Walker felügyelő

KRIMISOROZAT 1.

REX GORDON

HÓHÉROK
 A regény főszereplői:

Bill Mayhorn - Rengeteg pénze van és egy barátnője,

akit nem szeret. A nő elvesztése veszélybe sodorja létét…
Chester Smith - Azt hiszi, minden adú a kezében
van, de Elmer Lawdon eszén nem járhat túl…
Elmer Lawdon - Zseniális kombinátor, de
hamiskártyás…
Bill Knight - Bérgyilkos, aki végül maga is felkerül a
kivégzen- dők listájára.
Jo Walker - A felügyelő.
 Bill Mayhornt álmából riasztotta fel a lövés. Felült az
ágyban, álmosan felkapcsolta a villanyt. Az ébresztőóra
nulla óra ötvenet mutatott. Figyelt, de csak az eső
kopogását hallotta. Villámok hasították az eget, fényük
keresztülhatolt a leengedett redőnyökön. A távolból
mennydörgés hallatszott. Zivatar, gondolta, és
megnyugodva visszafeküdt.
Ám hiába próbálkozott, nem tudott többé elaludni.
Hirtelen megszomjazott, felkelt és kiment a konyhába.
Kint egyre erősebben esett. Bill tonikot töltött magának
és hallgatta, , amint az esőcseppek tompa koppanással az
ablaktáblához verődnek. Úgy érezte, mintha a szívverése
is felgyorsult volna az eső ütemére. Próbálta meggyőzni
magát, hogy ez csupán azért van, mert rosszat álmodott,
de hiába, egy baljós érzés egyre inkább hatalmába
kerítette.
Egyedül volt a házban. Smithék már öt napja elutaztak.
Dinah „Smith vezette a háztartást. Chester, a férje a kerti
munkákat látta el. Ő csak fél napot dolgozott, ideje többi
részében két kisebb üzem könyvelésében segített.
Chester élvezte ezt a megosztottságot.
Bill nem különösebben hiányolta a Smith házaspárt,
annak ellenére, hogy a csinos, mindössze huszonöt éves
Dinah-val átmenetileg viszonya volt. Már rég megbánta,
hogy kikezdett a nővel, mert ez a rövid, de szenvedélyes
viszony teljesen felborította mindhármuk életét. És bár a
kapcsolatnak már vége volt, a problémák megmaradtak.
Bill ásított. Aludni szeretett volna, semmi kedve sem
volt most a nővel vagy gyanútlan férjével foglalkozni.
Kiitta a tonikot, az üres poharat a mosogatóba tette.
Kilépett a konyhából, indult volna vissza a hálószobába,
de az előszobában dermedten megállt, amikor
megpillantotta a vizes lábnyomokat a parkettán. Valaki
betört a házamba! − gondolta lélegzet-visszafojtva.
Eszébe jutott, hogy éjféltájt, amikor lefeküdt, még nem
esett. Csakis betörő lehet! − döntötte el magában a
kérdést. Körülnézett az előszobában. Nem is annyira a
félelem, inkább a düh kerítette hatalmába, hogy
megzavarják a nyugalmát.
Egyáltalán, hogy merészel bárki is behatolni a házába?
Visszament a hálószobába. Pisztolyát a biztonság
kedvéért az éjjeliszekrény fiókjában tartotta. Kihúzta a
fiókot, de a pisztoly nem volt benne.
Megfordult, hallgatózott, de a zuhogó eső zaján kívül
mást most nem hallott. Különös, de most, hogy minden
porcikájában érezte a veszélyt, mintha lelassult volna a
szívverése. Ahogy körbepillantott a szobában, szeme
megállapodott a szekrényre szerelt tükrön. Bill magas,
izmos, szőke hajú férfi volt. Közel negyvenéves. De hiába
volt most is elégedett sportos külsejével, azzal tisztában
volt, hogy egy fegyveres gengszterrel szemben tehetetlen.
Hirtelen eszébe jutott a lövés, ami felriasztotta. Nem
emlékezett rá, hogy az utcáról vagy a házból hallotta-e a
zajt. Bárhonnan jöhetett. A ház hatalmas, csak
lakószobája tizenkettő van. Bill irtózott még a
gondolattól is, hogy végigjárja valamennyit. De hát
valamit tenni kell, nem állhat egy örökkévalóságig az
ágya mellett, várva, hogy a rabló elmenjen. Talán már el
is ment, csalódottan, mivel nem talált semmilyen értékes
tárgyat, vélekedett Bill. De egyáltalán, hogy jött be?!
Abbahagyta a hiábavaló tűnődést, gyorsan felöltözött.
Farmert és pólót vett, aztán belebújt a cipőjébe, és az
idegen felkutatására indult. A nappaliban nem volt senki.
A teraszra nyíló ajtót és az ablakot zárva találta.
Láthatóan senki sem kutatott a fiókokban,
szekrényekben. Bill elgondolkodva állt a szoba közepén:
lehet, hogy mégis ő maga jött haza vizes cipőben? Talán
belelépett egy pocsolyába és nem vette észre? Nem, ez
kizárt, hessegette el magától a gondolatot. Hiszen az
utcán csontszáraz volt minden, augusztus van, ilyenkor
még nagy a forróság. Egyébként is kilenc után jött haza,
és aztán már nem ment el. Persze lehet, hogy a
fürdőszobában, vagy a konyhában lett vizes a cipője, és
széthordta a lakásban? De nem, vagy mégis, hiszen ez
elképzelhető lenne! Na és a lövés? Lehet, hogy
mennydörgés volt, mondta halkan, aztán elindult, hogy
szemügyre vegye a nappaliból nyíló úgynevezett zöld
szalont. Az ajtóban megtorpant, a szíve hangosan vert: a
szoba közepén egy meztelen nő feküdt. Bill ismerte a
testet, a legapróbb részletekig, még azt a parányi
anyajegyet is a combján. Arról azonban fogalma sem
volt, hogy kerülhetett ide, és vajon ki ölte meg. A nő
halott volt, feje furcsa szögben feküdt, tágra nyílt szeme
üveges tekintettel bámult Billre.
− Dinah! − nyögte ki Bill, mintha azt várta volna, hogy
az asszony válaszol. Lassan közelebb lépett hozzá. Az
asszony mellett megpillantotta apró, fekete pisztolyát.
Még Európából hozta magával, és ahogy illik, be is
jegyeztette. Már egy éve, hogy ellopták tőle. Annak idején
jelentette a lopást, de többet nem hallott a pisztolyról.
Bill leült, megpróbálta rendszerezni a gondolatait.
Sejtette, hogy valaki bajba akarja keverni. Dinah-t azért
ölte meg az illető, hogy ezzel zsarolja. Chester lenne a
gyilkos? Ugyan! De ha nem ő, akkor ki? Kinek állhat még
érdekében, hogy Dinah-t itt a házában, ilyen
körülmények között meggyilkolja?
Bill azt hitte, Chester nem is gyanítja, milyen kapcsolat
van közte és az asszony között. Vagy talán mégis sejtett
valamit? A rendőrség! Fel kell hívnom a rendőrséget! −
jutott hirtelen eszébe. Csak így lehet megszabadulni a
zsarolótól. Igen, cselekedni kell, mégpedig azonnal!
határozta el, de képtelen volt megmozdulni. A lábai
mintha ólomból lettek volna. Szemét nem bírta levenni a
halott asszonyról, egyre csak testét nézte. Szeme
megállapodott gömbölyödő hasán, és akkor hirtelen
eszébe jutott, hogy az asszony egyszer említette, hogy a
kapcsolatuknak következménye lesz. Na és? − gondolta
Bill. Manapság már nem lesz senki öngyilkos azért, mert
házasságon kívül gyermeke születik. A társadalom is
szemet huny az ilyen dolgok felett, senkit nem szólnak
meg, semmiféle botrány nem származik az efféle
dolgokból. A felek szépen megállapodnak, az élet pedig
megy tovább. Persze ez csak általánosságban igaz,
egyénekre lebontva még nem mindig állja meg a helyét.
Vannak férfiak, akik úgy érzik, hogy csorba esett a
becsületükön, és ez megbocsáthatatlan. Dinah tehát
gyermeket várt tőlem − szőtte gondolatait Bill csukott
szemmel. Most pedig halott. Az én házamban lőtték le.
Vajon mit gondolna a rendőrség, ha a dolgok
kitudódnának? Esetleg arra a következtetésre jutnának,
hogy összevesztünk, és én lelőttem, mert az asszony
zsarolt a gyerekkel.
Bill végre felállt. Vajon hol lehet az asszony ruhája?
Bill sehol sem látta.
Lassan lehajolt, megérintette a nőt, a teste még meleg
volt.
A férfi kiegyenesedett, a revolverre pillantott. Talán az
lenne a legjobb, ha eldugnám valahová? De nem, inkább
mégsem, hiszen az asszony gyilkosa arra vár, hogy hibát
kövessek el, akkor aztán lecsap!
De legalább ez az átkozott pisztoly ne lenne itt! Biztos,
hogy Chester lopta el. Vajon azért tette, hogy egyszer
bosszút álljon felesége szeretőjén?
Bill elnyomott magában egy káromkodást. Teljesen
normális férfinak tartotta magát, nem volt playboy
ugyan, de ha adódott egy kedvez ő lehetőség, azt nem
hagyta ki. Dinah pedig szinte ráakaszkodott. És ugyan
miért is utasított volna vissza egy ilyen csinos asszonyt?!
Persze így utólag végiggondolva talán mégis jobb lett
volna, ha ellenáll csábító bájainak.
Bill átment a nappaliba, a bárszekrényből konyakot
töltött magának. Elgondolkozva, apró kortyokban itta ki.
Hirtelen eszébe jutott. Jo. Jo Walker.
Ő a legtehetségesebb nyomozó az egész városban.
Magánszemély, okos, megbízható. Jo biztosan meg tudja
oldani a problémát.
Jo persze kérdéseket fog feltenni, legalább egy tucatot.
Bill elhatározta, hogy felkészül a válaszokra. Gyorsan
kinézett a ház elé, ahol megpillantotta Dinah piros Mini-
Cooperét. A Smith házaspár ezzel a kocsival indult el öt
nappal ezelőtt Peekskill irányába, hogy ott a hegyekben
töltsék szabadságukat. A szálloda címét megadták
Billnek. A „Grand Wiew”, ahogy Dinah említette, olcsó,
tiszta, de nem túl kényelmes, húszszobás szálloda. Ha
nem túl nagy a forgalom, Peekskillből alig két-két és fél
óra az út Lawrence-be, a jól szituált középosztálybeliek
lakta elegáns, csendes városkába. A város New Yorkhoz
tartozott. Ebben a rendezett polgári környezetben, az
Atlantic Lane-en volt Bill Mayhorn háza.
Bill becsukta az ajtót. Vajon Dinah egyedül jött? Vele
akart talán beszélni? Lehet, hogy Chester
féltékenységében követte az asszonyt? Bill agyában
egymást kergették a gondolatok. Nem, ez nem valószínű,
egyik elgondolás sem helyes. Dinah biztosan telefonált
volna. Chester Smith pedig nem az a típus, aki titkon
követi a feleségét, a háta mögé settenkedik és lelövi.
De ha nem Chester volt az, ugyan kinek állhatott
érdekében, hogy pont itt ölje meg őt?
− Hé, van itt valaki? − ordított kétségbeesetten Bill
Mayhorn. Feleletet nem kapott. A tettes nyilván nem
várakozik a házban ölbe tett kézzel, amíg megérkezik a
rendőrség. Bill visszament a nappaliba. Ismét töltött
magának egy italt, aztán anélkül, hogy beleivott volna,
félretette a poharát. Jobb, ha most józan maradok −
gondolta.
A telefonhoz lépett, kikereste Jo Walker számát, és
tárcsázott. Hirtelen valami zajra lett figyelmes.
Valahonnan a házból jött. Visszarakta a kagylót, és
kisietett a szobából. Az előszobában megállt a lépcső
mellett. Az emeleti manzárdszobákat a vendégek részére
tartották fent, és itt volt a Smith házaspár lakása,
valamint egy műterem, ahol Bill festegetni szokott. Bár
az utóbbi időben elfoglaltsága miatt nemigen hódolhatott
hobbijának.
− Hello − kiáltott fel Bill Mayhorn.
Válasz azonban ez alkalommal sem érkezett. A házban
csend honolt. Bill lassan, óvatosan elindult felfelé.
Közben egyre az járt a fejében, hogy miért is nem hívta
fel a rendőrséget.
A Smith házaspár kétszobás lakását kis folyosó
választotta el a vendégszobáktól. A folyosó és az ajtók a
megszokott látványt nyújtották. Bill mégis érezte, hogy
valami nincs rendben. Amikor a folyosó bal oldalán,
hátul megpillantotta a nyitott ajtót, érezte, hogy gyanúja
beigazolódik. Este, miután hazajött, még felszaladt a
műterembe egy pillanatra, és most pontosan emlékezett,
hogy akkor minden ajtó zárva volt.
Az egyik vendégszoba ajtaja volt nyitva. Bill óvatosan
közelebb ment. Érezte, hogy valami kellemetlen
meglepetésben lesz része, bár a nappaliban történt
események után azt hitte, már nem érheti nagyobb
megrázkódtatás.
Végre elérte az ajtót; megállt, kezét önkéntelenül a
szívére szorította, mintha ezzel elháríthataná az elébe
táruló iszonyatot: alig néhány lépésnyire tőle Chester
Smith feküdt holtan a szoba közepén.
*
A feleségével ellentétben Chester fel volt öltözve. Két
kezével a szőnyeget markolta, fél térdét felhúzta, mint aki
ugrani készül. Merev tizemében iszonyat tükröződött. A
hátából egy kés markolata állt ki. A szúrás körül a vér
vörösre festette a zakóját.
 Bill megkövülten bámulta a halott férfit. Aztán lassan,
kényszerítve magát, hogy máshová nézzen,
körbepillantott a szobában. Verekedés, dulakodás
nyomát nem látta, minden a megszokott helyén volt.
Hosszasan, kábultan meredt maga elé, amikor egy
hatalmas mennydörgés megrázta az ablakokat, és ettől
végre magához tért. Egyre erősebben esett. Bill egy
pillanatra behunyta a szemét, hogy megbizonyosodjék
róla, hogy nem álmodik.
Aztán hirtelen rászánta magát, lesietett a lépcsőn, a
telefonhoz ment és feltárcsázta a rendőrség gyilkossági
csoportját. Bemondta a nevét, a lakcímét és mindazt,
amit a házban felfedezett. Amikor visszahelyezte a
kagylót, mintha felszabadult volna az iszonyú nyomás
alól. Néhány perc múlva újra tárcsázott. Jo Walker
személyesen vette fel a telefont.
− Itt Mayhorn. Remélem, emlékszik még rám − két
hete találkoztunk Mindwíttéknél.
− Bill Mayhorn? Igen, igen, természetesen emlékszem.
− Szükségem van önre − szólalt meg ismét Bill. − Ide
tudna jönni?
− Természetesen − felelte Jo. − Miről van szó?
− Két halottról − felelte Mayhorn. − A Smith
házaspárról. Alkalmazottaim voltak mind a ketten, az
asszony a háztartást vezette, a férje volt a kertész. Öt
nappal ezelőtt szabadságra mentek. Nem messzire, pár
órányira New Yorktól, Peekskill környékére. Most pedig
ismét itt vannak, és mindkettő halott. Dinah meztelenül
fekszik a zöld szalonban, a férje az emeleten van. Az
asszonyt lelőtték, a férfit leszúrták.
− Nem sok ez egy kicsit? − kérdezte Jo. − Értesítette
már a rendőrséget?
− Igen.
− Oké, máris indulok.
 Bill Knight, a harminckét éves gyilkos jóképű férfi volt.
Sokat adott a külsejére, mindig divatosan és elegánsan
öltözködött. Megjelenése alapján senki nem gyaníthatta
kétes hírű foglalkozását. Keskeny, markáns arcát hosszú
sötétszőke haj keretezte. Mosolyának szinte még egy
apáca sem tudott volna ellenállni. Bill élt is minden
lehetőséggel. Könnyen megtehette, hiszen a felesége,
Cindy mindent elnézett neki. Beletörődött már férje
állandó kalandjaiba, és persze imádta a pénzt, azt az
életformát, amit Bill nagyvonalúságának köszönhetett, és
amiről az egykori fodrászlány az esküvő előtt szinte még
álmodni sem mert.
Bill elégedetten hajtott haza. A munkát elvégezte, a két
halott nem érdekelte. Üzleti kelléknek tekintette őket.
Éppen időben érkezett ez a megbízatás, kezdek kifogyni a
pénzből − gondolta.
Pontosan két óra tíz perckor ért haza. Bill egy tizenhét
emeletes házban bérelt egy háromszobás lakosztályt.
Kedvelte ezeket a hatalmas épületeket, mert biztosították
számára a névtelenséget, ami az ő szakmájában
elengedhetetlen követelmény.
Cindy, mint már annyiszor, most is felébredt, ha Bill
későn ért haza. Bill gyakran haragudott ezért, de ma nem
zavarta.
− Te vagy az, drágám? − kiáltott ki egy női hang a
hálószobából.
− Nem − hangzott a vidám felelet. − Nixon a nevem.
Megengedi asszonyom, hogy elrejtsek a lakásába egy
lehallgatókészüléket?
− Gyere ide − nevetett Cindy − majd megmutatom,
hogy mit rejtsél el!
Bill a nappaliba ment, töltött magának egy dupla
whiskyt. Mégpedig a fekete címkés üvegből, pedig ezt az
üveget csak akkor vette kézbe, ha ünnepelni akart.
 Cindy is bejött. Nyitott, rövid selyemköntös volt rajta.
Bill Knight most is csodálattal bámulta alig huszonhárom
éves felesége pompás alakját. A gondolatai azonban még
mindig az elvégzett munka körül jártak. Szeretett pontos,
tökéletes munkát végezni.
− Én is kapok valamit? − kérdezte az asszony,
miközben megrázta vállig érő fekete haját. Nem vetette
meg sem az italt, sem a szerelmet, bár fordított
sorrendben jobban szerette.
− Szolgáld ki magad − mondta a férfi, aztán amikor
meghallotta a telefoncsörgést, letette a poharát. Biztos a
főnök − gondolta. Tudni akarja, hogy zajlottak a dolgok.
Felemelte a kagylót, leült. Bill Knight kitűnő hangulatban
volt.
− Knight − szólt bele.
Hallotta, hogy a vonal másik végén valaki mély
lélegzetet vesz. Knight zavarba jött, nem értette, miért
nem szólal meg a hívó. Várt egy darabig, aztán
megismételte a nevét.
− Figyeljen ide, Knight − szólalt meg végre az
ismeretlen, nehézkes hang. − Szükségem van néhány
rongyra. Mondjuk, százezerre. Mégpedig holnap. Ki
tudod fizetni, igaz?
Bill Knight talpraesett ember hírében állt, aki
pillanatok alatt átlátja a helyzetet és azonnal reagál, de ez
a felszólítás megdöbbentette. Percekig némán,
dermedten bámulta a telefont. Olyan erősen szorította a
kagylót, hogy már belefájdult a keze, míg végre kinyögte:
− Jó vicc, igazán jó vicc, mondhatom!
− Ahogy gondolod, nekem mindegy. Egy a lényeg: te
megkaptad a Smith házaspárt, én megkapom a pénzt.
Nos, mi a véleményed?
Bill lázasan gondolkodott. Arra gondolt, talán
megmagyarázhatná, hogy nem is ismerte a Smith
házaspárt, de aztán eszébe jutott, hogy semmi értelme,
hiszen ez oly gyakori név, hogy bárki tucatjával ismerhet
Smitheket. Valahogy ki kellene derítenem, hogy ki ez a
fickó, akkor aztán elintézhetném, gondolta.
− Ne röhögtess! − szólt bele Bill a telefonba, hogy időt
nyerjen. Érezte, hogy képtelen logikusan gondolkozni. Az
is zavarta, hogy Cindy itt van a szobában és látja, hogy
zavarban van. Miért is nem megy végre vissza az ágyába.
Figyelnem kell, összpontosítanom − biztatta magát.
Aztán félrerakta a kagylót és odaszólt az asszonynak: −
Ez a beszélgetés nem rád tartozik. Tűnj el! − Cindy
elhúzta a száját, aztán a whiskys üveg kíséretében
távozott. Miután becsukódott mögötte az ajtó, Bill ismét
felemelte a kagylót: − Elmondaná még egyszer, hogy mit
óhajt?! Azt hiszem, félreértettem valamit!
− Nagyon is jól értetted! Fizetsz?!
− Nem.
− Te tudod, de ez esetben felnyomlak a kíbereknél!
− Ilyesmit nem lehet telefonon megbeszélni.
Találkozzunk valahol.
− Hogy átadd a pénzt? Majd később értesítelek a
helyről.
− Előbb beszélnünk kellene!
− Mást se csinálunk …
− De nem így − ellenkezett Knight. − Fél óra múlva a
Commodore-ban leszek. Gondolom, ismeri?! Ott várom!
− tette még hozzá, aztán megszakította a vonalat. Alig
helyezte vissza a kagylót, a telefon ismét csengetett. Bill
várt néhány másodpercet, aztán felvette. A főnöke szólt
bele a készülékbe.
− Minden oké, Bill?
− Természetesen − felelte Knight. − Ahogy
megállapodtunk.
 − Helyes, fiam. Holnap elviheted a lóvét! − fejezte be a
főnök a beszélgetést. Knight is visszahelyezte lassan a
kagylót.
Örült, hogy végre megkapja a hatezer dollárt. Ez
átsegítene pillanatnyi pénzzavaromon, vagy lehet, hogy
mégsem az enyém lesz? − tűnődött magában. Miért is
nem szóltam a főnöknek? De nem szólhattam, hiszen ha
kiderül, hogy még valaki tudott a dologról, még azt
hihetné, hogy nem jól végeztem a munkát. Márpedig, ha
valaki rosszul dolgozik, annak nem fizetnek,, hanem
szépen kivonják a forgalomból. Ilyen egyszerű ez az én
szakmámban, zárta le magában a kérdést.
Töltött magának még egy italt, de ez már nem esett jól,
le is tette a poharat. Gondolataiba mélyedve átment a
hálószobába. Cindy meztelenül feküdt az ágyban.
− Valami rossz hír? − kérdezte, és úgy helyezkedett az
ágyon, hogy magára vonja Bill figyelmét.
− Tudod, hogy hol voltam? − kérdezte a férfi.
− Nem. Miért, tudnom kellene?
Knight nem válaszolt. Gondolkozott. Csak a főnök és ő
maga tudott a megbízatásról. De ha ez így van, akkor
honnan tudhatta meg a telefonáló?
− Mire gondolsz? − kíváncsiskodott Cindy.
Elnyújtózott az ágyban, még a takarót is magára húzta,
mert látta, hogy a férfi nem törődik vele.
Még valaki tudott az akcióról… talán a Smith házaspár
egyik ismerőse. De hát ki lehet az? Ha eljön a bárba,
talán felismerem. De nem, ez nem valószínű!
− Hé, kérdeztem valamit! − szólt rá a felesége. Bill
most sem válaszolt, el sem köszönt, amikor kilépett a
lakásból.
*
A „Commodore” callgirlök és bukmékerek
találkozóhelye, egy meglehetősen drága bár volt. Ebben a
késői órában már csak néhány vendég támasztotta a
pultot.
A pincérek fáradtan ásítoztak, a két mixer unottan
törülgette a poharakat. Közeledett a záróra. Knight
whiskyt rendelt. A bárpultnál ült, szemben a tükörrel,
innen szemmel tarthatta az ajtót. Látta az érkező és
távozó vendégeket Látott néhány ismerős arcot is, de
szerencsére nem törődtek vele.
Nem értette a történteket. Hihetetlen, hogy valaki őt
megzsarolja. Hiszen a gyilkosságoknak nem volt tanúja.
Csak Bill Mayhorn tartózkodott a házban, de nem
találkoztak. De ha történetesen észrevette volna, akkor
sem tehetett volna semmit, hiszen nem ismeri, fogalma
sincs róla, hogy ki az a Bill Knight.
− A rohadt életbe! − fakadt ki hangosan Knight.
− Parancsol, uram? − szólította meg a mixer.
− Semmit, semmit − felelte Knight, aki csak most vette
észre, hogy az imént hangosan beszélt. Megvárta, amíg
az utolsó vendég is elmegy, aztán ő is fizetett. Hajnali
négy óra volt.
A kocsijához ment, elővette a kulcsát, hogy kinyissa az
ajtót. Ebben a pillanatban vette észre a kocsi belsejében
megcsillanó vékony drótot. A gyújtáskapcsolótól vezetett
a gázpedálhoz. Lassan, óvatosan nyitotta ki az ajtót,
behajolt a kocsiba, és felfedezte, a kormányrúd alá
helyezett dinamitrudakat..
− Elátkozott nap ez a mai! − dörmögte magában,
aztán, hogy összeszedte a gondolatait, rágyújtott, és mit
sem törődve a kocsiban elhelyezett robbanószerkezettel,
kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen. Nem értette,
mi történik körülötte. Teljesen felfoghatatlan. Először
megzsarolják, aztán még ki is akarják nyírni. De vajon
miért? Lehet, hogy a Smith házaspár likvidálásával
kapcsolatban? Knight hiába tette fel magának már
sokadszorra a kérdést, nem tudott rá logikus feleletet.
Kinézett a sötét utcára, a szemközti oldalon az egyik
kapualjban mintha cigaretta parázslott volna. −
Figyelnek! − állapította meg magában, aztán elfordította
a fejét, mintha nem vett volna észre semmit. Az a
rohadék nyilván látni akarja a munkája eredményét!
Arra vár, hogy felrobbanjon a kocsi! Márpedig ebben a
látványban nem lesz része, tűnődött magában Bill, aztán
gyorsan kiszállt a kocsiból.
Körbejárta az autót, húzta az időt, hátha ezzel sikerül
előcsalogatnia ellenfelét. Knight bízott benne, hogy a ház
kapuja, ahol a fickó várakozott, zárva van, így nincs hová
menekülnie, és kénytelen lesz felfedni kilétét. Annyi
előnye persze van a pasasnak, hogy ő állandóan szemmel
tarthatja Knightot, míg az csak a cigaretta fényéből
sejtette, hogy merre van ellenfele.
A sötétben rejtőzködő férfi időközben nyilván rájött,
hogy a parázs elárulhatja, és valószínűleg eloltotta a
cigarettát, mert Bill többé nem látta. Eszébe jutott, hogy
a kesztyűtartóban van egy zseblámpája. Kivette, aztán
egyenesen a sötét kapualjba világított. A fénycsóva egy
harminc év körüli férfira esett. Szürke nadrágot és barna
tvídzakót viselt.
− Hé, mit akar?! − kérdezte az ismeretlen hunyorogva
az erős fényben.
− Jöjjön ide! − parancsolt rá Knight. A zseblámpát bal
kezében tartotta, jobbjával közben előkapta a pisztolyát.
Így már biztonságban érezte magát. El is határozta, nem
sokat vesződik a pasassal, gyorsan elintézi, csak előbb
kiszedi belőle, amit tudni akar.
− Mi van? Mi baja velem? Mit akar tőlem? − kérdezte a
férfi, és lassan közelebb jött. Knight közben zsebre tette a
lámpát, már nem volt szüksége rá.
− Maga kicsoda? − kérdezte fenyegető hangon.
− Mi köze hozzá? Tegye már el ezt a vacakot! − felelte
az idegen, fejével Knight fegyvere felé intve. Bill látta,
hogy az idegen nem fél, inkább csak dühös.
− Kicsoda maga? − ismételte meg a kérdést Bill.
− Nyalja ki… − felelte az idegen, de nem folytathatta,
mert Knight villámgyorsan megperdítette ujjai között a
pisztolyt, és agyával úgy fejbe vágta az idegent, hogy az
megtántorodott és elesett. Knight kikapta a férfi zsebéből
a tárcáját.
Az utca teljesen kihalt volt, Knight ráérősen
kotorászott a férfi iratai között. A jogosítványából
megtudta, hogy ellenfelét Alan Kirby-nek hívják. A
jogosítvány mellett felfedezett két ropogós ötszázast. A
pénzt vidáman a zsebébe süllyesztette, végül is őt illeti
meg, nyilván ez az előleg a fejéért.
Kirby lassan megmozdult, de felállni nem bírt. Knight
megnézte, van-e nála fegyver. Csak egy rugós bicskát
talált. Kirby most hanyatt feküdt, rosszallóan megrázta a
fejét, Knight belerúgott, aztán ráparancsolt, hogy álljon
fel. A másik elkínzott arccal felállt. Amikor megtapogatta
a fejét, érezte, hogy a sebéből szivárog a vér.
− Akkor halljuk, Mr. Kirby! Tehát, kinek dolgozik?
− A Red Ribbon Sörgyárnak − felelte a férfi gúnyos
mosollyal. − Megfelel a válasz?
− Nem, nem felel meg. Szeretném tudni, hogy mit
főztek ki. De figyelmeztetem, ne merészelje azt mondani,
hogy sört, nincs kedvem viccelődni!
− Márpedig, akár tetszik, akár nem, a gyárban valóban
sört főzünk.
− Oké. Akkor legyen szíves elmesélni, ki bízta meg
azzal, hogy dinamitot szereljen a kocsimba.
− Hogy micsodát?
− Tudja azt maga nagyon jól, hogy miről beszélek!
− Fogalmam sincs!
− Mit keresett itt a kapualjban?
 − A nőmet vártam. Ugyanis lelépett egy fickóval a
szemét kurva! De ha hazajön, beverem a pofáját, az
biztos!
− Szép kis csaj! − morogta Knight, aztán elővette a két
ötszázdollárost, és meglebegtette Kirby orra előtt: − És ez
micsoda?
− Hé, a pénzem… − tiltakozott Kirby, és megpróbálta
elkapni a pénzt, de Knight ökle gyorsabb volt. Az ütés a
gyomrán találta, amitől Kirby ismét térdre rogyott.
− Elég lassú a felfogása, barátom − jegyezte meg
gúnyosan Knight. Most már tudta, hogy megnyerte a
játszmát, és élvezte, hogy megkínozhatja áldozatát.
− Honnan van a pénz?
− Ez a két bankó mindig nálam van. Szerencsét hoz −
felelte Kirby, miután sikerült ismét felállnia.
− Hát ez remek! Kész szerencse, hogy találkoztunk!
− Mit a fenét akar tőlem? − kérdezte Kirby. Aztán
lépteket hallott a háta mögött. Megfordult és
megpillantotta a lányt. − Ez Liza − mondta.
A sarkon most fordult be egy szőke, huszonöt év körüli
lány. Csinos, bár meglehetősen közönséges nő volt: − Hát
itt meg mi történt, Alan? Erősítést hoztál magaddal? Ha
azt hiszed, hogy a barátod majd jobb belátásra bír, akkor
tévedtél! Végeztem veled!
A nő szavai hidegzuhanyként hatottak Knightra.
Tévedett tehát, nem ez az ő embere! Még a pénzt sem
viheti el, hiszen a kocsi rendszámából könnyen
azonosíthatják. Arra pedig igazán nincs szüksége, hogy
rendőrségi körözést adjanak ki ellene. A pénzt savanyú
ábrázattal visszaadta, aztán lassan a kocsijához sétált, és
miután hatástalanította a robbanószerkezetet, elindult.
Négy óra harmincra ért a ház alatti garázshoz. Megállt
a parkolóhelyén, kiszállt, de hirtelen valami rossz érzés
fogta el. Figyelnek! − villant át az agyán. A kocsi mellett
állt, lassan elővette a revolverét, óvatosan
körbepillantott. Az óriási garázsban legalább százötven
kocsi fért el. Alig egy-két villanykörte világította meg a
helyiséget. Knight lassan kilépett a kocsi mellől, a lift felé
közeledett, kezében a lövésre kész fegyverrel.
A lövés abban a pillanatban dörrent, amikor elérte a
liftet. Knight érezte, hogy eltalálták a bal vállát.
Megpördült és beugrott a közelben álló kocsi mögé. Éles
fájdalom hasított a bal oldalába. Eltaláltak, de semmi
gond! Nem ismernek ezek még engem!
A lövés hosszas visszhangzott a néptelen garázsban. A
golyó fémes csengéssel ütődött a karosszériához, aztán
ismét elcsendesült minden.
Knight mozdítani próbálta a bal vállát. Óriási
erőfeszítésébe került, de sikerült. Érezte,, hogy a golyó
tépte sebből vér szivárog.
Gondolatban visszapörgette az elmúlt órák
eseményeit. Persze, világos! Tudták, hogy nincs százezer
dollárom. Az egész zsarolás csak arra volt jó, hogy
kicsalogassanak a lakásból. És ez sikerült nekik! A
bombát nyilván azalatt rakták a kocsiba, amíg a bárban
várakoztam. De még ez sem volt elég, felbéreltek néhány
gengsztert, hogy csináljanak ki, ha nem sikerülne a
robbanás! Most pedig azt hiszik, hogy csapdába
kerültem. De tévedtek, barátocskáim! Nektek kell
akcióba lépnetek, mégpedig mielőbb, hacsak nem
akarjátok, hogy egy későn hazatévedő lakó meglásson
benneteket! Én várhatok! Én itthon vagyok !
Knight hason feküdt. Ebből a helyzetből tökéletesen
belátta a terepet. Nem is kellett sokat várakoznia, alig telt
el néhány perc és megpillantotta az ellenség lábát.
Gumitalpú cipőjében halkan, óvatosan osont Knight felé.
Knight nem tudta, ki az illető, csak azt tudta biztosan,
hogy ebben a játszmában az élete a tét. Gyilkolt, és most
őt akarják meggyilkolni.
Ellenfele egyre közelebb jött.
 Knight felegyenesedett, előremozdult és meghúzta a
ravaszt.
Látta, hogy a magas, sovány férfi felugrott, aztán
hangtalanul összeesett két parkírozó kocsi között. A férfi
mozdulatlan teste mellett Knight megpillantotta a
lefűrészelt csövű fegyvert. Tehát egy profi, gondolta.
Knight az eddig védelmet nyújtó Pontiacra dőlt. Nem
mert közelebb menni a halott férfihoz. Hátha nem
egyedül jött?!
Mivel tudta, hogy a garázsban nem maradhat, hiszen
előbb-utóbb jöhet valaki, hatalmas ugrásokkal szinte
repült a lift felé. Csak akkor lélegzett fel, amikor a lift
fémajtaja bezárult mögötte, és az áporodott
dohányfüstös kabin megindult fölfelé.
Holnap megkezdődik a nyomozás. Nyilván mindenkit
kikérdeznek. Engem egészen biztosan, mert már voltam
büntetve. De semmi gond, Cindy biztosan igazolja majd
az alibimet. Semmit sem tudnak a nyakamba varrni!
Sikerült! Majd én megtanítom őket! Most aztán
láthatják, hogy jár az, aki ujjat húz velem.
Végre felért a lift, Knight kinyitotta a lakás ajtaját, és
bement. Most, hogy már biztonságban volt, érezte
igazán, mennyire kikészült. Nekidőlt az ajtónak, hogy egy
kicsit kipihenje magát.
Bosszantotta, hogy nem hallja Cindy hangját, hiszen
bármilyen későn jött is haza, az asszony mindig
felébredt.
− Cindy! − kiáltotta dühösen.
Borzasztóan egyedül volt Cindy elment. De hát hogy
merészel az éjszaka közepén elmenni?!
Töprengését a telefon csengése szakította meg. Knight
azonnal felvette a kagylót.
− Halló, Knight − hallotta az ismeretlen hangját. − Az
előbb megszakadt a vonal. Tehát mi van azzal a
százezerrel?

Jo Walker megszokta már az éjszakai munkát.

Hozzátartozott a szakmájához. Igaz, szépen növelte is a
honoráriumát, ugyanakkor meggyőződése volt, hogy
sokkal kiegyensúlyozottabb lehetne az együttműködés az
alvilági elemekkel, ha azok a munkájuk során nem
részesítenék előnyben a kora hajnali órákat.
Jo azon sem lepődött meg, hogy Bill Mayhorn házánál
ott találja Tom Rowland kapitányt, a rendőrség
gyilkossági csoportjának vezetőjét, hiszen hosszú évek
óta sok-sok álmatlan éjszakát töltöttek már együtt.
A kapitány egy fatörzsnek támaszkodott a ház előtt és
nyugodtan cigarettázott, mintha mit sem törődne a
körülötte zajló eseményekkel.
− Üdv, öreg! Szevasz, Jo! − szólította meg Walkert.
Kezet ráztak. Tom felnézett az égre, és megszólalt.
− Holnap esni fog.
− Én nagyon utálom ezt a sok esőt − felelte Jo, cipője
orrával a nedves füvet rugdosva. − Ez az időjárás nem
kedvez a nyomszakértőknek, igaz?
− Nem kifejezetten, de hát mit lehet tenni. A levegő
viszont nagyon tiszta. Az ember a városban már-már el is
felejti, milyen az, ha jó levegőt szívhat. Ha nyugdíjba
megyek, leköltözöm valahová vidékre, elegem volt ebből
a büdös, zajos városból, az örökös…
− … gyilkosságokból − fejezte be a mondatot Jo. − De
amint látod, ez nemcsak a városra jellemző. Még egy
ilyen elegáns környezetben is követnek el gyilkosságot −
jegyezte meg Jo a villára pillantva. A házat spanyol
stílusban építették a negyvenes években. Kívülről is
látszott rajta, hogy jómódú emberek lakják. A ház
valamennyi szobájában égett a villany, a bejárat előtt
rendőrségi kocsik várakoztak.
− Mondd csak, ismered ezt a Mayhornt? − érdeklődött
a kapitány.
− Csak futólag. Egyszer találkoztunk egy partin, egész
kellemes ember − vélekedett Jo.
− Szép kis slamasztikába keveredett − jegyezte meg a
kapitány elégedetten mosolyogva.
− Mayhornt gyanúsítod?
− Dinah Smith a szeretője volt. Gyereket várt tőle,
elképzelhető, hogy megzsarolta a férfit. Az is lehet, hogy
a férje is tudott a dologról. A pasas nyilván elintézte a
nőt. Aztán amikor megjelent a férj, dulakodni kezdtek, és
őt is elintézte. Logikus a következtetés, nem akarta, hogy
tanú maradjon. Aztán vette a telefont, és felhívott
bennünket. Azt hiszi, ez a telefonhívás bizonyítja az
ártatlanságát. Meggyőződése, hogy őt senki sem
gyanúsíthatja, pedig az asszonyt az ő revolverével lőtték
le. Megjegyzem, alig egy éve jelentette, hogy a pisztoly
eltűnt. Aztán ott van az indítóok kérdése: a fickónak
minden oka megvolt rá, hogy megölje őket.
− Beszélhetek vele?
− Parancsolj. A dolgozószobában van. Én már
beszéltem vele pár percet.
− Miért ilyen röviden?
− Főjön csak a saját levében. Az jót tesz ilyenkor.
Jo belépett a házba, üdvözölte Mayhornt, aztán
körülnézett a dolgozószobában. − Ezt az egészet azért
csinálták így, hogy engem bajba keverjenek − szólalt meg
Mayhorn.
− De kicsoda? Kinek állhatott ez érdekében?
− Fogalmam sincs. Nincsenek ellenségeim − mondta
Mayhorn, aztán gyorsan helyesbített: − Ellenfeleim,
irigyeim persze vannak…, nyilván sokan utálnak, de
olyanról tényleg nem tudok, aki képes lenne két
gyilkosságot a nyakamba varrni!
− Foglalkozzunk egyelőre a Smith házaspárral − szólt
közbe Jo. − Gyakran voltak látogatóik? Szoktak
vendégségbe menni? Barátok, ismerősök?
− Barátok? Nem, nem tudok róla. Persze néha
elmentek vacsorázni vagy moziba − de összességében
nagyon kiegyensúlyozott, polgári életet éltek − mondta
Bill, aztán megköszörülte a torkát és hozzátette:
− Igen … persze be kell vallanom, hogy viszonyom volt
Dinah-val.
Jo még egy sor kérdést tett fel, Mayhorn türelmesen
válaszolgatott.
Jo mégis, valahogy úgy érezte, hogy egyik felelettel
sem jut előbbre az ügyben. A feltett kérdések és válaszok
alapján semmi sem indokolja a múlt éjszaka történteket.
− Smithék milyen ajánlóleveleket hoztak magukkal?
− Kitűnő ajánlóleveleket hoztak mindketten.
− Utánanézett ezeknek a leveleknek?
− Nem, miért tettem volna?
− Csak azért, mert hamisak is lehettek.
− Meg kell mondanom önnek, hogy soha semmi okot
nem adtak, egyikük sem, hogy gyanakodjam rájuk −
jelentette ki határozottan Mayhorn.
Kopogtak, majd Rowland kapitány lépett a szobába. −
Most kaptam a hírt, hogy a Shelley Street 1983-as számú
ház garázsában holtan találtak egy férfit. Lelőtték. A
neve: Benny Goldmark. Volt nála egy lefűrészelt csövű
puska. Állítólag Luigi Candorrának dolgozik. Jo, ismerős
neked ez a név?
− Candorra? Hát hogyne! Ki ne ismerné?
 − Én Goldmarkra gondoltam.
− Nem, őt nem ismerem.
− És ön, Mr. Mayhorn?
Mayhorn megrázta a fejét. A kapitány a falnak dőlt és
rágyújtott:
− Azért én mégiscsak kíváncsi lennék, hogy honnan
kerültek Goldmarkhoz ezek a felvételek − mondta, és
felmutatott néhány fényképet, amelyen Goldmark a
Smith házaspár társaságában volt látható.
*
− Dinah és Chester Smith? − mondta ki hangosan Jo.
− Pontosan. A képek hátoldalán található a nevük és a
címük. Egyelőre nem tudjuk, hogy Goldmark mit
keresett a garázsban, annyi azonban bizonyos, hogy két
lövést adott le a fegyveréből.
− Nem értem az összefüggést − jegyezte meg Bill
Mayhorn. − Az világos, hogy Candorra közismert figura,
egy szindikátus vezetője. De hogy mit kereshetett az
egyik emberénél a Smithékről készült fénykép?!
Érthetetlen. Különös!
− Lehet, csupán annyi az összefüggés, hogy most
mindhárman halottak: a Smith házaspár és Benny
Goldmark is. De hogy van valami közük egymáshoz, az
biztos. És az is biztos, hogy előbb-utóbb rájövünk, hogy
ki áll az események mögött. Mondja, Mr. Mayhorn,
vagyonos ember ön?
− Ugyanezt kérdezte Mr. Walker is − mosolygott
keserűen Mayhorn. − Nem értem, miért kérdezik, ehhez
tulajdonképpen csak az adóhivatalnak van joga.
− Nem kívánok konkrét adatokat, elég, ha nagyjából
válaszol. Milliomos?
− Lehet − felelte vonakodva Mayhorn.
 − Hallom, acéllal kereskedik. Lehet, hogy titkosan
kezelt szabadalmak is szerepelnek a tevékenységi
körében?
− Biztosíthatom, hogy ez hamis nyom − felelte
sértetten Mayhorn.
− Kapitány úr, ön téved, ha azt hiszi, valamilyen
szaftos kémtörténetre bukkan nálam.
Jo felállt: − Nos, akkor én most elmegyek Peekskillbe
− mondta.
− Körülnézek egy kicsit abban a szállodában. Hátha
találok valamit, ami fényt derítene Smithék titokzatos
éjszakai utazására. Dinah ruháit megtalálták már?
− Nem, semmit sem találtunk − felelte a kapitány.
Jo elköszönt, és már indult is. A kocsijában tartott egy
utazótáskát, benne a rövid kiruccanáshoz
nélkülözhetetlen legfontosabb kellékekkel: fehérnemű,
zokni, ing, borotvakészlet. Így legalább azonnal
indulhatott Peekskillbe. Az úton alig volt forgalom,
reggel hatra már oda is ért. A „Grand Wiew” éppen akkor
nyitott. Néhány szenvedélyes horgász már útra is kelt, az
étteremben is ültek már. Jo szomorúan hallotta a
recepciónál, hogy nincs üres szobájuk.
− Igazán kár − sóhajtott. − Micsoda meglepetés lett
volna Smithék-nek, ha itt találkozunk, Dinah és Chester
Smith, tudja. Ismeri őket, itt laknak, ugye?
− Igen − felelte a portás. − Éppen pár perce kereste
valaki őket.
− Kicsoda? − érdeklődött Jo, közben jól láthatóan egy
ötdollárost csúsztatott a pultra.
− New Yorkból kereste őket egy férfi. Felment, a
tizennégyes szobában van.
− Smithék szobájában?
− Igen, uram.
 A szálloda mindössze egyemeletes volt, lift nélkül.
Meglehetősen szerény, minden felesleges fényűzést
nélkülöző hely volt. Jo felment a tizennégyes szobához és
bekopogott. Olyan hirtelen rántották fel belülről az ajtót,
hogy Jo önkéntelenül is hátraugrott. Mintha csak a
kopogtatásra vártak volna. Az ajtóban egy harmincöt év
körüli, sortot és rövid ujjú inget viselő férfi állt.
− Kit keres? − kérdezte a fekete szemű, keskeny ajkú
férfi.
− Mr. Smitht. ’
− Parancsoljon, én vagyok.
− Chester Smith? − kérdezte Jo, közben a férfi válla
fölött belesett a szobába. A franciaágyon egy fiatal szőke
nő feküdt, a takarót felhúzta az álláig.
− Igen, Chester Smith vagyok. És ön kicsoda?
− Jo Walker magánnyomozó − mutatkozott be Jo. A
folyosón kinyílt egy ajtó, Jo belépett a szobába: −
Megengedi?! Tudja, nem szeretnék feltűnést kelteni.
− Mit akar ez az ember? − kérdezte most a kis sz őke
ijedt szemekkel. A férfi nem válaszolt, leült az ágy
szélére. − Magánnyomozó? − kérdezte. − Mit akar
tőlünk?
− Szeretném megnézni a papírjait.
− Milyen alapon?! Ehhez nincs joga!
− Kérem, ha ragaszkodik hozzá, kihívhatjuk a
rendőrséget is.
− Mondja, mégis mit képzel?! Hajnalban besétál egy
idegen szobába és követeli, hogy mutassuk meg az
iratainkat. Vegye tudomásul, hogy szabadságon vagyunk,
és önnek nincs joga megzavarni a pihenésünket!
− Ön nem Chester Smith.
− Márpedig én Chester Smith vagyok − mondta a férfi,
és felállt. −Van valami kifogása ellene?!
 − Ebben az esetben − fordult Jo most az asszony felé −
ön Dinah Smith?
− Így igaz − nyögte ki a nő.
− New Yorkból jöttek, ugye?
− Igen − felelte a fiatalasszony. − New Yorkban
dolgozunk, Bill Mayhorn alkalmazottai vagyunk.
− Miért nem mutatják meg az irataikat?
− Csak nem képzeli, hogy hagyom, hogy mindenféle
jöttment zsernyák szaglásszon körülöttünk? − mondta a
férfi, majd minden további magyarázat helyett állon
vágta Jo-t.
Jo-t váratlanul érte az ütés. Meglepte, hogy ez a nyápic
figura képes megütni egy nála lényegesen erősebb
felépítésű férfit.
− Takarodjon innen, ha nem akar még egyet! −
fenyegetőzött a férfi. Szemmel láthatóan élvezte, hogy
eljátszhatja a hőst az asszony előtt. ‘ ‘
Jo megvakarta az állát, szeretett volna visszaütni, de
belátta, hogy nem lenne jogos. Végül is hívás nélkül
rontott a szobába, a pasasnak joga van megvédenie
magát. − Nono, talán még fegyvere is, van?!
− Én nem vagyok gengszter, nem úgy, mint maga!
− Akkor azt mondja meg, miért használja másnak a
nevét? Ráadásul pont Chester Smithét, aki halott. De
nemcsak ő, a felesége, Dinah is. Ezért vagyok itt.
Szeretném megtudni, hogy miért ölték meg őket.
A nő és a férfi döbbenten nézték egymást. −
Hülyéskedik, mondja?! − kérdezte zavartan a férfi.
− Ha nekem nem hisz, hívja fel Mr. Mayhornt New
Yorkban.
A férfi leült az ágy szélére, aztán idegesen felállt és az
ablakhoz lépett.
 Üvegcsörömpöl és hallatszott, a férfi megingott és
térdre rogyott.
− Segítsen neki! − szólt oda Jo az asszonynak, és
kirohant a szobából. Fél perc múlva már az utcán volt.
A szálloda a központtól távol, egy meredek utcában
volt. Utcára néző ablakaiból szép kilátás nyílt a tóra és a
lankás dombvidékre. A szállodával szemben hatalmas
parkoló volt, a bejáratnál kis fabódé a parkőr számára. Jo
még Smithék ablakából látta, hogy valaki a fabódé
tetejéről adta le a lövést. A férfi nyitott Malibuján most
hajtott ki a parkolóból.
Jo is beugrott a kocsijába és a nyomába szegődött.
Keskeny, kanyargós úton haladtak. Az egyik kanyarban a
nagy sebességtől a Malibu kisodródott, és majdnem
összeütközött egy vele szemben haladó Dodge-dzsal.
Jo olyan közel volt, hogy pontosan leolvashatta a kocsi
rendszámát New York-i kocsi volt, 73-as modell,
meglehetősen lestrapált állapotban.
Észak felé hajtottak, Shruh Oek irányába. Kis idő
múlva a Malibu hirtelen irányt változtatott, letért az
autópályáról, egy földúton hatalmas porfelhőt kavarva
haladt az erdő felé. Az erdő szélén hirtelen lefékezett és
megállt. A kocsi akkora port kavart, hogy beletellett
néhány percbe, mire Jo észrevette, hogy a sofőr eltűnt.
Nem lehet még messze. Nyilván megbújt valahol az
erdőben − gondolta Jo. Erre utalt egyébként a felriasztott
madarak éles csivitelése is. Jo is kiszállt, körülnézett. Az
egyik törpefenyő mögött világos foltot látott: − Jöjjön ki!
− kiáltotta oda.
A férfi nem válaszolt. Jo tisztában volt vele, hogy
kitűnő célpont lenne, ha elsétálna a fenyőhöz, ezért
jobbnak látta, ha a biztos fedezéket nyújtó kocsi mellett
marad. − Szeretnék beszélni magával! − kiáltotta ismét,
hogy valahogy előcsalogassa a férfit.
 Választ most sem kapott. Jo néhány gyors lépéssel a
Malibuhoz sietett, kivette a kulcsot az indítóból és zsebre
tette.
Az idegen most kiegyenesedett a fenyő mögött.
Negyvenéves, simára borotvált arcú, kék szemű, szőke
hajú ember volt, szürke farmernadrágot és kockás inget
viselt, kezében lövésre készen tartotta a pisztolyt.
− Kicsoda maga? − kérdezte. Mintegy harminc méter
volt közöttük a távolság. Jo is elővette a pisztolyát, bár
nem szerette volna használni.
− Walker a nevem − mutatkozott be.
− Nem ismerem. Mondja, miért követ?
− Tudni szeretném, hogy miért lőtt arra a férfira a
tizennégyes szobában.
− Rálőttem volna?
− Ott voltam, tanúsíthatom. Az ajtó mellett álltam.
Maga nyilván nem látott engem.
− Megesküdne rá, hogy én lőttem? − kérdezte
cinikusan a férfi.
− A fegyveréből kiderül.
A férfi gúnyosan vigyorgott, aztán váratlanul odadobta
Walkerhez a revolvert. Jo felemelte: − Ez egy
játékpisztoly − állapította meg.
A férfi még mindig vigyorgott. Kezét a zsebébe
süllyesztette, és közelebb jött.
Közvetlenül Jo előtt megállt: − Nos, ehhez mit szól?
− Meg fog lepődni − felelte Jo.
− Ha jól látom, inkább maga lepődött meg. Kicsoda
maga?
− Már említettem, Walker a nevem, magánnyomozó
vagyok.
 − Ó! − mondta a férfi. Szemei összeszűkültek, szigorú
tekintettel nézte Jo-t. Sápadt, egészségtelen arcszíne
meglehetősen ellenszenvessé tette.
− Jó kis trükk volt, nem vitás − mondta Jo, és eltette a
pisztolyát. − Két férfi lelövi az egyik vendéget…
− Kettő? − szólt közbe a férfi.
− Úgy bizony, ön és a társa. A társa szépen eltűnik,
miközben ön magára vonja a figyelmet, hagyja, sőt
kierőszakolja, hogy kövessék. Eközben a társa, aki rálőtt
a vendégre, szép kényelmesen leléphet.
− Tehát ez az ön változata!
− Oké, halljuk a magáét.
− Nincs mit mondanom.
− A parkolóból lőttek.
− Tényleg? Én nem hallottam semmit.
− De hisz úgy hajtott ki a parkolóból, mintha üldöznék.
− Mindig így vezetek − gúnyolódott a férfi. − kérdezze
csak meg a barátnőmet!
− Még a nevét sem tudom.
− Nem is fontos. Csak nem gondolja, hogy
megmondom a nevemet, hogy aztán beleragasszon
valami kellemetlenségbe?
− Hiszen már nyakig ül a bajban − mondta Jo, és a
kocsi felé intett: − Jöjjön, visszamegyünk. Gondolom, a
seriff már a helyszínen van, és bizonyára szívesen
beszélgetne magával.
− Oké, ahogy óhajtja − egyezett bele a másik. Nagyot
sóhajtott és elindult a kocsi felé, de alig tett három lépést,
amikor hirtelen hátrafordult, hogy gyomorszájon vágja
Jo-t.
Jo számított erre a támadásra, és még idejében
félreugrott. Aztán egy jól elhelyezett bal horoggal segített
a saját ütésétől megingott férfinak visszanyerni az
egyensúlyát. A néhány perces kemény küzdelmet a férfi
hamarosan feladta, mert belátta, hogy Jo rutinos
védekezési technikájával szemben tehetetlen. Leengedte
a karját: − Tulajdonképpen miért verekszünk? − kérdezte
levegő után kapkodva. − Nincs mit titkolnom. Nyugodt
lelkiismerettel válaszolhatok a seriff kérdéseire.
− Akkor minden rendben. Az én kocsimmal megyünk.
Maga vezet! −jelentette ki Jo.
− Nem fél, hogy esetleg egy fának megyünk? −
kérdezte a férfi, amikor elindultak.
− Maga ül elöl − mosolygott Jo, aki a férfi mögé ült be
a kocsiba.
− Na és ha nekitolatok egy sziklának?
− Ne próbálkozzon ilyesmivel! − figyelmeztette Jo.
Rövidesen megérkeztek Peekskillbe.
− Álljon meg a szálloda előtt − utasította Jo. Már
messziről látta, hogy a bejárat előtt két rendőrségi kocsi
áll. Tehát a seriff már itt van. A férfi megállította a kocsit.
A bejáratnál az egyik rendőr a kíváncsiskodókat próbálta
továbbterelni. Jo kiszállt, közben azon töprengett, vajon
meghalt-e a magát Chester Smithnek nevező férfi.
Megkerülte a kocsit, aztán kinyitotta a sofőrülés ajtaját:
− Megérkeztünk − mondta.
− Reméltem is! − hallatszott egy kemény, férfias hang
Jo háta mögül, miközben egy fegyver csöve a bordái közé
fúródott. − Csak semmi feltűnés − szólalt meg ismét a
hang. − Csak szép nyugodtan; nem szeretnék erőszakot
alkalmazni.
22
Jo nem mozdult. A férfi kiszállt a kocsiból. −
Köszönöm − mondta. − Nagyon köszönöm. Bíztam
benne, hogy itt leszel.
− Hol a kocsid?
 − Rögtön elmegyünk érte.
Jo hiába meresztgette a szemét, a szálloda előtt
ácsorgó rendőrök ügyet sem vetettek a mintegy húsz
méterre álló társaságra. A Jo hátának szegeződő fegyvert
nem is láthatták onnan.
− Maga megy elöl! − parancsolt rá a fegyveres férfi Jo-
ra.
− Menjünk el a kocsimért − szólalt meg a másik.
− Rendben. Maga vezet, Walker. Az a neve, nem?
− Igen.
− Nos, ha nem óhajt megválni a nevétől, okosabban
teszi, ha szép nyugodtan viselkedik, és nem próbál
okoskodni. Szálljon be!
Amikor Jo beült a kocsiba, érezte, hogy a férfi kiveszi a
pisztolyát a zakójából. A két gengszter is beült hátulra, és
Jo elindította a kocsit.
Nagyon lassan hajtott. − Nem gondolja, hogy némi
magyarázattal tartozik nekem? − kérdezte a hátul ülő
fekete, dús hajú férfit, Nem emlékezett rá, hogy valaha
látta volna ezt a harmincéves, zömök testalkatú férfit.
Kínos helyzet volt. Jo gyanította, hogy a gengszterek el
akarják tenni láb alól, mert tanúja volt a lövésnek.
− Mi van, csak ennyit bír ez a tragacs? − morgott a
zömök férfi.
− Elfelejtette talán, hogy több sebességfokozat is van a
kocsijában?
Jo gyorsított: − Még nem válaszolt a kérdésemre.
− Nem szoktam válaszolni.
− Miért lőtt rá arra a férfira?
− Úgy látszik, ez süket − szólt oda a zömök a társának.
− És még milyen süket lesz! − nevetett fel a másik.
 Elhagyták az autópályát és az erdő szélén megálltak a
Malibu mellett. Jo hátrafordult, hogy mondjon valamit,
de ebben a pillanatban hatalmas ütést mértek a fejére,
amitől lecsúszott az ülésen, és érezte, hogy lassan
elködösül előtte a világ. A második ütéstől elvesztette az
eszméletét.
Amikor magához tért, a két férfi már eltűnt a kocsival.
Jo óvatosan megmasszírozta a fejét, még mindig fájt a
két hatalmas ütéstől. Aztán kiszállt, hogy kicsit
megmozgassa a csontjait. Hiába vett alaposan szemügyre
mindent, semmilyen használható nyomot nem talált.
Mivel itt már több dolga nem akadt, lassan visszahajtott
Peekskillbe. A járőrkocsik már elmentek, a kíváncsiskodó
tömeg is eloszlott a szálloda elől. Jo a recepcióhoz ment.
Érezte, hogy majd leragad a szeme a fáradságtól, hiszen
semmit sem aludt az éjszaka, de tudta, hogy alvásra most
sem lesz ideje.
− Mi történt? − kérdezte a portást.
− Jó, hogy itt van! Képzelje, rálőttek Mr. Smithre.
− Meghalt? ’
− Nem, de súlyosan megsérült. Kórházba szállították.
A felesége elkísérte. A rendőrség pedig már mindenütt
kereste magát.
− Engem?
− Igen, uram. Tudja, a seriff kérdezősködött, hogy
kereste-e valaki a Smith házaspárt. Mit tehettem volna,
meg kellett mondanom …
− Oké − szakította félbe Jo a szóáradatot. − Elmegyek
a seriffhez. Néhány perc múlva már a seriff irodájában
ült. Wilbur Kenneth, a seriff markáns arcú, világoskék
szemű férfi volt, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez.
Jo engedélyét tanulmányozta, forgatta az ujjai között,
mintha azt vizsgálgatná, hogy nem hamisítvány-e. De
miután a papírből semmi okosat nem tudott kideríteni,
visszaadta a tulajdonosának.
 − Úgy hallottam, Smithéket akarta meglátogatni −
mondta. − Miért?
− Először is, jobb ha tudja, hogy a vendégeket nem
Smithnek hívják … − kezdte Jo.
− Na ne mondja! − gúnyolódott a seriff. Közben
kivillantak a dohánytól megbarnult, szabálytalan fogai. −
Láttam az útlevelüket. A nevük: Smith. Mi baja ezzel a
névvel? Talán nem tetszik magának?
− Azt mondja, hogy Chester és Dinah Smith névre
kiállított útleveleket látott? − kérdezte vissza Jo.
A seriff beletúrt az asztalon előtte fekvő iratokba. −
Nem, Larry és Margie Smith.
− Na látja! Chester és Dinah Smith ugyanis halott.
Meggyilkolták őket − mondta és röviden elmesélte, hogy
mi történt New Yorkban és miért jött ide. A seriff
döbbenten ült a széken. − Jó lenne, ha körözést adna ki a
kocsira − mondta Jo, miután közölte a Malibu
rendszámát. − Bár nem hinném, hogy sokra megy vele.
Már nyilván lecserélték a kocsit, és a Malibu most ott áll
valahol az út szélén, üresen.
− Ne lőj a zongoristára − morogta a seriff.
− Hogyan?! − kérdezte csodálkozva Jo.
− Larry Smith ugyanis zongorista − hangzott a válasz.
− Koncertezik?
− Fogalmam sincs.
− Beszélek Mrs. Smith-szel − mondta most Jo. − Hol
találom?
− Gondolom, a férjénél van a kórházban. Most szedik
ki belőle a golyót.
− Az asszony mit mondott, szerinte miért lőttek a
férjére?
 − Semmit. Fogalma sincs. Borzasztóan el volt
keseredve − felelte a seriff. − Ezt el is hittem neki, mert
akkor még nem tudtam, hogy mi történt New Yorkban.
De így persze egészen más a helyzet. Azt hiszem,
elbeszélgetek még egyszer a fiatalasszonnyal.
A kórház a központtól délre feküdt, csendes, nyugodt
környéken. Egyemeletes, szerény faépítmény volt Mrs.
Smith egyedül ücsörgött a várószobában. Idegesen
lapozgatott egy régi folyóiratot, összerezzent, amikor
megpillantotta Jo-t. A férfi leült vele szemben. Még
mindig zúgott a feje az ütéstől.
− Hello − üdvözölte az asszonyt.
− Hello.
− Hogy van a férje?
− Most van a műtőben.
− Nem lenne jobb, ha elmesélné, hogy miért lőttek a
férjére? − kérdezte Jo. − Vagy megvárja, amíg magára is
rálőnek?
Margie Smith letette a folyóiratot. − Chester Smith
sógornője vagyok.
− Értem. Larry és Chester tehát testvérek.
− Igen.
− És Chester kérte meg önöket, hogy jelentkezzenek be
a szállodába az ő nevén? Mert alibire volt szüksége.
− Igen … legalábbis mi így értettük, hogy segítenie kell
a bátyjának. Meg aztán Chester fizette a nyaralást.
− Nem tudja, mit terveztek Chesterék?
− Nem, nem tudom.
− De a férje, Larry tudja.
− Nem, ő sem tud semmit. Megkérdezte ugyan, hogy
miről van szó, de Chester azt mondta, jobb ha nem
tudunk semmit.
 − Tud arról valamit, hogy Chesterék hol töltötték az
elmúlt öt napot?
− Larry beszélt velük telefonon − felelte az asszony −,
de fogalmam sincs, hogy honnan hivták. Chester nagyon
vidám volt, bár Larry szerint csak megjátszotta magát.
Valahogy az volt a benyomása, mintha Chester félne
valamitől.
− Azt persze nem tudja, hogy mitől?
− Nem, valóban nem tudom. Chester nem avatott be
bennünket az ügyeibe. Nyilván attól tartott, hogy esetleg
elszólnánk magunkat.
− És önök nem is kérdezősködtek? Minden magyarázat
nélkül elfogadták Chester ajánlatát?
− Igen, tudja, ha az ember nem tud valamiről, azzal
nem is foglalkozik − védekezett az asszony.
− Gondolom, most már belátja, hogy tévedtek.
Az asszony összerázkódott: Igen. Szegény Larry,
majdnem megölték; Ezt sose bocsátom meg Chesternek!
− mondta, aztán hirtelen nagyot nyelt: − Elnézést! Ezt
nem kellett volna mondanom, hiszen Chester halott.
Megkapta a büntetését.
Jo átnyújtotta a névjegyét: − Kérem, keressen fel majd
New Yorkban. A saját érdekükben. Ne feledje, még
mindig veszélyben vannak!
− De hát miért − kérdezte az asszony remegő hangon.
− Gondoljon arra, hogy azok, akik ma rálőttek a
férjére, nem sejtik, hogy önök nem tudnak semmit. Azt
hiszik, hogy önök Chester és Dinah szövetségesei.
− De hiszen ez rettenetes! − suttogta Margie.
− Jó viszonyban voltak Chesterékkel?
− Igen, jóban voltunk …
 − Volt valami hobbijuk? Kik voltak a barátaik?
Egyáltalán, mi volt a vágyuk, mit akartak elérni? Tud
erről valamit?
− Tulajdonképpen nem sokat. Illetve… talán annyit,
hogy nagyon szerették a pénzt, szerettek volna nagyon
gazdagok lenni. Mindenáron. Ezért bármire készek lettek
volna − mondta az asszony eltűnődve. − Én persze csak
nevettem rajtuk. Még hogy egy házvezetőnő és egy félig
kertész, félig könyvelő meggazdagodjon! Ugyan miből?!
Larry viszont hitt ebben. Nagyon nagyra tartotta a
bátyját. Szerinte ő volt az ész a családban.
− Nem tudja, voltak már büntetve?
− Nem hinném. Nem tudok róla.
Jo megköszönte az információt és elbúcsúzott. Egy óra
lett, mire beért New Yorkba, a Long Island-i Kings Point
sugárúton fekvő házába. Főzött magának egy jó erős
kávét, aztán felhívta Rowland kapitányt, de csak a
helyettesét találta bent. Röviden elmesélte, mi történt
Peekskillben.
− Igen, már hallottunk az esetről − szakította félbe a
hadnagy.
− Kenneth táviratban értesített. Itt egyébként semmi
újság. Meg mindig sötétben tapogatódzunk. Persze jó
lenne tudni, hogy Chester miért akart mindenáron alibit
biztosítani a maguk számára, bár nem hinném, hogy ez
előbbre visz bennünket.
− Nem tudod, Tom beszélt már Luigi Candorrával? −
kérdezte Jo.
− Kiderült már, hogy Benny Goldmark miért halt meg?
− Candorra állítólag nem tud semmit. Azt mondja, már
hónapok óta megszakított minden kapcsolatot
Goldmarkkal. Szerintünk persze hazudik, de amíg nem
tudjuk bizonyítani, addig minden hiába.
 − Szóval még nem tudjátok, hogy mit keresett
Goldmark a garázsban?
− Sajnos nem. Pedig már minden követ
megmozgattunk. Legalább egy tucat embert hallgattunk
ki Goldmark ismeretségi köréből, de ezzel se mentünk
sokra. Tudod, milyenek ezek az alakok, ha az ember egy
kicsit is megszorongatja őket, egy szót sem hajlandók
szólni. Egyébként utánanéztünk a lakóknak is. Egész
meglepő dolgok derültek ki. Képzeld, a házban lakóknak
több mint a fele büntetett előéletű. Négyen közülük
meglehetősen súlyos bűntény miatt.
− Kik ezek?
− Máris mondom. Itt van előttem a lista, bár nem
hiszem, hogy sokra mennél vele − mondta, és felsorolta a
neveket. Jo szorgalmasan jegyzetelt. − Billy Knight? A
bérgyilkos? − kérdezett közbe.
− Állítólagos bérgyilkos − mondta a hadnagy. − Igen,
tudunk róla, hogy ezen a néven emlegetik. Az is tény,
hogy elég nehéz fiú, de ez az elnevezés azért talán túlzás.
Mindenesetre nem tudjuk bizonyítani, hogy ő lenne
Elmer Lawdon bérgyilkosa.
− Azért ezzel az információval már lehet valamit
kezdeni − állapította meg Jo. − Goldmark Luigi
Candorrának dolgozott. Candorra és a konkurens
szindikátus vezetője, Elmer Lawdon között régóta folyik
a harc. Nem elképzelhetetlen, hogy Goldmarkot bízták
meg azzal, hogy intézze el Knightot, Knight azonban
ügyesebb volt, és ő tette el láb alól Goldmarkot. Lehet,
hogy egy újabb bandaháború bontakozik ki? Candorra és
Lawdon között?
− Csak ne fesd az ördögöt a falra! Éppen elég bajunk
van ezekkel a bandákkal. Egyébként is, mi köze ehhez
Smithéknek?
− Ne felejtsd el, hogy Goldmarknál ott volt Chester és
Dinah Smith fényképe, kell lennie valami
összefüggésnek.
− Oké, akkor derítsd ki, hogy mi az! − tanácsolta a
hadnagy.
Jo letette a telefont.
Elmer Lawdon és Luigi Candorra halálos ellenségek
voltak. Úgy látszik, most robbant ki közöttük az eddig
elfojtott viszálykodás. Legalábbis Goldmark halálából
erre lehet következtetni.
Jo kiitta a kávéját, aztán ledőlt. Két óra múlva arra
ébredt, hogy még mindig lüktet a púp a fején. Az alvástól
meg is éhezett, így elindult a közeli étterembe.
Megebédelt, aztán Bill Knight lakásához hajtott és
becsengetett. Nagy sokára egy férfi ajtót nyitott.
− Mr. Knight? − kérdezte Jo.
− Igen. Mit akar?
− Szeretnék beszélni magával.
− Nem veszek semmit!
− Magánnyomozó vagyok − világosította fel Jo.
Knight habozott. Nem is volt rendesen felöltözve. Kék-
vörös kockás selyemköntösben volt, meztelen lábán
papucs. Még meg sem borotválkozott. A nyakát egy lazán
odavetett sál takarta. − Oké − mondta végül. − Jöjjön be!
Jo követte a férfit a nappaliba, ahol döbbenten látta,
hogy Knight kezében pisztoly van.
− Hibázott! − szólalt meg Knight.
Jo becsukta a nappali ajtaját: − Más is követ el olykor
hibákat. Ön talán sosem?!
− A hangja árulta el!
− A hangom?!
− A pénzért jött, igaz? − kérdezte gúnyosan Knight. −
Száz rongy! Azt hiszem, maga megbolondult! Tőlem
ugyan egy vasat sem kap.
− Ezek szerint valaki megzsarolta − állapította meg Jo,
és anélkül, hogy hellyel kínálták volna, leült. Knight ettől
zavarba jött. Lehet, hogy tévedett? És ez a férfi mégsem
azonos a telefonálóval?
Knight is leült. Lassan, óvatosan, mert a kötéstől még
nehezen mozgott.
− Tegye el a pisztolyt − mondta Jo. − Semmi szükség
rá. Knight engedelmeskedett. Letette a pisztolyt maga
mellé, hogy szükség esetén azért kéznél legyen. − Mit
akar tőlem? − kérdezte.
− Érdekelne, hogy mit csinált az elmúlt éjszaka −
mondta Jo. − Különösen arra lennék kíváncsi, hogy
merre járt úgy éjféltájban.
− Mi köze hozzá, hogy hol töltöm az éjszakáimat?
− Nem ártana, ha emlékezne rá. A rendőrök
meglehetősen kíváncsi népség.
− Mi köze ehhez a zsaruknak?
− Ezt ne tőlem kérdezze, maga jobban tudja.
− Engem aztán nem fog behúzni a csőbe! − mondta
Knight, és kinyújtotta a kezét az asztalon fekvő
cigarettáért. A mozdulattól kissé szétnyílt a köntöse, és
Jo megpillantotta a friss kötést a vállán.
− Tehát Goldmark eltalálta − állapította meg Jo.
Knight összerázkódott: − Micsoda?
Jo megismételte, amit mondott, Knight összehúzta
magán a köntöst, kényszeredetten vigyorgott: − Viccel?
Mindenki tudja, hogy mi történt a garázsban, az egész
ház erről beszél. Egyébként az összes déli újság is
lehozta, de nekem személy szerint semmi közöm az
ügyhöz.
− És miért van bekötözve a válla?
 − Valaki rám lőtt − felelte Knight, mert úgy vélte,
helyesebb az a taktika, ha egy-egy részigazságot beismer.
− Tudja, nekem nemcsak barátaim vannak. Előfordul az
ilyesmi. De ennek az ügynek semmi köze Goldmarkhoz.
Nem is ismerem ezt az alakot.
− Candorrának dolgozott, magáról meg úgy hírlik,
hogy Lawdon embere. A két szindikátus éles harcot
folytat egymás ellen. Ilyen háttérrel nem nehéz bizonyos
következtetéseket levonni.
− Felőlem maga azt von le, amit akar − mondta Knight
és rágyújtott. − Sosem fogja kideríteni, hogy mi történt.
Én már elmondtam a magam verzióját, és ehhez tartom
magamat. De megismétlem; nem ismertem Goldmarkot
és nem is lőttem rá.
− Nős ember, ugye?
− Igen. Talán valami kifogása van ellene?
− Itthon van a felesége?
− Nincs. De ha itthon lenne is, megtiltanám, hogy
beszéljen önnel. Tudja, valahogy nem csípem a
szaglászókat.
− Ha jól tudom, önt bizonyos körökben röviden csak
„Billy, a bérgyilkos” néven emlegetik. Mondja, hogy
ragadt magára ez a megtisztelő név?
Knight elvigyorodott: − Tudja, szeretek verekedni.
Régebben két vállra fektettem minden ellenfelemet.
Innen a név. Hülyeség lenne bármi másra gondolni, és
nem is lenne igaz.
− Nem válaszolt még arra a kérdésemre, hogy mit
csinált az éjszaka.
− Itthon voltam.
− Egész éjjel?
− Ahogy mondja.
 − A felesége pedig tanúsítja, ha jól sejtem −
gúnyolódott most Jo.
− Eltalálta.
Jo felállt: − Bajba fog kerülni. Nem is akármilyenbe −
jósolta.
− Kedvelem a zűrös helyzeteket − mondta Knight, és ő
is felállt. − Akár egy kihívás, próbára teszi az embert.
Nem férfi, aki nem kedveli az ilyesmit.
− Nos, akkor most lesz lehetősége, hogy bizonyítsa a
férfiasságát. Lehet, hogy már néhány óra múlva szüksége
lesz rá.
Jo nem szólt többet, kilépett a lakásból és a lifttel
lement a földszintre. Itt váltott néhány szót a
házmesterrel, aztán lement a garázsba. A házmestertől
megtudta, hogy melyik Bill Knight parkolóhelye.
Alaposan szemügyre vette a kocsit, aztán kiemelte a
dinamitrudakat az utastérből; érdeklődve szemlélte a
robbanóanyaghoz csatlakozó ügyes kis elektromos
gyújtószerkezetet. Amikor Knight leszerelte a
kormányrúdról a robbanóanyagot, nem vette észre, hogy
ottmaradt egy darab drót. Jónak azonban nem kerülte el
a figyelmét. És nem kellett hozzá különösebb logikai
készség, hogy rájöjjön az összefüggésre. Valakinek tehát
terhére volt Knight. Kétszer is megpróbálták eltenni láb
alól, de mindkét kísérlet meghiúsult, Knight egy apró
sérüléssel megúszta a dolgot…
Kinek állhatott útjában Knight? És miért? És vajon ki
zsarolta ezt a bérgyilkost? Ekkora összeget csak az
követelhet, aki olyan információk birtokában van,
amelyek tönkretehetik Knight-ot. Persze Knight nyilván
egy rakás mocskos ügyben benne van. Azt kellene
kideríteni, hogy van-e valami összefüggés a garázsban és
a Bill Mayhorn házában történt események között −
tűnődött magában Jo.
 Lépéseket hallott a háta mögött, megfordult, és
megpillantotta Bill Knightot. Sötétszürke, elegáns
mohairöltönyben volt. Arca elsápadt a dühtől, amikor
megpillantotta Jo kezében a dinamitot. Elsősorban
persze magára haragudott, hogy ilyen figyelmetlen volt.
De hát túl sok volt az elmúlt éjszaka, teljesen kikészültek
az idegei. És még Cindy is eltűnt.
− Mi az ott a kezében? − kérdezte.
− Tudja azt maga nagyon jól − felelte Jo.
Knight válaszul megvonta a vállát. Ettől a mozdulattól
ismét belenyilallt a fájdalom a sebébe: − Passzolok −
mondta. − Csak nem meglepetésnek szánta a kocsimba?
− Onnan vettem ki − felelte Jo. − Adja föl, Knight!
Ezzel a komédiázással nem megy semmire!
− Kezd az idegeimre menni! − morgott Knight. −
Álljon félre! Szeretnék elmenni.
− Nincs ellenére, ha megtartom ezt a kis játékszert?
− Felőlem! Azt csinál vele, amit akar!
− Oké, akkor leadom a rendőrségen. Van valami
kifogása ellene?
− Nincs − felelte Knight, mert emlékezett rá, hogy
kesztyűt viselt, amikor szétszerelte a robbanószerkezetet.
Így az ő ujjlenyomatát aligha találják meg rajta.
Jo hátralépett: − Gondoljon a feleségére! Vezessen
óvatosan!
*
Knight többször is a visszapillantó tükörbe nézett,
hogy lássa, Walker nem követi-e. Nem bízott abban a
pasasban, ezért vagy fél óra hosszat keresztül-kasul
bolyongott a városban, csak aztán indult el a megbeszélt
találkozóhelyre.
A főnöke és annak titkára vártak rá. A találkozót
Bronxban beszélték meg, egy kis étteremben. Lawdon
kopaszodó, kövér férfi volt. Csiptetős szemüvege mögül
éles, kegyetlen tekintettel bámult az emberekre.
Ötvenhét esztendős, nős férfi volt. Ő volt az alvilág egyik
doyenje, aki még évtizedekkel ezelőtt, a szesztilalom
idején alapozta meg a vagyonát és a hírnevét.
„Titkára”, Harry Cook három éve felhagyott a profi
bokszolással, azóta Lawdon testőreként teljesített
szolgálatot. A Főnök egyetlen lépést sem tett nélküle.
Másik két testőre a vörös hajú, ír származású Tom
O’Sean és a cingár olasz Guilio Lanzotti szintén jelen
voltak az ilyen találkozóknál. Most az étterem előtt
teljesítették megtisztelő feladatukat.
− Menj be! − szól oda Lanzotti Knightnek. − A Főnök
már vár!
− Késtél − szólalt meg Lawdon üdvözlés helyett. Kezet
nyújtottak egymásnak, és elvonultak egy különterembe,
ahol a falba épített televízió éppen egy baseballmeceset
közvetített. Harry Cook lelkesen figyelte a mérkőzést, bár
aki ismerte ezt a fickót, pontosan tudta, hogy semmi sem
terelheti el a figyelmét a körülötte zajló eseményekről.
− Rám akaszkodott egy szaglász − dühöngött Knight. −
Le kellett ráznom, azért késtem.
− Rowland? − kérdezte Lawson. Rövid, vékony, fekete
szivarra gyújtott. Kubából hozatta. Kizárólag az ő
számára gyártották.
− Nem. Walker. Valaki fel akar dobni − mondta
Knight. Elhatározta, hogy tiszta vizet önt a pohárba és
mindent elmesél a Főnöknek. Ha választani lehet,
gondolta magában, ez a kisebbik rossz. Sőt, a Főnök még
meg is védi, ha kell. Beszámolt a telefonhívásról és a
bombamerényletről. Goldmark esetét már említette az
éjszaka.
− Ez remek! − gúnyolódott a Főnök. − Szabadna
tudnom, hogy miért csak most mondod ezt el?!
 − Azt hittem, egyedül is meg tudom oldani a
problémát − szabadkozott Knight.
− Azt hitted! − ismételte meg Lawdon színtelen
hangon, aztán az órájára nézett: − Ideje, hogy lelépjünk!
− Nekem mi lesz a dolgom? − kérdezte Knight.
− Nem túl sok. Találkozom Candorrával − mondta
Lawson. − Te ügyelsz majd, hogy ne legyen semmi hézag.
Ha Candorra emberei megpróbálnak átverni, elintézed
őket. Ott lesz Harry, Tom és Luigi is.
Mindhárman felálltak. − Egy pillanat! − szólalt meg
most csodálkozva Knight. − Nem értek valamit. Úgy
tudtam, már évek óta nem beszél Candorrával?!
Lawdon felsóhajtott: − Így igaz. De ennek most véget
vetünk. Semmi értelme, hogy kikészítsük egymást. A
rendőrök meg jót röhögnek a markukba!
Amikor kiléptek az étteremből, Lawdon felszólította
Knightot, hogy hagyja ott a kocsiját. Két fekete Cadillac
limuzinnal indultak el, amelyeket a köznyelv röviden
csak „hullaszállító” kocsinak nevez. A kocsikat
acéllemezekkel és golyóálló üveggel látták el.
Knight az első kocsiban ült Luigi Lanzottival. Lawdon,
O’Sean és Cook a második kocsiban foglalt helyet. −
Padlón vagyok! − szólalt meg Knight. − Béketárgyalás a
Főnök és Candorra között! Úgy látszik, vannak még
csodák!
− Én nem bízom ebben a békében − mondta
gondterhelten Lanzotti. − Szinte biztos vagyok benne,
hogy csapdába sétálunk.
− Hol van a randevú?
− Brooklynban. Lent a kikötőben, a C épületben. A
Lancester Művek egyik raktárépülete, de a cég
tönkrement, és az épületet lebontják.
− Nem ismerem.
 − Hatalmas, komor, fekete épület − világosította fel
Lanzotti. − Meghatározott időre kell ott lennünk. A déli
kapun megyünk be, Candorra az embereivel az északi
bejáraton jön. Candorra is négy embert hoz magával. A
terem közepén találkozunk.
− Akár egy westernben!
− Úgy valahogy − felelt Lanzotti, aki selymes fényű
acélszürke öltönyben és világoskék nyakkendőben
feszített a volán mögött. A drága mohairöltöny alatt
kirajzolódott a fegyver. − És lövöldözés is lesz. Erre
mérget vehetsz!
− Kiagyalt valamit az öreg?
− Nem. De gyanítom, hogy Candorra tervez valamit.
− Lehet. De ha így van, akkor amint belépünk,
cselekednünk kell, különben már nem lesz rá ideje −
gondolkozott hangosan Knight.
− Én azt hiszem, inkább az elvonulásnál lesz egy kis
lövöldözés − vélekedett Lanzotti. − Csak így lehet, mert
Candorra előbb nyilván hallani akarja, hogy mit mond a
Főnök.
− Szerintem feleslegesen aggódunk − jelentette ki
Knight. − Ravasz róka az öreg. Negyven éve van a
szakmában. Jó szimata van, tudna róla, ha itt valami gáz
lenne.
− Én viszont azt hiszem, azért vállalta ezt a tárgyalást,
hogy egy nagyobb rizikót elkerüljön − mondta Lanzotti.
− Igaza van. Nem használ az senkinek sem, ha
vitatkozunk Candorrával.
− Az a baj, hogy Candorra nem így látja ezt! − morgott
Knight. − Megbízta Goldmarkot, hogy tegyen el láb alól!
− Candorrának nyilván van erre is magyarázata. Így
megy ez évek óta. Kölcsönösen megpróbáljuk kitörni
egymás nyakát. Szerintem nagyon is helyénvaló, hogy a
főnökök végre leülnek tárgyalni és rendezik az ügyeiket.
Bár valahogy mégis az az érzésem, hogy Candorra csak
azért fogadta el a Főnök ajánlatát, hogy most egy
csapással elintézzen bennünket.
− Megállapodtatok abban, hogy ki kíséri a Főnököt?
− Igen. Az öreg ragaszkodott hozzá. A létszám mindkét
oldalon azonos. Gondolj csak bele: ott az a hatalmas,
üres épület. Látszólag nyugodtan közeledik egymáshoz a
két csapat. Közben már mindegyiknek viszket a tenyere,
hogy elintézze a másikat.
− Ki kezdeményezte a találkozót?
− Úgy tudom, Lawdon.
− Akkor nem lesz semmi hézag.
− A próféta szóljon belőled!
Egy óra múlva a két fekete Cadillac begördült a
gyárterületre és megállt a C épület előtt. Lawdon a
kocsiban maradt, a többiek kiszálltak és alaposan
körülnéztek. Az elhagyatott gyárépületek sivár képet
nyújtottak. Még a századforduló környékén épült
ormótlan vöröstéglás gyár- és raktárépületek vették körül
őket. Az évtizedek alatt felhalmozódott kosz és a betört
ablaktáblák nyomasztó hangulatot árasztottak.
Luigi Lanzotti odament a hatalmas, fémből készült
tolóajtóhoz. Belesett az apró kémlelőnyíláson, majd
intett a többieknek: Itt vannak!
Lawdon kiszállt és nyomában Cookkal elindult az ajtó
felé.
Knightnak hirtelen eszébe jutott, hogy nem szólt a
Főnöknek arról, hogy Cindy eltűnt. Ettől most
kellemetlen érzése támadt, hiába hessegette el magától a
gondolatot, mondván, hogy ez az ő ügye, valami
érthetetlen szorongás kerítette hatalmába.
Beléptek a mintegy százhúsz méter hosszú
üzemcsarnokba. Látták, hogy a másik csapat is
megérkezett már. Candorra jött az élen.
 Candorra magas, szikár férfi volt. Bárki azt mondhatta
volna, hogy angol, holott Szicíliában született.
Negyvenhét éves volt, mindössze tíz évvel fiatalabb a
kövérkés Lawdonnál. Megjelenése alapján akár a fia is
lehetett volna. Négy férfi kísérte. Knight csak az egyiket,
egy bizonyos Hank Ridert, Candorra testőrét ismerte.
A két csoport lassan haladt egymás felé. Candorra
véletlenül meglökött egy üres bádogdobozt. A kongó
zajra a férfiak idegesen összerezzentek. Egyikük
hirtelenjében a zakójához kapott, aztán meggondolta
magát, és mégsem vette elő a fegyverét.
Knight a csarnok belsejét vette szemügyre.
Raktárhelyiségnek használhatták. A padlózatán
emelődaru sínpárja futott. A hatalmas ablakokat
magasan helyezték el. Lentről csigalépcső vezetett a
körben a falak mellett futó galériára. Nem, itt nincs hová
bújni veszély esetén. Minden jól belátható.
A két csapat most mintegy hatvan méterre volt
egymástól. Knight a levegőben érezte a feszültséget.
Hirtelen az volt az érzése, hogy csapdába kerültek,
ahonnan nem jutnak ki élve. Érezte, hogy átnedvesedik
az inge az izzadtságtól. Szeme a törött ablakokra tévedt,
mintha onnan várna valami lehetőséget a menekülésre.
És akkor felfedezte a hűtőtorony mögül előbukkanó
férfiakat. Hatan lehettek. Látszott rajtuk, hogy profik,
begyakorolták a man ővert.
− Hasra! − ordította el magát Knight. Miközben a
földre vetette magát, előrántotta a pisztolyát és
Candorrára célzott.
A lövés zaja mennydörgésszem robajjal hasított a
levegőbe. Utána elszabadult a pokol. A hűtőtorony
tetejéről távcsöves puskával lőttek az épület belsejébe.
Knight érezte, hogy eltalálja egy lövedék. Ismét lőtt, de
Lawdon ekkor már a földön hasalt az embereivel. Knight
nem tudta, hogy lövése célba talált-e. Candorra hatvan
méternyire lehetett tőle. Ez elég nagy távolság ahhoz,
hogy el lehessen találni valakit.
− A rohadt szemetek! − hörgött Lawdon. − Mocskos
disznók! − átkozódott, miközben a szemüvege után
tapogatott a mocskos, olajos betonon. − Ó, ezek a … − de
a mondatot nem fejezhette be, a szájából feltörő vér
beléfojtotta a szót. Lawdon holtan feküdt a társai között.
Knight körülnézett. Tudta, csak úgy menekülhet meg,
ha halottnak tetteti magát. Legszívesebben felugrott
volna, hogy elrohanjon, de belátta, hogy erre semmi
esélye. Fektében könyökével takarta a fejét. Érezte, hogy
az egyik golyó a karjába fúródik. A sebből ömlött a vér.
Knight dühös volt és kétségbeesett. Gyűlölte Lawdont,
hogy ilyen helyzetbe hozta, gyűlölte Candorrát, mert ő
állította ezt a csapdát. De leginkább önmagára
haragudott, hogy belement ebbe a játékba. Lanzottinak
volt igaza, állapította meg keserűen.
Knight óvatosan kilesett. Látta, hogy Lawdon halott,
Harry Cook a főnöke mellett feküdt nyitott szemmel és
tátott szájjal. A feje furcsa szögben bicsaklott előre. Ő is
halott volt, akárcsak Lawdon.
Lanzotti hátát mutatta neki. Mozdulatlanul feküdt. A
revolver kiesett a kezéből. Elegáns, szürke zakója hátán
egyre szélesedő vörös folt éktelenkedett.
Kintről még mindig lövöldöztek. Knight hatalmas ütést
érzett. Kiáltani szeretett volna, kifújni a levegőt, hogy
megszabaduljon ettől a kínzó fájdalomtól, de már nem
volt ereje hozzá. Hirtelen elsötétedett előtte minden,
elvesztette az eszméletét, és többé nem is tért magához.
A lövöldözés abbamaradt. Luigi Candorra felállt,
leporolta az öltönyét. Emberei is felálltak, óvatosan
körülnéztek, de semmi sem mozdult. Csak a holttestek
hevertek szanaszét. Candorra intett a kinti férfiaknak,
hogy leléphetnek.
Aztán rágyújtott.
 − Ezzel megvolnánk, Főnök − jelentette Hank Rider.
− Mind meghalt?
− Ezek már senkit nem bosszantanak − erősítette meg
Rider.
− Jó − mondta Candorra, és nagyot szívott a
cigarettából. − Akkor hívhatjuk a rendőrséget.
*
Bill Mayhorn megszorította Jo kezét.
− Sokat gondolkoztam ezen az ügyön, és azt hiszem,
megtaláltam a megoldást − mondta, aztán kikísérte
vendégét a teraszra. − Vodkát és gint kér hozzá? −
kérdezte és felemelte az asztalra készített, jégbe hűtött
narancslevet.
Jo nem kért alkoholt. Bill megtöltötte a poharakat, s ő
maga is helyet foglalt.
− Nos, halljuk − szólalt meg Jo.
− Elég bizarr teória, de azt hiszem, van benne logika.
− Hallgatom.
− Előbb engedje meg, hogy megkérdezzem, mi újság
önnél?
− Arra még majd visszatérünk.
Mayhorn bólintott és ivott egy korty üdítőt. − Az imént
felhívott Myers hadnagy, Rowland kapitány helyettese.
Azért telefonált, hogy közölje a boncolás eredményét.
− Dinah nem várt gyereket?
− Honnan tudja? − kérdezte Mayhorn némi
csalódottsággal a hangjában.
− Csak gondoltam.
− Igen. Nem volt terhes. Először el sem akartam hinni,
Dinah-nak valóban mintha megnőtt volna kissé a hasa.
De ezek szerint csak meghízott. Szóval, az a lényeg, hogy
becsapott. Azon tűnődtem, vajon miért hazudott nekem.
Aztán eszembe jutott egy teljesen új ötlet.
− Hallgatom − ismételte Jo, aki még mindig nem
értette, mire ez a nagy előkészület. Persze biztos élvezi,
hogy Sherlock Holmes szerepében tetszeleghet,
mosolygott magában Jo.
− Szerintem Chester már a kezdet kezdetén tudta,
hogy Dinah a szeretőm. És nemcsak tudta, talán
helyeselte is. Könnyen előfordulhat, hogy ő vette rá az
asszonyt, hogy kezdjen ki velem. Akárhogy is volt,
szerintem ezek ketten ki akartak forgatni a vagyonomból.
Az asszonynak el kellett volna vetetnie a gyereket. Az
orvosi költségeket, gondolom, nekem számlázták volna.
Nem is beszélve arról az összegről, amit fájdalomdíj
címén akaszthattak volna le rólam.
− De azt mondta, hogy Dinah sosem kért pénzt öntől.
− Nem, valóban nem. De ha összeszámolom, hogy mit
fizettem ki ajándékokra az elmúlt egy évben, hát jó pár
ezer dollárra rúgna a számla.
− Oké. Tehát a Smith házaspárnak nagyon is
kifizetődött, hogy önnél dolgoztak. Ha hozzávesszük,
hogy az asszony még − elnézést a kifejezésért − az ágyát
is igénybe vette, anyagilag feltétlen megérte. De mi köze
ennek a gyilkossághoz?
Mayhorn elmosolyodott: − Gondolkozzék egy kicsit!
Jo megvonta a vállát. Hirtelen eszébe jutott a fénykép,
amit Benny Goldmarknál találtak. − Smithék
valószínűleg tisztában voltak azzal, hogy ön vagyonos
ember. Azt is felmérték, hogy egyedül nem tudnak önből
elég pénzt kicsikarni, ezért alvilági kapcsolatokat
kerestek…
− Kitűnő − szólt elismerően Mayhorn.
− Ez az ön elképzelése volt, én csak folytatom a
gondolatmenetet. Tehát kapcsolatot teremtettek az
alvilággal. Nem is olyan egyszerű dolog ez. Sajnos a
telefonkönyv nem tünteti fel az ilyen kétes hírű
szakmákat.
− Igaz, hirtelenjében magam sem tudnám, hogyan is
kezdjek hozzá. Bár azt hiszem, ha szükségem lenne rá,
megtalálnám a módját. Persze ez csak egy elmélet, amiről
itt beszélünk, egyáltalán nem biztos, hogy így ifi történt.
De ha ez az elgondolás igaz, akkor biztos találtak valakit,
aki megígérte, hogy segít nekik, aztán átverte őket…
− Vagyis meggyilkolta.
− Igen.
− És mi előnye származik ebből a gengszternek? −
kérdezte Jo.
− Lehet, hogy valami nézeteltérés adódott közöttük.
− Igaz, a gengszterek brutálisak, semmitől sem riadnak
vissza, de azért nem hinném, hogy egy vitás helyzet
végére mindjárt egy kettős gyilkossággal tennének
pontot. Nem, ezt még egy gengszter sem engedheti meg
magának. Egyébként a gyilkosság körülményei is elég
zavarosak. Persze lehet, hogy erre is van magyarázat.
− Na, ugye! − kiáltott fel diadalmasan Mayhorn. −
Egyre közelebb kerülünk a megoldáshoz. Maradjunk még
egy pillanatra az én elméletemnél. Smithék tehát
kapcsolatba kerülnek néhány gengszterrel…
− Akik nyomban felismerik, micsoda óriási
lehetőségük adódik a pénzszerzésre. És tapasztalataik
alapján arra is rájönnek, hogy lényegesen nagyobb
pénzhez juthatnak, ha informátoraikat − azaz a Smith
házaspárt − félreállítják.
− Ezért kitervelik a gyilkosságot, mégpedig úgy, hogy
rám terelődjék a gyanú. Zseniális ötlet: Dinah-t, akiről
tudják, hogy a szeretőm és gyereket vár tőlem, lelövik az
én pisztolyommal. Arra számítanak, hogy én majd
megpróbálom eltussolni az ügyet, és eltüntetem a hullát.
Csakhogy tévedtek, mert én nem ezt tettem, hanem
felhívtam a rendőrséget. Erre nem gondoltak, ezzel
felborult az egész tervük. Már nem tudnak zsarolni.
− Nem, nem így történt − szólalt meg rövid
gondolkodás után Jo.
− Hogyhogy?
− És mi van Chesterrel? Ot miért ölték meg?
− Igaz, rá nem gondoltam.
− De az alapgondolat helyes: Smithék felbéreltek
néhány gengsztert.
A nappaliban megszólalt a telefon. Mayhorn elnézést
kért Jo-tól és felvette a kagylót. − Önt keresik. Rowland
kapitány az! − szólt ki a teraszra.
Jo átvette a kagylót: − Walker−jelentkezett be.
− Éppen Brooklynba készülök. Nem fogod elhinni, mi
történt! − szólalt meg a kapitány.
− Egy átvirrasztott éjszaka után igazán nem várhatod
el tőlem, hogy szimultán oldjak meg rejtvényeket!
− Akkor elárulom, ne törd a fejed: Lawdon bandája
nincs többé! Meghaltak mind!
− Baleset?
− Így is lehet nevezni. Lawdon és négy embere, köztük
Knight, a Lancester Művek egyik használaton kívüli
üzemcsarnokában találkozott Candorra csapatával.
Lawdont és embereit lelőtték.
− Gondolom, Candorra.
− Persze hogy ő, bár bizonyítani nem tudjuk.
− Hogyhogy?
− Jól értetted. Ez a ravasz róka az orrunknál fogva
vezet bennünket.
− Ezt nem gondolod komolyan?!
 − Sajnos, igen. Kifogástalan magyarázattal szolgált.
Megtámadhatatlan a pasas. Állítólag a vitás kérdéseket
akarták tisztázni. Egymással szemben haladtak éppen a
helyiségben. Akkor történt a baj, amikor mintegy
hatvanméternyire voltak egymástól!
− És természetesen kívülről lőttek Lawdon bandájára
− mondta ki a végszót Jo.
− Pontosan. Lövöldözés támadt. De az biztos, hogy
Lawdon embereit kívülről lőtték le. Félek, hogy az
igazságügyi orvosszakértői vizsgálat is ezt támasztja majd
alá. Candorra természetesen tagadja, hogy bármi köze
lett volna a dologhoz. Állítólag nem ismeri azokat, akik
kintről Lawdonékra lőttek.
− Hát persze. Miért, mást vártál?
− Hát, igen … Szóval, Candorra mossa kezeit és állítja,
hogy nem ismeri a lövöldözőket. Persze tudja, hogy nem
hiszünk neki, de azzal is tisztában van, hogy bizonyítani
nem tudjuk.
− Knight is meghalt?
− Holtabb már nem is lehetne. Sajnos ez eléggé
megnehezíti a dolgunkat a Smith-ügy felgöngyölítésével
kapcsolatban.
− Kösz, hogy felhívtál, öreg − mondta Jo, és letette a
kagylót. Visszament a teraszra, beszámolt Mayhornnak a
történtekről.
− Most már semmit sem értek!
− De én igen! − vigyorodott el Jo. − Lassan kialakulnak
a dolgok! Ha megbocsát, én indulok is. Egy-két dolognak
még utána kell néznem.
*
Cindy nem tudta, mióta megy ez így, de úgy érezte,
teljesen kimerült, nem bír többet.
 − Akkor kezdjük elölről − hallotta ismét a gyűlöletes
hangot.
Jól ismerte már ezt a hangot, ugyanúgy, mint a másik
férfiét, akivel felváltva vallatták. Mindig ugyanazok a
kérdések, már századszorra.
− Semmit sem tudok − nyöszörgött Cindy, érezte, hogy
fogytán az ereje. Órák óta ült egy székhez kötve, arcába
lámpák világítottak, olyan erős fénnyel, hogy hiába
hunyta le a szemét, égette az er ős fény.
− Verd pofán! −szólalt meg az egyik férfi.
− Nem! − kiáltott Cindy. Maga is elcsodálkozott, hogy
még van ereje tiltakozni. De hát úgyis hiába, gondolta
megadóan.
A férfi szájon vágta. Cindy nyelt egyet. Az elején még
el-elsírta magát, de mostanra mintha elapadtak volna a
könnyei is. Meg hát a sírás úgysem segít. Könyörtelen
vadállatok ezek, állapította meg ismét magában.
Valahol hátul, a reflektorok mögött megszólalt a
telefon.
− Egy pillanat − szólalt meg az egyik férfi, hátratolta a
székét és felállt.
Cindy végre levegőhöz jutott, legalább pihenhetett pár
másodpercig. Arra gondolt, vajon kiszabadul-e innen
élve? Aztán a férje, Bill jutott az eszébe. Gyűlölte, mert
miatta került ebbe a helyzetbe.
− Azt hiszem, a csaj nem tud semmit − mondta a férfi
a telefonba. − Oké, igen. Rendben − hallatszott, aztán
visszatette a kagylót és leült.
− Figyelj ide, angyalkám − szólt Cindyhez. − Elviszünk
innen. Az arcodat eltakarjuk, hogy ne tudd, merre
megyünk. De figyelmeztetlek, ha bármi bajt csinálsz, ha a
későbbiekben bárkinek beszélsz…
− Egy szót sem fogok szólni, soha, senkinek.
Esküszöm! − fogadkozott Cindy a félelemtől már-már
hisztériás hangon.
Valaki a fejére húzott egy zsákot, lekapcsolták a
reflektorokat, aztán kivezették Cindyt. Az asszony alig
állt a lábán. Az ütésektől kétszer is elvesztette az
eszméletét. Aztán leöntötték vízzel, hogy magához térjen.
Százszor, ezerszer tették fel ugyanazokat az ostoba
kérdéseket, amelyekre nem tudott válaszolni. Közben
állandóan ütötték. Még azt sem engedték meg, hogy
rágyújtson. Nem is hitte el, hogy véget ért a szenvedés,
hogy elviszik innen. Kivitték egy kocsihoz és
ráparancsoltak, hogy térdeljen be hátulról a furgon
rakodóterébe. Cindy szó nélkül engedelmeskedett. Nem
érdekelte, mi történik vele. Arra vágyott, hogy végre
otthon legyen, a saját ágyában, és alhasson. Szerette
volna kialudni magából, elfelejteni ezt a sok borzalmat,
amit Bill Knighttal kötött házasságának köszönhet.
Tudta, hogy Bill miatt történt mindez. Gyűlölte a
férjét, el is határozta, hogy bosszút áll rajta az
elszenvedett sérelmekért.
Az egyik férfi levette a fejéről a zsákot. - Gyere, ide
ülhetsz mellém − szólt neki, aztán besegítette az ülésre.
Cindy olyan elcsigázott volt, annyira félt, hogy nem is
mert a gengszterre nézni. Attól tartott, hogy esetleg újra
megverik. De útközben már nem történt semmi. Valahol
a városközpontban kitették a kocsiból. Néhány járókelő
kíváncsiskodva megbámulta. Smink nélkül, feldagadt
arccal nem nyújtott valami szép látványt. Hogy elkerülje
a bámész tekinteteket, beült egy taxiba és hazament.
Lehajtott fejjel csont a lépcsőházban, amikor hirtelen
lépteket hallott a háta mögött. Istenem, gondolta, így
nem láthatnak! Ijedten rezzent össze, amikor a liftnél egy
kéz nehezedett a vállára.
− Mrs. Knight? − kérdezte valaki. Cindy hátrafordult,
és bár minden érzéke tiltakozott ellene, kénytelen volt a
férfira nézni.
− Igen! − szólalt meg halkan.
 A férfi elnémult a döbbenettől, amikor meglátta az
arcát. A lift megállt, a férfi a karjánál fogva besegítette.
− Jo Walker a nevem − szólalt meg, miután bezárult
mögöttük az ajtó és a lift halkan siklott felfelé. −
Magánnyomozó vagyok.
− Kérem, hagyjon magamra − mormolta az asszony.
Alig bírt beszélni a feldagadt szájával. Szeretett volna
egyedül lenni. Gyűlölte az egész világot, de különösen a
férfiakat.
A lift megállt, Cindy nagy nehezen a lakásához
botorkált. Kinyitotta a táskáját, de elejtette a kulcsot. Jo
felemelte és kinyitotta az ajtót. Cindy belépett, aztán
összeesett. Jo felemelte, becipelte a nappaliba, letette a
heverőre. A feje alá párnát tett. Cindy behunyta a szemét.
Walker, gondolta. Jo Walker. MAGÁNNYOMOZÓ. Egész
jóképű. Lehet, hogy ez kivételesen rendes ember?
− Hozok egy konyakot − mondta Jo és körülnézett.
− A szekrényben… balra − préselte ki magából a
szavakat Cindy;
Jo megtöltötte a poharat és ódavitte az asszonynak.
Cindy érezte, hogy az italtól visszatér belé az erő, bár még
mindig nagyon gyengének érezte magát. De már annak is
örült, hogy él.
− Hol van Bill? − kérdezte.
Jo az asszonyra nézett. Látni akarta, vajon elég erős-e
ahhoz, hogy elviselje az igazságot. − Nincs itt − mondta
nagy sokára.
Cindy Jo szemébe nézett, szinte kiolvasta belőle a
kimondatlan szavakat: − Meghalt, ugye?
− Igen.
− Istenem! − sóhajtott Cindy, és behunyta a szemét,
mert még mindig égett.
 Bill tehát halott! Pedig volt idő, amikor szerettem,
tűnődött magában. De most semmit sem érzek, csak
valami végtelen ürességet!
− Ki verte meg? − kérdezte Jo. A hangja nyugodtan,
kellemesen csengett. De Cindynek elege volt a
kérdésekből, képtelen lett volna válaszolni.
− Menjen innen! − nyögte ki.
− Ahogy óhajtja − felelte Jo, és felállt. Belátta, hogy itt
nincs mit tenni, az asszony valóban rossz állapotban volt.
Talán jobb, ha most elmegy és később visszajön.
Cindy ránézett, hirtelen úgy érezte, szüksége van erre a
férfira. Szüksége van valakire, aki megvédi, aki vigyáz rá.
− Hogy történt? − kérdezte.
Jo megfordult. − Lawdonnal volt. Belesétáltak egy
csapdába. Valószínűleg Candorra állította a csapdát.
− Várható volt, hogy ez egyszer bekövetkezik − Cindy
hangja tele volt keserűséggel.
Jo a falnak támaszkodott, várt. Tudta, hogy Cindy
beszélni akar, mondani akar valamit, ha csak annyit is,
hogy kibeszélje magából az elmúlt órák eseményeit, már
az is segítség. Minden információ hasznos lehet.
− Tudta, hogy mivel foglalkozott a férje?
Cindy nem válaszolt, csukott szemmel feküdt. Aztán
nagy lassan kinyitotta a szemét: − Hozzon egy tükröt −
kérte a férfit.
Jo talált egy kis kézitükröt a fürdőszobában, odavitte
az asszonynak.
− Uramisten! − tört fel az asszonyból a sóhajtás,
amikor meglátta az arcát.
− Egy hét múlva már nyoma se lesz − vigasztalta Jo.
− Ezek a disznók! − kiáltott fel Cindy, és elhajította a
tükröt. − Tönkretettek!
 − Kik voltak?
− Gondolja, hogy bemutatkoztak?
− Candorra emberei voltak, ugye?
− Fogalmam sincs.
− Ismerte Smithéket? A férje említette ezt a nevet?
− Erre a kérdésre nincs mit válaszolnom − mondta
Cindy, mereven bámulva a mennyezetet. − Kinek
dolgozik?
− Csupán az igazságot szeretném kideríteni.
− Hagyja ezt a fennkölt dumát! − kiáltott rá Cindy. −
Annak dolgozik maga is, aki megfizeti. Nem az igazságot
keresi maga, hanem a pénzt! Ezért dolgozik!
− Oké, oké − csillapította Jo. − Mindenesetre én
megpróbálom a kettőt összhangba hozni. Pénzt keresek
azzal, hogy kiderítem az igazságot.
− Köpök rá! Mit ér az igazság, ha senki se veszi
figyelembe? Ha tehetném, elvonulnék egy lakatlan
szigetre, hogy még véletlenül se találkozzak emberekkel.
− Megértem. Mégis azt kell mondanom, hogy olyan
emberek között élt, akik nagymértékben felelősek a
társadalom elzülléséért. Ön Bill Knight özvegye. Tudnia
kell, hogy ki a férje, hogy mi a gúnyneve …
− Billy, a bérgyilkos. Persze, tudtam. Ó egyébként
nagyon büszke volt erre. Ami azt illeti én is. De nem
hiszem, hogy valóban gyilkos volt. Igaz… − kezdte, aztán
hosszan elgondolkozott, és nem fejezte be a mondatot.
− Igaz?
− Nem, semmi.
− Mi történt azon az éjszakán, amikor Goldmark
meghalt?
− Én csak később tudtam meg, hogy meghalt, ugyanis
elraboltak. Két férfi csöngetett be, amikor beengedtem
őket, letépték rólam a hálóinget, rám parancsoltak, hogy
öltözzek fel, aztán elcipeltek. Bill persze megint nem volt
itthon. El kellett mennie, az éjszaka kellős közepén …
− A zsarolás miatt?
− Tud róla? − csodálkozott az asszony.
− Nem sokat. Véletlenül elszólta magát. Bár szerintem
a zsarolás csupán csapda volt. Így tudták kicsalogatni a
lakásból.
− Meglehet. Adna még egy pohárral? − nyújtotta ki a
kezét Cindy. Jo megtöltötte a poharat, odaadta neki.
− Hol volt a férje, mielőtt felhívta a zsaroló?
− Valahol házon kívül − mondta nagy sokára Cindy. −
Tudja, nekem kellett volna igazolnom Bill alibijét,
miszerint egész este és éjszaka itthon volt. De most, hogy
halott − nagyot sóhajtott, letette a poharat. − Bill nem
volt itthon, házon kívül volt egész éjjel.
− Fegyver volt nála?
− Mindig magával vitte a pisztolyát.
− Ismerte a Smith házaspárt?
− Igen − felelte az asszony, és maga is elcsodálkozott,
hogy ilyen könnyen felel ennek a férfinak azokra a
kérdésekre, amelyekre a másik kettő a pofonok ellenére
sem kapott választ.
40
− Foglaljuk csak össze a dolgokat − gondolkozott
hangosan Jo. − Smithék Lawdontól kérnek segítséget.
Lawdon rájön, hogy lényegesen nagyobb vagyonhoz
juthat, ha Smithéket kikapcsolja. Mégpedig úgy, hogy a
gyanú Mayhornra terelődjék. De közbejön két dolog,
amire Lawdon nem számít: egyrészt itt van Candorra, aki
le akar számolni Lawdonnal, másrészt a Smith házaspár
is rájön, hogy Lawdon ki akarja játszani őket. Smithék
elhatározzák, hogy maguk veszik kézbe az ügyeket. De
mivel tartanak tőle, hogy Lawdon figyelteti őket, Chester
bekapcsolja az ügybe a bátyját és a sógornőjét. Az ő
feladatuk lenne, hogy félrevezessék Lawdont, amíg
Chester és Dinah rendezik az ügyeiket.
− Beszéljen nyugodtan tovább. Úgysem értek egyetlen
szót sem ebből a zagyvaságból − mondta Cindy, és
odatartotta Jo-nak a poharat.
− Nem zagyvaság ez, csupán az események lehetséges
láncolata. − Tehát, mint említettem, Smithék beijednek,
és hogy eltereljék magukról a figyelmet, bekapcsolják az
ügybe Chester bátyját, aztán visszamennek Mayhorn
házába. Dinah levetkőzik, meg akarja lepni Mayhornt
azzal, hogy a férfi az ágyában találja. És ezzel végre
rátérhet a lényegre, vagyis megzsarolhatja.
− Aha − szólalt meg Cindy és nézte, hogy a férfi
harmadszorra is megtölti a poharát.
Jo, miután kitöltötte az italt, gondosan elzárta az
üveget, amiből az asszony arra következtetett, hogy több
italra nemigen számíthat.
− Smithék ott követték el a hibát, hogy lebecsülték
Lawdon ravaszságát és tapasztalatát. Lawdon ugyanis
már rég rájött, hogy nem Chester és Dinah lakik a
szállodában. Tudta azt is, hogy Smithék át akarják verni.
Ezért vette igénybe a maga férjét, Billt. Bill végez az
asszonnyal, majd Chesterrel is. A hullákat ott hagyja a
házban, hogy Mayhorn megtalálja és megpróbálja
eltüntetni…
− Maga aztán tud beszélni! − nézte az asszony döbbent
csodálattal. A felét sem értette annak, amit Jo elmondott.
− Még nem fejeztem be. Lawdonék számára ezzel vége
is lett volna az ügynek, ha közbe nem jön néhány
váratlan fordulat. Az elsőt mindjárt Mayhorn okozta, aki
ugyan megdöbbent az eléje táruló látványtól, sőt az is
lehet, hogy megfordult a fejében, hogy jó lenne
megszabadulni a hulláktól, de aztán mégis úgy döntött,
hogy értesíti a rendőrséget. A másik fordulat, amire
Lawdon nem számított: Candorra, aki már hosszú ideje
tudta, mire készül Lawdon.
− Gondolja, hogy valaki köpött?
− Nem, nem hiszem. Candorra, szerintem, egyszerűen
csak le akart számolni Lawdon bandájával. Meg akarta
kaparintani Lawdon üzleteit. Ehhez először Lawdon
bérgyilkosát, azaz a maga férjét kellett kikapcsolnia.
Smithék nyomában van. És mivel nem tudta, hogy
Lawdon mit akar a Smith házaspártól, figyeltette őket is.
Benny Goldmark feladata volt, hogy szemmel tartsa
Smithéket. Ezért volt Smithékről egy fotó Goldmark
zsebében.
− Ezt most nekem magyarázza, vagy a saját
szórakoztatására találta ki? − kíváncsiskodott az asszony.
Jo felállt. Tulajdonképpen a saját szórakoztatásomra,
de gondolom, a rendőrséget is érdekli majd. Ők ha
akarják, lezárhatják az ügyet.
− Maga tehát azt mondja, hogy Billt Lawdon bízta meg
Smithék meggyilkolásával. Ezek után telefonált a zsaroló.
De csak azért tudták megzsarolni, mert Goldmark látta a
gyilkosságot…
− Tökéletes − dicsérte meg Jo. − Csak így tovább.
− Candorra tudta, hogy Bill nem tud kifizetni százezer
dollárt. Csak azért telefonált, hogy Billt kicsalogassa a
házból.
− Pontosan. Először megpróbálta felrobbantani a
kocsiját, de mivel ez nem sikerült, megbízta Goldmarkot,
hogy intézze el a férjét. De ez sem jött be, mert Billy, a
bérgyilkos gyorsabb volt. Elintézte Goldmarkot. Lawdon
nem akarta, hogy elmérgesedjen a helyzet közte és
Candorra között, ezért javasolta, hogy találkozzanak.
Candorra látszatra beleegyezett. Aztán amikor létrejött a
találkozó, Lawdon és emberei szépen besétáltak az
előkészített csapdába.
 − Ámen − kuncogott Cindy. De mindjárt el is
hallgatott, mert eszébe jutott, hogy a férje is az áldozatok
között van. Még mindig nem érzett fájdalmat Bill
elvesztése miatt. Sőt, a három konyaktól egész vidám
lett. Csak akkor szomorodott el megint, amikor eszébe
jutott, hogy mit tettek az arcával.
− Most már azt is tudom, hogy mi történt Peekskillben
− folytatta Jo. − Azok a gengszterek azt akarták
kideríteni, hogy mennyit tud az ügyekről Chester bátyja.
Pontosabban az érdekelte őket, hogy vajon tud-e Chester
és Lawdon kapcsolatáról. Nem azért lőttek rá, hogy
megöljék, hanem azért, hogy ráijesszenek és kiszedjék
bel őle, amit tud.
Csengettek. Cindy ijedten megrázkódott az éles
hangra.
− Ki lehet az? − suttogta.
Jo felállt: − Mindjárt megnézem, különben sosem
tudjuk meg.
− Legyen óvatos! − szólt utána Cindy.
Jo bólintott, az ajtóhoz ment és kikiáltott: − Ki az?
− Nyissák ki, rendőrség!
− Pontosabban?!
− Gyilkossági csoport.
− Megmondaná a nevét?
− Rowland − hallatszott a furcsa, idegen hang.
− Egy pillanat − kiáltotta Jo, és elővette a fegyverét.
Hátát a falnak vetette, aztán bal kezével kinyitotta az
ajtót.
Kint a férfi akkorra már teljes erejéből nekifeszült az
ajtónak. Hatalmas lendülettel lódult volna a szobába, ha
Jo lába meg nem akadályozza ebben és nem landol teljes
hosszában a földön. Társa figyelmetlensége áldozata lett.
Mit sem törődve előtte elterülő társával, berohant volna
a nappaliba. Őt Jo jól irányzott ütése fékezte le.
Az első férfi meg sem próbált felállni, fekvő helyzetben
célzott, de Jo most is gyorsabb volt, és szó szerint kilőtte
a fegyvert a kezéből, A gengszter feltérdelt, arca eltorzult
a fájdalomtól, ép kezével megfogta vérző, megbénult
ujjait.
Jo odébbrúgta a pisztolyt, aztán becsukta az ajtót: −
Sajnálom, uraim. Igazán nem volt szándékomban
lövöldözni.
− Orvost… hívjanak orvost − hörögte a sebesült.
− Gondolom, a rendőrorvos is megfelel? − érdeklődött
Jo. Időközben Cindy is kijött a nappaliból. Tágra nyílt
szemmel bámulta a két ismerős alakot. Kezét a szájára
szorította, az ijedtségtől félájultan dőlt az ajtófélfának.
− Ezek a fickók verték össze, igaz? − kérdezte Jo.
Cindy nagyot nyelt. Felelni nem tudott, csak a fejét
rázta, mint aki megbénult a félelemtől. − Nem … nem −
nyögte ki végül.
− Kérem, hozza ide a retiküljét!
− A retikülömet?!
− Igen − felelte Jo, és figyelte Cindyt, amint átmegy a
nappaliba. Jo tudta, hogy az asszony egész testében
reszket, úgy megy, mint egy alvajáró. Nem is csoda,
hiszen úgy megverték, hogy elvesztette az eszméletét,
aztán megfenyegették, hogy megölik. Ilyen előzmények
után nem csoda, ha nem hajlandó felismerni ezeket a
gazembereket.
Cindy visszajött, átnyújtotta a táskát. Jo kinyitotta és
kivett belőle egy apró, fekete dobozkát.
− Hát ez meg micsoda? − csodálkozott Cindy. − Ez
nem az enyém.
 − Mindjárt gondoltam. Egy mikrofon, egy erősítő és
egy aprócska adóberendezés, közismert nevén egy
poloska.
− Istenem! − sóhajtott fel Cindy. − De hogy kerül ez a
kis szörnyeteg a táskámba?
− Ez igazán egyszerű. Azok tették bele, akik elrabolták.
− Hiszen, akkor… − mondta Cindy, de nem fejezte be a
mondatot. Jo anélkül is tudta, hogy mit akart mondani.
Cindy megesküdött, hogy senkinek sem beszél a
történtekről. Ezek a gazemberek pedig lehallgatták,
minden szavát hallották.
− Azért tették a táskájába, mert tudni akarták, hogy
mihez kezd majd itthon − világosította fel Jo. − Ezzel az
aprócska szerkezettel pontosan hallottak minden szót.
Amikor meghallották az összefüggéseket, elhatározták,
hogy betörnek és elnémítanak bennünket.
Cindy behunyta a szemét, elsápadt. Hát már sosem
lesz vége − gondolta kétségbeesetten.
− Ugyan már − szólt közbe a sebesült férfi. − Egy szó
sem igaz ebből.
Jo odalépett hozzá, és egy gyors mozdulattal kivett a
férfi mellényzsebéből egy másik dobozkát, az asszony
táskájában talált doboz párját.
− Hát, akkor lássuk! − mutatta fel a dobozt. −
Ragaszkodik hozzá, hogy a frekvenciát is ellenőrizzem,
vagy megelégszik ennyivel?!
− Ide figyeljen, Walker − szólalt meg a sebesült. −
Lehet, hogy azt hiszi, hogy maga a nyerő. De tudja azért,
mert egy-két menetet megnyer, még nem kellene elbíznia
magát. Ha nem hajlandó megegyezni velünk, lőttek a
detektívesdinek!
− Hívja a rendőrséget! − szólt oda Jo az asszonynak.
− Nem! Nem tehetem. Hagyja futni őket!
 − Na látja! Ennek a kis macskának több sütnivalója
van, mint magának! − szólt közbe a sebesült.
Jo kivette a férfi tárcáját a zakójából. A jogosítványban
Roy Harris neve szerepelt.
− Sajnálom, Mrs. Knight, sajnos nem tehetem −
mondta Jo. − Önnek is érdekében áll, hogy a rendőrség
letartóztassa ezt a két gazembert.
− Engem csak az érdekel, hogy végre nyugtom legyen.
Bill meghalt. Szeretném lezárni ezt az ügyet, de maga
nem hagyja.
− Gondoljon arra, mit csináltak ezek magával!
− Nem gondolok semmire! Én ezeket az embereket
nem ismerem, már mondtam!
− Rendes kislány! − vigyorgott a sebesült, aztán nagy
nehezen felállt.
Társához lépett, aki még mindig eszméletlenül hevert a
földön. − Állj fel, haver! − mondta, és a cipője orrával
megrugdosta.
Amaz hunyorgott, megrázta a fejét. A hátára fordult,
aztán feltápászkodott és megmasszírozta a homlokát.
Jo most ráfogta a fegyverét: − Adja ide a pisztolyát! −
parancsolt rá. − Vigyázzon! Egyetlen rossz mozdulat, és
lövök. Forduljon a fal felé! Szét a lábakat! Remek, látom,
értjük egymást.
Jo a férfi háta mögé lépett, elvette a pisztolyát és a
tárcáját. A férfit Louis Procternek hívták. Miután a nevét
elolvasta, a tárcát visszatette a zsebébe.
− Köszönöm −. mondta. − Most már megfordulhat.
Procter engedelmeskedett. Leengedte a kezét.
Hatalmas kezek, akár egy vadállat mancsai, állapította
meg magában Cindy.
− Engedje futni őket − követelte az asszony. − Én nem
félek tőlük.
 − Ez viccnek is rossz!
− Márpedig én ragaszkodom hozzá.
Jo az asszonyra nézett, aztán megvonta a vállát: − Oké,
mehetnek − szólt oda a két férfinak. − Gondolom, a
főnökük nem veszi majd jónéven, ha üres kézzel térnek
haza!
A két gengszter sietve távozott, még a fegyvereket sem
kérték vissza. Jo persze tisztában volt vele, hogy ezzel az
ügy még nem zárult le. Sőt, most szabadította igazán
magára őket!
− Elmegyek − szólt oda az asszonynak.
− Utánuk megy?
− Minek? Tudom a nevüket, nekem ennyi elég. Ebből
pillanatok alatt kideríthetem, hogy kinek dolgoznak. De
az eddigiek alapján feltételezem, hogy Candorra emberei
voltak.
− Félek − szólalt meg halkan az asszony. − Nem tudna
itt maradni?
− Sajnálom − felelte Jo. − Tud nekem adni egy
zacskót?
Cindy behozott egy zacskót a konyhából, Jo pedig
beletette a két pisztolyt: − Elküldöm a rendőrségi
laborba, hadd dolgozzanak a fiúk!
Elköszönt az asszonytól és elment. Gyorsan el kellett
tűnnie, ha nem akarta kivárni, míg Procter és Harris
visszatér néhány társával.
Lifttel ment le a garázsba. Amikor a kocsijához ért,
váratlanul Procter ugrott ki a mellette parkoló autó
mögül. Jo félreugrott, aztán jobb öklével hatalmas ütést
mért a gengszterre. Harris nyilván a kocsiban várta a
társát, hogy visszaszerezze a fegyvereket. Sebesült
kezével úgysem sokat segíthetett volna. Jo letette a földre
a zacskót, amikor Procter támadásba lendült. Most
örömmel nyugtázta, hogy még mindig ott van. Procter
szívós ellenfélnek mutatkozott. Újból és újból támadott,
mígnem Jo egy pontosan irányzott bal horoggal végre
térdre kényszerítette. Procter nem is próbált többé
felállni. Jo magához vette a zacskót, beindította a kocsit,
és elment. Harrist sehol nem látta. Fél óra múlva Jo már
a kapitányságon volt. Tom Rowland nem volt az
irodában. Még mindig a Lawdon ügyben nyomozott,
bizonyítékokat próbált szerezni. A helyettese, Myers úgy
mondta, perceken belül itt lesz. Myers kávéval kínálta
Jo-t. Aztán átadott egy elismervényt a fegyverekről és a
poloskáról. Mire ezzel elkészültek, _ megérkezett
Rowland is. A kapitány harapós hangulatban volt. − Öt
halott, és nincs egyetlen tettes sem. Pedig a napnál is
világosabb az ügy. Amit mi a sajtótól kapunk! −
dühöngött. − Kié ez a két kis játékszer?
Jo elmesélte, hogy mi történt. Rowland leült az
íróasztalához, tárcsázott. Néhány perc múlva már
mindent pontosan tudtak a két gengszterről, Harris már
hétszer volt büntetve, a többi között gyilkosság gyanúja
és rablás miatt. Procter szerényebb kapacitású gengszter
volt, mindössze négyszer büntették. Kezdetben
mindketten magánzók voltak, egy éve kerültek
összeköttetésbe Candorrával. Azóta neki dolgoznak.
− Hát ezzel nem mentünk sokra − mérgelődött
Rowland. − Ha Cindy Knight nem hajlandó ellenük
vallani, nem tehetünk semmit.
− De hiszen itt vannak a fegyverek. Itt van a poloska −
ellenkezett Myers hadnagy.
− Így igaz. Sőt kezünkben van Jo feljelentése is. És
akkor mi van?! A legjobb esetben leültetik őket néhány
hétre!
− Én nem teszek feljelentést − szólalt meg Jo.
− Na tessék! Még feljelentés sincs!
− Nekem elég az is, hogy elbizonytalanodtak a fiúk −
vélekedett Jo. − Candorrát már biztos tájékoztatták az
emberei. Így legalább pontosan látja, hogy mennyit
tudunk mi. Ez majd megzavarja, elbizonytalanodik, és
nyilván tesz néhány meggondolatlan lépést.
− Mi van, talán élvezed, hogy eljátszhatod a csali
szerepét? − érdeklődött a kapitány.
− Nem, nem mondanám, hogy élvezem. De hát
megszoktam, hogy a saját bőrömmel játszom. Erre a kis
időre már nem érdemes leszoknom a bevált
módszerekről − viccelődött Jo. − Meg aztán nektek is
egész jól jön ez a kis áldozat. Segít a nyomozásban.
− Csak vigyázz magadra! Nem szeretek temetésre
járni!
− Oké − vigyorgott Jo, és elköszönt.
*
Jo hátulról közelítette meg a hatalmas épületet. A
hegyként tornyosuló használt autógumik és a néhány
rozoga fabódé tökéletes fedezéket nyújtott. Alkonyodott.
A műhely már bezárt. Átvetette magát a léckerítésen,
miután meggyőződött róla, hogy senki sem követi. Olaj-
és festékszag terjengett a levegőben. Roy Harris
autószerelő műhelyének udvarán volt. Jo megtudta, hogy
Harris eredeti szakmája autóműszerész. Ezt a műhelyt
négy hónappal ezelőtt vette meg, és bár a környéken
sokan állították, hogy a műhely kitűnően prosperál, Jo
sejtette, hogy csak arra szolgál, hogy fedezze Harris
másirányú tevékenységét.
A műhely három U-alakban elhelyezkedő hullámlemez
csarnokból állt. Az építmények közötti szabad teret
parkolásra és raktározásra használták. Volt még egy
egyemeletes faház is a területen. A földszinten az irodák
voltak, az emeleten Roy Harris lakott. Jo látta, hogy a
lakásban ég a villany. Lassan közelebb lopózott az
épülethez. Ablakait belülről takarókkal fedték el. Jo
sejtette, hogy ide hurcolták Cindyt. Az épület egyik ajtaja
félig nyitva volt. Nagy nehezen átpréselte magát a
keskeny nyíláson. A helyiségben koromsötét volt.
Hallgatózott egy ideig, aztán egy zseblámpát vett elő. A
fénycsóva a mocskos betonpadlózatra esett,
megvilágította az egymásra állított székeket és egy
asztalt.
Más nem is volt a helyiségben. Reflektorok sem voltak
sehol, pedig Cindy említette. Harris és Procter nyilván
számítottak Jo látogatására, mert eltüntették az áruló
nyomokat. Hirtelen halk, nyikorgó zajra lett figyelmes.
Jo eloltotta a zseblámpát.
Csend volt. Jo feszülten figyelt a sötétben. Öt percig
várakozhatott így, de miután nem történt semmi,
megnyugodva az ablakhoz osont. Az ablakot zárva
találta. Jo az ajkába harapott. Tudnia kellett volna, hogy
a gengszterek várják. Most az a kérdés, hogy mit
terveznek. Nem cselekedhetnek meggondolatlanul,
hiszen nem tudhatják, hogy mit tud a rendőrség erről a
látogatásról. Márpedig ha a rendőrség tud róla, Harrisék
igen kellemetlen helyzetbe kerülhetnek.
Jo várakozott. Lassan múlt az idő. Már vagy fél óra is
eltelt, de nem történt semmi. Jo végül arra a
meggondolásra jutott, hogy Harris talán csak véletlenül
sétált el a műhely előtt, és minden mellékgondolat,
nélkül egyszerűen bezárta a nyitva felejtett ablakot. Várt
még egy darabig, aztán lassan az ajtóhoz osont és
különleges álkulcsával kinyitotta. Most már az irodában
is égett a villany. A behúzott sötétítőfüggönyök azonban
eltakarták előle a helyiségeket.
Megkerülte a házat, azon gondolkodott, vajon merje-e
használni a tűzlépcsőt.
Még mindig nem tudta biztosan, vajon Harrisék
tudnak-e a jelenlétéről. Egy kocsi kanyarodott a ház elé.
Jo háttal a falnak lapult, nehogy a fény rávetődjék. Egy
férfi szállt ki a kocsiból. Sovány, harmincöt év körüli,
fekete bajuszos ember volt. Bekopogott, mire Harris ajtót
nyitott.
 Jo az ablakhoz osont. Bentről csak a rádió hangja
szűrődött ki. Jo az autót vette szemügyre. Emlékezetébe
véste a rendszámot és a tűzlépcsőhöz ment. Most, hogy a
két férfi az irodában volt, zavartalanul körülnézhetett az
emeleten. Ráadásul olyan hangosan szólt a rádió, hogy
semmit sem hallhattak meg. Fent, az ajtó előtt
szomorúan állapította meg, hogy ezt a biztonsági zárat
nem tudja kinyitni, hiába hozta magával speciális
felszerelését. Aztán észrevette, hogy fent jó magasan az
egyik ablak nyitva van. Létra persze nem volt sehol, a
sima házfalon pedig nem volt mibe kapaszkodni.
Hirtelen elhatározással elrugaszkodott és
megkapaszkodott a tetőt szegélyező esőcsatornában.
Felhúzta magát és innen már szinte játszi könnyedséggel
beugrott a szobába. Gyorsan felállt és ellépett az ablaktól,
közben nekiment egy széknek, mire halkan
elkáromkodta magát. Elővette a revolverét és az ajtóhoz
osont. Rövidesen hallotta, hogy csapódik lent az ajtó,
hangokat hallott, aztán elindult az autó.
Időközben szeme hozzászokott a sötétséghez; látta,
hogy egy hálószobában van. Biztos ez a vendégszoba,
gondolta, mert mindössze egy szekrény, egy ágy, egy szék
és egy asztal volt a szobában. A falon, az ajtó mellett
tükör, alatta mosdó volt. Jo lassan elunta a várakozást,
óvatosan kinyitotta az ajtót. Sötét folyosón találta magát.
Valaki kikapcsolta a rádiót. Jo megtorpant. Nem tudta,
mit csináljon. Semmi értelme, hogy itt várakozzon,
hiszen itt aligha történik valami, viszont ha elindul −
mivel már nem szól a rádió −, nyilván meghallják a
lépteit.
Most meghallotta Harris hangját, telefonált. Jo egy
távolabbi ajtóhoz osont, benyitott. A szobában terjengő
dohányfüstből kitalálta, hogy a nappaliban van. Várt
néhány másodpercig, aztán felkattintotta a zseblámpát.
Ízlésesen, sok pénzzel berendezett szobában volt. Jo a
telefonhoz ment, felemelte a kagylót.
− Ez mi volt? − hallotta Harris hangját.
 − Micsoda? − kérdezte a másik férfi.
− Mintha kattant volna valami.
− Na és? Gyakran előfordul az ilyesmi. Vagyont érő
műszaki berendezések. Nem érnek szart sem! Ez
jellemző napjaink Amerikájára!
− Fejezzük be a beszélgetést − javasolta Harris, és
letette a kagylót. Jo is letette fent a telefont és
körülnézett, hová bújhatna el, mire Harris feljön. Az
ablakhoz lépett, legnagyobb meglepetésére két alakot
pillantott meg, amint éppen a kerítésen másznak át. A
műhely fala egy percre árnyékot vetett rájuk. Amikor
ismét előkerültek, Jo látta, hogy az egyik férfi egy
csomagot cipel a hóna alatt. Jo sejtette, hogy mi lehet a
csomagban, a férfi ugyanis rendkívül óvatosan, féltő
gyengédséggel vitte. Az iroda felé közeledtek. Az egyik
férfi megállt, a másik, aki a csomagot cipelte,
továbbment. Jo feltolta az ablakot. Lent a két férfi
azonnal felfigyelt az alig hallható zajra, és visszahúzódtak
az árnyékba.
Jo kilépett a folyosóra, felkapcsolta a villanyt. Gyorsan
leszaladt a lépcsőn és benyitott az irodába. Roy Harris
felgyűrt ingujjban, nyitott gallérral ült az íróasztalnál.
Előtte hatalmas papírhalmaz. A jobb kezén kötés.
Döbbenten nézett a belépő férfira.
− Mit csinál maga itt? Hogy kerül ide? − kiáltott Jora.
− Jöjjön gyorsan! Sietnünk kell!
Harris engedelmesen felállt: − Mi történt? Mi ez a
cirkusz?
− Kapcsolja be a rádiót! Jó hangosra! − utasította Jo.
Harris nem értette ugyan, miért, de ismét
engedelmeskedett. Jo kiráncigálta Harrist az irodából. A
szemközti ajtón keresztül egy raktárhelyiségbe jutottak.
− Ki kell jutnunk innen, mégpedig észrevétlenül −
szólt oda Jo Harrisnak.
 − Jutnunk?! Talán magának kellene végre eltűnnie,
nem gondolja?!
− Majd később mindent elmagyarázok − sürgette Jo. −
De most tényleg sietnünk kell!
− Oké, gyerünk! Tudja, hogy hol az ajtó.
− Nem jó, az ajtó kifelé nyílik. Mondom, hogy nem
vehetnek észre! Harris ugyan egyetlen szót sem értett az
egészből, de engedelmesen egy másik helyiségbe vezette
Jo-t.
− Ne gyújtson villanyt! − mondta Jo, és kinyitotta az
ablakot Kidugta a fejét, aztán kimászott. Harris követte.
Szélsebesen a kerítéshez rohantak. Harris éppen
kérdezni akart valamit, de egy hatalmas robbanás
beléfojtotta a szót.
48
− Mi…. mi volt ez? - nyögte ki.
− Az irodája és a lakása − világosította fel Jo, és
kirohant az utcára. Mögöttük már tüzet fogott a ház,
hatalmas lángnyelvek csaptak fel Jo látta, hogy két férfi,
rohan az utcán várakozó Dodge felé. Beugrottak a
kocsiba, és szédült sebességgel elszáguldottak. Jo-nak
csupán annyi ideje maradt, hogy megjegyezze a
rendszámot, bár tudta, ezzel nem sokra megy.
Visszafordult és belépett a nyitott kapun. A ház
lángokban állt. Harris tátott szájjal bámult, keze ökölbe
szorult.
− Melyik barátja jár sötétkék Dodge-zsal? −
érdeklődött Jo.
− Barátom, miféle barátom? − kérdezte Harris, de
képtelen volt levenni a szemét az égő házról.
− Igen, a jelek szerint ilyen barátai vannak.
− Értesíteni kell a tűzoltóságot! Valamit tenni kell… −
ordított Harris.
 Kirohant az utcára, ahol összegyűlt már néhány
bámészkodó. Valaki szólt neki, hogy a tűzoltók már
útban vannak. Harris visszarohant Jóhoz.
− Itt már nincs mit tenni − állapította meg Jo.
− Megölöm a fickót! Arra mérget vehet! Kitekerem a
nyakát! − fogadkozott Harris.
− Akkor igyekeznie kell!
Harris Jo-ra nézett. Csak most fogta föl, hogy Jo
mentette meg az életét. − Miért segített? − kérdezte.
− Mert még szükségem van magára.
− Hogy tanúskodjam?
− Igen. Részben.
− Kár a fáradságért.
− Ha jól látom a helyzetet, tartozik nekem némi
szívességgel. Vagy tévednék?
− Honnan tudjam, hogy nem maga tervelte ki ezt az
egészet? Lehet, hogy maga helyezte el a bombát, hogy azt
higgyem, valaki az életemre tör. Aljas trükk volt!
Csalódni fog, barátocskám, ha azt hiszi, bedőlök a maga
kis trükkjeinek!
− Lenyűgöző! Micsoda fantázia!
− Egyetértünk! Tudja, általában rátapintok a lényegre!
− Kivéve a mostani alkalmat. Ugyanis, ha a
feltételezése igaz lenne, már rég lelépett volna, és nem
várta volna ölbe tett kézzel Candorra embereit.
− Miket hord maga itt össze?!
− Tudja azt maga pontosan. Candorra végezni akar
magával, mert hibázott. Nem végzett vele, márpedig a
főnöke az ilyesmit nem bocsátja meg. Már csak azért
sem, ez veszélyeztetheti a tervét.
− Fogalmam sincs, hogy miről beszél.
 − Mondja, a barátja, Procter hol lakik? − kérdezte Jo,
mert hirtelen eszébe jutott, hogy Candorra nyilván a
másik balekot is el akarja tenni láb alól. −
Figyelmeztetnünk kell! − sürgette a választ.
− Kit? Louist?
− Igen. Van telefonja?
− Persze… − megmondta Jo-nak a számot. − De talán
jobb, ha személyesen megyünk oda. Öt háztömbnyire
lakik − mondta, aztán egy utolsó szomorú pillantást
vetett az égő házra, majd Jo-val együtt átverekedte magát
a bámészkodó tömegen, és beszállt Jo kocsijába.
− Soerbuck utca 54. − mondta be a címet, és hátradőlt.
Remegett a keze, amikor rágyújtott. Csak most fogta fel,
hogy majdnem meggyilkolták. ’ ’
− Hogy jutott be a házba?
− Egy ablakon keresztül, az emeleten.
− Felmászott a tetőre?
− Eltalálta.
− Mondhatom, magának aztán vannak idegei! − szólt
elismerően Harris. − Nem félt? Ez azért nem kis rizikó!
− Az ilyesmi a szakmámhoz tartozik, ugyanúgy, mint
magának − mondta Jo, és beletaposott a gázba. Tudta,
nincs vesztegetni való idő. Azt sem bánta, ha
megbüntetik, mert jóval túllépte a megengedett
sebességet.
− Mit keresett nálam?
− Elég nevetséges kérdés!
− Tényleg azt hiszi, hogy mi kaptuk el a csajt?!
− Nem hiszem. Tudom.
Harris nem szólt többet. Nyilván belátta, hogy Jo-nak
igaza van. Persze az is lehet, hogy a barátjára, Louis
Procterre gondolt, bár sokkal valószínűbb, hogy azon
törte a fejét, hogy állhatna bosszút a támadásért.
− Mióta dolgozik Candorrának?
− Erre a kérdésre nincs mit válaszolnom.
− Ahogy gondolja. Így is meg lehet halni!
− Nehogy azt higgye, hogy megfélemlített! − harsogta
Harris, de a hangja és remegő keze elárulta, hogy nagyon
is fél.
A kocsi csikorogva fordult be a széles, sötét utcába. Az
utca két oldalán keskeny, lerobbant házak álltak. Az
ötvennégyes szám egy modern ház volt, sehogy sem illett
ebbe a környezetbe. Jo leállította a kocsit, és körülnézett.
Örömmel állapította meg, hogy a Dodge nincs itt.
− Második emelet − mondta Harris, amikor beléptek a
házba.
Az ajtón nem volt névtábla. Harris becsengetett.
− Úgy látszik, nincs itthon - jegyezte meg, majd ismét
megnyomta a csengőt.
− Hogy juthatunk be a lakásba? − kérdezte Jo, miután
megállapította, hogy ezzel a vadonatúj, betörésbiztos
zárral nemigen tud mit kezdeni.
− A tűzlépcsőn. Maga már úgyis jártas ebben!
− Jusson eszébe, hogy ez mentette meg az életét.
Gyerünk, hátha tehetünk egy szívességet a barátjának is!
− Szaglászni akar! Engem nem téveszt meg. Magának
aztán édes mindegy, hogy mi történik Louis-szal. Az se
izgatja, hogy velem mi lesz. De ha már szóba hozta,
gondolja, hogy hálából majd még kezet is csókolok, mert
megmentette az életemet?
− Jöjjön!
Kimentek az udvarra. A tűzlétra mintegy két méter
magasan volt, Harris morgolódott, de azért segített Jo-
nak felkapaszkodni. Jo gyorsan felmászott a rozsdás
lépcsőn. Átmászott a Procter lakásához tartozó balkonra,
belökte az ajtót, − Halló! − kiáltott, és meggyújtotta a
villanyt.
A konyhában találta magát. A mosogatóban halomban
állt a piszkos edény, a csapból szivárgott a víz.
Jo kiment a folyosóra. A nappali ajtaját behajtották. Az
ajtó mögül egy csontos kéz nyúlt ki. Egy halott férfi keze.
Jo felgyújtotta a villanyt a nappaliban. A halott
férfiban Louis Procterre ismert. Összerezzent, amikor
váratlanul megszólalt a csengő.
− Ki az? − kiáltott ki.
− Én vagyok, Harris.
Jo ajtót nyitott. Harris rémülettől tágra nyílt szemmel,
döbbenten állt a küszöbön: − Leszúrták − mormolta
halkan.
− Igen, hátulról. Valószínűleg ismerte a gyilkost,
megbízott benne…
− A szemét állatok! − nyögte Harris a falnak dőlve. −
Van egy cigarettája?
− Ott van az asztalon − mondta Jo, és a telefonhoz
lépett. Felhívta a gyilkossági csoportot, és elmondta,
hogy mi történt.
Harris remegő kézzel tartotta a cigarettát Jo
undorodva nézte ezt a férfit, aki képes volt megkínozni
egy asszonyt, most meg reszket, mint a nyárfalevél.
Jo letette a kagylót, leültek egymással szemben.
− Még most sem hajlandó beszélni? − kérdezte Jo.
Harris nem szót Jo megismételte a kérdést. −
Gondolkozzék nyugodtan. De ne túl sokáig, most már
tudja, mire megy ki a játék!
 − Miért gondolja, hogy ez az ügy összefügg
Candorrával?
− Hát még mindig nem érti?! − Jo most már dühös
volt. − Miért nem vallja már be?!
− Nem. Candorrának semmi oka nem volt arra, hogy
Louist és engem … − kezdte Harris, de nem fejezte be a
mondatot. Ismerte az alvilágot, pontosan tudta, hogy
Candorrának minden oka megvolt a gyilkosságra. Harris
ismerte a szabályokat: aki hibázik, azt likvidálni kell. Aki
veszélybe sodorja a szervezetet, annak meg kell halnia.
Ez volt a törvény. Candorra csak azért őrizhette meg
ilyen hosszú ideig a pozícióját, mert pontosan átlátta a
helyzetet, idejében félreállította a számára veszélyes
embereket.
− Nem könnyű magával! Azt hittem pedig, ez elég
lecke volt!
− Tulajdonképpen mit akar tőlem?
− Az igazságot, végre!
− Maga azt kívánja, hogy magam alatt vágjam a fát!
Ezt még az államügyész sem követelheti! Beismerő
vallomást akar, hogy aztán lesitteljenek?!
− Hát még mindig nem fogta fel, hogy itt már régen
nem arról van szó, hogy magát becsukják pár évre!
Ebben a játékban az élete forog kockán!
− Hagyja már abba!
− De hát valakinek fel kell világosítania végre! Bár
szerintem, most már maga is érti, hogy mire megy ki a
játék, csak nincs bátorsága bevallani. Nézze meg a
barátját! Gondoljon a bombára, azt magának szánták …
Harris nagyot szívott a cigarettából: − Nem tehetem.
Nem mondhatok semmit. Ha beszélek, börtönbe
kerülök… és higgye el nekem, ezeknek még oda is elér a
kezük!
 − Hát akkor csináljon valamit, védje meg magát! −
tanácsolta Jo.
− Ne féltsen, megvédem magam!
− Hogyan?
− Azt bízza csak rám − mondta Harris, és felállt. −
Most pedig lelépek!
− Itt kell maradnia, amíg megérkezik a rendőrség!
Harris megrázta a fejét: − Nem. Elmegyek.
− De hát hová menne? Nincs hová mennie.
− Ne izgassa magát! Majd csak találok valami
rejtekhelyet.
− Candorra elől akar elbújni?
− Hát, ha nem is éppen elbújni. De megpróbálok egy
olyan helyet találni, ahol előnyös helyzetből tárgyalhatok
vele.
− Maga tudja. De azt azért beláthatná, hogy magának
sem válna hátrányára, ha megmondaná végre, hogy kié a
sötétkék Dodge.
− Honnan tudjam? Biztosan lopták!
− Ugyan már! Tudnia kell, hiszen ismeri a szervezetet.
Maga pontosan tudja, hogy ki az ítéletvégrehajtó.
Harris az ajtóhoz ment, lenyomta a kilincset.
Lehajtotta a fejét, aztán felnézett Jo-ra: − Kenny Kenton
− mondta halkan.
− Köszönöm − felelte Jo, és hagyta, hogy a gengszter
elmenjen. Megérkeztek a gyilkossági csoport emberei,
felvették a jegyzőkönyvet. Jo türelmesen válaszolgatott a
kérdésekre, Kenny Kenton nevét azonban nem említette.
Nem is volt fontos, hiszen ő is csak egy aprócska
láncszem a szervezetben. A banda feje: Luigi Candorra, ő
áll az egész ügy mögött.
 − Hát ezzel nem megyünk sokra − mérgelődött Myers
hadnagy.
− Bizonyítékok kellenének.
− Az már a te dolgod, Rod. Nekem nincs szükségem
bizonyítékokra, sokkal inkább egy kis alvásra, végre!
*
Másnap telefoncsöngésre ébredt. Bill Mayhorn
kereste. Jo megdörzsölte a szemét, ásított. Pár perccel
múlt tíz.
− Azt hiszem, most már tisztán látok az ügyben −
jelentette Jo. − Van néhány újdonság. Kiterebélyesedett
ez az ügy, de ez már nem az ön asztala. Nem tehetek
önért többet, ön már nincs veszélyben.
− Örömmel hallom. Azért érdekelnének a részletek.
Ide tudna jönni? − Mondjuk, úgy másfél óra múlva −
felelte Jo, mert elhatározta, hogy kiadósan
megreggelizik. A közeljövőben úgysem lesz megint
egyetlen szabad perce sem, ha meg akarja találni Kenny
Kentont.
− Rendben, akkor várom. Szeretném egyben rendezni
a honoráriumát is.
Jo elköszönt és letette a telefont. Negyven perc múlva
már a kocsijában ült. Gondolatai visszatértek az ügyre.
Tudta, hogy Candorra őt is ki akarja vonni a forgalomból.
Elhatározta, hogy kivételesen óvatos lesz, körültekintően
intézi majd a dolgait. Nem is sejtette, éppen most sétál
bele Candorra csapdájába.
*
Jo pontosan érkezett Mayhorn elegáns villájához.
Kiszállt a kocsiból és becsöngetett. Mayhorn ajtót nyitott.
Nagyon sápadt volt, a szeme alatt hatalmas karikák
jelezték a kialvatlanságot. Mintha éveket öregedett volna.
Jo hirtelen ráeszmélt, hogy mi történt. Már nyúlt is a
fegyveréért, de egy éles hang leállította: − Föl a
mancsokat, ha nem akarsz egy golyói!
Jo megfordult. Mintegy hatlépésnyire tőle egy férfi állt,
kezében géppisztoly.
Jo lassan felemelte a kezét. Most megjelent egy másik
férfi is a háttérben, nála pisztoly volt.
A géppisztolyos huszonöt év körüli fiatalember
lehetett, szürke farmernadrágban és sötétbarna
szarvasbőr dzsekiben volt. Sima, ovális arcát sötét, olajos
haj keretezte. Csillogott a szeme, látszott, hogy élvezi a
dolgot. Legszívesebben azonnal meghúzta volna a
ravaszt.
A másik, egy hosszú szőke hajú férfi, hasonló korú
lehetett. Szürke, sportos öltönyt viselt.
− Menj vissza a házba − parancsolta a géppisztolyos.
− Sajnálom, engedelmeskednem kellett - Mayhorn
tompa, fáradt hangon beszélt. − Amikor telefonáltam,
szó szerint azt kellett mondanom, amit diktáltak.
− Az én hibám − mondta Jo, aztán felemelte a kezét, és
bement a házba. − Gondolnom kellett volna rá, hogy
felhasználhatják. De tényleg azt hittem, hogy az ön
szerepe már véget ért.
A két gengszter a nappaliba terelte Jo-t és Mayhornt.
Az egyik a teraszajtóhoz állt, a másik, a sötét hajú
kényelmesen elterpeszkedett a fotelban. Fegyverének
csöve a szoba közepén álldogáló Jo-ra szegeződött. Jo
lassan leengedte a karját. − Szép kis meglepetés −
mondta.
− Örülök, hogy tetszik − gúnyolódott a géppisztolyos.
− Hiszen ez az utolsó örömöd az életben.
− Még hány embert akartok megölni? Ez az ügy már
kicsúszott a kezetekből, aligha tudjátok újabb
gyilkosságokkal helyre hozni.
 − Csak téged, Walker. Vagy gondolod, hogy
Mayhornnak lesz bátorsága szembeszegülni velünk, ha
majd látja, hogy milyen szomorú véget értél?!
Bill Mayhorn pár lépés távolságra állt Jo-tól: − Ezt
nem tehetik! − kiáltott fel.
− Ugyan, ugyan! Mi bármit megtehetünk, amihez
kedvünk van!
− Ezekkel az amatőr módszerekkel eddig sem mentek
sokra. Arról nem is beszélve, hogy a rendőrség már
felgöngyölítette az ügyet. Úgyhogy nem tudom, miben
reménykednek. Vége a játéknak!
− De előbb az életednek − felelte a sötét hajú.
Csengettek.
− Ki az? − kérdezte a géppisztolyos.
− Fogalmam sincs. Senkit sem várok − felelte
Mayhorn. − Talán a rendőrség…
Ismét csengettek.
− Nézzem meg, hogy ki az? − kérdezte a szőke
fiatalember izgatottan.
− Pofa be! − szólt rá a géppisztolyos.
Harmadszor is megszólalt a csengő, aztán ismét csend
borult a szobára: − Na, végre, hogy elment! − jegyezte
meg a géppisztolyos.
Alig fejezte be a mondatot, amikor egy férfi jelent meg
a teraszon. Jo azonnal felismerte: Larry volt az, a
meggyilkolt Chester bátyja. Karján hatalmas kötés
éktelenkedett. Amikor megpillantotta a szőke férfit a
teraszajtóban, ijedten elrohant. Pillanatok alatt történt
mindez, de a géppisztolyos résen volt.
Felugrott: − Kapd el! − szólt oda társának. − Nem
léphet meg!
 A szőke nem kapcsolt azonnal. Háttal állt az ajtónak,
és nem vette észre Larryt: − Mit akarsz? − kérdezte.
− Arról a bekötött karú fickóról beszélek. Ott állt
mögötted, te szerencsétlen. Eridj már! - üvöltötte a
géppisztolyos, és tett néhány lépést előre. A szőke
elrohant.

Jo elérkezettnek látta a pillanatot a cselekvésre,

előreugrott, a tenyere élével hatalmas ütést mért a
géppisztolyos gengszterre. A férfi térdre rogyott, alig volt
eszméleténél. Jo kihasználta a helyzetet, és újabb ütést
mért rá. A gengszter előredőlt, Jo elkapta a géppisztolyt,
kivette belőle a tárat, aztán mégis meggondolta magát,
visszatette, majd a fegyvert átadta Mayhornnak: − Fogja
rá! Ne engedje mozdulni! − utasította.
Mayhorn megfogta a fegyvert. Úgy fogta, mintha egy
csörgőkígyót tartana a kezében: − Én … én nem tudom …
− dadogta.
A szőke már eltűnt. Valahol a ház körül lehet, gondolta
Jo. Aztán kirohant az előszobába és feltépte a bejárati
ajtót. Alig tízlépésnyire Larry Smith állt vele szemben,
felemelt karokkal. Jo gyorsan becsukta az ajtót. Még
hallotta a gengszter gúnyos megjegyzését: − Hová ilyen
sietősen, Mister? Jöjjön, menjünk csak be szépen a
házba!
Jo hallotta, hogy elindulnak. Gyorsan kinyitotta az
ajtót és utánuk eredt. Már a ház sarkánál járhattak,
amikor mintegy öt lépésre megközelítette őket: − Fel a
kezekkel! Dobja el a fegyvert! − parancsolt rá a
gengszterre.
A gengszter mozdulatlanná merevedett. Jo szavai
váratlanul érték, de esze ágában sem volt
engedelmeskedni.
 Jo látta, hogy a férfinak megfeszülnek az izmai. Nem
akarta megadni magát, bár tudta, hogy Jo van helyzeti
fölényben.
− Csak semmi furfang! − utasította Jo, amikor a háta
mögé lépett.
− Ha nem akarod, hogy szitává lőjjelek!
A gengszter eldobta a fegyverét, lassan felemelte a
karját. Larry Smith tátott szájjal bámult. Semmit sem
értett az egészből.
− Két lépést előre! − parancsolt rá Jo a gengszterre, és
lehajolt a pisztolyáért. A férfi erre várt. Egy hirtelen
mozdulattal megfordult, hogy Jóra vesse magát. Jo
azonban résen volt, meghúzta a ravaszt.
A gengszter fájdalomtól eltorzult arccal térdre esett.
Kezét vérző combjára szorította. − Sajnálom! Én
figyelmeztettem! − mondta Jo. Jo karon ragadta a
bámészkodó Smithet, és bementek a nappaliba. Mayhorn
az utasításnak megfelelően a földön fekvő gengszterre
fogta a géppisztolyt. A férfi már visszanyerte az
eszméletét, de még mindig mozdulatlanul hevert.
Larry Smith fáradtan rogyott le a fotelba: −
Kikészültem! − mondta. − Hiába kerestem otthon
telefonon. Aztán gondoltam, megpróbálom Mr.
Mayhornnál, azért jöttem ide…
− És itt végre megtalált − vigyorodott el Jo. − Hogy
van a sérülése?
− Minden rendben, csak egy kicsit gyengének érzem
még magamat - felelte Larry, aztán Mayhornhoz fordult;
− Azért jöttem, uram, hogy bocsánatot kérjek öntől.
Higgye el, ha tudtam volna, hogy mit tervez a bátyám,
nem vállaltam volna a szerepet. Nem értem, mi ütött a
bátyámba. Talán megbolondult.
− Semmi különös. Egyszerűen csak pénzt akart. Sok
pénzt, ez minden − felelte Jo, és a telefonhoz lépett. A
rendőrséget tárcsázta, beszámolt az eseményekről; kérte,
küldjenek egy mentőt is.
A sötét hajú gengszter nagy nehezen feltápászkodott: −
Ez hiba volt! Rendelje vissza őket! − szólt oda Jo-nak.
− Kiket?
− A zsarukat. Vigyázzon, megjárhatja, ha nem azt teszi,
amit mondok! ‘
− Ugyan, hiszen egész szép eredményeket értünk már
el. Nem gondolja? − vigyorgott Jo. − Egyébként
örvendek, hogy végre rájött, semmi értelme a
tegeződésnek.
− Hol van Danny?
− Kint a füvön fekszik a barátja. Sajnos kénytelen
voltam egy jól irányzott lövéssel leállítani, pedig nagyon
lelkes volt. Nem veszélyes a sérülése. Most pedig lenne
szíves megmondani a nevét?
− Egy nagy szart! − ordított a gengszter. Arca fénylett
az izzadságtól, a szeme most is csillogott, de most már a
félelemtől.
− Ahogy gondolja. Én ráérek. Megvárhatom, amíg
ideérkezik a rendőrség és megállapítják a
személyazonosságát − vetette oda hanyagul Jo, aztán
odament a fotelhoz, ahol a gengszter ült, a hátába
nyomta a pisztolyát, megmotozta. A gengszternél nem
volt fegyver.
A szőke férfi Mayhornra nézett: − Vigyázzon! Ha
tanúskodik, ütött az utolsó órája! − fenyegetőzött. −
Láthatta, mi semmitől sem riadunk vissza! − mondta,
aztán Smithez fordult: − Ez magára is vonatkozik,
Mister. Egyetlen szót se! Se rólam, se a barátomról!
Jo befejezte a motozást, megkerülte a fotelt, és a férfi
szemébe nézett: − Úgy látom, még mindig nem érti,
miről van szó − mondta hanyagul. − Gondoljon
Procterre. Vagy akár Harrisre. Szabad préda mindkettő.
És a maga főnöke adta ki a parancsot a megölésükre,
csupán azért, mert egyetlen egyszer hibáztak. Úgyhogy
szerintem okosabban tenné a barátjával együtt, ha azon
tűnődne, hogyan menthetné meg az irháját.
− Egyszer még beverem a képét! − sziszegte a
gengszter. Néhány perc múlva megérkezett a rendőrség
és a mentőautó. Az orvos azonnal munkához látott, a
szőke férfit besegítették a mentőautóba.
A másik férfiról kiderült, hogy Fred Coesternek hívják,
és egy hete volt a huszonötödik születésnapja. Az
iratokból az is kiderült, hogy többször volt már büntetve.
Candorra neve nem szerepelt a fiú aktáiban.
Ez nem lepte meg Jót. Candorra más taktikát
választott, állapította meg magában. Igyekszik
tehermentesíteni az embereit. Idegenekkel végezteti a
piszkos munkát. Ilyesmire könnyű embereket találni.
Persze ennek megvan az a hátránya is, hogy esetleg
sikertelenül zárul az akció. Mint ez a mostani. Valahogy
mintha az egész ügy során balszerencse kísérte volna
Candorrát. Semmi sem sikerült neki. Kivéve talán azt,
ahogy Lawdont elintézte, és ezzel megszabadult egyik
legveszélyesebb ellenségétől. Ugyanakkor rengeteg újabb
bonyodalom származott a gyilkosságból. Jo elhatározta,
hogy folytatja a nyomozást. Végül is ha Mayhorn
megfizeti, miért ne dolgozna tovább?
Felvették a jegyzőkönyveket, aztán a rendőrség
elvonult Coester társaságában.
− Tudja, nem úgy gondoltam, ahogy a telefonba
mondtam. Arra kényszerítettek. Nagyon örülnék, ha
folytatná a nyomozást − szólalt meg Bill Mayhorn. −
Szeretném, ha ezek a gazemberek elnyernék méltó
büntetésüket.
− A büntetés kiszabása nem az én feladatom. De fel
tudom göngyölíteni az ügyet. Sőt, ha kívánja, már most
megmondhatom, hogy mi történt. Nagyjából már meg is
beszéltük. Smithék pénzt akartak kicsikarni magából,
ezért Lawdonhoz fordultak. Aztán végül belőlük lett
áldozat, Lawdon ugyanis elhatározta, hogy maga keresi
meg azt a bizonyos összeget, mégpedig úgy, hogy önre
tereli a gyilkosság gyanúját. Lehet persze, hogy Smithék
meggyilkolásában egyéb motívumok is közrejátszottak −
lehet, hogy a gengszterek kiderítették, hogy Smithék
tudnak a tervükről, és ezért önállóan vették kézbe a
dolgokat −, de ez most mellékes. A lényeg az, hogy
mindkét fél − Smithék és Lawdon − saját stratégiájának
esett áldozatául. Most már csak az a feladatunk, hogy
elkapjuk Candorrát, aztán le is zárhatjuk az ügyet.
− Könnyű azt mondani, hogy lezárhatjuk az ügyet −
jegyezte meg keserűen Mayhorn. − Tudja, borzasztó
törést okozott bennem ez az ügy. Elvesztettem a hitemet
az emberekben. Meg voltam győződve róla, hogy Dinah
szeret, pedig csak azt tette, amire Chester utasította…
Hé, hová megy?
− Egy férfit kell felkeresnem: Kenny Kenton a neve −
válaszolta Jo. − Jegyezze meg ezt a nevet, és mondja meg
a rendőrségnek, ha én esetleg már nem tudnám
megmondani.
*
Személyesen Luigi Candorra nyitott ajtót: − Lépjen
beljebb, Walker. Már vártam.
Jo lassan belépett a modern bútorokkal berendezett
nappaliba: − Kenton hol van? − kérdezte.
− Házon kívül.
− És maga egyedül van az ő lakásában?
Candorrán elegáns, selymes fényű, kétsoros zakó volt,
hozzá piros pöttyös nyakkendőt viselt. Kellemes illatfelhő
lengte körül. Nem volt semmi fenyegető a
megjelenésében, sőt, kifejezetten kellemes benyomást
keltett.
− Igen, egyedül vagyok. Azaz magával kettesben −
mondta Candorra, és leült. Keresztbe tette a lábát,
gondosan eligazította a nadrág élét. Jo is leült. Candorra
nyilván tárgyalni akar, gondolta. Rájött, hogy nem lehet
tovább feszíteni a húrt, mert a bumeráng esetleg
visszaüt.
− Meglepett − kezdte Jo. − Miért éppen itt
találkozunk?
− Tudja, ön és én, mi ketten − ellentétben sokakkal −
használjuk az agyunkat − mosolygott Candorra,
kivillantva hófehér, egészséges fogait. − Tudja, a
magunkfajta emberek sok mindenben hasonlítanak
egymáshoz. Könnyen egyezségre jutnak például.
− Hallgatom − szólt közbe Jo.
− Nagyon sok gondot okozott nekem. Minden okom
megvolt rá, hogy ártsak magának. Persze, nem úgy,
ahogy történt. Kérem, bocsásson meg ezért nekem.
Tudja, a vezérkari főnökeim maguk döntenek, de
fájdalom, a döntéseik nem mindig tökéletesek.
− Rúgja ki őket − javasolta Jo.
− Gondolkozom a javaslatán. Tudom, hogy gátlástalan
embernek tart, akinek se erkölcsi érzéke, se becsülete.
Még csak szánalmat sem érez mások iránt. Ez így igaz.
Ennek ellenére helytelen lenne felelőtlen gazembernek
tartania. Én is csak egy munkaadó vagyok, mint annyian
mások. Rengeteg embert foglalkoztatok, köztük sok
családfenntartót Ezeknek az embereknek a léte, sőt a
családjuké is, tőlem függ. Attól, hogy milyen sikeresen
dolgozom …
− Talán térjen a lényegre − szólt közbe ismét Jo,
akinek elege volt abból, hogy egy ilyen Candorra-féle
gengszter felebaráti szeretetre hivatkozva a szociális
jótevő szerepében tetszeleg.
− Gondolom, abban egyetértünk, hogy Lawdon
mocskos disznó volt. Az emberei nem különben. Most
halott, halottak mind. Nem kár értük! Igazán nem kár!
− És ön persze életben van!
 Candorra felhúzta a szemöldökét: − Engedelmével, ezt
a megjegyzést nem hallottam. Valahogy nem ide illő.
Persze hogy életben vagyok. És életben is maradok, mert
van elég eszem ahhoz, hogy leszámoljak az
ellenségeimmel. Mindenkivel. Kérem, ezt jól jegyezze
meg!
− Mit akar tőlem?
− A támogatását.
− Előbb megpróbál kinyírni, aztán lassan rájön, hogy
velem nem olyan könnyű elbánni, és inkább pénzt ajánl
fel, meg akar venni! Égek a vágytól, hogy megtudjam,
mennyit érek önnek.
− Mondja meg maga, mi az ára!
− Tegyen egy ajánlatot!
− Ötvenezer?
− Azt hittem, nagyvonalúbb − gúnyolódott Jo.
− Oké. Legyen a duplája. De többet nem ér.
− Úgy látszik, csökken az árfolyamom − sóhajtott fel
Jo. − Kaptam már jobb ajánlatokat is.
58 − Tehát elfogadja?
− Nem.
− Ahogy óhajtja. Akkor folytassuk a háborút!
− Ez már az utolsó ütközet, Candorra. Lássa be, hogy
vesztett! Nem volt elég óvatos. Azt hitte, hogy erőszakkal
minden problémát meg lehet oldani. Ez lett a veszte.
Kinyílt az ajtó. Egy közepes magasságú, markáns arcú
férfi: Kenny Kenton lépett a szobába. Gyűrött
puplinnadrág és sötétkék, rövid ujjú ing volt rajta. Jobb
kezében pisztolyt tartott.
− Mintha azt mondta volna, hogy egyedül vagyunk −
fordult Jo Candorrához.
 Candorra halványan elmosolyodott. − Igen, és egyedül
is maradtunk volna, ha elfogadta volna az ajánlatomat.
De maga konokul ellenállt. Ennek most viselnie kell a
következményeit.
− Jöjjön! − ordított Kenton.
− Hová?
− Majd megtudja. De előbb álljon szépen a falhoz.
Ismeri a mókát, gondolom. − Jo hagyta, hogy a gengszter
megszabadítsa a fegyverétől. Luigi Candorra szótlanul
szemlélte az eseményeket. Nem örült neki, hogy így
alakultak a dolgok. Félt, hogy a lavina, amit ő indított el,
esetleg maga alá temetheti.
− Induljon! − parancsolta Kenton. − És ha nem akarja,
hogy átlyukasszam a bőrét, ne próbáljon meg kijátszani!
− Ha ilyen fontos, hogy megszabaduljon tőlem, minek
az izgalom? Miért nem lő le mindjárt itt? A főnökét
kíméli, vagy a lakását sajnálja.
− De viccesek vagyunk! Na gyerünk, indulj már!
Jo kivonult a lakásból. Tudta, hogy nem illik a
helyzethez, de valahogy mégis vidám volt. Érezte, hogy
valami még történni fog, még nem érkezett el a vég.
Meggyőződése volt, hogy őt nem érheti baj. Ha valakinek
ma kellemetlen percei lesznek, az valószínűleg Candorra
lesz.
Candorra a lakásban maradt. Nem szívesen vett részt
az ilyen akciókban, különben is úgy tartotta, jobb ha
háttérben marad.
Jo és Kenton már az utcán voltak. Ekkor dördült el a
lövés. Üvegszilánkok szóródtak az aszfaltra. Kenton
megállt, figyelt. Valaki szétlőtte az ablakát.
Jo nem sokat gondolkozott, egyetlen jól célzott ütéssel
térdre kényszerítette ellenfelét. Elvette tőle a fegyvereket,
aztán körülnézett. Átrohant az utcán, be egy kapualjba.
Ebben a pillanatban látta meg Harrist, aki a hátsó
kijáraton keresztül a kerítés felé rohant.
− Állj! − kiáltott rá Jo.
Harris megállt, megfordult: − Walker?! − kérdezte
csodálkozva.
− Maga látott engem Kenton lakásában? − mondta Jo,
és közelebb ment.
Harris nyelt egyet Mereven bámulta a felé irányuló
fegyvercsövet: − Mit akar tőlem? Hagyjon futni!
Megmentettem az életét. Ki van egyenlítve a számla!
− Mit csinált?
Harris felemelte a fejét, egyenesen Jo szemébe nézett:
− Megmentettem az életét − ismételte. − A háztetőről
láttam, hogy Kenton kivezeti, és láttam Candorrát is, a
nappali ablakánál állt…
− De maga nem Kentonra, hanem Candorrára célzott.
− Valóban, először rá céloztam. Megérdemelte. Ebben
a szakmában nem kell betartani a szolgálati utat.
Egyébként Kentonra is sor került volna, ha maga nem üti
le. Köszönöm a segítséget, bár én jobban örültem volna,
ha megdöglik, mint a főnöke.
− Jöjjön! − mondta Jo.
− Hová megyünk?
− Kenton lakásába. Meg kell néznünk, hogy mi van
Candorrával.
− Nem mindegy?! Már úgysem lehet segíteni rajta.
− Hová tette a fegyvert?
− Jo, hagyjon futni!
− Sajnálom, Harris, de én nem szoktam kivételt tenni.
− Az istenit! Hát nem érti?! Ha én nem vagyok itt,
maga már úton van a másvilág felé!
 − Igen, és ezt el is mondom majd a rendőrségnek.
− Köszönöm a szívességét, de nem kérek belőle. Nem
akarom, hogy letartóztassanak! − ordított Harris.
− Ismeri a játékszabályokat. Tudta, hogy mit vállal?
− Candorra ki akart nyírni. Ha maga nem lép közbe,
most nem lennék itt. Semmi kedvem hozzá, hogy úgy
végezzem, mint Procter. Önvédelemből tettem, maga
pontosan látta, igaz?!
− Ez a maga verziója, Harris. De másként is
cselekedhetett volna.
− Hogyan?
− Még mindig választhat. Mondjon el mindent az
államügyésznek. Ez jobban árt Candorrának, mint egy
golyó.
− Most már késő.
− Sosem késő kimondani az igazságot.
Harris leengedte a vállát, megadóan indult Jo felé.
Amikor odaért, jobbjával Jo felé sújtott. Az ütés célt
tévesztett. Harris újra próbálkozott. Jo kezében ott volt a
pisztoly, de Harris tudta, hogy nem fogja használni. Ez
alkalommal tévedett. Jo ugyanis a pisztoly agyával
hatalmas ütést mért Harris koponyájára. A gengszter egy
hang nélkül összerogyott.
Jo felegyenesedett, amikor meghallotta a szirénák
vijjogását. A kapuban kíváncsiskodók tömege gyűlt össze,
ijedten hőköltek hátra, amikor Jo elindult feléjük.
Csikorogtak a fékek, két rendőr átpréselte magát a
tömegen. Jo igazolta magát, és elindult az egyik
rendőrrel Kenton lakásába.
Candorra a szőnyegen feküdt, az ablak alatt. Élt még,
de már nagyon nehezen lélegzett.
− Ne beszéljen! − figyelmeztette Jo.
 − De… kell… most kell… már nem lesz időm − szólalt
meg Candorra elcsukló hangon. − Harris volt. Ez a
disznó! Persze igaza van … én mondtam, hegy … tegyék
el láb alól őt meg a barátját, Proctert. Borzasztó, csupa
idiótával vettem körül magam! − suttogta és becsukta a
szemét. Egyre lassabban és hangosabban lélegzett: −
De… Lawdon előttem járt… és ennek… − nem fejezhette
be a mondatot, megrándult a teste, a feje félre bicsaklott.
Jo már a telefonnál állt, Rowland kapitány számát
tárcsázta. Beszámolt a történtekről, aztán Bill Mayhorn
számát tárcsázta.
− Lezártuk az ügyet − jelentette Jo, aztán részletesen
beszámolt az eseményekről.
− Nem egészen − mondta Mayhorn. − Tudja, engem
nem különösebben érdekel Candorra. Nekem nem volt
bajom vele. Engem inkább az érdekelne, hogy miért volt
Dinah meztelen, és hol vannak a ruhái.
− Nem tudom − felelte fáradtan Jo. − Az ember nem
tudhat minden részletet. Legfeljebb találgathatunk:
például azt, hogy Dinah az ágyban akart várni önre. Nem
mindegy, hogy hová lettek a ruhái?! De biztos megtalálja
majd, fogadni mernék, hogy a szekrényben, vagy netán a
fotel párnája mögött.
− Igen, talán.
− Vagy gondolja, hogy meg kellene keresnem a ruháit?
− Nem, nem. Nekem elegem volt ebből az ügyből. Mit
szólna hozzá, ha kivennénk egy kis szabadságot és
elutaznánk valahová? Lenne kedve hozzá?
− Kedvem lenne, csak sajnos időm nincs. New York
nem az a város, ahonnan egykönnyen el lehet szabadulni.
− Mondja, hány menetet akar még megnyerni?
− Valamennyit!
 ISSN 0064-8308

WALKER FELÜGYELŐ krimisorozat

Kiadja a POSTPRINT Kft.

Felelős kiadó a POSTPRINT Kft. vezetője
Postacím: 1365 Budapest, pf. 628.

Szikra Lapnyomda, Budapest (89—2161)

Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató