2023

ORVOSI KÉMIAI GYAKORLATOK

Írták:
Agócs Attila, Berente Zoltán,
Gulyás Gergely, Jakus Péter,
Lóránd Tamás, Nagy Veronika,
Turcsi Erika, Takátsy Anikó

Szerkesztette: Nagy Veronika

PTE ÁOK
 ORVOSI KÉMIAI GYAKORLATOK

jegyzet

Írták:
Agócs Attila, Berente Zoltán, Gulyás Gergely,
Jakus Péter, Lóránd Tamás, Nagy Veronika,
Turcsi Erika, Takátsy Anikó

Szerkesztette: Nagy Veronika

Lektorálta: dr. Kovács Lajos tudományos főmunkatárs,

Szegedi Tudományegyetem

Pécsi Tudományegyetem
Általános Orvostudományi Kar
2023.

1
 „Én vagyok az anyag tündére,
én vagyok az élet kulcsa,
a nevem: Kémia.”
(L’année internationalle de chimie 1999.)

Előszó
A modern orvosi gyakorlatban a klasszikus kémiai módszerek háttérbe szorultak, automata
analizátorok és tesztcsíkok segítik az orvosok munkáját. Mindeközben ugrásszerű fejlődés ment végbe
a molekuláris biológia, a biokémia és a farmakológia tudományterületein, ma már ezek megértéséhez
nélkülözhetetlenek a megfelelő kémiai alapismeretek. Ennek megfelelően az Orvosi kémia gyakorlat
anyagát is korszerűsítettük, a hangsúlyt az anyagok megismerésére, tulajdonságaik megértésére és az
ezekből következő biológiai szerep és/vagy orvosi felhasználás bemutatására helyeztük.
Jelen kiadvány a 2015-ös kiadású Orvosi kémiai gyakorlatok c. jegyzet (ISBN 978-963-642-829-7)
rövidített és javított változata, melyben csak az elméleti anyag található. Minden témakörben külön
kiemeljük az orvosi vonatkozásokat. Az egyes fejezetek végén gyakorló kérdések szerepelnek, melyek
könnyen megválaszolhatóak az olvasottak és az Orvosi kémia előadásokon elhangzottak alapján. A
jegyzetet munkafüzetek egészítik ki, amelyekben a kísérletek leírásai szerepelnek.
Reméljük, hogy a kísérletezés mindenki számára élményt jelent majd, és segít megérteni a néha
igen elvont elméleti anyagot. Célunk, hogy hallgatóink természettudományos szemléletet sajátítsanak
el, azaz tudományos módszerrel, a megfigyeléseik és előismereteik alapján helyes következtetéseket
tudjanak levonni. Ezzel megalapozhatjuk azt, hogy későbbi tanulmányaik során valóban hasznosítsák
tudásukat, ne mechanikusan, hanem gondolkodva alkalmazzák ismereteiket.
Köszönjük Dr. Szabó Éva értékes kiegészítéseit. Köszönettel tartozunk Prof. Dr. Deli Józsefnek a
jegyzet elkészítésének támogatásáért és a szakmai tanácsaiért, Deliné Szegvári Csillának a jegyzet
alapos átnézéséért, valamint Völgyiné Dózsa Tímea, Kajtosné Horváth Krisztina és Szabó János
asszisztenseknek a kísérletek kidolgozásában nyújtott segítségükért.

Pécs, 2023.

a szerkesztő

2
Tartalomjegyzék
Előszó 2
Tartalomjegyzék 3
1. Bevezetés − A biztonságos munkavégzés irányelvei 5
Baleset- és tűzvédelem, elsősegélynyújtás 7
2. Laboratóriumi eszközök és eljárások 10
Fontosabb eszközök 10
Laboratóriumi alapműveletek 11
3. Egyszerű laboratóriumi elválasztási módszerek 14
Dekantálás 14
Szűrés 14
Szárítás 15
Desztilláció 17
Bepárlás 20
Liofilizálás 21
Átkristályosítás 21
Extrakció 23
4. Fizikai változások, fázisátalakulások 26
Halmazállapotok 26
Fázisátalakulások 32
5. Szervetlen kémia 36
Bevezetés a szervetlen kémiába 36
Az elemek vegyületei 39
A szervetlen vegyületek nevezéktana 42
Hidrogén 45
A hidrogén és vegyületeinek orvosi, biológiai jelentősége 47
Nemesgázok 49
A nemesgázok orvosi, biológiai jelentősége 50
Halogének 51
A halogének és vegyületeik orvosi, biológiai jelentősége 54
Oxigén-csoport 58
Oxigén (O) 58
Kén (S) 61
Szelén (Se) 63
A kalkogének és vegyületeik orvosi, biológiai jelentősége 63
Nitrogén-csoport 67
Nitrogén (N) 67
Foszfor (P) 71
Arzén (As) 73
A nitrogén-csoport vegyületeinek orvosi, biológiai jelentősége 74
Szén-csoport 77
Szén (C) 77
Szilícium (Si) 82
Ón (Sn) és ólom (Pb) 85
A szén-csoport elemeinek orvosi, biológiai jelentősége 85
Földfémek – alumínium 88
A földfémek orvosi, biológiai jelentősége 90
Az s-mező elemei 92
Alkálifémek 92
Az alkálifémek orvosi, biológiai jelentősége 93

3
 Alkáliföldfémek 94
Az alkáliföldfémek orvosi, biológiai jelentősége 97
Átmenetifémek 99
Koordinációs (komplex) vegyületek 100
A d-mező válogatott elemei 104
Az átmenetifémek orvosi, biológiai jelentősége 113
Az f- mező elemei 116
Az f-mező elemeinek orvosi, biológiai jelentősége 116
„Háztartási kémia” − vegyszerek a mindennapokban 118
6. Fizikai kémia 119
Kolligatív sajátságok 119
Kolloid rendszerek 122
Reakciókinetika 126
Termodinamika, termokémia 131
Egyensúlyra vezető reakciók 134
A kémiai reakciók iránya 137
Egyensúlyi rendszerek 142
A sók hidrolízise 142
Sók oldódási egyensúlya 145
Elektrokémia 150
Potenciometria 156
Pufferrendszerek 161
7. Mennyiségi kémiai analízis 164
Neutralizációs analízis (acidi-alkalimetria) 168
Redoximetria 171
8. Kromatográfia 174
9. Szerves kémia 189
Bevezetés a szerves kémiába 189
A szerves vegyületek fizikai tulajdonságai 189
A szerves vegyületek kémia tulajdonságai 190
A funkciós csoportok vizsgálata 194
Alkének, alkinek 194
Aromások 195
Szerves halogenidek 196
Alkoholok 196
Fenolok 197
Oxovegyületek 199
Aminok 200
Karbonsavak 201
Savszármazékok 201

10. Sztereokémia 205

Konstitúciós izoméria 205
Konformációs izoméria 206
Geometriai izoméria 208
Konfigurációs (optikai) izoméria 209

Függelék 212
Felhasznált irodalom 217
Ajánlott internetes irodalom érdeklődőknek 217

4
 1. Bevezetés − A biztonságos
munkavégzés irányelvei
Ebben a fejezetben bemutatjuk a laboratóriumi munka legfontosabb szabályait valamint
ismertetjük a tűz- és balesetvédelmi tudnivalókat.

A gyakorlatok során sok, az egészségre kisebb vagy nagyobb mennyiségben mérgező hatású
vegyszerrel dolgozunk, valamint különböző veszélyeket magukban hordozó kísérleteket végzünk el.
Kellő elővigyázatossággal, körültekintéssel, az előírások és a figyelmeztetések pontos betartásával
azonban a balesetek legnagyobb része elkerülhető.
A kémiai laboratóriumi gyakorlatok speciális jellege folytán állandóan fennforgó balesetveszély
miatt fokozott gonddal ügyeljünk a gyakorlatvezetők utasításaira, a laboratóriumi rend megtartására!
Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy vigyázatlanságunkkal, vagy gondatlanságunkkal nemcsak a saját,
hanem a körülöttünk dolgozók testi épségét is veszélyeztetjük!
A következőkben azokat a legfontosabb irányelveket ismertetjük, amelyeknek betartása a
gyakorlatok biztonságos, balesetmentes elvégzéséhez nélkülözhetetlen.

Előkészületek a gyakorlatokra

Olvassuk el figyelmesen a gyakorlat leírását! Szükség esetén tanulmányozzuk az elvégzendő

gyakorlathoz kapcsolódó elméletet! Ha valamit nem értünk, kérdezzük meg a gyakorlatvezetőtől, még
mielőtt a munkát megkezdenénk!

Magatartás a gyakorlat alatt

A kémiai laboratóriumba a gyakorlatvezető megy be először, és utoljára hagyja el azt. A

gyakorlatvezető távollétében a laboratóriumba bemenni, valamint ott kísérleteket folytatni szigorúan
tilos!
A laboratóriumi gyakorlatokon védőszemüveg és köpeny használata kötelező. A laboratóriumba
csak a gyakorlatos jegyzet, a munkafüzet és a szükséges íróeszközök vihetők be. Az egyéb holmit
(táska, kabát stb.) a főépületben lévő zárható szekrényekben vagy a ruhatárban helyezzék el!
A laboratóriumban étkezni, inni, dohányozni és telefont használni tilos!
A munkafüzetben leírt kísérletek módosítása, más kísérletek elvégzése a gyakorlatvezető
engedélye és személyes felügyelete nélkül tilos.
A laboratóriumi asztal tisztaságára a gyakorlat során mindig ügyeljünk! Az asztalra vagy a
vegyszeres üvegek oldalára került vegyszert száraz ruhával azonnal töröljük fel!

5
 Az egymás közelében dolgozók legyenek figyelemmel társaik munkájára! Szükség esetén
figyelmeztessék egymást az éppen folyó kísérlet veszélyességére! A gyakorlaton magatartásunk legyen
mindig fegyelmezett! A balesetek legnagyobb része a kellő ismeretek hiányából, vigyázatlanságból,
gondatlanságból származik.
A gyakorlatot a laboratóriumi asztal tisztára törlésével, a reagensek üvegedényeinek a polcokra
történő visszahelyezésével, valamint a használt üvegeszközöknek a tisztára mosogatásával, és azoknak
a szekrényekbe történő visszahelyezésével fejezzük be.
A gyakorlatok befejezése után, a laboratórium elhagyása előtt minden esetben szappannal
mossunk kezet!

A gyakorlatok elvégzésének irányelvei

A gyakorlatok elején a gyakorlatvezető megbeszélést tart. Ekkor lehetőség van a kísérletek

elvégzésével kapcsolatos elméleti és gyakorlati kérdések tisztázására.
Ezt követően végezzük el a kísérleteket. A kísérleteket önállóan hajtsuk végre, és a
megfigyeléseinket azonnal jegyezzük fel a munkafüzetben!
A kísérletek elvégzése előtt győződjünk meg arról, hogy a megfelelő reagenst használjuk fel! A
vegyszerek cseréje egyrészt baleseteket okozhat, másrészt "megmagyarázhatatlan" megfigyeléseket
eredményezhet!
Egy vegyszer használata után azonnal zárjuk vissza az edényt, figyeljünk arra, hogy az üvegek dugói
ne keveredjenek össze, mert ezzel az anyagok is szennyeződnének egymással.
A folyadéküvegekbe üvegbottal, pipettával, vagy spatulával belenyúlni tilos!
A kísérletekhez ne használjunk a feltétlenül szükségesnél több vegyszert! Ennek ellenére az
üvegekből kiöntött, de feleslegessé vált vegyszert az üvegekbe visszaönteni tilos!

Ujjnyi mennyiség = 1-2 cm3

A kísérletekhez használt vegyszereket mindig kellő óvatossággal kezeljük! A vegyszerek

kóstolgatása, szagolgatása, vagy megérintése tilos!
Ha esetleg egy anyagot meg kell szagolnunk, a gőzeit óvatosan, enyhén legyezzük magunk felé.
Előzzük meg, hogy bármilyen vegyszer a bőrünkre, vagy a ruhánkra kerüljön. A kezünkre kerülő
vegyszernyomok munka közben könnyen a szánkba, vagy a szemünkbe kerülhetnek, ahol súlyos
irritációkat okozhatnak!
A tömény savakat vagy mérgező anyagokat igénylő, valamint a kellemetlen szaggal járó reakciókat
mindig működő vegyifülkében végezzük! Szükség esetén használjunk védőálarcot! Előzzük meg az
illékony vegyszerek gőzeinek belélegzését!

6
 A munkafüzetben a gyakorlaton használt anyagok veszélyeire az alábbi piktogramokkal utalunk:

ártalmas, irritáló

maró mérgező

tűzveszélyes oxidáló, az égést táplálja

robbanásveszélyes a környezetre ártalmas

A vegyszereket mindig lassan, lehetőleg keverés közben elegyítsük! Tömény oldatok hígításakor
(különösen koncentrált kénsav esetén), mindig a tömény oldatot öntsük lassan, keverés közben
desztillált vízhez, vagy a hígabb oldathoz!
A felesleges vegyszerek, valamint reakcióelegyek megsemmisítésekor szigorúan tartsuk be a
gyakorlatvezető utasításait! A hulladékot a legritkább esetben szabad a csapba önteni, rendszerint a
fülkében található gyűjtőedénybe kell helyezni!
A laboratóriumi munka alapvető követelménye az edények tisztasága. Az üvegedények
mosogatását kémcsőkefével, mosószerrel végezzük. Ezt követően az edényt előbb csapvízzel, majd
desztillált vízzel öblítsük ki. Az elmosogatott kémcsöveket mindig fejjel lefelé hagyjuk a
kémcsőállványban.

Baleset- és tűzvédelem, elsősegélynyújtás

Balesetelhárítás, tűzvédelem

A kísérletek megkezdése előtt győződjünk meg a használandó üvegeszközök épségéről! Repedt

vagy törött eszközöket ne használjunk! Ha munka közben bármelyik üvegeszköz eltörik, a kifolyt
reakcióelegyet és az üvegcserepeket kellő óvatossággal azonnal töröljük fel, illetve gyűjtsük össze a
szemetes edénybe! A törött üvegeszközt az előkészítő laborból pótoljuk.
Egy kémcsőbe ne öntsünk 4-5 cm3-nél több folyadékot! A reakciók elvégzése során a kémcsőbe,
vagy a lombikba nyílásán keresztül belenézni, vagy beleszagolni tilos! A kémcső száját sohase fordítsuk
magunk, vagy mások felé!
Az üvegedények melegítése előtt ellenőrizzük, hogy azok külső fala száraz-e! A kívül nedves
üvegedény melegítés során könnyen elpattanhat.
Erlenmeyer-lombikban, főzőpohárban úgy végezzük a forralást, hogy az edénybe egy szem
forrkövet teszünk, majd fűtőlapra helyezzük. A melegítést mindig alacsony fokozattal kezdjük, és csak
fokozatosan növeljük az erősségét.

7
 A Bunsen-égő meggyújtásánál először az égő gyufát tartjuk az égő kéménye fölé, és csak ezután
nyitjuk ki a gázcsapot. Hogy elkerüljük az égő begyulladását, célszerű a levegőnyílást a meggyújtás előtt
elzárni. Ha a Bunsen-égő a hevítés során mégis begyullad, amit sípoló hangjáról és zöldes lángjáról
könnyű felismerni, a gázcsapot azonnal zárjuk el! Várjunk, míg lehűl, majd az előzőek szerint ismét
gyújtsuk meg.
Elektromos főzőlappal történő melegítéskor, vagy más elektromos eszköz használatakor
ügyeljünk, hogy azt nedves kézzel ne érintsük meg, illetve, hogy arra a munka során folyadék ne
kerüljön! Ha mégis előfordul (pl. melegítés során egy lombik elpattan), az elektromos kapcsoló
kikapcsolásával feszültségmentesítsük a készüléket, és − lehűlés után − száraz ruhával töröljük le a
folyadékot!
Gyúlékony oldószerekkel (pl. éterrel, hexánnal, alkohollal) történő munkavégzés esetén a
laboratóriumban nyílt láng használata tilos! A légárammal továbbsodort oldószer gőzeit távolabbi láng
is meggyújthatja. A szerves oldószereket tartalmazó reakcióelegyeket forró vízfürdővel melegítjük.
Tűz esetén sohasem szabad a tüzet fújni! Ezzel csak az égést fokozzuk, és a láng az arcunkba csap.
Ha a ruhánk gyullad ki, azt nedves törölközővel vagy laboratóriumi köpennyel fojtsuk el!
Kisebb térfogatú oldószer meggyulladása esetén a tüzet az edény szájának óraüveggel történő
lefedésével elolthatjuk. Nagyobb tűz, komolyabb veszély esetén a laboratórium falára szerelt, pirosra
festett kézi tűzoltó készüléket használjuk. Tilos vízzel oltani a vízzel nem elegyedő oldószereket (pl.
hexán), a vízzel reagáló anyagokat (alkálifémek) és feszültség alatti elektromos berendezéseket!
Laboratóriumi tűzeset bekövetkezése esetén a folyosón található, a laboratóriumba vezető
gázcsapot és elektromos főkapcsolót azonnal zárjuk el, illetve kapcsoljuk ki! Természetesen a sérült
személyek ellátását azonnal kezdjük meg!

Elsősegélynyújtás

Ha a laboratóriumban bárkit baleset ér, azt azonnal jelentse a gyakorlatvezetőnek, aki belátása
szerint elsősegélyt nyújt és/vagy orvosi ellátást kér. A gyors elsősegélynyújtás elengedhetetlen
feltétele a komolyabb egészségkárosodások megelőzésének.
Égési sérülés esetén az égett bőrfelületet csapvízzel hűtsük és kérjünk szakellátást!
Vágási sérülés esetén a sebből az esetleges szennyeződést, üvegszilánkot távolítsuk el, a vágott
seb környékét fertőtlenítsük, és a sebet steril kötéssel lássuk el! Súlyosabb esetben ideiglenes kötést
alkalmazunk és a sérültet szakrendelőbe kísérjük. Kötszer és fertőtlenítőszer az előkészítő laborató-
riumban kérhető.
A bőrre kerülő vegyszereket bő vízzel azonnal mossuk le! Savak esetén azt követően a kézmosó
feletti polcon található nátrium-hidrogénkarbonát oldattal, lúgok esetén bórsav oldattal semlegesítsük
az érintett bőrfelületet. Végül ismét vízzel öblítjük és szükség esetén zsíros kenőccsel bekenjük azt.
Bróm okozta sérülésnél a vöröskeresztes üveges nátrium-tioszulfát-oldatot használjuk közöm-
bösítésre.

8
 A bőrre fröccsent koncentrált kénsavat először száraz ruhával töröljük le, utána mossuk csak bő
vízzel, illetve semlegesítsük nátrium-hidrogénkarbonát oldattal!
Ruhára fröccsent savat híg ammóniával, vagy nátrium-hidrogén-karbonát oldattal közömbösít-
hetünk.
A szánkba került vegyszereket haladéktalanul köpjük ki, majd a szánkat bő vízzel, illetve szükség
esetén híg nátrium-hidrogén-karbonát vagy bórsav oldattal öblögessük!
Szemsérülés esetén a szembe került vegyszert bő vízzel azonnal mossuk ki! Bármilyen természetű
szemsérülés esetén a legrövidebb időn belül kísérjük a szemsérültet a Szemészeti Klinikára!
Belégzéssel történt mérgezés esetén a sérültet azonnal vigyük friss levegőre, és intézkedjünk
szakorvosi ellátásáról!
Áramütésnél legfontosabb a helyiség áramtalanítása (főkapcsoló). A sérültet friss levegőre kell
vinni, szükség esetén mesterséges légzést alkalmazni, és haladéktalanul orvosi ellátást kell kérni!

9
 2. Laboratóriumi eszközök és
eljárások
Fontosabb eszközök

A laboratóriumi munka során használt egyszerűbb eszközök a 2.1.a-b. ábrákon láthatók.

2.1.a. ábra. Laboratóriumi eszközök

Az üvegtölcsér, az óraüveg és a mérőhenger nem hőálló, ezeket nem szabad melegíteni. A

kristályosító csészét, a főzőpoharat és a lombikot általában fűtőlapon (rezsón) melegítjük, a többi
eszközt akár nyílt lángon is lehet hevíteni.

2.1.b. ábra. Laboratóriumi eszközök

10
 Nyílt láng használatakor a porcelán tégelyt a vasháromlábra helyezett agyagháromszögbe
helyezzük, és közvetlenül melegítjük. A forró tégelyt a tégelyfogóval fogjuk meg, és soha nem a
munkaasztal felületére, hanem a hőálló agyagos dróthálóra helyezzük. A vasháromlábra helyezett
agyagos dróthálón keresztül akár főzőpoharat és lombikot is melegíthetünk.

Laboratóriumi alapműveletek

Hevítés, forralás

Laboratóriumi eszközöket különböző fűtőberendezésekkel melegíthetünk. Leggyakrabban

elektromos főzőlapot használunk, mert hőfoka könnyen szabályozható és tűzveszélyes anyagok
melegítésére is alkalmas. Néha szükséges lehet nyílt láng használata, ekkor Bunsen-égőt (2.2. ábra)
alkalmazunk.
A Bunsen-égő vezetékes földgázzal működik, az égőbe jutó
levegő mennyisége az égő alsó részén található, elfordítható,
lyukas hengerrel szabályozható. Ha a szabályozó rést teljesen
bezárjuk, akkor a gáz égése tökéletlen, apró koromszemcsék
keletkeznek, amelyek a lángban izzanak. Emiatt a láng sárgán
világít és kormoz. Az ilyen, ún. világító lángot sohasem
használjuk melegítésre. A levegő-szabályozó rést félig kinyitva
színtelen, nemvilágító lángot kapunk, melynek a hőmérséklete
is magasabb. Melegítésre általában nemvilágító lángot
használunk. Ha a Bunsen-égőt pillanatnyilag nem használjuk, de
nem akarjuk eloltani sem, akkor mindig tekerjük a szabályozó
rést zárt állásba, hogy világító lángot kapjunk, a nemvilágító láng ugyanis szinte teljesen láthatatlan, és
így könnyen balesetet okozhat! Teljesen nyitott rés esetén a legnagyobb a lángba jutó levegő
mennyisége, ekkor a legmagasabb a láng hőmérséklete (1000-1300 °C). Ilyenkor az égő jellegzetes,
süvítő hanggal ég és a láng közepén egy kékes színű “mag” látszik. Az ilyen lángot nevezzük
szúrólángnak, használatára viszonylag ritkán van szükség.

Szilárd anyagokat többnyire tégelyben hevítünk. Leggyakrabban porcelán tégelyt használunk,

amelyet vasháromlábra helyezett agyagháromszögbe téve, közvetlen lángon melegítünk. A hevítést kis
lánggal kezdjük, majd a láng hőmérsékletét fokozatosan növeljük a levegő mennyiségének
szabályozásával. A legmagasabb hőmérsékletet akkor érjük el, ha a tégely alja a láng magja felett kb. 1
cm-rel van.

11
 Vizes oldatok melegítése és forralása
Kisebb mennyiségű folyadékot kémcsőben, nagyobb mennyiségűt lombikban melegíthetünk. Nyílt
láng használatakor a kémcsövet mindig kémcsőfogóval fogjuk meg, és úgy tartjuk, hogy a nyílása ne
irányuljon senki felé, hiszen a forró folyadék könnyen “kilőhet”. A kémcső hevítését enyhe rázogatás
közben, óvatosan kell végezni. Ügyeljünk arra, hogy a kémcsőben (térfogata kb. 25 cm 3) 4-5 cm3-nél
több folyadék az összes reagáló anyag elegyítése után se legyen. Melegítéskor tartsuk ferdén a
kémcsövet a Bunsen-égő nemvilágító lángjának felső harmadába. Célszerű először a kémcsőben lévő
folyadékoszlop felső részét melegíteni, és ezután az alsó felét.
Erlenmeyer-lombikban, főzőpohárban nagyobb mennyiségű nem túl illékony folyadékot
forralhatunk úgy, hogy az edényt elektromos főzőlapra helyezzük. A túlhevülés, kihabzás elkerülésére
forrkövet teszünk bele. A meleg lombikot, főzőpoharat hőálló kesztyűvel, ennek híján gumitömlő-
darabbal az ujjunkon, vagy többszörösen hajtogatott száraz papírcsíkból készített hurokkal (és nem
tégelyfogóval!) fogjuk meg.
Tilos a kémcsőbe vagy a lombikba nyílásán keresztül belenézni vagy beleszagolni, mert
kifröccsenés esetén komoly sérülést szenvedhetünk!
Kisebb mennyiségű tűzveszélyes folyadékot melegíthetünk fülke alatt elektromos főzőlapon vagy
vízfürdőn. Nagyobb mennyiségek csak visszafolyó hűtővel felszerelt, csiszolatos lombikban
melegíthetők, elektromos fűtésű folyadékfürdőn vagy elektromos fűtőkosárral (ld. desztillálás).

Melegítés vízfürdőn

Kis mennyiségű oldatokat tartalmazó kémcsövek enyhe melegítésére általában vízfürdőt

használunk. A vízfürdőt célszerű már a gyakorlatok elején előkészíteni: egy főzőpoharat desztillált
vízzel félig töltünk és egy szem forrkövet teszünk bele, majd a főzőpoharat rezsóra helyezzük. A fűtést
úgy szabályozzuk, hogy a víz enyhén gyöngyözve forrjon (kb. közepes fokozat). A vízfürdőhöz mindig
desztillált vizet használjunk, mert csapvízből melegítésre vízkő csapódik ki, ami zavarossá teszi a vizet,
és akadályozza a kémcsőben történő változások megfigyelését.

Csapadékok leválasztása

Csapadékok leválasztásakor nagyon fontos a változások megfigyelése. Ezért a reagenst apránként,

a kémcső tartalmát összerázva adagoljuk. Amfotéria, komplexképződés gyakran jár az eleinte
képződött csapadék feloldódásával a reagens feleslegében!

Gázok előállítása
Laboratóriumi gázok (O2, N2, Cl2, H2, NH3, CO2, N2O, HCl, nemesgázok) általában nagynyomású
gázpalackokban kerülnek forgalomba, de kisebb mennyiségeket gyakran helyben állítunk elő. A
leggyakrabban alkalmazott laboratóriumi gázfejlesztő berendezés az Kipp-készülék, amelyben egy
szilárd halmazállapotú, vízoldhatatlan kiindulási anyagból vizes oldattal reagáltatva állíthatunk elő

12
gázokat (2.3. ábra). A készülék három üvegedényből áll, a felső hosszú szárú tölcsér a folyékony
reagenst juttatja az alsó edényen keresztül a középsőbe, amelyben egy perforált lemezre helyezték a
szilárd reagenst. A fejlődő gázt a középső edényből vezetjük el. Ha a gázelvezető cső csapját elzárjuk,
a fejlődő gáz nyomása a folyadékot visszanyomja az alsó edénybe és a reakció megszakad (de a csap
nyitásával bármikor újraindítható). A gázelvezető csőhöz gázmosó palackot illesztenek, részben a
fejlesztett gáz szennyezéseinek visszatartására, részben a gázáram ellenőrzésére (buborék-számláló).
Általában 2-3 buborék/s gázáram javasolt.

2.3. ábra. Kipp-készülék

Kipp-készülékben gyakran előállított gázok:

Hidrogéngáz granulált cinkből sósavval: Zn + 2 H+ = H2 + Zn2+
Kén-hidrogén vas(II)-szulfidból sósavval: FeS + 2 H+ = H2S + Fe2+
Szén-dioxid márványból sósavval: CaCO3 + 2 H+ = Ca2+ + H2O + CO2

13
 3. Egyszerű laboratóriumi
elválasztási módszerek
Dekantálás

Szilárd- és folyadékfázis elválasztásának legegyszerűbb módszere a dekantálás. Az eljárás lényege,

hogy a felkevert szuszpenziót ülepedni hagyjuk, majd a folyadékot óvatosan leöntjük a szilárd
maradékról. Amennyiben bizonyos, hogy a minta oldható szennyezést tartalmaz, az eljárást 2-3-szor
megismételhetjük. Dekantálással nem lehet olyan jó elválasztást elérni, mint szűréssel, viszont jól
ülepedő csapadékok esetében nagyon gyors és egyszerűen kivitelezhető.

3.1. ábra. Dekantálás

Szűrés

A szűrés során szilárd fázist választunk el folyadékfázistól egy olyan áteresztő anyag segítségével
(szűrőréteg), amely a két fázisból csak a folyadékot engedi át. Az elválasztás után kapott szilárd
komponenst szüredéknek (vagy csapadéknak), a folyékony fázist szűrletnek, anyalúgnak nevezzük.

3.2. ábra. Szűrés sima és redős szűrőpapíron

14
 Légköri nyomáson végzett munkánál sima, kúpos, rövid szárú tölcsért használunk (3.2. ábra),
melybe sima vagy redős szűrőpapírt helyezünk. A szűrőpapír egy e célra készített speciális papír, amely
különböző pórusátmérővel ívekben, korong, vagy redős szűrő formájában kapható. A redős szűrőpapír
hajtogatását mutatja a 3.3. ábra.

legyezőszerűen hajtogatjuk

3.3. ábra. Redős szűrőpapír készítése

Szűrhetünk vattacsomón vagy üveggyapoton is. Szűrőedényként egyszerű szűrésnél a

legkülönbözőbb laboratóriumi edényeket használhatjuk (kémcső, Erlenmeyer-lombik, bepárló lombik
stb.).

Szárítás

Szárításon folyadékok, elsősorban víz vagy vízgőz eltávolítását értjük szilárd, folyékony vagy
gázhalmazállapotú anyagból.
A nem hőérzékeny szilárd anyagokat legegyszerűbben infravörös lámpa alatt száríthatjuk (3.4.
ábra). A szilárd anyagok szárítása történhet exszikkátorban is (3.4. ábra), ahol a szárítóanyag a zárt
légtéren keresztül fejti ki hatását. Az exszikkátor perforált lemezére helyezzük megfelelő edényben a
szárítandó anyagot, az exszikkátor aljára a szárítószert tesszük. Ha az exszikkátorból a levegőt
kiszivattyúzzuk, a szárítás hatásosabb, és rövidebb időt igényel (vákuum-exszikkátor). Vízelvonásra
higroszkópos, a vizet kémiai reakcióval, vagy fizikai adszorpcióval megkötő anyagokat szoktunk

15
használni. A hidrátképző anyagok közül a vízmentes kalcium klorid (CaCl2), magnézium-perklorát
(Mg(ClO4)2), nátrium-szulfát (Na2SO4), kálium-karbonát (K2CO3), nátrium-hidroxid (NaOH), kálium-
hidroxid (KOH) és tömény kénsav (cc. H2SO4) használata a legelterjedtebb. A nedvességet kémiai
reakció útján kötik meg egyes fémek és oxidok, pl. Na, K, CaO, P2O5. Adszorpcióval köti a vizet a
szilikagél, amelyet kobaltsókkal kékre színezve hoznak forgalomba (ha rózsaszínűvé alakul,
szárítóanyagunk kimerült, regenerálni kell: a víz melegítéssel eltávolítható).

3.4. ábra. Infravörös lámpa, exszikkátor.

A gázok és folyadékok szárításkor közvetlenül érintkeznek a szárítóanyaggal.

Folyadékok szárítását úgy végezzük, hogy a folyadékhoz arányos mennyiségű szárítószert
adagolunk, lefedve állni hagyjuk, majd időnkénti összerázás után a megszárított folyadékot a szilárd
vízelvonószertől szűréssel, vagy dekantálással elválasztjuk. A szárítószer nem oldódik az adott
oldószerben, csak a víznyomokat köti meg. Leggyakrabban vízmentes Na2SO4-t vagy MgSO4-t
használunk.
A gázokat egyszerűen száríthatjuk, ha megfelelő alakú edényekbe töltött szárítóanyagon keresztül
áramoltatjuk vagy pl. tömény kénsavval töltött gázmosó palackon buborékoltatjuk át.

3.5. ábra. Gázmosó palackok

16
 A következőkben néhány fontos elválasztási módszert (desztillálás, elpárologtatás, extrahálás,
kristályosítás) ismertetünk, amelyek alkalmazása során több anyag keverékéből az egyiket dúsítva
nyerjük ki. E feldúsulás különböző fázisátmenetek révén jön létre.

Desztilláció

Folyadékelegyek szétválasztására használt művelet, amely a szétválasztandó komponensek eltérő

illékonyságán alapul. A desztillációnál az elegy melegítése során a folyadék gőznyomása addig nő, amíg
egyenlő lesz a légköri nyomással, és a folyadék forrni kezd. Forráspontnak nevezzük azt a
hőmérsékletet, amelyen a folyadék gőznyomása egyenlő a külső légköri nyomással. Kémiailag
egységes, tiszta folyadék lepárlásakor a forráspont állandó, a folyadék- és a gőzfázis összetétele
azonos. Folyadékelegyek forralásakor viszont a folyadékfázis és a vele egyensúlyban lévő gőzfázis
összetétele különbözik. A 3.6. ábrán egy ideális, A és B anyagból álló elegy ún. forráspont-diagramja
látható. A függőleges tengelyen a hőmérsékletet (forráspontot) ábrázoljuk, a vízszintes tengely a
folyadékelegy összetételét jelöli móltörtben kifejezve. A skála mindkét irányban olvasható: a bal
oldalon A anyag móltörtje 1, B móltörtje 0, azaz tiszta A anyagot jelent. A skálán jobbra haladva A
móltörtje csökken, B anyagé növekszik, azaz különböző összetételű folyadékelegyeket jelölünk. A skála
végpontja a tiszta B anyag (XB=1), ahol A móltörtje 0. Az alsó, L (liquidus) görbén a folyadék
forráspontját olvashatjuk le az összetétel függvényében, míg a V (vapor) görbe az egyensúlyi gőz-
összetételt mutatja. Az ábra szaggatott vonalai jelzik például, hogy egy 50-50% (mól%!) A-t és B-t
tartalmazó elegy forráspontján mintegy 90% A-t tartalmazó gőzzel tart egyensúlyt.

3.6. ábra. Ideális elegy forráspont-diagramja

Látható, hogy forraláskor elsősorban az alacsonyabb forráspontú (illékonyabb) komponens

távozik, tehát a visszamaradó elegy a magasabb forráspontú összetevőben válik gazdagabbá. Így

17
érthető a desztillációkor tapasztalható általános szabályszerűség, hogy a forráspont vagy állandó
marad, vagy emelkedik.
A 3.7. ábrán látható, hogy az ún. azeotrópos elegyek forráspont-görbéje szélsőértéket mutat.
Bármilyen összetételű elegyet kezdünk desztillálni, az összetétel addig változik, míg a folyadék- és
gőzfázis összetétele egyenlővé válik. Ettől kezdve állandó összetételű, ún. azeotrópos elegy desztillál,
további szétválasztás nem lehetséges.

3.7. ábra. Azeotrópos elegyek forráspont-diagramja (Xaz az azeotrópos összetételt jelenti)

Ideális elegyet a hasonló molekulaszerkezetű anyagok képeznek, pl. szénhidrogének keverékei,

toluol-benzol. Tipikus azeotróp a víz-etanol keverék, amely forráspont-minimummal jellemezhető, az
azeotrópos összetétel 96 v/v% alkohol és 4 v/v% víz. Forráspont-maximummal rendelkező azeotrópot
képez a sósav-víz elegy vagy a salétromsav vizes oldata.
A görbékből az is kiolvasható, hogy desztillációkor a gőztérbe minden komponens belepárolog,
azaz a desztillátum minden frakciója keverék, a két komponens szétválasztása nem tökéletes. Ezt
tapasztalhatjuk a vízzel korlátlanul elegyedő metanol esetében is. Ha egyenlő térfogatú metanol és víz
keverékét kezdjük el desztillálni, a kezdeti forráspont kicsivel magasabb lesz a tiszta metanolénál (64,7
°C), a végső pedig kissé alacsonyabb, mint a víz forráspontja (3.8. ábra).

3.8. ábra. Metanol-víz elegy desztillációs görbéje: ―

és egy tökéletes elválasztás idealizált desztillációs görbéje: ---

18
 A desztillálóberendezés csiszolatos lepárlólombikból, desztilláló feltétből, hűtőből, elszívó-
csonkból és szedőből áll (3.9. ábra).

3.9. ábra. Egyszerű és frakcionáló oszloppal ellátott desztillálókészülékek

Ún. frakcionáló oszlop vagy kolonna alkalmazásával az elválasztás hatékonyabbá tehető.

Lepárlólombikként rendszerint gömblombikot használunk. A lombikot legfeljebb kétharmadáig
tölthetjük folyadékkal, és az átfröccsenés, áthabzás stb. elkerülésére forrkövet teszünk bele. A hőmérő
kiválasztásakor lényeges, hogy a higanyzsák a gőzelvezetőcső nyílásának magasságába nyúljon be, és
így a kiáramló gőz hőmérsékletét mérje (ez a távozó elegy forráspontja). A hűtőben csapvíz áramlik. A
fűtést úgy szabályozzuk, hogy a desztillátum cseppjei számolhatók legyenek. Tiszta anyag lepárlásakor
a hőmérséklet állandó. Ha a hőmérséklet emelkedik, ez annak a jele, hogy keverék desztillál át.
A desztillálást csökkentett nyomáson is végezhetjük, különösen magas forráspontú folyadékok
esetében célszerű vákuumdesztillációt alkalmazni a forráspont csökkentése céljából.

19
Bepárlás

Ha a párlatra, az illékony alkotóra van szükségünk, desztillációról, lepárlásról beszélünk, ha a

párlási maradék, a száraz anyag kinyerése a cél, a műveletet elpárologtatásnak, bepárlásnak nevezzük.
E célra rendszerint alkalmasak az említett desztillálóberendezések, de néha egyszerűbb eszközök is
megfelelnek a célnak. Illékony folyadékot (kis mennyiség) elpárologtathatunk vegyifülkében
óraüvegről vagy kristályosító csészéből szobahőmérsékleten, de nagyon elterjedt az infravörös lámpa
és a vízfürdő használata is. Meggyorsíthatjuk az elpárologtatást úgy, hogy az edény légteréből elszívjuk
az oldószer gőzeit.

3.10. ábra. A vákuumbepárlás elve

A nyomás csökkentésekor (3.10. ábra "a" nyíl) a folyadék alacsony hőmérsékleten kezd forrani és
alakul át gőzzé (hajlított nyíl).
A vákuumban végrehajtott elpárologtatás nagy hatásfokú eszköze a rotációs filmbepárló (3.11.
ábra.).

3.11. ábra. Rotációs filmbepárló

Az állandó forgásban lévő bepárló lombik nagy párolgási felületet biztosít, az edény falán keletkező
folyadékfilm párolog, aminek eredménye a nagy teljesítmény. A forgás miatt forrkőre sincs szükség,
mert a folyadék folyamatos mozgásban van, és habzásmentesen forr. A vákuum hatására a forráspont
alacsonyabb, így hőérzékeny anyagok bepárlására is alkalmas. A rotációs filmbepárlót víztartalmú

20
oldószer eltávolítására nagyon ritkán használjuk, mert a vizes folyadékok rendszerint nagyon habzanak
vákuumbepárlás során. Víz eltávolítására inkább liofilezést alkalmazunk.

Liofilizálás

Az elpárologtatás egyik speciális esete a liofilizálás, ami jég elpárologtatását jelenti (szárítási
folyamat). Egy vizes oldatból a vizet liofilizálással (fagyasztva szárítással) távolíthatjuk el kíméletesen,
alacsony hőmérsékleten. A liofilizálás nélkülözhetetlen módszer orvosi, biokémiai laboratóriumokban.
Elve nagyon egyszerű: a jég alacsony nyomáson és nagyon alacsony hőmérsékleten szublimál.

3.12. ábra. A liofilizálás elve

Liofilezéskor a vizes oldatot vékony rétegben egy gömblombik falára fagyasztjuk (3.12. ábra "a"
nyíl), majd az edényt evakuáljuk ("b" nyíl). A megfagyott víz az alkalmazott nagy vákuumban szublimál
(hajlított nyíl), a nagy szublimációs hőnek köszönhetően a rendszer a külső hűtés megszüntetése után
is hideg marad. Az elszívott gőzt valamilyen módon megkötjük (esetünkben kifagyasztással). Rendkívül
kíméletes módszer, hisz anyagunk annyira lehűl, hogy a hőérzékeny komponenseket (fehérjék,
antibiotikumok, mikroorganizmusok) nem éri károsodás, nincs habzás, a magasabb hőmérsékleten
vízgőzzel illó anyagok visszamaradnak, a mikrobiológiai, enzimatikus bomlás veszélye minimálisra
csökken, és a levegő oxigénje sem károsítja anyagunkat. Térfogatcsökkenés szinte nincs, finom
eloszlású, porózus, nagy felületű anyag keletkezik, amely könnyen újra oldható. Liofilizálást gyakran
alkalmaznak élettudományi kutatásokban. A gyógyszeriparban felhasználják az élő, attenuált vírusokat
tartalmazó vakcinák (MMR: kanyaró-rubeola-mumpsz, bárányhimlő, polio, rotavírus) előállításakor,
valamint pre- és probiotikumok készítésekor.

Átkristályosítás

Az átkristályosítás a szilárd anyagok egyik egyszerű tisztítási módszere, amely akkor alkalmazható,
ha a tisztítandó anyag oldhatósága (az adott oldószerben) a hőmérséklet növelésével nő. A tisztítandó
szilárd anyagot oldatból, kristályok formájában igyekszünk kinyerni. A laboratóriumi munkában ez azt
jelenti, hogy az anyagot megfelelő oldószerben melegen oldjuk, majd az oldatból hűtéssel kristályos
formában visszanyerjük. Ahhoz, hogy a kristályosodás meginduljon, az oldatnak túltelítettnek kell

21
lennie. A kristályosodás folyamata gócképződésből és a kristályok növekedéséből áll. Ezek sebességét
az oldószer megválasztásával, a hűtés sebességével stb. lehet befolyásolni. A kristályosítás sikerének
alapfeltétele, hogy megfelelő oldószert válasszunk ki. Itt vegyük figyelembe, hogy minden anyag
azokban az oldószerekben oldódik a legjobban, amelyekhez kémiailag a legközelebb áll. Túlságosan "jó
oldószer" kristályosításra nem használható, mivel abból alacsony hőmérsékleten sem válik ki az anyag.
Az átkristályosításhoz ideális oldószer inert, az anyagot szobahőmérsékleten rosszul, forráspontján jól
oldja, ám a szennyeződés minden hőmérsékleten nagyon rosszul vagy nagyon jól oldódik benne.
Általában meredek oldhatósági görbével jellemezhető anyag-oldószer párt alkalmazunk
átkristályosításra.

oldhatóság

hőmérséklet

3.13. ábra. Oldhatósági görbék típusai

A kristályosítás munkamenete a következő: az oldószer kiválasztása után a kristályosítandó

anyagot a lehető legkevesebb oldószerben feloldjuk, miközben melegítjük az oldatot. Az oldószer
adagolásával legyünk óvatosak, nehogy túlzottan felhígítsuk oldatunkat.
Oldás után következik a meleg(!) oldat tisztítása: A nem oldódó szilárd szennyeződéseket még
forrón, szűréssel távolítjuk el. Az oldott, gyakran színes szennyeződésektől derítéssel szabadulhatunk
meg. Ennek lényege az, hogy a szennyezett oldathoz nem oldódó, indifferens, nagy fajlagos felületű
anyagot, derítőszert adunk (aktív szén, szilikagél, alumínium-oxid), ezzel összerázzuk, esetleg
melegítjük, majd ülepedni hagyjuk. Az ülepedő részecskék a szennyezést adszorbeálják, és az oldat
kitisztul. A derítőanyagot végül még melegen, szűréssel választjuk el az oldattól.
Ezután következik a kristályosodás megindítása, aminek egyik lehetősége az oldat hűtése. Ezt
meredek oldhatósági görbéjű anyagok esetében alkalmazhatjuk, és úgy hajtjuk végre, hogy az
oldatunkat a melegítés megszüntetése után állni hagyjuk (lassú lehűlés), vagy vízcsap alatt hűtjük
(gyors lehűlés). Ha nyugalomban, lassan hűl le az oldat, kevesebb kristálygóc képződik, és nagyobbak
lesznek a kristályok. Gyors hűtésnél több góc keletkezik, viszont kisebb kristályok képződnek. Nehezen
kristályosodó anyagok esetében a túltelített oldatot beoltjuk, azaz a kristálygócokat kívülről visszük be.
A kristályosodás sok esetben megindítható az edény belső falának üvegbottal való dörzsölésével. A
kivált kristályokat szűréssel nyerjük ki.

22
Extrakció

Az extrakció olyan elválasztási módszerek gyűjtőneve, amelyek alkalmazásakor a keverékekből

oldószerrel vonjuk ki a kívánt anyagot.

Szilárd-folyadék extrakció

Szilárd halmazállapotú keverékből az oldható komponenst a dekantálásnál leírtak szerint, szükség

esetén melegítéssel vonhatjuk ki.
Az extrakció folyamatossá tehető a Soxhlet-készülék
alkalmazásával. A készülék lombikból, extraháló feltétből és
visszacsepegő hűtőből áll (3.14. ábra). A szilárd keveréket egy
papírhüvelybe téve az extraháló feltétben helyezzük el.
Forraláskor az oldószer a lombikból a nagy keresztmetszetű
összekötőcsövön át a visszafolyó hűtőbe jut, ahol lecsapódik és a
papírhüvelyben lévő anyagra csepegve kioldja az oldható
komponenseket. Ha az extraktum eléri a túlfolyó szintjét, a
szivornyán keresztül visszafolyik a forralólombikba és a folyamat
újra kezdődik.
Így extraháljuk pl. éterrel a lipid-frakciót megszárított
zsírszövetből. A készülék előnye, hogy viszonylag kevés
oldószerrel akár nagy mennyiségű anyag is extrahálható,
hátránya, hogy hőérzékeny vegyületek extrakciójára nem
alkalmas.

Folyadék-folyadék extrakció

Kémiai, biokémiai laboratóriumokban az extrakciós eljárások közül leggyakrabban a kirázást

használjuk. Ilyenkor az oldatban lévő anyagot egy, az eredeti oldószerrel nem elegyedő oldószerrel
extraháljuk, amely a kívánt komponenst jobban oldja, mint az eredeti oldószer. Az elválasztás alapja a
Nernst-féle megoszlási törvény, amely szerint az oldott anyag koncentrációinak (c1 és c2) aránya két,
egymással nem elegyedő, egyensúlyban lévő folyadékban, adott hőmérsékleten állandó, azaz c1/c2 =
K. A törvény szigorúan csak ideális esetben (híg oldatokban) érvényes.
A kirázást akkor célszerű alkalmazni, ha a megoszlási hányados (K) sokkal nagyobb, mint 1, ilyenkor
az anyag csaknem kvantitatíve megy át az eredeti oldatból a másik oldószerbe. Egyszeri összerázással
gyakorlatilag az összes anyag extrahálható. Ha a hányados 1 körüli érték, ismételt kirázást alkalmazunk.
A kirázás eszköze a választótölcsér. Ennek két típusát használjuk, a gömbölyűt és a kúposat (3.15. ábra).

23
 3.15. ábra. Választótölcsérek

A munkamenet a következő:
1. A csapot és a dugót az (alsó fázisként használt) használt oldószerrel megnedvesítjük.
2. Az extrahálandó oldat és az oldószer betöltése után a választótölcsér nyakát a dugóval együtt
megfogjuk, másik kezünkkel a csapot kezeljük.
3. Kifolyóval felfelé fordítva a csapot nyitjuk, levegőztetjük. A csap elzárása után a fázisokat
összerázzuk, majd ismét levegőztetjük.
4. A választótölcsért állványba helyezve a dugót kivesszük, és a fázisokat hagyjuk szétválni.
5. Az elvált fázisokat a csapon keresztül leengedve, külön-külön felfogjuk.

Kérdések, feladatok

1. Definiálja a forráspontot!
2. Hogyan befolyásolja a külső nyomás a forráspontot? Miért célszerű vákumban végezni a bepárlást?
3. Mutassa be a vákuumbepárlás elvét fázisdiagramon!
4. A rotációs filmbepárló előnyei, alkalmazása. Rotációs filmbepárláskor mi a szerepe a lombik
forgatásának?
5. Mutassa be a liofilizálás elvét fázisdiagramon! Jellemezze a liofilizálás folyamatát!
6. Melyek a liofilezés előnyei, mikor alkalmazzuk?
7. Sorolja fel a liofilezéssel készült anyag jellemzőit!
8. Magyarázza meg az átkristályosítás alapját az "oldhatóság hőmérsekletfüggése" diagramon.
9. Melyek az átkristályosításhoz ideális oldószer tulajdonságai?
10. A derítőszer (aktív szén) tulajdonságai és szerepe.
11. Mi a dekantálás?

24
12. Mit jelent az extrakció?
13. Írja fel a Nernst-féle megoszlási törvény és adja meg a jelölések magyarázatát!
14. Sorolja fel az extrakcióhoz ideális oldószer tulajdonságait!
15. Adja meg a szárítószer szerepét, tulajdonságait!
16. Melyek a Soxhlet-extraktor előnyei és hátrányai?

25
 4. Fizikai változások,
fázisátalakulások
Az anyagok jellemzésére a fizikai és kémiai tulajdonságaik leírását használjuk.
A fizikai tulajdonságok olyan jellegzetességek, amelyeket megmérhetünk vagy megfigyelhetünk
anélkül, hogy az anyag minőségében változás következne be. Ilyenek például:
• a halmazállapot,
• a szín,
• az olvadáspont és forráspont,
• a sűrűség,
• a keménység,
• a viszkozitás,
• a hő- és elektromos vezetőképesség,
• az oldhatóság vízben vagy szerves oldószerekben stb.
Ezzel szemben a kémiai tulajdonságok az anyag kémiai reaktivitását jellemzik, azt, hogy adott
reagenssel szemben hogyan viselkedik. E tulajdonságok megfigyelésére csak kémiai reakció során van
lehetőség, miközben az anyag egy másikká alakul át. Egy anyag kémiai tulajdonságai lehetnek:
• sav/bázis jellege,
• redukáló/oxidáló sajátsága,
• stabilitása/bomlékonysága,
• bármilyen viselkedése egy másik anyaggal szemben.
Fizikai változások során az anyagok fizikai tulajdonságai változnak, de anyagi minőségük
változatlan marad, azaz egy anyag ugyanazokkal a kémiai tulajdonságokkal rendelkezik pl. különböző
halmazállapotaiban vagy oldatban.

Halmazállapotok

Szilárd anyagok

Szilárd halmazállapotban az anyagot alkotó részecskék egymáshoz nagyon közel helyezkednek el,
és helyhez kötött rezgőmozgást végeznek. Ebből adódóan a szilárd anyag saját alakkal ill. térfogattal
rendelkezik. A szilárd anyagok lehetnek kristályosak, ill. amorf szerkezetűek. A részecskéket összetartó
erő az anyagi minőségtől függ.
Az amorf anyag részecskéi egymáshoz képest véletlenszerűen helyezkednek el, ezért az ilyen
anyag izotróp, azaz fizikai sajátságai iránytól függetlenek. Tekinthetők extrém nagy viszkozitású vagy
„túlhűtött” folyadékoknak. Ilyen szerkezetű pl. az üveg, az aszfalt, a keményítő, a gumi vagy a paraffin.

26
Az amorf anyagok nem rendelkeznek éles olvadásponttal, hanem egy szélesebb
hőmérséklettartományban „olvadnak”, lágyulnak meg.

4.1. ábra. Amorf szerkezetű anyag

A kristályos anyagok szabályos kristályrácsokat alkotnak, amelyek az ún. elemi cellák periodikus
ismétlődésével épülnek fel. Az elemi cella kristályrács azon legkisebb egysége, amelynek eltolásával az
egész kristály felépíthető. A kristályok általában anizotrópok, azaz egyes fizikai tulajdonságaik (pl.
fénytörés, elektromos- és hővezetés, keménység, mágneses tulajdonságok, hasadás, rugalmasság,
stb.) különböző irányokban eltérők. Az anizotrópia legszembetűnőbb megnyilvánulása az egyes
anyagokra jellemző kristályalak, amely annak a következménye, hogy különböző irányokban nem
egyforma a kristály növekedésének sebessége. A kristályos anyag éles olvadásponttal jellemezhető,
azaz melegítés során a kristály egész tömege egy-két °C-os tartományon belül olvad meg.

4.2. ábra. A kristályos anyag néhány °C-os tartományon belül megolvad

A kristályrácsokat a részecskéket összetartó erők alapján osztályozhatjuk, mint atomrácsos,

ionrácsos, fémrácsos és molekularácsos kristályok.
Az atomrácsos kristály rácspontjaiban semleges atomok találhatók, amelyek vegyértéküknek
megfelelő számú kovalens kötéssel kapcsolódnak a szomszédjaikhoz, így folytonos térhálót hozva
létre. Atomrácsos kristályokat alkot pl. a gyémánt, a kvarc, a bór és a karborundum (szilícium-karbid,
SiC). Mivel a kovalens kötés erős elsőrendű kötés és felszakítása nagy energiát igényel, az atomrácsos
anyag igen magas hőmérsékleten olvad meg, általában nagyon kemény, vízben vagy egyéb
oldószerekben oldhatatlan. Szerkezetéből adódóan az atomrács nem vezeti az elektromos áramot,
illetve egyes atomrácsos kristályok (pl. germánium) félvezetőként viselkednek. Az atomrácsos
vegyületek összetételét az elemi cella összegképletével adjuk meg (pl. kvarc: SiO2).

27
 4.3. ábra. A kvarc szerkezete (Si●, O●)

Az ionrácsot ionok alkotják, így ez a fajta rácstípus csak vegyületeknél fordul elő. A rácspontban
elhelyezkedő iont ellentétes töltésű ionok veszik körül, a rácsot a közöttük lévő erős elektrosztatikus
vonzó kölcsönhatás, ionos kötés tartja össze. Az ionkristály semleges, azaz a kationok és anionok
aránya olyan, hogy töltésük nettó összege nulla. Az ionos kötés szintén erős, elsőrendű kémiai kötés,
ezért az ionrácsos anyagok általában magas olvadáspontúak. Az ionkristály elektromos szigetelő,
hiszen az ionok helyhez kötöttek. A legtöbb ionrácsos anyag vízben jól oldódik, miközben ionjaira
disszociál. A vizes oldatban az ionok körül hidrátburok alakul ki az ion-dipólus kölcsönhatásnak
köszönhetően. Az ionvegyületek vizes oldata jól vezeti az elektromosságot, hiszen az oldatban az ionok
szabadon elmozdulhatnak (elektrolitok).

4.4. ábra. Az ionrácsos kristály oldódása vízben

Egyes ionvegyületek vízben igen gyengén oldódnak, gyakorlatilag csapadékok. Ilyen a legtöbb
karbonát- vagy foszfát-só. Ez azzal magyarázható, hogy bizonyos nagyméretű ionok (nehézfémek
ionjai, karbonát, foszfát, bromid, jodid) elektronfelhője könnyen polarizálható, azaz az ellenionjával
alkotott kötés inkább kovalens jellegű.
A fémrács rácspontjain fématomtörzseket találunk, melyek vegyérték-elektronjaikat közös
elektronfelhőbe bocsátják (fémes kötés). A delokalizált elektronok könnyen elmozdulhatnak, ezért a
fémek igen jó hő- és elektromos vezetők. Mivel a rácspontokon ugyanolyan részecskék sorakoznak,
elmozdításuk nem jár a kötési állapot megváltozásával, ezért a fémek általában jól megmunkálhatók,
sajtolhatók, hengerelhetők: a rácselemek eltolódnak egymáson, de kapcsolatuk a deformálás után is
erős marad.

28
 delokalizált elektronok

deformálás

fématomtörzsek

4.5. ábra. A fémrács szerkezete

A fémrácsos anyagok vízben vagy más oldószerben nem oldódnak (fizikailag). Egyes fémek (pl.
alkálifémek) a vízzel kémiai reakcióba lépnek.
Fémrácsban kristályosodik pl. az s- és a d-mező valamennyi eleme (kivétel: hidrogén), illetve a
fémötvözetek. Mivel az egyes fémek atomsugarai és az általuk alkotott elemi cellák, ill. a vegyérték-
elektronok száma meglehetősen különbözőek, a fémek keménysége, sűrűsége és olvadáspontja is
széles skálán változik (pl. a volfrám 3410 °C-on olvad, a higany -38,4 °C-on).

4.1. táblázat. Néhány fém olvadáspontja és sűrűsége

Fém olvadáspont (°C) sűrűség (g/cm3)

nátrium (Na) 97,8 0,97
alumínium (Al) 660 2,7
vas (Fe) 1536 7,86
ozmium (Os) 3000 22,6

Az 5 g/cm3-nél kisebb sűrűségű fémeket könnyűfémeknek hívjuk, az ennél nagyobb sűrűségűek a

nehézfémek.
A molekularácsos kristályt semleges molekulák alkotják. Bár a molekulákon belül erős kovalens
kötés található, őket gyenge másodlagos (intermolekuláris, van der Waals) kötőerők tartják a
rácspontokban. A másodlagos kölcsönhatások a következők:
• London-féle diszperziós erő (1-10 kJ/mol)
• dipólus-dipólus kölcsönhatás (3-4 kJ/mol)
• hidrogénkötés (10-40 kJ/mol)
Ezek nagyságrendekkel gyengébbek az elsődleges kötéseknél (100-1000 kJ/mol), ezért a
molekularács már kis energiával is felbontható, azaz alacsony olvadáspontú, gyakran illékony, puha
anyagokat találunk képviselőik között. Ilyen a legtöbb szerves vegyület, a p-mező jobb felső részén
található elemek (közülük több gáz halmazállapotú szobahőmérsékleten) és a hidrogén. A
molekularácsos anyagok szigetelők, vízoldhatóságuk pedig a molekulák szerkezetétől (polaritásától),
végső soron az anyagi minőségüktől függ.

29
 Előfordul, hogy egy elem többféle kristályrácsot is képez, esetleg egyféle rácstípuson belül
különböző alakú kristályokat alkot. Ezt a jelenséget allotrópiának nevezzük, az elem egyes változatait
pedig allotróp módosulatoknak. A legismertebb allotrópok a szén módosulatai: a grafit, a gyémánt és
a fullerének (4.6. ábra). A gyémánt tiszta atomrács, amelyben minden szénatom 4 másikhoz
kapcsolódik kovalens kötéssel, tetraéderes elrendeződésben. A grafit speciális rétegrácsos szerkezetű,
minden szénatom 3 másikkal képez kovalens kötést, úgy, hogy egy sík háló alakul ki, a 4.
vegyértékelektronok pedig e síkok között delokalizáltan helyezkednek el. A fullerének sok (néhány tíz
vagy száz) szénatomból álló gömbszerű molekulák, melyek molekularácsot alkotnak. A fullerének
származékainak tekinthetők a szénnanocsövek és szén síkhálók (grafén).

gyémánt grafit C60 fullerén

4.6. ábra. A szén allotróp módosulatai

A kén különféle alakú molekularácsokat alkot, úgymint rombos és monoklin kristályok, melyek
rácspontjain jellegzetes, korona alakú S8 molekulák találhatók. Ezeken kívül létezik a kénnek amorf
szerkezetű módosulata is, amely határozatlan alakú, gumiszerű anyag.

4.7. ábra. Az elemi cellák alaptípusai (kristályalakok)

A foszfornak szintén több allotróp módosulatát ismerjük, a molekularácsos fehér (sárga) foszfort,
amelyben tetraéderes P4 molekulák találhatók, valamint az amorf jellegű vörös foszfort és a grafit-
szerű fekete foszfort.
Az oxigén allotróp módosulatainak szokás tekinteni az elemi oxigént (O2) és az ózont (O3) is.

30
 Nemcsak elemek, de azonos vegyületek is előfordulhatnak többféle kristályszerkezetben. Ez a
jelenség a polimorfia. Polimorfia számos anyagnál megfigyelhető, pl. a kalcit (márvány) és az aragonit
(gyöngyház) a kalcium-karbonát trigonális (romboéderes) és rombos polimorf módosulatai. A
polimorfia igen fontos a gyógyszergyártásban, hiszen a hatóanyagok különböző módosulatai eltérően
oldódhatnak ill. szívódhatnak fel a szervezetben.
Az allotróp és polimorf módosulatok különböznek fizikai tulajdonságaikban, egymásba alakulásuk
fázisátalakulás, amely hasonlóan az olvadáshoz, adott körülmények (nyomás és hőmérséklet) között
vihető végbe. Az egyes anyagok fázisdiagramjaiból kiolvasható (4.8. ábra), hogy légköri nyomáson (1
bar) és szobahőmérsékleten (298 K) melyik az anyag stabil állapota (ld. előadás). Gyakran előfordul,
hogy normál körülmények között egy anyag nem stabil (labilis, metastabil) formája is létezik, amely
lassabban vagy gyorsabban, többnyire a stabil formává alakul át (allotróp/polimorf átalakulás). Néha
olyan nagy a fázisátalakulás kinetikai gátja, hogy átalakulást egyáltalán nem tapasztalunk, az elvileg
labilis forma is állandó (pl. normál körülmények között a szén stabil módosulata a grafit, a gyémánt
elvileg nem).

4.8. ábra. A szén és a víz fázisdiagramjai

Folyékony anyagok

Folyékony halmazállapotban az anyagot alkotó részecskék egymáshoz nagyon közel találhatók,

kinetikus energiájuk azonban nagyobb, mint szilárd halmazállapotban, ezért egymáson elmozdulnak.
A folyékony anyag a szilárdhoz hasonlóan saját térfogattal bír, de nincs saját alakja (felveszi az edény
alakját). A folyadékok izotrópok, azaz tulajdonságaik a tér minden irányába azonosak.
A folyadékok „folyékonyságát” a viszkozitással jellemezzük. A viszkozitás a folyadék részecskéinek
egymással való súrlódásából adódik. Ez a belső súrlódási erő az a nyíróerő, amely két, egymástól 1 m-

31
re lévő, 1 m2 felületű folyadékréteget egymáshoz képest 1 m/s sebességgel mozdít el. (A viszkozitás
jele η (éta), mértékegysége Ns/m2, ill. ennek tizede a poise (P).) A nehezen folyó folyadékokat
viszkózusnak nevezzük (pl. méz, olaj, glicerin), míg a könnyen folyók kis viszkozitásúak (higany, benzin,
alkohol).
A viszkozitás nem tévesztendő össze a sűrűséggel, amely az egységnyi térfogatú anyag tömegét
jelenti (jele  (ró), egysége kg/m3, ill. g/cm3). A sűrűséget gyakran a vízéhez viszonyítjuk (1 g/cm3).
Közismerten nagy sűrűségű a higany (13,6 g/cm3), a kloroform (1,5 g/cm3) vagy a bróm (3,12 g/cm3),
kis sűrűségűek pl. a hexán (0,66 g/cm3) és az olaj (~0,9 g/cm3).

Légnemű anyagok

Gáz halmazállapotban az anyagot alkotó részecskéknek olyan magas a kinetikus energiájuk, hogy
a közöttük fellépő kölcsönhatásokat nagyban felülmúlják, ezért a légnemű anyagok részecskéi
véletlenszerű, gyors, egymástól független mozgást végeznek. A gáznak nincs saját alakja, kitölti a
rendelkezésére álló teret. Mivel a részecskék egymástól távol találhatók (kivéve, amikor ütköznek), a
gáz összenyomható (szemben a folyadékokkal és szilárd anyagokkal). A gázok viselkedése a gáztör-
vényekkel írható le (ld. előadás).

Fázisátalakulások

Az anyagok a hőmérséklettől és a nyomástól függően különböző halmazállapotokban stabilisak. Az

egyes halmazállapotokhoz (ill. fázisokhoz) tartozó hőmérséklet-nyomás értékeket a fázisdiagramokon
tüntetjük fel (4.8. ábra).
A szilárd és folyékony anyagok felületéről részecskék szakadhatnak ki az anyagot körülvevő
gőztérbe, amennyiben elegendő kinetikus energiával rendelkeznek. Ez a jelenség a párolgás. A
párolgás mértéke a hőmérséklettől függ, hiszen minél magasabb a hőmérséklet, annál több felületi
részecske rendelkezik a kiszakadáshoz szükséges mozgási energiával. A párolgás mértékét az anyag
fölött képződő és zárt térben vele egyensúlyban lévő gőz nyomásával jellemezhetjük. A telített gőz
nyomását tenziónak nevezzük.
Amikor melegítés hatására egy folyadék tenziója eléri a külső nyomást, a folyadék belsejében is
gázbuborékok is jelennek meg, a folyadék forrni kezd. A forráspont az a hőmérséklet, amelyen a
folyadék tenziója megegyezik a légköri nyomással. Minél kisebb a külső nyomás, a folyadék annál
alacsonyabb hőmérsékleten forr.
Az olvadáspont az a hőmérséklet, melyen – adott nyomáson – a folyadék és a szilárd anyag
egyensúlyban van.
A szilárd anyagoknak általában alacsony a tenziója, ám egyes anyagok gőznyomása már az
olvadáspont alatti hőmérsékleten eléri a légköri nyomást. Ilyen pl. a szén-dioxid (4.9. ábra) vagy a
kalomel (higany(I)-klorid). Ezek az anyagok melegítéskor elpárolognak, anélkül, hogy megolvadnának.
Ezt a jelenséget szublimációnak nevezzük. A szublimáló anyagok gőzeit lehűtve közvetlenül szilárd

32
formában lerakódnak, folyékony fázis nem jelenik meg. A szilárd anyagok bármely hőmérsékleten
végbemenő párolgását is szublimációnak szokták nevezni, mely egyes anyagok esetében (pl. a naftalin,
a jód, a kámfor) akár szobahőmérsékleten is igen intenzív lehet (emellett ezek az anyagok légköri
nyomáson melegítés hatására megolvaszthatók).

4.9. ábra. A szén-dioxid fázisdiagramja

Az anyagok olvadáspontját és forráspontját két tényező határozza meg: a halmazt összetartó

kölcsönhatás jellege és a moláris tömeg. Minél nagyobb egy anyag moláris tömege, annál magasabb
olvadás- és forrásponttal jellemezhető. Kis móltömegű anyagok is olvadhatnak (moláris tömegükhöz
képest) magas hőmérsékleten, ha a részecskék között viszonylag erős kölcsönhatások lépnek fel (pl. H-
kötés vagy elsődleges kötések).
A molekulatömeg a polarizálhatósággal van összefüggésben. Minél nagyobb egy ion vagy
molekula, annál nagyobb az elektronfelhője, a „felülete”. Szilárd vagy folyadék állapotban a nagyobb
felületen érintkező molekulák között erősebb a diszperziós kölcsönhatás, egymástól nehezebben,
nagyobb energiával távolíthatók el. Nagyméretű atomokat (pl. Br, I) tartalmazó molekulákban az
atommagoktól viszonylag távolabb lévő elektronok könnyen deformálhatók, polarizálhatók, két
molekula találkozásakor egymással könnyebben alakítanak ki erősebb diszperziós kölcsönhatást.

Oldódás

Szilárd anyagok oldódásakor (szolvatáció) a kristályszerkezet felbomlik, a rácspontokon található

részecskék egymástól eltávolodnak, miközben kölcsönhatásba lépnek a folyékony oldószer
molekuláival, körülöttük ún. szolvátburok alakul ki. Vizes oldatokban ezt hidrátburoknak nevezzük. Az
oldódás hajtóereje éppen a szolvatáció során létrejövő kedvező kölcsönhatások kialakulása. Az oldódó
részecske és az oldószer molekulái között másodlagos (intermolekuláris) kölcsönhatások jönnek létre,
egy anyag annál jobban oldódik egy adott oldószerben, minél inkább képes másodlagos
kölcsönhatások kialakítására az oldószer-molekulákkal. Mivel a másodlagos kötőerők a molekulák
szerkezetétől, alakjától, azaz polaritásától függenek, hasonló a hasonlóban oldódik, tehát általában
rokon szerkezetű vegyületek jól oldják egymást.

33
 Az ionvegyületek szolvatációja során a szabad ionok a poláris jellegű oldószer-molekulákat
koordinálják maguk köré, ion-dipólus kölcsönhatás alakul ki közöttük. Ezért az ionvegyületek többnyire
jól oldódnak vízben és egyes poláros oldószerekben (nitro-metán, acetonitril).

4.10. ábra. Ion-dipólus kölcsönhatás

A víz jól oldja azokat a poláros vegyületeket is, amelyek hidrogénkötés kialakítására képesek, így
beépülnek a víz hidrogénkötés rendszerébe. A hidrogénkötés kialakítására nem képes poláros anyagok
is oldódhatnak vízben, ekkor közöttük és a vízmolekulák között dipólus-dipólus kölcsönhatás lép fel.
Az apoláros szerkezetű molekulák csak diszperziós kölcsönhatásra képesek, ezért vízben nem vagy
gyengén, viszont apoláros szerves oldószerekben (hexán, toluol, etil-acetát, diklór-metán) jól
oldódnak.
Oldatában az anyag megőrzi kémiai minőségét, az oldószer eltávolításával változatlanul
visszanyerhető (ld. átkristályosítás).

Összefoglalás

Kérdések, feladatok

1. Mit jelentenek az anyagok „fizikai tulajdonságai”? Soroljon fel három fizikai tulajdonságot!
2. Mit jelentenek az anyagok „kémiai tulajdonságai”? Soroljon fel három kémiai tulajdonságot!
3. Jellemezze az amorf anyag szerkezetét! Írjon három példát amorf szerkezetű anyagra!
4. Jellemezze a kristályos anyag szerkezetét! Sorolja fel a négyféle kristályrácstípust!
5. Mit jelent az „elemi cella”?

34
6. Jellemezze az atomrácsos kristályt:
részecskék a rácspontokon: a részecskéket összetartó erő:
olvadáspont: vízoldhatóság: elektromos vezetés:
Adjon példát atomrácsra:
7. Jellemezze az ionrácsos kristályt:
részecskék a rácspontokon: a részecskéket összetartó erő:
olvadáspont: vízoldhatóság: elektromos vezetés:
Adjon példát ionrácsra:
8. Jellemezze a fémrácsos kristályt:
részecskék a rácspontokon: a részecskéket összetartó erő:
olvadáspont: vízoldhatóság: elektromos vezetés:
Adjon példát fémrácsra:
9. Jellemezze a molekularácsos kristályt:
részecskék a rácspontokon: a részecskéket összetartó erő:
olvadáspont: vízoldhatóság: elektromos vezetés:
Adjon példát molekularácsra:
10. Mit jelent az „allotrópia”? Adjon egy példát az allotrópiára!
11. Mit jelent a „polimorfia”? Adjon egy példát polimorfiára!
12. Az alábbi fázisdiagramon jelölje meg a normál légköri nyomáshoz és szobahőmérséklethez tartozó
pontot és állapítsa meg, hogy melyik az anyag stabil formája ilyen körülmények között.
(akármilyen anyag fázisdiagramja)
13. Jellemezze a folyékony anyag szerkezetét! Miben különbözik a szilárd halmazállapottól?
14. Mit jelent a viszkozitás? Adjon két-két példát nagy és alacsony viszkozitású anyagokra!
15. Mit jelent a sűrűség? Adjon két-két példát nagy és kis sűrűségű anyagokra!
16. Mit jelent az „olvadáspont”?
17. Mit jelent a „forráspont”?
18. Mit jelent a „szublimáció”? Adjon példát közönséges körülmények között szublimáló anyagra!
19. Milyen szerkezeti tényezők határozzák meg az anyagok olvadás- ill. forráspontját általában?
20. Jellemezze az oldódás folyamatát! Milyen jellegű kölcsönhatások alakulnak ki az oldódó anyag és
az oldószer között?
21. Mit jelent a „hasonló a hasonlóban oldódik” szabály és mi a magyarázata?
22. Milyen kölcsönhatás alakul ki ionvegyületek vízben való oldódása során az ionok és a vízmolekulák
között? Készítsen ábrát is!
23. Milyen szerkezetű vegyületek oldódnak jól, és milyenek rosszul vízben? Miért?
24. Hasonlítsa össze egy anyag és annak oldatának kémiai és fizikai tulajdonságait!

35
 5. Szervetlen kémia
Ez a fejezet a periódusos rendszer felépítését követi, az elemeket és vegyületeiket a periódusos
rendszer csoportjai alapján tekintjük át. Az alfejezetek elején röviden bemutatjuk a csoport elemeit,
majd az orvosi, ill. gyakorlati szempontból fontos elemeket és vegyületeiket részletesen tárgyaljuk.
Külön foglalkozunk a szervetlen vegyületek biológiai, orvosi jelentőségével.
A fejezet végén összefoglaljuk a mindennapi életben előforduló vegyszereket (fertőtlenítőszerek,
növényvédőszerek, élelmiszerekben található anyagok stb.).

Kémiai egyenletek a szervetlen kémiában

Az egyenletek bal oldalán szerepelnek a kiindulási anyagok, jobb oldalán a termékek. Ha a két oldal
között egyenlőségjel vagy nyíl szerepel, az arra utal, hogy a reakció teljesen lejátszódik. Az oda-vissza
nyilat ( ) csak egyensúlyi reakciók esetén használjuk, amikor egy olyan reakcióelegy a
„végtermék”, amelyben mind a kiindulási anyagok, mind a termékek megtalálhatók. Az egyenletekben
a csapadékokat (vízben nem oldódó anyag) aláhúzással jelöljük.
Előfordul, hogy vegyületek képletében szorzásjel szerepel, pl. CaCO3 · MgCO3 (dolomit), CuSO4 · 5
H2O (rézgálic). Ez azt jelenti, hogy az anyag valójában két vegyület keveréke, azonban e keverék
összetétele állandó, pl. vizes oldatból mindig ilyen összetételű anyag kristályosodik ki. A komponensek
természetesen ilyen esetekben is elválaszthatók egyszerű fizikai módszerekkel.

Bevezetés a szervetlen kémiába

A szervetlen kémia az elemek és azok vegyületeinek viselkedésével foglalkozik. Mivel a kémiai

tulajdonságok az elemek atomjainak elektronszerkezetéből következnek, néhány általános
tulajdonságra a periódusos rendszerben elfoglalt helyből következtethetünk (5.1. ábra, ld. Függelék).
Az első kettő és az utolsó hat oszlopot főcsoportoknak nevezzük (I-VIII. A), a többit mellék-
csoportoknak (I-VIII. B). A periódusos rendszer egyes oszlopaiban (csoportjaiban) elhelyezkedő elemek
hasonló vegyértékelektron-konfigurációval rendelkeznek, ezért hasonló összetételű vegyületeket
alkotnak, ill. kémiai reakciókban hasonlóan viselkednek.
A főcsoportbeli elemek általában annyi kötést képeznek, amennyi a vegyértékelektronjaik száma,
ill. az V-VIII. főcsoportokban: 8 mínusz a vegyértékelektronok száma. Az utolsó csoportot a nemesgázok
alkotják, amelyek telített vegyérték-héjjal rendelkeznek, ezért kémiai reakciókban többnyire nem
vesznek részt (inert gázok), vegyületeket ritkán képeznek.
A periódusos rendszer bal oldalán találjuk a fémeket, míg a jobb felső sarokban a nemfémek
helyezkednek el. Közöttük, a bór-asztácium vonal mentén találhatók a félfémek. A félfémek különleges
tulajdonságú elemek, gyakran atomrácsos szerkezetűek és félvezető sajátságúak (ellentétben a
fémekkel, elektromos ellenállásuk a hőmérséklet növelésével csökken).

36
 I.A VIII.A
2,1
1 1H Az elemek periódusos rendszere 2He
hidrogén hélium
1,008 II.A III.A IV.A V.A VI.A VII.A 4,002
1,0 1,5 2,1 elektronegativitás (Pauling szerint) 2,0 2,5 3,0 3,4 4,0
2 3Li 4Be 33As rendszám vegyjel 5B 6C 7N 8O 9F 10Ne
lítium berillium arzén név bór szén nitrogén oxigén fluor neon
6,939 9,012 74,921 relatív atomtömeg 10,811 12,011 14,006 15,999 18,998 20,1797
0,9 1,2 1,6 1,9 2,2 2,6 3,1
3 11Na 12Mg VIII.B 13Al 14Si 15P 16S 17Cl 18Ar
nátrium magnézium alumínium szilícium foszfor kén klór argon
22,989 24,305 III.B IV.B V.B VI.B VII. B I.B II.B 26,981 28,085 30,974 32,065 35,453 39,948
0,8 1,1 1,3 1,5 1,6 1,6 1,5 1,8 1,8 1,9 1,9 1,6 1,81 2,0 2,1 2,5 2,9
4 19K 20Ca 21Sc 22Ti 23V 24Cr 25Mn 26Fe 27Co 28Ni 29Cu 30Zn 31Ga 32Ge 33As 34Se 35Br 36Kr
kálium kalcium szkandium titán vanádium króm mangán vas kobalt nikkel réz cink gallium germánium arzén szelén bróm kripton
39,102 40,08 44,956 47,867 50,941 51,996 54,938 55,845 58,933 58,693 63,546 65,409 69,723 72,64 74,921 78,96 79,904 83,798
0,8 1,0 1,2 1,3 1,6 2,1 1,9 2,2 2,2 2,2 1,9 1,6 1,7 1,9 2,0 2,1 2,6 2,6
5 37Rb 38Sr 39Y 40Zr 41Nb 42Mo 43Tc 44Ru 45Rh 46Pd 47Ag 48Cd 49In 50Sn 51Sb 52Te 53I 54Xe
rubídium stroncium ittrium cirkónium nióbium molibdén technécium ruténium ródium palládium ezüst kadmium indium ón antimon tellúr jód xenon
85,47 87,62 88,906 91,224 92,906 95,94 98 101,07 102,905 106,42 107,868 112,411 114,818 118,71 121,76 127,6 126,904 131,293
0,7 0,9 1,1 1,3 1,5 2,3 1,9 2,2 2,2 2,2 2,5 2,0 2,0 2,3 2,0 2,0 2,2
6 55Cs 56Ba 57La 72Hf 73Ta 74W 75Re 76Os 77Ir 78Pt 79Au 80Hg 81Tl 82Pb 83Bi 84Po 85At 86Rn
cézium bárium lantán hafnium tantál volfrám rénium ozmium irídium platina arany higany tallium ólom bizmut polónium asztácium radon
132,905 137,34 138,906 178,49 180,948 183,84 186,207 190,23 192,217 195,078 196,966 200,59 204,383 207,2 208,980 209 210 222
0,7 1,1 1,1
7 87Fr 88Ra 89Ac 104Rf 105Db 106Sg 107Bh 108Hs 109Mt 110Ds 111 Rg 112Cn 113Nh 114Fl 115 Mv 116Lv 117Ts 118Og
francium rádium aktínium rutherfordium dubnium seaborgium bohrium hassium meitnerium darmstadtium röntgenium kopernicium nihonium fleróvium moszkovium livermórium tennesszin oganesszon
223 226 227 261 262 266 264 277 268 281

1,1 1,1 1,2 1,2 1,1 1,2 1,2 1,2 1,2 1,1 1,2

58Ce 59Pr 60Nd 61Pm 62Sm 63Eu 64Gd 65Tb 66Dy 67Ho 68Er 69Tm 70Yb 71Lu
cérium prazeodímium neodímium prométium szamárium európium gadolínium terbium diszprózium holmium erbium túlium itterbium lutécium
140,12 140,907 144,24 147 150,65 151,96 157,25 158,924 69,723 164,930 168,26 168,934 173,04 174,97
1,3 1,5 1,7 1,3 1,3 1,3

90Th 91Pa 92U 93Np 94Pu 95Am 96Cm 97Bk 98Cf 99Es 100Fm 101 Md 102No 103Lr
tórium protaktínium urán neptúnium plutónium amerícium kűrium berkélium kalifornium einsteinium fermium mendelévium nobélium laurencium
232,038 231 238,03 237 242 243 247 249 251 254 253 256 254 257

5.1. ábra. A periódusos rendszer

37
 A periódusos rendszerben az elemek első ionizációs energiája balról jobbra haladva növekszik,
fentről lefelé haladva viszont csökken. Ebből következően a rendszer bal alsó részén elhelyezkedő
elemek (fémek) többnyire kationok képzésére és ionvegyületek kialakítására hajlamosak.

5.2. ábra. Az első ionizációs energia változása

Az elemek elektronaffinitása balról jobbra nő, de fentről lefelé haladva jelentősen nem változik.
Emiatt a p-mező jobb oldalán található elemek anionok képzésére hajlamosak.

5.3. ábra. Az elektronaffinitás változása

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a fémek ionvegyületeket képeznek, míg a nemfémek inkább

kovalens kötéseket alakítanak ki. Természetesen vannak kivételek (halogenid-ionok, oxid-, hidrid-,
szulfid-ion…)
Az elemek elektronegativitása szintén balról jobbra nő és fentről lefelé haladva csökken. A
legkisebb elektronegativitású elem a cézium (0,7), a legnagyobb a fluor (4,0). Az elektronegativitásnak
a vegyületek ionos vagy kovalens jellegének megállapításában van jelentősége.

5.4. ábra. Az elektronegativitás változása

A fémek jó redukálószerek, míg a nemfémek többnyire oxidálószerként viselkednek.

A periódusok szélein az elemek igen reaktívak (kivéve a nemesgázokat), a periódusok közepén
található elemek kisebb reaktivitásúak.

5.5. ábra. Az elemek reaktivitása

38
 A bór-asztácium vonal mentén található elemek és vegyületeik gyakran amfoter jellegűek, azaz
savakkal és bázisokkal is reakcióba lépnek.

Az elemek vegyületei

Az elemek oxigénnel képzett vegyületei három csoportba sorolhatók.

Bázikus oxidok: A kis elektronegativitású fémek ionos oxidokat képeznek, melyek vízzel reagálnak
és a megfelelő hidroxidokká alakulnak át. Az ilyen oxidokat bázisanhidrideknek nevezzük.

CaO + H2O = Ca(OH)2

Tipikusan bázisos oxidok az s-mező elemeinek oxidjai, a bizmut-oxid (Bi2O3) és az átmenetifémek

néhány alacsonyabb oxidációs számú oxidja (FeO, MnO, CoO).
Savas oxidok: A nemfémek kovalens oxidokat alkotnak, melyek vízzel oxosavak képződése közben
reagálnak, tehát savanhidridek.

CO2 + H2O = H2CO3

A félfémek közül az arzén oxidjai (As2O3, As2O5), az átmenetifémek között a magas oxidációs
állapotú fém-oxidok szintén savanhidridek (CrO3, Mn2O7, V2O5, OsO4).
A semleges oxidok nem reagálnak vízzel. Ilyen pl. a szén-monoxid (CO), a nitrogén egyes oxidjai
(NO és N2O) és a vízoldhatatlan fém-oxidok is (Fe2O3). Egyes közepes elektronegativitású elemek
amfoter oxidokat alkotnak, amelyek ugyan vízben nem oldódnak (nem anhidridek), de savakban és
lúgokban igen. Tipikusan ilyen az alumínium-oxid (Al2O3) és a cink-oxid (ZnO).

Bázisanhidrid + víz = fém-hidroxid

Savanhidrid + víz = oxosav

nemfémek

félfémek
fémek

fémek nemfémek
ionizációs energia kicsi nagy
elektronegativitás kicsi nagy
redox sajátság redukálószerek oxidálószerek
vegyületei ionosak kovalensek
- oxidjai bázisanhidridek savanhidridek
elektromos vezetés vezetők szigetelők

39
 Hidroxidok és oxosavak

A kis elektronegativitású fémek hidroxidjai ionos vegyületek, vízben jól oldódnak és ionjaikra
disszociálnak.

NaOH → Na+ + OH–

A közepes elektronegativitású (átmeneti)fémek hidroxidjai vízben többnyire rosszul oldódó ionos

vegyületek.
Minden fém hidroxidja bázikus jellegű, savakkal sókat és vizet képeznek.

Fe(OH)2 + 2 HCl = FeCl2 + 2 H2O

A nemfémek oxidjai vízzel oxigéntartalmú savakká – oxosavakká – alakulnak át.

SO3 + H2O → H2SO4

Az oxosavak kovalens molekulák, melyek vízben oldódnak és a vízmolekuláknak hidrogén-ionokat

adnak át.

H2SO4 + H2O → HSO4– + H3O+

Az oxosavak molekuláiban a hidrogénatomok általában oxigénen keresztül kapcsolódnak a

központi atomhoz. Csak azok a hidrogének disszociálhatnak, amelyek oxigénhez kapcsolódnak! Például
a foszforsav háromértékű (3 hidrogént adhat le), míg a foszforossav csak kettő.

Ha az oxosavakból hidrogén-ionokat távolítunk el, a savmaradék-ionokhoz jutunk:

HSO4–: hidrogénszulfát SO42–: szulfát H2PO4–: dihidrogén-foszfát

A fém-hidroxidok és oxosavak reakcióiban minden esetben sók és víz keletkeznek.

Ca(OH)2 + H2CO3 = CaCO3 + 2 H2O

A bázisanhidridek is reagálnak savanhidridekkel, de ekkor víz nem keletkezik, csak a megfelelő só:
CaO + CO2 = CaCO3

Az oxosavak észterei

Az oxosavak hidroxil-csoportját szerves alkoholokkal helyettesítve észterekhez jutunk. Ezek a

vegyületek igen fontosak a biológiai rendszerekben és az élettani kutatásokban. Az anyagcsere-
folyamatokban a foszforsav észterei kitüntetett szereppel bírnak.

40
 Sók

A sav-bázis reakciókban keletkezett sókat az összetételük alapján csoportosíthatjuk.

A semleges vagy szabályos sók akkor keletkeznek, amikor sav és bázis sztöchiometrikus reakcióban
teljesen közömbösíti egymást:

HCl + NH3 = NH4Cl (ammónium-klorid)

2 NaOH + H2SO4 = Na2SO4 + 2 H2O (nátrium-szulfát)

3 KOH + H3PO4 = K3PO4 + 3 H2O (kálium-foszfát)

MgO + CO2 = MgCO3 (magnézium-karbonát)

Savanyú sók többértékű savak részleges közömbösítésekor jönnek létre. A savanyú sók mindig
tartalmaznak legalább egy, disszociálni képes hidrogént, és bázissal további reakcióra képesek.

KOH + H3PO4 = KH2PO4 + H2O (kálium-dihidrogén-foszfát)

NaOH + H2CO3 = NaHCO3 + H2O (nátrium-hidrogén-karbonát)

A bázisos sók többértékű bázisok részleges közömbösítésével keletkeznek. Ezek a sók hidroxid-
ionokat tartalmaznak, és savakkal bázisként reagálnak.

Mg(OH)2 + HNO3 = Mg(OH)NO3 + H2O (magnézium-hidroxid-nitrát)

A semleges, savanyú és bázisos elnevezés a sók összetételére utal, nem pedig a vizes oldatuk
kémhatásra! (ld. sók hidrolízise) Pl. a szódabikarbóna (NaHCO3) savanyú só, jóllehet vizes oldata lúgos
kémhatású…
A vegyes vagy kettős sók háromféle iont tartalmaznak, pl. két különböző kationt és egy aniont,
vagy egyféle kationt és kétféle aniont.

KAl(SO4)2 → K+ + Al3+ + 2 SO42– (kálium-alumínium-szulfát, timsó)

CaClOCl → Ca2+ + Cl– + OCl– (kalcium-klorid-hipoklorit, klórmész)

A komplex sók olyan koordinációs vegyületek, amelyek általában egy összetett (komplex) ionból
és egyszerű ellenionjából állnak. Maga a komplex ion egy központi fémből és a hozzá koordinatív
kötéssel kapcsolódó ligandumokból épül fel, mely vizes oldatban nem disszociál. (ld. komplexek)

[Ag(NH3)2]Cl → [Ag(NH3)2]+ + Cl–

K3[Fe(CN)6] → 3K+ + [Fe(CN)6]3–

41
 A sók, összetételtől függetlenül, vizes oldatokban ionjaikra disszociálnak.

NH4Cl → NH4+ + Cl–

NaHCO3 → Na+ + HCO3–

Mg(OH)NO3 → Mg2+ + OH– + NO3–

K2[HgI4] → 2K+ + [HgI4]2–

Gyengébb sav sójához erősebb savat adva helyettesítési reakció történik, az erősebb sav a
gyengébbet felszabadítja sójából:

K2CO3 + 2 HCl → 2 KCl + H2CO3 (H2CO3 → CO2 + H2O)

MgCl2 + H2SO4 → MgSO4 + 2 HCl

NaOCl + HNO3 → NaNO3 + HOCl

2 KCN + CO2 + H2O → K2CO3 + 2 HCN

A szervetlen savak erősségi sora:

HClO4 ≈ H2SO4 ≈ HI ≈ HCl ≈ HNO3 >> H3PO4 > H2CO3 ≥ H2S > H3AsO3 ≥ HCN
perklórsav ≈ kénsav ≈ hidrogén-jodid ≈ sósav ≈ salétromsav >> foszforsav > szénsav ≥ kén-hidrogén >
arzénessav ≥ kéksav

A szervetlen vegyületek nevezéktana

Az elemek és a vegyületek egyértelműen azonosíthatók, ha megadjuk vegyjelüket/képletüket vagy

a nevüket. Az elnevezés lehet a hétköznapi, ún. triviális név vagy a tudományos, szisztematikus név,
esetleg a gyógyszerkönyvi, latin név.
Az alábbiakban a szervetlen vegyületek tudományos elnevezésének szabályait mutatjuk be.
Az ún. biner vegyületek csak kétféle elemből épülnek fel. Általános szabály, hogy mind a vegyület
képletét, mind a nevét úgy adjuk meg, hogy a kisebb elektronegativitású atom kerüljön előre
(kivételek: NH3 - ammónia és CH4 - metán). A nagyobb elektronegativitású atom neve „-id” végződést
kap.
HI: hidrogén-jodid CaF2: kalcium-fluorid AlCl3: alumínium-klorid

SiO2: szilícium-dioxid

Ha két elem többféle összetételű vegyületet is képez egymással, akkor a megfelelő görög
számnevekkel adjuk meg az összetételt:

1 : mono 2: di 3: tri 4: tetra 5: penta 6: hexa 7: hepta 8: okta

CO: szén-monoxid CO2: szén-dioxid

N2O5: dinitrogén-pentaoxid N2O4: dinitrogén-tetraoxid NO2: nitrogén-dioxid

SF4: kén-tetrafluorid Cl2O7: diklór-heptaoxid

42
 Az oxosavak és sóik elnevezése igen egyszerű. Az oxosavak képletét úgy írjuk fel, hogy előre
kerülnek a hidrogének, őket követi a „központi atom”, végül pedig az oxigének szerepelnek. Ha egy
elem többféle összetételű oxosavat is képez, akkor az alacsonyabb oxidációs állapotú elemet
tartalmazó savat a következőképpen nevezzük el: (a központi atom oxidációs számát is feltüntettük)
+6 +4 +5 +3
H2SO4: kénsav H2SO3: kénessav HNO3: salétromsav HNO2: salétromossav
+5 +3 +5 +3
H3PO4: foszforsav H3PO3: foszforossav H3AsO4: arzénsav H3AsO3: arzénessav

A sók képletét és nevét is úgy adjuk meg, hogy a kationokat kövessék az anionok. Az oxosavakból
eltávolítva a hidrogéneket, a megfelelő negatív töltésű ionhoz jutunk. A magasabb oxidációs számú
elemet tartalmazó anion nevének végződése „-át”, míg az alacsonyabb oxidációs számú formáé „-it”.
+6 +4 +5 +3
SO42-: szulfát SO32-: szulfit NO3-: nitrát NO2-: nitrit
+5 +3 +5 +3
PO43-: foszfát HPO32-: foszfit AsO43-: arzenát AsO33-: arzenit

NaHSO4: nátrium-hidrogénszulfát K2SO3: kálium-szulfit

CaHPO4: kalcium-hidrogénfoszfát NaHCO3: nátrium-hidrogénkarbonát

Mg(NO3)2: magnézium-nitrát Al2(SO4)3: alumínium-szulfát

Egyes elemek többféle oxidációs állapotban is képeznek oxosavakat, tipikus példa erre a klór. Az
ilyen oxosavak és sóik esetében a legmagasabb oxidációs számú elemet tartalmazó vegyület neve
„per-”, előtagot kap, míg a legalacsonyabb oxidációs számú formáé „hipo-” előtagot.

HOCl: hipoklórossav NaOCl: nátrium-hipoklorit

HClO2: klórossav NaClO2: nátrium-klorit

HClO3: klórsav NaClO3: nátrium-klorát

HClO4: perklórsav NaClO4: nátrium-perklorát

Az egyszerű kationok neve általában ugyanaz, mint az elemé, amelyből származik. A d-mező
fémeinél gyakran előfordul, hogy különböző oxidációs állapotban is léteznek, ilyenkor az oxidációs
számot a fémion neve után zárójelben, római számmal tüntetjük fel.

FeSO4: vas(II)-szulfát FeCl3: vas(III)-klorid

Hg2Cl2: higany(I)-klorid Hg(NO3)2: higany(II)-nitrát

Cu2O: réz(I)-oxid CuO: réz(II)-oxid

Fontos látni, hogy a római számok nem az adott elem atomjainak a számát jelentik a képletben,
hanem azok oxidációs állapotára (töltésére) utalnak!

43
 A főcsoportbeli fémionok töltése többnyire megegyezik a főcsoport számával, ezért ilyen
esetekben nem szükséges feltüntetni a névben az oxidációs számot. Pl: az alkálifémek mindig +1
töltésű ionokat képeznek, az alkáliföldfémek +2 töltésűeket, az alumínium mindig +3 töltésű ion.

Na+, K+, Mg2+, Ca2+, Al3+

NaCl: nátrium-klorid CaSO4: kalcium-szulfát AlBr3: alumínium-bromid

Bár a nemfémes elemek inkább kovalens kötés kialakítására hajlamosak, előfordul, hogy ionokat
is képeznek (különösen a halogének). Ekkor többnyire anionok, a töltésüket pedig úgy kapjuk meg,
hogy a főcsoport számából kivonunk nyolcat. Így a halogének -1 töltésű ionokat képezhetnek, az oxigén
és a kén -2 töltésűeket, a nitrogén -3 töltésűt. Ezek az anionok nevükben „-id” végződést kapnak:

F–: fluorid Cl–: klorid Br–: bromid I–: jodid

O2–: oxid S2–: szulfid N3–: nitrid

A legfontosabb ionok és oxosavak nevét a Függelékben találja meg.

A szervetlen vegyületek latin neve

A vegyületek latin nevét az előzőekhez hasonlóan képezzük.

A biner vegyületek nevének végződése a magyar „-id” helyett „-atum” lesz. Pl: KBr: kalium
bromatum, CaF2: calcium fluoratum.
A savak nevét egységesen „acidum” előtaggal látjuk el. A magasabb oxidációs állapotú elemet
tartalmazó oxosav végződése „-icum”, az alacsonyabbé „-osum”. Pl. HNO3: acidum nitricum, HNO2:
acidum nitrosum. Ugyanezek a szabályok vonatkoznak az oxosavak sóira is: MgSO4: magnesium
sulfuricum, MgSO3: magnesium sulfurosum.

biner sav: HCl acidum chloratum

oxosavak: alacsonyabb ox. áll.: HClO2 ac. chlorosum, magasabb ox. áll.: HClO3 ac. chloricum.

sók: NaCl natrium chloratum, NaClO2 natrium chlorosum, NaClO3 natrium chloricum.

Az ionos vegyületek elnevezése

44
Hidrogén

A periódusos rendszer legelső eleme, elektronszerkezete 1 s1. Emiatt különleges tulajdonságokkal

rendelkezik, így a többi elemtől külön tárgyaljuk.
A hidrogén a világegyetem leggyakoribb eleme, a Földön is a második leggyakoribb, itt legnagyobb
mennyiségben a vízben fordul elő.
Az elemi hidrogén (H2) apoláros, kétatomos molekulát képez, amely közönséges körülmények
között stabil, nem túl reakcióképes, színtelen, szagtalan gáz. Vízben és szerves oldószerekben nagyon
gyengén oldódik. A H2 nagyon kis méretű és molekulatömegű, ezért nagy a diffúziósebessége. A
hidrogén az egyik legkisebb sűrűségű gáz, ezért régen léghajók ballonjának töltésére is felhasználták.
Magasabb hőmérsékleten a hidrogén sok elemmel reagál, egyesekkel robbanásszerű
láncreakcióban. A hidrogén és az oxigén 2:1 arányú elegye a durranógáz, amely gyújtószikra hatására
azonnal robban.

2 H2 + O2 → 2 H2O

Emiatt a hidrogénnel töltött légballonok igen balesetveszélyesek voltak, nem egyszer tragédiát
okoztak.
Az elemi hidrogén jó redukálószer, segítségével egyes fém-oxidokból előállítható a tiszta fém.

CuO + H2 → Cu + H2O

A szerves kémiában is mint redukálószert használhatjuk, kettőskötések telítésére is alkalmas (ld.

szerves kémia). Az iparban nagy mennyiségben használják ammónia-, metanol- és sósavgyártásra,
valamint az élelmiszeriparban növényi zsírok hidrogénezésére (margarin előállítása). A hidrogénüzemű
motorok nem bocsátanak ki káros égéstermékeket, ezért a jövő technikája a hidrogén lehet, mint
üzemanyag felhasználása hő, ill. elektromos áram előállítására.
Az elemi hidrogént negatív standardpotenciálú fémekkel híg savakból lehet előállítani:

Zn + 2 HCl = ZnCl2 + H2 (ld. elektrokémia)

Ipari körülmények között szén, ill. szénhidrogének vízzel való reakciójában, magas hőmérsékleten,
katalizátor jelenlétében állítják elő (ún. vízgáz-reakció).
A legtöbb elem vegyületet képez hidrogénnel, ám ezek igen különbözően viselkednek attól
függően, hogy mely elemről van szó. A hidrogén közepes elektronegativitású (2,2) atom,
elektronszerkezetéből következően +1 és -1 oxidációs állapotban is megjelenhet, de a +1 állapot a
jellemzőbb.
Bár a hidrogén az s-mezőben található, nem igazán hasonlít az alkálifémekhez, inkább a
halogénekkel mutat hasonlóságot. A hidrogénatomnak viszonylag nagy az ionizációs energiája és nagy

45
az elektronaffinitása, ezért a halogénekhez hasonlóan -1 töltésű iont képezhet (H– hidrid ion).
Jellemzően azonban a hidrogén inkább kovalens vegyületekben található +1 oxidációs számmal.
A hidrogénatomból az elektront eltávolítva hidrogénionhoz (H+) jutunk. Ez a részecske tehát egy
protonból áll, önmagában nem is létezik, hanem mindig egy másik molekulához/atomhoz kapcsolódik.
A savak Brønsted-Lowry elmélete a H+-ion átadásán alapszik. Amikor a savak disszociációját írjuk fel
vizes oldatban, akkor többnyire egyszerűsített egyenleteket használunk, pl.:

HNO3 → H+ + NO3–

Ne feledjük azonban, hogy a H+-iont nem lehet "leadni", csak átadni egy másik részecskének, pl.
egy vízmolekulának. A valódi folyamat tehát a következő:

HNO3 + H2O → H3O+ + NO3–

Az alkáli- és alkáliföldfémek hidrogénnel ionos szerkezetű hidrideket alkotnak, melyekben a

fémion ellenionja a hidridanion (H–). Ezek az ionos hidridek nagyon reaktívak, erős redukálószerek és
erősen bázikusak. Vízzel hevesen hidrogént fejlesztenek:

CaH2 + 2 H2O = Ca(OH)2 + 2 H2

A folyamat valójában redoxireakció, amelyben a hidrid-ion a víz hidrogénjét redukálja:

H– + H2O = OH– + H2 (szinproporcionálódás)

A többi fém is képezhet ionos hidridet, ám gyakoribb az ún. intersticiális hidridek kialakulása, ahol
a semleges hidrogén atomok a fémrács „hézagaiba” épülnek be (5.6. ábra). Legismertebbek a platina
vagy a palládium intersticiális hidridjei, amelyekben a hidrogén atomosan „oldott” állapotban van,
ugyanolyan kémiai sajátságokkal rendelkezik, mint az elemi hidrogén, de nagyobb a reaktivitása.

5.6. ábra. Intersticiális fém-hidridek

Az intersticiális fém-hidrideket hidrogénezési reakciókban használjuk elemi H2 helyett, mivel a

hidrogéngáz robbanásveszélyes, de egyébként kis reaktivitású.
A nemfémek hidrogénnel csak kovalens kötésű vegyületeket alkotnak, ezekben a molekulákban a
hidrogén egy nálánál ált. nagyobb elektronegativitású atomhoz kapcsolódik, oxidációs állapota +1. A
kovalens hidrogénvegyületek reaktivitása igen eltérő, sav-bázis tulajdonságaik is változóak: a
halogének és az oxigén-csoport elemei savas jellegű hidridekkel rendelkeznek (H2S, HCl), míg a
nitrogén-csoport elemeinek hidridjei bázikusak (NH3, PH3).

46
 A hidrogén leggyakoribb izotópja az 1H. Ezen kívül létezik a 2H (0,015%) és nagyon kis
mennyiségben a 3H is (10-10 %). Ha ezeket az izotópokat összehasonlítjuk, látható, hogy az
atomtömegük nagyon különböző, a 2H és a 3H atomtömege kettő-, ill. háromszorosa a 1H
atomtömegének. Ebből adódóan az hidrogénizotópok fizikai tulajdonságai is igen eltérőek. Minden
elem izotópjai különböző fizikai tulajdonságokkal bírnak, de csak a hidrogén esetében ilyen nagy
mértékű az eltérés. Emiatt a hidrogén izotópjait külön névvel látták el, sőt saját vegyjelük is van. Így az
1
H a prócium (H), a 2H a deutérium (D), a 3H pedig a trícium (T). A közönséges hidrogénatom vagy
prócium mágneses magrezonancia (NMR) spektroszkópiával vizsgálható, mivel atommagjában csak
egy proton van. Ezt szerves vegyületek szerkezetfelderítésében és diagnosztikus képalkotásban
használják (ld. biokémia). A deutérium oxidja a nehézvíz (D2O), a víznél magasabb olvadás- és
forráspontú, nagyobb sűrűségű és viszkozitású, de ugyanolyan kémiai tulajdonságú folyadék. A
deutérium igen hatékonyan nyeli el a neutronokat, ezért a nehézvizet atomreaktorokban, mint
moderátort (szabályozó) használják, az NMR-spektroszkópiában pedig oldószerként. A trícium
radioaktív atom, a vizek eredetének meghatározása tríciumos nyomjelzéssel történik. Szintén trícium
található a nem elektromos árammal működő, világító kijelzőkben (pl. „kijárat” felirat). Ezek a kijelzők
tríciumtartalmú gázzal vannak megtöltve a belső faluk pedig foszforral bevonva. A trícium
folyamatosan β-sugárzást bocsát ki, amely hatására a foszfor látható fénnyel foszforeszkál.

A hidrogén és vegyületeinek orvosi, biológiai jelentősége

A hidrogén organogén elem, minden biomolekulában megtalálható. Az élővilág szempontjából

legfontosabb vegyülete a víz, amelyet majd az oxigén-csoportnál tárgyalunk.
Ha a hidrogén egy nagyon nagy elektronegativitású atomhoz (N, O, F) kapcsolódik, akkor a közöttük
lévő kovalens kötés erősen poláros, a hidrogénatom környezete elektronban szegény lesz. Ezt a
hidrogén úgy kompenzálja, hogy egy, a térben közel elhelyezkedő, nemkötő elektronpárral rendelkező
másik atommal lép kölcsönhatásba, közöttük ún. hidrogénkötés alakul ki. A hidrogénkötés egy
másodlagos kölcsönhatás, jóval kisebb energiájú, mint az elsődleges kémai kötések, ám alapvető
fontosságú egyes biomolekulák (pl. fehérjék, nukleinsavak) szerkezetének kialakulásában (ld. szerves
kémia). Energetikailag a legkedvezőbb elrendeződés akkor valósul meg, amikor a hidrogén és a nagy
elektronegativitású atom közötti poláros kovalens kötés egy vonalban van a hidrogénkötéssel (5.7.
ábra).

5.7. ábra Hidrogénkötés kialalkulása vízmolekulák között

47
 Azt a molekulát, amelyik a hidrogénkötésben a saját hidrogénatomjával vesz részt H-kötés
donornak nevezzük, míg a nemkötő elektronpárt szolgáltató másik molekulát H-kötés akceptornak
hívjuk.
A hidrogénkötés a legerősebb intermolekuláris kölcsönhatás (10-40 kJ/mol), jelenlétéből
különleges tulajdonságok következnek. A hidrogénkötéssel összetartott molekulákból alló rendszernek
viszonylag magas az olvadás- és forráspontja, a felületi feszültsége, a fajhője és a párolgáshője, és
általában jól oldódik vízben.

Kérdések, feladatok

1. Írja fel a hidrogén izotópjainak neveit és az atommagok összetételét!

2. Adja meg a hidrogénmolekula szerkezetét, és jellemezze fizikai és kémiai tulajdonságait!
3. Mi a durranógáz, milyen reakció játszódik le a komponensei között szikra hatására? Írjon
egyenletet!
4. Mi a klórdurranógáz, milyen reakció játszódik le a komponensei között fény hatására? Írjon
egyenletet!
5. Írjon egyenletet a hidrogéngáz laboratóriumi előállítására! Mire használjuk az elemi hidrogént?
6. Jellemezze a hidridiont! Milyen vegyületekben fordul elő, milyenek a sav-bázis és redox
tulajdonságai?
7. Jellemezze az intersticiális hidrideket! Mire használjuk a gyakorlatban őket?
8. Mit jelent a hidrogénkötés? Melyek a kialakulásának feltételei? Milyen tulajdonságok következnek
a hidrogénkötés jelenlétéből?

48
Nemesgázok

A periódusos rendszer utolsó csoportjának elemei s2p6 vegyérték-elektronszerkezettel

rendelkeznek. A telített, nehezen polarizálható vegyérték-elektronhéj miatt nem reakcióképesek. A
nemesgázokat gyakran inert vagy védőgázként is használják, ha levegőmentes atmoszférára van
szükség.
Elemi állapotban egyatomos formában találhatók, szilárd halmazállapotban molekularácsot
képeznek (a rácspontokon itt atomok vannak, de nem alkotnak atomrácsot!), melyeknek igen alacsony
az olvadás és forráspontja. Közönséges körülmények között gáz halmazállapotúak, az atomok között
olyan gyenge a kölcsönhatás, hogy gyakorlatilag „tökéletes” gázként viselkednek (ld. kinetikus
gázelmélet).
A legelső nemesgáz a hélium (He, elektronszerkezete 1s2) a Földön nem elterjedt, a
világegyetemnek viszont a 2. leggyakoribb eleme. A csillagok főként hidrogénből és héliumból állnak.
A héliumot mesterséges levegő előállítására használják, amelyet búvárok levegőpalackjában
alkalmaznak. Ez a gázkeverék 20% oxigént és 80% héliumot tartalmaz (azaz a levegő nitrogéntartalmát
héliumra cserélik). Ha a búvár nagy mélységből emelkedik a felszínre, a nyomásváltozás hatására a
vérében oldódott nitrogén buborékok formájában kiválik és akár halálos kimenetelű légembóliát okoz.
Ezt keszonbetegségnek nevezik. A hélium azonban az emberi vérben nagyon rosszul, még a nitrogénnél
is rosszabbul oldódik, ezért a héliumtartalmú mesterséges levegő használata nem okoz
keszonbetegséget.
A hélium forráspontja nagyon alacsony (4,2 K), a folyékony héliumot szupravezető mágnesek
hűtésére használják pl. az NMR-spektroszkópiás készülékekben.
A neon (Ne) a héliumhoz hasonlóan nem képez vegyületeket. Fő felhasználása a neoncsövek
töltése. A neoncső egy elektromos kisülési cső, amelyben a kisülés során a beletöltött gáz gerjesztődik
és fluoreszkál. A “neoncsövek” különböző színnel világítanak, attól függően, hogy milyen gázzal töltik
meg őket. A neontartalmú fénycsövek fénye piros.
Az argon (Ar) viszonylag elterjedt a Földön, a levegő 0,93 %-át alkotja (a levegő cseppfolyósításával
állítják elő). Az egyik leggyakrabban használt inert gáz. Az argonnal töltött "neoncső" kék színnel világít.
A kripton (Kr) és a xenon (Xe) már üres d-pályákkal is rendelkeznek, különleges körülmények
között oxigénnel és fluorral reakcióba lépnek és vegyületeket alkotnak. Az elemi kriptont hagyományos
izzók töltésére használták.
A radon (Rn) vízben és zsírban is jól oldódó, radioaktív elem, bomlása során -sugárzást bocsát ki.
A Földön nem elterjedt, azonban lokálisan feldúsulhat. Tipikus radonforrás a szilikátsalak-, vagy egyéb
téglákból épült házak fala. Az évek során a kőzetekben található kis mennyiségű rádium radonná
bomlik, amely a ház levegőjébe kerül, gyakori szellőztetéssel azonban a radon eltávolítható. Az -
sugárzó radon tartós belélegzése tüdőrák veszélyét rejti magában.

49
 A nemesgázok orvosi, biológiai jelentősége

A nemesgázok közül egyedül a radont alkalmazzák daganatos betegségek sugárterápiájában. Egyes

gyógyvizek radontartalmúak.
A xenon altató hatású gáz, akár műtéti érzéstelenítésre is használható. Más altatógázoktól
eltérően a xenonnak nincs magzatkárosító, vagy egyéb ártalmas mellékhatása, viszont kis
mennyiségben áll rendelkezésre és igen drága, ezért az orvosi gyakorlatban nem használják.

Kérdések, feladatok

1. Sorolja fel a nemesgázokat és adja meg vegyjeleiket!

2. Adja meg a nemesgázok vegyértékelektron-konfigurációját! Milyen kémiai tulajdonságok
következnek ebből?
3. Sorolja fel a hélium fő felhasználási területeit!
4. Mi a keszonbetegség, hogyan előzhető meg?
5. Miért érdemes gyakran szellőztetni a téglából készült épületekben?

50
Halogének

A 7. főcsoport elemei s2p5 vegyértékelektron-konfigurációval rendelkeznek. Nagy elektronega-

tivitású, oxidáló tulajdonságú elemek. Az elektronegativitás az oszlopban lefelé haladva F, Cl, Br, I
sorrendben csökken, míg az atomméret növekszik.
A halogének elemi állapotban apoláros, kétatomos molekulákat képeznek. Ahogyan az oszlopban
lefelé nő az atomok mérete, egyre könnyebben polarizálható és gerjeszthető molekulákat alkotnak, az
elemek olvadáspontja nő, és színük egyre mélyül.

5.1. táblázat. A halogének megjelenése normál körülmények között

halogén szín halmazállapot szobahőmérsékleten reaktivitás

fluor, F2 halványzöld gáz
klór, Cl2 sárgászöld gáz
bróm, Br2 vörösbarna folyadék (illékony)
jód, I2 szürke (gőze lila) szilárd (illékony)

A halogénelemek nagyon reaktív anyagok, jó oxidálószerek, bár reaktivitásuk a csoportban lefelé

csökken. Szinte minden elemmel reakcióba lépnek, a fluor még a nagyobb rendszámú nemesgázokkal
is képez vegyületet.
Az elemi fluor és klór szúrós szagúak, igen mérgezőek, már kis mennyiségben belélegezve is
tüdővizenyőt okoznak. A klórt az első világháború során vegyi fegyverként (harci gázként) is használták.
A bróm gőzei belélegezve a klórhoz hasonló hatásúak, a folyékony bróm bőrön nehezen gyógyuló
fekélyes sebet okoz. A jód enyhébb oxidálószer, alkoholos (jódtinktúra) vagy vizes kálium-jodidos
oldatát (Lugol-oldat) külsőleg fertőtlenítésre használjuk.
A halogének apoláris oldószerekben igen jól oldódnak. Annak ellenére, hogy apolárosak, a fluor és
a klór jól oldódik vízben is, amely annak köszönhető, hogy a vízzel reakcióba lépnek, melynek során
vízoldható savak keletkeznek.

Cl2 + H2O HCl + HOCl (klóros víz), a fluor még a vizet is oxidálja: F2 + H2O → 2 HF + ½ O2

A bróm és a jód a klórhoz hasonlóan reagál vízzel, de az egyensúly a kiindulási anyagok felé tolódik
el, a reakció csak kis mértékben játszódik le. Ezért a bróm és a jód csak kevéssé vízoldható. A jód
vízoldhatósága jelentősen javítható kálium-jodid (KI) hozzáadásával. A jód a jodidionokkal jól oldódó
komplex trijodid aniont képez:

I2 + I– = I3– A vizes kálium-jodidos jód-oldat a Lugol-oldat (K[I3]).

A jód szerves oldószerekben jól, jellegzetes színnel oldódik. Oxigént nem tartalmazó oldószerrel
(hexán, diklór-metán) oldata ibolyaszínű, míg oxigéntartalmú oldószerben (aceton, alkohol) barna.
Aromás vegyületek (benzol, toluol) bíborvörös színnel oldják.

51
 A jód igen kis mennyiségű keményítő jelenlétében is jellegzetes, mélykék színű komplexet képez
(részletesebben ld. bioszerves kémia, szénhidrátok), ezért a keményítő-oldat nyomnyi mennyiségű jód
kimutatására is alkalmas.

A halogének vegyületei

Halogenidek

Ezekben a vegyületekben a halogének oxidációs száma –1. A kis elektronegativitású fémekkel ionos
vegyületeket adnak, míg a nemfémek és a nagyobb elektronegativitású fémek kovalens halogenideket
képeznek. Az ionos halogenidek –1 töltésű halogenidionokat tartalmaznak, általában magas
olvadáspontúak és vízben jól oldódnak (NaCl, MgBr2). Egyes könnyen polarizálható fémionok (pl. Ag+
ezüst(I), Hg22+ higany(I), Pb2+ ólom(II)) halogenidjei vízben csapadékok. Minél nagyobb a halogenidion
mérete, annál könnyebben polarizálható (deformálható az elektronfelhője), nehézfémsója annál
kevésbé oldódik vízben, és színe annál mélyebb.

Hidrogén-halogenidek

A HX összetételű halogenidek normál körülmények között színtelen, szúrós szagú, mérgező gázok.
Vízben nagyon jól oldódnak, vizes oldatuk savas kémhatású, a HF kivételével erős savak, saverősségük
a HF-tól a HI-ig növekszik. A HCl (hidrogén-klorid) vizes oldatát sósavnak nevezzük.
A hidrogén-halogenidek közül a HF (hidrogén-fluorid) különleges tulajdonságokkal rendelkezik. Ez
a molekula H-kötéseket alakít ki, a H–F---H–F másodlagos kötés olyan erős, hogy még vizes oldatban
sem szakad fel, emiatt a HF csak kis mértékben disszociáló, gyenge sav (pK értéke 3,17). A HF vizes
oldatát folysavnak is hívják. A tiszta HF forráspontja magasabb, mint amit a molekulatömege alapján
várnánk. Ennek az a magyarázata, hogy a gázfázisba hidrogén-hidakkal összekapcsolt H2F2 dimerek
lépnek ki, amelyek csak magasabb hőmérsékleten bomlanak a monomer HF molekulákká.
Annak ellenére, hogy a HF gyenge sav, tisztán vagy vizes oldatban is nagyon korrozív, bőrre kerülve
fájdalmas, jellegzetesen fehér sebet okoz. A HF mérgező hatása csak késleltetve jelentkezik: a sejtekből
elvonja a kalciumionokat; a kezdeti hatás sokszor jelentéktelennek tűnik, a komolyabb tünetek lassan
fejlődnek ki.
A HF (akár az elemi F2) az üveget is megtámadja: SiO2 + 4 HF = SiF4 + 2 H2O. Emiatt a fluoridokat
műanyag edényben kell tárolni.

52
 Halogéntartalmú oxosavak és sóik

A változatos összetételű oxosavakat a klór példáján mutatjuk be.

5.2. táblázat. Halogéntartalmú oxosavak és sóik

képlet HOCl HClO2 HClO3 HClO4

szerkezeti képlet

név hipoklórossav klórossav klórsav perklórsav

a Cl oxidációs száma +1 +3 +5 +7
anion OCl– ClO2– ClO3– ClO4–
anion neve hipoklorit klorit klorát perklorát
saverősség gyenge ►►►►►►►►► erős
oxidáló jelleg (vizes oldatban) erős ◄◄◄◄◄◄◄◄◄ gyenge

A bróm és a jód esetében a +3 oxidációs számú formák, a halogénessavak nem léteznek. A fluornak
csak a HOF összetételű oxosava ismert. Redoxi szempontból a -1 oxidációs állapotú halogenidek a
legstabilabbak, az ennél magasabb oxidációs állapotú halogént tartalmazó anyagok többnyire oxidáló
hatásúak.
Az oxosavak közül egyedül a perklórsav (HClO4) állítható elő tisztán, a többi csak vizes oldatban
létezik, egyes sóik azonban kristályosan is stabilak. A perklórsav nagyon erős sav, és tiszta állapotban
erős oxidálószer, még az aranyat is megtámadja. A perklórsav oldatát élettudományi kutatásokban
analitikai minták előkészítésére használják. Sói, a perklorátok vízben jól oldódó ionvegyületek és
termikusan stabilak. Erős oxidálószerek, szerves vegyületeket robbanásszerűen oxidálnak.
A klorátok közül a kálium-klorát (KClO3) érdemel említést. Nagyon erős oxidálószer, éghető
anyagok jelenlétében ütésre robban. Hevítve oxigénfejlődés mellett bomlik:

KClO3 → KCl + 1,5 O2

Oxigén előállítására, gyufagyártásra, tűzijátékok készítésére használják. A KClO3 erős méreg

(gyufaméreg), roncsolja a vörösvértesteket, súlyos, methemoglobin-képződéssel járó mérgezést okoz.
A hipoklórossav (HOCl) és nátrium-sója a mindennapi életben nélkülözhetetlen fertőtlenítőszer.
Hipoklórossav keletkezik, ha klórgázt vízbe vezetünk:

Cl2 + H2O HCl + HOCl (diszproporcionálódás)

A hipoklórossav bomlékony, oxidáló hatású anyag, bomlása során atomos (naszcensz) oxigén
keletkezik, amely szintén felelős a fertőtlenítő hatásért:

HOCl → HCl + ,O’

A klóros vizet ill. a klórgázt ivóvíz fertőtlenítésére használják.

53
 Ha klórgázt lúgoldatba vezetünk, a fentihez hasonló reakció játszódik le, azonban a savak sóit
kapjuk meg. Nátrium-hidroxid-oldatba vezetve a klórgázt, az alábbi reakció megy végbe:

Cl2 + 2 NaOH NaCl + NaOCl + H2O (savanhidrid reakciója bázissal)

A keletkezett nátrium-hipoklorit (NaOCl) lúgos oldatát különféle márkanevekkel (Hypo,

Domestos, Clorox, Florasept…) hozzák forgalomba, ezek általános fertőtlenítőszerként és fehérítőként
használatosak.
Fontos! A nátrium-hipoklorit a NaOH és a HOCl sója. A HOCl gyenge sav, amely sóiból erős sav
hatására felszabadul:

NaOCl + HCl → NaCl + HOCl

Ha az alkalmazott erős sav sósav, akkor a már ismert reakció játszódik le:

HCl + HOCl Cl2 + H2O (szinproporcionálódás)

Az egyensúly sósav hatására jobbra tolódik és jelentős mennyiségű mérgező klórgáz szabadul fel.
A háztartásban ezért nem szabad összeönteni hipót (bármilyen hipokloritot) és sósavat.
Ha klórgázt meszes vízbe (Ca(OH)2) vezetünk, ugyanolyan reakció történik, mint a NaOH esetében:

Cl2 + Ca(OH)2 CaClOCl + H2O

A keletkező kettős só a kalcium-klorid-hipoklorit (CaClOCl), más néven klórmész. Ezt a fehér, por
állagú anyagot szeméttelepek és fekáliák fertőtlenítésére használják, a fertőtlenítő hatás a hipoklorit-
ionnak köszönhető. Árvizek és más katasztrófák súlytotta területeken a járványok kialakulásának
megelőzésére is alkalmazzák. Az orvosi gyakorlatban elsőként Semmelweis Ignác alkalmazott fertőt-
lenítőszert, a klórmész vizes oldatát.
Ma orvosi célokra különféle klorogéneket tartalmazó tablettákat (Neomagnol, Kloramin)
használunk, amelyeket vízben oldva hipoklorit szabadul fel.

A halogének és vegyületeik orvosi, biológiai jelentősége

A fluor a szervezetben fluoridionként található. Szerepe van a fogzománc felépítésében, ahol

fluorapatit (Ca5(PO4)3F) formában fordul elő. A fluorid főként az ivóvízzel kerül a szervezetbe, az 1
mg/dm3-es fluorid-koncentráció az optimális. A tartós túlzott mértékű fluoridbevitel fluorózist okoz,
melynek tünetei a fogak felszínén megjelenő fehér vagy sárga foltok.
A fluoridion gátolja a szájban elő baktériumok szaporodását is, ezért fogkrémekben nátrium-
fluoridot (NaF) használnak a fogszuvasodás megelőzésére. Ilyen célra szintén alkalmazzák az ón-
fluoridot (SnF2), amely a fogzománchoz tapadva hosszú ideig hatékony.
A kloridion a sejtek elektromos sajátságaiért felelős ionok egyike. A nátrium-klorid (NaCl),
konyhasó, a vér fontos komponense. A 0,9 vegyes%-os (0,15 mol/dm3) koncentrációjú sóoldat
izotóniás a vérrel, ezért infúziókban használják. Az emberi szervezet napi nátrium-klorid-szükséglete
kb. 5 g, melyet a táplálékkal és az ivóvízzel veszünk fel, a szervezetből az izzadsággal és a vizelettel ürül
ki.

54
 A sósav a gyomornedv alkotója, biztosítja a pepszin működéséhez szükséges kémhatást. A
gyomornedv sósavkoncentrációja ~0,1 mol/dm3, de egyes pufferoló hatású anyagok (fehérjék, laktát)
a gyomor pH-ját 1,8-2,2 értékre módosítják. A gyomor savtermelés-csökkenése (hipaciditás) vagy
savhiány (anaciditás) esetén a HCl-t kötött formában tartalmazó gyógyszerekkel lehet sósavat bevinni.
Ilyen szer pl. a Betacid, amely betain-hidrokloridot és pepszint tartalmaz. A savpótló szerek nem
biztosítják ugyan a megfelelő ~2 pH-t, de elősegítik a savszekréciót.

5.8. ábra. Betain-hidroklorid

Az orvosi gyakorlatban a gyomornedv fölös savtartalmát alumínium-hidroxiddal (Al(OH)3)

(bázissal), magnézium-oxiddal (MgO) (bázis-anhidriddel) vagy karbonátokkal (NaHCO3, CaCO3, MgCO3)
kötik meg.
Hipoklórossav (HOCl) a szervezetben is keletkezik gyulladásos folyamatok során: a neutrofil
granulociták termelik a fagocitózissal bekebelezett kórokozó elpusztítására.
A bromidokat (NaBr, KBr, NH4Br) régebben nyugtatószerként és epilepszia kezelésében használták,
de ma már inkább csak állatgyógyászati célra alkalmazzák. A „brómkúra” során a szervezet klorid-
ionjainak egy része bromidra cserélődik ki, de a bromidok tartós szedése egyeseknél idült mérgezéshez
vezethet.
Az elemek közül csak a jódot használjuk orvosi célokra, a sebészetben a jódkészítmények a
legfontosabb fertőtelenítőszerek között szerepelnek. Az elemi jód baktericid, fungicid, vírucid, és
protozoon ellenes hatású, alkoholos oldata külsőleges fertőtlenítőszer (jódtinktúra). Sérült
bőrfelületen, nyálkahártyán célszerűbb az alkoholmentes készítményeket (Betadin, Braunol)
használni. Ezek a szerek egy polimer (polivinil-pirrolidon) elemi jóddal alkotott komplexét tartalmaz-
zák, amelyből vizes oldatban a jód könnyen és egyenletesen felszabadul. Hő hatására ezek a komplexek
elbomlanak, ezért az ilyen készítményeket nem szabad melegíteni. A jód a Lugol-oldatban is megőrzi
fertőtlenítő hatását.
Az elemi jód keményítővel jellegzetes sötétkék színű komplexet képez. Ezt a reakciót igen kis
mennyiségű jód vagy keményítő kimutatására lehet használni. A jód egyéb helikális szerkezetű
polimerekkel, pl. glikogénnel is intenzív színű, vörösesbarna komplexet alkot. Ezen a reakción alapul a
nőgyógyászati kolposzkópia során végzett Schiller-próba: a méhnyakat Lugol-oldattal bekenve az
atípusos sejtek, melyek kevés glikogént tartalmaznak, nem színeződnek vörösbarnásra, hanem
sárgásak vagy világosak maradnak. A patológiában az amiloidózis kimutatásakor is a jód hasonló színes
komplexképzése áll a háttérben (bővebben ld. Nature Scientific Reports (2020) 10:16741). A
mikrobiológiai Gram-festés második lépésében szintén Lugol-oldatot használnak.

55
 A jód a szervezetben szerves vegyületekhez kovalensen kötve található, a pajzsmirigy-hormonok
(trijód-tironin, tiroxin) jelentős mennyiségű jódot tartalmaznak.

5.9. ábra. Pajzsmirigy hormonok

Bizonyos esetekben (Graves-Basedow-kór) pajzsmirigyműtét előtt a hyperthyreosis csökkentésére

is alkalmaznak Lugol oldatot.
Egyes jódvegyületeket röntgen-kontrasztanyagként használnak, mivel a nagy atomtömegű jód
abszorbeálja a röntgen-sugárzást. A jód radioaktív izotópjait (123I, 131
I, 132
I) diagnosztikai céllal is
alkalmazzák, mivel ezek a pajzsmirigyben feldúsulnak és a radioaktivitás mérésével követhető a
pajzsmirigy jódforgalma. Nagyobb koncentrációban pajzsmirigydaganatok sugárkezelésére is
használhatók.
A kálium-perklorát (KClO4) gátolja a jód feldúsulását a pajzsmirigyben, ezért pajzsmirigy
túlműködés (Basedow-kór) kezelésére alkalmazzák.

Kérdések, feladatok

1. Írja fel a halogénatomok nevét és vegyjelét! Adja meg a halogénelemek vegyértékelektron-

konfigurációját! Hány vegyértékelektronnal rendelkeznek a halogének?
2. Hasonlítsa össze a halogének elektronegativitását és atomméretét!
3. Sorolja fel névvel a halogéneket! Jellemezze az elemi állapotú halogének szerkezetét és kémiai
reaktivitását!
4. Melyik a halogének legstabilabb oxidációs állapota? Milyen oxidációs állapotú halogént tartalmazó
vegyületek lehetnek fertőtlenítőszerek?
5. Írja fel a klór reakcióját vízzel! Hasonlítsa össze a klór, a bróm és a jód vízoldhatóságát!
6. Írja fel a Lugol-oldat képződésének egyenletét! Mire használjuk a Lugol-oldatot az orvosi
gyakorlatban?
7. Mit tartalmaz a Lugol-oldat? Miért használható sebfertőtlenítésre?
8. Milyen színekkel oldódik a jód különböző oldószerekben?
oxigéntartalmú oldószerben: oxigént nem tartalmazó oldószerben:
aromás oldószerben:
9. Nevezze el a következő vegyületeket: CaF2, NaBr, AgCl, PbI2, HOBr, HIO3, KClO4.
10. Írja fel a képletét az alábbi anyagoknak: kálium-klorát, ezüst(I)-jodid, perklórsav, nátrium-
hipoklorit, nátrium-fluorid, sósav.

56
11. Írja fel a hidrogén-halogenidek általános képletét és adja meg benne a halogénatom oxidációs
számát! Hasonlítsa össze savi erősségüket!
12. Melyik hidrogén-halogenid viselkedik különlegesen és mi ennek az oka?
13. Írja fel a klór oxosavainak képletét, adja meg nevüket és állapítsa meg a klór oxidációs számait!
14. Írja fel klórból hipoklórossav keletkezésének egyenletét! Állapítsa meg az oxidációs számokat a
felírt reakcióban. Mi a hipoklórossav gyakorlati jelentősége?
15. Írja fel a hipoklórossav bomlásának egyenletét! Állapítsa meg az oxidációs számokat a felírt
reakciókban.
16. Írja fel a klórgáz nátrium-hidroxid-oldattal való reakciójának egyenletét, és nevezze el a terméket!
Mi a termék gyakorlati jelentősége?
17. Miért nem szabad klóros fertőtlenítőt (hipót) és háztartási sósavat összeönteni? Írjon két
egyenletet!
18. Írja fel a klórmész előállításának egyenletét! Mi a termék gyakorlati felhasználása?
19. Hol és milyen formában fordul elő a fluor az emberi szervezetben? Adja meg a vegyület képletét
is!
20. Adja meg a gyomorsav fő összetevőjét névvel és képlettel! Mennyi a gyomorsav jellemző pH-
értéke?
21. Hol fordul elő hiploklórossav az emberi szervezetben? Mi a biológiai szerepe?
22. Mi az elemi jód legfontosabb felhasználása az orvosi gyakorlatban? Min alapszik ez az alkalmazás?
23. Milyen anyaggal lehet specifikusan kimutatni az elemi jódot? Min alapszik a kimutatás?
24. Adja meg az elemi jód legalább két olyan orvosi alkalmazását, amelyben a jód nem
fertőtlenítőszerként szerepel!
25. Hol és milyen formában fordul elő a jód az emberi szervezetben?
26. Sorolja fel a radioaktív jódizotópok orvosi alkalmazásait!

57
Oxigén-csoport

A hatodik főcsoport atomjainak vegyértékelektron-konfigurációja s2p4. Jellemzően nagy

elektronegativitású, nagy elektronaffinitású, reaktív elemek tartoznak az oxigén-csoportba, amelyeket
kalkogéneknek (kőzetalkotónak) is neveznek. Az elektronegativitás és a reaktivitás a csoportban lefelé,
oxigén (O), kén (S), szelén (Se), tellúr (Te), polónium (Po) sorrendben csökken, a fémes jelleg egyre
erősödik: a kén és az oxigén nemfémek, a szelén és a tellúr félfémek, a polónium fémes elem. Biológiai
jelentősége az oxigénnek, a kénnek és a szelénnek van.

Oxigén (O)

Az oxigén a fluor után a legmagasabb elektronegativitású atom (EN = 3,5). Külső elektronhéjának
szerkezete 2s2 2p4. Két elektron felvételével éri el a nemesgázszerű elektronoktettet, jellemző
oxidációs száma vegyületeiben –2, a peroxidokban (ahol 2 oxigénatom egymással is kötést létesít)
pedig –1. A földfelszín leggyakoribb eleme.
Az elemi oxigén kétatomos, apoláros molekulákból (O2) álló színtelen, szagtalan gáz, a levegő
~20%-át teszi ki. Vízben gyengén, de a nitrogénnél jobban oldódik (ennek a vízi élővilág szempontjából
nagy jelentősége van). Stabilis molekula, de magasabb hőmérsékleten néhány elemet kivéve mindent
oxidál. A reakciók gyakran igen exotermek, és ha egyszer beindultak, spontán folytatódnak (égés), sőt,
esetleg robbanásszerűen felgyorsulnak (pl. durranógázpróba).
Az oxigén másik allotróp módosulata az ózon (O3). Kék színű, jellegzetes szagú, instabil, nagyon
reakcióképes, erősen oxidáló tulajdonságú gáz. Elsődleges természetes előfordulása a légkör felsőbb
rétegeiben található, ez az ún. „ózonpajzs”, a Nap UV-sugárzásának hatására a kétatomos oxigénből
keletkezik:

O2 + hν → 2 O (a hν rövidítés a fénybesugárzás jelölése, h: Planck-állandó, ν (nű): frekvencia)

O2 + O → O3

Gyök jellegű (pl. nitrogén-oxidok) vagy gyökökre bomló vegyületek (halogénezett szénhidrogének,
pl. Freon) jó hatásfokkal katalizálják az ózon visszaalakulását O2-né, amely jelenség az ózonlyuk
kialakulásához vezetett.
Fénymásoló berendezések működésekor is keletkezik ózon, jellegzetes szaga érezhető
fénymásoláskor. Oxidáló jellege miatt ivóvíz és uszodák vizének fertőtlenítésére használják klórgáz
helyett (ekkor az elroncsolt szerves vegyületek eltávolítására aktívszenes szűrés szükséges).

Víz (H2O)

Az élet nélkülözhetetlen közege, már a görög filozófiában is a négy őselem egyikeként említik. A
földi vízkészlet 97%-a tengervíz, 2%-a a sarki jégben és gleccserekben található, és csak ~1%-a

58
folyékony édesvíz. Sivatagos országokban a tengervíz sómentesítésére desztillációt, ioncserét vagy
fordított ozmózist használnak, az így nyert sómentes vizekből utókezeléssel (ásványi anyagok
hozzáadásával) ívóvíz készül. A vízkeménységről ld. az s-mező elemeit.
A víz sűrűsége a hőmérséklet függvényében változik, 4 °C-on éri el a maximális értéket (1,00
g/cm3). Az ennél melegebb vagy hidegebb víz, ill. a jég kisebb sűrűségű, ezért a jég a víz tetején úszik
(ez a vízi élővilág számára biztosítja a túlélést télen).
A víz V-alakú, poláros molekulákból épül fel (5.10. ábra), melyek között H-kötésrendszer alakul ki
(ld. 9. o.). Emiatt a víz móltömegéhez képest magas forráspontú, nagy fajhőjű folyadék, nagy a felületi
feszültsége, magas a párolgáshője és a sűrűsége. A vízmolekula erősen poláros, emiatt ionos és poláros
vegyületek jó oldószere. A tiszta víz az elektromos áramot rosszul vezeti, de a benne ionokra disszociáló
vegyületekkel elektrolit-oldatokat képez.
A víz amfoter karakterű, savként és bázisként is viselkedhet. Tiszta vízben is kis mértékű
autodisszociáció játszódik le:

2 H2O H3O+ + OH– (Kv = 10–14 M2, 25°C-on)

A víz H+-donor, ún. protikus oldószer, amelynek a szerves kémiai reakciók során van szerepe.
A vízmolekulák gyakran beépülnek szilárd anyagok kristályszerkezetébe, ahol mint kristályvíz
találhatók. A kristályvizes sók összetétele állandó, képlettel megadható (pl. gipsz: CaSO4 · ½ H2O). A
kristályvíz általában hevítéssel eltávolítható.

5.10. ábra. Az oxigén módosulatainak és legfontosabb vegyületeinek szerkezete

Hidrogén-peroxid (H2O2)

Színtelen, maró, bomlékony folyadék, bomlását nehézfémionok (pl. vas, nikkel) katalizálják:

2 H2O2 = 2 H2O + O2

Biztonsági okokból (robbanásveszély) 30% és 3%-os vizes oldatát forgalmazzák. A hidrogén-

peroxidban az oxigén köztes oxidációs állapotú (–1), ez nem stabil, mind redukálószerként, mind
oxidálószerként viselkedhet. A H2O2 igen reaktív vegyület, könnyen redukálható vízzé vagy oxidálható
oxigénné.
Közepesen erős oxidálószer, a jodidiont jóddá oxidálja, de erős oxidálószerek, pl. kálium-
permanganát hatására oxigénné oxidálódik:

H2O2 + 2 H+ + 2 I– = 2 H2O + I2 2 MnO4– + 6 H+ + 5 H2O2 = 2 Mn2+ + 8 H2O + 5 O2

59
 Vizes oldatát ipari és laboratóriumi oxidálószerként, szőkítő- és fertőtlenítőszerként használják.
Kereskedelmi forgalomban kapható még a karbamiddal képzett stabil zárványvegyülete (Hyperol
tabletta), melyből vizes oldatban H2O2 szabadul fel, és az orvosi gyakorlatban szintén fertőtlenítésre
használatos (bőr, nyálkahártya, eszközök fertőtlenítése). Az ún. klórmentes fehérítők és folteltávolító
mosószerek (pl. Vanish, Sanytol) szintén hidrogén-peroxidot, ill. annak származékát tartalmazzák
(2Na2CO3 · 3H2O2). A peroxidokat tartalmazó tömény készítményekkel kerülendő az érintkezés, mert a
bőrön kellemetlenül csípős, fehér foltot hagynak (szerencsére 10-15 perc alatt elmúlik).

Alkoholok (ROH)

Az alkoholok a vízből vezethetők le úgy, hogy az egyik hidrogénatomot valamilyen szerves alkil-
csoportra (R) cseréljük. A vízből megmaradó rész a hidroxil-csoport.

5.11. ábra. Az alkoholok szerkezete

Az alkoholok a vízhez hasonlóan H-kötések kialakítására képesek, ezért viszonylag magas

forrásponttal rendelkeznek, és a kisebb alkilláncot tartalmazók vízben jól oldódnak.

5.12. ábra. Hidrogénkötések kialakulása etil-alkohol és vízmolekulák között

A hidroxil-csoport révén a vízhez hasonlóan savként és bázisként is viselkedhetnek, de víznél

sokkal gyengébb savak (vízben nem disszociálnak, csak elemi nátriummal vagy más alkálifémmel
deprotonálhatók). Az oxigén nemkötő elektronpárjai H+-iont köthetnek meg (gyenge bázis), illetve
komplexképző ligandumként viselkedhetnek.

60
Kén (S)

Elektronegativitása az oxigénnél jóval kisebb (EN = 2,5), jellemző oxidációs számai: -2 (szulfidok),
+4 (szulfitok), +6 (szulfátok). Az elemi kén mérsékelten reaktív, sárga színű, szilárd anyag, többféle
allotróp módosulata létezik (rombos, monoklin, amorf). A hőmérséklettől függően 8-tagú, korona
alakú, gyűrűs molekulákat (S8), vagy hosszabb-rövidebb láncokat képez.

5.13. ábra. 8-tagú gyűrű kénatomokból (S8)

Vízben nem, néhány szerves oldószerben (szén-diszulfid, toluol) oldódik. A természetben elemi
állapotban, valamint szulfid- és szulfátásványai alakjában található meg. Kénsavgyártásra, a festék-,
növényvédőszer-, gumi- és gyógyszeriparban használják.

Dihidrogén-szulfid (H2S, kénhidrogén) és szerves származékai

Kellemetlenül záptojásszagú, mérgező, vízben mérsékelten oldódó gáz. Nagyon gyenge kétértékű
sav:
H2S H+ + HS– HS– H+ + S2–

Laboratóriumban vas(II)-szulfidból és sósavból állítjuk elő, Kipp-készülékben.

FeS + 2 H+ = H2S + Fe2+ (erősebb sav felszabadítja a gyengébbet annak sójából)

Fémekkel képzett sói a szulfidok (pl. réz-szulfid, CuS), vízben általában kevéssé oldódnak.
Ha a H2S egyik vagy mindkét hidrogénjét alkilcsoportra (R) cseréljük, a biológiai rendszerekben
fontos ún. tiolokhoz (R-SH), ill. szerves szulfidokhoz (R-S-R) jutunk. Ilyen szerkezetek találhatók pl. a
cisztein és a metionin nevű fehérjealkotó aminosavakban.

5.14. ábra. A tiolok és szerves szulfidok szerkezete

A szulfhidril-, vagy más néven merkapto-csoport nem képes hidrogénkötés kialakítására, ezért a
szerves tiolok az alkoholoknál alacsonyabb forráspontúak, illékonyak és vízben rosszul oldódnak.
A tiolok (az alkoholoknál valamivel erősebb) gyenge savak, és igen jó redukálószerek. Egyik
legfontosabb reakciójuk az enyhe oxidációjuk, melynek során két tiolmolekula ún. diszulfiddá

61
kapcsolódik. A reakció reverzíbilis, enyhe oxidálószerek pl. (H2O2) hatására diszulfid keletkezik, mely
redukálószerekkel ismét tiolokká alakítható.

5.15. ábra. A tiolok enyhe oxidációja diszulfidokká

Kén-dioxid (SO2), kénessav (H2SO3):

A kén-dioxid jellegzetesen fojtó szagú, mérgező, erősen redukáló hatású, színtelen gáz. Elemi kén
és kéntartalmú anyagok égésekor keletkezik.

S + O2 = SO2

Az élelmiszeriparban csíraölő-, tartósítószerként alkalmazzák (pl. aszalt gyümölcsökben). A

boroshordók tisztítására, fertőtlenítésére kénlapok égetésével keletkező kén-dioxidot használnak.
Vízben jól oldódik, a kénessav anhidridje:

H2O + SO2 H2SO3 (ez a reakció a savas esők keletkezésében is szerepet játszik).

A kénessav csak vizes oldatban létező középerős, kétértékű sav, redukáló tulajdonságú, pl.:

H2SO3 + I2 + H2O = H2SO4 + 2 HI

Sói a szulfitok, amelyek szintén erős redukálószerek. A kálium-szulfitokat (KHSO3, K2SO3) főként a
borkészítés során alkalmazzák. A szulfitok az erjedési hibák, az elszíneződések, az utóerjedés, és a
szerves savak biológiai lebomlásának megakadályozására szolgálnak. A hordók tisztítására használt SO2
egy része, savanhidrid lévén, a hordó nedves felületén megkötődik, így ezen az úton is belekerül a
borba. Ha a bor kéntartalma magasabb, mint 10 mg/liter, akkor ezt a bor címkéjén jelölni kell.

Kén-trioxid (SO3), kénsav (H2SO4):

A kén-trioxid a levegőn füstölgő, mérgező, oxidáló, maró hatású folyadék. A kén-dioxid katalitikus
oxidációjával állítható elő.

2 SO2 + O2 2 SO3

A kénsav anhidridje:

H2O + SO3 = H2SO4

A tiszta kénsav (vitriol) szirupos, nagy sűrűségű, maró, higroszkópos folyadék. Vízzel minden
arányban elegyedik, hidratációs hője igen nagy, így hígításakor mindig a savat öntjük a vízbe (fordítva

62
a nagy hőfelszabadulástól a víz azonnal elforrana, és a hirtelen keletkező gőz a sav szétfröccsenését
okozná).
A kénsav erős kétértékű sav.

H2SO4 → H+ + HSO4– (Ks1 ~ 103) HSO4– H+ + SO42– (Ks2 = 1,9 · 10-2)

Tömény állapotban erőteljes vízelvonó, a H2O-t még vegyületekből is elvonja, ezért erősen
roncsoló hatású anyag. Melegen oxidáló sajátságú vegyület, a nemesfémeket (az arany és platina
kivételével) kén-dioxid képződése mellett oldja. Fontos vegyipari alapanyag. A kén-trioxid tömény
kénsavas oldata az óleum, amely a kénsavgyártás köztiterméke.
A kénsav sói a szulfátok, a természetben igen elterjedtek. A legtöbb szulfát vízben jól oldódó
ionvegyület, csak egyes alkáliföldfémek (CaSO4, BaSO4) és az ólom (PbSO4) szulfátjai nem oldódnak
vízben. A vízoldható szulfátok (Na2SO4, MgSO4) általában a természetes vizek összetevői.

5.16. ábra. A kénből származtatható oxidok és oxosavak szerkezete

Szelén (Se)

Félvezető tulajdonságú félfém. A szelén számos allotróp módosulattal rendelkezik, amelyekben a

kénhez hasonlóan korona alakú Se8 molekulák találhatók. A szürke, ún. fémes szelén fény hatására
vezeti az elektromos áramot (fotoelektromos jelenség). A szelén reaktivitása a kénéhez hasonló és a
szulfidoknak megfelelő szelenidek (pl. CdSe, kadmium-szelenid) kialakítására hajlamos.
Az elemi szelént fénymásoló készülékekben használják fotoelektromos sajátsága miatt (bővebben
ld. https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/termeszettudomanyok/fizika/fizika-10-evfolyam/a-coulomb-
torveny/a-fenymasolo-es-a-lezernyomtato és Fizikai Szemle (1997), 1, 5-9.).

A kalkogének és vegyületeik orvosi, biológiai jelentősége

Az oxigén és a kén minden élő szervezetben megtalálható, létfontosságú elem. Minden

biomolekula tartalmaz oxigént, a peptidek, fehérjék és egyes koenzimek kéntartalmúak.
A Földön található elemi oxigén növényi eredetű, a fotoszintézis során keletkezik vízből, napfény
hatására. A reakcióhoz klorofill és számos enzim közreműködése szükséges.

n H2O + n CO2 + hν → n O2 + (CH2O)n (szénhidrátok) (ld. biokémia)

Az elemi oxigént a gyógyászatban légzéstámogatásra használják (oxigénmaszk, oxigénsátor).

63
 A sztratoszférában keletkező ózon védi a földfelszínt a Napból érkező UV-sugárzástól, emellett
szerepet játszik a természetes üvegházhatásban is. Az ózon mérgező anyag, mert igen reaktív
oxidálószer. Redukciója során víz keletkezik, ezért alkalmas élelmiszerek sterilezésére, fertőtlenítésére.
Az élelmiszert (pl. zöldség, gyümölcs) UV-fénnyel besugározva lehet így fertőtleníteni, maga az UV-
sugárzás is pusztítja a kórokozókat, ezen kívül UV-fény hatására oxigénből kis mértékben ózon
keletkezik, amely szintén fertőtlenít. Nagyvárosokban fotokémiai, ún. „Los Angeles típusú” szmog
esetén is hasonlóképpen keletkezik ózon, amely az egyéb szennyező gázokkal (NOx) együtt igen
korrozív és egészségkárosító hatású. Az ózont ivóvíz fertőtlenítésére is alkalmazzák, viszont hatása nem
tartós, a vezetékes ivóvíz esetén utóklórozás szükséges.
Az egészség megőrzése szempontjából igen fontos, hogy megfelelő minőségű ivóvizet
fogyasszunk. A jó minőségű ivóvíz nem tartalmazhat mikroorganizmusokat vagy szerves anyagokat és
mérgező ionokat, viszont elengedhetetlen, hogy bizonyos ásványi sók (pl. kalcium- és magnézium-
kloridok, szulfátok stb.) megfelelő arányban és koncentrációban jelen legyenek. A vezetékes ivóvíz
kielégíti ezeket a feltételeket, jóllehet mindig tartalmaz kevés oldott klórt (hipokloritot), amelyet
fertőtlenítés céljából adagolnak hozzá. A vezetékes víznél magasabb ásványianyag-tartalmúak
lehetnek a palackozott ásványvizek, amelyeket nem klórral (inkább ózonnal) fertőtlenítenek, így nincs
klóros mellékízük. Indokolatlan (és meglehetősen költséges) viszont a többnyire áltudományos
elméletekkel reklámozott, „speciális” vizek fogyasztása (pl. Pí-víz, „oxigénnel dúsított” víz, „lúgosító”
víz), mert ezek egyáltalán nem különböznek a közönséges ásványvizektől.
Hidrogén-peroxid (H2O2) az emberi szervezetben is keletkezik mint oxidációs folyamatok
köztiterméke. Hatása hasonló a többi ún. reaktív oxigén származékéhoz (ROS: reactive oxygen
species), melyekben az oxigén oxidációs állapota nem –2: szuperoxid gyök (O2•–), hidroxil gyök (OH•),
peroxil gyökök (RO2•) és alkoxil gyökök (RO•). Ezek a részecskék nagyon reaktívak és rövid
élettartalmúak, a legtöbb biomolekulával reakcióba lépnek, nagy koncentrációban károsítják a
sejteket. Az egészséges szervezet számos enzim bonyolult rendszerével képes a ROS részecskéket
ártalmatlanítani (ld. elektrokémia, biokémia).
A finom eloszlású elemi kén fungicid és paraziticid hatású, amelyet bőrgyógyászati
készítményekben (kenőcsök, hintőporok) használnak.
A legfrissebb kutatások szerint a kén-hidrogén ingerületátvivő (neurotranszmitter) anyag a
szervezetben.
Egyes tiolok és szerves szulfidok a szervezetben nélkülözhetetlen biomolekulák: a cisztein
fehérealkotó aminosav szulfhidril-csoportot tartalmaz, mely diszulfid-kötés kialakítása révén felelős a
fehérjék harmadlagos szerkezetéért. A ciszteint tartalmazó glutation peptid az egyik legfontosabb
redukálószer az élő szervezetben, szulfhidril-csoportja képessé teszi pl. a H2O2 és egyéb reaktív
oxigénszármazékok redukálására, ártalmatlanítására. Az acilcsoportok szállítását végző koenzim-A
szintén tiol, a metionin szulfid típusú fehérealkotó aminosav.

64
 5.17. ábra. Tiolcsoport a glutationban (GSH), szulfid a metioninban

A szelén vegyületei mérgezőek, különösen a szerves vegyületekkel képzett származékai. Ennek

ellenére a szelén esszenciális nyomelem, nagyon kis mennyiségben ugyan, de napi bevitele szükséges
(gabonafélék, lisztek elegendő mennyisében tartalmazzák). A szelenocisztein, a kéntartalmú cisztein
aminosav szeléntartalmú változata is megtalálható a szervezetben. A szelén szükséges a glutation-
peroxidáz enzim működéséhez, de szerepet játszik bizonyos rákos megbetegedések megelőzésében is.

Kérdések, feladatok

1. Írja fel az oxigénatom külső elektronhéjának szerkezetét! Jellemezze az oxigén elektronegativitását

és elektronaffinitását! Melyek az oxigén szokásos oxidációs számai vegyületeiben?
2. Sorolja fel az oxigén allotróp módosulatait (2 név, 2 képlet)! Adja meg természetes
előfordulásukat!
3. Írja fel az ózon keletkezésének egyenletét! Mi váltja ki a reakciót a légkörben?
4. Mire használjuk az oxigéngázt és a hidrogén-peroxidot az orvosi gyakorlatban?
5. Írja fel a hidrogén-peroxid spontán bomlásának egyenletét!
6. Jellemezze a hidrogén-peroxid redoxi tulajdonságait! Milyen oxidációs állapotú az oxigén ebben a
vegyületben?
7. Írjon fel egy olyan reakcióegyenletet, amelyben a hidrogén-peroxid oxidálószerként viselkedik!
8. Mi a Hyperol tabletta összetétele és orvosi felhasználása?
9. Rajzolja fel a vízmolekula szerkezeti képletét! Állapítsa meg, hogy melyik a legerősebb másodlagos
kölcsönhatás a vízmolekulák között! Hogyan nyilvánul ez meg a víz fizikai tulajdonságaiban?
10. Nevezze meg az alábbi ábrán látható vegyületcsaládot és a bekarikázott funkciós csoportot! Melyik
a legerősebb másodlagos az alábbi vegyületcsalád molekulái között!

11. Írja fel a képletét az alábbi vegyületeknek, és állapítsa meg bennük a kén oxidációs számait!
magnézium-szulfát, nátrium-szulfit, vas(II)-szulfid.
12. Írja fel a kénhidrogén disszociációját két lépésben vizes oldatban!
13. Írja fel a kénhidrogén laboratóriumi előállításának reakcióegyenletét!
14. Írja fel szerkezeti képletekkel diszulfid kialakulását etántiolból! Milyen típusú reakció játszódik le?
15. Adja meg a kén-dioxid és a kén-trioxid képződésének egyenleteit!

65
16. Írja fel a kénessav és a kénsav keletkezését anhidridjeikből!
17. Írjon egyenletet a kénessav redukáló hatásának bemutatására!
18. Adja meg a kénsav savi disszociációjának egyenleteit (2 egyenlet)!
19. Írja fel a képletét az alábbi vegyületeknek és hasonlítsa össze savi erősségüket! kén-hidrogén,
kénsav, kénessav
20. Hogyan hígítunk tömény kénsavat (mit öntünk mibe)? Miért?
21. Írjon közömbösítési reakciót kénsav részvételével!
22. Mire használják a kén-dioxidot és a szulfitokat a mindennapi életben?
23. Mik a reaktív oxigénszármazékok (ROS)? Adjon rá példát névvel és képlettel!
24. Soroljon fel 4 reaktív oxigénszármazékot! Mi a közös kémiai tulajdonságuk és mi ennek az oka?

66
Nitrogén-csoport

Az 5. főcsoport elemeinek vegyértékelektron-konfigurációja s2p3. A periódusos rendszerben talán

nincs még egy csoport, ahol ilyen jelentősen különböznének egymástól az elemek. A nitrogén (N) és a
foszfor (P) nemfémek, az arzén (As) és az antimon (Sb) félfémek, míg a bizmut (Bi) fémes elem. A
csoportban lefelé haladva nő az atomméret, csökken az ionizációs energia és az elektronegativitás,
egyre erősödik a fémes jelleg. Orvosi jelentőséggel a nitrogén, a foszfor és az arzén vegyületei bírnak.

Nitrogén (N)

Az elemi nitrogén színtelen, szagtalan gáz, az atmoszféra mintegy 80 %-át alkotja. Elemi állapotban
a nitrogén N2 kétatomos molekulákat képez, melyekben háromszoros kovalens kötés alakul ki. Az
:N≡N: molekula nagy kötési energiával rendelkezik, stabil, igen kis reaktivitású, apoláris. Vízben és
zsírokban nagyon rosszul oldódik, bár oldhatósága a nyomás növelésével nő (keszonbetegség, ld.
nemezgázok 49. o.). A nitrogén forráspontja nagyon alacsony (–196 °C), ezért a folyékony nitrogént
biológiai minták (vér, sperma stb.) konzerválására használják fel.
Szobahőmérsékleten csak elemi lítiummal és kalciummal reagál. Oxidálni (N2 + O2 → 2 NO) és
redukálni (N2 + 3 H2 2 NH3) még katalitikusan is igen nehéz. Az előbbi folyamat a természetben
villámláskor játszódik le. A nitrogént inert (védő-)gázként, valamint ammónia- és salétromsavgyártásra
használják.
Vegyületeiben a nitrogén elektronegativitása magas (3,0), jellemző oxidácós számai: -3, +2, +3, +5.
Legfontosabb vegyületei a következők:

Ammónia

Az ammónia (NH3) színtelen, jellegzetesen szúrós szagú, mérgező gáz. Piramidális szerkezetű,
poláros molekulákból épül fel, melyek H-kötés kialakítására alkalmasak, ezért az ammónia könnyen
cseppfolyósítható, és vízben nagyon jól (kb 1 : 500 térfogatarányban) oldódik. Igen magas a
párolgáshője, ezért hűtőszekrényekben hűtőfolyadékként alkalmazzák.

5.18. ábra. Az ammónia szerkezete, hidrogénkötés két ammónia-molekula között

67
 Az ammónia vizes oldata a szalmiákszesz, melyet a háztartásban kárpittisztítása használhatunk.
Gyenge bázis, sói ammóniumiont tartalmaznak:

NH3 + H2O NH4+ + OH– (Kb = 1,8 · 10–5)

Az ammónia igen reaktív vegyület, savakkal sót képez, Lewis-bázis jellege révén jó komplexképző.
Salétromsavas sója az ammónium-nitrát (NH4NO3, pétisó), fontos műtrágya.

NH3 + HNO3 → NH4NO3

Mivel az ammónia gyenge bázis, sóiból erősebb bázisok felszabadítják:

NH4Cl + KOH → NH3 + KCl + H2O

Az ammónia igen fontos ipari nyersanyag, elemeiből állítják elő (lásd fent), műtrágyaként
közvetlenül felhasználható, a salétromsavgyártás alapanyaga. Ammónia keletkezik szerves
nitrogénvegyületek (karbamid, fehérjék) bomlása során is, ez okozza az állott vizelet, trágya stb. szúrós
szagát. Az ivóvíz ammóniatartalma műtrágya- vagy bomló szerves szennyezésre utal.

Az ammónia származékai, az aminok

Az ammónia NR3 (R = H vagy alkil-csoportok) összetételű szerves származékai az aminok.

5.19. ábra. Az aminok szerkezete

Az aminok az ammóniához hasonlóan H-kötések kialakítására képesek, így a rövid szénláncúak

vízben oldódnak.

5.20. ábra. Hidrogénkötések kialakulása etil-amin és vízmolekulák között

Az aminok a nitrogén nemkötő elektronpárja révén gyenge bázisok és jó komplexképzők:

(CH3)2NH2 + H+ → (CH3)2NH3+ (dimetil-ammóniumion)

A protonált ammóniumionok jól oldódnak vízben, belőlük az aminok erős lúggal felszabadíthatók.

68
 Hidroxilamin (H2N-OH): Ez a vegyület is az ammóniából vezethető le úgy, hogy egy hidrogént
hidroxilcsoportra cserélünk. Bázisos tulajdonságú, bomlékony, kristályos anyag, sósavas sója szerves
kémiai reagens.

A nitrogén oxidjai és oxosavai

A dinitrogén-oxid (N2O, kéjgáz, dinox) színtelen, szagtalan, édeskés ízű gáz. Belélegezve kábító,
bódító hatású (az egyetlen szervetlen hipnotikum), műtéti érzéstelenítésre használható. Nem toxikus,
ezért fagylaltokban, krémekben habosítóként, habspray-kben hajtógázként használják. A N2O
semleges oxid, nem anhidrid, vízben nem oldódik.

A nitrogén-monoxid (NO) színtelen, mérgező gáz, a N2 elsődleges oxidációs terméke. A molekula

szabadgyök jellegű (párosítatlan elektront tartalmaz). Vízben rosszul oldódik (nem anhidrid), levegőn
spontán nitrogén-dioxiddá alakul:

2 NO + O2 = 2 NO2

Igen jó komplexképző, a nitrozil-fémkomplexeket homogén katalizátorként használják. A

szervezetben a nitrogén-monoxid neurotranszmitter szerepet tölt be.

5.21. ábra. A nitrogén néhány oxidjának szerkezete

A nitrogén-dioxid (NO2) a NO spontán oxidációs terméke. Barna színű, gyök jellegű, mérgező,
erősen oxidáló tulajdonságú gáz. Veszélyes környezetszennyező anyag, főleg a kipufogógázokkal kerül
a levegőbe, és a nagyvárosi szmog egyik okozója. Részben felelősnek tartják az ózonpajzs bontásáért
is. Vízben diszproporcionálódva oldódik, a salétromsav és a salétromossav közös anhidridje:

2 NO2 + H2O = HNO3 + HNO2

Ez a reakció a savas esők kialakulásában is szerepet játszik.

A salétromossav (HNO2) gyenge sav (Ks = 4 · 10-4), csak vizes oldatban ismeretes, sói a nitritek
viszont kristályosan is stabilak. Előállítani is sóiból lehetséges erősebb sav alkalmazásával:

NaNO2 + HCl → HNO2 + NaCl (erős sav felszabadítja a gyengébbet sójából)

Az in situ felszabadított salétromossavat a szerves kémiában aromás aminok ún. diazotálási

reakcióiban használjuk.

69
 A nátrium-nitritet (NaNO2) húsok, konzervek tartósítására használják, mert megakadályozza a
baktériumfertőzést és az abból eredő ételmérgezést, amelyet a Clostridium botulinum által termelt
toxin (botox) váltana ki.

A salétromsav (HNO3) erős, oxidáló sav. Az arany és a platina kivételével oldja a fémeket, ezért
választóvíznek is nevezik (megkülönböztethető vele a tiszta arany a rézötvözetektől). A negatív
standardpotenciálú fémek hidrogént fejlesztenek híg salétromsavból, a nemesfémek viszont nitrózus
gázok fejlődése mellett oldódnak (ld. elektrokémia).

Zn + 2 HNO3 → Zn(NO3)2 + H2

3 Ag + HNO3 → 3 AgNO3 + NO + H2O

(A keletkező gázok összetétele a salétromsav koncentrációjától függ, töményebb savból NO2 is

fejlődhet). A tömény salétromsav 68,5%-os, azeotrópos elegy.
A tömény salétromsav a hidrogén-halogenideket is oxidálja:

HNO3 + 3 HCl → 2 ’Cl’ + NOCl + 2 H2O

A keletkező atomos klór és nitrozil-klorid nagyon agresszív oxidálószerek, ezért a cc. salétromsav
és sósav 1:3 arányú elegyét királyvíznek nevezik, mert még az aranyat is felodja.
A salétromsavat elsősorban a műtrágyagyártás fogyasztja, de ezen kívül alkalmazza a robbanószer-
és színezékipar is.
A salétromsav szerves alkoholokkal vízkilépés során nitrátésztereket képez.

5.22. ábra. A salétromsav és a nitrát-észterek szerkezete

A salétromsav sói, a nitrátok vízben jól oldódnak. A műtrágyaként (pétisó) is használt ammónium-
nitrát (NH4NO3) tiszta állapotban robbanásveszélyes (ld. bejrúti robbanás 2020), ipari robbanószereket
is készítenek belőle (bányászat stb.). A talajvízben megjelenő nitrátok főként műtrágyahasználatból
származnak, ivóvízben a nitrát megengedett határértéke 50 mg/l.
Egyéb fontos nitrogénvegyületek a hidrogén-azid (HN3) és sói, az azidok. Mind a sav, mind sói igen
veszélyes mérgek, a cianidokhoz hasonlóan blokkolják a sejtlégzést. A lineáris szerkezetű azidion (N3−)
jó nukleofil, a nátrium-azidot (NaN3) szerves kémiai reagensként használják. Azido-csoportot tartalmaz
a HIV és herpesz vírusok kezelésére alkalmas AZT (3’-azido-2’,3’-didezoxi-timidin) nevű molekula (ld.
biokémia).

70
Foszfor (P)

Az 5. főcsoport második eleme, vegyértékhéj elektronszerkezete 3s2 3p3. Három allotróp

módosulata ismert: a P4 molekulákból álló, molekularácsos, vízben oldhatatlan, de zsírokban,
olajokban, apoláros oldószerekben jól oldódó, nagyon mérgező fehérfoszfor, a polimer, amorf jellegű,
oldhatatlan vörösfoszfor és a grafitszerű, rétegrácsos fekete-, vagy fémes foszfor.

5.23. ábra. A fehérfoszfor (P4) és a polimer vörösfoszfor (P∞) szerkezete

A foszfor közepes elektronegativitású (2,1) atom, az egyes allotróp módosulatainak reaktivitása

igen eltérő. A fehérfoszfor nagyon reaktív anyag, levegőn magától meggyullad, ezért víz alatt kell
tárolni. Nedves levegőn a foszfor égését kemilumineszcencia kíséri (foszforeszkál).

P4 + 5 O2 → P4O10

Joseph Wright of Derby "The Alchymist" c. festményének részlete: a foszforeszcencia jelensége

A másik két módosulat reaktivitása sokkal kisebb. A fehérfoszfor igen toxikus, bőrön keresztül is
felszívódik, már 0,1 g-ja halálos. A vörös- és feketefoszfor nem mérgező.
A vörösfoszfort a pirotechnikában, gyufagyártásra (Irinyi János találmánya), a fehérfoszfort
foszforsavak gyártására használják.
A foszfor jellemző oxidácós száma vegyületeiben +3 és +5. A természetben foszfátásványok
alakjában (Ca3(PO4)2, foszforit, Ca5(PO4)3OH/Cl/F, apatit) található, minden élőlény számára
létfontosságú elem (foszfolipidek, nukleinsavak, ATP stb.).
A legfontosabb vegyületeit az alábbiakban tárgyaljuk.

71
 A foszfor(V)-oxid (P2O5, helyesebben P4O10) vagy közönséges nevén foszfor-pentoxid fehér, laza,
igen higroszkópos por.

5.24. ábra. A foszfor-pentoxid molekula szerkezete

A legerősebb vízelvonó hatású anyag, ezért vízmegkötőként, szárítószerként használatos.

Savanhidrid, víz hatására exoterm reakcióban foszforsavakká alakul:

P2O5 + H2O → 2 HPO3 metafoszforsav

P2O5 + 2 H2O → H4P2O7 pirofoszforsav

P2O5 + 3 H2O → 2 H3PO4 ortofoszforsav

Az ortofoszforsav (H3PO4, foszforsav) színtelen, kristályos anyag, vízben jól oldódik, közepes
erősségű, háromértékű sav:

H3PO4 H+ + H2PO4– (Ks1 = 7,5 · 10–3)

H2PO4– H+ + HPO42– (Ks2 = 6,2 · 10–8)

HPO42– H+ + PO43– (Ks3 = 1,0 · 10–12)

5.25. ábra. Az ortofoszforsav szerkezete

Az ortofoszforsav nem mérgező, az élelmiszeriparban savanyításra használják (pl. üdítőitalokban).

Az ortofoszforsav szerves alkoholokkal vízkilépés során foszfátésztereket képez.

5.26. ábra. A foszforsav észterképzése alkohollal

Az anyagcserefolyamatok köztitermékei igen gyakran foszforilált formában, azaz

foszfátészterekként találhatók a szervezetben.

72
 Megolvasztva az ortofoszforsav kristályokat lassan, részleges vízvesztéssel pirofoszforsavvá
(difoszforsavvá) alakulnak.

5.27. ábra. Pirofoszforsav keletkezése ortofoszforsavból

A pirofoszforsavban (H4P2O7) anhidridkötés kapcsolja össze az alegységeket. A pirofoszfátok (és

polifoszfátok, melyekben három, vagy több foszforsav-egység is lánccá kapcsolódik) P-O-P
anhidridkötésének hidrolízisekor (alsó nyíl) akár 30 kJ/mol energia is felszabadulhat (ld. 139. o.
termodinamika, szerves kémia: ATP, GTP). Ez a reakció számos biokémiai folyamat energiaszolgáltató
lépése.
A foszforsavak sói a foszfátok.
Az alkálifém-foszfátok vízben jól oldódó ionos vegyületek. A nátrium-hidrogén-foszfátokat
(NaH2PO4, nátrium-dihidrogén-foszfát; Na2HPO4, dinátrium-hidrogén-foszfát) fiziológiás pufferoldatok
készítésére (pH ~ 7) használjuk a biokémiában. Az erősen lúgos kémhatású trisó (Na3PO4, trinátrium-
foszfát) vízlágyításra alkalmas.
Az alkáliföldém-foszfátok vízben oldhatatlanok. A hidroxiapatit (Ca5(PO4)3OH), ill. fluorapatit
(Ca5(PO4)3F) a csontok, ill. a fogzománc szilárd anyaga. A kalcium hidrogénfoszfátok kis mértékben
oldódnak vízben.
Az alkáli-polifoszfátok kevésbé korszerű mosószerekben pufferoló és komplexképző (vízlágyító)
adalékanyagok. Élővizekbe kerülve az algák túlszaporodását (eutrofizáció), majd azok aerob lebomlása
folytán oxigénhiányt, közvetve halpusztulást okoznak. Helyettesíthetők (jóval drágább) borátokkal.
Egyes szerves foszforsav-észterek és amidok nagyon mérgező, a kolinerg receptorokon keresztül
ható idegmérgek (peszticidek, inszekticidek, herbicidek), amiket a nácik a második világháborúban a
gázkamrákban is használtak. Ma rovar, illetve rágcsálóirtóként használatosak, viszont némilyeket a
daganatterápiában gyógyszerként is alkalmazzák.

Arzén (As)

Sötétszürke, fémfényű, törékeny, könnyen porítható félfém, az elektromos áramot vezeti. Több
allotróp módosulata ismert (szürkearzén, sárgaarzén, amorf arzén). Szublimál, az As4 molekulákat
tartalmazó gőze levegőn mérgező és fokhagymaszagú arzén(III)-oxiddá (As4O6) oxidálódik. A
földkéregben lokálisan elterjedt lehet, főleg szulfidos ércekben, elemi állapotban kobaltércekkel fordul
elő.
Vegyületeiben jellemző oxidációs számai +5, +3 vagy -3, leginkább kovalens kötések kialakítására
hajlamos, bár léteznek As3+ ionvegyületek is.

73
 Az arzén(III)-oxid (As2O3) vízben gyengén, arzénessav képződése mellett oldódik (anhidrid).

As2O3 + 3 H2O → 2 H3AsO3

Az arzénessav (H3AsO3) csak vizes oldatban létező, bomlékony, gyenge sav. Amfoter jellemű,
bázisokkal sót (arzeniteket) képez, míg savak hatására As3+ ionokká bomlik:

H3AsO3 + 3 NaOH → Na3AsO3 + 3 H2O (nátrium-arzenit)

H3AsO3 + 3 HCl → As3+ + 3 Cl– + 3 H2O (arzén-triklorid)

Az arzénsav (H3AsO4) szintén gyenge, háromértékű sav, sói az arzenátok.

A földkéregből, illetve ipari tevékenységek következményeként az arzén természetes vizekbe
kerülve szennyezésként jelenik meg (egészségügyi határértéke az ivóvízben 10 μg/l). A természetes
vízkészlet jelentős része tartalmaz arzént. Az oxidált állapotú arzén a felszíni vizekben leginkább +5
oxidációs számmal arzenát formában (AsO43–), felszín alatti, mélységi vizekben +3 oxidációs számmal,
arzenit (AsO33–) formában fordul elő.

A nitrogén-csoport vegyületeinek orvosi, biológiai jelentősége

A nitrogén egyike a hat organogén elemnek. Az aminosavak, fehérjék, nukleinsavak, koenzimek,

alkaloidok, vitaminok, hormonok és egyéb életfontosságú szerves vegyületek felépítésében játszott
szerepe miatt az élet alapvető feltétele.
A nitrogén a természetben állandó körforgásban van: a növények ammónia (NH3), illetve a
nitrifikáció során a baktériumok által előállított nitrátion (NO3–) formájában veszik fel a talajból (egyes
élőlények, pl. nitrifikáló baktériumok, kékmoszatok képesek a N2 formájában történő megkötésre is).
Az állatok táplálkozásuk útján jutnak hozzá, hisz kizárólag szerves nitrogéntartalmú vegyületeket
képesek hasznosítani. Végül a mikroorganizmusok lebontó tevékenységével, illetve ahol szükséges,
műtrágyák segítségével történő mesterséges visszapótlással jut vissza a talajba, ezzel zárul a
körfolyamat.
A nitrogén-monoxid (NO) egy gyök jellegű jelátvivő molekula, a szervezetben L-argininből
keletkezik. Bár igen reaktív, szabadon diffundál át a membránon, ez teszi nagyon hatékony
neurotranszmitterré. Az ereket körülvevő simaizom elernyesztésével (vazodilatáció) többek között a
vérnyomás csökkentésében tölt be szerepet. A szerves alkoholokkal képzett nitrát- és nitrit-
észterekből a szervezetben NO szabadul fel, ezért az ilyen anyagok igen elterjedtek mint értágító
gyógyszerek (pl. nitroglicerin), különösen szívbetegségek kezelésében.
A húsáruk tartósítására használt nitritek nagy mennyiségben mérgezőek a hemoglobin Fe2+-
ionjának Fe3+-ionná oxidálása miatt (methemoglobinémia). Az ivóvízzel vagy élelmiszerekkel felvett
nitrátok a gyomorban nitritté alakulhatnak, melyek különösen csecsemők és kisgyermekek esetében
methemoglobinémia kialakulásához vezethetnek.
A foszfor szintén a létfontosságú elemek közé tartozik. Az élő szervezetek működése alapvetően
biomolekulák foszfát-észtereinek és polifoszfátjainak biokémiai reakcióin alapul (pl. nukleinsavak,
foszfatidok, ATP, ADP). A sejtmembránt a foszforsavésztert tartalmazó, ún. foszfolipidek építik fel. Az

74
intracelluláris tér állandó pH-ját foszfátpuffer biztosítja (ld. Pufferrendszerek). A szervezet
foszfortartalmának legnagyobb (85%) része a csontokban, mint foszfátion található.
Az arzén már nyomokban is rákkeltő, oxidjai és vízoldható vegyületei mérgezőek, az As2O3
szennyezés igen veszélyes. A mérgezés tünetei: súlyos hasmenés, bénulások, hajhullás. Az akut
arzénmérgezés kezelésére MgO + Fe(OH)3 szuszpenziót lehet használni: az oldhatatlan magnézium-
arzenit a kolloidális vas(III)-hidroxid felületén megkötődik. Az arzén a májban, vesékben, bőrben,
hajban, körömben raktározódik, a vizelettel ürül ki, növekvő adagokban történő szedése esetén
hozzászoktatás lehetséges. Az arzenitek és arzenátok mérgező hatása a foszfátionhoz való
hasonlóságukon alapszik. A foszfát helyébe beépülve gátolják a legfontosabb anyagcserefolyamatokat
(nagyon kis dózisban arzénvegyületeket erősítő, roborálószerként is alkalmaznak, mivel gátolják a
katabolitikus folyamatokat). Az arzénnek nagy az affinitása a kénhez, az arzenitek a fehérjékben,
peptidekben kötött kénhez is kovalensen kötődnek. Korábban a vérbaj (szifilisz) kezelésére szerves
arzénvegyületeket használtak (Salvarsan). Ma az arzénvegyületeket elsősorban a kártevők elleni
védekezésben használják fel (fakonzerváló szerek), de pl. amőbás hasmenés vagy afrikai álomkór
kezelésére napjainkban is alkalmaznak arzén-tartalmú gyógyszereket (Melarsoprol).

Kérdések, feladatok

1. Jellemezze az elemi nitrogént és a fehérfoszfort!

nitrogén fehérfoszfor
a molekula képlete:
halmazállapota szobahőmérsékleten:
oldhatósága vízben:
oldhatósága zsírokban:
reaktivitása:

2. Írja fel az ammónia elemeiből való képződésének egyenletét!

3. Hogyan viselkedik az ammónia vizes oldatban? Írjon egyenletet! Milyen kémhatású az oldat?
4. Írja fel az alábbi anyagok képletét, és állapítsa meg bennük a nitrogén oxidációs számait! ammónia,
salétromossav, nitrogén, hidroxil-amin, salétromsav
5. Jellemezze az ammónia molekula szerkezetét! Melyik a molekulák között fellépő legerősebb
kölcsönhatás (készítsen ábrát)? Milyen tulajdonságok következnek ebből?
6. Írja fel az ammónia reakcióját sósavval! Hogyan tudná az ammóniát a termékből felszabadítani?
Írjon egyenletet!
7. Nevezze meg az alábbi ábrán látható vegyületcsaládot és a bekarikázott funkciós csoportot!
Jellemezze sav-bázis tulajdonságát!

75
8. Sorolja fel a nitrogén oxidjait képlettel, adja meg a nitrogén oxidációs számait az egyes
vegyületekben! Jelölje meg azokat, amelyek nem savanhidridek!
9. Jellemezze a NO és NO2 molekulák szerkezetét! Mi a közös elektronszerkezeti jellemzőjük? Mi az
élettani hatásuk?
10. Írja fel a nitrogén-dioxid reakcióját vízzel! Mi ennek a folyamatnak a környezeti kémiai jelentősége?
11. A nitrogén mely vegyülete felelős a savas esők kialakulásáért? Írja fel a lejátszódó kémiai reakció
egyenletét!
12. Adja meg a nitrogén oxosavainak képződését anhidridjeikből! (Írjon egyenleteket!)
13. Miért alkalmazhatók egyes nitrát-észter típusú vegyületek (pl. nitroglicerin) szív- és érrendszeri
betegségek kezelésében? Röviden írja le a hatásmechanizmusuk lényegét!
14. A foszfor milyen allotróp módosulatait ismeri? Ezek milyen szerkezettel jellemezhetőek? Milyen az
oldhatóságuk vízben és zsírokban?
15. Írja fel a foszfor égésének egyenletét és nevezze el a terméket!
16. Írja fel a P2O5 reakcióját 1 mól vízzel, és nevezze el a terméket!
17. Írja fel a P2O5 reakcióját 2 mól vízzel, és nevezze el a terméket!
18. Írja fel a P2O5 reakcióját 3 mól vízzel és nevezze el a terméket!
19. Írja fel a foszforsav lépcsőzetes disszociációjának egyenleteit!
20. Írja fel a pirofoszforsav keletkezését ortofoszforsavból! Mi a pirofoszforsav hidrolízisének biológiai
jelentősége?
21. Írja fel szerkezeti képletekkel a foszforsav észterképzését metil-alkohollal!
22. Adja meg az alábbi vegyületek képletét: dinátrium-hidrogénfoszfát, kalcium-foszfát, fluorapatit,
metafoszforsav, arzénsav.
23. Nevezze meg az alábbi vegyületeket: KNO2, NaNO3, H3AsO3, NaH2PO4, NH4Cl
24. Írjon egyenleteket az arzénessav amfotériájának bemutatására.
25. Milyen formákban fordul elő az arzén a természetes vizekben? Adja meg az arzén oxidációs számát
is ezekben a vegyületeiben!
26. Mi az arzén mérgező hatásának magyarázata? Melyek az arzénmérgezés tünetei?

76
Szén-csoport

A 4. főcsoport elemeinek vegyértékelektron-konfigurációja s2p2. Közepes elektronegativitású, kis

reaktivitású elemek tartoznak a szén-csoportba, amelyek elsősorban kovalens kötések kialakítására
hajlamosak. A szén (C) nemfémes elem, a szilícium (Si) és a germánium (Ge) félfémek, míg az ón (Sn)
és az ólom (Pb) fémek (a két fém ionokat is képez). A germánium igen ritka elem, létezését
Mengyelejev jósolta meg, és ekaszilícium néven üresen hagyta a helyét periódusos rendszerében. Az
elemnek nincs biológiai jelentősége, a félvezetőtechnikában viszont nélkülözhetetlen.

Szén (C)

A csoportban a legnagyobb elektronegativitású atom (2,5), általában négy kovalens kötést alakít
ki. A természetben sokféle formában előfordul: elemi állapotban (grafit, gyémánt, ásványi szenek),
karbonátos kőzetekben (CaCO3, MgCO3), vizekben (HCO3–, CO2), az atmoszférában (CO2) és az élővilág
szerves anyagaiban. A szén allotróp módosulatai a gyémánt, a grafit és a fullerének (ld. 30. o.). A
gyémánt atomrácsos szerkezetéből adódóan nagy keménységű, elektromos szigetelő, míg a grafit lágy,
kenhető, elektromos vezető, ami réteges atomrács szerkezetének köszönhető, melyben a rétegek
között csak gyenge kötések találhatók. A fullerének molekularácsos anyagok, mesterségesen állíthatók
elő. A grafit és a gyémánt vízben vagy más oldószerben nem oldódnak, a fullerének aromás
oldószerekkel (benzol, toluol) szép, színes oldatokat adnak.
A szén sem savakkal, sem lúgokkal nem reagál, szobahőmérsékleten állandó, meglehetősen inert
anyag. Az elemi szén éghető:

C + O2 → CO2

Az reakció exoterm, ezért az ásványi szeneket tüzelőanyagként használjuk.

Magas hőmérsékleten a szén egyes fém-oxidokból a fémet redukálja:

Fe2O3 + 3 C → 2 Fe + 3 CO

Ezt a reakciót a fémkohászat hasznosítja (pl. vasgyártás).

A szenet gyémánt formájában ékszerek, fúró-vágószerszámok készítésére használják, mivel ez a
legkeményebb ásvány. A grafitból ceruzabél, elektródok, elektromos kemencék, kenőanyagok,
grafitszál-erősítésű műanyagtárgyak készülnek. Az ásványi szenek fűtőanyagok, melyeket a
fémkohászatban, vegyipari alapanyaggyártásban nagy mennyiségben használnak fel.
Mesterségesen állítják elő az „aktív szenet”, amely nagyon finom eloszlású, koromszerű anyag
(mikrokristályos grafit). Óriási fajlagos felülete miatt kiváló adszorbens, az orvosi gyakorlatban a
bélcsatornában keletkező gázok megkötésére használjuk (orvosi szén), a belekből egyáltalán nem
szívódik fel. A kémiában mint derítőszert (ld. átkristályosítás, 22. o.) alkalmazzuk az oldott

77
szenyeződések, színanyagok megkötésére. Nagy mennyiségű aktív szenet használnak ipari véggázok
szűrésére (tisztítására), valamint a cukorgyártásban és víztisztításra.
A szén leggyakoribb izotópja a 12-es tömegszámú, ezen kívül kb. 1%-ban fordul elő a 13C és mintegy
10-10 %-ban a radioaktív 14C izotóp. A 12C izotóp tömege a relatív atomtömegskála alapja. A 13C a szerves
14
vegyületek NMR-spekroszkópiás szerkezetmeghatározásában fontos, míg a radioaktív C az ún.
radiokarbon kormeghatározást teszi lehetővé.
(bővebben ld. http://nobelprize.org/nobel_prizes/chemistry/laureates/1960/libby-bio.html)
A szénatomok egymáshoz kapcsolódva stabil láncokat és gyűrűket alkothatnak, melyek az élő
szervezeteket alkotó szerves vegyületek alapját képezik.

Szén-monoxid (CO)

Apoláros molekulákból felépülő (5.28. ábra), színtelen, szagtalan, nagyon mérgező gáz, a
hemoglobin Fe2+-ionjához 300-szor erősebben kötődik, mint az oxigén, ezért fulladásos halált okoz. A
szén és széntartalmú vegyületek tökéletlen égésekor keletkezik:

C + ½O2 → CO és C + CO2 → 2 CO (magasabb hőmérsékleten)

Katalizátor nélküli autók kipufogógázaiban kimutatható a szén-monoxid, de dohányzáskor az égő

cigarettában is keletkezik.
A hangyasav formális anhidridje (a savból vízelvonással keletkezik, de a CO vízben nem oldódó,
semleges oxid!):

HCOOH → CO + H2O (pl. cc. kénsav hatására)

A szén-monoxid éghető, redukáló hatású gáz:

2 CO + O2 → CO2 és Fe2O3 + 3 CO → 2 Fe + 3 CO2

A szén-monoxid nagyon fontos vegyipari alapanyag, metanolt, ecetsavat és más szerves anyagokat
állítanak elő belőle.

Szén-dioxid (CO2)

Színtelen, szagtalan, a levegőnél 1,5-szer nagyobb sűrűségű gáz. A széntartalmú anyagok tökéletes
égésekor, ill. erjedési folyamatok során keletkezik. Nem mérgező, viszont zárt helyen (pl. borospince)
nagy sűrűsége miatt a helyiség alján összegyűlve kiszorítja a levegőt, így légzési nehézséget, sőt
fulladást okozhat. A szén-dioxid molekula lineáris szerkezete miatt (poláris kötései ellenére) apoláris
(5.28. ábra). Vízben oldódik, a szénsav anhidridje:

CO2 + H2O H2CO3

Vizes oldatában a szén-dioxid nagyobb része csak fizikailag oldott állapotban mint hidrát (CO2 ·
H2O) van jelen, és csak kis mennyiségben alakul át szénsavvá. Ahogyan általában a gázok, a szén-dioxid
oldhatósága is csökken a hőmérséklet emelésével.

78
 Savanhidrid jellege miatt bázisokkal is reagál:

CO2 + 2 NaOH = Na2CO3 + H2O

A szén-dioxid előállítható márványból (CaCO3) sósavval Kipp-készülékben (ld. 13. o.):

CaCO3 + 2 H+ → Ca2+ + H2O + CO2 (erősebb sav a gyengébbet felszabadítja)

Ipari célokra karbonátok hőbontásával nyerik: CaCO3 → CaO + CO2 (~800-900 °C)
A szén-dioxid hűtéssel légköri nyomáson nem cseppfolyósítható, mert -78 °C-on megfagy, így
keletkezik a fehér, kristályos szárazjég, mely szublimál és hűtésre használható. A szén-dioxidot ezen
kívül éghetetlen tulajdonsága miatt tűzoltásra, a műtrágyagyártásnál (karbamid előállítása) és az
élelmiszeriparban (szénsavas üdítők) is széles körben alkalmazzák.

Szénsav (H2CO3)

Csak vizes oldatban létező, gyenge, kétértékű sav. Vizes oldata a szódavíz, sói a karbonátok.

H2CO3 HCO3– + H+ (Ks1 = 4,2 · 10-7)

HCO3– CO32– + H+ (Ks2 = 4,8 · 10-11)

Az emberi szervezetben a vérben fellelhető pufferrendszer komponense. A szénsav igen

bomlékony, egyensúlyt tart az oldott szén-dioxiddal, melegítés vagy savak hatására szén-dioxiddá és
vízzé bomlik.

5.28. ábra. A szén oxidai és oxosavai

Karbonátok és hidrogén-karbonátok (CO32–, HCO3–)

A szénsav fémionokkal képzett szabályos sói a karbonátok, savanyú sói a hidrogén-karbonátok

(vagy bikarbonátok). Mivel a szénsav gyenge sav, sói általában lúgosan hidrolizálnak, vizes oldatuk
lúgos kémhatású (ld. egyensúlyok).
A karbonátok vízben többnyire rosszul oldódnak, csak az alkálifémek karbonátjainak jó a
vízoldhatósága. Emiatt a karbonátok a természetben nagy mennyiségben, ásványok formájában
találhatók (mészkő, dolomit, márvány, malachit…). A hidrogén-karbonátok vízoldhatósága valamivel
jobb, mint a karbonátoké (ld. s-mező elemei, vízkeménység).
A karbonátok és hidrogén-karbonátok termikus stabilitása viszonylag kicsi, hevítés hatására
néhány 100 °C-on szén-dioxidra és a megfelelő fém-oxidra bomlanak.

CaCO3 → CaO + CO2 (~800-900 °C, mészégetés ld. s-mező elemei)

79
 Ezen a tulajdonságon alapul az alkáli- és ammónium-hidrogén-karbonátok sütőporként való
alkalmazása. A háztartásban az ammónium-hidrogén-karbonát (NH4HCO3) a szalalkáli, a nátrium-
hidrogén-karbonát (NaHCO3) pedig a szódabikarbóna (nátrium-bikarbonát). A sütéskor keletkező
gázok és gőzök felfújják a tésztát, könnyűvé, puhává teszik:

2 NaHCO3 → Na2CO3 + H2O + CO2 (~50-60 °C) szódabikarbóna

NH4HCO3 → NH3 + H2O + CO2 (~50-60 °C) szalalkáli

A karbonátok savakban szén-dioxid fejlődése mellett oldódnak:

MgCO3 + 2 HCl → MgCl2 + H2O + CO2 (az erős sav felszabadítja a gyengébbet sójából)

Ezen a reakción alapszik a karbonátok alkalmazása gyomorsavtúltengés esetén (antacidumok).

A szénsavas víz szintén reagál a karbonátokkal, és vízben valamelyest jobban oldódó hidrogén-
karbonátokká alakítja őket:

Ca(CO)3 + H2O + CO2 Ca(HCO3)2

A hidrogén-karbonátok vizes oldatban forralás hatására karbonátokká bomlanak (az alsó nyíl
szerinti reakció megy végbe), ez okozza a pl. vízkőképződést is (változó vízkeménység, ld. 96. o.).

Karbonsavak (R-COOH)

A szénsav egyik hidroxil-csoportját szerves alkilcsoportokra cserélve a karbonsavakhoz jutunk, a

szénsavból maradó funkciós csoport a karboxil-csoport. A karbonsavak tisztán előállítható stabil
vegyületek. Ez az egyik legfontosabb szerves vegyületcsalád, az anyagcserefolyamatok köztitermékei
többnyire ebbe a vegyülettípusba tartoznak. A karbonsavak a szénsavhoz hasonlóan savként
viselkednek, és H+-ion leadásával negatív töltésű karboxilátionokká alakulnak át. A szénsavnál azonban
jóval erősebb savak, és bázisokkal termikusan is stabil sókat adnak.

5.29. ábra. A szénsavból levezethető karbonsavak és savi disszociációjuk egyenlete

Az egyéb oxosavakhoz hasonlóan, vízkilépés mellett, a karbonsavak is észtereket képeznek

alkoholokkal (5.30. ábra).

80
 5.30. ábra. Karbonsav észterképzése alkohollal

Karbamid (H2N-CO-NH2, urea)

A karbonsavak ammóniával, ill. szerves származékaival, az aminokkal ún. amidokat alakítanak ki

(5.31. ábra). Az amidkötés kapcsolja össze a fehérjéket alkotó aminosavakat.
A szénsav hidroxil-csoportjait amino-csoportokra cserélve a szénsav diamidját kapjuk. A karbamid
színtelen, kristályos anyag, értékes nitrogénműtrágya és kérődzők számára részleges fehérjepótló
tápanyag. Karbamid keletkezik a szervezetben a fehérjék lebomlása során is, amely a vizelettel ürül ki.

5.31. ábra. A karbonsavakból származtatható amidok és a karbamid szerkezete

Hidrogén-cianid (HCN, kéksav)

Keserűmandula-szagú, illékony folyadék, rendkívül mérgező, nagyon gyenge sav (Ks = 3.98 · 10-10),
sóiból még a levegő szén-dioxidja is felszabadítja:

KCN + H2O + CO2 → HCN + KHCO3 (az erősebb sav felszabadítja a gyengébbet sójából)

A hidrogén-cianidot műanyagok és rovarirtók gyártására használják az iparban. A második

világháborúban a náci koncentrációs táborok gázkamráiban kovaföldre adszorbeált hidrogén-cianidot
(Zyklon B) használtak a foglyok tömeges kivégzésére.
A csonthéjasok (pl. barack, mandula) magvában lévő amigdalin nevű glikozid híg savak (pl. a
gyomorsav!) hatására bomlik, melynek során szintén hidrogén-cianid szabadul fel. Emiatt az ilyen
magvakat csak kis mennyiségben szabad fogyasztani.

Alkáli-cianidok (KCN ciánkáli, NaCN)

Vízben nagyon jól oldódó, mérgező, lúgosan hidrolizáló sók:

CN– + H2O HCN + OH–

81
 A cianidion nagyon erős komplexképző, ezzel magyarázható mérgező volta is: a sejtlégzés
citokróm-oxidáz enzimjének vas(III)-ionjához irreverzíbilisen kötődve végül is fulladásos halált okoz.
Az alkáli-cianidok oxigén jelenlétében vízoldható komplexeket képeznek elemi ezüsttel és
arannyal, ezen alapul az arany és az ezüst kőzetekből való kinyerése (ld. 112. o). Az 2000. évi tiszai
ciánmérgezés romániai színesfémbányákból származott, a cianidos ülepítő medencék gátja átszakadt,
és tartalmuk a folyóba ömlött, ami Magyarország eddigi legsúlyosabb természeti katasztrófáját okozta
(bővebben ld. http://www.terra.hu/cian/).

Cianátok és tiocianátok (OCN–, SCN– rodanid)

A bomlékony ciánsav (HOCN) és tiociánsav stabil sói a cianátok és a tiocianátok (triviális néven
rodanidok). A kémiában mint komplexképző ligandumokat használjuk (ld. komplexek). Ezek a sók
sokkal kevésbé mérgezőek, mint a cianidok, ezért a cianidmérgezések kezelése során a szervezetbe
jutott cianidot cianáttá oxidálják.

5.32. ábra. A hidrogén-cianid és származékai

Szilícium (Si)

A Föld szilárd kérgét alkotó kőzetek (szilikátok, kvarc, földpátok, agyagásványok) alapeleme, az
oxigén után a második leggyakoribb elem a Földön. Igen nagy az aktivitása az oxigénhez, a
természetben soha nem fordul elő elemi állapotban csak oxigénnel alkotott vegyületeiben.
Az elemi szilícium kékesszürke, fémes fényű félfém. Atomrácsos, gyémánt szerkezetű anyag, mely
az atomok (gyémántban mérhetőnél) nagyobb távolsága miatt félvezető. A tiszta szilíciumot a
félvezetőtechnikában használják (tranzisztorok, napelemek készítése), ezen kívül vas és acélok
ötvözőanyagaként is alkalmazzák.
A szilícium közepes elektronegativitású (1,8), nagyon kis reaktivitású, indifferens anyag,
szobahőmérsékleten csak a fluorral reagál. Vegyületeiben négy kovalens kötést alakít ki tetraéderes
elrendeződésben. Legfontosabb vegyületei a következők:

Szilícium-dioxid (SiO2)

SiO4 tetraéderekből felépülő atomrácsos, ebből következően magas olvadáspontú, vízben és más
oldószerekben nem oldódó, szigetelő tulajdonságú anyag. A szilícium-dioxidot a savak közül csak a HF
támadja meg, de forró tömény lúgok is oldják lassan (formális savanhidrid).

82
5.33. ábra. A szilícium-dioxid szerkezete (A SiO4 tetraéderben minden oxigénatom (●) a szomszédos
elemi cellához is tartozik, így egy elemi cellára 4 · ½ = 2 oxigén jut. Emiatt az elemi cella összegképlete
SiO2.)

A szilícium-dioxid a természetben számos polimorf módosulatban létezik, amelyek között

drágakövek, féldrágakövek is megtalálhatók (hegyikristály, rózsakvarc, ametiszt, achát, ónix, jáspis).
Szennyezett formáját (kvarchomok) az építőiparban használják. Egyik tiszta, kristályos formája a kvarc,
amely piezoelektromos tulajdonsággal rendelkezik, ezt használják ki pl. a nagyon pontos kvarcórák
készítésénél. Olvadéka megdermedve alkotja a kvarcüveget, amely átengedi az ultraibolya fényt, ezért
kvarclámpák és optikai eszközök (küvetták, prizmák) készítésére alkalmas. A kvarcüvegnek nagyon kicsi
a hőtágulási együtthatója, a belőle készített laboratóriumi eszközök nem törnek el hirtelen
hőváltozásra, hőállóak és kémiailag is nagyon ellenállóak.
Nagy mennyiségben fordul elő a természetben a diatomaföld (kovaföld), amely elhalt
kovamoszatok szilárd vázából keletkezett ásvány. Nagy fajlagos felületű, jó adszorbens, ipari szűrésre
és csiszolóanyagként használják, valamint a porcelánipar is alkalmazza.

Kovasavak

Változatos összetételű (SiO2)x(H2O)y, kocsonyás állagú vegyületek. Főleg vizes oldatban léteznek,
de oldatukból sav hatására kicsapódnak és szilícium-dioxiddá (SiO2) dehidratálódnak. Sóik a szilikátok.

Szilikátok

A kovasavak sói. Nagyon változatos összetételű, a természetben a legnagyobb mennyiségben

előforduló szervetlen anyagok. A vízben nem oldódó szilikátok mint kőzetek, ásványok találhatók a
földkéregben (agyagok, csillámpala, azbeszt, kaolin, talk, zeolitok, stb.). A kvarchoz hasonlóan (-Si-O-
Si-O-)n kötések találhatók bennük, a különbözőképpen összekapcsolódó SiO4-tetraéderek láncokat
vagy hálózatokat alkotnak.

83
 5.34. ábra. SiO4-tetraéderek és a belőlük felépülő láncpolimer

Ebbe az alapszerkezetbe épülnek be különféle fémionok, leggyakrabban alumínium (Al3+), cink

(Zn2+), kalcium (Ca2+) és magnézium (Mg2+).
A szilikátok termikusan stabilak, nagyon ellenállóak, savakban vagy lúgokban nem oldódnak.
A szálas szerkezetű azbeszt magnézium-szilikát, amelyet főként az építőipar alkalmazott (tetőfedő
pala, azbesztcement eternit-csövek, azbesztszigetelések). A tüdőbe kerülő finom azbesztszálak
különösen veszélyesek: tüdőfibrózis okoznak, rákkeltő hatásúak, ezért ma már nem használnak
azbesztet.
A zeolitokat (alumínium-szilikátok) a korszerű mosószerekben mint vízlágyítókat alkalmazzák, az
alkáli-foszfátokkal szemben ezek környezetbarát anyagok, nem okoznak nagyon lúgos kémhatást, és
kímélik az élővizeket is.
Egyes szilikátok oldódnak vízben. A nátrium-szilikát (Na2SiO3, vízüveg) vizes oldata lúgos
kémhatású, ragasztóanyagként és detergensekben használják. Impregnálásra is alkalmas, éghetetlen
anyagok készíthetők vízüveges kezeléssel. Vizes oldatát megsavanyítva kocsonyás állagú kovasavak
csapódnak ki.

Szilikagél

Az amorf SiO2 porózus változata. Vizes oldatból savval kicsapott kovasavak dehidratálásával,
szárításával állítják elő. A szilikagél fehér, homokszerű, nagyon finom por, mely igen nagy fajlagos
felületű. Jó adszorbeáló tulajdonsága miatt szárításra, tisztításra (adszorbens) és katalizátorként
használják. A kémiai gyakorlatban kromatográfiás állófázis. Mivel nem mérgező, inert és egyáltalán
nem szívódik fel, az élelmiszeriparban is felhasználják mint csomósodásgátlót (kakaópor, porcukor,
fűszerek).

Szilikonok

Szerves csoportot is tartalmazó -Si-O- polimer láncok.

Szélsőséges körülmények (űrhajózás, trópus, sarkvidék) között is alkalmazható polimerek. A lánc

hosszúságától, illetve a szerves csoport minőségétől függően tulajdonságaik változtathatók, így olajok,

84
zsírok (kenőanyag) és gumik állíthatók elő belőlük. A szilikonok kémiailag is nagyon ellenállók,
hidrofóbok és elektromos szigetelők. A szilikonolajokat impregnálásra és vízlepergető hatású spray-
kben (cipőkre, műszerfalra), a szilikongumikat vegyszerálló tömlők és tömítések készítésére használják.

Ón (Sn) és ólom (Pb)

Ősidők óta ismert fémek. Az atomok nagy mérete és a kevés vegyértékelektron miatt az ón és az
ólom kristályrácsában a fémes kötés viszonylag gyenge, könnyen megolvasztható (olvadáspontjuk Sn:
232 °C; Pb: 327 °C), puha, jól megmunkálható, igen nagy sűrűségű elemek. Az ónból régebben vékony
fóliát (sztaniol-papír) készítettek, melyet élelmiszerek csomagolására használtak. Jóllehet az ón nem
toxikus, ma már sztaniol helyett alumínium-fóliát használunk ilyen célra (olcsóbb). Antibakteriális
hatása miatt azonban ma is készülnek ónból konzervdobozok. Érdekes jelenség az ónpestis, amikor az
ónból készült tárgyak fokozatosan elporladnak az ón allotróp átalakulása miatt.
Ólomból régebben vízvezetékeket készítettek. Kis mértékben az oldott szén-dioxid hatására
vízoldható ólom-hidrogénkarbonát keletkezik, amely mérgező hatású, így ez a felhasználás is
visszaszorult. A két fémet ötvözetek készítésére is használják: egymással alkotott ötvözetük a
lágyforrasz, a rezet ónnal ötvözve bronzot kapunk, az ólom és az arzén felhasználásával készül az
ólomsörét. Az ólom legfontosabb felhasználása az ólomakkumulátorok készítése.
Az ón és az ólom kis reaktivitású elemek, felületükön védő oxidréteg is kialakul. A szén-csoport
többi tagjától eltérően itt a +4 oxidációs állapot mellett a +2 is megjelenik, sőt ez a stabilabb. Ahogyan
általában a fémek, az ón és az ólom is inkább ionos kötés kialakítására hajlamosak, melyekben +2
töltésű ionokat alkotnak.
Mindkét fém amfoter sajátságú, savakban és lúgokban egyaránt feloldhatók:

Sn + 2 HCl → SnCl2 + H2 Pb + 2 HNO3 → Pb(NO3)2 + H2

Sn + 2 NaOH + 2 H2O → Na2[Sn(OH)4] + H2 Pb + 2 NaOH + 2 H2O → Na2[Pb(OH)4] + H2

(Az ólom sósavban és kénsavban nem oldható fel, mert a képződő PbCl2 vagy PbSO4 csapadék
megvédi a fémet a reakciótól.)
Mindkét fém semleges oxidokat képez, amelyek nem anhidridek, de amfoter karakterűek. Az
oxidokban a fémek oxidációs száma +2 vagy +4 is lehet (SnO, SnO2, PbO, PbO2). Az ólom Pb3O4 képletű
oxidja valójában egy vegyes oxid, amely 2PbO · PbO2 összetételű. Ez a vörös színű szilárd anyag a
mínium, amelyet korrózióvédő festékként használnak. A Pb2+ nagy méretű, igen könnyen polarizálható
ion, amely a legtöbb anionnal (CO32–, SO42–, Cl–, I–, S2–) színes csapadékot képez.

A szén-csoport elemeinek orvosi, biológiai jelentősége

A szén elsődleges ún. organogén elem, az élővilág szerves (szén-)vegyületekből épül fel.
A nagy fajlagos felületű, kiváló adszorbens orvosi szén megköti a belekben képződő gázokat és
egyéb anyagokat. Az orvosi szén azonban nem szelektív: nem csak a salakanyagokat köti meg, hanem
pl. gyógyszerek hatóanyagait is!

85
 Intenzív kutatások folynak a fullerének orvosi alkalmazása területén. A fullerének antivirális (pl.
HIV-ellenes), gyökfogó és antioxidáns hatásuk mellett mint hordozók alkalmasak gyógyszerek
hatóanyagainak célbajuttatására is.
(ld.: http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC2676811/pdf/ijn-2-639.pdf)
A szén-dioxid a földi élet fenntartása szempontjából kulcsfontosságú vegyület. A légkörben
található kevés (~0,03%) szén-dioxidot a zöld növények a fotoszintézis során szénhidrátokká alakítják
át. Az élőlények szervezetében lejátszódó oxidációs folyamatok viszont szén-dioxidot termelnek, így a
levegő CO2-tartalma állandó körforgásban van. A légkör szén-dioxidtartalma hozzájárul az
üvegházhatáshoz.
A vér állandó pH-jának biztosításáért az ún. bikarbonát-puffer felelős. Működése azon alapszik,
hogy a hidrogén-karbonátion (HCO3–) a szénsav konjugált bázis párja, H+-ion megkötésére képes, míg
a szénsav savként viselkedik, és OH–-ionokkal reagál. Az élő szervezetben a vér pH-ja mintegy 0,02-
0,03 egységgel ingadozhat az ideális 7,38 érték körül, létfontosságú tehát egy hatékony pufferrendszer
jelenléte. A rendszer működését a Pufferrendszerek c. fejezetben fogjuk részletesen bemutatni.
A szilícium az emberi szervezetben csak nyomokban fordul elő, viszont a kovamoszatok szilícium-
dioxidból építik fel szilárd vázukat. A kőzetek többnyire szilikátokból épülnek fel, a feldolgozásuk
(bányászat, aprítás) során finom szilikát-porok kerülnek a levegőbe, amelyek tartós belélegzése súlyos,
visszafordíthatatlan betegséghez, szilikózishoz vezet. A szilikózis során megnő a tüdő kötőszöveti
állománya, és csökken a légzőfelület.
A szilikonok nemcsak kémiailag ellenálló vegyületek, de biokompatibilisek is, az orvosi
gyakorlatban lágy szövetek pótlására, implantátumokként használatosak. Kemény szövetek (csont,
fog) pótlására szilikát-alapú anyagokat (pl. porcelán) használnak.
Egyes kis molekulájú szilikonok felületaktív hatásúak, alkalmasak a belekben képződött
gázbuborékok szétpukkasztására. Ezen alapul a felfúvódás kezelésére szolgáló pl. szimetikon-tartalmú
gyógyszerek (Espumisan, Infacol stb.) működése.
Az ónnak és szervetlen sóinak semmilyen élettani hatása nincs, az ember számára nem szükséges,
és nem is toxikus. A szerves ónvegyületek viszont mérgezőek.
Az ólom vízoldható vegyületei (pl. ólom(II)-acetát, Pb(CH3COO)2) erősen toxikusak, napi 1-2 mg
ólom bevitele krónikus mérgezéshez vezet, melynek tünetei idegbénulás, vérszegénység, a bőr és a
foghús elszíneződése. A mérgező hatás azon alapul, hogy az ólom(II) nagy affinitást mutat a kénhez,
kéntartalmú fehérjékhez (pl. enzimekhez) kovalensen kötődve blokkolja azok működését. Az 1990-es
években egyes pirospaprika őrleményeket a hasonló színű míniummal keverve hamisítottak. Bár az
Pb3O4 vízben nem oldódik, a hamisított paprika igen sok megbetegedést okozott, mert a gyomorsav
hatására ólom-kloriddá alakul, amely vízben kissé oldódik, és a szervezetben felszívódik.
Az ólom igen hatékonyan nyeli el a röntgen- és radioaktív sugarakat, ezért az ilyen sugárzások elleni
védőfelszerelésekben fémólmot alkalmaznak.

86
 Kérdések, feladatok

1. Sorolja fel a szén allotróp módosulatait! Jellemezze szerkezeti felépítésüket, rácstípusukat!

2. Hasonlítsa össze a szén allotróp módosulatainak fizikai tulajdonságait!
3. Mi az „aktív szén”? Miért és mire használható az orvosi gyakorlatban?
4. Írja fel a szén oxidjainak nevét és képletét! Hasonlítsa össze élettani hatásukat és viselkedésüket
vízzel szemben, írjon reakciegyenletet!
5. Miből és hogyan állítható elő a szén-dioxid laboratóriumban (Kipp-készülékben)? Írjon
reakcióegyenleteket!
6. Mi a szárazjég és mire használják?
7. Írja fel a szénsav lépcsőzetes disszociációjának egyenleteit!
8. Adja meg a képletét a következő anyagoknak: szódabikarbóna, ciánkáli, kálium-tiocianát, vízüveg,
kvarc, karbamid.
9. Írja fel a kalcium-karbonát hőbomlásának egyenletét!
10. Írja fel az ammónium-hidrogénkarbonát hőbomlásának egyenletét!
11. Írja fel a magnézium-karbonát reakcióját sósavval! Milyen esetben alkalmazzák ezt a reakciót az
orvosi gyakorlatban?
12. Miért mérgező a szén-monoxid?
13. Miért mérgező a cianidion?
14. Jellemezze a hidrogén-cianid savi erősségét! Hogyan igazolná ezt egy reakció segítségével? Adja
meg a reakciót leíró egyenletet!
15. Milyen szerkezetű anyag a szilícium-dioxid? Milyen tulajdonságok adódnak a felépítéséből?
16. Jellemezze a szilikátok szerkezetét! Írjon három példát szilikát-ásványokra!
17. Milyen összetételű és szerkezetű az azbeszt? Mit tud az élettani hatásáról?
18. Mi a zeolit és mire használjuk? Milyen előnyös tulajdonságokkal rendelkezik?
19. Mi a szilikagél, milyen tulajdonságokkal rendelkezik?
20. Jellemezze a szilikonok szerkezetét! Milyen tulajdonságokkal rendelkeznek és mire használjuk
őket? Mi az orvosi alkalmazásuk?
21. Mutassa be egyenletekkel az ón amfoter tulajdonságát.

87
Földfémek – alumínium

A harmadik főcsoport elemeit nevezzük földfémeknek, atomjaik s2p1 vegyértékelektron-

konfigurációval rendelkeznek. Jellemzően három kötést alakítanak ki, oxidációs számuk általában +3.
A földfémek vegyületeikben elektronhiányosak, hiszen három kovalens kötés létesítésével sem érik el
a nemesgáz elektronszerkezetet, ezért Lewis-savként viselkednek, és jó komplexképzők.
A legkisebb rendszámú földfém a bór (B), a periódusos rendszer talán legkülönlegesebb eleme, de
inkább a kémikusok, mint az orvosok érdeklődésére tarthat számot… Ez a félfém nagyon kemény,
magas olvadáspontú atomrácsot képez. A természetben vegyületeiben található, legfontosabbak ezek
közül a bórsav (H3BO3) és a bórax (Na2B4O7). Mindkettő színtelen, kristályos, vízoldható, az orvosi
gyakorlatban is használt anyag. A bórsav vizes oldata enyhén savas kémhatású, ám a többi oxosavval
ellentétben a bórsav nem H+-donor, hanem Lewis sav: OH–-ionokat köt meg:

H3BO3 + H2O [B(OH)4]– + H+

A legjelentősebb földfém az alumínium (Al), a Földön a 3. leggyakoribb elem. A természetben

szilikátokként ill. hidroxidként található, legfontosabb érce a bauxit, amely főként AlO(OH) és Al(OH)3
elegye. A kriolit (nátrium-hexafluoro-aluminát(III), Na3[AlF6]) ugyancsak egy iparilag fontos ásvány, az
alumíniumgyártás (elektrolízis) során használják.
Az alumínium kékes árnyalatú, ezüstfehér, puha fém, kis sűrűségű (2,7 g/cm3, könnyűfém), igen jó
hő- és elektromos vezető. Ezért és kedvező mechanikai tulajdonságai miatt használják mint szerkezeti
anyagot a járműiparban, illetve a jó elektromos vezetőképessége miatt elektromos vezetékeknek is.
Ezekre a célokra rendszerint ötvözeteit használják. Igen vékony lemezzé nyújtható (alufólia), amelyet
élelmiszerek csomagolására használunk. Az alumínium ugyan nagyon kedvező tulajdonságokkal bíró
fém, ám előállítása igen költséges (elektrolízissel történik), az alumíniumból készült eszközök ára
többszöröse a hasonló vastárgyakénak (az 1970-80-as években pénzérme is készült alumíniumból).
A galliumot (Ga) és az indiumot (In) félvezetőgyártásban, tranzisztorok, LED-ek készítésére
alkalmazzák, biológiai jelentőségük nincs.
A tallium (Tl) és vegyületei bőrrel érintkezve, lenyelve vagy belélegezve is nagyon mérgezőek. (A
periódusos rendszerben két másik igen toxikus nehézfém, a higany és az ólom között található.)
Régebben szulfátját (Tl2SO4) rágcsálóirtásra használták, de ez a szagtalan és íztelen anyag túl veszélyes,
ma már nem alkalmazzák.

Az alumínium kémiai tulajdonságai

Az alumínium elektronegativitása közepes (1,5), mind ionos, mind kovalens vegyületek

kialakítására képes. A tiszta alumínium redukáló sajátságú, meglehetősen reaktív anyag.

88
 Az alumínium felületén összefüggő, védő oxidréteg (Al2O3) alakul ki, ami megvédi a további
oxidációtól, emiatt az alumíniumból készült tárgyak nem korrodálnak. Az alumíniumot korrózió elleni
védelem céljából mesterségesen is oxidálják, a védőréteget elektrokémiai módszerekkel vastagítják
(eloxálás).
Ha az alumíniumot higannyal kezeljük, akkor a felületi oxidréteg fellazul és alumínium-amalgám
(higannyal képzett ötvözet) képződik. Ez megakadályozza további védőréteg kialakulását, így a levegőn
a fém könnyen oxidálódik. (Ez történik a higany(II)-kloridos kezelésnél is.)
Magas hőmérsékletre hevítve az alumínium elég, ez az exoterm reakció is alumínium-oxidot ad.

4 Al + 3 O2 = 2 Al2O3

Az alumíniumnak igen nagy az affinitása az oxigénhez, magas hőmérsékleten az alumínium a többi

fém oxidját nagyon hevesen redukálja, így ez a reakció bizonyos fémek előállítására alkalmas (termit
eljárás, ld. http://www.youtube.com/watch?v=IyTKH4cNJys).

Cr2O3 + 2 Al = Al2O3 + 2 Cr

Az elemi alumínium mind savakban, mind lúgokban hidrogéngázt fejlesztve oldódik, azaz amfoter
tulajdonságú.

2 Al + 6 H+ = 2 Al3+ + 3 H2

2 Al + 2 OH– + 6 H2O = 2 [Al(OH)4]– + 3 H2 (tetrahidroxo-aluminát(III) komplex ion)

Emiatt az alumíniumból készült tárgyakat nem szabad hideg zsíroldóval tisztítani, hiszen ezek a
szerek főként kálium-hidroxidot (KOH) tartalmaznak. A savakat tartalmazó vízkőoldók szintén
károsítják az alumíniumtárgyakat.

Az alumínium vegyületei

Vegyületeiben az alumínium oxidációs száma +3. Kovalens vegyületeiben is erősen

elektronhiányos, az oktett-szerkezethez még két elektron szükséges. Emiatt az alumínium-vegyületek
erős Lewis-savak, elektronpár-donorokkal (Lewis-bázisokkal) komplexeket képeznek (ld. 100. o.).

:NH3 + AlCl3 = H3N→AlCl3

Al(OH)3 + OH– = [Al(OH)4] –

Az alumínium-oxid (Al2O3) színtelen, kristályos anyag. Vízben nem oldódik (semleges oxid), de
savak vagy lúgok feloldják (amfoter jellegű).

Al2O3 + 6 H+ = 2 Al3+ + 3 H2O

Al2O3 + 2 OH– + 3 H2O = 2 [Al(OH)4]– (komplexképződés)

Ez utóbbi reakció az alapja a bauxitból kiinduló Bayer-féle timföld- és végsősoron az alumínium-

gyártásnak. A bauxit komponensei közül csak az amfoter sajátságú alumínium-oxid oldódik lúgban, a
többi alkotó, elsősorban vas-oxidok, oldhatatlan csapadékként maradnak vissza és alkotják az ún.

89
vörösiszapot. A vörösiszapot ülepítéssel különítik el az oldattól, és felhasználják a benne előforduló
ritkafémek (titán, vanádium, germánium) kinyerésére. A 2010. évi ajkai vörösiszap-katasztrófa során a
tározóból kiömlött hatalmas mennyiségű vörös zagy elsősorban nagyon lúgos kémhatása miatt
jelentett veszélyt.
Az alumínium-oxid atomrácsos módosulatai a természetben mint drágakövek is előfordulnak
(rubin, zafír és türkiz), ezek színét fémszennyeződések okozzák. Egyes formáját (korund)
csiszolóanyagként alkalmazzák (smirgli), mivel nagyon kemény anyag. A kémiai gyakorlatban az
alumínium-oxid por kromatográfiás állófázisként is használatos.
Az alumínium-hidroxid (Al(OH)3) fehér, porszerű anyag, vízben nem oldódik, ám amfoter jellegű.

Al(OH)3 + 3 H+ = Al3+ + 3 H2O (ezt a reakciót gyomorsavmegkötésre is használhatjuk)

Al(OH)3 + OH– = [Al(OH)4] –

Az Al(OH)3 alumínium-sók oldatából nagy fajlagos felületű, kolloidális csapadékként válik ki, ezért
felhasználják védőoltásra szánt szérumokban és toxinokban a hatóanyag adszorbeálására is.
Az alumínum-klorid (AlCl3) egy színtelen, kristályos, igen nedvszívó (higroszkópos) anyag, mely
kovalens szerkezetű. A levegőn állva elfolyósodik, vizes oldata hidrolízis miatt savas kémhatású (ld.
egyensúlyok és komplexek).

[Al(H2O)6]3+ + 3 Cl– + H2O [Al(H2O)5OH]2+ + 3 Cl– + H3O+ (hidrolízis)

A földfémek orvosi, biológiai jelentősége

A bór az élő szervezetben nagyon kis mennyiségben szükséges, a kalciumháztartás

szabályozásában játszik szerepet. Az orvosi gyakorlatban mind a bórsav (H3BO3), mind a bórax
(Na2B4O7) használatos. Ezek az emberi szervezetre nem ártalmasak, viszont gátolják egyes baktériumok
növekedését, ezért fertőtlenítő hatású hintőporokban, kenőcsökben alkalmazzák őket.
Szemcseppekben, műkönnyben szintén bórsav található. A laboratóriumban lúg okozta baleseteknél
is híg bórsav-oldatot (vöröskeresztes üvegben) használunk közömbösítésre. A bórax glicerines oldatát
csecsemők szájpenészének kezelésére alkalmazzák.
Az alumíniumvegyületek toxicitását az 1970-es évek óta ismerik, oldható alumínium-vegyületek
hatására a növények növekedése lelassul. Az emberi szervezet számára nem szükséges.
Környezetünkben az Al3+-ionok a savas esők miatt kioldódnak a szilikátokból és a táplálékkal kerülnek
a szervezetbe. Az Alzheimer-kórban szenvedő betegeknél az agy szürkeállományában alumínium-
szilikát tartalmú plakkok találhatók, bár ez valószínűleg a betegség tünete, nem pedig okozója.
Az alumínium-szulfát (Al2(SO4)3) és a timsó (kálium-alumínium-szulfát, KAl(SO4)2) színtelen,
kristályos, vízoldható ionvegyületek, hidrolízisük miatt oldatuk savas kémhatású. Mindkettőt az orvosi
gyakorlatban mint adsztringenst, azaz fehérjekicsapó és edzőszert alkalmazzák. Az alumínium-szulfátot
a szennyvíztisztításban is használják. A timsó érösszehúzó hatású, borotválkozás utáni vérzéscsillapító
stiftekben található.

90
 Az alumínium-oxidot (Al2O3) gyomorsavmegkötő szerként (antacidumként) alkalmazzák. Előnye,
hogy a sósav közömbösítésekor nem fejleszt gázokat, és nem szívódik fel, mivel a bélcsatornában pH =
7-nél alumínium-hidroxid polimerként kicsapódik. Hátránya, hogy a vékonybélben kolloidálisan kivált
alumínium-hidroxid a felületén megkötheti egyéb gyógyszerek hatóanyagait, ezért az alumínium-
tartalmú gyomorsavmegkötőket csak 1-2 órával más gyógyszerek alkalmazása után célszerű használni.
Az izzadásgátló dezodorok egyik aktív hatóanyaga az alumínium-klorid, illetve hidrátjai.
Elsősorban pórusösszehúzó hatása révén csökkenti az izzadás mértékét. Mivel az AlCl3 erősen
elektronhiányos molekula (Lewis-sav, az Al körül csak 6 vegyértékelektron található kovalens
kötésben), megkötheti az izzadság bomlásából származó bázikus jellegű és intenzív szagú vegyületeket
is (ld. komplexek).

Kérdések, feladatok

1. Írja fel az alumínium vegyjelét és a vegyértékelektron-konfigurációját! Mennyi az alumínium

oxidációs száma vegyületeiben? Miért nem korrodálnak az alumíniumtárgyak?
2. Melyek az alumínium, mint fém előnyös fizikai tulajdonságai? Mire használjuk a fémalumíniumot
a mindennapi életben? Soroljon fel három felhasználást!
3. Két egyenlettel mutassa be, hogy az alumínium amfoter tulajdonságú!
4. Két egyenlettel mutassa be, hogy az alumínium-hidroxid amfoter tulajdonságú!
5. Adja meg az alumínium-szulfát és a timsó képletét! Mire használják ezeket az orvosi gyakorlatban?
Írjon egyenletet a timsó disszociációjára!
6. Nevezze meg a következő vegyületeket: H3BO3, KAl(SO4)2, AlCl3, Al2O3, Al2(SO4)3.
7. Mire alkalmazzák az alumínium-oxidot a gyógyászatban? Milyen előnyei és hátrányai vannak az
alkalmazásának?

91
Az s-mező elemei

Az s-mező elemei (alkálifémek és alkáliföldfémek) puha, kis sűrűségű, alacsony olvadáspontú

fémek. Egy, ill. két elektron leadásával elérik a nemesgáz-elektronszerkezetet, ezért nagyon kicsi az
elektronaffinitásuk és az ionizációs energiájuk. Igen reakcióképesek, a természetben elemi állapotban
nem fordulnak elő, csak vegyületeikben, amelyek többnyire ionosak. A reaktivitás az oszlopban lefelé
haladva növekszik, ahogyan csökken az ionizációs energia és az elektronegativitás.
Jellemző tulajdonságuk a lángfestés. Az atomok vegyértékelektronjai könnyen gerjeszthetők, a
nemvilágító lángot jellegzetes színekkel festik (a berillium és a magnézium kivételével).

Alkálifémek

Az első főcsoport elemei s1 vegyértékelektron-konfigurációval rendelkeznek, és igen hajlamosak

+1 töltésű kationok képzésére. A hidrogén kakukktojás a csoportban, nemfém, tárgyalására máshol
került sor (ld. 45. o.)

5.3. táblázat. Az alkálifémek sűrűsége és olvadáspontja

elem sűrűség (g/cm3) olvadáspont (°C) reaktivitás

lítium Li 0,53 180,5
nátrium Na 0,97 97,8
kálium K 0,86 63,7
rubídium Rb 1,53 38,9
cézium Cs 1,90 28,7
francium Fr - (radioaktív) (27,0)

Nagyon reaktívak, levegőn azonnal oxidálódnak, ezért petróleum alatt kell őket tárolni. Oxigénnel
nemcsak szabályos oxidokat, hanem igen reaktív peroxidokat, szuperoxidokat is képzenek.
Vízzel igen hevesen reagálnak hidrogén-fejlődés közben:

K + H2O → KOH + ½ H2

Ez a reakció nagyon exoterm, a fejlődő hőtől a keletkező hidrogén meg is gyulladhat. Hasonló
reakció játszódik le savak és szerves alkoholok hatására is.

K + HCl → KCl + ½ H2 K + CH3OH → CH3OK + ½ H2

Az elemek erős redukálószerek, a legnegatívabb standard elektródpotenciállal rendelkeznek.

92
 Vegyületeikben az alkálifémek mindig +1 oxidációs számmal szerepelnek. Mivel ekkor lezárt héjjal
és stabil elektron-oktettel bírnak, vegyületeikben színtelenek és kis reaktivitásúak. Ionos vegyületeik
(halogenidek, szulfátok, karbonátok, foszfátok) vízben jól oldódnak. Biológiai jelentősége a lítium, a
nátrium és a kálium vegyületeinek van.
Az alkálifémek oxidjai bázisanhidridek, vízzel készségesen a megfelelő hidroxidokká alakulnak át.

Na2O + H2O → 2 NaOH

A hidroxidjaik vízben nagyon jól oldódó, ionos vegyületek és erősen bázikusak, korrozív, maró
hatású anyagok.

NaOH → Na+ + OH–

A KOH-t és a nátrium-hidroxidot hideg zsíroldó szerekben és lefolyótisztító szerekben használják,

mert a zsírokat vízoldható vegyületekké hidrolizálják (ld. szerves kémia). A 2010. évi ajkai katasztrófa
során a kiömlött vörösiszap elsősorban annak nátrium-hidroxid-tartalma miatt volt veszélyes (ld. 90.
o.).
Az alkálifém-hidroxidok savakkal vagy savanhidridekkel reakcióba lépnek, melynek során sók
keletkeznek. Erősen higroszkóposak (vízelvonó hatásúak), könnyen megkötik a levegő víz- és szén-
dioxid- (savanhidrid) tartalmát. Emiatt jól záró edényben tárolandók, hogy megakadályozzuk a
„karbonátosodást”:

2 KOH + CO2 → K2CO3 + H2O (savanhidrid reakciója bázissal)

Az alkálifémek a természetben sók formájában találhatók meg. A nátrium, mint kősó (NaCl), szóda
vagy sziksó (Na2CO3), a kálium, mint kálisó, fedősó (KCl) fordulnak elő. A tengervíz ~3% nátrium-
kloridot tartalmaz, a szárazföldi sótelepek is beltengerek kiszáradásakor keletkeztek. Az
ásványvizekben jelentős mennyiségű glaubersó (Na2SO4, nátrium-szulfát) is lehet, mely nagyobb
mennyiségben enyhén hashajtó hatású. A nátrium jelentős ásványa a chilei salétrom (NaNO3, nátrium-
nitrát), a káliumé a salétrom (KNO3, kálium-nitrát), melyet régebben puskapor készítésére, ma
műtrágyagyártásra használnak. Az alkálifémeket legegyszerűbben lángfestéssel lehet kimutatni: a
nátrium nagyon intenzíven sárgára színezi a nemvilágító lángot, míg a kálium fakó ibolyaszínűre, a
lítium és a rubídium lángfestése piros.

Az alkálifémek orvosi, biológiai jelentősége

Egyes lítiumsókat a mániás depresszió kezelésében használnak. A lítium-karbonát (Li2CO3)

csökkenti a pajzsmirigyhormonok kiáramlását, ezért pajzsmirigy sugárkezelés előtt alkalmazzák
előkészítő kezelésként.
A Na+ és a K+ a sejtek elektromos sajátságaiért felelős ionok, az élő sejt és környezete közötti Na+/K+
arány a membránpotenciál, az ingerületvezetés és egyes aktív transzportfolyamatok alapja. Erős
hasmenés esetén vagy vízhajtók alkalmazásakor jelentős mennyiségű kálium ürül ki a szervezetből, ezt
KCl-tartalmú gyógyszerekkel kell pótolni.

93
Alkáliföldfémek

A 2. főcsoport fémeinek vegyértékelektron-konfigurációja s2. Kis elektronegativitású és ionizációs

energiájú, redukáló tulajdonságú elemek. Az elektronegativitás az oszlopban lefelé haladva csökken,
míg az atomméret növekszik. Vegyületeikben oxidációs számuk +2.

5.4. táblázat. Az alkáliföldfémek sűrűsége és olvadáspontja

elem sűrűség (g/cm3) reaktivitás

berillium Be 1,85
magnézium Mg 1,74
kalcium Ca 1,55
stroncium Sr 2,6
bárium Ba 3,5
rádium Ra 5,0 (radioaktív)

Jellemzően ionos vegyületeket képeznek, de a berillium és a magnézium kovalens kötésű

molekulákat is alkothat. Savakkal, vízzel és alkoholokkal reagálnak, de kevésbé aktívak, mint az
alkálifémek.

Mg + 2 HCl → MgCl2 + H2 Ca + 2 CH3OH → Ca(CH3O)2 + H2

Vegyületeik közül fontosak a hidroxidjaik, melyek erős bázisok. A hidroxidjaik vízoldhatósága az

oszlopban lefelé növekszik: a Mg(OH)2 és a Ca(OH)2 gyengén oldódó csapadékok, a többi hidroxid
vízben jól oldódik. A kalcium-hidroxid telített oldata a meszes víz.
Szulfátjaik oldhatósága az oszlopban lefelé csökken, míg a karbonátjaik vízben nem oldódnak.
A természetben nagy gyakorisággal találhatók a földkéregben a következő vegyületeik: CaCO3
(kalcium-karbonát: mészkő, márvány, kalcit vagy kréta), CaCO3 · MgCO3 (dolomit), CaSO4 · 2 H2O (gipsz),
MgCO3 (magnezit). A stroncium és a bárium karbonátjai és szulfátjai is megtalálhatók a természetben.
A rádium mindegyik izotópja radioaktív, kis mennyiségben az uránércekben fordul elő.

A magnézium és a kalcium

Mindkettő ezüstfehér könnyűfém. A magnézium felületét összefüggő, védő oxidréteg borítja, ezért
eltartható levegőn. A kalciumnál összefüggő kalcium-nitrid réteget találunk (Ca3N2), ami védi az
oxidációtól.
A magnézium vakító fehér lánggal ég, a többi alkáliföldfémmel szemben lángfestése nem a látható
tartományba esik. A kalcium lángfestése téglavörös, a stronciumé kárminpiros, a báriumé zöld.
A fémmagnéziumot redukálószerként, a szerves kémiai gyakorlatban fémorganikus vegyületek
előállítására használják. A fémkalciumot oldószerek vízmentesítésére alkalmazzák. A kalcium

94
erőteljesen fejleszt vízzel hidrogént, míg a magnézium szobahőmérsékleten csak lassan, a rendszert
melegítve gyorsabban reagál.

Ca + 2 H2O = Ca(OH)2 + H2

Mg + 2 H2O = Mg(OH)2 + H2

Kalciumvegyületek

A kalcium-oxid (CaO), égetett mész, egy bázisanhidrid. Színtelen, maró hatású szilárd anyag. Vízzel
a megfelelő bázis, kalcium-hidroxid keletkezik, nagyon heves, exoterm reakcióban.

CaO + H2O = Ca(OH)2 (mészoltás)

Az építőiparban, kerámiagyártásban és a cementgyártásban alapanyag.

A kalcium-hidroxid, Ca(OH)2, (oltott mész, mészhidrát, vizes oldata a meszes víz) egy erős bázis
rossz vízoldékonysággal. A meszes víz korrozív, maró hatású anyag, roncsolja a szöveteket, különösen
óvakodni kell a szembe kerülésétől.
A laboratóriumi gyakorlatban a Ca(OH)2 telített vizes oldatát a szén-dioxid kimutatására
használjuk:

Ca(OH)2 + CO2 = CaCO3 + H2O (bázis reakciója savanhidriddel)

Az építőiparban a mész és a habarcs (mész és homok keveréke) megkötésénél ugyanez a reakció

játszódik le. Ezen kívül alkalmazzák még a kalcium-hidroxidot a vizek lágyításánál, papírgyártásban, az
élelmiszeriparban és a fogászatban is. Gyomorsavmegkötőként viszont nem szabad használni!
Meszes vízben rézgálicot (CuSO4 · 5 H2O) oldva a bordói levet kapjuk, amely fungicid (gombaölő
hatású) permetezőszer.
A kalcium-karbonát (CaCO3) vízben nem oldódó színtelen, kristályos anyag, a természetben is
előfordul ásványként (mészkő, márvány, aragonit stb.). Megtalálható még a csontokban, a fogkőben,
a tojáshéjban, a gyöngyházban és a vízkőben is. Kalcium-karbonát építi fel a kagylók, csigák és a
korallok szilárd vázát. A kalcium-karbonát (mészkő) hőbontásával (termikus disszociáció) állítják elő az
égetett meszet, ami nélkülözhetetlen anyag az építőiparban.

CaCO3 CaO + CO2 (~800-900°C, mészégetés)

Savak szén-dioxid fejlődése közben oldják.

CaCO3 + 2 H+ = Ca2+ + H2O + CO2 (erős sav felszabadítja a gyengébbet annak sójából)

Ezen a reakción alapul a vízkőmentesítés, a háztartási vízkőoldó szerek többnyire foszforsavat,

citromsavat vagy sósavat tartalmaznak. A kalcium-karbonát a gyomorsav megkötésére is használható.
A kalcium-karbonátot a szénsav is oldja kalcium-hidrogén-karbonát képződése közben.

CaCO3 + H2CO3 Ca2+ + 2 HCO3–

95
 A kalcium-hidrogénkarbonát vízben kissé oldódik, az oldott szén-dioxidot tartalmazó esővíz ezért
képes a mészkőhegységekben lassan üregeket, barlangokat kioldani.
A természetes vizekben lévő kalcium-hidrogén-karbonát a magnézium-hidrogén-karbonáttal
együtt okozza a vizek ún. változó keménységét. A kemény víz forralásánál a fenti egyensúly balra
tolódik el, azaz oldhatatlan kalcium-karbonát (vízkő) keletkezik. Ennek a folyamatnak van szerepe a
cseppkövek képződésében is.

Ca(HCO3)2 CaCO3 + H2O + CO2 és Mg(HCO3)2 MgCO3 + H2O + CO2

A vizek egyéb kalcium- és magnézium-só tartalma (kloridok, szulfátok) az állandó vízkeménységet

okozzák, mely forralással nem szüntethető meg. A kemény víz fogyasztása (30 német keménységi
fokig)* ugyan élettanilag kedvező, de háztartási vagy ipari célokra kevésbé megfelelő: melegítésekor
csapadék (vízkő, kazánkő) keletkezik, a hagyományos szappanok Ca2+-ionok jelenlétében kicsapódnak,
és elveszítik tisztító hatásukat.
A kalcium-szulfát (CaSO4 · 2 H2O), gipsz vagy alabástrom színtelen, kristályos, vízben nem oldódó
ásvány. Hevítésével előállítható a fél mól kristályvizet tartalmazó származéka, a kalcium-szulfát
hemihidrát (CaSO4 · ½H2O). Ez vízzel keverve exoterm reakcióban gyorsan megszilárdul.

CaSO4 · ½ H2O + 1,5 H2O = CaSO4 · 2 H2O

Felhasználják a sebészeti gyakorlatban rögzítőkötéseknél, fogászatban lenyomatok készítésére,

valamint szobrok, öntvények alkotására. Egyes vakolóanyagok szintén CaSO4 · ½ H2O-t tartalmaznak.
A kalcium-klorid (CaCl2) színtelen, kristályos anyag, mely vízben jól oldódik. Folyadékok és gázok
szárítására alkalmazzuk (ld. szárítás, 16. oldal), illetve jéggel együtt hűtőkeverékeket készítenek belőle
(a CaCl2-jég keverékkel akár -50°C-ot is el lehet érni). A téli utak fagymentesítésére is alkalmas, a
környezetet kíméli.
A kalcium-foszfátok vízben nem oldódnak, jelentős szerepet töltenek be a szervezetben mint
csontalkotók. A kalcium hidrogén-foszfátjai azonban kissé oldódnak vízben (73. és 145 .o).

Magnéziumvegyületek

Magnézium-oxid vagy magnézia (MgO) színtelen, porszerű anyag, vízben nem oldódó, semleges
oxid. A levegő szén-dioxidjával lassan elreagál karbonátot képezve.

MgO + CO2 = MgCO3 (formális bázisanhidrid reakciója savanhidriddel)

A MgO-t felhasználják fogporokban és hintőporokban, gyomorsavmegkötőkben, emellett a

sportolók (atléták) csúszásgátlóként is alkalmazzák, míg a kromatográfiában bázisos adszorbensként
használatos.
A magnézium-hidroxid (Mg(OH)2) vízben nem oldódó, színtelen, kristályos anyag, erős bázis. Vizes
szuszpenziója (magnéziatej) gyomorsavmegkötésre alkalmas.

*
A vízkeménységet német keménységi fokban (NK°) szokás kifejezni. 1 NK° annak a víznek a keménysége,
amely 100 ml-ében 1 mg CaO-dal egyenértékű (azaz 1,78 · 10-2 mmol) Ca2+ és/vagy Mg2+-iont tartalmaz.

96
 A magnézium-szulfát (keserűsó, MgSO4 · 7 H2O) színtelen, kristályos, vízben jól oldódó só, íze
keserű. A vízmentes magnézium-szulfátot folyadékok szárítására alkalmazzák (ld. 16. o.).

Az alkáliföldfémek orvosi, biológiai jelentősége

A berillium és a bárium vízoldható vegyületei mérgezőek, a magnézium és a kalcium viszont

nélkülözhetetlen az élő szervezet számára. A berillium(II) mérgező hatása feltehetően abból ered, hogy
a magnézium-tartalmú enzimekben a magnézium(II) helyére kötődik.
A magnéziumion a növények számára létfontosságú klorofill-komplex központi ionja. A testnedvek
elektrolitjainak egyik fontos ionja a Mg2+. A humán szervezet számára mint enzimek aktivátora játszik
szerepet. Csökkenti az izomgörcsöt és a simaizmok összehúzódását, ezért sportolók és terhes nők
számára fokozott magnéziumbevitel javasolt.
A magnézium-szulfátot (MgSO4, keserűsó), mely ásványvizek jelentős komponense is,
hashajtóként alkalmazzák a terápiában.
A magnézium-hidroxid (Mg(OH)2) vizes szuszpenzióját (magnéziatej) gyomorsavmegkötésre és
hashajtóként használják, főként az angolszász országokban. A kalcium-hidroxid ezzel szemben nagyon
maró hatású, belsőlegesen nem használható!
A szervezetben lévő kalcium nagy része a csontokban, illetve a fogakban található, mint
vízoldhatatlan hidroxiapatit (Ca5(PO4)3OH) vagy fluorapatit (Ca5(PO4)3F). A kalciumionnak fontos
szerepe van több élettani folyamatban, pl. az izmok működésében, a véralvadási folyamatban, hiszen
másodlagos hírvivő és számos enzim aktivátora.
A kalcium-karbonátot (CaCO3) kalciumpótlásra és gyomorsavmegkötőként használjuk. A bázisos
magnézium karbonátot (3MgCO3 · Mg(OH)2 · 3 H2O) is alkalmazzák erre a célra, amely vízben nem
oldódó, bázikus jellegű, szilárd por. Savakban szén-dioxid fejlődése közben oldódik, de hashajtó hatása
is van.
Egyes kalcium-sók a vizeletből kiválva vesekövet okoznak. Ilyen, tipikus Ca2+-tartalmú, rosszul
oldódó só a kalcium-oxalát (Ca(COO)2) és a kalcium-foszfátok.
A stronciumnak és vegyületeinek nincs kémiai és biológiai jelentősége. A stronciumnak vannak
radioaktív izotópjai, így a pl. a 90Sr uránból képződik atomrobbantáskor. Ez beépülhet a csontokba a
kalcium helyére, és a kibocsátott β-sugárzás miatt csontszarkómát okozhat.
A vízoldékony báriumvegyületek mérgezőek. A vízben oldhatatlan bárium-szulfátot (BaSO4)
viszont az emésztőrendszer vizsgálatában röntgen-kontrasztanyagként használják (bárium-koktél),
mivel elnyeli a röntgensugarakat, de a belekből egyáltalán nem szívódik fel. A bárium-karbonát (BaCO3)
ugyancsak vízoldhatatlan, ennek ellenére nem alkalmazható ilyen célra, mert a gyomorsav HCl
tartalma reakcióba lépne vele, és a vízben jól oldódó BaCl2 már könnyen felszívódhatna.
Az alkálifémek és alkáliföldfémek ionjai a szervezetből a vizelettel és az izzadsággal ürülnek ki.
Jelentős folyadékveszteségnél vagy műtéti beavatkozások során az ionok pótlására infúzióban az ún.
Ringer-oldatot használják, amely fiziológiás ozmózisnyomású, Na+, K+ és Ca2+-ionokat tartalmaz klorid
és hidrogénkarbonát ionok mellett.

97
 Kérdések, feladatok

1. Írja fel az alkálifémek neveit és vegyjeleit! Adja meg az alkálifémek vegyértékelektron-

konfigurációját! Hány vegyértékelektronnal rendelkeznek ezek az elemek?
2. Írja fel az alkáliföldfémek neveit és vegyjeleit! Adja meg az alkáliföldfémek vegyértékelektron-
konfigurációját! Hány vegyértékelektronnal rendelkeznek ezek az elemek?
3. Hasonlítsa össze az s-mező elemeinek elektronegativitását, ionizációs energiáját és atomrádiuszát!
Jellemezze az s-mező elemeinek kémiai reaktivitását! Mi a jellemző oxidációs számuk
vegyületeikben?
4. Jellemezze az s-mező fémei hidroxidjainak, szulfátjainak és karbonátjainak vízoldékonyságát!

vízoldhatóság alkálifémek alkáliföldfémek

hidroxiodok
szulfátok
karbonátok

5. Jellemezze az s-mező fémeinek kémiai tulajdonságait! Írja fel a nátrium reakcióját vízzel!
6. Jellemezze az alkálifém-hidroxidokat (oldhatóság, kémiai tulajdonság)! Mi történik a nátrium-
hidroxiddal, ha a levegőn áll? Írjon egyenletet!
7. Írja le három kalcium- illetve magnéziumásvány nevét és képletét!
8. Írjon egyenletet a kalcium és a víz reakciójára! Hogyan lehet a termékeket kimutatni?
9. Írjon egyenletet a kalcium-oxid vízzel való reakciójára! Mire használják a kalcium-oxidot és a
kalcium-hidroxidot a mindennapi életben?
10. Hogyan tudjuk a laboratóriumban a szén-dioxidot kimutatni? Írjon egyenletet!
11. Milyen reakció játszódik le, amikor a habarcs „megköt”? Írjon egyenletet!
12. Hogyan reagál a kalcium-karbonát a gyomorsavval (sósavval)? Írjon egyenletet!
13. A szervezetben, illetve a természetben milyen formában találunk kalcium-karbonátot?
14. Milyen alkáliföldfém-vegyületeket alkalmaznak gyomorsavmegkötésre? Soroljon fel min. hármat
(név és képlet)!
15. Hogyan reagál a mészkő szénsavval? Írjon egyenletet! Mi okozza a vizek változó keménységét?
16. Írja fel a csapvíz forralásakor végbemenő vízkőképződés (hőbomlás) és a vízkőoldás során
végbemenő reakciók egyenleteit!
17. Írjon egyenletet a kalcium-karbonát hőbontására! Mi a reakciótermék jelentősége?
18. Mire alkalmazzák az orvosi gyakorlatban a kalcium-szulfát hemihidrátot? Írjon egyenletet vízzel
való átalakulására!
19. Adja meg a kémiai összetételét az alábbi anyagoknak: meszes víz, gipsz, kréta, bordói lé, égetett
mész.
20. Miért használnak bárium-szulfátot kontrasztanyagként röntgen vizsgálatokhoz és bárium-
karbonátot nem? Írjon egyenletet!

98
Átmenetifémek

A d-mező elemeit nevezzük átmenetifémeknek. Egyes átmenetifémek, pl. vas, réz, arany, ezüst
már ősidők óta ismertek, és nagyban hozzájárultak az emberiség történelmének alakulásához. Számos
átmenetifém-vegyület az elő szervezet számára nélkülözhetetlen, többnyire enzimek prosztetikus
csoportjai.

A d-mező elemei kivétel nélkül fémrácsban kristályosodnak. Mivel kisebb az atomok mérete, mint
az s-mező fémei esetében, illetve sokkal több vegyértékelektronnal rendelkeznek, tömöttebb,
szorosabb illeszkedésű fémrácsot hoznak létre, melynek magasabb a rácsenergiája, így sokkal
keményebbek, nagyobb sűrűségűek és magasabb olvadáspontúak, mint az alkáli- és alkáliföldfémek.
Az átmenetifémekkel kezdődik a d atompályák kiépülése, melyeken legfeljebb 10 elektron
helyezkedhet el, így periódusonként 10-10 elem található a d-mezőben. A d-mező atomjainak
vegyértékelektron-konfigurációja (n-1)dx ns2 (a energiaminimum elve szerint a 3d, 4d és 5d alhéjak
feltöltődése csak a 4s, 5s és 6s alhéjak kiépülése után kezdődik meg, hiszen ezek rendre alacsonyabb
energiájúak).
Vegyületeikben az átmenetifémek többféle oxidációs számmal is szerepelhetnek, mert nemcsak a
legkülső, s-elektronok, hanem a párosítatlan d-elektronok is részt vehetnek a kötések kialakításában.
Emiatt a vegyületek nevében az oxidációs számot zárójelben fel kell tüntetni (pl. FeO: vas(II)-oxid,
Fe2O3: vas(III)-oxid). A fémek oxidációs állapota általában pozitív.

3B 4B 5B 6B 7B 8B 1B 2B
+8
+6

+4
+2

0
Sc Ti V Cr Mn Fe Co Ni Cu Zn

5.35. ábra. Néhány átmenetifém jellemző oxidációs állapota vegyületeiben

(●: gyakori, ○: ritka)

Az átmenetifémek igen elterjedtek a földkéregben, azonban a gyakoriság legtöbbször nem jelenti

a könnyű hozzáférhetőséget is. Ércnek nevezzük azt az ásványt, amelyből a fém gazdaságosan
kinyerhető. Nagyon elterjedt pl. a titán, a cink, a króm vagy a vanádium, de főleg olyan (szilikát-)
ásványokban, amelyekből nem lehet kinyerni őket, kevés ércük ismert, ezért őket ritkafémeknek
nevezzük. Sokkal kisebb a higany, az arany vagy az ezüst gyakorisága, ám kevésbé szétszórtan, könnyen
feldolgozható ércekben fordulnak elő.

99
 A d-mező elemeinek közepes az elektronegativitása, az elektronaffinitása és az ionizációs
energiája, emiatt közepes vagy kicsi a kémiai reaktivitásuk. Mind ionos, mind kovalens vegyületek
kialakítására képesek, általában az alacsonyabb oxidációs állapotú formák ionos, a magasabbak (>3)
kovalens vegyületekben fordulnak elő. Az átmenetifém-vegyületek többsége színes, mert a fémionok
elektronjai könnyen, már a látható fény energiájával is gerjeszthetőek.
A d-mező fémeinek ionjai igen hajlamosak komplexképzésre (Lewis-savak), jónéhányuk biológiai
szerepe ezen tulajdonságukkal magyarázható. Általában nagyobb stabilitású komplexeket képeznek,
mint a főcsoportbeli elemek ionjai, ezért a komplex vegyületeket is ebben a fejezetben tárgyaljuk.

Koordinációs (komplex) vegyületek

A komplexekben egy fématomot vagy iont ellentétes töltésű ionok vagy semleges molekulák
vesznek körül, melyek nemkötő elektronpárokat donálnak a fématom vagy ion üres orbitáljaira. A
komplexek speciális kovalens (datív vagy koordinatív) kötések kialakulásával jönnek létre, melyben a
kötő elektronpárok csak az egyik féltől származnak. A komplexképződés leírható a Lewis-féle sav-bázis
elmélettel, elektronpár közösbe adásával és befogadásával:
• Lewis-sav: elektronpár akceptror (központi fémion)
• Lewis-bázis: elektronpár donor (ligandumok).
A központi fémiont a ligandumok veszik körül a komplexben, melyek donor atomjai adják a
koordinatív kötések elektronpárjait. A fémionhoz kapcsolódó donor atomok (vagy a fém körül kialakult
koordinatív kötések) száma adja meg a komplex koordinációs számát. A koordinációs szám függ a
központi fémion méretétől, töltésétől és elektronkonfigurációjától, valamint a ligandum(ok) számától
és alakjától, és meghatározza a komplex geometriáját.

lineáris tetraéderes síknégyzetes oktaéderes

5.36. ábra. A komplexek leggyakoribb geometriája (M: központi atom, L: ligandum)

A komplexek lehetnek semleges molekulák vagy ionvegyületek: a komplex töltése egyenlő a

központi fémion és a ligandumok töltésének összegével. A komplex só egy komplex iont (anion vagy
kation) tartalmaz, melynek töltését az ellenion(ok) semlegesítik.

A komplexek elnevezése

Mint általában a szervetlen ionvegyületek elnevezésekor, mind a vegyület nevében, mind a

képletében a kationokat adjuk meg először, és ezt követik az anionok, függetlenül attól, hogy melyik a

100
komplex ion. Az ionos komplexek képletét szögletes zárójelben adjuk meg, a szögletes zárójelen kívül
az ellenionok szerepelnek. A semleges komplex képletét nem kell zárójelbe tenni. A nevekben nem
használunk szögletes zárójelet, csak a képletekben!

A komplex képletében a sorrend: [fém + ligandum(ok)]

• a szögletes zárójelben mindig a fémion (atom) vegyjele áll elöl,
• ezt követi a ligandumok képlete. pl. [Cr(H2O)4Cl2]+

A komplexek nevét a következőképpen adjuk meg: előtag + ligandum + fém(oxidációs állapot).

• Egynél több ligandum esetén előtagként görög tőszámnevekkel adjuk meg a számukat:

2: di, 3: tri, 4: tetra, 5: penta, 6: hexa, 7: hepta, 8: okta

Ha a ligandum neve már tartalmaz előtagot, akkor a görög sorszámneveket használjuk:

2: bisz, 3: trisz, 4: tetrakisz…

pl. [Co(en)3]Cl3 trisz(etiléndiamin)-kobalt(III) klorid

• A ligandumokat ábécé sorrendben adjuk meg, ekkor az előtag nem számít.

pl. [Cr(H2O)4Cl2]– tetraakva-dikloro-króm(III)

A negatív töltésű ligandumok nevének végződése mindig "-o"

(pl. Cl–: kloro, Br–: bromo, CN–: ciano, OH–: hidroxo, NO3–: nitráto...).
A semleges ligandumok neve rendszerint változatlan,
kivéve: H2O: akva, NH3: ammin, CO: karbonil, NO: nitrozo.

• A kationos (pozitív töltésű) és a semleges komplexben a fémion neve változatlan (alumínium,

vas, higany...)
Az anionos (negatív töltésű) komplexben a fémion neve "-át" végződést kap (nikkelát, kobaltát,
platinát, cinkát...), de többnyire a fém neve is rendhagyó:

Al: aluminát Cu: kuprát Pb: plumbát

Ag: argentát Fe: ferrát Sn: sztannát
Au: aurát Hg: merkurát V: vanadát
Cr: kromát Mn: manganát

• A központi fém oxidációs állapotát a fém neve után, zárójelben, római számmal adjuk meg.

Példák a komplex vegyületek elnevezésére:

semleges komplex: Pt(NH3)2Cl2 diammin-dikloro-platina(II)
Fe(CO)5 pentakarbonil-vas(0)

101
 kationos komplex: [Fe(NO)]SO4 nitrozo-vas(II)-szulfát
[Pt(NH3)4Cl2]Cl2 tetraammin-dikloro-platina(IV)-klorid

anionos komplex: K3[Fe(CN)6] kálium-hexaciano-ferrát(III)

K4[Fe(CN)6] kálium-hexaciano-ferrát(II)
Na3[Ag(S2O3)2] nátrium-ditioszulfáto-argentát(I)

Egy komplex stabilitása a képződését jellemző reakció egyensúlyi állandójával, az ún stabilitási

állandóval () adható meg.

β
Ag+ + 2 NH3 [Ag(NH3)2]+
[[Ag(NH3 )2 ]+ ] (részletesen ld. Komplexek c. előadás)
=
[Ag + ][NH3 ]2
A donor atomok számától függően megkülönböztetünk egyfogú és többfogú ligandumokat. Egy
többfogú ligandum ugyanazzal a fémionnal több koordinatív kötést is létesít, a keletkező gyűrűs
szerkezetű komplexet kelátnak nevezzük (a görög chele = rákolló szóból). A kelátkomplexek igen nagy
stabilitásúak, egyfogú és többfogú (kelátor) ligandumok egyidejű jelenlétében a fémion gyakorlatilag
csak az utóbbival képez komplexet.
Gyakori kelátképző ligandumok az etilén-diamin, az oxalát, a glicinát és a dimetil-glioxim.

5.37. ábra. Kétfogú ligandumok (kékkel jelölve a donor atomok)

Mint látható, a karbonsavak és az alkoholok deprotonált állapotban képeznek komplexeket, azaz

a lúgos közeg kedvez a komplexképződésnek.
Gyakorlati szempontból igen fontos kelátor a hatfogú etilén-diamin-tetraacetát (EDTA). Szinte
bármilyen fémionnal nagy stabilitású, 6-os koordinációs számú, oktaéderes kelátkomplexet képez.

5.38. ábra. Az etilén-diamin-tetraacetát (EDTA) és a kalcium-EDTA komplex oktaéderes szerkezete

102
 Biológiai rendszerekben fontosak a porfirinvázas makrociklusos komplexképzők. Ilyen szerkezet
található az oxigénkötő hemben, ill. a fotoszintézisben szereplő klorofill is hasonló makrociklus
magnéziumkomplexét tartalmazza.

5.39. ábra. A porfirin és a hem szerkezete

Többféle ligandum jelenlétében a fém különböző komplexei egymással egyensúlyban vannak. A

Le Châtelier-Braun-elv értelmében az egyensúlyok a résztvevő részecskék koncentrációjának vagy a
hőmérséklet változtatásával eltolhatók.
Ha egy komplex oldatához olyan ligandumot adunk, amely az adott fémmel nagyobb stabilitású
komplexet képez, akkor ún. ligandumkicserélődés játszódik le (ld. előadás).
pl. [Ni(H2O)6]2+ + 6 NH3 [Ni(NH3)6]2+ + 6 H2O
[Ni(NH3)6]2+ + 3 en [Ni(en)3]2+ + 6 NH3
[Ni(en)3]2+ + 2 dmg [Ni(dmg)2] + 3 en + 2H+

A kristályvíz

Egyes fémsók vizes oldatból kristályvízzel együtt válnak ki, melyet általában hevítéssel el lehet
távolítani. A kristályvíz többnyire mint a fématomhoz koordinálódó ligandum fordul elő, tehát a só
valójában akvakomplex. Ilyenkor a kristályvíz eltávolítását gyakran jellegzetes színváltozás kíséri.

Pearson-féle hard-soft elmélet

A természetben megfigyelhető, hogy egyes fémek főleg oxidként fordulnak elő, mások inkább
szulfidos vagy karbonátos ásványokban találhatók meg. A biológiai rendszerekben is igaz, hogy a
különböző fémionok nagy affinitást mutatnak bizonyos donor atomokat tartalmazó ligandumok felé.
Ahrland, majd Pearson a fémionokat aszerint csoportosította, hogy mely ligandumokkal képeznek
stabilabb komplexet. A komplexképződés Lewis szerint sav-bázis reakcióként értelmezhető:

Lewis sav + Lewis bázis → Lewis sav-bázis komplex

Ez alapján megkülönböztettek hard (kemény) és soft (lágy) savakat, ill. bázisokat. A hard savak
főleg hard bázisokkal adnak stabil komplexet, míg a soft savak a soft bázisokat preferálják.

103
 A hard (kemény) Lewis savak tulajdonságai: A soft (lágy) Lewis savak tulajdonságai:
• kis méret • nagy méret
• nagy pozitív töltés • kis pozitív töltés
• kis polarizálhatóság • könnyű polarizálhatóság
• erősen protonkedvelő részecskékhez • gyengén protonkedvelő részecskékhez
(kemény bázisokhoz) kapcsolódik szívesen (lágy bázisokhoz) kapcsolódik szívesen
+ 3+ 3+ 3+ 3+ 3+
pl.: H , Al , Cr , Co , Fe , As , BF3, BCl3, pl.: M0 (fématom), Cu+, Ag+, Au+, Hg22+, Hg2+,
SO3, CO2 Pb2+, Cd2+, Pt2+
határeset: Fe2+, Co2+, Ni2+, Cu2+, Zn2+, Sn2+

A hard (kemény) Lewis bázisok tulajdonságai:
• kis méret
• nagy elektronegativitás
• kis polarizálhatóság
• nehezen oxidálhatóak
pl.: H2O, OH–, F–, PO43–, SO42–, Cl–, CO32–, ClO4–
, NO3–, ROH, RO–, NH3, aminok, acetát
határeset: N3–, Br–, NO2–, SO32–, N2, anilin
A soft (lágy) Lewis bázisok tulajdonságai:
• nagy méret
• kisebb elektronegativitás
• könnyebb polarizálhatóság
• könnyen oxidálhatóak
pl.: S2–, Se2–, R2S, RSH, SCN–, S2O32–, R3P, CN–,
H–, CO, I–, Br–

Tipikus hard fémion az alumínium(III), amely a természetben kizárólag oxidos, hidroxidos, ill.
szilikátásványként fordul elő, azaz erősen hard, oxigénatomot tartalmazó bázissal kombinálva. A réz(II)
határsetet: inkább a soft szulfidionnal (S2–) fordul elő, de megtalálható oxidja, karbonátja is. Az ezüst(I)
azonban jellemzően soft ion, szinte csak szulfidos-szelenides ásványok tartalmazzák.

A d-mező válogatott elemei

Az alábbiakban néhány olyan fémmel foglalkozunk, melyeknek fontos orvosi, biológiai szerepük
van, ill. nagyon mérgező hatásúak.

Króm (Cr)

Neve a görög  (khroma, szín) szóból ered, mivel vegyületei változatos színűek. A tiszta króm
kemény, fényesen csillogó felületű, nagy sűrűségű fém. Felületén ellenálló, védő oxidréteg (Cr2O3)
alakul ki, nem korrodálódik, ezért dekoratív, felületi korrózióvédelemre használják (krómozott
tárgyak). Ötvözőanyagként rozsdamentes, saválló acélok előállítására használják (krómacél), amelyek
igen fontosak az orvosi és sebészeti eszközök gyártásánál.

104
 Vegyületeiben a króm oxidációs száma +2, +3 vagy +6 lehet, ezek közül a +3 a legstabilabb. A +6-
os oxidációs állapotú króm erélyes oxidálószer, míg a Cr2+ redukáló hatású anyag.
A Cr(VI) kizárólag kovalens kötésben fordul elő, legfontosabb képviselői az intenzív sárga színű
kromát (CrO4–) és a narancssárga dikromát (Cr2O72–) ionok. A kálium-dikromát (K2Cr2O7) az analitikában
használatos, erősen oxidáló hatású anyag. Tömény kénsavas oldata (krómkénsav) laboratóriumi
üvegeszközök (pl. pipetták) tisztítására, zsírtalanítására használható. A vízoldható Cr(VI)-vegyületeket
nagyon óvatosan kell kezelni, mert mérgező, rákkeltő hatásúak.
A szervezetben a Cr3+-ion esszenciális nyomelem, a szénhidrát-anyagcserében fontos glükóz-
tolerancia faktor komponense. A króm(III)-hidroxid az alumínium-hidroxidhoz hasonlóan víz-
oldhatatlan semleges oxid, de amfoter jellemű anyag.

Cr(OH)3 + 3 H+ → Cr3+ + 3 H2O

Cr(OH)3 + OH– → [Cr(OH)4]–

Mangán (Mn) és technécium (Tc)

A mangán vasra emlékeztető, kemény, rideg nehézfém. A természetben igen elterjedt (a 3.

leggyakoribb átmenetifém), legfontosabb ásványa a barnakő (MnO2). A mangánt ötvözésére
használják, vasötvözetei jól hengerelhetők, nyújthatók.
A mangán közepes elektronegativitású (1,5), közepes reaktivitású elem. Vegyületeiben oxidációs
számai: +2, +3, +4, +6 és +7.
Legfontosabb vegyülete a kálium-permanganát (KMnO4, hipermangán). Sötét ibolyaszínű, ionos
szerkezetű, vízoldható, kristályos anyag. Erős oxidálószer, redoxipotenciálja (és a reakciók lefutása) pH-
függő:

Közeg  (V)

lúgos MnO4– + e– → MnO42– (manganátion) +0,57

gyengén savas MnO4– + 4 H+ + 3 e– → MnO2 + 2 H2O +1,70

erősen savas MnO4– + 8 H+ + 5 e– → Mn2+ + 4 H2O +1,51

A KMnO4 semleges vagy enyhén savanyú oldata oxidáló- és fertőtlenítőszerként használható. A

nyálkahártyát marja, ezért öblögetésre csak híg oldata (0,01-0,1%) alkalmas.
A mangán esszenciális mikroelem. Számos mangántartalmú enzimet ismerünk (hidrolitikus és
foszfát-transzfer enzimek), ezekben +2-es oxidációs állapotban fordul elő. Néhány enzim
redoxicentrumában (katalázok, peroxidázok, szuperoxid dizmutázok) +3-as, illetve +4 oxidációs
állapotban is megtalálható. A fotoszintézisben a víz oxigénné történő oxidációjában többmagvú
mangánkomplexek vesznek részt.
A periódusos rendszerben a mangán alatt találjuk a technéciumot (Tc), amelynek csak radioaktív
izotópjai vannak. A 99mTc egyike a nukleáris medicina területén leggyakrabban használt izotópoknak. A

105
tömegszámban az “m” jelentése metastabil, azaz olyan atom, mely gamma-sugárzással alakul 99Tc
izotóppá, de a szokásos -sugárzó izotópoknál sok nagyságrenddel stabilabb, éppen ez teszi lehetővé
alkalmazását. Általában valamely vegyületét sóoldattal injektálják a szervezetbe, ahol a felszívódást
követően a -sugárzás mérhető. A technéciumnak különböző összetételű komplexei állíthatók elő,
amelyek az egyes szervekben eltérően dúsulnak, így képalkotó eljárásokkal szelektíven vizsgálható az
agy, a szív, a tüdő, a csontok vagy egyes daganatok.

Vas (Fe)

A vas a földkéreg 4. leggyakoribb eleme, főleg oxidjai formájában fordul elő (magnetit: Fe 3O4,
hematit: Fe2O3), de szulfidként (pirit, "a bolondok aranya": FeS) és karbonátként (sziderit: FeCO3) is
megtalálható.
A tiszta vas szürke, puha, ferromágneses, magas olvadáspontú nehézfém. Levegőn nem állandó,
oxigénnel és vízgőzzel porózus, FeO(OH) közelítő összetételű rozsdává alakul. Védőbevonatokkal (Zn,
Pb3O4 - mínium) vagy elektrokémiai passziválással a vastárgyak élettartama meghosszabbítható.
Mechanikai tulajdonságai ötvözéssel nagyban javíthatók, krómmal, mangánnal készült ötvözetei
(acélok) kémailag is ellenállóak.
Vegyületeiben jellemző oxidációs számai: +2 és +3. A +2 oxidációs állapotú formát ferro-vasnak is
hívják, a Fe2+ vizes oldatának színe halványzöld. A +3 állapotú, ún. ferri-vas vizes oldata sárga.
A vas készségesen oldódik híg savakban, azonban vízben és lúgokban oldhatatlan.

Fe + 2 H+ → Fe2+ + H2

Levegőn állva a Fe2+ ionok könnyen Fe3+-má oxidálódnak.

4 Fe2+ + O2 + 4 H+ → 4 Fe3+ + 2 H2O

A vas hidroxidjai (Fe(OH)2 és Fe(OH)3) vízben csapadékok és csak savban oldódnak (nem
amfoterek). Szintén csapadékot képeznek a vas ionjai karbonáttal, foszfáttal és szulfiddal, viszont
halogenidjeik, szulfátjaik, nitrátjaik vízben jól oldódó, ionos vegyületek. A Fe(II)-vegyületek
vízoldhatósága nagyságrendekkel jobb, mint a megfelelő Fe(III)-vegyületeké.
Redoxi szempontból a Fe(II) állapot a stabilabb, a Fe(III)-vegyületek oxidáló hatásúak:

2 Fe3+ + 2 I– → 2 Fe2+ + I2 (emiatt vas(III)-jodid nem is létezik)

Ne feledjük azonban, hogy közönséges (atmoszferikus) körülmények között a környezet oxidáló

hatású, így a vas vegyületeiben többnyire +3 oxidációs állapotban található, és ezek vízoldhatatlansága
miatt az élővilág számára nehezen hozzáférhető!
Fontosabb vas-vegyület a Mohr-só ((NH4)2Fe(SO4)2 · 6 H2O), amely jóllehet Fe2+-iont tartalmaz,
levegőn állva stabil, nem oxidálódik, ezért az analitikában ún. faktorozásra (pontos koncentráció-
meghatározásra) használják.

106
 A vas biológiai jelentősége kiemelkedő, az esszenciális mikroelemek közé tartozik, számos enzim
aktív centrumában megtalálható. A fehérjék egy részénél a vas hem-komplexben kötött, ilyenek az
oxigénkötő fehérjék (hemoglobin, mioglobin) és egyes redoxi-enzimek (kataláz, peroxidáz,
citokrómok). Nem hem-fehérje viszont a hemeritrin (alacsonyabbrendű élőlények oxigénszállító
fehérjéje), az akonitáz (a citrátkör egyik enzime) és a bakteriális/növényi ferredoxinok
(elektrontranszport fehérjék), melyekben többmagvú vas-kén komplexek találhatók.
Egy átlagos felnőtt szervezetében 4-5 g vas található, ennek 60-70%-a a hemoglobinban, ezért a
vas hiánya vérszegénységet (anémiát) okoz. A bélcsatornában a vas felszívódását elősegíti a C-vitamin
és a folsav, viszont gátolják a csersavak (tea, kávé színanyagai). A vashiány kezelésére általában Fe(II)-
t tartalmazó készítményeket, főként FeSO4-t alkalmaznak, ezek azonban gyakran gasztrointesztinális
panaszokat okoznak (hányinger, hasmenés stb.). Ilyenkor célszerűbb más gyógyszereket használni (pl.
Maltofer), amelyekben a Fe(OH)3 polimaltózzal (szénhidrát-polimer) alkotott komplexe található. Ez a
komplex stabil, szerkezetét tekintve hasonlít a ferritinre (a vérben található vastároló fehérjére) és a
szervezet aktív transzport-mechanizmussal veszi fel belőle a Fe(III)-at. Szabad vasionok nem válnak le
a komplexből, így nincsenek kellemetlen mellékhatásai. Vaskezelést azonban csak laboratóriumi
vérvizsgálatok után szabad kezdeni.

Kobalt (Co)

Nem túl gyakori fém, többnyire szulfidos, arzenites ércekben fordul elő. A tiszta kobalt rendkívül
rosszul megmunkálható, rideg fém. Főleg ötvözetek készítésére használják, erősen ferromágneses
tulajdonsága miatt permanens mágneseket készítenek belőle. A kobaltvegyületeket a üveg- és
kerámiaipar használja, mint színezőanyagot.
A kobalt jellemző oxidációs száma vegyületeiben +2 és +3. A +2 állapot stabilabb, a Co(III) oxidáló
hatású. A kobalt(II) halogenidjei, szulfátja, nitrátja vízben jól oldódó ionvegyületek, viszont szulfidja
(CoS) és hidroxidja (Co(OH)2) csapadékok. Vizes oldatban a hidratált Co2+ ionok rózsaszínűek, vízmentes
állapotban a kobalt-sók viszont kékek. Ezt a jelenséget nedvesség, víznyomok kimutatására lehet
felhasználni (ld. szárítás, kobalt-sókkal színezett szárítószerek, 15. o.).
A kobalt a B12-vitamin (kobalamin) központi atomja. Ez a vízoldható vitamin az emberi szervezet
számára létfontosságú, azonban csak mikroorganizmusok képesek szintetizálni, így az ember a
táplálékkal veszi fel. A B12-vitaminnak elsősorban a DNS- és szénhidrát-anyagcserében van szerepe. A
kobaltnak az emberi szervezetben más jelentősége nincs, így a B12-vitaminon kívül egyéb
kobaltbevitelre nincs szükségünk. A kobalt 60-as tömegszámú, -sugárzó izotópját a radioterápiában
használják (kobaltágyú).

107
 Nikkel (Ni)

A földkéregben meglehetősen gyakori, szulfidos és oxidos ércekben fordul elő. Ezüstfehér, jól
megmunkálható, magas olvadáspontú, ferromágneses fém. Nem túl reakcióképes, híg savakban
azonban oldódik, leginkább a kobalthoz hasonló. Vegyületeiben jellemző oxidációs száma +2. Jó
komplexképző.
A nikkel levegőn állandó (védő oxidréteg miatt), ezért tisztán vagy ötvözőanyagként orvosi és
laboratóriumi eszközök, ékszerek készítésére használják. A nikkellel ötvözött acél rozsdamentes, a
nikkel-réz-cink ötvözetetből (alpakka) evőeszközöket készítenek. Számos használati tárgy, pl. övcsat,
pénzérme vagy szemüvegkeret is készül nikkelötvözetből. A fogászatban hidak, fogpótlások alapja
készül Ni-tartalmú anyagból. A nikkel esetenként allergiás bőrreakciót vált ki, ilyenkor más (Co, Cr, Mo)
ötvözeteket kell alkalmazni. A finom eloszlású Ni hidrogénező katalizátor.
A nikkel biológiai szerepe: Az emberi szervezetben a nikkelnek nincs szerepe, a táplálékkal bevitt
nikkel szintén allergiás reakciót válthat ki az arra érzékenyeknél (viszonylag magas nikkeltartalmú a
mogyoró, a mandula és a kakaó). A legtöbb nikkelvegyület mérgező, de növényekben és bakté-
riumokban a karbamid hidrolízisét katalizáló ureáz enzimek Ni2+-t tartalmaznak. A szintén
baktériumokban található hidrogenázok, CO-dehidrogenázok és metil-koenzim M reduktázok is
nikkeltartalmúak.

Réz (Cu)

Vörös színű, puha, nagy sűrűségű fém, a hőt és elektromosságot nagyon jól vezeti, ezért
villanyvezetékek készítésére használják. Igen fontosak az ötvözetei: a sárgaréz (cink és réz ötvözete)
valamint a bronz (ón és réz ötvözte), melyek keményebbek, mint a tiszta réz (vörösréz). A réz nagy
affinitást mutat a kénhez, a természetben főként szulfidos érceiben fordul elő (CuFeS2: kalkopirit, Cu2S:
kalkozin).
Sem a réz, sem ötvözetei nem korrodálódnak száraz levegőn. Nedvesség hatására viszont a
réztárgyak felületén kékeszöld színű, bázisos réz-karbonát (Cu(OH)2 · CuCO3, patina) keletkezik, amely
összefüggő, tömör védőréteget képez és megóvja a fémet a további oxidációtól (ld. köztéri bronz-
szobrok). (A patinához hasonló összetételű a féldrágakő malachit is.)
A réz pozitív jellemű (pozitív standardpotenciálú, ld. elektrokémia), a fémek között viszonylag
magas elektronegativitású (EN: 1,9), igen kis reaktivitású elem, nemesfém. Vízben, híg savakban és
lúgokban nem oldódik, viszont erélyes oxidálószerek (pl. klór) megtámadják. Oxidáló hatású savak
(HNO3, H2SO4) feloldják, ám ilyenkor soha nem hidrogén, hanem egyéb gázok fejlődnek, pl.:

3 Cu + 8 HNO3 → 3 Cu(NO3)2 + 2 NO + 4 H2O

108
 Vegyületeiben a réz oxidációs száma +1 vagy +2. A +1 oxidációs számú rezet tartalmazó vegyületek
nem stabilak, diszproporcionálódásra hajlamosak:

2 Cu+ → Cu2+ + Cu

A hidratált Cu2+-ionok kék színűek, vízmentes állapotban a Cu(II)-sók színtelenek.

A kristályos réz(II)-szulfát (CuSO4 · 5 H2O, rézgálic, kékkő) intenzív kék színű, vízben jól oldódó,
nagyobb mennyiségben mérgező anyag. Hevítésre elveszti kristályvizét, kifehéredik, a vízmentes só
folyadékok szárítására használható (pl. abszolút etil-alkohol előállítására). A rézgálicot kiterjedten
használják a mezőgazdaságban, mert gombákra, algákra és protozoonokra toxikus hatású (vizek
algamentesítése, gombaölő permetezőszer: bordói lé). A kémiában mint analitikai reagenst használjuk
(ld. szerves kémia: Fehling-reakció, biuret-reakció).
Az elemi réz antibakteriális hatású, régebben higiéniai okokból készítették az ajtókilincseket rézből,
de már az ókori Perzsiában is rézedényben tárolták az ivóvizet.
A rézionok biológiai jelentősége: A vashoz hasonlóan esszenciális mikroelem, számos
redoxienzimben (citokróm-oxidáz, szuperoxid-dizmutáz) megtalálható. A cöruloplazmin nevű
rézfehérje többek között szerepet játszik a vasanyagcserében és a vérképződésben. A réz alacsonyabb-
rendű élőlények "vérének" oxigénszállító fehérjéiben (hemocianinok) is megtalálható.

Cink (Zn)

Ezüstfehér színű, viszonylag alacsony olvadáspontú (419 °C) fém. Levegőn állandó, mert
összefüggő oxidréteg védi. A fémcinket elsősorban korrózióálló bevonatok készítésére használják, ezen
kívül alkalmazzák galvánelemekben és tetőfedő bádogokban is.
A cink az alumíniumhoz hasonló, viszonylag reaktív, redukáló hatású elem, vízben nem, de
savakban és lúgokban hidrogénfejlődés mellett oldódik (amfoter).

Zn + 2 H+ → Zn2+ + H2

Zn + 2 OH– + 2 H2O → [Zn(OH)4]2– + H2

Az elemi cinket laboratóriumban elsősorban hidrogéngáz fejlesztésére (sósavval Kipp-készülékben,

ld. 13. o.) és redukálószerként használják.
Vegyületeiben a cink oxidácós száma +2. A Zn2+-ion színtelen, legfontosabb vegyületei az alábbiak:
Cink-klorid (ZnCl2): vízben jól oldódó, erősen higroszkópos só. Az alumínium-kloridhoz hasonlóan
erős Lewis-sav, vizes oldata savas kémhatású. Antibakteriális és összehúzó hatása miatt hidrátjait
izzadásgátló dezodorokban használják.
Cink-oxid (ZnO): vízben nem oldódó, amfoter sajátságú, fehér por. Adsztringens, savmegkötő
hatású, ezért hintőporokban, szárító hatású "cinkkenőcsben", cinkes rázókeverékekben (vizes
szuszpenzió) alkalmazzák.

109
 Cink-hidroxid (Zn(OH)2): Fehér, vízben nem oldódó vegyület. Az alumínium-hidroxidhoz hasonlóan
amfoter:

Zn(OH)2 + 2 H+ → Zn2+ + 2 H2O

Zn(OH)2 + 2 OH– → [Zn(OH)4]2–

Cink-szulfid (ZnS): az egyetlen fehér fém-szulfid. Vízben nem oldódik, katód-, röntgen- és radioaktív
sugárzás hatására fluoreszkál, ezért fluoreszkáló ernyők készítésére használják.
A cink létfontosságú mikroelem. Számos fehérje konformációját stabilizálja koordinatív kötésekkel
(inzulin stb.), egyes enzimek (karboxipeptidáz, szénsav-anhidráz, alkohol-dehidrogenáz) katalitikus
aktivitásáért felelős.

Kadmium (Cd)

A periódusos rendszerben a cink alatt és a higany fölött található. A kadmium viszonylag alacsony
olvadáspontú, a cinkhez hasonló fém. Híg savakban oldódik, vegyületeiben jellemző oxidációs allapota
+2. A fémkadmiumot ötvözőanyagként korrózióvédelemre használják, emellett elemeket is gyártanak
belőle (Ni-Cd akkumulátor). Vegyületeit műanyagok (pl. PVC) stabilizátoraként és festékként (CdS,
kadmiumsárga) alkalmazzák.
Az oldható kadmiumvegyületek nagyon mérgezőek, a mérgező hatás a kadmium kén felé mutatott
nagy affinitásával és a cinkhez való hasonlóságával magyarázható: a kéntartalmú fehérjékhez kötődik,
illetve cinktartalmú enzimekben a cink helyére épülve gátolja azok működését. A kadmium főleg a
vesében és a májban halmozódik fel, a veseműködés elégtelenségét okozza.

Higany (Hg)

Az egyetlen szobahőmérsékleten folyékony átmenetifém. Alacsony olvadás- és forráspontja (op.:

-39 °C, fp.: 357 °C) azzal magyarázható, hogy a nagy méretű higanyatomok kevés vegyértékelektronnal
rendelkeznek (zárt d alhéj!), így lazább illeszkedésű fémrácsot hoznak létre. A higanynak igen nagy az
elektromos ellenállása és a sűrűsége. Pozitív standardpotenciálú, nagy ionizációs energiájú elem,
nemesfém. Kémiailag valamivel reaktívabb, mint a többi nemesfém, bár csak oxidáló savakban oldódik,
magasabb hőmérsékleten oxigénnel, kénnel, foszforral és a halogénekkel is reagál.
Vegyületeiben jellemző oxidációs számai +1 és +2. A higany(I) vegyületekben Hg22+ részecske
található, melyben két higany atom kovalensen kapcsolódik egymáshoz. A higany(I) – a réz(I)-hez
hasonlóan – diszproporcionálódásra hajlamos:

Hg22+ → Hg2+ + Hg

110
 A higany más fémekkel képzett ötvözetei az amalgámok. Nem minden fém képez amalgámot, a Na
és a Zn amalgámok igen jó laboratóriumi redukálószerek, az ezüst-amalgámot fogtömésre használják.
Az elemi higanyt széles körben alkalmazzák, pl. nátrium-hidroxid gyártása (higanykatódos
elektrolízis) során, fémamalgámok előállítására, hőmérők töltésére és antiszeptikumok előállítására.
Egyes higanyvegyületeket orvosi célokra is felhasználnak.
A higany(I)-klorid (Hg2Cl2, kalomel) vízben és savakban nem oldódó, ezért nem mérgező, fehér,
kristályos anyag. Korábban vízhajtó és hashajtó terápiás szerként alkalmazták. Ma már ilyen célra nem
használják, viszont pH-mérő készülékekben referenciaelektród készül belőle (ld. elektrokémia).
A higany(II)-klorid (HgCl2, szublimát) azonban oldódik vízben, így ez a fehér szilárd anyag a belekből
felszívódik és erősen mérgező hatású. Melegítés hatására szublimál, gőzeivel és oldatával régebben
sebészeti eszközöket fertőtlenítettek. Napjainkban egyéb higanytartalmú szerves vegyületekkel
helyettesítik, mert a szublimát nemcsak mérgező, de igen korrozív hatású is.
A higany(II)-jodid (HgI2) vízoldhatatlan, baktericid hatású narancsvörös por, amelyet fertőtlenítő
hatású kenőcsökben és hintőporokban használnak. Kálium-jodid jelenlétében vízoldható, színtelen
komplex vegyületté alakul:

HgI2 + 2 KI → K2[HgI4] kálium-tetrajodo-merkurát(II)

A tiszta fémhigany erősen párolog, a higanygőzök, akárcsak az oldható higanyvegyületek, nagyon

mérgezőek. A higany mérgező hatása a fehérjék SH-csoportjaihoz való kovalens kötődésén alapszik. A
higanygőzök okozta mérgezés tünetei: fejfájás, remegés, húgyhólyaggyulladás, emlékezetvesztés.
Veszélyessége miatt az elemi higany használata egyre inkább visszaszorul.
A szerves higanyszármazékok (pl. metil-higanyion, HgCH3+) még veszélyesebbek, mert gyorsan
felszívódnak és átjutnak a sejtmembránon. Ezek az anyagok a vérben halmozódnak fel, tartósan káros
hatást fejtenek ki az agyban és a központi idegrendszerben. Az élővizekben található anaerob
baktériumok képesek metilezni a szervetlen Hg-vegyületeket, amelyek ezután a planktonokban
akkumulálódnak és a tápláléklánc révén a halakba, majd az emberek szervezetébe kerülnek (ld.
Minamata-katasztrófa, https://hu.wikipedia.org/wiki/Minamata-k%C3%B3r).
A tiomerzál (etilmerkuri-tioszalicilsav nátrium-sója) etil-higany tartalmú származék, amelyet az
1930-as évek óta védőoltások tartósítására használnak. Ez a vegyület meggátolja a baktériumok és
gombák szaporodását a vakcinák tárolása során. Különösen több adagot tartalmazó, nagy kiszerelésű
ampullák esetében fontos az alkalmazása. A metil-higannyal ellentétben, a tiomerzál nem
akkumulálódik, hanem lebomlik és kiürül a szervezetből. A WHO állásfoglalása alapján a tiomerzál
higanytartalmú vakcinák biztonságosak és gyerekek részére is adhatók.

111
 Ezüst (Ag)

A fémek között a legjobb elektromos vezető. Még a réznél is kevésbé reaktív nemesfém. Csak
oxiáló savak támadják meg:

3 Ag + NO3– + 4 H+ → 3 Ag+ + NO + 2 H2O

Oxigén jelenlétében KCN-oldatban is oldódik (komplexképződéssel), ezen alapszik az előállítása

(ciánlúgozás). Kén-hidrogén vagy szulfidok hatására a felületén fekete Ag2S réteg keletkezik.
Vegyületeiben oxidációs száma +1. A legtöbb ezüst-vegyület vízben vagy más oldószerekben nem
oldódik. Az ezüst-halogenidek fényérzékenyek, amit a hagyományos fényképezésben használnak ki.
Az ezüst mind elemi állapotban, mind vegyületeiben baktericid hatású. Fertőtlenítésre vízoldható
sóit, ezüst-nitrátot (AgNO3, lapis infernalis) és ezüst-acetátot (AgOOCCH3) használnak. Ezeknek az
anyagoknak a vizes oldatát ecsetelésre is akalmazzák egyes bőrbetegségek (szemölcs) és sebek
kezelésére. A bőrre kerülő színtelen ezüst(I)-ionok fény hatására fémezüstté redukálódnak, ezért a bőr
ezüstös kezelés után megfeketedik.
Az ezüstnek nincs biológiai szerepe.

Arany (Au)

Igen nagy sűrűségű (19,3 g/cm3), sárga színű nemesfém. Az elektromos áramot nagyon jól vezeti.
Az arany kiválóan hengerelhető, akár 250 atomnyi vastagságú fóliát is lehet belőle készíteni
(aranyfüst). Nagy elektronegativitású (EN=2,4), nagy pozitív standardpotenciálú fém, az egyik
legkevésbé reakcióképes elem. Az aranyat még az oxidáló savak sem támadják meg, csak királyvízben
(cc. HCl:HNO3 3:1 elegye, ld. 70. o.) lehet feloldani. Vegyületeiben oxidációs állapota általában +1 vagy
+3. Jó komplexképző, az ezüsthöz hasonlóan cianidtartalmú oldatokban is oldódik:

4 Au + 8 NaCN + O2 + H2O = 4 Na[Au(CN)2] + 4 NaOH (diciano-aurát(I) komplex képződése)

A porrá őrölt aranytartalmú kőzetekből cianidokkal oldják ki az aranyat, amelyből cinkpor

hozzáadásakor redukálódik ki a fémarany. Az aranyból stabil, jellegzetes (vörös, ibolya, kék) színű
kolloidális oldatokat is elő lehet állítani.
Az elemi állapotú aranyat az elektronikában korrózióálló érintkezések, áramkörök készítésére
használják. Természetesen ékszerek is készülnek ebből az értékes nemesfémből, az orvosi
gyakorlatban fogpótlásra, koronák készítésére alkalmazzák. Platinával készült ötvözete az ún.
fehérarany. Egyes arany(I)-tiol-komplexeket ízületi gyulladás kezelésére használnak.

112
 Platina (Pt)

Ezüstfehér, jól megmunkálható, igen magas olvadáspontú, az egyik legnagyobb sűrűségű fém.
Nagyon drága, még az aranynál is értékesebb. Nem reakcióképes (nemesfém), csak királyvízben
oldódik. Különleges tulajdonsága, hogy a hidrogént atomosan oldja (intersticiális hidridként, ld. 46. o.).
Vegyületeiben oxidációs állapota jellemzően +4 vagy +2. Stabil, inert komplexeket képez a
legkülönfélébb ligandumokkal.
A fémplatinát elsősorban mint katalizátort használják (hidrogénezés, salétromsav-gyártás, autók
katalizátora). Ezen kívül elektródok is készülnek platinából, mivel inert fémként nem lép reakcióba
szinte semmivel.
Vegyületei mérgezőek, azonban egyes komplexei daganatellenes terápiás szerként alkalmazhatók.
A cisz-diammin-dikloro-platina(II) (ciszplatin) gátolja a tumorsejtek osztódását. A ciszplatin vese- és
neurotoxikus, ezért ma már más platinakomplexeket is (pl. carboplatin) használnak ilyen célra.

Az átmenetifémek orvosi, biológiai jelentősége

Mint látható, az átmenetifémek első periódusában található elemek ionjai az emberi szervezet
számára többnyire létfontosságúak, számos enzim alkotórészei. Ezek a fémionok viszonylag kis
méretűek, átmenetet képeznek a hard-soft típusok között és többféle oxidációs állapotot is
felvehetnek. Ennek következtében igen alkalmasak arra, hogy mind hard (pl. oxigén donor atom
szénhidrátokban, fehérjékben), mind soft jellegű (N vagy S donor atom) ligandumokkal komplexet
képezzenek és redoxienzimek prosztetikus csoportjai legyenek. A nem változó vegyértékű hard fémek
(pl. cink) az enzimekben gyakran polarizáló szerepet töltenek be: koordinatív kötést létesítve az enzim
szubsztrátumával polarizálják a szubsztrátum kötéseit, ami elősegítheti egyes kötések felhasadását, és
egy bizonyos reakció lejátszódását.
A többi átmenetifém viszont nem szükséges, sőt már kis mennyiségben is igen toxikus. Ez a
jelenség is a Pearson-féle hard-soft elmélettel magyarázható (ld. 103. o.). A nagy méretű, kis töltésű
soft (lágy) fémionok (Hg2+, Cd2+, Ag+, Pb2+ stb.) igen nagy affinitást mutatnak a szintén soft jellegű
szulfidhoz (S2–) és származékaihoz (R-SH), ezért a szervezetben kovalensen kötődhetnek a fehérjék
kéntartalmú oldalláncaihoz, gátolva azok működését. A nehézfémmérgezések kezelése is ezen
alapszik: kén, ill. nitrogén donor atomokat tartalmazó soft ligandumok szelektíven, nagy stabilitású,
vízoldható komplexeket képeznek ezekkel az ionokkal, amelyek azután a vizelettel kiürülnek a
szervezetből.

113
 Kérdések, feladatok

1. Hasonlítsa össze a d-mező és az s-mező fémeinek tulajdonságait! Töltse ki az alábbi táblázatot

általánosan (kicsi-nagy, sok-kevés, magas-alacsony…)!

d-mező s-mező
atomméret
vegyértékelektronok száma
rácsenergia
olvadáspont
sűrűség
keménység

2. Írja fel az átmenetifémek vegyértékelektron-konfigurációját! Miért hajlamosak a d-mező elemei

többféle oxidációs állapot kialakítására?
3. Milyen típusú kötés teszi lehetővé a komplexek létrejöttét? Jellemezze ezt a kötést!
4. Mit nevezünk Lewis-savnak és Lewis-bázisnak? Írjon egy-egy példát is!
5. Írjon egyenletet az alumínium-klorid Lewis-sav jellegének bemutatására!
6. Mit nevezünk ligandumnak és donor atomnak? Magyarázza el egy példán keresztül!
7. Milyen geometria jellemző a komplexre kettes és hatos koordinációs számok esetén? Készítsen
ábrát is!
8. Milyen térbeli alakok jöhetnek létre négyes koordinációs szám esetén? Készítsen ábrát is!
9. Mit nevezünk egyfogú és kétfogú ligandumnak? Írjon egy-egy példát is!
10. Mit jelent egy komplex stabilitási állandója? Mutassa be egy konkrét példán!
11. Mit nevezünk kelátkomplexnek? Mi jellemző a stabilitására?
12. Írja fel az etilén-diamin szerkezeti képletét és jelölje a donor atomokat!
13. Nevezze meg az ábrán látható kelátort (név+rövidítés)! Jelölje meg a donor atomokat!

14. Írja fel az alábbi komplex vegyületek képletét: kálium-hexaciano-ferrát(III), kálium-tetrajodo-

merkurát(II)
15. Nevezze meg az alábbi vegyületeket! K4[Fe(CN)6], Na2[PbI4]
16. Adja meg az alábbi komplexben: a központi atomot és a ligandumot! [Co(H2O)6]Cl2
17. Adja meg az alábbi komplexben: a donor atomot és a koordinációs számot! Na2[Zn(OH)4]
18. Adja meg az alábbi komplexben: a központi atomot és a ligandumot! diammin-ezüst(I)-klorid
19. Adja meg az alábbi komplexben: a donor atomot és a koordinációs számot! trisz(etiléndiamin)-
kobalt(III) klorid

114
20. Nevezze el az alábbi anyagokat:
K2Cr2O7, KMnO4, CuSO4, Co(OH)2, (NH4)2Fe(SO4)2 · 6 H2O
21. Mi a biológiai jelentősége vagy orvosi felhasználása az alábbi anyagoknak?
Cr3+: KMnO4: FeSO4: ciszplatin:
22. Melyek a vas jellemző oxidációs állapotai vegyületeiben? Melyik ezek közül a stabilabb? Melyik
található meg inkább a természetben? Miért?
23. Írjon két egyenletet a cink amfotériájára!
24. Írja fel a vas(II)-hidroxid képződését és oxidációját egyenlettel!
25. Mi az ezüst-amalgám, mire használják az orvosi gyakorlatban?
26. Melyek az ezüst, az arany és vegyületeik orvosi alkalmazásai?
27. Sorolja fel a platina és vegyületeinek alkalmazásait!
28. Miért mérgezőek a higany, a kadmium, az ólom és egyéb nagy méretű nehézfémionok? Hogyan
fejtik ki hatásukat?
29. Min alapszik a nehézfémmérgezés komplexképzővel történő kezelése?

115
Az f- mező elemei

A periódusos rendszerben a szkandium (Sc) és ittrium (Y) alatt található a lantán (La) és az
aktínium (Ac), az őket követő elemek tartoznak az f-mezőbe. Ezeket az elemeket lantanoidáknak és
aktinoidáknak nevezik, utalva a lantánhoz, ill. az aktíniumhoz való fizikai és kémiai hasonlóságukra. Az
f-pályák elektronokkal való feltöltődése csak az eggyel kisebb főkvantumszámú s-pályák telítése után
kezdődik (energiaminimum elve). Az f-mezőt általában a periódusos rendszerből “kivonva” tüntetik
fel, valójában a d-mezőbe ékelődik.

A szkandiumot, az ittriumot, a lantánt és a lantanoida elemeket ritkaföldfémeknek is nevezik, bár

a földkéregben viszonylag gyakoriak, nagyon szétszórtan, nem hasznosítható formában fordulnak elő.
Az aktinoidák többsége radioaktív, a természetben csak az aktínium (Ac), a tórium (Th), a protaktínium
(Pa) és az urán (U) fordulnak elő, a többit (az ún. transzurán elemeket) csak magreakciókkal lehet
előállítani.
Az f-mező elemei ezüstfehér színű, jól megmunkálható nehézfémek. Kicsi az elektronegativitásuk
és az ionizációs energiájuk, meglehetősen reaktív elemek. Kémiai tulajdonságaikban is igen
hasonlítanak az alkáliföldfémekre (erre utal a ritkaföldfém elnevezés is). Levegőn oxidálódnak, vízből
és savakból hidrogént fejlesztenek. Vegyületeikben az f-mező elemei jellemzően +3 oxidációs
számmal fordulnak elő. Többnyire ionos vegyületeket alkotnak, de (általában magasabb oxidációs
számmal) kovalens vegyületeik is ismertek.
Az f-mező elemeinek halogenidjei, nitrátjai vízben jól oldódnak, viszont – az alkáliföldfémekhez
hasonlóan – hidroxidjaik, szulfátjaik, karbonátjaik és foszfátjaik vízben csapadékok.
A ritkaföldfémek egyes vegyületei alacsony hőmérsékleten szupravezető sajátságúak. Ezt a
mágneses rezonancián alapuló analitikai (NMR), és a diagnoszikában alkalmazott MRI készülékekben
használják ki, ahol nagy térerejű szupravezető mágnesként alkalmazzák őket.
Az uránt elsősorban atomreaktorokban fűtőelemként használják. Szintén uránt vagy polóniumot
tartalmaznak a nukleáris fegyverek.

Az f-mező elemeinek orvosi, biológiai jelentősége

A ritkaföldfémek párosítatlan f-elektronokat is tartalmazó +3 töltésű ionjai erősen

paramágnesesek. Legtöbb párosítatlan elektronnal (4f7 konfiguráció) a gadolínium(III)-ion (Gd3+)
rendelkezik. A Gd3+ vegyületeket mágneses rezonancia tomográfiás (MRI) képalkotó diagnosztikai

116
eljárásokban használják kontrasztanyagként. A csontok és egyes szervek kontrasztanyag nélkül is
vizsgálhatók, a magas víztartalmú, lágy szövetek MRI vizsgálatához azonban kontrasztanyag
szükséges. A gadolíniumvegyületek átjutnak az érfalon, így ideálisak a képalkotó eljárásokhoz (ld.
biokémia). A gadolínium és a többi lantanoida ionjai nagyon toxikusak, ezért a diagnosztikai
vizsgálatokhoz olyan speciális komplexeiket alkalmazzák, amelyek stabilak, a szervezetbe kerülve sem
bomlanak le, és néhány óra alatt a vesén keresztül kiürülnek.
A lantanoidák ionjai hasonlítanak az alkáliföldfém-ionokhoz, ezért pl. kalciumtartalmú
fehérjékben, enzimekben a Ca2+ kötőhelyeinek felderítésére használhatók. A Ca2+ spektroszkópiai
módszerekkel nem vizsgálható, “láthatatlan”. A hasonló tulajdonságú, ám paramágneses lantanoida-
ionok a fehérjékben a kalcium helyére épülnek be, spektroszkópiai módszerekkel (ESR, NMR)
láthatóak. A kapott spektrum a lantanoidaion környezetétől függ, így abból következteni lehet a
koordinálódó atomokra és a fehérje szerkezetére.
Szintén lantanoidákat (főként európium (Eu3+), terbium (Tb3+) és szamárium (Sm3+)-vegyületeket)
használnak fluorescens immunanalízisben, ahol ezeket a vegyületeket antitestekhez kötik, ezáltal az
antitesteket “megjelölik”, paramágnesessé teszik. Ezzel a módszerrel igen érzékenyen és szelektíven
lehet kimutatni antigéneket és egyéb diagnosztikai szempontból érdekes anyagokat.
153 166
A radioaktív Sm (szamárium) és Ho (holmium) polifoszfonátjait mint radiofarmakonokat
használják csontáttétek kezelésében.
A gadolínium komplexeit is alkalmazzák rákos megbetegedések gyógyítására. Az ún.
neutronbefogásos terápia során a daganatos szövetbe juttatott Gd3+-komplexet lassú neutronokkal
sugározzák be, melynek hatására a gadolínium radioaktív bomlást szenved és a keletkező -sugárzás
a rákos sejteket elpusztítja.

(Forrás: Baranyai Zsolt: Makrociklusos acetil-glicinát-származék ligandumok komplexképző sajátságai

és lantanoida(III) komplexeik kinetikai viselkedése, PhD értekezés, Debrecen, 2007.)

Kérdések, feladatok

1. Milyen oxidációs számmal fordulnak elő az f-mező elemei vegyületeikben?

2. Jellemezze a lantanoidák +3 töltésű ionjainak mágneses viselkedését! Miként használják ki ezt a
tulajdonságot az orvosi diagnosztikában?
3. Sorolja fel az f-mező elemeinek legfontosabb orvosi alkalmazásait!

117
„Háztartási kémia” − vegyszerek a mindennapokban

Az alábbiakban összefoglaljuk azokat a szervetlen vegyületeket, amellyekkel a mindennapi

életben is találkozhatunk. Szervetlen kémiai ismereteink alapján már meg tudjuk magyarázni, hogy
miért ezek az anyagok találhatók az ismert szerekben és hogyan fejtik ki hatásukat.

A háztartásban megtalálható szerek szervetlen hatóanyagai:

bordói lé permetezőszer: CuSO4 és Ca(OH)2
borkén: kálium-szulfit (K2SO3), kálium-metabiszulfit (K2S2O5)
ceruzabél: grafit
gyomorsav-megkötő: CaCO3, MgCO3, MgO, Mg(OH)2, NaHCO3, Al(OH)3 vagy Al2O3
hideg zsíroldó: erős lúg vizes-alkoholos oldata (NaOH, KOH)
gyufaméreg: KClO3
izzadásgátló dezodor: AlCl3 vagy ZnCl2
klórmentes fehérítő/fertőtlenítő: H2O2 vagy 2 Na2CO3 · 3 H2O2, egyéb peroxid-származékok
klóros fehérítő/fertőtlenítő: NaOCl lúgos oldata
kréta: CaCO3
konyhasó: NaCl
lefolyótisztító: erős lúg (NaOH, KOH)
meszes víz, mészlé: Ca(OH)2
pétisó: NH4NO3 (adalékanyag: CaCO3)
rozsdamaró: foszforsav
sütőpor: NaHCO3, NaH2PO4
szalalkáli: NH4HCO3
szalmiákszesz: NH3-oldat
szódabikarbóna: NaHCO3
trisó (vízlágyító): Na3PO4
vízkőoldó: gyenge sav (H3PO4, citromsav, tejsav) vagy sósav

118
 6. Fizikai kémia
A fizikai kémiai részben csak röviden összefoglaljuk azokat a legfontosabb elméleti ismereteket,
amelyek nélkülözhetetlenek a kísérletek megértéséhez, de hangsúlyozzuk, hogy ezen területek teljes
anyagát az Orvosi kémai előadás fedi le (több helyen utalunk az előadásanyagra).

Kolligatív sajátságok

Ha két különböző oldószerkoncentrációjú oldatot féligáteresztő membrán választ el egymástól, az

ozmózis jelensége lép fel: az oldószer molekulái a magasabb oldószerkoncentrációjú helyről az
alacsonyabb oldószerkoncentrációjú hely felé diffundálnak a féligáteresztő membránon (például
sejtmembránon és celofánon) keresztül. A féligáteresztő membrán csak az oldat néhány kis méretű
komponensét, tipikusan az oldószer molekuláit engedi át, míg a nagyobb oldott részecskéket,
különösen a nagy méretű hidrátburokkal rendelkező ionokat nem. Az ozmózis hajtóereje az
elválasztott oldatok oldószerkoncentrációjának kiegyenlítése.

6.1. ábra. Az ozmózis jelensége: ahogy az oldószer áthalad a membránon, a folyadékszintek

magassága megváltozik, majd a hidrosztatikus nyomáskülönbség megállítja az ozmózist.

A kialakult folyadékoszlop hidrosztatikus nyomása (hρ, ahol ρ az oldat sűrűsége) megegyezik a

másik térfélen lévő oldat ozmózisnyomásával (), amelyet nyomásegységben fejezünk ki.
A testfolyadékok ozmózisnyomása (790 ± 20 kPa) meglehetősen állandó. A legkisebb hiper-, vagy
hipoozmotikus eltolódásra a szervezet bonyolult szabályozó mechanizmusok útján próbálja
helyreállítani eredeti állapotát. Ha a zavar olyan súlyos, hogy meghaladja a szervezet reguláló
mechanizmusainak kapacitását, dekompenzált állapot jön létre. Ezért, ha meghatározzuk a vérplazma
és vizelet ozmózisnyomását, fontos információkat nyerhetünk egyes életfolyamatokról, a szervezet
számára fontos anyagok mennyiségéről (Na+, Cl–, karbamid, glükóz, stb). Az ozmózisnyomás
értékének változása felvilágosítást ad pl. exszikkált állapotról, veseelégtelenségről stb.

119
 Egy oldott anyag esetén az ozmózisnyomást () az alábbi összefüggéssel számíthatjuk ki (ld.
előadás):

 = icRT

ahol i: van’t Hoff faktor (hány ionra disszociál az oldott molekula)

c: mol/dm3 koncentráció
R: egyetemes gátállandó (8,314 J/K·mol)
T: hőmérséklet (K)

Az orvosi gyakorlatban az ozmózisnyomást létrehozó oldott anyagok koncentrációját nem külön-

külön molaritásegységekben, hanem ún. ozmolaritásban (ozmotikus koncentráció) szokás megadni.
1 Osmol (= 1000 mOsm) koncentrációjú az a vizes oldat, melynek ozmózisnyomása 0 °C-on 2271 kPa,
tekintet nélkül az anyagi minőségre (oldott molekulák, ionok, asszociátumok összkoncentrációja). Az
előbbi − kissé bonyolultnak tűnő − megfogalmazásra több okból van szükség. Az ozmózisnyomás
kolligatív tulajdonság, értéke csak az oldott részecskék számától függ és független az oldott anyag
minőségétől. A testnedvek bonyolult összetételű oldatok, külön-külön valamennyi összetevőjüket,
azok aktuális koncentrációját pontosan mérni szinte lehetetlen, de az ozmotikus állapot megítélése
szempontjából nem is szükséges. Ugyanakkor a testnedvek viszonylag tömény oldatok, így − szigorúan
véve − ozmózisnyomásuk nem a koncentrációjukkal, hanem aktivitásukkal arányos. Az egészséges
szervezet testnedveinek ozmolaritása 290  10 mOsm.
Egyszerű, egykomponensű elektrolitok esetén az ozmotikus koncentráció a molaritásból és a van’t
Hoff faktorból számolható:

Osmol = i·c

Az ozmózisnyomás közvetlen mérése bonyolult feladat. Minket a testnedvek ozmotikus

koncentrációja érdekel, ez pedig könnyen (és viszonylag olcsón) meghatározható
fagyáspontcsökkenés méréssel. Rutin meghatározásnál előnyben részesítjük ezt az eljárást. A
fagyáspontcsökkenésnek és az ozmózisnak közös oka az oldat gőznyomáscsökkenése (ld. Raoult-
törvény). Egy oldat fagyáspontcsökkenése:

t = iKmCR

ahol:
i: van’t Hoff faktor
t: a mért fagyáspontcsökkenés,
m: a molális fagyáspontcsökkenés (krioszkópos állandó),
CR az oldat koncentrációja molalitás (mol/1000 g oldószer) egységben (Raoult-konc.)

kifejezve CR-t:
Δt
CR =
i  Km

120
 A Raoult-koncentráció (CR) moláris koncentrációra (C) történő átszámításától eltekinthetünk, ha a
mérendő oldatok sűrűsége közel 1 g/cm3. Ez az orvosi gyakorlatban előforduló oldatok esetében kellő
pontossággal igaz, azaz

CR  C

Így lehetőségünk nyílik az ozmotikus koncentráció kellő pontosságú meghatározására

fagyáspontcsökkenés mérésével.
Az ozmózis jelenségén alapul a nátrium- és magnézium-szulfátok hashajtó hatása is. Ezek a sók a
bélrendszerben nem szívódnak fel, viszont az ozmotikus koncentrációt növelik, a szervezetből vizet
vonnak el, és azt a bélben visszatartják. Az ilyen szerek nagyobb mennyiségben dehidratációt is
okozhatnak, ezért használatukkor gondoskodni kell a megfelelő folyadékbevitelről! Hasonló elven fejti
ki hashajtó hatását a glicerin és a fel nem szívódó szénhidrátok (laktulóz, szorbit, mannit) is.

Kérdések, feladatok (a válaszokoz ld. előadás)

1. Magyarázza el a féligáteresztő membrán működését.

2. Írja fel az ozmózisnyomás számítására alkalmas összefüggést, magyarázza meg a rövidítéseket!
3. Írja fel a fagyáspontcsökkenés számítására alkalmas összefüggést, magyarázza meg a
rövidítéseket!
4. Mit jelent az ozmolaritás? Mennyi az ozmolaritása az 1 M nátrium-klorid-oldatnak?
5. Mennyi az ozmolaritása az 1 M timsó-oldatnak? Válaszát reakcióegyenlettel indolkolja!
6. Mi a magnézium-szulfát mint hashajtószer működésének elve? Adjon másik két példát hasonló
elven működő hashajtóra!

121
Kolloid rendszerek

Az elegyek makroszkopikus megjelenésük alapján két csoportra, homogén és heterogén

keverékekre oszthatók. Tipikusan homogén keverék a levegő vagy a csapvíz, amelyben a
komponenseket szabad szemmel vagy mikroszkóppal sem lehet megkülönböztetni. A heterogén
keverékekben akár szabad szemmel láthatók az egyes fázisok, esetleg egyszerű mikroszkóp
segítségével tehetjük láthatóvá azokat (pl. müzli, porcukros mák, rostos gyümölcslé…). A két fő típus
közötti átmenetet képezik az ún. mikroheterogén rendszerek, amelyek szabad szemmel vagy
mikroszkóp alatt ugyan homogénnek látszanak, de ultramikroszkóppal vagy elektronmikroszkóppal
már láthatóvá válnak a mikrofázisok. Az ilyen rendszereket kolloidoknak vagy diszperz rendszernek
nevezzük. Tipikus kolloid rendszer a vérszérum és a mindennapokban használt megannyi anyag
(krémek, szappan, majonéz…). Az életjelenségek csak kolloid rendszerekben játszódnak le.
A valódi, homogén oldatoktól megkülönböztetendő, a kolloid oldat komponenseit nem
oldószernek és oldott anyagnak hívjuk, hanem folytonos (diszpergáló) közegnek és diszpergált fázisnak
nevezzük azokat.

6.2. ábra. A majonéz „szerkezete”

A kolloidokban a diszpergált részecskék mérete 1-1000 nm tartományba esik, azaz a látható fény
hullámhosszával egyező, vagy annál kisebb méretűek.

6.3. ábra. Kémiai és biológiai rendszerek méretei (Bot Gy.: Általános és szervetlen kémia, 3. kiadás,
Medicina Könyvkiadó, Bp. 1983.)

122
 Emiatt ugyan közönséges fénymikroszkóppal nem láthatóak, viszont a látható fényt szórják, ezért
a kolloid rendszer gyakran átlátszatlan, opálos megjelenésű. A fényszórás (Tyndall-jelenség) révén
lehet megfigyelni a részecskék ún. Brown-mozgását, azaz hőmozgását is.
A diszpergált fázis igen nagy fajlagos felülettel rendelkezik, ezért a kolloid rendszer különleges
tulajdonságokat mutat, pl. igen jó az adszorpciós képességge.
Kolloidot bármilyen anyagból lehet készíteni, ha azt szubmikroszkópos méretű darabokra aprítjuk
és diszpergáljuk egy másik fázisban. A kicsi, nem kolloidális méterű molekulák aggregációja
(összetapadása) révén is létrejöhetnek 1 nm-nél nagyobb részecskék, az ilyen rendszereket
asszociációs kolloidoknak nevezzük (pl. micellák). A természetes makromolekulák (poliszacharidok,
nukleinsavak, fehérjék) önmagukban is kolloidális méretűek, ezek oldatát eukolloidoknak hívjuk.
A kolloidokat a diszpergált és a folytonos fázis halmazállapota szerint is csoportosíthatjuk.

6.1. táblázat. A kolloid rendszerek csoportosítása a fázisok halmazállapota alapján

Folytonos fázis Diszpergált fázis Kolloid rendszer példa

folyadék köd
gáz aeroszol
szilárd füst
gáz hab tejszínhab
folyadék folyadék emulzió majonéz, tej
szilárd szuszpenzió cinkes rázókeverék
PUR-hab (szigetelőanyag)
gáz szilárd hab
szilikagél, szivacs
szilárd
folyadék sajt, vaj
zárvány
szilárd egyes ötvözetek, tejüveg

A folyadékban diszpergált kolloidokat lioszoloknak is nevezzük. Az eukolloidokat, melyekben az

oldott molekulák önmagukban kolloidális méretűek, kolloid oldatnak is hívjuk.
A diszpergált részecske polaritása alapján megkülönböztetünk hidrofil (azaz vízkedvelő) és
hidrofób (víztaszító) kolloidokat. Hidrofób kolloid pl. a majonéz, amelyben víztaszító olajcseppek
vannak tojássárgájában diszpergálva. A hidrofil kolloidokra példa a fehérje-oldat, ahol a vízkedvelő
fehérjemolekulát hidrátburok veszi körül.
A kolloidok stabilitása elsősorban a nagy fajlagos felületből adódó kiváló adszorbeáló
képességükkel magyarázható. A kolloidális részecske felületén ugyanis a kationok és az anionok eltérő
mértékben adszorbeálódnak, a részecske felületi töltésre tesz szert. Az azonos felületi töltéssel
rendelkező részecskék taszítják egymást, így nem aggregálódnak nagyobb tömeggé, és nem csapódnak
ki. A fehérjék savas (karboxil) vagy bázisos (amino) funkciós csoportot tartalmaznak, amelyek vizes
oldatban pH-tól függően disszociálnak, így a fehérjén szintén töltés alakul ki. A fehérjék felületén a
vízmolekulák is adszorbeálódnak, a molekula körül hidrátburok alakul ki. Nagy ionerősségű oldatok
(sóoldatok), alkoholok, gyenge savak hatására a fehérjék hidrátburka megbomlik, mivel ezek a szerek
vízelvonó hatásúak. A dehidratálódott fehérjék ezért koagulálnak, kicsapódnak az oldatból. Ezt a

123
folyamatot kisózásnak is nevezik, és nemcsak fehérjék, hanem más hidrofil kolloid (pl. szappanoldat)
koagulálására is alkalmas. A kicsapószer eltávolításakor a hidrátburok regenerálódik, és az anyag újra
oldatba megy, ezt nevezzük peptizációnak.
A koagulált kolloidok többnyire kocsonyás gél formában csapódnak ki. A gél ún. koherens kolloid
rendszer, amelyben az alkotóelemek egy szilárd vázat képeznek, ennek nm-es üregeit pedig (liogél
esetén) oldószer vagy (xerogélnél) gáz tölti ki. Liogél keletkezik tömény, meleg kolloid oldatok (szol)
lehűtésekor is (kocsonya, dzsem, zselatin). A liogélek rugalmasak, és saját alakkal rendelkeznek. Ha a
liogélt kiszárítjuk, abból ún. xerogél (szárazgél) keletkezik (pl. szilikagél, szappan, cellulóz, műgyanták).
A xerogél általában hajlamos víz felvételére, miközben megduzzad, és átalakul liogéllé.
A kolloidok részecskéi lassan ülepednek, ezért kell pl. a szuszpenzió formájú gyógyszereket
használat előtt felrázni. Ultracentrifugával a diszpergált részecskék ülepedése meggyorsítható. Ezeket
a nm-es méretű részecskéket egyszerű szűréssel nem lehet elválasztani a kis molekuláktól, ehhez
dialízisre van szükség: a dialízis során féligáteresztő hártya (dializáló membrán) veszi körül a kolloid
rendszert, amelyet áramló tiszta vízbe helyezünk. Ekkor a hártya pórusain keresztül csak a víz és egyéb
kis molekulák diffundálnak ki, a kolloidális méretű részecskék benn maradnak. Ezen a jelenségen
alapszik a vér dialízissel való tisztítása (hemodialízis) is, amikor az elégtelen veseműködés miatt a
vérben felszaporodott, kis molekulájú anyagcsere végtermékek (pl. karbamid) mesterséges
eltávolítása szükséges. A beteg vérét egy hosszú, vékony, nagy fajlagos felületű celofántömlőn vezetik
át, amely dializáló membránként funkcionál. (A folyamat során általában valamilyen véralvadásgátló
anyagot, pl. heparint is alkalmaznak.) A celofántömlő az ún. dializáló folyadékba merül, amelyet
folyamatosan cirkuláltatnak.

6.4. ábra. Hemodialízis

(J. R. Holum: Fundamentals of general, organic and biological chemistry, 4th ed., John Wiley & Sons,
Inc. New York, 1990.)

124
 A dializáló folyadék összetételét nagyon gondosan állítják be: nemcsak izotóniás a vérrel, de a
vérben maradó egyéb létfontosságú anyagokat (pl. glükóz) is ugyanolyan koncentrációban
tartalmazza, mint a vér (ilyen összetételnél a vérből a membránon keresztül ugyanannyi
glükózmolekula távozik, mint amennyi visszatér, tehát a glükóz koncentrációja a vérben állandó
marad.) A dializáló folyadék azonban nem tartalmaz olyan anyagokat, amilyeneket a vérből eltávolítani
kívánunk, így ezek a membránon csak a vérből kifelé áramlanak.
A dialízis során a sejtes elemek és kolloidális méretű fehérjék, lipidek stb. nem tudnak átdiffundálni
a dializáló membránon.

Kérdések, feladatok (a válaszokhoz ld. előadás is)

1. Milyen méretű részecskék alkotják a kolloid rendszereket? Adjon 3 pédát kolloid rendszerre!
2. Hogyan észlelhetők a kolloid rendszerek részecskéi?
3. Mi jellemző a kolloid állapotra? Soroljon fel min. 4 tulajdonságot!
4. Hogyan állíthatók elő kolloid rendszerek?
5. Minek köszönhető a kolloid rendszerek stabilitása?
6. Mik az asszociációs kolloidok?
7. Mit jelent az eukolloid?
8. Sorolja fel a gélek típusait és tulajdonságaikat!
9. Mit jelent a koaguláció és a peptizáció?
10. Magyarázza el röviden a dialízis lényegét!
11. Mi a hemodialízis és hogyan működik?
12. Állapítsa meg, hogy az alábbi diszperz rendszerekben milyen a folytonos és a diszpergált fázis
halmazállapota.

diszpergált fázis folytonos fázis

majonéz
cink-oxidos rázókeverék
szilikagél

13. Állapítsa meg, hogy milyen típusú kolloid rendszert alkotnak az alábbi anyagok.

anyag kolloid rendszer

hajlakk permet
testápoló krém
szivacs
diszperziós festék

125
Reakciókinetika

A reakciókinetika a kémiai reakciók sebességét meghatározó tényezőkkel és a reakció-

mechanizmusok felderítésével foglalkozik.
A reakciómechanizmus megadja, hogy a kiindulási anyagok (reaktánsok), hogyan, milyen
lépéseken keresztül alakulnak át termékekké. Azt az egyszerű lépést, amelyben mikroszkopikusan
pontosan ugyanaz játszódik le, amit a sztöchiometriai egyenletben felírunk elemi reakciónak vagy
elemi lépésnek nevezzük. Az összetett reakció több elemi reakció sorozata. Azt, hogy egy megfigyelt
folyamat elemi vagy összetett reakció, csak kísérleti úton lehet meghatározni, a reakcióegyenletből
nem következik!

pl.: H2 + I2 → 2HI elemi reakció: egy H2 és egy I2 molekula közvetlenül alakul 2 HI molekulává.
H2 + Br2 → 2 HBr összetett reakció: több, egymást követő lépésben alakul ki a termék: az első elemi
lépésben a brómmolekula homolitikusan hasad (Br2 → 2 Br·), majd a keletkező brómgyök reagál a
hidrogénmolekulával (Br· + H2 → HBr + H·). Az így keletkezett H· atom a következő elemi lépésben egy újabb
brómmolekulát támad (H· + Br2 → HBr + Br·). A folyamat során keletkezett gyökök egymással is reagálhatnak
(H· + Br· → HBr), mely lépés zárja a reakciósort.

Az elemi reakciók összesítése megadja a teljes (összetett) reakció egyenletét. Pl. A nitrogén-
monoxid oxidációja két elemi lépésből álló, összetett reakció:
első elemi lépés: 2 NO = N2O2
második elemi lépés: N2O2 + O2 = 2 NO2
A két lépés összege: 2 NO + N2O2 + O2 = N2O2 +2 NO2
azaz a nettó folyamat: 2 NO + O2 = 2 NO2
Az összetett reakció során az egyes elemi lépésekben olyan részecskék is keletkezhetnek,
amelyeket egy következő elemi lépés elfogyaszt, a nettó reakciótermékek között nem szerepelnek.
Ezeket a részecskéket köztitermékeknek vagy intermediereknek nevezzük. A fenti példában a N2O2
molekula a reakciósor köztiterméke.
Egy elemi reakció jellemezhető az ún. molekularitással, azaz ütköző reaktáns részecskék számával.
Ezek alapján megkülönböztetünk unimolekulás, bimolekulás és termolekulás elemi reakciókat.

Egy reakció sebessége a kiindulási anyagok vagy a termékek koncentrációinak (mol/dm3) időbeni
változásával jellemezhető: időegység alatt mennyi anyag alakul át, ill. keletkezik.
Egy általános aA + bB → cC reakció sebessége az alábbi egyenletekkel fejezhető ki:
ΔA ΔB ΔC
v=− =− =
Δt Δt Δt
ahol v a reakció sebessége (mol·dm–3·s–1), Δ[X] egy anyag molaritásban kifejezett koncentrciójának
változása (mol·dm–3), és Δt a vizsgált időintervallum (s). Vegyük észre, hogy a kiindulási anyagok
koncentrációváltozása előtt negatív előjel szükséges, hiszen ezen anyagok koncentrációja az időben
csökken (a sebesség viszont nem lehet negatív érték).

126
 Az ütközési elmélet szerint a sikeres reakcióhoz az alábbiak szükségesek:
• a reaktánsoknak ütközniük kell,
• csak megfelelő orientációban történő ütközés vezet sikeres reakcióhoz,
• a reaktánsoknak egy minimális energiával kell ütközniük.
Ezek alapján általánosan egy reakció sebessége függ a reaktánsok koncentrációjától (minél
nagyobb a koncentráció, annál valószínűbb az ütközés) és a rendszer hőmérsékletétől (minél
magasabb a hőmérséklet, annál több részecske rendelkezik elegendő kinetikus energiával).
A sebesség koncentrációfüggését a sebességi egyenlet adja meg. Általános

aA + bB → cC reakcióra: v = k [A]x [B]y

ahol v a reakció sebessége (mol·dm–3·s–1), k a sebességi állandó, [X] egy anyag molaritásban
kifejezett koncentrációja, x és y kitevők pedig az ún. rendűség.
A sebességi egyenletben szereplő kitevők összege adja a reakció rendűségét (x+y). A kitevők
lehetnek egész vagy törtszámok, pozitívak vagy negatívak, és nem következnek a sztöchiometriai
együtthatókból! A reakció rendűségét csak kísérletesen lehet megállapítani, a kitevők csak elemi
reakcióknál egyeznek meg a sztöchiometriai együtthatókkal.
Egy nulladrendű reakció sebességi egyenlete általánosan: v = k
Egy elsőrendű reakció sebességi egyenlete általánosan: v = k [A]
Egy másodrendű reakció sebességi egyenlete általánosan: v = k [A]2 vagy v = k [A] [B]
Egy harmadrendű reakció sebességi egyenlete például: v = k [A] [B]2
A reakció sebessége a felezési idővel (t½) is jellemezhető: ez az az időtartam, amely alatt a
kiindulási anyag koncentrációja a felére csökken. Minél gyorsabb a reakció, annál rövidebb a felezési
idő.
A sebességi egyenlet ismeretében a reaktáns kiindulási koncentrációjából meghatározható a
reaktáns koncentrációja a reakció bármely időpillanatában. Ezt a sebességi egyenlet integrálásával
nyert, ún. integrált sebességi egyenlet teszi lehetővé. Az integrált sebességi egyenletből a felezési idő
kiszámolható.

Nulladrendű reakcióra a sebességi egyenlet:

ΔA
v=− =k Az integrált sebességi egyenlet: [A]t = – k·t + [A]0
Δt
ahol a [A]t a kiindulási anyag koncentrációja t időpillanatban, k a sebességi állandó, [A] 0 a reaktáns kezdeti
koncentrációja, t az eltelt idő. Látható, hogy [A]t-t a reakcióidő függvényében ábrázolva egyenest kapunk,
melynek meredeksége a sebességi állandót, tengelymetszete [A]0-t adja.
Egy reakció felezési idejének (t½) meghatározásához az integrált sebességi egyenletbe az [A]t = [A]0/2
összefüggést kell behelyettesítenünk. A nulladrendű reakciók esetében a felezési időre az alábbi egyenletet
kapjuk:
1 A 
t1/2 =  0 Mint látható, a felezési idő egyenesen arányos a kezdeti koncentrációval.
2 k

127
 reakció sebességi egyenlet integrált sebességi felezési idő
egyenlet
Elsőrendű
ΔA  ln2
v=− = k  A  ln[A]t = –k·t + ln[A]0 t 1/2 = (állandó)
Δt k
Másodrendű ΔA  1 1 1
v=− = k  A 2 = kt + t1/2 =
Δt At A0 kA0

Ha egy reakció több elemi lépésből áll, akkor a megfigyelt reakciósebesség nem lehet nagyobb,
mint az elemi reakciók közül a leglassúbbé. Ezért a legkisebb k sebességi állandóval rendelkező elemi
reakciót sebességmeghatározó lépésnek nevezzük.
Előfordulhat, hogy az egymást követő (konszekutív) elemi lépések sebességi állandói olyanok, hogy
a köztitermékből ugyanannyi keletkezik, mint amennyit a következő lépés elfogyaszt, azaz a
köztitermék koncentrációja viszonylag állandó egy adott ideig. Ezt az időperiódust stacionárius
állapotnak (steady-state) nevezzük (6.5. ábra).

6.5. ábra. Konszekutív reakciók (A → I → P) és a stacionárius állapot

A reakciósebesség hőmérsékletfüggésének értelmezéséhez tekintsük át az elemi lépések

mechanizmusát és a reakcióutat kísérő energiaváltozásokat.
A reaktánsok megfelelő térbeli orientációjú és energiájú ütközésekor kémiai reakció kezdődik: az
eredeti kémiai kötések felszakadnak és újak kezdenek kialakulni. Ezt a magas energiájú állapotot
aktivált komplexumnak vagy átmeneti állapotnak nevezzük (6.6. ábra). Innen a folyamat két irányt
követhet: az aktivált komplexumban az eredeti kötések alakulnak ki és a reakció visszatér a kiindulási
anyagokhoz, ekkor nem történik átalakulás. Ha az aktivált komplexumban új kötések jönnek létre, a
reakció végbemegy és termékek keletkeznek.
Az aktivált komplexum nem tévesztendő össze egy reakciósor köztitermékével! Az aktivált
komplexum 1 (egy) elemi lépés közben létrejövő, energiamaximummal rendelkező állapot, míg a
köztitermék egy elemi lépés terméke és a következő elemi lépés kiindulási anyaga (lokális
energiaminimummal).

128
 A reaktánsokból az aktivált komplexum kialakulásához szükséges energiát aktiválási energiának
(Ea) hívjuk, amelyet a megfelelő kinetikus energiájú reaktánsok ütközése biztosít. Az aktiválási
energiánál kisebb energiájú ütközés nem vezethet kémiai átalakuláshoz.
A részecskék kinetikus energiájának eloszlását a Maxwell-Boltzmann-függvény írja le (6.7. ábra).

6.6. ábra. Egy elemi reakció energiaprofilja 6.7. ábra. Maxwell-Boltzmann-eloszlás

Mint látható, magasabb hőmérsékleten több részecske rendelkezik a reakcióhoz szükséges

minimális kinetikus energiával (Ea), azaz nagyobb a valószínűsége a sikeres, megfelelő energiájú
ütközéseknek. Mivel a sebességi egyenletekben nem szerepel hőmérséklet, a sebességi állandó kell,
hogy függjön a hőmérséklettől.
Az Arrhenius-egyenlet megadja a sebességi állandó és a hőmérséklet közötti összefüggést:
Ea
lnk = lnA −
RT
ahol ln a természetes alapú logaritmus (loge), k a sebességi állandó, A az ún. preexponenciális
tényező (konstans), Ea az aktiválási energia, R az egyetemes gázállandó és T az abszolút hőmérséklet
(kelvin).
Ez alapján a reakciósebesség a hőmérséklet emelésével exponenciálisan növekszik.
A reakciók sebessége jelentősen növelhető katalizátor alkalmazásával. A katalizátor olyan anyag,
amely a sebességet azáltal növeli, hogy csökkenti az aktiválási energiát, mert új reakcióutat nyit meg,
és a reakció után változatlanul visszanyerhető. A katalizátor a sztöchiometriai egyenletben nem
szerepel, a sebességi egyenletben viszont igen.
Az inhibitorok csökkentik a reakciósebességet, akár teljesen meg is akadályozhatják a reakció
lejátszódását.

129
 Kérdések, feladatok (a válaszokhoz ld. előadás is)

1. Írja fel a sebességi egyenletet az alábbi elemi reakcióra:

H2 + I2 = 2 HI
2. A nitril-klorid hőbomlására a következő mechanizmus javasolható:
1. lépés: NO2Cl (g) → NO2 (g) + Cl (g)
2. lépés: Cl (g) + NO2Cl (g) → NO2 (g) + Cl2 (g)
a. Írja fel a bruttó reakciót!
b. Jelölje meg a reakció köztitermékeit!
c. Milyen az elemi lépések molekularitása?
3. Adja meg a reakciósebességi állandó hőmérsékletfüggését leíró összefüggést (Arrhenius-egyenlet)!
4. Mit jelent a katalizátor és az inhibitor?

130
Termodinamika, termokémia

A termodinamika a fizikai vagy kémiai átalakulásokat kísérő energiaváltozásokkal, a folyamatok

lehetőségével (végbemehet-e), irányával és egyensúlyával foglalkozik. A termokémia a kémiai reakciók
hőváltozásait tanulmányozza.
A termodinamika szerint tetszőlegesen választhatjuk meg azt a rendszert, amelyet tanulmányozni
kívánunk, és amelyet a környezettől elkülönítünk. Környezetnek tekintünk mindent, ami nem tartozik
a rendszerhez.
A rendszer elszigetelt, ha nincs kölcsönhatásban a környezetével, zárt, ha anyagot nem, de
energiát cserélhet környezetével. Nyitott kémiai rendszerről beszélünk, ha anyagot és energiát is
adhat le, illetve vehet fel.
A rendszer teljes energiáját (az anyagot alkotó részecskék kinetikus energiájának és a kémiai
kötésekben tárolt „potenciális” energiák összegét) belső energiának (E) nevezzük (mértékegysége
kJ/mol). Egy rendszer belső energiájának abszolút értékét nem ismerjük, csak az energiaváltozást
tudjuk mérni.
Az energiaváltozás két formája a hő és a munka. Hőcsere történik, amikor az energia a melegebb
helyről a hidegebb helyre áramlik, az energiaáramlás hajtóereje a hőmérséklet-különbség. A
hőáramlás eredményeképpen megváltozik az anyagot alkotó részecskék rendezetlen hőmozgásának
kinetikus energiája. A munka rendezett mozgásra épülő energiaváltozás (pl. egy dugattyú elmozdítása,
vagy elektromos munka esetén a töltések egyirányú elmozdulása). Az energiaváltozás előjelét mindig
a rendszer nézőpontjából adjuk meg: ha a rendszer energiát vesz fel, a változás pozitív előjelű, ha
energiát ad le, akkor negatív előjelű.
A természetben végbemenő folyamatokban, így a kémiai reakciókban is látszólagos energia
„termelődés” és „eltűnés” fedezhető fel, pl. folyadékok párolgásakor hő „tűnik el”. Azonban elszigetelt
rendszerben a különböző energiafajták összege nem változik, átalakíthatók ugyan egymásba, de
energiát semmiből létrehozni, vagy megsemmisíteni nem lehet. Ez az energia-megmaradás törvénye.
Ha a folyamatok nem elszigetelt, hanem zárt rendszerben mennek végbe, energiaátadás történhet
a rendszer és környezete között: megváltozhat a rendszer belső energiája, leadhat vagy felvehet hőt,
és munkát is végezhet.
Az energiamegmaradás törvényéből következik a termodinamika I. főtétele, miszerint zárt
rendszer belső energiatartalmának változását (∆E) a rendszer és környezete közötti hőcsere (Q) és a
munka (W) határozza meg:

ΔE = Q + W

A kémiai reakciókat kísérő hőváltozást reakcióhőnek nevezzük. Állandó térfogaton és egyéb

munkavégzés híján a reakcióhő egyenlő a belső energia megváltozásával (ΔE = Qv).
A kémiai folyamatok egy részében térfogatváltozás (gázképződés vagy -elhasználódás) történik. A
térfogat (V) növekedéskor a rendszer az állandó külső nyomással (p) szemben végez munkát, a
térfogati munka (W = – p · ∆V) előjele negatív. Térfogatcsökkenés (∆V negatív) esetén pedig a külső

131
nyomás (környezet) végez munkát a rendszeren, a térfogati munka előjele pozitív (ld. előadás). Ezt az
előző egyenletbe helyettesítve az alábbi kifehezést kapjuk:

ΔE = Qp – p · ΔV (Qp = állandó nyomáson mért reakcióhő)

Az egyenletből a reakcióhőt (Q) kifejezve:

Qp = ΔE + p · ΔV = ΔH

Az állandó nyomáson végbemenő kémiai reakciók és fizikai folyamatok során felszabaduló, vagy
elnyelődő hőmennyiséget, azaz a reakcióhőt entalpiaváltozásnak (∆H) is nevezzük. Amikor egy
változás során a rendszerbe hő áramlik, azaz a ∆H pozitív előjelű, endoterm folyamatról beszélünk, a
hőleadással járó folyamatokat exotermnek nevezzük (∆H < 0). Tipikusan exoterm, azaz hőleadással
járó folyamatok az égés, a fagyás és a gőzök lecsapódása. Endoterm átalakulások pl. az olvadás, a
párolgás és a forrás.
A fázisátalakulásokat kísérő hőváltozások miatt a termodinamikai egyenletekben mindig fel kell
tüntetni a részt vevő anyagok halmazállapotát!

H2O (sz) → H2O (f) ΔH = 6,0 kJ/mol olvadáshő

H2O (f) → H2O (sz) ΔH = – 6,0 kJ/mol fagyáshő

Ahogy a fenti példából is látható, az olvadáshő mindig pozitív érték, az olvadás endoterm folyamat.
A fagyáshő abszolút értéke megegyezik az olvadáshővel, de azzal ellentétes előjelű. A párolgás- és
kondenzációs hőre ugyanez igaz, illetve a szublimációs hő is azonos nagyságú, de ellentétes előjelű a
lerakódást kísérő hőmennyiséggel.
Egyes könnyen szublimáló természetes anyagokat, mint például a mentol vagy a kámfor, hűsítő
kenőcsökben alkalmaznak, hiszen a bőrfelülettől vonják el párolgásukhoz szükséges hőt. Hasonló elven
alapul a sportsérülések esetén fellépő fájdalom enyhítésére használt fagyasztó spray-k működése. Ezek
is többnyire mentolt tartalmaznak, amelyek párolgása olyan mértékben endoterm folyamat, hogy akár
fagyaszó hatást is el lehet érni vele.
Az anyagok oldódását kísérő entalpiaváltozás az oldáshő. Ez 1 mól kristályos anyag végtelen híg
oldatának készítésekor felszabaduló vagy elnyelődő hő (kJ/mol).

6.2. táblázat. Néhány vegyület oldáshője

vegyület Oldáshő (kJ/mol)

HCl -73,5
H2SO4 -74,4
NaOH -42,3
KOH -53,5
CuSO4 -66,6
CuSO4 · 5H2O +11,3
NH4NO3 +26,5

132
 Az oldódás folyamata termodinamikailag két részre bontható: az egyik a kristályrács felbomlása, a
másik a részecskék hidratációja (a hidrátburok kialakulása). A rács felbontásához szükséges rácsenergia
mindig pozitív érték, a hidratációhő azonban általában negatív. A két entalpiaváltozás összege adja az
adott vegyület oldáshőjét, mely lehet exoterm és endoterm is. A kovalens molekulák oldódása során
előfordul, hogy a vízzel kémiai reakcióba lépnek, és ionokra disszociálnak. Ekkor az oldáshő
természetesen a rácsenergia, a disszociációs energia és a hidratációs energia összege.

Kémiai folyamatok entalpiaváltozása (reakcióhője)

Az energiamegmaradás elve olyan kémiai reakciókra is igaz, ahol ugyanazon kiindulási anyagokból
többféle úton juthatunk el a végtermékekig. Hess tétele kimondja, hogy a folyamatok reakcióhőjét
csak a rendszer kezdeti és végállapotának energiatartalma határozza meg, de független a reakcióúttól,
azaz a részfolyamatok minőségétől és sorrendjétől. Ez a megállapítás bármilyen kémiai folyamatban
igazolható, nézzük példaként az ammónium-klorid vizes oldatának két úton való előállítását (6.9. ábra).

A B
HCl (g) + NH3 (g) → NH4Cl (s) H = - 176 kJ/mol NH3 (g) → NH3 (aq) H = - 34,8 kJ/mol
NH4Cl (sz) → NH4Cl (aq) H = 15,9 kJ/mol HCl (g) → HCl (aq) H = - 73,3 kJ/mol
HCl (aq) + NH3 (aq) → NH4Cl (aq) H = - 52,3 kJ/mol
 = - 160,4 kJ/mol  = - 160,4 kJ/mol

6.9. ábra. Hess tétele a hidrogén-klorid és az ammónia reakciójának példáján szemléltetve

Mindkét eljárás azonos anyagokból indul ki (hidrogén-klorid-, ammóniagáz, valamint víz) és azonos
végtermékhez vezet. Látható hogy a reakcióhők összege ugyanannyi a két folyamatban. A kiindulási

133
anyagok és a termékek energiáját az állapothatározók (nyomás, hőmérséklet, térfogat,
anyagmennyiség) határozzák meg.
Az 1 mól standard állapotú (0,1 MPa nyomás és 298,15 K hőmérséklet) vegyületnek standard
állapotú elemeiből való képződését kísérő hőváltozást standard képződéshőnek nevezzük (ΔHk). A
vegyületek képződéshője általában nem határozható meg közvetlenül, mivel nagy többségük – főképp
a szerves vegyületek – nem állíthatók elő elemeikből. Kiszámíthatók azonban a vegyület és a vegyületet
alkotó elemek égéshőiből, Hess tétele alapján ugyanis a két égéshő különbsége megfelel a vegyület
képződéshőjének (ld. Termokémia előadás).
A vegyületek standard képződéshőjének ismeretében tetszés szerinti kémiai folyamat reakcióhője
kiszámítható. Ez olyan esetekben különösen fontos, ahol a reakcióhő nem mérhető, mint pl. az élő
szervezetben lejátszódó biokémiai folyamatok esetében. Vegyük példaként az alkoholos erjedést, ahol
– bár a glükóz többlépéses folyamatban alakul etil-alkohollá és szén-dioxiddá – a reakcióhő csak a
kezdeti és végállapottól függ:

C6H12O6 (sz) → → → 2 C2H5OH (f) + 2 CO2 (g) + ΔH

6.10. ábra. Hess tétele segítségével az alkoholos erjedés reakcióhője kiszámítható

Az erjedés végtermékeinek képződési entalpiaértéke alacsonyabb, mint a kiindulási glükóz

képződési entalpiája, így az átalakulás során az entalpiakülönbség reakcióhő formájában szabadul fel.

Egyensúlyra vezető reakciók

Sok kémiai és biokémiai reakciót ismerünk, amelyek nem játszódnak le teljesen, az átalakulás csak
részleges. Ilyen pl. az ecetsav és az etil-alkohol reakciója etil-acetáttá és vízzé:

CH3COOH + C2H5OH CH3COOC2H5 + H2O

Az ilyen, megfordítható reakciókban tehát nemcsak a kiindulási anyagok, de a termékek is

reagálnak egymással. Amint az előrehaladó reakció során megjelenik a termék, azonnal megindul az
ellentétes irányú reakció is. Általános alakban írva az egyensúlyi folyamatokat:

aA+bB cC+dD

ahol a kisbetűk a sztöchiometriai együtthatókat, a nagybetűk az anyagok képletét/vegyjelét jelölik.

134
 Az előrehaladó reakció sebessége fokozatosan mérséklődik az A és B anyagok koncentrációinak
csökkenése miatt, a visszahaladó reakció sebessége pedig nő a termékek koncentrációinak fokozatos
emelkedésével. Amikor az oda- és visszaalakulás sebessége egyenlővé válik, a kiindulási anyagok és a
termékek koncentrációi állandó értéket vesznek fel, ekkor alakul ki az egyensúly. A dinamikus
egyensúly nem tévesztendő össze a sorozatreakciók stacionárius (steady-state) állapotával! (ld.
kinetika, 128. o.)
Az egyensúlyban érvényes a tömeghatás törvénye:

Cc Dd
K= a b ahol [X] az X anyag egyensúlyi koncentrációját jelenti mol/dm3-ben kifejezve.
A B
Az egyensúlyi állandó (K) az egyensúlyi összetételt jellemzi, és egy adott folyamat esetén csak a
hőmérséklettől függ.
Az egyensúlyi rendszerek legfontosabb tulajdonságát a Le Châtelier-Braun elv, azaz a legkisebb
kényszer elve fejezi ki. Ez kimondja, hogy ha egyensúlyban lévő rendszert megzavarunk, a rendszerben
olyan változások történnek, hogy azok eredményeképp a zavaró hatás megszűnjön és új egyensúly
akaluljon ki.
Ezek alapján háromféle zavaró hatást, a koncentráció-, a hőmérséklet- és a nyomásváltozás
hatásait vizsgáljuk az egyensúlyi rendszerre.
Ha az egyensúlyban lévő rendszerben valamely komponens koncentrációját megváltoztatjuk, a
rendszer a koncentrációváltozást kiegyenlíteni igyekszik és ennek érdekében az egyensúly „eltolódik”:
az a reakció válik dominánssá, amelyik a megváltoztatott koncentrációjú anyag mennyiségét a
változással ellentétes irányba módosítja. Ekkor egy új egyensúlyi helyzet alakul ki, amelyben ugyan a
komponenseknek más az egyensúlyi koncentrációja, mint eredetileg volt, azonban a K egyensúlyi
állandó értéke változatlan marad.
Nézzük meg ezt az ammóniaszintézis példáján:

3 H2 (g) + N2 (g) 2 NH3 (g)

A 6.11. ábrán a reakcióelegy komponenseinek a koncentrációi láthatók az idő függvényében. A

kiindulási anyagokat, hidrogént és nitrogént összekeverve megindul a felső nyíl irányába haladó
reakció, melynek során ammónia keletkezik. Az ammónia azonban azonnal elkezd elemeire bomlani,
rövidesen egy egyensúlyi rendszer keletkezik, amelyben az oda- és visszaalakulás sebessége azonossá
válik. Ezután az anyagok koncentrációja állandó marad (dinamikus egyensúly), hiszen ugyanannyi
anyag alakul át, mint amennyi keletkezik. Ha ehhez az egyensúlyi rendszerhez hidrogéngázt adunk
(fekete nyíllal jelölve), az egyensúlyt megzavarjuk, hiszen megnöveljük a hidrogén koncentrációját. Ezt
a rendszer csökkenteni igyekszik, amire a felső nyíl szerinti reakció révén van lehetősége. Az egyensúly
tehát jobbra, a termékképződés irányába tolódik, ami azzal jár együtt, hogy a nitrogén koncentrációja
is csökken, az ammóniáé viszont növekszik.

135
 6.11. ábra. A Le Châtelier-Braun elv szemléltetése az ammónia-szintézis példáján

A hidrogén koncentrációja csökken, de nem az eredeti egyensúlyi értékre. Egy idő után új
egyensúlyi állapot jön létre, a rendszerben jelen lévő anyagok új egyensúlyi koncentrációiból
származtatott egyensúlyi állandó értéke azonban ugyanannyi, mint az egyensúly megzavarása előtt
volt:

NH3 2
K=
N2  H2 3
Ugyanilyen hatású, ha a rendszerhez nitrogént adunk vagy a reakcióelegyből eltávolítunk
valamennyi ammóniát.
Számos biokémiai folyamat egyensúlyi állandója ismert, pl. a trikarbonsav ciklus egyik oxidációs
lépése a fumársav (fumarát) – a fumaráz enzim által katalizált vízfelvétellel – almasavvá (maláttá) való
alakulása, ahol K = 4,42 (25 °C-on).

K értékéből következik, hogy az egyensúly itt inkább az almasavvá alakulás irányába van eltolva,
azaz az egyensúlyi elegyben az almasav koncentrációja magasabb, a fumársavé alacsonyabb. Ha
azonban valamilyen folyamat a fumársav koncentrációját csökkenti, az egyensúly balra tolódik el, azaz
fumársav termelődik.
Térfogatváltozással járó reakciókban a nyomás növekedése a gázállapotú molekulák számának
csökkenésének irányába tolja el az egyensúlyt. Az ammóniaszintézis során a nyomást növelve jobbra
tolódik az egyensúly, hiszen ebben a gázfázisú reakcióelegyben 4 mól reaktáns (3 mól H2 és 1 mól N2)
átalakulása csak 2 mól terméket eredményez. Ha nincs a reakciók során térfogatváltozás (gázfejlődés
vagy -elnyelődés), a nyomás nem befolyásolja az egyensúlyt.
A rendszer hőmérsékletének változása az egyensúlyi állandó értékét változtatja meg. Ennek az az
oka, hogy a hőmérsékletemelés mind az oda, mind a vissza irányú reakció sebességét növeli, csak nem

136
egyforma mértékben. Természetesen ez is megváltoztatja az egyensúlyi koncentrációkat, a
hőmérséklet emelésére az egyensúly az endoterm, csökkentésére az exoterm irányba tolódik el.
Katalizátor alkalmazása nem befolyásolja az egyensúlyt, mert mind az oda-, mind a vissza irányú
reakció sebességét egyforma mértékben növeli.

A kémiai reakciók iránya

A valóságban minden kémiai reakció egyensúlyra vezet, de egyes esetekben olyannyira a termékek
vannak túlsúlyban az egyensúlyi elegyben (az egyensúlyi állandó K >> 1), hogy a reakció gyakorlatilag
egyirányúnak tekinthető. Ha K nullához közeli, nagyon kicsi értékű, akkor azt tapasztaljuk, hogy szinte
nincs is átalakulás. Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy milyen az egyensúlyi elegyek összetétele,
azaz a folyamatok milyen mértékben játszódnak le.
Azokat a reakciókat, amelyekre igaz, hogy bármilyen külső behatás nélkül, önként végbemehetek,
spontán folyamatoknak nevezzük. A nem spontán folyamatokban reakció magától nem játszódhat le,
a kiindulási anyagok változatlanul maradnak. Minden reakció végbemehet, de amíg a spontán
folyamatok önként, maguktól lejátszódhatnak, addig a nem spontán folyamatokat csak
energiabefektetéssel lehet kikényszeríteni. Mindig az egyensúlyi összetétel felé mutató folyamatok
mennek végbe spontán, azaz egy reakció iránya mindig az aktuális összetételtől függ.
Azt gondolhatnánk, hogy csak azok a folyamatok mennek végbe önként, amelyek hőfelszaba-
dulással járnak, ismertek azonban olyan spontán folyamatok is, melyek endotermek, tehát egy reakció
irányát nem feltétlenül az entalpia csökkenése határozza meg. Ennek megértéséhez figyelembe kell
vennünk az entrópiát (S), amely definíció szerint a rendezetlenség mértéke (S = k lnW, ahol k a
Boltzmann-állandó, W pedig az adott makroállapotot leíró lehetséges mikroállapotok száma, ln a
természetes alapú logaritmus). Az entrópia nem energia-jellegű mennyiség (szemben az entalpiával),
hanem az energia eloszlását jellemzi (mértékegysége J/mol·K). Statisztikai definíciójából adódóan az
entrópia abszolút értéke kiszámítható. A termodinamika III. főtétele szerint a tökéletesen rendezett
kristály entrópiája az abszolút 0 K hőmérsékleten 0 J/mol·K (csak egyféle mikroállapot lehetséges).
A szilárd állapotú anyagban a részecskék a kristály rácspontjain találhatók, csak rezgőmozgást
végezhetnek. Ez kisebb entrópiájú (rendezettebb) állapot, mint a folyadék halmazállapot, ahol a
részecskék már el is mozdulhatnak. A legmagasabb entrópiát az anyag gázállapota jelenti, mivel ekkor
a részecskék egymástól függetlenül, teljesen szabadon mozoghatnak, egymáshoz képest tetszőleges
helyzetben találhatók.
Ha két elszigetelt tartályba különféle (pl. argon és hélium) gázokat töltünk, majd összeköttetést
létesítünk a két tartály között, a gázok elegyedni fognak mindaddig, míg mindkét tartályt egyenletesen
kitöltik (6. 12. ábra). Az elegyedés önként végbemegy, jóllehet a rendszer (a két tartály együtt) belső
energiája nem változik meg (∆E = 0), de a részecskék rendezetlenségének növekedésével
egyenletesebbé válik a rendszer belső energiájának eloszlása (nő a rendszer állapotának
termodinamikai valószínűsége). A fentivel ellentétes folyamat, azaz a gázok spontán elkülönülése már
nem játszódik le önként, ugyanis ezzel a rendszer rendezetlensége (entrópiája) csökkenne.

137
 6.12. ábra.

A folyamatok iránya szempontjából a rendszert mindig a környezettel együtt, egy izolált globális
rendszerként kell figyelembe venni. A termodinamika II. főtétele azt mondja ki, hogy a spontán
lejátszódó folyamatokban a teljes entrópia növekszik, azaz a rendszer és környezete teljes
entrópiaváltozása pozitív:

ΔStotal > 0 (ΔStotal = ΔSrendszer + ΔSkörnyezet)

Az eddigiek alapján a reakciók irányát két tényező szabja meg: az energiaminimumra és az

entrópiamaximumra való törekvés.
Zárt rendszer esetén a környezet entrópiája (egyéb munkavégzés híján) a rendszerrel való hőcsere
miatt változik. Egy exoterm folyamatban felszabaduló hő a környezet részecskéinek kinetikus
energiáját növeli, ezáltal nő a rendezetlenség mértéke is. Endoterm folyamat során a környezet
entrópiája csökken. A környezet entrópiaváltozása és a reakcióhő között az alábbi összefüggés áll fenn:

ΔSkörnyezet = ̶ ΔH/T (ΔH: reakcióhő, T: abszolút hőmérséklet).

Helyettesítsük be ezt az összefüggést a II. főtétel egyenletébe:

ΔStotal = ΔSrendszer ̶ ΔH/T

azaz ΔSrendszer ̶ ΔH/T > 0 a spontán lejátszódó folyamat feltétele.

Így olyan összefüggést kaptunk, amely a teljes entrópiaváltozást a rendszerben bekövetkező,

meghatározható változásokkal adja meg. Átrendezve a fenti kifejezést, az alábbi egyenlet kapjuk a
spontán reakció feltételeként:

0 > ΔH ̶ T·ΔS (a továbbiakban a rendszer entrópiaváltozását ΔS-ként adjuk meg)

Az egyenlet jobb oldalán szereplő mennyiséget szabadentalpiaváltozásnak nevezzük, és ΔG-vel

jelöljük:

ΔG = ΔH - T·ΔS

A szabadentalpiaváltozás tehát magában foglalja a reakcióhőt és az entrópiaváltozást, megadja a

reakcióból maximálisan kinyerhető energia mennyiségét, azaz a rendszer munkavégző képességét. A
folyamatok akkor játszódnak le spontán módon, ha közben a rendszer szabadentalpiája, azaz
munkavégző képessége csökken. A fenti kifejezés a Gibbs-egyenlet, amely alapján megadható egy
reakció iránya. Ha ΔG értéke negatív, akkor a folyamat önként végbemehet, más szóval exergonikus.

138
Pozitív ΔG esetén azonban nem spontán az átalakulás, épp az ellenkezője játszódhat le, endergonikus
reakcióról van szó. Ha ΔG értéke 0, akkor a rendszer elérte az egyensúly állapotát, az összetétel tovább
nem változik.
Egy folyamat szabadentalpia-változását standard körülmények között (0,1 MPa nyomás, 298,15
K hőmérséklet, 1 mol/dm3-es koncentrációk) szokás megadni, ez a standard szabadentalpia-változás
(∆G°). ∆G° egy adott átalakulásra állandó érték, azonban a reakciók többnyire nem standard
körülmények között mennek végbe, és egy adott reakcióban a ∆G változik a hőmérséklet vagy a
komponensek koncentrációjának függvényében. A nem standard körülményekre érvényes
szabadentalpia-változás az alábbi összefüggéssel adható meg:

ΔG = ΔG° + RT lnQ,

ahol Q a reakcióhányados a folyamat bármely pillanatában.

Cc Dd
aA+bB cC+dD Q= a b (itt [X] nem az egyensúlyi koncentrációt jelenti!)
A B
Az egyensúly állapotában Q = K és ΔG = 0, azaz

ΔG° = – RT lnK

A standard reakciószabadentalpiából tehát kiszámítható a reakció mértéke, azaz az egyensúlyi

összetételt jellemző egyensúlyi állandó. Ha ΔG° negatív, akkor K > 1, azaz az egyensúlyi elegy a
termékekben gazdagabb, viszont pozitív ΔG° esetén K < 1, az átalakulás csak kis mértékben játszódik
le, az egyensúlyi elegyben főleg a kiindulási anyagok találhatók.
A fentiekből az is látható, hogy egy reakció iránya mindig az aktuális összetételtől függ.
Amennyiben Q << K, azaz a termékek koncentrációja alacsonyabb és a reaktánsoké magasabb, mint az
egyensúlyban, a ΔG negatív (akár pozitív ΔG° mellett is), így a folyamat a termékképződés irányába
megy végbe önként. Fordított esetben, azaz Q >> K esetén az aktuális ΔG pozitív, ezért a reakció
visszafelé irányban játszódik le. Azonban mindkét esetben csak az egyensúlyi összetétel eléréséig tart
a folyamat, amikor is a ΔG nulla joule-lá válik.

A biokémiai folyamatok során a molekulák kialakulása sok esetben (pl. kis molekulákból polimerek
képződése) látszólag szabadentalpia növekedéssel jár. Ma már tudjuk, hogy pl. egy fehérje nem szabad
aminosavak összekapcsolódásával épül fel, hanem ezek a monomer molekulák előbb pirofoszfát-
tartalmú, ún. nagyenergiájú részecskékben (pl. ATP, GTP) tárolt szabadenergia felhasználásával
aktivált prekurzorokká alakulnak, majd ezek már szabadentalpia-csökkenés közben képesek egyesülni.
Hasonlóan, a nukleinsavak sem szabad nukleotidokból, a poliszacharidok sem egyszerű cukrokból
bioszintetizálódak, hanem ezek aktivált származékaiból (ld. biokémia).
A sejtekben található nagyenergiájú molekulák olyan kötéseket tartalmaznak, amelyek hidrolízise
során nagy mennyiségű szabadentalpia szabadul fel. Az ilyen kötéseket nagyenergiájú kötéseknek is
nevezik, bár nem a kötési energia nagy, hanem a kötés hidrolízise során felszabaduló energia! Ezek

139
jellemzően anhidridkötések, azaz két savmolekulából vízelvonással keletkezhetnek (ld. 73. o. foszfor
oxosavai és szerves kémia). Az anhidridek vízzel nagyon exergonikus reakcióban savakká alakulnak át,
azaz a folyamatban a ΔG° nagy negatív értékű, tehát a reakció gyakorlatilag teljesen végbemegy. Az
egyik legfontosabb nagyenergiájú molekula az adenozin-5’-trifoszfát (ATP), amelyben két anhidrid-
kötés is található. A foszforsav-egységek anhidridkötéssel kapcsolódnak egymáshoz, míg a trifoszforsav
a szerves alkohollal észterkötést létesít. Az észterkötés hidrolízise nem jár nagy szabadentalpia-
változással, ez nem nagyenergiájú kötés.

6.13. ábra. Az ATP hidrolízise ADP-t és foszforsavat (foszfátot) eredményez (biológiai körülmények
között a trifoszforsav és az ortofoszforsav deprotonált formában van jelen)

Az ATP-hidrolízis lépéseinek szabadentalpia-változásai:

ATP (aq) + H2O (f) → ADP (aq) + Pi (aq) ΔG° = -30,5 kJ/mol (anhidrid hidrolízise)

ADP (aq) + H2O (f) → AMP (aq) + Pi (aq) ΔG° = -32,8 kJ/mol (anhidrid hidrolízise)

AMP (aq) + H2O (f) → adenozin (aq) + Pi (aq) ΔG° = -14,2 kJ/mol (észter hidrolízise)

A fenti egyenletekben az ADP és AMP rendre az adenozin-difoszfát (pirofoszfát) és az adenozin-

monofoszfát rövidítései. A Pi a biokémiában a deprotonált szervetlen foszforsavat jelenti (inorganikus
foszfát).
Ha a ΔG° értékekből kiszámoljuk a hidrolízisek egyensúlyi állandóit, akkor a nagyenergiájú
anhidridkötések hidrolízisére K = 2,2 · 106 -t kapunk (!), ami az jelenti, hogy az anhidrid nagyon hajlamos
a hidrolízisre, a reakció önként teljesen végbemegy. Ezt a reakciót más, endegonikus folyamatokkal
kapcsolva lehetővé válik, hogy az egyébként kedvezőtlen átalakulás is végbemenjen (ld. előadás).

140
 A legfontosabb nagyenergiájú biomolekulákat az alábbi táblázatban tüntettük fel. Ezek között nem
csak anhidridek, hanem enol-észterek és egyéb származékok is találhatók.

6.3. táblázat. Néhány nagyenergiájú vegyületek a biokémiai folyamatokban

Vegyülettípus biomolekula hidrolízis ΔG° (kJ/mol)

Nukleozid-trifoszfát ATP, GTP stb. ATP + H2O = ADP + Pi -30,5
(savanhidrid) ATP + H2O = AMP + PPi -45,6

Vegyes anhidrid aminosav adenilátok AMP-aminosav + H2O = -30,5

AMP + aminosav

karbamoil-foszfát karbamoil-foszfát + H2O = -39,0

karbaminsav + Pi

1,3-biszfoszfoglicerát 1,3-biszfoszfoglicerát + H2O = -49,3

3-foszfoglicerát + Pi

Enol-észter PEP: foszfoenol-piroszőlősav PEP + H2O = piroszőlősav + Pi -61,9

Foszforsavamid kreatin-foszfát kreatin-foszfát + H2O = -43,1

kreatin + Pi

Tioészter acetil-CoA acetil-CoA + H2O = -36,5

CoA-SH + ecetsav

141
Egyensúlyi rendszerek

A sók hidrolízise

A savak és bázisok Brønsted és Lowry elmélete alapján H+-ion donorok, ill. H+-ion akceptorok, a
sav-bázis reakciók pedig H+-ion átadását jelentik. Az ilyen reakciók során a sav H+-iont ad le, a savból
visszamaradó ion H+-felvételére képes, ún. konjugált bázis. A bázisok H+-ion felvételével H+-ion
donorrá, azaz (konjugált) savvá alakulnak.

A savak és bázisok erősségét a vizes oldatban történő disszociáció mértékével lehet kifejezni.
[𝛢− ]⋅[𝐻 + ]
HA + H2O A– + H3O+ 𝐾s = [𝐻𝐴]

(A savi vagy bázis disszociációs állandó kifejezésekor a [H2O]-t nem kell kiírnunk, mert vizes
oldatban a H2O olyan nagy koncentrációban van jelen, ami konstansnak tekinthető, ezért az egyensúlyi
állandóval összevonható.)
[𝐵𝐻 + ]⋅[𝑂𝐻 − ]
B + H2O BH+ + OH– 𝐾b = [𝐵]

Minél magasabb a disszociációs állandó értéke, annál erősebb a sav, ill. a bázis. Az erős savak (HCl,
HNO3) és erős bázisok (NaOH) disszociációja teljesen végbemegy, a folyamat gyakorlatilag egyirányú
(K végtelen nagy).
Hasonlítsuk össze egy gyenge sav és a belőle képződő konjugált bázis erősségét! A sav
disszociációjának egyenlete és disszociációs állandója a következő:
CN−  H+ 
HCN + H2O CN– + H3O+ Ks =
HCN
A konjugált bázis disszociációja és bázisdisszociációs állandója az alábbi egyenletekkel írható le:

HCN  OH− 
CN– + H2O HCN + OH– Kkb =
CN  −

Szorozzuk össze a két disszociációs állandót!

[𝐶𝑁 − ]⋅[𝐻 + ] [𝐻𝐶𝑁]⋅[𝑂𝐻 − ]
𝐾𝑠 ⋅ 𝐾𝑘𝑏 = [𝐻𝐶𝑁]
⋅ [𝐶𝑁 − ]
= [𝐻 + ] ⋅ [𝑂𝐻 − ] = 𝐾𝑣

142
 Az eredmény a vízionszorzat (Kv), mely adott hőmérsékleten állandó. A sav és konjugált bázisának
erőssége tehát fordítottan arányos: minél erősebb egy sav (minél nagyobb a Ks), annál gyengébb a
konjugált bázisa (annál kisebb Kkb).
Mivel az erős savak teljesen disszociálnak, a konjugált párjaik végtelenül gyenge bázisok, H+-ion
felvételére egyáltalán nem hajlamosak. Így vizes oldatban a nitrát- (NO3–), a hidrogénszulfát- (HSO4–),
a jodid- vagy klorid- (I–, Cl–) és perklorát- (ClO4–) ionok nem protonálódnak, vízzel szemben nem
viselkednek bázisként. A gyenge savak maradékionjai (cianid CN–, acetát CH3COO–, karbonát CO32– stb.)
azonban viszonylag erős bázisok, a vízmolekuláktól H+-iont vesznek fel egyensúlyi reakcióban.
A fent említettek a bázisokra is igazak. Az erős báziok általában fém-hidroxidok (NaOH, KOH),
amelyek vízben ionokra disszociálnak, a Brønsted-Lowry elmélet alapján a OH–-ion a valódi bázis,
ellenionjai (Na+, K+...) csak ún. nemrésztvevő ionok. Ezek konjugált sav párja tehát a vízmolekula (OH–
+ HOH → HOH + OH–). A gyenge bázisok, pl. az ammónia és származékai (hidroxil-amin, szerves
aminok), H+-ion felvételével viszonylag erős konjugált savvá alakulnak.
Ezek fényében megérthetjük a sók vizes oldatának kémhatását.
Közömbösítési reakciókban sav reagál bázissal, miközben só (és gyakran víz) képződik.

a. HCl + KOH → KCl + H2O

b. HOCl + NaOH → NaOCl + H2O

c. HNO3 + NH3 → NH4NO3

d. HF + NH3 → NH4F

e. H3PO4 + NaOH → NaH2PO4 + H2O H2CO3 + NaOH → NaHCO3 + H2O

Vajon a fenti folyamatok semlegesítési reakciók is? Milyen a keletkező só vizes oldatának a
kémhatása?

a. Erős sav és erős bázis sója (pl. KCl)

Vízben oldva minden só teljesen disszociál (egyirányú nyíl!): KCl → K+ + Cl–
Mivel a kloridion egy erős sav (HCl) konjugált párja, végtelenül gyenge bázis, a vízzel nem lép sav-
bázis reakcióba. Az alkálifémionok, mint a K+, szintén nem reagálnak vízzel. A keletkező só oldata
emiatt semleges kémhatású.

b. Gyenge sav és erős bázis sója (pl. NaOCl)

Írjuk fel először a só oldódása során lejátszódó teljes disszociáció egyenletét! (egyirányú nyíl!)
NaOCl → Na+ + OCl–.
Az oldat a HOCl konjugált bázis párját, OCl–-iont tartalmaz. Mivel a HOCl nagyon gyenge sav,
anionja a OCl– viszonylag erős bázis, a vízzel egyensúlyi reakcióba lép, hidrolizál:

OCl– + H2O HOCl + OH–

A keletkező OH– miatt a NaOCl vizes oldata lúgos kémhatású.

143
 c. Erős sav és gyenge bázis sója (pl. NH4NO3)
A só teljes disszociációjának egyenlete: NH4NO3 → NH4+ + NO3–
Az ammónium-nitrát vizes oldatában ammónium- (NH4+) és nitrát- (NO3–) ionok találhatók. A NO3–
a salétromsav konjugált bázis párja, mivel a salétromsav nagyon erős sav, a nitrát végtelenül gyenge
bázis, nem hidrolizál. Az ammóniumion viszont a gyenge bázis ammónia (NH3) konjugált párja, ezért
viszonylag erős sav, savasan hidrolizál:

NH4+ + H2O NH3 + H3O+ (egyensúlyi folyamat)

Az ammónium-nitrát vizes oldata savas kémhatású.

d. Gyenge sav gyenge bázissal képzett sója (pl. NH4F)

NH4F → NH4+ + F–
Gyenge sav gyenge bázissal képzett sójában mind az anion, mind a kation hidrolizál:

F– + H2O HF + OH–

NH4+ + H2O NH3 + H3O+

Az oldat kémhatását a két reakció egyensúlyi állandói adják meg, amelyik nagyobb értékű, az fogja
meghatározni a kémhatást. (Ha a két egyensúlyi állandó közel azonos, az oldat semleges kémhatású.)

e. Ha egy só többértékű gyenge savból képződött, figyelembe kell venni, hogy a savmaradékion
amfoter, mind H+-ion felvételére, mind leadására képes: pl. NaH2PO4, NaHCO3.
Ilyen sók vizes oldatában az alábbi folyamatok mehetnek végbe:
A savmaradékion lúgosan hidrolizál:
[𝐻3 𝑃𝑂4 ]⋅[𝑂𝐻 − ]
H2PO4– + H2O H3PO4 + OH– 𝐾ℎ = [𝐻2 𝑃𝑂4 − ]
= 1,33 ⋅ 10−12

A H2PO4–, mivel további H+-ion leadására is képes, savként is viselkedhet:

[𝐻𝑃𝑂4 2− ]⋅[𝐻3 𝑂 + ]
H2PO4– + H2O HPO42– + H3O+ 𝐾𝑠 = [𝐻2 𝑃𝑂4 − ]
= 6,2 ⋅ 10−8

A két folyamat eltérő egyensúlyi állandókkal jellemezhető, az a folyamat lesz a meghatározó,

amelyiknak nagyobb a K-értéke. A dihidrogén-foszfát esetében a savi disszociációs állandó (Ks)
magasabb, mint a hidrolízis-állandó (Kh), ezért a NaH2PO4 vizes oldata savas kémhatású.
A NaHCO3 esetében hasonló megfontolásokat tehetünk:
[𝐻2 𝐶𝑂3 ]⋅[𝑂𝐻 − ]
HCO3– + H2O H2CO3 + OH– 𝐾ℎ = [𝐻𝐶𝑂3 − ]
= 2,38 ⋅ 10−8

[𝐶𝑂3 2− ]⋅[𝐻3 𝑂 + ]
HCO3– + H2O CO32– + H3O+ 𝐾𝑠 = [𝐻𝐶𝑂3 − ]
= 4,8 ⋅ 10−11

Itt épp fordított a helyzet, a hidrolízis a meghatározó folyamat, ezért a szódabikarbóna vizes oldata
lúgos kémhatású. Mint látható, összetételét tekintve mindkét só savanyú (azaz disszociálni képes H+-
ionokat tartalmaznak, ld. 41. o.), de ebből nem következik a vizes oldatuk kémhatása!

144
 Hidrolízisre hajlamosak a többértékű (nagy töltésű) fémionok is, főképp a d-mező fémeire jellemző
ez a tulajdonság. A kis méretű, nagy pozitív töltésű (hard) fémionok (pl. Fe3+, Al3+, Cr3+, Zn2+) igen
elektronhiányosak (erős Lewis-savak), ezért a vízmolekulákkal koordinatív kötést hoznak létre és
akvakomplexet képeznek.

Fe3+ + 6 H2O [Fe(H2O)6]3+

Ezekben a komplexekben a fémion erősen polarizáló (elektronszívó) hatása miatt a kötött

vízmolekulákból H+-ionok disszociálhatnak le:

[Fe(H2O)6]3+ [Fe(H2O)5(OH)]2+ + H+

6.14. ábra. A hexaakva-vas(III) komplex hidrolízise

Emiatt az ilyen ionokat tartalmazó sók vizes oldata enyhén savas kémhatású.

Sók oldódási egyensúlya

Az eddigiekben tárgyalt egyensúlyok homogén rendszerben zajlottak, viszont csapadékok kiválása

során heterogén egyensúlyi rendszerek keletkeznek. Ha egy anyagból annyit teszünk vízbe, hogy
telített oldat képződjék, és az edényben még oldatlan szilárd anyag is maradjon, akkor a szilárd fázis
és a telített oldat folyadék fázisa között egyensúly áll be, ún. oldódási egyensúly. Ugyanilyen egyensúlyi
rendszer keletkezik csapadékképződésekor is. A heterogén egyensúlyoknál szintén dinamikus
egyensúlyról beszélünk, mert a szilárd anyagból ugyanannyi megy oldatba (oldódik), mint amennyi az
oldatból beépül a szilárd fázis kristályrácsába. Adott hőmérsékleten a telített oldat koncentrációját
nevezzük az anyag oldhatóságának, ezt kifejezhetjük pl. mol/dm3-ben vagy bármilyen más
koncentrációegységben.
Sók oldódása során a feloldódó anyag teljesen disszociál (erős elektrolit), tehát a szilárd fázissal a
disszociált, hidratált ionok tartanak egyensúlyt.
A tömeghatás törvénye ezen heterogén rendszerekre is alkalmazható, pl. az ezüst-kromát telített
oldatára:
[𝐴𝑔+ ]2 ⋅[𝐶𝑟𝑂4 2− ]
Ag2CrO4 (sz) 2 Ag+ (aq) + CrO42– (aq) 𝐾= [𝐴𝑔2 𝐶𝑟𝑂4 ]

Mivel a fel nem oldódott, szilárd ezüst-kromát egy másik fázisban van, a koncentrációja az oldat
szempontjából állandónak tekinthető, így értéke összevonható az egyensúlyi állandóval.

L = [Ag+]2 · [CrO42–] = 1,1 · 10-12 25 °C-on.

145
 L az ún. oldhatósági szorzat, mely szintén csak a hőmérséklettől függő állandó. Az oldhatósági
szorzatot csak a rosszul oldódó (kis oldhatóságú) sók jellemzésére használjuk.
A Le Châtelier - Braun elv a heterogén egyensúlyokra is igaz, így ha a fenti telített oldatba például
AgNO3-t oldunk, az ezüstionok megnövekedett koncentrációja a sókiválás irányába tolja el az
egyensúlyt, tehát csökkenti az Ag2CrO4 oldhatóságát; ez hívjuk közösion-hatásnak.

6.4. táblázat. Néhány rosszul oldódó só oldhatósági szorzata 25˚C-on.

só L só L
AgCl 1,6 · 10-10 Ca5(PO4)3OH 1,6 · 10-53
AgBr 7,7 · 10-13 Ca3(PO4)2 2,0 · 10-29
AgI 1,5 · 10-16 CaSO4 6,1 · 10-5
Ag2CrO4 9,0 · 10-12 Ca(HPO4)2 1,0 · 10-7
AgS 1,9 · 10-49 Ca(COO)2 7,7 · 10-7
BaSO4 1,1 · 10-10 PbCl2 1,1 · 10-4
BaCO3 8,1 · 10-9 PbSO4 1,4 · 10-8
Hg2Cl2 2,0 · 10-18 PbS 1,0 · 10-28

Az oldhatósági szorzat ismerete számos só mérgező hatásának megítélését is lehetővé teszi. A

vízoldható bárium-sók igen mérgezőek, de pl. a BaSO4, melynek oldhatósági szorzata nagyon kicsi (L =
1,1 · 10–10), alkalmazható gasztrointesztinális röntgen kontrasztanyagként, mivel a telített oldat Ba2+-
ion koncentrációja olyan alacsony (√𝐿 = 1,04 ⋅ 10−5M), hogy az nem okoz mérgezést. A BaCO3
oldhatósági szorzata szintén alacsony (L = 8,1 · 10–9), ennek ellenére nem alkalmazható ilyen célra,
mert a gyomorsav HCl tartalma reakcióba lépne vele, és vízben jól oldódó BaCl2 keletkezne, amely már
könnyen felszívódhatna.
Hasonló a helyzet a higany kloridjaival is. A kalomel (Hg2Cl2) gyakorlatilag nem mérgező, mert
szinte egyáltalán nem oldódik, régebben hashajtóként használták is az orvosi gyakorlatban. A szublimát
(HgCl2) azonban vízben jól oldódik, és erősen mérgező hatású, gőzeit dezinficiensként használták
műszerek, orvosi eszközök fertőtlenítésére.
A csontok anyagát is alkotó hidroxiapatit (Ca5(PO4)3OH) vagy a foszforit nevű ásvány (Ca3(PO4)2)
szintén alacsony oldhatóságú. A növények számára nélkülözhetetlen, vízoldható foszfátot olyan
műtrágyákkal lehet biztosítani, amelyek ezekből a vegyületekből savas kezeléssel keletkeznek
(Ca3(PO4)2 + 2 H2SO4 → Ca(H2PO4)2 + 2 CaSO4). A kalcium-dihidrogénfoszfát és a kalcium-szulfát
keveréke a szuperfoszfát műtrágya.
Egyes rosszul oldódó kalcium-sók a vizeletből is kiválhatnak, és mint vesekő jelenhetnek meg. A
vesekövek főként kalcium-oxalátot (Ca(COO)2), kalcium-foszfátokat és magnézium-ammónium-
foszfátot tartalmaznak. Gyakori ezenken kívül az L-cisztinből, húgysavból vagy szervetlen sóiból
(ammónium-hidrogénurát és nátrium-hidrogénurát) képződő vesekő is. A vesekövek a vizelet
töményedésekor válnak ki, ezért az alacsony folyadékbevitel elősegítheti a képződésüket. Egyes

146
anyagcsere-betegségek (pl. köszvény) esetén a szervezetben felszaporodik a húgysav, ami szintén
kőképződéshez vezethet. Az étrendnek is szerepe lehet a vesekövek kialakulásában, a magas kalcium-
és oxálsavtartalmú ételek (pl. sóska) a vesekő kialakulásának valószínűségét növelik.

6.5. táblázat. Fontosabb sók vízoldhatósága az anionok alapján 25˚C-on.

Anion Vízben oldódnak

NO3− minden nitrát oldható
−
Cl a legtöbb klorid oldható, kivétel: AgCl, Hg2Cl2, PbCl2
Br− a legtöbb bromid oldható, kivétel: AgBr, Hg2Br2, HgBr2, PbBr2
−
I a legtöbb jodid oldható, kivétel: AgI, Hg2I2, HgI2, PbI2
SO42− a legtöbb szulfát oldható, kivétel: CaSO4, SrSO4, BaSO4, PbSO4, Hg2SO4, Ag2SO4
ClO3− minden klorát oldható
CH3COO− minden acetát oldható

Anion Vízben nem oldódnak

2−
S a legtöbb szulfid oldhatatlan, kivétel: (NH4)2S, alkáli- és alkáliföldfém-szulfidok
OH− a legtöbb hidroxid oldhatatlan, kivétel: alkáli-hidroxidok, Ba(OH)2, Sr(OH)2, Ca(OH)2
CO32− a legtöbb karbonát oldhatatlan, kivétel: alkálifém- és ammónium-karbonátok
SO32− a legtöbb szulfit oldhatatlan, kivétel: alkálifém- és ammónium-szulfitok
PO43− a legtöbb foszfát oldhatatlan, kivétel: alkálifém- és ammónium-foszfátok

Kérdések, feladatok

1. Mit mond ki az energia-megmaradás törvénye?

2. Írja fel a termodinamika I. főtételét szavakkal és egyenlettel, a jelölések magyarázatával!
3. Mit nevezünk reakcióhőnek? Mi az entalpiaváltozás, mi a mértékegysége?
4. Milyen reakciókat nevezünk endoterm és exoterm folyamatoknak? Hogyan változik a rendszer
entalpiája ezekben a folyamatokban?
5. A jég olvadáshője +6,0 kJ/mol. Mennyi a víz fagyáshője, miért?
6. Hess tétele szerint függ-e a kémiai reakcióban felszabaduló hőmennyiség:

A reagáló anyagok kezdeti állapotától?

A reagáló anyagok mennyiségétől?
A képződő végtermékek minőségétől?
A részreakciók sorrendjétől?

7. Az alább megadott képződéshőkből hogyan számolná ki a következő átalakulás reakcióhőjét?

C6H6 (f) + 7,5 O2 (g) = 6 CO2 (g) + 3 H2O (f)
ΔH°k (C6H6 f): +49,6 kJ/mol; ΔH°k (CO2 g): -393,5 kJ/mol; ΔH°k (H2O f): -285,8 kJ/mol;

147
8. Hogyan tolja el az alábbi egyensúlyokat:
I. CH4 (g) + H2O (g) CO (g) + 3 H2 (g) ΔHr = 206 kJ/mol
II. CO (g) + H2O (g) CO2 (g) + H2 (g) ΔHr = -41 kJ/mol

Reakció A hőmérséklet csökkentése? A nyomás csökkentése? H2-t távolítunk el?

I.
II.

9. Írja fel az ammónia elemeiből való szintézisének egyenletét és a tömeghatás törvényét a

folyamatra!

10. Milyen reakciókra alkalmazható, és mit fejez ki a tömeghatás törvénye?

11. Mit jellemez az egyensúlyi állandó? Mely anyagok vannak túlsúlyban kicsi és nagy K értékek
esetén?
12. Mit mond ki a Le Châtelier-Braun elv? Szemléltesse egy példával!
13. Hogyan hat a nyomás, a hőmérséklet, a koncentrációk változtatása és katalizátor alkalmazása egy
egyensúlyi rendszerre?
14. Írja fel a termodinamika 2. főtételét, a jelölések magyarázatával!
15. Hasonlítsa össze az entrópiákat egy anyag különböző halmazállapotában!
16. Írja fel a Gibbs-egyenletet a jelölések magyarázatával! Mit jelent az exergonikus és endergonikus
reakció?
17. Milyen irányban játszódnak le önként a kémiai folyamatok?
18. Milyen összefüggés van egy reakció szabadentalpia változása és a standard reakciószabadentalpia
között? Írjon egyenletet a jelölések magyarázatával!
19. Milyen összefüggés van egy reakció egyensúlyi állandója és a standard reakciószabadentalpia
között? Írjon egyenletet a jelölések magyarázatával!
20. Írja fel a trifoszforsav hidrolízisének reakcióegyenletét! Mi az ATP szerepe az élő szervezetben?
21. Milyen kémhatású a nátrium-acetát vizes oldata? Válaszát egyenletekkel indokolja!
22. Milyen kémhatású az ammónium-klorid vizes oldata? Válaszát egyenletekkel indokolja!
23. Milyen kémhatású a kálium-cianid vizes oldata? Válaszát egyenletekkel indokolja!
24. Milyen kémhatású a kálium-klorid vizes oldata? Válaszát indokolja!
25. Miért savas kémhatású a vas(III)-klorid vizes oldata? Válaszát egyenlettel indokolja!
26. Hogyan állapítható meg a K2HAsO3 vizes oldatának kémhatása? Írjon egyenleteket!
27. Mit jelent az oldhatóság?
28. Vezesse le az ólom(II)-klorid disszociációs egyensúlyából az oldhatósági szorzatot!
29. Válik-e le csapadék, ha telített ólom(II)-klorid-oldathoz kevés ezüst-nitrát-oldatotot adunk? Válik-
e le csapadék telített ezüst(I)-klorid oldatában, ha ahhoz kevés ólom-nitrát-oldatot adunk? A
választ az alábbi adatok segítségével magyarázza meg:
L (AgCl) = 1,6 · 10-10 L (PbCl2) = 1,1 · 10-4

148
30. Miért használnak bárium-szulfátot kontrasztanyagként röntgen vizsgálatokhoz és bárium-
karbonátot nem?
31. Milyen összetételű lehet a vesekő? Adjon min. 3 példát! Mi a vesekőképződés fő oka?

149
Elektrokémia

Az elektrokémia redoxireakciókkal és az általuk termelt vagy fogyasztott elektromos munkával

(energiával) foglalkozik. A redoxireakciók két részfolyamatra, egyidőben lejátszódó oxidációra és
redukcióra bonthatók. Oxidáció során elektronleadás, míg redukció során elektronfelvétel történik. E
folyamatok az oxidációs számok segítségével írhatók le.
Az oxidációs és a redukciós folyamatot térben szétválasztva az átadott elektronok munkára
foghatók, így galvánelem készíthető. Az élő szervezetben lejátszódó redoxifolyamatok bár térben
többnyire nem különülnek el, ugyanazokkal a törvényszerűségekkel írhatók le, amelyekkel a galván-
elemekben végbemenő reakciók.
A galvánelemek két, térben elválasztott félcellából vagy elektródból állnak, melyeket az
ionáramlást lehetővé tevő sóhíddal és az elektronáramlást biztosító vezetékkel kötünk össze. Egy
elektród tartalmazza mind az oxidált, mind a redukált állapotú anyagokat (pl. Cu2+|Cu)

6.15. ábra. A Daniel-elem felépítése

Azt a félcellát (elektródot), amelyben az oxidáció megy végbe anódnak nevezzük, a redukció a
katódon történik.
A galvánelemeket az ún. celladiagrammal is leírhatjuk. Ebben a felírásban bal oldalon szerepel az
anód félcella, melyben a redukált állapotú komponenst követi az oxidált állaptú (a közöttük lévő
függőleges vonal a fázishatárt jelöli). A két félcellát a || jellel választjuk el (sóhíd), majd feltüntetjük a
katód oxidált alakját, végül a katód redukált komponensét:

Anódfém | anód elektrolit || katód elektrolit | katódfém

pl. a Daniel elem celladiagramja: Zn|Zn2+||Cu2+|Cu

Annak megítélésében, hogy mely félcella viselkedik anódként, és melyik katódként, a később
tárgyalandó standardpotenciál-értékeket kell figyelembe venni.

150
 A redoxireakció hajtóereje a két elektród közötti potenciálkülönbség kiegyenlítődése. Az egyes
félcellák abszolút potenciálja nem hatázoható meg, csak két, galvánelemmé kapcsolt elektród közötti
potenciálkülönbséget lehet megmérni. A galvánelem két elektródja között mérhető maximális
potenciálkülönbséget elektromotoros erőnek nevezzük:

Eel = εk-εa

ahol Eel az elektromotoros erő, εk és εa rendre a katód és az anód elektródpotenciáljai.

A galvánelem maximális elektromos munkavégző képessége (Eel) a redoxireakciót kísérő
szabadentalpia-változással arányos:

ΔG = -nFEel

ahol ΔG a redoxireakció szabadentalpiaváltozása, n a sztöchiometriai egyenlet szerint átadott

elektronok anyagmennyisége, F a Faraday-állandó (96 500 C) és Eel az elektromotoros erő.

Az egyes elektródok elektromos potenciáljainak jellemzésére egy relatív skálát, a standard

elektródpotenciált vezették be. A standard elektródpotenciál (ε°) az a maximális potenciálkülönbség,
amely a standard hidrogénelektród (SHE) és a standard állapotú vizsgált elektród között mérhető. A
standard hidrogénelektród elektródpotenciálja megegyezés szerint 0 V. A standard elektródpotenciál
előjeles érték, előjele attól függ, hogy az adott elektród a standard hidrogénelektróddal szemben
anódként (-) vagy katódként (+) viselkedik. (ld. előadás)

6.6. táblázat. Elektrokémiai sor

ε° (V) ε° (V)
F2|F– 2,87 H+|H2 0,00
H2O2|H2O 1,78 Fe3+|Fe -0,03
MnO4–|Mn2+ 1,51 2+
Pb |Pb -0,13
Au+|Au 1,68 Sn2+|Sn -0,14
Cl2|Cl– 1,36 Ni2+|Ni -0,23
Cr2O72–|Cr3+ 1,33 2+
Fe |Fe -0,44
Pt2+|Pt 1,20 S|S2– -0,48
Br2|Br– 1,07 Cr3+|Cr -0,74
2+
HNO3|NO, H2O 0,96 Zn |Zn -0,76
Hg2+|Hg 0,85 Al3+|Al -1,66
+ 2+
Ag |Ag 0,80 Mg |Mg -2,38
O2|H2O 0,70 Na+|Na -2,71
I2|I– 0,54 K+|K -2,93
2+ +
Cu |Cu 0,34 Li |Li -3,05

151
 Egy elektród potenciálja az anyagi minőségen kívül függ a hőmérséklettől és az elektrolit-oldat
koncentrációjától is. Ezt az összefüggést írja le a Nernst-egyenlet:
RT [ox]
𝜀 = 𝜀 0 + nF ln [red]

ahol ε az adott elektród potenciálja, ε° az adott elektród standardpotenciálja, R az egyetemes

gázállandó, T az abszolút hőmérséklet (K), n a sztöchiometriai egyenlet szerint átadott elektronok
anyagmennyisége, F a Faraday-állandó, [ox] és [red] az elektród anyagának oxidált és redukált állapotú
formáinak molaritásban kifejezett koncentrációja.
A Nernst-egyenlet segítségével tetszőleges elektród (a SHE-hoz viszonyított relatív) potenciálja
kiszámítható.
Az elektródokat első- és másodfajú típusokra oszthatjuk, attól függően, hogy potenciáljuk miként
változik a működésük során. Az elsőfajú elektródok potenciálja galvánelemben folyamatosan csökken,
mivel az elektrolit koncentrációja a redoxireakció következtében változik. Elsőfajú a fémelektród (ahol
egy fém merül saját ionjait tartalmazó oldatba), a gázelektród (melynél egy gázt a saját ionjait
tartalmazó elektrolitba vezetünk egy inert fémes vezető jelenlétében), és az ún. redoxielektród (amely
elektrolitjában mind az oxidált, mind a redukált forma oldatban van és egy inert vezető merül az
elektrolitba, ld. előadás).

6.16. ábra. Elsőfajú elektródok

Az élő szervezetben lejátszódó oxidációs és redukciós folyamatok, akárcsak a galvánelemekben,

térben elkülönülve is végbemehetnek. A legtöbb esetben a redoxielektródokkal modellezhető
rendszerek keletkeznek, azaz egy elektrolitban mind a redukált, mind az oxidált forma oldott
állapotban vannak jelen.
A másodfajú elektród esetében egy fém a saját rosszul oldódó sójával érintkezik, és a sóban lévő
aniont tartalmazó, jól oldódó másik só telített oldatába merül. A redoxireakció során a fém oxidált
állapotú, oldott formájának a koncentrációja közel állandó, melyet a rosszul oldódó só oldódási
egyensúlya biztosít (ld. előadás). Emiatt a másodfajú elektródok potanciálja a galvánelem működése
során nem változik.

152
 6.17. ábra. Másodfajú elektród

Mivel az elsőfajú elektródok potenciálja a Nernst-egyenlet szerint az elektrolit-oldatok koncentrá-

cióinak függvénye, ezek az analitikában mérőelektródként használhatók: ismeretlen koncentrációjú
elektrolittal galvánelemet készítve a mért elektromotoros erőből az ismeretlen koncentráció
kiszámítható (ld. potenciometria).
A másodfajú elektródok az állandó potenciáljuk miatt referenciaelektródként használatosak.
Mérőelektróddal galvánelemmé kapcsolva, az elektromotoros erő csak a mérőelektród elektrolitjának
koncentrációjától függ.
Bármilyen két elektródból készíthető galvánelem, ha különböző az elektródpotenciáljuk, közöttük
redoxireakció történik.
A galvánelemek egy speciális típusa a koncentrációs elem, melyben a két elektród anyagi
minősége azonos, csak az elektrolitok koncentrációiban különböznek. Ekkor az elektromotoros erő is
a két elektrolit koncentrációjának hányadosától függ:
RT ck
Eel = εk − εa = ln
nF ca

ahol ck és ca rendre a katód és az anód elektrolitjainak koncentrációi, és ck > ca. Ebben az esetben a
redoxireakció a koncentrációkiegyenlítődés irányába megy végbe spontán.
A redoxireakció irányát, tehát hogy melyik elektród viselkedik anódként, és melyik katódként, a
redukcióra vonatkoztatott elektródpotenciálok egymáshoz viszonyított értéke határozza meg: a
magasabb potenciálú rendszer redukálódik (azaz katódként működik), az alacsonyabb potenciálú
elektród viszont oxidálódik (anódként viselkedik).
Az elektromotoros erő és a redoxireakció egyensúlyi állandója közötti összefüggés az alábbi
egyenlettel adható meg:
RT
E0 el = lnK
nF
ahol E°el a katód és az anód standard elektródpotenciáljainak különbsége, K a reakció egyensúlyi
állandója.

153
 Az élettani redoxifolyamatok sokszor olyan enzimek közreműködésével mennek végbe, amelyek
prosztetikus csoportként változó oxidációs állapotú fémiont tartalmaznak. Tipikus redoxienzimek a
vastartalmú citokróm oxidázok, amelyek reverzibilisen alakulnak át a Fe3+-tartalmú oxidált forma és a
Fe2+-tartalmú redukált alak között. A fotoszintézisben mangántartalmú redoxienzimek végzik a víz
oxidációját oxigénné és a szén-dioxid redukcióját szénhidrátokká. A redoxienzimek a folyamatokhoz
szükséges elektronokat szállítják, mintegy a "vezeték" szerepét töltik be. A redoxienzimek mind a
redukciót, mint az oxidációt képesek katalizálni, a folyamatok irányát a bennük részt vevő molekulák
aktuális koncentrációja határozza meg (ld. termodinamika, egyensúlyok).

Kérdések, feladatok (a válaszokhoz ld. előadás!)

1. Mit jelent az oxidáció és a redukció?

2. Írja fel réz-szulfát reakcióját alumíniummal! Melyik az oxidálószer és melyik a redukálószer?
3. Írja fel a hidrogén-peroxid oxidációjának és redukciójának rendezett egyenleteit! (ld. előadás!)
4. Rendezze erősség szerint növekvő sorrendbe az alábbi oxidálószereket! Használja a fenti
elektrokémiai sort!
Br2, Fe3+, Cr2O72–
5. Rendezze erősség szerint növekvő sorrendbe az alábbi redukálószereket! Használja a fenti
elektrokémiai sort!
Al, Na, Zn
6. Írja fel a Daniell-elem félcelláiban lejátszódó reakciók egyenleteit!
7. Mit jelent a “katód” és az “anód” a galvánelemben? Mi a reakció hajtóereje egy galvánelemben?
8. Mit jelent az elektromotoros erő, hogy számolható ki a katód és az anód elektródpotenciáljaiból?
9. Két elektródot galvánelemmé kapcsolunk. Melyik az anód és melyik a katód? Mi a sóhíd szerepe a
galvánelemben?
10. Rajzolja fel a standard hidrogénelektródot, nevezze meg a részeit!
11. Írja fel azt a reakciót, ami akkor játszódik le, amikor a hidrogénelektród katódként van kapcsolva.
12. Írja fel azt a reakciót, ami akkor játszódik le, amikor a hidrogénelektród anódként van kapcsolva.
13. Mit jelent a standard elektródpotenciál?
14. Ismertesse, hogy miként mérhető meg, illetve számítható ki valamely elektród (pl. Zn-, vagy Cu-
elektród) standardpotenciálja!
15. Hogyan függ az elektródpotenciál az elektrolit koncentrációjától? Adja meg az ezt leíró
összefüggést (Nernst-egyenlet)!
16.Milyen összefüggés van egy hidrogén-elektród elektrolitjának pH-ja és az elektródpotenciál között?
(egyenlet, jelölések értelmezése)
17. Rajzolja fel azt a galvánelemet, amely az alábbi redoxireakció szerint működik, adja meg a részeit:
2 Ag+ + Ni = 2 Ag + Ni2+
Jelölje meg a rajzon az anódot és a katódot.

154
18. Rajzoljon fel egy Fe2+|Fe3+ redoxielektródot. Milyen reakció meg végbe, ha ez az elektród katódként
van kapcsolva? Írjon egyenletet!
19. Adja meg annak a galvánelemnek a rövidített felírását (celladiagramját), amely a következő reakció
alapján működik:
Fe (sz) + Sn2+ (aq) → Fe2+ (aq) + Sn (sz)
20. Írja fel az alábbi galvánelemben végbemenő reakció rendezett egyenletét!
Pt (sz) | Sn2+ (aq), Sn4+ (aq) || Ag+ (aq) | Ag (sz)
21. Mely fémek fejleszthetnek hidrogént sósavból és melyek nem? Soroljon fel 3-3 példát!
22. Miért nem létezik vas(III)-jodid? Írjon egyenletet! (ld. 106. o.)
23. Rajzoljon fel egy másodfajú elektródot, nevezze meg a részeit! Miért használhatók a másodfajú
elektródok referenciaelektródként?
24. Miért nem alkalmasak az elsőfajú elektródok referenciaelektródként való alkalmazásra?
25. Milyen összefüggés van a redoxireakció iránya és az elektromotoros erő között? Írjon képletet a
jelölések magyarázatával!
26. Definiálja a koncentrációs elem fogalmát és adjon rá egy példát!
27. Írja fel a koncentrációs elemek elektromotoros erejének számolására alkalmas összefüggést a
jelölések magyarázatával!
28. Töltse ki az alábbi táblázatot!

Reakciótípus Eel előjele ΔG előjele cellatípus

spontán
nem spontán
egyensúly

155
Potenciometria

Potenciometria (elektrometria) néven foglaljuk össze az elektródpotenciálok mérésére

visszavezethető analitikai módszereket. A potenciometria különböző oldott ionok mennyiségi
meghatározására alkalmas. Jelentősége a klinikai analitikában igen nagy, mivel a testnedvek vizes
elektrolitoldatok, így potenciometriás mérésekből a szervezet állapotára (pl. ionháztartására)
következtethetünk.
Az egészséges szervezetben a testnedvek komponenseinek koncentrációja viszonylag állandó, ill.
szűk tartományon belül változik.

6.7. táblázat. Testnedvek tipikus pH értékei és egyes összetevői

testnedv pH Na+ glükóz karbamid

(mmol/dm3) (mmol/dm3) (mmol/dm3)
vérszérum 7,3 - 7,4 133 - 147 3,6 - 6,2 2-9
vizelet 5,2 - 5,8 50 - 100 <2 400 - 600 / 24 óra
gyomorsav 1,1 - 2,6 - - -
nyál 5,6 - 7,6 - - -

(Forrás: Kormos F., Végh P. Műszaki Szemle 1999. II/7-8, 8-10. o.)

A klasszikus analitikai meghatározások időigényesek, nagy vegyszer- és mintaigényűek, ezért ma

már kizárólag automata vagy félautomata műszerek segítségével végezzük a testnedvek analízisét. A
műszeres analízis további előnye, hogy in vivo, azaz a szervezetben végzett mérést is lehetővé tesz,
egyes paraméterek folyamatosan vizsgálhatók. Ez igen fontos intenzív osztályokon (“point of care”
vagy ágy melletti tesztkészülékek), ahol pl. a vér pH-jának, oxigén- vagy CO2-szintjének folyamatos
monitorozása a beteg állapotáról azonnali információt szolgáltat. Ahogyan a fenti példákból látható,
nemcsak ionok, hanem nemelektrolit molekulák koncentrációja is meghatározható, ha alkalmas
redoxireakciót találunk alakításukra. Ezt a gyakorlatban enzimek segítségével végezzük, a mérő
készülékben pl. glükóz-oxidáz vagy ureáz enzim található.
A potenciometriás analízis alapja a Nernst-egyenlet, mely szerint egy elektród potenciálja () függ
a környező elektrolit koncentrációjától (ld. előadás):
2,303RT
ε = ε + lg c
nF
ahol: ε° a standard elektródpotenciál, c az elektrolit-oldat moláris koncentrációja, R az
egyetemes gázállandó, T az abszolút hőmérséklet, n az elektródfolyamat elektronszám-változása, F
pedig a Faraday féle állandó (1 mol elektron töltése: 96 500 C/mol). Szobahőmérsékletet feltételezve
(298 K) és az állandókat összevonva:
0,059
ε = ε + lg c
n

156
 A gyakorlatban a testnedvek mint elektrolitok komponenseinek moláris koncentrációját (c)
szeretnénk meghatározni. Olyan elektródra van tehát szükség, melynek potenciálja az adott
komponens koncentrációjával arányos, így az elektródpotenciál mérésével a koncentráció
kiszámolható.
Az orvosi gyakorlatban mérőelektródként ún. ionszelektív membránelektródokat használunk. Ha
a speciális üvegből készített hártya érintkezik egy adott ionos vegyület oldatával, az üvegmembrán
külső és belső fala között potenciálkülönbség lép fel. Ennek nagysága arányos a külső
ionkoncentrációval. A membrán anyagának helyes megválasztásával elérhető, hogy az elektród csak
egyféle ion koncentrációjára legyen érzékeny. Így pl. H+, Na+, Cl–, S2- stb. szelektív elektródokat lehet
előállítani. A klinikai gyakorlatban alkalmazott szenzorok is ionszelektív elektródok, amelyek a
testnedvekbe mint elektrolit-oldatba merülnek.

6.18. ábra. Ionszelektív üvegelektród

Mivel egyetlen elektród abszolút potenciálját nem lehet megmérni, a mérőelektródot egy másik,
ún. összehasonlító (referencia-)elektróddal galvánelemmé kapcsoljuk össze, és az elem
elektromotoros erejéből számoljuk ki az elektródpotenciált, ill. a mérni kívánt ionok koncentrációját.

Eel = katód – anód

Bár az elektródpotenciálokat megegyezés szerint a standard hidrogénelektród potenciáljához

viszonyítjuk, ezt az elektródot a gyakorlatban szinte soha nem használjuk (biológiai mintákban ez az
elektród technikai okok miatt egyáltalán nem alkalmazható). Viszonyítási elektródként kizárólag
másodfajú (fém|csapadék) elektródokat pl. ezüst-klorid elektródot (Ag|AgCl|KCl ld. 150. o.) vagy
kalomel elektródot (Hg|Hg2Cl2|KCl) használunk.

157
 6.19. ábra. Vonatkoztatási elektródok

A másodfajú elektródok potenciálja csak elhanyagolható mértékben változik a használat során

(ld. előadás). Ebből az állandónak tekinthető, ismert elektródpotenciálból és a mért elektromotoros
erőből az ionszelektív mérőelektród potenciálja kiszámítható, amely a Nernst-egyenlet szerint
arányos a mérendő ion koncentrációjával. A modern készülékek a számítást automatikusan elvégzik
és közvetlenül a meghatározott ionkoncentrációt jelenítik meg.

6.20. ábra. Potenciometriás koncentrációmérés

Ebben az elrendezésben a referenciaelektródon található porózus dugó a sóhíd szerepét tölti be

(azaz zárja az áramkört, de megakadályozza az elektrolit oldatok keveredését).

158
 A gyakorlatban a mérő üvegelektródot egybeépítik a referenciaelektróddal, így ún. kombinált
üvegelektródot kapunk, melynek felépítését a 6.21. ábra mutatja.

6.21. ábra. A kombinált üvegelektród felépítése (szürkével satírozva a mérőelektród)

A kombinált üvegelektród (6.21. ábra) két, koncentrikusan egymásba helyezett, és "alul", a

mérendő folyadékba érő részénél összeömlesztett üvegcső. A belső csőre forrasztják az ionszelektív,
gömb alakú membránt. Ez a mérőelektród (az ábrán szürkével jelölve). A külső csőben található az
ezüst|ezüst-klorid összehasonlító (referencia) elektród. A külső cső falába forrasztják a kerámia szűrőt
is, amely a sóhídnak felel meg. Méréstechnikai okokból a belső, mérőelektódban is láthatunk egy
hasonló ezüst|ezüst-klorid elektródot, melynek potenciálja megegyezne a referencia elektród
potenciáljával, ha a membránpotenciál nem lépne fel. Mindkét elektródunk tartalmaz tehát egy
Ag|AgCl elektródot, de a mérőelektród még egy ionszelektív membránt is. Összekapcsolva a két
elektródot a két Ag|AgCl elektród potenciálja kompenzálja egymást, és a mérőműszer által mutatott
feszültség kizárólag a vizsgált oldat ionkoncentrációjának függvénye.

Potenciometriás pH-mérés
A leggyakrabban használt membránelektród a hidrogénion-szelektív (pH-érzékeny) üvegelektród.
Ha a hidrogénion-szelektív membránelektródot hidrogénionokat tartalmazó oldatba merítjük, az
üvegmembrán két fala között fellépő potenciálkülönbség függvénye lesz az oldat hidrogénion-
koncentrációjának, azaz pH-jának.
A Nernst egyenletben a hidrogénelektródra: ° = 0 V, –lg [H+] = pH, azaz

 = – 0,059 pH (ld. előadás).

159
 Következésképpen, ha egy oldatba hidrogénszelektív üvegelektródot merítünk és egy
referenciaelektróddal galvánelemmé kapcsoljuk, akkor az elem elektromotoros ereje arányos lesz az
oldat pH-jával.

Kérdések, feladatok

1. Rajzoljon fel egy Ag|Ag+ elektródot! Milyen reakció játszódik le, ha anódként van kapcsolva?
2. Rajzoljon le egy Ag|AgCl|KCl elektródot! Milyen reakció játszódik le, ha anódként van kapcsolva?
3. Adja meg az elektródpotenciál kiszámításának Nernst-féle egyenletét!
4. Hogyan számítható ki egy galvánelem elektromotoros ereje az elektródpotenciálokból?
5. Mit jelent a mérőelektród és a referenciaelektród? Milyen típusú elektródot használunk mérő- ill.
referenciaelektródként?
6. Miért nem alkalmasak az elsőfajú elektródok referenciaelektródként való alkalmazásra?
7. Rajzolja fel az ionszelektív membránelektód szerkezetét! Milyen összefüggés van egy hidrogén-
elektród elektrolitjának pH-ja és az elektródpotenciál között? (egyenlet)
8. Mit jelent a "pH"? Mennyi egy 0,01 M sósav-oldat és egy 0,1 M nátrium-hidroxid-oldat pH-ja?
9. Rajzolja fel a kombinált üvegelektródot vázlatosan!
10. Milyen mértékben változik meg az alábbi galvánelem elektromotoros ereje, ha az anódtér
elektrolitjának koncentrációját tízszeresére növeljük?
Pb (sz) |Pb(NO3)2 (aq) 1M || CuSO4 (aq) 1M | Cu (sz)

160
Pufferrendszerek

Az élő szervezetben található és a gyakorlatban alkalmazott pufferrendszerek egy gyenge savat és

annak erős bázissal alkotott sóját (konjugált bázisát) tartalmazzák. Szintén pufferoldatot képez egy
gyenge bázis és annak erős savval alkotott sója.
A pufferoldatok erős savak vagy lúgok hozzáadásakor a pH-jukat csak kis mértékben változtatják
meg, tompítják a hozzáadott sav vagy bázis hatását. Annak az egyértékű, erős savnak vagy bázisnak
a mólokban kifejezett mennyiségét, amely 1 dm3 pufferoldatban 1 egységnyi pH-változást okoz,
pufferkapacitásnak nevezzük.
A pufferrendszerek pH-ját a Henderson-Hasselbalch egyenlet segítségével számolhajuk ki:
𝑐
𝑝𝐻 = 𝑝𝐾𝑠 + 𝑙𝑔 𝑐 𝑠ó
𝑠𝑎𝑣

ahol pKs a gyenge sav disszociációs állandójának negatív logaritmusa, csó a konjugált bázis
molaritása, csav a gyenge sav molaritása (ld. előadás).
A vér állandó, ~7,4 pH-értékét a benne található szénsav-hidrogénkarbonát pufferrendszer
biztosítja. Erre a rendszerre az alábbi Henderson-Hasselbalch egyenlet írható fel:
[𝐻𝐶𝑂3− ]
𝑝𝐻 = 𝑝𝐾𝑠 , + 𝑙𝑔
𝛼𝐶𝑂2 𝑝𝐶𝑂2

ahol αCO2 a CO2 oldhatósága, pCO2 a CO2 parciális nyomása, Ks’ az alábbi reakciósor összesített
egyensúlyi állandója:
CO2 (aq) + H2O (f) H2CO3 (aq) ) HCO3− (aq) + H+ (aq)
Az élő szervezetben a vér pH-ja csak kb. 0,02-0,03 egységgel térhet el 7,4-től, ettől nagyobb
változás már patológiás. Ha a vér pH-ja csökken, ún. acidózis alakul ki. Acidózist okozhat pl. a kezeletlen
diabetes vagy tüdőtágulás (emphysema) is. A vér pH-jának növekedése alkalózist jelent, amely
bikarbonát túladagolás, alacsony légköri oxigénkoncentráció (pl. magashegységben) vagy gyakori
hányás eredménye lehet. Az alábbiakban áttekintjük, hogy az egészséges szervezet milyen módon
akadályozza meg az acidózist és az alkalózist.
A szén-dioxid vízben való oldhatósága a gáz parciális nyomásával egyenesen arányos.

CO2 (g) CO2 (aq) (1)

Az oldott szén-dioxid részben szénsavvá alakul:

CO2 (aq) + H2O (f) H2CO3 (aq) (2)

Ez az reakció tiszta vízben csak kis mértékben és lassan játszódik le, az egyensúlyi elegyben inkább
oldott szén-dioxid és csak nagyon kevés szénsav található.
A szénsav gyenge sav, vízben kis mértékben disszociál:

H2CO3 (aq) HCO3− (aq) + H+ (aq) (Ks = 4,2 · 10-7) (3)

161
 A vérben található fehérjék (pl. az oxigént szállító oxihemoglobin) enyhén bázikusak, a szénsavat
deprotonálják, ezért a fenti egyensúlyok jobbra tolódnak. A vérben viszonylag nagy mennyiségű
hidrogénkarbonát (~24 mmol/dm3) található.
A szervezetben keletkező savat a hidrogénkarbonát közömbösíti, így megelőzi az acidózist:

HCO3− (aq) + H+ (aq) → H2CO3 (aq) (4)

A hidroxidionokat a rendszer szénsav-tartalma köti meg, megakadályozva az alkalózist:

H2CO3 (aq) + OH− (aq) → HCO3− (aq) + H2O (f) (5)

Kulcsfontosságú a szénsav-anhidráz enzim, amely a szénsav−szén-dioxid átalakulást katalizálja, így

a reakció pillanatszerűen játszódik le.

H2CO3 (aq) CO2 (aq) + H2O (f) (6)

Ha a vérben felszaporodnak a savas anyagcseretermékek, a hidrogénkarbonát közömbösíti őket,

miközben maga szénsavvá alakul. Az enzim hatására a keletkező szénsav azonnal szén-dioxiddá bomlik,
amelyet azután kilélegzünk.
Bázisok közömbösítéséhez szénsav szükséges. Amennyiben a szénsav koncentrációját bázisok
csökkentik, a fenti (6) egyensúly balra tolódik, és pótolja az elhasznált szénsavat. Az alkalózist maga a
szén-dioxid is megakadályozza, hiszen savanhidrid:

CO2 (aq) + OH− (aq) → HCO3− (aq) (7)

A rendszer érzékeny egyensúlya azon alapul, hogy a szénsav nagy része CO2(aq) · H2O hidrát
formában van jelen.
A vérkeringésben az oxigént és az anyagcsere-végtermék szén-dioxidot a hemoglobin nevű fehérje
szállítja. A hemoglobin (HHb) nagyon gyenge sav, az oxigén megkötésekor deprotonálódik és
viszonylag erős konjugált bázis, oxihemoglobin keletkezik belőle.

HHb + O2 HbO2− + H+ (8)

A tüdőben nagy az oxigén parciális nyomása, ami ezt az egyensúlyt jobbra tolja. A keletkező H+-t a
hidrogén-karbonát megköti, a keletkező szénsav szén-dioxiddá bomlik, és a tüdőn át távozik. Az
izmokban a folyamat megfordul: az oxihemoglobin protonálódik, leadja az oxigént, miközben szén-
dioxidot is megköt.
Mint látható, a vér állandó pH-jának fenntartása a légzési rendszer feladata. A szén-dioxid
távozásának gátlása acidózishoz vezet, ami önkéntelen hipoventilláció (lassú és felületes légzés) miatt
jöhet létre (pl. asztma, tüdőgyulladás, morfin-származékok vagy barbiturátok túladagolása során).
Alacsony légköri oxigénkoncentrációra a szervezet hiperventillációval (sűrű és mély lélegzetvétellel)
reagál, ez azonban gyorsítja a szén-dioxid kilégzését is, ami alkalózishoz vezet. Ilyenkor a beteggel a
saját kilélegzett levegőjét lélegeztetik (zacskó segítségével), amelyben viszonylag magasabb a szén-
dioxid koncentrációja. A vér légzési rendellenességek miatt kialakuló pH-változását respiratorikus

162
acidózisnak ill. alkalózisnak nevezzük. Ezen kívül anyagcserefolyamatok is kémhatásváltozást
okozhatnak, az ilyen jelenséget metabolikus acidózisnak, ill. alkalózisnak hívják.
A sejtekben a foszfát-puffer biztosítja az állandó pH-t. Ez a rendszer H2PO4− (dihidrogénfoszfát) és
HPO42− (hidrogénfoszfát) ionokat tartalmaz. Savak hatását a HPO42− kompenzálja, míg a bázisokat a
H2PO4− közömbösíti:

HPO42− (aq) + H+ (aq) → H2PO4− (aq)

H2PO4− (aq) + OH− (aq) → HPO42− (aq) + H2O (f)

Kérdések, feladatok

1. Jellemezze a pufferoldatok összetételét!

2. Mit jelent a pufferkapacitás?
3. Írja fel a pufferoldatok pH-jának számolására alkalmas Henderson-Hasselbalch egyenletet a
rövidítések értelmezésével!
4. Írja fel reakcióegyenlettel, hogy mi történik, ha egy ecetsav-nátrium-acetát rendszerbe kevés
sósavat adunk.
5. Írja fel reakcióegyenlettel, hogy mi történik, ha egy ecetsav-nátrium-acetát rendszerbe kevés
kálium-hidroxidot adunk.
6. Írja fel reakcióegyenlettel, hogy mi történik, ha egy ammónia-ammónium-klorid rendszerbe kevés
kálium-hidroxidot adunk.
7. Írja fel reakcióegyenlettel, hogy mi történik, ha egy ammónia-ammónium-klorid rendszerbe kevés
salétromsavat adunk.
8. Írja fel a Henderson-Hasselbalch egyenletet a fiziológiás bikarbonát-pufferre a rövidítések
magyarázatával!
9. Hogyan változik egy pufferoldat pH-ja, ha az oldatot háromszorosára hígítjuk?
10. Hogyan változik egy pufferoldat pufferkapacitása, ha az oldatot háromszorosára hígítjuk?
11. Milyen pufferrendszerek felelősek a vér normál tartományba eső pH-jának biztosításáért? Hogyan
akadályozza meg ez a rendszer az acidózist és az alkalózis? Írjon reakcióegyenleteket!
12. Milyen pufferrendszer felelős a sejtek állandó pH-jának biztosításáért? Hogyan akadályozza meg
ez a rendszer az alkalózist és az acidózist? Írjon reakcióegyenleteket!

163
 7. Mennyiségi kémiai analízis
A mennyiségi kémiai analízis tárgya a vegyületekben vagy keverékekben az alkotórészek
mennyiségének a meghatározása. A meghatározás alapulhat tisztán kémiai, vagy fizikai-kémiai
módszereken.
Szemléletes a tömegmérésen alapuló meghatározás. Ilyenkor a kérdéses anyagot (X) oldatából
csapadékképző reagenssel (A) leválasztjuk, és a csapadékot (AX) szűrés után megszárítva lemérjük. Az
AX, (ismert) összetételű csapadék tömegéből egyszerű sztöchiometriai számolással X mennyisége
kiszámítható. A módszert gravimetriának nevezik. A gravimetria egyre inkább háttérbe szorul, mert
kivitelezése nagy gyakorlatot kíván és időigényes.
A mennyiségi kémiai analízis másik ága az ún. térfogatos (titrimetriás) analízis. "A titrimetria
alapgondolata az, hogy valamely elem, vagy vegyület mennyisége meghatározható, ha oldatába egy
vele azonnal reagáló más vegyület ismert erősségű oldatát csepegtetjük mindaddig, míg az átalakulás
éppen véget ér, amit könnyen észrevehető változásnak, pl. színváltozásnak kell jeleznie" (Faurholt, C.,
Gjaldbaek, J.K., Zechmeister, L.: Chemiai Gyakorlatok, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó, Pécs,
1944, 253. o.). A meghatározás alapjául szolgáló reakciónak egyértelműnek, teljesen
végbemenőnek, gyorsnak és indikálhatónak kell lennie.
Kísérletesen annak a pontnak a felismerése döntő, amikor a meghatározandó anyag és az ún.
mérőoldat hatóanyaga egyenértékű mennyiségben van jelen, ill. egymással maradék nélkül
elreagáltak. Ezt a pontot nevezzük ekvivalenciapontnak. Az ekvivalenciapontban a reagáló anyagok
mólaránya a reakcióegyenlet szerinti pontos mólarányoknak felel meg.
Ha ismerjük a meghatározandó anyag oldatának térfogatát (V1 cm3), és megmérjük, hogy ezzel
milyen térfogatú (V2 cm3), pontosan ismert koncentrációjú (c2 mol/dm3) reagensoldat reagál el teljes
mértékben, akkor a reakcióegyenlet alapján kiszámolható, hogy az ismeretlen oldat hány mól
meghatározandó anyagot tartalmazott, illetve ennek mennyi a koncentrációja (c1).
A módszert az alábbi példával szemléltetjük: tegyük fel, hogy egy vizes jód-oldat jódtartalmát (c1)
szeretnénk meghatározni. Ehhez alkalmas az alábbi reakció, melynek során a jódot nátrium-
tioszulfáttal jodiddá redukáljuk.

I2 + 2 Na2S2O3 = 2 NaI + Na2S4O6

Ez a reakció azonnal és teljesen végbemegy, semmilyen más mellékreakció nem lehetséges, a jód
elfogyása pedig könnyen detektálható (akár keményítő-oldat alkalmazásával), hiszen a reakcióban
szereplő minden anyag színtelen, csak az oldott jód barna színű (ill. keményítő jelenlétében sötétkék).
A jód-oldatból pontosan kimérünk pl. 10 cm3-nyit (V1), esetleg pár csepp keményítő-oldatot adunk
hozzá. Ehhez az intenzív kék színű oldathoz lassan, állandó kevergetés közben adagoljuk a nátrium-
tioszulfát pontosan ismert, pl. 0,01 mol/dm3-es (c2) oldatát. Az adagolást a büretta nevű eszközzel
végezzük, amelyről pontosan leolvasható, hogy milyen térfogatú reagenst adtuk a vizsgálandó

164
oldathoz. Mint a reakcióegyenletből látható, 1 mól jód 2 mól tioszulfáttal reagál el pontosan, tehát
amíg a jód-oldathoz adott tioszulfát mennyisége nem éri el a jód mennyiségének a kétszeresét, addig
a jód feleslegben van, az oldat kék színű marad. Abban a pillanatban, amikor a hozzáadott tioszulfát
anyagmennyisége éppen kétszerese lesz a jódénak, az összes jódmolekula elreagál, azaz a rendszer
azonnal elszíntelenedik. Ez az ekvivalenciapont. Ekkor a bürettáról leolvassuk, hogy pontosan milyen
térfogatú nátrium-tioszulfát fogyott, legyen ez 11,45 cm3 (V2). Mivel ennek az oldatnak ismerjük a
koncentrációját, egyszerűen kiszámoljuk, hogy hány mól tioszulfátra volt szükség:
n2 mol n2
c2 = azaz: 0,01 =
3
V2 dm 0,01145 dm 3

n2 = c2 · V2 n2 = 0,01 mol/dm3 · 0,01145 dm3 = 1,145 · 10–4 mol Na2S2O3

Az ekvivalenciapontban a reakcióegyenletből következően n(I2) = ½ · n(Na2S2O3), hiszen a tioszulfát

épp feleannyi jóddal reagál.

Ezek alapján a jód anyagmennyisége: n(I2) = ½ · 1,145 · 10-4 mol = 5,725 · 10–5 mol I2.

A kiindulási jód-oldat térfogatát szintén ismerjük, ez 10 cm3 volt (V1). Az anyagmennyiségből és a

térfogatból a jód koncentrációja számolható:
5,725  10 -5 mol mol
c1 = = 5,725  10 −3
0,01 dm3 dm3

Az ekvivalenciapont jelzésére különféle indikátorfestékek, vagy fizikai-kémiai paraméterváltozások

is felhasználhatók.
A titrimetriát a meghatározásul szolgáló reakció típusa alapján a következőképpen osztjuk fel:
• neutralizációs analízis (sav-bázis titrálás)
• redoximetria
• csapadékos titrálás
• komplexometria.

165
 A titrimetriában használt fogalmak

Koncentráció. Az oldott anyag és az oldat mennyiségi viszonyainak jellemzésére különféle

koncentrációegységek használatosak. Ezek közös jellemzője, hogy az oldott anyag és az oldat
mennyiségének arányát adják meg, közülük csak a Raoult-féle koncentráció kivétel.

7.1. táblázat. Gyakran használt koncentrációegységek

Elnevezés Jelölés Definíció Mértékegység

tömegszázalék m/m % gramm anyag 100 g oldatban -

térfogatszázalék v/v % cm3 anyag 100 cm3 oldatban -

vegyesszázalék m/v % gramm anyag 100 cm3 oldatban -

molaritás c mol anyag 1 dm3 oldatban mol/dm3, M

Raoult-koncentráció
cR mol anyag 1 kg oldószerben mol/kg
vagy molalitás

móltört X mol anyag 1 mol oldatban (n/ n) -

Ekvivalenciapont. Az az állapot, amikor a titrálólombikban a meghatározandó anyag és a

mérőoldat hatóanyaga a reakcióegyenlet szerinti egyenértékű (ekvivalens) mennyiségben van jelen.

Mérőoldat. A meghatározandó anyag titrálására szolgáló ismert koncentrációjú oldat.

Koncentrációját molaritásban fejezzük ki.

Faktor (f). Viszonyszám, amely megadja, hogy mérőoldatunk tényleges koncentrációja (a

meghatározás hibahatárán belül) mennyire tér el az általunk elvárt (tervezett) koncentrációtól. A
helyesen elkészített mérőoldat faktora 1 körüli érték. Bevezetése azért szükséges, mert csak a
legritkább esetben lehetséges egy oldat koncentrációját készítésekor analitikai pontossággal
"eltalálni". A mérőoldat pontos koncentrációját úgy kapjuk meg, ha az elméleti koncentrációt
megszorozzuk a kísérletesen meghatározott faktorral:

celméleti · f = cvalós

Az elméleti koncentrációt és a faktor értékét a mérőoldat edényének címkéjén tüntetjük fel.

Indikátorok. Az ekvivalenciapontot színváltozással jelző vegyületek. A sav-bázis indikátorok olyan

gyenge savak vagy bázisok, amelyeknek protonált (HInd) és deprotonált (Ind–) formájuk eltérő színű.
[𝐻 + ][𝐼𝑛𝑑 − ]
HInd H+ + Ind– 𝐾𝑖 = [𝐻𝐼𝑛𝑑]
– lg Ki = pi
szín 1 szín 2

A pi indikátorexponensnek megfelelő pH-n a két szín 1:1 arányú keveréke, azaz átmeneti szín
látható.

166
 Hibaszámítás. A biofizikai, biometriai tanulmányok során megismert hibaszámítás természetesen
a titrálás során elkövetett hibák jellemzésére és megbecsülésére is felhasználható. A valódi értéket a
fogyások számtani középértéke közelíti meg a legjobban. Ezért mindig páratlan számú, legalább 3
párhuzamos titrálást végzünk, és a számtani középértékből számítjuk ki a legvalószínűbb eredményt.

A titrimetriában használatos eszközök

Analitikai mérleg. Az analitikai laboratórium legfontosabb műszere az analitikai mérleg, amellyel

1·10-4 - 4·10-4 g érzékenységgel mérhetünk (lásd a "Biofizikai mérések" c. jegyzetet).

Mérőlombik. A mérőlombik keskeny nyakú, becsiszolt üvegdugóval ellátott állólombik (7.1. ábra).
A lombik nyakán körkörös jel található, az alsó részén pedig fel van tüntetve a lombik térfogata és a
hitelesítés hőmérséklete. A mérőlombik betöltésre kalibrált edény, azaz, ha a lombikot (a megadott
hőmérsékleten) a jelig feltöltjük, a lombikban a ráírt folyadékmennyiség van. A kiönthető folyadék
térfogata a lombik falához való tapadás miatt ennél kevesebb. Az üveget nedvesítő folyadékoknál
(titrimetriás oldataink ilyenek) úgy töltjük jelig a lombikot, hogy a homorú folyadékfelszín, az ún.
meniszkusz legmélyebb pontja jelmagasságban legyen.

7.1. ábra. A titrimetriában használatos eszközök

Titráló lombik. 100-150 cm3-es állólombik vagy Erlenmeyer-lombik. Ebbe pipettázzuk ki a

titrálandó oldatot és adjuk hozzá bürettából a mérőoldatot. Ebben a lombikban megy végbe a reakció,
és itt látható a titrálás végpontja is.

Büretta. Hosszú, beosztással ellátott egyenletes keresztmetszetű, kifolyásra kalibrált eszköz,

amelynek alsó részén finoman állítható csap van (7.1. ábra). A büretta felső része rendszerint tölcsér
alakú, az alsó része pedig hajlított. Általában 10-50 cm3-es bürettákat használunk, amelyeken a 0,1
cm3-eket még közvetlenül leolvashatjuk, a 0,02-0,05 cm3-eket pedig megbecsülhetjük. A meniszkusz
állását mindig szemmagasságból olvassuk le, és a bürettáról leolvasott értékeket azonnal jegyezzük fel
a jegyzőkönyvbe.

167
 A büretta csapjának elfordításával mintegy 0,02-0,03 cm3 pontossággal adagolhatjuk a
mérőoldatot. A kiengedett mérőoldat térfogatát mindig 30-45 másodperccel a csap elzárása után
olvassuk le, mivel a büretta falára tapadó oldat lefolyása nem pillanatszerű (utánfolyási idő). Használat
előtt győződjünk meg a büretta tisztaságáról és csapjának kezelhetőségéről. A bürettát függőleges
helyzetben, kb. alsó 1/5-énél befogva, szilárdan rögzítsük állványhoz olyan magasságban, hogy a
titrálólombikot szabadon mozgathassuk alatta!

Pipetta. A pipetták kifolyásra kalibrált eszközök, amelyeket különféle méretekben (1, 2, 5, 10, 20,
stb. cm3) gyártanak (7.1. ábra). A titrimetriában leggyakrabban a kétjelű hasas pipettákat használjuk,
úgy, hogy a felső körkörös jelig megtöltött pipettából mutatóujjunk óvatos felemelésével az alsó jelig
engedjük le a felszívott folyadékot. Lefolyás után még várunk 10-15 másodpercet (utánfolyási idő),
hogy a pipetta belső falára tapadt folyadék is lecsurogjon. Végül a pipetta végét hozzáérintjük az edény
falához, és kivesszük az edényből. Így a pipettából annyi folyadékot engedünk ki, amennyi a pipetta
névleges térfogata. A pipettába belefújni tilos! A pipettákba a folyadékot lassan szívjuk fel, és
óvakodjunk attól, hogy folyadék kerüljön a szánkba. Maró anyagokat, mérgeket szájjal pipettázni tilos!
Méregpipettáknál a felszívást nem tüdővel végezzük, hanem szelepes ballonnal vagy kis műanyag
dugattyú mozgatásával. A klinikai laboratóriumokban gyakran használják a változtatható térfogatú
automata pipettákat.

Neutralizációs analízis (acidi-alkalimetria)

A közömbösítési reakció (H+ + OH– = H2O) egyértelmű, kvantitatíve végbemegy, gyors, és alkalmas
arra, hogy ismeretlen koncentrációjú savakat lúg mérőoldattal (acidimetria), ill. ismeretlen
koncentrációjú lúgokat sav mérőoldattal (alkalimetria) titráljunk.
A sav-bázis titrálások ekvivalenciapontjában a sav és a bázis sójának vizes oldata található. Ennek
az oldatnak csak abban az esetben semleges a kémhatása, ha erős savat erős bázissal titráltunk, vagy
fordítva. Gyenge sav, ill. gyenge bázis titrálása során a keletkező só hidrolizál, ezért az ekvivalenciapont
a lúgos vagy savas tartományba esik.
A szervetlen savak és bázisok reakciója általában nem jár szín-, vagy egyéb látható változással,
ezért az ekvivalenciapont jelzésére sav-bázis indikátorokat használunk. Ezek olyan anyagok, amelyek
a közeg pH-jától függően különböző szerkezetű és színű formákat vesznek fel, viszonylag szűk pH-
tartományon belül megváltoztatják a színüket. A neutralizációs titrálások során a titrált oldat pH-ja a
hozzáadott mérőoldat mennyiségének függvényében változik. Ezt a titrálási görbék segítségével
szemléltethetjük, amelyeket úgy szerkesztünk, hogy a fogyott mérőoldat térfogatának függvényében
grafikusan ábrázoljuk a meghatározandó oldat pH-ját (ld. előadás!).
Az ekvivalenciapont közelében a pH-változás ugrásszerű. A végpontjelzéshez olyan indikátort kell
választani, amelynek az színátcsapási pH-tartománya metszi a titrálási görbe meredek szakaszát
(indikátorexponense az ekvivalenciaponthoz tartozó pH közelében van), azaz az ekvivalenciapont
közelében látható az átmeneti szín. Leggyakrabban a metilvörös és a fenolftalein indikátorokat

168
használjuk (7.2. és 7.3. ábra). A metilvörös (pi = 5,4) 4,4-es pH alatt piros, 6,3-as pH felett sárga színű.
A fenolftalein (pi = 8,4) 8,2-es pH alatt színtelen, 10 felett lila színű. A fenolftaleinnel kapcsolatban még
meg kell jegyezni, hogy alkalmazásakor a végpontjelzést a CO2 zavarja (a vízben oldott H2CO3 gyenge
sav!), ezért azt a titrálás befejezése előtt az oldatból forralással el kell távolítani.

7.2. ábra. A metilvörös indikátor működése.

7.3. ábra. A fenolftalein indikátor működése.

A 7.4. ábra azt mutatja, hogy a HCl (erős sav) nátrium-hidroxiddal való titrálásakor az
ekvivalenciapont közelében a görbe meredeksége nagy, a metilvörös és a fenolftalein átcsapási
tartományát egyaránt átszeli. Tehát erős savaknak erős bázissal (és fordítva) történő titrálásakor
mindkét indikátor használható.

pH

fenolftalein

CH3COOH metilvörös

HCl

ekvivalencia-
pont V (NaOH)

7.4. ábra. Erős és gyenge sav titrálása nátrium-hidroxiddal

169
 Az ecetsav (gyenge sav) titrálási görbéjének is megfelelő a meredeksége (az ekvivalenciapont
környékén a mérőoldat kicsiny adagja nagy pH-változást eredményez), de a keletkező só (CH3COONa)
lúgos hidrolízise miatt csak a fenolftalein átcsapási tartományán halad keresztül (7.4. ábra). Így gyenge
savaknak erős bázissal történő titrálásakor csak olyan indikátort használhatunk, amelynek átcsapása a
lúgos tartományban van. Fordított helyzetben, amikor gyenge bázist titrálunk erős savval, az indikátor
átcsapásának a savas tartományba kell esnie.
A 0,1 M ecetsavnak 0,1 M ammónia-oldattal való titrálásakor (7.5. ábra) a titrálási görbének nincs
megfelelő meredeksége, "elnyúlik", az ekvivalenciapontban nincs éles pH-ugrás. Ilyen esetben a
titrálás alkalmával az indikátor átcsapása elmosódik, a meghatározás pontatlanná válik. Tehát gyenge
savat nem titrálunk gyenge bázissal és fordítva sem, a mérőoldat csak erős sav, ill. erős bázis lehet.

14 1M
pH pH 0,1 M
10 12
0,01 M
8 10

6 8
6
4 0,01 M
4 0,1 M
2 1M
2

0 0
100 % titr. 100 % titr.
% %
7.5. ábra. Ecetsav titrálása ammóniával 7.6. ábra. Titrálási görbék különböző koncentrációknál

A 8.6. ábra feleletet ad arra, hogy miért nem szabad túlságosan híg oldatokban titrálni. Amint
látjuk, a titrálandó oldat koncentrációjának csökkenése a titrálási görbe meredek szakaszának
rövidülését vonja maga után. Tehát nagy hígításoknál az átcsapás detektálása bizonytalanná válik, a
titrálás pedig pontatlanná.
Hasonló jellegű titrálási görbéket vezethetünk le a fordított esetekre is, amikor bázisokat titrálunk
sav mérőoldattal. Az alkalimetria elméleti alapjai megegyeznek az acidimetriában megismertekkel.
Erős bázisokat mérhetünk mind metilvörös, mind fenolftalein indikátorok jelenlétében, a gyenge
bázisok azonban (az ekvivalenciapontban keletkező só savas hidrolízise miatt) csak metilvörös vagy
egyéb, a savas tartományban működő indikátor jelenlétében titrálhatók.

Útmutató a titrálások elvégzéséhez

A titrimetriás meghatározásokat 100 cm3-es Erlenmeyer-lombikokban végezzük, amelyekbe a

meghatározandó oldatból 10,00-10,00 cm3-t pipettázunk. A kipipetázott oldat desztillált vízzel történő
esetleges hígítására mérőhengert használunk. Az Erlenmeyer-lombikot használhatjuk nedvesen is, a
pipetta és a büretta azonban csak szárazon használható, mert a nedves bürettában és pipettában
maradó víz oldatainkat felhígítaná. Ha nem áll rendelkezésünkre száraz pipetta és büretta, akkor

170
ezeket az eszközöket használat előtt a meghatározandó oldattal (pipetta), ill. mérőoldattal (büretta)
háromszor öblítsük át. Egy-egy öblítésre kb. az edény egyharmad térfogatának megfelelő
folyadékmennyiséget használjunk. A pipettát a benne lévő folyadékkal vízszintes helyzetben is
forgathatjuk, ügyelve arra, hogy a pipetta szájunkba kerülő végéhez ne kerüljön oldat.
Titráláskor az Erlenmeyer-lombikot nyakánál fogva, körkörösen mozgatjuk. A büretta magassága
akkor megfelelő, ha a csapjának vége 1-2 cm-rel áll magasabban az Erlenmeyer-lombik felső
pereménél. Jó megvilágítás mellett, ülve, lehetőleg fehér háttér előtt titráljunk. Az ekvivalencia-
ponthoz közeledve, a mérőoldat becseppentése helyén az indikátor színe egyre lassabban tűnik el.
Ilyenkor ajánlatos a titrálólombik belső falára tapadt (és el nem reagált) mérőoldat-cseppeket
desztillált vízzel beöblíteni a lombikba.

Redoximetria

A redoximetria a titrimetria azon ága, amelyben a redukáló anyagokat oxidáló mérőoldatokkal

(oxidimetria), ill. az oxidáló anyagokat redukáló mérőoldatokkal (reduktometria) titráljuk. A titrálásra
kiválasztott redoxireakciónak természetesen gyorsnak, kvantitatívnak és indikálhatónak kell lennie.
Titrálás közben a rendszer redoxipotenciálja változik (hasonlóan a sav-bázis titrálások pH-
változásához). Grafikusan ábrázolva, (a neutralizációs titrálási görbéhez hasonló) redoxi titrálási
görbéket szerkeszthetünk (7.7. ábra).

1,5

 (V)

1,0

0,5

0
ekvivalencia- titr. %
pont

7.7. ábra. Redoxi titrálási görbék

Ismeretesek olyan szerves vegyületek, amelyek reverzíbilis redoxirendszereket képeznek és

oxidált, valamint redukált alakjuknak eltérő színe van. Az ilyen vegyületek redoxiindikátorként
használhatók, színük a környezet redoxipotenciáljának függvénye. (A 8.9. ábrán két redoxiindikátor
átcsapási tartományát is feltüntettük.) Valamely redoxifolyamat ekvivalenciapontjának jelzésére olyan
redoxiindikátort kell választanunk, amelynek színátcsapási zónáját a redoxi titrálási görbe meredek
szakasza átszeli. Sok esetben a mérőoldat önmaga színes, amely oxidációja, ill. redukciója során

171
elszíntelenedik, vagy más színűvé válik. Így titráláskor, közvetlenül az ekvivalenciapont után megjelenik
a mérőoldat színe, vagyis a színes mérőoldat önmagát indikálja.
Végül megemlítjük, hogy vannak olyan redoxirendszerek, amelyekben az oxidált és redukált forma
koncentrációján kívül a jelenlévő H+-ionok koncentrációja is befolyásolja a redoxipotenciál értékét, pl.
permanganometria.

Permanganometria

A kálium-permanganát (KMnO4) erősen savanyú közegben oxidáló mérőoldatként használható:

standard redoxipotenciálja º = +1,52 V. A MnO4–-ion 5 elektron felvételével redukálódik Mn2+-ionná,
a permanganometria alapegyenlete szerint:

MnO4– + 8 H+ + 5 e– = Mn2+ + 4 H2O

A MnO4–/Mn2+ redoxirendszer redoxipotenciálja a következő összefüggéssel írható le:

 = 0 +
0,059
lg
MnO4− H+ 8
5 Mn2+ 
Erősen savas közegben tehát a rendszer redoxipotenciálja a rendszer [H+]-jának nyolcadik
hatványával arányos.
A kálium-permanganát sötétlila színű kristályos vegyület, amelynek 0,02 M oldata olyan sötét,
hogy a bürettában a meniszkusznak csak a felső határát tudjuk leolvasni. A permanganometriában
külön redoxiindikátort nem kell használni, mert az ekvivalenciapont után a feleslegbe kerülő első csepp
KMnO4 mérőoldat az oldatot rózsaszínűre festi.
A MnO4– redukciója függ a közeg pH-jától. Enyhén savanyú közegben barnakővé (MnO2)
redukálódhat, ami a titrálás eredményét meghamisítja (5 helyett 3-elektronos redukció!).

MnO4– + 4 H+ + 3 e– = MnO2 + 2 H2O

Lúgos közegben a reakció manganátok képződéséhez vezet:

MnO4– + e– = MnO42–

A mangán-dioxid (MnO2) kiválásának megelőzése céljából gondoskodni kell a megfelelő

savanyításról (lásd az első, erősen savas közegben lejátszódó reakciót és a redoxpotenciált leíró
összefüggést). Általában 20 %-os kénsavat használunk savanyításra (a sósav oxidálható, a salétromsav
maga is oxidálószer!). A permanganometriás meghatározásokat vagy 60-80 C-on (reakciósebesség
növelése) végezzük el, vagy a titrálás előtt kevés mangán(II)-szulfátot (MnSO4) adunk a titrálandó
oldathoz, hogy a Mn2+-ionok katalizáló hatására a MnO4–-ionok redukciója gyorsabbá váljon. Lassan
titráljunk, mert a permanganát helyi feldúsulása barnakő képződéséhez vezethet (barnulás)!

Kérdések, feladatok a titrálási gyakorlatokhoz (a válaszokhoz ld. előadás is)

1. Mit jelent az ekvivalenciapont?

2. Mit jelent a mérőoldat?

172
3. Mit jelent a faktor a titrimetriában?
4. Mit jelent az "indikátor"?
5. Mi a sav-bázis indikátorok működésének alapja?
6. Rajzolja fel egy erős sav erős bázissal való titrálásának titrálási görbéjét! Jelölje a jellegzetes
pontokat!
7. Rajzolja fel egy gyenge sav erős bázissal való titrálásának titrálási görbéjét! Jelölje a jellegzetes
pontokat!
8. Milyen az ekvivalenciapont pH-ja a sósav nátrium-hidroxiddal való titrálása során? Miért?
9. Milyen az ekvivalenciapont pH-ja a tejsav nátrium-hidroxiddal való titrálása során? Miért? Írjon
egyenletet!
10. Írja fel a permanganátion redukciójának egyenletét erősen savas környezetben.
11. Írja fel a permanganátion redukciójának egyenletét gyengén savas környezetben.
12. Miért alkalmazunk erősen savas környezetet a permanganometriás titrálások során?
13. Miért nem szükséges indikátort használni a permanganometriában?
14. Miért nem alkalmas a sósav permanganometriás titrálások során a közeg savanyítására? Írjon
reakcióegyenletet!

173
 8. Kromatográfia
A kromatográfia

A módszer elnevezése a görög χρώμα: kroma azaz szín és a γραφειν: grafein, írni szavakból ered.
Az elnevezés Cvet orosz botanikustól származik, aki 1906-ban közzétett módszerével növényi
színezékeket (klorofillt, karotinoidokat) választott szét. A kromatográfia a harmincas években terjedt
el Zechmeister magyar, illetve Kuhn osztrák kutatók munkássága eredményeként. Ez a technika
napjainkra széles körben alkalmazott eljárássá vált, amit a klinikai kémiában is kiterjedten használnak.

Mihail Szemjonovics Cvet Zechmeister László Richard Kuhn

Kromatográfián azokat az elválasztási módszereket értjük, amikor egy keverék komponenseinek

szétválasztása két egymással érintkező fázis (állófázis és mozgófázis) közötti megoszlási különbség
alapján történik. Az elválasztandó elegy komponensei különböző mértékben kötődnek valamilyen
fizikai-kémiai mechanizmus szerint az állófázishoz, amelynek mentén az előrehaladást a mozgófázis
biztosítja.

A kromatográfiás módszereket a következőképpen csoportosíthatjuk:

- az álló- és mozgófázis halmazállapota,
- a kivitelezés technikája és
- az elválasztás mechanizmusa szerint.

Az állófázis lehet szilárd, vagy szilárd hordozóhoz kötött folyadék halmazállapotú. Az állófázis vagy
szilárd hordozó a legtöbb esetben valamilyen kis szemcseméretű, porózus, nagy fajlagos felületű,
indifferens anyag, például alumínium-oxid, kalcium-karbonát vagy szilikagél.
A mozgófázis (eluens) természetesen valamilyen fluid fázisú anyag (gáz vagy folyadék) lehet. A
mozgófázis halmazállapota szerint megkülönböztetünk folyadékkromatográfiát, gázkromatográfiát, és
ún. szuperkritikus folyadékkromatográfiát.
A kivitelezés módja szerint beszélünk háromdimenziós vagy oszlopkromatográfiáról és
kétdimenziós vagy sík elrendezésű rétegkromatográfiáról. Néhány technikának műszeres változata is
létezik, ami a módszert sokkal pontosabbá és használhatóbbá teszi. A legismertebbek a

174
gázkromatográfia (GC), a (nagynyomású ill.) nagy hatékonyságú folyadékkromatográfia (HPLC) és a
túlnyomásos rétegkromatográfia (OPTLC).
A kromatogramok kifejlesztése elúciós módszerrel történik. Ilyenkor az állófázisra felvisszük a
mintakeveréket és addig áramoltatjuk az oldószert (a mozgófázist), míg az egyes komponensek el nem
különülnek egymástól. Az állófázishoz erősen kötődő anyag alig mozdul, míg a gyengén kötődő sokkal
gyorsabban halad előre a mozgófázissal (eluálódik) (8.1. ábra).

keverékminta
A+B+C
A
mozgófázis
iránya B
↓
C
állófázis

8.1. ábra. Az elúció elve

Az elválasztást biztosító kromatográfiás mechanizmus lehet:

• adszorpció
• megoszlás két folyadék között
• kizárás (gélkromatográfia)
• ioncsere
• speciális (affinitás, hidrofób kölcsönhatás, királis elválasztás stb.)

A kromatogram legtöbbször többféle mechanizmus együttes hatására jön létre úgy, hogy közülük
az egyik domináns.

Adszorpciós kromatográfia

Az adszorpciós kromatográfiában a nagy felületű szilárd állófázis és a szétválasztandó elegy alkotói

között fellépő különböző adszorpciós erők következtében kialakuló heterogén (gáz-szilárd, folyadék-
szilárd) egyensúlyok játszanak szerepet. Az adszorpció erőssége függ a szétválasztandó molekulák
funkciós csoportjainak polaritásától és számától, a molekula térszerkezetétől, a molekulamérettől,
valamint az adszorbens és mozgófázis polaritásviszonyától is. Általában poláris állófázist (pl. szilikagél,
kovaföld, magnézium-oxid, kalcium-karbonát stb.) és többnyire apoláris mozgófázist (apoláris
oldószert) használunk. Adszorpciós kromatográfia kivitelezhető oszlopon és rétegen egyaránt.

175
Megoszlásos kromatográfia

A megoszlásos kromatográfia az elválasztandó anyagok egymással nem elegyedő folyadékokban

fellépő eltérő megoszlás egyensúlyán alapszik. Az állófázist képező folyadékot egy nagy fajlagos
felületű szilárd anyag, az ún. hordozó felületére kötik szorpcióval vagy kémiai reakcióval. A
hordozóanyag például szilikagél, alumínium-oxid,
keményítő, cellulóz, kovaföld vagy mesterséges
polimerek (pl. polisztirol) lehet, melynek szemcséit
vékony filmként vonja be a folyékony állófázis. A
kromatográfiás folyamat során az elegy komponensei
ezen folyadékfilm és a vele nem elegyedő mozgófázis
között oszlanak meg különböző mértékben.

8.2. ábra. A megoszlásos kromatográfia

Kizárásos kromatográfia

A kizárásos kromatográfia (más néven gélkromatográfia, gélpermeációs kromatográfia, gélszűrés)

esetében molekulaméret szerinti elválasztás történik. Az itt alkalmazott ún. molekulaszűrők vízben
oldhatatlan polimerek (dextrán, agaróz, poliakrilamid, polisztirol stb.) gyöngyszerűen kialakított
térhálósított származékai, amelyek Sephadex, Molselect, Acrylex, Aminex stb. néven kerülnek
forgalomba.
A polimergyöngyöket megfelelő módon megduzzasztva olyan gélszemcséket kapunk, amelyek
belsejében kisebb-nagyobb üregek, csatornák, pórusok vannak. A mozgófázisként alkalmazott eluenst
úgy kell megválasztani, hogy a vizsgálandó minta komponensei sokkal jobban oldódjanak benne, mint
amennyire kötődnének az állófázishoz. Ezáltal az eddig tárgyalt mechanizmusok közül (adszorpció,
megoszlás) egyik sem érvényesül, így a tölteten való áthaladás sebessége csak attól függ, hogy milyen
utakon tud a molekula keresztüljutni a tölteten. A kisebb molekulák részben vagy teljesen
bediffundálnak a gélbe, ezért késleltetve eluálódnak az oszlopról. A nagyobb molekulák mintegy
kizáródnak a gél pórusaiból (innen az elnevezés: kizárásos kromatográfia) és csak a szemcsék közötti
térfogatot vehetik igénybe. Az elúció során előbb a nagy molekulatömegű (molekulaméretű)
komponensek jelennek meg az oszlop végén és utána az egyre kisebbek (8.3. ábra).

176
 Gélszűréshez leggyakrabban vízben nem oldódó, térhálósított dextrán származékokat használnak.
A dextrán 1,6-glikozidos kötéseket tartalmazó poliszacharid. A keresztkötések száma alapján
megkülönböztetünk tömött és laza géleket. A tömött gélekben (G-10, G-25, G-
50) a glükózegységek mintegy 50-60%-a, a laza gélekben (G-100, G-200) kb.
20%-a van keresztkötésben. A gyári elnevezések alapja az, hogy 10 g száraz gél
hány g vizet képes duzzadáskor felvenni és a gélszerkezetbe beépíteni. Például
a G-25 10 g-ja 25 g vizet, míg a G-100 10 g-ja 100 g vizet képes megkötni.
A gélek fontos adata a frakcionálási tartomány és a kizárási
molekulatömeg. A frakcionálási tartomány az adott gélen elválasztható
molekulák molekulatömegének alsó és felső értékét adja meg. A kizárási
molekulatömeg pedig azt a molekulatömeget jelenti, ami már nem képes
behatolni a gélbe, tehát az ennél nagyobb tömegű molekulák már együtt
eluálódnak.
A gélkromatográfia főleg a biogén makromolekulák (ezek közül is a
fehérjék) analitikájában és preparatív elválasztásában játszik fontos szerepet.

8.3. ábra. A kizárásos kromatográfia elve

Ioncserélő kromatográfia

Az ioncserélő kromatográfiában egyensúlyi ionkicserélődési reakciók sorozatán keresztül jön létre

az elválasztás. Az állófázis oldhatatlan, térhálós szerkezetű, makromolekuláris anyag ("mátrix"), amely
töltéssel rendelkező aktív helyeket, azaz ioncserélő funkciós csoportokat tartalmaz. Ezek az aktív
helyek gyenge savak vagy bázisok, melyek vizes oldatban disszociálnak, tehát H+ vagy OH– ellenionok
tartoznak hozzájuk. A kromatografálás során az ellenionnál nagyobb affinitással rendelkező ionok
kapcsolódnak az oldatból az aktív csoporthoz, miközben az eredetileg kötött ellenionok (H+ vagy OH–)
a mozgófázisba kerülnek és az eluenssel való mosáskor eluálódnak az oszlopról.
A kationcserélő gyanta H+-ionjai az oldatban lévő más kationokkal (pl. Na+) cserélődnek ki, pl. a
következő egyenlet szerint:

—SO3–..H+ + Na+ — SO3–..Na+ + H+

A kationcserélő gyantán áthaladva tehát az oldat kationjai helyett H+-ionok kerülnek a mintába.
Az anioncserélő OH– -ionjai az oldatban lévő más anionokkal cserélődnek ki:

—NH3+..OH– + Cl– —NH3+..Cl– + OH–

Ha egy ionvegyület oldatát előbb kationcserélő, majd anioncserélő gyantán szűrjük át, akkor
végeredményképpen tiszta vizet kapunk, hiszen kationok H+-ra, az anionok OH–-ra cserélődtek ki.

177
 8.4. ábra. Az ioncsere vázlata

A tömeghatás törvénye szerint az ioncsere-egyensúly eltolódását a mozgófázisban lévő ionok

koncentrációja is befolyásolja. Az ioncserélő gyantákon végbemenő reakciók legnagyobb része
reverzíbilis, így a kimerült gyanta regenerálható, ill. ismételten aktiválható. A kimerült kationcserélő
gyanta újra az eredeti savas formába vihető nagy H+-ion-koncentrációjú oldattal. A sav feleslegét
ezután desztillált vízzel mossák ki. Az anioncserélő gyanta nagy OH–-ion koncentrációjú oldattal
állítható vissza az eredeti lúgos formába.
Az ioncserélő gyanták természetes vagy mesterséges térhálós polimer alapvázat tartalmaznak:
cellulózok, dextrángélek illetve furfurol-gyanták, poliamidok, polivinil-, poliakrilát-, polisztirol-,
polisztirol-divinilbenzol műanyagok, fenolkondenzátumok. Ehhez az alapvázhoz kovalens kötéssel
kapcsolódnak az ioncserére alkalmas, disszociációra képes csoportok. A kationcserélők savas
csoportokat (szulfonsav, hidrogénfoszfát, karboxil-csoport, fenolos OH), az anioncserélők pedig
bázikus csoportokat (aminok, hidroxil-aminok, kvaterner ammónium hidroxidok) tartalmaznak (ld. 8.4.
ábra).
A módszer alkalmas a különböző típusú ionos karakterű anyagok elválasztására (aminosavak,
fehérjék, enzimek, alkaloidok, nukleotidok, szerves savak, bázisok stb.). Az ioncserélők nagy
jelentőséggel bírnak a víztisztítási eljárásoknál is.

178
Speciális mechanizmusok

Affinitáskromatográfiáról akkor beszélünk, ha az állófázis olyan aktív helyeket tartalmaz, amelyek

specifikusan egy bizonyos vegyülettípusra kiemelkedően nagy affinitással rendelkeznek, így ezek a
komponensek az összes többihez képest sokkal erősebben megkötődnek és lassabban eluálódnak az
ilyen töltetről. Ez a módszer használatos például enzimek elválasztására, ill. antigének vagy antitestek
elkülönítésére.

A hidrofób kölcsönhatás mechanizmusa a fordított fázisú kromatográfia egy speciális esete,

amelyet a fehérjék analízisében és preparálásában használnak.

A királis elválasztások során olyan állófázist használunk, amely királis aktív centrumokkal
rendelkezik (pl. antibiotikumokkal, fehérjékkel módosított). Ezek a királis aktív helyek jobban kötik az
enantiomer pár egyik tagját, ezáltal retenciókülönbség alakul ki és az enantiomerek kromatográfiás
úton szétválaszthatók (pl. enantiomer gyógyszermolekulák elválasztása).

Vékonyréteg kromatográfia (VRK, thin layer chromatography - TLC)

Nagyon elterjedt technika, a klinikai laboratóriumok is alkalmazzák. Ennél a módszernél az állófázis

adszorbenst vékony rétegben üveg-, alumínium- vagy műanyaglemezre ragasztják. Réteg-
kromatográfiás adszorbensként szilikagélt, alumínium-oxidot, cellulózt stb. használunk, mind
analitikai, mind preparatív célra. Az analitikai elválasztáskor csak a keverék összetételére vagyunk
kíváncsiak, melyet a lehető legkevesebb mennyiségű mintából igyekszünk meghatározni. A preparatív
elválasztás azt jelenti, hogy nagyobb mennyiségű keveréket választunk tiszta komponensekre,
amelyeket azután további célokra használunk.
A vizsgálandó keverék felvihető kapillárissal, vagy mikropipettával, pontban, vagy csíkban, a
vékonyréteg lemez alsó szélétől 10–15 mm távolságra. Ha pontban cseppentjük fel anyagunkat, a folt
átmérője ne haladja meg a 3–4 mm-t. A kromatogram kifejlesztése zárt edényben történik (8.5. ábra).
Ennek aljára öntjük a fejlesztőszert (eluenst), majd az edény falának támasztva beleállítjuk a lemezt. A
kromatogram a kapilláris erők hatására fejlődik ki.

fedő

vékonyréteg lap

oldószer

startvonal
8.5. ábra. Rétegkromatogram kifejlesztése

179
 Preparatív rétegkromatográfiánál az adszorbens réteg vastagabb, így nagyobb mennyiségű
minta vihető fel a rétegre. A kromatogram kifejlesztése után a már szétválasztott komponenseket
tartalmazó réteg szakaszokban lekaparható a lemezről, majd az egyes komponensek leoldhatók az
adszorbensről, így tiszta formában kinyerhetők.
Analitikai VRK esetén a kiértékelés rendszerint előhívással kezdődik, mivel a vizsgált anyagok
általában színtelenek. Ez többnyire színreakció létrehozását jelenti a rétegen. Sok szerves vegyület
előhívható jódgőzben, ekkor általában barna foltként jelennek meg a rétegen. Az aminosavak és
fehérjék ninhidrinnel, a redukáló cukrok ammóniás ezüst-nitráttal, a fenolok vas(III)-kloriddal, a
karbonsavak sav-bázis indikátorokkal stb. hívhatók elő. A reagenst porlasztóval visszük fel.
Szénhidrátok elválasztása után a VRK-t rezsón megmelegítve a cukrok elszenesednek, és barna foltként
jelennek meg. UV-aktív vegyületek (pl. alkaloidok) láthatóvá tétele megoldható ultraibolya fény
alkalmazásával is, de ekkor speciális, UV-fényben fluoreszkáló adszorbenssel ellátott vékonyréteget
kell használni. Különösen jelentős az UV-fénnyel történő megjelenítés preparatív rétegkroma-
tográfiánál, mert ekkor nem használhatunk előhívószert, hiszen az elreagálva tönkretenné az
elválasztott anyagokat.

A kromatográfia, mint analitikai módszer

A kromatográfia mind minőségi, mind mennyiségi analízisre alkalmas.

Először a folyamat eredményét valamilyen módon láthatóvá kell tenni. A megtekinthető
produktumot nevezzük kromatogramnak. Ez lehet egy előhívott vékonyréteglap vagy papír-
kromatogram, amelyből el tudjuk végezni a minőségi és mennyiségi analízist.
A mennyiségi meghatározás azon alapul, hogy a kromatogramon látható folt nagysága arányos az
adott anyag mennyiségével. A folt területének vagy fényelnyelésének mérésével az adott komponens
mennyisége meghatározható. Ehhez automata denzitométereket használhatunk. Gyakran elegendő
egy hozzávetőleges becslés is. Ilyenkor anyagunk foltját ismert koncentrációjú minták foltjaival
vizuálisan hasonlítjuk össze, s állapítjuk meg körülbelüli mennyiségét.
A minőségi meghatározást az teszi lehetővé, hogy a kromatográfiás folyamatot azonos
körülmények között vezetve, az egyes komponensek reprodukálhatóan mindig azonos sebességgel
mozognak. A kromatogramon ez úgy jelenik meg, hogy azonos körülmények között az egyes anyagokat
reprezentáló foltok mindig azonos helyen találhatók. Ezt valamilyen ún. retenciós adattal
számszerűsíthetjük (a retenció visszatartást jelent). Rétegkromatogram esetében a retenciós faktort
(Rf) használjuk, amely a folt startvonaltól mért távolságának és az oldószerfront startvonaltól mért
távolságának hányadosa (8.6. ábra). A megtett távolság megállapításához a folt közepe és a startvonal
közötti távolságot vonalzóval mérjük le. Az Rf érték 0 és 1 közötti, dimenzió nélküli szám. Az egyes
anyagokra jellemzőek az Rf értékek, de csak szigorúan meghatározott körülmények között (meg kell
adni a VRK réteg típusát, az alkalmazott eluenst és hőmérsékletet).

180
 8.6. ábra. A retenciós faktorok számolása vékonyréteg kromatogramon

Az egyes foltok azonosításához standard anyagok azonos körülmények között történő vizsgálata
szükséges. Ha az ismert retenciós tulajdonságú standard anyagot a keverékkel együtt futtatjuk, belső
standardról beszélünk, míg ha azonos körülmények között egy ismételt mérés során, külső
standardról (Rf alapján történő azonosítás).

Oszlopkromatográfia

A módszer analitikai és preparatív célokra egyaránt használható. A laboratóriumi gyakorlatban

főként preparatív elválasztásra alkalmazzák az egyszerű oszlopos elrendezést (8.7. ábra), analitikai
meghatározáshoz a műszeres változata (HPLC) használatos.

8.7. ábra. Preparatív oszlopkromatográfia

Az egyes komponensek elkülönülése azáltal jön létre, hogy az eltérő polaritású vegyületek
különböző erősségű kölcsönhatásokat alakítanak ki az állófázissal, mely adott oldószerrel eluálva eltérő

181
mozgási sebességet (migrációt, vándorlást) eredményez. Minél több allófázist töltünk az üvegcsőbe,
annál nagyobb mennyiségű minta vihető fel és kromatografálható szét az oszlopon. Az oszlopok töltése
kétféle módszerrel történhet. A nagy sűrűségű, jól ülepedő adszorbenseket egyszerűen betöltjük az
üvegcsőbe (száraz oszlop), majd tömörítjük. A másik esetben az adszorbenst az oldószerrel együtt, híg
szuszpenzió formájában öntjük a csőbe (nedves oszlop). Adszorbensként a következő anyagok
használatosak: szilikagél, kalcium-karbonát, magnézium-oxid, alumínium-oxid, ioncserélő gyanta. A
csőben a töltet felett megfelelő térfogatot üresen kell hagynunk a minta és a fejlesztőszer felöntésére.
Száraz oszlopnál először az eluenssel itatjuk át az oszlopot (nedvesítjük), s csak ezután öntjük fel az
elválasztandó keverék oldatát. Nedves oszlopnál megvárjuk, míg az oldószer beszívódik az oszlopba,
és ekkor visszük fel a mintát tömény oldatként. Miután a minta oldata is beszívódott az állófázisba, az
eluenst az oszlopra engedjük, és hagyjuk azon átfolyni. A hidrosztatikai nyomás rendszerint elegendő,
hogy az eluens megfelelő sebességgel áthaladjon az oszlopon, de a folyamat nyomás (pumpa)
alkalmazásával meggyorsítható.
Színes anyagok esetén a zónák helye könnyen meghatározható, a kromatogram kifejlesztése után
egyes esetekben (pl. karbonáttal töltött oszlop) az állófázis kitolható az oszlopból, majd a
komponensek kivághatók az adszorbenssel együtt és leoldhatók az állófázisról. Ezt a módszert pl. igen
nagy tisztaságú (>99%) karotinoidok előállítására használják.
Gyakoribb azonban, amikor az eluenst addig áramoltatjuk az oszlopon keresztül, amíg minden
egyes komponens végighalad a teljes állófázison és az oszlop alján az eluenssel távozik. Ilyenkor az
oszlopról távozó elvált komponenseket külön kémcsövekben vagy lombikokban fogjuk fel, majd az
oldószert rotációs filmbepárlóval távolítjuk el. Színtelen anyagok elválasztásakor több frakciót
gyűjtünk, ezek összetételét VRK-val határozzuk meg (színes előhívás), és amelyek azonos össze-
tételűnek bizonyulnak, egyesítve bepároljuk.
Az egyes állófázisok különböző kapacitással bírnak: a kalcium-karbonát, magnézium- vagy
alumínium-oxid töltet kevéssé terhelhető, 1 kg tölteten legfeljebb 10-20 mg keverék választható el.
Ezzel szemben a szilikagél igen nagy kapacitású, egy 100 g szilikagéllel megtöltött oszlopra akár 1-2
gramm keverék is felvihető! Milligrammos nagyságrendeket nem is igen választunk el szilikagéles
oszlopon, inkább preparatív VRK-n. A szilikagél azonban enyhén savas karakterű, savérzékeny
vegyületek elválasztására csak korlátozottan alkalmas.

Nagyhatékonyságú folyadékkromatográfia (HPLC - High Performance Liquid

Chromatography)

A nagyhatékonyságú folyadékkromatográfia, azaz HPLC, az oszlopkromatográfia műszeres

változata, mely kis minta- és oldószermennyiségek felhasználásával, nagy nyomáson, gyorsabb és
hatékonyabb elválasztást tesz lehetővé, mint az eddig tárgyalt kromatográfiás eljárások. Elsősorban
analitikai célra használjuk, de létezik a módszer preparatív változata is. HPLC-s módszerrel nagyon
változatos kémiai felépítésű, igen összetett minták komponensei választhatók szét, ezért orvosi
laboratóriumokban is nélkülözhetetlen technika.

182
 Az eluenst a pumpa nagy nyomással juttatja az állófázissal töltött oszlopba, melyre az injektor
segítségével visszük fel az elválasztandó keveréket. Az tölteten a komponensek elválnak az állófázissal
kialakított kölcsönhatások erősségének megfelelően, majd az oszlop végén távoznak. A távozó
komponenseket az áramló eluens a detektorba juttatja, amely egy számítógéppel összekapcsolt
készülék. A számítógép rögzíti, hogy mikor és mennyi anyag jelenik meg a detektorban a mintafelvitel
óta eltelt idő függvényében, miközben ezt grafikusan is megjeleníti (8.8. ábra).

8.8. ábra. A HPLC készülék vázlatos rajza

A piros nyilak a mozgófázis (eluens) pumpa által létrehozott áramlási irányát mutatják (kénysze-
ráram). Analitikai HPLC rendszereknél az áramlási sebesség 0,1-5 cm3/perc között mozoghat, a pumpa
maximum 400 bar(!) nyomásig működik megfelelően. Ha az elválasztás teljes időtartama alatt azonos
összetételű eluenst áramoltatunk át a rendszeren, izokratikus elúcióról beszélünk. Lehetőség van arra
is, hogy egy mérés során az oldószer összetételét változtassuk, mivel a számítógép nemcsak a
detektort, hanem az egész berendezést vezérli: a pumpa többféle oldószerből keveri az eluenst,
melynek összetételét egy előre rögzített program szerint változtatja és bocsátja a rendszerbe. Ezt a
megoldást gradiens elúciónak nevezzük.
Az analizálandó keverék oldatának kis mennyiségét (10-20 l) először az injektor bemérő hurkába
fecskendezzük. Az injektor karjának határozott elmozdításával az eluens a hurokba áramlik és onnan
"kitolja" a mintát, megvalósítva az ún. dugószerű mintafelvitelt, amikor is a teljes minta a mozgófázisba
kerül és az egész mennyisége egyszerre éri el az oszlopot (8.9. ábra). Az injektor karjának elfordítása
egyben a mérés indítása is: a számítógép ettől a pillanattól kezdve regisztrálja a detektor által küldött
jelet.

8.9. ábra. Dugószerű mintafelvitel

183
 A minta az oszlopba jut, ahol az állófázissal kölcsönhatásba lép. A HPLC berendezésekhez mind az
oszlop, mind az eluens áramlását biztosító csövek nyomásálló acélból készülnek (8.10. ábra).

8.10. ábra. Az alkalmazásnak megfelelően (analitikai, preparatív, tisztítási, koncentrálási stb. eljárás)
különböző méretű HPLC-s oszlopok közül választhatunk.

Az állófázis magas nyomáson acél oszlopba töltött porózus, vagy nem porózus, por állagú anyag,
ami lehet szilikagél, módosított szilikagél (ld. később), vagy alumínium-oxid (ma már kevésbé
használatos).
A folyadékkromatográfiás elválasztás alapját a különböző fizikai-kémiai tulajdonságú
komponensek álló- és mozgófázis közötti megoszlása adja. A komponensek adszorpció vagy abszorpció
révén kapcsolódnak az állófázishoz. A két fázis között az elválasztandó anyagok megoszlása alapján egy
dinamikus kvázi-egyensúly áll fenn, a minta komponensek pedig egyensúlyi állandójuknak megfelelően
oszlanak meg a fázisok között. Az állófázissal erősebb kölcsönhatásban levő anyagok később jutnak
vissza a mozgófázisba, azaz később eluálódnak. A minta komponenseinek szétválása az állófázishoz
kötve eltöltött eltérő idő alapján megy végbe.
Az álló és mozgófázis egymáshoz viszonyított polaritása alapján megkülönböztetünk normál és
fordított fázisú kromatográfiás technikákat. A normál fázisú rendszerekben az állófázis polárosabb,
mint a mozgófázis, fordított fázis esetén az állófázis az apolárosabb.
Normál fázisú HPLC-s oszlopokban a töltet leggyakrabban szilikagél, mely a töltetszemcsék
felületén elhelyezkedő ún. szilanol-csoportok miatt igen poláris (8.11. ábra).

8.11. ábra. A szilikagél állófázis felülete (normál fázis)

Ebben az esetben egy kevéssé poláros oldószert (pl. diklór-metán, hexán) alkalmazunk eluensként.
Normál fázisú rendszerekben az elválasztandó minta polárosabb komponensei erősebben kötődnek az
állófázishoz, lassabban haladnak végig az oszlopon, ezért később jelennek meg a detektorban, mint az

184
apoláros komponensek. A szabad szilanol-csoportok, ha elég közel vannak egymáshoz, a szemcsék
felületén nemcsak az elválasztandó molekulákkal, de egymással is képesek kölcsönhatásba lépni és H-
kötéseket kialakítani. Ez a jelenség nagyban csökkenti az állófázis aktivitását és ezen töltetek
adszorpciós tulajdonságai nem egységesek. Manapság, többek között ezért is, egyre inkább
visszaszorul a normál fázisú HPLC-töltetek használata.
A fordított fázisú rendszerekben az állófázis olyan módosított szilikagél, amelyben egy ún.
szilanizálási reakció során a felületi szilanol-csoportokra alkil-, vagy más funkciós csoportot tartalmazó
részt kapcsolnak kovalens kötéssel (8.12. ábra).

8.12. ábra. Szilanizálási reakció: egy 18 szénatomos alkil-csoportot tartalmazó klór-szilán és szilikagél
reakciója, ún. C18 típusú állófázis készítése

A felületmódosítás hatására a szilikagél polaritása erősen csökken, hiszen felületét hosszú,

apoláros szénláncok borítják (8.13. ábra).

8.13. ábra. Borított, azaz szilanizált porózus szemcse (sárgával jelölve az apoláros borítás)

A leggyakrabban használt módosított szilikagél állófázisok szemcsemérete 5 μm (5 · 10-6 m),

pórusmérete általában 60-300 Å (ångström, 1Å = 10-10 m). A szilikagélre kapcsolt alkil-csoportok
lehetnek rövidebbek (C4, C8), vagy hosszabbak (pl. C18, C30), de akár tartalmazhatnak funkciós
csoportokat is (pl. fenil-, amino csoportok). A C18 és C30-as tölteteket széles körűen használják
antibiotikumok, szteroidok, hormonok, vitaminok és karotinoidok elválasztására.
A fordított fázisú rendszerekben eluensnek polárosabb oldószert választunk, leggyakrabban vizet,
valamilyen pufferoldatot, metanolt, acetonitrilt, acetont, tetrahidrofuránt, illetve ezek keverékeit.
Ekkor az elválasztandó minta poláros komponensei eluálódnak először, majd őket követik az
állófázishoz erősebben kötődő apolárosabb összetevők.

185
 Az oszlopról eluálódó komponensek nyomon követésére használatosak a különböző működési
elven alapuló detektorok. A detektorfajták más és más fizikai vagy kémiai paraméter változására adnak
jelet, ez alapján megkülönböztetünk:
• UV, UV-VIS,
• fluoreszcens,
• elektrokémiai (amperometriás, kulometriás),
• vezetőképességi,
• törésmutató különbség mérésén alapuló (RI),
• tömegspektrometriás (MS)
• egyéb (pl.: radiokémiai, fényszórás mérésen alapuló, polarimetriás) detektorokat.
A legszélesebb körben használható típus az UV-VIS detektor, tulajdonképpen egy spektro-
fotométer, amely ultraibolya (UV: ultraviolet) és látható (VIS: visible) fénytartományban vizsgálja az
oszlopról távozó anyagok abszorbanciáját (fényelnyelését). Egy UV-VIS spektrofotometriás detektor
kimutatási határa (a legkisebb detektálható mennyisége) kb. 0,1 ng!
A detektor a mért adatokat a számítógépnek küldi, mely a kiértékelést végzi és megrajzolja a
kromatogramot: a küvettán folyamatosan áthaladó oldat abszorbanciájának időbeni változását egy
adott hullámhosszon (8.14. ábra).

jelintenzitás
tR
(B)

tR A
(A)

idő

8.14. ábra. HPLC kromatogram. Vízszintes tengelyen az eltelt idő, a függőleges tengelyen a
detektorból jövő jel intenzitása látható. (tR: az egyes csúcsokhoz tartozó retenciós idők)

A kromatogramban megjelenő csúcsok a detektorba jutott, a vizsgált hullámhosszon fényelnyelést

mutató anyagokhoz tartoznak. A kromatogramról leolvasható a retenciós idő (tR), mely a minta
beadagolásától a csúcs maximumának megjelenéséig eltelt idő: megadja, hogy az adott komponens
mennyi időt töltött az oszlopon. Ahogyan pl. VRK-n a retenciós faktor, a tR retenciós idő azonos
körülmények közt az anyagra jellemző állandó érték (minőségi meghatározás). A mennyiségi
meghatározás azon alapul, hogy a kromatogramon látható csúcs magassága (éles, keskeny csúcsok
esetén), vagy a csúcs alatti terület arányos az adott komponens mennyiségével. A csúcs alatti terület

186
mérése széles és torzult csúcsok esetén is pontos eredményt ad. A görbe alatti terület integrálását a
számítógép automatikusan elvégzi, és táblázatos formában megjeleníti a HPLC-készüléken analizált
minta százalékos összetételét.
A régebben használt detektorok egyszerre csak egy adott hullámhosszon történő mérésre voltak
alkalmasak, míg ma már inkább az ún. diódasoros detektorokat (Diode Array Detector - DAD)
alkalmazzuk. Ezek egy mérés során, különböző hullámhosszakon, egy időben több kromatogramot
képesek felvenni. Különösen hasznos az ilyen detektor, ha eltérő fényelnyelésű vegyületeket tartalmaz
az analizálandó minta, és az egyes komponensek más-más hullámhosszakon detektálhatók.
A diódasoros detektor folyamatosan méri a küvettán áthaladó anyag abszorpciós spektrumát,
melyet a számítógépnek továbbít. Így a kromatogram bármelyik csúcsához tartozó abszorpciós
spektrum megjeleníthető, mely minőségi, ill. kalibrált rendszer esetében mennyiségi információkat is
hordoz. Az analízist ebben az esetben is külső vagy belső standard(ok) alkalmazása segíti.
Az elválasztás minőségét jellemzi a felbontás, amely a komponensek csúcsainak az egymástól való
távolságát jelenti. Akkor jó a felbontás, ha a csúcsok egymástól elkülönülve jelennek meg (alapvonal
elválasztás). Az injektáláskor fontos, hogy a minta egész mennyisége a lehető legrövidebb időn belül
kerüljön a mozgófázisba, és az oszlopot az egész mintamennyiség egyszerre érje el, így
megakadályozható a csúcskiszélesedés, mely rontja az elválasztás hatékonyságát (kisebb felbontást
eredményez).
A HPLC módszert a klinikai laboratóriumokon kívül igen elterjedten használják a gyógyszer- és
élelmiszeriparban, környezeti kémiai és bűnügyi vizsgálatokban (pl. doppingvizsgálatok).

Kérdések, feladatok

1. Mit jelent a kromatográfia?

2. Soroljon fel legalább 4, a kromatográfiás elválasztásban szerepet játszó mechanizmust!
3. Mi a megoszlásos kromatográfiás mechanizmus alapja?
4. Jellemezze röviden a gélszűrés mechanizmusát!
5. Mit jelent a frakcionálási tartomány a gélszűrésnél?
6. Mit jelent a kizárási molekulatömeg a gélszűrésnél?
7. Rajzolja fel képletekkel, hogy milyen funkciós csoportokat tartalmazhat a kationcserélő gyanta!
8. Rajzolja fel képletekkel, hogy milyen funkciós csoportokat tartalmazhat az anioncserélő gyanta!
9. Kationcserélő gyantán timsó-oldatot engedünk keresztül. Mit tartalmaz az átfolyt oldat? Miért?
(Adja meg a kiindulási anyag és a termék képletét is!)
10. Anioncserélő gyantán Glauber-só-oldatot engedünk keresztül. Mit tartalmaz az átfolyt oldat?
Miért? (Adja meg a kiindulási anyag és a termék képletét is!)
11. Rendezze sorba az alábbi molekulákat növekvő polaritás szerint! Adja meg a szerkezeti képletüket
is! fenol, toluol, benzoesav

187
12. Rendezze sorba az alábbi oldószereket növekvő polaritás szerint! Adja meg a szerkezeti képletüket
is! aceton, hexán, metanol
13. Hogyan számoljuk ki a retenciós faktort egy vékonyréteg-kromatogramon? Fejezze ki az alábbi
ábrát használva!

14. Rajzolja fel egy HPLC rendszer sematikus ábráját, a főbb részek megnevezésével! Jelölje meg a
mintabevitel helyét!
15. Mit jelent az izokratikus és a gradiens elúció?
16. Rajzolja le, hogyan néz ki a kromatogram a HPLC-ben, nevezze meg a tengelyeket!
17. Mely kromatográfiás adatok teszik lehetővé a minőségi és a mennyiségi meghatározást egy HPLC
kromatogramon?
18. Mit jelent a retenciós idő? Készítsen ábrát is!
19. Mi a szilikagél kémiai összetétele? Jellemezze a szilikagél fizikai és kémiai tulajdonságait!
20. Mit jelent a C18 típusú állófázis?
21. Mit jelent a normál és a fordított fázisú kromatográfiás technika?

188
 9. Szerves kémia
Ez a fejezet a szénvegyületekkel foglalkozik. A szén általában négy kovalens kötést alakít ki, stabil,
hosszú láncokat és gyűrűket képes alkotni, valamint más atomokhoz (heteroatomokhoz) is kapcsolód-
hat. Mind egyszeres, mind többszörös kötésekben részt vehet, a kötés típusa egyben meghatározza a
vegyület geometriáját is.

9.1. táblázat. Egyszeres és többszörös kötések geomertiája

kötés: egyszeres kötések kettős kötés hármas kötés

pl.

geometria: tetraéderes síkháromszög lineáris

kötésszög: 109,5° 120° 180°

Bevezetés a szerves kémiába

A szerves kémiában a molekulák azon részeit funkciós csoportoknak nevezzük, ahol az elektronok
eloszlása a kötésekben egyenlőtlen, ill. aszimmetrikus. A molekulák ezeken a részükön lépnek kémiai
reakciókba. A funkciós csoportok többnyire meghatározott atomfajtákból jellegzetes kötésmódokkal
épülnek fel és egy-egy vegyületcsoport tulajdonságainak elsődleges hordozói (C=C, C-OH, C=O, C-NH2,
COOH stb.).

A szerves vegyületek fizikai tulajdonságai

A szerves anyagok nagy többsége semleges molekula, kisebb részük ionvegyület. A fizikai
tulajdonságokat elsősorban az határozza meg, hogy az anyagot alkotó részecskék között milyen erős
kölcsönhatások működnek. Az ionos szerkezetű anyagok, mint általában a szervetlen sók is, viszonylag
magas olvadás- és forrásponttal rendelkeznek, vízben jól oldódnak.
A molekulák között viszont csak gyenge másodlagos (intermolekuláris) kölcsönhatások alakulnak
ki: London-féle diszperziós erők, dipólus-dipólus kölcsönhatás és hidrogénkötés. Emiatt a molekulákból
felépülő szerves anyag viszonylag alacsony hőmérsékleten olvad és forr. Vízben csak azok a molekulák
oldódnak jól, amelyek a vízzel hidrogénkötést képesek kialakítani, azaz bizonyos funciós csoportot (pl.
C-OH, COOH, C=O, C-NH2) tartalmaznak.
Az egyes vegyületek olvadáspontját és forráspontját általában az azonos szénatomszámú vagy
hasonló molekulatömegű alkánéhoz viszonyítjuk. Minél nagyobb egy molekula tömege, annál
magasabb az olvadás- és forráspontja (ld. 33. o.). A vízoldhatóságot jelentősen befolyásolja, hogy
milyen a szénlánc hosszának és a hidrofil (vízkedvelő) funkciós csoportok számának aránya. A hosszú,

189
apoláros szénlánc vagy az igen hidrofób aromás gyűrű nagy mértékben rontják egy vegyület
vízoldékonyságát, viszont minél több hidrogénkötés kialakítására képes csoport található a
szerkezetben, annál jobban oldódik az anyag vízben. A vízben nem vagy rosszul oldódó szerves
vegyületek többnyire jól oldódnak apoláros oldószerekben (hexán, diklór-metán, toluol, etil-acetát,
oktanol) és zsírszerű anyagokban (olajok).
Egy szerves anyag hidrofobicitását az oktanol és víz közötti megoszlási hányadosával (P), ill. annak
logaritmusával (logP) szokás jellemezni (ld. folyadék-folyadék extrakció, 23. o.):
anyag ok tanol
log P = lg
anyag víz

ahol P a vizsgált anyag oktanol-víz megoszlási hányadosa, [anyag]oktanol és [anyag]víz a víz-oktanol

kétfázisú rendszerben az anyag egyensúlyi koncentrációi. Minél magasabb a logP érték, annál jobban
oldódik az anyag apoláros oldószerekben, és annál kevésbé vízben.
A logP igen fontos információ az orvostudományban, mert megadja, hogy egy anyag milyen
mértékben juthat át a sejtmembránon, mennyire szívódik fel és oszlik el a szervezetben, milyen
gyorsan metabolizálódik és ürül ki a szervezetből.

A szerves vegyületek kémia tulajdonságai

Ionos mechanizmusú reakciók

A szerves vegyületek reaktivitását és a reakciók lefutását a funkciós csoportok által kialakított
elektroneloszlás határozza meg. Ha egy vegyületben nagy elektronegativitású atom (O, N, halogén)
található, az magához vonzza a közelében lévő kötések elektronjait, azaz a kötéseket polarizálja. Ennek
következtében a nagy elektronegativitású atommal szomszédos (szén)atomok elektronban
szegényekké válnak, rajtuk részleges (parciális) pozitív töltés alakul ki. Az ilyen szénatom készségesen
reagál ún. nukleofil reagensekkel. A heteroatom elektonvonzó hatását negatív induktív (–I)
effektusnak nevezzük, ez a hatás a vegyület σ-vázán terjed, de a távolsággal egyre csökken.

9.1. ábra. Negatív (a.) és pozitív (b.) induktív effektus

A szénnél kisebb elektronegativitású (pl. fém)atomok vagy alkilcsoportok viszont elektronküldő

hatásúak, pozitív induktív effektussal (+I) rendelkeznek (9.1. ábra).
A nukleofil reagensek (Nu−) olyan anionok vagy molekulák, amelyeken viszonylag nagy a
töltéssűrűség, ezért a pozitívan polározott szénatomokon támadnak. Tipukus nukleofilek a víz (H2O),
az ammónia (NH3) és származékai, az aminok (NR3), az alkoholok (R-OH) és tiolok (R-SH) amelyek

190
poláros, nemkötő elektronpárokat tartalmazó, elektronban dús molekulák. A negatív tölésű hidroxid-
ion (OH−), a halogenidionok (Cl−, Br−, I−), a cianidion (CN−) is jó nukleofilek. A negatívan polározott
szénatomot tartalmazó vegyületek szintén nukleofilként viselkednek.
Az elektrofil reagensek (E+) viszont pozitív töltésűek és a szerves molekulák elektronban dús,
negatívan polározott részein reagálnak. Ilyenek a hidrogénion (H+) és a különleges körülmények között
létrehozható halóniumionok (pl. Br+), vagy a nitróniumion (NO2+).
A szerves reakciók döntő többsége ionos mechanizmus szerint megy végbe, és nukleofil-elektrofil
kölcsönhatással írható le.

Gyökös mechanizmusú reakciók

Biológiai rendszerekben igen fontosak a gyökös mechanizmusú folyamatok, amelyekben általában
semleges, párosítatlan elektronnal rendelkező részecskék, gyökök vesznek részt.
A gyökök kovalens kötés homolízisével keletkezhetnek, melyet fénybesugárzás vagy hő válthat ki:
Cl−Cl → 2 Cl· H-O−O-H → 2 H-O·
Redoxifolyamatok szintén eredményezhetik gyökök képződését.
A gyökök igen reaktívak, bármilyen molekulával, akár a C-H kötéssel is reakcióba lépnek, általában
egy periférikus (hidrogén)atomot absztrahálnak, azaz a molekula könnyen hozzáférhető részéről
„leszakítanak” egy atomot. A lehasadó atom helyén egy újabb párosítatlan elektron, gyök marad vissza,
amely hasonló módon reagál tovább más anyagokkal. Így végső soron láncreakció alakul ki, amely
mindaddig folytatódik, amíg a keletkező gyököket valamilyen reakció ártalmatlanítja (pl. két gyök
rekombinálódik, vagy redoxi folyamatban "eltűnik" a párosítatlan elektron).

9.2. ábra. Gyökös mechanizmusú láncreakció (a metán klórozása)

A szervezetben keletkező gyökök igen veszélyesek lehetnek, mert bármely anyaggal, a

sejtmembránt alkotó lipidekkel, a nukleinsavakkal, a fehérjékkel reagálhatnak, megváltoztatva azok
szerkezetét sejtkárosodást, rákos folyamatokat és más patológiás átalakulásokat indukálhatnak. Egyes
gyökök azonban részt vesznek a szervezet szabályozó mechanizmusaiban (pl. nitrogén-monoxid, NO,
ld. 69. és74. o.), kis koncentrációban másodlagos hírvivő, ill. hormonhatásúak lehetnek.

191
 Reakciótípusok
A szerves anyagok reakcióit lefutásuk alapján az alábbiak szerint szokás csoportosítani:
Addíció: két anyag melléktermék nélkül egyesül.

Szubsztitúció: egy vegyület egyik atomja vagy csoportja a reagenssel kicserélődik. Két reagens
szükséges, és két termék keletkezik.

Elimináció: egy vegyületből egy kis molekula távozik, egy kiindulási anyagból két termék keletkezik
(az addíció ellentettje).

Átrendeződés vagy izomerizáció: egy molekulában megváltozik az atomok kapcsolódási sorrendje,

illetve a kötések elrendeződése.

Oxidáció: két szomszédos atomról 1-1 hidrogénatom távozik és kettőskötés alakul ki, vagy egy
oxigénatom ékelődik be a molekulába.

Redukció: két szomszédos atomra 1-1 hidrogénatom kerül, vagy egy oxigénatom távozik.

192
 Kérdések, feladatok (a válaszokhoz ld. előadás is!)

1. Mit jelent a "hasonló a hasonlóban oldódik" és mi a magyarázata? (ld. 33. o.)

2. Rajzolja fel az alábbi vegyületek képletét, állapítsa meg a polaritásukat!
etanol, hexán, kloroform, naftalin
3. Rajzolja fel az alábbi vegyületek képletét, állapítsa meg a molekulák közötti legerősebb
kölcsönhatást szilárd halmazállapotban.
glicerin, toluol, diklór-metán, etántiol
4. Melyik oldószer, víz vagy hexán oldhatja jól a következő anyagokat: oktanol, ciklohexán, etilén-
glikol? Indokolja válaszát, rajzolja fel a vegyületek képletét is!
5. Írja fel az etanol és az 1-oktanol szerkezeti képletét. Hasonlítsa össze a két vegyület
vízoldékonyságát!
6. Jellemezze a diszperziós kölcsönhatást! Milyen részecskék között alakul ki, milyen az energiája?
Adjon rá példát!
7. Jellemezze a dipólus-dipólus kölcsönhatást! Milyen részecskék között alakul ki, milyen az
energiája? Adjon rá példát!
8. Jellemezze a hidrogénkötést! Milyen részecskék között alakul ki, milyen az energiája? Adjon rá
példát!
9. Rajzolja fel az alábbi anyagok képletét/vegyjelét! Az intermolekuláris kölcsönhatások figyelembe-
vételével rendezze az alábbi anyagokat forráspontjuk szerint növekvő sorrendbe!
kén-hidrogén, metanol, etán, metán
10. Rendezze sorba az alábbi oldószereket növekvő polaritás szerint! Adja meg a szerkezeti képletüket
is! aceton, hexán, metanol
11. Melyek a hidrogén-kötés kialakulásának feltételei? Adjon két példát H-kötés kialakulására!
12. Mit jelent a donor és az akceptor a hidrogén-kötésben? Mutassa be egy példán is! (ld. 05. előadás)
13. Rajzolja le a két etil-alkohol-molekula között kialakuló H-kötést! Milyen fizikai tulajdonságok
utalnak a H-kötés jelenlétére?
Adja meg a logP definícióját! Mit fejez ki a logP? (ld. 170. o.)
14. Mik az alkánok fölös oxigénben végzett égetésének termékei? Írja fel a hexán égésének egyenletét!

193
A funkciós csoportok vizsgálata

A szerves vegyületek a funkciós csoportjaik alapján osztályozhatók. Az egyes funkciós

csoportokhoz jellegzetes kémiai reakciók rendelhetők, amelyek alkalmasak az egyes vegyületcsaládok
azonosítására is.

Alkének, alkinek

Az alkének és alkinek molekuláiban található π-kötések elektronban dús helyek, elektrofil

reagensekkel támadhatók.

A kettős- és hármaskötés jellemző reakcióit az alábbi ábrán foglaltuk össze.

9.3. ábra. Az alkének jellemző reakciói

Elektrofil addíció során elsősorban halogének, hidrogén-halogenidek, ill. víz egyesülhetnek az

alkénnel, melléktemék nélkül. Katalizátorra nincs szükség, csak a víz addícióját kell savval katalizálni.
Kettős- vagy hármaskötés kimutatására a brómaddíció jól használható, mivel a reakció lejátszódását
jelzi, hogy a bróm vörösbarna színe eltűnik.
Redukció: A kettőskötés hidrogénnel (katalizátor jelenlétében) telíthető, miközben a megfelelő
alkán keletkezik.

194
 Oxidáció: A kálium-permanganát a kettőskötést oxidálja: semleges közegben diol (dialkohol)
keletkezik, savas közegben azonban a vegyület szénlánca a kettőskötésnél felszakad, és két karbonsav
keletkezik (láncvégi kettőskötés esetén CO2). A kálium-permanganát is alkalmas a kettőskötés
kimutatására, hiszen az eredetileg lila színű KMnO4 redukcióját jellemző színváltozás kíséri.
A kettőskötésekből hidrogén-peroxid és származékai (pl. persavak) hatására háromatomos oxigén-
tartalmú gyűrű, epoxid keletkezik. Az epoxidok instabilak, savak vagy lúgok hatására a háromtagú
gyűrű könnyen felnyílik. A kettőskötések epoxiddá alakulása fontos reakció a biológiai rendszerekben:
pl. ez a koleszterin szkvalénból történő bioszintézisének első lépése.

Aromások

Az aromás vegyületek -elektronrendszere igen stabil, csak erőteljes hatásra bomlik fel. Jellemző
reakciójuk az elektrofil szubsztitúció (halogénezés, szulfonálás, nitrálás, Friedel-Crafts-reakciók),
amelyek rendszerint Lewis-sav katalizátort igényelnek.

9.4. ábra. Aromás elektrofil szubsztitúciók (SEAr)

Az aromás gyűrű oxidálható, ekkor epoxidok, majd gyűrűfelnyílással fenolok keletkeznek. Az élő
szervezetben ez az aromás csoportokat tartalmazó vegyületek tipikus átalakulása.

9.5. ábra. Aromás gyűrű oxidációja fenollá

195
Szerves halogenidek

A halogénatom erős negatív induktív effektusa (elektronvonzó hatása) miatt a halogén-szén kötés
poláros. Ezért a halogénnel szomszédos szénatom nukleofil reagensekkel támadható.

A szerves halogenidek tipikus reakciói a nukleofil szubsztitúció (SN) és az elimináció (E).

A szubsztitúciós reakciók során a halogénatomok bármilyen nukleofillel kicserélhetők, így
változatos funkciós csoportok alakíthatók ki: alkoholok, tiolok, éterek, aminok stb. állíthatók elő.

9.6. ábra. Alkil-halogenidek nukleofil szubsztitúciós (SN) reakciói

Az eliminációs reakciókat bázisok katalizálják, melyek során alkén keletkezik:

Alkoholok

Az alkoholok hidroxilcsoportot tartalmaznak, amely az oxigénen lévő nemkötő elektronpárok

miatt nukleofil tulajdonságú és jó komplexképző.

Az alkoholok leggyakoribb reakciói az acileződés és az oxidáció.

A hidroxilcsoport szervetlen vagy szerves savakkal, savkloridokkal vagy -anhidridekkel acilezhető,
miközben észterek képződnek.

196
 9.7. ábra. Észterek képződése alkoholokból savakkal vagy savszármazékokkal

Az alkoholos hidroxilcsoport oxovegyületté oxidálható: a primer alkoholok aldehideket adnak, míg

a szekunder alkoholokból ketonok képződnek. Az oxidálószer feleslegében a primer alkoholból
képződött aldehid tovább oxidálódik karbonsavvá. A tercier alkoholok csak igen erélyes körülmények
között oxidálódnak (savas KMnO4), akkor (hasonlóan az alkénekhez) lánchasadással karbonsavak
keletkeznek.

9.8. ábra. Alkoholok oxidációs reakciói

Fenolok

A fenolok kétfunkciós vegyületek: mind a hidroxilcsoport, mind az aromás gyűrű reakcióit

mutatják. A hidroxilcsoport észteresíthető, éteresíthető, jó komplexképző, az aromás gyűrű pedig
elektrofil szubsztitúciós reakciókat ad és oxidálható. A funkciós csoportok azonban kölcsönhatásban

197
vannak: a hidroxilcsoport elektronküldő tulajdonsága miatt az aromás gyűrű orto és para helyzetben
könnyebben szubsztituálható, akár katalizátor nélkül is.

9.9. ábra. A fenolok reakciói

A fenolok az alkoholoknál erősebb savak, mert a belőlük keletkező fenolát anion negatív töltése
az aromás gyűrű π-elektronrendszerével konjugálódik és a töltés az egész részecskén delokalizálódik.

9.10. ábra. A fenolátion rezonanciastabilizált határszerkezetei

Ha az aromás gyűrű további elektronvonzó (-I) csoportokat tartalmaz (pl. nitrocsoport), az növeli
az O-H kötés polaritását, azaz a fenolok savi erősségét.
Egyes kétértékű fenolok kinonokká oxidálhatók.

9.11. ábra. Kinon keletkezése fenolból

198
Oxovegyületek

Az aldehidek és a ketonok karbonilcsoportot (C=O) tartalmaznak. A karbonilcsoport kettőskötése

erősen poláros, így reakcióképessége jóval nagyobb, mint a C=C kettőskötésé.
Az oxovegyületek jellemző reakciója a nukleofil addíció, ill. az azt követő esetleges vízelimináció.

Az oxovegyületekre változatos szerkezetű nukleofilek addícionálhatók, így hidrátok, félacetálok,

ciánhidrinek stb. állíthatók elő. Ha a nukleofil reagens primer amin, az addíciót rendszerint
vízelimináció követi, és ún. Schiff-bázis (imin) keletkezik.

9.12. ábra. Az oxovegyületek addíciós reakciói

A karbonil-csoport erős negatív induktív effektussal rendelkezik, a szomszédos szénatomok C-H

kötéseinek elektronsűrűségét csökkeni, emiatt a szomszédos hidrogének erős bázissal eltávolíthatóak.
A keletkező anion igen jó nukleofil, a jelen lévő oxovegyülettel addíciós reakciót ad, amely során aldol
keletkezik.

9.13. ábra. Az oxovegyületek aldol-dimerizációja

Az enzimkatalizált aldol-dimerizáció a szénhidrátok bioszintézisének egyik tipikus reakciója.

199
 Az oxovegyületek tautomerizációja enolokat ad, amelyek azonban nem stabilak: az oxo-enol
tautomerizáció általában olyan egyensúlyi elegyhez vezet, melyben az oxo forma meghatározó
túlsúlyban van.
Az aldehidek esetében a karbonil-csoport a szénlánc végén található, ezt a funkciót formil-
csoportnak nevezzük. Redoxifolyamatokban közbülső helyet foglal el az alkoholos hidroxil- és a
karboxilcsoport között. Az oxovegyületek alkoholokká redukálhatók. Az aldehidek könnyen
oxidálódnak karbonsavakká, a ketonok viszont csak erélyes oxidálószerekkek, lánchasítással
oxidálhatók (ld. 9.8. ábra).

Aminok

Az aminok az ammónia származékainak tekinthetők, a nitrogénatom nemkötő elektronpárja miatt

bázisos vegyületek és jó komplexképzők.
Kémiai reakciókban többnyire nukleofilként viselkednek, halogenidekkel szubsztitúciós,
oxovegyületekkel addíciós-kondenzációs reakciókat adnak. Savkloridokkal vagy anhidridekkel
acilezhetők, amely során amidok keletkeznek.

9.14. ábra. Az aminok reakciói

Az aminok jellegzetes kémia tulajdonsága a salétromossavval való reakciójuk. A primer, szekunder,

tercier és aromás aminok különböző termékeket szolgáltatnak, ezért ez a reakció alkalmas az aminok
kimutatására és megkülönböztetésére.

9.15.a. ábra. A primer aminok reakciója salétromossavval

200
 9.15.b. ábra. Szekunder, tercier és aromás primer aminok reakciója salétromossavval

Karbonsavak

A karbonsavak funkciós csoportja, a karboxilcsoport, savas tulajdonságú. A disszociáció hajtóereje

egyrészt az O-H kötés polaritása, másrészt a rezonanciastabilizált karboxilátion kialakulása.

Elektronszívó szubsztituensek növelik, elektronküldők pedig csökkentik a savi erősséget.

A karbonsavak legfontosabb reakciója az alkoholokkal történő észterképződés. Az egyensúlyi
folyamatban víz és észter keletkezik.

9.16. ábra. Karbonsav és alkohol reakciójában észter keletkezik.

A karbonsavak aminokkal az előzőhöz hasonló egyensúlyi reakcióban amidokat képeznek.

9.17. ábra. Karbonsav és amin reakciójában amid keletkezik.

Savszármazékok

A karbonsavakból szubsztitúcióval származtathatók a savkloridok (acil-kloridok), a savanhidridek,

az észterek és az amidok. Az amidokból vízelvonással savnitrilekhez (R-C≡N) jutunk.

201
 Az acil-kloridok és savanhidridek erősen poláros szén-halogén, ill. szén-oxigén kötéseket
tartalmaznak, ezek könnyen felszakíthatók, emiatt ezek a vegyületek nagyon reaktívak: vízzel
karbonsavakká hidrolizálnak és igen jó acilezőszerek. Alkoholok és aminok acilezésére (észterek és
amidok előállítására) általában savkloridokat vagy anhidrideket használunk.

9.18. ábra. Acil-klorid és savanhidrid reakciója alkohollal: acilezés (észterképződés)

Az észterek és amidok reaktivitása sokkal kisebb: ezek stabil vegyületek, azonban savak vagy lúgok
hatására elhidrolizálnak.

9.19. ábra. Észter és amid hidrolízise

Kérdések, feladatok

1. Írja fel az 1-butén klóraddíciójának egyenletét szerkezeti képletekkel!

2. Írja fel az 1-butén hidrogén-klorid-addíciójának egyenletét szerkezeti képletekkel!
3. Írja fel az 1-butén vízaddíciójának egyenletét! Milyen katalizátor szükséges?
4. Írja fel a 3,4-dietil-2-metil-2-hexán szerkezeti képletét és adja meg a szénatomok rendűségét!
5. Írja fel a metil-klorid reakcióját toluollal! Milyen katalizátor szükséges?
6. Írja fel annak a reakciónak az egyenletét (katalizátorral), amely benzolból kiindulva acetofenont
eredményez!
7. Hogyan állítana elő benzofenont Friedel-Crafts reakcióval? Írjon egyenletet, katalizátorral!
8. Írja fel a benzil-klorid és a kálium-hidrogénszulfid reakciójának egyenletét!

202
9. Mit jelent az alkoholok rendűsége? Hányadrendűek a következő alkoholok: 2-metil-2-propanol,
izopropanol, 2-hidroxi-2-metil-bután?
10. Írja fel a ciklopentanol oxidációjának reakcióegyenletét szerkezeti képlettel!
11. Írja fel a benzil-alkohol oxidációjának reakcióegyenletét szerkezeti képlettel!
12. Rajzolja fel képlettel, amikor az 1,3-propándiol molekulák intermolekuláris hidrogénkötéseket
képeznek!
13. Rajzolja fel képlettel, amikor az 1,3-propándiol molekulák intramolekuláris hidrogénkötéseket
képeznek!
14. Rajzolja le a két etil-alkohol-molekula között kialakuló H-kötést! Milyen fizikai tulajdonságok
utalnak a H-kötés jelenlétére?
15. Írja fel a fenol reakcióját nátrium-hidroxiddal! Hasonlítsa össze a fenol és a termék vízoldhatóságát!
16. Hasonlítsa össze az orto- és a meta-dihidroxi-benzol viselkedését oxidálószerrel szemben, írjon
reakcióegyenletet!
17. Mit jelent a kinoidális elektronrendszer? Adjon rá példaként egy konkrét vegyületet!
18. Írja fel a fenol reakcióját ecetsav-anhidriddel!
19. Írja fel a fenol reakcióját acetil-kloriddal alumínium-klorid jelenlétében! Milyen típusú reakció
játszódik le?
20. Mit jelent a negatív induktív effektus? Írjon rá két példát képletekkel!
21. Milyen típusú vegyület keletkezik a benzaldehid redukciójakor? Írjon egyenletet, nevezze el a
terméket!
22. Milyen típusú vegyület keletkezik a ciklohexanon redukciójakor? Írjon egyenletet, nevezze el a
terméket!
23. Hasonlítsa össze az propanal és propanon viselkedését oxidálószerrel szemben, írjon
reakcióegyenletet!
24. Írja fel az acetaldehid és a hidrogén-cianid reakcióját, nevezze el a terméket!
25. Írja fel az aceton és a hidroxil-amin reakciójának egyenletét! Milyen típusú reakció játszódott le?
26. Mit jelent a Schiff-bázis? Mutassa be egy példával Schiff-bázis keletkezését, írjon egyenletet!
27. Rajzolja le egy aldol szerkezetét! Milyen kiindulási anyagokból, milyen típusú reakcióban képződik
aldol?
28. Írja fel az aceton oxo-enol tautomériájának reakcióegyenletét! Jelölje meg a stabilabb formát!
29. Írja fel az acetaldehid metanollal való reakciójának egyenletét! Milyen típusú vegyület keletkezik?
30. Írja fel az anilin reakcióját sósavval és hasonlítsa össze az anilin és a termék vízoldhatóságát!
31. Írjon példát primer, szekunder és tercier aminra, valamint kvaterner ammónium-sóra. Rajzoljon
képleteket és a vegyületek neveit is adja meg!
32. Rajzolja le a két ecetsav-molekula között kialakuló H-kötéseket! Milyen fizikai tulajdonságok
utalnak a H-kötés jelenlétére?
33. Rajzolja fel a benzoil-klorid és az acetil-klorid képletét! Keretezze be a képleteken az acilcsoportot!
34. Írja fel a borkősav képletét és disszociációja egyenleteit!

203
35. Rendezze növekvő savasság szerint sorba a következő karbonsavakat: 2,2-dimetil-propionsav,
triklórecetsav, ecetsav, diklórecetsav! Írjon képleteket is!
36. Rajzolja fel a borostyánkősav-anhidrid képződét!
37. Írja fel a n-butil-amin reakcióját ecetsav-anhidriddel! Milyen típusú vegyület keletkezik?
38. Írja fel az acetamid lúgos hidrolízosének reakcióját!
39. Rajzolja fel a γ-butirolakton képződését γ-hidroxi-vajsavból!
40. Írja fel a következő amidok szerkezeti képletét: karbamid, acetamid, acetanilid!

204
 10. Sztereokémia
Az azonos atomokból álló, ám különböző térbeli felépítésű vegyületeket izomereknek nevezzük. Az
izomériának több fajtáját különböztetjük meg.

Konstitúciós izoméria

A konstitúciós izomerek az atomok kapcsolódási sorrendjében különböznek. Az ilyen viszonyban álló

vegyületek mind fizikai, mind kémiai tulajdonságaikban jelentősen különbözhetnek egymástól. A
konstitúciós izomerek általában nem alakulhatnak egymásba (kivétel: tautomerizációk, szénhidrátok
gyűrűs és nyílt láncú formái).

10.1. ábra A C2H6O összegképlethez tartozó konstitúciós izomerek

Eltérő helyzetű kettős kötések vagy szubsztituensek szintén konstitúciós izomereket

eredményeznek.

10.2. ábra Eltérő helyzetű kettős kötések vagy szubsztituensek révén kialakuló konstitúciós izomerek

205
Konformációs izoméria

A konformációs izomerek egy szigma-kötés körüli rotáció révén alakulnak ki. A rotáció általában kis
energiát igényel, ezért a konformerek többnyire könnyen egymásba alakulnak. Fizikai és kémiai
tulajdonságaik különbözhetnek. (ld. alkánok és cikloalkánok)

10.3. ábra. A C-C kötés körüli szabad rotáció a szubsztituensek eltérő térbeli elrendeződéseit
eredményezi.

Ha a szubsztituensek azonos síkban vannak, az izomert fedő állású konformernek nevezzük.

Minden más elrendeződés nyitott állású konformációt jelent.

10.4. ábra Az etán (CH3-CH3) fedő és nyitott állású konformerei.

A konformereket felírhatjuk az ún. Newman-féle projektív képletekkel is, amelyek csak a

szubsztituensek elrendeződését mutatja. A C-C kötést a hosszanti tengelye felől szemléljük, a hozzánk
közelebb eső szénatom egy pont (a 3 vonal metszéspontjában), a távolabbi szénatomot egy kör jelzi.
A szénatomokból kifelé induló vonalak a másik három kötést jelölik.

10.5. ábra. Az etán (CH3-CH3) szésőséges konformereinek Newman-projekciója. A fedő állásban a

hidrogénatomok páronként azonos síkban vannak, egymás mögött.

206
 A konformerek szerkezetét a diéderes szöggel jellemezhetjük. A fedő állásó konformerben a
diéderes szög 0°.

10.6. ábra. A diéderes szög

Amikor két szubsztituens különböző síkban, egymástól távol helyezkedik el, a szerkezet alacsony
energiatartalmú és a szubsztituensek elrendeződése kedvező. A fedő állású konformer magasabb
energiájú, kevésbé kedvező elrendeződésű.

10.7. ábra. Az etán konformációs energiadiagramja

Az alábbi ábra a bután két konformerét mutatja: az elsőben az összes szigma kötés körül nyitott
állás látható, míg a másikban a középső szigma kötés körül fedő állásúak a szubsztituensek. A két
izomer egymásba alakulhat, de az első, teljesen nyitott forma energetikailag kedvezőbb.

10.8. A bután konformerei

Az öt- és hattagú gyűrűs vegyületek szintén különféle konformációkat vehetnek fel (ld. cikloalkánok).

207
Geometriai izoméria

A geometriai izomerek a molekulában egymástól távoli csoportok egy kitüntetett síkhoz viszonyított
helyzetében különböznek. E síkot megadhatja egy kettős kötés vagy egy gyűrűs szerkezet. Ha a nagy
térkitöltésű csoportok a viszonyítási sík azonos oldalán találhatók, akkor cisz izomerről, ha ellentétes
oldalon vannak, akkor transz izomerről beszélünk.

felülnézet oldalnézet

10.9. ábra. A kettős kötés síkalkatú geometriát eredményez, a kettős kötés körül nincs rotáció.

Mivel gyűrűben vagy a kettős kötés körül gátolt a rotáció, a geometriai izomerek nem alakulnak
egymásba. Fizikai és kémiai tulajdonságaik általában különböznek. (ld. alkének és szubsztituált
cikloalkánok cisz-transz-izomériája)

10.10. Geometriai izomerek.

208
Konfigurációs (optikai) izoméria

Ha egy molekulában egy szénatomnak négy különböző szubsztituense van, akkor aszimmetriás
szénnek, aszimmetriacentrumnak vagy kiralitáscentrumnak nevezzük.

10.11. ábra. Egy aszimmetriacentrumot tartalmazó molekula.

Az optikai izomerek egy molekulában lévő ún. sztereogén centrum (aszimmetriacentrum) vagy
sztereogén tengely körül található csoportok egymáshoz viszonyított helyzetében különböznek. Az
aszimmetriacentrumhoz kapcsolódó szubsztituensek egymáshoz viszonyított helyzete a konfiguráció,
amely a Cahn-Ingold-Prelog (C.I.P.) szabályokkal írható le (S vagy R abszolút konfiguráció).
A Cahn-Ingold-Prelog (C.I.P.) szabályok: rangsoroljuk az aszimmetriacentrum szubsztituenseit
csökkenő rendszám szerint. Forgassuk úgy a molekulát, hogy a legkisebb számú szubsztituens kerüljön
tőlünk a legtávolabb. Ezután a legkisebb számú szubsztituenst már ne vegyük figyelembe, csak a másik
három szubsztituens körüljárási irányát állapítsuk meg. Ha a körüljárási irány megegyezik az óramutató
járásával, akkor az aszimmetriacentrum abszolút konfigurációja R, ellenkező esetben S.

10.12. ábra Egy aszimmetriacentrumot tartalmazó molekula optikai izomerei

Egy (1) aszimmetriacentrumot tartalmazó molekulának kétféle optikai izomere létezik, mert az
aszimmetriacentrum körül a szubsztituensek kétféleképpen helyezkedhetnek el. Ez a két, fedésbe nem
hozható szerkezet egymással tükörképi viszonyban áll, őket enantiomereknek nevezzük.

10.13. ábra Egy aszimmetriacentrumot tartalmazó molekula optikai izomerei: enantiomer párok

209
 Ha egy molekula csak egy aszimmetriacentrumot tartalmaz, akkor királis, és a síkban polarizált
fény síkját elforgatja, azaz optikailag aktív. A szimmetrikus szerkezetű (akirális) molekuláknak nem
létezik enantiomerje, ezek optikailag inaktívak.
Az enantiomerek minden fizikai és kémiai tulajdonsága azonos, különbséget csak az optikai
forgatóképesség előjelében és királis kémiai környezetben mutatnak:
• az enantiomerek fajlagos forgatóképessége azonos nagyságú, de ellentétes előjelű.
• királis (aszimmetriás) reagenssel reagálva különböző szerkezetű termékek képződhetnek, ill.
az egyes enantiomerek eltérő sebességgel reagálhatnak.
• biológiai rendszerekben az enantiomerek szintén különbözőképpen viselkedhetnek (királis
felismerés).
Az enantiomerek nem alakulnak át egymásba. Az enantiomerek 1:1 arányú keverékét racém elegynek
nevezzük. A racém elegy optikailag inaktív, mert a kétféle királis molekula forgatása kioltja egymást. A
racém elegy szétválasztása tiszta enantiomerekre a rezolválás nevű eljárás. A rezolválás alapja lehet
fizikai (a két izomer külön-külön kristályokat alkot, amelyek szétválogathatók), kémiai (királis
reagenssel különböző szerkezetű, ún. diasztereomer termékek keletkeznek, amelyek elválaszthatók),
biológiai (az egyik enantiomert szelektíven lebontjuk pl. olyan enzim segítségével, amely csak az egyik
izomert ismeri fel), illetve királis kromatográfia.
Ha egy molekulában több aszimmetriacentrum is található, akkor mindegyik körül kétféle abszolút
konfiguráció (R vagy S) lehetséges, így a sztereoizomerek maximális száma 2n (ahol n az aszimmetria-
centrumok számát jelenti). Az olyan sztereoizomereket, amelyek nem állnak tükörképi viszonyban
egymással (nem enantiomerek) diasztereomereknek nevezzük. A diasztereomerek fizikai
tulajdonságai különbözőek, kémiai tulajdonságaik különbözhetnek, és nem alakulnak át egymásba.

10.14. ábra. Két aszimmetriacentrummal rendelkező optikai izomerek.

Az olyan molekulákban, amelyekben az egyes aszimmetriacentumoknak megegyező

szubsztituensei vannak, létezik olyan elrendeződés, hogy az aszimmetriacentumok fele S, míg a másik
fele R abszolút konfigurációjú. Az ilyen, ún. mezo vegyületben egy belső tükörsík figyelhető meg, és a

210
vegyület nem mutat optikai aktivitást (az eltérő konfigurációjú aszimmetriacentrumok aktivitása kioltja
egymást). (ld. borkősav izomerei)

10.15. ábra. A borkősav optikai izomerei

A sztereoizomerek jellemezhetők a relatív konfigurációval (D vagy L), ami a legmagasabb sorszámú

aszimmetriacentrum gliceraldehidhez viszonyított konfigurációját jelenti. Ezt a jelölést többnyire a
szénhidrátok és származékaik, valamint az aminosavak szerkezetének jellemzésekor használjuk. A
relatív konfiguráció független az optikai forgatás előjelétől, csak a gliceraldehiddel való szerkezeti
hasonlóságot jelenti.
A fizikai tulajdonságok hasonlóságának vagy különbözőségének az izomerek elválasztása
szempontjából van jelentősége. Azonos fizikai tulajdonságok ugyanis nem teszik lehetővé a vegyületek
egyszerű elválasztását. Ez különösen az enantiomer szerkezetű gyógyszerek esetében jelentős, hiszen
az egyes izomerek igen eltérő fiziológiás hatásúak lehetnek.

Kérdések, feladatok

1. Mikor aszimmetriás a szénatom? Adjon rá példát szerkezeti képlettel!

2. Mit jelent az „enantiomerek” fogalma?
3. Hasonlítsa össze az enantiomerek tulajdonságait!
4. Rajzolja fel az L és a D-gliceraldehid projektív képletét!
5. Mit jelent a relatív konfiguráció?
6. Rajzolja fel az L és a D-szerin projektív képletét!
7. Mit jelent a „racém elegy”? Mi jellemző az optikai aktivitására?
8. Mit jelent a rezolválás?
9. Mit jelent a konstitúciós izoméria? Adjon rá példát szerkezeti képletekkel!
10. Mit jelent az „diasztereomerek” fogalma?
11. Mit jelent a „mezo vegyület” fogalma? Adjon rá példát szerkezeti képlettel!
12. Mit jelent a geometriai izoméria? Adjon rá példát szerkezeti képletekkel!
13. Mit jelent a konformációs izoméria? Adjon rá példát szerkezeti képletekkel!

211
 Függelék
Szervetlen savak, bázisok, anionok és sók nevei

Képlet Név Latin név

(triviális név)
Savak
HF hidrogén-fluorid (folysav) acidum hydrofluoricum
HCl hidrogén-klorid (sósav) acidum chloratum
(ac. hydrochloricum)
HI hidrogén-jodid (ac. hydroiodicum)
HCN hidrogén-cianid (kéksav) (ac. hydrocyanicum)
H2S hidrogén-szulfid (ac. sulfhydricum)
(kén-hidrogén)
HOCl hipoklórossav ac. hypochlorosum
HClO2 klórossav ac. chlorosum
HClO3 klórsav ac. chloricum
HClO4 perklórsav ac. hyperchloricum
HNO2 salétromossav ac. nitrosum
HNO3 salétromsav ac. nitricum
H2SO3 kénessav ac. sulfurosum
H2SO4 kénsav ac. sulfuricum
H3PO3 foszforossav ac. phosphorosum
H3PO4 foszforsav ac. phosphoricum
H3AsO3 arzénessav ac. arsenosum
H2CO3 szénsav ac. carbonicum
H2SiO3 kovasav ac. silicicum

Anionok –id –atum

F– fluorid fluoratum
–
Cl klorid chloratum
Br– bromid bromatum
–
I jodid iodatum
CN– cianid cyanatum
–
OH hidroxid hydroxydatum
O2– oxid oxydatum
2–
S szulfid sulfuratum

212
H– hidrid
–it –osum
–
OCl hipoklorit hypochlorosum
ClO2– klorit chlorosum
NO2– nitrit nitrosum
SO32– szulfit sulfurosum
AsO33– arzenit arsenicosum
–át –icum
ClO3– klorát chloricum
BrO3– bromát bromicum
IO3– jodát iodicum
NO3– nitrát nitricum
CO32– karbonát carbonicum
SO42– szulfát sulfuricum
2–
S2O3 tioszulfát thiosulfuricum
PO43– foszfát phosphoricum
AsO43– arzenát arsenicum
MnO42– manganát manganicum
–
OCN cianát cyanicum
SCN– tiocianát (rodanid) thiocyanicum
MnO4– permanganát permanganicum
ClO4– perklorát perchloricum

Bázisok
KOH kálium-hidroxid kalium hydroxydatum
NaOH nátrium-hidroxid natrium hydroxydatum
(lúgkő, marónátron)
Ca(OH)2 kalcium-hidroxid calcium hydroxydatum
Ba(OH)2 bárium-hidroxid barium hydroxydatum

Sók
NaCl nátrium-klorid (konyhasó) natrium chloratum
NaHCO3 nátrium-hydrogénkarbonát natrium hydrocarbonicum
(szódabikarbóna)
Na2SO4 nátrium-szulfát (Glaubersó) natrium sulfuricum
Na2CO3 nátrium-karbonát (szóda) natrium carbonicum
NaClO3 nátrium-klorát natrium chloricum
NaNO3 nátrium-nitrát (chilei salétrom) natrium nitricum

213
 KAl(SO4)2 kálium-alumínium-szulfát (timsó) kalium aluminium
sulfuricum
CaSO4 kalcium-szulfát (gipsz) calcium sulfuricum
CaCO3 kalcium-karbonát (mészkő) calcium carbonicum
CaClOCl kalcium-klorid-hipoklorit calcium chloratum
(klórmész) hypochlorosum
Ca(H2PO4)2 kalcium-dihidrogén-foszfát calcium
(szuperfoszfát) dihydrophosphoricum
MgSO4 magnézium-szulfát magnesium sulfuricum
(keserűsó)
CuSO4 réz(II)-szulfát (rézgálic, kékkő) cuprum sulfuricum
FeSO4 vas(II)-szulfát (vasgálic) ferrosum sulfuricum
Fe2(SO4)3 vas(III)-szulfát ferrum sulfuricum
Hg2Cl2 higany(I)-klorid (kalomel) hydrargyrum chloratum
mite
HgCl2 higany(II)-klorid (szublimát) hydrargyrum bichloratum
NaH2PO4 nátrium-dihidrogén-foszfát natrium
dihydrogenphosphoricum
Na2HPO4 dinátrium-hidrogén-foszfát dinatrium
hydrogenphosphoricum
Na3PO4 trinátrium-foszfát (trisó) natrium phosphoricum

Szerves savak és anionok nevei

Képlet triviális név (kémiai név) Latin név anion neve

HCOOH hangyasav (metánsav) acidum formicum formiát
CH3COOH ecetsav (etánsav) acidum aceticum acetát
CH3CH2COOH propionsav (propánsav) ac. propionicum propionát
CH3(CH2)2COOH vajsav (butánsav) ac. butyricum butirát
CH3(CH2)3COOH valeriánsav (pentánsav) ac. valericum valerát
CH3(CH2)4COOH kapronsav (hexánsav) ac. capricum kaprát
CH3(CH2)14COOH palmitinsav (hexadekánsav) ac. palmiticum palmitát
CH3(CH2)16COOH sztearinsav (oktadekánsav) ac. stearicum sztearát
ClCH2COOH klórecetsav ac. chloraceticum klóracetát
HOOC-COOH oxálsav (etándisav) ac. oxalicum oxalát
HOOC-CH2-COOH malonsav (propándisav) ac. malonicum malonát
HOOC-(CH2)2-COOH borostyánkősav (butándisav) ac. succinicum szukcinát
HOOC-(CH2)3-COOH glutársav (pentándisav) ac. glutaricum glutarát
HOOC-(CH2)4-COOH adipinsav (hexándisav) ac. adipicum adipát

214
 citromsav (2-hidroxi-propán- ac. citricum citrát
1,2,3-trikarbonsav)

tejsav (2-hidroxi-propionsav) ac. lacticum laktát

2-hidroxi-vajsav 2-hidroxi-butirát

almasav (2-hidroxi-borostyán- ac. malicum malát

kősav)
oxálecetsav (2-oxo-borostyán- oxálacetát
kősav)
piroszőlősav (2-oxo-propánsav) ac. pyruvicum piruvát

CH2=CH-COOH akrilsav (propénsav) ac. acrylicum akrilát

fumársav (2E-buténdisav) ac. fumaricum fumarát

maleinsav (2Z-buténdisav) ac. maleinicum maleát

CH3(CH2)7CH=CH(CH2)7COOH olajsav (9Z-oktadecénsav) ac. oleicum oleát

linolsav (9Z,12Z- ac. linoleicum linolát

oktadekadiénsav)

linolénsav (9Z,12Z,15Z- ac. linolenicum linolenát

oktadekatriénsav)

benzoesav ac. benzoicum benzoát

szalicilsav ac. salicylicum szalicilát

ftálsav ac. phthalicum ftalát

215
 I.A VIII.A
2,1
1 1H Az elemek periódusos rendszere 2He
hidrogén hélium
1,008 II.A III.A IV.A V.A VI.A VII.A 4,002
1,0 1,5 2,1 elektronegativitás (Pauling szerint) 2,0 2,5 3,0 3,4 4,0
2 3Li 4Be 33As rendszám vegyjel 5B 6C 7N 8O 9F 10Ne
lítium berillium arzén név bór szén nitrogén oxigén fluor neon
6,939 9,012 74,921 relatív atomtömeg 10,811 12,011 14,006 15,999 18,998 20,1797
0,9 1,2 1,6 1,9 2,2 2,6 3,1
3 11Na 12Mg VIII.B 13Al 14Si 15P 16S 17Cl 18Ar
nátrium magnézium alumínium szilícium foszfor kén klór argon
22,989 24,305 III.B IV.B V.B VI.B VII. B I.B II.B 26,981 28,085 30,974 32,065 35,453 39,948
0,8 1,1 1,3 1,5 1,6 1,6 1,5 1,8 1,8 1,9 1,9 1,6 1,81 2,0 2,1 2,5 2,9
4 19K 20Ca 21Sc 22Ti 23V 24Cr 25Mn 26Fe 27Co 28Ni 29Cu 30Zn 31Ga 32Ge 33As 34Se 35Br 36Kr
kálium kalcium szkandium titán vanádium króm mangán vas kobalt nikkel réz cink gallium germánium arzén szelén bróm kripton
39,102 40,08 44,956 47,867 50,941 51,996 54,938 55,845 58,933 58,693 63,546 65,409 69,723 72,64 74,921 78,96 79,904 83,798
0,8 1,0 1,2 1,3 1,6 2,1 1,9 2,2 2,2 2,2 1,9 1,6 1,7 1,9 2,0 2,1 2,6 2,6
5 37Rb 38Sr 39Y 40Zr 41Nb 42Mo 43Tc 44Ru 45Rh 46Pd 47Ag 48Cd 49In 50Sn 51Sb 52Te 53I 54Xe
rubídium stroncium ittrium cirkónium nióbium molibdén technécium ruténium ródium palládium ezüst kadmium indium ón antimon tellúr jód xenon
85,47 87,62 88,906 91,224 92,906 95,94 98 101,07 102,905 106,42 107,868 112,411 114,818 118,71 121,76 127,6 126,904 131,293
0,7 0,9 1,1 1,3 1,5 2,3 1,9 2,2 2,2 2,2 2,5 2,0 2,0 2,3 2,0 2,0 2,2
6 55Cs 56Ba 57La 72Hf 73Ta 74W 75Re 76Os 77Ir 78Pt 79Au 80Hg 81Tl 82Pb 83Bi 84Po 85At 86Rn
cézium bárium lantán hafnium tantál volfrám rénium ozmium irídium platina arany higany tallium ólom bizmut polónium asztácium radon
132,905 137,34 138,906 178,49 180,948 183,84 186,207 190,23 192,217 195,078 196,966 200,59 204,383 207,2 208,980 209 210 222
0,7 1,1 1,1
7 87Fr 88Ra 89Ac 104Rf 105Db 106Sg 107Bh 108Hs 109Mt 110Ds 111 Rg 112Cn 113Nh 114Fl 115 Mv 116Lv 117Ts 118Og
francium rádium aktínium rutherfordium dubnium seaborgium bohrium hassium meitnerium darmstadtium röntgenium kopernicium nihonium fleróvium moszkovium livermórium tennesszin oganesszon
223 226 227 261 262 266 264 277 268 281

1,1 1,1 1,2 1,2 1,1 1,2 1,2 1,2 1,2 1,1 1,2

58Ce 59Pr 60Nd 61Pm 62Sm 63Eu 64Gd 65Tb 66Dy 67Ho 68Er 69Tm 70Yb 71Lu
cérium prazeodímium neodímium prométium szamárium európium gadolínium terbium diszprózium holmium erbium túlium itterbium lutécium
140,12 140,907 144,24 147 150,65 151,96 157,25 158,924 69,723 164,930 168,26 168,934 173,04 174,97
1,3 1,5 1,7 1,3 1,3 1,3

90Th 91Pa 92U 93Np 94Pu 95Am 96Cm 97Bk 98Cf 99Es 100Fm 101 Md 102No 103Lr
tórium protaktínium urán neptúnium plutónium amerícium kűrium berkélium kalifornium einsteinium fermium mendelévium nobélium laurencium
232,038 231 238,03 237 242 243 247 249 251 254 253 256 254 257
Felhasznált irodalom

Oszbach György (szerk.): Orvosi kémiai gyakorlatok, jegyzet, Pécsi Orvostudományi Egyetem, Pécs,
1995.
Bot György: Általános és szervetlen kémia, 3. kiadás, Medicina Könyvkiadó, Bp. 1983.
Veszprémi Tamás: Általános kémia, Akadémiai Kiadó, Bp. 2008.
P. W. Atkins: Fizikai kémia, Tankönyvkiadó, Bp. 1992.
N. N. Greenwood, A. Earnshaw: Az elemek kémiája, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 1999.
John McMurry, Robert C. Fay: Chemistry, 4th ed., Pearson Education, Inc. New Jersey, 2004.
John R. Holum: Fundamentals of general, organic and biological chemistry, 4th ed., John Wiley & Sons,
Inc. New York, 1990.
Lengyel Béla: Általános és szervetlen kémiai praktikum, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 1990.
Rózsahegyi Márta, Wajand Judit: 575 kísérlet a kémia tanításához, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 1998.
Rózsahegyi Márta, Wajand Judit: Látványos kémiai kísérletek, Mozaik Oktatási Stúdió, Szeged, 1999.
Villányi Attila: Kémiai összefoglaló középiskolásoknak, Calibra Kiadó, Bp. 1994.
Balázs Lórántné: Kémiai kísérletek, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986.
Fürst Zsuzsanna (szerk.): Farmakológia, Medicina Könyvkiadó, Bp. 2006.
David L. Nelson, Michael M. Cox: Lehninger Principles of biochemistry, 5th ed., W.H. Freeman and
Company, New York, 2008.
Berényi Sándor, Patonay Tamás: Szerves kémiai praktikum II., jegyzet, Kossuth Lajos Tudomány-
egyetem, Debrecen, 1996.

Ajánlott internetes irodalom érdeklődőknek

http://www.kemiaipanorama.hu/
http://kodpiszkalo.blog.hu/
http://www.gunda.hu/e_num/
https://hogyankeszul.hu/
tudomany.hu
http://www.weblaboratorium.hu/
http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/melleklet/hirlista&id=23
http://www.szertar.com/
http://biokemia.blog.hu/
http://www.kutdiak.hu/
http://www.kokel.mke.org.hu/
http://www.kfki.hu/chemonet/menu/index1.htm