Az egyetlen nővéremnek…

Szeretlek, Kelly.

Chelle

PROLÓGUS

A földön térdelek, kezem ökölbe szorul, ujjaim belesajdulnak a fájdalomba.

Minden elhomályosul a szavaitól.
– Nem mehetsz el.
Az ágyam szélén ül, arcát a kezébe temeti, könnyei a farmeremre
potyognak.
– Az apám már hetekkel ezelőtt megkapta a parancsot, de nekem csak ma
este szólt. Holnap elmegyünk, Jack – mondja elhaló hangon.
Nagyot nyelve próbálom feldolgozni a hallottakat, bár nem akarok hinni a
fülemnek.
– Holnap? – a rettegés a csontjaimig hatol. – Nem hagyhatsz itt!
– Muszáj – néz rám némán könyörögve, bocsánatkérőn.
Letörlöm az arcát, közben azt kívánom, bárcsak elfuthatnánk az életünk
elől.
– Talán maradhatnál… velem.
Az nem lehet, hogy kisétál az életemből. Már majdnem sikerült
megszabadulnunk az apjától, csak kilenc hónap van az érettségiig.
Rázza a fejét, már csak suttogni tud.
– Nem lehet – remeg meg az ajka, miközben összeszorítja a szemét. – Nem
tudom, mi lesz velem nélküled.
– Beszélek anyáddal. Ő tudja, hogy szeretjük egymást, Evie.
 A torkom egyre szűkül. Fulladozom már a gondolattól is, hogy nem lesz
velem. Evie mondani akar valamit, de közbevágok.
– Ne add fel!
Megfogom a kezét, puha bőrét simogatom, tekintetében egy szikrányi
reményt keresek.
– Apám sose menne bele. Ezt te is tudod.
Megszorongatom. Képtelen vagyok elhinni, hogy csak a ma este maradt
nekünk.
– Kell, hogy legyen megoldás.
– El kell mennem, de csak egy évig leszek távol – súgja lágyan, alig bír a
szemembe nézni. – Utána visszajövök.
– Nem tudok annyit várni. Minden hétvégén meglátogatlak.
– Jack – mondja, és elfordítja könnyektől csillogó arcát. – Németországba
megyünk.
Mintha mellbe vágtak volna, majdnem hátrazuhanok.
– Németországba?
Az apja egy másik kontinensre viszi, a világ túlsó felére. Ez az egész csakis
miattam van. Azóta gyűlöl, hogy megtudta, találkozgatunk.
– Egy éven belül leérettségizem, és örökre együtt leszünk.
Az nem lehet, hogy ennyi volt. Terveink voltak… közös jövőt akartunk.
– Visszajövök hozzád – ígéri, kezét a kézfejemre teszi, én megfogom az
arcát, és mélyen belenézek a kék szempárba.
Ő a mindenem.
Minden egyes részletre emlékezni akarok. A kéklő tekintetére, ami pont
olyan, akár az ég, amikor a Nap egy nyári estén eléri a horizontot. A szőke
hajában megbúvó barna tincsekre, amiket a napfény vörösesre fest. A
selymesen ujjam köré tekeredő fürtökre. A jobb szeme sarkában lévő apró
pettyekre, melyek a Göncölszekér formájára emlékeztetnek. Nincs nála szebb
lény a Földön.
Evie már a részemmé vált.
Ő a másik felem.
Ha felébredek, ő jut eszembe, és rá gondolok, mielőtt lehunyom a szemem
este. Összeszorul a mellkasom, ha elképzelem, hogy nem láthatom.
És ha elmegy, mi marad?
Hogy lehetnénk együtt úgy, hogy két, egymástól távoli országban élünk?
Amióta az eszemet tudom, Evie a párom. Olyan nekem, mint az éltető
levegő.
 Az életnél is jobban szeretem ezt a lányt.
– Mennyi időnk van még?
Evie arca a tenyerembe simul.
– Apám egy órát adott a búcsúzkodásra. Anyám nélkül még ennyi se lenne,
hisz tudod, milyen.
– Ez nem búcsú, Evie. Képtelen lennék búcsút venni tőled. Megígérem,
hogy látjuk még egymást.
– Örökké szeretni foglak, Jack. Visszajövök hozzád. Hamarabb, mint hogy
hiányozni kezdenék.
Máris hiányzik, pedig még itt van előttem. Fogalmam sincs, hogy fogom
kibírni. Hogy engedhetném el? Rettegek, hogy ha kilép az ajtón, soha többé
nem látom.
– Bármeddig várok rád, Evie. Mindig szeretni foglak. Az a fontos, hogy
visszagyere hozzám. Nem számít, mikor. Várni foglak.
– Hidd el, visszajövök.
Evie kétségbeesetten omlik a karomba. Szüksége van az érintésre, ahogy
nekem is. Erősen szorítjuk egymást, alig kapok levegőt, de nem számít. Semmi
más nem érdekel, csak az, hogy maradjon.
Evie az enyém.
Nem akarom elengedni.
Így nem.
Azelőtt nem, hogy befejeznénk az iskolát.
Terveink vannak.
Közös álmaink.
Mélyen magamba szívom hajának eperillatát, bevésem ezt is az
emlékezetembe. Nem mintha valaha képes lennék bármit is elfelejteni az én
Evie babámmal kapcsolatban. Ő egyszerűen feledhetetlen.
– Nem akarok sírni többé – súgja a fülembe, ujjai a hajamba túrnak, puha
ajkai a számra szorulnak, pont olyan kétségbeesetten, ahogy én is érzem
magam.
Ledőlünk az ágyra, lerúgom a cipőm, és lehámozom a pólómat is. Éreznem
kell a bőrét! Nem akarok arra gondolni, hogy talán ez az utolsó ölelés, az
utolsó csók, hogy talán most utoljára lehet az enyém.
– Istenem! Szeretlek, Evie!
– Én is szeretlek, Jack – rebegi, miközben testünk szorosan egymáshoz
simul.
 JACK

Hat évvel később

Fuldoklás.
Ez a szó illik legjobban arra, amit érzek. Miközben Evie-t nézem, az első
barátnőmet, az egyetlen lányt, akit szerettem, mintha erős kezek szorítanák a
torkom, úgy érzem, mindjárt megfulladok.
– Hahó! – jelenik meg kishúgom, Myra, majd jól oldalba bök, mert nem
mozdulok. – Jól vagy?
– Nem.
Evie hajába belekap a szél, a szokatlanul meleg fuvallatok a vállát
nyaldossák. A férfiasságom azonnal felélénkül, mintha csak egy izgató
álomból ébredtem volna. Evie nevet, a hasát fogja, és egy fickóval beszélget,
akit még sosem láttam.
Szeretnék odafutni hozzá, a vállamra kapni őt, és megmutatni az egész
városnak, hogy Evie az enyém, de képtelen vagyok megmozdulni a
döbbenettől.
A hosszú lábait nézem, és újraélem az utolsó alkalmat, amikor a derekam
köré tekeredtek. Az utolsó szeretkezés. Fejemben újra felcsendülnek az
ígéretek. „Szeretlek, Jack… Visszajövök hozzád.” Most is tökéletesen tisztán
hallom a hangját.
Myra lép egyet, kezéből a vattacukor a porba hullik.
– A francba – sziszegi, amikor ő is megpillantja Evie-t.
– Vigyázz a szádra!
– Az nem… – hangja elcsuklik, mintha kísértetet látna.
Lenyelem a torkomban éktelenkedő gombócot, de így is alig kapok
levegőt.
– De.
– Jézusom.
Myra elém áll, meglöki a mellkasom, hogy rá figyeljek, de hiába. Kezébe
veszi az arcom, így éri el, hogy a szemébe nézzek.
– Mit akarsz tenni? Szeretnéd, hogy jól seggbe rúgjam?
 – Myra – fejtem le a kezét az arcomról, és Evie felé pillantok. – Ne csinálj
jelenetet.
Myra csupán százötvenhét centi magas, de úgy mozog, akár egy hátvéd az
amerikai fociban. Már kiskorában is úgy járkált a házban, hogy szánt
szándékkal nekiment a dolgoknak, csak hogy lássa, hogyan törnek ripityára.
Most tizenhat éves, de nem változott semmit.
Keresztbe font karral áll, és ráncolja a homlokát.
– Én sosem csinálok jelenetet, de érted megtenném – vág vissza, és Evie
irányába mutat az ujjával. – Pláne, ha róla van szó.
– Ami történt, az csak Evie-re és rám tartozik – próbálom lenyugtatni,
mielőtt Myra agya elborulna. – Anyus nagyon mérges lesz, ha bajba kerülsz.
– Nem érdekel. Van, amikor nem számítanak a következmények.
Egyenesen a szemébe nézek, és megszorítom a vállát.
– Semmit sem csinálsz, semmit sem mondasz, érted? Különben foglak, és
egészen hazáig cipellek a hátamon.
A mahagóni szempár megvillan a napfényben, mielőtt a húgom felém
lépne, és egyenesen az arcomba fröcsögne.
– Nem mered – sziszegi, akár egy vérbeli tinédzser.
Előrehajolok, és suttogva válaszolok, hogy senki más ne hallhassa.
– Dehogynem. Menj, keresd meg a barátaidat, és felejtsd el, hogy láttad őt.
Myra mondani akar valamit, látom, hogy ott van a nyelve hegyén.
– Jó. De…
– Nincs de. Menj, és most az egyszer csináld azt, amit mondtam. Ülj fel
valamire.
Myra arcára mosoly ül ki, szemöldöke a magasba szökik.
– Bármire?
A meggondolatlan szóhasználatot máris megbánom.
– Csak menj már, Myra! Ahelyett, hogy az idegeimen táncolsz, inkább
menj, és szórakozz egy kicsit!
– Tizenhat vagyok, Jack – böki meg a mellkasom csontos ujjával. – Már
nem te irányítasz! – csillámosra mázolt körmeivel fájdalmasan a húsomba
vág.
Mintha eddig másként lett volna! Pedig mindent megtettem azért, hogy ne
kerüljön bajba. Ahogy Myra mellei megnőttek, minden fiú magának akarta.
Én szépen elmagyaráztam nekik, hogy ha egy ujjal is hozzáérnek, eltöröm a
csontjaikat. A fenyegetés egyelőre úgy tűnik, bevált.
– Mennyibe kerül, hogy végre lelépj?
 Elegem van belőle, és az egyetlen dolog, amivel hatni tudok rá, az a pénz.
Megdörzsöli az állát, mintha gondolkodna, pedig mindketten tudjuk, hogy
mekkora összeget mond majd.
– Hm. Száz dolcsi – kunkorodik mosolyra a szája széle, azt hiszi,
legyőzött, pedig kétszer ennyit is kifizettem volna, csak hogy magamra
hagyjon.
Előhúzok egy köteg pénzt a zsebemből, lefejtek róla egy százast, és
meglebegtetem az orra előtt.
– Egy óráig ne is lássalak! És nehogy Evie közelébe merészkedj! Szívódj
fel, Myra. Felfogtad?
Szalutál, majd kikapja a kezemből a pénzt, és belegyömöszöli a
melltartójába.
– Egy óra. Ha több kell, fizetni fogsz – mondja, majd sarkon fordul, és a
vattacukros kocsi felé masírozik, miközben félrerúgja a korábban leejtett
édességet.
Végre visszatérhetek Evie-hez. A fickó átkarolja a derekát, súg neki
valamit, Evie a vállát fogja, és nevet. A kezem újra ökölbe szorul.
Azóta szeretem, hogy belépett az osztályterembe nyolcadikban. Nirvana
póló és egy szakadt farmer volt rajta, amitől csak még inkább
belehabarodtam.
Most úgy harminc centire áll tőlem, magasabb és nőiesebb, és még mindig
megdobogtatja a szívem.
A fickó körbeforgatja. Hat év után ez az első alkalom, hogy láthatom az
arcát. A tüdőmben maradt kevéske levegő azonnal elillan, minden izmom
megfeszül, teljesen ledermedek. Muszáj beszélnem vele, semmi más nem
számít. Mint egy robot, úgy indulok meg felé.
Egy újabb fordulat a fickó karjában, Evie tekintete rám talál. Igéző kék
szeme elkerekedik, miközben figyeli, ahogy közelítek.
Minden egyes lépés egyre gyorsabb, könnyedén szelem át a tömeget.
Kiszabadítja magát az ölelésből, eltolja magától a fickó vállait. Úgy tűnik,
hogy mindjárt hozzám rohan, a nyakamba ugrik, mert neki is annyira
hiányoztam, mint ő nekem, de amint a lába földet ér…
Evie az ellentétes irányba szalad.
A nyomában vagyok, de a tömeg egyre sűrűbb, összezár előttem, mintha
távol akarna tartani tőle.
– Evie! Várj! – nyúlok utána, bár túlságosan messze van.
Már az érintés gondolatától is bizseregni kezdek.
 Evie hátrapillant, arca könnyes, már nem mosolyog. Teste továbbra is
távolodik tőlem, de a tekintete nem ereszt.
– Evie! – kérlelem, hogy álljon meg, de hiába.
Látom, mi következik, és tudom, hogy semmit sem tehetek ellene. Túl
gyorsan fut, hiába is figyelmeztetném. Evie belecsapódik az egyik felvonuló
platós autóba, teste hátrahanyatlik, majd a fűre zuhan.
Azonnal körbeveszik, de én nem akarom, hogy bárki hozzáérjen… rajtam
kívül. Eltolom a bámészkodókat az útból, egyre közelebb furakodom, míg
végre a mozdulatlan test elé nem érek.
Elvesztette az eszméletét.
– Hátrébb, emberek! – csinálok helyet körülötte, majd letérdelek mellé.
Bár nincs magánál, a fején lévő sebből vér szivárog, mégis ő a legszebb
nő, akit valaha láttam.
– Evie… – súgom rekedten, és mindent megadnék azért, ha rám nézne.
A szívem a torkomban zakatol olyan erővel, hogy talán a körülöttem lévők
is hallják a dübörgést. Nedves arcát finoman megpaskolom a kézfejemmel.
– Evie, ébredj. Kérlek, ébredj fel a kedvemért, szerelmem!
 EVIE

A sötétség jó. Meleg, megnyugtató. Minden, ami tönkrement, hirtelen köddé

vált.
– Evie!
Hangja éles, mint a kés. Minden seb, amit olyan mérhetetlen erővel
próbáltam begyógyítani, újra felnyílik. Arra, hogy újra látom őt, nem voltam
felkészülve.
Képtelen vagyok kinyitni a szemem, hogy lássam. Még nem. Itt akarok
maradni a semmiben, ahol nem kell találkoznom a férfival, aki összetörte a
szívem.
Jack azt ígérte, megvár, és örökké szeretni fog. Hazudott. Minden egyes
szava hazugság volt.
Lüktet a fejem, a világ forog, mintha jól becsíptem volna. A hangok egyre
erősebbek, majd újra eltompulnak körülöttem.
– Evie, ébredj – kérlel Jack, és megérinti az arcom.
Minden egyes szőrszálam az égnek áll, libabőrös leszek pont úgy, mint
régen, amikor együtt voltunk.
– Nem kellene mentőt hívni? – kérdi egy nő a távolból.
– Nem – mordul rá Jack pont olyan birtokló hangon, mint amikor
gyerekkorunkban kinyilvánította, hogy az övé vagyok.
Én nem vagyok Jacké. Már nem.
Atya ég! Nekem befellegzett!
Amint a szemébe néztem, tudtam, hogy menekülnöm kell. Azok után, ami
történt, képtelenség, hogy találkozzunk. Nem az volt a baj, hogy elfutottam,
hanem az, hogy nem tudtam megállni, és hátrapillantottam, hogy még
egyszer lássam azt a szépséges arcot. Az arcot, ami hat éven át kísértett
álmaimban.
Nem fekhetek itt örökké, Jack pedig úgysem megy el. Nincs mit tenni,
muszáj szembenéznem vele.
Lassan, pislogva nyitom ki a szemem, hogy megszokjam a napfényt.
– Jack – rebegem halkan.
 Ki kell mondanom a nevet, ami oly sok örömöt és fájdalmat okozott. A
nevet, amit hiába is akarnék elfelejteni.
– Evie – mosolyog rám, megkönnyebbülten sóhajt, majd mikor
megpróbálok felülni, lágyan visszanyom a földre. – Ne mozogj! – arca
kedves, tekintete az enyémet keresi. – Jól vagy?
Elfordítom a fejem. Túlságosan fáj látnom őt.
– Jól vagyok.
Füllentek, mert legbelül millió darabra törtem. Emlékszem, úgy nézett rám,
mintha én lennék az egyetlen nő a világon. Persze, ez sem volt igaz. Ez is
csak átverés volt. Számára semmit sem jelentett a fogadalmunk. A tettei már
rég alátámasztották ezt, de mégis, most, hogy itt vagyok mellette, minden
érzés és emlék újra a felszínre tör.
„Szeretlek, Evie. Ez nem búcsúzás…”
Azt hittem, örökké szeretni fog, de nem sokkal azután, hogy elutaztam,
tovább lépett. A szívem szétszakadt, hatalmas lyuk tátongott a helyén. Jack
darabokra tört engem és mindent, amit a szerelemről hittem.
Tönkretett.
Elhagyott.
Keze végigkúszik az oldalamon, a sortom derekánál megáll. Érintése
ismerős, nem kellene, hogy feltüzeljen, mégis megtörténik. Elfog a rémület.
– Biztos? Mozgasd a lábujjaidat.
– Jól vagyok, Jack.
Kissé megszorít, de nem érdekel. Eltolom magamtól, a kezem pár
pillanatra elidőz a mellkasán.
Édes Istenem!
Micsoda férfi!
Még ennyi év után is képes levenni a lábamról. Nem volna szabad, de nem
tehetek róla. Hat év hosszú idő. Ennyi ideje nem láttam Jacket, akit szerettem.
Ha őszinte akarok lenni, még mindig nem vagyok túl rajta.
Az arca nem változott. Minden apró részletre emlékszem, még arra a
tökéletes kis mélyedésre is a felső ajkán, ami csábos m-betűt formál. Az orra
még mindig egyenes és szimmetrikus, pedig oly sokszor láttam, hogy
megütötték az arcát. Éles álla és magas arccsontja talán hangsúlyosabb lett,
de a kék, átható tekintete most is rabul ejt.
Jack hátradől, pólója elszakad. Egy férfias sztriptízszámra emlékeztet a
jelenet, ahogy áthúzza fején a pólót. Esetlenül tátva marad a szám, képtelen
vagyok megszólalni. Úgy viselkedem, mintha nem láttam volna még
meztelen férfi felsőtestet.
Egek!
Pislogok párat, de nem tudom levenni róla a szemem. Jack minden ízében
tökéletes, leszámítva, hogy hazudott nekem. Ahogy megmozdul, duzzadó,
lebarnult izmain megcsillan a fény. A látványtól újra az az egykori tinilány
leszek.
Nagy nehezen feltápászkodom, de megszédülök. Nem tudom, hogy a
balesetem, vagy a kéjvágy okozza-e. Talán mindkettő.
Jack időben elkapja a karom, szakadt pólóját a fejemhez szorítja. Mint
valami szuperhős, aki megmenti a bajba jutott hősnőt. Csakhogy én már nem
vagyok az ő hősnője.
– Tartsd ezt a sebeden, én majd viszlek.
Bambán bámulom.
Másra nem vagyok képes.
Jack itt van, és segíteni próbál, mintha még érdekelném. Az, hogy mellette
állok, teljesen hihetetlen. Ha nem érint meg, biztos, hogy álomnak
gondolnám. Nem számít, mennyire fáj, mert nagyon régóta vágyom erre.
Felemel, testünk összeér, nem kapok levegőt. A mellkasához szorít. Ahhoz
a kőkemény izomzathoz, amiről képtelen vagyok levenni a szemem.
– Nyugalom – mondja.
Mintha ez lehetséges lenne.
Az érzékeim túlhajszoltak, a testem hozzá simul, a bőröm bizseregni kezd.
Végem van!
Sosem fogom megérteni, hogy lehet rám ilyen hatással. Ezer éve
győzködöm magam, próbálom valóssá tenni, hogy gyűlölöm, pedig ez
egyáltalán nem igaz. Egyetlen perc a karjaiban, és tagadhatatlan, hogy még
mindig szerelmes vagyok. Sosem szűntem meg szeretni őt. Zihálok, alig
kapok levegőt, zsong a fejem.
Jack az álla alá nyomja a fejem, miközben a parkoló felé lépdel.
– Vigyázok rád, Evie – ígéri.
Ezt már hallottam.
Kába vagyok. A karjaiban lenni olyan, mintha hazatérnék. Nyugalom tölt
el. Kedvessége, az, hogy erősen tart mindent elfeledtet. Beleolvadnék a
testébe, itt maradnék mindörökre. Melegség, biztonság. Ezt érzem a karjai
között.
Mi van velem?
Alig öt perce vagyok mellette, és máris minden megszegett ígéretét
elfelejtettem.
Még csak bocsánatot sem kért.
Egyszer csak nem írt többé, és nem is gondolt rám, majd szép sorban
megfektette az összes lányt a Ridge Hollow Gimiben.
Renee, a legjobb barátnőm minden mocskos részletet elmesélt, bár én nem
akartam hallani. Egy idő után már nem is beszéltem vele, mert nem akartam,
hogy emlékeztessen arra, amit örökre elvesztettem.
Jack előrehajol, hasának minden izma az oldalamhoz simul. Leültet egy
teherautó platójára, én pedig elnyomom magamban az ösztönösen
kikívánkozó, vágyakozó sóhajt.
– Hagy nézzem meg a fejed – fordítja finoman oldalra az arcom.
A távolban fordul egyet az óriáskerék, az utasok lelkesen sikongatnak,
ahogy minden porcikám Jack közelében.
Árulók.
– Evie! – fut hozzánk Evan, tekintete Jack és köztem cikázik.
Hála az égnek! Evan!
Jack miatt meg is feledkeztem róla. Most már biztos, hogy én vagyok a
világ legrosszabb barátja.
– Ő ki? – kérdezi Jack, a hangjából sejthető, hogy nincs elragadtatva.
– Evan – zárom rövidre a kérdést.
Jacknek semmi köze hozzám. Azzal, hogy elengedett, lemondott rólam, és
már nincs joga ahhoz, hogy az életem legintimebb részeiről is tudjon.
Biztosan azt gondolja, hogy Evannel egy párt alkotunk, hiszen úgy morog,
mint egy támadásra kész medve. Apró mosolyféle akar felvillanni az
arcomon, de leküzdöm ezt is. Jack féltékeny! Nagyon helyes. Megérdemli
azok után, ahogy bánt velem.
– Te meg ki a fene vagy? – förmed rá Evan Jackre úgy, mintha én itt se
lennék.
– Jack vagyok – mordul vissza Jack, de nem veszi le rólam a szemét.
Átható tekintetétől szinte összeroppanok.
Némán, kérlelő pillantással fordulok Evan felé. Ő mindent tud Jackről, a
múltunkról, és arról, hogy összetörte a szívem.
Evan vállon löki Jacket.
– Majd én.
Jack nem mozdul.
– Majd én – morogja válaszul.
Evan nem adja fel, újra megpróbálja félreállítani Jacket, de hiába.
Hasztalan próbálkozik.
Ó-ó!
Ebből három másodperc múlva igazi katasztrófa lesz.
Félreértés ne essék: Evan is elég erős, jó pár menetet tudnának lenyomni,
mielőtt valamelyikük feladná, vagy kiütné a másikat.
Ha Evan nem lenne meleg, biztosan belehabarodtam volna, amikor
találkoztunk. Sőt, talán így is volt egészen addig, amíg tiszta vizet nem öntött
a pohárba, és meg nem tudtam, hogy ő a másik kapura játszik. Milyen kár!
Pedig eszméletlenül jóképű, és csupa izom. Na persze, nem annyira, mint
Jack, de azért nem kell szégyenkeznie.
Jack ujjai megállás nélkül babrálnak a tincseim között, óvatosan tapogatja
a valószínűleg még mindig vérző sebet, hiszen érezhetően egyre nedvesebb a
hajam.
Jack megemeli az állam. Muszáj a szemébe néznem.
– Szükséged lesz pár öltésre – mondja, mintha Evan nem is létezne. –
Elviszlek Dr. Carlyle-hoz.
Evanre pillantok, hátha kisegít.
– Evan majd elvisz.
Evan kihúzza magát, összefonja a karját maga előtt, így próbálja
kihangsúlyozni férfiasságát.
– Ő már nem a tiéd, Jack. Ez nem a te ügyed. Én viszem orvoshoz.
Hálás, de kissé szomorkás mosollyal köszönöm meg Evannek, hogy
segíteni próbál, hiszen tudom, hogy Jack nem adja fel ilyen könnyen.
– Evie mindig is az én ügyem lesz – szögezi le Jack, és közelebb lép
Evanhez.
Jaj, ne!
– Évekkel ezelőtt elveszítetted minden jogodat, Jack – indul meg Evan is,
már egy karnyújtásnyi távolság sincs köztük.
– És maga volt a pokol! – emeli meg a hangját Jack.
Ez egyre rosszabb. Felpattanok, közéjük ugrom, mint egy élő pajzs, bár
fele akkora sem vagyok, mint ők, és borzasztóan szédülök.
– Fiúk! Nyugodjatok meg!
Tenyerem a két kidolgozott mellkasra teszem, így próbálom távol tartani
őket egymástól. Zavartan mosolyogva nézek rájuk. Jack izzó tekintete szinte
felnyársal. Nem akarom, hogy verekedés legyen belőle.
– Jack. Köszönöm, hogy segítettél.
Jack kissé megenyhül, végre rám néz.
 – Nagyon szívesen, Evie.
Szívem fájdalmasan dobban. Micsoda szépség! Nem szabad elfelejtenem,
hogy ő már nem az enyém.
Hiszen megbántott.
– Az ajánlatod nagylelkű, de Evannel vagyok itt. Ez már nem a te dolgod.
Ujjaim belemélyednek a mellkasába, a kidolgozott izmok érintése
túlságosan ínycsiklandó.
Evan végszóra karolja át a derekamat, és elhúz Jacktől. Keze a csípőmön
pihen, mintha hozzá tartoznék.
– Majd én elintézem, haver. Miért nem segítesz inkább valaki olyannak,
akinek nincs kifogása ellene?
Könyökkel megbököm Evant.
– Elég – súgom neki, de már késő.
– Mondd még egyszer – sziszegi Jack, miközben megindul felénk.
Erőteljesen megtaszajtom a mellkasát.
– Csak menj! Kérlek.
– Hát ezt akarod? – néz rám Jack döbbenten, mintha legalábbis kinőtt
volna egy második fejem.
Látom rajta, hogy megbántották a szavaim. Mindenkinél jobban ismerem
az arcát, mégsem hiszem el, hogy meglepődik azok után, ami történt.
– Igen – próbálom a lehető legmeggyőzőbben előadni a nyilvánvaló
hazugságot, miközben a földbe gyökerezik a lábam. Evan merev pénisze
bökdös hátulról, és pontosan tudom, hogy nem én vagyok az, aki felkeltette
az érdeklődését.
Evannek bejön Jack. Persze, ki ne gondolná azt, hogy Jack maga a
főnyeremény? Persze, ha nem számítjuk azt, hogy mekkora seggfej.
Bárcsak másként alakultak volna a dolgok! Bárcsak megvárt volna! Én
komolyan gondoltam, amit mondtam, mikor el kellett mennem Ridge
Hollow-ból. Senki mást nem szerettem azóta sem.
Jack homloka összeráncolódik, egy pillanatra olyan érzésem van, mintha
olvasna a gondolataimban.
– Legyen – mondja végül.
– Tessék – nyújtom felé a véremmel átitatott pólóját.
– Tartsd meg – rázza meg a fejét, miközben megnyalja az alsó ajkát. Vajon
még mindig olyan édes a szája, mint régen? – Viszlát, Evie bébi – köszön el
végül, és az önelégült mosolyból pontosan tudom, hogy rajtakapott. Így
szólított régen, milliószor hallottam már, de most megtorpanok a hallatán.
 – Viszlát – rebegem, és gyorsan hátat fordítok neki.
Ha még egy percig nézem, még a nyakába ugrom, és megcsókolom az
ajkakat, melyekről oly régóta álmodozom.
– Ne nézz vissza – súgja Evan, miután egy kissé távolabbra kerültünk.
– Nem fogok.
Színpadias mozdulattal karolja át a vállam, közelebb hajolva színleli a
vonzalmat egészen addig, amíg a parkolóhoz nem érünk.
– Jack nagyon dögös.
– Igen. Tudom – nevetem el magam, és összerezzenek. Evan suttogása
csiklandozza a fülemet, ami éles fájdalmat okoz. – Éreztem, mennyire tetszik
neked – incselkedem, és próbálok nem foglalkozni a hasogató fejemmel.
– Muszáj volt mögéd bújnom. Egyszerűen nem tudtam leplezni, Evie.
– Gondoltam, hogy ezért álltál mögém, főleg akkor, amikor éreztem,
ahogy hozzám bökődik a lelkesedésed. Jack egyértelműen a te zsánered.
– Ő a te zsánered – húz közelebb Evan, és kuncogva nyom egy puszit a
fejemre. – Jaj! Ne haragudj! – ugrik el hirtelen, amikor eszébe jut, és meglátja
a sebem. – Elég mély vágás. Elviszlek a dokihoz.
– Csak ne Carlyle-hoz. Vigyél inkább a Hunter sürgősségijére.
– Miért ne Carlyle-hoz?
– Mert Jack ott fog keresni.
– Gondolod?
– Tudom – azzal felmászom Evan robogójára, és megpaskolom az ülést
előttem. – Eszedbe ne jusson, Evan!
– Sose tennék ilyet veled, Evie! – vigyorog rám a válla fölött, miközben
beül a kormány mögé. – De a pólóját nekem adod, ha végeztünk?
– Ööö… nem – azzal begyűröm a véremmel és Jack illatával átitatott pólót
a farzsebembe. – Menjünk, nehogy utánunk jöjjön – csattanok fel idegesen,
mert szeretnék minél előbb eltűnni innen.
El kell menekülnöm Jack csábító jelenlététől. Ha közel vagyok hozzá,
veszélybe kerül a szívem.
– Nem tudom, jó ötlet-e robogózni azután, hogy ilyen csúnyán beütötted a
fejed.
– Jól vagyok, Evan. Csak vezess, és vigyél már el végre innen!
Becsukott szemmel karolom át a derekát, nehogy lopott pillantást vessek
Jackre.
Ha csak egy pillanatra is, de azért megengedek magamnak annyit, hogy azt
képzeljem, Jack az, akibe kapaszkodom éppen.
 JACK

Myra belerúg a porba a kocsim mellett. Biggyesztett ajka még talán utat is
találna a szívemhez, hogy megsajnáljam, ha nem tudnám, mekkora
drámakirálynő tud lenni.
– Máris menned kell? Épp most kezdett izgi lenni!
Ridge Hollow-ban azonnal elterjedt a hír, hogy Evie-vel az útjaink hat év
után újra keresztezték egymást. Egy efféle kisvárosban ez valódi
eseményszámba megy. Már videók is megjelentek a közösségi médiában
azzal a hashtaggel, hogy #UjraEgyutt. Myra ujjongva nyomta a telefonját az
arcomba, hogy megmutassa.
– Munkaügyben kell elintéznem ezt-azt, el kell varrnom pár szálat, de
megígérem, hogy nem tart soká.
Hatalmas, barna szemeit rám emeli, olyan édesnek, ártatlannak tűnik.
– Evie-ért visszajössz?
– Azt akarod, hogy jöjjek vissza érte?
Myra keresztbe font karral sóhajt egyet.
– Ha ez azt jelenti, hogy Hollow-ban maradsz, akkor igen.
– Ó! Csak nem hiányzom?
– Nem annyira – kötekedik Myra. – De amióta itt vagy, legalább nem
velem vannak elfoglalva – magyarázza vigyorogva.
A kis rohadék!
– Szép, Myra.
Myra hátrébb lép. Beindítom a motort, ő megütögeti a vezető oldali ajtót.
– Jobb lesz, ha sietsz! Evie talán nem lesz mindig itt.
Szavainak komolysága csak akkor jut el az agyamig, amikor
felkanyarodok az autópályára.
Hat órán át semmi más nem jár a fejemben, csak Evie. Az, hogy újra
láttam, mindent megváltoztatott.
A végtelen búzamezők mellett suhanva felidézem, hogy milyen pár is
voltunk mi ketten.

Izzad a tenyerem, izgulok. Mi van, ha elhúzódik, amikor megkérdezem?

Beletörlöm a nedvességet a farmerembe, próbálok nyugodtan lélegezni. Nem
akarom elrontani a barátságunkat, de tudom, mit akarok. Csakis őt.
Evie-vel szinte mindennap együtt lógunk iskola után, már amikor az apja
elengedi. Az a pasas igazi diktátor.
Amióta megjelent a Hollow sulijában, legalább egy tucat srác akart járni
vele, de legnagyobb meglepetésemre mindet kikosarazta. Persze, ez engem
nem tántorít el.
Egyébként is más vagyok, mint a többiek. Rászántam az időt, hogy
megismerjem, mielőtt előhozakodnék a szándékommal.
– Evie! – kiáltom, mikor meglátom az iskola előtti lépcsőn.
Istenem! Milyen szép!
Copfba fogott haja jobbra-balra libben, ahogy szedi a fokokat. Egyenesen
felém jön, arcán széles mosoly jelenik meg, amikor meglát.
– Erre! – integetek, mint egy félbolond.
A korlátba kapaszkodva a barátnőjéhez, Renee-hez fordul. Kuncognak,
miközben felém sandítanak. Evie-n levágott farmersort, egy régi rockbandás
póló és egy Converse van.
– Szia! – üdvözlöm, és zsebre dugom a kezem.
– Szia, Jack! – vigyorog rám Renee.
Utálom ezt a csajt, de mivel Evie barátnője, muszáj viselkednem. Biccentek
egyet a biztonság kedvéért, Evie úgyis figyel.
– Renee.
– Mit csináltok ma? – kérdezi a hajtincsét tekergetve. Úgy csámcsog a
rágójával, mint egy tehén.
– Arra gondoltam, hogy kimehetnénk a házunk mögötti erdőbe.
– Fúj… – motyogja, és elfintorodik. – Ki akar még a fák között bóklászni?
Ez már nem menő! – fejti ki nem túl pozitív véleményét lesajnáló
arckifejezéssel, szemforgatás kíséretében.
Renee egy sznob liba. Nem is értem, Evie miért barátkozik vele.
– Én szeretek túrázni – vallja be Evie, amit a legjobb barátnője, Renee
Callahan rosszalló pillantással díjaz.
– Hát, én shoppingolni fogok, aztán Jess-szel fagyizni megyünk.
Jess Renee fiúja, aki szintén idegesítő, és egy igazi seggfej. Tökéletesen
összeillenek.
– Jó mulatást a falevelek meg a többi baromság között – teszi hozzá, majd
előhalássza a szájfényét, és háromszor átkeni az ajkait, mielőtt összepréselné
és szétoszlatná a kencét. – Csá! – int egyet a válla fölött, miután megindult
Jess felé, aki az út végén várja a barátaival.
Evie-re pillantok, aki a távolodó Renee-t nézi, és egy pillanatra eláll a
szavam. Borzasztóan ideges vagyok, Evie pedig olyan gyönyörű! Vajon
tönkreteszek mindenkit?
– Szeretnél inkább te is fagyizni?
– Nem – rázza meg a fejét, és felém fordul. – Szívesebben lennék a
természetben – mondja, és elmosolyodik.
Annyira örülök, hogy egyáltalán nem hasonlít Renee-re! Bár ő is legalább
olyan szép, mégsem bírnám elviselni a fölényességét és a nyávogását sem.
Már öt perc is elég a társaságában ahhoz, hogy kikészítsen.
– Jó! Ledobhatjuk a cuccainkat a verandánkra, mielőtt elindulunk.
A szívem hevesen ver, hiszen hamarosan feltehetem neki a legfontosabb
kérdést. Már hónapok óta várok erre. Nyelek egy nagyot. Egy órán belül
megkérem, hogy legyen a barátnőm, és még az is lehet, hogy igent mond.
– Amit csak szeretnél – mosolyog rám újra, de most el is pirul kissé.
Ez nagyon jól hangzik, bár én minden egyes szaváért odavagyok.
Baljós csend telepszik közénk, miközben a házunk felé baktatunk.
– Mikorra kell hazaérned? – töröm meg a hallgatást.
Sajnos nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy máris a lényegre térjek.
– Hétkor vacsorázunk. Ha késem, egy hét szobafogság vár rám.
– Értem.
Kissé csalódott vagyok, hiszen már három óra van. Utálom a tanítási
napokat. Az iskola elveszi az időt a legjobb dolgoktól. A maradékot pedig
Evie-vel akarom tölteni.
Amikor már kellő távolságra értünk az iskolától, és csak ketten vagyunk,
egy óvatlan pillanatban megfogom a kezét. Nem néz rám, nem húzódik el,
arcán apró mosoly fut át.
– Nem baj? – szorítom meg a kézfejét azt remélve, hogy nem léptem át
semmiféle határt.
– Nem – harapja be az ajkát, és felém pillant. – Tetszik.
Kissé könnyebben áramlik a levegő a tüdőmbe, bár a kézfogás csak az első
lépés ahhoz, hogy Evie-t a barátnőmnek mondhassam. Reggel mindent
összekészítettem a piknikezéshez, és megmondtam anyámnak, hogy ne nyúljon
semmihez.
Ő felnevetett, és azt mondta, túl sok romantikus filmet néztünk együtt.
Hozzátette, hogy szerinte fiatal vagyok még ahhoz, hogy barátnőm legyen.
– Élvezned kellene a fiatalságod, kisfiam – tette hozzá kedvesen.
 Ahogy gondolja. Tizenhárom évesek vagyunk. Elég idősek ahhoz, hogy
tudjuk, kik vagyunk és mit akarunk. A fiatalság egyébként sem olyan nagy
kaland. Az iskolában folyton parancsolgatnak nekünk, majd hazamegyünk,
hogy ott is megmondják, mit tegyünk. Alig várom, hogy idősebb legyek!
Akkor szabadabb lehetek, és nem kell a felnőttek olyan utasítgatásaival
foglalkoznom, mint hogy ülj le, vagy csináld meg a házimunkát.
Ezek mind nem számítanak, mert az egyetlen, ami boldoggá tesz, az Evie.
Most itt van mellettem, miután berohantam a házba és felmarkoltam a
piknikkosarat anélkül, hogy odaköszöntem volna anyámnak. Myra pár perc
múlva hazaér, és nem akarom, hogy ránk akaszkodjon.
– Mit szólsz? – kérdezem az út végén, ahol a fák között egy tisztásra érünk,
közepén egy hatalmas tóval.
A víz körüli fák a legszebb vöröses, narancsos és sárgás árnyalatokban
pompáznak. A part menti vadvirágok lassan elhervadnak, de még így is festői
a látvány. Megcsillan a vakító napfény a tavon, a víz felszínén minden
szépség tükröződik.
Evie tekintete körbejárja a tájat, én csak őt nézem.
– Ez varázslatos – súgja halkan, kézfejével napellenzőt formál, hogy
jobban lásson az erős fényben. – Nem tudom, hogy láttam-e valaha ennél
szebbet.
– Én igen.
Semmi sem lehet szebb Evie-nél.
Felém fordul, homlokán apró ráncok jelzik, hogy nem érti, mire célzok.
– Hogy?
– Lélegzetelállító.
Bár a tó felé mutatok, az arcáról beszélek. Evie pár lépéssel közelebb megy
a vízhez, engem is magával húz, és a szélén megáll.
– Miért nem mutattad meg ezt eddig?
Megvonom a vállam, máris bánom, hogy csak most hoztam el ide.
– Nem tudtam, hogy szereted-e az ilyesmit.
– Jack. Én nem vagyok olyan, mint a többi lány.
– Tudom – vágom rá azonnal, a szívem olyan erővel dübörög, hogy ő is
biztosan hallja. – Evie?
Összerándul a gyomrom. Most kell megtörténnie, ez a tökéletes pillanat.
Nem tojhatok be.
– Igen? – simítja a széltől összekuszált hajtincseit a füle mögé.
Mély levegőt veszek.
 – Leszel a barátnőm? – hadarom el egy szuszra.
Mivel nem válaszol, egész testemmel felé fordulok. Még mindig fogjuk
egymás kezét, tenyerem újra izzadni kezd.
– Azt akarom, hogy a barátnőm legyél.
Óvatos mosollyal az arcán fordul felém, lassan pislog egyet.
– A tiéd akarok lenni, Jack. Semmi mást nem akartam ennyire.
Hatalmas megkönnyebbülés kerít hatalmába, kifújom a levegőt, az
adrenalin máris átvette az irányítást.
– Ez az! – lövell az égbe a karom.
– Arra vártam, hogy megkérdezd – ismeri be Evie.
Résnyire nyílik a szám, ledöbbenek saját butaságomon. Miért vártam
ennyit?
– Komolyan?
– Te vagy a legjobb barátom. Senki mást nem akarok.
– Tényleg?
Én azt hittem, Renee a legjobb, de úgy tűnik, nagyot tévedtem.
– Renee olyan… – Evie lemondóan ingatja a fejét. – Ő csak egy kicsit
ismer, te viszont mindent tudsz rólam.
Úgy vigyorgok, hogy belesajdul az arcom, szenvedélyessége engem is
magával ragad. Ledobom a piknikkosarat a földre, és kezembe veszem az
arcát.
– Holnap minden srác irigyelni fog a suliban.
Evie kuncog, arca belesimul a tenyerembe.
– A lányok, ha megtudják, biztosan megutálnak érte, már ha eddig nem
gyűlöltek még.
– Igen? – kérdezem, miközben hüvelykujjam megállás nélkül simogatja
puha bőrét.
– Te elég jó fogás vagy.
– Az biztos… – lépek eggyel közelebb hozzá, szívem zakatol, alig kapok
levegőt. – Megcsókolhatlak?
Még sosem csókolóztam senkivel. Csak anyámnak és a húgomnak adtam
puszit eddig, de semmi másra nem vágyom, mint hogy összeérjen a szánk, és
megérezzem Evie epres szájfényének az ízét, amit mindig használ.
– Én még sosem csókolóztam senkivel – néz rám kissé aggódva, és újra
beharapja az alsó ajkát.
– Én sem. Ne félj, majd együtt rájövünk. Odahajolok hozzá, ajkunk végre
összeér.
 EVIE

– Ms. Bailey! – szól ki a nővér.

Az elmúlt egy órában egy régi Ladies’ Home Journal magazint lapozgattam,
miközben Jack pólóját szorosan a fejemhez szorítottam. Evan végig a
telefonját nyomkodta. Már zsibbad a hátsóm a sok üléstől, a lábam fáj, a
fejem hasogat, romokban vagyok, mire én kerülök sorra.
Arra sem emlékszem, mit olvastam az előbb. Képtelen voltam
koncentrálni. Jack körül forognak a gondolataim.
Az jár a fejemben, milyen volt, amikor megérintett. A hangja végigcikázott
a testemen, minden idegszálamat felperzselte. Teljesen elmerültem a közös
emlékeinkben. Vajon milyen férfivé vált?
Evan kapja el a kezem, hogy megtámasszon, a lábaim majdnem feladják a
szolgálatot.
– Menjek be én is? – kérdezi.
– Igen. Köszönöm.
Kérleltem Evant, hogy tegyünk egy tapaszt a sebre, hátha eláll a vérzés, de
nem engedte. Sosem szerettem a tűket, hát most is próbáltam elkerülni az
orvosi vizsgálatot, de Evan hajthatatlan maradt.
Most ő fogja a kezem, együtt követjük a nővért a folyosón. Minden
porcikám a másik irányba kívánkozik, de igyekszem nem pánikolni.
– Itt várjanak – mondja a nővér, és kinyitja a jobb oldali utolsó ajtót. – Az
orvos mindjárt jön – azzal magunkra hagy minket, de előbb még hosszan
megnézi magának Evant.
– Szóval… – lép hozzám Evan, és felsegít az ágyra. – Jack.
Motyogok valamit, és elengedem a fülem mellett a témát, pedig pontosan
tudom, hogy alig várja, hogy feltegye végre a kérdést. A váróterem
túlságosan forgalmas volt, de most, hogy kettesben maradtunk, úgy érzi, itt az
alkalom. Sarkammal az ágy lábát rugdosom, tekintetem a padlóra szegezem.
– Evie – erősködik Evan.
Felsóhajtok, végül felé fordítom a fejem.
– Nem akarok beszélni róla.
 – Pedig beszélni fogunk róla. Azt mondtad, helyes volt, de azt sosem
említetted, hogy ő a földkerekség legszebb pasija!
– Azért ez nem egészen igaz, Ev – jegyzem meg rezzenéstelen arccal.
– Legalább mondd azt, hogy aprócska a pénisze!
– Csak mikroszkóppal tudtam megtalálni – vágom rá helyeselve, de
közben elvörösödöm, mert eszembe jut Jack Nelson szépséges férfiassága.
Még hat év után is tökéletesen emlékszem minden egyes centijére.
– Seggfej.
Mindketten jóízűen kacagunk, amikor valaki kopogtat az ajtón. Kihúzom
magam, a félelem újra elárasztja a csontjaimat.
– Ms. Bailey! – üdvözöl az orvos, ahogy belép az ajtón, kezében a
kartonommal.
– Én volnék – bököm ki válaszul, és bizonytalan mosolyt villantok Evan
felé. Idegességemben olyan sebesen lóbálom a lábam, mintha lebegve futnék.
Evan módszeresen végigméri a doktor urat, ahogy minden más férfit is,
akivel találkozunk. Egyelőre teljesen lenyűgözte a Ridge Hollow-i
„felhozatal”, ahogy ő nevezi.
Evan vonzódik a vidéki pasikhoz.
A doki felé pillant, rám mosolyog, majd újra elmerül a papírokban.
– Ha jól értem, azért van itt, mert beverte a fejét.
– Igen.
Beharapom a szám belsejét, és ringatózni kezdek.
Az orvosom nem sokkal idősebb nálam, biztosan nemrég végzett az
egyetemen. Egy kicsivel érettebb és tapasztaltabb valakire számítottam.
Hagynom kellett volna, hogy Dr. Carlyle-hoz vigyen Evan, akkor már rég
otthon lennénk, de nem akartam megkockáztatni, hogy újra összefussak
Jackkel.
Most jól megfizetem az árát ezzel a kölyökkel, aki összevarrja majd a
fejemet.
– Akkor nézzük – teszi félre a kartonomat a fiatal doki, közben végre
észreveszi Evant is. – Ó, elnézést! Nem láttam, hogy itt van.
– Semmi gond. A türelem rózsát terem – vágja rá Evan pimasz vigyorral a
képén.
Dr. Baylor – legalábbis a köpenyén ez áll – elmosolyodik, és futó pillantást
vet Evanre.
– Jól tette, hogy behozta a feleségét.
Mintha nem lenne egyértelmű, doki!
 – Ő nem a feleségem – javítja ki gyorsan Evan.
Mindig azt mondja, hogy neki van a legkifinomultabb melegdetektora a
Földön. Azt állítja, hogy simán kiszúrja a tömegben a melegeket, és bár
eleinte nem hittem neki, idővel kénytelen voltam elismerni a képességét. Én
egyáltalán nem feltételeztem volna Dr. Baylorról, hogy meleg, de úgy tűnik,
Evan másként látja.
– Jó tudni – vágja rá Dr. Baylor, és Evanre mosolyog, mielőtt végre a keze
ügyében lévő pácienshez, azaz hozzám fordulna. – Mibe futott bele?
– Nem tudom biztosan.
Túlságosan szégyellem magam, ezért nem mondom meg az igazat. Mégis
ki az a bolond, aki nekimegy egy felvonulási platós autónak? Hát én.
Az emberek nap mint nap csinálnak butaságokat, ez alól én sem vagyok
kivétel. Persze, nem mindenki olyan hevesen, mint én, és nem annyi néző
előtt, ahogy nekem volt szerencsém. Ez vagyok én: ha kétségeim támadnak,
keresek egy hatalmas tárgyat, és egyenesen nekiszaladok.
– Belerohant egy felvonulási platós autóba – árul el kaján élvezettel Evan,
képtelen türtőztetni magát.
Szigorú tekintetem azonnal lelohasztja az önelégült mosolyát.
– Nem semmi teljesítmény!
– Ezért is vagyunk jóban – mondja Evan, és büszkén mellém áll.
– Szabad? – kérdezi Dr. Baylor tőlem, kezén máris ott díszeleg a hófehér
gumikesztyű.
Biccentek, és lehunyom a szemem. Ujjai szétválasztják a hajam, hogy
jobban lássa, miért is vagyunk itt.
– Össze kell varrni?
– Igen, úgy tűnik szükség lesz pár öltésre, hogy ne nyíljon ki, és ne
okozzon később problémát.
Dühömben felhördülök. Mérges vagyok magamra. Mi másba kellett
belefutnom, mint egy két emelet magas, vontatott díszletbe, ami a környék
minden házánál magasabb.
– Dőljön hátra, amíg behozom a szükséges eszközöket – pihenteti kezét
Dr. Baylor a térdemen, hogy abbahagyjam az asztal lábának rugdosását, de
hiába.
Elég soká nem mozdulok ahhoz, hogy Evan megszólaljon.
– Evie. Ha te nem fekszel le, akkor majd én!
– Fogd be, Evan! – nézek esedezve Dr. Baylorra. – Elnézést kérek a
viselkedéséért.
 A doki szája alig láthatóan rándul egyet.
– Nem történt semmi.
Dr. Baylor elindul, közben összenéznek Evannel, amit én nem igazán
tudok értelmezni.
– Remek fickó – mondja Evan, miután a doki becsukja maga mögött az
ajtót.
– Az én fejem miatt vagyunk itt, nem a te segged miatt – csipkelődöm, és
belebokszolok Evan mellkasába.
– Hát még mindig nem tanultad meg? Mindig rólam van szó, Evie – neveti
el magát, és megfogja a vállamat. – Légyszi, ne rontsd el ezt nekem.
– Mégis, hogy ronthatnám el? Ahogy látom, elég jól megy ez neked
nélkülem is.
– Ne borulj ki.
– Evan! Te nyugodt lennél, ha épp egy tűvel szurkálnák a fejed?
– Én kibírnám. Elég kemény vagyok – adja elő pókerarccal a nyilvánvaló
hazugságot. – Ez a pasi nyugodtan megbökhetne bárhol, én meg se
nyikkannék.
– Aha – billentem oldalra a fejem, mert eszembe jut, micsoda hisztit
csapott legutóbb, amikor felszakadt a körömágybőre.
– Sss! – nyomja ujját a számra. – Fejsérülésed van.
– És? – förmedek rá értetlenkedve.
A civakodásnak véget vet Dr. Baylor, aki egy tálcán hozza be a vizsgálóba
mindazt, amire a sebvarráshoz szüksége van.
– Meg is van.
Beharapom a szám, nehogy kibuggyanjon belőlem egy cifra káromkodás.
Evan megszorítja a vállamat.
– Akarod, hogy fogjam a kezed? – kérdezi, és az ágy túlsó oldalára áll, Dr.
Baylorral szemközt. – Nem gond, doki?
– Egyáltalán nem.
Hátradőlök, a plafont bámulom, és erősen megszorítom Evan kezét.
Óvatosan Dr. Baylor felé sandítok, aki már elő is készítette az eszközöket.
Okosan elkerüli a pillantásom a tűket, nehogy megállíthatatlanul kirohanjak a
szobából. Egyszerűen rettegek még a látványuktól is.
A dokinak az orvosi köpenye kissé kidudorodik. Biztosan izmos. Nyaka
vastag, majdnem olyan széles, mint a feje. A szája a legszebb ékessége:
tökéletes formájú ajkak, közöttük a legegyenesebb hófehér fogsor, amit
valaha láttam. Egyebekben pont olyan robusztus alkat, ami Evan gyengéje.
 Evan és Dr. Baylor is jóképű, csak másként. Evan úgy fest, mintha épp
most lépett volna ki a GQ magazin legfrissebb számából. Mélykék szeme,
barna bőre és sötét, hullámos haja igazi bombázóvá teszi.
Dr. Baylor közelebb hozza a tálcát, mielőtt még el tudnám fordítani a
fejem. Egy pillantás, és máris befeszülök.
– Csukja be a szemét. Gyorsan végzünk – nyugtatgat kedvesen.
Becsukom a szemem, és olyan erővel szorongatom Evan kezét, hogy
biztosan nem jut elég vér az ujjaiba. Az érzéstelenítő tűszúrás a legrosszabb,
összerezzenek, de megúszom sírás nélkül.
Ahelyett, hogy a sebvarráson járna az agyam, inkább Jackre gondolok. A
pillanatra, amikor megláttam.
Tökéletes figyelemelterelés még akkor is, ha Jack emléke sokkal jobban
fáj, mint maga a beavatkozás.
– Három öltés elég lesz – húzza le kezéről a gumikesztyűt Dr. Baylor, én
döbbenten nézek rá. – Lehet, hogy a következő pár órában vérzik még kicsit,
de majd szépen elmúlik.
– Ennyi volt?
Teljesen belebetegedtem a gondolatba, hogy össze kell varrni a fejem,
pedig egyáltalán nem volt vészes.
– Igen. Itt van egy leírás arról, hogyan kell ellátni a sebet. Ha bármi gond
van, nyugodtan jöjjön vissza, és megnézem.
– Köszönöm – ülök fel az ágyon megkönnyebbülve, indulásra készen.
Evan elővesz egy névjegyet a farzsebéből, és átnyújtja Dr. Baylornak.
– Arra az esetre, ha netán befektetne.
Evan mindig a szakmáját, a brókerséget használja arra, hogy pasikat
szedjen fel. Mindig lenyűgöz, milyen gyakran jön be ez a húzás neki, de hát ő
Evan. Merészebb, mint amilyen okos.
– Hívjon nyugodtan, ha szüksége van rám.
Esküszöm, bármerre járunk, mindig felszed valakit. Nem tudom, hogy
csinálja, de el kell ismerni, nagyon könnyen megy neki.
Dr. Baylor széles mosoly kíséretében a köpenye zsebébe csúsztatja a
névjegyet.
– Talán úgy lesz – mondja, és előkeresi a saját névjegyét. – A
mobilszámom a hátoldalán van arra az esetre, ha orvosi segítségre szorulna.
– Aha – motyogom, és tudom, nem kellene meglepődnöm azon, ha valaki
ugyanúgy nyomul, mint Evan, mégis meghökkenek.
– Talán szükségem lesz rá – kacsint rá Evan.
 Miközben egymást bámulják, kínos csend telepszik a vizsgálóra. Szinte
kézzel tapintható a vibrálás köztük. Gyorsan közbe kell lépnem, nehogy
egymásnak essenek.
Megköszörülöm a torkom, emlékeztetve őket arra, hogy én is itt vagyok,
majd leugrom az ágyról.
– Elnézést – mondja Dr. Baylor, és végre elhagyja a szobát.
– Eleget flörtöltél? – kérdezem Evant csípőre vágott kézzel, toporzékolva.
– Azt hiszem, itt már végeztem – mondja Evan büszkén, láthatóan
egyáltalán nem érdekli, hogy én is végignéztem. – Nem vagy éhes?
– Kopog a szemem.
Átsétálunk a sürgősségin, majd a kijárat felé vesszük az irányt. Dr. Baylor
felpillant a papírmunkából, rámosolyog Evanre, aki viszonozza, és integet is
egy kicsit.
– Émelyítőek vagytok.
Evan elengedi a megjegyzésem a füle mellett.
– A Moo and Oink jó lesz?
– Igen, jól hangzik.
Hülye egy neve van, de ez a város legjobb étterme. Az elmúlt években
nagyon megszerettem a hamburgereiket és a sült krumplijukat is. Olyan sokat
járunk oda, hogy egy mérettel nagyobb nadrágot hordok már.
Húsz perccel később becsusszanunk egy bokszba, a mennyei sertéssült és
barbeque illatától fájdalmasan morog mindkettőnk gyomra. Körbenézek, és
elbújok az étlap mögött, mert mindenki minket néz, és pusmognak is.
– Van valami az arcomon?
Evan felnéz, megvizsgálja az arcomat, majd visszafordul az étlapjához.
– Nincs.
Előrehajolok, leengedem az asztalra az étlapot, és lehalkítom a hangom.
– Akkor miért bámulnak?
– Talán mert bekerültél a köztudatba – mondja pimaszul csillogó szemmel,
ami egy kissé megijeszt.
– Hogy mi? – kérdezek vissza hátrébb dőlve.
– Híres lettél.
– Ezt meg hogy érted, Evan? – sziszegem.
Evan előkapja a telefonját, megböki párszor a képernyőt, majd felém
fordítja a kijelzőt.
– Látod? Az #UjraEgyutt hashtaggel vagy ott mindenhol.
Kikapom a kezéből a telefont, és leesik az állam. Valaki videóra vette,
ahogy Jack letépte magáról a pólóját. Ott áll fölöttem, az arcomon pedig
egyértelműen látszik a sóvárgás. Jack széles mellkasával és a napfényben
megcsillanó bőrével egy igazi dög.
– Mi a…
Evan széles mosollyal az arcán veszi vissza a telefonját.
– Igen, eszméletlenül szexi – fejti ki szakvéleményét, miután újra
lejátszotta a felvételt.
– Mit hozhatok? – kérdezi a pincérnő, és Evan válla fölött belekukkant a
videóba.
Evan úgy fordítja a készüléket, hogy a pincérnő jobban láthassa Jacket és a
Hulk-szerű mozdulatot.
– Elég dögös, ugye?
A pincérnő előrehajol, és feltolja az olvasószemüvegét a fejére.
– Nem dobnám ki az ágyamból, az biztos. Hát te? – néz újra Evanre
Cornelia, aki azóta, hogy legutóbb randizni hívta Evant, már jól tudja, hogy a
barátom nem a nőkre hajt.
Evan megrázza a fejét, és rám sandít.
– Hát nem – biccenti oldalra a fejét, mintha ki akarná kotyogni a titkomat.
– De ő igen.
Az asztal alatt jól belerúgok Evanbe, aki megugrik egy kicsit, majd
kínlódva újra elbújok az étlap mögé.
Cornelia bekukkant a kartonlap fölött.
– Neked elment az eszed, te lány!
– Kaphatnék egy Moo and Oink burgert extra sajttal? – váltok témát sietve,
mert nem akarom megtárgyalni a szerelmi életemet egy idegennel.
– Hát persze. És te mit kérsz, cukorfalat? – fordul most Evan felé olyan
negédesen, hogy a fogam is belesajdul.
– Drágám, nekem jöhet a specialitás.
Majd felfordul a gyomrom ezektől a becézgetésektől. Cornelia gyönyörű
nő, bár jó tizenöt évvel idősebb Evannél, de ez egyáltalán nem gátolja meg
őket abban, hogy szemérmetlenül flörtölgessenek.
– Máris hozom – azzal Cornelia elveszi az étlapokat, de én nem tudok a
szemébe nézni, sem megszólalni, amíg tisztes távolba nem kerül tőlünk.
– Ne legyél már ilyen merev, Evie. Csak szórakozunk!
Már épp egy frappáns választ fontolgatok, amikor kinyílik az étterem
ajtaja, és a legrosszabb rémálmom libben be rajta. Myra Nelson teljes
pompájában egyenesen felém lépdel.
 Megragadom az asztal sarkát, felkészítem magam, mert nem sok esély van
rá, hogy Myra nem rendez jelenetet.
– Helló, Evie! Örülök, hogy látlak! – áll meg mellettem, kezét a boksz
hátoldalán pihenteti.
– Szia, Myra. Hogy vagy?
Eddig valahogy mindig sikerült elkerülnöm a Nelson család tagjait, ha
Ridge Hollow-ba látogattam. Ezúttal viszont úgy tűnik, szép sorban
kipipálom mindegyiküket.
Most Evanhez fordul, és módszeresen végigméri.
– Te pedig?
– Evan, ő itt Myra, Jack húga.
– A hasonlóság szemmel látható.
– Ti ketten együtt vagytok? – teszi fel a kérdést Myra kertelés nélkül.
– Nem, szívecském – paskolja meg a mellette lévő üres helyet Evan, Myra
pedig gondolkodás nélkül mellé csusszan. – Evie-ben nincs meg az, amire én
bukom.
Myra tekintete szinte felfalja Evant, és valószínűleg legalább annyira
megdöbbent, mint én, amikor megtudtam, mi a helyzet.
– Te túlságosan jól nézel ki ahhoz, hogy pasikra gerjedj.
Szem forgatva az ablak felé fordulok, és próbálom kizárni őket. Az
egymást kergető mókusokat nézem, közben azért fohászkodom, hogy Myra
gyorsan unja meg ezt az egészet, és hagyjon itt minket. Nincs most türelmem
a kis üzelmeihez.
Jack nevének említése viszont újra feléjük fordítja a tekintetem.
– Sajnálom, de Jack ízig-vérig hetero.
– Kár. Azért álmodozni lehet – nevet fel Evan. – Hol van egyébként az a
félisten?
– Visszament Philadelphiába pár napra.
– És mikor várható a visszatérése? – emelgeti a szemöldökét Evan, majd
elkapja a pillantásomat.
– Nemsokára – mondja Myra, ujjaival dobolni kezd az asztalon, mint aki
nagyon unatkozik.
– Micsoda remek hír, nem, Evie?
– De, biztos.
Megnyikorog a műbőrhuzat alattam, mire Myra felém fordul. Ujjai
lassabban mozognak, fejét megemeli kicsit, látványosan rákészül a
mondókájára.
 – Tudod, én sosem szerettelek annyira, Evie.
Hát ez nem újdonság. Myra már akkor, amikor Jackkel randizni kezdtünk,
egyértelművé tette, hogy nem szívlel. Akkoriban még kislány volt, de túl sok
gyűlölet volt a szívében, és azóta sem tanulta meg finomítani a stílusát.
– De azt tudom, hogy Jack sosem jutott túl rajtad.
Mintha egyenesen szíven lőnének a szavai. Sosem jutott túl rajtam? De hát
én vagyok az, aki nem jutott túl rajta… nem fordítva!
– Nem én akartam elmenni.
– Ellenben nem is jöttél vissza.
Újra az ablak felé fordulok, és beleharapok a nyelvembe, nehogy olyasmit
mondjak, amit később megbánnék. Myra Jack testvére, és bármennyire is
megbántotta, nem fogom a húgán leverni. Inkább összedörzsölöm a
tenyereimet az ölemben, és azon merengek, miként alakultak volna a dolgok,
ha nem megyek el.

– Jack, hol voltál? Nem tudtam tovább várni – faggatom a telefonon

keresztül.
– Egyet találgathatsz – a hangja alapján már tudom, hogy a húga van a
dologban.
Tudom, hogy önszántából sose hagyna cserben, de nagyon rossz volt, hogy
nem tudtam, merre van, nem történt-e valami vele. Jack mindig szólt, ha nem
tudott eljönni egy találkára.
– Myra?
– Eltörte a csapot pont akkor, amikor kiléptem az ajtón. Anyám sikongatni
kezdett, a víz zubogott mindenfelé – meséli, és fújtat egyet. – El kellett zárnom
a vizet, és meg kellett javítanom a csaptelepet, csak utána tudtam elindulni.
Annyira sajnálom, Evie! Meg tudsz bocsátani?
– Hát persze, Jack.
– Szeretlek, Evie bébi.
– Én is szeretlek.
Myra azóta utál, amióta Jack barátnője lettem. Talán azt hiszi, hogy el
akarom lopni tőle a bátyját. Bárcsak megértethetném vele, hogy én nem
ellenség, hanem egy új barát lehetnék, és egy napon, amikor Jack majd
feleségül vesz, egy új testvér is.
 JACK

– Meddig leszel távol? – kérdezi Cameron az irodám ajtajában állva, karjait

összefonja maga előtt.
Átfutom a szerződéseket, amik a hét végén az asztalomra kerültek.
– Egy hétig, talán tovább. Fontos elintéznivalóm van – válaszolom anélkül,
hogy felnéznék az iratokból.
– Van valami köze ennek a csajhoz, aki a videón szerepel?
Hátradőlök a székemen, könyököm a kartámaszon pihentetem, majd
Cameronra emelem a tekintetem.
– Talán.
Mosolya a tipikus Cameron-féle pimasz vigyorrá változik.
– Nem hittem, hogy megélem a napot, amikor te kullogsz egy lány után, és
nem fordítva.
– Ő nem csak egy lány, Cam. Ő az enyém.
Megdöbbenve néz rám, hiszem amióta csak ismer, egyszer sem beszéltem
senkiről úgy, hogy az enyém volna. Amióta megismertem Cameront a
Pennsylvaniai Állami Egyetemen, egyáltalán nem voltam sem testben, sem
lélekben monogám srác.
Cameron ellöki magát az ajtófélfától, beljebb jön, és úgy néz rám, mintha
az állatkert egyik lakója lennék.
– Biztos nem semmi a csaj, ha így rabul ejtett.
– Senki sem ejtett rabul, te idióta. Csak hogy tudd, Evie az egyetlen lány,
akit valaha szerettem.
Kuncog egyet, mielőtt úgy tenne, mintha belehányna a szemetesembe,
majd ráomlik az asztalommal szemben lévő kanapéra, és színpadiasan a feje
fölé emeli a karját.
– Nagyon unalmas errefelé nélküled, haver.
– Gyere velem te is – ajánlom fel neki, bár tudom, hogy nem jöhet.
Valakinek muszáj vinnie a napi szintű dolgokat a Dirty Deeds Designsnál,
a cégnél, amit még az egyetemi üzleti kurzusra találtam ki.
A végzős évre sikerült kölcsönt szereznem, és hivatalosan is belevágtam.
Megalakult a Dirty Deeds Designs, egy online áruház. Nem volt grafikusi
végzettségem, de Cameronnak igen, és azonnal betársult, amint elmeséltem
neki az ötletet. Én intéztem a hirdetéseket, a beszerzést és a menedzsmentet,
Cameron felelt minden másért. Az első évben megháromszoroztuk a
profitunkat, és azóta is töretlen a növekedés.
– Nem. Én tartom a frontot, amíg te hajtod a csajt – feleli vigyorogva.
– El fogom kapni, Cam. Csak figyelj!
– Ha te akarsz valamit, azt meg is szerzed. Eddig még sosem buktál el.
– Egyáltalán nem lesz könnyű – ismerem el Cam előtt.
Nem szépen váltunk el Evie-vel, és ha tényleg menekülőre fogja, ha csak
meglát, ahogy tegnap tette, akkor kemény meló lesz visszaszerezni őt.
Cameron hangosan sóhajt, mielőtt felállna a kanapéról.
– Ami fontos, az általában nem könnyű, nem igaz?
– Így van – értek vele egyet, tekintetem követi az ajtó felé.
– Tudom, hogy sietsz. Majd írj, és tájékoztass.
– Úgy lesz.
Rácsap az ajtóra, és mielőtt eltűnne az irodájába, még visszanéz.
– Lenyom egy punci! – veti oda.
Vihogását még akkor is hallom, miután becsukta maga mögött az ajtaját.
– Idióta! – kiáltok utána, majd újra elmerülök az előttem álló
papírhalomban.
Miután mindent aláírtam, és a legfontosabb ügyeket elintéztem, felkapom a
laptopot, a kulcsaimat és a telefonomat, és a szomszédban lévő lakásomba
megyek, hogy összeszedjek egy táskányi ruhát.
Visszamegyek oda, ahol a múltam a jövőm.

– Mit gondolsz, milyen lesz? – kérdezi Evie, miközben a csillagokat nézzük.

Már órák óta fekszünk egymás mellett a dús, magasra nőtt fűben. A
holdfény megvilágítja az arcát. Evie gyönyörű, pont olyan szép, mint az első
napon, amikor nyolcadikban megpillantottam az osztályteremben.
– Micsoda?
– Felnőttnek lenni – fordul felém.
Kezem átkúszik a füvön, ujjaink összekulcsolódnak.
– Csodálatos lesz.
Evie visszafordul az ég felé, és lágyan megszorítja a kezem.
– Alig várom, hogy örökké együtt legyünk.
– Én is várom már, Evie.
 Magamban elmosolyodom, ahogy elképzelem a közös jövőnket.
– Láttad? – mutat felfelé, de én képtelen vagyok levenni róla a szemem.
– Igen – kúszom közelebb hozzá, muszáj, hogy érezzem a testét magam
mellett.
– Az a Sarkcsillag. A legfényesebb az égen, és szinte alig mozdul. Ha nem
vagyunk együtt, csak nézz fel rá, és tudd, hogy én is azt nézem.
Vállunk összeér, szívem zakatolni kezd.
– Mész valahová, Evie?
Lélegzet-visszafojtva várom válaszát.
– Nem, Jack – pillant felém.
Remegőn kifújom a levegőt.
– Megijesztettél.
– Hivatalosan is elsőéves egyetemisták vagyunk – súgja, és beharapja az
alsó ajkát, azt, amelyiket oly nagyon szeretném megcsókolni.
Muszáj megcsókolnom. Kilenc hónapja várom ezt a pillanatot. Már két
hónapja együtt járunk, de eddig egy szájra puszinál nem történt több, mert
még sosem csókolózott senkivel. Igazából én sem, de már azóta erre vágyom,
amióta a barátnőm lett. Evie azt mondta, fél, én pedig türelmesen várom,
hogy készen legyen rá.
Az oldalamra fordulva simulok hozzá, kezét a feje fölé emelem.
– Evie – súgom, egyenesen a szemébe nézek. – Meg kell, hogy csókoljalak.
– Rendben – egyezik bele halkan.
Hozzányomom a homlokom, és visszatartom a lélegzetem. Ajkaink
összeérnek. Apró szikrák cikáznak a testemben, olyan tüzet gyújtanak be, amit
eddig nem ismertem. Nyelvem mintha puha hegyeket cirógatna. Evie ajkai
megnyílnak, épp annyira, hogy egy pillanatra összeérjen a nyelvünk.
Képtelen vagyok elfojtani a morajt, ami ösztönösen feltör belőlem.
Szabad kezem a nyakára kúszik, nem sokkal az ütőere fölött megpihen.
Sürgetőn még közelebb megyek hozzá, már nincs közöttünk egy hangyányi
hely sem. Ujjaim a tarkójára tapadnak, lágy nyelvcsapásokkal egyre
széjjelebb tárom ajkait. Olyan hevesen vágyom a száját, a nyelvét, ahogy ez
idáig még sosem.
Édes. Lágy. A csókot nem csupán a számon, hanem minden porcikámban
érzem. Evie egyszerűen megrészegít, gyökerestül kiforgat önmagamból.
Levegőért kapkodva, szédülten húzom el a fejem tőle.
– Hát ez…
– Varázslatos volt – fejezi be a mondatot helyettem.
 – Nem akarok elmenni innen.
– Még maradhatunk.
Becsukom a szemem, és azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez a pillanat.
– Az apád soha többé nem engedi, hogy találkozzunk, ha nem viszlek haza
időben.
– Csak még egyszer – kérlel mosolyogva.
– Neked bármit.
Megszorítom a kezét, és újra megcsókolom, de most erőteljesebben, hiszen
tudom, hogy ő is legalább annyira vágyik rá, mint én.
Az idő mintha megállna, a tücskök is elhalkulnak, mintha ők is megérezték
volna, hogy csodás dolog történik.
Evie Bailey-é vagyok, és ez így marad mindörökké.
El sem tudom képzelni, hogy valaki mást csókoljak.
 EVIE

A Nap az ég aljára süllyed, Ridge Hollow belvárosának kétemeletes házai

fölött táncol, miközben Evannel a kirakatokat nézegetjük. Igazán mesébe illő
a maga furcsa, vidéki bájával.
Evan átvezet az út túloldalára, bár már mondtam neki, hogy egy napra
ennyi elég volt nekem. Olyan régóta bolyongunk a kis téren, hogy mostanra
már az összes boltot kívülről fújjuk. Egyébként sincs sok kedvem a
vásárolgatáshoz. Képtelen vagyok kiverni Jacket a fejemből azóta, hogy újra
találkozott a tekintetünk.
Milyen hülye voltam!
Nem lett volna szabad elfutnom előle, de akkor ez tűnt helyesnek. Úgy
éreztem, ha nem menekülök el, akkor veszekedni fogok, és nem akartam
jelenetet rendezni. Egy golflabda méretű púp a bizonyítéka annak, mekkora
butaság volt, de már nem lehet visszacsinálni.
Evan átkarolja a vállam, és maga mellé húz.
– Örökre itt tudnék maradni.
– Ha itt élnénk, nagyon hiányozna a városi nyüzsgés – hajtom fejem a
vállára.
Evan imádja a nagyvárost és a lüktető éjszakai életet.
Fiatalon nem hittem volna, hogy valaha elmegyek innen, de nem volt más
választásom. Azt hittem, mindig Ridge Hollow lesz az otthonom. Minden
alkalommal, amikor visszajövünk ide Evannel, egy kicsivel nehezebb itt
hagyni, viszont most, hogy láttam Jacket, teljesen lehetetlennek tűnik.
– Hála az égnek! Végre nyitva van!
Evant megbabonázta egy kirakatnyi színes cupcake és pite. A két nappal
ezelőtti érkezésünk óta várja, hogy kinyisson ez a cukrászda.
Evan végtelenül édesszájú. Még a barátságunkat is képes lenne elcserélni
egy életre szóló vörös bársony cupcake-ellátmányra. Természetesen a
sajtkrémes verzióra.
– Ide be kell mennünk.
Szemforgatva ugyan, de hagyom, hogy beráncigáljon, hiszen cupcake-
imádó, és jól ismerem Evant ahhoz, hogy tudjam, nem szabad az útjába állni,
ha süteményről van szó. Tisztára olyan, mint a Sütiszörny a Szezám utcából,
teljesen begőzöl, amíg meg nem kapja a cukoradagját.
Ahogy belépünk a pici üzletbe, megcsap az édes illat. Egymás után érnek
el hozzám a csokoládé, a vanília, az eper és a kedvencem, a karamell aromái.
Egyetlen olyan darab sincs a pultban, amit ne kóstolnék meg, de
vigyáznom kell, mert minden grammjuk azonnal a hasamra rakódik.
Alacsony vagyok, ezért a legkisebb súlynövekedés is halmozottan
látványos. Evan ezt sosem fogja megérteni, hiszen olyan anyagcseréje van,
ami mellett bármit megehet, mégsem hízik egy dekát sem.
Sosem kellett aggódnia amiatt, hogy nem fér bele a ruháiba. A szemét!
Néha utálom ezért, de általában csak pokolian irigykedem. Gátlástalanul
eszik, és úgy tűnik, nem keserüli meg. Pont olyan a teste, mint amikor
megismerkedtünk, én viszont kissé kikerekedtem a tinédzserkori
önmagamhoz képest. Persze erről csakis Evan és az édesség iránti
megszállottsága tehet.
– Evan. Öt kilót hízok már attól is, hogy beleszagoltam a levegőbe idebent.
– Biztos vagyok benne, hogy Jack nem bánná – vágja rá gyorsan, de azért
nem néz rám, mert pontosan tudja, hogy érzékeny pontra tapintott.
– Nem érdekel Jack – vetem oda neki félvállról.
Hazudok és hárítok.
Csakis Jack Nelson jár a fejemben, és az sem segít, hogy még mindig
lüktet az ütéstől. Ha akarnám, se tudnám elfelejteni a találkozást, hála ennek
a folyamatos, sajgó emlékeztetőnek.
Evan rám sandít, majd motyog valami mocsokságot, amit inkább nem is
akarok meghallani. Végre elvonja a figyelmét a harmadik sor cupcake, bár
ezek inkább apró műalkotások, mint sütemények.
– Azt hiszem, kiszipolyozom a hitelkártyámat ezen a helyen! Hány
teknősös cupcake kell ahhoz, hogy elfelejtsd a bánatod ma estére, Evie?
Ujjbegyemmel az államat ütögetve bámulom az édes kis teknős formájú
süteményeket. Egy nem elég, de három talán már túlzás. Annyira csábítóak,
főleg az oldalukon kicsorduló karamell miatt, ami apró tavakat képez a tálcán
körülöttük. Ennek nem lehet ellenállni.
– Kettő.
– Segíthetek? – kérdezi a pult mögött álló hölgy, majd pár másodpercig
csak bámul, végül hebegve újra megszólal. – Evie?
Kétszer pislogok, mert nem hiszek a saját szememnek.
 – Renee?
– Édes Istenkém! – sikongat zavarában, de olyan magas hangon, hogy
majd szétszakad a dobhártyám.
A cupcake-ek már nem is olyan vonzóak, ha ahhoz, hogy élvezhessem a
csodás ízeket, végig kell hallgatnom Renee baromságait.
Ő volt a legjobb barátnőm. Egy időben szinte elválaszthatatlanok voltunk,
de amikor elkezdtem Jackkel járni, ő pedig összejött Jess-szel, minden
megváltozott.
– Remekül nézel ki! – füllentek, hiszen borzalmasan fest a nagy, sötét
táskákkal a szeme alatt, de nem szeretném megbántani.
A lány, akit még a gimiben ismertem, eltűnt, és egy olyan nő lépett a
helyébe, aki jó tíz évvel öregebbnek látszik nálam. Az idő nem kímélte
Renee-t. Arca kikerekedett, sminkje egyáltalán nem illik a bőrszínéhez, fura
narancssárga színt kölcsönöz neki. Mintha túl sokáig szolizott volna, vagy
megszaladt volna a kezében az önbarnító. A rózsaszín, hatalmas cupcake-
mintás póló egy szemernyit sem fiatalít rajta.
Renee egyáltalán nem az a karcsú lány, aki évekkel ezelőtt a barátnőm
volt. Csípője kiszélesedett, vaskos combok léptek a mindig nagyon vékony
lábak helyére.
– Köszi – pirul el a pult túloldalán. – Te is.
Evan megköszörüli a torkát, mintha olyan könnyen el tudnám felejteni,
hogy itt van. A pasi bárhová megy, mindig felfigyelnek rá.
– Elnézést. Evan, ő itt Renee, a gimis legjobb barátnőm. Renee, ő itt Evan,
a mostani legjobb barátom.
Rögtön összerezzenek. Milyen rémesen hangzott ez! Nem így akartam…
bár talán mégis. Egyébként sem számít, hiszen már réges-rég nem érdekel
Renee.
Evan megvillantja Renee előtt lehengerlő mosolyát, amitől minden nő
ledobná a bugyiját neki, ha történetesen nem a péniszek érdekelnék.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Renee.
Renee még vörösebb lesz. Evan káprázatos mosolya újra betalál. Néha úgy
érzem, hogy még a legheteróbb fickókat is képes lenne meghódítani a
sármjával és az éles eszével.
– Én is nagyon örülök. Kávézhatnánk valamikor – veti fel Renee
reményteljes tekintettel, és felveszi a gumikesztyűjét. – Elmesélhetnéd, mi
van veled, amikor nem dolgozom. A múlt hónapban fogtam ki ezt az állást,
és nem igazán kapok szabadnapot, de valahogy elintézem.
 Még csak az kéne! Próbálok kitalálni egy olyan választ, ami nem hangzik
olyan rosszul, mint a „Kösz, de kösz nem”.
– Nagyszerű ötlet! Evie odalenne! – válaszol helyettem Evan.
– Neked is ott a helyed, Evan! – mosolyog rá Renee, közben már a nyaka
is kipirult.
– Hát persze! Ott leszek, kedvesem! – búgja Renee, nekem pedig felfordul
a gyomrom.
Hogy Evan honnan veszi ezt a vidéki stílust, nem tudom, de működik.
– Édes Istenkém! Olyan lesz, mint a régi szép időkben! – lelkendezik
Renee.
A gumikesztyűbe burkolt tapsikolásnál nincs undorítóbb hang.
– Mesés! – vágom rá, és az ajtón beözönlő gyerekhad csivitelése elnyomja
hangom gúnyos élét.
Ezért még megkapja a magáét, bár Evannek fogalma sincs arról, hogy
milyen ember is Renee. Ő az utolsó, akit viszont akarok látni az életemben,
de Evan mégis kitárta előtte az ajtót, és még egy vörös szőnyeget is leterített
elé.
– Biztosan vége van a softballedzésnek. Jobb lesz, ha sietek. Bocsánat, mit
is kértetek?
Evan leadja a rendelést, és fizet, míg én ellépek a pult elől, hogy a kicsik
kedvükre nézelődhessenek.
Még szerencse, hogy itt van ez a pult, különben meg is kéne ölelnem
Renee-t. Az utóbbi pár napban a régi életemből már így is túl sok kísértettel
gyűlt meg a bajom, erre most itt van ez a kínos találkozás.
– Sziasztok! Remélem, hamarosan újra találkozunk, Evan! És persze veled
is, Evie! – integet Renee, amíg ki nem megyünk az ajtón.
Ahogy kilépünk az utcára, Evan azonnal betömi a szájába a süteményt.
– Kedvesnek tűnik – potyog ki a szájából a morzsa.
Csípőre vágott kézzel állok elé, próbálom nem elveszíteni a türelmemet.
Megérdemel némi fejmosást ezért a túlontúl barátságos hangnemért.
– Evan – sóhajtok fel keservesen.
Képtelen vagyok haragudni rá. Pláne úgy, hogy tiszta hab az egész arca.
– Mi van? – néz rám ártatlanul, már-már édesen zavarodottan.
– Renee nem jó ember – világosítom fel, miközben letörlöm a maradék
krémet az arcáról. – Nem ilyen barátot szeretnél magadnak. Higgy nekem.
Csak a baj van vele.
Evan elkámpicsorodott arcot vág.
 – Komolyan? Pedig olyan cukinak tűnt.
– Halálosan komolyan.
– Menjünk – noszogat játékosan a könyökével, de nem mozdulok.
Összeszűkült szemmel nézek rá, hogy megértse az üzenetet. Tudnia kell,
hogy ebből nem engedek. Nem engedem Renee-t vissza az életembe. Nem
akarom, és nem is fogom megtenni.
– Ahogy akarod. Ha gyűlölöd, akkor én is gyűlölöm.
Soha senkit sem gyűlöltem, még Renee-t sem. Egyszerűen nincs hely
számára az életemben.
– Lehet, hogy megváltozott. Idővel mindannyiunkkal megtörténik –
próbálkozik Evan.
Tudom, hogy igaza van, de a változás néha kevés ahhoz, hogy
ellensúlyozza a közös múltunk rossz emlékeit.

– Ki az? – kérdezem Renee-től, amikor megérkezünk az étterembe, ahol Jess-

szel találkozunk.
Van vele egy srác, akit eddig még nem láttam.
Úgy volt, hogy Jack is elkísér, de vigyázni kellett a kishúgára. Legutóbb,
amikor magával hozta, akkora hisztit vágott le, hogy Jack inkább úgy döntött,
ma otthon maradnak. Felajánlottam, hogy átmegyek, de az apám eléggé
kivan amiatt, hogy milyen sok időt töltök vele.
– Kevin vagyok, Jess unokatestvére – mutatkozik be az idegen, és felém
nyújtja a kezét.
– Örülök, hogy megismerhetlek.
Eleresztek egy félmosolyt. Renee nem szólt róla, hogy Jess hoz valakit,
talán mert ő maga sem tudta.
Nem hiszem, hogy Jack haragudna emiatt, de az biztos, hogy nem tetszene
neki, ha tudná, hogy van itt egy másik fiú is.
Becsusszanok a bokszba, és bár arra számítok, hogy Renee mellém ül, ő
Jess-szel szemközt foglal helyet, ezért Kevinnek nem marad más választása,
mellém ül.
Amilyen távol csak lehet, egészen az ablakig húzódom tőle, a lehető
legkevésbé feltűnően. Kevin a hátam fölé nyújtja a karját, amitől már-már azt
hiszem, hogy vakrandinak gondolja a helyzetet, pedig ez egyáltalán nem az.
Én Jack barátnője vagyok, és nem akarok senki mást.
Most nem.
Sohasem.
 – Errefelé laksz? – kérdezem barátságosan, mialatt a pincérnőre várunk,
aki hamarosan megérkezik, és felveszi a rendelésünket.
– Csak látogatóban vagyok. Tudod Evie – ugye jól értettem a neved?
Bólintok.
– Sokkal szebb vagy annál, ahogy Jess lefestett.
– Ööö… köszönöm – sandítok a kuncogó Renee felé. – Ki kell mennem a
mosdóba. Elnézést.
Érzem, hogy Kevin végigmér, miközben kikászálódom a helyemről. Nem
hagy túl sok helyet, arra kényszerít, hogy hozzáérjek.
– Renee, nem jössz velem? – kérdezem erőltetett mosollyal az arcomon, a
lehető legszívélyesebben.
– Gondolom igen. Mindjárt visszajövök, bébi – nyomja le a nyelvét Jess
torkán, mielőtt elindulna.
A mosdóban kérdőre vonom a barátnőmet.
– Ez meg mi a fene?
– Mi? Hogy Kevin? Pff! Nagyon kedves, és valld be, hogy helyes srác. Jack
nem tudott eljönni, ezért… – vonja meg a vállát közömbösen, mintha teljesen
ártatlan lenne.
Senki sem helyettesítheti Jacket. Hogy tehette ezt Renee?
– Jacknek ez egyáltalán nem tetszene. Miért gondolod, hogy ez így rendben
van? Kevin azt hiszi, hogy ez egy randi.
Renee a mosdókagylóhoz lép, és a tükörből néz rám, miközben szájfényt
ken az ajkaira.
– Nyugi. Nem vagytok házasok, és egyáltalán nem kell semmit sem
csinálnod Kevinnel. Mármint, ha nem akarsz – kacsint rám cinkosan.
– Hazamegyek – indulok meg az ajtó felé, de Renee elkapja a kezem.
– Ne haragudj. Ne menj el. Jess dühös lenne rám. Kérlek! Csak együnk
egyet, és megígérem, hogy elmondom Jacknek, hogy te nem tudtál semmiről.
– Nem tudom, Renee. Te is tudod, hogy Jess teljesen kiakadna, hogy én
ilyen helyzetbe hoználak.
Renee elfintorodik.
– Ne csináld már, Evie! Nem lesz olyan rossz! Ráadásul Jess fizet!
– Nem erről van szó, Renee. Nekem barátom van.
– Vihetünk Jacknek egy shake-et utána, és elmesélheted neki, hogy Kevin is
itt volt. Nem nagy ügy. Nem arról van szó, hogy mással randizol.
– De nagyon úgy tűnik, hogy Kevin másként gondolja.
– Gondoljon, amit akar! Kinek fáj az? A barátnője dobta, és Jess eléggé
megsajnálta. Úgy volt, hogy Rachel is itt lesz, és hatosban vacsizunk, de
aztán Jack nem tudott eljönni, Rachel pedig lemondta.
– Én kényelmetlenül érzem magam így.
– Most komolyan, Evie. Nem értem, miért csinálsz ebből ekkora ügyet.
Nem tettél semmi rosszat. Te csak eljöttél velem vacsizni.
Tudom, hogy igaza van, de ettől még mások azt hihetik, hogy randizom
ezzel a sráccal. Mi lesz, ha valaki elmondja Jacknek, mielőtt beszélhetnék
vele?
Mire visszaérünk az asztalhoz, Jack ott áll az asztalnál Myrával.
Bravó!
– Meggondoltam magam – mondja Jack, amikor odaérek hozzá.
A pólója puha anyagába csimpaszkodom, és hozzásimulok.
– Épp most akartam rendelni elvitelre.
Jack magához húz, megcsókolja a homlokomat, majd Kevin felé fordul.
– Nincs rá szükség, Evie bébi. Most már itt vagyok – néz folyamatosan
Kevin szemébe Jack. – Megtennéd, hogy arrébb mész? Szeretnék a barátnőm
mellé ülni.
A „barátnőm” szót egy finom morajlással emeli ki, mire Kevin szó nélkül
feláll, de ettől egyáltalán nem lett jobb a hangulat. Kevin, Renee és Jess most
szemben ülnek Myrával, Jackkel és velem.
Jack átkarolja a vállamat, és egy pillanatra sem engedi el. Tudom, hogy
nem haragszik, de valószínű, hogy jó ideig nem lógunk együtt Jess-szel és
Renee-vel.
 JACK

Dél körül végre megiszom a kávémat, és a csűr felé indulok. Átvágok a ház
mögötti magasra nőtt, dús füvön, és azon tűnődöm, vajon Myra miért nem
gondozza kellő odafigyeléssel a kertet.
– Anya!
– Itt vagyok! – kiált odabentről az anyám.
Belököm az ajtót.
Anyám a csűr közepén ül, egy felfordított vödör tetején.
– Mit csinálsz?
Kisimít pár ősz tincset az arcából kesztyűbe bújtatott kézfejével, majd rám
néz.
– Csak egy kis tavaszi takarítás.
Megdörzsölöm a tarkóm, és fújtatok egyet, miközben körbenézek. Ide több
kell egy kis tavaszi takarításnál. A csűr teljes káosz, látszik, hogy több mint
egy éve nem nyúlt hozzá senki.
– Hol kezdjem?
– Nem tudom – dörzsöli a farmerjába a kezét, majd megvonja a vállát. –
Talán odafent. Évek óta nem jártam ott.
Felpillantok a padlásra. Evie-vel sokszor elbújtunk itt, ha kettesben
akartunk lenni.
– Majd én megcsinálom, anya. Te pihenj egy kicsit.
Kipróbálom a falétrát, megbizonyosodok arról, hogy elbír. Szerintem
azóta, hogy utoljára fent voltam, nem használta senki, szóval könnyen
megeshet, hogy összeroskad alattam.
Mikor felérek, lemondóan megrázom a fejem. Fent rosszabb a helyzet,
mint képzeltem. A sokéves elhanyagoltság egyértelmű nyomokat hagyott
mindenütt.
– Menj el középről. Ledobálom a cuccokat.
– Legyél óvatos, fiam! Bemegyek a házba, hogy ne legyek útban.
A könnyebbekkel kezdem, amik csak úgy szanaszét hevernek. Elég jó
érzés, amikor a rég elfeledett darabok reccsenve zuhannak a padlóra.
 Amikor leemelek egy öreg, rozoga bálát a halom tetejéről, olyasmit
pillantok meg, amit már hat éve nem láttam. Mozdulatlanul, bénultam
bámulom.

– Jack – mondja Evie keresztbe font lábbal a fal felé fordulva, miközben egy
piros szívet rajzol. Megígéred, hogy mindig együtt leszünk?
Kinyújtózom, fejem a tenyeremen pihen. Még mindig nem bírok betelni
Evie csupasz testének szépségével.
– Mindig együtt leszünk, Evie. Egy napon feleségül veszlek.
Beleírja a nevét a szívbe, majd az enyémet is, végül felém fordul. Mosolya
döglesztő.
– Ez mindig itt lesz, hogy emlékeztessen az ígéretedre.
Felemelkedem, elveszem tőle a filctollat, és a két név alá odaírom, hogy
„Örökké”.
– Nem kell emlékeztető ahhoz, hogy tudjam, mennyire szeretlek, Evie
Bailey – azzal elhajítom a tollat, az ölembe emelem, és megfogom az arcát. –
Semmi sem választhat szét minket. Soha.
– Megígéred?
– Megígérem.
Megcsókolom, hogy minden kételyét eloszlassam. Egyetlen lány van az én
világomban, és az ő.
Evie lábait a derekam köré fonja, majd lassan leereszkedik ácsingózó
péniszemre. Kezem a derekára kúszik, magamhoz szorítom, így ringatózunk a
mámoros ritmusra. Belefúrom magam szőke hajába, és kéjesen búgok a
fülébe.
– Szeretlek.
– Amíg világ a világ.

– Jack! – ránt vissza anyám hangja a jelenbe.

– Igen?
– Minden rendben odafent?
Pislogok párat. Nem tudom, mennyi időre merültem el annak a napnak az
emlékében, amikor Evie odarajzolta a csűr falára ezt, véglegesen
kinyilatkoztatva szerelmünket. Egy fekete filcnyom, amivel átfirkáltam Evie
rajzát, már megfakult, de a piros tökéletesen ép maradt. Hátat fordítok neki.
– Jól vagyok, ne aggódj!
– Nem hallottam, hogy mozognál. Azt hittem, esetleg kidőltél a melegtől.
Kérsz egy kis limonádét?
– Hogyne! – válaszolom, majd újra csend lesz.
Folytatom a szortírozást, de a gondolataim még mindig a rajz, és a múltunk
körül forognak.

– Mit mondtál a szüleidnek, hol alszol ma este? – burkolom be magunkat a

rojtos takaróval, amit az anyám szekrényéből csentem el, hogy ne szúrjon
annyira a csűr padlásán lévő szalma.
– Azt mondtam, hogy Cindyéknél leszek – felel, és apró, pirosló szíveket
rajzol a mellkasomra az ujjbegyével.
Selymes haját cirógatom, puha tincsei az ujjaim között táncolnak.
– Mi lesz, ha idejönnek?
– Nincsenek otthon – vigyorog rám pajkosan. – Elmentek kempingezni.
Ezért gondoltam, hogy tökéletes lesz a fedősztori.
Közelebb húzom magamhoz.
– El sem hiszem, hogy egész éjjel együtt lehetünk.
– Egy napon nem kell többé bujkálnunk, Jack.
Ránézek a szívre, amit a falra pingált, megcsókolom a homlokát, és
elmosolyodom.
– Alig várom, hogy csakis az enyém legyél.
– Amíg világ a világ.
– Szeretlek, Evie bébi.

– Itt is a limonádé! – jelenti be anyám, én pedig halálra rémülök.

Lemászom a rozoga létrán, ő már ott vár egy tányér keksszel, és egy
kancsó, jéghideg házi limonádéval.
Még csak félig ittuk meg az első pohárnyit, amikor Myra végre megjelenik
az ajtóban. Dühös vagyok, amiért elaludt, és amiért láthatóan egyáltalán nem
segít anyámnak a ház körül.
 Ledobja magát mellém, és elvesz egy kekszet.
– Jó reggelt, család!
– Végre felébredt a királylány? – nézek rá fél szemmel.
– Nem igazán – harap egyet, és a válla mögé simítja a haját.
Ökölbe szorított kézzel próbálom elnyomni a haragomat, de nem tudom
megállni szó nélkül.
– Mégis, hogy képzeled ezt, Myra? Egyáltalán nem segítesz anyának?
Unottan babrál a feketére festett körmeivel, majd egy kis darabka lekopott
lakkot pöcköl felém.
– Nem végzek megerőltető munkát Jack. Ha nem vetted volna észre, már
nő vagyok.
– Ahogy anya, de ő mégsem áll le egy percre sem.
– Semmi baj – szól közbe anyám, próbálja elsimítani a helyzetet.
– Baromság!
Myrának nem lenne szabad megengedni, hogy elővegye a női kártyát,
amikor épp kapóra jön neki. Egy kis fizikai munkába még senki sem halt
bele, pláne nem egy istenverte tini.
– Ne légy ilyen engedékeny, anya. Túl sok mindent nézel el neki.
– A tanyasi élet nem való mindenkinek – vágja rá Myra, és összeráncolja a
homlokát.
Pontosan tudja, hogy még egy szó, és felrobbanok.
– Csak nem Evie miatt vagy ilyen morcos? – találja el a gyenge pontomat,
hiszen nála senki sem tudja jobban, hogyan kell kihozni a sodromból.
– Nem – vágom rá túlontúl hamar.
Hát nem hagyta ki. Nem kellene meglepődnöm ezen. Myra mindig is
szemtelen volt. Ha megütném, bosszúból képes lenne szétrugdosni. Ha fiúnak
születik, az egész világ komoly veszélyben lenne.
– Hm. Tegnap délután találkoztam vele, miután elmentél – sepri le szája
széléről a kekszmorzsát, és anyámmal ellentétben én jól látom azt a bajkeverő
vigyort, amit a pohár mögé próbál bújtatni.
Kekeckedik velem, próbálja terelni a témát. Jól csinálja, de nem dőlök be
neki.
– Nem számít. Menj, öltözz át, és gyere vissza segíteni – lököm meg egy
kissé a lábát, hogy feltápászkodjon a faládáról.
Myra még bemutat nekem, mielőtt a ház felé indul. A távolból hallom,
hogy énekel is közben.
– Két szerelmes pár, mindig együtt jár…
 Ez egy nagyon hosszú nap lesz. Lehúzom a maradék limonádét, majd újra
felmegyek, tovább dobálom a szemetet, és kiengedem a gőzt.

– Jack! Várj meg! – fut felém Jason, aki halványsárga ingében és kék
nyakkendőjével pontosan úgy fest, mint egy pályaválasztási tanácsadó.
Óvoda óta ő volt a legjobb barátom, de az élet elsodort minket egymástól,
hiszen én a Pennsylvaniai Állami Egyetemre mentem, ő pedig a
Kaliforniában tanult tovább.
Olyan volt, mintha hosszú évekre elnyelte volna a föld. Csak pár hónapja
tudtam meg, hogy visszajött Ridge Hollow-ba, és a gimnáziumban dolgozik
pályaválasztási tanácsadóként.
– Mi a helyzet, cimbora? – várom meg a bolt bejárata előtt. – Épp írni
akartam neked, hogy menjünk, és igyunk egy sört valahol.
– Láttam a videót – mondja lihegve.
– A francba – buggyan ki belőlem, és megdörzsölöm az arcomat.
Mostanra már biztosan az egész város látta a felvételt.
– Bele se kezdj.
– Hát nem elképesztő, hogy újra találkoztatok? – kérdezi, tengerkék szeme
izgatottan csillog.
– Nem tudom, mit gondoljak.
Jason mindent tud Evie-ről. Mindvégig mellettem volt, segített talpra állni
azután, hogy vége lett. Nem hagyta, hogy elmerüljek az önsajnálatban és
felülkerekedjen rajtam a szomorúság, miután Evie összetörte a szívemet.
– Igyunk valamit, és beszélgessünk. Mit szólsz?
– Úgy érted, fojtsam az érzéseimet a piába?
Tudom, hogy az nem segít, de az elmúlt pár nap után tényleg jólesne egy
ital. Az, hogy Evie nem része az életemnek, nehéz teher mind a szívem, mind
az agyam számára.
– Pontosan. Miért is ne?
– Tökéletes esti programnak hangzik.
– Akkor később találkozzunk a Rozsdás Szögben. Be kell dobnom pár
dolgot az anyukádnak.
– Ott találkozunk, cimbora!
Jason visszasétál az utca túloldalára, én pedig még fél perce se léptem be a
boltba, amikor Mrs. Griffin megszólít.
 – Ma láttam Evie-t.
– Értem.
Próbálok nyugodt maradni, és tovább nézelődöm a polcok között,
elkerülve Mrs. Griffin kíváncsi tekintetét.
Már régen is a város pletykafészke volt, és az, hogy ő vezeti a helyi
kisboltot, még ront a helyzeten. Ha gyógyszerre van szükséged, ő tudja, mi a
bajod. Ha fogamzásgátlót vásárolsz, tudja, hogy szexelsz. Ha terhességi
tesztre van szükséged, az a legjobb, ha meg sem próbálod eltitkolni. Azon túl,
hogy övé az üzlet, ő a hírforrás is a városban. Szájról szájra terjed minden,
ami engem az őrületbe kerget.
– Segítsek ott, hátul? – kiált utánam Mrs. Griffin.
– Köszönöm, nem! – veszem le a polcról az utolsó vásárolnivalót anyám
listájáról. – Kíváncsi liba – motyogom csak úgy, magamnak.
– Hogy mondod?
– Semmi! – csattanok fel a kelleténél hangosabban.
Ha úgy sétálnék el Mrs. Griffin mellett az utcán, hogy nem ismerem, azt
gondolnám, hogy ő a legédesebb idős asszony a világon. Göndör, ősz haja,
menő piros napszemüvege és vidám pöttyös ruhája igazi ártalmatlan
csodabogárnak láttatja.
De, aki ismeri… mind meggyűlöli.
Egyenesen a kasszához megyek, hogy még azelőtt kijussak innen, hogy
Mrs. Griffin kíváncsiskodása utolérne. Miközben kipakolom a megvásárolni
kívánt darabokat, lélekben felkészülök a nem túl üdítő beszélgetésre.
Mrs. Griffin minden egyes címkét megvizsgál, ujjhegyével pötyögi be a
régi pénztárgépbe a számokat. Csigalassúsággal rakja be őket egy
papírtáskába, és minden egyes mozdulat után rám sandít.
– Szóval? Mi szél hozott? Évek óta nem voltál ilyen sokáig itthon.
– Csak meglátogattam anyámat és a húgomat – válaszolok, bár tudom,
hogy rég nem titok előtte, miért is jöttem igazából. Megdörzsölöm a fejem és
sóhajtok egyet. Bárcsak már kint lehetnék végre!
Ez a vámpír mindenkiről mindent tud ebben a városban. Ez az életcélja.
Talán még azt is tudja, mit vacsoráztam tegnap.
Ahogy összeszorítja a száját, a ráncok még látványosabbak lesznek
körülötte.
– Valami baj van?
– Nincs, Mrs. Griffin.
Erővel szorítom össze a fogaimat, nehogy valami csúnyát találjak mondani
neki. Ha mégis megtörténne, azonnal hívná az anyámat, meg se várná, hogy
kiérjek a boltjából.
– Tartsa meg a visszajárót – dobom vissza az aprót a pultra, majd felkapom
a szatyrot, és távozom.
Ez a nő elviselhetetlen! Nem hinném, hogy lenne bárki, aki őszintén
kedvelné.
– Jack?
A felcsendülő női hangtól visszahőkölök, idegeim pattanásig feszülnek.
Még ennyi év után is jobban kiakaszt, mint amikor körmök kaparásznak a
krétatáblán. Felé fordulok, majd döbbenten szembesülök azzal, hogy már
egyáltalán nem úgy néz ki, mint az a lány a gimiből.
– Renee?
Renee tekintete lassan, túlságosan lassan méricskél, ami egyáltalán nincs
ínyemre.
– A mindenit! – mondja, majd füttyent egyet. – Mi történt veled? Hatalmas
lettél! – lelkendezik, majd gondolkodás nélkül megtapogatja a bicepszemet.
– Edzek – válaszolom, és hátrálni kezdek.
Nincs mit mondanom Renee-nek. Sosem kedveltem őt. Evie-vel legjobb
barátnők voltak, de én sosem értettem, miért.
– Talán nekem is jót tenne egy kiadós edzés. Esetleg segíthetnél – kacsint
rám Renee.
Minden erőmre szükségem van, hogy ne nevessem el magam.
– Nem leszek itt sokáig – füllentek.
Megmondhatnám neki, hogy a fenekére bőven ráfér több tíz kilométer
futópadozás, de türtőztetem magam. Ismerve Renee-t még azt hinné, hogy
flörtölgetek vele.
– Milyen kár! Pedig biztosan kiadós testedzésben tudnál részesíteni –
vándorol a tekintete a vállamra.
Van, ami nem változik. Renee még mindig ugyanolyan egyszerű és nyers,
mint a gimiben.
– Jó volt újra látni, Renee – bököm ki végül sokkal kedvesebben, mint
megérdemelné.
– Evie-vel találkoztál? – szegezi nekem a kérdést, mielőtt hátat
fordíthatnék.
Biztosan tudja már a választ, különben nem is kérdezne rá. Micsoda
szemét!
– Igen.
 Renee közelebb lép hozzám, és körülnéz, mielőtt suttogni kezdene.
– Haragszol rá?
– Nem – válaszolom közömbösen.
Szeretném lezárni ezt a beszélgetést. Nem akarok Evie-ről vagy bármi
másról cseverészni vele.
– A helyedben én dühös lennék. Mármint, ha ő…
Szavaitól visszahőkölök. Mégis miért kellene haragudnom Evie-re?
Mármint azon túl, hogy elköltözött, és az idő meg a távolság elválasztott
minket. Renee arra céloz, hogy van még valami más is, de nem dőlök be
neki.
– Jack? Te vagy az, haver? – baktat felénk Jess.
Legalább húsz kilóval nehezebb lett, arcát szakáll borítja, és a világ
legocsmányabb flanelingjét viseli. De a legszebb mégis az a bundeszliga-
frizura, ami oly tökéletesen illik a személyiségéhez.
– Jess?
– Hát ki más? – nyújtja felém a kezét vigyorogva.
– Nézzenek oda! – mondom, miközben kezet rázunk, mert más nem jut az
eszembe.
Őt sem kedveltem túlzottan, de egy kicsit mindig sajnáltam, amiért annyira
odavolt Renee-ért. Úgy látszik, bizonyos dolgok nem változnak.
– Ti még mindig együtt?
Jess átkarolja Renee vállát.
– Igen. Annyi év után még mindig együtt – vigyorog rám, miközben Renee
megsimítja a pocakját, és egy nevetséges kísérletet tesz arra, hogy kimutassa,
mennyire odavan a pasijáért. – Házasság meg minden – avat be Jess büszkén,
bár biztosra veszem, hogy Renee nem valami nagy fogás.
Jessnek nagyon fontos volt, hogy miután Evie és én szétmentünk, ők
együtt maradjanak. Mindig is versengtek velünk, a győzelmük elég
egyértelmű.
Mégis hogyan kellene reagálnom egy ilyen rosszindulatú megjegyzésre?
Inkább nem mondok semmit, hátha elmennek.
– Hé! – pillant le Renee-re Jess, majd újra rám néz. – Át kéne hívnunk
Jacket vacsorára, amíg a városban van. Dumcsizhatnánk. Olyan rég nem
láttuk egymást!
De sajnos nem elég rég…
– Remek ötlet, édesem! – mosolyog rám Renee. – Szívesen látnánk!
Kizárt, hogy betegyem a lában a házukba. Nincs szükségem rá, hogy
emlékeztessenek arra, hogy Evie-vel mi nem tudtunk együtt maradni, míg ők
igen.
– Igen. Talán valamikor a jövő héten. Most viszont mennem kell.
– Mondd meg anyukádnak, hogy üdvözöljük – mondja Jess, és közelebb
húzza magához Renee-t.
– Persze – ígérem meg menet közben, bár eszembe sincs felhozni
anyámnak őket.
– Jack Nelson. A mindenit! Hihetetlen, nem, bébi?
– Olyan más lett – jegyzi meg Renee még azelőtt, hogy hallótávolságon
kívül kerülnék.
– Igen, de fogadok, közel sem olyan boldog, mint mi.
– Baromarcok – motyogom csak úgy magamnak.
Tudhattam volna, hogy ezek ketten örökre itt ragadnak, ebben a városban.
Hol máshol látnák őket szívesen?
Evie-vel mindig is álmos kisvárosnak tartottuk Ridge Hollow-t, és arról
fantáziáltunk, hogy egy napon elköltözünk innen. Nem akartam az egész
életemet egy főutcán, tíz bolt és egy halom pletykafészek között tölteni, pláne
nem Evie nélkül. Én többet akartam, és Evie után már nem volt maradásom.
Most visszatért, és lám, én is itt vagyok.
 EVIE

– Mehetünk a temetőbe? – kérdezi Evan, közben megnézi a leveleit, én pedig

töltök magamnak egy csésze kávét.
– Majd később, zárás előtt.
– Evie – mordul fel Evan.
– Ne kezd, Evan! Megterhelő volt ez a pár nap. El kell intéznem előtte
valamit.
Bármit, csak azt nem, amiért idejöttem.
Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha visszamenni oda, de muszáj lesz
kimennem a temetőbe, hogy apám hamvait anyám mellé temessem.
Már egy hete itt vagyunk, és ahányszor csak felhozta Evan, mindig
kikerültem valahogyan. Még nincs meg bennem az erő és az elszántság,
pedig egyfolytában nyaggat vele.
Túl nehéz.
Túl sok sebet tép fel.
Az életem egy olyan szakaszára emlékeztet, amit inkább elfelejtenék, de
nem tudok. Magamban hordozom, hiszen mindaz, ami történt, a
személyiségem részévé vált. Megváltoztatott, így lettem azzá, aki most
vagyok.
– Nem hagyom, hogy elfelejtsd.
Mintha képes lennék a feledésre.
Hangosan sóhajtok, ahogy Evan szokott.
– Tudom. Ma elmegyünk.
Bárcsak békén hagyna ezzel! Majd elmegyek, amikor készen állok, ami
talán sosem jön el.
– Ha háromig nem érsz oda, a gyönyörű szőke hajadnál fogva cibállak el.
Kinyújtom rá a nyelvem. Evan sokszor túlságosan követelőző, bár az én
érdekemben teszi. Pontosan tudja, hogy rettegek az egésztől, ahogy azt is, mit
jelent nekem, és hogy eltelhet bármennyi idő, akkor sem lesz könnyebb.
– Túrázni támadt kedvem. Elkísérsz? – próbálok témát váltani.
– Persze. Szívesen!
 Kérdőn nézek rá. Evan utálja a természetet. Inkább az a bárban ücsörgős,
mindig csinos fajta.
– Komolyan?
– Azt hiszem, ma a közeledben kell maradnom.
Pislogok egyet, és összefonom a karomat.
– Miért?
Evan megvonja a vállát, és leteszi a capuccinóját.
– Különben még bajba keveredek.
– Te mindig bajba keveredsz – nevetem el magam.
– Ha nem akarod, hogy menjek, akkor valószínűleg Renee-vel töltöm a
napot – mondja komolyan, én pedig legszívesebben beverném az orrát.
– Ne merészeld!
Gonosz vigyort villant, de tudom, hogy csak ugrat.
– Szerintem Renee-vel a legjobb barátok lehetnénk.
A boldogság elillan az arcomról, tekintetem megkeményedik.
– Fogd be! Vagy ő, vagy én, pajti.
– Jól van. Ha választanom kell… – kortyol egyet, hogy húzza az időt.
– Áááá!
Felpattanok az asztaltól, friss levegőre van szükségem. A napsütés
hívogató. Egyáltalán nem akarok az egy hónapra kibérelt lakásban
punnyadni.
– Öt perc múlva indulok.
– Tőlem bármikor mehetünk! – jelenti ki, és beteszi a mosogatóba az üres
csészét.
Felszaladok az emeletre, belebújok egy leggingsbe, felkapok egy
sportmelltartót és egy kapucnis pulcsit, majd anélkül, hogy kikötném,
belebújok a tornacipőmbe.
Evan már az udvaron vár. Kinyitom az ajtót, közben felkötöm a hajam is.
– Kész vagy?
– Hová megyünk?
– Egy különleges helyre.
Evan szemöldöke a magasba szökken.
– Jack helyére?
Lesietek a lépcsőn, de nem tudok Evan szemébe nézni.
– Talán. Indulás, Evan!
Tudom, mire gondol, és igaza van. Még mindig szerelmes vagyok Jack
Nelsonba. Azóta, hogy találkoztunk, csak rá gondolok. Ha őszinte akarok
lenni, nem akarok senki mást, de ő nem lehet az enyém.
Evan iparkodik, hogy tartani tudja velem a lépést, kezét a farmerzsebébe
dugja. Még túrázni is képtelen alulöltözötten! Muszáj stílusosnak maradnia
arra az esetre, ha belebotlana valakibe. Igaz, Ridge Hollow-ban senki sem
olyan nett, mint ő, de ettől még felkészültnek kell lennie. Evan mindig
makulátlan, ami talán nevetséges, de én imádom, hogy ilyen. Még akkor is,
ha cseszeget.
Séta közben egyre idegesebb vagyok. Olyan rég jártam erre! Felidézem az
első alkalmat, amikor Jack ide hozott. Semmit sem felejtettem el. Iskola után
az úton Jack megfogta a kezem. Éreztem, hogy fél, ahogy én is féltem. Jack
mindig úgy hatott rám, hogy majd kiugrott a szívem a helyéről. Mintha
megbűvölte volna a pulzusomat.
És ez még ma is így van.
Végre elérünk a tóhoz. Pont olyan lélegzetelállító, mint évekkel ezelőtt. A
fák magasabbak lettek, de minden más ugyanolyan, és Jackre emlékeztet. Ő
imádott itt lenni.
– Ez egy tó! – lelkendezik Evan, akár egy kisgyerek.
A vizet bámulom, és felidézem az összes alkalmat, amikor itt jártunk
Jackkel.
– Különleges.
Szinte látom magunkat, ahogy szinte gyerekként, kéz a kézben sétálgatunk.
Elhomályosodik a tekintetem. Pislogok egyet, könnyek csorognak végig az
arcomon, majd, mint esőcseppek, lepottyannak a lábam melletti fűbe.
A tó partjához sétálok. Oda, ahol Jackkel álltunk. Leülök a földre,
magamhoz húzom a térdemet. Hiányzik az az ártatlan szerelem, ami köztünk
volt. Olyan gyorsan akartunk felnőni, pedig minden sokkal egyszerűbb, amíg
gyerekek vagyunk. Mostanra minden olyan bonyolult lett.
Evan is leül mellém, kinyújtózik, és megtámasztja magát.
– Tényleg nagyon szép, Evie, de miért olyan különleges?
Végignézek a tavon. Tekintetem fel-alá járja a tavasz első fuvallatára
rügyező fák sokaságát.
– Itt lettem először az övé, Evan. Ez a hely kettőnké volt.

Szívem zakatolni kezd, amikor megkérdezi, csókolóztam-e már valaha.

Tudom, hogy megtörténik, és minden megváltozik tőle, de alig várom, hogy
így legyen.
– Nem – válaszolom kipirult arccal.
 – Én sem. Ne félj, majd együtt rájövünk.
Visszafojtott lélegzettel hajolok felé, egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy
megtörténjen az első csók. Sokkal idegesebb lennék, ha ő már csinálta volna,
de ez mindkettőnknek új. Nem számít, hogy jól csináljuk-e, hiszen nincs mihez
hasonlítanunk. Csak ez van, és végtelenül természetesnek tűnik.
Végre hozzám ér az ajka. Bizsergés járja át a testem. Jack zihál, egyik keze
a hajamba kúszik, a másik a hátamra simul. Becsukom a szemem.
Elárasztanak az érzések, képtelen vagyok a szemébe nézni. Ujjaim a pólója
széle alá csúsznak, puha bőrét tapogatják. Nem tudom visszafogni magam.
Felfedezem a testét, végigsimítom a mellkasát, majd visszafordulok a hasa
felé.
Mostantól minden más lesz. Elolvadok, hozzásimulok, érzem, szívünk
ugyanarra az őrült tempóra jár.
Jack Nelsoné lettem, minden porcikám az övé.

– Jól vagy?
Becsukott szemmel azt kívánom, bárcsak visszatérhetnék oda, amikor
minden sokkal egyszerűbb volt.
– Igen.
Evan közelebb jön, míg a vállunk össze nem ér.
– Halljuk, mi történt. Mondd el, Evie. Jobb lesz, ha kiadod magadból.
Még senkinek sem meséltem erről a helyről, vagy arról, amit jelent nekem.
Még Evant sem könnyű beavatni.
– Ez az a hely, ahol először megcsókolt, és megkért, hogy legyek a
barátnője.
– Ó!
Evan vállára hajtom a fejem.
– Azt hittem, ő az igazi.
Mennyire bíztam benne! De aztán jött Németország, és minden
megváltozott.
Evan átkarolja a vállam, majd megpuszilja a fejem búbját.
– Még mindig az lehet.
Bárcsak hinni tudnék ebben! Főleg most, hogy tudom, az érzéseim
egyáltalán nem változtak iránta.
– Inkább ne beszélgessünk olyasmiről, ami nem lehetséges. A való életben
nincsenek mesék.
Legalábbis, ha rólam van szó.
 – Ez nem mese. Ahogy utánad futott, ahogy megmentett, szerintem még
mindig szerelmes beléd, Evie. Az a félisten teljesen odavan érted.
– Jack már csak ilyen. Mindig is védelmező típus volt.
– Nem-nem – motyogja, majd hátradönt, és mindketten a fűben fekszünk.
– Nézd azt a felhőt! – mutat egy téglalap alakú bárányfelhőre fölöttünk.
– Mi van vele?
Fejem a vállára fektetem, és igézve bámulom a vattacukorszerű felhőket,
ahogy átszelik a szikrázó kék égboltot. Olyan békés!
– Úgy néz ki, mint egy pénisz.
Nevetnem kell.
– Szerinted minden úgy néz ki, mint egy pénisz!
– Vagy egy cupcake – teszi hozzá Evan. – Ennél a két dolognál nincs
édesebb a világon.
– Egyet kell értenem veled – fordulok az oldalamra. – Te nem vágysz arra,
hogy találj valakit, és megállapodj?
– De hát itt vagy nekem te, drágám. Mi többet kívánhat egy srác?
– Egy péniszt – vágom rá kacagva.
– Tény, hogy egy alapvető testrészed hiányzik, de amíg mellettem vagy,
boldog férfi vagyok.
– Evan, ne hülyéskedj. Meg kell találnod a szerelmet.
– Ahogy neked is.
– Talán egy bizonyos orvos arra vár, hogy felhívd. Teljesen odavolt érted.
– Most rólad beszélünk, Evie, nem rólam.
Feladom. Visszadőlök a fűbe, és együtt nézzük a pénisz alakú felhőt.
Mindketten sérültek vagyunk. Már az első naptól fogva ilyen közel voltunk
egymáshoz. Ettől vagyunk mi a tökéletes pár. Olyan sok rémes embert
engedtünk be mindketten az életünkbe, akik csak fájdalmat okoztak, hogy
úgy döntöttünk, elég, bár későn ahhoz, hogy ne hagyjanak nyomot.
– Kössünk üzletet, Evie.
– Oké.
Kicsit aggódom. Mindig valami eszement ötlettel áll elő, én meg
belemegyek, mert egy hülye vagyok. Tudja, hogy könnyen rávehet bármire.
Mindig azt mondja, túl kedves vagyok, és ezzel csak ártok magamnak.
– Ha megtalálod a szerelmet, és végre beengeded az életedbe, én is
megkeresem a nagy őt.
– Mintha ez olyan könnyű lenne.
– De amíg nem, addig nem tágítok mellőled.
 – Megbeszéltük – egyezem bele, bár tudom, hogy nem helyénvaló.
Nem lenne szabad hozzám kötnie az életét. Nem tudom, hogy képes
leszek-e valaha elszakadni attól, amit Jack iránt érzek. A múlt az múlt,
viszont a jövő olyan sivárnak tűnik, nem hinném, hogy bármi jó történhetne
velem. Talán szerencsém lesz, és Evan talál magának valakit, mielőtt
megöregedne mellettem, hiszen a dolgok mostani állása szerint elég
valószínű, hogy ez lesz. Egyedül öregszünk meg.
 JACK

Jason leül, és maga elé húzza az egyik sört, amit rendeltem.

– Kösz, hogy elhívtál. Nincs már túl sok barátom errefelé.
– Nem értem, mi történt. Mindig olyan népszerű voltál, cimbora!
Az iskolában mindenki imádta Jasont. Ő volt az egyik legközkedveltebb
srác az évfolyamunkban. Mindig azt gondoltam, hogy ha Evie nem velem járt
volna, akkor olyasvalakit választott volna, mint ő.
Jason válla előrebukik, miközben forgatja a sörét.
– A drogok miatt van – csúszkál ide-oda az üveg, apró nedves köröket
hagyva maga után a fa asztallapon. – Jól elcsesztem mindent. Még most is
azon vagyok, hogy visszanyerjem egy halom ember bizalmát, köztük a
családomét is.
– De mégis, hogy keveredtél bele?
Jason ujjával a sörösüveg száját kapirgálja, miközben összeszedi a
gondolatait.
– Los Angeles nem a nyúlszívűeknek való. Amikor odaköltöztem,
hatalmas álmaim voltak. A bulik egészen mások, mint itt, én pedig képtelen
voltam megálljt parancsolni magamnak. A drogok ott hevernek előtted, csak
arra várnak, hogy kipróbáld őket. Francba! – dörzsöli meg az arcát. –
Meghülyültem, nem gondolkodtam. Azt hittem, le tudok állni, de a végén
már nem én irányítottam. A döntéseim tönkretették az életemet.
– Én sosem próbáltam azt a szarságot. Nem az én világom.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy Jason ilyesmibe keveredik. Mindig
olyan megfontolt volt.
– Be akartam illeszkedni, Jack. Mindenki ezeken pörgött, szóval úgy
gondoltam, miért pont én maradjak ki? Micsoda baromság – rázza meg a
fejét, majd nagyot húz a sörből.
– És azután?
– Tönkrementem, hazajöttem. Anyám csak egy hónap múlva jött rá, hogy
szétcsúsztam, de aztán elég gyorsan véget vetett neki.
– Nagyon helyes, cimbora. Örülök, hogy sikerült segítenie.
 – Igen, most már én is tudom, de akkor egyáltalán nem így gondoltam.
Mérhetetlenül dühös voltam rá, amiért rehabra küldött. Akkor úgy
gondoltam, mindenki hülye. Nem hittem, hogy ez az egész rossz.
– A függők általában így gondolkoznak.
– Mindent elbaltáztam, pedig csodás életem lehetett volna. Persze most
már jól vagyok, de nem volt egyszerű eljutni idáig.
– Gondolj arra, micsoda utat jártál be, hogy mennyire megváltoztál! –
próbálok lelkesítőn hozzáállni, mert Jasonön látszik, hogy kétségbe van esve.
– Na igen – pillant rám, végre mosolyogva. – Ez igaz, de még mindig itt
vagyok – mutat körbe, majd megvonja a vállát. – A süllyesztőben.
– Nem olyan rossz hely ez – bátorítom, mert számomra még mindig ez a
város jelenti az otthont, annak ellenére, hogy gyerekkoromban mennyire el
akartam kerülni innen.
Ezt a fajta családias hangulatot sehol máshol nem találtam meg, még
Philadelphiában sem.
– Hát… nem. Ma láttam Renee-t – vált témát sziszegve.
Ökölbe szorul a kezem, testem minden izma megfeszül már a név hallatán
is.
– Utálom azt a ribancot.
– Tudom. Én is.
– Nem is tudom, ki a rosszabb: ő vagy Jess.
Jason hátradől, keresztbe fonja a karját maga előtt.
– Fogós kérdés.
– Ma összefutottam vele a boltban. Mindkettőjükkel. Áthívtak magukhoz.
– Renee rád mozdult? – néz rám kérdőn Jason.
– Igen. Gondolom, én sem lehetek kivétel.
– Nem – dönti hátra a székét, majd két lábán ringatózik, pont úgy, mint
régen a suliban. – Renee undorító, Jess pedig úgy tesz, mintha nem látná.
– Rémes. Elég szánalmasak.
– Az egyszer biztos.
– De – hajolok közelebb egy kicsit Jasonhöz –, mondtak valamit Evie-ről,
ami eléggé meglepett.
Jason majdnem hanyatt esik a székkel, gyorsan megkapaszkodik az
asztalba.
– Baromság! Annak a kettőnek egy szavát se hidd el! – vágja rá ingerülten,
majd jobbra pillant. – Ne nézz oda, épp most jött be.
– Kicsoda? Evie?
 Szeretnék odafordulni, de nem akarom, hogy túlzottan lelkesnek tűnjek.
Hát, nem megy valami jól. Ha Evie-ről van szó, mindig lelkes vagyok. Még
hat év után is képes vagyok minden lehetőséget kihasználni arra, hogy a
közelében legyek.
– Evie itt van?
Jason bólint.
– Itt. És elég dögös – füttyent halkan a régi cimborám. – Most ült le a
pulthoz.
Kifordítom a széket úgy, hogy Evie felé nézzen. Felpattan a bárszékre,
pedig egy pillanatig azt hittem, odajön hozzám, de csak annak az Evannek a
mellkasát bökdösi.
Bárcsak tudnék szájról olvasni! Most háttal van nekem, Evan felnevet,
elkapja a derekát, és beáll az exbarátnőm lábai közé.
Evie az enyém!
Felforr a vérem, a kezem ökölbe szorul. Evan átöleli, keze a hátát
simogatja. Hihetetlen önuralom kell hozzá, hogy ülve maradjak, pedig
legszívesebben odarohannék hozzájuk, a vállamra dobnám Evie-t, és
elmasíroznék vele.
– Nagyon meghitt kis jelenet – jegyzi meg Jason, amivel megforgatja a
kést a szívemben.
Tudom, mit csinál Evan. Azt akarja, hogy odamenjek. Evie még arra se
vette a fáradtságot, hogy köszönjön, pedig tudja, hogy itt vagyok. Egyszerűen
nem vesz rólam tudomást.
– Kell még egy ital – motyogom, de egy pillanatra sem tévesztem szem
elől a nőmet.
– Még egy kört Jacknek! – szól a pincérnőnek Jason, bár még az első feles
is érintetlen az asztalunkon.
– Máris hozom!
– Menj oda! – noszogat Jason.
– Még nem.
Amikor megérkezik a két pohár, azonnal magam elé húzom az egyiket.
– Még valamit? – érdeklődik a pincérnő.
– Nem, köszi – rázom le sietve.
Miután ledöntöttem az italom, Jason a sajátját is elém tolja.
– Mondjak tósztot? – kérdezi, és megemeli a sörösüvegét.
– Nem. Csak igyunk – válaszolom, tekintetem Evie-re tapad.
– Évek óta nem ittam rövidet.
 – Akkor majd iszom helyetted is, te pedig hazavihetsz.
Jason elfintorodik.
– Remek este elé nézek…
Hátradöntöm a fejem, a második feles lassan csúszik végig a torkomon.
– Talán lassítani kellene. Nem a pohár fenekén van a válasz a kérdéseidre.
Higgy nekem, már próbáltam. Nem segít.
– Nincs szükségem a tanácsaidra, Jason.
Az alkohol máris megtette a hatását, a vállamra nehezedő súly egyre
könnyebb.
Egyetlen dolgot akarok: Evie szájára tapasztani az ajkaimat. Újra az enyém
kell, hogy legyen, és így is lesz.
Most feláll a bárszékről, a mosdó felé indul. Talán ez lesz az egyetlen
esélyem, hogy kettesben legyek vele.
Utána indulok. Csípője mozgása elbűvöl. Még a folyosó félhomályában is
látom, ahogy himbálja magát.
Beállok a túlsó sarokba. Nem vagyok útban, de a mosdóajtó csak egy
karnyújtásnyira van tőlem. Néhányan kijönnek, és minden egyes
ajtónyitásnál nagyot dobban a szívem, majd darabokra törik, amikor kiderül,
hogy nem ő az. Ha nem dobnának ki a bárból, biztosan kirugdosnék
mindenkit a mosdóból, és magunkra zárnám az ajtót.
Türelmesen várok a falnak dőlve. Az alkohol egyre bátrabbá tesz,
elhomályosítja az ítélőképességemet. Tudom, hogy hülyeséget csinálok.
Végre Evie lép ki az ajtón. Elkapom a karját, hátrahúzom, és szembe
fordítom magammal. Döbbenten néz rám, és nekiütközik a mellkasomnak.
– Evie…
Megpróbálja ellökni magát tőlem, kiszabadulni a szorításomból, de
szemernyi esélyt sem adok neki, nem tágítok, amíg meg nem csókolom.
Először nem viszonozza, de már nem is küzd ellenem. Átkarolom a hátát,
közelebb húzom magamhoz, egészen beborítom a testemmel.
És akkor megtörténik.
Evie vágya átveszi az irányítást, a karomba omlik, átnyalábolja a
nyakamat.
Soha ezelőtt nem csókolt még így.
A legutolsó alkalommal még gyerekek voltunk, és nem voltunk ennyire
mohók.
Az idő ezt is megváltoztatta.
A távolság és az évek mindkettőnkben felkorbácsolták a szenvedélyt.
 Azt hittem, végleg elveszítettem, de most, hogy itt áll előttem, az ajkaink
újra egymásra találnak, tudom, hogy soha többé nem engedem el.
Nyelvünk édes, sóvárgó táncot lejt. Zihál, mint én, egyre követelőzőbb a
csók.
Szeretnék még közelebb kerülni hozzá. Kezem a hátáról a tarkójára kúszik,
határozottan tartom a fejét. Másik tenyerem átsiklik a hátán, a lehető
legnagyobb felületen akarom érezni őt.
Istenem! Milyen páratlan érzés, hogy a karomban tarthatom!
Apró morajlásától megremeg a belsőm, a férfiasságom azonnal reagál. A
vágy, hogy megkapjam Evie-t olyan erős, hogy ittasan akár a folyosón is
magamévá tenném.
Levegőért kapkodva, némán nézünk egymás szemébe. Szavaknak itt már
nincs helye. Ezután a csók után képtelenség bármit letagadni.
Mindketten azt akarjuk.
Az évekkel ezelőtti érzések még mindig ott motoszkálnak a felszín alatt.
Nem számít, hogy Evannel van, most már tudom, hogy rám vágyik.
– Evie – simítom végig a hátát, majd a fenekéhez érve határozottan
megmarkolom, testem hozzá préselem. – Kívánlak – mondom ki hangosan is,
ácsingózó tekintetünk egy pillanatra sem szakad el egymástól. – Benned
akarok lenni – tolom magam hozzá finoman. – Te is ezt akarod.
– Nem lehet – rebegi, de nem húzódik el.
– De igen.
Mondhat bármit, kizárt, hogy félreértettem.
Mély levegőt vesz, majd lassan kifújja. Keze végigsiklik a mellkasomon,
majd egy ponton megpihen.
– Jack. Engedj el – próbál ellépni tőlem, de nem engedem. – Nem tehetem.
Nem csinálhatjuk ezt – kérlel keservesen.
– Már megtettük. Visszacsókoltál. Jólesik, hogy átkarollak, ahogy újra
életre kelt az érintésem. Én is így érzem, Evie.
– Minden rendben? – kérdezi egy nő, aki épp most lépett ki a mosdóból, és
mint mindenki Ridge Hollow-ban, túlontúl kíváncsi természet.
– Semmi gond – válaszolom anélkül, hogy ránéznék.
– Mennem kell – mondja Evie, majd erőteljesen ellök magától, mit sem
törődve a mögöttünk álló nőszeméllyel.
Utánanyúlok, lehajtom a fejem, a légzésem megcsiklandozza a nyakát,
ajkaim lágyan cirógatják a fülcimpáját.
– Ne felejtsd el, hogy örökké hozzám tartozol, Evie. Mindörökké – súgom
a fülébe, mielőtt elengedném.
Pár másodpercig szótlanul, döbbenten áll előttem. Ajkai megduzzadtak a
heves csókolózástól, kizárt, hogy Evan ne vegye észre.
Azt akarom, hogy az a fickó tudja, hogy Evie az enyém. Mindig is az volt,
és hamarosan újra és végérvényesen a karomba zárom.
– Ez nem történhet meg még egyszer. Már nem vagyok a tiéd – simítja
végig lüktető száját, miközben a csók emlékét ízlelgeti a gondolataiban.
Én tudom, hogy az enyém.
Istenem! Milyen édesek az ajkai!
– Hazudhatsz magadnak, de én tudom, hogy még mindig szeretsz.
Rám néz, majd egy apró morgás kíséretében sarkon fordul, és Evan felé
indul.
Visszafuthat hozzá, hogy biztonságban legyen, de ez nem fog sokáig
tartani. Ott vagyok a bőre alatt csakúgy, mint ő az enyém alatt.
Jason hátradőlve, hatalmas, önelégült vigyorral az arcán várja, hogy
visszatérjek.
– Bármit is csináltál, nagyon felbosszantottad. Amint visszajött, elviharzott
– számol be nevetve a történtekről.
– Csak dühös, mert még mindig szeret – vigyorgok, és bár szeretnék utána
rohanni, mégis maradok.
Időt kell hagynom neki ahhoz, hogy észhez térjen.
Lehet, hogy most elment, de én tudom, hogy szeretem őt, és biztos vagyok
benne, hogy újra az enyém lesz.
 EVIE

Nem tudok aludni.

Ha becsukom a szemem, azonnal Jack jelenik meg előttem, ahogy engem
csókol. Feladom. Felkapom a köntöst az ágy végéből, majd lábujjhegyen
végigosonok a folyosón, nehogy felébresszem Evant.
A konyhába érve ott találom őt is.
– Nem tudsz aludni? – kérdezi a csészéje szélét simogatva.
– Nem.
Felteszek egy kis teavizet, majd rákönyökölök mellé a pultra.
– Miért nem engedsz neki? Hiszen szereted, és ő is szeret téged.
Beletemetem a kezembe az arcomat.
– Nem érted, Evan. Már nem vagyok kislány. Megváltoztak a dolgok.
– Bármi is történt a múltban, azt látom, hogy még mindig szerelmes vagy
belé. Ne is tagadd, teljesen felesleges. Nem tudsz becsapni sem engem, sem
magadat. Csak róla beszélsz, és amikor kiejted a nevét, teljesen kivirulsz.
Felnyögök, karom a pultra zuhan, fejem az alkaromra süllyed.
– Eldobott engem, Evan. Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá,
cserben hagyott, mintha egy senki lennék.
Megszegte a szavát. Jack azt ígérte, hogy örökké tart majd, de csak pár
hónapig tudott várni.
– Gyerekek voltatok, Evie.
Csak annyira emelem meg a fejem, hogy Evan szemébe tudjak nézni.
– Nem tízévesek voltunk. Azt mondta, szeret. Azt ígérte, mindig mellettem
lesz, de amikor számított volna, eltűnt. Elárult engem, Evan. Ezt nem tudom
megbocsájtani. Bárcsak sikerülne, de nem vagyok rá képes!
A teáskanna sípolása Evanbe fojtja a szót. Kiegyenesedek, előhalászok egy
Earl Grey filtert a dobozból.
Evan figyelmesen követi a tekintetével minden egyes mozdulatomat.
Megtöltöm a csészét forró vízzel, majd a bárszéke mellé lépek.
Érzem, hogy elítél, bár nem bírok a szemébe nézni. Nála senki sem ismer
jobban. Talán régen Jack igen, de most csak Evan és én vagyunk. Minden
titkot, minden félelmet, és az eddigi huszonhárom év minden rémálmát
megosztottam vele.
Pontosan tudja, hogy hárítok, és menekülök a valódi érzéseim elől. Senkit
sem szerettem úgy, mint Jacket. Soha senkit nem engedtem olyan közel, csak
Evant, de mivel ő meleg, a barátságon kívül nem is lehetett köztünk más, így
a szívemet nem fenyegette veszély. Jack az egyetlen, aki tönkre tud tenni, és
ha újra bántana, azt nem élném túl.
– Nem hagyom, hogy elrontsd Evie – szólal meg végül kedvesen.
Rátekerem a filter zsinórját az ujjamra, majd párszor megmozgatom a
bögrében a teafüvet.
– Nincs mit elrontani.
Evan megrázza a fejét, és rosszallóan sandít rám.
– Lehet, hogy keményfejű vagyok, de te még nálam is makacsabb vagy,
édesem.
A sötét konyhában ücsörgünk. Csak a sütő feletti apró lámpa pislákol.
Elmerengek a mondatain, majd kiveszem a filtert, és leteszem az előttünk
lévő tányérra.
Konok lennék? Nem hiszem. Jack még mindig nem ismerte el, hogy mit
tett velem.
Lehetséges, hogy hat év alatt egyszerűen elfelejtettem, és megbocsátottam
neki?
Nem. Ahhoz, túl sok minden történt, hogy ilyen egyszerű legyen a
megoldás. Nem csak arról van szó, hogy elfelejtett és eldobott. Olyasmiket
éltem át, amit, ha megtudna, talán sosem bocsátaná meg nekem. Hat évet
éltem az emlékével, miközben ő tovább lépett.
Olyan könnyedén felejtett el, mintha sosem számítottam volna. Mintha ami
köztünk volt, nem lett volna különleges, nem lett volna igaz. Nem, ez így
túlzás. Tudom, hogy igazi volt, hiszen még mindig nem vagyunk
közömbösek egymás iránt, ezt nem tagadhatom, de…
– Csak akkor kellettem neki, mikor meglátott. Egy emlék vagyok neki,
semmi több. Ha elmegyek, újra elfelejt.
– Láttam, hogy néz rád. Lehet, hogy akkor elfelejtett, de most… most nem
fogja annyiban hagyni. Az a pasi téged akar, és meg is fog szerezni magának.
– Már nem lehet visszacsinálni – mondom lemondóan, miközben
megfújom a teát, és remélve, hogy nem égeti le a nyelvem, belekortyolok a
bögrébe.
Evan lágyan megszorítja a szabad kezem. Ő az egyetlen támaszom.
 – Miért nem beszélsz vele? Miért félsz attól, hogy dühös lesz? Ha nem
akarod őt, mondd el neki, Evie. Hagyd, hogy dühös legyen, akkor nem zaklat
többé.
– Azt nem lehet.
Máris görcsbe rándul a gyomrom a gondolattól, hogy elmondjam Jacknek
azt, amit csak és kizárólag Evannel osztottam meg.
Van, amikor becsapom magam, és úgy teszek, mintha sohasem történt
volna meg, mert úgy könnyebb. A szívem kevésbé fáj a mesevilágban, mint a
rideg, kőkemény valóságban, ahol van egy titkom.
Evan felém fordul, csészéje a pultra kerül, könyökére támaszkodik, feje a
tenyerén pihen.
– Pont emiatt vagyok meleg. Sosem érteném meg a nőket.
Kuncogok, majd felé fordulok.
– Azért vagy meleg, mert a farkakat szereted. Egyetlen férfi sem érti a
nőket.
Most már ő is nevet.
– Igaz, nagyon is igaz. A farok mindent visz, hát nem? És igen, a nők
borzasztóan bonyolultak.
Evannel a végzős évfolyamban találkoztunk. Mindkettőnket átcibáltak a
szüleink a fél világon, és egyikünk sem volt valami boldog ettől. Így lettünk
barátok Németországban, készen arra, hogy amint leérettségizünk,
elmeneküljünk a katonás életből.
Pár évig hátizsákkal jártuk be Európát, próbáltuk feledni a múltat, és
felépíteni a saját jövőnket. Nem volt időm szerelembe esni, és nem is
akartam.
Hiszen ott volt nekem Evan.
Mi többre vágyhattam volna?
Ő a társam, a legjobb barátom. Ketten együtt új családot alkottunk. Amikor
gimi után bevallotta a szüleinek, hogy meleg, ők teljesen kiakadtak. Főleg az
apja. Olyan gyűlölettel beszélt róla, amit Evan sosem fog elfelejteni, sem
megbocsátani.
Nekem is megromlott a kapcsolatom a szüleimmel. Mire elbúcsúztam
tőlük, már annyira elfajultak a dolgok, hogy vissza se tartottak. Sosem
voltunk felhőtlenül jóban, ami még mindig fáj egy kicsit, de már amikor
Jackkel terveztük a jövőnket, tudtam, hogy el kell szakadnom tőlük.
Evannel egy csapat lettünk, egy apró kis család, és ez már öt éve így van.
Semmi és senki sem állhat közénk. És nem is fog.
 Helytelennek érzem, hogy Jacket újra közel engedjem magamhoz. Még ha
szeretem is, úgy érezném, hogy elárulom az egyetlen embert, akire
számíthattam, egy olyanért cserébe, aki egyszer már tönkretett.
– Te mindig a családom leszel, Evie – szólal meg Evan, mintha olvasna a
gondolataimban.
A szemébe nézek, apró könny csordul végig az arcomon, erőtlen mosolyra
húzom a szám.
– Csak te vagy nekem, Evan.
Evan elsimít egy tincset a fülem mögé.
– Ez nem igaz. Vannak mások is, akik legalább ennyire szeretnek.
Tudom, hogy Jackről beszél. Anyám két évvel azután halt meg, hogy
elhagytam Németországot, az apámat pedig szívroham vitte el egy hónappal
ezelőtt. A hamvai ott pihennek a hálószobámban, az urna arra vár, hogy
eltemessem a Ridge Hollow-i családi sírhelyben.
– Félek.
– Adj neki egy esélyt. Tudod, néha fejest kell ugrani az életbe, drágám.
– És te mikor ugrasz, kukimuki? – próbálom oldani a feszültséget.
Kivételesen elfuserált páros vagyunk.
Evan meg se próbál szerelembe esni. Egyfolytában velem van. Mindketten
elvagyunk a saját kis buborékunkban. Legalább annyira fél ő is, mint én.
Egymást használjuk arra, hogy megvédjük a szívünket. Ha nem engedünk be
senkit, nem fájhat. Jack viszont azóta a szívemben él, hogy találkoztunk az
iskolában. Mindig övé lesz a legnagyobb darab a lelkemből.
– Amint tudom, hogy rendben vagy.
– Én jól vagyok – hördülök fel. – Ez csak kifogás, Evan.
– Nem szokásom kifogásokat keresni. Évekkel ezelőtt megállapodtunk.
Nem felejtettem el.
– Akkor még gyerekek voltunk, Evan. Nem élhetsz aszerint, amit
tizenkilenc évesen fogadtunk meg egymásnak.
– De te büntetheted Jacket valamiért, ami még korábban történt, igaz? Rám
miért nem vonatkozhat ez a szabály?
Öngól.
– Szép – lögybölöm meg a teát, és úgy nézek rá, mintha tőle várnám a
megoldást.
– Az igazság néha fáj.
Erre már nem tudok mit mondani. Evan is a teájába bámul, és
elcsendesedve ülünk egymás mellett.
 Másodszorra megnyílni Jacknek egyáltalán nem lesz könnyű. Olyan nagy
távolság ékelődött közénk, talán már vissza se lehet térni oda, ahol valamikor
voltunk. Annyi minden történt, legalább is az én életemben! Azt nem tudom,
ő hová jutott, de valahogy most mégis mindketten itt vagyunk Ridge Hollow-
ban.
Voltam már itthon korábban is, de még sosem botlottam bele. Úgy
osontam ki-be a városból, hogy csak páran láthattak, és ilyen sokáig még
egyszer sem maradtam.
Evan miatt lett ez a látogatás hosszabb a szokásosnál. Akárhányszor
idejövünk, mindig kicsit beleszeret a kisvárosi lét furcsaságaiba. Elejtette
párszor, hogy azokat az európai kisvárosokat juttatja eszébe, amiket együtt
jártunk be, és hogy itt is otthon érzi magát ugyanúgy, mint azokon a
helyeken.
Hagytam, hogy rábeszéljen, és kivettünk egy házat egy teljes hónapra, bár
leszögeztem, hogy két hétnél tovább semmiképpen sem maradunk.
Kinevetett, mint mindig, és azt mondta, hogy hagyjam a dolgokat a maguk
medrében folyni. Azt akarta, hogy legyen ideje felfedezni Ridge Hollow-t,
bár sokszor emlékeztettem, hogy ez csak egy vidéki porfészek a semmi
közepén.
Tagadhatatlan, hogy én is otthon érzem itt magam. Bár csak négy évig
éltem itt, sehol máshol nem éreztem ilyesmit. Annyi szép emléket őrzök
innen, szinte minden sarkon szembejön egy. Hiába, Ridge Hollow-ban érzi
magát legjobban a lelkem.
Vajon a sors akarta azt, hogy találkozzunk? Talán adnom kellene Jacknek
egy második esélyt? Az eszem azt üvölti, ne tegyem, de a szívem zokogva
kérlel, próbáljam meg.

– Elmegyek a tisztítóba a temetésre szánt ruhákért – jelenti be Evan a

következő reggelen, miközben én a reggelizősarokban szürcsölöm a kávét, az
álmatlan éjszaka után a beszélgetéshez is hullafáradtnak érzem magam.
A reggeli napfény átjárja a bérelt házikó konyháját, mennyei ragyogás vesz
minket körül. Ez a kedvenc helyem itt.
– Elkísérjelek? – kérdezem még mindig köntösben, pedig egyáltalán nincs
kedvem kimozdulni.
– Nem kell. Maradj csak, és pihenj! – nyom Evan egy puszit a fejemre, és
felkapja a kulcsokat a konyhapultról. – Hívj, ha kell valami – teszi hozzá a
bejárati ajtó felé menet.
Amióta megláttam Jacket, csak körülötte forognak a gondolataim, és a
titokra, amit oly régóta őrzök, és úgy nehezedik rám, mint egy vaskos, nedves
takaró. Már régen el kellett volna mondanom neki. A hallgatás minden egyes
évvel egyre nehezebb, olyan mély bűntudatot okoz, ami egészen a csontomig
hatol. Muszáj megtudnia, és csak remélhetem, hogy képes lesz
megbocsájtani, amiért ilyen sokáig magamban tartottam.
Egyikünk sem léphet tovább, amíg nem megyek vissza az időben, és nem
nézek szembe azzal az egyetlen dologgal, amit olyan kétségbeesetten
próbálok elfelejteni.
Itt az ideje szembenézni a múlttal. El kell mondanom Jacknek.
 JACK

Izzadtságban fürödve ébredek. Lerúgom a takarót és a plafont bámulom.

Elhomályosodik a tekintetem, ahogy az Elle Macpherson plakát szakadozott
szélét figyelem, amit még gimi végén ragasztottam fel oda.
Lüktet a fejem, és az a kevéske fény, ami beszűrődik a szobámba,
egyáltalán nem segít a másnaposságon. Rámegy a fél nap, mire össze tudom
szedni magam.
Nem kellett volna annyit inni, de ott, akkor remek ötletnek tűnt.
Evie-ről álmodtam.
Éreztem az epres szájfénye illatát.
Éreztem a csókját az ajkamon.
Hallottam, ahogy kéjesen nyögdécsel.
Amíg aludtam, minden egyes pillanatban velem volt, mintha gúnyt űzne
velem.
Pislogok párat, és felidézem az utolsó szavakat, amiket pár hónappal
azután írt, hogy elment. Ma is úgy fáj, mintha csak tegnap történt volna.

Jack!
Azt mondtam, visszajövök, de nem tarthatom be az ígéretem. Kérlek, lépj
tovább, nélkülem. Bár attól a pillanattól kezdve szeretlek, hogy
megláttalak, van, ami egyszerűen nem megy. Ne keress. A számom is
megváltozott. Ez az egyetlen módja annak, hogy megszabaduljak tőled.
Engedj el, Jack. Én is megteszem érted.
Evie

Legalább százszor elolvastam, mielőtt apró darabokban végezte a papírlap.

Képtelen voltam elhinni. Hiszen terveink voltak! Megígérte, hogy szeretni
fog, amíg világ a világ.
Rengetegszer írtam neki, de minden egyes levél bontatlanul érkezett vissza
hozzám. Végül feladtam, és karácsony környékén lemondtam a közös
jövőnkről. Mi mást tehettem volna, ha nem akart kapcsolatban maradni
többé? Sehogyan sem tudtam elérni Evie-t.
 A továbblépés lehetetlennek tűnt, de valahogy sikerült túlélnem a barátaim
segítségével. Hollow-ban mindenki azt hitte, azért szakítottunk, mert a világ
másik végére költözött. Csak Jason tudta az igazat, és hogy mennyire
összetörtem.
Miután híre ment, hogy újra szabad préda vagyok, egyfolytában csörgött a
telefonom. Hollow Csábibébijei, ahogy Jason nevezte őket, kiéhezve vágyták
a figyelmemet, ami engem is meglepett, de legalább az érettségiig lefoglaltam
velük magam.
Persze egyikük sem tudta feledtetni Evie-t, bárhogy is erőlködtem. Mindig
ott motoszkált a fejemben. Ő volt az egyetlen lány, akit akartam, de már nem
lehetett az enyém.
Oldalra fordulok. Egy nagy pohár víz és két aszpirin vár rám az
éjjeliszekrényen. Biztos nem sikerült olyan csendben hazabotorkálnom,
ahogy szerettem volna. Lenyelem a pirulákat, és rápillantok az órára, írok
Jasonnek, hátha tudja, hol szállt meg Evie, mire ő azonnal átküldi az anyám
házától nem is olyan távoli címet.
Bár majdnem szétrobban a fejem, lezuhanyzom, felöltözöm, és iszom egy
kávét, mielőtt elindulnék.
Hat évet vártam arra, hogy beszéljek vele, és nem vagyok hajlandó tovább
halogatni. Bőven van mit kitárgyalnunk. Magyarázattal tartozik. Tudnom
kell, miért rázott le, és miért gyűlölt meg oly hirtelen.
– Úgy viselkedsz, mint egy idióta – motyogom magamnak, miközben
leállítom a motort az utca végében.
Tudom, hogy nem épp a legjobb módszert választom, de ki kell derítenem,
hogy mi történt. Épp erőt veszek magamon, amikor Evie és Evan kilépnek az
ajtón. Evie a korlátnak támaszkodik, karját keresztbe fonja, Evan fél méterrel
arrébb áll meg, és hevesen gesztikulálva beszél hozzá.
Evie felnevet, kezét a hasára simítja. Evan is kacag, majd meghajol, leugrál
a lépcsőn, egyenesen a kék robogója felé halad.
Az itteni srácoknak kocsijuk vagy platós autójuk van. Ez a robogózás a
philadelphiai fiatalokat juttatja eszembe. Itt még az időseknek sincs
robogójuk, hiszen a vidéki utak nem a legjobbak, elég veszélyes itt
robogózni.
Evie mosolyogva integet neki, Evan két dudaszóval köszön el, ami inkább
macskanyávogásnak hangzik. Nevetséges. Szerencsére Evan az ellenkező
irányba hajt el, így nem leplez le.
Ahogy Evan robogója eldöcög, úgy Evie arcáról is leolvad a mosoly.
Ledobja magát a hintaszékbe, maga köré tekeri a köntösét, és lehunyt
szemmel élvezi a napsütést.
Mindig tele volt élettel, de valami megváltozott, tisztán látom. Nem csak
abból, ahogy rám néz, hiszen az arcára van írva. Evie sérült, és ez most nem a
tinilányos világfájdalom. A szomorúsága mélyebb lett, mint mikor
elbúcsúztunk.
Mielőtt még elmerengenék azon, mit művelek, vagy hogy mit fog szólni
Evie, kiugrom a kocsiból. Evie húz magához, a szomorúsága és a tegnap esti
csók emléke mágnesként vonz.
Testem sóvárog utána, szeretném megvigasztalni, mint rég, amikor még az
enyém volt. Szeretném elűzni a szomorúságát, és visszahozni azt a boldog
lányt, aki egykor volt. A lábai előtt hevert a világ, bármit megtehetett volna.
A kocsifeljárón lépdelek, amikor lassan felém fordítja a fejét. Azonnal
feláll, csodaszép kék szeme elkerekedik, szinte megbabonáz a tekintete,
ahogy közeledem.
A veranda szélére jön, és egy pillanatra úgy érzem, örül, hogy lát.
– Jack – kapaszkodik meg a korlátban. – Mit keresel itt?
– Hová ment a pasid?
– Ő nem a pasim. Szívesebben lenne a tiéd – mosolyodik el halványan,
hogy enyhítse a tapintható feszültséget közöttünk.
Majdnem hanyatt vágódom a megjegyzése hallatán. Tiszta hülye voltam!
Mióta megláttam, azon pörgök, hogy egy másik férfi ér hozzá!
– Evan meleg? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, mert képtelen vagyok
elhinni, hogy jól hallottam.
– Sajnos igen.
– Hazudtál nekem, Evie.
– Tudom. Sajnálom. Így tűnt helyesnek – válaszolja, mintha nem lenne túl
nagy dolog.
Felérek a lépcső tetejére. Szeretném magamhoz húzni és újra megcsókolni,
de nem teszem.
– Hat év telt el egyetlen szó nélkül!
Mindaz, amit akkor éreztem, amikor megírta nekem az utolsó levelét, újra
a felszínre tör. Összeszűkül a szemem, dühös vagyok, és félek is.
– Szerettél egyáltalán?
– Hát persze – rebegi.
Egy lépéssel közelebb lépek hozzá.
– Evie – nyúlok felé, kezem óvatosan a tarkójára kúszik, úgy fordítom a
fejét, hogy ne tudja elkerülni a tekintetemet. – Én mindig szerettelek.
Kék szeme szikrákat szór, a láng fellobban, melegséget, vágyakozást és
egy megfoghatatlan érzést hoz magával.
– Jobban szerettelek, mint bárki mást, Jack. Hogy képzelted, hogy nem?
– Nem felejtetted el, igaz? Azt mondtad, örökké szeretni fogsz, és aztán…
– Így van – súgja Evie, ajkunk szinte összeér, tekintete a számra siklik.
– De nem így lett.
– De igen, Jack. Így van.
Ajkunk újra összeér. Még mindig érezni az epres szájfényt egy kicsit, amit
sosem felejtettem el, nyelvem végigsimítja az ismerős, puha területet.
Keze a mellkasomra siklik, Evie visszacsókol. Ez nem baráti csók, hanem
egy régen elvesztett szerelmes csókja, aki legalább annyira vágyott erre, mint
én. Teljesen más, mint tegnap este. Már nem küzd ellenem.
A szívem izgatottan várja, hogy végre beismerje, engem akar, amikor
hirtelen elhúzza magát tőlem.
– Jack, várj.
Alsó ajkát harapdálom, mélyről feltörő morajlásom jelzi, hogy újra el
akarok veszni benne.
– Ne állíts le. Most ne. Képtelen vagyok rá – búgom lágyan, tehetetlenül.
– Nem foglak.
Egyik kezemben a nyaka, a másik a dereka körül. Közelebb húzom
magamhoz, és megcsókolom, mielőtt ellenkezhetne.
Ajkai hívogatón nyílnak szét előttem, keze a hajamba túr, ujjbegyei közt
tekeregnek a tincseim. Nem férhet senki és semmi közénk.
Szíve hevesen ver, levegő után kapkod. Mellkasa nekem feszül, mellei
csábítóan hozzám préselődnek. Arra ösztökél, hogy a szívét és a testét is
magamévá tegyem, ahogy sok évvel ezelőtt.
Most én vagyok az, aki elhúzódik. Homlokához érintem a fejem, lihegve,
szabálytalanul lélegzem.
– Olyan mérhetetlenül kívánlak, Evie – szívom magamba az illatát. – Hat
éven át vártam, hogy újra megérinthesselek.
– Ne hagyd abba – súgja a számba, nyelve szerelmes dédelgetésre hívja a
párját.
Soha többé nem áll szándékomban abbahagyni.
Most, hogy már biztosan tudom, szeret engem, nem engedem el.
– Úgy látom, minden visszatért a régi kerékvágásba – szólal meg
mögöttünk Mrs. Griffin, a vén pletykafészek.
 Evie a hang irányába néz, és sóhajt egyet.
– Üdv, Mrs. Griffin! Mindig örülök, ha látom!
– Ne hazudj neki. Nem érdemli meg – mordulok fel, miközben átkozom
Mrs. Griffint, amiért félbeszakított minket.
– Jobb lesz, ha inkább bent folytatjátok, ha nem akarjátok, hogy
mindenféle szaftos pletykák keringjenek a városban.
– Menjünk be – mondja Evie, majd kézen fog, és magával húz a bejárat
felé.
Immár ismét egy pár vagyunk, Evie és én.
 EVIE

– Hiányoztál, Evie.
Minden porcikámat átjárja az, amit egykor Jack iránt éreztem. Istenem! Bár
még korántsem voltunk felnőttek, mégis úgy bánt velem, mint egy művész a
legféltettebb hangszerével. Pontosan tudta, hol és hogyan érjen hozzám
ahhoz, hogy bevadítson. Ha hagyom, gond nélkül újra ott találom magam,
ahová tilos mennem.
– Jack. Előbb el kell mondanom valamit. Fontos.
Mögém lép, szája a nyakamhoz préselődik, erős kezét a mellem alatt
pihenteti. Már ettől remegni kezdek, szinte eláll a lélegzetem.
– Emlékszel, milyen jók voltunk együtt? – kérdi, ujjhegye közben a
mellbimbómra téved, ami azon nyomban megkeményedik.
Mély lélegzet, lehunyt szemek.
– Emlékszem.
Hogy felejthetném el?
Összeszorított szemmel próbálom elhessegetni az emlékképeket, a lábam
között állandósul a lüktető sóvárgás okozta fájdalom. Jack merevségét
hozzám dörgöli, az ellenállásnak vége.
– Képzeld el, milyen lenne most, hogy már tudjuk, mit csinálunk – fokozza
még tovább, mintha azt akarná, hogy könyörögve kérjem, tegyen azonnal a
magáévá. Ha most bárki leskelődik az ablakunknál, hát szép műsorban lehet
része.
Jack maga felé fordít. Tekintetében olyan mély szerelem, olyan forró tűz
ég, amitől azonnal beadnám a derekam, ha nem lennék résen.
Ajkai a szemem sarkánál díszelgő szeplőket simítják, alig bírom tartani
magam. Az érintése a mámoros őrület határára sodor.
– Sok mindenről kell beszélnünk. Túl sokáig voltunk távol egymástól
ahhoz, hogy csak úgy visszatérjünk a régi szokásainkhoz.
Hogy én mennyire szeretem ezt a férfit!
Miért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie?
Mindennél jobban vágyom arra, hogy újra együtt legyünk, és onnan
folytassuk, ahol vége szakadt, mintha egyikünkkel sem történt volna semmi
az elmúlt hat évben. De sajnos ez több okból is lehetetlen. Túl sok rossz
élménnyel szembesültünk ahhoz, hogy ész nélkül odadobjuk a testünket és a
szívünket.
– Hát ez vagyok neked? – kérdezi magasba szökő szemöldökkel,
tekintetében ébredezik a harag. – Egy szokás?
Hamar megrázom a fejem.
– Nem – búgom halkan, ajkam az övéhez közelítem, és máris megbánom,
hogy a szükségesnél több fájdalmat okozok neki, de nem tehetek mást.
Ez legalább annyira az ő védelméről szól, mint az enyémről.
– Te voltál a mindenem, Jack. Később viszont már semmi sem voltál –
rázom le magamról a karját, és hátrálok pár lépést.
Ő utánam nyúl, és már nincs hová menekülnöm az ölelése elől.
– Nem hagyom, hogy elhúzódj mellőlem. Most nem.
– Rendben.
Pedig muszáj lenne eltávolodnom.
A szívem védelmében menekülnöm kellene, de legalább egy kis teret
ékelni kettőnk közé, amíg elmondom neki, mi történt. Az majd lehűti annyira,
hogy ne kelljen küzdenem ellene. Jack Nelson úgy hagy majd itt, mint eb a
Szaharát. Nem élem túl, az biztos, de legalább Evan ott lesz nekem.
Jacknek sikerül eltalálnia azt a pontot, amitől teljesen elgyengülök.
– Még öt perce sem vagyok itt, de te máris visszakozol.
– Ideges vagyok – válaszolom, és motyogok még valamit, de már teljesen
elvesztem az ajkai érintésében, azt sem tudom, mit beszélek.
Megcsókol, feltüzel, pont úgy, mint rég. Olyan jó! Jó érzés, hogy ennyire
megkívánt! Ezer éve nem volt senki, akinek ennyire vágytam volna a
közelségét. Az akaraterőmnek lőttek, már nem tudok megálljt parancsolni.
Túl közel került, nincs menekvés. Látom a felém robogó vonatot, de nem
léphetek le a sínekről.
– Engedj nekem, Evie. Légy újra az enyém.
– Jack…
Istenem! Igent akarok mondani!
Érezni akarom magamban mélyen, legbelül, szeretném megízlelni, milyen,
ha a testünk egyesül. Erre vágyom a legjobban. Elveszni Jackben.
– Még mindig szeretlek – rebegi a fülembe, mielőtt elárasztaná csókjaival a
nyakam. Lassan, centiről centire rombolja le a falat, amit magam köré
építettem.
 Tenyere felkúszik az oldalamon, a mellemhez ér. A perzselő vágyba
beleremegek. Nincs levegő, hüvelykujja újra megtalálja a bimbómat, letaglóz
a mámoros sóvárgás. Tüzelni kezd a belsőm, kínzó vágy lüktet a lábam
között.
– Ez az én Evie-m.
– El kell mondanom valamit – próbálkozom újra, ahogy az ujjai is
megismétli a bizsergető műveletet.
– Ha elmondod, vége lesz? – kérdezi kikívánkozó péniszét ismét hozzám
dörgölve.
Libabőrösen hátravetett fejjel egy újabb centi fal omlik le.
– Valószínűleg.
– Akkor ne mondd – ajánlja csábítóan, nyelve a fülemben kalandozik. –
Nem akarok leállni.
Felnyögök az újabb noszogató mozdulattól, arra emlékeztet, hogy mi az,
amit elszalaszthatunk.
– De ez fontos.
– Szeretkezni akarok veled, Evie. Bármit is akarsz mondani, várhat. Ha
már ennyi ideig nem mondtad el, mit számít még pár óra? – duruzsolja, ujjai
a bordáimat cirógatják.
Újra összerezzenek az érintésétől.
– Pár órát?
– Éreznem kell téged, nem akarok sietni. Több évet kell bepótolnom –
simogatja meg az arcom.
Végem van.
– Tényleg beszélnünk kellene – mondom utoljára, szinte lihegve.
Én is tudom, ő is tudja már. Ott leszek az övé, ahol csak akarja, és semmit
sem tehetek, semmit sem mondhatok. Ki kell engednem magamból azt, amit
már oly régóta elfojtottam.
Nem hagyja, hogy beszéljek, hogy kimondjam azt, ami kettőnk között áll.
Csókjával az utolsó védvonalamat is ledönti. A legszenvedélyesebb csókkal
semmisít meg, és elfoglalja a szám, mintha egy új birodalmat térképezne fel.
Szavak nélkül jelenti be, hogy a testem az övé. Küzdeni értelmetlen, hiszen
én is ezt akarom. Legalább annyira kétségbeesetten, amennyire ő.
Jack felemel, ajkunk összeforr, minden más megszűnik körülöttünk. Olyan
sebesen suhan fel velem a lépcsőn, mintha súlytalan lennék.
– Az utolsó ajtó a bal oldalon – búgom belé, nem akarok elszakadni tőle
egy pillanatra sem.
 Nem jutunk el az ágyamig. Még berúgja mögöttünk az ajtót, hogy
nekidöntsön. A köntösöm könnyű zsákmány szakértő ujjainak.
Ujjai darabokra szednek, eltolja a bugyimat az útból, és így, csókolózva
meríti ujjait a forróságomba. Úgy lovagolok a kezén, akár egy kamasz,
átadom magam Jacknek. Nem is emlékszem, mikor élveztem el utoljára így,
valaki más ujjaitól, és hát nincs mit tenni, mert ő Jack. Képtelen vagyok
leállítani. Körmeim belemélyednek a húsába, nem ellenkezem.
Hüvelykujja a csiklómra szorul, ujjai végtelen gyönyör forrásai.
Határozott, egyre gyorsuló mozdulatokkal juttat egyre közelebb a
megsemmisüléshez.
Perceken belül az orgazmus kapujába kerülök, visszacsinálni nem lehet.
Jack megvonja a száját tőlem, rám néz, fokozza a tempót, figyeli az ujjait,
ahogy ki-be járnak szűk, lucskos bensőmben. Vadul mozgok rajta, tekintete
csak még jobban feltüzel.
Összerándulok, lábujjaim a szőnyegbe kapaszkodnak, Jack erős karja egy
helyben tart, miközben a gyönyör elsöprő hullámai át nem járják az összes
porcikámat.
– Ó! Jack! – nyöszörgöm, és próbálom összeszedni magam életem
legelsöprőbb orgazmusa után.
Hiába. Jack megmarkolja a hátsómat, lábaim a dereka köré kanyarítom
olyan természetességgel, mintha életem minden egyes napján ezt
gyakorolnánk. Átvisz az ágyhoz, én tehetetlen krumpliszsákként hagyom,
hogy azt tegyen, amit csak akar.
Miután lefektet, kissé hátrébb lép, próbálom feldolgozni az elém táruló
látványt. Teste minden porcikája megváltozott, mióta utoljára meztelenül
láttam. Nyálcsorgatva ébred fel újra a puncikám a kockás hasa, és kidolgozott
izmai láttán. Szent ég! Ujjaim égnek a vágytól, hogy megérinthessék, úgy
viselkedem, mintha nem láttam volna még anyaszült meztelenül.
Jack gyönyörű. Igazi mestermű. A siheder test, amit valaha imádtam, már a
múlté, helyette egy félisten áll előttem.
Kell nekem. Ugyanúgy, mint az első alkalommal, amikor
szerelmeskedtünk. Akkor is tudtam, ahogy most is, hogy ő a végzetem.
Nincs rá gyógyír.
Másodszor már nem élem túl.
Végre elfogadom azt, amivel kapcsolatban már évek óta áltatom magam.
Mindig is Jack Nelsonhoz tartoztam.
– Tégy magadévá, Jack!
 Bemászik az ágyba, teste fölém magasodik. Amint összeérünk, már tudom,
hogy minden megváltozik.
Nem siet, ahogy ígérte, szája sorra kényezteti minden porcikámat. A
nyakammal kezdi, az ütőerem vonalán egészen a kulcscsontomig kúsznak
ajkai, közben a megfelelő helyeken finoman a bőrömbe harap. Reszketek
alatta, lábam a derekára tekeredik, így húzom még közelebb.
Sokkal kívánatosabb lett, ahogy én is. Már nem vagyunk gyerekek,
mozdulataink nem bizonytalanok, nem óvatoskodók. Mohók vagyunk,
szenvedélyesek, csillapíthatatlan vágyat érzünk egymás iránt. Gyors
mozdulatokkal simítjuk egymást, érintve minden egyes domborulatot és ívet,
közben szája egy pillanatra sem hagyja el a testemet.
Hátradőlök, lehunyom a szemem, és átadom magam az érzésnek. Tenyere
rászorul a mellemre, testem kínzón ácsingózik érte.
– Jack!
Mintha olvasna a gondolataimban, nyelve a bimbóra vándorol, én pedig
beleolvadok a matracba. Megrészegít a kéjvágy, magával ragad a
szerelmeskedés. Hat éve senki sem ért hozzám.
Ujjaim a hajába túrnak, megmarkolom a tincseket és magamhoz szorítom a
fejét. Nem kapok levegőt, nyelve az égnek meredező, érzékeny ponton köröz,
villámok cikáznak a testemben. Csípőjét hozzám dörzsöli, amitől szinte
megőrülök, és máris ott vagyok a végtelen gyönyör kapujában.
Hogy mennyire hiányzott nekem! Hiányzott, hogy a bőrömön érezzem,
hiányzott a hangja, ami mélyről tör fel belőle, miközben a testemet dédelgeti.
Egyre lejjebb kúszik, de nem hagyja, hogy magamba húzzam.
– Még ne – mormolja két nyelvcsapás között a bugyim szélénél. – Előbb
meg akarlak kóstolni.
Szavai boldogsággal töltenek el, hiszen én is pont ezt akarom. Kóstolja
meg minden porcikámat. Végignéz rajtam, tekintetéből imádat sugárzik, ami
elűz minden kételyt belőlem.
– Szeretlek – mosolygok rá óvatosan.
Igen, így van. Szeretem ezt a felnőtt, tüzes férfit.
– Én is szeretlek, Evie bébi – vallja be ő is, majd elfoglalja a helyét a
lábaim között, de nem téveszti szem elől az arcomat, akármit is csinál a
nyelvével odalent.
Szája rátapad a legérzékenyebb pontomra, amitől pár pillanatra teljesen
kiürül a fejem. Lehengerlő, amit művel. Minden megszűnik körülöttünk,
mintha csak mi ketten maradtunk volna az egész bolygón.
 Nyelvének minden mozdulata perzselő lángszóróként hat a bőrömre,
szenvedélyessége megjelöli a testem, újra és végérvényesen kinyilatkoztatja,
hogy az övé vagyok. Nem mintha valaha másé lettem volna.
Jack Nelson az egyetlen férfi, akit ismertem.
Az egyetlen, akire vágytam.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, és hány orgazmust csikart ki belőlem,
mielőtt újra képes vagyok lélegezni. Minden sejtem remeg, ahogy egyre
közelít az arcomhoz.
– Mondd, hogy akarod – követeli, férfiassága a lüktető bejáratomban várja
a kinyilatkoztatást.
– Akarlak!
Ujjaink összefonódnak, kezemet a fejem fölé szegezi, így csókolózunk.
Finoman, először a makkját, majd az egész férfiasságát mártóztatja meg
sóvárgó, nedves lényegemben. Felhördülök, kéjesen nyögve fogadom
magamba Jacket.
Együtt ringatózunk, a harmónia tökéletes. Végig a szemembe néz, lassan
szeretkezünk.
Jack szeret engem.
Én szeretem Jacket.
Ez hát nem változott, hiába telt el annyi év, hiába volt köztünk olyan nagy
távolság. A szerelmet nem lehet olyan könnyen elfelejteni, vagy semmissé
tenni. Hat év talán egy örökkévalóság, de az igaz szerelem számára csupán
egy szívdobbanás.
 JACK

Már sötét van odakint, mire végre kinyitom a szemem. Órák teltek el, mióta
Evie-vel ágyba kerültünk. Ölelgettük, simogattuk egymást, és egyfolytában
szerelmeskedtünk, úgy fedeztük fel egymás testét, mintha ez lenne az első
alkalom.
Keze a párna alatt pihen, szőke haja aranyló vízesésként terül szét a
lepedőn, mélyen, nyugodtan lélegzik mellettem.
Ha így maradnánk az idők végezetéig, nekem az is elég lenne. Nem is kell,
hogy megszólaljon, tökéletesen megfelel csak annyi, hogy a közelemben van.
Ez mindennél jobb. Hosszú idő óta először teljesnek érzem magam. Békére
leltem, de az emlékek még mindig elevenen élnek bennem.

– Az apám meg fog ölni – mondja Evie, miközben kapkodva szedegeti össze a
ruháit a csűrben lévő takaró mellől.
Feltolom magam, a könyökömre támaszkodva nézem, ahogy egyre
idegesebb lesz.
– Most már mindegy, szerelmem. Gyere, feküdj vissza mellém!
Evie megrázza a fejét, a sírás szélén cibálja magára a fehér pamutbugyit.
– Egész életemre szobafogságban leszek!
Kissé túloz, de azért nem áll messze a valóságtól az, amitől fél. Az apja
biztosan megbünteti, minimum egy hónapnyi szobafogság lesz az ára annak,
hogy nem hívta, és nem ért haza időben.
– Akkor maradj még egy kicsit. Eltart még egy ideig, mielőtt újra készen
állok.
Áthúzza a pólóját a fején, majd megáll előttem, láthatóan átgondolja az
iménti javaslatom.
– Nem tudom, Jack. Már így is két órát késtem.
– Csak tíz percet adj! Szeretnélek magamhoz ölelni még egy kicsit –
győzködöm, és intek neki, hogy bújjon mellém a takaróra.
Egyik lábáról a másikra álldogál, beharapja az alsó ajkát, tekintete
körbejár a csűrben, mintha keresne valamit, ami szentesíti a szándékát.
– Csak tíz perc – mondja végül, és visszajön, letelepszik mellém a
szalmaágyra.
Átkarolom a derekát, magamhoz húzom, így pihenek mellette.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek – mondja tüstént, és felnéz rám.
Szomorúság lengi be a csűrt. Mindketten tudjuk, hogy egy időre
elszakítanak egymástól. Persze, az iskolában találkozunk majd, ez ellen az
apja nem tehet semmit. De amíg újra ki nem engedi a házból, a közösen
töltött szabadidőnek befellegzett.
– Sajnálom, hogy elaludtam.
Evie sóhajt egyet, ujjbegyével a hasamat cirógatja.
– Ne kérj bocsánatot. Én az idők végezetéig tudnék aludni a karjaid között.
Legalább annyira az én hibám, mint a tiéd – mosolyodik el végre.
Van, amikor azt kívánom, bárcsak felnőttek lennénk már, és nem az apja
szabályai szerint kellene élnünk. Evie-vel olyan boldogok lehetnénk, de ez a
szörnyeteg mindent megtesz, hogy távol tartson minket egymástól. Ha csak
egy percet késik, máris szobafogság a jussa. Az apja egy seggfej.
Kezem végigsiklik a karján, megcsókolom a feje búbját, és elbújok a szőke
hajzuhatagban. Lehunyt szemmel próbálom magamba szívni a hozzám simuló
bőre illatát. Kell, hogy emlékezzek, kell, hogy valamibe kapaszkodni tudjak.
Túl kell élnem valahogy az apja által kiszabott következő büntetést.

Zümmögni kezd a telefonom az éjjeliszekrényen, az elmúlt egy percben

szakadatlanul próbál kizökkenteni az Evie-vel töltött utolsó estém emlékéből.
Azután dobta le a bombát, és jelentette be, hogy Európába költöznek.
Ő nem riad fel. Átfut az agyamon, hogy hagyom csörögni, de nem áll le,
baromi fontos lehet.
Óvatosan nyúlok a készülékért, nehogy megzavarjam Evie álmát. A kijelző
vakítóan fényes a sötét szobában, hunyorogva tudom csak kibetűzni az
üzenetet.
Anya: A húgod bajba került.
Anya: Ott vagy?
Anya: Jack, hívj fel.
Anya: SÜRGŐS!

Felülök, felkapom a földről a nadrágomat és a pólómat, feltápászkodom,

kiosonok a folyosóra, és halkan becsukom az ajtót magam mögött.
A francba! Egyáltalán nincs kedvem elmenni innen!
Felkapom a jegyzettömböt, ami a pulton hever, és írok pár sort Evie-nek.
Rosszul vagyok a gondolattól, hogy egyedül kell felébrednie, minimum egy
magyarázattal tartozom neki.
Köszi Myra, hogy tönkretetted az estémet! Esküszöm, külön radarja van
Evie számára, ami puszta utálatból és irigységből azonnal bekapcsol, ha
„kell”. Felöltözve, útban a bejárati ajtó felé hívom fel anyámat.
– Mi tartott ennyi ideig? – üvölti le a fejem a vonal túlsó végéről.
– Evie-vel vagyok, anya. Mi a baj?
– A húgodat letartóztatták. Oda kell menned, hátha ki tudod hozni. Én is
mennék, de…
– Intézem.
Hülye Myra!
– Hívj, ha megtudtad, mi történt. A rendőrtiszt nem mondott semmit, csak
annyit, hogy menjek be az őrsre.
– Rendben. Nemsokára ott vagyok.
– Aggódom, Jack – nyüszögi anyám a telefonba, hallom a hangján, hogy
mindjárt elsírja magát.
A húgomra ráfér egy alapos fenekelés.
– Megoldom – ígérem neki, mielőtt leteszi.

Tíz perccel később, mikor bemasírozok az őrsre, már teljesen ki vagyok

bukva a húgomra. Nem elég, hogy megzavarta az estémet Evie-vel, de még
az anyánkat is a szívroham szélére kergette. Ez az, ami annyira dühít. Miért
kell ezt csinálnia vele?
Én is csináltam hülyeségeket fiatalon, de sose vittek be a rendőrök.
– Segíthetek? – kérdezi a pult mögött álló rendőrtiszt úgy, hogy rám se
néz.
Olyan erővel kapaszkodom a mobilomba, hogy majd széttörik.
– A húgom miatt vagyok itt.
– Hogy hívják?
– Myra Nelson.
– Egy pillanat – veszi fel a telefonkagylót még mindig szemkontaktus
nélkül. – Itt van valaki Nelson miatt – néz rám végre, és tetőtől talpig
végigmér. – A maga neve?
– Jack Nelson vagyok, a bátyja.
– Jack Nelson úr az. Mindjárt jönnek – mondja, és visszateszi a kagylót a
helyére. – Kérem, foglaljon helyet.
Nem sok minden változott azóta, hogy évekkel ezelőtt, apám halála után itt
jártam, hogy elvigyem a személyes holmiját. Kényelmetlenül érzem magam:
az életem azon szakaszának szomorú emlékei még mindig nyomják a
lelkemet.
Bánom, hogy nem voltam itt, amikor meghalt. Mindig is az volt az álmom,
hogy iskola után elköltözöm innen, de sosem jutott eszembe, hogy az élet
milyen rövid, és milyen hirtelen véget érhet. Fiatalon talán azt képzeltem,
hogy a szüleim halhatatlanok. Ők mindig ott voltak nekem, és sosem hittem,
hogy bármi történhet velük.
– Jack! – szólít meg Jess, miközben a váróterem felé baktat, mint egy
tökéletes mintapéldánya a kisvárosi rendőrtisztnek.
Tisztelettudóan elmosolyodom, kezet rázunk, mert egyáltalán nem akarok
feldühíteni egyetlen zsarut sem, még akkor sem, ha történetesen Jessről van
szó.
– Szia, Jess! Hallom, hogy itt van a húgom.
A bennem fortyogó düh kitörni kész, pláne, ha Jess képes, és nem mond
semmit sem.
– Aha – ringatózik állva, és beletúr a bundeszliga-frizurába, mielőtt fújtat
egy nagyot. – Sajnálom, de be kellett hoznunk.
Ökölbe szorul a kezem, de nem robbanok fel. Még nem.
– Mi történt?
Most már sokkal jobban haragszom Jessre, mint Myrára.
– Miért nem jössz velem, és megyünk valami nyugalmasabb helyre?
– Hát persze.
A kisvárosi rendőrség még a legapróbb ballépésből is hatalmas ügyet
csinál, Jess pedig tökélyre fejlesztette a színjátékot.
– Menjünk, és beszélgessünk közben.
– A második ajtó balra – mondja Jess, és kinyitja előttem az ajtót,
előreenged, majd szorosan utánam lépdel.
Myrára számítok, de a szobában csak két szék és egy asztal áll. Leülök,
keresztbe fonom magam előtt a karomat, és türelmesen várom, hogy Jess
becsukja az ajtót, és helyet foglaljon velem szemben.
– Hol van a húgom?
– Hamarosan láthatod. Épp most végeznek vele. Lehet, hogy valamit
félreértettem.
– Hogy érted, hogy épp most végeznek vele?
 – A társam épp kihallgatja.
– Miért? Ő csak egy kölyök!
A bomba lassan robbanásra kész. Jess a gyújtós, és ez az egész szituáció
maga a lángoló gyufaszál. Három… kettő…
– Beállva találtunk rá egy buliban. Két órával ezelőtt mindenkit behoztunk.
– Nagy ügy – nézek a plafonra unottan.
Nem hiszem el, hogy emiatt citáltak ide, ráadásul az anyámból meg egy
ideggombócot csináltak pár pohár pia miatt. Idióták!
– Mi is mindig lerészegedtünk a gimiben. Ha jól emlékszem, pont te
tartottál fergeteges bulikat, amikor a szüleid elutaztak.
– Kaptunk egy fülest, hogy drogok is vannak a helyszínen, és úgy
döntöttünk, átkutatjuk a címet, hátha el tudjuk kapni a terjesztőt. Ez kisváros,
Jack, de már nem úgy mennek a dolgok, mint amikor gyerekek voltunk.
Ha azt mondja, hogy Myra áll a droghálózat mögött, az utolsó szuszt is
kipréselem belőle!
– Találtatok valamit?
– Nem annyit, mint reméltük, de valóban volt kábítószer a helyszínen.
– Akkor miért tartóztattátok le? Úgy tűnik, komolyabb gondotok is van
egy kicsivel több sört ledöntő tininél.
– Bűnrészességért hoztuk be Myrát.
– Bűnrészes? Mégis miben? Sörözésben? – fortyanok fel, és ahelyett, hogy
bemosnék neki egyet, a térdemre csapok.
– A fürdőben találtunk rá egy fiúval, akinél három gramm kokain volt.
Megkapaszkodom az asztal szélében, hogy ne pattanjak fel azonnal.
Bármennyire is csábít, hogy beverjem Jess pofáját, csak rontana a húgom
helyzetén.
– Még mindig nem mondtad, mit tett.
– A táskájában kábítószernyomokat találtunk – mondja teljes
komolysággal.
Karom a levegőbe lendül, majd hatalmas robajjal az asztallapon landol.
– Te most viccelsz velem, Jess?
– Attól tartok, nem.
Pimaszkodik, de csak azért, mert egyenruhát visel, és jól tudja, hogy
semmit sem tehetek. Legalábbis addig nem, amíg itt van az őrsön,
szolgálatban.
– Az ország bankjegyeinek felén vannak kábítószernyomok, Jess! Elég
könnyen a táskájába kerülhetett!
 Jess megrázza a fejét.
– Túl sok filmet nézel – jegyzi meg.
– Vagy kiengeded a húgomat, vagy iderendelek egy csinos kis
ügyvédsereget, és ízekre szedik ezt az őrsöt, és az utolsó centet is kiperelik
belőletek azért, mert ok nélkül tartottátok fogva a húgomat.
– Mivel barátok vagyunk, a te felügyeleted mellett kiengedem, de jobb
lenne, ha rendbe szednéd őt, Jack. Lehetséges, hogy újra ki kell kérdeznünk a
fiúról, miután kijózanodott.
Felállok, Jess kinyitja az ajtót, most én követem őt.
– Amíg elintézed a papírmunkát, szeretnék bemenni hozzá.
– Ez szabályellenes, de a kedvedért kivételt teszek – mondja mosolyogva,
mintha valóban barátok lennénk, pedig még mindig olyan bunkó, mint volt.
Ki nem állhatom ezt a barmot.
A cellasorhoz visz, de Myra nincs sehol.
– A kihallgatóban van – magyarázza. – Ott lehetsz, amíg elintézem a
papírmunkát.
Már válaszra se méltatom. Nem tud olyat mondani, amitől ez az egész jobb
színben tűnne fel, de én simán elronthatom a nagy pofámmal.
– Jack!
Myra a kihallgatószobában ül egy padon. Felé nyújtom a kezem, ő azonnal
a nyakamba ugrik.
– Szia, kislány!
– Annyira féltem! – súgja, és olyan erővel szorongat, mintha mindjárt
köddé válnék.
Nem enged el, tekintete könnyes. A szemfesték teljesen elkenődött az
arcán, és én egy pillanatra elkalandozom. Myra már nem az a kislány, aki
mindenhová követ engem. Felnőtt nő. Túlságosan is gyorsan történt mindez.
Tisztán emlékszem a napra, amikor megszületett. Apró testét a karomba
rakták, anyám pedig azt mondta, hogy az én feladatom lesz, hogy megvédjem
őt. Megígértem, hogy mindig vigyázni fogok rá, hogy nem történhet vele
semmi baj. Még akkor is, amikor távol éltem tőlük, rendszeresen beszéltünk,
de az elmúlt pár hétben elterelődött a figyelmem, és fogalmam sincs, mi
történhetett vele.
– Most már itt vagyok – azzal puszit nyomok a fejére, és én is átölelem. –
Kiviszlek innen.
– Köszönöm – fúrja bele az arcát a mellkasomba.
– De magyarázattal tartozol, Myra. Ezt nem úszod meg olyan könnyen –
figyelmeztetem.
Fújtat egyet, de még mindig belém csimpaszkodik, mint egy megrettent
kismajom.
– Mindent elmondok.
– Még szép!
Mivel apám nincs már közöttünk, nekem kell a helyébe lépnem. Szigorú
ember volt, de igazságos, és sosem emelt ránk kezet. Ezt egy leckének fogná
fel, és elmagyarázná, mit tanulhatunk ebből a meggondolatlan viselkedésből.
– Jó hírem van! – mondja Jess, aki pár pillanattal később lép be a
helyiségbe.
Keze az övébe akasztva, hasa ráomlik, és eltakarja az övcsatot.
– Myra szabadon távozhat.
– Végeztünk? – kérdezem, mert már mennék is, csakúgy, mint a húgom.
– Igen, de lehet, hogy vissza kell még jönnie, hogy válaszoljon pár
kérdésre a fiújával kapcsolatban.
– Úgy lesz – adom a szavam Jessnek, majd Myra felé fordulok. – Kész
vagy?
Megkönnyebbülten néz rám, szeme egyre könnyesebb.
– Soha életemben nem voltam ennyire kész!
– Akkor induljunk. Itt az ideje hazamenni.
Átkarolom a vállát, ő felkapja a táskát, ami az első számú ok arra, hogy ide
került, hogy letartóztatták, és hogy szülői felügyelet nélkül hallgatták ki. Nem
rajongok a pereskedésért, de ha a testvéremről van szó, bármit megtennék,
hogy biztonságban tudjam.
Az út hazáig csendben telik. Myra kibámul az ablakon, én pedig az első
mondataimon agyalok. Apám vajon mit mondana most? Nem akarom
megszidni, vagy még nagyobb bűntudatot kelteni benne. Én is csináltam ezt-
azt régen, de szerencsére sosem kaptak el.
– Most már beszélhetünk?
Elegendő időt hagytam neki arra, hogy átgondolja, mit is tett. Az ajtóhoz
bújva nézi az elsuhanó tájat, tudom, hogy a történteket emésztgeti. Myra
rémes tud lenni, de azért messze van attól, hogy teljesen elkanászodjon.
Alapjában véve jó ember, de mint minden tini, ő is hülyeségekkel próbálja
feszegetni a határokat. A sajátját, és az enyémet is.
Felém pillant, majd újra az ablakra szegezi a tekintetét.
– Esküszöm, hogy nem drogoztam, Jack.
– Hiszek neked. De mi történt?
 Tudnia kell, hogy mellette állok. Kiabálással nem jutunk semmire.
– Egy srác, aki régen a suliba járt, Cory randira hívott. Azt mondta, lesz
egy buli, ami az év partijának ígérkezik, így hát beleegyeztem, hogy
elmegyek vele.
Erősebben fogom a kormányt, és megjegyzem a nevet, hogy szét tudjam
rúgni ennek a Cory gyereknek a seggét.
– Folytasd.
– Nos… – tördeli a kezét, míg pár pillanatra szünetet tart. – Nem tudtam,
hogy drogozik. Megkérdezte, hogy betehet-e ezt-azt a táskámba. Tudod, hogy
biztonságban legyen, mert nagyon sokan voltak ott.
– Megkérdezted, hogy mit akar beletenni, Myra?
Szívem szerint azt kérdezném, hogy lehetett ilyen hülye, de visszafogom
magam. Myra még fiatal, van mit tanulnia.
Lassított felvételként ingatja a fejét.
– Nem. Eszembe se jutott.
– Soha többé ne hagyd, hogy bárki beletegyen a táskádba valamit. Ha
megtalálják nálad, birtoklásért le is tartóztathattak volna.
– Nem sokon múlott – fújtat egyet remegve, mielőtt folytatja. – Coryval az
emeleten voltunk, amikor a zsaruk betörtek az ajtón. Azonnal elvette a
táskámat, berohant vele a fürdőszobába, és megpróbált megszabadulni attól,
amit belerakott, de a rendőrök gyorsabbak voltak nála.
– Kokain volt, Myra. A táskádat megvizsgálták.
– Francba! – hördül fel a húgom, majd megrázza a fejét, és az ölébe bámul.
Esze ágában sincs a szemembe nézni, könnyei halkan csordogálnak le az
arcán.
Az utat figyelem, és arra jutok, hogy épp elég nyomorultul érzi magát már
így is. Ha az anyám keze közé kerül, pokolian megjárja.
– Soha többé ne hagyd, hogy ilyen helyzetbe hozzanak. Komoly bajban is
lehetnél, amiből talán még én sem tudtalak volna kihúzni, de most szerencséd
volt.
– Igen – súgja szipogva.
Felhajtok a házhoz, de Myra nem mozdul. Tudom, hogy fél bemenni.
Anyám elég temperamentumos olyankor, amikor nyugalomra és higgadtságra
lenne szükség.
– Anya jól lehord majd ezért.
– Nem fog – vágom rá, de nem tudom elrejteni a mosolyom. – Kérdeznék
valamit, Myra. Ugye nem tervezed, hogy újra találkozol ezzel a Coryval?
 Végre felém fordul, tekintetében ott áll feketén-fehéren a válasz.
– Nem akarok olyasvalakivel lenni, aki drogozik, Jack. Tényleg nem
tudtam, hogy mi van.
Szeretnék hinni neki, de ez egy kisváros, és az emberek pletykálnak.
Kizárt, hogy egy négyszáz fős iskolában ne tudott volna róla, mibe keveredett
Cory. A gyerekek még többet csacsognak, mint a felnőttek, és a mi kis elzárt
mennyországunkban nincsenek titkok.
– Helyes. Különben nekem kell börtönbe mennem, amiért halálra verek
egy kiskorút.
Myra halványan elmosolyodik.
– Nem éri meg, Jack.
– Elég baja lesz így is. Nagykorúnak kezelik, ha vádemelésről van szó.
Ideje felnőni, Myra. Már nem vagy kislány. Egyre több a felelősség rajtad.
Nem lehet mindent arra fogni, hogy buta kölyök vagy. Érted, mit akarok
mondani ezzel?
– Értem, Jack – ásít a tenyerébe Myra. – Felfogtam. Hidd el, tudom, hogy
ennél sokkal rosszabbul is járhattam volna.
– Holnap még beszélünk, ha kipihented magad.
– Már ha túlélem anyát.
Elnevetem magam, áthúzom a vezetőülésre, és megölelgetem.
– Minden rendben lesz. Megígérem.
– Nem lehetne… hazudhatnánk neki?
– Megpróbálom finoman tálalni neki, és kihagyom a drogos részt, de
előfordulhat, hogy magától is rájön.
– Uh – mordul fel, feje a vállamra zuhan. – Nem akarom, hogy megtudja,
mekkora ökör voltam!
Megpuszilom a homlokát. Myra felnőtt, és én semmit sem tehetek ellene.
– Csak ne forduljon elő még egyszer.
Annyit tehetek, hogy iránymutatást adok neki, és a helyes útra terelem.
– Nem fog. Megtanultam a leckét.
Előremegyek, ő csak utánam lép be a házba. Anyám a lépcsőn ül a
köntösében, kezét összekulcsolja maga előtt. Myra az oldalamba
kapaszkodva lép elő mögülem, és elkapja anyám pillantását.
– Mi történt? – kérdezi anyám, miközben feláll, és megindul felénk.
Normál esetben én is félnék, de látom rajta, hogy nem haragszik, csak
nagyon megijedt.
– Csak egy tipikus tinibuli. Nem nagy ügy. A zsaruk szemétkedtek.
 – Myra, kicsikém! – fordul a húgomhoz az anyám, aki egy szót sem szól. –
Gyere ide!
Végre megmozdul, és az anyja karjába rohan.
– Annyira sajnálom, anya!
Anyám átkarolja az ő kicsi lányát, és szorosan magához öleli, arcát Myra
feje búbjára hajtja.
– Most már biztonságban vagy, más nem számít!
Kimerültem. Hajnali három óra van. Már nem mehetek vissza Evie-hez,
biztosan szívrohamot kapna, ha beosonnék.
– Szép álmokat! – köszönök el a családomtól, és otthagyom őket a
földszinten, beszélgessenek csak kettesben.
Bebújok az ágyba, becsukom a szemem, és Evie-re gondolok. Vajon mit
tartogat nekünk a jövő? A mai estét nem lehet meg nem történtté tenni. Evie
az enyém, kár tagadni. Már nem rejtheti el előlem az érzéseit.
Széles mosollyal az arcomon alszom el, boldogít a tudat, hogy a dolgaim
végre jó irányba haladnak.
 EVIE

Megfordulok az üres ágyban. Duzzogva, szégyenkezve, és totálisan

megalázva bámulom a plafont.
– Jó reggelt, napsugaram! – szólal meg Evan a hálószobám ajtajában,
kezében két csésze kávét tart. – Jack hagyott neked üzenetet.
Felülök, hátam az ágy támlájának döntöm, ásítozva intek neki, hogy hozza
ide a kávém. Mindenem fáj, mintha az egész éjszakát az edzőteremben
töltöttem volna.
– Add ide azt a kávét, meg az üzenetét, amit már biztosan rég elolvastál.
– Azt reméltem, hogy itt találom azt a csinos kis fenekét az ágyadban –
incselkedik, majd leül az ágy szélére, és nagy nehezen odanyújtja az egyik
csészét. – Elmondtad neki?
Kortyolok egyet, elolvasom a fecnit, pislogok párat. Még mindig
félálomban vagyok. Megkönnyebbülten ízlelgetem Jack szavait.
– Nem.
Mardos a bűntudat, amiért nem mondtam el Jacknek azt, amit tudnia kell,
ami mindent megváltoztathat kettőnk között. Nem akartam elrontani semmit
azelőtt, hogy igazából elkezdődne, de Jack megérdemli az igazságot. Én is
tudni akarnám.
Evan megpaskolja a lábam a takarón keresztül, és kissé nehéz szívvel
mosolyodik el.
– Majd megteszed, ha eljön az ideje.
– Megpróbáltam, Evan. Isten a tanúm, hogy megpróbáltam, de Jack nem
akarta hallani.
– Néha jobb, ha meghagyjuk a múltnak a rosszat. Azt mondod,
megpróbáltad. Mi mást tehettél volna még?
– Tudnia kell – sóhajtok a csészébe.
– Ahogy érzed. Kelj fel és öltözz! Délután a temetőbe megyünk!
Francba!
Hogy felejthettem el, hogy ma van apám temetése? Hagytam, hogy Jack
elvarázsoljon, minden más teljesen háttérbe szorult. Az sem segített, hogy
olyan mély haragot táplálok az apám iránt, hogy nem is igazán akarok ott
lenni az utolsó útján.
– És nem lenne jó, ha úgy tűnnél fel a város előtt, mint egy kiélt utcalány.
Szúrós tekintetet villantok felé.
– Nem is nézek ki úgy!
Evan elindul, de még az ajtóban megáll, és visszafordul egy pillanatra.
– Nézz a tükörbe, és csak utána mondd, hogy nem úgy festesz, mint aki
egész éjjel fantasztikus szexben fürdőzött – kacsint rám pajkosan, mire
elpirulok.
Valóban fantasztikus volt a szex. Mi több, káprázatos!
Evan már sehol, végre kimászom az ágyból, és sanda pillantást vetek a
tükörképemre. Anyám! A hajam, mint egy szénaboglya, egyes tincsek az
égnek meredeznek. A sminkem lefolyt az arcomra, a szemem alatti karikák
mintha hirdetőtáblák lennének: egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel! A
szám is felduzzadt, vörösebb, mint általában. Evannek igaza volt. Pontosan
úgy nézek ki, mint egy leharcolt kurva.
Bár nem hinném, hogy bárki eljönne a temetésre, azért össze kell szednem
magam. Amilyen szerencsém van, még a végén a fél város megjelenik, és
nem lesz más téma, mint az újszerű küllemem. Egy forró zuhany és egy
halom smink majd mindent megold.
Egy órával később már lent is vagyok a földszinten. A legszebb fekete
ruhámat viselem, hozzá illő cipővel, hajam lágy kontyba fogva, arcomon
jelentős mennyiségű festék díszeleg.
– Elolvasod a gyászjelentést? – kérdezi Evan, ahogy belépek a konyhába,
bár pontosan tudja, mit válaszolok.
Töltök még egy csésze kávét.
– Minden adat helyesen szerepel benne?
Háttal állok Evannek, percről percre nyugtalanabb vagyok. Egyáltalán nem
akarok a temetőbe menni. Túl sok emlék, túl sok kísértet vár rám. Bárcsak
kihagyhatnám az egészet! Sajnos nem lehet. Felnőttként kell kezelnem az
életem.
– Igen.
Megvonom a vállam, kortyolok egy kis koffeint.
– Akkor nem érdekel.
– Ki fogod bírni a mai napot?
Lassan fordulok a legjobb barátom felé, majd nekidőlök a konyhapultnak.
Hogy ki fogom-e bírni? Mégis, mi mást tehetnék? Legalább egy tucatszor
voltam már a temetőben, de ez a mai látogatás teljesen más.
– Ha mellettem vagy, mindent kibírok.
Evan feláll a bárszékről, megkerüli a konyhaszigetet és elém áll. Kezét a
karomra helyezi, lassan, megnyugtatón simogat.
– Egy percre se hagylak magadra, drágám. Ha bármire szükséged van,
elintézem. Én mindig melletted leszek.
Leteszem a csészét, fejem a mellkasára döntöm, majd átkarolom a derekát.
– Köszönöm, Evan! Nem tudom, mi lenne velem nélküled!
– Jack – vágja rá nevetve, én ösztönösen hasba bököm. – Legalább jól
érezted magad az éjjel?
– Szerinted? – vigyorgok rá válasz helyett, és újra kezembe veszem a
csészét.
– Úgy tűnik, jobban szórakoztál, mint én.
– Jaj, ne! Mi történt? A dögös doki mégsem olyan forró? –
kíváncsiskodom, szemöldököm a magasba emelem.
Minden részletet hallanom kell, muszáj elterelnem a figyelmemet arról,
ami rám vár. A halálról nincs mit mondanom.
– Nagyjából annyira érdekes, mint egy kiszáradt pirítós – néz rám
csüggedőn Evan. – Még desszertet sem eszik! Mégis miféle ember az ilyen?
Ez természetellenes – ingatja a fejét, majd puffog egyet.
– De kár! Akkor őt nem tartjuk meg – húzom fel az orrom.
– Nem lehetek olyannal, aki képtelen értékelni egy isteni cupcake-et, vagy
legalább egy kekszet, az ég szerelmére! Cserébe végig kellett hallgatnom,
hogy milyen rossz hatással van a cukor az emberi szervezetre.
Óvatosan nevetek, mert nem akarok viccet csinálni a félresikerült
randijából, vagy a sütemények iránti szenvedélyéből. Nem azért, mert nem
tudna lemondani az édességről, hanem mert nem akarom lelohasztani az
életkedvét. Apróságok is boldoggá tudják tenni, tőle tanultam meg, hogy
értékelni kell mindent, mert bárminek vége lehet akár egy pillanat alatt. Ezt
az életem is alátámasztotta.
– Amíg a vörös bársonytortámat eszegettem, Kurt végig erről beszélt.
Szerettem volna átnyúlni az asztal fölött, és jól bemosni neki egyet – imitálja
a mozdulatot rögvest.
Nevetnem kell. Evan annyira mulatságos!
– Faképnél hagytad az étteremben? Nem hallottam, hogy hazajöttél volna.
– Neeem! Arra gondoltam, ha már végighallgattam ezt a sok szarságot,
legalább hagyom, hogy megízlelgesse a farkamat engesztelésül.
 Döbbenten nézek rá, nem tudom eldönteni, igazat mond-e, vagy csak
ugrat.
– Komolyan? Evan! Ugye nem?
Ezúttal nem tudok nevetni. Micsoda egy alak!
– Hát, igen. Hét órán át hallgattam, kellett valami jónak is történnie.
Legalább ügyes volt.
Még mindig kerek szemmel nézek rá, bár nem kellene meglepődnöm.
Evan ilyen, ezt már jól tudom.
– És fel fogod még hívni?
– Csak akkor, ha szexre van szükségem. Egyébként hagyjon békén, és
keressen magának egy egészségmániást, aki szintén megveti a cukrot. Erre
nekem nincs szükségem. Sajnálom, Evie, de ezt a nyomasztást meghagyom
másnak.
Lassan újra visszanyerem a lélekjelenlétemet, iszom még egy kis kávét.
– Kemény vagy.
– Mondja a nő, aki hat éven át búslakodott a gimis pasija miatt.
– Pontosan tudod, miért nem léptem túl rajta – ráncolom össze mérgesen a
homlokom.
– Mert még mindig szereted. Értem én! Szedd össze a bátorságod, és vágj
bele.
– Túl sok minden történt, Evan.
– Az már rég volt. Jack jövőt akar, te pedig megérdemled a boldogságot.
Hangosan sóhajtok egy nagyot, beteszem az üres csészét a mosogatóba.
Elegem van ebből a beszélgetésből, és egyébként is későre jár.
– Indulhatunk?
– Még nem végeztünk ezzel a témával, Evie. Mindent tudni akarok a
tegnap éjszakáról – markolja fel a kulcsokat a pultról, és a bejárati ajtó felé
indul.
Követem Evant. Menet közben belepillantok a tükörbe, majd a tornácon át
a kocsifeljárón álló bérelt autóba huppanok.
– Nincs mit mesélni.
– Ennyivel nem úszod meg.
A következő tíz percem azzal telik, hogy Evan noszogatására belemenjek a
részletekbe is. Nem csupán arra kíváncsi, mekkora szerszáma van Jacknek,
de a formája, a kerülete és minden egyéb ismérve érdekli.
– Te lány! Jobb lesz, ha megtartod! – jelenti ki, miután befejeztem.
– Nem tudom, Evan. Még mindig nem mondtam neki semmit. Tudom,
hogy ki fog borulni, és nem hinném, hogy a szívem még egyszer túléli, hogy
elveszítem.
Már a gondolattól, hogy soha többé nem látom Jacket, összeszorul a
mellkasom. Hat évet vészeltem át nélküle, de egyáltalán nem volt könnyű.
Most, hogy újra visszatért, még ha csak részben is, képtelen vagyok
lemondani róla. Pláne nem a múlt éjszaka után! Megvan köztünk a kémia, a
testünk tudja, mit tegyen, és igaza volt, mert sokkal jobb volt most, mint
amikor fiatalok voltunk.
– Nem lesz baj, Evie. Bízz bennem! Ha valaki úgy szeret, ahogy ő, a
jövőre koncentrál, és nem a múlton rágódik.
Kibámulok az ablakon, máris bekanyarodunk a temetőbe. Remélem
Evannek igaza van. Csak két ember maradt ezen a világon, akit szeretek. Ő és
Jack. Ha még valakit elveszítek, nem élem túl.
Zakatol a szívem, miközben elsétálunk a sorok között a család székeihez.
Izzad a tenyerem, idegesen dörzsölöm össze őket. Tegnap Jack karjaiban a
mennyekben éreztem magam, de ma egy sötét felhő borult rám, és az előző
nap minden boldogságát elhomályosítja.
Ha Jack megtudja, mi történt, talán soha többé nem lesz képes rám nézni.
Csak az emléke marad meg nekem, de nekem más kell. Jacket akarom.
 JACK

Mire lesétálok az emeletről, anyám és Myra már kávéznak az asztalnál. Úgy

ülnek ott, mintha mi sem történt volna az előző éjjel.
– Jó reggelt!
– De jó kedved van! – jegyzi meg Myra, miközben kitöltök egy csésze
kávét.
– Miért ne lenne? Süt a nap, a madarak csiripelnek, a két kedvenc hölgyem
jól kijön egymással, és tegnap este együtt voltam a szerelmemmel is –
válaszolom vigyorogva.
Myra döbbenten nézi, ahogy letelepszem vele szemben az asztalnál.
– Te Evie-nél voltál tegnap éjjel?
– Bizony! A te kis ügyed miatt kellett eljönnöm.
Őszinte megbánás ül ki az arcára, ami egyáltalán nem megszokott nála, ha
Evie-ről van szó.
– Sajnálom.
– Semmi baj. Itt van az egész nap, hogy együtt legyek vele – mosolygok rá
kedvesen, és puszit nyomok anyám fejére. – Minden rendben, anya?
– Igen, drágám. Myra jól van, te itt vagy, és boldognak tűnsz.
Egy kissé komolyabb hangon folytatom.
– Anya. Beszélnünk kell valamiről.
Myra abbahagyja a pötyögést a telefonján, és kíváncsian kukkant felénk.
Lehet, hogy attól fél, mégis feltolom a tegnap este miatt, de ezt sosem tenném
vele. Szavamat adtam, és amíg nem keveredik újra ilyesmibe, be is tartom.
Anyám megfogja a karom.
– Mi a baj, Jack?
– Semmi. Az utóbbi időben sokat gondolkodtam, és szeretném megvenni
tőled a farmot.
Anyám szeme elkerekedik, felhördül, majd a mellkasához kap.
– Hogy mit?
– Meg akarom venni a farmot. Mind a tizenhat hektárt – ismétlem, és
megfújom a kávét, mielőtt belekor tyolnék, nehogy megégessem a szám.
 – De miért? – kérdezi még mindig sokkos állapotban.
– Philadelphiában sosem éreztem otthon magam.
– És Evie is itt van – teszi hozzá Myra mosolyogva.
– Igen, az is közrejátszik. Itt szeretnék letelepedni, itt akarom felnevelni a
gyerekeimet.
Myra hátrahőköl, mintha a szavaim szó szerint fejbe kólintották volna.
– A gyerekeidet?
– A jövendőbeli gyerekeimet.
– Miről maradtam le? – vág közbe anyám, tekintete Myra és köztem
cikázik.
– Annyira izgalmas! – buggyan ki Myrából a lelkesedés. – Visszaköltözöl!
– Evie-vel újra együtt vagyunk, és szükségünk lesz egy helyre, ahol
élhetünk, és családot alapíthatunk. Itt kezdődött köztünk minden, sok szép
emléket őrzünk Ridge Hollow-ról. Máshová nem is mennék szívesebben,
anya.
– A farm több mint egymillió dollárt ér, Jack. Az nagyon sok pénz.
Legyintek. Még mindig nem érti, hogy saját cégem van, és hogy mennyire
sikeresek vagyunk.
– Anya. Megengedhetem magamnak. Az üzlet remekül megy.
Tudom, mit akarok, tudom, mi hiányzott eddig az életemből. Az, hogy a
tegnap éjszakát Evie-vel töltöttem, mindent a helyére tett.
Anyám megdörzsöli az orrát, még mindig hitetlenkedve néz rám.
– De hát alig dolgozol! Nem értem, hogy kereshetsz így pénzt!
– Az emberek az interneten keresztül vásárolnak, nekünk pedig
alkalmazottaink vannak, akik teljesítik a rendeléseket. Most már minden
olajozottan működik. Hidd el, minden rendben van, anya. Ne aggódj!
– Csak nem értem ezeket az új dolgokat.
– Hála az égnek, nem te vagy a fő célcsoportunk!
– Hogy mi?
Myra felnevet, majdnem kiköpi a kávét a szájából.
– Majd egyszer elmagyarázom, anya, de nem most. Ne terheld túl a
hölgyet, Jack!
– Ha újra együtt vagytok Evie-vel, miért nem vagy vele a temetésen? –
érdeklődik anyám.
– Milyen temetésen? – szorul össze azonnal a gyomrom a félelemtől.
– Az apját ma temetik a Shady Brook Temetőben.
– Mikor?
 Anyám felemeli a helyi újságot, majd a faliórára pillant.
– Éppen most.
Mintha belém rúgtak volna.
– A fenébe!
Mi ez az egész?
Evie egy szóval sem mondta, hogy ma lesz az apja temetése. Kissé
rosszulesik, de talán arra gondolt, hogy úgysem mennék szívesen, hiszen
gyűlöltem az öreget. De érte megtenném, hogy mellette legyek, hogy fogjam
a kezét. Szívtelen szemétláda, de mégis Evie apja volt.
Kirohanok a házból, az sem érdekel, hogy csak egy farmer és egy póló van
rajtam. Beugrom a kocsiba, és egyenesen a temetőbe hajtok. Mellette kell
lennem! Hat hosszú éven át voltunk távol egymástól, de ennek vége. A mai
naptól, amíg csak élek, mellette leszek, ha szüksége van rám. Semmi más
nem számít.
Egy rakat gyászolóra számítok, de csak Evie, Evan és a pap vesz részt a
temetésen.
Evie virágot tesz egy közeli sírra, Evan ott áll mellette, keze a vállán pihen.
Távolról figyelem őket, mielőtt kiszállnék az autóból.
Ha nem tudnám, mi a helyzet, azt hinném, együtt vannak. Mély törődés és
szeretet lengi őket körül, bár ez nem az a szenvedélyes szerelem, amit én
érzek Evie iránt.
Hihetetlen, hogy senki sem jött el! Amikor az én apámat temettük, a város
minden lakója ott volt, hogy lerója tiszteletét.
A Bailey család nem élt olyan sokáig Ridge Hollow-ban, hogy túl sok
barátot szerezzen, és az sem segített, hogy Mr. Bailey rémes ember volt, és
senkivel sem volt kedves. Az, hogy egyetlen ember sem vesz végső búcsút
tőle, ez is azt bizonyítja, milyen szívtelen szemétláda volt.
Evie kezébe temeti az arcát, sír. Megindulok feléjük. Emlékszem,
mennyire összetört, amikor az én apámat temettük. Tátongó űrt hagyott maga
után a családomban, amit sosem lehet betölteni. Ha képes lennék enyhíteni a
fájdalmát, azonnal megtenném.
Evan hátrapillant, észrevesz, majd döbbent tekintettel néz rám, miközben
megszorítja Evie vállát.
– Evie…
Gondolom egyikük sem számított rá, hogy megjelenek a temetésen. Evan
tekintete ide-oda cikázik köztem és Evie között, aki egy közeli síremlék
mellett ül és sírdogál.
 Nem hiszem el, hogy jól látom a vésett szöveget.
A szívem megáll, kihagy egy-két dobbanást.
Az agyam szélsebesen zakatolva próbálja feldolgozni a szavakat.
Az nem lehet… A név…

WILLOW NELSON
Szeretett gyermek és angyal
2011-2011

Ez nem létezik! Újra elolvasom a feliratot.

Várjunk.
2011?
Nelson?
Hátrahőkölök, szédülök. A torkom összeszorul, miközben az előttem álló
sírkövet bámulom. Egész életemben nem ért ekkora sokk! Evie-nek gyereke
volt tőlem, és én nem is tudtam róla!
Willow Nelson.
A szomorúság, ami rám tör, leírhatatlan. Egyszerre élem át a
gyermekszületés örömét, és elvesztésének minden fájdalmát. Minden egyes
elveszett pillanatot gyászolok. A sírása hangját, a bőre illatát. Vajon olyan
volt, mint Evie? Szőke haj, kék szemek? Vagy inkább rám hasonlított?
Aranyló bőr, és sokkal erőteljesebb arcvonások?
Földbe gyökerezik a lábam, képtelen vagyok megszólalni. Annyi minden
jár a fejemben! A testem előre-hátra dülöngél, mintha minden egyes kép, ami
bevillan, egy-egy gyomorba száguldó ökölcsapás lenne.
Evie-t látom magam előtt, fiatalon, egyedül, rettegve, egy újszülöttel a
kezében.
Vajon szerette volna, hogy ott legyek?
Akarta, hogy mellette álljak?
Ott kellett volna lennem.
El kellett volna mondania.
– Jack! – szólít meg Evie, de én rá se nézek.
Azt sem hallom, mit mond. Mintha kilométeres távolságból mondaná ki a
nevem. Egyes egyedül a kislányom nevét tudom befogadni, akivel már sosem
találkozhatok, akit sosem tarthatok a karomban. Nem tudom elmondani neki,
hogy mennyire szereti az apukája. Nem tudok visszamenni az időben, hogy
lássam, amikor megszületik.
 Nincs más, csak ez a pillanat.
A születés órái.
A halál perce.
Egyetlen pillanatba sűrítve.
– Jack… – karol át Evie, amitől majdnem hátraesem, egy időre nem is
látok.
Evan arrébb megy, hogy kettesben lehessünk.
– Annyira sajnálom, Jack! Nagyon sajnálom! – súgja Evie.
Nincs válasz. Megnémultam.
Az egész felismerés homályos takaróként borul az életemre, és még Evie
érintése sem tud kimenekíteni alóla.
– Bocsáss meg! – mondja, és lágyan megsimítja az arcomat.
Ha nem látnám, azt hinném, hogy csak a szél cirógat.
– Jack, kérlek! Mondj valamit. Tudom, hogy haragszol, de meg tudom
magyarázni! Mindent elmesélek. Ne zárj ki, Jack! Még egyszer nem viselném
el!
Pislogok egyet, próbálom megtalálni a megfelelő szavakat, de nem sikerül.
– Evie.
– Nem akartam, hogy így tudd meg – súgja, majd a mellkasomba fúrja a
fejét, könnyei átnedvesítik a pólómat.
Ismerem Evie-t. Tudom, hogy felemésztette ez az egész.
Én pedig nem voltam ott, hogy támogassam.
A szívem sajog, mintha egy tonnás súly nehezedne a mellkasomra, de ez
még mindig semmiség ahhoz képest, amit Evie érezhetett hat évvel ezelőtt,
amikor elveszítette a kisbabánkat.
Végre kimondom, mert semmi másra nem tudok gondolni.
– Szeretlek, Evie. Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy nem voltam
melletted!
 EVIE

Nem hiszem el. Döbbenten állok a szavai hallatán, még ilyen sok év
elmúltával is hihetetlen, hogy ezt mondta.
– Még ezek után is szeretsz? – kérdezem félve, az utolsó szót szinte
elnyelem, hiszen olyan furán hangzik ebben a helyzetben.
Majdnem hat éven át éltem azzal a tudattal, hogy volt egy gyermekünk,
akit elveszítettem. Jack nem is tudott róla. Sosem tapasztalhatta meg azt a
boldogságot, hogy Willow-t a karjában tarthassa. Mindez az én hibám, erre ő
azt feleli, szeret?
– Mindig szerettelek, Evie – ismétli könnybe lábadt szemmel. – Bocsáss
meg, amiért nem voltam melletted! Annyira sajnálom, hogy nem voltam ott a
kislányunknak!
Letörlöm a könnyeit, a szívbe maró fájdalom hirtelen már nemcsak az
enyém, hanem a miénk.
– Ne haragudj, hogy nem mondtam el neked. Ne haragudj, amiért sohasem
ismerhetted meg. Annyira bánom, hogy nem tudtad meg hamarabb!
– Sss!
Ujjai az ajkamra szorulnak, átkarol, a mellkasához húz. Elmerülök benne
és az érzésben, hogy már nem vagyok egyedül a fájdalmammal, amit oly
mélyen hordoztam magamban, hogy minden egyes nap minden percében
végtelen súlyként nehezedett rám.
Jack felemel, majd leülünk a fűbe, Willow sírhelye elé. Akkor
választottam, amikor anyámat temettem. Magammal vittem az urnáját egész
Európán át, megmutattam neki mindent, mielőtt hazahoztam volna. Sehol
máshol nem nyugodhat, csakis ott, ahonnan az élete elindult. Ridge Hollow
hozta a világra, itt találkoztam Jackkel. Az apja mellkasára hajtom a fejem,
aki ringat, miközben a kőbe vésett nevet nézzük. A titok súlya egy percre
mintha szertefoszlana.
Jack simogatja a hajam, csendben üldögélünk. Annyi időt kap tőlem,
amennyi csak kell, és arról beszélünk, amiről ő akar. Hat évem volt rá, hogy
elfogadjam a kislányunk halálát, ő viszont még csak pár perce szembesült
vele.
– Mondd el, mi történt – súgja a hajamba.
– Két hónappal azután tudtam meg, hogy terhes vagyok, hogy
elköltöztünk. Biztosan a legutolsó alkalommal fogant. Nem is jutott eszembe,
hogy terhes lehetek, amikor először kimaradt a vérzésem. Azt hittem, azért
történt, mert elköltöztünk, és elveszítettelek.
Kis szünetet tartok, lenyelem a könnyeimet.
– Azt hittem, továbbléptél, hogy elfelejtettél. Nem láttam értelmét annak,
hogy az apaság hírének terhét a válladra tegyem.
– Mégis, hogy felejthettelek volna el? Száz meg száz levelet írtam neked!
Zavarodottam emelem rá a tekintetem.
– Hogy mi? Nem lehet. Egyet sem kaptam.
Jack szorosabban ölel.
– Azután, hogy azt a búcsúlevelet megírtad…
Egész testemben hátrahőkölök.
– Nem írtam semmiféle búcsúlevelet.
– Evie, ne tagadd. Még mindig meglenne, ha nem olvastam volna el
annyiszor, hogy darabokra szakadjon.
– Én nem küldtem ilyen levelet neked, Jack! Egyszerűen csak nem írtál
többé.
– Az az istenverte apád! – hördül fel erre. – Ő tette! – Jack keze a húsomba
mar.
Felnyögök. A kirakós darabjai végre összeállnak. Ez tényleg az apámra
vall.
– Annyira sajnálom! – kérek bocsánatot valamiért, amiről sem én, sem
Jack nem tehetünk.
– Már nem számít, Evie bébi. Most már együtt vagyunk. Nem bánthat
minket többé senki.
– Az a sok év, amit elvesztettünk… – újra könnyezni kezdek.
– Mesélj Willow-ról. Mesélj a lányunkról, Evie.
Megköszörülöm a torkom, próbálom összeszedni magam, bár, ha Willow-
ról van szó, ez szinte lehetetlennek tűnik.
– Április ötödikén született, két és fél kilósan. Vékonyka volt, de hosszú,
mint az apukája – mosolyodom el, és újra összetörik egy kicsit a szívem. –
Sötét haja volt, mint neked, a szája csodaszép, a szemét tőlem örökölte.
Tökéletes elegye volt kettőnknek. Azért neveztem el Willow-nak, mert
mindig a fűzfa alatt feküdtünk a tónál. Úgy gondoltam, ez tökéletes lesz.
 Jack, ha lehet, még közelebb húz magához, állát a fejemen pihenteti.
– Mesélj még.
Én is átölelem, soha többé nem akarom elengedni.
– Tökéletes kisbaba volt. Alig sírt, és már pár hetesen végigaludta az
éjszakát. A legcsinosabb ruhácskákba öltöztettem, és körbetáncoltam vele a
szobát. Meséltem neki rólad, és arról, mennyire szereted.
– Meséltél neki rólam?
– Igen – markolom meg a pólóját, és újra könnyezni kezdek. – Még
képeket is mutattam neki. Esküszöm, minden alkalommal elmosolyodott!
– Akkor szeretett – súgja Jack.
– Igen.
– És mi történt vele? Mi történt a kislányommal?
– Majdnem négy hónapos volt, amikor reggel bementem hozzá, és kék
volt. Emlékszem, ott álltam a bölcső fölött, és hisztérikusan sikítoztam. Az
anyám kivette, megpróbálta újraéleszteni, de hiába. Meghalt, Jack. Nem
tudtuk megmenteni. Tehetetlennek éreztem magam. Cserben hagytam őt. És
téged is.
Ennyi. Nem tudom tovább tartani magam, zokogásban török ki. Nagyon
ritkán idézem fel azt a napot, mert olyan nagyon fájdalmas. Még most, hat
évvel később is szinte belerokkanok.
Jack a homlokomra tapasztja a száját, és megállás nélkül ringat.
– Semmi baj, Evie. Semmit sem tehettél volna. Nem a te hibád volt.
– Egyedül halt meg, Jack! Nem a karomban! Nem voltam ott, amikor a
legnagyobb szüksége lett volna rám!
A sírás minden erőmet elveszi, levegőt is alig kapok.
– Szerelmem – búgja Jack, és maga felé fordít, hogy szemtől szembe
legyünk egymással.
Kezébe fogja az arcom, olyan mélyen néz a szemembe, hogy a lelkembe
lát.
– Mindent jól csináltál. Hallod, amit mondok? Szeretett téged, pont úgy,
ahogy én. Nem akarná, hogy szomorú légy.
Hallom a szavait, de olyan nehéz elfogadnom őket.
Anyaként meg kellett volna védenem a gyermekemet. Attól a naptól fogva
szégyellem magam, hogy megtaláltam a bölcsőben az apró, élettelen,
gyámoltalan kis testét.
Ott kellett volna lennem, meg kellett volna mentenem.
Egyedül halt meg, senki sem mondta neki, hogy szereti. Olyan sokáig
éreztem azt, hogy anyaként elbuktam, hogy már teljesen megfeledkeztem a
vele töltött megannyi boldog pillanatról.
Jack felmentése mintha Willow szavainak tolmácsolása lenne. Erre vártam
azóta, hogy rátaláltam azon a reggelen. Nem számított, mit mondtak a
szüleim, vagy hogy Evan mit próbált megértetni velem. Attól az embertől
kellett hallanom, akivel együtt hoztuk létre ezt az aprócska életet.
Jack megbocsátására volt szükségem.
Csak így lehettem szabad, csak így könnyebbülhetett meg a lelkem és a
szívem, hogy végre újra engedhessek a boldogságnak.
– Hát nem gyűlölsz?
Jack lágyan megcsókolja az arcomat, majd a nyakamba bújik.
– Képtelen lennék rá. Még akkor sem utáltalak, amikor azt hittem, hogy
elfelejtettél. Mindig szerettelek, Evie.
– Szeretlek, Jack – mondom utána én is, mert soha semmit nem éreztem
még ennyire biztosnak.
Mindig is Jack Nelson volt a szerelmem.
Mindig is Jack Nelson lesz az, akit szeretek.
Senki más nincs a világon, aki egyetlen érintéssel életre keltené a szívemet,
aki apró csókjával libabőrössé tudná varázsolni a bőrömet. Sosem kerestem a
szerelmet azután, hogy úgy hittem, elfelejtett. Mégis ki szerethetett volna
úgy, mint ő? Amikor az ember rátalál arra, akitől elevennek érzi magát, azzal
hiába is versengene bárki.
– Az apáddal mi lesz? – kérdezi Jack.
– A temetésnek vége. Senki sem jött el.
– Akkor még maradhatunk egy kicsit?
– Akár egész nap, Jack.
Talán ez az egész okkal történt, csak még nem értjük, miként és hogyan
kapcsolódnak össze az élet történései, hogy beteljesedhessen a végzetünk.
Willow volt a kapocs köztünk, de annak a férfinak a halála, aki
szétszakított minket, hozta vissza az életembe Jacket, ahogy engem is az
övébe. Már nem bánom a hatévnyi fájdalmat, de jó lett volna, ha Jack ott van
velem, és megoszthattam volna vele a kislányunk gyászát.
Miért nem jöttem vissza hamarabb? Miért nem kerestem meg, és vontam
kérdőre, amiért olyan hamar elfelejtett, miután elköltöztünk? Tudhattam
volna, hogy az apámnak köze volt a történtekhez!
Amikor megtudta, hogy terhes vagyok, teljesen kiborult, és csak
megerősítette abban, hogy külföldre kell vinnie. Olyan dühös volt, amiért
„bekaptam a legyet”, az ő szavaival, de amikor megszületett Willow, a
haragja elpárolgott.
Jackkel a fűben ülünk, egymás karjába kapaszkodva, hosszú órákon át.
Nem beszélünk sokat, csak öleljük egymást, és az elszalasztott évek után
vágyakozunk.
Hiába mondanánk bármit, Willow-t nem hozhatjuk vissza. Képtelenség
visszarepülni az időben, és átélni mindazt, amit nem sikerült. Már itt vagyunk
a jelenben, a jövő az egyetlen, ami előttünk áll. De együtt vagyunk.
Jack mellett úgy érzem, minden lehetséges. Talán mégsem magányos véget
szán nekem az élet. Talán az, hogy elveszítettem Willow-t, pont azért történt,
hogy visszatérjek, és újra Jackkel lehessek. Ha még mindig élne a
kislányunk, talán sose jöttem volna el Ridge Hollow-ba, nem ütöttem volna
be a fejem, miután Jack utánam rohant, és nem lennék most itt, a karjai
között, a testéhez simulva, olyan izzó szeretetben, ami talán fel is
perzselhetne.
– Ne menj el, Evie – kérlel Jack, úton a kocsija felé.
Evan már rég visszament a bérelt házba. Olyan jó barát, pontosan tudom,
hogy megérti, szükségem van némi időre Jackkel. Evan mindig is azt akarta,
hogy boldog legyek, és most úgy érzem, talán van rá esély, hogy megtaláljam
az örömöt a férfi mellett, akit mindig is szerettem.
– De hát itt vagyok, Jack.
– Nem. Úgy értem, maradj Ridge Hollow-ban… velem.
– Te itt maradsz?
Teljesen meglep, amit hallok. Eddig úgy terveztem, hogy elmegyek innen,
és soha többé nem találkozunk, de ahogy az élet már oly sokszor
bebizonyította, nem szabad tervezgetni, egyszerűen élni kell.
– Igen. És szeretném felépíteni a közös életünket.
– De…
– Nincs de. Csak mondj igent – vágja rá reménnyel teli tekintettel.
– Igen.
Sehol sem lennék szívesebben, mint ott, ahonnan indultunk, és azzal, akibe
mindig is szerelmes voltam.
 JACK

– Hallottál Evie-ről valamit?

A terem előtt állok az első csengőszó óta, hogy elkaphassam Renee-t, mielőtt
megkezdődne az órája. Tegnap kaptam meg Evie levelét, azt, amiről sose
hittem volna, hogy megírhatja. Legalább tízszer kellett elolvasnom ahhoz,
hogy felfogjam az üzenetet. Nem akar engem, azt írta, lépjek tovább.
– Igen – fújja fel a rágóját, majd integet a folyosón valakinek, talán
Jessnek. – Küldött egy levelet. Nem beszéltél vele? – fordul vissza felém,
miután Jess megérkezik.
Fogdossák egymást, Jess futó pillantást vet rám, majd tipikus macsós
fejbiccentés következik.
– Mizu? – kérdezi, mielőtt belefúrná az arcát Renee nyakába.
Mi is ilyenek voltunk Evie-vel a szünetekben. Az órák végtelennek tűntek
akkor, de most már hetek teltek el úgy, hogy nem láthattam.
– Én is kaptam egy levelet, azon tűnődtem, neked mit írt, és hogy szerinted
jól van-e.
– Miért ne lenne? – néz rám kétkedve Renee, közben Jess egy pillanatra
sem tágít tőle.
A kulcscsontján rémes szívásnyom éktelenkedik.
A szekrényeknek dőlök, és erősen türtőztetem magam. Legszívesebben
röhögnék rajtuk, de talán Evie és én is hasonló érzéseket váltottunk ki
másokból.
– Nem tudom. Te vagy a legjobb barátnője. Csak szerettem volna
megkérdezni, nem írt-e neked valamit, amit talán jobb, ha én is tudok.
– Sok új barátot talált, úgy tűnik, boldog.
Renee szavai jégcsákányként szaggatják a szívem.
– Az jó – hazudok rögvest, de közben azon jár az agyam, vajon máris
megtalálta-e az utódomat.
Újra hallatszik a csengőszó, már csak fél percünk van, hogy beérjünk az
óránkra. Nem bírom nézni, ahogy Jess és Renee enyelegnek. Megkerülöm a
szekrénysort, és a tantermem felé veszem az irányt.
 A tanár csekkekről, egyenlegekről beszél, de én mintha nem is lennék ott,
amíg egy fecni nem landol a füzetemen. Lassan nyitom ki a papírlapot, de
azért kíváncsi is vagyok. Renee felé pillantok, aki a ceruzájával ütögeti a
füzetét maga előtt, fejét a kezére támasztja.
– Mit írt neked? – áll az üzenetben.
Vívódom. Megmondjam neki az igazat, avassam be, vagy inkább tartsam
meg magamnak a titkom? Végül úgy döntök, mint mindig: a lehető
legkevesebbet árulom el neki. „Csak furcsának tűnt. Aggódom miatta.”
Óvatosan összehajtogatom, majd átdobom a padsorokon, pont akkor, amikor
Mr. Spencer hátat fordít nekünk.
Renee tekintete végigfut a válaszomon, közben mozog a szája. Nem tud úgy
olvasni, hogy ne hangosítsa ki a szavakat. Hogy miként jutott el a negyedikig,
számomra rejtély! Írni kezd, nyelve kikandikál a szája szélénél. Egy
pillanatra elmosolyodik, majd összehajtja ő is, és előrepöcköli, mint egy
pénzérmét.
Elkapom, mielőtt az előttem ülő Nancy Wagner fejére hullana. Amikor Mr.
Spencer hátrapillant, megdermedek, és úgy teszek, mintha figyelnék.
Végignéz az osztályon, majd visszafordul a tábla felé, és tovább rajzolja a
Venn-diagramot, amivel a kormány felépítését akarja szemléltetni.
– Nagyon boldognak tűnt. Sokat áradozott azokról, akiket megismert. Azt
írta, egyáltalán nem hiányzik neki Ridge Hollow. Ne aggódj, Jack. Szerintem
még mindig szeret.
Összegyűröm a fecnit, és ledobom az asztalom alá. Borzasztóan fáj, hogy
új barátokról hallok azok után, amit nekem írt. Megőrjít, hogy soha többé
nem láthatom, és most, hogy beszéltem Renee-vel, csak még rosszabb lett.

– Jack. Ez mégsem olyan jó ötlet – próbál elhúzni a Rozsdás Szög elől Evie.
– Gyerekek voltunk még! Renee-nek el kellett volna mondania, hogy
próbálok kapcsolatba lépni veled, de egy önző dög volt.
Felé fordulok, majdnem belém ütközik.
– Amióta megtudtam, hogy hazudtak nekem, csak az jár a fejemben, hogy
szétrúgom Jess seggét. Meg tudod ezt érteni?
Evie rám néz, közben a kezemet simogatja.
– Néha az a legjobb, ha elengedjük a dolgokat.
– Elengedni? – förmedek rá, és mélyeket lélegzem.
Nem Evie-re haragszom, hanem arra a két baromarcúra, akik a bárban
ülnek. Evie-vel sikerült elkerülnünk őket az elmúlt egy hónapban, amióta újra
együtt vagyunk.
– De hát elvették tőlünk az elmúlt hat évet, Evie!
Egyszerűen nem vagyok az a típus, aki csak úgy maga mögött hagyja az
ilyesmit, és nincs szándékomban úgy tenni, mintha Renee és Jess nem tett
volna semmi rosszat. Aljasok, és sosem tetszett nekik, hogy Evie és én együtt
vagyunk. Amint lehetőségük adódott rá, mindent megtettek, hogy
szétválasszanak minket.
– Történetesen az az apám volt, de persze nekik is részük volt benne.
Elsimítom az arcába lógó hajtincset, majd két kezem közé fogom az arcát.
– Akkor engedd, hogy megtegyem. Egyetlen ökölcsapás, és kész.
– De Jess rendőr. Valószínűleg letartóztatnak – figyelmeztet.
– Ha van olyan szánalmas, hogy letartóztat, hát nem bánom azt az egy
éjszakát a priccsen.
– Azért elég nagydarab lettél, Jack – nevet fel lágyan. – Valószínűleg úgy
kiütöd, mint Muhammad Ali.
– Ha visszavág, talán úgy megütöm, hogy belehal. Csak jelzem.
Pontosan tudom, hogy a verekedés nem old meg semmit, és már nem is írja
felül a múltat. Evie-vel újra együtt vagyunk, de attól még Jess megérdemli a
verést.
– Miért kell a pasiknak mindig verekedniük?
– Mi így rendezzük el a dolgainkat.
Evie szemforgatva, megadón sóhajt.
– De ha bocsánatot kérnek, akkor nem ütöd meg, ugye? Jobban örülnék, ha
mellettem lennél az éjjel, mint az őrsön.
Előrehajolok, ajkaitól pár centire van csupán a szám.
– Megígérem, hogy igyekezni fogok.
Egy ágyban Evie-vel összehasonlíthatatlanul jobb, mint egy cellában
tölteni az éjszakát.
Evie mosolyog, majd biccent, átkarolja a nyakamat, lábujjhegyre
ágaskodik, és megcsókol.
Evie miatt igyekszem nyugodt maradni, de ismerve Renee-t és Jesst, nehéz
elképzelni, hogy bocsánatot kérnének bármiért is. Lehet, hogy tévedek, de az
emberek nem változnak meg olyan könnyen. Főleg úgy, ha szinte egész
addigi életükben seggfejek voltak.
Evie-vel az oldalamon sétálok be a bárba, olyan büszkeséggel a
szívemben, mintha egy sosem remélt trófeát szorongatnék. A párocska a
biliárdasztalnál nevetgél, láthatóan le se tojják a világot maguk körül. Ez
régen is így volt. Nem érdekelte őket, kit bántanak meg, csak magukkal
foglalkoztak. Ha Jess nem lenne egy haszontalan pojáca, még sajnálnám is,
amiért Renee úgy viselkedik a városbeli pasasokkal, ahogy. Így viszont
valahol megérdemli. A háta mögött mindenki kineveti. Egy jelvényes vicc az
egész ember.
Egy kéz kapja el a bicepszemet.
– Ne! – próbál visszatartani Jason. – Nem lesz jó vége, Jack.
– Csak beszélgetünk – húzom ki a karom a szorításából. – Már megígértem
Evie-nek, hogy nem ütöm meg, csak ha okot ad rá.
– Mármint egyáltalán nem – igazít ki Evie.
– Szia, Evie! – mosolyog a nőmre Jason. – Jó újra együtt látni benneteket!
– Mint a régi, szép időkben! – mondja Evie, és szorosabban kapaszkodik
belém. – Szerettem volna táncolni egy kicsit, de Jacknek más tervei vannak.
– Táncolhatunk, de csak a bocsánatkérés után, Evie bébi.
– De hát tudod, milyenek. Hazudoznak, és kész – jegyzi meg Jason, és még
mindig elállja az utat Renee és Jess felé.
Jasonnek igaza van. Renee és Jess nem az igazságérzetükről híres. Minden
ügyük szaftos sztorivá dagad, amiben maximum féligazságok lehetnek. Én
viszont képtelen vagyok annyiban hagyni a dolgot. Valakinek felelősségre
kell vonni őket azért, ahogy viselkednek.
– Jason. Muszáj megtennem.
Végre félreáll az útból, int, hogy menjek.
– Nem állíthatlak meg, de ne felejtsd, nem vagy egyedül. Ha eldurvulna a
helyzet, melletted leszek.
Beleharapok a számba, nehogy felnevessek. Ezért volt mindig is Jason a
legjobb barátom. Bármi történt, rá mindig számíthattam, még akkor is, ha
azzal önmagát sodorta bajba. Feleakkora, mint én, mégis kész lenne
verekedni miattam.
– Szerintem menni fog, de örülök, hogy mellettem vagy, cimbora.
Jason boldogan mosolyog.
– Nem megyek sehová.
– A fiúk sosem nőnek fel – motyogja Evie, és Jasonnel egyszerre
fordulunk felé.
– Van, amit meg kell tenni, Evie. Mi mások vagyunk, mint ti, lányok –
magyarázza Jason. – Mi nem tudunk csevegéssel megoldani mindent.
– Te nem iskolai tanácsadó vagy véletlenül? – szorítja sarokba Evie
rosszallóan, amiért kész lenne velem együtt szétrúgni azt a plöttyedt
zsarufeneket.
– De igen, viszont most nem dolgozom. Van, amit meg kell tenni, ha az
ember becsületéről van szó.
Evie mellettem lépdel, Jason pár lépéssel mögöttünk közelít Renee és Jess
felé.
– Helló! – üdvözöl minket Jess Renee mögül, aki épp a biliárdasztal fölé
hajol.
Renee a dákóval céloz, és szinte csorog a nyála, ahogy végigméri Jasont és
engem. A régi legjobb barátnőjét talán észre sem veszi.
– Kértek egy italt? – ajánlkozik Jess, miután nem viszonozzuk a
köszöntését.
– Igen, az jólesne – mondja Evie, körmei a könyököm melletti érzékeny
területbe mélyednek. – Nem igaz, Jack?
– Persze – motyogom, és hazug mosolyt villantok.
Ha Evie-nek ez kell, hát belemegyek a játékba, de az biztos, hogy nem
fordulok ki úgy a bárból, hogy nem mondtam el, amit akartam.
– Jason! Kérsz egy sört? – fordul most Jason felé Jess, int a pincérnőnek,
és kilép Renee mögül.
– Te fizetsz? – kérdezi Jason, és mellém lép.
– Hát persze – vonja meg a vállát a díszzsaru. – Miért is ne!
– Akkor a jobbik fajtából kérünk, nem a féldolcsis dobozosból. Jól
mondom, Jack?
A Rozsdás Szögben csak silány italokat szolgálnak fel, de nekem
tökéletesen megfelel az, amit Jason választ.
– Jól – biccentek.
– Evie! Gyere, ülj le mellém! Beszélgessünk egy kicsit – szólal meg
Renee, és a dákóval a kezében leül a jobb oldali asztalhoz.
Evie nem indul el azonnal, ezért Renee megpaskolja a mellette lévő ülést.
– Gyere, csajszi! Mint régen, emlékszel?
Evie a fülemhez hajol.
– Ennek nem lesz jó vége.
Halkan nevetek kicsit, majd rámosolygok.
– Nyugi. Jasonnel majd elintézzük. Bízz bennem.
– És mi van, ha nem akarok mellé ülni? – kérdezi cuki fintorral az arcán.
Összeráncolom a homlokom, majd az egyetlen eszembe ötlő megoldással
hozakodom elő.
– Ha gondolod, most azonnal beverem Jess képét, és már mehetünk is.
 Evie azonnal elindul Renee felé.
– Renee! Mindig olyan öröm, ha látlak! – csattan fel Evie magas,
egyértelműen hamis lelkesedése.
– Én is így vagyok ezzel, Evie! Úgy hiányoztál! – öleli magához Renee, de
a tekintetét nem veszi le rólam. Még kacsint is egyet, mielőtt elengedné a
nőmet.
– Ribanc – motyogja Jason.
– Mi van? – kérdezi Jess, miközben a lányok felé indulunk, alig fél méterre
tőlünk.
– Semmi – húzza ki az egyik széket Jason, majd maga alá fordítja úgy,
hogy a háttámla előtte legyen.
– Szóval azt tervezed, hogy itt maradsz a városban, Jack?
Hátradőlök a saját székemen. Jesst méregetem, aki az ujjaival kaparássza
az asztallapot.
– Igen. Megveszem a szüleim farmját. Komoly terveim vannak.
– Ezt nem is mondtad! – buggyan ki Jasonből az őszinte meglepetés. – Hát
ez rohadtul zseniális, cimbora! – lendíti a magasba a kezét, hogy belecsapjak!
– Most, hogy Evie-vel újra együtt vagyunk, Ridge Hollow az egyetlen
hely, ahol szívesen alapítanék családot.
Jess ledöbben, ujjai megtorpannak a levegőben.
– Már gyerekeket terveztek?
– Azóta akarok gyereket tőle, mióta gimisek voltunk. Sok elveszett évet
kell bepótolnunk.
– Hát igen – mondja Jess, és ahelyett, hogy a szemembe nézne, lehajtott
fejjel az asztalt bámulja.
Jess nem hülye. Tudnia kell, hogy rájöttünk mindenre, és tudjuk, hogy ők
is benne voltak nyakig abban, hogy távol kerültünk egymástól Evie-vel. De
ha mégsem, hamarosan rá fog jönni.
 EVIE

Időnként Jack felé sandítok, közben Renee egyfolytában arról papol, milyen
régóta vannak együtt Jess-szel, és milyen őrülten szeretik egymást. Minden
erőmre szükségem van, hogy ne nyúljak át az asztal fölött, és fojtsam bele az
italába.
– Szóval… – halkítja le a hangját végül. – Jack nem volt mérges a gyerek
miatt?
El is felejtettem, hogy Renee tud róla.
– Szomorú volt, de megértette, hogy miért nem mondhattam el neki.
– Azért szégyellhetné magát. Utánad kellett volna mennie. Ha én
költöztem volna el, Jess akár a világ másik végére is eljött volna értem –
ecseteli vigyorogva.
– Renee – teszem le az asztalra a poharamat, próbálok higgadt maradni. –
Ne ferdítsük el a múltat. Mindketten tudjuk, mi történt.
Renee zavart arcot vág, összehúzza a szemöldökét.
– Nem tudom, mire gondolsz. Te elmentél, Jack pedig mindenkire
rástartolt.
– Igazán? – fonom keresztbe a karomat, testem minden izma megfeszül. –
Szóval szerinted ez történt?
Renee hátrahőköl, szeme elkerekedik.
– Miről beszélsz, Evie?
Felforrósodik a vérem, szinte forr az ereimben.
– Megkértelek, hogy derítsd ki, mi történt Jackkel, hogy miért nem ír már
többé. Emlékszel? Azt hittem, a barátnőm vagy – fejtem ki a kelleténél
erőteljesebb hangon, de nem tehetek róla.
Kezd nagyon felbosszantani ez a színjáték.
Renee megdörzsöli a száját, majd lassan előre-hátra húzogatja az alsó
ajkát, közben szó nélkül bámul rám.
– Mi a baj, Renee? Elvitte a cica a nyelved?
– Jack addigra már túl volt rajtad, Evie. Mégis mit kellett volna tennem?
Ki kellett volna erőszakolnom, hogy írjon neked? Ne már…
 – Már túl volt rajtam? – markolom meg az asztal szélét olyan erővel, hogy
teljesen kifehérednek az ujjaim.
– Igen – biccent, tekintete jegessé változik. – Úgy tűnt, már nem akar
téged.
– Hazudsz! – mordulok rá, és érzem, hogy valami eltört bennem.
A harag, amit hat éve érlelek magamban, kitörésre kész, és Renee a
célpontja.
– Egyébként sem érdemelted meg őt, Evie. Túl szürke veréb voltál hozzá.
Jackhez valaki izgalmasabb illett. Miután elmentél, elég hamar rájött erre ő
maga is – gúnyolódik Renee.
Mintha mellbe lőttek volna. Mindig is sejtettem, hogy odavolt Jackért, de
amikor belehabarodott Jessbe, úgy gondoltam, megbarátkozott a ténnyel,
hogy Jack az enyém. Tévedtem.
Gondolkodás nélkül, szinte önkéntelenül felpattanok, hátralendítem a
kezem, és minden erőmet beleadva arcon csapom Renee-t. A hang még ott
visszhangzik a fülemben, amikor megérzem a tenyerem égető sajgását. Renee
feje oldalra fordul, kezét azonnal az arca bal feléhez kapja.
Széklábak csikorgását hallom, mielőtt Jack karja körém fonódik. Hátrébb
húz, miközben Renee feláll, és egyenesen felém indul.
Jack mellkasa a hátam mögött rezeg, úgy ordít, mint egy felbőszült medve.
– Rövidebb pórázon kéne tartanod a nődet, Jess!
– Renee nem egy kutya! – vágja rá Jess, kezeit a magasba emeli, láthatóan
nem akar bajt.
Jack maga mögé tol, Renee és közém áll, mint egy élő pajzs.
– Jobb lesz, ha kétszer meggondolod, mielőtt nekitámadsz, Renee!
– Ő ütött meg először, te szarházi!
– Többet is megérdemelnél! – üvölti Jack most már Renee arcába.
Kikukkantok mögüle. Fájó kezem rázogatom, de nem bánom, hogy
megütöttem. Attól féltem, hogy Jacké lesz az első csapás, de végül én voltam
az, aki nekimentem Renee-nek. Tönkretette az életemet, legalább annyira
bűnös, mint az apám.
Renee nem több, mint egy csúszómászó riherongy.
– Hékás! – lép most Jess Renee elé. – Nem beszélhetsz így a csajommal!
A francba!
– A csajod többször próbált bejutni a gatyámba, mint hogy meg tudnám
számolni, Jess! Kérdezd csak meg Jasont! Nála is próbálkozott. Vagy kérdezz
meg bárkit itt, a bárban! Biztos vagyok benne, hogy vannak még páran!
 Jason bólint, és Jack mellé áll.
– Jack igazat mond. Nagyon kínos. Sajnállak, Jess. A csajod mindenre
bukik, aminek farka van.
– Hazug szemétládák! – csattan fel Renee Jess mögül, kezével
kétségbeesetten kapaszkodik a pasija egyenruhájába.
– Te lekurváztad a csajomat? – lép most már túl közel Jess Jackhez.
Jack teste megfeszül, pontosan tudom, mi lesz, mielőtt megtörténne. Nem
hagyja abba, amíg legalább egy ütés el nem csattan. Egy olyan ütés, ami
valószínűleg a padlóra viszi Jesst.
– Mindig is egy szarkupac volt! Neked lehet, hogy nem gond, ha a csajod
más pasik farkát ízlelgeti, de az én szótáramban ezt kurválkodásnak hívják –
fröcsög Jack, Jason még mindig szorosan mellette van.
Összerezzenek. Tetszik, vagy nem, valakinek ma beverik a fejét. Jess
próbálkozik először, nekilendül, de nem jár sikerrel. Jason félretol, minél
távolabb Jacktől, nehogy véletlenül eltaláljon Jess félresiklott ütése.
Jack térdből fordulva egyenesen Jess állába mélyeszti az öklét. Jess feje
olyan erővel billen hátra, hogy már attól félek, kitöri a nyakát.
Jess hátrahanyatlik, próbál megkapaszkodni valamiben, de nem sikerül
elkapnia a széket, és a földre zuhan. Renee azonnal odarohan hozzá, és úgy
zokog fölötte, mintha Jack kivégezte volna.
– Jól vagy, bébi? – nyávogja, és Jess arcát vizsgálgatja. – Egy szörnyeteg
vagy! Le foglak csukatni testi sértésért! – fordul Jack felé. – Mindketten
megérdemlitek, hogy lakat alá kerüljetek!
– Dugulj el, Renee! – vág közbe helyettünk is Jason. – Ha bármit csináltok,
mindenkinek elmondom a városban, hogy mi történt tavaly, július
negyedikén! – teszi hozzá Jason, majd önelégült mosoly kíséretében
keresztbe fonja a karját maga előtt, szemében gonosz szikra csillan.
– Nem mered! – sziszegi Renee.
Magamban megjegyzem, hogy ki kell faggatnom Jasont erről. Mindig jó,
ha van egy hasznos információ az ember tarsolyában. Sose lehet tudni, mikor
jöhet kapóra. Ismerve Jasont, biztos vagyok benne, hogy gondolkodás nélkül
megosztja velünk a titkát.
– Majd meglátjuk! Ha bármelyikük közelébe mentek, a városi újság
címlapján olvashatjátok a sztorit!
– Mindig tudtam, hogy egy szar alak vagy, Jason!
– Te már csak tudod, milyen az, ribanc! – röhögi ki Jason.
Kisebb tömeg kezd körénk gyűlni, az emberek kíváncsian várják, mi lesz a
folytatás. Biztos vagyok benne, hogy mindent felvettek. Még szerencse, hogy
Jess ütött először, Jack pedig egyértelműen csak védte magát.
Jess kezd magához térni, Renee segítségével talpra áll.
– Gyere, bébi. Hazaviszlek.
– Engedj oda! – sziszegi Jess dülöngélve, elhomályosult tekintettel.
Renee átkarolja a derekát, próbálja egyenesben tartani a hatalmas testet.
– Nem érnek annyit.
– Mi van? – kérdezi Jess, miközben Renee a kijárat felé tuszkolja.
Alig hallom őket, pedig az egész bár elcsendesült, és a zenét is lekapcsolta
valaki a két ütés között.
– Július negyedike – emlékezteti Renee a pasiját.
Jess kérdőn néz Renee-re, feje féloldalt billen, mintha nem hallotta volna
jól, mit mondott a csaja, én viszont már nem tudom kivenni Renee válaszát,
mert kisétálnak az ajtón.
– Mi történt július negyedikén? – kérdezi Jack Jasontől, miközben
visszahúz maga mellé, és átkarolja a vállamat.
Jason a hasát fogva kacag.
– Ne akarjátok tudni!
– Már hogyne akarnám! Halljuk, Jason!
Jason felállítja a ledöntött székeket, és int a pincérnőnek. A következő
pillanatban újra felcsendül a zene, a pincérnő máris az asztalunknál terem, és
igéző pillantást vet Jasonre.
Túlságosan mélyen hajol be előtte, hogy a lehető legtöbbet mutasson az
ékességeiből. Jason pislog egyet, szája sarkában pimasz mosoly jelenik meg.
– Mit csinálsz később, szivi?
– Amit csak akarsz, szépfiú!
A nő még mindig kétrét van, hüvelykujjával végigsimít a dekoltázsán.
– Veled hancúroznék.
– Kettőkor végzek – mondja a pincérnő, és lassan végignyalja az alsó
ajkát.
– Én olyan három körül – kacsint felénk Jason.
Szemforgatva ingatom a fejem. Rémesen flörtöl!
Még rácsap egyet a fenekére, mielőtt elküldené a pincérnőt.
– Ő Tracy…
– Igen. Láttam a névtábláját – mondja Jack.
– Vele járok. Nem semmi cicababa! – emeli a poharát a magasba Jason.
Tracy valóban rendkívül csinos. Jó látni, hogy Jason még mindig el tudja
csavarni a nők fejét.
– Van, ami sosem változik-jegyzi meg Jack kuncogva, majd a barátjára
mosolyog.
– Mi van? – néz rá értetlenkedve Jason.
– Semmi, cimbora.
Jasonre mindig is buktak a lányok. Általában arra se volt ideje, hogy
megjegyezze a nevüket, mielőtt a következőre szállt volna. Volt egy kis
fekete füzete, ami a megye legrészletesebb telefonkönyvével is felvehette
volna a versenyt. Ő volt a legkapósabb pasi a gimiben, és büszkén viselte a
ráaggatott címet.
Renee megírta, hogy a távozásom után Jack elég gyorsan összemelegedett
vele. Emlékszem, még káromkodtam is, amikor elolvastam a levelét. A
gondolat, hogy Jack mással van, és hogy ilyen gyorsan túltette magát rajtam,
kétségbeejtő volt.
De most, hogy már tudom, amit tudok, már abban sem vagyok biztos, hogy
Renee igazat írt-e akkor. Egyébként sem számít, hiszen Jack azt hitte,
végeztem vele, hogy hátat fordítottam neki. Pontosan azt tette, ami az apám
által írt búcsúlevélben állt: továbblépett. Jack számára ez volt a helyzet, pedig
nem is lehetett volna távolabb az igazságtól. Nem róhatom fel neki a múltat.
Mindketten továbbléptünk, és most a megérdemelt, közös jövőnkön
munkálkodunk.
 JACK

Jason rávett minket, hogy hagyjuk el a várost pár napra, amíg lecsillapodnak
a kedélyek, és Jess és Renee is lenyugszanak. Az jutott eszembe, milyen jó
lenne, ha elvinném Evie-t Philadelphiába, és megmutatnám neki a jelenlegi
életem és a vállalkozásom.
– Voltam itt pár éve – mondja Evie, miközben a platós autóm ablakán át
bámulja az épületeket. – Nagyon szép város! Biztos vagy benne, hogy nem
akarnál inkább itt élni?
– Még soha nem voltam ennyire biztos semmiben. Ez nem családalapításra
való hely.
A kijelentésemet egy oldalra pillantással díjazza, majd tovább próbálkozik.
– De az üzleti élet szempontjából sokkal ideálisabb.
– Ez a város jó szolgálatot tett nekem, ezt nem tagadom, de nem itt akarok
letelepedni.
– Értem – adja fel, és felém fordul. – Ridge Hollow szerencsés, hogy vagy
neki.
– Hogy vagyunk neki – emlékeztetem. – Hiszen ketten csináljuk, nem? –
szorítom meg a combja felső részét, közel a lába közéhez, mire Evie
elvörösödik.
– Csakis ketten.
– Úgy érzem, komoly változást érhetünk el Ridge Hollow-ban.
Előző este megosztottam Jasonnel és Evie-vel az elképzeléseimet.
Felosztanám a farmot négy-tíz holdnyi részekre. Ebből hármon házak
lennének: az anyám jelenlegi otthona, egy Evie-nek és nekem, a harmadikon
pedig a Dirty Deeds Design új központja épülne fel, és egy új központ a
Ridge Hollow-i gyerekeknek.
– Mindennél jobban szeretnék nyomot hagyni a világban, és a gyerekeimre
hagyni valami fontosat, amit tovább vihetnek.
El sem tudom képzelni az életet gyerekek nélkül. Evie természetesen fél,
főleg azután, ami a kislányunkkal, Willow-val történt. Én viszont biztos
vagyok benne, hogy egy csapat szőke kislányt szeretnék, akik mind az
anyukájukra hasonlítanak, és gondtalanul nevetgélve futkároznának a tó
körül.
– Próbálkozhatunk, Jack – csábít kéjesen, mire azonnal elönt a vágy.
– Jól hangzik – vigyorodom el, hiszen el sem tudok képzelni jobbat, mint
hogy Evie-vel lehetek minden éjjel.
Miután minden napvilágra került, rájöttünk, hogy egymásnak teremtettek
minket. Csak a pillanatnak élünk, ahogy Evie tette azt az elmúlt hat évben.
– Nem vagyok ellene, Jack, de nem szeretnék megtervezni semmit.
– Semmi terv. Rendben – értek egyet vele, és ráfordulok az útra, ami az
irodám alatti mélygarázsba vezet.
– Itt élsz? – kérdezi Evie, és felnéz a felhőkarcoló tetejére, amihez kissé le
kell húznia a fejét.
– Igen. A Dirty Deeds a szomszédos épületben van. Így praktikus.
– Én azt hittem, hogy egy pólóboltod van – hüledezik Evie.
Kitör belőlem a nevetés. Úgy tűnik, mindenki lekicsinyli a pólós cégemet,
pedig most már mi vagyunk az egyik legnagyobb pólógyártó vállalkozás
északkeleten.
– Interneten keresztül értékesítünk a legtöbbet, de valóban van pár bolt,
ahol hagyományos módon is elérhetőek a termékeink.
– Olyan szánalmasnak érzem magam – buggyan ki belőle, miközben arra
várunk, hogy a garázskapu kinyíljon előttünk.
– Ne mondd ezt. Nem vagy szánalmas, Evie bébi.
– Még a főiskolát sem fejeztem be. Éveken át bolyongtam Evannel
Európában, és pincérkedtem, hogy legyen pénzem. A szüleim örökségét élem
fel. Nem jutottam sehová.
– De együtt majd messzire jutunk. Már nem egyedül csinálom ezt az
egészet.
– Ideges vagyok.
Leállítom a bérelt helyemen az autót, Evie felé fordulok, kezem az ülés
háttámláján pihen.
– Miért?
– Mi van, ha Cameron gyűlöl, vagy nem jövünk ki jól?
Cameron soha életében nem gyűlölt senkit sem. Jó, ez így nem teljesen
igaz, mert valóban nem szívleli azt a hülye libát, akivel tavaly randizott, és
végül egy hamis esküvői hírt jelentetett meg a helyi újságban, csak mert kissé
elbizonytalanodott.
– Ez két külön dolog, szerelmem. Cameron imádni fog, ahogy én is.
Minden kialakul. Bízz magadban egy kicsit, és kettőnkben is.
Evie a kezét tördeli, lepillant az ölébe, mintha várna valamiféle megoldást,
majd az ajtónak dől.
– Hogy lehetsz ennyire biztos benne? – néz rám kérdőn.
Áthajolok hozzá, megemelem az állát, hogy belenézhessek a szemébe.
– Mert ennyi év után újra visszakaptalak, és nincs semmi és senki, aki újra
elszakíthatna tőlem. Egymásnak lettünk teremtve, Evie. Az életünk külön
utakra tévedt, de végül ugyanott lyukadtunk ki, egyazon célból.
– Szeretlek.
Képtelen vagyok betelni azzal, hogy ezt mondja, és érzem, hogy sosem
unom meg.
– Én is szeretlek, Evie – csókolom meg a szeme sarkában a szeplőket,
majd a szája felé veszem az irányt.
Megcsókolom, ő a vállamra teszi a kezét, a hajamat tekergeti. Megfogom
az arcát, egyre szenvedélyesebb a csók, máris többet akarok.
– Jack! – szólal meg valaki a garázsban, az ablakon kopogtatás hallatszik.
Pontosan tudom, ki az, és legszívesebben beverném az arcát a rossz
időzítés miatt.
Evie elhúzódik.
– Gondolom, kicsit később fejezzük majd be – mosolyog kajánul.
Cameron felé pillantok.
– Megvárhatja, amíg befejezzük – nézek vissza Evie-re, hogy folytathassuk
a csókolózást. – Hol tartottunk?
– Menjünk! Alig várom, hogy lássam, mivel foglalkozol – mondja végül,
és gyorsan elkerüli sóvárgó ajkaimat.
Kinyitja az ajtót, kikászálódik, én pedig ott maradok a követelőzve
ágaskodó péniszemmel.
Reméltem, hogy Cameron hagy nekünk egy kis időt, hogy
elrendezkedjünk, de az a mihaszna alak már annyira hiányolt, hogy képtelen
volt még egy órát várni. A szélvédőn át nézem, ahogy Evie-hez megy, úgy
megszorongatja, mintha ezer éve ismernék egymást. Közben felém sandít,
kacsint és mosolyog, szemöldöke vadul ugrándozik. Szemérmetlen egy fickó!
– Cameron! – szállok ki végre én is, megigazítva a nadrágomat. – El a
kezekkel!
– De hát olyan… – próbálkozik Cameron, Evie pedig felkacag, mert máris
a levegőbe emeli a társam.
Csettintek egyet, és a padlóra mutatok.
 – Azonnal tedd le!
– Jaj, Jack! Ne legyél már ilyen merev! – csitítgat Evie, miután újra a
betonon áll, most már Cameron mellett.
Megkerülöm a kocsit, és magam mellé húzom a szerelmem.
– Nem vagyok merev, de te nem ismered Cameront úgy, ahogy én.
Jellemtelen disznó – piszkálódom.
– Ne már! – bokszol kedvesen vállon Cameron. – Nem akarom ellopni a
barátnődet!
Ezt persze én is tudom. Sose próbálná elvenni tőlem Evie-t, ahogy az is
biztos, hogy Evie sem tágítana mellőlem. De nem tetszik, hogy ölelgeti a nőt,
akit szeretek.
– Tudom, hogy nem, Cam. Hiányoztál, te vén róka! – nyújtom felé a
kezem, és magamhoz ölelem, mintha az öcsém lenne, közben jól
összeborzolom a haját, amitől mindig kiakad. – Sok volt a tennivaló?
Cameron elsimítja a tincseit, közben persze morog.
– Menjünk az irodába. Van pár dolog, amit át kell nézned a Ridge Hollow-
i ingatlannal kapcsolatban.
– Igen? Mégpedig? – kérdezem kíváncsian, közben kisétálunk a garázsból.
Evie szorosan mellettem, Cameron mutatja az utat.
– Valami hülyeség a telekhatárral kapcsolatban. Már előkészítettem az
élményközpont terveit.
– Ez gyorsan ment.
– Igen. Az időjárás, a tanács és az építő függvényében akár tizenegy hónap
alatt el is készülhet.
– Ejha! – torpan meg Evie a Dirty Deeds Design irodaháza előtt. – Ez a te
céged?
– Igen. Miért? – fordulok az épület felé, majd vissza Evie-hez. – Mi a baj?
– Úgy beszéltél róla, mintha valami kis vállalkozás lenne. Ez nem egy
lepukkant raktár, Jack! Le vagyok nyűgözve!
Cameron elneveti magát.
– Mi nem vagyunk kispályások, Evie.
Próbálom Evie szemén keresztül nézni a dolgot, hogy megértsem, miért
lepődött meg. Talán nem voltam teljesen őszinte az üzleti sikereimet illetően.
Nem szeretek kérkedni. Annyit mondtam neki, hogy elég nagy, és még a
weboldalunkat is megmutattam. Persze nehéz felmérni egy online
kereskedést, amíg nem látja az ember teljes életnagyságban.
– Azt látom! – ámuldozik Evie, majd nyel egy nagyot, és felém fordul. –
Nagyon büszke vagyok rád.
Elismerésétől büszkén düllesztem ki a mellkasom. Nincs az a pénz, ami
olyan boldoggá tenne, mint az, hogy Evie ennyire izgatott a sikerem miatt.
– Köszönöm, szerelmem.
– Még mindig egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam – mondja
mosolyogva, fejét a vállamra teszi, és újra végigfuttatja tekintetét az
irodaházon. – Én mindent félretettem, hogy egy kicsit élvezzem az életet. Te
viszont el fogod érni, hogy megerőltessem magam.
– Az élet sokkal fontosabb, mint az anyagiak.
Cameron felhördül, és kinyitja előttünk az ajtót.
– Rosszul vagyok tőletek. Komolyan nem tudom, hogy bírom ki, ha
állandóan ezt a cukiskodást kell majd hallgatnom!
Hirtelen az ölembe kapom Evie-t, hogy átvigyem a küszöbön, sőt, meg is
pörgetem, majd csókot nyomok a szájára, csak hogy idegesítsem Cameront.
Ha nem tud mit kezdeni azzal, amit eddig látott, akkor komoly bajban lesz,
ha Ridge Hollow-ba jön.
– Kész hányinger – visítja fejhangon.
Evie kacagva csusszan le a földre.
– Cameron. Muszáj találnunk neked valakit.
– Jaj, ne! – hátrál pár lépést önkéntelenül. – Én nem vagyok monogám
típus! Szeretek halászni a zavarosban, a szingli élet számomra tökéletesen
megfelel.
Idióta.
Evie rázendít, most már én is nevetek. Cameron még nem tudja, de Ridge
Hollow nem egy szoknyapecérnek való hely. Három hónap alatt végigmegy
majd a környék teljes felhozatalán.
– Majd meglátjuk – mondja végül Evie, és játékosan megböki Cameron
vállát, mielőtt tovább indulnánk az irodák felé.
Átkarolom a szerelmem vállát, csókot nyomok a homlokára.
– Ne provokáld. Kissé lobbanékony.
– Otthon komoly bajban lesz, ha ennyire szexmániás. Tudja egyáltalán,
milyen kicsi város Ridge Hollow?
– Nem. Még nem mondtam el neki, és egyelőre maradjon ez a mi kis
titkunk – súgom a fülébe nevetve, és magamba szívom az epres sampon
illatát, amit egészen gyerekkorunk óta használ.
– Nagyon érdekes év előtt állunk, szerelmem – jegyzi meg halkan, és
átkarolja a nyakamat. – Szóval az irodád… – néz körbe a zsibongó területen,
ahol keményen dolgoznak az alkalmazottaink. – Elég nyugis?
– Nagyon – ugrik meg a szemöldököm. – Szeretnéd felavatni az asztalom?
Evie felhorkan.
– Ne nézz hülyének, drágám!
Hátrahúzom a fejem, és végigmérem életem párját.
– Miről beszélsz?
– Még soha senkivel nem csináltad itt? – kérdezi gyanakvón.
Nocsak! Evie féltékeny.
Jólesik ugyan, de nem akarom, hogy féltékeny legyen, mert egyáltalán
nincs mire. Evie az egyetlen nő, aki igazán érdekelt anyámon és a húgomon
kívül.
– Soha senkit sem hoztam ide, Evie. Nem volt olyan nő, aki fontos lett
volna annyira, hogy ilyen mélyen beavassam az életembe.
Evie arcán a legrózsásabb pír jelenik meg, még az ajkát is beharapja,
nehogy mosolyogjon.
– Nem tudom, hogy hihetek-e neked, de imádlak érte.
– Cameron! – kiáltok a folyosó végén lévő iroda felé.
– Tessék! – bukkan elő a sarkon túlról.
– Egy órát szeretnék Evie-vel kettesben tölteni. Megértetted?
A Cameron arcán lassan szétterülő hatalmas mosoly mindent elárul.
– Végre felavatod a helyet, te kis mocsok!
– Ne kezd!
– Ne zavarj, amíg nem nyitom ki az ajtót. Rendben? – kérdezem újra, hogy
tudjam, tényleg megértette-e, mit szeretnék.
– Nem kopogok, de lehet, hogy hallgatózom kicsit – mondja, majd gyorsan
eltűnik, mielőtt bármit is mondhatnék.
Jobb, ha meg se fordul a fejében. Evie kéjes hangja csakis rám tartozik.
Újra felkapom, egyenesen az irodámba viszem, bezárom magunk mögött
az ajtót, és leteszem a kanapéra.
– Egy örökkévalóságig vártam rád – súgom ráhajolva.
Evie rám néz, keze a nyakam köré fonódik.
– Az örökkévalóságot akarom veled, Jack. Te vagy a mindenem. Az voltál,
és az is leszek, amíg világ a világ.
Nem válaszolok, hiszen nincs mit mondani. Evie-vel pont ott folytatjuk,
ahol abbamaradt, mikor elköltöztek Európába. A szerelmünk egymás iránt
csak még mélyebb lett, még több, amit most érzünk. Idővel egyre bölcsebb
lesz az ember, a távolság pedig meghozta ezt a pillanatot, ezt a szerelmet.
 Ha nem lett volna az a hat év, most mások lennénk. Talán soha nem
jöttünk volna el Ridge Hollow-ból, és sosem alapítottam volna saját céget.
Willow talán most is élne. De elváltak útjaink. Végül is ennek köszönhető,
hogy most minden annyira tökéletes.
 EVIE

Philadelphiában van egy alapzaj, ami szinte fülsiketítő a Ridge Hollow-i

csendhez képest. Még napkelte előtt felébreszt az ablak alatt elsuhanó
mentőautó szirénázása.
Hat hónapja el sem tudtam volna képzelni, hogy itt leszek Jackkel. Vicces,
hogy az élet milyen vargabetűkre képes, főként akkor, amikor egyáltalán nem
számítunk rá. Rég feladtam már a szerelmet, főleg a Jackkel kapcsolatos
reményeimet. Azt hittem, túlságosan sérült vagyok ahhoz, hogy újra szeretni
tudjak, de Jack mindent megváltoztatott.
Mintha hazatértem volna. Nem Ridge Hollow-ba, hanem a fiúhoz, akit ott
hagytam. Minden helyénvalónak tűnik, amikor mellette vagyok, úgy érzem,
bármi lehetséges. Az a külön töltött hat év most már csak egy távoli emlék.
Már nem tudom elképzelni nélküle az életem.

– Ez a projekt két hét múlva indul. Most valami újjal próbálkozunk. Nem én
osztom be a párokat. Mindenki húzzon egy színes krétát a vödörből, aztán
megkeresitek a szín alapján a párotokat, és együtt csináljátok végig a
feladatot. Ne feledjétek, ezen múlik a negyedéves értékelésetek.
Lecsúszom a székemen. Nem örülök Ms. Edelman közös tanulással
kapcsolatos tervének. Nemrég érkeztem, alig ismerek valakit, főleg nem
eléggé ahhoz, hogy együtt dolgozzunk.
Oldalra pislantok. Jack Nelson az egyik leghelyesebb fiú a nyolcadikos
évfolyamban. Most épp felém néz. Próbálok nyugodt maradni, azt
mondogatom magamnak, hogy biztosan a mögöttem ülő vöröskével szemez.
Rábökök a füzetemre a tollammal, ami lassan, fémes kattanással zuhan az
asztalra. Csak ne egy idiótát fogjak ki! Nem szeretném azzal kezdeni az itteni
szereplésemet, hogy csúfosan megbuktatnak. Apám egész nyárra
szobafogságra ítélne.
– Hé! – súgja Jack, de nem fordulok felé.
Folytatom a tollas trükköt, szemem Ms. Edelmanra tapad, aki máris
elindul az első sorban.
– Evie! – súgja Jack.
 Lemerevedek.
Leteszem a tollam, oldalra fordulok, de még mindig nem nézek rá. A lábam
remegni kezd, a kezem nem különben, miközben tekintetem Jackre emelem.
– Hé! – válaszolom halkan.
Jack elmosolyodik, nekem viszont elakad a lélegzetem.
– Akarsz a párom lenni?
Egyre nagyobb a zsivaj a teremben, ahogy egymás után húzzák ki a
gyerekek a krétájukat. Minden vágyam, hogy Jack csapattársa legyek, de ezt
nem mondhatom el neki.
– Nem hinném, hogy rajtunk múlik, Jack.
Szája furcsa, ördögi mosolyra húzódik.
– Ha szeretnéd, el tudom intézni, hogy egy pár legyünk.
Olyan magabiztosnak tűnik! Bár ő mindig ilyen.
A gondolat, hogy Jackkel tölthetek egy kis időt, felviszi a pulzusomat.
– Rendben – válaszolom recsegő hangon, gyomrom összeszorul, arcom
felforrósodik, elönt a szégyenérzet.
Jack rám kacsint.
– Elintézem.
Visszafordulok, hajam az arcomba hullik, de nem bánom. Legalább nem
látja, mennyire kész vagyok tőle. Szent ég! Jack Nelson a párom akar lenni! A
suliban minden lány őt akarja. Belekapaszkodom az asztal szélébe.
– Istenkém! Istenkém, segíts!
– Ms. Bailey! – rázza meg előttem a vödröt Ms. Edelman türelmetlenül.
Nem is vettem észre, hogy közeledik.
– Elnézést – mosolygok a tanárnőre, és kiveszek egy krétát.
– Milyen színű? – kérdezi Jack, mivel én nem teszem ki az asztalra a
zsákmányomat, mint a többiek.
Félek megnézni, úgy szorítom a krétadarabot, mint valami titkosított
állampapírt. Lassan lehámozom róla az ujjaim, a kikericssárga kréta a
füzetem tetejére kerül.
– Megkeresem a másikat – mondja Jack.
– De hogy? – nézek rá végre én is.
Jack elmosolyodik.
– Megvannak a módszereim.
Én odaadnám neki, ha kérné. Valószínűleg azért akar velem lenni, hogy én
csináljam a feladatot, ő pedig szabadon szórakozhasson. Sebaj. Ő Jack
Nelson, és pokolian jóképű.
 Ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem. El se hiszem! Lehet, hogy
meg kellene csípni magam.
Jack is kihúz egy krétát a vödörből, és megmutatja nekem. Kék.
– Ne aggódj. Megoldom.
Ms. Edelman visszamegy az asztalához, leteszi a vödröt, és tapsol kettőt,
hogy az izgatottságtól felbolydult osztály újra ráfigyeljen.
– Jól van, gyerekek! Most keressétek meg a párotokat! – int felénk, hogy
keljünk fel a helyünkről.
Jack körbenéz, és egyenesen a túlsó sarokban lévő fiúhoz megy, akinél ott
van a sárga krétám párja. Váltanak pár szót, kezet ráznak, és a kréták gazdát
cserélnek.
Visszasuhan, mellkasa kissé jobban kidülled, mint korábban.
– Látod? Megmondtam, hogy sikerül! – mondja, és a mellettem lévő székre
telepszik.
Nyelek egyet, próbálok mondani valamit, de hiába. A következő két hétben
ezen az órán együtt leszünk.
Előveszem a feladatleírást a füzetem alól, és nem nézek rá. Legszívesebben
egész nap csak bámulnám, de nem akarom kínos helyzetbe hozni magam.
Persze, Jack biztosan hozzászokott már, hogy a lányok fixírozzák.
– Melyik részét akarod csinálni? – kérdezem végül, a hosszú feladatlistát
böngészve.
Csikorogva húzza az asztalát felém, egészen addig, amíg a szélük össze
nem ér.
– Azt hittem, mindent együtt csinálunk.
Próbálom leplezni megdöbbenésemet, de biztos, hogy tátva marad a szám.
– Hogy?
– Most már egy csapat vagyunk, Evie bébi.
Mindenem beleremeg a becenév hallatán. Még soha, senki nem szólított
így. Ahogy Jack mondja, a pulzusom az egekbe szökik, a gyomrom fordul
egyet, de nehéz megmondani, hogy az izgalomtól, vagy mert hányinger
kerülget. Talán mindkettőtől egyszerre, de nem is számít igazán.
Halvány mosolyt villantok felé.
– Ha ezt akarod…
– Ennél jóval többet akarok, de kezdetnek ez is megteszi – kacsint rám
Jack.

Jack erős karja a vállamra kúszik, keze a mellem fölött pihen.

– Korán keltél. Minden rendben?
– Jól vagyok, Jack – mosolygok. – Csak eszembe jutott valami.
– Micsoda? – simítja végig az arcomat.
– Az első alkalom, amikor Evie bébinek szólítottál.
– Emlékszem – mondja halkan, bár elég valószínűtlennek tűnik.
– Igen? Mikor volt?
Keze elhagyja a testem, és átkúszik a mellettem lévő fotelre.
– Minden egyes percére emlékszem, Evie.
Jack egy percig gondolkodik, arcán ugyanaz a pimasz vigyor, mint azon az
emlékezetes napon.
– Sosem felejtem el azt a sárga krétát.
– Micsoda egy dög voltál.
– Be voltam indulva, Evie. Ha jól emlékszem, akkoriban félpercenként
felállt. Röhejes volt. Bármit megtettem volna azért, hogy a közeledbe
férkőzzek.
– Még szerencse, hogy kinőttél belőle! – szemtelenkedem, és a máris félig
éledező péniszére pillantok.
– Reggel van – szabadkozik. – Ezt nem lehet irányítani. És te még mindig
ugyanolyan hatással vagy rám, mint nyolcadikban.
– Emiatt most aggódnom kellene? – kuncogok halkan, és újra a
férfiasságát bűvölöm.
– Talán igen – mondja, majd átölel, és az ölébe ültet.
Amint hozzám préselődik a kőkemény farka, a nevetésem elillan. Ujja
végigpásztázza a mellkasomat, a köntösöm nem takar semmit. Keze a selyem
hálóruha alá siklik, megfogja a mellemet. Két ujja közé szorítja a bimbómat,
finoman szorongatni kezdi.
Fejem hátravetem, eláraszt a vágy. Mozogni kezdek rajta, újra magamban
akarom érezni, bár még mindig sajgok az előző éjszakától.
– Csak nem a farkamra fáj a fogad, Evie bébi? – zúgja a nyakamba, ajkai
édesen nedvesítik a bőröm.
– De.
Hangom alig hallható, talán csak suttogás. Jack pontosan tudja, milyen
hatással van rám. Egyszerűen megvadít.
Szembe fordít magával, és lehúzza a gatyája szélét, kiszabadul a szépséges,
kőkemény ékessége. Körbepillantok. Mindenhol ablakok, bárki beláthat.
– Mi van, ha meglátnak? – kérdezem, és beharapom az alsó ajkam, amikor
lefejti rólam a köntöst.
 – Hát aztán! Nézzenek, ha akarnak. Most akarlak, Evie. Benned kell
lennem.
Szeretném megkérni, hogy vigyen be, de az ujja a csiklómat dörzsöli, és
minden akaraterőm elszáll. Közelebb húz magához, lazán odadörgöli magát a
már rég nedves bejáratomhoz. A lábujjaim épp, hogy elérik a padlót,
próbálok megtámaszkodni, de nem sikerül.
Keze a derekamba kapaszkodik, ő mozgatja a testem. Tudom, hogy
lebukhatunk, és ez kéjes izgalommal tölt el. Lenézek Jackre, próbálok csak rá
figyelni, és kizárni a külvilágot.
Jack csípője tekereg, lassan mozog, olyan mélyre hatol, hogy a lélegzetem
is elakad. Megfogom a vállát, izmai hullámoznak az ujjaim alatt. Tekintetünk
találkozik, máris végem van. Átható, kék szeme magához húz, megszűnik
minden más, csak ez a pillanat marad. Csiklóm a testéhez préselődik, pénisze
a bensőmet ostromolja, izmaim egyre feszesebbek. Az orgazmus már közel
van, de ha Jack ilyen lassan folytatja, sosem érem el.
– Több kell, Jack! – vájom a körmeim a húsába. – Gyorsabban!
– Milyen mohó vagy – vigyorodik el Jack, és megemeli a testem, mielőtt
olyan mérhetetlen erővel tolulna belém, hogy a gyönyörtől önkéntelenül
sikongatni kezdek.
– Így jobb?
Előrébb döntöm magam, lábujjaim padlót fognak. Felemelkedem, ezúttal
én vagyok az, aki ráomlik, elnyelem minden egyes centiméterét. Testem
összezár körülötte, az egész testem megfeszül, ahogy bennem mozog.
– Gyerünk, Evie! – sziszegi Jack.
Keze a mellbimbómhoz vándorol, belecsíp az érzékeny felületbe. Szikrázni
kezdek, minden sejtem lángol.
Ez már túl sok, képtelen vagyok gátat szabni a mérhetetlen erővel rám törő
kéjes élvezetnek, az egekbe repít. Lelassulok, tompává válok, nem lélegzem,
mintha áramütés ért volna. Jack is elélvez, olyan gyönyört élünk át, amit
szinte el sem bírunk. Szemünk nem akar nyitva maradni, de mégis sikerül,
tekintetünk végig összeforr.
Áhítattal nézzük, ahogy a másik eljut a csúcsra.
Gyönyörűnek érzem magam, szeméből egyértelműen látszik, hogy én
vagyok az egyetlen nő, akit valaha szeretett. Mindig is az övé voltam. Lehet,
hogy több ezer kilométerre éltem tőle, de a szívemet sosem hagyta el. Ez a
pillanat is csak még erősebbé teszi a szerelmemet, és végleges nyomot hagy a
lelkemben.
 Előreborulok, levegőért kapkodok, karja átöleli a testem, és szorosan maga
mellett tart. Egy ritmusra jár a szívünk, mintha eggyé vált volna a két szerv.
– Szeretlek – rebegem a fülébe.
– Én is szeretlek, Evie bébi – súgja most ő, és már tudom, hogy ő az,
akivel leélem az életem.
Jack örökre az enyém.
 JACK

– Ne hagyj itt! – kérlel Evie, amikor búcsúzóul megcsókolom.

– Minden rendben lesz. Pár óra, és itt vagyok.
Ez az utolsó napunk Philadelphiában, holnap utazunk Ridge Hollow-ba. El
kell intéznem pár dolgot, és nem örülnék, ha Evie megtudná, mire készülök.
Evie elkapja a karom.
– Ne csináld már! Biztosan jólesne egy masszázs neked is!
Lefejtem magamról az ujjait, és adok neki még egy csókot.
– Kényeztesd magad, nekem unalmas üzleti ügyekkel kell foglalkoznom.
– Ígérd meg, hogy nem tart soká! – erősködik Evie, és kibiggyeszti az
ajkát, amit legszívesebben azonnal megharapdálnék.
– Megígérem, szerelmem. Sietek.
Evie bólint, tekintete a recepciós és köztem cikázik.
– Készen vagyok – engedi el végre a karom.
A recepciós int neki, hogy kövesse, de előbb még visszanéz rám, és kapok
egy halvány mosolyt. Némán mondom ki, hogy szeretem, ahogy ő is. Miután
elment, én is útra kelek, hogy mindent elintézzek, mielőtt elhagynám a
várost.

– Segíthetek? – szólít meg az eladó, amint belépek az ékszerüzlet ajtaján.

– Eljegyzési gyűrűt szeretnék.
Az eladó széles mosollyal lép ki a pult mögül.
– Simon vagyok – nyújtja felém a kezét. – Örömmel segítek önnek
megtalálni a tökéletes gyűrűt.
Kezet rázunk, hirtelen izgatottság lesz úrrá rajtam.
– Örvendek, Simon. Szeretném elkápráztatni a kérdéses hölgyet, és
kifejezni az ékszerrel, mennyire szeretem.
– Pompás! – lelkendezik Simon erős brit akcentussal. – Esetleg az erre
szánt összeget is tudja már?
– A pénz nem számít. Legyen tökéletes, és még a mai napon elvinném.
 – Hm… – motyogja Simon, és lassan végignézi az üveg alatti
gyémántgyűrűket.
– Van valami elképzelése a formával kapcsolatban?
– Nem igazán – állok mellé, és én is böngészni kezdem a kínálatot.
A megannyi különböző alakú és méretű kő úgy csillog, mint égen a
csillagok.
– Ez tetszik – mutatok rá egy hatalmas, téglalap alakú kőre, bár nem
tudom, hogy mutatna Evie vékony ujján.
– Ó! Ez a smaragd csiszolás, igazán közkedvelt forma! – nyúl azonnal a
pult alá, és kiemeli a gyűrűt a fényre. – A Sarki Fény kollekciónk egyik pazar
darabja.
– Mint a csillag? – kérdezek vissza, de már tudom, hogy ez lesz az.
– Igen – nyújtja át a gyűrűt Simon.
Nem vagyok benne biztos, hogy mit kellene néznem, de azért
megforgatom a kezemben.
– Ez megfelel.
– Elég drága darab – jegyzi meg az eladó, talán azt hiszi, hogy nem
engedhetem meg magamnak.
– Nem számít. Van pénzem, a hölgy pedig a legjobbat érdemli.
Csomagolja be.
Simon gyorsan dobozba teszi a választott ékszert, és lehúzza a
hitelkártyámat. Mást meg se nézek. Ez a gyűrű tökéletes, csak úgy, mint
Evie.
– Köszönöm, Mr. Nelson – adja át a kis papírtáskát Simon.
– Én is, Simon.
Százezer dollárral lett könnyebb a számlám, de nem számít. Megkérem
Evie kezét, más nem érdekel. Az irántam érzett szerelmet nem lehet pénzben
kifejezni.
Eldobom a zacskót, a gyűrűs dobozt a zakóm belső zsebébe rejtem, mielőtt
belépek a Dirty Deeds Designs épületébe.
Cameron már vár, de rajta kívül nincs itt senki más, hiszen vasárnap van.
– Miben mesterkedsz? – kérdezi gyanakvón.
– Nem tudom, miről beszélsz.
Próbálok közömbös maradni, de nem sikerül. Túlságosan boldog vagyok
ahhoz, hogy el tudjam rejteni.
– Jól ismerem ezt a nézést! Te készülsz valamire!
Előhalászom a zsebemből a dobozkát, és megmutatom neki a gyűrűt.
 Cameron döbbenten hőköl hátra, mintha valami ocsmányságot dugtam
volna az orra alá.
– Nem igaz!
– De igen, Cam! Ma este fogom megkérni.
– Jack. Nem gondolod, hogy kissé elsieted a dolgot?
Hangosan felnevetek.
– Hogy elsietem? Azóta szeretem Evie-t, amióta az eszemet tudom!
Cameron utánam jön az irodámba, és leomlik a velem szemközti székre.
– Sose hittem, hogy megállapodsz, Jack!
– Nem erről van szó – javítom ki, és elnyúlok a székemen, a gyűrűt
kettőnk közé, az asztalra teszem. – Végre megkapom, amit akarok. Egész
életemben erre vártam. Evie álmaim nője, ezt már akkor tudtam, amikor
először megpillantottam. Az enyém kell hogy legyen, és most elveszem.
Cameron felkapja a dobozt, kinyitja, és füttyent egyet.
– Apám! Neked véged van!
– Figyelj, Cameron. Egy nap te is odaleszel valakiért, és amikor
bekövetkezik, jól szétrúgom a segged. Majd meglátod!
– Az kizárt – motyogja, és megrázza a fejét.
– Alig várom, hogy lássam az arcod, amikor ráeszmélsz, hogy már nem az
egyéjszakás kalandokra vágysz.
– Fogd be, Jack! – csapja le a dobozka tetejét, majd visszateszi az asztalra.
– Úgy szeretem az életem, ahogy van. Váltsunk témát, mert ez már eléggé
untat.
Ha kapcsolatokról van szó, Cameron hajthatatlan. Egyszerűen nem hisz
benne, hogy valaha szerelembe eshet. Ha Evie nem tért volna vissza az
életembe, én magam sem találtam volna senkit. Nincs még egy olyan nő,
mint ő, és nem is lesz.
Evie az igazi.
Az egyetlenem.
– Menjünk végig a Ridge Hollow-i terveken, hogy holnap el tudjak menni.
Legközelebb csak akkor látsz, ha lejössz a városba tárgyalni.
– Kérlek mondd, hogy egy halom dögös csajszi vár rám Ridge Hollow-
ban!
Nem szabad nevetnem. Cameront komoly meglepetés várja az új helyen.
– Kígyóznak a sorok, Cam! – hazudok szemrebbenés nélkül. – Nagyon
elfoglalt leszel, ezt megígérhetem.
– Hála az égnek!
 Ha tudná…
A következő négy órában átnézzük a farm felosztására irányuló
kérelmünket, ideértve azt is, amiben az egyik parcella kereskedelmi
felhasználásáért folyamodunk. Talán az, hogy jótékony céllal a városi
gyerekeket szolgálja majd, segít abban, hogy különösebb gond nélkül
engedélyezze a tervemet a tanács.
– Pár héten belül az illetékesek elé kerülhet az ügy. Ha minden rendben
megy, akár azonnal nekiláthatunk az építkezésnek.
– Bravúros munkát végeztél, Cameron.
– Erre valók a társak, Jack. Szerintem pontosan erre van szükség ahhoz,
hogy a Dirty Deeds Designs szintet lépjen.
– Én is így gondolom.
Cameron telefonja megzizzen, gyorsan rápillant a kijelzőre.
– Csak nem egy tüzes randevú?
– Ikrek – vigyorog kajánul, és gyorsan pötyögni kezd.
– Jobb lesz, ha vigyázol. Még a végén leesik a farkad!
Cameron feláll, elteszi a mobilját.
– Szeretem a kihívásokat. Most rohannom kell. Ridge Hollow-ban
találkozunk! Sok szerencsét Evie-vel!
– Majd bezárok. Érezd jól magad!
– Úgy lesz! – kiáltja a folyosóról, majd eltűnik a szemem elől.
Visszaülök, körbenézek az irodámban, és mindent szemügyre veszek, amit
eddig elértem. A semmiből építettük fel ezt a céget, ráment minden spórolt
pénzünk. Egyikünk sem hitte, hogy ilyen nagy durranás lesz, bár az
elképzelésben bíztunk, és megvolt a kellő elszántság is bennünk.

Késő délután érek a fürdőbe. Evie épp akkor sétál ki az előtérbe, amikor
megérkezem. Kipihentnek tűnik, szinte ragyog.
– Hiányoztál – mondja, majd átölel.
– Remélem, jól érezted magad, szerelmem.
– Csodás volt! – fordul a recepciós felé, és búcsúzóul integet neki. – Azt
mondta, nagyon jóképű vagy – karol belém, fejét a vállamra döntve sétálunk
ki az ajtón.
Büszkén sétálok Evie-vel a karomon az utcán a kocsiig. Azóta szeretem
Philadelphiát, amióta ideköltöztem, de Evie sokkal fontosabb a számomra. A
közös élet Ridge Hollow-ban az egyetlen, amit várok.
– Készen állsz arra, hogy visszamenjünk?
– Maradhatunk még, ha szeretnéd – mondja Evie, ami igazán meglepő.
Én csakis Ridge Hollow-ban akarok lenni. Oda tartozom, és azt akarom,
hogy a gyerekeink is ott nőjenek fel.
– Úgy érzem, itt az ideje hazamenni.
Evie bemászik a kocsiba, de nem ereszti el a kezem.
– Amíg velem vagy, bárhol vagyunk, én otthon érzem magam.
Lehajolok, és szenvedélyes csókkal jutalmazom a vallomást. Miután
végeztem, elsimítok pár kósza tincset a füle mögé.
– Szeretlek, Evie.
– Én is szeretlek, édesem.
Alig várom, hogy feleségül vegyem, és boldog életet biztosítsak neki. Evie
mindent megérdemel.

– Hagy vezessek! – kérlel Evie.

– Hogy most? – nézek körbe, minden vaksötét.
– Igen. Húzódj félre.
Bár a józan ész mást diktál, a leálló sávba kormányozom az autót, kiszállok,
és helyet cserélek Evie-vel.
– Évek óta nem vezettem ilyen kocsit – magyarázza, és nekilendül.
Nekem már a gimiben is ez volt a kocsim. Azt sem tudom már, hányszor
lettünk egymáséi idebent. Amikor megengedhettem magamnak egy újat,
képtelen voltam megválni tőle. Cameron mindig cikiz miatta, de hiába: ez a
tragacs túl sok emléket őriz ahhoz, hogy túladjak rajta.
Evie hangosra állítja a rádiót, és a sötét országúton suhanva táncikálni kezd
az ülésben a Chainsmokers legújabb slágerére. Megbabonáz a szépsége,
ahogy a szembe oldali forgalom fényei megvilágítják az arcát.
Elkerekedik a szeme, jobbra rántja a kormánykereket. Felkiáltok,
megpróbálom helyrebillenteni a hirtelen mozdulattól kilengő kocsit, de már
késő. Az autó az oldalára fordul, és nem áll meg. Még látom Evie
tekintetében a rettegést, próbálom elkapni, de a fejem az ablaknak csapódik,
és már nincs más, csak a sötétség, némaság.
– Evie! – kiabálom, amikor magamhoz térek. Egy férfi lenyomja a
mellkasomat.
– Feküdjön nyugodtan, uram!
– Hol van Evie? – üvöltöm rémülten.
Az utolsó, amire még emlékszem, a rettegés a szemében.
– Éppen ellátják. Ne mozogjon, amíg nem tudjuk, mennyire súlyos a sérülése.
De engem ez nem érdekel. Az egyetlen, ami számít, hogy tudjam, Evie
biztonságban van. Oda kell jutnom hozzá! Megpróbálok feltápászkodni, de
mozgásképtelen vagyok. Rácsatoltak egy hordágyra, a nyakam körül
merevítő, még a fejemet sem tudom elfordítani.
– Jól van?
– Biztos vagyok benne, uram.
– Evie! – kiáltok újra, hátha meghallom a hangját, de semmi. – Hol van
Evie? Hol van?
– Menjünk – mondja valakinek az orvos, mire hirtelen a levegőbe
emelkedem, és a közelben várakozó mentőautóhoz visznek.
Próbálok körbepillantani, hátha meglátom valahol, de a rögzített
pozíciómban egyszerűen képtelenség.
– Evie!
Próbálok kikászálódni a hevederek alól, megállás nélkül ordibálom a
nevét, azután ajtócsapódást hallok. A torkom kiszáradt, ez sem érdekel. Evie-
nek nem eshet baja!
– Evie! Drágám!
– Adjanak neki nyugtatót – rendelkezik egy mély hang.
– Ne! – ellenkezem, de hiába.
Egy tűszúrást érzek a karomon, újra elnyel a sötétség.
 EVIE

Kinyitom a szemem. Minden egyes izomrostom sajog. Orvosok sürögnek

körülöttem. Ollóval hámozzák le a ruháimat, közben pusmognak.
– Hol van Jack? – kérdezem, de ég a torkom, a nyelvem szinte hozzátapad
a szájpadlásomhoz.
– Felébredt – szólal meg a nővér, aki aggódva néz rám.
– Hölgyem! Hall engem? – kérdezi az orvos.
Bólintok, és beharapom a szám. Halálra vagyok rémülve. Mi lehet
Jackkel?
– Terhes, hölgyem?
– Nem tudok róla – válaszolok könnyes szemmel. – Hol van Jack?
Kérlek! Add, hogy jól legyen! Csak most kaptam vissza! Nem veszíthetem
el! Nem fogom elveszíteni!
– Egy másik kórteremben kezeljük, hölgyem. Mikor menstruált legutóbb?
Még azt sem tudom, mi történt tegnap, nem hogy mikor menstruáltam
utoljára.
– Nem tudom. Valamikor a múlt hónapban – tippelek, de csak Jack
érdekel.
Az utolsó, amire emlékszem, hogy Jack feje az ablaknak csapódik, az
arcán jeges rémület. A kép beégett a retinámba.
– Csináljanak egy terhességi tesztet.
– Szerintem nem vagyok terhes. Nem lehetek – rebegem.
– Volt része védekezésmentes szexben a legutóbbi menzesze óta?
Megalázó erről beszélni, pláne egy idegen férfivel, de összeszorítom a
szemem, és válaszolok neki.
– Igen.
– Jones nővér. Kérek egy vértesztet, mielőtt folytatjuk – fordul újra
hozzám a doki, az arcán nyoma sincs ítélkezésnek. – Csak pár perc, és
megvan az eredmény. Utána folytatjuk.
– Hol van Jack?
– Valaki épp most vizsgálja. Mindent tudnom kell a kórtörténeti
előzményeiről, hölgyem.
– Nem vagyok allergiás, nem műtöttek, nem tudok semmiféle betegségről.
Csak azt akarom tudni, hogy van Jack. Kérem! – könyörgöm a dokinak. –
Istenem! Kérlek, add, hogy Jack jól legyen! Kérlek!
Kinézek a folyosóra. Vajon melyik teremben lehet? Borzasztóan fáj a
hátam és a lábam is, képtelen vagyok megmozdulni.
Csak fekszem, a plafont bámulom, és Jack jár a fejemben. Istenem! Csak
az utolsó pillanatban vettem észre az autó elé ugró hatalmas szarvast! Bele
kellett volna hajtanom, ahelyett, hogy elrántottam a kormányt. Akkor nem
pördültünk volna meg, és talán most nem feküdnék a sürgősségi osztályon, ki
tudja, melyik kórházban.
Rettegek, hogy talán Jack nem élte túl. Nem bírnám ki, ha oda kellene
temetnem Willow mellé, és elveszíteném mindkét szerelmemet. Isten nem
lehet olyan kegyetlen, hogy nem sokkal azután, hogy újra rátaláltam, elvegye
tőlem. Vagy mégis?
Azután, hogy Willow elment, elvesztettem a hitemet. Nem tudtam
elképzelni, hogy az isten miként lehetne olyan borzasztó, hogy kitépje az
életemből a gyermekemet, csupán pár hónappal azután, hogy megszületett.
Nem hittem, hogy valaha túl tudom tenni magam a veszteségen, így meg se
próbáltam. De, amikor Jackkel vagyok, a gyász már nem olyan nehéz.
Osztozunk a fájdalomban.
– Doktor úr! – lép be a nővér, kezében egy papírlappal.
– Hölgyem – fordul újra felém az orvos, miközben feljebb tolja a
szemüvegét az orrán. – Úgy tűnik, ön terhes.
Hogy mit mond még, azt nem tudom. Csak az apró életre tudok
koncentrálni. Átkarolom a hasam, máris szeretem a gyermekem. Könnyek
szöknek a szemembe, hiszen újra anya leszek, de most nem egyedül, hanem
Jackkel együtt csináljuk végig.
– Édes Istenem! Mi van Jackkel?
– Evie! – hallom Jack hangját a távolból.
Micsoda megkönnyebbülés!
– Jack!
Megpróbálok felülni, de nem sikerül. Látnom kell, meg kell érintenem,
tudnom kell, hogy él!
– Evie! – fut át a szobán Jack, majd visszahőköl. – Jesszusom, Evie! – siet
az ágyam mellé, és elkapja a kezem, mielőtt elhalmozná az arcomat a
csókjaival. – Hát jól vagy! – fújtat egy hatalmasat.
 Most már zokogok. Annyira örülök, hogy él!
– Annyira féltem!
– Jól vagyok, szerelmem. Csak miattad aggódtam – nyom egy újabb csókot
a fejemre, és elsimítja a tincseket a könnyáztatott arcomból.
– Ő az apa? – kérdezi az orvos.
Jack rám néz, arcán hatalmas kérdőjel jelenik meg.
– Meglepetés! – mosolygok rá boldogan.
Jack úgy néz rám, mintha három fejem nőtt volna ki hirtelen.
– Babát várunk?
– Igen – pihegem visszafojtott lélegzettel, mert kicsit aggódom, hogy
ideges lesz.
– Apa leszek? – néz körbe a szobában, valamiféle megerősítést vár. – Apa
leszek! – jelenti ki végül, és újra rám néz.
– Apa leszel – azzal megfogom a kezét, és a hasamra teszem. – Szülők
leszünk, Jack!
– Evie jól van? És a baba? – fordul most a dokihoz.
– Úgy tűnik, eltört a bokája, meghúzódott a nyaka, és egyéb zúzódásai is
vannak, de mindent egybevéve jól van. Egy ultrahanggal ellenőrizzük a
magzatot is.
Rendben vagyok? Úgy érzem magam, mintha tíz menetet nyomtam volna
le egy nehézsúlyú bokszolóval. Nincs olyan porcikám, ami ne fájna, de élek,
Jack is rendben van, és itt ül mellettem.
Jack láthatóan megkönnyebbült a doki összefoglalója hallatán.
– Kérem, nézze meg a kicsit. Egy babát már elveszítettünk, ez nem
történhet meg újra – járja át a félelem őt is, de most együtt vagyunk, ketten
mindennel megbirkózunk.
– Még magzati korban?
– Nem – rázom meg a fejem, közben finoman megszorítom Jack kezét. –
Bölcsőhalál.
Próbálok nem Willow elvesztésére gondolni, de hát mindig ott van velem
az emlék. Sosem felejtem el őt.
– Azonnal elrendelem az ultrahangot, a bokáját pedig begipszeljük.
Szeretném, ha ma éjjel itt maradna, de ha reggel minden rendben,
hazaengedem.
– Köszönöm, doktor úr – mondja Jack, de nem néz másra, csak rám.
Mindenki más elmegy, Jackkel végre kettesben maradunk.
– Örülsz? – kérdezem, bár tudom a választ.
 Amióta megtudta a nagy hírt, csak úgy sugárzik.
– Igen, de annak jobban, hogy rendben vagy. Még sosem féltem ennyire,
Evie. Amikor nem láttalak sehol, és nem válaszoltál, amikor kiáltottam…
egyszerűen látnom kellett téged, hogy tudjam, biztonságban vagy.
– Tudom.
– Mi történt?
– Egy szarvas volt. Ki akartam kerülni, de túlságosan félrerántottam a
kormányt. Annyira sajnálom! Ösztönös mozdulat volt.
– Sss… – tapasztja ujját a számra. – Már vége. Mindketten rendben
vagyunk, és már itt a kicsi is. Egyébként ki se derült volna.
– Egy ponton azért biztosan. Hidd el, pár hónap, és nem lehet olyan
könnyen eltitkolni.
– Gondolom, de most van még valami, amit megünnepelhetünk.
– Még valami?
– Tudod… – kezd bele kissé feszülten. – A cég, és hogy felépítjük álmaink
otthonát.
– Ja, igen.
Az orvos épp ekkor lép be a kórterembe.
– Jó estét, Ms. Bailey. Dr. Kravitz vagyok az ügyeletes szülész-
nőgyógyász, és szeretnék egy gyors ultrahangvizsgálatot végezni, hogy
megbizonyosodjunk a magzat épségéről.
Jack egy széket hoz az ágyam másik oldalára, ráül, de nem engedi el a
kezem. Egyikünk sem szólal meg. Túlságosan félünk, hogy valami lesz a
babával, és a hirtelen jött boldogságnak korán vége szakad.
Az orvos felemeli a kórházi hálóinget, hogy hozzáférjen a hasamhoz. Kék
gélt ken szét a bőrömön, közben Jack minden mozdulatát figyeli. Nekem nem
ez az első, hogy láthatom a gyermekem, és hallhatom a szívverésének
hangját, de Jacknek ez teljesen új élmény.

A koszos fehér csempéket bámulom a katonai állomás kórházának

vizsgálójában. Az anyám cibált el, mert már kétszer kimaradt a menzeszem.
Még mindig tagadom, hogy Jackkel szexeltünk volna, kizárt, hogy elmondjam
az igazat, fenyegessenek bármivel is.
A hasam görcsbe rándul, ahogy az orvos mozgatni kezdi a hideg műanyag
eszközt rajta. Anyám oldalt ül, mozdulatlanul, némán, de érzem, hogy
tekintete rám szegeződik.
Visszafojtott lélegzettel imádkozom, hogy téves riasztás legyen, semmi
több. Jack már hetek óta nem jelentkezik, az életem kész tragédia. Kizárt,
hogy gyereket szüljek erre a világra. A szüleimmel épp csak beszélünk, sosem
bocsátom meg nekik, hogy kirángattak az otthonomból, és elválasztottak
Jacktől alig egy évvel a gimi vége előtt.
– Meg is van a kis lurkó.
A szívem majdnem megáll az orvos kijelentése hallatán. Becsukom a
szemem, próbálom elrejteni a könnyeim… Minden olyan rémesen elcseszett!

Jack mozdulatlanul figyeli, ahogy a doktornő végigpásztázza az eszközzel az

alhasamat. A képernyőt nézi, megnyom pár gombot, majd újra mozgásba
lendül a keze.
– Látják? – kérdezi egy pontra mutatva a kijelzőn.
– Igen – válaszol elsőként Jack. – Ő a kisbabánk?
– Igen, és tökéletesen egészségesnek tűnik.
– Biztos benne? – erősködik Jack, és olyan erővel szorítja a kezem, hogy
sajogni kezd.
– Figyeljen! – mondja a doktornő, és addig tekeri a gombot, amíg be nem
tölti a szobát a gyermekünk gyors szívverésének hangja.
– Ő a kislányunk?
– Kislányunk? – kérdezek vissza döbbenten.
– Igen – mosolyog rám Jack mérhetetlen önbizalommal, én pedig azt
kívánom, bárcsak igaza lenne.
Imádtam Willow anyukájának lenni, és örülnék, ha lenne egy újabb
kislány, akit öltöztetgethetek.
– A szívverés erős, a magzat egészséges. Mindkettőjüket megfigyeljük a
következő órákban, de nem hinném, hogy gond lenne a terhességgel.
– Köszönöm, doktornő – hajol közelebb hozzám Jack, és megpuszilja az
arcomat. – Apa leszek!
Elsírom magam, de ezúttal örömömben. Jackkel végre szülők leszünk, és
mindent együtt élünk át! Ez nekem is új lesz!
A szüleim alig segítettek Willow-val. Szerintem így büntettek azért, mert
bekaptam a legyet, de a végén egyébként is mindent egyedül akartam
csinálni. Willow az enyém volt, nem az övék. Ezt a kicsit is legalább annyira
szeretem majd, mint az elsőt.
– Szeretlek – súgja Jack a fülembe, miközben a doktornő letörli a zselét a
hasamról. Senki mással nem tudom elképzelni az életem. Azt hittem, már
soha többé nem leszek szerelmes, ahogy anyuka sem. Ez a baba végtelen
szeretetet kap majd. Alig várom, hogy elmeséljem Evannek a fejleményeket!
Teljesen odalesz!
– Én is szeretlek.
Bár a hazaút a sürgősségire juttatott minket, és a kocsi is összetört, a lehető
legjobb hírt is meghozta nekünk.
Szülők leszünk!
Jack és én valóban egy második esélyt kapunk mindenre, amiről valaha
álmodtunk, és még annál is többre.
 EVIE

– Ma szabadulsz? – érdeklődik Evan az ajtóban állva. Annyira hiányzott!

Úgy örülök, hogy végre eljött! Már egy hete itthon vagyunk, de Jack nem
engedte, hogy felkeljek. Azt mondja, a baba miatt pihennem kell, én pedig
nem vitatkozom. A fürdőszobáig elsétálhatok, és napi egyszer lemehetek a
nappaliba, hogy pár órát üldögéljek a kanapén, mielőtt visszavinne az
emeletre. Elmagyaráztam neki, hogy nem vagyok cukorból, de nem is akar
hallani róla. Olyan makacs tud lenni, és olyankor hiába mond bármit az
ember.
Keresztbe fonom a karom, és színpadiasan biggyesztek.
– Nem tudom. Mit mond a főnök?
– Van pár elintéznivalója, én pedig megígértem neki, hogy én őrizlek,
amíg haza nem ér. De azt mondta, ma este elvisz valahová.
Izgatottan és megkönnyebbülve ülök fel az ágyon.
– Megengedi, hogy elhagyjam a házat?
Szinte tapsikolok örömömben. Nem szeretek egész nap csak heverészni,
inkább az az örökmozgó típus vagyok.
Evan bólint, és letelepszik mellém.
– Hogy érzed magad, Evie?
– Sokkal jobban. Pár napig még fájt mindenem, de lassan kezdek
begolyózni ebben a házban.
– Azt elhiszem. Sosem voltál az a fenekén megülős fajta. Holnap sütögetni
fogunk.
– Sütögetni? – kérdezek vissza, talán rosszul hallottam az előbb.
– Igen. Jack áthívta az anyját és a húgát, meg egy pár barátodat. Gondolom
Cameron is itt lesz.
– Hm. Nem is említette nekem.
Vajon miért nem említette ezt Jack? Olyan parancsolgató és főnökösködő
mostanában. Imádom érte, de már örülnék, ha nem lennék bezárva ide, akár
egy börtönbe.
– Talán csak nem akarta, hogy belelendülj a szervezkedésbe. Egyébként
sincs miért aggódni. Mindent elintéztünk.
Evan fáradtabbnak tűnik, mint általában. Az utóbbi időben sajnos nem
töltöttünk túl sok időt együtt. Nagyon lefoglalt Jack, utána meg jött a baleset.
Hiányzik Evan. Hetek óta alig beszélgettünk, pedig rendszerint
elválaszthatatlanok vagyunk.
– Hol voltál egész héten, Evan? Örültem volna egy kis társaságnak.
Jack olyan, akár egy kiképzőtiszt, ha valamit a fejébe vesz. Egyszerűen
nem lehet neki nemet mondani. Pláne akkor, ha rám mosolyog, vagy valami
egészen mást művel velem, amikor kettesben vagyunk. Képtelen távol tartani
tőlem magát, nem mintha panaszkodnék. Jack egy igazi dög a hálószobában.
– Lefoglalt a doktor úr – motyogja halkan Evan.
– Azt hittem, már dobtad.
– Végül is nem olyan vészes. És ugye, remek a szívótechnikája – kacsint
rám csillogó szemmel.
Megrázom a fejem, lágyan felnevetek.
– Sosem foglak megérteni.
– Mivel te itt maradsz Ridge Hollow-ban, arra gondoltam, itt az ideje, hogy
én is gyökeret eresszek.
Felhorkanok, és megszorítom Evan kezét.
– De ugye, nem hagysz el?
Evan a kősziklám, a megbízható talapzata az életemnek már évek óta. Bár
itt van Jack, mégsem tudom elképzelni Evan nélkül az életem.
– Nem, Evie. Megvettem a sütis boltot, és mint kiderült, van egy lakás a
tetején, ami pont megfelel.
Úgy nézek rá, mintha kínaiul beszélne.
– Hogy mit csináltál?
– Így láttam jónak – folytatja, mintha nem hallotta volna, hogy mit
kérdeztem. – Már nem akarok kószálni a világban. Szeretném, ha lenne egy
állandó helyem. És mi lenne megfelelőbb, mint egy édességüzlet? Tudod,
mennyire odavagyok értük!
Igen, ez tényleg Evan. Egyedül ő képes megvenni egy egész cukrászüzletet
csak azért, hogy kellő mennyiségű édességhez jusson. És még úgy állítja be,
mintha csupán egy remek ötlet lett volna!
– De te nem vagy cukrász.
– A dolgozókat megtartom, így nem is kell tudnom sütni. Én vezetem a
pénzügyeket, a könyvelést, és a bolt hivatalos előkóstolója leszek – nyalja
meg a száját, mintha épp egy cupcake krémjét ízlelgetné.
 Hasba bököm.
– Jobb lesz, ha vigyázol, különben az a csodás tested olyan puha lesz, mint
a sütemény, amit árulsz. Cukorfalat.
Evan nevetve dülleszti ki a pocakját, de olyan gömbölyűre, amilyennek
még sosem láttam.
– Mi baj lehet? Hamarosan te sem leszel karcsú nádszál!
Eltolom a kezét, és felidézem magamban, milyen hatalmas hasam volt
Willow-val. Biztos, hogy most is hasonló terebélyesedésre számíthatok.
– Olyan nagy leszek, mint egy ház.
A lábam úgy bedagadt, hogy nem tudtam felvenni egyik cipőmet sem.
Csakis papucsban tudtam közlekedni.
– Gyönyörű leszel. Nincs szebb a terhes nőknél, Evie. Pláne az olyanoknál,
akik fülig szerelmesek.
Legutóbb nem volt bennem semmi szép. Úgy éreztem magam, mint egy
tehén, pláne azután, hogy már nem láttam a saját lábujjamat. Más terhes nők
sugárzóan szépek voltak, de én egyáltalán nem.
– Mondja a férfi, aki még mindig látja a lábfejét – morgok a túlsúlytól való
félelmemben, de közben izgatott is vagyok.
Olyan boldogság tölt el, hogy megoszthatom Jackkel a terhesség minden
percét! Varázslatos apa lesz! Alig várom, hogy láthassam a kisbabánkat! Ő
nem foghatta a kezébe Willow-t, de most semmi sem állhat az utunkba.
Olyan szerelmesek vagyunk! Leírhatatlanul szerencsés vagyok, hogy egy
ilyen ember szeret engem.
– Meg akartam kérdezni, nincs-e kedved velem dolgozni a boltban. A
terhes nőkkel ugyan nem könnyű kijönni, de ki lehetne jobb társam, mint a
legjobb barátom? És ott vannak az isteni sütemények. Mégis, ki tud nemet
mondani egy cupcake-nek? Mármint a dokimon kívül.
– Nem tudom.
Kezem a hasamon pihen, és azon agyalok, hogyan lennék képes ellenállni
annak a sok mennyei finomságnak. Majd egy másik probléma jut eszembe.
Evan meg akarja tartani a személyzetet, ami azt jelenti, hogy Renee is ott
lesz.
– Jack talán nem lenne elragadtatva attól, hogy Renee-vel dolgozom, én
pedig biztos vagyok benne, hogy a közelébe se akarok menni annak a
nőszemélynek.
Evan legyint egyet.
– Már kirúgtam. Nincs szükségem olyasvalakire, aki úgy bánik az
ügyfelekkel, mint egy pokróc. Jó, hogy megszabadultam tőle. A munkatársai
sem kedvelték. Mindenki megkönnyebbült, amikor megtudták, hogy nem jön
többé.
Az, hogy Renee elveszítette a munkáját, kis melegséggel tölt el. Nem szép
tőlem, tudom, de nem tehetek róla. Renee egy önző dög, nem érdekli senki
más, csak önmaga.
– Szeretlek, Evan.
– Én is szeretlek. Egyébként sem tartottam volna meg azok után, amit
veled és Jackkel tett. Csak kedves emberek vehetnek körül, ő pedig közel
sem az. Szóval? Van kedved velem dolgozni, vagy sem?
– Szeretnék, de előbb meg kell beszélnem Jackkel is. Annyira aggódik a
kicsi miatt, hogy szinte rabságban tart.
– Ezt majd én elintézem – mondja Evan, és megszorítja a kezem. – Nagyon
szeret téged, de én majd meggyőzöm róla, hogy a kis utódotok biztonságban
lesz. Én mindig vigyázni fogok rád, Evie.
– Mit tervez Jack? Nem tudod?
– Fogalmam sincs – vágja rá, de közben vigyorog.
– Hazug. Látom, hogy tudod, ne is tagadd! Gyerünk, Evan! Ki vele!
Evan úgy tesz, mintha behúzná a száján a cipzárat, a kulcsot pedig jó
messzire hajítaná.
– Ne már, Ev! Legalább egy apróságot árulj el! Túl sok most ez a
várakozás nekem.
– A türelem rózsát terem – mondja, majd lehámozza rólam a takarót. –
Gyerünk, irány a fürdő. Mire végzel, Jack is hazaér. Pontos utasításokat
kaptam, hatra készen kell lenned.
Átemelem a lábam az ágy oldalán, és felülök Evan mellé.
– Néha olyan, akár egy rossz főnök.
Evan megböki a vállam, és elmosolyodik.
– De te így is szereted.
Sóhajtok egyet, és a plafonra pillantok.
– Igen. Annyira nagyon szeretem őt, Evan! Ha épp nem tart fogságban,
olyan végtelenül boldoggá tesz!
– Menjünk, csinosítsunk ki a nagy estédre! Mozogj, Evie – nyújtja felém a
kezét, hogy felsegítsen.
A következő pár órában átadom magam a legjobb barátom szakértő
kezeinek, nehogy elbaltázzam a kimenőmet.
– Ha csak a hátsó udvarra visz, mérges leszek. Ki kell szabadulnom végre
ebből a házból.
– Azt mondta, hogy ne várjalak meg benneteket. Ez azért jó jel, nem?
Evan vigyorog, én pedig azon morfondírozom, miben mesterkedhet Jack.
Nem akarom elkiabálni, de csak egyetlenegy oka lehet ennek a nagy
titkolózásnak.
Evan habfürdőt készít nekem, én közben a pulton ülve, lábamat lógatva
figyelem a mozdulatait. Olyan sok energiám lett ettől az ágyhoz kötöttségtől,
talán még egy félmaratont is le tudnék futni.
– Amíg ázol, főzök teát.
– Köszönöm, Evan.
Nem is értem, hogy lehettem olyan szerencsés, hogy rátaláltam Evanre.
Amikor belépett az életembe, nagyon mélyen voltam, és teljesen egyedül
éreztem magam. Ő viszont mindent megváltoztatott. Megmutatta, milyen
örömmel teli is lehet az élet, és mindent megtett, hogy újra egésznek érezzem
magam.
– Ne felejts el borotválkozni, drágám! Talán szerencsés estéd lesz! –
cukkol Evan.
– Te aztán szemérmetlen egy alak vagy!
Evan végigsimítja a lábamat, csak hogy még tovább húzzon.
– Én szeretem a szőrös lábakat, de a tiéd egy kissé szúrós. Szerintem Jack
nem értékelné.
Megütöm a karját, és eltolom magamtól.
– Fogd be, és csináld azt a teát!
– Csak kiálts, ha szükséged van valamire. Mondjuk egy fűnyíróra a
borotva helyett – teszi hozzá, mielőtt elsuhanna a folyosón.
Fejemet rázva vetkőzni kezdek.
Próbálok ellazulni a kádban. Törött bokám a kád szélén pihen. Olyan
izgatott vagyok, hogy végre kimehetek, alig bírok nyugton maradni.
Elintézem a szőrtelenítést, ráadásul egyszer sem vágom meg magam, majd a
hajmosás következik.
Evan végig ott ül mellettem, beszélgetünk a zuhanyfüggönyön keresztül
Kurtről, és a cupcake boltos álmairól. Nagyon régóta nem láttam ilyen
lelkesnek. Amióta először járt itt, imádja Ridge Hollow-t, és most már
nemcsak nekem, de neki is ez lesz az otthona.
Végre megtaláltuk a helyünket. Nekem ott van Jack, és remélem, hogy
Evan jövője is jól alakul. Mindig azt mondta, ha megtalálom a szerelmet, ő is
beadja a derekát. Itt az ideje, hogy mindketten megállapodjunk. Azok után,
amin keresztülmentünk, megérdemlünk egy jókora adag boldogságot.
 JACK

– Ne nyisd ki a szemed!
Keresztülvezetem Evie-t az erdőn, azon az úton megyünk, amit már vagy
ezerszer megtettünk gyerekkorunkban, amikor a tóhoz igyekeztünk.
– Tudom, hová megyünk. Minek ez a titkolózás?
Kezünk összekulcsolva, én megyek elől, óvatosan közelítek a tisztás felé.
A fél napom, és több ezer dollárom ráment, hogy minden tökéletes legyen.
– Bízz bennem, Evie.
– Bízom – búgja halkan.
Evie Bailey pont olyan szépséges, mint azon a napon, amikor először
láttam őt az iskolában. Különb volt minden lánynál. Ha nem lett volna Evie,
sosem hittem volna el, hogy létezik szerelem első látásra.
Mikor végre a tóhoz érkezünk, elengedem a kezét.
– Ne nyisd ki a szemed, amíg nem szólok – azzal letérdelek elé, és
körbepillantok, hogy minden úgy van-e, ahogy előkészítettem.
Felállíttattam egy sátrat ott, ahol gyerekként a fűben fekve néztük a
csillagokat, és ahol megkérdeztem lassan tíz évvel ezelőtt, hogy a barátnőm
lesz-e. A bent álló asztalon a legfenségesebb vacsora vár ránk, ami Ridge
Hollow-ban beszerezhető. Evie kedvenc helyéről, a Moo and Oinkból. A
sátor előtt egy hatalmas, fémkeretes ágy várja, hogy a csillagos ég alatt
töltsük az éjszakát. Mindent megterveztem, és csak egy hétig kellett az
ágyban tartanom, hogy megvalósítsam, amit elképzeltem.
Előveszem a gyűrűt a zsebemből, és felemelem.
– Most már kinyithatod, Evie bébi.
Lassan emeli fel a szemhéját, hogy megszokja a fényt, majd lenéz rám.
Elkerekedik a szeme, amikor meglátja a gyűrűt, kezét a szája elé kapja, mikor
felszisszen.
Mély levegőt veszek, és nekifogok a kis beszédnek, amit ma már vagy
százszor elmondtam magamban.
– Evie Bailey. Mintha egy emberöltőnyit vártam volna arra, hogy
feltegyem neked ezt a kérdést. Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz?
 – Jack – hebegi Evie, arcát máris könnyek nedvesítik.
– Sosem akartam más nőt. Azóta szeretlek, hogy megpillantottalak, és
veled akarom leélni a hátralévő életemet. Örökké a tiéd vagyok, és azt
akarom, hogy te is az enyém legyél. Leszel a feleségem?
Evie remegő kezét felém nyújtja, könnyei egyre csak záporoznak.
– Igen – válaszolja, a gyűrűt az ujjára húzom.
Evie tökéletes. Gyönyörű, csodás fehér ruhában és kihívó szandálban áll
előttem. Hosszú, szőke hajfonata ráomlik a vállára.
Felállok, átölelem. Megcsókolom a vállát, de elkerülöm a száját, mert ha
megcsókolnám, nem tudnék leállni.
– Szeretlek, Evie.
– Szeretlek, Jack. Mindig hozzád tartoztam.
– Most, hogy már hivatalosan is egymáséi leszünk, senki sem választhat
szét minket. Soha többé nem állhat közénk semmi és senki.
Evie rám néz, a szívem összeszorul, mert végre, annyi év után, Evie és én
hivatalosan is férj és feleség leszünk. Lehajolok, ajkunk összeér, magamba
szívom az illatát, amiről csak álmodni tudtam oly sok éven át.
Elhúzódik kissé, és körbenéz.
– Nem hiszem el ezt az egészet! Egyedül csináltad, csak nekem?
Bólintással válaszolok, és büszkén nézek végig a tó partján. Tényleg
remekül sikerült minden.
– Lehoznám még a csillagokat is, ha attól lennél boldog.
Majdnem elérjük a sátrat, amikor Evie felém fordul.
– Nem kell elvenned a baba miatt, Jack.
– Ne butáskodj. Még Philadelphiában vettem a gyűrűt, amikor a fürdőben
voltál. Még azelőtt meg akartam kérni a kezed, hogy tudtam volna a kicsiről,
Evie. Egyszer már elmentél, és én nem akartam, hogy ez újra megtörténjen.
Téged nekem teremtettek – sétálunk pár lépést, majd megállítom. –
Emlékszel, mit ígértél nekem ezen a helyen?
– Azt, hogy örökre együtt leszünk. Amíg világ a világ.
– Elváltak az útjaink, Evie, de ez többé nem fordulhat elő. Az ígéret az
ígéret, és én most megfogadom neked, hogy örökké szeretni foglak, és
sohasem tágítok mellőled.
Evie a nyakamba ugrik, lábait a derekam köré kanyarítja, és olyan
szenvedélyes csókot kapok, hogy majdnem elalélok. Emlékezetből cipelem a
sátorig, mert semmit sem látok.
Lecsúszik rólam, lába földet ér.
 – Nem tudom, mivel érdemeltelek ki, Jack, de az egész életemet annak
szentelem, hogy ne okozzak csalódást. Te vagy a legjobb ember, akit
ismerek. Végtelenül szerencsés vagyok.
Egy könnycsepp kúszik lefelé az arcán, elsimítom a kézfejemmel.
– Hát ezért zártál be egy hétre a házba?
Megvonom a vállam, és nevetek egy kicsit.
– Talán.
Evie vállon üt, hiszen pontosan tudja, hogy egy olyan kisvárosban, mint
Ridge Hollow, nem volt más választásom, ha titokban akartam tartani, mire
készülök.
– Haragudnom kellene, de képtelen vagyok rá. Túlontúl izgatott vagyok,
Jack.
Kihúzom a székét, az asztalon fehér vászonterítő, rajta a legszebb kínai
porcelán és kristálypohár, amit csak találtam.
– Helyes. Remélem éhes vagy, mert királynőhöz méltó lakomát
rittyentettem neked.
Evie leül, és az ezüst evőeszközökkel babrál, amíg én az asztalhoz
igazítom a székét.
– Éhen halok. Most már kettő helyett eszem, hisz tudod! – néz rám
kajánul, és kihívóan kacsint egyet.
Hihetetlen, de minden, amit tesz, számomra igazi élvezet!
– A kedvencedet hozattam.
Idegesen pillant a tányérra, amin egy ezüst ételfedő pihen.
– Hagy lássam.
Felemelem a fedőt, ami alatt a kedvenc Moo and Oink hamburgere várja.
– Szent ég! – hajol azonnal a tányér fölé, és beszippantja a vacsora illatát. –
Ez tökéletes!
Meg sem várja, hogy leüljek, azonnal beleharap a hamburgerébe.
– Mmm… – búgja, a ketchup és a szósz az állára csorog, de nem
szégyenlősködik, inkább harap még egy méreteset.
Nem tehetek róla, muszáj nevetnem. Evie mindig is imádott enni, és
nyugodt szívvel ki is élvezte minden percét.
– Annyira finom! – lelkendezik teli szájjal.
Én nem eszem.
Nem tudok enni.
Túlságosan lefoglal, hogy nézzem a menyasszonyom, ahogy gyönyörködik
a csillogó gyűrűjében. Csak Evie tud kihívóan enni egy hamburgert, az apró
nyöszörgések, amiket hallat közben, elveszik az eszem. Szinte már féltékeny
vagyok arra az átkozott húspogácsára, de nemsokára úgyis az enyém lesz, és
a nevemet kiáltja majd az éjszakába.
Az utóbbi hat, Evie-nélküli év kitörlődött az emlékezetemből. Túléltük a
múltat, most már csak a jövő áll előttünk. Semmi más nem számít, csak a
kisbabánk, aki napról napra egyre csak növekszik Evie hasában.
Alig várom, hogy a kezembe fogjam a kicsit.
Én vagyok a legszerencsésebb ezen a világon.
Evie itt van, és az enyém.
Mindörökké.
 EPILÓGUS
JACK

Egy évvel később

Evie a hajamat tekergeti, és próbálja megemelni a fejem, hogy végre a

szemébe nézzek.
– Jack. Egy ponton ki kell kelnünk az ágyból.
Ajkaim a csiklójára szorulnak, és belehümmögöm a válaszom a
legérzékenyebb testrészébe.
– Ó, Jack!
Háta elemelkedik a matracról, de én visszadöntöm. Átkarolom a combjait,
nem engedem, hogy elmeneküljön. Nyelvem mélyre kúszik, felszívom a
nedvességét, ami újra megrészegít.
Nem hitte el, amikor azt ígértem, minden egyes nap kényeztetni fogom a
testét, pedig halálosan komolyan gondoltam. Az elmúlt egy évben egy nap
sem telt el anélkül, hogy nem elégítettem volna ki. Így vagy úgy, de azon
kaptam magam, hogy minden lehetőséget kihasználok, hogy megérinthessem.
Néha csak azért, hogy tudjam, nem álmodom. Nem tudom, mivel érdemeltem
ki ezt a nőszemélyt.
– El fogunk késni – nyöszörgi kéjesen, majd megtekeri a csípőjét alattam.
Az orgazmus olyan közeli, hogy képtelen vagyok leállni. Imádom nézni,
ahogy elélvez.
Felpillantok, átnézek a hatalmas hasán, hogy lássam kipirult arcát.
– Sss. Adj még pár percet, hogy szerelmeskedhessek veled – azzal
visszatérek a legédesebb feladathoz, szívom és nyaldosom a punciját, egyre
közelebb hajszolom a megváltáshoz.
– Bajba kerülsz – próbál beszélni, keze a lepedőt markolássza.
– Szeretem a bajt – incselkedem, nyelvem lassan lefetyeli a nagyajkait. –
Evie! Olyan finom vagy!
Amikor már képtelen egy helyben feküdni, felmászom rá, és
belemélyesztem a farkam. Evie megemelkedik, összepréselődünk, amikor
teljesen kitöltőöm belül. Hazatértem. Ez az egyetlen kifejezés, ami leírhatja,
mit érzek, amikor összeforrva szeretkezünk, és átadjuk magunkat a másiknak.
Feneke alá csúsztatom a kezem, megemelem a csípőjét, hogy még
mélyebb, még erőteljesebb ostromnak vethessem alá azt a pontját, amitől
bevadul. Körme a vállamba fúródik, az apró nyögdécselésektől bizsereg a
gerincem. Imádom a hangot, amit a testem vált ki belőle.
– Az enyém vagy – emlékeztetem, és nagyon vigyázok, hogy nehogy
összenyomjam a kicsit. Evie terhes pocakja eszméletlenül szexi.
Három hónappal ezelőtt tudtuk meg, hogy újra várandós. Teljesen lesápadt
a hír hallatán, én viszont majd kiugrottam a bőrömből. Az a tervem, hogy
amíg nincs ellenvetése, folyamatosan teherbe ejtem. Képtelen vagyok levenni
róla a kezem, vagy távol tartani tőle a farkam.
Selymes, forró bensője rám szorul.
– A tiéd vagyok – búgja a fülembe, újra megmozdulok.
Sosem unom meg ezeket a szavakat.
Még nem vagyunk hivatalosan egy pár. Tervezzük az esküvőt, de akkor
akarjuk megtartani, amikor készen állunk. Az élet olyan sok feladatot hozott,
nem volt túl sok időnk a szervezésre. De egy napon megtörténik, és olyan
lesz, amit sosem felejt el.
Lassan teszem magamévá, hosszú lökésekkel, ki-be járatom magam benne.
Testét mintha arra teremtették volna, hogy egybeforrjon az enyémmel. Egész
nap benne akarok lenni, szeretkezni vele, de tudom, hogy sok dolgunk van
még. Ez egy különleges nap az egész város életében.
Átadom magam az orgazmusnak én is, hagyom, hogy elrepítsen, és
magammal viszem Evie-t is az önkívületbe. Egymásba fonódva remegünk, a
gyönyör hullámai nyaldossák testünket, egyikünk sem kap levegőt. Sosem
éreztem magam olyan elevennek, mint amikor alattam van.
Csatakosak vagyunk mindketten, de nem távolodunk el egymástól, csak
oldalra fordulunk, hiszen remeg a karom, és gyenge a lábam.
– Szeretlek – nézek a gyermekeim anyjára, életem szerelmére.
– Én is szeretlek.
Levegőért kapkodva bámulok ki az ablakon át a tóra. Itt kezdődött minden,
és itt épült fel az otthonunk is. Egyszerűen így van rendjén. Nem lennék
ugyanaz az ember nélküle. Az életemben végre minden a helyére került.
Sehol máshol nem lennék most, csakis itt.
– A tó ma különösen szép – bújik hozzám Evie, és átkarolja a
mellkasomat. – Olyan boldog vagyok!
 Elmosolyodom, ajkam végigsimítja a homlokát.
– Bárhol boldog lennék veled.
Evie álmos tekintete rám talál.
– Egész nap hulla leszek, Jack. Ez nem jó így.
– Hiába, nem tudok ellenállni neked.
– Le kell zuhanyoznom, és a kicsit is meg kell etetni – morcoskodik Evie,
és felkel. – Egy órán belül a főépületben kell lennünk.
– Én majd megetetem Adeline-t, szerelmem. Egyébként készen állsz a
nagy napra? – kérdezem, és megfogom a kezét.
Apának lenni csodálatos! Átélni a boldog perceket a feleségemmel és a
kislányommal az oldalamon… Nincs ahhoz fogható szépség, mint amit ők
hoznak el az életembe. Mindig is különleges helye lesz a szívemben Willow-
nak, de azért próbáljuk nem hagyni, hogy a halála beárnyékolja a jövőnket.
Tudom, hogy ő is boldognak akarna látni minket.
– Igen. Páratlan, amit teszel.
– Együtt csináljuk, Evie. Minden, amim van, a tiéd is.
Evie-vel egyenlők vagyunk minden tekintetben.
Szenvedélyes csókot kapok, mielőtt a fürdőbe megy. Nézem, ahogy az a
csinos kis feneke ringatózva távolodik tőlem, bár egy kissé kikerekedett a
terhesség miatt, ahogy a melle is. Ahogy átalakul a teste, még inkább
megőrjít, egyre kívánatosabbnak látom. A leendő feleségem elképesztően
szexi. Már attól beindulok, ha csak rá gondolok.
Amikor utána indulok, felemeli a kezét, és megrázza a fejét.
– Egyedül fürdök. Nincs időnk, és én pontosan tudom, milyen egy rémes
alak vagy.
Elnevetem magam.
– Mit tehetnék, ha kívánlak? Egyszerűen ellenállhatatlan vagy.
Nem hinném, hogy valaha ráunnék Evie-re. Feltüzel a lénye.
– Készíts egy csésze kávét, amíg elkészülök, akkor nem késünk el.
Még nem mondtam meg neki, hogy koffeinmentes kávéra váltottam. A
babának sem tesz jót, és minden óvintézkedést megteszek, ha Evie vagy a
kicsik egészségéről van szó.
Odalépek hozzá, megmarkolom a fenekét, megcsókolom az arcát.
– Mindjárt jövök, szépségem.
– Várlak! – mondja, majd eltűnik a fürdőszoba ajtaja mögött.
Átcaplatok a házunkon. Mindent magunk alakítottunk ki, a végeredmény
tökéletes lett. Hónapokig tartott, de végre készen vagyunk. Arra a helyre
építettük, ahol tizenegy évvel ezelőtt megkértem őt, hogy legyen a barátnőm.
A ház hátsó oldalát borító hatalmas ablakok végtelen kilátást adnak a tóra, a
kandallót folyami kövekből építették, és melegen tart minket a hideg téli
éjszakákon is.
Végre itt a tavasz, a virágok is életre keltek, és az erdő egyre dúsabb
körülöttünk. Ma lesz a megnyitója annak a létesítménynek, amin már egy éve
dolgozom.
Két csésze kávét készítek, majd visszamegyek az emeletre. Közben azon
gondolkodom, milyen sokat változott az életem az elmúlt tizenkét hónapban.
Fél éve nyitottuk meg a Dirty Deeds Designs második épületét Ridge
Hollow-ban, alig pár percre van innen quaddal.
Munkát adtunk az embereknek, új életet leheltünk ebbe a vidéki
kisvárosba. Amikor elterjedt a hír, felgyorsultak az események. Az amerikai
termékeket forgalmazó vállalkozásunk hatalmasat nőtt. Már százhatvan
kilométeres körzetből érkeznek a rendelések, és úgy tűnik, nincs megállás.
Még Myra is beszállt, most bontogatja a szárnyait a marketing osztályon,
közösségi médiával foglalkozik. Reméli, hogy jövőre őt is felveszik a
Pennsylvania-i Állami Egyetemre. Azt mondta, olyan akar lenni, mint én.
Büszke vagyok a húgomra, bár még mindig nagyon idegesítő. Sikerült
megbarátkoznia Evie-vel, és nekem ez mindennél többet jelent.

Ridge Hollow szinte teljes lakossága megjelent a gyermeklétesítmény

megnyitóján. Azaz mindenki, leszámítva Jesst és Renee-t. Mrs. Griffintől azt
hallottam, hogy Jesst leszerelték, Renee pedig elszökött egy kamionossal.
Jess volt annyira pimasz, hogy kikérte magának, amikor hűtlenséggel
gyanúsítottam Renee-t. Mi megpróbáltuk figyelmeztetni, de ő nem hallgatott
ránk.
Amikor a megnyitót terveztük Jasonnel, mindent beleadtunk. Megbíztunk
egy helyi DJ-t, és rávettük az itteni éttermeket, hogy ők szolgáltassák a
harapnivalót a cég számlájára. Azt akartam, hogy ez legyen a legnagyobb
esemény Ridge Hollow történetében, egy olyan alkalom, amire mindenki
emlékezni fog.
– Nem hiszem el, hogy ilyen tömeg van – súgja oda Jason a pódiumon
állva, a hullámzó tömeget bámulva.
Rápillantok, elmosolyodom. Úgy vigyorog, mint egy vadalma. Rég nem
láttam ilyen felszabadultnak.
– Elég klassz, nem?
Jason meglapogatja a vállamat.
– A városnak szüksége volt erre, Jack.
Jasonnek igaza van. Az álmos kis város mintha felébredt volna azóta, hogy
bejelentettem az élményközpontot, és elkezdtem építeni a cégem
főhadiszállását.
Jason, Cameron és én együtt találtuk ki, mi legyen a központban. Van
görkoripálya, jégpálya és sok minden más. Úgy döntöttünk, az lesz a legjobb,
ha ingyenesen lehet használni mindent, a Dirty Deeds Desings égisze alatt
létrejött alapítvány segítségével. A környéken élőknek alig van munkájuk,
ezért nem várhatjuk el, hogy fizessenek. A cél az, hogy kínáljunk a
gyerekeknek valami alternatívát a drogok helyett.
Remélem sikerül a terv, és elég izgalmas lesz ahhoz, hogy az alkohol és a
kábítószer helyett ezt válasszák.
– Mosolyt! – szólít meg minket a helyi újság, a Hollow Press fotósa, mi
pedig készségesen felé fordulunk.
– Kész vagy? – kérdezi Evie, és mellém áll, átkarolja a derekamat, másik
kezében Adeline-t tartja. – Szia, Jason!
– Evie! Te ragyogsz!
Evie meghajolva fogadja a bókot, majd mindketten rám néznek, a
válaszomra várnak.
– Várjatok! – rohan fel a színpad mögötti lépcsőn Evan és a doktor úr. –
Nélkülem nem kezdhetitek el!
– Semmi pénzért nem hagynánk ki ebből, Evan! Te vagy az egyik oka
annak, hogy ma itt vagyunk.
– Ingyen pólót egy életen át! – kiáltja Evan, és a magasba emeli a kezét.
– Kinek pózolsz? – nevet fel Evie. – Sose hordasz pólót, pláne nem ilyet,
maximum, ha mosásnap van!
– Úgy tűnik, megkedveltem őket – fortyan fel Evan. – Minden dolgozóm
ilyet hord majd.
– Hát persze, Evan. Jól van, csináljuk.
Evie mellém áll, és átölel a karjával, a szeretetével és a támogatásával.
Nélküle nem lennék az, aki vagyok.
Jason, Cameron és Evan együtt lépdel velünk a színpadon. Cameron egy
nőnek integet a tömegben, aki lelkesen viszonozza a köszöntést. Nem először
látom a kérdéses hölgyet, és bár Cameron sose vallaná be, azt hiszem,
szerelmes. Szerencsétlen flótás! Fogalma sincs, mibe vágta a fejszéjét.
Remélem hamarosan eljön az ideje, hogy azt mondhassam: ugye
megmondtam!
Ahogy az embereket nézem, sorra veszem mindazt, amim van, és amit
elértem. Egy évvel ezelőtt azt hittem, már megvan mindenem, de a
legfontosabb dolog még hiányzott. Valaki, aki pont úgy szeret engem, ahogy
én őt.
Egy férfi szerelem nélkül még akkor sem ér semmit, ha a világ összes
pénze a zsebében van.
 EPILÓGUS
EVAN

– Kapd be szépen.
Kurt csinos arca eltorzul.
– Nem akarom – sziszegi.
– Pedig olyan selymes és édes! – közelítem a szájához, hátha elcsábul. –
Isteni!
– Evan! – tolja el a kezem lágyan Kurt. – Nem tehetem – rázza meg a fejét,
de nem adom fel.
– Ne csináld már! Azt kell tenned, amit mondok.
Kurt homloka összeráncolódik, keresztbe fonja a karját maga előtt.
– Miért is?
– Mert karácsony van, és én azt mondtam.
Kurttel már pár hónapja hivatalosan is együtt vagyunk, bár nem volt
könnyű az út idáig. Nem hittem volna, hogy szerelmes leszek, főleg nem egy
olyan fickóba, aki nem csípi az édességet. De képes voltam túltenni magam
ezen is, mert olyan szája van, mint egy ipari porszívónak.
Kurt elneveti magát, de újra csak rázza a fejét.
– Én megválogatom, hogy mit veszek a számba.
Kezem a térdére vándorol, lágyan megszorítom.
– Édes. Az első randin simán benyelted a farkam.
Kurt keze az enyémre simul.
– Édes – ismétli, incselkedik, mint mindig. – A farkadat akartam, de ezt…
– Képzeld azt, hogy ez a farkam. Legalább olyan finom, hidd el!
Már alig pár centi választja el a száját a vörös bársony cupcake-től, de ő
olyan erővel szorítja össze az ajkait, mint egy gyerek, aki nem akar zöldséget
enni.
– Mi lenne, ha rákenném a péniszemre? Akkor megkóstolnád?
Kurt még most sem tűnik valami lelkesnek, így hát az egyetlen megoldást
választom, ami az eszembe jut. Felpattanok, leteszem a tányért a kanapéra.
Lehúzom a cipzáram, nadrágom félúton a padló felé tart, amikor kopognak.
 – Megmenekültem! – sóhajt fel Kurt, és szélsebesen az ajtónál terem,
mintha csak börtönből szabadult volna.
– A francba – fortyanok fel, és rendbe szedem magam.
Evie, Jack és Adeline a lehető legrosszabbkor toppannak be. Hogy pontos
legyek, öt perccel korábban érkeztek, de hát karácsony van, nem
haragudhatok rájuk.
Kurt már Hálaadás óta tervezi ezt a napot. Ez az édességgyűlölő férfi
imádja a karácsonyt, és legalább annyira belehabarodott a barátaimba, mint
belém.
– Boldog karácsonyt! – zengi Evie és Jack, amint Kurt kinyitja az ajtót.
Még szerencse, hogy sikerült időben elpakolnom a férfiasságomat.
Adeline azonnal Kurt nyakába kúszik, a kislány odavan a pasimért. Még
nincs egyéves, de máris túl van az első szerelmen. Az sem bánt, hogy minden
édességet, amit nem akar megenni, Adeline-nak ad. Senki sem hajlandó
lemondani a desszertjéről, de Kurt millió pusziért cserébe szívesen elcseréli
vele.
Kurt megölelgeti őket, Adeline-t a karjában tartja, aki úgy csimpaszkodik
belé, mint egy kismajom.
– Boldog karácsonyt! – mondja ő is.
Odasietek hozzájuk és kinyújtom a karom, mert nem akarok kimaradni én
sem. Evie sugárzóan szép, mint ahogy mindig, de azóta, hogy megnyitotta a
szívét Jacknek, sokkal feltűnőbb.
Azt hittem, mi ketten együtt öregszünk meg, egy csapat macskával és
kutyával, hogy ne legyünk olyan magányosak. Tudtam, hogy senki mást nem
szeretett, csak Jacket, de sosem hittem, hogy képes lesz újra visszaengedni őt
az életébe.
– Drágám! Boldog karácsonyt! – ölelem át Evie-t hevesen, hiszen olyan
nagyon hiányzott már.
– Nagyon jól nézel ki, szépfiú – súgja a fülembe válaszul.
Elengedem, és Jackhez fordulok.
– Gyere ide, te nagy melák!
Jack nevetve ölel át, már hozzászokott a vicceimhez. Evie egy mázlista. –
Boldog karácsonyt, Evan – lapogatja meg a hátam, hogy engedjem el végre.
– Most már elengedheted – szólal meg Kurt a hátam mögül.
– De hát ő bekapná, ha megkérném rá! – vágok vissza, és szabadon
engedem Jacket.
– Ööö… – pillant Kurtre, majd rám Jack. – Nem akarom tudni.
 Evie kacag, hátba vágja Jacket.
– Még mindig próbálod rávenni a cupcake-re?
– Hála az égnek! – motyogja Jack, és megdörzsöli az arcát.
– Ki kér ajándékot? – kérdezi Kurt, hogy témát váltson.
Adeline ugrándozni kezd a karjában. Még alig nőtt ki a földből, de már
pontosan tudja, mit jelent a szó, hiszen mióta megszületett, szinte
egyfolytában elhalmozzuk ajándékokkal.
Leülünk a kanapéra, körbenézek. Minden tökéletes.
Pár éve még nem hittem volna, hogy ilyen lesz az életem. Ridge Hollow az
otthonom lett, Kurt, Jack, Adeline pedig teljessé tettek minket Evie-vel.
Összetartozunk, mind az öten, azaz nemsokára hatan.
Már nem csak Evie és én vagyunk a világ ellen. Végre hivatalosan is egy
család vagyunk.
 A SZERZŐ UTÓSZAVA

2018. január 5. Már egy éve, hogy elkészült a történet első vázlata, most az
utószót gépelem.
Néztem, ahogy apám egyre csak gyengül, de minden erőmmel azon
voltam, hogy folytassam. A valaha erőteljes férfi, életem első szuperhőse
szinte alig élt, a szívem darabokra tört. A rák, ami szétterjedt benne,
győzedelmeskedett. Nem számít, milyen erővel harcol ellene az ember, ez
egy lehetetlen küzdelem.
2017. január 28. Minden egyes részlet elevenen él bennem, és ez így is
marad. Aznap írtam az utolsó szavakat a könyvem végére.
Apám mellett ülök, térdem magam elé húzva próbálom erősnek mutatni
magam, nem sírni, míg ő az oldalára fekve néz rám azzal a drága mosollyal
az arcán, amit annyiszor láttam már.
– Befejezted a könyvet?
Előrehajolok, állam a matracon pihen.
– Igen, apa.
– Helyes – mondja, és összerezzen, pedig csak a lábát mozdította meg.
– Tehetek valamit?
Haszontalannak érzem magam, a szívem darabokban.
– Nem. Jól vagyok.
Igen, ez az én apám. Nem panaszkodik. A legtámogatóbb, legfigyelmesebb
férfi, akit valaha ismertem. Áldott vagyok, amiért az életem része volt.
Szerettem volna még egy kis időt vele, de vannak dolgok, amiket nem
irányíthatunk.
– Biztos?
Megsimítja az orrom, egy mosollyal próbálja leplezni fájdalmát.
– Menj haza. Kezdd el a következőt.
– Nem tehetem, apa – vágom rá vészesen könnyes szemmel.
– Fontos, hogy belekezdj egy újabb könyvbe.
– Nem, nem fontos – motyogom.
– De, az.
 – Nálad nem fontosabb.
– De, igen.
– Nem – nem akarom megadni magam.
Semmi sem fontosabb számomra, mint a család, legfőképpen az apám.
Bármit megadtam volna azért, hogy egy kicsivel tovább lehessen velem. Még
a karrierem is feladtam volna.
Nyolc hónappal korábban temettük el a testvéremet. Apám azóta nézte,
milyen nehezen jönnek a szavak, milyen szenvedés az életem. Biztosan tudta,
hogy képtelen leszek írni azután, hogy őt is elveszítem.
Becsukja a szemét, felém fordulva alszik, én a falnak dőlve nézem.
Csendben, nehogy felébresszem.
Azon a napon tudtam, hogy meg fog halni. Nem álltam készen, de ez talán
nem is lehetséges.
A következő három éjjel mellette feküdtem, fogtam a kezét, simogattam a
haját, ő pedig minden egyes lélegzetvételért küzdött, csak hogy még egy
kicsivel tovább maradhasson. Egyikünk sem aludt. Nem vesztegethettem el
egyetlen percet sem olyan semmiség miatt, mint az alvás. A kedvenc dalait
játszottam, meséltem neki, és amikor már nem látott többé, elsírtam magam.
Utolsó leheletével az életem örökre megváltozott. A szülő elvesztése
leírhatatlan fájdalom, ami elől nincs menekvés, mindent felemészt. Még ma,
egy évvel később is csupán árnyéka vagyok korábbi önmagamnak, talán
sosem leszek olyan boldog már, mint akkor, amikor az apám még élt.
Ez a könyv az, amit a halála előtt fejeztem be, ez az utolsó, amiről tudott.
Hónapokig képtelen voltam beleolvasni. Akárhányszor próbáltam, túl sok
érzelem, túl sok emlék öntött el, le kellett tennem.
Az írás nagyon nehezen ment. Tudtam, hogy apám haldoklik, nem bírtam
koncentrálni. Minden nap, amikor nekiláttam, vissza kellett olvasnom a
korábbi oldalakat. Egyszerűen nem emlékeztem rá, mit írtam egy nappal
korábban. Ahelyett, hogy kipréseltem volna magamból, úgy döntöttem,
félreteszem, és nem is vettem elő egészen 2017 decemberéig.
Addig az asztalomon pihent, mintha gúnyolódott volna velem. Nem
hagyhattam, hogy feledésbe merüljön. Egy barátom, Glenna Maynard
segítségével újra beleástam magam, és sikerült betartanom az apámnak tett
ígéretet, befejeztem a történetet.
Talán nem lett olyan erotikus, mint terveztem. Amikor belefogtam, egy
dögös borítót és egy egészen más címet képzeltem, de be kell vallanom,
mindkettőt módosítottam menet közben. Végre képes vagyok megosztani az
eredményt veled, kedves olvasó.
A történet szépsége megmaradt, bár nem tömtem tele forró jelenetekkel.
Egy elveszett szerelemről, félreértésekről és második esélyről szól. Néha
képtelen vagyok megzabolázni a szavaimat, ez a könyv tökéletes példa erre.
Én magam nem akartam megírni, de az agyam másként döntött. Inkább a
szereplők irányítottak engem, nem én őket.
Remélem, tetszik majd Jack és Evie története. Én nagyon megszerettem.
Köszönöm, hogy mellettem maradtál az elmúlt évben, és türelmesen
megvártad, hogy újra írni tudjak.
Nem azért folytatom, mert képes vagyok rá. Apám emléke előtt tisztelgek
ezzel, azt akarom, hogy még büszkébb lehessen rám. És persze miattad is,
kedves olvasó. Nélküled teljesen elvesztem volna.
Lassan újra megtalálom az utam, már érzem, hogy a 2018-as év csodás
könyveket és megszámlálhatatlan új szót hoz majd.
Kérlek, nézd el nekem, ha elgépeltem ezt-azt. Meg akartam osztani veled
az érzéseimet, ezért gyorsan lejegyeztem ezt a pár sort, nem sokkal a
nyomtatás előtt. Lisa, ne haragudj.
Nem múló szeretettel ölel és csókol,
Chelle Bliss
 Tartalomjegyzék
PROLÓGUS
JACK
EVIE
JACK
EVIE
JACK
EVIE
JACK
EVIE
JACK
EVIE
JACK
EVIE
JACK
EVIE
JACK
EVIE
JACK
EVIE
JACK
EVIE
JACK
EVIE
EVIE
JACK
EPILÓGUS JACK
EPILÓGUS EVAN
A SZERZŐ UTÓSZAVA
COPYRIGHT
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Chelle Bliss: Mend, 2018

Fordította
FARKAS MELINDA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Gyógyító szerelem, 2018

Copyright © 2018 MEND by Chelle Bliss

The moral rights of the author have been asserted.

Hungarian translation © Farkas Melinda

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Huszti Gergely
Korrektor: Török Tünde
Tördelés: NovaBook

ISBN: 978-615-5929-39-7

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Nyomta és kötötte a Korrekt Nyomdaipari Kft.

Felelős vezető: Barkó Imre