Első szín

Szereplők Helyszín

Az Úr
Az angyalok kara
A négy főangyal:
 Gábor A mennyekben
 Mihály
 Ráfael
 Lucifer

Az Úr éppen befejezte a Teremtést, végzett nagy művével, az angyalok kara pedig dicsőíti őt
ezért.

Maga az Úr is elégedett a művével:

„AZ ÚR
Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.”
A négy főangyal közül három szintén kiveszi a részét az ünneplésből és az Úr dicséretéből.
Mindegyik az Úr más-más tulajdonságát emeli ki:

 Gábor főangyal az Úr ötletét, a teremtést, az „Eszmét” emeli ki.

 Mihály főangyal az Úr erejét dicséri.
 Ráfael főangyal pedig az Úr jóságát tartja a legtöbbre.
A negyedik főangyal, Lucifer, aki azonban csöndben marad, és ez az Úrnak is feltűnik:

„AZ ÚR
S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?”
Lucifer azonban nincs elragadtatva ettől az egész teremtést dologtól… Kijelenti, hogy szerinte
az Úr csak találomra összedobált, összekotyvasztott néhány anyagot, mint ahogy az alkimista
teszi, és ebből, szinte véletlenül, létrejött a teremtés.

Ez nem valami nagy tett, nem nagy csoda Lucifer szerint. Az Úr persze rögtön helyre teszi a
kritikus főangyalt:

„AZ ÚR
Csak hódolat illet meg, nem birálat.”
Lucifer szerint viszont neki alapvető tulajdonsága a kételkedés és a bírálat. És egyébként is, ott
a másik három főangyal, azok már eléggé körberajongták az Urat, elégedjen meg annyival:

„LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
(Az angyalokra mutatva)
Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény,
De mindöröktől fogva élek én.”
Ezzel Lucifer, vagyis az ördög tulajdonképpen a többi angyal fölé helyezi magát, már-már egy
szintre magával az Úrral, vagyis az Istennel.

Az Úrnak ez természetesen nem tetszik, hiszen mindet ő teremtett, tehát Lucifert is:

„AZ ÚR
Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag,
Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?”
Lucifer azonban nem hátrál meg, nem ijed meg az Istentől, és nem is ismeri el, hogy az Úr
annyival fölötte állna:

„Lucifer volt e gátnak a neve,

Ki a tagadás ősi szelleme. –
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.”
Lucifer azzal érvel, hogy minden dolognak két oldala van: az Úr életet, fényt, boldogságot
teremtett, de ezeknek a dolgoknak van egy másik, ellentétes oldala is: a halál, a sötét, az
árnyék, a lehangoltság.

Ezeket pedig Lucifer képviseli, tehát valójában egy szinten áll Istennel, és mint egyenrangúak,
nem hajlandó leborulni az Úr előtt. Lucifer tiszteletlensége már sok az Úrnak: kijelenti, hogy
akár el is pusztíthatná az ördögöt, de ezt azért nem teszi. Viszont száműzi a mennyekből.
Lucifert ettől azért nem omlik össze, sőt, pimaszul részt követel magának a teremtés
eredményéből, a világból, mondván, hogy mivel ő mindannak az ellentéte, amit az Úr képvisel,
így tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy együtt teremtették a világot. Valami igazság azért
lehet abban, amit Lucifer mond, mert az Úr nem utasítja el, és bár gúnyosan, de mégis
Lucifernek ad az Éden fái közül kettőt: A tudás és a halhatatlanság fáit. Bár az Úr
tulajdonképpen megaláztatásnak szánja, hogy Lucifer csak ennyit kap a teremtés
eredményéből, Lucifernek azonban ennyi is elég:

„LUCIFER
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.”

Második szín
Szereplők Helyszín

Ádám
Éva A paradicsomban
Lucifer

A paradicsomban vagyunk, ahol az első (és most még egyetlen) emberpár, Ádám és Éva,
gondtalanul, minden nehézség, küzdelem, betegség nélkül él.
És ezzel ők is tisztában vannak:

„ÉVA
Ah, élni, élni: melly édes, mi szép!
ÁDÁM
És úrnak lenni mindenek felett.”
A közelben áll az a két fa, amit az Úr Lucifernek adott, a tudás és a halhatatlanság fái. A fákon
azonban nagyon is ízletesnek látszó gyümölcsök vannak, ezért Ádám arra kéri Évát, hogy
szakítson belőle.

Ekkor azonban az Úr szava hallatszik, aki figyelmezteti őket:

„AZ ÚR SZAVA
Megállj, megállj, egész földet neked
Adám, csak e két fát kerüld, kerüld,
Más szellem óvja csábgyümölcseit,
S halállal hal meg, aki élvezi. –„
A figyelmezetés komolyan hangzik, elvégre nem akárkitől származik, és Ádám habozás nélkül
engedelmeskedne is neki:

„ÁDÁM
Csodás parancs, de úgy látszik, komoly.”
Ellenben Éva, a nő, rögtön kérdéseket tesz fel:

„ÉVA
Mért szebb e két fa, mint más; vagy miért
Épp ez tilalmas?”
Ádám szerint a válasz egyszerűen az, hogy „csak”:

„ÁDÁM
Hát mért kék az ég,
Miért zöld a liget – elég, hogy úgy van. –
Kövessük a szót, jőj utánam, Éva.”
Ádám és Éva azután letelepednek egy lugasban. Közben megjelenik Lucifer is, de Ádámék
egyelőre nem látják.

Az első emberpár közben naivan arról beszélget, hogy milyen jó dolguk van a paradicsomban.
Lucifer kihallgatja őket, miközben szinte elérzékenyül a két ember esendőségén. De Lucifer
célja, hogy Ádámot és Évát – és ezzel az egész leendő emberiséget – romlásba döntse, azaz
rávegye őket, hogy egyenek a két fa tiltott gyümölcséből:

„LUCIFER
Mit késem ennyit? fel munkára, fel,
Megesküvém vesztökre, veszniök kell.”
Lucifer tehát megjelenik Ádám és Éva előtt, akik először megijednek tőle, majd azt akarják
tudni, hogy kicsoda:

„ÁDÁM
Nem tudtam, hogy van ember még kivűlünk.”
Lucifer kapva kap ezen a mondaton, és kijelenti, hogy rengeteg minden van még, amiről Ádám
nem tud, és ez csak annak köszönhető, hogy az Úr egy csomó mindent elhallgat előle.

Ádám szerint viszont pont eleget tud, és az Úr igenis törődik vele, kegyben tartja. Lucifer pedig
megkezdi ördögi munkáját: elmondja Ádámnak, hogy az rendben van, hogy itt, a
paradicsomban gondtalanul élhet, de nem zavarja-e Ádámot, hogy semmit sem tud a körülötte
lévő világról? Csak annyi ismerete van, amennyit az Úr adott neki, de Ádám a saját erejéből
még semmit sem ismert meg, semmilyen tudással nem rendelkezik. Csak hite van az Úrban, de
tudása nincs.

Ádám érzi, hogy Lucifer veszélyes vizekre evezett:

„ÁDÁM
Nagy dolgokat mondsz, szédülök belé.”
Lucifer azonban nem áll le, sőt, a tudás mellé behozza a halhatatlanságot is:

„LUCIFER
De a tudás nem volna még elég;
Hogy testesüljön nagyszerű müvekben,
A halhatatlanság is kellene.
Mit képes tenni az arasznyi lét?”
Lucifer azután rámutat a két fára, amiknek gyümölcséből Éva szakítani akart, és amit
megtiltott az úr. Elmondja, hogy ez a két fa a tudás és a halhatatlanság fája.

Tehát csak annyit választja el Ádámot és Évát a tudástól és a halhatatlanságtól, hogy enniük
kell a két fa gyümölcséből. Éva erre rögtön hajlandó is lenne, de Ádám továbbra is bizonytalan:

„ÁDÁM
De hátha megcsalsz?”
Erre pedig az Úr is ráerősít fentről:

„AZ ÚR SZAVA
Ember, vigyázz!”
Adám fel is figyel a hangra, de azt nem érti, hogy mit mond, Lucifer pedig eltereli a figyelmét
annyival, hogy biztos csak a szél rázza a faágakat.

Ádám még mindig bizonytalan, most azt akarja tudni, hogy kicsoda valójában Lucifer, hiszen
Ádám még nem találkozott Éván kívül értelmes lénnyel. Lucifer pedig közli, hogy ő egy
szellemlény, egy angyal:

„LUCIFER
Igen, erősek közt a leghatalmasb,
Ki ottan álltam az Úr trónja mellett,
S legszebb dicséből osztályom kijárt.”
Jön Ádám logikus kérdése:

„ÁDÁM
Mért nem maradtál hát a fényes égben,
E porvilágra mért jövél közénk?”
Lucifer pedig többé-kevésbé igazat mond:

„LUCIFER
Megúntam ott a második helyet,
Az egyhangú, szabályos életet”
Azt persze már elhallgatja, hogy nem önként jött el az Úr mellől, hanem elűzték…

Ádámot azonban még mindig nem győzte meg, a férfi tart a következményektől:

„ÁDÁM
Megmondta Isten, hogy büntetni fog,
Ha más utat választunk, mint kitűzött.”
Ekkor szól bele Éva, aki szerint az Úr nem fog büntetni, hiszen akkor miért alkotta volna meg
őket? Ha az Úr tökéleteset alkotott, akkor Ádám és Éva bármit is tesz, az szintén tökéletes,
tehát nem jár érte büntetés.

Éva érvelése persze sántít, hiszen egyrészt az Úr soha nem állította, hogy tökéletes embert
alkotott, másrészt pedig választási lehetőséget adott az első emberpárnak: felállított egy
tilalmat, innentől Ádámon és Éván múlik, hogy azt betartják-e vagy sem. Lucifernek azonban
jól jön Éva gondolatmenete, és csak igyekszik ráerősíteni. Lucifer végül győz: a tudás fájának
almájából előbb Éva, majd Ádám is eszik. Ezután oda akarnak menni a hallhatatlanság fájához
is, de ezt az Úr már nem hagyja, egy Kerub jelenik meg lángoló karddal, és nem engedi a fához
őket.

A Biblia szerint a kerubok a szeráfokkal együtt Isten közvetlen környezetét alkotják, ők őrzik az
Édenkertet. Általában négy szárnyú, négy arcú lényekként ábrázolják őket.
És ismét megszólal az Úr:

„AZ ÚR SZAVA
Ádám, Ádám! elhagytál engemet,
Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.”
De addigra már késő, mivel Ádámnál hatni kezd a Tudás (legalábbis azt hiszi):

„LUCIFER
Csüggedtek?
ÁDÁM
Korántse hidd.
Csak ébredésem borzongása ez. –
El innen, hölgyem, bárhová – el, el!
Idegen már s kietlen ez a hely.”

Harmadik szín
Szereplők Helyszín

Ádám Pálmafás vidék a paradicsomon kívül

 Éva
Lucifer
„Kis durva fakaliba” (Fakunyhó)
A Földszellem

Ádámot és Évát tehát kiűzte az Úr a Paradicsomból. Ádám éppen kerítés oszlopokat ver le, Éva
pedig lugast készít:

„ÁDÁM
Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.
ÉVA
Én meg lugost csinálok, éppen ollyat,
Mint az előbbi, s így körénk varázsolom
A vesztett Édent.”
Vagyis Ádámékat éppen csak kiűzték a paradicsomból, de Éva máris az ottani körülményeiket
próbálja lemásolni.

Lucifer is ott van, és Ádám rögtön szemrehányást is tesz neki:

„ÁDÁM
[…]Igérted a
Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam
Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.
S mi az eredmény.”
Lucifer visszakérdez:

„LUCIFER
Hát nem érzed-e?”
Ádám sok mindent érez, de azt nem, hogy olyan nagyon jó lenne neki:

„ÁDÁM
Érzem, hogy Isten amint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is. Önmagam levék
Enistenemmé, és amit kivívok,
Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.”
Vagyis Ádám abba bízik, hogy egyedül is boldogulni fog, megküzd majd mindenért.

Évának is nagy tervei vannak:

„ÉVA
Nekem meg büszkeségem az csupán,
Hogy a világnak anyja én leszek.”
Sőt, Ádám most már kezd átesni a ló túloldalára: alkotni, tenni, csinálni akar, nagy dolgok
véghezviteléről álmodik, most már csak bilincsnek látja az Úr parancsait, amit akár Lucifer
segítsége nélkül is le tudott volna rázni.
Egyébként is, Lucifer segítségével csak a Paradicsomból jutott ki, de még ennél is többre,
magasabbra vágyik, valami azonban mindig visszahúzza a földre:

„ÁDÁM
S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,
Mellyel testem por földéhez csatol.
Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,
Talán egy hajszál – annál szégyenebb, –
Mi korlátozza büszke lelkemet.
Nézd, ugranám, és testem visszahull,
Szemem, fülem lemond szolgálatáról,
Ha a távolnak kémlem titkait;
S ha képzetem magasb körökbe von,
Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.”
Vagyis Ádámnak éppen a gravitációval van gondja, nehezményezi, hogy attól nem szabadította
meg Lucifer. Lucifer szinte védekezni kényszerül:

„LUCIFER
Ezen kötél erősb, mint én vagyok.”
Most tehát Ádám van nyeregben, rögtön le is hordja Lucifert, hogy milyen szellem az olyan, aki
egy láthatatlan valamitől sem tudja őt megszabadítani, amit pedig rengeteg madár le tud
győzni.

Lucifer továbbra is védekezik:

„LUCIFER
S csakis ez az, mi velem bír dacolni,
Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,
Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,
Nem is erős? „
Ádám azonban egyéb természeti jelenségekre is felfigyel. Ne feledjük, eddig a paradicsomban
voltak, ahol az Úr tökéletes körülményeket teremtett számukra: nem volt se túl meleg, se túl
hideg, se eső, se hó, se árvíz, se szárazság stb., stb.

Most viszont kikerültek a valódi világba, és Ádám most ámulattal ismerkedik meg a természeti
erőkkel: a meleggel, a delejjel, a földrengéssel, a tűzzel. Ádám meg is ijed ezektől, túl sok
számára az ismeretlen, visszavágyik a paradicsomba:

„ÁDÁM
– Óh, miért lökém el
Magamtól azt a gondviseletet,
Mit ösztönöm sejtett, de nem becsült,
S tudásom óhajt – óh, de hasztalan.”
Lucifer megjegyzi, hogy ha Ádámnak mindenáron egy felsőbb akarat, felsőbb hatalom kell,
akiben hihet, akkor majd ő – Lucifer – megidéz neki egyet.

Lucifer megidézi a Földszellemet, aki meg is jelenik, de kis hiba csúszott az ördög terveibe. A
Földszellem ugyani hatalmas, fekete, mennydörgő felhő formájában jelenik meg, korántsem
barátságos.
Lucifer meg is lepődik:

„LUCIFER  (hátralépve)
Ki vagy te, rém – nem téged hívtalak,
A föld nemtője gyönge és szelíd.”
A Földszellem pedig mennydörögve közli, hogy ő valóban gyönge és szelíd is tud lenni, csak
éppen nem az ördöggel, és egyébként is csak és kizárólag azért jelent meg, mert Lucifer (aki
ugye mégiscsak egy angyal, tehát magasabban áll a hierarchiában, mint a Földszellem) hívta,
de ettől még nem kedveli és nem segít neki.

Lucifer viszont most már nem visszakozhat:

„LUCIFER
Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe
Az ember, hogyha istenül fogad?”
A Földszellem pedig nem könnyíti meg Lucifer helyzetét, nem ad egyértelmű választ: „erős
vágyakkal és emelet kebellel” – mondja, majd eltűnik.
Szerencsére Ádám és Éva figyelmét eltereli az, hogy nimfák jelennek meg, de Ádámot nem
lehet sokáig ezzel lekötni:

„ÁDÁM
[…]Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.”
Lucifer azonban türelemre inti Ádámot, aki viszont azonnal visszavág: nincs türelme, mert nincs
ideje. Lucifer számára ott a halhatatlanság, az öröklét, de Ádámnak nincs annyi ideje, mert ő
csak a tudás fájáról evett, de a halhatatlanságéról nem.

Ez pedig, lássuk be, Lucifer hibája, aki tulajdonképpen félmunkát végzett: rávette ugyan Ádámot
és Évát arra, hogy szembeszálljanak az Úr akaratával, de Isten közbelépése miatt valóban csak a
tudás fájáról ehettek.
Ennek megfelelően Lucifer elkezd mellébeszélni:

„LUCIFER
Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi  változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.”
Ezzel azonban Ádám nem tud mit kezdeni, ő sokkal praktikusabb, tudni akarja, hogy mit hoz
számára (vagyis tulajdonképpen az emberiség számára) a jövő, a jövőbe akar látni:

„ÁDÁM
[…]
De ifju keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.”
Lucifer pedig engedni kényszerül:
„LUCIFER
Legyen. Bübájat szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt;”
Bevezeti Ádámot és Évát a kunyhóba és álmot bocsát rájuk.

A következő színek tehát mind a jövőről szólnak, és mindegyiket álmodja Ádám és Éva.

Az első három színt (az útólsóval együtt) szokás keretszíneknek nevezni, a 4-14. színeket pedig
történelmi, vagy történeti színeknek.

Negyedik szín
Szereplők Helyszín

Fáraó (Ádám)
A fáraó minisztere (Lucifer) Egyiptom
Egy rabszolga felesége (Éva)

Egyiptomban vagyunk, ahol Ádám, mint fiatal fáraó a trónon ül, mellette minisztere, Lucifer. A
háttérben rabszolgák egy piramist építenek. Lucifer éppen megkérdezi Ádámot, miért olyan
szomorú, hiszen mérhetetlen hatalma van, minden földi jóval elhalmozzák, a legszebb nők
közül választhat stb. Ádám erre azt feleli, hogy ezek valóban jó dolgok, csak éppen untatják,
mégpedig azért, mert ezek közül egyikért sem küzdött meg, ezért nem is tudja őszintén élvezni
őket. Az egyetlen dolog, ami valóban érdekli, az az épülő piramis, ebben végre megtalálta élete
értelmét, ezért tud küzdeni, mert az ő dicsőségét fogja hirdetni évezredeken át, vagyis ezzel
eléri a halhatatlanságot.

Lucifer azonban tovább rugózik a boldogság kérdésén:

„LUCIFER
S óh, fáraó, mégis boldog vagy-é
E képzeletben? tedd kezed szivedre.”
Erre Ádám-Fáraó bevallja, hogy nem, nem boldog, de gyorsan meg is nyugtatja magát, hogy
nem is a boldogságot keresi, hanem a dicsőséget, és ezt meg is szerzi, ha felépül a piramis.

Lucifer viszont felteszi a kényelmetlen kérdést: mi van, ha kiderül, hogy a dicsőség nem is örök,
történelmi mércével mérve csak egy pillanatig tart?

„ÁDÁM
Halni térnék,
Megátkozván utánam a világot.”
A beszélgetést közjáték zavarja meg: a piramist építő rabszolgák közül egyet az őrök annyira
vernek, hogy az befut a Fáraó tróntermébe, majd a trón előtt összerogyik, és kegyelemért
könyörög:

„A RABSZOLGA
Uram, segíts!”
Ekkor jelenik meg Éva, mint a rabszolga felesége, aki nincs túl jó véleménnyel a Fáraóról:

„ÉVA
Hiába kéred azt,
Ki kínjainknak nem volt részese,
Nem ért, nem ért! – Halk a jajnak szava,
S a trón magas. Mért nem hívsz engemet,
Ki eltakarlak, s testemmel fogok fel
Minden csapást.”
Ádám-Fáraót meglepi a nő bátorsága, már-már szemtelensége, még soha nem találkozott
ilyennel, rögtön érdekelni kezdi a nő:

„ÁDÁM
Mi ismeretlen érzés száll szivembe,
Ki e nő, és mi bűve-bája van,
Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót
Lerántja porban fetrengő magához? –„
Vagyis a Fáraó egy pillanat alatt beleszeretett Évába, és mivel még soha nem történt vele ilyen,
nem is érti, hogy mi ez.

Lucifer megmagyarázza:

„LUCIFER
Ez ismét a szálaknak egyike,
Melyekkel gúnyul vett körűl urad,
Eszedbe hozni hernyó voltodat,
Ha önhitedben lepkeként csapongsz.”
Ádámnak azonban tetszik az érzés, bármennyire is furán írja le Lucifer. Lucifer szerint viszont
egy fáraó bölcsességét nem homályosíthatja el a szerelem:

„LUCIFER
De illetlen, hogy egy bölcs és király
Alatta nyögjön.”
Ádám elbizonytalanodik:

„ÁDÁM
Mit tegyek hát?”
Közben Éva ápolja férjét, a rabszolgát, akit azonban annyira megvertek, hogy haldoklik:

„A RABSZOLGA
Mért él a pór? – a gúlához követ
Hord az erősnek, s állítván utódot
Jármába, meghal. – Milljók egy miatt.”
Erre a gondolatra azonban Ádám is felfigyel: most először mutatott rá valaki arra, hogy a Fáraó
álmának, dicsőségének beteljesüléséhez, a piramis felépítéséhez, emberek ezreinek kell
meghalnia.

A Fáraó eddig mindig a saját tervével törődött, a piramis felépítésével. Most megtudhatja a
másik oldal nézőpontját is: a rabszolgák csak annyit látnak, hogy egy ember szeszélye miatt
sokuknak meg kell halnia. A rabszolga közben meghal, és Lucifer próbálja elterelni Ádám
figyelmét: meghalt egy rabszolga, na és? Semmi komoly dolog nem történt.

Éva azonban közbe szól:

„ÉVA
Neked silány szám, nékem egy világ,
Óh, jaj, ki fog majd engemet szeretni? –„
Ki más, mint Ádám:

„ÁDÁM
Majd foglak én. El innen a halottal.
(A hullát felveszik.)
Fel, hölgyem, e trón pamlagán helyed:
A bájnak éppen úgy fejdelme vagy,
Mint az erőnek én – meg kelle lelnünk
Egymást akárhol.”
Éva pedig engedelmeskedik, hiszen egész életében arra nevelték, hogy a Fáraó parancsa szent.
Ádámot azonban megzavarja, hogy valaki csak parancsra hajlandó szeretni.

Ennek ellenére maga mellé ülteti a trónra Évát, aki viszont a munkások kint felhangzó
jajveszékelésére összerezzen, nem véletlenül, hiszen hiába lett a Fáraó felesége, mégis a nép
közül való.

„ÉVA
Óh, nem hallod-e
A nép jaját?
ÁDÁM
Először vettem észre.
Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,
Csókolj meg, és feledd el a világot.
Te meg némítsd el azt a jajgatást.”
Vagyis Ádám-Fáraó kapásból úgy reagál, ahogy az abszolút uralkodók szoktak, nem hajlandó
olyan dologgal foglalkozni, ami nem érdekli, vagy ami kellemetlen, kényelmetlen.

Lucifer azonban nem tudja elhallgattatni a népet:

„LUCIFER
Azt nem birom, ez már a nép joga”
A nép jajgatása továbbra is behallatszik, és Éva minden egy panasz szóra összerezzen. Ádám
nem tudja mit csináljon:

„ÁDÁM
Hölgyem, te szenvedsz, s nem tudom, miként
Segítsek rajta.”
Éva közli, hogy tisztában van vele, hogy neki az a feladata, hogy szórakoztassa a Fáraót, és
hogy mekkora szerencse érte, amikor a Fáraó maga mellé emelte. Ugyanakkor mégiscsak a nép
közül való és nem tud érzéketlen lenni a nép szenvedéseire.
Ádám eltöpreng: Fáraóként még soha nem gondolt arra, hogy a nép, az alattvalói szenvednek,
nem is érdekelte ez soha. Számára a nép csak eszköz volt, amivel végre tudja hajtani tervét:
megépíteni a piramist, ezzel elérni a dicsőséget, a halhatatlanságot. Most viszont a haldokló
rabszolga és Éva felnyitották a szemét:

„ÁDÁM
Jobb mester valál te,
Mert megtanítál a jajt hallanom. –
Ne halljam többé. – Ím, legyen szabad
A szolganép. Mit is ér a dicsőség,
Mit egy személyben ér utól az ember
Milljók vesztével és milljók jajával”
Ádám-Fáraó tehát felszabadítja a rabszolgákat, de Lucifer rögtön ellent is mond neki:

A nép még nem érett meg a felszabadulásra, nem fog tudni mit kezdeni a szabadsággal. Hiába
akar jót Ádám, a nép, a csőcselék már másnap új urat fog keresni magának, mert nem tud
szabadon, önállóan élni.

Ádámot ez megzavarja:

„ÁDÁM
Miért jajgat hát, mintha fájna néki
A szolgaság?”
Lucifer szerint a nép mindig másra vágyik, mint amije van, mindig újra: ha elnyomás alatt él,
akkor szabadságra vágyik, de ha kivívja a szabadságot, akkor nem tud vele mit kezdeni, akkor
meg uralomra vágyik.

A nép tagjai egyenként lehet, hogy okosak és tudják, hogy mit akarnak, de a nép összessége, a
tömeg mindig buta, az egyének összessége mindig csőcselék lesz.

Ez a gondolat még sokszor visszaköszön a világirodalomban. Hemingway szerint pl. egy

emberekből álló tömeg össz-IQ-ja pont akkora, mint  tömegben lévő legbutább ember IQ-ja…
Ádám azonban már döntött:

„ÁDÁM
Ne kísérts ily csábító álokokkal.
El a szolgákkal! légyen mind szabad.
Hirdesd ki nékik, ámde jól siess,
Hogy, míg megbánom, késő is legyen már.”
Ádám parancsára Lucifer kimegy és kihirdeti, hogy a szolgák szabadok. Természetesen
hatalmas az ujjongás, Éva megnyugszik és örül.

Ádám-Fáraót azonban most azt kezdi érdekelni, hogy vajon mi lesz a hírnevével és dicsőségével
néhány ezer év múlva, fog-e rá és birodalmára, a piramisra valaki emlékezni. Azt kéri Lucifertől,
hogy engedjen neki bepillantást a jövőbe. Lucifer pedig irgalmatlanul feltárja előtte a jövőt:
birodalmát a piramissal együtt a homok lassan befedi, és bár teste múmiaként fennmarad, de
csak mint múzeumi tárgy, amit iskolások csodálnak.

Ádámnak persze ez nem tetszik:

„ÁDÁM (felugorva)
Pokolbeli káprázat, el veled,
Hiú törekvés, dőre nagyravágy –
Fülembe cseng még: milljók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem.
Szabad államban – másutt nem lehet.
Enyésszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.”
Ádámnak hirtelen mehetnéke támad:

„ÁDÁM
Vezess, vezess, új célra, Lucifer,
Ugyis sok szép időt vesztettem el
Ez ál-uton.”
Lucifer pedig engedelmeskedik, tovább vezeti Ádámot az időn és a történelmen át.

Ötödik szín:
Szereplők Helyszín

Mitiádész (Ádám)
Lucia, Miltiádész felesége (Éva)
Kimón, Militádész fia
Első demagóg
Második demagóg
Athén
Első polgár
Első a népből
Második a népből
Kriszposz
Therszitész

Az ókori Athénban vagyunk. Ádám-Miltiádész éppen hadsereget vezetve távol van a várostól.

Éva-Lucia, a felesége pedig fiúkkal, Kimónnal, a templomban készül áldozatot bemutatni annak
érdekében, hogy férje épségben térjen haza.

„KIMÓN
Ugyan mért ment atyám oly messze földre,
Hogy védje ezt a rongyos, gyáva népet,
Ha szép nejét meg bú emészti honn?”
Éva azonban rögtön helyre teszi a fiút:

„ÉVA
Óh, jaj, ne ítélj jó apád felett,
Istennek átka űl oly gyermeken.
Csak a szerelmes nőnek van joga
Kesergni férje nagy lépésein,
Miket ha nem tesz, megszégyenlené.
Atyád úgy tett, mint kell a férfiúnak.”
Kimónt ezután az érdekli, hogy ha anyja annyira biztos benne, hogy Miltiádész nagy és
győzhetetlen hős, akkor miért aggódik annyira?

Éve pedig kifejti, hogy nem férje győzelme aggasztja, hanem egy olyan emberi tulajdonság,
ami mindenkiben megvan:

„ÉVA
Van a léleknek egy erős szava
A nagyravágy. A rabszolgában alszik,
Vagy szűk körében bűnné aljasul.
De vérével táplálván a szabadság,
Naggyá növeszti, mint polgárerényt.
Ez költ életre minden szép s nagyot,
De hogyha túl erős, anyjára tör,
S küzd véle, míg elvérzik egyikök. –
Ha e szó benne túlerőre jutna,
Ha megcsalhatná ezt a szent hazát,
Megátkoznám. Imádkozzunk, fiam.”
Lucia és Kimón bevonulnak a templomba. Ezalatt a templom előtti téren összegyűlik a tömeg.

A tömegben hárman beszélgetnek, kiderül, hogy a nép unatkozik, Miltiádészról és seregéről

semmi hír, semmi sem történik:

„HARMADIK A NÉPBŐL
Nem ártana egy gyönge kis zavar.”
Ekkor kerül elő két demagóg, akik beszédet akarnak mondani, de természetesen rögtön
egymással is összevesznek:

„ELSŐ DEMAGÓG
Odább! ez a hely itten az enyém.
Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek.
(A nép helyeslést üvölt.)
MÁSODIK DEMAGÓG
Akkor vesz el, ha szólsz. Bérenc, le innét!
(A nép kacag és tapsol.)”
Végül az Első demagóg kezd el szónokolni, bár a Második gyakran beleszól a beszédbe, amikor
nem ért egyet vele.

„ELSŐ DEMAGÓG
Polgárok! fájva emelek szavat,
Mert a nemes szívnek fáj, a nagyot
Porig alázni; s egy nagy férfiút
Kell vonnom bírószéketek elé
A dísz-szekérről.”
Vagyis az Első demagóg éppen a távol lévő Miltiádészt vádolja, a Második demagóg pedig hiába
ellenkezik, a népet, a polgárokat érdekli az Első demagóg szónoklata, hiszen végre történik
valami.
Eközben a templomban Éva-Lucia galambokat és tömjént áldoz és Aphroditéhoz könyörög. A
templom előtt az Első demagóg tovább szónokol a népnek: árulással vádolja Miltiádészt, mert a
hadvezér Lemnosz városát azonnal be tudta venni, de Phárosz előtt csak vesztegel. Az Első
demagóg szerint nyilvánvaló, hogy Miltiádészt lefizették, hogy ne vegye be a várost. A Második
demagóg természetesen tiltakozik, de a nép haragja már Miltiádész ellen fordult. Közben a
polgárságot jelképező Első polgár is nyomást gyakorol a népre:

„ELSŐ POLGÁR
Nos, kiáltsatok,
Vagy bérletemből hurcolkodjatok ki.”
Vagyis az athéni társadalom más összetettebb, mint az előző színben az egyiptomi. Ott még
csak a Fáraó és a rabszolgák léteztek, athéni demokráciában azonban már van egy vezető réteg
(Miltiádész és családja), alatt a polgárság, majd a nép.

A népet azonban könnyedén manipulálni tudja egy demagóg, ráadásul függő helyzetben van a
polgároktól, hiszen azoktól bérli a lakhelyét. Kis túlzással a nép a polgároktól függ, ezért
zsarolni is lehet, ezért viselkedik úgy a nép, ahogy az Első polgár akarja. + Az első Polgár még
lefizetni (leitatni) is hajlandó a „népet”:

„MÁSODIK A NÉPBŐL
Uram, rekedt vagyok, s kiáltani
Szeretnék.
MÁSODIK POLGÁR
Itt van, kend meg torkodat.
MÁSODIK A NÉPBŐL
Aztán mit mondjak?
MÁSODIK POLGÁR
Mondj halált fejére.
A NÉPBŐL
Halál! halál! –„
Eközben Éva végez a templomban az áldozattal, most tűnik csak föl neki a nagy zsivaj a
templom előtt.

Éva és Kimón kilépnek a templom elé, arra hamar rájönnek, hogy a nép valaki felett ítélkezni
akar, de azt nem tudják, hogy kiről van szó. A Második demagóg hamar felvilágosítja őket,
hogy éppen Miltiádészról van szót, őt tartja árulónak a nép. Éva nem is feltétlenül ezen
csodálkozik el, hanem azon, hogy olyanok is a néppel tartanak, mint Kriszposz és Therszitész,
akik pedig sokat köszönhetnek Miltiádésznak, Kriszposzt konkrétan rabszolgából szabadította
fel Miltiádész. Éva azon is értetlenkedik, hogy a nép éppen annak a Miltiádésznak a vesztét
akarja, aki megvédte a várost az ellenségtől. Kriszposz és Therszitész védekezni kénytelenek.
Pontosan tudják, hogy mivel tartoznak Miltiádésznak, de személyes okok miatt kénytelen a
néppel tartani:

„KRISZPOSZ
Engedj meg, asszonyom, kettőnk közül
Csak egyik élhet. Három gyermekemmel
Tart, aki így szavaztat.”
„HERSZITÉSZ
Ah, asszonyom! keservesen esik bár,
De mit tegyünk, ez a néphangulat:
Ki kockáztatja minden birtokát,
Dacolva a felgerjedett habokkal!”
Az Első demagóg eközben tovább hergeli a tömeget, de ekkor érkezik futva Lucifer harcosnak
öltözve, és jelenti, hogy Militádész visszatért seregével, mert megtudta, hogy a nép ellene
szervezkedik, hamarosan megérkezik a városba.

A nép hangulata természetesen azonnal megfordul:

„A NÉPBŐL
Üssük le őket. – Éljen a vezér! –
Jaj nékünk, fusson, aki merre tud. –
Mindennek vége. –„
Az Első demagóg ennél azért ravaszabb:

„ELSŐ DEMAGÓG
Nincs. Hódolni néki
Elébe a kapukhoz!”
A népnek pedig hamar eszébe jut a szerintük egyetlen logikus lépés:

„ELSŐ A NÉPBŐL
Fogjátok el nejét; ha városunknak
Bántása lesz, haljon meg gyermekestül.”
Éva és Kimón erre visszavonulnak a templomba.

A valóság azonban kicsit más, Lucifer csak ügyesen elferdítette: Ádám-Miltiádész valóban
visszatért seregével Athénba, de nem azért, mert szervezkedtek ellene, nem is tud erről, hanem
azért, mert súlyosan megsebesült, és nem tudja tovább folytatni a hadjáratot. Ádám éppen
ezért értetlen, amikor bevonul a városba, és a nép hajlong előtte és bocsánatért könyörög:

„A NÉPBŐL
Éljen vezérünk. Könyörülj, nagy ember.
ÁDÁM
Mi vétketek hát, amiért könyörgtök?
S a gyöngétől mit kérhet az erős? –
De nőm nem jő elém, se gyermekem;
Tán csak nem érte őket bántalom! – -„
Mivel Éva is úgy tudja, hogy Miltiádész áruló lett, ezért nem vonult ki elé:

„ÁDÁM
Mi ez? nem értem. A nép esdekel,
Nőm átkoz, és e mell vérzik hazámért. –„
Ádám tehát sebesülése miatt tért haza, arra készül, hogy beszámoljon a népnek az elért
eredményekről, még a hadseregét is elbocsátja, hadd menjen mindenki haza, pihenni.

Miltiádész, Lucia és Kimón bevonulnak a templomba, hogy Miltiádész hazaérkezése alkalmából

újabb áldozatot mutassanak be. Alighogy eltűnnek, és már Miltiádész hadseregétől sem kell
tartani a Első demagóg újra hergelni kezdi a népet:
„ELSŐ DEMAGÓG  (a szószéken)
Nem volt-e igazam, hogy áruló?
Hogy Dáriusz megvette? tettetés csak
A seb, nem kíván ellene csatázni.”
A nép pedig, ami az előbb még Miltiádész előtt hajlongott, vevő a gondolatra:

„A NÉPBŐL
Halál reá.”
Közben bent a templomban Miltiádésznak is feltűnik a kinti zaj. Éva elmondja neki, hogy a nép
árulónak tartja, amiért nem teljesítette a hadjárat célját.

Az Első demagóg már annyira felhergelte a tömeget, hogy az megindul a templom felé, hogy
elfogja Miltiádészt. Éva könyörög, hogy Miltiádész ne menjen ki a templomból, ott nem
bánthatják, és legjobb lenne ha Miltiádész fegyveresen verné le a felklést.

„ÉVA
Miltiádész!
E szentélyben biztos vagy, meg ne mozdulj. –
Miért is oszlatád szét a hadat?
E bűnbarlangot mért nem gyújtatád fel?
Csak láncot érdemel e csőcselék,
Mely érzi, hogy te szűletél urául,
Ki nemesebb vagy, mint ők összevéve,
S megöl, megöl, hogy lábadhoz ne essék.  „
Ekkor a nép is kijózanodik egy kicsit, elbizonytalanodik, mi van, ha az Első demagóg nem
mondott igazat?

De ez csak egy pillanatig tart:

„ELSŐ POLGÁR
Ki vélök tart, gyanús. Kiáltsatok,
Rongy lelkek, vagy dögöljetek meg éhen.
A NÉPBŐL
Halál reá. –„
Közben Ádám-Miltiádész döntésre jut:

„ÁDÁM
Takard el e fiút.
Ne lássa vérem, s el, nő, e kebelről.
A villám, melly a szirtre csap, ne érjen.
Csak én haljak meg – vagy miért is éljek,
Midőn látom, mi dőre a szabadság,
Melyért egy élten küszködém keresztül.”
Ádám még felmentést is talál a népnek:

„ÁDÁM
E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
S a szolgaság, vérengző eszközévé
Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.
Csak egyedűl én voltam a bolond,
Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság.”
Ádám tehát kilép a védelmet adó templomból. A Második demagóg hiába biztatja, hogy védje
magát, hiszen a nép hangulatát könnyű megváltoztatni, nem is olyan régen még a porban
csúszott a seregével hazatérő Miltiádész előtt.

Ádám-Mlitiádész viszont azt válaszolja, hogy éppen ezért nem fog magyarázkodni a népnek.

Ekkor szól közbe Lucifer:

„LUCIFER
Kijózanodtál-é hát?
ÁDÁM
Óh, nagyon.
LUCIFER
Átláttad-é, hogy a bódult tömegnek
Nemesb ura voltál, mint ő neked?”
Lucifer itt az előző színre utal, amikor Ádám Fáraó volt. Mennyivel egyszerűbb volt akkor, és mit
ért most el Ádám azzal, hogy felszabadította a rabszolgákat, akikből most a nép lett? Ez a nép
éppen halálra ítéli őt.
Ádám viszont mostanra teljesen kiábrándult mindenből, az egyiptomi és az athéni
társadalomból is:

„ÁDÁM
Lehet, de mind a kettő kárhozat;
Más név alatt a végzet ugyanaz.
Hiú törekvés azzal küzdeni,
Nem is fogok. „
Eközben a templom elé egy hóhér tőkét tesznek, Ádám letérdel és ráhajtja fejét. Mellette, mint
ítélet végrehajtó, Lucifer áll bárddal, hogy lefejezze, és ezzel végrehajtsa a nép ítéletét.

Erre azonban nem kerül sor, mert „A templomból a halál nemtője, mint szelíd tekintetű ifjú,
lefordított fáklyával s koszorúval Ádámhoz lép.”
Lucifernek persze nem tetszik, hogy megint beleszóltak a terveibe:

„LUCIFER
Átok reád, hiú ábrándvilág,
Megint elrontád legszebb percemet. –„

Hatodik szín
Szereplők Helyszín

Sergiolus (Ádám) Róma

Miló (Lucifer)
Júlia (Éva)
Catulus
 Hippia
Cluvia
Péter apostol

Az ókori romában vagyunk egy csarnokban, ahol éppen féktelen mulatozás, vacsora zajlik. A
terített asztal körül három heverőn fekszenek a szereplők: Ádám-Sergiolus, Lucifer-Miló, és
Catulus, mellettük kéjhölgyek (prostituáltak): Éva-Júlia, Hippia és Cluvia

Vacsora és ivás közben gladiátorok harcát nézik

Ezt a színt szokás Ádám első menekülési kísérletének nevezni. Az egyiptomi színben Fáraóként
felszabadította a rabszolgákat, majd az athéni színben Miltiádészként demokráciát épített.
Mindkettő kudarccal végződött, ezért Ádám minden eszméből, minden nagy gondolatból
kiábrándult.

Ezért van most az ókori Rómában, ahol római nemesként társaival semmi sem érdekli,
semmiben sem hisz, csak a féktelen mulatozás, a sex és az ivás érdekli. A szín egy fogadással
indul: Catulus és Ádám-Sergiolus a gladiátor párharcra fogadnak. Catulus szavain érződik, hogy
már teljesen átadta magát a földi, testi élvezeteknek, semmi más nem érdekli: nem foglalkozik
az istenekkel, az érzelmekkel, semmi mással, csak a pillanatnyi gyönyörrel. Ádám is hasonlóan
gondolkodik, de ő azért még nincs annyira mélyen, nem annyira kiábrándult, mint Catulus. Ez
abból derül ki, ahogy a nőkről beszélgetnek. Érződik, hogy Ádámnak fontos Júlia, ha nem is
szerelmes belé, de legalább hűséges hozzá. Catulus szerint a hűségnek semmi értelme,
felesleges egy nőre pazarolni, hiszen a nők szeszélyesek, könnyen lehet, hogy másnap már
mást szeretnek, mással foglalkoznak. Ez természetesen nem feltétlenül igaz, de ott a vacsorán
nagyon is annak tűnik, hiszen a férfiak mellett kéjhölgyek vannak, akiket nem az érzelmeik
vezérelnek. Megállapodnak a fogadás tétjében is: Ha Ádám gladiátora veszít, akkor Catulus
megkapja Júliát, ha Catulusé veszít, akkor legjobb lovát adja Ádámnak. Végül Catulus
gladiátora veszít, és bár Ádám-Sergiolus kegyelmet adna neki, Catulus könyörtelenül
kivégezteti a vesztest a másik gladiátorral:

„CATULUS
Recipe ferrum! (fogadd a vasat)- Gyáva korcs. Elég
Rabszolgám van még, nem vagyok fukar.
Ki sajnálná e kis felzaklató
Jelenetet, szép hölgyek, tőletek,
Midőn a csók oly sokkal édesebb,
Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt.”
A vacsorázókat a harc után táncosok mulattatják, a buli kezd eldurvulni, orgiába fordul. A
féktelen mulatozásban csak Lucifer-Miló nem vesz részt:

„CLUVIA
(Luciferre mutatva)
Ezen savanyu arcot nézzed inkább –
Miért is ennek az a szép leány,
Ha már különb hasznát se tudja venni,
Mint hogy szunyadni hagyja, míg maga
Gúnyos mosollyal és hideg szemekkel
Kisér száz édes, bárha dőre dolgot,
Mi a társalgás illatát teszi. –„
Hippia arra gyanakszik, hogy Lucifer-Miló azért nem mulat velük, mert elkapta a pestist, ami
éppen a városban tombol.

Ebből is látszik a rómaiak teljes érdektelensége: Rómában éppen a pestis pusztít, halomra
hullanak az emberek, de ők ezzel nem törődve mulatoznak.
Ádámnak sem tetszik Lucifer gyászos arca, ezért felszólítja Hippiát és Clúviát, hogy énekeljenek
pajzán dalokat.

Júlia-Évának azonban furcsa érzése támad:

„ÁDÁM
S te nem danolsz, mit búsongsz, Júlia?
Körűlünk minden vígad és nevet.
Nem jólesik pihenned keblemen? –
ÉVA
Ah, jól, nagyon. De nézd el, Sergiolus,
A boldogság midőn elkomolyít.
Azt tartom, mely kacag, nem is valódi.
Legédesebb percünkbe is vegyül
Egy cseppje a mondhatlan fájdalomnak,
Talán sejtjük, hogy az ily perc – virág,
S így hervatag.”
Vagyis Ádám és Éva is érzik, hogy nem helyes, amit tesznek, hogy a mulatozás haszontalan,
nincs benne valódi öröm, igazából csak a szomorúságot és az ürességet próbálja leplezni
mindenki.

Ezt azonban csak érzik, de nem tudják megfogalmazni: csak annyit tudnak, hogy ez így nem jó.

„ÁDÁM
El a zenével, tánccal, émelyít
Ez örökös édesség tengere,
Keserüet kivánna már szivem.
Boromba ürmöt és fulánkot a
Piros ajakra, vészt fejem fölé.”
A táncosokat és zenészeket elzavarják, így viszont behallatszik az utcáról, hogy valakik
jajgatnak.

Lucifer jegyzi meg, hogy ez minden bizonnyal azoknak a keresztényeknek a kiabálása, akiket
éppen most feszítenek keresztre a hitük miatt:

„LUCIFER
Nehány őrültet most feszítenek fel,
Testvériségről, jogrul álmodókat.
CATULUS
Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon,
Élvezve és feledve a világot,
Miért vitatták mások dolgait.
LUCIFER
Koldús a dúst testvéreül kivánja,
Cseréld meg őket, és ő von keresztre.
CATULUS
Hagyd hát kacagnunk a nyomort, hatalmat,
Dögvészt, mi a várost tizedeli,
Az isteneknek minden végzetét.”
Ádám közben még mindig azon rágódik, hogy valami nem stimmel, valami másra vágyik:

„ÁDÁM (magában)
Úgy érzem, mintha álomban feküdném,
A rezge hangon messze múltba szállok,
Hol nagy s nemes volt lelkem hívatása.”
Vagyis Ádám bármennyire is akart, nem tud szabadulni a nagy és nemes gondolatoktól,
tervektől, hiába van az ókori Rókában, ott is a birodalom végnapjaiban, hiába van meg mindene
(vagyon, hatalom, sex), amit egy férfi csak kívánhat, mégsem érzi jól magát.

Közben az étkező csarnok előtt egy temetési menet vonul el. Mivel Lucifer érzékeli, hogy a
hangulat elromlott, ezért új mókát talál ki: behívatja a temetési menetet:

„LUCIFER
No, majd hivok új vendéget közénk.
Talán megifjult kedv is tér be véle.
Hej! hozzátok be, szolgák, ízibe,
Ki fáklyafénnyel erre útazik.
Csak megkináljuk egy pohár itallal. – –
(A halottat nyílt koporsóban behozzák, s az asztalra helyezik. Kísérete a háttérben marad. Lucifer
ráköszönt.)
Igyál pajtás, holnap nekem, ma néked!”
A társaságnak tetszik az új látnivaló, sőt, Hippia még meg is csókolja a halottat, vesztére…

Ekkor lép elő ugyanis a halottas kíséretből Péter apostol, aki közli, hogy a halott pestisben halt
meg, tehát Hippia egy fertőző hullát csókolt meg.

Péter apostol helyre is teszi Ádámékat:

„PÉTER APOSTOL
Te nyomorú faj! – gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt, gúnyolva taposó.
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha Istennek hatalmas ujja érint,
Gyáván hunyász, rútul kétségb’eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,
A város pusztul, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol
S szót nem fogad.”
Közben Hippiát máris ledönti a lábáról a Pestis:
„HIPPIA  (az asztal előtt összeroskadva)
Óh, jaj nekem, mi szörnyű fájdalom,
Hideg veríték, orcusnak tüze –
A dögvész, óh, a dögvész – elveszek.
Nem gyámolít ki sem közűletek,
Kik annyi élvet osztátok velem?”
Lucifer válasza ördöghöz méltó:

„LUCIFER
Ma néked, holnap nékem, édesem. –
HIPPIA
Hát öljetek meg, átkom ver különben.”
Péter apostol azonban igazi keresztényi szeretettel és megbocsátással fordul Hippiához:

„PÉTER APOSTOL  (hozzálépve)

Ne átkozódjál lányom, sőt, bocsáss meg –
Majd gyámolítlak én és a nagy Isten,
A szent szeretet örök Istene.
Emelkedjél fel hozzá, ím, e vízzel
Lelked kitisztul menten a salaktól,
S hozzá siet.
(Megkereszteli az asztalról vett edényből.)”
„HIPPIA
Atyám – megkönnyülék. (Meghal.)”
Hippia halála és Péter apostol Istenről való prédikációja magához téríti Ádámot is:

„ÁDÁM
Óh, ha él az Isten,
(Letérdel, s kezét égnek emeli.)
Ha gondja van ránk, és hatalma rajtunk,
Új népet hozzon s új eszmét a világra,
Amazt, a korcsba jobb vért önteni,
Ezt, a nemesbnek hogy köre legyen
Magasra törni. Érzem, elkopott mind,
Mi a miénk volt – s újat létrehozni
Erőnk kevés. Hallgass meg, Istenem.”
És az Úr meghallgatja:

„Az égen glóriában a kereszt feltűnik. A hegyek megől égő városok pírja látszik. A csúcsokról
félvad csapatok szállnak alá. Távolról áhítatos himnusz hallik.”
Ne feledjük, a Római Birodalom végén járunk, amikor a barbár hordák támadásai nyomán
szétesik a birodalom. Ez egyrészt elhozza majd a sötétnek nevezett középkort, de egyben a
megújulást, az újrakezdést, és a kereszténység felemelkedését is jelenti.
Ezt fogalmazza meg Péter apostol is:

„PÉTER APOSTOL
Az Úr meghallgatott. – Tekints körül,
Az elkorcsult föld újra kezd születni.
E medvebőrös barbár harcfiak,
Kik üszköt vetnek fényes városokra,
Kiknek lova múlt századok vetését
Tiporja el s istállót elhagyott
Templomfalak közt lél, új vért hozand
Az elsilányult, megfogyott erekbe.”
Az isteni jeltől persze Lucifer nincs elragadtatva:

„LUCIFER  (magában)
E látvány kissé borzogatja hátam,
De nem emberrel kell-e küzdenem?
Mit én nem bírok, ő teszi helyettem.
Hasonló tréfát már gyakorta láttam.
A glória ha lassan elveszett,
Még megmarad a vérengző kereszt.”
Péter végül összefoglalja a tanulságot:

„PÉTER APOSTOL
Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.”
Ádámot pedig újra magával ragadja a lelkesedés:

„ÁDÁM
Fel hát csatázni, fel hát lelkesülni
Az új tanért. Alkotni új világot,
Melynek virága a lovag-erény lesz,
Költészete az oltár oldalán
A felmagasztalt női ideál.”

Hetedik szín
Szereplők Helyszín

Tankréd (Ádám)
Izóra (Éva)
Heléne, Izóra komornája
Lucifer – fegyvernök
Konstantinápoly
A pátriárka
barátok
eretnekek
keresztes vitézek

A középkori Konstantinápolyban vagyunk, a keresztes háborúk korszakában. Ádám-Tankréd

éppen lovagjai élén tér vissza ázsiai keresztes hadjáratukból. Ha nem is dicsőséges fogadtatásra
számítanak, annál azért barátságosabbra, mint amit végül kapnak. A konstantinápolyi
polgároknak ugyanis rossz tapasztalataik vannak a keresztes hadjáratokról:
„ELSŐ POLGÁR
Im, itt jön ismét egy barbár csapat.
Fussunk, zárjunk be ajtót és kaput,
Nehogy rabolni jőjön kedvök újra.”
És nem is alaptalan a félelem, mivel történelmi tény, hogy a IV. Keresztes háború során a
keresztesek megtámadták és kifosztották Konstantinápolyt 1204-ben. Vagyis egy keresztény
sereg ostromolt meg egy (akkor még) keresztény várost…
Ádám-Tankréd értetlenül áll a polgárok dühe előtt, hiszen ő és lovagtársai valóban keresztes
háborút vívtak a Szentföldön:

„ÁDÁM
Megálljatok, mit futtok így előttünk;
Vagy nem látjátok ezt a szent jelet,
Testvérileg mely egy célhoz csatol? –
Hitünk világát vittük Ázsiának,
Szeretetnek tanát, hogy elvadult
Milljói, mellyek közt szent bölcseje
Ringott üdvünknek, érezzék malasztját.
S tiköztetek nem volna szeretet?”
A polgárok véleménye azonban továbbra is lesújtó:

„ELSŐ POLGÁR
Hallottunk már mi sokszor ily beszédet,
S legott házunkra az üszök repült.  „
Ádámot azonban ez nem lombozza le, lelkesíti a lovagkor eszméje:

„ÁDÁM  (a lovagokhoz)
Lovag barátim! míg a szennytelen
Becsűlet, Isten szent dicsérete,
A nő védelme és a hősiség
Lesz kardjainkon, mink vagyunk hivatva
E ronda démont féken tartani
S vezetni, hogy vágyának ellenére
Nagyot s nemest müveljen szüntelen.”
„Barátim, láttátok, hogyan fogadtak.
Árván a zajgó város népe közt.
Nincs hátra más, mint ott azon ligetben
Táborba szállni, mint azt megszokók
Már a pogány közt. Míg majd jobbra fordul.
Induljatok, követni foglak én is,
Minden lovag felel népségeért.
(A keresztes had tábort üt.)”
Természetesen most is Lucifer az, aki közbe szól:

„LUCIFER
Mi kár, hogy szép eszméid újolag
Csak ollyan hírhedett almát teremnek,
Mely künt piros, de béle por.”
„ÁDÁM
Megállj.
Hát nem hiszesz már semmi nemesebbe’?”
Lucifer azonban a jövőbe lát és közli, hogy az a lovagrend, amihez most Ádám-Tankréd
tartozik, és ami most a kereszténységért harcol messze földön, hamarosan megszűnik, semmi
sem marad belőle, és pár száz év múlva senki sem fog emlékezni rá.

Ádám szerint ez nem nagy gond akkor, ha a rend nemes tanai fennmaradnak, és hatással
lesznek az emberekre. Lucifer viszont rámutat, hogy éppen a nemes, szent tanokkal van a
gond:

„LUCIFER
A szent tanok. – –
Ah, épp a szent tan mindig átkotok,
Ha véletlen reá bukkantatok:
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
Mig őrültség vagy békó lesz belőle.”
Közben újra megjelennek a polgárok:

„ÁDÁM
Barátim! népem fáradt, menhelyet kér.
Tán a kereszténység fővárosában
Nem kér hiába.”
A polgárok azonban furcsán válaszolnak:

„HARMADIK POLGÁR
Kérdés, nem vagy-é
Eretnekségben rosszabb a pogánynál.”
És jön a nagy kérdés:

„NEGYEDIK POLGÁR
Mondd, mit hiszesz, a Homousiont,
Vagy Homoiusiont?”
Ádám teljesen őszintén válaszol:

„ÁDÁM
Ezt nem értem. –„
A polgárok azonban már nem is foglalkoznak vele.

Mindenki a pátriárka menetére figyel, ami a közeli palotából indult el. A pátriárkát láncra vert
eretnekek követik, akiket barátok és katonák kísérnek. Ádám csak csodálkozik, nem érti, hogy
ha mind keresztények, akkor hogyan lehet, hogy egyesek láncra vannak verve, miért nevezik
őket eretnekeknek. És itt köszön vissza, amit a polgár kérdezett, a Homousion és a Homoiusion
problémája. Bár a két szó között csak egy „i” betű a különbség, ezért a „i” betűért mégis
rengetegen haltak meg.

A katolikus egyház hivatalos álláspontja szerint Isten és Jézus egylényegű (homousion), míg más
nézetek szerint Isten és Jézus csak hasonló lényegűek (homoiusion). A különbség nem tűnik
komolynak, pedig nagyon is az, a hivatalos egyházi álláspont szerint ugyanis, azok, akik szerint
Isten és Jézus csak hasonló lényegűek, azok tagadják Jézus isteni mivoltát.
Ádám megállítja a pátriárkát:
„ÁDÁM
Látok, miként Tamás, és nem hiszek. –
Szemébe nézek e káprázatoknak. –
(A pátriárka elé lép.)
Atyám! a szent sír harcosi vagyunk,
S a fáradalmas útból megpihenni
E város népe még be sem fogad. –
Ki oly hatalmas vagy, segíts ügyünkön.”
A pátriárka azonban lerázza Ádámot:

„PÁTRIÁRKA
Fiam, csekély dolgokra most nem érek,
Az Isten dícse, a nép üdve hív,
Eretnekek fölött kellvén itélnem,
Kik mérget szórva dudvaként tenyésznek,
S tűzzel-vassal bár irtjuk, szüntelen
Ujúlt erővel küldi a pokol ránk.  „
Sőt, a pátriárka meg is örül a kereszteseknek, és azt javasolja, hogy ne a Szentföldön
háborúzzanak, sokkal közelebb is van ellenség, irtsák inkább az eretnekeket.

„ÁDÁM
Az ártatlant, atyám, csak nem kivánod. –„
De a pátriárka szerint ezek nem ártatlanok, majd elmagyarázza Ádámnak a homousion és a
homoiusion közötti különbséget.

Ádám reakciója teljesen érthető:

„ÁDÁM
Adjátok fel, barátim, azt az  i-t,
Szebb áldozat lesz életmegvetéstek
A szent sirért vivandó hős csatában.”
Erre rögtön kirobban egy hosszú vita az egyik láncra vert öreg eretnek és egy barát között.
Persze meggyőzni nem tudják egymást, sőt vitájuk egyre jobban elmérgesedik, azt jelképezve,
hogy milyen mély a vallási megosztottság Európában.

Ádám hüledezve és elborzadva figyeli a vitát:

„ÁDÁM
Óh, jaj, ne tréfálj! – hát egy  i miatt is
Mehetni illy elszántan a halálba? –
Mi akkor a magasztos, nagyszerű? –„
A helyzet azonban még tovább romlik, amikor egy barát a keresztesek között búcsúcédulákat
kezd el osztogatni, és a keresztesek vevők is rá.

A búcsúcédula megvételével a keresztény tulajdonképpen megvette a bűnbocsánatot is. Vagyis

már nem kellett Istennek tetsző életet élni, nem kellett imádkozni, böjtölni, betartani a
Tízparancsolatot. Ha az ember vétkezett, akkor csak megvette a búcsúcédulát, és meg is volt a
bűnbocsánat.
Ez persze nagyon kényelmes és a középkori egyház számára jövedelmező módszer volt, csak
éppen semmi köze a kereszténység eredeti eszméjéhez.
Eredetileg a Szent Péter bazilika befejezéséhez nyújtható anyagi segítségként találták ki, később
azonban elszabadult a jelenség és a korrupció és visszaélések melegágya lett.
Végül a tridenti zsinat szüntette meg.
Ádám rögtön felismeri a búcsúcédulákban rejlő csalást, hiszen aki igazán hisz a keresztény
tanításban, az nem gondolhatja komolyan, hogy pénzért megvehető Isten bocsánata. Karddal
akar nekimenni a barátnak, csak Lucifer tartja vissza.

Hamarosan azonban eltereli a figyelmét két gyönyörű hölgy: Éva-Izóra és komornája, Heléne,
akik felé szaladnak, miközben négy keresztes üldözi őket. A keresztesek persze rögtön
elsomfordálnak, ahogy meglátják vezérüket, Éva pedig elmondja, hogy a nyugodtan sétáltak,
amikor a keresztesek el akarták kapni és meg akarták erőszakolni őket.

A keresztesek által a polgári lakosság ellen elkövetett erőszakos cselekmények nem voltak ritkák
a keresztes háborúk alatt, bár főleg a Szentföldön, a muzulmán lakosság sérelmére követték el
őket.
A keresztes háborúk annyira megosztják a világot, hogy Európában a mai napig pozitív csengésű
a keresztes vitéz szó, tehát jó, nemes dolgokat kapcsolunk hozzá: a lovagi erényeket, a nemes
harcot, a hit védelmét.
Ezzel szemben az arab világban a keresztes sokkal inkább negatív jelentésű a mai napig. Ez főleg 
a keresztes háborúk alatt a keresztény hit nevében elkövetett iszonyatos mészárlások és
igazságtalanságok miatt van így, ma úgy mondanánk, hogy a keresztes vitézek többször és bőven
kimerítették az emberiesség elleni bűncselekmény kategóriáját.
A Közel-Keleten harcoló amerikai katonákat az ott lakók ma is kereszteseknek hívják, nyilván
nem örömükben…
Persze Ádám-Tankréd rögtön beleszeret a szűzies Éva-Izórába, a kevésbé szűzies komorna
viszont Lucifert nézi ki magának, természetesen nem tudva arról, hogy éppen magával az
ördöggel flörtöl.

Hamarosan kiderül azonban, hogy Ádám szerelme reménytelen, ugyanis Évának zárdába kell
vonulnia. Éva apja is keresztes vitéz volt, és egy alkalommal, amikor támadás érte a táborát, és
reménytelennek tűnt a túlélés, fogadalmat tett, hogy ha mégis túléli, akkor a lányát apácának
ajánlja fel. Túlélte. Az is kiderül azonban, hogy Heléne olyan nagyon nincs elragadtatva a
lehetőségtől, hogy úrnőjével együtt zárdába vonulhasson, ő egy kicsit szabadabban értékeli az
erkölcsöt, mint Izóra… Ádám, bár megpróbálja, nem tudja lebeszélni Izórát a zárdába
vonulásról, még akkor sem, amikor kiderül, hogy bizony Izóra is szereti Ádámot. De a
kötelességet fontosabbnak tartja, így végül bevonul a zárdába. Ádámnak pedig elege lesz az
egész eretnekes-búcsúcédulás-zárdás Konstantinápolyból:

„ÁDÁM
Vezess, vezess új létre, Lucifer!
Csatára szálltam szent eszmék után,
S találtam átkot hitvány felfogásban,
Isten dicsére embert áldozának,
S az ember korcs volt, eszmémet betöltni.
Nemesbbé vágytam tenni élveink,
S bűn bélyegét süték az élvezetre,
Lovagerényt állíték, s ez döfött
Szivembe tőrt. El innét, új világba,
Eléggé megmutattam, hogy mit érek,
Ki vívni tudtam és lemondni tudtam,
Szégyen ne’kűl elhagyhatom helyem. –
Ne lelkesítsen többé semmi is,
Mozogjon a világ, amint akar,
Kerekeit többé nem ígazítom,
Egykedvüen nézvén botlásait.
Kifáradtam – pihenni akarok. –„
Vagyis Ádám újra kiábrándult, pihenni akar.

Nyolcadik szín
Szereplők Helyszín

Kepler János (Ádám)

Borbála, Kepler felesége (Éva)
Lucifer, Kepler szolgája Prága
Rudolf császár
Udvaroncok
Ahhoz, hogy értsük a színt és a szereplőket, kell egy kis történelmi háttér, ami alátámasztja
azt, ami majd a színben történik:

Kepler János:
 Vagy inkább Johannes Kepler német matematikus és csillagász, aki megalkotta a Kepler-
törvényeket, amik a bolygómozgásokkal kapcsolatosak, tehát nyugodtan kijelenthetjük,
hogy zseniális figura volt.
 Feleségét valóban Barbarának hívták, egész pontosan Barbara Müller von Mühleggnek, és
Kepler valóban II. Rudolf császár udvari matematikusa és a csillagásza volt.
 Valóban évekig nem kapott fizetést, és anyját bebörtönözték boszorkányság vádjával.
Szabadulását nagyrészt fia közbenjárásának köszönhette.
Habsburg Rudolf:
 Számtalan nevet és számot viselt: II. Rudolf néven német-római császár, német és cseh
király, I. Rudolf néven magyar király, és V. Rudolf néven Ausztria főhercege.
 Nem túl tehetséges, gyengekezű uralkodóként tartjuk számon, akinek politikai
tehetetlenségének számlájára írják a harminc éves háború kirobbanását.
 Mintegy ezt ellensúlyozva viszont nagyon sokat tett a művészetekért és a
tudományokért, ezek a témák sokkal jobban érdekelték, mint a politika és az uralkodás.
Kifejezetten és magas szinten érdeklődött az alkímia iránt
 Egy jóslat miatt, mely szerint fia fogja letaszítani a trónról, soha nem házasodott meg.

A középkori Prágában járunk, Rudolf császár udvarában. A háttérben boszorkányt égetnek, de

az udvaroncok beszélgetéséből kiderül, hogy akkorra ez már annyira megszokott dolog lett,
hogy senkit sem érdekel. Érkezik Rudolf császár és Kepler. A császár megparancsolja Keplernek,
hogy készítse el a horoszkópját, mert rosszat álmodott az éjjel. Rudolf ezután az alkímiáról
kezd beszélni, mint kedvenc témájáról, a beavatatlanok számára érthetetlen szavakat és
kifejezéseket használva. Ádám-Kepler rezignáltan veszi tudomásul uralkodója szavait:

„ÁDÁM
Értem, felséges úr.”
A császárnak azonban egyéb mondanivalója is van: figyelmezteti Keplert, hogy kellemetlen
pletykák terjengnek róla az udvarban, miszerint a reformáció híve lett. Ez nem vet jó fényt a
császári csillagászra, ráadásul Keplernek egyébként is érdemes lenne meghúznia magát, mivel
az anyja boszorkányság vádjával börtönben van.

A császár azt is Ádám-Kepler szemére veti, hogy túl látványosan próbálja kiszabadítani az
anyját. Kepler válasza érthető:

„ÁDÁM
Felséges úr! hiszen fia vagyok.”
A császár szerint viszont Ádám-Keplernek kicsit le kéne nyugodnia. Figyelmezteti a csillagászt,
hogy ő, a császár, mennyiszer állt ki mellette: udvari csillagásznak nevezte ki és nemességet
adott neki, annak ellenére, hogy az apja csak egy kocsmáros volt és rangon felüli házasságot
intézett neki Müller Borbálával.

Miután Rudolf kiosztotta a figyelmeztetéseit, magára hagyja Keplert, aki az elhangzottakon

töpreng. A közelben két udvaronc nézi Keplert és halkan köszörülik rajta a nyelvüket: ebből
kiderül, hogy az udvar tagjainak többsége nem fogadja be Keplert, az újonnan szerzett
nemesség miatt csak felkapaszkodott senkinek tartják. Nagyobb baj, hogy érkezik Borbála is,
Kepler felesége, mégpedig udvaroncok gyűrűjében. Borbála és az udvaroncok incselkedő
beszélgetéséből kiderül, hogy Borbála nem a hűség szobra, és osztja az udvar tagjainak
véleményét férjével kapcsolatban. Közben a társaság odaér Keplerhez, és két udvaronc rögtön
munkát is ad Keplernek:

„HARMADIK UDVARONC
Ah, mester! épp jó, hogy találkozunk,
Jószágaimra kívánnék utazni,
Időjóslást szeretnék!
ELSŐ UDVARONC
Én pedig
Fiamnak vágynám csillagát kitudni.
Éjfél után, múlt éjjel jött világra.”
Ádám-Kepler pedig tudja, hogy mit kell válaszolnia:

„ÁDÁM
Reggel mindkettő készen vár, urak.”
Az udvaroncok távoznak, Kepler egyedül marad a feleségével, azonnal kezdődnek is a
bonyodalmak:

„ÉVA
János, nekem szükségem volna pénzre.
ÁDÁM
Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.”
Éva-Borbála további szavaiból kiderül, tehetetlennek és mihasznának tartja férjét, aki nem tud
biztos anyagi hátteret biztosítani ahhoz, hogy felesége a többi udvarhölgy között villoghasson.

Ádám-Kepler azonban visszavág: így is éjjel-nappal dolgozik, tudományos tehetségét és

képzettségét kiárusítva és apró pénzre váltva horoszkópokat és időjóslásokat készít. A
császártól fizetést nem, csak ígéreteket kap, a nemesurak pedig vagy fizetnek neki a
munkájáért, vagy nem, inkább nem. Pedig Keplernek nagy tervei vannak, nagy felfedezéseket
szeretne és tudna tenni, de éppen Borbála örökös pénzéhsége miatt kénytelen ezeket az
alantas munkákat elvállalni.
De Éva-Borbála kezében is van azért néhány ász:

„ÉVA (sírva)
Szememre hányod, hogy mit áldozasz,
S nem áldozék-e én is eleget,
Miattad? én, nemes háznak leánya,
Midőn kétséges rangodhoz csatoltam
Jövőmet, és nem általam jutál-e
Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el. –„
Kepler keserűen monologizál azon, hogy mennyire nem a szellem, a tudás számít a világban,
hanem a rang és a vagyon, pedig szerinte az előbbiek sokkal fontosabbak.

Éva jobbnak látja, ha inkább megenyhül férje iránt, elvégre szüksége van a pénzre:

„ÉVA
No, Jánosom, oly gyászosan ne vedd,
Ha mondok is egyet-mást néha-néha,
Nem akarálak búba ejteni.
De ládd, az udvar oly csodálatos,
És hölgyei oly büszkék, gúnyosak,
Mit kezdjek én dacolni ellenök?
Nincs már közöttünk, úgyebár, harag,
Jó éjt – reggelre ne feledd a pénzt.
(Lemegy a lépcsőn a kertbe.)”
Ádám pedig pontosan átlátja, hogy milyen romlott felesége van, de azt is tudja, hogy mennyire
vonzza őt a nő:

„ÁDÁM
Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.”
Kepler hívatja a szolgáját, Lucifert, és kiadja neki az utasítást, hogy készítsen másnapra
horoszkópot és időjóslást, de olyat, ami legalább nagyjából hihető. Vagyis Kepler pontosan
tisztában van vele, hogy ez a két dolog leginkább hablaty, nem tudományos munka, ezért
passzolja le a szolgájának… Közben Borbála a kertben éppen az egyik udvaronc szeretőjével
randevúzik. Közben Ádám azon mereng, hogy végül is ő vágyott egy olyan korba, ahol
nyugalom van, ahol nincsenek nagy eszmék:

„ÁDÁM (merengve)
Kivántam kort, mely nem küzd semmiért,
Hol a társas rend megszokott nyomát,
E megszentelt előitéletet
Nem bántja senki, hol nyugodhatom,
És egykedvű mosollyal hagyhatom
Hegedni hosszu harcaim sebét. –
Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben
A lélek él – e kínos szent örökség,
Mit az egekből nyert a dőre ember -,
Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni,
S csatára kél a renyhe élvezettel.”
Vagyis Ádám nyughatatlansága, tenni akarása nem csitult el attól, hogy Prágában van. Bort
hozat Luciferrel és miközben tovább elmélkedik, lassan leissza magát.

Közben a kertben az udvaronc egyre hevesebben udvarol Borbálának, akinek szavaiból viszont
érdekes módon az derül ki, hogy alapvetően szereti a férjét, csak éppen, mivel nem tudja
megérteni, ezért unatkozik mellette. Ezért szórakoztatja magát futó kalandokkal.

Ádám eközben tovább elmélkedik (és iszik):

„ÁDÁM
Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt
Leolvasztandja, s mely új tetterővel
Szemébe néz az elavult lomoknak,
Biróúl lép fel, büntet és emel,
(Felkél, és tántorogva az erkély szélére lép.)
Nem retten vissza a nagy eszközöktől,
Nem fél a rejtett szót kimondani,
Mely majd hatalmas görgeteg gyanánt
Haladni fog a végzetes uton,
S lezúzza tán azt is, ki  őt  kimondta.”
Ádám tehát ismét változásra, haladásra, forradalomra, megújulásra vágyik.

És mivel közben halkan felhangzik a Marseillaise dallama, sejteni lehet, hogy a következő szín
hol és mikor fog játszódni.

Kilencedik szín
Szereplők Helyszín

Danton (Ádám)
Éva (A márki huga)
A márki
Saint-Just
Robespierre Párizs
„Rongyos, felgerjedt pórnő” (Éva másik
megjelenési formája a színben)
Nemzetőrök
Sans-Culotte-ok
Történelmi háttér:
Danton:
 Párizsi ügyvéd, a francia forradalom legendás (legendásan kegyetlen) alakja. Tehetséges
és nagyszerű szónok, aki a forradalom nevében iszonyú vérengzéseket rendezett. Végül
Robespierre parancsára és Saint-Just vádirata alapján 1794-ben kivégezték, nagyjából
olyan vádakkal, mint amik majd a színben is elhangzanak.
Robespierre:
 Francia ügyvéd, politikus, a jakobinus diktatúra vezéralakja. Villámgyors karriert futott
be a francia forradalom alatt, majd ugyanolyan gyorsan is bukott meg. Néhány hónappal
 Danton kivégzése után megsebesül (golyót kap az állkapcsába, máig vitatott, hogy
öngyilkos akart-e lenni, vagy valaki eltalálta), elfogják, majd kivégzik.
Saint-Just:
 A francia forradalom és a jakobinus diktatúra jelképes alakja, Robespierre barátja.
Robespierrel együtt fogják el és végzik ki.

Az előző, prágai szín végén Ádám-Kepler változást, új eszméket, forradalmat akar. Meg is
kapja, mert Luciferrel közös utazásának következő állomása Párizs, ahol Ádám a Nagy Francia
Forradalom Dantonjaként jelenik meg.

Érdekes, hogy Lucifer ebben a színben egyáltalán nem szerepel, Éva viszont két alakban is!
További érdekesség, hogy ez a szín amolyan „álom az álomban” rész, hiszen a harmadik színben
Lucifer álmot bocsátott Ádámra és Évára, és álmukban kezdték meg az időn és történelmen át
tartó utazásukat.
Az előző szín végén Ádám-Kepler leissza magát, tehát a párizsi szín mámoros álmában történik,
amiből majd a tizedik színben fog magához térni, ismét Prágában.

Ádám-Danton egy emelvényen álló nyaktiló mellett áll és a tömegnek szónokol:

„ÁDÁM (folytatva)
Egyenlőség, testvériség, szabadság! –
NÉPTÖMEG
Halál reá, ki el nem ismeri!”
Ádám lelkesítő szónoklatot tart, aminek lényege, hogy  a nép, bár éhezik, rongyos, és alig van
fegyvere, mégis lelkes és győzni fog.

Ádám szerint a nép győzhetetlen, ha jól vezetik, éppen most végeztek ki egy tábornokot, aki
vereséget szenvedett:

„ÁDÁM
Helyesen mondod. Nincs más kincse a
Népnek, mint a vér, mellyet oly pazar
Nagylelküséggel áldoz a hazának. –
S ki egy népnek szent kincsével parancsol,
Nem bírván meghódítni a világot,
Az áruló. –„
Ekkor a forradalmi hadsereg egy tisztje lép ki  tömegből és azt kéri, hogy adják neki a kivégzett
tábornok helyét. Danton szerint azonban először bizonyítania kell:

„ÁDÁM
Dicséretes, barátom, önbizalmad,
De biztosítást, hogy szavadnak állsz,
Előbb a harcok színhelyén szerezz.”
A tiszt szerint viszont ő éppen alkalmas lenne erre a feladatra, de Danton türelemre inti. A
tisztről viszont sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy türelmes lenne:

„A TISZT
Nem bízol bennem, látom, hát tanulj
Felőlem jobban vélekedni, polgár. –
(Főbe lövi magát.)”
Dantont nem hatja meg a tiszt öngyilkossága:
„ÁDÁM
Kár érte, egy ellenséges golyót
Megérdemelt. Vigyétek el, barátim. –
Viszontlátásig, győzelem után.”
Ezután Ádám-Danton újra a néphez fordul:

„ÁDÁM
Óh, bár oszthatnám én is sorsotok. –
De nékem harc jutott csak, nem dicsőség,
Nem ellenség, mely által esni is dísz,
De mely rejtekből orvul leskedik
Fondorlatával rám s a szent hazára. –„
Ez azért egy kicsit álszent szöveg, de a nép vevő rá:

„NÉPTÖMEG
Mutasd meg ujjal, és halál reá!
ÁDÁM
Akit mutatni bírok, az meg is halt.”
Danton azonban kicsit túllőtt a célon, a népet már nem lehet leállítani, vért akar:

„NÉPTÖMEG
Hát a gyanúsak? – Hisz aki gyanús,
Már bűnös is, megbélyegezte a
Népérzület, ez a nem tévedő jós. –
Halál, halál az arisztokratákra! –
Jerünk, jerünk a börtönüregekbe,
Tegyünk törvényt, a nép törvénye szent.”
Danton megpróbálja eltéríteni a nép dühét, és azt mondja, hogy inkább a Konventtel
foglalkozzanak, annak soraiba ugyanis árulók férkőztek. De a tömeg mindenáron a börtönbe
zárt arisztokraták akarja megtizedelni (naná, hiszen ott nem kell válogatni, aki börtönben van,
az mind bűnös…)

„NÉPTÖMEG
Fel a Konventre hát, nincs még eléggé
Átválogatva. – A Konventre később,
Gyakorlatúl előbb a börtönökbe. –
Addig szedd össze minden áruló
Nevét, Danton.
(A néptömeg fenyegetve el.)”
Ekkor néhány katona két arisztokratát rángat a nyaktilóhoz, Danton elé. Egy márkit, és
testvérét, Évát. Annyi a bűnük, hogy arisztokratáknak néznek ki (azok is)

„EGY SANS-CULOTTE
Imé, itten hozunk
Ismét két ifju arisztokratát,
E büszke arc, finom fehér ruha
Világosan mutatja bűnöket!”
Érdekes módon Ádám-Dantonban hirtelen mély rokonszenv támad a márki és Éva iránt.
Elhatározza, hogy megmenti őket, még akkor is, amikor a büszke márki nem kér a
kegyelemből:
„ÁDÁM
Nem értem, mily rokonszenv vonz felétek,
De önveszélyemmel megmentelek.
A MÁRKI
Nem, Danton, hogyha bűnösök vagyunk,
Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;
Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.
ÁDÁM
Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz? –
A MÁRKI
Márki vagyok. –„
A korszak két ellentétes politikai nézete csap itt össze. A márki az arisztokratákat, a császárságot
képviseli, aki csak a királyához hű, és nem ismeri el a nép, a csőcselék hatalmát. Ezekért az
elvekért pedig meghalni is kész.
Ádám-Danton pedig a forradalmat, a népet képviseli, az arisztokrácia és a király ellensége.

Ádám úgy dönt, hogy akarata ellenére is megmenti a márkit, maga sem tudja, miért:

„ÁDÁM
Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.
Ki lesz erősb? megmentlek ellenedre,
S e jellemért egy higgadtabb jövő,
Melyben kihamvadt a pártszenvedély,
Hálát fog adni nékem. – Nemzetőrök!
Lakomra véle. Tí feleltek érte.”
Danton mellett a vérpadnál csak a márki testvére, Éva marad. Hamarosan kiderül, hogy Éva
hasonlóan büszke és nemes jellem, mint a testvére. Dantonnak ez imponál, pillanatok alatt
beleszeret a lányba

„ÁDÁM
Az én világom e szörnyű emelvény.
Midőn ráléptél, véled egy darab
Menyország szállt le, s szentélyébe zár.”
Danton ezután arról panaszkodik Évának, hogy mennyire egyedül van, és tudja, hogy vannak
ellenfelei a forradalmárok között, akik vesztére törnek. Éva meglepődik:

„ÉVA
S e rémvilágban még szeretni vágysz,
Nem rettent-é a lelkiösmeret? –„
Danton következő monológjában tulajdonképpen felmenti saját magát a forradalmi
vérengzésekben játszott szerepe alól. Brutussal, Ceasarral példálózik, akiket saját koruk
ugyanúgy elítélt, mint az arisztokraták most a forradalmárokat, de majd a történelem
igazságot szolgáltat nekik.

„Nem nő vagy-é, s én nemde férfiú?

Mondják, hogy a szív gyűlöl vagy szeret,
Amint magával hozza e világra:
Én érzem, e szív hogy rokon tiéddel,
S te ezt a szót, hölgy, meg nem értenéd? –„
Éva azonban sokkal reálisabb:
„ÉVA
S ha meg? Mi haszna. Más Isten vezet,
Mint akit én szivemben hordozok.
Nem érthetjük meg így egymást soha. –„
Közben a tömeg visszatér a börtönből, ahol komoly vérengzést rendeztek a foglyok között.
Amikor meglátják, hogy Éva még mindig él, Danton nem nyakaztatta le, akkor egyszerűen
leszúrják.

„ÁDÁM (szemét elfödve)
Jaj, vége hát. – Óh, sors, ki bír veled?”
A tömeg elvonul, csak egy rongyos polgárlány marad, aki kísértetiesen hasonlít az előbb leszúrt
Évához, kezében egy véres fejjel, másikban egy késsel.

Ez azonban már egy másik Éva. Az előző, az intelligens, arisztokrata Éva, aki hű volt az
elveihez, az arisztokráciához, és bár ő sem maradt érzékelten Danton iránt, mégis világosan
felismerte, hogy nézeteik között akkora a szakadék, amit nem lehet áthidalni. A polgárlány Éva
ennek éppen az ellenkezője: közönséges, rongyos teremtés, akit a forradalom emelt ki a
nyomorból, és  adott hatalmat a kezébe.

„ÉVA
Danton! tekints ez összeesküvőre,
Téged kivánt megölni, én ölém meg.”
Ádám-Dantonnak nem nagyon tetszik, hogy a lány tulajdonképpen önbíráskodott, tovább
romlik a helyzet, amikor Éva jutalmat követel:

„ÉVA
Tettem helyes, s jutalmamat kivánom:
Tölts vélem egy éjet, nagy férfiú.”
Danton sok mindenre hajlandó a forradalom érdekében, de ezek között nem szerepel, hogy egy
mocskos, trágár polgárleánnyal szertkezzen…

Éva megsértődik:

„ÉVA
Valóban, polgár, úgy látszik, te is
Kékvér arisztokrataul szegődtél,
Vagy hagymázban szólsz ily regényesen. „
Ádám-Danton közben azon gondolkozik, hogy ez az Éva mennyire hasonlít külsőre a márki
testvéréhez, és mégis, mekkora különbség van közöttük, bár pontosan nem tudja
megfogalmazni, hogy mi is ez a különbség.

Érkezik Robespierre és Saint-Just újabb tömeg élén. Hamar kiderül, hogy Danton fejét akarják
és a Konvent határozatát hozzák Danton letartóztatásáról.

Danton próbál védekezni, de a tömeg ellene fordul:

„SAINT-JUST
[…]A felséges nép majd itél fölötted,
Előtte vádollak, honáruló:
Csempészetért az állami javakban,
Rokonszenvért az arisztokratákkal,
Vágyódásért a zsarnok úralomra.”
Tulajdonképpen ez nagyjából igaz is, mert Dantontól nem állt távol a valóságban sem, hogy saját
zsebre is dolgozzon, de attól még tény, hogy Saint-Just és Robespierre nem a forradalom és a nép
érdekében eszközölte ki Danton kivégzését, hanem saját politikai érdekeik miatt.

Ádámot lefogják és a nyaktilóhoz vezetik, ahol még megjósolja, hogy Robespierre követni fogja
őt a halálba három hónapon belül (így is lett), majd a fejét önként a guillotine alá hajtja.

Tizedik szín
Szereplők Helyszín

Kepler János (Ádám)

Borbála, Kepler felesége (Éva)
Prága
Lucifer, Kepler szolgája
A tanítvány

Az előző szín azzal ér véget, hogy Ádám-Danton önként a nyaktiló alá hajtja a fejét. A
nyakazásra azonban már nem kerül sor, mert Ádám-Danton mint Ádám-Kepler magához tér
részeg álmából Prágában.

„LUCIFER
Ezúttal a nyakazás elmarad. –
ÁDÁM  (felemelkedve)
Óh, hol vagyok, hol vannak álmaim?
LUCIFER
Elszálltak a mámorral, mesterem.”
Ádám annak ellenére szomorú, hogy visszakerült Prágába, hogy látta, hogy Párizsban mivé lett
a forradalom kezdeti nemes eszméje: terrorba, vérbe és mészárlásba fulladt.

Közben még mindig tart Éva-Borbála és az udvaronc randija, amelyen időközben Éva kap egy
kis ízelítőt abból, hogy hogyan mennek a dolgok Rudolf császár intrikákkal teli udvarában:

„ÉVA  (a lugosból kilépve)

El tőlem, el – nem csalt tehát gyanúm,
Fel mersz szólítni férjem gyilkosául.
Ily ocsmány tettre képesnek hiszed,
Kit szíved ideáljaul hazudsz.
AZ UDVARONC
Az istenért, nyugodtan, kedvesem,
Ha észrevesznek, még botrányt okozsz.”
Vagyis Éva csak egy könnyű kis kalandra vágyott, de az udvaronc férje meggyilkolására akarja
rávenni…

Éva teljesen kiborul, felismeri, hogy a középkor lovagi eszménye mekkora hazugság: a lovagok
csak elméletben magasztalják fel a női nemet, a valóságban ugyanolyan aljas vágyak
mozgatják őket, mint mindenkit.
Az udvaronc jobbnak látja inkább elillanni:

„ÉVA
A nyomorult! –
Im, itt vagyok, bünömmel s könnyeimmel.  (El.)”
Ádám eközben még mindig a forradalmi látomásával van elfoglalva:

„ÁDÁM
Tehát csak álom volt, és vége van.
De nem mindennek. Az eszmék erősbek
A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti
Erőszak, az örökre élni fog.
S fejlődni látom szent eszméimet,
Tisztulva mindig, méltóságosan,
Míg, lassan bár, betöltik a világot.”
Vagyis Ádám szerint a Nagy Francia Forradalom eszméi és céljai alapvetően jók és nemesek
voltak, csak a megvalósításuk nem sikerült megfelelően. De az eszmék (és az ember) fejlődni
fog az idővel, és egyszer majd sikerül őket tökéletesen megvalósítani. Lucifer, mint szolga
ekkor figyelmezteti Ádám-Keplert, hogy órát kell tartania a diákoknak. Hát, Ádámnak ehhez
most pont nincs kedve:

„ÁDÁM
Nem oktatom, csak idomítom őket,
Szavak szerint, miket nem értenek,
De értelmök sincs, ezt vagy azt csinálni.
Az oktalan bámúl, és azt hiszi,
E szép szavakkal szellemet idézünk,
Pedig fogás csak az egész, takarni
A szemfényvesztés mesterségeit.”
Ádám tehát nincs túl nagy véleménnyel a diákjai szellemi színvonaláról, de a saját
tudományáról sem.

Ekkor érkezik Kepler egyik tanítványa:

„TANÍTVÁNY
Kegyes voltál magadhoz hívni, mester,
Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd,
S mélyebben engedsz a dolgokba néznem,
Mint másra célszerűnek tartod azt.”
A tanítvány szavaiból látszik, hogy nagyon szomjazza a tudást, és mivel értelmesnek és
szorgalmasnak látszik, ezért Ádám hajlandó tanítani:

„ÁDÁM
Jól van tehát, látom, te érdemes vagy,
S a legrejtettebb szentélyig beviszlek,
Lásd a valót, mint én látom magam.”
De Ádám ezután valójában semmilyen titkot nem árul el a Tanítványnak. Pontosabban, az a
nagy titok, hogy nincs titok: Ádám-Kepler szerint a középkori tudomány alkalmatlan arra, hogy
megértse a természet és a világ törvényeit.
A tudósok csak bölcselkedő tanulmányokban próbálják megmagyarázni azokat a dolgokat,
amiket ők sem értenek.

„TANÍTVÁNY
Ah, értlek, értlek, s így lesz-é örökre?
ÁDÁM
Egykor nevetni fognak az egészen.”
Tehát Ádám szerint a tudománynak, a megismerésnek van jövője, az ember, az emberiség, a
tudás fejlődni fog, de ehhez idő kell.

Logikus a tanítvány kérdése:

„TANÍTVÁNY
Óh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem.
Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak,
Csak a butával lettem-é egyenlő,
És mind e munka elveszett hiába? –„
És logikus Ádám válasza is:

„ÁDÁM
[…] és ki a szabadba.
Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal,
Minő az erdő, míg az élet elfoly,
Örömtelen poros szobafalak közt.
Hosszúnak nézed-é az életet,
Hogy sírodig teóriát tanulsz?
Együtt mondunk bucsút az iskolának,
Téged vezessen rózsás ifjuságod
Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;
Majd Ádám Luciferhez fordul, tovább akar menni, egy másik korba vágyik:

„Engem vezess te, kétes szellemőr,

Az új világba, mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember eszméit megérti,
S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,
Ledűlt romoknak átkozott porán. –„

Tizenegyedik szín
Szereplők Helyszín

Ádám
Lucifer London
Éva, mint polgárleány
Az 1800-as évek Londonjában vagyunk, ez már Madách saját kora, az ipari forradalom, a
vadkapitalizmus, az eredeti tőkefelhalmozás időszaka. Ádám idősödő férfiként jelenik meg,
Luciferrel együtt a Londoni Tower tetejéről figyelik a Temze folyó melletti vásárt, a zsibongó
tömeget. Ádámnak tetszik, amit lát, ebben a korszakban már nincsen megkülönbözetés az
emberek között, nincsen rabszolgaság, nincsenek nemesi címek. Legalábbis Ádám szerint.

„ÁDÁM
Ez az, ez az, miért mindég epedtem,
Pályám mindeddig tömkeleg vala,
Az élet áll most teljesen előttem,
Mi szép, mi buzdító versenydala.”
Lucifer azonban megjegyzi, hogy minden szebb, ha messziről nézzük. Onnan fentről, a Tower
tetejéről valóban szinte tökéletes világnak látszik ez a korszak, de azért ez is csak olyan, mint az
összes többi, ahol eddig jártak.

Ádám nem hisz neki, le akar menni a vásárba, a nép közé, hogy lássa, milyen világ is ez
valójában.

Lemennek a toronyról, és mire lent kibukkannak, már munkásoknak vannak öltözve, úgy
vegyülnek el a vásározó tömegben. A színnek innentől egy darabig nincs határozott
cselekménye, Ádám és Lucifer különböző, a korszakra nagyon jellemző embertípussal
találkozik:

A bábjátékos:

 Olcsó és rossz minőségű darabokat játszik olyan témákban, amire vevők az emberek:
hogyan vette rá a kígyó Évát, hogy egyen a tiltott gyümölcsből, táncoló medve, embert
utánzó majom.
 Ádám különösen Éva történetén döbben meg, hiszen ami az embereknek itt csak
szórakozás, az az ő élete, ő az átélte.
 A bábjátékos gyorsan el is zavarja őket, amikor kiderül, hogy nem akarják megnézni az
előadást, csak a helyet foglalják.
Ibolyát áruló kislány:

 A gyerekmunka jelképe, akitől a kisgyerekét gyászoló (gyermekhalandóság) anya vesz

virágot
 A közeli ékszerárus hangosan méltatlankodik, amiért a kislány rontja az üzletet: a nők
ne ibolyát tűzzenek a ruhájukra, hanem ékszert!
Kocsmáros:

 Biztatja főleg munkásokból álló vendégeit, hogy csak igyanak, a tegnappal nem kell
foglalkozni, a holnap meg még messze van
 A munkások az asztalnál isznak és a gépesítés miatt lázadoznak, attól félnek, hogy a
gépek el fogják venni a munkájukat (géprombolók)
 A kocsmáros is kidobja Ádámékat, amikor csak ülnek az asztalnál, de nem akarnak
rendelni
 Még a koldusok is veszekednek azon, hogy kit illet meg egy adott hely
 Egy katona csábítja el egy munkás táncpartnerét, kihasználva, hogy társadalmi rangban
a legény fölött áll.
 Prostituált keresi következő kuncsaftját a tömegben.
 Zenész játszik könnyed nótákat, amiket a mulatozók kérnek tőle. Saját magának sem
tetszik az, amit játszik, de erre van igény.
  Árusok kínálják kiabálva portékájukat, közben egymást is szidva, mondván, hogy a
másik rossz súlyokat használ és drágábban méri az árut, mint amennyit ér.
 Diákok szabadulnak ki az egyetemről, minden vágyuk, hogy mulassanak, igyanak,
lányokat hajkurásszanak
 Két gyáros sétál beszélgetve, azon keseregnek, hogy a munkások éjszaka nem
hajlandóak dolgozni, sőt még vannak olyan szemtelenek és az alacsony fizetés,
embertelen munkakörülmények miatt háborognak.
 Valaki életelixírt árul, Keplerre hivatkozva, mindenféle alkímiai halandzsát összehordva.
Ádám megütközik azon, hogy az, amit a középkorban komolyan vettek és
tudománynak hittek, az mostanra vásári mutatvány lett.
Vagyis az Ádám által nem sokkal korábban még a Tower tetejéről csodált világban
gyakorlatilag mindenki a pénzt, a megélhetést, az italt, a pillanatnyi gyönyört hajszolja. Senkit
sem érdekelnek a nagy eszmék, nincsenek nagy gondolatok, nagy emberek. Ádámot ez
mélységesen elkeseríti, de éppen akkor jön ki a templomból Éva, egy polgárlány képben,
kezében imakönyv, anyja kíséri.

Ádám rögtön beleszeret a lányba, biztos benne, hogy Éva végre egy olyan alak a pillanatot
hajszoló tömegben, akivel érdemes foglalkozni, akiért érdemes epekedni, aki megérdemli a
nagy érzelmeket. Lucifer persze ellentmond neki, de Ádám szokás szerint nem hisz neki.
Követni kezdik Évát és anyját, látják, ahogy egy ifjú lép Évához, és udvariasan, kissé félszegen
egy mézeskalács szívet ad át neki:

„AZ IFJÚ
Kisasszony, kérem, e vásárfiát
Fogadja el kezemből szívesen.
ÉVA
Artúr, ön jó, megemlékszik felőlem.
ANYA
Rég nem láttuk már; mért nem látogat meg?”
Vagyis Éva és az anyja is úgy viselkednek, ahogy illik, ahogy kell.

Ádám még közelebb megy hozzájuk, de akkor meghallja, amit anyja halkan mond Évának:

„ANYA
Artúr szűlei
Vagyonosak, igaz, de nem tudom,
Mi szemmel nézik a viszonyt veled.
Azért egészen vágytársát se mellőzd,
Ki ma is e csokorral meglepett.”
Nem biztos, hogy Éva és az anyja olyan ártatlanok, mint mutatják magukat. Ádám ennek
ellenére megszólítja Évát, aki viszont csak az öregedő munkást látja Ádámban, rögtön el is
hajtja:

„ÁDÁM
Engedjék, hölgyeim, hogy elkisérjem,
Nehogy baj érje e tolakodásban.
ÉVA
Mi szemtelenség!
ANYA
El, tolakodó!
Tán azt hiszi, hogy ollyan e leány,
Kinek akárki mondhat szépeket? –
ÁDÁM
S hát mondhat-é mást? – Sokszor álmodám így
A hölgytökélynek legszebb ideálját.
ANYA
Álmodhatik, amit tetszik magának;
De akinek e lányka báji nyílnak,
Az ily gézenguz ember nem lehet. –„
Cigányasszony lép melléjük, a csinos és szép Évának gazdag vőlegényt, szép gyereket,
egészséget, vagyont jósol, Ádámnak éhséget és kötelet.

Éva és az anyja elmennek, de Ádám nem tud szabadulni Éva szépségétől, Lucifert utasítja, hogy
valahogy szerezze meg neki a lányt:

„ÁDÁM
Most, Lucifer, mutasd hatalmadat,
Segíts, hogy meghallgasson.”
Lucifer pedig ördöghöz méltóan lát hozzá a dologhoz. Tudja, hogy a cigányasszony a közelben
hallgatózik, ezért jó hangosan kezd beszélni Ádámhoz:

„Most látja már, mylord, mi kellemetlen,

Álarc alatt a nép közé vegyülni,
Mindúntalan új bántalomra botlunk.
Ha sejtené e nép, hogy négy hajónk
Még már ma révbe szálland Indiából,
Másképp fogadna.”
A csel beválik, a cigányasszony beveszi, hogy Ádám álruhás, gazdag úriember. Rohan Évához és
az anyjához:

„CIGÁNYASSZONY
Ne üdvözüljek, hogyha nem igaz.
Olyan szerelmes önbe az az úr,
Hogy már ma még maîtresse-ének veszi.
Mint hercegasszony, oly szállást lakik,
Színházba, táncra négy lovon robog.”
Éva és az anyja így persze mindjárt jobban érdeklődik Ádám iránt, rögtön úriasabbnak,
délcegebbnek látják.

Éva és az anyja szavaiból kiderül, hogy semmi más nem érdekli őket, mint hogy Éva minél
előnyösebb házasságot, minél gazdagabb férjet találjon magának. Nem számít a külső, se a
belső, se a szerelem, csak az, hogy a házassággal mennyit lehet kaszálni. Ádám azonban a
rengeteg tapasztalata ellenére továbbra is naiv, azt akarja látni Évában, amit beleképzelt. Az
anya magukra hagyja őket, ők pedig a vásárban andalognak. Éva persze rögtön az ékszerárusok
felé terelgeti Ádámot, aki hajlandó is lenne venni neki valamit. Ekkor lép közbe Lucifer, aki
ékszereket ad át Évának, aki örömmel ékesíti fel magát velük. Éva és Ádám beszélgetését nagy
hangzavar szakítja meg, kiderül, hogy egy ifjú elítéltet visznek akasztani. Évát rögtön érdekelni
kezdi a dolog, mindenképpen meg akarja nézni, szerinte ennél nincs is jobb móka, bár azt nem
tudja, hogy az ifjút miért akarják felakasztani. Bezzeg Lucifer tudja: egy gyári munkásról van
szó, aki az egészségtelen munkakörülmények miatt ónmérgezést kapott és kórházba került.
Amíg nem volt otthon, csinos feleségét elcsábította és elszöktette a gyár tulajdonosának fia.
Mire az ifjú kijött a kórházból, addigra se felesége, se munkája nem volt, mert kirúgták,
dühében leszúrta a gyáros fiát. Ádám és Éva végül mégsem nézik meg az akasztást, tovább
sétálnak a Tower fala mentén. Az egyik beugróban egy szentkép van, Éva alá akarja tenni a
kezében tartott csokrot. Lucifer gyorsan figyelmezteti Ádámot, hogy ez nem jó ötlet, ne
hagyja, mert bajba kerülnek. Ádám azonban nem tesz semmit, Éva pedig a szentképhez teszi a
csokrot. Abban a pillanatban gyíkokká változnak azok az ékszerek, amiket Lucifer adott
Évának, hiszen azok csak az ördög varázslatai voltak. Ezt a varázslatot pedig a szentkép
megtörte. Nagyobb baj, hogy közeledik a cigányasszony is, mégpedig rendőrökkel, mert a
korábban neki adott pénzérmék higannyá változtak – ez szintén Lucifer mesterkedése volt.
Ádámnak és Lucifernek tanácsosabb menekülnie, belépnek a Towerbe és felmennek a torony
tetejére, vagyis a szín ott fog befejeződni, ahol elkezdődött:

„ÁDÁM
Ismét csalódtam, azt hivém, elég
Ledönteni a múltnak rémeit,
S szabad versenyt szerezni az erőknek. –„
Ádám tovább akar utazni, hátha a későbbi korokban azért van fejlődés, tovább viszik a nagy
eszméket.

Lucifer azonban megmutatja neki egy haláltánc jelenetben, hogy a szín szereplői mit gondolnak
valójában.

A haláltánc eredetileg középkori, allegorikus műfaj, aminek lényege, hogy az élőket

figyelmeztesse a halál közelségére, és arra, hogy a halál előtt mindeni egyenlő.

Ádám látja, ahogy a szereplők egy hatalmas sírt ásnak, majd néhány mondatot elmondva,
egymás után beugranak a sírba. Pl.:

„A BÁBJÁTÉKOS
Én a komédiát lejátsztam,
Mulattattam, de nem mulattam.
A  KORCSMÁROS
Kiitta mindenik borát,
Vendégeim, jó éjszakát!
A KISLEÁNY
Kis ibolyáim mind elkeltek,
Majd újak síromon teremnek.”
Mindenki beugrik és eltűnik a sírban, egyedül Éva az, aki megdicsőülten felemelkedik. Ádám,
csak ekkor ismeri fel, hogy Éva az:

„LUCIFER
Isméred-é, Ádám?
ÁDÁM
Ah, Éva, Éva! –„

Tizenkettedik szín
 Szereplők Helyszín

Ádám
Lucifer
Tudós
Aggastyán
Platón Falanszter
Cassius
Michelangelo
Luther
Éva
A tizenkettedik szín az ún. falanszter szín, amiben Ádám és Lucifer a jövőbe, egy falanszterbe
látogatnak el.

A falanszter Charles Fourier francia utópista gondolkodó találmánya, egy olyan közösség, telep,
ami egyben termelési egység is, helyettesíti a családot, a falanszterek hálózata pedig az
elképzelés szerint felváltja majd a nemzeteket.
Madách nem teljesen hű Fourier elképzeléséhez, de az alap minden bizonnyal a francia
utópistától származott.

Miután Ádám csalódott az ipari forradalom korszakában is, Lucifer tovább kalauzolja az időben.

Ne felejtsük el, hogy az előző színnel Madách elért a saját korához, tehát ha tovább akarta
küldeni Ádámékat, akkor már a jövőben kellett gondolkoznia, mármint a saját korához képesti
jövőben.

Így kerül Ádám és Lucifer egy „U” alakú falanszterbe, méghozzá annak közepén, a földből
kibukkanva. Ádám érdeklődését persze rögtön felkelti a falanszter, tudni akarja, hogy hol
vannak. Lucifer rövid magyarázatot ad: a jövőben nincsenek nemzetek, nincsenek országok,
csak falanszterek hálózata, amikben minden ember egyenlő.

Ádámnak tetszik ez a rendszer:

„ÁDÁM
Beteljesült hát lelkem ideálja,
Ez mind derék, ezt így kivántam én is.”
Egyedül azt sajnálja, hogy nincsenek országok, így hazaszeretet sem lehetséges. De rögtön
indulni akar, megismerni az embereket, akik a falanszterben laknak.

Lucifer olyan ruhákat varázsol rájuk, mint amilyeneket az itteniek hordanak, majd bemennek
egy szobába, ahol egy tudós ügyködik.

„LUCIFER
Üdvöz légy, túdós!
TUDÓS
Meg ne háboríts
Nagy művemben, nem érek rá fecsegni.
LUCIFER
Nagyon sajnálom. Mink az ezredik
Falanszterből vagyunk tudósjelöltek,
S ily messze útra nagy hired hozott.
TUDÓS
Dicséretes buzgóság, mondhatom.
De hisz müvem most félben is maradhat,
Csak a meleg ne fogyjon lombikomban,
S akaratomnak enged az anyag. –„
Vagyis, elsőre a tudós el akarja hajtani őket, mire Lucifer közli, hogy az ő hírneve hozta őket
ide. Erre a tudósnak rögtön akad ideje a számukra. Azaz Ádámék rögtön az elején ízelítőt
kapnak abból, hogy azért nem teljesen más ez a tudós, mint azok az emberek, akiket Ádám
ismert.

Lucifer összes is foglalja:

„LUCIFER
Ah, nem csalódtam, megmaradt tehát
Még benned is, ki a természetet,
Embert leszűrted, mint végső salak,
A nagy hiúság. –„
Ádám és Lucifer majdnem lebuknak azzal, hogy azt mondták, hogy egy másik falanszterből
jöttek, hiszen valójában Ádám semmit sem tud a falanszterekről, ezért nagyon óvatosan kell a
tudóssal beszélniük, nehogy ez neki is feltűnjön.

A tudós felajánlja nekik, hogy megmutatja a múzeumot, ahol a régi múlt dolgait állították ki. A
múlt természetesen azokat a korokat jelenti, hol eddig Ádám járt. A múzeumban Ádámék
kitömött állatokat látnak: lovat, kutyát, ökröt, oroszlánt. Kiderül, hogy ezekből az állatokból
ezek az utolsó példányok, vagyis a földön már nem él több. Ádám meglepődve kérdezi, hogy
milyen állat él még egyáltalán. A tudós kifejti, hogy azok, amik hasznosak: a disznó és a birka,
de ezek sem régi formájukban, mert a tudósok „továbbfejlesztették” őket, sokkal több zsírt,
húst és gyapjút adnak. Aztán egy kiállított szén darabot látnak, ebből sincs már több, a
tudósoknak mesterségesen kell előállítaniuk, ugyanígy jártak a vasérccel és az arannyal is, bár
utóbbi már nem képviseli azt az értéket, mint korábban. Ott az utolsó rózsa is, a többi
kiirtották, mert csak a helyet foglalta az értékes haszonnövények elől. Könyvek sincsenek már,
az utolsó két példányt (Homérosz Odüsszeiáját és Tacitus Agricoláját) is ebben a múzeumban
őrzik. A könyvekhez való hozzáállás is megváltozott. Ádám (Madách) rajong ezekért a
kötetekért, de a tudós szerint felismerték, hogy nagyon veszélyesek, mert álmodozásra,
kalandvágyra sarkallják az embert. Ez pedig a falanszter, a közösség szempontjából
haszontalan, tehát könyveket olvasni tilos a fiataloknak, csak azok vehetik a kezükbe, akik már
elmúltak 60 évesek. Következnek a fegyverek, amiket már szintén nem használnak, sőt, az
ágyúról már azt sem tudják, hogy hogyan működik. Az ágyún lévő latin feliratot (Ultima ratio
regum – A királyok végső érve) sem értik, vagyis a latin nyelv is feledésbe merült. Ugyanez a
sorsa a művészetnek, a tudós lekicsinylően jegyzi meg egy festmény előtt, hogy az alkotója
teljesen értelmetlenül töltött túl sok időt az elkészítésével, hiszen semmi haszna sincs. A tudós
gondolatmenete, miszerint a víz nem lesz finomabb egy díszes pohárból, vagy a szépen
faragott széken nem lesz kényelmesebb az ülés, elsőre még talán meggyőző is lehet, de Ádám
szerint a művészet eltűnésével éppen az emberi alkotóerő lényege vész el:

„ÁDÁM (félre)
De a müvészet, a szellem maradt el –„
Ádám szerint a falanszterbeli élet túl szabályos, túl unalmas, nincs benne semmi izgalom,
semmit veszély, semmi lehetőség. A tudós persze ellenkező érveket sorol:
„TUDÓS
Nincs-é behozva a testvériség?
Hol szenved ember anyagi hiányt?
Valóban, illy eszmék megérdemelnék
A megfenyítést.”
Ádámot ezután az érdekli, hogy akkor mi tartja össze az embereket, mi a céljuk, miért tudnak
lelkesedni?

„TUDÓS
Ez eszme nálunk a megélhetés.”
A tudós elmagyarázza, hogy korábban a földön mindenből volt bőven: élelem, nyersanyag,
minden volt. Ezért aztán az emberek nem is tudták ezeknek a dolgoknak az értékét felmérni, és
nem vigyáztak rájuk, pazarolták az erőforrásokat. Mire pedig az erőforrások vészesen
lecsökkentek már késő volt. A tudós szerint még 4000 évük van, amíg kihűl a nap. Ez alatt a
négy évezred alatt kell megoldásokat találniuk: hogyan pótolják a napot.

Figyeljük meg, hogy bár a 4000 év természetesen nem igaz, de a tudós szavaiban ott van a
modern szemlélet, amit ma globalizáció- ellenességnek nevezünk…

A nap pótlásának kutatásáról eszébe jut a tudósnak az munka, amivel akkor foglalatoskodott,
amikor Ádámék megérkeztek.

„Éppen jó, hogy beszédünk erre vitt,

Majdnem feledtem volna lombikom,
Mert én is épp e tárgyban dolgozom.”
A tudós szavaiból kiderül, hogy életet szeretne előállítani a lombikjában, vagyis uralni akarja a
természetet, azt akarja, hogy az ő akaratának engedelmeskedjen.

Lucifer azonban ügyes kérdésekkel rámutat, hogy a tudós nem tudja irányítani a természeti
törvényeket, mert nem érti a működésüket, max. az élet keletkezéséhez vezető folyamatot
tudja elindítani, de utána a természeti törvények a saját logikájuk szerint működnek:

„LUCIFER
A természet fűtője vagy tehát csak,
A többit ő magában végezi. –„
Ádám, aki pedig rajong a tudományért, szintén elkedvetlenedik. Kijelenti, hogy a tudomány
nem tudja megjósolni a jövőt, csak követni és leírni tudja a történéseket.

Végül persze Lucifernek és Ádámnak lesz igaza, a lombik elpattan, a kísérlet nem sikerült. Ez
azonban nem szegi a tudós kedvét, szerinte már nem sok kell a sikerhez:

„TUDÓS
A lombik eltört, újra kezdhetem
A nagy müvet. Midőn már int a cél,
Kisded göröngy, a dőre vakeset,
Elejt.”
Ekkor hirtelen hangos csengőszó hallatszik, a tudós elmagyarázza, hogy véget ért a napi
munka, ezután gyűlés következik, ahol a közösség dolgait intézik: fegyelmezik azt, aki
vétkezett, beosztják a nőket és a gyerekeket.
A falanszter tagjai nagy körben állnak az udvaron, középen egy aggastyán hirdeti ki, hogy ki
milyen hibát vétett, és azért milyen büntetést kap. Az embereknek csak számaik vannak, de
amikor előlépnek, akkor Ádám az emberiség történetének (vallás, művészet, tudomány) nagy
alakjait ismeri fül a vétkezőkben. Ezek az emberek sehogy se tudnak beilleszkedni a falanszter
zárt, személytelen világába:

Luther:

 Ő a harmincas szám, bűne az, hogy túlságosan felfűtötte a kazánt, ezzel veszélyeztette
a falansztert. – büntetésül nem kap ebédet.
Cassius:

 A 209-es szám, már harmadjára kap fenyítést, mert verekedést szított. Cassius hiába
védekezik azzal, hogy nem szította a verekedést, ő csak megvédte magát.
Platón:

 A 400-as szám, bűne, hogy annyira elmerült a gondolataiban, hogy elpusztult a rá bízott
marha – büntetésül borsón kell térdepelnie.
Michelangelo:

 A 72-es szám, vétke, hogy rendetlenséget hagyott a műhelyében. Azzal védekezik,

hogy unalmas számára mindig ugyanolya, teljesen dísztelen széklábakat készíteni. –
büntetése szobafogság.
Vagyis az emberi történelem olyan nagy alakjai kapnak büntetést, akik nem tudnak
beilleszkedni a falanszter szűk világába. Akik éppen azért lettek nagy emberek, és alkottak
maradandót, mert másképp gondolkoznak, mint az egyszerű emberek. Az ő fantáziájukat,
szellemüket nem lehet szabályok közé szorítani. Ádám úgy érzi, hogy eleget látott, menni akar,
de akkor jelenti ki az öreg, hogy aznap két gyermek éri el azt a kort, amikor az anyjuk mellől a
közös „neveldébe” kerülnek. Két nő lép elő két gyerekkel. Az egyik nő Éva, akinek szépsége
rögtön elbűvöli Ádámot, mindjárt nem akar olyan gyorsan távozni. Egy szempillantás alatt
beleszeret Évába. Közben az aggastyán utasítja a tudóst, hogy a gyerekek fejformája alapján
határozza meg, hogy milyen feladatokra, milyen szakmára alkalmasak és az alapján fogják
tanítani őket.

Franz Joseph Gall német anatómus fejlesztette ki a frenológia tanát, ami szerint a koponya
alakjából meg lehet állapítani egy ember képességeit és jellemét. Madách korában ez népszerű
elmélet volt, maga Madách is hitt benne.
Természetesen mára bebizonyosodott, hogy az elméletnek semmi értelme, az ember fejének
formája nem határozza meg a jövőjét…

A tudós rövid vizsgálat után megállapítja, hogy az egyik gyerekből orvos lesz, a másikból
pásztor. Ezután a gyerekeket el akarják szakítani az anyjuktól.

„ÉVA
Hozzá ne nyúlj! e gyermek az enyém:
Ki tépi őt el az anyakebelről! –„
Éva tehát nem akarja, hogy elvegyék tőle a gyerekét, és személytelenül, több száz másik
gyerekkel közösen neveljék.

Ádám nem bír magával és Éva védelmére kel:

„ÁDÁM
Ah, emberek, ha van előttetek szent,
Hagyjátok ez anyának gyermekét.”
Az aggastyán azonban figyelmezteti Ádámot, hogy ne merjen szembe szállni a Törvénnyel és a
Tudománnyal:

„AZ AGGASTYÁN
Merész játékot űzesz, idegen;
Ha a család előitéletét
Éledni hagyjuk, rögtön összedűl
Minden vívmánya a szent tudománynak.”
Ez azonban se Évát, se Ádámot nem érdekli. Éva a gyermekét félti, Ádám pedig Évát. Ádám
odáig megy, hogy a korábban a múzeumban látott karddal akarja megvédeni Évát és a
gyereket.

Ekkor azonban közbe lép Lucifer, aki Ádám vállára teszi a kezét, mire Ádám nem tud többet
mozogni, nem tud beleavatkozni az eseményekbe:

„LUCIFER
Álomkép, ne mozdulj!
(Ádám vállára teszi kezét, ez megdermed.)
Érezd kezemnek végzetes hatalmát. –„
A két gyereket elvszik, Éva összeomlik. Az aggastyán kijelenti, hogy a két nőnek nincs férje
(párja), majd kihirdeti, hogy jelentkezzen, aki igényt tart rájuk.

Természetesen Ádám rögtön kijelenti, hogy Évát akarja, mire az öreg felszólítja a tudóst, hogy
mondjon véleményt erről a kapcsolatról:

„TUDÓS
Rajongó férfi és idegbeteg nő
Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár.”
Azonban Éva is és Ádám is kijelenti, hogy szeretik egymást. Ez végképp elképeszti az
aggastyánt és a tudóst is, hiszen a falanszterben nem a szerelem alapján szokás párt választani.

A szerelem csak valami régi, ódivatú, idejétmúlt dolog, amivel a falanszterben nem tudnak mit
kezdeni:

„TUDÓS
Ez őrülés. – Sajátságos, valóban,
A múlt kisértetét feltűnni látni
Világos századunkban.”
Ádám átöleli Évát és kijelenti, hogy a szerelmet nem lehet tudományosa leírni, megtiltani, vagy
megmagyarázni:

„AZ AGGASTYÁN
Mit hallgatjuk tovább, kórházba őket!”
A helyzetet Lucifer menti meg:
„LUCIFER
Itt gyors segély kell. Ádám, útazunk!
(Elsüllyednek.)”

Tizenharmadik szín:
Szereplők Helyszín

Ádám
Az űrben
Lucifer

A viszonylag rövid tizenharmadik színt szokás Ádám második menekülési kísérletének is

nevezni. Miután Ádám Lucifer segítségével végigutazott az emberi történelem jellegzetes
korszakain, végül eljutott a jövőbe, a falanszterbe. Itt szembesült azzal, hogy megvalósult az,
amire mindig is vágyott, a tudomány teljes érvényesülése. A probléma csak az, hogy a
falanszterben, ahol a tudomány uralkodik, Ádám nem azt kapta, amit remélt: kiderült, hogyha
mindent tisztán tudományos alapon intéznek az emberek, akkor nem marad hely/idő az
érzelmekre, a művészetre, a kreativitásra, olyan dolgokra, amik valójában emberré teszik az
embert. Ádám úgy érzi, hogy végleg kiábrándult, ezért Lucifer kiviszi az űrbe, ahol semmi sincs.
Fokozatosan távolodnak a Földtől, egyre sötétebb és hidegebb lesz. Ádám bizonytalan:
egyrészt érzi, tudja, hogy milyen hitvány hely a Föld, mennyire nem tudnak logikusan, jól
viselkedni az emberek. De azt is észreveszi magán, hogy mindezek ellenére visszavágyik oda.
Lucifer látszólag értetlen, rámutat, hogy eddig ezt akarta elérni Ádám, egy olyan helyet, ahol
minden logikus, a természeti törvények, az anyag uralkodik. Hát tessék, a jeges űrről igazán
nem lehet elmondani, hogy az érzelmek befolyásolnák. Ádám azonban továbbra is bizonytalan:
azzal, még talán nem is lenne gondja, hogy távolodik a Földtől, de nem tudja hová tartanak,
nincs cél, cél nélkül pedig nincs értelme az emberi létnek.

„LUCIFER
Ha eddig tartott csak nagy hősiséged,
Úgy térjünk vissza porban játszani.”
Lucifer ezzel célt ér, Ádám dacból csak azért is folytatni akarja az utat, távolodni a Földtől, lesz
ami lesz.

Ekkor azonban megszólal a Földszellem szava, figyelmezteti Ádámot, hogy elérte a határt. Azt
a határt, ahol a Földszellemnek (az életnek) még hatalma van, még életben tudja tartani
Ádámot. Ha ezt a határt túllépi, akkor meghal.

Ádámban felébred a dac:

„ÁDÁM
Dacolok véled, hasztalan ijesztesz,
Testem tiéd tán, lelkem az enyém,
A gondolat s igazság végtelen,
Előbb megvolt az, mint anyagvilágod.”
A Földszellem azonban rámutat arra, hogy bár Ádámnak alapvetően igaza van, de mit ér a lélek
test nélkül? (Mit ér a rózsa illata a rózsa nélkül, a napsugár a nap nélkül?)
Ádám elmenekülhet ugyan a Földről, még az is lehet, hogy talál egy másik világot is, de akkor is
minden tulajdonsága, érzelme, vágya, és a teste is a Földhöz köti.

„ÁDÁM
Nem tántorítsz el, lelkem felfelé tör. –„
A Földszellem azonban tovább győzködi:

„A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA

Ádám, Ádám, a végső perc közelg:
Térj vissza, a földön naggyá lehetsz,
Míg, hogyha a mindenség gyűrüjéből
Léted kitéped, el nem tűri Isten,
Hogy megközelítsd őt – s elront kicsínyül. –„
Ádámot még az isteni büntetés kilátásba helyezése sem tántorítja el. Tovább távolodik a
Földtől.

Ádám azonban eléri a Határt:

„ÁDÁM
(Továbbrepülnek. Ádám egy sikoltással megmerevül.)
Végem van!”
Lucifer pedig ördögöz illő kacajt hallat, hiszen úgy tűnik, hogy győzött: addig irányította,
befolyásolta Ádámot, amíg az meg nem halt, vagyis Lucifer legyőzte az Úr teremtményét,
vagyis legyőzte Istent.

Ez azonban csak pillanatnyi győzelem:

„A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA

Korán a káröröm még, Lucifer!
Csak érinté az idegen világot,
Nem oly könnyű országomból kitörni. –
Honos szózat hív, térj, fiam, magadhoz!”
Ádám magához tér, és rájön arra, hogy megsemmisülni mégsem olyan jó dolog… Vagyis a
Földszellem csak egy kis ízelítőt adott neki a halálból, ami hatásosnak is bizonyult:

„ÁDÁM (eszmélve)
Élek megint. – Érzem, mert szenvedek,
De szenvedésem is édes nekem,
Oly iszonyatos az, megsemmisülni. – – –
Óh, Lucifer! vezess földemre vissza,
Hol oly sokat csatáztam hasztalan,
Csatázzam újra, és boldog leszek. –„
Vagyis Ádám vissza akar térni a Földre és tovább folytatni a harcot, a küzdelmet.

Lucifer ettől persze nincs elragadtatva: rámutat, hogy mennyit küzdött már Ádám különböző
alakokban, különböző korokban, és a vége mindig csalódás lett.

És Ádám ekkor mondja ki a lényeget, a mű egyik legfontosabb gondolatát:

ÁDÁM
„Korántse vonz ily dőre képzelet,
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.”
Lucifer tovább próbálkozik: szerinte Ádám eddig is küzdött, és küzdelmének soha nem lett meg
az eredménye, soha nem ért célt. Ádám azonban végre tisztán lát: az emberi lét értelme nem a
Cél elérése, hanem a Küzdelem. Attól leszünk emberek, hogy küzdünk, harcolunk,
megpróbáljuk elérni a Célt, bármi is legyen az. Az emberi lét szempontjából mindegy, hogy el is
érjük-e ezt a Célt (bármilyen célt), a lényeg, hogy megpróbáljuk, hogy küzdjünk, hogy soha ne
adjuk fel. Lucifer még próbálkozik egy kicsit, emlékezteti Ádámot, hogy a falanszter tudósa
szerint négyezer év múlva kihűl a nap és örök hideg fogja borítania  Földet,  de Ádám
hajthatatlan, vissza akar térni a Földre:

„ÁDÁM
[…]Vezess csak vissza, égek látni már,
A megmentett földön mi új tanért
Fogok fellelkesülni.
LUCIFER
Vissza hát! –„

Tizennegyedik szín
Szereplők Helyszín

Ádám
Lucifer „Hóval és jéggel borított,
Egy eszkimó hegyes, fátlan vidék”
Éva, mit az eszkimó felesége
Ádám, mint öregember, botra támaszkodva botorkál le egy hegyről, ameddig a szem ellát, csak
havat lehet látni, és nagyon hideg van. Lucifer az előző színben ugyan ideiglenesen veszített,
nem sikerült elpusztítania Ádámot, de nem adja fel. Most ugyanis a még távolabbi jövő
kalauzolta el Ádámot. Ádám kérdésére elmondja, hogy a Föld egyenlítőjénél vannak.

A falanszterbeli tudósnak igaza lett, eltelt 4000 év, és az emberiségnek nem sikerült megoldást
találnia a kihűlő nap problémájára, tehát most az egész Földön hó és hideg van.

„LUCIFER
Ottan vagyunk. E vérgolyó napod.
Lábunk alatt a föld egyenlitője. –
A tudomány nem győzött végzetén. –„
Ádám elkomorodik, hiszen most saját szemével láthatja, hogy az emberiség elbukott. Ez azért
is különösen fáj neki, hiszen ő ott volt a kezdeteknél, az Édenben, amikor azt lehetett hinni,
hogy az ember nagy dolgokra hivatott.

Úgy tűnik tehát, hogy az emberiség elbukott, de Ádám tudni szeretné azt is, hogy hogyan?
„ÁDÁM
[…]Szeretném tudni, hogy bukott fajom?
Nemes küzdésben, nagyszerűen-é,
Nyomorún-é, törpülve ízrül ízre,
Nagyság nélkűl és könnyre érdemetlen.”
Lucifer azonban megnyugtatja, az emberiség még nem halt ki, és rámutat egy közelben álló
szegényes kunyhóra, amiből éppen kilép egy eszkimó.

„ÁDÁM
E korcs alak, e torzkép volna-é
Nagyságomnak bitor örököse?
Mért hagytad látnom, Lucifer! valóban
A vígasz rosszabb, mint volt bánatom.”
Közben az eszkimó is észreveszi őket, és levonja a számára logikus következtetést: az idegenek
csak istenek lehetnek:

„AZ ESZKIMÓ
Léteznek hát mégiscsak istenek
Felettünk? ím, előttem megjelentek.”
Lucifer megszólítja az eszkimót, mire az azonnal leborul előtte és kijelenti, hogy az első fókát,
amit elejt, neki fogja áldozni, csak ne bántsa őt.

Lucifer megkérdezi tőle, hogy milyen jogon ajánlja fel a fóka életét a sajátjáért cserébe?

„AZ ESZKIMÓ
Hogy bírok véle: hisz látom, körűlem
Miként eszi a férget fürge hal,
Halat a fóka, a fókát meg én.
LUCIFER
S a nagy szellem veled táplálkozik.
AZ ESZKIMÓ
Tudom, tudom, de a kicsíny időt,
Melyben mozogni hágy kegyelmesen,
Vásárolom meg véres áldozattal.”
Vagyis az eszkimó a tudatlan, primitív, természeti népek felfogását követi: már nincs
tudomány, az eszkimó életének minden történését, jót és rosszat is, az istenek akaratának
tekinit, amit maximum véres áldozattal lehet befolyásolni.

Ádám persze kétségbe esik, hogy hová jutott az ember: az egykor tudására, tudományára oly
büszke ember visszasüllyedt a tudatlanságba, nem hogy fejlődött volna, inkább visszafejlődött.
Lucifer szerint ez azért nem olyan nagy meglepetés: az ördög szerint az embert soha nem a
hősiesség, a becsvágy, a tudásszomj, hanem a nyomor és a kétségbeesés mozgatta és vitte
előre. Erre pedig történelmi példákat is hoz:

 Ha Leonidász nem a puritán Spártában élt volna, hanem egy gazdag, minden
kényelemmel berendezett városban, akkor soha nem lett volna hajlnadó feláldozni
magát 300 emberével.
 Ha Brutus inkább Porciával tölti az időt a testi örömöknek hódolva, akkor dehogy
Caesar megölésével foglalkozott volna.
  Ha Hunyadi János nem magyarnak születik, hanem töröknek, aki háremet tart, és
minden földi jóval körül van véve, akkor soha nem lett volna a kereszténység törökverő
hőse. (Egyébként ez az egyetlen magyar vonatkozású utalás a műben.)
 Ha Luther Márton élete úgy alakul, hogy pápá választják, akkor pont megfelelt volna
neki az egyházi rend, hiszen annak ő van a tetején, és soha nem indul el a reformáció.
 Ha az öngyilkost az utolsó pillanatban megmentik, akkor hiába számolt le az életével,
mégis örül az új lehetőségnek.
Lucifer érvelés egyszerű, és éppen ezért elsőre hihetőnek is tűnik, de Ádám nem adja fel:

„ÁDÁM (Lucifer száját befogva)

[…] A babona
Bárgyút vakít csak, aki úgysem érzi
A szellemet, mely köztünk hat, mozog;”
Vagyis Ádám valójában még mindig hisz az emberben, az emberiségben, az ember
fejlődésében.

Lucifer azonban jóval cinikusabb, azt ajánlja, hogy Ádám beszélgessen csak el az eszkimóval,
majd meglátja, hogy az ember nem fejlődik. Ádám megkérdezi az eszkimót, hogy sokan élnek-
e a környéken. Az eszkimó válasza tanulságos:

„AZ ESZKIMÓ
Sokan bizon, többen, mint ujjamon
Számíthatok. – Szomszédimat, igaz,
Agyonverém már mind, de hasztalan,
Mindég kerülnek újak; s oly kevés
A fókafaj. – Ha isten vagy, tegyed,
Könyörgök, hogy kevesb ember legyen,
S több fóka. –„
Tehát az eszkimó számára a többi ember csak akadály, ellenség, versenytárs a fókákért (az
élelemért, a túlélésért) vívott harcban.

Ádámnak elege lesz:

„ÁDÁM
Lucifer, jerünk, elég volt!
LUCIFER
No, legalább tekintsük meg nejét.”
Ádám pont nem akar az eszkimó feleségével találkozni, úgy van vele, hogyha a férfi ennyire
lealjasult, akkor nem kíváncsi a nőre.

Lucifer azonban csak bevonszolja a kunyhóba, ahol Ádám az eszkimó feleségében Évára ismer.

„AZ ESZKIMÓ  (gunyhójába lépve)

Nőm! vendégeink
Érkeztek ím. Lásd őket szívesen.
(Éva Ádám nyakába borul, s a gunyhóba vonja.)”
Ádám végképp nem tud mit kezdeni azzal, hogy az eszkimó felkínálta nekik a feleségét:
„ÁDÁM (bontakozva)
Segítség, Lucifer! el innen, el,
Vezess jövőmbül a jelenbe vissza,
Ne lássam többé ádáz sorsomat:
A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg:
Dacoljak-é még Isten végzetével. –
LUCIFER
Ébredj hát, Ádám! álmod véget ért. –„

Tizenötödik szín
Szereplők Helyszín

Ádám
Lucifer Újra a harmadik szín
Az Úr pálmafás vidéke
Éva

A mű záró színében, ami ismét egy keretszín, és az első három színnel együtt keretbe foglalja a
drámát, Ádám és Lucifer visszatérnek a harmadik színbe. Pontosabban eddig is ott voltak,
valójában nem mozdultak onnan, hiszen a harmadik szín végén Lucifer álmot bocsát Ádámra,
tehát a történelmi/történeti színek valójában Ádám álmában történtek. Ádám zavarodottan
ébred álmából, hirtelen nem is tudja eldönteni, hogy eddig álmodott, vagy pedig most álmodik.
Lucifer azonban nem hagy neki sok időt, gyakorlatilag azonnal folytatja az előző színben
megkezdett vitát, aminek lényege, hogy az embernek nincs szabad akarata, nincs saját
döntése, csak végzete, ami előre elrendeltetett, ami ellen az ember semmit sem tehet.

Ádám természetesen nem ért egyet vele:

„ÁDÁM
Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.
Kiérdemeltem ezt nagyon magamnak,
Lemondtam érte a paradicsomról.
Sokat tanultam álomképeimből,
Kiábrándultam sokból, s most csupán
Tőlem függ, útam másképpen vezetni.”
De Lucifer sem hagyja magát, hosszan sorolja érveit, amivel végül sikerül is elbizonytalanítania
Ádámot.

Ádám végül egyetlen lehetőséget lát arra, hogy megmutassa, igenis van szabad akarata, igenis
tud, akár az Istennel is dacolni: öngyilkosságot akar elkövetni. Ez persze Lucifer győzelmét
jelentené, de az ördög szempontjából a lehető legrosszabbkor lép ki Éva a kunyhóból.

„ÉVA
Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el,
Utolsó csókod oly hideg vala,
S gond vagy harag van most is arcodon.
Úgy félek tőled…”
Ádámot azonban éppen pont másmilyen, emelkedettebb gondolatok foglalkoztatják + éppen
véget akar vetni az életének, nem csoda, hogy nem túl kedvesen reagál Éva szavaira:

„ÁDÁM  (továbbhaladva)
Mért is jársz utánam,
Mit leskelődöl lépteim után?
A férfiúnak, e világ urának,
Más dolga is van, mint hiú enyelgés.”
Jön azonban az újabb fordul, ugyanis Éva nem várt (tulajdonképpen azonban nagyon is várt és
logikus) bejelentést tesz:

„ÉVA
Tudom, fel fog mosolygni arcod,
Ha megsugom. De jőj hát közelebb:
Anyának érzem, óh, Ádám, magam.”
Azaz Éva terhes. És innentől feleslegessé válik Ádám öngyilkossága, hiszen azért akar
meghalni, hogy szembe szálljon az Istennel, hogy megmutassa neki, hogy ő, Ádám dönthet a
teremtő művéről.

Azzal azonban, hogy utódja születik Évától, Isten teremtése, az ember, nem semmisül meg,
tehát Ádám öngyilkossága is hiábavalóvá válna. Erre Ádám is hamar rájön:

„ÁDÁM (térdre esve)
Uram, legyőztél. Ím, porban vagyok
Nélkűled, ellened hiába vívok:
Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.”
Éva bejelentése Lucifer vereségét is jelenti, nem is tetszik a fordulat az ördögnek:

„LUCIFER
Féreg! feledted-é nagyságodat,
Melyet nekem köszönhetsz. –„
Ádám és Éva azonban már nem foglalkoznak Luciferrel, az Urat dicsőítik, ami érthető módon
felidegesíti az ördögöt:

„LUCIFER
Fellázadsz-é, rabszolga, ellenem?
Fel a porból, állat.
(Ádám felé rúg. Az ég megnyílik: az Úr dicsőülten, angyaloktól környezve megjelen.)”
Isten megjelenése pedig meghátrálásra kényszeríti Lucifert:

„AZ ÚR
A porba, szellem!
Előttem nincsen nagyság.
LUCIFER  (görnyedezve)
Átok, átok!”
Az Úr pedig megbocsájt Ádámnak és újra a kegyeibe fogadja:
„AZ ÚR
Emelkedjél, Ádám, ne légy levert,
Midőn látod, kegyembe veszlek újra.”
Ádám ezután arról panaszkodik az Urnak, hogy látomásai voltak ( a történelmi színek), és ezek
a látomások bizony nem sok jóval kecsegtetnek: akárhol, akármilyen időben járt,
leszármazottai, az emberiség soha nem tudott élni a lehetőségekkel, soha nem fejlődött, sőt,
gyakran visszafejlődött. Ádám arra kíváncsi, hogy vajon igazak voltak-e ezek a látomások? Az
emberiség vajon tényleg ilyen utat fog bejárni? Isten azonban nagyon kétértelműen és
rejtélyesen felel: Az ember nem tudhatja meg, hogy merre tart, hogy milyen lesz a jövő, hiszen
ha mondjuk tisztában lenne azzal, hogy a halál utána a lelke örökké élni fog, akkor „Erény nem
volna itt szenvedni többé”. Az embernek küzdenie kell, hiszen küzdelem nélkül nincs győzelem,
a küzdelem nehézsége, a kudarcok, a ballépések nélkül az ember nem tudja értékelni a sikert,
az előrehaladást, a fejlődést. Ádám azonban attól fél, hogy el fog tévedni azon az úton, amit
Isten jelölt ki neki: ki fog segíteni neki, ki fogja a helyes úton tartani:

„AZ ÚR
Karod erős – szived emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd.  „
Azaz, ha Ádám (az ember) jól csinálja a dolgokat, akkor egyszerűen tudni fogja, hogy jól
csinálja…

Végül az utolsó sorban az Úr összefoglalja az egész mű mondani valóját:

„AZ ÚR
Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
-Vége-