#placeholder003

Kedves Vásárlónk!

Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat.

Köszönjük, hogy megvásároltad ezt a kötetet a szerző, az eredeti nyelvű szerkesztők

és egyéb munkatársak, a hazai kiadó, a kiadó vezetői, a fordító, az irodalmi

szerkesztő, a lektor, a kiadói szerkesztő, a korrektorok, a tördelők, a kommunikációs

munkatársak, a rendszerfejlesztők és üzemeltetők, a kiadó sok egyéb munkatársa és

a terjesztő minden munkatársa nevében.

Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.

Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás fejlődését, és azt, hogy az

egész világon minél több, minél jobb minőségű magyar e-könyv minél könnyebben

elérhető legyen.

Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.

Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet szerzünk neked,

mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is ajánlod a Könyvmolyképző könyveit.

 JAY KRISTOFF
AMIE KAUFMAN

 
 

 
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2022
Írta: Amie Kaufman és Jay Kristoff
A mű eredeti címe: Aurora Rising (Aurora Cycle_01)
 
A művet eredetileg kiadta: Alfred A. Knopf,
an imprint of Random House Children’s Books,
a division of Penguin Random House LLC, New York
 
Text copyright © 2019 by LaRoux Industries Pty Ltd.
and Neverafter Pty Ltd.
Jacket art copyright © 2019 by Charlie Bowater
All rights reserved.
 
Fordította: Sereg Judit
A szöveget gondozta: Tolnai Panka
 
ISSN 2060-4769
EPUB ISBN 978-963-597-143-5
MOBI ISBN 978-963-597-144-2
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Tomku Kinga, Deák Dóri
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást
– nem sokszorosítható.
Ha nehezen találtál rá a csapatodra,
vagy ha még most is keresed,
ez a te könyved.
AZ IDŐN KÍVÜLI LÁNY
 1.
Tyler

Lemaradok a Válogatásról.
A Hadfield szép lassan szétesik körülöttem. A
kvantumhullámok fekete ívei szétolvasztják a hajótestet. Az
űrruhám vagy tizenhétféle riasztást jelez, képtelen vagyok
kinyitni a zárat ezen az átkozott kriogén tartályon, de nekem
csak ez az egy gondolat zakatol a fejemben. Nem az, hogy
maradnom kellett volna a priccsemen aludni egy nagyot. Nem
az, hogy egyszerűen semmibe kellett volna vennem azt a
francos segélyhívást, és visszahúzni az Aurora Akadémiára. És
még csak nem is az, hogy milyen egy idióta módja ez a halálnak.
Nem, nem. A halál torkában a kiváló eredményű
osztagvezető, Tyler Jones egyetlenegy dologra tud gondolni.
Lemaradok a francos Válogatásról.
Mondjuk, ha az ember egész életében egy bizonyos dologért
gürizik, akkor természetes, hogy az a bizonyos dolog fontos lesz
neki. De a legtöbb értelmes ember azért úgy vélné, hogy a
sulinál egy kicsit fontosabb az, hogy éppen elporladni készülsz
egy lepusztult űrhajóban. Csak erre akartam kilyukadni.
Újra lenézek a kriokapszulában fekvő lányra. Rövid, fekete
haj egy különös, fehér tinccsel a frufrujában. Szeplők az arcán.
Szürke overall. Az arckifejezése olyan ártatlan békét sugároz,
amit csak a kisbabák és a kriogén fagyasztással sztázisban
tartottak arcán látni.
Eltöprengek, mi lehet a neve.
Hogy vajon mit mondana, ha tudná, hogy éppen készülök
kipurcanni miatta.
Megrázom a fejemet, és miközben a hajó millió égő darabra
szakad körülöttem, a figyelmeztetéseket visító űrruhámba
mormogom:
– Ajánlom, hogy megérje, Jones!
 
 
De tekerjünk vissza egy kicsit!
Egész pontosan négy órát. Tudom, a sztorikat az izgalmas
résznél kell kezdeni, de mégiscsak fontos lenne, hogy tudjátok, mi
is történt, ahhoz, hogy komolyan megérintsen a tény: mindjárt
elporladok. Csak mert elporladni marha nagy szívás lesz.
Na szóval, négy órával ezelőtt: a körletemben vagyok.
Björkman matracának alját bámulva fohászkodom a
Teremtőhöz, hogy szívassanak meg a kiképzőtisztjeink valami
antigravitációs gyakorlattal vagy egy jó kis tűzriadóval. A
Válogatás előestéjén valószínűleg hagynak minket pihenni, de én
mégis ezért imádkozom, mert:
 
a, Bár Björkman amúgy soha nem horkol, most horkol, és én
nem tudok aludni.
b, Azt kívánom, bár apa láthatna engem holnap, és nem
 tudok aludni.
c, Ez a Válogatás előestéje, és én NEM TUDOK ALUDNI.
 
Nem tudom, miért vagyok így felpörögve. Halál nyugodt
lehetnék. Minden vizsgámon hasítottam. Majdnem minden órán a
legjobbak között végeztem. Az akadémia összes kadétja közül a
legfelső egy százalékban végeztem.
Tyler Jones, kiváló eredményű osztagvezető.
Szupersztár. Így hív a többi Alfa. Néhányan sértésnek szánják,
de én bóknak veszem. Senki sem gürizett nálam keményebben
azért, hogy itt lehessen, és senki sem melózott keményebben
akkor sem, amikor már itt lehetett. És most végre a sok munka
meghozná gyümölcsét, mert holnap lesz a Válogatás, és én
választhatok ötből négy csoportban elsőként. Enyém lehet a
legjobb osztag, ami valaha is összeállt az Aurora Akadémia
végzőseiből.
Akkor meg miért nem tudok aludni?
Nagy sóhajjal feladom a küzdelmet, kimászok az ágyamból,
magamra húzom az egyenruhámat, és beletúrok szőke hajamba.
Vetek egy utolsó pillantást Björkmanra (remélve, hogy a
tekintetem ha ölni nem is tud, de talán némítani igen), rányomok
az ajtó irányítópaneljére, és a folyosóra lépve magam mögött
hagyom szobatársam horkolását.
Késő van. Állomásidő szerint hajnali 2:17. A lámpák fényét
levették, hogy éjszakai hatást keltsenek, de ahogy
végigmasírozok a folyosón, a padlóba épített neonfényű csíkok
rögtön felgyulladnak. Rácsipogok a nővéremre, Scarlettre a
vitrokomon, de nem válaszol. Arra gondolok, rácsipogok Catre is,
de valószínűleg ő is alszik. Ahogy nekem is kellene.
Elsétálok a hosszú plasztacél ablak előtt, nézem, ahogy izzik
mögötte az Aurora csillag, halvány aranyszínbe vonva az
ablakkeret szélét. A régi terrai mitológiában Aurora a hajnal
istennője volt. A napfény érkezésének, az éjszaka végének
hírnöke. Aztán valaki ezt a nevet adta egy csillagnak, hogy aztán
később a csillagról nevezzék el a körülötte keringő akadémiát és
az Aurora Légiót, amire az életemet áldoztam.
Öt éve lakom itt. Amint betöltöttem a tizenhármat,
jelentkeztem, ahogy az ikertestvérem is. A New Gettysburg-i
állomáson dolgozó toborzó emlékezett apánkra. Azt mondta,
sajnálja, ami vele történt, és megígérte, hogy megfizetnek érte a
rohadékok, akik felelősek érte. És azt is mondta, hogy apám és a
többi katonánk áldozata nem volt hiábavaló.
Nem tudom, hiszek-e még ebben.
Aludnom kellene.
Nem tudom, hova megyek.
Kivéve, hogy pontosan tudom, hova megyek.
A folyosón osonok a dokkolócsarnok felé.
Összeszorított állkapoccsal.
Kezemet a zsebembe rejtve, hogy ne látszódjon, ahogy ökölbe
szorítom.
 
 
Négy órával később ugyanezen ököllel verem a kriokapszula
zsanérjait. A hatalmas teremben van vagy száz ugyanilyen,
mindegyiket halovány jégréteg fedi. A jég repedezni kezd a
csavarokon, de a kapszula nem nyílik ki. A vitrokomom valami
vezeték nélküli trükkel próbálkozik a lezáró mechanikán, de túl
lassú. Ha nem húzok el innen záros határidőn belül, hulla
leszek.
Újabb lökéshullám éri el a Hadfieldet. Az egész hajó
belerázkódik. A roncson nincs gravitáció, szóval legalább én
nem borulok fel, de mivel a kriokapszulába kapaszkodom, a
lökéshullám úgy csapkod jobbra-balra, mint valami rongybabát.
Az űrruhám sisakja egy oszlopnak csapódik, aminek
következtében újabb figyelmeztető hangjelzés csatlakozik a már
eddig is a fülembe üvöltő tizenhéthez.
FIGYELEM: ŰRRUHA INTEGRITÁSA SÉRÜLT. A H2O-TARTÁLY
MEGHIBÁSODOTT.
Ajjaj.
A lány a kapszulában a homlokát ráncolja, mintha rosszat
álmodna. Egy pillanatra elgondolkodom, mit jelent majd
számára, ha sikerül innen élve kijutnunk.
Aztán valami nedveset érzek a tarkómnál. A sisakomban. A
nyakamat tekergetve próbálom megfejteni a probléma okát.
Erre a folyadék lötyögni kezd a nyakamnál, és a felszíni
feszültségtől gyakorlatilag a bőrömre tapad. Ekkor esik le, hogy
megrepedt az ivótömlőm, és a hidratálásért felelős tartály
tartalma éppen a sisakomba ürül. Vagyis ha a HajtásVihar nem
végez velem, a sisakom úgy hét percen belül akkor is megtelik
vízzel, és én leszek az első ember, aki vízbe fulladt az űrben.
Sikerül kijutnunk innen élve?
 – Esélytelen – morgom magamnak.
 
 
– Esélytelen – jelenti ki az alhadnagy.
Három és fél órával korábban: az Aurora Akadémia
repülésirányító központjában állok. A dokkolócsarnok ügyeletes
hadnagyát Lexingtonnak hívják, és csak két évvel idősebb nálam.
Pár hónapja az alapításnapi bulin kicsit sokat ivott, és elárulta,
hogy tetszenek neki a gödröcskéim. Azóta amikor csak lehet,
megörvendeztetem egy mosollyal.
Hé, élned kell az adományaiddal!
Még ezen a késői órán is van némi mozgás a dokkolóknál. A
galériáról látom, hogy éppen kipakolnak egy Trask szektorból
érkezett teherszállítót. Az űrhajó hatalmas, lomha tömege ott
lebeg, ahol van egy kanyar az állomás szerkezetében. A külsején
lévő karcolások és foltozások azt jelzik, hogy több milliárd
kilométer van már benne. A rakodódrónok zümmögő
fémdarazsakként repkednek körülötte.
Visszafordulok a hadnagyhoz, és feltekerem a mosolyomat.
– Csak egy órát, Lex! – fogom könyörgőre a dolgot.
Lexington alhadnagy válaszul megemeli egyik sötét
szemöldökét:
– Úgy értette, hogy „csak egy órára, asszonyom”, Jones kadét?
Hoppá, ezt túltoltam!
–  Igenis, asszonyom! – vágom magam a lehető
leglátványosabban haptákba. – Elnézését kérem, asszonyom!
–  Nem kéne neked aludnod? – kérdezi nagy sóhajjal.
 – Nem tudok aludni, asszonyom!
– Csak nem izgulsz a holnapi Válogatás miatt? – Megcsóválja a
fejét, de végre elmosolyodik. – Te vagy a legjobbra értékelt Alfa az
évfolyamból. Mégis miért izgulsz?
–  Azt hiszem, csak túlteng bennem az energia. – A 12-es
hangárban sorakozó Fantomok felé biccentek. A felderítőhajók
áramvonalasak, vízcsepp alakúak és koromfeketék, mint odakint
az űr. – Gondoltam, levezetem valami hasznossal, és begyűjtök
egy kis Hajtásidőt, asszonyom!
A mosoly azonnal lelohad az arcáról.
–  Negatív. A kadétok nem mehetnek kísérő hajó nélkül a
Hajtásba, Jones!
–  A repüléskiképzőm ötcsillagos ajánlást adott nekem,
asszonyom! És holnaptól már teljes értékű légiós leszek. Nem
mennék messzebb negyed parsecnél.
Közelebb hajolok hozzá, és még jobban mosolygok.
– Hát hazudnék önnek, asszonyom?
Lassan, nagyon lassan újra előbukkan az a mosoly.
Köszi, gödröcskék!
Tíz perccel később már az egyik Fantom pilótafülkéjében ülök.
A hajtóművek felizzanak, a dokkolórendszer pedig betölti a
felderítőgépemet a kilövőfolyosóba – aztán egy hangtalan
robbanással már süvítek is kifelé a sötétbe.
A szélvédőkön túl csillagok ragyognak a végtelennek tűnő
sötétségben. Az Aurora Űrállomás bevilágítja a hátam mögött az
űrt, fürge cirkálók és lomha csatahajók horgonyoznak a
kiállásoknál, vagy éppen szelik át a környező feketeséget. Irányt
változtatok. Egy pillanatra megszédülök, ahogy a gravitáció
megszűnik, és felváltja az állomáson túli súlytalanság.
A HajtásKapu előttem ragyog úgy ötezer kilométerre az
állomástól. Hatalmas, hatszög alakú, pilonjai zölden villognak a
sötétben. A belsejében látni a fényes, fekete mezőt, amelyet
milliárdnyi fehér fénypont pöttyöz be.
Zörgő hang szólal meg a sisakomba épített fülesben.
– Fantom 151, itt az Aurora Légi irányítása. A Hajtásba lépésre
engedély megadva. Vége.
– Vettem, Aurora!
Beizzítom a segédrakétákat. A gyorsulástól belenyomódom az
erőkiegyenlítős ülésembe. Bekapcsol a robotpilóta, a HajtásKapu
pedig felizzik – fényesebben, mint a nap. Egyetlen hang nélkül
átsiklok a végtelen, színek nélküli égboltra.
Milliárdnyi csillag üdvözöl. A Hajtás szélesre tárul, és magába
szippant. Ekkor már nem hallom a segédhajtóművek dübörgését
és a navigáció pittyegését sem. Eltűnt a Válogatás miatti
szorongás és az emlékek apámról.
Egy rövidke másodpercre a Tejút maga a néma csend.
Nem hallok egyetlen hangot sem.
 
 
Nem hallok egyetlen hangot sem.
A víz a fülemig ér, mire végre sikerül kinyitnom a
kriokapszulát. Elnémítja az űrruha figyelmeztetéseit is. Erősen
rázom a fejemet, de a folyadék csak csúszik a bőrömön, és egy
nagy csepp éppen a bal szemüregemben állapodik meg –
úgyhogy alig látok. Mindent megteszek, hogy ne kezdjek
átkozódni. Felpattintom a kriokapszula reteszeit, és felrántom
az ajtót.
A színspektrum itt a Hajtásban monokróm, minden a fekete
és fehér árnyalataiban játszik, szóval amikor a kapszula
világítása egy kicsit másfajta szürkére vált, akkor nem tudom,
hogy igazából…
–  VÖRÖS RIASZTÁS. SZTÁZIS MEGSZAKÍTVA. 7173-AS
KAPSZULA FELNYITVA. VÖRÖS RIASZTÁS.
A monitorokon figyelmeztetés villog, amikor belemerítem a
kezemet a sűrű, sárga zselébe. Elfintorodom a ruhám
szigetelésén átszivárgó hidegtől. Fogalmam sincs, mit okoz,
hogy idő előtt kirángatom innen ezt a lányt, de az biztos, hogy
ha itt hagynám egy HajtásVihar kellős közepén, akkor
mindenképpen meghalna. És ha nem húzunk el innen nagyon
rövid időn belül, akkor nekem is annyi.
Ja, és még így is elég nagy szívás a helyzetünk.
Szerencsére a Hadfield külső borítása már évtizedekkel
ezelőtt megsérült, szóval nincs atmoszféra, ami túl gyorsan
elszívná a testéből a hideget. Sajnálatos módon viszont ez azt is
jelenti, hogy nincs mit lélegeznie. A készítmények, amikkel
telepumpálták a fagyasztás előtt, talán eléggé lelassították az
anyagcseréjét ahhoz, hogy kibírjon pár percet oxigén nélkül.
Tekintve, hogy a víztartalékom éppen a sisakomba szivárog, a
„nem kapok levegőt” témával kapcsolatban inkább magam
miatt aggódom.
Súlytalanul lebeg a kapszula felett, lehorgonyozzák a légző- és
infúziós csövek, és még mindig körülveszi a fagyos kriozselé. A
Hadfield újra megrázkódik. Kifejezetten örülök, hogy nem
hallom, mit tesz a HajtásVihar a hajótesttel. Koromfekete villám
csap keresztül a burkolaton, megolvasztva a fémet. A sisakomba
szivárgó víz minden másodperccel közelebb kerül a számhoz.
Elkezdem levakarni a sűrű trutyit a lány arcáról, és áthajítom a
terem túlsó végébe, ahol újabb kriokapszulák falán landol.
Egyik sor a másik mögött, mindegyik ugyanilyen
fagyasztózselével tele – és mindegyikben ott lebeg egy-egy
kiszáradt emberi holttest.
Mindegyikük halott. Több százan. Több ezren.
Ezen a hajón minden egyes ember halott ezt a lányt kivéve.
A sisakom belsejében található kis holografikus képernyőn
üzenet villan fel, miközben egy villám a hajó egy újabb részét
olvasztja folyékonnyá. Az üzenetet a Fantomom fedélzeti
számítógépe küldte.
FIGYELEM: A HAJTÁSVIHAR INTENZITÁSA NŐ. AZONNALI
INDULÁS JAVASOLT. ISMÉTLEM: AZONNALI INDULÁS
JAVASOLT.
Ja, kösz a tippet!
Itt kellene hagynom ezt a lányt. Senki nem vetné a szememre.
És egyébként is, milyen galaxisban ébredne fel? Teremtőm,
lehet, hogy még meg is köszönné, ha itt hagynám a viharban!
De aztán ránézek a többi kapszulában fekvő holttestre. Ez a sok
ember azért lépett le a Földről évekkel ezelőtt, mert jobb jövőt
ígértek nekik. Ezért vállalták a hosszú álmot, és mi lett a vége?
Már sohasem ébrednek fel. Ebben a pillanatban már tudom,
hogy nem megy.
Nem hagyhatom itt meghalni.
Ezen a hajón már épp elég a kísértet.
 
 
Az apám sok kísértettörténetet mesélt nekünk a Hajtásról.
A nővéremmel kábé ezeken nőttünk fel. Apa késő estig fent
maradt velünk, és a régi időkről beszélt – amikor az emberiség
még csak az első, ingatag lépéseit tette meg a Terrától
eltávolodva. Amikor felfedeztük, hogy létezik az űrben egy másik
tér, ahol az univerzum szövetét egy kicsit máshogy szőtték.
Egyetlen évszázad alatt az emberiség egy bolygóhoz kötött
fajból olyanná vált, amely szabadon mozgott a Tejút két sarka
között. És mivel a terraiak marha kreatív figurák, ezt a
varázslatos űrbéli teret arról a varázslatos dologról neveztük el,
amit lehetővé tett a számunkra.
Hajtás.
Na de szóval. Fogj egy négyzet alakú papírlapot, és képzeld el,
hogy ez a mi tejútrendszerünk! Tudom, nem könnyű, de bízz
bennem! Nem véletlenül vannak ám ilyen gödröcskéim! És most
képzeld azt, hogy ott csücsülsz a papírlap egyik sarkában, az
átellenben levő sarok pedig a lehető legmesszebb van tőled. Még
fénysebességgel haladva is vagy százezer évbe telne odaérni.
De mi történik, ha félbehajtjuk a papírt az átló mentén? A két
sarok találkozik, nem igaz? Ezer évszázadnyi utazás hirtelen
csak egy séta az utca végéig. A lehetetlen lehetségessé vált.
Hát ezt tette lehetővé számunkra a Hajtás.
 Csak hát a helyzet az, hogy a lehetetlennek mindig ára van.
Apa horrorsztorikat mesélt nekünk a Hajtásról. Semmiből
kialakuló viharokról beszélt, amelyek évekre elvágták az űr egyes
körzeteit, lassan éhen haló kolóniákat rekesztve a túloldalra.
Mesélt az első kutatóbárkákról, amelyeknek egyszerűen nyoma
veszett, és beszélt arról a furcsa, bizsergető érzésről a
halántékodnál is, ami olyan, mintha folyamatosan figyelne
valaki, és sosem lennél egyedül.
Aztán kiderült, hogy ahogy öregszik az elme, egyre erősebb a
Hajtás hatása. Éppen ezért manapság huszonöt év felett már
senkinek sem javasolják a Hajtásba utazást az elég macerás
fagyasztás nélkül. Hét évig szolgálsz a Légióban, aztán vár az
irodai munka.
De most úgy egy órával ezelőtt járunk, és a Fantomommal
repülök. Percek alatt szeltem át a csillagok közti végtelen
űrtengert. Figyeltem a feketén ragyogó napokat és a köztük
világító fehér űrt, az értelmét vesztő távolságot. De már kezdem
érezni. Azt a halántékbizsergető érzést. Az éppen csak nem
kivehető hangokat.
Már eleget voltam itt.
Holnap lesz a Válogatás.
Ideje lenne szunyálnom egyet.
Teremtő, mit csinálok egyáltalán idekint?
Már állítom be a hazautat az Aurora Akadémiához, amikor
üzenet bukkan fel a képernyőmön. Ismétlődő, automata üzenet.
S. O. S.
A gyomrom összeszorul a képernyőn villogó három betű láttán.
Az Aurora Légió alapszabálya kimondja, hogy minden űrhajó
köteles utánajárni bármilyen segélyhívásnak, de a szken azt
mutatja, hogy egy nagyjából négymillió kilométer széles
HajtásVihar tombol a jel kiindulási pontja környékén.
Aztán a számítógépem lefordítja a segélyhívás azonosító
kódját.
AZONOSÍTÁS: TERRAI ŰRHAJÓ, BÁRKA OSZTÁLYÚ.
NÉV: HADFIELD.
– Az lehetetlen… – suttogom.
Mindenki hallott már a Hadfield katasztrófájáról. A Föld
kezdeti űrfeltárása során az egész űrhajónak nyoma veszett a
Hajtásban. Ez a baleset vetett véget a Hajtás magánvállalkozások
vezette feltárásának. Csaknem tízezer telepes veszett oda.
És ekkor a képernyőn újabb üzenet villan fel.
FIGYELEM: BIOSZIGNÁL ÉSZLELVE. EGYETLEN TÚLÉLŐ.
ISMÉTLEM: EGYETLEN TÚLÉLŐ.
– Jóságos Teremtőm! – suttogom.
 
 
– Jóságos Teremtőm! – kiabálom.
Újabb fekete villám hasít végig a Hadfield hajótestén, csak pár
méterrel kerüli el a fejemet. Mivel itt nincs atmoszféra, és a
fülemet amúgy is eldugította a folyadék, nem hallom, ahogy a
fém gőzzé alakul, de a gyomrom görcsbe rándul, és a sisakomat
megtöltő víznek hirtelen sós íze lesz. Most már a számat is
beteríti, csak a jobb szemem és az orrom van még szabadon.
Beletelt egy kis időbe, amíg sikerült rátalálnom. Végig kellett
pásztáznom a Hadfield sötét bendőjét, miközben a HajtásVihar
egyre közelebb és közelebb tombolt, és több ezer kriokapszula
vett körül több ezer holttesttel. Semmi sem utalt arra, hogy mi
végezhetett velük, vagy hogy miért maradt életben ez az
egyetlen lány. De aztán rátaláltam. Összegömbölyödve feküdt a
kapszulájában, csukott szemmel, mintha csak most nyomta
volna el az álom.
És még most is alszik, amikor a hajótest rázkódása miatt úgy a
falhoz vágódom, hogy elakad a lélegzetem. A víz a sisakomban
megint arrébb löttyen. Véletlenül beszívom, és fulladozva
kapkodok levegő után. Talán két percem maradt még, mielőtt
megfulladok, úgyhogy egyszerűen kirántom a lány torkából a
lélegeztetőcsövet és az infúziós dréneket a karjából, aztán
nézem, ahogy a vércseppek kikristályosodnak a vákuumban.
Közben a lány meg se moccan, de a homlokát még mindig
ráncolja, mintha még mindig az a rossz álom gyötörné.
Kezdem sejteni, milyen érzés lehet.
A víz most már mindkét szemgolyómat beborítja és mindkét
orrlyukamat elzárja. Hunyorogva próbálok átlátni a homályos
képen, miközben a lányt magamhoz szorítva elrugaszkodom a
válaszfaltól. Mindketten súlytalanok vagyunk, de a Hadfield
rázkódása és a víztől szinte használhatatlan látásom miatt kábé
lehetetlen irányítani, hogy merre megyünk. Belerohanunk egy
rakás régi halottal teli kapszulába.
Vajon hányat ismerhetett közülük?
A távolabbi falról lepattanva valami kapaszkodót keresek az
ujjaimmal. A hajó belseje egy kusza labirintus, több száz,
kriokapszulákkal teli csarnokból áll. Na de arattam a
zérógravitációstájékozódás-vizsgámon, úgyhogy pontosan
tudom, merre kell mennünk, és azt is, hogyan juthatunk vissza
a Hadfield dokkolójához, ahol a Fantomom várakozik.
Csakhogy a víz teljesen elzárja az orromat.
Nem tudok lélegezni.
Tudom, ez elég rosszul hangzik…
És oké, tényleg elég rossz a helyzet.
Viszont mivel már nem lélegezhetek, az oxigéntartalékomra
sincs már szükségem, úgyhogy becélzom a kriocsarnokokból
kifelé vezető folyosót. Az űrruhám hátsó részén megtalálom a
megfelelő kábeleket, és kirántom őket. A kiszökő oxigén erre
aprócska sugárhajtású motorként repít minket a cél felé.
Szorosan a mellkasomhoz szorítom a lányt. Szabad kezemmel
a plafonon támaszkodva irányítom magunkat a megfelelő
irányba, miközben résnyire húzott szemmel próbálok átlátni a
sisakomat megtöltő vízen. Ég a tüdőm. Egy fekete villám hasítja
szét a falat, úgy hatol át a titánlemezen, mint kés a vajon. A hajó
megremeg, falakról és panelekről pattanunk le, de néhány
rúgással sikerül valahogy a megfelelő irányban tartanom
magunkat.
Ki innen.
Minél messzebb.
Már a dokkolónál vagyunk, a Fantomom ott vár, ahol
hagytam, a hatalmas csarnok túlsó végében – bár a vízen
keresztül csak egy fekete foltot látok belőle. A zsilipkapun túl a
HajtásVihar felhői kavarognak. Az eget fekete villámok szelik
át, a szemem előtt fekete pöttyök jelennek meg. Az egész galaxis
a víz alá merül, mintha süket és vak lennék. Csak egyetlen
gondolat jár a fejemben:
Még mindig túl messze vagyunk a hajótól.
Legalább kétszáz méterre. A légzési reflexem bármelyik
pillanatban legyőzheti az ellenállásomat, és akkor belélegzem a
vizet, és pár méterre az egyetlen menekvési lehetőségtől halok
meg.
Mindketten meg fogunk halni.
A Teremtő óvjon minket!
Újabb villám csap be. A tüdőm visít a levegőért, a szívem visít
az életéért. Az egész Tejút visít. Behunyom a szememet. A
nővéremre gondolok, és némán fohászkodom, hogy ne essen
baja. Megszédülök. És aztán megérzem a kezem alatt… az
ismerős fémet.
Mi a…?
Kinyitom a szememet, és látom, hogy ott vagyunk közvetlenül
a Fantomom mellett. Az ujjam már a zsilipajtón. De ez
lehetetlen. Nem lehet, hogy én…
Most nincs idő kérdésekre, Tyler!
Felrántom az ajtót, bevonszolom magunkat, aztán bevágom a
hátam mögött az ajtót. Amíg az aprócska légzsilip feltöltődik
oxigénnel, próbálom lerángatni magamról a sisakomat. Amikor
sikerül, gyorsan lesöpröm a vizet az orromról és a számról,
majd kiszakad a tüdőmből a benn tartott levegő.
Magzatpózban lebegve szívom be az éltető levegőt. Még
mindig fekete pöttyök ugrálnak a szemem előtt. A Hadfield újra
megremeg és rázkódni kezd, a Fantomom pedig ide-oda
csapódik a modultartó karon.
Indulnod kell, Tyler!
MOZDULJ MÁR, A FENÉBE IS!
Felnyitom a légzsilipet, és valahogy elvonszolom magamat a
pilótaülésig. A tüdőm még mindig szúr, alig látok, és könnyek
csorognak le az arcomon. Rácsapok a műszerpultra, és már
azelőtt beizzítom a hajtóművet, hogy a modultartó kar levált
volna. A hajóm papírként hasítja le a Hadfield fémgyomrának
lemezeit. Úgy menekülök, mint akit seggbe lőttek sós puskával.
A HajtásVihar mögöttünk kavarog, minden érzékelő pirosat
mutat. A kilövés ereje az ülésbe szorít, a tömegvonzás a
sebességünkkel együtt növekszik, és szorítja a mellkasomat.
Sebesülten, megtépázottan, oxigénhiányosan ennyit bírok.
Remegő kézzel még sikerül bekapcsolnom a vészjelzést, aztán
zuhanok bele a fehér semmibe, aminek éppen olyan a színe,
mint odakint a végtelen sötétben ragyogó csillagoknak.
És hogy mi az utolsó gondolatom, mielőtt elveszítem az
eszméletemet?
Nem az, hogy megmentettem valakinek az életét, vagy az,
hogy hogy a fenébe sikerült visszajutnom a Fantomomhoz, vagy
az, hogy a fizika törvényei szerint mindkettőnknek halottnak
kellene lennünk.
Hanem az, hogy le fogok maradni a Válogatásról.
 2.
Auri

Betonból vagyok. A testemet egyetlen kemény, merev

kősziklából vájták ki, és egyetlen porcikámat se tudom
megmozdítani.
És ez az egyetlen dolog, amit tudok. Hogy nem tudok
mozogni.
Nem tudom a nevemet, nem tudom, hol vagyok, nem tudom,
miért nem látok vagy hallok semmit, hogy miért nem érzek
illatokat vagy érzékelek bármit is a környezetemből.
De aztán érkezik némi… input. Viszont olyan ez, mint amikor
zuhansz, és nem tudod megmondani, merre van a fent és a lent,
vagy mint amikor eltalál egy vízsugár, és nem tudod hirtelen,
meleg-e vagy hideg. Ugyanígy nem tudom megmondani, hogy
most éppen hallok, látok vagy érzek. Egyszerűen csak tudom,
hogy érzékelek valamit, amit korábban nem, úgyhogy
türelmetlenül várom, mi fog történni.
–  Kérem, asszonyom, legalább hadd kapjam vissza a
vitrokomomat! Akkor innen is bejelentkezhetnék a Válogatásra.
Talán sikerülne elcsípnem az utolsó pár kört, ha…
Egy fiú hangja, de annyira hadar, hogy bár a szavakat értem,
mégsem sikerül felfognom, miről beszél. Erős akcentusa van,
olyan, amit még nem hallottam korábban. A hangjában
kétségbeesés cseng, amitől felgyorsul a pulzusom.
– Meg kell értenie, milyen fontos!
 
 
– Meg kell értened, milyen fontos ez, Auri! – Ez az anyám hangja,
mögöttem áll, és karját a vállam köré fonja. – Ez mindent
megváltoztat.
Egy ablak előtt állunk, a felhők vagy a gomolygó szmog jól
látszik a vastag üveg túlsó oldalán. Homlokomat az ablaknak
támasztva lenézek, és felismerem, hol vagyunk. Mélyen alattunk
épp csak kivehető a piszkoszöld folt, a Central Park. Olyan, akár
egy barnás patchworktakaró, ahogy ott sorakoznak a
nyomornegyed tetői és a lakók által kialakított kis vetemények,
mellette pedig a szürkésbarna víz.
A nyugati 89. utcánál vagyunk, a szüleim munkahelye, az Ad
Astra Vállalat központjában. Ez a nemsokára induló Octavia-III-
küldetés központja is. A szüleim szerették volna, ha megértjük,
miért kell egy évet bentlakásos iskolában töltenünk, és hogy miért
leszünk minden szünetben másik barátunknál. Ez úgy két
hónappal azelőtt történhetett, hogy kirakták anyát a programból.
Azelőtt, hogy apa elmondta neki: elmegy nélküle.
Aztán ahogy bámulok lefelé, a Central Park fái hirtelen
növekedni kezdenek, úgy lőnek ki felfelé, mint valami rajzfilmben
a varázspaszuly, másodpercekkel később pedig már olyan
magasak, mint a környező felhőkarcolók. Indák fonják körül az
épületet, amiben állunk, de úgy, mintha gyorsított felvételt
néznék. Úgy szorítanak, mint egy anakonda. A vakolat a falakon
töredezni kezd, a plafonról por hullik alá. Az égből hóként esik
ránk a kék pollen.
De az emléknek ez a része nem valóságos. Ez a rész sosem
történt meg, de a látvány valahogy fájdalmas. Kellemetlen,
kéretlen képek, de hogy pontosan miért érzem így, azt nem tudom
megfogalmazni. Úgyhogy elhúzódom tőle, valahogy ellököm
magamtól, és tapogatózva keresem az utat vissza az eszmélethez.
Vissza a fényhez.
 
 
A fény túl éles, a fiú még mindig beszél, és amikor visszatérek
merev testem korlátai közé, eszembe jut a nevem. Aurora Jie-
Lin O’Malley vagyok.
Nem, egy pillanat! Auri O’Malley. Ez már jobb. Ez vagyok én.
És egyértelmű, hogy van testem. Ez jó. Haladás.
Az ízérzékelésem és a szaglásom is visszatért, de rögtön azt
kívánom, bár ne történt volna meg, mert atya-gatya, a szám
olyan, mintha két lény csatát vívott volna benne utolsó vérig, és
most éppen a halál utáni lebomlásnál tartanának.
Egy nő hangját hallom a távolból.
– A nővére perceken belül itt lesz, várjon türelemmel!
Aztán újra a fiút hallom:
–  Scarlett idejön? A Teremtőre, már vége az avatási
ünnepségnek? Mégis meddig kell még itt rostokolnom?
 
 
– Mégis meddig kell még itt rostokolnom?
Éppen az apámmal vidchatelek. Ez a kérdés cirkál a fejemben.
A késés a kapcsolatban idegőrlő, a rendszer miatt várnom kell
pár percet, mire eljut hozzá az Octaviára bármi, amit mondok,
aztán ismét kell pár perc, mire visszaér az ő válasza.
Apa mellett ott ül Patrice is. Semmi oka, hogy ő is részt vegyen
a beszélgetésben, hacsak nem ő maga akarja elújságolni a hírt.
Azt remélem, hogy végre megtudom, hogy végre vége lesz az
elmúlt két évemet meghatározó várakozásnak. Hogy a sok
munka meghozta gyümölcsét, és benne leszek az Octaviára tartó
harmadik küldetés csapatában.
Ma van a tizenhetedik születésnapom, ennél jobb ajándékot el
se tudnék képzelni időben és térben.
De Patrice még nem mondott semmit, apa meg összevissza
csapong, és úgy vigyorog, mintha kihúzták volna a számait a
Megabingón. A sátornak már nincs nyoma, egy valódi fal előtt
ülnek, amin valódi ablak is van, meg minden, úgyhogy tudom,
hogy a kolónia jól fejlődik. Apa ölében egy csimpánz ül – az
Octavián dolgozik vele a bioprogram keretében. Ha a húgommal
rosszul viselkedünk, azzal szokott ugratni, hogy a kedvenc
gyerekeinek hívja őket.
–  A fogadott családom is remekül van – nevet apa, miközben
simogatja a majmot –, de már nagyon várom, hogy legalább az
egyik kislányom itt legyen velem személyesen is.
– Akkor hamarosan mehetek? – kérdezem, mert már nem bírok
tovább várni.
Felnyögök, és égnek emelt tekintettel felkészítem magamat a
négyperces várakozásra. A szívem a torkomba ugrik, amikor
végre elér hozzájuk a kérdésem. Apa még mindig mosolyog, de
Patrice… idegesnek tűnik? Mintha aggódna…
–  Már nem kell sokat várnod, Jie-Lin! – ígéri az apám. – De…
ma valami más miatt hívtunk.
Na ne, csak nem jutott eszébe a szülinapom?
Még mindig mosolyog, aztán felemeli a kezét, hogy mutassa a
kamera.
Atya-gatya, Patrice kezét fogja!
– Patrice-szel nagyon sok időt töltöttünk együtt mostanában –
közli –, úgyhogy úgy döntöttünk, hivatalosabbá tesszük a dolgot,
és összeköltözünk. Így aztán ha megérkezel, már hárman
leszünk.
Tovább is magyaráz, de alig fogok fel valamit abból, amit
mond.
–  Hozz rizslisztet, ha jössz! – kéri az apám. – És
tápiókakeményítőt. Szeretnék már egy olyan vacsorát, amit nem
az ételszintetizátor készít, hogy megünnepeljük a találkozást.
Csinálnék rizstésztát.
Kell pár másodperc, mire leesik, hogy befejezte a mondandóját,
és most a válaszomra vár. Nézem őket: az összekulcsolt kezüket,
apa reménykedő mosolyát és Patrice kissé erőltetett vigyorát.
Anyára gondolok, miközben próbálom felmérni, hogy mit is jelent
ez az egész.
– Ugye most viccelsz? – nyögöm ki végül. – Azt akarod, hogy…
ünnepeljek?
Négy másodperces csúszással elég macerás lenyomni egy vitát,
úgyhogy nem is tartok szünetet, elmondok mindent, ami
kikívánkozik belőlem, mielőtt esélyt adnék apának arra, hogy
válaszoljon.
– Sajnálom, hogy neked is hallanod kell ezt, Patrice, de a jelek
szerint apa nem volt annyira belátó, hogy ezt a hírt
négyszemközt ossza meg velem. – Az apámra bámulok, és olyan
erősen nyomom az „adás” gombot, hogy belefehéredik az ujjam. –
Először is köszönöm a szülinapi köszöntést, apa! Köszönöm,
hogy gratuláltál, hogy megnyertem az államit. Köszönöm, hogy
nem felejtettél el üzenni Callie-nek a fellépésekor, ami egyébként
marha jól sikerült. De leginkább ezt köszi. Anyut nem engedték fel
az Octaviára, erre te… simán lecserélted? Még csak el se
váltatok!
Nem akarom hallani a késéssel érkező válaszukat. Nem
akarom hallani a régi kifogások és bocsánatkérések újabb
változatát, úgyhogy egyetlen gombnyomással megszakítom a
kapcsolatot. Mielőtt azonban felállhatnék a székemből, a
kimerevített kép megremeg.
Villanást látok.
Olyan fényes, hogy az egész világ vakító fehérré változik tőle.
Hunyorgok, de amikor magam elé emelem a kezemet, rájövök,
hogy nem látok.
Nem látok semmit.
 
 
Látok.
A hátamon fekszem, és látom a plafont. Fehér, kábelek futnak
rajta, és valahol a fejem felett van egy lámpa, aminek túl erős
fénye fájdalmasan hasít a szemembe. Felemelem a kezemet,
ahogy az álmomban is. Kicsit meglep, hogy ezúttal látom az
ujjaimat.
De fura álmok ide vagy oda, megvan a nevem, és emlékszem
a családomra. Én is az Octavia-III-ra tartó telepesek harmadik
hullámához tartoztam. Haladás!
Talán az Octavián vagyok? Ez lenne a kriokezelés utáni
gyengélkedő?
A fény miatt résnyire húzott szemmel bámulok fel a
mennyezetre. Valahol egészen közel más emlékek is
várakoznak, mintha félénken várnának bebocsátást a
partvonalról. Ha úgy teszek, mintha másfelé néznék, talán
közelebb merészkednének, és akkor megragadhatnám őket.
De megpróbálok valami másra koncentrálni, és úgy döntök,
ideje elfordítani a fejemet. Bal oldalra, mert azt hiszem, onnan
hallottam a srác hangját. Úgy érzem magamat, mint azok az
erősemberek, akikről videókat is csinálnak, miközben
megpróbálnak kézzel elhúzni egy rakodódrónt, és a
tehetetlenséggel szembeszállva, minden egyes atomjukkal
belefeszülnek a feladatba. Szörnyen különös érzés:
felfoghatatlan erőfeszítés, de mégsem érzek semmit.
Amikor viszont sikerrel járok, egy derékmagasságig
homokfúvott üvegfal látványa a jutalmam. A srác a túloldalon
úgy járkál fel-alá, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
Az agyam kiakad, mert túl sok információt próbálok
feldolgozni egyszerre.
 Tény: a srác minden kétséget kizáróan dögös. Határozott
vonalú áll, hullámos szőke tincsek, borongós tekintet, tökéletes
kis heg a jobb szemöldökén. Nevetségesen jóképű. Ez a tény
igen komoly mennyiséget lefoglal a rendelkezésemre álló
mentális kapacitásból.
Tény: nincs rajta póló, amely tény rögtön versenybe is száll a
Legfontosabb Tény címéért, és jelen pillanatban rendkívül
előkelő helyet foglal el az engem érdeklő témák között. Bármik
legyenek is azok. És bárhol legyek is éppen.
De egy pillanat, hölgyeim és uraim és mindenki más a kettő
között! Új versenyző jelentkezett be az Évszázad Ténye címért.
Kéretik a többi ténynek szépen félreállni!
Tény: bár a tejüveg az érdekesebb részleteket elmossa, kétség
sem férhet hozzá. A rejtélyes férfiúnak jelen pillanatban nem
fedi a testét nadrág.
A napom kezd jobbra fordulni.
A srác összevonja a szemöldökét, így legjobb formájában
mutatja azt a kis heget.
– Ennek soha nem lesz vége – csattan fel.
 
 
– Ennek soha nem lesz vége.
Az előttem álló fickó egyszerűen nem bír leállni a
nyavalygással. A kriokezeléshez állunk sorba több százan, és az
egész hely bűzlik az ipari fertőtlenítő szagától. A gyomrom
liftezik, de nem az idegességtől, hanem az izgatottságtól. Évekig
dolgoztam ezért, foggal-körömmel küzdöttem a gyakornoki
helyemért. Kiérdemeltem ezt a pillanatot.
A legnehezebb az volt, amikor előző nap el kellett búcsúznom
anyától és a kishúgomtól, Callie-tól. Apával nem beszéltem a
nagy Patrice-incidens óta, és fogalmam sincs, mit fogunk
mondani egymásnak, ha újra találkozunk. Patrice amúgy elég jól
kezelte a helyzetet, átküldött nekem pár papírt, amit át kell
olvasnom. A stílusa barátságos és vérprofi. De most komolyan,
muszáj volt apámnak éppen azt a nőt megfektetnie, aki a
mentorom lesz?
Kösz még egyszer, apu!
Kicsit közelebb jutok a sor elejéhez, és egy percen belül már én
következem a zuhanyoknál. Hamarosan alaposan lecsiszatolom
magamat, aztán felveszem a szürke overallt, és beszállok a
kapszulába. Már azelőtt elaltatnak, hogy betennék a lélegeztető-
és táplálócsöveket.
A mögöttem álló lány korombelinek tűnik. Oltári idegesnek
látszik, a szeme úgy cikázik a teremben, mintha lepattanna, ha
bármin is egy másodpercnél tovább megállapodik.
– Szia! – köszönök rá mosolyogva.
– Szia neked is! – feleli kicsit remegő hangon.
– Gyakornokság?
Próbálom elterelni a figyelmét.
–  Meteorológia – feleli félénk mosollyal. – Odavagyok az
időjárásért, de ez nem nehéz, ha az ember Floridában nő fel. Ott
aztán mindenfélével találkozunk.
–  Én feltárás és kartográfia – mesélem. – Tudod, oda menni,
ahol még senki sem járt korábban, meg ilyesmik. De sokat leszek
a bázison is, szóval majd talizhatnánk.
Félrebillenti a fejét, mintha valami különöset mondtam volna,
aztán hirtelen az egész jelenet megremeg, szétesik, és valami
különös fény kezd villogni, mint a stroboszkóp. A lány behunyja a
szemét, és amikor újra kinyitja, a jobb szeme más, mint addig.
Még mindig látom a pupilláját és az írisze fekete körvonalát, de
ami a bal szemében barna, az a jobban tiszta fehérré változott.
– Eshvaren – suttogja, és úgy néz keresztül rajtam, mintha nem
is látna.
– Micsoda?
A nyavalygós pasi előttünk ugyanezt suttogja:
– E… Eshvaren.
Amikor megpördülök, látom, hogy az ő jobb szeme is fehérré
változott.
– Ez meg mit jelent?
Egyikük sem válaszol, csakis ezt az egy szót ismételgetik újra
és újra. Egyre többen csatlakoznak hozzájuk a sorból,
futótűzként terjed ez a rövid kis szó.
– Eshvaren.
– Eshvaren.
– Eshvaren.
És a lány remegő ujjal megérinti az arcomat, miközben a szeme
különös fényben izzik.
 
 
Ó, helló, tapintás! Látom, te is csatlakozol a bulihoz. És ha már
itt vagy, most már én is tudom, hogy minden egyes porcikám
olyan fájdalomtól ég, amilyennek korábban a létezéséről sem
tudtam.
A fájdalom újabb hulláma borít el, elmossa a különös „emlék,
ami mégsem álom volt” izét, és hatásosan emlékeztet arra, hogy
a testem a jelek szerint éppolyan rossz formában van, mint az
agyam. Képtelen vagyok a lihegésen és nyöszörgésen kívül
bármi másra, érzékeny torkom összeszorul, és öklendeznem
kell, mert már az egyszerű létezés is akkora erőfeszítést jelent.
Aztán lassan tompul a fájdalom, és a fájdalomérzettel meg a
tapintásommal együtt visszatér a mozgásképességem is. Vagyis
fel tudom magam tornászni a könyökömre, hogy még egyszer
megnézzem a srácot. Az alsó része időközben sötétszürkére
változott, amiből arra következtetek, hogy sajnálatos módon
nadrág került rá.
És a csalódások sora folytatódik.
A nadrágos felfedezés újabb kérdések sorát veti fel, úgyhogy
lenézek, hogy megtudjam, mit viselek én. Kiderül, hogy a rám
terített könnyű, ezüstös takaró alatt a válasz: „az égvilágon
semmit”. Hah!
Visszanézek a fiúra, aki ebben a pillanatban rám emeli a
tekintetét. Elkerekedik a szeme, amikor rájön, hogy ébren
vagyok. Beszívom a levegőt, beszélni próbálnék, meg akarom
kérdezni, hogy hol az ördögben vagyok, de ehelyett fulladozni
kezdek, és a torkom úgy ég, mintha valaki egyesével szakítaná
ki a hangszálaimat.
– Jól vagy? – kérdezi a srác.
– Ez az Octavia? – cincogom.
 Megrázza a fejét, tekintete találkozik az enyémmel.
– Mi a neved?
– Aurora – nyögöm. – Auri.
– Tyler – feleli ő.
Most kellene megkérdeznem, hogy hol is vagyok, mert nem
ott, ahol elvileg lennem kellene. Hogy ez a Hadfield-e, csak túl
korán felébresztettek, vagy esetleg visszahoztak a Földre, mert
le kellett állítani a küldetést. Csakhogy látok valamit a
tekintetében, ami miatt nem merem feltenni a kérdést.
A fiú tompa puffanással a kettőnket elválasztó falnak
támasztja a homlokát. Pont úgy, ahogy korábban én a 89. utcai
lakás ablakához. A kép visszhangja váratlanul ér, és hirtelen
belém hasít az érzés, hogy „anyukámat akarom”. Ez a fiú épp
olyan elveszettnek tűnik, mint amilyennek én is érzem
magamat.
– És te jól vagy? – suttogom.
– Lemaradtam – böki ki végül. – A Válogatásról. Lemaradtam
az egészről.
Fogalmam sincs, mi az a Válogatás, és hogy miért olyan
fontos, de azért rákérdezek.
– Közbejött valami?
Bólint, és felsóhajt.
– A megmentésed.
Megmentés.
Nem túl biztató szó.
–  Ki tudja, ki jutott nekem – mondja. Mindkettőnk számára
világos, hogy témát akar váltani. – Ötből négynél enyém volt az
első körös választás joga, erre most vihetem a „futottak még”-
eket mindegyik kategóriából. A maradékot. Pedig csak követtem
a szab…
Egy új hang szakítja félbe valahonnan a látóteremen kívülről.
Egy mélyen doromboló lányhang.
– Azért nem olyan katasztrofális a helyzet, Ty!
A srác úgy fordít hátat nekem, mint az egyhetes focimeccs
ismétlésének. Rátapad az üvegfalra, ami ha jól sejtem, az ő kis
üvegkalitkájának az eleje lehet.
– Scarlett!
Óvatosan arra fordítom a tekintetemet, hogy megtudjam, kit
üdvözöl, bár ehhez most is komoly tervezésre és stratégia
kidolgozására van szükség, mert a testem nem hajlandó semmit
sem tenni csak úgy, terv nélkül.
Két lány áll odakint szürkéskék egyenruhában. Ugyanolyan
színű, mint a nadrág, amit a srác szerzett valahonnan. Az egyik
lánynak égővörös, sőt inkább narancssárga a haja. A festés elég
király, aszimmetrikus bubifrizurájának fürtjei pedig csak úgy
táncolnak a fiúéhoz nagyon hasonló, határozott álla körül.
Ugyanolyan telt ajka és erős szemöldöke van, mint neki, és
egyszerűen gyönyörű. Ha jól sejtem, ő lesz Scarlett.
A másik lánynak keskeny az arca, és van a torkán egy kitárt
szárnyú főnix tetoválás (aú!). Fekete haját tüsire zselézte, oldalt
meg lenyírták, hogy látszódjanak az ott levő tetkók is.
Mosolyognia sem kell, így is tudom, hogy gödröcskéi vannak,
ahogy azt is, hogy biztos gyönyörű és széles a mosolya. De ez
jelenleg csak feltételezés, mert ebben pillanatban inkább olyan
arcot vág, mint akinek valaki megölte a nagymamáját.
– Cat? – kérdezi Tyler.
A hangja mély, szinte könyörgő.
–  Ketchett megpróbált kiválasztani – jelenti ki Cat. – És még
páran utána, de megmondtam nekik, hogy már van Alfám, csak
nem tudott eljönni. Szóval lebeszéltem őket.
– Lebeszélted, mi? És Ketchett még lélegzik?
–  Hát ja – vigyorodik el a lány. – De ha legközelebb
templomban jársz, mondj egy imát a heréiért.
Ty lassan kifújja a levegőt, tenyerét az üvegre szorítja, mire a
lány megemeli a saját kezét, és ráteszi az üveg másik oldalára.
A vörös hajú lány figyeli őket.
– Nekem nem kellett ennyire erősködnöm – közli szárazon –,
de nyilván nem engedhettelek ki a nagyvilágba egyedül. Tuti
kinyíratnád magad, ha nem lennék ott, hogy kidumáljalak a
kutyaszorítóból, tesókám!
A tetkós lány feltűri az egyenruhája ujját, újabb tetoválásokat
villantva.
–  Ha már kinyíratásról van szó, elmesélnéd, mit csináltál
egyedül a Hajtásban? Megint a másik agyaddal gondolkoztál?
Scarlett egyetértőn bólint.
–  A bajba jutott hölgyek megmentése olyan huszonkettedik
századi, Ty!
Hogy mi van?
Tyler felemeli a kezét afféle „most mit akartok tőlem
hallani?” gesztussal, a lányok pedig kíváncsi tekintettel
fordulnak felém. Lecsekkolnak. Felmérnek.
 –  Tetszik a haja – jelenti ki Scarlett, aztán, mintha eszébe
jutna, hogy egyébként én is egy igazi ember vagyok, kicsit
hangosabban és lassabban megismétli: – Tetszik a hajad!
A második lány felhorkant, őt láthatóan kevésbé sikerült
lenyűgöznöm.
–  Szólt már neki valaki, hogy lesz egy kis gondja a könyvtári
könyveivel?
– Cat! – csattan fel a másik kettő kórusban.
Egy felnőtt hang szól közbe, mielőtt folytathatnák.
– Jones légiós, kiengedték a karanténból, szabadon távozhat!
Ty rám néz, a tekintetünk találkozik. Látom rajta, hogy
habozik.
Szólt már neki valaki?
–  Reggel eljöhet, hogy megtudja, mikor lehet meglátogatni –
közli vele a hang.
Ty vonakodva biccent, és kilép az üvegkalitkája sziszegve
kitáruló ajtaján. A hármas fogat vet rám egy utolsó pillantást,
majd távoznak a szobából. Miközben eltűnnek a szemem elől,
még elmosódva hallom a kérdést:
– Hé, kaphatok egy inget?
Az agyam egyre több tényt gyűjt be, és a krio utáni tompaság
helyére feszültség kúszik.
Hol vagyok? Kik ezek az emberek? Egyenruhában vannak.
Akkor ez most valami katonai létesítmény? És ha igen, mit
keresek én itt? Biztonságban vagyok egyáltalán? Próbálok
kipréselni magamból egy kérdést, de a hangom egyszerűen nem
működik.
 Úgyhogy maradok egyedül a csendben, miközben minden
egyes idegvégződésem egy ütemre pulzál a szívem
dobbanásaival, és a fejem zúg a ki nem mondott kérdésektől.
Próbálom lerázni magamról a zavartságot, amiről nem tudtam,
hogy együtt jár a fagyasztással.
 
 
Nem tudom, mennyi idő telik el, mire újra hangokat hallok. Egy
újabb különös látomás kellős közepén járok, ami ezúttal tele
van kúszó zöld növényekkel, kavargó kék hóval és…
– Aurora, hallasz engem?
Komoly erőfeszítésbe kerül félretolni a képet a sosem látott
helyről, hogy aztán elfordítsam a fejemet. Elaludhattam, mert
egy nő ül mellettem – ugyanolyan szürkéskék egyenruhában,
mint amilyet a többieken láttam.
A bőre hófehér, és ezt nem úgy értem, hogy „én félig kínai
vagyok, de te fehérebb vagy nálam”, hanem úgy, hogy „fehér,
mint egy nagyon elszánt Hófehérke”. Lehetetlenül fehér. A
szeme pedig halványszürke. Az egész szeme, nem csak a
szivárványhártya. És túl nagy is. Fehér haját lófarokba fogva
hordja.
–  Nagyklán Hadvezér Danil de Verra de Stoy vagyok. –
Szünetet tart, hogy legyen időm feldolgozni ezt a névfolyamot. –
Örülök, hogy megismerhetlek, Aurora!
Nagyklán mi a tököm?
– Ühüm…
Bólintok, mert egyelőre nem kockáztatnék meg másfajta
hangot.
Soha senki nem hív Aurorának, csak akkor, ha bajban vagyok.
–  Ha jól sejtem, sok kérdésed van – kezdi, de láthatóan nem
vár választ.
Azért bólintok, és igyekszem valahogy a jelenben maradni.
–  Attól tartok, van egy rossz hírem – folytatja. – Nem tudom,
hogyan közölhetném ezt kíméletesen, úgyhogy őszinte leszek
veled. A Lei Gongra utazás közben történt valami.
–  Az Octaviára tartottunk – jegyzem meg halkan, bár tudom,
hogy a kolónia neve most nem számít sokat.
Óvatos hangjából tudom, hogy a neheze még hátravan.
Nehéznek érzem a levegőt, mint a vihar előtt.
–  Helytelenül vettek ki a kriokapszuládból, ezért érzed úgy,
mintha átment volna rajtad egy gőzhenger. Hamarosan jobban
leszel, de a Hadfieldet baleset érte a Hajtásban, Aurora.
– Auri – suttogom, ezzel is húzva az időt.
Baleset a Hajtásban.
– Auri…
– Milyen baleset? – kérdezem.
– Jó ideig sodródtál a Hajtásban. Gondolom, észrevetted, hogy
nem úgy nézek ki, mint te.
– A szüleim arra tanítottak, hogy udvariatlanság megjegyzést
tenni az ilyesmire.
Erre egy kissé szomorkás mosoly a válasza.
–  Én betraskai vagyok. Ez az egyik olyan idegen faj a sok
közül, amivel a terraiak találkoztak azóta, hogy felszálltál a
Hadfieldre.
 Az agyam egyetlen hosszú bíííííííííppel üresjáratba kapcsol, az
összefüggő gondolatok pedig egyesült erővel szaladnak ki a
fejemből.
Idegen faj?
A sok közül?
A rendszer hibába ütközött, újraindítás szükséges!
– Ööö – nyögöm nagy körültekintéssel.
Az agyam ezerrel dolgozik, hogy lehetséges megoldásokat
találjon, de nem jár sikerrel. Lehet, hogy ezek az alakok valami
komoly összeesküvés-hívő közösség tagjai? Pszichopaták
gyülekezete rabolt el? Vagy talán ez tényleg a hadsereg, akik
eltitkolták az idegenek létezését a civil lakosság elől?
– Tudom, hogy nehéz ezt feldolgozni – mondja a nő.
– Találkoztunk földönkívüliekkel? – nyögöm ki végre.
– Attól tartok.
– De az Octaviára tartó útnak összesen egy hétig kellett volna
tartania. Ha el se jutottunk odáig, akkor csak pár nap telt el,
nem?
– Attól tartok, nem.
Valami megpróbál betolakodni a látóterem szélén, mintha víz
szivárogna a képbe, csak éppen ez a víz foszforeszkál, és több
ezer kis türkiz fénypötty töri át. Kizárom az agyamból, és
minden figyelmemmel az ágyam mellett ülő nőre
összpontosítok.
–  Mennyi… – A torkom elszorul, és alig hallható suttogással
tudom csak befejezni a kérdést: – Mennyi ideig voltam távol?
– Nagyon sajnálom, Aurora. Auri.
 – Mennyi ideig?
– Kétszázhúsz évig.
–  Mi? Ezt nem mondhatja komolyan. Ez… – Erre szavak
sincsenek. – Mi a fenéről beszél?
– Tudom, hogy ez most nagyon nehéz – kezdi óvatosan.
Nehéz?
Nehéz?
Beszélnem kell valakivel, akinek nem ment el az esze. A
szívem zakatol, ki akar ugrani a mellkasomból, az üteme pedig
visszhangzik a halántékom dobolásában. Magamhoz szorítom
az ezüstös lepedőt, és felülök, amitől az egész világ forogni kezd
körülöttem. Valahogy sikerül letornázni a lábamat az ágyról,
aztán a lepedőt tógaként magamra terítve feltápászkodom.
– Aurora…
–  Beszélni akarok valakivel az Ad Astrától. Valakivel az
Octavia-küldetés szervezői közül. Beszélni akarok anyával vagy
apával.
– Aurora, kérlek!
Megtántorodom, de a lendület elvisz az ajtóig, ami azonnal
kinyílik, ahogy a közelébe érek. Két szürkéskék egyenruhás nő
fordul felém, majd az egyikük tesz felém egy lépést.
Megpróbálom kikerülni, de majdnem elesem. Megragadja a
vállamat. A kezemet sajnos lefoglalja a lepedő magamon
tartása, úgyhogy inkább térden rúgom. A nő felsikkant, de
ahelyett, hogy elengedne, csak még erősebben szorít.
– Engedjék át!
Fehér Hölgy hadvezér szólal meg mögöttem. A hangja halál
nyugodt, szinte beletörődő, pontosan az ellentéte a pániknak,
amit érzek.
A nő erre elenged, én pedig remegő lábakkal tovább-
botladozom. Úgy érzem, mintha fojtogatnának.
És ekkor meglátom az ablakokat a folyosón. Meglátom, mi
van mögöttük.
Csillagok.
Az agyam próbálja felfogni, mi is történik, végigveszi a
lehetőségeket, és fénysebességgel el is veti őket. Az ablakon túli
látvány nem egy fal, nem egy épület, hanem egy hatalmas,
lámpákkal telerakott hosszú, íves fémszerkezet.
Körülötte űrhajók cikáznak, úgy, ahogy a halrajok úsznak el a
cápa mellett.
Ez egy űrállomás. Az űrben vagyok. Ez a hely felfoghatatlan.
A Cid Hajókikötő, ahonnan a Hadfield elindult, vidéki
benzinkutacskának tűnik mellette.
Ez a hely lehetetlen.
Kivéve, ha a fehér hölgy valóban földönkívüli.
Kivéve, ha tényleg az űrben vagyok.
Kivéve, ha ez tényleg a jövő.
 
Bíííííííííííííííp.
 
A rendszer hibába ütközött, újraindítás szükséges.
Kétszázharminchét éves vagyok.
Mindenki, akit ismertem, halott.
A szüleim halottak.
 A húgom halott.
A barátaim halottak.
Az otthonom nincs többé.
Senki sincs többé azok közül, akiket ismertem.
Nem megy.
Újra támadásba lendül a látomás, de ezúttal hagyom, hogy a
világító víz elborítson, és maga alá temessen.
 3.
Scarlett

Ez akkora szívás.
Legalábbis erre gondol az én öcsikém. Az arcára van írva. De
persze nem mondja ki, mert ő Tyler Jones, kiváló eredményű
osztagvezető, és Tyler Jones nem káromkodik. Emellett Tyler
Jones nem drogozik vagy iszik, és nem él semmi olyasmivel,
amivel mi, átlagos halandók szoktunk szórakozás címén. De ha
valamit megtanultam a tizennyolc év alatt, amit ebben a fura
kis galaxisban töltöttem, az ez:
Az, hogy nem csinálod, még nem jelenti azt, hogy nem is
gondolsz rá.
Az arborétum feletti galérián ülünk. Mármint Cat és én. Tyler
fel-alá masírozik, és próbál megbarátkozni a gondolattal, hogy
az elmúlt öt év munkája éppen az imént landolt a
konyhamalacban. Egyik kezével beletúr aranyszőke hajába,
amikor úgy hétszázadjára trappol el előttem, én pedig kiszúrok
egy apró kis karcolást az általában makulátlan bakancsán.
Ja, elég rosszul viseli a dolgot.
A fölöttünk tornyosuló kupola átlátszó, így átengedi a
milliárdnyi távoli nap fényét. Az alattunk elterülő botanikus
kertben a galaxis legkülönbözőbb növényei találhatók meg.
Rigelliai üvegindák örvényei, pangeai hajnalpírgömbök és
éneklő kristálybimbók az Artemis-IV állótengeréből. Az
arborétum a kedvenc helyem az egész akadémián, de
lenyűgöző pompája jelenleg nem nagyon tudja meghatni az én
kedves öcsikémet.
És őszintén szólva nem hibáztatom érte.
–  Azért ez még nem a Tejút vége, Ty! – kockáztatom meg a
kijelentést.
– Ja, de azt azért ismerd be, hogy elég közel jár hozzá – jegyzi
meg Cat.
Gyors oldalpillantást vetek rá, amit a legjobb „kussolj
máááááár!” mosolyom kísér. A fogaim között szűröm a szót:
– A dolog jó oldalát kellene néznünk!
– Ne már, Scar! – folytatja Cat, ignorálva a mosolyom „kussolj
mááááár” üzenetét. – Mindenki számára világos, hogy jól
kiszúrtak Tyjal. Ő az évfolyamunk legjobb Alfája. És most
megnyerte az összes selejtet meg debilt, akit a többi
osztagvezető bottal se piszkált volna meg.
– Nem mintha táplálni akarnám a jól fejlett egódat – sóhajtok
fel –, de te vagy az akadémia legnagyobb Ásza, Cat! Nem
tekinthetünk sem selejtnek, sem debilnek.
–  Köszike – vigyorog rám. – De én rólad meg a többiekről
beszéltem.
A kezemet a mellkasomra szorítom:
– Ne tovább, kíméld szegény szívemet!
– Jaj! Kérsz ölelést?
– Csókot.
 – Jó, de most nincs nyelv!
Catherine Brannock a szobatársam az Aurora Akadémián, a
jin a jangomhoz, a félig üres pohár az én félig telim mellett. A
mentás csokigolyó az epres triplamámoromhoz. És Tyler
legrégibb barátja. Ty fellökte Catet az első nap az óvodában,
mire bosszúból Cat eltört a fején egy széket. Miután elült a por,
az én öcsikémnek lett egy szép kis sebhelye a jobb szemöldökén,
ami remekül illett a gyilkos gödröcskéihez, meg egy barátja,
akinek a hűsége nagyjából megingathatatlan.
Nyilván kicsit sincs oda az öcsémért, már ha erre lennétek
kíváncsiak.
–  Az az O’Malley csaj kétszáz évet töltött a Hajtásban! –
folytatja Cat. – A vezérkarnak francos kitüntetést kéne Tylerre
tűznie, amiért megmentette, ehelyett rálőcsölik a
reményteleneset-osztagot.
–  Reménytelen eset? – horkantok fel. – Tudod, szerencséd,
hogy vastag a bőröm, mint egy lélektelen rinocéroszé, mert
esetleg meg találnád sérteni az érzéseimet.
Cat összevonja a szemöldökét:
–  Az Aurora Légió a legnagyobb esélyünk arra, hogy
stabilitást teremtsünk a Tejúton. De hogy tudnánk bármiben is
segíteni egy csapat pszichopatával, kóros szabályszegővel és
grimpuszcsókolgatóval?
– Egyesek grimpuszokat csókolgatnak?
– Hát, hallottam pletykákat…
– Mégis ki csinálna ilyet?
– Igaza van – vág közbe Tyler.
 Felnézünk az öcsémre. Felhagyott a járkálással, és most lefelé
bámul a kertbe. Ebben a pillanatban apára emlékeztet. Mindent
megteszek, hogy tartsam magam a jól bevált Érzéketlen
Jégkirálynő szerephez, de az összeaszott kis fekete szívem egy
pillanatra mégis megsajdul érte.
– Teljesen igaza van – sóhajt fel újra Tyler.
– Naná, hogy igazam van – morog Cat. – Beszélnünk kéne De
Stoyjal. Hivatalos panaszt tehetnénk. Kiérdemelted a pontjaidat,
Ty, és ez nem igazságos…
–  Úgy értettem, hogy Scarlettnek van igaza – vág a szavába
Tyler.
– Tényleg?
– Nekem?
Tyler felénk fordul, és a korlátnak dőlve összefonja a karját a
mellkasa előtt.
– Eleve nem is kellett volna kint lennem a Hajtásban. Ez az én
saram.
– Ty, kockára tetted az…
–  Nem, Cat! – szakítja félbe Ty a legjobb barátja
mondanivalóját, miközben a szemébe néz. – Sosem fogom
elfelejteni, hogy kitartottál mellettem. Tudom, hogy bármelyik
osztagot választhattad volna, és ezért sokkal tartozom neked.
De a Válogatásnak vége. Nem lenne fair, ha elvárnám a
különleges bánásmódot. Járnom kell az utat.
Felsóhajtok.
Ismerd az utat.
Mutasd az utat.
 Járd az utat.
Ezt teszik a jó vezetők, legalábbis a nagy Jericho Jones szerint.
E szerint a mottó szerint éli Tyler az életét. Ezek a szavak
vezettek ahhoz, hogy az egész életét arra áldozta, hogy
vigyázzon rám és mindenki másra maga körül. Ezért lépett be
az Aurora Légióba. Normál esetben amikor ezzel jön,
legszívesebben jó nagyot rúgnék a kisöcsém szenteskedő
valagába, de nagy ritkán arra emlékeztet, mennyire szeretem
ezt a kis idiótát.
Tyler nagy levegőt vesz, és bólint.
–  Az Aurora Légió fontos dologért áll ki. Sokan vannak
odakint, akik a segítségünkre szorulnak, és azzal senkin sem
segítünk, ha itt ücsörgünk, és sajnáljuk magunkat. És még
mindig az én osztagomban van a légió legjobb pilótája. – Catre
mosolyog, és dupla gödröcskét villant. – Ez is valami, nem igaz?
Cat megemeli képzeletbeli kalapját:
– Méghozzá marha nagy valami, ha engem kérdezel.
–  És a diplomatám sem totálisan használhatatlan – folytatja
Ty, és rám kacsint.
– Tiszteld az idősebbet, édes öcsém!
– Három perccel vagy idősebb nálam, Scarlett!
–  Három perccel és harminchét egész négy tized
másodperccel, öcskös!
– Tudod, hogy utálom, amikor így nevezel.
– Szerinted miért csinálom?
Közben azért felállok, és némileg gúnyosan szalutálok egyet:
– Scarlett Isobel Jones légiós szolgálatra jelentkezik, uram!
 Erre Tyler is tiszteleg, én meg az égnek emelem a
tekintetemet.
– Az Aurora Akadémia legmagasabbra értékelt Alfája – kezdi
sorolni. – A legnagyobb Ász. Egy gyilkos Arc. Szerintem ez elég
jó alap egy osztaghoz. De most komolyan, ez egy elit katonai
iskola, ahová az egész galaxis legjobb kadétjai járnak, nem?
Mégis mennyire lehet rossz a legénység többi része, aki a
nyakamon maradt?
Cattel összenézünk.
– Hát, ha már itt tartunk…
 
 
– Az a csaj egy pszichopata – jelenti ki Tyler.
– Valójában inkább szociopata – felelem.
– Nézd meg, milyen fegyelmiket kapott, Scarlett!
– Ööö, már olvastam, amikor összeraktam neked a doksit, de
kösz, hogy észrevetted.
Cattel és Tylerrel a C promenádon sétálunk a hajnali
tömegben. Ez a hely mindig kész méhkas, de ma különösen
nagy a nyüzsgés, ahogy a frissen kinevezett légiós osztagok
kirepülnek az első küldetéseikre. A tömegről kilométerekről süt,
hogy katonai – nagyrészt betraskaiak és terraiak, akik egymás
vállát súrolva szaladnak el a másik mellett botrányosan
lehangoló egyenruháikban.
Eskü, bárki tervezte is ezeket a cuccokat, tuti úgy gondolta,
hogy az „uncsi” egy csillagközi sport. Inkább adnék
lábmasszázst az Abraaxis-IV csodás ultraszauruszának, mint
hogy felvegyem az egyiket. A szabása még nagyjából rendben,
van válltömés, vasalás és még szűkített is, de a színe randa
kékesszürke. Rajta van az Aurora Légió fényes címere meg a
hadosztályunkat jelző csík a vállon és a hajtókán.
Kék a tiszteknek.
Fehér Catnek meg a többi Ásznak.
Zöld a tudományos hadosztály Agyainak.
Lila a Gépfejeknek.
Piros a Tankoknak.
Még szerencse, hogy a diplomaták napsárgája remekül illik az
én vidám, napsugaras személyiségemhez.
Mindent megtettem, hogy egy kicsit feldobjam a dolgot, a
szoknyám szegélye úgy öt centivel magasabban van, mint az
engedélyezett, és a melltartóm valószínűleg ellentmond
mindennek, amit Newton törvénye állít. Ha ennél is tovább
feszíteném a húrt, akkor jó úton járnék, hogy kapjak egy
fegyelmi idézést valamelyik gyakorlatvezetőmtől, na de kinek
hiányzik abból még egy? Már így is egész gyűjteményem van
belőlük.
Huszonnégy óra telt el Tyler hősies hajtásbeli mentőakciója
óta. Azóta már jelentést tett Stoy hadvezérnek és Adams
admirálisnak, úgyhogy ha nem vesszük az újszerűségét annak,
hogy kihalászott egy kétszáz éves árvát a terrai történelem
leghíresebb űrhajóroncsából, minden visszatért a nagyjából
szokásos kerékvágásba. Bármelyik percben megkaphatjuk az
első küldetésünket, és minél előbb sikerül összehoznunk az
osztagot, annál előbb húzhatunk ki az űrbe. Öt évig dolgoztunk
ezért, és már annyira elegem van ebből a helyből, hogy szinte a
számban érzem az epét. A sulinak határozottan vége.
Tyler újra belenéz a megnyitott dokumentumba:
–  Zila Madran. Terrai. Tizennyolc éves. Tudományos
hadosztály.
– Okos – mondom. – A tanulmányi eredményei kiválóak.
–  Az elmúlt két évben harminckét hivatalos elmarasztalása
volt.
– Nem lehet mindenki tökéletes kis hópihe, édes öcsém!
–  Beszélj a magad nevében! – szól közbe Cat, miközben a
fenekére csap. – Én baromi zseniális vagyok.
Tyler a fejét csóválva nézi a kezében tartott vitrokomot.
–  Itt azt írják, Zila kadét bezárt két másik kadétot a
rehabszobába, és megfertőzte őket az Itreya vírussal, csak hogy
kipróbálhassa rajtuk a szérumot, amit összekutyult.
– És működött is! – mutatok rá. – Nem vakultak meg.
– Meglőtte a szobatársát likvidálóval.
– De bénításra állította.
– Nem is egyszer.
– Lehet, hogy nem volt olyan könnyű lebénítani? – veti fel Cat.
– Te is, fiam, Brannock? – mordul rá Tyler.
Szalutálunk egy mellettünk elhaladó gyakorlatvezetőnek,
kikerülünk egy csapat fiatalabb kadétot (akik ámuldozva
súgnak össze a híres Tyler Jones láttán), és belépünk az
osztagok eligazítójához vezető liftbe. Ahogy az állomás szintjei
elmosódva suhannak el a szemünk előtt az átlátszó plasztacél
ajtón át, úgy hal el a húszezer emberrel járó zaj és zúgás is.
Tyler a következő csapattaghoz lapoz.
–  Finian de Karran de Seel. Betraskai. Tizenkilenc éves.
Gépész hadosztály.
–  Ő is okos – mondom gyorsan. – A legjobb tíz százalékban
végzett, ha fontos neked az ilyesmi.
– Azt írják, megbukott a hajtásdinamika-vizsgán.
–  Ha nem bukik meg, a két százalékban lenne – vágom rá. –
Látod? Szuperokos.
– Azt írják, exovázat visel – folytatja Tyler.
– Ja – bólintok. – Idegkárosodás, izomgyengeség és korlátozott
mozgásképesség. Gyerekként elkapta a Lysergia vírust, de a váz
ellensúlyozza a károsodásokat.
– Ez világos – biccent Tyler. – De ha olyan marha okos, miért
bukott meg hajtásdinamikából?
– Az utolsó vizsga csoportos gyakorlat volt.
– Na és?
– Majd meglátod – sóhajt fel Cat.
Kiszállunk a liftből, áttörjük magunkat a tömegen, és pár
kanyar után már meg is érkezünk a kijelölt eligazítónkhoz. A
falakon képernyők tömkelege világít, galaktikus körzeteket
mutató csillagtérképek, napi jelentések a syldrathi
polgárháborúról, videók a terrai űr határán gyülekező
menekült flottákról. Az okosüveges asztal uralja a termet,
közepén az Aurora Akadémia címere a mottónkkal:
 
Mi vagyunk a légió
Mi vagyunk a fény
 Fényesen égünk a sötét peremén
 
Az asztal két ellentétes végén üldögél két új csapattagunk – a
lehető legtávolabb egymástól.
Zila Madran terrai. Még Catnél is alacsonyabb, bőre
sötétbarna, arcát hosszú, sűrű, göndör loknik keretezik. A
tudományos hadosztályt jelképező zöld az egyenruháján nem
tesz jót az arcszínének, de ha a cukiságból fegyvert akarna
kovácsolni valaki, ez a csaj jó minta lenne hozzá. De van valami
a tekintetében, mintha elmentek volna otthonról a sötét
szembogara mögött. Bár legalább ma nincs nála
likvidálópisztoly…
Az osztag második tagja, Finian, szinte a tökéletes ellentettje.
A bőre olyan fehér, mint a kihipózott csont, ahogy minden
betraskaié. Az egyenruhán kívül az egyetlen szín rajta a gépész
hadosztály lila csíkja. A szeme nagyobb, mint az embereké, és
színtelen. A védőlencse, amit visel, tök fekete. A csontjai
hosszúak és vékonyak, a testalkata légies, mint általában
mindenkinek, aki zéró gravitációban nő fel. Ez teszi egyedivé. A
betraskaiak imádnak utazni, de legtöbbjük a saját bolygójukon,
a Traskon nő fel. Finian viszont az aktája szerint az egész
gyerekkorát űrállomásokon töltötte. Rövid, tüsi haja van, és épp
csak annyi zselét használ, hogy úgy tűnjön, mintha egyáltalán
nem használna, de engem nem tud átverni.
A leglátványosabb dolog vele kapcsolatban az aktájában is
említett, ezüstös fémből készült exováz. A hátán egy félkagyló,
karján és lábán csuklós, hosszú szárú kesztyű és csizma. A gép
csúcsmodern, a mozgása egyáltalán nem darabos, és hangja is
alig van. De ha nem olvastam volna az anyagát, akkor is meg
tudnám mondani, hogy a munka nehezét a váz végzi.
Tyler végigméri a párost, és lenyom egy tökéletes szalutálást.
– Jó reggelt, légiósok!
Azok ketten csak bámulnak rá. Zila úgy, mintha fejben
próbálná kiszámolni az összes atomját, Finian meg úgy, mintha
olyan ételt hoztak volna ki neki, ami egyáltalán nem fest olyan
jól, mint a képen az étlapon. Végül mégis ő az, aki először
reagál, egyik kezét nem túl meggyőző tisztelgésre emeli.
– Uram!
A megszólítás kicsit sem hangzik tiszteletteljesnek.
Zila meg csak bámul tovább. Amikor végre megszólal, a
hangja csendes, sőt, udvarias:
– Jó reggelt!
Tyler felvont szemöldökkel fordul hozzám:
– Nem hiányzik még valaki?
– Én is annyit tudok róla, amennyit te, édes öcsém!
– Lemarad az eligazításról.
Nagy gesztusokkal letapogatom az egyenruhámat, és benézek
a blúzom alá.
– Hmm… Sajnos nem találom azt, ahol érdekel.
Megjegyzés: imádom a tesómat, és tudom, hogy kemény napja
van, de rohadt sokáig fenn maradtam tegnap este, hogy
összerakjam neki azt a dokumentumot, és még a napi
koffeinadagomat se vittem be. Normál esetben nem vagyok vele
ennyire genya.
 …na jó, most kit próbálok megvezetni?
Ty elfintorodik, de aztán máris újra felveszi a szerepét.
–  Oké, először is szeretnék elnézést kérni a szokatlan
körülményekért. Nem tudom, mit hallottatok a Válogatáson
történtekről, de úgy tűnik, hogy a belátható jövőben együtt
fogunk dolgozni. A hivatalos megnevezésünk az Aurora Légió
parancsnoksága alatti 312-es osztag. A nevem Tyler Jones, én
leszek az osztag Alfája. Ő itt az Arcunk, Scarlett Jones, és az
Ászunk, Catherine Brannock.
Cat hátradől a székében:
– Hívjatok Zérónak!
–  Úgy, mint „Zéró az esély a győzelemre?” – kérdezi Finian
ártatlanul.
–  Úgy, mint „a legtöbb kadét tizenkettő-tizenöt százalékát
hibázza el a célpontoknak a pilóták záróvizsgáján” zéró – feleli
Tyler.
– Találd ki, én mennyit hibáztam, Girnyófiú! – vigyorog rá Cat.
Girnyófiú nyújtózkodni kezd, mire az exováza halk
sziszegéssel és kattogásokkal válaszol.
–  Finian de Karran de Seel. A lustábbaknak Fin. Gépfej. Én
rakom össze, amit te szétbarmolsz. Százszázalékos sikerrátát
nem ígérhetek semmiben, már a lenyűgöző szövegemtől
eltekintve.
Biccentek, és a második csapattaghoz fordulok. A térdét a
mellkasához húzva kucorog a székén. Olyan zavart arcot vág,
mintha nem igazán tudná hová tenni a bemutatkozás rituáléját.
Megértem, őszintén, nem könnyű új emberekkel
összeismerkedni, pláne úgy, hogy ő is tudja, nem ő lett volna
Tyler első, de még csak az ötödik vagy az utolsó választása sem,
ha a körülmények nem alakulnak így.
– Zila Madran – böki ki végül. – Tudományos tiszt.
– Nagyon tetszik a fülbevalód! – mondom, remélve, hogy ezzel
sikerül kicsit feloldanom.
Na, hát valami hatást elérek. Zila tekintete azonnal
visszaugrik rám, és az egyik kezét az aranykarikához kapja,
mintha el akarná rejteni.
Hmm. Az ilyesmit azért veszi fel az ember, hogy mások
megcsodálják, de a jelek szerint ő nem szereti, ha megjegyzést
tesznek rá.
Érdekes…
–  Na szóval – kezdi Finian, miután fekete szemét rászegezi
Tylerre. – Meg kell mondjam, sikerült meglepned, Szupersztár!
Fogadásokat kötöttünk, hogy meddig zokogsz majd a paplanod
alatt, mielőtt összeszeded magad annyira, hogy levágj nekünk
egy jó kis lelkesítő beszédet. Bevallom, én kábé holnap
ilyenkorra voksoltam.
Teszteli a szitut, kóstolgatja Tyt.
– És mennyit tettél rá? – kérdezi a tesóm.
– Ötven kreditet.
– A fogadást tiltja az akadémia szabályzata – mutat rá Tyler.
– És csak egy átkozott idióta fogad Tyler Jones ellen – tromfol
rá Cat.
Finian Catre pislog, majd a tekintete oda-vissza cikázik közte
és Ty között.
 – Akkor ő most a pasid, vagy mi?
Ajjaj! Nagy hiba.
Cat szeme elkerekedik egy kicsit. Lassan feláll, és megfogja a
székét.
– Pihenj, Brannock légiós! – szól rá Tyler.
Finian nem úgy néz ki, mint aki kicsit is megijedt. Szerintem
nincs tisztában vele, mekkora kárt tud okozni Cat és egy
karosszék a pasik fontosnak tartott testrészeiben. De tekintve,
hogy Tyler a parancsnoka, a szavának súlya van – legalábbis
Cat esetében. Összeráncolt homlokkal visszaül, bár a gyilkos
pillantás, amit az új Gépfejünk felé lövell, a plasztacélt is
megolvasztaná.
Fin Tylerre vigyorog:
– Hé, igaz, amit rólad beszélnek?
– Valószínűleg nem – sóhajt fel Tyler. – Mit beszélnek?
– Hogy azért szúrtad el a király kis pozíciódat a Válogatáson,
mert valami civilt mentettél meg a Hajtásban.
–  Ez az információ titkos – feleli Tyler –, nem vagyok
felhatalmazva, hogy beszéljek róla.
Fin felhorkan.
– Vagyis igaz – fintorog. – Annyira tipikus… Hogy is mondják a
terraiak? Kiscserkész vagy. Tipikus kiscserkész?
Zila, úgy tűnik, megunta a társalgást. Kézbe veszi a
vitrokomját, és miután feloldja a képernyőt, ujjai gyors ritmust
pötyögnek rajta. Kijelentkezett. Az alvás- és koffeinhiányom
ellenére kezdem sajnálni Tyt. Ha az álomcsapatodról van szó,
hát ezek ketten tuti nem lennének benne. De az öcsém egyelőre
tartja magát.
–  Emlékszem rád! – mondja Tyler Finnek. – Te vagy az a
kadét, aki besugározta a propulziós labort, csak hogy megússza
az űrdinamika-vizsgát.
–  Ha pontosak akarunk lenni, mindenki más is megúszta az
űrdinamika-vizsgát.
– Féltél, hogy megbuksz, mi?
–  Ez most ilyen ráhangolódós dumcsi? – kérdezi Fin. – Mert
úgy érzem, kezdünk összegerjedni.
– És te vagy az a srác, aki minden kajaszünetben egyedül ül a
kantinban. – Tyler Zilához fordul. – Téged pedig soha nem is
láttalak még ott. De akár tetszik, akár nem, most már én vagyok
a parancsnokotok, és a következő tizenkét hónapra össze
leszünk zárva. Úgyhogy az egyik lehetőség, hogy becsatoljátok
az öveket, és felszálltok a járatra, a másik pedig, hogy játsszátok
a keményfiút, és a következő évet futással meg
latrinapucolással töltitek. A döntés a tied, légiós!
Ultimátum. Szép akció, kisöcsi!
Finian csak annyi ideig állja a farkasszemet, hogy ne jöjjön ki
totál rosszul a dologból, de ebben a helyzetben nincs választása,
és ezt ő is tudja. Éppen ezért lassan és a tőle telhető
legflegmábban tisztelgésre emeli a kezét.
– Uram, igenis, uram!
– És mi a helyzet veled, Vitrokom légiós? – kérdezi Tyler.
Zila felnéz a kezében tartott kütyüről. Kicsit félrebillenti a
fejét, és pislog egyet:
– Értettem, uram!
 Tyler bólint, és már folytatja is, ahol abbahagyta.
–  Akkor jó. Fogalmam sincs, hogy hol van a Tankunk, de le
kell adnom pár jelentést. Az első küldetésünk eligazítása holnap
reggel nyolckor lesz. A parancsnokság kiküld minket valahova,
ahol segíthetünk. Ne késsetek! Oszolj!
Tyler feláll, Cat meg én követjük a példáját. Hogy biztosítsam
a támogatásomról, rákacsintok. Ty nem olvas olyan jól az
emberekben, mint én, de lássuk be, kevesen vannak, akik olyan
jók ebben, mint én. Zila Madranon még nem igazán sikerült
kiigazodnom, de Finhez hasonló sráccal ezerrel is találkoztam
már. Dühös az egész világra, és a Tejúton mindenhol azt keresi,
hogy kibe szállhat bele legközelebb.
Vele még lesz bajunk.
Lassan kiszállingózunk az eligazítóból a folyosóra. Cat
Tylerrel beszélget a másnapi eligazításról, azt találgatják,
melyik szektorba küldenek majd minket. Zila és Finian
mögöttünk vannak, de nem nagyon beszélnek. Én legelöl éppen
üzenetet küldök a vitrokommal a hiányzó csapattagunknak, így
enyhén szólva meglep, amikor százkilónyi vérző fiú csapódik a
mellkasomba.
– Scar! – kiáltja Tyler.
A földre kerülünk. A fiú nem túl hízelgő pózban terül ki
rajtam. Kezdem kicsit hiányolni azt a plusz öt centit a szoknyám
szegélyéből. Ty előrelép, hogy lerángassa rólam, de a srác már
fel is pattant, és rohan vissza oda, ahonnan az „üsd ki! adj neki!
gyepáld!” kiáltások érkeznek.
– Ezt megbánod, manó! – ordítja.
 Öten verekednek a folyosó végén. Mindegyik fiatal, és az
egyenruhájukon húzódó piros csíkból az is kiderül, hogy
Tankok. Négyen terraiak, pont olyan nagydarab csávók,
amilyenekre számít az ember az akadémia harcra kiképzett
hadosztályában. Az ötödik magasabb náluk, fürge és kecses. A
bőre olajbarna, a füle hegyes csúcsban végződik. Ezüstszínű
haja öt fonatban omlik a vállára. A szeme olyan ibolyakék,
amilyenről a mesékben olvasni, az arcélén pedig papírt lehetne
vágni. Azonnal feltűnik, hogy gyönyörű lenne, ha nem borítaná
vér az arcát és az öklét.
Mivel nincs sok belőlük az akadémián, viszonylag hamar
leesik…
A srác syldrathi.
– Ne ’lada vo esh!
A hangja nyugodt, ahogy véres kezét felemeli.
– Beszélj terraiul, Tündefiú!
Az egyik terrai célba veszi a syldrathi srác fejét. Ekkor esik le,
hogy ebben a bunyóban négyen vannak egy ellen. A syldrathi
blokkolja az ütést, aztán hátraszorítja a támadója karját, ami
úgy reccsen meg, ahogy az ember nem akarja hallani a saját
könyökét reccsenni. A srácot aztán a lánynak löki, aki kábé úgy
néz ki, mint egy páncélozott anyahajó. Mindketten a földön
kötnek ki.
– Esh! – mondja, és hátrál egy lépést. – Esh ta!
– Hé! – kiált rájuk Tyler a leghatásosabb parancsnoki hangján.
– Álljatok le!
Tyler parancsnoki hangja tényleg elég hatásos, de senki sem
hallgat rá. A syldrathi bekap egyet az állkapcsára, de válaszul a
támadója torkába szúrja az ujjait. A csávó hörögve térdre
zuhan, mire a syldrathi beletapos egyenesen a
hancúrközpontjába – olyan mozdulattal, amitől még Cat is
összerezzen. A srác szinte ultrahangon vinnyog fel. A syldrathi
halál nyugodt arccal elhajol egy újabb ütés elől, majd egy jól
irányzott térdrúgással még egy kadétot a földre küld. És bár a
matek sehogy sem akar kijönni, mivel négyen vannak egy ellen,
világosan látszik…
– A Teremtőre! – nyögi Cat. – Nyerésre áll.
A syldrathi fiú fejét éppen beleverik egy oszlopba. A
szemöldöke felreped, sötétlila vércseppek hullanak belőle.
Visszaüt, és úgy mozog, mint egy táncos. Tyler közbelép, azt
ordítja, hogy „Abbahagyni!”, aztán hátrarángatja az egyik
terrait. Cat, aki sose hagyna ki egyetlen jó bunyót sem, beszáll,
miközben Finian lehajol, hogy felsegítsen a földről.
– Hát, jó tudni, hogy az állomás biztonsági szolgálata mindig a
helyzet magaslatán áll – jegyzi meg vigyorogva.
A verekedés teljes káoszba torkollik, mindenhol jobbhorgok
és kétnyelvű szitkok repkednek. A syldrathi az utolsó terrait is
padlóra küldi, miután megsorozza az arcát, a mellkasát és a
lába közét. Miközben a csávó eldől, Tyler a magas fiú vállára
teszi a kezét. Ritka eset, de a kisöcsém ezúttal hibázik. A
syldrathik általában nem szeretik, ha engedély nélkül
megérintik őket.
– Hé, nyugodj meg!
Ekkor három dolog történik nagyjából egy időben.
 Először is végre megérkezik a biztonsági szolgálat. A légió
kommandós egyenruhájában vannak, kezükben sokkolóbot
(amit kedvesen „rókapálcának” szoktak emlegetni, mivel a
legtöbben okádni kezdenek, amikor lesokkolják őket egy
ilyennel).
Másodszor a syldrathi telibe találja Ty arcát. Ty szeme
elkerekedik a meglepetéstől, és miközben figyelmeztetni
próbálom, a földre viszi a syldrathit. Utána már mindketten
beleadnak mindent, a syldrathi próbálja kiugrasztani Tylert a
nem olyan fényes bakancsából, miközben ő meg igyekszik
harcképtelenné tenni ellenfelét, és közben azt kiabálja, hogy
„Pihenj! Pihenj, a Teremtőre!”.
Harmadszorra a vér és az őrjöngés alatt végre felismerem a
slydrathi arcát.
– Na, ez nagyon nem jó – suttogom.
–  Nem is tudom – vigyorog Finian, aki előbb a syldrathit
tanulmányozza, aztán rám néz. – Innen elég jó a kilátás.
– Jaj, kérlek! – felelem a szememet forgatva.
A biztonságiak mindenkit lesokkolnak a rókapálcákkal, aki
még mozog. Komoly mennyiségű hányás következik, majd Cat
tiltakozása közepette a verekedőket mágnesbilincsbe vágják.
Finian el se mozdul mellőlem, Zila pedig mögöttünk áll, és
kifejezéstelen arccal figyeli, ahogy a csapat készülődik, hogy
leszállítsa az egész bagázst a zárkákhoz.
Ekkor én a kezemet a fájós bordámra szorítva előrelépek,
hogy a legragyogóbb mosolyommal megpróbáljam rendezni a
helyzetet. Végtére is nem aludni jártam a diplomáciaórákra.
(Arra ott volt a délutáni asztrometrika.)
– Jó napot, Mr. Sanderson! – mosolygok.
A parancsnokuk felnéz, miközben ártalamatlanítja Tylert.
–  Úgy értettem, Sanderson hadnagy – folytatom, tovább
szélesítve a mosolyt.
– Nocsak, nocsak, Scarlett Jones! Sejthettem volna, hogy közöd
van ehhez.
–  Arra céloz, hogy bajkeverő vagyok, hadnagy? – Csípőre
teszem a kezemet, és lebiggyesztem az ajkamat. – Mert ez igen
sértő.
Nyugi, nem arról van szó, amire gondoltok! Egyébként meg
fúj!
– Hogy van Jamie? – kérdezem.
– Jól. A Terrán van az anyjával.
(Jamie Sanderson. Harminchetes számú expasi. Előnyök: jól
csókol. Hátrányok: szereti a jazzt.)
– Mondja meg neki, hogy üdvözlöm!
– Átadom.
– Na szóval… – Lenézek az öcsémre és a környező romokra. –
Ez az egész nem Tyler hibája. Ő próbálta leállítani a bunyót.
Muszáj őt is elzárniuk?
–  Ez a kötelező eljárás – vonja meg a vállát a hadnagy újra
hivatalos hangnemre váltva. – Az incidensről készült felvételt
megnézzük, és ha igazat mondasz, akkor Jones osztagvezető
vacsorára már kint is lesz.
A legjobb ajakbiggyesztésemmel támadom le Sanderson
hadnagyot:
 – De hadnagy…
–  Ne aggódj, Scar! – nyögi Tyler, miközben próbálja
visszatartani a rókázást. – Nem lesz bajom.
A biztonságiak mindenkit talpra állítanak, de közben
vigyáznak rá, hogy ne kerüljön hányás a ruhájukra. A törött
karú kadét nyöszörög a fájdalomtól, a csávó meg, akinek
rátapostak a családi kincseire, nincs is magánál. Amikor
Sanderson hadnagy ráteszi a bilincset, meglátom, hogy a
syldrathi arca csillog a sötétlila vértől, az öklén meg Tyler
élénkpiros vére vöröslik.
– Ez elég csúnya húzás volt – szól oda neki Tyler.
A syldrathi nem válaszol. Az arckifejezése hideg, mint a
jégcsap, a frizuráján meg semmi nyoma a küzdelemnek.
Egyikről a másikra nézek, és közben azon töprengek, vajon
látszik-e a mosolyomon, hogy mennyire erőltetett.
– Hmm… Hát ez elég kínos.
– Miről beszélsz? – pislog rám Tyler.
A syldrathira mutatok.
– Hát…
– Ne! – horkan fel Tyler.
– De, attól tartok, öcskös!
– Neeee!
– Tyler Jones osztagvezető – kezdem a vitrokomomra pislogva
–, hadd mutassam be az osztag harci specialistáját, Kaliis
Idraban Gilwraeth légióst, Laeleth Iriltari Idraban Kal
elsőszülött fiát, a Vérharcos nemzetség Józanját.
A syldrathi gyönyörű, ibolyakék szemével az öcsémre bámul.
 A padlóra köp egy adag lila vért, aztán megszólal, olyan lágy
hangon, mint az olvadó krémcsoki:
– Röviden csak Kal.
 4.
Zila

Hmm…
A jelenlegi helyzetemet úgy tudnám leírni, hogy…
szuboptimális.
 5.
Auri

Sikítás.
Valaki sikít közvetlenül mellettem.
A szemem kipattan, és paprikajancsiként ülök fel az
ágyamban, magammal rántva még a lepedőt is.
Egy srác áll a szobám közepén, és úgy bámul mellém, mintha
a tekintetével lyukat akarna égetni a falba. Ezüstszínű haja öt
fonatban van. Nagyjából korombelinek tűnik, viszont úgy néz
ki, mint akit egyenesen egy Középfölde-castingról szalajtottak. A
füle hegyes, mint egy francos tündének, a szeme gyönyörű
ibolyakék színben játszik, nevetségesen magas és nevetségesen
kecses. A homlokán pedig valami tetoválás van.
– Cho’taa – szólal meg. – Ennek semmi köze a véremhez.
–  Ööö, mi van? – dadogok, és összerezzenek, amikor sikerül
beleakadnom még ebbe a két kis szóba is.
Tompa puffanást hallok, aztán a fém fülsiketítő csikorgását.
És egy hűvös hangot:
– A Semmiben találkozunk, Vérharcos!
Ezután mintha valamiféle energia robbanna, ibolyakék, mint
a srác szeme. A fiú felkiált, és elesik. Valami meleget érzek a
kezemen, és amikor rápillantok, látom, hogy a tenyeremet vér
borítja. Lila vér.
Mintha sikoly akarna kiszakadni a torkomból, de egy
másodperccel később az egész jelenés kezd elhomályosulni, és
szép lassan szerte is foszlik, mint a korábbi látomásaim. Ahogy
dübörgő szívverésem lelassul, ráébredek, hogy az is volt – egy
újabb vízió valamiről, amit sosem láttam.
Egy pillanatig még bámulok a pontra, ahol a fiú állt, a
pulzusom pedig lassacskán visszatér a plafonról.
– Mi a franc?
Mikor lesz vége ezeknek a látomásoknak?
Vajon az agyam most kalibrálja újra magát azok után, amin
keresztülmentem?
Az öklömmel próbálom kidörgölni a szememből a képet, és
csak várom, hogy a pulzusom végre lelassuljon. Fogalmam
sincs, hogy ez is egy újabb mellékhatása-e annak, hogy túl sok
időt töltöttem fagyasztásban.
Körbenézve megállapítom, hogy másik szobában vagyok,
mint tegnap. Az üvegfalak eltűntek, helyettük a szürke
szőnyeghez és a szürke plafonhoz passzoló négy szürke fal van.
Az új szobám kicsi, a gyér világítást a falak és a plafon
találkozásánál beépített fénycsövek adják.
Az emlékezetem ködös, egy sor orvos egymás után, aztán
valahol köztük egy meglepően normális étkezés. Persze
nagyjából ez az egyetlen normális dolog, ami ma történt velem.
Mivelhogy ez a jövő. És kétszáz éves vagyok. Hallucinálok. És
francos űrlények vannak itt, bárhol legyen is az az itt.
Azt hiszem, szeretnék újra eszméletlen lenni, köszike!
 Az ágyamban fekszem, még mindig puha, fehér lepedők
között. Amikor felülök, megállapítom, hogy kicsit jobban érzem
magam. A szívem még mindig hangosan dobog, de nem
szédülök, és valahogy tisztábbnak tűnik minden. És bingó,
ruhák vannak odakészítve az ágyam végébe egy szép kis szürke
kupacban.
A kupac fölé hajolok, mire halk koppanással két vörös
cseppecske landol a hófehér takarón.
Vér.
Megérintem az orromat, és szemügyre veszem a vörös foltot
az ujjbegyemen. Van egy tükör a sarokban álló kis csap felett,
úgyhogy odatámolygok, hogy rendbe szedjem magamat. Az
orrom alá groteszk bajuszt festett a vér, és…
Atya-gatya, mi történt a hajammal?
A fazonja ugyanaz a frufrus Kleopátra-frizura, amilyenre
mindig is vágattam, de amikor a tükörképemre nézek, látom,
hogy a frufrumban egy széles, fehér tincs fut végig.
Végigfuttatom rajta a kezemet, és eltöprengek, vajon ez is a
hosszú fagyasztás egyik mellékhatása-e. Vajon beteg vagyok?
Meg kellene említenem ezt valakinek? Bár gondolom, igazi
csoda lenne, ha a vérző orrom és pár fehér hajszál lenne a
legrosszabb maradandó károsodás azok után, hogy lebegve
töltöttem két évszázadot egy meghibásodott űrhajón.
Na jó, a vérző orr, a fehér haj meg a látomások.
Megmosom az arcomat, aztán minden erőmmel az öltözésre
koncentrálok. A fehér pizsamámat lecserélem arra a cuccra,
ami félig iskolai egyenruhát, félig valamilyen sportruházatot
idéz. Van fehérnemű is, egy igencsak optimista melltartó a
méreteimhez viszonyítva, leggings és hosszú ujjú tunika egy
számomra ismeretlen emblémával a mellkasán.
Az ajtónál pedig ott egy bakancs. Odanézve megállapítom,
hogy kis piros fénypont világít az ajtón található panelen. Egy
percig elgondolkodom, ez vajon azt jelenti-e, hogy zárva van, és
még azon is eltöprengek, hogy érdemes lenne-e ellenőrizni…
De nem igazán. Mégis hova mennék?
Az egyik sarokban meglátok egy második piros fényt is, ami
majdnem biztos, hogy kamera.
Valaki halkan kopog az ajtón, és amikor kinyílik, felbukkan
mögötte Szépfiú kapitány, a srác, aki kimentett a Hadfieldről.
Ugyanolyan kékesszürke egyenruhát visel, mint én meg a
korábbi hallucinált vendégem. Az állán halványlila folt díszeleg.
Egy kis piros csomag van nála masnival a tetején. Ez az egyetlen
színfolt az egész szobában, már ha nem számítjuk a véremet.
Az ajándék miatt azt gondolom, valószínűleg csak egy újabb
hallucináció, mert annyira szokatlannak tűnik. Kíváncsian
várom, hogy megtudom-e, mi van benne, mielőtt ő is köddé
válik.
– Bejöhetek? – kérdezi.
Miután nem válaszolok, belép, és az ágyam végébe ül,
udvarias távolságot tartva. Én rá bámulok, ő meg rám. Kicsit
aggodalmasnak tűnik a tekintete. A szívem a torkomban dobog,
és úgy érzem, ha nem vigyázok, mindjárt beüt a pánik.
A látomások egyre gyakoribbak és egyre valóságosabbak.
– Jól vagy? – kérdezi. – Tyler vagyok, emlékszel?
 –  Emlékszem – felelem. – És akkor most el fogsz tűnni, vagy
sem?
Felvonja a szemöldökét, és a válla felett hátrapillant az ajtóra,
mintha ellenőrizni akarná, hogy nem máshoz beszélek-e.
– Ööö… Hogy mondod?
Ekkor veszem észre, hogy a matrac behorpadt kicsit a súlya
alatt.
Várjunk, akkor mégis igazi?
Megbököm a mellkasát, az ujjam kemény izomba ütközik.
Azonnal visszahúzom a kezem, és lázasan kutatok valami
elfogadható magyarázat után, miközben hevesen remélem,
hogy sikerült eltüntetnem az összes vért az orrom környékéről,
és nyoma sincs a helyes kis kannibálbajszomnak.
– Mit tartasz az inged alatt? Követ?
Ó, basztikuri, ezt komolyan hangosan mondtam?
–  Hoztam neked egy kis ajándékot – feleli, és ezzel sikerül
megmentenie önmagamtól. Felém nyújtja a csomagot. –
Gondoltam, talán örülnél valaminek, ami megtöri egy kicsit az
egyhangúságot.
Maga a tény, hogy vette a fáradságot arra, hogy becsomagolja,
extrán kedvessé teszi a gesztust. Elveszem tőle a csomagot, és
kibontom. A papír alatt egy vékony, lekerekített szélű
edzettüveg lapot találok, ami nagyjából akkora, mint a
tenyerem.
Megfordítom a kezemben, aztán a fény felé tartva átnézek
rajta.
–  Azt hiszem, ehhez kell egy használati útmutató is – vallom
be.
– Ez egy vitrokom. Hordozható számítógép, ami rá van kötve
a bázis hálózatára – magyarázza, és a kezét nyújtja érte. –
Feltartom a szemedhez, hogy regisztráljon az új
felhasználójaként.
Az arcom elé tartja az üveget, én pedig csak bámulom, ahogy
egy vékony kis piros csík végighalad a felületén. Aztán egy
ugyanilyen piros üzenet villan fel rajta.
RETINASZKEN BEFEJEZVE
A cucc ezután úgy kezd villogni, mintha valaki rádobott volna
egy adag tűzijátékot. Mindkét oldalon holografikus
menüsorokat vetít ki, a képernyőn adatsorok szaladnak végig,
kivetítők kelnek életre, majd tűnnek el, aztán vége, és csak egy
sor választható menüpontot látok az üveglap alján.
 
KEZDŐLAP        TÁRHELY        HÁLÓZAT
ÜZENETEK        TÉRKÉP           NAPTÁR
 
–  Boldog születésnapot! – mondja, és te jó ég, azok a
gödröcskék megérdemelnék a saját kis fanklubjukat! – Mármint
tudom, hogy igazából nem ma születtél, de úgy gondoltam, kijár
neked egy ajándék. Tekintve, hogy jó pár szülinapot kihagytál.
A születésnapom.
Az apám elfelejtett boldog születésnapot kívánni nekem.
És ez volt az utolsó dolog, amit mondtam neki. Gyakorlatilag
közöltem vele, hogy borzalmas ember, aztán bontottam a
vonalat.
 Most meg…
De erre még nem tudok gondolni. Arra, hogy mi mindent
veszítettem el. A sok minden más mellett egyszerűen túl sok
lenne, úgyhogy eltolom magamtól a gondolatot, és inkább
felemelem a szerkezetet. Megfordítva veszem a kezembe, de a
képernyő rögtön megfordul, hogy felém nézzen. Megnyomom a
TÉRKÉP jelzésű részt, mert ha az ember odavan a
kartográfiáért, akkor odavan a kartográfiáért.
Az üveg felett egy részletes holografikus térkép kel életre,
megmutatva jó pár emeletet alattam és felettem is. A saját
helyzetemet egy piros fényoszlop jelöli. Egy aprócska ikonon az
ÚTVONAL felirat villog.
Olyan részletes, hogy eltátom tőle a számat. Láttam ilyesféle
cuccok prototípusát a tudományos vásárokon, amikre
elkísértem apát Sanghajban, de azok ehhez képest olyanok
voltak, mint egy tricikli a Harley Davidson mellett.
– Azta – mormogom. – Köszönöm!
Az üveg háromszor pittyen, és megszólal magas robothangon:
– MÉG NEM IS LÁTTÁL SEMMIT.
Ijedtemben majdnem elejtem. Egy másodpercig
zsonglőrködöm vele, aztán végre sikerül két kézzel
megragadnom. Nehezen fojtom el a kérdést, hogy „ez most
tényleg beszélt hozzám?”.
Auri, egy egész évszázadot képviselsz itt, és a srác tuti
félkegyelműnek tart! Szedd már össze magad!
– Ez a cucc valószínűleg okosabb, mint én – motyogom.
– NE BÚSULJ, FŐNÖK, VÉGTÉRE TE CSAK EMBER VAGY!
 – Nem hozzád beszéltem.
–  A LEGMODERNEBB, ÚJ GENERÁCIÓS VITROKOM
TECHNOLÓGIÁVAL KÉSZÜLTEM, AMELY AZ AKADÉMIÁN
KÍVÜL SEHOL SEM ELÉRHETŐ – folytatja. – TIZENHÉTSZER
OKOSABB VAGYOK NÁLA, ÉS HÁROMSZOR JOBBAN NÉZEK KI.
HOZZÁM KELLENE BESZÉLNED.
– Néma üzemmód – utasítja Tyler.
A vitrokom elhallgat, én meg az ágyam végében ülő fiúra
nézek.
– Ez a régi gépem – magyarázza azzal a gyilkos mosolyával. –
Csak az akadémia archívumához fér hozzá, de azért az is több
mint a semmi.
– Csodálatos – biztosítom. – És mindegyik így… beszél?
–  Nem pont így. A régebbi modelleknél betettek egy
személyiségmodult az operációs mátrixba, de már nem
csinálják, mert valahogy sosem sikerült eltalálni az arányokat.
Úgyhogy tudd, ez a modell elég bosszantó. És mondhatjuk,
hogy… kitartóan nagyszájú.
– Szerintem jól kijövünk majd – mondom. – Nagyon… nagyon
köszönöm.
Egy ilyen kedves gesztus valahol, ahol nem ismersz senkit,
olyan, mint a víz a sivatagban. Ty zavartan rágcsálja az ajkát.
– Na és hogy bírod ezt az egészet? – kérdezi.
Lenézek a vitrokomomra és a kis szövegdobozra, amin az
ÚTVONAL felirat villog.
– Megvagyok – felelem végül.
Úgy döntök, hogy a testi állapotomnál maradok, mivel nem
ismerjük még egymást elég jól ahhoz, hogy előadjam azt, hogy
„félek, egyedül vagyok, és ha nem lenne elég megrázó a valóság,
az agyam még kreál egy saját verziót is, és a kettőt nem tudom
megkülönböztetni egymástól”.
Az ilyesmivel meg szokás várni a harmadik-negyedik találkát,
nem?
–  Gyenge vagyok – ismerem be, és leülök mellé az ágyra. –
Fáradt. És mivel olyan sokáig voltam a Hadfielden, úgy tűnik,
senki sem tudja, hogyan kellene éreznem magamat. Nem
tudom, hogy még mindig veszélyes-e, de amikor elindítottak
minket, nem volt ajánlatos túl sok időt tölteni a Hajtásban.
Hallucinációkat, paranoiát okozott…
Elcsuklik a hangom, mivel ami velem történik, az pontosan
passzol a hallucináció kategóriába.
Akkor ezután jön a paranoia?
–  Még mindig veszélyes – bólint Tyler. – Bár kiderült, hogy a
fiatalok agyára kevésbé káros. És a mi technológiánk is más egy
kicsit, mint ami a ti korotokban volt. Amikor a Hadfield útra
kelt, az emberek még csak természetes HajtásKapukon
keresztül utazhattak, a Hajtás gyenge pontjain. Most már
viszont saját ki- és belépőpontokat tudunk építeni, ahol csak
akarunk. Itt az állomáson kívül is van egy jó nagy, ami azt illeti.
– Láttam… – Megrázom a fejemet, amikor felidéződik bennem
az állomás képe, ahogy akkor láttam, amikor kirohantam a
gyengélkedőről. – Akkor bárhová mehetünk. Most hol vagyunk?
– Ez egy kicsit vicces – jegyzi meg Ty ismét az ajkát rágcsálva.
– Hogy érted?
 – Hallottál az Aurora csillagképről?
Nagyot pislogok rá.
– Szórakozol velem?
–  Az Alpha Aurorae körül keringünk. Ez a csillaghalmaz
harmadik csillaga – magyarázza, miközben kitárt karral a
körülöttünk levő állomásra mutat. – Aurora O’Malley,
üdvözöllek az Aurora Akadémián, az Aurora Légió
kiképzőközpontjában!
– Most már van egy egész légióm is?
Megvonja a vállát, aztán megint rám villantja azt a mosolyt.
Esküszöm, nem tudom eldönteni, hogy elolvadjak, a számat
tátsam, vagy akadjak ki, de nagyon.
– Tizenhat különböző iskolába jártam, és mindig volt legalább
még egy lány az osztályban, akit Aurorának hívtak. És most még
egy csillaggal is osztoznom kell?
– Meg egy űrakadémiával.
Megcsóválom a fejemet, és közben a gondolataim
visszatérnek…
– Anya azt mondta volna, hogy ez a sors keze.
– Az biztos, hogy a Teremtő szemmel tartott – ért egyet Ty.
Beharapom az ajkamat. Inkább válaszokat kellene keresnem
az újabb kérdések helyett.
– Szóval az emberek most már több mint két bolygón is élnek.
És… találtunk idegeneket. Tegnap este találkoztam is eggyel.
Úgy rémlik, azt mondta, ő a főnök.
– Igen, ő De Stoy hadvezér – bólint Ty. – Betraskai. Otthonuk a
Trask a Belinari-rendszerben. Főképp a föld alatt élnek, és nem
tudják úgy feldolgozni a D-vitamint, mint mi, ezért nincs
melaninjuk. Ezért kell a kontaktlencse. De biológiailag
meglepően hasonlítanak ránk. Ők voltak az első faj, akikkel az
emberiség kapcsolatba lépett. Pár száz évvel ezelőtt
háborúztunk velük, de most már több nemzedék óta ők a
legerősebb szövetségeseink.
Eszembe jut a srác a látomásomból. A dögös, dühös, hegyes
fülű, ezüst hajú.
–  És vannak más… fajok is az állomáson? Mondjuk, olyan,
aki…
Egyszerűen nem bírom kimondani, úgyhogy csak odaemelem
az ujjamat a fülemhez. Totál hülyének fog nézni, ha ezt az
egészet csak képzeltem.
–  Syldrathik – bólint, és mosolynak most nyoma sincs az
arcán. – Velük is háborúztunk pár évtizedig, a Terra úgy két éve
kötött békét velük.
Felemeli a kezét, és ujjait a nyakában lógó láncra fonja.
Kiveszi az inge alól (szerintem észre se veszi, hogy mit csinál),
és kiszúrok még egy gyűrűt is, mielőtt szorosan a markába
zárná.
Nagy nehezen elmosolyodik, de ez most nem olyan őszinte
gesztus.
–  De erre a töriórára nincs most szükséged. A lényeg, hogy
valóban jó pár fajt felfedeztünk. Vannak, akikkel egész jól
kijövünk, másokkal nem annyira.
– És te mit csinálsz itt?
Feltéve, hogy nem a gödröcskemutogatás a főállása.
 –  Légiós vagyok – feleli. – A te idődben volt az a szervezet,
amit ENSZ-nek hívtak, ugye?
Bólintok.
– Ezek lennétek ti?
–  Nagyjából – válaszolja. – Mi vagyunk az Aurora Légió.
Koalíció a terraiak, az emberek, ahogy te mondanád, és a
betraskaiak között. Két éve a háború végén pár syldrathi is
csatlakozott. Független békefenntartó légió vagyunk. A
kormányaink tartanak fenn minket, de nem tartozunk a
fennhatóságuk alá. Közvetítünk a határterületeken, és
felügyeljük az űrbéli semleges övezeteket. Azt mondanám, ez
egy emberbaráti szervezet – az ajka újra igazi mosolyra húzódik
–, csak éppen a légió nagy része nem ember.
–  És történt valami tegnap a kadétokkal? Hallottam az
ápolókat, hogy valami osztagokról beszéltek.
És ezzel sikerült is kinyiffantanom azt a gyönyörű mosolyt.
Viszlát, gödröcskék! Máris hiányoztok.
– Az utolsó évünkben osztagokat alakítunk ki – magyarázza. –
Hat légiós az akadémia hat különleges kiképzési programjából.
Tegnap volt egy nagy, évente megrendezett esemény, a
Válogatás. Itt alakulnak ki az osztagok.
–  Nagy nap, de te mégis úgy festesz, mintha valaki elütötte
volna a macskádat.
Igazából azt a mosolyt szerettem volna újra előcsalogatni, és
nagyjából sikerrel is járok.
–  Az Alfák kiválaszthatják a csapatuk tagjait, és a legjobb
vizsgaeredménnyel rendelkezők választhatnak először.
 –  Csakhogy te ehelyett engem mentettél meg. – A szívem
összeszorul, ahogy összerakom a kirakóst. – Sajnálom, Tyler!
Gyorsan megrázza a fejét, és a hangja is elég határozott:
– Ne! Ne sajnáld! Azt tettem, amit bárki más is tett volna. Újra
megtenném. Örülök, hogy itt vagy, Aurora!
– Auri – mormogom.
– Auri – ismétli lágyabb hangon.
Egy pillanatra mindketten elhallgatunk. Azt hiszem, azért,
mert ez a megmentős dolog óhatatlanul valamiféle különleges
köteléket hoz létre az emberek között. Úgyhogy mindketten
összerezzenünk, amikor kinyílik az ajtó, és belép egy mogorva
ápolónő.
– Attól tartok, mára ennyi a látogatás, Jones légiós! – jelenti ki.
Ty habozik egy kicsit, aztán feláll.
– Esetleg…
– Holnap is meglátogathatja – mondja az ápolónő.
– Még ma kirepülök, hölgyem!
– Elmész? – bukik ki belőlem a kérdés, és máris érzem, hogy
jön a pánik.
–  Visszajövök, ne aggódj! – mosolyog rám. – De igen.
Említettem ezeket a humanitárius missziókat… Az osztagom
húsz perc múlva kapja meg az első feladatát.
– Akkor jobban teszi, ha indul, légiós! – szól rá az ápolónő.
A hangja ellentmondást nem tűrő, a tartása katonás, szóval
Tyler tiszteleg neki, aztán még egyszer megsoroz a
gödröcskéivel.
– Eljövök, amint visszaérünk, oké?
 – Oké…
Csak valahogy mégsem oké egyáltalán.
Azzal egy bús intéssel Szépfiú kapitány kisétál az ajtón.
A nővérke körülöttem nyüzsög, sosem látott eszközökkel
bököd és vizsgálgat. Ráhajolok a fehér lepedőre, hogy ne vegye
észre a vért, és ezzel ismét szintet lépek. Amíg várom, hogy
befejezze, próbálom feldolgozni, hogy egy űrállomáson vagyok
több milliárd fényévre a Földtől. És hogy teljesen egyedül
vagyok.
Mégis hogy lett ez az életem?
Miért kaptam még egy esélyt, miközben tízezer másik ember
elveszítette az egyetlent a Hadfield fedélzetén?
Az ápolónő végre lelép, így most már tényleg egyedül
maradok. A fejem zúg, és most, hogy nincs, ami elterelje a
figyelmemet, a sötét valóság arcon csap.
Még ha a szüleim fel is dolgozták az elvesztésemet, és hosszú,
csodás életet éltek, már akkor is több mint egy évszázada
halottak. Sosem látom őket többé. És sosem látom már a
húgomat, Callie-t se. Mindenki meghalt, akit ismertem. Nincs
már otthonom, nincsenek már cuccaim.
Alig bírom felfogni ezt. Úgy bökdösöm az igazságot, mint egy
fájós fogat, próbálom kideríteni, hogy hol is fáj. A
legnevetségesebb dolgok miatt hasít belém a veszteség érzése. A
futócipőm. A trófeáim. A tény, hogy két évszázaddal később
sosem fogom megtudni, hogyan végződött a kedvenc
sorozatom.
Ránézek Tyler ajándékára. Kis, világos üzenet pulzál a
képernyőn.
NEVEZZE EL A KÉSZÜLÉKÉT!
Egy kis gondolkodás után egyetlen szót pötyögök be válaszul.
MAGELLÁN.
Mert hát elég menő felfedező volt, nem igaz? Már ha nem
vesszük, hogy borzalmas halált halt messze az otthonától. Előtte
viszont nem semmi dolgokat látott. Én is ezért tanultam
kartográfiát, látni akartam mindent.
És talán most lehetőségem is adódik rá, így elkélne egy kicsi
Magellán szelleméből.
Egy-két másodperc gondolkodás után a készülék
kivilágosodik, és megszólal:
– HELLÓ! KÉNE VALAMI, FŐNÖK?
– Igen. – Az agyam lassan kattog. – Rá tudsz keresni dolgokra?
– CSAK MONDD, MI KELL – feleli.
Tudom, hogy ha egyszer láttam, már nem tehetem meg nem
történtté, de azt is, hogy nincs más választásom. Ha nem
kérdezem meg, előbb-utóbb akkor is elmondja valaki.
–  A kolónia, ahova a Hadfield tartott – kezdem halkan. Azért
fogalmazok így, mert emlékszem, hogy De Stoy hadvezér valami
más néven nevezte. –Tudsz róla mondani valamit?
– GOND EGY SZÁL SE – csipogja vidáman Magellán, és néhány
jókedvű pittyogással nyomatékosítja is a mondandóját. – LEI
GONG KOLÓNIA, KERESÉS INDUL.
Igen, De Stoy is így nevezte. Biztos megváltoztatták a nevét.
Magellán kivetíti egy naprendszer háromdimenziós képét. A
bolygók lassan keringenek a csillaguk körül, én viszont
összevonom a szemöldökömet.
– Egy pillanat, Magellán! Ez nem az Octavia.
– NEM – ért egyet velem a vitrokom. – EZ A LEI GONG.
–  Oké, és van bejegyzés az adatbázisodban az Octavia-
rendszerről? – kérdezem lassan.
Magellán kivetít egy másik naprendszert. Ezúttal azonnal
felismerem a képet. A harmadik bolygóra bökök.
– Közelíts rá erre! Elforgatás!
És már látom is. Az ismerős partvonalat, a szárazföldet, a
folyót, ahol a Butler-telepet megalapították. Ide kellett volna
mennem.
–  NEM AKARLAK KIÁBRÁNDÍTANI – mondja Magellán
tökéletesen vidám kis hangján –, DE A RENDSZER EGYIK
BOLYGÓJÁN SEM VOLT SOHA SEMMILYEN TELEP. VESZTEGZÁR
ALATT VAN.
– Mi az a vesztegzár?
–  TELJES TILTÁS A BELÉPÉSRE. A VESZTEGZÁR ALÁ VONT
RENDSZEREK LEGALÁBB HUSZONÖT ÉRTELMES FAJ SZÁMÁRA
JELENTENEK VESZÉLYT, ÉS PLANETÁRIS FIGYELMEZTETŐ
JELKÖVETŐ VAN RÁJUK ÁLLÍTVA. A VESZTEGZÁR FIGYELMEN
KÍVÜL HAGYÁSÁNAK BÜNTETÉSE A LEGKEVÉSBÉ SEM JÓ
MÓKA.
– De az Octaviával nem volt semmi gond.
–  TÉVES – ellenkezik Magellán. – A BOLYGÓT LAKHATÁSRA
ALKALMATLANNAK TALÁLTÁK MINDEN SZÉNALAPÚ
ÉLETFORMA SZÁMÁRA, ÉS SOSEM ALAPÍTOTTAK RAJTA
KOLÓNIÁT. ESETLEG ADHATOK TOVÁBBI INFORMÁCIÓT A LEI
GONG IMPORT- ÉS EXPORTKERESKEDELMÉRŐL VAGY A
FESZTIVÁLSZEZON HAGYOMÁNYAIRÓL?
A gyomrom öklömnyire szűkül, de felteszem a kérdést.
–  Rá tudsz keresni a kolónia archívumára? Szeretném tudni,
mi történt Zhang Jivel. 2125-ben született. Ő volt az apám.
A várakozás mintha örökké tartana, de bizonyos szempontból
így is túl korán pittyeg fel újra Magellán. Olyan ez a kis hang
nála, mint nálunk a torokköszörülés.
–  NINCSEN BEJEGYZÉS ILYEN NEVŰ SZEMÉLYRŐL A TERRAI
KOLÓNIÁK ADATBÁZISÁBAN.
A torkom elszorul, és megint szaporábbá válik a légzésem.
Ez is valami újabb hiba?
Mielőtt azonban tovább kutakodhatnék, valaki halkan kopog
az ajtón, aztán belép a betraskai nő, De Stoy hadvezér. Tyéhoz
hasonló szürkéskék egyenruhát visel, csak az övé sokkal
ünnepélyesebb.
–  Jó reggelt, Aurora! – üdvözöl, és becsukja maga mögött az
ajtót. A pillantása a kamerára siklik, aztán megállapodik rajtam,
és leül az ágyamra. – Örülök, hogy ébren vagy, és hogy már fel is
öltöztél. Látom, sikerült beszerezned egy vitrokomot.
Magellánnak elég esze van ahhoz, hogy ezúttal magában
tartsa az okoskodást, úgyhogy leteszem a párnámra.
– Igen – felelem, és próbálom megütni a lehető legészszerűbb
hangszínt.
Ha hagyom, hogy meghallja a gyászomat, ha úgy tűnik neki,
hogy nem bírom feldolgozni a helyzetet, gyerekként fog kezelni,
és jelenleg nem akarom, hogy helyettem hozzanak döntéseket.
Meg kell értenem, mi történik itt.
– Hogy érzed magad?
– Megvagyok – préselem ki magamból.
–  Nem szokatlan, ha valaki utóhatásokat érzékel magán egy
hosszabb, Hajtásban töltött idő után. – Amikor a tekintetünk
találkozik, elég hátborzongatónak találom a kifejezéstelen,
szürke pupilláját. – A következmények nagyon komolyak is
lehetnek még fiataloknál is. Időre lehet szükséged, hogy a
hangulatod és az emlékeid a helyükre kerüljenek.
Beszéljek neki az orrvérzésről? Vagy hogy a hajamban nem
volt korábban fehér? Szóljak a hallucinációkról?
Végül úgy döntök, hogy inkább egy kérdéssel nyitok, és
megpróbálom megállapítani, mennyire hajlandó őszinte lenni
velem.
– Éppen megpróbáltam utánanézni… – A hangom elcsuklik, és
ezt nem is próbálom megakadályozni. – Megpróbáltam
utánanézni, mi történt az apámmal, de a kolóniánkról szóló
anyagok megváltoztak. És az apám mindenhonnan… eltűnt.
Milyen kicsi szó egy ilyen nagy dologra.
A válaszát megelőző csend épp csak egy ütemmel hosszabb,
mint amilyennek lennie kellene.
– Valóban?
–  Valóban – bólintok. – Ami egy kicsit aggasztó, mert nagyon
szeretném megtudni, mi lett azokkal, akik fontosak voltak
nekem.
–  Hát persze – feleli készségesen. – Mindenképpen megkérek
valakit, hogy nézzen utána.
 Klasszikus lepattintás.
– És mikor tudnak utánanézni? – erősködöm. – Ezek nem régi
papírok, amiket elkevert valaki. Az ilyesmit biztos tárolják
valahol digitálisan, nem?
– Gondolom – ért egyet. – Viszont addig is van egy jó hírem. A
terrai kormány küld érted egy hajót. Kiemelt jelentőséggel
kezelnek, a Globális Hírszerzési Ügynökség legmagasabb
osztályáról küldenek érted valakit. Amint megérkeznek az
ügynökeik, hazakísérnek. Teljes biztonságban leszel.
Biztonságban? Hát ez elég furcsa megnyugtatás.
Miért ne lennék biztonságban?
Egyébként meg hol van most az otthonom? A házam már
biztos nincs sehol, és senki sem él azok közül, akiket ismertem a
Földön. Azt se tudom már, mi az, hogy „otthon”.
Ekkor esik le, hogy úgy fordult, hogy a kamera csak a hátát
lássa. Miközben beszél, a fejét rázza. Nagyon lassan, szinte
észrevehetetlenül.
Mintha a saját szavainak mondana ellent.
–  Értem – motyogom, és a bosszúság átadja a helyét valami
kellemetlen borzongásnak. – Velük kell mennem?
–  Természetesen – feleli, és megfogja a kezemet. – A GH
ügynökei hamarosan itt lesznek. Biztos otthonosabban fogod
érezni magadat a saját bolygódon.
Amikor elveszi a kezét, a tenyeremben hagy egy kis papírt.
Azonnal ökölbe szorítom a kezem.
–  Értem – felelem, miközben a szívem majd kiugrik a
helyéről.
 Figyelmeztetni akar, ez világos. De mire? És akkor most mit
kellene tennem?
–  Örülök, hogy megismertelek – mondja, miközben
feltápászkodik. – Sok szerencsét, Aurora O’Malley! És ezt a
legkomolyabban mondom.
Ezzel el is bocsátott, katonához illő alapossággal. Az ajtó felé
fordul, én pedig felkapom Magellánt a párnámról, és
visszadőlök az ágyamra. Igyekszem természetesen viselkedni,
amikor az oldalamra fordulok, háttal a kamerának.
Harmincig számolok mozdulatlanul, aztán óvatosan ránézek
a kezemben tartott cetlire. Üzenet áll rajta.
4513-C dokkolóállomás. Jelszó: 77981-002.
Magellánra nézek. A menü még mindig ott pislákol az alján.
TÉRKÉP
ÚTVONAL?
Újra az öklömbe szorítom a papírt, és az ajtó felé pislantok.
Ekkor veszem észre, hogy a kis fény a záron már nem világít
pirosan.
Zöldre kapcsolt.
Hazudnak nekem, és nem tudom, kiben bízhatok. De van egy
információforrásom, ami segíthet tisztázni pár dolgot.
– Magellán?
– HELLÓ, FŐNÖK, TE IS HIÁNYOZTÁL NEKEM! MIZÚJS?
–  Szeretném, ha elmondanál nekem mindent erről az
állomásról. Kezdjük az alapoktól!
Ahogy Magellán beszélni kezd, én már indulok is az ajtó felé.
 6.
Cat

– „Jelentkezz az Aurora Akadémiára!” Ezzel jöttek…

– Cat! – szól rám Tyler.
– „Nézz szét a Tejúton!” Ezzel jöttek…
– Cat!
A vadonatúj Longbow típusú űrhajónk parancsnoki hídján
ülünk a vadiúj osztagunkkal a vadiúj repülős egyenruháinkban.
Az üléseink körben helyezkednek el egy széles, kör alakú pult
körül, amin különböző vezérlőegységek és monitorok
világítanak. Felettünk a holografikus kijelzőn jelenleg a külső-
elülső kamerák képe látszik, a kilövőfolyosó a végén egy kis
fekete foltnyi sötétséggel.
Scarlett és Finian velem szemben ülnek, Zila és az új syldrathi
harci specialistánk a jobb oldalamon. Kaliis Miatököm,
Dögöljekmeghaemlékszem elsőszülött fia szerzett pár csinos kis
zúzódást a tegnapi bunyóban, lila szemében pedig némi
egészséges elfojtott harag ül. Egy szót se szólt, amióta kihoztuk
ma reggel a zárkából. Mondjuk, ha jobban belegondolok, Zila se
mukkant meg egyszer se.
Hát, legalább csendben vannak.
A fővezérlő melletti ülésemből balra sandítok a másodpilóta
helyére. Tyler a saját monitorjait ellenőrzi. A haja kócos, a
szeme kék, mint az óceán, és ott a heg, amit tőlem szerzett
gyerekkorunkban. És bár soha nem láttam még ilyen fáradtnak,
a Teremtőre, egyszerűen nem tudom leállítani a torkomban
dobogó…
–  Felszállás előtti ellenőrzés kész – jelenti be. – Vigyél ki
minket, Brannock légiós!
–  Uram, megjegyezhetem, hogy ez az egész átkozott
időpazarlás, uram? – kérdezem.
Finian felpillant a saját kijelzőiről, kifejezéstelen fekete
szemével Tylerre pislog.
– Úgy érzem, kénytelen vagyok egyetérteni a kicsi és idegesítő
kollégával – szólal meg. – Uram!
– Hozzád nem szólt senki, De Seel! – mordulok rá.
– Vicces, ezt gyakran mondják nekem.
Továbbra is Tylerre meredek, és tudom, hogy a tekintetemből
süt az ideg a szánalmas osztagunk és a szánalmas küldetésünk
miatt. Öt év az akadémián, rengeteg meló és a belünk kiköpése
után megkaptuk az első küldetésünket, de kiderült, hogy csak
egy átkozott fuvarszállítás. Nem tudom elhinni. Én vagyok az
akadémia legjobb pilótája, erre gyakorlatilag lefokoztak egy
átkozott futárrá. Ezt a melót egy automatizált drón is el tudná
intézni. És ezt Tyler is tudja. Én is tudom. Mindenki tudja ezen
az átkozott hajón.
De az Alfám halál nyugodtan viszonozza a pillantásomat.
– A parancs az parancs – jelenti ki. – Erre jelentkeztünk.
–  Beszélj a magad nevében! – vágok vissza. – Én nem azért
köptem ki a belemet öt évig, hogy orvosi cuccokat fuvarozzak
néhány menekültnek az átkozott galaxis segglyukára.
–  Engem is meglep – pofázik közbe Finian –, de ismét egyet
kell értenem…
– Pofa be, De Seel!
– Nézzétek, ez a munkánk! – szólal meg Tyler, majd körbenéz
a hídon. – Tudom, hogy mindannyian valami jobban
reménykedtünk, de nem várhatjuk el, hogy az első utunkon
rögtön megmenthetjük az egész Tejutat. Lehet, hogy nem olyan
nagy volumenű a küldetés, de ezeknek az embereknek akkor is
szüksége van a segítségünkre.
–  Ezt vágom, uram! – felelem. – De nem gondolod, hogy az
Aurora Légió jobban is kihasználhatná a magasan képzett,
kiemelkedően tehetséges és abszolút megbízható hátsómat,
mint hogy felturbózott expresszfutárt játszat velem?
Scarlett elvigyorodik:
– Valóban úgy tűnik, hogy szégyenletesen elpazarolják a légió
erőforrásait.
A tekintetem még mindig nem ereszti el Tylerét.
– Ugye tudod, hogy akármelyik osztagot választhattam volna?
– És ugye tudod, hogy imádlak, amiért kitartottál mellettem? –
kérdez vissza.
Hmm.
És tessék, itt ez a szó. Olyan közel ahhoz a másik szóhoz.
Igyekszem úgy tenni, mint aki meg se hallotta, a dzsekimbe
nyúlva inkább előveszem Kabalát, hogy kitegyem a
monitorjaim mellé. A szőre puha és zöld, a varrásnál egy
ponton már kezd belőle kijönni a tömőanyag. Meg kellene már
varrnom…
– Ez meg mégis mi akar lenni? – kérdezi Finian.
– Egy sárkány – felelem. – Anyukám ajándéka. Szerencsét hoz.
– Ez egy kitömött játék állat, mégis hogyan tudna…
– Fogd már be, De Seel!
–  Te most rám vagy kattanva? Csak mert úgy érzem, mintha
próbálkoznál…
– Mindjárt megpróbálkozom az orrod beverésével, te kib…
–  De Seel légiós, fogd vissza magad! – szól közbe Tyler lágy
hangon. – Brannock légiós, ismétlem, a felszállás előtti
ellenőrzés kész! Nagyon szépen kérlek, porcukorral a tetején,
légyszi, lennél olyan kedves kivinni minket? Köszönöm.
Tyra sandítok, mire felvonja a sebhelyes szemöldökét. A szája
arra az átkozottul dühítő csajmágnesmosolyra görbül, mire
akaratom ellenére az én szám sarka is elindul felfelé.
– Leszek a legjobb barátod! – mondja.
És ezzel sikerült is kinyírnia a mosolyomat. Gyors pillantást
váltok Scarral, aztán a műszerpult felé fordulok, és beütöm a
parancsokat. A Longbow újszülött kiscicaként dorombol, a
hajtóművek felzúgnak, az üléseink rázkódni kezdenek, és egy
másodpercre egészen könnyen meg tudok feledkezni arról,
hogy a legszívesebben lepofoznám azokat az átkozott
gödröcskéket Ty arcáról.
A fenébe is, pontosan erre jelentkeztünk.
Megkocogtatom a mikrofont a torkomnál:
– Aurora Légi irányítás, itt a 312-es osztag, engedélyt kérek a
kilövésre, vége.
– Engedély megadva, 312-es. Jó vadászatot! Vége.
A műszerpult felett végigjártatom a tekintetemet az
osztagunk tagjain.
– Na jó, kössétek fel a gatyamadzagot, cicuskák!
A sugárhajtóművek felizzanak, és leszorítanak bennünket az
üléseinkbe. A kilövőfolyosó fala elsuhan mellettünk, majd
megnyílik előttünk a nagy, gyönyörű fekete tér, benne a sok kis
csillogó fehér ponttal. Hirtelen már egyáltalán nem számít,
hogy egy szánalmas küldetésre indulok ezzel a szánalmas
csapattal, és olyan munkát végzek, amire egy grimpusz is
alkalmas lenne. Mert úgy érzem, hazaérkeztem.
Miután kilőttek bennünket az Aurorából, ránézek a
visszapillantó képernyőkre. Vagy egy tucat másik ezüstszínű,
nyílhegy alakú Longbow-t látok, amint átsuhannak a
sötétségen. Teljes dicsőségében láthatom az akadémiát, a
semmiben lebegő, sima felületű kupolák, villogó fények és
lehetetlen alakzatok kikötőjét. A kilövéssel járó nehézségi erő
miatt még nem értük el a súlytalanságot, de már így is érzem,
hogy ott van a Longbow külső burkán kívül. A nagy semmi. A
hely, ahol én vagyok a legjobb abban, amit csinálok.
–  312-es osztag, a kapu jelzőfénye érzékelte, engedély a
Hajtásba lépésre megadva. Vége.
–  Vettem, Aurora! Töltsetek majd nekem egy felest, záróra
előtt visszaérek!
Az ujjaim végigszaladnak a műszerpulton, ahogy az
akadémia mellett lebegő hatalmas, nyolcszögletű kapu felé
navigálom a hajót. Látom a Hajtást a kapu villogó pilonjai
között, a gyönyörű fekete óceánt a milliárdnyi apró fehér
csillaggal. Ahogy egyre gyorsabban közelítünk felé, átadom
magam a pillanatnak, érzem alattam, körülöttem és magamban
a gépet, ahogy késként szeljük át a semmit.
– Útvonal beprogramozva – jelenti Tyler. – Küldöm a fedélzeti
navigációnak.
A hangja visszaránt a valóságba. Eszembe jut, kik vagyunk.
Hogy mit csinálunk.
Hogy hol jártunk.
Leszek a legjobb barátod?
A kapun átjutva beérünk a Hajtás színtelen óceánjába. A hajó
megrázkódik, ahogy a távolság lehetetlensége értelmét veszti. A
színskála fekete-fehérre vált. A szkenneren irányjelzők
gyulladnak ki, több ezer HajtásKapu villog odakint a
fényességben, mint egy nyolcszögletű ajtókkal teli szoba.
Mindegyik mögött egy újabb nap rejtőzik.
A központi vezérlő fölött háromdimenziós térkép kel életre.
Kis betűs helyzetadatok, pörgő paraméterek és egy pulzáló
pötty, ami az aktuális helyzetünket jelöli.
–  A horizont tiszta – jelentem. – HajtásViharnak nincs jele.
Elvileg sima utunk lesz a Junóra. A navigáció szerint… hat óra
és huszonhárom perc.
– Vettem. Sétagalopp.
Tyler kikapcsolja a biztonsági övét, és feláll. Dzsekijét a
segédpilóta székének háttámlájára dobja. Az atlétája nem
takarja az akadémia alfa tetoválását a jobb bicepszén. A
karomat borító sárkányos-pillangós, a hátamon húzódó sólyom
és a torkomra (igen, rohadtul fájt) tetovált főnix mellett van egy
ugyanilyen tetkóm, csak persze a pilóták hadosztályának
emblémájával. Ugyanott csináltattuk őket, ugyanakkor.
Eszembe jut az éjszaka, amikor meggyőztem Tylert, hogy
csináltassunk együtt tetkót. Kimenőnk volt a Cohen-IV-en.
Akkor láttam utoljára inni. Az új varrások okozta fájdalom a
karunkon, a pia a vérünkben és az eufória, hogy sikerült
eljutnunk az utolsó évünkig… Mindez ott izzott közöttünk a
levegőben. Csak te és én, Tyler. Ahogy bámulunk egymásra a
kocsmaasztal és az üres poharak felett.
Öribarik, mi?
Körülöttünk minden szín monokróm, mert így működik a
Hajtás. Tyler odakint kék szeme idebent szürke, és most egészen
fura kifejezéssel bámul ki a főmonitoron.
Valószínűleg a legutóbbi ittléte jár a fejében.
És a lány, akit itt talált a semmi közepén lebegve.
És elég csinos is…
– Na jó, vegyük át még egyszer ezt a küldetést! – javasolja.
Finian felsóhajt, exováza halkan sziszeg, ahogy a halántékát
masszírozza.
–  Már átvettük, uram! Ez volt a lényege a reggeli
eligazításnak, nem?
Tyler vet egy pillantást a Tündefiúra.
–  Kal légiós az eligazítás alatt még az akadémia biztonsági
szolgálatának őrizetében volt, úgyhogy arra gondoltam,
átbeszélhetnénk még egyszer.
 – És nekünk is végig kell hallgatnunk? Uram?
Karba tett kézzel meredek rá:
– Te most hivatásos seggfej vagy, vagy…
– Nem, ez inkább csak hobbi – vág vissza azonnal Finian. – De
remélem, jövőre bekerülök a profi ligába.
Kihívóan vigyorog rám, várja a következő visszavágást. Mivel
a bőre egyébként is fehér, a szeme meg amúgy is fekete, Finian
az egyetlen, akin nem változtat sokat a Hajtás. Visszafogom
magam, bár valójában éppen annyira unom a szitut, mint a
Gépfejünk. Hallottam, hogy Ketchett osztagát a Béta Fushichóra
küldték kiiktatni egy kalózflottát, Troile osztaga meg egy rakás
nagykövetet kísérhet a sentanni béketárgyalásokra.
Egy olyan eredményekkel végzett Alfának, mint Tyler, ez a
küldetés egy vicc. Ez az osztag egy vicc. De a vezetőnk tartja
magát, mint mindig, sosem rendül meg a profizmusa.
Kivéve, ha egy csinos kiscsaj van a dologban.
–  Hat óránk és huszonkét percünk maradt a célig, De Seel
légiós! – harsan fel Tyler érzelemmentes hangja. – Ezt töltheted
a latrina kipucolásával, hogy olyan fényes legyen, hogy lásd
benne az arcodat, vagy töltheted azzal, hogy újra átvesszük a
küldetésünket. A te döntésed.
A betraskai elgondolkodva csücsörít:
– Hát, ha így fogalmazol…
– Így.
Tyler egy sor parancsot pötyög be a vezérlőbe, mire a Hajtás
miniatűr térképét egy nagy szikla hologramja váltja fel, ami egy
rakás másik nagy szikla között lebeg. Egy aszteroida. Az összes
aszteroidák randa mostohaanyja.
Az adatokra nézve látom, hogy vagy ezer kilométer széles,
üreges, és tele van lyukakkal, mint a kukacos alma. Az oldalán,
mint valami kullancs, egy nagy gyár kupolái és oszlopai
emelkednek.
– Ez a Sagan bázis a Juno-rendszerben – magyarázza Tyler. –
Ércfeldolgozó üzem volt az azóta megszűnt Jupiter
Bányavállalat tulajdonában, de 2263 óta üresen áll. A Saganra
tömegesen érkeztek menekültek a syldrathi űrből, aztán
birtokba vették az elhagyott üzemi létesítményeket. Az AL
parancsnoksága szerint már hétezer fő körülire tehető a bázis
lakossága.
Amíg Tyler beszél, én az új syldrathi osztagtársunkat
figyelem, de Tündefiúnak elég jó a pókerarca. A tekintete átható
és jéghideg. Sugárzik belőle a syldrathikra oly jellemző
felsőbbrendűség, az a „jobb vagyok nálad, és ez egyszerűen
tény” hozzáállás. Ennek ellenére minden egyes ezüstszínű
hajszála pontosan a helyén van, az arca egy divatmagazinban is
elférne, és még a bunyóból származó lila foltokkal együtt is
kénytelen vagyok egyetérteni Scarral. Nem rúgnám ki az
ágyamból, még ha horkol is…
–  A Juno csillaga a semleges zónában helyezkedik el –
folytatja Tyler –, ezért az itt élők az AL hatáskörébe tartoznak.
Mivel sem a terrai, sem a betraskai kormány nem hajlandó
befogadni syldrathi menekülteket, a jólétük a mi felelősségünk.
– Amit én nem értek – szól közbe Scarlett.
–  Mi egy kormányfüggetlen, semleges segélyszervezet
vagyunk, Scar, elvileg nekünk…
–  Köszi, öcskös! – forgatja a szemét Scar. – Tudom, hogy
micsoda az AL. Úgy értettem, nem értem, miért nem nyitja meg
a határokat a terrai és a betraskai kormány, hogy segítsen
nekik. Az otthonukban megtizedelte őket az egyik saját
arkhónjuk. Miért hagyja őket magára a Terra és a Trask?
– Háború van – vonja meg a vállát Finian. – Ha megnyitnák a
határokat, mi a garancia, hogy nem lesz a menekültek között
olyan, aki veszélyt jelent majd?
– Ez akkora baromság, De Seel! – morgom.
–  Nem azt mondtam, hogy egyetértek velük, csak
megmagyaráztam, hogyan gondolkodnak.
–  Szóval hagyjuk ezeket a szerencsétleneket megrohadni
odakint? – kérdezi Scarlett.
– Nyilván nem – felel Tyler. – Ezért szállítunk nekik egy egész
rakomány orvosi eszközt.
Scar ráförmed az öccsére, hogy ez nem segítség, és Finian
természetesen szintén hallatja a hangját. A parancsnoki hídon
rövid időre eluralkodik a káosz, amit aztán egy mély, bársonyos
hang szakít félbe.
– Félnek.
Csend telepszik ránk, és minden szempár Kaliis Valamivalami
Akárkicsoda elsőszülöttje felé fordul.
– A kormányaitok – mondja. – Félnek a Csillaggyilkostól.
A kijelentést síri csend fogadja. Aggodalmasan nézünk
egymásra, mintha a név kimondása valahogy még több erőt
kölcsönözne a tulajdonosának.
 –  És joggal félnek – folytatja Kal. – A Csillaggyilkos
ellenségének nyilvánított minden szabad syldrathit, és aki
menedéket ajánl nekik, az is az ellensége lesz.
Tyler Kalra bámul, és még a mi lenyűgöző vezetőnkön is
látszik, hogy egy kicsit kellemetlenül érzi magát.
– Kal légiós, mivel az első eligazításon nem voltál ott, esetleg
lennél kedves megosztani velünk a gondolataidat? A te
népedből valók, akiknek segélyszállítmányt viszünk. Mit tudsz
nekünk mondani?
– Azt gondoltam, mindent tudsz a syldrathikról, uram! – feleli
Kal bársonyos hangon. – Tudva, milyen sorsra jutott az apád.
Látom, hogy Scarlett szeme összeszűkül, Tyler hangja pedig
élesebbé válik.
– És mit gondolsz, mit tudsz az apámról, Kal légiós?
–  Azt, hogy háborús hős volt. Szenátor, aki már akkor a
békéért szólalt fel, amikor békéről máshol még szó sem volt. És
azt, hogy meghalt, amikor harcolt a népem ellen az Orion-
rajtaütésnél.
–  Emlékezz az Orionra! – mormogom, és megérintem a
Teremtő jelét a galléromon.
Látom, hogy velem szemben Finian ugyanezt teszi.
–  Del’nai – feleli Kal, miközben majd’ felnyársal ragyogó
pillantásával.
– Nem beszélek syldrathiul, Tündefiú!
–  Azt jelenti, „mindig” – magyarázza Scarlett. – „Örökkön
örökké”.
Tündefiú biccent Scarnak, aztán újra Tyler felé fordul.
 –  Ismerem a nagy Jericho Jonest. Tudom, hogyan halt meg,
úgyhogy bocsánatot kérek, uram! Sejtem, hogy egy syldrathi
jelenléte az osztagodban… nem a legkellemesebb.
–  Ilyen embernek tartasz engem? – vág vissza Tyler. –
Olyannak, aki egy egész fajt gyűlölni kezd azért, mert az
egyikük megölte az apját?
–  Ismerve az Orion-rajtaütés eseményeit, úgy gondolom, a
legtöbb embernek nehéz ezt feldolgozni.
Tyler egyenesen Tündefiú szemébe néz:
–  Akkor nagy szerencséd, hogy nem vagyok olyan, mint a
legtöbb ember.
Kal állja Tyler tekintetét, és hullámokban sugárzik belőle az a
bosszantó arrogancia. Tudom, hogy a syldrathik pár száz évig is
elélhetnek, ha hagyják nekik, de Kal már tizenkilenc évesen is
úgy néz ránk, mintha csak valami átmeneti kellemetlenségnek
tekintene minket. Ma még itt vagyunk, holnap már sehol. Még
most is látom a balegyenesének nyomát Tyler állkapcsán, Kalon
pedig ott a rakás zúzódás és horzsolás – a tegnapi bunyó
nyomai. Az összes kadét terrai volt. Négyen egy ellen.
Emlékezz az Orionra…
Kal a Sagan bázis hologramja felé biccent:
– A syldrathik büszke nép – kezd bele végül. – A menekültek
gyanakodni fognak ránk. Nem kérnek majd a segítségből, és
nehéz lesz elnyerni a bizalmukat.
Tyler a nővérére sandít.
–  Scar folyékonyan beszél syldrathiul. Biztos vagyok benne,
hogy ti ketten meg tudjátok őket győzni arról, hogy segíteni
jöttünk.
Kal értetlenkedve pislog rá:
– Nem akarhatsz leküldeni közéjük!
– Miért ne akarnálak?
Kal a homlokára tetovált három, keresztbe tett pengére
mutat.
– Gondolom, tudod, hogy mi ez, uram!
–  Egy glif – bólint Tyler. – Ez mutatja meg, hogy melyik
nemzetséghez tartoztok az ötből.
Kal bólint.
– És ez a Vérharcos nemzetség glifje.
– Na és?
–  Mit gondolsz, miért engem választottak ki utoljára a
Válogatáson? Szerinted miért nem akartak még a syldrathik
sem a csapatukban tudni? – Kal végignéz rajtunk, aztán ő maga
válaszolja meg a saját kérdését. – Mert a Csillaggyilkos is
Vérharcos. És a Templomosai is Vérharcosok. És a Lovagjai is
Vérhar…
– Nem minden Vérharcos nemzetségű syldrathi csatlakozott a
Megtörhetetlenekhez – vág a szavába Tyler. – Nem vagytok
kollektíven felelősek az ő bűneikért.
Kal látványos lenézéssel bámul Tyra.
–  Biztos vagyok benne, hogy az állomáson levő éhező,
kétségbeesett szerencsétlenek alig várják, hogy mindezt
elmagyarázza nekik egy terrai.
– Már elnézést! – Finian felemeli a kezét, és Tündefiúra néz. –
Már bocs, de szerintem a Vörös meg én már bőven teljesítettük
ennek az osztagnak a szarkazmuskvótáját.
–  Ja – mosolyog Scarlett negédesen Kalra. – És én vagyok
ennek a csapatnak az Arca, szóval te inkább maradj annál, hogy
ütöd, amit kell, addig, amíg mozog. Úgy tűnik, abban elég jó
vagy.
Scar az öccsére néz, és biccent.
– Valahogy megoldjuk, uram!
–  Jól van – hagyja helyben Tyler. – A Csillaggyilkos flottái
levadásznak minden syldrathit, aki nem esküdött fel az új
rendre, de egy olyan kis telep, mint a Sagan, valószínűleg túl
jelentéktelen ahhoz, hogy bárki is felfigyeljen rá. Gyanítom,
éppen ezért bujkálnak itt a menekültek. Igen kicsi a
valószínűsége, hogy ezen a küldetésen összefutnánk bárkivel is.
– Hozzávetőleg egy a nyolcezer-hétszázhuszonöthöz.
Mind elhallgatunk, annyira meglepő, hogy Zila megszólalt.
Szinte már el is felejtettem, hogy ő is a hídon van. A saját helyén
ül, egyik göndör, fekete hajtincsét rágcsálja. Sötétbarna arcát
megvilágítja a monitor. A billentyűzete felett repkednek az
ujjai.
– Egy a nyolcezer-hétszázhuszonöthöz? – ismétlem meg.
– Hozzávetőlegesen – felel anélkül, hogy felnézne.
– És ezt meg honnan veszed? – kérdezi Finian.
Zila a fejére mutat:
– Az agyamból.
Az ezt követő kínos csendet Tyler torokköszörülése töri meg.
–  Oké – nyögi ki végül. – Ettől függetlenül szeretném, ha
mindenki odafigyelne. Ez az első lehetőségünk, hogy
bizonyítsunk. Szóval ha bárki is többre tartja magát holmi
felturbózott expresszfutárnál – Ty itt vet felém egy pillantást –,
akkor most lehet megmutatni. Lehet, hogy a kormányaink
félnek szembekerülni a Csillagharcossal, de mi az Aurora Légió
vagyunk. Nem hajolunk meg a zsarnokok előtt, és nem
hátrálunk meg a harc elől.
Még a monokróm színekben is látom Tyler szemében a tüzet.
A hangjában égő szenvedélytől libabőrös leszek. Hiába a
zúgolódás és a sok szarság, a beszéde megint felidézi bennem,
hogy miért is ő a legtöbbre értékelt Alfa az évfolyamunkon. És
emlékszem arra is, hogy miért éreztem úgy abban a
kocsmában, ahogy egymásra bámultunk az üres poharak felett,
hogy talán lehet esélyünk valamire együtt.
– 312-es osztag, itt az Aurora Légi irányítás, vége.
Megnyomom a rádiót a válaszadáshoz.
– Itt a 312-es osztag, vége.
– De Stoy hadvezér a vonalban, 312-es, vége.
Elkerekedik a szemem. Összeráncolt homlokkal nézem Tylert,
aki megnyomja a „fogadás” gombot a konzolján.
– Itt Jones légiós.
De Stoy hadvezér hologramja ölt alakot a kivetítőn.
Díszegyenruhája makulátlan, haja szigorú lófarokba fogva.
Mellette Adams admirális, szintén díszegyenruhában,
kibernetikus karját hordószéles, kitüntetésekkel teli mellkasa
előtt keresztbe fonta. Mindkettejüket fekete-fehérre festi a
Hajtás monokrómja.
Adams és Ty régóta ismerik egymást, Ty apjával legjobb
barátok voltak még pilóta korukban a Terrai Védelmi Erőknél.
Adams a szárnyai alá vette Tyt és Scart, amikor az öregük
meghalt. Együtt járnak hétvégente a templomba, és Adams
mindig egy kicsit jobban figyelt Tylerre, mint a többi kadétra.
De akkor is, az Alfánk szemébe nézve látom, hogy őt is
legalább annyira összezavarja ez a bejelentkezés, mint engem.
– Jó reggelt, légiósok! – tiszteleg Adams.
Tisztelgünk, és elmormoljuk a saját „jó reggelt”-jeinket, aztán
De Stoy veszi át a szót:
–  Csak jó vadászatot akartunk kívánni magának és az
osztagának, Jones légiós!
– Köszönöm, asszonyom! – felel Tyler.
– Ez az első lépésük egy sokkal nagyobb színpad felé – veszi át
a szót Adams. – Olyan kihívások várnak magukra, amilyeneket
talán el sem tudnak képzelni, de mi bízunk a képességeikben és
abban, hogy meg tudnak birkózni vele, bármi történjék is. Ki kell
tartaniuk. – Adams itt egyenesen Tylerre néz. – És hinned kell,
Tyler!
Ez az egész marha fura. Bármilyen közel áll is egymáshoz
Adams és Ty, a vezérkar általában nem beszél közvetlenül a
hozzánk hasonló zöldfülűekkel. A ranglétra tetejéről mi kábé
láthatatlanok vagyunk, és ez a küldetés jelentőségében a
nullához konvergál. Erre mégis itt vannak, és úgy beszélnek
hozzánk, mintha mi lennénk a legtökösebb osztag valami
kiemelt küldetésen.
Aztán Adams egyenesen rám néz, és elmondja az akadémia
jelmondatát:
 –  Mi vagyunk a légió. Mi vagyunk a fény. Fényesen égünk a
sötét peremén.
– Igenis, uram! – felelem.
–  Égjenek fényesen, légiósok! – mondja De Stoy. – A
szállítmányuk sokkal értékesebb, mint azt bármelyikük gondolná.
– A Teremtő legyen magukkal! – biccent Adams.
– Ööö… – hebeg Tyler. – Köszönjük, uram! Asszonyom!
A képük egy másodpercig még ott lebeg előttünk, mintha bele
akarna égni az emlékezetünkbe. Nem tudom, mi a szar ez. Egy
utolsó tisztelgéssel a kivetített hologramok elhalványulnak, és
visszatér a Sagan bázis forgó képe. Mindannyian azt a helyet
bámuljuk, ahol egy másodperccel korábban még a feletteseink
lebegtek, és mindenkinek az arcán ugyanaz az értetlenség
tükröződik. Aztán Zila Madran töri meg a csendet. Egyetlen
szóval tökéletesen összefoglalja az érzéseinket:
– Különös…
Tyler hátrasimítja a szeméből a haját, és leül. A hangja ismét
határozott és parancsnoki, de tudom, hogy pontosan ugyanazok
a kérdések járnak a fejében, mint az enyémben.
–  Na jó – mondja, és lehajol, hogy letöröljön egy láthatatlan
koszfoltot az amúgy makulátlan bakancsáról. – Kal, stratégiai
tervet kérek arra az esetre, ha ellenséges syldrathikkal
találkoznánk! Scar, diplomáciai lehetőségeket kérek a
menekültekkel való kommunikációra! Zila és Finian, ti a Sagan
rendszereit tanulmányozzátok! Hat óránk van. Munkára!
– És mi lesz velem? – kérdezem.
Tyler rám néz, felvonja sebhelyes szemöldökét, és ajka ismét
arra az átkozottul idegtépő mosolyra görbül.
– Tarts minket pályán, Zéró!
Csak te és én, Tyler!
Ahogy bámulunk egymásra abban a kocsmában az üres
poharak felett.
Ötéves korunk óta ismerjük egymást.
A műszerpult felé fordulok, és ráállok az útvonalunkra.
– Igenis, uram! – sóhajtom.
Legjobb barátok örökké, mi?
 7.
Kal

A dallam sosem változik.

Két órája tértünk vissza a valós űrbe a Sagan bázis közelében
található, leharcolt HajtásKapun keresztül, kilencven perce
kezdtük meg a tárgyalásokat a bázison lakó menekültekkel, és
egy perce közölte velük Scarlett Jones a hírt, hogy a Vérharcos
nemzetség egyik szülötte is a hajón tartózkodik, hogy aztán tíz
másodperccel ezután a Sagan védelmi rendszere ránk állítsa a
rakétáit.
Az emberek akkora idióták.
Néha jó szándékú idióták, de akkor is idióták.
–  …és ezt tisztelem, uram! – mondja éppen Scarlett Jones,
miközben próbálja figyelmen kívül hagyni a képernyőkön
villogó RAKÉTÁK CÉLRA ÁLLÍTVA feliratot. – De Kal légiós a
harci specialistánk. Ha meg akarjuk vizsgálni a védelmi
rendszerüket…
– Egyetlen Vérharcos sem teszi be a lábát erre a bázisra, amíg
én vagyok az Élenjáró – érkezik a válasz. – A Hajtás szellemeire
esküszöm!
Alaposabban is szemügyre veszem a holografikus képet,
amihez Scarlett beszél. Taneth Lirael Ammar egy idősebb férfi,
ránézésre úgy kétszáz éves, legalábbis ezt sugallják a bőrén ülő
halvány ráncok. Haja ezüstös ragyogása már megsötétedett,
hátrafésülve viseli a frizuráját, így jól látszik az Útjárók jele
ráncos homlokán. A glif anyámat juttatja eszembe, és hogy
milyen messzire kerültem az otthonomtól.
Már attól, ami még maradt belőle…
Sok másik faj tartja úgy, hogy mi, syldrathik, arrogánsak és
lekezelőek vagyunk. Hogy az érzéseinket jeges falak és szigorú
tekintetek mögé rejtjük. De az azért elég nyilvánvaló, hogy
Tanethet felháborítja a jelenlétem. Ibolyaszín szeme villog
beszéd közben, és hegyes füle széle kivörösödött haragjában.
Tyler Jones próbálja csitítgatni a háborgó Tanethet.
–  Első Taneth, Kal légiós az Aurora Légió tagja, és én
biztosíthatom…
–  Az egy Vérharcos! – csattan fel Taneth. – Nem látjuk itt
szívesen!
Az osztagvezetőnkre nézek, és visszanyelem a szavakat: „Én
megmondtam.”
Két éve ért véget a háború a Syldra és a Terra között. Húsz
hónapja próbálok új jövőt építeni magamnak az Aurora Légió
tagjaként, fittyet hányva anyám ellenkezésére. Terraiak között
tanultam. Velük éltem, dolgoztam, harcoltam, de még mindig
nem értem őket.
Olyanok, mint a gyerekek. A legfiatalabb faj a galaktikus
közösségben. Tudatlan a tisztességében. Eltökélten hisz abban,
hogy bármilyen problémát meg lehet oldani elegendő hittel és
kemény munkával, vagy ha minden kötél szakad, jó sok
golyóval.
De ők nem látták a napjuk halálát. A népüket égni. Nem
látták, ahogy elpusztul a saját világuk, és még nem tudják, hogy
vannak olyan törések, amiket nem lehet összeforrasztani.
–  Javasolhatok egy kompromisszumot? – kérdezi Scarlett
Jones Tanethtől, miközben beletúr égővörös hajába. – Ha
hajlandóak beengedni Kal légióst a raktérbe, ő kirakodja az
egészségügyi szállítmányt, amíg mi, többiek ellenőrizzük a
Sagan fedélzeti rendszereit.
Hmm.
Félrebillentett fejjel nézem a lányt, aki a hangom lesz, ha kell.
Bölcs.
Első Taneth töprengve simogatja a fülét.
–  Őszintén, uram, minél gyorsabban láthatunk munkához,
annál hamarabb megszabadulnak tőlünk! – győzködi Tyler
Jones is. – A szavamat adom, hogy Kal légiós betart minden AL-
előírást, amíg a Sagan bázis fedélzetén tartózkodunk.
Összehúzott szemmel nézek a fiúra, aki a vezetőm lesz.
Bizalommal teli.
A diplomatánk magabiztossága ellenére nem gondolom, hogy
Taneth belemegy a dologba. A syldrathik nemes, ősi nép. A
harcosok, akik a Csillaggyilkost követték, akik nem fogadták el a
békét a Terrával, Megtörhetetlennek nevezik magukat, de
azoknak a büszkeségét is sértette a békeszerződés, akik
elfogadták. És bár lehet, hogy mi, syldrathik mélyre
süllyedtünk, nem szívesen fogadjuk el mások jótékony
felajánlásait. Különösen azokét nem, akik alig pár száz éve
tették meg az első botladozó lépéseiket a Hajtásban.
Így aztán határozottan meglepődöm, amikor Taneth elhúzott
szájjal lassan bólint. Így jelzi beleegyezését. A szeme alatti
karikákat és a kétségbeesett arckifejezését látva ráébredek,
hogy valószínűleg sokkal rosszabb a helyzetük, mint
gondoltam.
Itt nem minden az, aminek látszik.
 
 
Amikor a Longbow légzsilipje sziszegve kinyílik, a számat
azonnal betölti az állott oxigén és az izzadság íze. A raktérben
kontakthibásan villognak a lámpák, és fél tucat syldrathi áll
készenlétben, hogy fogadjanak minket. Tradicionális, bő
köpenyt viselnek, az anyagba az Útjáró nemzetség glifjeit
hímezték, ezüst üvegen nihilkristályok lógnak a nyakukban.
Mindegyik syldrathi magas és kecses, de vékony és megviselt is.
Sokuk tekintetében évszázadok bölcsessége ül, és a legfiatalabb
övére csatolt lélekpengét nem számítva mind fegyvertelenek.
A népem körében bármilyen érintés intimnek számít. A
syldrathik nem érnek hozzá idegenekhez, de tudom, hogy a
terraiak körében szokás kezet fogni üdvözlésképpen. Éppen
ezért meglep, amikor Scarlett Jones Taneth felé lép, és
köszöntésképpen két kezét a szeméhez emeli, majd az ajkához,
végül pedig a szívéhez.
Az Élenjáró halvány és meglepett mosollyal ismétli meg a
mozdulatsort, láthatóan tetszik neki, hogy egy terrai ilyen
járatos a szokásainkban.
 Scarlett Jones bemutatja az osztag többi tagját:
–  Tyler Jones a parancsnokunk. Zila Madran, tudományos
tiszt. Finian de Seel, hajómérnök. Cat Brannock, pilóta. És végül
Kaliis Idraban Gilwraeth, harci specialista.
A syldrathik egymás után behunyják a szemüket, és hátat
fordítanak nekem. Csak Taneth nem fordul el, de ő sem méltat
egy pillantásra se.
–  Ötüket szívesen látjuk itt – mondja végül a többieknek. –
Hálásan fogadunk minden segítséget, amit az Aurora Légió fel
tud ajánlani.
Tyler Jones körbenéz a raktérben, felméri a bizonytalan
áramellátást, a falból kiszakított konnektorokat, a szabadon
futó, szakadt kábeleket, az állott, rossz levegőt. Éppolyan hamar
nyugtázza a siralmas állapotokat, mint én. Ezt a bázist már
évekkel ezelőtt elhagyták, és pénz és karbantartás híján
lassacskán szét fog esni az egész. Egy részemet mégis
elszomorítja, hogy a népem tagjai ilyen mohón ugranak a
segítségre. Hogy koldusokká váltak gyermekek előtt.
Egykor elsőkként jártuk a csillagok közti sötétséget. Mivé
lettünk?
– Hol van a többi társuk? – kérdezi Tyler.
Taneth nagyot pislog:
– A többi?
– A parancsnokság szerint közel hétezer menekült lakik itt.
– Legfeljebb százan vagyunk, ifjú terrai!
Látom, hogy Tyler Jones értetlen pillantást vált a nővérével.
Zila Madran csak pislog, mint valami automata, ami eltárolja az
információt későbbi elemzésre. Finian De Seel hatalmas, fekete
szemében viszont ugyanazt a kérdést látom tükröződni, mint
Cat Brannockéban. Mint az enyémben.
Minek ilyen messzire jönni, ilyen nagy kockázatot vállalni ilyen
kevésért?
–  Van vezérlőközpontjuk? – kérdezi Tyler Jones. –
Alaposabban is meg kellene néznünk a rendszereiket, hogy
tudjuk, hol kezdjük a javításokat.
– És van esetleg kápolna is? – mormolja az Ászunk, miközben
körbejártatja a tekintetét a raktérben. – Hogy megkérdezhessük
a Teremtőt, mi a jó fenét keresünk itt…
– Van egy központi vezérlőtermünk – bólint Taneth. – Kérem,
kövessen!
A legfiatalabbhoz fordul, a nőhöz, akinek a derekán a
lélekpenge lóg.
–  Aedra, kérlek, felügyeld az orvosi eszközök kirakodását! És
tartsd szemmel… – itt rám pillant – azt! Légy óvatos!
A nő hideg, lila szeme megállapodik rajtam, aztán a saját
nyelvünkön válaszol:
– A te szavad, az én kezem, Első Taneth!
Tyler Jones felvont szemöldökkel, kérdőn néz rám.
Válaszképpen bólintok, biztosítom róla, hogy nem lesz gond. Az
osztag többi tagja követi az Útjárókat egy liftbe, ami öregebbnek
látszik még Tanethnél is, és legalább kétszer rozogábbnak.
– Szépen játsszatok, gyerekek! – mosolyog ránk Finian de Seel.
A lift lassan, hangos kattogásokkal mászik fel a magasabb
szintekre. Egy pillanatra megrázkódik és megáll, látszólag
minden ok nélkül, mire a Gépfejünk motoz valamit a
gomboknál, hogy újra elindítsa. Aztán az osztagom eltűnik a
szemünk elől.
Egyedül maradok a nővel.
Magas és sudár, a bőre napbarnított, a haja ezüstszínű.
Hátrafogva hordja, és ragyogó hullámokban omlik a vállára.
Most, hogy a terraiak nem látják, már meg se próbálja leplezni
az irántam érzett gyűlöletét. Az ajka vicsorra húzódik, a
szemében harag ül. Tudom, hogy próbál telepatikusan
letapogatni. Az anyám is Útjáró volt, megtanított felismerni a
gondolatolvasást. Érzem Aedra elméjének enyhe szorítását a
sajátomon, ahogy próbálja kiolvasni a felszínre kúszó
gondolataimat.
Lenézek a lélekpenge markolatán pihenő kézfejére, és
észreveszem a mutatóujján körbefutó glifet. Fiatalnak tűnik
ahhoz, hogy már feleljen a Vonzásra, ahhoz meg főleg, hogy
házasságot kössön, de a kör közepén levő könnycseppből
tudom, hogy a lélekpárja már visszatért a Semmibe.
– Vezessék haza a szellemek! – mondom neki.
Megmozdul, olyan gyorsan, mint a napsugár. A lélekpenge
markolatából sugár csap ki, mályvaszínű, remegő
energianyaláb, aminek fénye tükröződik a szemében, amikor a
pengét a torkomhoz emeli.
Valami felhorgad bennem, amikor fegyvert emel rám.
A vérem hívó szava.
A Belső Ellenség.
Visszalököm, és kényszerítem magam, hogy nyugodt
maradjak.
–  Lehet, hogy a gyereknépeket, akiket te bajtársaknak
nevezel, sikerült félrevezetned – mordul rám –, de én látom a
lelkedet. Erőszakra születtél. Átáztat a világunk vére téged és az
összes átkozott fajtádbelit is.
Ismerem ezt a nótát. Ezt hallottam minden syldrathi kadéttól
az Akadémián. Minden syldrathitól, akivel csak találkoztam,
amióta a napunk hamuvá égett. A homlokomon látható glif
mindent elmond nekik rólam, még mielőtt kinyithatnám a
számat. Mégis beszélek, remélve, hogy ezúttal más lesz a
dallam.
–  A Megtörhetetlenek nem fajtámbeliek – közlöm. – A
Csillaggyilkos mindannyiunkat elárult, amikor elpusztította
szeretett Syldránkat. Éppúgy vérzek, mint te.
–  Még nem, Vérharcos! – köpi a szót. – De ha még egyszer
hozzám szólsz, fogsz.
A szemébe nézek, küzdök a késztetés ellen, hogy a dühére
még több haraggal feleljek. Hogy megadjam magam annak,
aminek születtem. A késztetés olyan erős, a düh olyan
valóságos, hogy szinte éget a tüze a mellkasomban. Mintha élve
el akarna emészteni. Sikoltva kéri, hogy engedjem ki.
Ehelyett lassan bólintok, mire ő még annál is lassabban
leereszti a pengét. Visszafordulok a Longbow légzsilipje felé, és
elfoglalom magam az orvosi eszközök kirakodásával.
Nem hibáztatom, amiért gyűlöl engem.
Mindig beszélni próbálok.
De a dallam sosem változik.
  
 
– Kal, itt Jones, hallasz?
A vitrokomomból recsegve szólal meg a hang, amikor már
úgy az ötvenharmadik körömnél tartok az űrhajóból a raktérbe,
hogy nagy csattanással a rakodórámpára tegyem a következő
orvosi eszközös konténert. Ezek a ládák hatalmasak, még
nekem is majdnem túl nehezek. Kétszer gyorsabban haladnék,
ha Aedra leereszkedne annyira, hogy segítsen nekem, de csak
nézi, ahogy én végzem a melót. Egyik kezét a lélekpenge
markolatán nyugtatja, és egy pillanatra sem veszi le rólam a
szemét.
– Hallom, uram!
– Hogy haladtok odalent?
Aedrára sandítok, aki látszólag a szemközti falat
tanulmányozza, és igyekszik úgy tenni, mintha nem hallaná
minden szavamat. A szája sarka megrándul, amikor hallja, hogy
egy terrait szólítok „uram”-nak.
– Lassan – felelek.
– Hát, nem is kell kapkodni, mert jó ideig itt leszünk. Zila légiós
éppen helyreállítja a létfenntartó rendszereket. De Seel és Cat a
védelmi rendszereket ellenőrzi.
Brannock felhorkant a saját csatornáján:
– Már ha nevezhetjük őket annak.
– Nem mondhatjuk, hogy csúcsmodern a helyzet – ért egyet De
Seel. – A rakétakilövőt úgy eszkábálták össze a vadászgépeikből,
úgyhogy a jó hír, hogy valószínűleg akkor se tudtak volna lelőni
minket, ha akarnak. Mondjuk, ez a rossz hír is. Viszont a kis
hatósugarú szkennereket perceken belül indítom.
– Én egy órán belül végzek a kirakodással – mondom.
– Vettem – nyugtázza az Alfám. – Ha közben szükséged lenne
valamire, sikíts!
– Kérdezhetek valamit, uram?
Scarlett Jones közbeszól:
– Arról, hogy hogyan lesznek a kisbabák?
– Nem.
– Előbb-utóbb el kell magyarázza neked valaki, szépfiú!
Ha jól sejtem, humorizálni próbál.
–  A Syldra elpusztítása óta több millió syldrathi menekült
szóródott szét a galaxisban. Mindegyikük szükséget szenved,
egyiküknek sincs otthona és készletei.
– Nem hallom a kérdést, légiós! – mondja Tyler Jones.
–  Miért választotta a légió parancsnoksága éppen ezt az
összes hely közül, ahova küldhettek minket? Ez egy lepusztult
állomás egy jelentéktelen rendszerben, alig pár száz
syldrathival a fedélzetén…
A rádióban beálló csendből tudom, hogy a bajtársaim is mind
feltették maguknak ugyanezt a kérdést. Lehet, hogy mi vagyunk
az Aurora Akadémia selejtje, és a többségünk azért került ebbe
az osztagba, mert más nem akart minket, mégis olyan, mintha
éppen megbüntetnének minket valamiért, amit még el sem
követtünk.
– Nem tudom, Kal légiós! – érkezik az Alfánk válasza. – De azt
igen, hogy te is, és én is esküt tettünk, amikor beléptünk a légióba.
Segítünk a segítségre szorulóknak. Megvédjük a védteleneket. És
bár ez…
– Ööö, uram? – vág közbe Finian de Seel. – Akadt egy kis gond.
–  Már azon kívül, hogy félbeszakítod a beszédemet? –
érdeklődik Jones. – Mert már vagy egy órája készülök rá a
fejemben, és király lett volna.
–  Én pedig kimondhatatlanul sajnálom a dolgot, uram, de a
szkennerek élnek, ahogy ígértem. Emlékszel, mit mondott Zila
légiós meg az agya arról, hogy egy a nyolcezerhez annak az
esélye, hogy éppen itt futunk össze a Megtörhetetlenekkel?
– A nyolcezer-hétszázhuszonöthöz – igazítja ki Zila Madran. –
Hozzávetőlegesen.
– Lehet, hogy a Terrán mást jelent a „hozzávetőlegesen”, mert
egy syldrathi harci cirkáló éppen most lőtt ki a HajtásKapuból.
Teljes fegyverzettel. A Megtörhetetlenek lobogója alatt. És felénk
tartanak.
Aedra tágra nyílt szemmel néz rám a raktér túlsó feléből.
–  Ööö, nem idevágó kérdés – szól közbe Scarlett –, de hozott
valaki váltónadrágot véletlenül?
–  Ja – felel rögtön a Gépfejünk. – De szerintem nekem is
szükségem lesz rá.
–  Hagyjátok abba! – Tyler Jones hangja ellentmondást nem
tűrő. – Finian, minél előbb élesíteni kell azokat a rakétákat. Zila,
tied a kommunikáció! Kal, várlak itt fent! Mozgás!
Az adrenalin azonnal feltölt, felkapom az orvosi eszközökkel
teli ládámat, és leteszem az eddig épített kupacra. Talán tíz
percünk maradt, mielőtt a Megtörhetetlen hajó lőtávolon belül
ér. A kísértet osztályú syldrathi cirkálók nem nagyok, úgy
huszonhét Józan szokott lenni a fedélzetükön, ennek ellenére
így is több a fegyverük, mint nekünk a Longbow-n és ezen az
állomáson összesen. Túlerőben vannak. A harc ígéretétől máris
felpezsdült a vérem.
A Belső Ellenség ébredezik.
Aedra haragtól izzó tekintettel, ökölbe szorított kézzel mered
rám.
– Ez a te műved! – köpi az arcomba.
Érzem, hogy az ajkam vicsorra húzódik.
– Mi van?
–  Hat hónapja rejtőzködünk itt észrevétlenül. Megjelensz, és
alig egy órával később felbukkannak a Megtörhetetlenek?
– Nyilvánvalóan más is tudta, hogy itt vagytok – vágok vissza.
– Például az Aurora Légió parancsnoksága. Erre te mégis rögtön
azt feltételezed, hogy én árultalak el titeket?
– Vérharcos vagy – sziszegi.
Próbálom visszanyelni a válaszomat, de az Ellenség már
átvette az irányítást.
– Te pedig bolond – feleli helyettem.
Aedra szeme elkerekedik, és vicsorogva rántja elő a
lélekpengéjét. Bár a mozgása fürge, kecses és lenyűgöző, nem
született olyannak, mint én.
Én a vér ízével a számban születtem.
Ökölbe szorított kézzel.
Háborúra születtem.
A bennem rejtőző erőszak kinyújtózik, erős, tüzes, lüktető.
Átveszi az uralmat az a valami, aminek neveltek. Félrelépek,
amikor Aedra felém lendül, és kinyújtott ujjal a nyakába döfök.
Gyors, mint a villám. Kemény, mint az acél. Túl könnyű. Az
idegre mért csapástól elzsibbad a karja, elakad a lélegzete.
Botorkál egy kicsit, és a szép, rendezett halomba hordott
ládákra zuhan. A ládák ledőlnek, és a legnagyobb retesz fémes
csattanással kinyílik.
A ládából pedig kigurul egy lány.
Karcsú, mint egy liászfa, a haja fekete, mint az éjszaka, csak
egyetlen tincs van benne, ami fehér, mint a csillagok fénye. A
bőre halványbarna, arcán tökéletes rajzolatban ülnek a szeplők.
Halkan, fájdalmasan felnyög, ahogy végigcsúszik a padlón, de
nekem ez a hang is olyan, mintha zene kúszna a fülembe.
Amikor az arcába nézek, mintha a szívembe szúrna valami:
fényesen, élesen, húsba vágón, mint egy darab üvegszilánk.
Az érzés, amiről nem gondoltam, hogy valaha is érezni
fogom.
De…
De akkor látom, hogy ő…
Ember?
– Ööö… – nyögi Aedrára pislogva. – Helló!
A könyökére támaszkodik, és végre felnéz rám. A fájdalom, a
döbbenet és a meglepetés mögött egy másik színt látok meg a
szemében.
A gondolatai kaleidoszkópként áramlanak.
A hangja suttogás.
– Már láttalak téged…
 8.
Zila

A rossz hír, hogy a létfenntartó rendszernek, amit próbáltam

feltámasztani, egyértelműen múzeumban lenne a helye. És
biztos vagyok benne, hogy a kommunikációs rendszer még
rosszabb állapotban van.
A jó hír, hogy valószínűleg az egyik rendszer állapota sem fog
már sokáig számítani.
Finian felnéz rám a gép mellől, amit éppen próbál
megjavítani.
– Tudod, mit nem értek? – kérdezi.
– Feltehetően igen – felelem.
 9.
Auri

Ez a srác a látomásomból. Mr. Középfölde.

Csakhogy most valóban itt van.
Itt áll előttem.
Én meg…
–  Árulás – sziszegi egy hang mögöttem. – Mikor akartatok
szólni róla, hogy heten vagytok?
Nagy nehezen elszakítom a tekintetemet a látomásbeli
srácról, és a nyakamat tekergetve bemérem a beszélőt. Egy
fajból valók, ő is magas és karcsú, a bőre ugyanolyan olajbarna,
a haja hosszú, ezüstszínű, de a homloka közepén másfajta
tetoválás díszeleg. A srácé három keresztbe tett pengét ábrázol,
a lányé egy szemet, amiből öt könnycsepp hullik le.
– Én sem tudtam.
A srácnak mögöttem nem éppen nyugodt a hangja, de
legalább nem hangzik úgy, mintha alig várná, hogy felvágjon, és
megnézze, mi van odabent, szóval a fenekemen csúszva
közelebb húzódom hozzá. A karom és a lábam még mindig
merev a szűkös szállítóládában töltött időtől, a szemem pedig
majd’ kifolyik, mert annyit olvastam Magellán aprócska
képernyőjén. És egyébként jól jönne egy vécé is. Ez a probléma
miért nem merül fel sosem a kémfilmekben?
–  Ez egy terrai – mondja a lány, és észreveszem, hogy úgy
szorít egy vékony, fekete hengert, mintha az valami fegyver
lenne. – A ti egyenruhátok van rajta. A ti emberetek.
– Ő… – A fiú rám néz, és összeszorítja a száját. – Nem érdemes
a figyelmünkre.
Hogy mit mondott?
Egy hatalmas helyiségben vagyunk, ha tippelnem kellene, egy
űrállomás része lehet, de az egész úgy fest, mintha már csak a
Szentlélek tartaná össze. A falakon hatalmas repedések,
kiállnak a vezetékek, ami tuti tűzveszélyes, a lámpák villognak,
mintha a végét járnák, és az egyetlen újnak tűnő dolog az egész
kócerájban az a pár láda, amelyek egyikében bujkáltam. Mivel
az ő utasításait követtem, gondolom, De Stoy hadvezér ide akart
küldeni. Bárcsak tudnám, hogy miért!
Bárcsak tudnék bármit is…
A magas fiú kijelentésére válaszul a lány megemeli a
botocskáját, és te jóságos sós lángos, ez a cucc tényleg fegyver!
Lila elektromos szikrák kelnek életre, és hosszú, íves penge
alakjába rendeződnek. Olyan gyorsan mászok hátra, hogy
beleszaladok Mr. Középfölde lábába.
– Fogd vissza magad, Aedra! – mondja a fiú hűvös hangján. –
Szégyent hozol magadra, hogy így viselkedsz egy ember előtt.
Ha ezt túléljük, utána vitatkozhatunk a lányról.
Egyszerre szeretném és nem szeretném tudni, hogy miért is
kérdéses az életben maradásunk, de a jelek szerint itt nekem
nem osztottak lapot. A srác lehajol hozzám, és úgy állít talpra,
mintha pihekönnyű lennék, aztán meg is tart, amíg sikerül
visszanyernem az egyensúlyomat. A térdem még mindig visítva
tiltakozik a kiegyenesítés ellen, a lány meg közben lenullázza a
fegyverét, és úgy masírozik keresztül a termen, mintha magától
értetődőnek venné, hogy követjük.
– A nevem Kal – mutatkozik be a srác halkan.
–  Aurora – felelem, bár még mindig eléggé bosszant a „nem
érdemes a figyelmünkre” beszólása.
– Te vagy az a lány, akit Tyler Jones talált meg a Hajtásban.
– Erről meg honnan tudsz?
–  Egy elég híres és régi űrhajón találtak meg, ami két
évszázada tűnt el, és úgy hívnak, mint az akadémiát, ahol az
elmúlt két évben laktam.
Oké, ez elég jó érvelés.
– Jó, figyelj, bocsánatot kérek, de én…
–  Majd akkor magyarázd meg, ha már nem vagyunk
veszélyben! – vág a szavamba. – Addig maradj mellettem, és ne
kószálj el!
Lenéz rám, a szeme éppolyan lila, mint az az elektromos izé,
amit Aedra keltett életre egy perccel korábban. Amikor a
szobámban láttam a látomásomban, azt hittem, a haja csak a
világítás miatt tűnik ezüstösnek, de nem, tényleg ilyen a színe.
Öt hosszú, tökéletes fonatban omlik hátra a válláig. És még a
zúzódást is látom az állán, épp, mint a látomásban.
Eszembe jut a sikítás.
A vér a kezemen.
Amikor rám néz, borzongás szalad végig a gerincemen, olyan
erősen, hogy az izmaim is görcsbe rándulnak tőle. Mintha
félelem okozná, kivéve… hogy van benne valami más is. Van a
fiúban valami hidegség, valami szörnyen… hát, idegen, azt
hiszem. Megijeszt, de e pillanatban egy kicsit kevésbé találom
félelmetesnek, mint bármi mást a galaxisban, úgyhogy amikor
sarkon fordul, és elindul, hozzá igazítom a lépéseimet.
– Mi történik? – suttogom, hátha még én is fel tudom fogni a
választ.
Kal elmélázva néz rám.
–  Ez egy elhagyott bányaállomás – magyarázza halkan,
miközben beszállunk az ősrégi liftbe. – Annak az Aurora Légió
osztagnak a tagja vagyok, amit a segélyszállítmánnyal küldtek
ide. A közelben van egy hadihajó, rajta… az én népem néhány
ellenséges tagjával.
– Mert idehívták őket – szól közbe Aedra, és bár a hangja most
nyugodt, a fiúra villantott tekintetével ölni lehetne.
–  Veszélyesek – folytatja a srác, mintha Aedra meg se szólalt
volna. Elfordul tőlem. – De nem kell félned, ember! Barátok
között vagy.
– Hát, nem találtam volna ki… – mormolom.
A lift rázkódva megáll, az ajtó kinyílik, és valamiféle
irányítóközpontban találjuk magunkat. Hatalmas képernyőkön
a csillagok képe villog, értelmezhetetlen grafikonok és ábrák
meg félig szétszedett vezérlőpanelek díszítik végig a terem
szegélyét, a közepén pedig a központi vezérlőegység. A helyiség
tele van összevissza rohangáló és kiabáló emberekkel.
– Aurora?
 Valaki a terem közepéből a nevemen szólít – egyértelműen
döbbent hangon. Szépfiú kapitány. Mármint Ty. A nővérével
ácsorog, a vörös hajúval, Scarlett-tel, meg egy sráccal, aki pont
olyan hófehér, mint De Stoy hadvezér. Kivéve, hogy ezen a fiún
az egyenruha felett valamiféle exováz van, ami halkan sziszeg,
amikor felém fordul.
Mindhárman rám bámulnak, nagyjából úgy, mintha Kal most
húzott volna elő a kalapjából. Érzem, ahogy Kal változtat a
súlypontján, és összefonja maga előtt a karját.
– Helló! – szólalok meg.
Erős nyitás.
–  Ő meg mi a fenét keres itt? – kérdezi Scarlett összeráncolt
homlokkal.
–  Előbb a Megtörhetetlenek – jelenti ki határozottan Kal –,
aztán a kérdések.
Ha jól sejtem, a Megtörhetetlenek lesznek az ellenséges
elemek a népéből, akiket korábban említett. Az arcokat látva
magam körül az én hátamon is feláll a szőr.
Tyler csak bólint:
–  Cat, szeretném, ha kimennél a Longbow-val felderítő
repülésre, de ne vegyenek észre! Kal, tied a védelem! A Kísértet
tíz percen belül itt lesz, hacsak nem győzzük meg róla, hogy
nincs oka maradni.
Kal vet rám egy pillantást, aztán elfoglalja a helyét valami
műszerpult mellett. Szívesen megkérdezném, hogy mi a fene
folyik itt, de a közhangulatot nézve arra jutok, hogy jobb, ha
nem vagyok útban, úgyhogy csöndesen a falhoz hátrálok egy
idősebbnek látszó syldrathi férfi mellé. A szívem zakatol, az
agyam pedig azt követeli, hogy azonnal keressek valami jó kis
búvóhelyet. Nekem ez túl sok. Már majdnem sikerült
feldolgoznom, hogy két évszázadot fagyasztásban töltöttem –
már ha nem gondolok arra, hogy ez mi mindennel jár együtt.
Még az is oké, hogy fel kellett szöknöm potyautasnak egy rakás
idegen űrhajójára, és jó, el tudom fogadni, hogy eddig kábé
mindenki hazudott nekem, akivel csak találkoztam. De egy
támadás közepén lenni már tényleg túlzás…
Szeretném azt mondani, hogy a terem tele van jól képzett
katonákkal, akik úgy dolgoznak együtt, mint az olajozott
gépezet, de mi sem áll távolabb a valóságtól. A légiósok egymás
szavába vágnak, kérdéseket kiabálnak, de nem várják meg a
választ, a hangjukból pedig néha kifejezetten kihallatszik a
pánik. Ha ez az a bizonyos osztag, amit Ty nem akart vezetni…
hát… kezdem érteni. Senki sem figyel, pedig kívülről nézve elég
egyértelmű, hogy milyen fontos lenne ez.
A mellettem álló idős syldrathira pislantok, mert ő az
egyetlen, aki ránézésre nem csinál éppen semmit.
– Auri vagyok – mutatkozom be halkan, mert a büszke tartása
miatt szükségét érzem némi formalitásnak. – Aurora Jie-Lin
O’Malley.
Különös tekintettel néz rám, mintha valami kutya lennék, aki
éppen végrehajtott egy szórakoztató trükköt.
–  Élenjáró Taneth Lirael Ammar vagyok, ifjú terrai! – feleli
végül mély, nyugodt hangon. – Szólíthatsz Első Tanethnek.
– Akik a hadihajóval jönnek… – Próbálnék nyelni egyet, de a
torkom kiszáradt és fáj. – Meg fognak ölni minket?
–  Ez egészen biztos – jelenti ki ugyanolyan nyugodt hangon,
mint amivel a nevét adta elő.
A pitébe, egyre rosszabb a helyzet!
A laza megszólalás még a fejemben is gyengén cseng, és a
légzésem is furcsán zaklatott, mintha valaki szorítaná a
mellkasomat. Nem halhatok meg egy olyan összetűzés közepén,
amiről semmit sem tudok, egy űrállomáson, kétszáz évvel a
jövőben!
Vagy mégis?
Egy csomó mindent meg kellett volna tennem, mielőtt ilyen
helyzetbe kerülök. Még meg se próbáltam rákeresni anyára
vagy Callie-ra, hogy kiderítsem, mi lett velük. Hiába a hosszú
órák Magellánnal abban a ládában, nem éreztem magamban
elég erőt, hogy egyszerű nevekként és dátumokként lássam őket
viszont egy képernyőn – vagy még rosszabb esetben
megtudjam, hogy ők is eltűntek, mint apa. Ezért inkább meg se
próbáltam, most pedig lehet, hogy nem is lesz rá lehetőségem.
Kal hangja harsogja túl a hangzavart:
–  Az állomás védelmi rendszere nem elégséges a Kísértet
visszaverésére. Minden elérhető fegyvert össze kell gyűjtenünk,
hogy felkészüljünk a Megtörhetetlenek dokkolására. Nem
lesznek könyörületesek.
A betraskai fiú gunyorosan válaszol, mintha valamiért
viccesnek találná a helyzetet.
–  A harci specialistánk javaslata, hogy szedjük össze az
evőeszközöket meg a hegyes botokat, és rohanjunk bele a biztos
halálba? Bírlak, Kal!
A másik srác felvonja tökéletes ívű, ezüst szemöldökét:
– Talán van jobb ötleted?
–  Meghívjuk a Megtörhetetleneket egy italra, hogy aztán egy
kis flört mellett átbeszéljük a dolgot?
– Nem vagy valami nagy harcos, igaz, Finian?
– Te meg nem vagy valami nagy…
– Pofa be, Finian! – inti le Scarlett, miközben az öccsére néz.
Félrebillenti a fejét és megemeli az állát – láthatóan lezajlik
köztük valamiféle párbeszéd. Nekik is megvan a saját nyelvük,
mint nekünk a húgommal, Callie-val… Vagyis volt…
Arra gondolok, hogy vajon Callie tényleg zeneszerző lett-e,
ahogy álmodta.
Hogy milyen lehetett, hogy csak anya volt-e ott a
közönségben, és ő próbálta a tapsával ellensúlyozni apa és az
én hiányomat.
– Zila, hogy állunk a kommunikációval?
Meglepő módon a plafonból válaszol egy hang:
– Egy perc, uram!
Egy pár, a mienkhez hasonló egyenruhába bújtatott láb
jelenik meg egy lenyitott mennyezeti panelből, és egy
másodperc múlva követi a velem kábé egyidős lány többi része
is. Sötétbarna bőre van, hosszú, göndör fekete haját laza
fonatba fogta össze, a fülében nagy, kerek arany fülbevaló. Úgy
néz ki, mint aki simán lehetett volna az egyik évfolyamtársam a
gimiben. Odalép a vezérlőpulthoz, és bólint.
–  Most már elég erős a jel ahhoz, hogy segélykérést
sugározzunk a Hajtásba, vagy üzenhetünk a syldrathi hajónak –
közli Tyjal.
Kal a fejét csóválja.
– A Megtörhetetlenek nem fognak tárgyalni a magunkfajtával.
– Nem tudnánk evakuálni? – veti fel Scarlett. – Leléphetnénk
az aszteroidamezőn keresztül.
Itt már a betraskai fiú, Finian is közbeszól:
–  Nem férnénk be mind a Longbow-ba, és azok a kisgépek,
amin a helyiek idejöttek, nincsenek olyan állapotban, hogy
lehagyjanak egy syldrathi Kísértetet.
Újra megszólal a plafonból érkezett lány, Zila. Ő az egyetlen,
akinek nem ül pánik a tekintetében. Még most is úgy
tanulmányozza a vezérlőpultot, mintha csak rejtvényt fejtene.
–  Brannock légiós belenavigálhatná a Longbow-nkat a
syldrathi hajóba. Az ütközés halálos lenne számára, de ha jól
céloz, nagy eséllyel ki tudná iktatni a reaktorukat és a
fegyverrendszert.
Ekkor Cat hangja csendül fel a hangosbeszélőn:
– Ugye tudod, hogy hallak?
– Igen – feleli Zila halál komolyan.
–  Akkor ha lehet, mellőzzünk minden olyan parancsot, ami
„becsapódási sebességgel” végződik. Csodás, köszike. Elindultam,
Ty, lavírozok lopakodóban az aszteroidamezőn! Még nem
szúrtak ki.
–  Tartsd magad távol a radarjaiktól, Cat! – utasítja Tyler. –
Zila, készülj fel a segélyhívásra, de még ne küldd ki! Ez az
állomás úgy fest, mint ami mindjárt szétesik. Ha nem csinálunk
semmit, amivel felhívnánk magunkra a figyelmüket, talán
sikerül meggyőznünk őket, hogy nincs itt senki.
–  Uram, felszállást észlelek az állomás hátsó
dokkolócsarnokából! – jelenti Zila.
– Képet! – vágja rá Ty.
A legnagyobb kijelzőre kép ugrik fel. Gyakorlatilag egy sor
űrben lebegő törmeléket látni, nagyrészt szikladarabokat, és
köztük néhány élettelenül sodródó roncsdarabot. Mintha
valami videójátékot néznék, amikor Zila ráközelít a képre, hogy
jobban lássuk az aszteroidák között lavírozó kis űrkompot. Első
Taneth kihúzza magát mellettem, és számomra ismeretlen
nyelven azt suttogja:
– De’sai…
–  Az egyik menekült próbál meglépni – jelenti be Finian
csípőre tett kézzel. – Menti a saját hátsó felét, és közben
sikeresen értesíti új barátainkat, hogy…
Ennél nem jut tovább, a hangja elcsuklik, amikor az űrkomp
hangtalanul millió apró szilánkra robban, és szétszóródik az
űrben. Csak bámuljuk mindannyian, és még lélegzetet sem
nagyon veszünk, amíg Zila furcsán nyugodt hangja meg nem
töri a csendet:
– Egy Kísértet osztályú syldrathi harci cirkáló felénk vette az
irányt, uram!
– A Teremtő szerelmére… – mormogja Ty.
– Beérkező hívás – jelenti Zila.
–  Képernyőre! – utasítja Ty, és a nővéréhez fordul: – Scar,
ideje csodát tenned!
 –  Csodát? – Scarlett felvonja szép ívű szemöldökét. – A
varázspálcámat a másik gatyámban hagytam, öcskös!
Tyler egyenesen a szemébe néz:
– Menni fog, Scar!
A központi kijelzőn újabb kép kel életre. Egy fiatal nőt látunk,
syldrathi, mint Kal, Aedra, Első Taneth és mindenki más a
légiósok kivételével. A bőre olajbarna, ezüst haja bonyolult
fonatokban simul hátra. Széles válla a fekete páncélszerűségben
még szögletesebbnek tűnik, és úgy látom, pengékkel van
díszítve a szerelése. A szemfogait hegyesre reszelték – bár az is
lehet, hogy alapból is ilyenek. Syldrathiul beszél, legalábbis
gondolom, de amint meglátja Scarlett arcát, a homlokán
elmélyül a ránc, és a hangjába gyanakvás kúszik be:
– Mit keresel itt, ember?
– A nevem Scarlett Jones – felel Scarlett a zavar legkisebb jele
nélkül. – Az osztagommal az Aurora Légiót képviseljük,
segélyakciót hajtunk végre itt, a Semleges Övezetben.
– Syldrathi ügyekbe avatkoztok.
– Orvosi segítséget nyújtunk menekülteknek, megfelelve ezzel
a…
– Aki segítséget nyújt a Megtörhetetlenek ellenségeinek, maga
is a Megtörhetetlenek ellenségévé válik…
Scarlett vörös hajába túr, és megveti a lábát, mintha
felkészülne a nagy balegyenesre.
–  A legmélyebb tisztelettel, de az Aurora Légió a
konfliktusukban semleges fél, asszonyom! Azt javaslom, hogy
vonuljanak vissza. Engedélyünk van erővel válaszolni,
amennyiben a biztonságunkat veszély fenyegeti.
– Fenyegeti?
A fiatal nő megcsóválja a fejét, és vicsorra húzza a száját.
–  Mi nem fenyegetünk, kicsi ember! Mi csak ígérünk.
Készítsétek fel a lelketeket a Semmi ölelésére! Caersan nevében,
megtisztítjuk tőletek e világot!
A kijelző hirtelen elsötétül.
– Ez lett volna a csoda? – kérdezi halkan Finian.
– Pofa be, Finian! – förmed rá Scarlett.
– Gyorsulnak – közli Zila változatlan higgadtsággal. – Érkezés
várható ideje négy perc.
–  A Teremtő fejére – morogja Finian a saját konzolja felé
hajolva.
Amikor a kijelző villogni kezd, rácsap az öklével.
– Zila, küldd ki a segélyhívást! – szólal meg halkan Ty. – Minél
hangosabban és minél nagyobb sugárban.
Scarlett ismét a hajába túr, aminek az eredménye jó pár
kócos tincs.
–  Senki sem fog válaszolni. Ha egy terrai vagy betraskai
hadihajó hallja meg, ők nem reagálhatnak, ez az irányelv. Ha
pedig lett volna másik AL-hajó a közelben, nem minket küldtek
volna ide. Senki másra nem számíthatunk.
Ty bólint, de máris folytatja az utasítások kiosztását:
– Finian, tied a parancsnoki híd! Dolgozz tovább a rakétákon!
Zila, maradj vele, tartsd fenn a kommunikációt!
Ezúttal egyikük sem tesz megjegyzést, beleegyezésképpen
mormognak, majd munkához látnak. Azt hiszem, ez minden
eddiginél jobban megrémít.
– Úgy tűnik, Kal tervét követjük – folytatja Ty. – Kal, Scar és én
fegyverrel megyünk a raktérbe. Első Taneth, bárki, aki az
állomáson levők közül fegyvert tud rántani, jöjjön oda velünk!
Kal és a syldrathi lány már el is indult az ajtó felé, ahol Első
Taneth és én állunk. Tyler tekintete azonnal rám szegeződik,
amikor mellém ér.
–  Gondolom, nincs semmilyen harci képzettséged – szól
hozzám óvatos hangon.
–  Hát… – Megvonom a vállamat. – Voltam önvédelmi
tréningen a suliban.
– Nem akarhatod őt is leküldeni! – hitetlenkedik Kal.
Tyler a magasabb fiúra sandít:
– Adj neki fegyvert!
Kalnak láthatóan nem tetszik a felvetés.
–  Az egyáltalán nem lenne bölcs, uram! Csak kockázatot
jelentene…
– Na ide figyelj, Lord Elrond! – horkanok fel.
–  Megtörhetetlen Józanokkal állunk szemben – folytatja Kal,
és egy másodpercre se néz rám. – A syldrathik gyorsabbak és
erősebbek a terraiaknál, és ezeket ráadásul arra képezték ki,
hogy…
–  Értékelem a figyelmeztetést, légiós, de jelenleg nincs sok
lehetőségünk!
A mellényzsebemből halk elektromos pittyegés hallatszik.
– HA HANGOT ADHATOK A VÉLEMÉNYEMNEK…
–  Nem, nem adhatsz – inti le Tyler Magellánt. – Néma
üzemmód!
A vitrokom elhallgat, Ty pedig hozzám fordul:
–  Nézd, Auri, nagyon sajnálom! Fogalmam sincs, mit keresel
itt, de mindenkire szükségünk lesz a ringben, máskülönben
végünk. Ha meg tudod húzni a ravaszt, hasznodat vehetjük.
Segítesz nekünk?
A szívem a torkomban dobog, és izzad a tenyerem. Egymillió
fényévre vagyok az otthonomtól, kétszáz évre a saját koromtól,
és ennek az egésznek semmi értelme. De ha már így is, úgy is
meghalunk…
– Igen – felelem halkan.
Egy perc múlva már a liftbe zsúfolódva utazom a csapat többi
tagjával. Kal felém nyújt egy veszélyesnek tűnő high-tech
pisztolyt, és a fejemben visszhangzó „csak kockázatot jelent”
megjegyzés miatt kicsit nagyobb erővel veszem ki a kezéből,
mint feltétlenül szükséges lenne.
–  Ezzel méred be a célpontot – mutatja –, ez pedig a ravasz.
Abban a rendkívül valószínűtlen esetben, ha az egyik a földre
kerül, a biztonság kedvéért eressz bele még egyet.
–  Kösz – felelem –, de a telepes kiképzésnél megtanultam
jelzőpisztolyt használni. Elég jól lövök, Legolas!
Nagyot pislog.
– A nevem Kal, ember! Ki ez a Legolas, akiről beszélsz?
A szememet forgatva mormolom:
– Esetleg olvass el egy könyvet, te beképzelt kis…
De a dühöngésem hamar elhal, amikor feltűnik, milyen
csendben van mindenki más. Ebben a pillanatban úgy talál el a
helyzet valósága, mint a gyorsvonat. Harcolni készülök. A
kezem annyira izzad, hogy abban se vagyok biztos, meg tudom
fogni rendesen a pisztolyt, a testem még mindig sajog, a tüdőm
meg összeszűkült, úgyhogy mély levegőt sem tudok venni, hogy
megnyugtassam magamat. És ez a cucc a kezemben kábé
annyira hasonlít egy jelzőpisztolyra, mint a kifejlett oroszlán a
kölyökcicára.
Végigveszem magamban azokat a béna kis gyakorlatokat,
amiket otthon csináltam a nagy versenyek előtt: a nyújtásokat, a
légzőgyakorlatokat, a bemelegítődalokat – minden olyan
lehetetlenül távolinak, ostobának és jelentéktelennek tűnik. Az
az énem, az, aki azt gondolta magáról, hogy van bármi fogalma
is arról, mit jelent az élet és a halál, olyan fiatalnak és olyan
távolinak tűnik, pedig ha belegondolok, alig pár napja még
létezett.
Bármit megadnék, hogy újra az a lány lehessek, hogy
elmondhassam anyának, ez az egész megijeszt, mire ő azt
mondja, akkor inkább kapcsoljam ki az ijesztő filmet. Hogy
elmondhassam apának, úgy érzem, nem állok készen, hogy
segítsen nekem ellenőrizni a válaszokat egy újabb
felkészítőkurzuson.
Én csak könyvekből és szimulációkból tanultam eddig, de ez
most a valóság.
Tyler vitrokomjából megszólal Finian hangja, amikor
kiszállunk a raktérnél.
–  Kilőttem a rakétákat, uram! Úgy pattantak le a syldrathi
hajóról, mint a kebárlabdák. A hajójuk pozícióban, és már
készítik az űrkompjukat a dokkolásra. Próbálok lokalizált
elektromos feszültséget végigvezetni az állomás felszínén, hogy
ne tudjanak ránk kapcsolódni, de egy kicsit aggaszt a szigetelés.
Nem akarom helyettük elvégezni a melót, és mindenkit megsütni
idebent.
–  Vettem – hangzik Ty komor válasza, hogy aztán egy
kézmozdulattal jelezze nekünk, keressünk fedezéket a ládák
mögött. – Cat, amikor a leküldött hajójuk dokkol, vedd célba a
cirkálót! Ennél jobban nem tudjuk elvonni a figyelmüket.
– Vettem – halljuk Cat határozott, tettre kész hangját a rádión
keresztül. – Készítem a parasztlengőt az anyahajónak. Egyenesen
a családi ékszereket célzom be.
– Már azt is raknak a cirkálókra? – érdeklődik Scarlett.
– Hallottam pletykákat…
A raktér liftajtaja ismét kinyílik, és felbukkan Első Taneth a
syldrathi lánnyal, Aedrával és pár tucat idős syldrathival.
Mindannyian lassan mozognak hosszú köpenyeikben, kezükben
pedig olyan fegyvereket tartanak, amikről még én is meg tudom
állapítani, hogy legalább olyan vének, mint ők maguk. Kal
mellettem foglal helyet egy magasabb ládatorony mögött, és
kikiabál, amint meglátja őket:
–  Vegyétek fel a pozícióitokat körben a fal mentén! Mi
intézzük a középső részt.
– Te nem parancsolsz nekünk, Vérharcos! – csattan fel Aedra.
– És a kis terrai kedvenceid sem. Ez a mi állomásunk.
–  Most össze kell tartanunk, Aedra! – feleli Kal nyugodt
hangon. – Különben magányosan bukunk el.
 Aedra kilép a syldrathik közül, és lassan megindul felénk. Kal
változtat a testhelyzetén, hogy a lány és közém álljon.
– Te beszélsz összetartásról? – A kezében életre kelő lila penge
illik a tűzhöz a szemében. – A te fajtád tépte darabokra az egész
világunkat!
–  Semmit sem tudsz arról, ki vagyok – vág vissza Kal –, vagy
hogy mit áldoztam fel azért, hogy itt legyek.
Aedra feltartja a kezét, hogy megmutassa a tetoválást a
gyűrűsujján. Egy kis kör, közepén könnycseppel.
–  De azt tudom, hogy a be’shmaim a te fajtád miatt halott,
Vérharcos! Ő és az egész világunk.
– Aedra! – szól rá Taneth. – Erre most nincs idő!
–  A halálunkra készülünk, Taneth! – kiabálja Aedra. – Mikor
lenne itt az ideje, ha nem most?
Visszafordul Kalhoz, és vicsorogva folytatja:
– Az utadat halál szegélyezi, a sorsod a véredben van.
–  Cho’taa! – vág a szavába Kal jéghideg hangon. – Ennek
semmi köze a véremhez!
És ebben a pillanatban elakad a lélegzetem.
Mert ezt…
Láttam már korábban.
Pontosan így állt Kal a látomásomban az Aurora bázison,
ugrásra készen még úgy is, hogy meg se moccan. Mint valami
kibiztosított fegyver, arcán zúzódásokkal, hangjában
megvetéssel. És pontosan ezeket a szavakat mondta.
Ez lehetetlen…
A látomásom életre kelt.
 A helyiséget váratlanul betölti a fémhez súrlódó fém sikítása,
és nem kell Finian jelentése ahhoz, hogy tudjuk, az űrkomp
rácsatlakozott a külső légzsilipre. Kal elfordul, de mindenki más
szeme is a raktér ajtajára szegeződik.
Aedra kihasználja az alkalmat, és a magasba emeli a sercegő
lila pengét.
– A Semmiben találkozunk, Vérharcos!
Minden lelassul, mintha lassított felvételen, állóképekben
látnám a világot, mint amikor a villogó stroboszkóptól minden
egyes mozdulat elkülönül és világosan kirajzolódik.
A most és a majd egyaránt.
Aedra két kézzel felemeli a pengét, és lesújt vele. Egyetlen lila
villanás, mint a látomásomban, egyetlen gyilkos csapás. Kal
odafordul, de tudom, hogy már túl későn. A penge át fogja
szelni a testét, felkiált, a szemem előtt fog a földre rogyni, és a
kezemet beborítja majd a lila vér. Az ő vére.
A fejemben látom.
Olyan tisztán, mint a falakat körülöttem.
Mint a kezemet a testem előtt.
És valahogy azt is tudom, hogy tudok rajta változtatni.
A rakteret váratlanul betölti valami villogó, fehér fény.
Felemelem a kezemet, és bár egyáltalán nem vagyok hozzá
közel, Aedra mégis hátrarepül, széttárt karral a falnak csapódik,
aztán ahogy élettelen kupacban a földre hanyatlik, a fejembe
égő fájdalom hasít. Mintha acélkezek szorítanák össze a
halántékomat egyre erősebben. A fájdalomtól magzatpózba
görnyedek, de sikításom hangját elnyomja a fém csikorgása,
ahogy a betolakodók éppen szétvágják a raktér ajtaját.
Megállapítom, hogy az orrom ismét vérzik. Érzem a meleg, sós
ízt az ajkamon, aztán látom, ahogy a lábam előtt a fémre
cseppen.
Kal előttem terem. Látom, hogy mozog az ajka, és hogy a
tekintete az enyémbe fúródik.
– A Semmi szellemeire! – leheli. – A szemed…
 10.
Finian

A rádió halkan sistereg a fülemben, miközben küzdök ezzel a

kőkorszaki roncsrendszerrel. Valahol tőlem balra Zila némán
ügyködik azon, hogy kiszélesítse a kommunikációs
hatókörünket, én meg a saját kis párbajomat vívom a
számítógépes rendszerrel, ami öregebb és rondább a harmadik
nagyapámnál. Ha ez a szaros állomás ilyen durván cseszekedni
akar velem, az lett volna a minimum, hogy előtte meghív
vacsorára.
A Megtörhetetlenek űrkompja sikerrel dokkolt, és már vágják
át magukat a külső burkolaton. Ha nem tudom valahogy
elvonni a figyelmüket arról, hogy új bejáratot készítsenek a
raktérhez, Zila és én hamarosan – várhatóan rövid életű –
előléptetésre számíthatunk.
–  Remélem, a Teremtő figyelembe veszi, hogy egy
jótékonysági akció közben haltunk meg! – Rákötöm a
vitrokomomat az egyik portra, és csak imádkozni tudok, hogy
ne legyen túl modern ennek a rakás rozsdás csavarnak az
interfészéhez. – Csak mert muszáj lesz elbújnom valahol, ha a
nagyszüleim megérkeznek a túlvilágra, különben az
örökkévalóságig hallgathatom majd őket.
 Zila nem felel, és amikor felé sandítok, látom, hogy üres
tekintettel mered a képernyőjére, mint aki meg se hallott. Aztán
mégis felel, kifejezéstelen hangon:
– A szüleim halottak.
Á.
Hát, ezzel sikerült hatásosabban kinyírnia a beszélgetést, mint
ahogy minket fognak nemsokára.
Nem értem ezt a csajt. Hogy mi mozgatja azt a nagy agyát,
hogy egyáltalán mit keres itt, és hogy hogyan tud ilyen nyugodt
maradni, amikor éppen készülünk helyes, űrben lebegő
jéghullákká válni.
És igen, ez itt a mi problémánk. Pontosan ez. Hogy igazából
egyikünk se rossz abban, amit csinál. Zila vágja a szakmáját.
Külön-külön mindegyikünkben megvan, ami kell, legalábbis
papíron. Csakhogy a csapat fele nem is akart itt lenni, a másik
fele pedig csak jött, mert máshol nincs helye. Sosem kellett
volna egy osztagba kerülnünk.
Egyszerűen nincs meg… a kémia.
Igazából nem gondoltam, hogy én leszek az utolsó Gépfej, akit
kiválasztanak.
Az emberek többsége igyekszik úgy tenni, mintha az exováz
nem számítana, de tudom, hogy ez nincs így. Mindig is világos
volt. Ha rám néznek, ez az első, amit meglátnak, de akkor is elég
jól tolom a munkámat, és valahol komoly gyomros volt, amikor
kiválasztották előttem az összes szánalmas idiótát. Olyanokat,
akik nem tudnak tízig számolni anélkül, hogy levennék a
zoknijukat, én meg csak álltam ott, kezemben a
szerszámommal.
Egyedül.
Hatéves voltam, amikor elküldtek otthonról. Azt mondták,
könnyebb lesz egy keringő állomáson a nagyszüleimmel. Ott
zéró gravitációban alhatok, és elérhetők a legjobb orvosok. De
igazából úgy értették ezt, hogy nekik lesz könnyebb. Hát…
Mostanra már megtanulhattam volna, hogy ne tegyem túl
magasra a mércét.
Na nem mintha sokáig nyivákolhatnék még emiatt – vagy
bármi más miatt, ami azt illeti.
A ’komom végzi a dolgát, a vezérlőpult felett virtuális
képernyő jelenik meg. A megkönnyebbülés úgy hat rám, mint
valami drog. Ez az erősségem. Nem az emberek, hanem ez.
Hátralépek, és két kezemet a magasba tartva, mintha
zenekart vezényelnék, utat török az ókori karbantartó
algoritmusok rétegei között. Az öklömmel töröm szét őket,
félresöpröm a biztonsági protokollokat, és minden erőt a
syldrathi űrkompot helyén tartó dokkolóegység felé irányítok.
Syldrathinak hangzó sikoltást hallok Tyler ’komján keresztül,
aztán a plazmavágók idegtépő zaja hirtelen megszűnik. Ezzel
nyertünk úgy harminc másodpercet.
Újra belevetem magamat a kódok szédítő rengetegébe egy
második menetre. Sikerül egy második löketet küldenem a
dokkolóegységre, de a syldrathi technikusok már a nyomomban
vannak. Egyetlen mozdulattal kikapcsolom a képernyőt, és
visszaengedem a testsúlyomat a sarkamra, mire az exováz halk
sziszegéssel válaszol.
 Talán át tudnám állítani a szkenjeiket, és meggyőzhetném a
számítógépeiket, hogy nincs elég atmoszféra a raktérben ahhoz,
hogy kiegyenlítse a nyomást, de ehhez kreatívabb megoldáshoz
kell folyamodnom.
Előhúzom a bordáimnál, a fém meleg ívében rejtőző
multiszerszámot, és lerántom a fedelet a számítógépházról,
hogy bemászhassak. Nagyon remélem, hogy az exovázam
szigetelése működik, különben megsütöm saját magamat. De
még ha be is válik az ötletem, nem fog örökké tartani. A kezem
remeg. Általában nincs ilyen gondom, főképp az ujjbegyemhez
futó vékony stimulátorszálaknak köszönhetően. A legtöbb
segítségre a lábamnak van szüksége, különösen a térd- és a
csípőtámasztó egységnél.
Viszont ha elég adrenalin áramlik a szervezetembe, akkor
minden jobban megy, és jelenleg adrenalinnak nem vagyok
híján. Lelki szemeimmel látom, ahogy a syldrathi
Megtörhetetlenek benyomulnak a raktérbe, és elfogyasztják a
csapatot vacsorára, hogy aztán letoljanak minket desszertként.
Vajon bírom idegekkel, amíg megérkeznek?
Vagy elbújok valahova, és majd úgy kell kirángatniuk?
Annyi mindenkivel kellett volna még beszélgetnem. Lehettem
volna kedvesebb a nagyszüleimmel. Bocsánatot kérhettem
volna a szüleimtől – meg igazából a legtöbb embertől is, akivel
találkoztam az életemben, bár a bocsánatkéréseim rendszerint
csak rontanak a helyzeten.
De akkor is, a jelek szerint ez az utolsó alkalom arra, hogy
tegyek még egy próbát.
 – Figyelj, Zila! – mondom. – Ami a szüleidet illeti, én…
–  Uram, adást fogok a Terrai Védelmi Erők rombolójától! –
jelenti be Zila. – Azonosító: Bellerophon. Most érkeztek a
HajtásKapun keresztül a segélyhívásunkra, és becsléseim
szerint tizenegy percre vannak a lőtávolságtól.
Tyler Jones a rádión keresztül válaszol:
– Ööö… Biztos vagy ebben?
Pont olyan értetlennek tűnik, mint amilyennek én érzem
magam. Nincs az az isten, hogy a TVE belefolyjon egy ilyen
csetepatéba. Már az is tök lehetetlen, hogy itt legyenek az űrbéli
senki földjén, nemhogy kockára tegyék a Föld semlegességét a
Megtörhetetlenekkel szemben…
– Megerősítve – feleli Zila habozás nélkül.
– Kapcsold nekem a syldrathikat, Zila! – mondja Scarlett.
– Indítom az adást.
–  Syldrathi betolakodók – kezdi igazi „velem ne
szórakozzatok” hangon –, szeretném értesíteni magukat, hogy
erősítés érkezik a Terrai Védelmi Erők hajójának formájában,
amit nyilván már maguk is látnak a szkennereiken. Ha szeretnék
továbbra is a nadrágjukban tartani a seggüket, javaslom az
azonnali visszavonulást. Persze meg is várhatják, hogy
kiderüljön, állja-e a sarat egy Kísértet osztályú syldrathi cirkáló a
teljes fegyverzetű terrai rombolóval szemben. Maguk döntenek!
Fura, hogy a csaj „velem ne szórakozzatok” hangja miatt
legszívesebben én azt mondanám neki, hogy velem aztán
bármikor szórakozhat?
 
  
Ezt követően visszafojtott lélegzettel várjuk a folytatást. Én is
mozdulatlan maradok, félig egy ősrégi gépházban térdelek. Zila
meg se moccan mellettem, a rádión keresztül pedig hallom a
készenlétben álló csapat halk lélegzetvételeit és motozását a
raktérből.
Aztán remegős csattanással a syldrathi űrkomp leválik az
állomásról.
–  Uram, visszavonulnak! – jelenti Zila pontosan ugyanolyan
hangnemben, mint minden mást e halálközeli élmény során.
Mi a fene van ezzel a csajjal?
Tyler azonnal utasításokat oszt a rádión keresztül:
– Cat, jelezd a beérkező TVE-rombolónak, hogy ott vagy, nehogy
félreértsék a helyzetet, és téged is le akarjanak lőni! Zila, orvosi
segítség kéne idelent! Finian, te is gyere!
Kitolatok a gépházból, és Zilával egymásra nézünk.
Minek kell orvosi segítség, ha nem jutott be senki a fedélzetre?
Amikor leérünk a rakodóállomásra, a syldrathi menekültek
egy csoportban álldogálnak. Elég jól hozzák a közömbös és
összeszedett figurát ahhoz képest, hogy kis híján kegyetlenül
kiirtották őket. A Jones ikrek egy fiatal syldrathi körül
szorgoskodnak, aki úgy tűnik, ki lett ütve valahogy: kitárt
karral, a feje körül glóriaként szétterülő ezüst hajjal fekszik a
földön. Kal buzgón borong a közelben a kis potyautasunkkal.
Most már a neve is eszembe jutott – Aurora –, meg az is, hogy
hol hallottam róla korábban.
Ő az, akit Ty Jones kimentett a Hadfieldről.
 De mi a fenét keres itt?
Zila felfeszíti az egyik ládát, én meg segítek neki a kiterült
syldrathi lányhoz cipelni az orvosi felszerelést. Láthatóan
kapott egyet valakitől, és alaposan beverte a fejét a falba. Lehet,
hogy a mi Auroránk az elkövető, mert ahogy újra felé sandítok,
észreveszem, hogy vérzik az orra. Na meg egyébként is elég
zilált a külseje, fél térdre támaszkodik, a szeme csillog, mintha
sírt volna, és egyik kezével próbálja elállítani a vérzést. De ami
a legfurább, a jobb szemének szivárványhártyája szinte teljesen
fehérré változott.
– Mi történt a szemével? – teszi fel Zila a kérdést.
Megvonom a vállam, és az Aurora frufruján keresztülfutó
fehér tincsre sandítok.
– De legalább így passzol a hajához.
Aurora egyikünkről sem vesz tudomást. Tylerhez fordul:
– Odakint van a terrai kormány?
– Igen – feleli Ty, de a hangja óvatos.
–  Kérlek, ne áruld el nekik, hogy itt vagyok! Nem mehetek
velük.
Tyler pislog, aztán vált egy pillantást a nővérével.
–  Auri! – próbálkozik. – Pont, hogy velük kellene menned.
Nem tudom, hogy kerültél ide, de te terrai vagy. Ők majd
gondoskodnak rólad.
–  Nem érted – folytatja a lány, és elemeli az arcától a véres
gézlapot. – De Stoy hadvezér mondta, hogy kerüljem el őket. Ő
mondta, hogy lopóddzak fel a hajótokra.
Újabb ikerpillantás következik, Auri pedig rajtam is
kipróbálja könyörgő tekintetét. Aztán felszisszen. Kezét a
fejéhez emeli, valószínűleg fáj neki, tenyerével meg a véres
orrát takargatja.
Ezúttal Scarlett Jones próbálkozik az öccse helyett. A jelek
szerint a néma párbeszéd során arra jutottak, hogy ez inkább
diplomatának való munka.
–  Auri, De Stoynak semmi oka nem lehetett arra, hogy ezt
mondja. Nem lehet, hogy félreértetted őt?
–  Nem mehetek velük – makacsolja meg magát Auri. Egyre
tágabbra nyíló szemével nem nagyon segít magán. – Nem
értitek. Nem értitek… Minden nyomát eltüntették a
kolóniámnak. Mintha az Octavia soha nem is létezett volna. És
engem is el akarnak tüntetni…
Kal hideg, ibolyaszín szemével bámul rá, Zila meg úgy,
mintha valami bogár lenne a nagyítója alatt. Nem hangzik
teljesen épelméjűnek, de a zaklatottsága kezd rám is átragadni.
Lehet, hogy csak az idegeim szórakoznak velem, végtére is
nemrég egy rakás Megtörhetetlen elég közel állt ahhoz, hogy
barbecue-t csináljon belőlem. Vagy az is lehet az oka, hogy néha
a terraiak között is kínosan érzem magam. Olyan bonyolultak a
sok nyelvükkel, a rengeteg fajta ruhájukkal és színeikkel, mint
egy csapat kazármadár, akik mindig készen állnak egy kis
csipkedőmeccsre, és akik ráadásul bármikor akcióba
lendülhetnek. És abban sem vagyok biztos, hogy helyes lenne
ezt a lányt arra kényszeríteni, hogy olyan helyre menjen, ahova
nem akar.
– Nézd! – Ismét az osztagvezetőnk felé fordul. – Tudom, hogy
őrültségnek hangzik, de… láttam De Stoyt, még mielőtt
találkoztam volna vele, Tyler! És Kalt is láttam, láttam őt a
gyengélkedőn, és pontosan azt mondta, amit itt, pár perccel
ezelőtt. És azt is láttam, hogy mit fognak velem csinálni. Most is
látom, itt van a fejemben, érzem, és…
Á, világos!
Ez a lány túl sok időt töltött a Hajtásban.
Rettenthetetlen parancsnokunk is erre a következtetésre
juthatott, mert a hangjába gyengédség költözik:
– Ők tudnak rajtad segíteni, Auri! Minden rendben lesz.
Kal leguggol a lány mellé, és valamit a fülébe súg. Auri először
csúnyán néz rá, és szorosabbra fonja az ujjait a kezében tartott
pisztoly markolatán, de aztán úgy tűnik, hogy bármit mondott
is Kal, meglepő módon sikerült vele megnyugtatnia Aurit.
Megengedi, hogy finoman kivegye a kezéből a pisztolyt, amit
annyira szorít, hogy az ujjai belefehérednek.
Hallom, hogy Scarlett a rádión beszél a TVE legénységével,
miközben a romboló egyre közelebb ér az állomáshoz. Nagy
csattanással rácsatlakoznak a külső zsilipajtókra, Első Taneth
pedig kinyitja nekik a légzsilipet. Az osztagunk minden tagja
hallgat, csak Auri légzése hallatszik, zaklatott és remegős,
mintha próbálná nem elsírni magát.
– Nincsen arcuk – suttogja.
Rápislogok:
– Mit mondtál?
–  Nincs arcuk – sziszegi elkeseredetten. – És mindent
elpusztítanak, mindent eltakarítanak innen, és aztán mindent
feketére festenek.
Kal feláll, amikor a légzsilip ajtaja nagy robajjal kitárul.
Rögtön kiszúrom a raktérbe masírozó TVE-csapat ismerős khaki
egyenruháját a taktikai mellénnyel és a katonabakancsokkal.
Egyikük se lehet több huszonöt évesnél.
A híres Ty Jones már indul is köszönteni őket. Annak ellenére,
hogy ez az első megbízatása végzett légiósként, valahogy sikerül
elérnie, hogy látszódjon, ő a főnök. Ami már csak azért is
lenyűgöző, mert nyilván legalább annyira nem érti, hogy mit
keres itt a TVE, mint mi.
–  Nagyon örülünk, hogy itt vannak, főhadnagy! – üdvözli a
vezetőjüket udvarias tisztelgéssel és azzal a
világbajnokmosollyal.
– Ez természetes – viszonozza a tisztelgést az egyik fiatal nő. –
Örülünk, hogy segíthettünk.
– Bevallom, asszonyom, nem számítottunk segítségre – jegyzi
meg Ty. – Ha híre megy, hogy a TVE beavatkozott, a
Megtörhetetlenek úgy értelmezhetik, hogy a terrai kormány
oldalt választott a konfliktusban, és ennek lehetnek
következményei.
A katonák mögül mély, fémes hang harsan fel, mintha
hangosbeszélőből szólna:
– SZÁMOLTUNK EZZEL A KOCKÁZATTAL, LÉGIÓS!
A katonák úgy válnak szét, mintha kés hasítana közéjük,
azonnal utat engednek a határozott, kemény lépésekkel
közeledő öt magas alaknak.
Mi a franc?
 Tetőtől talpig sötétszürkébe öltöztek, és az arcukból semmi
sem látszik a vonások nélküli maszkok mögött, amik olyanok,
mint a kicsit elnyújtott gravmotoros sisakok. Nincs rajtuk szem-,
orr- vagy szájnyílás. Csupán egy enyhén tükröződő felület,
amely tökéletesen elrejti a mögötte található személyt. Az
elektronikusan módosított hang miatt még a korukat és a
nemüket sem lehet megállapítani.
–  Na ne! – suttogja Scarlett, és a hangjában ott van minden
kérdés, ami bennem is felmerült. – Ez a GHÜ.
Felmerül bennem, hogy remek lenne visszatérni a
váltógatyákról szóló beszélgetéshez, mert bár nem vagyok
terrrai, azt még én is tudom, hogy a Globális Hírszerzés
ügynökeivel senki nem akar fasírtban lenni.
Nincs arcuk.
És most itt vannak.
Az öt GH-ügynök tökéletesen egyforma a falkavezért
leszámítva. Ő (legyen nő vagy férfi) tiszta fehérbe öltözött a
szürke helyett, és olyan makulátlan a szerelése, hogy az már
kicsit zavarba ejtő. Márpedig ha betraskaiként riasztónak
találom a túl sok fehéret, az azt jelzi, hogy valaki nagyon jó
munkát végzett.
Az a tippem, hogy a szín hiánya valamiféle rangjelzés lehet,
mert Szupersztár rögtön haptákba vágja magát, és úgy feszít,
mintha felvonulásra készülne.
– Tyler Jones légiós szolgálatára, uram!
Az alak végigmér minket, halk lélegzetének sziszegő hangja
betölti a teret. Nem látom a szemét, de azt meg tudom
állapítani, hogy a potyautasunkat figyeli. Csak úgy mellékesen
válaszol a Szupersztárnak.
– A MEGSZÓLÍTÁSOM PRINCEPSZ.
Tyler megköszörüli a torkát. Most először látszik rajta, hogy
kicsit elveszítette a talajt a lába alól.
–  Princepsz, nem akarok beleszólni a munkájukba, de ha a
Megtörhetetlenek tudomást…
–  A BELLEROPHON ELINDÍTOTT KÉT TELJES
FELSZERELTSÉGŰ VADÁSZGÉPET – szakítja félbe a Princepsz
kifejezéstelen, halott hangon. – A SYLDRATHI KÍSÉRTETET
MEGSEMMISÍTJÜK. NEM LESZ BIZONYÍTÉK A TERRA
KÖZREMŰKÖDÉSÉRE EBBEN AZ… INCIDENSBEN.
–  Bocsásson meg, uram, a kérdésért, de hogy értek ide ilyen
hamar? Nem jelezték nekünk, hogy terrai hajó tartózkodna a
szektorban.
Éppen csak egy kicsit számonkérő Ty hangja, és látom, hogy
Scarlett szinte észrevehetetlenül megfeszül, ahogy az öccsét
figyeli. Az ügynök Tyler felé fordul, hogy az arcába tudjon
nézni.
–  A GLOBÁLIS HÍRSZERZŐ ÜGYNÖKSÉGNEK EZER SZEME
VAN, JONES LÉGIÓS!
Ezután a kezét nyújtja a potyautasunknak.
–  AURORA – szólítja meg –, AZÉRT JÖTTÜNK, HOGY
HAZAKÍSÉRJÜK.
Nincs arcuk – ezt mondta Auri. – És mindent elpusztítanak,
mindent eltakarítanak innen, és aztán mindent feketére festenek.
– Kérlek, ne küldj el velük! – fogja a lány könyörgőre.
 Tylerre néz, a Szupersztárra, a mi rettenthetetlen vezérünkre.
A szemében könnyek ülnek, a száján még mindig ott vannak a
vérfoltok.
– Kérlek, Tyler! – suttogja. – Ne hagyd, hogy elvigyenek!
Jones a TVE-katonákra néz, aztán az üres GH-maszkokra.
Talán légiós, de a szíve mélyén mégiscsak földi. Látom a
szemében. És a sokévnyi katonai kiképzést, az évekig tartó
„igen, uram, nem uram, kérhetek még egyet, uram”-ot is. Senki
sem lesz évfolyamelső Alfa az akadémián a határok
feszegetésével. És nem leszel Szupersztár, ha nem követed a
parancsokat.
– Velük kellene menned, Auri! – mondja a lánynak.
Kal váratlanul előrelép, és keze a fegyverére siklik, ahogy
keményen a Princepsz szemébe néz.
–  Ez az állomás syldrathi irányítás alatt áll, terrai! Nincs
felhatalmazása, hogy…
A TVE-katonák felemelik a fegyvereiket. Vagy egy tucat
lézerirányzék világítja ki Kalt, mint valami szövetségnapi
fesztivált.
– FOGJA VISSZA AZ EMBERÉT, JONES LÉGIÓS! – figyelmezteti
Tylert a Princepsz.
– Kal – szólal meg halkan Jones. – Pihenj!
–  Kii’ne dō all’iavesh ishai – mordul rá a syldrathi. Egy
másodpercre harag villan ki a jégpáncélja résein. – Nem fogok…
– Ez parancs! – dörren rá Tyler.
Kal szeme villámokat szór, de syldrathi arrogancia ide vagy
oda, a csinos képébe célzó fegyverek azért elgondolkodtatják.
Visszalép a helyére.
Auri könnyes szemmel néz végig a csapaton, de világos, hogy
senki más nem fog a segítségére sietni. Legalábbis én biztos
nem. A betraskaiak mindig alkuban gondolkodnak. Azt
mérlegelik, mennyire jó egy üzlet, és egy ilyen rossz ajánlatnál a
legokosabb elsétálni. Úgy tűnik, a légióstársaimnak is megfelel,
hogy Tyler iránymutatását kövessék, ő pedig nem tervezi, hogy
kiáll a lányért. Egyszer már kockára tett érte mindent, és tessék,
mire ment vele!
Itt lehet.
Velünk.
Végül a lány felemeli a fejét, és úgy lép oda a kíséretéhez,
mintha a kivégzésére indulna.
A TVE-katonák a fegyverükkel jelzik, hogy kövessük őket.
Na ja, nem mondanám, hogy tetszik ez a helyzet.
 11.
Auri

Egy hosszú, fényes acélfalú folyosón botladozom a fehérbe

öltözött figura nyomában, hátam mögött a szürkébe öltözött
csapatával. A csapat minden tagja egy ütemre lép, ugyanabban
a pillanatban éri a fémrácsot a lábuk. Mintha felvonuláson
lennének. Én meg ott vagyok közöttük, zavartan és értetlenül,
és igyekszem tartani velük a lépést. A jobb szemem fáj, mintha
üvegszilánk állt volna bele, az ajkamon meg még most is érzem
a vér ízét.
Kal szavait ismétlem magamban, azt, amit akkor súgott a
fülembe, amikor kivette a kezemből a pisztolyt.
Menj felemelt fejjel! Több van benned ennél.
Rendreutasításnak hangzott, mégis ezek a szavak kellettek
ahhoz, hogy kihúzzam magam. Éveken át jártam versenyekre
és bajnokságokra, mindig hajtottam magamat, bizonyítani
akartam, hogy elég jó vagyok egy helyhez az Octavián, most
pedig kétségbeesetten kapaszkodom abba a magabiztosságba,
ami átsegített a nehézségeken, bár érzem, hogy olyan gyorsan
pereg ki az ujjaim közül, mint a homok.
A fehérbe öltözött alak megáll egy lezárt ajtó előtt, és a
mögöttem haladókhoz fordul. Rövid, kínos csend következik, és
bár egy szó sem hangzott el, két ügynök bólint, és visszamennek
arra, amerről jöttünk. A fejem hasogat, a szemem még mindig
ég, és amikor meglátom a tükörképemet a vonások nélküli sisak
maszkjában, észreveszem, hogy a jobb szemem
szivárványhártyája teljesen fehérré változott.
Az anyukámat akarom. Az apukámat akarom. Olyan messzire
akarok futni, amennyire csak tudok, hogy elbújjak egy
biztonságos helyen, és soha többé ne is jöjjek elő.
– Kérem… – suttogom. – P… Pri…
– PRINCEPSZ – fordul felém a fehér ruhás.
Érzem, hogy égetik a szememet a könnyek.
– Csak… haza akarok menni.
–  HAZA IS FOG MENNI, AURORA! MINDJÁRT JELENTEM,
HOGY MÁR ÚTON VAN. – A Princepsz kesztyűs kezével int a
mögöttem álló ügynököknek. – A KOLLÉGÁIM
GONDOSKODNAK ÖNRŐL, AMÍG ÉN VISSZA NEM TÉREK.
A fehér ruhás sarkon fordul, és meg sem áll a folyosó végéig.
A mögöttem állók egyike megérinti a nyitópanelt, és a nehéz
ajtó halk sziszegéssel kitárul.
Követem az ügynököt az ajtón át, de két lépés után
megtorpanok – olyan váratlanul, hogy a mögöttem haladó
arctalan alak majdnem belém ütközik.
Ez a botladozás az első igazán emberi mozdulatuk.
Láttam már korábban ezt a helyiséget, és a felismerés
döbbenete olyan elemi erővel hat rám, hogy megdermedek tőle.
A kép az agyamban villant fel a raktérben, abban a pillanatban,
amikor meghallottam a szavakat: „Terrai Védelmi Erők”. Egy
újabb látomás, amellyel olyan félelem hasított belém, ami
teljesen kiiktatta a pánikot, amit amiatt éreztem, hogy minden
jel szerint az elmém erejével vágtam falhoz a syldrathi lányt.
Mi a fene történik velem?
Ugyanezeket az acélszürke falakat láttam, ugyanezeket a
vakító fényeket meg az egyetlen széket pontosan a szoba
közepén – és magamat a székben ülve. A kezem ugyanolyan
szürke színű bilincsben volt, mint amilyen szürke a vallatóim
ruhája. Beleremegek a fájdalom emlékébe, amit a bilincsek
okoztak. Az a bőrt leolvasztó, csontot megtörő, „inkább
levágnád a kezedet, csak érjen véget” fájdalom, aminek az
emléke is elég, hogy ösztönösen menekülőre fogjam, de csak
egyenesen beletolatok a fogvatartómba.
Két szürke kesztyűs kéz érkezik a vállamra. Addig szorít, amíg
a csontjaim majd’ összetörnek. A térdem elgyengül, a látásom
elhomályosul.
Aztán ugyanezek a kezek megragadják a felkaromat, és a szék
felé irányítanak, megfordítanak és lenyomnak. Eszembe jut a
syldrathi lány, emlékszem, hogyan emeltem meg a kezem és
löktem hátra anélkül, hogy hozzáértem volna. Csak bámulok
ezekre az arctalan alakokra, a fájdalomtól és a könnyektől
vakon, és kétségbeesetten keresem az elmémben azt a részt,
amelyik tudja, hogyan hajíthatnám át őket a szoba túlsó végébe.
Elkeseredetten kutatok bármi után, ami segíthet, de semmit
nem találok.
Ez volt a látomásom. A bilincs, a fájdalom és a sikító szavak,
újra és újra olyan rekedt, kimerült hangon, amelyben alig
ismertem fel a sajátomat.
Nem tudom. Kérem! Nem tudom.
Amikor a két sisak lefelé fordulva rám néz, már a válaszomat
suttogom. Máris könyörgök, pedig még az első lehetetlen
kérdést sem tették fel.
–  MS. O’MALLEY – szólal meg az egyik halkan, tökéletesen
színtelen, érzelemmentes hangon. Jéghidegen, mint amilyen
hideg a vákuum az űrhajó vékony falain túl. – HIGGYE EL
NEKÜNK, HA AZT MONDOM, MI IS SZÍVESEBBEN
VÁLASZTANÁNK A KÖNNYEBB UTAT!
 12.
Tyler

–  Milyen barátságos!
Finianre sandítok, aki a fényes acélfalnak támaszkodva
engem fixíroz. Az exováza ezüstösen csillog a neonlámpák
fényében, aztán halkan zúg, amikor a mellette álló
vizesballonhoz hajol.
– Bár a dekor egy kicsit szegényes egy tárgyalóhoz – folytatja,
és a műanyag pohárból kortyolgatva körbehordozza a tekintetét
a szobán. – Tudom, hogy nem ti, terraiak vagytok a legjobb
stílusérzékkel megáldott faj a Tejúton, de esküdni mernék rá,
hogy ez a hely inkább egy fogda.
–  Kérlek, folytasd! – szól közbe Scarlett, miközben a pilláit
rebegtetve előredől a padon, amin ülünk. – Komolyan mondom,
egész nap el tudnám hallgatni, ahogy picsogsz, Finian!
Finian felsóhajt, és ő is helyet foglal a padon.
– Öreg vagyok én már ehhez.
Zila félrebillenti a fejét:
– Alig múltál tizenkilenc éves, De Seel légiós!
– Ja. És túl öreg vagyok ehhez a szarsághoz.
– Hagyjátok abba! – mordulok fel. – Mindannyian!
Egy kábé öt méter széles, négyzet alaprajzú szobában
vagyunk, amelynek a falai mentén padok futnak végig. Scarlett
mellettem ül, Zila velem szemben. Kal olyan távol tőlünk,
amennyire csak lehet. Úgy biggyeszti le a száját, mint egy
aranyhal. Mindenki feszült, miután majdnem kicsinált minket
egy rakás Megtörhetetlen, úgyhogy muszáj megőriznem a
hidegvéremet. Csak hát az a helyzet, hogy Finiannek igaza van.
Miután feltereltek minket a Bellerophon fedélzetére, vagy egy
tucat katona kísért minket ebbe a szobába azzal az indokkal,
hogy várjunk itt az „eligazításra”. Csakhogy a zárt ajtajaival és
csupasz falaival ez a lyuk valóban kísértetiesen emlékeztet egy
cellára.
Az ülésemben érzem, ahogy a romboló meghajtói
dübörögnek, miközben a hatalmas hajó a fekete űrön keresztül
visszaindul a HajtásKapu felé. Próbálom nem felidézni, hogyan
nézett rám Auri, amikor elhurcolták. Úgy meredt rám felemás –
az egyik barna, a másik fehér – szemével, mintha én lennék az
utolsó reménysége.
Kérlek, Tyler! Ne hagyd, hogy elvigyenek!
Szegény kölyök! Mindenki tudja, hogy ha túl sok időt töltesz a
Hajtásban, az nem tesz jót az agyadnak, de még sosem
hallottam arról, hogy megváltozott volna tőle valakinek a
szemszíne. Nem gondoltam, hogy ennyire komoly a dolog,
bármi történjen is vele.
Remélem, tudnak rajta segíteni!
A Teremtő tudja, hogy én nem tudtam…
– Vedd le rólam az átkozott kezedet, te grimpusztoszó szarzs…
Az ajtó sziszegve kinyílik, és egy csapat TVE-s nehézfiú teljes
taktikai felszerelésben belöki közénk a hangosan szitkozódó
Ászomat. A kíséretünk elmondta, hogy behozzák, amint dokkolt
a Longbow-val, de úgy tűnik, nem könnyítette meg a dolgukat.
Cat arca lángol, a kakastaréja pedig összekócolódott. A
sárkánya, Kabala ott van a repülős dzsekijében. Dühösebbnek
tűnik, mint amilyennek valaha láttam. Ahogy odalép a
legnagyobb darab rohamosztagos elé, az rátenyerel az ajtó
konzoljára, és bezárja hozzánk Catet is. Cat bakancsa nyomot
hagy a plasztacélon, amikor belerúg az ajtóba, és közben teli
torokból ordít tovább:
– Ja, menekülj is, te gerinctelen mocsok!
– Cat? – áll fel Scarlett. – Jól vagy?
–  Úgy nézek ki? – csattan fel Cat. – Nem. Minden vágyam,
hogy szétrúgjam a seggét a… – itt újabb rúgást visz be az
ajtónak – a következő TVE-s szarzsáknak, aki felbukkan a
radaromon!
–  Cat! – szólítom meg, és én is felállok. – Vegyél egy nagy
levegőt!
– Kicsinálták őket, Tyler! – kiabálja felém fordulva.
Nagyot pislogok.
– Micsoda? Kiket?
– A menekülteket! – csattan fel Cat, és nagy mozdulatokkal az
ajtó felé gesztikulál. – Tanethet és a többieket! Amint
bedokkoltam a Longbow-val, a földdel tették egyenlővé az egész
állomást. Megsemmisítették!
Finian hangja nem több suttogásnál:
– Jóságos Teremtőm!
 Megint csak pislogok, próbálok értelmet találni Cat szavaiban.
Scarlett holtsápadtan rogy le a padra.
Aztán minden szempár Kal felé fordul.
A Tankunk szokásos syldrathi higgadtsága nem inog meg, de
az állkapcsa megfeszül. Feláll, végigmasírozik a kis helyiségen,
a falnak támasztja a kezét, és halkan dünnyög valamit.
Feleannyira se értem a syldrathit, mint Scar, de tudom, hogy a
szavak, amiket mormol, szitokszavak.
– Kal? – kérdezi Scarlett gyengéden. – Jól vagy?
Látom a szemében a haragot, amikor Scarlett felé fordul, és
látom rajta a vívódást. De a hangja kifejezéstelen és hideg, mint
a vákuum a hajó falain túl.
–  Százan a népemből! – szólal meg. – Száz dal elhallgatott.
Száz élet, több ezer év veszett a Semmibe. Nem elég, hogy a
saját vérünk lemészárol minket, most még a Földnek is
csatlakoznia kellett a Megtörhetetlenekhez?
–  Biztos, hogy van rá valami magyarázat – mentegetőzik
Scarlett.
– Útjárók voltak! – Kal közelebb lép a nővéremhez. – Bölcsek
és tudósok! Milyen magyarázat lehet erre?
– Nyugalom, légiós! – figyelmeztetem.
– De’sai! – vicsorog. A tekintete köztem és Scar között cikázik.
– De’sai si alamm tiir’na!
Az állkapcsom megfeszül, amikor felismerek néhány szót.
– Azt mondta, amit én…
– Szégyen – tolmácsolja Scarlett haragtól remegve. – Szégyen
apátok házára.
 És ezzel vége. Ez az utolsó csepp a pohárban. A helyem
elvesztése a Válogatáson. Ez a semmibe vezető küldetés ezzel a
semmire sem jó osztaggal. A parancsnokság hazugsága és Auri
tekintete, és most ez is: ez az alattomos Tündefiú a szájára meri
venni az apámat.
Ez az utolsó csepp, az utolsó kis kavics, ami megindítja a
lavinát.
Az első ütésemet blokkolja, mert mint kiderül, sokkal
gyorsabb nálam, de sikerül elkapnom és kigáncsolnom, így
mindketten a földre kerülünk, ahol a sebessége sokkal
kevesebbet ér, és a Teremtőre, amikor a második ütésem célba
ér, és felhasítja az ajkát, az én szám mosolyra húzódik… Forr
bennem az elmúlt pár nap összes frusztrációja, ahogy
dulakodunk a földön. Cat ordít, hogy fejezzem be, Fin kicsit
buzdít minket, Zila pedig úgy pötyög a vitrokomján, mintha
halálosan unatkozna. Kal ujjával a torkom felé szúr, én pedig
odanyúlok, hogy…
Hideg víz zúdul a nyakunkba, a tarkómon talál el. Prüszkölve
és levegő után kapkodva elhúzom a kezemet Kal nyakától.
Amikor felnézek, Scarlettet látom felettünk, ő öntötte a fejünkre
az egész vizesballont. Kirázza ránk az utolsó pár cseppet a
nyomatékosság kedvéért, majd félrehajítja az üres tartályt.
– Nőj fel! – mondja. – Uram!
Visszamasírozik a padhoz, és keresztbe tett lábbal meg
keresztbe font karral leül, miközben dühösen mered ránk.
Finian töri meg a csendet, felvont szemöldökkel szólal meg:
– Ezt a diplomáciaórán tanították?
 – Improvizáltam – jelenti ki Scarlett.
Cat a kezét nyújtja, én pedig elfogadom, és nagy nyögéssel
feltápászkodom a földről. A lábamnál szép kis tócsa gyűlt össze,
nedves hajam a szemembe lóg. Az Ászom gúnyos vigyorral
csóválja a fejét. Mögöttem Kal mintha suhanva emelkedne fel, ő
is csupa víz, a szeméből süt a harag, az ajkából lila vér szivárog.
Most, hogy elveszett a meglepetés ereje, valószínűleg simán
darabokra tudna szedni, és arra tippelek, hogy készül a
második menetre, de ez nem derül ki, mert ebben a pillanatban
mindegyikünk vitrokomja egyszerre pittyen.
Lenézek a szerkezetre az övemen. Egyetlen sornyi szöveg
világít a képernyőjén.
Bejövő üzenet, osztagchat. Küldő: Zila M., tudományos tiszt.
Scar és a többiek is megnyitják az üzenetet.
Zila M: Feltételezem, hogy a TVE még nem törte fel a
hálózatunk titkosítását, de biztosra veszem, hogy már
dolgoznak rajta. Gyorsan kell beszélnünk.
Cat úgy néz Zilára, mintha teljesen elment volna az esze.
– Valami baj van a nyelveddel?
Zila megint gépel valamit, és pár pillanattal később ismét
felpittyeg a vitrokomom.
Zila M: Ebben a helyiségben nyilván van kamera és mikrofon
is. Ha túl nyíltan beszélünk, akkor csak még hamarabb
akarnak majd végezni velünk. Ki kell jutnunk a cellából, és
meg kell mentenünk Aurorát. Különben mind meg fogunk
halni.
 Összevonom a szemöldökömet, és már nyitom a számat, de
Zila figyelmeztetőn megrázza a fejét, amitől táncba kezdenek
nagy arany fülbevalói. Van a tekintetében valami, ami miatt én
is inkább leírom a válaszom.
Tyler J: A Teremtőre, mi a fenéről beszélsz?
Zila M: A becslésem szerint csak pár percünk van, mielőtt a
TVE emberei megérkeznek, hogy elvigyenek „eligazításra”,
uram! A kihallgatás után meg fognak ölni. Egymás után
kihallgatják és megölik mindegyikünket.
Fin gyorsan pötyögi be az üzenetét, közben le sem veszi a
szemét Ziláról.
Finian DS: Elfelejtetted bevenni reggel a dilibogyóidat?
Zila M: Nem, én mindig ilyen vagyok.
Tyler J: Fin, fogd vissza magad! Zila, miről beszélsz?
Zila felsóhajt, és villámsebesen gépelni kezd.
Zila M: A Bellerophon legénysége most likvidált száz ártatlan
syldrathi menekültet. Nagy valószínűséggel a
Megtörhetetlen Kísértetet is kilőtték. Brannock légiós?
Cat válaszul bólint.
Zila M: Ergo, mi vagyunk az utolsó szemtanúk.
Én is gyorsan gépelek. Érzem, hogy a homlokom ráncba
szalad a hitetlenkedéstől.
Tyler J: Azt mondod, kinyi antanak minket, csak hogy
titokban tartsák, hogy megsértették a terrai semlegességet
a Megtörhetetlenekkel szemben? Nem mintha nem
értékelném a hozzászólásaidat, Zila, de ennek semmi
 értelme. Minek megmenteni minket, ha utána úgyis
megölnek?
Zila M: Nem a semlegesség megsértését akarják eltitkolni,
uram! Elhallgattatnak mindenkit, aki tudhat róla, hogy
Aurora O’Malley náluk van.
Scarlett J: Várj! Mi köze ennek Aurorához?
Zila M: Gondoljuk át logikusan! Hogy lehet, hogy egy TVE-
romboló véletlenül éppen a közelben volt, amikor leadtuk a
segélyhívásunkat?
Cat B: Mondtam, hogy Kabala szerencsét fog hozni nekünk.
Finian DS: Nem hallottad, Zila légiós? *kísértethang* A
Globális Hírszerzésnek ezer szeme van, nem vágod?
Zila M: Követtek minket. Ez az egyetlen magyarázat a
közelségükre. Aurora azt mondta, hogy De Stoy hadvezér
tanácsára szökött fel a Longbow fedélzetére. De Stoy
akarta, hogy Aurora velünk jöjjön, és minél messzebb
kerüljön a GH-tól.
Cat B: Baromság. O’Malley DURVÁN sok időt töltött a
Hajtásban. Totál betett neki.
Zila M: Gondoljatok arra, mit mondott nekünk De Stoy! „A
szállítmányuk sokkal értékesebb, mint azt bármelyikük
gondolná.” NEM a sagani segélyszállítmány leszállítása a
küldetésünk. Az a küldetésünk, hogy elhozzuk Aurora
O’Malley-t az Aurora Akadémiáról, mielőtt a GH megjelent
volna, hogy visszavigyék a Terrára.
 Finian DS: Nincs arcuk.
Cat B: A Teremtőre, Finian, nálad is elmentek otthonról?
Finian DS: Cseszd meg, Cat!
Cat B: Inkább csinálnám az Abraaxis-IV csodás
ultraszauruszával, kösz.
Tyler J: ÁLLJATOK MÁR LE! FIN, MAGYARÁZATOT!
Finian DS: Aurora ezt mondta nekem, pont a GH érkezése
előtt: „Nincs arcuk.” Meg valamit arról, hogy mindent
eltüntetnek és feketére festenek.
Zila M: Éppen ezt teszi az arctalan GH. És Aurora azt is
mondta, hogy látta Kalt egy látomásban, még mielőtt
találkoztak volna.
Cat B: MERT A HAJTÁS CSESZEKEDETT A FEJÉVEL.
Kaliis G: Ez őrültségnek fog hangzani, de a raktérben, amikor
Aedra rám támadott, Aurora úgy vágta a falhoz, hogy nem
ért hozzá.
Finian DS: Te viccelsz?
Kaliis G: Esküszöm a Semmi összes szellemére! A jobb szeme
úgy világított, hogy szinte fájt belenézni. És a harc után
megváltozott a színe.
Scarral egymásra nézünk. Látom élénkkék szemében a
hitetlenkedést.
De Auri szemének tényleg megváltozott a színe.
Tyler J: Figyeljetek, ezt nem említettem a jelentésben, mert
magam sem akartam elhinni, de amikor megmentettem
 Aurorát a Had elden…
Tyler J: Azt hiszem, megmozdított.
Scarlett J: Megmozdított? Mármint benned valamit, mint
valami szerelmes dal?
Cat B: Jaj, ne szívass már!
Tyler J: Nem úgy. Kétszáz méterre voltam a Fantomomtól,
majdnem elájultam. Aztán egyszer csak ott álltunk a
légzsilip ajtajánál.
Zila M: Telekinézis. Jövőbe látás. Érdekes.
Cat B: Ez totális téboly…
Scarlett J: Egyet kell értenem bosszús, de nagy tudású
kollégámmal.
Cat B: Kösz, lakótárs!
Zila M: Mindenki tudja, hogy a Hajtás extrém mentális
terhelést jelent az utazók számára. Emlékeztetnék
mindenkit, hogy Aurora két évszázadig sodródott a
Hajtásban. Ilyen mértékű kitettséget még soha senki nem
élt túl korábban.
Finian DS: De akkor mit akar tőle a GH?
Zila M: Kiváló kérdés, de szerintem jelenleg sürgetőbb
problémát jelent a küszöbönálló és minden kétséget
kizáróan kegyetlen halálunk az ügynökeik keze által.
Finian DS: Bevallom, az a Princessz csóka nem tűnt valami
bolyhos plüssmacinak.
Scarlett J: PrincePsz. Latin. Azt jelenti: „első az egyenlők
 közt”.
Zila M: Nem is tudtam, hogy beszélsz latinul, Jones légiós!
Finian DS: Mi a franc az a latin?
Cat B: Figyeljetek, ennek akkor sincs semmi átkozott értelme.
Ha holtan akarnak látni minket, miért nem csináltak ki az
állomáson?
Zila M: Lehet, hogy beszélni akarnak Tylerrel arról, hogy
milyen körülmények között találta meg Aurorát. Vagy
biztosra akarnak menni, hogy nem árultuk el senkinek
Aurora hollétét. Bármi is az okuk, ha nem jutunk le
valahogy erről a hajóról, akkor nem hagyjuk el élve.
Tyler J: A Terrai Védelmi Erőkről beszélünk.
Zila M: Itt a Globális Hírszerzés parancsol, uram! A TVE csak
taxiszolgálat.
Tyler J: Akkor is terraiak! A Teremtő szerelmére, mégis mit
kellene tennünk? Támadjuk meg a saját embereinket?
Finian DS: Vagy megvárjuk, hogy kivégezzenek minket.
Figyelmeztető kürtszó harsan fel a romboló
hangosbeszélőjéből, amit az egész hajón hallható bejelentés
követ:
–  LEGÉNYSÉG, FELKÉSZÜLNI A HAJTÁSBA LÉPÉSRE! MÉG
TIZENÖT MÁSODPERC.
A hajtóművek búgása hangnemet vált, mi pedig mind nagy
levegőt veszünk. Amikor a romboló átlép a HajtásKapun, egy
pillanatra forogni kezd a világ, egy kis időre súlytalannak
érezzük magunkat, aztán a színskála átváltozik, minden a
fekete és a fehér árnyalataira vált. Az osztagom tagjai engem
néznek, várják a döntésemet.
Bármennyire őrültségnek is tűnik, van ráció abban, amit Zila
mond. Ezeknek az embereknek az élete múlik most rajtam. Ha
nem hiszek neki, és tévedek, a következmények végzetesek
lesznek.
Viszont ha a TVE tényleg ki akar minket csinálni, az egyetlen
menekülési lehetőségünk, ha kiverekedjük magunkat innen – ez
azt jelenti, hogy terrai társakkal kell harcba szállnunk. Az apám
is a TVE-ben szolgált, mielőtt szenátor lett. Ha nem létezne az
Aurora Légió, valószínűleg én is ide lépek be.
Scarra nézek, ő pedig alig észrevehetően félrebillenti a fejét.
Különös dolog ez az ikerség. Apa mesélte Scarnak és nekem,
hogy gyerekkorunkban külön nyelvet találtunk ki magunknak.
Olyan szavakkal beszéltünk egymáshoz, amiket rajtunk kívül
senki sem értett. Scar egyetlen pillantással egy egész történetet
tud nekem elmondani. Egyetlen felvont szemöldökből egy
regényt tudok kiolvasni. Ebben a pillanatban is pontosan
tudom, hogy mit üzen nekem, anélkül, hogy akár egy szót is
szólna.
Mutasd az utat, kisöcsi!
Az ajtó sziszegve kinyílik. Négy TVE-gyalogos masírozik be a
szobába tetőtől talpig taktikai páncélban, likvidálópuskákkal a
kezükben. Az a fiatal hadnagy vezeti őket, akivel a Sagan
állomás légzsilipjénél beszéltem. Megtorpan, és sisakja mögött
felvont szemöldökkel veszi szemügyre a pocsolyát a padló
közepén és az ázott egyenruhámat.
–  Jól van, légiós! – mosolyog rám. – Ha velünk jön,
kihallgatjuk, utána pedig vacsorára már vissza is térhetnek az
osztagával együtt az Aurora bázisra.
Újra Scarra pillantok, próbálok olvasni az arckifejezéséből.
Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy úgy olvas az
emberekből, mint a nyitott könyvből. Néha már szinte ijesztő.
Én már ötéves korom óta képtelen vagyok átverni.
Alaposan végigméri a hadnagyot.
Aztán rám néz.
Lebiggyeszti a száját.
Hazudik.
Érzem a feszültséget a helyiségben. Cat ökölbe szorított keze.
Kal alig palástolt haragja, ahogy bámulja a katonákat, akik
meggyilkoltak százat a népéből, de úgy tesznek, mintha minden
a legnagyobb rendben lenne. Nem tudom, mennyi hasznát lehet
venni Finiannek vagy Zilának egy csoportos bunyóban, de mi
hatan vagyunk, ők négyen, és ha azt gondolják, hogy szó nélkül
követem őket a kivégzésemre, hát csalódni fognak.
Laza mosollyal emelkedem fel, és maximumra kapcsolom a
gödröcskéket.
– Ez csak természetes, hadnagy! – mondom, majd jó erősen a
torkába csapok a könyökömmel.
Bár az ütés erejének nagyját felfogja a páncél, így is elég
ahhoz, hogy elveszítse az egyensúlyát. A térdébe rúgok, mire a
földre rogy, és a likvidáló kirepül a kezéből.
A szobában mindenki mozgásba lendül, három TVE-katona
egyből rám szegezi a fegyverét. Kal felbukkan az egyik mögött:
kinyújtott ujjával beledöf a füle mögötti részbe, mire a katona
úgy csuklik össze, mintha most nyomtak volna bele egy adag
Leírium sziklafüstöt. Cat letámadja a harmadikat, próbálja
elvenni tőle a fegyverét, Scar pedig egy jól irányzott
mozdulattal a negyedik fejéhez csapja az üres vizesballont,
mire a fickó egyenesen Finiannek esik, akinek hangosan sziszeg
az exováza, ahogy satuba szorítja a katonát.
Felkapom a padlóra küldött hadnagy gazdátlan likvidálóját,
és a markolattal az arcába csapok. A sisakja félrecsúszik, ahogy
az ütés célt ér. Tovább birkózunk. A hadnagynak sikerül
ellöknie a puskát, miközben a kezem a torkára fonódik.
Térdével az ágyékomba talál, amitől az egész világ fehérbe
borul. A hátamra fordít, előhalássza a kézifegyvert az övéről, és
a fejemhez emeli.
Egy kéz bukkan fel az állánál, és három ujj csapódik be a
nyaka oldalába. A hadnagy eldől, a szeme kifordul. Kal áll
felettem résnyire szűkült szemmel, de a haja továbbra is
tökéletes. Még csak nem is zihál. Az ágyékomba nyilalló
fájdalomtól csikorog a fogam, de amikor körbenézek a
cellánkban, azt látom, hogy a másik három TVE-katona is törött
játék babaként terül el a földön. Sikerült mindegyiket kiütni. Ott
fekszenek véresen, törött csontokkal. Scar, Cat és Finian is a
Tankunkra bámul – hang nélkül, félig lenyűgözött, félig rettegő
arckifejezéssel.
–  Ne gondold, hogy ez azt jelenti, hogy kedvellek, Kal – talál
végre a hangjára Cat –, de oké, hivatalosan is elismerésem!
 – Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg melegebb lett idebent? –
kérdezi Scarlett.
–  Nem csak neked – mormolja Finian válaszul, majd
legyezgetni kezdi magát.
A syldrathi a kezét nyújtja, hogy felsegítsen.
– Indulnunk kell, uram!
Tisztában vagyok vele, hogy ez az első alkalom, amikor Kal
felajánlja, hogy érintkezzünk – már azóta, hogy megsorozott az
akadémián. Mivel tudom, hogy egy syldrathi számára nagy
dolog, ha hagyja, hogy megérintsék, összerakom azt is, hogy ezt
most el kell fogadnom. Megragadom a kezét, mire felhúz.
Próbálok nem ránézni a vérző katonákra. A vérző emberi
katonákra. Az agyam lázasan kutat valamiféle kiút után.
Úgy százszoros túlerőben vannak. A GH elfogta Aurit. A
Longbow-nkat elzárták a hangárban. Viszont már hatéves
korom óta olvasok a terrai űrhajókról, így aztán fejből tudom a
romboló alaprajzát. És bár ez a csapat lúzer, bajkeverő és
szociopata lett volna bárki utolsó választása a Válogatáson,
kiderült, hogy egyikük sem rossz abban, amit csinál. Ha sikerül
valahogy összefognom őket, hogy egy csapatként dolgozzunk,
talán sikerülhet élve kijutnunk innen…
Ebben a pillanatban bekapcsol a sziréna, és újabb felszólítás
érkezik a hangosbeszélőkből:
–  BIZTONSÁGIAKAT A 12A CELLÁHOZ, BIZTONSÁGIAKAT A
12A-HOZ, AZONNAL!
– Értünk jönnek – figyelmeztet Cat.
– Na jó, figyeljetek! – jelentem be. – Van egy tervem.
  
 
–  TŰZRIADÓ A 12-ES SZINTEN. MINDEN
ELHÁRÍTÓSZEMÉLYZETET AZONNAL A 12-ES SZINTRE!
A felvonó felé tartunk a visító szirénák zajában, amikor
szembekerülünk az első TVE-osztaggal. Felemelt likvidálókkal
fordulnak be a sarkon, a lézeres célzófények keresztülhasítják a
tűzvédelmi öntözőrendszerből ömlő vízsugarakat. Még mindig
a Hajtásban vagyunk, úgyhogy a színskála még mindig
monokróm, a lehulló víz ezüstszínű, az osztagvezető tiszt szeme
pedig szinte feketében játszik.
– Megállni! – förmed ránk.
Scarlett előrelép, a hadnagyi rangjelzés csak úgy csillog a
gallérján, lángvörös haja sima szürkévé fakult. Rám túl nagy a
bakancs, és nem mintha dicsekedni akarnék, de a taktikai
páncél sem valami kényelmes az ágyékomnál. Tekintve, hogy az
egyenruhákat a négy eszméletlen TVE-katonáról szedtük le,
egész jól sikerül eladni a dolgot. Cat és Zila hátul maradnak, Kal
és Finian köztünk, csuklójukon mágnesbilincs. Éppen eléggé
megszeppentnek látszanak, Scarlett magabiztossága pedig
kitölti az esetleges lyukakat.
–  Kettőt elfogtunk – mordul fel. – A másik négy a
szellőzőjáratba menekült. Menjenek az osztaggal a
tizenharmadikra, mi elvisszük ezeket a fogdába!
Látom, hogy az osztagvezető összevonja a szemöldökét a
sisakrács mögött.
– A szellőzőbe? De mi…
 – Talán kisbaba korában a fejére ejtették, katona? – förmed rá
Scarlett. – Éppen parancsot adtam magának, szóval mozgassa a
valagát, mielőtt az egész bagázst kihajítom a Hajtásba!
Sok mindent lehet mondani a hadseregről, de a Teremtő áldja
őket, arra nem tanítják meg az embert, hogy gondolkodjon.
Arra képeznek ki, hogy kövesd az utasításokat. Nem számít, ki
milyen egyenruhát visel, légióst vagy TVE-st vagy bármi mást,
ha egy hadnagy ráordít egy átlagos őrmesterre, hogy ugorjon,
az egyetlen kérdés az lesz, milyen magasra.
Szerencsére ez az őrmester elég átlagosnak tűnik.
–  Igenis, asszonyom! – kiáltja, és az osztaghoz fordul. –
Indulás a tizenharmadikra!
Az osztag elrohan előttünk, Scarlett pedig kiabálni kezd a
gallérjára erősített mikrofonba, mintha azt akarná tudni, mikor
érnek ide a tűzoltók. A turbólifthez érve rögtön megnyomom a
hívógombot, aztán csak állunk az ezüst esőben, miközben
szürkén villódznak a lámpák körülöttünk.
–  Na jó, Finian, mennyi idő kell nekik, hogy visszaállítsák a
kamerákat? – kérdezem.
Lenéz a vitrokomjára, és megcsóválja a fejét:
–  Elég alap kis hekkelést csináltam, szóval úgy egy percünk
lehet. Talán kettő.
– Oké. Az összes biztonsági osztag ide tart a tizenkettedikre. A
dokkolóhangár az ötödiken van. Cat, vidd le Zilát, Fint és Kalt,
és készítsétek fel a Longbow-t az indulásra! De csendesen! Ha öt
percen belül nem szállunk fel rá…
– Ty, én nem megyek el nélküled – jelenti ki Cat.
 –  Azt akartam mondani, hogy adjatok nekünk öt percet, de
igazad van, tényleg el kellene indulnotok nélkülem.
– Mert te hová mész? – kérdezi Finian.
– Scarral kiszabadítjuk Aurorát.
– Veletek megyek – közli Kal.
–  Nem! – csattanok fel. – Nem jössz. Olyan feltűnő vagy itt,
mint egy két méter magas, lila kakukktojás. Menj a dokkolóba,
mert lehet, hogy át kell törnötök magatokat pár emberen
odafelé.
–  Az viszont biztos, hogy nektek jó pár emberen át kell
törnötök magatokat Auroráig, terrai! – vitatkozik Kal, és tesz
felém egy lépést. – Abban pedig jobb vagyok nálad.
– Parancsot adtam, légiós! – mordulok rá.
– Nyugodtan jelentsd, uram! – billenti oldalra a fejét Kal.
–  A Teremtőre… – sóhajt fel Scar. – Nem lehetne gyorsan
megpecsételni a békét egy csókkal?
–  Hát, ennél rosszabb műsort is el tudok képzelni – kotyog
közbe Finian.
A lift megérkezik, az ajtó kitárul, a szirénák pedig tovább
visítanak. Nem értem, miért olyan nagy ügy ez, és hogy Kal
miért akarja olyan lelkesen megmenteni Aurorát, amikor
kifejezetten bunkó volt vele a Saganon, de a szemébe nézve
látom, hogy nem fog meghátrálni, hacsak nem kényszerítem rá
– a Teremtő pedig tudja, hogy erre most tényleg nincs időnk.
– Scar, menj te Cattel! Öt perc, és aztán elindultok. Ez parancs.
Scarlett az ezüst esőben pislogva néz rám:
– Igen, uram!
 Négyen beszállnak a turbóliftbe, de mielőtt az ajtó bezárulna,
Cat szemébe nézek. Összevont szemöldökkel sandítok Kalra,
akinek a tekintete kemény, mint a titán.
– A fontos rabok a fogdában lesznek a tizenegyediken.
– Kövess! – mondja a syldrathi. – Uram!
A lépcsőhöz futunk, és négyesével szedjük az alsóbb szintre
vezető lépcsőfokokat. Kal megy előre, kezét még mindig
mágnesbilincsben tartja maga előtt, én meg mögötte masírozom
a likvidálópuskával, és remélem, hogy úgy festek, mint aki
éppen egy foglyot kísér. Egy tűzvédelmi felszerelésbe öltözött
műszaki csapat halad el mellettünk, közvetlen mögöttük egy
TVE-osztag, de pillantásra se méltatnak minket. A sziréna még
mindig visít, a hangosbemondó még mindig a tűzre
figyelmeztet, amit Zila gyújtott az elektromos vezetékekben.
Magamban megjegyzem, hogy később meg kell kérdeznem Fint,
hogy pontosan miért is hord az exovázában propánfáklyát.
Már persze ha sikerül ebből élve kikeverednünk.
A fogda szinte üres, a legtöbb katona minket keres odafent. A
felvételi állomás mögötti folyosót nagy, nehéz ajtók szegélyezik.
Egy fiatal tiszt a számítógépén ír valamit, egy másik a pult
mögött ül, és próbálja túlkiabálni a rádióban az egész hajót
betöltő sziréna hangját. Egyik kezét felemelve jelzi nekem, hogy
várjak.
És aztán elkezdődik…
Először furcsa, bizsergő érzést érzek a tarkómnál. Aztán a
levegő mintha olajgőzzel telne meg, mintha statikus töltés
remegne a levegőben. A meghajtók zúgása, a fülsiketítő sziréna
mögött meghallok egy másik hangot. Olyan, mint…
Suttogás?
Kalra nézek, és az arckifejezéséből tudom, hogy ő is ugyanezt
hallja. A fogdaőr összevonja a szemöldökét, és hátranéz a cellák
irányába.
Aztán bármiféle figyelmeztetés nélkül kialszanak a lámpák,
és mindent elborít a sötétség. A suttogás egyre hangosabb, és
már majdnem elég hangos ahhoz, hogy ki lehessen venni a
szavakat, és az egész helyiség… nem tudom máshogy leírni,
egyszerűen remegni kezd. Éles sikítást hallunk, aztán cuppanós
reccsenést, és minden cella ajtaja egyszerre reccsen meg, a titán
úgy gyűrődik össze, mint a papír.
Minden műszerpulton besülnek a kijelzők.
A meghajtók és a szirénák elhallgatnak.
Minden fény kialszik, csak a tartalék energia halvány
világítása ad némi világosságot.
A terrai rombolókon négy különálló reaktor található, vagy
száz különböző hibaelhárító mechanizmus és egy tucat
biztonsági rendszer, mégis – bármilyen lehetetlennek tűnik –,
teljesen egyértelmű, hogy a hajón váratlanul leállt minden
energiaforrás. A sok zaj után szinte fülsiketítő a csend. A
folyosóra pillantva azon töprengek, mi az ördög történhetett. Az
egyik összeroncsolódott ajtó alól hosszú sávban szivárog
valami, ami nem lehet más, mint…
– Vér… – suttogja a fogdaőr, és a fegyveréért nyúl.
Kal kap az alkalmon, ledobja a mágnesbilincset, és belevágja
az őr torkába. A fickó levegő után kapkodva eldől, Kal átugrik a
pulton, és két villámgyors csapás után a katona már
eszméletlenül fekszik a padlón. A fiatalabb tiszt felkiált,
felemeli a fegyverét, de mielőtt meghúzhatnám a sajátomon a
ravaszt, Kal már el is törte a csuklóját meg a könyökét, és ki is
ütötte.
A syldrathi kihúzza magát, és hátradobja hosszú fonatait a
válla felett. Az arca olyan nyugodt, mintha épp csak vacsorát
rendelt volna.
Teremtőre, tényleg jó!
Fogalmam sincs, mi nyírta ki az energiaellátó rendszereket,
de most nincs időnk teljes körű nyomozásra. Amikor villogni
kezdenek a fények a fejem felett, magamhoz térek, és én is
átlépek a pulton a Tankom után. Végigszaladunk a folyosón,
majd lefékezünk a véres ajtó előtt. Felemelem a puskámat, és
hevesen dobogó szívvel biccentek a Tankomnak. Bár erősebb,
mint én, neki sem könnyű a feladat, de végül nagy nyikorgás
közepette félrehúzza a cella ajtaját.
Belépek lövésre készen, felemelt fegyverrel.
– A Teremtőre – suttogom.
Aurora a helyiség közepén álló egyetlen fémszékben ül
összeroskadva. A csuklója megkötözve. Szeme behunyva, az
orrából csöpög a vér, amely lefolyik egészen az álláig. A falak, a
plafon és a padló is behorpadt, szinte gömb alakúvá vált az
egész cella. A padlón két arctalan sisak hever, mellettük pedig
két szénszürke egyenruha összegyűrve. Tartalmuk különös
szürke árnyalatokban borítja be a falakat és a plafont, mintha
csak két tubus fogkrém lettek volna, amit valaki… kinyomott.
 – Amna diir… – nyögi Kal.
–  Hozd Aurorát! – utasítom, miközben próbálom leküzdeni a
gyomrom háborgását. – Indulnunk kell!
Kal komor arccal bólint, körbenéz a szobában, majd lehajol
az egyik szétroncsolt egyenruhához, és a zsebeit átkutatva
előhúz egy kódkártyát. Egyetlen mozdulat, és Aurora bilincsei
kinyílnak. Kal könnyedén megemeli és védelmezőn a karjába
fogja a lányt. Aztán indulunk: át a véres padlón a villogó,
neonfehér fénybe, nedves lábnyomokat hagyva magunk után. A
likvidálópuskámon van egy kis lámpa a cső alján, így egy
vékony fénysugár mutatja nekünk az utat a villódzó
sötétségben.
A liftek sem működnek, a lépcsőn igyekszünk minél
gyorsabban lejutni az ötödik szintre. Az ajtón kinézve négy
TVE-katonát látok a falra szerelt rádiónál, láthatóan igyekeznek
figyelmeztetni a parancsnoki hidat.
Tudom, hogy vagy ők, vagy mi, tudom, hogy nincs
választásom, de még így is összeszorul a gyomrom, amikor
térdre ereszkedve tüzelek. Felkiáltanak, és fedezékbe
húzódnak, amit az edzéseken használt bábuk sosem tettek, én
meg Kalhoz fordulok, és ráordítok:
– Menj! Menj!
Karjában Aurorával kirohan a lépcsőházból, aztán át a
Bellerophon dokkolóhangárján a Longbow felé. A hangárban
minden katona feje felénk fordul a lövések zajára, aztán
meglátom Scart, amint előugrik egy rakás szállítóláda mögül, és
tüzelni kezd a saját fegyverével. A lövések fehér nyomvonalat
rajzolnak a sötétségbe. A Longbow elülső ablakán keresztül
látom Catet, akinek a nagy káosz közepette sikerült valahogy
feljutnia a fedélzetre. Elmormolok egy imát a Teremtőhöz,
remélve, hogy bármi is tette tönkre a romboló energiaforrását,
az nem volt ugyanilyen hatással a mi hajónkra, aztán elönt a
megkönnyebbülés, amikor látom, hogy Cat irányba állítja a
meghajtókat.
Szikrák pattognak a padlón, ahogy a katonák Kalra tüzelnek.
A maradék muníciómmal én is megcélzom őket, próbálom
fedezni. Cat tüzet nyit a Longbow mágneságyúival, a TVE-sek
pedig kénytelenek fedezékbe húzódni a hangsebességű
töltények elől.
Scar rohanni kezd a fedezékéből a Longbow felé, és én is
szerencsét próbálok, dübörgő szívvel rohanok Kal után. A
Longbow meghajtói egyre hangosabban búgnak, és a hajó
lassan elemelkedik a földtől. Látom Finiant a rámpán, ahogy
őrülten integet nekem, miközben Scarlett felugrik a
biztonságba. Kal három lépéssel a rámpán terem, én a
sarkában. Ahogy a TVE lövedékei becsapódnak mellettem,
hason fekve ordítok:
– TAPOSS BELE, CAT!
A rámpa rázkódva becsukódik, a Longbow pedig nem éppen
finoman irányba áll a kijárat felé. Halk csikorgást és hosszú
sziszegést hallok, amikor Cat úgy megküldi két plazmarakétával
a hangár belső ajtaját, hogy nem marad belőle más, csak olvadt
salak. Golyók záporoznak az űrhajónk testére, Cat pedig újra
tüzel: ezúttal a külső falat nyitja meg, ami mögött feltárul a
színtelen Hajtás.
Hatalmas a nyomáskülönbség, a hangár atmoszférája a
Hajtásba áramlik, így a TVE-sek kénytelenek visszavonulni, ha
nem akarnak megfulladni. A hajónk figyelmeztető jelzései
visítanak, a meghajtók felbőgnek. Cat hangja szólal meg a belső
rádióból:
– Na jó, kössétek fel a gatyamadzagot, cicuskák!
Kirobbanunk a hangárból, bár búcsúzóul még lepattan
rólunk pár lövedék. A bal oldali meghajtó éktelen csikorgással a
megolvadt hangárajtónak súrlódik, aztán végre kint vagyunk a
Hajtásban.
Körbenézek, hogy lássam a csapatot. Úgy tűnik, senki sem
sérült meg. Kal Aurora mellett térdel, vigyáz rá, hogy ne
csúszkáljon összevissza. A lány nincs magánál, a szeme csukva,
ajkán és állán vérfoltok. Az arckifejezése olyan békés, mint
amikor megtaláltam őt a kriokapszulában.
Alig telt el azóta három nap.
– Mindenki jól van ott hátul? – kérdezi Cat a rádión keresztül.
Válaszul megnyomom a vitrokomomat.
– Vettem – sóhajtok fel. – Mind jól vagyunk.
Scarlett rám néz a Longbow rakterének túlsó feléből, és a
tekintetünk egymásba fonódik.
– Furcsán értelmezed a „jól”-t, öcskös!
Ahogy egymásra nézünk az ikertestvéremmel, tudom, hogy
mire gondol, olyan biztosan, mintha ki is mondta volna.
Fegyveres lázadást követtünk el a Terrai Védelmi Erők
rombolóján.
 Még vacsoraidő előtt megszegtünk vagy száz légiós
szabályzatot.
Megtámadtuk a TVE embereit.
Jóságos Teremtőm…
A motorok felzúgnak, és süvítünk keresztül a Hajtáson, minél
messzebb a megbénult Bellerophontól, bűntetteink helyszínétől.
Lehet, hogy megúsztuk élve, de az biztos, hogy nem úsztuk
meg sértetlenül. Azok után nem, amit Aurora tett abban a
cellában. Az ember nem számíthat hosszú nyugdíjas évekre,
miután GH-ügynököket gyilkolt. Csak idő kérdése, hogy a
Globális Hírszerzés és a teljes Terrai Védelmi Erők a
nyomunkba eredjen. Nyilván meg akartak ölni minket, de…
–  Szökevények vagyunk – világosodom meg. – Menekülnünk
kell a sajátjaink elől.
Scar az alsó ajkát rágcsálva bólint.
Mit szólna ehhez apa?
Finian körbejártatja tekintetét a raktérben, aztán fekete
szeme megállapodik rajtam.
–  Na, Szupersztár – szólal meg –, most mi a jó Teremtőhöz
kezdünk?
Mély levegőt veszek, és kifújom a hajamat a szememből.
– Nos, ez… kiváló kérdés – sóhajtom a választ.
KÍSÉRTETEK AZ ÉGEN
 13.
Scarlett

Marc De Vries. 29-es számú ex. Előnyök: olyan a teste, mintha

kősziklából lenne. Hátrányok: az agya is olyan, mintha
kősziklából lenne.
– Mmm, talán – mormolom.
MEGTART.
Tré Jackson. 41-es számú ex. Előnyök: igazi Adonisz.
Hátrányok: tisztában is van vele.
– Kösz, nem.
TÖRLÉS.
Riley Lemieux. Előnyök: őrülten szerelmes belém. Hátrányok:
ŐRÜLTEN szerelmes belém.
TÖRLÉS.
A Longbow parancsnoki hídján üldögélek, a lábam a
műszerpulton, a vitrokom a kezemben. Az egész hajó csendes,
már ha nem számítjuk a hajtóművek halk morgását és az
LADAR szkennelés pittyegését. Az NZ-7810-es kapun léptünk ki
a Hajtásból, és most csökkentett energiával korzózunk a
Semleges Zóna egyik random, sok vizet nem zavaró
rendszerében. Cat beprogramozta a robotpilótát, hogy közel
maradjunk a kapuhoz, mielőtt elment aludni – arra az esetre,
ha esetleg gyorsan kéne távoznunk.
Mindenki a körletében alszik, de én mázlista megnyertem az
első őrséget. Arra használom az időt, hogy átnézzem az
ismerőseimet, és töröljem néhány exemet.
Már kezdett megtelni a memória.
Lehet, hogy furcsa pillanatnak tűnik a pihenésre, nekem is
remeg még a kezem, ha belegondolok, mi minden történt az
elmúlt pár napban, ráadásul el se tudom képzelni, mi jön majd
ezután. De a szunya nem olyan rossz ötlet – ráfért egy kis
pihenés az osztagra a Sagan bázison és a TVE-romboló
fedélzetén átélt őrület után. Emellett Tyler sokkal jobban tud
gondolkodni, ha eleget szundizott, márpedig a következő
döntése esélyes, hogy élete legfontosabbja lesz.
De semmi para, kisöcsém!
Törvényen kívüliek lettünk. Valószínűleg körözött bűnözők.
Egy kiugrott légiós osztag. Gyakorlatilag az Aurora Légió
parancsnoksága alá tartozunk, de akkor is megszöktünk egy
TVE-s hajóról. Terrai legénységi tagokat támadtunk meg. A saját
társainkat. És mégis miért?
Ajkamat beharapva visszaugrik a pillantásom a vitrokom
képernyőjére.
Alex Naidu. 38-as számú ex. Előnyök: gödröcskék!!!!
Hátrányok: ismeretlen.
– Miért is szakítottam veled?
MEGTART.
Be kell vallanom, amikor jelentkeztem az Aurora
Akadémiára, nem pont így képzeltem el az életemet. Sőt, ami
azt illeti, nem is akartam annyira belépni a légióba, de Ty olyan
eltökélten akart jót tenni a világban… Arról pedig szó sem
lehetett, hogy hagyjam egyedül csatlakozni. Anya nélkül nőttem
fel, apa meghalt az Orionnál tizenegy éves korunkban, és
baromira nem terveztem elveszíteni az ikertesómat is.
Emlékszem, amikor sorban álltunk a New Gettysburg-i
bázison. Mindketten tizenhárom évesek voltunk, és vártuk,
hogy sorra kerüljünk az egyik toborzó tisztnél. Megkérdeztem
Tylert, hogy helyesen cselekszünk-e, és hogy minden rendben
lesz-e.
– Nem tudom.
Ezt felelte.
Aztán megérintette a gallérjára tűzött Teremtő-jelet, és
megvonta a vállát.
– De néha muszáj hinned valamiben.
Tudok seggelni, ha kell, szóval a vizsgáim nagyjából rendben
voltak. Ha kicsit odateszem magam, talán még kifejezetten jó is
lehettem volna. A kadétok orientációs tanácsadója egyszer
elárulta, hogy a „ha több energiát fektetne be” kifejezés
többször szerepelt az értékeléseimben, mint bármelyik
kadétéban az akadémia addigi történetében. De én gyűlöltem az
egészet.
Gyűlöltem a szabályokat, gyűlöltem a gyakorlatokat,
gyűlöltem az állomást.
Bár a srácokkal azért elég jól elvoltam.
Jesse Broder. 45-ös számú ex. Előnyök: SEGG: 9/10. Hátrányok:
SEGGfej.
 Hmm…
MEGTART.
Most mit mondhatnék? Egyszerű lány vagyok egyszerű
igényekkel.
A parancsnoki híd ajtaja halk sziszegéssel kinyílik. Arra
számítok, hogy Zila érkezett leváltani, de amikor felnézek, az
ügyeletes potyautasunkat, Aurora O’Malley-t pillantom meg. Az
időn kívüli lányt.
Az ágyon kívüli lányt?
– Hogy jutottál fel ide? – kérdezem.
Nem tűnt valami kedvesnek, de Ty ragaszkodott hozzá, hogy
az ifjú Miss O’Malley-t helyezzük biztonságba, és ne engedjük,
hogy szabadon lófráljon a hajón. Bármit látott is a TVE-
rombolóján a leányzó megmentése közben, az öcsikémet eléggé
megrázta a dolog, szóval miután ő, Kal és a lány kicsit rendbe
szedte magát, Finian bezárta O’Malley-t a fogdába egy
takaróval, a zárat meg még fel is tuningolta valami extra
kódolással, amit a jelek szerint végül elfelejtett aktiválni, mert a
csaj most határozottan itt áll előttem. Ez tuti biztos, hogy nincs
rendben.
Feljegyzem magamban, hogy később majd meg kell
izzasztanom emiatt egy kicsit Finiant.
– Aurora! – szólítom meg.
A lány nem válaszol. A haja kócos az alvástól, a fehér csík a
frufruján valahol a fura és a divatos között mozog, és azt is
észreveszem, hogy a szeme alig van nyitva, és hogy a szempillái
remegnek. A jobb írisze most ugyanolyan fehér, mint a tincs a
hajában, és sajnálatos módon közelében sincs a furának és a
divatosnak, egyszerűen csak hátborzongató.
A mozgása valahogy merev, a testbeszéde nem stimmel.
Elsőként arra gondolok, hogy alva jár, de ez nem magyarázat
arra, hogy kijutott a fogdából. Kivéve persze, ha Finian kódolása
olyan béna, hogy egy két évszázada született lány még álmában
is fel tudja törni.
Ja, ezért keményen meg fogom izzasztani.
Aurora elfordítja a fejét, mintha a helyiséget akarná felmérni.
El nem tudom képzelni, mi járhat a fejében. Kétszáz évvel a
saját ideje után egészen máshol, mint ahol lennie kellene,
ráadásul egy olyan galaxisban, ami az ő nézőpontjából
fenekestül felfordult. De akkor sem kellene itt fent lennie.
– Jól vagy? – kérdezem.
Ekkor elindul, egyenesen Cat pilótaállomásához. Nagyjából
ezen a ponton döntök úgy, hogy bármi is ez az egész, szépséges
hősnőnknek, Scarlett Isobel Jones légiósnak marhára elege van
belőle.
A kezem az övembe csúsztatott likvidálópisztolyra siklik, és
feltápászkodom.
– Na jó, drága hölgy, ha te…
Jobb szeme megvillan, és ragyogni kezd. Halvány, sápadt
fénnyel, mint a hold. Rám se nézve felemeli a kezét, én pedig a
mellkasomat érő láthatatlan ütés erejétől a falnak vágódom.
Kiszalad belőlem minden levegő, és amikor megpróbálom
előrántani a likvidálómat, Aurora begörbíti az ujjait. A szeme
ekkor még fényesebben ragyog, és mintha láthatatlan erő
szorítaná le a csuklómat, nem tudom felemelni a fegyvert.
–  Molánjas – mondja Aurora, de a hangja kicsit sem
emlékeztet a sajátjára. Üres és vibráló, mintha visszhangos
teremből szólna. – Gemssácsob.
Fájdalmat érzek, mintha egy láthatatlan ököl szorítaná össze
a kézfejemet. Amikor elengedem a likvidálót, és az a földre esik,
a nyomás is enyhül.
A szívem a torkomban dobog, és kiver a hideg verejték,
amikor rájövök, hogy képtelen vagyok megmozdulni, és hogy a
torkom úgy összeszorult, hogy mukkanni se tudok. Aurora
félrebillentett fejjel, rebegő pillákkal néz a pilóta műszerpultja
felé. A jobb szeme még mindig világít, a haja pedig lebeg,
mintha szellő fújná. Aztán szabad kezével parancsokat kezd
beírni, ujjai csak úgy repkednek a billentyűk felett.
–  Mi… – Elakadok, de próbálom kipréselni a szavakat az
összeszűkült torkomból az összeszorított fogaimon keresztül. –
Mi… a fen… fenét… csinálsz?
Az orra megint vérezni kezd. Vékony, vörös csík rajzolódik ki
az orrcimpájától az ajkáig, de meg se próbálja letörölni.
Rájövök, hogy a navigációs rendszerrel szarakodik. Új pályára
állít minket. Ez a kis punk, nulla előképzettséggel és zéró
lerepült órával. A Teremtőre, az elmúlt két évszázadot
mélyalvásban töltötte a Hajtásban!
Honnan a jó életből tudja, hogyan működik egy Longbow
navigációs rendszere?
– Rétneletgév – suttogja. – Ójój.
Hallom, ahogy a meghajtók hangot váltanak, és érzem a
finom kanyarodást, ahogy a pályánk módosul. A vér most már
erősebb sugárban folyik végig Aurora állán, és vörös pettyeket
hagy a műszerpulton. Lassan feláll, és felém indul a
parancsnoki hídon, még mindig felemelt kézzel. A jobb
szemében halvány, meleg fény ég. A gyomromat mintha jeges
kezek szorítanák össze, a félelem a halántékomban dobol. De
bármennyire erőlködöm, mintha valami láthatatlan súly
szorítana a falhoz.
Nem tudok mozogni.
Nem tudok harcolni.
Még sikítani sem tudok.
Aurora megremeg, a vér már teljesen beborította az állát.
Összevonja a szemöldökét, az ajka mozog, de lassan, óvatosan,
mintha nehezére esne kiejteni a szavakat.
– Szik… Szikkk… rrra – mutat magára. – Szik…
A fülembe hatol a likvidáló ismerős BAMF-ja. Aurora szeme
elkerekedik, aztán a lány meginog. Enyhül az engem fogva tartó
nyomás, és térdre rogyok. Felnézve Zilát látom az ajtóban,
felemelt fegyverét gyakorlottan irányítja Aurorára.
A bénításra állított likvidáló egyetlen lövése is elég ahhoz,
hogy a földre vigyen egy életerős rygelliai sziklabikát, de
Aurora valami rejtélyes oknál fogva még mindig talpon van.
Megfordul, mire Zila újra tüzet nyit. A hidat bevilágítja a
sugárfegyver fénye. Aurora térdre esik, és nyögve felemeli az
egyik kezét a tudományos tisztünk felé. Jobb szeme úgy izzik,
mint a nap. Zila azonban tovább tüzel, ugyanazzal a
könyörtelenséggel, amivel nyilván sikerült kiérdemelnie a
harminckét megrovást.
BAMF!
BAMF!
BAMF!
Egészen addig, míg Aurora arccal előre a földre nem
hanyatlik.
– Zila! – nyögöm.
BAMF!
– Zila!
BAMF!
Zila pislog, aztán végre rám néz, de az ujja még mindig a
ravaszon pihen.
– Igen? – kérdezi.
–  Már nem kel fel – nyögöm, és úgy érzem, hogy mindjárt
széthasad a fejem. – M… most már nem kell többször rálőnöd.
Zila a likvidálójára néz, aztán a padlón elterülő, eszméletlen
Aurorára. Végül – talán a biztonság kedvéért, vagy mert élvezi –
a tudományos tisztünk belerepít még egy sugarat a kifeküdt
lányba.
BAMF!
– Érdekes – állapítja meg.
 
 
– Egyszerűen ki kéne dobnunk az űrbe ezt az elmeroggyantat –
háborog Cat.
A parancsnoki hídon gyűltünk össze ama bizonyos Aurora
O’Malley eszméletlen teste körül. Felültettük az egyik
pluszülésre, a csuklójára meg mágnesbilincset tettünk, bár nem
tudom, mennyit fog érni, ha majd felébred. Cat, Zila és én is
rászegezzük a likvidálóinkat arra az esetre, ha meg akarná
ismételni az „üssük ki a gyönyörű, de közben abszolút
megközelíthető űrdiplomatát” akciót. Észreveszem, hogy Zila új
fülbevalót visel. Kis aranyláncok apró medálokkal. Mindegyik
valamilyen fegyvert ábrázol, akad köztük pisztoly, kés,
dobócsillag.
Volt ideje átöltözni, mielőtt a megmentésemre sietett?
Kal az ajtónál áll, szépséges formájú syldrathi ajkát
elgondolkodva csücsöríti össze. Aurora kihajításának ötletére
Catre néz:
– Ne légy ostoba! – közli. Hangjából csak úgy süt a megvetés. –
Nem ölhetjük meg.
–  Menj a francba, Tündefiú! – vág vissza az Ászunk. –
Majdnem megölte Scarlettet, szóval húzd ki a fejedet a
hátsódból, kérlek, köszike!
– Biztos, hogy jól vagy, Scar? – kérdezi Tyler.
– Persze – felelem. – Csak kicsit sokkolt a dolog.
– És tényleg… megbénított azzal, hogy rád nézett?
Bólintok, és közben a nyakamat masszírozom. Újra a
Hajtásban vagyunk, és arra a helyre tartunk, amit Aurora
állított be a navigációban úti célnak, mielőtt Zila kiütötte. A
csuklómon a zúzódások ronda sötétszürkék. A bőrömet
csontfehérré halványítja a Hajtás, majdnem olyan fehér, mint a
fény Aurora szemében, amivel a falnak taszított.
– Tyler! – folytatja Cat. – A mi fejünket is be kell vizsgáltatni,
ha hagyjuk, hogy ez a lány a fedélzeten maradjon. Vagy
kitesszük most azonnal, vagy benyugtatózzuk, és átadjuk a
hatóságoknak, mielőtt hadbíróság elé citálják a valagunkat.
Kal úgy néz ki, mint akinek lenne még pár sértés a
tarsolyában, de mielőtt bármit is mondhatna, egy hang szólal
meg a rádiónkból.
– Szupersztár, hallasz engem?
Tyler megnyomja a vitrokomját.
– Hallunk, Fin! Mi a helyzeted?
–  Hát, itt vagyok lent a fogdánál, és meg kell mondjam, ez a
legrémisztőbb dolog, amit láttam, amióta tizenkét évesen
rányitottam a harmadik nagyszüleimre…
– Pontosíts!
– Hát, törölték az időpontomat az orvosnál, úgyhogy korábban
hazaértem, és ott volt a nagyanyám meg a nagyapám egy tál
szagarinnal és egy harminccentis…
– A Teremtőre, Finian! Úgy értettem, a fogdával kapcsolatban
pontosíts! – förmed rá Tyler.
– Ó – hangzik Finian válasza. – Oké. Világos. Hát, nem tudom,
hogy csinálta a mi kis potyautasunk, de a belső ajtót úgy
hámozta le, mint ahogy ti szoktátok azt a cuccot, földtúrók! Nem
emlékszem a nevére… de kerek. És narancssárga.
– A narancsra gondolsz?
–  Ja, de mindegy is. A lényeg, hogy ezek az ajtók edzett
karbitból és titánból készültek, ő viszont úgy hajlította meg őket,
mintha kartonpapírból lennének.
– Dobjuk ki, Tyler! – szól közbe újra Cat.
 Kal feláll, és fenyegetően Cat fölé magasodik.
– Nem fogjátok bántani – jelenti ki jéghideg hangon.
Beharapom az alsó ajkamat, mert látom Kal tekintetében a
nyugodt hangjának ellentmondó érzelmet. A syldrathi
testbeszédet nem könnyű megfejteni – már azon az
alapüzeneten túl, hogy „sokkal jobbak vagyunk nálatok, és igen,
ezt tudjuk is” –, de Kal most pont úgy néz ki, mint aki kész
darabokra tépni Catet, ha csak egy csúnya pillantást is vet
Aurorára. A lányra, akivel Kal alig tizenkét órája még
kifejezetten undokul viselkedett.
Cat vagy húsz centivel alacsonyabb Kalnál, sőt, most talán
kicsivel többel is, mert lelapult a kakastaréja. De az Ászunk
sosem volt az az ijedős típus, így most is kihúzza magát a
Tankunkkal szemben.
–  Hallottad, mit tett a fogdában, Tündefiú! Ha meg is buktál
gépészetből, azt tudod, hogy az űrhajónk külső borítása
pontosan ugyanabból az anyagból készült, mint azok az ajtók.
És belepiszkált a repülésirányító műszereimbe is. Mégis hogy a
francba volt képes rá, ha kétszáz évig a Hajtásban keringett? Ez
a csaj nem az, aminek látszik.
–  Egyetértek – közli Kal nyugodtan. – És pontosan ezért nem
fogsz egy ujjal se hozzáérni.
Aurora felnyög, mire három likvidáló siklik vissza azonnal az
irányába. Kal közénk lép, de a tekintetét Tylerre függeszti.
–  Uram! – kezdi. – Ha Aurora meg akarta volna ölni a
testvéredet, most halott lenne. Te is láttad, mit művelt azokkal a
GH-ügynökökkel.
 – Az biztos. – Tyler az ébredező lányra néz, és szinte magam
előtt látom, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában. –
Milyen pályát állított be a navigációba, Cat?
Az Ászunk pislog egyet, aztán leengedi a fegyverét. A
műszerpultjához fordul, elharap pár szitokszót, miközben
letörli Aurora orra vérét a gombokról, aztán beüt egy sor
parancsot.
– A Végtelentért – mondja végül.
– Az meg micsoda? – kérdezem.
–  Még sosem hallottál a Világhajóról? – néz rám Cat
meglepetten.
–  Az asztrográfia nem az erősségem – vágok vissza. –
Emlékszem, általában kifeküdtem rajta…
– Én arra emlékszem, hogy lefeküdtél…
–  A VÉGTELENTÉR MÁS NÉVEN A VILÁGHAJÓ – szólal meg
váratlanul egy vidám kis hang. Rögtön ki is szúrom Tyler régi
vitrokomját Aurora mellényzsebében. – A SEMLEGES ZÓNA
MÉLYÉN ELHELYEZKEDŐ VÉGTELENTÉR EGY KERESKEDELMI
KÖZPONT, AMELY NEM TARTOZIK EGYIK KORMÁNYZAT
FENNHATÓSÁGA ALÁ SEM. CSILLAGKÖZI VÁLLALKOZÓK
VEZETIK…
– Vagyis kalózok – szúrja közbe Cat.
–  IGYEKEZTEM DIPLOMATIKUSAN FOGALMAZNI – felel a
készülék.
– Néma üzemmód – mordul fel Tyler.
– Á!
A vitrokom elhallgat, Cat pedig előhívja a Végtelentér 3D-s
alaprajzát a központi pult felett. Több százezer űrhajóból áll
össze, mindegyik más gyártmány, más modell, más méret, de
mégis sikerült őket valahogy összecsavarozni-hegeszteni
egyetlen hatalmas, kissé idomtalan gömbformába. Gyönyörű.
Nevetséges. Minden szempontból lehetetlen.
–  A Végtelentér egy egyszerű űrkikötő volt – magyarázza Cat
–, amit egy csempészkartell működtetett. Itt pakoltak ki a
kalózhajók, eladták a zsákmányt, aztán már indultak is az újabb
portyára. De az elmúlt ötven évben egyre csak bővült. Egyre
több hajó döntött úgy, hogy marad. Egyszerűen
hozzárögzítették magukat az alapépítményhez. Most már
beláthatatlan a mérete. Akkora, mint egy kisebb hold. Innen a
neve. A Világhajó.
Aurorára nézek, aki még mindig ernyedten ül a székben.
– Mégis mi a fenéért akarja, hogy odamenjünk?
Mintha megérezné, hogy róla beszélek, Aurora felnyög, és
lassan kinyitja a szemét. Felemeli a fejét. Az arcát grimaszba
húzza a fájdalom, aztán észreveszi, hogy három likvidáló
irányul a fejére. Felemás szeme elkerekedik, aztán összeszűkül,
amikor azt is megállapítja, hogy bilincsben van. Aztán megérzi
a vért az ajkán.
–  Ööö… – szólal meg. – Ha ez egy újabb látomás, nagyon
szeretnék felébredni!
– Ez neked bocsánatkérés? – kérdezem.
–  Mi… Miért kell bocsánatot kérnem? – Megint grimaszol,
aztán lassan megtornásztatja a vállát és a nyakát. – És… Miért
érzem úgy magam, mint akin… átment egy teherautó?
 –  Micsoda? Nem emlékszel, hogy falhoz vágtál anélkül, hogy
hozzám értél volna? Meg arra, hogy Zila beléd eresztett vagy fél
tucatot a likvidálóval?
Az arcán érzelmek egész kaleidoszkópja suhan át. Félelem.
Döbbenet. Bosszúság. Őszinte zavar. Körbenéz, és arra is rájön,
hogy nem ott van, ahol utoljára elaludt.
– N… nem – válaszolja.
–  Fedélzeti számítógép! – adom ki az utasítást. – Játszd le a
parancsnoki híd biztonsági felvételét 01:29 hajóidőtől!
A számítógép pittyen egyet, aztán a központi kijelzőn
megjelenik a biztonsági felvétel. Aurora dermedten nézi végig,
ahogy a képmása a parancsnoki hídra lép, felemeli a kezét, a
szeme világítani kezd, és a falhoz vágja az én képmásomat.
– Molánjas – mondja a felvételen azon a különös, gurgulázó
hangon. – Gemssácsob.
–  Én nem… – Az igazi Aurora megrázza a fejét, és növekvő
pánikkal fordul Tyler felé. – Nem emlékszem ebből semmire.
– Milyen kényelmes! – jegyzi meg Cat.
– Nagyon – helyeslek.
– Auri, miért piszkáltál bele a navigációba? – kérdezi Tyler. A
hangja szigorú és érzelemmentes. – Miért akarsz a
Végtelentérbe menni?
Auri a fejét csóválja, és suttogva kérdez vissza:
– Mi az a Végtelentér?
– Várjatok!
Minden szem Zila felé fordul. Szórakozottan játszik a
fülbevalóján lógó picike késsel, de sötét pillantását le sem veszi
a kivetített biztonsági felvételről.
–  Fedélzeti számítógép, játszd le a felvételt visszafelé, valós
időben, hanggal együtt!
A számítógép kis pittyegéssel teljesíti a parancsot, és ezúttal
végignézhetjük, ahogy Aurora visszafelé gépelve
átprogramozza a navigációt. A vércseppek visszafelé peregnek
az állán, bele az orrába. Az én eldobott likvidálóm visszaugrik a
kezembe. Aurora rám néz, és újra megszólal azon a különös,
gurgulázó hangon, de ezúttal a hangot is visszafelé játssza le a
számítógép.
– Bocsássmeg! – mondja Auri. – Sajnálom.
Zila a felvételre néz.
– Számítógép, játszd le újra a felvételt 2:43-tól 2:52-ig!
A felvétel odaugrik, ahol Aurora előttem áll, magára mutat, és
arca grimaszba rándul a koncentrálástól.
– Szik… Szikkk… rrra – mondja. – Szik…
– Szikra – ismétli Zila félrebillentett fejjel.
– Mégis mit jelent ez? – kérdezi tőle Tyler.
A tudományos tisztünk sötét szemét Aurorára függeszti.
–  Fogalmam sincs, uram, de biztos vagyok benne, hogy De
Stoy hadvezér okkal küldte őt a hajónkra! Véleményem szerint
tartanunk kellene az irányt.
–  Ha számít bármit is, egyetértek az apró flúgossal,
Szupersztár! – szól közbe Finian a rádión keresztül. – Ez a
helyzet kezd egész érdekessé válni.
–  És gondolom, a hadbírósági tárgyalás, ami az Aurora
bázison várna minket, cseppet sem befolyásolja a döntésedet –
jegyzi meg Tyler.
– A legkevésbé sem, uram!
Tyler felsóhajt, és felém fordul. Apróságnak tűnhet, de ez az
egyik legfőbb oka, hogy az én öcsikém volt a legjobb Alfa az
akadémián. És az egyik fő oka annak, hogy sosem próbáltam
megfojtani álmában. Mert ő sosem fél tanácsot kérni, ha
szüksége van rá.
– Én azt mondom, menjünk vissza az akadémiára – jelentem
ki. – Ha beszélünk a parancsnoksággal, talán még meg tudjuk
menteni a helyzetet. Túl nagy falat ez nekünk.
– Az aztán biztos – morran fel Cat. – Én azt mondom, adjuk át
a GH-s arcoknak.
–  Emlékeztetnem kell téged De Stoy hadvezér
figyelmeztetésére? – kérdezi Kal. – „A szállítmányuk sokkal
értékesebb, mint azt bármelyikük gondolná.”
A syldrathi ezután egyenesen Tylerre néz:
–  Adams admirális hozzád beszélt. Azt mondta, hinned kell.
Mégis mi másra gondolhatott, ha nem erre?
Tyler elgondolkodva harapja be az ajkát, de végül Aurora az,
aki megszólal.
–  Én csak ha… haza akarok menni. – Könnyek gyűlnek a
szemébe, és bár igyekszik tartani magát, látom, hogy az
összeomlás szélén áll. Felnéz Tyra. – Itt… itt se kellene lennem.
És bár az imént próbált kicsinálni, ahogy lenézek erre a
szegény lányra, nem tudom nem sajnálni. Kezemet a vállára
teszem, és óvatosan megszorítom, miközben ő lehajtja a fejét. A
könnycseppek egymás után hullanak az ölébe.
 – Fel akarok ébredni! – suttogja dühösen. – Fel akarok ébredni
az Octavia-III-on, ahogy… ahogy eredetileg kellett volna.
Zila félrebillenti a fejét:
– A Hadfield-expedíció a Lei Gong-III-ra tartott, és…
–  Nem, nem oda! – erősködik Aurora. Könnyes szemében új
tűz gyúl, ahogy végignéz rajtunk. – Mondom nektek, hogy az
Octaviára tartottunk! Éveket töltöttem azzal, hogy bemagoljam
a bolygó minden négyzetcentiméterét, pontosan tudom, melyik
bolygó volt! Nem tudom, miért akarják a nyomát is eltüntetni,
és eltüntetni az én nyomomat is, de pontosan ez történik.
Cat csak a szemét forgatja a kiborulás láttán, és ujjával a
műszerpulton dobol. Kal összefont karral áll, a szokásos
syldrathi lenézése hamar visszatért a jellemzően emberi
érzelemkitörés láttán. De Aurorát nem nagyon érdekli egyikük
sem.
–  Haza… akarok… menni – ismétli, és a könnyei most már
záporoznak. Végképp feladja, hogy erősnek mutassa magát. – A
családomat akarom. Én nem akartam ezt! Nem akartam ezt az
egészet, és HAZA AKAROK MENNI!
Tyler végignézi szegény lány jelenetét, én pedig látom, hogy a
szíve a torkában dobog. Látom a kérdéseket a szemében. A
helyzet az, hogy egyikünk sem tudja, mi a francot csinálunk.
Lehetséges, hogy De Stoy és Adams okkal küldte velünk ezt a
lányt, de Tylert arra képezték ki, hogy a szabályok szerint
játsszon, és látom rajta, hogy mennyire felzaklatja őt ez az
egész. A gondolat, hogy körözött bűnözők vagyunk, hogy talán a
saját embereink meggyilkolásával gyanúsítanak… Mélyebbre
merültünk a mocsárban, mint azt bármelyikünk is el tudta
volna képzelni.
–  Akkor hárman amellett, hogy továbbmenjünk. És hárman
ellene. Az osztagvezetőé a döntés – jelenti be Tyler, és szomorú
pillantást vet Aurorára. – Cat, állíts minket pályára az Aurora
bázis felé! Hazamegyünk.
– Vettem – vigyorodik el Cat.
Kal felsóhajt, és megcsóválja a fejét, de nem száll vele vitába.
Tyler a hajába túr, Cat ujjai pedig máris a műszerpult felett
repkednek.
– Jól van, útvonal beállítva – jelenti. – Az állomáson lehetünk
úgy…
A Longbow váratlanul és nagy erővel megrázkódik. Éppen
megkapaszkodnék, amikor a hajó újra megremeg, én meg a
falnak csapódom, és elakad a lélegzetem a fájdalomtól. Először
a titánnak ütközöm, aztán lecsúszom a padlóra. Kisöpröm a
hajamat a szememből, és meglátom, hogy az osztag többi tagja
is a padlón hever, és nagyokat nyög. Csak Kalnak sikerült talpon
maradnia. Finian hangja szólal meg a rádióból:
– Ez meg mi a jó fene volt?
– Elütöttünk valamit? – kérdezi Tyler.
– A radarképen nincs semmi, uram! – jelenti Zila.
– Cat, jelentést! – utasítja Tyler.
– Mi… – Cat megerősítést várva benyom valamit a konzolon. –
Megálltunk?
– Leálltak a motorok?
–  Nem, úgy értem, baromira megállítottak minket. A
hajtóművek működnek, de mintha… – Cat megcsóválja a fejét. –
Mintha valami egy helyben tartana minket.
– Nem valami – suttogom –, hanem valaki.
A csapat többi tagja követi a tekintetemet, míg végül
mindannyian Aurorára bámulunk. Az időn kívüli lány
hátrahajtja a fejét, és a jobb szeme megint azzal a kísérteties
fehér fénnyel világít. Egész teste remeg az erőfeszítéstől, a
nyakán és a karján kidagadnak az erek. Miközben nézzük,
újabb vékony vércsík folyik ki az orrából.
– A Teremtőre! – suttogja Tyler.
– Sz-szik-rrra – mondja Aurora.
Cat térdre ereszkedik, és már elő is kapta a likvidálóját, de Kal
bársonyos léptekkel az Ászunk és a kiszemelt célpontja közé áll.
– El az útból!
– Nem fogod bántani!
Aurora tekintete Tylerre vándorol. Az egész teste remeg. A
Longbow is remeg, mintha belülről akarná szétfeszíteni saját
magát.
– Hi… hi… – dadogja Aurora.
– Micsoda? – kérdezi Tyler, miközben közelebb hajol.
– Hi… Higgy…
Újabb rázkódás, amitől ismét a padlóra kerülök. A burkolat
nyikorog, az összetartó csavarok csikorogni kezdenek, ahogy
lazulnak a menetben. Tyler rám néz, aztán az osztag többi
tagjára. Majd az űrhajónkra, ami olyan erővel rángatózik, hogy
komoly a veszélye annak, hogy darabokra esik. Szinte látom,
hogy forognak a fogaskerekek Ty fejében. Próbálja felmérni a
legénységére váró veszélyt, átgondolja De Stoy és Adams
figyelmeztetését. Egy pillanatra az inge alá nyúl, ahol egy
titánláncon függ apa szenátori gyűrűje. Ty mindig a szabályok
szerint játszott. Már tizenhárom éves kora óta, mióta a New
Gettysburg-i állomáson aláfirkantotta a nevét a pontozott
vonalon.
A szállítmányuk sokkal értékesebb, mint azt bármelyikük
gondolná.
– Higgy… – suttogja Aurora.
Tyler állkapcsa megfeszül. Keze apa gyűrűjéről a gallérjára
tűzött Teremtő-jelére siklik. A rázkódó Longbow-ban Tyler
végigmászik a remegő padlón a parancsnoki konzolig, belép a
navigációs rendszerbe, és új pályát állít be.
Szinte abban a pillanatban megszűnik a remegés. A
hajtóművek felpörögnek, és még a tehetetlenségcsillapítón
keresztül is érzem a meghajtás erejét.
Aurora szemében kialszik a fény, mintha valaki leoltott volna
valamiféle kapcsolót. Elernyed a székében, az orrából továbbra
is vér csöpög. Megint elveszítette az eszméletét. Zila rögtön
odarohan, hogy ellenőrizze az életfunkcióit, Kal meg segít neki.
Cat hunyorítva, remegő kézzel szorítja a likvidálója markolatát.
Én a navigációra nézek, és az új pályára, amit Ty állított be.
– Hova tartunk, öcskös? – kérdezem, bár már tudom a választ.
– A Végtelentérbe – mondja halkan, és körbenéz a kabinban.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezem.
– Nem tudom.
Újra megérinti a Teremtő jelét a gallérján, aztán Aurira néz.
– De néha muszáj hinned valamiben.
 14.
Auri

– Kelj fel, Jie-Lin!

Kinyitom a szememet, és egy darabig azon töprengek, hol is
vagyok. Emlékszem a vitára a Longbow parancsnoki hídján.
Tylerre, Kalra, Scarlettre és Catre. Az éles fényre. Most egy puha
ágyban fekszem. Körülöttem kellemes, meleg fény. Felismerem a
falakon a posztereket és az ismerős plüssmókust mellettem.
Ez a szobám.
A szobámban vagyok.
– Jie-Lin?
Felnézek, és meglátom az arcot, amiről azt hittem, soha többé
nem láthatom már. Kerek arc, a homlokán a ráncok, amikkel
anya sokszor viccelődött. Azt mondta, már tizenöt éves korában
megvoltak, mert annyira meglepte a világ.
– Apu?
– Már vártam rád, Jie-Lin!
Magához húz, és érzem, hogy remeg a mellkasa. Nevet és sír, és
én is nevetek és sírok. Eszembe jut minden, amit elmondhattam
volna neki. Amit el kellett volna mondanom, mert most itt van,
mégsem halt meg. Még nem késő. Megpróbálok elhúzódni és
beszélni, mert olyan sok a mondanivalóm.
 De nem megy.
Nem tudok elhúzódni. Túl erősen szorít. Nem kapok levegőt,
nem tudok megszólalni. Megpróbálom erővel ellökni, de mintha
kátrányból lenne, hozzám tapad, és ahogy elhúzódom tőle, egy
része jön velem, mint valami emberi karamell. Bekúszik a bőröm
alá.
– Engedj el!
Rám néz, és elmosolyodik. Az íriszének olyan az alakja, mint
valami kék virág.
– Ra’haam – mondja.
– Engedj el!
– Ra’haaaaaam.
 
 
– Aurora?
Kinyitom a szememet, és a szívem csak úgy zakatol. Scarlett
mellettem ül, Zila és Kal fölém magasodik. A szám kiszáradt,
mintha vattát ettem volna, és mindenem fáj. Aztán lassan
ráébredek, hogy itt vagyok, és nem ott.
Csak rémálom.
Nem tudom, hogy most megkönnyebbülést vagy újra
fájdalmat kellene éreznem. Nem vagyok otthon, nem vagyok a
szobámban. Egy űrhajón vagyok több millió fényévre
mindettől. És senki sem él már, és az apám…
Scarlett a kezembe nyom egy pohár vizet. A szemében
aggodalom és gyanakvás ül, és az sem kerüli el a figyelmemet,
hogy Zila keze a pisztolya markolatán pihen. Az ajtó mellett álló
Kalnál is van fegyver, és le sem veszi rólam hideg ibolyaszín
szemét.
– Emlékszel, mi történt? – kérdezi Scarlett.
Képek villannak fel a fejemben. Ahogy a falnak repítem
Scarlettet. A vér az ajkamon. A vita. Az apám bőre, ahogy
karamellként olvad össze az enyémmel. De az egyik kép
fényesebben ég a többinél. Egy név.
– Végtelentér – mormolom.
Zila és Scarlett gyors pillantást vált, és a vörös hajú lány
bólint.
– Már majdnem négy órája vagyunk a Hajtásban. Nemsokára
odaérünk. Tyler megkért, hogy vigyünk fel a hídra, hátha…
meglátsz valamit.
Nagyokat pislogva próbálok megszabadulni az apám képétől
– attól, ahogy a darabjai összeolvadtak velem. Amikor Scarlett
felsegít, összerándulok a fájdalomtól. Valamiféle lakrészben
vagyunk, emeletes ágyak és szekrények vesznek körbe, és az
Aurora Légió sötétszürke címere díszeleg minden falon. A
szemem megakad a tükörképemen. A fehér sáv a frufrumban, a
jobb szemem fehér írisze… Nem tudom, mit jelentenek, de
mintha egy idegen nézne vissza rám. Tehetetlen vagyok. És
dühös.
– Tudom, hogy mind őrültnek tartotok – mormolom.
–  Senki sem tart őrültnek, Auri! – vágja rá Scarlett, és a
karomra teszi a kezét. – Sok mindenen mentél keresztül, ezt
mindannyian tudjuk.
–  A Hadfield az Octavia-III-ra tartott, Scarlett! – győzködöm
halk, határozott hangon. – Évekig tanultam és készültem a
küldetésre. Az ilyesmit nem felejti el az ember. Minden szabad
percemet ez töltötte ki, térképeket memorizáltam, sziklát
másztam, tájékozódási versenyekre jártam. És mindennek
egyetlen célja volt: az Octavia.
Együttérző mosollyal néz rám, de megrázza a fejét:
– Auri, megnéztük az archívumot! Az Octavia-III lakhatatlan.
–  ÉN IS EZT MONDTAM – szólal meg a csipogó hang a
zsebemből. – DE HALLGATOTT RÁM? NEEEEEM…
Magellánra teszem a kezem, hogy elhallgattassam.
–  Miért nem ellenőrizzük? Tudom, milyen a légkör
összetétele, és hogy hol vannak a kontinensek. Megmutatom,
hol van a Butler-telep és a külső állomások, és én…
– Az Octavia-III-at már több száz éve vesztegzár alá vonták –
vág a szavamba Zila.
– És amikor legutóbb pályát próbáltunk módosítani, majdnem
tönkretetted a hajót.
Kalra nézek, amikor megszólal, de az arcáról most sem tudok
leolvasni semmit. Aztán eszembe jut a videó, amin látszik, hogy
megtámadtam Scarlettet, meg hogy megállítottam a remegő
hajót, és hogy a szemem fehéren világít. Így nehéz vele vitába
szállni.
–  Nekem úgy tűnik, most itt kell lenned – közli Scarlett. – És
talán arra tartunk, amerre mennünk kell.
Megint megérinti a karomat, a mosolya meleg és kedves,
szemben Kal jeges pillantásával. Halványan visszamosolygok
rá. Arra szavazott, hogy vigyenek vissza az akadémiára, de
most, hogy eldőlt az irány, ráeszmélek…
Kedves próbál lenni velem.
– Gyere! – sürget. – Ty a parancsnoki hídon vár rád.
Nem kerüli el a figyelmemet Zila és Kal összenézése, és az
sem, hogy Zila egy pillanatra sem engedte el a pisztolyát. Együtt
sétálunk végig a hosszú folyosón: Kal előttem, Scarlett
mellettem, Zila mögöttünk. Az ízületeim ropognak, a pulzusom
a plafonon, a fejem hasogat, mint az életlen fejsze.
Amikor a hídra érünk, minden szempár felém fordul, de csak
egy másodpercre. A hatalmas főmonitoron látom, hogy éppen
dokkolni készülünk a képződményen, ami nem lehet más, mint
a Végtelentér. Cat és Tyler a dokkolóállomások közti navigálásra
koncentrál, ahogy közeledünk a legelképesztőbb valamihez,
amit életemben láttam.
A jövő lehangolóbb, mint vártam. Mocskosabb, mint
amilyennek lennie kellene.
A Végtelentér kicsit úgy fest, mint egy kifordított termeszvár,
végtelen hozzátoldások türemkednek ki belőle minden létező
irányba. Csillogó fények, különös formák furcsa szögekben,
több ezer hajó, amelyeket egyetlen hatalmas Világhajóvá
csavaroztak és hegesztettek össze.
– Atya-gatya… – suttogom.
Honnan tudtam egyáltalán ennek a helynek a létezéséről?
Honnan tudtam a nevét?
És hogyan tudtam lelassítani, sőt leállítani az űrhajót, amíg
irányba nem állították az összefércelt világ felé, amit több
százezer olyan űrhajóból tákoltak össze, amelyek mindegyike itt
fejezte be a történetét?
Ha csak egy kérdésre is választ találok, közelebb kerülök
ahhoz, hogy megértsem, mi is történik velem. Hogy miért
próbálja a saját kormányom eltüntetni a létezésem minden
bizonyítékát. Minden vágyam, hogy az Octavia felé vegyük az
irányt, hogy lássam, mi lett a kolóniával, amiről tudom, hogy ott
volt. De bármi vette is át felettem az irányítást, a Végtelentérbe
küldött.
Úgyhogy követem a kijelölt utat, és megpróbálok rájönni,
miért vezet éppen ebbe az irányba. Csak remélni tudom, hogy
azért, mert itt találom meg a válaszokat.
Scar leültet az egyik tartalék állomásnál, aztán elfoglalja a
helyét a központi vezérlő mellett. Tudom, hogy az egyre
közelebb lévő, bámulatos űrállomást kellene figyelnem, de
ehelyett az osztag tagjait veszem szemügyre. Hat fiatal katona,
akiknek váratlanul az útjába sodort a sors. Hat idegen, akiken a
jelek szerint az életem múlik.
A 312-es osztag.
Nem tudom, mitől azok, akik.
Hogy egyáltalán mi indította őket arra, hogy itt legyenek.
Cat figyelmét leköti a lavírozás a több tucat érkező és induló
űrhajó között, amelyek éppen leválnak a szektor kevésbé
látványos részéről, vagy éppen légzsilipekre csatlakozva
szaporítják a már bedokkoltak számát. Közben mégis szakít rá
időt, hogy a szeme sarkából engem figyeljen, és a pillantása
harminc másodpercenként – óraműpontossággal –
megállapodik rajtam.
 Nem bízik bennem.
Nem is hibáztatom érte.
Tyler tulajdonképpen kifejezetten nyugodtnak tűnik. Kócos
szőke haja világoskék szemébe hullik, az űrhajó kijelzőire
koncentrál. Kiválasztotta az útját, és most már történjék bármi,
a döntés megszületett. Jó időbe telhet, mire sikerül
meggyőznöm őt és a nővérét, és igazából abban se vagyok
biztos, hogy mit akarok, mit higgyenek vagy tudjanak velem
kapcsolatban.
Tyler mellett Fin ül, fehér haja tüskékben meredezik fehér
arca felett. Nehéz olvasni a tekintetéből a teljes szemét letakaró
fekete kontaktlencse miatt. Néha még azt sem tudom
megmondani, hogy merre néz. Ez meg a hatékony páncélként
viselt gúnyos modora remekül elrejti, hogy ki is ő valójában.
Most éppen összedugják a fejüket Zilával. Fin szerel vagy
módosít valamit az exováza alkarjában. Zila tartja a fémet, amíg
Fin egy apró kis csavarhúzóval csavaroz. Zila mellette ül, fekete
szemét rám függeszti, mintha valami rejtvény lennék, amit csak
megfelelő mennyiségű tanulmányozással tud megoldani.
Kal is felém pillant időnként, de semmit sem tudok kiolvasni
a tekintetéből. Legalább két méter magas, csupa ezüst haj és
feszes izom, és úgy néz ki, mint aki éppen Gandalfhoz készül
tanácskozásra. Úgy viselkedik, mint aki jobbnak gondolja magát
nálam. Ezzel tisztában vagyok. Kockázatnak nevezett.
Érdemtelennek a figyelmére. Attól, hogy nem ember, még lehet
igazi seggfej.
Bizonyos mértékig mindegyikük gyanakszik rám. Van köztük,
aki fél. Még én is félek saját magamtól, de igyekszem bátornak
tűnni. Nem tudom, mi folyik itt, de éppannyira szeretném
kideríteni, mint ők. Szeretném tudni, merre tartok, és miért.
Hogy miként voltam képes azokra a lehetetlen dolgokra, amiket
megtettem. Csakhogy még azt sem tudom, mi elől futok,
nemhogy azt, hogy mi felé…
Talán ezen az állomáson várnak a válaszok. Ahogy Scarlett
mondta, talán pontosan oda tartok, ahova mennem kell.
Kis döccenéssel érkezünk meg a kikötőhelyünkre. Egy sor
puffanás és pittyenés jelzi, hogy rákapcsolódtunk a
dokkolórendszerre. Cat ujjai repkednek a műszerpulton,
leállítja a fő hajtóművet. Puszit nyom az ujjbegyére, aztán
megérinti a képernyőt és a felette ücsörgő kitömött sárkányt. A
hajtóművek lassan elhallgatnak, a számítógép kikapcsol.
Mindenki a másikra néz, láthatóan senki sem tudja, mi jön
most.
–  Három dologra van szükségünk – töri meg Tyler a hídon
beállt csendet.
Fin felnéz a szerelésből, és azonnal készen áll a válasszal:
– Én szeretnék egy új nadrágot, egy profi masszőrt és egy feles
larassiai szemptárpárlatot.
Tyler folytatja, mintha meg se hallotta volna.
– Menedékre, információra és új ruhákra. Fin háromból egyet
eltalált. Ezt a helyet csillagközi csempészek irányítják, szóval
ezekben az egyenruhákban nem jutnánk messzire.
– Négy dologra van szükségünk – igazítja ki Cat.
– Meg kell tudnunk, miért hozott ide minket Aurora – helyesel
Zila.
Persze erre mindenki rám néz. Az izmaim sajognak a korábbi
rohamomtól, a fejemben még mindig ott derengenek a
rémálom visszhangjai, fáradt vagyok, és még mindig nem
tudom a választ a kérdésre.
Végül Scarlett töri meg az újabb csendet:
– Majd én veszek ruhákat. Egy ilyen helyen biztos nem nehéz
találni egy piacot, és jobb az ízlésem, mint nektek együttvéve.
Tyler ezen mintha kissé megsértődne:
– Hé, azért…
Scarlett szúrós szemmel néz az öccsére, mire ő bölcsen
elhallgat.
–  Él itt egy unokatesóm – jelenti ki Fin. – Szerezhetek egy
helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat.
Zila meglepetten pislog rá:
– Ez már szinte gyanús véletlen egybeesés.
–  Nem igazán – felel Fin. A kezét billegtetve jelzi, hogy nem
olyan meglepő a dolog. – Ha nagyon pontosak akarunk lenni,
igazából a harmadik másodanyám másod-unokatestvére a
matriarchám oldaláról, de általában csak annyit mondunk,
hogy unokatestvér.
– Második harmadik mi?
Tyler oldalra billentett fejjel bámul, és a többieken is látom,
hogy kezüket-lábukat bevetik gondolatban, ahogy próbálják
felfejteni a rokoni kapcsolatot.
– A betraskaiaknál elég bonyolultak a családi összejövetelek –
vigyorog Fin.
 – Keresd meg az unokatestvéredet! – utasítja Tyler. – És vidd
magaddal Catet!
Cat meglepetten néz rá:
– Nekem inkább…
– Nem küldöm el Fint egyedül. Scarlett, vidd magaddal Zilát!
Senki sem mozoghat egyedül. Én viszem magammal Kalt és
Aurit. Végzünk egy kis felderítést. Talán Auri meglát valamit
vagy valakit, amit felismer, és rájövünk, hogy mit is csinálunk
itt tulajdonképpen. Ha használnánk a kreditszámláinkat,
felfednénk, hogy hol vagyunk, úgyhogy mindenki abból
gazdálkodjon, ami nála van.
 
 
Senki sem ellenőrzi az iratainkat és senki sem kérdez semmit,
amikor kilépünk a légzsilipből egy hosszú, széles, ajtókkal
övezett folyosóra. Az egész valami átlátszó anyagból készült, és
látom, ahogy minden egyes ajtótól hosszú, köldökzsinórszerű
folyosók vezetnek más-más űrhajókhoz, mintha mi is csak egy
szem lennénk a szőlőfürtön. Az űrhajók mögött meglátom a
csillagokat, bár fényüket elhalványítja az állomás világítása.
– Ez gyönyörű – állapítom meg.
– Borzalmas – vágja rá Fin.
Egyetlen legyintéssel elintézi a galaxis dicsőséges végtelenjét.
Bár sima morgásnak tűnik, arra jutok, hogy talán beszélgetést
próbál kezdeményezni. És mivel más nem nagyon akar velem
beszélgetni…
– Nem szereted a csillagokat? – kérdezem.
 –  Nem – feleli halkan. Ezúttal nincs gúnyos vigyor az arcán,
ahogy a padlót bámulja. – Egy csomó azok közül a csillagok
közül már több millió éve halott, csak olyan távol vannak
tőlünk, hogy kihunytak, mielőtt a fényük elért volna hozzánk. –
Ismét legyint az üveg mögött feltáruló galaxis felé. –
Gyakorlatilag egy kísértetekkel teli égboltot bámulunk.
– Hát ez elég… lehangoló.
–  Az én népem a föld alatt él – vonja meg a vállát. – Nem
rajongunk a nagy, nyílt terekért.
–  És te jelentkeztél űrkatonának? – horkan fel mögöttünk
Scarlett.
– Ja. Érdekes fickó vagyok, mi? – kacsint rá Fin.
Scarlett a szemét forgatja, és közben odaérünk a kikötő
végéhez. Egy sor villogó fénynyaláb halad át rajtunk, nyilván
valami szkenner, aztán az újabb légzsilipből egy nyüzsgő,
élettel, fénnyel és zajjal teli sétálóutca-szerűségre érünk ki.
Most, hogy a csillagok már nincsenek szem előtt, Fin
megnyugszik egy kicsit. Kihúzza magát, és hátba veregeti Catet.
– Keressünk egy helyet, ahol bezuhanhatunk az ágyba, jó?
– Sose mondd ki a zuhanás szót egy pilóta előtt, Finian! – néz
rá Cat összevont szemöldökkel. – És ha még egyszer hozzám
érsz, megetetem veled az ujjaidat!
– Bírlak, Zéró! – vigyorodik el Fin, de sikerül úgy mondania a
becenevét, hogy az egy icipicit heccelésnek tűnjön. – Meg ne
változz, oké?
Cat dühös pillantást vet Tylerre, aztán Finiannel együtt
eltűnnek a tömegben, hogy búvóhelyet keressenek nekünk.
Scarlett és Zila a piac felé indul a pénzünk nagy részével a
zsebükben (illetve Scarlett esetében a melltartójában). Engem
Kal és Tyler fog közre, miközben tátott szájjal bámulom a
körülöttünk lévő, hömpölygő tömeget.
Sok itt az ember, és aki nem az, az is nagyjából emberszerű.
Legalábbis a többség. Szép számmal akadnak Finhez hasonló
betraskaiak, akik a kontaktlencséjükhöz passzoló sötét ruhákba
öltöztek, miközben a bőrük olyan fehér, mint a papír.
Egyikükön sincs olyan exováz, mint rajta. Korábban már
eltűnődtem rajta, hogy ez általános-e a népénél, de úgy tűnik,
csak neki van rá szüksége.
A távolban kiszúrok két ezüst hajú syldrathit is, de hozzánk
közelebb másfajta… idegenek vannak, azt hiszem. Akad itt éjkék
bőr, pikkelyes vörös és nedvedző, szürke bőrredők között ülő,
sárga lencséjű szemüveg mögé rejtett szemek is.
Alaposan megbámulok egy párt, akiknek selyemruhája
vízként hömpölyög utánuk, és vagy fél tucat derekamig érő
földönkívülit is, akik nyilván valamilyen magas gravitációjú
környékről érkeztek, mert a termetük tagbaszakadt és a válluk
széles. Vagy egy tucat olyan faj lehet itt, amilyet még nem
láttam korábban, és egyikük se méltat egy pillantásra se.
Kal egyik keze a derekam közelében mozog, nem ér hozzám,
mégis védelmez a hömpölygő tömegben. Tyler pillantása ránk
siklik, látom, hogy neki is feltűnt a gesztus.
– Hova megyünk? – kérdezem.
Tyler fáradtan mosolyog rám:
–  Oda, ahol mindig meg lehet hallgatni a legfrissebb
pletykákat. Egy kocsmába.
Utat törünk magunknak, de a tömeg egyre sűrűsödik, ahogy
távolodunk a kikötőtől. Kal továbbra sem tágít mellőlem,
ráadásul a tekintetében van valami, amivel varázslatosan
sikerül mindenkit eltérítenie attól, hogy a személyes terünkbe
tolakodjon.
Nem kell sok idő hozzá, hogy találjunk egy – sejtésem szerint
– kocsmát, amelynek bejáratát fényes lámpák és különös
neonbetűk jelzik. Bemegyünk a keskeny ajtón, ami olyan
alacsony, hogy a fiúknak kicsit le kell görnyedniük, hogy ne
verjék be a fejüket. Halvány fénycsík halad körbe az
ajtókereten, ahogy átvilágít minket. A levegőben fahéj és gumi
szaga terjeng. Kell pár másodperc, mire a szemünk megszokja a
félhomályt, de utána végre körbenézhetek.
Atya-gatya, ez a hely elképesztő!
Kicsit olyan, mint egy sportbár és egy vadnyugati ivó
ötvözete, három forgó, kör alakú szinten. Minden létező
alakban és méretben vannak vendégek a bokszokban és a
bárszékeken, többségük a fejüket összedugva, csendesen
beszélget. Látok öt… valamit? Valakit? Mindkettőt? A sarokban
játszanak valami különös, mégis gyönyörű zenét. A bőrük
áttetsző, és karok helyett csápjaik vannak.
Összeszorítom az ajkamat, hogy ne bámuljam őket tátott
szájjal.
A terem szélén fluoreszkáló sárgában játszó asztalok állnak,
amelyek tele vannak csillogó, színes kövekkel. A kövek között
akad kerek, négyzet alakú, szögletes, és olyan furcsa, bonyolult
formába rendeződnek, hogy annak biztos jelentenie kell
valamit az asztal körül helyet kereső játékosoknak. Látok egy
kék bőrű, magas, csúcsos fejű nőt, aki olyan kék tunikába
öltözött, ami mintha a bőre folytatása lenne. Nem könnyű
megállapítani, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik.
Elmosolyodik, aztán finom mozdulattal, egy hosszú pálca
segítségével előrelök egy zöld követ, miközben egy másikat
arrébb taszít. Az asztal körül felkiáltanak, de nem tudom
eldönteni, hogy örömükben vagy haragjukban.
A helyiség közepén, mint valami sziget, egy nagy, halvány
rózsaszín füstbe burkolódzó bárpult áll. Egy csomó kijelző forog
körülötte, amelyeken vagy egy tucat gyors tempójú
sportversenyt közvetítenek. Lehet, hogy a sportokat magukat
nem ismerem fel, de a koncepciót azért be tudom azonosítani.
– Szerezz egy asztalt, Kal! – szólal meg Tyler. – Én meg szerzek
valami innivalót.
A jelek szerint a döntéshozatalban még nem számítok
csapattagnak, és ez egy kicsit felbosszant. Jó, tudom, új vagyok,
meg minden, de rossz néven veszem, hogy csomagként
kezelnek. Úgyhogy ahelyett, hogy megvárnám, amíg Kal utat tör
nekem, elindulok körbe a teremben, ő meg a nyomomban.
Amikor végre találok egy üres bokszot, ahonnan jól rá lehet
látni a bárpultra, becsusszanok az üres poharakkal teli asztal
mellé, és felnézek a syldrathi fiúra.
– Ez megfelel?
Kal körbenéz, és a jelek szerint elégedett a választásommal,
mert egy szó nélkül leül velem szemben. Benyom egy gombot,
amivel kikapcsolja a kis 3D-s képernyőt, amin figurák játszanak
valamilyen űrfocit. A sarokba húzódom, ő viszont a pad szélén
marad, hogy szemmel tudja tartani a folyamatosan forgó
szobát. Az itt mulató űrlények mind más formájúak és színűek,
a ruháik között akad minden a koszos, megviselt melós
kezeslábastól a kidolgozott, szivárványszínekben játszó
ruhákig.
Olyan, mintha álmodnék.
Vagy mintha kezdenék megbolondulni.
De legalább már az agyam nem hasogat, bár a sajgó izmaim
még emlékeztetnek a Longbow parancsnoki hídján történtekre.
A fejemben újra és újra felbukkan a videó saját magamról,
amin anélkül vágtam Scarlettet a falhoz, hogy hozzáértem
volna. Még mindig a fülemben csengenek a szavak, amiket
mintha nem is a saját hangomon ejtettem volna ki.
Kényszerítem magamat, hogy újra körbenézzek a kocsmában.
Lehet itt valami nyom. Valami, ami segíthet kitalálni, hogy
miért akarta a valami, ami megszállt, hogy idejöjjek.
– Nemsokára itt lesz.
Kal hangjára összerezzenek.
– He?
Tyler felé biccent.
– Ne aggódj! Nemsokára itt lesz.
Igazándiból emiatt nem aggódtam. Sőt, ami azt illeti, úgy
tűnik, hogy Kal jobban aggódik, mint én. És azt is észreveszem,
hogy nem Tylert figyeli, hanem egy csupa feketébe öltözött
syldrathi csoportot a bárpultnál.
 – A barátaid? – sandítok feléjük.
– Nem.
Ez az egyetlen szó is úgy zuhan le közénk, mint egy nehéz
szikla.
– Akkor kik? – noszogatom tovább.
Kal egyszerűen levegőnek néz, és a szemét egy pillanatra sem
veszi le a többi syldrathiról. Én meg megint kezdek ideges lenni.
Nagyon unom már, hogy így beszél velem, már ha egyáltalán
hozzám szól. Lehet, hogy kétméternyi gyönyörűség, de a pitébe
is, az idegeimre megy!
–  Hadd találjam ki! – folytatom. – Nem méltatnának a
figyelmükre?
– Ez egyértelmű – feleli, de még mindig nem néz rám.
–  Szóval tulajdonképpen nem érdemes törni rajtuk a csinos
kis buksimat.
– Így van.
Nagy levegőt veszek, de az önuralmam eddig bírta.
– Minden syldrathi úgy el van telve magától, mint te?
Meglepetten pislog, és leereszkedik annyira, hogy egy
pillantást vessen rám.
– Nem vagyok eltelve magamtól.
– Ha feljebb hordanád az orrod, bolygó körüli pályára állna –
horkanok fel. – Mégis mi bajod van velem? Nem én kértem,
hogy itt legyek. Az Octavia-III-on kellett volna felébrednem az
apámmal, ehelyett itt bujkálok egy kalóz űrállomáson a halál
fura szememmel meg ezzel az idióta hajjal egy leereszkedő
seggfej társaságában.
 Tetovált homlokán kis ránc jelenik meg:
– Mi az a seggfej?
– Nézz tükörbe, Elrond!
A ránc tovább mélyül.
– A nevem Kal.
– Kibírhatatlan vagy.
Karba font kézzel bámulok rá. Ő visszabámul, és meglepetten
billenti oldalra a fejét:
– Te most… mérges vagy rám? – kérdezi.
Hitetlenül bámulok rá.
– Miért vagy mérges? – faggat tovább. – Én csak megvédtelek
téged.
–  Nem. Úgy kezeltél, mint valami kisgyereket – vágom rá. –
Nem vagyok hülye. Amióta leültünk, le sem vetted a szemed
azokról a syldrathikról, és a kezed folyamatosan ott van a
pisztolyod markolatán. Szóval ha annyira meg akarsz védeni,
mi lenne, ha segítenél, hogy megértsem, miért vagy sík ideg
ahelyett, hogy levegőnek nézel?
Egy hosszú pillanatig némán bámul rám. Nem vagyok biztos
benne, hogy válaszolni fog. Ez a srác az egyik pillanatban
langymeleg, aztán jéghideg, ráadásul egyáltalán nem értem őt.
De aztán végre megszólal.
– A népem úgynevezett nemzetségekbe tagolódik. Fonalvetők.
Munkabírók. Mindent látók. A syldrathik, akikkel a Sagan
bázison találkoztál, Útjárók voltak. Ők a népem misztikusai,
akik a Hajtás tanulmányozásának szentelik az életüket. –
Megérinti a tetoválást a homlokán. – Mindegyikünk itt viseli a
glifjét. Ez mindig a nemzetségünket jelképezi.
Egy kicsit megnyugszom. Még mindig úgy beszél, mint Lord
Fejenagy McBüszkeség, de legalább beszél. Már ezért is jár a
piros pont.
– A te glifed más, mint azoké, akikkel a Saganon találkoztunk
– állapítom meg.
–  Igen. – A válaszának ismét súlya van. – Én Vérharcos
vagyok. Mi harcosok vagyunk.
Újra végigmérem. Igen. Pontosan ez Kal. Látszik, hogy
erőszakra született. Minden egyes mozdulatából ez sugárzik,
bár nem szembeszökőn. Harag van benne, ott forr a hűvös,
összeszedett felszín alatt. Visszafogja, ahogy tudja, de éreztem,
amikor szembeszállt Aedrával a Sagan bázison. És most is
érzem benne, ahogy visszafordul a syldrathik fel.
– És ők melyik nemzetséghez tartoznak? – kérdezem a fekete
ruhás csapat felé intve.
– Egyikhez se – feleli. – Ők Megtörhetetlenek.
– De azt mondtad…
–  A te néped és az enyém sok éven át harcolt – vág a
szavamba, amivel máris eltörli az összes összegyűjtött piros
pontját. – A háború sok keserű emléket hozott. Én egyike vagyok
a kevés syldrathinak, aki a békekötés után belépett a légióba, de
a többség még most sem bízik bennem. Ezért kerültem végül
Tyler Jones osztagába. A Vérharcosok egy része viszont még
mindig nem fogadja el a Terra és a syldrathik közötti
békeszerződést. Megtörhetetleneknek nevezik magukat, és most
azokkal a syldrathikkal küzdenek, akik támogatták a békekötést
a Terrával.
– Igazán… barátságosnak tűnnek – jegyzem meg.
– Remélem, most csak gúnyolódsz!
– Nyilván.
Tyler épp időben csusszan be mellém ahhoz, hogy elkapja Kal
mondandójának a végét. Három pohár van nála, de olyan
hidegek, hogy vékony jégréteg csapódott ki a falukra.
Mindegyiken van egy műanyag fogó, hogy ne ragadjon az ujjad
a felületéhez, ha hozzáérsz, és egy gumigyűrű a tetejükön, hogy
a nyelveddel se történjen ugyanez.
– Miről beszélünk? – kérdezi, és kiosztja az italokat.
– A seggfejekről – feleli Kal.
–  Kinek az oldalán állnak az emberek? – kérdezem Tylertől,
mert szeretnék többet tudni. – Mármint a syldrathi
polgárháborúban.
Ty először Kalra, aztán rám néz, nyilván próbálja eldönteni,
mennyit is mondjon el nekem.
– Senkién – feleli végül. – A Csillaggyilkos tett róla.
Tyler elnémul, és mindketten észrevesszük, hogy a szóra Kal
lehunyja a szemét.
– Mi az a Csillaggyilkos? – kérdezem.
– Nem mi – mormolja Kal –, hanem ki.
A mellényzsebemből halk pittyenés hallatszik:
–  CAERSAN, MÁS NÉVEN A CSILLAGGYILKOS EGY RENEGÁT
SYLDRATHI ARKHÓN, A MEGTÖRHETETLENEK VEZETŐJE.
FRAKCIÓJUK 2370-BEN szakadt el a syldrathi kormánytól,
amikor úgy tűnt, hogy a béketárgyalások a Földdel végre
sikerrel járnak. A MEGTÖRHETETLENEK Fegyverszünet alatt
támadtak A TERRAI ERŐKRE, A CÉLPONTJUK a Sigma Orionis
űrkikötő VOLT.
– Csend legyen, Magellán! – suttogom.
A képernyőt megérintve néma üzemmódba teszem. Az egy
dolog, hogy van a zsebemben egy beszélő enciklopédia, de
egészen más olyanokkal beszélgetni erről, akik valóban át is
élték. Tyleren és Kalon is látszik, hogy lenne még mit
mondaniuk a témáról. Hogy ez az egész mindkettejüknek
személyesen is jelent valamit.
Tylerre nézek, várom, hogy beszéljen.
Távolba révedő tekintettel megérinti a nyakán hordott láncot,
aminek a végén a gyűrű lóg. Emlékszem, ugyanezt tette a
gyengélkedőben is.
–  Az apám… szenátor volt. De előtte a TVE-ben szolgált.
Amikor a Megtörhetetlenek támadást indítottak a Sigma Orionis
ellen, a Terra mozgósította a tartalékos pilótáit.
Az apja biztos ott halt meg.
– Emlékezz az Orionra! – suttogja Kal.
Tyler szúrós tekintettel néz rá, de Kal már újra a syldrathikat
bámulja. Olyan halkan szólal meg, hogy alig hallom a
mondandóját.
–  Az Oriont ért támadás nyolc évvel meghosszabbította a
háborút, de végül a népeink békét kötöttek. A Megtörhetetlenek
viszont azóta is lázadást szítanak, és harcolnak. Egy éve
megtámadták az Evaat, a csillagot, ami körül az otthonunk, a
Syldra bolygó keringett.
 –  Senki sem tudja, hogyan csinálták – bólint Tyler, és
lehalkítja a hangját –, de valahogy sikerült elérniük, hogy
összeomoljon. Fekete lyukat csináltak a csillagból, ami mindent
elpusztított a rendszerben.
– Tízmilliárd syldrathi halt meg. – Kal rám néz. A tekintetében
ülő szomorúság a szívemig hatol. – Tízmilliárd lélek távozott a
Semmibe.
Próbálom valahogy felfogni ezt a hatalmas számot.
– Csillaggyilkos – mormolom.
Tyler bólint.
–  Mivel ilyen fegyver van a birtokában, az egész galaxisban
rettegnek tőle. Világossá tette, hogy nem fordítja felénk a
figyelmét, amíg a Föld semleges marad a syldrathi
polgárháborúban.
Egy darabig csendben üldögélünk. A levegő mintha nehezebb,
a fények mintha fakóbbak lennének. Végül Kal az, aki témát
vált. A hangja ismét hűvös, visszabújt a szokásos jégfal mögé.
– Hallottál valamit a pultnál?
Tyler a fejét csóválja.
–  A bárpultos kiszúrta az egyenruhámat, de nem tűnt úgy,
mintha tudna bármit, amit érdemes megosztani. Úgy látszik,
idekint még nem hallottak róla, hogy megtámadtuk a TVE-t.
Lassan kortyolom az italomat, és azon gondolkozom, amit
megtudtam. Az édes, pezsgő folyadék mintha vibrálna a
nyelvemen. Egyszerre frissítő és energizáló. Eltöprengek, hogy
vajon Kal és Ty e percben számos gondunk és rejtélyünk közül
melyiken töri a fejét. Azon, hogy renegátok lettek a saját népük
szemében? Hogy mi vagyunk az egyetlen szemtanúi a terraiak
által elkövetett mészárlásnak a Sagan bázison? Vagy azon, hogy
az égvilágon semmi tervünk nincs?
Vagy éppen azon, hogy az egésznek én vagyok az oka?
Nincsenek válaszaim. Se a kolóniáról, se apámról, se arról,
ami történik velem, de nap mint nap egyre többet tudok meg a
galaxisról, amibe belecsöppentem. Meg fogom tudni az igazat,
ha addig élek is.
–  Ne nézz oda! – szól Kal halálosan nyugodt hangon. – A
Megtörhetetlenek felénk tartanak.
Követem az utasítást, és csak egy kicsit pillantok fel. Úgy fél
tucat syldrathi közeledik felénk. Első látásra nagyon
hasonlítanak egymásra. Kalra. Hosszú, ezüst hajukat bonyolult
fonatokba rendezték, a szemük az ibolya legkülönbözőbb
árnyalataiban játszik. Elegáns, fekete, karcolásokkal és
horpadásokkal teli páncélt viselnek, amire gyönyörűen
kanyargó betűket festettek egy számomra ismeretlen nyelven.
Mindegyikük magas, karcsú és erős. Földöntúli és kecses
mozgású. És mindegyikük homlokán ugyanaz a glif van, mint
Kalén.
A három penge.
Amikor közelebb érnek, akkor látom meg, hogy azért
akadnak köztük kisebb különbségek. Az egyik csontokat font a
hajába, egy másik mellkasán keresztben levágott, hegyes fülek
vannak, mint valami nagyon morbid szépségkirálynős szalag. A
legmagasabb jóképű arcán mély heg húzódik, de
mindegyikükből árad a fenyegető erőszak, és tudom, hogy
bármelyik pillanatban elszabadulhat bennük a káosz. Még ha
nem mondta volna senki, akkor is tudnám, hogy ezek a
syldrathik a háborúnak élnek.
Egy nő vezeti őket, halványezüst haját olyan szoros fonatban
fogta hátra, hogy tuti marhára fáj tőle a feje. Talán ezért olyan
irtózatosan barátságtalan az arckifejezése is.
– Ember – szólítja meg Tyt. – Látom, van egy kis kedvenced.
–  Osztagtársam van – feleli Ty udvarias biccentéssel. – És
éppen kiengedi a gőzt egy ital mellett, ahogy én is. Nem
akarunk balhét.
A syldrathik válasza ellenséges morgás.
–  Megtagadta népének jogos célját – jelenti ki a vezetőjük. –
Terraiak társaságát keresi, pedig még minden Vérharcosnak
van befejezetlen munkája. Amíg nem egyesül népünk minden
tagja Caersan arkhón lobogója alatt, nem lehet nyugodásunk.
Akár akarjuk, akár nem. Áruló. Cho’taa.
Mögötte a csapat egyetértően mormog. Hunyorognak,
tekintetükből pedig csak úgy süt a gyűlölet. Egyszerre szépek és
borzalmasak. A vezetőjük előrehajol, és lassan, megfontoltan az
asztalra köp Kal és Tyler közé.
– Jobb, ha vigyázol, mert legközelebb talán téged fog elárulni!
– Nem akarod ezt csinálni, Templomos! – mondja Kal halkan
a nőnek, egy pillantást se vetve rá. – Higgy nekem!
–  Higgyek neked? – A nő röviden, élesen felnevet. – Neked,
akiben nincs semmi becsület? Aki az ellenségünk egyenruháját
hordod?
–  Már majdnem végeztünk az italunkkal – mondja Tyler
rendületlen barátságossággal. – Ha végeztünk, megyünk az
utunkra, és ti is mehettek a tietekre.
–  Valóban? – kérdezi a nő, miközben úgy billenti oldalra a
fejét, mintha valami nagyon érdekeset hallott volna. – Én nem
látok utat köztetek és az ajtó között.
Kal egy pillanatra ránéz, aztán újra elkapja a tekintetét.
– Talán mert épp olyan vak vagy, mint amilyen bolond.
– Csak nyugalom, Gilwraeth légiós! – sandít rá Tyler.
Végigméri a nőt, aztán Kalra néz.
– Kal? – sóhajt fel.
Kal egy pillanatra teljesen mozdulatlanná merevedik, a fonott
hajú nő pedig összehúzott szemmel néz rá.
– In’na Sai’nuit – leheli a nő.
Kal kicsit oldalra hajtja a fejét, és hozzám intézi a szavait.
– Maradj mögöttem, be’shmai!
A nő hitetlenkedve néz rám:
– Egy embert nevezel be…
Kal kitárt tenyere a hasába csapódik, a könyökével az állába
vág, és a nő hátrarepül. Útját vér és nyál fröccsenése kíséri. Kal
kiugrik a bokszból, és kioszt pár felszakadt ajkat és törött orrot,
mielőtt a syldrathik felocsúdhatnának. A meglepetés ereje csak
egy pillanatig tart, aztán mindannyian életre kelnek, és
vicsorogva, kiabálva harcba lendülnek.
Tylert is váratlanul éri a dolog, de hamar összeszedi magát,
felpattan, és felemelt ököllel már ott is terem Kal mellett.
A gond az, hogy ők hatan vannak, mi csak ketten.
Mármint hárman, ha úgy vesszük. Engem is beleértve.
 Kalnak még mindig ott a pohár a kezében, amit egyetlen,
villámgyors mozdulattal egy másik syldrathi fejéhez vág. A
pohár összetörik, a syldrathi pedig a földre rogy, sebéből
sötétlila vér folyik a padlóra. Kal és Ty aztán szinte egy
emberként emeli ütésre az öklét, mindketten más-más
syldrathit vesznek célba. Nem olyan ez a verekedés, mint a
filmekben, hanem brutális, mocskos és kegyetlen. Az ellenfeleik
hátrahúzódnak, de a fiúk nem követik őket, a bokszban
maradnak vállt vállnak vetve, hogy minél kevesebb irányból
tudják őket támadni.
A harcstílusuk teljesen más. Kal valamiféle sötét eleganciával
mozog, hiába olyan magas, mégis kecsesek a mozdulatai, kivéd
egy visszakézből érkező ütést, aztán betalál a saját
parasztlengőjével, mintha minden egyes mozdulata egy halálos,
tökéletes tánckoreográfia része lenne.
Ty inkább úgy küzd, mint egy sportoló. Erős, izmos, és jó a
technikája – ennyit még én is meg tudok állapítani. Üt, rúg, és
ha szükséges, öv alá is céloz. Mindegyik syldrathi gyorsabb és
erősebb nála, de ő még így sem ismer félelmet.
Már egy harmadik Megtörhetetlen is a földön fekszik Kal
lábánál, de a tömegből újak jönnek az elesők helyére.
Ty gyors ütemben adja és kapja az ütéseket az ellenfelétől, de
nem táncol jobbra-balra, mint valami bokszoló. Kal viszont
hajlong és hárít, és mond valamit a saját emberének, amitől az
vicsorog rá. Közben a vendégek közül egy csomóan körénk
gyűltek, és szájtátva figyelik a bunyót. Az agyam egy része a
verekedést követi figyelemmel, de egy másik részem saját
magamat monitorozza. Félek, hogy bármikor elindulhatok a
lejtőn. Hogy megint maga alá temet a szürkeség, és valami
borzalmasat teszek, hogy megvédjem őket.
De közben nem akarok tétlenül ülni.
Az egyik Megtörhetetlen felkap egy olyan hosszú, vékony
pálcikát, amivel a kövesasztal-játékosok akcióztak, és úgy fogja
a kezében, mint valami dárdát. Gondolkodás nélkül felkapom a
poharamat. A hideg egy pillanatra szinte égeti a kezemet, de
hozzávágom az üveget a fickóhoz. A pohár telibe találja az
arcát, amitől hátratántorodik, és ha jól sejtem, komoly
káromkodást mormol közben.
Kal szinte már mosolyt villant rám a válla felett, és jóságos
sós lángos, azon kapom magam, hogy én is visszavigyorgok rá!
Aztán a bámészkodók gyűrűje szétnyílik, és megjelenik egy jó
száznyolcvan centi magas, dühös pultoslány. Az orrában karika,
az egész karja tele tetoválással. Határozottan úgy néz ki, mint
akinek baromira nincs kedve az ilyen szarságokhoz. Valami
tömlős fémtartály van nála. Először jól fejbe csapja vele az
egyik Megtörhetetlent, aztán amikor a habos, fehér trutymóval
lefújja a verekedőket, leesik, hogy poroltó van nála.
–  Intézzétek el odakint, mielőtt kirúgok mindenkit a
légzsilipen! – ordítja.
Tökösségből jeles, pultoslány! Tetszik a stílusod.
Az egész társaság lefagy. Ty és Kal kicsit bizonytalanul állnak
a lábukon, körülöttük szétszórva hevernek a földön a syldrathik
– mindegyikről csöpög a hab. Azt hiszem, ez a tökéletes pillanat
arra, hogy lelépjünk a színről. Ahogy körbenézek, hogy
felmérjem, mi áll köztünk és a kijárat között, kiszúrom Zilát és
Scarlettet.
Az ajtóban állnak, kezükben dagadó bevásárlószatyrok.
Scarlett előrelép, hogy nyomassa a diplomata témát, de már az
első szavait maga alá temeti egy hangos, mély hangú riasztás.
A bárban mindenki abbahagyja, amit éppen csinált. A
hangfalakból vagy tucatnyi különböző nyelven valamiféle
hirdetmény szól. A pult feletti tévék egy pillanatra hangyásra
váltanak, aztán újra életre kelnek.
Mindegyik kijelzőn ugyanaz a kép jelenik meg. Az én képem.
Egy videófelvételből kivágott pillanatkép, amit valószínűleg a
rombolón készítettek. Ugyanaz az egyenruha van rajtam, mint
most. Az arcvonásaim jól kivehetőek, a szokásosnál kicsit
kócosabb fekete bubifrizura keretezi az arcomat, felemás
szemem tágra nyílt.
A kép alatt minden kijelzőn ugyanaz a szöveg villog:
 
KÖRÖZÖTT SZÖKEVÉNY.
JUTALOM A NYOMRAVEZETŐNEK.
KERESSE A TVE-T TOVÁBBI INFORMÁCIÓÉRT!
 
Az idő mintha megállt volna. A szívem zakatol, ahogy a
képernyőt bámulom. Aztán, bár minden porcikám tiltakozik
ellene, mégis elszakítom a tekintetem a kijelzőtől, és
körbenézek.
A kocsmában minden egyes lény engem bámul.
Basztikuri!
 15.
Finian

A kuzinom (fogjuk rá), Dariel elállja a saját ajtaját. A dolog nem

megy olyan simán, mint vártam. Próbálom meggyőzni, hogy
engedjen be minket. Hogy meghúzhassuk magunkat nála egy
kicsit, legalább addig, amíg kitaláljuk, hogyan tovább. Az elmúlt
húsz percben Cat kifejezetten zabos testőrként borongott
mögöttem, miközben a családi kötelékeink részleteit vesszük
számba, hogy kitaláljuk, hol is helyezkedünk el egymáshoz
képest a tágabb családfán, vagyis ki tartozik mivel kinek, és mi
lenne a jogos fizetség a segítségéért. Mert egy olyan helyen,
mint a Végtelentér, semmi sincs ingyen.
Korábban sosem találkoztam Dariellel, de felismerem a De
Seel-orrot. Vállig érő haját koromfeketére festette, remekül illik
a kontaktlencséjéhez, és pont úgy néz ki, mint valami morbid
emberi hulla. A fehér bőr, ami a rendes, fehér haj mellett
teljesen elfogadható, így bizarrnak és holtsápadtnak hat.
És nemcsak úgy néz ki, mint egy hulla, hanem olyan, mint egy
keményfiú-aspiráns hősszerelmes hulla a fekete,
csótányroppantó bakancsában, a fekete nadrágjában és a fekete
ingében, aminek legalább kettővel több gombja ki van
gombolva, mint az szükséges lenne.
 Nem hazudok, és egy kicsit kínos, hogy ezt Cat is látja.
–  Szóval a harmadik anyám testvére Ferilien de Vinner de
Seel – magyarázom türelmesen.
– De te de Karran de Seel vagy – feleli immár harmadszor.
Kiegészítés: ostoba keményfiú-aspiráns hősszerelmes hulla.
Ááá.
–  A harmadik anyám De Karran lett – sóhajtok fel –, de
eredetileg De Vinner volt, és a De Vinnerek a te…
– Ó, a jó életbe már! – horkan fel mögöttem Cat.
Ránézek, de látom, hogy nem a „ki kicsoda” játékunk miatt
veszítette el a türelmét. A holoképernyőt nézi, amit Dariel
koszos kis folyosóján szereltek fel. Követem a pillantását, és…
ott a közeli kép a mi kis potyautasunkról, alatta villogó
„KÖRÖZÖTT” felirattal. Szupersztárnak egyre rosszabb napja
lesz a városban…
Ezzel elég kellemetlen alkupozícióba kerültem.
–  A barátod? – kérdezi Dariel, és két kezével az ajtókeretnek
támaszkodva kihajol a folyosóra, hogy megnézze a képernyőt.
Olyan, mintha a fogamat húznák, de a lehető legkimértebb
arckifejezést erőltetem magamra:
– Ha beengedsz minket, az adósod leszek egy jótéttel.
A mosolya szélesre húzódik, és a tenyerét az enyémhez
érintve megpecsételi az alkut, miközben én igyekszem nem
mutatni, hogy kezdek pánikolni. Ilyen adósságot vállalni a
részletek tisztázása nélkül… hát, most már neki is világos,
mennyire szívás a helyzetünk. Egy szó nélkül hátralép, szabad
utat nyitva a lakásba.
 – Üdv nálam, kuzin!
Cat már a vitrokomján pötyög, ahogy beljebb lépünk a
lakásba.
– Ty, küldöm a helyzetünket – mondja.
Hangja közben a fülesemben visszhangzik, mintha
sztereóban szólna.
– Vettem – érkezik a válasz.
– Minden rendben? – kérdezi Cat. – Olyan fura a hangod.
– Futok – lihegi Tyler.
– Mi elől?
– A kocsmai bunyó elől.
– Bakker, bunyózni kezdtél nélkülem?
Felvont szemöldökkel Catre nézek, aztán én is hozzászólok a
beszélgetéshez:
– Kell erősítés, Szupersztár?
–  Negatív – mordul fel nagybecsű vezetőnk. – Tartsátok a
pozíciót!
Megvonom a vállam, és követem Catet a lakásba. Ahogy
átlépek a küszöbön, a döbbenet átjárja az egész testemet.
Mintha egy HajtásKapuból egyenesen egy traski szobába léptem
volna át. A falak fehér kővel vannak kirakva, élénkzöld
flikkaindák kanyarognak le a plafonról, ahova ültették őket,
halványan világító leveleik világosabbá teszik a szobát. A
falakon víz pereg le, a mennyezetet tüskés cseppkövek díszítik.
Mintha visszatértem volna oda, ahol alig jártam hatéves
korom óta. Ez az érzés… magam sem tudom, milyen érzés, de
teljesen felkészületlenül ér.
 –  A legtöbbet sóból növesztettem. – Összerezzenek Dariel
hangjára, de amikor felé fordulok, látom, hogy a cseppkövekre
mutat. – Néhányat meg úgy faragtattam kőből. Egy traski fickó
csinálja őket.
– Nagyon… autentikus – nyögöm ki végül.
Cat úgy néz körbe, mintha attól félne, hogy a felületek
sugároznak. Nem hibáztatom érte. A szobában a plafonig állnak
a ládák, jegyzetek és képek, és minden szabad felületre
képernyők vannak felszerelve. És nem mondanám, hogy
minden ragyog a tisztaságtól. Úgy tűnik, a kuzinomnak jó kis
üzlete van itt, bár meglep, hogy az agya bírja ezt a fajta
terhelést.
Az osztagunk többi tagja úgy negyven perc múlva bukkan fel.
Ezt az időt családi csacsogással töltjük Dariellel. Ha két
betraskai találkozik, általában elég hosszú program végigvenni,
mi van éppen a tágabb családdal. Mire a többiek megérkeznek,
Cat már vagy százszor végigjárta az utat körbe a szobában a
dobozok és ládák között.
Osztagunk tagjainak láthatóan sikerült találnia egy helyet,
ahol átöltözhettek, és az eredmény lenyűgöző. A Jones ikrek
mindkét tagja harapni való, a srácon tapadós izommutogató
póló, a lányon hasonlóan tapadós kezeslábas valami fekete
cuccból.
Na jó, nem könnyű az anyagra koncentrálni, amikor
sztereóban érkezik az ember felé ez a szintű „hellóka”, oké?
Tündefiú kapucnis köpenyt visel, ami eltakarja a homlokát,
így a Vérharcos-jelet is – okos húzás, Scarlett! –, Zila pedig egy
zsebekkel teli, csini kék overallt. A haja vastag fonatban
hátrafogva.
Kal és Tyler egy jó nagy plasztacél ládával érkezik meg a
szobába. Mindketten lihegnek, és határozottan úgy néznek ki,
mint akik balhéba keveredtek. Szupersztár ajka felrepedt, Kal
erősen biceg, és az állán világosan kirajzolódik egy zúzódás.
Plusz a hajuk is nedves.
–  Mindenki jól van? – kérdezi Cat, miközben aggodalmasan
kikukkant a folyosóra.
– Soha jobban – felel Tyler, és behúzza maga után az ajtót.
Tekintete körbejár a félhomályos szobában, felméri a kőfalat,
a halványan világító növényeket és a csordogáló vizet. Komoly
flash bejönni a csupa fém folyosóról ebbe a traski oázisba.
–  Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom – jelenti ki
Scar, miután kisimít egy nedves, vörös hajtincset a szeméből –,
de hálát adok az égnek, hogy annyit kellett futnunk tesin.
Tyler megcsóválja a fejét:
– Nem is értem, hogy tudsz így futni magas sarkúban.
– Őstehetség, öcskös! – Scarlett megpördül, hogy bemutassa új
csizmáját. – Hát nem gyönyörű?
– Mit csináltatok a zűrmágnessel? – kérdezi Cat.
Válasz helyett Tyler megkocogtatja a láda tetejét, Kal pedig
lehajol, hogy kinyissa, és kiszabadítsa a pislogó, megviselt
Aurorát. A lány fekete-fehér haja csupa kóc, az arca
kipirosodott, így alig látszanak a szeplői. Egy kapucnis fekete
ruha és fekete leggings van rajta. Láthatóan nincs a legjobb
formájában.
 –  Legközelebb lehetne, hogy valami kényelmesebben
csempésszetek? – nyögi, amikor Szupersztár felsegíti. –
Lehetőleg szobaszervizzel…
Dariel mindezt leplezetlen érdeklődéssel figyeli karba tett
kézzel a falnak támaszkodva, én meg elfojtok egy sóhajtást,
majd rátérek a bemutatkozásra.
– Emberek, ő itt a kuzinom, Dariel! Dariel, ők az emberek!
Tyler végigméri újdonsült házigazdánkat, és udvariasan
biccent neki:
– Nagyon hálásak vagyunk a segítségedért!
–  Pontosan erre számítok – vigyorog Dariel, amivel már
világossá is válik, hogyan fogja kezelni ezt a tartozást.
– Finian barátja… – mondja Scarlett, és rögtön rá is szabadítja
az egyik halálosabb jellegű mosolyát.
Darielt láthatóan legalább annyira lenyűgözi a csapatunk
Arca, mint engem, mert egyetlen szó nélkül előhúz egy kis zöld
dobozt, aminek már a látványától is összefut a nyál a számban.
Scarlett előrehajol, hogy levegye a doboz tetejét, hogy aztán
megfelelően lenyűgözött hang hagyja el a torkát:
– Ezek lukasütik?
– Úgy bizony – bólint Dariel, és Scarlett felé nyújtja a dobozt,
hogy vegyen belőle.
Scarlettet nem kell kétszer kérni. A mosolyát is feltekeri
Totális Szívletámadásra.
–  A pecsétből úgy látom, hogy egyenesen a Traskról
származnak, jól gondolom? Egyébként nagyon tetszik ez a hely.
A flikkainda különösen telitalálat.
 Ne értsetek félre, adott esetben örömmel vetném rá magam
bármelyik Jones ikerre, de az ilyen pillanatokban elég nehéz
levennem a szemem Scarlettről. Az égővörös rúzsa tökéletesen
passzol égővörös hajához, és ez a tűz ott bujkál valahol
hatalmas, kék szemeiben is. Dariel nyilván azzal a céllal vette
elő a sütit, hogy lenyűgözze. Nem könnyű ilyen ínyencséget
szerezni a saját szülőbolygónkról, és a legjobb, amit Scarlett
ebben a helyzetben tehetett, az az, hogy elismeri a gesztust.
Én is gyorsan kikapok egy sütit a dobozból, mielőtt
elfelejthetne megkínálni. Az omlós tészta szinte elolvad a
nyelvemen, a kicsit édes, kicsit savanyú őrölt lukamag íze
betölti a számat. Érzem az otthon illatát. Ha nem vigyázok, a
süti még a végén a honvágy ízét is előhozza. A biztonságét, a
vágyét, hogy minél messzebb kerüljek ettől az elcseszett
helyzettől. Úgyhogy inkább gyorsan lenyelem.
Scarlett lassabban, több átéléssel harap belőle, aztán egy
pillanat múlva megszólal:
–  Szeretem, ha egy pasi tudja, hogyan szerezze meg, amit
akar. Biztos minden centijét ismered ennek a helynek.
Dariel – ahogy az várható volt – rögtön kihúzza magát.
– Hát, sok helyen jártam már.
–  Azt elhiszem – mosolyog rá Scarlett. – Tudnál nekem
mesélni valamit?
Dariel füstként dereng közelebb a lányhoz:
– Nagyon sok mindent tudnék neked mesélni, földi lány!
Scarlett mosolya csak tovább szélesedik:
–  Úgy értem, az űrállomásról. Legalábbis egyelőre. A
legjobban egy helyi mutathatja be az új helyeket.
– Mit szeretnél tudni?
Scarlett csillogó szemmel vállat von:
– Bármit, amit érdemesnek tartasz elmondani!
Dariel rám sandít, aztán még közelebb hajol Miss Joneshoz.
–  Először is ne úgy gondolj erre a helyre, mint egy hatalmas
városra – mondja a mindentudó magabiztosságával –, inkább
úgy, mintha száz különböző város lenne egymás közvetlen
szomszédságában, vágod? Vagy egymillióan laknak itt. Vannak
kormányzó tanácsok és törvényen kívüli zónák, hadurak és elit
körök, és pletykák arról, hogy valahol az egésznek a mélyén
léteznek fekete szektorok. Ha meg tudod fizetni az árát, itt
bármit beszerezhetsz. Menő műalkotások, fegyverek, szerek,
amik segítenek megfeledkezni minden gondodról… És ha,
mondjuk, szeretnél egy jó kis táncos helyet, hogy passzoljon a
csini új ruhádhoz…
Még azt sem tudom eldönteni, hogy ennyire nyomul, vagy
csak a társas kommunikációs képességei konvergálnak a
nullához – márpedig ha nekem is feltűnik, hogy gáz a stílusod,
akkor nem árt jó alapos önvizsgálatot tartanod. Scarlett
azonban egy elegáns „talán” mozdulattal megvonja a vállát.
–  Elég hosszú volt az utunk idáig, szépfiú! – Nyújtózik egyet,
és a kezével eltakarja a (látszólag vagy tényleg) ásításra nyíló
száját. – Most éppen egy olyan hely kellene, ahol alhatunk.
Dariel nagyot pislog:
– Mármint… te és én együtt, vagy…
– Mármint én és ők – mosolyog Scarlett, és ránk mutat.
 – Várjatok, ti mind…
–  Ne erőltesd meg az agyad azzal, hogy túlgondolod! –
mordulok rá.
A kuzinomnak szüksége van pár másodpercre, hogy az
agysejtjei feldolgozzák az információt, de végül feladja, és egy
hátsó szobához vezet minket. Ez már nincs dekorálva, a falak és
a plafon is csupasz. Egyetlen flikka fut a falon a szoba túlsó
végében, és az is alig pislákol. Egy háromszintes emeletes ágy
áll az aprócska térben, az alsó ágy pedig tele van világító sárga
festékes dobozokkal és fagyasztva szárított olajos szárbóbabbal.
Nem is kérdezek rá. Biztos jó áron jutott hozzá.
– Ez tökéletes lesz – közli Scarlett. – Köszi, szépfiú!
– Nincs mit – vigyorog Dariel. – Ha esetleg társaságra vágysz…
Az ajánlat további részét már nem halljuk, mert Scarlett
rákacsint, és behúzza az ajtót, így végre ismét magunk lehetünk
– fogjuk rá. Nem tudom, hogy csinálja a csaj, de valahogy
sikerül mindezt úgy előadnia, hogy nem sérti meg Darielt.
Valószínűleg el tudná érni, hogy felpofoz, de úgy, hogy utána
még kifejezetten jól is érezd magad. A többiek máris
hozzálátnak, hogy némi helyet szabadítsanak fel az alváshoz.
Tyler az ágyakon csinál helyet, Kal pedig tökéletes kis rakásba
hordja a sok szemetet. Scarlett viszont ott marad mellettem az
ajtónál, hogy ne legyen útban.
– Kell segítség? – kérdezi halkan.
Annyira, hogy a többiek ne hallják. Az exovázam felé int.
Azt hittem, sikerült egész lazán mozognom az ideút alatt, de
az igazság az, hogy minden izmom fáj. A testem nincs oda attól,
hogy újra és újra elönti az adrenalin. Én vagyok az, aki rögtön
ugrik, ha valaki megjegyzést tesz rá, de neki valahogy ezt is
sikerül úgy csinálnia, hogy ne húzzam fel magam. Nem kíséri a
kérdést se rosszul palástolt együttérzés, se sajnálkozó grimasz.
Csak egy egyszerű, magától értetődő ajánlat.
Az igazság az, hogy ölni tudnék pár óráért zéró gravitációban.
Hogy levehessem a vázat, és normálisan alhassak, de ahhoz itt
kellene hagynom az osztagot, és újabb jótétet adhatnék hozzá a
listához Darielnél.
Arról volt szó, hogy ha bekerülök egy osztaghoz,
zérógravitációs kabint kapok. Az akadémián is azért volt saját
szobám, hogy minden este le tudjam kapcsolni a gravitációt, és
tudjak exováz nélkül mozogni. Később még meglesz a böjtje
ennek az éjszakának, de emiatt ráérek majd akkor aggódni.
Egyelőre nem kérek segítséget a zuhanyzáshoz.
–  Kösz, de megvagyok – felelem végül. – Úgy tervezték meg,
hogy akár napokat is el tudjak benne tölteni.
Scarlett megnyugodva bólint. Elégedett, mert én is az vagyok.
– Szerinted megbízhatunk a kuzinodban? – kérdezi suttogva.
– Én úgy érzem, hogy igen.
Bólintok.
– A családod keze lakásod zárja le, ahogy mondani szokták a
klánunkban.
– Ezt még sosem hallottam – ismeri be. – Mit jelent?
– Azt, hogy bízhatunk benne.
Eredetileg csak ennyit akartam válaszolni, de ő csak néz rám
várakozón. Annyira jellemző, egy Arc, aki most akar valami újat
tanulni az etikettről, amikor mindenki másnak a szundin jár az
esze.
Sóhajtok egy nagyot, és megpróbálom legjobb tudásom
szerint elmagyarázni neki.
–  Tudod, a Traskon a szél miatt lakunk a föld alatt.
Mikroszkopikus méretű sziklaszilánkokat hord, amiből ha túl
sok kerül a tüdődbe, meg is halhatsz.
–  És a lakás lezárása segít kívül tartani a szilánkokat? –
kérdezi.
–  Úgy van. Amikor új otthont építesz, a család átjön, és segít
elkészíteni a járatok lezárását petasárból. Ez egy ceremónia, a
bizalom jele. És mindenki részt vesz benne.
–  Értem már – mormogja. – Azzal bizonyítod a családodba
vetett bizalmadat, hogy engeded nekik. Mert ha rosszul
csinálják…
– Akkor meghalsz, ja. Szóval erős ajtókat építünk, és aztán az
ajtók mögött vitatkozunk. Dariel nem fog átejteni, mert
családtag vagyok. – Elvigyorodom. – És mellesleg a nagyanyáim
elég ijesztő asszonyok.
Egy pillanatnyi hallgatás után Scarlett lágy hangon azt
suttogja:
– Nem lehet könnyű ilyen távol a családodtól.
Felhorkanok:
–  Nekem? Dehogynem. A legtöbbjüktől már jó régóta
elválasztottak.
Úgy néz rám, mint aki nem veszi be a dumát, de nem
feszegeti tovább.
 – Pihenj egy kicsit! – javasolja. – Vállalom az első őrséget.
Az osztag tagjai mind helyfoglalósat játszanak. Mindenkit
eléggé leszívott a harc a Saganon, a Bellerophonon és most itt, a
Hajtásban. Kal jelentős méreteivel a felső ágyon helyezkedett el,
Auri és Zila összebújva fekszik a középsőn, az alsót pedig
szabadon hagyták. Ty a földön ül, úgy tűnik, nemes lelkű
vezetőnk úgy tervezi, hogy a falnak dőlve alszik, amit biztos,
kicsit sem fog bánni később. Cat szemben áll, és még mindig
zabosnak tűnik, hogy kimaradt a bunyóból.
Scarlett is, és én is tudom, hogy szükségem lesz az alsó ágyra,
úgyhogy szó nélkül odaadom neki a párnát és a takarót, ő pedig
elhelyezkedik a padlón a testvére mellett. Ledőlök a matracra,
és csak bámulom Aurora fentről lelógó bakancsát. A halvány
fényből tudom, hogy megint bekapcsolta a régi vitrokomját,
hogy minél több infót szívjon magába.
Olyan kicsi, nem sokkal magasabb Zilánál… Nincs benne
semmi, ami előre jelezte volna a bajt, amit hozott ránk. Kivéve
persze, amikor a szeme elkezdett világítani…
Tudom, hogy miatta vagyunk nyakig a zűrben. Tudom, hogy
az lenne a legokosabb, ha átadnánk a GH-nak, és aztán
reménykednénk, hogy a hadbíróság nem küld bennünket
börtönbe. De én egész életemben kívülálló voltam. Probléma.
Nehézség. Selejt. Ahogy ő. Ahogy a testemet körbevevő
fémszerkezetre nézek, és hallgatom, ahogy halk zúgással segíti
a légzésemet, egy dologban biztos vagyok.
Nekünk, kívülállóknak össze kell tartanunk.
Csak ülök a sötétben, és Scarlettet figyelem, ahogy őrködik
felettünk. Előrehajol, és felhúzza a takarót Cat álláig. Van benne
valami, valami a laza duma és a szexi külső mögött. Szinte már
anyai gondoskodás. A Szupersztár azért vigyáz ránk, mert ez az
osztaga. Ez a kötelessége.
Scarlett viszont azért, mert komolyan érdekli a sorsunk.
Észreveszi, hogy őt figyelem.
– Aludj már, De Seel! – szól rám suttogva.
Behunyom a szememet, és a csapatom tagjainak halk
szuszogása lassan engem is álomba ringat.
Az otthonomról, a Traskról álmodom, a vörös napjáról, a
szerteágazó kasvárosokról a föld alatt. De az álmomban fent
vagyok a felszínen, és az égből hó hullik, végtelen, vastag
takaróval teríti be a kietlen fehér sziklás tájat, ameddig a szem
ellát.
Szörnyen fura az egész.
Mert amennyire én tudom, a hó sosem kék.
 
 
Cat és Tyler halk vitatkozására ébredek.
– Nem érdekel – sziszegi Cat. – Ez rohadt para, Ty! És már így
is benne vagyunk nyakig. A csaj körözött szökevény. Át kell őt
adnunk.
– Azt se tudjuk, mi ez – mutat rá Ty ugyanolyan halkan.
Ezután Zila szólal meg:
– Nekem úgy tűnik, ugyanaz a kép ismétlődik.
Kifordulok a fal felől, a főbb szervomechanizmusok és az
izomhajlítók azonnal aktiválódnak, de az ujjaimnak kell pár
pillanat, mire magukhoz térnek. Amikor kinyitom a szememet,
a rumlis kis szobánk fogad, meg…
Jóságos Teremtőm!
Cat vitrokomjának fényénél egy jelet látok. Ugyanazt a jelet
látom mindenhol világító, sárga festékkel felfestve. Minden
egyes falon, minden záron, minden ládán. A festék lassan
csöpög a földre, ahol egyetlen, hatalmas változat foglal el
minden centit, amit éppen nem használt az osztag.
Egy figura az. Emberszerű, de a kezén csak három ujja van, és
ezek balról jobbra egyre hosszabbak. A szeme felemás, a bal
üres, a jobb fehér. A mellkasánál, ahol a szívnek kellene lennie,
egy forma rajzolódik ki.
Egy gyémánt.
Kal is felébredt, majd Scarlett is kinyitja a szemét, miután az
öccse oldalba böki. Nagy nyögéssel támaszkodik a könyökére,
homorít, aztán megdermed a mozdulat közepén, amikor ő is
észreveszi az átmeneti szállásunkat díszítő, világító figurákat.
Mindhárman felülünk, és vagy a festékes falat, vagy egymást
bámuljuk értetlenül.
–  Zérónak igaza van – jegyzem meg csendesen, miután
körbenézek. – Ez nagyon para, Szupersztár!
A hangomra a kis potyautasunk is mocorogni kezd a Zilával
közös ágyán. Felül, nagyot ásít, és hunyorog a Cat kezéből
érkező fénytől. Álmosan megdörgöli a szemét, aztán körbenéz a
szobában, és végre leesik neki, hogy mind őt bámuljuk.
– Mi az? – kérdezi. – Horkoltam, vagy mi?
Az ujja sárgán világít. Az arcán festékcsík.
 A falra festett piktogramokra néz, aztán le a festékes ujjaira.
Az az arckifejezés, amikor rájön, hogy ő volt az, vagyis hogy ő
csinálta, még ha nem is volt önmaga… Belesajdul a szívem –
mármint gondolom, ez lehet az a mellkasom közepét szorító
érzés. Nem történik velem ilyen túl gyakran.
– Én nem… – suttogja, de nem tudja befejezni a mondatot.
Kal már mászik is le a saját ágyáról, hogy szemügyre vegye a
rajzot. Aztán Aurorára néz, szemöldöke felett kis ránc bukkan
fel.
–  Miért félsz? – kérdezi hűvös hangon. – Ez egy jel. Ezen a
helyen kell lennünk. És már azt is tudjuk, hogy néz ki, amit
keresünk.
Kétségtelen, hogy eddig ez a leggyakorlatiasabb dolog, amit
bárki is mondott, de nem úgy tűnik, mintha Aurit ez a hangnem
egy cseppet is megnyugtatná. Az álla megfeszül, a szeme tágra
nyílt, és látom rajta, hogy nagyon küzd, hogy ne kezdjen el
sikítani. Sírni. Összeomlani. És éppen ebben a pillanatban nyitja
ki az ajtót Dariel. Kopogás nélkül.
Már lépne be, amikor megtorpan. Lassan fogadja be a
látványt.
–  Látom, kicsit átalakítottátok a helyet – nyögi végül. – A
festék árát is hozzáírom a számlátokhoz.
Senki sem felel, mert őszintén, mégis mit mondhatnánk? A
kuzinom viszont úgy tűnik, nem igazán érzékeli, hogy egy elég
kínos helyzet közepébe sétált be. Megint pislog, aztán lenéz a
földre, a Scarlett lábánál lévő legnagyobb képre.
– Ti valami lelkes művészpalánták vagytok? – kérdezi halkan.
– Mégis miért festettétek ezt az ósdi stikket a padlómra?
A szoba azonnal életre kel.
– Felismered ezt az alakot? – pattan fel Tyler.
–  Mi a francos jó Teremtő ez? – kérdezi Cat némileg
direktebben.
Scarlett egyetlen kecses mozdulattal talpra szökken, a
másodpercekkel korábbi nyögésnek és a padlón töltött
éjszakának nyoma sem látszik rajta. Egyetlen pillantással
elhallgattatja Catet, aztán a mosolyreflektort a kuzinomra
irányítja.
–  Te aztán tényleg nagyon ismered ezt a helyet! Le vagyok
nyűgözve. – A mosolya tovább szélesedik. – Mi ezt a… stikket…
keressük. Esetleg tudnál segíteni?
A legtöbben úgy gondolják, hogy minden betraskai kereskedő
– ami elég vicces, ha belegondolunk, mert hogy állhatna egy
egész társadalom csak kereskedőkből? Ki gyártaná akkor a
cuccokat? Ki jönne vízvezetéket szerelni, ki tervezné meg a
legmodernebb kommunikációs kütyüket? A betraskaiak
legalább olyan sokfélék és sokrétűek, mint bármelyik másik faj
tagjai, de az tény, hogy minden betraskai él-hal a jó üzletért. És
azt is tudjuk, hogyan kössünk meg egyet. Gondolom, innen a
hírnevünk.
Tudunk alkudozni, a De Seel klánnak ráadásul ez az erőssége.
–  Taláááán – felel Dariel lassan, olyan hangsúllyal, mint aki
éppen rájött, hogy nagyon hasznos információ birtokában van.
– Azt hiszem, lehet róla szó.
– Egy jótétért, esetleg? – kérdezem.
 Dariel rám vigyorog:
– Gyorsan tanulsz, kuzin!
Aurorára nézek, aztán a Szupersztárra. Remélem, Tyler tudja,
mi a fenét csinálunk, és milyen mélyre ássuk magunkat a
trutyiban. Persze jelenleg nincs sok választásunk.
Követjük Darielt a külső szobába, és köré meg a gépe köré
gyűlünk. Scarlett közelebb hajol hozzá, és az egyik kezét a
vállára teszi, miközben figyeli a képernyőt, amin éppen
bejelentkezik a Végtelentér hálózatába. Én keresek egy száraz
helyet, és a hűvös falnak dőlök, miután félrehajtok egy világító
indát az útból.
–  Volt egy kiállítás – magyarázza Dariel, miközben az egyik
kezét a levegőben mozgatva irányítja a holografikus kijelzőt. –
Úgy egy éve. Egész jó pénzt kerestem azzal, hogy kiragasztottam
a plakátokat, azért emlékszem. Casseldon Bianchi, nagy műértő,
az egyetlen és eredeti Világhajó lakója állította ki a
múzeumában. Itt is van!
Dariel gépe már ki is vetíti a 3D-s reklámot, amire ráakadt.
Lapoz, mire a képernyő körbefordul, és különböző vázákat,
festményeket, nyakláncokat, tálakat és szobrokat látunk, meg
egy csomó olyan cuccot, amiknek az értékeléséhez nem vagyok
elég civilizált.
Auri váratlanul közelebb hajol, amikor meglát egy mázas
kerámiaedényt:
– Ez kínai. Mégis hogy jutott el ez egészen idáig?
Dariel megállítja felemelt ujjával a forgó hologramot, és
érdeklődve pillant hátra a válla fölött:
 – Kerámiaszakértő vagy? Csak mert van…
– Nem – feleli Auri. – Csak az apám… az apám kínai… volt.
A múlt idő láthatóan úgy éri, mint egy gyomros, és bár Dariel
gyanakodva néz rá, Scarlettnek sikerül gyorsan elterelni a
figyelmét.
– Akkor ő egy gyűjtő? – kérdezi. – Ez a Casseldon Bianchi?
–  Ő a gyűjtő – válaszol Dariel. – Ő a főnök a Világhajón. Ha
van nálad valami kivételes, és el akarod tüntetni, ő az embered.
Egzotikumokkal kereskedik, műtárgyakkal, technológiával, de
leginkább életformákkal. Ha valamit nehéz megtalálni, ő biztos
megtalálja. És ha a cucc nagyon drága, akkor az nagy eséllyel az
ő tulajdonában van.
– EZT ÉN IS ELMONDHATTAM VOLNA – szól közbe egy vidám
kis hang Auri mellényzsebéből.
– Csend legyen, Magellán! – szól rá Auri suttogva.
A zsebéhez emeli a kezét, hogy elnyomja a hangját.
–  KOMOLYAN – folytatja a vitrokom. – TIZENHÉTSZER
INTELLIGENSEBB VAGYOK, MINT BÁRMELYIK…
– Néma üzemmód – mordul rá Tyler.
Felvont szemöldökkel nézek Aurorára:
– Te elnevezted a vitrokomodat?
Auri rám sandít:
– Amikor bekapcsoltam, kiírta, hogy „nevezze el az eszközt”.
– Ja, mondjuk Finian eszközének, vagy ilyesmi.
– Hát, én eredetibb vagyok – vág vissza.
– Így is mondhatjuk – horkan fel Cat.
A holografikus kijelző közben megint megáll, és már látjuk is
a rejtélyes szobrocskát. Valami különös fémből készült, és
pontosan úgy néz ki, mint a háromujjú barátunk a szoba falán.
A szobor szemében drágakövek, a bal oldali csiszolt fekete ónix,
a jobb oldali csillogó gyöngy. A mellkasánál, a szíve helyén
mélyen beágyazott gyémánt.
– Mi ez? – kérdezi Tyler.
Némi türelmetlenséget hallani a hangjában.
Scarlett közelebb hajol, hogy elolvassa a leírást:
– Vallási ereklye az Eshvaren Birodalomból. – Füttyent egyet.
– A becslések szerint egymillió éves.
– Mekkora baromság! – nevet Cat.
Auri felemás szeme azonban elkerekedett, és úgy bámul
Dariel kijelzőjére, mintha kapott volna tőle egy gyomrost. A
hangja alig több suttogásnál:
– Eshvaren?
–  Ez csak egy átverés – nyugtatom meg. – Ne is foglalkozz
vele!
– Te meg miről beszélsz? – kérdezi Kal a homlokát ráncolva.
– Egy nagy rakás marhaság – bólint Cat.
Megjegyzem, hogy fel kell írnom a dátumot, mert konkrétan
ez az első alkalom, hogy egyetértett velem, bár…
– Ki – kérdezi Auri, és a hangja egyre feszültebb – vagy mi az
az Eshvaren?
– Csak ősrégi mendemonda – feleli Dariel.
– Kísértettörténet – bólintok én is. – Állítólag egy faj, ami vagy
egymillió éve élt a világban. Csakhogy az égvilágon semmi
bizonyíték nincs a létezésükre.
 –  Kivéve az ereklyék, amiket hátrahagytak – mutat Kal a
kijelzőre.
– Ez csak egy nagy átverés, Kal! – grimaszolok. – Így tudják a
régiségkereskedők megszabadítani a gazdag és ostoba figurákat
a kreditjeiktől. A szülők akkor mesélnek a gyerekeknek az
eshvarenekről, ha azt akarják, hogy csillagrégészek legyenek
felnőtt korukban.
Kal úgy bámul rám azokkal a hatalmas, szépséges szemekkel,
hogy elég nehezen tudok a mondandójára koncentrálni.
–  A syldrathik a legősibb nép a galaxisban. Ősibbek a
terraiaknál és a betraskaiaknál is. És mi őrizzük az eshvarenek
történeteit is. Ők voltak az elsők, akiknek sikerült a csillagok
között utazniuk. Az elsők, akik rábukkantak a Hajtásra.
– A terraiak meg a mai napig mesélnek a fogtündérről meg a
Mikulásról – szól közbe Cat, aki karba tett kézzel támaszkodik
az ajtókeretnek. – Ez még nem jelenti, hogy léteznek.
Aurora megnyalja az ajkát, és nagyot nyel.
– Mond bárkinek bármit az a szó, hogy „Ra’haam”?
Értetlenül nézünk egymásra, mindenki a fejét csóválja vagy a
vállát vonogatja.
– Csak… már hallottam az „eshvaren” szót – mormolja Auri. –
És a Ra’haamot is.
Felvonom a szemöldökömet.
– Mármint a béna vitrokomodtól, vagy…
Megrázza a fejét.
– Az álmaimban.
Kínos csend ereszkedik a szobára. Cat Tylerre néz, és ingatja
fejét. Tyler Aurira néz, közben az ujja a Teremtő jelére siklik a
gallérján. Auri pedig Dariel kijelzőjét bámulja, a szobor
holografikus, forgó képét. Egyszerre tűnik rémültnek és
izgatottnak.
–  Vagyis ez a cucc Casseldon Bianchié? – töri meg végül a
csendet Scarlett.
Erre már Dariel is magához tér. Bólint.
– Ahogy a körzet fele is, igen.
Dariel pötyög valamit a billentyűzeten, mire egy űrlény képe
bukkan fel a képernyőn. Chelleriai – magas, kétlábú, széles
vállú. A bőre sima, halványkék, az álla erős vonalú, a feje
kopasz. Négy tökéletes kör alakú, élénkvörös szeme van. Négy
karjának mindegyike olyan izmos, hogy feszül rajtuk a szemmel
láthatóan csillagászati összegekbe kerülő öltönye. Széles
mosolyra húzott szájából borotvaéles, hófehér fogak villannak
elő.
– Ez Bianchi? – kérdezi Scarlett.
–  Az egyetlen és eredeti – bólint a kuzinom. – Hála a
Teremtőnek!
– Mesélj róla!
Dariel gúnyos vigyorral csóválja a fejét.
– Ó, szivi, tündérmesék ide vagy oda, ti aztán nem fogtok vele
üzletelni! Gyakorlatilag ő igazgatja ezt az egész kócerájt. Egy
felújított luxusűrjáróban lakik. Egy olyan régimódi
üdülőűrhajón, amilyennel a Tesselon vállalat szervezte az
utazásokat a Thiidan-csillagködbe. Oda senki sem jut be
meghívás nélkül, és azoknak a többsége, akit meghívnak, sosem
jön ki onnan többé. Ő irányítja az egész Világhajó biztonsági
szolgálatát. A „birtoka” alatt cellák vannak, oda tűnnek el az
emberek. Ha az ügyetek Bianchi látóterébe vinne, azt javaslom,
módosítsatok útvonalat, de legalábbis rendezzétek velem az
adósságotokat, mielőtt csini kis hulla lesz belőletek.
– Ennyire veszélyes?
– Rosszabb, mint a Lysergia kór és a Selmis-himlő együttvéve.
Végignézek az osztagomon. Cat gyanakvó tekintettel bámulja
Auri halántékát. Kal elgondolkodva rágcsálja az ajkát, és még
Zila is kicsit aggodalmasnak tűnik. Scarlett az öccsére néz, de
Tyler a képernyőn lévő képre bámul.
Arra, amit Aurora festett a falakra.
– Nem vesztek észre valami furcsát a szemén?
A képre nézek, és bár továbbra is erősen szkeptikus vagyok a
szobor eredetével kapcsolatban, nem tudom nem észrevenni,
hogy a drágakövek döbbenetesen hasonlítanak Auri szeméhez.
Az egyik sötét, a másik fehér.
A fiatalabb Jones megragadja Dariel székének támláját, és
maga felé fordítja a srácot.
– Oké, nagyfiú! – mondja. – Mondj el mindent, amit tudsz!
 16.
Tyler

– Azta! – szakad ki Scarlettből a sóhaj.

Ritkán fordul elő, hogy a nővérem ne találja a szavakat.
Gyerekkorunkban apám azt mondta, hogy Scarlett már egész
mondatokban beszélt, amikor én még a „papával” is
küszködtem. De ahogy belépünk a BIANCHI MÚZEUM –
ÜDVÖZÖLJÜK LÁTOGATÓINKAT! felirat alatt a hajó hatalmas
előcsarnokába, nem tudok nem egyetérteni az értékelésével. A
tekintetemet azonnal magára vonja az elegáns, íves mennyezet
a fejünk felett, az idegen építészet kecses vonalai, a nyüzsgő
tömeg és a gyönyörű kiállítási tárgyak. Azért jöttünk, hogy
információt szerezzünk Aurora rejtélyes műtárgyáról. Az
osztagon belül is feszültség van a tegnapi kis festőakciója után,
de még így is, hogy a kis kalandunk miatt éppen nyakig ülünk a
szarban, ez a hely egyszerűen lélegzetelállító.
– Ja, elég látványos – jegyzem meg.
–  Nem is tudtam, hogy buksz a szőkékre, öcskös! – felel
Scarlett.
Felvont szemöldökkel a nővéremre sandítok. Ekkor veszem
észre, hogy nem az építészeti megoldásokat, a tömeget vagy a
kiállított tárgyakat csodálja, hanem az ajtó mellett álló
biztonsági őröket csekkolja. Mindkettő ember, jóképű,
felfegyverzett, és sötétkék energiapáncél van rajtuk. Scar
elkapja a szőke tekintetét, és rákacsint. A válasz egy
megfelelően lelkes vigyor az őrtől.
– Gyere, nézzünk körbe! – mondom neki.
– Éppen azt teszem! – vág vissza a tesóm.
Megragadom Scarlett kezét, és magam után húzom, mert
jelenleg csak a küldetésre koncentrálok. Vagy századszor merül
fel bennem, hogy nem kellene-e megnézetni a fejemet, hogy
nem lenne-e sokkal bölcsebb átadni Aurorát a hatóságoknak, és
hogy ez a semmi jóval nem kecsegtető vállalkozás végül majd a
kicsapásomhoz és egy börtöncellához vezet-e.
Hinned kell, Tyler!
Legalábbis ezt mondta Adams admirális. Az öt évben, amióta
az Auroránál szolgálok, az akadémia parancsnoka még sosem
vezetett tévútra. Ő szervezte meg nekem, hogy pluszidőt töltsek
a szimulátorokban annak érdekében, hogy fel tudjak készülni
súlytalansági közelharcból. Ő intézte el, hogy újravizsgázzak
asztronavigációból, amikor csak kilencvennyolc százalékot
értem el, és ő mondta, hogy megy ez jobban is. Ő ült velem a
kápolnában, ő mesélt nekem az apámról. Arról, hogyan nőttek
fel egymás mellett a TVE-ben, ahol mindketten pilóták voltak.
Riválisokból lettek legjobb barátok.
Adams mondta a gyászbeszédet apám temetésén.
Adams mindig kiállt mellettem.
Mindig.
De ezúttal…
 Hinned kell, Tyler!
Scarral belépünk a Bianchi Múzeum aulájába. A hatalmas
teret úgy világították be, mintha a nap sütne be valahonnan. El
sem tudom képzelni, eredetileg mi lehetett az állomásnak ez a
része, de az egész felépítmény hatalmas. Lehet, hogy
szállítóhajó volt, vagy egy anyahajó.
A padlótól magasba vezető oszlopok támasztják alá a
mennyezetet, és mindenhol egyik ámulatból a másikba eső
látogatók lézengenek. Betraskaiak, syldrathik, liéraiak és
terraiak. A ki- és bejáratoknál vagy fél tucat energiapáncélos
szekus áll még, de a civil ruhánkban fel se tűnünk nekik.
Műtárgyak, szobrok és installációk vesznek körül minket a
galaxis minden tájáról. Finian kuzinja szerint a múzeum
összesen tizenhét emeletes. Amire szükségünk van, az…
– Információ?
Scarral azonnal a hang felé fordulunk. Egy fiatal betraskai nő
barátságosan mosolyog rám. Jól szabott, kék egyenruhát visel,
mellkasán Casseldon Bianchi csillag alakú emblémájával. Kis
kalapja felett vagy egy tucat holografikus logó kering, az egyik
egy kérdőjel.
–  Útmutatásra van szükségük? – mosolyog tovább. – Bianchi
úr múzeuma első alkalommal igen letaglózó lehet. Van esetleg
konkrét gyűjtemény, ami érdekli önöket?
–  Ó, köszönjük, milyen kedves! – viszonozza a mosolyt Scar.
Hosszú, piros kabátja zsebéből előhúzza az Auri által a falakra
festett szobor képét. – Ezt keressük.
A betraskai nő a képre néz. Látom, ahogy a beépített
memóriaimplantátumához tartozó kis LED villogni kezd a
halántékán. Adatsorok tömege szalad végig fekete
kontaktlencséjének felületén, miközben a szempillái finoman
remegnek.
–  Cím nélküli vallásos ereklye az Eshvaren Birodalomból –
szólal meg végül. – Attól tartok, a tárlat, amin szerepelt, már jó
ideje bezárt. Ez a bizonyos műtárgy már Bianchi úr
magángyűjteményének részét képezi.
–  És van bármi esély rá, hogy láthassuk? – kérdezi Scarlett,
feltekerve a mosolyát úgy tizenegyes szintre. – Galaktikus
történelemmel foglalkozom, és a disszertációm…
A nő csalódottan csóválja meg a fejét.
–  Sajnálom, de nem lenne igazi magángyűjtemény, ha nyitva
állna a közönség előtt. De van néhány más ősi műtárgy a ha…
Hirtelen hangos sziréna szólal meg, és a fejünk felett vörösre
vált a világítás. Egy jetballsapkás terrai „Én ♥ Föld” feliratú
pólóban rendkívül riadt arcot vágva bámul a nyolc állig
felfegyverzett, páncélos biztonsági őrre, akik körbevették őt és
az üvegvitrint, aminek nekidőlt. Éles, elektronikus hang szólal
meg a hangosbeszélő-rendszerből vagy egy tucat különböző
nyelven.
– KÉRJÜK, NE ÉRJENEK A KIÁLLÍTOTT TÁRGYAKHOZ!
–  Elnézést! – hebegi a fickó, majd leveszi a zsíros
CsillagBurgerét az üvegről és az alatta álló felbecsülhetetlen
értékű műtárgyról. – Én nem…
Elakad a lélegzete, amikor a szekus megcsapja a
rókapálcájával, aztán a saját hányásában rogy a földre. A
biztonságiak a hóna alá nyúlva talpra állítják a nyögdöső
terrait, és a tömegen keresztül a kijárat felé vonszolják. A mobil
információs pultunk összeráncolt szemöldökkel követi a
kibontakozó drámát.
–  Látom, a biztonságiak komolyan veszik a munkájukat
errefelé – mormogom.
–  Nem a mi embereink – jegyzi meg halkan a betraskai,
undorodó pillantást vetve az őrök felé. – Bianchi úr küldött
néhány pluszembert a holnap esti álarcosbál miatt.
– Álarcosbál?
A nő a falakra kivetített hirdetések felé int.
–  A Világhajó ötvenedik évfordulója. Hatalmas
ünnepségsorozat várható. Bianchi úr is partit ad. Nagyon
exkluzív. Nagyon izgalmas.
– Ó, peeeersze – bólintok. – Hát persze. Az az álarcosbál.
Nagyot pislog, aztán végigmér:
– Ugye nincs meghívója?
– Ööö, nincs – felelem. – Csak most érkeztem.
– Kár – kacsint rám. – Csak mert csodásan festek kivágott hátú
ruhában.
Kihívó mosolyt villant, aztán elfordul, hogy segítsen a többi
tanácstalan látogatónak. Ahogy figyelem, egyre csak a „kivágott
hátú ruha” visszhangzik a fejemben. Csak ekkor tűnik fel, hogy
elveszítettem Scarlettet.
Az ikertestvérem száznyolcvan centi magas, világoskék
szemű, a haja pedig égővörös – nem könnyű elveszíteni a
tömegben. Lábujjhegyre emelkedem, és körbenézve kiszúrom a
tűzvörös villanást a bejárat közelében. Scar éppen a két
biztonsági őrrel csacsog, nevet és mosolyog. Miközben a szőke
fölé hajol, egyik könyökét a falhoz támasztja Scarlett feje felett a
klasszikus „intergalaktikus Rómeó” pózában. Scar vigyorogva
játszik a srác nyakában lógó biztonsági kódos belépőkártyával.
A nővérem mögé lépek, és megköszörülöm a torkomat.
– Hahó, öcskös! – szólal meg. – Ők itt Declan és Lachlan.
– Helló! – köszön a szőke rám se nézve.
A másik csak biccent.
–  Még csak most kezdtek itt – magyarázza Scar. – Ez a
negyedik napjuk a Világhajón. Declan egészen a marsi
kolóniákról érkezett, hát nem fantasztikus?
– Scar, mennünk kell! – mondom. – Tudod, hogy van az a…
A szöszi súg valamit Scar fülébe, mire ő felnevet, és játékosan
megüti a csávó páncélos mellkasát. A halántékomat
masszírozva felsóhajtok:
– Scarlett.
Igyekszem kizárni a hangomból a bosszúságot.
A nővérkém gyilkos pillantást lövell felém, aztán visszafordul
a szöszihez, és összeérintve a vitrokomjaikat átküldi neki az
elérhetőségeit.
– El ne késs!
– Az Abraaxis-IV csodás ultraszaurusza sem tarthatna vissza –
vigyorog rá a srác.
Türelmesen kivárom, amíg sutyorognak még egy sort, aztán
Scar belém karol, egy utolsót kacsint szöszire, és szépen
kisétálunk a Bianchi Múzeumból. Lassan haladunk a
sétálóutcán vissza Dariel lakásához. Ezerszínű szivárványként
borítanak el a Világhajó színei és hangjai, úgyhogy inkább
megvárom, hogy hallótávolságon kívül érjünk, mielőtt
megszólalnék.
– Nagy randid lesz ma este? – kérdezem Scarlett-től.
– Pontban hétkor – feleli. – Rögtön a műszakja végén.
– Ami azt jelenti, hogy még munkaruhában lesz. És nála lesz a
belépőkártyája.
– Azt mondtam, bukom az egyenruhásokra.
– Okos kislány – biccentek.
–  Végtére is Jones vagyok – mosolyog rám, és megszorítja a
karomat.
Viszonzom a szorítást, és megint elönt a hála, amiért itt van
mellettem. Lehet, hogy minden alkalmat megragad arra, hogy
ugrasson, de akkor is tudom, hogy a nővérem a galaxis végéig
követne, ha arra kérném. A köztünk lévő kapcsolat
betonszilárd.
–  Igazából meglep, hogy nincs egyetlen exed sem itt az
állomáson. Nekem úgy tűnik, kábé mindenhol összefutunk
valamelyikükkel – jegyzem meg, amikor beszállunk a
lakószintre vezető turbóliftbe.
– Te most beszóltál a kapcsolataim mennyiségére, öcskös?
– A Teremtő óvjon tőle! – vigyorgok.
– Nem tehetek róla, hogy hamar elunom magam. Vagy hogy a
fiúk unalmasak – biggyeszti le a száját Scar. Elgondolkodva az
alsó ajkához érinti az ujját. – Egyetlen aprócska problémánk
van csak. Na jó, egy majdnem kétméteres probléma.
 – A másik őr?
– Ja. Declan haverja megkérdezte, nincs-e egy barátnőm.
– Remélem, nemet mondtál!
–  Muszáj volt rádobnom egy lapáttal. Azt mondtam, ismerek
egy lányt, aki pont bejönne Lachlannek.
Karba font kézzel nézek rá, miközben a lift elindul lefelé.
– Scar, nem viheted dupla randira Zilát! A csaj simán lelövi a
partnerét likvidálóval, csak hogy lássa, mi történik.
– Nem is Ziláról beszélek, Ty!
– Hát, Aurorát sem viheted, mert vérdíj van kitűzve a fejére.
A nővérem az égnek emeli a tekintetét.
– Nem is Auroráról beszélek.
Pislogva próbálom kimatekozni a fejemben a dolgot.
– Na ne… Ugye nem?
Scarlett beharapja az ajkát, és bólint.
– De igen.
 
 
– Azt már nem! – jelenti ki Cat.
– Nem lesz gáz – győzködi Scar. – Csak ülj, mosolyogj, és bízd
rám a beszédet!
– Soha. A. Büdös. Életbe.
– Ne mááááár, szobatáááárs! – győzködi Scarlett. – Mint a régi
szép időkben, csak te meg én, a két űrkirálynő portyázik egy
kicsit. Jó buli lesz!
– Nem lesz buli, kiba…
– Ne legyél már ilyen pesszimista!
 – Nem vagyok pesszimista. Realista vagyok.
– Az jó, mert reálisan cukik a srácok.
– Ne hidd, hogy nem látom, mivel próbálkozol!
– Cukik.
– Nem.
– Cuuuuukik! – énekli Scar, és hívogatón táncoltatja az ujjait.
– Ó, a Teremtőre, hogy én hogy utállak, Jones!
Újra Dariel lakásában gyülekezünk, a kis nappaliban. A
létfenntartó rendszer halkan zúg és kattog a fejünk felett. Az
emberi szemnek kicsit sötét van itt, a fényt nagyrészt a
plafonról lelógó, világító növények szolgáltatják.
Aurora összegömbölyödve ül a kanapén, állát a térdére
támasztja, és a tőlem kapott vitrokomon olvas a Világhajó
történetéről. Kal a közelében ül, és látható erőfeszítéssel nézi
levegőnek a mellette olvasgató lányt. Az importált cseppköveket
tanulmányozza. Nem tudom pontosan, mi van kettejük között,
de azt tudom, hogy nem árt odafigyelnem rájuk.
Zila szokás szerint a vitrokomjával játszik, Scar a hálószoba
ajtajának támaszkodik, Dariel meg kiment bizniszelni, és Fint
bízta meg a feladattal, hogy ne hagyja leégni a házat a
távollétében. Cat égő arcát látva nem vagyok benne biztos, hogy
sikerrel jár.
– Ehhez az akcióhoz két lány kell, Cat! – magyarázza Scar. – És
nyilván nem vihetem magammal Zilát vagy Aurorát. Csak addig
kell lefoglalnunk a két srácot, amíg lenyúlom az egyikük
belépőkártyáját. Utána hozzáférhetünk a Végtelentér biztonsági
hálózatához.
 Finian bólint.
–  Átnéztem a műszaki rajzokat, amiket Dariel ásott elő
valahonnan, és kutakodtam egy kicsit a rendszerükben. Az
egész állomást egy átdolgozott Occulus 19-es rendszeren
futtatják, mimetikus kódolással. Ha sikerül feltennünk egy
leechet a hálózat egyik elosztópontjára, szerintem meg tudom
hekkelni a kamerahálózatot, és akkor mindent láthatnánk az
állomáson. Ideértve Bianchi luxushajójának belsejét is. Vagyis
láthatnánk azt, hogy hol tartja a… – Finian bizonytalanul pislog
az egyik kisebb monitorra, amin Aurora szobrocskája látszik. –
Hogy is nevezzük ezt az izét?
– Tökömtudjamiez? – javasolja Scar.
– Furabigyó? – vetem fel.
– Szikra – mondja halkan Zila, fel se nézve a vitrokomból.
–  Hát, mindenki feltolhatja a szikrát oda, ahol nem szeretné,
ha szikrázna – morogja Cat, miközben dühös tekintetét
körbehordozza a szobán. – Engem nem ilyen szarságokra
képeztek ki.
–  Maximum hatvan perc az egész – erősködik Scar. – Nyugi!
Csak lazíts! Rád fér egy kis „ereszd el a hajam”.
Cat a kakastaréja felé biccent.
– Ezt a hajat nem nagyon lehet megragadni.
Scar rám néz, én pedig ellököm magam a faltól, és a
szükséges körültekintéssel megközelítem az Ászomat.
–  Cat, tudom, hogy ez nem éppen ideális küldetés számodra,
de szükségünk van az információra.
Finian bólint.
 –  Ez a legjobb módja annak, hogy bejussunk Bianchi
hajójának kamerarendszerébe.
–  Á, szóval most annak az okostojásnak a szakértelmére
bízzuk magunkat, aki besugározta az akadémia propulziós
laborját – vonja össze a szemöldökét Cat. – Hát ez baromi
csodálatos.
– Hidd el, tudom, miről beszélek!
– Akkor menj te a dupla randira, Finian! – mordul rá Cat.
Fin teátrálisan az arcához kapja a kezét.
– Na de… mégis mit vehetnék fel?
Cat már éppen a Gépfejünkre vetné magát, de megragadom a
vállát, és visszatolom a falhoz. Egy másodpercre összeér a
testünk és a mellkasunk, nekem pedig eszembe jut az utolsó
alkalom, amikor ilyen közel álltunk egymáshoz. Az utolsó
alkalom, amikor piáltam.
A vizsgák után a Cohen-IV-en.
– Vegyél vissza, Brannock légiós! – figyelmeztetem.
Továbbra is méregeti Finiant, de már nem próbál eltolni
magától. Végigsimít a ruháján, aztán a hajába túr. Rövid ujjú
felsőt visel, úgyhogy látom az Ászok emblémáját, amit a jobb
karjára varratott. Emlékszem, amikor ott ültem vele a
szalonban, ahol mindkettőnket kitetováltak, és emlékszem,
hogyan próbáltuk a piával elnyomni az égető fájdalmat később
abban a kocsmában. Hogy hogyan néztünk egymásra az asztal
felett, ahogy egyre gyűltek az üres poharak, annak ellenére,
hogy mindketten tudtuk, milyen hibához vezet majd.
Mert ezt mondtam neki.
 Mert az is volt.
Egy hiba.
Cat a gyilkos pillantását Aurora felé irányítja, és egy csillagnál
is világosabban látom a szemében a vádakat: Az egész a te
hibád. Ha te nem vagy, Tyler megkapta volna a tökéletes
osztagát, amiben én is benne lennék, és ez az egész sosem történt
volna meg.
És ez az igazság. Minden egyes szava. És nem először, de
ismét csak remélni tudom, hogy De Stoy hadvezér tudta, mit
csinál, amikor azt mondta Aurinak, hogy lopózzon fel a
hajónkra. És remélem, hogy Adams tudta, mit kér, amikor azt
mondta, hogy hinnem kell. Mert percről percre egyre nehezebb
feladatnak tűnik.
– Kérlek, Cat! – szólalok meg végül halkan. – Szükségünk van
a segítségedre.
Cat a szemembe néz, aztán újra Aurira. A lány viszonozza a
pillantását, állát felemeli, tekintetében kihívás ül. Cat állkapcsa
megfeszül, de tudom, mit fog mondani, mielőtt kimondaná.
Ugyanazt, amit akkor másnap reggel a gyűrött lepedőn fekve,
amikor megmondtam neki, hogy az osztagvezető nem járhat a
beosztottjával. Hogy egy Alfa nem járhat az Ászával, és hogy
valakik, akik már óvoda óta ismerik egymást, nem
kockáztathatják az életre szóló barátságot valamiért, ami
teljesen bizonytalan.
– Uram, igenis, uram! – feleli Cat.
 
 
– Ez a vécé nem elég nagy ötünknek – jegyzi meg Kal.
–  Nem tehetek róla, hogy vagy tizenhét méter magas vagy,
Tündefiú! – mordul rá Finian.
– Csak erre volt kreditünk – teszem hozzá. – Mindenki vegyen
vissza, mert mindjárt itt lesznek!
Én, Kal, Fin, Zila és Auri egy légyottokra specializálódott
motel kicsi és koszos fürdőszobájába zsúfolódtunk be a
Világhajó bulinegyedének lepukkantabb részén. A hely olyan
szűkös, mint egy vákuumcsomagolt fejadag, Fin könyöke a
bordáim közé ágyazódott, Kal bal lábának meg már csak a
fürdőszobaszekrényen jutott hely. A fürdőhöz tartozó szobát a
nővérem nevére foglaltuk. Elég közel van ahhoz, hogy
botorkálva is el lehessen jutni ide a kocsmából, ahol
reményeink szerint ő és Cat éppen minden bájukat bevetik a
sikerhez. Bármelyik percben meghallhatjuk, ahogy belépnek az
ajtón, és akkor indul a buli.
De addig is…
–  Olyan itt a szag, mint a negyedik nagyanyám fehérneműs
fiókjában – jegyzi meg Fin.
–  Te tudod, milyen szag van a nagyanyád fehérneműs
fiókjában? – kérdezem.
– A családom nagyon kozmopolita.
– Szerintem ez a szó nem azt jelenti, amit te hiszel, hogy jelent
– jegyzi meg halkan Zila.
– Ööö… – suttog Auri. – Bocs, de tapizza valaki a fenekemet?
– Szeretnéd, hogy valaki tapizza a fenekedet? – kérdez vissza
Fin.
 Kal megköszörüli a torkát:
– Ha szeretnéd, én…
– Kuss már! – sziszegem.
A szobaajtó elektromos zárjának pittyenését elfojtott nevetés
hangja követi. Az osztag azonnal elhallgat, és csak fülelünk.
Nehéz lépések, ittas röhögés… Az ajtó becsapódik, valaki
megbotlik, üveg reccsen.
– Jaj, neeeee! – mondja egy férfihang, bár a fürdőszoba ajtaja
tompítja a hangerőt. – Declan, elejtetted a piát!
– Tényleg? – kérdez vissza a második férfihang.
– Ja, hukk, bizony!
– Jaj, neeee!
– Declan, gyere csak ide! – duruzsolja valaki.
Scarlett.
– Lachlan, marhára maradj ott, ahol vagy! – mordul fel valaki.
Cat.
– Miért van, hukk, három belőled? – kérdezi Declan.
–  Csak egy van belőlem – nevet Scarlett. – Becsíptél. Ülj ide
mellém!
– Tetszik a gondolat, hukk, hogy három van belőled.
– Elhiheted, szépfiú, egy is épp elég belőlem!
– Asszem… rosszul leszek – jelenti be Lachlan.
– Ismerős érzés – sóhajt fel Cat.
– Nem, de komolyan – böffent egyet. – Hol van… a fürdő?
A fürdőszobában rövid, rémült pillantást váltunk egymással.
– Nem érzem a lábamat – jelenti be Declan.
–  Akkor még inkább le kellene ülnöd. Gyere, gyere, ülj
mellém! – dorombolja Scar.
–  Komolyan, nem érzem a lábam – kuncog Declan. – Mi volt
az utolsó piában?
–  Nagyjából tizenkét milliliter benzotelemin – suttogja
mögöttem Zila. – Már ha Scarlett pontosan követte az
utasításaimat.
Nagy puffanást hallok, amit egy másik követ.
–  Nekem úgy tűnik, követte – vigyorodom el, és kitárom a
fürdő ajtaját.
A szobában, ahogy arra számítottunk, kiterülve fekszik a két
biztonsági őr a múzeumból. Az egyik a padlón, a másik az
ágyon. A szöszi mellett az ágyon a nővérem, egy csöppet
csalódott arckifejezéssel. Cat a második ágyon ül csöppet
bosszús arckifejezéssel. Csizmáját a lába előtt heverő, nagyobb
darab szekuson nyugtatja.
– Oké, akkor csináljuk! – kiáltok fel.
–  Ha mondtad volna, hogy ilyen jól néz ki, simán elmentem
volna én a randira – jegyzi meg Fin Scarlettnek, miközben
alaposan szemügyre veszi Cat trófeáját.
– Pofa be, Finian! – vágja rá Cat.
Levetkőztetjük a két alvó őrt, és pucéran az ágyakra fektetjük
őket. Kallal felvesszük az energiapáncéljukat, és a nyakunkba
akasztjuk a belépőkártyáikat. Finian először a kártyán levő
fotóra, aztán az arcomra bámul.
– Be kell valljam, döbbenetes a hasonlóság – jelenti be.
Lenézek az ágyon fekvő, eszméletlen szekusra.
– Egyáltalán nem hasonlítunk, De Seel!
 A Gépfejünk megvonja a vállát, és a kezembe nyom egy kis
szerkezetet.
–  Nekem mindegyik sárlakó pont ugyanúgy néz ki,
Szupersztár! Ezt kell csatlakoztatnotok a műholdas egységhez. A
közp…
– Felfogtam már az első hét alkalommal is, köszi.
Kal is felöltözik, hátrasimítja a fonatait, aztán biccent. Elég
lenyűgöző látványt nyújt. Még szerencse, hogy Lachlan ilyen
magas volt.
–  Ez a dózis legalább hat órára kiüti őket – közli Zila a
szunyáló őrfiúkat tanulmányozva. – És alig fognak emlékezni
valamire.
– A lényeg, hogy hajnalig hozzátok vissza ide a felszerelésüket
– magyarázza Scar.
Leül az ágyra az alvó szőke mellé, és minden további nélkül a
nyaka fehér bőrére tapasztja a száját, majd szívni kezdi.
–  Te jó ég! – suttogja Auri, miközben tágra nyílt szemmel
bámulja. – Kérlek, mondjátok, hogy mindezek után legalább a
vámpírok nem igaziak!
–  Ez a bizonyíték – vigyorog Scarlett, amikor leáll, hogy egy
kis levegőhöz jusson. Már látom is a szép, vörös szívásnyomot,
amit a fickó nyakán hagyott. Kikapcsolja a melltartóját is, a
ruhaujján keresztül leveszi, az ágy melletti lámpára akasztja,
aztán vörös rúzzsal a falra írja, hogy: köszi xxx. – Nincsen
bűntény bizonyíték nélkül.
Cat elhúzza a száját:
–  Ha azt feltételezed, hogy én is ezen a nyomortanyán
hagyom a melltartómat, nagyot fogsz csalódni.
–  Szerintem az enyém elég látványos ahhoz, hogy elegendő
legyen.
– Touché – bólint Cat mélabúsan.
– Készen állsz, Kal? – kérdezem.
A Tankom megigazítja a belépőkártyát a nyakában, és kurtán
meghajol.
– Én mindig készen állok – feleli.
Már fordulnánk az ajtó felé, de Aurora hangja megállít.
– Várjatok!
Rám és Kalra néz, úgyhogy visszafordulok. Kezével
csontfehér fürtjeibe túr, és beharapja az alsó ajkát. Láthatóan a
szavakat keresi.
–  Köszönöm – mondja végül, és végignéz rajtunk. – Tudom,
mennyire furcsa ez az egész. Hogy egyikünk sem tudja, mi
folyik itt. Nagyon utálom, hogy én csak ülök a kispadon,
miközben ti mindent kockára tesztek értem. Csak szeretném, ha
tudnátok, hogy… hálás vagyok.
Körbenézek a szobában. Zila biccent válaszul, Fin halványan
elmosolyodik. Scaron viszont azt látom, hogy még nem jutott
döntésre ezzel a lánnyal kapcsolatban, Cat pedig szinte
pillantásra se méltatja. Kal meg – szokás szerint – csak bámul.
Látom, hogy Aurora válla megereszkedik, a száját
összeszorítja, és a padlóra bámul. Nyilván nem várta azt, hogy
majd cigánykereket hányunk örömünkben, de azért…
– Szívesen – felelem.
Erre felnéz, én meg az energiapáncélban kicsit esetlenül
megveregetem a vállát. Cat összehúzza a szemét, de Aurorának
sikerül kipréselnie magából egy halvány mosolyt.
Nem lehet könnyű neki. Kétszáz év az időn kívül. Mindenki,
akit ismert, minden, amije volt… nincs többé. Nem tudom,
hányan lennének még talpon ezek után, ő viszont nemcsak
hogy áll, de harcol is. Küzd a válaszokért, ahogyan tud. Ennek a
lánynak van szíve. Az ilyesmit nagyra tartanám még akkor is,
ha nem lenne De Stoy üzenete az értékes szállítmányunkról.
– Nem lesz semmi baj, Auri! – mondom, remélve, hogy sikerül
kicsit megnyugtatnom. – Ez a dolgunk. Maradj Scarral, és
Darielnél találkozunk, oké?
– Oké.
–  Vesztegetjük az időnket, uram! – szól közbe Kal jéghideg
hangon.
– Persze – sóhajtok fel.
Muszáj lesz beszélnünk a lányról.
Biccentek Scarnak, ő pedig viszonozza:
– Legyetek óvatosak!
Szó nélkül távozunk.
 17.
Kal

Az állkapcsom még mindig fáj attól, ahogy tegnap

belekönyökölt a kocsmában az egyik Megtörhetetlen.
A bordám zúzódott, ahol az egyik Józan megrúgott, és még
mindig érzem a duzzanatot az ujjaim tövénél a bal kezemben,
amit egy megcsúszott ütés okozott.
Óvatlan voltál, súgja a Belső Ellenség.
Gyenge.
A turbóliftben vagyunk a lopott energiapáncéljainkban, úton
a Világhajó biztonsági központja felé. Nem lesz könnyű
bejutnunk. A küldetésre kellene összpontosítanom, ehelyett a
tegnapi kocsmai bunyóra gondolok a Megtörhetetlenekkel. A
megvetésre a tekintetükben. A vérükre a kezemen.
Nem gondolok Aurorára.
A fájdalomra összpontosítok, ahogy apám tanította. Azok a
végtelen leckék az Áon Szunból, a Hullámok Táncából… Már
születésem napjától kezdve elkezdte belém sulykolni őket.
Emlékszem, hogyan álltunk a syldrai liászfák alatt, mielőtt
minden felégett. A keze a karomon, vezeti a mozdulataimat. A
hangja a fülemben. Ő is Vérharcos volt, akárcsak én. Büszke.
Rettenthetetlen. Páratlan. De a végén mit sem ért a sok edzés és
a kiváló képességei.
Szóval hagyom, hogy átérezzem a fájdalmat.
Összpontosítok a helyekre, ahol hagytam, hogy az
ellenségeim hozzám érjenek.
Megesküszöm, hogy soha többé nem érhetnek hozzám.
– Minden rendben, Kal?
A turbólift túlsó sarkában álló Alfámra emelem a
tekintetemet. Tyler Jones hidegkék szeme engem tanulmányoz,
és az Útjáró anyámtól örökölt képességgel érzem, ahogy
dolgozik az elméje. Azon töpreng, hogy kerülhetett ilyen hamar
ilyen közel a szakadék széléhez. Azon töpreng, vajon van-e még
innen kiút. És – bár ha a szemére vetném, teste minden egyes
pórusával tagadná – azon is gondolkozik, hogy megbízhat-e
bennem.
Nem tudom hibáztatni érte. A kocsmában tegnap gyorsan
mellém állt a harcban, de ez egyszerű izommemória – az Alfa
mindig készen áll, hogy megvédje az osztaga tagjait.
Szeretném tudni, mit gondol rólam valójában a sötét,
magányos óráiban.
Láttam a fájdalmat a szemében tegnap, amikor az apjáról
beszélt. Még a syldrathik is ismerték a nagy Jericho Jones nevét.
A Terrai Védelmi Erők parancsnoka volt, aki ezreket ölt meg a
népemből a háborúban, de aztán váratlanul pacifista lett. Ő
szólalt fel a leghangosabban a terrai szenátusban azért, hogy a
népeink végre békét kössenek. Jericho Jones szervezte meg az
első körös béketárgyalásokat a Terra és a Syldra között, és az ő
tárgyalásainak köszönhetően köttetett meg 2370-ben a
fegyverszünet.
Aztán amikor a Csillaggyilkos és a Megtörhetetlenjei
kihasználták a lankadó harci kedvet, és megtámadták az Orion
űrkikötőket, Jericho Jones az elsők között érkezett meg, miután
behívták a tartalékosokat. Akkor már tizenhárom éve nem
repült vadászgéppel. Két gyermeke várta vissza a Terrán.
De nem tért vissza.
Kíváncsi lennék, mennyire hibáztat ezért Tyler Jones.
Kíváncsi vagyok, hogy ha a homlokomon díszelgő glifre néz, azt
látja-e, amit mindenki más.
Vérharcos.
Áruló.
Gyilkos.
I’na Sai’nuit.
– Jól vagyok, uram! – felelek. – Köszönöm a kérdést.
Tyler megnyalja a kis sebet az ajkán, ami a tegnapi bunyóban
szakadt fel.
–  Figyelj, nem nagyon tudom, hogy hozzam szóba a témát –
kezdi –, és talán semmi közöm hozzá, de mivel te vagy a
Tankom, felelős vagyok érted…
– Te vagy az Alfám. Kérdezhetsz bármit.
– Auri – vág bele. – Aurora.
A neve zene füleimnek. Beleremeg a gyomrom, és libabőrös
leszek az energiapáncél alatt. Felidézem a szemét, pupillái
végtelen fekete mélységét, amit vagy tizenhét különböző barna
árnyalat szegélyez az egyik szemében, míg a másikban olyan
fehér, mint a halvány csillagfény. Az ajkára gondolok, és én…
 – Szóval mi a helyzet kettőtökkel? – kérdezi Tyler.
Váratlan ellenségesség tör fel belőlem. Területvédési ösztön.
Agresszió. Ösztönös reakció, aminek semmi helye nincs itt.
Igyekszem leküzdeni, ahogy teszem már azóta, hogy először
megpillantottam Aurit a Sagan bázison – amióta kimondta a
szavakat, amiket sosem fogok elfelejteni:
Téged már láttalak.
Pislogva próbálok összpontosítani, ahogy anyám tanította.
– Nincs semmilyen helyzet köztem és Auri között – felelek.
–  Be’shmainak szólítottad – vág vissza azonnal Tyler. – A
kocsmában, a verekedés előtt.
Újra érzem, ahogy feltör belőlem a harag és a harci indulat
kéz a kézben a Vonzás mindent elsöprő vágyával. A Belső
Ellenség suttog a fülembe, ahogy karmait a gerincembe
mélyeszti… De elfojtom. Ellököm magamtól. Kitisztítom a
gondolataimat.
Ennek a beszélgetésnek nem lesz jó vége.
Megköszörülöm a torkomat, és erőltetett nyugalommal
válaszolok:
– Bocsáss meg, a legnagyobb tisztelettel, de azt hiszem, igazad
volt. Ez nem tartozik rád.
–  Nem beszélem olyan jól a syldrathit, mint Scar, de azt
tudom, mit jelent a be’shmai.
Érzem, hogy gúnyos mosoly ül ki az arcomra:
– Nem, nem tudod.
– Nem tudtam róla, hogy a Vonzás syldrathi és ember között is
létrejöhet. Ez történik éppen? Aurorának elmondtad?
 –  Nem! – csattanok fel, mert már a gondolat is elborzaszt. –
Dehogy!
–  Nézd, szeretném, ha tudnád, hogy tisztellek, és tisztelem a
származásodat is! De ha egy válságos pillanatban előfordulhat,
hogy elveszíted a fejedet egy syldrathi párzási ösztön miatt,
akkor nekem…
– A Vonzás nem egyszerű párzási ösztön – vágok a szavába. A
hangom rideg, mint az acél. – Olyan lenne elmagyarázni egy
embernek, mintha megpróbálnám leírni a szivárvány színeit
egy vaknak. Te ezt nem… te ezt képtelen lennél megérteni.
Visszanyelem a fémes ízt a számban. A harag ízét.
– Uram! – teszem még hozzá.
–  A Vonzás általában kétirányú, igaz? – kérdezi oldalra
billentett fejjel. – Mi történik, ha nem…
–  Nincs miért aggódnod. – Érzem, hogy a homlokom ráncba
szalad, mert még ennyit is kellemetlen megvitatnom egy
terraival. – Kordában tartom a dolgot, uram!
–  Ennek ellenére elég hamar elveszítetted a fejedet tegnap
azokkal a Megtörhetetlenekkel.
–  Nem veszítettem el semmit. Pontosan azt tettem, amit
kellett. Elkerülhetetlen volt az erőszak.
– Mert megfenyegették Aurit?
– Mert kimondtad a nevemet.
Tyler erre zavartan pislog:
– Mi köze ennek a nevedhez?
Karba fonom a kezem, de nem felelek. Ezzel jelzem, hogy
részemről vége a beszélgetésnek, Jones viszont nem engedi el a
témát, ragaszkodik hozzá, mint a keddai a kétnapos döghöz.
– Nézd, megértem, hogy ez nem egyszerű, Kal! És tudom, hogy
nem érthetem meg igazán, de neked muszáj megértened, hogy a
szakadék szélén táncolunk. Nem engedhetünk meg magunknak
ilyen bonyodalmakat, szóval próbáld meg valahogy elfojtani!
– Ezt én is tanácsolhatnám. Uram!
Tyler megint csak pislog rám.
– Ezzel meg mégis mit akarsz mondani?
– Én is látom, hogy néz rád Brannock légiós.
Ezen felháborodik, kicsit ki is húzza magát, bár még így is
csak az államig ér.
– Ehhez aztán semmi közöd, légiós!
– Egyetértek, uram! Egyáltalán semmi közöm hozzá.
Csendben állunk, csak a feszültség szikrázik közöttünk. Az,
akinek neveltek, pontosan tudja, mennyire könnyű lenne
egyetlen mozdulattal összetörni ezt az emberfiút, de a férfi, aki
lenni próbálok, nem mozdítja keresztbe font karjait. Az arca
kifejezéstelen, a pulzusa nyugodt. A turbólift sziszegve megáll,
és halk csilingelés után kinyílik az ajtaja. Az idő mintha megállt
volna. Nem mozdulunk, csak amikor kezd becsukódni az ajtó. A
kezemmel megállítom:
– Csak utánad, parancsnok!
Tyler pár másodpercnyi bámulás után kilép az ajtón, és már a
kezében is tartja a vitrokomját.
– Finian, Tyler vagyok, hallasz?
– Tisztán és érthetően, Szupersztár!
–  A hetvenegyedik szinten vagyunk. Mondd az utat a
biztonsági központig!
–  Máris. Dariel szerint öt perc múlva lesz a műszakváltás,
szóval nem árt igyekeznetek, ha el akartok vegyülni a tömegben.
Finian útmutatása alapján végigsietünk a folyosón, ami egy
nagy, nyílt térbe vezet. Több tucat biztonsági őr gyűlt össze a
mienkhez hasonló energiapáncélban egy régi neltaariai
űrkomp légzsilipjénél. Mindegyikük felmutatja a
belépőkártyáját az ügyeletes őröknek a belépésnél. Már elég
későre jár, hajóidő szerint majdnem éjfél. Az ügyeletes őrök
fáradtnak és unottnak tűnnek.
Remek kombináció.
Egy széles vállú terrai a szkennelő alá tartja a
belépőkártyáját, mire a gép dühös zizzenéssel, vörösen
felvillan. Az ügyeletes őr sóhajt, és azt mondja a terrainak, hogy
próbálja meg újra, de a válasz egy újabb mérges zizzenés.
– Kalap szar! – mordul fel az őr, és jól a szkennerbe rúg.
– Sietnénk, főnök! – szól közbe Tyler lazán a belépőkártyáját
lobogtatva. Taktikusan letakarja hüvelykujjával a fotót. –
Találkozónk lenne pár hölggyel, és nem szeretik, ha
megváratják őket.
–  Jól van, jól van, menjetek csak! – biccent az őr, aztán
belerúg még egyet a szkennelőbe.
A nagydarab terrai még tiltakozna mögöttünk, de mi már
bent is vagyunk a biztonsági központban. A hosszú főfolyosón
Tyler bekapcsolja a fülesét.
– Szép munka, Finian! – mormolja.
– Gyerekjáték volt. Ha a vitrokomotokat egy méter közelségbe
viszitek bármilyen vezeték nélküli rendszerhez, csodákra vagyok
képes. Most keressetek valami jelzőtáblát a szerverközponthoz!
A légzsilip után egy újabb szkenner tapogat le minket, a
páncélunkon és a belépőkártyánkon egy sor vörös lézercsík
halad végig, aztán egy digitális hang közli, hogy haladjunk
tovább. A folyosókon nagy a nyüzsgés, a szekusok egy része be-,
a másik éppen kijelentkezik. Kiszúrom a szerverközpontot jelző
táblát, és megmutatom Tylernek is. Nem gyorsítok a tempón, az
arcomra udvarias mosolyt erőltetek. Figyelmen kívül hagyom a
feszültséget az izmaimban, a tudatot, hogy minden oldalról
ellenségek vesznek körül, a bennem forrongó erőszakot.
Lassan, könnyedén lépdelek előre, miközben apám hangja
visszhangzik a fejemben.
Egy sor kétszárnyú, elektromos kódzáras
beléptetőrendszerrel lezárt ajtóhoz érünk. A felirat:
SZERVERKÖZPONT. Úgy teszünk, mintha csak dumálnánk, amíg
elsiet mellettünk egy fickó adminisztrátori egyenruhában.
Amikor a folyosó éppen üres, Tyler közelebb emeli a
vitrokomját a zárhoz.
Várunk, és igyekszünk ártalmatlannak tűnni, de ez nem
egyszerű feladat, tekintve, hogy éppen egy fegyverrel őrzött
épület egyik szobájába készülünk betörni.
– Csak ráérősen, Finian! – morogja Tyler a mikrofonba.
–  Nézd, ha tudsz valakit, aki gyorsabban lefuttat egy vezeték
nélküli hekket egy tizennyolc számjegyű kódnál, akkor örömmel
átadom a lehetőséget! – érkezik a válasz.
– Mintha te mondtad volna, hogy csodákra vagy képes…
 A zár pittyen egyet, és a szerverszoba ajtaja kinyílik.
– Nahát, odanézzenek!
Besurranunk a helyiségbe, és behúzzuk magunk mögött az
ajtót. Odabent mindenfelé szervergépek és kábelrengetegek
sorát látjuk. A levegő hűvös, és betölti a szubszonikus zúgás. A
fényt a villogó LED-ek és a plafonba süllyesztett neoncsövek
adják. Finian hangja a fülünkben recseg:
– Azta, ez nem volt semmi, Finian! Te tényleg csodatévő vagy.
Azt hiszem, rólad nevezem el az első sárlakó gyerekemet, mert te
annyi…
– Állj már le! – förmed rá Tyler. – Hova is kell beraknunk ezt a
leechet?
– A tercier port megfelel. És most nagyon figyeljetek! Igyekszem
egyszerűen elmagyarázni.
Az ajtót figyelem, a résen keresztül tartom szemmel a
folyosót, amíg Tyler követi Finian utasításait. Elhalad előttünk
pár őr, néhány lemaradó most indul a kezdődő műszakjára. Egy
büfédrón gurul el a tálcáján kávéval, szeledinnel és más értékes
stimulálószerekkel. Öt, egyenként egy-egy eonnak tűnő perc
után hátrasziszegem az osztagvezetőmnek:
– Jön valaki!
Tyler felnéz a szervertől, ahol éppen könyékig turkál a
kábelekben.
– Biztos?
Visszanézek a folyosóra és a közeledő terraira. Egy rakás
számítógépes tartozék van nála, a szerszámöve tele kütyükkel.
Legalább háromnapos borosta takarja az arcát, és leplezetlen
lenézéssel méri végig a biztonsági őröket. Nem mellesleg úgy
néz ki, mint aki vagy hét éve nem aludt.
–  Azt mondanám, a külseje határozottan azt sugallja, hogy
számítógépekkel dolgozik.
– Finian, kész vagyunk? – kérdezi Tyler.
– Megerősítve. Már kapom a jelet a leechtől. Bent vagyunk.
– Vettem – feleli Tyler, és már vissza is zárja a szerverházat.
Egy szembejövő biztonsági szolgálatos nekimegy a közeledő
technikusnak, aki erre elejti a kezében levő cuccok felét.
Szitkozódva lehajol, hogy felszedje a különböző alkatrészeket.
Alig négy méterre van a szerverszoba ajtajától. Egész biztos
észrevesz minket, ha az orra előtt sétálunk ki innen.
Tyler odalép mellém az ajtóhoz, és ő is kikukucskál.
– Hát ez nem jó.
– Egyetértek.
Az Alfám körbenéz, és hamar ugyanarra a következtetésre
jut, amire én is. Itt nincs hova elbújni, pláne nem a méretes
energiapáncéljainkban. A Belső Ellenség azt súgja, hogy simán
és halkan el tudnám intézni a fickót. Egyetlen mozdulattal
eltörhetném a légcsövét, amint belép a szobába.
Megfojthatnám. Egy tucat különböző mód szalad végig a
fejemben, amivel kiiktathatnám, de a lényem halkabb része
tudja, hogy akkor lenne egy hulla a szerverszobában, ami nagy
eséllyel vizsgálatot vonna maga után, és így előbb felfedeznék a
leechünket.
Az agyam lázasan pörög, de nem én vagyok az, aki max.
pontszámot kapott a haditaktika-vizsgánkon az utolsó évben. A
mellettem álló légiós viszont igen.
– Javaslat, uram?
Tyler összevonja a szemöldökét. Tudom, hogy lehetőségek és
különböző kimenetelek futnak végig a fejében. A technikus
most már újra az ajtó felé tart, bár nem túl gyorsan a sok cucca
miatt. Az orra alatt mormol valamit. Tyler rám néz, aztán mély
lélegzetet vesz:
– Figyelj, előre is elnézést kérek ezért! Bármi történjen is, ne
üss meg, oké?
– Mi…
Tyler megragadja az energiapáncélomat, és közelebb húz
magához. Az ajtó kinyílik, és a technikus pontosan abban a
pillanatban lép be rajta, amikor Tyler szája az enyémen landol.
Elkerekedik a szemem, és a technikusnak is leesik az álla.
A döbbenettől elakad a szavam. Tudom, hogy a terraiak
számára az érintés nem nagy ügy, simán vállon veregetik
egymást meg kezet fognak. De ez sokkal több egy kis
kézrázásnál. Tyler teljesen hozzám simul, aztán lassan a
technikus felé fordul, de közben a szánk még mindig egymásra
tapad.
A technikus megtorpan az ajtóban, a tekintete oda-vissza
cikázik kettőnk között. Tyler úgy néz ki, mint aki kellőképpen
szégyelli magát. Ami engem illet, teljesen le vagyok taglózva. A
rakás kütyüt igazgatva a technikus lassan kihátrál a helyiségből.
–  Aaaazt hiszem, adok nektek egy percet – mondja, aztán
bocsánatkérő mosollyal behúzza maga után az ajtót.
– Minden oké? Nem fogsz megütni, ugye?
 – Mi… – nyögöm ki. – Te…
Tyler vár egy kicsit, hogy összeszedjem magamat, aztán a
folyosó felé biccent.
–  Várjunk egy percet! – mondja. – Utána menj ki innen úgy,
mint aki nagyon szégyelli magát.
– Az nem lesz nehéz – morgom.
Tyler felnevet, kinyitja az ajtót, és a folyosó felé biccent.
– Csak utánad, drágám!
Nagy levegőt veszek, és leszegett fejjel kimasírozom a
szerverszobából, vissza a bejárat felé. A technikus egy kicsit
messzebb álldogál a folyosón, és igyekszik úgy tenni, mint aki
nem látja, hogy távozom. De amikor mellé érek, rám kacsint.
Egyetlen szó nélkül mászom meg a lépcsősort és török utat
magamnak a biztonsági központ bejáratáig, ahol lehúzom a
belépőkártyámat a szkenneren. Az ügyeletes őr csak biccent,
amikor átlépek a kapun, fel se néz a vitrokomjából.
– Legyen szép napod!
Pár perccel később Tyler csatlakozik hozzám az
előcsarnokban. Együtt megyünk tovább. A turbóliftben
mögöttem áll, háta mögött összefont kézzel egy kis dallamot
fütyörészik. Belátom, hogy a villámgyors agymunkájának
köszönhetően sikerült elkerülnünk a katasztrófát, meggyőzte a
technikust, hogy ha nem is ártatlan okból, de legalább nem
törvénytelenül tartózkodtunk a szerverszobában. A leechünk
biztonságban van a hálózatban, és így most már az egész
állomást láthatjuk.
De egy ilyen érintés intim dolog a syldrathiknál.
 Tisztelettel kellene kezelni, nem ócska trükknek felhasználni.
Bár az kétségtelen, hogy bevált.
–  Nézd, tényleg bocs! – böki ki végül Tyler. – Gyorsan kellett
döntenem. Nincs harag?
– Ezt is a haditaktika-órán tanították az akadémián?
Az Alfám nevetve rázza meg a fejét.
–  A legjobb stratégák tudnak improvizálni. Vagyis azzal
dolgoznak, ami éppen kéznél van.
– Vagy szájnál?
Tyler felnevet.
– A jelek szerint… Kész szerencse, hogy mostam fogat reggel.
Egy darabig csendben utazunk tovább, és csak figyeljük a
számokat a lift kijelzőjén.
–  Nem is tudtam, hogy a syldrathik a fülükön pirulnak el –
jegyzi meg Tyler.
– Nem pirultam el.
– Egy kicsit olyan, mintha elpirultál volna.
– Nem pirultam el.
– Okéééé – bólint Tyler. – Csak néha ilyen hatással vagyok az
emberekre.
– Még mindig él a parancs, hogy ne üsselek meg, uram?
Az Alfám csak vigyorog válasz helyett, és bár még mindig
nem tettem túl magam a sokkon, érzek némi kelletlen tiszteletet
is iránta. Tyler Jonesnak gyorsan forog az agya. Nem inog meg
és nem hezitál. Óriási a tét, de így is tisztán lát, és megtesz
bármit, ami a győzelemhez kell. Született vezető.
A lift megáll, az ajtó kinyílik, és amikor kilépek a folyosóra,
hallom, hogy megint kuncog mögöttem.
– Mi olyan vicces? – kérdezem.
–  Csak eszembe jutott, amit Scarlett mondott – vigyorog. –
Tényleg megpecsételtük a békét egy csókkal.
 18.
Cat

–  Van egy jó hírem – jelenti be Finian. – És egy kiváló hírem.

Meg egy kifejezetten borzalmas hírem.
Ty lerogy mellém a kanapéra, Scarlett meg a másik oldalára.
Most értek vissza Kallal a biztonsági központos buliból, miután
visszavitték az energiapáncélokat a hotelbe a még mindig
kiütött őrökhöz. Lenyűgöző vezérünk lehajol, hogy letöröljön
egy kis foltot a csizmájáról, kócos, szőke haja a szemébe hullik.
A szemem sarkából figyelem, ahogy domborodnak az izmok a
karján. Úgy teszek, mintha észre se venném. Mintha kicsit sem
érdekelne.
– Kezdjük a jó hírrel! – mondja Tyler.
Finian felénk fordul a székével. A vitrokomja az exováz
felkarjához van erősítve, a csuklóján egy kis lencse vetíti ki a
holografikus képet. A hologram fénye kicsit vakító Dariel
barlangjának félhomályában, de a kép éles. Kíváncsi lennék,
milyen energia lakozik a szerelésében, és hogy egyáltalán
milyen elme kell ahhoz, hogy összehozzon egy ilyen cuccot.
Finian bizonyos szempontból seggfej, de legalább nem turmixot
hord az agya helyén.
–  A jó hír, hogy a leech tökéletesen működik – jelenti be. –
Bent vagyok a hálózatukban. Lassan mozgok, hogy ne vonjam
magunkra a figyelmet. Hozzáférek a hírhedt Casseldon Bianchi
luxushajójához és a belső biztonsági kamerákhoz.
Szünetet tart, és körbenéz:
– Ne tapsoljon mindenki egyszerre!
– Mi a kiváló hír? – kérdezi Scarlett.
De Seel rákattint az exováz másik karján egy konzolra, mire a
kis holografikus képernyő nagyobb, fényesebb változata
bukkan fel a falon. Finian végighúzza a kezét a levegőben, mire
a hologramon vagy fél tucat kép szalad keresztül, aztán végre
megtalálja azt, amelyiket kereste.
– A kiváló hír, hogy az hiszem, megtaláltam a Szikrát.
Látom, hogy Aurora, aki eddig a sarokban ült, felemelkedik.
Felemás szeme tágra nyílik, és le sem veszi a Fin által kivetített
képről. Egy kék fényoszlop tetején lebeg a szobor, amivel
telefestette a raktárszobát. A fura fémből készült, háromujjú
alak. Nem tűnik sokkal nagyobbnak a kezemnél. A gyémánt a
mellkasán és a gyöngy a jobb szemében igazi drágakő. A szobor
lassan forog egy átlátszó, talán üvegből készült vitrin közepén.
– Ez lenne az? – kérdezi Tyler.
Aurora bámulja a szobrot, és olyan halkan válaszol, hogy alig
halljuk:
– Igen.
Aztán elszakítja a tekintetét a képről, és Tylerre néz.
– Nem tudom, honnan tudom, de tudom. Ezért jöttünk ide.
– Oké – bólint Tyler. Ő is a szobrot bámulja. – Akkor jöjjön a
rossz hír, De Seel!
 –  Nem rossz hír – nyomkodja a billentyűzetét a Gépfejünk. –
Azt mondtam, kifejezetten borzalmas hír.
– A Teremtő szerelmére! – sóhajtok fel. – Kiböknéd végre?
Finian csókot dob nekem, aztán pár ujjmozdulattal nagyobb
látószögűre állítja a képet. Egy kerek, menő bútorokkal
berendezett szobát látunk. Hatalmas ablakai valamiféle
dzsungelre néznek. A térben vagy egy tucat üvegvitrin áll –
meleg fényű lámpákkal megvilágítva, tele különös tárgyak
tucatjaival. Akad köztük áramvonalas és elegáns, mások
girbegurbák és fényesek. De mindegyik nagyon jól néz ki.
–  Ez itt Casseldon Bianchi irodája – magyarázza Finian. – A
birtoka kellős közepén. Olyan biztonsági rendszerrel, amitől
még egy hivatásos betörő is fejvesztve menekülne. Hőérzékelős
kamerák. Genetikai szenzorok. A padlón nyomásérzékelők,
amik a levegősűrűség mikrováltozásait is figyelik. És még ha
ezeket sikerülne is átverni valahogy, akkor is csak egy ki- és
bejárat van. És egyetlen kulcs, ami tudomásom szerint minden
pillanatban Bianchi nyakában lóg.
Finian újabb képet nyit meg. Ezúttal Bianchi látszik, ahogy
elegáns öltönyben éppen lerántja a leplet a múzeumban
valamiféle egzotikus szoborról. A mosolya egy sor fehér kis
agyar, a nyakában pedig platinaláncon egy digitális kódkártya
lóg.
–  DNS-szekvenált numerikus titkosítórendszer – folytatja De
Seel.
– Bonyolultnak hangzik – mondja Tyler.
–  A bonyolult nagyon enyhe megfogalmazás. Az irodájába
nehezebb bejutni, mint a legutóbbi Genezis napi bálra
meghívott partnerem bokszeralsójába.
– Megoldható valahogy? – kérdezi Tyler.
Finian felsóhajt:
–  Őszintén nem tudom. Próbálkoztam versekkel, virágokkal,
aztán…
–  Az irodába, Fin! – sóhajt fel Tyler. – Mi van a
szellőzőaknákkal?
A Gépfejünk megcsóválja a fejét, és újra előhívja az iroda
fotóját.
–  A szellőzőaknák maximum három centi szélesek, és
ionpajzsok védik őket. Szóval hacsak nem tervezel komoly
fogyókúrát…
– És mi van a hatalmas ablakokkal? – mutatok a képre.
–  Azok nem ablakok, hanem falak – felel Finian, és újra
forgolódni kezd a székével. – Az egész irodát átlátszó, polarizált
szilikon veszi körbe.
– De miért?
–  Bianchi gyűjtő. Mindenféle csecsebecsét és műtárgyat
felvásárol az egész galaxisból, de a szíve csücske az egzotikus
létformák. Több mint tízezer faj található meg a saját házi
állatkertjében, legalábbis a Galaktikus Gavallérnak adott múlt
havi interjúja szerint.
–  Még van, aki előfizet a Galaktikus Gavallérra? – vonja fel a
szemöldökét Scarlett.
– Hallottam pletykákat – mormolom.
– Csak a cikkek miatt veszem meg. Na de, Bianchi irodája… –
Finian ujjai megint táncba kezdenek, aztán a falra kivetített
képen egy alaprajz jelenik meg – pontosan az állatkertje
közepén található, és az irodája körüli kifutóban lakik a
gyűjtemény legértékesebb darabja.
–  Kérlek, mondd, hogy egy barátságos terrier, amit Lord
Vuffancsnak hívnak! – sóhajt fel Tyler.
– Majdnem, Szupersztár! – bólint Finian, és ismét képet vált. –
Majdnem ráhibáztál.
A falon megjelenik a legborzalmasabb… izé, amit valaha is
láttam. Márpedig egyik reggel a zuhanyzó előtt egy kellemetlen,
szemkisütő véletlen folytán láttam Dariel de Vinner de Seelt is
alsógatyában.
A szörnyeteg csupa tűhegyes fog, borzasztó zöld szem és
duzzadó izom. A karmai szélesek, mint egy középkori kard, a
bőre vastag, tüskés páncél, és borzalmas, fémesen visító hangot
ad ki, mintha két láncfűrész szexelne éppen.
–  Légióstársaim, hadd mutassam be Casseldon Bianchi
állatgyűjteményének büszkeségét – jelenti be Finian
ünnepélyesen –, az Abraaxis-IV csodás ultraszauruszát!
–  Amna diir – suttogja Kal. A szokásos hűvös páncélján
mintha némi repedés mutatkozna.
– Jól mondod, Tündefiú! – bólint Finian. – Mármint fogalmam
sincs, mit mondtál, de ja, jól megmondtad. Az a hír járja,
Bianchi eladta a negyedik heréjét, hogy megszerezze.
– Miért hívják csodás ultraszaurusznak? – érdeklődik Aurora.
– Kivételesen tehetséges kalligráfiában, vagy mi?
– Ez az utolsó példány az egész galaxisban – válaszol Fin.
 – Miért, mi történt a többivel?
– Megölte őket ez itt – feleli a betraskai magától értetődően. –
Azért ez az utolsó a fajtájából, mert konkrétan megette az
összes többit.
A lány csak pislog rá.
– Atya-gatya, mit csinált?
–  Ja. Az ultraszaurusz az egész Tejút legagresszívebb faja –
magyarázza Finian. Miután fehér hajába túr, még több tincs
mered a feje búbján az ég felé. – Minden élőlényt kinyírtak az
Abraaxis-IV-en, és amikor elfogyott a gyilkolnivaló, akkor
egymást kezdték el kicsinálni.
– Evolúciós szempontból ennek nincs túl sok értelme – mutat
rá Zila.
– Szerintem abszolút érthető – vonja meg a vállát Finian. – Mi
is folyton ezt csináljuk.
–  És miért adja ki ezt a borzalmas hangot? – fintorodik el
Scarlett.
–  Ez a párzási hívása, asszem. Gondolom, ha megeszed az
összes potenciális barátnőt, hamar rád tör a magány.
– Oké, oké – szól közbe Tyler. – Azt hiszem, megegyezhetünk,
hogy az állatkerten keresztülmenni nem opció. Marad a bejárat.
Meg kell szereznünk a kulcsot.
– Nem sokat érnénk vele, Szupersztár – vág a szavába Finian.
– Ez egy DNS-szekvenált numerikus titkosítórendszer
kombinációs szekvenciája. Ez azt jelenti, hogy a kombináció
minden alkalommal megváltozik, amikor Bianchi fizikai
kontaktusba kerül vele. Ha bárki más akár csak rátüsszent, a
kulcs felismeri az idegen DNS-t, és lezárja az egész birtokot.
Őszintén szólva ezt hallva elönt egy kis megkönnyebbülés.
Minden másodperccel egyre lehetetlenebbnek tűnik ez a
küldetés. Minél előbb rájön Tyler, hogy csak az időnket
pocsékoljuk ezzel a szarral, annál előbb hagyhatjuk a fenébe ezt
az egész átkozott agymenést.
Végigsimítok a jobb karomon futó tetoválás tintavonalain.
Akkor csinálom ezt, ha ideges vagyok. Vagy mérges. Ha
valahogy helyre kell billentenem az egyensúlyomat. A tetkóimat
egy tucat különböző művész készítette a szivárvány minden
színében. A stílust tekintve egy sokszínű kollázs vagyok, de két
dolog minden egyes tetkón helyet kapott. Az a két dolog, amit
kislány korom óta szeretek.
Szárnyak.
Sárkányok. Madarak. Pillangók és molylepkék. A hátamra és a
lapockáimra egy sólymot varrtak, épp, mint anyukámnak. Ő a
TVE pilótája volt, mielőtt megbetegedett. Még most is látom a
mosolyát, amikor elmondtam neki, hogy belépek a légióba. Azt
mondta, büszke rám. És ezt mondta nekem akkor is, amikor
utoljára beszéltem vele. Szinte csak sípolta, mert a betegségtől
már szinte levegőt sem tudott venni.
– Büszke vagyok rád, kicsi lány!
Nem tudom, mennyire lenne büszke, ha most látna.
Szökevényként, nyakig a szarban… A hadbíróság már névre
szóló meghívóval vár a partvonalon. Tudom, hogy Tyler
megpróbálja majd magára vállalni az egész balhét, ha elkapnak
minket. Tudom, hogy azt fogja mondani, parancsot adott rá,
hogy segítsünk neki. Egy részem még mindig próbál rájönni,
hogy miért.
Látott valamit a TVE rombolóján.
Valamit, amit O’Malley tett. De nem hajlandó elmondani
nekem.
Pedig annak idején mindig mindent megbeszéltünk.
– Kulcs nélkül nincs esélyünk kinyitni a zárat? – kérdezi Kal.
– Hát, az isteni közbeavatkozás esetleg segíthet – feleli Finian
–, de nem ez az elsődleges problémánk. Meg se tudjuk közelíteni
Bianchi irodáját. A birtoka a Világhajó legszigorúbban őrzött
területe, a legmodernebb biztonsági rendszerekkel szerelték fel.
A kamerarendszert feltörni egy dolog, de esélytelen, hogy
észrevétlenül bejussunk.
A szobára csend borul, amit végül Aurora hangja tör meg:
– Eddig nem akartam szólni róla, de…
Mind ránézünk, és várjuk a folytatást. Látszik rajta, hogy még
most se tudja, hogyan tovább, és nyilván nem segít neki
Tündefiú fagyos pillantása és az én nem éppen barátságos
arckifejezésem sem. Kicsit még habozik, beharapja az ajkát,
aztán nagy nehezen folytatja:
–  Nem akartam szólni róla, de láttam valamit ma reggel a
fürdőben.
–  Undorító, tudom – ért vele egyet azonnal Scar. – Még a
penészen is penész nő.
– Nem, én… – Potyautas kisasszony tekintete rám szegeződik.
– Catet láttam.
– Nocsak, nocsak – vigyorodik el Finian. – Nem tudtam, hogy a
kebárlabdapályának azon az oldalán játszol, Zéró!
– Kapd be, De Seel! – mordulok rá.
– Én nem ítélkezem, kölyök…
– Nem, úgy értem… – Aurora a fejét rázza. – Volt egy újabb…
látomásom. Egy kicsit megszédültem. Először azt hittem, hogy a
gőztől, vagy mit tudom én. Szóval leültem a csempére, a fejemet
a falnak támasztottam, és akkor… megláttam Catet egy ilyen
elegáns overallban. És Scarlettet és Tylert is. – Körbejártatja a
tekintetét rajtunk. – Mind úgy voltatok felöltözve, mintha
valami… partiba készülnétek?
–  Parti abban a fürdőszobában? – kérdez vissza Scarlett
hitetlenkedve.
–  Tudom, hogy hülyén hangzik – ismeri el Auri. – De nem
álom volt.
Tyler az ujjaira támasztja az állát, és előredől, a szemében
újra fény csillan.
– Lesz egy parti a hétvégén – közli, miközben körbehordozza
a tekintetét a szobában. – A Világhajó ötvenedik évfordulója
alkalmából Bianchi pedig álarcosbált tart. – Aurorára néz, és
gödröcskés mosoly ül ki az arcára. – Ha szerzünk meghívót,
egyszerűen besétálhatunk a birtokra.
–  Oké – szólal meg Scarlett rögtön. – És azt hogy fogjuk
megoldani?
Tyler az állát dörzsölgetve, elgondolkodva bámulja az
alaprajzot, aztán hátradől a kanapén.
–  Még gondolkozom rajta. Bizonyos szempontból helyzeti
előnyben vagyunk.
 Scar felvonja a szemöldökét:
– Pontosabban?
–  Például azért, mert egy Bianchihoz hasonló gyilkos
gengszter nem számít arra, hogy kirabolhatják. Senki sem olyan
hülye, hogy ujjat húzzon vele.
– Kivéve minket, a jelek szerint – mordulok fel.
Ty rám kacsint.
– Soha ne becsüld alá a meglepetés erejét!
– Remek – szól közbe De Seel. – Vagyis a helyszínre bejutunk.
Akkor már nem marad más dolgunk, mint lelopni egy kulcsot a
szektor legveszélyesebb bűnözőjének nyakáról egy parti kellős
közepén, ami tömve lesz vendégekkel és az őreivel, és mindezt
úgy, hogy ne indítsuk be a genetikai szirénákat. Amik
beindulnak abban a pillanatban, hogy valaki hozzáér a
kulcshoz.
Ty szemét figyelem. A száját. Látom a bujkáló mosolyt, ami
alig várja, hogy előjöhessen játszani, és tudom, hogy a
gödröcskék is készenlétben várakoznak. Ő volt a szupersztár az
Aurorán. Hasított minden vizsgán, de a haditaktika volt a
kedvenc tárgya. Amikor mi elmentünk játszani, inni vagy csak
repkedni egyet, Ty a szobájában ült, hogy régi, halott
hadvezéreket tanulmányozzon. Szun-ce, Hannibál, Napóleon,
Eisenhower, Tankian, Giáp, Osweyo…
A legtöbb kissrác jetballjátékos vagy tűzoltó akar lenni, ha
felnő.
Ty viszont Marcus Agrippa akart lenni.
– És akkor még ott van az iroda biztonsági rendszere is, amit
meg kell kerülnünk valahogy – teszi hozzá Scarlett is a magáét.
– Kivéve persze, ha csak felkapjuk a Szikrát, de akkor
pillanatokon belül a nyakunkon lesz az egész űrállomás.
Ebben a pillanatban Ty gödröcskéi megérkeznek a
játszótérre.
– Izgalmas kihívásnak tűnik – közli.
Érzem, hogy a válasz már ott van a nyelvemen. Igyekszem
visszanyelni, küzdök ellene. Ty vezeti az osztagomat.
Odamegyek, ahova ő mondja, azt teszem, amire utasít. Ezt
tanítják nekünk az akadémián. Mindig állj ki az Alfád mellett.
Mindig.
– Nem – hallom a saját hangomat. – A jó büdös életbe, nem!
Az osztag minden tagja engem figyel, ahogy ökölbe szorított
kézzel felállok.
– Komolyan, elég volt ebből a szarságból!
– Van valami mondanivalód, Brannock légiós? – kérdezi Ty.
–  Arra felteheted a francos búrádat – felelem, és hagyom,
hogy a harag beszivárogjon a hangomba. Olyan dühös vagyok
rá, hogy alig bírom visszafogni magam. Legszívesebben az
arcába ordítanék. – Most már rég túl vagyunk az idiótaságon,
közelítünk a totális agyhalálhoz! Már az is elég gáz, hogy a saját
embereink elől menekülünk, hogy az életünket tesszük kockára,
és terrai legénységi tagokat támadtunk meg. Erre azt várod
tőlünk, hogy szálljunk szembe a szektor leghalálosabb
bűnözőjével valami bigyó miatt, amit egy űrből pottyant
dilinyós látott álmában?
O’Malley felé intek, de a szememet nem veszem le Tylerről.
 –  Komolyan, Ty, az utolsó agysejtjeid is felmondták a
szolgálatot?
– Itt nem csak álmokról van szó, Cat! – felel Tyler. – Ezt te is
tudod. Láttad, mit csinált Auri a Longbow-val. Amikor
rátaláltam a Hajtásban, már közel jártam hozzá, hogy
megfulladjak a szkafanderemben, de megmozdított minket. Ő
juttatott minket biztonságba. És te is hallottad, mit mondott De
Stoy és Adams a küldetés elején.
–  Ez nem egy átkozott küldetés! – ordítom. – Ez rablás! És
mégis miért? Hogy kiszolgáljuk egy holdkóros téveszméit?
Miért egyedül én látom, hogy mekkora űrtéboly ez az egész?
– Ne nevezz holdkórosnak! – vág vissza O’Malley.
– Ó, hát szólt hozzám! – horkanok fel, és mélyen meghajolok
előtte. – Nem vagyunk méltók hozzád! Mégis milyen tanáccsal
tudnál szolgálni, ó, mindenható prófétánk?
Kal is felemelkedik, csinos szemét résnyire húzza össze.
– Ezzel csak magadat hozod kínos helyzetbe, Zéró!
– Tőlem feldughatod a véleményed a seggedbe, Tündefiú!
– Nézd, én nem próbálok úgy tenni, mintha érteném, hogy mi
folyik itt – folytatja O’Malley. – De valami történik. Látok
dolgokat, mielőtt még megtörténnének. És látok…
–  És látod esetleg, hogy hogyan tudnánk ezt az akciót élve
megúszni, Mindent látó kisasszony? – vágok a szavába. – Látsz
bármilyen módot arra, hogy be- és kijussunk Casseldon Bianchi
privát irodájából anélkül, hogy rajtakapnának?
Az állkapcsa megfeszül, és ő is a falra vetített alaprajzra
pillant.
 – Nem – ismeri be halkan.
– Nahát, baromira meg vagyok lepve!
– Cat! – szól rám Tyler. – Vegyél vissza!
– Lehet, hogy igaza van, Tyler!
Minden szempár Scarlett felé fordul. Ő az öccsére néz, a
hangja halk és gyengéd, olyan, amilyennel a rossz híreket
szokták közölni az emberek.
Tyler nagy levegőt vesz, és viszonozza a pillantását.
– Scar?
–  Csak azt mondom, hogy nagyon mélyen vagyunk a
bozótosban. Mielőtt továbbmennénk, talán nem ártana
megkérdezni magunktól, hogy hova is vezet ez az út.
–  Ki a légióból, az tuti – szólok közbe. – Érdem nélküli
leszerelés. Nagy eséllyel börtön. Ezért dolgoztál tizenhárom
éves korod óta, Tyler! Annyira dühös vagy, amiért lemaradtál a
Válogatásról, hogy hajlandó lennél az egész karrieredet lehúzni
az újrahasznosítón?
– Ennek semmi köze a Válogatáshoz – mordul fel Tyler. – Te is
hallottad, mit mondott nekünk Adams. „Ki kell tartaniuk. És
hinniük kell.”
– De miért? – kérdezem. – Mi van ebben a csajban, ami miatt
hinni akarsz?
– Nem tudom. – Tyler megvonja a vállát, és O’Malley-re néz. –
De hiszek benne. És ez a hit lényege.
Összeszorítom az állkapcsomat, és ellenállok a kísértésnek,
hogy pofon vágjam. Hogy beleordítsak az arcába. Scarlettre
nézek, de ő is csak a fejét rázza. Finian arca nem árul el semmit,
de világos, hogy elég eszement ahhoz, hogy velük tartson ezen
az őrült rodeón. Zila úgy tanulmányoz, mintha valami rovar
lennék, amit próbál besorolni. Kal hallgat, hideg ibolyaszín
szemét kissé összehúzza. Kisebbségbe kerültem, túlerőben
vannak.
–  A francba az egésszel! – horkanok fel, aztán felkapom a
kabátomat, és az ajtó felé indulok.
– Hova mész? – kérdezi Scar.
– Rohadtul kell egy ital.
–  Nem adtam engedélyt a távozásra, Brannock légiós! –
figyelmeztet Tyler.
– Akkor küldj hadbíróság elé! – vicsorgok rá.
Tudom, hogy az ajtócsapkodás gyerekes húzás. Tudom, hogy
hisztis kiscsajnak fogok tűnni, aki mérges, mert nem úgy
történtek a dolgok, ahogy ő akarta. Ezt pontosan tudom, érzem
a csontjaimban, a lábujjamtól a sólyomszárnyak csücskéig.
De azért úgy becsapom az ajtót, hogy majd’ kiszakad a
keretből.
 
 
– Még egyet!
A pultos felvonja mindhárom szemöldökét, a szívókája pedig
megremeg.
– Biztos vagy benne? – kérdezi. – Már így is hatot megittál.
–  Tudod, egyre jobban hozod az anyámat – mordulok rá, és
megütögetem az ujjammal a poharam peremét.
A pultos megvonja a vállát, tölt, aztán már fordul is a többi
vendég felé.
Ez egy igazi késdobáló, neonfényekkel kivilágított, füstös kis
lebuj a Világhajó olcsóbb negyedében. A zenekar hangos és
zavaró, a padló ragad a kiömlött italoktól. Az ilyen helyeken
azért kötsz ki hajnali háromkor, mert dugni vagy bunyózni
akarsz. Én még nem döntöttem el, melyikre hajlanék inkább.
Tyler.
Egy hajtásra megiszom az olcsó etanolt, és elfintorodom,
amikor a pia égetni kezdi a torkomat. Próbálok rájönni, miért is
vagyok ilyen dühös. Tényleg azért, mert Tyler komolyan
gondolkodik ezen a balhén? Vagy azért, mert a lány miatt
csinálja?
„Hinned kell, Tyler!”
Tylernek jól megy ez a hit dolog. És ezt Adams admirális is
tudta. Együtt jártak templomba minden szombaton. Az ember
azt gondolná, hogy a csillagközi utazások korát már nem élte túl
a vallás. A hit koncepciója a végét járta már, amikor az
emberiség elkezdett a csillagok közé tekinteni, de miután
felfedeztük az első, aztán az első tíz, aztán újabb több száz fajt,
nehéz lett volna nem észrevenni, hogy majdnem mindegyik
kétlábú. Szénalapú. Oxigént lélegzik. Szinte hihetetlennek tűnt,
annyira valószerűtlen. Az ilyesmi nem lehet véletlen.
Szóval halihó, üdv néked, Egyetemes Hit!
Megérintem a Teremtő jelét a galléromon. Egy tökéletes kör
ezüstbe vésve. Azt kívánom, bár én is tudnék úgy hinni, mint
Tyler. De nem megy. Nem is fog soha. Azóta barátok vagyunk,
hogy szétcsaptam a fején azt a széket az óvodában, és a Tejút
végéig is követtem őt, de nem hitt bennem – nem hitt bennünk
annyira, amennyire ebben a lányban.
–  O’Malley – mordulok fel, és megint intek a pultosnak.
Tölteni készül, amikor egy kesztyűs kéz landol a poharam
száján.
– ENGEDJE MEG!
Odafordulok. Az első gondolatom az, hogy talán megérkezett
a ma éjszakai szexpartnerem, de minden izmom megfeszül,
amikor ráébredek, hogy pont az ellenkezőjéről van szó.
Tetőtől talpig szénszürke egyenruhába öltözött. Arcát hosszú,
ovális, vonások nélküli maszk takarja. A felszínén halványan
visszatükröződik az arcom. A szemem elkerekedik a
meglepetéstől.
Szent szar, a GH…
Amikor felállnék, egy második kesztyűs kéz érkezik a
vállamra. Vagyis mögöttem is van egy. Az ajtónak háttal ültem
le egy hangos bárban, jól bepiáltam, és sikerült úgy mögém
kerülniük, hogy észre se vettem.
Hanyagság.
Esélyem sincs, de a kezem mégis a pohár köré fonódik, készen
a kezdő lendítésre. Mert ha már buknod kell, legalább harc
közben bukj el.
–  KÉREM, TARTÓZKODJON A SZÜKSÉGTELEN ERŐSZAKTÓL,
BRANNOCK LÉGIÓS! – szólal meg az első ügynök szenvtelen,
üres hangon. – CSAK BESZÉLNI SZERETNÉNK MAGÁVAL.
–  Minden rendben? – kérdezi a pultos, majd a három
szemöldök megint a magasba szalad.
 A G-csávókra nézek, a kabátjuk alól kitüremkedő fegyverekre,
aztán az ajtóra. Számolgatom az esélyeimet, miközben a zene
dübörög a fülemben és pia háborog az ereimben. Aztán lassan
visszaülök a székembe.
– Minden oké – felelem.
– MÉG EGY ITALT? – kérdezi a G-csávó.
– Ha maguk fizetik.
– LARASSIAI SZEMPTÁRT – mondja a GH-ügynök. – HÁRMAT,
LEGYEN SZÍVES!
A pultos rögtön ugrik, kitölt három felest három új pohárba.
A második ügynök a másik oldalamra ül, és engem bámul a bár
mögötti tükrös falon.
Miután háromszemű barátunk elmegy, hogy másokat is
kiszolgáljon, az első ügynök szürke egyenruhájába nyúl. Lassan,
megfontoltan mozog. Lerak elém a pultra egy vitrokomot. A
holografikus kivetítőn egy harmadik G-csávó képe jelenik meg:
a fejesé, aki csupa fehérben volt, és aki lekapcsolt minket a
Sagan állomáson. A mögötte látható műszerekből tudom, hogy
egy terrai romboló parancsnoki hídján áll.
–  JÓ ESTÉT, BRANNOCK LÉGIÓS! – üdvözöl kifejezéstelen
hangon. – MÉG NEM MUTATKOZTUNK BE. SZÓLÍTHAT
PRINCEPSZNEK.
– Ja, el vagyok bűvölve.
A számhoz emelem a poharamat, és lassan megdöntöm. A
torkomban füstöt, enyhe édeset és a tiszta adrenalin ízét érzem.
A másik két pohár érintetlenül várakozik az ügynökök előtt.
–  IGEN MESSZE KERÜLT AZ OTTHONÁTÓL, BRANNOCK
LÉGIÓS! – folytatja a kis hologram.
– Nincs jobb otthon a végtelen űrnél – felelem.
A régi Ász-mondás mosolyt csal az arcomra.
–  A LUNA BÖRTÖNKOLÓNIA CELLÁI NEM VÉGTELENEK –
feleli a Princepsz. – HANEM SZÜRKÉK. ÉG ÉS CSILLAGOK
NÉLKÜL. SZÜRKÉK. AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGIG.
–  Próbál megijeszteni, G-tesó? – A poharamat a pultos felé
tartom, a kezem meg se rezzen. – Mert akkor mindjárt elkezdek
reszketni.
–  TUDOM, MOST NEM KÖNNYŰ MEGLÁTNI – mondja a
Princepsz, miközben a pultos újratölt –, DE VAN KIÚT EBBŐL.
MAGÁNAK ÉS AZ OSZTAGÁNAK IS.
–  NEKÜNK NEM MAGUK KELLENEK – súgja a fülembe a
mögöttem ülő. Mechanikus hangjától végigszalad a hátamon a
hideg. – NEKÜNK CSAK AURORA O’MALLEY KELL.
–  A 312-ES OSZTAG MINDEN TAGJA SZABADON TÁVOZHAT,
HA MEGKAPTUK A LÁNYT – erősíti meg a szavait a Princepsz. –
VISSZATÉRHETNEK AZ AKADÉMIÁRA. A KARRIERJÜKHÖZ. A
BARÁTAIKHOZ. AZ ÉLETÜKHÖZ. NEM KELL ELDOBNIA
MINDENT, AMIÉRT DOLGOZOTT, BRANNOCK LÉGIÓS!
Nagyokat pislogok, de aztán megrázom a fejem.
– Bocs, Princessz, meg tudná ismételni? Sajnos nem hallottam
jól olyan magasból, ahonnan leszarom.
Lehúzom az italomat, és lassan felállok.
– Kösz a piát.
A mögöttem ülő ügynök kesztyűs keze azonnal a karomra
fonódik. Tökéletes a fogása: erős annyira, hogy épp csak fájjon,
de elég gyengéd ahhoz, hogy jelezze, ennél sokkal jobban is
fájhatna.
–  A LÁNY, AKIT REJTEGETNEK, A TERRAI EMBEREK
ELLENSÉGE. MOSTANRA MÁR AZ EGÉSZ TERRAI VÉDELMI
ERŐT ÉRTESÍTETTÜK, ÉS MINDENKI AZ ELFOGÁSÁN
DOLGOZIK. ELŐBB-UTÓBB MEGSZEREZZÜK. – Az ügynök
hangja elhalkul, és fenyegetőre vált. – AKÁR SEGÍT NEKÜNK,
AKÁR NEM.
–  Ja, gondolom, pont ezért iszogatnak késdobálókban
hajnalok francos hajnalán, mi? – húzom el a számat, miközben
a bárpulton heverő vitrokomra mutatok. – És ez a csávó még
csak nincs is ugyanabban a szektorban, mint mi.
–  A BELLEROPHON JELENLEG IS AZ ÖNÖK TARTÓZKODÁSI
HELYE FELÉ TART, BRANNOCK LÉGIÓS! – jelenti ki a Princepsz.
– NEM MENEKÜLHETNEK ELŐLÜNK. CSAKHOGY HA A TVE
LEROHANJA A VILÁGHAJÓT, AZ SZÜKSÉGTELEN
ÁLDOZATOKHOZ VEZET. AZT REMÉLTÜK, HOGY ERŐSZAK
NÉLKÜL IS RENDEZHETJÜK A PROBLÉMÁT. AURORA O’MALLEY
MÁR ÍGY IS ÉPP ELÉG ÜGYNÖKÜNKKEL VÉGZETT.
Összevonom a szemöldökömet.
–  NEM IS TUDTA? – kérdezi a Princepsz. – MEGGYILKOLTA
KÉT ÜGYNÖKÜNKET A BELLEROPHON FEDÉLZETÉN. ÚGY
ZÚZTA ÖSSZE ŐKET AZ ELMÉJÉVEL, MINTHA CSAK
PAPÍRPOHARAK LETTEK VOLNA.
A Princepsz eltűnik a képről, és felbukkan helyette egy
kihallgatóteremnek tűnő helyiség. Két szénszürke öltöny. A
falakon három méter magasságig és a padlón mindenhol vér és
belsőségek. A gyomrom bukfencet vet, és nagyot nyelek.
– Teremtőm… – szakad ki belőlem.
–  EZT A LÁNYT VÉDELMEZIK. Ő NEM AZ, AKINEK LÁTSZIK,
BRANNOCK LÉGIÓS! EZ A LÁNY VESZÉLYES. MAGÁRA ÉS
MINDENKIRE, AKIT FONTOSNAK TART.
Megrázom a fejemet.
–  Ez nem az én döntésem. Egy Ász mindig kiáll az Alfája
mellett. Mindig.
A hátam mögött ülő ügynökre nézek, az arctalan maszkján
visszatükröződő arcomra.
– Mindig.
–  IGAZÁN CSODÁLATRA MÉLTÓ A TYLER JONES IRÁNTI
HŰSÉGE – mondja a Princepsz. – DE BIZTOS MAGA IS
ELGONDOLKODOTT MÁR AZ UTÓBBI IDŐBEN HOZOTT
DÖNTÉSEIN. MAGA SZERINT AZ ALFÁJA TÉNYLEG ÖNMAGA?
– AURORA O’MALLEY KÉPES ÖSSZEZÚZNI AZ EMBEREKET AZ
ELMÉJE EREJÉVEL – szól közbe a második ügynök. – NEM
JUTOTT MÉG ESZÉBE, HOGY MIRE LEHET KÉPES MÁSOK
ELMÉJÉVEL?
–  Arra céloz, hogy… irányíthat minket? – kérdezek vissza. –
Irányíthatja Tylert?
–  ARRA CÉLZUNK, HOGY AZ ÉDESANYJA HALÁLA NAPJÁIG
HŰSÉGES TAGJA MARADT A TVE-NEK – mondja a Princepsz. –
ÉS AZT REMÉLJÜK, HOGY A LÁNYA IS HASONLÓAN HŰSÉGES.
A GH-ügynök elengedi a karomat.
Az ajtó felé nézek, aztán a maszkján visszatükröződő
arcomra.
 Fáradt. Megviselt. Szörnyen riadt. A képre nézek a G-csávó
vitrokomján. Eszembe jut a Longbow, ami úgy remegett, mint
egy falevél, amikor megpróbáltunk pályát módosítani. A kép,
ahogy Scarlett O’Malley egyetlen legyintésére a falnak csapódik.
Tyler, aki egyre közelebb és közelebb lök minket a szakadék
széléhez.
Az a reggel, amikor ott feküdt mellettem a gyűrött takarók
között, a borzongás, amikor végigsimított a tetoválásaimon.
És még ez sem volt elég.
–  BIZTOSÍTÉKOT IS ADHATUNK. ÍRÁSBAN. MAGÁNAK ÉS AZ
OSZTAGÁNAK.
Beharapom az ajkamat és összeszorítom az állkapcsomat.
Ahogy hátradőlök a bárszéken, felnézek a G-csávó vonások
nélküli arcára, és a bárpultos felé nyújtom a poharamat.
– Még egyet!
 19.
Zila

Esélytelen, hogy észrevétlenül bemenjünk és kijussunk

Casseldon Bianchi privát irodájából.
 20.
Auri

– Hihetetlen, hogy azt hitted, ez jó lesz rám – morog mögöttem

Cat. Nyilván megint az overallját igazgatja. – A csajszik ki
fognak esni ebből a szerelésből, Scar!
– Én felajánlottam, hogy kölcsönadom az egyik melltartómat –
vágja rá Scar.
– Azt hittem, csak gúnyolódni próbálsz.
Scarlett együttérző mosolyt vet Catre:
– Egy kicsit talán igen.
Hosszú, kígyózó sorban állunk Casseldon Bianchi gálájának
bejárata előtt. Ty és én elöl, mögöttünk meg Cat és Scarlett a
legpuccosabb szerkókban, amiket Scarlett alkudozási tehetsége
és Dariel kapcsolatai révén szereztünk. Scarlett és Tyler
könnyedén hozzák a figurát, de Cat akkor se feszenghetne
jobban az elegáns ruhájában, ha mérges szömörcéből varrták
volna. Lassan haladunk a kidobóemberek (kidobó űrlények?)
felé, akik ellenőrzik a meghívókat.
Mindenki elég ideges.
–  Nem lesz semmi bajuk a csajoknak – ígéri Scarlett Catnek,
majd megigazítja az álarcát. – Ezt pontosan így tervezték, és
királyul nézel ki. És amúgy én is. Imádom ezt a ruhát!
 Kristálytisztán hallom Fint a fülembe helyezett kis
hangszóróban, de a hangja mintha egy kicsit elcsuklana:
–  A Teremtőre, Scarlett! Nem mintha nem lennének lelkes
nézőid a bázison, de mielőtt ilyet villantasz, megtennéd, hogy
előre figyelmeztetsz? Dariel rám öntött egy bögre forró kávét, és
szerintem rövidzárlatot kapott valami az exovázamban.
–  Csak emelni akartam egy kicsit a hangulatot – dorombolja
Scarlett rendkívül önelégülten.
– Komolyan, normál esetben nem panaszkodnék – teszi hozzá
gyorsan Fin.
–  Majd mindjárt adok én valamit, amire panaszkodhatsz –
morogja Cat.
Már majdnem a sor elejénél tartunk, úgyhogy most már
tisztábban látjuk a két – teljesen egyforma – űrlényt, akik a
meghívókat ellenőrzik. A bőrük barna, velúros, a kicsi fejük
egy-egy távcsőre emlékeztet, mivel a hatalmas szempár mellett
szinte eltörpül az arcuk többi része. A nyakuk szinte már túl
vékonynak tűnik ahhoz, hogy megtartsa a fejüket, a karjuk meg
hosszú, sovány, és gallyakra hasonlító ujjakban végződik.
Figyelem, ahogy az egyik kihajol az ezüstszínű emelvény mögül,
és egyik hosszú ujjával lassan végigsimítja egy rendkívül magas,
rózsaszín bőrű nő meghívóját.
– Elég alaposan megnézik a meghívókat – suttogom.
Ty közelebb hajtja a fejét az enyémhez, hogy ő is követni
tudja az eseményeket.
–  Csak magabiztosan! – suttogja vissza. – Mély levegő! Tégy
úgy, mintha idetartoznál!
 A gyomrom bukfencet vet a szavaira. Én nem tartozom ide. És
nem csak ide nem, sehova ebben a galaxisban. Kétszáz évvel
ezelőtt kellett volna élnem. A fáradtság és a félelem mintha
egyre csak nyújtanák a szálakat, amik még a családomhoz
kötnek. Végül olyan vékonyak lesznek, hogy bármikor
elpattanhatnak, és akkor végleg egyedül maradok.
És nem tudom biztosan, mikor következik ez be.
Dariel megesküdött rá, hogy a meghívók gyakorlatilag
valódiak – ami azért nem pontosan ugyanaz, mintha valódiak
lennének, de Fin úgy tűnt, bízik benne. A betraskai
csapattársunk láthatóan majdnem rosszul lett, amikor újabb
szívességet kellett kérnie, és azt is meg tudtam állapítani, hogy a
családi kötelezettségek bonyolult hálózatában sikerült komoly
tartozást felhalmoznia. Azóta egy kicsit többet és egy kicsit még
bosszantóbban beszél, mint általában – szerintem így próbálja
leplezni az idegességét.
Lassan kezdem kiismerni ezt a hat fiatal katonát, akik az
életemet tartják a kezükben. Bár az tény, hogy ha csak öt perce
ismertem volna meg őket, akkor is észrevenném Cat forrongó
ingerültségét. Kart karba öltve állok Tyjal, ő pedig mögöttünk,
kart karba öltve Scarlett-tel. Szinte érzem, ahogy a tekintete
csaknem lyukat éget a lapockáim közé. Az érzéstől feláll a szőr a
hátamon.
A ruha, ami annyira bosszantja, a legbámulatosabban szabott
overall, amit valaha láttam. Ezt viselte a látomásomban is:
tengerészkék, pánt nélküli, és a tiltakozása ellenére éppen elég
merevítés van benne ahhoz, hogy mindent a helyén tartson.
Mindezt egy olyan ezüstszínű csizmával kombinálta (jobban
mondva kombinálta Scarlett), ami úgy néz ki, mintha valaki egy
egymillió darabra összetört tükörből készített volna tökéletes
kis mozaikot. Az álarcán ugyanez a motívum ismétlődik.
Széles aranyöv van rajta, más ékszer nem – a tetkói
lenyűgözőek, és ez bőven elég ahhoz, hogy felkeltse az emberek
figyelmét, ráadásul az overall háta pont annyira kivágott, hogy
keretbe foglalja a lapockáira tetovált csodálatos sólymot.
Halvány bőrével, sötét szemével és még sötétebb hajával
kifejezetten félelmetes jelenség. Olyan, akit szívesen látnék az
oldalamon, bár jelenleg egyáltalán nem vagyok biztos abban,
hogy ott áll.
A pillantásában mindig van valami, ami elbizonytalanít.
Scarlett ruhája tökéletesen egészíti ki az Ászuk szerelését: egy
sötéttürkiz, földig érő báli ruha – ez esetben is pontosan az,
amiben az éber álmomban láttam, pedig úgy vette, hogy előtte
egy szót sem mondtam arról, hogy nézett ki. Amikor megláttam,
megint libabőrös lettem.
Honnan tudta, melyiket kell megvennie?
A pánt nélküli felsőrész (amibe biztosra veszem, hogy Fin és
Dariel életre szóló betekintést kapott az imént) ezernyi
ezüstgyöngye remekül passzol a tükrös mintához Cat csizmáján.
A gyöngyök átkúsznak a sötét szoknyára is, mint megannyi kis
csillag az éjszakai égbolton. A háta közepétől vagy háromszáz
gomb halad le a padlóig. Zilának és nekem – a csapat legkisebb
ujjú tagjaiként – fél órába telt végiggombolni. Az álarca ezüst
mintáival kihangsúlyozza hatalmas kék szemét.
 Mindketten erősnek és magabiztosnak látszanak így, hogy
nem rejti el őket az Aurora Akadémia egyenruhája. Tudom,
hogy idegesnek kellene lennem, de mellettük valahogy én is
erősebbnek érzem magam.
Rajtam a legcukibb ruha van, amit valaha is felvettem.
Pontosan ilyen ruhát választottam volna a szalagavató bálomra,
már ha maradtam volna addig a Földön.
Vajon Callie mit vett fel a sajátjára?
A szűkített felsőrész arany és piros selyem gyönyörű,
bonyolult hímzett mintákkal. A vállán tökéletes, széles pánt, a
nyakán merev gallér. A térdig érő szoknya kismillió piros
tüllrétegből áll össze. Legszívesebben őrült balerinaként
pörögni kezdtem volna, amint felvettem, de Scarlett összevont
szemöldökkel bámult rám.
–  Nem voltam benne biztos, hogy jó lesz a selyem – bökte ki
végül.
Lenéztem, és egyik kezemmel végigsimítottam a felsőrészen.
– Tökéletes.
A tekintetét még ekkor sem vette le rólam, és elég sokáig
tartott, mire végre megszólalt. A hangja szokatlanul bizonytalan
volt:
– Azt mondtad, hogy apukád… mármint tudom, hogy igazából
ez nem kínai, de…
Ekkor ébredtem rá, hogy olyasmit akart szerezni nekem, ami
az otthonomra emlékeztet. Elakadt a lélegzetem, és egy
pillanatra a szavam is.
– Ez… – Elsőre nem sikerült, így másodszor is nekifutottam. –
Tényleg tökéletes, Scarlett, köszönöm! Szerintem apának is
nagyon tetszett volna. Fontos volt számára, hogy megőrizzük a
kultúránkat.
Amikor múlt időben beszéltem róla, úgy éreztem, mintha
nem is lennék önmagam. Még én is hallottam, milyen
mesterkélt a hangom, hogy épp annyira erőltetett benne a
vidámság, hogy elárulja Scarlettnek is, milyen keményen
próbálok nem összeomlani.
Tényleg fontos volt apának a családunk kultúrájának életben
tartása. Gyerekkoromban azzal tudtam húzni az időt
lefekvésnél, hogy megkértem, meséljen egy kínai történetet az
egyik hatalmas, régimódi könyvünkből. Miután hátrahagyta
anyát, olyan dühös voltam rá, hogy azt mondtam magamban, ez
az esti történetmesélés is csak egy példa arra, hogy minden
fontosabb volt számára a családjánál. Csak velem nem akart
több időt tölteni, de ha a borzasztó fontos hagyományainkról
volt szó, akkor azért megtette.
Pedig lehet, hogy éppen arra kellett a kifogás, hogy egy kicsit
többet lehessen velem.
Scarlett a továbbiakban a hajam igazgatásával foglalta el
magát, aprólékos munkával feketére színezte a fehér tincseket,
és óvatosan felragasztotta a mikrokamerát az arcomra –
anyajegynek álcázva. Nagyon bensőséges pillanat volt, de az
érintését nem éreztem tolakodónak. Sőt, inkább
megnyugtatónak találtam.
–  Tudod, mi megértünk Tyjal – mondta halkan. – Tudjuk,
milyen érzés elveszíteni egy szülőt. Cat és Zila is tudja, de ha
beszélgetni akarsz róla, én vagyok a te embered.
Talán csak azért csinálta, mert ő az Arc, a csapat diplomatája,
akinek ügyelnie kell a tagok lelki egyensúlyára. De valahogy
mégsem éreztem úgy, vagy legalábbis úgy döntöttem, nem
hiszem, hogy csak erről van szó. Úgy döntöttem, hogy az a
pillanat őszinte volt.
Fin visszafogott hujjogással reagált, amikor kisétáltunk a
hálószobából az új cuccokban. Zila végigmért, és bólintott:
– Megfelel a célnak.
Kal egy pillantásra sem méltatott.
A többiekkel szemben én valóban körözött szökevény vagyok,
szóval egy álarcosbál kábé az egyetlen hely, ahol jelenleg
nyilvánosan mutatkozhatok. Az álarc eltakarja az arcom teljes
felső részét, így csak a szám és az állam látszik ki belőle. A
szemnyílásokat valamiféle üveglencse fedi, ami elrejti felemás
szememet, és az egész cucc valami furcsa, vörös, bársonyszerű
anyagból készült. Simán elférne valami régimódi kémes
szimulációban.
Ami azt illeti, kemény csajnak érzem magam benne.
A kis kvartettünk utolsó tagja, Ty, majdnem annyit
panaszkodott a szerelésére, mint Cat. Kíváncsi voltam, hogy a
szmoking vajon pár évszázad kihagyás után is még mindig
szmoking-e. A válasz: nagyjából. Az öltönye úgy néz ki, mintha
bármelyik pillanatban széteshetne, de valahogy a tökéletes
szabásának köszönhetően messziről süt róla, hogy egy
vagyonba kerülhetett. Legalábbis ez látszott rajta, miután
Scarlett elvégzett rajta néhány stratégiai jelentőségű átalakítást.
 Nagy, fekete, vastag talpú bakancsot visel fekete nadrággal
(ami olyan szűk volt, hogy ő is rögtön csatlakozott Cat „ez ugye
valami vicc” kórusához). A csípője bal oldalán pisztolyövet
idéző szíj halad, a jobb oldalán pedig széles, ezüst cipzár. Fekete
ingének és zakójának is tökéletes a szabása, a maszkja pedig egy
hosszú, fekete anyagdarab, ami egyenesen a szeme felett halad
végig. A kettes számú Jones iker pont olyan mesésen fest, mint a
nővére.
–  Hé, Potyautas! – szólal meg Fin a közös csatornán, ahogy
előrelépünk a második helyre a kidobó űrlények előtt. – Most
olvastam a piros szín jelentőségéről a kínai kultúrában, és…
– Várj már, te tudsz olvasni? – vágok a szavába, mielőtt végére
érhetne a gondolatmenetnek.
–  Ó, most már te is a gúnnyal leplezed az érzelmeidet? Hát
ebben a csapatban minden csaj belém akar szeretni?
– Álljatok le! – morogja Ty. – Mindjárt bent vagyunk.
Az előttünk haladó pár átlép a hatalmas kétszárnyú ajtón,
hogy csatlakozzanak a bent kavargó, színes tömeghez, én pedig
megkönnyebbülten felsóhajtok. Fin nyilván azt akarta
mondani, hogy a piros a hagyomány szerint az esküvői ruha
színe. Úgy, hogy Cat itt áll mögöttem, én meg kart karba öltve
sétálok Tyjal. Gyanítom, hogy még fegyver nélkül is simán le
tudná tépni a fejemet, és még pattogtatná is egy kört, mint a
kosárlabdát. Fogalmam sincs, Ty tudja-e, hogy érez iránta, de ha
nekem pár nap elég volt hozzá, hogy észrevegyem…
Az űrlény az egyik hosszú, botszerű ujjával előrenyúl, és
megérinti Ty meghívóját. Látom, ahogy a hajlékony műanyag
felület kékre vált az érintésétől, aztán vissza krémszínűre.
Kényszerítem magamat, hogy lassan vegyem a levegőt, aztán
észreveszem, hogy olyan erősen szorítom és húzom Ty karját,
hogy kicsit felém kell dőlnie. Elvörösödve eleresztem, de ez
legalább eltereli a figyelmemet pár másodpercre a feszült
helyzetről.
Az űrlény int, hogy mehetünk, aztán már fordul is Scarlett és
Cat felé.
Belépünk Tyjal az árkádos folyosóra, ahol egy újabb űrlény –
ezúttal egy nagydarab, fekete kontaktlencsés, fehér
porcelánmaszkos betraskai – a biztonsági ellenőrzés
útmutatójára mutat. Mindketten megállunk a padlóra festett
vonal előtt, és felemeljük a kezünket. Egy sor piros fénynyaláb
indul el a fejünktől, és pásztázza végig a testünket. Nem tudom,
hogy az arcunkat ellenőrzik-e, vagy fegyvereket keresnek.
Amikor megállunk, hogy a letapogatás után megvárjuk a
lányokat, Fin újra megszólal a fülesemben.
– Ne feledjétek, minél több időt kell nyernetek nekem, hogy be
tudjam mérni a jelet! A legjobb az lenne, ha beszélgetésbe
elegyednétek Mr. Bianchival.
– És közben próbáljuk meg nem felfalatni magunkat – szúrja
közbe Ty halkan, majd közelebb hajol hozzám, mintha csak
valami kedveset súgna a fülembe.
–  Minél előbb hozzáér a kulcsához – folytatja Fin –, annál
hamarabb tudok munkához látni. Ne feledjétek, egy méternél
közelebb kell hozzá lennetek, amikor megváltozik a kód.
A hangja nyugodtnak tűnik, de emlékszem az arcára, amikor
átvettük a tervet Dariel szűkös kis lakásában.
Egyáltalán nem biztos benne, hogy meg tudja csinálni.
Tudom, halálosan rémültnek kellene lennem, de miután
Scarlett és Cat is átjutnak a biztonsági ellenőrzésen, azon
kapom magam, hogy… nem vagyok az. Inkább… furcsa
békességet érzek. Ez az érzés töltött el az orientációs
tájékoztatók és a futóversenyek előtti megbeszéléseknél is.
Ideges vagyok, de legalább a célom felé tartok.
Már nem az a lány vagyok, aki elindult annak idején az
Octaviára. Aki azon aggódott, hogy lesznek-e ott hasonló korú
srácok, akikkel lehet majd randizni, vagy hogy elég ügyes
leszek-e ahhoz, hogy teljesíteni tudjak
kartográfusgyakornokként Patrice mellett.
Már nem vagyok az a lány, aki a társasági életének
elvesztésén kesergett, amikor beszállt a kriotartályba, és a
plüssmókusát is beletömködte a kis ládába, ami a személyes
tárgyait tartalmazta.
Most már valami más vagyok. Nem tudom, hogy mi, de ettől
még így van. És mindennap, minden órában egyre inkább
érzem ezt.
Mégis, valahol a régi énemnek is maradt szerepe. Azért
tanultam kartográfiát, mert mindent látni akartam, és az
egyszer biztos, hogy az utóbbi időben mást se csináltam.
Amikor a szüleim az Octavia-küldetésre készültek, évi kétszer-
háromszor új iskolába kerültem. Tudom, milyen belépni egy
idegenekkel teli terembe, és tudom, hogyan tegyek úgy, mintha
mindig is odatartoztam volna.
 Scarlett és Cat is megérkezik mellénk. Scarlett látszólag
halálosan nyugodt, Cat viszont összevonja a szemöldökét.
Négyesben megyünk be a bálterembe.
Soha életemben nem láttam még ilyet, és elképzelni se
tudtam volna.
Merthogy az egész víz alatt van.
Egy hatalmas, kerek, barlangszerű teremben állunk. Jobbra
indulunk, a fal ívét követve távolodunk el az árkádos bejárattól,
hogy egy kicsit összeszedjük magunkat.
A falak maguk üvegből készültek, és ahogy a tükörképemet
tanulmányozom, ráeszmélek, hogy valójában egy olyan
akváriumot nézek, aminek nem látom a végét. Az aljánál a víz
fényes, csillogó akvamarin, ami aztán bársonyos kékre vált,
végül pedig egészen sötét ibolyakékre, amikor hátrabillentett
fejjel a plafonig követem a tekintetemmel.
Nem látom, hogy hol találkozik a mennyezettel, ami egy
végtelen, sötét kupola, amelyet apró kis fénypontok világítanak
meg, ami…
Atya-gatya, a kupola felettünk a galaxis! Csillagklaszterek és
nebulák táncolnak a szélein, kecsesen haladnak kijelölt
pályájukon, régimódi táncosokként siklanak el egymás mellett
és egymáson keresztül. Több millió év kozmikus balettje pereg
le a szemem előtt.
Cat tükörmozaikos csizmája és Scarlett ruhájának ezüst
gyöngyei csillognak a végtelen és folyamatosan változó kék
fényben, Ty fogai pedig fehéren világítanak, amikor
elvigyorodik. Vagy ezer vendég van itt, de legfeljebb egy tucat
embert látok csak köztük.
A víz alatt vagyok egy űrállomáson.
A terem ragyogó színek vibráló kaleidoszkópja, csillog a
fények alatt, mégis tompítja ezt valahogy a mindent körülölelő
sötétség. A tömeg mintha egyetlen élő, lélegző lény lenne, ami
minden létező alakot magára tud ölteni. A tér mintha együtt
mozogna a zenével. A mély, dübörgő basszus ütemére kellemes
borzongás fut végig a gerincemen. A zene mellett hullámokban
érkezik felém a beszélgetés és a nevetés hangja is, aztán a
tömegben a kezek az égbe ugranak, ezzel is jelezve a váltást a
zene ritmusában.
Olyan az egész, mint valami föld alatti klub, mint egy nagyon
is felnőtt intergalaktikus csodaország valamiféle sötét
mellékzöngével, hiszen minden arcot és minden titkot maszk
rejt. Amikor elmosolyodom, érzem, hogy kivillannak a fogaim.
Elengedem minden bizonytalanságomat. Itt van az, ami kell
nekem. Valahol a sötétségben. Érzem, ahogy hív.
Mr. Bianchi…
Gyere elő, gyere elő, bárhol is vagy!
 21.
Finian

Kiderült, hogy Dariel nagyon odavan a halakért. Na, erre nem

készültem fel.
– Nézd meg azt!
Olyan, mint valami kiskölyök, aki először jár a Muthru
Bazárban, és képtelen egy másodpercnél tovább egy dologra
figyelni. Én éppen próbálom átnavigálni a csapatomat a termen
egy rakás mennyezeti biztonsági kamera képének segítségével,
miközben figyelem a szédítően pörgő felvételeket a csinos kis
szerelésükre erősített mikrokamerákból, Darielt azonban
túlzottan lefoglalja az akvárium-bálterem bámulása.
– Az nem hal – közlöm vele –, hanem egy szikla. Biztos, hogy
mi rokonok vagyunk?
– Hal! – kiált fel diadalmasan, amikor a lilás, algákkal borított
sziklát megriasztja egy rikító rózsaszín és sárga mikrotintahal.
A szikla szeme kipattan, az általam kagylóhéjnak hitt
uszonyaival evezni kezd, és már el is húz. Csak egy kis
homokfelhőt hagy maga után.
–  Jó, hal volt – egyezem bele –, de most már elment, szóval
segítenél?
– Finian?
 Rettenthetetlen vezetőnk szól, akit hallhatóan kicsit
összezavart a hirtelen témaváltás.
Basszus, elfelejtettem lenémítani!
–  Semmi fontos, Szupersztár! – válaszolok vidáman. – Éppen
Zilát és Kalt ellenőrzöm, Dariel a kamerákat nézi, keresi a
házigazdát. Nálatok va…
A kuzinom virtuálképernyőjére nézek, és azt látom, hogy
megint valami francos halra közelített rá. Hatalmas, ovális
testű, és kicsit úgy néz ki, mint egy kebárlabda, aminek hat
szemet ragasztottak az elejére. De ezek elég para szemek –
előrenéz mindegyik. A kupolás feje meg teljesen átlátszó, és
látszik mögötte a kék víz.
–  Az az agya – suttogja Dariel, miközben egy kis fehér foltra
mutat az izé átlátszó fejében.
–  Irigykedsz, hogy neki van? – förmedek rá. – Koncentrálj a
feladatra, oké?
Mormog valamit magában, én meg Zila kamerájára
kapcsolom a képernyőmet, és igyekszem nem sokat merengeni
azon, hogy az előbbi kifakadásom erősen a kedvenc anyámat
idézte.
Kalt és Zilát külön kommunikációs csatornára tettem.
Szupersztár mindegyiket hallja, hogy két irányból is benne
legyen az akcióban.
Oké, ebből elég könnyen kijöhetne valami pajzán poén…
Ez a páros is egész jól halad, már majdnem a belépési pontnál
járnak, eltökélten masíroznak előre a tömött nyilvános
folyosón, és csak hangyányit gyanúsak a rikítóan színes és
kétségtelenül lopott egyenruhájukban. Kal egy rakás lapos,
szigetelt dobozt cipel ENZO BÁCSI – 30 PERC VAGY KEVESEBB
felirattal, valahol a tizenhetedik szinten pedig két majdnem
pucér kajafutár alszik egy takarítószekrényben. Később durva
fejfájással fognak ébredni.
Zila tényleg marhára odavan azért a likvidálóért.
–  Na jó, Zila és Tündefiú! – mondom lassan, csak hogy
láthassam, ahogy Kal szemöldöke összeszalad. – A zónában a
kameraképeket ismétlésre állítottam, vagyis üres
folyosóképeket küldünk a Bianchi Központban üldögélő
csicskáknak. Viszont a folyosókon később lesznek járőröző őrök
is, rajtuk én segítek keresztüljutni. Szóval odamentek, és akkor,
amikor én mondom. Világos?
– Világos, De Seel légiós! – feleli Zila magától értetődően.
– Tartsd közel a ’komodat a zárhoz, és felnyitom!
Egy nagy, automata ajtó elé érnek, amin a KIZÁRÓLAG
ENGEDÉLLYEL felirat díszeleg. Kal látványosan leejti a
dobozait, és hangosan káromkodik, amíg Zila felzárkózik az ajtó
mellé. A kód feltörése nem éppen sétagalopp, de az akadémia
vitrokomja sem gyerekjáték, és bár jó vagyok a dolgok
megszerelésében, a feltörésükben még jobb vagyok.
Harminchét másodpercembe kerül ripityára törni a zár
kódolását.
Ajjaj, öregkoromra kezdek belassulni!
–  Oké, az ajtó mögötti folyosó tizenkét másodperc múlva
tiszta lesz – közlöm. – Egyébként jól áll neked ez az egyenruha,
Kal! Csini vagy.
 Tündefiú megigazítja a fején csücsülő, nevetséges kis sapkát.
–  Idiótán nézek ki. Mégis hogyan kellene harcolnom ebben a
cuccban?
– Nem tudom. Szexin?
– Nem vagy valami nagy harcos, ugye, Finian?
– Hát te meg nem vagy… – Elharapom a visszavágásom végét,
mert a járőr a folyosón éppen ebben a pillanatban fordul be a
sarkon. – Oké, tiszta a levegő, nyomás, nyomás!
Zila kinyitja az ajtót, és Kallal a nyomában beslisszol rajta.
Tündefiú Zilának adja a dobozokat, ő meg előveszi a bennük
elrejtett likvidálópisztolyt. Persze nem lőhet vele, hacsak nem
akarja az egész épületet riasztani, de hát ő az a típus, aki jobban
bírja a stresszt, ha van valami fegyver a kezében.
A vezényszavamra nekiiramodnak a következő folyosóig, és
másodpercekkel a következő járőr érkezése előtt sikerül
besurranniuk az egyik karbantartó helyiségbe. Tizenhét
kamera képét figyelem egyszerre, próbálom megtervezni a
járőrök útvonalát a képek felett kivetített alaprajzon, és
igyekszem megjósolni, merre fognak menni, hogy valahogy
kivezessem a srácaimat…
– Jóságos Teremtőm! – mormogja Dariel mellettem.
A szívem összeszorul a mellkasomban, és oldalra sandítok,
hogy lássam, min akadt fenn, de nem látok mást, csak egy
hatalmas, ezüstszínű… izét a képernyőn. A tökéletesen fehér,
tökéletesen egyenes agyarsorára egy sorozatgyilkos is büszke
lehetne. Meg a mögötte sorakozó másik sorra is. Scarlettet is
lenyűgözheti a lény, mert a mikrokamerájával követi, ahogy
közelebb úszik az üveghez. A lény izmai fenyegetően
hullámzanak, ezüsttől a kéken át a vörösig.
–  Azt hittem, ateista vagy – mordulok Darielre, hogy aztán
vissza is térjek Zilához, Kalhoz és a nagy balhéhoz, amit
próbálok koordinálni.
Nehéz manapság jó munkaerőt találni…
Panaszkodom (Dariel kábé annyira hasznos, mint egy
vízhatlan törülköző), de le sem tagadhatnám, hogy élvezem a
helyzetet. Családi pletykákat hallgatni – már amikor a kuzinom
nem halakról beszél –, a nedves kő illata, az indák halvány
fénye és a képernyők, amik segítségével izgalmas küldetéseken
vezetem át az osztagtársaimat… mintha újraélném a
gyermekkoromat.
Újabb hat folyosón vezetem végig asszisztenseimet. Kétszer
hajszálon múlik a sikerük, de végre elérkezik a várva várt
pillanat:
–  Oké, itt a vége. A gravitációgenerátor terme pont előttetek
van. Indul a kettes fázis, gyerekek!
Kal úgy válik le Ziláról, mint valami szellem. A lány
tökéletesen mozdulatlanul áll, fekete szemét a plafonra
függeszti, sötét bőre szinte ragyog a mennyezeti lámpák
fényében. Várja, hogy a srác pozícióba helyezkedjen. Zilának jól
megy ez: ha éppen nem kell csinálnia semmit, akkor nem csinál
semmit. Lehet, hogy ilyenkor a felesleges agyi energiáit a
galaxis meghódítására szőtt terveire fordítja…
–  Oké, menjetek! – suttogom, mire kilép a sarokról a
futárszerelésében, jól hozva az elveszett kislányt.
 A vastag, nehéz ajtókat felügyelő négy őr a folyosó túlsó
végén megdermed a meglepetéstől. Végigmérik Zila
egyenruháját, a dobozokat, és azért felemelik a fegyvereiket,
miután láthatóan összeadják a kettőt a fejükben.
– Megállni! – kiáltja az egyikük, mire Zila azonnal szót fogad,
sőt, még a dobozokat is a földre ejti, és a biztonság kedvéért
magasba emeli mindkét kezét.
– Ez szigorúan őrzött terület!
–  Mit keres itt? – kérdezi egy másik, de nem lép közelebb,
amíg nem tudja biztosan felmérni, hogy a betolakodó
ártalmatlan.
Így is szinte látom, ahogy kattognak odabent a fogaskerekek.
Olyan kicsi, és tíz méterre van. Hogy lehetne veszélyes?
–  Lenne egy kérdésem – szólal meg Zila a maga komoly
stílusában.
A négyes értetlen pillantásokat vált.
– A szórakoztató szimulációkban – folytatja Zila – gyakran van
olyan jelenet, amiben egy csapat őrt megszólít egy látszólag
ártalmatlan betolakodó, miközben egy nagyobb, sokkal
veszélyesebb betolakodó felhasználja a figyelemelterelést, és
kiiktatja őket. Csak arra lennék kíváncsi, hogy szerintetek ez
reális ábrázolása a képzett biztonsági személyzetnek?
A négy csávó csak pislog rá – Zila Madran környezetében ez
igen gyakori reakció.
– Maga most azt…
Az őr nem jut ennél tovább, mert ebben a pillanatban Kal
ugrik le a feje feletti szellőzőből. Jól irányzott ütést visz be a
tarkójára. Pár másodpercen belül a másik három fickót is
kiteríti, szinte egyetlen hang nélkül. A likvidálóra nem is volt
szükség.
–  Komolyan azt gondoltam, hogy le fognak lőni – jegyzi meg
Zila.
Kal hitetlenkedve bámul rá.
–  Azt mondtad, nyolcvanhét egész három tized százalék
esélyem van a sikerre.
Zila félrebillenti a fejét.
– Nem akartam, hogy izgulj.
–  Na jó, ti ketten! – szólok közbe. – Rá kell néznem a
Szupercsapatra is. A gravitációgenerátorok ott vannak az ajtó
túloldalán. Kal, rejtsd el a testeket! Zila, tudod, mi a dolgod!
– Nem tudod, jár most valakivel? – suttogja a fülembe Dariel.
Le sem veszi a szemét Ziláról.
–  Levágom a lábujjaidat – dörrenek rá –, és végignézheted,
ahogy egyesével megetetem őket az átkozott halaiddal, ha még
egyszer félbeszakítasz!
Feltartja a kezét az univerzális „neked meg mi a frász bajod
van, nyugi már” mozdulattal, én meg összeszorított állkapoccsal
visszafordulok a kameráimhoz.
Szektorról szektorra haladva pásztázom végig a dugig tömött
báltermet, keresem Bianchi jellegzetes kék bőrét, de az kábé
annyira feltűnő, mint egy betraskai a hóviharban – vagyis
semennyire. Mivel kék, ahogy minden más is a teremben hála
az akváriumból és a csillagos plafonból sugárzó fénynek.
Igyekszem módszeresen haladni, minden egyes négyzetet
alaposan átnézek, és végül sikerül rátalálnom. Mind a négy keze
az égben, lelkesen rázza őket a csontig hatoló ütemre,
borotvaéles fogai kivillannak széles vigyorából. Egy egész
hárem (nincs jobb szó rá) veszi körül, vagy egy tucat gyönyörű,
fiatal lény egy tucat különböző fajból. Akad köztük hím,
nőstény, mindkettő és egyik sem, és mindegyik körülötte kering.
Együtt táncolnak vele, és úgy hajolnak felé, mint a mázavirág a
nap felé.
Mögöttük körben egy rakás szekus, akiket nyugodtan
jellemezhetek „rémisztőként”. Chelleriaiak, akárcsak Bianchi,
nagyok és kékek, és szinte hihetetlen, hogy az összes foguk elfér
a szájukban. Az izmaik majd’ szétfeszítik az öltönyeiket. Bianchi
szabóinak szaktudását ismerve valószínűleg szándékosan
tervezték így a szerelésüket. Ott állnak a tömegben a főnökük
körül, fejenként négy szemmel pásztázzák a partizókat, a zakóik
alatt pedig gyanús dudorok jelzik a náluk levő fegyvereket.
–  Na jó, gyerekek – közlöm a csapattal –, Bianchi az
északnyugati sarokban van! Figyelembe véve a körülötte levő
szekusok számát, egyetlen esélyetek van arra, hogy közel
kerüljetek hozzá.
– És mi lenne az? – kérdezi a Szupersztár.
– Táncoljatok, mintha alátok gyújtottak volna!
– Rajta vagyunk – feleli Ty habozás nélkül.
Megragadja Aurora kezét, és magával rántja a tömegbe. Még
éppen hallom a lány sikkantását a döngő zene mellett.
Scarlett és Cat még egy pillanatig az akváriumnál maradnak.
Scarlett alaposan szemügyre veszi a falaknál álldogálókat, de a
mikrokamera képének sarkában felbukkan egy hal is, és a
fenébe is, Dariel miatt most már én is az átkozott uszonyost
bámulom!
Casseldon Bianchinak valóban a galaxis összes fajából van
egy példánya, legalábbis amennyire meg tudom állapítani. Ez a
hal kígyószerű, vagy két méter hosszú, és olyan tűzpiros, mint
Scarlett haja, de az igazi extra a két hatalmas méregzsák a
pofája két oldalán. Mindkettő nagyobb, mint a feje, és ettől
olyan, mintha nagyon durván felfújta volna a pofazacskóját.
Fehér szeme kidülled, mintha őt is éppannyira meglepné ez a
dolog, mint engem.
Cat ezzel szemben – ahogy az este nagy részében – le sem
veszi a szemét az Alfánkról és a kis potyautasunkról.
Nem nagyon tetszik, ahová ez a megszállottság vezethet. Egy
kirohanásának már szemtanúi voltunk, és miután visszatért
Dariel lakásába larassiai szemptár illatát árasztva magából,
valahogy nem volt önmaga.
– Hé, Zéró! – szólítom meg. – Mutatnál nekem egy körképet a
teremről?
Teljesíti a kérésemet, kétszázhetven fokos fordulatot tesz, így
alaposabban is szemrevételezhetem a tömeget. Semmi olyat
nem látok, amit ne láthatnék a mennyezeti kamerák képén, de
ahogy várható volt, csalhatatlan Arcunk rögtön kiolvassa a
hangomból a lényeget. A figyelmét azonnal visszafordítja a
mellette álló Ászra.
–  Miért csak ők bulizzanak? – kérdezi Scarlett, majd
megragadja Cat kezét, és magával rángatja a tömegbe.
 Cat szóhoz sem jut, Scarlett nevet, és hiába a feszültség, én is
elvigyorodom. Scarlettnek nagyon király a nevetése. A karjába
kapja a pilótánkat, és extravagáns mozdulattal hátradönti.
Hihetetlen, mennyiféle faj képviselteti magát ezen a bulin.
Persze mindenki a maga módján táncol: egyesével, kettesével,
tízesével, összefűzött kézzel, összebújva vagy egyáltalán nem
érve egymáshoz. Öt évet töltöttem az Aurorán, ahol
többségében terraiak és betraskaiak laktak, meg elvétve egy-egy
syldrathi, úgyhogy már nem vagyok úgy hozzászokva az ilyen
olvasztótégelyhez. A nagyszüleimmel nőttem fel egy ehhez
hasonló állomáson, és imádtam.
Hiányzott is.
Scarlett és Cat éppen a legnevetségesebb koreográfiát tolják,
amit el lehet képzelni, összefűzött karjukat messzire kinyújtják
maguk előtt.
– Mi a fenét csináltok? – nevetek bele a mikrofonba.
–  Tangózunk. Tradicionális terrai tánc. Nagyon romantikus –
közli Scarlett, bár Cat nevetését hallva erősen eltöprengek,
vajon van-e bármi köze annak, amit csinálnak, ahhoz, ahogy
ennek valójában ki kellene néznie.
Szupersztárnak és Aurorának láthatóan fogalma sincs róla,
hogyan is kellene együtt táncolniuk, de egész jól felveszik a
ritmust a környező bulizókat figyelve, és ami azt illeti, jó végre
azt látni, hogy a srác valamiben nincs azonnal a topon. Ami
viszont fontosabb, egyre közelebb kerülnek egy bizonyos
Casseldon Bianchihoz.
– Oké, elég közel kell mennetek ahhoz, hogy be tudjam fogni a
jelet – mondom nekik, és újra végignézem a kamerák képeit,
remélve, hogy nem találok veszélyre utaló jelet. – Persze azért
annyira ne menjetek közel, hogy a pribékjei leharapják a
fejeteket. Ne feledjétek…
– Egy méter! – vág a szavamba Ty és Auri kórusban.
– Vagyis tényleg taníthatók!
Zila is megszólal a fülesemben:
– Finian, a megfelelő helyen vagyunk?
Gyorsan átnézek a másik képernyőre. Azt a rohadt, a
gravitációs generátoroknál vannak! Olyan ez, mint egy
zsonglőrmutatvány. Egy golyó sem eshet le.
Hah, leeső golyók…
–  Úgy tűnik – válaszolom. – A robbanótölteteket a szekunder
kiegyenlítőre kellene raknotok.
– Tisztában vagyok vele – hagyja helyben Zila.
– Egy második őrjárat tart felétek – jelentem be. – Nem ártana
felkészülni, hogy hogyan intézitek el őket, amennyiben
feltűnnek nekik a hiányzó őrök, és bekukkantanak a
generátorszobába. Jól jöhet valamiféle figyelemelterelés.
–  Kal, mostál fogat ma reggel? – kérdezi Tyler a közös
csatornán.
–  Szerencsére nem tűnik valószínűnek, hogy odáig fajulna a
dolog – felel Kal.
Tyler felnevet, és hallom, hogy Auri megkérdezi, mi olyan
vicces. Magamban megjegyzem, hogy később majd nekem is rá
kell kérdeznem. De nem most. Most más dolgom van.
–  Állítsátok be a távirányítós detonátorokat, és húzzatok
vissza ide! – utasítom Zilát és Kalt.
A másik képernyőn ellenőrzöm Szupersztárt és Aurorát. Már
egész közel vannak, látom Bianchit a mikrokameráik képén.
Csak kétsornyi táncos választja el őket a prédájuktól. Sikerül
átlavírozniuk a szekusok között, beleolvadnak a színek és
fények kavalkádjába, és egyre közelebb kerülnek a varázslatos
egy méterhez. Az őrök felfigyelnek rájuk, de nem úgy néznek ki,
mint akik harapni készülnek. Úgy tűnik, Ty és Auri épp elég
csinosnak és épp elég lököttnek tűnnek ahhoz, hogy ne
legyenek gyanúsak. Úgy vigyorognak egymásra, mint az idióták.
Talán tényleg sikerülhet nekik.
Az ujjam ugrásra készen áll a műszer felett, készen arra, hogy
ráugorjak a jelre, ha Bianchi keze megérintené a biokulcsot.
Nem tudom, sikerül-e majd, már így is hatalmas a jelforgalom a
teremben. Kiszúrni egyetlen konkrét jelfolyamot olyan, mintha
megpróbálnék elkapni egyetlen kést a százból, amit éppen
felém hajítanak. A kidobós sosem volt az erősségem a suliban…
Még jó, hogy már nem vagyunk iskolások.
– Oké, még egy kics…
Ebben a pillanatban a lakás ajtaja a zsanérokból kiszakadva
bezuhan Dariel szarjai közé, amik szanaszét repülnek minden
irányba. A flikkaindák a váratlan becsapódásra fényesebben
világítanak, az egyik cseppkő letörik a plafonról, és csak egy
milliméterrel kerül el engem, mielőtt széttörne a padlón.
Az adrenalin azonnal a gyomromba szalad. Gondolkodás
nélkül a kábelekre vetem magam, mindet kirántom a falból. Az
összes képernyőn szürke, statikus zaj jelenik meg, és már
semmit sem látok a csapatomból.
Egy rakás pribék menetel be a bejáraton, felhúzott, célra
tartott fegyverrel. Jelöletlen taktikai páncélzatot viselnek, de azt
nem lehet nem észrevenni, hogy mindegyikük terrai. A hajuk
katonásan rövidre nyírva, a testfelépítésükről pedig süt, hogy
olyan csávók, akik a napjaik nagy részét nehéz súlyok
emelgetésével töltik.
Dariel úgy tátog, mint az egyik átkozott hala.
– Nem szabadna még itt lenniük! – kiabálja.
Mintha nehéz kövek gurulnának a gyomromba, amikor
megjelenik két alak a kommandósok mögött. Alaktalan szürke
egyenruha és vonások nélküli, arcot takaró szürke sisak. A
személyiségükre utaló minden jel tökéletesen elrejtve.
Baszki, baszki, baszki…
Ez a GH…
Megnyomom a némítást a vitrokomomon, és gyorsan
becsúsztatom egy üres csomag Pont, mint az igazi tészta! alá.
Aztán az egyik alak megszólal monoton, elektronikusan
elváltoztatott hangján:
– JÓ NAPOT, DE SEEL LÉGIÓS!
 22.
Cat

– Finian, pozícióban vagyunk!

Tyler hangja recseg a közös kommcsatornán, szinte meg se
halljuk a zenétől. Figyelem a kavargó tömeget, a villogó
fényeket, a kék stroboszkópot. Az ütem a fülemben dobol, a
pulzusom a halántékomban lüktet, ahogy figyelem Tyler és
O’Malley táncát. Közel vannak, elég közel Bianchihoz, hogy
Finian elkezdhesse a bűvészkedést. Tyler előrehajol, mintha
súgna valamit O’Malley fülébe, mire a lány úgy mosolyog,
mintha valami nagyon vicceset mondott volna. Az állkapcsom
megfeszül.
– Finian! – kérdezi Tyler. – Hallasz engem?
Semmi válasz…
Érzem, hogy a gyomromban tekeregni kezdenek a kígyók.
Egyre hangosabbak lettek tegnap óta. Amióta a kocsmában
elköszöntek tőlem a G-csávók rögtön azután, hogy
összeérintettük a vitrokomjainkat, és átküldték a szükséges
papírokat: a TVE pecsétjével ellátott hivatalos dokumentumokat
hüvelykujjlenyomattal ellátva. Olyan szavak, mint „mentesség”
és „együttműködés” és „elfogás” vastagon szedve. Szavak,
amikre most nem igazán akarok gondolni.
 – Hallja bárki Finiant a csatornánkon? – kérdezi Tyler.
– Fin, hallasz engem? – kérdezi Scarlett.
Semmi válasz.
Nem így kellett volna történnie…
Tyler megint közelebb hajol Aurora füléhez, hogy elrejtse a
szája mozgását.
– Zila, Kal, helyzetjelentést!
–  A töltetek a helyükön – feleli Tündefiú. – Most hagytuk el a
gravitációs irányítóközpontot.
–  Lehet, hogy van egy kis gondunk. Finian nem válaszol. Ha
nem tudja lefülelni a jelet, nem tudjuk kinyitni Bianchi irodájának
ajtaját.
– De miért nem válaszol?
–  Szeretném, ha kiderítenétek. Menjetek vissza Dariel
lakásához, és készüljetek fel, hogy problémába ütköztök. Scar,
szeretném, ha velük mennél erősítésnek!
– És te mit fogsz csinálni? – kérdezi Scarlett mellettem.
A tömegen keresztül látom Tyler álarccal fedett arcát a
pulzáló fényben. A tömeg kavarog és hullámzik körülötte,
Bianchi és a háreme, a legkülönbözőbb formájú és méretű
lények mozognak egyszerre a zene ritmusára. Tyler viszont meg
se moccan. Összevont szemöldökkel, hunyorogva áll, és látszik,
hogy pörög az agya.
– Cat, találkozzunk a mosdóknál!
Scarlett-tel összenézünk, és látom a szemében a
bizonytalanságot. De ha egyszer Ty parancsot adott, nem fog
nyilvánosan szembeszegülni vele… Éppolyan hűséges hozzá,
mint én.
Éppolyan hűséges, mint én…
– Légy óvatos, szobatárs! – figyelmeztetem.
– Te is – biccent.
Elválunk, Scar a kijárat felé indul, én pedig megpróbálok
átvágni a tömegen. Látom, hogy O’Malley és Tyler átverekszi
magát a Bianchit körülvevő testek falán. Persze lassan, hogy ne
vonják magukra a figyelmet. Végigsimítom az akvárium falát,
ahogy elhaladok mellette, és figyelem, ahogy egy tucat világító
angolnaszerűség az üveg túloldalán követi az ujjaimat. A
szívem a torkomban dobog. Olyan hangos a zene!
– Jól vagy? – kérdezi Tyler, amikor meglát.
– Soha jobban, uram! – felelek csípőből.
Próbálom nem észrevenni, hogy O’Malley hogyan
kapaszkodik a karjába. Győzködöm magam, hogy csak azért,
mert neki ez az egész még nálam is sokkal lehengerlőbb. Nem
tud semmit. Nem tudhat semmit.
– Parancs, uram?
–  Zila és Kal elhelyezte a robbanótölteteket. – Megérinti a
vitrokomját. – Fin nélkül is be tudom őket indítani. Ha
felrobbannak, eluralkodik a káosz Bianchi biztonságiainál, és
akkor lesz egy kis időnk, pont, ahogy terveztük.
–  De Fin nélkül nincsen kódunk a kulcshoz! – tiltakozik
O’Malley. – Még ha el is jutunk Bianchi irodájáig, nem jutunk át
a biztonsági ajtón.
Tyler előhívja az alaprajzot Finian bemutatójából, és rámutat.
– Nem a biztonsági ajtó az egyetlen bejárat.
 – Ezt nem mondod komolyan!– meredek rá.
Tyler kacsint, nekem meg azonnal a torkomba ugrik a szívem.
– Csak improvizálok – vigyorodik el.
Pár perccel később egy nehéz plasztacél ajtó közelében
gyülekezünk a bálterem hátsó felének egyik sötét sarkában. Itt
egy kicsit nagyobb a csend, néhány pár és egy édes hármas
igyekszik éppen jobban megismerni egymást a félhomályban.
Az ajtóra nagy, piros betűkkel valami felirat van felragasztva
egy számomra ismeretlen nyelven. Ha tippelnem kéne, a
Longbow kulcsait tenném rá, hogy a szöveg azt jelenti:
ÁLLATTÁRLAT: BELÉPNI TILOS.
Az ajtót négy nagydarab chelleriai pribék őrzi, velúrszerű kék
bőrük csillog a halovány fényben, négy szemük villog vékony,
fekete maszkjaik mögött. Mindegyik karba fonta négy kezét a
mellkasa előtt, de nem tűnnek különösebben ébernek – végtére
is mindenhol kamerák vannak, és majdnem száz másik őr
cirkál a bálteremben. És ahogy Ty mondta, nincs a Tejúton
olyan idióta, aki ki akarna cseszni Casseldon Bianchival.
Na jó, szinte egy sincs.
Tyler rám néz, szeme fehérje világít a fekete neonfényben.
– Készen állsz?
– Ez most beugratós kérdés?
Mindhárman lehajolunk, és átpattintjuk a kis kapcsolót a
cipőinken. Az elektromágnesek, amiket Finian szerkesztett a
talpukba, halkan zúgni kezdenek, és stabilan rögzítenek minket
a fémpadlóhoz. Tyler O’Malley-re néz, és megszorítja a kezét.
–  Csak tegyetek úgy, mintha nagyon részegek és nagyon
hülyék lennétek! – mondja.
– A második rész nagggggyon könnyen fog menni – morgom.
Elindulunk az őrök felé, a sarkunk furcsán kopog a padlón.
Egy kicsit béna érzés ezekben a mágnescipőkben járni, de Tyler
átveszi az irányítást, és remekül játssza a csatak részeget.
Meginog, és majdnem elesik. Gyorsan odaugrom, hogy
támogassam, igyekszem egyszerre zavartnak és spiccesnek
tűnni. O’Malley kicsit lemaradva követ minket. A pribékek
végigmérnek, ahogy közeledünk.
Tyler felemeli a vitrokomját, és akadozó nyelvvel megkérdezi:
– Tudja valaki az állomásidőt?
– HALADJ TOVÁBB, EMBERRRR! – mordul rá az egyikük.
Amikor kartávolságon belülre ér, Ty beindítja a detonációt.
Egy másodperc az átfutási idő, aztán a fények megvillannak
felettünk, ahogy a Zila és Kal által elhelyezett töltetek
felrobbannak mélyen az állomás belsejében. Ezt követően elfog
a szédülés, és kellemetlenül érzem magamat – mintha a
belsőségeim saját életre keltek volna a testemben. A Világhajón
megszűnik a gravitáció.
A chelleriaiak meginognak, aztán lassan elemelkednek a
földtől. A falnál keresnek támasztékot, de túl nagyok a
mozdulataik, és túl nagy erővel próbálják ellensúlyozni a
lebegést. A tömegből vidám kiáltások hallatszanak, amiket
aztán bizonytalan sikítások váltanak fel, ahogy az emberek
óceánja elemelkedik a padlótól a galaxisnak álcázott mennyezet
felé.
Tyler gyorsan mozog, de én még gyorsabban. Mindketten
elkapjuk egy-egy chelleriai kabátját, hogy elvegyük a
likvidálóikat. Lövök egyszer, kétszer, Tyler pedig a teljes tárat
beleereszti egy másik őr mellkasába. A negyediknek sikerül
elkapnia Ty csuklóját, de én keményen megcsavarom, mielőtt a
képébe lőnék. Vörös szeme befordul, és végre mindegyik őr
eszméletlenül lebeg a térben. A párok és az édes hármas felsikít
mögöttünk, de elvész a hangjuk a bálteremben eluralkodó
káosz zajában. Az emberek most már mindenhol lebegnek,
temérdek test emelkedik a magasba, miközben továbbra is
dübörög a zene és villognak a stroboszkópok.
– Indulás! – adja ki a parancsot Ty.
Megragadom a belépőkártyát az egyik pribék övéről, és
lehúzom a biztonsági szkenneren. Az állattárlat ajtaja kitárul, és
egy másodpercen belül már bent is vagyunk Tylerrel és
O’Malley-vel. Bevágjuk magunk mögött az ajtót.
Tyler ismét az élre áll, mágneses bakancsa minden lépésnél
döng a földön, ahogy követi Fin alaprajzát. O’Malley szeme
tágra nyílik. Azon tűnődöm, hogy vajon a GH-sok csaptak-e le
idő előtt Dariel lakására, vagy valami más drámai történés
iktatta ki Fint a játékból. Meg azon, hogy hogyan tudnám
megakadályozni, hogy ez az egész teljesen kicsússzon a
kezemből. Hogy hogyan tudnánk túlélni.
A sarkon befordulva két lebegő őrrel találjuk szembe
magunkat. Mindkettő a rádiójába ordibál, közben pedig
próbálnak valamiféle kapaszkodót találni a mennyezeten. A
likvidálóink durranása azonnal elhallgattatja őket. Újabb ajtón
surranunk át és csukjuk be magunk mögött.
 A soron következő teremben csatornaszag terjeng.
Elfintorodom és körbenézek, a szemem tágra nyílt szemű
lények során vándorol végig. Ketrecekbe vannak bezárva, kicsit
a tehénhez hasonlítanak, nyugis, szőrös négylábúak nagy,
barna, növényevő szemmel. Felbőgnek, amikor meglátnak
minket, és hátracsapják a fülüket félelmükben.
– Mi ez a hely? – kérdezi O’Malley.
– Az éléskamra – feleli Tyler.
A vitrokomját fordító üzemmódra állítja, és végigpásztázza a
chelleriai betűket a vezérlőpulton a megfelelő kapcsolót
keresve.
–  Bianchi megeszi ezeket a szerencsétleneket? – kérdezi
Aurora elborzadva.
– Nem Bianchi – sóhajtok fel –, hanem a kis kedvence.
Ty megnyom egy gombot, mire a padló egy része elmozdul, és
robogva oldalra csúszik. Feltárul mögötte egy meredek rámpa,
aminek fentről a kanyar miatt nem látjuk a végét. Odalentről
nedves föld és virágok édes illata árad ki.
O’Malley lehajtja a fejét, egy pillanatra azt hiszem, hogy
félelmében, de amikor felemeli, az ajkát határozottan,
eltökélten szorítja össze.
– Ez oda vezet, ahova gondolom? – kérdezi Auri.
– Mármint Bianchi irodájába? – Tyler bólint. – Igen, oda.
Megrázom a fejemet.
–  Ez őrültség, Tyler! Orbitális ostobaság minden létező
szempontból.
–  De legalább következetesek vagyunk – feleli Tyler, majd
lerángatja magáról a maszkot és a dzsekijét.
– Ez a kis mocsok megölt minden egyes élőlényt a bolygóján.
Komolyan be akarsz tolakodni a területére?
–  A gravitáció még nem állt vissza, úgyhogy nem lesz
mozgásképes. Ha gyorsan és csendben mozgunk, nem lesz
gond. Ha már idáig eljöttünk, nem hátrálhatunk meg.
–  De még ha sikerül is elkerülnünk a szörnyikét, hogyan
fogunk aztán bejutni Bianchi irodájába?
Tyler rám villantja a mosolyát:
– Bízz bennem!
Ekkor pittyenés hallatszik O’Malley övéből.
–  UGYE TISZTÁBAN VAGYTOK VELE, HOGY MIND MEG
FOGTOK HALNI?
–  Csend legyen, Magellán! – suttogja Aurora, és lenémítja az
eszközt.
Bármennyire idegesítő is a kis genya, nem tudok nem
egyetérteni vele. Szívesen vitatkoznék még, de Ty már el is tűnt,
és a mágnesbakancsa deaktiválása után éppen lefelé tolja
magát a rámpán. Bár a félelme elég nyilvánvaló, O’Malley is
félredobja a maszkot, és követi őt – Tyler Jones sokszor van
ilyen hatással az emberekre. És bármennyire is orbitális nagy
baromságnak tartom ezt az egészet jelen pillanatban, azon
kapom magam, hogy én is követem.
A rámpa egy széles, bámulatos dzsungelbe vezet, egy igazi
esőerdőbe az űrállomás kellős közepén. Nem tudom, miért lep
meg ez annyira az akvárium után, de valahogy még annál is
lenyűgözőbbnek találom.
 El se tudom képzelni, mennyi kreditet költhetett Bianchi arra,
hogy összehozza ezt a helyet, vagy hogy mennyire lesz zabos,
ha bármi történik a kis házi kedvencével. A földet vastag levél-
és növénytakaró borítja, vörös, narancs és sárga, mintha örökké
ősz lenne. A levegő édes illatú, és mindenfelé különös indákat
és űrbéli virágokat látunk magunk körül. A kifutó szélén
haladunk, a csavart törzsű, magentaszín fákba kapaszkodva
haladunk előre. A tér hatalmas, minden mozdulatlan. A súrlódó
faágak zaja szinte fülsiketítőnek tűnik, bár valójában alig
hangosabb a suttogásnál.
Ebbe a csendbe hasít bele egy velőtrázó, hátborzongató
ordítás.
– A pitébe! – suttogja O’Malley.
–  Miért nem káromkodsz úgy, mint a normális emberek? –
mormolom.
Elmosolyodik, mintha valami vicceset mondtam volna. Rám
néz a felemás szemével:
– Bocs, de… neked normálisnak tűnök?
Oké, ebben van valami.
Újabb ordítás visszhangzik a kifutóban. A bömbölésbe
beleremeg a gyomrom, és fázni kezd tőle még a fogam is. Tyler
előveszi a vitrokomját, beüt pár parancsot, aztán odadobja a
rámpára, ahonnan jöttünk.
–  Mi a szart csinálsz? – sziszegem. – Az egy légiós vitrokom!
Értékesebb számunkra, mint az átkozott Longbow!
– Csak menj tovább! – suttog vissza.
Továbbra is elöl halad, magabiztosan töri az utat – végtére is
kiválóan szerepelt a zérógravitációstájékozódás-vizsgán is.
O’Malley követi, óvatosan, de ő is gyorsan halad. Úgy sejtem,
kaphatott valamiféle kiképzést, amikor a kolóniára készült,
mert ezúttal úgy néz ki, mint aki pontosan tudja, mit csinál.
Hallom, ahogy valami felszántja a földet. Fák törnek, aztán
egy újabb eget rengető ordítás hangzik fel. Tyler felemeli az
öklét, hogy álljunk meg. A válla fölött átkukucskálok, és
meglátom azt. A gyomrom azonnal öklömnyire zsugorodik.
A legijesztőbb dolog, amit valaha is láttam, pedig hahó,
Darielt is elcsíptem egyszer alsógatyában! Úgy néz ki, mintha a
Teremtő fogta volna a valaha született összes gyerek
szekrényben lakó mumusát, és összegyúrta volna őket egy
hatalmas übermonstrumba, majd készített volna egy lényt, ami
simán megeszi reggelire azt a szörnyet egy kis narancslével a
reggeli hírek mellé.
Akkora, mint egy ház, csupa fog és karom, inas lábai
hasznavehetetlenül kaszálnak a levegőben a zéró gravitáció
miatt. Mellső lábával a fekete földbe kapaszkodik, és a jelek
szerint nem ostoba, mert a karmával próbálja magát előrefelé
húzni. Lapos, taknyos orrával a levegőt szimatolja, aztán újra
felordít. A nyál csak úgy repked a pofájából, miközben öt
smaragdzöld szemének kerekre tágul a pupillája. A hüllőagyam
azt ordítja, hogy rohanjak, tűnjek el innen, meneküljek, mert
vannak csúcsragadozók, még csúcsabb ragadozók, és van az
Abraaxis-IV csodás ultraszaurusza.
– Érzi a szagunkat – suttogom.
– Ott van Bianchi irodája – mutat előre Tyler.
 Felfoghatatlan módon halál nyugodtnak tűnik.
Az aljnövényzeten keresztül egy villanásra meglátom a
polarizált szilikonfalat, és egy apró résnyit a mögötte
elhelyezkedő iroda bútoraiból és lámpáiból. A fal teljesen sima
felületű, sehol egy illesztés rajta. Sehol egy retesz, egy zsanér,
semmi.
– Hogy fogunk bejutni? – kérdezem suttogva.
– Hittel – morogja vissza mosolyogva.
Hunyorítva meredek az ultraszauruszra.
– A hit segít nekünk átjutni azon az izén?
– Nem a hit – kacsint rám Tyler. – A hormonok.
A távolban meghallom a hangot – halkan, recsegve, pont
olyan minőségben, ahogy azt egy vitrokom hangszórójától
várnád. Olyan, mintha két láncfűrész próbálna szexelni.
Az ultraszaurusz megdermed, és tágra nyílt szemmel,
érdeklődve emeli meg a fejét. A hang megismétlődik: ez a
felvétel Finian előadásából származik, és végtelen ismétlésre
állították. Tylerre nézek, ő meg rám vigyorog, és bár még
mindig jólesne lekeverni neki egyet, nem tudom nem
viszonozni.
Ez egy francos párzásra hívó kiáltás.
– Te önelégült kis mocsok…
Az ultraszaurusz felordít, nyáladzva, köpködve, hörögve
küszködi magát keresztül a kifutón. Hatalmas gödröket hagy
maga után a földben, fákat dobál félre, minden erejével azon
van, hogy közelebb kerüljön Tyler hátrahagyott vitrokomjához.
Vicsorog, a szeme villog, aztán egy utolsó bokorcsoport kitépése
után eltűnik a vastag aljnövényzet és a lehullott falevelek
között.
–  Mintha inkább dühös lenne, mint izgatott – jegyzi meg
O’Malley.
–  Te is dühös lennél, ha azt gondolnád, hogy egy másik hím
betolakodott a területedre, és éppen hölgyszauruszt keres. –
Tyler az iroda felé biccent. – Menjünk!
Nagy erővel löki el magát a legközelebbi fától, rágyorsít egy
kicsit. Én mögötte cikázom, és O’Malley zárja a sort. A
nevetséges tüllrétegek csak úgy repkednek körülötte a
súlytalanságban. Ty egy maroknyi inda segítségével lelassít,
amikor közelebb ér a szilikonfalhoz, aztán elkap engem is.
Aurora mellettünk landol, felemás szeme ragyog, láthatóan
felvillanyozta a gondolat, hogy a zsákmány közelébe jutott. Van
valami fém a föld alatt – ha jól sejtem, az ajtókeret lehet,
úgyhogy Ty bekapcsolja a mágnescipőjét, és már oda is cuppan
a gyephez.
–  Hogy jutunk át ezen? – kérdezem, és ököllel az üvegre
csapok.
–  Ha minden más csődöt mond, akkor átlőjük – vonja meg a
vállát Tyler.
Előveszi a likvidálót, amit Bianchi őreitől szerzett, gyilkos
üzemmódra állítja, és felém biccent. Követem a példáját,
maximumra emelem a tűzerőt, és mindketten megsorozzuk az
üveget. Az eredmény fényes villanások és fülsiketítő zaj. A
lövéseink megolvasztják a fal felszínét, és egy pár centi mély
égett, fekete foltot hagynak maguk után.
 A gond csak az, hogy ez a kis mocsok legalább fél méter
vastag.
– Ööö… – nyögi Tyler. – Hát oké…
– Hát oké? – kérdezem hitetlenkedve.
– Visszhangzik ez a terem? – kérdezi Tyler.
Halk elektromos pittyenést hallok O’Malley övétől.
– HA MEGENGEDTEK EGY VÉLEMÉNYT…
– Nem engedjük meg! – csattanok fel. – Néma üzemmód!
Távoli ordítást hallunk, majd újabb toronymagas fák hullanak
a földre a kard nagyságú karmok nyomán. Hátranézek a vállam
felett, aztán vissza Tylerre:
– Kérlek, mondd, hogy nem a „ha minden csődöt mond, akkor
átlőjük” volt az egyetlen terved!
Tyler újra belelő a falba, és megint sikerül megolvasztania
pár centimétert. Összevont szemöldökkel a hajába túr.
– Tényleg azt hittem, hogy működni fog.
– Te jó Teremtőm! – emelem az égnek a karomat. – És mondja
ezt Mr. „száz százalékot értem el a haditaktika-vizsgámon”?
Ty felvonja a sebhelyes szemöldökét:
– Cat, utálnám lerombolni a rólam alkotott véleményedet, de
valószínűleg ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy bevalljam,
nagyjából végig improvizáltam, amióta a Bellerophon
fedélzetére kerültünk!
Újabb ordítás rázza meg a földet.
– Jóságos sós lángos – suttogja O’Malley.
Megfordulunk, és mi is meglátjuk.
Látjuk, hogy ő is lát minket.
 A száját kitátja, egyik sor pengeéles agyar helyezkedik el a
másik után, a lélegzete pedig mint a felfűtött kohó. Karmaival
erősen kapaszkodik a földbe, a kiszakított földdarabok és a
szétcincált növényzet körülötte kering a súlytalanságban. Öt
szeme dühtől izzik, villás nyelve a levegőben sziszeg, ahogy
egyre közelebb vonszolja magát hozzánk. Felnézek, és üveget
látok magam felett. Üveget mögöttem. És egy szörnyet előttem.
Baromi nagy bajban vagyunk.
– Cat, kerülj balra, és vidd Aurit is! – suttogja Ty. Kikapcsolja a
mágnesbakancsát, és elemelkedik a földtől. – Visszamegyünk
va…
Bármi lett volna is Ty parancsa, nincs lehetősége befejezni. Az
ultraszaurusz megfeszíti az izmait, és kilő. Úgy vitorlázik felénk
a súlytalanságban, mint egy agyaras torpedó.
Megragadom O’Malley kezét, és elrúgom magunkat a faltól.
Hallom, ahogy a hatalmas test becsapódik a mögöttünk levő
polarizált szilikonba.
Az ultraszaurusz felordít, karmaival hiába keres kapaszkodót
az üvegen. Megkockáztatok egy pillantást hátra a vállam fölött.
Látom, hogy Tyler elrugaszkodott a földtől, egészen fel a magas
plafonig. Elég nagy erővel ütközik a mennyezetnek, a válla
nagyot reccsen az üvegen, de kapásból újra mozgásba lendül,
ugyanazzal a lendülettel löki vissza magát a föld felé. Eközben
az ultraszaurusz karmai becsapódnak oda, ahol egy
másodperccel előbb még Tyler állt.
– Tyler! – sikítja O’Malley.
Tudom, hogy nem oszt, nem szoroz, de azért beleeresztek
egyet a likvidálómmal. Ennek eredménye egy nagyon is
kielégítő sistergő hang, a lövés lyukat éget az ultraszaurusz
oldalába. Nem okoz igazi kárt benne, de legalább nyertem vele
pár másodpercet Tynak, hogy összeszedhesse magát, és újabb
ugrással visszajusson az etetőzsiliphez.
Az egyetlen probléma, hogy most viszont a szörnyikénk rám
figyel.
Ordítva ránk veti magát. Épphogy félre tudok ugrani, magam
után rántva O’Malley-t. Egy faágba kapaszkodva próbálom
módosítani a lendületünket. Érzem, hogy mögöttem a karmok a
levegőben kaszálnak egyetlen paraszthajszálnyira a hátamtól.
Elrúgom magamat a fától, átsiklunk egy sor összefonódó ágon,
aztán a vállam felett hátralövök még egyet. Hallom a szörnyike
ordítását, és érzem az égett hús szagát. O’Malley a karjaimban.
A szívem hevesen ver, a szám kiszáradt.
Újra a repülőszimulátorban vagyok, aznap, amikor
bekerültünk a speciális képzési programunkba. Körülöttem a
többi kadét. Az oktatók elképedve nézik, ahogy manőverezem
és bukfencezem a szimulált űrben. Egyre hangosabb az
éljenzés, ahogy újra és újra felvillan a SIKERES TALÁLAT jelzés,
én pedig lövök tovább, a fegyverek mintha csak az öklöm
kiterjesztései lennének, a hajó meg a testem meghosszabbítása.
Aztán amikor végül felvillan az elhibázott találatok száma, a
tömeg az új nevemet ünnepli.
ZÉRÓ.
ZÉRÓ.
ZÉRÓ.
 Valami nagy ütközik nekünk hátulról, és egyenesen az iroda
falának repít minket. Rájövök, hogy egy fa volt az, és arra is,
hogy ez az izé elég okos ahhoz, hogy utánunk hajítsa.
Gondolom, nem te leszel a fajod utolsó egyede, ha hígagyú
vagy… Keményen érkezem, aztán O’Malley is belém ütközik. A
feje pedig az üvegnek csapódik, szép kis piros foltot hagyva
maga után. Elharapom a nyelvemet, az összes levegő kiszalad a
mellkasomból, vért és nyálat köhögök fel, a likvidáló pedig
kicsúszik a kezemből.
Lepattanunk a falról, és újra a levegőben repülünk.
Irányíthatatlanul pörgünk, és nincs mibe megkapaszkodni.
Amikor sikerül megfognom, látom, hogy Aurora nincs
eszméleténél: a szeme fennakadt, és felszakadt szemöldökéből
vörös vérgömböcskék szivárognak. A válla felett látom a
szörnyikét, készen az újabb ugrásra. Hallom a likvidáló
tüzelésének hangját és Ty kiáltását.
Csakhogy a szörny már kinézett magának. Felhúztam. És hát
nem leszel a legutolsó életben maradt tagja a fajodnak akkor
sem, ha nem vagy haragtartó típus.
O’Malley-re nézek. A szeme csukva, a szája elnyílt, a
szemöldöke vérzik. Kimatekozom a dolgot, és arra jutok, hogy
nem kell mindkettőnknek meghalnia. Így aztán elengedem, és
elrúgom magamtól.
Szép lassan elsodródik mellőlem.
Az ultraszaurusz pedig hangos ordítással rám veti magát.
Tyler újra tüzel, a likvidáló fénye elvakít.
Az egész világ mintha lassított felvételben mozogna,
súlytalanul forgok, miközben a fogakból és karmokból álló
gyilkos motor egyenesen felém tart. Mégis azon kapom magam,
hogy mosolygok. Mert repülök.
Itt a vég, de legalább repülök.
Aztán valami keménynek ütközöm.
Nincs mögöttem semmi, de mégis nekiütközöm, valami
láthatatlan erő állít meg, és tart egy helyben.
Látom, hogy az ultraszaurusz is megdermedt, a levegőben áll
mozdulatlanul, ellentmondva a lendület és a gravitáció minden
általam ismert törvényének.
Dühös ordítása betölti a teret.
A levegő vibrál körülöttem, és a világ mintha hirtelen
életlenné válna. Só ízét érzem a számban, a szemem sarkából
pedig meglátom O’Malley-t. Ő is a levegőben lebeg, rövid haja
úgy hullámzik a feje körül, mintha fújná a szél. A jobb szeme
világít, ragyog, a karját széttárja, közben pedig valami, a
hallható tartományon majdhogynem kívül eső zúgást hallok.
Mintha statikus elektromossággal töltődne fel a levegő
körülöttem.
– Sssz… szik… szikrrrrra – mondja.
Aztán hatalmas erőhullám tör ki belőle: remegő, átlátszó,
szférikus. Lelapítja az aljnövényzetet, ripityára töri a fákat,
egyre növekvő körben duzzad, végül pedig eléri szörnyikét.
És szörnyike egyszerűen… kipukkad. Mint egy bogár, amit
eltaposott egy hatalmas, láthatatlan cipőtalp. Páncélszerű bőre
szétválik, a belső részei külső részek lesznek, és inkább
elfordulok, hogy ne kelljen végignéznem a többit.
 A kifutó úgy rázkódik, mintha egy bolygórengés
epicentrumában lenne. Valami puha, szivacsos anyagot érzek a
lábam alatt. A szememet kinyitva realizálom, hogy a
bakancsom talpa a földhöz ér.
Engem is megmozdított…
O’Malley lejjebb ereszkedik. Karja még mindig kitárva, az
orrából vér folyik, és lebeg továbbra is a levegőben. A szeme
még mindig kísérteties, fehér fénnyel ragyog, de érzem, hogy
engem néz. Érzem, hogy lát engem.
– Higgy! – mondja nekem.
Megrázkódik, aztán lecsukódik a szeme, és újra elájul, lassan
magzatpózba gömbölyödik, és úgy lebeg a levegőben, mint egy
kisbaba az anyaméhben.
– Cat!
Megfordulok, és Tylert látom magam mögött, szőke haja lebeg
a feje körül a súlytalanságban. Az egyik kilapított fába
kapaszkodik, és ultraszaurusz-vércseppek borítják. Az arca
sápadt, kék szeme tágra nyílt, és mögém mutat.
– Nézd! – mondja.
Hátrafordulok, és az undormány függönye mögött az iroda
falára nézek. Azt látom, hogy O’Malley ereje – vagy bármi volt is
az – nemcsak a fákat lapította ki, nemcsak a bokrokat tépte ki
tövestül, és nemcsak az Abraaxis-IV csodás ultraszauruszát
pukkantotta ki, mint egy nagy és mérges lekváros fánkot,
hanem feltörte Bianchi irodájának falát is, mint valami tojást.
Megcsinálta.
Bejutottunk.
– Mondtam neked – jegyzi meg Tyler.
Üres tekintettel nézek rá, de ő csak mosolyog.
– Hit.
 23.
Scarlett

–  TISZTÁBAN VAGYUNK VELE, HOGY A VILÁGHAJÓ LAKOSAI

KELLEMETLENSÉGET ÉSZLELHETNEK A GRAVITÁCIÓVAL
KAPCSOLATBAN. KÉRJÜK, ŐRIZZÉK MEG NYUGALMUKAT!
A hangszóróból érkező bejelentésre több száz dühös kiáltás a
válasz az emberektől, akik már most is eléggé tisztában vannak
a problémával. Valahogy eljutunk a turbóliftig, aztán
kilebegünk a nagy bazárba, ahol eluralkodott a káosz.
Lények és áruk lebegnek mindenfelé, ezerféle szín és forma,
mint a konfetti egy nagyon dühös esküvőn. Megkapaszkodom
egy létrában, a ragyogó kék, csillogó kristályokkal kirakott
ruhám hullámokban lebeg a derekam körül. Most az egyszer
örülök, hogy visszafogott fehérneműt választottam.
–  TECHNIKUSAINK HAMAROSAN VISSZAÁLLÍTJÁK A
GRAVITÁCIÓT – biztosít minket a dallamos női hang a
bemondóban. – KÖSZÖNJÜK A TÜRELMÜKET!
A bejelentést vagy egy tucat különböző nyelven megismétlik,
de én csak négyet értek belőle. A lakók általános reakciója a
felháborodás. A bazár szemfülesebb arcai olyan mágnescipőt
viselnek, mint én, de ez nem segít a holmijaikon, az árujukon és
az állataikon.
 A bazár szélén maradok, a fal mellett tolom magam előre, és
csak akkor aktiválom a cipőmet, ha feltétlenül szükséges.
Repülni gyorsabb, és a jelek szerint sokkal kevesebb az időnk,
mint amire számítottunk.
– Kal, Zila, hallotok?
– Hallunk, Jones légiós! – feleli Zila.
– Mi a helyzetetek?
–  Már majdnem Dariel lakásánál vagyunk. Várható érkezési
idő negyvenkét másodperc.
A bazár legszélére érve megnyitom az alaprajzot a
vitrokomomon, és megrázom a fejem:
– Basszus, nekem még legalább öt perc!
– Nem tudunk megvárni – jelenti ki Kal.
– Három fegyver jobb, mint kettő, Izomagy!
–  A Világhajó technikusai bármikor beindíthatják a
másodlagos gravitációgenerátorokat. Ha Finiant és Darielt
megtalálták, a jelenléted egy közelharcban nem ellensúlyozná az
időveszteséget.
Berúgok egy ajtót, és belebegek egy újabb turbóliftbe.
– Most azt mondod, nem harcolok jól?
–  Azt mondom, most nincs szükségünk diplomáciára – feleli
Kal.
– Na ide figyelj, te hegyes fülű szépfiú…
– Megérkeztünk. Bemegyek.
Átkozódva nyomom meg a turbóliften a gombot, majd
aktiválom a cipőm. A lendület nagy erővel szorít le. A vitrokom
kommunikációs csatornáján csattanást hallok, majd fegyverek
tüzelését. A szívem zakatol, a gyomrom öklömnyire zsugorodik,
ahogy kirúgom magam a liftből a lakóövezetbe. A rádión
sikításokat és likvidálólövéseket hallok.
– Kal? – kiabálom. – Zila? Jelentést!
Még több kiabálás, cuppogó csattanások, egy újabb sikoltás.
Hallom, hogy Kal syldrathiul ordít. Kiderül, hogy jóval
kreatívabb a káromkodások terén, mint azt eddig gondoltam.
–  Tiir’na si maat tellanai! (Számos ronda és ostoba gyerek
apja!)
– Kii’ne dō all’iavesh ishi! (Folt az univerzum alsóneműjén!)
– Aam’na delnii! (Házi barmok barátja!)
Aztán, a likvidáló lövéseinek sistergő hangja után a rádió
elhallgat.
– Kal?
Elrúgom magam a faltól, és elhaladok két zaklatott külsejű
fickó mellett, akik éppen egy raktárszekrényből másznak ki
alsóneműben. Az egyikükön ENZO BÁCSI-s kalap van.
– Zila, hallasz engem?
Eljutok a lépcsőig, és aktiválom a mágnescipőt, amikor
lendületet kell vennem. A pulzusom száguld, és a szemembe
folyik az izzadság, miközben próbálom valahogy kihámozni
magam a nevetséges ruhámból. Aztán a szoknyát összefogva
másik csatornát nyitok meg a ‘komomon.
– Ty, szerintem Kal és Zila bajban vannak! Én…
Azonnal elhallgatok, ahogy Dariel folyosójára érek, mivel az
ajtaja előtt egy szürke, alaktalan egyenruhás figura vár rám.
Arctalan, a fején szürke sisak. A válla felett belátok a lakásba,
ahol Finian összegörnyedve ül a székén. Felszakadt
szemöldökéből halvány rózsaszín vér szivárog. Látom a
súlytalanságban lebegő testeket és a lövésektől megpörkölődött
falat.
A GH-ügynök a kabátja alá rejti a likvidálóját.
–  JONES LÉGIÓS! – szólít meg. – MILYEN KEDVES, HOGY
CSATLAKOZIK!
 24.
Tyler

A vitrokomom nélkül kicsit meztelennek érzem magam, de az

nagy valószínűséggel az ultraszaurusz gyomrában végezte, az
meg tuti, hogy nem kezdek el kutakodni a szétrepült belei
között, hogy visszaszerezzem.
Elrugaszkodom a törött gallyakkal és levelekkel teli földtől,
átvitorlázom a kifutón, és óvatosan a karomba veszem Auri
ernyedt testét. Megrezzen, és a szemöldökét is összevonja a
lendület miatt. Megpihenek Bianchi irodájának szélénél. A
polarizált szilikonfalon széles repedés tátong. A
nyomásérzékelős padló felett üvegszilánkok lebegnek.
Szerencsénkre bármit csinált is Aurora, úgy tűnik, kinyírta vele
az energiaellátást és ezzel együtt a riasztókat is Bianchi
irodájában.
Bármit csinált is?
Nevezzük nevén a gyereket, Jones!
Telekinézis.
Megérintem az arcát, és halkan ébresztgetem:
– Auri, hallasz engem?
Cat vérfoltosan és koszosan érkezik meg mellém, és pont
olyan zaklatottnak tűnik, mint amilyennek én érzem magam.
De bármennyire rémisztő is, aminek szemtanúi voltunk, a
hangja egyáltalán nem remeg.
– Jól van? – kérdezi.
–  Nem tudom – felelem, és átnézek a törött üvegfalon. – De
indulnunk kell, már biztos úton vannak a biztonságiak. Vigyázz
rá, kérlek!
Cat karjában hagyom Aurorát, én pedig áttolom magam a
résen Bianchi irodájába. A spotlámpák is kiégtek, a levegő pedig
tele van lebegő szobrokkal, műtárgyakkal, űrbéli ereklyékkel,
mivel Aurora pusztító ereje mindent levert a polcokról. Egy
széles asztal körül nagy székek és egyre szélesedő spirálban
elhelyezett üvegvitrinek állnak. Megdobban a szívem, amikor
meglátom a tárgyat, amiért jöttünk: a különös fémből készített,
háromujjú szobrot, amint az egyik magas üvegvitrinben lebeg.
A Szikra.
Visszanézek Aurorára, látom, hogy megint összerezzen Cat
karjaiban. Az erő, ami benne lakozik, ebben a kicsi, törékeny,
időn kívüli lányban, semmihez sem fogható, amit eddig láttam.
Ha eddig nem hittem volna, ha Adams admirális és De Stoy
hadvezér figyelmeztetése, a Bellerophonon történtek és Auri
látomásai a jövőről nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy
meggyőzzenek, valami sokkal komolyabb dologgal állunk
szemben, akkor az, hogy úgy nyomott ki egy ultraszauruszt,
mint egy nagyobb pattanást – az minden bizonnyal meggyőzött
volna.
És ahogy Cat tágra nyílt szemébe nézek, végre ugyanazt látom
benne, ami tudom, hogy az enyémből is sugárzik.
 Hitet.
Csak remélem, hogy nem túl késő.
Cat belöki magát az irodába, Aurorával a karjában lebeg a
föld felett. Auri felnyög, és kinyitja a szemét, aztán szaporán
pislogni kezd. Kell neki pár másodperc, hogy fókuszáljon, de
aztán rátalál az arcomra, és eszébe jut, hol is van. Aztán felemás
tekintete a Szikrára siklik, és látom, hogy az egész teste
megfeszül. Fáradtságát mintha elfújták volna. A légzése
felgyorsul, az álla megfeszül. A szoborra néz, aztán rám. A
hangja rekedt, mintha kiabált volna.
– Ez az – suttogja.
Előhúzom a likvidálómat, és belelövök Bianchi egy másik
vitrinjébe. A szilikonszilánkok szanaszét repülnek, a vitrinben
őrzött négyfejű szobor a túlsó falnak ütközik. Lejjebb állítom a
likvidáló erejét, és egy újabb vitrinbe lövök bele. Az üveg csak
megreped, de nem törik szét.
Máris jobb.
Rálövök a Szikra vitrinjére is. Több ezer repedés szalad szét
pókhálószerűen az üvegen. A likvidáló tusával óvatosan
megütögetem. Az üveg pontosan abban a pillanatban hullik
szét, amikor visszaáll a gravitáció.
Váratlanul ér, hogy a földre zuhanok. A hasamra érkezem,
miközben csillogó szilánkok záporoznak a fejemre. Cat és Auri
is a földre kerül, az Ászom nagyot nyög, amikor talajt fog.
Odakint az ultraszaurusz belsőségei hosszú, undorító
cuppanással érnek földet, amit nagy, nedves csattanás követ,
ahogy a teste többi része is leérkezik. Feltérdelek, és kirázom a
szilánkokat a hajamból.
Bianchi technikusai nyilván bekapcsolták a másodlagos
gravgenerátorokat.
Várható volt, hogy előbb-utóbb kifutunk az időből.
A hátam mögött egy sor pittyegést hallok, aztán a nyíló zár
kattanását. A szívem a torkomba ugrik, amikor az irodaajtó
halk, baljós sziszegéssel kitárul.
Tudom, mit fogok látni, ha odafordulok, mégis mintha
tekergőző kígyók ütnének tanyát a gyomromban, amikor
hátranézek a vállam felett. Hagyom, hogy a csiszolt parkettára
hulljon a likvidáló a kezemből. Közben vérfagyasztó, őrjöngő
sikítás tölti be a teret.
Olyan közel jártunk.
Casseldon Bianchi ront be a szobába, két oldalán a testőreivel.
Mindegyik chelleriai, akkorák, mint egy kisebb autó, és állig fel
vannak fegyverkezve. Bianchi négy szemében leplezetlen harag
ül, fehér agyarait kivillantva vicsorog ránk, ahogy belép az
irodájába. De nem az összetört vitrinek, a szétvert irodája vagy
a földön heverő műtárgyak indítják arra, hogy felemelt ököllel
ordítson fel újra, hanem az üvegen túli vérontás képe. A
látvány, hogy a legkedvesebb háziállata, a galaxis legritkább
fenevada egynapi leves állagát öltötte magára.
– Skaa taa ve benn! – kiáltja.
Aztán felém fordul, és négy szemét résnyire összehúzza.
– Emmm-berrr – hörgi.
Az ütése elemel a földtől, és egészen a falig repülök. Térddel
érkezem a padlóra, a gyomromba fájdalom nyilall, vér ízét
érzem a számban. Bianchi kikapja a likvidálót az egyik embere
kezéből, és a fejemre irányítja. Auri a nevemet kiáltja, Cat
felemeli a fegyverét, mire Bianchi testőrei őt veszik célba.
– KÉREM, SENKI SE LŐJÖN IDEBENT, URAIM! – szólal meg egy
meghatározhatatlan nemű, elektronikusan elváltoztatott hang.
Felnézek, a kezemet fájós hasamra szorítom. Nehezen veszem
a levegőt. Belép a szobába egy GH-ügynök alaktalan, szürke
egyenruhában, nyomában pedig egy másik is.
Bianchi chelleriaiul ordítozik, három karjával az
ultraszaurusza szétszóródott maradványaira mutat, miközben a
negyedik karjával még mindig felém lengeti a fegyverét.
–  EZT MEGÉRTEM, MR. BIANCHI – mondja az ügynök, és
Aurira mutat –, DE AHOGY ELMAGYARÁZTUK, A HÖLGY
STRATÉGIAI JELENTŐSÉGŰ A TERRA SZÁMÁRA. NEM
SZERETNÉNK, HA JÁRULÉKOS ÁLDOZATA LENNE AZ ÖN
DÜHKITÖRÉSÉNEK.
Bianchi félrebillenti a fejét, és a G-csávó fölé magasodva
tökéletes terrai nyelven rámordul:
– Ez az én hajóm. Az én világom. Itt nincs hatásköröd, emm-
berr!
Bár az arcát nem látom, az ügynök úgy beszél, mintha meg se
rezzent volna.
–  NEM IS TUDNA ERRŐL A BETÖRÉSRŐL, HA MI NEM
ÉRTESÍTJÜK, MR. BIANCHI, ÚGYHOGY IDEJE LENNE NÉMI
HÁLÁT TANÚSÍTANIA!
– Ha előbb értesítenek, a háziállatom nem lenne halott!
– A BELLEROPHON CSAK PÁR ÓRÁRA VAN A VILÁGHAJÓTÓL,
URAM! AMINT MEGÉRKEZNEK, A PRINCEPSZ MEGFELELŐEN
KOMPENZÁLNI FOGJA ÖNT A KÁROKÉRT. NEKÜNK CSAK A
LÁNYRA VAN SZÜKSÉGÜNK. AMI A TÖBBI ÁRULÓT ILLETI – a
G-csávó rám és Catre mutat –, AZ ÖN HÍRNEVÉT ISMERVE
BIZTOSRA VESSZÜK, HOGY ÉLVEZNI FOGJA, HA
ELJÁTSZADOZHAT VELÜK EGY KICSIT A CELLÁIBAN.
–  Na álljunk csak meg! – lép előre Cat. – Nem ebben
állapodtunk meg!
Elkerekedett szemmel bámulok az Ászomra.
– Megállapodás?
Cat nem néz a szemembe, továbbra is a GH-ügynököt nézi.
–  Azt mondták, mentességet kapunk! Azt mondták,
visszatérhetünk a régi életünkhöz!
Az ügynök oldalra billenti a fejét.
– HAZUDTUNK, BRANNOCK LÉGIÓS!
– Elárultál minket? – kérdezem suttogva Cattől.
A kezem ökölbe szorul.
Cat végre a szemembe néz. Könnyek gyűlnek a szemébe.
– Az… az osztagért tettem, Ty!
– Az osztagért? – ordítok. – Elárultál engem az osztagért?
– Elárultalak? – Cat láthatóan nem hisz a fülének. – Ha valaki
elárult minket, az te vagy!
– Mi van?
– Jól hallottad! – Cat Aurira mutat. – Amióta csak megjelent a
Longbow fedélzetén, kihajítottad az egész szabályzatot az
ablakon! Belerángattál minket ebbe a baromságba, és mégis
miért? Miatta? – A kezét a mellkasára szorítva nyafogó hangon
folytatja. – „Ó, olyan édes és tehetetlen vagyok, Mr. Jones,
vegyen a nagy, erős karjába…”
– Szóval erről van szó? – szakítom félbe. – Kettőnkről?
Bianchi előrelép és felmordul:
– Elég e…
– Ennek semmi köze kettőnkhöz! – visítja túl Cat. – A légióról
van szó! És az akadémiáról! Mindenről, amiért gyerekkorunk
óta dolgoztunk, Tyler! Jön valami kiscsaj, rád pillog kettőt, és
mindent elhajítasz magadtól?
–  Hiba volt, Cat! – kiabálok. – Sajnálom, ami köztünk történt
az eltávon! És sajnálom, hogy elcsesztem, de itt az ideje, hogy
továbblépj, nem?
Elkerekedik a szeme.
– Te rohadt mocsok…
Rám veti magát a szoba túlsó feléből. Először az államat
találja el, aztán az egyik vitrinnek lök, én meg jól beverem a
koponyámat az üvegbe. Visszalököm, mire belezuhanunk a
Szikra vitrinjébe, és magát a cuccot is leverjük a padlóra
érkezés közben. A törött üvegszilánkok között Cat ökle megállás
nélkül az arcomat csapkodja, miközben sikít. Konkrétan sikít.
A szobában eluralkodik a káosz. A chelleriaiak némelyike jól
szórakozik az ostoba emm-berreken, a két GH-ügynök pedig
megindul, hogy szétválasszon minket. Auri leguggol, és befogja
a fülét, miközben Bianchi felemeli a likvidálóját, és a plafonba
lő.
A G-csávók lehúzzák rólam Catet. Meglátom, hogy véres az
ökle. Lihegve hadakozik velük, és még mindig szórja rám az
átkait.
– Te rohadék! Szétverem a pofádat, te kiba…
– ELÉG! – ordítja Bianchi. – Vigyétek őket a cellákba!
Az egyik G-csávó megragadja Aurora karját, és talpra rángatja
a romok közül.
–  VISSZAVISSZÜK MISS O’MALLEY-T A FÖLDRE, AHOGY
EREDETILEG MEGEGYEZTÜNK.
Bianchi kihúzza magát, és mind a négy karját keresztbe fonja
a mellkasa előtt.
–  KIÉRDEMELTE A TERRAI KORMÁNY HÁLÁJÁT, MR.
BIANCHI! BIZTOSÍTOM RÓLA, HOGY A HÁLÁNK SZINTE NEM
ISMER HATÁROKAT.
–  Akkor miközben kimutatják a hálájukat,
megmagyarázhatnák azt is, hogy került két ügynökük is a
Világhajómra az engedélyem nélkül.
A G-csávó megvonja a vállát.
–  A GLOBÁLIS HÍRSZERZŐ ÜGYNÖKSÉGNEK EZER SZEME
VAN, MR. BIANCHI!
A gengszter erre összeszorítja az állkapcsát, majd felmordul
és bólint. A chelleriai csicskái belépnek, és lefognak engem meg
Catet. A GH-ügynökök gyors léptekkel távoznak az irodából,
elvonszolják Aurit. Egy jól irányzott lökéssel engem és Catet is
meglódítanak. Csikorog az üvegen a bakancsunk, ahogy
távozunk, Bianchi pedig gyászos tekintettel bámulja tovább kis
kedvence maradványait.
Egymás mellett haladunk Auri és a GH-sok mögött. Cat nem
hajlandó a szemembe nézni. Vér csorog le az államon a
felrepedt számból. Hallom Auri el-elakadó lélegzetét és a G-
csávók halk, fémes sziszegését. De a zenét már nem.
A G-csávók benyomulnak egy turbóliftbe, és megnyomják a
dokkoló gombját. Az egyik csicska lehúz egy kódkártyát, és
benyom egy másik gombot – ha jól sejtem, azt, amelyik Bianchi
hírhedt celláihoz vezet. Aki oda bekerül, sosem jön ki onnan.
Az ajtó felé fordulok: mögöttem hat chelleriai, mögöttük meg
a két GH-s. Mindenem fáj. Az egyik csicska megszólít, ajka
gúnyos mosolyra húzódik.
–  Nem beszélek chelleriaiul – felelem, miközben lenyalom a
vért az ajkamról.
–  AZT KÉRDEZI, BOLONDOK VAGYTOK-E – válaszol az egyik
ügynök segítőkészen. – HOGY GONDOLHATTÁTOK, HOGY
SIKERÜL KI- ÉS BEJUTNI AZ IRODÁBÓL ÚGY, HOGY NEM
FOGNAK EL TITEKET?
A csicskára mosolygok, aztán hátranézek a vállam felett az
arctalan, tükröző maszkra.
– Mondd meg nekik, hogy nem gondoltuk!
Az ügynök előhúzza a likvidálóját, és a chelleriai fejébe üríti a
bénítótárat. A másik ügynök is előkapja a fegyverét, a felé
forduló csicska arcába lő, majd leterít még egyet egy pontos
lövéssel a mellkasa közepébe. Még egy kis mozgolódás, párszor
villan a likvidáló, aztán pár másodpercen belül az összes testőr
remegve és nyáladzva fekszik a lift padlóján.
–  NOS – szólal meg Scarlett, majd lehúzza a maszkot, és a
tükörképét nézve eligazgatja égővörös haját. – Ez nem ment
éppen simán.
 – Kritizálni mindenki tud – felelem. – Finian jól van?
–  AZ EXOVÁZA MEGSÉRÜLT, DE ÉLETBEN VAN – feleli Zila a
másik GH-s egyenruha alól. – KAL VISSZAVITTE A LONGBOW-
RA.
– Rosszul is elsülhetett volna – mormolja Cat. – A mocskok azt
mondták, hogy megvárják, amíg megszerezzük a kulcskártyát,
és csak utána rohanják le a lakást.
–  Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy igazunk volt,
amiért nem bíztunk a Globális Hírszerző Ügynökség
ügynökeiben – vigyorodom el.
–  Ha olyan rohadt intelligensek lennének – vigyorog vissza
rám Cat –, akkor nem kérték volna egy Ásztól, hogy árulja el az
Alfáját. Számítottak volna rá, hogy azonnal visszarohanok
hozzád, és elmondok mindent, amit megtudtam tőlük.
Előrenyúlok, megszorítom a kezét, ő meg rám vigyorog:
vadul, győzedelmesen és olyan energiával, mint ezer ragyogó
csillag.
– Szép munka, Brannock légiós!
– Mindig állj ki az Alfád mellett – feleli. – Mindig.
Kitárul a turbólift ajtaja, és a másik oldalán ott vár minket
Dariel. Meglepetten, leesett állal bámul ránk.
–  Azt a szent szar, bejött? – kérdezi, miközben végigméri a
földön heverő eszméletlen testőröket.
–  Sose becsüld le a meglepetés erejét! – közlöm, és elsétálok
előtte.
Már kint is vagyunk a folyosón. Áthaladunk egy légzsilipen,
és sietős léptekkel közeledünk a dokkolóállomáshoz. Nagy az
összevisszaság a gravitációkiesés miatt, de a takarítócsapatok
már munkához láttak. Gyorsan haladunk, Dariel szedi a lábát
mellettem, de közben összeráncolt homlokkal vakargatja a fejét.
Nem bántásból mondom, de az a gyanúm, hogy Finian a család
másik három ágától örökölte az eszét.
– Oké, magyarázzátok el újra… – kezdi.
–  Ez már a harmadik alkalom lesz! – jegyzi meg Zila,
megszabadulva a sisakjától.
– Inkább szerető vagyok, mint agyas – kacsint rá a betraskai. –
Egyébként megadnád a szá…
–  Ahogy Fin is mondta – vágok a szavába –, semmi esélyünk
sem volt megúszni úgy, hogy ne kapjanak el. Szóval amikor a
GH megkörnyékezte Catet, számítottam rá, hogy ez lesz. Az
eredeti terv az volt, hogy lenyúljuk Bianchi kódját, és azzal
jutunk be az irodájába. Ha a GH akkor tört volna be a lakásba,
amikor megbeszélték Cattel, letartóztatták volna Fint, és aztán
elvágják a kommunikációs csatornánkat. A GH ezután
értesítette volna Bianchit az akciónkról, és szépen elkaptak
volna minket az irodájában. Ha a GH előre szólt volna
Bianchinak, akkor simán kinyírnak a biztonságiak, és akkor a
GH nem kapja meg, amit akar. De ha akció közben kapnak rajta
minket, akkor a GH lehet a hős.
–  És a hálás Bianchi boldogan átadja nekik Aurit, minket
pedig szépen kinyírnak – teszi hozzá Cat.
– De a GH hamarabb tört ránk a lakásban – vitatkozik Dariel.
– És szétverték Fint.
–  Ezért kellett átmennünk az ultraszaurusz kifutóján –
bólintok –, Kalnak pedig a lakásban kellett kiiktatnia a GH-
sokat. Nem tudott lesből rájuk rontani.
– Eléggé… rémisztő volt – morog Dariel.
–  Igen, és még egyszer bocs a felfordulás miatt – szólal meg
Scar.
–  Igazából csak az volt a fontos, hogy megszerezzük a GH-s
egyenruhákat – folytatom. – Nem lehet megmondani, ki van a
maszkok alatt, és Scar bárkit el tud játszani.
Dariel megint csak pislog.
– Szóval ennyi balhé csak azért… hogy elkapjanak?
–  Igen – felelem. – De az irodában kellett lennünk, amikor a
GH megérkezik. Utána már csak annyi dolgunk maradt, hogy
Cattel egymásnak essünk.
– Így Bianchi nem figyelte a zsákmányt – bólint Cat.
– És senki sem figyelt engem – teszi hozzá halkan Auri.
Dariel a szavak hallatán a lány felé fordul, ő pedig kis
mosollyal elővarázsolja a dereka körül lebegő piros tüll ráncai
közül a különös fémből készült, háromujjú szobrot mellkasán a
csillogó gyémánttal és a jobb oldali szemben a ragyogó
gyönggyel.
–  Klasszikus figyelemelterelés – vonom meg a vállamat. –
Haditaktika alapok, második szemeszter.
–  Vajon mikor jön rá Bianchi, hogy eltűnt a cucc? – kérdezi
Dariel.
– Figyelembe véve, mekkora rumlit hagytunk az irodájában –
válaszol Zila –, úgy becslem, hogy még három vagy négy perc.
Körülbelül.
 –  És a Bellerophon még mindig úton van a Világhajó felé –
teszi hozzá Cat. – Abból, amit hallottunk, nem hinném, hogy Mr.
Princepsz repesni fog az örömtől, ha megtudja, mit tett Kal a
helyszínen levő két GH-ügynökkel.
– Azt el se tudod képzelni! – jegyzi meg Scarlett.
Auri csak pislog.
– Akkor megmondaná valaki, hogy miért nem menekülünk?
Igaza van, és nem is tudok jó választ adni, szóval menekülőre
fogjuk. A dokkolók és rakodók között cikázva egyre beljebb
haladunk a Világhajó szövevényes gyomrában, majd végig az
átlátszó falú folyosón a Longbow-nkig. A légzsilip nyitva van, és
látom, hogy Kal már vár ránk. Enzo bácsis futáregyenruhája
vérfoltos, a kezében likvidáló. Amikor meglát minket, bár
igyekszik megőrizni a szokásos syldrathi hidegvérét, az ajka
mosolyra húzódik.
Aztán találkozik a tekintete Auroráéval.
A mosoly lefagy az arcáról.
– Indulnunk kéne, uram! – mondja.
Darielhez fordulok, és hálásan megrázom a kezét.
–  Nem tudom, mivel tartozik neked ezek után Fin, de én is
tartozom neked. Ha segítségre lesz szükséged a jövőben, csak
hívj!
Scarlett puszit nyom Dariel arcára, és rákacsint:
– Köszi, Rómeó!
Dariel ezek után Zilához fordul, az ajkán kis mosoly játszik:
– Tőled is kapok egy puszit?
–  Kösz és viszlát – feleli Zila, majd simán bemasírozik a
hajóba.
Aurora előhúz egy második műtárgyat a ruhája ráncai közül.
Egy kis, zöld kőből faragott figurát. Dariel felé nyújtja:
–  Ezt neked hoztam. Arra az esetre, ha új helyre kellene
költöznöd – mondja.
Dariel széles vigyorral teszi zsebre a szobrocskát.
– Lehet, hogy nem lenne rossz ötlet – ismeri el.
Ezután mindannyian a fedélzetre nyomulunk, és egy utolsó
biccentést követően bezárjuk a légzsilipet, és mind a
parancsnoki hídra gyűlünk. De Seel már a székében ül. Az
exováza látott már jobb napokat. Éppen egy kis
fotonhegesztővel dolgozik a bal alkarján. Összességében elég
levertnek és megviseltnek látszik, de amikor meglát minket, egy
kicsit jobb kedvre derül. Kabala ott ül az ölében.
Cat összehúzott szemmel méricskéli, miközben becsusszan a
pilótaülésbe.
– Az az én sárkányom – mondja.
– Csak vigyáztam rá neked – védekezik Finian, de már oda is
dobja neki a plüsst.
– Mégis miért? – kérdezi Cat, és elkapja Kabalát a levegőben.
– Úgy gondoltam, nem ártana egy kis szerencse.
Cat elvigyorodik, puszit nyom a sárkány fejére, aztán beüti az
indítóparancsokat a műszerfalon.
– Pofa be, Finian!
Mindenki beköti magát, aztán elvégezzük a felszállás előtti
ellenőrzéseket. Az ujjaim repkednek a műszerpult felett, és
fogalmam sincs, mi következik most. Tudom, hogy a
Bellerophon úton van a Végtelentér felé. Tudom, hogy nem
állnak le, amíg nem sikerül elfogniuk Aurit. Nem tudom, hogy ki
vagy mi ő, vagy hogy hova vezet minket. És az is biztos, hogy a
Hajtásban őrjáratozó terrai csatahajók is ránk vadásznak, és
világos, hogy lett egy új halálos ellenségünk is Casseldon
Bianchi személyében.
De ez a jövő problémája. Most csak ki kell jutnunk innen,
mielőtt…
–  FIGYELEM! – szólal meg a hangosbemondó – FIGYELEM! A
VILÁGHAJÓRÓL MINDEN FELSZÁLLÁST LEÁLLÍTUNK
CASSELDON BIANCHI UTASÍTÁSÁRA EGY FOLYAMATBAN LEVŐ
KERESÉSI MŰVELET MIATT. KÉREM, ÁLLÍTSÁK LE
HAJTÓMŰVEIKET, ÉS…
– Na jó, kössétek fel a gatyamadzagot, cicuskák! – kiáltja Cat.
Beizzítja a hajtóműveket. A dokkolóhorgonyok csikorogva
próbálják megakadályozni, hogy kitörjünk, de Cat teljes
sebességre kapcsol, és rémes rázkódással, a sikító fém
hangjával a fülünkben kiszabadulunk a feketeségbe, és magunk
mögött hagyjuk a Világhajót. A lendület lenyom az ülésembe, és
egy pillanatra nehezen kapok levegőt. Aztán eszembe jut, hogy
mekkora mázlista vagyok, hogy egyáltalán tudok még lélegezni.
Kint vagyunk.
Sikerült.
Körbenézek a parancsnoki hídon. A csapatomon. A 312-es
osztag. Lúzerek, bajkeverők és szociopaták gyülekezete, egy
csapat kívülálló, akikkel senki sem akart összekerülni az Aurora
Akadémián. Most tudatosul bennem az, hogy milyen hatalmas
dolgot sikerült véghez vinnünk.
Belegondolok, hogy azt kértem mindegyiküktől, hogy
lépjenek be velem a szörnyeteg szájába, és velem jöttek, mert
hittek bennem. Meg se rezzentek. És nem csak besétáltak a
veszélybe.
Repültek.
Auri az egyik tartalék erőkiegyenlítős ülésen kuporog. Tele
van sebekkel, fáradt és vérfoltos, mégis különös tüzet látok a
szemében. A markában szorongatja a Szikrát, és úgy bámulja,
mintha az rejtené a választ minden kérdésére.
Ki vagyok?
Miért vagyok itt?
Mire kell ez az egész?
És most, hogy végre megszereztük a Szikrát, én is
elgondolkozom. Tudom, hogy valami nálunk sokkal nagyobb
dolog részesei lettünk. Valami olyasmié, ami már két évszázada
elkezdődött. Vagy talán már annál is régebben. Valami olyasmi,
amiről az akadémia vezetői nálunk jóval előbb tudtak. Valami,
amiről a GH is tud.
Úgy érzem magam, mintha gyalog lennék a táblán, és idegen
erők löknének egyik kockáról a másikra. Bármit teszek, sosem
láthatom a tábla többi részét. De ha valaki öt évet tölt a katonai
akadémián, akkor azért megtanul egy s mást arról, hogyan
működnek a fegyverek.
Ha az a cucc Auri kezében egy Szikra…
…akkor valahol lennie kell egy kanócnak, amit begyújt.
De vajon mi az ördögre kellhet az a fegyver, amit elsüt?
ŰR A SZÍVBEN
 25.
Auri

Tíz perce értünk be a Hajtásba, és azóta senki nem szólt egy

szót sem.
Minden monokróm lett, fekete, fehér és az összes köztes
árnyalat. Scarlett hajából eltűnt a tűz, Zila barna bőre pedig
szürke, mint a puskapor. A hajó utazósebességben halad, én
pedig az egyik hosszú, párnázott padon ülök a parancsnoki híd
hátsó felében, kezemben a Szikrával.
Minden porcikám fáj a lábujjamtól a fejem búbjáig, és bár
szinte szédülök a fáradtságtól, mégis… sosem éreztem magam
ennyire élőnek. Nemcsak azért, mert elönt az adrenalin, amiért
életben maradtam, de azért is, mert érzem, hogy azon az úton
járok, amin haladnom kell.
Nem tudom még, merre vezet, nem tudom, hol a következő
állomás, de valamiféle meghatározhatatlan jó érzés tölt el,
olyan, amit akkor érzel, amikor tudod, hogy azt teszed, amit
tenned kell.
Tennem kell? Kinek a szabályai szerint? És mi okból?
Ha továbbhaladok ezen az úton, megtudom vajon, mi történt
apámmal és a többiekkel az Octavián? Kideríthetem, hogy miért
akar engem is eltörölni a kormányunk?
 Rájöhetek, hogy mi lett belőlem?
Lenézek a kezemben tartott szoborra, és végigfuttatom rajta a
kezemet. Réginek tűnik, az idő fényesre csiszolta. Valahogy jó
érzés a kezemben tartani, úgy érzem, ott van, ahol lennie kell.
De fogalmam sincs, mit is kellene tennem vele.
Végül Tyler töri meg a csendet, kicsatolja a biztonsági övét, és
feláll. Még mindig az elegáns ruháját viseli, a fekete anyag pedig
sokkal jobban feszül rajta, mint azt a jelenlegi divat diktálná.
– El kell döntenünk, merre megyünk tovább – jelenti be.
Aztán elhallgat, és végignéz a fáradt arcokon. A 312-es
osztagon. Aztán a szája arra a jól bevált gödröcskés mosolyra
görbül.
–  Csak azt akartam mondani – helyesbít –, hogy ez az egész
elképesztő volt, és hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy veletek
szolgálhatok.
Ennél jobbat nem is mondhatott volna. Látom, hogy a szavai
hallatán mindenki kihúzza magát egy kicsit.
Fin azért pont úgy szólal meg, ahogy mindig:
–  Kösz, Szupersztár! Igazad van, ki kell találnunk, merre
tovább, különben a szolgálatunkat egy börtönben fejezzük be,
és az tuti, hogy nem osztozom veletek a cellámon, ti
semmirekellők!
Cat nem fordul hátra, amikor megszólal, pedig szeretném
látni az arcát.
– Bevallom, nekem sem ártana némi navigációs javaslat.
Kinyitom a számat, aztán becsukom, és lenézek a kezemben
tartott Szikrára. A szoborra, amiért mind az életünket
kockáztattuk. Most már mindenki engem bámul, kivéve persze
Kalt, aki éppolyan eltökélten néz levegőnek, ahogy mindig.
Érzem, hogy a hajón mindenki tőlem várja a választ.
És nekem fogalmam sincs, hogy most hova kellene mennünk.
A választól végül Zila ment meg, aki szintén kicsatolja magát,
és feláll.
– Intézem az orvosi ellátást – jelenti be ugyanazon a nyugodt
hangon, amin mindig beszél, mintha nem is segített volna
szétlőni hat, nála háromszor nagyobb chelleriai testőrt
közvetlenül azután, hogy kinyírta egy egész űrállomás
mesterséges gravitációját. – Scarlett, esetleg tudnál szerezni
némi élelmet? Ránk férne az evés. És át is kellene öltöznünk.
Az étel említésére mindenki felélénkül, úgyhogy
közmegegyezésre tartunk egy kis szünetet, amíg a Jones ikrek
mindenkinek kiosztják a rázásra melegedő
élelmiszercsomagokat. Az enyémre az van írva, hogy Csőben
sült NemSertés Almával és pite! Nem tudom, hogy a NemSertés
vagy a pite! rész aggasszon jobban, mindenesetre rázom, amíg a
fólia testmeleggé nem válik, majd letépem a pöttyözött
vonalnál.
Ekkor ismét megszólal az ismerős pittyegés az övem alól:
– UGYE TISZTÁBAN VAGY VELE, HOGY NINCS EBBEN SEMMI,
AMINEK AKÁR TÁVOLRÓL IS KÖZE LENNE A SERTÉSHEZ VAGY
AZ ALMÁHOZ?
Gyanakodva kukkantok be a csomagba. Azt gyanítom,
Magellánnak igaza lehet, de csak megvonom a vállamat, és
magamba tömöm a cuccot.
 – Ty, beszélnünk kell! – szólal meg Scarlett.
–  Ajjaj! – feleli Ty tele szájjal. – Az emberiség történetében
még nem volt olyan beszélgetés, ami ezekkel a szavakkal
kezdődött, és jól végződött volna.
Zila Fin mellett áll, épp ken valamit az arcán lévő vágásokra.
–  El kellene mondanunk, mit láttunk Dariel lakásánál. Ez az
információ befolyásolhatja a következő döntésünket.
–  Miért? – kérdezi Cat egyikükről a másikra nézve. – Mit
láttatok?
Kal szólal meg mellőlem mély hangján:
–  Valami nem stimmel a GH-ügynökökkel. Láttuk, amikor
levettük az egyenruhájukat, hogy Scarlett és Zila beöltözhessen.
Tyler meglepetten néz rá:
– Nem stimmel? Tudnál egy kicsit pontosítani?
Scarlett leteszi a kis alufóliacsomagját, amin Épp, mint a
halfasírt felirat díszeleg.
–  Szerintem nem akarjuk elmondani. Ezt inkább meg kéne
mutatnunk.
Nyaktól lefelé még mindig a szürke GH-páncélt viseli, aminek
felső részét most lehámozza a ruhája átizzadt fűzőjéről. Ott van
a vitrokomja, amit a gép központi holografikus kijelzőjére
irányít, aztán egyetlen ujjmozdulattal átküld egy képet.
A kép elfoglalja az útirányra vonatkozó adatok helyét, és
amint meglátjuk, hogy mit ábrázol, mindenki dermedt
hallgatásba burkolózik.
A csendet végül Cat töri meg, de a hangja olyan, amilyennek
még sohase hallottam.
 – Te szent szar!
Egy nő látható a képen. Egy embernő. A harmincas éveiben
járhat, bár elsőre nagyon nehéz megállapítani. Halott, az arca
beesett, a szája kissé elnyílt, a bőre pedig élettelen, fakószürke,
és ahol a nő jobb szemének kellene lennie… ott egy növény van.
Azokra a pozsgás növényekre emlékeztet, amiket anyu is
nevelgetett a lakásunkban. Vastag, lédús, nyolcszög alakú
levelek törnek ki a szemgödörből szoros kis csokorba fonódva,
egy-egy levél nem sokkal nagyobb a hüvelykujjam körménél. A
levelek élettelen árnyalata illik a nő bőrének színéhez, a széleik
kicsit sötétebbek, és kirajzolódik a bennük futó sötét erezet.
Mohaszerű anyag teríti be a nő arcának jobb oldalát, bolyhos
szálakból és leheletvékony indákból áll. Beborítja a homloka
felét, és az arcán és a nyakán végighaladva bekúszik a fekete
atlétája alá. A bőre alatt ugyanolyan fekete erezet fut szét
pókhálóként, mint a leveleken.
Olyan, mintha a nő kőből lenne, és a növények meg a moha
belőle nőne ki. Nem csoda, hogy Kal azt mondta, nem stimmel
vele valami. Sosem láttam ennél kevésbé stimmelő dolgot.
Undorítónak és természetellenesnek kellene tűnnie, de
ráadásként minden idegvégződésem belobban tőle, és
végigszalad a gerincemen a pánik.
–  Nem vagyok különösebben tájékozott az emberi
betegségekkel kapcsolatban – szólal meg Kal halkan –, de ha jól
sejtem, ez nem valami elterjedt kórság.
– Nem – feleli Ty. A hangja olyan közel áll a remegéshez, mint
még soha. – Azt mondod, hogy ez a nő volt az egyik GH-ügynök?
És tudott járni és beszélni?
Újra a nő arcára nézek. Én nem… Van valami hihetetlenül
borzalmas ebben az egészben, de közben valami ismerős is.
Felemelem a kezemet, eltakarom az arcnak azt a részét, amiben
a természetellenes növény burjánzik, és a többi részre
koncentrálok.
Aztán a gyomrom görcsbe rándul. Amikor megszólalok, a
hangom rekedt, és alig több suttogásnál.
– Tyler, én… ismerem ezt a nőt.
Ty rám mered, sebhelyes szemöldökét megemelve kérdőn néz
rám.
– Találkoztál vele a Végtelentérben?
A fejemet csóválom.
– Nem. Azelőtt ismertem. Mielőtt felszálltam a Hadfieldre.
Az osztag tagjainak hatirányú összenézését nemcsak látom,
de érzem is.
– Az lehetetlen – jelenti ki Scarlett. – És elhiheted nekem, nem
gondoltam volna, hogy valaha is használni fogom még ezt a szót
azok után, amiket az utóbbi időben csináltunk és láttunk. De ha
ez igaz, akkor több mint kétszáz évesnek kellene lennie. Az,
hogy te életben maradtál a kriokapszulában, az csak egy
lehetetlen véletlen, Auri. Gondolod, nem került volna be a
hírekbe, ha ugyanez történik vele is egy másik hajón?
– Lehet, hogy csak nagyon jó arckrémet használ – szól közbe
Fin, de senki sem nevet.
–  Tudom – felelem elcsukló hangon. – De ez akkor is Patrice
Radke. Ő is telepes volt az Octavián, a Feltárási és Kartográfiai
csoportot vezette.
Elszakítom a tekintetem a képtől, és látom, hogy mindenki
engem néz. Van, aki érdeklődően, van, aki kétkedve. De
mindannyian csüggnek a szavaimon.
–  Ő lett volna a főnököm – suttogom. – Gyakornok lettem
volna a Feltárási és Kartográfiai részlegen, amit ő vezetett. Ő és
az apám… ők…
– Köszönöm a szülinapi köszöntést, apa!
– Köszönöm, hogy gratuláltál, amiért megnyertem az államit.
Köszönöm, hogy nem felejtettél el üzenni Callie-nek a
fellépésekor, ami egyébként marha jól sikerült. De leginkább ezt
köszi. Anyut nem engedték fel az Octaviára, erre te… simán
lecserélted? Még csak el se váltatok!
És aztán bontottam a vonalat. Ezek voltak hozzá az utolsó
szavaim. Egy felsorolás arról, hogy miért irtózatosan szar apa.
És most már halott…
Ránézek Patrice élettelen arcára, és a gyomrom öklömnyire
zsugorodik.
De ha ő…
–  Hivatalosan sosem volt kolónia az Octavia-III-on – jegyzi
meg Zila. – A hivatalos jelentések szerint a Lei Gongra tartottál.
– Hát, akkor a hivatalos jelentés téved – felelem.
Zila félrebillentett fejjel tanulmányoz, ahogy már megszoktuk
tőle.
–  Ezek szerint ez a Patrice volt az egyik első telepes ezen a
küldetésen úgy kétszázhúsz évvel ezelőtt.
Nem kérdő a hangsúlya, egyszerűen csak végiggondolja, amit
mondok. A többiek bizonytalanabbnak tűnnek, bár senkin sem
látok olyan egyértelmű hitetlenkedést, mint a korábbi
esetekben. Úgy tűnik, azon a ponton már túljutottunk.
– Tudom, hogy őrülten hangzik, de tudom, hogy igazam van –
jelentem ki.
Attól eltekintve, hogy Patrice Radkénak már több mint két
évszázada halottnak kellene lennie.
Bár én magam kétszázharminchét éves vagyok.
Egy űrhajón, ami tele van űrlényekkel. Akikkel éppen rablást
hajtottunk végre egy űrállomáson.
Szóval semmi sem lehetetlen.
Viszont valami nagyon, nagyon nem stimmel.
 26.
Kal

– A másik GH-ügynök is így nézett ki? – kérdezi Tyler.

Bólintok. Emlékszem, milyen érzést keltett bennem, amikor
megütöttem őket. Hogy milyen hangja volt, amikor a földre
zuhantak. A testük valahogy… furcsa volt a kezem alatt. Szálas.
Nedves. A csontjaik meghajoltak, mint valami facsemete ágai,
ahelyett, hogy száraz fához hasonlóan törtek volna.
–  Sokszor verekedtem terraiakkal az Aurora Akadémián –
felelem –, de ezek az ügynökök nem emberek voltak.
– De hát GH-ügynökök – veti ellen Cat. – Ők a Terrai Védelmi
Erők hírszerzésének legmagasabb szintű egysége.
– Akkor a Terrai Védelmi Erőknek akadhat némi problémája –
felelem.
Folyamatosan érzem Aurora jelenlétét. Olyan, mintha
napfény sugározna belőle a bőrömre. Mintha fürdenék a
melegében, de igyekszem figyelmen kívül hagyni, és az
Alfánkra meg a helyzetünkre összpontosítani. Mégis úgy vonz
magához, mint a gravitáció. Egy feneketlen tó, amelybe
boldogan vetném bele magam, hogy elmerüljek.
–  Hogy került be egy kétszázhatvan éves octaviai telepes a
GH-ba? – kérdezi Aurora.
 Hallom a hangján, mennyire zaklatott. Ismerte ezt a nőt, és
talán fontos is volt neki.
– Ööö, van egy ennél sürgetőbb kérdés is – szól közbe Fin Auri
felé biccentve. – Amennyire tudom, Potyautas az egyetlen
ember, aki valaha is pár évtizednél többet élt túl egy
kriokapszulában. Egyáltalán hogy lehet életben egy
kétszázhatvan éves ember?
– Nem hiszem, hogy életben van.
Zila felé fordulunk, aki szokás szerint a vitrokomját nézi.
– Nem volt sok időm a vizsgálatokra – folytatja –, de mindkét
GH-ügynöknél epidermális degradáció tüneteit észleltem, ami a
halál utáni állapot egyik jele.
–  Vagyis azt mondod, hogy halottak voltak, mielőtt Kal
hozzájuk ért? – kérdezi Tyler.
– Azt mondom, hogy voltak erre utaló jelek.
– De mégis jártak és beszéltek?
–  Én sem tudom megmagyarázni. Talán ezeknek a
kinövéseknek… – az ügynök szeméből kinyúló ezüstös levelekre
mutat – lehet hozzá köze. Mint a betraskai saskipolipnál vagy a
terrai húrférgeknél.
Zila körbenéz, de csak értetlen tekintetek fogadják.
–  A húrférgek a Terrán őshonos paraziták – magyarázza. –
Más élőlények szervezetében fejlődnek ki, és vegyi úton
képesek átvenni a gazdatest agyának irányítását. Ráveszik az
élőlényt, hogy vízbe ölje magát olyan helyeken, ahol a
húrférgek szaporodni tudnak.
– És ti így is felvettétek az egyenruhájukat? – döbben meg Cat.
 – Először alaposan csírátlanítottam a GH-s öltözékeket – feleli
Zila halál komolyan.
– Tényleg nagyon szereti azt a likvidálót – mormolja Finian.
–  Bárcsak magunkkal hozhattuk volna az egyik testet
tanulmányozni! – sóhajt fel Zila.
–  Kösz, nem – vágja rá Tyler, miközben viszolyogva mered a
kijelzőn megjelenő képre. – Minél messzebb vagyunk ezektől az
izéktől, annál jobb. Lehetséges, hogy ez valami vírus, amit a
Világhajón kaptak el?
– Az nem valószínű – feleli Zila.
– De még ha ott is kapták el, hogy éltek elég ideig ahhoz, hogy
egyáltalán elkapják? – veti fel a kérdést Fin.
Aurora is a képre mered, de a tekintete a távolba réved,
nyilván a régi emlékeit idézi fel erről a nőről. Az apja párjáról,
aki az ellenségévé vált.
– Auri, felismered ezt a férfit?
Scar megnyitja a második GH-ügynök képét, akivel végeztem.
Ő is olyan, mint az első, ugyanolyan fura nyúlványok nőnek ki a
szeméből, egy sor színes virág az egyik füléből és a hajából, az
arca jobb oldalát pedig mohaszerű takaró borítja. Az arcát fedő
leveleken vékony erezet vonalait látom. Sötétek, mintha vér
csordogálna bennük.
Aurora beharapja az ajkát.
– Lehet… Talán ő volt az egyik mérnök.
– Még egy octaviai telepes – konstatálom.
–  Akinek már kétszáz éve meg kellett volna halnia – bólint
Scar.
 –  A korához képest egész jól fest – jegyzi meg Fin. – Már ha
mindent figyelembe veszünk…
A humorizálási kísérletét ismét csend követi, de egy részem
csodálja Finiant, hogy legalább megpróbálja oldani a
hangulatot. A parancsnoki hídon a hajtóművek dübörgése és a
konzolok zúgása az egyetlen zajforrás. Aurora a központi
kijelzőt nézi, az általa ismert emberek élettelen bőrét, a fejükből
kisarjadó indákat és leveleket. Érzem a remegést a testében és a
lelkét eluraló félelmet. Szeretnék hozzáérni, hogy egy kicsit
enyhítsek a feszültségén, de minden erőmmel ellenállok a
Vonzásnak, és a hangomból is próbálom száműzni a vágyódást,
amikor megszólítom.
–  A Szikra – biccentek a kezében tartott szobor felé. – Üzen
neked valamit?
A fejét csóválja.
– Mindannyian kockára tettük a hátsó fertályunkat ezért a kis
bizbaszért – mordul fel Cat. – Azt akarod mondani, hogy tök
feleslegesen?
–  Nem tudom. Úgy érzem… hogy így jó. Hogy velem kell
lennie. De nem tudom, hogyan kellene használnom. – Aurora
megrázza a fejét, és felnéz Tylerre. – Figyelj, miért nem
megyünk el az Octavia-III-ra, hogy megnézzük a bolygót? Ha
ezek a telepesek…
– Nem mehetünk – szakítja félbe Cat. – Vesztegzár, rémlik?
– ÍGY VAN – szólal meg az elektronikus hang Aurora övéből. –
A BOLYGÓ JÓ PÁR ÉVE TILTOTT TERÜLET A TERRAI KORMÁNY
RENDELETE ALAPJÁN.
 – És tudja valaki, hogy miért? – kérdezi Aurora.
A vitrokom újra pittyeg.
–  AZ ADATOK SZERINT A FELDERÍTŐMŰSZEREK AGRESSZÍV
KÓROKOZÓT AZONOSÍTOTTAK AZ OCTAVIA-III
ATMOSZFÉRÁJÁBAN. GALAKTIKUS VESZTEGZÁR ALÁ VONTÁK,
HOGY A VÍRUS NE TUDJON KISZABADULNI A BOLYGÓRÓL.
–  De a jelek szerint már sikerült kiszabadulnia! – mutat
Aurora a kijelzőre.
–  Ezt tényleg jelentenünk kellene a hatóságoknak – ért egyet
Scarlett.
A GH-s hullák képe felé biccentek:
– Ezek az emberek a hatóság.
–  Hát, akármit csinálunk is – szól közbe Cat –, nem
bumlizhatunk csak úgy oda az átkozott Octaviára. A vesztegzár
figyelmen kívül hagyását elég durván büntetik.
–  ÚGY ÉRTI, HOGY KIVÉGEZNEK – szól közbe segítőkészen
Magellán. – ÉS NAGYON FÁJDALMASAN.
– Jó, köszönjük, Magellán! – sóhajt fel Aurora.
–  IGAZÁN NINCS MIT – felel a kütyü. – CSAK AZÉRT
JEGYEZTEM MEG, MERT NÉHA NEM TE VAGY A LEGÉLESEBB
KÉS A…
– Néma üzemmód! – szól rá Auri.
Aurora leszegi a fejét, és csak bámulja a kezében tartott
Szikrát. Látom, mennyire szenved. Tudni akarja az igazat, hogy
mi történt azokkal, akiket szeretett, és a kolóniával, ami
állítólag soha nem is létezett. Közben viszont azzal is tisztában
van, hogy mi mindent tett már kockára érte ez az osztag. A jelek
szerint nem akar újra arra kérni minket, hogy kockáztassuk
érte az életünket.
–  Auri, emlékszel a harcra Bianchi irodája előtt? – kérdezi
Tyler. – Hogy mit csináltál az ultraszaurusszal?
– Nem – suttogja a lány.
Érzem, hogy felerősödik a félelme. Nem akarom megvádolni
azzal, hogy hazudik, de azt gyanítom, ez nem a teljes igazság.
Talán egy része emlékszik, csak a többi része nem akar rá
emlékezni.
–  Lehetséges, hogy… az erődnek lehet valami köze a
Szikrához? – veti fel Tyler. – Megpróbálnád…
Halk berregés hangzik fel a hídon, a központi kijelzőn pedig
figyelmeztető fények villannak fel. Cat a műszerpulthoz fordul,
Tyler a saját állomásához ugrik, és ujjai már repkednek is a
konzol felett.
– Valaki bemért minket LADAR-on – jelenti Cat. – Már nézem
is. Mögöttünk van, hét-hatvan-A-12-gamma-négy felé tartanak.
– A központi kijelzőre! – utasítja Tyler.
Cat máris teljesíti a parancsot, és a kijelzőre teszi az űrhajó
képét, ami beindította a radarjelzést. Az osztag hangulata
érezhetően elkomorul, amikor a kép életre kel.
Két éve élek terraiak között, de még mindig nem tudom
túltenni magam azon, hogy milyen kivételesen rondák az
űrhajóik. A syldrathi űrhajók igazi gyönyörűségek, a
pillanatban és titánban megőrzött csodák. Ők a mi ódáink a
Semmihez, amiben úsznak, elegáns minták, íves vonalak és
fényes, csillogó burkolat tökéletes összhangja.
 Összehasonlítva velük a minket üldöző romboló kifejezetten
ormótlannak hat a lapos orrával és a mindenekelőtt
hatékonynak szánt jármű stílustalan eleganciájával. Sötét
burkolatán ott a Terrai Védelmi Erők címere és a hajó neve
fehér festékkel felfestve.
– A Bellerophon – nyögi Tyler.
– Tudtuk, hogy úton voltak a Világhajóra – vonja meg a vállát
Cat. – Úgy tűnik, végre ideértek.
A hangja meglepően nyugodt, jól adja el a blöfföt, de ő is
tudja, amit mi. Hogy a hajó fedélzetén van a Princepsz. Első az
egyenlők közt, aki remekbe szabott eltökéltséggel üldözi
Aurorát.
–  De legalább most szólhatunk a hatóságoknak – jegyzi meg
Finian.
Az Alfánk hangjából kihallatszik a feszültség, amikor
megszólal:
– Cat, meg tudunk lépni valahogy?
Az Ászunk a fejét ingatja:
– Egy bizonyos táv után biztos utolérnek. A Longbow lassabb
a rombolónál, és nekik sokkal több az üzemanyaguk. És nem
akarok ezen rugózni, de nincs is igazándiból úti célunk. Jelenleg
egyenesen előre repülök bele a vakvilágba, csak igyekszem
feldobni egy kicsit.
Scarlett bólint, és összefonja a karját.
–  Ráadásul, ha túl sokáig maradunk a Hajtásban krió nélkül,
szép lassan az agyunk is besül.
– Kell egy úti cél – ért egyet Cat.
 Minden szempár Aurora felé fordul, ő pedig a Szikrára néz.
Forgatja a kezében erre és arra, mintha egy rejtvényt próbálna
megfejteni.
– Én… – megrázza a fejét. – Nem tudo…
BAMF!
A likvidáló villanófénye kivilágítja a parancsnoki hidat.
Aurora teste hátrahanyatlik a lövés erejétől, kezéből kigurul a
Szikra. A következő másodpercben felpattanok, és elönt a
lehetetlen, képtelen harag. Zila Aurora előtt áll fegyverrel a
kezében, és kifürkészhetetlen tekintettel nézi a lányt.
– Ja, tényleg nagyon odavan azért a cuccért – jegyzi meg Fin.
– Zila, te megőrültél? – kérdezi Scarlett.
– Csak tesztelek egy…
Zila nem jut tovább a magyarázatával, mert egy jól irányzott
Áon-csapást mérek a torka oldalára, amitől elzsibbad a karja, és
a fegyvere csörömpölve a padlóra hullik.
Állj le!
De a Belső Ellenség már elszabadult. Az eszméletlenül heverő
Aurora látványa szabadjára engedte a bestiát, ami sötét
örömmel ordít fel bennem. A gyilkos dal a vénáimban duruzsol,
és már nyúlok is a leesett pisztoly után. A pulzusom száguld, a
látásom kiélesedett. Az ujjam már a ravaszon, a fegyvert Zila
fejéhez emelem.
Állj le!
Ütést kapok hátulról, a likvidáló kiesik a kezemből. Egy
bukfenccel talpra gördülök, és támadok, az öklöm csontot ér. Az
apám hangját hallom a fejemben, biztat engem. Mintha a
vállamra helyezett keze vezetné az ütésemet Tyler torka felé.
Szinte érzem, ahogy nevet, miközben az Alfám felnyög, a vére
kifröccsen, és hátratántorodik. Cat oldalról száll belém, de
azonnal kitérek. Az öklöm véres, a szívem zakatol, és már
emelem is a kezem…
Állj!
De ebben a pillanatban az Ellenség vagyok, amit elszabadított
a Vonzás. Még itt a Hajtásban is vöröset látok. Nem tudok
lélegezni, nem tudok semmi másra gondolni azon kívül, hogy
Aurora megsérült, hogy nincs biztonságban, és hogy ő a
mindenem, az én…
– KAL, ÁLLJ LE! – sikoltja Scarlett.
Állj!
Le.
Lehunyom a szememet. Minden erőmmel harcolok. Az
Ellenség erős. A Vonzás olyan mélyen gyökeredzik, olyan
nagyon hangos… Külön-külön is épp elég nehéz ellenállni nekik,
de együtt erősebbek, mint az erők, amik összetartják a
sejtjeimet, erősebbek, mint az univerzumot összetartó energia.
Ilyesmit sosem ismertem, és nem tudom megmagyarázni, nem
tudom értelmezni.
De muszáj uralkodnom rajta.
Az erőszakban nincs szeretet.
Az erőszakban nincs szeretet.
Úgyhogy lassan kinyitom a szememet.
A parancsnoki hídon eluralkodott a káosz. Tyler éppen
feltápászkodik a földről, vér folyik le az állán. Cat a bordáit
lapogatja a földön, Zila a falhoz tántorodott, tágra nyílt szemmel
bámulja a felfordulást, miközben az egyik fekete tincsét
rágcsálja.
– Bénításra volt állítva – suttogja.
–  Pedig már kezdtünk olyan jól kijönni egymással –
vigyorodik el Fin.
Azonnal Aurora mellett termek. Minden, amit eddig
próbáltam elrejteni, most a felszínre tör. A jégfal, amit
felhúztam az érzéseim köré, darabokra robbant. A szívem ki
akar ugrani a helyéről.
Zila likvidálója kiütötte, a feje hátrahanyatlik az ülésen, a
szemét lehunyja, mintha aludna.
De jól van.
Minden rendben.
– Mindenki rendben van? – kérdezi Tyler.
A hangja rekedt a torkára mért ütésemtől.
Válaszul mindenki lassan bólint.
– Kal, azt mondtad, hogy kézben tartod a dolgot! – mered rám
szemrehányóan.
–  Sajnálom – mondom. Elborzaszt, amit tettem. Hogy így
elveszítettem az irányítást. – Én nem… nem akartam… Nem
tudtam, hogy csak bénításra van állítva a fegyver. És amikor
Aurorát veszélyben láttam…
A fejemet csóválom, és próbálok rátalálni a megfelelő
szavakra, de hogyan magyarázhatnám el a repülést azoknak,
akik még az eget sem látták soha?
–  Sajnálom – ismétlem meg, és Zilára nézek. – De’sai.
Szégyellem magam.
– Zila légiós, magyarázatot kérek! – fordul Tyler a lányhoz.
Zila rápislog, de kell neki pár másodperc, mire összeszedi a
gondolatait.
–  Feltűnt, hogy Auroránál akkor manifesztálódnak a rejtett
képességei, amikor alszik vagy eszméletlen. Arra gondoltam…
–  Arra gondoltál, hogy jó ötlet lenne lelőni minden
figyelmeztetés nélkül?
–  Számoltam a kockázattal, uram! – feleli Zila. – Ha
figyelmeztetem Aurorát, szignifikánsan megugrik a végzetes
következményekkel járó védekezési reakció valószínűsége.
Az osztag tagjai egymásra néznek, láthatóan nem tudják
eldönteni, ki jelenti a nagyobb veszélyt rájuk, Zila vagy
jómagam. Lehet, hogy megbocsáthatatlan, de az én erőszakos
reakciómnak legalább volt oka. Zila viszont… mintha
egyszerűen képtelen lenne beilleszkedni. Mintha nem tudná
megérteni, hogy mit szokás és mit nem szokás csinálni.
Tyler behunyja a szemét, és a halántékát masszírozva azt
mondja:
–  Zila, te vagy a legokosabb ember ezen a hajón. Sőt, lehet,
hogy te vagy a legokosabb az egész légióban. De tudod, hogy mi
a te problémád?
–  Én… nagyon szívesen veszem a visszajelzést, uram! – feleli
Zila készségesen.
–  Az a problémád, hogy mindenről tudod, hogyan működik,
kivéve az embereket.
Zila nagyot pislog, és mintha könnyeket látnék megcsillanni a
szemében.
– Én csak…
Cat átkozódva ugrik hátra, amikor Aurora váratlanul
felegyenesedik a székéből. Minden izma megfeszül, az egész
teste merev, mint az acél, a szeme nyitva, a jobb írisze fehéren
világít. A haja úgy lobog, mintha szél fújná, és valami furcsa,
fekete fény vonja glóriába a testét. Ebből a közelségből érzem,
hogy a bőre szinte sistereg a feszültségtől. A nyelvemen só ízét
érzem, az erő ott remeg a levegőben, a mellkasomban rezonál.
–  Nocsak, nocsak. – Finian sápadt szemöldökét felvonva néz
Zilára. – A jelek szerint beletrafáltál.
– Aurora? – kérdezem.
Aurora kinyújtja a karját, és lassan elemelkedik a földről.
– Nnnnnem – feleli.
– Auri, hallasz engem? – kérdezi Tyler, és közelebb lép hozzá.
A felületi feszültség hevesebben vibrál, és érzem, hogy a
fejemen égnek áll a haj. Az egész Longbow remeg, az
energiaszint hullámzik, halk sikítás építkezik a levegőben.
Aurora kísérteties, kétszínű szemével Tylerre néz, a belőle
áradó fény feketén ragyog.
Scarlett lassan lépked felé, rettenthetetlenül, felemelt kézzel.
– Ki vagy te?
A hajó remeg körülöttünk, a sikítás erősödik, és amikor
Aurora válaszolni próbál, a fény még sötétebben izzik fel.
– Nnnnemki – válaszolja –, minn-nnnnemkinemm-k-kiMI.
– Rendben, akkor mi vagy te? – kérdezi Scarlett.
– Eshvarennnn-n-nn – feleli Aurora.
 A pulzusom felgyorsul a nevet hallva. Ez az Ősik neve, akik
már több százezer éve eltűntek a világ színéről. Az elsők, akik
rátaláltak a Hajtásra. Az elsők, akik a csillagok között jártak.
Diadalmasan nézek Finianre, és látom, ahogy a kétség lassan
eloszlik fekete szeméből. Aurora oldalra billenti a fejét.
Beleremeg a szívem, amikor látom, hogy vér folyik az orrából,
le végig az állán.
–  Mit akarsz? – kérdezi Tyler, miközben támaszt keres a
remegő hajón.
Aurora nem válaszol, csak körbenéz a kabinban. Észreveszi a
Szikrát, ami ott fekszik a központi vezérlőpult alatt, ahová
begurult. Felé nyúl, mire a szobor remegni kezd, és mintha
magától tenné, felemelkedik a padlóról. Aurora szeme
összeszűkül, kezét ökölbe szorítja. A Szikra felületén repedések
jelennek meg, a hasadó fém hangja visszhangzik körülöttünk.
Felemelt kézzel előrébb lépek. Az életünket kockáztattuk,
hogy megszerezzük ezt a szobrot, mi mind…
– Ne!
A Szikra szétrobban, a fémszilánkok szanaszét szóródnak a
hídon. Érzem, hogy az egyik szilánk megvágja az arcomat, egy
másik pedig épphogy nem súrolja a torkomat. A sikítás a
fülemben egyre erősödik, a következő pillanatban pedig ott
lebeg a levegőben Aurora előtt a drágakő, ami eddig a szobor
mellkasát díszítette. Most látom, hogy nagyobb, mint elsőre
gondoltam, a nagyobbik része rejtve maradt a szoborban, ahogy
a jéghegyek az óceánban. Világít. A felületébe bonyolult
spirálok hálózatát vésték.
 Aurora egy intéssel magához hívja a drágakövet, ami
megpihen kicsi tenyerén. Amint a bőréhez ér, tiszta fényből álló
kép tölti be a parancsnoki hidat. Aprócska fényes pontok
kaleidoszkópja, több milliárd pötty olyan spirálokba és körökbe
rendeződve, amelyeket az Aurora Akadémia bármelyik kadétja
felismerne.
– Ez a Tejút! – kiabálja túl Cat az egyre hangosabb sikítást.
Az egész galaxisunk.
A drágakő felragyog, pulzál, és a csillogó fényes pontok
hihetetlen kavalkádjában meglátom, ahogy több tucat csillag
színe pirosra vált, hiába vagyunk a monokróm Hajtásban. Ez az
egyetlen szín a fekete és fehér között, vörös, mint az emberi vér.
A levegőt betöltő sikítás már szinte fülsiketítő, és érzem, hogy a
gyomromat pánik szorítja össze, de nem tudom, hogy miért.
Tudom, hogy ugyanez zajlik le az osztagom többi tagjában is,
érzem, ahogy elméjük szövete beleremeg az ösztönös
rettegésbe. Ez valami ősi, belülről jövő félelem. A talénik
félelme, amikor meglátják a drakkan szárnyának árnyékát
maguk felett.
A préda félelme.
A kivetített képet bámulom, és próbálom leküzdeni a
mellkasomat összeszorító félelmet. Látom magunk előtt és
körülöttünk a kavargó galaxisunk képét a viharok szántotta
szívét alkotó hatalmas fekete lyuk körül.
A lehetetlen űr, ragyogó, pulzáló, aprócska piros
fénypontokkal.
Hirtelen ráébredek, mit látunk.
 – Ez egy csillagtérkép! – kiabálom túl a sikítást.
A galaxis hirtelen mozogni kezd, mintha az idő haladna előre.
Egyre gyorsabban és gyorsabban forog a ragyogó fekete szíve
körül. Egy végtelen spirál, több milliárd egymással
összetalálkozó és összeolvadó csillag, felragyogó és elhaló
fénypont.
A galaxis közepéhez közelebbi rendszerek gyorsabban
forognak, és megelőzik a külső gyűrűkön elhelyezkedő lassabb
csillagokat, átsuhannak felettük és rajtuk, és a találkozások
ereje hullámokat gerjeszt a csillagfényben. Olyan, mint valami
kozmikus balett. Több százezer év telik el egyetlen
szempillantás alatt. Aztán a piros lassan továbbterjed arról a
pár kivilágított csillagról, úgy növekszik, mint egy vérfolt, míg
végül az egész galaxis vörösbe nem fordul.
Aurora rám néz. Fehér szemét mintha belülről világítaná meg
valami. A vér most már az állán folyik, és a padlóra hull. A
Vonzás elementáris erővel önti el a testemet, amikor vérezni
látom. A vágyam, hogy megvédjem, minden értelmes
gondolatot maga alá temet. A központi kijelzőn megjelenő
képekre mutat. A halott, növényekkel benőtt GH-ügynökökre.
– Ra’haam – mondja.
– Fájdalmat okozol neki! – kiáltom, miközben előrelépek.
–  Gestalt – feleli az Aurorában lakó valami, majd a vörös
pöttyökre mutat. – Vigyázz! Ra’haaaaa-a-amm.
– Engedd el!
Megragadom a kezét, ami olyan hideg, hogy szinte éget.
Érzem, hogy a lábam elszakad a padlótól. Nincs más
körülöttem, csak a végtelen űr, és csak azt érzem, milyen kicsi
vagyok. Egy kis darab életre kelt szén és víz a végtelenség
óceánjában.
Minden, amit eddig átéltem, minden szenvedésem, a Syldra
pusztulása, a civilizációm összeomlása, a népem lemészárlása,
az anyám, a húgom, az apám, a külső háború és a Belső
Ellenség…
Minden jelentéktelennek tűnik.
– Mindennnn – mondja Aurora – elééééég.
Aztán lehunyja a szemét, és a karjaimba omlik.
– Te jó szagú székletzsák, jól van? – kérdezi Cat.
Zila Aurora fölé hajol, vitrokomjával leellenőrzi a lány
életfunkcióit. A Longbow most már nem remeg, és a borzalmas
sikítás is olyan hirtelen hallgatott el, mintha valaki egyszer csak
elfújt volna egy gyertyát. Ty és a többiek a csillagtérkép lassan
elhalványuló képét bámulják, ami kicsit olyan most, mint
amikor csillagokat látsz, ha behunyod a szemed, miután
belenéztél a napba.
– A pulzusa megfelelő – jelenti Zila. – Légzésfunkció rendben.
Mindene normális.
–  Hmm… – Scarlett lassan megemeli a kezét. – Ezzel
vitatkoznék.
– Én is! – szólal meg Fin elkerekedett szemmel.
Tyler még mindig az egyre halványuló csillagtérképet
bámulja. A szétterjedő folt visszahúzódott, és már csak az elején
is vörösen izzó csillagrendszerek világítanak a fekete-fehér
galaxis közepén. Megrázza a fejét, rám néz, aztán a karomban
tartott lányra.
–  Vidd a gyengélkedőbe! Zila, menj velük! Ellenőrizzétek,
hogy Auri jól van-e.
Zilára sandítok, de úgy tűnik, összeszedte magát az
összezördülésünk óta. Bólintok, és óvatosan felemelem Aurorát,
mintha csak egy alvó gyermeket vennék a karomba. Mielőtt
kilépnénk a gyengélkedőhöz vezető folyosóra, még hallom
magam mögött Scarlett halk hangját:
– Mégis mi az ördögöt jelent ez az egész, Ty?
A parancsnoki híd ajtaja bezárul mögöttünk, mielőtt az
Alfánk válaszolna.
Csak én maradok a csendben.
 27.
Zila

Aurora eszméletlen teste fölé hajolok, kezemben az orvosi

szkennerrel. A gyengélkedőn fekszik az egyik medipriccsen.
Már öt perc eltelt azóta, hogy lelőttem, úgyhogy bármelyik
pillanatban magához térhet.
– Minden rendben? – kérdezi Kal halkan a hátam mögül.
– Az életfunkciói alapján semmi ok az aggodalomra.
– Úgy értettem, hogy veled, Zila.
A karom még egy kicsit zsibbad az idegre mért ütésétől, de
nem fáj. Amikor visszanézek rá, aggodalmat látok a
tekintetében, ami azonnal megkönnyebbüléssé szelídül, amint
Aurora mocorogni kezd, és az egyik kezét nyögve a homlokához
emeli. Mintha nem is léteznék, Kal azonnal előrelép, az ajka
szétnyílik, és le sem veszi a szemét Auroráról.
– Mi… Mi talált el? – suttog Aurora.
– Magatokra hagylak titeket – hallom saját magamat.
–  Zila… – szólít meg Kal, amikor az ajtó felé fordulok. –
Őszintén sajnálom. Csak el akartam venni tőled a fegyvert.
– Megértem – hazudom.
Az Alfám szavai visszhangzanak a fülemben, amikor
becsukódik mögöttem az ajtó.
 „Az a problémád, hogy mindenről tudod, hogyan működik,
kivéve az embereket.”
Igaz, de közben mégsem az.
Túl sokat tudtam meg az emberek működéséről hatévesen.
Mindent tudok, amit tudnom kell.
De még mindig nem mondhatom azt, hogy értem az
embereket.
 28.
Kal

Számíthattam volna erre.

Aurora kinyitja a szemét. Amint fény éri az íriszét, ragyogó
gyöngyházfényűre vált, és az egész mellkasomat elöntő
megkönnyebbülés halk sóhajjal szakad ki belőlem.
– Be’shmai…
Segítek neki, hogy fel tudjon ülni a medipriccsen, és figyelem,
ahogy nagyokat pislogva próbál magához térni Zila bénító
lövésének utóhatásaiból. A tudat, hogy biztonságban van,
kioltja a lángot, ami fellobbant bennem a parancsnoki hídon.
Ha őszinte akarok lenni, a látványa olyan nekem, mint a víz a
végtelen sivatagban. De még soha életemben nem vívódtam
ennyire. Ez nem mehet így tovább.
– Mire emlékszel? – kérdezem tőle.
Szinte megbabonáz, ahogy a koncentrálástól kis ránc jelenik
meg a szemöldöke felett.
– Zila… lelőtt.
–  Nem akart rosszat – mondom gyorsan. – Csak fel akarta
ébreszteni a benned lakozót.
Aurora felnéz rám. A szívverésem felgyorsul, amikor a
tekintetünk találkozik.
 – Eshvaren – suttogja.
–  Az Ősik – biccentek. – Valahogy közük van ehhez az
egészhez. És te is a része vagy, Aurora.
– Ez őrültség.
Behunyja a szemét, és úgy masszírozza a homlokát, mintha
fájna neki.
– Az egészet láttam, pedig nem voltam magamnál. Olyan
volt… Olyan volt, mintha nem lettem volna a saját testemben.
Mintha vidképen néztem volna. Ahogy Zila lelőtt, és te…
A tekintetünk újra összekapcsolódik, és összeszorul a torkom.
Várom a letolást, a jogos felháborodást, amiért hagytam, hogy a
bennem élő szörnyeteg az osztagtársaim ellen forduljon. Érzem
a Belső Ellenséget, ahogy a mellkasomban tekereg. Érzem apám
árnyékát a hátam mögött.
– Megvédtél – suttogja Aurora.
Nagyot pislogok, aztán a fejemet csóválom.
– Nem. Szégyent hoztam saját magamra.
Ekkor újra rám néz. Végigmér tetőtől talpig.
–  Egyszerűen nem váglak, Legolas! – sóhajt fel. – Egyáltalán
nem értelek. Az egyik pillanatban még kockázati tényezőnek
nevezel, vagy éppen levegőnek nézel, a következő percben meg
végigverekszed magad egy TVE-rombolón, hogy kiments a
börtönből, vagy éppen a saját társaidat bokszolod le, hogy
megvédj.
Felsóhajt, és megrázza a fejét.
– Mégis mi ez az egész?
Nagy levegőt veszek, habozok, de végül elengedem az utolsó
kapaszkodót is, és hagyom magam zuhanni. Tudom, hogy ha
egyszer kimondom ezeket a szavakat, többé nem szívhatom
vissza őket. Nem szabadott volna idáig fajulnia a dolognak, de
már nem tudok tovább titkolózni.
– Ideje, hogy elmondjam, miért viselkedem így a közeledben.
–  Mármint hogy miért vagy velem ilyen paraszt? – kérdez
vissza.
A mellkasomat összeszorító fájdalom ellenére érzem, hogy a
szám felfelé görbül, ahogy a megfelelő szavakat keresem – úgy
szeretném elmagyarázni, hogy értelme is legyen.
–  Mindenhol van gravitáció, Aurora – kezdek bele végül. –
Nem csak a bolygókon és a csillagokon. Minden egyes sejtünk,
minden egyes teremtett sejt vonzóerőt fejt ki a környező
tárgyak és emberek felé. És… ezt érzem én is. Irántad.
Összevonja a szemöldökét, a szeme csillog a lámpák
fényében. Egy másodpercre annyira gyönyörűnek látom, hogy
elakad a szavam. De nem hagyom, hogy ez megállítson, mert
attól félek, ha most nem mondom el, akkor talán soha nem
fogom.
– A syldrathik Vonzásnak hívják. Ez egy… ösztönös vonzódás,
amit érzünk. Magával ragadó és ősi. Mint a gravitáció. Még
sosem hallottam olyanról, hogy egy fajtámbeli ember iránt
érezze a Vonzást. De… én ezt érzem irántad, Aurora.
Kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de a
szavak most már megállíthatatlanul törnek elő belőlem.
–  Nem akartam, hogy a többiek tudják, és neked is van elég
gondod anélkül, hogy én is hozzátennék. Azt hittem, hogy mivel
láttál már azelőtt, hogy találkoztunk, hogy talán… egymásnak
szánt a sors, vagy ilyesmi. – Megrázom a fejemet. Idiótának
érzem magam. – Szóval próbáltalak megóvni a veszélytől
anélkül, hogy tudtál volna róla. Nem akartam, hogy úgy érezd,
hálával tartozol nekem.
–  És milyen kötelezettséget jelentene a Vonzás, ha syldrathi
volnék?
Hosszú hallgatás következik.
–  A Vonzás lélekpárok közötti kötelék – vallom be végül. –
Párok közötti kapcsolat.
Aurora nagyot nyel, láthatóan nem találja a szavakat.
– Nem szabadott volna ilyen messzire mennem – sóhajtok fel.
– Nem szabadott volna ilyen helyzetbe hoznom egy embert. Ez
nem fair veled szemben, és a többiekkel szemben sem. Nem
szabadna ilyen döntésre kényszerítenem téged.
Mély levegőt veszek, és biccentek. Igyekszem elnyomni a
testemet átjáró fájdalmat. Érzem, ahogy a mellkasomban
szélesre tárul a szakadék – olyan sötét és mély, hogy talán soha
nem találom meg belőle a kivezető utat.
De jobb ez így.
– Nem tudok tenni az ellen, amit irántad érzek – folytatom. –
De azt eldönthetem, hogy mit csinálok. Ha kiderítjük az
igazságot a Szikráról és a csillagtérképről, akkor kilépek az
osztagból. Már így is túl hosszú ideig fordítottam hátat a népem
saját háborújának. Ha elérünk az út végére, soha többé nem
kell látnod.
A csend széles és hideg közöttünk, mint maga a Semmi. Nem
tudom elképzelni, hogy valaha is megtörje bármi. De aztán
felpittyeg a vitrokomom, betölti a végtelen árkot, és megtöri a
varázslatot.
– Kal? – kérdezi Tyler. – Hallasz?
Megérintem a gépet.
– Hallak.
– Zila mondta, hogy Auri felébredt.
A felemás szempárba nézek, és a fájdalom úgy hasít bele a
szívembe, mint valami penge.
– Igen, felébredt.
– Akkor nem ártana, ha feljönnétek megnézni valamit.
– Máris megyünk.
Újra megérintem a vitrokomot, bontom a vonalat. A velem
szemben ülő lányra nézek. Századokra és fényévekre került
mindentől, amit ismert. A számban vér és hamu ízét érzem.
Mit mondhatsz, amikor nincsenek szavak arra, amit érzel?
Mit tehetsz, amikor már nem maradt semmi, amit tehetnél?
– Jobb, ha megyünk – mondom.
Erre szó nélkül lecsúszik a medipriccsről, és kisétál az ajtón.
 29.
Cat

A navigációnál dolgozom, amikor O’Malley és Tündefiú visszaér

a parancsnoki hídra. A csaj úgy néz ki, mint akin átment egy
leharcolt géphenger, a srác meg úgy, mint akinek valaki megölte
a kutyáját, és a fejét az ágyában hagyta. De az a helyzet, hogy
jelen pillanatban sokkal nagyobb gondunk van az ő érzéseiknél.
A Bellerophon még mindig közeledik, és azok után, amit
megtudtunk…
– Jól vagy, Auri? – kérdezi Scarlett.
A jelek szerint magasabb prioritást ad az érzéseknek, mint én.
Van egy ilyen szokása.
O’Malley Tündefiúra sandít, és még mielőtt bármit is
mondana, a tekintetéből tudom, hogy hazudni fog.
– Igen, jól vagyok.
– Cat, mutasd meg nekik! – utasít Ty.
– Máris.
Egyetlen intéssel a központi kijelzőre küldöm a navigációs
konzol képét. O’Malley csak bámulja a spirálban forgó pislákoló
csillagokat.
– Mit kellene látnom? – kérdezi.
–  A Szikrában elrejtett térképen összesen huszonkét csillag
volt kiemelve – magyarázom. – Mindegyik rendszert
megkerestem az általunk ismert galaxisban.
–  Elég sokáig tartott neki – szól közbe Finian. – Nem tudta
ránézésre megmondani.
– Nagyjából kétszázmilliárd csillag van a Tejúton, csontikám!
Nem magoltam be mindegyiket.
Erre felhorkant:
– Azt hittem, te jó vagy ebben.
–  Pofa be, Finian! – Az ujjaim máris a gombok felett
repkednek, és a huszonkét piros pont már ott világít a több
milliárd nap között. – A legtöbb még feltáratlan rendszerben
található, és a legtöbb jó nagy túra innen még a Hajtáson
keresztül is. Viszont mindegyik rendszer a Hajtás egyik ismert
gyengepontján található.
– Mindegyiknek van természetes kapuja? – kérdezi Tündefiú.
– Úgy tűnik, igen – felelem, és újabb parancsokat pötyögök be.
– És ki nem találjátok, melyik a legközelebbi rendszer a
jelenlegi helyzetünkhöz!
Kal kérdőn vonja fel a szemöldökét. Kiküldöm a választ a
központi kijelzőre, amin eddig az átkozottul hátborzongató
növényügynökök díszelegtek. Az egyik csillag holografikus képe
fényesen lebeg a vezérlőpult felett. Hét bolygó kering körülötte,
amiből a harmadik a lakható zónában helyezkedik el. A
rendszer neve nagy, világító betűkkel jelenik meg a kép alatt.
– Az Octavia… – suttogja Aurora.
Tyra sandítok, aztán Scarlettre. Aztán a többi elcseszett tagra.
Öt évig készültünk az akadémián erre az elcseszett küldetésre.
Mindegyikünk tudja, hogy ez nem lehet véletlen. Bár a hivatalos
jelentések szerint minden a Lei Gongra utal, a GH-ügynökök a
kiakasztó növénycuccal az arcukon Aurora szerint korábban az
Octavia-III telepesei voltak. O’Malley azt állítja, hogy a hajója, a
Hadfield az Octavia-III-ra tartott, amikor eltűnt kétszáz évvel
ezelőtt, és most, bármiért készült is, ez a millióéves térkép is
pontosan arra az átkozott bolygóra vezet minket.
–  Mondjatok meg nekem valamit, légiósok! Tegyük fel, hogy
GH-ügynökök vagytok, és adott egy rendszer, amit nem
szeretnétek, ha bárki is meglátogatna. Viszont sajnos nem lehet
csak úgy lezárni a bejáratot, mivel természetes HajtásKapuval
rendelkezik. Hogy akadályozod meg, hogy mások is ott
lábatlankodjanak a környéken?
–  Talán előadok egy sztorit valami para, légkörben terjedő,
halálos vírusról – duruzsolja a választ Scarlett.
– Lehet, hogy nem csak sztori – emlékeztetem őket. – Zila azt
mondta, hogy a GH-s arcok halottak voltak, mielőtt Kal
hozzájuk ért. Lehet, hogy pont az a vírus fertőzte meg őket, ami
miatt bevezették a vesztegzárat.
–  Akkor miért változtattak meg mindent az archívumban a
Lei Gongra? – teszi fel a kérdést Aurora. – Minek kitörölni
minden bizonyítékot az Octavia-kolónia létezéséről? És miért
akarják annyira levadászni az utolsó embert is, akinek
kapcsolata van a helyhez?
Tyler keresztbe fonja a karját széles mellkasa előtt.
–  Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én kezdem azt
gyanítani, hogy van az Octavián valami, amit a GHÜ nem akar,
hogy lássunk. Vagy még inkább azt nem akarják, hogy Auri
meglássa.
– A Ra’haam – mormolja Zila.
Kal bólint:
– Vigyázz.
Nagyon nem tetszik az irány, amit a beszélgetés vesz.
Kormányzati összeesküvés, eltussolt ügyek, és ki tudja, még mi
minden… De most van egy ennél is nagyobb problémánk.
–  A Bellerophon rádiótávolságon belül ért – jelenti Scar. – És
hívást indítottak felénk.
– A főmonitorra! – adja ki az utasítást Tyler.
Az Octavia-rendszer képe eltűnik, és a helyét egy fehér
egyenruhás, fehér inges, fehér kesztyűs alak veszi át. A falon a
háta mögött a Terrai Védelmi Erők szárnyas jelvénye. Az arcát
eltakarja egy vonások nélküli fehér, tükröződő felületű maszk.
– Jó reggelt, Princepsz! – köszönti Tyler.
– JONES LÉGIÓS! – felel az alak. – MAGUK A FELELŐSÖK KÉT
GLOBÁLIS HÍRSZERZŐ ÜGYNÖK MEGGYILKOLÁSÁÉRT, EGY
KÖRÖZÖTT SZÖKEVÉNY SEGÍTÉSÉÉRT ÉS AZ AURORA LÉGIÓ
SZÁMTALAN SZABÁLYÁNAK MEGSÉRTÉSÉÉRT.
– Elég furcsa napok állnak mögöttünk – ismeri el Tyler.
–  AZT GYANÍTOM, KEVÉSBÉ LESZ JÓKEDVŰ, HA A LUNA
BÜNTETŐKOLÓNIÁN TALÁLJA MAGÁT – válaszol a G-csávó. –
UTASÍTOM, HOGY ÁLLÍTSÁK LE A HAJTÓMŰVEIKET, ÉS VÁRJÁK
MEG AZ ÁTSZÁLLÓ CSAPATUNKAT!
– És ha nem engedelmeskedem?
– AKKOR ELPUSZTÍTJUK A HAJÓJUKAT – feleli a Princepsz.
 –  Sajnálom, uram – csóválja a fejét Tyler. – Minden
tiszteletem, de nem hiszek magának, úgyhogy attól tartok,
kénytelenek lesznek követni minket az Octavia-rendszerbe.
A Princepsz megismerkedésünk óta először emeli meg a
hangját:
–  AZT A RENDSZERT TELJES KÖRŰ VESZTEGZÁR ALÁ
VONTUK A TERRAI KORMÁNY PARANCSÁRA!
– Izgalmas, nem igaz?
– MAGUK…
Tyler elhúzza az ujját a torka előtt, úgyhogy bontom a
vonalat. Visszatér a kijelzőre az Octavia-rendszer képe. A
parancsnoki hídon nagy a csend, csak a hajtóművek zúgását
hallani. Scarlett felvont szemöldökkel néz az öccsére, és ami azt
illeti, én sem tudok nem rá bámulni. Már évek óta ismerem, de
még sosem láttam, hogy Tyler ellenszegül egy felettesének.
Egyetlenegyszer sem. Az elmúlt pár napban viszont az
akadémia sztártanulójából simán körözött csillagközi
szökevény lett.
És a Teremtő szerelmére, úgy tűnik, kezd rákapni az ízére!
– Jó nagy blöff volt, öcskös! – jegyzi meg Scar.
–  Nem igazán – ellenkezik Ty. – A GHÜ-t már a kezdetektől
csakis Auri elfogása érdekelte, és hajlandóak lettek volna
megölni bárkit, aki megtudta, hogy Auri hozzájuk került. És
erről szól ez az egész – mutat a kijelzőre. – Nyilvánvalóan van
valami az Octavián, amit a GHÜ nem akar, hogy lássunk. És
bármi is az, köze van Auri új képességeihez. A látomásai
vezettek el minket a Szikrához, a Szikra pedig az Octavia felé
mutat. Nem tudom, De Stoy hadvezér és Adams admirális tudta-
e, hogy ez lesz a vége, de úgy gondolom, az a sorsunk, hogy
eljussunk odáig. És hiszek benne, hogy valami sokkal nagyobb
dolog zajlik itt, mint azt bármelyikünk is gondolná.
Végignéz rajtunk a parancsnoki hídon.
–  Most tényleg kilépünk a szakadék fölé. Nem hibáztatok
senkit, ha ki akar szállni. Jelenleg csak a terrai kormány
szemében vagyunk szökevények, de ha megsértünk egy
galaktikus vesztegzárat, akkor a galaxis minden egyes
kormánya üldözni fog minket.
Tylernek igaza van, és ezt mindannyian tudjuk. A vesztegzár
a legdurvább szabály az összes közül. Csak a galaxis
legveszélyesebb szektoraira alkalmazzák, azokra a
rendszerekre, ahol olyan járvány vagy fertőzés pusztít, ami az
egész galaktikus civilizáció biztonságát veszélyeztetheti. A
Lysergia vírus. A Selmis-himlő. Időviharok. Az ember nem
szórakozik vesztegzár alá vont rendszerekkel. Ha figyelmen
kívül hagyod a vesztegzárat, nemcsak hadbíróság elé citálnak,
hanem szétporlasztanak, amint meglátnak, és csak arra
vigyáznak, hogy a porból ne menjen a cipőjükre.
Tyler egyesével belenéz mindenki szemébe.
– Ha bárki távozni akar, menjen le a hármas szintre, szálljon
be a mentőkapszulába, és hagyja el a hajót. Nem fogunk rossz
szemmel nézni rá.
Scarlett csípőre teszi a kezét:
– Ugye csak viccelsz?
–  Komolyan mondom, Scar. Nem tudjuk, mi vár ránk, ha az
Octaviára érünk, és egyikünk sem erre jelentkezett.
Scarlett végiglépked a hídon, mindkét kezét Tyler vállára
teszi, és szembefordítja magával. Ilyen közelről, bár nem
egypetéjű ikrek, mégis látszik, mennyire hasonlítanak. Ott van
köztük a megtörhetetlen kötelék, ami még a vérnél is erősebb.
Scarlett lehajol, és megpuszilja az öccsét.
– Én miattad jelentkeztem, te lüke!
– Az Ász mindig kiáll az Alfája mellett – jelentem be.
Állom Tyler tekintetét, amikor a szemembe néz.
– Mindig – mormolja, mire elmosolyodom.
– Mindig.
– Nem vagyok normális – suttogja bele Zila a beállt csendbe.
Mindannyian ránézünk. Lesütött szemmel babrálja az
aranykarikákat a fülében. Most veszem észre, hogy ezúttal kicsi
pizzaszeletek lógnak rajtuk. Göndör haja sötét függönyként
árnyékolja be az arcát, a hangja csak halk mormolás.
– Zila? – kérdezi Scar.
–  Azok a helyek, ahol nekem helyem van, azok csak a
fejemben léteznek – folytatja Zila. – Ahogy mondta a
parancsnok. Nem értem az embereket – körbenéz a hídon –, de
az összes hely közül, ahová nem illek, ide illek a leginkább.
Scar elmosolyodik.
– Ki akar normális lenni, ha lehet helyette érdekes?
Zila Scarra néz, és bólint.
– Maradok.
Kal megszólal a fegyverszekrény mellől. Az ökle tele sebekkel,
a szemében különös tűz ég, amikor O’Malley-re néz.
 – Maradok, amíg az út végére nem érünk.
– Hát, sok szerencsét hozzá! – szól Finian. – Ami engem illet, a
galaktikus vesztegzár átlépése az a pont, ahol ez a betraskai
meghúzza a határt. Nem szándékozom a galaxis összes
kormányának közellenségévé válni egy kétszáz éves,
telekinetikus sárlakó miatt, aki úgy hajigál minket, mint a
kebárlabdát, valahányszor valaki jól megkólintja az
agytárolóját. De jó mulatást az öngyilkos küldetéshez, srácok!
Azt hiszem, egy kicsit mindenki meglepődött. Végignézzük,
ahogy Finian pördül egy utolsót a székében, aztán
feltápászkodik, és lassan bicegve az ajtó felé indul. Igazából
nem hibáztathatom. Végtére is betraskai, és ez a kulimász
egyelőre csak a Terrát érinti. Ha okosan játssza ki a lapjait, és
még most leválik rólunk, az is lehet, hogy…
Finian hirtelen visszafordul, és egyenesen rám mutat.
– Most beugrottál, mi?
– Mi van?
Széles, szarkeverő vigyor terül szét az arcán.
– Ismerjétek be! Mind bevettétek. Komolyan azt hittétek, hogy
lelépek, mi?
Azon kapom magam, hogy én is vigyorgok. Kézbe veszem
Kabalát, és hozzávágom. Fin meg se próbálja elkapni, a játék
lepattan a mellkasáról, és a földre hullik.
– Mekkora segglyuk vagy, Finian! – sóhajt fel Scar.
– Ja – felel a srác. – De a te segglyukad.
Aztán elfintorodik.
– Várj, ez nem jött ki jól! Fúj… Bocsika. Tudod, a terrai nem az
anyanyelvem és…
Tyler elvigyorodik, és végignéz a 312-es osztagon. A
többségünk csak pár napja ismeri egymást, de már jó sok zűrt
éltünk át együtt. És lehet, hogy nemsokára megjárjuk a poklot
is. Az igazság az, hogy mindezek ellenére senki mást nem
akarnék követni a Tejúton.
– Akkor irány az Octavia-rendszer, Zéró!
Tisztelgek, aztán elmosolyodom:
– Uram, igenis, uram!
 
 
Már majdnem az Octavia kapujánál járunk, amikor a
Bellerophon lőni kezd ránk.
A Princepsz az elmúlt egy órában próbált hívást
kezdeményezni, de Ty arra utasította Scarlettet, hogy hagyja
figyelmen kívül a hívásokat. Épp elég nagy a hangzavar a GH
baljós fenyegetései nélkül is. Az elmúlt húsz percben szirénázni
kezdett minden, a legkülönbözőbb dolgok próbálnak
figyelmeztetni minket arra, hogy egy galaktikus vesztegzár alá
eső rendszer felé közeledünk, és hogy az Octavia-rendszerbe
rendkívül veszélyes a belépés, és „katasztrofális
következményei” lehetnek, ráadásul „a galaktikus törvény
megszegésének minősül, ahogy azt kimondja a Verduum-IV-i
Békeszerződés, melyet aláírtak… s a többi, s a többi”.
Kezdem komolyan utálni az életemet.
Aztán amikor beérkeznek az első rakéták, eszembe jut, hogy
miért is szeretem annyira.
 Mindenki visszaöltözött az egyenruhájába, úgyhogy legalább
az öltözékünk alkalomhoz illő. Beizzítom a terelőrakétákat,
szólok a többieknek, hogy kapaszkodjanak, aztán belehúzok, és
már indulhat is a komoly manőverezés. A kijelzők felizzanak,
amikor az egyik rakéta felrobban mögöttünk, tiszta, égő fehérbe
vonva egy pillanatra a Hajtást.
–  Ez egy atomrakéta volt? – kérdezi Scarlett tágra nyílt
szemmel.
– Hát nem is egy csokor virág a zsebembe – válaszolok.
– Azt tudtátok, hogy pestis idején azért tettek virágot a zsebbe,
hogy elűzzék a… – kezdi Zila.
–  Köszönjük, Napsugaras légiós! – vág a szavába De Seel. –
Eltekintve a bizarr és morbid terrai szokásoktól, nekem úgy
tűnik, hogy a sárlakó társaitok éppen próbálnak végezni
velünk, márpedig a mi rettenthetetlen vezérünk azt mondta,
hogy azt nem akarják.
Tyler is hitetlenkedve néz a radarképre.
– Mert nem gondoltam, hogy ezt akarják.
– Nem gondoltad? Azt hittem, zseniális stratéga vagy!
Ty felvonja sebhelyes szemöldökét:
– Finian, utálnám lerombolni a rólam alkotott véleményedet,
de valószínűleg ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy…
– Kapaszkodjatok! – ordítom.
Újabb három rakéta közeledik felénk, plusz jól megsoroznak
minket a Bellerophon golyószórójából is. A műszerpultra vetem
magam, és újabb adag terelőrakétát engedek ki. Átlavírozok a
golyózáporon, érzem, ahogy dorombol alattam a hajtómű, az
ujjaim olyan gyorsan mozognak a vezérlők felett, mint a
gondolat. A lövedékek több ezer kilométer szélesen terjednek
szét, széles körben perzselik végig a Hajtást – de a Longbow
gyorsabb, pörögve kígyózom ki vele a golyók közül, amik
sziszegve kerülik el a hajónk oldalát. Végül egyetlen karcolás
nélkül bukkanunk ki a másik oldalon.
– Ezek a mocskok nem viccelnek – mordulok fel.
–  Mennyire vagyunk még az Octavia HajtásKapujától? –
kérdezi Tyler.
– Négy perc és harmincegy másodperc a belépésig.
– Fel tudod őket tartani addig?
Rákacsintok.
– Nem véletlenül hívnak Zérónak.
Már látjuk magunk előtt a kaput. A terraiak nyolcszögletű
titánkapuival vagy a syldrathik könnycsepp alakú
kristályportáljaival szemben ez teljesen organikus. Úgy néz ki,
mint valami csillogó repedés a Hajtás szövetén, mintha valami
lehetetlenül hatalmas állat karmai szántották volna fel. Több
ezer kilométer széles, és a szélein kvantumvillámok vetnek
hullámot. A horizontján túl úgy hullámzik a látkép, mint a
délibáb a sivatagban. Az univerzum szövetének lehetetlen
szakadásán keresztül megpillanthatjuk az Octavia csillagát,
égővörösen izzik a valós űr színes óceánjában.
A Bellerophon most már maximális tűzerővel ontja ránk a
lövedékeket. Ha lettek volna még kétségeink azzal
kapcsolatban, hogy meg akarnak-e ölni minket, mindet
eloszlatja az a három lövedék, ami az egyik szárnyunktól alig
száz méterre halad el.
– Szent Teremtő, ez közel volt – nyögi Finian.
– Pofa be! – mordulok fel. – Kézben tartom a dolgokat. Belépés
a valós űrbe hatvan másodperc múlva – jelentem.
A golyószóró egyik lövedéke eltalálja a hátsó felünket, és
futball-labda méretű lyukat üt a hajótestbe. Minden riasztás
maximumra kapcsol, beüzemel a zsiliprendszer, és lezárja a
sérült területet. A kárjelentésből az derül ki, hogy a gépterem
kapott találatot.
Ez nem jó.
– Azt hittem, kézben tartod a dolgokat! – kiabálja túl Finian a
riasztókat.
– Azt hittem, megmondtam, hogy fogd be!
Kal elmosolyodik, láthatóan abszolút otthon érzi magát a
csata zűrzavarában. Ami azt illeti, ilyen nyugodtnak még nem is
láttam.
– Nem vagy valami nagy harcos, mi, Finian?
–  Te meg nem vagy valami nagy… – A betraskai srác csak
pislog nagy fekete szemével, amikor nem tudja folytatni a
megkezdett mondatot. – Várj, várj, tegnap eszembe jutott valami
nagyon jó erre!
Egy újabb uránlövedék szántja végig az oldalszárny külső
felét. Bármilyen jól repülök, bármilyen keményen tolom,
egyszerűen túl sok fegyverrel lőnek ránk. A Longbow-kat nem
arra tervezték, hogy rombolókkal szálljanak szembe. Olyan ez,
mintha beküldenének a kutyaviadalra egy terriert a
dobberman ellen. Nyilván a terrier is oda fogja tenni magát, de
akármennyire gyors és dühös, a végén úgyis a nagyobb kutya
fogpiszkálója lesz belőle.
– Belépés a valós űrbe tizenöt másodperc múlva!
– Mindenki kapaszkodjon! – kiabálja Tyler.
A Hajtás repedése már közvetlenül előttünk van, betölti a
kijelzőt. Érzem a vonzását, az egész testem beleborzong, és
mintha húzná a bőrömet. Még mindig harsognak a
figyelmeztetések a vesztegzárról, a sérült hajótestről, a
Bellerophonról érkező rakéták miatt. A gyomrom összerándul,
aztán jön a fülsiketítő csend, ahogy a galaxis hirtelen a feje
tetejére áll. Ezt követően a visító hajtóművek és a valóság
csontropogtató erővel kap el minket. Átjutottunk, visszatértünk
a valós űr hívogató színei közé.
A jó hír, hogy még egy darabban vagyunk.
A rossz hír, hogy a Bellerophon még mindig közvetlenül
mögöttünk van.
Úgy tör ki a Hajtásból, mint egy pokolból érkező
óriásdenevér, és újabb kör atomrakétát indít el felénk.
Bármennyire is azt tervezték korábban, hogy elfogják O’Malley-
t, úgy tűnik, leírták veszteségnek, és kiegyeznek azzal is, ha
kicsinálhatnak minket. Az egészben az a legfurább, hogy
halvány segédfogalmam sincs arról, miért. Az Octavia
tökéletesen normális rendszernek tűnik. Első látásra nincs itt
semmi, amit ennyire óvniuk kellene – akár azon az áron is,
hogy lemondanak Aurora elfogásáról.
Ahogy közeledünk hozzá, az Octavia-III egy teljesen
szokványos M osztályú sziklabolygónak tűnik. A felszínét
zöldeskék kontinensek és zöldeskék víz borítja. A felszín
hetvennégy százaléka óceán. Kellemes hőmérséklet, négy
nagyobb kontinens. Más szavakkal… tök uncsi.
Akkor meg mi a franc van itt, amit nem akarnak, hogy
lássunk?
–  Uram! – Zila felnéz a műszereiről, először Aurorára, aztán
Tylerre.
– Mi az, légiós? – kérdez vissza Ty.
Zila egyetlen intéssel a főmonitorra küldi az alattunk levő
kontinens szkenképét. Odalent, a kígyózó, csillogó vízfolyam
körüli burjánzó völgyben harminc vagy negyven épület áll.
Vagyis igaz. Tényleg volt itt egy kolónia. Emberek éltek ezen a
bolygón. Családok. Gyerekek. De beüthetett valami komoly
gebasz, amit az elmúlt kétszáz évben a Terrai Védelmi Erők
hírszerzésének legelitebb osztálya próbált titokban tartani.
– Hazug mocskok – suttogom.
A mögöttünk közeledő Bellerophonra nézek, aztán Tylerre, és
várom a következő parancsot. A tippje, hogy a GHÜ nem akar
megölni minket, nem jött be, ezért most szembe kell néznünk
azzal a kellemetlen igazsággal, hogy éppen próbálunk lehagyni
egy olyan hajót, amit nem tudunk lehagyni, vagy épp szembe
kell szállnunk egy olyan hajóval, amit nem tudunk legyőzni.
Már nagyon közel járunk az Octavia-III-hoz, de a Bellerophon
rakétarendszere célba vett minket, és a golyószóróik is készen
állnak egy újabb sorozásra. Valahol energiát is veszítünk, úgy
tűnik, az egyik találattól megsérült a reaktormag. És
bármennyire is jó vagyok, őszintén szólva nem tudom, vagyok-e
elég jó ahhoz, hogy ezt a menetet megnyerjem Tynak.
– A Bellerophon megint hívni próbál – jelenti Scarlett.
Tyler felsóhajt, és körbenéz a parancsnoki hídon. Látom a
szemében, hogy félti az embereit, hogy csalódott magában.
Közel vagyunk már az Octavia-III-hoz, már látom az
atmoszférában a gomolygó felhőket, alattuk pedig a
kontinensek szabdalt széleit. Aurora a főmonitorra kivetített
képet nézi, azt a helyet, ahol eredetileg az életét kellett volna
leélnie.
Majdnem sikerült. Majdnem hazahoztuk. De lehetséges, hogy
végül Tyler hite kevés volt? Lehet, hogy az utazásunk mégis
véget ér?
– Nyisd meg a csatornát! – utasítja Tyler Scarlettet.
A Princepsz képe azonnal felbukkan a központi kijelzőnkön, a
vonások nélküli fehér maszk és a halott, fémes hang.
–  JONES LÉGIÓS! – szólal meg a G-csávó. – EZ AZ UTOLSÓ
FIGYELMEZTETÉS. HA NEM ÁLLÍTJÁK LE AZONNAL A
HAJTÓMŰVEIKET, AKKOR…
Robbanás hangja szakítja félbe az adást, és a hang egy
pillanatra statikus sercegésre vált. A Bellerophon parancsnoki
hídján vészjelzés szólal meg – ahogy a mienken is. A radarképre
nézve próbálom felfogni, mit is látok.
– Cat, jelentést! – kiált rám Ty.
– A Bellerophont… megtámadták.
– Mégis ki?
A fejemet csóválom.
–  Vagy fél tucat energiajelet fogok, de a LADAR-on szinte
semmit sem látni. Még a szkennerek is épp csak érzékelik őket.
– Van képünk?
A kijelzőre teszem a Bellerophon képét, és egyből látom, hogy
komoly találat érte a bal oldali hajtóműveket, és az űrbe folyik
belőlük a hűtőfolyadék. A hajó körül szinte láthatatlanul egy
tucat karcsú, félhold alakú űrhajó gyülekezik a sötétségben.
Teljesen feketék, és a pilóták úgy manővereznek, hogy a lehető
legkevesebb felületet mutassák, így szinte lehetetlen meglátni
őket a LADAR-on. Lesből támadtak, és keményen, a
plazmaágyúik szép lassan felolvasztják a romboló burkolatát.
Elmerengek rajta, hogy vajon most megmenekültünk egy
váratlan csoda folytán, vagy nagyobb szarban vagyunk-e, mint
egy perccel korábban.
– Ezek chelleriai lopakodófregattok – mondja Kal.
A Princepsz hangját halljuk a még mindig nyitott
kommunikációs csatornán.
–  FIGYELEM, AZONOSÍTATLAN CHELLERIAI ŰRHAJÓK!
ÉPPEN A TERRAI VÉDELMI ERŐK HAJÓJÁRA TÜZELNEK, AMIN
A GLOBÁLIS HÍRSZERZŐ ÜGYNÖKSÉG PAR…
–  Pontosan tudom, kire tüzelek, emmm-berrr! – érkezik a
hörgő válasz, majd megjelenik a kijelzőn a szektor
leghírhedtebb bűnözőjének hátborzongató arca. – A mocskos
GH-ügynökeik átvertek engem, és Casseldon Bianchi kijátszását
senki sem úszhatja meg élve.
– Úgy tűnik, valaki szeretné visszakapni a Szikráját – suttogja
Scarlett.
–  Ööö… – Finian Aurorára sandít. – Ki fogja neki elmondani,
hogy összetörtük?
Elértük az Octavia-III gravitációs mezőjének határát, a
Bellerophon hajtóművéből szivárgó üzemanyag pedig lassan
gyűrűzik lefelé a bolygó felső atmoszférájába.
A chelleriai hajók olyan gyorsan mozognak, mint a kolibrik,
repkednek a romboló sortüzében, és szép lassan szétszedik a
sokkal nagyobb hajót – mint egy hatalmas tömeg hangya az
elefántot. Figyelem, ahogy a Bellerophon útnak indítja a
vadászgépeit, kisebb űrhajók sora áramlik ki a hangárok
ajtaján. A kisgépek többsége a chelleriai hajók ellen indul, de
úgy fél tucat megfordul, és minket vesz célba.
Az energiaszint gyorsan esik, de az ilyen szitukért élek.
Szembeállítom a Longbow-t a beérkező vadászgépekkel, és úgy
cikázom a beérkező lövedékek között, mint a cérna át a tű
fokán. A sok-sok órányi gyakorlás, az ösztöneim, az ereimben
lüktető ritmus, mind a felszínre tör. Nem is érzem a vezérlőn
repkedő ujjaimat, és nem érzem a testemet sem, ahogy a hajónk
forog és kanyarodik alattam.
Bemanőverezek, aztán kilövöm magunkat az Octavia-III
gravitációs mezőjéből, így nyerünk egy kis lendületet. Kal
átvette a másodlagos fegyverek irányítását, és ketten együtt
egész szép kis tűzerőt zúdítunk a TVE-s vadászgépekre. Tele
vagyok energiával, ahogy az üldözöttből üldöző válik. Figyelem,
ahogy a chelleriaiak és a Bellerophon szép lassan aprítják
egymást, és nézem a kék lángokat meg a szétrobbanó
fémszilánkokat, ahogy egymás után leszedjük a nyomunkban
haladó vadászgépeket.
 Aztán eszembe jut, hogy az anyám TVE-pilóta volt. És az is,
hogy eddig még sosem lőttem le élő embert. A sok-sok óra
gyakorlás, a pilótafülke, amiben kiérdemeltem a becenevemet –
mind csak szimuláció volt. Ezek viszont igazi emberek.
Terraiak, mint én. Akik azért harcolnak, amiben hisznek.
Akárcsak én.
A hajtómű kezd lelassulni, a sérülés miatti energiaveszteség
lassan eléri a kritikus szintet. Ráadásul amikor arra gondolok,
hogy emberek ülnek azokban a pilótafülkékben, romlik a
koncentrációm is. A Bellerophon ég, oxigén ömlik ki olvadt
burkolata alól, és azonnal lángra kap a feketeségben. A
chelleriaiak sorait sikerült szétzilálni, a karcsú, fekete
lopakodók darabjai csillogó üvegszilánkokként sodródnak szét
az űrben.
Atomrakéta villanófénye világítja be egy pillanatra az
Octavia-III atmoszférájának felső rétegét – egy utolsó,
kétségbeesett próbálkozás a Bellerophontól. Hallom, hogy
Bianchi ordít valamit a rádióba, aztán a hajója belefut a
robbanás terjedő sugarába. Látom a tűzgolyót és azt, hogy az
elektromágneses lökéshullám felénk közeledik.
Megpróbálom felhúzni a gépet, de a hajtóműben már nincs
annyi erő, amennyi kellene a manőverhez. Szegény kislány
lesérült, nem tud már olyan gyorsan repülni, amennyire
kellene. Elér minket a lökéshullám, fény és hang tölti be a teret,
a műszerek szikraesővel gyulladnak ki.
Összevissza csapódom az ülésemben, hallom Scarlett sikolyát,
minden riasztónk visít, a hőmérséklet rohamosan emelkedik.
Elérjük az atmoszférát, de a hajónk úgy pattog, mint a kacsázó
kő a tó felszínén. Próbálok harcolni az ellenállással, minden
erőmmel szembeszállok vele, de túl sok energiát veszítünk.
Túl komolyak a sérüléseink.
– Bemegyünk!
 30.
Finian

–  Ty, izzítsd be a stabilizátorokat! Csapat, mindenki kösse be

magát, kapaszkodjon, és imádkozzon hevesen, ha van kihez!
Cat úgy dolgozik a konzolján, mintha neki is négy karja lenne
– mint az odafent repkedő chelleriai barátainknak. Mindenhol
jelen van egyszerre, kapcsolókat tol fel, ujjai táncot járnak a
gombokon, ahogy próbál még egy kis életet kicsiholni a sérült
paripánkból.
–  Mindenki kösse be magát! – erősíti meg Ty a parancsot.
Aurora beköti magát az egyik pluszülésbe a kabin sarkában, és
az osztag többi tagja is beköti a biztonsági övét. – Készüljetek a
becsapódásra!
A Longbow megrázkódik, éktelen csikorgással kicsit jobbra
dől, Zila pedig a távolabbi falnak csapódik, mielőtt elérhetné az
ülését. Egyikünk sem tud segíteni neki, Cat pedig továbbra is
osztogatja a parancsokat. Lehet, hogy a terepen Szupersztár az
Alfa, de arra képezték ki, hogy az ilyen pillanatokban
mindenben kövesse az Ászát. Jóképű arcán látszik, hogy teljes
mértékben a feladatra koncentrál.
– Stabilizátorok bekapcsolva – jelenti.
–  Nekem nem úgy tűnik! – kiabálja Cat, amikor az űrhajó
ismét megrázkódik, mintha csak valami kátyús úton hajtanánk
keresztül egy olyan úton, ami a vérfagyasztóan meredek
emelkedő után szakadékban végződik.
A Teremtőre, meg fogunk halni!
– Én mondom, hogy bekapcsoltam őket! – jelenti Ty.
Zilának közben sikerült valahogy megkapaszkodnia az
ülésében, és ahogy leveti magát, már nyomja is le a biztonsági
öv gombját, úgyhogy a védelmezőhám szépen a helyére csúszik
a vállánál.
– Mindenhol légörvények vannak – mordul fel Cat.
Megint turbulenciába érünk. A csuklóm folyamatosan
zümmög, a ruhám azt jelzi, hogy ne váltogassam ilyen gyorsan
a gravitációs szinteket, mert nem tud lépést tartani.
– Húzzuk fel? – kérdezi Ty.
A főmonitor előtt elsuhan a kék ég, és aztán egy pillanatra
megpillantjuk az egyik kontinens egy szeletét is. Sokkal
közelebb van, mint korábban.
– Még ne! – kiabálja túl a közelségi riasztást és a vesztegzárra
figyelmeztető jelzés hangját Cat. – Legyen készenlétben a
másodlagos energiagenerátor, mert nekünk annyi, ha az
üzemanyag még…
De mielőtt befejezhetné, meg is történik. A fények
felvillannak, majd eltűnnek, a műszerpult világítása elsötétül, a
szirénák és riasztások egyszerre hallgatnak el. Most tényleg
megtudhatjuk, milyen az élet stabilizátorok nélkül.
Ty hangtalanul motyog, miközben beindítja a másodlagos
energiagenerátort, és bár a szépfiú arca most is rezzenéstelen,
mintha Kal is suttogna valamit. A csuklómon is leállt a
felháborodott ellenkezés, a ruhám elégedett az állandó
gravitációs erővel, csakhogy ez amolyan „a székemhez
szegeződtem, miközben irányíthatatlanul zuhanunk” fajta
gravitáció. És könnyen lehet, hogy az utolsó, amit a ruhámnak
ellensúlyoznia kell.
Mindenki hallgat, és minden arcon ugyanazt a komor
kifejezést látom. A világért sem akarná senki megzavarni Catet
és Tyt a munkájukban.
–  Másodlagos energia bekapcsolva – jelenti az Alfánk. –
Pufferel.
– Megerősítve – feleli Cat, amikor a műszerpulton újra életre
kelnek a fények. – Másodlagos energia a maximumon.
És innentől ketyeg az óra. A Longbow-n túl sok a sérülés
ahhoz, hogy működtetni tudja a hajtóműveket, túl beteg madár
ahhoz, hogy a célig navigáljon minket, de a másodlagos
energiagenerátor jelent némi segítséget. Eleget ahhoz, hogy az
alapvető műszerek működjenek, és legyen egy kis lendületünk
ahhoz, hogy a pilótánk elkormányozzon minket.
Talán pont elég ahhoz, hogy valaki, akit Zérónak hívnak,
megcsinálja.
– Földet érés száztizenöt másodperc múlva! – jelenti, én meg a
legszívesebben lehunynám a szememet, hogy a Teremtőhöz
fohászkodjak.
Valamiféle jutalmat kérnék a sok-sok éves elkötelezett
hűségemért.
Csak hát sajnos a dolog nem így működik, és amúgy sem
tudom becsukni a szememet. Újra felvillan előttünk a horizont,
hullámzó kék-zöld óceánt, egy kis darab partvonalat és egy
kígyózó folyó tükröződő felületét látom elhaladni mellettünk.
–  Másodlagos energia hetven százalékon – jelenti Ty mély,
feszült hangon.
Ő megtette, ami rajta múlt, és most hozzánk hasonlóan ő is
csak figyelni tudja, ahogy az Ásza megpróbálja a Longbow-t
valamiféle kontrollált ereszkedésre fogni.
– Földet érés hatvan másodperc múlva – feleli Cat.
Vajon kitart az energia, amíg földet érünk?
Vagy pár másodperccel előtte lemerül?
Egy pillanatra elszakítom a tekintetemet a kilátásról, és az
osztag tagjaira nézek. Auri úgy fest, mint aki mindjárt kidobja a
taccsot, Kal meg a szokásos aggodalmas tekintetével figyeli. Zila
kicsit félrebillenti a fejét, mintha éppen azt próbálná
kiszámolni, mennyi az esélye az életben maradásunknak, és
ehhez nagyon kellene koncentrálnia. Scarlett Catet figyeli,
közben az ajka hangtalanul mozog, bár úgy sejtem, nem imát
mormol.
– Másodlagos energia negyven százalékon – jelenti az Alfánk
ezúttal halkabban.
– Földet érés negyvenöt másodperc múlva.
Most már fákat is látok, kékeszöld levelek ringatóznak a
koronájukon, mintha hullámot vetnének a szélben. Olyan, mint
a fodrozódó víz, és lelki szemeimmel látom is a Longbow-t,
amint kavicsként pattog ide-oda.
– Tizenöt másodperc.
 – Tizenhárom százalék.
– HA MEGENGEDTEK EGY MEGJEGYZÉST…
Hét hang kiált fel egyszerre:
– Néma üzemmód!
– Mindenki kapaszkodjon! – ordítja Cat.
Most már nem is pislog, egész teste belefeszül az
erőfeszítésbe, ahogy megpróbálja az irányíthatatlan hajónkat
elvezetni az előttünk elterülő fehér homokos, sziklákkal övezett
tengerpart felé.
A Longbow teste csikorog, ahogy végigkaristolják a sziklák, és
csattanások sorozatával behorpasztják a külső burkolatot.
Most már senki sem számol, de a fejemben fogynak a számok.
Hét. Hat. Öt.
A műszerpulton minden fény kialszik, Cat pedig szitkozódva,
remegő karral löki el magától a botkormányt.
Négy. Három. Kettő.
A homokba csapódunk, aztán felpattanunk, újra a földnek
ütközünk, majd irányíthatatlanul csúszunk előre. A hajó olyan
erősen rázkódik, hogy alig kapok levegőt. A zaj fülsiketítő,
ahogy a hajó orra a vízhez ér. A Longbow valami keménynek
ütközik, amitől félkört írunk le, majd végre megállunk. Látom,
milyen ösvényt vágtunk a parton mögöttünk, és mindenki más
is látni fogja, aki felülről érkezik. Ennél komolyabb „itt vagyunk
most” nyilat nem is rajzolhattunk volna.
Viszont élünk.
A néma csendet csak a lehűlő burkolat pattogása töri meg.
Levegőért kapkodok, miközben a ruhámban vagy egy tucat
néma riasztás értesít arról, hogy extrém fizikai terhelésnek
vagyok kitéve – kösz, amúgy észre se vettem volna. Senki sem
szólal meg, de végül Tyler és Cat lassan megfordul, hogy
végignézzenek rajtunk, és kiderítsék, mind egyben vagyunk-e
még.
–  Hát… – kezdem, és nagyon igyekszem, hogy a hangom ne
remegjen. – Nem akarok vészmadár lenni, de szerintem nem
kapjuk vissza a kauciót a cuccra.
Scarlett neveti el magát először, remegő kézzel kikapcsolja az
övét, aztán előredől, a könyökével a térdére támaszkodik, és a
kezébe temeti az arcát. Aztán egymás után a többiek is követik a
példáját, felkelnek az ülésből, kinyújtóznak, lerázzák magukat.
Én egyelőre maradok a helyemen, várom, hogy legyen
elegendő motoros vezérlésem ahhoz, hogy fel tudjam emelni a
kezem, és meg tudjam nyomni a kioldógombot a mellkasom
közepén, de úgy tűnik, senki nem veszi észre, hogy nem szabad
akaratomból üldögélek tovább.
–  Maradt még bármennyi energiánk? – kérdezi Szupersztár,
bár a hangjából nem sok reményt hallok ki.
– Még annyi se, amennyivel beindulna a kedvenc játékszerem
– feleli Cat, és végigsimít a műszerpulton. – Márpedig annak
nagyon jó az aksija.
Tyler rávigyorog, aztán előrenyúl, és megszorítja a vállát.
– Ez nem volt semmi, Cat! Ez aztán… repülés volt.
Cat válaszul visszamosolyog, és szaggatott lélegzet hagyja el a
száját.
– Hát, azt mondják, egyszer mindent ki kell próbálni. Nekem
ez volt az az egy. De soha többet.
Ezen mindenki nevet. Az a helyzet, hogy jelenleg bármin
hajlandóak lennénk nevetni, mert még friss a megrázkódtatás.
Tyler Jones azonban máris visszatér a melóhoz.
–  Zila, oszd ki a bioszkafandereket! Egyetlen molekulányit
sem szabad belélegeznünk a kinti levegőből. Nincsen
szkennerünk, úgyhogy a hagyományos módon kell kiszúrnunk,
ha valaki üldözne minket. És át kell néznünk a Longbow-t is, ki
kell találnunk, mi kell ahhoz, hogy újra röpképes legyen.
Aurora már talpon van, a kijelzőn bámulja a világot, ami
odakint vár ránk. Tágra nyílt a szeme, az arca sápadt.
Zila kiosztja a szkafandereket. Kal, Ty és a többiek már
húzzák is fel őket, Scar viszont az előttem levő központi pultnak
támaszkodik. Kétségtelenül feltűnt neki, hogy még mindig
pontosan ugyanott ülök, ahol akkor, amikor leszálltunk.
Kacsintva előrehajol, hogy megnyomja a kioldógombot, mire a
biztonsági hám elengedi a vállamat, és visszakígyózik az ülésbe.
– Bármikor megnyomhatod a gombjaimat – mondom neki.
A hangom már majdnem a régi. Scarlett zseniális Arc, és van
olyan jó a munkájában, mint az öccse az alfaságban. Nyilván ő
az, aki észrevette, hogy valami nem stimmel velem.
– Kell segítség a szkafanderhez? – kérdezi Scar.
–  Várj, most meg még több ruhát akarsz rám adni? Mintha
visszafelé haladnánk!
– Nekem nem gond – halkítja le a hangját, hogy a beszélgetés
kettőnk között maradjon. – Milyen állapotban van az exovázad?
Az igazság az, hogy a cucc jóval lassabban reagál a
mozgásomra, mint szokott. A robbanás, ami kicsapta a
Longbow rendszereit, a vázra is hatott. Van benne beépített
védelem ilyen esetekre, de a jelek szerint nem tökéletes. Végtére
még sosem teszteltem nukleáris töltettel az űrben… Az viszont
biztos, hogy most nincs több óránk arra, hogy rendbe hozzam.
– Rendben minden – jelentem ki határozottan.
– Fin?
Nyilván nem vagyok elég meggyőző, de a kérdése valahogy
mégsem tolakodó. És ez az, ami kikészít. Ha valakitől, hát tőle
nem akarom ezt hallani. Ha azt látom rajta, hogy sajnál, vagy ha
megpróbál mondani valamit, amivel jobb kedvre deríthet,
akkor én…
Csakhogy amikor felnézek, kék szemében nincs ott a
szánalom, amire számítottam. Nincs ott semmi, csak egy kis
aggodalom. És azt hiszem, ez az, amiért végül megszólalok –
olyan halkan, amilyen halkan csak tudok. Szavakba öntök
valamit, amit korábban soha.
–  Scarlett, nem akarok én lenni az, aki folyton segítségre
szorul! Bármikor mutattam ki olyasmit, amit mások
gyengeségnek ítéltek, mindig megfizettem az árát. Nehezen
bírom a gravitációt? Elküldtek a Traskról, a barátaimtól és a
szüleimtől. Éjszaka zéró gravitáció kéne a pihenésemhez?
Akkor kapok saját szobát az akadémián, hogy egyedül nekem
ne legyen szobatársam. Gond van az exovázammal? A tesód
kispadra ültet, miközben ti mind belemasíroztok a veszélybe.
Ha egyszer megmutattad a gyengeségedet, sosem nyerheted
vissza, amit elveszítettél, úgyhogy kérlek, ne csinálj ebből nagy
ügyet! És annak is örülnék, ha visszafognád a szokásos
scarkazmusodat.
Scarlett felvonja egyik szépen ívelt szemöldökét.
– Scarkazmus?
– Igen. Passzol, nem? Tegnap este találtam ki.
A Teremtőre, Finian, te tényleg közölted vele, hogy ő járt az
eszedben tegnap éjszaka?
–  Senki sem fog kevesebbre tartani téged, ha elfogadod a
segítséget, Fin – jelenti ki.
–  Te könnyen beszélsz! – vágok vissza, és az exovázamra
mutatok. – Megvan az oka, hogy miért választottak tök
utolsónak a Gépfejek közül a Válogatáson.
Scar szörnyen lassan lebiggyeszti a száját.
– Finian!
– Igen?
– Eszedbe jutott már, hogy talán nem a váz miatt választottak
ki utoljára? – A tekintete a székemhez szegez. – Nem azt
mondom, hogy nem tűnik fel az embereknek. Csak azt
mondom, hogy talán… talán azért választottak ki utolsónak,
mert minden idődet azzal töltöd, hogy megpróbálod meggyőzni
az egész galaxist arról, hogy egy kibírhatatlan seggfej vagy.
Nem tudom, mit válaszoljak erre. A helyzet az, hogy a
megállapítása eléggé letaglózott.
– Ne aggódj, Fin! – folytatja halkan. – A családod keze lakásod
zárja le, nem?
És ebben a pillanatban tudom, hogy kiismert. Egy betraskai
mindig tartozni akar valahova – egy csoporthoz, egy családhoz.
Ez a vágy mély és ösztönös bennünk. Nem csak a kultúránk
része, benne van a DNS-ünkben. És bármennyire igyekszem is
úgy tenni, valójában nem szeretek egyedül lenni.
Inkább tangóznék Casseldon Bianchi frissen elhunyt agyaras
házi kedvencével, mint hogy beismerjem ezt, de az igazság az,
hogy egy részem mindvégig ezt a kapcsolatot kereste. Nem
tehetek róla, úgy húzok felé, ahogy a virág követi a napot. És
ahogy körbenézek a parancsnoki hídon, rájövök, hogy talán, de
csak talán, megtaláltam a klánomat ebben az osztagban.
Úgyhogy megfogom Scar kinyújtott kezét, és hagyom, hogy
szinte észrevétlen erőfeszítéssel talpra segítsen. Egy
másodpercig csak pár centi választ el minket, és tekintete az
enyémbe fúródik.
A Teremtőre, tényleg kedvelem!
Aztán rám kacsint, és felemeli a bioszkafandert. A vékony,
ezüstös szövet mintha víz lenne a kezünkben. Scarlett
véletlenül éppen úgy ereszkedik fél térdre megigazítani a
sajátját, hogy segíthessen nekem belelépni az enyémbe, de ez
senkinek sem tűnik fel.
Mire mindannyian beöltözünk, én már tudom, hogy bajban
vagyok. Nehezemre esik a mozgás, a járás még nehezebb, és a
váz figyelmeztető jelzések sorával bombáz, amíg pár
gombnyomással el nem hallgattatom.
Zila jelenti, hogy nincs az égen semmilyen ellenséges űrhajó,
mi pedig Cattel lemegyünk a gépházba, hogy felmérjük a
károkat. Meglepő módon csak feleolyan rosszul néz ki, mint
ahogyan én érzem magam. Körbenézve látom, hogy egy lövedék
úgy ütötte át a burkolatot, mint a vizes papírt, és bár a lyukat be
tudjuk foltozni, a belsőségeink is szépen kikészültek a
sortűzben.
–  Hogy fest a helyzet odabent? – kérdezi Tyler a hátunk
mögül.
– Szarul – feleli Cat, és a központi energiaforrásunkra mutat. –
A reaktormag totál beszart.
–  Tudom, hogy általában nem én vagyok a derűlátó hang a
csapatban, de azért nem annyira vészes a helyzet – szólok
közbe. – A burkolatot elintézi az automata szervizrendszer, a
mag meg különálló rész, úgyhogy viszonylag könnyen ki tudjuk
cserélni. Már ha találunk olyan radioaktív nehézfémet, amivel
helyettesíteni tudjuk az üzemanyagcellákat.
– Oké, de hol találunk ilyet? – kérdezi Tyler.
–  A telepet céloztam be, amikor beléptünk a légkörbe –
mondja Cat. – Úgy tíz kilométerre lehet innen.
Oké, vállalom, elég király, hogy sikerült ilyen közel letennie
minket. És egyébként egész jó tervnek hangzik.
–  Akkor meg kell keresnünk a kolónia űrkikötőjét – jelentem
be. – Gondolom, volt olyanjuk. Viszonylag nagy az esélye annak,
hogy az itteniek nem léptek le a telepről, mert akkor többen is
tudnának róla, hogy a vesztegzár hazugság. Vagyis a hajóiknak
még itt kell lennie. A megfelelő körülmények között egy kis
sufnituninggal talán sikerül szerválnunk egy működő
reaktormagot.
– Ez jól hangzik – biccent Ty.
– Ja, persze – horkan fel Cat. – Mármint ha a „jó” definíciójába
belefér az, hogy tíz kilométert kell rohamtempóban
gyalogolnunk ellenséges területen egy elvileg nem is létező
kolónia felé sérültekkel, miközben bármelyik pillanatban
megjelenhetnek a fejünk felett a TVE madarai.
– Cat! – szólal meg Tyler Jones, miközben megvillantja a saját
rajongói klubot érdemlő gödröcskéit. – Már annyiszor mondtam
neked: legyen egy kis hited!
 
 
Húsz perccel később indulásra készen gyülekezünk a Longbow
rámpáján. Természetesen én vagyok a „sérültek”, akikre Cat
célzott – a jelek szerint látványosabb a dolog, mint reméltem –,
de tekintve, hogy én vagyok az is, aki a legnagyobb eséllyel tud
összetákolni nekünk egy reaktormagot, legalább nem hagytak
fent a hajón. Mögöttünk az óceán, előttünk egy rövid, homokos
tengerparti sáv, utána pedig kékeszöld, dimbes-dombos táj. A
hullámok hangja valamiért hátborzongató a csendben.
– Merre van a telep? – kérdezi Tyler.
Cat összecsücsöríti a száját, és megérinti a bioszkafandere
üvegét a szeménél.
– Talán nyugatra? Bár ha belegondolok…
– Arra – mutat Aurora előre.
– Biztos vagy benne? – kérdezi Ty.
Aurora bólint, és a hangja is határozott. Biztosabb, mint
amilyennek valaha hallottam.
– Két évig tanulmányoztam ezt a bolygót, hogy helyet kapjak
a Hadfielden. A kartográfusokhoz kerültem volna. Tizenkét
kilométerre vagyunk északnyugatra a teleptől. Elég kemény a
terep, úgy három óra gyaloglás.
Ty bólint, és látszik rajta, hogy Aurorának sikerült
lenyűgöznie.
– Akkor jobb, ha elindulunk.
A hullámzó homokdűnék furcsán csendesek, a bolygó csupa
íves vonal és végtelen ég. A levegő tele van valamivel, amit
elsőre hónak nézek, de amikor kilépünk a Longbow rakteréből,
rájövök, hogy inkább valamiféle…
–  Pollen – közli Zila, és érdeklődve szemléli a halványan
világító, égből hulló porszemeket.
Nagyot nyelek, és a kezemet kinyújtva elkapok párat a lehulló
kék pihékből.
Aurora átvezet minket a homokdűnéken, egyre messzebb
kerülünk az óceán hullámaitól és a sérült űrhajónktól. Az
exovázam minden egyes lépésnél hallhatóan sziszeg. A
hegymenetet kifejezetten nehezen bírom, a homok állandóan
megindul a bakancsom alatt. Scarlett a közelemben marad, elég
közel ahhoz, hogy tudjam, ott van, ha segítségre lenne
szükségem. Én viszont megyek tovább, és végül sikerül
feljutnom az emelkedőre, ahonnan beláthatjuk a domb mögött
elterülő tájat.
– A Teremtőre! – suttogom.
A parton túl a sziklákat, a földet és minden mást alacsony
aljnövényzet borít, amelynek könnycsepp alakú, húsos levelei
vannak – épp olyanok, mint amilyeneket a néhai Patrice Radke
szeméből láttunk kinőni. Mintha egyetlen növény lenne az
egész, ami folyamatos, mindent beterítő indákkal terjedt szét.
Megfojtja a fákat, hosszú, kanyargós indái körbefonják a
kérgüket. Néhol laposabb, ezüstös fűtenger terül el alattunk – ez
meg arra a mohaszerű cuccra emlékeztet a GH-pribékek arcán.
– Ennek így kell kinéznie? – kérdezi Tyler.
–  Nem – csóválja a fejét Aurora. – Egyáltalán nem.
Pár száz méterre kiszúrok egy régi kommunikációs tornyot,
ami az egyetlen látható jele annak, hogy egykor létezett itt egy
emberi kolónia. A tornyot is ugyanaz a fura növényizé borítja,
csak ezen vastagabbak és nehezebbek az indák, és úgy
tekeregnek fel az oszlopokon, mint egy ospherai csáposhal
karjai. Olyan, mintha a növények bármelyik pillanatban
lehúzhatnák az épületet a föld alá, mint ahogy a hajókat húzzák
le a polipok a tengeren.
Kicsit olyan, mint valami gomba, ami mindent maga alá
temet.
– Én… – Aurora hevesen pislog. – Én láttam már ezt.
– Én is… – suttogom döbbenten.
Erre az egész osztag kérdőn néz rám. Megérinteném a
Teremtő jelét a galléromon, de a bioszkafanderben nem tudom.
A szívem a torkomban dobog.
– Álmodtam róla – nézek Aurira. – Azt hittem, kék hó hullik az
égből. Mindenhol ott volt… Pont, mint itt. De nem az Octavián
láttam. A bolygó, amiről álmodtam… – A fejemet csóválva nézek
a többiekre. – A Trask volt. A szülőbolygóm.
– Nem javasolnám, hogy bárki is hozzáérjen bármihez – szólal
meg Kal.
 –  Vettük – bólint sápadtan Tyler. – Mindenki tartsa nyitva a
szemét, és ne fogdosson senki semmit! – Megigazítja a
likvidálóját, aztán kiadja a parancsot: – Indulás!
Nincs már mit mondani, szóval elindulunk a hullámzó
kékeszöld bozótos felé. Auri eltökélt arckifejezéssel halad előre,
a szemét le sem veszi a földről és a növényekről. Kal kicsit
lemaradva menetel mögötte, ibolyaszín szemében elfojtott
érzelmet vélek felfedezni. Természetesen készenlétben tartja a
fegyverét. Auri időről időre hátranéz, hogy ellenőrizze, a
közelében van-e, de a tekintetük egyszer sem találkozik.
Scarlett ringó csípővel halad mellettem, mintha a
bioszkafander eredeti Feeney-dizájn lenne, és most készülne
benne a kifutóra. Cat szinte csak vonszolja magát, gyanítom,
kezd kiürülni a szervezetéből az adrenalin, miután lehozta a
Longbow-t a földre. Mögöttem Tyler és Zila zárja a sort. Tyler
hozza a tárolót, amiben vissza tudjuk hozni a mag cseréjéhez
szükséges alkatrészeket, Zila meg… hát, ő olyan, amilyennek
megszoktuk. Sztoikus. A szeméhez szorított messzelátóval halad
előre, és nem azt nézi, ami előttünk van, hanem az eget
pásztázza – de legalább jelenleg nem úgy néz ki, mint aki le
akar lőni valakit, ami nála már előrelépés.
Ahogy haladunk előre, egyre sűrűbbé válik az aljnövényzet.
Hamarosan egy erdőszerű részen törjük át magunkat,
legalábbis erdő lehetett, mielőtt benőtte ez a… bármi is ez.
Csendesen teszem egyik lábamat a másik után, és még mindig
az álmom jár a fejemben. Talán azért, mert már ráállt a fülem a
ruhám zaklatott nyikorgására és sziszegésére, de hirtelen
mintha valami más hangot hallanék.
Mögülünk jön.
Slatty, slatty.
Megállok, és hunyorogva hátranézek a vállam felett.
– Jól vagy, Finian? – lép mellém Szupersztár.
– Tudjuk, hogy volt-e itt valami őshonos fauna annak idején?
– Konkrét okból kérdezed ezt? – sandít rám Zila.
– Mintha hallottam volna valamit – ismerem el.
Érzem, hogy a pulzusom felgyorsult.
–  Az Octavián nem éltek túl bonyolult állatok – szól hátra
Auri. – Legalábbis a biológus osztály első jelentései szerint.
Voltak egerek a laborokban. És csimpánzok is. Apa velük
dolgozott.
– Hogy mik?
A képzeletemben felsorakozik egy csomó cucc, amire illene ez
a név, és a többségükhöz olyan fogak és karmok társulnak,
amikkel nem szívesen ismerkednék meg közelebbről. Kal
azonnal felkapja a fejét, a keze már ott is van a csípőjén lógó
fegyveren.
– Csimpánzok – magyarázza Auri.
– Pan paniscus – teszi hozzá Zila segítőkészen.
–  Majdnem akkorák, mint egy ember – folytatja Auri. –
Hasonló testfelépítés, ugyanaz a családfa. Fekete szőr borítja
őket. És nagyon jól másznak.
– Vagyis csak szőrös emberek? – kérdezek vissza. – Akkor mi
is a különbség egy csimpánz és… találkoztatok az O’Donnell
nevű sráccal? Mögöttem ült gépészeten, és nekem elhihetitek…
 –  Ezek nem emberek – feleli Tyler. – Magas az
intelligenciájuk, de állatok. Mit kerestek itt, Auri?
– Első körös környezeti vizsgálatokra használták őket – feleli a
lány. – Ők az emberhez legközelebb álló faj, de mégsem
emberek. A DNS-ünk majdnem egyforma. Ezért voltak rajta az
első Földről kilőtt űrrakétákon is.
–  Várj már! – szakítom félbe. – Elég okosak ahhoz, hogy
vezetni tudjanak egy űrhajót?
Kal most már a kezében tartja a likvidálóját, és felemelt
csővel fordul körbe.
– Veszélyes ellenfélnek tűnnek.
–  Nem – helyesbít Auri. – Ők nem veszélyesek. És nem ők
vezették azokat az űrhajókat, csak utasok voltak rajtuk. Az űrbe
küldtük őket, hogy lássuk, milyen hatással lesz rájuk a dolog,
mivel a fiziológiájuk nagyon hasonlít az emberekéhez.
A Tündefiú és én sokatmondó pillantást váltunk.
– De ha ezek a csimpózok… – kezdem.
– Csimpánzok – javít ki Auri.
–  Ha nem tudták vezetni az űrhajókat, hogyan szálltak le
velük?
–  Nem kellett leszállniuk – magyarázza Auri. – Az egész
automatizált volt.
–  Szóval… – kezdek bele körültekintően. – Akkor lássuk, jól
értem-e! Ti, sárlakók fogtátok ezt az állatot, ami majdnem olyan
okos, mint ti, behajítottátok egy rakétába, és felküldtétek az
űrbe, hogy kiderítsétek, szétrobban-e idefent?
– Nem konkrétan mi csináltuk – jegyzi meg Cat.
 Némi mentegetőzést hallok a hangjában, de az egész terrai
társaságon érezni a kínos feszengést.
–  Azta. És a betraskaiak tudtak a csumpánzgyilkosságokról,
amikor szövetségre léptünk veletek?
–  Elég már, Finian! Még ha voltak is itt csimpánzok, ez két
évszázada történt, és…
Tyler hangja elhal, nyilván ő is arra gondol, amire
mindannyian. Patrice Radke és kedves barátja is itt voltak két
évszázaddal ezelőtt, és ez nem akadályozta meg őket abban,
hogy most keresztül-kasul járják a galaxist.
A Teremtő szerelmére!
– Fegyvereket! – adja ki Kal az utasítást.
Innentől fegyverrel a kézben folytatjuk az utunkat. Többször
nem hallom a slattyogó hangot.
Aurora átvezet minket a tüskés páfrányerdőn, a megfojtott
fákon, közben pedig úgy hullik körülöttünk a pollen, mint
valami ragacsos, kék eső. Hamarosan beborítja a
bioszkafanderünket, és ügyelnünk kell a tüskés
páfránylevelekre is. A szkafanderek erős anyagból készültek, de
azért nem elszakíthatatlanok. Beletelik pár órába és némi
közelharcba az aljnövényzettel, mire felérünk egy újabb
dombra, és az alattunk elterülő völgyben megpillantjuk a
Butler-kolóniát.
Legalábbis a kolónia romjait. Minden egyes épületet
ugyanolyan kékeszöld levelek és kígyózó indák borítanak,
minden szögletes felületet ívessé tesznek a ráfonódó növények.
Az indák a beton és az acél köré tekerednek, a spórák pedig
enyhén világító kis örvényekben kavarognak a levegőben.
Azt kell mondjam, hogy egész szép. Aztán eszembe jut az
álmom, amiben ugyanez a kék pollen borította be a saját
bolygóm felszínét. És eszembe jut Auri csillagtérképe. A vörös,
ami arról a pár csillagról kiindulva vérfoltként terjedt szét.
Tessék, a szívem megint a torkomban dobog.
Csak pár botladozó lépés után veszem észre, hogy Auri
megtorpant a dombtetőn. A szeméből könnyek peregnek, ahogy
a kolóniát bámulja, és mivel a maszk ellenzője elzárja az arcát,
le se tudja törölni a cseppeket. Én maradok a helyemen, de
Scarlett azonnal visszamegy hozzá.
– Ha a Hadfield eljutott volna idáig, most én is odalent lennék
– szólal meg Auri.
Halkan beszél, mégis valahogy messzire ér a hangja, mert
nincs versenytársa, nincs semmi zaj, ami elnyomná.
–  De most itt vagy – mondja Scarlett kedvesen. – Itt vagy
velünk. Nem ismertem a családodat, de szerintem örülnének,
ha tudnák, hogy lett egy osztagod.
Aurora mélyen és nem valami elegánsan szipog egyet.
–  Apám elhagyta az anyámat, amikor kiderült, hogy ő nem
mehet az Octavia-küldetésre. Úgyhogy én és a húgom már
bizonyos szempontból elveszítettük. De amikor a Hadfield
eltűnt, úgy érezhették, hogy mindkettőnket elveszítettek. – A
fejét csóválja. – És én… már nem segíthetek nekik. Nem
mehetek vissza, hogy megmondjam nekik, nem esett bajom.
Újra szipog, és a hangja is megremeg.
–  Amikor utoljára beszéltem apával, mielőtt elindultam a
Földről… Veszekedtünk. Olyasmiket mondtam neki, amit nem
gondoltam komolyan. És ezek voltak az utolsó szavak, amiket
hallott tőlem. Az ember sosem gondolja, hogy egy alkalom az
utolsó lehet. Azt gondolod, hogy a családod mindig ott lesz
neked…
Mindenki hallgat, az enyhe szellő felkavarja a földre hullott
pollent, és a különös növényeket is ringatózó táncra fogja.
Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Az én családomban több
százan vagyunk, szóval a magányosság fogalma… gyakorlatilag
nem létezik. Persze én is éreztem magam elszigeteltnek,
kívülállónak, néha kiközösítettnek, de sosem éreztem magam
annyira egyedül, mint Aurora ebben a pillanatban.
Amikor Zila megszólal, felkészülök valami nem túl
diplomatikus megállapításra.
–  Azt hiszem, ha a húgodnak és az anyukádnak választania
kellett volna aközött, hogy meghalsz, vagy csak ők hiszik, hogy
meghaltál, és sosem tudhatják meg, hogy tévedtek, az utóbbit
választották volna. Ha az én családom életben lehetne, és ennek
az én tudatlanságom lenne az ára, minden további nélkül
megfizetném.
Erre mit mondhatnánk?
Csodával határos módon Aurora könnyes mosolyt villant
Zilára.
A mi időn kívüli lányunk nemcsak a családját gyászolja,
hanem saját magát is. Egyikünk sem tudja, mi ő most pontosan,
de azt az ösvényt követjük, amit ő jelölt ki nekünk. Biztos ő is
vágyna valami normálisra – legalább egy aprócska szeletre. És
ezzel mind együtt tudunk érezni.
Amikor újra elindulunk, valamiféle bajtársiasság lebeg
köztünk, hiába vagyunk a legfurcsább különcökből álló csapat,
ami valaha is elhagyatott idegen bolygón járt überpara
növények között, ellenséges katonai gépekkel a nyomában. Úgy
húsz perc lehet még az út a kolóniáig. A gyomromat valami
jeges félelem szorítja görcsbe, és mindenki hallgat, mint a sír.
Úgy ítélem, ideje feldobni valamivel a hangulatot.
– Szóval – kezdem –, ami ezeket a csintázókat illeti…
– Csimpánzok – szól közbe Tyler.
A hangján máris érzem a fáradtságot.
– Tök mindegy. Szóval még mindig élnek?
–  Már kihaltak – válaszol Cat. – Mint a betraskaiak
hamarosan.
–  Nagyon vicces, Zéró! Na mindegy. De tuti, hogy nem csak
kitaláltátok őket? Elég nevetségesen hangzik ez az egész. Most
komolyan, szőrös sárlakók, akik űrhajóval utaznak, és majdnem
egyforma a DNS-etek? – horkanok fel. – Szerintem nem is
léteznek.
És ebben a pillanatban egy vicsorgó, szőrös, koromfekete,
ember formájú izé ugrik ki visítva a bokrok közül. Sárga,
töredezett fogsorával, amit egy ultraszaurusz is
megirigyelhetne, egyenesen felém indul.
 31.
Auri

Fint ledönti a lábáról a legnagyobb csimpánz, amit valaha

láttam. Húsos zöld levelek nőnek ki a szeméből, a hátát
gyönyörű virágok szövevénye borítja, és amikor kinyitja a
száját, hogy dühösen a prédájára vicsorogjon, meglátom, hogy a
torkában is ott vannak a pirosas-zöldes levelek.
Elönt a félelem, amikor a hatalmas vadállat két kézzel
megragadja Fin maszkjának ellenzőjét, és kétszer a földhöz
csapja a fejét. Kal már célba is vette a puskájával, de a lény,
mintha megérezte volna a veszélyt, megragadja Fin vállát, és
félregurul vele. Úgy dobálja a fiút, mintha csak valami
rongybaba lenne, aztán pajzsként emeli maga elé.
– Szedd le rólam ezt a csumpánzt! – ordítja Fin.
– Aee’na dō setaela! – kiált fel Kal.
Térdre esik, és tehetetlenül kalimpál a lábával. Jeges rémület
szorítja össze a mellkasomat, amikor meglátom, hogy a
közelében haladó indák a bokájára és a fegyverére tekerednek,
és elvonszolják őt a bestia közeléből. Felkiáltok, mire Scarlett
mellém lép, és likvidálójával lőni kezdi a növényeket.
Tyler láthatóan nem akarja kockáztatni, hogy esetleg eltalálja
Fint, ezért inkább jól irányzott rúgással veszi célba a csimpánz
hátát. Az állat visítva repül hátra, és Catnek végre sikerül
rálőnie. Fényes villanás, újabb fülsiketítő, nem e világi visítás,
de hiába, a találat nem állította meg az állatot. Már újra talpon
van, vicsorogva és ordítva Finre ugrik. Zila tesz két lépést előre,
és likvidálóját célra tartva keresi a lehetőséget a lövésre.
Scarlett még mindig a Kalt fogva tartó indákat lövi, én meg
próbálom kiszabadítani a lábát. Közben a pillantásunk egyetlen,
hosszú másodpercre összeakad. Sok minden maradt
kimondatlanul köztünk a gyengélkedőn tett vallomása után, és
most megrémít a gondolat, hogy többé talán nem lesz
lehetőségem tisztázni a dolgokat. Kiáltást hallok, és meglátom,
hogy Fin végre kirepül a bunyó közepéből. Nagy csattanással ér
földet, és hallom, hogy valami elpattan az exovázában. Gyorsan
odarohanok hozzá, és a hóna alá nyúlva elhúzom a harc
közeléből.
A lény most Tynak rohan, felökleli. A fiú jó messzire repül.
Apa mindig emlékeztetett, hogy egy csimpánz négyszer olyan
erős, mint egy ember, ezért sosem lankadhat az éberséged a
közelükben. Cat Ty nevét kiáltja, aztán újra a bestiára lő, mire
az ellene fordul. Moha lepte kezével és sárga fogaival Catre
támad, aki az ütés erejétől hátratántorodik, aztán eldől, és nem
mozdul többet.
–  A Teremtő szerelmére, lődd le! – ordítja Ty a körülöttük
köröző Zilának, aki próbál olyan pozíciót találni, ahonnan
leszedheti a csimpánzt úgy, hogy közben nem süti ki egyik
társunkat sem.
Felemelem a kezem, és kétségbeesetten próbálom feléleszteni
magamban az erőt, ami eddig segített. A levegő megremeg
körülöttem, és a szemem mögött mintha valami halk zúgás
építkezne. Csakhogy az agyam nem engedelmeskedik,
elzárkózik a látványtól, azt ordítja, hogy meneküljek, hagyjam
hátra a barátaimat, és tűnjek innen, mentsem magam erről a
szörnyűséges helyről.
A lény ekkor felém fordul, és a szeméből kinövő levelek
ellenére tudom, hogy rám néz, hogy lát engem. Vicsorogva
felhúzza a pofáját, és vérfagyasztó visítással a torkomnak ugrik.
Ebben a pillanatban Kal is felordít, bár az ellenzője mögül
szinte felismerhetetlen a hangja. Valahogy kiszabadítja magát a
ráfonódó növények szorításából, és puszta kézzel megy neki az
állatnak, hogy megvédjen engem.
Elrúgja mellőlem a csimpánzt, aztán lábak és kezek kusza
összevisszaságában mindketten a földre érkeznek. A
becsapódás után Kal összegömbölyödik, majd mindkét lábával
teljes erőből a csimpánz mellkasába rúg. Az állat felemelkedik,
Kal Zila nevét kiáltja.
Ő pedig nem hibázza el a lövést.
BAMF.
Az izé feje egyszerűen… eltűnik. Több ezer aprócska spóra
szóródik szét a levegőben. A szellő örvénybe forgatja őket,
miközben a csimpánz teste a földre hanyatlik.
Cat nyöszörögve fekszik az oldalán, Ty pedig azonnal mellette
terem. Zila is odaugrik, olyan gyorsan mozog, ahogy még sosem
láttam, és már elő is kapta az elsősegélycsomagot a
hátizsákjából.
 Kal a szörny maradványai mellett térdelve levegőért kapkod.
Négykézlábra segítem a fájdalmasan felnyögő Fint, és közben a
szívem majd’ kiugrik a helyéről. Scarlettnek közben sikerült
szénné lőnie az életre kelt indákat. A keze remeg, de továbbra is
a környezetünket pásztázza, hátha mozogni kezd még valami,
aminek nem kellene.
–  Háromra! – mondja Zila halkan, és Tyler segítségével
hihetetlenül óvatosan a hátára fordítja Catet, hogy megnézhesse
a sérüléseit.
Jaj, ne! Ne.
–  A Teremtőre! – szakad ki Finből. Bár láthatóan ő is elég
megviselt, már nyúl is Zila táskájáért.
Cat bal oldalán hosszan felszakadt a szkafander. Vért látok,
bőrt és csontot, látom a bordáit, és látom…
A levegő a bőréhez ér.
Dermedt rémületben nézem végig, ahogy egy aprócska spóra
szinte lassított felvételben leszáll a bőrére.
– A pollen! – kiáltok fel.
Máris előredőlök, a kezemet a sebére tapasztom. A vére
pillanatokon belül eláztatja az ezüstszínű kesztyűmet.
– A pollen nem számít, ha nem állítjuk el a vérzést – jelenti ki
Zila magától értetődően. Fin remegő kézzel odanyújt neki
valami spray-t, amiből bőségesen szór a sebre.
– Felettünk! – kiáltja egyszer csak Kal.
Feláll a csimpánz mellől, és az égen ívet leíró fehér űrkompra
mutat. Nem tudjuk, hogy a Bellerophon pályán van-e még, de az
egyértelmű, hogy valaki túlélte a csatát a TVE és Bianchi gépei
közül. A szemünk láttára fordulnak meg, hogy kövessék a
kényszerleszállásunk nyomában hagyott pusztítást, mint az
útjelző morzsákat.
És aztán ereszkedni kezdenek.
Cat felnyög, amikor Zila valamiféle ragadós, műanyag izével
leragasztja a ruháját, de már így is értékes másodperceket
veszítettünk. Tyler Catet figyeli, dermedt szoborként hajol fölé.
Biztosra veszem, hogy a fejében az esélyeket latolgatja.
–  Zila – szólítja meg a lányt halkan. – Ennél komolyabb
elsősegélyre van szüksége, ugye?
– Igen, uram – feleli Zila. – Sokkal komolyabbra.
–  A Longbow-hoz nem mehetünk vissza. – Ty egy darabig az
ereszkedő TVE-siklót figyeli, aztán a telepre néz a völgyben. –
Auri, ötlet?
– Van egy orvosi központ – felelem – a telep nyugati oldalán.
Tyler feláll, és hunyorogva nézi a zöldesszürke növényzettel
borított épületeket.
– Azt hiszem, látom. Fin, te tudsz járni?
– Igen, uram! – válaszol Fin habozás nélkül.
Enyhe grimasszal felemelkedik, az exováza halkan sziszeg. A
szeme összeszűkül a fájdalomtól, de egyetlen panaszszó sem
hagyja el a száját.
–  Jól van – mondja Tyler. – Scar, Zila, mi elvisszük Catet az
orvosi központba! Kal, ti menjetek Finnel a kolónia
űrkikötőjébe, és keressetek reaktormagot!
–  Tudom, merre van – mondom, és a hangom bátrabbnak
hangzik, mint amilyennek érzem magam.
 Ty biccent.
–  Vigyétek magatokkal Aurit, és legyen folyamatos
kommunikáció köztünk. Ha megtaláltátok, amire szükségünk
van, azonnal szóljatok!
Kal biccent nekem. Kezemet a mohaszerű fűbe törlöm, hogy
megszabaduljak Cat vérétől. Bukfencet vet a gyomrom, amikor
meglátom, hogy a fű színe kékeszöldről sötétebb lilára vált. A
fejemben mintha sziréna kapcsolt volna be. Érzem a lábam
alatt, a kékeszöld növénytakaróban és a táncoló spórákkal teli
levegőben…
Valami itt borzalmasan, szörnyűségesen nincs rendben.
Hallom a figyelmeztető suttogást, a saját hangom visszhangját
a fejemben.
Vigyázz!
Ra’haam.
Cat összeszorított állkapoccsal néz, és már az a tény, hogy
nem száll vitába a szétválással – sőt, egyáltalán nem is szól
hozzá a beszélgetéshez –, egyértelművé teszi, hogy komoly a
sérülése. Hagyom, hogy Kal felhúzzon a földről. Egy darabig
egymás mellett állunk, és csak nézzük a sebesült lányt, akit
körbevesznek a barátai.
Én hoztam őket ide.
Ez az egész miattam van.
– Menjetek! – mondja Tyler fel se nézve. – Jó vadászatot!
Kal felveszi a likvidálót a földről. Elindulunk a már sántikálva
haladó Fin után, de még egyszer, utoljára hátranézek.
Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy soha többé nem
fogom látni Catet.
 
 
Jóval több időbe telik húsz percnél odaérnünk az űrkikötőhöz,
mivel Fin lassan, fájdalmasan mozog. Komolyan koncentrálnia
kell, hogy egyik lábát a másik elé tegye, és közben cipelnie kell a
tárolót az új reaktormaghoz is. Bár nem látom a
bioszkafandertől, pár méterről is hallom, hogy az exováza
sziszegve tiltakozik a mozgás ellen. Kallal mindketten tüzelésre
készen tartjuk a fegyvereinket, bár őszintén szólva nem vagyok
benne biztos, hogy tudom, hogyan is kellene elsütni.
Mindhárman nagyon igyekszünk, hogy ne ugorjunk meg riadt
őzikeként minden – csak a fejünkben létező – zajra.
A romos kolónia szélén mozgunk. Gyorsabb lenne, ha
átvágnánk középen, de Kal azt mondta, ott túl könnyen
tudnának lesből ránk támadni. A hangja magabiztos, ahogy a
mozgása is. Azon kapom magam, hogy egy kicsit közelebb
húzódom hozzá.
A gondolataim száguldoznak a fentről időközben eltűnt
űrhajótól Cat sápadt arcáig és véres testéig, a Világhajón
történtekről szóló homályos emlékektől egy újabb szörnyig,
amit úgy pusztítottam el, hogy hozzá sem értem. Azt mondtam,
hogy nem emlékszem rá, de hazudtam. Ahogy azt be is
vallottam Kalnak a gyengélkedőn, az egészet látom a lelki
szemeim előtt még ebben a pillanatban is. Mintha csak utas
lennék a saját testemben, mintha az egészet a szemem előtt
pergő filmként látnám. Emlékszem, hogy megöltem az
ultraszauruszt, emlékszem, hogy miután Zila lelőtt, összetörtem
a Szikrát, és emlékszem a szavakra, amiket a Longbow
parancsnoki hídján ragyogó csillagtérkép mellett mondtam. A
szóra, amit azóta hallok a fejemben, hogy felébredtem – két
évszázaddal később, mint kellett volna.
Eshvaren.
A szó hív, szólongat, éppen úgy, ahogy az egész bolygó taszít.
Ott dolgozik bennem a vágy, hogy többet tudjak meg erről az ősi
fajról. Ez az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, az egyetlen,
ami segít kordában tartani a félelmemet és a
bizonytalanságomat.
Na jó, nem az egyetlen dolog.
Kal mellettem masírozik, fegyverét készenlétben tartja, és
különös, nem e világi kecsességgel mozog. Minden mozdulata
gyors és könnyed. A harcos, akinek született, most olyan közel
került a felszínhez, hogy szinte nem is látok belőle mást. De
nem tudom elfelejteni, hogyan vetette rá magát arra a
csimpánzra, amikor az állat megindult felém. Nem gondolt a
saját biztonságára. Nem ismert félelmet. Vad volt, és elszánt.
Vet rám egy pillantást, aztán ugyanolyan gyorsan el is kapja a
tekintetét.
Soha nem ismertem hozzá hasonlót. Persze, randiztam
srácokkal, de nagy a különbség – egy galaxisnyi a különbség –
aközött, hogy valakivel megnézel egy filmet péntek este a
moziban, és aközött, hogy egy srác elárulja neked, életre szóló
kötelék fűzi hozzád.
Amikor végre mindent elmondott a gyengélkedőn, olyan volt,
mintha feloltott volna valami fényt magában. Olyan váratlanul
ért, hogy fogalmam sem volt, mit feleljek neki. Annyi ideig
nézett levegőnek, annyira próbált távol tartani mindentől,
aminek akár csak távolról is jelentősége lehetett, hogy tényleg
biztosra vettem: tehernek érez. És hogy csak azért védett meg,
mert ez volt a kötelessége. Mert Tyler ezt parancsolta.
Csakhogy most kiderült, éppen abban mutatkozott meg a
kötelességtudata, hogy megpróbált távolságot tartani tőlem.
Amikor megvédett, azt egészen más okból tette.
Most meg itt sétál mellettem, előrenéz, a teste minden
porcikája éber és feszes. Körülöttünk minden csupa káosz és
zűrzavar, de én már attól jobban érzem magam, hogy a
közelében lehetek.
Biztonságban vagyok mellette.
Megérkezünk az űrkikötőhöz, elhaladunk a nyitott ajtókat
befonó indák mellett. A gyomrom öklömnyire szorul, amikor
megpillantom az elém táruló látványt. A dokkolóállomásokat és
az irányítótornyot ugyanaz a növény terítette be, mint minden
mást a telepen. A cirkálókat, a teherszállítókat, a keringő
pályára szánt gépeket… mindent. Az űrhajók burkolatát
befonják a kúszónövények hosszú indái és a különös virágok, és
mindent ugyanaz a ragacsos, kék pollen borít, ami az égből
hullik ránk.
Hatalmas ez a hely. Mégis hogyan fogjuk megtalálni azt, ami a
Longbow energiaforrásának helyreállításához kell?
– Jóságos sós lángos – mormolom.
–  Nem tudom, hogy az mi – jegyzi meg Finian –, de elég
rosszul hangzik. De azért még nincs minden veszve, Potyautas!
Az ilyen cuccokat pár millió éves élettartamra tervezték. Ha van
itt belőlük, nem tesz kárt bennük néhány gyom.
–  A hajók reaktorában lehet az, amire szükségünk van? –
kérdezi Kal.
–  Nem tudom – feleli Fin. – Ezek a hajók öregebbek a
negyedik nagyapámnál, és nem tudom biztosan, milyen
meghajtással működtek. De tekintve, hogy a GH-csávók még a
nyomunkban vannak, jobb, ha szétválunk. Úgy gyorsabban
lefedhetünk egy nagyobb területet. Ha működőképes magot
találtok valamelyik hajón, lőjetek egy képet a ’komomra!
– Rendben – biccent Kal. – Maradjunk kapcsolatban!
–  Ne félj – vágja rá Fin –, ha meglátok még egy olyan
csumpánzt, a vitrokom nélkül is hallani fogod a sikításomat!
Kal felvonja a szemöldökét:
– Nem vagy valami nagy harcos, ugye, Finian?
–  Te meg nem vagy… – Fin grimaszol, aztán felsóhajt. – Á,
hagyjuk!
Elsántikál a legnagyobb teherszállító felé, roskadozva a tároló
súlya alatt. Kallal a cirkálók felé vesszük az irányt, ő megy elöl
felemelt fegyverrel, én meg utána. A kezét nyújtja, hogy
átsegítsen egy csomó egymásba tekeredő indán, de fél szemét
Finen tartja. Most kezdek rájönni, hogy olyan, mintha mindig
pontosan tudná, hogy hol vagyok és mit csinálok.
– Kal… – kezdem halkan.
Nem tudom, mit akarok mondani, csak azt, hogy beszélni
akarok róla. Azonnal rám figyel, bár élénklila szeme továbbra is
az épületet és az űrhajókat pásztázza körülöttünk.
– Mi az, be’shmai?
– Sokat gondolkodtam… azon, amit mondtál.
Erre nem válaszol, és ezt végül is meg tudom érteni. Már
kiöntötte nekem a szívét, én se vállalkoznék önszántamból egy
második menetre.
–  Örülök, hogy elmondtad nekem – bököm ki végül. – Nem
lehetett könnyű.
Egy darabig hallgat, de tudom, hogy azért, mert a szavaimon
gondolkozik, és nem azért, mert nem akar válaszolni. Fin bőven
hallótávolságon kívül van már, mire Kal végre megszólal.
– Nem volt az – ismeri el. – De tartoztam neked az igazsággal.
–  Sajnálom, hogy nem feleltem semmit – folytatom. –
Nagyon… meglepett. Gondolom, hogy téged is. Mármint akkor,
amikor megtörtént.
–  Igen. – Szünetet tart, aztán folytatja. – Ti, terraiak azt
mondjátok, hogy ott a haza, ahol a szív. Amikor a világom
elpusztult, azt gondoltam, hogy a szívem is meghalt vele. Nem
hittem, hogy valaha is így érezhetek. Bárki iránt, nemhogy egy
ember iránt…
– De megtörtént.
– Meg – válaszolja.
– Mégis el akarsz menni, ha ennek vége.
–  Igen. – Tovább halad, felemelt fegyverrel, de most már
mellette lépdelek. – Azért léptem be a légióba, mert menekülni
akartam. A háborútól a népem tagjai között és a lelkemben
zajló háborútól is. De ha elutasítom az énem sötétebb oldalát,
csak erősebb lesz. Ha ketrecbe zárom, ha megtagadom… Nem
lehetek más, mint aki vagyok. Ahhoz, hogy irányítani tudjam,
meg kell tanulnom életre hívni a haragot.
Megvonja a vállát.
–  Az anyám népének van egy mondása: ke’tma indayōna
be’trai. Azt jelenti, sosem jársz egyedül, ha az igaz úton jársz. Én
akkor tudok az igaz úton járni, ha tudom, hogy te is megtaláltad
a saját utadat. A kívánságod tiszteletben tartásával tiszteletben
tartom a Vonzást. És az én utam visszavezet a népemhez. A
háborúhoz, ami szétszakít minket.
Látom, milyen nehezére esik kimondani ezeket a szavakat,
hogy mennyire nehéz neki a távozásnak már a gondolata is. És
pontosan látom, hogy ez csak kifogás. Most, hogy már tudom,
mit kell keresnem, rájövök, hogy nem is hazudik olyan jól.
Lenézek a likvidálójára és a vérre a kezén.
– És ez lenne az igaz utad?
Követi a tekintetemet, és a keze megfeszül a fegyver
markolatán.
– Engem harcosnak neveltek, Aurora.
Felnézek rá, és azt kívánom, bár a szemembe nézne, de
továbbra is kitartóan figyeli a környezetünket. A csend
hosszúra nyúlik, én pedig átgondolom a szavait, és ráébredek,
hogy nem ő az egyetlen, akinek el kell fogadnia a saját útját.
Az igazság az, hogy félek attól, akivé válok. Ha jobban
odafigyelek, most is érzem magamban. Valami sokkal nagyobb
dolog mozgolódik bennem, és bár tudom, hogy már a része
vagyok, attól félek, a végén elveszítem benne saját magamat. Ha
tudtam volna irányítani, ha életre tudtam volna hívni ezt az
erőt, ami bennem lakik, megállíthattam volna a harcot, mielőtt
Cat megsérül.
Nem éri meg a kockázatot, ha ezzel megvédhetem a
barátaimat?
Kezdem úgy érezni, hogy két választásom van: vagy
felfekszem erre a hullámra, hagyom, hogy vigyen, és
megpróbálom irányítani, vagy maga alá temet, és tehetetlenül
dobál, amíg meg nem fulladok.
Kalra nézek, és látom, mennyire hasonlítunk. Mindketten
egyedül vagyunk. Nincs otthonunk. Mindkettőnket külső erők
taszítottak az útra, amin járnunk kell. Azt mondta, még soha
nem hallott arról, hogy egy syldrathi Vonzást érzett volna egy
ember iránt. Szörnyen nehéz lehet ilyen hatás alá kerülni…
főleg egy olyan harcosnak, mint ő.
–  Sajnálom – mondom végül. – Sajnálom, hogy nincs
választási lehetőséged.
Egy pillanatra felnéz az égre, a napfény megcsillan ibolyaszín
szemében.
–  Talán a holdak választják meg, hogy melyik bolygó körül
keringjenek? A bolygók választják ki a napjukat? Ki vagyok én,
hogy elutasítsam a gravitációt, Aurora, amikor te fényesebben
ragyogsz, mint bármelyik csillag az égen?
Nézem ezt a különös fiút mellettem. A legtöbben úgy
tekintenek rá, mint valami fegyverre. Egy csinos fegyverre,
rendben, de akkor is… Ez a fiú erőszakra termett, látszik a
heges öklén, a fensőbbséges kecsességén, a hideg, lila szemén.
De itt, ebben a lehetetlen világban meglátok benne valami mást
is. A lehetőségeket. Számára. Számomra.
Számunkra.
–  Lehet, hogy harcosnak neveltek, Kal – mondom neki –, de
sokkal több vagy ennél.
Szabad kezemet az övébe csúsztatom. Összerezzen, mint aki
meglepődött, de aztán lassan viszonozza a szorítást. A
pillantása egy másodpercre az arcomra siklik, aztán rögtön el is
kapja.
– Mit jelent az a név, amin szólítasz? – kérdezem.
– Be’shmai? – kérdez vissza. – Nincs… nincs rá megfelelő szó
az emberek nyelvén.
– Akkor mi rá a nem megfelelő szó?
A válasza gyengéd és halk.
– Legkedvesebb.
Két bioszkafander és hulló kék pollen választ el minket
egymástól, hirtelen mégis azt kívánom, bár valahol máshol,
nagyon messze lennénk innen. Egy csendes, barátságos helyen.
Kettesben.
–  Kal – kezdem, és egyetlen finom kis kézszorítással
megállítom.
Először körbenéz, aztán fel, megbizonyosodik róla, hogy
pillanatnyilag nem fenyeget veszély, majd lenéz rám a sisakja
üvegén keresztül.
A fegyver még mindig ott van a kezemben – bár ez egy fontos
beszélgetés, azért nem akarok meghalni a közepén –, a másik
kezemmel viszont elengedem az övét, és tenyeremet a
mellkasára teszem. Oda, ahol a szíve lenne, ha ember lenne.
Kicsit kijózanít a gondolat, hogy nem tudom, így van-e a
syldrathiknál is.
De ez is csak egy újabb dolog, amit meg kell tudnom.
– Nagyra értékelem, amit tettél – mondom halkan. – Hogy meg
akartál kímélni ettől a kötelezettségtől. El se tudom képzelni,
milyen nehéz lehetett neked. És nagyon tisztellek érte.
Nagyot nyel, és egy pillanatra meginog az a fene nagy
összeszedettsége.
– Nincs miért – suttogja. – Érted én…
A bordáin nyugvó kezemen keresztül érzem, hogy felgyorsult
a légzése, de a kedvemért nem mozdul.
Úgy érzem, egy érintés is elég lenne ahhoz, hogy egy helyben
tartsam.
–  Azon gondolkodtam – folytatom, és továbbra sem emelem
fel a hangomat –, hogy megtennél-e nekem még egy dolgot.
– Bármit – suttogja.
Nem tehetek róla, a válaszra kis mosoly ül ki az arcomra.
– Megengednéd, hogy én magam hozzak döntést rólad? Nem
akarok olyan ígéretet tenni, amit nem tudok betartani, de nem
merült fel még benned a gondolat, hogy ha hagynád, hogy
megismerjelek, esetleg én is megkedvelnélek téged?
A tekintete az enyémbe fúródik, és még a sisakon keresztül is
látom, hogy egy icipicit elvörösödött a füle.
– Nem – ismeri el. – Nem merült fel.
Nagyon lassan, nagyon óvatosan belemarkolok a
bioszkafander anyagába, és közelebb húzom magamhoz. Az
arcomra rászáradtak a könnycseppek, és a sisak üvegén át
látom a szemében az ibolya minden árnyalatát meg a kis, véres
karcolást ott, ahol a szétrobbanó Szikra egy szilánkja megvágta.
Amikor összeér a sisakunk, olyan közel vagyunk egymáshoz,
hogy szálanként meg tudnám számolni a szempilláit.
Továbbra sem mozdul.
– Nem tudom, mi lesz ezután – mondom neki –, de mi lenne,
ha kiderítenénk, hova vezet ez az út? Derítsük ki együtt!
– Te hajlandó…
A szavai elhalnak, de hallom bennük a reményt.
–  Én nem vagyok syldrathi – mormolom –, így nem tudok
azonnal a közepébe ugrani. De ha leállnál…
–  Azzal, hogy seggfej vagyok? – szól közbe segítőkészen,
halvány mosollyal az arcán.
Nem tehetek róla, ezen nevetnem kell.
–  Mondjuk – felelem. – Akkor talán lenne esély arra, hogy
megtudjuk, mi lehet ebből. Szerinted meg tudnád ezt tenni a
kedvemért?
Nem könnyű kérdés, és ezzel én is tisztában vagyok. Azt
kérem tőle, hogy tárja ki a szívét, és mondjon le minden
védelemről, csak hogy kideríthesse, bele tud-e szeretni egy
másik fajhoz tartozó lány. Azt kérem tőle, hogy engedje meg,
hogy egy már így is életre szóló kötelék még erősebbé váljon,
hogy aztán ha el kell mennie, még jobban fájjon. Nem tudom,
mit tudok majd neki felajánlani ezért cserébe.
Mégis olyan sok a közös bennünk. És olyan sok minden
lakozik benne.
 Úgy érzem, megérné a kockázatot.
A pillantása elkalandozik, ahogy megrágja magában a
kérdést. Ezúttal én várok, a légzésem pedig éppolyan szapora,
mint az övé. Számolni kezdem a szívdobbanásaimat.
Tízig jutok, amikor visszanéz rám, olyan közelről, hogy a
sisakjaink üvege összeér.
– Igen – mormolja.
– Igen? – visszhangzom én.
A mosolyában olyan gyengédség van, amitől bukfencet vet a
gyomrom. Aztán Finian hangja szólal meg Kal vitrokomjából.
– Hallasz, Tündefiú?
Szétválunk, hirtelen visszarángat minket a valóság. A
pulzusom száguld, és a kezem is remeg, amikor Kal megérinti a
készüléket az övén.
– Hallak, Finian! – feleli, és úgy pislog, mint aki valami igézet
hatása alól tér éppen magához.
–  Ne kérjetek tőlem rögtön autogramot, de azt hiszem,
megtaláltam a megoldást. A régi D osztályú teherszállítón
vagyok a kikötő déli sarkában. Gyertek, nézzétek meg!
– Máris megyünk.
Kal kedvesen, melegen mosolyog rám. Mély levegőt veszek, és
biccentek. A kezét nyújtja, én elfogadom, és érzem, milyen ereje
van a szorításának. Felkapja a puskáját, a benne rejtőző harcos
és katona újra a felszínre tör. Csakhogy most már tudom, hogy
van benne valami más is.
Valami, ami az enyém.
Összekulcsolt kézzel vágunk át együtt a hullámzó kékségen.
  
 
– A jó hírt vagy a rossz hírt akarjátok hallani?
Fin az ősrégi teherszállító vezérlőpultjának támaszkodik,
amit valami varázslatos módon sikerült életre keltenie a
vitrokomja, egy két panel közé beszúrt csavarhúzó és
valamiféle megbuherált tápegység segítségével. Tekintve, hogy
mindent ragacsos kék pollen borít, nem beszélve a burkolaton
áttörő, mindent behálózó nyúlványokról és indákról, már azt is
nehéz elhinni, hogy Fin rá tudta venni a szerkezetet, hogy
beinduljon, nemhogy még információval is szolgáljon.
– A jó hírt – mondom.
– A rossz hírt – feleli Kal ugyanekkor.
Fin elvigyorodik, és pillantása összekulcsolt kezünkre siklik.
– Azért jó tudni, hogy még van min dolgoznotok. A rossz hír,
hogy egyik hajó reaktormagja sem kompatibilis a miénkkel. –
Rám néz, és megvonja a vállát. – A jelek szerint a sárlakók jó
öreg plutóniummagot használtak annak idején. A jó hír viszont,
hogy szintetizálni tudok egy olyat, amilyenre szükségünk van,
ha sikerül beindítanunk a kolónia reaktorát.
– Nem ssszabadna itt lenniük.
A hang mögülünk szólal meg. Mindháraman megpördülünk.
Három alak áll előttünk, megbújnak a félhomályban. Az első
egy férfi, nagydarab, széles vállú. A második egy sápadtabb,
korombeli srác, az utolsó pedig egy nő, akinek sötétbarna a
bőre, és fekete, kócos haja a derekáig ér. Mindegyikük szeméből
virágok sarjadnak ki, és moha halad végig az arcuk oldalán, ami
aztán eltűnik az egész testüket ruhaként beborító, karjukra és
lábukra tekeredő indák között. A GH-ügynököket a hajón
ugyanez a dolog… fertőzhette meg, de ezeken a testeken már
teljesen eluralkodott a kór.
– Atya-gatya… – suttogok.
A nő felém fordul, és félrebillenti a fejét.
– Aurora? – kérdezi.
A hangjába szinte már gyengédség költözött.
Kal előrelép, felemelt fegyverrel áll be közém és a nő közé.
– Ne gyertek közelebb!
A fiatalabb srác tántorogva lép egyet felém. A nő karján az
indák tekeregni és vonaglani kezdenek, de engem mégis a
hangja fog meg. A szeme helyét elfoglalták a virágok, mégis
tudom, hogy rám néz, és lát engem, miközben úgy sziszeg, mint
egy kígyó:
– Önssszántából eljött hosssszánk?
– Jayla… – Tétován mondom ki a nevet, mintha ízlelgetném a
szót. – Jayla Williams.
Még egy telepes. Őt választották ki Patrice
kartográfuscsapatába egy évvel előttem. Most oldalra billentett
fejjel vizslat, mintha próbálna megfejteni. Mintha én lennék az
utolsó ember a galaxisban, akire számított. A nagyobb darab
fickó világoskék szemét Kalra függeszti, a fiatalabb előre-hátra
billeg a sarkán, és közben sziszeg. Az űrkikötőt beborító minden
növény és inda mozogni kezd körülöttünk, lassan és baljósan
kígyóznak közelebb a padlón.
– Nem akadályossszhatják meg a ssssszaporulatot – csóválja a
nő a fejét, miközben vicsorából fekete fogak villannak ki. – Nem
ssszabadna itt lenniük.
– Én nem szólok többször! – szól Kal.
A fiatalabb srác meglepetten néz rá, és még egy lépést tesz
felém.
– Mi assszz assssz „én”?
Olyan gyorsan támadnak, mint a villám. A sebességük szinte
felfoghatatlan. Kal csak kettőt tud lőni. Az első lövéssel kék
spórazuhataggal lerepíti a nagyobb darab férfi fejét, a
másodikkal pedig fekete lyukat éget a fiatalabb mellkasába, aki
azonnal eldől. De Jayla már oda is ért Kalhoz, és növényekkel
befont ujjai a likvidálóra kulcsolódnak.
Megemelem a fegyveremet, de olyan gyors, hogy azonnal
előrelendül a lába, és kirúgja a fegyvert a kezemből. A rúgás
erejétől térdre rogyok. Kal felé üt, de sikerül neki blokkolnia,
aztán elkapja a nő csuklóját.
Ott állnak összekapaszkodva, és egymás arcába bámulnak.
Kal a nő fölé tornyosul, de látom, hogy az állkapcsa megfeszül,
és a nyakán kidagadnak az erek. Megpróbálok odakúszni a
likvidálómhoz, de a növények a csuklómra tekerednek. Húzzák
a bokámat úgy, ahogy Kallal tették, amikor a csimpánzzal
harcoltunk.
Az indák kígyóként kúsznak fel Kal bakancsán, és bilincsként
fonják be a sípcsontját. Mozdulni sem tud. Kal szeme
elkerekedik a meglepetéstől, amikor a nő előrehajol, és
elképesztő erővel addig csavarja a fegyvert tartó kezét, amíg a
puska csöve egyenesen Kal arcába mutat.
 – Be’shmai – nyög fel Kal. – Menekülj!
BAMF.
BAMF.
BAMF.
A nő hátratántorodik, de a likvidáló hangja még ott
visszhangzik a levegőben. Az első lövés a bordáit éri, a második
a vállát, a harmadik pedig egyenesen az egyik virágzó szemébe
hatol, és a másik oldalon távozik.
Zöldeskék trutyi borítja be mögötte a falat. Furcsa hang
szakad ki a torkából, tántorog egy kicsit, aztán Jayla Williams
végül a földre rogy, és hirtelen a közelünkben lévő összes
növény megdermed.
Kal a válla felett sandít hátra Finre, aki ott áll, kezében a
likvidálójával. Kal felvont szemöldökkel méri végig az
alacsonyabb srácot.
– Szép lövés volt – suttogja.
Láthatóan újra elővette a szokásos higgadtságát.
Finian elvigyorodik, és visszateszi a pisztolyt a tartójába.
– Ja. Nem vagyok valami nagy harcos, mi?
 32.
Scarlett

–  Tarts ki, Cat, hallod? – szólal meg Tyler. – Már majdnem ott
vagyunk.
A karjaiban viszi a lányt, de Ty legjobb barátja csak nyögni
tud válaszul.
– Jö… jönnek.
–  Mennyire van még az orvosi központ, Scar? – kérdezi az
öcsém.
– Úgy nyolcszáz méterre – felelem.
Remeg a hangom.
Már látom a távolban a pollenesőből kiemelkedő épületet.
Háromemeletes, az erőműtől eltekintve ez lehet a legmagasabb
épület az egész telepen. A zöld keresztek az oldalfalakon alig
látszanak ki a rátekeredő kékeszöld indák, vérvörös virágok és
ezüstszínű levelek közül. Az egész hely olyan, mint az ősi terrai
romok, amiket évszázadokkal korábban hagytak el az emberek,
és amiket a természet visszafoglalt. Csakhogy az az érzésem,
hogy itt az emberek nem hagytak el önszántukból semmit. És
hogy az égvilágon semmi természetes nincs benne.
Tyler a karjában viszi Catet, mert túl súlyos a sérülése ahhoz,
hogy járni tudjon. Zila zárja a sort, összeszedetten,
rezzenéstelenül. Én megyek elöl, de közel sem vagyok olyan
nyugodt, mint Zila, a tekintetem jobbra-balra cikázik. Izzadok a
bioszkafander alatt, és túl szaporán szedem a levegőt. A
növények mindent beborítanak, hullámaik olyanok, mint az
óceán fodrozódó felszíne. És mintha ezek a hullámok mindig
felénk tartanának. A pollen sűrűn és ragacsosan hullik,
időnként meg kell állnom, hogy letöröljem a sisakom üveges
kupoláját. Catre gondolok, a szakadásra a ruháján.
Eltöprengek…
–  Mozgás! – kiáltja Zila a vitrokomjára nézve. – Háromszáz
méterre vannak.
Látom őket közeledni a pollenfüggöny mögött, hosszú, esetlen
lépésekkel haladnak felénk. A szőrüket átszövik a kacsok,
indák, tüskés levelek és vérvörös virágok, de még így is
felismerhető a sok növény alatt a csimpánz. Gyorsan mozognak,
úgy másznak végig a telep épületeinek vízszintes felületein,
mint a pókok, az aljnövényzeten pedig úgy vágnak át, mintha
víz lenne. Utol fognak érni bennünket, mielőtt elérnénk az
orvosi központot.
– Tüzet nyiss! – ordítja Tyler.
Fél térdre ereszkedem, és lőni kezdek a likvidálómmal. A
fegyver minden lövés után visszarúg. A helyzet az, hogy nem
vagyok valami jó lövész. Az utolsó éves céllövő órák nagy
részében a lövőpartneremmel flörtöltem. (Troi SanMartin, 48-as
számú ex. Előnyök: szereti az anyukáját. Hátrányok: egyszer az
anyja nevén szólított.) Tyler viszont az első tíz százalékban
végzett, Zila meg, ha jól sejtem, a likvidálóval a párnája alatt
alszik.
A lövések visszhangoznak az üres utcán. Lehet, hogy csak
képzelődöm, de amikor az egyik csimpánzizé összeesik, esküdni
mernék rá, hogy a növények körülöttünk… összesúgnak. A
levelek úgy remegnek, mintha fújna a szél, pedig a levegő meg
se mozdul. Kék vér fröccsen, amikor a csimpánzok elterülnek a
földön, visításuk belehasít a csendbe. Nagyon sokan vannak.
Látom, hogy az egyik már egészen közel jár, mohával borított
ajkait felhúzza a fogáról, szeme csupa virág. Célra tartok,
megpróbálom felidézni az órákat, de remeg a kezem. Elsütöm a
fegyvert egyszer, kétszer. A harmadik lövés végre célt ér, a
karján találja el a csimpánzizét. A lövéstől megpördül, de nem
áll le. Már csak negyven méterre van. Aztán csak húszra.
Aztán rám veti magát, száját éles visításra tátja, és aztán…
aztán a feje… egyre jobban kinyílik.
Az ajkai leválnak az arcáról.
Az arca leválik a koponyájáról.
Aztán a koponyája is elválik a torzójától, míg végül a teljes
felsőteste felnyílik, mint valami borzalmas virág, készen arra,
hogy egészben lenyeljen.
Földhöz szegez a rettenet, és már csak öt méterre van.
Képtelen vagyok mást tenni, mint sikí…
BAMF!
A csimpánzizé szétpukkad, mint egy vízibomba. Tyler lövése
oldalra dönti, a belsőségei szétfröccsennek az aljnövényzeten. A
növények megremegnek és felsóhajtanak, amikor a vér
hozzájuk ér, de Zila porrá lövi őket, mielőtt újra
megtámadhatnának. A szívem majd’ kiugrik a mellkasomból,
ráadásul remeg a lábam. Szeretnék valami elméset és poénosat
mondani, de már nem megy. Ty újra talpon van, és halad
tovább, karjában Cattel. Látom a vért Cat bioszkafanderén, az
összefércelt szakadást és az ezüst anyagra ragadt kék
polleneket.
És észreveszem, hogy kék a szeme.
Pedig eddig barna volt.
– T… Tyler! – nyög fel. – Jö… jönnek.
– Scar, tovább kell mennünk! – kiált az öcsém. – Most rögtön!
A hangja kemény, mint az acél, de én érzem benne a félelmet.
Már a születésünk előtt is ismertük egymást. Jobban tudok
olvasni belőle, mint bárki más, és tudom, hogy a magára
erőltetett józanság mögött, a nyugodt hang és a szilárd kéz
mögött retteg.
Értünk.
És Catért.
Pislogok, aztán biccentek. Már újra talpon is vagyok,
gyorsabb tempóra kapcsolok. Végigfutunk a növények borította
utcákon át a ringatózó páfránylevelek között, és végre
megérkezünk az orvosi központ fölénk magasodó épülete elé.
Át kell lőnünk magunkat az indákon, hogy bejussunk, bár
őszintén szólva nem tudom, mit remél Ty, mit találunk odabent.
Még ha a helyet nem is nőtte volna be teljesen ez a… fertőzés,
minden, ami itt van, legalább kétszáz éves. Csak most értem
meg – hogy már itt vagyunk –, hogy mennyire kétségbeesett és
reménytelen is ez a terv.
 Az épületben minden sötét, az ablakokat befonták a
növények, az áramellátásnak már régen lőttek. Felkapcsoljuk a
keresőfényeket a bioszkafandereken, a fényes sugarak áttörik a
félhomályt. A növények mindenhol átvették a hatalmat, a
padlót moha borítja, a falakon indák és tapadós virágok.
– Zila, mire lenne szükségünk? – kérdezi Tyler.
A lány a fejét csóválja, és Catre néz. A bioszkafander
ellenzőjén keresztül látom, hogy az Ászunk kék szeme nyitva
van, a szempillája pedig remeg. A bőrére izzadságcseppek ültek
ki, és mintha valami halvány, ezüstös fényt árasztana a teste.
– Nem tudom biztosan, uram! – feleli Zila. – Még sosem láttam
ilyen tüneteket.
–  Akkor improvizálj! – förmed rá Tyler. – Te vagy az Agy, és
most szükségem van rád.
– Menjünk az orvosi raktárba! – javasolja Zila. – Nem tudom,
milyen gyógyszereik voltak, és mi az, ami még használható két
évszázad után, de talán sikerül összeütnöm valamilyen
antibakteriális szert vagy szupresszort, ha megtaláljuk a
raktárukat.
– Rendben – bólint Tyler. – Akkor mozogjunk!
Átvágunk az orvosi központ sötét gyomrán, a lépéseink
csikorognak a minden négyzetcentimétert beborító
növényszőnyegen. A hőség fullasztó, mintha szaunában
lennénk. Hallom Cat zihálását és a bordáimat majd szétfeszítő
szívem kalapálását. Végignézünk minden helyiséget, de
mindent elborítanak a növények, mindent használhatatlanná,
felismerhetetlenné tettek. Talán ágyak és esetleg számítógépek
körvonalait vélem felfedezni, de mindenhol fénylő kék pollenek
táncolnak a levegőben.
Cat megragadja Tyler vállát:
– Tyler…
–  Csak nyugalom, oké? – biztatja az öcsém. – Valahogy
segítünk neked kimászni ebből.
–  T… te… – Megrázza a fejét, és nagyot nyel. – N… nem é…
nem érted.
– Cat, drágám, kérlek! – könyörgöm neki. – Most nem kellene
beszélned.
– Én… látom – suttogja.
– Mit látsz? – kérdezi Zila.
– G-csávók. – Cat lehunyja immár kék szemét. – J… jönnek.
–  A hajó, amit láttunk. – Zila Tylerre néz. – A Bellerophon
túlélői.
– Zila, mi történik vele? – kérdezem.
Az Agyunk összevonja a szemöldökét és összepréseli az ajkait
a nagy koncentrálásban. Szinte látom, ahogy dolgozik a
zseniális IQ-ja a háttérben. A távolságtartása olyan tisztánlátást
ad neki, amit már majdnem irigylek. Kíváncsi lennék, mi tette
ilyenné. Hogy hogyan lett az, aki.
Rövid merengés után megfordul, és likvidálójával a falba lő:
gondolom, azon az alapon, hogy ha minden mással kudarcot
vallottál, térj vissza ahhoz, amit már jól ismersz. A lövés szénné
égeti a növények egy részét, a zöldeskék levelekből nem marad
más, csak hamu. És ahogy a csimpánzok pusztulásánál, a
körülöttünk lévő többi növény most is megremeg, susorogni,
rezegni kezdenek. Összeszorul a szívem, amikor meglátom,
hogy Cat is megremeg.
– Jaj! – nyögi. – Jaj!
Zila végighúzza a vitrokomját a levegőben Cat teste felett. A
szerkezet pittyeg és kattog, Zila pedig úgy játszik rajta, ahogy a
versenyzongorista a hangszerén.
– Zila légiós? – kérdezi Tyler.
Zila a fejét ingatja.
–  Nagyon kevés az adat és nagyon sok a változó. De ezek a
kinövések, a fertőzött állatok, minden, amit eddig láttunk… úgy
tűnik, hogy valamiféle kapcsolat van köztük. Amikor az egyik
megsérül, a többi is fájdalmat érez.
Visszagondolok a Longbow parancsnoki hídján történtekre. A
szavakra, amiket Aurora mondott, amikor a világító vörös
pöttyökre mutatott a csillagtérképen.
– Gestalt… – suttogom.
Zila bólint.
– Gestalt entitás, igen. Sok különálló szervezet, amik igazából
egyetlen élőlényt alkotnak. Mintha minden ezen a bolygón,
minden, amit ez a növényi burjánzás megfertőzött… olyan,
mintha mindegyik összekapcsolódna a többivel.
Cat rángani kezd Tyler karjában, az egész teste görcsbe
rándul. A szája vicsorra húzódik. Tyler leereszti a földre, de Cat
továbbra is vonaglik, és miközben Tyler próbálja egy helyben
tartani, látom, hogy az öcsém szemében könnyek ülnek.
– Cat! – szólal meg Tyler. – Cat, hallasz engem?
–  Ra’haam – nyögi Cat, Aurora szavait visszhangozva a
parancsnoki hídról.
– Tarts ki, valahogy meg fogjuk oldani, ígérem!
Cat felnyög, hátraveti a fejét, és minden egyes izma
megfeszül. Felemelkedik a földről, a gerince ívbe hajlik.
– Ra’haaaaa-a-aam!
Olyan haszontalannak és tehetetlennek érzem magam, hogy
legszívesebben sikítanék. A félelmem és rettegésem minden
apró részlete ott tükröződik Tyler testének vonalaiban. Abban,
ahogy Cat fölé hajol, és ahogy kétségbeesetten végigsimít a
karján – óvatosan, mintha attól félne, hogy az érintésétől
összetörik.
Tudom, mi történt köztük az eltávon. Egyikük sem mondta el
nekem, de rájöttem magamtól is. Amikor visszatértek,
megvoltak az új tetkóik, és valami újfajta távolságtartást
érzékeltem köztük. Láttam, hogy Cat szerette volna
megszüntetni a távolságot, és azt is értettem, hogy Tyler miért
nem akarja. Hogy miért volt hiba, ami történt. És hogy miért
lehetett volna számukra a legjobb dolog – mert bármennyire
szerelmes is a gondolatba, hogy vezető legyen, katona, valaki,
akire az apánk büszke lenne, azt is tudom, hogy Tyler egy része
közben Catbe is szerelmes.
Csak még nem jött rá, mihez is kéne kezdenie ezzel.
De mi lesz vele, ha most elveszíti?
– É… érzem – sziszegi Cat, és látom, hogy kidagadnak az erek
a nyakán. – Érzem őket. Ez a hely, ez a bolygó… tudom, mi
eszzz…
Felsóhajt, és hátrahanyatlik a mohaszerű aljnövényzetbe. A
szeme most nyitva van, de már olyan halványan világító kék
színben játszik, mint a levegőben lebegő pollenek. A rémületem
tovább fokozódik, amikor meglátom, hogy már a pupillája sem
kerek.
Hanem virág alakú.
– Cat! Mi az a Ra’haam? – kérdezi Zila mellé térdelve.
Az Ászunk Zilára néz, és a szempilláin könnycsepp remeg.
– Mi vagyunk.
– A Teremtőre… – suttogja Tyler. – A szemed!
Cat keze kilő, és olyan erővel ragadja meg Tyler karját, hogy
az öcsém összerezzen.
– V… vidd ki őket innen, Tyler! – suttogja összeszorított foggal.
– De főleg Aurit. A Ra’haam megölt volna mindannyiótokat,
csak hogy megakadályozza, hogy Auri megtalálja ezt a helyet.
De most… itt van… Nem… nem hagyhatod, ho… hogy
megszerezzék.
– Cat…
–  É… érzem. – Megrázza a fejét, és a könnyek egyre
gyorsabban peregnek le az arcán. – Érzem magamban, Ty! A
Teremtőre kérlek, vidd… vidd őt el i… innen.
A kezem remeg, és zihálva kapkodom a levegőt. Nem tudok
megszólalni, a zokogás fojtogatja a torkomat. Végül Zila mondja
ki azt, amire gondolok.
– A csillagtérkép a Szikrában ide vezetett minket – ellenkezik.
Cat megrázza a fejét.
– Hát nem… nem értitek? – Cat gerince ismét ívbe hajlik. – N…
nem meghívás volt. Ha… ha… hanem figyelmeztetés.
 Ezután elhallgat, lehunyja a szemét, és úgy remeg, mint aki
lázas. Az öcsémre nézek, és látom, hogy az arca holtsápadt.
Látom a szemében a kétségbeesést. A fájdalmat. Ugyanazt a
lélekölő érzést, ami az én mellkasomban is kezd eluralkodni.
Nincs ebben az orvosi központban semmi használható. Az
ellenség közeledik felénk, az arc nélküli GH-ügynökök a szürke
egyenruháikban, és ki tudja, még kicsoda rajtuk kívül. Tylernek
fontossági sorrendet kell felállítania. A saját érzései elé kell
helyeznie a csoport érdekeit. Mert ezt teszik a jó vezetők.
A tekintetünk találkozik, és úgy szólok hozzá, hogy egyetlen
szót se mondok ki hangosan.
Mutasd az utat, kisöcsi!
Benyúl Cat övtáskájába, és előveszi a vitrokomját.
– Kal, mi a helyzet?
– Az űrkikötőnél nem jártunk sikerrel – feleli a Tankunk. – De
Finian azt mondja, hogy tudja szintetizálni az új maghoz
szükséges komponenseket, ha sikerül bejutnunk a kolónia
reaktorába. Úgyhogy most oda tartunk.
– És mindenki jól van?
Kal lehalkítja a hangját, mintha nem akarná, hogy
meghallják.
– Aurora nagyon… zaklatott. Találkoztunk még pár telepessel,
akik ugyanolyan fertőzéstől szenvedtek, mint a csimpánzok. Az
egyikük valamiféle… szaporulatról beszélt.
– Assssz… – sóhajt fel Cat a földön vergődve.
Megfogom a kezét, mire kinyitja a szemét, és rám néz.
Legszívesebben félrenéznék, hogy ne lássam a természetellenes
színt és a virág alakú pupillát, de megszorítom az ujját, és
mosolyt erőltetek magamra.
Tyler szakadozva szívja be a levegőt.
–  Legalább egy GH-ügynök biztos volt azon a kompon a
Bellerophonról. Közelednek.
–  A kolónia reaktora a legjobb védelemmel ellátott épület a
telepen, uram! Ha védekezésre akarunk berendezkedni, ott
kellene gyülekeznünk.
– Vettem. Indulunk felétek.
– Készülök javaslatokkal a visszaverésükre, mire ideértek.
–  Azonnal ott leszünk. – Tyler nagyot nyel. – Kal… Szólj
mindenkinek, hogy nagyon vigyázzanak a szkafanderük
sértetlenségére! Semmilyen körülmények között nem
hagyhatjátok, hogy bárkinek is megsérüljön a ruhája, világos?
– Akkor Zéró…
– Csak csináljátok, légiós! Hamarosan ott leszünk. Tyler vége.
Ty leteszi a vitrokomot, és Cat mellé térdel. Karját a válla alá
csúsztatja, és felemeli. De Cat megrázza a fejét, és egyik kezét Ty
mellkasára teszi.
– N… ne! – suttogja. – Hagyj itt, Ty!
Tyler felvonja sebes szemöldökét, és egy másodpercre
visszatér a született hódító.
– Nem is tudtam, hogy humoristának készülsz.
– Komolyan mondom – suttogja Cat. – E… engedj el!
– Arról szó sem lehet.
Tyler elegáns mozdulattal feláll, Cat úgy fekszik a karjában,
mint egy kisbaba: a feje hátrabicsaklik, az egész teste elernyed,
de látható erőfeszítéssel sikerül annyira feltornásznia magát,
hogy Tyler szemébe tudjon nézni.
–  L… látom, Ty – suttogja –, és lát mindannyiótokat… rajtam
keresztül!
Cat a fejét csóválja, és egy pillanatra mintha ámulat költözne
a hangjába:
– Olyan hatalmas, Ty! Olyan ó… óriási, és én belezuhanok, és
neked el… el kell engedned.
– Nem – jelenti ki Tyler ellentmondást nem tűrően.
– Kérlek! – könyörög Cat.
–  Na ide hallgass, Brannock! – emeli fel a hangját Ty. A
szemében csillogó könnyek ellenére a hangja kemény és
határozott, mint az acél. – Mi vagyunk az Aurora Légió, és mi
nem hagyjuk hátra a sajátjainkat. Megértetted?
Cat megnyalja az ajkát, és a szeme egy pillanatra lecsukódik.
– Brannock légiós, kérdeztem valamit! – kiabál rá Ty.
Cat szeme újra kinyílik, és hosszan, remegősen beszívja a
levegőt.
–  Emellett – folytatja Ty a legjobb vezénylős hangján – nem
nekem kellene emlékeztetnem rá, hogy én vagyok a felettes
tiszt. Úgyhogy ha az a terved, hogy ejtőzöl itt egy kicsit, vagy ha
egyáltalán eszedbe jut, hogy éppen ezen a helyen purcanj ki,
úgy seggbe billentelek, hogy a torkodban a gombóc a kibaszott
sarkam lesz, megértetted?
Tyler Jones, a kiváló eredményű osztagvezető nem
káromkodik. Emellett Tyler Jones nem drogozik vagy iszik, és
nem él semmivel, amivel mi, átlagos halandók szoktunk
szórakozás címén. Nem emlékszem, mikor hallottam utoljára
káromkodni. És gyanítom, hogy ezzel Cat is így van.
– Megértetted? – ordítja Ty.
A szavaival eléri a kívánt hatást. Cat nagyot nyel, és mintha
valamiféle összpontosítás kúszna vissza a tekintetébe.
Erősebben szorítja Ty vállát, és azt suttogja:
– Uram, i….
– Nem hallak, Brannock légiós!
Cat nagyot pislog, és lassan bólint:
– Uram, igenis, uram!
Ty ekkor rám és Zilára néz, és a tekintetén látszik, hogy
ezúttal nincs vita. Látom benne a vezetőt, látom benne az
apánkat, olyan fényesen ragyog, hogy majdnem elbőgöm
magam. Szeretnék hozzáérni, megölelni, elmondani neki,
mennyire büszke vagyok rá. De ehelyett csak kihúzom magam.
Mert ezt teszik a légiósok.
–  Scar, te mész előre! – utasít Ty. – Zila, vigyázz a hátsó
fertályunkra! Utat törünk a kolónia reaktortornyáig, ott
találkozunk az osztag többi tagjával. És ha bármi az utunkba áll,
ripityára lőjük. Senki nem hal meg ma ebből az osztagból,
megértettétek?
– Uram, igenis, uram! – felelünk egy emberként.
– Jól van. Akkor indulás!
 33.
Auri

Tyler és az osztaga igyekszik védőbástyává alakítani a reaktort.

Szekrényekkel torlaszolják el a bejáratokat, levágják az indákat
az ablakokról, és próbálják kitalálni, hogyan erősítsék meg a
védelmet azzal, ami még a toronyban maradt.
Én éppen egy súlyos asztalt próbálok az oldalára fordítani Cat
előtt, hogy legyen egy utolsó védelmi vonalunk, ha mégis
betörnének az ablakokon. A tekintetem pár percenként
összeakad Kaléval. Ő fél kézzel bír annyit, mint a csapat fele
összesen, mégis mindig azonnal reagál, ha felé nézek.
Az idegeim rumbát járnak, miközben az asztalt igazgatom Cat
előtt. A GH-ügynökök engem akarnak, de tudom, hogy mindenki
mással is végeznének. Harc nélkül nem juthatunk vissza a
Longbow-hoz, nem tudnánk megjavítani, nem tudnánk
elmenekülni. Úgyhogy itt kell szembeszállnunk velük. De én
rettegek.
–  A GH-sok kompja felénk tart – jelenti Zila az ablak melletti
őrhelyéről olyan nyugodtan, mint mindig. – Várható érkezés
három perc.
–  Egy ötlet – szólal meg Scar. – Nem használhatnánk az ő
űrhajójukat, hogy meglépjünk erről a bolygóról?
 Finian felemelkedik a félig szétszerelt számítógépes rendszer
mellől, a mozdulatot pedig a váza csuklóinak halk sziszegése
kíséri. Rákötötte a tárolót a magra egy csomó kábellel és csővel,
amik úgy festenek, mintha csak az ima és a szigetelőszalag
tartaná egyben őket. A jelek szerint ez a cucc szintetizálja azt,
amire szükségünk van a Longbow reaktormagjának
helyrehozásához, ha majd kijutunk innen.
Ha egyáltalán kijutunk innen.
Az ajtóhoz sántikál, megnézi a közeledő űrhajót, aztán a fejét
csóválja.
–  Ez csak pocsolyaugró – mondja. – Rövid utakra tervezték a
felszín és a légkör között. Ha a Hajtáson keresztül akarunk
kijutni, akkor szükségünk lesz a Longbow-ra. – Ekkor Tylerre
néz. – Viszont ezzel a komppal gyorsan visszaérhetünk a
Longbow-hoz, már ha lenne a csodás hajú zseniális
stratégánknak egy vakmerő terve arra, hogyan lopjuk el.
Tyler elnéz az ablaktól, ahol éppen egy likvidálópuskát
szerelnek fel Kallal egy összetákolt állványra.
– Dolgozom rajta – morogja.
–  Hát, amíg te megkeresed a hajkefédet, én felmegyek egy
emeletet a reaktor vezérlőtermébe – jelenti ki Finian. – Talán
sikerül kicsit feltuningolnom a kibocsátott energiát.
– Minek? – kérdezi Scar.
–  Lehet, hogy végig tudok vezetni elektromos áramot az
építmény fémelemein, az állványzatokon, a lépcsőkön és
hasonlókon. Így el tudjuk zárni az épületbe vezető utat, mert
minden rázna.
 – És nem rázna meg minket is?
–  Ha mi itt maradunk a betonon, nem. Mielőtt csatlakoztam
ehhez a csapat reménytelen esethez, a propulziós laborban
kísérletezgettem a szabadidőmben az akadémián. Kitaláltam,
hogyan lehet hétszázalékos pluszt tolni egy alap DeBray
energiarendszerbe, és úgy látom, itt elég sok a hasonló
összetevő.
–  A propulziós labor, amiben kísérletezgettél… – érdeklődik
Tyler. – Nem azt sikerült besugároznod?
–  Hé, te csak ne dumálj! Te is megúsztad az űrdinamika-
vizsgát.
Bepróbálkozik a szokásos vigyorával, de ezúttal senki sem
vevő rá.
– Ez nagyon rossz ötletnek hangzik – jegyzi meg Ty.
–  Lehet, de sajnos már csak ilyenek maradtak. Meg tudom
csinálni, Szupersztár!
Tyler beharapja az ajkát, aztán felsóhajt:
– Zila, menj vele, hátha tudsz segíteni!
– Igenis, uram! – felel halkan Zila, majd elfordul az ablaktól.
Tyler megragadja Finian karját, amikor elsántikál mellette.
– Figyelj!
Rám néz, aztán lehalkítja a hangját, de nem eléggé.
–  Ezek az ügynökök Auriért jöttek. – Catre néz, aztán vissza
Finre. – Nagyon nem lenne jó, ha sikerülne elkapniuk. Elő tudsz
készíteni valami… végső megoldást? Ha aközött kellene
választanunk, hogy elkapják vagy…
Finian Tyler szemébe néz, és amikor válaszol, nyoma sincs a
szokásos humorizálásának meg a nagy mellényének.
– Meg tudom oldani.
Tyler bólint, mire Fin és Zila szó nélkül elindul felfelé.
Túl gyorsan kapkodom a levegőt, és a szívem összevissza ver.
Lényem új részei felszínre akarnak törni, de nem tudom,
hogyan irányíthatnám őket, hogy hogyan adhatnám át nekik
magamat.
Ha aközött kellene választanunk, hogy elkapják vagy…
Mégis hogy történhetett ez? Hogy jutottunk idáig?
Behajlítom az ujjaimat, ökölbe szorítom a kezemet, próbálom
valahogy uralni a saját testemet. Végül megkerülöm az asztalt,
és leülök Cat mellé törökülésben.
Minden, ami körülvesz minket, mintha az idegeimen
táncolna, a végtagjaimon feláll a szőr, a tarkóm bizsereg a
veszély érzetétől. Biztos vagyok benne, hogy a növények meg az
indák figyelnek minket, és hogy az egyik törött ablakon
beáramló, a másikon meg kiszálló pollen a bolygó módszere
arra, hogy minden lépésünket szemmel tartsa.
Egyre közelebb járok ahhoz, hogy elveszítsem a
bátorságomat, de közben azt is érzem, hogy valami máshoz is
közelebb hajt.
Úgy érzem, valaminek a szélén billegek…
Cat megrezzen mellettem. Megfogom a kezét, és gyengéden
megszorítom. A szemhéja megrebben, és rám néz azokkal a
virág alakú, vakító kék szemekkel. Egy másodpercig bámuljuk
egymást, aztán kis sóhaj hagyja el a száját, ami végül nyögésbe
torkollik.
 – Érzem – suttogja, és nem tudom, mit mondhatnék, mert én
is érzem. – Elragad engem.
– Nem hagyjuk neki – suttogom válaszul.
A tekintetében a félelem és a fájdalom mellett egy afféle
„legalább mi ketten ne hazudjunk egymásnak” üzenet ül, és a
szívem belesajdul, mert amit az arcán látok – a lassan ezüstössé
váló arcán –, annak nem szabadna egy velem egyidős lány
arcán megjelennie.
Kivéve, hogy nem vagyunk egyidősek, nem igaz?
A levelek ringatóznak körülöttünk, pedig nincs légmozgás, a
bőröm alatt érzem az évszázadok súlyát. A bennem várakozó
erőt.
Kal mellém lép, és egy másodpercre a vállamra teszi a kezét.
Egyetlen, lélegzetvételnyi érintés. Visszagondolok arra, amit
mondott – arról, hogy a saját utunkat kell járnunk. Bár nem
tudom, hogyan, de tudom, hogy minden, ami történt, az
belőlem indult ki. Ebből az erőből, ami bennem lakozik.
Oka van annak, hogy eltitkolták ennek a telepnek a létezését a
világ elől.
Oka van annak, hogy a GHÜ üldöz engem, hogy engem is el
akarnak tüntetni a világ színéről.
Oka van annak, hogy valami más lettem, valami, ami több
mint egy egyszerű ember.
Oka van annak, hogy a Világhajóra mentünk a Szikráért.
Oka van annak, hogy a Szikra idevezetett minket.
És ezek az okok valahogy mind összefüggenek. És bár ez az
egész félelmetes, azt is tudom, hogy nem félhetek tovább.
 Mindent, ami történt, és azt, amivé lettem… már nem
csinálhatom vissza.
Ahhoz, hogy irányítani tudjam, meg kell tanulnom életre
hívni a haragot.
Arra gondolok, mi mindent veszítettem el. Arra, hogy egy
időn kívüli lány vagyok olyan erővel felvértezve, amit nem
értek. Aztán amikor lenézek, amikor újra összekapcsolódik a
tekintetem Catével, és belebámulok a szemében nyíló virágba,
miközben körülvesz minket a bolygó összes ragadozó levele és
indája, és a gerincemen a hideg futkos, és minden arra sürget,
hogy meneküljek, valami építkezni kezd bennem…
…és valami megváltozik.
Olyan ez, mint mikor a tűz elolvasztja a jeget. Mint amikor a
pozitív meg a negatív töltés találkozik. Mintha kétszáz év után
először ébrednék fel. Érzem, ahogy az elmém kinyújtózik,
érzem, ahogy az izmaim csodálatos módon megnyúlnak, az
izmok, amelyek olyan sokáig szunnyadtak. Hirtelen erő tölt el.
Egyszerre nagyobb és erősebb vagyok, pedig kívülről mit sem
változtam. Még mindig ott ülök törökülésben Cat mellett, a
kezét fogom, de mintha egy új dimenziója nyílt volna meg
mindennek.
Szóval ilyen érzés az, ha én irányítok.
Lehet, hogy nem tudom, mi ez, de most úgy érzem, minden,
amit tudattalanul tettem, minden, ami utassá, rabbá tett a saját
testemben, a részemmé vált. Valami nagyobb. Valami több. És
ezt a saját két kezemmel rángattam elő a semmiből.
Végignézek az osztagon. Érzem az empátia felvillanását
Kalban, nyughatatlan jelenlét némi lila ragyogással. Szinte
elnyomja a természetének többi eleme, de úgy fut végig a
vénáiban, mint az aranyerezet a sziklában – csaknem teljesen
elrejtve. Mégis ott van, és amikor az elmém megérinti,
megremeg.
És ezt látom Scarlettben is, és egy icipicit, jóval kevesebbet
Tylerben is, ott áramlik az elméjében a felszín alatt. A Jones
ikrek emberek. Egy másodpercre felvillan bennem a kétség –
lehet, hogy őket is megérintette ez a bolygó? –, de egy pillanattal
később már tudom, hogy nem. Az az erő, ami a minket
körbevevő növényekben, levelekben és indákban lakozik, ami
összeköti őket valamiféle áramláson keresztül, ami úgy sistereg
értem, mintha áram lenne, egészen más, mint bármi, ami
Scarlettben, Tylerben, Kalban vagy bennem van.
De amikor újra lenézek, látom, hogy utat tör magának Catben,
indák borzalmasan bonyolult szövevényében, mintha
hajszálerek új hálózatát építené ki, betolakszik minden kis
részébe.
Egyáltalán hol kéne nekifognom a kibogozásának?
Tudom, bár igyekszem nem tudomást venni róla, hogy
képtelen lennék kibogozni.
Túl mélyen gyökerezik, túl sok van belőle.
Magához ragadta Catet.
De azért teszek egy próbát, megragadok az elmémmel egy
maroknyit a mentális energiából, ami gúzsba köti, és semmivé
égetem. Addig szorítom az elmémmel, amíg nem marad belőle
más, csak hamu. Cat felnyög, és amikor lenézek, látom, hogy
ezüstös, szürkés zöldeskék energia terjed szét benne, befoltozva
a lyukat, mintha soha nem is lett volna.
És ahogy az indák, ez is mindenhol ott van.
Más módszerrel próbálkozom, beszivárgok Cat elméjébe.
Talán kiindulhatok onnan, és eltakaríthatok mindent belőle,
tisztára égethetem a gondolatait. Amikor belenézek, zavarosan
hömpölygő érzelmekbe ütközöm. A fájdalma, a félelme, a
haragja átjár engem is, és összerezzenek, küzdenem kell az
inger ellen, hogy visszahúzódjak. De még erősebben befelé
nyomulok, mert senki nem érdemli meg, hogy ilyen érzésekkel
magára maradjon.
– Itt vagyok. Itt vagyok.
Megszorítom a kezét, és átnyomakodom a pengeéles külső
védelmi vonalon. Odabent végre megtalálom az igazi Catet:
örvénylő élet, szeretet és energia, a lelkét alkotó pirosak,
narancsok és aranyak bonyolult spirálmintákba rendeződnek,
amik a szélre és a repülésre emlékeztetnek.
Látom a Scarlett iránt érzett szeretetét, az anyja miatti
gyászát, a büszke boldogságot, amikor felemelkedik az égbe, és
a szerelmét Tyler iránt, ami mély és erős, de átszövi a
bosszúság.
Válaszképpen, bár nem akarattal csinálom, mégis ez a
legtermészetesebb, ami történhet, az elmém táncba kezd az
övével.
Már nem a reaktorban vagyunk, nincs körülöttünk senki.
Valahol máshol vagyunk, csak mi ketten, és itt semmi más
nem számít.
 Az én elmém éjkék, leheletnyi ezüsttel, csillagfény és nebulák
az ő tüzes szele mellett. Ha meg akarom érinteni, nekem is meg
kell nyílnom, ugyanúgy fel kell szabadítanom a bennem rejtőző
szeretetet és emlékeket, ahogy ő tette. Látja a húgom, Callie
iránt érzett szeretetemet, megérzi a kedvenc túrahelyem illatát,
a meleg szikla és az őszi levelek hangulatát. Ott voltam boldog.
Rajtam keresztül Cat is megízleli a chilit, amit apa ad mindig az
ételekhez. Velem marad a fájdalomban, amit akkor éreztem,
amikor az apám hátrahagyta az anyámat. De ahelyett, hogy
csak nézné, megmozdul, megragadja ezt az emléket, és
eltaszítja.
Egy pillanatig értetlenül nézem. Aztán szavak nélkül, képek
kavargó sorával megmutatja, mi volt a célja. Nem akar tudni
ezekről a dolgokról, mert nem akar osztozni bennük.
Mert az átvette az irányítást.
Mindketten a kettőnket elválasztó ajtóra összpontosítunk, ő
húzza, én tolom. Együtt sikerül bezárnunk. Csorog az izzadság a
hátamon, amikor kipattan a szemem, és kapkodva szedem a
levegőt.
Cat tekintete fogad.
– Nem k… kellene… i… itt lenned – suttogja.
Mögöttem hangokat hallok:
– Próbáld meg most! – kiált le Fin az emeletről.
– Működik! – kiabál vissza Kal a plafon felé emelt arccal.
– Tudom – suttogom Catnek. – Ezen a helyen minden rossz. De
a csillagtérkép mutatta nekünk, a Szikra…
– Jaj, Auri… H… hát nem l… látod? A Sz… Szikra… az…
 A szeme tágra nyílik, és az elakadó lélegzete az egyetlen
előjele annak, hogy az elméje az enyémre támad – de a pirosak
most a vér vörösei, a sárgák túl élénkek, túl harsányak. Ez Cat
elméje, de nem Cat kezében van a botkormány.
Felhúzom a védőfalaimat, megpróbálom visszaverni, olyan
erőssé teszem az elmém falait, amennyire csak tudom.
Elképzelem, hogy kőből vannak, egy kicsi erődítménnyel
veszem körbe magamat, amelynek a közepén az elmém csücsül.
Mindenhol csak az ellenségemet látom magam körül, és
megérzek valamit arról a tudatról, ami Cat elméjén keresztül
próbál behatolni az enyémbe.
Egy lény.
Egyetlen felfoghatatlanul óriási, lehetetlen lény.
Mindenhol ott van, hálózata beszövi a bolygót, minden egyes
növény, minden egyes virág, minden egyes levegőben lebegő
spóra hozzá tartozik. Látom az egész történetét, a célját és a
benne rejlő lehetőségeket. És mintha az idő mit se számítana,
látom a jövőjét is.
Csak egy porszem vagyok, ahogy próbálom felfogni azt a
léptéket, amiben ezt az utazást mérhetjük. Eszembe jut
Casseldon Bianchi báltermének mennyezete, a galaxisok lassú
tánca, ahogy egymást kerülgetve, egymás pályáján áthaladva
járták útjukat a kozmikus térben.
Ez a… lény felkészült, hosszú ideig aludt, majd lassan
felébredt, és nőni kezdett, és most sodródik tovább ezen a
hullámon, ami millió évekkel ezelőtt indult. Az indák terjedni
fognak, ez a bolygó és az összes bolygó a csillagtérképen egyre
nőni fog, megállíthatatlanul duzzadnak, mígnem beérnek és
szétpattannak, mint egy toktermés, és szétszórják a spóráikat,
terjesztik a fertőzést a természetes HajtásKapukon keresztül.
Bele a Hajtásba, és onnan…
Onnan mindenhova és bárhova.
Ez az a pillanat, a cunami becsapódása előtt.
Ez a Ra’haam.
– Meg tudod állítani. – Cat hangja ránt vissza a bénultságból.
Az erődömre támadók visszavonulnak, a pirosak és aranyak
visszahalványulnak Cat színeivé, majd teljesen eltűnnek. Cat
orrából vér folyik, a mellkasa felemelkedik, majd lesüllyed, kék
szeme az arcomat fürkészi. – Korábban is megállították őket. És
most te is megállíthatod, Aurora!
– Igen – suttogom.
Most már értem, milyen léptékű ez a történet. Tudom, milyen
arrogancia lenne azt gondolni, hogy abban a 13,8 milliárd
évben, amelyben az univerzum tágult, ez a hely és ez a pillanat
itt és most a Tejúton az első alkalom, hogy erre a háborúra
kényszerülünk.
Láttam, mikor ébredt fel legutóbb a Ra’haam.
Hogy mikor próbálta legutóbb bekebelezni a galaxist.
Megpróbálta, de elbukott.
Megértem, hogy a lény elrejtőzött. Megsérült. Majdnem
elpusztult. Mert a szökőár mögött, a minket körbevevő
lehetetlen rettenet hangjai mögött, mélyen legbelül érzek még
valamit magamban. Egy hangot, ami szólít. Az a hang, ami végig
szólított.
 Elmondta, hogy ki vagyok én.
És hogy kik voltak ők.
Azok, akik küszködtek. Akik meglátták, mi lehet a
Ra’haamból, ha nem fékezik meg, akik az egyediségüket
olyasminek tartották, amiért érdemes harcolni.
Az Ősik.
Az Eshvaren.
És bár már ők sincsenek, eonok óta halottak
hátrahagytak valamit
a fegyvert, amire szükségünk lesz
hogy legyőzhessük
újra.
A Szikra nem valami régi szobor vagy egy benne elrejtett
ékkő. Nem is egy gengsztertől lopott gyémántban rejtőző
csillagtérkép.
A Szikra…
– Auri! – suttogja Cat.
– Én vagyok… a Szikra.
A levelek megmozdulnak körülöttünk, és hallom odakintről a
sugármeghajtó zúgását. A leszálló hajó hangját, a csikorgást,
amikor a futómű földet ér. És már azelőtt tudom, hogy Tyler
beszélni fog, hogy megszólalna:
– Itt vannak.
Cat összeszorítja az állkapcsát, és tudom, hogy próbálja
megakadályozni őket. Bármi is az, ami éppen terjed szét a
testében, és próbálja őt magába olvasztani, Cat próbálja
megakadályozni abban, hogy megtudja, amit ő tud. A kintről
érkező hang egyenletes, nem és kor nélküli, és mesterségesen
felerősített.
– AURORA O’MALLEY-ÉRT JÖTTÜNK.
Princepsz.
Fin hangja hangzik fel a kommunikációs csatornánkon:
– Megmondja valaki őfenségének, hogy hiába túrázott el idáig?
Scarlett az ablaknál hagyja az öccsét, és térdre ereszkedik
mellettem, hogy átvegye a helyemet.
– Menj! – mormolja nekem, majd átveszi tőlem Cat kezét.
Odamegyek, ahol Tyler figyel az ablakból, ahonnan minden
indát leégettünk. Látom, hogy az egyik megperzselődött inda
megmozdul, az ablakpárkányon motoz, új kapaszkodót keres
még akkor is, amikor Tyler mellé térdelek. Ha elég közel
maradok a falhoz, lenézhetek úgy, hogy a lent állók ne lássanak
meg.
Az űrkomp a reaktor előtti kékeszöld aljnövényzetben szállt
le. Ott van rajta a Bellerophon jele, a rámpája leeresztve. A
rámpa alján ott áll a Princepsz hófehér egyenruhájában, a
pollen csak úgy kavarog körülötte. A vállánál egy másik GH-
ügynök a szokásos grafitszürke egyenruhában, a komp körül
felsorakozva pedig több tucat másik alak.
Ők nem GH-ügynökök. És rengetegen vannak.
Van a csapatban néhány mohával és gumóval borított
csimpánz, de az ezüst indákkal borított öltözék és a hajukban és
a szemükben növő virágok alatt is felismerem a többieket.
Emberek.
Telepesek.
 – Á, AURORA! – Az ablakpárkány nyújtotta fedezék ellenére a
Princepsz egyenesen rám néz. – HÁT ITT VAGY!
Elindítom éjkék, csillag pettyezte elmém egy vékonyka szálát
a zöldes, ezüstös, kékesszürke növények és indák rengetegébe,
próbálom megtalálni a Princepszet, többet látni belőle, de az
egész olyan, mint amikor a rádiót interferencia zavarja, túl sok
mindent kell egyszerre érzékelnem, és nem tudom megtalálni
őt a sok zaj közepette.
Amikor újra megszólal, a hangja kifejezéstelen, ahogy eddig
is. Fogalmam sincs, hogy érzékelte-e a kísérletemet.
– MÁR RÉGÓTA VÁRTUNK RÁD, AURORA!
– Akkor várjatok még egy kicsit! – kiabálok ki magabiztosan.
Nem engedem, hogy remegjen a hangom. – Próbálkozzatok újra
úgy kétszáz év múlva!
–  ELVESZÍTETTÜNK A SZEMÜNK ELŐL. SEHOL SEM
TALÁLTUNK.
– Nem is nektek kellett volna megtalálni!
–  A HAJTÁSBAN REJTETTEK EL, MOST MÁR TUDJUK. AZ
ESHVARENEK GYÁVÁK VOLTAK, AMIÉRT OTT BÚJTATTAK EL.
DE MINDIG IS ILYENEK VOLTAK. EZ VOLT A GYENGESÉGÜK. ÉS
UGYANEZT A GYENGESÉGET ÉREZZÜK MOST BENNED IS.
HAGYNOD KELLETT VOLNA, HOGY EGYSZERŰEN ELÉGESSÜNK
ODAFENT. OSTOBASÁG VOLT IDEJÖNNI HOZZÁNK.
Ty előrelép, és a vállamra teszi a kezét, mintha attól félne,
hogy túl sokat mutatok magamból azzal, hogy kiállok az
ablakba vitatkozni. Én azonban nem mozdulok, csak figyelek,
mert a Princepsz most a sisakjához emeli a kezét, és egyetlen
mozdulattal kinyitja a zárját.
Dermedten nézem, ahogy lassan, olyan lassan, hogy a
mozdulat egyszerre tart két szívdobbanásig és 13,8 milliárd
évig, leveszi a sisakot a fejéről, és megmutatja nekem az arcát.
Egy másodperccel azelőtt már tudom, mit fogok látni, aztán
ténylegesen meglátom.
Mégis olyan, mintha a gyomromba öklöztek volna, egy
pillanatra megszűnök lélegezni, gondolkodni, és minden erőm
elhagy.
A jobb szeméből kiserkenő húsos levelek, a szürkülő bőrén
végighaladó és a ruha nyakában eltűnő ezüstös moha alatt is ki
tudom venni az arcvonásait. Látom a kerek arcot, a homlokán a
ráncokat, amikkel anya sokszor viccelődött. Azt mondta, már
tizenöt éves korában megvoltak, mert annyira meglepte a világ.
Apu.
A szavak megtöltik az elmémet, mintha valami nyúlós,
visszataszító anyag fröccsenne rá az ezüsttel pöttyözött
nebulára. Mintha újra az utolsó beszélgetésünkbe csöppennék.
Köszönöm a szülinapi köszöntést, apa!
Köszönöm, hogy gratuláltál, amiért megnyertem az államit.
De leginkább ezt köszi.
Bontottam a vonalat, mielőtt megérkezhetett volna a válasza.
Mielőtt láthattam volna az arcán a fájdalmat. Mielőtt láthattam
volna, hogyan ért célba az ütés.
– Hiányoztál, Jie-Lin! – mondja.
A szívem mintha felrobbanna és ezer darabra szakadna szét.
– Olyan nehéz volt – folytatja fejcsóválva – ilyen sokáig távol
lenni tőled, amikor neked is velünk kellett volna lenned. Olyan
sok minden maradt, amit el kellett volna még mondanunk
egymásnak.
Hallom a saját zokogásom, érzem, hogy a mentális erődöm
lassan összeomlik. A kövek, amikből építettem a falait, a földre
hullanak. Azt hittem, örökre elveszítettem, de most itt van, és
elemi erővel tör rám a gyász, elborít, mint egy lavina, ami elől
nincs menekvés. Homályosan látok a könnyektől, és olyan
gyorsan kapkodom a levegőt, hogy bepárásodik a sisakom.
A sisak, ami elválaszt engem tőle.
–  Mind összekapcsolódunk – mondja az apám, és a kezét
nyújtja felém. – Ez a tökéletes összetartozás. És ha te is
csatlakozol hozzánk, végre teljesek leszünk.
– Auri, az nem az apád – mondja halkan mellettem Ty.
–  De az – nyögöm. – Nem értheted, de é… én érzem őket. Ha
n… nem ő lenne, akkor könnyebb lenne.
De ez cseppet sem könnyű. Hanem szörnyen nehéz. Mert
most, ennek a helynek a zöld, ezüst, kék és szürke mentális
síkján látom, és érzem, ahogy Cat csodálatos vörösei és aranyai
sárbarnává válnak, ahogy összeolvad a minket körülvevő
gestalttal.
De ennél többet is látok.
Az apám felém törleszkedik, megmutatja, milyen az a
kapcsolat, ami az enyém lehetne. Hogy milyen ragyogó. Milyen
bonyolult és gyönyörű. És bár ők mind egyek, az a sok élet, az a
sok elme, amit ez a lény az eonok során elnyelt, mind egy kerek
egésszé olvadt össze, mégis érzem apát a sok között.
 Látom azokat a szálakat a szövetben, amelyek egykor csak
hozzá tartoztak. És még mindig hozzá tartoznak. Megtalálom a
részeit ebben a nagy egészben, ebben a hatalmas méhkas-
elmében.
– Jie-Lin! – szólít meg. – Szükségem van rád.
Kal rám néz a fal mellől, lila szeme az enyémet keresi. És bár
biztos vagyok benne, hogy nem tud róla, az elméje arany szálai
felém nyúlnak, erőt adnak, összefonódnak az én éjkékemmel, és
erősebbé tesznek.
– Tudom, milyen érzés elveszíteni a családodat, be’shmai!
Végtelen együttérzés lakozik benne, de az arcán nincs jele
érzelemnek. Érzékelem benne az emlék fájdalmát, egy
történetet, amit szeretnék megismerni.
A vesztesége olyan, mint az én veszteségem.
Olyan emberek elvesztésének története, akik igazából még
nem tűntek el.
– Amikor elmegyünk innen – külön hangsúlyozza az „amikor”
szót –, megkeressük a húgodat. Az édesanyádat. Kiderítjük, mi
történt velük. Talán még maradt valaki a vérvonalból. A
vérvonalatokból. De itt nincs családod, be’shmai! Az az izé nem
az apád.
Az ezt követő csendben tudom, hogy igaza van. Hogy az apám
itt volt egykor, és hogy a Ra’haam magába olvasztotta, az egész
részévé tette.
És most már nincs itt.
Nem maradt belőle más, csak a visszhang.
Lassan bólintok, az arcomon peregnek a könnyek, de az erőm
maradékával megerősítem a mentális falakat, eltaszítom
magamtól a bolygó érintését és a benne rejtőző lényt.
Engem sosem szántak a Ra’haamnak, és nem is fogok
csatlakozni hozzá.
Mert én eshvaren vagyok.
– Jie-Lin – szólal meg kintről az a valami. – Tarts velünk!
– Soha! – kiabálom vissza.
Erre a Princepsz, az apám bársonyos hangja megváltozik, és
hallom benne a sajnálkozást – de az eltökéltséget is, ahogy
visszahelyezi a sisakot a fejére, és még egyszer megszólal.
Egyetlen szó.
Szinte suttogás.
– CAT!
 34.
Cat

Minden vagyok.
Semmi vagyok.
Én vagyok.
Én…
– CAT!
Hófehérbe bugyolált kisbaba vagyok, az anyám mellkasán
fekszem, fázom, félek, és ez az első hang, amit valaha hallottam,
de valahogy mégis jó így, mert tudom, hogy olyané, aki szeret
engem.
– Catherine a neve, de én úgy fogom szólítani, hogy CAT.
Kislány vagyok az első nap az oviban, és egy fiú meglök
hátulról, én hátrafordulok, szőke hajat és gödröcskés mosolyt
látok, felemelek egy széket, és fejbe csapom vele, és valahogy
tudom, hogy ez jó így, mert tudom, hogy egy nap majd szeretni
fog engem.
– Aú, CAT!
Tizenöt éves vagyok, egy képernyő előtt ülök, és látom a
halált anya szemében, bár hatvanezer fényévre van tőlem, és ez
az utolsó alkalom, hogy beszélhetek vele, mégis valahogy jó így,
mert tudom, hogy szeret engem.
 – Olyan büszke vagyok rád, CAT!
Tizennyolc évesek vagyunk, az üres poharak halomban
állnak előttünk az asztalon, a tetoválások újak a bőrünkön, és
pontosan tudjuk, hova tart ez az este, de valahogy jó így, mert a
szívem mélyén tudom, hogy szeretsz.
– Ó, CAT!
Ott fekszem másnap reggel, és bár már tíz perce elment, még
érzem az ízét az ajkamon és az illatát a bőrömön, és bár
minden, amit mondott, valahogy rémesen észszerű volt,
mégsem tudom abbahagyni a sírást
mert
nem
szeret
engem.
Olyan messzire ellátok. Ezer szem vagyok. A szemek a
koponyámban, a szemek, amikkel születtem, a hús, ami lassan
átadja magát a méregnek
rontás
                                    fertőzés
                   megváltás
a véremben.
De rajtuk is keresztüllátok. Az indákon, amik körbefonják az
épületet, amiben a testem lassan elenyészik. A levegőben
örvényekben táncoló, irizáló kék magokon. A burkokon
megszállt, egyszerű főemlősök, GH-egyenruhások, telepesek
bőrének burkán.
Mindenen, amit megérintett.
 Bekebelezett.
Magához ölelt.
Minden vagyok.
Semmi vagyok.
Én vagyok.
Én…
…mi.
– CAT!
Hallom a Ra’haam hangját a testemben végigfutó szálakon
keresztül. Érzem, milyen hatalmas. Milyen lehetetlenül régi.
Egy végtelen tudat, amely átnyúlik számtalan csillagon.
Milliárdok egyetlen légiója, amely minden magába olvasztott
elmével egyre csak nő.
Bevont.
Magához hívott.
–  MIÉRT KÜZDESZ ELLENÜNK, CAT? – kérdezi a saját
fejemben.
–  Mert félek – válaszolom. – Nem akarom elveszíteni
önmagamat.
–  EBBEN A KÖZÖSSÉGBEN NINCSEN VESZTESÉG, CSAKIS
NYERESÉG. ANNYIVAL TÖBB LESZEL BENNÜNK! SOSEM ÉRZED
MAJD ÚGY, HOGY NEM KELLESZ, HOGY NEM SZERETNEK. TE
LESZEL MI. ÉS MI LESZÜNK TE. ÖRÖKRE.
– De a többiek… Scarlett és…
– Ő IS CSATLAKOZNI FOG. EGY NAP MAGUNKBA OLVASZTJUK
MINDEZT. MINDENT.
– Magatokba olvasztjátok? – A fejemet csóválom. – Úgy érted,
felfaljátok.
–  MI NEM VAGYUNK PUSZTÍTÓK. CSAK SZÁLLÍTÓK. AZ
EGYÉN BÖRTÖNÉBŐL A KÖZÖSSÉG SZABADSÁGÁBA VISZÜNK.
MI VAGYUNK AZ ELFOGADÁS. MI VAGYUNK A SZERETET.
Ugyanezt a hangot hallottam, amikor még új voltam, és
fáztam és féltem, amikor először bámultam bele a világba
édesanyám mellkasának védelméből.
De most már nem fázom és nem is félek.
Sőt, melegséget érzek.
Befogadást.
Elpusztít.
Asszimilál.
Ott fekszem a földön egy rég elfelejtett kolónia reaktorában,
egy világvégi szektorban, és elveszítem mindazt, ami voltam és
lehettem volna, de valahogy jó így, mert tudom
tudom
TUDOM
hogy
ez
szeret
engem.
 
 
FELÁLLUNK. A BŐRBEN, AMELY EGYKOR CAT VOLT.
MOST MÁR A MIENK, ÉS MI AZ ÖVÉ VAGYUNK.
EGYKOR EGÉSZ VILÁGOKAT OLVASZTOTTUNK MAGUNKBA.
EGÉSZ RENDSZEREKKEL OLVADTUNK ÖSSZE. DE MOSTANRA
OLYAN KEVÉS MARADT BELŐLÜNK. EGY MEGGYENGÜLT
HÁLÓZAT, AMELY SZINTE MÁR ALIG EMLÉKSZIK EGYKORI
NAGYSÁGUNKRA. SZÁMTALAN EONIG CSAK SZUNNYADTUNK. DE
KEVESEN ÉBREDTÜNK FEL – ÉPP CSAK ANNYIAN, HOGY APRÓ
INDÁINKKAL BE TUDTUK FONNI AZOKAT AZ APRÓ BŐRÖKET,
AMELYEK FELFEDEZTÉK EZT A BÖLCSŐT ÉVSZÁZADOKKAL
EZELŐTT. KIKÜLDTÜK ŐKET, HOGY VÉDELMEZZENEK MINKET,
AMÍG MI ALSZUNK MÉG NÉHÁNY ÉVSZÁZADOT. DE HAMAROSAN
ELINDUL A SZAPORULAT. ÉS MINDENT ÚJRAKEZDÜNK.
KIVIRÁGZUNK ÉS ELTERJEDÜNK.
A CAT-BŐR SZEMÉN KERESZTÜL LÁTUNK. A SCARLETT NEVŰ
BŐR VISSZANÉZ RÁNK. APRÓ, RÉMÜLT KIS VALAMI, SAJÁT
HÚSÁNAK ÉS CSONTJAINAK BÖRTÖNÉBE ZÁRVA.
– CAT?
NEM VESZÜNK RÓLA TUDOMÁST, HELYETTE A MÁSIKRA
NÉZÜNK.
AZ ELLENSÉGRE.
– AURORA – SZÓLÍTJUK MEG.
ÉREZZÜK RÉGI ELLENSÉGÜNK LENYOMATÁT A GÉNJEIBEN. AZ
ELMÉJÉBEN. AZ UTOLSÓ ESHVAREN TÖBB MILLIÓ ÉVE MEGHALT.
DE TUDHATTUK VOLNA, HOGY TALÁLNAK MÓDOT ARRA, HOGY
RÁNK TÁMADJANAK MEGÉRDEMELT SÍRJUKBÓL. VALAMI RÉG
ELFELEDETT ESZKÖZ A HAJTÁS MÉLYÉRE REJTVE. A MEGFELELŐ
PILLANATRA VÁRVA. KATALIZÁTORRA VÁRVA.
ERRE A LÁNYRA VÁRVA.
MI VAGYUNK CAT. CAT MI VAGYUNK. EZÉRT TUDJUK, HOGY A
FINIANNEK ÉS ZILÁNAK NEVEZETT BŐRÖK ODAFENT VANNAK,
MOST IS A REAKTORON ÜGYKÖDNEK VALAMIT. ÚGY ÁLLÍTJÁK BE,
HOGY FELROBBANJON, SEMHOGY FELEMÉSZTHESSÜK AURORÁT.
HA ŐT MEGSZEREZZÜK, AKKOR EL TUDUNK JUTNI AZ
ESHVARENEK FEGYVERÉHEZ. HA ŐT MEGSZEREZZÜK, NÁLUNK
LESZ AZ EGYETLEN, AKI A FEGYVERT MŰKÖDTETNI TUDNÁ. AKI
TUDJA, HOGY KIK VAGYUNK. HOGY HOL ALSZUNK. ÉS HOGY
HOGY LEHET MINKET MEGÁLLÍTANI.
HA Ő A MIENK, MIENK AZ EGÉSZ GALAXIS.
– CAT?
A TYLERNEK NEVEZETT BŐR SZÓLÍT MEG MINKET. NEVETSÉGES
KIS HIERARCHIÁJUKBAN Ő ÁLL AZ ÉLEN, ÉS MOST RÁNK NÉZ AZ
ABLAK MELLŐL. EGYEDÜL VAN.
AHOGY MINDEGYIKÜK.
OLYAN ELKÉPZELHETETLENÜL EGYEDÜL.
– EZ MÁR NEM CAT TÖBBÉ – SUTTOGJA AURORA.
LECSAPUNK. A SOK-SOK BŐRREL MOZGUNK, AMELYEKET
KEBLÜNKRE ÖLELTÜNK, AMIÓTA ELŐSZÖR BELÉNK BOTLOTTAK
AZ OCTAVIA TELEPESEI MÉLYEN A BOLYGÓ FELSZÍNE ALATT.
VONAGLUNK. ELHAJLUNK. ÁRADUNK. A KALIISNAK NEVEZETT AZ
ELSŐDLEGES CÉLPONTUNK, Ő AURORA VÉDELMEZŐJE. AZ INDÁK
ÉS LEVELEK FELÉ KÍGYÓZNAK, MEGRAGADJÁK, BELÉSZÚRNAK,
FELNYÁRSALJÁK. MI SOKAN VAGYUNK, Ő EGYEDÜL. ÉS BÁR
EBBEN AZ ÚJSZÜLÖTT ÁLLAPOTUNKBAN JOBB NÁLUNK, CSAK
EGYETLEN APRÓ SZAKADÁS KELL A BIOSZKAFANDERÉN AHHOZ,
HOGY A MIENK LEGYEN.
EZT Ő IS TUDJA. ÚGY MOZOG, AHOGY A VÍZ ÁRAMLIK. AZ
OSZTAG TÖBBI TAGJA IS AZONNAL AKCIÓBA LENDÜL. A
SCARLETT-BŐR FELEMELI A FEGYVERÉT, DE FÉLRELÖKJÜK. A
FINIAN- ÉS ZILA-BŐR FELKIÁLT ODAFENT, AMIKOR LECSAPUNK,
ÉS KIRÁNTJUK A SZERSZÁMOKAT A KEZEIKBŐL. MINDENKIT
TEKERGŐ INDÁK ÉS VIRÁGTAKARÓ BÉKLYÓJÁBA ZÁRUNK.
A TYLER-BŐR DERMEDTEN ÁLL. CSAK AZT LÁTJA, MI VOLT A
CAT-BŐR.
KÉPTELEN AZT LÁTNI, HOGY MI LETT.
TÖBB.
– CAT, HAGYD ABBA!
ODAKINT A PRINCEPSZ-BŐR FELEMELI A KEZÉT. A
REAKTORÉPÜLETRE FELKAPASZKODOTT HAJTÁSAINK
MEGREMEGNEK. TAPADNAK. HÚZNAK. AZ ÉPÜLET BETONJA
RECSEG ÉS NYÖG, A FALAKON EGYRE MÉLYÜLNEK A REPEDÉSEK.
AZ ELEKTROMOS ÁRAM, AMIT A FINIAN-BŐR KÜLDÖTT A
FÉMBE,  FELSZIKRÁZIK, ÉS MEGÉGET MINKET. DE MI SOKAN
VAGYUNK. A MEGÉGETT, MEGFEKETEDETT RÉSZEK LEHULLANAK,
DE CSAK HOGY ÚJ HAJTÁSOK VEGYÉK ÁT A HELYÜKET. AZ ÉPÜLET
REPED, A FALAK SZÉTVÁLNAK, A TETŐT LEFESZÍTJÜK. A BŐRÖK
SIKÍTANAK, AHOGY AZ ÉPÜLET SZÉTPORLAD A BETONPOR ÉS A
HOLT ACÉL SIKÍTÁSA KÖZEPETTE.
AZ ÁLLVÁNYZAT ÖSSZEDŐL.
A FALAK ÖSSZEOMLANAK.
A PADLÓ BESZAKAD ALATTUK.
DE MÉGSEM ZUHANNAK LE.
– NEM!
AZ AURORA-BŐR A LEVEGŐBEN LEBEG, A JOBB SZEME
FEHÉREN VILÁGÍT. KARJÁT SZÉTTÁRJA, ÉS A BELŐLE ÁRADÓ FÉNY
MEGÉGET MINKET. OTT LÜKTET BENNE AZ ESHVARENEK EREJE.
CSAK TÖREDÉKE A BENNE REJLŐ LEHETŐSÉGEKNEK.
DE MÉG ÍGY IS OLYAN ÉLES.
OLYAN FÉNYES.
RÁTÁMADUNK, A CAT-BŐR, A PRINCEPSZ-BŐR, AZ ÜGYNÖK-
BŐR, A SZÁMOS FORMA, AMIT MAGUNKBA OLVASZTOTTUNK ÉS
MAGUNKHOZ ÖLELTÜNK AZ ITT TÖLTÖTT IDŐ ALATT. MENTÁLIS
ENERGIA HULLÁMAIVAL VÁG VISSZA, LEVÁGJA A RÉSZEINKET,
ELSZAKÍTJA KAPASZKODÓ INDÁINKAT, ÉS ÓVATOSAN A FÖLDRE
ENGEDI A BARÁT-BŐREIT.
DE BÁRMENNYIRE ELSZÁNT IS, A BENNE REJLŐ ERŐ MÉG ALIG
ÉBREDT FEL. ÉS NEKI FOGALMA SINCS A HATALMÁRÓL.
ELKÉPZELÉSE SINCS ARRÓL, MI LEHET BELŐLE. ÉS EGYEDÜL VAN.
MI SOKAN.
TÚL SOKAN.
MEGÜTJÜK. MEGRAGADJUK. BELÉ MARUNK. A LIKVIDÁLÓK
LÖVÉSEI, AMIKET A BARÁT-BŐREI ADNAK LE, NYÁRI ZÁPORNAK
TŰNNEK A MI TELJESSÉGÜNK MELLETT. MINDEN EGYES
ELÉGETETT RÉSZ HELYÉN ÚJ EMELKEDIK KI. GESTALT. MIRIÁD.
HÜDRA.
ÉS AKKOR RÁNK NÉZ, ŐSI ELLENSÉGÜNK OTT RAGYOG A
SZEMÉBEN.
KÖNYÖRÖG.
– CAT, SEGÍTS NEKEM!
NEVETÜNK. ÉREZZÜK A MENTÁLIS ENERGIA LÜKTETÉSÉT, AMIT
A CAT-BŐR ELMÉJÉBE KÜLD. DE ÖSSZEFONÓDVA, SZERETVE,
BEOLVADVA AZ EGYSÉG MELEGSÉGÉBE, ABBA AZ ÉLŐ, LÉLEGZŐ
TELJESSÉGBE, AMELY BENNÜNK LAKOZIK, CAT MÁR NEM LÉTEZIK
TÖBBÉ.
CSAK A RA’HAAM VAN.
DE…
 
AKKOR…
…
 
…NEM.
 
NEM.
 
 
Semmi vagyok.
Minden vagyok.
Mi vagyok.
De hiába van bennem
reménytelenül összefonódva szinte mindennel, ami voltam
még mindig van egy aprócska parázs egy sötét sarokban
ami
még
én
vagyok.
A repülésszimulátorban vagyok az akadémián. Aznap,
amikor bekerültem az Ászok programjába. Kinyúlok a
hálózatba, gyorsabban mozgok, mint ahogy célba tudnának
venni. Hallom a többi kadét hangját a fejemben. Egyre
hangosabban biztatnak, ahogy nő a találataim száma, én pedig
szlalomozom a mohakezek között, amik belém kapaszkodnak és
utánam nyúlnak, amik vissza akarnak rántani.
Megragadom és megszorítom. Mindent a kezemben tartok – a
Princepszet, a másik ügynököt, a csimpánzokat, a telepeseket,
az indákat –, és mindet megállítom. Olyan sokan vannak. Olyan
nagyok. Túl sok. Túl nehéz.
Körbenézek, bár tudom, hogy ezek a szemek már csak pár
másodpercig lesznek az enyémek, mielőtt kialudna ez az utolsó
parázs.
Ezek az emberek olyanok voltak nekem, mint a családom. Ők
voltak a barátaim. Az eszes Auri, a csendes Zila, a nagyszájú Fin,
a mogorva Kal, a mindig laza Scarlett és az én gyönyörű,
szomorú Tylerem. Remegő kezemet feléjük nyújtom.
Érzem, hogy a sötétség lassan körbezár. Egészben akar
lenyelni. Eszembe jut Adams admirális búcsúja, amikor rám
nézett, miközben az akadémia mottóját ismételte. Szavai és az
emlék beleégett az agyamba.
Mi vagyunk a légió.
Mi vagyunk a fény.
Fényesen égünk a sötét peremén.
– NEM HARCOLHATSZ ELLENÜNK, CAT!
Csak figyelj!
– NEM ÁLLÍTHATSZ MEG MINKET ÖRÖKRE.
Nem is kell.
– MI LÉGIÓ VAGYUNK.
Ahogy
 én
is.
Végignyújtózom a hálózaton, a mindent összekötő
energiaszöveten. Mindannyiunkon. A sok erejét fordítom saját
maga ellen. Csak időt kell nyernem nekik. Időt, hogy
meneküljenek, hogy kijussanak, hogy eltűnjenek innen. Hogy
elhúzzanak erről a fertőzött sziklagömbről, hogy erőt
gyűjtsenek, hogy rájöjjenek, mi is igazából Auri, és mit is
kellene tennie.
Ez a vereség győzelem.
Érzem őt az elmémben. Érzem, hogy belép az elmémbe,
ragyogó éjkékje fellángol a mi égő ezüstünk mellett.
Nem tudom őket sokáig visszatartani, O’Malley!
– Cat, én…
Menjetek!
A Princepsz és a többiek szinte remegnek, de nem
mozdulnak. Küzdenek a belőlem álló hadsereg ellen. Aurora is
érzi őket, érzi, hogy belém csapnak, egyik fojtogató hullám a
másik után. Ő jobban tudja bármelyiküknél, hogy már nincs mit
tenni, úgyhogy Tylerhez fordul, aki még mindig elborzadva
mered rám.
– Tyler, mennünk kell! – mondja neki.
Tyler csak pislog rá, de felfogja, hogy mit is mond.
Tyler, itt kell hagynunk Catet.
Utat találok az izomhoz, ami én voltam egykor. Érzem, hogy a
könnyek immár kék szemembe gyűlnek, és mozgásra
kényszerítem a tüdőmet, a számat, hogy beszélni tudjak.
 – Megmondtam neked, Tyler! – suttogom. – El kell engedned.
– Cat, ne!
– Kérlek…
Érzem őket. Mindegyiküket. Őket, akik a családom voltak.
Őket, akik a barátaim voltak. Az Aurora Légió tagjai, akik nem
hagyják hátra az övéiket. De a maga módján mindegyikük tudja,
hogy már nem sokáig maradok az övék.
Érzem, ahogy kicsúszik a kezemből, ahogy kezdem elveszíteni
a kontrollt. A növényzet, a Princepsz és a telepesek
előrelendülnek, de Aurora felemeli a kezét, és egy tiszta
telekinetikus energiából álló gömbbel távol tartja maguktól a
támadókat. Én már nem tudom őket visszatartani, csak arra
vagyok képes, hogy belekapaszkodjak ebbe a kicsi részbe, ami
még én vagyok, egy utolsó aprócska sziget a meleg, édes
sötétség tengerében.
Nem akarom elhagyni őket, de amikor a Ra’haamba nézek,
abba, ami és ami lehet, jeges rémülettel állapítom meg, hogy ezt
sem akarom elhagyni.
Tylerre nézek. A sebhelyre, amit gyerekként miattam szerzett.
A szemében csillogó könnyekre. És akkor meglátom. Itt, a
legvégén. Fényesen ragyogva a sötétség peremén.
– Cat… – suttogja. – Én…
– Tudom – sóhajtom.
Aztán megremegek.
Érzem, ahogy összezárul körülöttem.
– Menj! – könyörgök neki. – Menj, amíg még lehet!
És akkor futni kezdenek, botladozva, zokogva. Finian
karjában a reaktormag, amit sikerült összeraknia, Kal és Zila
két oldalról támogatja. Scarlett az ikertestvérébe karol. Tudom,
hogy talán jobban érti még Tylernél is. Aurora vezeti őket a GH-
s komp felé – felemelt karral, a telekinetikus buborékkal tartja
távol a kígyózó indákat, a feléjük nyúló kezeket, a mindent, ami
be akarja kebelezni hatukat.
Messziről követem őket, keresztül a kavargó, kapaszkodó,
maró növényzeten, az összeomlott reaktor és az összeomlott
kolónia romjain. A kék szél a bőrömet csókolja. Érzem, ahogy
egyre beljebb hatol, lassan elfojtva azt az aprócska szikrát. Azt,
ami még belőlem maradt.
Érzem az erejét.
Érzem a melegségét.
Érzem a befogadását.
Leveszem a sisakomat.
Tizenkilenc éves vagyok, és százmillió éves, ott állok a
hullámzó kékeszöld mező közepén, miközben az emberek, akik
a barátaim voltak, beszállnak aprócska űrhajójukba. Érzem a
levegőben a körülöttem táncoló spórákat és a bolygó felszíne
alatt forrongó csírákat, érzem az egység tudását, ami csak arra
vár, hogy magához öleljen. Millió fényévre vagyok attól, ahol
születtem, és mégis otthon vagyok. És boldog vagyok és rettegek
és nevetek és sikítok, és minden vagyok és semmi vagyok, és Cat
vagyok és Ra’haam vagyok, és ahogy a Longbow ajtaja lassan
bezárul, utoljára nézek rájuk a szemmel, ami még az enyém, és
meglátom őt, aki visszafordul, és rám néz.
És valahogy jó így.
– Ég veled, Tyler!
Mert
tudom
hogy
szeret
engem.
 35.
Tyler

Nincs többé.
Az Octavia-III feletti űrben vagyunk. Az út a kolóniától a
lopott űrkompon elmosódott képek sora. Az még ködösebb,
ahogy a sebesült Longbow-val felemelkedtünk a bolygó
felszínéről. A Bellerophon és Bianchi flottájának maradványai
körülöttünk keringenek a feketeségben, a csillagok fénye
megvilágítja a roncsokat.
A parancsnoki hídon ülök a másodpilóta székében, és a pilóta
ülését bámulom. Kabala ül rajta, csupa loncsos zöld bunda és
felszakadt öltések, műanyag szeme vádló tekintettel mered rám.
Nekem pedig egyetlenegy gondolat jár a fejemben.
Nem tudtam megmenteni, és most már nincs többé.
Aurora csillagtérképét kivetítettük a főmonitorra. Az egész
Tejút holografikus kivetítése örök körforgásban a közepén
tátongó fekete lyuk körül. A spirálszerű karokon huszonkét
bolygó vörösen izzik a sötétségben. Huszonkét figyelmeztető
jelzés. Huszonkét kérdőjel.
Finian és Zila befejezték a javításokat, a Longbow újra készen
áll a hajtásbeli utazásra. Már csak be kell ütnünk a
koordinátákat a navigációba, kiadni a parancsot, és
indulhatunk is. De mégsem teszem egyiket sem. Csak ülök a
székemben, mozdulatlanul, könyökömmel a térdemre
támaszkodva.
A többiek körém gyűltek. Mindenki megviselt, harcban
megfáradt, tele sebekkel, horzsolásokkal, vérrel. Némán
gyászolunk.
Heten voltunk, hatan maradtunk.
Mindegyikük rám néz.
Én pedig nem tudom, mit tegyünk.
Még mindig szökevények vagyunk. Egy kiugrott osztag, amit
üldöz a TVE, a GHÜ és nagy eséllyel a légió minden tagja is. Még
ha nem is tettek azonnali kiiktatási listára a terraiak, nem
mehetünk vissza az Aurora Akadémiára, mert a GHÜ nagy
valószínűséggel ott vár minket. És nem számít, mit derítettünk
ki az Octaviáról, a Ra’haamról vagy arról a huszonkét bolygóról,
ahol ez az izé… inkubálódik, nem kockáztathatjuk, hogy Auri a
kezük közé kerüljön. Azok után nem, amit már elveszítettünk.
Nem mehetünk haza többé.
– Ez a vereség győzelem.
Mind Aurira nézünk, amikor megszólal. Most valahogy
idősebbnek tűnik ez az időn kívüli lány. Keményebbnek. Valami
heves tűz ég felemás szemében. Kicsi és karcsú, de egyenes
háttal áll, oldalán Kallal. Engem néz ökölbe szorított kézzel.
– Micsoda? – kérdezem.
–  Ezt mondta nekem Cat. – A szeme csillog a gyásztól, és a
hangja megremeg, ahogy az utolsó közös pillanataikról beszél. –
Ez volt az egyik utolsó dolog, amit mondott, Tyler. „Ez a vereség
győzelem.”
Scarlett a fejét csóválja, az arca nedves a könnyektől.
– Hogyan? – Megdörzsöli a szemét, amivel alaposan elkeni az
arcán a sminket. – Hogyan?
–  Most már ismerjük az ellenségünket – mutat Auri a
térképre. – Tudjuk, hogy hol alszik a Ra’haam. Tudjuk, hogy be
akar kebelezni minden élőlényt ebben a galaxisban, amíg
mindenki része nem lesz az egészének. Tudjuk, hogy az
eshvarenek háborúztak vele évmilliókkal ezelőtt. És tudjuk,
hogy legyőzték. Tudjuk, hogy sejtették, hogy a Ra’haam
visszatér, és hagytak egy fegyvert a Hajtásban, amivel
harcolhatunk ellenük. Tudjuk, hogy én vagyok a szikrája. –
Körbenéz a hídon. – És tudjuk, hogy meg kell állítanunk.
–  Hogyan? – teszi fel a kérdést Finian. – Minden egyes GH-
ügynök, akivel eddig találkoztunk, fertőzött volt ezzel az izével.
Ki tudja, mennyire terjedt már el? Nem akarok ünneprontó
lenni, barátaim, de az egész terrai kormány gyanúsított.
Aurora sápadt arca is ugyanezt idézi az eszünkbe. Tudom,
hogy az apjára gondol, vagyis arra, ami maradt belőle, ami a
kezét nyújtotta neki odalent a bolygón.
Jie-Lin, szükségem van rád!
De aztán megkeményedik a tekintete, és megrázza a fejét.
– A fertőzés jelei egyértelműek a fertőzött testen. Az Octavián
megfertőződött telepesek beszivároghattak a GHÜ-be, és a
vesztegzárral sikerült eltitkolniuk a bolygó létezését. De ha a
fertőzés emberről emberre is terjedne, akkor két évszázad után
már egyetlen ember sem maradt volna. – Újra a csillagtérképen
villogó vörös pöttyökre néz. – Nem hiszem, hogy a Ra’haam elég
erős ahhoz, hogy messzire terjedjen, amíg alszik. Csak olyan
embereket tud megfertőzni, akik belebotlanak az egyik
bölcsőbolygóján. A nagy része még mindig alszik. Gyenge. Még
van esélyünk.
–  Mire? – kérdezi Zila halkan. – Hogyan tudnánk küzdeni ez
ellen?
–  A fegyverrel, amit az eshvarenek hagytak hátra nekünk.
Nekem. Ha meg tudjuk akadályozni a szaporulatot, amiről
beszélt, ha sikerül megakadályozni, hogy a fertőzés átterjedjen
erről a huszonkét bolygóról a galaxis HajtásKapuira, örökre
megszabadulhatunk tőle.
–  Körözött bűnözők vagyunk – mutat rá Scarlett. –
Megtámadtunk egy terrai hadihajót és megszegtük a galaktikus
vesztegzárat. A galaxis minden egyes kormánya minket fog
keresni. Senkinek a segítségére nem számíthatunk.
Kal karba fonja a kezét.
– Akkor egyedül csináljuk.
– Mi hatan? – horkan fel Finian. – Az egész galaxis ellen?
A pólóm alá nyúlok apám gyűrűjéért, ami ott függ a láncon a
nyakamban. Érzem a fémet a bőrömön, és elgondolkodom, hogy
mit mondana, ha most látna. A térképre bámulok, és
belegondolok, mennyire ellenünk szól minden. Hogy milyen
lehetetlen, mennyire őrültség ez az egész.
Megkérdezem magamtól, hogy megvan-e még a hitem.
– Csoda kellene hozzá – mormolom végül.
Egy ideig csendben ülünk. Kabalára nézek, és végigsimítok a
hegen a szemöldökömön, amit Cat okozott. A mellkasom úgy fáj,
hogy le kell néznem, hogy biztosan tudjam, nem vérzek. A
parancsnoki hídon néma csend, amit csak a hajtóművek zúgása
tör meg. És a meghasadt szívünk dobolása.
Aztán a csendben felhangzik Zila hangja:
–  Az univerzum minden egyes részecskéje egy csillag része
volt egykor – mondja halkan. – A testünk minden egyes atomja.
A fém a székekben, az oxigén a tüdőnkben, a szén a
csontjainkban. És ez a rengeteg atom mind egy millió kilométer
széles, milliárd fényévre lévő kozmikus kohóban kovácsolódott.
Az események sorozata, ami ehhez a pillanathoz vezetett, olyan
kicsi eséllyel következhetett volna be, hogy az már szinte
lehetetlen. – Kezét a vállamra teszi, bár kissé esetlenül, mintha
nem igazán tudná, hogyan is kell az ilyet csinálni. De gyengéden
megszorít. – Már a létezésünk maga egy csoda.
– Ezt meg hogy érted? – nézek a szemébe.
Ezúttal nem kapja el a tekintetét.
–  Csak emlékeztetlek arra a bölcsességre, amit te tanítottál
nekünk.
– És mi lenne az?
– Hogy néha hinnünk kell valamiben.
Ránézek, aztán az osztagomra. A nővéremre. Cat helye olyan,
mint egy hatalmas űr a mellkasomban, de amikor a testvérem
szemébe nézek – ami éppúgy tele van könnyekkel és
fájdalommal, mint az enyém –, akkor szavak nélkül szól
hozzám.
Mutasd az utat, kisöcsi!
 Felállok. Végignézek ezen az öt fiatalon, akik berepültek a
szörnyeteg szájába a kedvemért. Lehet, hogy az egész galaxis
minket vett célba. Talán egy napig sem húzzuk. De amikor a
pilóta székéhez lépek, és felveszem Kabalát, hogy a kijelzőre
tegyem Cat műszerpultja felett, tudom, hogy ugyanazt
gondolják, amit én. Hogy tartozunk Catnek annyival, hogy
harcba szállunk ezzel a lénnyel. És beleadunk mindent, amit
csak tudunk.
– Nem kell egyedül csinálnunk, Kal! – mondom végül.
Körbenézek rajtuk.
– Együtt csináljuk.
Aurora mosolya halovány, könnyes, mégis őszinte.
– A 312-es osztag mindörökké.
Kal a szemembe néz, aztán lassan bólint.
– Mi vagyunk a légió – mondja.
– Mi vagyunk a fény – feleli Scarlett.
– Fényesen égünk a sötét peremén – fejezzük be együtt.
A pilóta székébe ülök, és beütöm a koordinátákat a Hajtáshoz.
A parancsnoki hídon mindenki mozgásba lendül, az osztagom
tagjai elfoglalják a helyüket, a hajtóművek felpörögnek, a
fények a műszerfalon felvillannak a szivárvány minden
színében.
– Merre megyünk, Szupersztár? – kérdezi Finian.
Az előttem elterülő csillagtérképre bámulok.
Huszonkét figyelmeztető jelzés.
Huszonkét kérdőjel.
Huszonkét célpont.
 –  Nekem úgy tűnik, hogy háborúban állunk. – Aurora felé
biccentek. – És úgy tűnik, már nálunk van a szikra.
A hajtóművek felizzanak, fényesen világítják be a sötétséget.
– Keressük meg a fegyverünket!
 A SZERZŐKRŐL

Amie Kaufman New York Times és nemzetközi bestsellerszerző.

Elsősorban fiatal felnőtteknek és középiskolásoknak szóló
könyvei között találjuk az Illuminae Filest, a Lehullott csillagok-
trilógiát és az Aurora-ciklust. Többszörösen díjnyertes alkotásait
már több mint harminc országban készülnek megjelentetni.
Amie Ausztráliában és Írországban nőtt fel, történelemből,
irodalomból és jogból diplomázott, jelenleg PhD-képzésen vesz
részt kreatív írásból. Melbourne-ben él a férjével, lányával,
mentett kutyájukkal és hatalmas könyvtárával.
 
Jay Kristoff a New York Times és a USA Today bestsellerszerzője,
A Lótusz háborúja-sorozat és az Illuminae Files írója. Nyolc
Aurealis-díj nyertese, könyveit több mint félmillió példányban
adták már ki több mint 35 országban, melyek többségében még
sosem járt. És ez az egész őt is rendkívül meglepi. Két méter
magas, és nagyjából 12 ezer nap van hátra az életéből. Nem hisz
a boldog befejezésekben.
 MÉLTATÁSOK

Ebben az intergalaktikus űroperában megvan minden, ami kell:

akció, izgalom, feszültség, humor és minden érzelem.
– Kirkus Reviews, Starred Review
Váltakozó nézőpontok és sosem lankadó energia mozgatja előre
a történetet. Ha önmagában nem lenne eléggé megkapó, élettel
tölti meg a szedett-vedett, folyton torzsalkodó szereplőgárda.
– Booklist, Starred Review
Az Aurora felemelkedése a 2019-es év kedvenc könyve lett
számomra. El nem tudom képzelni, hogy bármi is
megközelíthetné ezt a varázslatos, humoros, szívszorító és
izgalmakkal teli űrkalandot.
– Jorda @ The Heart of a Book Blogger, amazon.com
Remek kombinációja A galaxis őrzőinek és a Firefly – A
szentjánosbogárnak könyvben (űrcowboyok és az imádni való
Mal kapitány nélkül, de azért Tyler erősen megidézi Chris Pine-t
az új Star Trek-sorozatban), megspékelve egy kis 80-as évekbeli
sulisfilm-hangulattal!
– Nilufer Ozmekik, goodreads.com
Pörgős, akcióval teli, átkozottul vicces és kétségtelenül
szórakoztató. A legjobban azt élveztem a sztoriban, hogy
mennyire poén. Nem veszi magát túl komolyan, így olyan az
egész, mint egy remek kaland jó társaságban.
– jessica, goodreads.com
 AMIE KAUFMAN ÉS JAY KRISTOFF TOVÁBBI MŰVEI

Illuminae (The Illuminae Files_01)

Gemina (The Illuminae Files_02)
Obsidio (The Illuminae Files_03)
 
AMIE KAUFMAN TOVÁBBI MŰVEI
Lehullott csillagok-trilógia (Meagan Spoonerrel)
The Unearthed-duológia (Meagan Spoonerrel)
The Elementals-trilógia (gyerekeknek)
 
JAY KRISTOFF TOVÁBBI MŰVEI
The Lifelike-trilógia
The Nevernight Chronicle (felnőtteknek)
A Lótusz háborúja-trilógia (felnőtteknek)
 
 
 
#☺placeholder002