértve az ötlettel. Tudta, hogy a méz
kiváló az energia irányításához. Édesanyja azt vette észre, hogy a nehéz
természetű lovakat könnyebben kezelhetővé teszi, energikusabbá váltak tőle, de
ugyanakkor engedelmesebbek is lettek.
Ebben a pillanatban autó hangját hallották meg.
– Megjött Matt és Scott – közölte Ty.
Amy kijött a bokszból.
– Sziasztok! – kiáltotta, amikor az autó megállt, és Matt meg Scott
kiugrottak.
– Szia, Amy! – kiáltott vissza Scott. – Szia, Ty!
– Sziasztok! – Ty barátságosan köszöntötte őket. Jó barátja volt az
állatorvos.
– Óriási hírek Spartanról! – örvendezett Matt, amikor odaértek a bokszhoz.
– Scott mesélte. Biztosan nagyon örülsz.
– Mintha kicserélték volna – mondta Ty. – Nézd meg, hogy viselkedik most
Amyvel.
Scott figyelte, ahogy Amy bement a bokszba, és végigsimította Spartan
egész testét.
– Ez igazi áttörés – állapította meg –, szép munka volt!
Amy szeme ragyogott, és odalépett az ajtóhoz.
– A csatlakozással sikerült. Nem tudom, miért nem próbáltam meg előbb.
– Érkezett már hír a nyilvántartó központból Spartan tulajdonosairól? –
kérdezte Scott.
– Még nem – felelte Amy.
– Lefogadom, hogy alig bírod már kivárni, hogy jelentkezzenek –
vélekedett Matt. – Akkor Spartan visszatérhet az otthonába.
– Igen – mondta Amy. Megpróbált bizakodónak mutatkozni. – Igen,
tényleg nagyszerű lenne.
– De azért nehéz lesz búcsút venni tőle, igaz? – kérdezte a lánytól együtt
érzően Scott.
Amy bólintott, és elkapta Ty pillantását:
– Nagyon.
– Szóval nem szeretnéd, ha elmenne? – kérdezte Matt zavartan. – Azt
hittem, szeretnél kapcsolatba kerülni a gazdáival.
– De igen… – felelte Amy. Látta Matt arcán a zavarodottságot. Nyilvánvaló
volt, hogy nem érti. Amy felsóhajtott, és mint már annyiszor, azt kívánta,
bárcsak Matt többet értene a lovakhoz. Scott és Ty mindig tudták, hogy mire
gondol. Talán akkor azt sem lenne olyan nehéz elképzelni, hogy ők ketten együtt
járnak.
Ebéd után, amikor Amy kilépett a házból, mély nyihogást hallott. Benézett
az első istállóba, mert azt hitte, Pegazus fejét látja meg a boksz ajtajában, de nem
ő volt, hanem Spartan. Újra nyihogott. Amy mosolygott.
– Szia, öregfiú! – köszöntötte, majd odasétált, és megsimogatta a fejét.
Miközben simogatta, arra gondolt, hogyan fogja végleg meggyógyítani.
Amy tudta, hogy nem elég, ha egyszerűen bízik benne – meg kell tanulnia, hogy
más emberek iránt is bizalommal legyen. Lehetőleg minél több emberrel kell
kapcsolatba kerülnie – el kell fogadnia Nagyapát, Lou-t, Ty-t és Scottot.
Lesimította a ló hosszú üstökét. És milyen lenne lovagolni vele? A
gondolatra átfutott rajta a borzongás. Mikor próbálja meg? Elhatározta, hogy
kikéri Ty véleményét.
A takarmánytárolóban találta, amint éppen az esti szénaadagokat töltötte a
hálókba. – Szia! – üdvözölte a fiú felpillantva.
– Arra gondoltam – tört ki Amyből rögtön a kérdés –, megkérdezlek téged,
hogy szerinted mikor próbálhatnék lovagolni rajta? – Érezte, hogy elakad a
lélegzete. Mit fog mondani Ty? Tisztelte a véleményét, és tudta, bármennyire is
szeretne lovagolni Spartannal, ha Ty azt mondja, várjon még egy hónapot,
megfogadja a tanácsát.
Ty vállat vont.
– A hétvégén? – javasolta.
– Olyan hamar? – kérdezte Amy.
– Igen – bólintott Ty. – Ha továbbra is így fejlődik, miért kellene halogatni?
Csak erősítené a bizalmát. Ki tudnád vinni, és új élményekkel gazdagodhatna.
Amyt izgalom töltötte el. A hétvégén! Alig bírja kivárni!
*
A következő néhány napban Amy annyi időt töltött Spartannal, amennyit
csak tudott; ápolta, lecsutakolta, futtatta, és másokat is bevitt a bokszba, hogy
foglalkozzanak vele. A ló szeméből fokozatosan eltűnt a makacs idegesség. De
továbbra is maradt benne valami távolságtartás. Amy sokat tépelődött ezen:
Spartan nagyon barátságos volt, és úgy tűnt, bizalma napról napra növekszik,
ugyanakkor mintha magába zárt volna valamit. Azon merengett, hogy vajon csak
képzelődik-e, ezért Amy nem említette senkinek, és valószínűleg nem is tűnt fel
senki másnak – még Ty-nak sem.
Péntek reggel épp Spartant csutakolta, amikor Ty nézett be az ajtón.
– Gondolkoztál már rajta, mikor lovagolsz vele? – kérdezte.
– Igen, rengeteget – válaszolta Amy. – Alig bírom kivárni, hogy
kipróbálhassam.
– Miért nem próbálod meg ma? – kérdezte Ty.
– Ma? – ismételte Amy, és szíve kalapálni kezdett az izgalomtól. –
Gondolod, hogy készen áll rá?
– Igen – felelte Ty. – Hozzam a nyerget és a kantárt?
 Amy lelkesen bólintott. Ujjai remegtek a felfokozott várakozástól,
miközben befejezte Spartan ápolását. Gondolatok kavarogtak a fejében.
Lovagolni fog Spartanon! Vajon milyen lesz? Megsimogatta a ló széles hátát, és
elképzelte, hogy rajta ül. Fantasztikus lesz. Szíve hevesen verni kezdett, amikor
arra gondolt, hogy semmit nem tud a múltjáról. Lehet, hogy korábban nem is
lovagoltak rajta. Lehet, hogy ledobja. Végigfuttatta az ujjait Spartan sörényén, és
megcsókolta a nyakát. Nem törődött semmivel, egyszerűen csak meg akarta
próbálni.
Miután Ty visszajött a felszereléssel, Spartan kíváncsian szagolgatta a
kantárt, és egyáltalán nem tiltakozott, amikor Amy átcsúsztatta a fején.
– És most a nyerget – kérte a lány. – Igyekezett nyugodtan beszélni, bár
érezte, hogy a gyomra remeg az idegességtől. Spartan reakciója a nyeregre
jelezni fogja, hogy korábban lovagolták-e. A ló nyugodtan állt, amikor Amy
feltette a nyerget, és elrendezte a hevedert.
– Eddig minden rendben van – állapította meg Ty, és ránézett. – Nem lenne
ilyen nyugodt, ha korábban nem lett volna felszerszámozva.
Amy megkönnyebbülten bólintott.
– És most fel kellene ülnöm.
– Várj, először megfuttatom – ajánlotta Ty –, csak hogy hozzászokjon,
hogy rajta van a nyereg és a kantár, és így megszabadulhat a fölös energiáitól.
– Kivezették Spartant a gyakorlópályára, és elkezdték futtatni. Spartan
ugrott egyet, ahogy először ügetésbe váltott, aztán egyenletessé vált a ritmusa.
Öt perc elteltével Amy megállította, és Ty-ra nézett.
– Akkor indulás! – mondta, és lehúzta a kengyelt.
Ty Spartan fejéhez lépett, és tartotta a szárat, amíg Amy felszállt. Érezte,
hogy a ló idegesen megmozdul, ahogy kissé mozgott a nyeregben, de
megveregette a nyakát, csitította, és Spartan gyorsan megnyugodott.
Amy megfogta a szárat, és gyengéden megszorította a ló oldalát a lábával.
Spartan előrelépdelt. Nyugodtnak és lazának tűnt, és néhány kör után Amy
feszültsége is csökkent. A szárat szorosabbra fogva ügetni kezdett. Spartan
hosszú lépteivel mintha úszott volna a talaj fölött.
– Csodálatos! – áradozott a lány Ty-nak.
Amy vágtába vitte át Spartant, és a ló egyenletesen váltott. Amy arcán
boldog mosoly ömlött szét, miközben három kört vágtattak. Spartannal lovagolni
tényleg olyan fantasztikus volt, ahogy előtte elképzelte.
Végül megállította.
– Hú! – hüledezett, és megveregette a ló meleg, sötét nyakát, és
elragadtatva mosolygott Ty-ra. – Fantasztikus!
– Szuperül nézett ki – dicsérte Ty.
 Amy kivette a lábát a kengyelből, majd leszállt.
– Mára elég lesz ennyi – jelentette ki.
– Valami azt súgja, hogy holnap újra megpróbálod – vigyorgott rá Ty.
– Azt hiszem, igazad van – mosolygott vissza a lány.
Ty kinyitotta a kaput, és Amy elvezette Spartant az udvaron. Épp befejezte
a csutakolást, amikor csengett a telefon. Amy a felszerelést az istálló előtt
hagyta, és berohant a házba. Pont Lou előtt kapta fel a kagylót, aki éppen
zöldséget hozott be a hátsó kertből.
– Heartland – zihálta a telefonba Amy. – Amy Fleming vagyok.
– Hello! – szólt egy mély férfihang. – A nevem Larry Boswell. A
nyilvántartó központból kerestek meg. Azt hiszem, az egyik lovam maguknál
van – egy pej, fehér csillaggal. Ellopták.
Spartan gazdája!
– Halló… ott van még? – kérdezte a férfi.
– Igen… igen – felelte Amy gyorsan.
– Valóban maguknál van a ló? – kérdezte a férfi.
– Igen – ismételte, és a gyomra összerándult. – Nálunk van.
Nyolcadik fejezet
– Ez fantasztikus hír! – lelkesedett Larry Boswell. – Nem tudom elhinni,
hogy megtalálták! – Amy hallotta, hogy a hangja elérzékenyül. – Nem is mertem
gondolni, hogy újra látom. Két hónappal ezelőtt lopták el. Mióta van maguknál?
– Majdnem két hete – mondta Amy. De korábban hat hétig volt az
állatorvosnál.
– Az állatorvosnál?
Amy elmesélte a balesetet, és Larry Boswell figyelmesen hallgatta. Miután
befejezte, a férfi alig tudott megszólalni.
– Ez szörnyű. Igazán sajnálom, ami az édesanyáddal történt. Nem tudom,
hogyan köszönjem meg, hogy azok után, amin keresztülmentél, magadhoz vetted
Gerryt.
– Gerryt? – visszhangozta Amy.
– Ez a neve, a Geronimo rövid változata. A teljes neve Dancing Grass
Geronimo – magyarázta Larry. – Az egyik legjobb csődöröm. Tudod, van egy
tenyészfarmom – morganokat tenyésztek. Nos, mikor lenne alkalmas, hogy
átmenjek, és elvigyem – a farmom körülbelül kétórányira van hozzátok.
Elvinni. Amy szája hirtelen kiszáradt.
– Hát… amikor akarja – hebegte. Annyi mindent végigcsinált Spartannal,
és most az a gondolat, hogy elveszíti, egészen hihetetlen volt. „Hiszen meg
akartad találni a tulajdonosát – emlékeztette magát – Azt akartad, hogy Spartan
boldog legyen.”
– Remek! – mondta Larry Boswell. – Átmegyek ma délután, három óra
körül. Elmagyaráznád, hogy találok oda?
*
Amy szinte kábultan tette le a kagylót. Egy pillanatig moccanni sem tudott.
– Mi a baj? – kérdezte Lou.
– Spartan gazdája ma átjön, hogy elvigye.
– De hát ez szuper – kiáltotta Lou. Amy arcát látva azonban bizonytalanul
összevonta a szemöldökét. – Nem igaz?
Amy érezte, hogy a szeme megtelik könnyel. Bólintott.
– Hiányozni fog, ugye? – kérdezte Lou szelíden. Amy nyelt egyet. Lou
átölelte. – Ennek így kell lennie, Amy. Nem maradhatna itt. Legalább így olyan
emberekhez kerül, akiket ismer, és akik szeretik.
Amy tudta, hogy a nővérének igaza van. A lovak azért kerülnek
Heartlandbe, hogy meggyógyuljanak, és új otthont találjanak – vagy
visszakerüljenek a gazdáikhoz. Ez volt a szabály, Amy édesanyja ragaszkodott
ehhez, és ő maga is megszokhatta már. De Spartannal valahogy más volt a
helyzet.
– Nem akarom, hogy elmenjen – suttogta.
– Tudom – felelte Lou, és átölelte. – De így lesz a legjobb, és ezzel te is
tisztában vagy. Nem tarthatjuk itt, ha valaki mással esélye van a boldog életre.
Amy legyűrte könnyeit, és vonakodva bólintott.
*
Fél háromtól Amy a konyhában várt Lou-val és Ty-jal, és mindnyájan
feszülten figyelték az utat.
– Milyennek tűnt a hangja? – kérdezte Ty Amytől.
– Szerintem normális volt – felelte a lány, és idegesen fel-le járkált.
– Minden rendben lesz – bátorította Lou –, majd meglátod. Ne aggódj. – Az
útra nézett. – Megjött Scott.
Amy rögtön azután beszélt az állatorvossal, hogy Larry Boswell telefonált,
és elmondta neki a híreket.
Scott leparkolt, és belépett a házba.
– Nem érkezett még meg?
Amy a fejét rázta.
Tíz perccel később egy lószállítót vontató furgon jelent meg az úton.
– Ez ő! – kiáltotta Amy, és a gyomra hirtelen görcsbe rándult az ideges
várakozástól.
A furgon megállt. Alacsony, kövérkés, ősz hajú férfi szállt ki.
– Jó napot! – köszönt, amikor a többiek kiléptek a házból, hogy üdvözöljék.
– Larry Boswell vagyok.
Lou felmérte a helyzetet, és mindenkit bemutatott. Larry Boswell kezet
rázott velük.
– Nem is tudom elmondani, mennyire örülök – nézett Amyre. – Ahogy a
telefonban is mondtam, van egy tenyészfarmom – de Gerry, ő mindig különleges
volt nekem. Saját tenyésztésem. – Pillantása az istállót pásztázta. – Hol van?
Amy nyelt egyet:
– Mindjárt kihozom – ajánlotta.
Spartan a bokszában volt, és hegyezni kezdte a fülét, amikor Amy belépett,
majd üdvözlésül nyihogott egyet. Amy arra gondolt, milyen gyönyörű. Még
voltak hegek a testén – ezek valószínűleg örökre megmaradnak –, de fekete
szőre ragyogott, farka, amely lelógott a csánkjáig, puha és selymes volt, a
homlokán hófehér csillag ragyogott.
– Ó, Spartan – suttogta a lány sajgó szívvel. – El kell búcsúznunk.
Miközben eloldozta a kötelet, a ló barátságosan dörgölte hozzá az orrát.
Amy puszit nyomott rá, és kivezette a bokszból.
 Larry Boswell lelkesen pillantott rá.
– Gerry! – kiáltotta, amint meglátta a lovat.
Spartan megmerevedett Larry Boswell hangja hallatán, és felszegte a fejét.
Fülét hegyezni kezdte, és éles nyihogás tört ki belőle, aztán Larry Boswell felé
vetette magát; kirántotta a lány kezéből a vezetőszárat, odaügetett a gazdájához,
és megállt előtte.
– Ó, Gerry, Gerry – dünnyögte Larry Boswell, és a ló fülét, fejét és nyakát
simogatta. – Nem gondoltam, hogy még viszontlátlak.
Amy földbe gyökerezett lábbal állt, ott, ahol Spartan hagyta. Nézte, ahogy a
ló boldogan bökdösi Larry Boswellt. Minden kétséget kizáróan szeretet lángolt a
szemében.
Larry Boswell gyengéden megvizsgálta a hegeket Spartan oldalán. –
Mostantól nem te leszel a versenyek sztárja, igaz? – állapította meg szomorúan,
aztán megveregette a lovat. – Ezt már meg kell hagynunk a csikóidnak.
– Csikók? – kérdezte Amy, és kíváncsian előrelépett. – Vannak csikói?
– Még nincsenek – felelte Larry Boswell. – Csak küllemi versenyekre
vittem. – De fogok fedeztetni vele, ha újra hazakerül. Biztosan remek utódai
lesznek.
Amy szeme kikerekedett. Larry Boswell nyilvánvalóan nem vette észre,
hogy Spartant ivartalanították. – Ö… ö… – mondta, és támogatást várva gyorsan
Scottra nézett. – Tenyésztésre nem fogja tudni használni.
Larry Boswell felvonta a szemöldökét:
– Miért nem?
Scott előrelépett.
– Ivartalanítva van.
– Micsoda? – hőkölt hátra Larry Boswell döbbenten.
Scott bólintott.
– Heartlandben ez a szabály. Egészen a múlt hétig nem tudtuk, hogy van
rajta sütés, és azt sem tudtuk biztosan, hogy ellopták. Úgy terveztük, hogy új
otthont találunk neki, és ezért ki kellett heréltetnünk.
– Ez nem lehet igaz! – kiáltotta Mr. Boswell hitetlenkedve. – Ez a ló egy
értékes tenyészállat – aztán kijavította magát – volt. – Amyre meredt. – Hogy
tehetted ezt? Ő volt a legértékesebb csődöröm!
– Fogalmunk sem volt róla – hebegte Amy, megdöbbenve a férfi hirtelen
dühén.
Larry Boswell hangja élessé vált:
– Az egyik legjobb vérvonal volt az állományomban. Mindegyik csikója
dollárezreket hozott volna!
– Sajnálom – mondta Amy a könnyeivel küszködve. – Tényleg nagyon
sajnálom. Én…
– Még hallani fogsz erről az ügyvédeimtől – kiáltotta Larry Boswell.
Lou előrelépett:
– Kérem Mr. Boswell…
De a férfi nem is figyelt rá. Ellépett Spartantól, elnyomakodott Amy és Lou
mellett, és az autójához indult. Ty visszafogta Spartant, aki megpróbálta követni
a gazdáját.
– Mr. Boswell… – kiáltott Lou. – Mi lesz a lovával?
– Ez a lovat nem is ismerem! – üvöltötte vissza Larry Boswell.
Scott a dühös férfi elé lépett.
– Úgy gondolom, jobban meg kellene fontolnia a szavait, Mr. Boswell –
jelentette ki higgadtan, és hangjából sugárzott az erő. Mr. Boswell megállt. Nem
tudta kikerülni Scott föléje magasodó alakját. – Amy és a családja befogadta a
maga lovát – folytatta Scott, Amyre és Lou-ra nézve. – Saját tragikus
veszteségük ellenére gondozták, megtettek mindent, hogy a gazdája nyomára
akadjanak. Szerintem inkább köszönetet kellene mondania nekik ahelyett, hogy
perrel fenyegetőzik.
– Igen, de… – hangoskodott tovább Larry kivörösödve.
– Hála nekik, még megvan a lova – mondta Scott határozottan. – Higgye el
nekem Mr. Boswell, minden oka megvan, hogy hálás legyen.
Egy pillanatra úgy tűnt, Larry Boswell tovább vitatkozik, aztán hirtelen
magába roskadt.
– Igaza van – mormogta.
Amy úgy érezte, elakad a lélegzete. Pillantása találkozott Lou-éval, és látta
rajta a megkönnyebbülést.
Larry Boswell megrázta a fejét.
– Azt hiszem, azt tették, amit tenniük kellett, és én nagyra értékelem
mindezt – Spartanra nézett. – De Gerry ivartalanítása mindent megváltoztat.
Amy meglepetten nézett rá:
– Miért?
Larry Boswell megrázkódott.
– Mi haszna lenne? Nekem folytatnom kell az üzletet. Nem tarthatok olyan
lovat, amelyik nem hozza vissza a befektetett pénzt.
Amy hitetlenkedve hallgatta.
– De hát nem hagyhatja itt! – kiáltotta.
– Nos, nem akarom magammal vinni – döntötte el Larry Boswell. –
Kifizetem az összes költségüket, amíg új otthont nem találnak neki. De ez a
legtöbb, amit felajánlhatok.
Amy Spartanra nézett, aki a fejét rázta, és megpróbált elhúzódni Ty-tól.
Spartan szerette a gazdáját – ez teljesen egyértelmű volt. Bár nem akart megválni
tőle, Amy tudta, hogy a ló Larry Boswellhez tartozik.
A lány a férfihoz lépett.
– Vigye magával Spartant – könyörgött.
De Larry Boswell a fejét rázta.
– Sajnálom, kis hölgyem. Ennek így kell lennie. – Lassan Spartan felé
sétált: – Ismered a szabályokat, Gerry – mondta szelíden. – Nem szeghetem meg
őket, még a te kedvedért sem. – Kinyúlt, és gyengéden megsimogatta a ló
homlokát. – Nem, még a te kedvedért sem. – Amyhez fordult. – Elküldöm a
papírjait – ígérte –, és számlázzák ki a tartás költségét. – Megfordult, és
visszament a kocsijához.
Miközben elhajtott, Spartan éles nyihogást hallatott, és egyre húzta előre a
szárat. – Nyugi, öregfiú! – mondta Ty gyorsan.
Amy látta a szomorúságot Spartan pofáján, és alig tudta visszatartani a
könnyeit. Nem tudta elnyomni Larry Boswell iránti dühét. Hogy tehette ezt
Spartannal?
– Ne aggódj – mondta Lou nyugodtan, és együttérzés csengett a hangjában.
– Találunk neki másik otthont, meglátod.
– De a gazdájával akar lenni! – kiáltotta Amy.
– Nem, Lou-nak igaza van, Amy – csitította a lányt Scott is. – Lesznek
mások, akiknél otthonra talál majd. Nagyon szép ló.
Ty egyetértően bólintott, és csettintett egyet.
– Gyerünk öregfiú, irány vissza a bokszba.
Miközben követték Spartant az udvaron, Lou hálásan pillantott Scottra.
– Köszönjük, hogy kiálltál mellettünk Mr. Boswell-lel szemben. Nem
tudom, mit csináltunk volna, ha tényleg beperel.
– Nem jutott volna vele semmire – nyugtatta meg Scott.
– Mindenesetre köszönöm – ismételte Lou. Megveregette Spartan hátát. –
Örülök, hogy jobban van. – Scotthoz fordult. – Lenne egy kérdésem
Sugarfootról. Kiengedhetnénk mostantól legelni? Mindennap vágtam neki friss
füvet, de az azért nem ugyanaz.
– Néhány órára naponta mindenképpen kiengedhetitek – felelte Scott. –
Természetesen, amíg jó az idő. Gyorsan megnézem, hogy van.
Scott kivette táskáját az autóból, majd Amyvel és Lou-val együtt Sugarfoot
bokszához ment. Sugarfoot elégedetten majszolta a fű maradékát, amelyet Lou
ebédre vágott neki.
– Hogy vagy, öregem? – üdvözölte Scott, és megveregette a póni nyakát.
Meghallgatta a szívverését, és ellenőrizte a légzését. – Szépen javul – fordult
Lou-hoz.
 – Hallod ezt, Sugarfoot? – Kimehetsz a legelőre – mondta Lou. Amyhez
fordult. – Kivigyük most? Olyan szép idő van.
– Remek lenne – válaszolta Amy, és kicsit könnyebbnek érezte a lelkét.
Lou megfogta Sugarfoot kötőfékét, és a hátsó istálló mögötti karámba
vezette a pónit. A fű ott buja volt, tele lóherével, és itt-ott világossárga boglárkák
virítottak benne. Sugarfoot kíváncsian hegyezte apró fülét.
Amy kinyitotta a kaput. A kis póni a legelőre ügetett, és fejét leszegve
horkantott.
– Nézd! – kiáltotta Lou.
Sugarfoot hirtelen térdre ereszkedett, és meghempergőzött, felriasztva két
fehér pillangót a fűből. Aztán felugrott, megrázkódott, és fejét lehajtva legelni
kezdte a zamatos füvet.
Lou mosolygott:
– Alig hiszem, hogy ilyennek látom.
Amy bólintott. Még élénken emlékezett a rémületre, amikor néhány héttel
ezelőtt először meglátta Sugarfootot. Feküdt a bokszban, alig lélegzett, túl
gyenge volt, hogy felálljon, majdhogynem éhen halt, és nem volt kedve enni.
Most pedig itt legelészik.
– Annyira fantasztikus, hogy jobban van – lelkesedett.
– Tudom – felelte Lou ragyogó szemmel. – El sem tudom hinni, hogy
ekkorát változott az állapota. Tudod, azt hiszem, nincs jobb dolog, mint látni,
hogy egy beteg állat felépül. Olyan jó érzés!
– Teljesen egyetértek – jegyezte meg Scott halkan.
– Szóval jobb, mint nyélbe ütni egy ügyletet a bankban? – ugratta Amy,
miközben a ház felé haladtak.
– Ráhibáztál! – felelte Lou. – Milliószor jobb!
Amy meglepetten fedezett fel egy metálfekete sportkocsit a ház előtt.
Ahogy közelebb értek, kinyílt az első ajtó.
– Carl! – akadt el Lou lélegzete. – Mit csinálsz te itt?
Kilencedik fejezet
Carl kiszállt az autóból.
– Ez aztán a szívélyes üdvözlés! – kiáltotta. Lou előresietett. – Azt hittem,
csak holnap érkezel!
– Kivettem egy napot. – Carl átölelte a lányt. – Nem bírok ki egy percet
sem nélküled.
Lou visszahúzódott.
– Carl, ő Scott Trewin – mondta, és egyikükről a másikukra nézett –, az
állatorvosunk. Scott, ő Carl Anderson.
Carl kezet nyújtott Scottnak.
– Örülök, hogy megismerhetem.
Scott kezet rázott vele.
– Úgyszintén – felelte, de Amy észrevette, hogy a hangja hűvös. Majd a
lányhoz fordult. – Mennem kell, várnak még néhány helyen.
– Persze. Köszönöm, hogy eljöttél – felelte Amy.
– Viszlát, Scott! – kiáltott utána Lou.
Scott hatalmas kipufogógáz füstbe burkolózva elhajtott, öreg Chevyjének
ajtaja szokás szerint zörgött.
Carl felhúzta a szemöldökét.
– Nem engedheti meg magának, hogy ehelyett a roncshalmaz helyett egy
jobb kocsival járjon?
Mielőtt Amy bármit mondhatott volna, Lou Scott védelmére kelt.
– Scott fantasztikus állatorvos! Minden pénzét az állatorvosi rendelőbe
forgatja vissza, nem költ divatos autókra!
Amy meglepetten nézett a nővérére. Lou-tól szokatlan volt, hogy ilyen
nekihevülten beszéljen.
Miközben bementek a házba, Lou Sugarfootról kezdett mesélni Carlnak.
– Sokkal jobban van – jelentette ki. – Épp most engedtük ki a legelőre, és
annyira csodálatos volt, olyan boldognak tűnt!
– Remek – válaszolta Carl meglehetősen unott hangon. Táskáját a padlóra
dobta. – Kaphatnék esetleg valamit inni?
Amy látta Lou arcán a csalódottságot. Úgy tűnt, a fiú egyáltalán nem
érdeklődik az iránt, amiről beszélt. – Persze – mondta Lou színtelen hangon, és a
hűtőhöz lépett.
*
Lou-t és Carlt a házban hagyva, Amy kiment. Felseperte az udvart az
istállók előtt, és azon gondolkozott, mit tehetnének, hogy Spartannak otthont
találjanak, amikor Lou és Carl megjelent. A lovak mind kidugták a fejüket a
boksz ajtaja fölött. Lou Spartanhoz sétált, és mentacukrot kínált neki. De a ló
nem is figyelt rá, az útra bámult, fejét felszegte, és hegyezni kezdte a fülét.
Lou a nyakát simogatta.
– Szegénykém – dünnyögte. – Ne aggódj, találunk neked új otthont.
Carl felvonta a szemöldökét.
– Mik ezek a hegek? – kérdezte. – Ez hihetetlen!
Amy abbahagyta a csutakolást, és ránézett.
– Nem mindenki törődik kizárólag a külsővel! – vágta oda.
Carl döbbenten ráncolta össze a homlokát.
– Azt akarod mondani, hogy tényleg vannak olyan emberek, akik nem
törődnének ezzel?
– Persze, hogy vannak! – csattant fel Amy.
Lou gyorsan odalépett.
– Szerintem az a legfontosabb dolog, hogy megfelelő otthont találjunk neki.
Megfordult, és a lovak előtt elsétálva mentacukrot osztogatott nekik. Carl
követte.
– Nos, mi van Chicagóval? – kérdezte, és átölelte a lányt. – Döntöttél már?
Amy felnézett. Megkönnyebbülve látta, hogy Lou a fejét rázza.
– Nem, még nem.
– Nem értem, mi a gond – értetlenkedett Carl.
– Ez elég komoly döntés, Carl – felelte Lou. – Mindent magam mögött
hagynék.
– Ugyan már, Lou – tiltakozott Carl. – Nem gondolhatod komolyan, hogy
egész életedben játszod itt a cowboy lányt.
– Miért ne? – kérdezte Lou rosszkedvűen.
– Imádod a várost, és ott érzed jól magad – felelte Carl.
– Ne mondd meg nekem, milyen vagyok! – utasította rendre Lou. Carl
rögtön visszakozott. – Bocsánat.
– Jó – mondta Lou élesen. – Mert nem szeretném, ha belekényszerítenél
akármibe is. Chicago olyan döntés, amelyet teljesen egyedül kell meghoznom.
– Megértem – törődött bele Carl. – Hiszen te is tudod, én nem is akarnálak
befolyásolni. Túlságosan tisztellek ahhoz.
Lou kissé kiengesztelődött, és nem ellenkezett, amikor Carl újra átölelte a
vállát.
– Csak azért mondtam, mert annyira szeretném, ha velem lennél – suttogta
a fiú gyengéden.
Amy eleget hallott. Elsietett az udvaron.
*
 Másnap reggel Amy újra lovagolni készült Spartannal. A gyakorlópályán
ugyanolyan ügyes volt, mint az előző nap, ezért a lány úgy döntött, hogy kiviszi
terepre.
Spartan izgatottan ügetett a Heartland mögött húzódó ösvényen, fel a
domboldalon. Kellemesen meleg nap volt, és Amy egy árnyékos utat választott.
A nap rézsútosan sütött át a levelekből alkotott boltíven, és árnyékokat vetett a
homokos talajra. Spartan a fülét hegyezte, miközben a fák között lépkedett. Amy
érezte, hogy feszültebbé válik. Megveregette, és a ló hirtelen megriadt. – Mi a
baj? – kérdezte a lány – Minden rendben van.
Spartan óvatosan lépkedett tovább, nyakát kinyújtotta, orrlyukai kitágultak.
Ahogy továbbhaladtak, a fák egyre sűrűbbek lettek, és kizárták a napfényt.
Spartan megállt, és előrebámult. Amy érezte, hogy összerándul a gyomra. A
lombok boltozata. Érzések hatalmas hulláma borította el arról az éjszakáról,
amikor viharba kerültek.
Spartan megérezte a lány rémületét, és visszalépett, patája egy száraz
gallyat ért, amely hangos reccsenéssel tört szét. Spartan rémült horkantással
ágaskodott fel a levegőbe.
– Spartan! – Amynek elakadt a lélegzete, és épp időben dobta magát előre.
Spartan a mellső lábaival csapkodott, szeme megtelt félelemmel. Mind a négy
lábával a talajra ért, de egy pillanat múlva már újra a levegőben volt, ezúttal
magasabban, és egy villanásra úgy tűnt, hátraesik. Amy kilépett a kengyelből, és
elengedte a szárat, hogy a ló sörényébe kapaszkodjék. A ló egy
örökkévalóságnak tűnő pillanatig egyensúlyozott, aztán leereszkedett, és vad
vágtába kezdett az ösvényen.
Amy kétségbeesetten markolta a ló sörényét, a szár után kapott, és
megpróbált visszalépni a kengyelbe. – Spartan! Hóóó! – kiáltotta. Mostanra
azonban a lovat elfogta a pánik. Éles ívben kanyarodott, és egy tisztásra ért.
Amy megingott a nyeregben, de ugyanakkor a szár felé kapott, megragadta,
és visszahelyezte a súlyát, és keményen húzott egyet a száron. – Nyugi! Nyugi!
Spartan megállt, zihált, és a nyaka habos volt. Amy remegő kézzel
megsimogatta. „Mit csinált? Egyetlen pillanat alatt lerombolta azt a munkát,
amit eddig végzett Spartannal?” Visszanézett a fák alatt húzódó alagútra.
Hirtelen őt is ugyanolyan félelem kerítette a hatalmába, mint Spartant.
Menekülni akart, lehetőleg minél messzebb a szörnyű éjszaka emlékétől.
Csak nyugalom! Amy hirtelen tisztán hallotta az édesanyja hangját a
fejében. Te adj neki erőt! – suttogta a hang. Gyűrd le a saját félelmedet!
Amy mély lélegzetet vett. A keze már nem remegett.
– Buta fiú – korholta Spartant, s a hangja nyugodt volt, bár kissé még
remegett. – Mi volt ez?
 Spartan hegyezni kezdte a fülét. Nagy elhatározás volt, de Amy tudta, mit
kell tennie. Rövidre fogta a szárat, és a fák felé visszafordította a lovat. – Nem
szabad megijedned – mondta. – Semmi rossz nem történhet veled.
Tudta, hogy Spartan nem érti a szavait, de remélte, hogy a hanglejtés és a
lábával adott határozott jelzések megnyugtatják. Azt is tudta, hogy vissza kell
vezetnie a lovat a fák alagútként összezáruló koronája alatt, különben a félelme
csak nőni fog. – Gyerünk! – adta ki a vezényszót.
Spartan habozott.
– Gyerünk! – parancsolta Amy határozottabban.
Ekkor Spartan vonakodva, de engedelmeskedett. Előrelépett egyet, aztán
még egyet. Saját félelmét legyőzve Amy megpaskolta a nyakát, miközben a ló
óvatosan lépkedett az összeboruló fák között. – Jó fiú! – dicsérte tovább a lány,
és tovább veregette.
Végül kiértek a másik oldalon. Amy csak ekkor szállt le a nyeregből.
Spartanra hajolt, lába elgyengült a megkönnyebbüléstől. Sikerült, megcsinálta –
átjutott vele. A ló megböködte, a szeme újra nyugalmat sugározott.
– Ó, Spartan – dicsérte a lány, és megsimogatta a lovat, miközben az
lehajolt, és legelészni kezdett. Amy sóhajtott. Mindegy, mennyire jutottak, még
hosszú utat kell megtenniük együtt, hogy újra otthonra találjon. És olyasvalakit
kell találniuk, aki tökéletesen megérti.
Megfogta a szárat.
– Gyerünk, öregfiú! – szólt rá, és megrázta a fejét. – Menjünk haza!
Ahogy belovagolt az udvarra, Ty lépett ki Pegazus bokszából.
– Milyen volt? – kérdezte.
– Nem volt olyan jó – felelte Amy. Már éppen magyarázta volna, hogy mi
történt, amikor nyílt a konyhaajtó, és Lou viharzott ki rajta.
– Amy! – a lány nagyon izgatottnak tűnt. – Úgy örülök, hogy visszajöttél!
– Miért? Mi baj? – kérdezte Amy.
– Fantasztikus dolog történt! – lelkesedett Lou – Épp most hívott fel egy
édesapa, aki a tizenhárom éves lányának keres lovat. A lehető legjobbnak tűnik!
– Legjobbnak, mire? – kérdezte Amy zavartan.
Lou szeme ragyogott.
– Spartannak, természetesen! Olvastak rólunk az újságban, és teljesen
odavoltak, amikor elmondtam, hogy éppen van egy lovunk, akinek új otthont
keresünk!
Amy Lou-ra meredt.
– Ugye nem mondod komolyan?
– Tökéletesnek tűnt. – Lou összezavarodva nézett rá. – Azt hittem, örülni
fogsz. Azt gondoltam, szeretnéd, ha Spartannak jó otthona lenne.
 – Még nem! – kiáltotta Amy. – Még nem kész arra, hogy elmenjen. Vissza
kell hívnod őket, és meg kell mondanod, hogy még nem vihető el.
– Valószínűleg már elindultak. Azt mondtam nekik, hogy rögtön jöhetnek,
és megnézhetik. Azt hittem, jó lesz így. Hozzák a lószállítót is.
– Lou! – Amy megdöbbenve kiabált. – Hogy tehetted ezt? Miért nem
kérdeztél meg először engem?
Lou zavartan keresgélte a szavakat.
– Én… sajnálom – hebegte. – Nem voltál itt – azt hittem, örülni fogsz.
– Ez óriási! – gúnyolódott Amy. – Egyszerűen fenomenális! – Megrázta a
fejét. – Nem lehet az övék. Megmondhatod nekik, ha megérkeznek! –
Megragadta a szárat, és bevonult az istállóba.
– Amy! Várj! – szólt Ty, és utánament.
– Mi van? – kérdezte Amy.
– Talán nem is olyan rossz ez. Oké, egyetértek veled, hogy Spartan még
nem kész arra, hogy elmenjen, de ha ők egy megfelelő család, nem fogják bánni,
ha várniuk kell még egy kicsit.
Amy mogorván meredt rá.
– Úgy érted, engedjem meg, hogy megnézzék Spartant?
– Pontosan – válaszolta Ty.
Spartan a lány kezét bökdöste. Amy megveregette.
– De tényleg különleges helyre van szüksége – jegyezte meg halkan.
– Egyetértek veled, de lehet, hogy ez az lesz – felelte Ty.
Amy éppen az ellenkezőjét érezte, de engedett.
– Rendben van – egyezett bele. – Tőlem megnézhetik.
*
Minél többet tudott meg Satchwellékről, Amy fenntartása annál inkább
nőtt.
– Mr. Satchwell azt mesélte, hogy a lánya, Melanie, három éve lovagol –
magyarázta Lou, miközben ebéd után arra vártak, hogy a család megérkezzen. –
Egyszerűen kinőtte a régi póniját, és egy olyan lovat szeretnének, akit magával
vihet a helyi Póni Klubba.
– Jól hangzik – állapította meg Carl, aki velük együtt várt.
– Nem tűnnek túlságosan tapasztaltnak – vetette ellen Amy. – Hol akarják
tartani?
– A helyi béristállóban és a lovas iskolában.
– Ez nem lesz jó Spartannak! – kiáltotta Amy. – Nyugodt otthonra van
szüksége!
– Amy, higgadj le, adj nekik esélyt – mondta Ty bátorító hangon. Épp
ebben a pillanatban egy csillogó fehér BMW hajtott lassan feléjük az úton, egy
szuper lószállítót húzva. A Satchwell család kiszállt.
– Max Satchwell – mutatkozott be a férfi, és Lou felé nyújtotta a kezét. –
Örülök, hogy megismerhetem.
Lou bemutatkozott, és bemutatta Amyt, Carlt és Ty-t is.
– A nevem Nancy – közölte Mrs. Satchwell, és piros szandáljában óvatosan
lépkedett a kavicson. – És ő Melanie, a lányunk.
Amy végignézett Melanie Satchwellen. Körülbelül egy évvel fiatalabb volt
Amynél, hosszú fekete lovaglócsizma és makulátlan lovaglónadrág volt rajta.
Kissé göndör, vörös haja volt.
– Szia! – köszöntötte barátságosan Amyt. – Olvastam rólad az újságban. A
barátaim nem akarták elhinni, amikor elmeséltem, hogy idejövünk! Olyan
irigyek voltak!
– Amióta látta azt a cikket, Melanie innen akar lovat – jelentette ki Max
Satchwell, és büszkén mosolygott a lányára. – Nem igaz, kicsim?
Melanie ügyet sem vetett az apjára, és türelmetlenül nézett körül.
– Megnézhetem a lovat? – kérdezte lelkesen.
– Ott van – mondta Amy, és Spartanra mutatott, aki kidugta fejét a boksz
ajtaja fölött.
– Az a pej, csillaggal a homlokán? – kérdezte Melanie. Amy bólintott. –
Hú! fantasztikus! – Mielőtt Amy megállíthatta volna, Melanie rohanni kezdett
Spartan ajtaja felé. Spartan veszélyt érezve felhorkantott, és hátraugrott. – Ezt
miért csinálta? – kiáltotta Melanie megmerevedve, és meglepetten bámult.
– Mert rohantál! – kiáltott vissza Amy. Ő még gyógyulófélben van! Ideges.
Melanie zavartan pislogott.
– Sajnálom. Piper nem bánja, ha futok. Ő nem lesz ideges semmitől.
– Spartan viszont igen – vágott vissza Amy élesen. – Sok mindenen ment
keresztül.
Melanie benézett az ajtón.
– Nézd ezeket a hegeket – mondta. Egy pillanatra Amy elgondolkozott,
vajon elriasztja-e a látvány, de csalatkoznia kellett reményeiben. Melanie
határozott arccal fordult meg. – Akarom őt, Apa.
Max Satchwell kihúzta zsebéből a csekkfüzetét. Lou-ra vigyorgott. –
Melanie mindig tudja, mit akar – dicsérte a lányát. – Még jó, hogy magunkkal
hoztuk a lószállítót, mi? Nos, azt mondta, hogy adományt kérnek Heartland
számára. Milyen összegről van szó?
Amy nem bírta tovább. Ha Lou nem mond semmit, akkor majd ő.
– Nem vihetik el! – tört ki. – Még nem áll készen erre…
Max Satchwell félbeszakította.
– Nem áll készen? – gyorsan Lou-ra nézett. – De hiszen azt mondta nekem
a telefonban, hogy ennek a lónak új otthon kell.
Lou elpirult.
– Sajnálom… úgy tűnik, elhamarkodottan beszéltem.
Carl udvariasan közbevágott.
– Egy kis félreértés. Mindazonáltal, ha a lányának tetszik ez a ló,
lefoglalózhatja, Mr. Satchwell.
Amy feldúltan bámult rá. „Hogy merészel ilyet mondani, hogy foglalóval
bebiztosíthatja magának Spartant!” Lou-hoz fordult, és észrevette, hogy nővére
ugyanolyan dühös.
– A foglaló nem jelent biztosítékot! – Lou magabiztos hangon beszélt. –
Spartan csak akkor megy el innen, ha biztosak vagyunk abban, hogy a
legmegfelelőbb otthont találtuk meg a számára! – Mr. Satchwellhez fordult, és
Amy megdöbbenésére a következőket mondta: – Sajnálom, igazán nagyon
sajnálom, hogy a telefonban nem magyaráztam el teljesen világosan a dolgot. De
azt az elvet követjük, hogy a lovaink számára nagyon-nagyon gondosan
választunk új otthont. Itt nem arról van szó, hogy egyszerűen idejön valaki, és
kiválaszt egy lovat, különösen egy ilyen lovat, mint Spartan, akit nagyon nagy
trauma ért. Tapasztalt gazdát, nyugodt otthont igényel.
Max Satchwell bosszúsan nézett.
– Úgy érti, hogy nem engedi meg a lányomnak, hogy az övé legyen ez a ló?
Lou megrázta a fejét.
– Attól tartok, nem. – Gyorsan Amyre mosolygott, aztán Melanie-hoz
fordult, és együttérzően azt mondta: – Kérlek, próbálj megérteni, Melanie. Nem
akarok tisztességtelen lenni, csak egyszerűem azt gondolom, neked nem Spartan
a megfelelő ló. Vannak itt más lovak, akik esetleg érdekelhetnek. Itt van
például…
– Elegendő időt fecsérelt el ránk, Miss Fleming – vágott közbe Max
Satchwell. – Most rögtön megyünk!
– Várj, Apa! – kiáltotta hirtelen Melanie. – Meg akarom nézni a többi lovat.
A Satchwell házaspár és Amy meglepetten néztek rá. Amy biztos volt
benne, hogy a lány elvonul, ha azt mondják neki, hogy Spartan nem lehet az övé,
de úgy tűnik, rosszul ítélte meg.
Melanie az apjához lépett.
– Igazuk van, Papa – jelentette ki nyugodtan. – Azt hiszem, tényleg nem
akarok olyan lovat, amelyikkel egyfolytában nagyon óvatosnak kell lennem. De
lehet, hogy van itt olyan, amelyik nem ilyen ijedős.
– Több is – mondta Lou, és úgy tűnt, mint aki maga is alig hisz a fülének. –
Nem igaz, Amy?
Amy bólintott.
 – Szeretnél körülnézni velem? – kérdezte Melanie-tól. – Lehet, hogy
tetszeni fog Copper – ő egyáltalán nem idegeskedő típus, és jó otthonra van
szüksége, ahol mindig történik valami.
– Láthatnám? – kérdezte Melanie türelmetlenül.
– Persze – felelte Amy. – Gyere! – Azzal elindult Melanie-val az udvaron.
*
Egy óra alatt Melanie tökéletesen beleszeretett Copperbe. Miközben Amy a
gyakorlópályán lovagoló lányt figyelte, mosolygott. Copper fiatal volt, és négy
hónapot töltött Heartlandben. Szórakozásra volt szüksége, eleven otthonra, és
Amy biztos volt abban, hogy Melanie jól fog bánni vele.
– Mit gondolsz? – kérdezte Ty halkan.
– Tökéletesen illenek egymáshoz – ismerte el Amy.
– Én is így gondolom – értett egyet vele Ty, és rámosolygott.
Miután Melanie leszállt a nyeregből, és segített Amynek levenni a
szerszámot Copperről, Satchwellék egyeztettek egy időpontot Ty-jal a jövő
hétre, amikor a fiú megnézi a béristállót, ahol Melanie tartani fogja a lovát.
– Viszlát, Copper! – búcsúzott el tőle, és puszit nyomott a sárga póni orrára.
– Hamarosan találkozunk.
Amy figyelte, ahogy Satchwellék távoznak, aztán Spartan bokszához indult.
Megsimogatta a ló sötét fejét. Nagyon örült, hogy Copper jó helyre került, de
még mindig nem talált megfelelő otthont Spartannak.
*
Lou a nap hátralévő részében hűvösen viselkedett Carllal. Úgy tűnt, nem
tudja megbocsátani neki, hogy beleavatkozott a dologba Satchwellékkel. De
ahogy közeledett az idő, és a fiúnak indulnia kellett vissza Manhattanbe, Amy
észrevette, hogy a nővére megenyhül.
– Hiányozni fogsz – mondta Lou, amikor Carl betette a táskáját a kocsiba.
Carl átfogta a lány vállát.
– Megígéred, hogy a héten átgondolod ezt a Chicago-dolgot?
– Igen – ígérte Lou, és felnézett rá. – Átgondolom. Megcsókolták egymást,
és Carl beszállt az autóba. – Pénteken találkozunk – mondta, és beindította a
motort. – Ne fáraszd ki magad a bál szervezésével.
Amy figyelte, hogy Lou addig integet az autó után, amíg az el nem tűnik az
úton.
Nem tehetett róla, de csalódott volt. Azután, hogy Lou olyan segítőkészen
viselkedett délután, és veszekedett Carllal Copper miatt, őszintén reménykedni
kezdett, hogy visszautasítja Carl ajánlatát, és örökre Heartlandben marad. Lou
arcát látva azonban már egyáltalán nem volt olyan biztos ebben.
Tizedik fejezet
Másnap Amy elvitte Spartant egy másik ösvényre, de figyelt arra, hogy
csak olyan helyen menjenek, ahol biztonságban érzi magát. A ló élvezte a
homokot és a füvet a lába alatt, húzott egyet a száron, és izgatottan ficánkolt. Az
út hosszú és füves volt, így Amy előrehajolt, és hagyta, hogy vágtasson. Úgy
tűnt, Spartan hosszú lépései szinte falják a métereket. Előttük, félig az útra dőlve
egy ledőlt fatörzs hevert. Amy szorosabbra vette a szárat. – Csak nyugodtan –
biztatta, és próbálta ügetésbe visszafogni a lovat; azt akarta, kerülje meg a
farönköt. Spartan felvetette a fejét.
Amy érezte, hogy izgalom fut át rajta. A ló át akarta ugrani a rönköt. Tudta,
hogy ez talán még túl korai, de a farönk olyan csábítónak tűnt. Bár senki nem
volt a közelben, a lány bűntudatosan tekintett körbe, aztán szorosabbra fogta a
szárat, és a farönk alacsonyabbik vége felé fordította a lovat.
Spartan vágtába csapott át. Amy térdével megszorította az oldalát. Három
lépésnyire voltak, aztán már csak kettőre, egyre, és Spartan minden erejével a
levegőbe ugrott, és majdnem egy méterrel magasabban ugrotta át a rönköt.
– Hú! – Amynek elakadt a lélegzete, és megveregette a ló nyakát. Spartan
horkantott, és gyönyörűséggel szegte le a fejét. Amy nevetve állította meg, majd
a szárral kissé felemelte a fejét. A ló fickándozott az örömtől.
A lány megveregette a lovat, és egy pillanatra átvillant rajta, hogy folytatnia
kellene az utat, de aztán mégis visszafordította a rönk felé. Most a
legmagasabbra emelkedő rész felé irányította. A lány szíve a torkában dobogott,
miközben Spartan lelkesen vetette előre magát. Mit csinál? Aztán érezte sima,
erőteljes vágtáját, és minden kétsége elillant. Mélyen beleült a nyeregbe. A
fatörzs feltűnt előttük, és már el is haladtak fölötte.
– Ügyes fiú! – kiáltotta Amy boldogan. Újra és újra megveregette a ló
nyakát, és érezte, hogy pezseg benne az izgalom. Spartan olyan volt, mint egy
vérbeli ugróló.
Amy nem maradt sokáig kint a terepen. Égett a vágytól, hogy elmesélhesse
Ty-nak Spartan ugrását.
– Annyira jól csinálta! – mondta Ty-nak, amint visszaértek. – Szinte
átrepült fölötte!
– Holnap megpróbálhatnád vele a gyakorlópályán – javasolta Ty.
– Jó ötlet! – felelte Amy, és teljesen felvillanyozta a gondolat.
*
Másnap, miután kicsit gyakorolt Spartannal, megkötötte egy
kerítésoszlopnál, és feltett egy alacsony akadályt. Miközben újra nyeregbe szállt,
némi idegesség fogta el. Talán az előző nap csak véletlen szerencse volt. Spartan
azonban könnyedén átugrotta az akadályt. Amy éppen akkor tette kissé
magasabbra, amikor odajött Ty, hogy megnézze őket.
– Hú! – kiáltotta, amikor Spartan majdnem egy méterrel magasabban
ugrotta át az akadályt.
– Olyan, mintha egyre magasabbra és magasabbra akarna ugrani –
vélekedett Amy ragyogó szemmel. – Egyszerűen fantasztikus!
Ettől kezdve Amy minden alkalommal ugrott Spartannal. Péntek délután
megkérte Ty-t, hogy segítsen felállítani egy egész pályát. – Most figyelj! –
kiáltotta neki, miután egy kicsit gyakorolt a lóval.
Spartan felvetette a fejét, amikor a lány az első akadály felé vezette, azután
hamar rátalált a tökéletes ritmusra. Láthatóan élvezettel vette az akadályokat.
Miközben az utolsó akadályhoz közeledtek, Amy hirtelen rádöbbent, hogy
eddig csak egyetlen lóban érzett ilyen fantasztikus tehetséget, és az Pegazus volt.
Elöntötte az izgalom. Spartan kisebb volt, mint Pegazus, de ettől még kiváló
ugró válhatott belőle.
Simán vették az utolsó akadályt is, és Ty tapsolni kezdett.
– Hihetetlen volt – jelentette ki.
– Tudom – felelte Amy, és az arca ragyogott. – Szeme végigpásztázta az
akadályokat. – Szeretném versenyre vinni, szeretném egy igazi hosszú pályára
vinni. Fogadok, hogy fantasztikus lenne!
– Szerintem még nem készült fel a nagy versenyzésre, de lesz egy verseny a
Meadows pályán vasárnap – jutott Ty eszébe. – Oda elvihetnéd, hadd szokja a
légkört.
Amy rábámult.
– Igen! – mondta. – Van gyakorlópályájuk is, be lehet fizetni, és ki lehet
próbálni a pályát. – Kitűnő tapasztalatokat szerezhetne ott!
– Ragyogó ötlet – helyeselt Ty.
Amy arca hirtelen elborult.
– De fogadok, hogy Nagyapa nem visz el, ez lesz a bál utáni nap, és el lesz
foglalva azzal, hogy segítsen Lou-nak a takarításban.
– Elviszlek, ha akarod – ajánlotta Ty.
– Tényleg? – kérdezte Amy. – De hiszen az a szabadnapod.
Ty rávigyorgott.
– Azt hiszem, ezt még kibírom, végül is jó ügy érdekében teszem. Sose
lehet tudni, ha jól ugrik, talán találunk neki egy megfelelő helyet, amikor majd
jobban lesz.
Amy bólintott, és a gondolatai egyre az ötlet körül forogtak, „versenyre
viszi Spartant!” Hihetetlennek tűnt, hogy néhány nappal ezelőtt még közel sem
engedte magához.
Miután Amy visszavitte Spartant a bokszába, a szerszámosba ment, hogy
letisztogassa a felszerelését. Amikor elkészült a munkával, visszament a lóhoz,
hogy vessen még rá egy pillantást. Az állat feküdt a bokszban, orrát a tiszta
szalmán pihentette, a lábait maga alá húzta, mint egy kutya. Amy mosolygott, és
halkan kinyitotta az ajtót. Spartan felnézett, de nem állt fel.
– Pihengetsz, ugye? – dünnyögte neki, miközben letérdelt mellé a szalmára,
és a nyakát simogatta. Spartan horkantott, és pofáját a lány ölébe fektette. Amy
ujjai a sörényével játszadoztak, miközben a ló teljesen ellazult, szeme félig
lecsukódott, és hagyta, hogy feje a lány lábára nehezedjen.
Amy egy pillanatra lehunyta a szemét, és álmai magukkal sodorták.
Elképzelte Spartant, amint egy nagy versenyen akadályról akadályra halad, és
nem számítanak a hegek a testén, mindenki őt ünnepli, miközben a versenyeken
sorra nyeri egyik osztályt a másik után. Boldog lesz és magabiztos. A
legtitkosabb álmait engedte most szabadjára. Spartan, amint Heartlandben vele
marad. Tudta, hogy a Heartlandbe érkező lovaknak vissza kell kerülniük az
otthonukba, de Spartan más volt. Képzeletében körbelovagoltak a pályán, és
Spartan kantárján kék szalag lobogott. Talán egy napon olyan jól egymásra
találnak, mint Apa és Pegazus annak idején.
Amy kinyitotta a szemét. – Lehetséges – suttogta. – Te, Spartan és én. Azt
hiszem, egymásnak szánt minket a sors. Én jobban megértelek, mint bárki más.
Spartan szelíden fújt egyet.
– Jó életed lesz itt, majd meglátod – fogadkozott Amy, és puszit nyomott a
ló fejére. – Én boldoggá teszlek. Elérzékenyülve fonta karját a ló nyaka köré,
majd megölelte, és a szemébe nézett. A ló sötétbarna szeme bizalmat sugárzott,
de valami hiányzott a tekintetéből – a szeretet.
Amy leengedte a karját. A lovakra azt mondták, hogy nem éreznek
szeretetet, de ő tudta, hogy ez tévedés. Amikor Pegazus vagy Sundance szemébe
nézett, láthatta, hogy lényük mélyéről áramló, erős szeretet sugárzik belőlük. De
Spartan szemében szomorúság ült, amely nem tűnt el, bármennyire is szerette őt.
A ló megbökdöste, de ebben a pillanatban Amy rájött, hogy az álmok
mindig csak – álmok maradnak. Nem képes visszahozni a ragyogást a szemébe.
Gombóc keletkezett a torkában, ahogy felismerte a keserű igazságot. Spartan
csak egy kis időre az övé – csak kölcsönbe, de nem örökre.
Felállt, és lassan elhagyta az istállót.
*
– Amy! Amy!
Amy felnézett. Az úton futva közeledett Soraya, fekete fürtjei vidáman
táncoltak a feje körül.
 – Soraya! – akadt el Amy lélegzete. Annyira lefoglalták Spartan körüli
gondolatai, hogy teljesen megfeledkezett Soraya visszatéréséről. Hirtelen
minden aggodalmától megszabadulva átrohant az udvaron, hogy üdvözölje a
barátnőjét. – Újra itthon!
– Bizony, itthon – nevetett rá Soraya. Megölelték egymást. Aztán
kibontakoztak az ölelésből, és Soraya körülnézett. – Tényleg jó újra itt lenni! –
A szeme ragyogott. – Nem azért, mintha nem lett volna jó a táborban.
Amy is mosolygott.
– Ez úgy hangzik, mintha túl jó is lett volna! Szóval, ki az a Chris, akinek a
nevével tele voltak a leveleid?
– Chris? – kérdezte Soraya. – Amy, le vagy maradva! Az utolsó két hétben
már Kyle-lal jártam. – Megrázta a fejét. – Már látom, sok mindent kell
bepótolnunk!
*
Egy órával később, egy nagy doboz csokoládé és diós keksz elfogyasztása
után a lányok már kicsit előbbre jártak az események megbeszélésében. Soraya
egy jól sikerült esti grillparty után egy Kyle nevű fiúval kezdett járni a táborban,
mivel azonban több órányira laknak egymástól, úgy döntöttek, hogy hazatérésük
után nem randevúznak.
– De azért jó fej volt – állította Soraya kissé sóvárogva, miközben
megmutatta a fiú fényképét Amynek. – És megígérte, hogy írni fog.
Amy megölelte a barátnőjét.
– Biztosan találkozni fogsz valakivel itthon is. – Látva Soraya kételkedő
arcát, hozzátette: – Tudom, hogy így lesz!
– Az összes környékbeli, valamennyire is elviselhető fiú foglalt, vagy
őrülten belezúgott valaki másba – sajnálkozott Soraya. Megrázta a fejét. –
Apropó – mi van veled és Matt-tel?
Most Amyn volt a fejrázás sora.
– Ó, csak a szokásos. Jó barátok vagyunk.
– Meg fogja unni, és elkezd járni valaki mással – figyelmeztette Soraya.
– Esetleg veled – csipkelődött Amy.
– Mintha erre lenne bármi esély! – felelte Soraya. – Inkább Ashley Grantra
gyanakszom. Már régen becserkészte magának Mattet.
– Eljön a bálra holnap – jutott Amy eszébe, és elhúzta a száját. –
Fogadjunk, hogy olyan ruha lesz rajta, hogy Matt ne tudja levenni róla a szemét.
– Valószínűleg egy vagyonba is kerül – mondta Soraya, és kényelmesen
elhelyezkedett Amy ágyán. – Hogy haladnak a báli előkészületek? Sok mindent
kell még csinálni?
– Tengernyi dolgunk van – válaszolta Amy. – Itt van a rengeteg cucc, amit
délben szállítottak, mindent szét kell válogatni, körülbelül egymillió szalvétát
kell összehajtogatni. Holnap egyszerűen meg fogunk bolondulni!
– Szívesen segítek – ajánlotta fel Soraya. – Szerintem remek az ötlet – úgy
értem a bál.
– Igen, most már én is így gondolom – ismerte be Amy. – Először nem
voltam annyira oda az ötletért, de sokan vettek jegyet. Azt hiszem, Lou-nak
igaza volt, hogy így pénzhez jutunk, és Anya barátait is vendégül láthatjuk.
Soraya kutakodva nézett rá. Harmadik óta jó barátok voltak, és Soraya
ismerte Amy és Lou korántsem felhőtlen kapcsolatának részleteit.
– Hogy jöttök ki egymással?
Amy egy pillanatra elgondolkozott.
– Jobban – állapította meg. – Néha vitatkozunk, de az elmúlt néhány
napban jól alakultak a dolgok.
– A legutolsó leveledben arról írtál, hogy Lou azon gondolkozik, hogy
Chicagóba költözzön-e – jegyezte meg Soraya. – Egyébként azt ígértük
egymásnak, mielőtt elmentem, hogy legalább hetente háromszor levelet váltunk.
Ehhez képest talán tíznaponta kaptam valamit tőled.
– Tudom, és sajnálom! De egyszerűen annyi minden történt –
mentegetőzött Amy, és megrázta a fejét – Lou még mindig gondolkozik, hogy
elmenjen-e Chicagóba. Én nem szeretném, de annyira bele van esve Carlba,
hogy szerintem követni fogja.
– Még mindig nem bírod Carlt?
Amy sóhajtott.
– Lelkiismeret-furdalásom van emiatt, mert tudom, hogy boldoggá teszi
Lou-t, de van valami… – Amy motor hangját hallotta, és kinézett az ablakon. –
Emlegetett szamár…
– Gyerünk, szeretném megismerni – mondta Soraya, majd felugrott, és az
ajtó felé indult.
Amy követte.
– Nem, nem mondhatod komolyan.
Éppen akkor értek a földszintre, amikor Carl belépett.
– Láttam, hogy megérkezett a posta – jelentette ki, és egy köteg levelet
nyújtott át Jack Bartlettnek. – Gondoltam, magammal hozom.
– Köszönöm, Carl – hálálkodott Nagyapa. – Milyen utad volt?
– Kellemes, köszönöm – felelte Carl. Amy és Soraya felé bólintott: – Hello,
gyerekek.
– Hello! – válaszolta Soraya udvariasan, és amikor Carl nem nézett oda,
hatalmas grimaszt vágott.
Amy bólintott. Gyerekek! Mit gondol Carl, hány évesek ők tulajdonképpen?
 Soraya Amyre mosolygott.
– Jobb, ha most hazamegyek. Megígértem Anyának, hogy nem maradok
sokáig. De délelőtt átjövök, és segítek.
– Rendben van – mondta Amy, és az ajtóhoz kísérte. – Akkor holnap
találkozunk. Örülök, hogy újra itthon vagy!
Figyelte, ahogy Soraya távolodik az úton, aztán a konyhába ment. Carl épp
átölelte Lou-t.
– Olyan sok dolgunk van – közölte vele a lány. – Örülök, hogy itt vagy.
– Ne aggódj. Ha te veszed a kezedbe az irányítást, tökéletes lesz minden –
hízelgett neki Carl. – Hány vendégre is számítunk?
– Utolsó becsléseink szerint nyolcvankettőre – felelte Lou.
Carl futólag a levelekre nézett.
– Szerintem néhány válasz még csak most érkezett.
Lou felvette a levélköteget, és belenézett.
– Igen, úgy tűnik. – Amy épp vissza akart menni az emeletre, amikor
meghallotta, hogy Lou hangja megváltozik. – Hé, mi ez? – Lou egy borítékot
tartott a kezében, és felvonta a szemöldökét.
– Valami érdekes? – kérdezte Carl, és átkukucskált a lány válla fölött.
– Egy levél az Epstein és Webb cégtől – válaszolta Lou, és egy kis
krémszínű borítékot tartott a kezében, amelyen dombornyomású embléma
virított. – Miért írnak nekem?
– Nyisd ki, és nézd meg! – tanácsolta Carl.
Amy ránézett. A szája szélén apró mosoly játszott.
Lou kinyitotta a borítékot, és kivette a levelet. Elolvasta, és elkerekedett a
szeme. Hirtelen hebegni kezdett.
– Állást ajánlanak nekem! – kiáltotta, és felnézett. – Szuperül hangzik. És
Chicagóban! – Lou Carl nyaka köré fonta a karját. – Tényleg Chicagóban!
– Micsoda? Ez hihetetlen! – kiáltotta Carl, és megölelte a lányt. – Ez a sors,
Lou. Nyilvánvalóan együtt kell lennünk Chicagóban. Gondold csak el –
kivehetünk közösen egy lakást, új életet kezdhetünk!
– Ó, Carl! – kiáltotta Lou.
– Gratulálok, Lou – mondta Nagyapa halkan. De Amy látta a szomorúságot
a szemében.
Úgy tűnt, Lou is észrevette. Megmerevedett, az izgalom egy pillanat alatt
eltűnt az arcáról.
– Természetesen még nem döntöttem el, hogy elfogadom-e – szögezte le
sietve, és a levelet a zsebébe gyűrte, aztán zavartan Nagyapára és Amyre nézett.
– Elfogadod-e! – Carl hitetlenkedve bámult rá. – De Lou! Ez életed nagy
lehetősége. Csak nem azt akarod mondani, hogy gondolkoznod kell, elfogadod-
e?
– Ez nagy változás lenne – mondta Lou védekezően.
– Lou! – kiáltotta Carl elkeseredve.
– Kérlek, Carl – könyörgött neki Lou. – Gondolkoznom kell rajta.
Carl egy pillanatra rámeredt, az arca szigorúvá vált. Hirtelen felkapta a
táskáját.
– Átöltözöm – mondta kurtán, és kiment a konyhából.
Lou leült az asztalhoz.
– Ó, Nagyapa – sóhajtotta. Felnézett, és Amy látta a zavart a szemében. –
Mit csináljak?
– Mit szeretnél tenni? – kérdezte Nagyapa, és leült vele szemben.
– Erről van szó… egyszerűen nem tudom.
– Ne fogadd el, Lou. Maradj velünk – kérlelte Amy szelíden, és leült mellé.
– Kezdem jól érezni magam itt. De szeretem Carlt – erősködött Lou.
Megrázta a fejét. – És egyébként is: nincs szükségetek rám.
– De igen – tört ki Amyből.
– Nem, Amy. Nincs – ismételte Lou. – Hibát hibára halmozok, gondold
csak el: a takarmányrendelés, és hogy otthont akarok találni lovaknak, akiknek
még maradniuk kellene. Nem kellenek az ötleteim, és ez nehéz így. Hozzá
vagyok szokva, hogy tisztelnek, és számítanak az elgondolásaim.
– Figyelni fogok rád, és szükségünk van rád – hebegte Amy
kétségbeesetten.
Lou tétován nézett körbe.
– Kérlek, Nagyapa – nyögte. – Mondd meg, mit tegyek.
– Nem tehetem, drágám – felelte Jack Bartlett, és megrázta a fejét – ezt
neked kell eldöntened.
Lou sóhajtott.
– Tudom. De hogyan?
Nagyapa odalépett hozzá, és puszit nyomott a fejére.
– Csak kövesd a szívedet, Lou – tanácsolta szelíd hangon. – Hallgass a
szívedre.
Tizenegyedik fejezet
– Ha még egy piros szalvétát látok, megbolondulok – jelentette ki Soraya,
miközben az utolsó szalvétába csavarta bele az evőeszközöket, és lecsapta az
egészet az asztalra. – Mit kell még csinálnunk?
Amy felnézett, éppen a poharakat csomagolta ki.
– Le kell teríteni az asztalokat abrosszal – adta ki az utasítást –, de először
kell még egy asztal.
Miközben beszélt, Matt jött be az ajtón, és egy asztalt cipelt.
– Hová tegyem? – kérdezte.
– Oda – mutatott Amy egy helyre, ahol még nem állt asztal. – Köszönöm,
Matt.
– Mi van az étellel? – kérdezte Matt, miközben elhelyezte az asztalt.
– Nagyapa tegnap elhozta a húst a grillezéshez, Lou-val irdatlan
mennyiségű salátát és desszertet csináltak – felelte Amy. Ő maga a pajta
berendezéséért volt felelős, míg Carlt elküldték, hogy vegye meg az italokat
estére. Amy a másnapi versenyre gondolt. Még arra sem jutott ideje, hogy
lecsutakolja Spartant. Reggel korán kell kelnie, akkor is, ha a bál sokáig
elhúzódik, és így talán elkészülne vele.
– Mi legyen a következő? – kérdezte Matt.
– Kicsomagolnád a tányérokat? – kérte Amy, és a kölcsönzött tányérokra
mutatott. – Megyek, és megnézem, megérkezett-e Carl az italokkal. – Átment a
konyhán. – Carl már visszajött?
– Éppen most érkezett – felelte Lou, miközben paradicsomot szelt. – Még
kint van.
Amy kiment. Carl a furgonnak dőlt, háttal állt Amynek. Amy észrevette,
hogy telefonál. Csendesen hátrament, hogy elkezdjen kipakolni. Nem akarta
zavarni.
Hallotta, hogy Carl nevet.
– Természetesen nem tudja – mondta a telefonba. – Nem sejt semmit. –
Amy megpróbált nem odafigyelni, de amit ezután hallott, megdermesztette. –
Nem, nem. Félreismered őt – állította határozottan. – Lou nem naiv, csak bízik
bennem. – Amy döbbenten hallotta a nővére nevét. Carl a fejét rázta. – Az a baj
vele, hogy nem ismeri fel, mi tenné boldoggá. Én csak annyit tettem, hogy
megpróbáltam adni egy lökést a helyes irányba, segítő kezet nyújtottam a
sorsnak, ha úgy tetszik.
Amy megpróbált lassan visszahúzódni. Egymást kergették a gondolatai.
Úgy hangzott, mintha ezt a chicagói állásajánlatot csak megrendezték volna!
Carl tudott róla, és most megpróbálja elhitetni az ellenkezőjét. Amynek hirtelen
az eszébe jutott, hogyan sürgette a fiú Lou-t az előző nap, hogy nézze meg a
postát. El kell mondania Lou-nak, amit megtudott!
Ebben a pillanatban egy kőre lépett, és megbotlott. Carl körülnézett.
– Amy! – kiáltott fel.
– Öö… szia – hebegett Amy. – Azért jöttem, hogy segítsek bevinni az
italokat.
Carl láthatóan megkönnyebbült.
– Oké, köszi. Újra beszélni kezdett a telefonba: – Később hívlak, Brett,
viszlát.
Amíg segített Carlnak kipakolni az italokat, Amy kétségbeesetten gondolt
arra, hogy minél előbb meg kell találnia Lou-t és elmondani neki, amit gyanított.
Miután befejezték, esélye sem volt, hogy egyedül szót váltson a nővérével, mert
Carl követte őt a konyhába.
Sajnos Lou annyira elfoglalt volt egész nap, hogy egyetlen szabad percük
sem maradt beszélgetésre. Végül megpróbált megfeledkezni arról, amit hallott,
és elhatározta, hogy másnap, ha majd minden nyugodtabb lesz, és a nővére sem
idegeskedik, mindent elmesél neki.
Hat órára majdnem mindennel elkészültek a pajtában. Befejezték a
díszítést, a grillt előkészítették, Nagyapa megkeverte különleges puncsát, és a
tombolajegyeket is elrendezték az árusításhoz.
– Ideje átöltözni! – kiáltotta Lou, és átviharzott a konyhán. – Lassan
megérkeznek az első vendégek!
Matt hazament, Soraya pedig felment Amyvel a lány szobájába, mert
magával hozta a ruháját.
– Mit gondolsz, mi lesz Ashley-n? – kérdezte, miközben Amy tükre előtt
ült, és fekete fürtjeit fésülgette.
– Valami nagyon kivágott cucc – vélte Amy. – Átnézett Soraya válla fölött,
és feltekerte a haját. – Szerinted feltűzve vagy leengedve jobb?
– Feltűzve! – rendelkezett Soraya. Felállt, és segített Amynek, hogy
feltűzze dús barna haját. – így ni! – mondta, és kihúzott néhány tincset, hogy
keretezzék Amy arcát.
– Igen, így tetszik – állapította meg Amy kedvtelve. Kivett egy éjkék
nadrágot a szekrényéből, és felhúzta. Még édesanyja vette neki egy évvel ezelőtt.
Ritkán volt alkalma viselni, de szerencsére még ráment, és tökéletesen simult
karcsú alakjára, a csípőjétől a lábszáráig.
– Húha, ezt nevezem! Matt nem fog tudni ellenállni ennek a szerelésnek! –
kuncogott Soraya, amikor Amy megnézte magát a tükörben. Ő fekete farmert
vett fel, és hozzá egy ezüstös anyagból készült pántos topot. – Mit gondolsz? –
illegette magát.
– Szuper vagy! – dicsérte Amy. – Gyerünk!
Lerohantak a lépcsőn a konyhába. Nagyapa, Carl és Ty már ott voltak.
– Milyen csinosak vagytok, lányok! – áradozott Nagyapa.
– Köszönjük – felelte Soraya.
Amy Ty-ra nézett. Jóképű volt, kockás inge kiemelte széles, izmos vállát.
– Ejha! – rikkantott a fiú, és végigmérte Amyt. – Elképesztően nézel ki!
Amy kötekedve húzta fel a szemöldökét:
– Úgy érted, nem vagyok mindig ilyen?
– Azért van némi különbség a munkásruhádhoz képest – jegyezte meg Ty,
és ránevetett. – Tényleg jól nézel ki.
– Köszi – mosolygott a lány –, te is. – Találkozott a tekintetük, aztán Amy
gyorsan elkapta a pillantását, és érezte, hogy elpirul.
Lou jött be a konyhába.
– Remélem, mindenki eljön – nyugtalankodott.
Jack Bartlett kinyitotta a hűtőt, és kivette a puncsot.
– Pohárköszöntő! – jelentette ki, és poharakat vett elő. Megtöltötte, és
körbekínálta a poharakat. – A bál sikerére!
Amy a nővérére nézett.
– Lou-ra! – mondta lelkesen.
– Lou-ra! – visszhangozták a többiek, és koccintottak.
Lou boldogan mosolygott mindenkire.
– Köszönöm – hálálkodott.
– Rendben van, de nem állhatunk itt örökké – sürgette őket Jack Bartlett. –
Ki kell tenni a harapnivalót, italokat kell tölteni, és megszervezni a parkolást.
Ty kiitta az italát, és kiment, hogy segítsen a parkolásnál. Amy nyitogatni
kezdte a chipses zacskókat, míg Soraya csatlakozott Jack Bartletthez, hogy
elrendezzék az italokat.
Lou éppen követni akarta őket, amikor Carl megfogta a karját.
– Tessék – szólalt meg, és újratöltötte punccsal a poharaikat. – Szeretnék én
is pohárköszöntőt mondani.
Amy felnézett.
– Mire? – kérdezte Lou.
Carl megemelte a poharát.
– Chicagóra!
Amy látta, hogy Lou megakad, pohara félúton megállt.
– De még nem döntöttem el, hogy megyek-e.
Amy szájára tolultak a szavak, de csendben maradt.
– Lou! – kiáltotta Carl. – Ez az állás tökéletes, a legjobb lehetőség arra,
hogy együtt lehessünk! Hogyhogy nem tudtad még eldönteni?
– Ez nehéz döntés – makacskodott Lou. – Ezt te is tudod. Időre van
szükségem, hogy átgondoljam.
– De nincs időd! – mondta Carl bosszúsan. – Keddig választ akarnak kapni.
– Tudom! Tudom! – Lou hirtelen elhallgatott. Amy látta, hogy megdermed.
– Honnan tudod, hogy keddig kérnek választ? – kérdezte a fiútól. – Én ezt nem
is említettem.
Egy villanásra Carl rémültnek tűnt, aztán gyorsan összeszedte magát.
– Természetesen mondtad – felelte gyorsan, és kezét a lány karjára tette. –
Biztosan elfelejtetted.
– Nem – kiáltotta Lou. – Nem akartam elmondani, mert attól tartottam,
elkezdesz nyaggatni az egésszel. Honnan tudtad? – Hirtelen hátrált egy lépést, a
szeme kikerekedett, elsápadt. – Te intézted, igaz? – suttogta. – Végig tudtál az
állásról!
Carl egy pillanatra habozni kezdett, hogy letagadja-e a dolgot, aztán
előrelépett.
– És mi van, ha igen? – kérdezte. – Igen, jól van, beismerem, én intéztem,
Lou. Azt akarom, hogy gyere velem – az emberek azt várják tőled, hogy gyere
velem.
– Azért akarod, hogy veled menjek, nehogy valami rosszat gondoljanak a
barátaink! – Lou elborzadva nézett rá.
– Nem… én… – Carl gyorsan visszakozott. – Lou, én csak megpróbáltam
szerezni neked egy jó állást – mentegetőzött, és megragadta a lány kezét. – Ez
olyan nagy bűn?
– Megpróbáltál befolyásolni! Becsaptál! – kiáltotta Lou, és elrántotta a
kezét.
– Lou, figyelj…
– Nem! – kiáltotta a lány. – Én bíztam benned, Carl! Hogy tehetted ezt
velem?
Épp ekkor nyílt a hátsó ajtó, és belépett Scott és Matt. Üdvözölni akarták a
társaságot, de elnémultak, amikor látták, mibe csöppentek bele.
– Lou… – próbált közeledni Carl.
Lou eltolta.
– Ne érj hozzám! – sziszegte. – Tűnj el a szemem elől! Nem megyek veled
Chicagóba. Soha, soha többé nem akarlak látni!
– De…
– Menj el, Carl! – kiáltotta Lou. – Menj már el! – Könnyekben tört ki, és
kirohant a konyhából.
Amy talpra ugrott, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Scott előrelépett.
 – Hallottad, mit mondott Lou – mondta jeges hangon Carlnak. – Szerintem
jobb, ha elmész.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Carl meg akarná ütni, aztán egy lépést
hátralépett.
– Összeszedem a cuccom! – vágta feléjük dühösen, és felrohant az
emeletre.
Scott kinézett az ablakon.
– Amy! Gyorsan! Érkeznek a vendégek.
Amy rémülten bámult a nővére után.
– De mi lesz Lou-val…?
– Te csak menj utána! – utasította Scott. – Matt és én elrendezzük a
dolgokat.
Amint Amy felrohant a lépcsőn, Carl vágtatott el mellette, menet közben
igyekezett eligazgatni a holmikat a táskájában.
– Akkor Isten veled – morogta Amy.
Lou hálószobájába sietett. Nővére arccal az ágyra borulva feküdt.
– Óh, Amy! – tört ki belőle a zokogás, amikor felnézett. – Mit tegyek?
Arcát a kezébe temette.
Amy letérdelt a padlóra, az ágy mellé, és Lou haját simogatta.
– Semmi baj – vigasztalta. – Jobb lesz neked nélküle.
– Hogy tehette ezt velem? Azt hittem, tisztel – kiáltotta Lou. – Azt hittem,
szeret!
Amy átölelte a nővérét.
– Ó, Lou, Lou, mi szeretünk téged! – mondta kétségbeesetten. – Mindegy,
hogy döntesz. Nagyapa és én mindig itt leszünk neked. Nem számít, hogy itt
maradsz, vagy visszamégy New Yorkba, ez a hely mindig az otthonod lesz.
Lou még jobban zokogni kezdett.
– Nézd, ne aggódj a bál miatt – hadarta Amy. – Megoldjuk. Scott fogadja a
vendégeket. Mindenre figyelni fogunk.
Lou felült, arcán könnyek csorogtak.
– Már érkeznek a vendégek?
Amy bólintott.
– Ne aggódj – ismételte gyorsan. – Mindent elrendezünk. Maradj itt,
ameddig csak akarsz.
Lou letörölte a könnyeit.
– Én szerveztem. Ott kell lennem.
– De Lou…
– Jól vagyok – Lou szipogott, felállt, és lesimította a ruháját. Amy szíve
megtelt csodálattal. „Lou olyan erős” – gondolta.
 Tudta, ha ő lenne a helyében, egész este ki sem tenné a lábát szobájából, és
vörösre sírná a szemét. De Lou a tükörbe nézett, és megigazította a sminkjét.
Amikor végül felegyenesedett, a benne dúló belső vihar egyetlen jele csupán
könnyáztatta szemének csillogása volt.
– Gyere! – mondta, és mély lélegzetet véve megfogta Amy kezét. – A
barátaink várnak.
*
Amy sietett megtölteni a poharakat, és barátságosan üdvözölt mindenkit.
Időről időre Lou-t kereste a tekintetével, biztos akart lenni abban, hogy a nővére
jól van. De aggodalomra nem volt oka. Lou arcán széles mosollyal üdvözölte az
embereket, italt töltött, és az asztalhoz kísérte őket, ahol Ty tombolajegyeket
árult.
Megérkezett a Grant család is; Ashley lélegzetelállítóan nézett ki egy rövid
zöld ruhában, amelynek gyakorlatilag nem volt háta.
Pont megfelelő egy pajtabálba – gondolta Amy kissé gúnyosan.
– Hello, Amy! – üdvözölte Ashley hűvösen.
– Szia! – felelte Amy ugyanolyan hangnemben.
Ashley körülnézett, és tökéletes szemöldöke a meglepetéstől a magasba
szökkent. – Tényleg elég sokan összegyűltek itt, nem igaz?
– Ezért szerveztük – felelte Amy, de Ashley már nem figyelt. Észrevette
Mattet.
– Matt! – kiáltotta.
A fiú körülnézett, majd odament hozzá.
– Szia, Ashley! – üdvözölte kedvesen.
– Szia! – mondta Ashley, és a fiúba karolt. – Tudod, hol találunk egy italt?
– Persze – felelte Matt meglepetten. – Gyere, megmutatom.
Amy kuncogva csóválta a fejét, és elsietett. Még Ashley jelenléte sem tudta
elrontani az estét.
A pajta gyorsan megtelt. Egyre nagyobb lett a zaj, poharak csilingeltek, és
amikor a zenekar rákezdte, a vendégek a tánctérre özönlöttek. Amy rádöbbent,
hogy Lou-nak mennyire igaza volt. Tényleg nagyszerű ötlet volt, hogy így
jussanak bevételhez! Úgy tűnt, mindenki remekül érzi magát, és jó volt újra itt
látni Anya összes barátját. Amy arra gondolt, milyen büszke lenne most
édesanyja az idősebbik lányára.
Amy Lou-t kereste a szemével, és felfedezte, hogy a bejárat mellett áll
Nagyapával és Scott-tal. Az arcáról teljesen eltűnt a korábbi feszültség. Scott
mondott valamit, és Lou ragyogó szemmel ránevetett. Boldognak és
elégedettnek tűnt, ahogy figyelte, mennyire jól érzik magukat a vendégek.
Amy odasietett.
 – Lou! Fantasztikus sikerünk van, mindenki annyira élvezi az estét.
– Igen, így van – helyeselt Scott. – Gratulálok, Lou!
– Köszönöm – mosolygott Lou. – És köszönöm a rengeteg segítségét.
– Sajnálom, hogy kételkedtem benned – vallotta be Amy kissé
szégyenkezve.
Úgy tűnt, Lou kicsit megrökönyödik a mentegetőzése miatt.
– Köszönöm, Amy.
– És… – Amy igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat – és azt hiszem, a
többi Heartlanddel kapcsolatos ötleted is beválhat. Tudod, a prospektus és a
többi.
– Tényleg? – meredt rá Lou. – Tényleg adnál esélyt?
Amy bólintott.
– Rájöttem, hogy te tudod a legjobban, mit tegyünk, ha pénzről van szó. –
Nővérére nézett, és ömleni kezdtek belőle a szavak. – Figyelj, teljesen őrült
voltam, hogy eddig nem hallgattam rád. Kérlek, maradj, Lou! Megígérem, hogy
megfogadom az tanácsaidat. Ne menj vissza a városba! Itt van az otthonod.
Szükségünk van rád.
Lou csodálkozva és örvendezve pillantott rá.
– Tényleg így gondolod?
– Persze! – kiáltotta Amy.
Lou Nagyapára, Scottra és Amyre nézett.
– Oké – válaszolta, és hirtelen mosoly ömlött el az arcán. – Maradok!
Tizenkettedik fejezet
Hajnaltájt az utolsó vendégek is távoztak, és Amy elvonszolta magát az
ágyig. Miközben lekapcsolta a lámpát, az ébresztőórára pillantott. Hajnali két
óra! Csak négy óra, és újra talpon kell lennie, hogy előkészítse Spartant a
versenyre – Óriási – nyögte, aztán megfordult, és azonnal álomba merült.
*
Hat órakor Amy kimászott az ágyból, és félálomban támolygott le az
udvarra. Először meg kellett etetnie a többi lovat, aztán kerülhetett sorra Spartan.
Megivott néhány csésze kávét, és fokozatosan sikerült felébrednie, úgyhogy
amikor Ty fél kilenckor megérkezett, már sokkal élénkebb volt.
– Nagyon jónak kell ma lenned – mondta Spartannak, miközben betekerte a
farkát, hogy védje a lószállítóban. – Mindenkinek megmutatjuk, milyen
különleges vagy. Spartan úgy horkantott, mintha értette volna.
*
Amikor megérkeztek a verseny színhelyére, Ty közel a pálya széléhez leállt
a lószállítóval, kellően távol a nyüzsgéstől és a nézőktől. Spartant kivezették a
lószállítóból, és a ló, újra a szabadba érve, izgatottan nézett körbe, a fülét
hegyezte, orrlyukai kitágultak.
– Minden rendben van – nyugtatta Spartant Amy. – Ez a pálya. Emlékszel
öregfiú?
Ty lehajolt, hogy leszedje Spartan lábáról a védőkötést.
– Körbevezetem egy kicsit – jelentette ki, miközben egy halomba dobta a
kötéseket, és eltávolította a ló farkát védő kötést. – Attól lehiggad.
Amy bólintott. Ő is éppen erre gondolt.
– Gyerünk! – mondta, és csettintett a nyelvével: – Indulás!
Spartan fejét leszegve ficánkolt mellette. Amy arra gondolt, hogy talán
emlékszik arra, hogy az előző gazdájával volt már versenyen.
– És hamarosan újra járhatsz versenyekre – magyarázta neki. – De nem
unalmas küllemi bírálatokra, hanem díjugratásra, hogy mindenki lássa, milyen
fantasztikus vagy.
Ebben a pillanatban egy lovas vágtatott el mindössze néhány méternyire
előttük. Spartan meglepetten hőkölt hátra. – Nyugi! – kiáltotta Amy.
Amy megperdült.
Ashley Grant ült egy pej pónin, önelégülten bámult rájuk, a ruhája
tökéletesen illett rá, pónijának a szőre pedig csillogott. A megerőltető éjszaka
ellenére Ashley olyan frissen ragyogott, mint egy százszorszép.
– Szóval még mindig ideges! – állapította meg.
 – Bármelyik ló ideges lesz, ha ezt csinálod! – kiáltotta Amy.
– Nyugi, nyugi – gúnyolódott Ashley.
Amy felháborodva rázta meg a fejét, majd elvezette Spartant.
Ashley-től azonban nem lehetett szabadulni. Továbbra is Spartan mellett
lovagolt.
– Szóval tulajdonképpen minek hoztad őt ide? – kérdezte. – Azt hallottam,
ijedős.
– Már nem az – sziszegte Amy összeszorított fogai közül. – Felépült.
Ashley felnevetett, és Spartan oldalára nézett.
– De a hegek nem tűntek el!
– Na és? – csattant fel Amy.
– Szóval túl sokra nem jutsz vele a pályán, vagy igen? – kérdezte Ashley.
– Nem tervezem, hogy küllemi bíráltra viszem – vágott vissza Amy. – És,
mint tudod, a díjugratásnál nem számítanak a hegek.
– Ha egy bíró tényleg kiválaszt egy lovat ilyen hegekkel… – kételkedett
Ashley. Megrázta a fejét. – Csak az időt és a pénzt fecséreled, Amy – és
amennyire én hallottam, Heartlandnek pillanatnyilag nincs kidobandó
készpénze. – Gúnyos mosollyal az arcán elvágtatott.
– Csak várj, Ashley, ha meglátod ugrani… – morogta Amy. Hirtelen égető
vágyat érzett, hogy benevezze Spartant, csak hogy letörölhesse a mosolyt Ashley
tökéletes arcáról. De a nevezés egy héttel ezelőtt lezárult. – Majd legközelebb –
ígérte Spartannak, miközben Ashley-t figyelte, aki belépett pej pónijával a
karámba, ahol a lovak és lovasaik már a versenyre vártak.
Amy visszavitte Spartant a lószállítóhoz.
– Azt hiszem, lovagolok vele néhány kört – közölte Ty-jal.
Felszerszámozták Spartant. Amy lehúzta a melegítőnadrágot, amely azért
volt rajta, hogy megvédje vörösesbarna lovaglónadrágját, és felvette
lovaglócsizmáját és tengerészkék zakóját. Jó érzés volt újra ezt a ruhát viselni.
– Csak fogd határozottan – tanácsolta Ty, amikor a lány nyeregbe szállt. –
Ha túlságosan izgatott, egyszerűen hagyd az egészet, és ne körözz a
gyakorlópályán.
Amy bólintott. Ám ahogy megveregette Spartant, biztos volt benne, hogy
minden rendben lesz. A ló izgatott volt, de nem vad. Beléptek a melegítőpályára,
ahol többen már melegítettek lovaikkal. Az edzők utasításokat kiabáltak, pónik
száguldottak el mellettük. Amy mély lélegzetet vett. Ha Spartan megbirkózik
ezzel, akkor bármit kibír!
Először a ló nem akart lehiggadni, húzott, és ellenállt, de tíz perc elteltével
kezdett figyelni a vezényszavakra. Végül Amy megpróbált ugratni vele. A ló jól
ugrott, és a lány úgy döntött, eljött az idő, hogy körbemenjenek a
gyakorlópályán.
Ty látta, hogy a bejárat felé tartanak, és a lány elé sétált:
– Bementek?
Amy bólintott, közben érezte gyomrában a növekvő izgalmat. Erre a
pillanatra várt.
A gyakorlópálya kapujában Ty kifizette a díjat.
– Jó így az akadályok magassága? – kérdezte a melegítőbíró.
Amy körülnézett. Az akadályok körülbelül egy méter magasak voltak,
magasabbak, mint ahogy ő jónak tartotta. – Rendben van – felelte, mert Spartan
nyergében úgy érezte, egyszerűen bármit át tud ugrani.
– Sok szerencsét! – kiáltotta Ty, ahogy belovagolt a pályára.
Amy rövidre fogta a szárat, és megveregette Spartan nyakát:
– Ez az öregfiú! – mondta, és izgalma csak fokozódott, amikor észrevette,
hogy néhány kíváncsiskodó áll a kerítésnél. – Mutassuk meg mindenkinek, mire
vagy képes.
Spartan felcsapta a fülét. Amy az oldalához szorította a lábát, és egyenletes
vágtában indultak előre. Amy megtett egy kört, azután az első akadályra fordult
– egy meghívós meredek akadály volt, kereszt rudakkal. Spartan vágtája
tökéletes volt. Könnyedén átugrotta az akadályt, és fülét hegyezni kezdte, ahogy
a következőre ráfordult.
Amy együtt mozgott a lóval, egyik akadályt a másik után hagyták maguk
mögött. Tökéletesen egynek érezte magát vele. Az utolsó akadály felé vágtatott,
egy szintben oxer felé, amely közvetlenül a kört szegélyező kötél mellett volt.
– Gerry? – hallotta egy lány hangját a körön kívülről. Amy érezte, hogy
Spartan tétovázni kezd. Csak három lépésnyire voltak a kerítéstől. Amy a ló
oldalához szorította a lábát, és jelt adott. Spartan engedelmeskedett. Hatalmas
erőfeszítéssel összeszedte magát, és ugrott, aztán magabiztosan ért földet a túlsó
oldalon.
Oldalról némi taps hallatszott.
– Jó fiú! – kiáltotta Amy, és elragadtatásában megfeledkezett a Gerrynek
szóló kiáltásról. A ló nyakát veregetve a kapu felé ügetett. – Hát nem volt
nagyszerű? – kiáltotta Ty-nak.
– Tökéletes volt! – rikkantott vissza a fiú.
– Nagyon szép kör volt – állapította meg a pályát felügyelő férfi Amynek. –
Ebben a lóban még sok van, ifjú hölgyem.
Amy lecsúszott Spartan hátáról, és átölelte a nyakát.
– Csodálatos! – Megfogta a szárat, és Ty-jal együtt elvezette Spartant.
– Öö… elnézést – szólalt meg egy hang bizonytalanul a hátuk mögött.
Amy hátrafordult. Egy körülbelül vele egykorú, hullámos szőke hajú,
lovaglóruhás lány állt mögöttük. Az arca kissé kipirult.
– Ez a ló Gerry… Geronimo? – kérdezte.
– Igen – felelte Amy zavartan, és megfordította Spartant. – Legalábbis ő
volt. Ki vagy te?
Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Spartan nyihogott, és előrehúzta Amyt.
– Ó, Gerry – suttogta a lány elragadtatva –, azt hittem, soha nem látlak
többé.
Amy érezte, hogy elönti a féltékenység, ahogy Spartan a lány tenyeréhez
nyomta az orrát. Ki ez a lány?
– Öö… bocs, de nem ismerlek – mondta kurtán.
A lány ránézett, kék szeme hirtelen zavarttá vált.
– Hannah Boswell vagyok. Larry Boswell a nagyapám. Születése óta
ismerem Gerryt. Rögtön felismertem, amikor beléptél vele a melegítőbe.
Amy szeme elkerekedett a döbbenettől.
– Te Mr. Boswell unokája vagy?
Hannah bólintott.
– Vele és a nagymamámmal élek a farmon. Te vagy Amy? – Amikor Amy
bólintott, a lány elmosolyodott. – Nagyapa mesélt rólad. A gyógyközpontról és
arról, hogyan gondoztad Gerryt.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte Amy, és még mindig nem fért a fejébe, hogy
Larry Boswell unokája áll előtte.
– A versenyre jöttem – közölte Hannah. – Úgy volt, hogy stílusversenyben
indulok.
Ty felhúzta a szemöldökét.
– Szerintem én már láttalak korábban is – mondta. – Egy almásderes pónid
van, nem igaz?
– De igen – felelte Hannah. – Nem megyünk el mindig ilyen messze,
kivéve, ha olyan nagy verseny van, mint ez a mai.
– Nagyon jól lovagolsz – dicsérte a lányt Ty. – Figyeltelek a pályán.
Amy egy villanásra féltékeny lett, ahogy Hannah Ty-ra mosolygott.
– Köszönöm – válaszolta a lány. – Szerencsém van, hogy Sinbad az enyém.
– A szeme ragyogott. – Ő mindenkiből remek lovast varázsol.
Amy féltékenysége egy csapásra eltűnt, amikor hallotta, mint dicséri
Hannah Boswell a póniját, és melegséget kezdett érezni iránta.
– Miért mondtad, hogy „ úgy volt", hogy indulsz a stílusversenyen? –
kérdezte kíváncsian.
– Sinbad lesántult – mondta Hannah. – Valószínűleg megütötte magát, nem
vészes, de nem akarok semmit kockáztatni, inkább nem nevezem be. Jellemző,
hogy éppen ma történik ilyen, amikor egy nagy verseny van – fejezte be, és bár
mosolygott, Amy látta, hogy a szeme szomorú. Körülnézett. – El kell mondanom
a nagymamámnak, hogy itt vagytok. Biztos vagyok benne, hogy üdvözölni
szeretné. Nem baj? – kérdezte.
– Nem – felelte Amy.
– Egy perc múlva itt vagyok – ígérte Hannah, és elviharzott a pályán.
– Helyes lány – mondta Amy Ty-hoz fordulva. Ő nem nevezett
stílusversenyre, jobban szerette a vadászugratást, ahol a lovon volt a hangsúly,
nem a lovason.
Ty bólintott.
– Tényleg tehetséges lovas – állapította meg, van érzéke hozzá. Akármit is
mond, a pónija nem tűnik olyan egyszerű esetnek.
Amy elgondolkodva veregette meg Spartant. Azon merengett, amit Hannah
mondott arról, hogy lesántult a pónija.
Hannah rohanvást közeledett.
– Jön Nagymama! – kiáltotta, és szőke haja zilált volt. Spartan feléje húzott,
és hozzádörgölőzött.
– Ööö… – Amy mély lélegzetet vett, hirtelen egy ötlet pattant ki a fejéből.
– Hannah, szeretnél lovagolni Spartanon – vagyis Gerryn – a stílusversenyen?
Látta, hogy Ty megfordul, és rámered. Hannah szeme elkerekedett.
– Gerryvel lovagolni? Hiszen azt sem tudod, tudok-e lovagolni egyáltalán!
– kiáltott fel Hannah.
– Nos, Ty látott, és azt mondta jó vagy – jelentette ki Amy, és Ty-ra
pillantott. – Nekem ez elég.
– De még mennyire, hogy szeretnék lovagolni vele! – lelkendezett Hannah.
Félősen vizsgálgatta Amy arcát. – Tényleg nem bánnád?
– Nem – felelte Amy lassan, és azt figyelte, hogy szuszog Spartan Hannah
kezébe. – Nem, egyáltalán nem bánnám.
Hannah mosolygott, aztán hirtelen integetni kezdett valakinek Amy válla
fölött.
– Nagymama! Itt vagyok!
Mrs. Boswellnek rövid ősz haja volt, és farmert viselt. Az arca felderült,
amikor meglátta Spartant.
– Gerry! – szólt. Spartan halkan felnyihogott. Mrs. Boswell mosolygott, és
megdörgölte a fejét. – Szia, cimbora. Remek dolog látni, hogy ilyen jó színben
vagy! – Amyhez és Ty-hoz fordult, és mosolyogva nyújtotta a kezét: –
Szervusztok, Shelley Boswell vagyok.
Kezet ráztak, és kölcsönösen bemutatkoztak. Hannah gyorsan elmesélte,
hogy indul Spartannal a stílusversenyen.
– Jobb, ha mindjárt hozom a kobakot és a nyerget – mondta. – Nagymama,
szólnál, hogy másik lóval indulok?
– Körbelovagolok Spartannal – ajánlotta Amy. – Bemelegítünk.
Azzal nyeregbe is szállt.
– Én pedig gyorsan kerítek egy kefét, és rendbe hozzuk, mielőtt indul –
mondta Ty. Amy bólintott, és belovagolt Spartannal a gyakorlópályára.
Körbeügettek, Spartan járása hosszú és egyenletes volt, a fülét hegyezte,
miközben a lány vezényszavaira figyelt. Amy vágtára utasította, és a nyolc
figurából kettőt megcsináltak. – Ügyes fiú – suttogta, és megsimogatta a nyakát.
Amikor látta, hogy Hannah visszaér a nyereggel, felvette lépésbe, és
odalovagoltak a másik lányhoz.
– Cseréljük ki a nyerget – javasolta Hannah.
Amy bólintott, és leszállt a lóról. Vett egy mély lélegzetet, felhúzta a
kengyelt, kioldotta a hevedert, és lecsúsztatta a nyerget Spartan hátáról.
– Még mindig biztos vagy benne, hogy rendben lesz így? – kérdezte
Hannah, és kérdőn ránézett.
Amy nyelt egyet:
– Igen.
Tartotta a kantárt, amíg Hannah feltette a saját nyergét Spartan hátára.
Spartan megbökdöste a kezét, miközben Hannah a kengyelt rendezgette. Amy
gyorsan puszit nyomott az orrára.
– Készen van – jelentette ki Hannah, és hátralépett.
Amy érezte, hogy hevesen ver a szíve, miközben odanyújtotta a szárat.
– Tessék – mondta. Ahogy Hannah átvette, a pillantásuk találkozott. – Sok
szerencsét – suttogta Amy még mindig szorongatva a szárat.
– Köszönöm – felelte Hannah hálásan.
Amy lassan útjukra engedte őket.
*
Miután Hannah egy kicsit körbelovagolt, megállt, és Ty gyorsan
lecsutakolta Spartant.
– Jól mutatsz a nyergében – dicsérte a lányt.
Amy egyetértőn bólintott. Figyelte, ahogy Hannah körbelovagol, és gyorsan
megállapította, hogy Ty-nak igaza volt. Hannah rendkívül tehetséges lovas volt –
a keze könnyű, és biztosan ült a nyeregben. Spartan lazának és elégedettnek tűnt.
– Mindig szerettem lovagolni rajta, amikor Nagyapánál volt – mondta
Hannah, és mosolygott. – Persze Sinbad után azért furcsa.
– Milyen magas? – kérdezte Amy.
– Száznegyvennégy centi, és már egy kicsit alacsony nekem. Nagyapa azt
mondta, hogy vesz nekem egy másik lovat. Valójában azt, amelyiket akarom,
csak sajnos még mindig nem sikerült megtalálnom a legmegfelelőbbet –
mosolygott. – Természetesen megtartom Sinbadot is, soha nem válnék meg tőle.
Shelley Boswell érkezett vissza.
– Hannah! Készülődnöd kell.
Hannah idegesen elvigyorodott.
– Akkor rajta. Kívánjatok sok szerencsét!
Ty és Amy a pálya széléhez mentek.
– Nézd, ez Ashley! – kiáltott fel Amy, és oldalba bökte Ty-t, amikor Ashley
ügetett a körbe. Másik pónin ült, egy gyönyörű szürkén, amelynek a farka
vízesésként omlott le. Ashley beugratta a pónit vágtába, és egyenletesen haladt
az első akadály felé.
Amy merőn figyelte. Amikor Sundance-szel versenyzett Ashley-vel
szemben, az általában a póni vadászlovaglás volt, ahol a pónit bírálták, nem a
lovast. De a stílusverseny más volt. Itt a lovas számított, és Amynek el kellett
ismernie, hogy Ashley jól lovagol.
– Úgy tűnik, nem hibázik! – jelentette ki hangosan.
– Nem is tudom – mondta Ty kritikusan –, kicsit talán mereven tartja a
vállát.
A következő ugrásnál Ashley lova túl későn ugrott el.
– Ezért pontot fog veszíteni – állapította meg Ty.
– De nem sokat – fűzte hozzá Amy.
– Tudod, mégsem érzi igazán a lovat – vélekedett Ty. – Úgy értem, jó a
technikája, de nincs kötődése. A bírók ugyanúgy figyelik azt is, mint a technikát.
Ashley egy körrel befejezte a versenyt, és kilovagolt a pályáról.
– Most Hannah következik? – kérdezte Amy.
De volt még előtte egy lovas – egy fiú egy sárga pónin. Shelley Boswell
csatlakozott hozzájuk.
– Igazán nagyon kedves tőled, hogy Hannah lovagolhat Gerryvel –
hálálkodott Amynek.
– Ez természetes – felelte Amy.
– Larry mesélte, hogy mi történt, amikor meglátogatott benneteket.
Bizonyára azt gondolod, hogy egy szörnyeteg – mentegetőzött Shelley Boswell.
Amy nem tudta, mit feleljen:
– Nos…
– Semmi baj, drágám – nyugtatta Shelley Boswell mosolyogva. – El tudom
képzelni, milyen lehetett. De Larry nem kegyetlen ember, annak ellenére, hogy
biztosan így gondolod. Egész életében keményen kellett dolgoznia. A semmiből
építette fel az üzletet, és mindig azt az elvet követte, hogy minden lónak vissza
kell hoznia a befektetett pénzt. Ez tette sikeressé. De azt hiszem, összetörte a
szívét, hogy otthagyta Gerryt, és most nagyon hiányzik neki. Mindannyiunknak.
 – Itt van Hannah! – kiáltotta Ty, ahogy a sárga póni elhagyta a pályát, és
Hannah beügetett.
Spartan a fülét hegyezte. Egy pillanatra felvetette a fejét, amikor meglátta
az akadályokat, de aztán követni kezdte Hannah vezényszavait, és irányba
fordult. Puhán beugrott vágtába, és az első akadályhoz értek.
Amy visszatartotta a lélegzetét. De Spartan majdnem egy méterrel
magasabban, könnyedén vette az akadályt.
– Nagyokat ugrik, ugye? – lelkesedett Shelley Boswell. Amy bólintott.
Csodálattal töltötte el, ahogy Hannah lovagolt.
Nem volt könnyű tökéletes tartásban maradni egy olyan lovon, amelyik
ekkorákat ugrik, mint Spartan, de Hannah-nak sikerült. Hátát egyenesen tartotta,
fejét felemelte, a sarkát leengedte.
– Hannah nagyon jól mutat rajta – állapította meg.
Shelley Boswell bólintott.
– Hannah imád ugratni, mindig is szeretett. Olyan lovat keres, amelyikkel
díjugratásban versenyezhet.
Amy bólintott, de a pályára koncentrált. Hannah és Spartan már a fél pályát
megtették. Ahogy a pálya távolabbi oldalán vágtattak, tökéletes látványt
nyújtottak. Sugárzott róluk, milyen különleges kapcsolatban vannak, és távolról
is érződött, mennyire értik egymást. Amy hirtelen azt érezte, hogy a szeme
megtelik könnyel. Ty-ra nézett. Örült, hogy hallgatott a véleményére, és úgy
döntött, hogy Hannah lovagoljon Spartanon. Látta az arcán, hogy a fiú is
ugyanígy gondolja.
– Spartan boldognak tűnik, nem igaz? – kérdezte halkan.
Amy bólintott. Ty megszorította a vállát.
– Köszönöm, hogy bíztál bennem. – Úgy értem, ami Hannah lovaglását
illeti.
– Mindig bízom benned – tolultak a szavak Amy ajkára.
– Még egy akadály! – hallotta Shelley Boswell.
Amy tekintete a pályára szegeződött. Spartan tökéletes időzítéssel átugrotta
az utolsó akadályt, és a közönség tapsviharban tört ki. Hannah a bejárat felé
fordította a lovat, dicsérőn megveregette; úgy tűnt, soha nem akarnak lelassítani,
de aztán mégis lépésbe váltottak át.
Amy, Ty és Shelley Boswell a pályához siettek, hogy mielőbb
találkozzanak vele.
– Hihetetlen volt! – mondta Amy.
– Gratulálok! – mondta Ty, és Hannah-ra mosolygott.
– Gerry tökéletes volt – lelkendezett a lány, és leugrott a nyeregből.
Amy látta, hogy Ashley és Val Grant merev arccal haladnak el mellettük.
Nyilvánvalóan figyelték őket.
– Szerintem Ashley ezentúl nem fogja olyan gyorsan leszólni Spartant –
vigyorodott el Amy. Megsimogatta a ló orrát, és az a kezéhez nyomta a pofáját.
Idegtépő várakozással telt az idő, amíg végre a hangosbemondó sorolni
kezdte az eredményeket. – A stílusverseny eredményei – hallották.
Hannah idegesen nézett Amyre.
– Az első helyen a három-hat-ötös versenyző – Hannah Boswell, Dancing
Grass Geronimo nyergében.
– Megnyerted, Hannah! – kiáltotta Amy.
– Ó, Istenem! – hebegte döbbenten Hannah. Átölelte a nagyanyját. –
Nagymama! Gerry nyert! – Hirtelen Hannah nyeregbe pattant. Mrs. Boswell
megigazította lovaglócsizmáit. Amy pedig a hevederét sietett ellenőrizni.
– Indulj! Te következel! – sürgette Ty, látva, hogy a melegítőbíró vár.
Hannah fülig érő szájjal lovagolt a körbe.
Nem tartott sokáig, amíg átadták a szalagokat. Ashley második lett, és
nagyon mérgesnek tűnt, még egy köszönömöt sem biccentett, amikor átvette a
vörös szalagot.
Végül ideje volt, hogy Hannah megtegye a tiszteletkört. Amint Spartan
elvágtatott mellettük, Amy Ty kezét érezte a vállán.
– Helyesen tetted – jegyezte meg halkan.
Amy a szemébe nézett.
– Tudom – suttogta mosolyogva.
– Köszönöm, hogy megengedted, hogy lovagoljak Spartanon – mondta
Hannah kicsit később, amikor Amy Spartant a lószállítóhoz vezette. – Tényleg
csodálatos ló, biztosan te is sok versenyen veszel majd részt, igaz?
Amy szíve egy kicsit elszorult.
– Az attól függ, mikor találunk új otthont neki.
– Nem tarthatod meg? – kérdezte meglepetten Hannah.
Amy megrázta a fejét.
– Heartlandben az az elv, hogy megpróbáljuk hazajuttatni a meggyógyított
lovakat.
Hannah szomorúan nézett a lóra.
– Szegény Gerry. Úgy tűnik, veled boldog.
– Nem olyan boldog, mint amilyen lehetne – sóhajtotta Amy. Elhatározta,
hogy meggyőzi Hannah-t. – Úgy érzem, hogy a szívének egy csücske zárva
maradt – jelentette ki. – Az egyetlen alkalom, amikor igazán boldognak láttam,
az volt, amikor eljött hozzánk a nagyapád és most meg veled.
– Bárcsak Nagyapa visszavenné, vagy az enyém lehetne. – Hannah
dühösnek tűnt. – Ez nem igazság – mérgelődött.
 Amy rámeredt, és hirtelen egy ötlet kezdett kibontakozni a fejében.
– Miért ne lehetne a tiéd? Azt mondtad, lovat keresel. Olyat szeretnél,
amelyik tud ugrani, és Spartan tökéletes lenne!
Hannah döbbenten nézte.
– Hogy Gerry az enyém… Nagyapa sosem egyezne bele. Még azt is
megtiltotta, hogy Gerry nevét emlegessük.
Amy reményei elillantak.
– Ó – sóhajtotta.
– De esetleg megoldódna a probléma! – mondta Hannah, és hirtelen úgy
tűnt, lázasan forogni kezd az agya. – Nem állíthatok oda Nagyapához, hogy
Gerryt szeretném, mert nemet mondana. De ha felhívom, és azt mondom, hogy
találtam a versenyen egy kiválóan ugró lovat, és őt szeretném… és ha majd
egyszerűen ott áll előtte…
*
Amy csodálkozva bámulta a lányt.
– De mit szól majd a nagyapád? Nem lesz borzasztóan dühös?
Hannah megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Annak ellenére, amit mond, nagyon hiányzik neki Gerry, és
biztos vagyok benne, hogy soha nem lenne képes visszautasítani. – Megragadta
Amy karját, és a szeme hirtelen ragyogni kezdett az izgalomtól. – Amy! Ez
bejöhet, megpróbálhatnánk, hátha sikerül! Hadd mondjam el Nagymamának, és
meglátjuk, mit szól hozzá.
*
Csak néhány percig tartott, amíg Hannah meggyőzte a nagymamáját, hogy
a terve beválik. Amy felhívta Lou-t mobilon, hogy elmondja neki a híreket.
– És most azonnal elmegy? – kérdezte Lou döbbenten.
– Igen – felelte Amy. – Boswellék lószállítója nem elég nagy, de Ty azt
ígérte, hogy elviszi Spartant és engem a miénken.
– De ez Ty szabadnapja lenne! – figyelmeztette Lou. – Nézd, mondd meg
neki, hogy hozza vissza a lószállítót, és én elviszlek benneteket Boswellékhez.
– Rendben van – felelte Amy, majd letette a telefont, és elment, hogy
beszéljen Ty-jal.
Hamarosan mindent elrendeztek. Hannah és Shelley Boswell előremegy
Sinbaddal, és hírt visznek Larry Boswellnek az új ló érkezéséről.
– Előkészítem a régi bokszot neki – mondta Hannah, és utoljára
megveregette Spartant, mielőtt a nagymamájával útnak indultak volna. –
Ismeritek az utat?
Amy bólintott.
Hannah ránevetett.
 – Akkor néhány óra múlva találkozunk.
*
Ty visszavitte Amyt és Spartant Heartlandbe.
– Nos, búcsúznunk kell, öregfiú – mondta, amikor bement a lószállítóba,
miközben Lou összeszedte a holmiját. Megveregette Spartant. – Élj boldogan!
– Úgy lesz – mondta Amy gyengéden, és ránézett Spartan gyönyörű pej
fejére. Tudta, hogy a legjobbat teszi vele.
Lou jött ki a házból.
– Indulhatunk?
Amy bólintott.
– Viszlát, Ty. És köszönök mindent.
– Szívesen – felelte Ty mosolyogva. Megfordult, és átvágott az udvaron.
Amy gyorsan beszállt a furgonba.
Lou kinyitotta az ajtót, és beugrott mellé.
– Rendben van, akkor induljunk!
Ahogy a lószállító elrobogott az úton, Amy hallotta Spartan nyihogását.
Újra eszébe jutott, amikor három hónappal ezelőtt Spartan a lószállító belsejében
volt, és nem Lou, hanem Anya ült mellette. Anya és ő akkor megpróbálták
megmenteni Spartant. A nővérére pillantott – most ő és Lou a felelősek érte.
Amy nyelt egyet, ahogy az elmúlt három hónapra gondolt. Óriási veszteség
érte, mégis, most, ahogy ránézett Lou-ra, és eszébe jutott tegnap éjjeli döntése,
hirtelen rájött, hogy azért kapott is valamit.
*
Larry Boswell tenyészfarmja Dél-Virginiában volt, mélyen a dombok
között. Amy figyelte, ahogy egymás után hagyják el a farmokat. Végül elérték a
Dancing Grass Stud fakerítését, amely elválasztotta a legelőt az úttól. A lágy
szellőben nagyobb, fából készült jelzőtábla billegett.
– Úgy tűnik, megérkeztünk – állapította meg Lou.
Amy egy pillanatra aggódni kezdett, ahogy ráfordultak az útra. Mi lesz, ha
Hannah téved? Ha Larry Boswell nem fogadja el Spartant, és újra haza kell
vinniük?
Lou a ház elé hajtott, kiszálltak, és körülnéztek. Senki nem jött ki.
– Megyek, és kopogok – ajánlotta Lou. Az első ajtón azonban hiába
kopogott, így megkerülte a házat.
Amy elment, hogy megnézze Spartant. Amikor meglátta, a ló felnyihogott.
Amy lassan odasétált. A ló nyugodtan nézett rá barna szemével. Elgondolkozott,
mit tartogat számára a jövő. Hogyan fog dönteni Larry Boswell?
Ebben a pillanatban hangokat hallott a lószállító háta mögül.
– Ez Flemingék leszállítója – hallotta Larry Boswell dühös hangját. – Mit
keresnek ezek itt?
Amy megdermedt, aztán meghallotta Hannah hangját.
– Ideszállították azt a lovat, amelyen lovagoltam ma a versenyen, Nagyapa.
Azt, amelyikről beszéltem, hogy szeretném.
Hirtelen meghallotta Lou hangját.
– Jó napot! – köszönt a nővére, és feléjük közeledett. – Végre ideértünk.
Hello, Mr. Boswell.
– Hello! – hallotta Amy Larry Boswell mogorva válaszát.
– Akkor készen állsz, Nagyapa? – kérdezte Hannah türelmetlenül.
– Amy vele van – mondta Lou.
Hannah hirtelen megjelent az oldalsó ajtóban.
– Amy, szia! Kihozod őt? – Bizonyára látta Amy arcát, mert mosolygott. –
Ne aggódj – bátorította halkan. – Minden rendben lesz, higgy nekem.
Eltűnt, és Amy hallotta, hogy leengedi a rámpát. Tenyerét Spartan pej színű
nyakára tette, és érezte selyemsimaságú bőrének melegét. „Ez a búcsú?” –
gondolta. Azok után, ami velük történt, alig tudta elhinni.
A rámpa leereszkedett, és Amy kivezette Spartant.
Larry Boswell hitetlenkedve meredt a lóra, de mielőtt megszólalhatott
volna, Spartan felnyihogott, és nagyot rántott a kötőféken. Amy levette, és
hátralépett. A ló szeretett gazdájához ügetett. Pofáját Larry Boswell arcához
dörzsölte, és úgy horkantott, mint aki alig tudja elhinni.
– Gerry! – kiáltotta Larry Boswell, majd kinyúlt, és megérintette a ló
nyakát. Spartan megbökdöste Larry Boswell mellkasát, és hozzádörgölte a
pofáját; orrlyukai remegtek, ahogy beszívta gazdája illatát. – Ó, Gerry –
dünnyögte Larry Boswell.
– Nagyapa, Gerry az a ló, amelyikkel megnyertem a versenyt – mondta
Hannah halkan. – Fantasztikus volt a pályán, és ő az, akit szeretnék. –
Nagyapjához lépett, és megfogta a kezét. – Kérlek, mondd, hogy megtarthatom!
Kérlek, engedd meg, hogy maradjon!
Amy visszatartotta a lélegzetét, miközben Larry Boswell tétovázott. Aztán
hirtelen egy könnycsepp gördült le az arcán.
– Igen – felelte, és gyorsan eldörzsölte a könnycseppet, végül Hannah-ra
nézett. – Maradhat.
*
Hamarosan Spartan boldogan pihent régi bokszában, mintha az elmúlt
hónapok iszonyú eseményei meg sem történtek volna.
– Nekünk most már mennünk kellene – jelentette ki Lou Shelley
Boswellnek. – Örülök, hogy a végén minden ilyen jól alakult.
– Én is, drágám – mosolygott Shelley Boswell.
 Amy elköszönt Hannah-tól, aztán odasétált Spartanhoz, aki a bokszából
nézegetett kifelé. A ló feléje fordította a fejét, a fülét hegyezte, selymes üstöke
pofájába lógott. Szemében kétségtelenül szeretet csillogott. Amy úgy érezte,
menten elsírja magát. Spartan szíve végre megnyílt.
A lány a ló nyakára tette a kezét.
– Mondtam neked, hogy boldog leszel, Spartan – suttogta, ahogy a ló
megbökdöste orrával a haját. – Megtartottam az ígéretemet. – Könnyek gyűltek a
szemébe, lehunyta a szemét, és megpuszilta a ló pofáját, tudva, hogy ez az utolsó
alkalom.
Nagyot nyelt, majd megfordult, és az autó felé indult, ahol Lou már várt rá.
– Írni fogok – kiáltotta Hannah. – És küldök fényképeket!
Eközben Amy kinyitotta az ajtót, és beszállt. Észrevette, hogy Larry
Boswell odasétál Spartan istállójához. Spartan halkan felnyihogott, és Amy látta,
hogy a férfi arcán derűs mosoly árad szét.
Hirtelen érezte, hogy Lou megszorítja a vállát.
– Helyesen cselekedtél, Amy – mondta. – Mindenkinek szüksége van
otthonra, és tudod, hogy Heartland soha nem vált volna azzá Spartan számára.
Amy a nővérére nézett.
– De neked igen, ugye, Lou?
Lou mosolygott.
– Igen – felelte. – Megtaláltam az otthonom. – Tekintetük
összekapcsolódott, majd Lou beindította a motort. – Gyerünk – mondta szelíden.
– Induljunk haza!

Copyright © 2000 by Working Partners Ltd, London

Heartland Séries created by Working Partners Ltd, London
Published in UK by Scholastic Inc.
Kiadta: PonyClub, Stabenfeldt AS
Borítóterv: Stabenfeldt AS
Fordította és szerkesztette: Stabenfeldt Kiadó Kft.
Nyomdai előkészítés: HVG Press Kft.
Készült Németországban, 2006-ban
ISBN 963 870 680 5
 Tartalomjegyzék
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet