A Jóga-szútrák a helyes ismeretszerzés három eszközét nevezik meg.

A pramá a
helyes tudás, a pramána pedig a helyes ismeret megszerzésének eszköze. A
három pramána a következő:

pratjaksa – tapasztalásanumána – következtetéságama – hiteles tanúságtétel

Az ismeret akkor minősül helytállónak, ha arra az érzékszervek egyikén

keresztül teszünk szert, és aztán az elme – melyet néha a hatodik szervként
vagy az értelem belső szerveként is említenek – rendszerezi azt. A
következtetéses tudás olyan tudás, amelyre a vjáptira, az állandó együttjárásra
alapuló érvelés révén tettünk szert. Az a tudás, amely egy teljesen hiteles
személy tanúságtételéből származik, a sabda pramána. Úgy tartják, a Védákat
ilyen hiteles személyek látták meg, akik ráeszméltek a végső elvekre. A szóbeli
tanúságtétel ennél fogva magasabb rendű az írásbelinél, mivel az ilyen ágama
ideális esetben egy felébredett embertől származik. A risik szava helytálló
tudás, amely hallgatójában is hasonló ismeretet vált ki. Maharishi ezt a
jelenséget „rezonanciának” nevezi.

A védikus tudás optimális esetben egyszerre fakad a pratjaksa, az anumána és

az ágama forrásaiból. Maharishi számára ezek közül a legfontosabb a
pratjaksa, a közvetlen tapasztalás, melyet elsősorban jógi-pratjaksaként, a
jógagyakorlás segítségével elért közvetlen tapasztalásként tekint. Ez nem más,
mint közvetlen megtapasztalása a szamádhi Jóga-szútrákban részletezett
szintjeinek. Az ágamába Maharishi a Védát és a védikus irodalmat sorolja. A
védikus szövegek tudását nem könyvekből, hanem a tanítón keresztül
sajátítjuk el. Az anumánába Maharishi a rendszerezett érvelésnek a
természettudományokban is megtalálható elemeit és eszközeit is beleérti. A
modern természettudomány és a védikus irodalom közötti párhuzamok
megdöbbentőek; Maharishi ezekre úgy tekint, mint a védikus tanítás
igazolásának eszközeire. Maharishi megjegyzi, hogy a tudás akkor teljes,
amikor az ismeretszerzés mindhárom eszköze igazolja: a védák ősi
bölcsessége, a természettudomány modern ismeretei és az Önvaló
megtapasztalása által megszerzett „tiszta tudás”. A helyes tudás
megszerzésének három eszközét a „három heurékának” is nevezte, az igazság
felismeréséből fakadó öröm három kifejezésének.
(A Jóga-szútrákban szereplő három pramánán felül Maharishi a tudás
igazolásának további három eszközét javasolja: az irodalom, a vallás és a
filozófia története során keletkezett írásokat, a tudományból származó
analógiákat és a jógi-pratjaksa objektív igazolását.)

[Folytatjuk A négy jogos érzelem és az igazságot megtartó tudat (ritam-bhará

pradnyá) negyedik résszel.]

Negyedik rész: A négy jogos érzelem és az igazságot megtartó tudat (ritam-bhará

pradnyá)

Az alábbi két szemelvény ismét a Jóga-szútrák egy-egy gondolatának mélyebb

elemzését adja – Maharishi magyarázataival.

A Jóga-szútrák kijelentik, hogy az elme lecsendesedik azáltal, hogy kiműveljük

a barátságosságot (maitrí) azok felé, akik boldogok (sukha); az együttérzést
(karuná) azok felé, akik szenvednek (duhkha); az boldogságot (muditá) azok
irányában, akik erényesek (punja) és a közömbösséget (upéksá) azok irányában,
akik tisztátalanok (apunja). Az első fejezet 33. szútrája így ír:

maitrí-karuná-muditópéksánám szukha-duhkha-punjápunja-visajánám
bhávanátas csitta-praszádanam

„A boldog, a szenvedő, a tiszta, illetve tisztátalan tárgyak iránti barátságosság,

együttérzés, boldogság, illetve közömbösség kiművelésével az elme
lenyugszik.”

Maharishi szerint ez „a négy jogos érzelem”, amely minden helyzetben

helyénvaló. A düh nem tartozik közéjük: a harag táplálására soha nincs
jogunk. Maharishi több könyvében is igen konkrét kijelentéseket tesz ezzel
kapcsolatban:

„A haragot mondják a nagy ellenségnek, mely magának a teremtésnek a célját

rövidíti meg”

– írja a Bhagavad Gítá kommentárjában. A Lét tudománya és az élet

művészete című könyvében pedig így fogalmaz:
„Soha nem vezet jóra, ha kárt okozó vagy gyűlölködő gondolatok szavára
hajlunk. A közömbösség az a fegyver, amelyet az életben bármely negatív
helyzet ellen használhatunk.”

Maharishi azt javasolja, hogy inkább fejlesszük ki magunkban azt a szokást,

hogy igent mondjunk a dolgokra. Ha igent mondunk, akkor a szívünk is
finomabbá, szelídebbé válik. Ez az egyszerű módja annak, hogy felszínre
hozzuk magunkban az együttérzést. Mindig legyünk tiszteletteljesek és
együttérzők, mindig támogassuk mások véleményét; legyünk nagyon
egyszerűek, könnyedek, szerények és mindig forduljunk tisztelettel mások felé.

Az eszmény nem az, hogy manipuláljuk a kapcsolatainkat vagy hogy

túlságosan bonyolult attitűdöket fejlesszünk ki magunkban, hanem hogy
egyszerűvé és szeretetteljessé legyünk. Ezt az eszményt pedig nem úgy érjük el,
hogy az értelmünkkel eldöntjük: most pedig így és így fogunk viselkedni, mivel
ez csak további manipulációkhoz vezetne. Az eszményi érzelmek az eszményi
viselkedéshez hasonlóan a tudatunk minőségének természetes
következményei. Ha a tudat egyszerű és tiszta, az érzelmek is természetesek,
barátságosak és együttérzők lesznek.

***

A Jóga-szútrák első fejezetének 48. verse leírja azt a tudást, amelyre a

nirvicsára szamádhiban, a Maharishi által „transzcendens-közeli”-ként
jellemzett állapotban tehetünk szert:

Ritam-bhará tatra pradnyá.

„Ebben az állapotban a tudat [kizárólag] az igazságot tartja meg.”

Másként fogalmazva, a megismerés ekkor megtelik igazsággal. Maharishi

szerint ez az állapot „a tudásszerzés szubjektív megközelítésmódja.” A
„tudásszerzés objektív megközelítésmódja” az az ismeret, amelyre az
érzékszerveken és logikai következtetésen keresztül teszünk szert. A ritam-
bhará pradnyá az a tudás, amely úgy villan fel a tudatban, ahogyan a kép
jelenik meg a televízió képernyőjén. A folyamat intuitív, a relatív valóság
legfinomabb szintjén zajlik. Itt a megismerés mindig helyes módon avagy az
„igazsággal eltelve” villan fel.

A ritam-bhará pradnyát Maharishi úgy írja le, mint a tudásszerzés azon

folyamatát, amelynek alapja egy dolog megismerésére irányuló vágy. Ezzel
szemben a védikus kogníció nem vágyon alapszik, hanem az egyén helyzetén.
Ám annak, hogy valaki sikerrel vegye hasznát a ritam-bhará pardnyának,
szintén előfeltétele, hogy képes legyen ezen a finom szinten tudatosan
működni.

(Folytatjuk a Kerüld el a bajt, amely még nem jött el! résszel…)

Ötödik rész: Kerüld el a bajt, amely még nem jött el!

A Jóga-szútrák második fejezetének 16. verse így szólít fel minket:

héjam duhkham anágatam

„Kerüld el a bajt, amely még nem jött el!”

Noha a múltban még volt részünk szenvedésben, és a jelenben is szerepet

játszik a szenvedés, az a baj és szenvedés (duhkham), ami még nem jött el
(anágatam), elkerülendő (héjam). E vers, amelyet Maharishi oly gyakran idéz,
arra utal, hogy ha a szenvedés természetes volna az élet számára, akkor nem
volna ok arra, hogy elkerüljük a szenvedést. Maharishi nem véli úgy, hogy az
ember szenvedésre született. Épp ellenkezőleg, azt tanítja, hogy az élet
természete a tiszta boldogság. Mint mondja, az élet nem a szenvedés
szakadatlan folytonossága, és mindenki képes arra, hogy az élet magas
méltóságát élvezze.

Az embernek megvan a választása a jövőjével kapcsolatban. Maharishi nem

fogadja el a karma elméletének determinisztikus értelmezését. Noha
tanításában szerepel a karma fogalma, azt úgy értelmezi, mint ami a szabad
akarattal összefér. A múltban szabadon vetettünk, és ez a jelenben megszabja,
hogy mit fogunk aratni. Ám a jelenben is szabadon vethetünk, és ez határozza
meg, hogy a jövőben mit aratunk majd. A jelenben részben szabadok vagyunk,
részben determináltak. Annyiban vagyunk szabadok, amennyiben saját
tudatunk szerkezetét formáljuk, és annyiban determináltak, amennyiben
megkötnek minket az objektív körülmények, melyek közé elménk, testük és
környezetünk is odatartozik. Az elme, a test és a környezet mind ki van téve a
változásnak, és így a karma törvényének.

Noha egyesek a változás soha véget nem érő folyamatát magatehetetlen

mulandóságként szemlélik, Maharishi a növekedés esélyeként tekint rá. A
növekedés nem jöhet létre változás nélkül. A jelenben megvan az esélyünk
arra, hogy kialakítsuk a növekedés lépcsőfokait. A Jóga-szútrák szerint
megszabadulhatunk a stressz és a feszültség látens lerakódásaitól, amelyeket a
múlt lenyomatai, a szanszkárák hoztak létre. Ahogyan e látens lerakódásokat
felszámoljuk, a tudatunk tisztasága egyre növekszik, és ezzel együtt
szabadságunk foka is nő. A valódi szabadság a tudatunk tisztaságán alapszik.
Az élet csak a fejlődésben válik szabaddá, és az élet öröme csak a szabadságban
jelenik meg.

A fejlődés ereje tiszta boldogsággal és előrehaladással jutalmazza a fejlettebb

tudatállapotokat. Maharishi utal arra, hogy az ember különféle szinteken élhet,
ahol például a gondolkodás, a kifinomult érzékelés vagy maga a lét az
uralkodó. Amikor a Lét válik uralkodóvá, akkor az abszolút szabad akarat
mezejét éljük, a minden lehetőség mezejét.

Maharishi szerint nem csupán lehetőségünk van arra, hogy elkerüljük a

szenvedést, hanem ez a kötelezettségünk is. Ezt a jövőnkre vonatkozó
kötelezettségünket nem ruházhatjuk át egyetlen másik személyre vagy dologra.
Ennek oka az, hogy „a baj, amely még nem jött el” nem kintről jön el,
mindenféle célt és okot nélkülözve. Nem létezik önkényesen kijelölt
„jószerencse” vagy „balszerencse”. A szerencse saját múltbéli tetteink
megmutatkozása. A múltbéli tettek nyomait mindenki önmagán belül
hordozza, saját „lenyomat-raktárában”.

A szabadság és a jövőnk megváltoztatásának kötelessége egy lehetőség.

Szerencsésnek kell éreznünk magunkat, hogy jövőnk a kezünkben van. Minél
alacsonyabb valakinek a tudatszintje, annál inkább hajlamos arra, hogy
másvalakit vagy másvalamit tegyen felelőssé körülményeiért. Ahogyan
tudatunk tisztábbá válik, fokozatosan tudatosul bennünk a saját
körülményeinkért való felelősség. A tudat tisztaságának növekedésével együtt
észrevesszük azokat az eszközöket is, amelyek segítségével elkerülhetjük azt a
szenvedést, ami még nem jött el. Maharishi kijelenti, hogy minden egyes nap
az ítélet napja. Saját döntésünk, hogy mit hozunk ki minden egyes napból.

Sem Maharishi, sem a Jóga-szútrák nem azt mondják, hogy a szenvedést a

karma törvényének megszegésével lehet elkerülni. Ha csupán egyetlen ember
is szükségtelenül szenvedett volna vagy a karmát kikerülve részesült volna
gyönyörökben, akkor az egész világmindenség számára fennállna a lehetőség,
hogy kibújjon a rend alól. Az univerzum minden egyes apró részecskéje az ok-
okozatiság, a karma törvényét követi, és ez a rendezett működés minden
ember összes érzésére, gondolatára és cselekvésére érvényes.

Hogyan vagyunk hát képesek elkerülni azt a szenvedést, amely még nem jött
el? Nem úgy, hogy csupán szemlélni igyekszünk saját gondolatainkat és
cselekedeteinket, és aztán mintegy általuk érintetlenként igyekszünk figyelni,
hogy karmánk „kifutja magát”. A Jóga-szútrák szerint a szamádhi (a
transzcendentális tudat) ismételt gyakorlásával a múlt gondolataiból és
cselekedeteiből származó lenyomatok, amelyeket a „belső szerv” (antahkarana,
lelki képességeink összessége) tárol, és amelyek a jövőbeli cselekvésekre
késztető látens hajlamok (vászanák) alapját képezik, fokozatosan feloldódnak.
Úgy mondják, ez ahhoz hasonló, mint amikor a magvakat megpörkölik és nem
képesek köbbé kicsírázni. Ahogyan valaki mind jobban megismerkedik
elméjének kifinomultabb szintjeivel, úgy tesz szert irányításra életének mind
nagyobb területe felett, egyszóval úgy növekszik szabadsága.

Mivel az életünk egész folyamának oka nem más, mint saját tudatszintünk, ha
tudatunk szintjét emeljük, minden más emelkedni fog azzal együtt. Maharishi
kijelenti, hogy „a környezet természete megváltozik és az egyén elmeállapota
szerint formálódik.” Ha valaki saját magán belül követ el galád dolgokat, akkor
útja során ellenállással találkozik. Ezért azt a szenvedést, amelyet el kell
kerülnünk, először a tudat működésének szintjén kell elkerülni. A tudat a mag,
a külső életünk és körülményeink pedig a fa egésze. A tudat működése az ok,
minden más az okozat.

Patandzsali szerint a szenvedés oka a megismerő alany (drastri) és a

megismert tárgy (drisja) azonosulása (szamjóga). Maharishi ezt az
„azonosulást” úgy írja le, hogy a megismerés tárgya úrrá lesz a megismerő
alany felett. Látunk egy rózsát, és a tapasztalás során megfeledkezünk saját
természetünkről. Az azonosulás nem intellektuális feledés vagy
visszaemlékezés, hanem a tudat erejének természetes következménye. Ha a
tudat gyenge, akkor elhomályosítja mindaz, amit tapasztal. Ha a tudat erős, a
tapasztalás mellett megőrzi saját természetét is. Ahogyan Maharishi mondja:
„Amikor az elme elsősorban a belső léttel azonosul, az érzékszervek nem
azonosítják önmagukat tárgyaikkal.”

(Folytatjuk a Jóga 8 ága részletes bemutatásával…)