AZ ÖRÖKLÉS, A KÖRNYEZET ÉS A NEVELÉS SZEREPE

A SZEMÉLYISÉG FEJLŐDÉSÉBEN

I. ÖRÖKLÉS

A gén az öröklődés funkcionális egysége, a DNS molekula egy meghatározott szakasza.

Hatása a fehérjemolekulák szerkezetén keresztül érvényesül.
A genotípus öröklöttséget jelent. A szülőktől örökölt gének összessége adja a genotípust.
A genotípusnak (öröklöttségnek) az a része, amelynek megfelelő tulajdonságok megjelennek
az utódon, a fenotípus.

1. A biológiai öröklődés

Az öröklődés az a folyamat, amelysorán az utódokban megjelennek a szülőktől örökölt gének

és kromoszómák, ill. ezek kombinációja. Viszonylagos állandóság található az
arcvonásokban, a mozdulatokban, a hanghordozásban, a temperamentumban, a
kommunikációs szokásokban stb. Mindezek azt jelzik, hogy a személyiség erős biológiai
gyökerekkel is rendelkezik. A modern genetikai determinizmus felfogása szerint az ember
örökletes adottságai tények, melyek az öröklődés folyamatában alakulnak ki. A genetikai
lehetőségek a fogamzást követően már eldőltek. A gyermek adottságait befolyásolni csakis
külső hatásokkal, elsősorban neveléssel lehet. Természetesen a nevelésnek egy viszonylag
tág, de csak adott intervallumon belül van lehetősége arra, hogy adottságainkat az egyéni és
társadalmi céloknak megfelelően tudatosan és hatékonyan kiaknázza.

2. A " minta " öröklődése

A biológiai öröklődés és a "minta" öröklődése az élővilágban mindenütt megtalálható.

Lényege, hogy az utód a fejlődés korai szakaszában a szülőktől, elsősorban az anyától látott
és tanult mintákat követi, utánozza.
Az imprinting az élet korai szakaszában igen gyorsan végbemenő nem tudatos
bevésődési folyamat. A bevésődés legismertebb formája a korai bevésődés, melyben az
újonnan világra jött állat a szülei különböző külső és viselkedéses jellemzőit sajátítja el. A
tojásból frissen kikelt kacsák, ludak azonnal követni kezdik az első legnagyobb tárgyat, ami
megmozdul körülöttük-tehát a szülőt. Tartós kötődés alakul ki azon faj egyedeihez, amit
először megpillant. Mivel ez az élet korai szakaszában kialakuló kapcsolat, ezért kiirthatatlan
nyomokat hagy az egyedben, és élete végéig tart. Ezt először a 19. században, egy amatőr
biológus, Douglas Spalding a házi csirkéknél írta le. A jelenséget Oskar Heinrot fedezte fel
újra, majd tanítványa, Konrad Lorenz kezdte el nyári ludakon behatóbban tanulmányozni a
jelenséget. Lorenz kimutatta, hogy az inkubátorban kikelt libában is nyomot hagy, az első
mozgó inger. A kislibákban, maga Lorenz volt az, aki nyomot hagyott. Ha életük első napján
nem az anyjukat látják meg, hanem egy mozgó tárgyat, élőlényt, azt kezdik el követni, s
annak a tulajdonságait igen gyorsan és tartósan megjegyzik. Ha az újszülött egyed az azonos
fajú felnőtt egyed helyett valamilyen más fajhoz tartozó élőlényt pillant meg, akkor hozzá fog
kötődni, úgy fog viselkedni később vele szemben, mint saját egy fajtájabelivel.
Régóta köztudott, hogy a születést követően az anya-gyerek kapcsolat történései
meghatározóak lehetnek, az egész életre nézve. Azok a gyermekek, akik csecsemőkorukban
nem kapták meg az anyai szeretet, felnőtt korukban nem képesek tartós, intim helyzeteket
létrehozni vagy fenntartani. Társas viselkedésük az imprinting-időszak sérülése miatt
jellegzetes módon megváltozik, torzul. A csecsemő számára az imprinting létrejöttének
kritikus időszaka az első életév. A vizsgálatokból az látszik, hogy a gyerekkor szakaszában
meghatározó szerepet játszanak a bevésődés, imprinting jellegű folyamatok. Ismeretes az is,
hogy az imprinting a szülőkhöz való kötődésen kívül a felnőttkori szexuális viselkedés
kifejlődésében is fontos szerepet játszik (Bereczkei, 2009).
Az egyén életének legelső évei döntőek a magas szintű érték-attitűd rendszer
megalapozásában, amelyek majd a személyiség mélyebb rétegeit alakítják ki. Az
öröklődésnek ez a formája ezért is nagyon lényeges.

3. A szociokulturális öröklődés

Ebben a folyamatban lehetőség nyílik arra, hogy az ember átvegye a különböző történelmi
korok, társadalmak által felhalmozott értékeket, amelyet családja közvetít.
A család, mint elsődleges közvetítő illetve szűrő jelenik meg ebben a folyamatban. Ez
azt jelenti, hogy a család a társadalmi, külső hatásokat megszűri ugyan, de csak a maga
szintjén. Ez nem olyan típusú szűrés, ami a “jót" átengedi, a "nem jót" pedig nem. A szülő a
maga kialakult értékrendszere által szűri meg a hatásokat, és ad így egy sajátosan feldolgozott
hatást a gyereknek.
 A szociokulturális öröklődés folyamatának egy nagyon fontos tényezőjét, a nyelvi kód
öröklődésének szerepét.

A Londoni Egyetem professzora, Basil Bernstein külvárosi gyermekek nyelvhasználatát

vizsgálta. „Kidolgozott és korlátozott kódok: szociális eredetük és következményeik” című
könyvében kifejlesztett egy társadalmi nyelvi kódrendszert. Állítása szerint a középosztály
tagjai egészen másként építik fel beszédüket, mint az alsóbb iskolázatlan osztályok tagjai.

Korlátozott nyelvi kód

Basil Bernstein elmélete szerint a korlátozott kódot használó társadalmi csoportok tagjai
olyan módon használják a nyelvet, hogy az összefogja őket és sokszor olyan fél mondatokból
is értenek, amiket más csoportok képtelenek lennének megérteni. Ennek a társadalmi
csoportnak a „mi” személyes névmás ad nyomatékot, nem pedig az„én”.

A korlátozott kód jellemezői:

 rövid, grammatikailag egyszerű, gyakran befejezetlen mondatok,

 csak néhány kötőszó használata,
 kevés alárendelő szerkezet,
 merev és korlátozott melléknév használat,
 személytelen névmás gyakori használata alanyként.

A korlátozott kódot mindenki elsajátítja és bizonyos élethelyzetekben, bizonyos szubkultúrán

belül mindenki használja.

Kidolgozott nyelvi kód

Basil Bernstein szintén tanulmányozta azt a nyelvhasználatot, az ún. „kidolgozott kódot”,

amelyet a közép- és felső társadalmi osztályok használnak, hogy az oktatásban és az üzleti
életben sikereket érhessen el.

 Éles határ van az „én” és a „mi” között.

 Nem magától értetődő a szándék.
 Egyénített szimbólumokat kell átadnia más individuumoknak.

Ami a kidolgozott (formális) kódot jellemzi:

 pontos nyelvtani rendet, szintaxist alkalmaz,
 összetett mondatok, alá- és mellérendelő szerkezetet egyaránt használ,
 prepozíciók helyes használata,
 igényesen megválasztott melléknevek,
 az „én” névmás gyakori használata.

Bernstein szerint a nyelvi kódok társadalmi eredetűek, a társadalmi viszony határozza meg,
hogy a beszélők mit, mikor és hogyan mondanak. A beszédtevékenység része a társadalmi
magatartásnak, s ezt a családi nevelés közvetíti a felnövekvő egyedeknek. A családot viszont
determinálja az osztályba tartozás. Ezért a nyelvhasználat szociokulturálisan meghatározott
jelenség. A fizikai dolgozók családjainak a belső szerkezetét zárt, az értelmiségiekét nyílt
szerepviszonyok jellemzik. Az előbbi esetben a nyelvhasználat beszédhelyhez kötődik, az
utóbbiban nem, Bernstein az előbbit nevezi korlátozott nyelvi kódnak, az utóbbit
kidolgozottnak.

II. KÖRNYEZET

Környezeten értjük az embert körülvevő természeti és társadalmi tényezők összességét,

amellyel az ember kapcsolatba lép, az reá hat. Ez a hatás azonban nem egyoldalú, mert az
ember is hat környezetére.
A környezet a valóság azon része, amellyel az ember kapcsolatban áll. Két nagy területét
különítjük el, a természeti és társadalmi környezetet. Mindkét típusnál beszélünk makro- és
mikrokörnyezetről.
Minden személy beleszületik egy adott természeti, társadalmi környezetbe, amely minden
hatótényezőjével együtt jelenik meg az egyén életében.
1. A tényezők első dimenziója az a topográfiailag jól körülhatárolható hely, ahol az
egyén él. Az ökológia ezt a helyet környéknek nevezi. Ez a terület a környezet
"működési helye". Ide tartoznak az éghajlati, az időjárási viszonyok, a természeti
adottságok, a fizikai környezet.
2. A tényezők második dimenziójába maga a település" tartozik. Annak nagysága,
infrastruktúrája, szerkezete, objektív adottságai (pl. kulturális intézmények hálózata,
 kereskedelmi hálózat stb.) nagyon fontos tényezők. Lényeges kérdés a település
története, hagyományai, a kialakult emberi viszonyok, a szomszédság, a lakókörzet.
3. A harmadik dimenzió az adott terület kultúrája. Ide sorolhatók egyrészt a kultúra
közvetítő közegei, az iskola, a kulturális intézmények, másrészt a terület ér-
tékrendszere, értékpreferenciái, a helyi társadalom normarendszere. A településen
működő társadalmi szervezetek is a tényezők jelentős csoportját adják.
Azoknak az elemeknek, hatótényezőknek a rendszerét; amelyek áttétel nélkül hatnak az
egyénre, közvetlen környezetnek nevezzük. Ilyenek az ember egyedi, konkrét kapcsolatai
(család, rokon, barát, munkahely), a lakóhely anyagi, tárgyi és kulturális körülményei.
A lakóhely a gyermek közvetlen életközege, személyi környezeti feltételeinek
összessége.
A helyi környezet az a település, ahol a gyermek él, nevelkedik. A település tárgyi,
gazdasági, személyi feltételei. Ide sorolható a szomszédság is mint fontos környezeti
elem.
A területi környezet a légszélesebb kör. Azon környezeti feltételek összessége,
amelyek az egyén lakóhelyi és közvetlen helyi környezetén kívül helyezkednek el.

A környezet áttekintését tárgyaló fogalmak értelmezése után vizsgáljuk meg, hogy az öröklés
és a környezet hatásainak vannak-e közös kapcsolódási pontjaik.

A kutatások azt igazolják, hogy az általános intelligencia részben öröklődő. A magas

intelligenciájú szülőknek nagy valószínűséggel intelligens gyermekei lesznek. Annak is
nagy a valószínűsége, hogy ezek a szülők intellektuálisan is stimuláló környezetet
biztosítanak a gyermekeiknek. Tehát mind a velük való interakciók, mind a könyvek, a
külön órák, a különböző kulturális programokon való részvétel és más intellektuális
tapasztalatszerzés biztosítása otthonuk szerves részét képezi. Így a gyermek örökletes
tulajdonsága és környezete hatásrendszere pozitívan fogja egymást erősíteni. Úgy is
fogalmazhatunk, hogy szinte kétszeres előnyhöz jut így ez a gyermek.
Az alacsonyabb intelligenciájú szülők gyermekei valószínű olyan otthoni környezettel
találkoznak, mely tovább fokozza az esetleges közvetlenül örökölt intellektuális
hátrányukat. Az intézményes nevelés színtereinek (óvoda, iskola) ebben az esetben van
óriási szerepe az egyes gyermekek közötti indulási hátrányok kompenzálásában.
 III. A
NEVELHETŐSÉG

A nevelhetőséggel kapcsolatos elméletek két fő csoportját lehet megkülönböztetni aszerint,

hogy a személyiség fejlődésének tényezői, az öröklés, környezet és a nevelés közül melyiket
tartják alapvetőnek. Így beszélhetünk egytényezős és többtényezős (a tényezők
kölcsönhatását hirdető) elméletekről.

Egytényezős elméletek

1. Az egytényezős elméletek első csoportja az öröklést tartja a személyiségfejlődés

meghatározó tényezőjének.

A középkori arisztokrácia felsőbbrendűségének, vezetésre való jogosultságának születési

okokkal, a "kékvérűség" fogalmával való magyarázata, indoklása fejeződik ki
a nativizmus tanában (a latin nativus, azaz született szóból).

Elsősorban vallási alapokon áll a fatalizmus (a latin fatum, azaz sors, végzet szóból)
elmélete, amely szerint az egyén személyiségének fejlődése a születés révén végzetszerűen
meghatározott. A fatalizmus ideológiai alapja mind a kereszténységben, mind az iszlámban
fellelhető. Az előbbiben főként a predestináció tanának Kálvin-féle értelmezésére gondolunk,
miszerint Isten a teremtettjeit eleve vagy a mennyországra vagy a pokolra rendeli. Ezzel
összefüggésben említést érdemel Schopenhauer nézete is az emberi jellem veleszületett
voltáról.

A XVII. - XVIII. században jött létre a preformizmus nevű irányzat, vagyis a csírasejtben
benne rejlő kész utódok tana. Bonnet, az elmélet lelkes képviselője szerint a csírasejtben a
kifejlett utód elemei, összetevői vannak, amelyek az utód egy-egy kialakuló részét
reprezentálják.

A XIX. század második felében, részben a Schopenhauer-féle filozófiai

pesszimizmus, részben a biológiai kutatások (evolúcióelmélet, genetika), részben Lombroso
született bűnöző elmélete eredményeképpen születik meg a biológiai determinizmus nevű
irányzat, amely szerint a személyiség fejlődése biológiailag (genetikailag), az öröklés
révén determinált.

2. Az egytényezős elméletek másik csoportja a környezetet tartja a személyiségfejlődés

meghatározó tényezőjének.

A milieu-elmélet (franciául milieu, azaz környezet) a XVII. század szenzualista

filozófiájának hatására jött létre, felhasználva Locke "tabula rasa" felfogását, valamint
Helvetius tanításait. Locke és nyomában Helvetius a környezeten belül a nevelésnek
tulajdonították a nagyobb szerepet.

A szociális determinizmus Lamarck és Darwin XIX. századi, a fajok fejlődését a

környezethez való alkalmazkodással és a természetes kiválasztódással magyarázó nézetei
hatására alakult ki. E nézeteket a társadalmi környezetre is alkalmazni lehet. Így kapjuk a
szociáldarwinizmusnak is nevezett felfogást. A társadalmi környezet fogalmába már nemcsak
a nevelő hatások, hanem a spontán hatások is beletartoznak. A szociális determinizmus a
fejlődés gondolatát viszi be a nevelhetőségről alkotott felfogások közé.

3. Az egytényezős elméletek harmadik csoportja a nevelést tartja a személyiségfejlődés

meghatározó tényezőjének.

Ezeket az elméleteket gyűjtőnéven pedagógiai utópizmusnak nevezzük. Tipikus példájuk

Helvetiusnak Diderot által bírált tanítása a nevelés mindenható voltáról. Utópisztikus voltuk
abban nyilvánult meg, hogy a társadalmat is a nevelés révén kívánták megváltoztatni. A
pedagógiai utópizmusnak a pedagógiára nézve káros változata is lehet, ha pl. a háborúkat
nem politikai okokkal, hanem az ember agresszív természetével magyarázzák meg, és a
neveléstől kérik számon, hogy miért nem akadályozta meg a kitörésüket

Többtényezős elméletek

A modern tudományban már igyekeznek kiküszöbölni az egytényezős elméletek nyilvánvaló

egyoldalúságát. Ezért jöttek létre a többtényezős elméletek.

A XX. század elején keletkezett a Stern nevéhez fűződő konvergencia-elmélet.

Ezen elmélet szerint a személyiség fejlődése két tényező: az öröklődés és a környezeti

hatások együttműködésének, konvergenciájának eredménye. Az öröklődés az alapvető, a
környezet csupán azokat a feltételeket nyújtja, amelyek az öröklött adottságok
kifejlesztéséhez szükségesek. Az elmélet főbb hibái a következők: nem veszi figyelembe,
hogy a környezet nem egyszerűen feltétele, hanem forrása is a fejlődésnek, hiszen
mindannak, amit a nevelt megtanul, annak a nevelői a hordozói. A neveltet passzívan
alkalmazkodónak tekinti az őt körülvevő világhoz, így elsikkad a nevelt aktivitása, márpedig
aktivitás nélkül a személyiségfejlődés nem képzelhető el.

A kutatók XX. században jelentős energiákat fordítottak arra, hogy megállapítsák, milyen
mértékben határozza meg az öröklés, és milyen mértékben a környezet (a neveléssel együtt) a
személyiség fejlődését. Az újabb tudományos felfogás már nem tekinti az öröklést és a
környezetet ellentétes tényezőknek, hanem hangsúlyozza a fejlődésre gyakorolt kölcsönös,
egymást kiegészítő hatásukat. A személyiséget a biológiai tényezők és a környezeti, nevelési
hatások együttesen határozzák meg, egymással szoros kölcsönhatásban.

Láttuk, hogy az egyén fejleszthetőségében két szélsőséges nézet uralkodott. Az egyik szerint
a társadalom az örökletes tényezőkön már nem tud változtatni, a másik ennek ellenkezőjét
vallja, hogy az embert csakis a nevelés teheti azzá, ami.
A továbbiakban úgy merül fel a kérdés, hogy a nevelhetőségben hol a határ és a mérték,
illetve mi a viszony az öröklés, környezet, nevelés kapcsolatában? Megállapítottuk, hogy az
ember adottságokkal születik.
A
dottságokon velünk született diszpozíciókat, potenciális lehetőségeket értünk. Ez azt
jelzi, számunkra, hogy az öröklés ténye kétségtelen, de nem végzetesen
meghatározott.
A
z öröklött adottság nem befejezett személyiségjegy. Belőle a nevelés, tanulás,
gyakorlás által képességek fejlődhetnek. A képesség alkalmassá teszi az egyént
bizonyos tevékenységek sikeres elvégzésére. A képesség tehát teljesítményben
realizálódó adottság. Megkülönböztetünk általános és speciális képességeket.
A
különböző képességek halmozódása a tehetség.
A környezet biztosítja azokat a feltételeket, amelyek révén az adottságból képesség,
tehetség fejlődhet. A nevelés, oktatás pedig megvalósítja az adottságban rejlő lehetőségeket.
Az adottság kibontakoztatásának egyetlen feltétele.
 A gyermek fejlődését befolyásoló örökletes, biológiai tényezők elválaszthatatlanul és
bonyolultan összefonódnak a nevelés tényezőivel.
Összességében megállapíthatjuk, hogy az öröklés-környezet-nevelés viszonyában a
nevelés tényezői jelentőségükben és összetettségükben messze fölülmúlják a biológiai
faktorokat, melyek csak az alapfeltételeket szabják meg.
A nevelésnek vannak korlátai. Korlátot szabnak a nevelésnek azok a külső vagy belső
eredetű zavarok, amelyek a nevelés folyamatában fellépnek, és ez által nehezítik a tervszerű
nevelést. Ezeknek a zavaró tényezőknek alapvetően két forrása van. Az egyik a szociális
kapcsolatok megromlása. Ezt a rendezetlen családi élet, hibás családi nevelés, megromlott
nevelő-nevelt viszony is előidézheti. A másik forrás fizikai zavarokra vezethető vissza. Ilyen
a testi gyengeség, a fáradékonyság, a túlzott betegeskedés stb. A zavaró tényezők a
személyiség harmonikus fejlődését gátolják. Ezért elsősorban a gyermek érzelmi, értelmi,
erkölcsi és beszédfejlődésében, idegrendszeri zavarokban, illetve ezek kombinációiban
mutatkoznak meg. Az öröklött rendellenességek, az idegrendszeri és szervi megbetegedések a
különböző fogyatékosságok más-más határt szabnak a nevelésnek.