Az egzisztencializmus

Az egzisztencializmus szó a latin existentia, 'létezés' szóból származik, a XX. század

jellegzetes filozófiai irányzata. (Nem tévesztendő össze az egzisztencia
filozófiájával.) Az irodalomban Rainer Maria Rilke és Franz Kafka készítette elő. Az
1940-es években léptek színre a francia egzisztencialisták: J. P. Sartre, A. Camus,
G. Marcel. Az egzisztencializmus központi gondolata: az embernek meg kell
szabadulnia az öncsalás, hamis hit (mauvaise foi) formáitól: az ideológiáktól,
hagyományoktól, beidegződésektől, és önmagává kell lennie. Szembesülnie kell
öntörvényűségével, magányával, semmisségével, és éppen a semmi alapján kell
megalapoznia cselekvését. Az egzisztencializmus, mint nihilista "felvilágosodási"
irányzat előbb Párizsban, majd Európa más részein is elterjedt, s fokozatosan
társadalmi töltést nyert: lényegében az egyedi szabadság zászlóvivője lett.
- Képviselői: 1. Jean-Paul Sartre (1905-80) Martin Heidegger tanításához
kapcsolódik (egzisztencia-filozófia), de annak egzisztencia-elemzését az
emberi ittlét leírásává alakítja át. Főműve, a Lét és semmi címe ellenére nem
ontológiát ad, hanem a francia felvilágosodás irányvonalának megfelelően az emberi
életről elmélkedik. Az egzisztencia nála az ember tényleges 'ittléte' és cselekvése.
Az önmagában létezővel (en soi), a tárgyi dolgokkal ellentétben az ember csak
cselekvése által lesz az, ami, ezért "az egzisztencia megelőzi a lényeget". Az ember
elmondhatja: nemcsak birtokolja szabadságát, hanem ő maga a szabadság. A
tulajdonképpeni létet az ember hozza létre szabadságával. A nem egzisztenciális
létre undorral, csömörrel (la nausée) válaszol az ember, amely így nem más, mint
létezés nélküli vegetálás. Az egzisztencializmusban az ember a dolgoknak nemcsak
mércéje, de alkotója is. Az az "abszolút humanizmus", mely kiiktatja az ember
életéből a "lényegi rendet", Sartre-nál az ateizmus kiindulópontja: mivel nincsenek
lényegiségek, nincs az ezeket fölállító Isten sem, az embernek saját erejéből kell
megalkotnia önmagát és világát. A végeredmény sajátos nihilizmus, ahol
a semmi nem ontológiai tartalmú, hanem az abszolút cselekvés vállalása (és minden
meghatározottság tagadása, "semmizése"). Sartre elméletét drámái tükrözik.
- 2. Albert Camus (1913-60) túljutott az egzisztencializmus formalizmusán, az igazi
humanizmusig. Valósággal szenvedett az emberi lét ellentmondásaitól, az "abszurd"-
tól. A világban lévő abszurditás szerinte öngyilkosság felé kergeti a gondolkodót, bár
ő maga nem jutott eddig. A II. világháború után túllépett a merő tagadáson.
Eszménye az ember méltóságáért harcoló, fellázadt ember (L'homme révolté). Az
egzisztencializmus föllépett 1956-ban a magyarországi szovjet beavatkozás ellen
azzal, hogy elismerte az emberi lényeget, a személy jogait, az egzisztencialista
határmezsgyéjére került. - 3. Gabriel Marcel (1889-1973),
a keresztény egzisztencializmus úttörője. Ő az egyetlen francia gondolkodó, aki
Heideggertől függetlenül jutott el a létezés problematikájáig. Az emberi létet
elhatárolta a birtoklás kategóriájától: az ember csak önmagához mérhető.
Különválasztja az élet fogalmától is, hiszen "én megyek előre életem folyamán". Ez
az "útonlevés" éppen létezésünk legsajátosabb vonása, az ember vándor (homo
viator). Innen út nyílik az üdvtörténet felé is, filozófailag a remény bölcselete felé,
amely szembenáll a kételkedés formáival. - E szerzők munkássága után az
egzisztencializmus nem bővült lényegesen. Samuel Beckett, John Osborne stb.
drámáiban fedezhetünk föl egzisztencialista hatást, amely lényegében kimerül a
merő tagadásban, kritikában: az önámítás leleplezésében, s legfeljebb csak az
abszurd ábrázolását egészítik ki újabb vonásokkal.
– 4. Søren Aabye Kierkegaard (1813-1855) filozófiájának központi problémája:
„Hogyan kerülök kapcsolatba én mint létező szubjektum Istennel?” A kérdés
megválaszolásához az egyén konkrét létfeltételeit kell felfogni, azaz meg kell
értenünk magunkat a létezésben.
Kierkegaard élesen bírálja Hegel filozófiáját: „Éppen ezért, mert az elvont
gondolkodás sub specie aeterni létezik (az örökkévalóság nézőpontját érvényesíti),
eltekint a konkréttól, az időbeliségtől, a lét keletkezésétől, a létezők bajaitól…”
A filozófiai bizonyság középpontjába az ember kell hogy kerüljön. Ez olyan további
kérdések megvizsgálására van utalva, mint például „Mi az ember?” Kierkegaard a
következő lehetséges választ adta: „Az ember: szintézis; a végtelenség és a
végesség, az időbeliség és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség
szintézise. A szintézis a kettő közötti viszony. Az emberi élet nem adottság, hanem
feladat, amit meg kell oldani.”