Egy nap majd rájössz

VI összesen Heartland
Lauren Brooke
PonyClub (ápr 2008)

Címke: Állattartás, Ifjúsági Regény

Állattartásttt Ifjúsági Regényttt

Heartland varázslatos hely a virginiai hegyekben: menedékül szolgál olyan

lovaknak, akiket bántódás ért. Itt megtanítják őket újra bízni az emberekben.

Amy édesanyjának halála óta Ty-t a lovászfiút egyre szorosabb kötelék fűzi
Heartlandhez. Amy és Ty vállán nyugszik Heartland sorsa, közösen felelősek
Heartland működéséért és a lovak gyógyulásáért. Természetesen már semmi sem
lehet olyan, mint rég, de Amy nehezen hiszi el, hogy a Ty-jal való kapcsolata is
megváltozott. Amikor azonban a család válságos időszakot él át, Amy ismét Ty-
hoz fordul segítségért.
 Lauren Brooke

Egy nap majd rájössz

(Heartland 6.)
 Hálás köszönettel Linda Chapmannek. Marie Ritchie-nek, a csodálatos
barátnak, aki nemcsak a fülével hallgat, hanem a szívével is – csakúgy, mint
Amy.
 Első fejezet
– Nyugi! – mormogta Amy Fleming Melodynak, amikor a kanca a
vezetőszárat kezdte húzni, és idegesen nyerített csikójának. Hajnal, a négynapos
kancacsikó, aki nem is volt tudatában anyja aggodalmának, kíváncsian ügette
körül a mezőt; szépen ívelt nyakát és intelligens fejét magasan feltartotta, apró
patája halkan verődött a hó borította fűhöz. A sápadt novemberi napfény
megvilágította gesztenyeszínű szőrét. Tökéletes nap volt a hálaadásra…
Amy nem merte folytatni a gondolatsort. Nem, nem akart arra gondolni, hogy
hálaadás napja van. Ezért is volt most itt kint a szabadban Melodyval és
Hajnallal ahelyett, hogy a házban segített volna nagyapjának és nővérének,
Lounak. Ezért dolgozott egész nap az istállókban megállás nélkül. Nem akart
arra gondolni, hogy ez az első hálaadás anya nélkül.
Melody ismét felnyerített.
– Minden rendben, öreglány – mondta Amy, és ujjaival körkörösen simogatta
Melody nyakát. – Biztonságban van a kicsinyed. Most éppen csak körülnéz.
Melody felismerte Amy kezének megnyugtató érintését, és elfordította a fejét.
Amy a kanca homlokát dörzsölte, és érezte, amint a ló kissé ellazul, és a karját
kezdi bökdösni. Mintha Melody azt mondaná: „Ha te itt vagy, akkor bizonyára
minden rendben van.”
Melegség futott át Amy egész lényén, amikor a kanca szemében a bizalmat
látta. Egy hónappal azelőtt még minden annyira más volt. Amikor Melody
megérkezett Heartlandbe, a lovak menhelyére, amelyet Amy édesanyja alapított,
rendkívül bizalmatlan volt. Lassacskán azonban a ló legyőzte idegességét, és
megtanulta, hogy megbízhat Amyben. S mivel Amy segédkezett Hajnal
születésénél, a kettőjük közötti kapocs mintha még szorosabbá vált volna.
A jeges szél Amy hosszú, világosbarna haját az arcába fújta. Hátrasimította,
miközben szürke szemét a kiscsikó felé fordította. A kancacsikó minden lépése
energiától duzzadt; nehéz volt elhinni, hogy alig néhány napja még az életéért
küzdöttek. Nehezen jött a világra, és már-már úgy tűnt: elveszítik anyát és
gyermekét egyaránt. De Amy, Lou és Jack, a nagyapjuk nem adták fel a
reményt, és amikor az izgalmakkal teli éjszaka a vége felé közeledett, Hajnal
megszületett.
A kancacsikó most megállt, orrlyuka remegett, gyönyörű, büszke fejét
magasra tartotta. Ahogyan a nap sugarai beragyogták szőrét, úgy tűnt, mintha
minden egyes gesztenyeszínű szőrszál fényesen ragyogna. Ekkor azonban
megtört a pillanat varázsa: Hajnal felszegett fejjel hirtelen megfordult.
Átvágtázott a füvön, fejét leszegve az anyja hasa alá furakodott, majd mohón
szopni kezdett.
Amy figyelte, amint rövid, bolyhos farkát ide-oda lengeti, és elmosolyodott.
Amióta csak Hajnal megszületett, érezte, erős szálak fűzik a kiscsikóhoz. Azon
tűnődött, csupán azért van ez így, mert jelen volt a kancacsikó születésénél, vagy
talán többről lenne szó? Mintha az édesanyja hangját hallotta volna: „Előfordul
néha, hogy egy különleges lóra bukkanunk – olyanra, amelyik örök nyomot hagy
az életünkben.” Amy Hajnalra pillantott, és biztosra vette, hogy most már érti
édesanyja szavait.
– Gyere, Hajnal! – szólította Amy, amikor a csikó abbahagyta a szopást.
Hajnal előrelépett egyet, és megszagolta Amy kinyújtott kezét, szeme okosan
csillogott. – Jó kislány! – jegyezte meg Amy halkan, és megsimogatta a csikót.
Hajnal egy hangos nyihogással körbefordult. Amy éppen időben ugrott hátra,
ahogy a tüzes kancacsikó a hátsó patáival erőteljesen a levegőbe rúgott, majd
elvágtatott.
Egy hang szólalt meg Amy mögött.
– Úgy tűnik, még lesz vele gondunk.
Amy megfordult. Scott Trewin, a lovakkal foglalkozó helyi állatorvos állt a
kapunál Louval.
– Scott! – kiáltott fel. – Hát te hogy kerülsz ide?
– Szép kis fogadtatás – felelte Scott kötekedve. – Én is örülök, hogy
találkoztunk, Amy!
– Nem úgy értettem – vigyorodott el Amy, és a férfi felé indult. – Csak azt
hittem, otthon vagy, mivel… – a kislány a szavakat kereste
– …ma van a hálaadás napja.
– Csak beugrott, hogy kellemes ünnepeket kívánjon nekünk – tűnt fel Lou is,
és mosolyogva fordult Scott felé.
A férfi megfogta Lou kezét, és visszamosolygott rá.
– Nehéz lett volna nem beugranom, ugye?
Egy pillanatig Amy azt gondolta, ezek mindjárt megcsókolják egymást.
– Jól van… de most már elég legyen – jegyezte meg sietősen.
Scott és Lou nemrég kezdtek randizni, és Amy, bármennyire örült
boldogságuknak, úgy gondolta, mindennek van határa. A fiatalok elhúzódtak
egymás mellől. Scott mosolygott, Lou pedig a kendője rojtjait tanulmányozta.
– Nos… hogy van ma Hajnal? – kérdezte Lou Amy től. Zavarában jellegzetes
brit akcentusa még hangsúlyosabbá vált.
– Teljesen kerge – válaszolta Amy, és sokadszor jutott az eszébe, hogy a
nővére és ő mennyire különböznek. Míg Lou szinte egész életében Angliában
élt, Amy Virginiába költözött, amikor hároméves volt. – De mindig az – fűzte
hozzá a csikóval kapcsolatban.
 Lou elmosolyodott.
– Amy, nagyapa azt üzeni, hogy fél óra múlva elkészül mindennel.
Amy gyomra görcsbe rándult arra a gondolatra, hogy a hálaadást anya nélkül
kell tölteniük.
– Ezt a kettőt még be kell vinnem, és a hátsó istállókat is ki kell takarítani –
érvelt könyörögve. – Aztán enni kell adnom nekik. Semmiképpen sem leszek
készen fél órán belül! Talán jobb lenne, ha nélkülem kezdenétek el enni
nagyapával.
– Amy – szólt közbe Lou. Búzavirágkék szemében együttérzés tükröződött, de
hangja határozott maradt. – Nagyon jól tudod, hogy nagyapa mennyit készült
erre a vacsorára. Mindannyiunknak együtt kell ennünk – ez az ünnep lényege.
Majd segítünk a lovaknál, ugye, Scott?
– Természetesen – bólintott Scott.
Amy torka egészen kiszáradt, de tudta, hogy Lounak igaza van.
– Rendben van – felelte, és arra törekedett, hogy a hangja ne remegjen. – Ha
kinyitod a kaput, behozom Melodyt. Hajnal majd követni fogja.
Ám amikor Amy bevezette a rétről Melodyt, Hajnal makacsul továbbra is csak
állt ott, ahol volt. Életében először belekóstolt a szabadságba, és most
vonakodott feladni. Melody aggódva nyerített felé. Hajnal tekintete a legelőről
az anyjára villant.
Scott a legelőre lépett, egyenesen a csikó felé tartott.
– Gyere! – biztatgatta.
A csikó szemtelenül felvetette a fejét, a fülét hátracsapta, majd Melody után
vágtatott. Amikor utolérte a kancát, erősen az oldalába csípett, mintha meg
akarná feddni az anyját azért, amiért magára hagyta.
– Hé! – tiltakozott Amy. Hajnal ismét lelapította a fülét, és fenyegető
pillantást vetett Amyre, de a lány csak nevetett, és ellökte magától a csikót. –
Kicsikém, még sokat kell csiszolni a modorodon – mondta Hajnalnak. A csikó
azonban dölyfösen nézett vissza, és Amynek Scott iménti szavai jutottak az
eszébe. Hajnallal lesz még gondja, efelől nem volt kétsége.
*
Miután Melodyt és Hajnalt kényelmesen elhelyezték a hátsó istállóban lévő
bokszukban és az összes istállót kitakarították, Scott hazament a családjához,
hogy velük ünnepelje a hálaadás napját. Amy a kőlapokkal kirakott takarmányos
helyiségből figyelte, amint Lou kikíséri Scottot az udvaron keresztül. Megálltak
a férfi kocsijánál, és megcsókolták egymást. Lou addig nézte az autót, amíg az el
nem tűnt, majd visszaindult az istállókhoz; álmodozó mosoly játszadozott a szája
sarkában.
– Mit segíthetek még? – kérdezte Lou, amikor belépett a takarmányosba.
 – Beleöntenél egy kevés csukamájolajat azokba a vödrökbe, és összekevernéd
a takarmánnyal? – kérdezte Amy, a korábban megtöltött vödrök felé mutatva.
Nővére szórakozottan bólintott.
– Rendben van. – Ismét kinézett az ajtón, majd a homlokát ráncolva Amy felé
fordult. – Mit is mondtál?
– Lou! – csattant fel Amy.
Nővére huszonhárom éves volt, nyolc évvel idősebb Amynél, de most úgy
tűnt, mintha ő lenne az idősebb. Amy felemelt egy porlepte, csukamájolajjal teli
kannát, és a nővére kezébe nyomta.
– Csukamájolajat a vödrökbe. Azután összekeverni. – Elvigyorodott, amiért
most neki kellett irányítania mindig józan, összeszedett nővérét.
Lou végre hozzálátott, hogy kitöltse az olajat a lovak eledelébe.
– Scott meghívott egy három hét múlva tartandó karácsonyi vacsorára –
jegyezte meg izgatottan. – A volt egyetemi évfolyamtársak számára rendezik.
Elegánsan kell öltözni az alkalomra, be kell szereznem valami rendes ruhát.
Eljössz velem vásárolni a jövő héten?
– Természetesen – felelte Amy, és megkeverte a vödrökben lévő abrakot.
Neki ugyan sosem volt elég ideje divatos holmikat vásárolni, de bizonyára jó
szórakozás lesz, ha Lou valamilyen klassz ruhát vesz magának.
– Arra gondoltam, hogy te meg Matt összejöhetnétek – tette hozzá Lou. –
Akkor együtt randizhatnánk.
– Hát, ez bizony kizárt dolog – válaszolta Amy, és Scott öccse, Matt jutott az
eszébe. Matt volt az egyik legjobb barátja, aki már régóta szeretett volna vele
járni.
– De miért? – kíváncsiskodott Lou. – Scott azt állítja, hogy Matt tényleg
nagyon kedvel téged.
– Igen, és én is nagyon kedvelem őt – felelte Amy. – De nem úgy.
– Hát akkor ki a kiválasztott? – firtatta tovább Lou.
Amy vállat vont, és nekiállt a takarmány kiporciózásának.
– Senki. – Ez volt az igazság. Senki sem akadt az iskolában, akivel szívesen
járt volna. És ez jól is van így, gondolta. Most, hogy beköszöntött a tél, mindig
olyan sok munka volt az udvarban. Mindennap hat órakor kelt, és ritkán fordult
elő, hogy éjfél előtt kerüljön ágyba. Az egyedüli fiúk, akikkel iskolán kívül
találkozott, a Heartlandben dolgozó két lovászfiú volt: Ty és Ben. Egy pillanatra
felötlött benne a csendes, sötét hajú Ty képe. Elpirult, ahogy visszaemlékezett
arra a nyári napra, amikor Ty megérintette az arcát – és mintha tűz járta volna át
az egész testét.
Lou természetesen észrevette, hogy elvörösödött.
– Amy? – kérdezte elragadtatva. – Van valaki, nem igaz? Ki az a fiú?
 – Nincs senki – vágta rá gyorsan Amy, és azonnal kiverte a fejéből Ty-t.
Mennyire ostoba! Ty olyan, mintha a bátyja lenne, ő a legjobb barátja, de nem
romantikus értelemben. – Tényleg nincs senki. – Megragadta a kiporciózott
takarmányt. – Megyek, és szétosztom ezeket – jelentette ki, és sietve kilépett a
takarmányosból, még mielőtt Lou további kérdéseket tehetett volna fel.
*
A két testvér éppen a vödröket mosta a vízcsapnál, amikor kinyílt a ház ajtaja,
és Jack Bartlett, nagyapjuk magas alakja jelent meg.
– Készen vagytok? – kiáltott oda nekik, mély hangja fáradtan csengett az
udvar csöndjében. Egyenes válla hirtelen előreesett, és heves köhögés fogta el az
idős embert.
Amy összevonta a szemöldökét.
– Jól vagy, nagyapa?
Jack megköszörülte a torkát, miközben feléjük közeledett.
– Jól megfáztam, ennyi az egész – mondta, és bólintott. – Azt hiszem, azon az
éjjelen hűltem meg, amikor Hajnal született. – Azután témát váltott. – Nos,
akkor jöttök? A vacsora készen van.
– Máris jövünk – válaszolta Lou.
Nagyapa visszaindult a házba, Lou pedig gyengéden kivette a vödröt Amy
kezéből.
– Menjünk, Amy. Itt az ideje, hogy együnk.
Amy mély lélegzetet vett, és követte Lout a hátsó ajtó felé. Minden rendben
lesz, biztatgatta magát. Ránézett Loura. A nővére olyan összeszedettnek és
nyugodtnak tűnt; majdnem olyan volt, mintha nem is érdekelné, hogy anya
halála óta ez az első hálaadásuk. De Amy jól ismerte a testvérét. Lout éppen úgy
foglalkoztatta ez a gondolat, mint őt. Csupán arról volt szó, hogy Lou
másképpen birkózott meg a problémákkal. Lou minden energiáját arra
összpontosította, hogy gyakorlatias és józan maradjon.
A verandára érve Amy lehúzta a csizmáját, Lou pedig kinyitotta a meleg,
fényesen kivilágított, kissé rumlis konyha ajtaját. Nagyapa éppen az
aranyszínűre sült pulykát vette ki a sütőből.
– Csodálatos az illata, nagyapa – állapította meg Lou, majd a mosogatóhoz
ment, hogy megmossa a kezét. – Segíthetek valamit?
Amy megállt az ajtónyílásban, a szíve hevesen dobogott. Minden olyan
ismerősnek tűnt – az asztalon álló fehér gyertyák, a pulton hűlő hatalmas
sütőtökpite, a házi áfonyamártással töltött tál, az édesburgonya, a gesztenyés
töltelék. Azután tekintete a terítékre vetődött, és megpróbálta visszatartani a
könnyeit. Az asztal túlsó oldalán, ahol anya szokott ülni, nem volt teríték.
Felnyögött.
 Lou és nagyapa a hang irányába fordult.
Nagyapa aggódó arccal tette le a pulykát, és Amyhez sietett. Ahogy átölelte
Amyt, a kislány érezte, hogy felszakad belőle a szomorúság, a gyász, amelyet az
elmúlt hónapokban gondosan elpalástolt. Tisztán emlékezett a napra, amikor
rávette édesanyját arra, hogy siessenek a leszállítóval az elhagyott Clairdale
Ridge-be egy kiéhezett csődör, Spartan megmentésére. Emlékezetébe idézte a
vihart is, és az autóra zuhanó fatörzset, majd ébredését a kórházban és azt,
amikor Lou közölte vele a hírt: anya meghalt.
Nem tudta, mennyi ideig sírt, de végül újra ráébredt, hogy a konyhában van,
és hogy nagyapja durva gyapjúpulóverébe dörzsöli az arcát.
– Ne haragudjatok – motyogta, majd kiegyenesedett, és megpróbált uralkodni
az érzésein.
– Semmi baj, édesem. Ez természetes – vigasztalta nagyapja. – Az ilyen
ünnepek mindig nehezen múlnak, ha egy szerettünket nemrég veszítettük el.
Amy nagyapja kék szemébe nézett, és megértést látott benne.
– Nagyapa, annyira hiányzik nekem! Olyan nagyon… – suttogta, és a szíve
egészen összeszorult. – Nemcsak ma, hanem minden egyes nap.
Nagyapa puszit nyomott a hajára.
– Édesanyátok mindannyiunknak hiányzik. Mindig hiányozni fog. De mi itt
vagyunk egymásnak, és ma ezért adunk hálát. Édesanyátok kívánsága is ez lett
volna. Tudod, hogy mennyire hitt abban, hogy előre kell tekinteni, a jövő felé, és
nem hátra, a múltba.
Lou megdörzsölte Amy karját.
– Amy, nagyapának igaza van.
Amy nagyot nyelt, majd bólintott.
– Gyerünk! – nógatta őket nagyapa, és még egyszer megcsókolta Amyt. –
Lássunk neki a vacsorának!
Az asztal körül visszafogott hangulat uralkodott, amikor mindannyian helyet
foglaltak.
– Azon tűnődtem, vajon apa mit csinálhat most éppen – törte meg a csendet
Lou, amikor körbeadták egymásnak a gőzölgő zöldséggel megrakott tálakat.
Amy gyors pillantást vetett nagyapára, akinek az arcán most megfeszültek az
izmok.
– Valószínűleg semmi különöset – jegyezte meg Amy nagy sietve. –
Angliában nem ünneplik meg a hálaadást, ugye?
– Nem – erősítette meg Lou. – De azért lehet, hogy most éppen ránk gondol.
– Biztos vagyok benne, hogy mi járunk az eszében, édesem – mondta
nagyapa, és csupán összeszorított szája árulta el valódi érzéseit. Amy tudta, hogy
nagyapa sosem bocsátott meg Timnek, az apjuknak, amiért tizenkét évvel ezelőtt
elhagyta a családját egy lovas balesetet követően, amely véget vetett nemzetközi
díjugrató bajnoki karrierjének.
– Remélem, megkapta a legutolsó levelemet – folytatta Lou. – Megkértem,
hogy hívjon fel bennünket ma.
– Talán fel is hív – jegyezte meg nagyapa.
Amy érezte, hogy mennyire feszültté vált a légkör, és lopva a nagyapjára
nézett.
– Még nem mondtunk köszönetet a lovakért – szaladt ki a száján az első
mondat, ami éppen eszébe jutott, hogy más témára terelje a szót. – Anya mindig
köszönetet mondott értük. Nekünk is hálát kellene adnunk.
Nagyapa egyetértőn bólintott.
– Igazad van. – Felállt, és a konyhaszekrény legfelső polcáról leemelt egy
vastag, poros fényképalbumot. Odanyújtotta Amynek: – Szeretnél köszönetet
mondani?
Amy habozott egy percig. Valójában nem akarta elterelni a szót az
édesapjukról.
– Ó – mondta lassan. A kezébe vette a nehéz, poros könyvet, kinyitotta, majd
lenyelte a torkában lévő gombócot. Minden oldal azoknak a lovaknak a képével
volt teli, amelyeket Heartlandben kezeltek és gyógyítottak. Amy belekukkantott
a borító mögé, és felismerte édesanyja jól ismert kézírását: „A gyógyítás által mi
magunk is gyógyulunk. Ez a szeretet varázsereje.”
– Ha nem akarod… – kezdte nagyapa, és aggódva fürkészte unokája arcát.
– De igen – válaszolta Amy. – El akarom mondani. – Hirtelen komolyan így
érzett. – Anya gyakran elismételte, hogy mennyire kiváltságosnak érzi magát,
amiért lovakkal dolgozhat, és én ugyanezt érzem – kezdte Amy, és mindazokra a
lovakra gondolt, akiken ő segített az elmúlt néhány hónap alatt, immár anyjuk
halála óta: Sugarfootra, Spartanra, Ígéretre, Melodyra. Felnézett Loura és
nagyapára, majd folytatta: – Anya minden hálaadás napon azt mondta, hogy a
lovak gyógyításával mi magunk is gyógyulunk, és ez nagyon is igaz. Nagyon
sokat kaptam azoktól a lovaktól, akiken én magam segíthettem, és ezért
szeretnék köszönetet mondani nekik, éppen úgy, ahogy anya tette volna.
Nagyapa magasra emelte a poharát.
– Akkor hát a lovakra – mondta. – A múltbéli és a mostani lovakra, és azokra,
akikkel a jövőben lesz dolgunk.
– A lovakra! – visszhangozták csöndesen a lányok.
Azután letették az asztalra a poharakat, és kezükbe vették a kést meg a villát.
Néhány percig csendben ettek, majd Amy Loura pillantott. A nővére a
fényképalbumot nézegette, a szeméből szomorúság áradt.
– Bárcsak itt lettem volna, hogy hallhassam anya szavait! – jegyezte meg
bánatosan.
Nagyapa együttérző pillantást vetett rá.
– De Lou, hiszen sosem tudtál elszabadulni a munkából.
– Nem – tagolta lassan Lou. – Úgy tűnik, nem tudtam.
*
Miután megették a tökpitét is, Amy és Lou leszedte az asztalt, majd az este
hátralévő részét a televízió előtt töltötték. Tíz óra felé Amy az órájára pillantott.
– Megnézem a lovakat – mondta, és felállt.
Amikor nagyapa is felállt, ismét köhögni kezdett.
– Akarod, hogy segítsek?
Mielőtt Amy válaszolhatott volna, Lou felugrott.
– Nagyapa, nem vagy jól. Maradj itt bent, a melegben. Majd én segítek.
A lányok felvették a kabátjukat és a csizmájukat, és kiléptek a hideg
éjszakába. Lou szokatlanul visszafogott volt, ahogy végigjárták az istállókat,
összeszedték az üres szénahálókat, végül ellenőrizték a vizesvödröket és a
takarókat. Amy a nővérére pillantott, és azon töprengett, vajon mi járhat a
fejében.
Amikor befejezték a munkát, Lou Sugarfoot bokszához lépett, nekidőlt az
istállóajtónak, majd felsóhajtott:
– Bárcsak legalább egy hálaadást itt töltöttem volna anyával!
Amy kínosan érezte magát.
– Mindig nagyon elfoglalt voltál, Lou. Bonyolult lett volna Heartlandbe
jönnöd.
– Mégis eljöhettem volna – felelte Lou. – Nem kellett minden ünnepnapot
végigdolgoznom.
– Anya tudta, hogy mit érzel – nyugtatgatta Amy. – Tudta, hogy a lovak apára
emlékeztetnek, ezért könnyebb, ha távol maradsz.
– Ez már nem hangzik jó ürügynek. Itt lett volna a helyem – érvelt tovább
Lou, majd kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a kis shetlandi pónit. –
Ennyit megtehettem volna. De nem tettem, és most… – elhallgatott, és a földre
szegezte tekintetét. – Most már késő.
Amy megszorította a karját.
Lou megfordult.
– Elmulasztottam, hogy igazán megismerjem az egyik szülőmet. De ezt a
hibát még egyszer nem fogom elkövetni.
Nyugtalanság futott át Amyn.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Apára célzok – válaszolta Lou. – Állandóan rá gondolok. Amy, meg fogom
őt keresni. És nem érdekel, mit kell ezért tennem.
 Második fejezet
Azon az estén, amikor Amy megpróbált elaludni, Lou szavain gondolkodott.
Amy még csak hároméves volt, amikor apa elhagyta őket, így valódi emlékképei
nem is voltak róla. Csak olyan fényképekről ismerte őt, amelyeket anya
megtartott: ezek apát Pegazus hátán lovagolva örökítették meg. A baleset után
anya és ő elhagyták Angliát, és Virginiában telepedtek le nagyapánál, míg Lou,
aki meg volt győződve arról, hogy apa egy nap majd visszatér, könyörgött, hogy
Angliában maradhasson egy bentlakásos iskolában. Nehéz döntés volt, de az
édesanyjuk nem akarta még jobban elkeseríteni Lout: beleegyezett, hogy
maradhasson. Amikor Lou nagy ritkán ellátogatott Heartlandbe, nem csinált
titkot abból, hogy helyteleníti, amiért anya és Amy otthagyták Angliát.
Nem sokkal édesanyjuk halála után Amy és Lou rábukkant egy levélre,
amelyet édesapjuk küldött öt évvel azelőtt. A levélben apjuk a kibékülésért
esedezett. Marion, az anyjuk nem válaszolt, Lou viszont elhatározta, hogy
felkutatja az apjukat, és a levélpapíron lévő címre küldött egy levelet, amelyben
megírta, hogy szeretne találkozni vele.
Amy a térdét a melléhez szorítva ült az ágyban, és megpróbálta elképzelni,
milyen lenne viszontlátni az apját. Három héttel azelőtt egy futó pillantást
vethetett rá édesanyjuk sírjánál, de nem ismerte fel. Csak később vallotta be
nagyapa, hogy apjuk látogatott el Heartlandbe aznap, és megtiltotta neki, hogy
találkozhasson a lányaival. Egy ideig Amy úgy vélte, Lou sosem bocsátja meg
ezt nagyapának, de azután, Hajnal születésének az éjjelén mégis kibékültek
egymással.
Amy felsóhajtott. Mi történne, ha apa valóban ismét az életük részévé válna?
Édesanyjuk halála után minden összezavarodott; Lou otthagyta fontos
manhattani állását, és Ty meg Amy megtanulták, hogyan boldoguljanak egyedül
a lovakkal. Viszontagságos időszak volt ez, de úgy tűnt, mintha mostanra
rendeződni kezdtek volna a dolgok. Ha apa felkeresné őket, akkor bizonyára
megint sokkal több változással kellene szembenézniük.
Amy behunyta a szemét. Úgy érezte, hogy egy távoli viharfelhő lebeg
fenyegetően a horizont felett. Összerázkódott, és megpróbálta kiverni a fejéből
ezt a gondolatot.
*
Másnap reggel Amy korán felébredt. Dermesztő hidegben vezette ki a póniját,
Sundance-et egy kora reggeli lovaglásra.
Amikor negyven perccel később visszatért, Amy meghallotta Ty
kisteherautójának jól ismert, zötyögő hangját, amint az a kocsifeljáróra hajtott.
Sundance-et elrendezte a bokszában, és átsétált az udvaron, hogy üdvözölje a
fiút.
– Szia! – köszöntötte. – Hogy telt nálatok a hálaadás?
– Egészen jól – válaszolta Ty, miközben bevágta a kocsi ajtaját és a kezével
végigszántott sötét haján. Vékony, de izmos volt, alig néhány centivel magasabb
Amynél. – Hát nálatok? Gondolom, nem volt nagyon vidám.
Amy megvonta a vállát. Ty, aki az utóbbi két és fél évben Heartlandben
dolgozott, olyan jól ismerte őt, hogy értelmetlen lett volna alakoskodni.
– Nem volt könnyű – ismerte be –, de valahogy átvészeltük. – Mivel nem
akart többé erre gondolni, témát váltott. – Délután kivittem a szabadba Hajnalt és
Melodyt.
– És hogy tetszett nekik?
Miközben a nyerges felé baktattak, Amy beszámolt mindenről.
– Hajnal hamar élvezni kezdte a függetlenségét – kezdte. – Azt hiszem, minél
hamarabb rátesszük a vezetőszárat, annál jobb.
Ty bólintott.
– Már ma el is kezdhetjük.
– Lehetne esetleg most mindjárt reggel? – kérdezte. – Délután Matttel
találkozom a bevásárlóközpontban.
Ty összevonta a szemöldökét.
– Szóval randevúd van Matttel, ugye?
– Ugyan, dehogy! – kiáltott fel Amy. – Csak hogy tudd, Soraya is ott lesz.
Mindannyian együtt vásárolunk karácsonyra. – A kislány a fejét csóválta. –
Komolyan! Mi baja van most itt mindenkinek? Matt csupán egy barát – semmi
más!
*
Miután megetették a lovakat és kitakarították az istállókat, Amy Ty-jal
Melody és Hajnal boksza felé indult. Elhatározták, hozzászoktatják Hajnalt a
vezetőszárhoz ahelyett, hogy a réten szabadon rohangálna és úgy követné az
anyját, mint az előző napon.
Amy tisztában volt vele, mennyire fontos, hogy Hajnal megismerkedjen a
vezetőszárral. Az édesanyja mindig hangsúlyozta, hogy alapvető dolog egy fiatal
ló számára, hogy megtanulja a vezetőszár visszatartó erejét. De az anyja ellene
volt minden olyan tanítási módszernek, amely bármilyen fizikai erőszakot,
dominanciát alkalmazott volna. Hitt abban, hogy egy lónak jószántából kell
engedelmeskednie az oktatójának. „Az erőszak tönkreteszi a bizalmat –
ismételgette Marion –, és bizalom nélkül sosem jöhet létre valódi partneri
kapcsolat.”
Amynek ezek a szavak jutottak az eszébe, amint Hajnal és Melody boksza felé
közeledett. Rendszeresen foglalkozott a kiscsikóval, hogy elnyerje a bizalmát.
Bár eleinte Hajnal ellenállt, Amy nyugodt és kitartó maradt, és most már
megérinthette a fejét, a lábait és a törzsét. Minden jel szerint a lónak ez nem
tetszett – de nem is tiltakozott, és ez volt a legfontosabb.
– Mit szólnál hozzá, ha én kivezetném Melodyt, te pedig megpróbálnád
utánunk hozni Hajnalt a vezetőszárral? – javasolta Ty.
Amy bólintott, és az istálló felé indultak. A lány tisztában volt vele, hogy
óvatosnak kell lennie. Nem szabad a szárral erőszakosan húznia a lovat, csupán a
megfelelő irányba kell terelnie. Ha a csikó megáll, Amynek az állat hátsójára
kell tennie a kezét, és gyengéden bökdösve kell ösztönöznie a továbbhaladásra.
Amy számos alkalommal látta, hogy édesanyja ezt tette, és bízott benne, hogy
nem lesz problémájuk.
Amikor Ty kinyitotta a boksz ajtaját, Melody üdvözlésképpen nyihogott
egyet.
– Szia, öreglány! – köszöntötte Amy.
Hajnal éppen az anyja mögött állt. Amy csettintett a nyelvével, de a kiscsikó
csupán megvetően végigmérte anélkül, hogy megmozdult volna.
– Talán jobb lenne, ha csak átfűznénk a vezetőszárat Hajnal kötőfékének
hátulján, anélkül, hogy a karikához kapcsolnánk – mondta Ty, miközben
Melodyra tette a kötőféket. – Mert ha mégis történik valami és Hajnal
elszabadul, a szár vége könnyen kicsúszik. Azt semmiképpen sem akarjuk, hogy
a kötőfékéhez erősített szárral rohangáljon körös-körül az udvaron.
Amy helyeslőn bólintott. Ésszerű volt, amit Ty javasolt. Amikor a lány Hajnal
felé közelített, a csikó a hátsó felét Amy felé fordította, és az egyik lábát
fenyegetően felemelte.
– Na, gyere! – biztatta Amy, oldalra lépett, majd az állat fejénél megállt.
Mielőtt Hajnal egyáltalán rádöbbent volna, hogy mi történik, Amy átcsúsztatta
az orrán a kötőféket, és a kötelet végighúzta a hátán.
Hajnal felvetette a fejét, de Amy szorosan fogta.
– Ne butáskodj! – korholta. – Meglátod, milyen jó lesz.
Ty kivezette Melodyt az istállóból. Először minden jól ment. Hajnal
megértette, hogy kimennek a mezőre, lelkesen követte az anyját. Amy csak lazán
tartotta a szárat, és a csikó mellett lépkedett. Azután félúton Hajnal hirtelen
megállt.
– Indulj tovább! – nógatta Amy, és csettintett a nyelvével. De Hajnal nem
mozdult. Figyelte, ahogy Ty az anyját egyre messzebbre vezeti, de ő csak
makacsul egy helyben állt. – Indulj tovább! – ismételte Amy, és a jobb kezét
most a csikó hátsójára helyezte, és enyhe nyomást gyakorolt rá. Ahányszor csak
látta, hogy anyja ezt a módszert alkalmazza, a csikó mindig elindult előre, de
most Hajnal meg se moccant. Magasra emelte a fejét és szilárdan megvetette a
lábát. Amy fokozta a nyomást.
– Gyerünk, Hajnal, indulj tovább! – mondta határozottabban.
Ehelyett azonban Hajnal olyan gyorsan vetette magát hátra, hogy Amy
egészen meglepődött. A szár kezdett kicsúszni a kezéből, és ő ösztönösen
megragadta. Ahogy a kötél megszorult, egy hirtelen rántással megállásra
kényszerítette a csikót. Hajnal dühösen felvisított, majd a hátsó lábaira
emelkedett. Fejét ki akarta szabadítani, elülső lábaival a levegőbe rúgott.
– Engedd el a kötelet! – kiáltotta Ty, amikor visszafordulva meglátta az
ágaskodó csikót, és hogy az teljes erejéből a szárat húzza. – Engedd el, Amy,
különben elesik!
Közben Amy már rádöbbent, hogy milyen veszély fenyegeti a csikót, és
meglazította a kötelet. A kötél vége átsiklott a kötőféken, és Hajnal kiszabadult.
Amikor az elülső patái tompa puffanással talajt értek, oldalra vetette magát,
majd reszketve megállt.
– Nyugi, Melody, nyugi! – mondta Ty, és megpróbálta megnyugtatni a kancát,
aki mindenáron a csikójához akart menni. – Mi történt? – kérdezte.
– Nem tudom. A hátsójára tettem a kezemet, és ettől egyszerűen
megbokrosodott – magyarázta Amy, miközben a csikót méregette. A szíve
hevesen dobogott, amikor arra gondolt, Hajnal akár meg is sebesülhetett volna.
Amy a csikó felé lépett, hogy megpróbálja megfogni, de az elhúzódott tőle.
– Hagyd! – mondta Ty gyorsan. – Meg kell nyugodnia. Csak hadd legyen kint
a réten.
– De ha hagyjuk, azt fogja gondolni, bármikor szembeszállhat a vezetőszárral,
mert mindig az lesz, amit ő akar – tiltakozott Amy.
– Tudom, de nézz csak rá – felelte Ty. – Túlságosan feszült és ideges ahhoz,
hogy most bármit is megtanuljon. Bármivel próbálkoznánk, ellen fog állni.
Amy tétovázott. Nehéz döntés volt. Ha most engednek Hajnalnak, az esetből
rossz leckét fog leszűrni, de Ty-nak mégis igaza volt. Nem erőszakkal akarják
tanítani. Hajnal most különben sem volt abban a lelkiállapotban, hogy
engedelmeskedjen. Amy bólintott. Kelletlenül, de beleegyezett, és Ty elé sietett,
hogy kinyissa neki a legelőre nyíló, kaput.
Ty kivezette Melodyt, és lekapcsolta a szárat. Hajnal először bizalmatlanul
méregette Amyt, majd szinte kirobbant a kapun át, és egyenesen az anyjához
szaladt. Ott hirtelen megállt, fejét Melody hasa alá dugta, és szopni kezdett. Úgy
tűnt, már egyáltalán nem izgatják az imént történtek.
Amy rémesen érezte magát. Ez volt Hajnal első leckéje a vezetőszárral, és
katasztrofálisan végződött. – Vajon mit csinálhattam rosszul? – tépelődött. –
Sosem láttam, hogy egy csikó így viselkedett volna anyával. Talán
megijesztettem?
– Hogy megijesztetted? – visszhangozta Ty megdöbbenve. – Nem valószínű.
Hiszen láttad! Nem félt a szártól, inkább hadakozott vele.
– De miért? – kérdezte Amy.
– Egyszerűen makacs – mondta Ty. – Kiolvashatod a szeméből. Tudod jól,
hogy a legtöbb ló szívesen engedelmeskedik. A vadonban a ménes a
vezércsődört vagy vezérkancát követi. Amikor mi tanítjuk őket, a legtöbb ló
bennünk látja a vezért. De nagy ritkán akad olyan, amelyik nem hajlandó
engedelmeskedni – egy olyan ló, amelyik a vadonban maga lenne a vezér. Az
ilyenek soha nem adják fel a harcot. – A fiú fürkésző pillantást vetett Hajnalra. –
Ezeket hívják nehéz eseteknek.
– De anya azt ismételgette, hogy ilyenek nem léteznek! – tört ki Amyből. – A
lovak nem így születnek. Az emberek miatt válnak nehezen kezelhetővé.
– Tudom – felelte gyorsan Ty. – És egyetértek vele. De vannak kivételek.
Némely lovat igen erős ösztön késztet arra, hogy harcoljon az irányítás ellen. Ha
jól látom. Hajnal éppen egy ilyen csikó. Ez nem azt jelenti, hogy rossz vagy
gonosz, csak éppen nehéz lesz idomítani.
– Meg fogja tanulni – erősködött Amy. – Hiszen még csak most született.
Egy pillanatig Ty csak hallgatott.
– Igen – jelentette ki végül. – Bizonyára igazad van. Még valóban nagyon
fiatal, és ha elég türelmesek vagyunk, meg fogja tanulni. – Becsukta a kaput. –
De úgy gondolom, egy darabig ne próbáljuk vezetni a száron, amikor kint van a
szabadban.
Amy bólintott. Ty-nak igaza volt. Amíg Hajnal nem engedelmeskedik
vezényszavainak és nem engedi, hogy száron vezessék, addig nem lenne bölcs
dolog olyan helyen dolgozni vele, ahol elszabadulhat. Amy a réten ugrándozó
tüzes kiscsikóra nézett, és belátta, hogy nehezebb lesz hozzászoktatni a
vezetőszárhoz, mint ahogyan eleinte gondolta.
*
Éppen két óra múlt, amikor Lou kitette Amyt a bevásárlóközpont előtt. A fák
és a kirakatok fényárban úsztak, a hangszórókból pedig karácsonyi zene áradt.
Amy utat tört magának a tömegben. Úgy tűnt, mindenki most végzi a karácsonyi
ajándékok vásárlását. Végre megpillantotta Mattet és Sorayát, akik szokásos
találkahelyükön, a Huckleberries fagylaltozónál vártak rá.
– Sziasztok! – mondta kifulladva, amikor hozzájuk ért. – Bocs, hogy
elkéstem, de Hajnallal voltam elfoglalva. Kivittem a legelőre, és…
Matt grimaszt vágott.
– Bizony, bizony – miért is változtatnád meg a szokásaidat?
– Nem szoktam mindig elkésni – tiltakozott hevesen Amy.
 – Csak az esetek kilencvenkilenc egész kilenctized százalékában – jegyezte
meg kötekedve Soraya. – Na, de mesélj: miket kell még vásárolnod?
– Mindent – válaszolta Amy, amikor a tömeg közé vegyültek. – Még hátravan
minden karácsonyi ajándékom – és hamarosan itt lesz még Ty születésnapja is.
Valamit arra is vennem kell.
– Várjatok csak! Egy övet akarok venni Scottnak – szólt közbe Matt, és
besietett egy bőrdíszműves boltba, amely mellett éppen elhaladtak.
Soraya a kirakatban elrendezett öveket, pénztárcákat és kabátokat nézte. –
Talán vehetnék valamit Bennek – mondta. – Mit gondolsz?
– Nem tudom – felelte Amy. Nehéz volt válaszolni erre a kérdésre. Tisztában
volt vele, hogy Soraya kedveli Bent, de a fiú még semmi jelét sem adta, hogy
randira hívná – annak ellenére, hogy szemmel láthatóan jól kijöttek egymással. –
Szerintem nem kellene ajándékot adnod neki, ha ő sem ad neked semmit.
– Tudom – fakadt ki Soraya. – De mi van akkor, ha ő mégis ad nekem
valamit, én meg semmivel sem tudom viszonozni?
Összeráncolt homlokkal nézték egymást, és a nehéz helyzetet mérlegelték.
– Megértelek. Tudod mit? Megpróbálom kiszedni belőle, hogy ő készüle
neked ajándékot venni – ígérte Amy.
Matt éppen ekkor lépett ki a boltból, a kezében egy zacskót tartott.
– Nos, egy ajándékot legalább letudtam – mondta elégedetten, s a farmerja
zsebéből előhalászott egy listát.
– Milyen gondos és jól szervezett vagy – dicsérte a fiút Amy, amikor ismét
belevegyültek a tömegbe. – Honnan tudod, kinek milyen ajándékot vegyél? –
Amy vásárlásai sokkal esetlegesebbek voltak. Ösztönösen vett meg valamit,
soha nem volt átgondolt terve, csak egyszerűen megvásárolta azt, ami éppen
megtetszett neki hirtelen.
– Mielőtt idejöttem volna, megkérdeztem mindenkit. Így sokkal könnyebb az
élet. – Matt Amyre vigyorgott, miközben a lány arra gondolt, ráférne egy kis
gyakorlatiasság.
– De azt azért nem kérdezted meg, hogy én mit szeretnék – évődött vele Amy.
– És engem se – folytatta a kötekedést Soraya.
– Hát… nos, ez meglepetés – közölte velük Matt. – Most viszont bemehetnék
abba az üzletbe, ahol aromaterápiás dolgokat árulnak – mondta, miközben a
listáját tanulmányozta. – Anyámnak szeretnék itt valamit venni. Amy, te jól
ismered az aromaterápiát. Tudnál nekem segíteni?
– Azt hittem, van egy listád! – kiáltott fel Soraya.
– Van is… de… egyedül Scottot tudtam megkérdezni, amikor a listát írtam –
ismerte be Matt. – A többit csak úgy sejtem.
– Hát ennyit arról, hogy a lista megkönnyíti az életedet – nevetett fel Amy. –
Gyere, menjünk! – Azon kezdett gondolkozni, vajon ő mit venne az
aromaterápiás boltban – valamilyen olajat Lounak, talán valamit Ty-nak is. A
tekintete hirtelen egy három lányból álló csoportra esett, amely az ellenkező
irányból közeledett feléjük. – Hát ez aztán nagyszerű! – nyögte Amy Sorayának.
– Nézd csak, kik jönnek velünk szemben!
Ashley Grant és két barátnője, Jade Saunders és Brittany Phillips sétált feléjük
a tömegen keresztül; divatos ruháikban tökéletesen illettek egymáshoz. Ashley
Grant volt az, akit Amy a legkevésbé szeretett az egész világon. Családja egy
rendkívül sikeres lóidomító iskola, a Green Briars tulajdonosa volt. Birtokuk
közel feküdt Heartlandhez, de az ott alkalmazott módszerek teljesen különböztek
az övékétől. Val Grant, Ashley édesanyja, a farm tulajdonosa a szigorú
fegyelemben hitt, és az erőszak alkalmazásától sem ódzkodott.
– Talán először a hanglemezboltba kellene mennünk – mondta Soraya, és
megragadta Amy karját. Éppúgy el akarta kerülni a találkozást Ashley
bandájával, mint Amy.
– Dan még mindig Brittanyval jár? – kérdezte Amy Mattet, Sorayát követve.
Dan Evans Matt egyik barátja volt a focicsapatból.
– Igen – válaszolta Matt. – Rengeteget találkoznak. Szerda este mindannyian
moziba mentünk – még Ashley is eljött.
Amy gúnyosan húzta fel a szemöldökét.
– Ez bizony jó szórakozás lehetett.
Matt elmosolyodott.
– Tudod, Ashley nem is olyan rémes, ha az ember jobban megismeri.
Amy hitetlenkedve nézett a fiúra.
– Mi most Ashley Grantről beszélünk, ugye?
– Meghívást kaptam a karácsonyi partijára – tette hozzá Matt.
Ez a közlés elegendő volt ahhoz, hogy Soraya és Amy kővé meredve
megálljon.
– Micsoda? Te elmész Granték karácsonyi bulijára? – kiáltott fel Soraya.
– Nem csak én – mondta sietve Matt a lányok arckifejezését látva. – Sokan
mennek a focicsapatból is.
Amy alig hitt a fülének. A Grant család minden évben óriási karácsonyi partit
adott hatalmas birtokukon. Ashley már hetekkel előtte csak erről beszélt, és
természetesen utána is; ez volt „a parti” mindazok szemében a gimnáziumban,
akik az ilyen dolgokkal törődtek. A meghívottak száma azonban igen korlátozott
volt, és még Matt – aki pedig meglehetősen népszerű volt – sem kapott eddig
meghívást. – És te elmész? – kérdezte Amy hitetlenkedve.
– Természetesen – vonta meg a vállát Matt. – Miért ne?
– Amy! Várj!
 Amy megfordult. Ashley állt mögötte. Átküzdötte magát a zsúfolt
bevásárlóközponton, és integetett neki.
Amy izmai megfeszültek. Ashley csak azért szokta megszólítani, hogy
valamilyen gúnyos megjegyzést tegyen, ami általában Heartland ellen irányult.
De Amy látta, hogy most nem kerülheti el a találkozást. Állát felemelte,
várakozóan állt a helyén.
– Szia, Ashley! – köszöntötte a lányt, ahogy az melléjük ért. Már előre várta a
kötekedő megjegyzést, de nagy csodálkozására Ashley tökéletesen formált,
rózsaszínűre rúzsozott ajka mosolyra nyílt.
– Szia! – köszönt ő is. – Hogy vagy?
Amy megdöbbenve nézett rá. Ashley Grant megkérdezte, hogy hogy van, és
ami a legfurcsább, úgy tűnt, mintha valóban érdekelné is a válasz. Sorayára
pillantott, és látta, hogy a barátnője is hitetlenkedve nyitja tágra a szemét.
Ashley észre sem vette, hogy nem kapott választ, tovább csacsogott: – Milyen
volt nálatok a hálaadás? – A pillanat töredékére elhallgatott. – Bizonyára nagyon
lekötött benneteket az a sok ló, amelyekkel most foglalkoztok. Ty és Ben
legalább ott volt, hogy segítsen?
Amy alig tudta elhinni, hogy egy új Ashleyvel áll szemben. Úgy érezte magát,
mintha valami őrült álom tört volna rá, és csak a fejét rázta.
– Mindketten szabadnaposak voltak.
– Az egész hétvégén távol lesznek? – folytatta a kérdezősködést Ashley.
– Nem, Ty már ma visszajött, Ben pedig holnap áll munkába – felelte Amy.
– Ó, ez remek – örvendezett Ashley, majd Mattre nézett macskaszerű zöld
szemével. – Matt, megkaptad a meghívómat a bulira?
– Igen – válaszolta Matt. – Köszönöm szépen.
Ashley most ismét Amy felé fordult.
– Neked is el kell jönnöd, Amy – ömlengett.
– Te meghívsz engem a partitokra? – tette fel a kérdést Amy teljesen
megdöbbenve.
– Természetesen – válaszolta Ashley, mintha mi sem lenne ennél
természetesebb. Azután hirtelen észrevette Sorayát. – És te is gyere el, Soraya!
A meghívódat majd holnap odaadom, Amyével együtt.
Amy a homlokát ráncolta. A legutolsó dolog, amire vágyott, az az volt, hogy
részt vegyen a Grant család partiján.
– Rendben van – kezdte, és azt akarta mondani, hogy ne törődjön vele, de
Ashley közbevágott.
– Bocs, Amy – mosolygott szélesen. – Igazán szeretnék még beszélgetni
veled, de sajnos rohannom kell. Holnap találkozunk! – Ezzel sarkon fordult, és
visszaszaladt a barátnőihez.
 Egy rövid ideig Amy és Soraya csendben bámult utána.
– Ezt most álmodtam? – kérdezte Soraya fojtott hangon. – Vagy Ashley
tényleg itt volt, és meghívott a bulijára?
– Ez csak álom lehet – vélte Amy.
– Vagy valami teljesen furcsa dolog történik – találgatta Soraya.
– Mintha földön kívüliek törtek volna be és a birtokukba vették volna Ashley
testét.
– Ugyan, lányok – tiltakozott Matt. – Már mondtam nektek: Ashley nem
annyira gonosz. És hálaadás ünnepe van. Biztosan eszébe jutott az édesanyád,
Amy. Talán csak éppen megpróbált barátságos lenni.
Amy és Soraya egymásra nézett. Egyszerre rázták meg a fejüket.
– Nem – földön kívüliek voltak – jelentették ki egyszerre.
Soraya Amyre mosolygott.
– Nos, elmenjünk?
– Viccelsz? – kérdezte Amy. Soraya arckifejezése csalódásról árulkodott, és
Amy csodálkozva kérdezte: – Miért? Csak nem akarsz elmenni?
Soraya tétovázott.
– Hát, lehet, hogy jó mulatság lenne, de nélküled semmiképpen sem mennék –
tette hozzá gyorsan.
– Igen, gyertek el! – nógatta őket Matt. – Sokkal jobban érezném magam, ha ti
is ott lennétek.
Amy a homlokát ráncolta. Valójában nem akart elmenni, de Matt és Soraya is
annyira lelkesnek tűntek. Vajon mi lehet az oka?
– Először is várjuk meg, hogy Ashley valóban elhozza-e a meghívókat –
jelentette ki végül kétkedve.
*
Amy nagy meglepetésére másnap reggel Ashley állított be Heartlandbe. Nem
volt valami jó az időzítés: Ty éppen a csikót fogta a réten, hogy még egyszer
gyakoroljanak Hajnallal, mielőtt ismét megpróbálkoznának a vezetőszárral.
Közben Amy az állat törzsét, lábát és fejét simogatta.
Hajnal viszonylag nyugodtan tűrte, mintegy öt percig. De azután, éppen abban
a pillanatban, amikor Val Grant ezüstszínű Mercedese megállt a kocsifeljárón,
Amy megpróbálta rávenni Hajnalt, hogy tegyen egy lépést előre. A csikó
alighogy megérezte Amy bal kezének enyhe nyomását a hátsóján, hevesen
tiltakozva hátraugrott. Amy még éppen időben lépett félre, nehogy az állat
eltapossa, és Ty-nak is alig sikerült visszafognia Hajnalt.
– Úgy látom, ez bizony nehezen kezelhető!
– Jaj, ne! – nyögte Amy Ty-nak, amikor hátranézett, és megpillantotta Val
Grantet, amint a kapu felé közeledik.
 Ashley az anyja mögött lépkedett; drága, fekete térdnadrágot viselt,
halványszőke haja ragyogva omlott a vállára. Olyan volt, mint egy elbűvölő
modell, aki épp egy lovaglóruhákat reklámozó magazinból lépett ki – egy olyan
modell, akiről Amy gyanította, hogy soha életében nem vett a kezébe lóvakarót.
Ennek ellenére Amy hirtelen tudatára ébredt, hogy a saját haja tele van
szalmával és hogy foltok borítják viseltes farmernadrágját.
– Meggyűlt vele a bajotok, ugye? – kérdezte Val Grant, és Hajnal felé
bólintott.
Amy a fogát csikorgatta.
– Szerencsére meg tudjuk oldani – válaszolta. – Csak még egy kis időre van
szükségünk.
Val Grant nem figyelt rá, hogy mit mondott Amy.
– Én bizony nem hagynám, hogy egy ilyen kis mitugrász kötekedjen velem –
jelentette ki, és a szeme összeszűkült, amikor végigmérte az engedetlen csikót. –
Megkötném az egyik lábát, és a földre kényszeríteném. Addig tartanám ott, amíg
abba nem hagyja az ellenállást. Már a kezdetektől meg kell neki mutatni, ki is az
úr.
Amy már éppen dühösen kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de mielőtt
bármit mondhatott volna, Ty előrelépett.
– Mi itt nem így oldjuk meg a dolgokat – szólalt meg visszafogottan, csupán
elsötétedett tekintete árulta el, hogy valójában ő is mennyire dühös. –
Mindenesetre köszönjük a tanácsát, Mrs. Grant.
Val Grant arcán megkeményedtek a vonások, és egy percig szinte
kézzelfogható volt a levegőben a feszültség. A csendet végül Ashley törte meg
azzal, hogy a zsebéből borítékokat húzott elő.
– Elhoztam a meghívókat a partinkra – mondta, és átnyújtotta őket Amynek.
Ashley eddig csak az udvart fürkészte, nem is figyelt fel az anyja, Amy és Ty
szóváltására. – Neked is hoztam egy meghívót, Ty, és még Bennek is. Mit
gondolsz, Amy, Ben szívesen eljönne?
Amy még mindig Val Grant megjegyzésén dühöngött.
– Miért nem kérdezed meg tőle? – vágta rá gyorsan. – Éppen itt jön.
Ashley hirtelen megperdült. Ben, kezében vizesvödörrel az udvaron vágott át.
– Ben! – kiáltott neki Ashley, és integetett.
Ben feléje fordult. Egyszer már találkozott Ashley vei, és egy pillanatra
összeráncolta a homlokát, ahogy az emlékei között kutatott. De azután Amy a
tekintetéből látta, hogy lassan felismeri a lányt.
– Szia! – üdvözölte, és hozzálépett. – Te vagy Ashley, igaz? Amy egyik
barátnője.
Ashley hátravetette hosszú haját, és a fiúra mosolygott.
 – Igen – felelte. – A múlt hétvégén a versenyen találkoztunk. Ez itt az
édesanyám, Val. Anya, bemutatom neked Ben Stillmant.
– Örülök, hogy megismerhetem – udvariaskodott Ben, és Val Grant felé
nyújtotta összepiszkolódott kezét.
Val érdeklődve nézett Benre.
– Te vagy Lisa Stillman unokaöccse, ugye? A Fairfield Arab Istállóból?
– Igen – válaszolta Ben. – A nagynéném Heartlandbe küldött, hogy a
problémás lovak bánásmódjáról tanuljak.
Val Grant gúnyosan felhorkantott.
– Nos, nem tudom, mit gondol, mit is tanulhatnál itt!
Ben zavarodottnak tűnt.
– Mi csak éppen beugrottunk, hogy átadjuk a meghívókat a két hét múlva
tartandó családi partinkra – mentette meg Ashley gyorsan a helyzetet. – Itt van
egy meghívó neked is. Azt gondoltam, te még új vagy errefelé, és biztosan
szeretnél megismerkedni az itteni emberekkel. – Hosszú szempillái
megrebbentek, ahogy a fiúra nézett. – Ó, ugye eljössz?
– Természetesen – felelte Ben, és szemmel láthatóan örült. – Köszönöm a
meghívást.
Ashley állta a tekintetét.
– Örülök, hogy eljössz.
Hirtelen minden megvilágosodott Amy fejében. Szóval erről van szó! Ezért
volt Ashley annyira kedves és barátságos: tetszik neki Ben, de nem hívhatta meg
a partira a többiek nélkül. Most minden a helyére került.
De akkor mi lesz Sorayával? Amy nyugtalanul figyelte Bent, nincs-e valami
jele annak, hogy tetszik neki Ashley. De nagy megkönnyebbülésére a fiú
megszokott könnyed mosolya mögött nem vélt felfedezni komolyabb
érzelmeket.
– Nos, akkor megyek vissza dolgozni – jelentette ki Ben. Val Grant felé
fordult: – Örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Grant.
– Én is örülök, Ben – felelte Val.
– Akkor viszlát! – búcsúzott Ashleytől, majd gyorsan rámosolygott Amyre és
Ty-ra, mielőtt a vízcsap felé indult.
Ashley követte a tekintetével egy darabig, aztán megfordult.
– Menjünk, anya! Induljunk. Viszlát a suliban, Amy – tette hozzá kissé kurtán,
majd visszasétáltak a kocsijukhoz.
– Na már most – szólalt meg megfontoltan Ty, és a kezében lévő meghívót
nézte, miközben Ashley és Val beszállt az autóba – van valami fogalmad, hogy
ez minek volt köszönhető?
– Bizony van – felelte Amy, és elmagyarázta az elméletét.
 – Szóval, Ashleynek tetszik Ben! – ismételte Ty megrökönyödve.
– A fejemet teszem rá – válaszolta Amy. – Ez lehet az egyedüli oka annak,
hogy bennünket is meghív a partira. Láttad, hogy nézett Benre? – A hangja halk
lett, és Ashley fátyolos, búgó hanghordozását utánozta: – Ó, Ben, ugye eljössz?
Ty elvigyorodott.
– Szegény Ben… Gondolod, hogy van fogalma, mi vár rá?
– Nem tudom, de szerintem illene figyelmeztetni – vélte Amy. Ezzel a vízcsap
felé indult, ahol Ben éppen a kezét mosta. – Úgy látom, hogy van egy hódolód –
jelentette ki Amy. A hangja évődőn csengett, de belül a szíve hevesen vert.
Remélte – rengeteg oka volt rá –, hogy Bennek nem tetszik Ashley.
Ben meglepetten pillantott rá.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Ashley Grant – tagolta a nevet Amy. – Ben! – kiáltott fel a fiú üres tekintetét
látva – Ne mondd, hogy nem vetted észre, amint kikezd veled!
– Ashley? – kérdezte hitetlenkedve Ben. – Az a lány, aki most volt itt?
– Igen, a szőke, sovány, aki olyan, mint egy modell – bukott ki Amyből.
Ben megvonta a vállát.
– Nem az esetem. Rengeteg ilyen lánnyal találkoztam, amikor a
nagynénémnél laktam – gazdagok, szépek, és szinte mindig unalmasak.
Megkönnyebbülés töltötte el Amyt.
– Tehát nem is érdekel téged? – kérdezte közömbösen.
Ben a fejét rázta.
– Még nem akarok belegabalyodni senkibe sem. Amúgy is annyi minden
történik az életemben – itt van Piros, az itteni dolgok tanulása, és most az
anyámmal is megpróbálok több időt tölteni. – Felemelte a vödröt. – De a buli
biztos jó lesz. Te, én és Ty, elmegyünk mindannyian, ugye?
Amy tagadólag ingatta a fejét. Tudta, hogy Soraya és Matt azt akarja, hogy ő
is menjen, de a lelke mélyén nem kívánkozott oda.
– Nem hinném, hogy elmegyek.
– Miért nem? – lepődött meg Ben.
Amy felvonta a vállát.
– Egyáltalán nem az én társaságom. Azt hiszem, Ty sem fog elmenni.
Ben arca csalódottságot tükrözött.
– Ne hülyéskedj! Én is csak azért fogadtam el a meghívást, mert azt
gondoltam, hogy ti mindannyian ott lesztek. Egyedül én sem akarok menni.
Amy kellemetlenül érezte magát. Csúnya dolog lett volna hagyni, hogy Ben
esetleg egyedül menjen. Nem is nagyon ismer ott senkit. És mit mondana
Soraya, ha Ben úgy döntene, hogy Amy és Ty miatt ő sem megy?
– Ne butáskodj, Amy! – könyörgött Ben. – Ne tedd ezt velem! El kell jönnöd!
 Amy gondolkodóba esett.
– Rendben van – jelentette ki végül. – Elmegyek. – Bár nem szívesen vallotta
be magának, egy kicsit kíváncsi is volt a Grant család házára, no meg arra, hogy
valójában milyen is az az egész környéken oly híres parti. Egyébként pedig ki
tudja, mikor kapna újabb meghívást hozzájuk!
– Tényleg eljössz? – kérdezte Ben megkönnyebbülten. – Köszönöm.
Amy visszafordult Ty-hoz, aki Hajnal lábaival volt elfoglalva.
– Nos, azt hiszem, mégis elmegyek a Granték bulijára – mondta nagyot
sóhajtva.
– Miért? – lepődött meg Ty.
– Ben azt ígérte Ashleynek. hogy részt vesz a partin, és lelkiismeret-
furdalásom lenne, ha hagynánk egyedül menni. Csak bennünket ismer a
környéken – magyarázta Amy, majd a fiúra pillantott. – Neked is el kellene
jönnöd velünk, Ty.
Ty vállat vont.
– Nem tudom, Amy. Ez nem az én műfajom… – mondta tétovázva. – De ha te
és Ben elmentek, lehet, hogy jól sikerül. – Közben Hajnalt simogatta. – Most
meglehetősen nyugodt. Megpróbáljuk újra?
Amy bólintott, és a csikó oldala mellé állt.
– Biztos nem akarod kipróbálni a Val Grant-féle módszert? – kérdezte
kötekedve.
Ty a szemébe nézett.
– Egészen biztos – felelte, és mindketten elmosolyodtak.
*
A gyakorlás Hajnallal egyáltalán nem ment jól. Időnként, amikor enyhe
nyomást gyakoroltak a hátuljára, hogy előreinduljon, a kis kancacsikó vagy
hátrált és ágaskodott, vagy egyszerűen mozdulatlan maradt. Amy és Ty egyre
jobban kimelegedett a munkában, és hamarosan levetették nehéz téli dzsekijüket.
– Nem hátrálhatunk meg – mondta fogcsikorgatva Amy negyedóra múlva. –
Muszáj, hogy előremozdítsuk.
Még Ty is, akinek általában végtelen volt a türelme, kezdett kimerülni. –
Gyerünk, ifjú hölgy! – biztatta a csikót, majd mély lélegzetet vett, és ismét a
kezébe vette a kötőféket.
Hajnal hirtelen egy apró lépést tett előre.
– Jó kislány! – kiáltotta Amy, és ő is engedett: kisebb erővel tolta a csikó
farát.
– Már éppen ideje volt! – jegyezte meg Ty.
Amy jutalomként Hajnal fejét kezdte dörzsölni. A legtöbb ló szereti, ha
simogatják, de a kiscsikó lázadozó tekintettel mérte végig Amyt – nem húzódott
ugyan el tőle, de úgy tűnt, nem is élvezi. Amy felsóhajtott. Olyan nagyon jó
lenne, ha Hajnal csak egyetlenegyszer kimutatna valamilyen örömet vagy
szeretetet!
– Ennyi elég is lesz a mai napra – javasolta Ty, és a karjával letörölte
verejtékes homlokát.
Ahogy szabadjára engedték a csikót, Hajnal megrázta a fejét, megfordult,
eliramodott, miközben testének minden egyes izma függetlenségéről
tanúskodott, amit végre visszakapott. Amy figyelte, ahogy átvágtat a
gyakorlópályán. Tetszett neki a tűz, amely Hajnalban olyan erősen lobogott. Ezt
a tüzet kell felhasználnia és helyes mederbe terelnie, hogy Hajnal ne ellenük,
hanem vele együttműködve dolgozzon.
Amy felkapta a dzsekijét, közben Ty behúzta maga mögött a kaput, és
gondolataiba merülve indult az elöl lévő kifutó felé.
– Amy!
Amy felnézett. Lou éppen akkor szállt ki a kocsijából, és egy nagy köteg
levelet tartott a kezében, amelyet a kocsifeljáró végén álló levélszekrényből vett
ki az imént. A szeme csillogott, amikor egy halványkék borítékot
meglebegtetett.
– Amy! Siess! Levél jött apától! Gyere, nézzük meg, mit ír!
 Harmadik fejezet
Amy lába a földbe gyökerezett, és merőn bámulta Lout. Lou a többi levelet az
autó tetejére dobta, és a kezével tépte fel a légipostán érkezett borítékot. Arca
kivörösödött az izgalomtól. Amy gyomra görcsbe rándult. Egy levél az apjuktól.
Lassan a nővére felé indult.
Lou kék szemével mohón pásztázta végig az oldalt.
– Azt írja, tényleg nagyon sajnálja, hogy nem sikerült találkoznia velünk. De
megint el akar jönni.
Amy az ismeretlen kézírásra tekintett: enyhén dőltbetűs, de jól olvasható és
precíz.
– Ó – nyögött fel hirtelen Lou. – Azt írja, hogy februárban akar jönni. Akkor
üzleti ügyben jár erre.
Egy rövid percre Amy gondolatai az „üzlet” szón időztek el. Üzlet
– Miféle üzlet? Vajon mit dolgozhat? Azután észrevette Lou hangjában a
csalódottságot.
– Februárban? – visszhangozta. – Addig még három egész hónap van.
Lou bólintott, és Amy látta nővére szemében, hogy az izgatott lelkesedést a
kiábrándulás váltja fel.
– Gondolom, addig nem ér rá. – Ismét a levélre nézett. – Még egy telefonszám
sincs rajta, így nem tudom felhívni, hátha előbb is el tud jönni. Itt csak a cím
szerepel. – Átnyújtotta a levelet Amynek.
Tim Fleming, olvasta Amy a boríték hátulján. OakFarm. Willoughby,
Gloucestershire, Anglia. Megfordította a levelet, és átfutotta a tartalmát.

Drága Lou!
Nagyon köszönöm, hogy írtál. Amikor ott jártam, nagyon szerettem volna
találkozni veled és Amyvel, de a nagyapátok nem engedte.
Nem hibáztathatom ezért – tudom, hogy csak benneteket akart óvni.
Szeretném, ha tudnátok, mennyire vártam, hogy lássalak titeket, és hogy milyen
sokat gondolok rátok – a két lányomra. Vajon milyenek is vagytok most? Kire
hasonlítotok? Minden vágyam, hogy találkozzak veletek. De sajnos jelenleg nem
tudok visszamenni az Államokba, viszont februárban talán igen. Akkor üzleti
ügyben New Yorkban leszek, és odarepülhetnék, hogy lássalak benneteket.
Sajnálom, amiért előbb nem lehetséges, de éppen egy nehéz időszakot élek át –
majd szóban személyesen elmagyarázom. Addig is vigyázz magadra. Amyt
sokszor csókolom, és ne felejtsétek el, hogy mindennap gondolok rátok.
Sok szeretettel:
 Apa

Amy csak nagy nehezen tudta összeszedni a gondolatait. Amyt sokszor

csókolom. Háromszor is újraolvasta ezeket a szavakat. Olyan volt, mintha egy
láthatatlan fonál nyúlt volna át a világon, és összekötötte volna az apjával, akit
igazán sohasem ismert. De a szeretetét nem akarta elfogadni. Milyen jogon hitte
az apja, hogy ő elfogadja? Úgy írt, mintha éppen szabadságon lett volna, és nem
hiányzott volna az életéből tizenkét hosszú esztendőig. És még csak egyszer sem
említette benne az édesanyjukat.
Visszaadta a levelet Lounak.
– Mit akarsz tenni?
– Fogalmam sincs – válaszolta lassan Lou.
– Február nincs olyan messze – emlékeztette Amy.
Lou a levélre bámult, és semmit se felelt.
*
A nap hátralévő részében Amy megpróbálta kiverni a fejéből a levelet. Nem
akart az apjával való találkozásra gondolni. Nem akart tudomást venni az
egészről. Este azért felhívta Sorayát, és elmesélt neki mindent Ashley hirtelen
betoppanásáról.
– Látnod kellett volna, hogyan kacérkodott Bennel!
– Hát ez aztán csodálatos! – nyögött fel Soraya. – Mintha Ashley mellett
bármi esélyem is lenne!
– De Bent nem érdekli Ashley – világosította fel barátnőjét Amy. –
Megkérdeztem tőle. – Azon töprengett, vajon megmondja-e Sorayának, hogy
jelenleg Ben nem is akar járni senkivel, de aztán nem szólt semmit. Nem lett
volna értelme elszomorítani Sorayát, és különben is, okoskodott magában, talán
a fiú nem is gondolta komolyan. Megpróbálta felidézni, mit mondott Ben
Ashleyről. – Ben kijelentette, hogy rengeteg olyan lánnyal találkozott, mint
Ashley, és egytől egyig unalmasak voltak.
– Nahát! – kiáltott fel Soraya. – Ha Ashley unalmas, akkor milyen vagyok én?
– Érdekes – mondta Amy.
– Érdekes! – ismételte Soraya. – Ez úgy hangzik, mintha dilis lennék.
Amy elmosolyodott.
– Hagyd abba az idegeskedést. Nem vagy dilis! Nos, akkor átjössz holnap,
hogy felkészüljünk a bulira? Ben azt ígérte, elvisz a kocsijával engem meg Ty-t.
Biztos vagyok benne, hogy mind beférünk.
– Akkor elmegyek – ígérte Soraya. – Mert egyedül semmiképpen sem mennék
Ashleyhez.
– De Soraya! Ez csak egy karácsonyi parti! – emlékeztette Amy.
 – Helyesbítek: Granték karácsonyi partija – fűzte hozzá Soraya drámai
hangon. Azután témát váltott. – Na és mi mást csináltál ma azon kívül, hogy
Ashleyvel csevegtél?
– Hát, Lou levelet kapott apánktól – felelte Amy. – Februárban ide akar jönni,
hogy találkozzon velünk.
– Februárban? – hitetlenkedett Soraya. Amy meglepődést fedezett fel
barátnője hangjában. – De hát az még nagyon messze van!
– Engem nem érdekel – jelentette ki Amy, és a hangja keményen csengett.
– Tényleg nem? – kíváncsiskodott Soraya.
– Tényleg nem – felelte Amy. – Ami engem illet, azt csinál, amit akar. Lou
akar találkozni vele, nem én.
*
Később az este folyamán Amy átgondolta, hogy mit is mondott. Az
tulajdonképpen igaz volt, hogy nem érdekelte, mit csinál az apja – ám a tudata
mélyén elő-előbukkant egy visszatérő gyanú: valóban nem érdekli, vagy csak
nem akar foglalkozni az egésszel? A kettő között óriási különbség van.
*
Heartland istállói tele voltak lovakkal, így aztán az elkövetkezendő két hét
szinte elröpült, ahogy Amy megpróbálta beosztani az idejét a lovak, az iskola és
a barátai között. De mint mindig, most is minden szabad percében Ty-jal és
Bennel együtt dolgozott az istállókban. Megpróbálta elkerülni, hogy egyedül
maradjon Louval, ha esetleg a beszélgetés az apjukra terelődne. De nagy
megkönnyebbülésére Lou nem hozta fel a témát még akkor sem, amikor
kettesben maradtak, és szerencsére akkor sem, amikor a nagyapjuk is jelen volt –
egyikük sem beszélt róla, nehogy felizgassák vele. Az öregúr egyáltalán nem
volt jó bőrben – a Hajnal születésének éjjelén szerzett megfázás nem akart
elmúlni, sőt egyre csúnyábban köhögött. Amy és Lou megpróbálta rávenni, hogy
menjen orvoshoz, de ő egyre csak halogatta.
A rengeteg teendő közepette Amynek sikerült a tudata mélyére süllyeszteni a
levelet. Amikor mégis felbukkant gondolataiban, minden erejével Hajnalra
összpontosított. Annak ellenére, hogy Amy és Ty türelmes és szelíd volt hozzá, a
kis kancacsikó még mindig ellenállt a tanítási kísérleteknek. Néha előremozdult,
amikor meghallotta Amy vezényszavát, de a leggyakrabban egyszerűen nem vett
tudomást a lányról, és minden egyes lépés a tiltakozását váltotta ki. Amy most
már komolyan kezdett aggódni. A napok múlásával Hajnal egyre erősödött, és
egyre nehezebben lehetett kezelni.
– Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért viselkedik így –
panaszkodott Ty-nak, amikor egy újabb sikertelen gyakorlás után átnézett Hajnal
és Melody ajtaja felett. – Mindent megtettünk, amit csak lehetett.
 – Ma reggel átnéztem édesanyád egyik könyvét – közölte Ty. – Talán többet
kellett volna törődnünk vele az első huszonnégy órában, közvetlenül a születése
után.
Amy felidézte magában Hajnal első napját.
– Igen, mert azt szerettük volna, ha először az anyjához kötődik – felelte.
– Tudom – mondta Ty. – De ebben a könyvben az áll, hogy ha mi magunk
törődünk először az újszülött csikóval, akkor hozzánk éppen úgy fog kötődni,
mint az anyjához. Ezt „bevésődésnek” nevezik. De ezt a legelső nap kell
megtenni – utána már késő.
– De hiszen az első éjszakát Melody bokszában töltöttem – ráncolta a
homlokát Amy. – És anyának soha nem volt gondja a csikókkal, amelyeket
nevelt, pedig azok nem is itt születtek, hanem már két-három hónaposak voltak,
amikor anya foglalkozni kezdett velük.
– Viszont lefogadom, hogy egyikük sem volt olyan önfejű, mint Hajnal –
jegyezte meg Ty. – Nem azt állítom, hogy nem tudjuk betanítani. Csak úgy
gondolom, jobb eredményt értünk volna el, ha már az elején mi magunk
törődtünk volna vele.
Amy a kis kancacsikóra pillantott. A szalmában feküdt, a pofácskáját az egyik
karcsú elülső lábára hajtotta, a hátsó lábait maga alá húzta. Sötét szeme Amyn és
Ty-on nyugodott – okos és önbizalommal teli tekintete nem tükrözött félelmet.
Amy Ty-hoz fordult:
– Nos, akkor mit tegyünk?
– Úgy vélem, továbbra is türelmesnek kell lennünk – válaszolta Ty. – De
próbálkoznunk kellene valamilyen olaj használatával, hogy lenyugtassuk és
kezelhetőbb legyen. A vetiverfű olajának lazító, nyugtató hatása van. Hasznos az
önfejű, határozott lovak esetében.
Amy bólintott. Heartlandben gyakran folyamodtak az aromaterápiához, a
gyógynövényekhez, a Bach-féle virágterápiához, hogy segítsenek a
magatartásbeli vagy érzelmi problémákkal küszködő lovakon.
– Mindjárt hozok is vetiverolajat a nyergesből – ajánlkozott
– Rendben van, menj csak – felelte Ty. – Addig én leápolom Jázmint és
Táncost.
Amy átvágott a fagyos udvaron a nyergesbe, az ottani orvosságos
szekrénykében tartották az illóolajakat. Elővette a vetiver-és a jojobaolajat,
valamint egy üres üveget, majd harminc milliliter jojobaolajat öntött az üvegbe,
és hozzáadott tizenkét csepp vetiverolajat. Fontos volt, hogy az olyan erős
olajokat, mint amilyen a vetiverolaj, felhígítsák semleges olajokkal, nehogy a
készítmény irritálja a lovak bőrét. Éppen becsukta az orvosságos szekrénykét,
amikor Ben lépett be a lóápoló készlettel.
 – Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte, és érdeklődéssel tekintett az üvegben
csillogó folyadékra.
Amy mielőbb Hajnalhoz szeretett volna igyekezni az olajjal, ezért csak
sietősen válaszolt:
– Csak Hajnalnak készítettem valamit.
Már éppen készült elhagyni a nyergest, amikor meglátta Ben csalódott
arckifejezését. Amyt bűntudat fogta el; Ben azért dolgozott Heartlandben, hogy
mindent megtanuljon az alternatív gyógymódokról, amelyeket itt alkalmaztak.
De Ty és Amy annyira összeszokottan dolgozott, hogy gyakran elfelejtették
elmagyarázni a részleteket Bennek.
– Tudod, Hajnal túlontúl makacs kis jószág – ezért próbálkozunk most ezzel,
hátha beválik. Szeretnéd megnézni, hogyan csinálom? – kérdezte Bent.
– Természetesen – lelkesedett Ben. Ledobta a földre a lóápoló felszerelést, és
csatlakozott a lányhoz.
Ahogy a régi istálló mellett elhaladtak, Amy észrevette az eresznek támasztott
létrát. Nagyapja állt a háztetőhöz közel, és éppen néhány zsindelyt tett a helyére.
A felsőteste hirtelen kétrét görnyedt, és heves köhögési roham fogta el.
Amy megállt a létra alatt.
– Jól vagy, nagyapa? – kérdezte, amikor az idős ember légzése ismét normális
lett.
Jack a ruhaujjába törölte a száját, majd lenézett, és megpróbált mosolyogni.
– Semmi bajom – válaszolta, de kék szeméből könny csordult ki. Azután
hirtelen ismét köhögni kezdett, kezével a mellét markolászta, mintha fájdalom
hasított volna bele.
Amy aggódni kezdett.
– Egyáltalán nem úgy tűnsz, mint aki jól van – mondta határozottan. – El kell
menned az orvoshoz. De mindenképpen gyere le a tetőről, amíg nem érzed
magad jobban. Ha nem vigyázol, még le is eshetsz!
– Be kell ezt fejeznem, mielőtt az idő valóban rosszra fordul – magyarázta
Jack, és elszántan nyúlt egy újabb zsindely után. – Utána bemegyek a házba, és
felhívom az orvost.
– Jól van, de ígérd meg, hogy tényleg felhívod – sóhajtotta Amy. Tudta,
nagyapa mennyire makacs az ilyenfajta dolgokban. Vonakodva hagyta ott.
– Egész délután ott volt fent – világosította fel Ben a lányt, amikor már
hallótávolságon kívül voltak.
A meleg istállóhoz értek. Amy elhúzta a boksz ajtaján a reteszt. Hajnal még
mindig ott feküdt. Érkezésükre felemelte a fejét, és bizalmatlanul méregette
Amyt.
– Először is látnunk kell, hogyan reagál erre a kikevert olajra – magyarázta
Amy Bennek. – Ha kellemesnek találja, egy keveset a fején masszírozok el.
– Ha kellemesnek találja? – ismételte Ben. – Hogy érted ezt?
– Figyeld! – tanácsolta Amy. Amikor a kiscsikó felé indult, Hajnal
feltápászkodott. – Nyugi! – csillapította Amy, és gyorsan megragadta a csikó
sörényét, mielőtt az a hátsóját fordította volna feléje. Megfogta Hajnal orrát a
szabad kezével, hogy irányítani tudja az állatot, azután lecsavarta az üvegcse
tetejét, és a ló orra alá tartotta, hogy szagoljon bele. Hajnal először kihívón
hátravetette a fejét, amiért Amy megfogta, de azután a kellemes illat megcsapta
az orrát. Meglepetten nagyot fújt, és mintha elfeledkezett volna róla, hogy ellen
akar állni Amynek, leeresztette a pofáját, egészen közel az üveghez. Amy
szorosan fogta az üveget arra az esetre, ha Hajnal hirtelen kíváncsiságból bele
akarna kóstolni. A csikó mindkét orrlikával beleszagolt, majd felemelte a fejét, a
felső ajkát hátrahúzta, hogy a fogai látszottak.
– Tetszik neki – jelentette ki örömmel Amy.
– Honnan tudod? – kérdezte Ben.
– Ha nem tetszene neki, akkor csak egyszer szagolt volna bele, vagy elfordult
volna, és hátrahúzta volna a fülét – felelte Amy. – Nem is lehet olyat adni egy
lónak, amit ösztönösen nem szeret. Úgy tűnik, valahogy megérzik, melyik olaj
használ nekik és melyik nem. Figyeld a ló jelzéseit, és bízz benne, hogy a helyes
irányba vezet téged!
– Szóval most mit tudtál meg? – kérdezte Ben kíváncsian, ahogy Hajnal ismét
lehajtotta a fejét, hogy beleszagolhasson az olajba.
Amy egy kevés hígított olajat cseppentett a tenyerére, majd odaadta az üveget
Bennek.
– Most megmasszírozom vele – mondta, majd ismét megfogta Hajnal orrát, és
a csikó fülei között elkezdte a bőrébe beledolgozni. – Valószínűleg nem hat
azonnal, de remélhetőleg az elkövetkezendő néhány napon belül fokozatos
változást fogunk tapasztalni. Viszont ha egy-két héten belül nem történik semmi,
akkor valami mással kell próbálkoznunk. – Figyelmét ismét Hajnal felé
fordította, és arra összpontosított, hogy jól bemasszírozza az olajat a ló bőrébe.
Az eddigi esetekkel szemben a csikó most nyugodtan állt, finom orrlyuka
remegett, ahogy be-és kilélegzett. Amy élvezte az eddig ismeretlen békés
pillanatot, és halvány reménysugár ébredt benne; talán ez az olaj megoldja
Hajnal problémáit.
– Tessék – mondta végül Amy, amikor az olajat egészen bemasszírozta. – Ezt
egy héten keresztül naponta kétszer meg fogom ismételni. Ha még ezután sem
lesz könnyebb kezelni, akkor valami mást kell kipróbálnunk.
Amikor kijöttek az istállóból, Ben erősen elgondolkodott.
– Tulajdonképpen hogyan működik ez a dolog? – érdeklődött.
 – Hát, ezt valójában senki sem tudja – válaszolta Amy. – De úgy vélik, hogy
az olajban lévő vegyi anyagok a bőrön keresztül bekerülnek a véráramba, és
elérik az agy érzelmekért felelős központját, ahol a ló hangulatára és
viselkedésére hatnak. – Ben szemében enyhe kétkedést látott. – Anya mindig azt
mondta, hogy amíg ez a módszer beválik, nem fontos tudnunk, hogyan működik.
– Elhúzta maga mögött a reteszt és elvette az üveget Bentől. – Gyere, kezdjünk
neki a szénáshálóknak!
*
Másnap reggel Amy korán ébredt. Alig öltözött fel, már rohant is Melodyhoz
és a csikóhoz. Melody felnyihogott, amikor meglátta, és Amyhez lépett, hogy a
kezét megbökdösse. A lány megdörzsölte a fejét, és Hajnalra nézett. A csikó a
boksz mélyén állt. Amy kinyújtotta a kezét. – Szia, ifjú hölgy!
Hajnal erős horkantással megperdült, kissé bokkolt, apró fülét a fejére
lapította. Amy felsóhajtott. Nem úgy tűnt, mintha a vetiverfű olaja valamit is
hatott volna.
Miután megetette a lovakat, visszament a házba, hogy kávét igyon. Nagy
meglepetésére az asztal meg volt terítve, és Lou serénykedett a konyhában,
éppen a reggelit készítette.
– Gofrit sütöttem – közölte ragyogó mosollyal, amikor Amy belépett. – Ülj
csak le. Tessék, itt a juharszirup és a szalonna az asztalon, és friss kávét találsz a
kannában.
Amy megállt és csak bámult.
– Te gofrit csináltál? – kérdezte. Általában az egyetlen személy, aki reggelit
készített a házban, az nagyapa volt. Ha éppen Loura esett ez a feladat, akkor
legfeljebb gabonapehellyel teli tálkára és egy szelet pirítósra számíthatott.
– Igen, azt gondoltam, mindenkinek készítek – felelte Lou. – Azt mondtam
nagyapának, hogy aludjon még egy kicsit. Egész éjjel hallottam, hogy milyen
csúnyán köhög.
– Még mindig? – nézett Loura Amy aggódva. – Mondtam neki, hogy kérjen
időpontot az orvostól.
– Igen, kért is – válaszolta Lou. – De az orvos csak három nap múlva tudja
fogadni. – Ezzel tovább szorgoskodott a konyhában. – Ülj csak le. Finom a
gofri? Vagy kérsz inkább rántottát? Egy pillanat alatt összekeverem.
– Rendben van – válaszolta Amy, és rádöbbent, hogy a reggelin kívül valami
más is jár Lou fejében. – Mi van veled, Lou?
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezett vissza a nővére. – Egyszerűen arra
gondoltam, hogy a változatosság kedvéért én csinálom ma a reggelit.
Amy felhúzta a szemöldökét.
– De ennyi mindent? – És rámutatott a gofrival, szalonnával, narancslével és
gőzölgő kávéval megrakott asztalra.
Lou habozott, majd hirtelen megrántotta a vállát.
– Nos, igazad van – ismerte be, és belesüppedt a székbe. – Ennek jó oka van.
– Az abroszt bámulta. – Valamit… valamit mondanom kell neked.
A nővére hangjából ítélve Amy sejtette, hogy nem fog örülni annak, amit hall
majd.
– Mi az, Lou?
Lou mély lélegzetet vett, és felemelte a tekintetét.
– Amy! Én döntöttem – jelentette ki határozottan. – Elutazom Angliába. Meg
kell keresnem apát.
 Negyedik fejezet
Amy szíve nagyot dobbant. A nővérére meredt.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Lefoglaltam szerdára egy repülőjegyet Londonba – mondta Lou, és a
tekintete megértésért könyörgött. – Tudom, apa azt mondta, hogy eljön
februárban, de én nem tudok addig várni. A hálaadás ráébresztett, hogy az élet
túl rövid ahhoz, hogy szakadék legyen a családban. Most kell találkoznom vele.
– De hiszen már csak két hét van karácsonyig – dadogta Amy, és alig bírta
felfogni, hogy Lou mit mond. – Mennyi időre mész el?
– Még karácsony előtt visszajövök – felelte Lou. – Megvan a címe, hamar
meg fogom találni.
– De miért nem hívod fel inkább telefonon? – kérdezte Amy kétségbeesetten.
– Valahogy kideríthetnéd a telefonszámát, és beszélhetnél vele. Miért keil
elutaznod ahhoz, hogy beszélj vele?
– Megpróbáltam megtudni a telefonszámát, de a tudakozóban azt mondták,
hogy titkos – válaszolta Lou. – Egyébként is, nem csak beszélni akarok vele.
Látni is akarom, és szeretnék mindent elrendezni vele. – Megragadta a szék
támláját. – Erre várok tizenkét éve, Amy. Kérlek, értsd meg!
Egy pillanatig Amy küzdött magában, nehogy kétségbeesésében könyörögni
kezdjen Lounak, hogy maradjon. Lénye egyik része halálosan félt, hogy Lou
soha nem tér vissza. Ne menj el, kérlek, ne menj el! – kántálta magában.
– Amy? – szólt hozzá Lou.
Bármennyire is szerette volna Amy, hogy a nővére maradjon, tudta, úgysem
lenne képes meggyőzni. Lou úgy érezte, mennie kell. Mély lélegzetet vett.
– Megértem – suttogta, pedig szinte fájtak neki a szavak, ahogy kiejtette őket.
De jutalma a Lou arcán átsuhanó óriási megkönnyebbülés volt. Magához
ölelte Amyt.
– Köszönöm! Ez nagyon sokat jelent nekem. Tudom, hogy ez most
rettenetesen nehéz, főleg, hogy nagyapa sincs jól, és…
– Jól vagyok. Miért gondoljátok, hogy nem vagyok jól?
Amy és Lou egyszerre fordult meg. A nagyapjuk állt sápadtan és fáradtan a
konyhaajtóban.
– Nagyapa! – hebegte Lou. – Mióta állsz ott?
– Éppen most értem ide. – Az arcán még mélyebbek lettek a ráncok, ahogy
egyik unokájáról a másikra nézett. – Miről van szó?
Lou ideges pillantást vetett Amyre.
– Azt hiszem, nagyapa, jobb, ha most leülsz.
 Lou elismételte azt, amit Amynek már elmondott.
– El kell mennem, nagyapa – erősködött.
Amy aggódva fürkészte nagyapjuk arcát. Tudta, hogy mit gondol az
édesapjukról. Vajon hogyan fogadja ezt a hírt? Egy darabig Jack nem szólt egy
szót sem, azután kihúzta magát.
– Lou – kezdte csendesen –, én mindig azt tanácsoltam neked, hogy kövesd a
szívedet, és ha az most ezt diktálja neked, akkor eszerint kell cselekedned. –
Majd Amyre nézett. – Nagyon jól megleszünk itt Amyvel, nem igaz?
– Nem hagyom, hogy teljesen magatokra maradjatok – tette hozzá gyorsan
Lou. – Felhívtam a barátnőmet, Marnie-t – emlékszel rá, nagyapa? Akkor jött
látogatóba, amikor te Glennel és Silviával elutaztál. Szerencsére van némi
szabadsága, és azt mondta, örömmel jön hozzánk megint. Utasításokat hagyok,
hogy a távollétemben átvehesse a munkámat. Már előzőleg említette, hogy
szívesen ideutazna az ünnepekre, mivel a szülei a karácsonyt és a szilvesztert a
Fidzsi-szigeteken töltik. Így tehát tökéletesen alakul minden. Amikor arra
kértem, jöjjön egy kicsit előbb, örömmel beleegyezett.
Amy meglepődött, de tulajdonképpen örült. Nagyon megkedvelte Lou
barátnőjét, Marnie-t.
– És mi a helyzet Scott-tal? – érdeklődött nagyapa. – Már elmondtad neki?
– Még nem. Csak tegnap határoztam el, hogy elutazom, és nektek akartam
először megmondani – válaszolta Lou. – Beugrik ma délelőtt. Akkor majd ő is
megtudja.
Amynek eszébe jutott valami.
– De akkor nem mehetsz el vele az ünnepi vacsorára.
– Meg fogja érteni – bizakodott Lou. Azután elmosolyodott, és úgy tűnt,
mintha egy hatalmas súly esett volna le a válláról azzal, hogy elmondta nekik. –
Alig várom, hogy viszontlássam apát. Képzeljétek el, milyen képet fog vágni,
amikor megpillant az ajtóban!
– Lou, ne felejtsd el, hogy semmit sem tudsz apád mostani életéről –
figyelmeztette nagyapa. – Talán először írd meg neki, hogy meglátogatod.
– Ennek már nem lenne értelme – tiltakozott Lou. – Szerdán repülök, és
valószínűleg előbb érek oda, mint a levél. – Látta az aggodalmat nagyapa arcán.
– Apa találkozni akar velem – a legutolsó leveléből ez világosan tükröződik.
– Igen, tudom, de… – Nagyapa elhallgatott, amikor észrevette, hogy Lou
arcából egyszerre szomorúság árad. – Hát akkor légy óvatos, édesem – mondta
sóhajtva –, én csak ennyit mondok.
Lou elmosolyodott.
– Az leszek. – Megölelte nagyapját. – Túlságosan sokat aggódsz, nagyapa!
Meglátod, minden rendben lesz.
*
 *
Reggeli után Amy az istállóba ment. Hajnal és Melody boksza felé lépkedve
Lou utazása járt a fejében.
– Hé, szia! – Amy megfordult, és látta, hogy Ty közeledik felé a keskeny
folyosón.
A fiú összeráncolta a homlokát, amikor észrevette Amy arckifejezését.
– Mi a helyzet?
– Louról van szó – sóhajtotta Amy. – Elutazik. – Nyomorúságos hangon
számolt be Lou tervéről. – És mi van akkor, ha nem jön vissza? – kérdezte.
– Vissza fog jönni – nyugtatgatta Ty. – Most már ide tartozik. Tudod, hogy
ezt akkor döntötte el, amikor otthagyta a New York-i munkáját.
– És mi a helyzet apával? Mi van akkor, ha ő akarja, hogy Lou maradjon vele?
– Amy a legnagyobb félelmének adott hangot.
– Hé! – Ty megszorította a vállát. – Ne idegeskedj, Amy. Rengeteg minden
megváltozott, amióta Lou utoljára látta az apját. Lou is más ember lett.
Amy mély lélegzetet vett, és nyugalmat erőltetett magára.
– Gyere! – mondta Ty gyakolatiasan. – Nem tépelődhetsz itt ezen örökké.
Kezdjük el a bokszok takarítását.
*
Nem sokkal később, tizenegy órakor megérkezett Scott, és a ház mellett
leparkolta a kocsiját.
– Szia! – kiáltotta oda Amynek, amint kiugrott az autóból; a lány éppen egy
talicskát tolt az ösvényen. – Lou itthon van?
– Bent van a házban – felelte Amy, s remélte, hogy Scott ez egyszer nem jön
oda hozzá beszélgetni.
A férfi egy fehér borítékot húzott elő a zsebéből.
– Megkaptam a jegyeket a vacsorára. Nem tudod, megvette már Lou a ruhát?
Éppen akkor nyílt az első bejárati ajtó, és Lou lépett ki rajta.
– Szia, Scott! – köszöntötte halkan a férfit.
Scott repesve szaladt a lány felé.
– Szia! – kiáltotta, és úgy tűnt, nem veszi észre Lou visszafogott viselkedését.
Lelkesen megcsókolta. – Megérkeztek a jegyeink.
Lou Amy felé pillantott. Amy azonnal megértette a célzást.
– Kiviszem Jázmint és Sundance-et – közölte, és sietve letette a földre a
talicskát.
Ahogy az istállók felé haladt, hallotta, amint Lou megszólalt:
– Scott… Beszélnünk kell.
Hallótávolságon kívülre érve Amy megállt, és mély lélegzetet vett. Csak az
járt a fejében, hogy vajon Scott hogyan fogadja majd Lou bejelentését, hogy
elutazik.
Tíz perccel később hallotta, hogy Scott beindítja a motort. Szorongva ment
oda a nővéréhez. Lou figyelte, ahogy Scott elhajt. Az arcából aggodalom
sugárzott.
– Hogy ment? – puhatolózott Amy.
Lou felsóhajtott, majd megfordult.
– Rendben, bár nagyon csalódott volt a vacsora miatt – felelte. – Nem hinném,
hogy megértette, miért kell éppen most Angliába mennem. – Lou egy pillanatra
elhallgatott. Amikor ismét megszólalt, hangjában először lehetett kétkedést
sejteni. – Ugye… ugye helyesen cselekszem, Amy?
Amy keményen küzdött az érzései ellen. Tudta, hogy Lounak támaszra van
szüksége.
– Természetesen – jelentette ki olyan meggyőzőn, ahogy csak bírta. –
Hallottad, hogy nagyapa is mit mondott reggel. A szívedet kell követned, Lou.
Lou mintha megkönnyebbült volna.
– Igen – mondta. – Igazad van. Azt fogom tenni.
*
Délután megérkezett Soraya, és amint megetették a lovakat, a két lány
besietett a házba, hogy felkészüljenek Granték partijára. Amynek nem kellett
azon tépelődnie, hogy mit viseljen, mert csupán egyetlen alkalmi ruhája volt:
egy halvány, csillogó, ezüstszínű ruha, vékony csíkokkal, bő, térdénél végződő
alját flitterek és gyöngyök szegélyezték. Ezt még Lou vette neki egy évvel
azelőtt a fényes Bloomingdale’s áruházban, amikor nagyapával együtt
meglátogatták Manhattanben. Amy ezt a ruhát még aznap este viselte a
városban, de azóta csak a szekrényben lógott.
– Imádom ezt a ruhát – mondta Soraya, amikor Amy elővette. – Gyakrabban
kellene viselned.
Amy elvigyorodott.
– Persze, tökéletes lenne, amikor éppen az istállókat takarítom. – Megrázta a
ruhát. – Te mit veszel fel?
Soraya két ruhát akasztott le Amy szobájának az ajtajáról; egy hátul mélyen
kivágott, hosszú feketét és egy lila, egyenes szabású rövidet, amelynek a felső
részére apró pillangókat hímeztek. – Képtelen vagyok eldönteni. Te mit
gondolsz?
Amy mindkét ruhára vetett egy pillantást.
– A lilát vedd fel – jelentette ki határozottan.
– De nem is gondoltad át komolyan – panaszkodott Soraya.
– Nekem egyszerűen az jobban tetszik – mondta Amy. Egyébként se látta sok
értelmét, hogy órákon keresztül a ruhákkal gyötörjék magukat.
 – De mit gondolsz, Bennek melyik tetszene jobban? – folytatta Soraya.
– Mindkettő – vigyorgott barátnőjére Amy, majd az íróasztalához lépett, és
betett egy cédét. – Ne izgulj már, inkább menj zuhanyozni!
Egy óra múlva már majdnem elkészültek. Amy beszórta magát a Loutól
kölcsönvett parfümmel, Soraya pedig a hajába igazította a csatokat. Amy alkalmi
ruhája elegánsan suhogott, ahogy lépkedett, és pántos ezüstszínű cipője még
jobban kihangsúlyozta karcsú bokáját és formás vádliját. Amikor Amy
szórakozni ment, általában csak egy kevés szemfestéket tett fel, de ezen az estén
Soraya rávette, hogy használjon több sminket. Így hát gyöngyházfényű
szemhéjfestéket kent fel, ami szépen kiemelte szürke szemét; még hosszú,
selymes haját is gondosan beszárította.
– Remekül festesz! – állapította meg Soraya, amikor Amy kritikusan
végigmérte magát a tükörben.
– De olyan furcsán érzem magam – nyafogott Amy. – Mintha nem is én
lennék.
– Még nyugodtan felveheted hozzá a lovaglócsizmádat! – évődött vele
Soraya.
– Ne kísérts! – mosolyodott el Amy.
Soraya az utolsó csatot is elrendezte a hajában.
– Tetszik a frizurád – mondta Amy.
Soraya aggodalmasan igazított el néhány göndör fürtöt az arca körül.
Amy az ágya melletti órára pillantott, és látta, hogy mindjárt hét óra.
– Gyerünk, menjünk le a földszintre!
Nagyapa és Lou a konyhában ültek, és egy vetélkedőt néztek a tévében.
Nagyapa egy gőzölgő bögréből mézes, citromos teát kortyolgatott. Mindketten
felnéztek, amikor Amy és Soraya belépett.
– Nahát! Gyakrabban kellene zuhanyoznotok! – jegyezte meg Lou kötekedve.
Amy önbizalmát nem rázta meg Lou gunyoros megjegyzése, gyorsan átsietett
a konyhán, és felemelte a dzsekijét.
– Gyönyörű ez a ruha, Soraya – dicsérte Lou a lányt.
– Köszönöm – mosolygott rá Soraya.
– Mindketten csodálatosan szépek vagytok – tette hozzá Jack meleg hangon,
majd felállt. Mellkasából mély köhögés tört fel.
Amy nyugtalanul nézett rá.
– Rettenetes állapotban vagy, nagyapa. Aggódom érted.
– Kutyabajom – válaszolta nagyapa. – És ha nem leszek jobban, megvan az
időpontom az orvosnál.
– Rendben van, nagyapa – mondta Lou. – De ígérd meg, hogy holnap nem
mész ki a szabadba.
 – Majd meglátom – felelte Jack. Abban a pillanatban egy teherautó zaját
lehetett hallani, amint a ház elé ér. Nagyapa kinézett az ablakon, amikor
megszólalt a jármű dudája. – Úgy látom, megérkezett a taxi. Lányok, érezzétek
jól magatokat!
– Jó szórakozást! – kiáltott utánuk Lou.
– Köszönjük – felelte Amy. – Sziasztok!
Ben és Ty a kisteherautó mellett állt. Ben elismerőn füttyentett, amikor
meglátta őket. – Hűha, de jól néztek ki!
– Tetszik? – kérdezte Soraya, és perdült egyet.
– Naná! – vigyorodott el Ben.
Amy Ty-ra nézett, hogy lássa a fiú reakcióját.
– Nagyon csinos vagy – állapította meg Ty.
Amy érezte, hogy arcába szökik a vér. Sietve a teherautó ajtajához lépett, és
örült, hogy a sötétben nem látszik, ahogy elvörösödött. – Iszonyú hideg van itt
kint – mondta gyorsan, hogy leplezze zavarát.
Ben Soraya felé nyújtotta a kezét, és megjátszott brit kiejtéssel mondta: –
Asszonyom, elkísérhetem a kocsijáig?
Soraya kuncogott.
– Igen – mondta, és pukedlizett hozzá. Megfogta Ben kezét, és hagyta, hogy a
fiú besegítse a teherautóba. Amy és Ty követte őket.
Túl szorosan kellett ülniük a teherautó ülésén. Amy, aki Ty és Soraya között
ült, érezte, hogy Ty lába hozzányomódik az övéhez. Megpróbált változtatni a
helyzetén, hátrahajolt, majd kissé összerázkódott, ahogy Ty vállához ért.
– Várj! – mondta a fiú, és kissé odébb húzódott, hogy több helye legyen
Amynek.
– Köszönöm – motyogta Amy, és nem akart a szemébe nézni. Bár a levegő
hideg volt, az arca tűzben égett. Leszegte a fejét. Nem tudta elképzelni, miért is
fogta el egy különös érzés.
*
A Grant család hatalmas kastélyban lakott a város szélén. Széles, kaviccsal
felszórt kocsifelhajtó vezetett a nagy főbejárathoz, amelyet egy óriási
magyalkoszorúval díszítettek fel. Az ajtó mindkét oldalán egy-egy magas
karácsonyfa állt, melyeken ezernyi fénypont tündökölt. Minden ablakban
gyertyák pislogtak.
– Hűha! – kiáltott fel Soraya. – Ez olyan, mint egy kastély a tündérmeséből!
– Számomra pedig olyan, mintha elektromos tűz veszélye forogna fenn –
mormogta Amy, de azért be kellett látnia, hogy a látvány rá is nagy hatást tett. A
feldíszített ház valóban gyönyörű volt.
Amikor beléptek az épületbe, a gyanta és a fenyő illata szokatlanul erősen
érződött. Minden szobában állt egy karácsonyfa, a kandallópárkányok sötétzöld
levelek és fényes, piros bogyók tömegétől roskadoztak. Pincérek sürögtek
mindenfelé italokat és ízlésesen elrendezett rágcsálnivalókat kínálva; miniatűr
lepényeket, füstölt lazacfalatokat, friss spárgahajtásokat, apró pizzákat és thai
garnélarákokat. Életében először Amy most értette meg, miért tartotta mindenki
olyan fontosnak Granték karácsonyi partiját. A hatalmas embertömegre esett a
pillantása. – Vajon hol lehet Matt?
– Ott van! – kiáltott fel Soraya, és az egyik karácsonyfa körül álldogáló
csoport felé bólintott. Matt éppen Dannel, Ashleyvel, Jade-del és Brittanyval
beszélgetett.
– Matt! – szólt oda Amy, és integetni kezdett.
Matt körülnézett. Kellemes arca mosolyra derült.
– Szia, Amy! – üdvözölte, és a lányhoz lépett. – Csodálatosan nézel ki.
– Mint ahogy te is – felelte Amy.
– Hát, sziasztok!
Amy átnézett Matt válla fölött. Ashley otthagyta a kis csoportot, és a tömegen
keresztül utat tört magának. Káprázatos, hosszú, ezüstöszöld ruhát viselt,
amelyen a fények csillogva játszadoztak. Amy elnézte művészien elrendezett,
vállára omló szőke fürtjeit és a fénylő szemfestékkel kihangsúlyozott zöld
szemét, s önkéntelenül is az jutott az eszébe, hogy Ashley olyan, mint egy igazi
hableány.
– Szia, Ashley! – szólalt meg Amy. Emlékeztette magát, hogy ez a Grant
család partija, és elhatározta, hogy udvarias lesz. – Gyönyörű vagy ma este!
– Köszönöm – felelte Ashley, és tekintetével végigpásztázta Amy ruháját. –
Helyes ez a ruha – emlékszem, még tavaly láttam ilyet a szezon végi
kiárusításon, de úgy tűnik, bizonyos stílusok nem mennek ki a divatból, nem
igaz? – Édeskésen elmosolyodott, majd Ben és Ty felé fordult. – Hadd kínáljalak
meg benneteket egy itallal.
Amy Sorayára nézett, és a szemét forgatta. Tisztában volt vele, hogy Ashley
meg akarta sérteni, de nem törődött vele; nem izgatta, hogy öltözéke megfelel-e
a legutolsó divatnak vagy sem.
Ashley intett egy pincérnek, majd hosszú szempilláit rebegtetve Benre nézett.
– Annyira örülök, hogy el tudtál jönni! – örvendezett.
– Köszönöm – felelte Ben, és könnyedén elmosolyodott.
– Gyere, meg kell ismerned a barátaimat – folytatta Ashley, és a kezét a fiú
karjára tette. – Már égnek a vágytól, hogy megismerhessenek.
Ben tehetetlen pillantást vetett Amyre, Ty-ra és Sorayára, majd követte
Ashleyt.
Ty Amyre vigyorgott.
 – Hát, ha nem tévedek, ma este nem sokat fogjuk látni Bent.
Amy Sorayára nézett, akinek a szeméből egy csapásra eltűnt a lelkesedés.
– Ne aggódj! Nemsokára megmentjük! – vigasztalta. – Nem engedjük, hogy
Ashley egész estére kisajátítsa magának.
A zenekar éppen akkor kezdett játszani az egyik távoli szobában.
– Gyere! – mondta Amy, és minden erejével megpróbálta felvidítani Sorayát.
– Menjünk táncolni!
*
Amy először Ty-jal, Sorayával és Matttel táncolt egy csoportban, de Matt
fokozatosan elterelte a két másiktól.
– Tényleg fantasztikusan nézel ki ma este – bókolt a lánynak.
Amy rámosolygott.
– Köszönöm..
Néhány percig szótlanul táncoltak, de azután Amyben egyre tudatosabbá vált,
hogy Matt egy pillanatra sem veszi le a tekintetét az arcáról. Ő maga azonban
szándékosan kerülte a fiú pillantását. A szám véget ért, a zene ritmusa lassúra
váltott. Amy körülnézett.
– Nos, talán megkereshetnénk Ty-t és Sorayát – mondta gyorsan. De mielőtt
elindulhatott volna, Matt megragadta mindkét kezét.
– Maradj! Úgy szeretem ezt a számot – kérlelte, és nagyon komoly lett a
hangja.
Amy nyelt egyet. Ezt egyáltalán nem akarta.
– De hiszen ez egy lassú szám – próbálkozott.
– Tudom – felelte Matt, és rámosolygott Bal kezét a lány háta köré fonta, és
megpróbálta közelebb húzni magához. – Ugyan, Amy! Tudod, hogy mennyire
kedvellek.
Amy elhúzódott. A szíve most már hevesen vert, de nem akart jelenetet
csinálni.
– Én is kedvellek téged, Matt – hebegte, és magában kétségbeesetten azt
kívánta, hogy bárcsak máshol lenne, nem itt! – De nem hinném, hogy ennél
többet jelentesz nekem. Ha most elkezdenénk randizni, minden megváltozna.
– Igen, és ez csodálatos lenne – jelentette ki Matt. Megfogta Amy kezét. –
Illenénk egymáshoz, Amy.
Amy reménykedést látott Matt szemében. Nem akarta megbántani, de azt sem
akarta, hogy a fiú továbbra is azt higgye, több is lehet közöttük. Nem lenne
becsületes. Ő nem olyan értelemben kedvelte.
– Nézd, Matt, én tényleg úgy szeretlek téged, mint egy barátot…
Matt arca megmerevedett, és mielőtt Amy megszólalhatott volna, hogy
magyarázatot adjon, elengedte a kezét. Amy látta, mennyire megbántódott.
 – Matt…. – kezdte ismét.
De a fiú nem vett róla tudomást. Sarkon fordult, és elindult az ellenkező
irányba. Ebben a pillanatban Soraya sietett hozzá a táncparketten keresztül.
– Ty és én enni szeretnénk valamit – mondta élénk hangon, és megállt Matt
előtt. – Ti is jöttök?
A másodperc töredékére Amy azt hitte, Matt elrohan mellette, de azután vállat
vont.
– Természetesen.
Amy egy megkönnyebbült sóhajjal figyelte, amint Matt Ty-hoz csatlakozik a
táncparkett szélén.
– Jól vagy? – kérdezte tőle halkan Soraya. – Úgy látszott, mintha kellemetlen
helyzetbe kerültél volna.
– Abba, bizony – mondta Amy megilletődve. – Köszi.
Követték Ty-t és Mattet a táncparkett szélére, ahol egy hosszú asztalon
roskadoztak az italok és a különböző ínycsiklandozó falatkák. Amikor odaértek,
Ty Amyre pillantott. A lány bizonyosra vette, hogy Ty is észrevette, mi történt,
de nem szólt semmit. Matt arca nem látszott, mert éppen az asztal fölé hajolt,
hogy a tányérjára szedjen némi harapnivalót.
– Hol van Ben? – érdeklődött Amy.
– Mit gondolsz, hol? – sóhajtotta Soraya, és Ashley és barátai felé bólintott.
Most Amy is odanézett. Ben Ashley rajongóinak közelében álldogált. A lány
éppen megpróbálta rávenni Bent, hogy táncoljon.
– Gyere, egész este nem táncoltál – hallotta Amy, ahogy Ashley a fiút
sürgette.
Ben feszélyezettnek tűnt.
– Talán majd később.
– Ashley képtelen elfogadni a „nem” választ? – jegyezte meg Amy
Sorayának.
Ashley hátralibbentette a haját.
– De ez egy remek szám. Gyere, táncolj velem! – Ezzel megragadta Ben
kezét.
Ben szelíden elhúzta.
– Köszönöm, nem.
– Miért nem? – húzta fel az orrát Ashley. – Nem tetszem neked?
Ben arca zavartságot tükrözött.
– Ashley, attól tartok, nem a megfelelő alanyra vetettél szemet – közölte vele.
– Most éppen nem vágyom szorosabb kapcsolatra.
Ashley rámeredt, majd hátralépett, mintha arcul csapták volna.
– Miből gondolod, hogy szorosabb kapcsolatot akarok? – kiáltott fel, az arca
vérvörösen izzott. – Én csak táncolni hívtalak!
Ben tehetetlenül állt, ahogy Ashley – és nyomában a baráti köre – elviharzott
mellette.
– Hát, Ben most jól megmondta neki! – jegyezte meg kuncogva Amy
Sorayának.
– Ez aztán tényleg vicces, ugye! – Amy megperdült. Matt állt mögötte néhány
lépéssel, és merőn nézte a lányt. – Tudod, lehet, hogy Ashley tényleg kiborult.
Lehet, hogy valóban tetszik neki Ben, és akkor mi van? – De nem hagyott időt
Amynek, hogy válaszoljon. – Ugye, erre még sosem gondoltál?
Amy rémesen érezte magát. Nem gondolta, hogy valaki olyan közel áll
hozzájuk, hogy meghallja a megjegyzését.
– Matt – kezdte, de fogalma sem volt, mit mondhatna. Rádöbbent, hogy
megjegyzése milyen rosszuleshetett Mattnek, nem sokkal a táncparketten
történtek után.
– Felejtsd el, Amy! – vetette oda hidegen Matt, és faképnél hagyta a lányt.
 Ötödik fejezet
Amy Soraya és Ty megdöbbent arcára pillantott.
– Utánamegyek – mondta gyorsan.
Elindult a táncparketten. Rémesen érezte magát. Ki kell találnia, hogyan
kérhetne bocsánatot Matt-től. De hirtelen megállt, amikor befordult a sarkon.
Matt Ashley felé tartott. Ashley először észre sem vette Mattet, és tovább
beszélgetett Jade-del és Brittanyval. Amikor a lány végül feléje fordult,
arcvonásai kemények voltak. Ám amint Matt a kezét nyújtotta felé, Amy
csodálkozva látta Ashley arcán a hála jeleit. Enyhe mosollyal elfogadta Matt
kezét, és hagyta, hogy a fiú a táncparkettre vezesse.
Soraya Amy mögé lépett.
– Mi történt? – kérdezte meglepetten. Szeme elkerekedett, amikor észrevette
Mattet és Ashleyt együtt táncolni. – Mit művel Matt? – hebegte elakadó
lélegzettel.
– Táncol – torkolta le Amy, és az árulás láttán éles fájdalom hasított belé
látva, hogy Matt átkarolja Ashley karcsú derekát.
– De hiszen Ashleyvel táncol! – kiáltott fel Soraya, és mindketten azt
figyelték, ahogy Ashley átfogja Matt nyakát. Amyhez fordult: – De mi történt? –
ismételte meg határozottabban a kérdést. – Miért lett olyan dühös rád?
– Nem tudom – hazudta Amy. De látta, hogy Soraya nem hisz neki. – Na jó,
úgy sejtem, azért haragszik, mert nem akartam egy lassú számra táncolni vele –
ismerte be kelletlenül.
– És erre föl Ashleyt kéri fel? – mondta Soraya, és úgy tűnt, mintha még most
sem tudná elhinni. – De hiszen nem is tetszik neki Ashley.
– Hát, jelenleg nem ezt a benyomást kelti – jegyezte meg gúnyosan Amy,
amikor látta, hogy Matt magához vonja Ashleyt.
A beszélgetés közben a szám egyszer csak véget ért, és egy gyors ritmusú
zene harsant fel. Amy tovább figyelte Mattet és Ashleyt, és arra számított, hogy
abbahagyják a táncot. De nem így történt. Matt mondott valamit Ashleynek, aki
elmosolyodott, és csak kissé húzódtak el egymástól. Még mindig egymás kezét
fogták, amikor a következő táncba kezdtek.
Amy továbbra is Mattet és Ashleyt bámulta, s összerezzent, amikor észrevette,
hogy Ty áll mellette. Sorayát viszont sehol sem lehetett látni.
– Akarsz táncolni? – kérdezte Ty.
Amy meglepetten nézett rá.
– Veled?
Ty elvigyorodott.
 – Nem – hanem azzal az óriási diótörővel, amelyik a sarokban áll.
Amy elmosolyodott.
– Rendben van – felelte.
Helyet kerestek a táncparketten. Amy megpróbálta kiverni a fejéből, hogy
Matt Ashleyvel táncol, és hagyta, hogy a zene elárassza egész lényét. Miközben
a teste a zene ritmusára mozgott, Ty-ra pillantott. A fiú tekintete az arcára
szegeződött. Ahogy a jól ismert szempárba nézett, Amy szíve vad kalapálásba
kezdett, és hirtelen a lélegzete is elállt. Egy rövid ideig csak bámulták egymást,
azután Ty egy szó nélkül közelebb lépett, és megfogta a kezét.
A világ fordult egyet, és mintha teljesen el is tűnt volna. Amy másra sem
tudott gondolni, mint Ty ujjaira, amint az övéire fonódnak. Együtt mozogtak a
zene ritmusára, tekintetük egymásba kapcsolódott.
Amy nem tudta, mennyi ideje táncoltak, amikor végül Ben hozzájuk lépett.
– Találtunk egy szabad asztalt, ahová leülhetünk, és odavittük az italokat –
próbálta túlkiabálni Ben a hangos zenét. – Soraya tartja fenn a helyet!
Ty elengedte Amy kezét.
– Micsoda? – hebegte Amy Bennek. Hirtelen döbbent tudatára a körülöttük
kavargó tömegnek, a beszélgetéseknek és a nevetésnek, s annak, hogy Ty ott áll
mellette és a szemében különös fénnyel nézi őt.
Ben ismét elüvöltötte az üzenetet.
Amy Ty-ra pillantott, és látta, hogy a fiú arca ismét a megszokott barátságos
kifejezést árasztja.
– Remek – jegyezte meg könnyedén. – Jössz, Amy?
Amy kényszerítette magát, hogy bólintson.
– Természetesen.
A hangja szokatlanul magasan és izgatottan csengett, de mintha Ben és Ty
nem is vette volna észre. Mély lélegzetet vett, hogy lecsendesítse hevesen
dobogó szívét, és végül követte az asztalhoz Bent és Ty-t.
*
Éjjel két óra volt, amikor végül hazaértek Heartlandbe. Ty kiugrott a
kisteherautóból, hogy ajtót nyisson Amynek.
– Kösz a fuvart, Ben – mondta Amy.
– Nincs mit – felelte Ben. – Akkor hát szia.
Amy Sorayára pillantott, aki most elterpeszkedett az ülésen, és kihasználta a
plusz helyet, mivel Ty és Amy kiszállt a kocsiból. Bár Amynek úgy tűnt, Soraya
akkor volt igazán boldog, amikor szorosan Ben mellett kellett ülnie.
– Majd hívj fel – mondta Sorayának egy jelentőségteljes pillantással. Legjobb
tudomása szerint semmi sem történt Ben és Soraya között, bár együtt töltötték az
egész estét, és Amy kíváncsi volt a részletekre. Különben is, Amy szerette volna
tudni, hogyan vélekedik Soraya Mattról és Ashleyről, akik egy pillanatra sem
váltak el egymástól a parti alatt.
Soraya ajka mosolyra húzódott.
– Felhívlak – ígérte.
Amy kiszállt. A fagyos levegő belemart csupasz lábába, a lélegzete
megfagyott, ahogy kifújta a levegőt.
– Jó éjszakát! – búcsúzott el Ty-tól, aki már a teherautójának ajtajánál állt. A
táncparketten töltött percek óta még nem voltak egyedül, de most a fiú szemébe
nézett, és érezte, egészen a nyakáig elvörösödik.
– Jó éjszakát, Amy! – mondta lágyan Ty.
Amy tétovázott. Úgy érezte, hogy mindketten várnak még valamire, de nem
tudta, mire.
– Hát akkor szia! – sóhajtotta búcsúzóul, és besietett a házba.
*
Amikor Amy végre ágyba került és eloltotta a villanyt, gondolatai egyre
visszakalandoztak azokra a percekre, amikor Ty-jal táncolt. Behunyta a szemét,
és olyan tisztán látta az arcát, mintha most is előtte állna, érezte, amint keze
megérinti az övét, és érezte a szíve erős dobogását. Soha életében nem tapasztalt
ehhez fogható érzést.
De hiszen Ty az, akire gondolok! – emlékeztette magát gyorsan.
Kezével átkulcsolta a térdét. Minden olyan zavaros volt. Hogyan is érezhet
ilyet éppen Ty-jal kapcsolatban? Mindennap találkozom vele, gondolta. Ő az
egyik legjobb barátom. Mégis, annak az emléke, ahogy a kezét fogta, állandóan
visszatért. Megpróbálta kiverni a fejéből. Végül is nem tudta, hogy Ty mit érez
iránta. Hiszen nem is próbálta megcsókolni, és semmi hasonló dolog nem
történt.
És ha megcsókolt volna…? – gondolta.
Nem akarta tovább folytatni a gondolatmenetet. Semmi sem fog történni közte
és Ty között – semmi!
*
Négy és fél órával később Amy az ébresztőóra kellemetlen csörgésére ébredt.
Nyögött egyet, majd kitámolygott az ágyból. Éppen a lovak takarmányát keverte
össze, amikor beállított Ty.
– Te is éppen olyan jól nézel ki, mint ahogyan én érzem magam – üdvözölte a
fiú, amikor belépett a takarmányosba.
Amy összerezzent a fiú hangjára.
– Jó reggelt! – köszönt neki, és sietve próbálta elrejteni zavarodottságát. A
tegnap este történtek után azt várta, hogy Ty egészen más lesz, de látta, hogy
ugyanolyan, mint minden reggel. – Alig hiszem el, hogy csak négy órát aludtam
– mondta Amy.
– Én is – felelte Ty. – De azt hiszem, megérte – tette hozzá gyengéden, amikor
a lány szemébe nézett
Amyben ismét összezavarodtak az érzések, és felemelt egy vödröt.
– Az etetést a hátsó istállóknál kezdem – mondta.
A délelőtt hátralévő részében külön ügyelt rá, nehogy egyedül maradjon Ty-
jal. Az előző estén történteket száműzte gondolataiból, inkább belevetette magát
az istállótakarítás rutinjába, meg abba, hogy kivezesse a lovakat a karámba.
Ebéd előtt éppen Moochie-t és Jake-et vitte ki, amikor meghallotta a telefon
csöngését. Néhány másodperccel később Lou kinyitotta a hátsó ajtót.
– Amy! Soraya van a telefonnál!
Amy a konyhába sietett. Lerúgta magáról a csizmát, és átvette Loutól a
telefonkagylót.
– Szia! – szólt bele, és felfelé indult a lépcsőn, egyenesen be a szobájába. Az
ajtót becsukta maga után. – Hogy vagy?
– Köszönöm, jól – válaszolta Soraya, és Amy sejtette, hogy elvigyorodik. – Ó,
Amy, annyi mindent akarok neked elmondani!
– Magadról és Benről? – tudakolta kíváncsian Amy.
– Igen! – felelte Soraya. – Emlékszel arra, amikor te meg Ty táncoltatok?
Hogy emlékezett-e? Amy úgy érezte, ezt sosem fogja elfelejteni.
– Igen – válaszolta.
– Nos, észrevetted, hogy milyen sokáig voltam távol Bennel, amikor az
italokért mentünk? – kérdezte Soraya.
Amy nem akarta beismerni, hogy semmit sem vett észre, és gyorsan füllentett.
– Természetesen, igen. Mi történt?
– Hát… – Soraya hirtelen elhallgatott.
– Folytasd! – unszolta Amy.
– Hát, mivel hosszú sor állt az italok előtt, ezért inkább kimentünk a
verandára. – Soraya álmodozón felsóhajtott. – Tényleg, minden olyan
romantikus volt. Rengeteg csillag ragyogott az égen, és csak én és Ben voltunk
ott.
– Na és? – sürgette Amy türelmetlenül. – Mi történt?
– Hát tulajdonképpen semmi sem történt – ismerte be Soraya. – Csak ott
álltunk és beszélgettünk. Mindent elmesélt arról, hogy milyen volt a nagynénje
farmján felnőni, ahelyett, hogy a szüleivel élt volna, és hogy most mit érez,
amikor ismét kezdi megismerni az édesanyját. Úgy éreztem, nagyon őszinte. És
azt is mondta, hogy milyen jól lehet velem beszélgetni.
– De hiszen ez nagyszerű, Soraya! – mondta Amy, bár némi habozást sejtett
barátnője hangjában. Alig várta, hogy a lényegre térjen.
 – Igen – erősítette meg Soraya. – Bárcsak meg is csókolt volna. Akkor olyan
tökéletes lett volna minden, de Ben azt mondta, hogy most rengeteg dolog
foglalkoztatja az édesanyjával kapcsolatban is, így egyelőre nem akar senkivel
sem járni. Tudod, én nem is izgatom magam emiatt. Várni fogok. Most elég, ha
a barátja lehetek, ha ő is úgy akarja. – Soraya hangja boldogan csengett. –
Amikor otthon kiszálltam a kocsiból, azt mondta, valóban nagyon jól érezte
magát, és talán majd egyszer el is mehetünk együtt valahová
– Randira? – kiáltott fel Amy.
– Hát, nem kifejezetten randira – helyesbített Soraya. – De sosem lehet tudni –
a végén még az is lehet belőle.
– Hát ez csodálatos! – ismerte el Amy. – Gondolj bele, milyen dühös lesz
Ashley, ha elkezdesz járni vele!
– Ha már Ashleyről beszélünk, mit gondolsz, mi van vele és Matttel? –
kérdezte mohón Soraya.
– Azt hiszem, egyszerűen csak kerestek valakit, hogy ne maradjanak egyedül
az éjjel, és szerintem ez nem fog folytatódni – vélte Amy.
– Lehetetlen, hogy Matt kedvelje.
Soraya hangja komollyá vált.
– De mégis, mi van akkor, ha elkezdenek járni egymással? Gondolod, hogy
akkor el kell fogadnunk Ashley társaságát?
– Nem fognak járni egymással – állította Amy. – Mattnek ennél jobb ízlése
van.
Soraya nem szólt semmit.
– Hidd el, nem az esete! – erősködött Amy, és megpróbálta elhessegetni
magától azt a gondolatot, hogy milyen lenne, ha Matt és Ashley valóban
randiznának, és az iskolában is egymáson lógnának.
– Hát, majd kiderül holnap a suliban – mondta Soraya.
Miután Soraya letette a kagylót, Amy a szobájában maradt, és átgondolta azt,
amit a barátnője mondott. Lehetetlen, hogy Matt és Ashley járni kezdjenek
egymással – vagy mégsem? A telefonra esett a pillantása, és beütötte Matt
számát.
– Jó napot, Mrs. Trewin – szólt a készülékbe Amy, amikor Matt édesanyja
vette fel a telefont. – Itt Amy beszél. Otthon van Matt?
– Azt hiszem, szerencséd van – felelte Mrs. Trewin. – Úgy hallottam, éppen
most kászálódott ki az ágyból. Várj, mindjárt hívom.
– Amy hallotta, ahogy Mrs. Trewin kiabál Mattnek, majd visszajön a
telefonhoz. – Jó kis buli lehetett a tegnapi – jegyezte meg nevetve. – Matt egész
délelőtt ki se mozdult a szobájából.
– Jó buli volt – erősítette meg Amy.
 Matt vette át a kagylót az édesanyjától.
– Szia! – köszöntötte vidáman Amy.
– Szia – Matt hangja óvatos volt.
Amy hirtelen kényelmetlenül érezte magát.
– Jó mulatság volt a tegnapi este, nem igaz? – kezdte.
– Jól éreztem magam – felelte röviden Matt.
Szünet állt be. Amy Ashleyről akarta kérdezni, de Matt olyan hűvös és
tartózkodó volt, hogy nem merte. Amióta barátok voltak, most először nem talált
témát a beszélgetésre.
– Hát… akkor ma mit csinálsz? – kérdezte végül.
– Csak a szokásos dolgokat – felelte Matt semmitmondóan. Nem fűzött hozzá
mást, és ismét kínos csend következett.
– Rendben van, akkor jobb, ha most megyek – mondta Amy. – Én… én csak
üdvözölni akartalak.
– Akkor jó – válaszolta Matt. – Holnap találkozunk az iskolában.
Amikor Amy letette a telefont, rádöbbent, hogy az arca lángol. Úgy tűnt, Matt
egyáltalán nem akar vele beszélgetni. Eszébe jutott, mennyire megbántott volt az
arckifejezése, amikor Sorayával azon nevettek, hogy Ben nem volt hajlandó
Ashleyvel táncolni. Azt kívánta, bárcsak meg nem történtté tudná tenni azt a
percet. Matt a barátja, és bár nem akart vele járni, sosem sértette volna meg.
Matt azt hitte, hogy Amy és Soraya őt neveti ki.
Minden rendben lesz holnap, ismételgette magában, és megpróbált pozitívan
gondolkodni. Matt holnapra elfelejti az egészet.
*
De másnap mégis ideges volt, amikor az iskolabusz Matt megállójához ért. A
fiú nyúlánk alakja megjelent az ajtóban, és Amy megkönnyebbülésére az ő és
Soraya ülése felé közeledett, mint mindig.
– Sziasztok! – üdvözölte a lányokat. A hangja normálisan csengett, de Amy
észrevette, milyen gyorsan kapja el a tekintetét az övéről.
– Hello! – vigyorodott el Soraya, aki mit sem tudott a kettejük között támadt
feszültségről. Amy túlságosan szégyellte magát, semhogy beszámolt volna
Sorayának a Matttel folytatott telefonbeszélgetésről. – Nos, mi volt Ashleyvel
szombat éjjel? – kérdezte kötekedve.
Matt hirtelen nem találta a helyét.
– Semmi különös. Csak táncoltunk. Ennyi.
– Járni fogtok? – folytatta a témát Soraya. – Gyerünk… mesélj!
Amy látta, mennyire kényelmetlenül érzi magát a fiú.
– Természetesen Matt nem fog járni Ashleyvel – szólt közbe gyorsan, és el
akarta vágni Soraya további évődéseit. De rosszat mondott.
 Matt feléje fordult:
– Miért mondod, hogy nem fogok? – kérdezte.
– Hát, mert úgy gondolom, mégiscsak Ashleyről beszélünk – felelte Amy, és
megdöbbent a fiú haragos tekintetétől.
Mattnek szikrázott a szeme: nyilvánvalóan félreértette a szavait.
– Lehet, hogy nehéz elhinni, Amy, de akadnak lányok, akik szívesen járnának
velem.
Amy rábámult.
– Nem úgy értettem, én csak…
Matt felállt.
– Tudod, néha nagyon önző vagy. Csak azt látod, amit látni akarsz – mondta
vádlón, és a busz másik végébe masírozott.
Amy és Soraya egy pillanatig döbbent csendben bámulták egymást, majd
Amy felugrott:
– Matt – eredt a fiú nyomába –, nem úgy értettem, hogy Ashley nem szeretne
veled járni! Én éppen fordítva gondoltam.
Hirtelen Matt nagyon ingerültnek tűnt.
– Tudod, mit? Felejtsd el az egészet! – tanácsolta. – Nem akarok erről
beszélni. – Ezzel kinyitotta a táskáját, elővett egy könyvet, és elkezdte olvasni.
Amikor Amy körülnézett, tudatára ébredt, hogy a többi diák milyen
kíváncsian bámulja őket. Egy kicsit tétovázott, remélte, hogy Matt felnéz, de ő
elszántan a könyvébe temetkezett. Amy vörösen égő arccal kullogott vissza a
busz folyosóján a helyére.
*
Aznap az iskolában Matt alig szólt Amyhez. Ashleyvel és annak barátaival
volt együtt egész nap. Időnként Ashley belékarolt, és győzedelmes pillantásokat
vetett Amy felé.
– Nem tudom elképzelni, miért néz rám így – motyogta ebédidőben Amy
Sorayának. – Most mindenki azt fogja gondolni, hogy én szerettem volna járni
Matttel, de Ashley elcsábította tőlem.
– Csak nem vagy féltékeny? – kíváncsiskodott Soraya.
– Féltékeny! – kiáltotta Amy. – Persze hogy nem vagyok féltékeny. Matt azt
csinál, amit akar!
Ennek ellenére be kellett ismernie, hogy hiányozni fog neki Matt. Nem a
romantika miatt, ahogy Soraya gondolta, hanem azért, mert hatodikos koruk óta
jó barátok voltak és most furcsa volt látni mások társaságában – különösen
Ashleyvel és barátaival.
Amy délutánra már rettenetesen rossz hangulatban volt. Hazaért, az üres
konyhában levágta az iskolatáskáját, és felment átöltözni a szobájába. Lou a
saját szobájában csomagolt, készülődött az utazásra.
– Jó napod volt? – kérdezte, ahogy Amy elhaladt mellette.
– Nem – vágta rá Amy.
– Ó – sajnálkozott Lou, és a húga ajtajához lépett. – Akarsz róla beszélni? –
kérdezte.
– Nem – ismételte Amy, és a szobájába lépve félreérthetetlenül becsukta
nővére orra előtt az ajtót.
Az ablakhoz ment. Úgy tűnt, hogy a hideg, szürke égbolt a sáros földre
nehezedik. Sundance és Jázmin kint legelt a mezőn a hátsó istállónál. Amy
hirtelen összeráncolta a homlokát: nagyapját nézte, amint a karám bejáratát
javította. Ahogy az idős férfi előrehajolt, hogy felszedjen néhány szöget,
köhögés fogta el. Erőtlenül a kerítésnek dőlt, a válla rázkódott.
– Ó, nagyapa! – motyogta Amy kétségbeesetten.
Lerántotta magáról az iskolában viselt pulóverét, és felkapott egy
melegítőfelsőt. Rá akarta venni a nagyapját, hogy menjen vissza a házba.
De ekkor nagyapa megtántorodott; belekapaszkodott a kerítésbe, majd hirtelen
megroggyant a térde, és végképp kicsúszott a talaj a lába alól. A földre zuhant,
kezével a mellkasát markolta.
– Lou! – üvöltötte Amy, majd ledobta a melegítőfelsőjét, és az ajtóhoz rohant.
– Lou! Gyere gyorsan!
 Hatodik fejezet
– Tárcsázd a mentőket! – kiáltotta Lou, amikor lerohant a
lépcsőn. – Jöjjenek azonnal!
Amy szíve majd kiesett a helyéről, amikor felkapta a konyhában a vezeték
nélküli telefont. Néhány másodpercen belül már jelentkezett is az operátor. –
Egy mentőautót kérek! – mondta Amy zihálva, miután a központos megszólalt.
Közben le nem vette a szemét nagyapja kétrét görnyedt testéről.
– A nevét kérem – hallott Amy egy hangot.
– Fleming – Amy Fleming – mondta izgatottan.
– Cím?
Amy elhadarta a címet
– És mi a baj, Amy? – kérdezte higgadtan egy nő a vonal másik végén.
– A nagyapám – felelte Amy, és alig tudta kipréselni magából a szavakat –
összeesett.
Még több kérdést tettek fel neki – mi történt pontosan, vajon a nagyapja a
tudatánál van-e, mennyi idős ő maga, és ki van még ott. Szinte gondolkodás
nélkül válaszolt mindegyikre, közben azt figyelte, hogyan állítja lábra nagyapát
Lou, Ty és Ben. Az idős úr végül a fiatalokra támaszkodva ért be a házba.
– Egy mentő már úton is van – közölte a nő. – De a lehető legtöbbet
szeretném tudni a nagyapád állapotáról, hogy amíg odaér az autó, addig ti is
tudjatok valamit segíteni rajta. Láza van?
– Nem tudom – válaszolta aggódva Amy. – Kérem, várjon… Lou lépett be az
ajtón, amelyet szélesre tárt Ty és Ben előtt, hogy be tudják hozni nagyapát.
– Lou! Tudni akarnak mindent nagyapa állapotáról – hadarta Amy.
– Majd én beszélek velük. – Lou elvette tőle a telefont. – Itt Lou Fleming
beszél – mondta a kagylóba.
Amy nagyapára nézett. A tudatánál volt, de az ajka elkékült, és kapkodva,
sekélyesen vette a levegőt. Verejtékcseppek jelentek meg a homlokán.
Amy figyelte, amint Ty és Ben lefekteti nagyapát a heverőre, hallotta, ahogy
Lou válaszol a nő kérdéseire. Minden aggodalma ellenére Lou hangja élénk és
határozott maradt. – Értem – mondta, és lejegyzetelte a hallottakat. – Tartsuk
melegen, öltöztessük át, ha átázott a ruhája, és próbáljunk neki folyadékot adni.
Mit mondott, mikor ér ide a mentőautó?
Amy leguggolt nagyapa mellé.
– Minden rendben lesz. Nemsokára itt a mentőautó.
– Nem kell mentőautó. Jól leszek – zihálta nagyapa. Élettel teli, kék szeme
most kába és homályos volt. – Meg kell javítanom a kaput.
 – A kaput! – kiáltott fel Amy. – A kapu most nem számít, nagyapa!
Köhögési roham kapta el az öreget, arca eltorzult a fájdalomtól. Amy számára
elviselhetetlen volt a látvány.
– De hát mi a baja? – kiáltotta, miközben Ty-t és Bent nézte.
– Tüdőgyulladás. – Kattanás hallatszott mögöttük, ahogy Lou a helyére tette a
telefont. Mindannyian feléje fordultak. – A tünetekből ítélve az operátor erre
gondol. – Nagyapához sietett. – Nos, melegen és szárazon kell tartanunk téged,
amíg a mentőautó megérkezik.
*
A következő órák ködbe vesztek Amy számára. Úgy tűnt, egy
örökkévalóságig tart, amíg a mentőautó megérkezik. De amikor végre ott voltak,
a mentősök gyorsan felmérték a helyzetet. Nagyapát bevitték a mentőautóba, és
azonnal oxigénmaszkot tettek az arcára. A hátsó ajtó becsukódott, és az autó
elindult a kórház felé. Amy és Lou a lovakat Ben és Ty gondjaira bízta, és
követték a mentőt Lou kocsiján. Az út alatt egyikük sem szólalt meg. Amy
kibámult az ablakon, és egyre maga előtt látta, ahogy nagyapa lerogy a földre, és
az arca eltorzul a fájdalomtól.
A kórházban nagyapát azonnal elvitték, így Amy és Lou a várakozáson kívül
nem tehetett egyebet. Végül egy fiatal orvosnő lépett hozzájuk, és megerősítette,
hogy a nagyapjuknak valóban tüdőgyulladása van.
– Ez pontosan mit jelent? – kérdezte Lou.
– Nos, ahogy tudják, a tüdőgyulladás a tüdő komoly betegsége – magyarázta
dr. Jane Marshall. – A tüdőben a léghólyagok megtelnek folyadékkal, és ez
megakadályozza, hogy megfelelő mennyiségű oxigén kerüljön a vérbe. –
Elhallgatott, rájuk nézett, hogy vajon értik-e. – A nagyapjuknak bakteriális
tüdőgyulladása van. Ezt bármilyen korú ember megkaphatja. De általában
olyanokat támad meg, akiknek valamilyen betegség már meggyengítette az
immunrendszerét. Amikor valakinek az ellenálló képessége meggyengül, akkor
azok a baktériumok, amelyek normális esetben a torokban élnek, utat törnek
maguknak a tüdőig. Ezek a baktériumok okozzák a léghólyagok gyulladását.
Amynek eszébe jutott nagyapa meghűlése azon az éjjelen, amikor Melody
csikója született.
– Nagyapa több héten keresztül komoly náthával küszködött – szólt közbe. –
Semmit se pihent, és egyre rosszabbul lett.
– Akkor minden bizonnyal ez gyengítette meg az immunrendszerét – felelte
Marshall doktornő, és bólintott.
– Mennyi idő kell ahhoz, hogy jobban legyen? – kérdezte gyorsan Lou.
– Minden attól függ, hogyan reagál majd a kezelésre – válaszolta a doktornő.
– A gyulladás nagyon súlyos. Ezért olyan magas a láza és azért érez olyan erős
fájdalmat. Antibiotikumokat adunk neki, hogy a fertőzést legyőzzük, és
fájdalomcsillapítókat, hogy enyhítsük a köhögés okozta fájdalmat a mellében.
Most lélegeztetőgépen van, amely hozzásegíti, hogy helyreálljon a vér
oxigénszintje. Ha jól reagál a kezelésre, és nem lépnek fel komplikációk, akkor
körülbelül egy hetet kell eltöltenie a kórházban.
– Láthatjuk most? – kérdezte Lou.
– Igen, de csak rövid ideig – felelte Marshall doktornő. – Még most is
stabilizálni próbáljuk az állapotát.
Amy és Lou hosszú, fehér folyosókon követte az orvosnőt, aki nagy sokára
megállt egy ajtó előtt.
– Itt van bent – mondta.
Amy gyors pillantást vetett az ajtón lévő kis üvegablakra. Nagyapa az ágyon a
hátán feküdt, a szeme be volt csukva. Vékony, hosszú csövek vezettek a
különböző, félelmetes gépekből a karjába és az orrába.
Marshall doktornő kinyitotta az ajtót.
– Bemehetnek – jegyezte meg nyugodtan.
Beléptek a kórterembe. Lou leült az ágy mellé, és megfogta nagyapa kezét.
– Szia, nagyapa – suttogta.
Amy követte a példáját. Lou széke mellett állt, és észrevette, hogy nagyapa
szempillája megrezdül.
– Lou? – suttogta rekedten, és a lány felé fordult.
Lou megszorította a kezét.
– Igen, nagyapa, itt vagyok. És Amy is itt van.
Nagyapa fátyolos tekintete Amyre siklott. A kislány úgy érezte, gombóc van a
torkában, ahogy a zavarodottságot észrevette nagyapja tekintetében.
– Szia, nagyapa – mondta, és szerette volna megölelni, de nem merte, nehogy
a csövek elmozduljanak a helyükről.
– Hol vagyok? – kérdezte nagyapa.
– A kórházban – válaszolta Lou. – Tüdőgyulladásod van, és egy darabig itt
kell maradnod – amíg nem leszel jobban.
Amy arra számított, hogy nagyapa tiltakozni fog, de úgy tűnt, a betegség
megszüntette minden ellenállását. Szó nélkül bólintott.
Lou ismét megszorította a kezét.
– Mi most hazamegyünk. Pihenned kell. – Előrehajolt, és megcsókolta az
arcát. – De holnap visszajövünk. Vigyázz magadra.
Lou felállt, a helyet átadta Amynek.
– Szia, nagyapa – suttogta Amy. – Nagyon szeretünk.
Halvány mosoly tűnt fel nagyapa szája sarkában.
– Én is nagyon szeretlek benneteket.
*
 *
Ezen az estén Amy és Lou csak tíz órára ért vissza Heartlandbe. A házban
még égett a villany, Ben és Ty őket várta.
– Hogy van Jack? – kérdezte Ty, alighogy kiszálltak az autóból.
– Még az állapotát próbálják stabilizálni, de úgy vélik, rendbe fog jönni –
felelte Lou. Elmagyarázta azt, amit a tüdőgyulladásról megtudott, és a hangja
olyan határozottan csengett, akár egy orvosé.
– Reggel az első dolgunk lesz, hogy visszamegyünk a kórházba.
– A lovakra ne legyen gondotok – jegyezte meg Ben. – Ellátjuk őket, nem
igaz, Ty?
Ty bólintott.
– Köszönjük – hálálkodott Lou. – Ez igazán nagy segítség lenne.
– Szükségetek van még valamire? – kérdezte Ty, és egyik lányról a másikra
nézett.
– Nem, köszönjük, jól megleszünk – nyugtatta meg Lou. – Menjetek csak
haza.
Ben jó éjszakát kívánt, és kiment a kisteherautójához, de Ty megállt Amy
előtt.
– Hogy vagy?
A lány némán vállat vont. Úgy érezte, ha megszólal, menten elsírja magát. Ty
megszorította a vállát.
– Holnap találkozunk – mondta, és ő is távozott.
Ahogy Amy figyelte, hogyan tűnik el a kocsifelhajtón a teherautó hátsó
lámpájának a fénye, a könnyek peregni kezdtek az arcán.
– Ugyan, Amy – ölelte meg Lou, amikor észrevette. – Ne sírj! Hallottad, mit
mondott az orvos. Nagyapa teljesen rendbe jön.
Amy a ruhaujja szélével megtörölte a szemét.
– De Lou, olyan rémes volt így látni, azokkal a csövekkel, és alig volt képes
lélegezni!
– Tudom – mondta Lou. – De egy vagy két hét múlva felépül. – Megfogta
Amy kezét. – Nekünk most erősnek kell lennünk. Nagyapáért.
*
Másnap Amy nem ment iskolába. Már reggel bementek Louval a kórházba.
Úgy tűnt, nagyapa kicsit jobban van. Infúziót kötöttek a karjába, de az orrából
már kivették a csövet. Lou melléült, Amy pedig az ágy szélére telepedett le.
– Hogy érzed magad? – kérdezte tőle Lou.
– Jobban – felelte erőtlen hangon nagyapa.
– Remek – örvendezett Lou. – Most pedig pontosan követni fogod az orvos
utasításait, ugye? Pihenni fogsz, és meggyógyulsz.
 Jack bólintott.
– Most megtanultam a leckémet. – Amyre pillantott. – Mi a helyzet a
lovakkal?
– Minden rendben – nyugtatta meg nagyapját. – Ty és Ben azt ígérte, hogy
elvégzik a munkádat.
– Egyáltalán nem kell aggódnod – tette hozzá gyorsan Lou. – Lemondom az
angliai utazásomat. Így könnyen elboldogulunk, amíg te vissza nem jössz.
Jack merőn nézett rá.
– Lou, nem. Ne mondd le, miattam semmiképpen se!
– Ne butáskodj, nagyapa – intette le Lou. – Addig nem megyek el, amíg te
kórházban fekszel!
– De nem akarom, hogy miattam ne utazz el. – Nagyapa kissé felemelkedett,
és a párnájának támaszkodott. – Nem, Lou, ezt komolyan gondolom –
erősködött, amikor Lou szólásra nyitotta a száját, hogy vitatkozzon. – Azt
akarom, hogy utazz el. – A felüléstől megerőltette magát, és ismét köhögés fogta
el. Előrehajolt, az arca halálsápadt lett, és a mellkasát szorongatta.
Amy rémült pillantást vetett Loura. Lou gyorsan felvette az éjjeliszekrényen
lévő vizespoharat.
– Itt van, nagyapa, idd meg!
Nagyapa ivott néhány apró kortyot.
– Kérlek – könyörgött erőtlenül, amikor a köhögőroham elmúlt. – Utazz el
Angliába, ahogyan eltervezted.
Lou a fejét rázta.
– Képtelen lennék rá, nagyapa. De most hagyjuk abba a vitát.
– Menj csak! – mondta nagyapa, és ismét nagyon izgatott lett. – Addig nem
nyugszom meg, amíg nem utazol el, Lou.
Lou elbizonytalanodott. Amyre nézett, aki rántott egyet a vállán.
– Hát jó, nagyapa. Elutazom, de csak akkor, ha az orvos azt mondja, hogy
jobban vagy – jelentette ki lassan Lou.
Amy a nővérére meredt.
– Jól van – suttogta nagyapa. Megkönnyebbülés futott át az arcán, ahogy
visszahanyatlott a párnákra. A mellkasa gyengén és szabálytalanul emelkedett és
süllyedt.
– Kimerültél – mondta Lou, és aggodalom tükröződött az arcán. – Jobb, ha
most elmegyünk.
De Jack a fejét rázta.
– Nem. Először mondani akarok nektek valamit.
– Később visszajövünk, nagyapa – ígérte Amy, és felállt. – Majd akkor
elmondod.
 – Most akarom elmondani nektek – mondta nagyapa határozottan. – A
szüleitekről van szó.
Amy lassan visszaült az ágyra, és azon tűnődött, vajon mi lehet az, amit
nagyapa mindenáron el akar nekik mondani.
Jack sípolva vette a levegőt.
– Ez valami olyan, amit az édesanyátok nem árult el nektek. Ma reggel
döbbentem rá, ha bármi történne velem, akkor lehet, hogy sosem tudnátok meg.
Vagy ha véletlenül kiderülne, rossz néven vennétek, amiért másvalakitől
tudtátok meg.
– Miről beszélsz, nagyapa? – kérdezte Lou.
Nagyapa rövid ideig hallgatott.
– Nem könnyű ezt elmondani – jelentette ki, és egyik lányról a másikra nézett.
– Három évvel ezelőtt a szüleitek elváltak.
Amy rábámult.
– Elváltak? Mit jelentsen ez? – Látta Lou döbbent arckifejezését is. – Anya
biztosan elmondta volna nekünk!
– Rajtam kívül senkinek sem árulta el – válaszolta Jack. – Apátok
kezdeményezte a válást. Anyátok nem akart beleegyezni – mindennek ellenére, ő
még mindig szerette. De mint tudjátok, a kibékülést is elutasította, amikor apátok
ismét vissza akart térni. Azt hiszem, valószínűleg úgy érezte, hogy nincs
választása.
Amy megpróbálta megérteni mindazt, amit hallott. Mindig azt hitte, hogy
édesanyja és édesapja házasok maradtak. Nos, vajon számít ez egyáltalán? –
gondolta. Amúgy se kerültek volna soha össze. De igen, neki ez számított – nem
tudta becsapni magát. A hivatalos válás sokkal véglegesebb, mint az, hogy
valakik külön élnek egymástól.
– Miért nem árultad ezt el előbb, nagyapa? – kérdezte, és próbálta megérteni.
Jack sóhajtott.
– Be akartam tartani édesanyátok kívánságát – felelte. – Nem mondta el
nektek, amíg élt, így nem tudtam, mitévő legyek a halála után. Fogalmam sincs,
miért határozott így, és most úgy érzem, elárultam őt. De képtelen voltam már
titokban tartam. Jogotok van tudni.
Rövid csend állt be, aztán Lou szólalt meg:
– Köszönjük, hogy elmondtad, nagyapa. – Megszorította nagyapa kezét, majd
hozzátette: – A helyes dolgot cselekedted.
Jack aggódva nézett rá.
– Remélem, ez nem akadályoz meg abban, hogy Angliába utazz.
Lou a fejét rázta.
– Elváltan vagy sem, ő akkor is az édesapám. – Elmosolyodott. – Az egyetlen
dolog, ami visszatarthat, az az, ha te nem gyógyulsz meg sürgősen.
Úgy tűnt, mintha Jack szívéről egy hatalmas súly gördült volna le, és
megkönnyebbülten dőlt hátra a párnáján.
– Én bizony meggyógyulok – mondta, és halványan rájuk mosolygott. – Egy
pillanat alatt, kikerülök innen. Csak figyeljetek!
 Hetedik fejezet
Ben és Ty a két lányra várt.
– Nos, hogy van? – kérdezte Ty, amint Lou leparkolt a heartlandi
kocsifeljárón.
– Úgy tűnik, nagyapa legalább egy hétig kórházban lesz – magyarázta Lou,
miközben a kocsiból kilépett –, ha nem lép fel komplikáció. Utána hazajöhet
lábadozni.
– Ez remek hír – mondta megkönnyebbülten Ben.
Lou elmosolyodott.
– Igen, valóban az.
Lou arca nem árulkodott arról, hogy mit tudott meg nemrégiben a nagyapjától.
De Amy képtelen volt leplezni az érzéseit.
– Megyek átöltözni – motyogta, és csak arra vágyott, hogy egyedül lehessen.
A szobájában a vetetlen ágyra dőlt. Anya és apa elváltak – csak ez járt a
fejében. Az a levél jutott az eszébe, amit az apjuk írt az anyjuknak, és amiben
könyörgött, hogy béküljenek ki. „Mindig szeretni foglak”, írta apa ebben a
levélben. Amy a kezébe vette azt a fényképet, amelyet az éjjeliszekrényén
tartott: édesanyját és Pegazust ábrázolta. Mint mindig, amikor ezt a képet látta,
úgy érezte, bármit odaadna, ha legalább egy fél órára visszakaphatná anyát –
hogy újra beszélgethessen vele, hogy elmondhassa neki, mennyire szereti. De
most csak kérdéseket tenne fel. Miért titkolta el apa levelét? És miért nem árulta
el, hogy elváltak?
*
Amikor Amy végre visszament a földszintre, ott találta a konyhában Lout, Ty-
t és Bent, akik a kávéjukat itták.
– Te is kérsz? – kérdezte Lou, és a kávéskanna felé bökött.
Amy a fejét rázta. Nem volt kedve beszélgetni.
– Elkezdem a lovak csutakolását.
Ty felugrott.
– Veled megyek – jelentette ki, és a mosogatóba tette a csészéjét, majd
követte Amyt az udvarra. – Jól vagy? – érdeklődött, amikor végighaladtak az
úton.
Amy csupán bólintott. Senkivel nem akart beszélni, még Ty-jal sem.
Ty felnézett az égre, ahol a látóhatáron sötét esőfelhők gyülekeztek. – Várjunk
még a lovak lecsutakolásával – javasolta –, sétáltassuk meg Hajnalt, mielőtt
elered az eső.
– Rendben van – egyezett bele Amy, és megkönnyebbült. Tudta, ha Hajnallal
foglalkozik, közben semmi másra nem tud gondolni. Most éppen erre volt
szüksége.
A hátsó istállók felé indultak. Mint mindig, mielőtt megpróbálták volna
kivezetni Hajnalt, Amy legalább öt percen át simogatta a csikó törzsét, lábait,
hogy engedelmesebbé tegye.
Úgy tűnt, Hajnal nyugodtabb, mint máskor.
– Jól viselkedik – vetette oda Ty-nak, aki a kancacsikó fejét fogta. – Talán
már használ a vetiverfű olaja.
– Vagy talán nem érzi jól magát – találgatta Ty, és Hajnal pofájára mutatott. –
Lehet, hogy megfázott.
Amy Ty mellé lépett, és látta, hogy Hajnalnak folyik az orra. Aggódni kezdett.
Tudta, hogy egy fiatal csikó legkisebb betegségére is milyen gondosan kell
figyelni. A nyolchetesnél fiatalabb csikóknál különösen kell vigyázni, mivel nem
képesek úgy ellenállni a betegségeknek, mint az idősebb lovak.
– Megmérem a lázát – mondta. Amy a lázmérőért ment. – Harminchét-három
– olvasta le legalább kétszer, hogy biztos legyen. – Ez normális.
– Úgy vélem, még nem szükséges kihívnunk Scottot – döntötte el Ty. – De
továbbra is rajta kell tartanunk a szemünket az elkövetkezendő néhány napban.
*
Késő délelőtt Amy észrevette, hogy Scott dzsipje tűnik fel a kocsifeljárón.
– Amy! – kiáltotta Scott aggodalmasan, ahogy kiszállt az autóból. – Ty
felhívott ma reggel, és elmondta, mi van Jackkel. Olyan hamar jöttem, ahogy
csak tudtam. Hogy van?
– Kicsit jobban – felelte Amy. – A kórházban azt mondták, hogy egy hét
múlva valószínűleg kijöhet. – Már éppen meg akarta kérni, hogy vessen egy
pillantást Hajnalra, amikor kinyílt a ház hátsó ajtaja, és Lou lépett ki rajta.
– Scott, hogy kerülsz te ide? – kérdezte meglepődve.
– Ty-tól tudom a híreket – felelte Scott, és Louhoz lépett. – Jöttem, amint
tudtam. – Átölelte a lányt, majd megcsókolta a haját. – Tényleg nagyon
sajnálom.
Olyan meghitt pillanat volt, hogy Amy kényelmetlenül érezte magát, és
hátrálni kezdett. Scott észrevette Amy arckifejezését, és elhúzódott Loutól.
– Rettenetes lehetett nektek – jelentette ki mindkettőjükre nézve. – Pontosan
mit mondtak a kórházban?
Lou kezdett magyarázni.
– Nem tudom, hogy fogjuk majd rávenni, hogy kímélje magát, amikor kijön a
kórházból. – Amyre pillantott. – Ne hagyd, hogy bármit is dolgozzon a
szabadban, amíg én távol vagyok – szó se lehet a tető vagy a kapuk
megjavításáról!
 – Nem fogom hagyni – ígérte Amy.
Látta, hogy Scott a homlokát ráncolja.
– Hogy érted, hogy amíg távol vagy?
Lou elvörösödött.
– Én… én holnap Londonba repülök.
Scott megdöbbenve bámulta.
– Micsoda? Elutazol, amikor Jack kórházban van?
– Nagyapa akarja azt, hogy elutazzak – mondta gyorsan Lou. – Tudja, hogy
milyen fontos ez nekem. Úgy érzem, valami hiányzik az életemből. Ahányszor
csak apára gondolok, űrt érzek magamban.
Amy észrevette, hogy Scott állkapcsa összeszorul.
– Értem – mondta közömbösen. – Nem voltam tudatában annak, hogy
mennyire fontos ez neked.
– Szeretnék maradni, tényleg szeretnék – folytatta Lou –, de nagyapa hallani
sem akar róla. Megígértette velem, hogy elutazom.
– Megígértette? – csattant fel dühösen Scott hangja – Jack ilyet sosem tenne,
Lou. Te is tudod. Ez a te döntésed. Ne próbáld megjátszani, hogy nem.
Lou megdöbbent Scott kifakadásán.
– Scott…
– Nem, Lou – vágott közbe fagyosan Scott. – Ha el akarsz menni, hogy a fél
világon keresztül hajkurászd az apádat, aki elhagyott benneteket, és éppen akkor,
amikor a nagyapád betegen fekszik a kórházban, rendben van – de ez a te
döntésed. Ne próbáld mással indokolni nekem! – Scott arca szinte fenyegető
volt, ahogy visszarobogott a dzsipjéhez, bevágta az ajtaját, majd elhajtott.
Amy gyors pillantást vetett Loura. A lány merőn, meghökkent arckifejezéssel
bámult Scott kocsija után, majd sarkon fordult, és könnyes szemmel berohant a
házba.
Amy utánasietett.
– Lou? – kérdezte bizonytalanul, és a nővéréhez lépett.
– Nem tudom elhinni, hogy Scott ezt mondta nekem! – kiáltotta Lou, és
lerogyott egy székre. – Természetesen nem akarok elutazni addig, amíg nagyapa
beteg, de ő megérti. Hallottad, mit mondott ma. – Azt akarja, hogy elutazzak.
De talán nem akarná, ha biztos lenne benne, hogy te valóban maradni
szeretnél, gondolta magában Amy, de látva Lou zavarodott arcát, lenyelte
szavait.
– Nem tudok egyszerre két helyen lenni – jelentette ki Lou, és megrázta a
fejét. – De el kell mennem Angliába. Te is tudod.
Amy nem tudta, mit mondjon erre. Valóban nagyon nehéz lesz mindent
egymagának ellátni, de tudta, önző lenne, ha arra kérné Lout. hogy maradjon.
 Lou rámeredt.
– Te egyetértesz Scott-tal, ugye? – kérdezte. – Azt gondolod, hogy maradnom
kellene.
– Nem – hazudta Amy, mert nem akarta még jobban felizgatni Lout. – Lou,
neked el kell menned Angliába. Nagyapa hamarosan jobban lesz, és lelkiismeret-
furdalása lenne, ha maradnál. – A szavai még saját magának is hamisan
csengtek, de Lou nem vette észre. Bólintott, és úgy tűnt, kissé
megvigasztalódott.
– Igazad van, és különben is, nem leszek távol sokáig. – Mosolyogni próbált.
– Köszönöm, Amy. Jó tudni, hogy te mellettem állsz.
Amy is elmosolyodott, és megpróbálta elhessegetni a gondolatot a fejéből:
meg kellene mondanom neki, hogy inkább maradjon.
Lou felsóhajtott.
– Bárcsak Scott is ilyen megértő lenne. – Árnyék futott át az arcán. – Képtelen
vagyok elhinni, hogy ilyen hangot ütött meg velem.
– Bizonyára csak megbántódott – találgatta Amy. Látta, hogy Lou
elcsodálkozik. – Azt magyaráztad neki, hogy űrt érzel magadban. Ettől igazán
nem lehetett jó kedve.
– Lou megdöbbenve nézte a húgát.
– De én nem úgy értettem, hogy boldogtalan az egész életem, csak hogy nem
teljes apa nélkül.
– De nem így hangzott – állította Amy.
– Scott tudja, hogy mennyire fontos ő nekem – mondta Lou. – Nem értheti
félre. – Megrázta a fejét, és felállt. – Majd meglátod. Átgondolja, és meg fogja
érteni.
*
Másnap reggel Amy hat órakor kelt, hogy elbúcsúzhasson Loutól.
– Nos, itt van Marnie telefonszáma – ellenőrizte Lou, amikor a bőröndjeit a
kocsiba rakta.
Amy bólintott.
– Mit gondolsz, hánykor érkezik?
– Úgy öt óra körül – felelte Lou.
– Hát te? – kérdezte Amy. – Hol érhetlek utol?
– Amikor megérkezem, felhívlak Londonból – válaszolta Lou.
– Egy éjszakát szállodában töltök a repülőtér közelében, azután leutazom
Gloucestershire-be, ahol apa lakik. – Kissé ideges pillantást vetett Amyre. –
Azután már nem tudom, hol szállok meg.
Amy átölelte.
– Sok szerencsét!
 – Köszönöm – felelte Lou, és ő is megölelte. – És holnap már okvetlenül menj
iskolába!
– Rendben van – sóhajtotta Amy. – Pedig egyáltalán nem látom értelmét,
hogy iskolába menjek. A félévnek mindjárt vége, és már minden tesztet
megírtunk.
Lou rámosolygott.
– Azért csak menj vissza.
Egy hosszú pillanatig egymást átölelve búcsúzkodtak, majd Lou beszállt a
kocsiba, és elhajtott. Amy addig integetett, amíg el nem tűnt a szeme elől a
nővére autója, majd körülnézett. Még sötét volt, és hirtelen minden nagyon
csöndesnek tűnt. Bement a házba, és megpróbált hozzászokni ahhoz a különös
érzéshez, hogy egyedül van. A konyhában nyomasztón hatott rá a csönd.
Bekapcsolta a rádiót, leült az asztalhoz, és azon töprengett, vajon most mihez
kezdjen. Felkapta a helyi újság legutolsó számát, megpróbálta olvasni, de a
szavak értelme nem jutott el a tudatáig. Annyi minden történt az elmúlt néhány
napban – Granték partija, nagyapa kórházba kerülése, most pedig Lou elutazása.
Megrázta a fejét. Úgy tűnt, mintha a Granték bulija hetekkel ezelőtt lett volna.
Végül letette az újságot, felvette a dzsekijét és a csizmáját, majd kiment, hogy a
lovak körül tevékenykedjen.
Amikor Ben megérkezett, felajánlotta, hogy befejezi azt a munkát, amin
nagyapa dolgozott. Amy beleegyezett, és arra gondolt, legalább nagyapa nem
érez majd kísértést, hogy kimenjen a házból közvetlenül azután, hogy kiengedték
a kórházból. De ez azt jelentette, hogy Ty-nak és neki kellett ellátnia a lovakat és
edzeni őket. Közben a telefon – amit általában Lou vett fel – szünet nélkül
csöngött; lehetséges ügyfelek érdeklődtek, és sokan kerestek új otthont
lovaiknak. Miután Amy a hatodik telefonálóval beszélt a délelőtt folyamán,
magában hálát adott Lounak, aki beszerezte a vezeték nélküli készüléket. Hogy
is boldogultak azelőtt?
Az utolsó hívás után a takarmányosba ment, és itt eszébe jutott, hogy
telefonálnia kell a takarmányboltba, mert igencsak fogytán volt az eledel. Ez volt
az a pillanat, amikor életében először rádöbbent, hogy Heartland mindennapi
tevékenysége milyen nagymértékben függött a nővérétől.
*
Ebédidőben Ty elszállította Amyt a kórházba.
– Lou rendben elindult? – kérdezte nagyapa, amikor leültek.
– Igen, reggel hat órakor – felelte Amy.
Nagyapa bólintott.
– És mi a helyzet otthon?
– Mindennel jól haladunk – mondta neki Amy. – Ben ma reggel megjavította
a kerítést, és nagyjából minden lovat elláttunk – füllentette, és megpróbált nem
gondolni a még takarításra váró öt bokszra, a söprésre váró udvarra, és arra a
tényre, hogy még egyik lóval sem tudtak foglalkozni a pályán.
Nagyapa megkönnyebbült.
– Jól van – jegyezte meg elégedetten.
Amy nyugtalanul nézte. Nagyapa most sápadtabb volt, mint az előző nap, és
amikor köhögött, látta, hogy az öklével a lepedőbe markol.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
Úgy tűnt, nagyapának nagy erőfeszítésébe kerül, hogy elmosolyodjon.
– Már jobban – felelte. – Ne aggódj miattam. Elég gondod van a lovakkal,
meg minden egyébbel.
De Amy egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy az idős férfi állapota
javult. Amikor elköszöntek, közölte Ty-jal, hogy beszélni akar a doktornővel. A
recepciónál érdeklődtek, és azt a választ kapták, hogy várniuk kell. Negyedórán
keresztül ültek az előtér kemény műanyag székein, amikor Amy
megkönnyebbülésére megjelent Marshall doktornő.
– Attól tartok, hogy a gyanakvásod beigazolódik. A nagyapád nem reagál úgy
a gyógyszerekre, mint ahogy reméltük – ismerte be Amynek. Észrevette, hogy a
lány elsápad. – De legyél nyugodt, gondosan figyeljük az állapotát.
Amy torka hirtelen kiszáradt.
– De azért… Azért nemsokára hazajöhet, ugye? – kérdezte, és megpróbált
nyugodt hangon beszélni. – Még karácsony előtt?
A doktornő együttérzőn nézett rá.
– Sajnálom, de ezt most még nem tudom. Látnunk kell, hogyan érzi magát az
elkövetkezendő néhány napban.
Amy bólintott, képtelen volt megszólalni.
– Van még más kérdésed is? – érdeklődött Marshall doktornő.
Ty Amyre pillantott, aki a fejét rázta.
– Köszönjük – mondta a fiú az orvosnak.
Amy bódultan követte Ty-t a kórházból kivezető úton, de a gyomra az
aggodalomtól görcsbe rándult.
– Rendbe fog jönni, Amy – nyugtatta Ty, látva a lány sápadt arcát. Amy
bólintott; kétségbeesetten hinni akart neki. – Ha valami komolyabb dolog is
lenne, azt a doktornő megmondta volna – nyugtatta Ty.
Úgy tűnt, ettől Amy kicsit megvigasztalódott.
– Biztosan – suttogta, és megpróbált optimista lenni. De képtelen volt
megszabadulni attól a gondolattól, hogy nagyapa betegebb, mint ahogyan
képzelte.
 Nyolcadik fejezet
Aznap este éppen befejezték a lovak etetését, amikor egy sárga sportkocsi
jelent meg a kocsifelhajtón.
– Marnie! – kiáltotta Amy. Az autó megállt a ház előtt, és egy magas, vékony,
huszonéves nő szállt ki belőle. Amy a földre dobta a szénáshálókat, amelyek a
kezében voltak, és a kocsifelhajtóhoz iramodott.
– Szia, Amy! – köszöntötte Marnie, és megölelte. Marnie szőke haja a válla
körül repdesett, miközben körülnézett. – Hűha! – szólt elismerően. – De jó újra
itt lenni!
Amy elvigyorodott, és napok óta most először érezte magát boldognak. Tudta,
hogy Marnie imádja Heartlandet – ez volt az egyik oka, hogy annyira
megkedvelte.
– Tetszik az autód – mondta, és a fényes, új sportkocsi felé intett.
– Nos, azért annak is van előnye, ha az ember nagyvárosban dolgozik –
szögezte le Marnie. Mélyen belélegezte a friss, jeges levegőt. – Bár most, hogy
végre itt vagyok, bevallom, máris kétségeim támadtak!
– Segítsek neked kicsomagolni? – ajánlkozott Amy.
Marnie a földön heverő szénahálókra pillantott.
– Nem, folytasd csak, amit csináltál. Én elboldogulok. Most is az lesz a
szobám, mint a múltkor?
Amy bólintott. Az volt anya régi szobája.
– Akkor hát érezd magad otthon – mondta.
Marnie rámosolygott.
– Ez könnyű lesz. Ezt a helyet már az otthonomnak érzem.
*
Miután Marnie kipakolt, végigjárta az istállókat, üdvözölte Bent és Ty-t, és
persze a lovakat is. Azután bejelentette, hogy vacsorát készít.
– Holnap bevásárolok – mondta, amikor a majdnem teljesen üres hűtőbe
pillantott. – De ma estére készítek valamilyen olaszos tésztát… – a
konyhaszekrénybe nézett – tonhalas, paradicsomos és olajbogyós szósszal. Hogy
hangzik a menü?
– Remekül – felelte Amy.
– Itt marasztaljuk vacsorára Ty-t és Bent is? – érdeklődött Marnie. – Elég
ennivalót tudok készíteni, hogy mindannyian jól lakjunk.
Amy megkérdezte a fiúkat.
– Mindketten szívesen elfogadják a meghívást – tért vissza a válasszal Amy,
és látta, hogy Marnie már szinte mindent előkészített négy éhes ember számára.
– Mindjárt befejezik a munkát a takarmányosban – mondta mosolyogva.
Marnie egy üveg olajbogyót nyomott a kezébe.
– No, de akkor haladjunk a vacsorával. Te vágd apró darabokra a
paradicsomot, én meg kifőzöm a tésztát.
Amy leült az asztalhoz, és nekilátott a munkának. Néhány perccel később
beállított Ben és Ty. Levették a dzsekijüket, megmosták a kezüket, és segíteni
kezdtek. A reggel még kihaltnak tűnt konyhában most pezsgett az élet.
A vacsorai előkészületek kellős közepén megszólalt a telefon. Lou volt az.
– Lou! – kiáltott fel Amy. – Szia! Hol vagy? – Amikor Marnie, Ty és Ben
meghallotta Amy kiáltását, azonnal elcsendesedtek.
– Londonban vagyok – felelte Lou. – A szállodában.
– Milyen volt a repülőút? – érdeklődött Amy.
– Egy kicsit késtünk, de egyébként minden rendben volt – válaszolta Lou. –
Hogy van nagyapa?
Amy tétovázott. Nem akarta nyugtalanítani Lout most, amikor ilyen távol van.
– Jól – felelte.
– Nagyszerű. – Lou hangja megkönnyebbülésről tanúskodott. – Egész úton rá
gondoltam, és azon töprengtem, vajon helyes dolgot cselekedtem-e.
– Marnie már itt van – vetette gyorsan közbe Amy, mert el akarta terelni a
szót nagyapáról. – Akarsz vele beszélni?
– Naná! – válaszolta Lou.
Amy átnyújtotta a telefont Marnienak, aki odaadta Bennek a sajtot, hogy
reszelje meg, miközben ő a legjobb barátnőjével beszélget.
– Hogy vagy? – kérdezte, amikor elvette Amytől a készüléket.
Lou és Marnie beszéltek néhány percig, majd Marnie visszaadta a kagylót
Amynek.
– Jobb, ha most letesszük – mondta Lou. – Ez a hívás egy vagyonba kerül
majd. Öleld meg nagyapát helyettem.
– Rendben – ígérte Amy.
– És kívánj nekem szerencsét holnapra! – tette hozzá még Lou, és a hangja
idegesen csengett. – Béreltem egy autót, és reggel lemegyek Gloucestershire-be,
egyenesen apa házához.
Amynek nagyot dobbant a szíve. Az előző napok eseményei miatt a tudata
legmélyére süllyesztette azt a gondolatot, hogy Lou már esetleg másnap
viszontlátja az édesapjukat.
– Sok szerencsét! – búcsúzkodott.
– Holnap este hívlak, és beszámolok mindenről – mondta Lou. – Addig is,
szia!
– Szia – ismételte Amy. A telefon kattant egyet, és Lou már ott se volt.
 – Úgy tűnik, Lou reménykedik – jegyezte meg Marnie, amikor a telefont
visszatette a helyére.
Amy lassan bólintott.
– Igen. – A körmét kezdte rágni. – Holnap felkeresi az édesapánkat.
Marnie fürkésző tekintetet vetett rá. Amy úgy vélte, mindjárt megszólal, de
végül csak hallgatott. Helyette akcióba lendült.
– Oké, a vacsora majdnem készen van – állapította meg, és elvette Bentől a
sajtreszelőt. – Töltse ki valaki az italokat! Azután mindannyian leülhetünk, és
ehetünk.
*
Vacsora után Marnie és Amy bementek a kórházba. Nagyapa az ágyban
feküdt, sápadtnak és kimerültnek látszott. Úgy tűnt, a beszéd fájdalmat okoz
neki, nem is beszélt sokat, de szemmel láthatóan nagyon megörült Marnienak.
– Most döbbentem rá, hogy mennyire beteg – mondta Marnie, amikor
visszafelé indultak a kocsihoz. – Lou szerint mintha javult volna az állapota,
legalábbis a tegnap esti híváskor ezt mondta.
– Jobban is volt – erősítette meg Amy. – De mára rosszabbodott a helyzet. Ty
és én reggel beszéltünk a doktornővel, aki azt mondta, hogy nagyapa nem reagál
jól a gyógyszerekre.
– De ezt nem említetted Lounak, amikor ma este beszéltél vele? – kérdezte
Marnie.
– Nem – ismerte el Amy, és szerette volna tudni, vajon Marnie ezt helyesnek
tartja-e. – Nem akartam, hogy aggódjon.
– Ez valószínűleg okos dolog volt – mondta biztatón Marnié. – Végül is
úgysem tehet semmit, amíg Angliában van. – A homlokát ráncolta. – De ha
tovább rosszabbodna az állapota, akkor meg kellene mondani neki.
Amy remélte, hogy ez nem fog bekövetkezni, de azért bólintott.
– Természetesen.
*
Ezen az éjjelen Amy nem aludt valami jól. Az egyik percben a kórházban
fekvő nagyapa járt az eszében, a következőben már Lou. Arra gondolt, hogy
néhány óra múlva Lou megáll az édesapjuk háza előtt, és bekopog az ajtón.
Vajon mi fog történni?
Reggelre Amy gyomra egészben görcsben volt a feszültségtől.
– Talán nem is kellene ma iskolába mennem – próbálta meggyőzni Marnie-t,
amikor együtt reggeliztek. – Ha nem megyek, akkor most reggel is
meglátogathatom nagyapát.
– Miért nem hívod most fel a kórházat, és érdeklődsz az állapotáról? –
javasolta Marnie. – Lehet, hogy jobban van.
 Amy beleegyezett, de amikor a megfelelő osztályt kapcsolták, azt a választ
kapta, hogy nem tudják adni.
– Sajnálom, de most alszik – mondta nővér. – Nehéz éjszakája volt, és
pihenésre van szüksége.
– Bemehetek, hogy lássam? – kérdezte gyorsan Amy.
– Jobb, ha később jössz be – felelte a nővér. – Most tényleg nyugalomra van
szüksége. Miért nem jössz be például délután?
– Mit mondtak? – kérdezte Marnie Amy arcát fürkészve.
Amy beszámolt róla.
– Most már biztosan nem megyek iskolába – jelentette ki.
– Pedig az elterelné a figyelmedet az aggódásról – magyarázta Marneé,
amikor Amy bizonytalan arckifejezését látta. – Nézd, ha bármi hír van, azonnal
telefonálok az iskolába – ígérte. – Ha nincs semmi újság, akkor tanítás után
megvárlak az iskolánál, és onnan egyenesen a kórházba mehetünk.
Amy vonakodva beleegyezett. Bizonyos értelemben tudta, hogy Marnienak
igaza van. Ha otthon maradna, egész idő alatt csak nagyapára és Loura
gondolna.
Marnie elvitte autóval Amyt az iskolába.
– Megígérem, hogy telefonálok, ha bármilyen értesítést kapok a kórházból –
nyugtatgatta, amikor Amy kiszállt az autóból. – Ne aggódj!
Amy lassan lépkedett az iskola felé. Annyira lekötötték a gondolatai, hogy
alig vette észre a közelben álldogáló Ashleyt és Jade-et.
– Szia, Amy! – szólalt meg Ashley, és utánament. – Hogy halad a tanulással
az a csikó? – puhatolódzott. – Hagyja már, hogy a száron vezesd? – Miután Ben
már nem érdekelte, Ashley felhagyott minden színleléssel, hogy kedves legyen
Amyhez. – Vagy még mindig a mező kellős közepén álldogál?
Amy megtorpant. Egy pillanatra feldühödött a sértegetésen, de azután Ashley
gúnyos arcát látva hirtelen úgy döntött, nem törődik vele.
– Nem mindegy neked? – vetette oda közömbösen, és elment mellette. De
Ashley diadalittas tekintetét nem tudta nem észrevenni. Nem vett róla tudomást.
Most nem volt energiája, hogy vitába szálljon. Túlment a sarkon, és majdnem
belebotlott Mattbe.
– Amy! – kiáltotta a fiú. – Hogy vagy? Scott elmondta, hogy a nagyapád
kórházban van. Tényleg nagyon sajnálom.
– Köszönöm – mondta kurtán Amy, és továbbment.
– Figyelj! – folytatta Matt, és Amy után sietett. – Sajnálom, hogy úgy
nekedestem hétfőn. Nem lett volna szabad.
– Igazán nem számít – jegyezte meg Amy közömbösen. – Felejtsd el az
egészet.
 Úgy tűnt, Matt most megbántódott.
– Amy, én most bocsánatot próbálok kérni. Egyáltalán nem értem, miért látná
a barátságunk kárát annak, hogy Ashleyvel randizok.
Amy megállt, és Mattre bámult.
– Te randizol vele?
– Igen – ismerte be Matt kelletlenül – Nos, én tudom, hogy mit érzel Ashley
iránt – tette hozzá gyorsan –, de ha csak egy kis időt is töltenél vele…
– Kis időt töltsek Ashleyvel?! – kiáltott fel Amy, és rettenetes csalódottság
fogta el. Hogy gondolhatja Matt, hogy ez mint lehetőség egyáltalán fölmerülhet?
– Térj észre, Matt! Ez lenne életemben a legutolsó dolog, amit szeretnék.
– Amy… – szólalt meg Matt, és előrelépett.
Amy csak a fejét rázta.
– Nézd, ha te járni akarsz Ashleyvel, rendben van. Rajta. De ne várd el, hogy
én is vele barátkozzam! – Ezzel a vállára vetette az iskolatáskáját, és
elmasírozott.
*
A nap hátralévő részében Matt kerülte Amyt. Az a látvány, ahogy Ashley a
kezét birtoklón Matt karjára helyezte, annyira bosszantotta Amyt, hogy még
jobban elfogta az utálat. Úgy érezte, elárulták. Matt tudta, hogy ő ki nem állhatja
Ashleyt. Hogy is juthatott egyáltalán az eszébe, hogy randizzon vele?
Amint véget ért a tanítás, összeszedte a könyveit, és rohanva indult el. Marnie
már várta az iskola előtti úton parkolóban.
– Nyugi! – mondta, amikor Amy felrántotta a kocsi ajtaját. – Mielőtt
elindultam, telefonáltam a kórházba – közölte. – Azt mondták, meglátogathatjuk.
Nincs rosszabbul a nagypapád.
Megkönnyebbülés futott át Amyn.
– Köszönöm, Marnie – hálálkodott. – Telefonált már Lou?
Marnie a fejét rázta.
– Még nem.
Miközben Marnie átverekedte magát a kora délutáni forgalmon a kórház felé,
Amy azon töprengett, vajon ez jó vagy rossz jel. Odaérve Marnie azt javasolta,
hogy a recepción megvárja Amyt, nehogy a két látogató kifárassza Jacket.
Amy egyedül, idegesen ment nagyapa kórterme felé. Gyorsan ráeszmélt, ha
nagyapja állapota nem is romlott, de nem is lett jobb. Továbbra is röviden,
felszínesen lélegzett, és gyakran nyúlt az ágy melletti oxigénmaszkért, hogy friss
oxigénnel töltse fel a tüdejét.
– Nem vagy valami jó színben, nagyapa – mondta Amy már az ajtóban,
amikor meghallotta fájdalmas köhögését.
– Az orvos azt mondja, ez csupán egy apró visszaesés – zihálta az idős ember.
– Nincs ok az aggodalomra. Van valami hír Louról?
Amy a fejét rázta.
– Még nincs.
– Úgy sejtem, ma este majd telefonál – mondta nagyapa. Mély lélegzetet vett.
– Nos, beszélj most magadról, kicsim. Mi volt ma az iskolában?
Amy leült mellé, mesélt egy keveset az óráiról, majd a lovakról számolt be;
remélte, hogy amíg ő beszél, nagyapa nem próbál megszólalni. Valóban,
nagyapa csak figyelt, és bólogatott.
– És Marnie már otthon érzi magát? – vetette közbe, amikor Amy egy
pillanatra elhallgatott.
– Igen, nagyszerűen érzi magát Heartlandben – felelte Amy. – Ma Ty-nak és
Bennek segített, amíg én az iskolában voltam.
– Remek – jelentette ki megkönnyebbülten nagyapa. – Akkor tehát jól
elvagytok?
– Igen – mondta Amy határozottan, majd megszorította nagyapja kezét. –
Miattunk ne aggódj, nagyapa. Csak arra gondolj, hogy mihamarabb gyógyulj
meg.
*
Amikor Amy és Marnie visszaért Heartlandbe, ott találták Scottot.
– Csak beugrottam az ajándékkal, mert Ty-nak holnap van a születésnapja –
mondta, amikor Amy kiugrott a kocsiból, és feléje indult.
– Hogy van a nagypapád?
– Egyáltalán nincs jól – ismerte be Amy, és rádöbbent, hogy teljesen
elfeledkezett Ty születésnapjáról. Még szerencse, hogy azon a napon
megrendelte az ajándékot neki, amikor a bevásárlóközpontban jártak, és azt már
el is küldték Heartlandbe, szépen becsomagolva.
– Hát, akkor add át Jacknek az üdvözletemet – mondta Scott. – Majd akkor
látogatom meg, ha jobban lesz.
Ekkor érkezett meg Marnie.
– Szia, Scott! – üdvözölte meleg hangon. – Örülök, hogy megint találkozunk.
– Én is – mosolygott rá Scott. Kinyitotta a kocsija ajtaját, hogy beszálljon,
majd megállt. – Van híretek Louról? – kérdezte semleges hangon.
– Tegnap este telefonált – felelte Amy. – Téged nem hívott fel? – De alig
hagyta el a kérdés az ajkát, máris megbánta.
Scott összeszorította a száját.
– Nem – mondta.
– Hallottam a hangjából, hogy nagyon kimerült – makogta Amy gyorsan. –
Valószínűleg ma vagy holnap felhív téged.
– Igen, talán – válaszolta Scott, de érezhető volt a hanglejtésén, hogy nem hisz
Amynek.
Amynek hirtelen eszébe jutott Scott évfolyam-találkozója, amelyre másnap
este volt hivatalos. – Azért elmész a találkozóra a régi diáktársaiddal? –
érdeklődött.
Scott bólintott.
– Ó, találkozótok van holnap? – kérdezte Marnie.
Scott a vacsoráról magyarázott.
– Nyakkendős, alkalmi ruhás. Az egész nagyon formális.
– Remekül hangzik – állapította meg Marnie.
– Úgy gondolod? – kérdezte Scott.
– Természetesen – felelte Marnie. – Imádom az ilyen helyeket.
Scott a homlokát ráncolta.
– Esetleg eljönnél velem?
Marnie szeme kerekre nyílt a csodálkozástól.
– Komolyan?
– Igen. Még mindig megvan Lou jegye, és örülnék, ha elkísérnél – felelte
Scott. – Sokkal szórakoztatóbb lenne, mint ha egyedül mennék.
– Nos, ha biztos vagy benne – mondta Marnie, és ragyogó mosolyt villantott
Scottra, majd Amyhez fordult. – Elleszel nélkülem holnap este, ugye?
– Persze – válaszolta Amy. – Menj csak nyugodtan.
Scott Marnie-ra mosolygott.
– Ebben az esetben megtiszteltetésnek veszem, ha a partnerem leszel. Hétkor
érted jövök. – Azután beszállt a dzsipjébe, és elhajtott.
Marnie még mindig meg volt döbbenve.
– Hűha! – mondta Amynek. – Erre aztán igazán nem számítottam. – A
karórájára nézett. – Ha igyekszem, akkor még beérek a városba, hogy valami
rendes ruhát vegyek magamnak. – Ezzel visszaindult az autójához. – Sietek
vissza, hogy elkészítsem a vacsorát!
– Szia! – kiáltott után Amy.
Miután Marnie elhajtott, Ty közeledett az udvaron át.
– Mi történt? – kérdezte meglepődve. – Hová megy Marnie?
– Scott meghívta a holnapi évfolyam-találkozójára – világosította fel Amy –,
és most elrobogott, hogy ruhát vegyen magának.
– És hogy van Jack? – érdeklődött Ty.
Amy hamar tájékoztatta mindenről.
– Szerinte csupán egy kis visszaesésről van szó, de egyáltalán nincs jó bőrben.
Még a beszéd, a légzés is nehezére esik. – Felnézett Ty jól ismert, megértő
arcába, és hirtelen úgy érezte, el kell mondania neki aggodalmait, amelyek a
kórházi látogatás után gyötörték, és amelyeket még Marnienak sem mert
bevallani. – Tudod, hogy milyen nagyapa! Sosem ismerné el, hogy tényleg
rosszul van. Csak remélni tudom, hogy nem titkol el előlem valamit.
– Nem beszéltél a doktornővel? – kérdezte Ty.
Amy a fejét rázta.
– Senki sem ért rá.
– Nos, akkor holnap mindenképpen beszélj valakivel – tanácsolta Ty.
– Majd beszélek – sóhajtott fel Amy. Éppen akkor megszólalt a telefon. –
Valószínűleg ez Lou! – kiáltott fel.
A konyhába rohant.
– Heartland. Itt Amy Fleming beszél.
– Szia! Amy, én vagyok az.
– Lou! – mondta Amy, és leült a telefonnal a kezében; a szíve hevesen vert. –
Hogy vagy? Mi történt? Találkoztál apával?
– Nem – felelte Lou csalódott hangon. – Elmentem a megadott címre, de az
nem apa háza, hanem egy barátjáé. Egy szomszéddal beszéltem, aki azt mondta,
hogy egy bizonyos Carter család él ott, de ők szombatig távol lesznek. A hölgy
azt is említette, hogy apa valóban ott volt Carteréknél egy ideig, de nem tudja,
hogy most hol lehet.
– Én ezt nem értem – mondta Amy teljesen összezavarodva. – Akkor meg
miért hagyta meg apa ezt a címet?
Lou sóhajtott.
– Nem tudom.
– Biztosan ki lehet deríteni, hogy most hol van – jegyezte meg Amy, és
egyáltalán nem örült, hogy Lou hangja olyan kétségbeesett.
– Talán ezek a Carterék meg tudják neked mondani, ha hazaérnek, hogy hol
van apa. Az is lehet, hogy éppen tatarozzák a házát, és ezért lakik most náluk.
Számtalan oka lehet.
– Én is úgy gondolom – válaszolta Lou.
– Akkor várj még két napot – tanácsolta Amy, hogy megpróbálja felvidítani a
nővérét.
– Igen, igazad van – felelte Lou. – Majd keresek szállást a környéken, és
szombaton meglátogatom Carteréket. Hogy van nagyapa? – kérdezte aggódva.
– Jól van – hazudta Amy, és remélte, hogy helyesen cselekszik. Lou annyira
kétségbeesett volt, hogy nem merte megemlíteni nagyapa visszaesését.
– Nagyszerű – mondta Lou. – Marnie ott van? Beszélhetnék vele?
– Most éppen elment – felelte Amy.
– Elment? – visszhangozta Lou.
Amy tétovázott, majd azon tűnődött, vajon hogyan fogadja a hírt Lou.
– Igen. Hát, ő most éppen ruhát vásárol magának. Scott meghívta a holnapi
vacsorára.
Csend állt be a telefon másik végén.
– Csak mint barátot – fűzte hozzá gyorsan Amy arra az esetre, ha Lou
félreértené a dolgot. – Tudod, hogy Marnie és Scott soha…
– Tudom – szakította félbe Lou, majd ismét elhallgatott. Amikor megszólalt, a
hangja közömbös volt. – Hát akkor most megyek. Mondd meg Marnienak, hogy
remélem, jól fogja érezni magát holnap. Örülök, hogy Scott végül talált valakit,
akivel elmehet, és jól érezheti magát.
– Megmondom neki – ígérte Amy.
Amikor Amy kilépett a házból, észrevette Ty-t, aki rá várt.
– Lou telefonált? – kérdezte.
– Igen – felelte Amy.
– Na és? – nógatta Ty, amikor a lány csak hallgatott. – Találkozott az
édesapátokkal?
Amy beszámolt neki a történtekről.
– Annyira csalódott volt a hangja – vallotta be Ty-nak. – Bárcsak tehetnék érte
valamit!
– De nem tehetsz. Azt teszed, amire képes vagy – mondta Ty kedvesen. Amy
tekintetét kereste. – Figyelj, nem szabadna egyedül maradnod holnap este –
jelentette ki hirtelen. – Mit szólnál ahhoz, ha eljönnék, és együtt készítenénk
vacsorát?
– De hiszen holnap van a születésnapod! – mondta Amy. – Nem akarsz
szórakozni menni?
– Bármikor elmehetek szórakozni. Különben is, a családom csak vasárnap
ünnepli meg.
– De… – kezdte Amy.
– Semmi de – vágott közbe Ty. – El van döntve. Holnap este maradok, és
addig leszek veled, amíg Marnie haza nem ér.
Olyan határozottan nézett Amyre, hogy a lány végül engedett.
– Rendben van – mosolygott rá hálásan –, és nagyon köszönöm.
 Kilencedik fejezet
Amikor Amy másnap reggel felébredt, különös csend honolt a
levegőben. Kiugrott az ágyból, és az ablakhoz sietett. Az éjjel
rengeteg hó esett le, és az udvart s a mezőket vastag fehér takaró
borította. Minden olyan kietlennek tűnt.
– Ma aztán tényleg nem megyek iskolába – jelentette ki Marnienak, amikor
leért a földszintre. – Most, hogy leesett a hó, rengeteg plusz munka van az
udvarban, és nagyapa meglátogatásával sem szeretnék délutánig vámi.
Marnienak elég volt egyetlen pillantást vetnie határozott arckifejezésére, és
rájött, nincs semmi értelme vitatkozni.
– Rendben van, Amy – egyezett bele. – Nem kényszeríthetlek. De ígérd meg,
hogy hétfőn mész iskolába!
Amy bólintott, de közben már húzta is a csizmáját. Az iskola most
jelentéktelen dolognak tűnt, de azért sejtette, hogy örökre nem maradhat távol.
Kiment, hogy reggelit adjon a lovaknak. Amikor Melodyt etette, tompa
köhögést hallott az istálló hátsó részéből. Alaposan megszemlélte a csikót, és
észrevette, hogy Hajnal orra továbbra is folyik, és a szeme kifejezéstelen.
Gyorsan megmérte a lázát, de legnagyobb meglepetésére normális volt az érék.
Ennek ellenére Amy eltárolta az agyában, hogy ki kell hívnia Scottot, ha a
következő nap sincs jobban a kis kancacsikó.
Ty és Ben is megérkezett, és ők is nekiláttak a munkának. A hóesés miatt
sokkal több tennivalójuk volt: jeget törni az itatóvályúban, plusz szénát tenni a
lovak fekhelye alá, lesöpörni az utakat. Amy nagyon iparkodott mindennel,
közben megpróbált nem gondolni nagyapára és Loura, csak arra koncentrált,
hogy haladjanak a teendőkkel.
Amikor Amy később bement nagyapát meglátogatni, erőlködnie kellett, hogy
a lehető legvidámabbnak tűnjön, nehogy az idős férfi észrevegye, valami nincs
rendben, és aggódni kezdjen.
– Hogy mennek a dolgok? – kérdezte zihálva.
– Mindennel boldogulunk – felelte Amy.
Nagyapa aggódva fürkészte Amy arcát.
– Édesem, olyan fáradtnak látszol.
– Én? Ugyan, semmi bajom – válaszolta Amy mosolyogva, és a lehető
legélénkebbnek próbált mutatkozni. – Tegnap este telefonált Lou – említette,
hogy gyorsan témát váltsanak. – Sokszor csókol téged.
Jack ivott egy korty vizet az éjjeliszekrényén lévő pohárból.
 – Tudott már beszélni az édesapátokkal?
– Nem, elment ugyan a megadott címre, de az nem apa háza – mondta Amy. –
Az a barátainak a háza, akik viszont szombatig távol lesznek. Lou reméli, ha
visszajönnek, akkor végre megtudhatja, hol lakik apa.
Egy rövid ideig nagyapa nem szólt semmit.
– Remélem, hogy jól cselekszik. Nem akarom, hogy ez fájdalmat okozzon
neki – mondta végül.
Amy elhatározta, nem árulja el, milyen boldogtalan volt Lou hangja a
telefonban.
– Biztos vagyok benne, hogy jól van – füllentette, és azt kívánta, bárcsak ezt ő
maga is elhihetné.
*
Alig ért vissza Amy Heartlandbe, azonnal folytatta a munkát. A munka
megnyugtatta – addig sem kell gondolkoznia. Fél hétkor Amy és Ty leoltotta a
villanyt az istállókban, és bementek a házba. Éppen elővettek néhány
szakácskönyvet, és azon tanakodtak, mit egyenek vacsorára, amikor Marnie a
földszintre ért.
– Na, hogy tetszem? – kérdezte az ajtónyílásból.
– Fantasztikusan nézel ki! – kiáltott fel Amy.
Ez igaz is volt. Marnie hosszú, fekete estélyi ruhát viselt. A háta kivágott volt,
a nyakvonalat és a ruhán végigfutó csíkokat nagy műgonddal elrendezett
csillogó gyöngyök díszítették. A lány rakoncátlan szőke tincseit szoros kontyba
fogta össze, és magas sarkú, pántos cipő volt a lábán.
– Hát – jegyezte meg Ty –, ilyen ruhában valóban nem köztünk a helyed!
Marnie elvigyorodott.
– Nos, a lehető legjobban akartam kinézni. Gondoljatok csak arra a rengeteg
állatorvosra, akik a vacsorán lesznek. Ha összejövök valamelyikkel, akkor akár
négyesben is randizhatunk Scott-tal és Louval.
Kint megszólalt Scott kocsijának a dudája.
– Sziasztok! – köszönt el Marnie, és az ajtó felé indult.
– Érezd jól magad! – kiáltott utána Ty és Amy.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Ty arcán vigyor jelent meg.
– Remélem, jól fognak szórakozni. Hol tartottunk? – mondta, és a
konyhaasztalon lévő szakácskönyvet kezdte ismét tanulmányozni.
– Hogy érted azt, hogy nem szereted a padlizsánt?
– Egyszerűen utálom – felelte Amy. – Miért nem készítünk inkább – elvette a
fiútól a könyvet – csirkepörköltet parasztosan?
– Az olyan unalmas – vélte Ty. Felállt. – Hát, úgy látom, a specialitásomat
kell elkészítenem.
 – Alig merem megkérdezni, hogy mi lehet az – mondta gyanakodva Amy.
– Várd meg, és majd meglátod! – intette le Ty. – Most inkább menj fel, és
öltözz át, én pedig nekilátok a főzésnek.
– Örülök, hogy nincs mindennap születésnapod. Olyan parancsolgatós leszel
tőle! – évődött Amy. De azért felment, és nagyon örült, hogy a fiú vele maradt
estére.
Amikor lejött a lépcsőn, Ty éppen szalonnát sütött.
– Mit segítsek? – kérdezte Amy.
– Meghámozhatod a krumplit – ajánlotta neki Ty, és az asztalon lévő zsák felé
biccentett. – Azután darabold fel. – Amy a kezébe vette a zöldséghámozó kést,
egy tál vizet, és serénykedni kezdett.
Munka közben a lovakról beszélgettek.
– Hajnal ma egy kicsit köhögött – mondta Ty egy kis idő után. – És az orra
még mindig folyik.
– Igen, én is észrevettem – tette hozzá Amy. – Arra gondoltam, kihívom
holnap Scottot, hogy vessen rá egy pillantást.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Lou volt az.
– Hogy van nagyapa? – érdeklődött.
– Jól van – hazudta Amy. – És te?
Lou nagyot sóhajtott.
– Azt hiszem, én is. – Elhallgatott. – Csak… csak annyira furcsának és
másnak tűnik Anglia. – Kényszeredetten nevetett. – Mindig azt gondoltam, hogy
itt van az én otthonom, de most hirtelen megváltozott a helyzet. Talán azért, mert
közeledik a karácsony, és állandóan csak rátok gondolok. Tényleg nagyon
hiányzik mindenki. Egyre azon töprengek, vajon jól tettem-e, hogy idejöttem.
Amy kihallotta nővére hangjából a szomorúságot.
– Természetesen nem volt tévedés – jelentette ki határozottan. – Holnap
beszélsz Carterékkel, megmondják, hol lakik apa, és akkor találkozhatsz vele.
Végül minden erőfeszítésed kifizetődik.
– Remélem, igazad van – sóhajtott egy nagyot Lou. – Most mégis azt
szeretném, ha veletek lehetnék.
Amikor Amy letette a telefont, Ty kérdőn nézett rá.
– Mi a baj? – kíváncsiskodott, és Amy arcát fürkészte.
– Semmi új – válaszolta Amy, és leült. – Lou le van törve. – A fejét rázta. –
Bárcsak tudnék tenni érte valamit.
Ty együttérzőn pillantott rá.
– Nemsokára visszajön.
Amy bólintott.
– Igen.
 – Gyere, ne szomorkodj! – mondta gyengéden Ty. Leguggolt eléje, és
megfogta a kezét. – Nem lehet, hogy mindenki terhét, bánatát magadra vegyed.
Túl szigorú vagy magadhoz.
Amy lenézett a jól ismert zöld szempárba, és egy pillanatig az a benyomása
támadt, mintha először látná. Tekintetével követte Ty arccsontjának ívét, le
egészen komoly, finom vonalú szájáig. Amikor ismét a szemébe nézett,
ugyanúgy szikrázni látta, mint Granték partiján. Érezte, hogy elpirul, ezért
gyorsan felugrott.
– Még nem is adtam oda neked a születésnapi ajándékodat – dadogta. –
Megyek, lehozom.
Felrohant a lépcsőn, a szíve hevesen kalapált, a tenyere nyirkos lett. Vajon mi
történik vele?
A szobájába érve az öltözőasztalról felvette az ajándékot. Megállt, és néhány
mély lélegzetet vett. Ez csak stressz miatt van. Hirtelen annyi minden összejött,
győzködte magát. Túl hevesen reagál mindenre. Ty csak azért fogta meg a kezét,
hogy megnyugtassa. De ahogy becsukta a szemét, ismét megjelent előtte a fiú
tekintete, amint fürkészve nézi őt.
A tükörbe nézett, és látta, hogy az arca még mindig lángol. Ismét jó mélyen
beszívta a levegőt, hogy megnyugodjon, majd visszament az ajándékkal a
konyhába.
Ty éppen az asztalt terítette meg.
– Tessék – mondta Amy, és átnyújtotta a dobozt és a kártyát. – Lou és
nagyapa is tett bele egy kis meglepetést – fűzte hozzá.
Ty először a képeslapokat olvasta el, majd megnézte Lou és nagyapa
meglepetését – egy új, vízhatlan, western stílusú kalapot és egy pár hasítottbőr-
kesztyűt.
– Hűha! – kiáltotta – Ezek nagyon szépek!
– Most pedig nyisd ki az én ajándékomat – javasolta Amy, és kíváncsian leste,
vajon hogy tetszik majd a fiúnak.
Ty felemelte a csomagot, és kezdte kibontani. Amy figyelte az arcát, amint
kihámozza a papírból az ajándékát, egy bőrkötéses könyvet a lovak
gyógynövényekkel történő gyógyításáról, amelyet George Verrall, maga a szerző
dedikált. Tudta, hogy Ty régóta vágyik erre a könyvre, és amikor a
bevásárlóközpontban voltak, külön megrendelte a könyvárustól.
– Nézz bele – mondta lelkesen Amy, amikor Ty kiemelte a könyvet a díszes
papírból. Benne volt George Verrall autogramja, Amy pedig édesanyja szavait
írta bele: „A gyógyítás által mi magunk is gyógyulunk.”
– Tetszik? – kérdezte izgatottan, a fiú arcát fürkészve, amikor Ty elolvasta a
szavakat.
 – Ez az, amit mindig is szerettem volna megkapni – jegyezte meg halkan Ty,
és mutatóujjával megérintette az idézetet, miközben Amyre nézett. – Nagyon
köszönöm.
Amy nagyon megkönnyebbült, hogy tetszik az ajándéka, egyre csak
mosolygott. Egy pillanatig csak egymást bámulták – és még mielőtt Amy
ráeszmélt volna, hogy mi történik, Ty előrelépett, és átölelte.
A telefon csörgése zavarta meg őket.
Amy és Ty szétrebbent. Amy átszaladt a konyhán, hogy felvegye.
– Heartland – motyogta. – Itt Amy Fleming beszél.
Határozott hang szólalt meg a vonal túlsó végén.
– Halló, Amy, Marshall doktornő vagyok a Meadowville Park Kórházból.
Örülök, hogy elértelek.
Amy szíve nagyot ugrott.
– Marshall doktornő – ismételte – Nagyapáról van szó? Jól van?
Kis csend támadt.
– Attól tartok, aggasztó hírem van számodra – mondta szelíden a doktornő.
Amy úgy érezte, teljesen megdermed. – Mi az?
– A nagypapád állapota rosszabbodott az elmúlt néhány órában – kezdte a
doktornő. – Az egyik tüdeje összeesett. Most az intenzív osztályon van. Úgy
gondolom, sürgősen be kellene jönnöd a kórházba.
 Tizedik fejezet
Ty már akkor Amy mellett termett, amikor éppen letette a telefont.
– A kózházból telefonáltak? – kérdezte. – Mi történt?
Amy reszketni kezdett.
– Nagyapa – suttogta, és annyira zaklatott volt, hogy alig bírta kipréselni
magából a szavakat. – Az intenzív osztályra vitték. Mennem kell! Vele akarok
lenni.
Ty nem húzta az időt további kérdésekkel; leemelte kabátjaikat a fogasról.
– Gyere! – sürgette, és Amy kezébe nyomta a dzsekijét. – Elviszlek.
Amy gépiesen magára vette a dzsekijét.
– Mi legyen Marnie-val? – jutott eszébe hirtelen. – Nem fogja tudni, hol
vagyunk.
– Hagyok egy cetlit, és ráírom, hogy a kórházban vagyunk – felelte Ty. A
telefon melletti jegyzettömbből letépett egy lapot, és ráfirkantotta az üzenetet.
Az asztalon, jól látható helyen hagyta, és elzárta a gáztűzhelyet. – Menjünk!
Amy túl rémült volt ahhoz, hogy gondolkozzon, csak némán követte Ty-t. A
hó szállingózott, de szinte észre sem vette, hogy a hajára esnek a hópelyhek.
Beült a teherautóba, és nekidőlt a hideg ülésnek. Ty elfordította az indítókulcsot,
és a motor életre kelt.
– Mit mondtak pontosan a kórházban? – kérdezte Ty, majd megfordult a
kocsival, és legurult a kocsifelhajtóról.
– Nagyapa egyik tüdeje összeesett – mondta Amy, és a fogai hangosan
vacogtak.
Ty aggódva nézett rá.
– Nesze – mondta, és az ülés alól kihúzott egy takarót, és odadobta Amynek.
Amy beburkolta magát a takaróval, de sem az, sem az erőteljes fűtés nem
mulasztotta el reszketését. Amikor megálltak az első piros lámpánál, Ty a
kesztyűtartóban keresgélt, és kihúzott onnan egy kis barna, csöpögtetővel ellátott
üvegcsét.
– Bach életmentő gyógyírja – mondta gyengéden, és átnyújtotta a lánynak. –
Ez nem csak a lovaknak tesz jót. Tegyél négy cseppet a nyelved alá.
Amy követte az utasítást. Csak azon járt az esze, vajon hogy lehet nagyapa Az
összeesett tüdő nagyon súlyos lehet. Mi van akkor, ha nem lesz jobban?
Ó, kérlek, imádkozott kétségbeesetten, amint a teherautó kerekei átgördültek a
latyakos úton, és a késő éjszaka nyitva tartó boltok fényei mellett elhaladtak.
Bármit megteszek. Add, hogy nagyapa jobban legyen!
*
 A kórházig tartó félórás út örökkévalóságnak tűnt, de végül Ty a látogatók
számára fenntartott parkolóba ért, és megállt az alacsony, ám nagy kiterjedésű
épületegyüttes előtt. Amikor beléptek a kórházba, egy kis helyiségbe vezették
őket, majd néhány perccel később megérkezett Marshall doktornő is.
– Hogy van a nagyapám? – kérdezte Amy, és felugrott a székről.
– Nagyon súlyos az állapota – mondta komor hangon a doktornő.
– De meg fog gyógyulni? – suttogta Amy.
– Az összeesett tüdő általában nem életveszélyes, feltéve, ha a kezelést
gyorsan elkezdik – válaszolta Marshall doktornő. – A nagyapád esetében
azonban komplikációk léptek fel.
– Komplikációk? – ismételte Amy.
– Úgynevezett feszülő légmell alakult ki nála, ami azt jelenti, hogy a levegő
nem képes megfelelően kiszabadulni a jó tüdejéből – magyarázta a doktornő. –
Ez adott esetben végzetes is lehet. Nos, ez most nem azt jelenti, hogy meg fog
halni – tette hozzá gyorsan Amy arckifejezését látva. – Stabilizáltuk az állapotát.
De tudnod kell, hogy az elkövetkezendő néhány óra kritikus időszak lesz.
– Láthatom? – kérdezte Amy, és alig tudta kinyögni a szavakat.
Marshall doktornő bólintott.
– Nyugtatókat adtunk neki, de ha szeretnél, bemehetsz hozzá.
Amy és Ty követte a doktornőt a folyosókon keresztül. Amikor az intenzív
osztályhoz értek, Marshall doktornő kinyitotta az ajtót.
Nagyapa mozdulatlanul feküdt a kórházi ágyon, a szeme csukva volt. Csövek
lógtak ki az orrából, a mellkasából, a csuklójából. Az ágy mellett felállított
gépek fényjeleket adtak, és halkan berregtek. Egy ápolónő sürgölődött
körülöttük. Amikor meglátta Amyt, együttérzőn kérdezte: – Te vagy Bartlett úr
unokája?
Amy csak bólintott, a tekintetét nem vette le a mozdulatlan alakról. Érezte,
hogy Ty megszorítja a vállát, majd az ápolónő helyet adott neki, és ő odalépett
az ágy fejéhez. Nagyapa bőre nagyon sápadt volt, mintha nem is önmaga lett
volna.
Amy nagyot nyelt, majd leült az ágy melletti székre, és kezét a nagyapjáéra
tette, mely hideg, nyirkos és mozdulatlan volt.
– Néhány percre magatokra hagyunk – mondta a doktornő. – Ha probléma
merül fel, csak nyomd meg a falon a piros gombot.
Az ajtó becsukódott az orvosnő és az ápolónő mögött.
– Akarod, hogy maradjak, vagy egyedül szeretnél lenni? – kérdezte halkan Ty.
Amy felnézett rá.
– Maradj… kérlek. – Majd ismét visszafordult nagyapához. – Képtelen
vagyok elviselni, hogy ilyennek látom.
 Ty átkarolta a vállát.
– Amy, minden rendben lesz.
– Először anya, aztán Pegazus, és most… – Az ajkába harapott, küzdött a
fenyegető, mindent elsöprő fájdalom ellen. Előrehajtotta a fejét, hosszú haja
eltakarta az arcát. – Olyan nagyon szeretem!
– És ő is szeret téged – nyugtatta Ty, majd leguggolt mellé, a szeme mély
érzelmekről tanúskodott. – Ejnye, hiszen ismered a nagyapádat. Sosem adja fel.
Küzdő típus.
Amy lenyelte a könnyeit, és tudta, hogy Ty-nak igaza van.
– Nagyapa, hallasz engem? – suttogta, és megragadta nagyapja ernyedt kezét.
– Küzdened kell… Kérlek, tedd meg értem. Kérlek, küzdj!
*
A hosszú éjszakai órák mintha csak vánszorogtak volna. Amy alig mozdult el
nagyapa ágya mellől. Hajnali két órakor Scott és Marnie jelent meg az intenzív
osztály ajtajában.
– Amy – suttogta Marnie. – Azonnal idesiettünk, amikor az üzenetet láttuk.
Amy az ajtóhoz ment, hogy megölelje mindkettőjüket.
– Lou már tudja? – kérdezte Scott.
Amy tehetetlenül rázta a fejét.
– Azt sem tudom, hogy hol van.
Scott halkan elkáromkodta magát.
Amy az ajtóra nézett. Egyetlen másodpercig sem akart távol lenni nagyapától.
– Visszamegyek.
Otthagyta Ty-t, aki pontosan elmagyarázta, mi történt, míg Amy ismét
nagyapa mellé telepedett.
Tíz perccel később Ty lépett hozzá.
– Marnie felajánlotta, hogy itt marad veled – mondta. – Én meg visszasietek
Heartlandbe, hogy megetessem a lovakat. Bennek is el kellene mondanunk, mi
történt. Beleegyezel?
Amy bólintott. Nem akarta, hogy Ty elmenjen, de tudta, hogy ez az egyetlen
értelmes megoldás. Marnie nem tudott eleget a lovakról ahhoz, hogy a reggeli
etetést elvégezze, és Ty-nak igaza volt; Bennek is tudnia kellett a történtekről.
– Ez azt is jelenti, hogy valaki otthon lesz arra az esetre, ha Lou telefonál –
folytatta Ty. – Elleszel Marnie-val, ugye?
– Persze – válaszolta Amy. Ajkára mosolyt erőltetett, és felállt. – Köszönöm,
Ty.
– Igazán nincs mit – válaszolta a fiú. – Akkor hát nemsokára találkozunk. –
Megölelte Amyt, majd távozott.
*
 Az éjszaka hátralévő részére Marnie Amy mellett maradt. Az órák múltak, ők
pedig csendben ültek, keveset beszélgettek. Amy örült a csendnek. Úgy érezte, a
tudata bezárult, és az olyan mindennapi dolgok, mint a beszéd vagy a
mosolygás, meghaladják az erejét. Csak arra vágyott, hogy nagyapa kinyissa a
szemét, és szóljon hozzá, amiből láthatná, hogy jobban van.
Visszaemlékezett azokra az időkre, amelyeket egészen kislány korában töltött
vele, amikor még túl kicsi volt, hogy anyának segítsen az istállóban; segített neki
takarítani a házban, kigyomlálni a zöldségeskertet, vagy együtt végezték a
bevásárlást. Majd azokra a játékokra gondolt, amelyeket játszott vele. Az is
eszébe jutott, hogy nagyapa mindig ott volt, ha anya túl sokat dolgozott.
Nagyapa mindig meghallgatta, ha mondanivalója volt, és az iskolai feladataiban
is mindig segített.
Ahogy elnézte a párnákba süppedő barázdált arcot, most döbbent csak rá,
hogy nagyapa anélkül öregedett meg, hogy ő észrevette volna. Mindig erő áradt
belőle, így Amy sosem találta igazán idősnek; de most annak tűnt, ahogy elnézte
a mély barázdákat a homlokán, a ráncokat a szeme körül. Neki és Lounak jobban
kellett volna arra ügyelniük, hogy ne erőltesse meg magát a munkával.
Ahogy a hajnali fény derengeni kezdett a sötét égbolton, Amy közelebb húzta
a székét, kezét nagyapja arcára helyezte, és megpróbálta elképzelni, milyen
lenne az élet nélküle. – Nagyapa – suttogta. – Szeretlek.
Amy keze megmerevedett. Biztosra vette, hogy nagyapa szemhéja
megmozdult. Vagy talán csak képzelte az egészet?
– Nagyapa – szólt újra.
Ezúttal tudta, hogy nem tévedett. Nagyapa pislogott egyet. Az ajka mintha
mozgott volna, de a hang alig volt hallható: – Amy?
– Igen, nagyapa! – zihált Amy. – Én vagyok az! Mögötte Marnie ugrott fel –
Hívom az orvost!
Amy tudatáig el sem jutott az ajtó nyitódása és csukódása. Nagyapa szeme
ismét kinyílt: – Száraz a torkom… vizet… – szólalt meg rekedten.
– Az orvos mindjárt itt lesz – mondta Amy a kezét szorongatva, és magában
hálálkodva imádkozott, hogy nagyapa ismét jobban van.
*
A következő félórában orvosok és nővérek tömege jött-ment Jack szobájában,
amíg végre Amy ismét egyedül maradhatott nagyapával. Még mindig benne
voltak a csövek és az arca is sápadt maradt, de legalább ébren volt.
Amy óvatos puszit nyomott az arcára.
– Olyan nagyon aggódtam miattad, nagyapa! – mondta.
Jack lassan beszélt, minden lélegzetvétel erőfeszítésébe került.
– Egy kis tüdőgyulladástól még nem halok meg – suttogta. Megfogta Amy
kezét. – Nagyon fáradtnak látszol, édesem. Hány óra van?
– Kora reggel van. Itt ültem melletted egész éjjel, de jól érzem magam.
– Lou… – kezdte Jack.
– Ahogy felhív, elmondom neki, mi történt – mondta Amy gyorsan. –
Hamarosan itt lesz, nagyapa.
– Nem – kapkodta a levegőt nagyapa. – Ne mondd meg neki, nehogy
nyugtalankodjon. Nem akarom, hogy miattam jöjjön vissza. Mondd, hogy addig
maradjon, amíg nem találkozik az édesapátokkal.
– De nagyapa – kezdte Amy –, biztosan itt szeretne lenni. Ő…
– Nem, Amy – suttogta erőtlenül Jack. A szavakat lassan, de sürgetően ejtette
ki. – Előzőleg megtiltottam az édesapátoknak, hogy találkozzon vele. Ezt most
nem teszem meg még egyszer. Kérlek, ígérd meg, hogy ráveszed, hogy
maradjon.
Amy rábámult. Hogyan ígérhetné ezt meg? De képtelen volt elviselni a
nagyapja szeméből sugárzó kétségbeesést.
– Majd megpróbálom – egyezett bele vonakodva.
– Köszönöm – hálálkodott nagyapa, de a szavai csak suttogásként hatottak,
amikor visszahanyatlott a párnákra.
– Most jobb, ha megyek – közölte Amy. – De később visszajövök. Pihenj egy
kicsit, nagyapa.
Jack bólintott, és behunyta a szemét. Amy hallotta megkönnyebbült sóhaját,
ahogy álomba zuhant.
*
Amy a kórházból kifelé menet követte Marnie-t a parkolóba. A havazás
abbamaradt, de a súlyos reggeli felhők további havazás ígéretét tartogatták. A
fagyos levegő úgy csapta arcul Amyt, mintha egy jeges vízzel teli vödröt
zúdítottak volna rá; de ez ahelyett, hogy élénkké tette volna, épp az ellenkező
hatást váltotta ki. Az adrenalin, ami az utóbbi tizennégy órában a testében
áramlott, most hirtelen eltűnt, és izmai ólomsúlyúvá nehezedtek. Bekászálódott
Marnie kocsijába, és elnehezedő fejét az ablaknak támasztotta.
– Azt hiszem, otthon vár ránk az ágy – jegyezte meg Marnie, amikor
beindította a kocsit.
Az út alatt Amynek erősen kellett pislognia, nehogy lehunyja a szemét, és
elaludjon. Marnie-ra nézett. A lány szőke fürtjei rég kibomlottak a kontyból,
estélyi ruhája pedig gyűrött és ráncos volt.
– Köszönöm, hogy velem maradtál, Marnie – szólt Amy.
Marnie felé fordította fáradt szemét, majd elmosolyodott.
– Erre valók a barátok. Képtelen lettem volna ott egyedül hagyni téged. –
Nagyot ásított. – De annak örülök, hogy Jack jobban van.
 Amikor megérkeztek Heartlandbe, Ty és Ben sietett eléjük.
– Hogy van Jack? – kérdezte Ty.
– Jobban – felelte Marnie.
Amy észrevette Ty szeme alatt a sötét karikákat. Látszott rajta, hogy alig
aludt.
– Telefonált Lou? – kérdezte.
Ty csak a fejét rázta.
– Gyerünk! – indítványozta Ben, és a ház felé vezette a társaságot. – Főztünk
kávét, és úgy látom, mindkettőtökre ráfér egy kiadós reggeli.
Követték Bent. A konyhába érve Amy lerogyott egy székre az asztal mellett, a
fejét a karjára hajtotta.
Már majdnem elaludt, amikor Marnie kezét érezte a vállán. – Menj, feküdj le
– noszogatta szelíden Marnie. – Később is ehetsz. Most inkább pihenésre van
szükséged.
*
Amy beesett az ágyba és hat teljes órát aludt egyhuzamban. Amikor felébredt,
napfény áramlott be az ablakon keresztül. Zavarodottan nézett körül. Mit keres
ilyenkor az ágyban? Azután az utóbbi huszonnégy óra eseményei fokozatosan
leperegtek előtte. Nagyapa. A kórház… Kiugrott az ágyból, és a földszintre
sietett. A konyhában nem volt senki. Felemelte a telefont, a kórház számát
tárcsázta. Marshall doktornő már nem volt bent, de az egyik kollégáját sikerült
elérnie.
– A nagyapád jobban van – mondta az orvos biztatóan. – Stabilizálódott a
tüdeje is, és ha továbbra is jól megy minden, akkor beindul a gyógyulási
folyamat. Nagyon gondosan kell figyelnünk rá az elkövetkezendő héten.
Ilyenkor mindig előfordulhat, hogy a tüdő ismét összeesik. Ha ez megtörténik,
akkor nagy műtétre van szükség. De az ilyen visszaesések ritkán fordulnak elő,
és a nagyapád remélhetőleg gyorsan és teljesen felépül.
Amyt megvigasztalták az orvos szavai, és elégedetten tette a helyére a
kagylót. Eközben tekintete Ty születésnapi ajándékaira esett. Ott hevertek
egymás hegyén-hátán a konyhaszekrényen, az előző esti dráma miatt teljesen
elfeledve. A látvány élénken felidézte Amyben azt a jelenetet, amikor Ty
átölelte, és a tekintete mélyen az övébe kapcsolódott.
Kinyílt a hátsó ajtó. Amy összerezzent, és megfordult. Ty volt az. De úgy tűnt,
Ty nem veszi észre zavarodottságát.
– Éppen egy üzenetet akartam hagyni neked – mondta, és fáradt kezével
megdörzsölte a szemét. – Ben felajánlotta, hogy befejezi a munkát, így azt
gondoltam, hazamegyek, és alszom egy keveset. Ha ezzel egyetértesz…
– Természetesen – felelte Amy. – Nagyon kimerült lehetsz.
 Ty mosolyt erőltetett az arcára.
– Hát bizony, egy kicsit elfáradtam. Hívtad a kórházat?
– Igen. – Amy elmondta neki, amit az orvossal beszélt. – Úgy tűnt, az orvos is
örül, hogy nagyapa jobban van – fejezte be.
– Jól van – szögezte le Ty, és látszott rajta, mennyire megkönnyebbült. – Nos,
akkor a holnapi viszontlátásra.
– Ne felejtsd itt a születésnapi ajándékaidat – figyelmeztette Amy, amikor a
fiú már indulni készült.
Ty először a konyhaszekrényre nézett, majd Amyre. Arckifejezése hirtelen
feszültté vált; ebből a lány azt olvasta ki, hogyTy-nak az előző este jutott az
eszébe. Visszafojtotta a lélegzetét, és várta, hogy a fiú mond valamit, de azután
egy pillanat alatt mintha meggondolta volna magát, és az arcvonásai is
kisimultak.
– Köszönöm, hogy szóltál – mondta, és összeszedte az ajándékokat. Amikor
visszafordult Amyhez, az őszinte aggódásnál több sugárzott a tekintetéből. – Ha
bármire szükséged van, csak hívj fel.
Amy csak bólintott, képtelen volt megszólalni.
Amikor az ajtó becsukódott Ty mögött, a lány leroskadt egy székre, és
kavargott benne a sok zavaros, kusza gondolat. Annyi mindent kellett
megemésztenie: ott volt nagyapa, Lou, Ty… A fejét a kezébe temette. Úgy
érezte, túl sok minden nehezedik rá.
A lépcső felől lépéseket hallott, és felemelte a fejét, amikor Marnie lépett be a
konyhába.
– Gondoltam, hogy a te hangodat hallottam itt lent – ásított nagyot Marnie. –
Van valami hír a kórházból?
Amy gyorsan összeszedte magát, és megismételte, mit beszélt az orvossal.
Amikor a végére ért, megszólalt a telefon.
– Szia, Amy! – Lou volt az. A hangja remegett.
– Lou! – kiáltott fel Amy, és megkönnyebbült pillantást vetett Marnie-ra. –
Örülök, hogy hívtál. Az a helyzet… – de mielőtt folytathatta volna a mondatot,
Lou közbevágott.
– Ó, Amy! – mondta, és zokogni kezdett.
Egy pillanatra Amy annyira megdöbbent, hogy elakadt a szava. Lou nem
szokott sírni.
– Lou! – szólalt meg végre riadtan. – Mi történt?
– Apa… – zokogta Lou.
Rémes gondolatok cikáztak Amy fejében. Apa! Megsebesült? Meghalt?
– Mi a baj? – kérdezte gyorsan. – Csak nem…
– Nem – mondta Lou, mintha a gondolataiban olvasott volna. – Jól van. Csak
éppen… csak… nincs itt. Ausztráliában van.
– Ausztráliában? – visszhangozta Amy megdöbbenve. – Mit keres ott?
– Ott él – magyarázta Lou.
Amy hirtelen úgy érezte, elvesztette a beszélgetés fonalát.
– Mit jelentsen ez?
– Ma elmentem Carterékhez – kezdte Lou, és hallatszott a hangján, hogy
erősen próbál uralkodni magán. – Michael Carter nemcsak a barátja, hanem az
üzlettársa is egyben. Van egy cégük, amelyik lovak exportálásával és
importálásával foglalkozik Anglia és Ausztrália között. Azt is mondta, hogy
amikor apa itt van, akkor náluk száll meg, de valójában Ausztráliában telepedett
le.
– De apa egyáltalán nem említette Ausztráliát a levelében – mondta Amy, és
próbálta felfogni, amit Loutól hallott.
– Nem tudom elhinni, hogy hiába tettem meg ezt a nagy utat – panaszkodott
Lou.
Amy nem tudta, mit feleljen. Megértette, hogy Lou milyen csalódott lehet –
hogy mennyire felkészült az apjukkal való találkozásra, aki pedig több ezer
kilométerre van most tőle.
– De nemsokára úgyis eljön – próbálta vigasztalni Amy a nővérét.
– Hogy én milyen ostoba voltam! – szipogott Lou. – Nem lett volna szabad
elutaznom Heartlandből. Különösen akkor nem, amikor nagyapa beteg. Hogy
van ma?
Amy hallgatott egy darabig. A legutolsó dolog, amit akart, az volt, hogy Lou
még rosszabbul érezze magát, de azt is tudta, hogy meg kell mondania neki az
igazat.
– Hát… nincs jól, Lou – szólalt meg végül, majd mély levegőt vett. – Tegnap
este összeesett az egyik tüdeje.
Lou nem jutott szóhoz. Amy gyorsan, részletesen elmagyarázta, mi történt.
– Most mit csináljak? – kérdezte Lou megrémülve. – Látnom kell.
Hazamegyek – jelentette ki határozottan. – Holnap átcseréltetem a
repülőjegyemet, és az első adandó járattal megyek. – Nagyot nyelt. – Mondd
meg nagyapának, hogy szeretem.
Amy még percekig megdöbbenve állt a telefon mellett.
– Mi hír? – kérdezte Marnie aggódva.
Amy beszámolt neki.
– Szegény Lou – rémüldözött Marnie.
– Bárcsak itthon lenne már! – mondta Amy.
Marnie átkarolta a kislány vállát.
– Ne aggódj – mondta, és magához ölelte –, nemsokára itthon lesz.
*
 *
Vacsora után Amy és Marnie visszament a kórházba. Nagyapa ébren volt,
amikor beállítottak. Még mindig különböző csövek lógtak ki belőle és a
gépekhez volt kötve, de Amy megkönnyebbülve látta, hogy némi szín azért
visszatért az arcába. Elhatározta, csak akkor mondja el az igazságot, amit
megtudott Loutól apáról, ha a nagyapja már jobban lesz.
Amikor visszaértek Heartlandbe, Marnie bejelentette, hogy lefekszik.
– Úgy tűnik, neked is szükséged van még alvásra – tanácsolta Amynek.
De Amy fejében egymást kergették a gondolatok nagyapáról, Louról és
apáról.
– Azt hiszem, én még fennmaradok egy kicsit – közölte, és a karosszékbe
telepedve megkereste a távirányítót. – Kicsit nézem a tévét.
– Akarod, hogy maradjak? – kérdezte Marnie.
Amy a fejét rázta.
– Nem, nagyon jól megleszek. Te csak feküdj le nyugodtan.
– Akkor hát jó éjszakát! – mondta Marnie, és felment.
Amy több csatomat is megnézett, végül egy vidám műsornál kötött ki. Fél
tizenegykor már majdnem elaludt a karosszékben. Nagyot ásított, felállt, és
kikapcsolta a televíziót. A konyhaablakhoz lépett. Az első istállókon elhelyezett
lámpák fényein kívül minden sötét volt. Már éppen indult, hogy lefeküdjön,
amikor tétovázni kezdett. Az ösztöne azt súgta, hogy valami nincs rendben.
Ismét az istállók felé pillantott. Úgy tűnt, minden nyugodt, de hirtelen égető
szükségét érezte, hogy körülnézzen.
Sóhajtva rántotta magára a dzsekijét és a csizmáját. Tudta, addig nem lesz
képes megnyugodni, amíg nem járta be az udvart, és nem győződött meg róla,
hogy valóban minden rendben van.
Kilépett a sötét éjszakába. Ahogy az istállók felé lépkedett, Lou jutott az
eszébe. Remélte, hogy a nővérének sikerült elcsípnie egy korai járatot.
Csodálatos lenne, ha mihamarabb itthon teremne.
Az istállókban a bokszok felső részei is mind be voltak csukva. Amy sorra
kinyitotta mindegyiket, benézett, de úgy látszott, a lovak rendben vannak és
elégedettek.
Megfordult, és a havon keresztül átcammogott a hátsó istállóhoz. Kinyitotta az
ajtót, belépett, és meggyújtotta a lámpát. Néhány meglepett horkantás hallatszott
a bokszokból, amikor kigyulladt a fény, de minden más a megszokott képet
nyújtotta. Mégis, Amy végigsétált a középső folyosón, és benézett Táncos,
Sundance és Jázmin bokszába…
Végül Hajnal és Melody bokszához ért. A kanca a hálóból szedegette ki a
szénát, a kiscsikó mellette állt. Amy már a következő boksz felé indult volna,
amikor hirtelen megtorpant. Hajnal szokatlanul mereven állt, de a bordái
szemmel láthatóan mozogtak.
Amyt hirtelen aggasztó érzés fogta el, és félretolta a reteszt. Melody ránézett,
de Hajnal nem mozdult. A fejét lógatta, és köhögött. Amy hozzálépett. Most
először Hajnal nem próbált odébb húzódni. Megadón tűrte, amíg Amy a
manduláját tapogatta óvatosan. Duzzadt volt. Egyre nagyobb aggodalommal
vette észre Amy, hogy a kancacsikó orrából sűrű, sárgás váladék folyik és a
szeme kifejezéstelen. Kétség sem férhetett hozzá – Hajnal beteg volt,
valószínűleg súlyos beteg.
 Tizenegyedik fejezet
– Lovak herpeszvírusa – állapította meg Scott egy órával később, miután
megvizsgálta Hajnalt. – Ebben biztos vagyok – mondta, és megsimogatta a
csikót. – De még néhány tesztet el kell végeznem, hogy megerősítsem a
feltevésemet.
– Ez meg mit jelent? – kérdezte az ajtónyílásból Marnie, aki á pizsamájára
kapta fel a kabátját.
– Ez egy olyan vírus, amelyik a légutakat fertőzi meg – magyarázta Scott.
Miközben Amy Hajnalt tartotta, Scott vért vett tőle, és mintát vett a csikó
légcsövében lévő váladékból is. – Különösen a fiatal csikókat támadja meg –
folytatta Scott. – Eleinte szinte észrevétlenek a tünetek – tiszta orrváladék, enyhe
köhögés és esetleg láz. Ilyenkor nem tűnik súlyosnak, de ha nem kezelik,
baktériumos felülfertőződés léphet fel, ami már súlyosabb. Ez történt Hajnal
esetében is.
– De hogy kaphatta el? – kérdezte Amy.
– Feltételezem, hogy a többi ló hurcolta be a vírust – felelte Scott. – Az
idősebb lovakra ez nem annyira veszélyes Valószínűleg nem is vetted észre.
Hajnal azért lett ilyen beteg, mert az ő korában a lovak immunrendszere még
nem elég fejlett. – Amyre nézett. – Nem tapasztaltad az elmúlt héten, hogy
folyik az orra?
– De igen – ismerte el Amy, és rettenetes bűntudat fogta el. – Tegnap már
szólni is akartam neked, de aztán nagyapa állapota miatt minden kiment a
fejemből.
Scott együttérzőn bólintott.
– Ez érthető. Túl sok minden történt. De ne nyugtalankodj. Azt hiszem, még
időben elcsíptük a bajt. Hajnal kap egy antibiotikum-kúrát, hogy legyőzzük a
baktériumos felülfertőződést, és néhány egyéb gyógyszert, hogy a tüdejében
lerakódott váladék felszakadjon. Fontos, hogy elegendő anyatejhez jusson, ettől
mielőbb talpra áll. Ezenkívül melegre és pihenésre van szüksége – egyelőre csak
rövid sétákat tehet naponta. Ami a nehezebb dolog: kerülnie kell a port. Mit
gondolsz, el tudod helyezni olyan bokszban az első istállók egyikében
Melodyval, ahol több friss levegőhöz juthat?
– Igen, keresek megoldást – válaszolta Amy.
– Az alom mindig legyen vastag és tiszta alatta – folytatta Scott –, és próbáld
ellenőrizni, hogy rendesen táplálkozik-e. Holnap is eljövök, hogy beoltsam a
többi lovat, nehogy továbbterjedjen a vírus.
– Rendben van. Próbálkozhatok gyógyfüvekkel is? – kérdezte Amy.
 Scott bólintott.
– Bármivel, ami segíti a nyálka felszakadását. Megpróbálhatod az eukaliptuszt
vagy a teafaolajat.
A táskájából kivette az injekciós tűt és az antibiotikumos fiolát. Felrázta az
üvegcsét, felszívta a tűvel a tartalmát, és Hajnal farába injekciózta.
– Jól van – jelentette ki. – Akkor holnap reggel jövök, és megnézem, hogy
érzi magát.
*
Éjfél már elmúlt, amikor Scott távozott. Amy a nyergesbe sietett. Az
orvosságos szekrényke mellett állt egy könyvespolc, teli könyvekkel, amelyeket
egykor édesanyja használt. Kiválasztott egyet, amely a növényi gyógymódokról
szólt, és lapozni kezdte.
– Csak nem csinálsz még valamit az éjjel? – kérdezte riadtan Marnie, amikor
megjelent az ajtóban.
Amy felnézett.
– Ki akarom deríteni, van-e valami, ami segíthet Hajnalnak.
– De Amy! Kimerült vagy – mondta Marnie.
– Semmi bajom – felelte Amy. Bár kimondhatatlanul fáradt volt, hihetetlen
bűntudat is gyötörte. Hogy is felejthette el, hogy Scottot értesítse? Ha néhány
nappal korábban hívta volna ki, akkor most talán Hajnal nem lenne olyan súlyos
beteg. Marnie arcáról aggodalom sugárzott.
– Megígérem, nem maradok sokáig kint – nyugtatta. – Csak még egy kis
dolgom van.
A hangja olyan határozottan csengett, hogy Marnienak nem volt választása,
engednie kellett.
– Rendben van – mondta vonakodva. – De akkor hozok neked forró kakaót,
hogy melegen tartson.
Amy egyedül maradt, és azokat az oldalakat lapozta, amelyek a légúti
fertőzésekről és a növényi köptetőkről szóltak. Bár a fokhagymát igen ajánlották
a könyvben, azt is megemlítették, hogy az esetleg megbolygathatja a fiatal
csikók emésztőrendszerét, így a kislány inkább a kasvirággyökér mellett döntött.
Azt olvasta, hogy a kasvirág kiváló vírus-és baktériumölő tulajdonsággal
rendelkezik; továbbá arra ösztönzi a szervezetet, hogy több fehérvérsejtet
termeljen, ami segít legyőzni a fertőzést, és antibiotikumokkal együtt is
nyugodtan alkalmazható. Ellenőrizte az adagolást – naponta tíz gramm apróra
vágott gyökér –, majd kivette a szekrénykéből a megfelelő mennyiséget.
Elővette még az eukalíptuszolajos üvegcsét, és egy kevés vattát, azután
visszament Hajnal bokszába
A kis kancacsikó leverten állt Melody mellett. A fejét lelógatta, az orra folyt.
A füle alig rezzent meg, amikor Amy benézett az ajtón.
– Minden rendben – suttogta neki gyöngéden Amy. – Hamarosan jobban
leszel.
Marnie bukkant fel a forró itallal. Odaadta Amynek, aztán vasvillát és némi
friss szalmát hozott, hogy vastag és tiszta legyen az alom, ahogyan Scott
javasolta. Amikor a bokszot kitakarították és a friss szalmát a földön
elrendezték, Amy lekuporodott Hajnal fejéhez, és megkínálta az apró darabokra
vágott kasvirággyökérrel. A csikó először csak az ajkával érintette meg, és a
szájában forgatta, de alighogy rendesen megízlelte, érdeklődve kezdte rágcsálni.
Úgy tűnt, mintha ösztönösen megérezné, hogy ez segíti a gyógyulásában.
Amikor elfogyott az összes gyökér, Amy tiszta vattával letörölte Hajnal
orrlyukait, majd néhány csepp eukaliptuszolajat öntött egy vattadarabra. Kissé
eltartotta Hajnal orrlyukától, arra az esetre, ha a koncentrátum irritálná a csikó
bőrét. Amy hagyta, hogy Hajnal belélegezze az erős illatot. Tudta, hogy az
eukaliptuszolajról azt tartják, megtisztítja az eltömődött légutakat és fellazítja a
fertőzött váladékot.
Néhány perc után úgy vélte, hogy Hajnal eleget lélegzett be, és elvette a
vattadarabot. Amikor az ajtó felé vitte a használt vattát, Hajnal eldőlt a szalmán.
Amy hozzálépett, letérdelt a csikó mellé. – Meglátod, jobban leszel – suttogta
neki, és Hajnal nyakát simogatta.
Érintésére a csikó kissé felemelte a fejét, és mintha a régi szikra villant volna
meg a szemében, de túlságosan beteg volt ahhoz, hogy komolyan ellenálljon.
Köhögött, majd a pofáját mélyen a friss szalmába fúrta. Amy egy hosszú percig
nézte, majd kiosont a bokszból.
*
Másnap reggel, alighogy felébredt, Amy magára kapta a ruháit. Bár a feje
zavaros volt az alvatlanságtól, egyenesen az istállóba ment. Éppen csak pirkadt,
és a jeges szél az arcába csapott. Menthetetlenül beköszöntött a tél. A szabadban
lévő karámok sivárnak és hidegnek tűntek, és a vastag hóréteg alatt mintha
fulladozott volna a talaj.
– Hogy vagy, aranyom? – kérdezte Amy, miközben kesztyűs kezével a boksz
reteszével babrált.
A kiscsikó az anyja mellett állt. A légzése éppen olyan gyors és felületes volt,
mint az előző este, és a szemében is tompa fény tükröződött. Úgy tűnt, semmivel
sincs jobban. Amy szíve összeszorult. – Akkor most kicserélem az almot –
mondta csak úgy maga elé. Látta, hogy a csikó orrából még mindig szivárog a
váladék.
Az istállóban a többi ló észrevette Amyt, és az ajtajaikat kezdték rugdosni – a
reggelijüket követelték. Ám ezúttal Amy nem vett róluk tudomást. Vattával és
meleg vízzel megtisztította Hajnal orrlyukait, majd szárazra törölte, mielőtt az
eukaliptuszolajat belélegeztette volna vele. Hajnal fásultan szívta be az illóolajat,
a fülei lelapultak. Úgy látszott, minden életereje elszivárgott.
*
Amikor megérkezett Ty és Ben, Amy tájékoztatta őket Hajnal állapotáról.
Fájdalommal teli kifejezés jelent meg Ty arcán.
– Hihetetlen, hogy nem vettem észre! – neheztelt magára. – Hiszen tudtam,
hogy nincs jól. Sokkal jobban kellett volna figyelnem rá.
– Nekem is feltűnhetett volna – vádolta magát Ben. – Tudtam, hogy
mindketten zaklatott lelkiállapotban vagytok.
Bár Amy saját magát is bűnösnek érezte, túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy
energiát fecséreljen bűnbakkeresésre.
– Nézzétek – mondta elgyötörten –, egyikünk sem vette észre. Maradjunk
most ennyiben. Egyelőre az a fontos, hogy Hajnal jobban legyen. – Tájékoztatta
őket arról is, hogy mit mondott Scott.
– Hajnal megkaphatná Piros bokszát – ajánlotta fel azonnal Ben, és már indult
is az ajtó felé. – Az jóval tágasabb. Mindjárt kicserélem az almot benne.
– Köszönöm, Ben – hálálkodott Amy.
Ty még mindig dühös volt magára.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy nem vettem észre – suttogta magának,
ahogy Ben távozott. – Egyszerűen elfeledkeztem róla.
Amy felsóhajtott.
– Ty, ne vádold magad!
Ty rápillantott.
– De nekem meg kellene könnyíteni a dolgokat számodra.
Amy ránézett, de túl fáradt volt, hogy mosolyogjon.
– Meg is könnyíted – mondta
*
Amy és Ty felváltva ápolta a kis kancacsikót egészen addig, amíg Scott
megérkezett. Adott Hajnalnak még egy antibiotikum-injekciót.
– Még mindig lázas – mondta nekik. – Eszik rendesen?
Amy bólintott. Hajnal nem evett sokat vagy hosszú ideig, de még szopott.
Scott megkönnyebbült.
– Jól van. Azonnal értesítsetek, ha nem akar enni. Létkérdés, hogy
táplálkozzon. Ellenkező esetben nagyon gyorsan kiszárad.
– Figyelni fogjuk – ígérte Ty.
Amy felsorolta Scottnak azokat a természetes gyógyszereket, amelyeket
használt.
– Csak folytasd – tanácsolta Scott. – Bármit meg kell tennünk, hogy a lehető
leggyorsabban legyőzzük a fertőzést. – Felkapta a táskáját. – Jó, akkor most
beoltom a többi lovat.
*
Amy a csikóval töltötte a nap hátralévő részét, és csak akkor hagyta magára,
amikor nagyapát ment meglátogatni a kórházba Nagyapja orrából már
eltávolították a csövet, bár az infúzió még a karjába volt kapcsolva, és a
mellkasán lévő csövek is a helyükön voltak. Mindent összevéve nagyapa kissé
élénkebbnek tűnt, de azt mondta Amynek, hogy az orvosok szerint még legalább
két hétig nem mehet haza.
– De ez azt jelenti, hogy karácsonykor is itt leszel! – tört ki Amyból rémülten.
– Bizony, én is attól tartok, édesem – felelte nagyapa. – De ott lesz
társaságnak Lou és Marnie, és engem is meglátogathattok. – Megszorította
unokája kezét. – Ez még azért nem olyan tragikus.
De az! – tört volna ki a kiáltás Amyból, ám amikor nagyapa aggódó arcára
nézett, olyan széles mosolyt erőltetett magára, ami csak tellett tőle.
– Majd csak elleszünk valahogy – mondta –, de nagyon fogsz hiányozni.
Hazafelé a kocsiban Amy úgy érezte, az érzelmek teljesen a hatalmukba
kerítik. Ez lesz az első karácsonya anya nélkül, és most nagyapa sem lesz jelen.
Ó, Lou! – gondolta kétségbeesetten, és miközben kibámult az ablakon, könnyek
gyülekeztek a szemében. Kérlek, siess haza!
*
Este Lou ismét telefonált, ám még több rossz hírrel szolgált. – Kimentem a
repülőtérre, de nem volt semmilyen járat – vallotta be Amynek. A
repülésirányítók sztrájkolnak és úgy tűnik, esélyem sincs, hogy egykét nap
múlva visszamehessek.
– De muszáj! – tört ki Amyből, és hatalmas gombócot érzett a torkában. –
Lou, nekem… – szükségem van rád, szerette volna mondani, de magába fojtotta
a szavakat, mielőtt kiszaladtak volna a száján. Lou amúgy is ideges volt, semmi
értelme nem lett volna még jobban felizgatni. – Nos, úgy vélem, ez csak néhány
nap – vigasztalta Amy, és megpróbált nyugodtnak tűnni.
– De én nem akarok itt várni – panaszkodott Lou. – Haza akarok menni.
– Hamarosan itthon leszel – jegyezte meg Amy olyan vidám hangon, ahogyan
csak tudta.
De abban a pillanatban, ahogy letette a kagylót, arcáról eltűnt az élénkség és
üresnek, nyomorúságosnak érezte magát. Elviselhetetlen volt.
A lépcsőn megnyikordult egy deszka. Sejtette, hogy Marnie jön lefelé. Amy
felkapta a dzsekijét, és kirohant. Egyszerűen nem tudta tovább színlelni, hogy
erős és vidám. Az első istállók felé szaladt, gyorsan szedte a levegőt. Elhúzta a
reteszt Melody és Hajnal új bokszának ajtajáról, bement, és a sarokban lerogyott
a szalmára. Kitört belőle a sírás.
Hajnalra esett a pillantása, aki Melody mellett feküdt: feje a szalmán
nyugodott, és hangosan vette a levegőt. Amynek eszébe jutott az az éjjel, amikor
a csikó megszületett. Akkor olyan reményteljesnek tűnt az élet.
– Amy?
Amy felnézett. Marnie állt a boksz ajtajában, és rémülten fürkészte Amy
kétségbeesett arcát.
– Amy, mi baj van? – kérdezte, és letérdelt a kislány mellé. – Mi történt?
Amy tudta, hogy most már nem titkolhatja el Marnie elől az igazságot.
– Lou! – kiáltotta. – És nagyapa, és Hajnal meg minden! Ez már túl sok
nekem!
Marnie átölelte.
– Jól van, na – csitította. – Én itt vagyok. Nem kell mindennel egyedül
megbirkóznod. Most mondd el pontosan, mi a baj! Mi történt Louval?
– Nem tud hazajönni – felelte Amy, és beszámolt a Louval folytatott
telefonbeszélgetéséről. – Teljesen ki van borulva, és én semmit sem tehetek érte.
Hasznavehetetlen vagyok.
Marnie erősen magához ölelte.
– Amy, te csodálatos vagy! – jelentette ki. – Láttam, hogy milyen vidáman
beszélgetsz a nagyapáddal, és mennyire uralkodtál magadon, hogy ne
nyugtalanítsd Lout. Nagy bátorságra vall, ahogy a dolgokat kezeled. – Megrázta
a fejét. – Én mondom neked, rengeteget változtál, amióta a legutóbb láttalak.
Amy felnézett rá.
– Tényleg? – kérdezte meglepődve.
– Tényleg – mondta kedvesen Marnie, és kék szemével Amy arcát nézte. – Az
édesanyád büszke lenne rád, Amy, biztos vagyok benne.
Egy percig egyikük sem szólt.
– Nézd, most ne aggódj a karácsony miatt. A kórházban fogjuk tölteni
nagyapával, és ha Lou Angliában reked, óránként felhívjuk, ha az örömet szerez
neked. Hajnal miatt sem kell izgulnod. Biztosan javul az állapota. Csak még kell
egy kis idő, hogy az orvosságok és a gyógynövények kifejtsék a hatásukat, mint
ahogyan a nagyapáddal is történt. – Megszorította Amy karját. – Meglátod,
rendbe jön minden!
Amy lassan bólintott.
Marnie puszit adott neki.
– Most pedig gyere, menjünk be.
Amy habozott, majd kijelentette:
– Jó, bemegyek egy perc múlva.
Marnie az arcát tanulmányozta, majd felállt.
 – Rendben van – mondta, mert megérezte, hogy Amynek most egyedüllétre
van szüksége. – De ne maradj kint túl sokáig.
Ahogy Marnie lépései elhalkultak, Amy nekitámaszkodott a boksz falának.
Anya valóban büszke lenne rám? – tűnődött fáradtan. Nem is tudom.
Hajnalra esett a pillantása, ahogy ott feküdt a szalmán. A csikó láthatóan még
mindig nehezen lélegzett; Amy felállt, és odalépett hozzá. Lekuporodott, kezét
Hajnal nyakára helyezte. A régi ellenkezés feltámadt a csikó tekintetében, és
felvetette a fejét, de a hirtelen mozdulat fájdalmas köhögést váltott ki belőle.
Hatalmas sóhaj kíséretében visszaeresztette fejét a szalmára.
Amy a csikó nyakát lassú, körkörös mozdulatokkal kezdte masszírozni.
Amikor már azt érezte, hogy Hajnal izmai kezdenek ellazulni, továbbhaladt az
érzékeny fül, pofa és az orr irányában. Behunyta a szemét, és csak ujjai ösztönös
mozdulataira összpontosított. Ahogy magába szívta a kiscsikó és a szalma meleg
illatát, az utóbbi napok feszültsége mintha oldódott volna benne. Úgy tűnt, a
világ összezsugorodott körülötte, és csak az ujjait meg Hajnal bőrét érezte.
Nem tudta biztosan, mennyi ideig foglalkozott a kiscsikóval, de amikor végül
kinyitotta a szemét, úgy érezte, béke költözött egész lényébe. Hajnal horpaszára
pillantott. A csikó légzése lelassult, a pofája körüli feszültség oldódott. A szemét
félig behunyta.
Amy óvatosan hátrált, majd felállt, és a szíve nagyot dobbant, ahogy elnézte, a
csikó milyen nyugodtan fekszik a szalmán. Még egy utolsó pillantást vetett
Hajnalra, azután csendben kisurrant a bokszból.
 Tizenkettedik fejezet
Ezen az éjjelen Amy jobban aludt. Bár a gondok, amelyek miatt az előző este
aggódott, nem oldódtak meg, a Hajnallal eltöltött idő valahogy megnyugtatta, és
új ereje támadt. Majd csak boldogulok, gondolta. Lehet, hogy ez a karácsony
nem lesz tökéletes, de nagyapa meg Hajnal jobban lesz, és hamarosan Lou is
hazajön – tudom, hogy hazajön.
Marnie-t lent a konyhában találta, amint éppen friss kávét főzött.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Köszönöm, jól – válaszolta Amy, és ezúttal nem gépiesen felelt, hanem
valóban jól is érezte magát. Elmosolyodott. – Igen, tényleg jól érzem magam.
Amikor Amy kiment az istállókhoz, első dolga volt megnézni Hajnal és
Melody bokszát.
A kiscsikó még mindig a szalmán feküdt, de Amy már az ajtóból is jól látta,
hogy a légzése nyugodtabb. Belépett a bokszba, és lekuporodott a csikó mellé.
– Szia, kicsikém! – köszöntötte, és óvatosan kinyújtotta a kezét, hogy
megsimogassa Hajnal nyakát.
Az érintésre a csikó felemelte a fejét, de most először nem volt ellenséges a
tekintete. Egy pillanatig Amyre bámult, majd elfordította a fejét, és a kislány
kézfejét kezdte szaglászni. Amy igen meglepődött ezen.
– Jó kislány vagy – mondta, és megcsiklandozta Hajnal pofáját. Közben
feltűnt neki, hogy a csikó szeme csillogóbb. Talán végre javulni kezdett az
állapota.
Amyt boldogság töltötte el. Azután kiment a bokszból, hogy megetesse a
többi lovat.
*
Éppen befejezte a takarmányozást, amikor nagyot zökkenve Scott dzsipje állt
meg a kocsifelhajtón. Parkolás közben Amy észrevette, hogy nincs egyedül –
Matt volt vele.
– Sziasztok! – üdvözölte Scott a két lányt, amikor ő és Matt kiugrottak a
kocsiból. – Hogy van ma a kis betegünk?
– Azt hiszem, egy kicsit jobban – felelte Amy.
– Nagyszerű – jelentette ki Scott. – Ezt akartam hallani. Amikor Scott elővette
orvosi táskáját a hátsó ülésről, Amy bizonytalan pillantást vetett Mattre. – Szia,
Matt!
A fiú félénken mosolygott rá.
– Szia! – válaszolta. – Scott elvisz az iskolába. Hát te hogy vagy?
– Köszönöm, jól – felelte Amy.
 Csend telepedett rájuk. Azok az indulatos szavak, amelyeket a legutóbbi
találkozásuk alkalmával egymás fejéhez vágtak, még ott lebegtek a levegőben.
Scott lépett hozzájuk.
– Megnézzük Hajnalt? – kérdezte. Válaszra nem is várt, hanem elindult az
istálló felé. Marnie kíváncsi tekintetet vetett Amyre és Mattre, és csatlakozott
Scotthoz.
Amy is már indult volna, amikor Matt megragadta a karját.
– Amy! – kezdte.
Amy megállt, és ránézett.
– Tényleg nagyon sajnálom, ami történt… – folytatta Matt – a nagyapáddal és
Hajnallal és… sajnálom, hogy veszekedtünk.
Amy bólintott.
– Nem békülhetnénk ki? – kérdezte Matt. – Nem akarok arról vitatkozni, hogy
kivel randizok. Nagyon régóta vagyunk barátok, és én nem szeretnék ezen
változtatni.
– De miért éppen Ashleyvel? – tört ki Amyből. – Miért éppen vele. Matt,
amikor annyi lány van a világon, miért?
– Megkedveltem – mondta egyszerűen Matt. – Amióta Jade Dannel jár, azóta
jobban megismertem.
Amy gúnyosan felhúzta a szemöldökét.
– És elégedett vagy?
Matt felsóhajtott.
– Nézd, ez nem vezet sehova. – A lányra nézett. – Lehet, hogy Ashleyvel
randizok, de te még mindig az egyik legjobb barátom vagy, Amy. Ne kérd tőlem
azt, hogy válasszak közöttetek, kérlek.
Amy megingott. Tényleg nem volt ínyére, hogy Matt Ashleyvel járjon, de
megijedt annak a gondolatától, hogy elveszíti a fiú barátságát.
– Rendben van – mondta végül. – Úgy vélem, az valóban nem tartozik rám,
hogy kivel jársz.
– Szóval akkor ismét barátok vagyunk? – mosolyodott el Matt.
Amy bólintott.
– Igen, barátok vagyunk. – Kötekedve a fiúra mosolygott. – Még akkor is, ha
pocsék ízlésed van a lányok terén.
– Nos, ne felejtsd el, hogy tőled is kértem randit – vigyorodott el Matt. Amy
rácsapott a karjára, azután együtt indultak az istállók felé. Amikor Hajnal és
Melody bokszához értek, a csikó az anyja mellett állt, és erőteljesen szopott.
Scott és Marnie elégedetten figyelte.
– Szia, te kislány! – kiáltotta Amy, és bement a bokszba
– Eszik. Ez nagyon jó jel – állapította meg Scott.
 Amy fogta a csikót, amíg Scott megvizsgálta.
– Igen, határozottan javult az állapota – jelentette ki, és összecsukta a
sztetoszkópját. – A légzése sokat javult, a hőmérséklete majdnem teljesen
normális, és a mandulája sem duzzadt. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük,
hogy túl van a nehezén.
Amy megkönnyebbülten egy mélyet sóhajtott.
– Folytatnod kell a kezelést és az ápolást – tanácsolta Scott. Kinézett az ajtón.
– Sok friss levegőre van szüksége. Most, hogy elállt a szél, kiviheted Melodyval
egy rövid sétára, de a legelőre csak akkor menjetek, ha javul az idő. Kicsit
belemehet a hóba is, ha süt a nap, de óvd a széltől és az esőtől.
– Természetesen – vágta rá Amy.
Scott rámosolygott.
– Nagyszerű munkát végzel, Amy. Hajnalnak nagy szerencséje van, hogy te
ápolod.
Amy zavarba jött a dicséret hallatán. Amikor mindannyian visszaindultak,
témát váltott.
– Telefonált neked Lou? – kérdezte Scottot, amikor a dzsipjéhez értek.
Scott bólintott.
– Tegnap este felhívott. Nagyon ideges volt az édesapátok meg minden egyéb
miatt.
– Tudom – erősítette meg Amy. – Remélem, hamarosan hazajön.
Scott egy percig hallgatott.
– Én is – mondta végül, és beült a vezetőülésre.
– Akkor szia, Amy! – búcsúzott Matt, majd kinyitotta a kocsi ajtaját, és
beszállt. – Találkozunk az iskolában, ha esetleg ismét arra jársz.
– Jó – mosolygott rá Amy. – Puszilom Sorayát, és mondd meg neki, hogy ma
este felhívom.
Remény töltötte el, ahogy Scotték elhajtottak. A dolgok visszaterelődtek a
normális mederbe Matttel, és Lou nyilván bocsánatot kért Scott-tól, amikor
felhívta. De Amy erre nem kérdezhetett rá. Ismerte a nővérét – Lou nagyon erős,
de egyúttal borzasztó makacs is. Viszont abban biztos volt, hogy hiányzik neki
Scott, különben nem telefonált volna. Végül talán ki is békültek, gondolta.
Ty jött vele szemben az udvaron.
– Nos, mit mondott Scott Hajnalról?
– Nagyon meg van elégedve az állapotával. Azt mondta, hogy sokat javult –
felelte Amy. – Azt is mondta, hogy ma délután kihozhatjuk őt Melodyval az
udvarra, egy rövid sétára.
Ty felhúzta a szemöldökét.
– Remek. Éppen most egy szabadon rohangáló, csökönyös csikó hiányzik
nekünk!
– Ugyan, menj már, a betegsége előtt már rá tudtuk tenni a vezetőszárat –
mondta Amy reményteljesen. – Lehet, hogy nem fog rosszul viselkedni.
Úgy tűnt, erről Ty nincs meggyőződve.
*
– Hogy vannak a lovak? – kérdezte nagyapa, amikor ebédidőben Amy és
Marnie bement meglátogatni.
– Jól vannak – válaszolta Amy, és örült, hogy végre az igazat mondhatja.
– És mi a helyzet Louval? – faggatózott tovább. – Találkozott az
édesapátokkal?
Amy tétovázott. Nagyapa testéből eltávolították a csöveket és az infúziót, és
most már sokkal jobban nézett ki. Ezért úgy döntött, hogy elmondja az igazat.
– Nem – felelte –, mert kiderült, hogy apa Ausztráliában él.
– Ausztráliában? – ismételte nagyapa.
Amy bólintott, és beszámolt neki mindenről.
– Ó, szegény Lou! – sajnálkozott nagyapa, amikor Amy befejezte. – Nagyon
csalódott lehet.
– Bizony, az – ismerte be halkan Amy. – Most úgy érzi, hogy az egész utat
hiába tette meg.
– És mikor jön haza? – érdeklődött nagyapa.
– Amilyen hamar csak lehetséges – válaszolta Amy. – A repülőtéren éppen
sztrájkolnak, de az első adandó géppel hazarepül.
Nagyapa nyugtalan lett.
– Remélem, karácsonyra itt lesz.
– Én is nagyon remélem – tette hozzá Amy.
*
Délután Amy felmutatta Melody és Hajnal kantárját. – Legyél jó kislány! –
kérlelte Hajnalt.
Először felkantározta Melodyt, majd Hajnal felé közeledett. Nagy
meglepetésére a kis kancacsikó továbbra is nyugodtan állt.
– Jó kislány vagy! – dicsérte Amy Hajnalt, amikor rátette a kantárt, és a
karikán átcsúsztatta a szárat. Megdörzsölte a kiscsikó fejét. Hajnal ránézett, majd
lehajolt.
– Elkészültél? – kérdezte Ty, amikor kilépett a bokszból.
Amy bólintott. Ty kivezette Melodyt, és Amy csettintett a nyelvével, majd
követte őket Hajnallal.
Hajnal hegyezni kezdte a fülét, amikor Ty kinyitotta az ajtót, és a nappali fény
beáradt a bokszba. Amy eléje tolakodott. – Nyugi! – mondta Amy, és
megpróbálta visszafogni. Közben ideges lett, mert arra számított, hogy Hajnal
felháborodottan kitör a fogásából. Újabb meglepetés következett: a csikó
engedelmesen lassított a tempón. – Jó kislány vagy! – dicsérte meg Amy egyre
jobban csodálkozva.
Minden különösebb esemény nélkül jártak körben az udvarban. Végül a
levegőzés egész kellemes sétának bizonyult.
– Remekül viselkedik – állapította meg Ty, amikor Hajnalt és Melodyt tíz
perccel később visszavezették a bokszukba.
– Tudom – erősítette meg Amy is. – Egyáltalán nem tolakodott, nem lökött
meg, és nem próbált hátrálni.
– Valószínűleg még túl gyönge ahhoz, hogy ellenálljon és harcoljon – vélte
Ty.
Amy egy pillanatig a csikót nézte. Nem volt biztos benne. Lehet, hogy csak
képzelte, de az udvarban úgy tűnt, hogy Hajnal nem akar többé harcolni. Azon
töprengett, vajon megemlítse-e ezt Ty-nak, de végül úgy döntött, hogy nem
mond semmit. A fiúnak valószínűleg igaza van: Hajnal most lábal ki egy súlyos
betegségből. Nem csoda, hogy annyira nyugodt.
A következő napokban azonban, amikor Hajnal már megerősödött, továbbra is
kifogástalanul viselkedett. Túl szeles volt az idő ahhoz, hogy Melodyval
kimenjenek a legelőre, így Ty és Amy napjában kétszer kivezette a kancát és a
kiscsikót az udvarra. Hajnal egyetlenegyszer sem tiltakozott a szár ellen – és
nem csupán engedelmes volt, hanem úgy tűnt, szívesen követi Amyt bárhová.
Nem csak az udvarban viselkedett jól. Amy észrevette, hogy Hajnal a
bokszban is engedelmes. Bár a csikó nem üdvözölte nyihogva, mint Melody, de
minden ellenállás nélkül megtett bármit, amire Amy megkérte.
Pénteken, két nappal karácsony előtt Amy már meg volt róla győződve, hogy
nem a képzelete játéka az egész.
– Biztos vagyok benne, hogy megjavult – közölte Ty-jal, amikor az egyik séta
után az udvarból visszavezették Melodyt és Hajnalt a bokszukba. – Nézd! – A
szárral megállította a csikót, és az oldalára gyakorolt enyhe nyomással arra
késztette, hogy előre, oldalra és hátra lépjen. Hajnal szeme meg se rezdült. Arra
ment, amerre Amy akarta, és a lány kezének legapróbb nyomására is
engedelmesen reagált; intelligens szeme nyugodt maradt. – A betegsége előtt ezt
soha nem tette meg – állapította meg Amy, és megveregette a csikót.
– Igazad van – erősítette meg Ty. – Hajnal megváltozott.
– Mit gondolsz, miért történt? – kérdezte Amy.
– Nem tudom – válaszolta Ty. – Talán a vírus tette. Talán rájött arra, hogy
megbízhat benned, mert ápoltad és meggyógyítottad.
Egy kép villant fel Amy fejében arról az éjszakáról, amikor a T érintést
gyakorolta Hajnalon. Felidézte, hogy ő maga mennyire nyugtalan volt, és hogy
Hajnal masszírozása milyen nagyon megnyugtatta. Az is eszébe jutott, hogy a
csikó szemében lévő neheztelés fokozatosan eltűnt az ujjai érintésére. Talán
akkor változott meg Hajnal. Talán a béke érzése mindkettőjüket eltöltötte. Ki
tudná megmondani? Megsimogatta a kiscsikót. Most csak az számított, hogy
Hajnal megtanulta tisztelni őket, megbízott bennük, és most már hajlandó volt
együttműködni.
Ty-jal visszavezették a kancát és a csikót a bokszba. Amikor kifelé indultak az
istállóból, Ty megkérdezte: – Van újabb híred Louról?
– Tegnap este is telefonált – felelte Amy. – A sztrájk még mindig tart. – Nyelt
egyet. – Úgy tűnik, Marnie és én egyedül ünnepeljük a karácsonyt.
Ty együttérzőn nézett rá.
– Nos, mi lenne, ha én is eljönnék, és itt töltenem veletek az egész napot?
Amy rámosolygott, de a fejét rázta.
– Köszönöm, Ty, de a családodnak szüksége van rád. Már így is túl sokat
vagy itt.
– Ezt egyáltalán nem bánom – jegyezte meg gyengéden Ty.
Amynek hirtelen eszébe jutott Ty születésnapja
– Megleszünk Mamie-val – jelentette ki, és érezte, hogy az arca elpirul.
Abban a pillanatban megcsörrent a telefont. – Felveszem – ajánlotta Amy
megkönnyebbülten. A konyhába rohant. – Halló, itt Heartland! – szólt a
telefonba.
– Szia, Amy, én vagyok az!
– Nagyapa! – lepődött meg Amy. Hirtelen aggodalom fogta el. – Jól vagy?
Nincs semmi baj, ugye?
– Nem, nincsen – válaszolta nagyapa. – Nincs semmi baj. Épp ellenkezőleg –
Amy mosolyt sejtett a hangjában –, nagyon jó hírem van számotokra – Mi az? –
kérdezte Amy.
– A kórházban azt mondták, hogy hazamehetek, Amy. Végül mégis otthon
töltöm a karácsonyt!
 Tizenharmadik fejezet
Amy alig hitt a fülének.
– De hiszen ez csodálatos! – kapkodott levegő után boldogan.
– Tudom – mondta nagyapa, és az ő hangjában is csodálkozás bujkált. – De
meg kellett ígérnem, hogy nagyon vigyázok magamra, és huszonhatodikán
visszajövök kontrollra. De legalább veletek tölthetem az ünnepeket.
– És akkor mikor jöhetsz haza? – kérdezte Amy.
– Bármikor, akár most is – válaszolta nagyapa.
– Alig várom, hogy elmondhassam Marnienak! – kiáltotta Amy. Éppen akkor
vette észre, hogy Marnie megérkezett a kocsijával.
– Most fejezzük be, nagyapa – mondta, mert minél hamarabb el akarta
újságolni Marnienak a jó hírt. – Körülbelül egy órán belül ott leszünk.
Letette a telefont, majd kirohant. Marnie izgatottan nevetett, amikor beszámolt
nagyapa hívásáról.
– Ez nagyszerű hír! – kiáltotta, és megölelte Amyt.
Ben elzárta a vízcsapot, és feléjük indult.
– Mi az? – kérdezte. – Lou feljutott egy járatra?
Amy a fejét rázta.
– Még nem. De nagyapa hazajön.
– Hűha! – kiáltott fel Ben is. – Szóval akkor mégsem lesztek egyedül
karácsonykor?
– Nem – felelte Amy, és a szeme csak úgy csillogott a boldogságtól.
Ben elmosolyodott.
– Pedig fel akartam ajánlani, hogy veletek maradok.
Amy arcán vigyor jelent meg.
– Hát te is?
Ben zavartan nézett rá.
– Tessék?
– Nem érdekes – válaszolta Amy, és megölelte a fiút. – De te és Ty tényleg
nagyon rendes fickók vagytok!
*
Amy elindult Marnie-val a kórházba. Nagyapa kocsiját használták, mert abban
több hely volt. Amikor odaértek, az idős férfi már összecsomagolta a holmiját,
és őket várta.
– Bartlett úr, nehogy megerőltesse magát! – figyelmeztette Marshall doktornő,
amikor elbúcsúzott tőlük. – És szedje rendesen az antibiotikumokat.
– Megígérem – mosolygott rá nagyapa. – Köszönök mindent, doktornő.
 – Nem tesz semmit – felelte az orvosnő szintén mosolyogva. – És a legutolsó
kontrollra visszavárjuk az ünnepek után.
– Alig hiszem el, hogy valóban hazajössz, nagyapa! – mondta Amy boldogan,
amikor a kocsihoz indultak.
– Én is – válaszolta nagyapa mosolyogva. – És éppen holnap van
karácsonyeste!
– Attól tartok, még nem vagyunk igazán karácsonyi hangulatban – jegyezte
meg Marnie.
– A karácsonyfadíszek még mindig dobozokban állnak a folyosón, ahol
hagytuk őket – magyarázta Amy.
– Hát ezen majd hamar segítünk! – ajánlkozott nagyapa.
– De nagyapa!. Figyeltél az orvosra? Kímélned kell magad! – tiltakozott Amy.
– Ó, ne félts te engem, kímélni fogom magam! – felelte nagyapa, miközben
enyhén köhécselt. – Majd benneteket irányítalak.
A hazafelé vezető úton nagyapa megállíttatta őket, és megvetette velük a
legnagyobb fenyőfát, amit csak találtak.
– Jack, örülök, hogy ezzel a kocsival jöttünk – jegyezte meg Marnie, miután a
fát a kocsi tetején biztonságosan elhelyezték, és visszaült a vezetőülésre.
– Nem ünnepelhetünk karácsonyfa nélkül! – mondta nagyapa. Amikor
hazaértek, észrevették, hogy nem ők az egyetlenek, akik a karácsonyra
gondoltak. Ty és Ben megtalálta a kopott, régi díszekkel teli dobozokat a
hallban, és nekiláttak ünnepivé varázsolni az udvart és a házat. Az első istállók, a
konyha, a veranda és a nyerges tetőin mesés fények villództak a karácsonyi
girlandok mellett.
– Ez csodálatos! – kiáltotta Amy, és kiugrott a kocsiból. Ty és Ben eléjük
sietett az udvaron.
– Isten hozott itthon, Jack! – üdvözölte Ty, és kisegítette nagyapát az autóból.
– De jó, hogy újra velünk lehetsz!
Nagyapa körülnézett, és elégedett mosoly jelent meg az arcán.
– Nagyon jó érzés újra itthon lenni – állapította meg.
*
Nagyapa hazatérésével feléledt az egész ház. Az estét azzal töltötte, hogy
felügyelte, amint Amy és Marnie a karácsonyfát díszíti, és felrakják a fára az
összes, jókívánságot tartalmazó képeslapot. Amy megpróbálta felhívni a nővérét,
hogy közölje vele a jó hírt nagyapáról, de amikor a szálloda felvette a telefont,
közölték vele, hogy Ms. Fleming már órákkal ezelőtt kijelentkezett. Mivel Amy
tudta, hogy ha Lounak nem sikerül hazarepülnie karácsony estére, akkor a
barátaihoz megy, nem is nagyon aggódott miatta Csupán a jó hírt szerette volna
tudatni vele.
 Később este megszólalt a telefon. Amy rohant, hogy felvegye, de nem Lou
szólt bele a készülékbe. Soraya hívta.
– Van valamilyen híred Louról? – kérdezte.
– Nem, nincsen – válaszolta Amy. – De nagyapát hamarabb kiengedték a
kórházból! Már itthon van.
– De hiszen ez nagyszerű! – lelkendezett Soraya.
– Tudom. Bárcsak Lou is itt lehetne. Majd akkor is rendezünk egy
ünnepséget, ha hazaér – bizonygatta Amy, majd témát váltott. – Nos, akkor
eljössz holnap?
Soraya minden karácsony este eljött, hogy segítsen a lovak körüli teendőkben,
és délután, amikor már végeztek, hosszú lovaglásra indultak együtt.
– Természetesen – felelte Soraya – Kilenc óra után már ott leszek.
– Remek – mondta Amy elégedetten. – Akkor holnap találkozunk!
*
Amikor Amy felébredt másnap reggel, azonnal megérezte, hogy valami
megváltozott a levegőben. Az ablakhoz lépett. Az éjjel megint esett a hó. Nehéz,
fehér hótakaró borította a réteket és a fákat, és minden nagyon nyugodt és
csendes volt. A csípős szél, amely az elmúlt héten állandóan fújt, most végre
elcsendesedett.
Amy felöltözött, és lement a földszintre. Nagyapa és Marnie még aludtak. Egy
süteményes dobozból kivett néhány szem süteményt, majd kilépett az ajtón, és
egy pillanatig a csendes tájat szemlélte. Ma lesz szenteste, gondolta, és ettől
kellemes bizsergés futott végig rajta.
Ty és Ben egy órával később, hét órakor futott be, és azonnal nekiláttak, hogy
ellássák a lovakat. Éppen az istállókat takarították, amikor Marnie kávét hozott
ki mindegyiküknek.
– Hatalmas villásreggelit készítek – jelentette be, ahogy átnyújtotta a
csészéket Ty-nak és Bennek. Amyre mosolygott. – Ez az egyetlen mód arra,
hogy nagyapát leszereljem, különben ő csinálná!
– Köszönöm – hálálkodott Amy, és megfújta gőzölgő kávéját.
– Szívesen – közölte Marnie. – Tízre nagyjából megleszek.
*
Amy az utolsó koszos szalmaszálakat hányta a vasvillával a talicskára Jake
bokszában. Kimondhatatlan boldogság töltötte el, hogy nagyapa otthon tölti a
karácsonyt. Ha Lou is itt lenne, fűzte tovább a gondolatait, akkor valóban
minden tökéletes volna.
Éppen kifordította a talicskát, amikor autózúgás hangját hallotta. Azt hitte,
Soraya érkezett meg, és eléje szaladt. Nagy meglepetésére azonban Scott
érkezett.
 – Hello! – kiáltotta Scott, amint kiszállt a dzsipből. – Reggel nem volt semmi
dolgom, így gondoltam, benézek, hátha tudok valamit segíteni a lovak körül.
– Hát ez igazán nagyon rendes tőled – hatódott meg Amy.
– Hogy van a nagypapád? – kérdezte Scott.
– Jobban. Valójában már itthon is van – mondta Amy, amikor rájött, hogy
Scott még nem értesült a jó hírről. – Tegnap este hazahoztuk a kórházból.
– De hiszen ez csodálatos! – kiáltott fel Scott. – Elég jól érzi magát ahhoz,
hogy üdvözöljem?
– Azt hiszem, igen – mondta Amy, és mosolyogva arra gondolt, hogyan
ugráltatta szünet nélkül őt meg Marnie-t előző este. – Örülni fog neked.
Scott bement a házba.
Amy hozzálátott Sundance bokszának kitakarításához, amikor Soraya is
megérkezett. Alighogy leállította édesanyja kocsiját, már ki is ugrott.
– Szia! – köszönt, és megölelte Amyt. – Hogy vagy?
– Remekül – jelentette Amy, és úgy is érezte magát.
*
Scott és Soraya segítségével az istállókat nagyon gyorsan kitakarították.
Amikor Amy Moochie bokszában végezte az utolsó simításokat, észrevette,
hogy szerteoszlanak a felhők, és előtűnik a kék ég.
Azután a következő bokszba ment, ahol Ty csutakolta Jake-et. – Mit gondolsz,
eléggé lecsillapodott a szél ahhoz, hogy egy kicsit kivigyük a szabadba Melodyt
és Hajnalt?
– Igen, határozottan – felelte Ty, és kinézett a bokszból. – Akarod, hogy
segítsek?
– Igen, köszönöm – mondta Amy hálásan.
Bementek a kancáért és a csikóért, és kivezették őket a havas udvaron a ház
melletti karámba. Hajnal izgatottan nézett körül, az orrlyukai kitágultak, amikor
megérezte a csípős, tiszta levegőt. Annak ellenére, hogy alig várta, hogy a
legelőn lehessen, engedelmesen lépkedett Amy mellett.
– Sokkal jobban viselkedik – állapította meg Ty, és Hajnalt nézte.
– Igen – mosolygott Amy boldogan. – Most már olyan, mint egy kis hölgy.
Elérkeztek a karámhoz vezető kapuhoz, és lekapcsolták a vezetőszárakat.
Hajnal hangos horkantással ügetett át a havas füvön.
A karám közepén megállt, gyönyörű fejét magasra tartotta, apró fülei szinte
összeértek. Egy pillanatig mozdulatlanul és szoborszerűen állt, minden izmát
megfeszítette. Majd hirtelen felvetette a fejét, pajkosan felnyihogott, és csillogó,
gesztenyeszínű alakja előrelendült, miközben hátsó lábaival felrúgott egy
hatalmas hóbuckát.
Amy szíve boldogsággal telt meg. Bár a kiscsikó most már engedelmesen
viseli a kantárt és a szárat, de az energiája és a szelleme nem tört meg. Még most
is tüzes, büszke és szabad.
Hajnal, miután körbenyargalt, a kapu felé vágtatott. Amy arra számított, hogy
odamegy az anyjához, Melodyhoz. Ehelyett azonban lassan elügetett mellette,
megállt, és Amyre nézett.
Amy nem értette, mit akar, ezért nagyon lassan kilépett a legelőre, és
kinyújtotta a kezét. – Gyere, kislány! – hívta kedvesen.
Hajnal először tétovázott, majd egy halk nyihogással előreindult. Kinyújtotta a
fejét, és megbökdöste Amy feltartott tenyerét. Azután Amyre emelte kis pofáját,
rálehelte a meleg levegőt, sötét szemében szeretet és bizalom ragyogott.
Amy szívét diadal és öröm töltötte el. Hajnal harca véget ért. Hirtelen minden
kétségbeesést és álmatlan éjszakát, melyet a csikó okozott, elfelejtett. Magába
szívta Hajnal leheletének édes illatát, és puszit nyomott a kis kancacsikó orrára.
– Hajnal – suttogta gyengéden. – Én egyetlen Hajnalom!
A pillanat varázsát a hátsó ajtó nyitása és Marnie kiáltása törte meg. – Készen
van a villásreggeli, mindenki jöjjön be! A fejét gyorsan felvetve Hajnal
elszaladt. Amy megfordult, és tekintete a fiúéval találkozott.
– Alig hiszem el, Amy – mondta Ty csöndesen. – Elnyerted a bizalmát.
Amy arca ragyogott a boldogságtól, amikor belépett a kapun.
– Közös munkánk eredménye – mondta, mert jól tudta, hogy Ty nélkül
sohasem lett volna képes rá.
A fiú rámosolygott, és együtt indultak a ház felé.
*
A konyhaasztal roskadozott a rengeteg ennivalótól. Volt ott ropogós szalonna,
grillezett kolbász, aranysárga rántotta, két hatalmas tál friss gyümölcssaláta, egy
tál áfonyával töltött palacsintahalom, két korsó juharszirup, na meg muffinokból
és fahéjas csigákból álló sütihegyek.
– Mindenki üljön le! – parancsolta Marnie, amikor a bejövök lerúgták
magukról a csizmát.
– Nahát! – kiáltotta el magát Ben, amikor körülnézett. – Ez aztán a lakoma!
Nagyapa az asztalfőn ült.
– Ki kér kávét?
– Hagyja, Jack, majd én – avatkozott közbe Scott, és elvette tőle a
kávéskannát. – Maga csak üldögéljen, és élvezzen mindent.
Beszélgetés, nevetgélés zsivaja áradt szét a konyhában, miközben mindenki
széket húzott az asztalhoz.
– Marnie, ez káprázatos! – jegyezte meg Amy, amint egy halom előmelegített
tányért cipelt az asztalhoz.
– Köszönöm – mondta Marnie. – Jack utasított mindenre a karosszékből.
 Amy elrendezte az asztalon a tányérokat.
– Most pedig mindenki szolgálja ki magát! – mondta végül.
Éppen helyet foglalt Ty és Soraya között, amikor kinyílt a hátsó ajtó.
Amy felugrott, és megfordult.
– Lou! – kiáltotta.
Hirtelen elcsendesedett a konyha. Lou ott állt az ajtóban. A haja kócosan
lógott, az arca fáradtnak tűnt. Meglepődve nézett körül a népes konyhában.
– Mi… mi ez? – A tekintete nagyapán állapodott meg. – Nagyapa! – zihálta. –
Te itthon vagy!
Ledobta a bőröndjét, és hozzárohant. Nagyapa felállt.
– Ó, Lou, de jó újra látni téged! Azt hittük, még sokáig nem tudsz jönni.
– Sikerült feljutnom az egyik járatra – magyarázta Lou. – A sztrájkot hirtelen
lefújták. Nem tudtam telefonálni. Nem volt rá idő. Ahogy megtudtam, hogy van
egy hely, fel kellett szállnom a repülőre, és most itt vagyok – számolt be, és
megkönnyebbült mosollyal elhúzódott a nagyapjától. – Még most is alig tudom
elhinni. De hogy még téged is itthon talállak, nagyapa! Azt gondoltam, még
mindig a kórházban vagy.
– Tegnap engedtek ki – mondta nagyapa.
– Azzal a szigorú utasítással, hogy kímélnie kell magát – szólt közbe Amy
mosolyogva.
– Annyira aggódtam miattad! – kiáltotta Lou. – Hogy itt hagytalak olyan
betegen, ez volt életem legnagyobb ostobasága. Nem is tudom, mit gondoltam.
– De én vettelek rá, hogy elutazz, Lou – állította nagyapa, és Lou keze után
nyúlt. – Biztos voltam benne, hogy ez olyan dolog volt, amit meg kell tenned.
– Tudtad, hogy ez milyen fontos számomra – szomorodott el Lou.
– Én azt hittem, hogy el kell mennem, de az, hogy távol voltam mindentől és
mindegyikőtöktől, rávezetett a dolgok lényegére. – Mélyen felsóhajtott. – Csak
arra koncentráltam, hogy megtaláljam apát. Semmi másra nem tudtam gondolni.
Kérlek, bocsáss meg nekem!
Jack elmosolyodott.
– Nincs mit megbocsátani – felelte.
– De igenis, van – erősködött Lou. – Tényleg rettenetesen önző voltam. – A
húga felé fordult. – Itt kellett volna maradnom, hogy segítsek, míg nagyapa az
ágyat nyomja, és nem lett volna szabad Londonba rohannom. Nagyon nehéz
lehetetett számodra. Annyira sajnálom, Amy!
– Már nem érdekes – csitította Amy, és örömmel ölelte meg a nővérét. – Most
csak az a lényeg, hogy visszajöttél.
– Nem is tudjátok, milyen boldog vagyok, hogy visszatértem. A távollét sok
dologra rádöbbentett. – Lou itt szünetet tartott – Nem folytathatom apám
keresését. Tudom, hogy ez hiba volt – hiszen nemsokára úgyis találkozunk. Nem
tölthetem azzal az életemet, hogy rá várok. Sokkal fontosabb dolgok vannak
számomra. – Lou elmosolyodott, és a konyha túlsó végében álló Scottra nézett.
Hozzálépett. – Scott, tőled is bocsánatot kell kérnem. Sajnálom, hogy
elmulasztottam az ünnepi vacsorát, és sajnálom, hogy nem értettem meg a te
nézőpontodat. Nem akartalak…
Mielőtt azonban Lou befejezhette volna a bocsánatkérést, Scott átölelte. –
Nem számít, Lou. Tudom, hogy nem akartál megbántani. Nagyon hiányoztál.
– Te is nekem – jelentette ki Lou félig nevetve, félig sírva. – Jóvá teszek
mindent, ígérem.
Amy visszaült a székébe, mert a lába remegni kezdett. Lou visszajött. Most
már mindenki itthon volt karácsonyra.
Ekkor megszólalt a telefon. Marnie vette fel.
– Halló, itt Heartland. – A homlokát ráncolva Loura nézett. – Lou – mondta.
Amy észrevette, hogy a hangja furcsán cseng. – Téged keresnek.
– Mondd meg, hogy később visszahívom őket! – jelentette ki Lou, és
boldogan simult Scott karjába.
– Hát… ez egy távolsági hívás – felelte Marnie. – Ausztráliából.
Lou hirtelen elsápadt.
– Ausztráliából? – suttogta.
Marnie bólintott.
– Az édesapád keres.
– Nem kell beszélned vele, Lou – mondta gyorsan Amy. – Te…
De Lou már elhúzódott Scott-tól, és átvette a telefont.
– Halló! – szólt bele nagyon halkan. – Apa?
Megfordult, és kiment a konyhából a folyosóra. Az ajtót becsukta maga
mögött.
Senki sem beszélt. Amy nagyapára pillantott. Az arca feszültségről árulkodott.
Mintegy öt perc múlva az ajtó kinyílt, és Lou visszajött. Amy tekintete nővére
arcát fürkészte. Most még sápadtabb volt, kék szeme megdöbbenést árasztott.
Átadta a kagylót Amynek. – Veled… Veled akar beszélni – mondta halk,
reszkető hangon.
Amy vadul rázta a fejét, de Lou kényszerítette, hogy átvegye a készüléket,
majd a mosogatóhoz lépett. Egy pillanatig Amy nem tudta, mitévő legyen,
azután nagyon lassan a füléhez emelte a telefont.
– Halló? – suttogta bele, és mindenkinek hátat fordított.
– Halló, Amy! – A vonal túlsó végén megszólaló furcsa, brit kiejtésű hang
ismeretlen volt Amy számára, de valahol a fejében egy régen elfeledett emlék
bukkant fel. Meg akart szólalni, de képtelen volt rá.
 – Gondolom, nem nagyon emlékszel rám.
– Nem – ismerte be Amy, és a szíve hevesen vert.
– Nos, én viszont emlékszem rád – jelentette ki meleg hangon az édesapja. –
A pénztárcámban hordom a fényképedet. A tiédet és Louét, amelyet a
tengerparton készítettünk. Mindig velem van ez a kép.
Amy még most sem tudta, mit mondjon. Tizenkét évig nem látta az apját, és
most hirtelen itt volt, neki telefonált.
Úgy tűnt, az édesapja is átérzi a helyzet furcsaságát.
– Nézd, sajnálom, hogy így váratlanul felhívtalak benneteket – mondta. –
Személyesen akartalak titeket látni ennyi idő után, de amikor Carterék
elmondták, hogy Lou eljött Angliába, csak hogy találkozzon velem, tudtam,
telefonálnom kell, hogy meg tudjam magyarázni.
Amy még mindig hallgatott.
– Egy hatalmas farmon élek itt – folytatta az édesapja. – Lovakat tenyésztek.
Lou azt írta a levelében, hogy te is lovakkal foglalkozol. Jól éreznéd itt magad.
Amy még mindig képtelen volt megszólalni. Hirtelen a háttérben sírást hallott.
– Egy kisbaba? – kérdezte.
– Igen – felelte az apja. Kis csend állt be. – A feleségem kislányt szült múlt
héten.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy megfordult a világ. A szavak vadul cikáztak
Amy fejében. Feleség. Kislány. Visszanézett Loura, és hirtelen megértette
nővére iménti megdöbbent arckifejezését.
– Éppen az előbb magyaráztam Lounak, hogy ezért nem tudok veletek
találkozni február előtt – folytatta az édesapjuk. – Most itt van rám szükség.
Ezért nem is árultam el nektek, hogy most Ausztráliában élek. Gondoltam, hogy
azt a hírt, hogy újranősültem és van egy féltestvéretek, jobb, ha személyesen
mondom el.
– Értem – suttogta Amy. Ismét csönd lett.
– Nos, most úgy vélem, időt kell adnom nektek, hogy megemésszétek ezeket a
híreket – tanácsolta az apjuk. – De ennél sokkal több mindent kell
megbeszélnünk, ami viszont még várhat. Majd felhívlak benneteket az ünnepek
után, ha ti is úgy gondoljátok. Most pedig hadd kívánjak boldog karácsonyi
ünnepeket. Amy, alig várom, hogy láthassalak az új évben.
– Ó… Rendben van – dadogta Amy. – Szia, apa.
Amikor letette a telefont, Lou megfordult, és a tekintetük egymásba fonódott.
Lou arcát könnyek áztatták.
– Mit mondott? – kérdezte aggódva nagyapa.
Amy körülnézett, forgott vele a világ. – Azt, hogy megint megnősült, és
nemrég született egy kislányuk.
 Az arcokra döbbenet ült ki.
– Egy kislány? – ismételte nagyapa. – Felállt, az arcvonásai hirtelen
megkeményedtek. – Lou…
– Jól vagyok – vágott közbe Lou. Felemelte a fejét, és letörölte a könnyeit. –
Én… örülök, hogy apa végre ismét boldog.
– Komolyan mondod? – kérdezte nagyapa.
– Igen – felelte Lou, majd Scotthoz lépett, és megfogta a kezét.
– Apa is éli a saját életét, és én is a magamét. Az enyém itt van Heartlandben,
veletek. – Még mindig könnyek peregtek az arcáról, de már mosolygott, és mély
lélegzetet vett. – Egyébként nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én majd
éhen halok – jelentette ki. – Megkóstolhatom ezt az étvágygerjesztő tojást?
Nem került hosszú időbe, hogy felmelegítsék az ételeket. Hamarosan
mindenki leült, a tálakat körbeadták, és jó étvággyal falatoztak. Ahogy egyre
nőtt a zaj, Amy fejében végigperegtek az elmúlt fél év eseményei. Olyan sok
bánatban és fájdalomban volt részük és olyan sok könnyet hullattak.
De nem volt minden rossz, ami történt, gondolta, és a Sorayával együtt kacagó
Benre és Marnie-ra pillantott. Új barátságok születtek, a régiek megerősödtek.
És nem csupán barátságok, folytatta az elmélkedést, és a szeme Loun állapodott
meg. Hosszú ideig a nővére szinte idegen volt számára, de az utóbbi hat
hónapban erős kötődés alakult ki közöttük. Most a szereteten túl meg is értik
egymást és szükségük van egymásra.
Amikor Amy tányérjáról az utolsó muffin is eltűnt, Ty megbökte a
könyökével. – Ideje, hogy visszavigyük Melodyt és Hajnalt. A csikó nem
maradhat a szabadban túl hosszú ideig.
Amy bólintott, majd felállt.
– Csak nem mentek már vissza dolgozni? – kérdezte Lou. – Éppen most főzök
friss kávét.
– Hamarosan visszajövünk – válaszolta Amy, és rámosolygott nővérére. –
Csak bevisszük Melodyt és Hajnalt a rétről.
Amy és Ty felhúzták a csizmájukat, és kiléptek a meleg házból. A konyhai
zsibongás után az istállók csendje megnyugtatóan hatott rájuk. Az istállók
némaságát csak egy-egy horkantás zavarta meg.
– Nézz csak oda! – mondta Ty, és a rét felé mutatott.
Amy elmosolyodott. Melody és Hajnal az itatóvályúnál állt. A csikó szopott,
bolyhos farka ide-oda lengedezett, ahogy Melodyt bökdöste. A téli nap sugarai
táncoltak a hátukon.
Amy és Ty megállt a kapunál.
– Minden olyan békésnek tűnik – állapította meg Ty.
Amy bólintott, és a kapunak támaszkodott.
 – Olyan nyugodt minden – mondta halkan. – Itt könnyű elfeledkezni minden
rémségről, amin keresztülmentünk.
Ty tekintete a lányéba mélyedt.
– Nehéz fél év volt, Amy.
– Igen, de azért szép dolgok is történtek – tette hozzá Amy. – Lou végleg
hazatért, és nagyapa meggyógyult. Heartlandben felpezsgett az élet, és tudom,
milyen szerencsés vagyok, hogy itt vannak a barátaim és a családom. – Felnézett
Ty-ra, és tudta, hogy a fiú megérti. – Még mindig hiányzik anya és Pegazus –
örökké hiányozni fognak –, de ideje továbblépni. – Elhallgatott egy pillanatra, és
a kancát és a csikót figyelte a réten. Amikor ismét megszólalt, a hangja nagyon
csendes volt. – Emlékszel arra, amit anya ismételgetett: „Egy nap majd rájössz,
mikor jönnek el a szép idők?”
Ty bólintott.
– Nos, nagyon szép időt töltöttem anyával – jelentette ki nagyon lassan Amy.
– De most tudom, hogy meg kell találnom a saját szép időmet. Anya is ezt akarta
volna.
– Igazad van – mondta Ty gyengéden. – Ő is ezt akarta volna.
A tekintetük találkozott. Amy még csak elképzelni sem tudta, mit csinált
volna Ty nélkül az elmúlt hat hónapban. – Köszönöm – szólalt meg váratlanul.
– Mit? – kérdezte meglepődve Ty.
– Hogy mellettem voltál – felelte Amy. – És hogy segítettél. – Látta, hogy Ty
meg akar szólalni, hogy elhárítsa a köszönetet, de Amy a fejét rázta, mert el
akarta mondani, milyen sokat jelentett neki. – Ha te nem lettél volna itt, Ty,
Heartland már nem is létezne. Nagyon-nagyon fontos vagy Heartlandnek – és
nekem is.
– Te is fontos vagy nekem – mondta melegebb hangon Ty, és közelebb lépett.
Amy gyomra remegni kezdett, amikor felnézett a fiúra.
– Ty? – mondta, amint a fiú megérintette a vállát.
De Ty nem szólalt meg. Mélyen Amy szemébe nézett, és ajka összefonódott
az övével.
Amy nem tudta, milyen hosszú ideig tartott ez a csók. De amikor vége lett, a
szíve olyan hevesen dobogott, hogy attól tartott, kiugrik a helyéről. – Ty? –
dadogta.
Ty ránézett a lányra, és elmosolyodott.
– Boldog karácsonyt, Amy! – mondta. – Remélem, a szép idők hamarosan itt
lesznek.
Amy Melodyra és Hajnalra pillantott, majd a ház felé fordult. A feldíszített
konyhaablakon keresztül jól látott mindenkit, akit szeretett.
– Szerintem már itt is vannak – jelentette ki, és visszanézett Ty-ra. – Tényleg
itt vannak.
Amikor kinyitotta a legelőre vezető kaput, Hajnal felnyihogott, és Amy
mosolyogva vágott át a hóborította réten, egyenesen a kiscsikóhoz.
 Tartalom
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet