Lajta Gábor

A zöldbemerülés képei
Erdélyi Eta kiállítása elé

Ahogy van zöld költészet – Whitman; zöld próza – Thoreau; zöld zene – Weber; s ahogy van
zöld filozófia, úgy temészetesen és elsősorban van zöld festészet is, Giorgionétól Watteauig,
Constable-tól Paál Lászlóig. Ebbe a hosszú és bővíthető sorba, amelybe nemcsak tájképfestők
tartoznak, illeszkedik Erdélyi Eta munkássága is. Az ő figurális festményei ugyanis zöld
képek. Ezt persze könnyű észrevenni, de nem lehet egészen szó szerint érteni. Mert zöldek
akkor is, ha pirosak, sárgák vagy kékek. A zöldbe merülés képei. Olyanok, mint egy darab
természet, fa lombja, fűszőnyeg – mint a fűbezuhanás elementáris élménye -, boldog
forgolódás a magas fűben. A képek legnagyobb része persze ténylegesen zöld színű, de a zöld
a festészetben nagyon érzékeny: csekély érintésre elváltozik, mint ahogy egy levél szinte a
szemünk előtt sárgul, úgy vesz föl a zöld könnyedén más színeket. Míg a vöröset nehéz
elnyomni, legfeljebb besötétíteni, a sárgát lehet iriggyé, betegessé torzítani, de sárga marad és
a kobaltkékek, ultramarinok hatalmát is nehéz megtörni, addig úgy tetszik, a zöld szín már a
sárga vagy a kék csöppjeitől is rögtön átalakul. Ennek ellenére így marad mégis zöld.
Befogadó, átváltozó, de valahogy mindig emlékeztet zöld eredetére. Az ikonokat zöld földdel
alapozták, az emberi testszín alá is ez került a festészet hosszú évszázadai során, s ez a zöld,
amely az első szín az élők világában, a Kezdet színe, befogad és megtart minden rárakódó
színt. Egybefoglal, harmonizál, elvisel, tűr szinte mindent. Átalakul, de nem semmisül meg –
zöld lánggal ég a rétegek alatt.
Erdélyi Eta, festőként ebbe az ős-zöldbe veti figuráit, s a figuráin keresztül önmagát. Nincs
könnyű helyzetben a képeken ez a magányos alak. Ugyan rögtön megtalálja a kapcsolatot ős-
lényegével, de érezni rajta, hogy ahonnét jött, az már nem a zöld világ. Összekuporodva vagy
kinyújtózva fekszik-ül-áll (egyre megy) a zöldben, akárcsak Tarkovszkij Sztalkerének hősei a
Zóna egyszerre ősi és egyszerre jövőbe szakadt senkiföldjén. Boldog ez a figura, de
nyugtalan. Tudja, hogy csak átmenetileg időzik itt. Pedig nagyon messzire repítette a festő:
nézzük csak meg jobban ezt a karcsú, ruganyos alakot! Nőnemű? Hímnemű? Angyal-Kerub?
Nimfa vagy Szatír? Olykor szarvakat visel, lábai akárha patásak, de teste nőiesen hajlékony.
Ez a figura minden együtt: mítosz előtti lény, sőt inkább alak, mint lény. Alakká szilárdult
mozgás. Abban az állapotban van, amikor a lélek és a tánc még egy volt. Akár ül, akár áll,
akár forgolódik, a festő önmagába merülő képzeletének teremtménye, ahogy a festő önmagán
mintegy keresztüllátva boldogan-fájdalmasan zuhan vissza az egyetemes Zöldbe. És – ahogy
Valéry írja A lélek és a tánc című esszéjében -: „Mozdulatlanul pihenhetne mozgásának
középpontjában. Magányosan, elszigetelten, akár a világ tengelye...”
Erdélyi Eta egész eddigi munkássága a magyar festészet hűvös, álmodozó hagyományába
illeszkedik: Gulácsy és Mednyánszky makacsul háttal a világnak feszülő magatartásával
rokon. Sőt, Erdélyi legutóbbi képei már Mednyánszky fájdalmasan szép zöld és barna háborús
enyészet-képeivel is kapcsolatba hozhatók. Azonban Erdélyi Eta mégsem ezen a tragikus
hangon szól. Az ő zöldbe merülő figurái emberi alakban emlékeznek vissza arra, amikor még
mozgás és tánc voltak – puszta alak, csupasz boldogság. Lehetnének akár boldog héroszok.
De ezeknek az alakoknak az esendősége és időnként összerándító kínja abból fakad, hogy már
maga az emlékezés is szinte lehetetlennek látszik.
Erdélyi Eta minden képe erről a jóformán lehetetlen emlékezésről szól.

(2004)