TARRYN FISCHER

&
WILLOW ASTER

FOLSOM
A FÉRFIAK VÉGNAPJAI 1.

Könyvmolyképző
2021
1.
FOLSOM

Az előcsarnok faliórája reggel 7:20-at mutat. Nekem máris keményen áll a

farkam, és ez ki is tart szinte egész nap. Ahhoz képest, hogy tegnap sokáig
fennmaradtam, meglepően frissnek érzem magam. Átható arcszesz- és
kávéillat leng körül, reményteljes reggel ígéretét hordozva. Mindenkire
mosolygok, aki rám néz, aztán a lifttel felmegyek a legfelső emeletre. A
922- es lakás ajtaja nyitva, ez így is van rendjén. Benyitok, odabenn Silica
vár rám, egy hosszú lábú, karcsú, sötétszőke lány. Nyitott köntöse alatt
teljesen meztelen. Jellemző.
– Szia! – üdvözöl, és macskaléptekkel, vállát csábítóan ringatva közelít
hozzám. Két kezét a nyakam köré fonja, és várakozóan néz fel rám.
– Szia! – köszönök neki én is, aztán várom a megfelelő végszót. A
végszó fontos, hogy minden stimmeljen.
– Hiányoztál – duruzsolja. Orrát a nyakamba fúrja, úgy szívja be az
illatomat. – Örülök, hogy itthon vagy.
Á! Meg is van! Az „itthon” a kulcsszó. Átölelem a derekát, és magamhoz
húzom. Silica érzi, hogy áll a farkam, nyaka hátrahanyatlik, és úgy dörzsöli
hozzám a csípőjét, mint egy tüzelő macska. Alsó ajkába harapva a
szemembe néz.
– Főztem vacsorát – mondja, és szemét a farkamon felejtve kelletlenül
kibontakozik az ölelésből. – Utálom, amikor sokáig dolgozol.
Utánamegyek a konyhába, ahol egy két személyre megterített
gyertyafényes asztalt találok. Nincs jobb, mint egy romantikus vacsora
reggel 7:30-kor. Nyújtózkodom, majd leülök az asztalhoz, és meglazítom a
nyakkendőmet. Ez a rész mindig tetszett: a fáradt férj egy hosszú munkanap
után meglazítja a nyakkendőjét. Silica rám mosolyog, aztán a ragacsos
pulthoz lép, amit teljesen elborítanak az egymás hegyén-hátán álló fazekak
és serpenyők. Amíg hangosan pakolászik, ki-be húzogatja az evőeszközös
fiókot, és fémes csörömpöléssel kivesz egy villát, én kibámulok az ablakon.
Alattunk az utcán tízpercenként egyre nagyobb lesz a dugó. Örülök, hogy
korán elindultam ide. Silica egyetlen jól megpakolt tányérral tér vissza.
 – Te nem eszel? – kérdezem.
Silica színpadias mozdulattal hátulról átkarol, és úgy teszi elém az ételt,
hogy közben a mellét a karomhoz dörgöli. Azt szeretné hinni, hogy éppen
elcsábít, de az én testem már készen áll. Muszáj állandó készenlétben
lennie.
– Már ettem – vallja be. – Ne haragudj!
– Mihez kezdjek ezzel a „terülj asztalkámmal”? – kérdezem, ahogy
lenézek a tányéromon tornyosuló hal- és rákhalomra, és a vajban és
tejfölben úszó héjában főtt krumplira. Ő aztán biztosan nem ezt ette. A
fejemet tenném rá, hogy ha felemelném a kuka tetejét, egy félig üres
joghurtos dobozt találnék benne. Leül a mellettem lévő székre, és fejét a
vállamra hajtja. A hasam ugyan még tele a reggelivel, de azért lelkesen
vágni kezdem a krumplit. Silica nézelődik, és közben a lábával kalimpál az
asztal alatt. Amikor lenyelem az első falatot, a hatás kedvéért lehunyom a
szemem.
Silica elégedetten fészkelődik a széken. Még legyűrök pár falatot, de már
majd kifordul a számból az étel, aztán leteszem a villámat, és hátratolom a
székemet.
– Nem is vagy éhes? – biggyeszti le a száját.
– Inkább rád fáj a fogam – felelem.
Ez bejön. Az ölembe pattan, nyögdécselve széttárja a combját, és a
derekam köré fonja a lábát.
– Gondolkodtam – mondja szégyenlősen. – Családot kellene alapítanunk.
Hátrahőkölök, és meglepetten bámulok rá. Sebezhetőnek tűnik, ahogy
barna szemével finoman pislant egyet.
– Tényleg?
Silica bólint. Belecsókolok a nyakába, ő pedig hátrahajtja a fejét, hogy
jobban hozzáférjek.
– Én is ezt szeretném – mondom. – Gyerünk, csináljunk neked kisbabát!
Felkapom, és arrafelé viszem, ahol a hálószobát sejtem.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor tényleg rátalálok. Egy férjnek
mindig tudnia kell, hol a hálószobája. Aztán eszméletlenül megdugom
Silicát.
A régi életemben hazafi voltam. Régebben, amikor még volt védelmezni
való ország, és voltak emberek, akik védelmezzék.
Most ez vagyok.
 Búcsúzóul először és utoljára megcsókolom a „feleségemet”, aki
hálóingben áll az ajtókeretnek dőlve. Odalenn a sofőröm nyitott ajtóval vár
az autónál.
– Húsz percünk van – közli a sofőrnő.
Robin az autóban ül, ahol hagytam. Ő a menedzserem. Ingatag
barátságféle van köztünk. Nem néz fel, amikor beszállok az autóba.
– Hogy ment a dolog?
– Elhatároztuk, hogy családot alapítunk…
Robin rám emeli a tekintetét, aztán gyorsan visszafordul az ezüstgépéhez.
– Imádom, amikor papás-mamásat akarnak játszani. Ilyenkor szívesen
lennék légy a falon.
– Most hová megyünk?
– A külvárosba – mondja Robin. – Vedd be a tablettádat…
A nevem Folsom Donahue. A többi férfi Foley-nak nevez, a nők… ők
sokféleképpen hívnak. Én voltam az első férfi az Újjáépítési Társaságban.
Az első, akit felvettek, és a harmincnégy évemmel a tizenkét férfi közül
én vagyok a legidősebb. A többi férfi tisztel, és vezérének tekint. Tizenhat
év alatt kétszázhárom nőt termékenyítettem meg. Ezekből a terhességekből
öt fiúgyermek született. Általában a felső tízezer tagjait szoktam megdugni:
olyan nőket, akik meg tudják fizetni, hogy beléjük vagy a lányukba vagy a
lánytestvérükbe eresszem a muníciómat. Tizenkét férfi. Mi vagyunk az
utolsó reménységek, a farkunkat vallásos imádattal veszik körül.
A kétórai ügyfelem odavan a macskákért. A nő az ágyához vezet, és
utasít, hogy vetkőzzek le. Lehunyt szemmel, nyelvét a foga között kidugva
lovagol rajtam. Vadállatiasnak tűnik, ahogy nyögés helyett inkább macska
módjára fúj. Azt az utasítást kaptam, hogy ne érjek hozzá, úgyhogy a fejem
alá teszem a kezem, és a macskáit számolgatom. Összesen hat. Az egyik a
fejem fölött egy párnán heverészik, a másik a mellettünk lévő komódról
figyel bennünket. Egyik pillanatban azt érzem, hogy egy szőrös valami
fekszik keresztben az egyik lábamon. Amikor végzünk, a nő odadobja a
ruháimat, felkap egy macskát, és visszavonul a fürdőszobába.
– Elmehet! – kiáltja vissza, aztán magára csukja az ajtót.
Az életem rohadtul furcsa.
A nők nem hülyék. Ezért is éltek túl minket. Míg a férfiak
hidrogénbombákkal és háborúkkal gyilkolászták egymást, az anyatermészet
elintézte a többit, és terméketlenné tette az amúgy is megfogyatkozott
férfinépesség maradékát. A nők, akiknek el kellett temetniük férjeiket,
apáikat és fiaikat, máris újjáépítésbe kezdtek, és megoldásokat kerestek.
Fizikai adottságaik tekintetében máris fölényben vannak, testük két
kulcsfontosságú elemből képes életet létrehozni. Az egyikhez ugyan ránk
van szükségük, de lefogadom, hogy idővel más módszert is kitalálnak. Most
az ő világukban élek: a nők korszakában.
2.
FOLSOM

Készülődöm, hamarosan elhagyom az Utolsó Férfiak lakókörletét. Itt

tartanak minket, mielőtt új régióba, új nőkhöz, új muffokhoz helyeznek át.
Az egyetlen férfi itt rajtam kívül Jackal, aki holnap nyugatra indul egy
Zöld régió elnevezésű körzetbe, amit azelőtt a csendes-óceáni partvidék
északnyugati régiójának neveztek.
– Hát indulsz? – kérdezi a lábamnál fekvő utazótáskára pillantva. Egy
teljes alakot mutató tükör előtt áll, és a farkát felemelve borotválja a
golyóit.
– Indulok – bólintok. – Vigyázz, még belevágsz a micsodádba, aztán
elvérzel.
– Mindig olyan hervasztó vagy – mondja rám sem pillantva. – Simán
szeretek dugni.
Jackal azok közé a férfiak közé tartozik, akiknek bejön ez a meló. Talán ő
néz ki a legjobban tizenkettőnk közül, arról ismeretes, hogy orgiákat szeret
tartani, nem pedig egyéni alkalmakat, mint a többségünk. Egyszer egyetlen
éjszaka alatt három nőt is teherbe ejtett – mindegyik lány lett. Eddig még
nem született fia, ami miatt a külseje ellenére kicsit kevesebbszer hívják,
mint minket többieket. Hirtelen leteszi a borotváját, és szokatlanul komoly
arckifejezéssel felém fordul.
– A Vörös régióba mégy? – kérdezi.
– Oda.
Bólint, a farka még mindig a kezében, de most már nem tűnik annyira
beképzeltnek.
– Vigyázz magadra, haver! Az a hely… – Fejét rázva keresi a megfelelő
szót. – A nők ott másmilyenek.
Ez felkelti a kíváncsiságomat. Hét éve nem jártam a Vörösben. Az Utolsó
Férfiak legidősebb példányaként a nők szakértőjének tartom magam, és
most mégis egy olyan régióba tartok, ahol a nők „másmilyenek”. A nők
többsége ugyanolyan: hálásak, tüzesek, odaadóak…
– Miben másmilyenek? – kérdezem.
 – Nem is tudom, haver – túr bele a hajába, amitől minden szála felfelé
áll. Nem néz a szemembe. – Az volt az első régióm. Lehet, hogy csak túl
zöldfülű voltam, különben több eszem is lehetett volna. Ravaszak ott a nők.
Nem csak… szexről van szó.
Behúzom a táskámon a cipzárt, és a vállamra dobom.
– Hanem miről?
– Arról, hogy ki irányít.
A tekintetünk még egyszer találkozik, aztán felteszem a
napszemüvegemet. Már rég mások irányítanak bennünket, teljesen
mindegy, melyik régióba megyünk.
– Kösz a jó tanácsot! – mondom. – Sok szerencsét!
Nézi, ahogy távolodom. Ahogy a lifthez megyek, a hátamban érzem a
tekintetét. Jackal szereti túldramatizálni a dolgokat. Ettől is olyan sármos.
– Előcsarnok – mondom, amikor az ajtók bezáródnak.
A liftnek üvegfala van, úgyhogy borostás államat vakargatva azt
figyelem, hogyan közeledik a földszint. Magasan tartanak minket, egy
felhőkarcoló harminchatodik emeletén. Szigorúbban őriznek bennünket,
mint az elnököt, aki egy nő.
– Jó reggelt! – köszön rám Robin az előcsarnokban, az ezüstgépével a
kezében. Az elmúlt évben végig együtt dolgoztunk, mégis alig tudok róla
valamit. Szerintem ő is így van velem. Most, hogy túl van a menopauzán,
engedélyezték, hogy a kormánynak dolgozzon. Egyszer azt mondta, hogy
felőle lehetne akár egymillió férfi is a régiókban, ő akkor is csak nővel
feküdne le. Tetszik, hogy nem akar rám mászni. Az is tetszik, hogy rövidre
vágatja ősz haját, nem növeszti hosszúra, mint a földrész összes többi nője.
Megérinti a képernyőt, aztán együtt végigmegyünk a munkarendemen,
ami előttünk lebeg a levegőben.
– Ekkor kell megérkezned – magyarázza. – Ünnepséget rendeznek az
érkezésed tiszteletére. Most az egyszer légy olyan szíves, és próbálj
hálásnak tűnni!
Erre morgok valamit.
– Holnap lesz a két első találkozód, aztán egy partin veszel részt, amit a
kormányzó rendez a régió kormánypalotájában, ahol ki kell húznod az első
két lottónyertesedet.
Robin megáll egy pillanatra, és ellenőrzi, mindent megértettem-e.
– Találkozóm – ismétlem meg, és Robinra pillantok. – Szeretném, ha
nem neveznéd találkozónak! Nőket kefélek a hálószobáikban.
 Robin elmosolyodik.
– Jól van, hívd, ahogy akarod; a közösüléseid pontban reggel 8-kor
kezdődnek. Megvannak a tablettáid?
Megütögetem a táskámat, mire az óriási üvegben csörögni kezdenek a
tabletták.
– Nálam is van egy jó adag – mondja Robin. – Ha elfogynak, csak szólj,
nem konyulhatsz le munka közben.
Elfintorodom, mire jóindulatúan megpaskolja a hátamat, és megkérdezi:
– Készen állsz?
Egy autó visz ki a kifutópályáig, ahol felszállok a magángépemre. A
csapatom ott vár a fedélzeten: egy orvos, egy divattanácsadó, egy masszőr,
egy táplálkozási tanácsadó, egy testőr és Robin. Magángépeket, teljes
személyzetet meg ilyesmiket kapunk. A regionális parlament nagyon
nagyvonalúan bánik a bolygó utolsó termékeny férfiaival. Az én gépem
fekete. Mivel én voltam az első, választhattam. A többi srác pipa rám
emiatt, ketten is mondták, hogy csak azt várják, hogy beadjam a kulcsot,
hátha megkaphatják az én színemet.
– Itt a kávéd – nyújtja felém Robin a poharat, ahogy becsatolom magam.
Bekattintom az övet, és közben már szürcsölöm is a kávét. Pont úgy van
elkészítve, ahogy szeretem. Már annyira unom az egészet. Hát mit kellene
elkövetnem, hogy végre kapjak egy pocsék kávét?
Minden tökéletes, az egész életem megkomponált, túl kényelmes,
túlkontrollált. Rákényszerítenek, hogy valaki olyan legyek, aki nem én
vagyok. Álmaimban van egy kis házam az erdőben. Vadászok, halászok, és
mindenki rohadtul békén hagy. Behunyom a szemem, így nem kell látnom a
stábom tagjainak figyelmes, utasításra váró arcát. Még felszállás előtt
álomba merülök.
A Vörös régió Virginiát, Nyugat-Virginiát, Észak-Karolinát és Dél-
Karolinát öleli fel, amelyek mind csak árnyékai hajdani önmaguknak, az
egész csupán átszervezett területek szedett- vedett gyűjteménye. A szélben
dühösen csapkodó vörös zászlók sorfala mellett érünk földet. Eszembe jut,
amit Jackal mondott indulás előtt. Paranoiás a srác. Talán csak
túldimenzionálja az egészet, mert ez volt az első régiója. Amikor lemegyek
a lépcsőn, a leszállópályánál sötétített ablakú fekete kocsik sora várakozik.
A Vörös régió képviselői üdvözölnek: öt ősz, hosszú hajú nő, ugyanolyan
vörös ruhában, mint a zászlók színe. Úgy szorongatják a kezemet, mintha
tényleg hálásak lennének azért, hogy itt vagyok. Ha egy nő átlépi a
termékeny éveinek határát, őszen kell hordania a haját, azoknak, akiknek
pedig teljesen kifehéredik a hajuk, őszesre kell festeniük. A hajszín egy
életszakaszt jelez, amikor a népesség szaporítása terén végzett szolgálatuk
véget ér, és azt kormányzati feladatok váltják fel. Ezeknek a nőknek lehet
hivatása, és általában sokkal lazábbnak tűnnek, mint fiatalabb társaik,
akiket arra nevelnek, hogy az első vérzésüktől fogva csak egyvalamit
akarjanak. A bemutatkozások után egy páncélozott autóhoz vezetnek, a
sofőrnőm udvarias főhajtással kinyitja előttem az ajtót, én pedig beszállok
az autó csendjébe.
Nyugodt utam van, még Robint is másik autóval viszik, így figyelhetem a
tájat, és nem kell hallgatnom a monoton eligazításait. Ellazulva
kinyújtóztatom a lábamat. Minden házat ugyanolyan piros cseréptető borít,
a házak ajtaja pedig aszerint van más-más színre festve, hogy lakója melyik
ágazatban dolgozik. Ez minden régióban így van: az orvosoknak sárga
ajtaja van, a politikusoknak kék, a szolgáltatóipari dolgozóknak zöld, a
felső rétegnek fehér. A Governor Streeten behajtunk a város központjába,
ahol a járdán tömegek várják az érkezésemet, és nézik a felvonulást. A
felvonulásban részt vevő fallikus szimbólumokkal díszített kocsik az autóm
előtt és mögött gurulnak, az egyik olyan magas, hogy öt, testszínű dresszbe
öltözött nő lóg le a törzséről a tömegnek integetve.
Valamit a tömegbe dobálnak, de nem tudom megmondani, mit. Hangos
dörrenés hallatszik, és a pénisz csúcsából vörös füst csap fel. Az emberek
vadul tapsolnak, nekem viszont megrándul az arcom a hátsó ülésen. Ez a
látvány minden férfit felzaklatna. Felharsan a zene, én pedig lehúzom az
ablakot, hogy lássanak. Akárhová megyek, a protokoll mindig ugyanaz.
Hadd lássanak, hadd ünnepeljenek. A felvonuláshoz az autó két oldalán
sorakozó táncosok csatlakoznak. Meztelen bőrüket csak testfestés borítja.
Amikor vége a felvonulásnak, az Utolsó Férfiak lakókörletéhez hajtunk,
ez ugyanolyan, amilyenből reggel eljöttem, csak kisebb. Az autó odaáll egy
biztonsági ellenőrzőpont elé, a sofőr pedig bemutatja az őrnek a
papírjaimat. A nő int a sofőrnek, hogy húzza le a hátsó ablakot, jól megnéz
magának, aztán fülig elpirul, amikor visszabámulok rá. Világos, hogy látni
akart, hogy később beszámolhasson róla az övéinek. A nő int, hogy
áthajthatunk a kapun, aztán az autó megáll egy márvány boltíves épület
előtt. Ez lesz az otthonom a következő egy évben.
– Isten hozta a Vörös régióban, Folsom! – köszönt a kormányzó, ahogy
kiszállok az autóból. A neve Pandora Petite1, pedig a nő minden, csak nem
kicsi. Ugyanolyan magas, mint én, széles válla majd szétfeszíti a zakóját.
Ősz haja a feje tetején több, íves rétegben tornyosul, és úgy néz ki, mint
egy korona. Megrázom a kinyújtott kezét, ami száraz gyíkbőr módjára
simul a kezemhez.
– Mindig száraz a kezem – magyarázkodik bocsánatkérően. – Ritka
bőrbetegségben szenvedek, de ne aggódjon, nem fertőző.
Nem is feltételeztem, hogy fertőző. Érthető, hogy a kormányzó izgatott,
ahogy a csapatom kíséretében a lakókörletemhez vezet. Mivel már születtek
fiú utódaim, keresett férfi, jó fogás vagyok a régió számára.
Reménykedést és talán mohóságot is látok a nő szemében. A legtöbb
fiúgyermeket produkáló régiónak a regionális parlament különféle
előnyöket biztosít: több élelmiszert, több erőforrást, több pénzt. A Vörös
régió erőforrásokban gazdag, de a fiúgyermekek mennyiségét nézve nem
számít annyira szerencsés területnek.
A kormányzó mögött több udvariasan mosolygó, ezüstgépét szorongató
nő sorakozik, akár a szorgalmas dolgozó méhek. Ügyet sem vetek rájuk,
teljes figyelmemet Petite kormányzónak szentelem.
– Annyira izgatottak vagyunk, hogy itt van nálunk, Folsom. A jó híre
megelőzi magát… – lelkendezik a kormányzó, majd egy pillanatra megáll,
és tetőtől talpig végigpásztázza a testem. A legtöbb kormányzó a régiónak
tett szolgálat végeztével rendszerint magához hívat. A férfiak között az a
vicc járja, hogy az ember addig nem húzhat el egy régióból, amíg előbb
meg nem dugja a kormányzót: politikai muff. Petite kormányzó hátulról
kéri majd, kemény, gyors farkalást akar, és úgy nyögdécsel majd, mint egy
vajúdó tehén. Ahogy bemegyek utána az épületbe, máris kezd felállni a
farkam. Ez jó dolog, remek. Készen kell állnom a kefélésre. Ez a munkám,
és jól végzem. A nadrágomon keresztül magamhoz nyúlok, és
végigsimítom a tenyeremet a merevedésemen. Ez az én kis
szemfényvesztésem: a Folsom-imázshoz hozzátartozik, hogy bele vagyok
zúgva a saját farkamba, és a nők imádják ezt. Aki mellett csak elhaladunk,
megbűvölve bámul. A legtöbbjük munkásosztálybeli, sosem lesznek
férfival, hacsak a lottón nem nyernek. Azalatt míg a régióban lakom,
minden héten két lottónyertest sorsolnak ki. Két éve, a Sárga régióban, az
egyik lottónyertes teherbe esett az együtt töltött éjszakánk
eredményeképpen, és fiút szült. A nőből mára híresség lett, a köznép
reményének megtestesítője. Petite kormányzó színesen virágzó
cseresznyefákkal szegélyezett udvaron vezet keresztül.
 Az udvar közepén bonyolult kialakítású szökőkút szórja vizét az ég felé.
Ahogy átnézek a szökőkút vízpermetén, középen egy egymást ölelő férfi-
és nőalakot látok. A férfi keze a nő hajában, a nő hátrahajtott fejjel néz fel a
férfira. Mindketten meztelenek. Micsoda meglepetés. A kormányzó elkapja
a pillantásomat, és elvigyorodik.
– Szeretjük népszerűsíteni ezt az általános képet…
– A szexről? – teszem hozzá.
– A termékenységről – javít ki mosolyogva.
Megrázom a fejem, és nem is próbálom elrejteni a mosolygást. Bárhová
megyek, mindenütt ugyanaz fogad.
– Ez itt a lakása – mondja a kormányzó az egyetlen ajtó előtt megállva.
Hatalmas faajtó tornyosul előttem, ami sejteni engedi a mögötte lévő
dolgok méretét. Túl sok tér… üres, magányos tér. Szívesebben lennék
valami kisebb helyen, de hát én vagyok a reménységük, ezért luxussal
árasztanak el.
– Remélem, megfelel. A csapata többi tagja az épület kisebb,
praktikusabb lakásait foglalja majd el. Az érkezése tiszteletére rendezett
vacsora előtt két órája lesz, hogy kipihenje az utazása fáradalmait – közli a
kormányzó az órájára nézve. – A Vörös régió izgatottan várja, hogy
köszönthesse Utolsó Férfiját.
Nem várom meg, hogy engedélyt adjon a távozásra, hanem belépek a
palotámba, az asztalra dobom a napszemüvegemet, és a lábammal
becsukom az ajtót.
– Isten hozott itthon! – mondom a nagy ürességnek.

1 Kicsi (francia).
3.
GWEN

Az utcákon annyira hangos a zene, hogy legszívesebben befognám a fülem.

Ha viszont befogom, újabb lesújtó pillantást zsebelhetek be anyámtól és a
nővéremtől. Némán bámulok a járdaszegélyről, amíg a felvonulás lassan
elhalad előttünk. Szívesebben lennék inkább munkában… vagy otthon…
vagy bárhol máshol. Ma van a Fallosz Fesztivál első napja, amit az új
Utolsó Férfink érkezésének tiszteletére rendeznek. A fesztivál hagyományát
a Társaság teremtette, amikor az emberiség megmentése érdekében
cselekedett. Nappal a nők meztelen testüket befestve, csípőjüket durván és
kéjesen riszálva, kiengedett hajukat vadul rázva táncolnak végig az utcákon,
ahogy az ősi civilizációk tagjai szoktak. Főleg péniszszobrok körül
táncolnak, amik a fűtől a fémlemezig bármiből készülhetnek. Este
ugyanezek a nők drága selyemruhákba bújnak, finomkodva kortyolják a
pezsgőt a partikon, ahol klasszikus zenét játszanak, és megmutatják, milyen
kifinomult népség is vagyunk mi.
Abból, hogy egész életemben figyeltem a Fallosz Fesztivált, azt a
tanulságot vontam le, hogy az embernek tényleg rohadtul kreatívnak kell
lennie, ha közimádat céljára óriáspéniszt akar csinálni. A kedvenc szobrom
egy olyan óriáspénisz, ami ezernyi minipéniszből áll össze. A fesztiváltól
gyerekkorom óta röhögőgörcsöt kapok. Ezeken az izéken totál hülyét
csinálok magamból, úgyhogy az elmúlt pár évben anyám és a nővérem nem
is hoztak magukkal.
Ma viszont nem így van. Ma az érettség mintaképe, tiszteletteljes
péniszimádó vagyok, mint mindenki más.
Amikor a híres Folsom autója elhalad mellettünk, lábujjhegyre állva
próbálom megnézni magamnak. Az ablaka persze le van húzva, száját
érzéketlen vonallá szorítva lagymatagon integet a tömegnek. Körülnézek,
hátha más is észrevette, de mindenki sikoltozva integet vissza. Anyám
átkarolja a vállunkat, de én az érintése elől elhúzódom az út és Folsom felé.
Egy pillanatra azt hiszem, találkozik a tekintetünk, ahogy a kocsija
elhalad mellettünk. Olyan közel van hozzám, hogy látom a borostát az
állán, és a sötét szempilláját, ahogy pislant egyet. Az arcvonásai keménynek
tűnnek, a tekintete viszont lágy. Félrehajtott fejjel próbálom elképzelni,
miféle pasit is rejthet ez a külső. Az autó távolodik, én pedig csak állok ott,
és bámulok utána.
– Gyerünk, Gwen! – szakít ki nővérem hangja a gondolataimból.
Utánuk indulok, de közben vágyakozva pillantok az autó felé.
Nemsokára megtudom.

A Fallosz Fesztivál első társasági eseménye a Vörös Bál, ahol mindenki a

régiójának megfelelő színű öltözéket visel. Egyszerű, hosszú ujjú, Pán
Péter-galléros, paradicsompiros ruhát választok, aminek a szoknyarésze
visszafogottan éppen térd fölött végződik. Nincs rajta sem fodor, sem
szalag, sem bonyolult díszítés. Egyáltalán nem követi a divatot, de én jól
érzem magam benne. A nővérem, Sophia, aszimmetrikus szoknyájú,
mélyvörös ruhát választott. A feje tetejére feltornyozott szőke hajával úgy
néz ki, mint egy istennő. Életében először nem tesz szúrós megjegyzéseket
az öltözékemre, mert csak az előttünk álló este jár az eszében.
– Vajon mi is beszélhetünk majd Folsommal? – kérdezi Sophia anyától,
ahogy beszáll az autóba. – Kivételesen meg kellene engedniük, mert
találkozónk lesz vele.
– Szerintem ez nem így működik – hűti le anya. – És biztosan mindenki
ott tolong majd előtte, hogy szót váltson vele.
Anya középre ül, én pedig beugrok mellé.
Folsom Donahue a tizenkét Utolsó Férfi közül a csúcs. Az első. A többi
férfi tisztelettel bánik vele, és mi is ugyanígy tiszteljük. A férfiak képeit
körbeküldik, és nagy becsben tartják a régiókban. Kislánykoromban
gyűjtöttem a férfikártyákat, aminek a hátulján szerepeltek a legfontosabb
adataik. Mindig is Folsom volt a kedvencem: tekintete komoly,
szemöldökének íve egyszerre tűnik haragosnak és sértettnek, telt szája
sosem mosolyog. Nem mindegyik Utolsó Férfi az én esetem, de ettől
függetlenül mindegyikükre istenségként tekintünk, és mindenki csak az ő
figyelmükért esedezik.
Legszívesebben azt mondanám Sophiának, hogy valószínűleg ma este
esélye sem lesz beszélni Folsommal, de a nővéremet ismerve lehet, hogy
megoldaná. Nem szeretném olyan dologba belehajszolni, amit utána
megbánnék. A nővérem felszínes, ugyanakkor roppant makacs.
 A régió színének ellensúlyozására a bálterem falai teljesen fehérek: a
lábunk alatt gyöngyházból készült padló kacskaringózik, a falak
sótömbökből épültek, a mennyezetet mintha hó borítaná. A fehér látványa
már önmagában is szédítő, de ehhez adjunk még hozzá ezer vörös ruhás
nőt, és máris olyan az egész, mint egy selyemből és taftból készült
mészárszék. Már korábban elsütöttem ezt a viccet, hogy minden bál úgy néz
ki, mint egy gyilkossági helyszín, de senki nem találta viccesnek. Mi itt a
Vörös régióban nagyon komolyan vesszük magunkat.
Amikor bevonulunk a bálterembe, a zenekar éppen valamilyen lassú,
érzelmes számot játszik, ami azért is ironikus, mert itt aztán egyáltalán
semmi sem szól a szerelemről. Anyám és a nővérem ellibeg az
ismerőseikkel társalogni, én pedig ott maradok sután, egyedül, kezemben
egy pohár pezsgővel. Körülnézek, hátha meglátok valakit a
munkahelyemről, de akiket ismerek, azok mind épp olyan antiszociálisak,
mint én. Biztosan mindegyik a mosdóban bujkál. Remek ötlet! Emlékszem,
hogy a mosdók a terem túlsó oldalán vannak, ami felér egy gyalogtúrával a
mostani helyzetemhez képest, és ahhoz hogy odajussak, bele kell vetnem
magam a hölgyek tengerébe. Már négy lépésnyire befurakodtam a hering
módjára szorongó testek tömegébe, amikor eszembe jut, hogy a második
emeleten is van egy kisebb mosdó, amit ilyen esték alkalmával a
személyzet szokott használni. Azt remélem, hogy üres lesz, de ahogy
odaérek, az ajtón egy táblát találok: A WC nem működik. Körülnézek,
nehogy valaki meglásson, aztán belököm az ajtót, és besurranok.
Csak két óra hosszát kell a bálon eltöltenem, aztán mehetek haza, és itt
legalább húsz percet el tudok ütni. Azt tervezem, hogy olyan sokáig fogok
pisilni, mint még soha életemben, aztán ötvenszer megmosom a kezem, és
ha esetleg szerencsém van, ebben a mosdóban még olyan pihenőhelyiséget
is találok… Hirtelen megtorpanok. Először csak a cipőjét látom, nagy
méret, nőnek túl nagy lenne. Hallja, hogy bejöttem, és előredől a mosdótól,
hogy kikukucskáljon a fal mögül.
– Nem tudsz olvasni, vagy nem zavar a kiírás? – kérdezi. Annyira
meglepődöm, hogy azt sem tudom, miről beszél, aztán beugrik az ajtóra
függesztett „A WC nem működik” felirat.
– Nem tudok olvasni – felelem. – Csak egy ostoba nőci vagyok, aki
gyereket akar.
Elneveti magát. A nevetése ide-oda verődik a mosdó falán, aztán
egyenesen mellbe vág.
 – Legalább van humorérzéked, ostoba nőci.
Folsom Donahue, a pasi, aki zord és komoly, mint egy vakbélgyulladás, a
szemem láttára nevette el magát. Csak állok, mereven bámulom, és
fogalmam sincs, most mihez kezdjek.
– Te is bujkálsz? – kérdezem végül.
– Ott, ahol csak a vak nem lát – feleli. – Te ki elől bujkálsz?
– Mindenki elől.
– És hogy megy?
Végigmérem, a laza testtartását, ahogy nagy kezét maga mögött, a
mosdón nyugtatja, ahogy a lábát hanyagul keresztbe teszi.
– Nem valami jól, hiszen te is itt vagy.
Újra elneveti magát, de most csak lassú dörmögéssel, és közben az
arcomat vizsgálja.
– Most már mennem kell – közli, és eltolja magát a mosdópulttól.
Folsom felém közeledik, mire a szívem vadul kalapálni kezd. Még sosem
voltam férfihoz ilyen közel. Csak próbál az ajtóhoz jutni – gondolom
magamban, de ekkor megáll, és annyira fölém tornyosul, hogy hátra kell
hajtanom a fejemet, hogy lássam az arcát.
– Kellemes estét! – mondja.
Életemben először megtapasztalom, hogy milyen is az a „sokatmondó
mosoly”. Széles és incselkedő. Csak pislogok rá, és válaszra nyílik a szám,
de már el is tűnik, és még abban sem vagyok biztos, hogy tényleg
megtörtént-e velem a dolog.
Fentről, az erkélyről nézem, ahogy Folsom elvegyül a nők tengerében.
Erős áramlatként halad közöttük. Egy pillanatra az övék, aztán továbbáll.
Hogy ennyi szem és kéz tapadjon folyton valakire… Beleborzongok.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire… szimpatikus? Titokzatos? Esetleg
emberi. Országunk történelmének fontos szereplője, a hírműsorok kötelező
eleme. Most, hogy a saját szememmel láttam, valós személy lett belőle.
Meredten bámulom, ahogy a tömegben jár-kel. A nők hangosan próbálják
felhívni magukra a figyelmét. Tuti, hogy mindegyiket meg fogja kefélni,
megfizetik a szolgáltatásait. A nővéremet is ott látom közöttük, a szépségét
csak legjobb barátnőjéé homályosítja el, aki eltökélten nyomul Folsom felé.
Belém mar a féltékenység, az enyém volt először. Aztán magamban
felnevetek. Ostoba nőci.
4.
GWEN

Csak forgolódom az ágyban, amikor a folyosóról zajt hallok. El sem

hiszem, hogy egyáltalán el tudtam aludni. Gyorsan felülök, és az ajtót
bámulva próbálom összeszedni a gondolataimat. Ma van találkozóm
Folsommal.
Azóta várok erre a napra, amióta anya szervezkedni kezdett, mert
megtudtuk, hogy Folsom lesz a következő Utolsó Férfi, akit a Vörösbe
küldenek. A kezelésem hetekkel ezelőtt megkezdődött: serkentő injekciók,
termékenységi gyógyszerek. Mindez azért, hogy növeljék a teherbeesési
esélyeimet. Először tizenkét éves koromban álmodtam kisbabáról.
Akkoriban még sosem láttam kisbabát – a kezemben még azóta sem
tartottam –, de az álom nagyon életszerű volt. Felébredtem, és mindenről
részletesen beszámoltam anyának.
– Valóra váltjuk az álmodat – mondta anya, olyan határozottan, hogy
elhittem, amit mond.
Sophia megállás nélkül azt hallgatta tőlem, hogy kisbabát fogok
gondozni, és kitalálta, ő is akar magának egyet. Persze, manapság minden
lány ezt akarja, de Sophia addig nem kapott rá a dologra, amíg én nem
kezdtem el mondogatni.
Mivel a férfinépesség kihalt, társadalmunk leginkább csak fogyatkozik.
Én már ilyennek ismertem, de anya még emlékszik rá, milyen volt a világ
azelőtt. A kisbabák luxuscikknek számítanak, csak a leggazdagabbak
remélhetik, hogy valaha is lesz nekik, és még így is sokkal bonyolultabb a
helyzet. Az Utolsó Férfiak segítenek nekünk a társadalom újjáépítésében, és
hihetetlen, mekkora kereslet van irántuk. A Társaság – az emberiség
kihalástól való megmentésére létrejött csoport – irányítása alatt, szüntelenül
mozognak a tizenkét régión belül. Külön protokoll szabályozza, hogyan
lehet hozzájutni az Utolsó Férfiak valamelyikéhez, de még amikor anya
képviselő lett a Vörös régióban, akkor sem tudtuk biztosan, hogyan
kerüljünk meg bizonyos szabályokat, hogy kieszközöljünk egy találkozót,
mielőtt még megőszülnénk. Emiatt lett anya Petite kormányzó szeretője.
Még mindig nem tudom biztosan, vajon tényleg érez-e iránta valamit, vagy
az egész csak színjáték. Az az érzésem, hogy az utóbbiról van szó, de nem
igazán akarom tudni, amíg túl nem leszünk az egészen, és a karjaimban
nem tarthatom a kisbabát.
Talán, ha szerencsénk lesz, még két kisbabánk is lehet.
Anya kettőt kopog, és kinyitja az ajtót. Kezében egy nagy, teli tálca,
reggelivel.
– Meglep, hogy nem vagy fent már órák óta – jegyzi meg, leteszi a tálcát
az asztalra, aztán a függönyhöz lép, és széthúzza. Az ablakon beözönlik a
napfény, csak hunyorogva tudom elviselni.
– Sophia már evett. Vagyis… evett egy szem szőlőt, de azt hiszem, ez a
szokásos reggelije. Siess, különben lestoppolja magának Folsomot.
Nevetve kikászálódom az ágyból, és az asztalhoz lépek. Iszom egy korty
teát, és közben a lábujjammal vakargatom a vádlimat.
– Ha csak egyszer is megkaphatom Folsomot, nem érdekel, kié lesz
először. A farok az farok – közlöm, és leintem anyát.
De nem gondolom komolyan, Folsom mindig is a kedvenc Utolsó Férfim
volt.
Anya zökkent ki a gondolataimból, amikor odaül mellém az asztalhoz. A
mosolyából tudom, hogy pontosan tudja, mi jár a fejemben.
– Tudod, hogy te akartad ezt az egészet. Az álmod a mai nappal veszi
kezdetét – mondja nevetve, aztán odahajol és puszit nyom az arcomra. –
Most egyél, aztán Phoebe megcsinálja a fürdővizedet.
– Nem fog fájni? – szólok anya után.
Nem is tudom, miért kérdezek rá, és fülig vörösödöm, miközben a
válaszát várom.
Összeszorított szájjal az égre emeli a szemét, miközben végiggondolja a
válaszát. Én várakozás közben idegesen tördelem a kezem az ölemben.
– Attól függ, mekkora a mérete – mondja végül.
Elégedettnek tűnik a saját válaszával, mert magamra hagy a zavaros
gondolataimmal.
Huszonöt éves vagyok, és még sosem feküdtem le senkivel, még nővel
sem. Gyereket szeretnék. A Vörös régióban mindenféle kutatásokat
folytatnak, és vannak előrelépések, de a gyermeknemzéshez még mindig
férfira van szükségünk. A spermabankok már rég kiürültek, a technológia
pedig nem olyan fejlett, mint azelőtt. A tudomány a háborúval szemben
háttérbe szorult. Most próbáljuk a legtöbbet kihozni abból, amink van.
 Phoebe jön be, és az egész testemet bőrlágyító pakolással borítja be.
Próbálok lazítani, de folyton a mosdóbeli találkozásunkon jár az eszem.
Már két hét eltelt azóta, de még mindig emlékszem, milyen ideges
lettem, amikor Folsom annyira közel jött hozzám. Tudni szeretném, mit
szeret, mi érdekli…
A pakolás után a bőröm már a bársonynál is puhább. Ruhába bújok, nem
új és különleges, mint Sophiáé, amit külön erre az alkalomra csináltatott, de
jól áll rajtam, mivel épp a megfelelő helyeken tapad az alakomra.
Phoebe pár gardéniaágacskát tesz hosszú, hullámos hajamba. Majd
kiveszem őket, mielőtt találkozom Folsommal, így csak az illata marad a
hajamban.
Aztán végtelennek tűnő ideig csak várakozom, de ahányszor megnézem
az órát, mindig csak tíz perc telt el. Végül egy örökkévalóságnyi idő múlva
anya kukucskál be a szobámba.
– Most hajt be a kapun.
Az ablakhoz lépek, és egy sötét autót látok végighajtani a fákkal
szegélyezett kocsibejárón. Az autó még túl messze van ahhoz, hogy
megpillantsam Folsomot, de azért végignézem, ahogy közeledik a
birtokunk felé. A sofőrnő kiszáll, és lesimítja a haját, aztán kinyitja az ajtót
Folsom előtt. Az ablakpárkányra könyökölve, érdeklődéssel figyelem,
ahogy az autóból előbukkan Folsom két hosszú lába, majd sötét haja.
Ahogy körülnéz, a napszemüvegén megcsillan a fény.
Aztán felfelé, az ablakom irányába fordítja a fejét, úgyhogy gyorsan
lebukom, nehogy meglásson.
Nevetni kezdek magamon.
– Állj már le! – mondom hangosan. – Röhejes vagy.
Ellépek az ablaktól, kikapom a gardéniát a hajamból, a kukába dobom a
fehér virágokat, aztán a lépcső felé veszem az irányt. Anya már vár. A
vállamra teszi a kezét, úgy mustrál végig.
– Gyönyörű vagy. Lehet, hogy Folsom sok mindenkivel volt már, de
ilyen szép lánnyal, mint te, még biztosan sohasem találkozott.
Hálásan rámosolygok, tudom, hogy nem is mondhatna mást.
Remek anyám van.
– Szeretnéd az előcsarnokban fogadni? Vagy kísérjem fel ide? – kérdezi.
Nem tudom, miért, de nem szóltam róla anyának, hogy már találkoztunk
a bálon. Azt a percet Folsommal úgy őrizgetem magamban, mint valami
kincset, és nem szívesen osztanám meg másokkal. Kíváncsi vagyok, hogy
emlékszik-e majd rám.
– Az előcsarnokban fogadom – mondom határozottan. Szemtől szembe,
egyenrangúként szeretnék találkozni vele, nem pedig valami ágyon
kiterített, vihogó csitri módjára.
Együtt megyünk le a lépcsőn. Sophia már készenlétben áll odalenn, hogy
kinyissa az ajtót. Ő az idősebb, és ezt folyton az orrom alá is dörgöli.
Gondolhattam volna, hogy bebiztosítja, ő lássa meg Folsomot először.
Sophia sokkal szebb, mint én, magas járomcsontja, derékig érő sűrű,
szőke haja van, lábát pedig a legtöbben „végtelenül hosszú”-ként írják le.
Látom, hogy szűk, rövid ruha van rajta. Nem akarom a szépségét a szemére
vetni, tényleg úgy néz ki, mint egy angyal, csak nem biztos, hogy az
angyalok is folyton versengeni akarnak, mint ő.
Anya egyik kezét Sophia vállára teszi, a másikkal megfogja az ajtót, és
így szól:
– Hadd nyissam ki én – mondja.
Magamban felnevetek. Anya a halálom napjáig azon fog igyekezni, hogy
a lányait egyenlő elbánásban részesítse. Már mondtam neki, hogy csak az
idejét vesztegeti, mert engem ez nem érdekel. Sophiának láthatóan fontos a
dolog, zsebelje csak be ezeket az apró kis győzelmeket. Anya csak a fejét
csóválja, és erőnek erejével fenntartja az egyenlőséget. Azt hiszem,
mindkettőnk esetében feleslegesen erőlködik.
Amikor kitárul az ajtó, és Folsom ott áll előttünk, termetes alakjával
betöltve a teret, kezdem újra átgondolni a dolgot. Hogyan is gondolhattam,
hogy képes leszek ezt végigcsinálni? Folsom annyira sokkal… több
minden. Megtörténik a bemutatkozás. Folsom sötét tekintetével végignéz
anyán, majd a nővéremen, és végül rajtam állapodik meg. Egész testemben
remegni kezdek, és érzem, hogy fülig elvörösödöm.
Úgy tűnik, hogy ezt Folsom is látja, és szórakoztatja. A szája sarka
megrándul, mintha mosolygást próbálna elnyomni.
Remek! Nincs jobb, mint a totális égés, amikor az ember épp szexisnek
akar látszani. Aztán megpillantom a cipőjét, és ez teljesen eltereli a
figyelmemet.
Folsom hangja olyan, mint a whiskybe mártott érdes smirgli. Már attól
elolvadok, hogy hallgatom, bár arról fogalmam sincs, mit mond, mert még
mindig a cipőjét bámulom. Észreveszem, hogy hozzám beszél.
 A szája – ó, a szája! – mosolyra húzódik, és elneveti magát. A
gyomromban érzem a nevetését, erőtlenül lehanyatlik a kezem, és azon
vacillálok, most sírjak vagy nevessek. Általában én vagyok a nyugodt, laza
húgocska, de most totál kész vagyok.
Sophia odalép hozzá, és kezét a vállára teszi. Folsom nevetése elhal, és
lassan a nővérem felé fordítja a tekintetét. Súlyosan hat rám ez a veszteség,
és kibillent a lelki egyensúlyomból. Visszahátrálok a falhoz, Sophia pedig
végigsimítja Folsom karját.
5.
FOLSOM

A kicsike érdekel, a haja kócosabb, mint a nővéréé, mintha egyáltalán nem

is akart volna vesződni vele. Örülök, hogy ő az, végre egy ismerős arc. A
szeme kíváncsi, vad: barna, hétköznapi szem, mégis szokatlan, kissé ferde
vágású. Az előcsarnokban áll, keze maga előtt összekulcsolva, de nem a
testtájaimat pásztázza, mint a legtöbb nő, hanem félrehajtott fejjel,
megbabonázva bámulja a cipőmet. Megköszörülöm a torkom, hogy rám
figyeljen, mire elfordítja a tekintetét a lábamról, és újra az arcomat nézi.
Összeráncolt szemöldökkel megrázza a fejét, mintha csak most ébredne
rá, hol is van.
– Nagyon szép a cipőd – böki ki végül.
Mellettem a nővére felmordul, az anyja pedig valami ideges nevetésfélét
hallat.
– Köszönöm – válaszolom, és képtelen vagyok visszafojtani a
hangomban bujkáló mosolygást. – Magam terveztem.
Általában nem szoktam elárulni az embereknek, de ezt a lányt, úgy tűnik,
tényleg érdekli a dolog.
– Te ruhákat tervezel? – kérdezi meglepve.
– Meglep, hogy a kefélésen kívül máshoz is értek?
Az anyja fuldokló hangot hallat, de ügyet sem vetünk rá, csak
egyvalamire összpontosítunk.
– Igen, eléggé meglep – feleli a lány. – Bár ami a kefélést illeti, azt
személyesen nem tudom megerősíteni…
– Még nem – mondom.
– Még nem – ismétli meg, és bólint egyet. Valamilyen szinten ráébred,
hogy a beszélgetésünk mennyire furcsa fordulatot vett, mert elpirul, és
gyors bocsánatkérő pillantást vet az anyjára.
– Ő itt Gwen – mutat rá az anyja kényszeredetten, aztán a másik lány felé
nyújtja a kezét. – Ő pedig Sophia.
Remekül szórakozom. Ezek a találkozók általában ugyanolyan
forgatókönyv szerint zajlanak: bekísérnek egy nagy, fényűző házba, a
házigazdák szívélyesek és elegánsak. A beszélgetés a pontosan
megkomponált női csábítás szabályait követi, szemérmes és udvarias. A
nők rengeteget kérdezgetnek, úgy tesznek, mintha érdekelné őket a válasz,
de már csak a perceket számolgatják, hogy végre a hálószobájukba
vezethessenek. Hol voltam legutóbb? Hogy tetszett? Feltétlenül ki kell
próbálnom ezt vagy azt az éttermet. Banális csevegés.
Úgy tűnik, a beszélgetésünknek vége szakadt, úgyhogy szinte
csalódottnak érzem magam. Ekkor Gwen hirtelen megszólal:
– Felpróbálhatom a cipődet?
– Most azonnal? – húzom fel csodálkozva a szemöldököm.
– Most. Miért is ne?
Körülnézek, hová is ülhetnék le, mire az ajtó közelében meglátok egy
füles bőrfotelt. Leülök, és kezdem kioldani a cipőfűzőmet, közben Gwen
anyja és nővére azt hajtogatja, hogy hagyjam csak, ne is foglalkozzam az
egésszel. Ügyet sem vetek rájuk, csak Gwen arcát figyelem, ahogy mindkét
cipőm lehúzom, és zoknis lábamat a fapadlóra teszem. A cipőket
odanyújtom Gwennek, ő pedig odalép hozzám, és elveszi. Rögtön leül az
emeletre vezető lépcsőre, leveszi a saját cipőjét, és bebújtatja a lábát az
enyémbe. Haja most még vadabbul néz ki, mint eddig, az arcába hull, és
majdnem a padlót söpri, amikor előrehajol. Mielőtt bármit is mondhatnék,
felpattan, és odasétál egy aranyozott tükörhöz, apró lábán csattog a több
számmal is nagyobb cipő. A tükör elé érve jobbra-balra forog, úgy csodálja
a tükörképét.
– Ez a legmenőbb csuka, amit életemben láttam – szól vissza, fejét
hátrafordítva. – Terveznél nekem is valamit?
– Gwen! – vág közbe az anyja, mielőtt még válaszolnék. – Most már
elég!
Gwen bocsánatkérő pillantást vet az anyjára, aztán visszamegy a
lépcsőhöz, hogy levegye a cipőt. Amikor visszaadja, rákacsintok, erre
elvörösödik, és gyorsan másfelé néz.
Tudom, milyen az, amikor valakiből megszégyenítéssel próbálják
kinevelni a valódi személyiségét.
– Készítettünk ebédet, Folsom, ha gondolja, jöjjön velem az ebédlőbe –
invitált az anyja.
A nő arcára visszatért a tökéletes háziasszony mosolya, egy ajtó felé
indul, és azt várja, hogy utánainduljak, de én nem mozdulok.
 – Igazából szívesebben kezdenék máris. Majd az első találkozó után
eszem, így újra pihenten kezdhetek majd a következőhöz.
Gwen nővére – mi is volt a neve? – rám mosolyog. Gwen már visszavette
a cipőjét, feláll, és rugózik párat lábujjhegyen.
– Én készen állok, ha ő is – mondja Gwen, amikor az anyja kérdően
ránéz.
– Akkor tessék csak! – mondja az anyja. – Máris mehetnek fel
mindketten.
Gwen után megyek a kanyargó lépcsőn, és az jár a fejemben, mekkora
közhely az ilyenfajta lépcső. Az Utolsó Férfiaknak ajánlatos könyveket
olvasniuk, főként a romantikus könyvek erősen ajánlottak – gyorstalpaló
tanfolyam gyanánt arról, mire is vágynak a nők. A kedvencem személy
szerint az Elfújta a szél 2, amelyben a lassan kanyargó lépcső a déli
gazdagság alapvető eleme. Rhett Butler sanyarú sorsa, hogy mindig mást
akart, mint amit megkaphatott, ismerősnek tűnt számomra. Rhett esetében a
csípős nyelvű Scarlett O’Hara, az én esetemben pedig… a szabadság. Egy
folyosóra érünk, ahonnan több nehéz, régi, tölgyfa kazettás ajtó nyílik.
Gwen megfogja a harmadik ajtó kilincsét, és visszafordul felém.
– Nem ciki ez neked?
– Nem cikibb, mint neked – vágom rá.
– Nekem nem ciki – mondja –, egész életemben erre vártam.
– Egész életedben a farkamra vártál, micsoda megtiszteltetés! – mondom,
és kezemet a szívemre szorítom az irónia fokozására.
Rosszalló arcot vág, de nem akad ki.
– A gyerekre, Folsom.
Úgy ejti ki a nevemet, mintha már évek óta ismerne. Enyhén borsózni
kezd a hátam. Éppen az ismerős dolgok után vágyakozom, felnőtt férfi
létemre a megszokott plüssállatomat keresem. Egyszer, amikor mindketten
berúgtunk, bevallottam ezt Jackalnek, ő meg akkorát nevetett, hogy leesett a
kanapéról, amin feküdt.
– És honnan tudod, hogy teherbe esel? – szegezem neki a kérdést.
Röhejes egy kérdés, de hallani akarom a válaszát. A nők
termékenységével semmi gond, csak épp nincs semmi, amivel
megtermékenyíthetnék őket.
– Csak úgy – vágja rá. – Készen állsz?
Mielőtt még bármit is válaszolhatnék, Gwen kinyitja az ajtót, és egy
tágas, fehér hálószobába lépünk. A látvány meglep. A szoba a ház többi
részéhez képest minimalista és modern berendezésű. Szemben egy egyszerű
fehér ágy, szögletes fejtámlával. Két oldalán egy-egy egyszerű vonalú, fehér
éjjeliszekrény. A falon egy fatörzseket ábrázoló, nagy méretű olajfestmény,
amin a fák levelei és ágai nem láthatóak, szemben pedig egy egyszerű
gázkandalló foglalja el a falat. A szoba egyetlen otthonos tartozéka a
királykék plüss-szőnyeg.
– Nem erre számítottál? – kérdezi Gwen, és az arcomat vizsgálja.
– Nem ehhez vagyok szokva.
Besétálok a szobába, ő pedig halkan becsukja az ajtót, és utánam jön.
– Anya utálja, de engem zavar a túl sok holmi – fintorodik el.
– Engem is – bólogatok.
Gwen elmosolyodik, és észreveszem, hogy az arcán egy gödröcske
jelenik meg. A falon megnyom valamit, mire két falkazetta félrehúzódik, és
mögüle egy bárszekrény tűnik elő.
– Mit adhatok inni, Folsom? – kérdezi hátranézve.
Ez nem annyira szokatlan: a nő, akit megdönteni készülök, itallal kínál.
Általában olyan dolgokat szoktak ajánlani, amiket ők szoktak inni:
pezsgőt, bort, vodkát és szódát.
– Bourbont – próbálkozom.
Eddigi legszélesebb mosolyát villantja rám, majd előhúz egy üveg
bourbont és két poharat, aztán megrázza őket előttem.
– Te bourbont iszol? – kérdezem nagy szemeket meresztve.
– Azt, és a cipőd is tetszik – feleli. Kinyitja a bourbont, és jókora adagot
tölt a két pohárba. – Szóval minden nő egyforma, akivel találkozol?
Odanyújtja a poharamat, a magáét pedig két pillanat alatt felhajtja, aztán
a korty végén elfintorodik.
– Ideges vagy?
Gwen megvonja a vállát, és így felel:
– Hallottam, hogy fáj… első alkalommal.
– Sok nő erre játékokkal készül fel, hogy ne legyen fájdalmas a dolog.
– Én nem készültem – fintorodik el.
– Akkor igyál még egyet – javaslom.
Gwen visszamegy a bárszekrényhez, és közben nagyokat csuklik.
Az ágy bal oldalán a nagy ablakfülkében három fotel áll egy asztal körül
félkörben elrendezve. Leülök az egyik fotelba, lassan kortyolgatom az
italomat, és Gwent figyelem. Eddig ahány nő hálószobájában csak jártam,
mindegyikben több friss virággal teli váza volt. Itt nincs semmi ilyesmi,
ezért a szoba kicsit zord, rideg hatást kelt.
– Nem szereted a virágokat? – kérdezem.
Gwen nevetve közeledik, leül mellém az egyik székre, és a fejét rázza.
– Ezt meg honnan veszed?
Körbemutatok a szobában. Hirtelen érdeklődve előrehúzódik a székén.
– Mesélj a többi nőről! – kéri. – Adnak ajándékot? Mindnek van virág a
szobájában? Milyen a többi nő?
Elnevetem magam.
– Nincsenek neked barátnőid?
Gwen visszasüpped a székébe.
– Nincsenek. Általában lefoglal a munkám. A nővéremnek vannak, de
őket utálom.
– Mi a munkád? – kérdezem. A bourbontől ellazulok, hátradőlök a
székben, szabad kezemmel a térdemen dobolok, és csak nézem Gwent.
Most először fogadtam el italt korai találkozón. Szeretem kézben tartani a
dolgaimat, szeretem, ha tiszta a fejem, nem úgy, mint Jackal, aki reggelire
és vacsorára is ledönt egy-két italt. Én az alkoholt a szabadidőmre
tartogatom, azokra az estékre, amikor egyedül vagyok, és túlpörög az
agyam.
– Az Y Genomnak dolgozom – feleli, és levesz egy hajszálat a ruhájáról.
–
Azt kutatjuk…
– …miért nincs elég Y-kromoszóma a férfiak spermiumában.
– Pontosan – nyugtázza rám tekintve.
Belekortyolok az italomba. Az ő társadalmi helyzetében lévő nők
általában nem szoktak dolgozni. Legalábbis, amíg termékenyek.
– Hogy halad a kutatás? – kérdezem.
Heccelni akarom, ezt Gwen is tudja, úgyhogy száját összeszorítva,
bosszús arckifejezéssel néz rám.
– Tuti, hogy te lennél az első, aki megtudná, ha valami áttörés lenne a
témában – veti oda kurtán. – Folyton csak engem kérdezgetsz, de az én
kérdéseim közül még egyre sem válaszoltál.
– Rohadt sok ajándékot kapok – mondom. – Ruhát, órát, pénzcsipeszt,
pénzt… és virágot – a nők odavannak a virágokért. Mindent elborít a virág
náluk. Egyszer az egyik még a fanszőrzetébe is virágot font, mielőtt
megkeféltem.
 – És megtartod az ajándékokat?
– Párat igen – felelem vállat vonva.
– Mintha unnád a dolgot – mondja Gwen meglepve. – Pedig megtisztelő
a feladatod. A társadalmat szolgálod. Te egy…
– Szexrabszolga vagyok – fejezem be helyette. Gwen elfordítja a
tekintetét.
– Biztosan nem mindenki gondolja így – mondja bizonytalanul. – A
férfiak mindig is arról voltak híresek, hogy mindennél jobban érdekli őket a
szex.
– Lehet, hogy én nem ilyen vagyok.
Üres poharamat az asztalra teszem, és elkezdem kigombolni az ingemet.
Gwen szeme a gombokkal babráló kezemre tapad.
– Akkor nem is szívesen vagy itt? – kérdezi. Átható tekintettel néz rám, a
szeme összeszűkül, azt hiszem, a döbbenettől.
– Te szívesen lennél itt? – kérdezek vissza, és felállok, hogy ledobjam
magamról a zakómat.
Az ingem egészen a derekamig nyitva van, kihúzom az alját a
nadrágomból, közben Gwent nézem.
– Fogalmam sincs. Még sosem filóztam ezen. A többi fickó, úgy tűnik,
élvezi, amit csinál. Ezért gondoltam…
– Vedd le a ruhádat! – utasítom.
Kifűzöm az övemet, mert hirtelen elegem lesz a beszélgetésből. Tizenhat
év alatt egyszer sem mondtam ilyen dolgokat egyetlen nőnek sem, és most
nem tetszik, hogy pont neki mondtam. Gwen csak áll, és egyenesen a
szemembe néz. Könnyű megszabadulnia a ruhájától, nincs rajta sem cipzár,
sem gomb, csak kibújtatja belőle a karját, és leomlik a lábához egy
csomóba. Alatta egyszerű csipke melltartó, halvány rózsaszín bugyival.
Olajbarna bőréhez és sötét hajához remekül áll ez a szín.
Gwen nem vet be csábító trükköket, amiket a többieknek is tanítanak, és
a szeme nem csillog a vágytól. Várja, hogy megmondjam, mi a következő
lépés. Üzleti ügyről van szó, és ő annak is tekinti. A spermámat akarja, nem
engem, és ez zavar a leginkább.
Jackal hisztériás rohamot kapna, ha hallaná, mit gondolok, és az életben
nem szállna le rólam.
Leveszem a cipőmet, ami Gwennek annyira tetszik, és kilépek a
nadrágomból is. Gwen kíváncsian nézeget, vizsgálgatja a testemet, de nem
szexuális indíttatásból, pusztán csak érdeklődésből. Hogy ráhozzam a
szívbajt, lehúzom a bokszeralsómat, mert az autóban bekapott tabletta már
javában hatni kezdett. Beteges módon élvezem, amikor tágra meredt
szemmel és tátott szájjal bámulja a farkamat.
– Tuti, hogy nem fér be – közli a fejét rázva, és aggodalmasan
dörzsölgeti a karját.
– Dehogynem.
Közelebb lépek hozzá, mire hirtelen szégyenlősen összefonja a karját a
melle előtt. A bourbon már totál a fejembe szállt, és irracionálisan dühös
vagyok Gwenre, hogy olyan dolgokat mondatott ki velem, amiket soha nem
akartam kimondani.
– Fordulj meg! – utasítom.
Úgy tesz, ahogy mondom, addig fordul, amíg háttal nem áll nekem.
Kikapcsolom a melltartóját, bár ő továbbra is magához szorítja. Lehajtom
a fejem, belecsókolok a nyakába, majd a füle felé veszem az irányt.
Szeretem csókolgatni. Tetszik az illata. Gwen megremeg, és látom, hogy
libabőrös lesz a karja. Amikor magam felé fordítom, a szemét lehunyja,
nedves száját kissé nyitva tartja. Megcsókolom, a kezét pedig elhúzom a
mellétől, mire a melltartója a földre esik. A lába közé nyúlok, és finoman
megsimítom a bugyija közepén húzódó bemélyedést. Gwen nagyot ugrik,
de én tovább nyomulok, és gyorsan megfogom a mellét. Ő visszacsókol, és
utánozza, amit én csinálok a számmal. Amikor beszívom az ajkát, ő is
beszívja az enyémet. Amikor bedugom a nyelvemet a szájába, ő is így tesz.
Gyorsan tanul. Az ágy felé navigálom, amíg csak a vádlija az ágy széléhez
nem ér, jelezve, hogy odaértünk. Gwen lába elernyed, az ágyra huppan, és a
farkam közvetlenül a szemmagasságába kerül. Megfogom a fejét, és a
szerszámom felé húzom. Az oboázás általában nem kötelező elem, sosem
szoktam erőltetni, ha nem ajánlják fel, de most látni akarom, mihez kezd
ezzel Gwen. Ösztönösen kinyitja a száját, és most én ugrok nagyot, az
izmaim összerándulnak, ahogy becsúsztatja a farkamat a szájába. Gwen az
arcomat figyeli, ahogy hátrahajolva ki-be mozgok a szájában, aztán
megfogja a combomat, hogy ne mozogjak tovább, és a segítségem nélkül
kalandozik tovább rajtam a szája. Meglepően ügyesen csinálja. Van
tehetsége a kis zöldfülűnek. Ellazulva hagyom, hogy a nyelve
végigvándoroljon rajtam. Aztán elfog a vágy, hogy beléhatoljak. Hátratolva
lefektetem az ágyra.
– Emeld fel a csípődet! – mondom neki. Engedelmesen felemelkedik, én
pedig lehúzom a bugyiját. Teljesen szőrtelen, nincs virág, csak sima,
olajbarna bőr.
– Olvastam, hogy nem szereted szőrösen – magyarázza. – Úgyhogy
leszedettem.
Gwen az arcomat fürkészi, vajon mit gondolok. Jól van, akkor meg is
mutatom, mit.
Lehajtom a fejemet, egyenesen a közepébe csókolok, és beszívom a
számba. A bőre puha. Gwen teste megfeszül a szám alatt, és hogy fokozzam
a hatást, nyelvemmel bekalandozok a szeméremajkai közé.
Félig sikítás-, félig kiáltásszerű hangot hallat. Ilyet általában nem
szoktam csinálni, ezért a nők felárat szoktak fizetni, de most szeretném
megízlelni Gwent, úgyhogy szétnyitom a lábait, és alaposan végignyalom
odalenn.
Gwen hangosan élvezi, irtózatosan hangosan. Tapasztalatból tudom, hogy
a nővére ott hallgatózik az ajtónál, és féltékenykedik, mert nem ő az első.
Beszívom a csiklóját, hogy még hangosabban sikoltozzon, és
elmosolyodom, amikor felvisít. Nem telik sok időbe a csúcsra juttatni,
főleg, amikor ujjazni kezdem. A hajamba markol, a fejemet úgy a combjai
közé szorítja, hogy nem kapok levegőt, aztán a teste megfeszül, majd
megremeg. Feljebb húzódom rajta, ő pedig tágra nyílt szemmel kapkod
levegő után.
– Nem tudtam, hogy ez ilyen – lihegi.
– Most jön a fájdalmas rész – figyelmeztetem. – Próbálj meg ellazulni!
– Tutira nem fér be – ismétli, és felemeli a fejét, hogy még egyszer
megnézze a szerszámomat.
– Tudom, hogy kell csinálni, hogy beférjen, Gwen – mondom, és
lehunyom a szemem.
Totál nedves odalenn, úgyhogy nem is kell erőlködnöm, szép lassan
belényomulok. Gwen felnyög, és felemeli a csípőjét. A számba veszem az
egyik mellbimbóját, és keményen beszívom.
– Fáj? – kérdezem.
Kinyitja a szemét.
– Igen, de kellemesen.
Ennél nem is kell több. Apránként nyomulok belé, és hatolok át a
szüzességén. Gwen belseje körém simul, mintha meleg selyemben
mozognék.
Általában sokáig képes vagyok kitartani, megadom nekik, ami jár a
pénzükért, de most érzem, hogy máris úgy keményedik a szerszámom, mint
amikor mindjárt elmegyek.
– Fiút szeretnék – lihegi Gwen, átkarolja a nyakamat, és közelebb húz
magához. – Adj nekem fiút!
Ekkor elsülök benne, a hőség pedig majdnem elviselhetetlenné válik.

2 Margaret Mitchell regénye.

6.
GWEN

Összeszorított szemmel élvezem a csúcs kirobbanó mámorát. Amikor

hallom, hogy Folsom hangosan felnyögve belém élvez, sajnálom, hogy nem
néztem őt közben. Vajon milyen érzés lehet neki? Örül, hogy végzett, vagy
ő is élvezte a testem örömeit? Kinyitom a szemem, és nézem, ahogy az
arcán végigvonul a vihar, majd végül elül. Szerintem élvezte. Az arcához
nyúlok, és elmosolyodom… hálás vagyok. Folsom szinte szégyenlősnek
tűnik most, hogy pár másodpercre elengedte magát, aztán pislog egyet, és
úgy tűnik, csak képzeltem az egészet. Lassan elhúzódik tőlem, párnát tesz a
csípőm alá, hogy a spermája a lehető leghosszabb ideig bennem maradjon.
– Mégis befért – próbálok viccelődni.
– Be bizony – villant Folsom egy félmosolyt.
Már a hátán fekszik, és valahol máshol jár az esze. Ami számomra
földöntúli élmény, neki csak egy újabb nap az életében, és ez meglepően
rosszulesik.
Végigpillantok rajta. A mellkasa izzadságtól gyöngyözik, a felsőteste
tökéletes V alakot formál. A farka még mindig áll és nedves, mert bennem
járt, ütemesen lüktet párat, mintha élvezné, hogy nézem. Az egész testemet
elönti a tűz, és semmi másra nem vágyom, csak hogy újrakezdjük vele az
egészet, és ne legyen még vége ennek az élménynek.
Anya gyakran mesél arról, milyen nehéz most az élet, mert ő pontosan
tudja, hogy mi az, ami hiányzik neki. Reméli, hogy nekünk, a lányainak
könnyebb, mivel soha nem is tapasztaltuk, milyen volt azelőtt. Anya a
nővéremet és engem spermabank segítségével szült, de neki gyerekkorában
még anyja és apja is volt, és ő hagyományos módon született. Mindig
szerettem hallgatni a történeteit, bár számomra mindez felfoghatatlan.
Folsom hirtelen felpattan.
– Te csak maradj fekve, én lezuhanyozom.
A fürdőszoba felé indul, én pedig felkönyökölve végigmérem. Ahogy a
karját a feje fölé tartva nyújtózkodik, a hátán kidagadnak az izmok.
 Ahol én puhán gömbölyödöm, ő csupa izom. Szívesen tanulmányoznám
még tovább a testtájait, hogy újabb felfedezéseket tehessek. Nem
számítottam rá, hogy ilyen jó érzéseket kelt bennem. Elhessegetem a
gondolatot, és a kis életre összpontosítok, ami reményeim szerint éppen
most jön létre.
Amikor Folsom elzárja a zuhanyt, felülök, és visszaveszem a
melltartómat. Én is szeretnék lezuhanyozni, de inkább nem is moccanok,
összeszorítom az izmaimat, hogy minden cseppjét magamban tartsam. Pár
perc múlva vizes testtel kijön a fürdőszobából, és átnyújt egy meleg
mosdókesztyűt.
– Köszi.
Az állkapcsa megrándul, végül nem mond semmit. Amennyire csak
tudom, végigtörölgetem magamat, miközben Folsom csak áll és néz. Arra
számítok, hogy majd zavarban leszek előtte, de nem így történik. Ahogy
bámul rám, minden idegszálam felizzik, a mellbimbóm fájdalmasan
megkeményedik, és szédülés jön rám.
Folsomnak megrándul az állkapcsa, és elsötétül a szeme. Nem tudom
elfordítani róla a szemem, de ő végül félrefordul, felkapja a ruhámat, és
felém nyújtja. Én újra köszit mormolok, de ő még mindig nem felel rá
semmit. Fogalmam sincs, hogy csak kínosan érzi magát velem, vagy
valamivel feldühítettem. Lenézek a farkára, majd az megmutatja, mit
gondol. A szerszáma vigyázzban áll, duzzadt és dühös. Folsom párszor
meghúzgálja.
Tudom, hogy el kellene fordulnom, de a látvány túlságosan magával
ragad.
– Csak úgy magától felemelkedik – álmélkodom. – Ha lenne egy
ilyenem, én folyton csak játszanék vele.
Folsom felvonja a szemöldökét, a szája megrándul.
– Ha lenne egy ilyened, akkor nem lenne időd vele egyedül játszadozni.
– Hát persze – bólintok, és összehúzom a szemöldököm. – Egy nap
hányszor kell ezt csinálnod?
Folsom vállat von.
– Kétszer, háromszor…
– Minden áldott nap? – hőkölök hátra.
– Vannak szabadnapjaink.
– Mit szoktál csinálni a szabadnapjaidon?
– Nem kefélek három nővel.
 Érdekes. Fejben számolgatni kezdem, hány nővel is lehetett csak ebben
az évben, de ekkor összerezzenek a hangjától.
– Mennem kell.
Az arcom égni kezd. Erőnek erejével elfordítom róla a tekintetemet,
felállok, belebújok a ruhámba, és megigazítom a hajamat. Folsom felkapja
az ingét, megcsodálom, ahogy a vállára simul. Benyúl kis bőrtáskájába, és
tiszta bokszeralsót vesz elő. Miközben ő újra rendbe szedi magát,
kellemetlen érzés fog el.
– Lekísérlek az ebédlőbe. Már biztosan farkaséhes vagy.
Az ajtóhoz lépek, felemelem a cipőjét, és még egyszer megcsodálom.
Felveszi a nadrágját, aztán elveszi tőlem a cipőjét, és halványan
elmosolyodik.
– Emeld fel a lábad! – mondja.
Felemelem, mire megfogja a sarkamnál, és odailleszti az egyik cipőjéhez.
Egy ideig vizsgálgatja, aztán bólint, és elengedi a lábam.
– Szép lábad van.
– Mitől szép egy láb?
Nem annyira izgat a szép láb kérdése, csak beszélgetni akarok vele.
Újra lehajol előttem, és felemeli a lábamat a földről. Leülök az ágy
szélére, és nézem, ahogy végighúzza az ujját a lábam belső részén a
lábujjamtól egészen a sarkamig. Annyira leblokkolok az érintésétől, hogy
még csiklandósnak sem érzem. A dolog annyira meghitt, sokkal inkább az,
mint amit az előbb műveltünk.
Megérinti a nagylábujjamat, aztán a keze a bokámra vándorol, és
átkulcsolja.
– Vékony boka.
Butaságnak tűnik, de örülök a dicséretének. Nem olyan alaknak tűnik, aki
csak úgy szórja a bókokat, és én sem vagyok az a típus, aki állandóan
szomjazik a dicséretre, de… ez a nap több újdonságot is hozott.
Elvigyorodom.
– Megmutatom, hol fogunk ebédelni.
Ahogy végigmegyünk a szűk folyosón, a karunk összeér. Érzem, hogy
nagyon közel állunk egymáshoz, és a bőre melege a bőrömig hatol.
Sophia és anya a nappaliban állnak, és próbálnak fesztelennek tűnni, de
nem nagyon sikerül nekik. Úgy állnak ott, mint akik karót nyeltek, szinte
kiguvad a szemük, ahogy bennünket bámulnak, és majd kifúrja az oldalukat
a kíváncsiság. Még komikusnak is találnám a dolgot, ha hirtelen nem törne
rám a rettenet, hogy meg kell velük osztanom Folsom társaságát. Úgy tűnt,
Folsom sietett eltűnni a szobámból, én viszont szerettem volna ürügyet
találni a maradásra.
– Máris végeztetek? – kérdezi Sophia ironikus hangon, és kezét Folsom
mellkasára teszi. Érdekelne, vajon minden nő folyton így taperolja-e. Őt
úgy tűnik, nem zavarja a dolog, ügyet sem vet Sophia kezére, hanem rám
néz.
Elakad a lélegzetem. Folsom arca kőkemény, mintha csak falat húzott
volna maga elé. Kíváncsi vagyok, mit őriz mögötte. Anya beviharzik
Sophia és Folsom közé, és karon fogja a férfit. Az ebédlőbe vonulunk, ahol
az asztalon a legszebb terítékünk díszeleg. Anya Folsomot ülteti az
asztalfőre, bennünket pedig a jobbjára és baljára irányít, aztán int
Phoebenek, hogy tálalhatják az ételt, ő pedig kiszól a konyhai
személyzetnek. Amikor csak mi vagyunk a házban, egyáltalán nem
vagyunk ilyen szertartásosak.
Amikor behozzák a tálakat, anya leül mellém. Megszorítom a kezét,
hátha elengedi végre magát. Totál ideges leszek tőle.
Folsom leginkább zöldséget és gyümölcsöt, főleg málnát szed a
tányérjára. Az utolsó pillanatban még vesz egy nagy darab csirkemellet. Ezt
mind jól megjegyzem, és magamnak nem is szedek semmit. Italnak
limonádét választ, ami nekem is az egyik kedvencem.
– Hogy alakul az itteni időbeosztása? – kérdezi anya. – Kap néha
szabadnapot?
Folsom leteszi a kését, és abbahagyja a rágást.
– Elvárják, hogy részt vegyek a régió által rendezett partikon, amik, mint
tudják, általában esténként vannak, de olyankor nem mindig kell
megtermékenyítenem valakit, úgyhogy… ott van egy kis pihenő –
magyarázza, vad vigyor ül ki az arcára, aztán felveszi a kését. – Néha
csütörtökre szabadnapot kapok. Attól függ, hogy alakul a lottó. – Aztán rám
néz, és újabb falat csirkét töm a szájába. – Te teljes állásban dolgozol?
– Gwen folyton csak robotol – felel helyettem Sophia. – Mint valami
proli. Azt hinné az ember, hogy valami külvárosi negyedben született.
– Ma viszont itt van – mondja Folsom, és tekintete az arcomat pásztázza.
– Úgy látszik, ugyanolyan a munkamorálunk, Gwen.
Sophia bosszús arcot vág. Én felkapok egy pohár vizet, és belekortyolok,
hátha ez majd lehűt.
 – Élvezem a munkámat – felelem végül. – Szeretnék részt venni a
megoldás kidolgozásában. Már elég naplopó van a világon, akik azt
remélik, hogy majd valaki megoldja helyettük a dolgokat.
– Szóval ki akarsz túrni a munkámból? – kérdezi Folsom, a hangja szinte
reményteljes.
– Pontosan – vágom rá őszintén. – Persze utána is folytathatnád, amit
most csinálsz, de nagyon jó lenne, ha nem az Utolsó Férfiakon múlna a
megmentésünk.
– Jó lenne – nyugtázza. – De közel sem lenne annyira szórakoztató, mint
amit az előbb csináltunk…
Felnevetek, de nem válaszolok. Folsom egy pillanatig várakozik, és
elégedettnek tűnik azzal, amit az arcomon lát. Tovább vigyorog, és újra
nekilát falatozni.
Sophia közelebb húzódik Folsomhoz, és beletúr a hajába.
– Sophia, hagyd enni! – szól rá anya.
Sophia bosszús tekintetet vet anyára, és az ölébe ejti a kezét.
– Én minden partin ott leszek – közli. Folsom nagy adag málnát lapátol
magába, és újabb adagot vesz a kanalára. – Majd ott találkozunk – folytatja
Sophia.
Folsom felemeli a poharát, és apró mozdulattal Sophiára köszönti.
Sophia úgy tűnik, észre sem veszi, hogy jelen pillanatban Folsomot
kizárólag az étel érdekli.
Folsom ekkor felém fordul.
– Remélem, megtalálod a választ – mondja halkan.
Beletelik egy pillanatba, mire felfogom, mire gondol, aztán rájövök: ő az,
aki legjobban szeretné, hogy a munkája végre véget érjen.
Az Utolsó Férfiakról és csodás életükről szóló összes eddigi gondolatom
szertefoszlik. Lehet, hogy a többieknél ez máshogy van, de Folsom
esetében nyilvánvaló, hogy szívesen letenné a régiók iránti kötelezettségeit.
A baj csak annyi, hogy még jó negyven évig termékeny marad, így még irtó
messze van a végétől.
Azt hittem, a nőknek nehéz, mert csak kevesen engedhetik meg
maguknak, hogy esélyt kapjanak a gyermekvállalásra, de el sem tudom
képzelni, milyen lehet a régiók csicskásának lenni.
Ez mindent megváltoztat. Szörnyen sajnálom őt, de a lényeg ugyanaz:
gyereket akarok. Ezzel pedig hozzájárulok a rabszolgasága fenntartásához.
 Ez már túl sok nekem… túl sok mindent kell újraértelmeznem ahhoz
képest, amit mindig is gondoltam. Bűntudatom van, de ugyanakkor irtóra
izgatott leszek, ha arra gondolok, amit ma csináltunk. Leginkább izgatott
vagyok.
Felpattanok, és közben majdnem felborítom a székemet.
– Mennem kell. Köszönöm, Folsom – nyújtom oda a kezem, ő pedig
megfogja. – Nagyon örülök, hogy te voltál az.
Elhúzom a kezem, ő pedig döbbenten néz.
– Hová mégy? – kérdezi anya.
– Be kell mennem dolgozni.
– Ugyan, Gwen, ülj már le! A következő találkozó csak fél óra múlva
lesz – szól rám anya.
Mielőtt bárki bármit mondhatna, elviharzom. Tényleg dolgozni szeretnék
ma délután, de nem csak erről van szó, túl sok érzelem kavargott már
bennem, és semmi kedvem hallgatni Sophia kéjes nyögéseit, amikor ő kerül
sorra.
Amikor beérek a laborba, belevetem magam a munkába, hogy
bepótoljam a délelőtti kiesést. Csak a főnököm tud róla, hogy Folsommal
volt találkozóm, ő pedig van annyira tapintatos, hogy nem kérdez semmit,
amikor meglát. Még mindig lüktet, ahol Folsom bennem volt. Nem csak a
testemet hódította meg, a gondolataimból is képtelen vagyok őt kiverni.
7.
FOLSOM

A munkám egyszerű. Nem kell ahhoz túl okosnak lenni, hogy az ember
végigkeféljen egy egész régiónyi nőt. Vannak napok, amikor arra vágyom,
hogy végre értelmesen beszélgessek, megvitassak valamit, érveket
sorakoztassak fel, hogy a véleményem érjen is valamit ezen a rothadó
világon, ahol élünk.
Mielőtt bemegyek Gwen testvéréhez, Sophiához a hálószobájába, újra
lezuhanyozom. A víz végigcsurog rajtam, és rövid időre elmenekülhetek a
figyelő tekintetek és tapogató kezek állandó rohama elől. A két testvér
élesen különbözik egymástól. Azon gondolkodom, vajon egyébként jól
kijönnek-e, vagy tényleg feszültség van köztük, ahogy éreztem. Míg Gwen
csendes és befelé forduló, addig Sophia beszédes, és imádja a társaságot.
Olyasfajta nő, akit azért csókol meg az ember, hogy végre elhallgasson,
nem azért, mert kedve van. Egy szolga odavezet a szobájához. Egyet
kopogok, mire ajtót nyit. Csak fehérnemű van rajta, és egy kínzóeszköznek
tűnő, rohadtul magas sarkú cipő.
– Gyere be, Folsom!
Imádják a nevemet mondani, amitől úgy érzem magam, mint egy
nyomorult kutya. Gyere, Folsom. Ülj le, Folsom. Ezt edd meg, Folsom.
Sophia megfordul előttem, hogy jobban megszemlélhessem feszes testét.
Elsétálok mellette, és azonnal fejbe vág a liliom erős illata. Magamban
elmosolyodom a szobában több helyen elrendezett különféle
virágkompozíciók láttán.
– Büdös van idebenn – mondom.
Sophia értetlenül legyezgeti a szempilláit.
– A liliom.
– Ja! Akarod, hogy kivitessem? – kérdezi, és az ajtóhoz siet, hogy
odahívjon valakit, de megállítom.
– Ne fáradj! Úgysem leszek itt sokáig.
Ezt sértésnek szánom, mert nem tetszett, ahogy Gwennel szórakozott, de
amikor odalép hozzám, látom rajta, hogy egyáltalán nem vette magára.
 – Nagyon remélem, hogy legalább egy kis ideig azért maradsz… –
duruzsolja, végighúzza az ujját a mellkasomon, aztán a bárszekrény felé
indul. – Kérsz egy italt, Folsom?
– Nem kérek, inkább kezdenék – válaszolom.
Ehhez a menethez nem kell részegnek lennem. Csak akkor iszom, ha túl
sok mindent érzek – jót vagy rosszat.
Sophia kissé csalódottnak tűnik. Már hozzászoktam ehhez: a nők a szex
előtt még szeretnék, ha társalognék velük egy kicsit. Ez olyan, mint valami
udvarlási rituálé, amit nekem rohadtul nincs kedvem játszani. Egyetlen,
csakis egyetlen dolog miatt vagyok itt.
Sophia leteszi az italát, és simogatni kezd. Én mozdulatlanul állok, ő
pedig először kigombolja az ingemet, és végigsimít a mellkasomon, aztán
megtapogatja a nadrágomat, hogy készen állok-e. Készen állok. Az ebédnél
bevett tabletta egy óra alatt újra megkeményített. A nők nem tudják, hogy
tablettát szedünk. Az Utolsó Férfiakkal azon szoktunk viccelődni, hogy a
nők szerint mindig áll a farkunk, és óránként képesek vagyunk kefélni. Még
Jackal is velünk nevet, aki egyébként azzal dicsekszik, hogy alig használja a
kis kék tablettákat.
Miután Sophia meggyőződött róla, hogy a farkam áll, ravaszul
elmosolyodik, és az ágyhoz vezet. Az ő ágyát mindenhol selyem borítja.
Kisebb vetkőzőszámot ad elő, meztelen testét simogatja, hogy
elcsábítson, aztán odalép hozzám, és az ujjaimat kezdi szopogatni. Hagyom,
hadd szopogassa, közben kigombolom a nadrágomat, és próbálok arra
összpontosítani, amit hamarosan csinálni fogunk. Koncentrálj, Folsom!
Koncentrálj, a rohadt életbe!
– Már voltam női szeretővel – közli velem. – Tudom, hogy kell a nőknek
örömet szerezni, de szeretném, ha megmutatnád, hogy kényeztessek egy
férfit…
Jackal ezt sokkal jobban csinálná, mint én. Én csak fintorgok, amikor a
csaj hátat fordít, aztán lassan az ágy széléhez libeg, és az ujjával magához
int.
Sophia gyönyörű, szőke haja tökéletesen gömbölyű mellére hull,
mellbimbója sötét rózsaszín. Ismerem a rózsaszín árnyalatait, mert minden
rohadt hálószobában ott vannak ezek a nyomorult virágok. Sophia
lábujjhegyre állva felágaskodik a nyakamig, lágyan megcsókolja, és úgy
nyögdécsel, mint aki élvezi.
 – Mássz fel az ágyra! Állj négykézlábra! – utasítom mély hangon. Sophia
fejét hátrafordítva tettetett ártatlan pillantást vet rám, aztán megteszi, amire
kérem.
Olyan látható dühvel kezdem kefélni, amit más napon nem engedtem
volna meg a felszínre törni. Sophiának, úgy tűnik, tetszik a dolog, mert
ahányszor csak belédöföm a szerszámom, élvezettel felkiált, hátrafeszíti
magát, és fejét felém fordítva bámul. Látom a teste minden centiméterét, a
puncija erotikus ráncolódását, ahogy minden kihúzáskor mintha
megragadná a szerszámomat, hogy benntartson magában. De nem rá
gondolok, hanem Gwenre. Gwenre, aki úgy simult hozzám, mintha nem
csak kefélnénk. Azokban a percekben több bensőségességet éreztem, mint
eddig évek óta. Elhúzódom Sophiától, és a hátára fordítom. Szétterpeszti a
lábát, én pedig közé helyezkedem. Nem kell vacakolnom a bejutással, mint
Gwennél, mert a csaj már annyira nedves. Ugyanúgy mozgok benne, mint a
húgában, és azt próbálom bemagyarázni magamnak, hogy amit Gwennel
éreztem, csak a fejemben létezett. Csak egy gyenge pillanat, ami a
beszélgetésünk miatt tört rám. Ha akarnám, bárkivel tudnék ugyanúgy
érezni.
Sophia nagyokat nyög alattam, és folyton ugyanazt hajtogatja:
– Annyira jó, annyira jó…
Megfeszítem magam, és miközben elmegyek, a számat Sophia szájára
szorítom, hogy elhallgattassam végre. Amikor végzek, kihúzom a
szerszámomat ernyedt testéből, és a fürdőszobába megyek. Vissza sem
nézek. A munkám véget ért ebben a házban, hála az égnek. Furcsa egy
délelőtt volt, és nem érzem magam túl jó formában. Muszáj volt Gwenre
gondolnom, hogy képes legyek elmenni. Ilyen eddig még sosem történt
velem.
Amikor lemegyek, az anyjuk a lépcső aljában vár rám. Miközben
igazgatom a galléromat, rám mosolyog. Ez a helyzet mindig kínos:
találkozás a szülővel, úgy, hogy a farkam még nedves a lányától.
– Köszönöm, Folsom! – mondja, amikor megállok előtte.
A hangjából kicsendülő őszinteség mellbe vág, egy percig csak állok, és
nem is tudom, mit mondjak.
– A sofőrje már várja – mondja az asszony, hogy megtörje a csendet.
Már az ajtóban állok, amikor a nevemen szólít. Félúton kifelé megállok,
és látom, hogy felém siet.
 A kabátom hajtókájáról lesöpör egy képzeletbeli szöszt. Az a mozdulat
annyira jellemzően anyukás, hogy valami irtózatos erővel belém nyilall.
Azonnal innom kell valamit. Az asszony összeszorítja a száját, és
szomorúan megrázza a fejét.
– Kettőjük közül Gwennek szurkolok – mondja halkan.
Fogalmam sincs, miért mondja ezt. Egy percre egymás szemébe nézünk,
aztán bólintok, és kilépek az ajtón. Az autó éppen a ház előtt vár, a sofőr a
ház falának támaszkodva cigarettázik. Amikor meglát, a földre dobja a
cigarettát, és vállat von. A dohányzás minden régióban tilos. Minden
szigorúan tilos, ami csökkenti az ember élettartamát, vagy hatással van a
termékenységre. A sofőr kinyitja előttem az ajtót, én pedig még mindig a
házat bámulva beszállok a hátsó ülésre.
– Vissza a lakókörletbe, uram? – kérdezi.
– Nem – felelem. – Vigyen el valamelyik bárba! Mindegy, melyikbe.
A nő a visszapillantó tükörben rám néz, aztán végighajt a hosszú
kocsibejárón.
– Emlékeztetnem kell, uram, hogy ma este lottóhúzása van, és azt az
utasítást kaptam, hogy a húzáson józanul kell megjelennie… ráadásul a
biztonsági egysége sincs itt velünk…
– Csak vigyen el egy rohadt bárba, és ne törődjön a józanságommal! –
mordulok rá.
Látom, hogy bólint, aztán megnyomom a gombot, hogy felhúzzam a
köztünk lévő térelválasztót. Az Utolsó Férfiakra kevés szabály vonatkozik,
és ami van is, azokat is leginkább áthágjuk. Ha a munkánkat rendesen
végezzük, akkor szemet hunynak a botlásaink felett. Minél több gyereket
nemzünk, annál több engedményt kapunk, én pedig már baromi sokat
nemzettem.
Amikor kiszállok az autóból, egy óriási akvárium magasodik előttem. A
sofőrnő savanyú képpel néz rám.
– Mi a neve? – kérdezem.
– Sera – veti oda.
– Sera, elnézést kérek. A korábbiért.
A nő arca azonnal ellazul, erre megkönnyebbülten rámosolygok. Ezt a
hidat legalább nem égettem fel magam mögött. Egy év hosszú idő, nem
lenne jó olyasvalakivel tölteni, aki utálja az embert.
– Ez meg miféle hely? – kérdezem a hatalmas üvegfalra pillantva.
 Az akváriumban nagy halak köröznek lustán, és élénkpiros korallok
között bujkálnak.
– Egy bár. Azt mondta, vigyem el egy bárba.
– Így van – nyugtázom a nőre pillantva.
Fogalmam sincs, hogy komolyan beszél, vagy csak szórakozik velem,
úgyhogy zsebre tett kézzel az ajtó felé indulok. Mielőtt még odaérnék, az
ajtó kitárul, és két nevetgélő nő lép ki rajta egymásba karolva. Tátva marad
a szájuk, amikor meglátnak.
– Kicsit korán van még az italozáshoz, hölgyeim – szólok oda, ahogy
elhaladok mellettük.
Az egyikük hamarabb magához tér, mint a másik, és utánam kiált:
– Bagoly mondja verébnek!
A két nőből kirobban a röhögés. Nevetésük hangját a mögöttem
becsukódó ajtó vágja el.
Odabenn megállok egy pillanatra, és próbálok tájékozódni. Olyan,
mintha víz alá merültem volna, és még békésnek is nevezhetném, ha a
hangszórókból nem dübörögne hangos zene. Kék és ezüstszínű fénysugarak
cikáznak körülöttem, ahogy odamegyek a legközelebb eső bárszékhez.
Felette a szivárvány különböző színeiben játszó halak úsznak
méltóságteljesen, leheletvékony úszóikat legyezgetve. A Vörös régió: itt
aztán van mit a tejbe aprítani. Lenyűgözve vizsgálgatom az
alkoholválasztékot. Meglep, hogy Jackal egyáltalán eljött innen. A
legutóbbi régióban, ahová kirendeltek, az egyik bárban zugpálinkát
szolgáltak fel befőttesüvegben. Bádogból volt a teteje, és ha esett az eső,
volt egy csomó szék, ahová nem volt tanácsos ülni, ha nem akart az ember
bőrig ázni.
A csaposlány meghökken, amikor meglát, de ahogy poharat törölgetve
odajön hozzám, gyorsan elrejti a meglepetését. A feje kopaszra van
borotválva, az arcát pirszingek díszítik. Első blikkre megtetszik a csaj.
– Nocsak, nocsak, micsoda megtiszteltetés – mondja szárazon.
– Üdvözöljük szerény intézményünkben!
– Bourbont kérek kísérő nélkül – rendelek. – Egy nem túl szerény adagot.
Bólint, aztán elfordul, és előkeresi az üveget. Egy nagy pohár whiskyvel
tér vissza, mire hálás pillantást vetek rá. Pénzt veszek elő, hogy fizessek, de
leint.
– Haver, hagyd csak, mindannyian nagyon hálásak vagyunk az
anyagodért! – mondja, és kissé meghajol, mire önkéntelenül elnevetem
magam. – Pont jókor érkeztél, mindjárt kezdődik a happy hour – mutat az
órára, én pedig megpördülök a bárszéken, hogy megnézzem.
– És mekkora lesz a roham? – kérdezem. A lány elfintorodik.
– Kábé tíz perc múlva száz nő kering majd a dákód körül. Szerencsés
fickó vagy.
A lány rám kacsint, mielőtt még válaszolhatnék neki, odébb megy, én
pedig filózhatok azon, vajon túlzás-e, amit mond, vagy sem.
Tíz perc múlva ki is derül, amikor egy csomó nő özönlik be az ajtón.
Amikor meglátnak, döbbenten visszahőkölnek. Átülök a bárpult
széléhez, ahol nem vagyok szem előtt, erre a csaposlány felemelt
hüvelykujjal jelzi, hogy bölcs döntés. Már csak egyetlen korty van a
poharamban az italomból, amikor valaki odahuppan a mellettem lévő
bárszékre, felkapja a poharamat, és felhajtja a bourbonöm maradékát.
– Csak a sík depressziós alakok isznak egyedül.
Felnézek, és Gwen vigyorog mellettem.
Megrázza az üres poharamat, és így szól:
– Hívj már meg egy másikra! Ma vesztettem el a szüzességemet.
8.
GWEN

– Biztos, hogy jó ötlet inni? – kérdezi tőlem.

– Ha terhes vagyok, Folsom, akkor is csak pár sejt úszkál a spermádban.
Nem lesz senkinek semmi baja. És különben is, mozgalmas napom volt.
Neked nem?
– Ugyanolyan volt, mint bármelyik másik – mondja, és ajkát beharapva
bólint. Aranyosnak találom ezt az arckifejezést.
Neki csak egy nap a sok közül, nekem pedig a feje tetejére állt az egész
világom.
Az idősebb munkatársaimtól hallottam már szerelmi történeteket,
amikben pasik szerepeltek… Amikor még voltak pasik. Érdekes elképzelni,
hogy azelőtt ugyanannyi férfi volt, mint nő, és csak úgy fel-alá sétáltak az
utcán, mint mindenki más. Amikor a munkatársak róluk beszélnek,
ábrándos kifejezés ül ki az arcukra, a távolba meredve lassan pislognak.
Laura történeteit szeretem a legjobban. Henrynek köszönhetően úgy
érezte, ő a legszerencsésebb nő a világon, a férfi másra rá sem nézett… a
tenyerén hordozta. És amikor „szeretkeztek”, olyan volt, mintha csak ketten
lennének a világon, semmi más nem számított, csak ők ketten. Szeretkezés –
ez a kifejezés nem teljesen illik arra, amit Folsommal műveltünk.
Lehet, hogy a szex is olyan dolog, ami az emberek emlékezetében
valahogy él még, de a valóságban csak egy zavaros fantazmagória. Én már
sosem fogom megtudni, de a történetek azért szépek.
Folsom int a csaposlánynak, aki megtölti a poharát. Az ember azt hinné,
már korábbról is ismerik egymást, olyan fesztelenül társalognak.
– És most, hogy már kipróbáltad a szexet, idősebbnek és bölcsebbnek
érzed magad? – kérdezi Folsom, és kissé elfordul a székén, hogy
egymáshoz érjen a térdünk.
– Még sötétebbnek érzem magam, mint azelőtt – közlöm, felkapom a
poharát, és újra felhajtom a tartalmát.
Folsom elneveti magát.
– Lassan a testtel, kicsikém! Különben ölben kell, hogy kivigyelek innen.
 – Folsom felnyúl a bárpult tetejére, és levesz egy poharat. Felemeli, mire
a csaposlány az összes előtte csápoló nőre ügyet sem vetve teletölti
mindkettőnk poharát.
– És az olyan rossz lenne? – kérdezem, és szembefordulok vele.
A szeme fürkészve az enyémbe mélyed.
– Követtél ide?
Én is összeráncolom a szemöldököm, érzem, hogy a bourbon első,
tompító hatása kezd beütni.
– Mindig ilyen seggfej vagy? – kérdezem, és újra nagyot húzok a
poharamból, aztán olyan lendülettel csapom le, hogy az ital kilöttyen a
kezemre. – Isten hozott a Vörös régióban, Folsom, és annak egyetlen
bárjában! – közlöm szarkasztikus hangon. – Azt hittem, te már rég a menő
„partidon” vagy.
Gyakorlatilag köpve ejtem ki a „parti” szót, aztán megtörlöm a szám a
kezemmel, és közben lenyalom róla a bourbon cseppjeit. A parti az agyatlan
szórakozás legundorítóbb formája. Kamaszkoromban szinte mindig muszáj
volt részt vennem ezeken, de amikor betöltöttem a tizennyolcat, és elég idős
lettem hozzá, hogy magam döntsek ilyenekben, többé nem voltam hajlandó
anyával és a nővéremmel menni, kivéve a múltkori bálra, mivel Folsom is
ott volt…
Folsom egy percre elhallgat, és addig bámul fürkészően, amíg végül
feszengeni nem kezdek.
– Mi van?
– Mindig ilyen gáz vagy? – kérdezi.
– Mit értesz azon, hogy „gáz”?
Újra szembefordul velem, hunyorít, és csettint egyet a nyelvével, mintha
erősen elgondolkodna a dolgon.
– Te jó ég, ennyire súlyos? – kérdezem.
– Leginkább a tekinteted. Eszelős. Mintha bármelyik pillanatban
megvadulhatnál.
– Aj-aj!
– És nem is próbálod palástolni.
– Miért, kellene?
– Vad tekintet, vad frizura… ettől vagy érdekes.
Félrefordulok. Mellettem két csaj smárol éppen. Az egyik véletlenül
nekem jön, és hátrafordulva elnézést kér. Felsóhajtok.
 – Nehéz olyasmit elveszíteni, ami nem is volt a tiéd igazán, érted? –
fordulok felé.
– Ezt meg hogy érted?
– Nekem nem tetszenek a nők – bököm ki. Várakozóan nézek rá, hátha
felfogja végre, de csak bámul rám. – Ha tehát a nők nem jönnek be nekem,
férfiak pedig nincsenek, akkor ez azt jelenti, hogy az életem hátralévő
részét egyedül töltöm.
– Nekem bejönne az egyedüllét – mondja, és félrefordítja a fejét.
– Te igazából nem is akarsz egyedül lenni – közlöm vele.
Lazának, merésznek érzem magam, ami nyilván a bourbonre fogható.
Folsomot láthatóan megdöbbenti a kijelentésem, úgyhogy tovább
magyarázok:
– Te magad mondtad ma délelőtt, hogy rád kényszerítették ezt az
életmódot. De senki nem akar egyedül lenni. Mindenki arra vágyik, hogy
legalább egy ember megértse. Csak neked nincs rá lehetőséged, hogy
megválaszd azt az egy embert, akivel lenni akarsz.
– Tetszem neked – mondja Folsom.
Felnevetek, és széles fejmozdulattal körülnézek a teremben.
– Ebben a bárban mindenki téged bámul, Folsom. Mindannyiunknak
tetszel.
Még a két csaj is, akik az előbb nyalták-falták egymást, folyton ide-ide
néznek rá. Látom, hogy a kidobók – izmos, 180 cm feletti csajok – vagy
egy csomó nőt próbálnak kordában tartani. Transzik, interszexuálisok és
heteroszexuálisok egyaránt… mind őt akarják, mind a közelébe akarnak
jutni. Ha másért nem, csak hogy elmondhassák magukról, volt valamilyen
élményük egy Utolsó Férfival.
– De ha lenne még sok-sok másik férfi… neked akkor is én tetszenék –
mondja Folsom.
Ezen elgondolkodom. Azt hiszem, igaza van. Talán a szeszélyes
hangulatai… meg a cipője. De nem fogom megadni neki azt az elégtételt,
hogy válaszolok.
Folsom kifeszegeti a kezemből a poharat, leteszi, és amikor próbálok érte
nyúlni, eltolja a kezemet.
– Hiányozni fog az a dolog… amit együtt csináltunk, de megérte –
mondom. – Meg ám. Ha gyerekem lesz, akkor az egész megérte.
– Tetszett neked a kefélés? – kérdezi. – Melyik része?
 Folsom szórakozik velem. Nem tetszik nekem, hogy ettől mennyire
sebezhetőnek érzem magam.
– Attól a résztől kezdve, amikor egészen beraktad, addig, amíg ki nem
vetted. Vagyis az nem tetszett, amikor kivetted, de érted, mire gondolok.
Van valami furcsa a tekintetében, ahogy engem néz. Apró mosoly bujkál
a szája szögletében.
– A csajok már itt köröznek – mondom hirtelen. – Meg is lep, hogy eddig
ilyen kezes bárányok voltak, de lefogadom, hogy egy perc múlva itt kitör a
balhé.
Folsom bizalmatlanul méregeti őket.
– Mindenhol ez van, ahová mégy? – kérdezem körbepillantva. Meglep,
hogy Folsom ilyen nyugodt. Én begolyóznék, ha folyton úgy bámulnának
rám, mintha egy darab sült hús lennék.
– Általában sokkal gázabb a helyzet. A Vörös régióban több
visszafogottságot tapasztaltam, mint máshol az utóbbi időben… vagy talán
bármikor. De nem akarom feszíteni a húrt. Kikísérnél?
– Hmm. Lehet, hogy összeakad a lábam – válaszolom, lenyújtom a
lábamat a bárszékről a földre. A padló kicsit imbolyog, de aztán egyenesbe
kerül. – Nem is rossz.
Folsom a fejét rázza, és felém nyújtja a karját, én pedig erősen
belekapaszkodom. Jo, az egyik ismerős kidobó int nekünk, hogy menjünk
utána. Egy oldalajtón kimegyünk, végighaladunk egy hosszú folyosón,
aztán Jo a hátsó ajtó feletti kijárat jelzésre mutat. Folsom megköszöni neki a
kíséretet.
A nap éppen lemenőben van, az esti ég kékjét rózsaszín és lila csíkok
szelik át. Körbeforogva csodálom a színkavalkádot.
– Csak azt ne mondd, hogy most táncolsz! – mondja Folsom.
– Nézz fel! – mutatok az ég felé.
Folsom megtorpan és felnéz, így egyenesen belesétálok a hátába. Elkap,
hogy el ne essek, aztán leereszti a kezét, és tovább nézi az eget.
– Gyönyörű itt – mondja halkan, aztán felém fordul. – Szerencsés vagy,
hogy itt laksz. Tudod, hogy néz ki a többi régió?
– Csak hallomásból. Még sehol máshol nem jártam… leginkább a
laborban dekkolok. Meséld el, milyen a többi régió!
Megrázza a fejét.
– Hogy még jobban felkavarjam a „mozgalmas napodat”? Lehet, hogy
seggfej vagyok, de ennyire azért nem vagyok szemét – mondja.
 – Indulhatunk, Mr. Donahue?
Megfordulok, és észreveszem, hogy ott áll a sofőrje. A nő idegesnek
tűnik, lehet, hogy Folsomnak egyáltalán nem is szabadna itt lennie –
ráadásul hol van a biztonsági őre?
– Még öt percet kérek, Sera – szól oda neki.
A nő bólint, és zsebre tett kézzel visszasétál az autóhoz. Folsom felém
fordul, és így szól:
– Gyere velem a partira!
– Micsoda? Az kizárt! Ez most komoly?
– Én mindig komolyan beszélek.
Önkéntelenül kitör belőlem a röhögés.
Folsom szeme végigpásztázza a nyakamat és a dekoltázsomat is, ami
kilátszik, ha a szél belekap a ruhámba.
– Induljunk – közli, mintha már eldöntetett volna.
Tuti, hogy csak még több gyötrelem származik abból, ha Folsomot
jobban megismerem. Ebből aztán semmi jó nem sül ki, csak még jobban
összezavarodik minden. De hogy is mondhatnék neki nemet? Beszállok
vele az autó hátsó ülésére.
– Jó lenne, ha legalább fel tudnám frissíteni magam – nézek végig a
ruhámon.
Folsom meglepően közel ül hozzám, és amikor felém fordul, a szemem
az ajkára tapad. Fülig pirulok, amikor eszembe jut, mi mindent csinált ezzel
a szájjal.
– Lezuhanyoztál, miután elmentem? – kérdezi mély hangon. Nagyot
nyelek, és egy pillanatra nem is tudom, jól hallottam-e. Folsom várakozva
néz rám.
– Nem.
– Miért?
Feszengeni kezdek az ülésen. Hirtelen jobban szeretném, ha nem lennék
ilyen közel hozzá.
– Egyelőre még nem voltam képes lemosni téged magamról – vallom be.
– Szerinted gáz?
– Gáz – feleli.
Kész, végem van. Legszívesebben itt helyben elsüllyednék. Valaki
engedjen már ki ebből az autóból, hogy végre elsüllyedhessek…
– De nekem tetszik.
– Ó!
 Újra kényelmesen ülök az ülésemben.
Folsom pupillája kitágul, és egyre mélyebbre húz magával. Aztán elakad
a lélegzetem, mert a nyakamtól kezdve a mellem közötti árokig végighúzza
az ujját, aztán finoman belecsíp a mellbimbómba. Visszafojtom a
lélegzetem, és mozdulni sem merek, nehogy véletlenül abbahagyja. A
másik keze a hasamon vándorol lefelé a combomra, és ott is marad.
Könyörögni szeretnék neki, hogy vegye birtokba bármelyik testrészemet,
amelyiket csak akarja. Itt és most azonnal! Nem érdekel, ki hall vagy lát
bennünket, csak annyit akarok, hogy még egyszer magamban érezhessem.
Arcomat az arcához érintem, az ujjaimmal végigsimítom a száját.
Hirtelen kidugja a nyelvét, és megnyalja az ujjamat. Egyre közelebb
hajol az arcomhoz, a szája a számhoz közelít, a leheletünk egymást égeti.
Lehunyom a szemem, és várom, hogy megcsókoljon.
Csakhogy erre nem kerül sor. Kinyitom a szemem, ő elkapja a fejét,
áthúzódik az ülése másik oldalára, és beletúr a hajába. Kicsit hangosabban
veszi a levegőt, de ez az egyetlen jele annak, hogy nem álmodtam az
egészet.
Csak nézek rá, de ő rendületlenül bámul ki az ablakon.
– Tudom, hogy a végletekig ki akarod használni, hogy férfi van a
közeledben, de ma totál kipurcantam – közli.
A döbbenettől leesik az állam.
– Úgy csinálsz, mintha én kértelek volna bármire.
Úgy érzem, mintha a torkomban gombóc lenne, párszor nagyot nyelek,
hogy elmúljon az érzés. Kihúzom magam, és csak belül üvöltök, hogy
nehogy sírva fakadjak e miatt a pasi miatt. Az első nap, hogy egy pasival
találkozom, és máris hagyjam, hogy megríkasson? Na nem!
– Haza is vihetlek, ha még sincs kedved jönni a partira – mondja Folsom.
– Dehogyis! Meggondoltam magam. Most már kifejezetten menni akarok
– közlöm vele.
Bosszús arckifejezést vág, de nem zavartatom magam. Már ezer éve nem
maradtam ki sokáig sehol a laboron kívül, úgyhogy elmegyek, és jól is
fogom érezni magam, csak hogy az agyára menjek.
Egyre közelebb érünk az óceán partjához, a nap pedig még utoljára
megmártózik a vízben. A korábban a homokos partot szegélyező szállodák
és toronyházak már csak elszórtan láthatók, a legtöbbet lebontották, és
helyüket üvegből készült, csillogó, kupola formájú épületek foglalják el.
 Befordulunk a Régióügyi Tanács parkolójába, és egészen a bejárathoz
hajtunk.
– Nem akarok veled együtt bemenni – közlöm vele. – Szólnál a sofőrnek,
hogy tegyen ki valahol? Aztán majd besétálok valahol máshol, nem a piros
szőnyegen.
Az autó megáll, Folsom pedig ingerült arccal néz rám.
– De hát már itt vagyunk.
Vajon minden pasi ilyen dühítő?
Sera lehúzza a térelválasztót, és felém fordul.
– Talán a legjobb lenne, ha elvinném Miss…
– Gwen vagyok – mondom.
– Köszönöm, Miss Gwen, akkor miután Mr. Donahue kiszáll, elviszem
magát az oldalsó bejárathoz. Nem akartam, hogy Mr. Donahue elkéssen,
egyébként magát tettem volna ki előbb.
Kárörvendően mosolygok, ahogy Folsom kiszáll az autóból, aztán
végignézem, amint nem is egy, hanem két nő kapja el az arcát, és teljes
erőből lesmárolja.
9.
FOLSOM

Másik este, ugyanaz a parti. Végigvezetnek a vörös szőnyegen, miközben

tucatnyi kéz nyúl felém. A nevemet kiáltozzák.
„Folsom, egy fényképet!” „Szeretünk, Folsom!” Megállok, és szelfizek
egyet-kettőt, aztán aláírom a kinyomtatott fényképeimet, egyiken
röhejesebben nézek ki, mint a másikon. Az egyik nő, miközben beállok vele
a fényképhez, megfogja a farkamat, én pedig hagyom, mert erre utasítottak.
A régiók birtokában állok, ezeknek a nőknek a tulajdona vagyok.
Mosolyogva továbbindulok, majd megállok egy lány előtt, aki egy táblát
tart: Folsom, adj nekem kisbabát! Ma van a születésnapom! Inkább csak
megcsókolom.
Gwent a hátsó bejárathoz vitték. Azon gondolkodom, vajon beért-e már,
és nézi-e ezt a majomparádét. Amikor évekkel ezelőtt elkezdődött ez az
egész – azaz az Utolsó Férfiakra bízták a fogyatkozó népesség megmentését
–, hízelgő dolognak számított, hogy ilyen rendezvényekre hívtak meg
bennünket. Fiatal voltam, ez az egész életmód csak játék volt számomra.
Ahány partin csak jártam, mind orgiába torkollott, amiben én is élen
jártam. Aztán amikor betöltöttem a huszonkilencedik évemet, valami
megváltozott. A szex erőltetettnek, a nők pedig mindenre elszántnak tűntek.
Arra vágytam, hogy végre egy ismerős arc nézzen rám reggelente, amikor
felébredek, és hiányzott, hogy valaki igazán ismerjen. A boldogtalanság
úgy borult rám, mint egy fullasztó takaró. Azelőtt szabadságnak tűnt, hogy
bármelyik nőt megkaphatom, amelyiket csak akarom, akkor viszont
ráébredtem a valódi helyzetünkre. Vagyontárgyak lettünk, amit addig
használnak, amíg fel nem dobjuk a talpunkat, és közben elhitetik velünk,
hogy remekül szórakozunk. A gyerekeimet sosem fogom megismerni,
sosem látom az első lépéseiket, a nevetésüket, ahogy játszanak. Évente
küldenek róluk új jelentést, amin életkor szerint vannak felsorolva egy
táblázatban.
Jaoxin, tízéves. Lakóhely: Kék régió. Anyák: Adeline és Garva Lutin.
 Egészségi állapot: Kiváló. Matematikából és természettudományból
kitűnő.
Valami apró fényképet is mellékelnek hozzá a gyerekről, ami túl
homályos, hogy ki lehessen venni. A fiaim még nem elég idősek ahhoz,
hogy részt vegyenek az Utolsó Férfiak programjában. Ha arra gondolok,
milyen élet vár rájuk, elfog a hányinger.
Amikor a piros szőnyeg végéhez érek, a tömeg felé fordulok, és még
egyszer visszaintek nekik, mielőtt bemennék. A tömeg sikoltozva búcsúzik
tőlem, aztán a zaj hirtelen abbamarad, és új, kifinomultabb sokaság
üdvözöl. A Vörös régió krémje áll előttem, és udvariasan tapsol. A tömeg
hátsó részén megpillantom Gwent, aki éppen valakivel beszélget, aztán egy
ismerős arc tűnik fel közvetlenül előttem, és valamit mond.
– Sophia! – nyögöm ki, amikor végre eszembe jut a neve.
Legalább egy percbe telik, mire előbányászom az emlékezetemből a csaj
nevét, akivel alig négy órája keféltem.
– Hadd mutassalak be mindenkinek – mondja Sophia, és belém karol.
Észreveszem, hogy a ruhája kevésbé hagyja szabadon az idomait, mint a
reggeli öltözéke, mivel egészen a térdéig ér. Neki igazán nem kellene
takargatnia magát, úgyis a teste az egyedüli dolog, amivel domboríthat.
Körülvezet a poharakat szorongató embertömegben, mindenki kíváncsian
figyel bennünket, míg végül Sophia megáll Kis kormányzó… dehogy!
Hogy is hívják? … Hát persze! Petite! Basszus, pocsék a névmemóriám.
– Folsom! Isten hozta, isten hozta! – üdvözöl kedélyesen. – Hozzanak
neki italt! – szól hátra valakinek.
Gwen anyja oldalra lépve Petite-re mosolyog, én pedig azon filózom,
vajon milyen jellegű kapcsolat lehet közöttük. Vagy tucatnyi nőnek
mutatnak be, akik mind a kormányzat valamelyik területén dolgoznak.
Még mindig be vagyok csípve a bár után, úgyhogy ezek a bemutatások
mind egybemosódnak. Egyik jellegtelen név a másik után, széles mosolyok
és vakítóan fehér fogsorok. Éppen valahová máshová vezetnek át,
miközben Sophia kullancs módjára még mindig a karomba kapaszkodik,
amikor néhány méternyire tőlem megpillantom Gwent.
– Gwen! – kiáltok oda neki. Felkapja a fejét, és kikerekedik a szeme.
Zavartan körülnéz, mintha idegesítené, hogy valaki ország-világ előtt a
nevét kiáltotta. – Még mindig bourbont iszol, vagy átváltottál valami
másra? – kacsintok rá, mire elvörösödik, mint egy főtt rák.
 – Gwennel nemrég megittunk pár italt – magyarázom Sophiának. –
Abban a víz alatti bárban.
– Az Akváriumban? – Sophia döbbenten néz, aztán gyorsan magához tér.
– Nem is tudtam, hogy a húgom ekkora piás.
– Sophia, ne sajátítsd már ki az Utolsó Férfinkat! – kiáltja oda valaki.
Egy csapat lány sétál oda hozzánk, mire Sophia még szorosabban
markolja a karomat.
– Ő itt Folsom – közli velük büszkén. – Ők pedig a barátnőim.
Bemutatkozásként egy sor nevet hallok, amiket képtelen vagyok
megjegyezni. A csapat legérdekesebb tagja egy magas, vörös hajú csaj
smaragdzöld ruhában. Feltűnően szexis. Amikor észreveszi, hogy nézem, az
ajkába harap.
– Folsom! – szólít meg valaki hátulról.
Petite kormányzó jóindulatúan mosolyogva közeledik hozzánk. Most jön
a lottóhúzás. Odabólintok a lánycsapatnak, és lefejtem magamról Sophia
ujjait. Helyükre Petite kormányzó keze kerül.
– Úgy láttam, megmentésre szorul – mondja halkan, ahogy kart karba
öltve sétálgatunk.
Felé pillantok.
– Kormányzó, meg tudna menteni az összes nőtől, vagy csak ettől
sikerült?
Meglepve rám mered.
– Szeretné, ha megmenteném? Azt hittem…
– Erről van szó – vágok közbe.
Semmi kedvem azt hallgatni, mennyire meglepi, hogy nem repesek az
örömtől, hogy Utolsó Férfi vagyok. Odamegyek a lottóhúzás helyszínére,
ahol egy óriási akváriumot találok, a nagy bár miniatűr változatát.
– Bizony! – lelkendezik kezét összecsapva. – Kifejezetten erre az
alkalomra készíttettük. Ön belenyúl, és kihúz egy műanyag halat. A
halakban egy-egy szerencsés lány számát rejtettük el.
– Zseniális – közlöm szárazon. – Akkor kezdhetünk?
Petite kormányzó szarkasztikus megjegyzésemet valódi lelkesedésként
értelmezi, és elrohan, hogy bejelentse a kezdést. A szemem sarkából látom
Gwent. Nem messze áll, kezében egy üveg vízzel. Amikor ránézek, apró
mosollyal a szája sarkában rosszallóan rázza a fejét. Szájával némán a
„zseniális” szót formálja, és szemét unott arckifejezéssel az égre emeli.
Visszafojtom a nevetést, és újra az akváriumra összpontosítok.
 Nem telik bele tíz perc, már ki is halászom a belül üres műanyag halakat
a vízből, és hangosan felolvasom a számokat. Kapok egy törülközőt, hogy
megtöröljem a kezem, aztán közlik velem, hogy az egyik lottónyertes itt
van a helyszínen, ott állt a bevonulásomra várakozó nők között, a piros
szőnyeg mellett.
Behívják, hogy interjút készítsenek vele, és ellenőrzik, hogy a száma
valóban megegyezik az akváriumból kihúzott egyik számmal. Amikor
minden stimmel, a lány örömében sikoltozni kezd. Próbálok rezzenéstelen
arcot vágni, különösen, amikor a kamera az arcomra közelít. A lány
helyzetében a dolog kész csoda, ő nem született előkelő családba, az én
tarifám pedig túl magas, az ő társadalmi osztályának tagjai sohasem tudnák
megfizetni. Ha teherbe esik az egyesülésünk eredményeként, a saját
osztályában hősnek fogják tekinteni.
A régió őt és a gyermekét is támogatná anyagilag. A lányt felkísérik a
színpadra, ahol a kormányzóval állunk, és ahogy odaér hozzám, a
nyakamba borul. Csinos, vörösesbarna hajú, világos bőrű lány. Sötét szeme
megtelik könnyel, amikor a szemébe nézek.
– Köszönöm, köszönöm! – súgja, hogy csak én halljam.
Egyik kezemmel átölelem, és beszívom a haja illatát. Amikor kinyitom a
szemem, azonnal szemben találom magam Gwennel. Higgadtan áll a
tömegben, és engem néz. Ilyen szomorú szemet még soha életemben nem
láttam. Pedig az enyém sem semmi.
A lány neve Audrin, huszonnégy éves. Valahol az épületben biztosítanak
majd számunkra egy szobát. Ha jól sejtem, kizárólag erre a célra
használják. Mielőtt felmegyünk az emeletre, Robin megkeres a tömegben,
és diszkréten a tenyerembe csúsztat egy kis kék tablettát.
– Hallottam, érdekes piálós délutánod volt – mondja.
Az arca szigorú, de Robin sosem tudna igazán dühös lenni rám.
– Szabadnapot vettél ki, úgyhogy nem volt velem az óvó nénim – felelem
vállat vonva.
– Többé nem fordul elő. Egyikünkkel sem – mondja kimérten, zord
arckifejezéssel. – Tudod, milyenek, ha beindulnak. Akár le is teperhettek
volna.
– Majdnem meg is tették – szólok hátra. – Most mennem kell.
A tablettát a számba hajítom, és víz nélkül lenyelem. Amikor egyedül
maradunk a szobában, Audrin úgy néz ki, mint aki rögtön elájul.
 – Igyál valamit – javasolom neki a bárszekrény felé intve. – Ha van
kedved, fürödj meg, hogy jobban ellazulj, van elég időnk.
Amikor beléptünk a szobába, az első dolog, amit Audrin észrevett, a
fürdőkád volt, és hangosan fel is kiáltott a meglepetéstől, hogy milyen nagy.
– Biztos vagy benne? – kérdezi szégyenlősen. – Nem zavarna?
Megrázom a fejem. Tökéletesen megértem őt. Láttam, milyen
körülmények között élnek egyesek a régiók alsóbb osztályainak tagjai
közül.
Egész családokat zsúfolnak be zsebkendőnyi egyszobás lakásokba, a
mosdót pedig az egész emelet használja.
– Csinálok magamnak egy italt. Menj csak!
Amíg Audrin a vizet engedi, én bourbont töltök a poharamba, és leülök
az ágyra. Onnantól, hogy felébredtem, egészen mostanáig éreztem, hogy
spicces vagyok. Robin totál kiakadna, ha tudná, mennyit ittam. A kezem
totál merev, és a fejem is tompán sajog. Az asztalon találok aszpirint egy
ajándékkosárban, úgyhogy párat bekapok belőle. Érzem, máris kezd felállni
a farkam. Minél hosszabb ideje szedi az ember ezt a bogyót, annál kevesebb
idő alatt üt be a hatása. Szeretném tudni, vajon Gwen hazament-e, amikor
feljöttem az emeletre. Vajon az anyjával és a nővérével megy haza, vagy
talál magának más megoldást?
Sophiáról az eddigiek alapján biztosra veszem, hogy a földszinten ő zárja
a bulit, és utolsónak megy haza.
Amikor Audrin jóval később előjön a fürdőszobából, fehér selyemköntöst
visel, az arcán pedig olyan kifejezés ül, mintha mindjárt hányni akarna.
– Ne izgulj! – biztatom.
Ugyan hányszor mondtam már ezt a nőknek? Intek neki, hogy üljön ide
mellém az ágyra, erre odakucorodik az ágy szélére, míg én mellette
terpeszkedem. Először lágyan megcsókolom, erre visszacsókol, és közben
halkan nyögdécsel.
– Nem fog fájni? – kérdezi ártatlan tekintettel nézve rám.
– De – válaszolom –, de nem nagyon.
Audrin elszánt arckifejezéssel bólint. Még mindig az ágyon fekve
kifűzöm az övemet és letolom a nadrágomat. A farkam előugrik, én pedig
magamra húzom a lányt.
– Lassan próbálj ráülni – javaslom neki.
Lovagló ülésben elhelyezkedik rajtam, és köntöséből kibújva követi az
utasításaimat. Aprót sikkant, amikor beléhatolok, és becsúsztatom a
szerszámom meleg hüvelyébe. Hátradőlve, szememet behunyva mozgatom
a csípőjét, ahogy rajtam ringatózik. Audrin a mellkasomnak támaszkodik,
és kezd önállóan mozogni. Nem telik sok időbe, máris erősen magamhoz
húzom, és elsülök benne.
Utána azt javasolom neki, hogy feküdjön a hátára, én pedig felkelek
pisilni. Épp a vécé előtt állok, a farkammal a kezemben, amikor a
mellkasomba belehasít a fájdalom. Felnyögök, és a falnak támaszkodva
dörzsölni kezdem, ahol a fájdalmat érzem. Elviselhetetlen. Hétrét
görnyedve összeszorítom a szemem, aztán minden elsötétül előttem.
10.
GWEN

Amikor Folsom meghívott a partira, egyáltalán nem jutott eszembe, hogy az

este nagy részében valamelyik lottónyertessel fog hancúrozni. Nem is
tudom, mit képzeltem… talán, hogy a kötelező körök után megkeres, és
folytathatjuk a macska-egér játékot, amire villámgyorsan totál rákaptam,
vagy talán azt reméltem, hogy esetleg végigviszi a taperolós dolgot, amit az
autóban elkezdett. Most mindkét dolog olyan távolinak tűnik, hogy az már
nem is vicces. Túl sok munkahelyi sztorit hallgattam, amitől a fejem tele
lett mindenféle romantikus maszlaggal, ami el is tűnt a süllyesztőben az
utolsó adag pasival együtt. Végignézek a változatos életkorú felhergelt
nőkön, akik alig várják, hogy újabb pillantást vethessenek Folsomra. Ma
este valószínűleg még újabb menete lesz valakivel, aki nem én leszek. Én
már éltem a lehetőséggel.
A tömegben megkeresem anyát, aki ott áll Petite kormányzó mellett.
Odanyomakodom hozzá, miközben Sophia egyik barátnője majdnem
lelocsol borral. Szúrós szemmel vizsgálom a Sophia körül álló lányokat.
Most épp annyira hiányoznak, mint púp a hátamra.
Anya karjára teszem a kezem.
– Minden rendben, szívecském? – kérdezi a fülemhez hajolva.
– Nem érzem túl jól magam. Elvihetném az autódat?
Kezét az arcomhoz érinti, hogy megnézze, nem vagyok-e lázas, de
továbbra is a szemembe néz. A szemében sajnálat villan meg, erre
félrefordítom a fejem.
– Ó, drágám! – duruzsolja, és átölel.
– Anya, kérlek, ne! – húzódom el.
Képtelen vagyok tovább tartani magam, ha most megölel.
– Kikísérlek.
Anya benyúl a kis táskájába, odaadja az autó digitális kulcsát, és elindul
előttem. Amikor a parkolóba érünk, meglátom Folsom sofőrjét, aki a bejárat
közelében áll a kocsija mellett. A nő odabólint, ahogy elsietek mellette.
 – Nem lesz gond a vezetéssel? – kérdezi anya a ruhámat igazgatva,
miközben a kulcsot az autóhoz tartom. Az ajtó kinyílik, én pedig gyorsan
bepattanok.
– Dehogyis! – felelem. – Ne aggódj!
Amint anya félrehúzódik, becsukom az ajtót, és elhajtok onnan a jó
büdös francba. Hazaérve sietve ledobom a ruhámat. Még egy kicsit a
bőrömön akarom tartani Folsomot. Holnap teljesen le kell majd mosnom őt
magamról. Bebújok az ágyamba, és ráfekszem a párnára, amin ő feküdt.
Ekkor kezdenek el potyogni a könnyeim.
Még mindig sötét van, amikor másnap reggel felkelek. Beveszek valami
fejfájás-csillapítót, aztán gyorsan lezuhanyozom. Valami csoda folytán
sikerül úgy elhagynom a házat, hogy senkivel nem találkozom, még
Phoebevel sem, aki pedig általában akkor is megérzi, hogy ébren vagyok,
ha meg sem pisszenek. A munkába vezető húszperces utat szinte robotpilóta
üzemmódban teszem meg, mivel a fejemben még mindig a tegnapi dolgok
kavarognak. Kíváncsi vagyok, vajon meddig tartott a parti.
Hallottam, amikor anya hazaért, Sophiát viszont nem hallottam
megjönni.
Próbálok nem gondolni Folsomra, de csak őt látom a lelki szemeim előtt.
Az Y Genom a Fort Story-i világítótorony közelében áll. Fort Story
egykor egy gyönyörű fekvésű, a Chesapeake-öbölre néző haditengerészeti
bázis volt. Az eredeti épületek közül párat meghagytak, ezeknek gondját
viselték, és felújították őket. Az Y Genom, az egyetlen új épület, ugyanúgy
néz ki, ahogy az elmúlt 30 év divatja diktálja, csak éppen nagyobb: hat
kisebb üvegkupola kapcsolódik egy nagyobb, a víz felett lógó kupolához.
A nap éppen akkor jön fel, amikor végül odaérek a kapuhoz, ami előtt
hosszú kocsisor kacskaringózik. Riporterek hada táborozott le a kapu
mellett. Rendőrök állnak őrt, az egyikük segít áthajtani a sok nő között. Egy
másik őr beenged a kapun. Az egyik riporter próbál bejutni a kapun, mire
rendőrök veszik körül.
A szívem sebesen ver az adrenalintól, miközben sietősen leparkolok.
Nagyot sóhajtok. Innom kellett volna egy kávét, mielőtt elindultam.
El sem tudom képzelni, mi okozhatja ezt az egész felfordulást. Tegnap
még minden nyugodt volt, ennyire azért nem voltunk közel semmilyen
áttöréshez, hogy csak úgy, egyik napról a másikra bekövetkezzen, főleg
nélkülem.
 A két őrt, aki általában kizárólag a kapun kívül szokott állni, most az ajtó
elé rendelték.
Központi recepciósaink, Jade és Himari mindketten a képernyőjük előtt
ülnek, és izgatottan társalognak. Amikor Himari meglát, felcsillan a szeme,
és integetni kezd.
– Hát nem hihetetlen? – súgja alig hallhatóan. Zavarodottan tárom szét a
kezem, és megrázom a fejem.
– Később sajtótájékoztatót fogunk tartani, ha majd az egészségügyi
csapattól többet tudunk meg – magyarázza Himari, és a dokkolóra teszi az
ezüstgépet. – Jó sokáig tartott, mire ideértél!
Feláll, és ahogy odasétál hozzám, hosszú, fekete haja minden lépésére
ide-oda libeg.
– Corinne az elmúlt másfél órában tízpercenként megkérdezte, hogy
megjöttél-e már.
– De hát mi folyik itt?
Himari megáll, és a karomat megfogva engem is megállít.
– Hát nem tudod? – kérdezi fejcsóválva, és megbök, hogy haladjak
tovább. – Corinne majd elmondja. Nekem most mindent elő kell készítenem
a sajtótájékoztatóhoz, persze már tegnapra. Amúgy milyen volt a pasi?
Meghalok a kíváncsiságtól! Vadul meghágott, aztán totál leharcoltnak tűnt?
– kérdezősködik, aztán megragadja a karomat. – Remélem, sikerült.
– Mi a csudáról beszélsz? – nézek rá zavarodottan.
– Jól van, akkor tartsd meg magadnak! – fintorodik el bosszúsan. –
Egyszer úgyis kiszedem belőled.
Corinne irodája felé int, aztán nekem szegezi a mutatóujját.
– Ebéd. Ezt nem kerülheted el. Ezt az élményt csak rajtad keresztül
tudom átélni.
Köpni-nyelni nem tudok. Haza akarok menni, és újrakezdeni a napot,
mert egy kukkot sem értek az egészből. Ekkor Corinne lép ki az irodájából.
– Hála az égnek, hogy itt vagy! A csapat már összeállt, és hamarosan
meg kellene csinálnod az MRI-t – magyarázza. Elvezet az első két kupola
mellett, és ekkor megtorpanok. Általában kizárólag az egyes és a kettes
kupolában szoktam dolgozni.
– Ma korán bejöttem, és nem gondoltam, hogy ekkora csődületet találok
itt.
Alig fejezem be a mondatot, amikor látom, hogy nem is figyel.
 Elhaladunk a hármas és a négyes kupola mellett is, aztán az ötös körül
kék laborköpenyes ismeretlen nőket pillantok meg.
– Ezek meg kik? – kérdezem súgva.
Benézek mellettük a nyitott ajtón, és egy fiút látok. Fiatal, tizenéves
srácnak tűnik, talán tizenöt, legfeljebb tizenhat éves lehet. Az ágyban
fekszik a legnagyobb diagnosztikai eszközünkre rákötve. A fiú felnéz rám,
mire majdnem hasra esek menet közben. Nagyon szép fiú, és látszik, hogy
fél.
Az ajtaja felé indulok, hogy azonnal megnyugtassam, de Corinne
megállít.
– Nem ő az – mondja, és a folyosó végén lévő utolsó kupola felé mutat.
Még sosem jártam a hatos kupolában, de már hallottam róla történeteket.
Itt következett be a legtöbb haláleset, és itt hajtják végre a legbonyolultabb
eljárásokat. Lehet, hogy nem volt róla tudomásom eddig, mert igazából azt
sem tudtam, hogy az ötösben lenne valaki, de tudtommal a hatos mindig is
üresen állt azóta, hogy öt éve a központi intézethez kerültem.
A fiú iránti aggodalmam szertefoszlik, és jeges rémület szorítja el a
torkomat. A Vörös régióban csak egyetlen férfi tartózkodik, az pedig nem
jelent jót, ha őt idehozták. Rohanni kezdek a következő kupola felé, és a
protokollt felrúgva elsuhanok a kezelőorvosai mellett.
Folsom az ágyban fekszik, a tegnapi arcszíne és életjelei helyett most
csak fakószürkét látok. A bőre nedvesen csillog, a haja csapzott az
izzadságtól, és minden testnyílásából csövek állnak ki. A mellkasán
elektródák sorakoznak. Reszketegen, de elszántan odalépek mellé.
– Mi történt vele?
A hangom elcsuklik az utolsó szónál, de azért kérdően körülnézek.
A mellettem álló orvos röpke pillantást vet rám, aztán visszafordul a
betegéhez, és letépi a szívtevékenységét mutató kinyomtatott papírt.
A doktornő hosszan tanulmányozza a lapot, aztán megszólal:
– Mr. Donahue ma reggel szívinfarktust kapott. A pontos időpontot nem
tudjuk, mert a 607-es számú lottónyertes a történtek után még legalább két
órán keresztül vagy még tovább sem szólt senkinek róla. – A doktornő
ajakbiggyesztve tovább lapozgatja a nyomtatványt. – Azt hiszem, minden
oka megvolt rá, hogy ne merjen szólni, információ elhallgatása miatt
börtönbe fog kerülni.
A szám elé kapom a kezem, fel-alá kezdek járni a folyosón, de néha-néha
benézek a szobájába. Túlreagálom. Tudom, hogy túlreagálom a dolgot. Alig
ismerem ezt a pasit, akkor meg miért érzem ennyire rosszul magam? Az
Utolsó Férfiak minden régió számára reményt jelentenek – magyarázom be
magamnak. Természetes, hogy feldúlt vagyok. Világos, mint a nap. És
Folsom nem akármelyik Utolsó Férfi – ő az első, a fordulópont, amibe
minden reménységünket vetettük. Odakinn híradós stábok várakoznak, és
az egész nemzet riadókészültségben áll. Lecsillapítom a légzésemet, és a
Folsomtól elválasztó üvegre támaszkodom. Állampolgári kötelességünk
gondoskodni róla: Folsom Donahue a jövőnk záloga. Igen, ennyi az egész.
Az ezüstgépem vibrálni kezd, fél szemmel rápillantok. Mivel nem vettem
észre Corinne üzeneteit, inkább rezgőre kapcsoltam, de amikor meglátom,
ki üzenget, azonnal visszakapcsolom némára. Sophia őrjöngve könyörög,
hogy szöktessem be a laborba, hogy láthassa Folsomot. Nagyot sóhajtok.
Úgy viselkedik, mint… úgy viselkedik, mint… én! Ebben a pillanatban
Corinne masírozik végig a folyosón, én pedig odafordulok hozzá.
– A személyzet többsége itt vele van elfoglalva – mondja fejével Folsom
ágya felé intve. – Rád máshol van szükségem.
Sietve elindulunk, én pedig megállom, hogy ne nézzek vissza Folsomra
még utoljára.
– Rendben – bólintok. – Hol van szükséged rám?
Hirtelen megáll, szembefordul velem, és gyorsan körülnéz, nehogy valaki
meghallja.
– Szigorúan bizalmas, amit mondok. Még nem hoztuk nyilvánosságra ezt
az információt…
Pislogva nézek rá, nem tudom, mire akar kilyukadni.
– Folsom egyik fia itt van, a legidősebb…
Eszembe jut a fiú, akit ma reggel láttam, és döbbenten nézek Corinne-ra.
A fiú haja, álla, a természetszerűen fájdalmas nézése… ezt már mind
láttam Folsom arcán. A nagy zűrzavarban el is feledkeztem róla.
– Az öt fiú egyike? – kérdezem elakadó lélegzettel.
Corinne bólint.
– Ő volt húsz év után az első fiúgyermek a régiókban. Az anyja még azt
sem engedte, hogy megnézzük, amíg nem éri el a nagykorúságot. – Corinne
elhallgat. – És még akkor is megpróbálta elrejteni. Be kellett mennünk érte,
és elhozni otthonról.
– Elraboltátok? – kérdezem hitetlenkedve. – De hát csak egy gyerek!
Corinne bosszús pillantást vet rám, amikor újra megszólal, ridegen cseng
a hangja:
 – Gwen, ha még nem vetted volna észre, az elmúlt ötven év során a
férfiak kihalófélben lévő csoporttá váltak. Ha nem teszünk valamit, akkor a
következők mi leszünk. Az Utolsó Férfiak… ez a fiú… az utolsó
reményünk.
Azért hoztuk ide, hogy többet tudjunk meg arról, miért következett ez be.
Kevesebb mint három év múlva ő maga is csatlakozik az Utolsó Férfiak
csapatához. Szükségünk van erre az időre, hogy teszteket végezhessünk
rajta. Számíthatok rád ebben? – kérdezi, és összevont szemöldökkel egy
halom papírt nyom a kezembe.
Bólintok, de a gyomrom kavarog, és hányinger kerülget.
Corinne elindul valahová.
– Corinne! – szólok utána. – Hogy hívják a fiút?
– Laticus – kiáltja vissza. – Laticus Donahue.
11.
FOLSOM

Egyedül ébredek egy fehér szobában. Lekötözve. Nem, inkább gépre kötve.
Mögöttem gépek csipognak megállás nélkül, a testemből zsinórok és
csövek állnak ki. Érzem, ahogy egyre csak pumpálják belém a folyadékot,
ami hidegen áramlik a vénáimban. Próbálom felidézni, hogy is kerültem
ide, de akármit is diktálnak belém ezeken a csöveken keresztül, az totál
letompítja az agyamat. Hogy kerültél ide? – kérdezem magamtól, de a
gondolataim nem állnak össze. Aztán megpillantom Gwen arcát, az egyik
ajtóban tűnik fel. Először azt hiszem, álmodom, mert olyan, mintha csak
egy lebegő fej volna, de aztán látom, hogy teljesen fehér az öltözéke, és
alakja beleolvad a fal színébe.
– Mi történt? – kérdezem.
Basszus! Még mindig piás a hangom. Gwen összeszorítja a száját.
– Az orvos egy percen belül itt lesz, hogy beszéljen veled. Fürkészve
hátranéz, aztán odahajol hozzám, és halkan odasúgja: – Szívrohamod volt,
Folsom.
Próbálok felülni, de Gwen a kezét a vállamra téve visszanyom az ágyra.
– Meg ne próbáld – szól rám –, te idióta!
Erre elmosolyodom. Ritkaság, hogy egy nő sértegessen. Micsoda
élmény! Aztán eszembe jut a lottó és a lány. Felmentünk a szobába. Vajon
megkeféltem? Meg, ez rémlik valamennyire. Aztán elmentem brunyálni, és
aztán… filmszakadás.
– A lány. Vele minden rendben? – kérdezem.
– Milyen lány? – csattan fel Gwen. Hirtelen elborul a tekintete. – Ja! Ő
aztán bajban van. Nem hívott azonnal segítséget.
– Biztosan megijedt – mondom.
Ekkor kinyílik az ajtó, ősz hajú nő lép be, a szemöldöke összehúzva.
– Folsom! – szólít meg. – Jól megijesztett bennünket. Hunley doktornő
vagyok.
– Elnézést, ha gondot okoztam, doki! Csak a baj van velünk, férfiakkal.
 Az orvosnő felém pillant a gép mellől, ahol valamit vizsgál, és nem tudja,
hogy is értse a megjegyzést.
– Csak vicceltem, doktornő – mondom, hátradőlök a párnámon, és
behunyom a szemem. Nincs annál gázabb, ha az embernek nem értik a
humorát.
– Örülök, hogy már elég jól érzi magát a viccelődéshez – húzza fel a
szemöldökét a doktornő.
– Amúgy borzalmasan érzem magam. Kaphatnék valamit inni?
A doki odaint a fejével Gwennek, és utasítja, hogy hozzon nekem vizet.
Én inkább valami igazi italra gondoltam – olyasmire, amivel a felnőttek
életük nehéz pillanatait szokták megoldani. Úgy látszik, már egyáltalán nem
vagyok vicces.
– Önnek ST-elevációs myocardialis infarctusa, laikus kifejezéssel
szívrohama volt. Jelezték felénk, hogy ön a feladata teljesítéséhez
gyógyszert szed. – A doktornő elhallgat, és a kartonja felett rám pillant. Én
lassan bólintva elismerem a kis kék tabletták használatát, mire folytatja
mondókáját. – A napi szintű alkoholfogyasztás és a magas vérnyomásos
kórelőzmény mellett nagy valószínűséggel ez váltott ki elzáródást az
artériáiban.
Gwen visszajön a szobába kezében egy kancsó vízzel és egy pohárral.
Mindkettőt leteszi egy asztalkára, aztán az egészet odagurítja hozzám.
Fintort vágok, hogy lássa, nem épp ilyen italra gondoltam, erre tréfás
bosszankodással ő is fintorog. Látom rajta, hogy aggódik, és egy pillanatra
elgondolkodom, vajon miattam aggódik-e. Nem, emlékeztetem magam,
egyikük sem személy szerint miattam aggódik. Hanem az Utolsó Férfiért.
Újra a doktornőre figyelek, aki a felépülésemről beszél.
– A tabletták szedését nem hagyhatom abba – szakítom félbe.
– Ha azt akarják, hogy naponta három nőt termékenyítsek meg, akkor
muszáj tablettát szednem.
– Mr. Donahue, szerintem nem fogta fel teljesen a helyzet súlyosságát.
Az élete forog kockán. Ha tovább folytatja a jelenlegi életmódját,
garantálom, hogy megint szívrohama lesz, és legközelebb nem biztos, hogy
sikerül megmentenünk az életét.
– Az én életem nem olyan fontos, mint a társadalom jóléte, nem igaz?
Ha nem vagyok képes gyermekeket nemzeni, az életem mind a tizenkét
régió számára teljesen haszontalanná válik. De kérdezze csak meg a
feletteseit, és meglátja, mit mondanak. Garantálom magának, hogy nem
fogják a tabletták szedésének szüneteltetésére biztatni.
Visszadőlök a párnámra, és elfogadom a poharat, amit Gwen felém nyújt.
Ami engem illet, a beszélgetésnek vége. A régiók az életben nem
engedélyeznék, hogy szabadságra menjek. Elvárják, hogy egy héten belül
talpra álljak, és újra teljesítsem a kötelességemet.
Hunley doktornő egy percig fontolóra veszi a szavaimat, ahogy
összevonja a szemöldökét, elnyűtt arcán még mélyebbre vésődnek a ráncok.
– Mivel ön a betegem, ön számomra a legfontosabb, Mr. Donahue. Az ön
egészsége a regionális parlament minden programjánál előbbre való.
Majd én beszélek velük.
Mielőtt válaszolhatnék, a doktornő kilép a szobából.
Szimpatikus nekem ez a doki.
– Tablettát szedsz ahhoz, hogy… – zökkent ki Gwen hangja a
gondolataimból.
Eddig annyira csendben volt, hogy majdnem el is felejtettem, hogy itt
van.
– Igen – ismerem el.
– Velem is…?
Gwen mereven áll az ágyam előtt, és az az érzésem támad, hogy most jött
el az igazság pillanata.
– Mindenkivel – válaszolom.
Gwen olyan erővel szorítja össze a száját, hogy úgy tűnik, mindjárt
rosszul lesz.
– Persze – nyögi ki végül. – Persze. – Hátrapillant, aztán gyorsan
visszanéz rám. – Mindjárt hozzák a vacsorádat. Nemsokára visszajövök,
hogy megnézzelek. És van valami, amiről beszélni szeretnék veled…
Mondatát ajtónyitás szakítja félbe, egy nővér kiskocsit tol be a szobába.
Úgy látszik, mintha Gwen még mondani akarna valamit, de elhúzódik,
hogy utat adjon a nővérnek, és csak álldogál az ajtóban a kezét tördelve.
– Később – veti oda, és kivágtat a szobából.
Ugyanaznap este kicsit később zajt hallok az ajtóm előtti folyosóról.
Valami fémtárgy a földre zuhan, aztán kivágódik az ajtó, és egy ismerős
hang dörmög be rajta.
– Folsom, te szemétláda! Én kidolgozom a belemet, te meg itt heverészel,
és élvezed a szabadságodat.
 Jackal vonul be a szobába olyan vehemenciával, hogy azonnal felülök az
ágyamban. Amikor meglát, mosolyra húzódik a szája, és már majdnem meg
is ölel, amikor Gwen robban be a szobába mögötte.
– Ne merészelje! – kiált rá.
Jackal hirtelen megpördül, félig megdöbben, félig pedig jót mulat Gwen
parancsoló hangja hallatán.
– Kis hölgy! – szólal meg. – Maga a testőre ennek a fickónak?
Gwen körülnéz a szobában, mintha nem hinne a saját szemének. Én az
ágyból mosolyogva nézem őket, és várom, mit lép válaszul.
– Nemrég súlyos szívrohama volt… – lép közelebb Gwen Jackalhez, aki
hátrálni kezd. – Ha felizgatja, hozzányúl, vagy bármi módon felidegesíti, a
saját kezemmel dobom ki innen.
– Vettem – bólint Jackal visszafogottabban.
Amikor Gwen kimegy a szobából, Jackal huncut vigyorral fordul felém.
– Ez a csaj megvolt neked, igaz?
– Miért jöttél? – kérdezem.
Jackal, aki már hozzászokott, hogy nem szoktam köntörfalazni, leül az
ágyam melletti székre. Olyan képet vág, mintha nem értené, hogy
kérdezhetek ilyet.
– Foley, de hát majdnem meghaltál.
Jackal megvakarja a borostáját, és hirtelen nagyon fáradtnak tűnik.
Biztosan azonnal felugrott egy repülőre, ahogy meghallotta a hírt.
– Te vagy a legjobb barátom – magyarázza. – Hogy a csudába ne jöttem
volna?
Felvonom a szemöldököm. Ezelőtt még sohasem nevezett a legjobb
barátjának. Amikor az ember az Utolsó Férfiak közé tartozik, akkor
megtanulja, hogy ne akarja nevén nevezni a dolgokat. Nekünk sosem lesz
barátnőnk vagy feleségünk, és sosem leszünk egy helyen olyan sokáig,
hogy összebarátkozzunk valakivel.
– Örülök, hogy itt vagy – felelem neki őszintén. – Tudják, hogy itt vagy,
vagy megszöktél a sittről?
A mosolya mindent elárul, erre nevetni kezdek. Jellemző Jackalre, hogy
magasról tojik a szabályokra.
Aztán hirtelen elkomorodik.
– Beszéltem Kasperrel idefelé jövet – mondja halkan. – Üzenni akar
neked valamit.
 Összevonom a szemöldököm. Kasper a harmadik Utolsó Férfi, csupán
egy évvel utánam, alig tizenkilenc éves korában került közénk. Sosem
szoktunk egy véleményen lenni, és általában kerülni szoktuk egymást. Van
valami a fickóban, amit ki nem állhatok.
– Most a Fekete régióban állomásozik – folytatta Jackal. Egyik szemével
rám hunyorít, és elfintorodik.
– Mit akar üzenni, Jackal? Bökd már ki, a rohadt életbe!
– Hozzájutott bizonyos információkhoz. Figyi, haver, nem tudom, hogy
közöljem ezt veled, de elkapták Laticust. Náluk van.
– Hol tartják? – ugrok fel az ágyban.
A hirtelen mozdulatra a mögöttem lévő összes gép őrült sípolásba kezd.
Elakad a szavam, amikor rémült tekintettel három nővér ront be a
szobába. Jackal végig a szemembe néz, amíg a nővérek ellenőrzik az
életfunkcióimat, és arról faggatnak, mi történt. Mikor elmennek, Gwen jön
be a szobába, és gyanakvóan méregeti Jackalt.
– Mi történt? – förmed rá. Jackal mosolyogva vállat von.
Gwen állát felemelve kihívóan néz rám, és így szól:
– Azt az utasítást kaptam, hogy a látogatás idejére maradjak a szobában
– közli velünk. – Úgy tűnik, Mr. Emerson senkinek sem szólt, hogy
elhagyja a Zöld régiót – mondja, átható tekintettel Jackalre nézve, aki
rákacsint. – Mr. Emerson távozása elég nagy felfordulást okozott. A
regionális parlament felvette velünk a kapcsolatot, mi pedig tájékoztattuk
őket, hogy itt van.
– Elmondhatod Gwen előtt, amit még mondani akartál.
Jackal felém fordul, és a válla fölött látom, hogy Gwen arca
megkeményedik.
– Nem tudjuk, hová vitték. De, Folsom, a kontinensen csak két Y Genom
laboratórium van, és te épp az egyikben fekszel.
12.
GWEN

– Laticus – mondom.
Mindketten felém fordulnak. Fogalmam sincs, hogy bukott ez ki belőlem.
Ezért akár ki is rúghatnak. Corinne világosan megmondta, hogy titokban
kell tartani az ittlétét.
– Hát itt van? – kérdezi Folsom metsző éllel a hangjában.
Összehúzom magam, és irtóra szeretném visszaforgatni az időt harminc
másodperccel. Mekkora ökör vagy, Gwen!
Folsom nekiáll kihúzogatni az összes zsinórt, ami a különböző gépekhez
köti. Odarohanok, és lefogom a kezét.
– Ne! – mondom határozottan, a szemébe nézve.
Folsom lenyugszik, én pedig úgy érzem, győztem. Amióta
megpillantottam ebben az ágyban fekve, őrült késztetést érzek arra, hogy
mindentől megvédelmezzem.
Egészen közel hajolok az arcához, annyira, hogy a homlokunk összeér.
– Ugye nem akarod, hogy megint megszólaljon a riasztó? Lélegezz!
Oké? Csak lélegezz! Elmondom, amit tudok, de ez jelenleg nem túl sok.
Folsom pislant egyet, és alig láthatóan bólint, aztán visszafekszik az
ágyba, bár a két válla olyan merev, mintha láthatatlan zsinórok feszülnének
köztük. Csak bámulom a szúrós borostát az állán, apró tőrök, amelyek a
nyakán sima bőrré szelídülnek.
Mit mondjak nekik, és mennyit?
– Bízhatok benned? – kérdezem még mindig a kezét szorongatva.
– Nem – feleli Folsom.
Jackal felröhög, én pedig bosszús pillantást vetek rá. Igazán túlzás, hogy
ez a fickó mennyire jól néz ki.
– Jó lenne, ha többet tudnék, de éppen erről akartam veled beszélni az
előbb. Laticus itt van – mondom halkan. – Teszteket akartak végezni rajta,
felmérni az egészségi állapotát, de elaludt, úgyhogy valakinek majd később
lesz a feladata, hogy ezt elvégezze. Engem… túlságosan lefoglalt a veled
való foglalkozás. Amikor a riasztód megszólalt… – Fülig pirulok, remélem,
Folsom nem veszi észre. Jackal nevetése azt mutatja, hogy ő aztán igen. –
És aztán utasítottak, hogy felügyeljem ezt a balféket – mutatok Jackalre.
– És ő… jól van?
– Úgy láttam… fél – közlöm vele őszintén. – De sok megrázkódtatás
érte. Majd mi gondoskodunk róla. Majd én gondoskodom róla – ígérem
elszántan.
Folsom arcán nem enyhül a feszültség, inkább még aggodalmasabbnak
tűnik, mint egy perce.
– Még csak tizenöt éves, Gwen.
A régiókban tizennyolc éves kortól számít valaki felnőttnek, és vannak
olyan családok, akik tizenhat éves korban odaadják a lányaikat az Utolsó
Férfiaknak, mert minél fiatalabb valaki, annál nagyobb esélyt látnak a
terhességre, a férfiak viszont mind legalább tizennyolc évesek. A férfiaknak
meg kell dolgozniuk azért, hogy megtalálják a helyüket a világban, de ez
még túl korán van.
– Értem – bólint.
– Az anyja itt van vele?
– Neki nem volt része az idehozatalában – mondom halkan. Még mindig
nem teljesen fogom fel, ez mit jelent. Vajon tényleg elrabolták a srácot? –
Azt gyanítom, hogy Laticust az engedélye nélkül hozták el.
Folsom Jackalre emeli a szemét. Olyan riadt a tekintete, hogy egy lépést
hátrálnom kell.
– Keresd meg az anyját! – kéri Folsom Jackalt. – Mondd el neki… – A
hangja elfullad, az arca elgyötört. Felém fordul. – Menj, legyél ott vele,
Gwen, kérlek! Vigyázz, nehogy tegyenek vele valami…
Újra megpróbál felülni, de a kezem a karjára teszem. Ekkor feladja a
próbálkozást, és sötét arckifejezéssel visszafekszik a párnájára.
– Vigyázok rá. Te csak azzal törődj, hogy jobban legyél! – szorítom meg
a kezét.
Az ajtóhoz lépek, Jackal pedig utánam jön.
– Köszönöm! – szól hozzám, amikor hallótávolságon kívül vagyunk. –
Hogy segít neki. Folsom rendes fickó. A legrendesebb, akit ismerek.
– De csak tizenegy fickót ismer – kötözködöm.
– Akkor máris tízzel többet, mint maga, okostojás – mosolyodik el.
Hunyorítva megcsóválom a fejemet.
– Felveszi a kapcsolatot a fiú anyjával? – kérdezem.
– Fel. Megkeresem – néz félre elgondolkodva.
 – Remek – nyugtázom arra gondolva, hogy milyen szörnyű lehet, ha az
ember gyereket szül, akit aztán elragadnak tőle.
Elgondolkodva a pocakomra teszem a kezem.
Jackal észreveszi a mozdulatomat.
– Az emberek manapság már nem tartoznak egymáshoz – mondja. –
Vigyázzon, mit kíván!
Azzal végigmegy a folyosón, és eltűnik. Őszintén remélem, hogy
megtalálja azt a nőt.
A kupolákon kívül orvosok és laboránsok izgatott serege tanulmányozza
a grafikonokat és vizsgálja a képernyőket, hogy percenként friss eredményt
kapjanak a két beteg állapotáról. Elsietek az adataikba merült csapat
mellett.
Odamegyek az ezüstgépekhez, amik minden központi csarnokban ott
lógnak, és Himarira bökök. Az arca betölti a képernyőt, hajszoltnak tűnik.
– Sok dolgod van? – kérdezem.
– Viccelsz? – kérdezi. – Két férfi van az épületben…
– Jól van – mondom. – Szükségem lenne az összes kinyomtatott
eredményre, amit Laticusről eddig összegyűjtöttél.
– Oké – bólint. – Tíz percen belül az asztalodon lesz.
– Köszi!
Elengedem a gombot, aztán visszasietek az ötös kupolába. Corinne ott áll
Laticus ajtaja előtt. Amikor meglátja, hogy felé tartok, kihúzza magát, és
csípőre teszi a kezét.
– Hol van Mr. Emerson?
– Elhagyta az épületet – közlöm. – Szeretném átvenni a beteg
gondozását.
Corinne bólint. Ilyenkor jól jön, hogy az ember a főnök jobbkeze.
– Rendben – mondja. – Úgyis benned bízom meg a leginkább.
A szavai nyomán bűntudat mar belém. Épp most készülök visszaélni a
bizalmával, és a fiúról információt szolgáltatni az apjának.
– Akár el is kezdheted, mielőtt a ma délutáni iktatás elkezdődne.
Amióta pár hónapja előléptettek, minden délután kettőkor és ötkor átfogó
jelentést kell leadnom az Y Genomban végzett tesztekről. Ez legfeljebb
tizenöt percet szokott igénybe venni. De amióta itt dolgozom, ilyen nap
még nem volt, úgyhogy fogalmam sincs, most mennyi ideig tart majd a
jelentés elkészítése.
– Nyugodtan menj csak a dolgodra! – biztatom. – Ezt majd én elintézem.
 – Még mindig van néhány laborteszt, amit el kell végezni rajta, és eddig
nem sikerült ondómintához jutnunk…
Vissza kell fognom magam, hogy ne meresszek nagy szemeket.
– Rendben… hogy akarjátok, hogy csináljam?
– Adjál neki egy pornóújságot, és ejakuláljon bele egy pohárba – hadarja.
– Világos.
– Emlékeztetni szeretnélek, hogy a tesztek minden eredménye bizalmas.
Ezekről az adatokról csak az esettel foglalkozó orvosoknak, neked,
nekem és a Társaság néhány kijelölt tagjának lehet tudomása. Senki más
nem ismerheti ezeket, még a betegek maguk sem. Laticus rengeteget
kérdez, jó lenne, ha meg tudnád nyugtatni. Te jól tudsz emberekkel bánni.
Corinne kinyitja az ajtót, én pedig bemegyek utána, de közben
magamban azt mormogom: „emberekkel bánni?”
Én aztán abszolút nem tudok az emberekkel bánni.
Leginkább elbújok előlük.
Laticus épp a szemben lévő falon magasan lógó ezüstgépet nézi, és
amikor meghallom Folsom hangját, megyek a hang forrása után. Épp a
tegnapi partiról sugároznak vágatlan közvetítést, ahol Folsom közli, hogy
„zseniális”, aztán pedig kihúzza a lottószámokat. Újabb felvételt játszanak
be, amin Folsom egy csapat nővel fényképezkedik. A háttérben
megpillantom Sophiát, és magamban felnyögök. Irtó dühös lesz rám, hogy
egész nap nem válaszolok az üzeneteire.
Laticus félig unott, félig riadt tekintettel néz rám. Próbálok nyugalmat és
biztonságot sugározni, de valószínűleg totál idegbetegnek nézek ki. Semmi
oka rá, hogy megbízzon bennem.
– Szia, Laticus! – Annyira bizonytalan a hangom, hogy magam is
elfintorodom a hallatán. Megköszörülöm a torkomat, és erőnek erejével
próbálok magabiztosabb hangot megütni. – A nevem Gwen – mutatkozom
be. – Azért jöttem, hogy megtudjam, jól érzed-e magad. – A fiú csak bámul
rám, úgyhogy folytatom a mondókámat. – Ettél már? Nem vagy éhes?
Laticus megrázza a fejét.
– Én viszont igen – jelentem ki. Ez igaz is. Most jut el a tudatomig, hogy
ma még semmit sem ettem. – Rendelek pár dolgot, ha esetleg meggondolod
magad.
Előveszem az ezüstgépemet, és üzenetet küldök a menzára. Gondolom, a
kamasz fiúk is ugyanazt eszik, mint mi, úgyhogy rendelek vagy hatféle
kaját, és elnémítom a telefonomat.
 – Az apád…? – kérdezem fejemmel a falon lévő ezüstgép felé intve.
A srác bólint.
– Még sosem találkoztam vele – mondja.
Ezek az első szavai, amiket hozzám intéz, megkönnyebbülten sóhajtok,
hogy legalább beszélő viszonyban vagyunk.
– Én már igen – közlöm vele derűsen.
Laticus kiegyenesedik a székében, a szeméből hirtelen érdeklődés
sugárzik.
– Itt van? Láttam, hogy mi történt… – mondja.
– Igen, itt van. Most már jól van – mondom a megnyugtatására.
Újra hátradől, a szeme megint a képernyőre tapad.
– És milyen az apám?
Alaposan tanulmányozom Laticus arcát, döbbenetes, mennyire hasonlít
az arcfelépítése Folsoméhoz. A haja világosabb, és nem annyira izmos, de
úgy néz ki, amilyen Folsom lehetett az ő korában.
– Hát, nagyon hasonlítotok egymásra – mondom halkan. – Nem bánod,
ha leülök? – kérdezem az ágy melletti székre intve.
– Nem, dehogy – feleli. A kíváncsisága felülkerekedett a
bizalmatlanságán.
– Ahogy látom, apád legjobb képessége szerint odaadóan segíti a
régiókat, még akkor is, ha ez ártalmas is a számára. – Megrázom a fejem,
mert arra gondolok, hogy esetleg rosszul lehetett már tegnap, akár már az
együttlétünk alatt is, ha tegnap estére ilyen súlyos szívrohamot kapott. –
Általában komoly, de tud viccelődni is – vigyorodom el, mire Laticus
halványan visszamosolyog. – És nagyon kedves.
– És magas? – kérdezi a fiú.
– Legalább százkilencven centi lehet, vagy még több is – bólintok.
– Akkor még van remény, hogy ezt én is elérjem – vigyorodik el, és
megesküszöm rá, hogy megint kiköpött Folsomnak néz ki.
– A lányok odalesznek érted – sóhajtok.
– Miért, ez nem mindig van így? – kérdezi, de ekkor kopognak az ajtón.
Vera egy tálcákkal megrakott kocsit tol be, és kezdi kipakolni a tálcákat
az asztalra.
– Lehet, hogy itt kell hagynom a kocsit, mert nincs elég hely az asztalon
ennek a sok ételnek!
Vera Laticusre rebegteti a szempilláit, és szégyenlősen elmosolyodik.
 Közelebb húzódom a fiúhoz, és összefonom a karomat magam előtt.
Csak merészeljen flörtölni vele, amíg a felügyeletem alatt áll.
– Köszönjük, Vera! Innentől már elboldogulunk – mondom neki.
Leveszem a tálcákról a tetőt. Laticusnek tátva marad a szája, amikor
megpillantja a halakból és rákokból, héjában sült krumpliból, kétféle
salátából, gyümölcsből és különféle desszertekből álló választékot.
– Tetszik valamelyik? – kérdezem.
Laticus elneveti magát.
– Naná! – vágja rá, és a homár után nyúl. Beleharap, és majd elolvad a
gyönyörűségtől. – Atyaég! Ez meg micsoda?
– Homár. Még sosem ettél ilyet?
– Soha. Baromi jó! – kiáltja, és még öt falatot nyom egyszerre a szájába.
– Úgy látom, mégiscsak éhes voltál – nevetek rajta.
– Mindig az vagyok. Nem baj, ha ebből is veszek? – kérdezi a
garnélarákra mutatva.
– Annyit eszel belőle, amennyit csak akarsz. Én csak ezt a héjában sült
krumplit kérem, meg egy kis salátát. Láss csak neki nyugodtan!– Mikor
láthatom az apámat? – kérdezi teli szájjal.
Jó sokáig rágom a falatot, és próbálom kitalálni, mit is válaszoljak neki.
– Hát, igazából nem kellene tudnod róla, hogy itt van, vagyis
egyikőtöknek sem kellene tudni a másikról, de nem tudtam hazudni, amikor
rákérdeztél.
– Ó! És ő tudja, hogy itt vagyok?
– Tudja – válaszolom halkan.
– Meg fog halni? – kérdezi.
Leteszi a villáját, a szalvétával megtörli az arcát, és fürkészően a
szemembe néz.
– Az állapota válságos, de nagyon remélem, hogy felépül. Csak arra
törekszünk, hogy ne izgassa fel magát, és…
– Látnom kell – jelenti ki Laticus. – Hihetetlen, hogy mindketten
ugyanott vagyunk. Mindig is szerettem volna…
Corinne kopog, és bekukucskál az ajtón.
– Megvan már a minta? – kérdezi.
– Most eszik. Mindjárt megcsináljuk, ha befejezte – magyarázom neki.
Corinne bólint, és eltűnik az ajtóból.
– Miről van szó? – kérdezi Laticus.
Kínomban a plafont bámulom, és jelen pillanatban rühellem az életemet.
 – Elintézem, hogy valahogy találkozhass apáddal. Szavamat adom rá.
Nagyon sajnálom, hogy valami kínos dolgot is kérnem kell, de…amint
befejezted az evést, ondómintát kell gyűjtenem tőled. Ha ezek nem felelnek
meg – mutatok az asztalon mellette fekvő képes újságokra –, csak szólj.
Még hozhatok.
Az arca elsötétül, lehajtja a fejét, és az üres tányérját bámulja.
– De előbb megehetem ezt? – kérdezi a fagyival és csokiöntettel borított
sütire mutatva.
Elszorul a szívem, és majdnem elbőgöm magam. Annyira gyerek még.
13.
FOLSOM

A napok csigalassúsággal vánszorognak. Muszáj nekik, hogy gyógyuljak,

de folyamatosan azzal piszkálnak, hogy hogy érzem magam, mintha képes
lennék felgyorsítani a folyamatot. A Társaság egyáltalán nem örül.
Remek kefélős napok vesznek így kárba.
– Természetesen nagyon aggódnak miattad, Folsom – mondja Robin, és
legszívesebben felröhögnék. – Csak arról van szó, hogy egy évre jöttél ide,
és a tervhez képest máris lemaradásod van.
– Egyszerű a megoldás, Robin: állítsuk őket sorba, én meg végigkefélem
őket. Csak hajoljanak előre. Jobb lesz, mint Jackal valamelyik orgiája.
Robin rezzenéstelenül néz rám. Ezt mindig csodáltam benne.
Semmin nem lepődik meg.
Hallom, hogy a folyosón a személyzet néhány tagja azon vitatkozik, ki
fürdessen. Közülük ketten-hárman is szeretnek taperolni. Essie nyer, bejön
a szobába, gyorsan levetkőztet, és munkához lát a meleg vízzel és a
szappannal. A keze egyre lejjebb vándorol, pedig már mondtam neki, hogy
tökéletesen képes vagyok megmosni a saját farkamat.
Végül nagy bátran megmarkolja a mogyorómat, de akkor kivágódik az
ajtó, és Gwen jelenik meg, mint valami pokolbéli denevér.
– Essie! – kiáltja felénk robogva. – Biztos vagyok benne, hogy Mr.
Donahue ezt el tudja magának intézni. Maradj csak az általános
fürdetésnél… esetleg megmoshatnád a haját.
A fejem alá teszem a kezem, és nézem, ahogy mindkettőjük végigjáratja
a szemét a testemen. Gwen kipirult arca még jobban elvörösödik, és
rohadjak meg, ha nem élvezem, ahogy feszengeni kezd.
– Nem akarod átvenni a fürdetést? – kérdezem tőle. Gwen nagyokat
pislog.
– Innen már átveszem, Essie – mondja, és kitereli a lányt.
Aztán odajön hozzám, felveszi a mosdókesztyűt, és a kezembe adja.
– A hajadat megmosom, de a többit neked kell csinálnod.
– Azt hittem, már túl vagyunk ezeken a formaságokon – ugratom.
 – Túl gyenge vagy ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozz – mutat a
farkamra.
Erre lenézek. Mi a franc? Legalább egy évtizede nem állt már fel a
szokásos gyógyszerem nélkül.
– Essie komolyan vette a dolgát – mondom vállat vonva. Nem szeretném,
ha megtudná, hogy ő az, akitől akkor is felizgulok, ha nem is csinál semmit.
Fájdalmas kifejezés fut át az arcán, úgyhogy azonnal meg is bánom, hogy
ezt mondtam.
– Dőlj hátra! – utasít kurtán.
Mögém kerül, én pedig hátrahajtom a fejem, mégis sikerül meglepnie,
amikor többpohárnyi meleg vizet zúdít a fejemre. A víz végigfolyik a
vállamon, és a szemembe is belecsöpög, de nem panaszkodom –
megérdemlem. Tetszik nekem ez az érzelmi vihar, ami mindig kíséri Gwent,
valahányszor belép egy szobába.
Habosra dörzsöli a sampont a hajamon, én pedig élvezem finom
masszírozó mozdulatait a fejbőrömön. Jó sokáig mossa a hajam, aztán
leöblíti. Ekkor elkapom a tekintetét, és rámosolygok. Nem mosolyog vissza,
alsó ajkát beharapva arra összpontosít, hogy kimossa az összes sampont a
hajamból. Amikor sikerül neki, hátradől, ekkor elkapom a kezét.
– Köszönöm! – mormolom. – Nem is Essie volt az… – teszem hozzá
halkan.
Halk szusszanása elárulja, hogy hallotta, amit mondtam.
A tekintete ellágyul, és elmosolyodik.
Egyik nap késő délután Gwen masírozik be a szobába, de megáll az
ajtóban, amikor látja, hogy két nővér áll az ágyam körül. Összehúzza a
szemöldökét.
– Nektek kettőtöknek nem kellene dolgozni? – ripakodik rájuk. Száját
szigorúan összepréseli, és egy papírcsomót szorít magához. Jót szórakozom
a jeleneten: a két nővér hátranéz, aztán egymásra néznek, és bosszús
grimaszt vágnak.
– Ez pont a munkánk, Gwen – mondja az egyik. – Ellenőrizzük a
betegünk állapotát.
A sötét hajú bátorítóan rám mosolyog, én pedig visszamosolygok rá.
Gwen az ajtóban fortyog.
– Folsom nem bánja, ha bejövünk hozzá, igaz, Folsom? – mondja a lány.
Én már láttam, milyen Gwen, amikor mérges. A helyükben én nem
húznék ujjat vele.
 – Kifelé, mind a kettő! – ripakodik rájuk, és felénk közeledik, nekem
pedig nehezemre esik, hogy megőrizzem a pókerarcomat. Gwen hangjától
eláll a két lány szava, és én is megdermedek. Nézem, ahogy a lányok az ajtó
felé veszik az irányt, és morcos pillantást vetnek Gwenre.
Amikor kimennek, összeszorítom a számat, és Gwent figyelem.
– Nem kellene bemászkálniuk ide, és… felizgatni.
– Felizgatni? – ismétlem. – Biztosíthatlak róla, hogy totálisan kókadt
vagyok a nadrágomban is, és a fejemben is.
Bosszúsan felsóhajt, mire elvigyorodom.
– Tisztára a tulajdonodnak tekintesz – jegyzem meg. – Csak egyszer
feküdtünk le egymással, máris egy kilométeres körzetben minden nőnemű
lényt elkergetsz a közelemből.
Ettől annyira megmérgesedik, hogy elnevetem magam.
– Csak aggódom… aggódom az egészséged miatt.
– Na persze! – csipkelődöm vele.
– Mennem kell – veti oda, és szó nélkül kirohan.
Elégedetten hunyom le a szemem. Így kellene ennek lennie.
A férfiak csak hadd vadásszanak.
Laticus közelsége bizonyos szempontból kedvezően, más szempontból
kedvezőtlenül hat rám. A Társaság nem tiltja meg, hogy találkozzunk a
gyerekeinkkel, de erősen helytelenítik. Úgy tartják, hogy ettől elveszítjük a
szemünk elől a célt, és egészségtelen módon személyessé teszi számunkra,
amit csinálunk. Öt fiú, és ő a legidősebb. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a
nap, amikor az Utolsó Férfiak munkája kezd beérni, és az utódomat átadják
a piráják társadalmának.
Jackal az érkezése után két nappal távozott, mert a Társaság
visszarendelte a Zöld régióba. De mielőtt elment, még kapcsolatba lépett
Laticus anyjával, és tájékoztatta róla, hogy a fia biztonságban van. Mielőtt
elment, megfogta a kezem, és nagyon komolyan azt mondta: – Ha
szükséged van rám, visszajövök. Rohadjon meg a Társaság!
Ezt el is hittem neki.
Gwen látogatásait szoktam várni a legjobban. Többször is beugrik, hogy
érdeklődjön a hogylétem felől, beviharzik az ajtón, és a kinti világ, a
citrom-és narancsfák illatát hozza magával.
– Mit olvassunk ma? – kérdezi, kezében valamilyen orvosi magazint, egy
ütött-kopott regényt, aminek a borítóján egy meztelen felsőtestű férfi pózol,
és a Moby Dick 3 egy példányát lobogtatva.
 A pasira mutatok, akinek jobb a hasizma, mint nekem, és összevonom a
szemöldököm.
– Ez meg ki a csuda?
– A Lovagolj rajtam keményebben – közli Gwen, és megesküdnék rá,
hogy szinte ugrándozni kezd, ahogy leteszi a többi könyvet.
Még jobban összeráncolom a szemöldököm, amikor olvasni kezd, és a
pasi a könyvben azt kéri a nőtől, hogy álljon négykézlábra, amikor hátulról
keféli.
– Amikor lefeküdtünk egymással, azt mondtad, hogy szűz vagy – vágok
közbe.
– Az is voltam – feleli, és kezét a könyvben tartva rám néz.
– Nem hinném, ha ezt a szemetet olvastad – méltatlankodom.
Bosszankodva sóhajt, aztán tovább olvas. Amikor odaér, ahol a
főhősnőnek többszörös orgazmusa van, apró izzadságcseppek jelennek meg
a szája felett.
Amikor Gwen kimegy, valahogy feszült leszek, és ez nem jellemző rám.
Biztosan a hosszú elvonás az oka… ki gondolta volna, hogy egyszer
hiányozni fog a szex? Vagy lehet, hogy Gwen miatt van. Lehet, hogy ilyen,
amikor az ember vágyik egy nőre.
Amikor legközelebb bejön, az ezüstgépén megmutatja Laticus fényképét.
Az arca megszólalásig hasonlít a bátyáméra, és a vállát is pont úgy tartja,
mint ő. Laticus két évvel fiatalabb, mint a bátyám volt, amikor meghalt.
Csak bámulom a fényképet, és elborítanak az érzelmek. Nem akarok
megszólalni, attól félek, elcsuklik a hangom. Gwen bezárja a fényképet a
képernyőjén, és fürkészően néz rám.
– Ne haragudj, nem gondoltam bele, mennyire nehéz lehet neked őt
képen látni. Mivel soha nem engedélyezték, hogy megismerd. – Gwen
nagyot nyel. – Nem akartalak…
– Semmi baj – mondom gyorsan. – Az ember hamar hozzászokik. Az
egészhez. Az ember életmódjává válik. A fiatalabb srácok legtöbbje nem is
ismer más életmódot, a család vagy a házasság fogalmát…
Gwent zavarja, amit mondok. Az elmúlt néhány hét alatt egyre jobban
megtanultam olvasni az arckifejezését, így aztán sokkal többet is figyelem
az arcát. A felső ajka íves párnája teltebb, mint az alsó ajka. Amikor nem
tudja, mit mondjon, a szája szavak nélkül is elmondja azt. Túl érzéki ahhoz,
hogy az ember ne figyeljen fel rá. Gwen nem tipikus szépség, mint a régiók
többi hölgye, akik igyekeznek arcukat és testüket tökéletesre szabatni. Az ő
arca érintetlen, furcsaságában gyönyörű.
– Nem tartom igazságosnak – mondja végül. – Tudom… tudom, hogy
nagyon nagy szükségünk van rád, de ha valami jó az egész világ
szempontjából, de az egyes ember szempontjából rossz, akkor mit lehet
tenni?
Ezután kis ideig csak csendben ülünk, csak a szemünk beszélget
egymással, mert időről időre újra egymásra nézünk. Van valami bensőséges
a csendben, amikor valaki mással úgy vagyunk együtt, hogy nem akarunk
feltétlenül mondani valamit. Gwennel ezt együtt tanuljuk, ahogy telnek a
napok, mert mindennap eljön, hogy nálam üldögéljen egy kicsit.
Legtöbbször Laticusről hoz hírt: a fiú egészséges, okos, elbűvölő, és az
ötös kupolában mindenkit levett a lábáról. Máskor hoz valami édességet a
menzáról vagy egy könyvet a saját könyvtárából, és olyan szomorkás. Nem
szoktam rákérdezni, mi a baja. Nem gondolom, hogy erre felhatalmazásom
lenne. Ezeken a napokon csak nézzük egymást a szoba két sarkából, és
gondolatban teszünk fel kérdéseket. Az egyik ilyen csendesebb napján
hirtelen felkel, és odajön az ágyamhoz, ahol fekszem. Az arcát gyors
mozdulattal lehajtja az arcomhoz úgy, hogy azt hiszem, meg akar csókolni,
de ehelyett balra fordítja az arcát, és érzem, hogy az ajka súrolja a fülemet,
amikor megszólal: – Terhes vagyok – mondja halkan. Az arcát ott tartja az
enyém mellett, érzem a teste melegét. Sürgős kényszert érzek arra, hogy az
arcomat egy picit elfordítsam, és az övéhez érintsem.
A hangjában nem hallok örömet.
– Ezt akartad – mondom. Ugyanazt a vigasztaló mondatot használhatnám
a régiók összes nője esetében. Gwen kiegyenesedik, lefelé bámul rám,
mintha azt fontolgatná, mondjon-e még többet.
– Mikor derült ki?
– Csak tegnap. El is feledkeztem róla… annyira összeszaladtak a dolgok,
hogy nem is jutott eszembe a terhesség, amíg be nem hívtak tesztre.
Bólintok, tudom, hogy még mondani akar valamit.
– Fiú a gyerek – közli, a szeme megtelik könnyel, de elfordítja a fejét,
hogy ne lássam.
– A kisfiú érkezését… mindenki ünnepelni fogja a Vörös régióban és a
többi régióban is – mondom vigasztalóan, de a hangom hamisan cseng, ezt
mindketten halljuk. Megfogom a csuklóját, és lehúzom, erre szemben
velem leül az ágyra.
 – Elveszik majd tőlem – sziszegi Gwen –, mint Laticust az anyjától.
Igaz. Ezzel jár, ha fia van ez embernek. De legtöbben ebbe nem
gondolnak bele, csak a fiúgyermek szülésével járó presztízs jár az
eszükben. A szomorúság és a ráébredés csak évek múltán következik be.
– Még nem is tartod a kezedben, és máris ezen töröd a fejed?
– próbálom elterelni a figyelmét, de ő a fejét csóválja.
– Az emberek manapság már nem tartoznak egymáshoz. Vigyázzon, mit
kíván!
– Ezt meg ki mondta neked?
– Jackal. Ő mondta, mielőtt elment, az első napon. Akkor még nem
tudtam, hogy érti. De most már tudom.
– Nem kellett volna ezt mondania.
Felemelem Gwen állát, hogy a szemembe nézzen. A szeme nedves,
mintha szörnyű szomorúság árasztotta volna el, és én valami
megmagyarázhatatlan kényszert érzek arra, hogy ezt a nőt megvigasztaljam.
Ilyet még sosem éreztem.
– Fiút kértél, és kaptál is tőlem – jelentem ki határozottan. – Ne légy
hálátlan dög.
Elneveti magát, de közben sírva fakad, én pedig hirtelen felindulásból
átölelem a nyakát, a hajába túrok, és magam felé húzom az arcát.
Amikor megcsókolom, elkerekedik a szeme. Elkapom a felső ajkát,
amivel már hetek óta szemezek, és finoman beszívom. Ekkor szétnyílik az
ajka, és lágyan csókolózunk. Benyúlok a nyelvemmel a szájába, ő pedig
átkarolja a nyakamat, és olyan szorosan magához szorít, ahogy csak tud.
Tapogatni, fogdosni kezdem a ruháján keresztül, aztán az ujjaim
mindenhová odakúsznak, ahol olajbarna bőre kicsit is kilátszik.
A hüvelykujjam megpihen a nyakán lévő mélyedésben, aztán beletúrok a
hajába, és végigsimítom a nyakát. A lélegzete is elakad, amikor benyúlok
az ingébe, és megfogom a mellét. A kezem és a bőre között van még egy
csipkeréteg. Lerántom. A ruha szakadó hangot ad, aztán a tenyeremen
érzem meleg bőrét. Elengedem a száját, és a fejemet hátrahajtva élvezettel
masszírozom Gwent.
– Vedd ki a cicidet! – kérem.
A szeme elhomályosul, de továbbra is a szemembe néz, ahogy
kigombolja az ingét, amiből szakadt fekete csipke melltartó tűnik elő. A
sértetlen oldal csipkéjén át látom rózsaszín mellbimbóját. Körkörösen
simogatni kezdem a hüvelykujjammal, a másik szabad mellbimbóját pedig
lehajtott fejjel szopogatom. Gwen a hajamba túrva nyögdécsel. Áttérek a
másik oldalra, és közben azon agyalok, hogyan húzzam le a nadrágját így
ülő helyzetben, amikor hirtelen elhúzódik tőlem.
– A szívverésed – lihegi. – Egy perc, és mindenki ide fog rohanni.
Gwen elhátrál az ágytól, és gyorsan begombolja az ingét.
Én a fejem alá teszem a kezemet, és mosolyogva nézem.
A haja totál kócos, mintha tíz percen át valami szélviharban álldogált
volna.
Ahogy Gwen előre megmondta, az ajtó két perc múlva kivágódik, és a
doktornő, valamint két nővér vágtat be rajta. Gwen a vizeskancsómmal
foglalatoskodik, és meglepve néz fel, amikor a szoba hirtelen megtelik.
Hunley doktornő tekintete rólam Gwenre vándorol, és olyan hosszan
időzik Gwen haján, hogy az már kezd kínos lenni.
– Mr. Donahue – szólal meg rosszallóan. – Magának ágynyugalmat
rendeltünk. A szívének szépen, szabályosan kell dobognia, semmi kimerítő
tevékenység.
– Amint látja, doktornő, az ágyban fekvésben az égvilágon semmi
kimerítő nincsen – vigyorgok rá, de ő idegesnek tűnik.
– Látok én sok mindent – mondja lassan. – Gwen, válthatnék veled pár
szót odakint…
Látom, hogy Gwen nagy szemeket meresztve utánamegy, miközben a
nővérek a gépek körül szorgoskodnak. Amikor az ajtó újra kinyílik, Hunley
doktornő egyedül jön vissza.
Elküldi a nővéreket, aztán leül a székre, ahol az előbb Gwen ült.
– Egész délelőtt halogattam, hogy bejöjjek magához beszélgetni –
mosolyog szomorúan. – Utasítást kaptunk az elnöktől, hogy bocsássuk el
magát.
– Ez nagyszerű! Remek! Úgy érzem, készen állok – mondom. Már a
távozás gondolatára is egyenesebben ülök az ágyban. Körülnézek, vajon hol
lehet a cipőm.
– Az az igazság, hogy még nem áll készen, Folsom. Legalábbis nem arra,
hogy visszatérjen a munkájához.
Mindketten elhallgatunk.
– Nem a maga hibája – mondom végül. – Tisztában vagyok vele, mit
várnak tőlem. Nem számítottam rá, hogy meghosszabbítják a
szabadságomat – viccelődöm.
 A doktornő ügyet sem vet rá, hogy próbálom enyhíteni a helyzet
komolyságát.
– Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy meggyőzzem őket,
változtassák meg a döntésüket. Végül szavazást rendeltek el…
– Szavazást? – kérdezem meglepetten. – És volt, aki mellettem állt?
– Húszan nyolcvan ellenében – bólint Hunley doktornő. Száját
harapdálja, mintha a számok kínosan érintenék. A számok, amelyek végső
soron a halálomat okozhatják, de én nem gondolok erre. Nem a haláltól
félek, inkább attól, hogy így kell tovább élnem.
– Na, jó – mondom bátorítóan. – Akkor most mi lesz? Mikor mehetek el?
– Holnap fogjuk elbocsátani, és azt várják magától, hogy másnap már
munkába álljon. Nincs több kék tabletta – közli.
– Ezt ők mondták, vagy maga? – kérdezem.
– Én.
Sóhajtva visszafekszem a párnára, és lehunyom a szemem. Erről eszembe
jut, hogy néhány perce még Gwen cicijét markolásztam.
– Azt is javasoltam, hogy egy nap csak egyetlen találkozója legyen.
– És…?
– És ezt is elfogadták… egyelőre.
Bólintok, hálás vagyok az erőfeszítéseiért.
– Apró győzelmek, ugye? – veregeti meg a lábamat, aztán feláll.
Már az ajtónál van, amikor utánaszólok.
– Gwennek elmondta? – kérdezem.
– Az előbb, amikor odakint beszélt vele…?
– Elmondtam – feleli. Úgy néz ki, mint aki még mondani szeretne
valamit, de aztán gyorsan lelép.

3 Herman Melville, amerikai író klasszikus regénye.

14.
GWEN

Folsom szobája előtt járkálok, és Hunley doktornőt várom. Felkapok egy

nyomtatványt, hogy úgy látsszon, csinálok valamit. A doktornő kereken
megmondta, mi a helyzet, de a tekintete kedves volt, miközben beszélt.
Folsom holnap hazamegy, Gwen, és bár nem tetszik nekem, hogy máris
elbocsátjuk, számodra ez éppen a megfelelő időben történik.
Ezek a szavak minden lépésnél újra és újra megismétlődnek a fejemben.
Végignézek a hatos kupolában összegyűlt csapattagokon, és
legszívesebben megráznám őket. Még nem áll készen! – szeretném az
arcukba ordítani.
Amikor Hunley doktornő kijön, lecsapok rá.
– Van tíz perced számomra? Hóna alá csap egy aktát, és bólint.
– Menjünk az irodámba! – javasolja.
Végigmegyünk a harmadik kupolába vezető hosszú folyosón, és
megállunk a végében lévő irodánál. A doktornő a kulcsával kinyitja az ajtót,
és int, hogy menjek csak előre.
– Foglalj helyet! – mondja, és az íróasztalával szemben álló fehér
plüssborítású székre mutat. Az asztala rendezett, a könyvespolca viszont
egyáltalán nem: a középső polc lehajlik az összevissza egymásra dobált
könyvek súlyától. A doktornő leül, leveszi a cipőjét, és sóhajtva
kinyújtóztatja a lábujjait.
Én nem tudok nyugton maradni, úgyhogy nem ülök le.
– Még nem áll készen – térek egyenesen a lényegre. Rám emeli metsző
tekintetét.
– Egyetértek.
– Tudom, hogy a Társaság, ráadásul a hatos kupola csapata is folyton ott
liheg a nyakadban, de te vagy az érte felelős orvos. Nem tudnád
meghosszabbítani az itteni tartózkodását?
– Minden róla szóló adatot átadtam nekik, és már rongyosra beszéltem a
számat, hogy megosszam velük az aggodalmaimat – mondja fájdalmas
arccal. – Már eddig is csak miattam volt itt ilyen sokáig. Hidd el, minden
észérvet felsorakoztattam, de ezek nem értenek a szóból – főleg most, hogy
kiderült Y-terhességed van.
– Nem szedheti újra azokat a tablettákat. Nem bírja el a szíve
– támaszkodom két kézzel az asztalára. – Meg fog halni.
Az arcom eltorzul a fájdalomtól, a székig hátrálok, és a kezembe
temetem az arcomat.
A doktornő átsétál az íróasztal másik oldalára, zsebkendőt nyújt, és
vigasztalóan a hátamra teszi a kezét.
Hálásan elveszem a zsebkendőt, és megtörlöm az arcomat.
– Megengedték neki, hogy ne szedjen tablettát – mondja. – És sokkal
kevesebb találkozót szerveznek neki. – Visszaül az íróasztalához, és kinéz
az ablakon. – Látom, hogy nézel rá, és hogy ő hogy figyel téged… Nem
mondhatom ki jó lelkiismerettel, hogy készen áll az elbocsátásra, de azt
tudom, hogy minél tovább marad itt, annál nehezebb lesz számodra, hogy
elengedd.
A könnyek tovább áztatják az arcomat, de mérgesen letörlöm őket.
– Folsom nem akar így élni tovább. Tudtad? Rabszolgának érzi magát, és
most, hogy láttuk, majdnem meghalt, és tudjuk, hogy csak az érdekli őket,
hogy újra beálljon a ringbe, és teljesítse a kvótát… borzalmas ez az egész!
A mi munkánk az, hogy megőrizzük az életet, nem az, hogy kioltsuk…
Nagyokat pislog, és félrefordítja a fejét. Végül felém fordul, és megfogja
a kezem.
– Ugye szerelmes vagy belé?
– Nem tudom. Azt hiszem.
Nagyot sóhajtok, a beismerés okozta megkönnyebbülés szinte kárpótol az
érzett fájdalomért.
– Nagyon sajnálom – mondja, de úgy, hogy attól ostoba fruskának érzem
magam. Sajnálom, hogy beleszerettél az egyetlen férfiba, akivel valaha is
találkoztál.
– Mindent megteszek az érdekében, amit csak tudok, de a kezem meg
van kötve.
Felállok, minden reményem oda, az ajtóhoz vánszorgok.
– Köszönöm. – Kinyitom az ajtót, megtorpanok, aztán becsukom, és
visszanézek rá. – Lenne valami, amiben segíthetnél…

Bekukucskálok Laticus szobájába, és meglengetem a kezemben az egyik

kedvenc virtuális játékának az álarcát. Óriási mosoly a jutalmam. A srác
felugrik, és elkapja az álarcot.
– Ha megígéred, hogy nem maradsz fenn egész éjjel játszani vele, akkor
itt tarthatod a szobában – közlöm vele, és közben diszkréten felveszem az
ondóját tartalmazó edényt, egy zacskóba dobom, és a zsebembe
süllyesztem.
– Kösz, Gwen! – hálálkodik. Az arca elkomorul, és az az érzésem, hogy
tudom, mit fog mondani. Ez a téma gyakran előjön köztünk. – Hallottam,
hogy az orvosok arról beszéltek, hogy Folsom hamarosan elmegy. Ez igaz?
Laticus felváltva nevezi Folsomot a keresztnevén és „apám”- nak.
– Igaz, már akár holnap sor kerülhet rá. Én is az előbb hallottam.
Próbálom érzelemmentesen közölni, nehogy Laticus gyanút fogjon.
– Szerinted találkozhatnék még vele? Mielőtt elmegy?
Azt reméltem, hogy erre már hamarosan sor kerül, de Folsom még nem
bólintott rá a dologra. Ezt viszont nem mondhatom Laticusnek.
– Még dolgozom az ügyön. Lehet, hogy éjszaka vagy korán reggel
bonyolítjuk le… vagy holnap valamikor később, ha még tovább marad…
igyekszem elintézni, hogy feltétlenül találkozhass vele.
Olyan imádattal néz rám, hogy elszorul a gyomrom, ahogy kilépek az
ajtón. Remélem, nem vallok kudarcot előtte.
Hét órakor, amikor az Y Genomban rendszerint még szorgos munka
folyik, Hunley doktornő mindenkit hazaküld, kivéve egyetlen ügyeletes
nővért, akit labormunkára oszt be. Legalább egyórás elfoglaltsága lesz egy
nyolcszor tíz méteres ablaktalan helyiségbe zárva. Hunley doktornő
megcsörget, mire a hatos kupolába sietek. A doktornő éppen akkor jön ki
Folsom szobájából, odamegy a központi pulthoz, és néhány aktát és
könyvet vesz elő. Amikor meglát, elmosolyodik.
– Kapsz időt, hogy vele lehess, de ez nem jelenti azt, hogy
kifáraszthatod. – Felkapja, és meglengeti a könyvét. – Itt leszek a közelben.
Folsomnak feltétlenül pihennie kell. Holnap reggel nyolckor találkozója
lesz a Társasággal.
– Igenis! – bólintok. – Amúgy sem tudok sokáig maradni.
Lehet, hogy pár perc múlva már kint is leszek, ha Folsomnak nem lesz
kedve a társasághoz. Kopogok az ajtón, aztán bemegyek. A kezemben két
pohár limonádé.
– Úgy hallom, hamarosan lelépsz innen. Gondoltam, meg akarod
ünnepelni.
 Sikerül végigmondanom a szövegemet zokogás nélkül, azon
gondolkodom, vajon végig ilyen érzelmi hullámvasút lesz-e a terhesség.
Vagy lehet, hogy csak Folsom van rám ilyen hatással.
– Bourbon nincs? – fordul felém Folsom, a pohár után nyúl, aztán
koccintunk. – A doki azt mondta, hogy még legalább egyszer itt alszom.
Ekkor esik le, hogy az ablak előtt áll, nincs hozzákötve semmilyen
géphez, és csövek sem lógnak ki belőle. Kifelé bámul, nagyot húz az
italból, nekem pedig kaparni kezd a torkom.
– Úgy tűnik, örülsz, hogy elmégy. Azt hittem, még szívesen élveznéd
kicsit tovább a nyugalmat – mondom halkan.
Folsom elfintorodik, és kézfejével megtörli a száját.
– A nyugalmat? Vagy itt döfködnek és taszigálnak, vagy én döfködöm az
egész női népességet odakinn… egyiket sem nevezném nyugalomnak.
Akkor már akár neki is ugorhatunk a dolognak. Carpe diem, nem így szól
a mondás?
Nagyot nyelek, hogy végre eltűnjön a torkomból a fojtogató érzés, ami
reggel óta szorít, közelebb lépek hozzá, és a világítótorony vízen úszó
fényét figyelem.
– Szomorú leszek, ha elmégy – mondom az ablaknak.
Képtelen vagyok ránézni.
– Úgy csinálsz, mintha többé sosem találkoznánk – fordítja maga felé az
államat.
– Mert valószínűleg nem is fogunk – mondom. – Én legtöbbször itt
vagyok, te pedig…
Folsom végigsimítja a felső ajkamat, halványan elmosolyodik, mintha
valami saját titkos viccén nevetne.
Ugyanazzal a sürgető vággyal néz rám, ahogy délelőtt… ezt a gondolatot
egész nap elnyomtam magamban. Félreteszi a poharakat, és a tenyerébe
veszi az arcomat. Mielőtt még belegondolnék, mi is történik, a szája máris
az enyémen, de gyorsan felveszem a fonalat, és a nyelvünk összefonódik. A
keze mindenhol ott van: a hajamon, az arcomon, a mellemen, a fenekemen.
A laborköpenyem a padlón landol, az ingem utána, és már félig le is húzta a
nadrágomat, mire sikerül lefejtenem róla az ingét.
– Akarlak, itt rögtön – nyögi a mellbimbómat harapdálva –, ehhez az
ablakhoz döntve, ezzel a fénysugárral a bőrödön…
A kezével a lábam között matat, belém csúsztatja az egyik ujját, erre
hátrahanyatlik a fejem, és lihegni kezdek.
 – Folsom – nyögöm. – Le fogunk bukni… Úgy tűnik, ez őt a legkevésbé
sem érdekli.
Lassan ki-be jártatja az ujját, aztán letérdel. A másik kezével szélesre
tárja a lábamat, és sóhajtozva figyeli, ahogy az ujjai eltűnnek bennem.
Annyira nedves vagyok, hogy az már kínos, de Folsom az egészet a
csiklómra keni, és felnéz rám.
– Ez tetszik? – kérdezi.
A lábam reszket, de sikerül kinyögnöm, hogy „igen”.
Amikor a nyelve a csiklómhoz ér, teljes erőmből megrántom a haját,
bármit, csak nehogy elsikoltsam magam. Egyre jobban felgyorsul, én pedig
nem is tudom, mit csinál a szájával, mert alig vagyok képes bármilyen
értelmes gondolatot kipréselni magamból. Remegek és vonaglok, ő pedig
nyög és ringatózik, mintha ő is érezné mindazt, amit én. Az ujjaira
rászorítva akkorát élvezek, hogy összecsuklik a lábam, ő pedig megtart,
alulról felfelé végigcsókolja a testemet, míg egészen ki nem egyenesedik, és
ujjait tovább mozgatva fölém tornyosul.
Ekkor kihúzza az ujját, és a kezemet a farkára teszi, ami keményen és
duzzadtan meredezik a tenyeremben. A homlokát az enyémhez támasztja,
én pedig a szerszámát markolászom, és fel-le húzogatom. Amikor
felbátorodom, és a hüvelykujjammal körbesimítom a makkját, hátraveti a
fejét. Elveszi a kezemet, és mélyen belém hatol. Felkiáltok, erre felemeli a
fejét, és engem néz, mialatt együtt vonaglunk. Úgy teszek, mintha két
normális ember lennénk, akik szerelmesek, és most kezdik a közös életüket,
nem pedig két megtört alak, akik búcsút mondanak egymásnak. A tekintete
végig az enyémbe fonódik, mindketten egyre gyorsabban rohanunk a csúcs
felé, és végül együtt robban ki belőlünk a fájdalom, a düh és az eksztázis.
– Nem jönnek még a rosszullétek? – kérdezi, amikor már mindketten
rendbe tettük magunkat, és az ágyon fekszünk.
– Szerintem túl korán van még hozzá. Talán a jövő héten vagy azután
kezdődnek majd ezek a dolgok.
– És a nővéred? – kérdezi.
Elhallgatok. Már hetek óta nem láttam a nővéremet. Annyira el voltam
foglalva. Furcsa, de azt sem tudom, hogy terhes-e, vagy sem. Anya biztosan
mondott volna már valamit…
– Fogalmam sincs – felelem őszintén. Folsom bólint.
Azt mondogatom magamnak, hogy nem maradok tovább, csak tíz percig,
de folyton valami újabb témát találunk.
 – Ja… – térek át valami másra. – Mostanában fáradtabb vagyok a
szokásosnál. Gondolom, ez az oka.
– Vagy az, hogy megállás nélkül dolgozol.
– Az is lehet – mosolyodom el.
Eszembe jut Laticus, és hogy az elmúlt időben milyen jól éreztem
magam, ahogy egyre jobban megismertem. Annyira remek srác, és tudom,
hogy Folsom büszke lenne rá. A szívem hevesebben kezd dobogni, aztán
gondolkodás nélkül belevágok a közepébe.
– Találkoznod kellene a fiaddal.
Folsom felém fordul, és látom a szemén, hogy beleegyezik a dologba.
– Rendben – feleli halkan. Ez könnyen ment.
Felállok, felhúzom a nadrágom, és keresni kezdem a köpenyemet a
padlón. Sietnem kell, nehogy meggondolja magát.
– Ő szeretne velem találkozni?
Abbahagyom a keresést, és Folsomra nézek. Most először látom
sebezhetőnek. A fejét lehajtva a kezét bámulja.
– Persze hogy szeretne. Egy tizenöt éves srácról van szó, akit kiragadtak
az eddigi megszokott életéből. Hiányzik neki az anyja, és szerintem jót tesz
neki, ha találkozhat veled.
Folsom bólint.
– Folsom, ha az emberek tudnák… ha tudnák, hogy az Utolsó Férfiak
életét nem tartod olyan… élvezetesnek… akkor…
– Akkor mi lenne? – csattan fel a fejét felkapva.
– Az embereknek tudniuk kellene. Tudniuk kellene, milyen sokat várnak
el tőled, és ugyanakkor mennyire kevéssé érdekli őket, hogy közben hogy
érzed magad.
– Nem kérek a sajnálatukból – villan meg a szeme. – Megteszem, amit
meg kell tenni.
Felegyenesedem, Folsom még az ágyon ül, odamegyek hozzá, lehajolok,
és megcsókolom a homlokát.
– Köszönöm! Ezt nem lehet elég sokszor elmondani. Köszönöm az
önfeláldozásodat és minden mást is. Induljunk, nincs sok időnk!
Folsom csendesen baktat utánam a folyosón, és megvárja, hogy minden
biztonsági ellenőrzőponthoz odaérintsem a kártyámat. Egyszer
visszapillantok rá, de csak annyit látok, hogy összevonja a szemöldökét. Az
épület nappali világítását tompított fények váltották fel. Sokszor dolgoztam
már éjszakába nyúlóan, gyakran én voltam az utolsó, aki elhagyta az
épületet, mégis furcsa érzés itt lopakodni Folsommal. Amikor odaérünk az
ötös kupolához, odaérintem a kártyámat az utolsó biztonsági ponthoz, aztán
belépünk abba a részlegbe, ahol Laticust őrzik. Már csak pár lépésre van. A
gyomrom kellemetlenül összerándul. Mi van, ha ez nem is volt olyan jó
ötlet? Lehet, hogy ez a találkozó egyiküknek sem tesz jót. De már túl késő
visszafordulni, Laticus ajtaja előtt állunk. Még egyszer Folsomra nézek.
– Készen állsz?
Folsom bólint.
Kinyitom az ajtót.
15.
FOLSOM

A fiú ébren van. Amikor meglátja Gwent, felderül az arca, aztán a tekintete
lassan odavándorol, ahol én állok. Az arckifejezése megváltozik a szeme és
a szája táján. Lassan feláll az ágyról, ahol éppen olvasott, én pedig előlépek
Gwen mögül. Laticus könyve lecsúszik az ágyról, és a földre esik. Észre
sem veszi, habozva tesz felém egy lépést mezítláb.
– Folsom – ejti ki a nevemet először, mintha csak próbálgatná. Én nem
mondok semmit, csak bámulok rá. A bátyám kiköpött mása áll előttem. A
nagybátyja lenne, de már sosem ismeri meg. Látom a sötét Donahue-haját,
fényes, feketésbarna hullámos tincseit, vastag szemöldökét és alatta a kék
szemét, ami egyszerre csillog őszintén és pajkosan. Ahogy ránézek, minden
szó a torkomon akad.
– Szia, Laticus! – nyögöm ki végül, ő pedig úgy tűnik, megkönnyebbül,
hogy végre megszólaltam.
– Olyan vagy, mint én – mondja. – Még jobban hasonlítasz rám, mint a
hírekben.
Laticus az ezüstgépre pillant, ami elnémítva, folyamatos ismétlésre
állítva engem mutat a partin.
– Állandóan megy a háttérben, így nem érzem itt magam olyan egyedül.
Ez az egyszerű kijelentése annyira az elevenembe vág, hogy muszáj
elfordítanom a fejemet.
– Mit olvasol? – kérdezem, fejemmel a földön nyitva fekvő könyv felé
intve. Úgy néz ki, mint egy könyv, amit lelőttek, és arccal előre elterült.
Laticus lehajol, hogy felvegye, és felém nyújtja.
– Azt olvastam, hogy ez a kedvenced.
Elveszem tőle a könyvet, és megnézem a gerincét.
– Elfújta a szél – olvasom hangosan. – Tényleg az egyik kedvencem.
– Rhett egész jó szövegeket nyom a háborúról – mondja Laticus.
Bólintok. Képtelen vagyok egy szót is kinyögni. Én is az ő korában
olvastam ezt a könyvet, és ugyanezt gondoltam.
 – Kényelmes a helyed? Jól bánnak veled? – kérdezem. A srác Gwenre
pillant, és elmosolyodik.
– Minden oké. Csak baromira unatkozom. Újabban Gwen a legjobb
haverom.
– Akkor már ketten vagyunk – felelem Gwenre pillantva, aki ott áll, hátát
a csukott ajtónak támasztva, és úgy tesz, mintha nem hallaná a
beszélgetésünket.
Laticus elmosolyodik, és ezúttal nekem szánja a mosolyt.
– Kérsz valami édességet? – kérdezi.
– Kérek – felelem rekedtes hangon.
Odamegy az íróasztalon álló kosárhoz, és kiválaszt két nagy, színes
papírba csomagolt csokiszeletet. Az egyiket felém nyújtja, és én elveszem.
Mindketten a csokit bontogatjuk, de közben le sem vesszük egymásról a
szemünket. Alig kóstolok bele, egyből a fogamhoz és a szájpadlásomhoz
ragad, de az, hogy együtt csokizhatok a fiammal, annyira nagy dolog
számomra, hogy a kezem is remeg egy kicsit.
– Ez a kedvenc csokid – mondja Laticus. – Mindent elolvastam rólad,
amit lehetett. Volt egy jegyzetfüzetem, és mindent beleírtam.
A maradék csokit az asztalra teszem, annyira szíven üt, amit mond. Én
csak annyit tudok, mi a neve, hány éves, emlékszem az éjszakára, amikor
lefeküdtem az anyjával, és megtermékenyítettem. A lány az egyik első
kliensem volt, iszonyatosan izgult, úgyhogy elénekeltem neki a kedvenc
dalomat, és simogattam a haját. Vicces dolognak szántam, de ő azt mondta,
hogy nagyon szép hangom van, és kérte, hogy énekeljem el megint. Azután,
amikor már átköltöztem a következő állomáshelyemre, szóltak, hogy a
közösülés sikeres volt, és hogy húsz év óta ő lesz az első fiúgyermek a
régiókban.
– Mesélj magadról! – biztatom. – Mert én semmit nem tudok rólad, pedig
szeretnék.
Kihúzza nekem az egyetlen széket a szobában, ő pedig az ágy szélére
kuporodik. Egyenesen ül, az állát erősen tartja. Egyáltalán nem olyan
esetlen, amilyen az emlékeim szerint én voltam az ő korában. Látom rajta
mindazt, amit Gwen mesélt róla.
– Mire vagy kíváncsi? – kérdezi.
– Milyen volt a gyerekkorod? Szerettél ott lakni, ahol laktatok?
– A Fekete régióban laktunk – feleli. – Semmi gond nincs vele. A
barátaim mind lányok… Mindketten elmosolyodunk.
 – Anya nagyon jó fej. Sosem hagyta, hogy különlegesnek tartsam
magam, de közben mindig éreztette velem, hogy különleges vagyok –
vigyorog. – Ilyeneket mondott: „Laticus, még ha te is vagy az egyetlen férfi
az egész földön, akkor is azonnal pakold el a nyamvadt zoknidat!”
– Jártál iskolába?
– A Társaság küldött házitanítókat. Hat nyelven beszélek folyékonyan, és
minden egyetemi kurzusomat teljesítettem matematikából.
– Diplomád van matekból? – kérdezem meglepve. A srác bólint.
– És tudok foxtrottot táncolni és felfújtat készíteni is.
– Lenyűgöző! A tökéletes férfi.
– Azt hiszem, ez a céljuk.
Elcsendesedünk. A Társaság munkaprogramja hirtelen beszivárgott a
szobába.
– Azt akarják, hogy azonnal álljak be az Utolsó Férfiak közé. Úgy volt,
hogy még két és fél évet várok, de azt mondják, hogy már készen állok.
– Még nem állsz készen – vágom rá. Szinte érzem, ahogy Gwen
megfeszül mögöttem.
– Segíteni szeretnék. Azt szeretném csinálni, amit te is.
A haragtól összerándul a gyomrom. Még csak kölyök, de
figyelmeztetnem kell. Nagy levegőt veszek, és folytatom.
– Az én életem magányos. Nincs otthonom, nincs családom, sehová nem
kötődöm. Az, amit elvárnak tőlünk, lélekgyilkos dolog, szeretet nélkül
működő gépekké változtat bennünket. Minden emberi lénynek szüksége
van a szeretetre, Laticus. Neked ott van édesanyád, a barátaid szeretete.
Ezekről viszont mind le kell mondanod, amikor beállsz az Utolsó Férfiak
közé.
Laticus sokáig nem szól egy szót sem, csak nézi az arcomat, mint aki
össze van zavarodva.
– Én vagyok a családod – mondja végül. – Most már nem vagy egyedül.
Minden erőmet össze kell szednem, hogy ne álljak fel, és menjek ki a
szobából. Laticus egyszerű szavai alapjaiban zúzzák szét a fogadalmamat,
amit nagy nehezen próbálok megtartani. Azt hiszem, megint szívrohamot
kapok, és már majdnem szólok Gwennek, amikor rájövök, hogy ezek az
érzelmeim. Olyan elsöprő érzelmek, amilyeneket már régóta nem éreztem.
Mondani akarok valamit, de Gwen megszólal.
– Folsom, indulnunk kell.
Visszanézek Laticusre, az arcára kiül a csalódás.
 – Máris? – kérdezi.
– Sajnos máris – mondja Gwen a fiúra mosolyogva, mire az szomorúan
leejti a vállát.
– Máskor is el tudsz jönni? – kérdezi tőlem.
– Nem tudom.
Laticus bólint, és látom rajta, hogy próbálja összeszedni magát.
Odakísér minket a pár lépésre lévő ajtóhoz. Mielőtt még én is kilépnék
Gwen után, megfogom Laticust, és magamhoz húzom. Még mindig
alacsonyabb nálam jó 15 centivel. Érzem, hogy átölel, és megszorítja a
hátamat. Egy percig így maradunk, aztán hirtelen elengedem, és Gwent is
megelőzve kirohanok a folyosóra. Hallom, hogy Gwen jó éjszakát kíván
Laticusnek, aztán az ajtó zárja kattan, és a fiam a börtönében marad.
Másnap reggel borzalmas fejfájásra ébredek. A szobát elárasztja a
napfény, én pedig hunyorogva próbálom felidézni az elmúlt éjszaka
eseményeit.
Gwen visszakísért a szobámba, puha csókot nyomott a számra, és elment.
Az a tudat, hogy terhes a fiammal, és ugyanakkor gondját viseli a kamasz
fiamnak is, egyszerre tölt el megkönnyebbüléssel és aggodalommal. Eddig,
ha megtermékenyítettem valakit, nemigen találkoztam vele többé. Ha pedig
mégis, akkor csak érintőlegesen valamilyen partin, vagy évekkel később,
amikor visszatértem a régiójukba, és összefutottunk. Gwennel máris
többször találkoztam, mint eddig bármelyik másik nővel, leszámítva
Robint. Az elmúlt időszakban egyre jobban kezdtem kötődni hozzá. Ami
Laticust illeti, nem igazán tudtam, mit várjak, amikor találkozom vele.
Közömbös lesz számomra, vagy a fiamnak érzem majd? De abban a
percben, ahogy beléptem a szobába, máris úgy éreztem, közöm van hozzá.
Talán azért tudtam azonnal a szívembe zárni, mert hasonlít a bátyámra. Meg
akarom védeni.
– Folsom! – Hunley doktornő jön be a szobámba komoly arccal. –
Megérkeztek a Társaság tagjai. Már várják a személyes találkozót.
– Tíz perc, és kész vagyok – bólintok.
A Társaság egy magánszemély által alapított csoport, amit egy Earl
Oppenheimer nevű fickó hozott létre, miután a férfiak maradéka egy
mumpszjárvány során elveszítette a nemzőképességét. Oppenheimer
nyolcvanhét éves volt, amikor összehívta az első gyűlést. Ennek során
tudósokat, politikusokat és orvosokat toborzott a szervezetbe, hogy
próbáljanak megoldást találni a férfiak kihalásának egyetemes
problémájára. Tizenkét éves voltam, amikor először hallottam a
Társaságról, anyám ugyanis felszólítást kapott, hogy vigyen be az újonnan
alapított Y Genom laboratóriumba. Earl még megérte Laticus születését,
halála után pedig Milly, a lánya vette át a szervezet vezetését.
Amikor belépek a szobába, a hosszú asztal végén Milly ül, keze
összekulcsolva az ölében. Az asztal körül tízen ülnek, némelyiküket
felismerem. Mindannyian a Társaság alapító tagjai.
Hildenburg doktornő a regionális kutatócsoport vezetője, egy rókaképű
nő, aki ősz haját hátul hosszan befonva hordja, a vezető tudósuk, egy
Rolfston nevű nyolcvanas fazon és Rain Foster, az Utolsó Férfiak és a
régiók közötti kapcsolattartó.
Mindegyikük felé bólintok egyet, aztán leülök a székemre Millyvel
szemben. Az asztalnál ülőket sorra bemutatják egymásnak.
– Nagyon örülünk, hogy újra talpra állt, és jobban érzi magát
– mondja Milly. – Folyamatos kapcsolatban álltunk az orvosával az itteni
laboratóriumban. A doktornő biztosított róla, hogy a tőlük telhető legjobb
orvosi ellátásban részesült. Elmondaná, hogy érzi magát, Folsom?
Ez aztán a beugratós kérdés.
– Jól vagyok – mondom lassan.
A válasz, úgy látszik, megfelel neki.
– Remek, remek. Mert szeretnénk, ha visszatérne a munkájához, ha
készen áll.
Bólintok. Ezt már tudtam, de nem ezért jöttek. A Társaság tíz tagja nem
repül több száz kilométert csak azért, hogy megtudja, hogy érzi magát az
egyik Utolsó Férfi.
– Van még valami, amit szeretnénk megbeszélni önnel. Laticus ügye.
Talán emlékszik, hogy ő…
– Tudom, ki Laticus – vágok közbe.
Milly Hildenburg doktornőre pillant, aztán borzasztóan kimért hangon
folytatja.
– Persze hogy tudja – mondja. – Ahogy tudja, a fiú hamarosan betölti a
tizenhatodik évét, úgyhogy behoztuk néhány teszt elvégzésére. Jelenleg itt
van az Y Genomban. – Megáll, és figyeli, hogyan reagálok, de amikor
semmilyen reakciót nem lát rajtam, folytatja. – Szeretnénk bevenni Laticust
a programba, Folsom…
– Nem – jelentem ki.
Milly idegesnek tűnik. Már másodszor vágok a szavába.
 – Marcus egy év alatt egyetlen terhességet sem produkált. Kivettük a
programból, és jelenleg a Szürke régió Y Genom laboratóriumában
végeznek teszteket rajta.
Marcus Welsh az új fickó. Körülbelül hét évvel utánam került hozzánk,
már tizennyolc éves korában, és tizenkettőnk közül ő járt a legkevesebb
sikerrel. Nem is hallottam, hogy teljesen kiesett közülünk.
– És ennek mi köze hozzám? – kérdezem.
– Hirtelen terméketlen lett, Folsom, és nem tudjuk, miért. Húsz évvel
ezelőtt a megmaradt férfinépesség fele egyik napról a másikra
terméketlenné vált, és hamarosan a többiek is hasonlóan jártak. Tizenkét
termékeny férfi él a régiókban, úgyhogy nem vállalhatunk kockázatot.
Előrehajolok, és két kézzel az asztalra könyökölök.
– Karanténba zárták?
– Igen – vágja rá. – Nem volt más választásunk.
– Marcusnak sem – mondom.
Milly egyik szeme megrándul. Sóhajt, aztán a fejével int Rainnek, aki
egy papírlapot tol elém.
– Amint tudja, minden évben meghatározott születésszámot kell
teljesítenünk. A számot az alapján határozzunk meg, hogy a becsléseink
szerint mennyi szükséges a népességszám stabilizálásához. Mivel Marcus
kiesett, lemaradunk a tervhez képest. Szükségünk van Laticusre.
– Tizenöt éves. Még fiatal srác. Az Utolsó Férfiak csak akkor kezdenek,
ha betöltik a tizennyolc évet, Milly.
Milly úgy bólint, mintha értené.
– Tudjuk, Folsom. Látjuk, hogy aggódik, de a fiú készen áll.
– A teste készen áll. Te jó ég…! – túrok bele a hajamba a fejemet
csóválva. – Maguknak aztán semmi sem szent. Ha Laticust akarják, akkor
miért kérdeznek engem?
Ekkor Rain veszi át a szót.
– Laticus volt az első hímnemű újszülött a régiókban. Akkoriban, amikor
született, még nem vezettük be teljesen a protokollunkat. A születési
anyakönyvi kivonatán a maga neve áll – magyarázza.
Emlékszem, hogy aláírtam a papírt, amikor odahozták, és reszketett a
kezem, amikor megláttam a nevét az anyja kézírásával: Laticus Donahue.
Akkoriban meglepett, hogy az én nevemet adta neki.
– És az anyja? Az ő neve is ott áll az anyakönyvi kivonaton.
 – Biztosan emlékszik, Folsom, hogy az anyja lottónyertes volt. Még a
fogantatása előtt aláírta, hogy lemond javunkra a Laticus feletti felügyeleti
jogairól. Ez benne volt a lottónyertesekkel kötött megállapodásban. Maga
viszont nem mondott le a jogairól.
– Megfosztották az anyát a kisfiától, eltépték a fiút az anyjától, mert az az
éhezéstől való félelmében és a saját gyermek vágyától hajtva lemondott a
fia életéről a maguk javára?
Mindannyian hallgatnak. De én akkor is tudom. A lottónyertesek mindig
az alacsonyabb rétegekből valók, akik valamiféle szolgáltatói munkakörben
éjjel-nappal gürcölnek. Ha a lottó megnyerése után teherbe esnek, az egész
életük megváltozik: lesz pénzük, otthonuk, ételük, és többé soha nem kell
dolgozniuk. Önként lemondanak a jogaikról, mert hozzászoktak ahhoz,
hogy csak a holnapig tervezzenek, nem pedig évekkel előre.
Hátradőlök a székemen, és alaposan végignézek a Társaság tagjain. Ha
igaz, amit hallok, akkor az engedélyem nélkül tizennyolc éves koráig nem
vehetik be Laticust az Utolsó Férfiak közé.
– És a többi fiam? – kérdezem.
– A többi fiú nem lottónyertes gyermeke – válaszolja Milly. – Az anyjuk
akkor veszti el a felügyeleti jogát felettük, amikor betöltik a tizennyolcadik
évüket.
A fiúgyerekek esetében mindegyikről egy csomagot küldtek postán.
Emlékszem, hogy nem sokat gondolkodtam rajta, csak aláírtam, amit
kértek.
– Arra kérjük, írja alá a Laticusről való lemondást – mondja Rain, és az
asztalon fekvő papírlapra néz, mintha arra biztatna, hogy vegyem fel a
tollat.
– Nem – közlöm, és felállok. Mindannyian követik a mozgásomat a
tekintetükkel. – És ha most megbocsátanak, vissza kell mennem dolgozni.
Azzal kisétálok.
16.
GWEN

Másnap reggel dobogó szívvel lépek ki a hírtelevízió épületéből. A velem

készült interjút, amelyben hivatalosan bejelentik a hírt Folsom hatodik
fiúgyermekéről, mostantól kezdve folyamatosan játsszák majd a régiók
minden tévécsatornáján. A kezem még mindig reszket, ahogy a parkolóban
az autóm felé sétálok. Borzalmasan féltem az élő közvetítés alatt, az a sok
ember mind engem nézett… szörnyen be voltam rezelve, hogy összeakad a
nyelvem, vagy valami butaságot mondok, de végül minden flottul ment, és
most végre hazafelé tartok. Fáj a lábam, és hiányzik Folsom. Ha a
Társaságnak a ma reggeli értekezleten sikerült elérnie, amit akart, akkor
többé nem tudok majd hozzá beugrani látogatóba, és ez a gondolat
lelomboz.
Behajtok a hosszú kapubejárónkon, és reménykedem, hogy senki sincs
otthon, de ahogy közeledem a házhoz, és meglátom az ott sorakozó
rengeteg autót, már tudom, hogy a nap még korántsem ért véget. Semmi
kedvem társasági életet élni. A hátsó bejáraton megyek be, és majdnem
feldöntöm Phoebet.
– Ó, remek, szóval itt vagy!
Megkönnyebbültnek tűnik.
– Mi folyik itt? – lépek oda hozzá.
Phoebe végigméri a gyűrött ingemet és nadrágomat.
– Át kellene öltöznöd valami szebb ruhába. Biztosan láttad az üzeneteket,
nem?
Bűntudatos képpel megnézem az ezüstgépemet. Hetek óta nem vettem
tudomást Sophia üzeneteiről és hívásairól, csak akkor válaszoltam rájuk, ha
nem Folsomról volt szó, de anyám üzeneteit nem volt szándékomban
figyelmen kívül hagyni. Nem vettem észre, hogy egész délelőtt le volt
némítva a telefonom. Három nem fogadott üzenet jött tőle, a szavai dühösen
szállnak a levegőben, minden újabb üzenetben több a nagybetűs rész, mint
az előzőben. Ha tudtam volna, mit tervez, lehet, hogy még később néztem
volna meg a telefonomat, és nem is jöttem volna haza.
 Felmegyek a hátsó lépcsőn, és gyorsan lezuhanyozom. Vigyázok, hogy a
hajam ne legyen vizes, az arcomat viszont tisztára dörzsölöm. Fel fogom
tűzni a hajamat, döntöm el, miközben felhúzom a ruhám cipzárát.
Feltornyozom, és egy hajtűvel félig-meddig leszorítom rakoncátlan
frizurámat. Nem tudom eldönteni, újra kifessem-e magamat, végül az utolsó
pillanatban kifestem a szempillámat. Akármi is ez, ha egyszer vége lesz,
bemegyek dolgozni, és beugrom Laticushöz… és persze a hatos kupolába
is.
Az ebédlő felőli lépcsőn megyek le, próbálok halkan leosonni a magas
sarkú cipőmben a keményfa lépcsőfokokon. Hallok hangokat, de legalább
nem tűnik óriási partinak.
Amikor belépek, a beszélgetés abbamarad, de akkor anya tapsolni kezd, a
többiek pedig udvariasan csatlakoznak hozzá. A szobát elborítják a
rózsaszín és kék lufik és virágok. Sophia földig érő rózsaszín ruhát visel.
Vet rám egy pillantást, és látom a tekintetében a neheztelést.
Megkönnyebbülést kellene éreznem, hogy terhes, de az enyém a fiú, és
ettől Sophiát majd megeszi a méreg. Ő és a barátai egyszerre fordulnak
felém, és addig bámulnak, amíg el nem vörösödöm, mint a főtt rák. Az
egyik mond valamit, mire a többi hátravetett fejjel kacarászik. Nagyot
nyelek, és a nővérem felé indulok. Útközben megállok, és megölelem
először anyát, aztán Petite kormányzót.
Amikor Sophiához érek, megszorítom a kezét.
– Gratulálok, Soph! Hát nem hihetetlen? Két kisbaba lesz a
családunkban. Annyira szerencsések vagyunk.
Sophia elrántja a kezét, és szénsavas vízzel teli poharát a levegőbe emeli.
– A húgomra, aki mindig pontosan eléri azt, amit akar!
A barátai körénk gyűlnek, úgyhogy én inkább kihátrálok, és leülök az
asztalhoz. Langley utánam jön, leül mellém, és hosszú, vörös haját oldalra
dobja. Már kislánykorunk óta utál, amikor még Sophia figyelméért
versengtünk. Sophia barátai közül őt tudom a legnehezebben elviselni, de
egyébként mind szemét dög.
– Gwen! – duruzsolja. – Szóval fiú, milyen izgalmas! Erőltetetten
mosolyogva bólintok. A madarak azt csiripelik, hogy Langley-nek
találkozója lesz Folsommal. Ha belegondolok,
hogy ez a spiné hozzáér, máris elborzadok. Törölnöm kell ezt a képet az
agyamból, hogy újra Langley-re tudjak nézni.
– Sophia azt mondja, hogy az elmúlt hetekben te ápoltad Folsomot.
 Csak nincs valami komoly baja?
– Majdnem meghalt – közlöm vele. – Úgyhogy: de, komoly baja van.
Duzzogva lebiggyeszti az ajkát, és szomorúan csóválja a fejét.
– Borzasztó! És azt tudják…?
– Szívrohama volt – közlöm vele, és nem érdekel, kinek adja tovább.
Mindenkinek tudnia kell. Folsomot halálra dolgoztatták, és ez a mi
hibánkból történt.
Langley-nek elakad a lélegzete, és a mellei között lógó hatalmas zafír
nyaklánchoz kap.
Egy pillanatra elhiszem, hogy őszintén aggódik, de ekkor tetőtől talpig
végigmér, és tökéletes formájú arcára kiül az utálat.
– Gondoskodj róla, hogy jövő péntekre kijöjjön onnan! – A fülemhez
hajol. – Találkozóm van vele, és alaposan kikeféllek a szervezetéből!
– Ennek a mondatnak se füle, se farka – vetem oda neki, és felállok.
Beleütközöm valakibe, és ijedten megfordulok.
– Ó, elnézést, Petite kormányzó! Nem láttam, hogy itt van.
– Semmi baj – neveti el magát. – És elég a formaságokból. Nemsokára a
lányom leszel, úgyhogy ragaszkodom hozzá, hogy mostantól Pandorának
nevezz. Az „anyu” elnevezést egyelőre nem fogjuk erőltetni – kacsint rám,
és hátrasimítja egy szemembe hulló hajtincsemet.
Tátva marad a szám. A szememmel anyát keresem a szobában.
– Jaj, ne! Csak nem szóltam el magam, mielőtt Diana elmondhatta volna?
Megkértem édesanyád kezét.
Nagyot nyelek, és próbálok mosolyogni.
– Gratulálok!
– Én tartozom neked gratulációval. A fiú miatt! – A vállamra teszi a
kezét, és megszorítja. – Nemzedéke megmentője, számos nemzedék
megmentője lesz belőle. Micsoda megtiszteltetés! Ide születik hozzánk, a
Vörös régióba!
A szavaitól forogni kezd a gyomrom, a szám elé kapom a kezem. Amikor
a kormányzó észreveszi, hogy mindjárt hányok, hátrálni kezd, én pedig
elrohanok mellette.
Alig sikerül eljutnom a mosdóba, a vécécsésze fölé hajolok, és azonnal
kiadom az elmúlt nap összes kajáját, ami nem túl sok. Anya berohan
utánam, és a hátamat simogatja. Amikor végre felegyenesedem, anya hideg
mosdókesztyűt ad a kezembe, amivel megtörlöm a homlokomat.
 – Túl sok neked ez, amire hazajöttél – mondja. – Mostanában alig
láttalak, és csak szerettem volna megünnepelni a nagy újságodat… és
Sophiáét is – teszi hozzá mosolyogva. – Máris kezdődnek a rosszullétek?
– Most először vagyok rosszul, és lehet, hogy… nem is tudom, talán az
idegesség, vagy ilyesmi. – Pár hajtincset hátratűzök. – Mikor akartad
elmondani, hogy megházasodsz?
Próbálok vidámnak tűnni, de anya túl jól ismer.
Összehúzza a szemöldökét.
– Mondott valamit Pandora? Direkt megkértem, hogy nektek, lányoknak,
hadd jelentsem be én először a hírt.
– Persze hogy mondott. Úgy jött oda, mintha alig várná, hogy
elmondhassa. Tényleg ezt akarod, anya? – fordulok szembe vele az
öltözködőasztalra támaszkodva. – Szereted őt?
– Drágám, néha érdemes nagyobb léptékben gondolkodni. Azt teszem,
amit kell, a családom javára. És igen, azt hiszem, idővel majd megszeretem
Pandorát. Különben is, a romantikus szerelem már a múlté – mondja
halkan.
Odahajolok hozzá, átölelem, és sokáig így maradunk, aztán
felegyenesedem, és a szemébe nézek.
– Mi a baj, Gwen? – kérdezi suttogva. – Elvileg ez életed legboldogabb
napja.
– A fiamról van szó, anya – mondom kezemet a hasamra téve.
– A végén elveszik majd tőlem. Láttam, mire kényszerítik Folsomot,
hogy úgy bánnak vele, mintha nem is volna emberi lény, csak valami
árucikk.
Laticusről is szeretnék beszélni vele, de az ajtón kopogás hallatszik.
Mindketten ijedten összerezzenünk.
– Minden rendben odabenn? – kérdezi Petite kormányzó az ajtón
keresztül.
Riadtan hőkölök vissza. Anya aggódva simogatja meg az arcomat, erre
rámosolygok.
– Már jobban vagyok – szólok ki hangosan.
– Már nem úgy mennek a dolgok, ahogy régen – mondja anya
szomorúan.
– De most ez van. A férfiak most máshogy szolgálják az országuk javát,
és ez megtiszteltetés számukra.
A fejemet csóválom.
 – Vajon egyszer is megkérdeztük tőlük, mi a véleményük erről?
– Csitt! – csitít anya, és hátrapillant az ajtóra.
Egy árnyék mozdul meg az ajtó alatt, és arra gondolok, nem hallgatózik-e
a kormányzó. Éveken át azt szajkózták nekünk, hogy a férfiak a
kötelességüket teljesítik. A Halottak Kertjében rendezett ünnepségek, ahol
szobrokat emeltek a tiszteletükre, a felvonulások, a kisfilmek, a könyvek, az
iskolai tanórák mind azt sulykolták belénk, hogy higgyünk el valamit, és
amíg nem találkoztam Folsommal, semmit sem kérdőjeleztem meg ebből.
– Vissza kell mennünk a partira – figyelmeztet anya. – Végtére is te vagy
a díszvendég.
– Maradjunk még pár percig, csak mi ketten – suttogom, és a vállára
hajtom a fejem.
– Szeretlek, kicsikém – mondja anya.
Így maradunk addig, amíg nagyjából újra embernek érzem magam. Anya
mindig is a védőbástyámnak számított.
Amikor kilépünk a mosdóból, ott találjuk a kormányzót az ablaknak
támaszkodva. Van valami az arckifejezésében, amitől megtorpanok.
Odajön hozzánk, átkarolja a vállamat, és az ajtó felé vezet.
– Minden rendben, drágám? – kérdezi tökéletesen aggodalmas
arckifejezéssel.
Nem vagyok hozzászokva, hogy ennyi figyelmet szenteljen nekem.
Általában csak köszönni szokott, és aztán elsuhan anyával.
– Sokkal jobban vagyok – felelem.
Hátranézek anyára, aki bólint, és utánunk jön.
– Tudod, gondolkodtam valamin, és főleg, mivel az előbb rosszul lettél…
most, hogy ezt a fiúgyermeket várod, valóban minden tőled telhetőt meg
kell tenned, hogy megőrizd az egészségedet, Gwen.
Még jobban magához szorít, én pedig felé fordítom az arcomat, és
közbevágok:
– Jól vagyok, csak…
– Tudom, hogy most már jól vagy, de túl sokat dolgozol. Édesanyád
halálra aggódta magát, hogy olyan későig dolgozol. Beszélhetnék az Y
Genomban a feletteseiddel, és rávehetném őket, hogy fizetett szabadságot
vehess ki.
– Ne, ne, ez egyáltalán nem… – tiltakozom a fejemet rázva.
– Dehogynem, ragaszkodom hozzá. Meg kell védenünk ezt a fiút, és ez
azt jelenti, hogy vigyázunk rád, mialatt terhes vagy vele.
 Kedvesen mosolyogva megpaskolja az arcomat.
Rémülten anyára nézek, erre ő előrelép.
– Nem hinném, hogy erre egyelőre szükség lenne, Pandora… komolyan
– mondja.
– Ha továbbra is folytatódnak ezek a rosszullétek, közbe kell lépnem, és
biztosítanom kell, hogy szigorúbb étrendi szabályokat kövess. Nem akarjuk,
hogy bármi is történjen… – hajol előre, és ahogy a fény a szemére esik,
mintha villanna egyet a tekintete.
Borzongás fut végig a hátamon, anyára nézek. Ő szeretetteljesen
mosolyog a kormányzóra, mintha hálás lenne, hogy Petite kormányzó
ennyire szívén viseli a sorsomat. Nagyot sóhajtok, és kilazítom a vállamat.
Hosszú volt a nap, már kezdek rémeket látni.
Besétálunk az ünneplők közé. A szoba hátsó falán ott díszeleg a kivetített
arcom. Mindenki révülten bámulja, ahogy mindent kiteregetek a regionális
híradóban.
Petite kormányzó megszorítja a vállamat, a fülemhez hajol, és
fogcsikorgatva sziszegi:
– Még egy ilyen húzás, és pokollá teszem anyád életét!
A régiók szégyene vagy!
Aztán elhúzódik tőlem, és úgy mosolyog rám, mintha épp valami roppant
fontosat mondtam volna. Majd megköszörüli a torkát, és felkap egy pohár
pezsgőt.
– Igyunk Sophiára és Gwenre, és a testükben hordozott két kis csodára!
Sophia újabb kis gyönyörűséggel gazdagítja majd a Vörös régiót, Gwen
pedig a megmentőnkkel ajándékoz meg bennünket! Sosem szabad
elfelejtenünk, hogy az Utolsó Férfiak önként szentelik életüket az
emberiség szolgálatának, bármi is az ára az önfeláldozásuknak. Sosem
szabad figyelmen kívül hagynunk az áldozatukat.
A kormányzó rám pillant, a szeme hidegen villan, a száját mereven
összeszorítja. Anyára nézek, és arra gondolok, vajon tudtomon kívül nem
én pecsételtem-e meg a sorsát.
17.
FOLSOM

Eső veri az arcomat, ahogy kiszállok az autóból, és a lakásomhoz sétálok.

Múltkor azonnal elaludtam, úgyhogy nem sikerült még alaposan
körülnéznem.
A biztonsági egységem gyorsan átfésüli a helyet, aztán magamra hagy.
Robin már az autóban eligazítást adott. Holnapra egy ikerpár van a
naptáramban. Máris elfelejtették az „egy nap egy nő”-szabályt, és elláttak új
kis kék tablettákkal is. A bárszekrény felé nézek. A polcon bontatlan üveg
bourbon áll, mellé egy whiskys poharat készítettek oda. Bemegyek a
konyhába, és inkább a hűtőbe kukkantok be, tele van mindenféle jóval, amit
szeretek: smoothie-hoz való zöldségek, friss gyümölcs, grillezett csirke.
Önkéntelenül megdörzsölöm a mellkasomat a szívemnél. Arra utasítottak,
hogy a testgyakorlást csökkentsem a minimálisra, semmi túlságosan
megerőltető dolog, egyelőre sétát javasoltak. Még tíz hétig úgy kell élnem,
mintha a szívem bármelyik percben megállhatna. Hunley doktornő azt
ajánlotta, hogy a szexhez feküdjek a hátamra, és hagyjam, hogy a nő
végezze a munkát. Nekem ez teljesen megfelel, megnyugtat, hogy orvosi
engedélyre rosszul végezhetem a munkámat.
Besétálok a nappaliba, bekapcsolom az ezüstgépet, és belesüppedek az
első fotelba, amit meglátok. Gwen arca teljesen betölti a képernyőt, a
kamera eltávolodik, és így látom, hogy egy színpadon áll, előtte emelvény.
Először azt sem tudom, miről van szó, aztán eszembe jut, hogy
sajtótájékoztatót tartanak, amin bejelentik, hogy fia lesz.
Gwen mellett az Y Genom egyik vezető tudósa feszít büszkén, mintha a
gyerek az ő műve lenne. Ő mutatkozik be először.
– A nevem Corinne Gonzalez. Én vagyok az egyik vezető tudós itt az Y
Genomban. Nagy örömünkre szolgál, hogy ma megerősíthetjük: az egyik
munkatársunk, Gwen Allison Folsom hatodik fiát hordja a szíve alatt, az
első fiúgyermeket, aki a Vörös régióban születik. Most pedig átadom a szót
Gwennek, aki válaszol a kérdéseikre…
 Corinne odébb lép, Gwen odaáll a pódium közepére, a riporterek pedig
kérdésekkel kezdik bombázni.
– Hogy érzi magát?
Gwen vág egy grimaszt, én pedig elmosolyodom.
– Egyelőre jól. Még nem szoktam reggel rosszul lenni.
– Mennyi idős a terhessége? – kiáltja be valaki más.
– Még nagyon az elején vagyok – válaszolja. – Egy ideig még nem
fognak pocakot látni.
– Folsom tud róla, hogy újra apa lesz?
Gwen bólint, a szája pedig szexis mosolyra húzódik.
– Tud. És nagyon örül a Vörös régió gyarapodásának.
A következő hangot felismerem. Isolda Clark az, egy bajkeverő riporter,
aki folyton belemenős kérdéseket tesz fel. Régebben sokszor bajba is került
emiatt, egyszer óriási büntetést kellett fizetnie a regionális parlamentnek,
mert rákérdezett, mire mennek el a régiók pénzügyi forrásai.
– Miss Allison, milyen érzés tudnia, hogy amikor a fia nagykorúvá válik,
Utolsó Férfi lesz belőle?
Hosszú csend következik. Gwen lehajtott fejjel nézegeti a jegyzeteit,
aztán úgy tűnik, hagyja a csudába a jegyzeteket. Az arcvonásai
megkeményednek, és tudom, hogy valami olyat fog mondani, amit nem
kellene.
– Szeretném, ha a fiamnak az életben lennének választási lehetőségei, ha
eldönthetné, ki akar lenni, ha megházasodhatna, és lehetne saját családja, és
nem kényszerítenék szexuális rabszolgaságba, mint az Utolsó Férfiakat. A
társadalmunk megfeledkezett az alapvető emberi jogokról.
Kérdem én: ha valami jó az egész világ szempontjából, de az egyes
ember szempontjából rossz, akkor mit lehet tenni?
A tömegben a légy zümmögését sem lehet hallani, aztán hangzavar tör ki,
és tucatnyi kérdéssel kezdik bombázni Gwent. Ő iszonyatos nyugalommal
összeszedi a holmiját, levonul a színpadról, és eltűnik a hátsó ajtón át. A
kamera ráközelít az Y Genom munkatársainak csoportjára, akik dermedten
állnak a helyükön.
A tévében kapcsolják a műsorvezetőket, én pedig fel-alá kezdek járkálni.
Hogy lehetett Gwennek ennyi esze? Fogalma sincs róla, micsoda bajba
keverte magát. Felveszem az ezüstgépemet, és bemondom Gwen nevét.
Még végig sem gondolom, mit is mondjak neki, már a vonalban is van.
 Remegő hangon szól bele a készülékbe. Nem vesztegetem az időt
udvariaskodással.
– Cardinal Drive negyvenkilenc. Amikor az őrhöz érsz, mondd be a
nevedet. Majd szólok neki, hogy tudjon az érkezésedről.
Negyvenöt perc telt el, és még mindig nem szóltak, hogy itt van.
Elolvasom a hozzászólásokat a sajtótájékoztató videója alatt, amit
végtelen ismétlésre kapcsoltam. A többséget felháborítja, amit Gwen
mondott, de meglepve látom, hogy páran egyetértenek vele. A hajamba
túrok, a bourbonhöz lépek, töltök egy pohárral, aztán az orromhoz emelem,
és mélyen beszívom az illatát. Nem, ehhez a beszélgetéshez teljesen
tisztának kell lennie a tudatomnak.
Még tizenöt perc eltelik, amikor megszólal a portaszolgálat telefonja.
– Gwen szeretne beszélni önnel, uram.
– Engedje be! – utasítom az őrt.
Állok, és várom, hogy Gwen megjelenjen, erre besétál teljes díszben.
Egy pillanatra megtorpanok, megzavarodom az estélyi ruhás Gwen
látványától, ami egészen más, mint a kócos hajú és a fehér köpenyes
verziója.
Megrázom a fejem, és próbálom összeszedni a gondolataimat. Partira
készül, a régió biztosan partit rendez a Vörös fiú anyja tiszteletére.
– Ezt meg hogy a francba képzelted, Gwen? – szűröm a szavakat a
fogaim között. A fejemet csóválom, és legszívesebben megráznám őt. –
Ugye tudod, hogy a híradó közvetítette?
Gwen mérgesen bámul, és összefonja a karját.
– Ne beszélj így velem! Nem vagyok hibbant, Folsom. Muszáj volt
megmondani nekik.
– És pontosan mit akartál ezzel elérni? Célkeresztet akartál a hátadra?
Gondolod, hogy az, hogy fiad lesz, megvéd a Társasággal szemben?
– Csak az igazat mondtam! Ahhoz, hogy változzon valami, addig kell
hajtogatni az igazságot, amíg akkora zajt nem csapunk vele, hogy lesz is
eredménye.
Legszívesebben azonnal megcsókolnám, és ugyanakkor el is
náspángolnám. A szavai döbbenetes erőt sugároznak, és emiatt kezdem
félteni.
– Ilyen az élet. Az én életem ilyen. És én ezt elfogadom. Gwen elsétál
mellettem, és körülnéz.
– Nem is olyan rossz. Mindenhol ilyen helyeken szállásolnak el?
 – Voltam már ennél rosszabb helyen is, de igen, általában egész jók a
szállások. Látod? Nem is olyan gáz – vonom fel az egyik vállam, mire
összehúzza a szemöldökét.
– És szabadon jöhetsz-mehetsz, amikor csak akarsz?
– Van sofőröm és biztonsági őröm. Ahová csak megyek, a helyet az
érkezésem előtt alaposan átvizsgálják. A múltkori este az Akváriumban
kicsit eltért a megszokott protokolltól. És csak enyhe letolást kaptam érte.
Valószínűleg annak köszönhetően, hogy aznap este kaptam szívrohamot.
– Mondhatsz nemet valamelyik… találkozódra, ha, mondjuk, nem tetszik
a lány, vagy nincs kedved lefeküdni vele?
Nem válaszolok.
– A válasz tehát „nem”.
– Ebben a világban nincs jó vagy rossz. Egyszerűen csak el kell végezni
a feladatot.
– Ez aztán kurva nagy baromság! – mondja Gwen.
Eddig még sosem hallottam káromkodni, úgyhogy próbálok nem
mosolyogni. Közelebb megyek hozzá. Ő még mindig összefont karral áll, és
dúl-fúl magában. Kedves hangon beszélek hozzá, mert muszáj, hogy értse,
amit mondok.
– Gwen, elvehetik tőled a fiadat. Érted, amit mondok? Azt mondhatják,
hogy bolond, radikális, labilis idegzetű vagy, és elvehetik tőled a fiadat – a
fiunkat. Azt mondhatják, hogy nem vagy alkalmas a nevelésére.
Az arca elsápad, a tűz, ami egy perce még a szemében égett, kihuny,
ahogy felfogja a szavaim értelmét. Sírva fakad. Magamhoz húzom, és
szorosan átölelem. Az ingembe zokog, és két öklével dörzsöli a szemét.
Meleg könnye és lehelete a bőrömet áztatja.
A fiunk. Ezt mondtam, és most az egész teljes súlyával rám szakad.
Vajon milyen lenne Gwennel felnevelni egy fiút? Baromság még
belegondolni is.
Tudok Gwennel keményen beszélni, de akaratlanul is ellágyulok arra a
gondolatra, hogy hajlandó védelmébe venni, szembeszállni a Társasággal és
a régiókkal. Ez az apró, vékonyka kis nő.
– Örülök, hogy felhívtál – mondja Gwen végül, amikor összeszedi magát.
Az orra vörös, a szemfestékét végigkente az ingemen.
– Bocs – mondja szégyenlősen, és ujjával végigsimítja a foltot.
– Azt hittem, hogy tegnap este volt az utolsó… – Lenéz a cipőmre, és
elmosolyodik. Mire felnéz, már el is szállt a mosolya. – Sophiának lánya
lesz.
Elfintorodom.
– Mi az? – kérdezi. – Bökd már ki!
A konyhába megyek, Gwen utánam jön, és belém ütközik, amikor
kinyitom a hűtőt.
– Petite kormányzó és az anyád… – mondom.
– Együtt vannak. Össze akarnak házasodni.
Dobozokat veszek elő a hűtő polcáról, és a pultra teszem őket.
Gwen türelmetlenül néz.
– Azután kérte meg anyád kezét, hogy kiderült, két gyerek érkezik a
családotokba?
Gwen összevonja a szemöldökét.
– Pontos részleteket nem tudok. Ma este meglepetésként zúdították rám a
hírt.
Ételt szedek a tányérokra, és előveszek két villát.
– Hmmm. És Petite mikor indul újra a választásokon? – Az egyik
megrakott tányért Gwen felé tolom. Csak egy pillanatig gondolkodik, aztán
magához húzza, és felpattan az egyik bárszékre.
– Jövőre – mondja halkan.
– Világos.
– Honnan tudtad, hogy éhes vagyok? – kérdezi homlokráncolva.
Megvonom a vállam.
– Túl sok bajt kevertél ma, úgyhogy biztosan eszedbe sem jutott az evés.
Gwen bosszúsan fintorog, de látom rajta, hogy alig tudja visszafogni
magát, hogy el ne mosolyodjon.
– Folsom – kezdi a villáját letéve –, szerinted tényleg ezért akarja elvenni
az anyámat?
Megtörli a száját a szalvétával, amit odanyújtok neki, aztán gombóccá
gyűri. Az arca, a homloka csupa ránc az aggodalomtól.
– Biztosra nem mondhatom, de úgy tűnik, az időzítés a kormányzó
malmára hajtja a vizet.
Gwen úgy néz ki, mint aki rosszul van.
– Petite megfenyegetett…
Erre felkapom a fejem.
– A partin, amiről idejöttem.
A villám nagyot csörömpöl a tányéromon.
– És mit mondott?
 – Ó, hát mit tudom én. Hogy nem hagyja, hogy szégyent hozzak a
régióra… bla-bla-bla… Az anyám issza meg a levét.
A szája legörbül, a szemét elfutja a könny.
A szívem gyorsabban ver a mellkasomban, és érzem, hogy kezdek egyre
jobban dühbe gurulni. Amíg Gwen a népszerűtlen igazságot hangoztatja,
mindenki, akit szeret, veszélyben lesz. Ő viszont túlságosan forrófejű
ahhoz, hogy ezt meghallja. Makacsul naiv. Még nem érezte a bőrén a
regionális parlament marását vagy a Társaság irányítását. Aztán ott van a
gyerek.
Újabb fiú születik, és válik a politikai csatározások eszközévé. A
bárszekrényen hagyott bourbonre gondolok, és felmordulok.
– Mi az? Mi jár a fejedben? – Gwen átjön az asztal másik oldalára, ahol
ülök, és két kezébe fogja az arcomat. – Ne gondolkodj olyasmin, ami árt a
szívednek! – mondja határozottan.
– Például rajtad?
Lenézek rá, és látom, ahogy az arcára először zavarodott, végül
meglepett kifejezés ül ki. Lehajtom a fejem, és keményen csókolni kezdem.
Nyelvemmel a száját ostromlom, amíg fel nem nyög. A keze az arcomról
a hajamba kúszik, azt tekergeti az ujjai köré. Aztán hirtelen elhúzódik a
számtól, és rám mered.
– Miért állsz, mint a faszent? – sziszeg rám. – Miért lógatod a kezedet?
– Mert nincs veled találkozóm – válaszolom lassan.
Gwen meglepetésében eltátja a száját, erre úgy elnevetem magam, hogy a
mellkasom fel-le hullámzik. Már nem is tudom, mióta nem nevettem…
Hetek vagy hónapok óta? Gwen bosszúsan a karomba bokszol, aztán a
nyakamba mászik, a lábát a derekam köré fonja, és ajkát a számhoz szorítja.
Felemelem a kezem, megfogom a fenekét, és körkörösen magamhoz
kezdem dörzsölni. Tekergőzve kiszabadítja magát a kezemből, és levegőért
kapkod.
– Nem… csinálhatjuk… így – lihegi. – A szíved…
– Tényleg nem – adok neki igazat. Végigjártatom a szemem nedves,
duzzadt ajkán, aztán elkapom a kezét. – Gyerünk, megtanítalak lovagolni…
18.
GWEN

Valami megváltozott köztünk Folsommal. Nem tudom biztosan, mikor, de

talán akkor… a kormányra csapok, és hangosan felmordulok. Tiszta őrület,
hogy ezt elemezgetem, de hát ezt szoktam csinálni egész nap, reggeltől
estig… elemzem az adatokat. Annyit tudok, hogy amikor most eljöttem
Folsomtól, az ajtóig kísért, és hosszan-hosszan megcsókolt. Az arcomat a
két kezébe fogta, és figyelmeztetett, hogy vigyázzak magamra, ne higgyek
senkinek. Szomorúnak tűnt, hogy elmegyek. Ez már csak jelent valamit,
nem? Azon gondolkozom, vajon volt-e valaha barátnője a találkozói
mellett. A találkozó utáni feldobott hangulatomba fájdalmas vereségérzés
vegyül. Folsom „találkozói” mindent más megvilágításba helyeznek,
miközben próbálom magunkat elképzelni, ahogy boldogan élünk, míg meg
nem halunk.
Számomra nem lesz boldog végkifejlet sem Folsommal, sem bárki
mással, úgyhogy jobb, ha kiélvezem ezt a dolgot, akármiről is van szó…
vagy volt szó. Egyik pillanatról a másikra még azt sem tudom, hogy látom-
e még Folsomot valaha.
Nem megyek haza átöltözni, hanem egyenesen az Y Genomba hajtok, és
előveszek pár göncöt, amit az irodámban tartok. Gyorsan átöltözöm, és
megállok az ételautomata mellett, mert a menza már zárva van. Annyi
nassolnivalót pakolok fel, amennyit csak elbírok. A munkaidőnek már vége,
a hatos kupola üres, csak az ötösben van még élet. Mindössze egyetlen
nővér és egy biztonsági őr teljesít szolgálatot. Amikor meglátnak,
odaintenek, aztán újra elmerülnek az olvasmányaikban.
Halkan kopogtatok, aztán benyitok. Laticus ágya mellett egy csinos,
szőke lány ül, az ételszállítók egyenruhájában. A lány vidáman csacsog, a
srác pedig vágyakozva nézi.
Amikor meglátnak, a lány elharapja a mondatát, Laticus pedig
bűntudatos képpel nagyot nyel.
Lám, lám!
– Kihez van szerencsém? – kérdezem.
 – Ő Charity. Három napja dolgozik itt – feleli Laticus. Charity feláll, és
kezet nyújt.
– Te biztosan Gwen vagy. Laticus már mindenről beszámolt veled
kapcsolatban – mondja.
Megnézem Charity névkártyáját, és megjegyzem magamnak az azonosító
számát.
– Később is visszajöhetek – mondom nekik. – Tessék, ezt egyétek csak
meg!
A csipszet és az édességeket az ágyra teszem, és az ajtó felé indulok.
– Nem, nem, nekem már haza kell mennem. Anya nagyon dühös lesz
rám, ha megint későn megyek haza – mondja Charity szégyellősen.
Félszegen odaint Laticusnek, és kisiet a szobából. Laticus nagyot sóhajt,
amikor kimegy.
– Annyira szép!
– Hogyhogy nem vettem észre, hogy új imádottad van? – vigyorgok.
– Kérlek, ne szólj senkinek, hogy Charity itt szokott maradni a műszakja
után. Azt mondja, mindketten bajba kerülhetünk.
Laticus irtó jóképű így, kipirult arccal és csillogó szemmel.
– Nem szólok senkinek, de légy óvatos! Nem akarom, hogy a biztonsági
intézkedéseidet még jobban megszigorítsák.
– Mikor mehetek ki innen, Gwen? – kérdezi Laticus. Az ablakhoz megy,
és kibámul rajta. – Nem bírom tovább. Még ebből a szobából sem léptem ki
soha. – Az ablakot ütögeti, aztán üres tekintettel rám néz. – Hiányzik az
anyám, hiányoznak a barátaim. Reményem sincs rá, hogy apámat lássam,
hacsak hamarosan be nem állok az Utolsó Férfiak közé.
Apám azt mondta nekik, hogy még nem állok készen, de már bármi jobb
lenne ennél a börtönnél.
– Átkerülnél egy másféle börtönbe – magyarázom neki. – Folsomnak
igaza van. – Átkarolom a vállát. – Majd én kijuttatlak innen. Semmi
értelme, hogy folyton ebben a szobában kuksolj. Már ma este beszélek a
csapatoddal. Rendben?
A hazafelé úton, a Vörös régió hivatali épületei előtt tüntetőket
látok gyülekezni a kapunál, tábláikon különféle feliratokkal: Engedjük
szabadon a férfiakat! Vessünk véget a férfiak rabszolgaságának! Ebből
elég: amúgy sincs szükségünk több férfira!
Még egy táblára felfigyelek: Gwennel vagyok! Szabadságot a férfiaknak!
 Halkan felnevetek, de aztán belegondolok, mit jelent ez. Az én szavaim
miatt jöttek ki az utcára. Petite kormányzó fenyegetése most már nagyon is
kézzelfoghatónak tűnik, ettől pedig kicsit még jobban nyomom a gázt
hazafelé.
Jobb, ha Folsom nem látja ezt a híradóban, különben azt hiszi majd, hogy
neki van igaza.
A házunk előtt egy nagy furgon áll. Ez meg mi a csuda? A bejárathoz
sietek, amikor épp nyílik az ajtó, és anya lép ki rajta, három megtermett
nővel együtt.
– Jaj, hát itt vagy végre! Már korábban szólni akartam, de egész nap nem
voltál itthon…
Anya int, hogy kerüljem csak ki a nőket. Az egyik dobozokat cipel, a
másik kettő pedig egy kanapét visz.
Sophia jön le a lépcsőn, néhány ünneplőruhájával a karján.
– Csak ezeket viszem át. A többi holmimért még később visszajöhetek –
mondja. Észreveszi, hogy én is ott vagyok, és megáll. – Hát Miss Ügyeletes
Tökéletes? Ő is jön? – kérdezi.
– Ne legyél már ilyen, Sophia! – csóválja a fejét anya.
– Most komolyan, még egy partit se rendezhetünk anélkül, hogy el ne
rontaná az egészet, és ne róla szóljon végül az egész – közli, és kivonul az
ajtón.
– Mi folyik itt?
– Átköltözünk Pandorához. Nála tágasabb, és könnyebben meg tudjuk
szervezni az esküvőt, ha együtt vagyunk.
– Ma? De miért ilyen hirtelen? – kérdezem. Kiveszem a kezéből a
dobozt, és leteszem a padlóra.
– Hát, őszintén szólva, miattad – mondja a homlokát ráncolva.
– Pandora szerint ott jobban meg tud minket védeni, és ebben igazat kell
adnom neki. Nála huszonnégy órás őrizet van, és ott nagyobb biztonságban
érzem magam. A riporterek egész délelőtt ide telefonálgattak. Szerintem
csak azért nem táboroztak le nálunk, mert tüntetők állnak a Regionális
Hivatalnál.
A hányinger kerülget, kezemet a gyomromra szorítom.
– Már megint rosszul vagy? – kérdezi anya, és a vállamra teszi a kezét.
– Nem, csak nem tetszik nekem ez az egész. Nem akartam bajt keverni.
Viszont Pandorához nem költözhetek át, anya. Nem bízom benne.
 Szerinted nem furcsa, hogy most kéri meg a kezedet? Még nem is volt
olyan komoly a kapcsolatotok, de most, hogy Soph és én teherbe estünk,
épp a választások előtt hirtelen máris házasodni akar? Itt valami nem
stimmel.
– Ez nekem is eszembe jutott – feleli anya. – De éppen ő volt az, aki
miatt sikerült Folsomot megszereznem számotokra, lányok… rengetegszer
latba vetette a befolyását, hogy felvetessen benneteket Folsom listájára.
Neki köszönhetjük, hogy ezek a kisbabák a mi családunkba érkeznek.
– Én nem akarok senkinek semmivel tartozni – jelentem ki határozottan.
– Főleg Pandorának nem.
– Már késő – vonja meg a vállát anya, és halványan elmosolyodik. – És
egyedül nem maradhatsz itt. Túl veszélyes.
Anya felkapja a dobozt, és kiviszi. A többiek éppen ekkor érkeznek
vissza.
Anya után megyek.
– Ugye nem adjuk el ezt a házat? Huszonöt éves vagyok. Majd felveszek
magam mellé egy őrt – mondom neki.
– Egy óra múlva találkozom valakivel, úgyhogy készülődnöm kell, de
még nem fejeztük be ezt a beszélgetést – mondja anya.
A megrakott furgon elindul, anya pedig jelentőségteljes pillantást vet
rám, aztán felmegy az emeletre. Amíg el nem indul, próbálok kitérni az
útjából, aztán pedig bebújok az ágyamba. Mostanában nem tudok eleget
aludni. Elszundítok, és Pandoráról meg a tüntetőkről álmodom. Valamitől
megrémülök, és levegőért kapkodva felriadok. A szobámban koromsötét
van. A rémülettől feláll a szőr a hátamon.
Erre valaki mély hangon megszólal:
– Ne csapj zajt! Nem akarlak bántani, azért jöttem, hogy a fiúról
beszéljünk.
A lámpa felgyullad. Nagyokat pislogok, hogy a szemem megszokja a
világosságot. A paplant egészen a nyakamig felhúzom, de alatta egész
testemben reszketek. Az ágyam mellé húzott fotelban egy férfi ül. Széles
válla elállja az ablakon beszűrődő fény útját. Hátamat a fejtámlának
támasztva felülök, és bizalmatlanul méregetem a fickót. Fél kézzel is
könnyedén el tudna intézni.
– Kasper? – suttogom, amikor végül felismerem. A férfiak közül
Kaspernek van a legegyénibb stílusa: ruhái élénk színekben játszanak, és
merész mintákat választ magának. Ahányszor csak cikkeznek róla az
újságok, mindig többet foglalkoznak a ruháival, mint azzal, hogy Utolsó
Férfi. Ma este viszont talpig feketében van, és a tekintete is sötét.
– Gwen, Gwen, a Vörös régió szarkavarója. Nincs sok időm, úgyhogy
most az egyszer fogd be a csinos kis szádat, és figyelj!
Már válaszolnék, és máris készen állok a visszavágásra, de aztán
meggondolom magam. Úgy tűnik, mintha… segíteni jött volna.
– Nem tudtam úgy eljutni Folsomhoz, hogy ne szerezzenek tudomást az
ittlétemről. Azt szeretném, ha átadnál neki egy üzenetet.
A hangja még Folsoménál is mélyebb, csak úgy dübörög a mellkasában,
amikor beszél. Annyira más, mint az a színes figura az ezüstgépben.
– A sajtótájékoztatód meggyújtotta a tüzet az aktivisták segge alatt –
mondja. – Próbálják titokban tartani a dolgot, de amikor ma reggel eljöttem
a Fekete régióból, a Kormányzói Rezidenciát körbevették a tüntetők.
Fogalmam sincs, mit mondhatnék, úgyhogy csendben maradok, és
várom, hogy folytassa a mondandóját.
– A régiók egyelőre próbálják kordában tartani a tüntetőket, de amint
nyilvánosságra kerül, hogy Laticust az éjszaka leple alatt elkapták, és a
Vörös régióba szállították, kurvára elszabadulnak majd az indulatok. Ő,
úgymond, a régió üdvöskéje, ha érted, mire gondolok. Bocsásd meg a durva
szavakat, Gwen!
Zavar a káromkodás? Már el is felejtettem, Folsom milyen úriember.
Az az érzésem támad, hogy ezt nem bóknak szánta. Keresztbe teszi a
lábát, és elgondolkodva vakargatja az állát.
– Meg akartam köszönni neked, amit tegnap este mondtál. Üdítő
változatosságot jelentett a szokásos terhességi bejelentésekhez képest –
vigyorog rám.
– Fogalmam sincs, hogy mi az, amit komolyan mondasz, és mit nem –
felelem.
– Tudod, közel sem vagy olyan buta, mint amilyennek kinézel – mondja,
és vigyorgó szája széles mosolyra húzódik.
A döbbenettől leesik az állam, és ugyanakkor a gyomromban érzem,
hogy fortyogni kezdek a dühtől.
– Ezt bóknak szántam, Gwen. A szép lányok mindig a legbutábbak.
– Térjünk a tárgyra, Kasper! – morgom a fogamat összeszorítva.
– A kormányzótok…
– Petite? – kapom fel a fejemet a jövendőbeli mostohaanyám említésére.
 – Igen, Petite – mondja lassan. – A Társaságnak dolgozik. Csak amiatt
hozták ide Laticust, mert ígért nekik valamit.
Érzem, hogy elszorul a torkom, nagyot nyelek.
– És pontosan mit ígért?
Kasper a száját csücsöríti, és ujjaival a szék karfáján dobol.
– Ezt, kedves Gwen, neked kellene kiderítened. A barátocskád
ellenszegül nekik. A Társaság igyekszik visszanyerni a hatalmát Folsom
felett, és ragaszkodik hozzá, hogy Laticust kivegyék a gyámsága alól.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezem.
– Az információszerzés a szakterületem, Gwen.
Kasper feláll. Félrehajtom a paplant, és kipattanok az ágyból.
– Hová mégy? – kérdezem, és követem a hálószobám ajtajáig.
– Te már terhes vagy, Gwen, úgyhogy semmi tennivalóm nincs veled.
Visszafogom magam, és nem bokszolok bele a beképzelt, arrogáns
képébe.
– Azt mondtad, üzeneted van Folsom számára – vágom ki elkeseredetten.
– Ja, persze! – Gúnyolódik, amit nagyon utálok. – Úgy látszik, a
kanadaiak nem értenek egyet a módszereinkkel. Ők inkább a kutatásokra
összpontosítanak, nem pedig arra, hogy kurvát csináljanak a férfijaikból. Ha
Folsom el tudná juttatni a fiút a Zöld régióba, akkor át tudjuk juttatni a
határon. Ez meggondolandó – mondja.
Már majdnem kilép a szobából, amikor hirtelen visszafordul.
– Tessék – mondja, és valamit a kezembe nyom. – Ha Folsom bele akar
vágni a tervbe, csak meg kell nyomnia ezt a gombot.
Megnézem a kis fekete csíptetőt, amin egy kikapcsolt gombot látok.
Nagyjából úgy néz ki, mint azok a készülékek, amiket a munkában
használunk, csak ez fényesen csillog.
– A többit majd mi elintézzük.
– Te nem kedveled Folsomot – nézek rá összehúzott szemmel.
Kasper felvonja a szemöldökét.
– Miért segítesz neki?
– Ez maradjon inkább köztem és a barátod között – mondja.
Azon morfondírozom, hogy felhívjam-e Folsomot, hogy beszámoljak
neki Kasper látogatásáról, de a gondolatra, hogy bárki lehallgatja a
készülékeinket, inkább leteszem az ezüstgépemet. Nem, személyesen kell
elmondanom neki.
 Kasper azt mondta, hogy a jövendőbeli mostohaanyám is nyakig benne
van a dologban. Újonnan támadt gyanúval pillantok az ágyon mellettem
heverő ezüstgépre. Vajon megtenné? Képes lenne rá? Felfordul a gyomrom.
Mivel aludni nem tudok, inkább elterelem a figyelmemet valamivel.
Üzenetet küldök a csapatnak, hogy holnap kiviszem Laticust, és utánanézek
Charity azonosító számának. Nem sokat találok róla az interneten, de úgy
tűnik, minden stimmel vele. A belvárosban lakik az anyjával. Felírom
magamnak, hogy holnap kérdezősködjek róla.
Jobban érezném magam, ha kicsivel többet tudnék róla.
Másnap reggel, ahogy autóval munkába megyek, még több tüntetőt látok,
mint tegnap, akik közt néhány ősz hajú férfi is áll itt-ott. Most hangosabban
kiabálnak, és komorabb az arckifejezésük. Az utcán hírstábok járművei
állnak, riporterek irányítják kamerájukat a tüntetésre.
Irtó lassan hajtok, hogy minden táblát el tudjak olvasni, úgyhogy
majdnem elkerüli a figyelmemet a lány, aki a mellettem parkoló autóba
száll be éppen. Genevieve, Petite kormányzó asszisztense, mögém sorol be
az autójával. Nem hinném, hogy bármelyikük is felfigyelt volna rám.
Belenézek a visszapillantó tükörbe, hogy még egyszer megbizonyosodjak
arról, amit láttam. Genevieve mellett Charity ül, széles kézmozdulatokkal
magyaráz valamit, és nagyon másmilyennek tűnik, mint az a szerény
lányka, akit Laticus szobájában láttam.
19.
FOLSOM

A következő héten találkozók töltik ki a napjaimat. Végtelen körforgásban

követik egymást a nők és a szex, az egészségemre vonatkozó kérdések és a
hosszú, magányos esték az Utolsó Férfiak lakókörletében. A Társaság
engedélyével és az orvosom javallatára a találkozók számát napi kettőre
korlátozták, ezalatt tartózkodom az alkoholtól, és csak akkor veszek be
tablettát, ha az feltétlenül szükséges. A Társaság a lottót is kockázatosnak
tartja, úgyhogy a heti húzásokat határozatlan időre felfüggesztették, amíg a
Vörös régióban tartózkodom. Gwennel napok óta nem beszéltem,
próbáltam elérni, de csak annyit mondott, hogy szívesebben beszélne velem
személyesen.
A nyolcadik napon későn este érkezem a Villanova házba. A birtok
tízholdnyi dimbes-dombos, zöld területen fekszik távol a város forgatagától.
A lányukkal van találkozóm, utána pedig partit adnak. A lány Gwen
nővérének, Sophiának a barátnője, felismerem a legutóbbi partiról. byEnoi
– Langley – mutatkozik be, és két oldalról finoman megcsókolja az
arcomat.
Mielőtt még válaszolhatnék, egy kisgyerek totyog be a szobába, és
elkapja a lábamat.
– Te vagy az apukám? – kérdezi a kislány felnézve rám.
Ugyanolyan vörös haja van, mint Langley-nek, az orra pedig tele van
szeplővel.
– Á, Folsom, ez itt az unokahúgom, Beatriz – néz le Langley a kislányra.
–
Nem, B., ez nem az apukád. Az apukádat Jackalnek hívják.
– Mint azt az állatot, a sakálot 4 – bólint a kislány.
Leguggolok, és a kislány szemébe nézek.
– Én ismerem ám az apukádat – mondom neki. – A barátom.
Életemben először beszélek arról, hogy Jackal a barátom, és az, hogy
hangosan kimondom, büszkeséggel tölt el. A kislány akkorát mosolyog,
hogy szinte eltűnik a szeme, aztán tüzesen lobogó hajjal kiszalad.
– Reméljük, hogy lesz neki unokatestvére – mosolyog Langley.
– Ha lehet, fiú.
– Biztonságosabb, ha az ember lánynak születik – jelentem ki.
Langley összeráncolja a homlokát, ezt a begyakorolt arckifejezést már
tökélyre fejlesztette.
– De abban hol a dicsőség?
Ekkor döbbenek rá, hogy Langley mennyire versengő típus. Most, hogy a
barátnője és Gwen is terhes lett, ő sem maradhat le.
– Ikerpár lenne a legjobb – mondja. – Ikerfiúk.
A gondolatra megborzongok. Langley nevetése betölti a szobát.
– Előfordult már a családomban – közli. – Nem kell miattam aggódnod,
Folsom – duruzsolja ujját végighúzva az államon. – Nem számítok
újoncnak a férfiak terén. Már voltam Jackallel, nem is egyszer. Sajnos az
együttlétünkből nem lett terhesség – mondja a végén a homlokát ráncolva.
Arra gondolok, milyen nehéz is lehetett neki, amikor a testvére terhes
lett, ő pedig nem. Láttam már, hogyan változik át a női csalódás méreggé,
ami vádaskodások özönét indítja el.
Némi csevegés után felmegyünk Langley hálószobájába, ahol megkínál
az elmaradhatatlan itallal. Ezúttal el is fogadom, és egy széken ülve várom,
hogy megkeverje nekem. Arra számítok, hogy Langley majd egy másik
széken foglal helyet, ehelyett lovagló ülésben az ölembe ül, kezében a saját
italával.
– Hallottam, hogy nem fáraszthatod ki magadat – búgja szabad kezével a
mellkasomat simogatva.
– Csinálhatjuk így is…
Langley irtóra előadja magát. A végén muszáj becsuknom a szemem,
különben elröhögöm magam. A szájával valami borzasztó dögösnek szánt
dolgot csinál, de inkább úgy néz ki, mint egy fogát vicsorító ló. Majd
megkérdezem Jackalt, emlékszik-e a csajra.
– Nézz rám! – kiáltja.
Nem hallgatok rá, és majdnem rászólok, hogy fogja már be a száját.
Gwenre gondolok, és szeretnék most azonnal ráharapni a felső ajkára. A
farkam lüktetni kezd, gyorsabban mozgok, és elképzelem, hogy Gwen
puhaságát kefélem. Langley óbégatása visszahoz a valóságba, de már elég
közel vagyok, úgyhogy elküzdöm magam a végéig.
Langley előrehajol, és lihegve megcsókol.
 – Csodálatos volt – duruzsolja.
Kinyitom a szemem, és most már nem látok mást, csak a lópofát.
Elmosolyodom.
– Most feküdj le! Én elmegyek megmosakodni. Mikor jönnek a
vendégek?
– Ó, már itt is vannak – mondja a hajamba túrva. – Mindjárt bemegyek
utánad a zuhany alá – mondja a száját a számhoz szorítva.
Hátrahúzódom.
– Menj, és feküdj le! – utasítom ellentmondást nem tűrő hangon.
– Jól van.
Durcásan lemászik rólam, és mellbimbóját dörzsölgetve odahátrál az
ágyhoz. Én a fürdőszobába megyek, és amikor pár perccel később be akar
jönni hozzám, leöblítem a szappant, és elzárom a csapot.
– Nem hinném, hogy az előbb megfogant a baba – súgja oda a farkamat
masszírozva. – De most majd igen.
Lesöpröm magamról a kezét, és kilépek a zuhanyzóból. Erre hátulról
átkarolja a mellkasomat. Szembefordulok vele, és lefejtem magamról a
kezét.
– Már teljesítettem a szerződésben vállaltakat, most pedig engedj
kimenni, és tiszteld az intim szférámat!
A döbbenettől leesik az álla, a szeme villámokat szór.
– Mekkora egy beképzelt seggfej itt valaki! Te tényleg bekajálod, amit a
tüntetők mondanak? Azt hiszed, vannak jogaid? – neveti el magát.
Felveszem az öltönyömet, Langley pedig az ágyon fekve újabb pózt vesz
fel. Ha most megragadnám a fenekét, akármilyen dühös, mégis könyörögve
kérne, hogy keféljem meg.
– Jackal jobb volt – közli.
– Azért, mert ő élvezi is – bólintok.
Kötelességem kedvesen viselkedni ezekkel a nőkkel, elhitetni velük,
hogy élvezem velük a szexet, és jól érzem magam velük, de a türelmem a
végét járja, a fejem pedig tele van aggodalmas gondolatokkal.
Együtt megyünk le a lépcsőn, Langley birtokló mozdulattal belém karol,
mintha a vendégeikhez az emeletről érkező házaspár lennénk. És pontosan
ebbe a jelenetbe sétálunk be: Langley legalább kétszáz vendége áll ott
pezsgőt kortyolgatva, és úgy bámulnak ránk mosolyogva, mintha
menyasszony és vőlegény lennénk. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy
Langley elefántcsontfehér ruhát választott, hajfonata a vállára lóg, és apró,
fehér virágokat tűzdeltek bele, ami a menyasszonyok szokásos hajviselete.
Már majdnem a lépcső aljára érünk, amikor ismerős arcot látok a
tömegben. Gwen Langley-ről felém fordítja a tekintetét, és fájdalmas
kifejezés ül ki az arcára. Oda szeretnék menni hozzá, de az emberek a
nevemen szólongatnak, és kérdésekkel bombáznak. Elkapom Gwen
tekintetét, és próbálom a szememmel kifejezni az érzéseimet. Ő sarkon
fordul, és elmegy.
Jóval később Petite kormányzó jön oda hozzám karján Gwen anyjával, és
roppant önelégültnek tűnik.
– Remélem, élvezi a partit, Folsom – koccantja hozzá a poharát az
enyémhez. – Nyilván emlékszik Dianára – mondja Gwen anyjára pillantva.
Meghajtom a fejem felé, Diana Allison pedig elmosolyodik.
– Á, hát itt van! – kiáltja a kormányzó. Hátrafordulok, és Langley-t látom
közeledni hátulról. – Nincs olyan nő, aki jobban megérdemelne egy
gyermeket, mint a mi Langley-nk. A Vörös régió összes jótékonysági
rendezvényét ő szervezi, mégis talál időt rá, hogy önkénteskedjen az
idősotthonban. Ő valóban mindannyiunk közül a legjobb.
Langley-re pillantok, aki éppen végszóra pirul el, és előrehajolva nőiesen
két puszival üdvözli Petite-et. Ha Langley köztük a legjobb, akkor nem
szeretnék találkozni a legrosszabbal.
– Gratulálok az eljegyzésetekhez! – mondja Langley mindkettőjüknek.
– Esküvő! Annyira izgatott vagyok az esküvő miatt! – csapja össze a
kezét, mint egy kislány, a két nő pedig tovább mosolyog.
– Gratulálok mindkettőjüknek! – mondom.
Diana nyugtalanul mosolyog, de a szeme mást mond. Gwen jelenik meg
az anyja mögött, erre az arcomon széles mosoly árad el.
– Fiam édesanyja! – kiáltok vidáman.
Gwen a haja tövéig elpirul, és pislogva néz rám.
– Remélem, vizet iszol – kacsintok rá.
Diana elengedi Petite-et, és kisebbik lánya vállára teszi a kezét.
– Igazából szénsavas víz, a fiad nem hagy enni.
Érzem, hogy az emberek felénk fordulnak, és szemüket ránk szegezve
figyelik a párbeszédünket. Petite mosolya megkeményedik, és érzem
magam mellett Langley dühét.
– Remélhetőleg nemsokára több fiú is lesz – mondja Langley felém
hajolva. – Igazán jól szórakoztunk gyerekcsinálás közben…
 Gwen gyorsan félrenéz, én pedig hirtelen kényszert érzek arra, hogy
elmondjam neki, mennyire nem élveztem a dolgot, amikor Petite
kormányzó megkocogtatja a poharát, és elkiáltja magát:
– Pohárköszöntőt szeretnék mondani!
A szoba elcsendesedik, mindenki felénk fordul. Gwen rám néz, és
meresztgetni kezdi a szemét. Kérdőn nézek rá, de ekkor Petite beszélni
kezd.
– Először is szeretném elismerésemet kifejezni a házigazdánknak,
Langley Starternek. Mindannyiunk számára megtisztelő, hogy
megoszthatjuk veled ezt az izgalmas napot, és bár még nem tudjuk az
eredményt, reméljük, hogy Folsom jól célzott.
Langley sugárzóan mosolyog, miközben mindenki zavartan bámulja
lapos hasát, mintha oda szeretnék varázsolni a gyereket.
– Emelem poharam Folsomra, a mi Utolsó Férfinkra, aki néhány hét alatt
három gyermek ígéretével új reményt adott a Vörös régiónak!
A vendégek éljenezni kezdenek, én pedig ráérősen azon gondolkodom, ki
lehet a harmadik. Remélem, a lottónyertes az. Így legalább az az este nem
lenne totál csőd. Petite folytatja a beszédét, a hátamon pedig kezd felállni a
szőr. Ahogy tovább beszél, szorosabban kezdem markolni a kezemben lévő
bourbonös poharat.
– Folsom, ön rendkívül fényűző életet él. Amerre csak megfordul, a
régiók dicshimnuszokat zengenek önről. Olyan köztünk, mint egy isten –
mondja, és a hangja komorabban kezd csengeni –, és mégis úgy döntött,
hogy itt lesz velünk, és ráadásul a legidősebb fia, Laticus számára is azt
választotta, hogy itt legyen. Nagy megtiszteltetés ez számunkra.
Laticus nevének említésére a szobában meglepett moraj támad. Az
öltönyöm alatt egyre jobban izzadok, a végtagjaim bizseregni kezdenek a
méregtől.
– Köszönjük az Utolsó Férfiak iránti elkötelezettségét és a régióknak tett
szolgálatait! És a fiát is.
Petite ezzel befejezi a mondandóját, mire akkora tapsvihar zúg fel, hogy
a saját gondolataimat sem hallom.
Gwen ujjait érzem a karomon, lábujjhegyre ágaskodik, és a fülembe
súgja:
– Gyere velem! Beszélnünk kell.

4 A Jackal név angolul sakált jelent.

20.
GWEN

Gyorsan kimegyek az udvarra, Folsom pedig bizonyos távolságból követ.

Az utat lampionok világítják meg, de azért találok egy sötétebb részt a
birtokon fekvő saját tó közelében. A legtöbben odabenn vannak, csak pár
későn jövőt látni itt-ott. Látom, hogy Folsom beugrik egy fa mögé, amikor
meglát egy arrafelé sétáló nőt. Nevetnem kell rajta, milyen gyorsan elugrik
előle.
Folsom rám mosolyog, amikor közelebb ér hozzám. Legszívesebben
megragadnám a karját, és elrángatnám innen, el ebből az életből. Azon
gondolkodom, vajon ő mit is akarhat, mik lehetnek a leghőbb vágyai,
amiket el kellett nyomnia és el kellett felejtenie.
Fogalmam sincs, mihez kezdjek a kezemmel; vajon szeretné, ha
hozzáérnék, vagy szeretné tartani a távolságot? Amikor legutóbb
találkoztunk, könnyen megtaláltuk a hangot, de most már több mint egy
hete nem láttam, és azóta hány nővel is feküdt le? Próbálok nem gondolni
külön-külön mindegyikre.
Folsom felém nyúl, és megfogja a kezemet. Kedves mozdulat, szinte
szégyenlős.
– Hogy vagy… – kezdünk mindketten egyszerre beszélni, aztán
elnevetjük magunkat.
Zavaromban hátrálni akarok, de Folsom előrelép, átölel, és szorosan
magához szorít. Én pedig veszek egy nagy levegőt. Hiányzott. Pedig nem
akartam… kellett egy kis szünet, hogy megszabaduljak minden érzéstől…
de ez még sokkal jobban kellett.
– Te bujkálsz előlem? – kérdezi.
– Micsoda? Dehogyis! – mondom a vállának. – Csak sok volt a dolgom –
dadogom. Utálom, hogy ilyen ideges a hangom. – A legtöbb éjszakát a
munkahelyemen töltöttem. Folsom, a kormányzó beszéde…
– Tudom – bólint. – Próbálja hiteltelenné tenni azt, amit mondtál, és úgy
próbálja beállítani, mintha élvezném ezt az életet.
– Szerintem ők utasították rá, a Társaság.
 – Valószínűleg igazad van – bólint. – Próbálják megfékezni, amit
elindítottál.
– Nem akartam telefonálni – vallom be. – Attól tartok, hogy az
ezüstgépeket bepoloskázták. És van valami, amit mondanom kell neked
Laticusről…
– Mi van Laticusszel? – húzódik el, és két kézzel megragadja a karomat.
– Van egy lány. Nem bízom benne. Ott szokott maradni a műszakja után,
és Laticusnek kifejezetten tetszik. Láttam a lányt egy autóban Petite
kormányzó asszisztensével, nem tudom…
– Beszéltél erről Laticusszel? – vág közbe.
– Ügyeltem rá, hogy ne maradhassanak egyedül túl sokáig. Én lettem a
harmadik kerék. Figyelj csak! – Körülnézek, vajon még mindig egyedül
vagyunk-e. – Valószínűleg nincs sok időnk. El kell mondanom, hogy
Kasper eljött hozzám.
Folsom keze lehanyatlik, és hitetlenkedve mered rám.
– Kasper? – kérdezi síri hangon, és megrázkódik. – Kezdd az elején!
A hangja elbizonytalanít, de nagy levegőt veszek, és amilyen gyorsan
csak tudok, beszélni kezdek.
– Azt mondja, a kanadaiak támogatják az Utolsó Férfiakat. Hajlandóak
segíteni. Kasper szerint Laticust el kellene juttatnod a Zöld régióba, aztán a
határon túlra. Hamarosan. Kasper azt mondta, a Fekete régióban
elszabadulnak az indulatok, ha kiderül, hogy Laticust elvitték, ez pedig
bármelyik nap bekövetkezhet. Ja, és megerősítette, hogy Petite kormányzó
a Társaságnak dolgozik. Adott egy készüléket. A francba! Nem hiszem el,
hogy nincs nálam – rázom meg idegesen a fejem. – Laticus dolga elterelte a
figyelmemet. Elhozom, ha legközelebb találkozunk. Kasper segíteni fog
nekünk, Folsom.
Folsom megfordul, a fejéhez kap, a kapuhoz megy, és négyszer-ötször
akkorát üt rá, hogy a csuklópánt eltörik, és a kapu félig kidőlve lóg a
helyén. Amikor visszafordul, a szeme a távolba réved. Odamegyek hozzá,
hogy megnézzem az öklét, de feltartott kézzel megállít.
– És csak most szólsz nekem erről az egészről?
Ha nem látnám, hogy az állkapcsa rángatózik, azt hinném, hogy teljesen
nyugodt. Nagyot nyelek.
– Vigyél el hozzá! Most azonnal! – mondja.
– Nem léphetünk csak úgy le a partiról. Folsom, nézz rám! – teszem a
kezemet a karjára. – Utánad jönnek. Gondoljuk át a dolgot!
 – Majd foglalkozom velük, ha eljön az ideje. Most látnom kell Laticust.
Nem vitatkozom vele tovább, hanem végigvezetem a víz mentén oda,
ahol a fák közt egy tisztás látható. Az autóm nem túl messze áll a háztól, és
amikor kiérünk az utcára, már csak pár métert kell gyalogolnunk. A ház az
utca végén úgy fénylik, mint valami világítótorony. A járda mellett
kétoldalt autók sorakoznak, az utcai lámpák fénye pislákol az éjszaka
sötétjében.
Bárcsak minden olyan békés lenne, amilyennek látszik!
Az autóm kicsinek tűnik, ahogy Folsom belepréseli magát. Még mindig
totál izgatott leszek, ha a közelében vagyok, még most is, hogy mérges,
vagy fene tudja, mi is ez a tajtékzó düh, ami sugárzik róla. Irtóra szeretném
tudni, milyen ügyük van egymással Kasperrel, de tudom, hogy nem most
van itt az ideje, hogy erről kérdezősködjem.
Az Y Genomig a tizenöt kilométeres úton végig erősen nyomom a gázt,
egyikünk sem szól egy szót sem. Amikor az őr közelébe érünk, felmutatom
a belépőkártyámat. Az őr végigpásztázza Folsomot a lámpájával, aki úgy
néz előre, mintha mindennap így járna be az Y Genomba, és a világon
semmi rendkívüli nem lenne a dologban.
– Néhány tesztet kell elvégeznem – mondom az őrnek, mire a nő
elvigyorodik.
– Szóval most így mondják? – kérdez vissza. – Legközelebb vegyél fel
engem is a táncrendbe.
Lesújtó pillantást vetek rá, és beletaposok a gázba, amikor kinyitja a
kaput.
Amikor bejutunk az épületbe, Folsom az irodámban várakozik, amíg
megnézem, ki az éjszakás az ötös kupolában. Ahogy látom, csak egy őr és
egy nővér van ügyeletben. Ők hozzá vannak szokva, hogy minden éjszaka
itt látnak. Nappal már kivittem Laticust egyszer, este pedig engedélyem van
rá, hogy az épületben sétáljak vele, ha egy pillanatra sem hagyom egyedül.
Laticus felélénkül, amikor belépek a szobájába.
– Nem gondoltam, hogy ma este még eljössz…
Elmosolyodom, és becsukom magam mögött az ajtót.
– Sétáljunk egyet!
– Ebben a cipőben akarsz sétálni? – húzza fel kérdően a szemöldökét. –
Jól nézel ki – teszi hozzá.
– Látom, a bókolás már nagyon megy. Induljunk! – intek az ajtó felé a
fejemmel.
 – Hová rohansz? – kérdezi vigyorogva, és minden alkalommal meglep,
mennyire hasonlít Folsomra.
– Azt hittem eleged van a négy fal között kuksolásból – vonom meg a
vállam.
Kinyitom az ajtót, erre Laticus nekifutásból felugrik, és rácsap az
ajtófélfa felső részére. Az őr odabólint nekünk, Laticus pedig arrafelé indul,
amerre az elmúlt pár este jártunk vele.
– Ma este menjünk errefelé – javaslom a másik irányba fordulva.
Viccesen erőltetett mozdulattal hátraarcot csinál, mire elnevetem magam.
Folsom és Laticus mostanában valami barátfélévé vált számomra.
Hogy kijózanodjak, emlékeztetem magam, hogy mindkettőjükkel csak
korlátozott időt tölthetek el. Lehet, hogy még annál is rövidebbet, mint
ahogy gondoltam, amennyiben Kasperre hallgatunk… és ha őszinte vagyok
magammal, talán ez is a valódi oka annak, hogy Kasper távozása után nem
szóltam rögtön Folsomnak.
Amikor az irodám közelébe érünk, egyik kezemmel megfogom Laticus
karját.
– Ne ijedj meg, Folsom van odabenn – mondom neki halkan. Elkerekedik
a szeme, és finoman bólint, jelezve, hogy hallotta, amit mondtam.
Amikor kinyitom az ajtót, Folsom az egyik sarokban áll teljes
készültségben. Laticus belép, én pedig még utoljára körülnézek, aztán
becsukom az ajtót.
– Jól nézel ki – mondja Folsom, és összeszorított szájjal, halványan
Laticusre mosolyog.
– Te is – viszonozza a bókot Laticus. Egy pillanatra egymásra bámulnak,
aztán Folsom tekintete elkomorodik.
Rám néz, és a tekintete ellágyul, aztán visszafordul Laticushöz.
– A Vörös régió kormányzója bejelentette, hogy itt vagy. Amikor ennek
híre eljut a hazádba, a Fekete régió fellázad majd, és megtorlást követel –
mondja Folsom.
Összeszorítom a fogam, és a falhoz dőlve kilépek a magas sarkú
cipőmből.
– Ki kell juttatnunk innen, a Vörös régióból… az országból – mondja
Laticusnek. Erre csend ül a szobára. – Kasper segít nekünk. Még nem
ismersz eléggé ahhoz, hogy bízz bennem, de akkor is erre kérlek. Képes
vagy rá?
 A fiú bólint. Folsom közelebb lép Laticushöz, és egyik kezét a vállára
teszi.
– Megértetted?
– Meg – bólint Laticus ünnepélyesen.
– Esküdj meg!
– Esküszöm – feleli Laticus.
Megszorítják egymás kezét.
– Vissza kell mennünk a partira – mondja Folsom hátralépve.
– Ne felejtsd el: Gwen és Kasper… bárki más valószínűleg a
kormányzónak dolgozik. Többek között az új barátnőd… – pillant rám.
– Charity – fejezem be a mondatát.
Laticus elsápad, az ádámcsutkája fel-le ugrál.
– Rendben – mondja.
Sajnálom a srácot. A kezemet vigasztalóan a hátára teszem.
– Visszakísérlek.
Amikor visszaérünk a Villanova birtokra, nők özönlenek ki a ház előtti
pázsitra, és valószínűleg Folsomot keresik. Kicsivel tovább viszem attól a
helytől, ahol az autóm parkolt, így Folsom a tó felé megy vissza.
Leparkolok, és mezítláb megyek a házig. Hallom, hogy arról
sugdolóznak, hol lehet Folsom, aztán valaki elkiáltja magát, hogy látja. A
tömeg a hang irányába kezd rohanni, erre nevetés harsan fel: csak vicc volt,
valaki azt akarta kipróbálni, milyen gyorsan mozognak a hölgyek.
Bemegyek a házba, ott pedig Sophia az első, akivel találkozom. Felnyögök.
– Hol van Folsom? – kérdezi piros arccal.
– Odakint – vonom meg a vállamat, mintha egész idő alatt ott lett volna.
Sophia az arcomba bámulva fölém tornyosul.
– Te már kiszórakoztad magad, most hagyd, hogy mi többiek is élvezzük
a társaságát. Miért nem elégszel meg azzal, hogy tiéd a Vörös régió
fiúgyermeke? Nálad önzőbb alakkal még nem találkoztam.
– Most, hogy tudom, amit tudok, a legutolsó dolog, amit egy anyának
kívánnék, az a fiúgyerek – felelem, kinyitom az ajtót, és visszaindulok az
udvarra.
Folsom érkezik a ház elé, körülötte hölgykoszorú. A tekintetünk
találkozik, mire Sophia nagyot fúj mellettem. Ahogy Folsom felém néz,
hirtelen az arcára fagy a mosoly. Pislogok egyet felé, és azon töröm a fejem,
mi a csuda lehet az. A körülötte legyeskedő hölgyek is követik a tekintetét,
és engem bámul mindenki. Ekkor az egyik elsikoltja magát.
 – Hívjanak mentőt! Hívjanak mentőt!
Zavartan megrázom a fejem. Folsom lefelé bámul a szoknyámra, én is
lenézek, és elkerekedik a szemem. A szoknyám körbefordult rajtam, a hátsó
része most már szinte teljesen elöl van, és a halvány rózsaszínű selymen
apró vérfolt látható. Odanyúlok, az ujjamon nedvességet érzek.
Amikor felnézek, Folsomot látom felém vágtatni a füvön át, a házból
pedig emberek özönlenek ki, hogy megnézzék, mi ez a zűrzavar. Végül
Folsom ott áll előttem, ő az egyetlen. A karjába vesz, és ekkor felhangzik a
sziréna vijjogása. Átnézek a válla felett Sophia irányába, és amit a nővérem
arcán látok, az a reménykedéshez van a legközelebb.
21.
FOLSOM

Gwent kiveszik a kezemből, és a mentő ajtaját becsukják az orrom előtt.

Olyan gyorsan történik az egész: átadom Gwent az orvosnak, a lány
szemében rémület ül. Vele akarok menni, de a fejüket rázzák, az egyik le is
tol, amikor be akarok mászni. Ahogy villogó lámpával elhajtanak, Gwen
anyja rohan oda hozzám a ruhája alját a bokája fölé felfogva.
– Elvitték? És jól van? – ragadja meg a kezemet kétségbeesetten.
Megszorítom a kezét.
– Van autója?
Könnyes szemmel bólint.
– Induljunk!
Gyorsan a ház oldalához vezet, ahová Petite kormányzó sofőrje leparkolt
a kocsival. A sofőrt sehol sem látni.
– Szólnom kellene Pandorának – mondja, és körülnéz.
– A francba Pandorával! – kiáltom, és beugrok a sofőrülésbe.
Gwen anyja jóváhagyóan bólint, aztán beszáll az anyósülésre.
Diana mutatja az utat a kórház felé, közben a műszerfalba kapaszkodva
próbálja tartani magát, ugyanis útközben a Vörös régió összes közlekedési
szabályát megszegem. Leparkolunk az autóval, és a sürgősségi bejárata felé
rohanunk. Vajon Sophia tényleg mosolygott, amikor felkaptam Gwent, és a
mentőhöz vittem? Képtelen vagyok kiverni a fejemből a képet. Te jó ég, mi
van ezekkel a nőkkel?
– Gwen Allison – mondja Gwen anyja, amikor a pulthoz érünk. – Pár
perce hozhatták be. Terhes volt… vagyis terhes.
Diana a kezét tördeli, amíg várakozik.
– Nem hozták be ide – mondja a nővér. – Megismernénk Miss Allisont,
ha látnánk.
– Biztosan az Y Genom laboratóriumába vitték – mondom Dianának.
Futva tesszük meg az utat az autóig. Az ezüstgépem folyamatosan csöng,
amióta eljöttem a partiról, és eszembe jut, lehet, hogy Gwen az. Mielőtt
kihajtunk a parkolóból, megszüntetem a lenémítást, és megnézem a
készüléket.
– Gwen – szólok bele, amikor felveszi.
Gwen hangja tölti be az autó terét, erre Diana felkiált.
– Folsom, anyával vagy?
– Igen, itt van mellettem – pillantok Dianára. – Útban vagyunk hozzád.
– Az Y Genomba hoztak be…
– Tudjuk. Minden rendben?
– Még nem vizsgált meg az orvos, csak most értünk ide.
Annyira félek – mondja sírós hangon, mire Diana felzokog.
– Mindjárt ott leszünk, Gwen. Máris jövünk.
Tíz percig veszekszem az őrrel a kapuban, mire Gwen felhívja Corinne-t,
aki beenged minket.
– Pedig azt hittem, hogy itt maga, mint férfi, különleges elbánásban
részesül – mondja Diana félig viccelődve.
Corinne üdvözöl bennünket, és borús arckifejezéssel felvezet bennünket
az emeletre. Diana hiába kérdezgeti, semmit nem árul el nekünk.
Amikor belépünk Gwen szobájába, feje tetejére felkötött hajjal ül az
ágyban. Halványszürke kórházi hálóingében, arcán az elkenődött
szemfestékkel sokkal szebbnek látom, mint valaha. Diana odamegy hozzá,
én pedig hátul maradok, hogy anya és leánya nyugodtan vigasztalhassa
egymást. A gyomromat közben émelyítő félelem szorongatja.
Hunley doktornő rohan be, és alig hogy megérkezik, észrevesz.
– Folsom – nyugtázza a jelenlétemet, aztán a tekintete azonnal Gwenre
vándorol. – Josie bármelyik percben itt lehet, hogy megcsinálja az
ultrahangot. Megnyugtatna, ha vethetnék rá egy pillantást, nem igaz?
Alighogy befejezi a mondatát, valaki kopog az ajtón, és egy technikus
betolja a gépet a szobába. Gwen alsótestét takaróval letakarja, hálóingét
pedig feljebb húzza, hogy láthatóvá váljon a hasa.
A technikus rám néz, majd vissza Gwenre, és megkérdezi:
– Akarod, hogy inkább egyedül csináljuk?
– Szeretném, ha Folsom itt maradna – mondja Gwen, és felém nyújtja a
kezét.
Megfogom a kezét, és megszorítom, közben a szemébe nézek, és nem
figyelem a technikus és az orvos előkészületeit. Josie szól Gwennek,
amikor bevezeti a készüléket a testébe, mi pedig a képernyő felé fordulunk.
Josie figyelmeztet, hogy még korai szakaszban vagyunk, úgyhogy
valószínűleg még nem sok mindent láthatunk. Először semmit sem értek az
egészből, amit látok, de aztán Josie megmutatja a petezsákot és a
szikhólyagot, rájuk közelít, és én teljesen el vagyok bűvölve.
Mindenki visszatartja a lélegzetét, amikor ritmusos lüktetést látunk.
– Ez lehet…? – kérdezem.
– A baba szívdobogása. Határozottan látszik a szív mozgása – erősíti
meg Josie. – Később még gyorsabb lesz, de egyelőre ez teljesen normális.
– Hihetetlen! – suttogja Gwen.
Josie az orvosra nézve elmosolyodik, aztán szól Gwennek, hogy most
kiveszi a vizsgálófejet. Finoman Gwen mellkasára teszem a kezét, és
hátrahúzódom. Hirtelen nem találom a helyemet.
– A babával minden rendben – szólal meg Hunley doktornő. – És a
pecsételő vérzés normális a terhesség alatt, különösen az első trimeszterben,
de azért rajtad tartjuk a szemünket. Tarts gyakran szünetet, tedd fel a
lábadat, és igyál sok vizet. Most, hogy látjuk, mennyire egészségesnek
tűnik minden, nem tiltalak el hosszabb időre semmitől. Csak figyelj a
testedre! – mondja az orvos.
Megveregeti Gwen vállát, mindannyiunkra körbemosolyog, aztán
kimegy a szobából.
– A baba jól van – mondja végül Gwen, az anyja mellett rám nézve. –
Csak vaklárma volt.
Gwen és Diana elsírja magát, én pedig állok, mint egy faszent, és
fogalmam sincs, mit csináljak. Nem tudom, mit is érezhetnék. Gwen nem
tartozik hozzám, és a fiú, akivel terhes, sem lesz soha az enyém, mégis
megkönnyebbülök, annyira, hogy legszívesebben megölelném Gwent, és
megsimogatnám a pocakját.
– Folsom – szólít meg Gwen. Vigyázzba vágom magam. – Gyere ide!
Merev lábbal teljesítem, amit kér. Olyan vagyok, mint egy robot. Diana
gyorsan elnézést kér, és kimegy megkeresni a mosdót, úgyhogy Gwennel
kettesben maradunk a szobában. Megütögeti az ágy szélét, én pedig
odaülök. Megragadja az ingemet, odahúz magához, és átkarolja a nyakamat.
Az arcomat az övéhez húzza, a homlokunk összeér. Teljesen nyugodtan
ülök, és próbálom az emlékezetembe vésni ezt az érzést.
Nincsenek szavak, csak az érintés beszél. Átkarolom Gwen karcsú testét,
és magamhoz szorítom.
– Nyugodtan lehetsz ilyen velem – mondja. – Amikor együtt vagyunk,
nem kell Utolsó Férfinak lenned. Mert nem számít hány nővel vagy együtt,
vagy hová küldenek, én akkor is itt leszek, és hozzád tartozom. Megígérem.
Elhúzódom tőle, hogy lássam az arckifejezését.
– Érted, amit mondok?
– Gwen…
– Semmi baj – vág közbe. – Nem kell mondanod semmit.
Örülök neki, ha megmaradsz… egy barátomnak.
– A barátok nem kefélnek.
– Ezt meg ki mondja? – vigyorodik el.
A homlokához hajtom a homlokomat, és lehunyom a szemem.
– Nem mondhatom ki, amit szeretnék – mondom neki halkan.
– Ha kimondom, akkor többet jelent. És semmi nem jelenthet semmit. Az
én életemben legalábbis nem.
Gwen bólint, fejével a homlokomnak támaszkodva, mintha megértené a
dolgot. De hogy is érthetné?
– Attól tartok, vége a látogatásnak – közli Hunley doktornő a szobába
lépve. – Ma éjszakára még benn tartjuk Gwent, de csak azért, hogy
megfigyelhessük a babát, aztán holnap, ha akarja, eljöhet érte, Folsom…
– Jól van. Remek – felelem, és felállok.
Diana visszasurran a szobába, hogy elbúcsúzzon Gwentől, Hunley
doktornő pedig egy belépőkártyát nyújt át, amivel átjuthatok a kapun.
– Folsomnak találkozói vannak. Anya fog értem jönni – közli Gwen az
orvossal.
– Nem. Én jövök érte.
Mind a három szempár felém fordul.
– Biztos vagy benne? Hogy fogod elintézni…? – kérdezi Gwen
fejcsóválva.
– Biztos vagyok benne. Reggel itt leszek.

Diana elmondja, hogy Petite-et valaki hazafuvarozta, miután elloptuk az

autóját, úgyhogy Dianát visszaviszem a Kormányzói Palotába, és
megbeszélem Serával, hogy oda jöjjön értem.
– Mennyire volt dühös? – kérdezem.
– Őszintén szólva, Folsom, nem igazán érdekel. – Felsóhajt. – Egy
szülőnek soha semmi sem fontosabb a gyerekénél. Pandorának sosem volt
gyereke, úgyhogy nem érti ezt.
– Nekem több mint kétszáz gyerekem van – mondom. Diana szomorúan
mosolyog.
 – Igen, és naponta jobb világot teremt a számukra. Ez a túlélésük záloga.
Mielőtt kiszáll az autóból, megragadja a kezemet, és megszorítja.
– Köszönöm a ma estét. Hogy ott volt Gwen mellett.
Még többet is mondana, de a ház bejárati ajtaja kinyílik, és az ajtóban
megjelenik Petite alakja.
– Mennünk kell – mondom neki.
Mindketten kiszállunk, én odaintek a kormányzónak, aztán elindulok a
saját autóm felé. Amikor hátranézek, a kormányzó karját Diana vállára téve
bevezeti őt a házba.
Egy órával később, amikor belépek az ajtón, Robin vár rám a
lakásomban.
– Fáradt vagyok – mondom, és látom, hogy furcsán néz rám.
– Nagyon sűrű éjszakád volt – bólogat Robin. – Úgy látom, egy este
kétszer is jártál az Y Genom laborjában.
A szemem sarkából nézek rá.
– Te követsz engem? – kérdezem.
Leveszem a zakómat, és az egyik szék háttámlájára dobom. Persze hogy
utánam küldik Robint, hiszen nekik dolgozik, nem nekem, emlékeztetem
magam.
– Amikor kibújsz a napirendbeli kötelezettségeid alól, akkor bizony
követlek. Az a munkám, hogy nyomon kövessem, merre jársz.
– Apropó kötelezettségek: töröld a holnap délelőtti találkozóimat.
Majd valamikor máskor bepótolom őket – mondom, és elkezdem
kigombolni az ingemet.
– Tudod, hogy ezt nem tehetem meg – mondja Robin.
– Utasítalak rá, hogy tedd meg.
– És mit mondjak a Társaságnak, amikor rákérdeznek?
– Mondj, amit akarsz! Nekem teljesen mindegy. Elindulok a fürdőszoba
felé, de Robin utánam kiált: – A tűzzel játszol, Folsom! Fogalmad sincs,
hogy ezek az emberek mire képesek, hogy továbbra is a markukban
tartsanak.
A szavaitól feláll a szőr a hátamon. Pontosan tudom, mire képesek. És
sosem akartam a magam kezébe venni a dolgokat. Évekkel ezelőtt
lemondtam erről a nemesebb cél érdekében. A szabályok, amik szerint
annyi évig éltem, csak akkor kezdtek az agyamra menni, amikor Gwent
megismertem. De miért pont Gwen? Életemben rengeteg nővel hozott össze
a sors, nevek, arcok és muffok megállíthatatlan áradata kísér, és eddig
senki, egyetlenegy nő sem emelkedett ki közülük. De tudtam.
Ahogy megláttam, rögtön tudtam. Egy érzés, vonzalom, apró szikra, ami
lángot vetett.
Akarom őt! Te jóságos ég, mennyire akarom!
22.
GWEN

Folsom másnap kora reggel érkezik, friss levegő és kávé illata kíséri. Én
még fel sem öltöztem, ő pedig máris úgy néz ki, mintha az Utolsó Férfiak-
naptárból lépett volna elő, ami, szégyenszemre, nekem is van. Két pohár
van a kezében: egy smoothie nekem és egy kávé magának. Furcsa kifejezés
ül a tekintetében, bárcsak jobban ismerném, és rájöhetnék, hogy mit jelent.
– Ez aztán a kellemes szerepcsere – jegyzem meg, amikor odaadja a
poharat. – Milyen ízt választottál nekem?
– Úgy gondoltam, hogy biztosan szereted a bogyós gyümölcsöket –
mondja. A lépése elbizonytalanodik, mintha már nem lenne olyan biztos
ebben.
Nem tudom visszafogni magam, egyszerűen képtelen vagyok rá. Folsom
mindig olyan komoly, muszáj bepróbálkoznom.
– Allergiás vagyok a bogyós gyümölcsökre – közlöm lebiggyesztett
szájjal, mire annyira lehervad az arca, hogy kirobban belőlem a nevetés. –
Csak vicceltem! Imádom a bogyókat! – kiáltom, és azonnal bele is
kortyolok az italba, hogy ezt bizonyítsam. – Te vagy a legmenőbb pasi, akit
ismerek – mondom neki, majd lelógatom a lábamat az ágy szélén, és
felállok.
– Rajtam kívül nem is ismersz más pasit.
– Tévedés. Laticus is számít, nem? És Jackalt is ismerem, meg Kaspert.
Róla aztán semmi jót nem tudnék elmondani.
Folsom a homlokát ráncolja. Figyelmesen vizsgálom az arckifejezését, és
szeretném, ha többet is elárulna a Kasperhez fűződő viszonyáról. Két ember
nem is különbözhetne jobban, mint ők ketten: Folsom haja sötét, a szeme
világos, Kaspernek pedig pont fordítva, az ő haja világos, a szeme pedig
sötét. Kasper minden szava éles, metsző, amit a karizmájával ellensúlyoz,
Folsom viszont megválogatja a szavait… óvatos, sőt tapintatos.
Nem kedvelik egymást, ezt a vak is láthatja.
Kioldom a kórházi hálóingem megkötőjét, és hagyom, hogy az ing a
földre csússzon. Alatta teljesen meztelen vagyok, mert pont levettem a
bugyimat, mielőtt Folsom bejött. Az volt a tervem, hogy majd így húzom az
agyát, de most, hogy engem néz, a tekintetétől felforrósodik a bőröm, és
úgy érzem, kicsúszik a kezemből az irányítás. Ügyetlenül babrálom a
Corinne által hozott ruhákat, leejtem a nadrágot, aztán fordítva veszem fel a
felsőt, mert ideges vagyok Folsom tüzes tekintetétől.
Egyetlen pillanatra sem veszi le rólam a szemét, én pedig legszívesebben
felröhögnék, hogy minek is próbálok szexis lenni.
Amikor felöltözöm, odamegyek Folsomhoz. Elkapja a kezemet, és a
farkára teszi, hogy érezzem, milyen kemény.
Lágyan megcsókolom, ő pedig megfogja a fenekemet, és magához húz.
– Nem lehet – lehelem a szájába. – Mindketten rokkantak vagyunk.
Folsom elneveti magát, a mellére hajtom a fejem, hogy érezzem odabenn
a dörömbölést. Ekkor valami igen meglepő dolgot csinál. A hasamra teszi a
kezét, és egy ideig ott tartja a tenyerét.
– Ez itt a te fiad – mondom, és félrehajtott fejjel nézek rá. – Nem a
régióé, nem a társadalomé. A tiéd és az enyém.
Folsom gyorsan elhúzza a kezét, és kibámul az ablakon, mintha nem
hallotta volna, amit mondtam.
Bár tudnám, mi jár a fejében! De lassan csak megtanulom, nem igaz?
Tudom, hogy próbál semmit sem érezni. Az egyetlen védőpajzsa az, ha
érzéketlenül éli az életét. Úgy gondolja, nem értem meg, és lehet, hogy
tényleg nem, de legalább próbálkozom. Ha végre hagyná, hogy átvegyek
tőle valamennyi terhet!
Elbocsátanak a kórházból, és a következő hétre ágynyugalmat rendelnek.
Ez azt jelenti, hogy nem jöhetek dolgozni. Nem tarthatom rajta a szemem
Laticusön és Charityn. Sera az autóban vár ránk, mosolyog, amikor meglát,
és bólint üdvözlésképpen. Még nem indultunk el öt perce sem, amikor
észreveszem, hogy rossz irányba megyünk.
– Hová megyünk? – kérdezem.
– A lakókörletbe.
Kérdőn nézek Folsomra, de ő csak bámul egyenesen előre.
Csak képzelem, vagy tényleg kerüli a tekintetemet?
– De miért?
– Mert anyád és a nővéred kiköltözött a gyermekkori otthonodból, és
összeköltözött Petite-tel. Nem akarom, hogy egyedül légy, és azt sem
szeretném, ha a Kormányzói Palotában lennél. Egyik sem biztonságos.
– Mióta léptél elő biztonsági főnökömmé?
 – Amióta láttam a nővéred mosolyát, amikor azt hitte, hogy el fogsz
vetélni. Amióta Petite megfenyegetett. Amióta a híradóban elmondtad azt
az agyament beszédet mind a tizenkét régió szeme láttára.
– Ó! – pislogok rá meglepetten.
A nővérem, igen, majdnem megfeledkeztem róla. Amikor Sophiára
gondolok, forogni kezd a gyomrom. Dobolni kezdek az ujjaimmal a
térdemen, ezerféle érzés kavarog bennem. Még Folsom is észrevette,
milyen arcot vágott Sophia. És Folsom szerint tényleg… agyament vagyok?
Sosem lehet tudni, hogy mérges vagy csak csipkelődik. Az arckifejezése
alig változik, csak a szemén lehet látni, de azt most épp elfordítja.
– Akkor hol fogok lakni? – kérdezem végül.
– Nálam – közli Folsom egyszerűen. Elkerekedik a szemem.
– De a Társaság… mi lesz, ha rájönnek, hogy nálad lakom? Szabad
neked… nekem…?
– Azt hívok meg, akit akarok. Még biztatnak is rá.
– Oké, de az azokra a nőkre vonatkozik, akik még nem terhesek.
Ekkor rám néz, és világos színű szemében nevetés csillan meg. Azonnal
liftezni kezd a gyomrom, úgyhogy elfordulok. Szégyellem, hogy a testem és
az agyam milyen gyorsan képes összefogni ellenem. Folsom keze után
nyúlok. Megkönnyebbülésemre az ujjait az ujjaimba fűzi, és bátorítóan
megszorítja a kezem.
Amikor a lakókörlethez érkezünk, többen is várakoznak előtte. Az egyik
nő sokatmondóan mosolyog rám, és Folsom divattanácsadójaként,
Krystalként mutatkozik be. Magas, hosszú lábú, a teste csupa izom és nőies
domborulat. Eszembe jut valami, amit Folsom az első találkozásunk
alkalmával mondott.
– Ő segít neked ruhát tervezni?
– Odaadom neki a vázlatokat – feleli Folsom. – Ő pedig elintézi a többit.
Most jobban szemügyre veszem Folsomot, és észreveszem az inge
szokatlan szabását és redőzését, és a hosszú, velúr átmeneti kabátot, ami
vízhatlannak tűnik.
– Nekem nincs itt semmilyen ruhám – mondom.
– Akkor csináltatunk neked párat.
Kinyitja előttem az ajtót, én pedig belépek. Szeretném gyorsan becsukni
magam mögött, és kizárni a divattanácsadók, a masszőrök és a testőrök
figyelő tekintetét. Mindannyian ugyanazzal a tekintettel néznek rám,
sajnálat ül a szemükben.
 Belezúgtam Folsomba, ő pedig hamarosan továbbáll… velük… én pedig
itt maradok.
Hirtelen irracionálisan féltékeny leszek Folsom divattanácsadójára. A nő,
aki vele utazhat, és mindennap láthatja.
– Én szeretnék a divattanácsadód lenni – jelentem ki, ahogy bevezet a
nappaliba.
Folsom csodálkozva vonja fel a szemöldökét.
– Ó, tényleg?
– Igen, feltétlenül. Akkor veled utazhatnék. Veled lehetnék.
– És mibe öltöztetnél?
– Hát, inkább ruha nélkül szeretlek látni, de azért biztosan össze tudnék
neked dobni valamit.
– Honnan ez a hirtelen érdeklődés a divat iránt? – kérdezi Folsom, és
letelepszik a kanapéra, én pedig a lábamat magam alá húzva odakuporodom
mellé.
– Féltékeny vagyok.
– Kire?
– Mindenkire, aki mindig veled lehet.
– Féltékeny vagy a nőkre, akikkel nem fekszem le? – hajtja hátra a fejét,
és zavarodottan dörzsöli a homlokát.
– Mindenkire féltékeny vagyok, aki veled lehet, amikor én nem.
– De amikor velük vagyok, akkor inkább veled szeretnék lenni – mondja.
Annyira örülök, hogy csak bámulok rá. Folsom nem veszi észre, milyen
hatással vannak rám a szavai. Felkel, és kimegy a konyhába. Pár perc múlva
egy ezüstgéppel a kezében tér vissza.
– Az Y Genom közleményt adott ki arról, hogy a kisbabával együtt
mindketten jól vagytok – mondja.
Bólintok. Ennyit el is vártam tőlük. A hírműsorok felkapták a hírt, hogy
Langley partijáról rohammentővel szállítottak kórházba, és azóta az
ezüstgépem megállás nélkül rezeg.
Folsom leteszi az ő ezüstgépét, és furcsa arckifejezéssel néz rám.
– Mi az?
– Szeretnék mutatni valamit. Jól érzed magad?
– Jól – közlöm Folsomra fintorogva. – De mi az?
– A hátsó szobában van… oda kizárólag én léphetek be – közli
nyomatékosan.
 Felhúz a kanapéról, aztán a hálószobája mellett elhaladva két zárt ajtó
közül odamegyünk az egyikhez. Folsom kinyitja az ajtót, és felkapcsolja a
lámpát. Mindenhol cipőket látok: vannak kész darabok, festésre várók,
néhány pár pedig kezdetleges fázisban van… a munkaasztalon pedig ott áll
a legrafináltabb, legcsodálatosabb darab, amit életemben láttam.
Odamegyek a cipőhöz, és megérintem a puha, rugalmas anyagot.
– Imádom – suttogom. A szemem elhomályosul, Folsomra nézek. – Te
cipőt készítettél nekem.
– Aznap este kezdtem el csinálni, amikor találkoztunk – mondja.
– Hihetetlen, hogy megcsináltad.
– Nem csak én voltam – vallja be. – Amíg a kórházban voltam,
Krystal dolgozott rajta.
Felkapja a cipőt, és a kezembe nyomja.
– Kérsz belőle egy-egy párat minden színben?
– Igen! Kérek!
Folsom felnevet, és kihúzza nekem a széket, hogy üljek le, és próbáljam
fel. Könnyedén feljön a lábamra, Folsom pedig előrehajolva bekapcsolja a
kapcsokat, és megköti a cipőfűzőt.
– Mintha a lábamra öntötték volna – mondom sugárzó mosollyal, és az
ajkamba harapok. Összeütöm a két lábam, aztán felnézek rá. – Köszönöm,
Folsom. Odavagyok érte!
– A mosolyod… – mondja, és a mellére szorítja a kezét.
Szeretném hallani, mit akart mondani, de inkább lehajol, és megcsókol.
Gyorsan belemelegszünk a csókba, ekkor Folsom vigyorogva elhátrál.
Éppen javasolni akarom, hogy ebédeljünk, de eszembe jut, hogy be kell
pótolnia a reggeli találkozóit.
– Nemsokára el kell menned, igaz?
Ahogy ezt kimondom, rémület fog el, az agyamba képek kúsznak be,
amiken más nőkkel látom Folsomot. Eldugom előle a kezemet, ne lássa,
hogy remeg.
– Igen – válaszolja egyszerűen.
Mielőtt elmegy, a kanapéra ültet, és ellát rágcsálnivalóval, innivalóval,
könyvekkel és az ezüstgépen nézhető régi filmekkel. Úgy érzem magam,
mint egy gyerek, akit ágyba dugnak. Mégis, van valami megható abban, ha
az emberről egy tagbaszakadt, nem túl érzelgős férfi gondoskodik, úgyhogy
szó nélkül hagyom magam. Napközben, amíg Folsom nincs itthon, Robin
beugrik, hogy megnézze, hogy vagyok, az arcán merev mosoly ül. Kedvem
támad kérdezősködni tőle Folsomról, de tudom, hogy Robin nem a barátja,
hanem a tanácsadója, a Társaság fizetett futtatója.
Egész nap arra várok, hogy Folsom hazajöjjön, és együtt
vacsorázhassunk. Néha hoz valami kaját valahonnan: sült csirkét a
külvárosból, süteményt, ami úgy omlik el a számban, mint a vaj, és néha
főzni is szokott. Mivel én még soha életemben nem főztem semmit,
elbűvölve nézem, ahogy csinálja. Könyékig feltűrt ingujjban ugyanolyan
könnyedén bánik a konyhai eszközökkel, ahogyan elképzelésem szerint a
női testekkel is. Amikor a serpenyővel dobálni kezdi a dolgokat, elfog a
féltékenység. Amikor kavarás közben megfeszül az izom az alkarján,
magamban fortyogok. Minden íz megkeseredik a számban. Elismerem,
hogy nevetséges és erősen visszatetsző a féltékenykedésem. Folsom nem az
enyém. Nem járunk együtt. De én szeretnék vele járni, úgyhogy majd
beledöglök a bizonytalanságba. Egy hét folyamatos üldögélés után már
unatkozom, és alig bírok magammal. Az egyik délután már totál elegem
van a Folsomra való várakozásból. Keresni kezdem az ezüstgépet a
lakásban, odaviszem a kanapén kialakított vackomra, és el szeretném
olvasni a híreket, de ahogy a főcímek megjelennek, megdermedek.
Kórházba került az Utolsó Férfiak keresztes lovagja a
terhességi vaklárma után

Hová tart a Vörös régió?

Gwen Allison és a Vörös régió fia Laticus

Donahue, a régiók megmentője
Az utolsó főcím felkelti a figyelmemet. A tenyerem izzadni kezd, ahogy
a cikk megnyílik előttem. Megrázom a kezem, hiszen máris tudom, hogy
amit olvasni készülök, abban semmi jó nem lesz.
Laticus Donahue, a híres Utolsó Férfi, Folsom Donahue fia az elmúlt két
hónapot a Vörös régióban töltötte, mivel az Y Genomban teszteket végeztek
rajta. Folsom első hímnemű utódjaként Laticus lesz az a férfi, aki
legközelebb beáll az Utolsó Férfiak kötelékébe. Ezt a csoportot tizenhét
évvel ezelőtt hozta létre a néhai filantróp, Earl Oppenheimer, mára a régiók
utolsó reménységévé vált, egyetlen célja az újbóli benépesítés. Az Y Genom
ma közleményt adott ki.
 „Miután számos tesztet végeztünk ezen a ragyogó fiatalemberen, úgy
találtuk, hogy Laticus kiváló egészségnek örvend. Ondótermelése magas,
amelyben az Y-kromoszóma nagy számban van jelen, nagyobb számban,
mint a régiókban jelenleg élő bármely más férfinál. Nagy reményeket
fűzünk a fiatalember és a régiók jövőjéhez.”

Elhajítom az ezüstgépet, mert képtelen vagyok tovább olvasni, és a

karomra borulok. Ez hát a stratégiájuk: az Y Genomé, a Társaságé… még
az elnöké is. A régió támogatását akarják megszerezni, fellelkesítik és a
saját oldalukra állítják a polgárokat. Ha Laticust mindenki hősként könyveli
el, nem pedig áldozatként, akkor lecsendesíthetik a mostanában megjelenő
kisebb felkelőcsoportokat. Ezenkívül Folsomot is megpróbálják majd
rákényszeríteni, hogy engedélyt adjon Laticusnek arra, hogy korábban
beálljon az Utolsó Férfiak közé. Sok szerencsét hozzá. Ha eddig valamit is
megfigyeltem Folsommal kapcsolatban, az a hajthatatlansága. És ez rémít
meg a legjobban. Vajon meddig hajlandók elmenni, hogy megtörjék?
Sokáig csak ülök, a fejemben kavarognak a gondolatok, végül
elhatározásra jutok. Felkapom a földről az ezüstgépet, újra elhelyezkedem a
kanapén, és írni kezdek.
23.
FOLSOM

Ha valaki megkérdezné, mire fogok emlékezni Gwennel kapcsolatban tíz év

múlva, azt mondanám, hogy nem a kócos frizurájára vagy az egzotikus
macskaszemére vagy a tökéletes mellére és a rózsaszín mellbimbójára, ami
csodásan ringatózik a kezemben… hanem a vakmerő dacra, ami azonnal
előtör belőle, ha feldühödik. Bár ez nem túl gyakori, de amikor előfordul,
mindig vannak áldozatok.
Épp az utolsó aznapi találkozómról tartok hazafelé. Még ott helyben
lezuhanyoztam, hogy amikor belépek az ajtón, és Gwennel találkozom, ne
áradjon belőlem más nő puncijának a szaga. A hátsó ülésen vizet
kortyolgatok, arra gondolva, bárcsak bourbon lenne, miközben Sera a
keskeny utcákon kanyarog az autóval. Otthon akarok lenni, látni akarom
Gwent, hozzá akarok érni, és érezni akarom az illatát. Hogy eltereljem a
figyelmemet, átfutom az aznapi hírek főcímeit. Először meglátom a
Laticusről szóló cikket, és hirtelen még inkább vágyom valami erősebb
italra. Dúlva-fúlva olvasom a szavakat, és alig kapok levegőt, a következő
megjelenő főcím láttán viszont teljesen elakad a lélegzetem.
A nők korszaka
Amikor meglátom, ki írta a cikket, szólok Serának, hogy hajtson
gyorsabban. Csak pár órára hagytam Gwent egyedül, és máris sikerült a
figyelem középpontjába kerülnie az interneten. Gyorsan átfutom a cikket, és
ahogy haladok előre, a szívem egyre hevesebben dobog. Különösen az
utolsó bekezdés miatt kezdek aggódni Gwen biztonságáért:
Végső soron nem vagyunk mások, mint futtatók, akik áruba bocsátják
ezeket a férfiakat, hogy teljesítsék a vágyainkat.
Az egy dolog, hogy felnőtt férfiakat kérünk meg arra, hogy áldozzák fel
az életüket… mintha valóban a saját választásuk lenne… de vajon így van-
e? Korántsem. Nincs beleszólásuk abba, kivel lesz találkozójuk, mikor és
hová kell menniük legközelebb. És ha engedjük Laticusnek, hogy Utolsó
Férfiként megkezdje a „karrierjét”, olyan társadalommá válunk, ami
nemcsak elősegíti, hanem egyenesen ünnepli a gyermekprostitúciót.
 Vajon fordított helyzetben megtennénk- e ezt a lányainkkal is? Kik is
vagyunk mi? És mivé is lettünk?

A rohadt életbe!
Amikor belépek az ajtón, Gwen sápadtan várakozik Robin társaságában.
A szoba két ellentétes sarkában ülnek, egymással szemben.
A hangulat feszült, az előbbi mondatok ott lógnak a levegőben. Gwen
nem akar a szemembe nézni, Robin viszont azonnal felpattan, amikor
meglát.
– Beszélned kell a fejével, ha egy kicsit is kedves neked, Folsom –
mondja Robin Gwen felé intve. – Én egyáltalán nem tudok hatni rá.
– Én meg azt nem tudom, hogyan állhat és nézheti tétlenül, ahogy
Folsom szenved – vág vissza Gwen. Robin hirtelen felpattan, erre Gwen is
felugrik, és csípőre tett kézzel bámul vissza. A derekára teszem a kezem, és
visszanézek Robinra.
– Kaphatnánk pár percet?
Robin bólint, és kimegy a szobából. Megvárom, amíg kinyitja és
becsukja a bejárati ajtót, csak ekkor fordulok vissza Gwenhez.
– Ülj le! – mondom neki. – Szeretném, ha most végighallgatnál!
Gwen elvörösödik, elhúzódik tőlem, és dacos képpel áll. Előrelépek, és
magamhoz húzom. Az ujjammal végigsimítom a felső ajkát, lehajolok, és
megnyalom.
– Ezt már azóta szeretném megtenni, amióta itthon hagytalak – súgom a
fülébe.
Gwen megremeg, én pedig hosszan csókolgatom a nyakát, látni
szeretném, hogy reagál rá.
– Még életemben nem védett meg senki úgy, ahogy te, de most kérve
kérlek, ne csináld. Ez is először fordul elő, hogy valakinek könyörgök. –
Kézen fogom, magam után húzom, és egymással szemben elhelyezkedünk a
kanapén. – Kemény lecke volt, amíg megtanultam, hogy ne szálljak szembe
a Társasággal. Csak egyszer fordult elő, hogy nem voltam hajlandó részt
venni a megbeszélt találkozón. Egy olyan lányról volt szó, akivel együtt
gyerekeskedtünk. Az a fajta kegyetlen csaj volt, aki a környezetében
mindenkivel szemétkedett. Ki nem állhattam. Épp megkezdtem az Utolsó
Férfi-munkámat, a szülei pedig fizettek a szolgáltatásaimért. Amikor
beléptem a házukba, és rájöttem, hogy róla van szó, azonnal sarkon
fordultam, és megtagadtam a munkát.
 Büntetésből három hétig napi nyolc találkozót kellett lenyomnom –
mondom a fejemet csóválva, és fintorogva. – Azt hittem, leesik a farkam…
Gwenre pillantok, hogy lássam, tényleg figyel-e.
– Egy alkalommal, még a korai években, nem sokkal azután, hogy Utolsó
Férfi lettem, szerettem volna látni az egyik gyereket. Fogalmam sincs, hogy
csak a kíváncsiság hajtott, vagy szerettem volna büszkének lenni a
tevékenységemre, mindenesetre nem mentem el az egyik találkozóra,
hanem helyette meglátogattam a gyerek anyját az otthonában. A nőt Ellának
hívták, kedves volt velem, talán túl kedves is. Nemet kellett volna
mondania, de nem tette. Megengedte, hogy meglátogassam Tessát, aki
akkor hároméves volt. Vittem neki egy babát, és a kislány imádta. Nagyon
jó érzés volt odamenni, Tessa örült nekem, Ella pedig jó anya volt. A
Társaság viszont rájött a dologra, és egy héten belül elvették Tessát Ellától,
átvitték egy másik régióba… és odaadták egy másik anyának. Egyszerűen
elvették Ella gyerekét, és odaadták egy tök idegennek, hogy nevelje fel.
Megvan rá a módszerük, hogy megbüntessenek, Gwen, akár valaki máson
keresztül. Csak idő kérdése, hogy rájöjjenek, hogy sokat jelentesz nekem,
és máris félek, mit tesznek akkor.
– Gondolod, hogy elveszik a fiamat? – kérdezi Gwen elkerekedett,
könnyes szemmel.
– Az az érzésem, mindenre képesek azért, hogy sakkban tartsanak.
Gwen nagyot nyel… bólint… félrefordítja a fejét.
Úgy vélem, lezártnak tekinthetjük az ügyet, és eléggé ráijesztettem, hogy
hagyja annyiban a dolgot, de ekkor halkan megköszörüli a torkát, és így
szól:
– Mindenképpen elveszik tőlem, mint ahogy Laticust is elvették az
anyjától. És én nem fogom tétlenül várni, hogy erre sor kerüljön.
– Koncentrálj inkább arra, hogy egészséges legyen a kisbaba! Találj ki
valami ellenszert erre… a dologra, ami velünk történt. Ezzel segíthetnél.
– Majd arra koncentrálok, amire én akarok – jelenti ki rezzenéstelen
arccal.
Feláll, mint aki itt befejezte a beszélgetést, és átmegy egy másik szobába.
Úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki büntetést kapott, és most
otthagyták. Elborul az agyam a méregtől, utána akarok rohanni, és
megrázni, hogy észhez térjen. De mégsem teszem, csak ülök nyugodtan, és
nagyot sóhajtok. Gwent majd valahogy másképp kell leszerelni.
 Elhaladok Gwen mellett, bemegyek a hálószobába, leveszem a ruhámat,
és lefekszem az ágyra. Még van pár órám, mielőtt el kell kezdenem
készülődni a ma esti partira, és totál hullának érzem magam.
Pár perccel később bejön, hallom a cipzárja hangját, és a földre eső
ruhadarab zaját. Bemászik mellém az ágyba, a mellemre hajtja a fejét, és a
lábát a lábam köré fonja.
– Akkor most veszekszünk?
– Azt hiszem, igen – felelem rekedtes hangon.
– Akkor tartsunk egy kis fegyverszünetet, jó?
Gwen lejjebb csúszik a testemen, a farkam máris vigyázzban áll, ahogy
mostanában mindig, amikor Gwen a közelemben van. Felnyögök, amikor a
szájával hozzám ér… és elvesztem az eszem. A kezem megtalálja a haját,
és hagyom, hogy ezt a csatát ő nyerje.
Amikor elindulok a partira, keményen megcsókolom Gwent. Hanyatt
fekszik a kanapén, az egyik lábát kinyújtja, a másikat lelógatja a padlóra, és
valamilyen könyvet olvas. Van valami abban, ahogy Gwen természetes
módon birtokba veszi a teret, amitől olyan erős vágyakozás tör rám, hogy
félre kell fordítanom a fejem. Milyen lenne, ha mindig láthatnám őt,
ahányszor csak belépek egy szobába? Olyan megnyugtató hosszú hajának
látványa, ami félig egyenes, félig hullámos, mintha a Jóisten nem tudta
volna eldönteni, melyikkel ajándékozza meg, úgyhogy összekeverte a két
változatot. Az egyik ingemet viseli, a jobb válláról lecsúszott, itt
hozzáférhetek a csupasz bőréhez.
Megcsókolom a vállát, aztán a nyakát. Amikor nyögve felém hajol,
elindulok az ajtó felé, nehogy véletlenül elkéssek. Megnyugtató, hogy nem
akar velem jönni, nem azért, mintha nem akarnék vele lenni, hanem azért,
mert biztonságosabbnak tartom, ha egy ideig nem jelenik meg az arca a
híradóban. Rengeteg mondanivalója van, látom, ahogy a véleménye
megvillan a szemében, ahányszor csak rám néz. Azt is látom, hogy magába
fojtja, mert nem akarja, hogy büntetést kapjon érte. Egy másik világban
Gwen üdítő jelenség lenne, ebben a világban viszont veszélyes.
A lakókörlet előtt, a kapu két oldalán tüntetők sorakoznak, a Régióügyi
Tanács előtt pedig, ahol a ma esti partit rendezik, még többen ácsorognak.
A plakátjaikon ott látom az arcunkat: Marcusé is ott van az egyiken. Erre
megborzongok. Vajon mikor jön rá a nagyközönség, mi történt vele, és tör
ki a pánik? Vajon ez előreviszi majd Gwen ügyét, vagy épp a kárára válik?
Ha helyettesítést követelnek, az veszélybe sodorhatja Laticust.
 Emlékszem rá, milyen megtisztelőnek éreztem, milyen adrenalinlöketet
adott, hogy én lettem a régiók leghíresebb személye. A lelkesedés viszont
nem tartott sokáig. Az a rengeteg semmitmondó találkozás, éveken át,
teljesen elsivárosította a lelkemet. Eleinte úgy éreztem, begolyózom az élet,
a melegség hiányától, aztán egy idő után már egyáltalán semmit nem
éreztem. Megnyugtató volt ez a kényelmes zsibbadtság, ami jobb volt, mint
a másik lehetőség. Aztán egy kócos hajú lány megkérdezte, hogy
felpróbálhatja-e a cipőmet, és hirtelen repedés támadt a pajzson.
Nagyot sóhajtok, amikor a fémrács kettéválik, és behajtunk a kapun.
Kétszer annyi Gwent éljenző plakátot számolok meg, mint Utolsó
Férfiakat ábrázolót. A Gwentől származó idézetek dühösen virítanak a fehér
háttér előtt, és mindenkit arcul csapnak, aki csak rájuk meri vetni a szemét.
A transzparensek igazsága. Lehet, hogy egy óriási felhőszakadás ezt az
összes táblát ronggyá áztatja, de a szavaik akkor is élni fognak az őket
hordozó emberekben. A szavak erős fegyverek, és soha sem pusztulnak el.
A parti egy tetőteraszon zajlik. A szabad levegő életet lehel belém, üdítő
változatosság a fullasztó hálószobák után. Akkor mosolygok, amikor kell,
hagyom magam tapogatni, és megpróbálok a lehető legjobban viselkedni.
Az este során többször is azon kapom Petite-et, hogy engem néz. Éppen
elnézést kérve elhúzódom egy csoporttól, ahol már tizenöt perce az
időjárásról folyik a társalgás. A téma annyira közhelyes, hogy
legszívesebben megvillantanám a farkamat, csak hogy lássam, erre mit
lépnek, amikor valaki a vállamra teszi a kezét. Megfordulok, Diana áll
mögöttem, talpig barackszínű selyembe öltözve. Most először látok valami
hasonlóságot közte és Gwen között. Halványan elmosolyodik, és int, hogy
beszélnünk kellene.
Elnézést kérek a csoporttól, és egy csendes sarokba vonulok utána. A
katasztrófa elhárult, a farkam biztonságosan eldugva a nadrágomban.
– Gwen azt mondja, jól érzi magát, de nem tudom, tényleg az igazat
mondja-e nekem – mondja. – És az a cikk, amit feltett az internetre…
Folsom… – mondja a fejét csóválva, és a szemét aggodalom felhőzi.
Összeszorítom a fogam.
– Gwen nincs igazán tisztában a tettei horderejével. Beszéljen vele,
Diana! Rám nem hallgat.
– Magával lakik a lakókörletben. Amikor a média ezt megszimatolja, szét
fogják… – magyarázza, de nem tudja befejezni a mondatát, mert Petite
kormányzó közbevág.
 – Megkérhetem, hogy szóljon pár szót ma este? Meg kellene nyugtatni az
embereket most, hogy néhány pletyka terjedni kezdett.
– Miféle pletykákról van szó? – adom a tudatlant, de az arckifejezése és
az önelégült viselkedése… muszáj minél távolabb kerülnöm tőle.
Petite összeszorítja a száját, és Diana felé pillant.
– Attól tartok, Gwen a múltkori írásával elég kedvezőtlen hangulatot
keltett az Utolsó Férfiakkal kapcsolatban. A Társaság azt kérte, hogy
nyugtassa meg a kedélyeket. Erősítse meg, hogy hisz az ügyben.
Nocsak, nocsak, ezt kérték volna?
– Nem.
Petite hátrahőköl, mintha pofon vágtam volna.
– Nem? – kérdez vissza. – Emlékeztetnem kell, hogy ez a munkájához
tartozik, és…
– Ha a Társaság valamit közölni szeretne – vágok közbe –, akkor ő maga
is megteheti.
Érzem, hogy Diana megmoccan mellettem. Mivel a lánya jó hírneve és
biztonsága forog kockán, eszembe villan, hátha ő is Gwen védelmére kel
majd, de végül csak csendben marad. Diana gyáva, jövök rá. Mint mindenki
más is.
– Folsom, nem gondolja, hogy a saját érdekében tennie kellene a dolgát?
– próbál Petite rábeszélni a dologra.
– De hát itt vagyok! – tárom ki a karomat kényszeredetten mosolyogva.
Körülöttünk több poharát szorongató vendég elhallgat beszélgetés
közben, és felénk néz. – Teszem a dolgom… Kissé meghajolok Petite felé,
és eltűnök a tömegben. Egyetlen dolog zakatol újra meg újra a fejemben:
Haza kell mennem.
Gwenhez.
24.
GWEN

Megfogadom magamnak, hogy többet nem veszem elő az ezüstgépet, de az

értesítések folyamatosan csipognak rajta. Amikor Folsom már majdnem két
órája elment, nem tudok tovább ellenállni, felnyitom a gépet, és elolvasok
pár hozzászólást.
Köszönjük, hogy megosztotta velünk az igazságot. Tudtam, hogy volt
valami gyanús abban, ahogy ezeket a férfiakat távol tartották tőlünk,
többiektől.

Gwen, maga annyira bátor, hogy kiáll az Utolsó Férfiak jogaiért!

Az Utolsó Férfiak rajongói klubja tisztelettel szeretné Önt felkérni, hogy

mondjon beszédet a legközelebbi gyűlésünkön… kérem, mondjon igent!
Feltétlenül indulnia kellene a következő kormányzóválasztáson… sőt,
jobbat mondok, a regionális parlament elnökválasztásán is! Én magára
szavaznék.

Fogd be a pofád, te kis nyafka rohadék! Az nem jut eszedbe, hogy te is

azok közé a nyavalyások közé tartozol, akiket megtermékenyített ez az
állítólagos rabszolga? Úgy néz ki, a saját logikád szerint te magad vagy a
futtatója.

Ne foglalkozzon ezzel az alakkal! Aki ennyit káromkodik, az nem túl

művelt. Szerintem magának van igaza.

A férfiak évezredekig tartották a nőket társadalmi és gazdasági

rabszolgaságban. Már épp ideje volt, hogy veszélyeztetett csoporttá
váljanak. Rohadjanak meg!
Tartoznak nekünk ezzel!
 Hirdesd az igét, csajszi! Én már évek óta ezt magyarázom, de a kutya se
figyel rám. Erre végre: megszólaltál te.

Nagyot fújok, és lenézek, hogy megnézzem, hány hozzászólás van még

hátra, és ekkor leesik az állam. A jobb alsó sarokban ez áll: (526)
Hozzászólás. Tovább görgetem a sort lefelé, a legtöbben támogatnak, sok
olyan nő van köztük, akik már találkoztak Utolsó Férfiakkal, és
beszélgettek már velük. Még mindig döbbenetes számomra, hogy az
emberek ilyen gyorsan rákaptak a dologra. Amikor ajtónyitást hallok,
bedugom az ezüstgépet egy párna alá, mosolygó arccal megfordulok, és
várom, hogy megpillantsam Folsomot. De nem Folsom az, aki belép az
ajtón.
Sera vonul be fesztelenül, mintha már ezerszer járt volna itt. Azon
gondolkodom, ki mindenkinek lehet még szabad bejárása Folsom
szállására. Nem meglepő, hogy Folsom cipősszobája tele van a remekeivel,
ha az az egyetlen menedékhelye.
– Helló! – üdvözöl, és egy borítékot mutat fel, amin ott áll a nevem. –
Odakinn várok, amíg elkészül.
– Úgy nézek ki, mint aki készül valahová? – mutatok a pizsamámra és a
kócos dupla kontyomra.
– Szerintem lehet, hogy készülni fog, ha ezt elolvassa – lengeti meg a
borítékot.
Kinyitom az üzenetet, és megcsodálom Folsom egyenes, nagybetűs
írását, aztán elolvasom.
Gwen…van második neved? Ez is egy a sok dolog közül, amit még nem
tudok rólad. Pedig szeretném tudni. Előtted még sosem volt ilyen vágyam…

Az egy hét börtönnek vége. Add nekem ezt az estét! Kérlek!

Sem Társaság, sem nők, sem laborok, tabletták vagy bármi más. Csak te
és én.

Folsom

Elmosolyodom, és magamhoz szorítom a levelet. Elég a föld fölött

repkedésből! – hűtöm le magamat. – Élvezd a pillanatot, és ne merészelj
álmodozni! Felpattanok, és a fürdőszobába rohanok, de közben idegesít,
hogy majd kiugrom a bőrömből, mert annyira szeretném látni, mit tervez
Folsom.
– Röhejes vagy – mondom a tükörképemnek.
Testre simuló, kék ruhát veszek fel, és azt vizslatom, vajon látszik-e már
a pocakom. Még mindig lapos vagyok, mint a deszka. A francba! Kibontom
a hajamat, és végighúzom az ujjaimat a hullámokon, aztán feromonspray-t
spriccelek magamra. Elvigyorodom, vörös rúzst kenek a számra, és
kirohanok a hálószoba ajtaján.
Sera kifejezéstelen arccal nyitja ki nekem az ajtót, és azon töprengek,
vajon bajba kerülhet-e emiatt. Beszállok az autóba, és félig-meddig arra
számítok, hogy odabenn Folsom vár rám.
Sera észreveszi, hogy Folsomot keresem a szememmel.
– Még el kell mennünk érte – tájékoztat.
Gyorsan odaérünk a Régióügyi Tanácshoz, és amikor Sera megáll az
épület oldalában, egyre idegesebb leszek. Nézem, ahogy a nők jönnek-
mennek, és az jár a fejemben, vajon közülük hányan voltak meg
Folsomnak. Veszélyes dolog ebbe belegondolni. Elfordítom a tekintetem.
Az ajtó kinyílik, és Folsom beszáll az autóba.
– Te udvarolsz nekem? – kérdezem tőle a levelet lobogtatva, és a számat
csücsörítve.
Elneveti magát.
– Úgy érzed? – kérdezi, és elfordítja a tekintetét.
Bólintok.
– Akkor jó – mondja halkan, és megköszörüli a torkát.
– Folsom Donahue, csak nem jössz zavarba tőlem?
– De, lehet.
Újra elneveti magát, és úgy érzem, ez a legszebb hang, amit valaha is
hallottam. Folsom nevetése az új kedvenc az életemben.
Az út további részében csendben ülünk. Ujjait az ujjaimba kulcsolva
megfogja a kezemet, mire a szívem egy kicsit megdobban. Már majdnem
sikerül elfojtani az izgalmamat, de aztán úgy döntök, inkább nem küzdök
ellene. Csak egy estéről van szó. Élvezni akarom, úgy, ahogy van, a maga
teljességében.
Kifelé haladunk a városból, a gazdagabb kerületek mellett hajtunk el.
Lenyűgözve bámulom, ahogy a táj lassan megváltozik: az épületek
elvesztik karcsú vonalaikat, kemény fémszerkezetüket, és zömök, színes
építményekké alakulnak át. És festik a házak falait! A művészeti alkotások
annyira részletgazdagok és lehengerlőek, hogy bármely múzeumban
megállnák a helyüket. Elengedem Folsom kezét, és oldalra fordulva
orromat az autó ablakához nyomom. Egy gyógyszertár melletti falat teljes
egészében betölt egy lányarc. Az arcához és a hajához használt színek a
drágakövek színárnyalatait követik. Ahonnan én származom, ott sajnos
hiányzik ez a szín és érzelem. Sera leparkol a szomorú lányos épület előtt,
és kiszállunk.
Folsom felemeli a kezemet, végignéz rajtam, és mosolyogva nyugtázza a
látványt.
– Sosem tudom, melyik Gwent kapom – mondja. – De mindegyik
érdekesebb, mint az azelőtti.
– Azt hiszem, kezdesz megkedvelni, Folsom Donahue. És Gwen
Allisonnek hívnak – közlöm vele. – Nincs második nevem.
Érzem, hogy még a füle is felemelkedik, olyan széles mosolyra húzódik a
szája, aztán odasúgja:
– Folsom Chase… az apám és a nagybátyám után.
– Nagyon előkelő – bólintok, aztán hátrahúzódva elnevetem magam
Folsom arckifejezésén. – Hol vagyunk? Izgatottnak tűnsz, pedig nem
hittem, hogy tudsz ilyen is lenni.
Szinte játékosan közelebb húz magához. Tetszik nekem ez a laza Folsom.
– Még sosem jártál itt? – kérdezi maga mögé mutatva, és ekkor a
festményben elrejtett ajtó fölött megpillantom a „SIMS” feliratot.
Messzebbről az ajtó úgy nézett ki, mintha a lány inge lenne. Hogy
mondjam el Folsomnak, hogy a régió kiváltságos kis szögletén kívül még
sosem voltam sehol?
– Hallottam már erről a helyről! – kiáltom izgatottan. – Csak fogalmam
sem volt, hol lehet.
– Oda nem építenek ilyet, ahol te forgolódsz – mondja Folsom
szomorúan. – A szegények találmánya a szegények számára.
– Akkor hogyan fedezte fel egy ilyen magadfajta magánrepülőgépen
utazgató pasi?
– Amikor az ember minden idejét bizonyos típusú emberekkel tölti, és
állandóan ugyanazokat a dolgokat látja, akkor feszegetni kezdi a határokat.
Az én esetemben ez nem is állhatna messzebb az igazságtól, de ezt nem
mondom ki. Belépek az épületbe Folsom után, a szívem hevesen ver az
izgalomtól.
 A szimulációkat egy évtizede kezdték el, általában a nagyobb városok
problémásabb negyedeiben. Arra szolgál, hogy azok is megélhessék az
álmaikat, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy megvalósítsák.
Mindig is szerettem volna látni, milyen lehet az én esetemben, de azon is
elgondolkodtam, vajon lesz-e kedvem visszatérni a valóságba, ha egyszer
belekezdek a szimulációba.
Amikor belépünk, egy fekete ruhás lány üdvözöl, és egy leolvasót lenget
meg felettünk. Aztán Folsom kezébe nyom egy kisebb leolvasót.
– Négyes szoba – közli a lány, és visszadugja a fülhallgatóját a fülébe.
Végigmegyünk a szűk folyosón, amit egy a falat borító neongraffiti
világít meg. A graffiti gyönyörű, ugyanakkor túl sok is. A szemem is
belesajdul a színkavalkádba.
Amikor a szobánkba érünk, Folsom feltartja a leolvasót, erre a földből
egy ajtó emelkedik fel. Belépünk rajta, odabenn fehérség vesz minket körül.
Olyan, mintha a színeket kiszippantották volna. A szoba közepén egy
képernyő áll. Folsom rányomja a kézlenyomatát, erre megszólal egy hang:
– Helló, Folsom! Isten hozott újra nálunk!
Folsom a billentyűzeten begépeli a „butanő” szót, és vigyorogva
megmutatja, hová tegyem a kezem. Úgy csinálok, mintha be akarnék húzni
neki egyet a gyomorszájába, mire elugrik előlem.
– Most már benne vagy a rendszerben – mondja. – Legjobb, ha te
kezded. Gépeld be, amit akarsz, és a gép megmutatja, hogy értelmezi a
szavaidat, vagy vedd fel a fejpántot, és pontosan azt mutatja, amit
elképzelsz. Ne fogd vissza magad! – vigyorog. – Milyen lenne az életed, ha
pontosan azt kaphatnád, amit akarsz? Elég bátor vagy hozzá, hogy
megmutasd nekem az igazat?
Egy percig sem habozom. Felveszem a fejpántot, erre az egész szoba
megtelik azzal a képpel, hogy felhajtok a Kormányzói Palotához. Belépek
az épületbe, anya szeretettel köszönt az ajtóban.
– Szervusz, drágám! – üdvözöl anya, a hangja pontosan olyan, mint az
életben.
– Fantasztikus! – nézek Folsomra.
Ő csillogó szemmel bólogat. Mindketten előrefordulunk, és nézzük,
ahogy a szimulált alteregóm végigmegy a folyosón a kormányzó irodájáig.
Az ajtó feltárul, és két nagydarab nő kivonszolja Petite-et a szobából.
Amikor jajgatni kezd, kap egy fejbe kólintást. A két nő kikíséri az
épületből a gyerek módjára visító kormányzót.
 Folsom válla rázkódni kezd mellettem, öklét a szája elé emelve próbál
csöndben maradni. Amikor belépek az irodába, Sophiát találom ott
szobalány-egyenruhában. Amikor meglát, pukedlizik. Kezében egy teljes
teaszervizt tartalmazó tálcát tart.
– Teát, szép hölgy? – kérdezi félénken.
Folsom hahotázni kezd, a nevetését visszaverik a csupasz falak. Én is
elnevetem magam, amikor ránézek, éppen a szemét törölgeti.
– Bocsánat, folytasd csak! – mondja még mindig nevetve. Ekkor egy férfi
jön be az irodába, és Folsom elcsendesedik.
Elhatározom, hogy ízelítőt adok neki abból, milyen érzés is ez, úgyhogy
a pasi megcsókolja az arcomat. Folsom most nem nevet.
– Te vagy a legdögösebb csaj, akivel valaha is találkoztam – mondja a
férfi.
– Most komolyan, muszáj ezt akkor csinálnod, amikor itt vagyok? –
kérdezi Folsom összeszorított foggal, merev állal.
Nevetgélni kezdek.
– Csak vicceltem… Most már tudod, hogy érzem magam.
Morcos képet vág, erre eltüntetem a fickót. Megigazítom a képet a falon,
amin az áll, hogy én vagyok a Vörös régió kormányzója. Aztán már ott
állok egy fehér szegélyű, sárga, viktoriánus stílusú ház előtt, amelynek
körbefutó tornácán, a bejárati ajtó mellett egy hinta és néhány hintaszék
foglal helyet.
– Azt hittem, a házad fehér lesz – mondja Folsom. Hátrapillantok rá. –
De most már nem szólok bele – teszi hozzá.
Belépek, és a szobát nevetés hangja tölti be. Egy körülbelül egykorú
kisfiú és kislány rohan be a szobába, és szaladgálás közben visszakiáltják:
– Szia, anya! Elmentünk, anya!
Ekkor megjelenik Folsom, aki a gyerekeket kergeti. Elkapja a fiút, a
vállára dobja, és alaposan megcsiklandozza. Azután egy idősebb srác lép be
a szobába, fülében fülhallgatóval, a haja egyik oldalon a szemébe lóg. A
zűrzavar láttán elvigyorodik, gyorsan átölel, aztán lelép otthonról.
Felsóhajtok, és észreveszem, hogy az államról könnyek hullanak alá.
A szimulációban Folsom, amikor meglát bejönni az ajtón, leteszi a
kisfiút, és olyan perzselő szenvedélyű csókot nyom az ajkamra, hogy
gyorsabban ver a szívem. Az igazi Folsom mögém helyezkedik, és átöleli a
derekamat.
Érzem meleg leheletét a hajamon, és beleborzongok.
 – Ez már jobban tetszik – mondja.
– Most te jössz! – mondom neki, és szipogva letörlöm az arcomat.
– A tiéd nem sokban különbözik az enyémtől – mondja Folsom halkan. –
Nézd csak!
Beüti a „Foley97” jelszót, és a látvány megváltozik.
Az általam létrehozott jelenet semmivé foszlik, és hirtelen átkerülünk az
ő világába. Nagy rönkházat látunk egy levendulaföldön, úgy tűnik, valahol
vidéken lehet. Amikor belépünk, minden puritán, de gyönyörű, a falak
durván megfaragott rönkökből készültek. A házat női nevetés tölti be, és
Folsom éppen mellettünk megy el. Ez a Folsom más, mint az, aki mellettem
áll. Tarkóig érő, hosszú, hullámos fekete haja van, a ruhái pedig lezserek…
az inge nincs betűrve. Amikor meglátom, hogy a nő, akinek a nevetését
hallottam, én vagyok, olyan megkönnyebbülést érzek, hogy az szinte
megrémít. Elfordítom a fejem a képről, Folsomra nézek, és látom, hogy a
szája sarkában apró mosoly bujkál. Menet közben agyalja ki a dolgot,
engem is beleépít a vágyálmába. Azon töprengek, vajon más nővel is
csinálta-e már ezt, és ettől megint felmegy bennem a pumpa.
Megfeszülök a karjai között, félek megtudni az igazságot. Ekkor azonban
megváltozik a jelenet: meztelenül fekszem egy ágyon, a csuklóm köré lila
selyemszalagot kötöttek, szétterpesztett lábaimat pedig bokánál az ágy egy-
egy oszlopához hurkolták. Teljesen szőrtelen vagyok mindenhol, és ezen
elmosolyodom. Folsom ráközelít a képre, és máris a saját gyantázott
puncimat bámulom. Zavartan elfordítom a fejemet, Folsom pedig a fülembe
nevet.
– Gyönyörű – mondja. – Már több ezret láttam, nekem elhiheted, tényleg
gyönyörű.
Szorosabban kezd ölelni, miközben azt nézzük, hogy Folsom odamegy az
ágyhoz, és lassan végigsimítja a testemet. Megpöccinti a mellbimbómat,
lehajol hozzá, harapdálni kezdi, aztán megnyalja, ahol beleharapott. A
szimulált énem háta megfeszül, mint az íj. Érzem a hátamon Folsom
erekcióját, és érzem, ahogy a keze a testemen lefelé kalandozik, amitől
nekem is felgyorsul a légzésem. Nem is tudom, mitől izgulok fel jobban:
attól, hogy látom, ahogy hozzám ér, vagy attól, hogy a valóságban érzem a
kezét magamon. Az érzékeim majd felrobbannak a túl sok ingertől. Amikor
a szimulációban a lábam közé nyúl, a szemhéjam lejjebb ereszkedik. Csak
bámulok, és képtelen vagyok levenni a szememet a látványról, amikor
hirtelen Folsom ujjait érzem a ruhám alatt matatni. Egyik kezével erősen
tart a derekamnál fogva, a másikkal pedig a bugyimon keresztül simogat,
mialatt a szimulált alteregóink is ugyanazt csinálják. Alig bírom nyitva
tartani a szemem. Annyira jó érzés.
– Nézd! – parancsolja Folsom. Megkeresi a bugyim szélét, és egyik ujját
becsúsztatja a csipke alá. Megremegek, ahogy a bőre a bőrömhöz ér. Még
mindig nem szoktam hozzá, hogy egy másik ember nyúljon ehhez a
testrészemhez.
Erőnek erejével próbálom nyitva tartani a szemem, és nézni, ahogy
ugyanott nyalni kezd, ahol az ujját éppen ki-be csúsztatja. Érzem, ahogy
egyre szorosabban tapadok az ujja köré.
– Folsom – nyöszörgöm.
Ha nem tartana szorosan, nem hiszem, hogy meg tudnék állni a saját
lábamon.
A szimulált alteregóm nyögdécselve vonaglik az ágyon, én pedig
megbűvölve bámulom. Emlékszem rá, hogy ezt akkor is csinálta velem,
amikor először találkoztunk. Emlékszem, milyen érzés volt, ahogy a nedves
nyelvével rajtam körözött. Szinte állatiasan vad az arcom, ahogy kívánom
őt. Ilyen leszek attól, amit velem csinál.
– Tényleg ilyennek látsz? – kérdezem.
– Naná! – vágja rá, és keményen hozzám nyomja a farkát.
– Akkor mutasd meg!
Felkiáltok, amikor még egy ujját belém nyomja, és egyre gyorsabban és
vadabbul kezdi ki-be csúsztatni az ujjait. Már három ujjal csinálja, én
lüktetve rászorítok.
Folsom rólunk szóló vágyálmában kioldja a selyemszalagot, mögém
helyezkedik az ágyban, engem térdelő helyzetbe húz, és úgy fordít, hogy
láthassam, ahogy hátulról belém hatol. Szinte megrészegít a látvány, ahogy
a farka belém csúszik, és egyre gyorsabban, keményebben nyomul belém,
bódultan érzékelem, ami a szemem előtt zajlik, és ami velem történik.
Ebből a szögből még sosem láttam magamat, ő viszont tudom, hogy igen,
úgyhogy elvörösödöm saját magam csupasz, közszemlére tett látványán. A
farka nedvesen csúszik ki belőlem, amikor pedig visszacsúszik, és
magamba fogadom, rózsaszínűvé válik a bőröm.
Gyönyörű, erotikus, ugyanakkor zavarba ejtő látvány. A szimulált Gwen
hátradobja a fejét, és felkiált, én ugyanígy teszek… és közvetlenül utánuk
én is a vesztembe rohanok.
25.
FOLSOM

Amikor kijövünk a SIMS-ből, Gwen a parkolóban körülöttem táncikálva

arra kér, együnk valamit. Ruha van rajta és az általam készített cipő, és úgy
néz ki, mint egy tündér, aki alaposan meg tudna ruházni valakit. Mámoros
az élettől, az orgazmustól, és lehet, hogy szerelmes belém. Ahogy ránézek,
a szívem erősen, egyenletesen kezd dobogni. Sera rosszallóan figyel
bennünket, és ahogy átvágunk a parkolón, néhány frissen érkező vendég
hátrafordulva bámulni kezd bennünket. Amikor előveszik az ezüstgépüket,
hogy lefényképezzenek Gwennel, elkapom a kezét, és gyorsan magammal
húzom. Az, hogy nyilvánosan mutatkozom vele, óriási port ver majd mind a
tizenkét régióban. Nem először fordul elő, hogy a média tudomást szerez
róla, hogy szórakozni megyek egy nővel. Másokkal is eljárogattam,
barátokkal. De a végén mindig ugyanaz történt velük: nyilvános
megszégyenítés, gúnyhadjárat, internetes cikkekben tépték őket darabokra,
és méltatlannak tartották őket arra, hogy velem legyenek. Nem számított,
kik voltak vagy hogy néztek ki. Végül senki sem volt elég jó ahhoz, hogy
egy Utolsó Férfival találkozgasson, főleg, ha az a legelső. Nem akarom,
hogy Gwennel is ezt műveljék. Szorosan magamhoz húzom, és Sera
kinyitja nekünk az ajtót. Gwent gyakorlatilag belököm az autóba, aztán
véletlenszerűen összevissza kanyargunk az utcákon, nehogy valaki
kövessen.
– Ez meg mi volt? – kérdezi Gwen.
– Semmi szükségünk rá, hogy a paparazzók kövessenek, vagy túl sokszor
lekapjanak téged odakinn. Várnom kellett volna még, mielőtt kihoztalak.
– Nem akarok bujkálni, mint egy bűnöző. Nem igaz, hogy az ember nem
élheti az életét anélkül, hogy folyton a sarkában lihegne valaki. Elmentünk
valahová együtt, na és akkor mi van?
Visszafogom magam, és nem mondok semmit.
Megpróbálhatnám elmagyarázni neki, de úgysem értené.
– Mindig ilyen nehéz veled? – kérdezem Gwentől, és jó okom van rá,
hogy megtudjam a választ.
 – Ha a nehéz azt jelenti, hogy kimondom az igazat, akkor igen.
Sötét van, de nem túl sötét ahhoz, hogy lássam az arcán átsuhanó
viharfelhőt, és máris tudom, mire gondol. Ma egy kicsit elrugaszkodtunk a
valóságtól – az övétől és az enyémtől is –, de eljön a holnap és a következő
nap és az azután következő, és nem játszhatunk papás-mamást mindenféle
következmények nélkül.
– Mi jár a fejedben? – kérdezi Gwen halkan.
Megrázom a fejem, nem akarom elmondani Gwennek, mire gondolok.
Még nem.
Gwen két kézzel megmarkolja az ingemet, és magához húz. Csókolózni
kezdünk, teljesen ráhajolok, és az egyik kezemmel tartom a hátát az ülése
fölött. A szabad kezemmel megnyomom a Sera és a köztünk lévő
térelválasztó felhúzó gombját, Gwen pedig leereszkedik a hátsó ülésre, és
szétterpesztett lábbal elhelyezkedik alattam. A lábai közé fekszem, ő pedig
körém fonja őket. Izzadságtól nedves kezével a hajamba túr, a mellkasa
szaporán emelkedik és süllyed az enyém alatt, mindketten nehezen vesszük
a levegőt. A csókot a lelkem legeslegmélyén érzem, ott, ahol a legtitkosabb
érzéseimet tartom. Gwen becsörtet a legérzékenyebb részemre, és fájdalmas
érzés, ha ezt hagyom neki. Gwen benyúl kettőnk közé, és megfogja a
farkamat, közben kiszakítja magát a csókból, két oldalra forgatni kezdi a
fejét, és lehunyt szemmel nyögdécsel. Azt hiszem, most nekem is
nyögdécselnem kellene. Amikor dörzsölgetni kezd, hátravetem a fejem, a
szemem felakad a kéjes érzéstől, a farkam keményen áll a kezében.
A lába közé szorít, és amikor elengedi a farkam, az ráesik nedves
bugyijára, és nekidörzsölődik. Fogalmam sincs, hogy a bugyija még azelőtt
lett nedves, vagy most. Előre-hátra mozogva teljes hosszában
végigdörzsölöm a csiklóját a farkammal. Éreztetem vele, hogy szívesen
lennék belül. Gwen lenyúl, félrerántja a bugyiját, úgyhogy most már a
nedves, csupasz bőréhez dörgölődzöm, ő pedig remegve felkiált. Rekedt
nyögéseket hallat, nem próbálja elfojtani őket, aztán többször felkiált:
– Mindjárt elmegyek! Mindjárt elmegyek!
Szeretnék elmerülni benne, megmártózni egészen a farkam tövéig. A
kezemet a fejünk fölötti ablakhoz nyomom, az üveg hidegen simul izzadt
tenyeremhez. Látom az utcai lámpák rózsaszínű ragyogását, ahogy az
autóval haladunk.
– Légyszi, légyszi, tedd be…
Kinézek az ablakon, a fejemet Gwen homlokához hajtom.
 – Már majdnem ott vagyunk…
– Kérlek… csak egyetlenegyszer…
Tövig belenyomom a farkam, ő pedig lábát szélesre terpesztve magába
fogad. Aztán hirtelen kihúzom a szerszámom. Megremegek, és a hasára
élvezek, a ragacsos fehér anyag végigömlik olajbarna bőrén. Letörölgetem a
hasát, és csókolózunk, amíg csak meg nem áll az autó. Kibontakozom az
öleléséből, és megpróbálom eligazítani a ruháinkat, közben a fejünk és a
könyökünk összeütődik. Amikor kinyílik az ajtó, nevetve esünk ki az
autóból, és ekkor villogni kezdenek a vakuk.
Kézen fogva rohanunk az étteremig. Az autóban érzett izgalom mámora
már a múlté, helyét átvette a rémület. Amikor asztalt foglaltam, a tulajdonos
megígérte, hogy a kérésnek megfelelően biztosítja a nyugalmunkat, de
valahogy az ilyesmi mindig kiszivárog. Bekísérnek minket az ajtón, a sajtó
képviselőinek pedig odakinn kell maradniuk. A dolog felkavar minket, de
gyorsan össze kell szednünk magunkat, mert az asztalunkhoz vezetnek
bennünket.
– Elnézésüket kérem! – szabadkozik a tulajdonos.
Nagydarab ember, a hónalja alatt foltos az ing, biztosan attól izzadt le,
hogy öt riportert ideszervezett az étterem elé. Hosszan a szemébe nézek, de
nem szólok egy árva szót sem. Semmi kétségem, hogy ő szólt nekik a
jövetelünkről. Jó reklám neki.
– Hol szeretnének ma este vacsorázni? – kérdezi gyorsan, ahogy
meglátja, hogyan nézek rá. Idegesen feszeng, erős késztetést érzek rá, hogy
jól behúzzak neki. – Csodás Riviéránk van, aztán van egy mellékfolyót
megjelenítő, bájos kompozíció…
Gwen finoman a karomra teszi a kezét, ettől visszazökkenek a valóságba.
Itt vagyunk, és Gwen éhes. Visszanyelem a mérgemet, és mosolyogva
lenézek rá.
– Már előreküldtem, mit szeretnék – mondom a tulajdonosnak, aki egy
pillanatra zavartan összeráncolja a szemöldökét, aztán elrohan, hogy
ellenőrizze a dolgot. Ezalatt beültetnek minket egy fehér szoba közepébe,
ami nagyjából úgy néz ki, mint a SIMS-beli szoba, ahonnan épp jövünk.
Most, hogy egymással szemben ülünk, remekül látom Gwen arcát, a
szokásosnál is rendezetlenebb haját, és féloldalas mosolyra húzódik a szám.
Gwen rajtakap, hogy figyelem. Összeszorítom a szemem, mert máris
tudom, mit fog kérdezni.
– Mi van? Miért bámulsz így rám?
 – Nagyon szép vagy, Gwen. A hajad totál kócos, mintha egy autó hátsó
ülésén henteregtél volna, és bűzlik rólunk a szex.
Gwen szóra nyitja a száját, de a világítás eltompul, villogni kezd, és
másodpercekre sötétség borul ránk, aztán újra fény lesz.
Amikor újra felkapcsolódik a világítás, egy kertben találjuk magunkat.
Levágott fű és nedves föld illatával fűszerezett friss levegő csapja meg az
orrunkat. Amikor felnézek, a fejünk felett lilaakác lóg, a levegőt pedig
jázmin émelyítő illata tölti be. Jobbra tőlünk fehér gyarmati stílusú ház áll
körbefutó tornáccal és élénkkék színű ajtóval. A nap éppen lemenőben van,
valahol a közelben tücskök ciripelnek. Gwen a fejét körbeforgatva próbál
mindent szemügyre venni.
– Ez meg hol van? – kérdezi felém fordulva.
– A gyerekkori otthonom.
Gwen szájával csodálkozó „o”-t formál, aztán visszafordul a ház felé, és
más szemmel kezdi nézegetni. A hátsó ablakon át egy mosogató nő
árnyképét látom: az anyám az.
– Ő már…?
Bólintok.
– Meg akartad mutatni…
– Meg.
– Nem akartam kérdezősködni, de szerettem volna tudni. Hogy később…
elmondhassam neki – néz le a pocakjára, bár nem látszik rajta semmi.
– Greernek hívták. Az anyja után kapta a nevét, akinek levendulaszínű
haja volt… Anya imádta a lilaakácot, mert a nagymamámra emlékeztette –
mutatok a fölöttünk lógó lilaakácra. Imádta. Irtó fura az embernek a saját
anyjáról múlt időben beszélni. Még mindig hallom a nevetését, érzem a
karjának száraz puhaságát.
Fúj a szél, és bár csak szimuláció, mégis valódinak tűnik. A közelben álló
fa levelei zizegnek, Gwen haja pedig úgy repdes az arca körül, mintha
életre kelt volna. Egy pincér érkezik két pohár lila itallal és egy kosár
zsemlével, és leteszi őket közénk.
– Régen anyukád szokott ilyeneket csinálni? – kérdezi Gwen, és kivesz
egy zsemlét a kosárból.
– Igen. Ez pedig szedres limonádé – intek a fejemmel az italok felé. –
Anya remek szakács volt. De attól a naptól fogva, amikor apám és a
bátyám meghalt, többé nem főzött. Onnantól már csak mi ketten maradtunk.
– Milyen volt anyukád?
 Egy pillanatra sem kell megállnom, mert pontosan tudom, anyám milyen
volt. Olyan sokszor gondoltam már rá, hogy az emlékeim is elrongyolódtak
és megkoptak.
– Egyszerű asszony volt. Jó anya. Nem kívánt sokat. Mindenre lekvárt
tett: a pizza szélére, a gabonapehelyre, a tojásra… az almát megsózta, és
zokniban aludt még nyáron is. Ezzel sokszor cukkoltuk. Néha a bátyámmal
éjszaka belopakodtunk a szobájukba, és lehúztuk a zokniját, amíg aludt.
Gwen felnevet.
– És tudta, hogy ti voltatok?
– Kitalálta. Nem szólt egy szót sem, de azokon a reggeleken, amikor
zokni nélkül ébredt, reggelire hagymás májat csinált. Utáltuk a hagymás
májat, úgyhogy vettük az adást.
– Viccesen hangzik. Mesélj még róla!
Kutatok az emlékeim között, mit is mesélhetnék Gwennek.
Jólesik, hogy beszélhetek neki anyáról.
– Mikor takarított, irtó hangosan hallgatta Janis Joplint. Ha nem
segítettünk neki, akkor tisztítószeres spray-vel üldözött és lespriccelt
bennünket. Amikor apa és a bátyám meghalt, ezt sem csinálta többé. Csak
emésztette magát, mintha az ő hibája lett volna.
– Anyukád mikor halt meg? – kérdezi Gwen, aztán azonnal zavartan a
szája elé kapja a kezét. – Bocsánat. Ezt nem kellett volna megkérdeznem.
– Semmi gond. Körülbelül egy évvel azelőtt, hogy beálltam volna Utolsó
Férfinak. Ezért hálát adok az égnek.
– Anyukád büszke lett volna rád – mondja Gwen a fejét csóválva. –
Olyasmit csinálsz, ami mindenki javára válik. Jó ember vagy, Folsom.
Azt kétlem, hogy szelíd természetű anyám büszke lenne rá, hogy a fia a
kormány prostituáltja, de hálásan mosolygok a nőre, aki így gondolja.
A túlélés záloga, ha az ember keményen tartja magát, és összpontosít.
Elég keményen ahhoz, hogy a mérhetetlen üresség ne tudjon tanyát verni
az ember lelkében. Az életem egy kényszerzubbony, és ha az ember azt
akarja, hogy semminek ne legyen hatalma fölötte, még a
kényszerzubbonynak sem, akkor úgy kell tennie, mintha a zubbony nem
lenne rajta. De ahogy itt ülök ezzel a nővel szemben, érzem, hogy rajtam
van. Érzem minden szorítását, a lelkiismeret-furdalás fájdalmas nyomását
mind Gwen, mind a régiók felé. Gwen előtt azt tettem, amit tennem kellett,
a túlélésre játszottam. Most viszont már nem is tudom biztosan, ez mit
jelent. A pincérünk meghozza a főételt. Az illatától megrohan a nosztalgia,
és ez egyelőre túlságosan eltereli a figyelmemet arról, hogy anyámra
gondoljak. Gwen minden ételbe belekóstol, és lelkesen áradozik az ízekről.
Olyan boldog vagyok, amilyen még sosem voltam. Boldoggá tesz, hogy ezt
megoszthatom vele. Ebből tudom, hogy ez nem fog sokáig tartani.
26.
GWEN

Készen állok rá, hogy visszatérjek a munkába. Túl hosszú és szívfacsaró

érzés mindennap itt ülni és várni, hogy Folsom végre hazaérjen, miután
megkefélte az egész várost. Legjobb, ha elfoglalom magam valamivel.
Annyira csodás vele! Folyton csak a tegnap éjjel jár a fejemben. A kezem
magától végigsimítja a nyakamat, még mindig érzem a forróságot az
arcomon.
Amikor megérkezem, Himari néz ki az ablakon, és amikor meglát,
felugrik. Remélem, csak attól lett izgatott, hogy visszajöttem. Sosem
tudom, túláradó lelkesedése mit jelent a napomra nézve: szinte bármi lehet
a legújabb Y Genom pletykák közül, vagy túl sok munkája van, és szeretné,
hogy adjam át valaki másnak.
Amikor belépek, összecsapja a kezét, és szinte feldönt, ahogy a
nyakamba ugrik.
– Annyira örülök, hogy visszajöttél! – kiáltja. – De miért utálsz annyira?
– hadarja, aztán elneveti magát, ami ellentétben áll a szavaival. – Nem
szóltál róla, hogy együtt jársz Folsommal. Az a csókolózós kép rólatok…
Te jó ég! – legyezi az arcát a kezével. – Annyira dögösek vagytok együtt…
Nem is tudok haragudni rád azért, mert lenyúltad előlem Folsomot. Most
már értem, miért írtad azokat a dolgokat az ezüstgépen… Én nem akarnék
kef…
Kezemet feltartva megállítom.
– Van rólunk csókolózós kép?
– Annyira királyul nézett ki a hajad! – áradozik Himari. – Teljesen
összevissza állt, de valahogy menő volt… hogy csináltad?
Megkapaszkodom a pultban, és nagy levegőt veszek. Ezt nem fogják
simán lenyelni.
– Köszönöm, hogy szóltál róla. Most mennem kell dolgozni.
Elsietek az irodám felé, és örülök neki, hogy hamarabb beértem, mint a
többiek. Kinyitom az ezüstgépet, és tessék: ott vagyunk premier plánban. A
kép az autó hátsó ablakán keresztül készült rólunk, ahogy mindenről
megfeledkezve csókolózunk. A csók épp olyan szenvedélyesnek látszik,
amilyennek éreztem. Az elméletek gyors egymásutánban követik egymást:
szerelmesek vagyunk, összeesküvést szervezünk a Társaság ellen, el
akarom rabolni Folsomot az Utolsó Férfiak csapatából, nőnek öltözött férfi
vagyok, és magam is a Társaságnak dolgozom…
Muszáj félrecsúsztatnom a képernyőről, mielőtt egész napra itt ragadok,
hogy mindent elolvassak. Pár elmaradt laborjelentésen dolgozom, és késő
délutánig nem is állok fel az íróasztalomtól. Himari bedugja a fejét, az
asztalomhoz siet, és vastag dossziét tesz le rá.
– Ne kérdezd, ezt honnan szereztem! Tudtam, hogy látni akarod majd –
mondja, aztán kiviharzik a szobámból.
Átlapozom a dossziét, és minden irat után egyre nő a felháborodásom.
Mire az ötös kupolába érek, már remegek a dühtől.
Laticus nincs a szobájában, Corinne viszont az ajtaja előtt áll, amikor
kijövök, és mérgesen felém lép.
– Beszélnünk kell – mondja, és beterel Laticus szobájába. Becsukja
mögöttünk az ajtót, aztán összefonja maga előtt a karját. – Megmondanád,
mi folyik közted és Donahue között?
– Nem szeretném – felelem.
– Akkor elmondom, mi ezzel a probléma… az Y Genom szeretné
megőrizni a jó hírnevét, te pedig eddig mindig példaszerűen megfeleltél a
legmagasabb elvárásainknak. Ez viszont… elfogadhatatlan. Szoros
együttműködésben dolgozunk a Vörös Regionális Hivatallal és a
Társasággal is. Ha azt látják, hogy a legmegbízhatóbb munkatársunk az
egyik Utolsó Férfival hetyeg… Igaz, hogy együtt laktok? – csóválja meg a
fejét. – Tudod, mit? Ne is válaszolj! Ennek véget kell vetned! Még ma! Ha
nem teszed meg, a következő beszélgetésünk már nem lesz ilyen kulturált.
Bólintok, és közelebb lépek hozzá.
– Az asztalomon jókora halom laboreredmény hever, és ott vannak még a
jelentések, amiket nélkülem nem tudtál befejezni… De biztosra veszem,
hogy találsz majd valakit az én képzettségemmel, aki hajlandó ugyanannyi
időt beleölni ebbe a munkába. Igaz?
Minden erőmet latba kell vetnem, hogy a hangom halk és nyugodt
maradjon.
– Gwen, túlságosan vakmerő vagy velem szemben. Mit jelentsen ez? –
méltatlankodik lebiggyesztett szájjal.
Megrázom a fejemet.
 – Manapság leginkább azzal foglalkozom, hogy elmondjam az igazat.
Aztán nehogy Folsom meghallja, hogy vakmerőnek neveztél. Majd még
kipróbálná, hogy mennyire. – Az ajtóhoz megyek. – Hol van Laticus? Úgy
látom, most már háromszor annyi ondómintát ad, van, amikor még ennél is
többet, igaz? És mindez a te tanácsodra – lengetem meg a dossziét. –
Észrevetted, hogy a spermaszáma az elmúlt két napban alacsonyabb lett?
Tudod, hogy az összes protokollt megszegted, Corinne – nézek rá szúrós
szemmel.
Corinne zavarba jön. Sosem szerettem a főnökömet, de elég jól kijöttünk
egymással, és eddig mindig tiszteltem. Ám abban a pillanatban, hogy
észrevettem, a távollétemben nem védte meg Laticust, ennek vége szakadt.
– Hagyd békén a fiút!
Nem sorolom fel a fenyegetéseimet. Tudja, mekkora kárt tudnék okozni.
Kinyitom az ajtót, és otthagyom Corinne-t Laticus szobájában.
Körbejárom az egész épületegyüttest, még azokat a helyeket is, ahová
kivittem Laticust, de sehol sem találom. Kezdek megijedni, de aztán
gyorsan megnyugtatom magam, hogy mostanra már biztosan tudnék róla,
ha valami történt volna. Himari akkor is szólt volna, ha senki más nem…
feltéve, ha tud róla. Teszek még egy kört, és üzenetet küldök Folsomnak,
nem érdekel, hogy épp megzavarok-e valamilyen találkozót, vagy sem.
Azokat a dossziékat, amiken később is tudok dolgozni, a hónom alá
csapom, és magammal viszem. Ezt egy héten legalább egyszer így szoktam
csinálni.
Kitolatok a foghíjas parkolóból. Hónapok óta nem láttam ilyen üresnek,
biztosan valami banzáj van a városban. A kapu előtt ezúttal tüntetők állnak,
legtöbben a labor bezáratásával fenyegetőznek, és látok pár plakátot a
tegnapi fényképpel.
Sietve Folsom lakókörletéhez hajtok, és félúton észreveszem, hogy
valaki követ. Párszor rossz irányba kanyarodom, és beletaposok a gázba,
úgyhogy mielőtt a kapuhoz érek, sikerül leráznom őket. Lihegve érek az
ajtóhoz, a nap izgalma most jön ki rajtam.
– Hahó! – kiáltom.
Teljes csend fogad.
Lezuhanyozom, mire elkészülök, Folsom még mindig nincs sehol, és
üzenet sem jött tőle, így bemerészkedem a lakókörlet többi részébe.
Folsomnak tudnia kell róla, mit műveltek Laticusszel. Visszatartom a
könnyeimet. Össze kell szednem magam, mielőtt Folsommal beszélek…
 Egyedül Krystalt találom a házban. Éppen egy piros ruhát készít, két
kezét a próbababa nyaka köré tartva valamit öltöget a ruha gallérjánál.
– Nem láttad véletlenül Folsomot? – kérdezem.
– Hát itt vagy végre! Éppen most fejezem be a ruhádat – mondja,
továbbra is a varrásra összpontosítva. Megcsomózza a cérnát, aztán
megrántja. – Kész! – jelenti be, és hátrébb húzódik.
– Hogy tetszik?
– Nagyon jól áll a babán.
Krystal elmosolyodik.
– Próbáld fel, hadd lássuk, jó-e rád! Máris elkéstél a partiról.
– Ma estére nem terveztem semmiféle partit – közlöm vele.
– Pedig muszáj lesz. – Az arcáról eltűnik minden kedélyesség, szúrós
szemmel néz rám. – Ne cseszd el a dolgokat, Gwen! Folsom remekül
megvolt, mielőtt bejöttél a képbe, és azonnal el fog felejteni, amint
továbbállunk a következő régióba. Ma elmégy a partira, és úgy teszel,
mintha Folsom nem is létezne. Lásson csak mindenki egyedül, ahogy
mindig is járkáltál, te szerencsétlen kis senki.
Krystal vonásai elsimulnak, és újra elmosolyodik, mintha nem is ő
mondta volna az imént azokat a szörnyűségeket.
– Ez a Társaság üzenete. Sera tizenöt perc múlva itt lesz érted. Elveszem
a ruhát, amit elém tart, hátrálni kezdek, megfordulok, és megbotlom
valamiben.
Dermedten öltözködöm, a fejemben Krystal szavai visszhangoznak. Nem
is tudom, hogy megfelelően nézek-e ki, vagy úgy, mint a bensőmben dúló
káosz, de kábultan kifelé indulok, és látom, hogy Sera épp megáll az
autóval.
Pár perc alatt a régi koncertteremhez érünk, amit a partira fényfüzérekkel
díszítettek fel.
Az érkezésem alig kelt érdeklődést. A vendégek többsége odabenn van.
Amikor belépek a terembe, rögtön megértem, miért. A terem közepén
rengeteg nő tolong, és úgy zsongnak, mint egy méhkas. Közelebb megyek a
sokadalomhoz, és a többiek között átkukucskálva megpillantom, amint ott
áll mozdulatlanul, mint valami különleges emberpéldány az üveg alatt:
Laticus.
Keresztülnyomakodom a tömegen, és amikor végül odaérek hozzá,
kinyújtom a kezem, hogy megérintsem a karját, de más kezek is nyúlkálnak
felé, és félretolnak. Laticus rémültnek tűnik.
 – Laticus! – kiáltok oda neki. A tekintete engem keres a tömegben.
Előrébb tolakszom. – Laticus, erre!
Valaki erősen hátrahúz, harcra készen megperdülök. Anya áll ott, furcsa
mosollyal az arcán.
– Szervusz, drágám! Idegesnek tűnsz. Ettél már valamit? – kérdezi, azzal
átkarol, és elfelé terel Laticustől.
– Anya, engedj el! Beszélnem kell Laticusszel. Nem látod, mennyire meg
van ijedve?
– Túlságosan belemászol ebbe az egészbe, Gwen – súgja a fülembe. –
Gyere innen, és egyél egy falatot! Ne izgasd fel a gyermeket!
Csak bámulok rá, és próbálok rájönni, miért tűnik ma annyira másnak.
Pislogva körülnézek a teremben.
– Hol van Folsom? Itt van, ugye?
– Ha tudni akarod, éppen egy lottónyertessel van – közli velem. – Egy
gyönyörű lánnyal.
A szám tátva marad a döbbenettől, könnyek készülnek kibuggyanni a
szememből.
– Miért vagy ilyen velem?
Anya finoman megcsóválja a fejét.
– Valakinek meg kell mentenie önmagadtól, drágám. Úgy tűnik, ez rám
hárul.
Kétségbeesetten pásztázom a termet, merre menekülhetnék. A sarokból
Langley és Petite figyeli anyát és engem. A szívem gyorsabban kezd
dobogni. Elhúzódom anyától.
– Mi folyik itt, anya? Valami olyasmibe keveredtél, amibe nem kellett
volna? Nem bízom Pandorában – szűröm át összeszorított fogaim között. –
Laticust pedig próbálják…
Anya befogja a számat.
– Itt még a falnak is füle van. Hallgass!
Könnyek csurognak végig az arcomon. Anya elveszi a kezét a számról,
és letörli a könnyeimet a csipkés zsebkendőjével. Anyának minden
alkalomra gyönyörű textíliái vannak. A zsebébe dugja a zsebkendőt, és
aggodalmas mosollyal néz rám. Össze vagyok zavarodva.
– Most el kell menned! – mondja anya.
Megrázom a fejem.
– Beszélnem kell Laticusszel, és Folsomot is látni akarom. Addig nem
megyek el, amíg nem találkoztam vele.
 – Muszáj… – kezdi anya a homlokát ráncolva.
– Egy kis figyelmet kérek mindenkitől! – szól bele Petite a mikrofonba. –
A mai este különleges. Laticus Donahue-t üdvözölhetjük a köreinkben, ez
az első este, hogy partin vesz részt, és itt van velünk, a Vörös régióban!
Rendkívüli megtiszteltetés számunkra, Laticus – mondja sugárzóan
mosolyogva a fiúra. – Van egy meglepetésem az önök számára… hölgyeim,
lépjenek ide… – Három fiatal lány lép oda mellé, az egyik Charity, aki a
teremben a legdíszesebb ruhát viseli. Mindannyian büszkén mosolyognak.
Elszorul a szívem.
– Tapsoljuk meg a jóképű, fiatal Laticust! Máris sikeresen
megtermékenyített nem is egy, hanem három hölgyet a Vörös régióban.
A tömeg őrült éljenzésbe és koccintgatásba kezd. Laticus tűnik a
legmeglepettebbnek. A tekintetünk találkozik a termen át, Laticus egy
pillanatra csüggedten leereszti a vállát.
Ha az inszeminációk újra lehetségesek, és máris használni kezdték
Laticus spermáját a fiatal lányok megtermékenyítésére, akkor már csak idő
kérdése, hogy élesben is bevessék… Folsom beleegyezésével vagy anélkül.
Bizonyított tény, hogy a személyes találkozóknak magasabb a sikerrátája, a
Társaság és a régiók pedig nem szeretnék elveszíteni a pártoktól kapott
összes finanszírozásukat. Az inszeminációk miatt javul majd a helyzet, de
nem fog megszűnni ez az egész felhajtás. Kirántom magam anya kezéből,
és kirohanok a teremből. Benyitok pár ajtón… mindenhol irodák és
konferenciatermek. Meg kell találnom Folsomot. Majd valahogy
megbirkózom vele, ha kínos lesz, amit esetleg odaérve láthatok. Meg kell
tudnia, mit művelnek Laticusszel. Amikor a Fekete régió fülébe jutnak a
hírek, kitör majd a balhé. Léptek zaját hallom magam mögött.
Hátrafordulok. Langley áll velem szemben, csak ketten vagyunk a
teremben. Valamit tart a kezében, de túl messze van, nem látom, mi az. Az
arckifejezése viszont megrémít. Ledobja a kezében lévő dolgot, mire füst
kezd gomolyogni körülötte.
– Tűz van! – kiáltja hátrafelé nézve. – Tűz van!
Rémülten bámulok rá, Langley még valamit eldob, aztán a koncertterem
felé veszi az irányt. A lángok hamar elborítják a kettőnk közötti területet.
– Tűz van! – kiáltja be újra a terembe, és még egyszer mosolyogva rám
néz. – Biztonságiak!
Ahonnan állok, sikoltozást hallok a legnagyobb koncertterem felől. Futni
kezdek a tűzzel ellentétes irányba, bár legszívesebben arra szeretnék futni,
ahol Laticust láttam. Muszáj bíznom benne, hogy a régió tisztviselői
gondoskodnak róla. Most a saját kisbabámat kell megvédenem.

27.
FOLSOM

Szinte az egész napot ebben a sötét szobában töltöttem, a karomba infúziót

szúrtak, ezen keresztül valami izgatószert kapok, amitől napok óta áll a
farkam. Már évek óta nem csináltak ilyet velem. Megtanultam, hogyan
legyek együttműködő. A legutóbbi büntetés három napig tartott.
A szernek erotikus és egyben kínzó hatása van. Az agyamat stimulálják,
hogy azt higgyem, épp szeretkezem valakivel, de egy géphez vagyok
hozzákötve, az ondómat pedig apró üvegcsékbe gyűjtik össze. A szertől
túlpörgetett szívem dühösen ver a mellkasomban. Amit összegyűjtenek, azt
olyan nők mesterséges megtermékenyítésére használják, akik hajlandóak
fizetni ezért a másodrendű szolgáltatásért. A teherbeesésnek ez egy kevésbé
megbecsült formája, a szegények is meg tudják fizetni. A szememet
letakarták, a számat betömték. Minden tagom fáj, és már berekedtem,
annyit ordítoztam az őröknek, a farkam viszont az agyamtól függetlenül
működik. A kezdeti években a férfiaknak még volt választásuk: vagy
ondómintát adnak, vagy természetes módon kefélnek. Mindenféle luxust,
nem mindennapi életet ígértek nekünk. Nem volt nehéz választani. A
jelenlétünktől javult a közhangulat, a rettegés helyét a remény vette át. A
nők a probléma megoldásaként tekintettek ránk, amitől csillapodott a
rettegésük. A Társaság ezért mindenfelé körbehordozott bennünket, az
engedelmességért és a békéért cserébe eladott minket. A mi
engedelmességünk nem volt kérdéses. A régiók tulajdonát képeztük.
Mit szólna ehhez az anyám… az apám?
A szégyen olyan, mintha második bőre lenne az embernek. Olyan régen
hordom, hogy azt sem tudom, hol végződik, és hol kezdődöm én. Gwen.
 Borzalmas most rágondolnom, amikor a nyögések tűszúrásként marnak a
testembe, de csak őt látom. Az ő rózsaszínű punciját, ahogy centiről centire
befogadja a farkamat. Felmordulok, és még erősebben döfködök.
Ha sikerül gyorsan elmennem, lehet, hogy vége lesz. Jobbra-balra
csapkodom a fejemet. Istenem, segíts! Remélem, a spermiumok ma
életképesek.
28.
GWEN

Mire odaérek Serához, már köhögnöm kell. Úgy tűnik, megkönnyebbül,

amikor meglát.
– Siessen! – kiáltom fuldokolva.
Sera sebesen kihajt a parkolóból, és messzire magunk mögött hagyjuk a
káoszt. Amikor leparkolunk, a lakókörlet csendesnek tűnik, átsietek az
udvaron. Ahogy elhaladok a szökőkút mellett, finom vízpermetet érzek az
arcomon. Az összes szobát végigjárom Folsomot keresve, a nevét
kiáltozom, de már tudom, hogy nincs itt. Miután a folyosó nagy részét is
bejárom, már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán járt itt. Órák telnek
el, az emeleti ablakban állva figyelem a kaput, az egyik kezemet a
pocakomon tartom, mintha próbálnám megvédeni a kisbabámat ettől ez
egésztől. Folsom egyetlen üzenetemre sem válaszolt. Valami nem stimmel.
Hajnali egy óra körül, amikor még mindig nem ért haza, előveszem az
ezüstgépemet, és nekiállok gépelni. Hat órára már több százan válaszolnak,
és percről percre egyre nő a Folsom eltűnése miatti felháborodás. Nyolc
órakor két rendőr jön értem, és közlik, hogy be kell mennem az őrsre. Sera,
Robin és Krystal csinos kis csoportot alkotva nézi, ahogy távozom. Úgy
tűnik, mintha megkönnyebbülnének.
– Nem tudják, hol van Folsom Donahue? – kérdezgetem a rendőröket.
Végül, amikor megállunk egy elhagyott épület előtt, az egyik rendőr
megszólal:
– Nem Mr. Donahue miatt van itt. Inkább saját maga miatt aggódjon!
– Ez nem a rendőrőrs. Hová visznek?
Bevonszolnak a sötét épületbe, és bevisznek egy sivár szobába, ahol egy
asztal, egy szék, egy kanapé áll, és ott váratnak hosszú, hosszú ideig.
Amikor megéhezem, dörömbölök az őrnek, mire az egy banános muffint
és napraforgómagot hoz, ami nem igazán csillapítja az éhségemet. Amikor
végre kinyitják az ajtót, anya és Pandora lép be rajta.
– Anya! – ugrok fel megkönnyebbülten. – Miért vagyok ide bezárva?
Anya szomorúan néz rám, erre elfog a pánik.
 – Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmire vetemedsz – mondja
korholóan. – Nem is tudom, mit mondjak.
– Mi? Mit csináltam? – kérdezem a karját megérintve, mire ő elhúzódik,
és közelebb áll Pandorához.
– Szemtanúnk van rá, hogy tegnap este te okoztad a tüzet a teremben –
közli Pandora.
– Dehogyis! Langley volt az! – kiáltom. – Láttam, amikor csinálta.
Pandora megcsóválja a fejét.
– Langley egész este velem volt. Erről tanúvallomást is teszek, ha arra
kerül a sor.
Elkerekedett szemmel bámulok rá.
– Hazudsz! Anya, Pandora hazudik. Tudod, hogy nem tennék ilyet!
– Ez… a fickó… megváltoztatott téged, Gwen. Úgy érzem, mintha már
nem is ismernélek. – Anya szemében furcsa tűz ég. Nem úgy néz ki, mint
ahogy szokott. Pandorára pillantok, aki hátrébb áll, és öntelten mosolyog.
– Fanatikus lettél, minden ellen lázadsz, amiben hiszünk, pedig nem erre
neveltelek – mondja anya. – Nem nézhetem tétlenül, hogy ilyen ember
legyen belőled.
Az ajtóhoz megy, és kétszer kopog rajta.
– Ne hagyj itt! Főleg ne vele! – könyörgök neki. – Ügyvédet akarok…
Az ajtó kinyílik, anyám pedig kisétál rajta. Egyedül maradok a
kormányzóval.
– Jogom van ügyvédet kérni – ismétlem. A szívem a torkomban dobog,
de visszafojtom a pánikrohamot.
– Nem kell túldramatizálni, nem tartóztattak le. Még. Elmondom, mi fog
történni – mondja Pandora a falnak dőlve, lábát keresztbe téve. – Sikerült
megbeszélnem a rendőrséggel, hogy hadd maradj a palotában, amíg
lefolytatják a vizsgálatot. Szerencsétlen dolog, Gwen, hogy nem lehet rád
bízni ezt a drága, drága ajándékot, amit kaptál – pillant a hasamra, amitől
kiráz a hideg. Megvakarja a kezét, és egy csomó bőrdarabka hullik le róla,
mintha konfetti lenne. – De amint újra bajt keversz, gyújtogatás miatt vádat
emelnek ellened.
Ököllel az asztalra vágok.
– Valaki más okozta a tüzet! Szeretnéd megtalálni a valódi elkövetőt?
– Mindenki azt gondolja, hogy te gyújtottál tüzet nevetséges
féltékenységi rohamodban. – Helytelenítően cicceg. Az arcom lángba borul,
a kezem pedig ökölbe szorul az asztal alatt. – Őszintén szólva, Gwen –
folytatja fejcsóválva –, ahogy belezúgtál, mint egy iskolás lány…
Szánalmas.
Szeretnék felugrani, és jól pofon vágni, de tudom, hogy figyelnek.
Fogalma sincs arról, amiről szövegel. Éppen ezt akarom elmondani neki,
amikor szúróssá válik a tekintete, és kegyetlen mosoly ül ki az arcára.
– Azt hiszed, Folsom szeret? Ő Utolsó Férfi. Az a foglalkozása, hogy
levegye a lábukról a nőket. Te sem vagy különb, mint a többi kis ribanc,
akikkel dugni szokott. Ezt fogják gondolni a nyomorult követőid is, ha majd
a fülükbe jut, mit műveltél… csak egy senki vagy. – Megütögeti az ajtót. –
Most szabadon elmehetsz, és összecsomagolhatod pár holmidat. Ma délután
kettőkor várunk a palotában, ha nekünk kell érted jönni, akkor már
letartóztatás vár rád.
Az egyik rendőr visszavisz, egész úton egy szót sem szól. Amikor a
lakókörlethez érünk, bemegyek a hálószobába, ahol együtt aludtunk
Folsommal. Megnézem az ezüstgépet, és szörnyen érzem magam, hogy
még mindig nem válaszolt.
Hagyok neki egy cédulát azzal a szöveggel, hogy arra kényszerítenek,
hogy Pandoránál lakjak, és csak remélem, hogy megkapja ezt az üzenetet.
Nem is próbálok felmenni az internetre, és megnézni, mi újság, mert úgy
gondolom, hogy az ellenem folytatott propaganda valószínűleg már
megkezdődött. Most már kezdem érteni, hogy működik ez az egész.
Bárcsak eddig ne lettem volna olyan vak! Mióta folyik anya
megtévesztése? Krystal, Sera és mások is nézik, ahogy a cuccaimat az
autóhoz cipelem. Egyikük sem ajánlja fel a segítségét. Egyikük sem szól
egy szót sem. Amíg itt laktam, csak azért voltak rendesek velem, mert
Folsom is itt volt. Nélküle – ahogy Pandora kedvesen megfogalmazta –
csak egy senki vagyok.
Pár órával azelőtt, hogy jelentkeznem kell a palotában, elhajtok az Y
Genomba, de nem engednek be.
– Itt dolgozom – magyarázom az őrnek. – Hiszen ismersz.
Megrázza a fejét, de nem barátságtalan velem.
– Attól tartok, már nem dolgozol itt. Engedély nélkül nem engedhetlek
be.
Lehet, hogy azt hiszik, ha mindentől megfosztanak, akkor befogom a
számat. Lehet, hogy régebben ez be is vált volna, de az a lány már a múlté.
Anyának lehet, hogy igaza van: tényleg megváltoztam. De ennek semmi
köze egy bizonyos férfihoz, annál inkább az igazságért folytatott harchoz.
 Keresek egy nyomtatószalont, és lefénymásolom a dossziékat, amiket
tegnap hazahoztam a laborból, aztán a másolatokat elhelyezem egy
értékmegőrző széfben. Ezek után egyenesen Petite kormányzó palotájához
hajtok, és feladom magam. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy
behódoljak Petite követeléseinek, de ha börtönbe zárnak, akkor nem tudok
segíteni Folsomnak. És meggyőződésem, hogy most minden eddiginél
jobban szüksége van rám.
Bekísérnek a házba, az előcsarnokban kisebb csoport áll, nyilván azért
vannak ott, nehogy megszökjek. Amikor anya meglát, lemondó pillantást
vet rám, és kihátrál a helyiségből. A jobb oldalamon Petite kormányzó és
Langley áll önelégült képpel. Szúrós szemmel nézek rájuk, és amennyire
csak tudom, kihúzom magam. Ugyan miért van itt Langley? Ez az egész
nagyon bűzlik.
Sophia kapja a feladatot, hogy a szobámba vezessen. Ő mindig készen áll
rá, hogy eljátssza a nővér szerepét. Emlékszem, hogy kislánykorunkban
folyton a nyomában jártam, iskolásat, boltosat, ügyvédeset játszottunk. Két
évvel fiatalabb létemre én voltam az ötletgyáros, mégis mindig ő játszotta a
legfontosabb szerepet. Ez engem sosem zavart, örültem, hogy játszott
velem. A kedvében akartam járni, de már maga a létezésem is bosszantotta.
Korán megtanultam, hogy neki sosem elég jó, amit csinálok, és végül már
nem akartam a kedvére tenni, hanem a magam útját kezdtem járni. Amikor
felső tagozatba jártunk, már nem járkáltam utána, hogy rám figyeljen, de
úgy tűnt, ez is idegesíti. Mire középiskolába kerültem, már tisztes
távolságot tartottam tőle, és így az elmúlt évtizedben sikerült valamilyen
ingatag békességet fenntartanunk. Ennek viszont most vége. Manapság
egyáltalán nem rejti véka alá a megvetését. De valamelyest örülök is neki,
hogy végül napvilágra került a dolog.
– Szégyent hoztál a családra. Ne hordd olyan magasan az orrod, Gwen!
– Melyik családra? – csattanok fel. – Pandoráéra vagy a miénkre? Mert
úgy látom, mostanában rengeteg minden megváltozott, például te és anya is.
– Te változtál meg! – vág vissza Sophia. – Úgy tűnik, mintha azok a
fickók sokkal fontosabbak lennének neked, mint mi, többiek. Mi, akik
megmaradtunk – mondja nyomatékkal. – Ne felejtsd el, Gwen, hogy a
férfiak, akikért annyira odavagy, ők felelősek ezért az egész slamasztikáért,
amiben benne vagyunk. Több ezer évig ők irányították a világot, és mást
sem csináltak, csak kifosztottak, kihasználtak és elnyomtak minket. Végre
eljött „A nők korszaka”, ahogy te magad nevezted. És a legtöbben nagyon
is örülünk ennek.
– Nem háríthatod egy egész nem felelősségét tizenkét férfira, Sophia.
Szemtől szemben állunk, a tekintetünkkel meg tudnánk gyilkolni
egymást, de a mozdulataink nyugodtak.
– Pedig éppen ezt tesszük. Mind a tizenkét régió és a világ többi része.
Most majd visszaadják, amit elvettek tőlünk. Minden egyes pasi
megfizet, a drága Folsomoddal együtt.
– És mi a helyzet a fiammal? Az unokaöcséddel? – teszem a kezemet a
pocakomra a nagyobb nyomaték kedvéért.
– Tudod, hogy mennek a dolgok. Amikor eljön az idő, ő is megfizeti az
árát, hogy férfinak születik. – Sophia az ajtó felé indul. – Ne aggódj! –
mondja. – Úgy hallom, jócskán kárpótolják őket. Laticus a fekete színt
választotta a magángépe színéül, mint az apja.
Csak bámulok rá, és próbálom visszafogni magam, nehogy kiüljenek az
érzéseim az arcomra. Nem szeretném, ha Sophia megtudná, mennyire
fontosak nekem. Csak felhasználnák ellenem.
– Apropó, Laticus átveszi az apja találkozóit. Mivel Folsom nem
engedelmeskedik, rá kellett kötniük arra a spermagyűjtő gépre.
Totál kikészülök. Úgy érzem, muszáj leülnöm, de képtelen vagyok
megmozdítani a lábamat. Csak Sophia kegyetlen szavait hallom, amikkel
fájdalmat akart okozni nekem.
Körülnézek a szobában, ahol ezentúl fogolyként fogok élni, de nem
igazán látok semmit. Az agyam tele van Folsommal. A gépek, hallottam
már róluk. A korai időkben kísérleti jelleggel használták őket arra, hogy
ellenőrizzék a megmaradt férfiak spermiumainak életképességét. Az eljárást
mind a tizenkét régióban embertelennek minősítették. Borzalmas még csak
belegondolni is, hogy Folsom egy ilyenhez van kötözve.
– Miért utálsz ennyire? – kérdezem. Őszintén szeretném tudni. Sophia
megáll, a keze már a kilincsen. Nem számítok rá, hogy felel, de amikor
mégis, a válaszától libabőrös leszek.
– Mert minden olyan könnyen az öledbe hullik. Ez egyszerűen nem
igazságos.
Az ajtó kattanva bezárul, én pedig egyedül maradok a börtönömben.
Egyedül a fiammal.
29.
GWEN

Az elkövetkező három hónapban a fiam menti meg az életemet. Ez az apró,

még meg sem született megmentő. Miatta eszem, miatta alszom, miatta nem
vetem le magam a palota tetejéről. A pocakom apró kerek dombbá nőtt
annak bizonyítékaként, hogy az elmúlt öt hónapot nem csak álmodtam.
Szinte kibírhatatlan kínszenvedés számomra, hogy fogalmam sincs, Folsom
hol van, és vajon nem esett-e baja. Mindig belenézek a napi hírekbe, hátha
róla is lesz szó, de korlátozták az internet- hozzáférésemet, csak olvasni
tudok, de hozzászólni nem. Pandora azt akarja, hogy lássam, mit írnak
rólam az emberek a tűzeset után. Páran tényleg azt írták, én vagyok a tettes,
mindenféle módon szidalmaztak, és azzal vádoltak, hogy olyan szinten
megszállottja lettem Folsomnak, hogy még a saját gyerekemet is veszélybe
sodortam. Vannak viszont mások, akik gyanítják, hogy a Társaság és az
elnök vádolt meg alaptalanul. Weboldalak, blogok jelentek meg, amiken az
emberek még mindig beszélnek rólam és az Utolsó Férfiakról, és
változásokat sürgetnek. Néha a vacsoránál Pandora elgondolkodó arccal
bámul rám, mintha azt próbálná kitalálni, hogy mit kezdjen velem. Azt
hitték, ha engem eltüntetnek, akkor a lázadás is eltűnik majd, de nem így
történt.
Fogolyként bánnak velem, éjjel-nappal minden percben vigyázzák a
lépteimet, ha épp nem a nővérem és az anyám figyel, akkor Langley, aki
úgy tapad a Kormányzói Palota falához, mint a pióca. Egyik este, ahogy
elmegyek a nappali mellett, véletlenül meghallom, hogy anya és Pandora a
vacsora alatt megivott bortól elnehezült nyelvvel róla beszélget. Ha jól
számoltam, fejenként három pohárral megittak. Langley Folsommal töltött
estéje nem eredményezett terhességet. Pandora szomorú hangon számol be
erről anyámnak, de nem tudom, valóban szomorú-e. Ez a nő mindig úgy
viselkedik, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Majd felfordul a gyomrom,
amikor anya együttérzően megrázza a fejét. Langley álnok kígyó, a gyerek
növelné a társadalmi státuszát. Megkönnyebbülve, hogy Langley-nek nem
lett gyereke Folsomtól, nagyot sóhajtok, a számra tapasztom a kezem, és
attól félek, hogy meghallották. Már régóta töröm rajta a fejem, hogy milyen
kötelék fűzheti Pandorát Langley-hez.
– Még megpróbálhatja újra – mondja anya. – Most, hogy van tőle elég
minta. Az orvosok nagyobb sikerrel járhatnak…
Pandora nem szól egy szót sem. Úgy képzelem, bólint, és elgondolkodva
belekortyol az italába. Lekuporodva lapulok a falnál, a szívemhez kapok, és
összeszorítom a szememet. Ha tudnám, hol tartják Folsomot…
Akkor mi lenne? – kérdezem magamtól. – Ugyan mit tehetnél?
Ekkor eszembe jut az az éjszaka a hálószobámban, amikor egy idegent
láttam az ágyam végénél ülni. Eltátom a számat, és bólogatni kezdek,
mintha valaki épp javasolt volna valamit. Kasper! A gomb! A kisbaba
miatti riadalom és a Folsommal játszott papás-mamás után elfelejtettem
neki odaadni, azon a napon pedig, amikor a palotába kellett jönnöm,
annyira magamon kívül voltam, hogy egyáltalán nem jutott eszembe. Hogy
feledkezhettem meg róla? A házban felejtettem a holmijaim között.
Valamelyik fiókban vagy… a matrac alatt? Mintha ezer éve lett volna,
hogy Kasper a kezembe adta. Ha megnyomnám, vajon Kasper eljönne?
Vajon ugyanúgy bánnának vele is, ha rajtakapnák, hogy segít Folsomnak?
Az már szent, hogy veszélybe sodornám, ha megnyomnám. Teljesen
biztosnak kell lennem abban, hogy valóban meg akarom tenni.
Másnap reggeli közben arra kérem a nővéremet, hogy jöjjön el velem a
régi házunkba egy-két holmiért.
– Ugyan minek? Valaki mást is elküldhetnél a szükséges cuccaidért, vagy
újakat is rendelhetsz. – Sophia épp állát a kezére támasztva a szokásos,
mézzel leöntött szőlőből és joghurtból álló reggelijét fogyasztja.
Mindig is morózus volt reggelente, és már gyerekkora óta folytatja ezt a
gyümölcsből és morcosságból álló reggeli rituálét. Erről eszembe jutnak
azok a régi idők, amikor még barátok voltunk.
– Hiányzik a házunk – mondom. – És különben sem szeretném, ha mások
turkálnának a holmijaim közt, tudod, hogy mennyire lopnak az emberek…
Ez Sophia fájó pontja, aki hetente panaszkodik anyának, hogy titokzatos
módon eltünedeznek a dolgai. Amikor felvillan a szeme, már tudom, hogy
nyert ügyem van.
– Na, jól van – mormogja lassan. – Én is összeszedek pár cuccot.
Olyan kedvesen mosolygok rá, amennyire csak tudok, már az arcom is
fáj az erőlködéstől. Déltájban indulunk, a kormányzó egyik kísérőjével. A
levegő páradús, nehéz. Bezuhanok a hátsó ülésre, és máris szükségem van
egy kis szunyókálásra. Ilyen a terhesség: alvás, evés és hányás. A házunk
autóval tíz percre van a Kormányzói Palotától, kinyitom az ajtót, hogy a
szél az arcomba fújjon. Az első öt perc alatt sem Sophia, sem én nem
szólunk egy szót sem egymáshoz, csak bámulunk ki a saját ablakunkon.
– Hallottam, hogy Langley nem esett teherbe.
Sophia felém fordítja a fejét, rám néz, aztán lassan elfordítja a tekintetét.
– Jól hallottad.
– Biztosan dühös, hogy te terhes vagy, ő meg nem.
Most én nézem őt, épp lefelé néz a hasára. Az ő pocakja kisebb, mint az
enyém, valószínűleg azért, mert alig eszik. Úgy bámulja a hasát, mintha
most látná először – mintha egy földön kívüli lény tapadt volna a derekára
–, aztán kelletlenül megcsóválja a fejét.
– Nem örül a dolognak – mondja Sophia. – Már Jackallel is
megpróbálta… pár évvel ezelőtt.
Az ajkába harap, mintha túl sokat mondott volna.
Együttérzően bólintok.
– Nem volt olyan szerencséje, mint nekünk. Nem csoda, hogy folyton
körülötted lóg.
– Langley nem ezért van mindig nálunk – rázza meg Sophia a fejét.
– Nem?
– Ő lesz Pandora kabinetfőnöke.
Na tessék! Elég volt csak egy kicsit megpiszkálni a dolgokat, és máris
megvan a válasz.
– Mi történt Damarisszel? – nézek ijedten Sophiára. – Mindkét ciklusban
ő volt Pandora mellett.
Hihetetlen, hogy eddig eszembe sem jutott Damaris. A félénk, szerény nő
mindig Pandora mögött álldogált, mint valami plusz tartozék, de már nem is
emlékszem, mikor láttam utoljára.
Sophia vállat von.
– Ebben a szezonban, nem sokkal utánunk teherbe esett, és nem akart
tovább dolgozni. Áthelyeztette magát a Zöld régióba.
Folsom újabb gyereke. A hasamra teszem a kezem, Sophia is odanéz.
– Annyira furcsa, nem gondolod?
A sikeres lottónyertesek a szezon végén az Utolsó Férfival együtt mindig
elköltöznek a régióból, és helyettük más régiók lottónyertesei érkeznek
hozzánk, hogy elkerüljük a vérfertőzést. Ritkaság viszont, hogy valaki, aki
magas állást tölt be, elköltözzön a régióból, különösen, ha terhes. A régió
minden gyermekét meg akarja tartani.
– Az Utolsó Férfi mindig ezt csinálja, Gwen. Te is tudod! – csattan fel
Sophia, mint akinek elege van a beszélgetésből.
– Nem úgy értettem… – csóválom meg a fejem, és próbálom Sophia elől
eltitkolni a borzongásomat.
Nehéz elképzelni, hogy Folsom gyönyörű nőkkel – vagy bármilyen nővel
– fekszik le, de ami Damarist illeti… tényleg furcsa, hogy Folsom egy
olyan nővel bújjon ágyba, aki sosem néz ki igazán tisztának, és a
szemölcseiből hosszú szőrök lógnak ki. Elborzadok a naivitásomtól. Régen
azt hittem, hogy a férfiak mind szexőrültek, akik már magától az aktus
gondolatától begerjednek, akármilyen is a nő. Emlékszem, mennyire
megdöbbentem, amikor tudomást szereztem a tablettákról, korábban
eszembe sem jutott volna, hogy ilyesmit használnának. Dögösek, és mindig
készen állnak. Ez a kép élt bennem az Utolsó Férfiakról. De hát azt
tanították nekünk, hogy ilyenek a férfiak. És hogy ezért is vagyunk ebben a
slamasztikában. Sok ezer évig elnyomásban tartottak, most pedig
megszabadultunk tőlük, de ugyanakkor borzasztóan szükségünk is van
rájuk. Mekkora baromság!
Ezt ki kell vernem a fejemből. Ma nem gabalyodhatok bele ebbe a
gondolatmenetbe. Nem agyalhatok Folsomon, és azon, hogy min megy
keresztül, mennyire hiányzik, és mindenféle lehangoló dolgon, egyik
haszontalan témán a másik után, amelyek időről időre teljes hetekre
kizökkentenek. Az agyam teljesen megzápult az elzártság ideje alatt. Itt az
ideje, hogy felébredjek ebből a kábulatból. Nem vesztegethetek el több időt.
Bekanyarodunk a hosszú kocsifeljáróra, és már a házunk látványától is
élénkebbnek érzem magam, mint hónapok óta bármikor.
Phoebe nyit ajtót, és azonnal megölel.
– Hiányoztál – mondom neki.
Kezébe fogja az arcomat, és úgy vizsgálgat, mintha azt akarná
ellenőrizni, mennyire vagyok belülről összetörve.
– Jól nézel ki – konstatálja végül. – A saját szememmel akartam látni.
Tudod, mindenféle dolgokat hallani…
Phoebe elhallgat, amikor Sophia megköszörüli a torkát.
Mindhárman felmegyünk az emeletre, bejönnek utánam a szobámba.
– Nem megyek sehová – mondom nekik. – Hová is mehetnék?
Egy percre sem maradhatok egyedül?
 – Megígértem, hogy nem veszem le rólad a szemem – mondja Sophia.
A szekrényem a fürdőszobában van, az egyik polcról előhúzok egy
táskát, és nekilátok mindenfélét belehajigálni. Amit bepakolok, annak a fele
már rám sem jönne, de hát nem a ruhák miatt vagyok itt. Kihúzok egy
csomó melltartót, és mindet a táskába pakolom. Áttérek a kozmetikai
szerekre, és olyan csigalassúsággal haladok, hogy Sophia egyre
hangosabban kezd sóhajtozni, aztán lerogy az ágyamra.
– Siess már! Te jó ég, ha így haladsz, sosem végzünk!
– Nyugodtan menj csak, és csinálj valami mást! – szólok ki a fejemet
hátrafordítva.
Sophia összeráncolja a homlokát, aztán nagy meglepetésemre fogja
magát, feláll, és az ajtó felé indul. Még mindig testhezálló ruhákat hord, és
hátulról meg nem mondanám, hogy terhes.
– Négy perc múlva indulunk. A szobámba megyek pár cipőért. Ha bármi
olyat csinálsz, ami miatt bajba kerülök, garantálom, hogy megkeserülöd.
Unott fintort vágok, aztán visszafordulok a fiókokhoz.
Amint kilép a szobámból, a matrachoz megyek. Egyre jobban benyúlok
alá, de eredménytelenül, kezdek attól félni, valaki elvitte, amit keresek.
Aztán hirtelen valami fémeset érzek az ujjammal. Egy percre lehunyom a
szemem, és máris könnyebben lélegzem. Az ingem alá dugom a gombot, és
odafordulok Phoebehez.
– Fogva tartanak. Éjjel-nappal állandó felügyelet alatt vagyok.
Phoebe szája tátva marad a döbbenettől, megragadja a kezem:
– Miben segíthetek?
– Mondd meg azoknak, akik velem vannak, hogy az akaratom ellenére
tartanak fogva. Mondd meg nekik, hogy Folsomtól ondót gyűjtenek. Kérd,
hogy… – Meghallom Sophia lépteit az ajtónál, elhúzódom, és felemelem a
táskámat. – Csak még pár dolgot összeszedek a fürdőszobában, és máris
kész vagyok – mondom neki.
Phoebe a közelemben marad, de mást már nem tudok neki mondani.
Sophia gyanakvó pillantásokat vet ránk, de nem szól egy szót sem. Pár
perc múlva elhajtunk, próbálom kiélvezni a szabadság pillanatait. Egy
kevés kis reménység költözik belém, amit azóta nem éreztem, amióta
Folsom eltűnt.
30.
GWEN

Pár nappal később, egy reggel, törött ablaküveg csörömpölésére ébredek.

Felülök, semmi változást nem látok, de a folyosó átellenes oldalán, a
könyvtárszobából zajt hallok. Újabb csörömpölés hallatszik, riadtan
felugrok, anya jön be az ajtón, és ellenőrzi, hogy minden rendben van-e.
– Mi történt? – kérdezem, és utánamegyek a könyvtárszobába. Az ablak
betört, egy szobalány siet be a szobába, hogy feltakarítsa az üvegcserepeket.
Anya nem válaszol. A szokásos „hogy vagy?” és „jól aludtál?”
kérdéseken kívül nem igazán szokott hozzám szólni. A másik ablakhoz
megyek, amin keresztül tüntetőket látok a kapu előtt sorakozni magasra
tartott tábláikkal. A kocsibejáró itt nem olyan hosszú, mint a miénk
odahaza, úgyhogy a legtöbb táblát tisztán el tudom olvasni.
Néhányan azt kántálják:
– Szabadságot Gwennek, szabadságot Gwennek, szabadságot Gwennek!
Anya elkapja a karomat, és visszavezet a szobámba.
– Ne állj az ablakhoz, még megsérülsz!
– Inkább dobjanak meg kővel, mint hogy még egy napot fogolyként
töltsek ebben a házban – felelem.
– Tudod, hogy nem vagy fogoly, Gwen… Hátrafordulok, és csípőre tett
kézzel a szemébe nézek.
– Á, akkor szabadon elmehetek? Szuper, akkor holnap indulok.
– Amikor a kisbaba biztonságban megszületik, akkor kiköltözhetsz –
simítja le anya a szoknyáját.
– Régebben azt hittem, hogy ezt az egészet azért csinálod, hogy én
megkaphassam a mindig is áhított kisbabát… hogy talán ezért vagy együtt
Pandorával… de most már nem vagyok benne biztos, hogy nem az volt-e
mindig is a terved, hogy pontosan ott legyél, ahol most vagy. Talán csak a
gyalog voltam a játékban, akinek a segítségével minden részlet a helyére
került. Sophia viszont örült volna, ha idejutsz a segítségével. Mindegy is,
akkor sem értelek.
Anya összeszorított szájjal megcsóválja a fejét, és az ajtó felé indul.
 – Badarság! Pandora említette tegnap este, és szerintem is jót fog tenni
neked: ma este elmegyünk valahová, kiviszünk a házból egy kicsit.
– És ha nemet mondok?
Ekkor már csak passzióból ellenkezem vele. Persze hogy bárhová
szívesen elmegyek, csak hogy kikerüljek ezek közül a falak közül.
– Nem mondasz nemet – mondja anya, és becsukja maga mögött az ajtót.
Aztán végül még visszadugja a fejét. – Ja, és egy óra múlva orvosi
vizsgálatod lesz. Enned kell valamit, mielőtt ideér az orvos.
Eddig minden vizsgálatot más orvos végzett, főleg olyan orvosok,
akikkel még sosem találkoztam, bár egyszer olyan is jött, akit már ismertem
az Y
Genomból, de váratlanul ér, amikor a nappaliba lépve Hunley doktornőt
pillantom meg, aki Pandorával és anyával épp egy műalkotásban
gyönyörködik. Odaköszön ugyan nekem, de ezen kívül nemigen mutatja,
hogy ismerne. Még pár percig értekeznek a színekről, aztán a doktornő
felém fordul.
– Talán neki kellene látnunk a dolognak. Sajnos nincs sok időm, még
máshová is ki kell mennem házhoz ez után – mondja mosolyogva. –
Megérkezett a gép?
– Gwen szobájába vitték be – tájékoztatja anya.
– Remek. Mutassa az utat, Gwen! – int Hunley doktornő.
A szobámba vezetem, és épp be akarom csukni az ajtót, amikor anya
odalép, hogy ő is bejöjjön. Hunley doktornő feltartja a kezét.
– Majd szólok, hogy bejöhet, amikor előkészültem az ultrahangra –
mondja olyan határozottan, hogy anya bólint és kihátrál.
Amint becsukódik az ajtó, Hunley doktornő megfogja a kezemet:
– Nincs sok időnk. Van egy tervem. Hogy érzed magad igazából? –
kérdezi sietősen.
– Halálra aggódom magam – suttogom. – Hallottál valamit?
– Vetkőzz le, és csináld, amit mondok! Rendben?
Gyorsan levetkőzöm, és felveszem a felém nyújtott hálóinget.
A doktornő közben tovább beszél hozzám suttogva.
– Hallottam pár dolgot. Az egyik kollégám ezen a héten jött meg
repülővel Kanadából, és szerintem, ha valakinek vannak információi, akkor
neki biztosan. Elintézem, hogy találkozhass vele. A régiók tiltakoznak,
Gwen. Valaki kiposztolta, hogy akaratod ellenére tartanak itt, és mindenki
erről beszél. A Fekete és a Vörös régió néhány lázadója, akik nem hisznek
az igazságszolgáltatásban, arról beszél, hogy ha valami nem változik
gyorsan, akkor téged és Laticust meg akarnak szöktetni. Ha Petite
kormányzó jót akar magának, akkor szabadon enged, különben fennáll a
veszélye, hogy megdöntik a hatalmát. Szerintem nem cselekszik elég
gyorsan.
Csak bámulok rá, aztán sietve végigfekszem az ágyon, ahová mutat.
Reszkető kézzel magamra húzom a lepedőt.
– Készen vagyunk! – kiált ki a doktornő anyának.
Mielőtt anya belép, még egyszer rám néz, és biztatóan megveregeti a
kezemet.
Anya oda áll, ahonnan a képernyőt és engem is szemmel tud tartani.
Hunley doktornő bekapcsolja a gépet, és ellenőrzi, hogy az eszközök
rendben vannak-e. Amikor elkészül, ránk néz, és feljebb húzza a kezén a
gumikesztyűt.
– Azt hinné az ember, hogy a technológiai fejlődés már meghaladta ezt a
hideg zselét… készüljön fel! – mondja Hunley doktornő, és bevezeti a
vizsgálófejet.
Amikor a baba képe megjelenik a képernyőn, felvételeket készít, és
feljegyzéseket ír az ezüstgépébe. Csak bámulom a babát, és hallgatom a
szívverése hangját. Ezt sosem lehet megunni.
– Hmm… van itt… egy kis gond – ráncolja a doktornő a homlokát. –
Minden dátuma pontos? – mutat a képernyőre, én pedig nagyot nyelve
bólintok. Megijeszt az aggodalma. Fogalmam sincs, hogy csak tetteti, vagy
tényleg van valami baj.
– A baba méretei nem felelnek meg a terhesség e szakaszának megfelelő
értékeknek, és egyáltalán nem akarom megijeszteni, de azonnal el kellene
végeznünk néhány tesztet – mondja. Anyára néz. – El tudja intézni, hogy
Gwen bejöjjön hozzám ezen a héten?
– Nem hiszem, hogy erre szükség van – néz anya a képernyőre. –
Egészséges a baba? Miért baj az, ha a mért értékek nem pontosan
egyeznek?
Hunley doktornő átható pillantást vet rá.
– Azt jelentheti, hogy a baba nem teljesen egészséges, vagy Gwen
étkezése nem megfelelő. – Megcsóválja a fejét. – Tudja, mit? Holnaputánig
mindenképpen jöjjenek be. – Aztán rám néz.
– Péntek reggel nyolc órakor, rendben?
– Rendben – suttogom.
 – Biztos lehet benne, hogy alaposan meg fogjuk vizsgálni – mondja.
Anyával egymásra meredünk, aztán elsírom magam.
– Mi van, ha valami baja van a kisbabámnak?
Könnyek gördülnek le az arcomon. Fogalmam sincs, most épp mi folyik,
de mindennap bennem van a félelem, hogy a terhességem alatt valami baj
történhet a babával.
– Ezt a vizsgálatot még engedélyeztetnem kell Pandorával – mondja anya
a zsebkendőjét szorongatva, és az ajtó felé indul.
Ebben a pillanatban ráébredek, hogy anyám egyáltalán nem az, akinek
gondoltam. Talán soha nem is volt az.
Odalenn az utcán a tüntetők ütemes kántálása betölti a levegőt, én pedig
még hangosabban zokogok.
– Modernebb gépet kellett volna hoznom. – Hunley doktornő megfogja
és megveregeti a kezemet. – Próbálj megnyugodni! A következő vizsgálat
alkalmával már többet tudunk majd.
Anya kirohan a hálószobából, Hunley doktornő és én hirtelen meg sem
szólalunk. Azt hiszem, mindkettőnket megdöbbentett anyám reakciója.
Enoi
by
– Tehetek még valamit péntekig? – kérdezi.
– Látod azt a könyvhalmot? A legalul lévőt nyisd ki hátul, és keresd meg
a jegyzeteimet… kérlek, küldd el minden tévének, újságnak és hírportálnak.
A doktornő az íróasztalhoz siet, és megteszi, amire kértem, aztán gyorsan
visszajön hozzám, amikor hallja, hogy anya jön.
– Pandora jobban szeretné, ha maga jönne ide.
– Rendben. Akkor holnapután találkozunk – feleli Hunley doktornő, és
rám néz.
– Addig tartsuk Gwent ágyban? – kérdezi anya.
– Adjanak a lánynak mindenféle olyan ételt, amit csak kér, és vigyék ki a
napfényre. A D-vitamin jót fog tenni neki addig is, amíg további teszteket
végezhetünk. Szeretnék tőle vért venni… a tűk, úgy láttam, nem érkeztek
meg a géppel együtt, igaz?
Hunley doktornő nagyon félelmetesen tudja felhúzni a szemöldökét. Ha
nem ismerném akkorról, amikor Folsomot ápoltam, most megrémülnék.
Anya dadogni kezd, és elnézést kérve újra kimegy a szobából.
Aznap este később hallom, hogy anya Pandorának mond valamit az
orvosi vizsgálatról, mire Pandora kijelenti, hogy majd kikérik egy másik
orvos véleményét is. Anya nem mond semmit rá, de pár perc múlva hallom,
hogy valamin nevet.
Minden okom megvan a sírásra. Egész hátralévő életemben hordozni
fogom azt a sebet, hogy anyám elfordult tőlem.
A nagy „kiruccanásra”, amit Pandora eltervezett, csak másnap reggel
kerül sor. Az a lényege, hogy a palota előkertjében sétálok, és integetek az
egyre növekvő tömegnek. Röhejesen érzem magam, mint valami kiállított,
egyre terebélyesedő bohóc. Utoljára akkor jártam fodrásznál, mielőtt
megismerkedtem Folsommal, és a hajam összevissza áll. Nem tetszenek a
ruháim. A Folsom készítette cipő kezdi szorítani a lábam. És nem tudok
egyszerűen elugrani megvásárolni azt, amire szükségem van… a bezártság
kezd az agyamra menni.
Nem érzem jól magam odakinn. Közelebb lépek a kapuhoz, mire
Pandora megfogja a karomat.
– Nem, nem, nem megyünk oda hozzájuk. Ha ennek a családnak a tagja
leszel, meg kell jegyezned, hol a helyed – vigyorog, és közben olyan erővel
szorítja a karomat, hogy elfehéredik az ökle.
– Vedd le rólam a kezedet, Pandora! – nézek rá dühösen, erre még jobban
szorítani kezd. – Engedj el, akkor nem kiáltok segítségért!
– Honnan van benned ez a tűz, kicsi Gwen? Az biztos, hogy nem az
anyádtól örökölted. Őt annyira könnyű sakkban tartanom – mosolyog
Pandora, és integetni kezd, oda sem figyelve néhány pfujoló hangra a
tömegben. – Szórakoztató lesz téged megszelídíteni – fordul felém, és
ijesztő fény csillan a szemében. – Jól van, most már eleget sétáltunk,
láthatták, hogy élsz és virulsz.
Igazán nem számítok rá, hogy újra találkozhatok a doktornővel, de ő még
merészebb, mint ahogy ismertem, és megjelenik pénteken, aztán pedig pár
naponta rendszeresen visszatér a felszerelésével, és felvételeket készít a
babáról. Tőle kapok hírt az általa Női Felkelésnek nevezett dologról, amiről
a fülembe suttogva mesél, míg anya a szoba előtt várakozik.
– Minden régióban működik, Gwen – magyarázza. – Az emberek
lázadoznak, és nyíltan vállalják a véleményüket. A múlt héten letartóztattak
egy nőt, aki a Kék régióban tüzet gyújtott a saját kormányzójuk
előkertjében.
– És Folsom…? – kérdezem, mint a doktornő minden látogatása
alkalmával.
 Ugyanazt a választ kapom. A doktornő megcsóválja a fejét, és nem néz a
szemembe. – Keressük, de kevés a forrásunk és a mozgásterünk.
Bólintok. Tudom én, a nap minden órájában csak Folsom jár a fejemben.
Halálra aggódom magam. Ha arra gondolok, hogy az ágyban fekszik a
szívrohama után, a bőre szürke, jártányi ereje sincs… ilyenkor alig tudok
lélegezni. Vajon megmondanák-e, ha meghalna? A régiók
meggyászolnák… talán felkelés törne ki. A Társaságot és az elnököt
okolnák a halála miatt.
Amíg csak lehet, titokban tartanák a halálát. Elhessegetem ezeket a
gondolatokat. Nem gondolhatok ilyesmire. Folsom makacs… erős.
Megvannak a túlélési módszerei.
31.
GWEN

Folsom végighúzza a nyelvét a nyakamon lefelé egészen a mellbimbómig,

amit úgy szeret, aztán le a hasamon, és lassan, komótosan halad a felé a
pont felé, ami már annyira sajog utána. Felnyögök, erre ő…
Valaki kopogtat az ajtómon, de én tovább nyomom lefelé Folsom fejét.
Ne hagyd abba, ne hagyd abba! Valaki megfogja a vállamat, erősen
megráz, erre felkönyökölök, és mérgesen felnézek.
Sophia bámul rám lefelé, és úgy tűnik, jól szórakozik rajtam.
– Tök szarul nézel ki – közli velem.
A terhesség egyik kellemes meglepetése a sok erotikus álom. Folsom
minden egyes nap hiányzik, sosem gondoltam, hogy ilyen vágyódásra
lennék képes, és most még inkább szeretnék együtt lenni vele, mint
egyébként, de az álmaim annyira valóságosak, hogy néhanapján ez
csökkenti a vágyakozásomat. Ez olyankor történik, amikor nem ébresztenek
fel az álmomból.
– Húzzál kifelé! – mordulok rá Sophiára.
Sophia összeráncolja a homlokát, és eltátja a száját a meglepetéstől.
Viharos viszonyunk ellenére sosem szoktam gorombáskodni a
nővéremmel.
– Gwen…
– Komolyan mondom. Nem akarlak látni! Elegem van ebből a szobából,
elegem van a kisded játékaitokból, és főleg elegem van az önelégült
ábrázatodból! A rohadt életbe! Ha már bezártok ide, legalább tiszteljétek a
magánszférámat!
Sophia becsukja a száját, de aztán újra csak tátog.
– Nem kellett volna berontanom… kezdesz begolyózni, igaz…?
– Miért? Mert már nem veszem be a baromságaidat? – Felkapom a
köntösömet, és elviharzom a fürdőszoba felé. – Te már akkor begolyóztál
volna, amikor nem tudtál volna elmenni hetente a manikűröshöz, havonta a
masszőrhöz és naponta a bevásárlókörutaidra.
 – Oké, felfogtam. Te eddig sokkal… toleránsabb voltál, mint én lettem
volna ebben a helyzetben – mondja. – Csakhogy te nem szereted a
masszázst, a pedikűrt, a vásárlást, én viszont igen, és én nem igazán
jelentek veszélyt a régiók számára, mint te.
Dühös pillantást vetek rá. Fogalmam sincs, miért ilyen szívélyes velem,
valahogy bűzlik az egész.
– Mit keresel itt? Látogatóba jöttél hozzám, vagy a kormányzó küldött
valamiért?
Sophia vállat von.
– Csak kezdelek kicsit sajnálni. – Az ajkába harap, és kifelé néz. – És van
itt egy hölgy, aki mutat neked pár ruhát egy rendezvényhez, amin Pandora
szerint ma este részt veszel.
– Miféle rendezvény? – dermedek meg.
– Fogalmam sincs, engem nem hívtak meg.
– És ez a nő most itt van? – kérdezem fintorogva.
– Pont ezt mondom! – csattan fel Sophia. – Odalent várja, felség, máris
rendelkezésre áll, amikor csak óhajtja, felség. – Sophia az ajtóhoz megy,
aztán visszanéz. – Igazából nem is nézel ki szarul, csak már régóta nem
dühítettelek fel. Szinte hiányzik – vigyorodik el, és eltűnik, mielőtt még
utánahajíthatnék valamit.
Ahogy vagyok, köntösben, lesétálok, hajat és fogat sem mostam. Nem
érdekel, mit gondolnak rólam a kormányzó emberei. Igazából arra
készülök, hogy a nőt a reggeli szájszagommal fogom idegesíteni.
– Gwen! – szólít meg, amikor lemegyek a lépcsőn.
A bőre ébenfekete, hátul összefogott haja karamellszínű rasztatincsekben
lóg le a derekáig. Keleties, hosszú, sárga ruhát visel, a nyakában pedig
tucatnyi nyaklánc. Nem ilyen nőre számítottam.
Megtorpanok az utolsó lépcsőfokon. A nő észreveszi, hogy
elbizonytalanodom, és mintha mulatna ezen.
– Helló, Gwen! A nevem Cardi. – Még akkor is mosolyog, amikor
mereven megállok előtte. – Azért küldtek, hogy mértéket vegyek rólad, és
hoztam magammal öt ruhát, amiből választhatsz.
Szótlanul utánamegyek az állványhoz, ő pedig összekulcsolja maga előtt
a kezét, és félreáll. Végigfutok a választékon, de közben gyanakodva
méregetem Cardit. Ha már muszáj, kiválasztok egyet, és felé nyújtom.
– Próbáld fel, rendben?
 Elbizonytalanodom attól, hogy ő mennyire bizonytalan. Nagyon
igyekszem gorombán viselkedni vele, de ő továbbra is csupa jóindulat.
Elvonulok felpróbálni, és amikor visszajövök a ruhában, helyeslően
bólogat.
– Nagyon jó választás, Gwen. Ezt a ruhát igazából úgy terveztük, hogy a
biztonságodra is gondoltunk…
– A biztonságomra? – kérdezem.
– Nem kizárólag a tiédre, hanem minden nőére, aki ezt a ruhát választja.
Bután bólogatok.
Lehajol előttem, és hirtelen megcsap földillatú, nehéz parfümje.
– Nézz csak ide! – emeli fel a ruha alját, visszapillantva rám.
A ruha szegéséből ujja egyetlen simításával egy kést varázsol elő, ami
nem szélesebb, mint a mutatóujjam. A kés szénfekete pengéjén megcsillan
a fény. Egy szám van belevésve… hunyorogva próbálom kivenni…
kilencvenhetes.
– Itt lehet visszacsúsztatni a hüvelyébe – mutatja meg a helyet, és
visszadugja a kést.
Megigézve bámulom a kés helyét. De miért kell fegyvert rejteni egy
ruhába? Milyen furcsa. Azon töröm a fejem, vajon a többi ruhában is van-e
ilyen tartozék, és épp meg is akarom kérdezni, de Cardi már elfordult.
– Összepakolok, amíg visszaveszed a köpenyed – mondja. Amikor
kijövök a spanyolfal mögül, Cardi, kezében egy kisebb bőrönddel, indulásra
készen áll.
– Nyolc órakor jön magáért a sofőr. Valamit még mondanom kell
magának.
– És mi lenne az?
– A szabadságért nagy árat kell fizetni.
Azzal kilép az ajtón, én pedig ott maradok, és dühösen bámulok utána.
Elegem van a kormányzó fenyegetéseiből.
Éjszaka a város néma, a nappali vibrálása már rég abbamaradt. Bámulom
odakinn az épületeket, az utcai lámpák fényében elmosódnak a körvonalaik.
Az aszfalt gőzölög, a párája felkavarodik a belehajtó kocsiktól.
Az autó egy mozgóképes reklámmal borított felhőkarcoló előtt áll meg.
A reklámon egy lila ruhás nő automatikusan változó szemszínt próbál
eladni az egész városnak. Ahányféle ruha, annyiféle szemszín! Ahányszor a
nő leveszi a szemüvegét, a szeme színe mindannyiszor más és más.
 Szégyenemben elfordítom a fejem. Ez hát a legfontosabb számunkra. Az
emberiség kihalófélben van, de legalább nem azzal a szemszínnel kell
feldobnunk a talpunkat, amivel születtünk. Az ajtóm kinyílik, én pedig
óvatosan kimászok a hőségbe. A járdán álldogálva várok a következő
utasításra, a hátamon gyöngyözni kezd az izzadság. A sofőr Pandora egyik
megbízható alkalmazottja… Jane, azt hiszem. Úgy tűnik, benne jobban
megbízik, mint a többiekben. Eszembe jut, hogy most kereket oldhatnék.
Elképzelem, hogy elrejtőznék a városban, felhívnám Hunley doktornőt
vagy Phoebet, hogy jöjjön értem. De vajon meddig juthatnék terhesen? És
most, hogy az arcom mindenhol ott virít a hírekben, nagy valószínűséggel
valaki olyan is felismerne, aki nem az én oldalamon áll.
– Egyenesen előre az ajtón át – mondja a sofőr. – Várni fogják. Várni
fogják?
– De kik? – kérdezem.
A sofőr kifejezéstelen arccal bámul rám, mintha nem is kérdeztem volna
semmit.
– Hát, jól van – sóhajtok.
Odamegyek az ajtóhoz, ami már azelőtt kinyílik előttem, hogy odaérnék,
hideg fuvallat csapja meg az arcomat, és érzelemmentes géphang üdvözöl:
– Üdvözöljük, Gwen Allison! Várják a tizenkilencedik emeleten…
Az ajtó surrogva becsukódik utánam. Egy lélek sincs az előcsarnokban.
Előttem a padlón neoncsík jelenik meg, és a lifthez irányít. Magas sarkú
cipőm hangosan kopog a márványpadlón, azt kívánom, bárcsak inkább a
lapos cipőmet vettem volna fel. Ez a kopogás csak ront a helyzeten. Amikor
odaérek, már vár rám a lift, felvisz a tizenkilencedik emeletre, és amikor
kinyílik, már tudom, miért kellett rendes ruhát felvennem. A Társaság
Vörös régióbeli irodájában vagyok, a körben elhelyezkedő fekete T logója
ott forog előttem a falon. Idegesen pillantok körbe.
Elmegyek az üres recepció mellett, és követem a folyosó végéről
beszűrődő zenét. Széles folyosó vezet a különterembe, ahol legalább
hatvan-hetven estélyibe öltözött vendég hemzseg. Lenézek egyszerű, fekete
ruhámra, amiben még éppen elég helye van domborodó pocakomnak.
Bármi is ez a rendezvény – leginkább a Vörös Bálra emlékeztet – én
alulöltöztem. Azon töprengek, vajon Pandora szántszándékkal akarta-e,
hogy kellemetlenül érezzem magam. Ahogy belépek, senki sem fordul
felém, úgy tűnik, senkit sem érdekel, hogy itt vagyok. Ismerős arcot
keresek, valakit, aki megmondaná, hogy mit keresek itt, de senkit nem
látok, még a kormányzót sem. Amikor az óra egészet mutat, csengő hang
szólal meg. A vendégek átözönlenek egy másik terembe, ami úgy van
berendezve, mint egy előadóterem. Mindenki tudja, hová kell ülnie,
észreveszem, hogy mindenkinek kijelölt helye van. Mivel nem tudom, mit
csináljak, a terem végében várakozok, amíg mindenki leül. Egyetlen szék
marad üres leghátul, arra ülök le, és reménykedem, hogy senki sem jön oda,
hogy adjam át neki.
Váratlanul Petite jön be az egyik ajtón, és összekulcsolt kézzel besétál a
színpad közepére.
– A mai egyetlen tételünk igazán ritka és különleges csemege
mindannyiuk számára – jelenti be a kormányzó.
Árverés!
– Kérem, húzzák fel a függönyt! – szól hátra a kormányzó.
A vörös bársony drámaian felemelkedik, mögötte pedig egy
üvegkalitkában, fekete öltönyben ott áll Laticus. Félelem vagy idegesség
nyomát keresem az arcán, de tökéletesen nyugodtnak tűnik. Annyira
hasonlít az apjára, hogy egy percre félre kell fordítanom a tekintetemet. A
szívem sebesebben kezd dobogni. Vajon miért van itt Laticus? Mit
művelnek vele? Körülpillantok, hátha döbbent arcokat látok valahol a
teremben, de úgy tűnik, mindenki tisztában van vele, miért jött ide. Néhány
arcot felismerek: Mrs. Doherty, akinek szépségszalon-hálózata van az egész
Vörös régióban, a felesége, Deana, aki a régiók fenntartható energiával
kapcsolatos ügyeiért felel, Shaw-ék, akiknek szállítmányozási vállalatuk
van, ami az egész nemzetközi kereskedelmünket bonyolítja. A lányaik is ott
vannak velük, vigyázzban ülnek anyjuk mellett, és le sem veszik a
szemüket Laticusről.
A vágytól csillogó tekintetük elborzaszt. A mellettem ülő ősz hajú,
királynői tartású nőhöz fordulok. A nő kezét a mellette ülő fiatalabb nő
térdén nyugtatja.
– Mit bocsátanak árverésre? – kérdezem.
Meglepetten kapja fel a fejét a hangomra, mint aki eddig észre sem vette,
hogy valaki ül mellette.
– Egyértelmű: a fiú szüzességét.
A nő visszafordul a látványosság felé, egy percet sem akar elmulasztani
belőle. Kedvem támadna kínomban a fejemet a térdem közé szorítani, de
visszafogom magam.
Szédelegni kezdek, a szemem tágra nyílik a döbbenettől.
 – A kikiáltási ár…
Ezután egy szót sem hallok, csak a saját fülem zúgását. Rettegve
körülnézek, az arcokat fürkészem. Legalább százan vannak a teremben…
valaki csak szót emel. Égbekiáltó gonoszság egy gyerek szüzességének
elárverezése. Ahányszor csak valaki licitál, mindig megszólal egy csengő,
majd egy szám jelenik meg Laticus üvegkalitkáján. A fiú ára minden
pillanatban növekszik, ezresével növelik az értéket. Felfordul a gyomrom
attól, mennyit hajlandóak kifizetni érte, de nem szólalok meg, félek, hogy
esetleg kidobnak. Az utolsó csöngetésre az ár már egy kisebb vagyonhoz
közelít. Ekkor eszembe ötlik a pár órával ezelőtt hallott mondat: A
szabadságért nagy árat kell fizetni. A kormányzó felemeli a kalapácsát, de
mielőtt még le tudná ütni a vételárat, megnyomom a székemen lévő
gombot. Kis ideig nem történik semmi, az egész teremre hátborzongató
csend ül.
– A licitet a kilencvenhetes számú széken ülő résztvevő nyerte – jelenti
be a kormányzó.
Amikor meghallom a számot, a szívem majd kiugrik a helyéről.
A mellettem ülő nő hirtelen feláll, és magával húzza a fiatal nőt is. Ekkor
rájövök, hogy előttem ő volt az utolsó licitáló. Megsemmisítő pillantást vet
rám, aztán kivonul a teremből. Pocsék vesztes.
– Kilencvenhetes szék! – kiáltja a kormányzó, és körbehordozza a
tekintetét az arcokon.
Benyúlok a kis táskámba, amit magammal hoztam, és tapogatózni
kezdek. Megvan, kicsi és kemény. Hüvelyk- és mutatóujjam közé fogva
felnyitom a tetejét, és közben felállok. A kormányzó szeme megtalál a
tömegben, a mosoly lehervad az arcáról. A szemében döbbenet ül.
– Kilencvenhetes szék! – kiáltom.
Aztán mosolyogva megnyomom Kasper gombját.
32.
GWEN

Kikísérnek a teremből, és bevezetnek egy különszobába, ahol arra kérnek,

hogy utaljam át a Laticusért járó pénzt. A kormányzó tekintete végigkísér,
ahogy kifelé tartok, az arca pókerarc, de érzem, hogy majd szétveti a méreg.
A gyomrom vibrál, a karomon feláll a szőr. Amikor megláttam a Pandora
arcára kiülő döbbenetet, akkor jöttem rá, hogy neki semmi része nem volt
abban, hogy idekerültem. Visszagondolok arra, amit Cardi mondott, mielőtt
eljöttem otthonról. Amikor mondta, nem találtam sok értelmét, de akkor
még azt hittem, hogy Pandora egyik embere. A ruhám szegélyében rejtőző
kés hirtelen súlyosnak tűnik.
Aláírom a papírokat, és megvárom, hogy leemeljék az összeget a
számlámról. A szobában hűvös van, mégis azon kapom magam, hogy
izzadok. Alá kell írnom egy tájékoztatót és tucatnyi más dokumentumot,
amit egy ezüstgépen tesznek elém. Végül egy különlifthez kísérnek.
– A lift majd felviszi a lakosztályába. Az elárverezett személy is
nemsokára ott lesz.
Az elárverezett személy? Nem fiú, hanem valami, amit áruba lehet
bocsátani. A szívem egy dallamot dobol: Folsom… Laticus… Folsom…
Laticus…
Nincs idő válaszolni, az ajtó bezárul, és lassan elindul felfelé. A lábam
fáj a cipőmben. Bárcsak valami praktikusabb viseletet választottam volna.
Mire az ajtó kinyílik, már annyira remegek, hogy alig észlelem, mi van
körülöttem, csak lerogyok a legközelebbi székre. Nincs vesztegetni való
időm. Előveszem Kasper gombját. Pont úgy néz ki, mint azelőtt: nem villog
csodás fény, nincs üzenet, csak egy kis darab fém, ami akár szemétnek is
tűnhet. Mi van, ha az egész csak vicc volt, vagy a gomb valahogy
elromlott?
Nem, nem gondolhatok ilyeneket. Visszadugom a táskámba, és
körülnézek.
Valaki ezt megszervezte. Egy tágas, városra néző lakosztályban vagyok.
Egy hálószoba, egy apró konyha és egy nappali. Körülnézek, hátha
megpillantom a lépcsőt. Muszáj, hogy legyen itt lépcső. A lift csenget,
megdermedek, a tekintetemet az ajtóra szegezem. Laticus az. Félénken néz
körül. A pocakomat fogva odarohanok hozzá.
– Laticus! – kiáltom, és két kezembe fogom az arcát. – Jól vagy?
Nőtt vagy két-három centit, amióta utoljára láttam, és az új frizurától,
amit csináltak neki, idősebbnek néz ki.
– Én igen – feleli, és megfogja a két karomat. – Apám…?
Lehanyatlik a kezem.
– Nem tudom. Elvitték. Fogalmam sincs, hol van. Dühösek lettek, mert
nem akarta aláírni, hogy lemond rólad… és valószínűleg miattam is…
– Hagynia kellett volna, hogy engem elvigyenek – keményedik meg
Laticus arca.
Hátrahúzódom. Meglep, milyen hangnemben beszél… talán mérges?
– Apád próbált megvédeni.
– Nem kell engem védelmezni.
Nagyot nyelek, egy kiszabadult hajtincset a fülem mögé igazítok, hogy
időt nyerjek, és gondolkodjam. Erre nem számítottam.
– Nem vagy éhes? – kérdezem. – Adtak rendesen enni?
– Nem kérek semmit, Gwen – válaszolja. Szinte türelmetlen velem. A
kaja mindig bejött Laticusnél. Laticusnél, a nagyfiúnál. De most már inkább
férfi kinézete van.
– Megváltoztál – mondom kedvesen. – Már ez alatt a kis idő alatt is,
amióta nem láttalak – folytatom vidám hangon, nehogy azt higgye,
kritizálom.
– Miért licitáltál? – kérdezi nyersen. – Te már terhes vagy… Tátva marad
a szám a csodálkozástól.
– Segíteni akartam. Nem hagyhattam, hogy…
– Mit?
– Laticus…
– Ez a feladatom. Értelmetlen harcolni ellene. Erre a célra születtem.
Annyira tárgyilagos. Hihetetlen, hogy így beszél.
– Nem – jelentem ki határozottan. – Az egész világ gondja nem
nyomhatja a te válladat, sem az Utolsó Férfiak vállát. Ez túl sok bárki
számára.
– Ez az egyetlen megoldás – érvel tovább. – Mi vagyunk az utolsó
reménységek.
 A szavaitól felfordul a gyomrom. A Társaság retorikáját szajkózza,
agymosást végeztek nála.
Egymásra meredünk, a kezem ökölbe szorul magam mellett.
Patthelyzetbe kerültem egy kamasz gyerekkel. Mélyet sóhajtva
elfordítom a tekintetemet.
– Inkább aludjunk egyet, rendben? Majd holnap megbeszéljük a dolgot.
Bólint, aztán a kanapéhoz vonul. Emlékszem, én is ugyanezt csináltam
anyával, amikor nem tetszett, amit mondott. Úgy látszik, a kamasz fiúk nem
is különböznek annyira a kamasz lányoktól. Elmegyek vécére, és amikor öt
perc múlva visszajövök, hallom, hogy Laticus halkan horkol.
Háttal lerogyok az ágyra, és a plafont bámulom.
– Hol a csudában vagy, Kasper?
Fülsértő vijjogásra ébredek. Annyira hangos, hogy az oldalamra fordulva
befogom a fülemet. Zavartan körülnézek. Árverés… lakosztály… Laticus!
Talpra ugrom, és a nappali felé rohanok. Laticus az ablakban állva néz
lefelé. A haja kócos, és nincs rajta ing. Egy rövidke pillanatra
megkönnyebbülök, aztán észreveszem, hogy még mindig nem maradt abba
a vijjogás.
– Tűzriadó – mondom. – Le kell mennünk.
Laticus bólint, a szemében – ami annyira hasonlít Folsoméra
– félelem ül. Csak egy nagyra nőtt gyerek, és most éppen úgy is néz ki. A
falból ugyanaz a hang szólal meg, ami tegnap üdvözölt.
– Az épületben tűz ütött ki – közli nyugodt hangon. – Azonnal el kell
hagyniuk az épületet. Kérjük, fáradjanak a lépcsőhöz.
Kétségbeesetten forgatom a fejem. Hol lehet a lépcső? Hol lehet a
lépcső?
– Laticus, nem tudod, hol a lépcső?
A fiú a fejét csóválja. Mielőtt még bárhová indulhatnék, neoncsík jelenik
meg a padlón, ami a konyhán át egyenes vonalban egy falhoz vezet.
Megfogom Laticus kezét, és együtt követjük a csíkot. Ahogy a falhoz
érünk, az kettéválik, és belépünk rajta. Laticus aggodalmas tekintettel néz
rám.
– Rengeteg lépcső.
– Meg tudom csinálni – mondom, bár nem vagyok ebben biztos.
Tizenkilenc emelet magasan vagyunk. A szívem hevesen dobogni kezd.
– Tessék, itt a kezem, és kapaszkodj a korlátba! – ajánlkozik Laticus. –
Majd együtt lépünk.
 Többször is meg kell állnom kifújni magamat.
Laticus türelmesen vár, amíg lehunyom a szemem, és próbálok nem
tudomást venni görcsölő hasamról. Senki mást nem látunk a lépcsőházban,
de ez érthető is, mivel hétvége van.
Azon gondolkodom, vajon küldtek-e őröket a lakosztályhoz, és vajon
most üldözőbe vettek-e, de egyáltalán nem hallom lépések zaját. Amikor tíz
perc múlva végül az utcára érünk, a járdán kisebb csődületet látunk, akik
felfelé bámulnak az épületre, ahonnan épp most rohantunk ki. Magasan a
fejünk fölött egy ablakból lángok csapnak ki, és mint megannyi kígyónyelv,
dühös narancssárga fénnyel nyaldossák az eget.
Megszámolom, hány ablak van a tűzig. Tizenkilenc. Tizenkilencedik
emelet.
– A Társaság az – súgom oda Laticusnek.
Eddig senki sem figyelt fel rá, az emberek minden figyelmét a tűz köti le.
Laticus tágra nyílt szemmel néz rám. Körülnézek az utcán, és azon
töprengek, mit is csináljunk. Mindent a lakosztályban hagytam, még Kasper
gombját és az ezüstgépemet is. Magamban morgolódom, szeretném magam
bokán rúgni, amiért ekkora baklövést követtem el, amikor érzem, hogy
valaki megfogja a karomat.
– Egy szót se, csak jöjjön velem! – súgja egy hang a fülembe.
Elkapom Laticus kezét, és már tolnak is előre, el az emberek csoportjától,
el a biztonságból.

33.
GWEN

Egy várakozó autóhoz visznek, aminek az ablaka annyira el van sötétítve,

hogy ha beülünk, senki sem lát meg minket. Először Laticust nyomják be,
aztán amikor megtorpanok, engem is úgy belöknek az autó belsejébe, hogy
közben lehorzsolom a térdem. Utánam egy férfi száll be, aztán egy nő. A
leborotvált fejű, szemöldökpirszinges nő mellém telepedik le, a férfi pedig
Laticusszel szemben.
– Hová visznek bennünket? – kérdezem. – Észreveszik majd, hogy
eltűntünk. Nem rabolhatnak csak el így fényes…
 – Még sose láttál ilyet, mint én, öcskös? – kérdezi a Laticusszel szemben
ülő férfi dühös tekintettel, arcán megvető és egyben kihívó kifejezéssel.
Összeszorítom a szám, és figyelmeztetően Laticus térdére teszem a
kezem.
– Nem – feleli Laticus őszintén. – A Fekete régióban nem engedélyezik a
magafajtákat.
– De most már nem a Fekete régióban vagy.
– Még fiatal – mentegetőzöm a férfi előtt.
A fickó egy ideig engem fürkész, aztán mordul egyet, és kibámul az
ablakon. A Vörös régióban eléggé szokványos a transz férfiak látványa, a
Fekete régió viszont nem helyesli a nemváltást. Azok a nők, akik nemet
akarnak váltani, átköltöznek egy másik régióba, általában a Kék régióba.
A nő meg sem szólal, a pisztolyát lazán a térdén tartja, és előrenéz.
Miután többször is megkérdezem, hová visznek bennünket, és nem kapok
választ, én is elhallgatok. Tíz perccel később az autó megáll egy régi
téglaépület előtt. Az épület hátuljánál, egy sárga hátsó kijáratnál parkolunk
le. Ahogy az autó megáll, az ajtó kinyílik, és két alakot látok kilépni.
– Induljunk – adja ki az utasítást a nő.
Nagy megkönnyebbülésemre több kéz segít ki az autóból, odakinn
sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, és a napfényben hunyorogva
várom Laticust. Amikor már ő is mellettem áll, a pisztollyal az ajtóhoz
terelnek bennünket. Egy percig is eltart, mire a szemünk hozzászokik a
sötétséghez, ami az épület belsejében honol. A levegőben nehéz ételszag
terjeng, és a gyomrom megkordul. Laticus kezéért nyúlok, és
összekulcsolódik a kezünk. Nyirkos, alig kivilágított folyosón vezetnek
végig bennünket, megbotlom egy kiálló téglában, de Laticus elkap, mielőtt
elesnék. Hálásan nézek rá, bár nem nagyon látja az arcomat.
Egy lépcsőn leterelnek bennünket az alagsorba. A nő előrelépve kinyitja
az ajtót, és betessékel minket.
Meglepetésemre egy nagy asztalt látok, tele ennivalóval. Laticus elengedi
a kezemet, és körülnéz.
A fogvatartóink felé fordulok.
– Ez meg mi? – kérdezem.
De már el is tűntek, és az ajtó kemény csattanással bezárul mögöttük.
– Éhes vagy? – kérdezem erőltetetten mosolyogva. Nem szeretnék enni,
de tudom, hogy muszáj.
 – Mi van, ha mérgezett? – kérdezi Laticus egy darab sült csirkét
vizsgálgatva.
– Ugyan miért mérgeznének meg két jövőbeli Utolsó Férfit?
A pocakomra pillant, és valószínűleg kedvére van a válaszom, mert a
csirkébe harap.
Én is csipegetek az ételből, de a gyomrom összeszorul, és azon
gondolkodom, vajon mi lehet a tervük velünk. Egyelőre biztonságban
vagyunk, pont azért, amit az előbb mondtam Laticusnek. Az Utolsó Férfiak
még az anyaméhben is értékesek.
Egy órával később Laticus karját a feje alá téve az asztalra borulva alszik.
Én mereven ülök a székemen, és őrködöm. Villát és kést hagytak itt
nekünk. Fegyvereket. Ettől megnyugszom. Ha tényleg fogolyként
tartanának itt, akkor miért adnának nekünk bármit is, amivel rájuk tudnánk
támadni?
Már én is alig bírom nyitva tartani a szemem, amikor hallom, hogy fordul
a kulcs a zárban, és hirtelen kivágódik az ajtó. A székem karfájába
kapaszkodva, ijedten bámulok az ajtóban álló alakra. Először csak egy
nagyon széles, nagyon magas nő körvonalait látom. Az egész ajtókeretet
betölti, és oldalra kell fordulnia, hogy be tudjon jönni. A tokája a mellét
veri, megbabonázva bámulom hatalmas termetét.
– Hogyhogy nem faltátok be az egész kaját? – kérdezi öblös hangon.
Ekkor látom meg, hogy egy apró kék süteményt tart a kezében.
Összeszalad a nyál a számban.
– Nem komáljátok a csirkét, a krumplit meg a salátát? Tán egy kis süti
kéne? – kérdezi minden s-nél selypítve, és fülig érő vigyorral feltartja a
süteményt.
Döbbent csodálattal bámulom, ahogy elém teszi az édességet.
Összedörzsöli a kezét, aztán a süteményre mutatva odabólint az ásító
Laticusnek.
– A tied is itt lesz seperc alatt.
Ahogy ezt kimondja, valaki bejön, és letesz egy szelet süteményt Laticus
elé is.
– Pippa – mutat a nő saját magára, és csalódottan nézi, hogy még mindig
nem láttunk neki a süteménynek.
– Az a Pippa, aki az összes régióban…?
– Azok volnánk – mondja büszkén. Szuszogva ledobja magát egy székre.
 – Miénk az összes Pippa az összes régióban. Akarjátok tudni, minek
hoztunk ide benneteket?
– Akarjuk – mondom lassan.
Titokban Laticusre pillantok, aki tátott szájjal bámul. Gyorsan becsukja,
és egymásra nézünk.
– Rögtön itt az elején szögezzünk le valamit, oké?
Pippa feláll. Megfogja a ruhája alsó szegélyét, és felemeli a mellkasáig.
Alóla két szőrös láb bukkan elő. Döbbenet ül ki az arcomra. Hirtelen
teljesen felhúzza a ruháját, és a derekától lefelé láthatóvá válik az egész
teste. A szemem önkéntelenül az óriási combjai között ülő szőrpamacsra
esik. Pislogok egyszer… kétszer… nem káprázik a szemem. Tényleg
pénisze van.
– Transznemű vagy? – kérdezem.
Pippa megrázza a fejét.
– Mi így születtünk, van benne sperma is meg minden – mondja büszkén.
Zavarodottan megrázom a fejem.
– Drágaságaim, mi bizony pasinak születtünk. Anyuka berezelt, hogy
elvisznek, úgyhogy lányt csinált belőlünk.
Laticusszel egymásra nézünk, de Pippa úgy tűnik, nem veszi észre.
Most már leeresztette a ruháját, és karját szélesre tárva így kiált:
– Meglepetés!
– Ez aztán a meglepetés – nyugtázom.
– Egyébként idősebbek vagyunk, mint a te Folsomod. Úgyhogy miénk a
régiókban a legöregebb működő dákó – mutat a lába közé.
Nem tudom, azon legyek-e jobban meglepődve, amit most felfedett
előttünk, vagy azon, hogy az én Folsomomnak nevezte Folsomot.
– És az emberek tudnak erről? – hajol előre a székén Laticus, aki eddig
csendben ült.
– Nem sokan – mondja Pippa ezúttal komolyabb hangon. – De többen is
vagyunk. Itt rejtőzködünk, ahol a vak is lát bennünket.
– De hát miért? – rázza Laticus a fejét. – Az Utolsó Férfiaknak szüksége
van rátok…
– Kis haver, te is az vagy, de hidd el, az Utolsó Férfiak a Társaság
foglyai!
Nekünk aztán nem kellenek az Utolsó Férfiak. Mi páran csak nyugiban
szeretnénk élni. Különben is, nekünk a pasik jönnek be, és a pasikból itt
elég kevés van. Ne vedd sértésnek! – mondja felém nézve.
 – Nem vettem.
Pippa a térde fölé húzza a szoknyáját, és végigsimítja a szőrét.
– Akkor… miért is vagyunk itt? – kérdezem.
Meglepve néz rám, az egyik festett szemöldöke ugyanakkor emelkedik
fel, amikor kinyitja a száját.
– Te kértél segítséget a haverodtól, Kaspertól, nem?
– Te ismered Kaspert? – nézek rá kétkedve.
– Ismerem… ó, hogyne ismerném. Már azelőtt is forró volt itt a helyzet,
Gwen, hogy te elkezdtél beszólogatni, mint valami idegbeteg hisztérika.
Morcosan nézek rá, de észre sem veszi.
– Olajat öntöttél a már izzó parázsra. De most nyakig vagy a szarban, és
el kell bújtatnunk addig, amíg nem sikerül kijuttatni.
– Ki? De hová? – kérdezem.
– Ki a régiókból.
– Laticust is?
– Meg Folsomot – bólint.
Megdobban a szívem.
– Tudod, hol van…?
– Még nem.
Megnyúlik az arcom, Pippa megveregeti a térdemet.
– Pihenj egy kicsit! Majd visszatérünk a dologra.
Azzal ahogy jött, ugyanúgy, méltóságteljesen távozik a helyiségből.
– Szerinted hol vagyunk? – kérdezi Laticus.
– Fogalmam sincs. Talán valahol a külvárosban?
A süteményekre meredünk, és nem tudjuk, mit csináljunk.
Laticus nem felel. Olyan sokáig várunk, hogy már kezdünk idegesek
lenni. Laticus a plafonra néz.
– Elegem van belőle, hogy folyton unatkozom. Feláll, és járkálni kezd a
szűk szobában.
Pár perc múlva a pisztolyos nő jön be. Most, hogy tudom, nem a
kormányzó embere, már nem is tűnik olyan ellenségesnek.
– A szobátokba vezetlek benneteket – közli velünk.
A szobánk egy két és félszer három méteres raktárhelyiség emeletes
ággyal berendezve Pippa étterme alatt. Az odavezető úton először egy sötét
liftaknába megyünk le, aztán pedig fényes neonvilágítás vakít el bennünket.
Ha túl sokat töröm a fejem, megbolondulok. Amikor viszont bejutunk a
szobába, olyannak tűnik, mint a SIMS. Egy pillanatra azt is hiszem, hogy
egy szimulációs szobában vagyok. A nő észreveszi, hogy vizsgálódva nézek
körül.
– Próbáltad már valaha a szimulációt? Ha akarod, megmutatom, hogy
kell bejelentkezni…
Képzelem, milyen álmodozó képet vághattam, mert a csaj nagy szemeket
mereszt rám, aztán elvigyorodik.
– Használjátok csak bátran – mondja, és kimegy.
Innentől csakis Folsom szimulációja jár a fejemben. Az enyém nem is
érdekel, csak az övét szeretném vagy ötvenszer- hatvanszor újranézni.
Amikor Laticus átmegy a folyosó túloldalára zuhanyozni, lefekszem az
alsó ágyra, és bejelentkezem Folsom jelszavával: Foley97. Egyszer,
remélem, meg tudom tőle kérdezni, miért választotta a kilencvenhetes
számot.
Amint megpillantom a lila selymet, beindul nálam a feltételes reflex…
Azonnal elmerülök a szimulációban, eszembe jut, mit éreztem, amikor
utoljára én is vele együtt néztem. Nézem kettőnket, és azt kívánom, bárcsak
ő is érezné, mennyire kétségbeesetten vágyom rá. A szívem gyorsabban
kezd dobogni, ahogy meglátom, szinte ugyanannyira elragadnak az
érzelmeim, mintha tényleg itt lenne velem, de ekkor az ágy semmivé
foszlik. Hirtelen csak Folsom áll ott, és egyenesen a szemembe néz.
Legalábbis úgy tűnik.
– Szia! Hát itt vagy. Vagy lehet, hogy nem vagy itt, és csak magamnak
beszélek. Csak szeretnék pár dolgot őszintén elmondani.
Egy pillanatra zavartan körülnézek a szobában.
– Azt reméltem, hogy bármi is történik, egyszer visszajössz ide. –
Elmosolyodik, és megdörzsöli a szemöldökét. – Reméltem, hogy
visszajössz – folytatja. – Muszáj volt ezt hozzátennem a szimulációhoz arra
az esetre, ha esetleg már sosem lesz alkalmam elmondani neked… Gwen,
én sosem akartam ezt az életet. Ezt mostanára már biztosan tudod. Azt
tettem, amit elvártak tőlem.
A népet és az országomat szolgáltam. Azért sikerült valahogy, mert
robotpilótára tettem magam, és nem is igen figyeltem, mi zajlik körülöttem.
Aztán aznap beléptem a házatokba, és te észrevettél. Nem azt láttad, hogy
férfi vagyok, hogy farkam van, vagy hogy gyereket csinálhatok neked. Te
engem láttál… és a cipőmet. – Távolba meredve mosolyog, mintha
visszaemlékezne erre, s kezemet a szám elé kapva én is elmosolyodom. – A
robotpilóta üzemmód békés állóvíz volt, te pedig felkavartad ezt az
állóvizet. Addig úgy éltem, hogy semmit nem éreztem, most pedig mindent
érzek. Még ha kívülről nem is változik semmi az életemben, az, amit érzek,
amikor veled vagyok… mégis megváltoztatott.
Mert megismerhettelek téged. Sosem tudlak már elfelejteni. És mindig
azt kívánom, bárcsak a dolgok másként alakulhatnának kettőnk számára. –
A hangja elcsuklik, de hamar összeszedi magát. – Szerelmes vagyok beléd.
Ez az egyetlen részem, ami nincs a Társaság tulajdonában.
A kép hirtelen megváltozik, mindketten egy magas hegy tetején állunk,
alatta hegyes sziklákkal és fákkal tarkított völgy az alján csörgedező
folyóval. Gyönyörű látvány, sokáig bámulom, aztán kettőnkre nézek:
Folsom alakja magas, tiszteletet parancsoló, én pedig alig érek a válláig,
mégis úgy látszik, illünk egymáshoz. A kép hosszú, hosszú ideig ugyanaz
marad, úgyhogy úgy képzelem, Folsom ugyanazt csinálta: vágyakozóan
nézte azt az életet, ami sosem fog megvalósulni.
Álomba sírom magamat, de azóta nem voltam ilyen boldog, hogy Folsom
elment. Az mondta, hogy szeret…
34.
GWEN

Már hetek teltek el. Hetek óta várunk, hetek óta dekkolunk ebben a dohos
alagsori szobában Pippa étterme alatt.
– Nem tudom, hogy bírtad ki olyan sokáig a bezártságot az Y Genomban
– mondom Laticusnek.
– Nem igazán volt más választásom. – Laticus a fölöttem lévő ágyon
fekszik, és épp egy Pippától kapott könyvet olvas. Föl sem nézett belőle,
amióta Pippa odaadta neki. – Szívesebben dolgoztam volna, ha hagytak
volna. Jobb, mint fogolyként bezárva lenni.
– Még mindig így gondolod? – kérdezem tőle.
Hallom a papír zizegését, ahogy leteszi a könyvet. Elképzelem, ahogy a
homlokát ráncolva a plafont bámulja, ahogy már korábban láttam.
– Így – feleli.
Arcomat a kezembe temetem, és örülök, hogy Laticus nem lát. Ha ilyen,
amikor kamasz gyereke van az embernek, akkor erre nem állok készen.
– Jogod van hozzá, hogy saját érzéseid legyenek a különböző dolgokkal
kapcsolatban, Laticus. De mielőtt bármivel kapcsolatban szilárd véleményt
alakítanál ki, vizsgáld meg több oldalról is.
Hallom, hogy felveszi a könyvét, és lapoz, de tudom, hogy azért
elgondolkodik.
Pár nappal később Pippa lejön hozzánk látogatóba, és süteményt hoz.
Beszámol róla, hogy a Zöld régióban felkelések robbantak ki, a Kék és a
Lila régióban pedig tüntetéseket és felvonulásokat szerveztek.
– És itt? – kérdezem. – Mi a helyzet a Vörös régióban? Pippa lehajtja a
fejét, szégyen tükröződik az arcán.
– Mondd csak el, mi a helyzet! – hajolok felé, félig megevett
tortaszeletemet az ágyon hagyva. Laticus is figyel, hallom az ágyrugó
nyikorgását, ahogy barátságos vendéglátónk felé fordul.
– Mindenkit lekapcsolnak, aki megzavarja a rendet – mondja Pippa. – A
kormányzó az egész régióban kijárási tilalmat rendelt el, és korlátozta a
köztereken való gyülekezést. Csírájában el akarja fojtani az egészet.
 – Ezt nem hagyhatjuk! – jelentem ki. – Nem tehetjük most, miután
mindenki ilyen sokat tett az ügyért. A kormányzó próbálja elterelni a
figyelmet a Vörös régióról, hogy az elnök nehogy azzal vádoljon
bennünket, hogy forradalmat robbantottunk ki.
– Szent igaz, de a népek be vannak majrézva.
– Akkor érjük el, hogy kimajrézódjanak.
– Ilyen szó nincs is – húzza fel a szemöldökét Pippa.
Erős kényszert érzek rá, hogy megmondjam a magamét ennek a
Scrabble-királynőnek, de visszafogom magam.
– Valamit tenni szeretnék – mondom. – Hadd csináljak valamit!
Pippa lassan bólint. A két keze összekulcsolva lóg a két térde közt, alakja
betölti az egész szobát.
– Ebből nagy gáz is lehet, de ha annyira akarod…
– Akarom! – vágom rá. – Szedd össze az embereket! Majd én felrázom
őket.
Két nap múlva Hunley doktornő jön értem Pippához.
A belváros széléhez, egy lepukkant negyedhez hajtunk. Az épület előtt
többen várakoznak. Hogy mire várnak, azt nem nagyon tudom. A doktornő
leállítja az autó motorját, és szól, hogy várjak, amíg kinyitja az ajtómat.
Amikor kiszállok, fülsiketítő éljenzés fogad. Nők sírnak, a kezemet, a
vállamat és a hajamat tapogatják, cukorkával és csokoládéval
kedveskednek, meg kötött cipőcskékkel a babának.
Annyira meghatódom, hogy elsírom magam, erre szép csipkeszegélyű
zsebkendőket nyújtanak felém. Azokra a zsebkendőkre emlékeztetnek,
amiket annak idején Phoebe csinált anyának. Ettől rögtön hiányozni kezd
Phoebe. Elhaladunk a tömeg mellett, aztán felmegyek a lépcsőn, az ajtó
kinyílik, és ott áll ő. Phoebe! Elakad a lélegzetem, a nyakába ugrok, aztán
bevezetnek a régi épületbe. Phoebe mellettem jön, a hajamat igazgatja, és
azt mondja, hogy nagyon csinos vagyok.
– Te is tudod, hogy nem vagyok csinos. Csak azért mondod, mert
szeretsz – súgom oda neki fejemet az övéhez hajtva.
– Annyira büszke vagyok rád, drágaságom! – mosolyog Phoebe. –
Továbbadok mindent, amit mondasz. Mind így teszünk – mutat a körötte
álló nőkre.
– Itt célba ér az üzeneted lényege – magyarázza Hunley doktornő a
fülemhez hajolva. – Ezek az emberek, akiknek nincs pénzük rá, hogy
családra tegyenek szert… ők látják a valós helyzetet, őket nem vakítja el a
mohóság. A legutóbbi posztodban felfedett adatok… mondanál ezekről egy
kicsit többet? Ezek a nők úgy érzik, hogy végre valaki megérti őket.
Odamegyek a pódiumhoz, és amikor a zaj fokozatosan abbamarad,
beszélni kezdek. Úgy tűnik, az összes kudarcom és hibám erre a helyre
vezetett ma el, így azután én lehetek az, aki végül kimondja, amit ki kell
mondani.
– A nők korszaka előtt a férfiak korszakában éltünk.
A teremben olyan csend van, hogy még a légy zümmögését is lehetne
hallani.
– Abban a korszakban megbecstelenítettek bennünket, eladtak
feleségnek, eltiltottak a tanulástól, megerőszakoltak, amiért bennünket
okoltak, és nem fogadták el az egyenlő bánásmódot. Rendkívül hálás
vagyok, hogy ma itt vagyok veletek a nők korszakában. De nem felhőtlen
az örömöm. A férfiak korszaka véget ért, és vele az elnyomásunk is. Most
viszont a kihalás veszélye nyomaszt minket. Sajnos hamarosan mi is
követjük a férfiakat.
Nagyot nyelek, elborítanak az érzelmek. A tömegből vívódó tekintetek
szegeződnek rám. Az arcukon elmélyült figyelemmel hallgatják, amit
mondok. Kicsit megmozgatom az ujjaimat úgy, hogy ne lássák, és
reménykedem, hogy nem nézek ki olyan kimerültnek, ahogy érzem magam.
– A gond nem a férfiakkal vagy a nőkkel van, hanem az emberséggel.
Lehet, hogy ezt a képességünket elveszítettük, de talán inkább az a
helyzet, hogy soha meg sem találtuk. És amit évezredekig velünk tettek, azt
nem szabad most nekünk ellenük – a férfiak ellen – elkövetnünk. A nők
korszakában az emberségünk miatt kell harcba szállnunk. Nemet kell
mondanunk arra, hogy embereket újra rabszolgasorba taszítsanak. Nem
szabad megismételnünk a történelmet, inkább át kell írnunk azt. Ehhez
pedig össze kell fognunk. Fogjunk össze az igazság védelmében, és minden
nő és minden férfi érdekében.
Hátralépve jelzem, hogy a beszédem véget ért, és a padlóra szegezem a
tekintetemet.
Harminc másodperc után kezdek pánikba esni. Talán túl sokat mondtam
vagy túl keveset. A beszédemnek nem volt se füle, se farka. Eszembe jut az
is, hogy nincsenek szövetségeseim, és egyenesen a börtönbe kísérnek.
Aztán felnézek, mert meghallom, hogy egyvalaki hangosan tapsolni
kezd.
 Egy sötét bőrű, erősen hajlott hátú, idősebb nő az. A haja hófehér, és túl
gyengének látszik ehhez a hangos tapsoláshoz, de az arcán düh és
elszántság tükröződik. Halványan rámosolygok, hálás vagyok a
támogatásáért. Aztán még öten felállnak… aztán tízen. Mind tapsolnak,
kisebb mennydörgést keltve a teremben.
Amikor a többi nő egy emberként feláll, fáradtan felsóhajtok. Hányan
lehetnek? Hatszázan? Hétszázan? A doktornőre pillantok, aki ámulva nézi a
tengernyi arcot. Aztán felém néz, elkapja a tekintetemet, és halványan
elmosolyodik, mint aki egyszerre örül és szörnyen meg van hatva.
– Szép munka – olvasom le a szájáról.
Hunley doktornő elmondja nekik, hogy pihennem kell, és hogy a mai
látogatásunk a kormányzó támogatása ellen irányult.
– Továbbra is posztolni fogom az üzeneteket, amiket Gwentől kapok, és
majd újra találkozunk… legközelebb valami nagyobb helyen. Hívjanak el
mindenkit, akit csak ismernek! – mondja Hunley doktornő. – És azoknak,
akik olyan helyen vannak, ahol erre lehetőségük nyílik… itt van nálam ez
az emlékeztető. – Feltűnő betűkkel nyomtatott laminált lapot tart fel, és
hangosan felolvassa, ami rajta áll. – Ne adjuk meg az elitnek, amit a
szokásjog alapján kíván! Az egész velünk kezdődik.
Phoebe lesegít a lépcsőn, és elkísér az autóig. A kezembe nyom egy
dobozt tele a kedvenc édességemmel, citromtortával.
– Ezt vedd biztatásnak, és vigyázz a kisfiúra! Éjjel-nappal légy résen! –
súgja a fülembe, és próbál nem túl aggodalmas képet vágni. Jól ismerem
Phoebet.
– Már az is segít, hogy láthattam az arcodat – mondom neki. Amikor
elhajtunk, az éljenzés még mindig zúg a fülemben.
Fáradt vagyok, mégis, mintha újjászülettem volna. Az autóban mindenki
mámorosan izgatott.
– Nem tudtam, hogy ennyien vannak – mondom.
– Milyen gyakran teszed ki a lábad a gazdag negyedből? – néz rám a
sofőr a visszapillantó tükörből.
Bingó!
A doktornő felém fordul az ülésén.
– Ők eddig is itt voltak, Gwen. Nincs, aki szót emeljen értük, ahogy nincs
olyan sem, aki az Utolsó Férfiakért szóljon. És ha mozgalmat akarsz
indítani, találd meg a hozzád hasonló gondolkodásúakat, és adj valami
nevet a mozgalomnak. Ez nemcsak az Utolsó Férfiakról szól, hanem az
emberségről, ahogy mondtad.
Mielőtt kiszállok az autóból, Hunley doktornő elkapja a karomat, és a
szemembe nézve megbizonyosodik róla, hogy tényleg rá figyelek:
– Gwen, légy óvatos!
– Megteszek minden tőlem telhetőt – bólintok.
Amikor visszatérek, Pippa alagsori szobája különösen börtönszerűnek
tűnik, de az, hogy ma láttam ezt a rengeteg kedves arcot…! Új célt találtam.
A legjobban mégis az nyugtat meg, hogy abba az ígéretbe kapaszkodhatok,
hogy hamarosan kimentjük Folsomot és Laticust a Társaság karmaiból. Ha
ők biztonságban lesznek, minden rendben lesz.
A következő néhány hét alatt posztokat írok, és kezdem feltárni az Y
Genom titkos adatait, és az Utolsó Férfiak lakókörzetében eltöltött rövid idő
alatt szerzett tapasztalataimat. Minden héten újabb ínyencfalat az
olvasóknak:
Tovább romlik az emberek helyzete.

Az Utolsó Férfiaknak gyógyszerre van szükségük ahhoz, hogy egy nap

többször is teljesítsenek.

Az Y Genom tavaly hárommillió dollárt költött az új spermiuminjekciós

kutatásra.

A szegények száma minden régióban exponenciálisan nő. Miért irtjuk a

bolygó lakosságát azon igyekezetünkben, hogy benépesítsük azt?

Pippa egyik este lerohan az alagsorba, és ezüstgépét lengetve így szól:

– Le kell nyírnunk a frizkódat – közli fintorogva. – Szó sem lehet róla,
hogy ezzel a félelmetes fejjel lépj le a kecómból.
Több képet mutat róla, ahogy olyan rendezvényeken beszélek, amiket én
titkos gyűléseknek gondoltam.
– Irtóra hidegen hagy a fakó, töredezett végű hajam, ez viszont azt
jelenti, valaki kiszivárogtatja a gyűlésekről az infót, és lehet, hogy ez a
valaki minden mozdulatunkat lesi!
A kép alatti cikkre pillantok, és megdermedek. Hirtelen nagyon kicsinek
érezem magam, és az az érzésem, hogy képtelen vagyok befejezni, amit
elkezdtem.
A cikk címe ennyi: Háború közeleg.
35.
GWEN

Olaj- és fokhagymaszag, evőeszköz- és tányércsörgés, nevetés és

ajtócsapkodás, ahogy a vendégek jönnek-mennek – ezek a hangok és
szagok töltik be a napomat. Éjszaka, amikor elcsendesedik a világ, és Pippa
bezárja az éttermet, nem tudok aludni. Hallgatom Laticus szuszogását, a
lábujjaimat hajlítgatom a takaró alatt, és várom, hogy jöjjön a reggel.
A testem nehézkes, de az agyam egyáltalán nem az. Fürgén száguld
végig a lehetőségeken: meddig tudnak itt tartani bennünket, mielőtt
megtalálnak?
Hol lehet Folsom? Vajon ebben a föld alatti lyukban fogom megszülni a
gyermekemet, ahol nincs más néznivaló, mint ez a téglafal? A baba a
bordáimat rugdossa, kinyújtóztatja apró lábait. De már nem sokáig. Nem
tudok lehajolni, a lábam pedig akkorára dagadt, hogy nem fér bele a
cipőmbe. Pippa kölcsönadta az övét, úgyhogy rózsaszínű szőrös papucsban
slattyogok mindenfelé. Várom a napokat, amikor szólnak, hogy gyűlés van.
Csak az az izgalom éltet, hogy sötétedés után kilopózunk, aztán nőkkel
dugig tömött helyekre kísérnek be, ahol lelkes, várakozó tekintetek
tapadnak rám. Miután párszor már így kiruccantunk, Laticus is szeretne
velünk jönni.
– Nem hinném, hogy biztonságos lenne neked odakinn – magyarázza
Pippa. – Mindenki utánad kajtat.
– De hát Gwent is keresik – ellenkezik Laticus.
– Persze, hogy lekapcsolják. De neked a férfiasságodat akarják eladni
annak, aki a legtöbbet adja érte.
– És az miért akkora gáz? – vág Laticus újra vissza. Pippa felhúzza egyik
hatalmas szemöldökét.
– Azért, mert ha ezt veled megcsinálhatják, akkor akárki mással is.
Laticus ezzel már nem száll vitába.
– Bizony, gondoljunk csak bele, ugye? Lehet, hogy anyukáddal is…
Laticus csak pislog rá, és megrándul az állkapcsa.
 – Aha – mondja Pippa, és rám néz. – Mindig azt hiszik, hogy mindent
tudnak már.
– Hadd menjek én is veletek! – könyörög Laticus. – Majd álruhába
öltözöm.
Pippával összenézünk. Kockázatos, de lehet, hogy sikerülne.
Amikor Laticus először jelenik meg parókában és magas sarkú cipőben,
akkorát röhögök, hogy majdnem ott helyben lebabázom. Laticus nem egy
bombanő, de amikor Pippa kicsit letöröl a sminkjéből, egészen úgy néz ki,
mint aki észrevétlenül elvegyülhet a tömegben.
Az első gyűlésen Laticus csendben álldogál hátul, és úgy tűnik,
elbűvölve figyeli, mennyire lelkesek a nők. A beszédemet is meghallgatja,
közben kissé ráncolja a homlokát. Amikor éjjel visszatérünk a szobánkba,
nem szól egy szót sem, én pedig nem akarom erőltetni a beszélgetést.
Fogalmam sincs, hogy van-e rá valami hatása a dolognak, de azért örülök
neki, hogy meghallgatja, amit mondok.
Egy este, amikor Laticus már alszik, Pippa lejön az alagsorba. Ujját a
szája elé tartva mutatja, hogy ne szóljak semmit, és int, hogy kövessem.
Eddig nem jártam túl sokszor a fenti étteremben, csak egyszer lopakodtunk
fel Laticusszel fagyiért. Amikor az étkezdébe érünk, látom, hogy az összes
lámpát eloltották, és odakinn üres a parkoló. Befordulunk a konyhába, ahol
egy bekapcsolt ezüstgép vár ránk. Csendben várom, hogy Pippa feljebb
kapcsolja a hangerőt, de a szemem máris a kormányzóra tapad.
– Jó estét, Vörös régió! – kezdi egyenesen a kamerába nézve. – A
változás szele gyakran ellenállásba ütközik. Néha nehéz nem szem elől
téveszteni, mi felé is törekszünk, amikor a másként gondolkodók
rágalmakkal és hamis igazságokkal zavarják össze a dolgokat. – Kesztyűit
finoman összeérintve összekulcsolja a kezét. – Szeretném emlékeztetni
önöket, hogy pontosan milyen messzire is jutottunk, miután a járvány
kipusztította a férfiakat.
Újjáépítésbe fogtunk, nemcsak az elveszett technológiát pótoltuk, de
mára már a terményeink is mind ökológiai gazdálkodásból származnak, a
rákos megbetegedések aránya kilencvennégy százalékkal csökkent, a
bűnözési ráta pedig drasztikusan visszaesett – tudták, hogy korábban a
börtöneink feltöltöttsége nyolcvanhét százalékos volt? Most békében élünk.
A nők korszaka – hogy ezt a mostanában felkapott kifejezést használjam – a
haladás korszaka volt mindig, és ugyan egyeseknek fel kellett áldozniuk
magukat az újjáépítés érdekében, minderre tisztességes módon és megfelelő
időben került sor.
Ebben az országban senki nem rabszolga. Az újjáépítést saját feltételeink
szerint végeztük, és amikor a Régióinkban újra több férfi lesz, tovább
folytatjuk az előrehaladást. Ez a férfiak számára nem a véget jelenti, hanem
a kezdetet. Nem szabad elcsüggednünk! Ha ezt tennénk, az még nagyobb
bukást jelentene az emberség korszakának, bennünket pedig újra betegség
és háború sújtana. Kérem önöket, ne hallgassanak ezekre az
elégedetlenkedő és zavart keltő megszólalásokra. Ha olyan hangokra
figyelünk, akik nem képesek valódi bizonyítékokkal alátámasztani az
állítólagos adataikat, akkor nemcsak megfogyatkozunk, hanem el is tűnünk.
A kormányzó elhallgat, és úgy néz rám gyilkos tekintettel, mintha a
képernyőn át is látna.
– Felkértem a rendőrfőkapitány urat, hogy ő zárja a beszédet.
Hoffa parancsnok előrelép, és nem vesződik holmi köszönéssel.
– Gwen Allison ellen elfogatóparancsot adtunk ki. Bármely őt rejtegető
személy ellen a törvény semmibe vétele miatt indul eljárás. Ha bármilyen
vele kapcsolatos információval rendelkeznek, hívják a képernyő alján lévő
forródrótot.
A fényképem betölti a képet, és villogni kezd a forródrót ikonja.
Amikor felnézek, Pippa néz vissza rám dacos tekintettel.
– Nem hagyjuk, hogy ők győzzenek! – jelenti ki.
Éppen bágyadtan majszolok egy mogyoróvajjal és eperlekvárral megkent
angol muffint, amikor Hunley doktornő érkezik rohanvást. Látom az arcán a
sürgetést, úgyhogy a szívem hevesebben kezd verni. Laticus hirtelen
mellettem terem, és aggodalmas képpel néz egyikünkről a másikra.
Pár pillanat sem telik bele, mire Pippa is lihegve ront a szobába:
– Indulnunk kell! Gyorsan! Vedd fel a cipődet! – parancsol rá Laticusre.
A fiú bólint, és keresni kezdi a cipőjét. A kérdéseinket visszanyeljük,
ahogy az arcukra nézünk. Most engedelmeskedünk, később kérdezünk.
Pippa a kezét tördelve áll a szoba sarkában. Túl sokan vagyunk a
helyiségben, klausztrofóbiásan érzem magam. A doktornőn látszik, hogy
mondani szeretne valamit, inkább elkapja a karomat, és a kijárat felé
támogat. Megyek előre, ez könnyű feladat. Ez az egyetlen dolog, amire még
képes vagyok. De ha le kell hajolnom vagy másznom kell, vajon menni fog-
e? Próbálok nem gondolni azokra a dolgokra, amikre nem vagyok képes.
 A lépcső tetején hátrafordulok, és megnézem, Laticus jön-e utánunk.
Pippa vezeti a karjánál fogva.
– Megvan a srác – szól utánam biztatóan Pippa. – Ma nincs idő a
hülyéskedésre, kis haver! – figyelmezteti Laticust.
Amikor az utolsó ajtóhoz érünk, Hunley doktornő megáll, Pippa pedig
előrelép és megölel.
– Előre a fénybe, kicsi harcos! – mondja. Hagymaillat árad belőle, én
pedig magamba szívom az egész lényét, mintha utoljára találkoznánk.
Válaszra nyitom a számat, de Pippa már Laticus felé fordul.
– Vigyázzatok egymásra, oké?
Laticus bólint, majd elborítják Pippa ölelő karjai.
– Köszönjük! – szólok vissza utoljára, ahogy beszállunk az autóba.
A fény általában metszően éles, amikor kijövünk az alagsorból, de ma
nem sokban különbözik attól, ami odalent van. Az ég sötét, komor, mintha
dührohamra készülne, itt-ott villámok cikáznak át rajta. Amikor már néhány
háztömbnyire jutottunk, az első esőcseppek is hullani kezdenek, és
hamarosan ezer meg ezer másik követi őket.
A sofőr, úgy tűnik, nem törődik az esővel, keményen beletapos a gázba.
Hunley doktornő az első ülésen ül, és pár percenként hátrapillant felénk.
Valamit halkan mond a sofőrnek, előrehajolok, hogy jobban halljam.
– Hová visztek bennünket? – vágok közbe végül.
A doktornő megfordul, ekkor látom, mennyire fáradt. A körmeit tövig
lerágta. Fogalmam sincs, min ment keresztül az elmúlt hetekben, a
bújtatásunkkal járó izgalom hogyan hatott rá. Előrenyúlok, és megfogom a
kezét. Mindig is igaz barátunk volt, már azelőtt is, hogy ez az egész
elkezdődött. A doktornő meglepve néz vissza rám, aztán bólint, mintha
tudná, mi jár a fejemben.
– Kihozunk benneteket. Valami biztonságos helyre.
Laticusre pillantok, aki kifejezéstelen arccal bámul ki az autó ablakán. A
kamasz gyerekeket nem arra találták ki, hogy hetekig egy kis szobában
bujkáljanak. Feszültnek tűnik… türelmetlennek, mint aki alig várja, hogy
kiugorjon az autóból, és rohangáljon egyet az esőben. Megfogom a kezét,
és erősen megszorítom.
– Úgy néz ki, kijutunk innen – mondom neki. Laticus némán bólint. Nem
akarom megrémíteni. – Csak csináld azt, amit mondanak, oké? Már régóta
dolgoznak ezen a terven.
– Gondolod, hogy megtalálták Folsomot? – kérdezi.
 – Ha még most nem is, szerintem hamarosan megtalálják – súgom oda
nemcsak neki, hanem legalább annyira magamnak is.
– Már közel vagyunk – mondja a doktornő. – Amikor kiszállunk az
autóból, siessetek előre… ennyi az egész feladat. Rendben? Legyetek
nyugodtak, észre sem veszitek, máris a levegőbe emelkedtek.
Bólintok, és nagyot sóhajtva kinézek az ablakon. Félek. Mivel nagy a
pocakom, elég lassan mozgok. Ha sietnünk kell, mindenkit le fogok
lassítani. Egy elhagyatott épülethez hajtunk. Felismerem, valaha iskolaként
működött, amikor még ilyen nagy épületek kellettek a gyerekeink
oktatásához. Az épület körül sötét van, hunyorogva próbálom kivenni a
körülöttünk lévő dolgokat.
Egy játszótér összedőlt maradványait látom, egy magányos hinta lóg
egyetlen láncon. Az autó lassan halad. A hasamat fogom, amikor bukkanóra
szaladunk, és fájdalmas fintort vágok, amikor mély gödrökön hajtunk át.
Végül megállunk. Fény sehol sem látszik. Minden sötétségbe borul.
– Gwen, készen vagy? – néz rám Hunley doktornő, és vizsgálódó
tekintettel lejjebb hajtja a fejét.
Laticus megragadja a vállamat, és kissé megráz.
– Nehogy nekem berezelj most! – mondja viccelődve, de látom a szemén,
hogy ő is meg van rémülve.
– Dehogy! Indulás előre! – Sikerül a hangomba elég lelkesedést
csempésznem, ettől Laticus megnyugszik.
Az autó ajtaját kinyitják nekünk, és mi kiszállunk. Először nem nézek fel,
mert azzal vagyok elfoglalva, hogy ki van Laticusszel. Inkább az ő oldalán
kellett volna kiszállnom. Az eső párává foszlott, de a szél kezd feltámadni.
Hamarosan újra esni kezd.
Amikor felpillantok, a nővéremet látom. Halványan mosolyog rám, erre
teljesen ledermedek.
– Te mit keresel itt? – kérdezem tőle riadtan hátrálva. A lábszáram az
autó hideg acéljához ütközik, én pedig megrázom a fejem.
– Segíteni jöttem – mondja lassan. – Velem kell jönnöd.
– Hogy érted azt, hogy segíteni?
– Erre nincs most időnk – néz körül Sophia idegesen.
Egy tapodtat sem mozdulok, ujjaimmal a hideg fémbe kapaszkodom.
Nem bízom benne. Sophia felsóhajt.
– Mégiscsak az unokaöcsém – sziszegi.
Összevonom a szemöldököm, és először azt sem tudom, kiről beszél.
 Aztán egyik kezemet a hasamhoz emelem, és egymásra nézünk.
– Igaz, hogy szemét dög vagyok, de van szívem… azt hiszed, csak te
állhatsz valamilyen ügy mellé?
Felém nyújtja a kezét, és csak egy percig habozok, aztán megfogom.
Rengeteg kérdést szeretnék feltenni neki, de a tekintetéből megértem,
hogy most hallgatnom kell.
Az autó orra felé indulunk, ahol felhúzott vállal Laticus vár ránk. Hunley
doktornő mindkettőnket megölel. Rövid, sietős búcsúzás. Többet is
mondanánk, de nincs rá idő.
– Megváltoztattad a történelmet! – mondja nekem. – Felébresztettél
bennünket…
Egyre közelebbről kezdünk hallani valami tompa dübörgést.
Mozdulatlanul állva mindannyian a hangot figyeljük.
Hol lehet Folsom? Hol lehet Folsom?
A propellerzúgás egyre közelebbről hallatszik. Körülnézek a parkolóban,
és hirtelen megakad a szemem valamin: valami megcsillan a fűben. Nem
fordítom el a fejem, csak megfogom a doktornő karját.
– Van ott valaki – mondom halkan.
Mielőtt válaszolni tudna, megpillantjuk a helikopter lámpáit, amik fénylő
szempárként világítanak a sötétben. Ég felé fordított tekintettel figyeljük,
ahogy a helikopter a parkoló felett lebeg. A hajam kígyózó indaerdőként
lobog az arcom körül, eltakarva a szememet és a számat. A fülem mögé
dugom a hajam, közben Laticus az oldalamhoz lapul. A szemem sarkából
mozgást látok tőlünk jobbra. Míg a többiek mind felfelé bámulnak a
közeledő helikopterre, én egy lassan, lekapcsolt lámpával haladó járművet
pillantok meg.
– Hunley doktornő! – kiáltom, de ő nem hallja, mert a helikopter már
fölöttünk lebeg, és olyan hangosan zúg, hogy a saját hangomat is alig
hallom. Megfogom a karját, de abban a pillanatban kinyílik a kocsi ajtaja.
Majdnem elkiáltom magam, hogy figyelmeztessem a többieket, de
hirtelen megpillantom őt.
Folsom!
Először nem vesz észre, ahogy kiszáll az autóból. Felemeli a fejét, és a
helikoptert vizsgálgatja, úgyhogy csak profilból láthatom. Elszorul a szívem
a látványától. Még a sötétben is jól látom, hogy lesoványodott.
Elhessegetem az arcom körül zümmögő szúnyogokat, és szinte bűvölöm
Folsomot a tekintetemmel, hogy nézzen rám.
 Végre elfordítja a tekintetét az égről, és rám néz. Amikor megpillant,
minden megáll. Mintha buborékba kerültünk volna, csak mi ketten. Sem az
eső, sem a többi ember, sem a helikopter dübörgő propellere nem érhet el
hozzánk. Rohanni kezdek felé, hiába kiabál utánam a doktornő. Csak
szeretnék hozzáérni, beszívni a bőre illatát. Folsom meglátja az óriási
pocakomat, és felcsillan a szeme. Egyre közeledünk, csak pár méter választ
el minket egymástól.
Ekkor minden a feje tetejére áll. Először Hunley doktornő elfúló hangját
hallom, ahogy a nevemet kiáltja. Amikor megfordulok, puffanó hang üti
meg a fülemet, és látom, hogy a doktornő elesik, és a földre zuhanva
fekszik az oldalán. Visszanézek Folsomra, aztán a doktornő felé rohanok, és
saját vére tócsájában térdre rogyok mellette. A doktornő fulladozik, orrából
és szájából ömlik a vér. Még egyszer megrándul a teste, aztán nem mozdul
többé. Tekintete üresen mered előre. Sophia felhúz a földről. Valamit kiabál,
de egyáltalán nem értem. A doktornő meghalt, a doktornő meghalt.
– Gyerünk! – ordítja a fülembe.
A helikopter már leszállt, a lámpái fénybe borítják a parkolót. Ekkor
látom meg az őröket, akik az egyik épületből rohannak elő ránk szegezett
fegyverrel. Sophia megrántja a karomat, és a helikopter felé vonszol.
Tekintetemmel Folsomot és Laticust keresem. Hol a csudában lehetnek?
Nélkülük nem mehetek el. Te jóságos ég, az őrök lőnek ránk! Nagy
nehezen kiszabadítom magam Sophia kezéből, látni akarom, hogy Folsom
nem sebesült-e meg. Sophia szeme fehérje a rémülettől elkerekedik az írisze
körül.
Az őrök tovább lövöldöznek, de ekkor civil ruhás nők lépnek elő az
épületek oldalából, és lőni kezdenek az őrökre.
A helikopter felé rohanunk, én futás közben a hasamat fogom.
Vérfagyasztó sikoltás állít meg. Hátrafordulok, és látom, hogy Sophia
elesik. A nevét kiáltva lerogyok mellé. A karjából egyenletesen folyik a vér.
Próbálok rányomni a sebre, hogy elállítsam a vérzést, de a vér csak ömlik
az ujjaim között.
Érszorító! Lekapom az ingemet, és a karja köré tekerem. Sophia
megrándul és felszisszen a fájdalomtól alattam.
– El kell tűnnöd – mondja. – Ha téged elkapnak…
– Nem hagylak itt – jelentem ki határozottan.
Újabb lövések csapódnak be körülöttünk, ráfekszem Sophiára, amíg
abbahagyják.
 Kérlek, Istenem, add, hogy Folsomnak és Laticusnek semmi baja ne
essen!
Oda kell vinnem Sophiát a helikopterhez, de egyedül képtelen vagyok rá.
Vajon meddig vár ránk, és mikor dönt úgy a pilóta, hogy túl veszélyes a
dolog, és inkább felszáll?
– Fel kell állnod – utasítom Sophiát. – Odasegítelek a helikopterhez.
– Csak három hely van benne – rázza meg a fejét.
Én. Folsom. Laticus. Nem számít. Nem én vagyok a sebesült. Ha
rájönnek, hogy a nővérem segített nekünk, azonnal rács mögé dugják.
Éppen felsegítem Sophiát, amikor Folsom odabotorkál hozzánk.
Legszívesebben megfognám, és megcsókolnám, de nincs idő.
– Sophiát meglőtték. Segíts neki!
Folsom gondolkodás nélkül felnyalábolja Sophiát a földről. Mellette
szaladok a helikopter felé, és közben Laticust keresem. Látom, hogy a
parkoló egy üres részén át rohan felénk. Szeretném odakiáltani neki, hogy
hajtsa le a fejét, és igyekezzen jobban, de túl nagy a zaj. Kezek húzzák be
Sophiát a helikopterbe. Folsom előrenyom, hogy én lehessek a következő,
de én elhúzódom, és csak Laticust figyelem. Látom, hogy valami fényes
tárgy megcsillan mögötte, és felordítok, amikor a lövés eldördül. Hallom,
hogy Folsom a nevét kiáltja, aztán a fiú felé rohan, én pedig a nyomában.
Laticus tágra nyílt szemmel térdre esik. Folsom ér oda hozzá először, és
elkapja, mielőtt a földre zuhanna.
Megtalálja Laticus golyó ütötte sebét, a fiú arca halálsápadt.
A sebből vér szivárog, vörösre festi Laticus ingét.
A fiú szeme csukva van, a szája nyitva a megrázkódtatástól.
– Oda kell vinnünk a helikopterhez – mondja Folsom nyugodtan.
Túlságosan is nyugodt. Egész testemben reszketni kezdek, ahogy
felemeli Laticust.
– Indulj! – kiáltom. – Itt vagyok mögötted!
Folsom bólint, és rohanni kezd előre.
A fejemben Sophia szavai ismétlődnek: Csak három hely van.
– Gwen! – kiált hátra Folsom.
A terület széle felől fél tucat fekete alak közeleg felemelt fegyverrel a
helikopter felé. Egy lépést hátrálok.
Folsom az ajtóhoz ér, odanyújtja Laticust nekik, aztán visszafordul felém.
Amikor sehol sem lát, zavartan összehúzza a szemöldökét. Még egy
lépést hátrálok, ekkor Folsom hirtelen rájön, hogy mi a helyzet. Oda akar
jönni hozzám, de kezek ragadják meg, és visszarángatják a nyitott ajtó felé.
Folsom nem hagyja magát, próbál kiszabadulni, és közben végig az
arcomat nézi. De már túl késő. A helikopter felemelkedik a földről.
Leolvasom a szájáról, hogy a nevemet kiabálja, és eszelős tekintettel néz
rám az őt lefogó kezek erdejéből.
– Szeretlek! – kiáltom bele a szélbe. De már túl messzire járnak, Folsom
nem hallhatja.
36.
FOLSOM

Az ősz korán átveszi a nyár helyét, a levelek rosszkedvűen zizegnek, alig

várják, hogy lehullhassanak. Itt állok a levelek ölelésében, a levegőben a
rothadás édes illata száll. Már egy hónapja, hogy itt vagyunk. Sophia utálja
az egészet: a faházat, az erdőt, a kaját. Megállás nélkül nyavalyog, de én
hálás vagyok ezért. Nehezen bírnám a teljes csöndet. Nevetek Sophián, erre
ő is elneveti magát. A nevetés után azonnal sírva fakad. Aztán megint
nevetni kezd.
– A terhességi hormonoktól van – magyarázkodik.
A karja szépen gyógyul. Én szoktam cserélni a kötését. Megmarad a
sebhely ott, ahol a golyó behatolt, és azt mondják, egy-két ideg is
megsérült, de életben maradt. Feltámad a szél, zizegő leveleket kerget át a
tisztáson, és újabb vörös-sárga esőt bocsát a fejemre.
Laticusre gondolok, ahogy eddig is minden álló nap. Ahogy élettelenül
fekszik a helikopterben, és az orvosnak nem sikerül újraélesztenie. Alig öt
perce emelkedtünk a levegőbe, amikor meghalt a karjaim között. Ott
helyben én is meg akartam halni. Meghalni helyette, meghalni, hogy
helyettem Gwen repülhessen a biztonság felé. Én tettem ezt Laticusszel,
azért nemzettem a világra, hogy pont a tizenhatodik születésnapja előtt
eltávozzon az élők sorából. A szerelmem pedig veszélyben van, és hatalmas
pocakjában egy másik fiamat hordja. Amikor Sophia meglátta az
arckifejezésemet, ahogy a fiamat ringattam a padlón, elsírta magát. Tudtam,
hogy irtózatosan meg van ijedve, mégis leguggolt mellém, és a vállamra
tette a kezét, amíg zokogtam. Egy nap alatt mindenemet elvesztettem.
Hallom, hogy a faházból a nevemet kiabálják. Futásnak eredek, útközben
kidőlt fán ugrok át, és lecsúszok egy lejtőn. Amikor az ajtóhoz érek,
Sophiát látom, aki a konyhában áll kezében egy fazékkal, a lába körül nagy
tócsa.
– Itt az idő – nyöszörgi.
Látom a szemében, hogy meg van rémülve.
– Hahó! – szólok oda neki.
 Elkerekedett szemmel néz fel rám. A lábujjait felemelve tartja, hogy
nehogy bepiszkolja a lábát.
– Tudjuk, mi a teendő. Készen állunk.
Sophia bólint, de nem tűnik úgy, mintha sikerült volna meggyőznöm.
– Sophia! – szólok rá határozottan.
– Mi az?
– Meg tudjuk csinálni.
Mosolyogni kezd, de végül sikoltás lesz belőle. Fél térdre ereszkedik, az
arca eltorzul a fájdalomtól. Felkapom, és odaviszem az ágyhoz. Aztán
előveszem a törülközőket, az ollót és a vizet. Felkészültünk.
Az orvos elmondta, mit kell tennünk.
– Mi van, ha valami baj lesz? – kérdezi Sophia felkönyökölve. A haja
máris nedves az izzadságtól, pedig a levegő elég hűvös.
Sophia nem igazi szőke. A feje tetején öt centi sötétebb lenövés látszik.
Ugyanolyan színű, mint Gwen haja. Gyorsan elkapom a tekintetemet.
– A ház másfél kilométerre van a legközelebbi településtől. Ha kell,
felülök a quadra, és hozok segítséget.
Sophia bólint, és visszahanyatlik a párnákra. Szétterpeszti a lábát, én
pedig ellenőrzöm, látszik-e már a baba feje.
– Éppen vacsorát főztem – lihegi Sophia. – A sütőben… Bólintok. A
doktor hetente egyszer hoz utánpótlást, élelmiszerrel megpakolt dobozokat.
Sophia, aki ideges és unatkozik, magára vállalta a főzést, bár a főztje nem
igazán ehető.
Felugrok, odarohanok a sütőhöz, és kikapcsolom. Mielőtt otthagynám,
bekukucskálok. Valamiféle kenyeret látok. Fekete kenyeret.
– Sikerült megmenteni? – kérdezi Sophia, amikor visszaérek.
– Sikerült. Nagyon finomnak tűnik. Most pedig nyomnod kell. Húsz
perccel később már a kezemben tartom a lányomat.
Még hangosabban ordít, mint Sophia, és az egész fejét sűrű, sötét haj
borítja.
– Jól van a baba? – kérdezi Sophia aggodalmas hangon, a fejét felemelve.
– Jól – felelem.
Próbálom visszafojtani a rám törő érzéseket, a megtapasztalt csoda feletti
ámulatot. Nem csoda, hogy a nők túléltek minket, jócskán túlszárnyalnak
bennünket abban, amivel az emberiség létezéséhez hozzájárulnak. Test, ami
képes kinöveszteni magából egy másik testet.
 Lenyűgözőnek találom ezt a folyamatot. És valami mást is érzek…
közöm van a gyerekhez. Nem akármilyen babát segítettem a világra, hanem
a saját testemet és véremet: az orra, a szeme, a haja és a bőre színe mind
nemzedékről nemzedékre öröklődik. Odanyújtom a babát Sophiának.
– Mi lesz a neve? – kérdezem.
– Milyen nevet szeretnél neki adni? A te lányod – mondja Sophia.
Micsoda ajánlat!
Ha én adok nevet ennek a gyereknek, akkor testileg-lelkileg az enyém
lesz. Elnézést kérve kibotorkálok, és elsétálok a faháztól a térdemet verdeső
nedves fűben. A fák mögött lebukó nap sugarai rózsaszín csíkokat festenek
az élénkkékben tündöklő égboltra. Gwenre gondolok, és mint mindig,
amikor felidézem őt magamban, most is valami sajogni kezd a bordáim
mögött. Ahogy az eget bámulom, szórakozottan megdörzsölöm a
mellkasomat. Olyan sokáig éltem érzéketlenül, hogy ahányszor csak érzek
valamit, mindannyiszor szeretném meghatározni, nevén nevezni a dolgot.
Gwen irányában szerelemről van szó. Fogalmam sincs róla, hogy
megszülte-e már a kisbabát, sem arról, hogy biztonságban van-e. Azóta,
hogy eljöttünk a régiókból, mindenféle hírektől el vagyunk zárva,
remeteként élünk idekinn az erdőben. Dr. Hein, aki a főépületben lakik,
felvette a kapcsolatot a forrásaival, és megígérte, hogy mindent megtud az
ügyben, amit csak lehet. De eddig semmilyen hír nem érkezett Gwenről. A
Vörös régió szokatlanul csendes volt a menekülésünk után, Petite
kormányzó csak egyszer jelent meg nyilvánosan, hogy nyilatkozzon a
lázadókról és arról, hogyan regulázták meg őket a megfelelő időben.
Mielőtt átmentünk Kanadába, Laticus holttestét visszaküldték a Fekete
régióba az édesanyjának. Megírtam neki levélben, hogyan halt meg, de nem
hinném, hogy valaha is a kezébe kerül. A haláláért a Fekete régió a Vörös
régiót okolta, a Vörös régió a lázadókat, a Társaság pedig engem.
Fogalmam sincs, igazából kinek a felelőssége, talán mindannyiunké.
Kihúzom a zsebemből Laticus ingének egy darabját, és a kezemben
szorongatom. Ennek véget kell vetni. Eddig bizonytalan voltam, de most
már tudom. Gwen életben van. Ő majd kitalálja, mit kell tennie, és az élete
árán is megvédi a fiunkat. Megvédem azokat, akiket szeretek.
Harcolok értük, ahogy ők harcoltak értem.
Hangosan kimondom a nevüket: Gwen, Jackal, Sophia, Kasper, a lányom
és a fiam.
37.
GWEN

Görcsös fájdalom hasít belém. Ahogy beáll a hasam alsó részébe és a

hátamba, az egész testem megfeszül, és úgy érzem mintha valaki tompa
késsel nyiszálná az inakat és az izmot. Oldalra gördülve felordítok, az ágy
végébe kapaszkodom, miközben az emberek körülöttem rohangálnak.
Bedugtak az Y Genom hatos kupolájába, olyan orvosokkal, akiket nem
ismerek. Állandóan körülöttem járkálnak, egy percre sem hagynak békén a
vajúdás során.
– Emeljétek fel a lábát – szólal meg valaki. Aztán pedig ezt hallom:
– Gwen, most nyomnod kell, drágám. Megtennéd a kedvemért?
Kinyitom a szemem, és anya arcába bámulok. Bátorítóan bólint felém.
Hagyom, hogy a két oldalamon álló egy-egy nővér segítségével
felemeljék a lábamat, és visszanyomják felém.
– Nyomjál, Gwen, nyomjál! – utasít anya.
Teljes erőmből nyomok, olyan erős fájdalom jár át, hogy úgy érzem,
menten elájulok. A nővérek biztatása közepette ordítva próbálok nyomni.
Amikor már azt hiszem, hogy egy másodpercig sem bírom tovább, valami
meleg siklik ki a lábam közül, és fülsértő sírás hangzik fel. Az orvos elvágja
a baba köldökzsinórját, azt a köteléket, ami harminckilenc hétig kötötte
össze a testemet az övével. Már nem vagyunk egy testben két lélek. Elsírom
magam: megérint az elválás fájdalma és a csoda, amit az orvos odafektet a
hasamra. Magamhoz ölelem a baba magzatmázas, lila testét. Annyira fáradt
vagyok, hogy alig tudom felemelni a fejemet.
Minden szem a fiamra szegeződik, csodálkozva bámulnak rá.
– A Vörös Fiú – szólal meg valaki. Erre még szorosabban ölelem, mert ő
nem holmi vörös fiú, ő az én fiam. Az enyém és Folsomé.
– Mi legyen a neve, Gwen? – kérdezi anya.
Kinyitom a szemem, és látom, hogy anya szemét elhomályosítja a könny.
Fogalmam sincs. Nem is gondoltam még erre. Kimondom az első szót,
ami az eszembe jut.
– Rebel.5
 Anya arcát elönti a pulykaméreg, de az egyik nővér ámulva néz.
– Tudatom a régiókkal, hogy megszületett a kis Rebel. Bólintok, mire
felkapják a babát, és elviszik megfürdetni, lemérni és bepólyázni.
Rebel Donahue születését mind a tizenkét régióban megünneplik, de
főleg a Vörös régió büszkélkedik vele.
A médiában bemondták a nevét, Vörös Rebelnek nevezik, és hozzáteszik,
hogy az apját még mindig nem találták meg. Hosszasan találgatják, hogy
vajon Folsomnak üzenek-e új fia nevével, és azt is, hogy vajon hol lehet
Folsom.
Igen, üzenek. Mindenkinek üzenek.
Három napig csak tartom a fiam a karomban, simogatom bársonyos
bőrét, és apró arcocskáját nézegetem. A lába tetszik a legjobban: tökéletes,
ráncos, miniatűr láb. Ki gondolta, hogy egy láb ilyen gyönyörű lehet?
Megetetem, ringatom a karomban, és alig bírom ki, hogy távol legyek
tőle, még ha csak egy percre is.
Anya eljön minket meglátogatni, fáradt szemét lesüti. Nem vagyunk már
ugyanazok. Valami megváltozott köztünk, amikor kiléptem a „jó kislány”
szerepéből. Amikor az ember megkérdőjelezi a szülei által számára
felállított világképet, a viszony megváltozik köztük, a szülők is
megkérdőjelezik önmagukat, később pedig senki sem tudja, hogy is áll a
másikkal. Anya pár percig a karjában tartja Rebelt, és úgy nézi, mintha
próbálná minden ízében felmérni ezt a háromkilós kis csomagot. Hogyan
okozhat egy kisbaba ennyi gondot? Anya a nővéremre gondol, mind rá
gondolunk. Az egész országot megrázta a hír, hogy Sophia a lázadók mellé
állt, és kicsempészte Folsomot és Laticust a régiókból. Senki sem tudja,
hogy egyáltalán életben vannak-e. Ez az ügy elterelte rólam a figyelmet, de
ez nem fog sokáig tartani.
Nem tudom kiverni őket a fejemből. Fogalmam sincs, hol lehetnek, és
hogy Sophia világra hozta-e már az unokahúgomat.
Megszakad érte a szívem, hogy a családja nélkül kell boldogulnia. Értem
és Folsomért is feláldozta magát, pedig végig kétségbe vontam, hogy
egyáltalán szeret-e engem. Folsom vele van – mondom magamban. Ő majd
vigyáz mindannyiukra.
Elszorul a szívem, amikor Laticusre gondolok. A hosszú órák alatt, amíg
a kisbabámat nézem, és hálás vagyok, hogy egészséges, azért imádkozom,
hogy Laticusnek se legyen semmi baja. Fiatal még. Túl fogja élni –
vigasztalom magamat.
 Ha becsukom a szemem, még mindig érzem Folsom száját az ajkamon.
Érzem az arcán a borostát, ahogy végigdörzsölte az arcomat, amikor újra
meg újra megcsókolt, és hallom, ahogy azt mondja, „szerelmes vagyok
beléd”. Most pedig nincs már itt, csak ez a fájó érzés maradt a szívemben.
Fogalmam sincs, mikor látom újra, vagy egyáltalán látom-e még az
életben.
A hiánya olyan, mint egy gyufaszál, amit hiába próbálunk, sosem sikerül
meggyújtani.
Az egyik nővér, akit ismerek, elmondja, hogy nem tartóztathatnak le
emberrablásért vagy gyújtogatásért, mert nincs rá bizonyíték. A nagynénje a
kormányzói hivatalban dolgozik.
– Azt mondják, elárultad a régiókat. Megzavarod a nyugalmat, és
felkelést szítasz.
– Ezért nem tartóztathatnak le – mondom.
– A szólásszabadság már nem úgy működik, mint azelőtt, Gwen. Csak
bizonyos határok között engednek meg dolgokat.
A kormányzó megpróbál valamit rád kenni. Meg akar büntetni. Nem
árultam el nekik semmit arról, ki bújtatott bennünket, csak azt, hogy egy
alagsorban tartottak, és naponta háromszor adtak enni.
A történet szerint a Fekete régió lázadói akartak bosszút állni a Vörös
régión, ezért raboltak el mindkettőnket.
Három nap múlva közlik, hogy hazamehetünk a kórházból. Anya jön
értünk autóval. Amíg bepakolom az utolsó holmijainkat, anya úgy áll ott az
ajtó mellett kezében Rebellel, mint egy érzelemmentes szobor. Szokatlanul
szótlannak tűnik. Amikor a táskát a vállamra vetve megfordulok, és szólni
akarok neki, hogy készen vagyok, nem látom sehol. Döbbenten pislogva
körülnézek a szobában, aztán az ajtóhoz rohanok. Az ajtót olyan erővel
vágom ki, hogy hangos puffanással a falhoz csapódik, aztán mezítláb
végigsüvítek a folyosón. A lábam hangosan csattog a padlón. A fülemben
hallom, ahogy a szívem őrült ritmust ver. Csak odavitte az autóhoz, hogy
bekösse a hordozóba – nyugtatom magamat. Ennyi az egész. Utólag majd
jót nevetek rajta, hogy micsoda túlféltő anya vagyok. Befordulok a
folyosón, és az épület bejárata felé veszem az irányt. Szombat van. Az Y
Genom szinte teljesen üres. Már látom őket, ó, te jó ég, látom őket! Ott
állnak éppen előttem a hármas kupola másik oldalán. Megnyomom az
ajtónyitó gombot, de az ajtó meg sem mozdul. Újra megnyomom. Anya
még nem veszi észre, hogy ott vagyok. Rebel alszik a karjában. Semmi
baja, semmi baja – ismételgetem magamban. Integetni kezdek, mire anya
meglát, de nem felém indul, hogy kinyissa az ajtót, hanem hátat fordít.
Dörömbölni kezdek az ajtón, de egyszer csak abbahagyom. Hárman
lépdelnek felé a folyosón, de eleinte túl messze vannak, nem ismerem fel
őket. Amikor közelebb érnek, megdermedek. Mintha a lábam a földbe
gyökerezett volna. A kormányzó az, vele egy egyenruhás nő a rendőrségtől
és Langley. A három alak pár szót vált egymással, aztán mind hátranéznek
felém, és az egyenruhás bólint.
Anya gyengéden átadja a babát Langley-nek. Zokogni kezdek, a lábam
szinte összecsuklik alattam, de tartom magam. Nem fogok összeesni! Oda
kell mennem a fiamhoz. Itt van előttem, csak oda kell jutnom hozzá.
Langley a kisbabámra néz, és mosolyra húzódik a szája. Aztán felemeli a
tekintetét, és egyenesen rám néz, egyenesen a szemembe bámul, aztán
sarkon fordul, és az ajtóhoz megy. Anya a nyomában halad kifelé, aztán
kinyílik a bejárati ajtó, és ők eltűnnek a beáradó vakító fényben. Üvölteni
kezdek, annyira dörömbölök az üvegen, hogy már a kezemet sem érzem,
csak annyit érzek, hogy elönt a rémület. Ekkor a kormányzó és a rendőr
átjön az üveg felőlem eső oldalára. Megpróbálok mellettük kirohanni, de a
rendőr elkapja a karomat, és hátracsavarja. Nem érzem a fájdalmat.
Rúgkapálva, rángatózva küzdök ellene. A kormányzó megnyom a falon
egy gombot, erre megszólal a riasztó. Emberek rohannak be a helyiségbe,
olyanok, akikkel régebben együtt dolgoztam. Corinne-t keresem a
szememmel, de sehol nem találom. Megragadják a karomat. Éles tűszúrást
érzek a nyakamban, és hirtelen már nincs erőm tovább küzdeni. A lábam
elgyengül, a fejem szédülni kezd, a kormányzót pedig hol élesebben, hol
homályosabban látom.
– Te vagy a fő probléma, Gwen – hallom a hangját. Pár centiméterről
egyenesen az arcomba bámul. Érzem a leheletét, látom az orra pórusait. –
Pontosan ezért nem lehet rád bízni ennek a gyereknek a gondozását. Ő a mi
jövőnk, Gwen…
A szemem lecsukódik, képtelen vagyok nyitva tartani, de a hangját még
hallom.
– Ne aggódj, Langley remekül gondját viseli majd. Most már ő az anyja.
Aztán minden elsötétül előttem.

5 Lázadó (angol).
 Köszönjük, hogy elolvastátok a sorainkat. Nélkületek mi csak legjobb
barátnők lennénk, akik együtt írogatnak. Hálásak vagyunk minden blogért,
minden olvasóért, minden könyvkritikáért, minden kedves szóért, és még a
nem annyira kedvesekért is, és azért, hogy olvassátok a könyvünket, ami
általatok szárnyalhat.
– Tarryn Fisher és Willow Aster

Tarryn Fisher a New York Times és az USA Today sikerszerzője, eddig

kilenc regénye jelent meg. Mivel születésétől fogva utálja a napsütést,
jelenleg Washington államban, Seattle városában él gyermekeivel, férjével
és hibbant huskyjával. Tarryn általában gonosz szereplőkről ír.

Willow Aster az USA Today sikerszerzője, eddig öt regénye jelent meg.

Semmit nem szeret jobban annál, mint amikor egész nap csak írhat, teljesen
mindegy, hol is van éppen. Férje és két gyermeke jóindulatúan elnézi neki,
hogy szüntelenül ábrándozik, és azzal ugratják, hogy még főzés közben is
olvas.

A férfiak végnapjai-sorozat Jackallel folytatódik, ami hamarosan

elkészül!
Alig várjuk, hogy végre elolvashassátok, hogyan alakul Folsom és Gwen
sorsa, és reméljük, az új szereplőket is ugyanúgy megszeretitek.
Vegyétek fel Jackal t a Goodreads-listátokra:
www.goodreads.com/book/show/40144365-untitled

A szerzők hivatkozásai: www.tarrynfisher.com

www.facebook.com/authortarrynfisher/
https://instagram.com/tarrynfisher The Opportunist – Kihasznált alkalom
Dirty Red
– Zűrös vörös
Thief – Tolvaj
Mud Vein Marrow
F*ck Love – Kapd be, szerelem!
Bad Mommy
Atheists Who Kneel and Pray Never,
never – Soha, de soha- sorozat
 www.willowaster.com
www.facebook.com/willowasterauthor/
www.instagram.com/willowaster1/
https://twitter.com/WillowAster True Love Story
Fade to Red
In the Fields
Maybe Maby
Lilith

Folsom lejátszási listája:

https://open.spotify.com/user/1226318453/playlist/0nD21FQEfKi
F1rWkdbNezi
 Tartalomjegyzék
Címoldal
1.
FOLSOM
2.
FOLSOM
3.
GWEN
4.
GWEN
5.
FOLSOM
6.
GWEN
7.
FOLSOM
8.
GWEN
9.
FOLSOM
10.
GWEN
11.
FOLSOM
12.
GWEN
13.
FOLSOM
14.
GWEN
15.
FOLSOM
16.
GWEN
17.
FOLSOM
18.
GWEN
19.
FOLSOM
20.
GWEN
21.
FOLSOM
22.
GWEN
23.
FOLSOM
24.
GWEN
25.
FOLSOM
26.
GWEN
27.
FOLSOM
28.
GWEN
29.
GWEN
30.
GWEN
31.
GWEN
32.
GWEN
34.
GWEN
35.
GWEN
36.
 FOLSOM
37.
GWEN
A szerzőktől a szerzőkről
Copyright
 A mű eredeti címe:
Tarryn Fisher & Willow Aster: Folsom
Copyright © 2018 Fisher & Aster.
All rights reserved.
Cover design by Hang Le

Fordította: Felföldi Edit

A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben Cím: 6701
Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka
Korrektorok: Gera Zsuzsa, Tomku Kinga

ISBN 978 963 399 177 0

Minden jog fenntartva.