Bevezetés az individuálpszichológiába

Tanulmány (Szélesné dr. Ferencz Edit)

Alfred Adler pszichológiáját, az individuálpszichológiát, a harmadik "klasszikus"

mélylélektani iskolaként emlegetik, a freudi és jungi irányzat mellett. Adler elsıként adott

társadalomlélektani magyarázatot az emberi személyiség mőködéséhez.

Az individuálpszichológia alaphipotéziseit, Adler egyik jeles követıjének, Victor Louisnak (1975)

az

összefoglalásában közöljük:

1. Az ember egy egység. Az egyént az eredeti értelme alapján "oszthatatlanként" kell értelmezni,
innen

az Adler által választott név: individuálpszichológia.

2. Az ember egészében egy bizonyos cél irányában mozog. (Freud felfedezte, hogy semmilyen

pszichológiai mozgás sem történik véletlenül, hanem meg kell lennie az okának, Adler ezt a

felfedezést azzal egészítette ki, hogy minden pszichológiai mozdulat egy célt is követ. Ez a célra

irányított megfigyelési mód a pszichológiai diagnosztikában és a terápiában is rendkívül

eredményesnek bizonyult.)

3. Minden élılény rendelkezik egy funkciós potenciállal, ami mőködésében növekszik.

4. Az ember az önmegvalósítás felé törekszik. (A személyes határokat úgy próbáljuk elérni, hogy

átlépünk rajtuk, -transzcendentáljuk, így alakító konstrukció jön létre. Hasonló alaphipotézist
találunk

Jungnál is az individuáció fogalom alatt.)

Az önmegvalósítás célja a végtelenben van és Adler az ez utáni vágyat, törekvést, az ember

teljesség

felé vezetı saját céljának nevezi.

Egy ilyen cél elérhetetlenségének belátásával mutatkozik meg a kiegyensúlyozott ember, aki e

körülmény ellenére is kitart a cél felé vezetı úton. Az önmegvalósítás csak az Én és a Te kölcsönös

viszonya esetén, vagy az összetartozás alapjain strukturált csoporton belül képzelhetı el.

5. Az ember társas lény. Eltekintve a biológiai szinteken vívott küzdelmektıl a faj- és osztályképzı
törekvésektıl, mindenek elıtt az ember az, aki szellemi és lelki értelemben egy szociális lényt jelöl.
A

közösséget így egyben, létének eszközeként és céljaként is felfoghatjuk.

Az adleri elképzeléshez hozzátartozik a szociális egyenértékőség, ami azt jelenti, hogy

"minden ember egyenértékő, egyik ember sem értékesebb, mint a másik, a gazdagsága, hatalma,

elıkelı származása, bırszíne, neme, vallási hovatartozása, egészsége, vagy szépsége miatt. A
szociális

egyenértékőség már az emberré válással megadatott; ez teljesítménnyel vagy tudással nem

szerezhetı

meg. Az emberek közötti értékkülönbség önkényes feltételezéseken alapul." (Wörterbuch der IP,

1985, 410.o.)

Tehát ez azt jelenti, hogy minden embert elfogadnak olyannak amilyen.

Továbbgondolva az individuálpszichológiai téziseket, eljutunk ahhoz a megállapításhoz, mely

szerint

az ember egy döntést hozó lény. Az ember természetesen külsı és belsı hatásoknak van kitéve, de

nincs meghatározva, hogy az individuum, hogyan foglal állást, hogyan dönt az adottságoknak a

figyelembevételével. Ezt a hajlamok, ösztönök kauzálisan nem határozzák meg. Ebbıl logikusan

következik az az elképzelés, hogy az ember felelıs a tetteiért. Megvan a döntésének a lehetısége

arra,

hogy értékeljen, reflektáljon, következményeit felismerve, szabadsága birtokában vállalja azok

felelısségét.

Az individuálpszichológia emberképe hangsúlyozza a test-lélek-szellem egységét, ismételten utalva

az

oszthatatlanságra, s a test és lélek közötti kapcsolatra, kölcsönhatásra.

A következıkben megpróbáljuk megvilágítani az elıbb felsorolt individuálpszichológiai

alapgondolatokat.

1. Célszerőség

Az individuálpszichológia érdekelt abban, hogy az ember magatartásának ne csak az okát,

hanem a célját is megértse. Elınyben részesíti azt a kérdést, hogy egy bizonyos magatartás, lelki
esemény mire való. Így jutunk el az individuálpszichológiának ehhez a finális, ill. teleológiai

szemléletmódjához.

H.L. és R.R. Ansbacher (1956), a célszerőséget a következıként sorolja az

individuálpszichológia alapelvei közé:

"Az emberi törekvés irányát az egyén sajátos, egyedül reá jellemzı célja vagy én-ideálja szabja meg,

amelyet ugyan befolyásolhatnak biológiai vagy környezeti tényezık, de végsı soron az egyén hozza

létre, mint eszmét, vagyis fikciót. Az egyéni cél meghatározó okká, végsı, független változóvá
válik".

( Szilágyi, 1979, 61.o)

Az ember követi azt a célszerőséget, amelyet jellemének kialakulása folyamán ért

eseményeken alapulva szerzett, úgy, mintha egy vezérfonálra lenne kötve.

Célszerősége annál inkább tudattalan marad, minél privátlogikusabb1, minél jobban nem felel meg
a

valóságnak, így lesz számára minden lépés - amit célszerőségének vezérfonalán tesz -, valamely

körülmények között érthetetlen, talán kényszeredett és korlátoltnak tőnı- "ezt nem akartam".

Itt lép közbe az okozatiság-igény és minden oldalról indoklásokat hoz, amelyek segítségével

magunknak próbáljuk a valóságnak nem megfelelı cselekvésünket, gondolkodásunkat, érzéseinket

legitimizálni.

A valósághő, emberségesen-szociális és kultúrtörténetileg strukturált személyes célszerőségnek

nincs

szüksége arra, hogy a tudattalanba rejtse önmagát.

Tudatos cselekvési- ill. életcélként jelenik meg, és a kiegyensúlyozott személyt jellemzi.

Wexberg (1966) a célszerőség három fokát különbözteti meg:

1. Biológiai fok: hajlamok, ösztönök, mint a hajlamok eszközei. Alkotások és kondicionálások.

Önfenntartás és fajfenntartás. A szociális magatartás ezen a szinten még ösztönös és hajlamoktól

függı. A biológiai fokhoz tartoznak a velünk született kiváltó mechanizmusok fokozata és a

megszerezhetı kiváltó mechanizmusok preformálása.

2. Racionális fok: orientáció helyben, idıben és okozatiságban, a ráció és a környezet célokhoz való
meghódítása következtében. A környezettel való kapcsolat tárgyiasítása, a fajspecifikus és tudatos

értelem felhasználása.

3. Személyi fok: saját, személyes céllal történı kapcsolatba lépés dolgokkal és élılényekkel.

A cél lehet közös, pozitív, tehát emberséges, valósághő, kultúrtörténetileg-produktív, a

gondolkodási kategóriáknak megfelelıen logikus vagy inkább egocentrikus, emberellenes, nem a

valóságot tükrözı, kultúr-parazita, (nem alkotó) pszichopatológiai. Így egy ilyen privátlogikai, a

"common sense"-el nem helyettesíthetı célnak tudattalannak kell maradnia.

A wexbergi célszerőségi fokok nem mutatnak idırendiségi sorrendet. Valójában az a helyes

elképzelés, hogy a csecsemı semmi más indulatot nem mutat, mint ami a biológiai foknak
megfelelı;

de a racionális célszerőség a személyivel egyidejőleg fejlıdik.

Mivel a célszerőség fogalma az individuálpszichológia gondolatvilágának lényegi magját

alkotja, így közelíthetjük meg, habár az individuálpszichológia összes többi vázlata folyamatosan e

fogalom megértéséhez vezet.

Célszerőségen, tehát azt a célirányú magatartást értjük, amely tudatosan vagy tudattalanul

magába foglalja az ember összes mozdulatát, úgy mint gondolatait, szándékait és ami szenvedélyeit
is

elárulja. A személyes célszerőség a jellemmel együtt fejlıdik. A biológiai célszerőséget

velünkszületetten és az élettel összetartozóan kell értelmezni. A racionális célszerőség

fajspecifikusan

emberi és ezzel kimeríti az ember - mint fajképviselı - lehetıségeit.

Ezen belül az embernek széles és szabad döntési- és választási lehetısége van.

A gyermeknél kb. a 8. hónaptól, ugyanúgy mint a felnıtteknél, minden indulatban, cselekvésnél,

gondolatnál és érzésnél mindig mind a három célszerőségi fok jelen van.

Adler gondolatát idézve, válhat még világosabbá szemlélete: "Az ember lelki életét tehát cél

határozza meg. Senki sem gondolkozhat, érezhet, akarhat, még csak nem is álmodhat anélkül, hogy

annak tárgyát egy elıtte lebegı cél meg ne határozná, ne tételezné fel, meg ne szorítaná és ne
1

privátlogikus - az ember cselekvései mögötti tervek, célok, elvárások, amelyek nem tudatosak

Magában foglalja: az életstílus távlati céljait,

az adott szituáció közvetlen céljait,

a gondolkodás egy formáját (rejtett okot). Gyıryné, (1993)

irányítaná. Az individuálpszichológia az emberi lélek minden jelenségét úgy fogja fel, mintha

valamely célra irányulna." (Adler, 1927, 26.o.)

2. Fölényre törekvés

Feltételezhetı, hogy az embernek, mint mindennek a természetben, van egy belsı törekvése a

kibontakozásra és tökéletesedésre, míg a halál által a nagyobb folyamatba, az ökológiai-kozmikus

rendszerbe visszatér. Ezen alaptörekvés mellett Adler a "hozzátartozni akarás"-t, mint társadalmi

törekvést tartja fontosnak, ami továbbgondolva megfelelhet a csoportból, vagy átlagból való

kiemelkedni akarásnak.(H.L. és R.R .Ansbacher, 1972) Ez a kiemelkednivágyás nem azonos Jung

és

Erikson individualizációs folyamatával, de hasonlít Jung "önmagam" fogalmához. Goldstein

"önmegvalósítás" fogalmához. Önmagunk teljes "befejezését" jelenti.

Ez olyan törekvés, ami a nagyon korai gyermekkorban megfigyelhetı, különösen ha vannak

testvérek. Csodálkozva állítja sok szülı, hogy a második gyermekük lényeges jellemvonásaiban és

képességeiben különbözik az elsıtıl, vagy több gyermek esetén az elızıtıl. A gyereknek szüksége

van arra, hogy mássága révén, az összes többitıl elkülönüljön. Ebben a felülemelkedés törekvésének

vonala írható le, amit Adler így fogalmazott meg: "A gyermek, éppúgy mint a felnıtt, többet akar

elérni bárki másnál. Fölényre törekszik, hogy az megadja és megırizze számára mindazt a
biztonságot

és alkalmazkodást, melyet céljában már eleve kitőzött." (Adler, 1927, 30.o.) Itt nem biológiai-,

genetikai folyamatról, hanem kizárólag pszichológiai folyamatról van szó.

H.L. és R.R. Ansbacher (1956) a fölényretörekvést is az embert mozgató dinamizmusok közé

sorolja:
"Minden emberi cselekvés mögött található egy alapvetı dinamikus erı: a törekvés egy átélt "mínusz

helyzetbıl", valamilyen "plusz helyzet" felé, az alacsonyabbrendőség érzésébıl a magasabbrendőség,

a tökéletesség, a totalitás felé." (Szilágyi, 1979, 61.o.)

Adler ezt így fogalmazza meg 1930-ban: "Minden lélektani jelenség mögött világosan kezdtem
látni a

fölényre-törekvést. Ez a fizikai fejlıdéssel párhuzamosan halad, és voltaképpen magának az ember

életének egyfajta belsı szükséglete. Az élet problémáinak mindenféle megoldása itt gyökerezik,

megjelenési formája pedig az a mód, ahogyan mi ezeket a problémákat kezeljük. Minden

tevékenységünk ennek van alávetve, miközben hódításra, biztonságra, gyarapodásra törekszünk,

akár

jó, akár rossz irányban. A mínusz örökké ostromolni fogja a pluszt. Az alulról felfelé törekvés

kényszere sohasem szőnik meg. Akármirıl álmodoznak is filozófusaink, és pszichológusaink:

önvédelemrıl, örömelvrıl, vagy kiegyenlítıdésrıl, mindez nem más mint puszta képmás, a nagy

felhajtóerı kifejezésnek a kísérlete". (Hall - Lindzey, 1970)

Adler elképzelésében, ez a fölényretörekvés, a tökéletességre törekvést jelöli meg, s a

fogalom megszületése az "agressziós ösztön" elméletébıl alakult. Arató és Kiss lényegesként említi,

hogy Adler az agressziós ösztön nemcsak ártani tudó jellegét írja le, hanem az aktiváló - a fejlıdést

szolgáló - hajtóerı lehetıségét is megmutatja benne. (Arató - Kiss, 1991)

Életünk során "a fölény megszerzésére irányuló törekvés változatlan marad, minél

egészségesebb és normálisabb az ember, annál találékonyabb, ha arról van szó, hogy tevékenysége

számára új utakat keressen..." (Adler, 1931, 51.o.)

Adler tehát, a fölényretörekvést veleszületett hajtóerıként értelmezi, az önkiteljesedésre való

igény energiájaként. Ez, az emberben immanensen meglévı dinamizmus, a gyermekkorban

kialakított

céloknak megfelelıen, egészséges- és patologikus utakon viheti a személyiséget célja megvalósítása,

az önkiteljesedés felé. Az egészséges úton való haladás a közösségérzés mentén történik. Az

individuálpszichológia úgy gondolja, hogy a közösségérzés hiánya a fölényre törekvés energiáját

érvényesülési-, illetve hatalmi törekvésben juttatja érvényre.

Érvényesülési törekvések

Adler, az "Emberismeret" címő mővében meghatározza az érvényesülési törekvés okát és

célját is: "A fogyatékosság, bizonytalanság, elégtelenség érzése az, ami az életben a célkitőzést

kikényszeríti és kialakítani segíti. Már a gyermekkor elsı napjaiban észrevehetı az a vonás, mellyel
a

gyermek elıtérbe nyomulni, szüleinek figyelmét magára irányítani és kikényszeríteni igyekszik.

Ezek a

feltámadt érvényesülési törekvések kifejlıdésének elsı jelei, mely a fogyatékosságérzés hatása alatt

bontakozik ki, és arra készteti a gyermeket, hogy olyan célt tőzzön maga elé, mely a környezet fölé

emeli... A fölény célul tőzését befolyásolja a közösségérzés nagysága is. A célt úgy tőzi ki, hogy
annak

elérése lehetıséget nyújtson arra, hogy fölényüket érezzék, vagy hogy énjüket olyan magasra
emeljék,

ahol az élet élni érdemesnek látszik." (Adler, 1927, 73.o.)

Az érvényesülési törekvés tehát a felfelé törekvés akarata, a közösségérzés, a

felelısségvállalás nélkül.

Az érvényesülési törekvés tünete rendkívüli mértékben elterjedt. Ez a túlkompenzálás beteges

jellemeknél leggyakrabban elıforduló formája, amely mind hiperaktív mind hiperpasszív

eszközökkel

mőködhet.

Egy bizonyos pontig, az érvényesülésre törekvı egyént, Louis kifejezésével, "elbátortalanított

becsvágyóként" lehet jellemezni. Egészséges esetben a fejlıdéshez szükség van egy bizonyos szintő

becsvágyásra, vagyis a fölényretörekvés erejére.

Ezzel szemben az a becsvágyás, mely a kisebbértékőségi érzésbıl fakad, s ami az eredményre,

tudásra

való törekvés helytelen formáját mutatja, egyaránt értékelhetı kompenzációs próbálkozásként és

neurotikus tünetként.
Az "elbátortalanított becsvágyó" kifejezés a hangsúlyt éppen ezért, az elbátortalanított állapotra

helyezi.

Hatalomra való törekvés

Itt a legnagyobb biztonságérzetre való törekvés az érvényesülési igénnyel egyesül, de nem

úgy, hogy a teljesítést elutasítja, hanem úgy, hogy a cselekvéseket önmagára koncentrálja.

A túlkompenzálás különösképpen megnyilvánuló fajtájáról van szó. Patológiai jelenséggé a

hatalomra

való törekvés csak átfinalizálás útján válik, azaz akkor, ha mindenfajta erı, autoritás és képesség

bevetése az énérték növelésére céljából történik. A hatalomra való törekvés, mint neurotikus

szimptóma egy nem elhanyagolható mennyiségő agresszivitást is tartalmaz, mely minden olyan

tényezı elnyomására irányul, amely a hatalom elérésének útjában áll.

Adler (1908), egy tanulmányában fejti ki az "agresszió ösztön"-rıl alkotott elméletét. Freud elıször

átvette ezt a fogalmat, késıbb azonban a halálösztönrıl szóló tanokat vezette le belıle. Adler is

átalakította eredeti "ösztön" koncepcióját a fölényretörekvés mechanizmusának fogalmává. Úgy

gondolta, hogy az agresszió megnyilvánulásait mindkét alapösztön, az önfenntartás és a

fajfenntartás

ösztöne is tartalmazza, s azon felül a viselkedési formák hosszú sorát, amelyek nem vagy csak alig

állnak összefüggésben az alapösztönökkel. Az átfinalizálás individuálpszichológiai fogalma itt is

bizonyos vonatkozásokban elısegíti az agresszív magatartás különbözı formáinak megértését és

értelmezését. A hatalomra való törekvésben rejlı agresszió a személyes finalitás fokán az önérték

növelését célzó átfinalizálásaként jelenik meg.

A hatalomra törekvık és az érvényességre törekvık között a különbség kívülrıl nézve

gyakran csak mennyiségi és az aktivitás, ill. passzivitás legkülönfélébb módjaiban mutatkozik meg.

3. Kisebbértékőségi érzés és kompenzáció

Ennek az adleri alapfogalomnak a magyarázatánál, szükségesnek tartjuk bemutatni a

koncepció megérésének egyes állomásait, hogy a tézis témánk szempontjából értelmezhetıbbé

váljon.

Adler, a kisebbértékőségi érzés három különbözı koncepcióját képviseli írásaiban: a szervi

kisebbértékőség tanát, a kisebbértékőségi érzésrıl és annak kompenzálásáról szóló tant, és az ember

metapszichológiai kisebbértékőségének tanát.

Az Adler által képviselt kisebbértékőségi elméletek:

1. A szervi kisebbértékőség tana. A történetileg legkorábbi megfogalmazás, egy organikus

kisebbértékőségbıl, valamint a test és/vagy a lélek potenciális kompenzációjából indul ki (Adler,

1907). Különösen 1908-ig, Adler minden lehetséges neurotikus jelenséget monokauzálisan

valamiféle

szervi kisebbértékőség meghiúsult kompenzálásával igyekezett megmagyarázni.

2. Kisebbértékőségi érzés és kompenzáció. 1910 táján kezdi Adler a kisebbértékőségi érzést úgy

felfogni, mint nagyjelentıségő pszichológiai tényezıt, és elméletében a pszichológiai

hermafroditizmushoz és a passzívan-gyengén átélt nıiséghez köti amelynek kompenzációja az

aktívan-

erısen átélt férfiasság, ill. férfias tiltakozás.

3. Az ember metapszichológiai kisebbértékősége. Kései írásaiban Adler olyan metapszichológiai

álláspontot képvisel, amelyben a kisebbértékőségi érzésrıl, mint condito humana-ról nyilatkozik:

"Embernek lenni azt jelenti: kisebbértékőnek érezni magát" (Adler, 1933, 67.o.).

"Ha meggondoljuk, hogy tulajdonképpen minden gyermek fogyatékos az élettel szemben, és a

hozzá

közelállók jelentékeny közösségérzése nélkül nem is léteznék, ha tekintetbe vesszük továbbá a

gyermek kicsinységét és magatehetetlenségét, mely oly hosszú ideig tart, és azt a benyomást kelti

benne, hogy csak bajosan alkalmas az életre, fel kell tételeznünk, hogy minden lelki élet kezdetén

több-kevesebb fogyatékosságérzés található." (Adler, 1927, 70-71.o.)

A kisebbértékőségi elmélet itt bemutatott, kronologikus felsorolása azt mutatja, hogy Adler

ezt az érzést eredendınek, s a fejlıdést meghatározó hajtóerınek tekinti.

"Ez az a hatóerı, az a pont, melybıl a gyermek minden törekvése kiindul és kifejlıdik, hogy olyan
célt

tőzzön ki magának, melytıl jövıbeli életének minden nyugalmát és biztosítását várja, hogy olyan
útra

lépjen, amely ennek a célnak elérésére alkalmasnak látszik." (Adler, 1927, 71.o.)

Witte szerint a kisebbértékőségi érzés egy, a bizonytalanság viharai következtében

fennmaradó olyan konstrukció, amelyet egzisztenciálisnak és fejlıdéstörténetileg korainak tartanak.

(Witte, 1988)

A kisebbértékőség érzésén részben egy megvalósult érzelem konkrét mőködését kell érteni,

részben pedig egy generalizált magatartást, egy stílus értelmében. Az életstílusból leolvasható, hogy
az

ember egyrészt az életét, másrészt a saját lehetıségeit és képességeit milyen módon értékeli,

túlbecsüli, vagy aláértékeli, hogy teljes értékőnek, vagy egyenértékőnek, ill. csekélyebb értékőnek,

elégtelennek tartja magát. A kisebbértékőségi érzés, tehát sürgeti a megmentést, ill. a saját
értékérzés

biztosítását. Adler ezt kompenzációnak, vagy kompenzációs törekvésnek nevezte, s így vezette be a

korábban a természettudományokban használatos fogalmat a pszichológiába.

Louis (1975), alapján pszichológiai értelemben a kompenzációs folyamatok négy fajtáját

különböztetjük meg:

1. Ideális kompenzáció - pszichológiai értelemben megvalósíthatatlan, csak közelítéseket

tételezhetünk

fel egy ilyen értékhez. Teljes egyensúly a megállással, halállal lenne egyenértékő.

2. Túlkompenzálás, túllövı kompenzáló-folyamatok a valós teljesítmény vagy az érvényesülés

értelmében. Hiperaktív életstílus.

3. Alulkompenzálás - az ideális kompenzálástól való visszamaradás hiányzó aktivitásmerészség

miatt -

Hiperpasszív életstílus.

4. Kompenzálás mellékterületeken - a célnak megfelelı kompenzációs terület kihagyása, amelyen

egy

negatív szituáció áll fenn. Teljesítmény- vagy érvényesülési kompenzálás más területeken.

Hogy a négy variáció közül egy adott esetben melyikre esik a választás és hogy melyik válik

az életstílusban eredıvé, a következıktıl függ:

1. Testalkat -testi és fizikai értelemben (az utóbbinál kétségtelenül, mint a hajlamok és intenzitások

mértéke).

2. A szokássá vált viselkedésmód

3. Az elbátortalanodás mértéke

Ad1. A személyiségpszichológia nem tartja bizonyítottnak a megkülönböztetett jellemformákat.

Fizikai határokon belül némi bizonyossággal egyelıre csak a hajlamok és intenzitások öröklésérıl

lehet beszélni. Jelenleg nem lehetséges, egyéni különbözıségekre más megkülönböztetı, fizikai

funkcionális okokat megnevezni.

A testi felépítés bizonyos öröklıdési jegyeknél lényegesen nagyobb változatosságot mutat, és tudja

természetesen a lelket döntıen befolyásolni (Adler, a szervek alacsonyabbrendőségének tana).

Ad2. A szokássá vált viselkedési módok határozzák meg az életstílus kialakításának mintáját. A

viselkedési módok vagy közvetlen utánzással, vagy annak fordítottjaként ellenpéldán keresztül

épülhetnek be az életstílusba. Ellenpéldának nevezzük vagy a bemutatott viselkedés ellenkezıjét,

vagy

annak harci eszközként történı nem megfelelı alkalmazását.

Ad3. Az elbátortalanodás sorozatos kudarcok, vagy az elkényeztetett, agyondédelgetett gyerekek

edzéshiányának következtében rendkívül magas fokot érhet el. Intenzív reakciókra fellépı öröklött

kisebbségi hajlam kihangsúlyozza a lehangolódás mértékét. Minél nagyobb, annál passzívabb a

jellem.

Az eredmény, amely az életstílusban válik megismerhetıvé, semmi esetre sem csak a

hiperaktív és a hiperpasszív karakterek jellemvonásait tartalmazza. Az ember a viselkedésbeli

választási lehetıségeket aszerint tartja észben, hogy egy adott szituációban milyen eszközökkel

számíthat jobb eredményre, sikerre. A jellegzetességek ambivalenciája abból adódik, hogy a

látszólag

szembeállított viselkedési módok ugyanazt a célt szolgálhatják. A viselkedési módok keveredésébıl

egy eredı következik, és csak errıl lehet megmondani, vajon inkább az aktív, a túlkompenzáló, vagy
a
passzív, az alulkompenzáló életstílusnak felel meg. További körülmény adódik abból a ténybıl, hogy
a

lehangolódás nagyobb vagy kisebb mértéke mind a puhító, mind a keményítı neveléstıl létrejöhet. A

puhító nevelés magával hozza, hogy a túl sok valós teljesítményt és a gyakorlási lehetıségeket
leveszik

a gyerek válláról. Ez gyakorlatlanságot eredményez az élet feladatainak megoldásához

rendelkezésre

álló eszközök merész alkalmazásában, és a "hagyd magad kiszolgálni" életstílust. Néhány

sikertelenség lehangolódáshoz vezet. Hasonlóan képes a túlságosan parancsolgató keményítı

nevelés

lehangolni, mivel a gyerek sok esetben nem látja magát képesnek arra, hogy a követelményeknek

megfeleljen. A a nevelésben megjelenı puhító és keményítı tényezık összekeveredését a

hiperaktivitással, vagy a hiperpasszivitással Künkelt (1950) a következı típusok felállításához

vezette:

Viselkedésmód \ Nev. tényezık puha kemény

aktív sztár cézár /ellenörzı, uralkodni

vágyó/

passzív kiscsibe /tetszeni vágyó/ fajankó /együgyő/

Ehhez a tipológiához a következıket kell megjegyezni:

1. A Künkel-i típusok az "énes", azaz egocentrikus, neurózisra hajlamos jellemeket ábrázol.

A nem neurotikus, kiegyensúlyozott "normális" ember nem tartozik egyik típushoz sem, hanem
képes

arra, hogy eszközeit tárgyilagos felebaráti és kultúrfejlesztési teljesítményének véghezvitelében, a

külsı kapcsolatai szerint és karaktercéljaitól függetlenül használja.

2. A tiszta típusok (cézár, sztár...) ritkák. Általában kevert jellemekrıl beszélünk.

3. Egy tipológia sohasem képes az emberi lét minden vállfaját felölelni. Ez csupán egy gondolati

sablon a végtelen variációs lehetıségek jobb tájékozódásához.

Kiviláglik az elgondolásokból, hogy a kiegyensúlyozatlan ember nem képes arra, hogy

közösségérzése mentén tőzze ki céljait, kompenzálja kisebbértékőségi érzését.

4. Közösségérzés

A közösségérzés az egyik legfontosabb fogalom az individuálpszichológiában, amióta Adler

1907-ben, elıször megnevezte. Elgondolása szerint a közösségérzés a leglényegesebb emberi

tulajdonság. Ez nem velünkszületett, csak a kifejlesztés képessége születik az emberrel. A

közösségérzés nem statikus, ezt életünkön át erısíthetjük vagy gyengíthetjük. Ha nincs szerencsénk,

vagy valamilyen módon kudarcot vallottunk, csıdöt mondtunk, lecsökkentjük ezt. Minden
kudarcunk

a közösségérzés hiányának a jele.

Dreikurs (1967) szerint "az emberi közösség nagy jelentıséggel bír a jellemfejlıdés

szempontjából. Az ember társadalmi lény, minden problémája a környezetéhez való viszonyától

függ.

A jellemfejlıdését nem a környezet közvetlen hatása befolyásolja, hanem az ember környezettel

kapcsolatos állásfoglalása. A környezet körülményeihez való alkalmazkodás ösztöne az ember

szociális természetének kifejezıdése. Minden ember keresi helyét a közösségben. Csak akkor

vagyunk képesek toleránsaknak lenni és minden további nélkül elfogadni azt, amit az élet
szembeállít

velünk, ha magunkat odatartozónak érezzük. A közösségérzés minıségét az élet kellemetlenségei

állandóan próbára teszik. Csak, ha egyenértékőnek érezzük magunkat, akkor lehetünk biztosak a

helyünkben a közösségben, és akkor fejleszthetjük ki magunkban az összetartozás iránti érzést."

(Brezsnyánszky - Gyıryné - Szatmáriné, 1993, 10.o.)

E gondolatkör kapcsán az életbıl adódó viselkedésformák, két egymással ellentétben álló

csoportjáról beszélhetünk, mely csoportokon belül négy egymást kiegészítı tulajdonságot vehetünk

számba. Dreikurs (1972) ezeket alapmagatartásként, egymáshoz viszonyítva, ellentétpáronként

szemléli:

közösségérzés ellenségeskedés

embertársainkba vetett bizalom bizalmatlanság és gyanú

 egyenértékőség érzése kisebbrendőségi érzés

bátorság félelem

Ily módon látható, hogy a közösségen belüli konstruktív tulajdonságok képezhetik az

együttmőködés

alapját, míg az ellentétes magatartások a konfliktusok, súrlódások okai lehetnek. Ezek az alapvetı

magatartások olyan jellemvonásokhoz vezethetnek, amelyek elnyomhatják azt a természetes emberi

hajlamot, hogy a közösségi életben részt vehessenek, vagy erıt adjanak az emberi
együttmőködéshez.

Azokat az embereket, akik közösségérzésünk körén kívül állnak, ellenségként értékelhetjük,

akiktıl óvakodnunk kell. Az ebbıl adódó ellenségeskedés és gyanú érzése ugyancsak gátja az

együttmőködésnek.

Dinkmeyer és Dreikurs (1967), a közösségérzés szubjektív megnyilvánulásának, a más

emberekhez való kötıdés tudatát tarja. A személyes különbségek ellenére, az embertársak sorsában

való részvételt is jelenti. Mértékét az együttmőködési képesség adja, de ez a mérték gyakran

meghatározható ez ember egész életére szóló elégedettségében és sikerességében. "Egy ember

közösségérzésének általános mértéke jelenti a közösségi munkára és készségekre való képességét,

amely által elfogadja az emberi társadalom szabályait, akkor is ha ez olykor személyes áldozatokat

követel meg."(Dinkmeyer - Dreikurs, 1967, 37.o.)

Az odatartozás érzése tehát feltételezi a másokba vetett bizalmat, akiket mi embertársaknak

látunk, embereknek. A kisebbrendőségi érzések akadályozzák a legfontosabb közösségérzés

kifejlıdését és így veszélyesek a pszichikum egészségre való törekvésére. Ily módon értelmezhetıvé

válik, hogy a gyerekkorban a felnıttek ellen irányuló érzések, késıbb a társadalomra tételezıdhetnek

át.

A közösségérzés egy gyermek fejlıdésében igen fontos szerepet játszik, mivel csak a

közösségérzés által találja meg a kapcsolatot másokkal. A csecsemı már a születése pillanatától

kezdve képes arra, hogy anyja válaszát kiváltsa, hogy arra késztesse, hogy kielégítse gyengédség-
iránti

szükségletét.
 Az anya-gyerek dialógusban alakul ki az emberek élet-, ill. közösség-képessége. Az ember

természetes közösségérzését az anya váltja ki. Adler "minden lélekbúvárral" egyetértésben úgy

tekintette, hogy az emberi sors a korai gyermekkor fejlıdésébe van beágyazódva, de ezen belül

különösen kiemelte az anya szerepét a szocializáció fejlıdésében és ébrentartásában. Mégpedig

azért,

mert "ebben a kapcsolatban gyökerezik a gyermeknek az a meggyızıdése, hogy feltétlenül

megbízhat

valakiben. Amennyiben az anya hiányzik vagy nem képes szerepét betölteni, a kisgyerek nehezen
fog a

mai korban teljes értékő helyettest találni." (Adler, 1925, 77.o.)

Spiel írja "A nevelés vezérlıpultjánál" címő könyvében, hogy "az a tény, hogy a felnövekvı

gyermek orientációja az ıt körülvevı személyek és azok teljesítményei mentén történik, adja az

individuálpszichológia egyik alapfogalmát, a közösséget. Ezen a ponton válik az

individuálpszichológia értékpszichológiává. A közösség a tökéletességnek irányadó és egyben

vonzó

célja is. Az adott mínusz-szituáció - amit kisebbértékőségi érzésként élünk meg, és a vágyott plusz-

szituáció amit közösségérzésként élünk meg- az ezek közötti feszültségbıl adódik az önkorlátozás

törekvése." (Spiel, 1979)

5. Életstílus

Az elsı 4-6 évben fejleszti ki a gyerek az élethez való viszonyulását, biológiai

öröklöttségének és környezete befolyásának határain belül. Az individuálpszichológiai elmélet

szerint

ebben az idıben egy pszichológiai életstílust fejleszt ki. Ez az életstílus saját kreatív mőve.

Dinkmeyer és Dreikurs az életstílus létrejöttét azoknak a szükségszerő tényeknek tekintik,

amelyek következtében a gyerek egy társadalomba születik, melynek szabályait meg kell tanulnia,

mivel az élet követelményeivel találja magát szemben. Családjának tagjai jelentik számára az elsı

közösséget, beilleszkedik és kialakítja véleményét a környezettel való eredményes kapcsolatairól.

Ez

azt jelenti, hogy olyan magatartást alakít ki, amely formálja az életstílusát. Ennek az életstílusnak a
megismerése szükséges ahhoz, ha valaki meg akar érteni egy individuumot. (Dinkmeyer - Dreikurs,

1970)

Már a kisgyermeknek is vannak a neki adott határokon belül választási lehetıségei. A

gyermek kifejleszti gondolatait önmagáról és társadalmi téren viselt magatartásáról, amelyek

messzemenıen szubjektívek. Ez tehát nem attól függ, hogy pl. a gyermek szervi károsodással
született

vagy a szülei elhagyták, hanem attól, hogyan értékeli a gyermek ezeket a körülményeket, és milyen

magatartást tanúsít. Magától értetıdıen a belsı és külsı környezet gátló szempontjai megnehezítik az

egészséges testi-lelki fejlıdést, de nem tılük függ.

Az életstílus az a magatartási séma, amelyet a gyermek a korai gyermekkorban, az élet

kérdéseinek megválaszolására épít ki. Tengelye a vezérvonal, amely az egyénileg megélt, átérzett

kisebbértékőségtıl a kiegyenlítı értékérzéshez vezet. Magatartásunk minden apró részletét áthatja az

egyéni vezérvonal, amelynek a mínuszból a plusz felé kell vezetnie. Minden adott egyénnél a

vezérvonal a személyiségideál felé vezet és egységes sémát alkot. Ebbıl következik, hogy a
magatartás

legkisebb részletébıl is az egész életstílusra következtethetünk. (Arató -Kiss, 1991)

A korai életkorban kifejlesztett globális célok jelölhetnek egy együttmőködı jellemet és az

emberi társadalmon belül egészséges, teljes fejlıdéshez vezethetnek vagy a személyes fölényre,

ellenırzésre, és a többiek fölötti hatalomra való törekvés önközpontú jellemét bírják. Ezt egy
töretlen

folyamatként lehet felfogni.

Megfigyelhetı, hogy minden cselekedetnek célja van, noha a gyerek ennek nincs még a tudatában.

Ezeknek a céloknak az ismeretében érthetı meg a gyermek cselekedete, melyek általános

életstílusának az eredményei. Ahogyan Hall és Lindzey, tanulmányukban tömören és találóan

összefoglalják: "Az életstílus az az elsıdleges rendszer, ami által az egyén személyisége funkcionál.

Ez a tézis Adler személyiségelméletének sajátossága. Ez az az elv, amely az egyén egyediségének

kifejtését tartalmazza. Az egyén cselekedetei életstílusából erednek, pszichikus funkciói
életstílusának

megfelelıen mőködnek. Az ember attitődjei, érzései, érzékelései korán megszilárdulnak,

mechanizálódnak, s ezután az életstílus már gyakorlatilag képtelen arra, hogy megváltozzon.

(Kulcsár

- Szakács, 1985)

6. Az individuálpszichológia személyiségfejlıdésrıl alkotott teóriája

Adler szerint, az emberiség, de az egyén is természetes és szociális környezetével

kölcsönhatásban fejlıdik. A kreativitás és az alkalmazkodás kölcsönös folyamatában két

velünkszületett készségnek van irányító szerepe. Adler kezdetben "gyöngédségigénynek" és

"agressziós késztetésnek" nevezte ıket. Késıbben két antropológiai hatóerıt jelölt meg: a kozmikus

ill. szociális kötöttséget egyrészt ("Gemeinschaftsgefühl") és másrészt a kreativitást, amely az egyes

ember viszonylag merev életstílusának kialakulásában játszhat szerepet, de arra is alkalmas, hogy az

individuumot, ill. az emberiséget egy humánusabb, racionálisabb állapot elérése felé ösztönözze,

amennyiben számot vet a valóságos szociális és kozmikus feltételekkel.

Adler program-meghatározó és jövıre irányuló kijelentése ellenére az individuálpszichológiai

kutatás sajnos csak általánosságban vázolta fel a gyermek fejlıdését az elsı életszakaszban.

Adler különös nyomatékkal hangsúlyozta az én keletkezésének jentıségét. Ezt a folyamatot,

illetıleg helyzetet a "személyiség születési helyé"-nek vagy "énre-találás"-nak nevezi. Ez az

esemény

megfelel annak, amit Mahler "a psziché születésének" nevezett. A pszichikus születés lényeges

ismérve Adler szerint, a lélek egységesülése. A "születés" metaforája az "énre-találás"

meghatározásában semmiképp sem véletlen, szimbolikus értelme van. Ami elıtte történt, az csak a

lehetıségek felderítésének, kísérletezésének folyamata. A lélek veleszületett és szerzett

tulajdonságai

úgymint intelligencia, emlékezet, részösztönök, szenzomotorikus adottságok, az egyéniség

elsıdleges

elemei stb. még kötetlen állapotban vannak jelen. A gyermek keresi jövendıbeli magatartásának

azokat a módozatait, amelyek a lehetı legnagyobb biztonságot, elismerést, hatásfokot biztosítanak

számára. A modell kialakítását gyermekkorának identifikációs lehetıségei határozzák meg; az anya,
az

apa, más családtagok vagy személyek válnak mintaképeivé, beleértve a mesevilág hıseit és a vallási

eszményképeket is .

A gyermek saját alakuló személyiségérıl alkotott modelljét Adler prototípusnak nevezi

(1930,40.o.). Ezzel a fogalommal arra utal hogy a gyermek jellemének, életstílusának "énre

találásának" kialakítása nem egyszerően a valós szülık imágójának átvételeként vagy

megtestesítıjeként jön létre. A gyerek alkotó, autonóm módon dolgozza át benyomásait; az elemek

integrálása a múltból a jövı felé irányul. Más iskolák a hasonló jelenségeket introjekció,
identifikáció,

szerepvállalás stb. fogalommal jelölik.

Az "énre találás" fogalmával függ össze az az elv, mely az individuálpszichológiának a nevét

kölcsönözte (individuum=oszthatatlan), és ez az egyéniség egysége. Az én-teremtés az individuum

erıinek koncentrálása egy személyiségi cél elérése irányában. Adlert úgy értelmezhetnénk, mint aki
a

gyereket attól a pillanattól tekinti pszichológiai egységnek, amikortól önmagát értelmezni képes,

valamire törekszik. Ezt a személyiségideált természetesen családi és kulturális értékfogalmak

befolyásolják. A végsı szintézis azonban egy alkotó cselekvés által valósul meg.

Az általános fejlıdéselmélethez tartozik az individuálpszichológia neurózistana is. A neurózis

Adler számára nem egy abnormális szellemi vagy lélektani képzıdmény. "A neurotikusoknál nem

tapasztalunk sajátos jellemvonásokat, vagy olyan tulajdonságokat, amelyek a normális egyedekben

nem volnának jelen" (1912, 35.o.). A neurotikus sem megjelenési formájában, sem eredetében vagy

kihatásában nem különbözik a "normálisan" mőködı ember lelki alkatától. Adler (1912), úgy tekinti
a

neurózist, mint az "egészséges" embereknél is fellelhetı vonásokat (félelmek, kényszercselekvések,

hangulatok, elképzelések stb.), amelyeket a külvilághoz való alkalmazkodás vált ki a filogenetikus

szervképzıdéshez hasonlóan. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a neurotikus tüneteknek ugyanaz a

strukturális szerepe, mint más meghatározó és megrögzıdı gondolatoknak, érzelmeknek vagy

beállítottságoknak, például a vallási vagy politikai dogmáknak, a háborús lelkesedésnek,

mővészetrajongásnak, rítusoknak stb. Az egészség mértéke attól függ, hogy mennyire bizonyulnak

ezek a sztereotípiák hajlékonyaknak és hogyan képesek a realitásokhoz alkalmazkodni.

Adler gondolati rendszere anticipált, kijelölt olyan jelenségterületeket, amelyek inspiratív,

továbbfejlesztésre ösztönzı, forrásértékő tényezıvé váltak más irányzatok, pszichológiai kutatások

számára. S ez egyszerre jelent elméletképzı, valamint humán gyakorlati (pszichoterápiás,

reszocializációs, nevelési) elgondolásokat.

Felhasznált irodalom

Adler, A., (1902), 1973, Studie über Minderwertigkeit von Organen, Frankfurt/M, hrsg. Fischer.

Adler, A., (1907), 1973, Die Theorie der Organminderwertigkeit und ihre Bedeutung für
Philosophie

und Psychologie, In: Heilen und Bilden, Frankfurt/M, hrsg. Fischer.

Adler, A., (1908), 1973, Der Aggresionstrieb im Leben und in der Neurose, In: Heilen und Bilden,

Frankfurt/M, hrsg. Fischer.

Adler, A., (1912), 1992, Über den Nervösen Charakter, Grundzüge einer vergleichenden Individual-

Psychologie, hrsg. von Metzger,W., Frankfurt, Fisher TB. Nr.6174.

Adler, A., (1920), 1992, Praxis und Theorie der Individualpsychologie, hrsg. von Metzger,W.,

Frankfurt, Fisher TB. Nr.6236.

Adler, A., (1925), Neurose und Verbrechen, In: Psychotherapie und Erziehung Ausgewählte
Aufsätze

B I., 1919-1929 hrsg.v. Ansbacher,H.L. und Antach,R.F., Frankfurt, Fischer TB. Nr. 6746.

Adler, A., (1927),1994, Emberismeret, Budapest, Göncölkiadó.

Adler, A., (1930), Nochmals - die Einheit der Neurosen, In: Psychotherapie und Erziehung

Ausgewählte Aufsätze B II., 1930-1932 hrsg.v. Ansbacher,H.L. und Antach,R.F., Frankfurt, Fischer

TB. Nr. 6747.

Adler, A., (1931), 1994, Életünk jelentése, Budapest, Kossuth.

Adler, A., (1931), Individualpsychologie und Erziehung, In: Psychotherapie und Erziehung

Ausgewählte Aufsätze B II., 1930-1932 hrsg.v. Ansbacher,H.L. und Antach,R.F., Frankfurt, Fischer

TB. Nr. 6747.

Adler, A., (1933),1973, Der Sinn des Lebens, Frankfurt/M, Fischer Taschenbuch Verlag .

Ansbacher,H.L., .Ansbacher.R.R, 1972, Afred Adler individuálpszichológiája, München, Reinhardt.

Antal László, 1976, A tartalomelemzés alapjai, Budapest, Magvetõ Kiadó.

Arató Ottó - Kiss György, 1991, Az individuálpszichológia és hatása Magyarországon, Budapest,

Tankönyvkiadó.

Brezsnyánszky László,-Gyõriné B. Sára- Szatmáriné B. Mária, 1993, Életstílus elemzés,

Debrecen, KLTE.

Buda Béla, 1970, A serdülõkor szociálpszichológiája, In.:Serdülõkor, Szerk.: Havas Ottóné,

Budapest, Tankönyvkiadó.

Dinkmeyer,D., Dreikurs,R., 1970, Ermutigung als Lernhilfe, Stuttgart, Ernst Klett Verlag.

Dreikurs,R., (1967), 1989, Az individuálpszichológia alapfogalmai, Stuttgart, Ernst Klett Verlage.

Dreikurs,R., 1959, Adler családi tanácsadás Eugeneben (Oregon), University of Oregon Press.

Dreikurs,R., 1967, Közösségérzés In: Életstílus-elemzés, Szerk.: Brezsnyánszky László,-Gyõriné B.

Sára- Szatmáriné B. Mária, 1993, Debrecen, KLTE.

Dreikurs,R., 1971, Kinder fordern uns heraus, Klett, Stuttgart.

Dreikurs,R., 1972, Soziale Gleichwertigkeit, Stuttgart, Ernst Klett Verlag.

Gyõryné Beregszászi Sára, 1993, Az individuálpszichológia alapfogalmai, In: Életstílus - elemzés,

Szerk.:Brezsnyánszky László,-Gyõriné B. Sára- Szatmáriné B. Mária, Debrecen, KLTE.

Kulcsár Zsuzsanna, 1992, Korai személyiségfejlõdés és énfunkciók (kézirat), Budapest,

Tankönyvkiadó.

Künkel, Fritz, 1950, Charakterkunde, S.Hirzel, Leipzig

Louis, V., 1975, Einführung in die Individualpsychologie, Stuttgart, Paul Haupt Verlage.
Louis,V., 1985, Individualpsychologische Psychotherapie, München, Ernst Reirhadt Verlage.

Wexberg, E.,1966, Handbuch der Individualpsychologie, E.J.Bonset, Amsterdam, Bd.I.

Witte, K. H.,1988, Das schielende Adlerauge - oder wie Alfred Adler die Schätze seiner
ursprüflichen

Theorie übersah, Z. f. Individualpsychol. 13. o.16-25.

Wörterbuch der Individualpsychologie,1985, hrsg.von Reinhardt Brunner, München, Basel 410.o.