IV.

Iván orosz cár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
IV. Iván Vasziljevics vagy Rettegett Iván, régiesen
Rettenetes Iván (oroszul: Иван IV Грóзный [Ivan IV. Iván
Groznij]), (1530. augusztus 25.[1] – 1584. március 18.[1]),
moszkvai nagyfejedelem 1533-tól, az első orosz cár 1547-től.
Hosszadalmas, jobbára eredménytelen háborúskodásba
keveredett a svédekkel és a litvánokkal; a katonai fegyelem és
a központi hatalom megszilárdítása érdekében terrorisztikus
eszközökkel lépett fel a bojárokkal és más nemesekkel
szemben.[1]

Tartalomjegyzék
Élete
Ifjúsága
Harc a tatárok ellen és belső problémák
A livóniai háború
Az opricsnyina évei Iván 1672-es ábrázolása
Török háború
Utolsó évei Moszkva nagyfejedelme
Megítélése Uralkodási ideje
Családfa 1533. december 4.[1] –
Jegyzetek 1547. január 16.
További információk Elődje III. Vaszilij
Kapcsolódó szócikkek Utódja nem volt

Oroszország cárja
Élete Uralkodási ideje
1547. január 16. – 1584. március 18.
Ifjúsága Elődje nem volt
Utódja I. Fjodor
III. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem második, Jelena
Glinszkaja hercegnővel kötött házasságából született.[1] A cár Életrajzi adatok
a későbbiekben megalkotott egy – minden valóságot
Uralkodóház Rurik-dinasztia
nélkülöző – elméletet, amely szerint dinasztiája közvetlenül
Augustus római császártól származott, így akart ugyanis Született 1530. augusztus 25.
nagyobb mozgásteret szerezni a nemzetközi örökösödési Kolomenszkoje,[1]
vitákban.[1] Édesapja halála után két nappal (1533. december Moszkva közelében
6.) Danyiil metropolita az Uszpenszkij-székesegyházban
[ ]
nagyfejedelemmé kiáltotta ki a gyermek Ivánt.[1] Iván Elhunyt 1584. március 18.
nevében édesanyja, Jelena kormányozta az országot, (53 évesen)
kegyence, Ivan Ovcsina Tyelepnyev-Obolenszkij Moszkva[1]
közreműködésével: ez adott táptalajt azoknak a
híreszteléseknek, mik szerint a gyermek nagyfejedelem Nyughelye Arkangyalok
valójában Obolenszkij fia.[1] Jelena 1538. április 3-án halt székesegyháza,
meg, feltehetően megmérgezték.[1] Iván a későbbiekben Moszkva
senkit sem vádolt meg nyíltan e bűn elkövetésével, de a
Édesapja III. Vaszilij
kegyencet börtönbe vetették, Obolenszkij húgát pedig – aki
Iván dajkája is volt – kolostorba zárták.[1] Formálisan Iván 5 Édesanyja Elena Glinkaja
éves korától részt vett az államügyek intézésében, így az Testvére(i) Yuri of Uglich
egymással folytonosan rivalizáló bojárcsaládok, a Sujszkijek
és a Belszkijek hatalmi harcának középpontjába került.[1] Házastársa Anasztaszija
Nem feledte ekkori tapasztalatait, és élete végéig mélységesen Romanovna Zaharina
bizalmatlan maradt a bojárokkal szemben.[1] orosz cárné

A koronázás 1547. január 16-án zajlott le, egyszerű, zárt körű Maria Temryukovna
udvari ünnepség keretében.[1] Azzal, hogy felvette "a minden Marfa Sobakina
oroszok cárja és nagyfejedelme" címet, Iván tudtára adta a Anna Koltovskaya
világnak, hogy a bizánci császárok örökösének tekinti
magát.[1] (A cár szó a latin caesarból származik, s a kortársak Maria Dolgorukaya
imperatornak ["császár"] fordították.[1]) Február 3-án Anna Vasilchikova
feleségül vette az ősi Kobila-Koskin családhoz tartozó Vasilisa Melentyeva
Anasztázia Zaharina-Jurjevát (e családból származott a
későbbi Romanov-ház).[1] Boldog házasságban éltek, hat Maria Nagaya
gyermekük született, de közülük csak kettő maradt életben.[1] Gyermekei Dmitry Ivanovich of
A történészek feltételezése szerint az 1560. augusztus 7-én
Russia
elhunyt Anasztázia jótékony hatással volt Ivánra, és –
Makarijhoz, a moszkvai metropolitához hasonlóan – gyakran Tsarevich Ivan
lépett fel békítő szándékkal.[1] Valószínűleg Makarij Ivanovich of Russia
ösztönözte az ifjú uralkodót arra, hogy az igazságszolgáltatás
I. Fjodor orosz cár
elvein alapuló keresztény államot hozzon létre.[1] A
reformokat az egyházi ügyek rendezésével kezdte; Dmitry of Uglich
intézkedéseit az 1547-es, 1549-es és 1551-es zsinatokon el is Anna Ivanovna of
fogadtak.[1] 1549-ben megalapította a Izbrannaja Rada Russia
("Kiválasztottak Tanácsa") nevű, héttagú tanácsadó
testületet.[1] Ez év februárjában meghívta a bojárság, a
főpapság és a moszkvai nemesség képviselőit az úgynevezett
"megbékélés gyűlésé"-re (szobor primirenyija), melyen
meghirdette reformpolitikáját.[2] Az eleinte gyakran, majd
egyre ritkábban ülésező országos gyűlés (zemszkij szobor)
magában hordta rendi-képviseleti monarchia
[3]
megvalósításának lehetőségét. 1550-ben új Szugyebnyikot –
törvénykönyvet – állítottak össze és fogadtattak el az országos
gyűléssel; javítottak a közigazgatási rendszer működésén és a
katonai szolgálat feltételein; vidéken megszervezték a helyi
közigazgatás zemsztvónak nevezett egységeit, amelyek élén
választott elöljárók (zemsztvosztaroszta) álltak.[3]
A Wikimédia Commons tartalmaz
IV. Iván témájú
Harc a tatárok ellen és belső problémák médiaállományokat.
A moszkvai uralkodóknak mindig sok gondot okoztak a tatár Sablon • Wikidata • Segítség
csapatok betörései; Iván is tudatában volt ennek a veszélynek,
ezért úgy határozott, hogy támadásba lendül.[3] Két
eredménytelen hadjárat (1547, 1549) után csapatai végül 1552-ben bevették Kazany városát, így a Volga
menti Kazanyi Kánság Oroszország része lett.[3] 1556-ban az Asztraháni Kánság ellenállás nélkül elfogadta
Moszkva fennhatóságát.[3] A hadjáratokban a cár személyesen részt vett, az államügyek intézését Makarij
metropolitára bízta.[3] A belső hatalmi harcok folytatódtak, s a helyzetet csak tovább nehezítették az orosz
örökösödési törvények, amelyek oly bonyolultak voltak, hogy óhatatlanul vitához vezettek; a nemesség
eközben mind számát, mind hatalmát tekintve megerősödött.[3] 1553 márciusában Iván súlyosan
megbetegedett, ezért magához hívatta bojárjait, hogy esküdjenek hűséget örökösének, a kiskorú Dmitrij
hercegnek.[3] A titkos tanácsban és a bojárdumában megoszlottak a vélemények, sokan attól tartottak, hogy
a gyermek trónra kerülése esetén kiújul az Iván kiskorúsága idején tomboló erőszakhullám.[3]

A bojárok jelöltje a cár elsőfokú unokatestvére, Vlagyimir Andrejevics sztaricai herceg volt.[3] Bár ezzel
sok hűséges alattvalóját maga ellen fordította, a cár végül elismertette fia örökösödési jogát.[3] Ez
alkalommal senki sem lett kegyvesztett, sőt maga Vlagyimir is tagja lett a régensi tanácsnak.[3] Ugyanakkor
Iván tisztában volt azzal, hogy unokatestvére fenyegetést jelent fia számára, s mivel az elkövetkező 15 év
során a herceg és nagyravágyó édesanyja tovább erősítette gyanúját, végül mindkettőjükkel leszámolt
(feltehetőleg 1569-ben).[3]

A livóniai háború

Miután a Volga mindkét partján biztosította hatalmát, Iván figyelme

a Baltikumra irányult; tengeri kijáratot akart, hogy megoldja a
tenger nélküli Oroszország évszázados problémáját.[3] Az
eredetileg Kínába induló Richard Chancellor és brit kereskedőtársai
a Fehér-tenger felől jutottak el 1553–1554-ben Moszkvába, Iván
azonban meg volt győződve arról, hogy csak akkor tud
eredményesen kereskedni Európával, ha a Balti-tenger partján jut
kikötőhöz.[3] A 24 évig tartó livóniai háború 1558 januárjában
kezdődött.[3] Az első balti hadjárat az oroszok sikerét hozta:
Livónia, a Német Lovagrend állama megszűnt létezni, és Narva
kikötője orosz kézre került.[3] A háborúba később bekapcsolódott
Lengyelország, Svédország és Dánia is, így 1564 körül
megváltoztak az erőviszonyok; a livóniai háború második és
harmadik szakaszában Iván hadserege súlyos vereséget
szenvedett.[3] A teljes összeomlás elkerülése végett a cár XIII.
Gergely pápa közbenjárását kérte, aki Antonio Possevino nunciust
bízta meg a közvetítéssel.[3] Oroszország 1582-ben a Lengyel–
Litván Unióval 10 évre, 1583-ban a svédekkel 3 évre szóló
fegyverszünetet kötött.[3]

Az opricsnyina évei Viktor Vasznyecov: IV. Iván (1897)

Miközben a livóniai háború folyt, Iván otthon sem maradt tétlen –

1565-ben két részre osztotta Oroszországot.[3] Az egyik felét, a zemscsinát a régi módszerek szerint a
bojárduma kormányozta; a másikat, az opricsnyinát maga a cár igazgatta gondosan megválasztott – eleinte
1000 főből álló, de később 6000-es létszámúra duzzasztott – opricsnyikgárdája segítségével.[3] A szinte
évről évre változó opricsnyina területileg meghaladta a zemscsinát, népességét tekintve viszont alatta
maradt.[3] Ez a közigazgatási átszervezés tovább gyengítette az ország erejét: a kimerítő livóniai háború és
az opricsnyina hatását a történészek a tatárjárás következményeihez hasonlítják.[3]

Az ország kettéosztottságát Iván 1572-ben szüntette meg, miután az opricsnyina seregei nem tudták
megállítani a krími tatárok előretörését: I. Devlet Giráj krími kán seregei elfoglalták és felégették
Moszkvát.[3] Mindenesetre ez a hétéves időszak véres szégyenfoltot hagyott Iván történelmi örökségén, és
kétségeket ébresztett beszámíthatóságát illetően.[3]

Török háború

A Kazáni és az Asztraháni Kánság elfoglalásával Oroszország az 1550-es években Kelet-Európa

legerősebb hatalmává vált. Az Oszmán Birodalom nem csupán az oroszok visszaszorítását és a Krími Tatár
Kánság megsegítését remélte egy északi hadjárattól, hanem a perzsa hadjáratok utánpótlási feltételeit is
javítani akarta a volgai vízi út megszerzésével.[4] II. Szelim az orosz terjeszkedéstől tartó lengyelekkel akart
szövetségre lépni. 1569 nyarán a törökök és a krími tatárok sikertelenül ostromolták Asztrahánt, mialatt az
oszmán flotta Azovot támadta. 1570-ben IV. Iván követeinek Konstantinápolyban sikerült békét kötni a
szultán és a cár között. Ennek ellenére a törökök és a krími tatárok újabb háborút indítottak a cár ellen, mely
1574-ben zárult le Iván seregeinek győzelmével. Mivel ekkor a cár nem akart a törökök ellen háborúzni,
békét kötött II. (Korhely) Szelimmel.

Utolsó évei

Iván nehezen viselte reményei és tervei meghiúsulását, s 1581. november 16-án egy vita hevében,
pillanatnyi felindultságában halálosan megsebesítette örökösét, Iván cárevicset.[3] Nem fia volt az egyetlen,
aki áldozatul esett haragjának: Iván később több mint 3000 nevet tartalmazó szinogyikkokat (halottak
jegyzéke az Istentiszteleten való megemlékezéshez) küldött szét különféle kolostorokba hatalmas
pénzösszegek kíséretében, azzal a paranccsal, hogy a szerzetesek imádkozzanak a halottak lelki üdvéért
(sok áldozat neve nem is került ezekre a listákra).[3]

A cár 1584. március 18-án halt meg hosszú uralkodás után kaotikus állapotban hagyva az országot fiára, I.
Fjodorra. A Fjodort követő másfél évtized, az úgynevezett "zavaros idők" (szmuta; 1598–1613) voltak.[3]

Megítélése
Sok cselekedete megbotránkoztatta a kortársakat, főként a
nyilvános kivégzések brutalitása keltett nagy
közfelháborodást; a cár különösen kegyetlen módon számolt
le a vele szembehelyezkedő papokkal, és hasonló
brutalitással tizedelte meg Novgorod városának
[3]
lakosságát. A történészek többsége mindamellett egyetért
abban, hogy Iván tudatos és számító politikus volt; első
felesége elhunyta után kész volt házasság révén elérni
politikai céljait.[3] 11 nappal Anasztázia halála után már
utasította embereit, hogy kezdjenek tárgyalásokat II.
Zsigmond Ágost lengyel királlyal, majd hosszas
megfontolás után bejelentette, feleségül kívánja venni a Ilja Jefimovics Repin: Rettegett Iván és fia
király húgát, Katalint.[3] Ezek a tárgyalások sikerteleneknek 1581. november 16-án
bizonyultak, bár Iván később ismét próbálkozott, sőt, 1567-
ben még békét is kötött a svédekkel, hogy megszerezhesse
[ ]
Katalint, aki időközben feleségül ment János svéd herceghez (a későbbi III. János svéd királyhoz).[3] A cár
így akarta létrehozni a lengyel–orosz politikai uniót, melynek a határ mindkét oldalán számos támogatója
akadt.[3] 1572-ben, a Jagelló-ház kihalásakor Iván is benyújtotta igényét a lengyel trónra.[3]

Iván kétségtelenül szenvedélyes férfiember volt, és minthogy nem helyeselte, hogy egy uralkodó
házasságon kívüli kapcsolatokat tartson fenn, gyakran cserélte feleségeit; hat hitvese volt (a hetedik frigyet
az egyház nem szentesítette), közülük három meghalt, egy túlélte őt, kettőtől pedig elvált, és zárdába
kényszerítette őket.[3] Az angol követtel tárgyalt arról is, hogy esetleg feleségül venné I. Erzsébet angol
királynő egyik udvarhölgyét, Mary Hastingset.[3] 1553 után igyekezett megszilárdítani a kapcsolatokat
Angliával, 1566-ban még az is felvetődött benne, hogy lemond, és Angliában telepszik le.[3] Végül
azonban haláláig az orosz trónon maradt.[3]

Sokféle eredmény fűződik a nevéhez; a külpolitikában minden lépését egy célnak rendelte alá: Európához
akarta közelíteni országát – e törekvését másfél évszázaddal később Nagy Péter folytatta.[3] Iván politikáját
rossz szemmel nézték a környező európai országok uralkodói, akik nem örültek az erős és gazdag
vetélytárs megjelenésének.[3] A cár igyekezett gátat vetni a tatár és török csapatok betöréseinek.[3]
Támogatta a kultúra fejlesztését.[3] A Kreml szomszédságában felállíttatta a Pecsatnij dvor elnevezésű
nyomdát, és irányításával Ivan Fjodorov diakónust, az orosz könyvnyomtatás atyját bízta meg.[3] Iván
fennmaradt írásai nagyrészt politikai jellegűek, de ezek is igazolják tehetségét: szókincse gazdagabb
valamennyi XVI. századbeli orosz írónál.[3] Emellett még imádságokat és egyházi zeneműveket is
szerzett.[3] A pravoszláv egyház odaadó híve volt, de ez a meggyőződése gyakran kényelmetlennek
bizonyult politikai céljai szempontjából.[3]

Családfa
III. Iván Palaiologina
* 1440. I. 22. Zsófia Vaszilij
† 1505. X.   * 1449 (?)   Lvovics   Ana Jakšić
27. † 1503. IV. 7. Glinszkij
   
         
     
III. Vaszilij Jelena
* 1479. III. 25. Glinszkaja
  † 1533. XII.   * 1506/1507  
3. † 1538. IV. 3.
   
     
   
1 2 IV. Iván 3 4
Anasztázia Mária Tyemrjukovna * 1530. VIII. Márta Vasziljevna Anna
Romanovna * 1544 25. Szobakina Alekszejevna
* 1523 † 1569. IX. 1. † 1584. III. * 1552 Koltovszkaja
† 1560. VIII. 7. O
O   1561. VIII. 21. 18. † 1571. XI. 13. * ?
OO   1547. II. 3.   O
O  1571. X. 28. † 1626. IV. 5.
O
O   1572. IV. 29.
6 1574-ben elválnak
5 Mária Dolgorukaja 7
Anna Vaszilcsikova * ? Mária Fjodorovna
* ? † 1580 Nagaja
† 1576/1577  OO   1577 * ?
OO   1575 † 1608
1576-ban elválnak OO   1580. IX. 6.
                    
   1    1    1    1    1
Anna Mária Dmitrij (1.) Iván Eudoxia
* 1549. VIII. 10. * 1551. III. 17. * 1552. X.-e * 1554. III. 28. * 1556. II. 28.
† 1550. VII. 20. † 1551 † 1553. VI. † 1581. XI. 19. † 1558. VI.-a
    6.    
 
   1    2    7        
I. Fjodor Vaszilij Dmitrij (2.)
* 1557. V. 31. * 1563 * 1582. X.
† 1598. I. 7. † 1563 18.
    † 1591. V.
15.
 

Jegyzetek
1. Uralkodók és dinasztiák: Kivonat az
Encyclopædia Britannicából. A. Fodor
Ágnes – Gergely István – Nádori Attila –
Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János.
Budapest: Magyar Világ Kiadó. 2001.
ISBN 963 9075 12 4 , 305. oldal
2. U. és d., 305–306. oldal
3. U. és d., 306. oldal
4. Ivanics Mária: A Krími Kánság a tizenöt
éves háborúban. (Kőrösi Csoma
Kiskönyvtár 22.) Budapest, Akadémiai
Kiadó, 1994. 22-23. o.
ISBN 963 05 6740 7

További információk
Iván cárevics, IV. Iván fiának halála (http://toriblog.blog.hu/2008/05/29/rettegett_ivan_megoli
_fiat)
Mikhál Lermontov: Históriás ének az rettenetös Iván czárrul, ifiú testörzőjérül és az vitéz
kalmár Kalasnikovrul; ford. Sztrippai Sz. Hiador; La Fontaine Társaság, Bp., 1924
Nagy Iván: Rettenetes Iván. (IV. Iván cár); Cserépfalvi, Bp., 1942 (Nagy idők – nagy
emberek)
Robert Vipper: Rettegett Iván; Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1947
Szvák Gyula: Iván, a félelmetes; Gondolat, Bp., 1985
Henry Troyat: Rettegett Iván; ford. Jancsó Júlia; Palatinus, Bp., 1998 (Regényes életrajzok)
Szvák Gyula: IV. Iván és I. Péter utóélete; ELTE Ruszisztikai Központ–Magyar Ruszisztikai
Intézet, Bp., 2001 (Ruszisztikai könyvek)
Szvák Gyula: IV. Iván / Jevgenyij Anyiszimov: I. Péter; ford. Kutyina Olga, Kozma András;
Pannonica, Bp., 2004 (Fekete-fehér)
Szvák Gyula: IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája; L’Harmattan, Bp., 2019

Kapcsolódó szócikkek
Oroszország uralkodóinak listája
Orosz uralkodók családfája
 Moszkvai
Előző uralkodó: Következő uralkodó:
nagyfejedelem
III. Vaszilij nem volt
1533 – 1547

Előző uralkodó: Orosz cár Következő uralkodó:

nem volt 1547 – 1584 I. Fjodor

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=IV._Iván_orosz_cár&oldid=23794578”

A lap utolsó módosítása: 2021. április 19., 18:50

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon
is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.