BORÍTÓ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Nora Roberts: Hideaway
St. Martin’s Press, an imprint of St. Martin’s Publishing Group, New York

Fordította: Tóth Gizella

Borítóterv: Malum Stúdió | Szabó Vince
Tördelte: Gelányi Mariann

A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a

véletlen műve.

Copyright © 2020 by Nora Roberts

Hungarian translation © Tóth Gizella, 2020
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2020

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes

hozzájárulása szükséges.

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-566-118-3

Kiadja a GABO Kiadó

www.gabo.hu
gabo@gabo.hu
www.dibook.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
 A vér szerinti
és a szív szerinti családomnak
 ELSŐ RÉSZ
ELVESZETT ÁRTATLANSÁG
A lányok a dolog.
– J. M. BARRIE

A kisgyermek mindenkit szeret, barátaim, és

természettől fogva kedves… mindaddig, amíg nem
történik valami.
– FLANNERY O’CONNOR
 ELSŐ FEJEZET
Big Sur, 2001

Amikor Liam Sullivan kilencvenkét évesen, álmában, a saját

ágyában, a hatvanöt éves felesége mellett fekve meghalt, gyászolt a
világ.
Egy ikon távozott.
Clare megyében, Glendree falu közelében, a zöld dombok és
mezők közt meghúzódó kicsi házban született, Seamus és Ailish
Sullivan hetedik és egyben utolsó gyermekeként. Megismerte az
éhezést az ínséges időkben, sohasem felejtette el anyja vajaskenyér-
pudingjának az ízét – vagy tenyerének csattanását, amikor
kiérdemelte.
Elvesztette a nagybátyját és a legidősebb bátyját az első nagy
háborúban, és meggyászolta a nővérét, aki még a tizennyolcadik
születésnapja előtt meghalt, miközben a második gyermekének adott
életet.
Kora gyerekkorától megtapasztalta, milyen kemény munka a
szántás, a Hold nevű ló mögött fogva az eke szarvát. Megtanulta,
hogyan kell birkát nyírni, bárányt levágni, tehenet fejni és kőfalat
felhúzni.
És egész hosszú élete során emlékezett azokra az éjszakákra,
amikor a családja a tűz körül ült… a tőzegfüst illatára, az anyja
angyali hangjára, amint énekelt, az apja mosolyára, miközben
hegedült.
És a táncra.
Kisfiúként néha keresett pár pennyt a kocsmában énekelve,
miközben a helyiek a sörüket itták, és a gazdálkodásról meg a
politikáról beszélgettek.
 Szárnyaló tenorja könnyeket csalt a vendégek szemébe,
mozgékony teste, gyors, ügyes lába jó kedvre derítette őket, ahogy
táncolt.
Többről álmodott, mint szántásról vagy tehénfejésről, sokkal
többről, mint a glendreei kocsmában megkeresett pennyk.
Nem sokkal a tizenhatodik születésnapja előtt elhagyta az
otthonát néhány értékes bankóval a zsebében. Elviselte az Atlanti-
óceánon való átkelést a zsúfolt fedélközben a többi többre vágyóval
együtt. Amikor a hajó vadul hánykolódott a viharban, és a levegő
félelem és hányás bűzétől volt terhes, ő hálát adott, hogy vasból van
a szervezete.
Kötelességtudón leveleket írt haza, arról álmodozva, hogy az út
végén majd feladja őket, és dallal, tánccal tartotta a lelket
utastársaiban.
Flörtölt és néhány lelkes csókot váltott egy Mary nevű, lenhajú
lánnyal Corkból, aki Brooklynba utazott, ahol szobalányi állás várta
egy elegáns házban.
Együtt álltak Maryvel a hűvös, friss – végre friss – levegőn,
amikor meglátták a fáklyát magasba tartó hölgyet, és Liam arra
gondolt, hogy az élete valóban elkezdődött.
Mennyi szín, hang és mozgás, mennyi ember zsúfolódott össze
egy helyen! Nemcsak egy óceán választotta el a kicsi gazdaságtól,
ahol született és felnőtt, gondolta, hanem egy egész világ.
De ez már az ő világa.
Úgy volt, hogy anyja bátyjánál, Michael Donahue-nál
tanonckodik majd, aki hentesként dolgozott a Meatpacking
Districtben. Szeretettel üdvözölték, befogadták, és kapott egy ágyat a
szobában, amelyen két unokatestvérével osztozott. Noha alig néhány
hét alatt meggyűlölte a hangokat és a munka szagát, becsülettel
megdolgozott az eltartásáért.
Mégis, többről álmodott.
Akkor talált rá erre a többre, amikor nehezen megkeresett béréből
először áldozott arra, hogy beüljön egy filmszínházba a lenhajú
Maryvel. Varázslatot látott a vásznon, olyan világokat, amelyek
messze túl voltak mindenen, amit ismert, olyan világokat,
amelyekben minden megvan, amit csak ember akarhat.
A csontfűrészek hangja, a bárdok csattogása nem létezett többé.
Még a csinos Mary is elhalványult, ahogy magába szippantotta a
vászon, és az általa felkínált világ.
A gyönyörű nők, a hősies férfiak, a dráma, az öröm. Amikor
felocsúdott, látta maga körül a közönség elragadtatott arcát, a
könnyeket, hallotta a nevetést, a tapsot.
Ez táplálék egy éhes hasnak, gondolta, takaró a hidegben, fény a
sérült léleknek.
Kevesebb mint egy évvel azután, hogy egy hajó fedélzetéről
meglátta New Yorkot, el is hagyta a várost, hogy nyugatnak
induljon.
Átutazott az országon, megcsodálva annak méretét, változatos
tájait, változó évszakait. Mezőkön, csűrökben aludt, vagy bárok
hátsó szobájában, a hangjával fizetve a szállásért.
Egyszer börtönben töltötte az éjszakát egy csetepaté után, egy
Wichita nevű helyen.
Megtanult potyázni a vonaton, elkerülni a rendőröket, és – ahogy
számtalanszor elmondta a karrierje során adott interjúkban –, élete
nagy kalandját élte át.
Amikor közel két év utazás után meglátta a nagy fehér betűket:
HOLLYWOODLAND, megfogadta, hogy itt hírnevet és vagyont szerez.
Az eszéből, a hangjából és a szívósságából élt. Az eszével elérte,
hogy részt vehessen a díszletek építésében, és a munka alatt végig
énekelt. Eljátszotta a látott jeleneteket, gyakorolta az utazása során
hallott különböző akcentusokat.
A hangosfilmek mindent megváltoztattak, szóval most stúdiókat
kellett építeni. A színészek, akiket csodált a néma filmvásznon, csak
rikoltozni vagy dörmögni tudtak, így a csillaguk kihunyt és lehullott.
A nagy kitörés számára akkor következett be, amikor egy rendező
hallotta őt énekelni munka közben… ugyanazt a dalt, amelyet a
valamikori némafilmsztárnak kellett volna előadnia egy zenés
jelenetben, hogy azzal udvaroljon szíve hölgyének.
 Liam tudta, hogy a férfinak fahangja van, és eléggé nyitva tartotta
a fülét ahhoz, hogy meghallja, arról beszélnek, hogy valaki más
hangját használják. Szerinte egyszerűen csak jó helyen és jó időben
kellett lennie ahhoz, hogy az ő hangja legyen az a hang.
Az arca ugyan nem jelenik meg a vásznon, de a hangja
megragadja a közönséget. Kinyitja azt a bizonyos ajtót.
Egy statisztaszerep, egy epizódszerep, egy kis jelenet, ahol
elmondta az első mondatát.
Építőkövek, lépcsőfokok, munkával, tehetséggel és a Sullivanek
kiapadhatatlan energiájával megteremtett alapok.
Neki, a clare-i parasztfiúnak ügynöke volt, szerződése, és
Hollywood aranykorának számító időszakában kezdte a pályáját,
amelyből aztán évtizedeken és nemzedékeken át tartó karrier nőtt ki.
Akkor találkozott az ő Rosemaryjével, amikor ő és a hetyke és
népszerű Rosemary Ryan egy musicalben játszott – az elsőben az öt
filmből, amelyet közösen forgattak életük során. A stúdió különböző
sztorikkal táplálta a pletykarovatokat, de nem volt szükség a
felhajtásra.
Kevesebb mint egy évvel azután, hogy megpillantották egymást,
összeházasodtak.
A nászutat Írországban töltötték, meglátogatták Liam családját, és
Rosemaryét is Mayóban.
Hatalmas, csodás otthont teremtettek maguknak Beverly
Hillsben, fiuk született, s később egy lányuk is.
Megvették a Big Sur-i birtokot, mert – a románcukhoz hasonlóan
– szerelem volt első látásra. A tengerre néző házat Sullivan
pihenőjlakjának nevezték el. Ez lett a menedékük, aztán ahogy az
évek teltek, egyre inkább az otthonuk.
A fiuk bizonyította, hogy a Sullivan-Ryan tehetség nemzedékről
nemzedékre öröklődik, mivel Hugh csillaga gyermekszínészből a
felnőtt főszerepekig emelkedett. Akárcsak a lányuké, Maureené, aki
New Yorkot és a Broadwayt választotta.
Hugh ajándékozta meg őket az első unokájukkal, mielőtt a
felesége, élete szerelme meghalt repülőszerencsétlenségben egy
montanai forgatási helyszínről hazafelé tartva.
Az a fiú idővel újabb Sullivan-csillagot jelentett a filmvásznon.
Aidan, Liam és Rosemary unokája, abban a hitben, hogy a
Sullivan-hagyományokhoz híven megtalálta élete szerelmét, csillogó
szertartás keretében (exkluzív fotók a People magazinban) feleségül
vette Charlotte Dupontot, kastélyt vásárolt ifjú asszonyának Holmby
Hillsen… és lánydédunokával ajándékozta meg Liamet.
A negyedik generációs Sullivant a Caitlyn névre keresztelték.
Caitlyn Ryan Sullivan nyomban Hollywood kedvence lett, amikor
huszonegy hónaposan eljátszotta az Apu lesz a harmadik? című film
csintalan, házasságszerző csöppségét.
A tény, hogy a legtöbb kritika szerint a kis Cate háttérbe szorította
mindkét felnőtt főszereplőt (az egyik nem más volt, mint a saját
anyja, aki a szerető szerepét játszotta), bizonyos körökben némi
megrökönyödést keltett.
Ez lehetett volna az utolsó alkalom, hogy belekóstoljon a
gyereksztárságba, de hatéves korában a dédnagyapja ráosztotta a
talpraesett Mary Kate szerepét a Donovan álmában. Hat hetet töltött
Írországban, a forgatási helyszínen, és apjával, nagyapjával,
dédnagyapjával és dédnagyanyjával együtt szerepelt a filmben.
Olyan nyugat megyei akcentussal hozta a szerepét, mintha ott
születet volna.
Ez volt Liam Sullivan utolsó filmje, sikere a kritikusok körében
és üzleti téren is. Az egyik ritka interjújában, amelyet élete vége felé
adott egy virágzó szilvafa alatt ülve azt mondta, a folyton hullámzó
Csendes-óceánnal a háttérben, hogy Donovanhez hasonlóan ő is
megérhette az álma megvalósulását. Remek filmeket forgatott azzal
a nővel, akit hat évtizede szeret, a fiaikkal, Hugh-val és Aidannel, és
ragyogó dédunokájával, Cate-tel.
Azt mondta, a filmektől kapta a legnagyobb kalandokat, és ezért
úgy érzi, ez az utolsó tökéletes kupakként illeszkedik életének
dzsinnpalackjára.
Egy hűvös, napfényes délutánon, három héttel a halála után, az
özvegye, a családja és az az évek során szerzett sok-sok barátja
összegyűlt a Big Sur-i birtokon, hogy – mivel Rosemary
ragaszkodott hozzá – ünnepléssel emlékezzenek az életére.
A hivatalos temetést Los Angelesben tartották, hírességekkel és
gyászbeszédekkel, de most azért jöttek össze, hogy
megemlékezzenek mindazon örömökről, amelyeket Liamtől kaptak.
Beszédeket mondtak, adomáztak és könnyeztek. De zene és
nevetés is csendült, és gyerekek játszottak a házban és a szabadban.
Volt bőven étel, whisky és bor.
Rosemary, akinek haja fehér volt már, akár a Santa Lucia csúcsait
fedő hóé, elégedetten, bár az igazat megvallva kicsit fáradtan
telepedett le a kőből rakott kandalló elé, amelyben lobogott a tűz, a
közös szobának nevezett helyiségben. Onnan láthatta a gyerekeit,
akiknek fiatal csontjai csak nevettek a téli hidegen, és a távolabb
hömpölygő óceánt.
Amikor Hugh leült mellé, megfogta a kezét.
– Bolond vénasszonynak fogsz tartani, ha elárulom, hogy még
mindig érzem őt, úgy, mintha itt lenne mellettem?
A hangja, akárcsak a férjéé, az otthont idézte.
– Hogyan tehetném, amikor én is érzem?
Az asszony felé fordult, ősz haját rövidre vágatta a divat és a
könnyen kezelhetőség kedvéért, élénkzöld szemében humor szikrája
villant.
– A húgod erre azt mondaná, hogy mindketten őrültek vagyunk.
Hogyan is szülhettem olyan praktikus gondolkodású lányt, mint
Maureen? – Elvette a felé nyújtott teát, és felvonta az egyik
szemöldökét. – Van benne whisky?
– Ismerem az anyámat.
– Ez így van, fiam, de nem tudsz mindent.
Belekortyolt a teába, felsóhajtott. A fia arcát fürkészte. Annyira
hasonlít az apjához, gondolta. Az átkozottul jóképű ír! A fia, az ő
kicsikéje. A hajába már bőven vegyültek ősz szálak, de a szeme még
mindig a legkékebb kéken ragyogott.
– Tudom, mennyire szomorú voltál, amikor elvesztetted Livvyt.
Olyan hirtelen és kegyetlenül. Őt látom a mi Caitlynünkben, és
nemcsak a külsejében. Látom benne a fényt, az örömet és a
hevességét. Megint őrültségeket beszélek.
– Nem, én is ugyanezt látom. Amikor nevet, mintha Livvyt
hallanám. Igazi kincs ő nekem.
– Tudom, ahogy nekem is, és az volt az apádnak is. Őrülök,
Hugh, hogy rátaláltál Lilyre és a boldogságra a hosszú, magányos
évek után. Jó anyja a gyerekeinek, és szerető nagyanyja a mi Cate-
ünknek az utóbbi években.
– Így igaz.
– Ezt tudva, valamint azt, hogy a mi Maureenunk boldog, a
gyerekei és az övéi jól vannak, döntöttem.
– Miről?
– Az életem hátralévő részéről. Szeretem ezt a házat – mormolta.
– Az itteni földet. Ismerem minden arcát, hangulatát, legyen
bármilyen évszak. Tudod, hogy nem adtuk el a Los Angeles-i házat,
főleg érzelmi okokból, és kényelemből, hogy legyen, ha
bármelyikünk ott dolgozna egy ideig.
– Most akarod eladni?
– Azt hiszem, nem. Az ott lévő emlékek is kedvesek. Tudod,
hogy van egy házunk New Yorkban, azt Maureennak adom. Tudni
szeretném, hogy a Los Angeles-i házat kéred, vagy ezt. Tudni
szeretném, mert Írországba megyek.
– Látogatóba?
– Lakni. Várj! – mondta, mielőtt a férfi megszólalhatott volna. –
Lehet, hogy tízéves koromtól Bostonban nevelkedtem, de még
mindig Írországban van a családom, a gyökereim. És ott van az a
család is, amelyet apád által kaptam.
Hugh az anyja kezére fektette a kezét, és állával a nagy ablak felé
intett, a kint lévő gyerekek, család felé.
– Itt van a családod.
– Igen. Itt, New Yorkban, Bostonban, Clare-ben, Mayóban és,
Isten áldásával, most már Londonban is. Teremtőm, kiterjedt
családunk van, nem igaz, drágám?
– Úgy tűnik, igen.
 – Remélem, mind meglátogattok majd. De Írország az a hely, ahol
most lenni szeretnék. A csendjére, a zöldbe vágyom. – A fiára
kacsintott, a tekintete huncutul csillogott. – Egy vén özvegyasszony, aki
barna kenyeret süt és sálakat köt.
– Nem is tudod, hogyan kell kenyeret sütni, vagy bármit is kötni.
– Aha. – Megpaskolta a fia kezét. – De meg tudom tanulni, nem
igaz, még az én előrehaladott koromban is. Tudom, hogy van saját
otthonotok Lilyvel, de itt az ideje, hogy adakozzak, hogy úgy mondjam.
Isten a megmondhatója, hogyan tudtunk Liammel annyi pénzt keresni
azzal, amit szerelemből csináltunk.
– Tehetséggel – mondta Hugh, majd megkopogtatta a halántékát.
– Okossággal.
– Hát, volt mindkettő. Most pedig szeretném szétosztani, amit
eddig arattunk. Azt a csinos házikót akarom, amit Mayóban vettünk.
Szóval, melyiket kéred, Hugh? Beverly Hillst vagy Big Surt?
– Ezt. Itt. – Amikor Rosemary elmosolyodott, Hugh megcsóválta
a fejét. – Tudtad, mielőtt megkérdezted.
– Ismerem a fiamat, jobban, mint ő az anyját. Akkor ezt
megbeszéltük. A tied, és remélem, gondját viseled majd.
– Tudod, hogy igen, de…
– Szót se többet! Már döntöttem. Nagyon bízom benne, hogy lesz
hol lehajtanom a fejem, amikor meglátogatlak. És jönni fogok. Szép
éveket töltöttünk itt az apáddal. Szeretném, ha az utódaink is jól
éreznék itt magukat. – Megpaskolta a fia kezét. – Nézz ki, Hugh! –
Nevetett, amikor látta, hogy Cate cigánykerekezik. – Az ott a jövő
odakint, és nagyon hálás vagyok, hogy én is részese lehettem a
megteremtésének.
Miközben Cate kézen átfordulással szórakoztatta két, fiatalabb
unokatestvérét, a szülei a szobájukban veszekedtek.
Charlotte, aki a haját kontyba tűzte erre az alkalomra, fel-alá
járkált, és Louboutinja türelmetlen csettintésként kopogott a
keményfa padlón.
A belőle áradó nyers energia valaha elbűvölte Aidant. Most csak
fárasztotta.
 – Ki akarok jutni innen, Aidan, az ég szerelmére!
– És ki is fogunk, holnap délután, ahogy terveztük.
Charlotte megpördült, ajka durcásan lebiggyedt, a szeme dühös
könnyektől fénylett. A dupla üvegajtón beáramló lágy téli fény
glóriát vont az alakja köré.
– Elegem volt, hát nem érted? Nem látod, hogy pattanásig
feszültek az idegeim? Mi a fenéért kell holnap idióta, családi
villásreggelit tartanunk? Ott volt tegnap este az az átkozott vacsora,
itt van ez a véget nem érő banzáj ma… a temetésről nem is beszélve.
A végtelennek tűnő temetésről. Hány történetet kell még
meghallgatnom a nagy Liam Sullivanről?
Aidan valaha azt hitte, az asszony megérti az ő szövevényes
családi kapcsolatait, később remélte, hogy előbb-utóbb megérti.
Mostanra mindketten tudták, hogy csak eltűrte.
Majd később még azt sem.
A holtfáradt Aidan leült, adott magának egy percet, hogy
kinyújtóztassa hosszú lábát. A következő szerepéhez szakállt kezdett
növeszteni, amitől viszketett a bőre, és ez idegesítette.
Gyűlölte, és abban a pillanatban pontosan így érzett a felesége
iránt is.
A házasságuk durva bukkanói a közelmúltban kisimultak. Most
úgy tűnt, újabb rázós szakaszhoz érkeztek.
– Fontos a nagymamámnak, Charlotte, az apámnak, nekem. A
családnak.
– A családod egészen elnyel, Aidan.
Sarkon fordult, és a kezét a magasba lökte. Mennyi dráma csupán
néhány óra miatt, gondolta a férfi.
– Csak egyetlen éjszakáról van szó, és mindössze maroknyian
maradtunk a vacsorára. Holnap ilyenkorra otthon leszünk. Még
mindig vannak vendégeink, Charlotte. Már lent kellene lennünk.
– Akkor hadd foglalkozzon vele a nagyanyád. Az apád. Te. Miért
nem mehetek haza a géppel?
– Mert az az apám gépe. Te, Caitlyn és én Lilyvel repülünk haza
holnap. Most viszont egységes frontot mutatunk.
 – Ha volna saját repülőnk, nem kellene várnom.
Aidan fejfájása erősödött.
– Muszáj ebbe megint belemennünk? És pont most?
Az asszony vállat vont.
– Senki sem hiányolna.
Aidan új taktikával próbálkozott. Tapasztalatból tudta, hogy szép
szóval jobban tud hatni a feleségére, mint nyersességgel.
– Én igen.
Charlotte felsóhajtott, és visszamosolygott.
Olyan a mosolya, hogy megáll tőle az ember szíve.
– Csak nyűg vagyok a nyakadon.
– Igen, de az én nyűgöm.
Az asszony gyors kacajjal a férjéhez sétált, és az ölébe
kuporodott.
– Sajnálom, édes. Majdnem sajnálom. Na jó, egy kicsit. Tudod,
hogy sohasem szerettem itt lenni. Annyira elszigetelt, hogy
klausztrofóbiás leszek tőle. És tudom, hogy ennek semmi értelme.
Aidan okosabb volt, semhogy megsimogassa azt a fényes, szőke
hajat, miután az asszony befésülte, ezért csak könnyed csókot lehelt
a halántékára.
– Értem, de holnap már otthon leszünk. Szeretném, ha maradnál
még egy éjszakát a nagymamám kedvéért, az apámért. Értem.
Charlotte sziszegve fújta ki a levegőt, majd megbökte férje vállát,
és duzzogó arcot vágott. Korallpiros, telt ajak, durcás tekintetű
kristálykék szempár, drámai szempilla-rebegtetés.
– Jobb lesz, ha ezért kapok pontokat. Jó nagy pontokat.
– Mit szólnál egy hosszú hétvégéhez Cape Pointban?
Charlotte elakadó lélegzettel fogta a tenyerébe férje arcát.
– Komolyan mondod?
– Van még pár hetem, mielőtt a forgatás elkezdődik. – Ezt
mondva megdörzsölte borostás állát. – Eltöltünk néhány napot a
tengerparton. Cate imádni fogja.
– Tanulnia kell, Aidan.
– Magunkkal visszük a tanárát.
 – Mit szólnál ehhez? – Az asszony átölelte, s még mindig
gyászruhás testével szorosan hozzátapadt. – Cate Hugh-val és
Lilyvel tölti a hosszú hétvégét, amit imádni fog. Én és te pedig
Cape-ben pihenünk néhány napot. – Megcsókolta a férfit. – Csak mi
ketten. Szeretnék kicsit kettesben lenni veled, édesem. Nem
gondolod, hogy pont erre van szükségünk?
Valószínűleg igaza van. A zökkenőmentes útszakaszokat
ugyanúgy gondozni kell, mint a rázósakat. Bár utálta elhagyni Cate-
et, az asszonynak valószínűleg igaza van.
– Meg tudom oldani.
– Igen! Írok Grantnek, hátha be tud iktatni pár pluszórát ezen a
héten. Tökéletes bikinitestet akarok.
– Már van egy.
– A szerető férj beszél belőled. Meglátjuk, mit mond az én
kemény személyi edzőm. Ó! – Felugrott. – Vásárolnom kell.
– Most vissza kell mennünk a földszintre.
Bosszúság futott át az asszony arcán, de a következő pillanatban
már el is tűnt.
– Rendben, igazad van, csak adj néhány percet, hogy rendbe
hozzam az arcom.
– Az arcod gyönyörű, mint mindig.
– A szerető férj – bökött a férjére, és a pipereasztal felé indult.
Majd megállt. – Köszönöm, Aidan. Az elmúlt hetekben a sok
megemlékezéssel és tisztelgéssel mindannyiunknak nehéz volt.
Néhány nap kikapcsolódás jót fog tenni. Mindjárt lemegyek.
Mialatt a szülei kibékültek, Cate a nap utolsó kinti játékaként
bújócskát szervezett. A családi összejöveteleken mindig ez volt a
kedvenc, megvoltak a szabályai, a korlátai és a pluszpontjai.
Ez esetben az egyik szabály úgy hangzott, hogy csak kint lehet
elbújni, mivel számos felnőtt kikötötte, hogy a házban nincs
szaladgálás. A hunyó minden megtalált játékosért pontot kapott, és
az első megtalált játékosból lett a következő hunyó. Ha a játékos,
azaz az új hunyó ötéves vagy annál fiatalabb volt, választhatott
magának társat, aki segít neki a keresésben.
 Ha valakit három egymást utáni körben sem találnak meg, tíz
pluszpontot kap.
S mivel Cate egész nap erre a játékra készült, tudta, hogyan
győzzön.
Elrohant, amikor a tizenegy éves Boyd kezdte a visszaszámlálást.
Mivel Boyd a nagymamájához hasonlóan New Yorkban élt, évente
legfeljebb néhányszor jött Big Surbe. Nem ismerte olyan jól a
terepet, mint Cate.
Ráadásul Cate-nek új búvóhelye is volt.
A szemét forgatta, amikor látta, hogy ötéves unokahúga, Ava
bemászik az egyik fehér abrosszal letakart asztal alá. Boyd két perc
alatt meg fogja találni.
Majdnem visszafordult, hogy egy jobb helyet mutasson Avának,
de most mindenki saját magával volt.
A vendégek többsége már elment, és még többen távozáshoz
készülődtek. De még mindig sokan keringtek a teraszokon, a kinti
büféknél, üldögéltek valamelyik tűzrakóhely körül. Fájdalom nyilallt
belé, amikor eszébe jutott, hogy miért.
Szerette a dédnagypapáját, akinek mindig volt valami jó meséje
és citromos cukorka a zsebében. Vigasztalanul sírt, amikor az
apukája elmondta, hogy a dédipapa a mennyországba költözött. De
az apukája is sírt, még akkor is, amikor arról beszélt, hogy a
dédipapának hosszú és boldog élete volt. Hogy milyen sokat jelentett
oly sokaknak, és hogy sohasem felejtik el.
Eszébe jutott a dédnagyapja szerepe a közös filmjükből, amikor
mindketten fent ültek egy kőfalon, és a mezőt nézték.
– Az életünk útját mérföldkövekként jelölik a tetteink, kedvesem,
legyenek azok jók vagy rosszak. Azok, akiket hátrahagyunk, ezek
alapján fognak megítélni minket, emlékezni ránk.
Cate a citromos cukorkákra és az ölelésekre emlékezett, ahogy a
garázs felé igyekezett, majd megkerülte. Még hallotta a teraszokról,
a fallal elkerített kertből érkező hangokat. Mi volt a célja? A nagy fa.
Ha felmászik a harmadik ágra, el tud bújni a vastag törzs mögé, az
illatos, zöld levelek közt, három méter magasan.
 Senki sem fogja megtalálni!
Keltafekete haja szállt mögötte, ahogy futott. Nina, a dadusa
oldalt pillangós csatot tűzött bele, hogy ne hulljon az arcába. Merész
pillantású kék szeme ragyogott izgalmában, ahogy futott, futott
messze a többszintes háztól, a vendégházon túlra, amelynek lépcsői
a partra vezettek, a tengerre néző medencéhez.
A nap első felében ruhát kellett viselnie tisztelete jeléül, de
délutánra Nina kikészítette a játszóruháját. A pulóverére így is
vigyáznia kellett, de tudta, nem baj, ha farmerját összekoszolja.
– Én fogok győzni – suttogta, amikor felnyúlt, hogy elérje az
amerikai babér alsó ágát, és lila (jelenlegi kedvenc színe) sportcipős
lábát egy kis görcsnek feszítette, hogy megtámassza.
Hangot hallott maga mögül, s noha tudta, hogy még nem lehet
Boyd, a szíve nagyot dobbant.
Egy szőke szakállas, copfos, pincéregyenruhában lévő férfit
pillantott meg. Napszemüveget viselt, amelyről visszatükröződött a
fény.
Cate rámosolygott, és az ajkára tette az ujját.
– Bújócskázunk – mondta.
A férfi visszamosolygott.
– Segítsek?
Biccentett, és közelebb lépett, mintha fel akarná lendíteni a
kislányt az alsó ágra.
Cate tűszúrást érzett a nyakán, és oda akart csapni, hátha valami
bogár az.
Aztán kifordult a szeme, és már nem érzett semmit.
A férfi pillanatokon belül pecket dugott a szájába, megkötözte
kezét-lábát. Csak elővigyázatosságból, mivel akkora adagot adott
neki, aminek órákra ki kellett ütnie.
A kislány könnyű volt, a férfi pedig remek formában, akkor is el
tudta volna cipelni a néhány lépésre levő kocsiig, ha felnőtt nővel
van dolga.
Miután bedugta a zsúrkocsi fülkéjébe, a kocsit a külön erre az
alkalomra felszerelt élelmiszer-szállító furgonhoz gurította. Feltolta
a rámpán, és rázárta az ajtót.
Két perc sem kellett hozzá, hogy végighajtson a magánfélsziget
kijáratához vezető úton. A biztonsági kapunál kesztyűs kézzel ütötte
be a kódot. Amikor a kapu kinyílt, áthajtott rajta, kifordult, és rátért
az egyes főútra.
Ellenállt a kísértésnek, hogy letépje magáról a parókát és az
álszakállt.
Még nem teheti, és kibírja a vele járó kellemetlenséget. Nem kell
messzire mennie, és azt remélte, hogy a tízmillió dolláros kölyköt a
luxusnyaralóba (amelynek tulajdonosai jelenleg Mauin üdültek)
viszi, mielőtt bárkinek egyáltalán eszébe jutna keresni.
Fütyörészett, amikor újra lekanyarodott a főútról, nekivágott a
meredek útnak, ahol valami gazdag seggfej úgy döntött, hogy
üdülőparadicsomot épít tele fákkal, sziklákkal, bozótossal.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás.
Észrevette, hogy a társa a villa emeleti teraszán járkál fel-alá, és a
szemét forgatta. Micsoda seggfej!
Hiszen mindent lezsíroztak, az ég szerelmére! A gyereket
benyugtatózzák ugyan, de a biztonság kedvéért álarcot is viselnek.
Néhány nap múlva, talán előbb is, gazdagok lesznek, és a kölyök
visszamehet a kibaszott Sullivanékhez, ő pedig új névvel és új
útlevéllel úton lesz Mozambikba, hogy stílusosan sütkérezzen a
napon.
A furgonnal megkerülte a nyaralót. Az útról nem lehetett látni a
házat, így tudta, hogy a furgont sem fogja senki kiszúrni, mert
eltakarják a ház oldalánál növő fák.
Mire kiugrott az autóból, a társa már lerohant elé az emeletről.
– Megvan?
– A francba, igen. Semmiség volt.
– Biztos, hogy senki se látott? Biztos, hogy…
– Jézusom, Denby, nyugi!
– Ne mondj neveket! – sziszegte Denby, és a napszemüvegét
feltolva úgy nézett körül, mint aki azt várja, hogy rátámad valaki az
erdőből. – Nem kockáztathatjuk, hogy meghallja a nevünket.
 – Eszméletlen. Vigyük fel és zárjuk be, hogy megszabadulhassak
végre ettől a szartól az arcomon. Sört akarok.
– Előbb az álarcot. Nézd, a francba, nem vagy orvos. Nem
lehetünk teljesen biztosak abban, hogy még eszméletlen.
– Remek, akkor menj, és hozd az álarcod. Én beérem ezzel –
simogatta meg a szakállát.
Amikor Denby visszament a házba, kinyitotta a raktér ajtaját, és
felugrott, hogy a szervizkocsi fülkéjét is kinyissa. Eszméletlen,
gondolta, ki van ütve rendesen. Kihúzta a padlóra, aztán az ajtó felé
vonszolta… a lány fel sem pillantott, aztán újra kiugrott.
Felnézett, amikor Denby megjelent az Az-jelmezében,
bohócmaszkban és parókában, és röhögött, mint egy bolond.
– Ha magához tér, mielőtt bevisszük, valószínűleg elájul
ijedtében, ha meglát.
– Azt akarjuk, hogy féljen, nem igaz? Akkor fog együttműködni.
A kis elkényeztetett, gazdag ribanc.
– Működni fog. Nem vagy Tim Curry, de működni fog.
A férfi a vállára dobta Cate-et.
– Minden kész odafent?
– Igen. Az ablakok be vannak zárva. De még így is klassz a
kilátás a hegyekre – tette hozzá Denby, miközben követte társát az
elegáns, rusztikus bejáraton át a nappaliba. – Nem mintha élvezhetné
a kiscsaj, mivel kábulatban tartjuk, vagy valami olyasmiben.
Denby ijedten összerándult, amikor társának övére kapcsolt
telefonjából megszólalt a mexikói kalapos tánc zenéje.
– A fene vigyen el, Grant!
Grant Sparks csak nevetett.
– Kimondtad a nevemet, te kretén. – Felvitte Cate-et az emeletre,
benyitott az első, kazettás mennyezetű szobába. – A kedvesemtől jött
üzenet. Le kellene hűtened magad, öregem.
Bevitte Cate-et a szobába, amelyet azért választottak, mert
hátrafelé nézett, és saját fürdőszoba tartozott hozzá. Ledobta a
baldachinos ágyra, amelyet Denby egészen a lepedőig
lecsupaszított… olcsó lepedők, amelyeket ők vettek, és a végén
magukkal is visznek.
Azért lakosztályt választottak, hogy ne kelljen kirángatni a lányt a
szobából, hogy elkerüljék a lehetséges mocskot, mivel egyikük sem
akart feltakarítani. Ha a lány mégis kitaccsolna, kimossák a lepedőt.
Miután végeztek, szépen megcsinálják az ágyat, visszateszik az
eredeti ágyneműt, és eltávolítják az ablakzárakba vert szögeket.
Körülnézett, és elégedetten látta, hogy Denby mindent
eltávolított, amit a gyerek fegyverként használhatna… vagy amivel
kitörhetné az ablakot. Nem mintha megtehetné. Ahhoz túlságosan be
lesz gyógyszerezve, de minek kockáztatnának?
Amikor elmennek a házból, mindent pontosan úgy fognak
hagyni, ahogy találták. Senki sem fogja tudni, hogy valaha is itt
jártak.
– Kicsavartad a villanykörtéket?
– Igen, mindegyiket.
– Szép munka. Tartsuk sötétben. Menj, vágd le róla a kötelet,
vedd ki a szájából a pecket. Ha felébred, pisilnie kell, és nem
akarom, hogy az ágyban tegye. Verheti a fejét az ajtóba, rekedtre
üvöltheti magát. Nem számít.
– Mit gondolsz, mennyi ideig lesz eszméletlen?
– Pár órát. Hozunk neki egy kis kezelt levest, és az majd kiüti
egész éjszakára.
– Mikor telefonálsz?
– Sötétedés után. A fenébe, még nem is keresik. Bújócskázott,
ahogy mondták is, és egyenesen a találkahelyre jött. – Meglapogatta
Denby hátát. – Mint a karikacsapás. Fejezd be, és győződj meg róla,
hogy be legyen zárva az ajtó. Én leszedem ezt a szart az arcomról. –
Levette a fejéről a parókát, az alatta levő hálót, felfedve rövid,
divatosan vágott, napszítta barna haját. – Aztán iszom egy sört.
 MÁSODIK FEJEZET

Ahogy a vendégek fogyatkoztak, s végül csak a család maradt,

Charlotte megtette a kötelességét. Elüldögélt Rosemaryvel,
beszélgetett Lilyvel, Hugh-val. Emlékeztette magát, hogy a jutalom
megéri az erőfeszítést.
Márpedig erőfeszítés kellett hozzá. Lily talán remek színésznőnek
hiszi magát, mert néhányszor Oscarra jelölték (de nem kapta meg,
ugye!), de bármilyen kedvesnek mutatta is magát, Charlotte érezte az
ellenszenvét.
A fenébe, szinte érezte az ízét, valahányszor egy méternél
közelebb került a hülye, déli akcentussal beszélő vén banyához!
De ő is tudta, hogyan kell kedvesnek mutatkoznia, és meg is tette,
és még egy mosolyt is magára erőltetett, amikor Lily harsányan
felnevetett. Charlotte úgy vélte, a nevetés legalább annyira hamis,
mint Lily Marlow védjegyének számító vörös haja.
A közös szoba végében lévő bárnál megivott egy Cosmót. A
Sullivanek legalább azt tudják, hogyan kell jó italt keverni.
Tehát ivott, mosolygott, és úgy tett, mintha érdekelné, amikor
valaki egy újabb sztorit mondott el Szent Liamről.
És kivárt.
Amikor a nap lassan az óceánba süllyedt, egy lángoló gömb a
végtelen kékségbe, a gyerekek bejöttek. Koszosan, zajosan és persze
farkaséhesen.
Kéz- és lábmosás várt rájuk, néhányukat át is kellett öltöztetni,
mielőtt megvacsoráztak, majd megfürödtek. Az idősebbek
szavazhattak, melyik filmet akarják megnézni a színházteremben,
mialatt a felnőttek is asztalhoz ülnek, a kisebbeket pedig lefektetik.
A konyhában a dadusok előkészítették a megfelelő ételeket,
figyelembe véve azt is, hogy az egyik allergiás a mogyoróra, a másik
laktózérzékeny, a harmadik vegánként nőtt fel.
Nina a friss gyümölccsel szorgoskodott, közben körülnézett,
megszámolta a jelenlevőket. Boydra mosolygott, amikor a fiú
bekapott néhány sült krumplit.
– Caitlyn nem éhes?
– Fogalmam sincs – vont vállat a fiú, és belekóstolt a salsába. –
Nem ő győzött. Mondhatja, hogy igen, de nem. – S mert a dadusa
(mintha szüksége volna rá!) el volt foglalva a kishúgával, Boyd
elcsent egy sütit, bár azt nem volt szabad vacsora előtt. – Nem jött
elő, amikor szólongattuk, szóval ezt bukta.
– Nem jött be veletek együtt?
Az okos fiú gyorsan bekapta a sütit, nehogy lebukjon, ha netán a
saját dadusa arra találna nézni.
– Senki sem találta meg, szóval azt fogja állítani, hogy ő nyert, de
nem teljesítette a feltételeket. Talán már korábban belógott a házba,
és az csalás. Akárhogy is, nem győzött.
– Caitlyn nem szokott csalni.
Azzal Nina megtörölte a kezét, és a lány keresésére indult.
Megnézte Cate szobáját, hátha a kislány bejött átöltözni vagy a
mosdóba. Körülnézett az emeleti folyosón, de a legtöbb ajtó zárva
volt, ezért kiment a széles, konzolos teraszra.
Inkább türelmetlenül, mint aggódva szólongatta a lányt, lement a
ház oldalánál lévő medencéhez vezető hídon, aztán visszajött, és
lefelé indult a lépcsőn.
Cate szereti a fallal körülvett kertet, szóval ott is megnézte,
végigsétált a mögötte elterülő kis gyümölcsösön, közben egyre a
kislányt hívogatta.
A nap lejjebb süllyedt, az árnyékok megnyúltak. A levegő
hűvösebb lett… és Nina szíve hevesebben kezdett dobogni.
Los Angelesben született és nevelkedett városi lányként Nina
Torez saját megítélése szerint egészséges bizalmatlansággal
viseltetett a vidék iránt. Miközben Cate-et szólongatta, a képzelete
mérges kígyókat, pumákat, prérifarkasokat, sőt még medvéket is
vetített elé.
 Butaság, győzködte magát, butaság ez az egész. Catey jól van,
csak éppen… elaludt valahol a nagyházban. Vagy… A
vendégházhoz sietett, berontott Cate nevét kiáltva. A vendégház
tengerre néző fala üvegből volt. A vizet nézve Nina végiggondolt
minden helyet, ahol egy kislány eltűnhet.
Eszébe jutott, mennyire szereti Cate a kis strandot, ezért
kiszaladt, le a lépcsőkön, végig a lányt szólongatva, miközben a
sziklákon pihenő oroszlánfókák unottan figyelték.
Ismét felszaladt, hogy megnézze az uszodát és a faházat.
Továbbsietett, hogy átkutassa a lenti helyiségeket, a színháztermet, a
családi szobát, a próbatermet, még a raktárt is.
Visszarohant a másik oldalra, hogy megnézze a garázst.
– Caitlyn Ryan Sullivan, azonnal gyere elő! Megijesztesz.
És akkor a földön, az öreg fánál megtalálta a pillangós csatot,
amelyet aznap reggel Cate szép, hosszú hajába tűzött.
Ez semmit sem jelent, gondolta, még akkor is, amikor a kezébe
szorította. A lány cigánykerekezett, versenyt futott, és szaladgált,
piruettezett és dzsiggelt. A csat csak kiesett.
Ezt hajtogatta magának, miközben futott vissza a házba. Könnyek
homályosították el a látását, ahogy felrántotta a hatalmas bejárati
ajtót, és épp csak bele nem rohant Hugh-ba.
– Nina, mi a csuda történt?
– Nem… én nem… Mr. Hugh… nem találom Caitlynt. Sehol
sincs. Ezt találtam.
A férfi felé nyújtotta a csatot, és sírva fakadt.
– Jól van, ne aggódj. Biztos csak elbújt valahová. Megtaláljuk.
– Bújócskáztak. – Remegni kezdett, miközben a férfi a nappaliba
vezette, ahol a család nagy része összegyűlt. – B-bejöttem, hogy
segítsek Mariának a Circit és a kisbabát ellátni. Catey a többi
gyerekkel játszott, és én bejöttem.
Charlotte, aki a második Cosmóját kortyolgatta, felnézett, amikor
Hugh bekísérte Ninát.
– Az ég szerelmére, Nina, mi folyik itt?
– Mindenhol megnéztem. Nem találom. Nem találom Catey-t.
 – Valószínűleg fent van a szobájában.
– Nem, asszonyom, nincs ott. Megnéztem. Mindenhol
megnéztem. Egyre csak hívogattam, szólongattam. Catey jó kislány,
sohase bújna el, ha hívom, ha hallja, hogy aggódom érte.
– Mikor láttad utoljára? – kérdezte Aidan felállva.
– A gyerekek, az összes gyerek bújócskázni kezdett. Egy órája…
most már több is. Catey a többiekkel tartott, szóval bejöttem, hogy
segítsek a kicsiknél. Mr. Aidan… – Előrenyújtotta a csatot. – Ezt
találtam a garázsnál levő nagy fa mellett. A hajában volt. Én tűztem
bele ma reggel.
– Megtaláljuk. Charlotte, nézd meg odafent. Mind a két emeletet.
– Segítek – állt fel Lily, ahogy a lánya is.
– Mi ezt a szintet nézzük végig. – Hugh húga megérintette
Charlotte vállát. – Biztos vagyok benne, hogy jól van.
– Vigyáznod kellett volna rá! – pattant fel Charlotte.
– Ms. Charlotte…
– Charlotte! – fogta meg felesége karját Aidan. – Ninának semmi
oka nem volt rá, hogy minden pillanatban ott legyen Cate mellett,
mialatt ő a többi gyerekkel játszik.
– Akkor hol van? – csattant fel Charlotte, és lányát szólongatva
kirohant a szobából.
– Nina, gyere, ülj ide mellém – nyújtotta a lány felé a kezét
Rosemary. – A férfiak mindent tűvé tesznek odakint, a legkisebb
zugba, repedésbe is benéznek. A többiek a házat kutatják át. –
Rosemary megpróbálkozott egy nyugtató mosollyal, amely azonban
nem ért el a szeméig. – És amikor megtalálják, alaposan
elbeszélgetek vele.
Több mint egy óráig keresték, átkutatták a kiterjedt ház minden
négyzetcentiméterét, a melléképületeket, a birtokot. Lily összehívta
a gyerekeket, és megkérdezte, melyikük látta utoljára Cate-et.
Kiderült, hogy maga Cate kezdeményezte a bújócskát.
Lily, akinek a haja teljesen összekócolódott a keresésben,
megfogta Hugh kezét.
– Azt hiszem, értesíteni kell a rendőrséget.
 – A rendőrséget! – visította Charlotte. – A kicsikém! Valami
történt a kisbabámmal. Ki van rúgva! Az a semmirevaló nőszemély
ki van rúgva. Aidan, istenem, Aidan!
Ahogy félájultan a férjének dőlt, megszólalt a telefon.
Hugh nagy levegőt vett, a telefonhoz ment, és felvette.
– Sullivan-rezidencia.
– Ha újra látni akarják a lányt, tízmilliót kérünk jelöletlen, nem
egymást követő sorszámú bankjegyekben. Fizessenek, és akkor
sértetlenül visszakapják. Ha szólnak a rendőrségnek, a lány meghal.
Ha hívják az FBI-t, a lány meghal. Ha bárkivel kapcsolatba lépnek, a
lány meghal. Hagyják szabadon ezt a vonalat. Később újra
jelentkezem további információkkal.
– Várjon, hadd…
De a telefon elnémult a kezében. Leengedte a kagylót, és rémült
arccal fordult a fia felé.
– Valaki elvitte Cate-et.
– Ó, hála istennek! Hol van? – akarta tudni Charlotte. – Aidan,
azonnal érte kell mennünk.
– Apa nem így értette. – Elszoruló szívvel szorosan magához
ölelte a feleségét. – Igaz, apa?
– Tízmilliót akarnak.
– Miről beszélsz? – Charlotte megpróbált kiszabadulni Aidan
karjából. – Tízmilliót azért… Te… ő… a kicsikémet elrabolták?
– Hívnunk kell a rendőrséget – ismételte Lily.
– Igen, de el kell mondanom… Azzal fenyegetőztek, ha
megtesszük, bántják Cate-et.
– Bántják? De hiszen csak kislány. Az én kislányom. – Charlotte
hüppögve Aidan vállába temette az arcát. – Istenem, édes istenem,
hogyan történhetett ez meg? Nina! Az a ribanc biztos benne van.
Meg tudnám ölni! – Ellökte magát a férjétől, és Lilyre támadt. –
Senki sem hívja a rendőrséget! Nem hagyom, hogy bántsák a
kislányomat. Az én gyermekem! Össze tudjuk szedni a pénzt. –
Megragadta Aidan ingét. – A pénz semmiség. Aidan, a kislányunk.
Mondd meg nekik, hogy fizetünk, bármennyit megadunk. Csak
adják vissza a kicsikénket.
– Ne aggódj, csak nyugalom! Visszaszerezzük, biztonságban
visszakapjuk.
– Nem a pénzről van szó, Charlotte. – A rémült Hugh
megdörzsölte az arcát. – Mi lesz, ha fizetünk, és… mégis bántják?
Segítségre van szükségünk.
– Mi lesz, ha? Mi lesz, ha? – Amikor megfordult, hogy
szembenézzen a férfival, a gondosan befésült konty kibomlott, és a
haja a vállára omlott. – Nem azt mondták, ha nem fizetünk, bántani
fogják? Vagy ha hívjuk a rendőrséget, akkor is? Nem kockáztatom a
lányomat. Nem!
– Talán le tudják nyomozni a hívást – kezdte Aidan. – Talán ki
tudják deríteni, hogyan sikerült valakinek elvinnie őt.
– Talán? Talán? – A nő hangja a magasba ívelt, csikorgott, mint
amikor valaki végighúzza a körmét a táblán. – Neked csak ennyit
jelent a lányod?
– Nem, ő a mindenem. – Aidannek le kellett ülnie, annyira
remegett a lába. – Át kell gondolnunk. Azt kell tennünk, ami Catey-
nek a legjobb.
– Fizetünk, bármennyit kér is, és azt tesszük, amit mond. Aidan,
édes istenem, Aidan, meg tudjuk szerezni azt a pénzt. A kicsikénkről
van szó.
– Majd én kifizetem. – Hugh könnyáztatta arcú menyére és
rémült tekintetű fiára nézett. – Az apám házából vitték el, abból a
házból, amelyet az anyám nekem adott. Én fogok fizetni.
Charlotte újabb zokogásban tört ki, ahogy felé nyújtotta a kezét.
– Ezt sohasem fogom elfelejteni… Minden rendben lesz. Miért
bántaná Catey-t, ha megadjuk neki, amit kér? A kislányomat
akarom. Az én kicsikémet.
Elértve Hugh intését, amikor Charlotte a karjába vetette magát,
Lily közbelépett.
– Jól van, nyugodj meg. Gyere, menjünk fel. Miranda – szólt oda
legkisebb lányának –, segíts lefoglalni a gyerekeket, talán levihetnéd
őket a színházterembe, betehetnél egy filmet, és közben szólhatnál,
hogy küldjenek fel Charlotte-nak egy kis teát. Minden rendben lesz –
nyugtatgatta az asszonyt, miközben elhúzta Hugh-tól.
– A kicsikémet akarom.
– Hát persze.
– Tegyetek fel kávét – mondta Rosemary. Sápadt arccal ült, a
kezét szorosan összekulcsolva, de a háta egyenes volt. – Szükségünk
lesz az eszünkre.
– Elintézek néhány hívást, kezdem összeszedni a pénzt. Ne –
intett Hugh, amikor Aidan kifelé indult. – Hagyd őt most Lilyre. Az
lesz a legjobb, ha Lilyre hagyod. Több mindent is át kell
gondolnunk, nemcsak a pénz megszerzését, vagy azt, hogy az isten
szerelmére, hogyan tudták elvinni Cate-et az orrunk előtt. Amatőrök
tették, és ez halálra rémít.
– Honnan veszed, hogy amatőrök?
– Tízmillió, Aidan, készpénzben. Megtalálom a módját, hogy
megszerezzem, és meg is szerzem, de hogy képzelik a logisztikát?
Hogyan akarnak ekkora összeget szállítani? Gyakorlatiasság, fiam.
Nem okos dolog ez, fiam, nem. Utalni a pénzt, az a módja, egy
számlára, az okos dolog. Ez nem az.
Mindenki egyszerre kezdett beszélni, dühös és ideges hangok
töltötték be a szobát. Rosemary lassan felállt.
– Elég! – És a matriarcha parancsára a szobára csend borult. –
Látott már valaki közületek tízmillió dollárt egyben, készpénzben?
Hugh-nak ebben igaza van. Mint ahogy abban is, hogy hívnunk kell
a rendőrséget. De… – Felemelte az ujját, mielőtt újra kitörhetett
volna a hangzavar. – Aidané és Charlotte-é a döntés joga ebben az
ügyben. Mindnyájan szeretjük Caitlynt, de az ő lányuk. Szóval
megszerezzük a pénzt Hugh-val. A mi dolgunk – nézett Hugh-ra. –
Ez még az én házam, és hamarosan a tiéd lesz. Ezért most
bemegyünk az apád irodájába, és megtesszük, amit kell, hogy
megszerezzük a pénzt. Méghozzá gyorsan. Vigyetek fel egy kis teát
– folytatta –, s biztos vagyok benne, hogy valakinél akad egy altató,
vagy kettő. Charlotte személyiségét és a mostani elmeállapotát
figyelembe véve talán az lenne a legjobb, ha meg tudnánk győzni,
hogy vegyen be egy tablettát, és aludjon.
– Majd én felviszem neki a teát – ajánlkozott Aidan –, és vannak
saját tablettái. Gondoskodom róla, hogy bevegyen egyet. Mielőtt
megteszem, igyekszem meggyőzni, hogy hívjuk a rendőrséget. Mert
egyetértek veletek. Mégis, ha valami történne…
– Egyszerre csak egy lépést. – Rosemary odament hozzá,
megfogta a kezét. – Apád és én megszerezzük a pénzt, és azt
tesszük, mindnyájan, amit Charlotte-tal döntötök.
– Nagymama. – Felemelte az idős asszony kezét, és az arcához
simította. – A világomnak Cate a központja.
– Tudom. Ezért erősnek kell maradnod. Miatta. Szerezzük meg
azoknak a gazembereknek a pénzt, amit akarnak, Hugh.

Cate lassan ébredezett. Mivel fájt a feje, szorosan behunyta a szemét,

és összegömbölyödött, mintha ezzel elűzhetné a fájdalmat. Fájt a
torka is, és valami a gyomrában úgy háborgott, mintha ki akarna
törni.
Nem akart hányni, nem akart.
Ninát akarta, az apukáját, az anyukáját. Valakit, aki elmulasztja a
rosszullétet.
Kinyitotta a szemét, és sötétben találta magát. Valami nagyon
nem stimmelt. Szörnyen rosszul volt, de nem emlékezett rá, hogy
mikor, mitől lett szörnyen rosszul.
Az ággyal is gond volt… túl kemény, a lepedő durva. Sok ágya
volt, és sokfelé. Volt ágya a saját otthonában, a nagypapánál és G-
Lilnél, a dédipapánál és dédimamánál, a…
Nem, a dédnagypapája meghalt, jutott eszébe, és az életét
ünnepelték. Játszott, a gyerekekkel játszott. Bűvészkedtek,
fogócskáztak, bújócskáztak és…
A férfi. Az ő búvóhelyénél. Elesett volna?
Hirtelen felült az ágyban, és a szoba megpördült körülötte. De
Nináért kiáltott. Bárhol volt is, Nina mindig a közelben tartózkodott.
Ahogy a szeme hozzászokott a sötéthez, Cate kimászott az ágyból. A
csillagok és a hold vékony sarlójából beszüremlő halvány
derengésben észrevette az ajtót, és odarohant.
Nem nyílt ki, ezért dörömbölni kezdett, és most már sírva
szólongatta Ninát.
– Nina! Nem tudok kimenni. Rosszul vagyok. Nina! Apu, kérlek!
Anyu, engedjetek ki, engedjetek ki!
Arra gondolva, hogy később még kapóra jöhet, a két férfi felvette
a kislány könyörgését.
Az ajtó olyan gyorsan nyílt ki, hogy nekiütődött Cate-nek, és a
padlóra lökte. A folyosóról beáradó fény ijesztő, hegyes fogú
bohócarcot világított meg.
Amikor a kislány sikított, a férfi röhögött.
– Senki sem hall téged, te kis hülye, szóval fogd be a pofádat,
különben letépem a karod, és megeszem.
– Nyugi, Krajcáros.
Egy vérfarkas jött be. Tálcát hozott, és elsétált Cate mellett, aki a
könyökén és sarkán kúszva ijedten hátrált. A férfi az ágyra tette a
tálcát.
– Levest és tejet hoztam. Edd meg és idd meg mind, különben a
haverom lefog, amíg én leöntöm a torkodon.
– Az apukámat akarom!
– Óóó! – A Krajcárosnak nevezett férfi gonoszul nevetett. – Az
apukáját akarja. Nagy kár, mert már feldaraboltam az apádat, és
megetettem a disznókkal.
– Hagyd abba! – szólt rá a farkasember. – Megmondom, mi lesz,
kölyök. Megeszed, amit adunk, és amikor adjuk. Használod a
mosdót. Nem okozol nekünk gondot, és akkor pár nap múlva
visszamehetsz az apucihoz. Ha nem, akkor bántani fogunk. Nagyon.
Félelem és düh kavargott Cate-ben.
– Nem is vagy igazi vérfarkas, mert az csak kitaláció. Az ott
maszk.
– Azt hiszed, okos vagy?
– Igen.
 – Mit szólsz ehhez? – Krajcáros maga mögé nyúlt, és pisztolyt
húzott elő az övéből. – Ez igazinak tűnik, te kis ribanc? Ki akarod
próbálni?
– Most már nyugi legyen! – vicsorgott rá a farkasember
Krajcárosra. – És te… – fordult Cate-hez újabb vicsorgás
kíséretében. – Te kis okostojás. Edd meg azt a levest, de mindet!
Ugyanez áll a tejre is, különben, amikor visszajövök, egyesével
eltöröm az ujjaidat. Tedd, amit mondanak, és néhány nap múlva
megint királykisasszony lehetsz.
Krajcáros lehajolt, és a kislány haját marokra fogva erősen
megrántotta, a pisztolyt a nyakához szorította.
– Hátrább az agarakkal, te barom bohóc!
A vérfarkas megragadta társa vállát, de az lerázta magáról.
– Előbb meg kell tanulnia a leckét. Szeretnéd megtudni, mi
történik, amikor egy kis gazdag ribanc visszabeszél? Mondd: Nem,
uram. Mondd!
– Nem, uram.
– Edd meg a kurva vacsorádat!
A férfi kiviharzott, Cate pedig sírva, remegve lerogyott a padlóra.
– Csak edd meg a levest, Krisztus szent szerelmére – morogta a
farkasember. – És légy csendben.
Kiment, bezárta maga után az ajtót.
Mivel a padló hideg volt, Cate visszakúszott az ágyra. Nem volt
takarója, s nem bírta abbahagyni a remegést. Talán kicsit éhes volt,
de nem akarta megenni a levest.
Viszont azt sem akarta, hogy a bohócmaszkos férfi eltörje az
ujjait, vagy lelője. Csak arra vágyott, hogy jöjjön Nina, és énekeljen
neki, vagy apu, és meséljen, vagy anyu, hogy megmutassa az aznap
vásárolt csini ruháit.
Már keresik. Mindenki. És amikor megtalálják, örökre börtönbe
csukják az álarcos férfiakat.
A gondolattól megnyugodva belekanalazott a levesbe. Nem volt
jó illata, és az a kis korty, amelyet lenyelt, rossz ízű volt. Egyszerűen
rossz ízű.
 Nem tudta megenni. Miért fontos a férfiaknak, hogy megegye?
A homlokát ráncolva ismét megszagolta, aztán a pohár tejet is.
Talán mérget tettek bele. A kislány erre megremegett,
megdörzsölte a karját, hogy felmelegítse, s hogy megnyugtassa
magát. A méregnek semmi értelme. De akkor sem jó az íze. Cate
sok-sok filmet látott már. A rosszfiúk néha beletesznek valamit az
ételbe. Attól, hogy elrabolták, még nem ostoba. Ennyit tudott. És
nem kötözték meg, csak bezárták.
Az ablakhoz akart futni, de meggondolta magát. Csak csendben,
intette magát. Óvatosan leszállt az ágyról, és az ablakhoz óvakodott.
Fákat látott, sötétséget, és a hegyek árnyait. Sehol egy ház, sehol
valami fény.
Maga mögé pillantva, dobogó szívvel próbálta kinyitni az
ablakot. Ahogy a zárral próbálkozott, megérezte a szögeket.
Meglegyintette a pánik szele, de ő behunyta a szemét, és
nagyokat lélegzett. Az anyja szeretett jógázni, és néha megengedte
neki, hogy ő is vele tartson. Lélegezz, csak lélegezz!
Ostobának nézik. Ostoba kölyöknek, de nem az. Nem eszi meg a
levest, a tejet sem issza meg, mert drogot tettek bele. Valószínűleg.
Fogta a tányért és a poharat, és óvatosan a mosdó felé indult.
Előbb mindkettőt a vécébe öntötte, majd pisilt, mert nagyon kellett.
Aztán lehúzta az egészet.
Amikor visszajönnek, úgy tesz majd, mintha aludna. Mélyen,
nagyon mélyen. Tudja, hogyan kell. Elvégre színésznő, nem igaz?
És nem ostoba, ezért a kanalat a párnája alá csúsztatta.
Nem tudta, hány óra, sem azt, hogy mennyi ideig volt öntudatlan.
Mert a férfi, az egyikük, megszúrta egy tűvel. De várni fog, csak vár
és vár, amíg vissza nem jönnek a tálcáért. És imádkozik, nehogy
észrevegyék a kanál hiányát.
Próbált nem sírni többé. Nehéz volt, de arra kell gondolnia, hogy
mit kell tennie. Senki sem tud gondolkodni, ha sír, szóval nem fog
sírni.
Sokáig tartott, olyan sokáig, hogy Cate majdnem elaludt. Aztán
meghallotta a zár kattanását, az ajtó nyitódását.
 Lélegezz, lassan, egyenletesen. Ne túl szorosan hunyd le a
szemed, ne rezzenj össze, amikor megérint. Cate máskor is tettetett
alvást – még Ninát is sikerült becsapnia –, mikor ki akart osonni,
fenn akart maradni, vagy olvasni akart.
Mégis majdnem összerándult, amikor megszólalt a zene. A férfi –
a vérfarkas, mert már ismerte a hangját, felismerte onnan, amikor az
felajánlotta, hogy felsegíti a fára – szitkozódott. De egészen másként
beszélt, amikor beleszólt a telefonba.
Azt mondta:
– Szia, szerelmem. Annak a hülye dadusnak a telefonjáról hívsz,
ugye? Szóval, ha a zsaruk valaha is megnézik, őt fogják hibáztatni?
Jó, remek. Mi újság? Igen, jól van. Épp nála vagyok. Alszik, mint a
bunda.
Erősen oldalba bökte Cate-et, miközben a hívót hallgatta, de a
kislány mozdulatlanul feküdt.
– Ez a beszéd. Tarts ki! Ne hagyj cserben! Fél óra múlva újra
telefonálok. Tudod, hogy igen, szerelmem. Csak néhány nap, és
szabadok vagyunk, mint a madár. Számolom az órákat.
Cate valami zörgést hallott, nem mozdult, aztán hallotta, hogy a
férfi kifelé indul.
– Barmok – morogta, s a hangjában nevetés bujkált. – Az
emberek mind kibaszott barmok. S a nők köztük a legnagyobbak.
Az ajtó becsukódott, a zár kattant.
Cate nem mozdult. Csak várt és várt. Fejben elszámolt százig,
aztán még egyszer százig, mielőtt megkockáztatta, hogy résnyire
kinyissa a szemét.
Nem látta, nem is hallotta a férfit, de továbbra is úgy lélegzett,
mintha aludna.
Lassan felült, elővette a kanalat a párna alól. Amilyen halkan
csak tudott, az ablakhoz osont. A nagypapával egyszer készítettek
egy madáretetőt. Sok mindent tudott a szögekről. Tudta, hogyan kell
beverni… vagy kihúzni őket.
A kanalat használta, de a keze csúszott az izzadságtól. Majdnem
elejtette, majdnem megint sírva fakadt. Megtörölte a kezét és a
kanalat is a farmerján, és újra próbálkozott. Először a szög meg sem
moccant, még egy kicsikét sem. Aztán úgy érezte, hogy mégis, és
erősebben próbálta.
Azt hitte, megvan, már majdnem megvan, amikor hangokat
hallott odakintről. Rémülten kuporodott le a padlóra, pihegve
kapkodta a levegőt, nem tudott rajta segíteni.
Elindult egy autó. Hallotta a kerekeit a kavicson. Majd
ajtócsapódást hallott. A ház ajtajáét. Óvatosan felemelte a fejét,
nézte, ahogy a hátsó lámpák távolodnak.
Talán meg kellene várnia, amíg mindketten ismét a házban
lesznek, de túlságosan félt, és fogait összeszorítva ismét nekiesett a
szögnek.
A szög kiszabadult, elrepült, egyenesen neki az ajtónak, halk
koppanását Cate robbanásszerű zajnak érzékelte. Visszaugrott az
ágyra, igyekezett mozdulatlanul feküdni, egyenletesen lélegezni, de
képtelen volt felhagyni a remegéssel.
Senki sem jött, s Cate szeméből előtörtek a megkönnyebbülés
könnyei.
A keze ismét megizzadt, de nekilátott, hogy kibányássza a
második szöget. A zsebébe tette, megtörölte verejtékes tenyerét, fájó
ujjait. Sikerült elfordítania az ablak zárát. Amikor résnyire
kinyitotta, nagyon hangosnak tűnt. De szélesebbre tárta, olyan
szélesre, hogy kidughassa a fejét, és belélegezze a hűvös éji levegőt.
Túl magasan van, túl magasan ahhoz, hogy leugorjon.
Hallgatózott, hallja-e az óceán hangját, kocsizúgást, emberi
beszédet, de nem hallott semmit, csak a szellő susogását, egy
prérifarkas távoli üvöltését, egy bagoly huhogását.
Nem voltak fák a közelben, amelyeket elérhetett volna, sem
párkány vagy rács, bármi, ami segített volna lemászni. De akkor is le
kell jutnia, aztán futás. El kell szöknie, segítséget kell szereznie.
A lepedőkkel kezdte. Először próbálta széttépni őket, de nem
sikerült. Szóval összekötözte őket olyan szorosra, amilyenre csak
tudta. Aztán a rögtönzött kötélhez hozzácsomózta a párnahuzatokat
is.
 Az ágy tartóoszlopa volt az egyetlen dolog, amihez
hozzáerősíthette a kötelet. Olyan lesz, mint Aranyhaj, gondolta, csak
ő lepedőt használ a haja helyett. Kimászik a toronyból.
Az idegességtől megint pisilnie kellett, de tartotta. Összeszorított
fogakkal dolgozott, hogy csomót kössön az ágy tartóoszlopa köré
tekert lepedőkötélre.
Aztán hallotta, hogy visszajön az autó, és a görcs a gyomrában
erősebbé vált, mint amilyet valaha is kötni tudna a lepedőkből. Ha
valamelyik férfi most benéz hozzá, lebukik. Várnia kellett volna.
Így, csapdába esve nem tehetett mást, mint ült a padlón, és
elképzelte, ahogy kinyílik az ajtó. Látta maga előtt az álarcokat. A
pisztolyt. Ahogy eltörik az ujjait.
Labdává gömbölyödött, és szorosan behunyta a szemét.
Az ablakon át újra hallotta a hangokat. Ha felnéznek, észreveszik,
hogy nyitva van?
Az egyik azt mondta – a farkas hangján:
– Jézusom, te seggfej, azt hiszed, ez megfelelő idő arra, hogy
betépj?
A bohóc nevetett.
– De még mennyire. Fizetnek?
– Mint a köles, főleg miután meghallották a felvételt – felelte a
farkas, aztán a hangok elhaltak. Ajtó csapódott.
Túlságosan félve ahhoz, hogy a csend miatt aggódjon, az
ablakhoz vonszolta a rögtönzött kötelet, és kidobta. Azonnal látta,
hogy túl rövid, és a mosdóban levő törölközők jutottak eszébe.
De a férfiak bármelyik pillanatban bejöhetnek, szóval kimászott
az ablakon, és megfogta a kötelet. A keze néhány centit tehetetlenül
lecsúszott, és vissza kellett nyelnie egy sikolyt. De erősen
megkapaszkodott, és sikerült lassítania a csúszást.
Látta a fényt az alatta lévő ablakban. Ha most kinéznek,
meglátják, elkapják. Talán egyszerűen lelövik. Cate nem akart
meghalni.
– Kérlek, kérlek, kérlek!
 Ösztönösen a lába közé fogta a kötelet, és óvatosan ereszkedett
lefelé, amíg elérte a kötél végét. Egyenesen belátott a házba, egy
nagy konyhába… rozsdamentes acél, pultok, amelyek mintha
sötétbarna kőből készültek volna, zöld falak, nem élénkzöld, csak
világos.
Behunyta a szemét, elengedte a kötelet, és hagyta, hogy leessen.
Fájt. Újabb kiáltást kellett lenyelnie, amikor földet ért. A bokája
kifordult, a térdét beütötte, de nem állt meg.
A fák felé futott, mert tiszta szívből remélte, hogy ha elér odáig,
nem találják meg.
Amikor beért a fák közé, tovább futott.

Aidan besurrant a feleségével közös hálószobába. Fáradtan,

rosszulléttel küzdve az ablakhoz ment. Az ő Catey-je odakint van
valahol. Rémülten, egyedül. Édes istenem, ne engedd, hogy bántsák.
– Nem alszom – mormolta Charlotte, és felült. – Csak fél tablettát
vettem, csak azért, hogy megnyugodjak. Nagyon sajnálom, Aidan. A
hisztéria senkin sem segít. Nem segít a mi kicsikénken. De annyira
félek!
Aidan az ágyhoz ment, megfogta az asszony kezét.
– Megint telefonált.
Charlotte lélegzete elakadt, belekapaszkodott a férjébe.
– Caitlyn.
Nem mondja el az asszonynak, hogy követelte, beszélhessen a
lányával, hogy biztos lehessen benne, hogy Catey jól van. Nem
mondja el, hogy hallotta a sikolyait, a sírását, ahogy az apukájáért
könyörög.
– Nincs okuk rá, hogy bántsák, sőt, minden okuk megvan rá,
hogy ne.
Tízmillió dollár, gondolta.
– Mit mondtak? Elengedik? Megvan a pénz?
– Holnap éjfélre akarja a pénzt. Azt még nem mondta meg, hová.
Újra hívni fog. Apa és a nagyi intézik a dolgot. Azt mondta, ha
megkapja a pénzt, elárulja, hol találjuk Cate-et.
– Visszakapjuk őt, Aidan. – Férjét átölelve ringatózott. – És
sohasem engedjük el újra. Amikor biztonságban lesz, megint velünk,
az otthonunkban, soha többé nem jövünk vissza ebbe a házba.
– Charlotte…
– Nem! Többé nem jövünk vissza ide, ahol ez megtörténhetett.
Azt akarom, hogy Ninát kirúgják. Hogy elmenjen. – Hátrahúzódott,
a szeme csupa könny volt, a tekintete haragosan villogott. – Itt
fekszem, és betegre aggódom magam arra gondolva, hogy a
kislányom be van zárva valahol, és értem sír. Nina? Legjobb esetben
is figyelmetlen volt, de a legrosszabban? Lehet, hogy ő is részese
Cate elrablásának, Hugh.
– Jaj, Charlotte, Nina szereti Cate-et. Figyelj. Szerintünk az egyik
felszolgáló vagy rendezvényszervező lehetett, vagy valaki, aki
eljátszotta, hogy közülük való. Kellett nekik egy kocsi, teherautó
vagy furgon, hogy elvigyék. Ki kellett tervelniük.
Könnyek csillantak Charlotte jégkék szemében, lecsorogtak
sápadt arcán.
– Lehetett valaki a családból, vagy egy barát.
– Azt nem hiszem.
– Nem érdekel – söpörte félre a problémát Charlotte. – Csak
vissza akarom őt kapni. Semmi más nem érdekel.
– Fontos, hogy kiderítsük, ki volt, vagy hogyan csinálta. Ha
szólnánk a rendőrségnek…
– Nem. Nem. Nem! A pénz fontosabb neked, mint Caitlyn, mint a
mi kicsikénk?
Megbocsát neki, gondolta Aidan. Charlotte feldúltnak, betegnek
tűnt, ezért végül megbocsát neki ezért.
– Ennél jobban ismerhetnél. Nem érdekel, milyen ideges vagy, ne
mondj nekem ilyet!
– Akkor ne beszélj nekem arról, hogy hívod a rendőrséget, mert
azzal talán megölöd a kislányunkat! Azt akarom, hogy otthon
legyen. Biztonságban akarom tudni. Itt nincs biztonságban. Ninával
nincs biztonságban.
 Aidan felismerte a közelgő hisztéria jeleit, s nem tudta érte
hibáztatni a feleségét.
– Rendben, Charlotte, később majd beszélünk róla.
– Igazad van. Tudom, hogy igazad van, Hugh, de rettenetesen
félek. Megint felhúzom magam, mert nem bírom elviselni a
gondolatot, hogy a kicsikénk egyedül van valahol, és fél. Jaj,
istenem, Aidan! – Fejét a férfi vállára ejtette. – Hol van a mi kicsi
lányunk?
 HARMADIK FEJEZET

Futott, amíg nem bírt tovább futni, amíg reszketve, remegve le

kellett ülnie a földre. Néhányszor elbotlott, amikor a fák eltakarták a
holdfényt, és most kicsit vérzett a keze, és elszakadt a farmere. Fájt a
térde, a bokája, a könyöke, de nem állhatott meg túl hosszú időre.
Bárhol is volt, nem látta többé a fényeket, és ez jó volt. Hogyan is
találhatnák meg, ha nem látják?
Mi volt a rossz? Hogy fogalma sem volt, hol van. Nagyon sötét
volt, és ő rettenetesen fázott.
Néha hallotta a prérifarkasokat, és más neszező dolgokat is.
Próbált nem gondolni a medvékre vagy vadmacskákra. Nem hitte,
hogy elég magasan lenne ahhoz, hogy találkozzon velük – a
nagypapa mesélte egyszer, hogy nagyon magasan laknak, és kerülik
az embereket –, de nem tudta.
Sohasem volt még egyedül és sötétben az erdőben.
Csak annyit tudott biztosan, hogy tartania kell az irányt: el a
háztól. De még ebben sem volt teljesen biztos, mert az elején annyira
félt, hogy nem figyelt.
A futás helyett most gyalogolt. Jobban hallott, amikor saját ziháló
lélegzete nem zúgott a fülében. Így halhatta, ha valaki – vagy valami
– követi.
Fáradt volt, végtelenül fáradt. Szeretett volna összegömbölyödni
a földön és aludni. De valami megeheti, ha enged a vágynak. Vagy
ami még rosszabb, és úgy vélte, az a rosszabb, ha abban a szobában
ébred fel.
Ahol eltörik az ujját, és lelövik.
Gyomrát éhség marcangolta, torka kapart a szomjúságtól. Amikor
a foga vacogott, nem tudta, a félelemtől vagy a hidegtől-e.
 Talán aludhatna, csak egy kicsit. Felmászhatna egy fára, és
aludhatna az ágak közt. Nehezen tudott gondolkodni, amikor ennyire
fáradt volt, és fázott.
Megállt, nekidőlt egy fának, arcát a törzséhez simította. Ha
felmászna a fára, és aludna, amikor felkel a nap, talán látná, hol van.
Tudta, hogy a nap keleten kel, és az óceán nyugatra van. Szóval, ha
az óceánt pillantja meg, tudni fogja…
Micsoda? Akkor sem fogja tudni, hol van, mert azt sem tudja, hol
volt, hol tartották fogságban.
És a férfiak is megtalálhatják, amikor felkel a nap.
Tovább vánszorgott, a feje lekókadt a kimerültségtől, a lábát alig
tudta felemelni.
Félálomban támolygott tovább, és kicsit elmosolyodott a hangot
hallva. Aztán megrázta magát, hogy felébredjen, és fülelt.
Az óceán az? Lehetséges, gondolta… és még valami.
Megdörzsölte fáradt szemét, és előremeredt. Fény. Fényt látott.
Tekintetét rászegezve ment tovább.
Az óceán, gondolta ismét, egyre hangosabb, közelebbről
hallatszik. Mi lesz, ha elvéti a lépést, és lezuhan egy szikláról? De a
fény… az is közel volt.
Kiért a fák közül. Mező tárult elé a holdfényben. Nagy és füves.
És… tehenek. A fény, jóval az erdő, a mező szélén túl, egy házból
jött.
Majdnem belesétált a szögesdrótba, amely a teheneket a
karámban tartotta.
Kicsit megvágta magát, amikor átbújt rajta, és az új pulóverét is
elszakította. Emlékezett rá Írországból, a filmforgatásról, hogy a
tehenek a valóságban sokkal nagyobbra nőnek, mint amilyennek a
könyvekben vagy távolról látszanak.
Tehénkakiba lépett, és egy tízéves lány undorával fújolt. Onnantól
kezdve, miután a füvön letakarította a cipőjét, próbált odafigyelni,
hová lép.
Már látta, hogy valóban házhoz közelít, amely az óceánra néz,
lent és fent is terasz fut körbe, és a fény az egyik földszinti ablakból
jön. Fészer és hasonlók, tehát egy farmra jutott.
Ismét átbújt a szögesdróton, ezúttal sikeresebben.
Teherautót és kocsit látott, trágya és állatok szagát érezte.
Miután ismét megbotlott, futni kezdett a ház felé. Lesz ott valaki,
aki segít, aki hazaviszi. Aztán megtorpant.
Lehet, hogy rossz emberek. Nem tudhatja. Honnan is tudhatná?
Még az is lehet, hogy a barátai azoknak, akik bezárták abba a
szobába. Óvatosnak kell lennie.
Már biztosan későre jár, szóval alszanak. Csak be kell jutnia,
keresnie egy telefont, és felhívni a kilenc-tizenegyet. Aztán elbújhat,
amíg a rendőrök megérkeznek.
A ház felé osont, fel a széles elülső teraszra. Noha arra számított,
hogy a bejárati ajtót zárva találja, majdnem összeesett a
megkönnyebbüléstől, amikor az ajtógomb elfordult.
Beóvakodott.
Az ablakban lévő lámpa halványan világított, de világított. Nagy
szobát látott, bútorokat, jókora kandallót, az emeletre vezető lépcsőt.
Telefont nem, ezért hátrafelé indult, a konyhába. Az
ablakpárkányon vörös cserepekben zöld akármik nőttek, az asztal
körül négy szék állt, az asztalon gyümölcsöstál.
Cate felkapott egy fényes, zöld almát, és beleharapott. Ahogy a
foga belemélyedt, az alma leve kicsordult a nyelvére, a torkára,
tudta, hogy soha ilyen finomat még nem evett. Meglátta a telefont a
pulton, a kenyérpirító mellett.
Aztán meghallotta a lépteket.
Mivel a konyhában nem volt hol elbújni, beszaladt az onnan nyíló
ebédlőbe. Az almát szorongatva, az alma levétől csatakos kézzel
behúzódott a terjedelmes pohárszék mellé a sötét sarokba.
Amikor a konyhában felgyulladt a fény, igyekezett még kisebbre
összehúzni magát.
Aztán meglátta a férfit, amint egyenesen a hűtőhöz megy. Nem is
férfit, csak egy fiút, bár idősebbnek tűnt nála, magasabbnak is.
Sötétszőke haja kócos volt, és csak egy bokszeralsót viselt.
 Ha Cate nem lett volna annyira megrémülve, egy majdnem
meztelen fiú látványa, aki nem az unokatestvére, elborzasztotta és
elbűvölte volna.
Nagyon sovány, állapította meg, miközben a fiú kivett egy
csirkecombot a hűtőből, és azt rágcsálta, tejet vett elő… kancsóban,
nem dobozban, mint ahogy az üzletben kapható.
Egyenesen a kancsóból nyakalta a tejet, aztán a kancsót az
asztalra tette. Magában énekelt vagy dúdolt, miközben levette a
konyharuhát valamiről, ami valamiféle pitének nézett ki.
Aztán a fiú, még mindig dudorászva, megfordult, kihúzta a fiókot
és… meglátta Cate-et.
– Hú! – Ahogy a fiú döbbenten hátrahőkölt, Cate-nek volt egy
pillanata, hogy elfusson. De mielőtt összeszedhette volna magát, a
fiú oldalra biccentette a fejét. – Szia, hát te? Eltévedtél, vagy
ilyesmi?
Amikor előrelépett, Cate összerándult, és hátrébb húzódott.
Úgy tűnt, ha ezer év múlva visszagondol, akkor is pontosan
emlékezni fog, mit mondott, vagy hogyan nézett ki a fiú.
Mosolygott, könnyedén beszélt, mintha csak a parkban vagy egy
fagyizóban találkoztak volna.
– Semmi baj. Minden rendben. Senki sem fog bántani. Hé, éhes
vagy? A nagyim szuper finom csirkét süt. Van maradékunk –
lengette meg felé a kezében lévő csirkecombot, hogy bizonyítsa. –
Dillon vagyok, Dillon Cooper. Ez a mi farmunk. Az enyém, a nagyié
és az anyué.
Beszéd közben tett még néhány lépést, aztán leguggolt. Amikor
megtette, a tekintete megváltozott. A szeme zöld, már Cate is látta,
de bársonyosabb, nyugodtabb, mint a nagypapáé.
– Vérzel! Hogy sérültél meg?
Cate ismét remegni kezdett. Nem félt a fiútól, talán épp ezért
remegett.
– Elestem, és aztán éles dolgok voltak ott, ahol a tehenek vannak.
– Bekötözzük, jó? Gyere, ülj le a konyhában. Van cuccunk, hogy
bekötözzük. Hogy hívnak? Engem Dillonnak, emlékszel:
 – Caitlynnek. Cate-nek, C-vel írva.
– Gyere, ülj le a konyhában, Cate, és ott rendbe hozunk. Szólnom
kell az anyunak. Ő jó fej – tette hozzá gyorsan. – Komolyan.
– Fel kell hívnom a kilenc-tizenegyet. Szükségem van egy
telefonra, hogy felhívjam őket, ezért bejöttem. Nem volt bezárva az
ajtó.
– Oké, csak hadd szóljak előbb az anyunak. Öregem, frászt kap,
ha idejönnek a zsaruk, mialatt ő alszik. Nagyon megrémülne.
Cate ajka megremegett.
– Az apukámat is felhívhatom?
– Persze, persze. De előbb ülj le, jó? Talán megehetnéd az almád,
addig én szólok az anyunak.
– A rosszfiúk voltak – suttogta Cate, és a szeme tágra nyílt.
– Ne baszki, tényleg? Ne mondd meg anyunak, hogy ezt
mondtam. – Amikor a lány felé nyúlt, Cate megfogta a kezét. – Hol
vannak?
– Nem tudom.
– Öregem, ne sírj! Most már minden rendben lesz. Csak ülj itt, én
szólok anyunak. Ne szökj meg, rendben? Mert segítünk neked.
Megígérem.
Cate hitt neki, ezért a fejét lehajtva bólintott.
Dillon most jobban vágyott az anyjára, mint bárki vagy bármi
másra, ezért felrohant a lépcsőn. Bujkáló gyereket találni a házban,
miközben meg akarja dézsmálni a hűtőt, király volt… illetve az lett
volna, ha nem tele horzsolásokkal, vérző sebekkel. Ráadásul elég
ijedtnek tűnik ahhoz, hogy bepisiljen.
De az megint csak király, hogy a lány a rendőrséget akarja, és a
rosszfiúk még királyabbak. Kivéve, hogy egy kislányról van szó,
akit bántottak.
Kopogás nélkül rontott be az anyja szobájába, és megrázta a
vállát.
– Anyu! Anyu, ébredj!
– Istenem, Dillon, mi van?
 Julia talán elhessentette volna, és hátat fordít neki, de a fiú ismét
megrázta.
– Fel kell kelned. Van lent egy gyerek, egy lány, és megsérült. Azt
mondja, rosszfiúk bántották, és hívni akarja a zsarukat.
Julia álmosan kinyitotta a fél szemét.
– Dillon, már megint álmodsz.
– Nem, dehogy. Esküszöm az istenre. Vissza kell mennem a
konyhába, mert a lány fél, és talán elszalad. Le kell jönnöd. Kicsit
vérzik is.
Julia most már teljesen éberen ült fel az ágyban, hosszú, szőke
haját hátrarázta az arcából.
– Vérzik?
– Siess, jó? Jézusom, fel kell vennem valami nadrágot.
Berohant a szobájába, felkapta a farmert és a pulóvert a padlóról,
ahová dobta, pedig nem lett volna szabad. Futás közben dugta bele a
lábát a nadrágba, fél lábon ugrándozott tovább, s közben a másik
lábát a farmerbe dugta. Meztelen lába csattogott a falépcső fokain,
miközben a pulóvert is magára ráncigálta.
A lány még az asztalnál ült, amitől Dillon megkönnyebbülten
felsóhajtott.
– Jön anyu. Kihozom az elsősegélydobozt a kamrából. Anyu
majd tudja, mit kell tenni. Megeheted a csirkecombot, ha akarod –
intett a hús felé, amit az asztalra dobott. – Csak egyet haraptam bele.
De Cate összehúzta magát, ahogy meghallotta, hogy valaki jön le
a lépcsőn.
– Csak anyu az.
– Dillon James Cooper, esküszöm, ha…
Megtorpant, amikor meglátta a kislányt, és az álmos bosszúságot
mintha letörölték volna az arcáról. Fiához hasonlóan Julia is tudta,
hogyan kell egy sérült és riadt teremtéshez közeledni.
– Julia vagyok, édesem, Dillon anyukája. Meg kell hogy
nézzelek. Dillon, hozd az elsősegélydobozt.
– Hozom már – motyogta a fiú, és levette a dobozt a nagy kamra
polcáról.
 – Most pedig tiszta ruhát és egy tál meleg vizet. Meg egy takarót.
Gyújts be a konyhában.
Dillon a szemét forgatta a háta mögött, de engedelmeskedett.
– Hogy hívnak, kedves?
– Caitlyn.
– Caitlyn. Szép név. Először ezt a vágást tisztítom ki a karodon.
Nem hiszem, hogy össze kellene varrni.
Mosolygott beszéd közben. Aranyfényű volt a szeme, de zöld is,
mint a fiúé. Mint Dilloné, gondolta Cate.
– Mialatt rendbe hozlak, elmesélhetnéd, mi történt veled. Dillon,
tölts tejet Caitlynnek, mielőtt elteszed a kancsót.
– Nem kérek tejet. Azok is tejet akartak adni nekem, de rossz
volt. Nem kérek tejet.
– Rendben. Mit szólnál…
Elhallgatott, amikor Cate összerándult. Maggie Hudson jött lefelé
a lépcsőn. Maggie egy pillantást vetett Cate-re, és oldalra billentette
a fejét.
– Kíváncsi voltam, mi ez a zaj. Úgy tűnik, vendégünk van.
Neki is szőke haja volt, de világosabb, mint Dilloné és az anyjáé,
benne egy széles kék tincs hullott a vállára.
Pólót viselt, és virágos pizsamanadrágot, a pólón egy női fej volt
látható, aminek rengeteg göndör haja volt, és alatta a JANIS felirat
virított.
– Ő az anyukám – mondta Julia a kislány karján levő vágásokat
tisztogatva. – Terítsd a takarót Caitlyn vállára, Dillon. Fázik.
– Itt is gyújtsunk be.
– Már csinálom, nagyi.
A fiú sértődötten elvonult mellette, de a nő csak megsimogatta a
fejét, miközben az asztalhoz lépett.
– Maggie Hudson vagyok, de hívhatsz nagyinak. Úgy festesz,
mint akinek nagy szüksége van egy bögre forró csokira. Van egy
titkos receptem.
Benyúlt a konyhaszekrénybe, elővett egy csomag Swiss Miss
kakaót, aztán Cate-re kacsintott.
 – Ő itt Caitlyn, anya. Épp el akarta mesélni, mi történt vele.
Képes vagy rá, Caitlyn?
– Bújócskáztunk a dédnagyapám életének megünneplése után, és
a garázs melletti nagy fához mentem, hogy felmásszak, és azon
bújjak el. Volt ott egy férfi, aki megszúrt valamivel, és valahol
máshol ébredtem fel.
Ömlött belőle a szó, miközben Maggie egy nagy bögrét rakott be
a mikróba, Julia kenőcsöt kent a vágásokra, és Dillon lehajolt, hogy
begyújtson, s közben csak bámult.
– Gonosz bohóc- és vérfarkasálarcot viseltek, és azt mondták,
eltörik az ujjaimat, ha nem teszem, amit mondanak. És a bohócnál
pisztoly is volt, és azt mondta, le fog lőni. De nem ettem meg a
levest, és a tejet sem ittam meg, mert fura ízük volt. Drogot tettek
bele, amitől elalszol, a rosszfiúk így szokták, ezért a vécébe
öntöttem, és úgy tettem, mintha aludnék.
– Szent szar!
Juliának elég volt csak odapillantania, hogy a fiú elhallgasson.
– Ez okos volt tőled. Bántottak.
– Elestem, amikor belökték az ajtót, és a gonosz bohóc nagyon,
nagyon erősen meghúzta a hajam. De aztán azt hitték, hogy alszom, és
az egyikük, a farkas, bejött, és telefonált. Tovább színleltem, és
becsaptam. Megtartottam a leveses kanalat, és azzal szedtem ki a
szögeket az ablakzárból. Az egyikük elhajtott. Hallottam, hogy odakint
beszélgetnek, és az egyikük elhajt. Ez akkor volt, amikor annyira ki
tudtam nyitni az ablakot, hogy kiférjek, de túl magasan voltam ahhoz,
hogy leugorjak.
A mikró lejárt, de Caitlyn továbbra is egyenesen Julia szemébe
nézett. Biztonságban érezte magát az arany és zöld tekintetben. A
kedves pillantásban.
– Összekötöttem a lepedőket. Eltépni nem tudtam, de
összekötöztem őket. Aztán visszajött, aki elhajtott, és féltem, hogy
bejön, meglát, és eltöri az ujjaimat.
– Most már senki sem fog bántani, kicsi lány.
Maggie az asztalra tette a forró csokit.
 – Le kellett másznom, de a kezem folyton megcsúszott, és
odalent világos volt, és a lepedőkötél nem volt elég hosszú, ezért le
kellett ugranom. Megfájdult a bokám, de futottam. Fákat láttam,
nagyon sok fát, ezért arra futottam, és futottam. Elestem, és
megfájdult a térdem, de én futottam. Nem tudtam, hol vagyok.
Cate-nek most potyogtak a könnyei, és Julia gyengéden letörölte
őket.
– Aztán meghallottam az óceánt, előbb csak kicsit, aztán
erősebben. És megláttam a fényt. Égett a lámpa, és én követtem a
fényét. Aztán megláttam a teheneket, a házat és a világosságot. De
attól féltem, hogy maguk is rosszfiúk, szóval belopóztam. Hívni
akartam a kilenc-tizenegyet. Elloptam egy almát, mert éhes voltam,
és Dillon lejött, és rám talált.
– Micsoda pokoli történet! – Maggie átölelte Dillont. – Te vagy a
legbátrabb lány, akivel valaha találkoztam.
– Ha a rosszfiúk rám találnak itt, lelőnek, és mindenki mást is.
– Nem jönnek ide – nyugtatta meg Julia, és hátrasimította a
kislány haját. – Tudod, melyik az a ház, ahol bújócskáztál?
– A dédnagyapám háza. Sullivan pihenőlakjának nevezte el.
– Édes jó istenem! – ült le Maggie. – Te Liam Sullivan
dédunokája vagy?
– Igen, asszonyom. Meghalt, és megemlékeztünk az életéről.
Ismerte őt?
– Nem, de csodáltam őt, az életét, a munkáit.
– Idd meg a forró csokidat, Caitlyn. – Julia mosolyogva simította
hátra a kislány rakoncátlan haját. – Felhívom neked a kilenc-
tizenegyet.
– Felhívná az apukámat is? Elmondaná neki, hol keressen?
– Természetesen. Tudod a számát? Ha nem, meg…
– Tudom – vágott közbe Cate, és megmondta.
– Jó kislány. Anya, fogadok, hogy Caitlyn tudna enni pár falatot.
– Azt én is lefogadom. Dil, maradj Caitlynnel, amíg én rántottát
sütök. Semmi sem fogható a rántottához az éjszaka közepén.
 Megtette. Amúgy is megtette volna, hiszen a lány a vendégük
volt, és ha valakinek vendége van, nem hagyja magára. De sokkal
inkább azért maradt Cate mellett, mert tényleg csodálatosnak találta.
– Lepedőkből csináltál kötelet, és kimásztál az ablakon.
– Muszáj volt.
– Nem mindenki lett volna képes rá. Ez csúcs! Úgy értem,
elraboltak, de te túljártál az eszükön.
– Butának hittek. Láttam rajtuk.
Mivel úgy tűnt, a lánynak nem kell, Dillon felvette a
csirkecombot, és beleharapott.
– Pedig egyáltalán nem vagy az. Olyan volt, mint egy ház?
– Azt hiszem. Hátul voltam, legalábbis úgy vélem, és igazából
nem láttam mást, csak a fákat meg a hegyeket. Sötét volt a szobában.
Láttam a konyhát, amikor lemásztam. Nem volt olyan szép, mint ez,
de azért szép volt. Csak… Nem tudtam megmondani, hol vagyok, és
a fák közt végképp eltévedtem, szóval nem tudom. És azt sem
tudom, milyen sokáig aludtam attól, ami a tűben volt.
Még mindig ijedtnek tűnt, de még inkább fáradtnak. Hogy
felrázza kicsit, Dillon felé intett a csirkecombbal.
– Fogadjunk, hogy a zsaruk megtalálják a házat és a rosszfiúkat.
A seriff a barátunk, és ő nagyon okos fickó. Talán a rosszfiúk nem is
tudják, hogy elszöktél.
– Talán. A farkas beszélt valakivel telefonon…
A homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni, de akkor jött Julia
a telefonnal.
– Caitlyn, valaki szeretne beszélni veled.
– Apu az? – Cate megragadta a telefont. – Apu! – Ismét ömleni
kezdtek a könnyei, az arcán patakzottak, miközben Julia a haját
simogatta. – Jól vagyok. Elszöktem. Futottam, és most Juliával, a
nagyival és Dillonnal vagyok. Értem jössz? Tudod, hol keress?
Julia lehajolt, és megpuszilta Cate feje búbját.
– Pontosan el fogom mondani neki.
– A nagyi rántottát süt. Nagyon éhes vagyok. Én is szeretlek, apu.
Visszaadta a telefont Juliának, letörölte a könnyeit.
 – Sírt. Sohasem hallottam még sírni.
– Örömében sírt. – A nagyi Cate elé tette a rántottát és a pirítóst.
– Örül, hogy biztonságban van a kislánya.
A kislány nekilátott a rántottának, miközben a nagyi tányérra
rakta a maradékot.
Cate megette az összes tojást, a pirítóst, és épp bele akart harapni
a pitébe, amit Julia tett elé, amikor kopogtak.
– A rosszfiúk…
– Nem kopognak – nyugtatta meg Julia. – Ne aggódj!
Cate mellkasa így is elszorult, mintha valaki összenyomná,
amikor Julia az ajtóhoz ment. Dillon megfogta a kezét, és ő erősen
megszorította. Amikor Julia ajtót nyitott, Cate visszafojtotta a
lélegzetét, bár ettől csak jobban fájt a mellkasa.
Aztán minden, minden eltűnt, amikor meghallotta az apja hangját.
– Apu!
Felugrott a székről, kiszaladt a konyhából, és az apjához rohant,
ahogy korábban a fák felé futott. Az apja felkapta, és szorosan,
nagyon szorosan magához ölelte. Cate érezte, hogy remeg, érezte az
arcán a bajszának szúrását, a saját könnyeivel összemosódó
könnyeit.
Újabb kar ölelte át… melegen, biztonságosan.
Nagypapa!
– Cate! Catey! Ó, kicsikém! – Aidan hátrahúzódott, szemében
újabb könnyek gyülekeztek, ahogy a lánya arcára nézett. – Bántott.
– Elestem, mert sötét volt. Elszöktem.
– Most már biztonságban vagy. Biztonságban.
Miközben Aidan a kislányt ringatva állt, Hugh Juliához fordult,
és megfogta a kezét.
– Nincs rá szó, amellyel kifejezhetném a hálámat. – Az asszony
mögé nézett, ahol Maggie és Dillon állt és figyelt. – Mindnyájuknak.
– Nincs rá szükség. Okos, bátor kislányuk van.
– Dillon talált rám, és az anyukája bekötözte a sebeimet, a nagyi
meg sütött nekem tojást.
 – Ms. Cooper – kezdte Aidan, de a torka elszorult, nem jött ki
rajta hang.
– Julia. Tettem fel kávét. A seriff úton van. Jobbnak láttam
felhívni, bár gondolom, hogy szeretné inkább hazavinni Caitlynt, és
otthon foglalkozni az üggyel.
– Szívesen innék egy kávét. Csak szeretném felhívni a
feleségemet, és megnyugtatni őt meg a többieket, hogy megvan a
lányunk. – Hugh megsimogatta Cate haját. – Ha nem okoz gondot,
azt hiszem, az lenne a legjobb, ha itt és most beszélnék a seriffel.
– Van egy telefon a konyhában. – Maggie előrelépett. – A
mobilhoz nincs elég térerő. Maggie Hudson – tette hozzá, kezet
nyújtva.
Hugh a felé nyújtott kézről tudomást sem véve megölelte.
– Nos, ez aztán a nap, pedig még fel sem kelt. Megismertük
Kalifornia legbátrabb lányát, és Hugh Sullivan megölelt. Jöjjön,
Hugh.
– Cate anyja végre bevett egy altatót, mielőtt hívtak – mondta
Aidan. – Nagyon boldog lesz, Cate, amikor felébred, és meglát
téged. Nagyon megijedtünk, aggódtunk. – Felemelte a kislány
bekötözött karját, és megpuszilta.
– Üljenek le Cate-tel, szedjék össze magukat. Addig segítek a
kávénál. Kérsz még egy kis forró csokit, Cate?
A kislány még mindig az apjához bújva bólintott.
– Igen, köszönöm.
Miközben ezt mondta, egy autó fényszórója villant odakint.
– Ez a seriff lesz. Kedves ember – mondta Cate-nek.
– És megkeresi a rossz embereket?
– Fogadok, hogy igen. – Julia az ajtóhoz ment, kinyitotta, kilépett
a teraszra. – Seriff.
– Julia.
Red Buckman inkább szörfösnek tűnt, mint zsarunak. Hiába múlt
el negyven, és araszolt az ötven felé, amikor ideje engedte, fogta a
deszkáját, és meglovagolta a hullámokat. A haja, egy rövid, napszítta
fonat épp csak rálógott a kabátja gallérjára. Napbarnított, a parton és
a vízen töltött óráktól cserzett arca gyakran öltött megtévesztő
„tökmindegy” kifejezést.
Julia tudta róla, hogy okos, értelmes és elkötelezett. Ahogy azt is,
hogy laza, egymást segítő barátság van anyja és a férfi közt.
– Nem hiszem, hogy ismered Wilson seriffhelyettest. Michaela, ő
Julia Cooper.
– Üdvözlöm, asszonyom.
A Red mellett álló, kedves tekintetű, sötét bőrű szépség úgy
festett khaki színű egyenruhájában, mint akit skatulyából húztak ki.
Alig elég idős ahhoz, hogy alkoholt ihasson, gondolta Julia, és úgy
áll a tükörfényes cipőjében, mint egy katona.
– Caitlyn az apjával van a nappaliban. A nagyapja is itt van.
– Előbb téged kérdeznélek. Biztos vagy benne, hogy a gyerek
nem csak megszökött otthonról?
– Kizárt dolog, Red. Magad is látod majd, ha beszélsz vele. Már
megnyugodott, de halálra volt rémülve, és átkozottul
megfélemlítették. A kilenc-tizenegyet akarta hívni, és az apját.
– Rendben, akkor lássunk hozzá.
Bement a házba, a helyettese fél lépéssel lemaradva követte.
Aidan öléből Caitlyn egyetlen pillantással végigmérte.
– Maga tényleg a seriff?
– Igen. – Red elővette a jelvényét a zsebéből, és megmutatta a
kislánynak. – Ide van írva. Red Buckman – mutatkozott be
Aidannek. – Maga Caitlyn apja?
– Igen. Aidan Sullivan vagyok.
– És nincs kifogása ellene, hogy beszéljek a lányával?
– Nincs. Szeretnél beszélni Buckman seriffel, ugye, Cate?
– Fel akartam hívni a kilenc-tizenegyet, de Dillon rám talált,
mielőtt megtehettem volna, ezért Julia hívta őket.
– Így volt helyes. Ülj le, Mic – mondta a helyettesének, aki szúrós
pillantást vetett rá a megszólítás miatt, de engedelmeskedett. Red a
dohányzóasztalra ült, hogy szemtől szemben legyen Cate-tel. – Mi
lenne, ha mindent elmesélnél az elejétől fogva?
– Sok ember volt nálunk, mert meghalt a dédnagypapám.
 – Hallottam róla, és nagyon sajnálom, hogy meghalt a
dédnagypapád. Ismerted azokat, akik ott voltak?
– A legtöbbjüket igen. Miután beszédeket mondtak, történeteket
meséltek a dédnagypapámról, én átöltöztem a játszóruhámba, és az
unokatestvéreimmel meg a többi gyerekkel kimentünk játszani. Egy
idő után bújócskázni kezdtünk. Boyd volt a hunyó, nekem meg
megvolt a kiválasztott búvóhelyem.
Egy pillanatra elhallgatott, a homlokát ráncolta, aztán elmondta
az egész történetet.
Red nem szakította félbe, csak felállt egy percre, amikor Maggie
jött be Hugh Sullivannel. Elvette a kávéját.
– Folytasd, kedves – biccentett Cate felé.
Látta Aidan döbbent arcát, amikor a kislány a fenyegetésekről
beszélt – az ujjak eltöréséről, a pisztolyról –, látta, hogy az apa a
könnyeivel küzd.
Michaela részletes jegyzetet készített, és közben mindenkit
figyelt.
– Aztán megláttam a fényt. Nem, az óceánt hallottam meg előbb
– helyesbített, és elmesélte a többit.
– Biztosan nagyon féltél.
– Mindenem remegett, még belül is. De le kellett gyűrnöm,
amikor alvást színleltem, különben a férfi rájött volna, hogy nem
alszom.
– Hogy jutott eszedbe a lepedőkből kötelet csinálni?
– Egy filmben láttam. Azt hittem, könnyebb lesz, de nem tudtam
eltépni őket, így nagyok és vastagok volt, és nehéz volt őket
összekötözni.
– Egyszer sem láttad a férfiak arcát?
– Az egyiket láttam egy pillanatra a fánál. Szakálla volt, és szőke
haja.
– Megismernéd, ha újra látnád?
– Nem tudom. – Megremegve az apjához bújt. – Muszáj?
– Emiatt most ne aggódj. Mi van a nevekkel? Kimondták a
nevüket akár egyszer is?
 – Nem hiszem. Várjon… a telefonban, amikor alvást színleltem, a
férfi „szerelmem”-nek szólította a másikat. Gondolom, ez nem igazi
név.
– Tudod, hogy mennyi ideig tartott, hogy ideérj, miután kimásztál
az ablakon?
Cate a fejét rázta.
– Örökkévalóságnak tűnt. Sötét volt, hideg, és mindenem fájt.
Féltem, hogy rám találnak, vagy hogy talán megesz egy medve. –
Fejét Aidanhez hajtotta. – Csak haza akartam jutni.
– Azt meghiszem. Szeretnék kicsit beszélni apáddal és
nagyapáddal. Addig talán Dil megmutathatná a szobáját.
– Hallani akarom. Velem történt. Hallani akarom.
– Igaza van. – Hugh megsimogatta a haját, amikor a kislány
Aidan öléből átmászott az övébe. – Vele történt.
– Rendben. Szükségünk lesz azoknak a névsorára, akik a házban
tartózkodtak. Vendégek, személyzet, külső beszállítók.
– Megkapja.
– Amikor meglesz, egyesével végigvesszük az embereket, mikor
távoztak, hogyan. Most egyelőre mondja el, mikor vették észre, hogy
Cate elveszett.
– Nina szólt, a dadája.
– Teljes neve?
– Nina Torez. Hat éve van már nálunk… nem, majdnem hét –
helyesbített. – Amikor Cate nem jött be a többi gyerekkel, Nina a
keresésére indult. Amikor nem találta, szólt nekünk. Mindenki
kereste. Azt hiszem, elmúlt hat óra, majdnem hétre járt, amikor Nina
aggódva bejött.
– Közvetlen hét előtt történt – szólt közbe Hugh. – Csoportokra
oszlottunk, és átnéztük a házat, a melléképületeket, a kertet. Nina a
garázs mellett megtalálta Cate hajcsatját.
– Elvesztettem a pillangós csatomat.
– Veszünk neked újat – ígérte Hugh.
– Éppen hívni akartuk a rendőrséget – mondta Aidan –, amikor
csörgött a telefon.
 – Melyik.
– A vonalas.
– Hánykor.
– Nyolc körül. Igen, majdnem nyolc volt. Férfihang beszélt. Azt
mondta, nála van Cate, és ha hívjuk a rendőrséget, az FBI-t, ha
bárkinek szólunk, akkor… bántani fogja. Azt mondta, tízmillióba
fog kerülni, hogy épségben, sértetlenül visszakapjuk, s hogy később
hív a további utasításokkal.
– Néhányan nyomban hívni akartuk a rendőrséget. – Hugh tovább
simogatta Cate fejét, majd maga felé fordította a kislány arcát. –
Annyira aggódtunk miattad! De a menyem addigra szinte hisztérikus
állapotba került, és határozottan ellenezte. Úgy döntöttünk, várunk.
Ez volt a legnehezebb, amit valaha tettem. Elintézni a pénzt, és
várni. – Megpuszilta Cate feje búbját. – És imádkozni.
– A második hívás fél tizenegy körül futhatott be. A férfi azt
mondta, holnap… illetve most már ma éjfélig van időnk. Újra
kapcsolatba fog lépni velünk, és megmondja, hová vigyük a pénzt,
aztán elárulja, hol találjuk Cate-et.
– Aidannel megbeszéltük, hogy követelni fogjuk, hadd beszéljünk
Cate-tel, hogy megbizonyosodhassunk…
– Sikított. Engem hívott.
Aidan a tenyerébe temette az arcát.
– Cate, azt mondtad, az egyik férfi elhajtott egy kis időre.
– Igen. Kimentek. Hallottam őket az ablakon át. Láttam a hátsó
lámpa fényét.
– Tudod, hogy mennyi ideig volt távol?
– Nem tudom, de amikor elment, kihúztam a szögeket az
ablakból, és kezdtem összekötözni a lepedőket. De visszajött, mielőtt
kijuthattam volna.
– De rögtön utána kimásztál.
– Féltem, hogy visszajönnek a szobába, és meglátják a nyitott
ablakot meg a lepedőket. Ezért kimásztam.
– Okos kislány vagy. Hé, Dillon, hánykor jöttél le, és találtál rá
Cate-re?
 – Nem tudom pontosan. Csak felébredtem arra, hogy éhes
vagyok, és eszembe jutott a sült csirke.
– Én viszont tudom, hogy Dillon közvetlen egy előtt ébresztett
fel.
– Rendben. – Red fejében ott volt az idővonal, amikor felállt. –
Hagyom, hogy hazavigye a kislányt. Beszélnünk kell a dadával és a
többiekkel is, akik még a házban vannak. Szeretném még ma reggel
megtenni.
– Amikor csak akarja.
– Legyen nyolc körül? Így lesz egy kis idejük megnyugodni,
aludni. – Cate-re nézett. Rednek barna szeme volt, és a kislány
kedvéért mosolygóvá vált a tekintete. – Lehetséges, hogy újra
beszélnem kell veled, Cate. Nem baj?
– Nem. Elkapja a rosszfiúkat?
– Ez a terv. Addig is, gondolkodj egy kicsit, és ha eszedbe jut
valami, bármi apróság, csak szólj. – Kihúzott egy kártyát a zsebéből.
– Ez én vagyok, az irodám száma és az otthoni számom. Rajta van
az e-mail-címem is. Tartsd meg. – Megpaskolta a kislány lábát, aztán
felállt, megkerülte az asztalt. – Nyolc körül ott leszünk. Át kell
vizsgálnunk a helyet, különösen azt, ahol Cate látta a férfit, aki
elrabolta. És mindenkivel beszélnünk kell a házban. Állítsa össze azt
a névsort a vendégekről, a személyzetről és így tovább.
– Meglesz. – Hugh visszaadta Cate-et az apjának, és ő is felállt,
hogy kezet rázzon Reddel. Aztán Dillonhoz lépett, és vele is kezet
fogott. – Köszönöm, hogy helyesen cselekedtél.
– Ó, semmiség.
– Ez jóval több, mint semmiség. Köszönöm mindnyájuknak. Egy-
két nap múlva szeretnék visszajönni.
– Bármikor jöhet – mondta Julia.
– Rendőri kíséretet kapsz hazafelé – kacsintott Red Cate-re. –
Nincs sziréna, de mi lenne, ha bekapcsolnánk a lámpákat?
– Szuper – vigyorgott a kislány.
Odakint Red beült a kormány mögé, megvárta, míg Michaela
beszáll mellé. Bekapcsolta a tetőlámpákat.
 – Ez belső munka volt, Mic – mondta, ahogy az elegáns szedán
mögött hajtott.
– Michaela – motyogta a lány, majd nagyot sóhajtott. – Igen,
uram, biztosan belső munka.
 NEGYEDIK FEJEZET

Apja karjaiba bújva Cate elaludt, mielőtt a farmra vezető út végéhez

értek volna.
– Kimerült – mormolta Aidan. – Szeretném, ha megvizsgálná egy
orvos, de…
– Előbb alhat. Megkérem Bent, hogy jöjjön ki. A kedvünkért
megteszi.
– Attól féltem… tudom, hogy még csak tízéves, de rettegtem,
hogy… talán…
Hugh megszorította a fia karját.
– Én is féltem. De nem történt meg, nem bántották úgy. Most már
biztonságban van.
– Egész végig a közelünkben volt. Csak néhány kilométerre.
Istenem, apa, milyen bátor volt, átkozottul okos és bátor! Saját
magát mentette meg. Az én bátor kislányom megmentette magát.
Mostantól pedig félek majd szem elől téveszteni.
Hugh lassított, amikor a félszigetet biztosító kapukhoz
közeledtek, várt, amíg a kapuk kinyílnak.
– Valahogy be- és kijutottak. Biztonsági kód vagy engedély
nélkül ezt nem tehették meg. Pont ma jöttek-mentek az emberek.
Kigyulladtak a fények az óceántól távolodó, az emelkedő tetején
álló többszintes házhoz vezető, kanyargós út mentén.
Egy ház, gondolta Hugh, amelyet a szülei menedéknek építettek
maguknak és a családnak. Ma, azon a napon, amikor az apja előtt
tisztelegtek, valaki behatolt ebbe a menedékbe, megfosztotta
menedék mivoltától, és elrabolta az unokáját.
Ez a menedék most az övé lesz, és gondoskodik róla, hogy többé
senki se rongálhassa meg.
 – Majd én kinyitom neked az ajtót – kezdte Hugh, de a család
már kirohant a házból. Miközben a felesége, a húga, a sógora az
autóhoz sietett, Hugh az oszlopos teraszon álló anyjához ment.
Nagyon törékenynek és fáradtnak tűnt.
A tenyerébe fogta az arcát, és a hüvelykujjával törölte le a
könnyeit.
– Biztonságban van, anya. Alszik.
– Hol…
– Odabent elmondom. Menjünk, és hagyjuk, hogy Aidan felvigye
és lefektesse. Pokoli éjszakája volt a lányuknak, de már
biztonságban van, anya, és nem sérült meg. Néhány horzsolás és
karcolás van rajta, semmi több.
– Remeg a lábam. Mindig utána szokott remegni a lábam. Segíts!
Hugh bekísérte az anyját, besegítette a kedvenc karosszékébe a
kandalló mellett, ahonnan a széles ablakon túl hömpölygő óceánra
látott.
Amikor Aidan bevitte a kislányt, Cate feje a vállán, a teste az
alvó gyermekek laza, rongybaba pózában, Rosemary az ajkára
szorította a kezét.
– Le akarom fektetni – mondta Aidan halkan. – Vele kell
maradnom, ha esetleg felébredne. Nem akarom, hogy egyedül
legyen, amikor felébred.
– Viszek fel teát, egy kis ételt – ajánlotta fel Maureen. – Benézek
Charlotte-hoz, hogy tényleg alszik-e. Ha ébren van, beviszem
hozzád.
– Hadd segítsek lefektetni, Aidan. Megágyazok, és megnézem
Charlotte-ot is, amíg te gondoskodsz arról, Mo, hogy Aidan enni
kapjon.
Lily a lépcsőhöz sietett, és Aidan előtt felfelé indult.
– Megvárjuk, amíg Lily és Maureen visszajön – jelentette ki
Rosemary. – Aztán meghallgatjuk Hugh beszámolóját, mielőtt
mindannyian megpróbálunk kicsit aludni.
Mialatt Aidan lehúzta Cate cipőjét, Red és Michaela újabb meredek
úton hajtott fel a domboldalon.
– Úgy vélem, ha a fák közül érkezett a mezőre, a kerítéshez és a
tehenekhez, valószínűleg dél felől jött a Cooper-farmra.
– Vagy fordult egyet, tett egy kört, és valahonnan még
magasabból futott le.
– Minden lehetséges – helyeselt Red. – De felfelé ezen az úton?
Van egy elegáns, kétszintes villa. További két kilométeren át délnek
semmi, és körülbelül öt kilométerre északnak a Cooper-farm.
Érdemes beugrani.
– Ismeri az ottani tulajdonosokat?
– Ha ezen a vidéken dolgozol, megéri tudni, ki kicsoda. Mint
ahogy azt is tudom, hogy a tulajdonosok most éppen Hawaiion
vannak.
Michaela megmoccant az ülésen, az előttük kígyózó utat nézte.
– Tehát lakatlan. Az átkozottul kényelmes megoldás.
– Én is erre gondoltam. Nem látok kinti fényeket, és ez kicsit
furcsa. A tulajok égve hagyták volna a biztonsági lámpát.
Lassított, a fényszórók fényénél kirajzolódtak a villa körvonalai.
– Mintha valami világítana ott hátul. Egy teherautó áll a
parkolóhelyen, az északi oldalon. Az övék?
– Az egyiküké. Van egy terepjárójuk. Valószínűleg azzal mentek
a repülőtérre. Tartsd a kezed a fegyveren, Mic.
A lány kipattintotta a pisztolytáska biztonsági zárját, ahogy
mindketten kiszálltak a kocsiból.
– Először nézzünk kicsit körül. A gyerek azt mondta, hogy egy
hátsó szobában tartották, amelyik a hegyekre nézett.
– És látta a hátsó lámpát, amikor az autó elhajtott. A ház
elhelyezkedése alapján azt mondanám, hogy az egyes főút felé?
Igen, láthatta a hátsó lámpát.
– Ha ez az a hely, valószínűleg már rég elmentek, de…
Red megállt, a felettük lévő emeleti ablakból lógó fehér
lepedőkötelet nézte.
 – Úgy tűnik, ez az a hely. Krisztus a kereszten, Mic, nézd, mit vitt
végbe az a gyerek! – A fejét csóválva közelítette meg a hátsó ajtót. –
Nyitva. Fésüljük át a terepet!
Most már fegyverrel a kezükben léptek be, az egyikük jobbra, a
másik balra indult.
Michaela észrevett egy nyitott zacskó Cool Ranch chipszet és egy
kartondobozt, benne néhány üres sörösüveggel. Marihuána szagát
érezte a levegőben, miközben átfésülte a mosókonyhát, az előszobát,
valamiféle hobbiszobát, mielőtt újra összetalálkozott volna Reddel a
nappaliban.
Felmentek, hogy átkutassák a többi helyiséget: a hálószobát a
nagy gardróbbal és az igazán nagy fürdőszobával; a vendégszobát,
amelyhez saját fürdőszoba tartozott. Egy második vendégszobát,
végül az utolsót.
– Ez a legkisebb – állapította meg Red –, és hátrafelé néz. Nem
teljesen ostobák.
– És már rég elmentek. – Michaela megnézte az ablakokat. –
Nyomban felvették a nyúlcipőt, amint felfedezték, hogy a lány
megszökött. Az egyik ablak még mindig be van szögelve. – Mic a
padlóra mutatott. – És ott van az, amit a lány kifeszegetett a kanállal.
A kanál elgörbült, és tele van karcolással. Alaposan megdolgozott
vele.
Red eltette a fegyverét, és kinézett az ablakon a meredélyre.
– Ha az a gyerek nagykorú lenne, vennék neki egy sört. A
pokolba, egy egész átkozott hordóval vennék neki! Ez aztán a
bátorság, Mic. Rajta, tegyük büszkévé, kapjuk el a rohadékokat!
– Benne vagyok.

Mialatt Aidan az ágy melletti székben bóbiskolt, a napfény besurrant

az ablakon… és Cate álmában dobálta magát, nyöszörögni kezdett.
Aidan felriadt, és átküzdötte magát a testét, elméjét elborító
fáradtságrétegeken. Gyorsan felállt, az ágy szélére ült, hogy
megfogja Cate kezét, megsimogassa a haját.
 – Minden rendben, kicsikém, nincs baj, itt van apu.
A kislány szeme felpattant, tágra nyílt, és egy pillanatig csak
vakon bámult.
– Rosszat álmodtam. Nagyon rosszat, ijesztőt.
– Itt vagyok veled.
A kislány összegömbölyödött, szipogott, az apjához bújt. Aztán
megmerevedett, ahogy eszébe jutott minden.
– Nem is rossz álom volt. Azok a férfiak…
– Már biztonságban vagy. Itt vagy velem.
– Megszöktem. – Nagyot sóhajtott, és a teste ismét ellazult. – Te
meg a nagypapa értem jöttetek, és hazahoztatok.
– Úgy van. – Hátradöntötte a kislány fejét, puszit nyomott az
orrára. Majd megszakadt a szíve látva a horzsolásokat az arcán, a
sötét árnyékot a szeme alatt. – Mindig elmegyek az én
legnagyszerűbb kislányomért.
Cate a vállába temette az arcát, aztán gondterhelt arcot vágott.
– Elszakítottam a pulóveremet. És koszos is lett.
– Nem számít. – Aidan a kislány hátát simogatta, hogy
mindkettőjüket megnyugtassa. – Nem akartalak felébreszteni, de
most, hogy már fent vagy, mit szólnál hozzá, ha segítenék
megfürödni, és tiszta ruhát húzni?
– Apu! – Cate őszintén elborzadva lökte el magát tőle. – Nem
segíthetsz fürödni, mert én lány vagyok, te meg nem. Különben is,
zuhanyozni szeretek.
Annyira normális, gondolta Aidan, és a torkát könnyek
fojtogatták. Teljesen normális.
– Hogyan is felejthettem el? Tudod mit, elmegyek megnézni, az
anyukád felébredt-e már. Nagyon félt és aggódott, de végül sikerült
rábeszélnem egy altatóra. Milyen boldog lesz, ha meglát!
– Nézzünk csak oda! – Lily állt az ajtóban, kasmírköntösben a
csinos pizsama fölött. Ragyogó arccal nézett rájuk, majd besietett, és
megölelte Cate-et. – Már ébren is vagy, édesem?
– És túl nagy a fürdőhöz és a segítségemhez.
Lily felvonta merészen ívelő vörös szemöldökét.
 – Én is azt mondanám. Csak bejöttem, hogy kicsit felváltsalak,
Aidan, de akkor hagyd ránk, hogy elintézzük a lányos dolgokat.
– Tönkretettem a pulcsimat, G-Lil.
Mivel még mindig az volt rajta, Lily végighúzta az ujját a
szakadáson.
– Én becsületrendnek nevezném. Gyere, édesem, mosakodjunk
meg. – Ismét felvonta a szemöldökét, ahogy Aidanre nézett, és a déli
hölgyek kissé eltúlzott akcentusával szólította meg: – Megbocsát
nekünk, uram?
– El lettem bocsátva.
Szélesen Cate-re mosolygott, de a mosoly nyomban eltűnt az
arcáról, hogy kilépett a szobából. A kislánya ezentúl rémálmokból
riad fel, és remegve fog belékapaszkodni?
Mennyibe kerültek azok a gazemberek a kicsikéje gyerekkori
ártatlanságának? És mennyivel mélyebb sebeket ejtettek rajta, mint a
vágások és zúzódások?
Belépett a hálószobájukba, és látta, hogy Charlotte még alszik. Ő
maga húzta be a függönyöket, nehogy a napfelkelte felébressze az
asszonyt, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy felesége
bevette az altatót, és még mindig alszik.
Mire felébred, addigra Cate-et megfürdetik, felöltöztetik. Tessék.
Azt megünnepelhetik, mielőtt megbeszélik a továbbiakat.
Fogadjanak magánnyomozót, ha a rendőrök nem kapják el a
gyerekrablókat? Terapeutát Cate-nek… mindnyájuknak, helyesbített
gondolatban, mielőtt halkan a fürdőszobába ment, hogy ő is
lezuhanyozzon.
Újraértékelik a biztonságot az otthonukban, Cate iskolájában, az
utazások során.
Rettenetesen sajnálta, hogy Ninát el kell bocsátaniuk. Egyetlen
pillanatig sem hitte, hogy a lány figyelmetlen lett volna, vagy hogy
őt kellene hibáztatni. De Charlotte nem nyugszik addig, amíg el nem
küldik.
Mialatt zuhanyozott, miközben hagyta, hogy a meleg víz zápora
kimossa belőle a fáradtság legrosszabbját, az új munkáján
gondolkodott, amit elvállalt.
Le kellene mondania a forgatást? Vagy ki kellene vennie Cate-et
az iskolából, és a tanítójával együtt magával vinni?
Ki kellene ürítenie a naptárát, és otthon maradnia, amíg meg nem
bizonyosodik róla, hogy Cate biztonságban van, és lelkileg stabil?
Amikor ismeretlen terepen jár, gondolta, jobban teszi, ha csak
lépésenként halad, s azt is óvatosan.
Farmert és pulóvert vett fel, majd visszatért a hálószobába. Nem
lesz romantikus hétvége Cape-ben, gondolta. Most nem. Semmi
gyors eltűnés, ha a lányuk nem lehet ott velük.
Charlotte is ugyanezt mondaná.
Hagyta az asszonyt aludni, becsukta maga mögött az ajtót.
Repesett a szíve, amikor Cate szobájának ajtaja előtt elhaladva
vihogást hallott, amire mostohaanyja harsány nevetése válaszolt.
Istennek hála Lilyért, gondolta, miközben lement a lépcsőn.
Istennek hála a családjáért.
Noha ezt gondolta, mégis meglepte, hogy apját a hátsó teraszon
találja, amint kávét iszik, és a hegyeket nézi. Aidan töltött magának
is egy csészével, és csatlakozott hozzá.
A bozótoson, cédrusokon és fenyvesen végigsuhanó szellő a
tenger és a hegyek illatát hozta magával. A hó jeges sipkát
fagyasztott a hegyek tetejére, a hajnali köd odalent gomolygott a
völgyben.
– Kicsit még hideg van itt, apa.
– Levegőre volt szükségem. Néha elfelejtem értékelni a hegyek
látványát. Cate?
– Lily vele van. Rémülten ébredt, de… gyorsan legyőzte.
– Te tudtál aludni?
– Egy keveset. És te?
– Egy keveset.
– Apa, szeretném megköszönni, amit kész voltál megtenni.
Nemcsak a pénzről van szó, hanem…
– Jobban ismerhetnél, semhogy megköszönd.
 – Mert felbosszant. Igen, tudom. – Ezúttal könnyebben jött a
mosoly. – De akkor is meg kell tennem. Mint ahogy azt is el kell
mondanom, hogy szeretlek, apa.
– Az nem bosszant. – Hugh Aidan vállára tette a kezét. – Nem
létezik olyan, amit meg ne tennék a családért. Ahogy te is.
– Próbálom kitalálni, mi lenne most a legjobb a családnak. Két
hét múlva indulnom kellene New Orleansba a Csendes halál
forgatására. Még ha magammal vinném is Cate-et és Charlotte-ot…
vagy Charlotte-ot csak egy részére, mert a jövő hónapban neki is
kezdődik a Hőség forgatása Los Angelesben… a hosszú órák. Azon
gondolkodom, hogy visszalépek.
– Jaj, Aidan, annyira nem szívesen látnám, hogy feladod ezt a
szerepet. Hiszen igazi drágakő. Tudom, miért fontolgatod, de akkor
sem tetszik. Tudod, hogy Lilyvel szívesen vigyázunk Catey-re, amíg
te forgatsz.
– Nem hiszem, hogy el tudnék menni nélküle, most semmiképp.
Nem, gondolta, tudja, hogy képtelen lenne most otthagyni Cate-
et. Legalább annyira maga, mint a kislány miatt.
– Charlotte nagyon keményen dolgozott, hogy övé legyen a
Hőség – folytatta. – Nem kérhetem, hogy adja fel, és települjön át
New Orleansba, amíg én forgatok.
Hugh a hegycsúcsokat nézte, a felhőket, amelyek úgy lebegtek
fölöttük, mintha rájuk akarnának borulni, hogy megfojtsák őket.
– Igazad van. Én is ezt tenném a helyedben.
– Azon gondolkodom, hogy kiveszek egy fél évet, talán egy
egészet. Elvihetném Cate-et Írországba, segítenék a nagyinak
berendezkedni. Mindketten imádnák.
Bár belesajdult a szíve, Hugh bólintott. Az anyja, a fia és a drága
unokája az óceán túloldalán.
– Lehet, hogy az lenne a legjobb.
– Szeretnék magánnyomozót felbérelni, ha a rendőrség nem
találná meg gyorsan azokat a gazembereket. Felajánlhatok jutalmat.
Hugh a fiához fordult. Nem borotválkozott, borostájába több volt
az ősz szál, mint a fekete.
 – Egy srófra jár az agyunk.
– Remek. Akkor jó úton járok. És egy jó családterapeutát is
akarok. Alkalmazkodott, vagy sem, azt hiszem, jobb Cate-nek, ha
beszél valakivel. Ha mind a hárman beszélünk. – Aidan az órájára
nézett. – A rendőrök hamarosan itt lesznek, és ez a következő lépés.
Amikor megfordult, meglátta Cate-et a reggelizőpultnál, lábát
bokában keresztezve állt, és nézte, ahogy Nina lisztet szitál egy
tálba.
– Nézd csak! – mondta az apjának.
– Elszorul a szívem – mormolta Hugh. – De jó értelemben véve.
Hugh az ajtóhoz sétált, kinyitotta, és Aidannel együtt bement.
– Itt van az én kislányom.
Cate-hez lépett, megpuszilta a feje búbját, és hálásan pillantott
Lilyre, aki a nagy hűtőgépnek támaszkodott, kezében a saját bögre
kávéjával.
Cate fényesen csillogó haját röpködő lófarokba fogta, segített
neki kiválasztani egy farmert, amelynek a zsebét virágok díszítették,
és egy élénkkék pulóvert.
Úgy festett, mint bármelyik normális, csinos, tízéves kislány,
kivéve a zúzódást a halántékán, a sötét karikákat a szeme alatt.
– Nina palacsintát süt – újságolta.
– Csak nem?
– Caitlyn kérte, ezért… – Nina esedezve nézett Aidanre borús,
sírástól duzzadt szemével.
– Odáig vagyok a palacsintáért.
Szóval még vár kicsit, mielőtt felébreszti Charlotte-ot.
Elkapta Lily jelzését, mielőtt az asszony kilépett a konyhából.
Utánament abba a szobába, amelyik a nagyapja dolgozószobája volt.
Liam Sullivan Oscarjai és egyéb díjai csillogtak; bekeretezett
képek a filmjeiből, spontán fotók színészekkel, rendezőkkel,
Hollywood csillagaival díszítették a falakat.
A széles üvegajtó a kertbe vezetett, amelyet annyira szeretett.
– Aidan, tudod, hogy jobban szeretem Cate-et, mint a
vörösbársony-tortát.
 Aidannek mosolyognia kellett.
– Igen, és tudom, mennyire szereted a vörösbársony-tortát.
– Nináról van szó – kezdte a maga egyenes módján. – A konyha
melletti szobába költözött, mert tudja, hogy Charlotte nem akarja
látni. De hallotta, amikor lejöttünk. Csak látni akarta Cate-et, csak
egy pillanatra találkozni akart vele. Elárulom, Cate nagyon boldog
volt, hogy láthatja, s mielőtt észbe kaphattál volna, palacsintát kért.
Aidan, az a lány nem volt gondatlan, sem felelőtlen, és…
– Tudom.
A félbeszakításra Lily felsóhajtott. Tejfehér bőrétől elütő topáz
szeme képes volt egyszerre megkönnyebbülést és csalódottságot is
sugározni.
– Mégis elküldöd.
– Megpróbálok újra beszélni Charlotte-tal, de nem hiszem, hogy
meggondolja magát. És az a helyzet, Lily, hogy szerintem Nina nem
igazán érezné jól magát, ha újra nekünk dolgozna.
– Újra Charlotte-nak.
A vontatott déli akcentus csak további élt adott a szavainak.
Aidan imádta a mostohaanyját, és tudta, nem kérheti, hogy Lily
és Charlotte ugyanígy érezzenek.
– Jó, rendben, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy segítsek
neki másik állást keresni, és jó végkielégítést adok neki.
– Minden erőmmel azon leszek, hogy új munkát szerezzek neki.
Az emberek hallgatnak rám.
– Mert nem hagysz nekik választási lehetőséget.
– Miért tenném? – bökte ujját a férfi mellkasába Lily, aztán arcon
csókolta. – Cate-tel minden rendben lesz. Egy kis idő, szeretet, és
rendbe fog jönni.
– Számítok rá. Kérsz palacsintát?
– Édesem, az én koromban, az én foglalkozásommal nem
szabadna egy szobában lennem a palacsintával. – Megpaskolta a
saját fenekét. – De ma reggel kivételt teszek.
Aidan fél szemét az órán tartotta, miközben evett, és észrevette,
hogy Nina halkan kimegy a konyhából.
 – Felébresztem az édesanyádat, kicsim. Olyan lesz neki, mint a
karácsony reggel, és te leszel a legjobb ajándék a fa alatt.
Cate kicsit elmosolyodott, odébb lökte a tányérján maradt
palacsintát.
– A dédimama is alszik még?
– Valószínűleg igen, de megnézem. Maureen néni és Harry bácsi
még itt vannak. És Miranda meg Jack is, néhány másik gyerekkel.
– Ma hazamegyünk?
– Meglátjuk. Emlékszel Buckman seriffre tegnap éjszakáról?
Mindenkivel beszélnie kell.
Cate letette a villát, a kezét összekulcsolta a pult alatt, és a
tányérját nézte.
– Elfogta őket?
– Nem tudom, Catey, de biztonságban vagy.
– Rögtön visszajössz? Felmész, és aztán rögtön visszajössz?
– Rögtön. És G-Lil meg a nagypapa is itt lesz veled.
– És Nina?
– Ninának most sok dolga van – mondta Lily könnyedén. – Mit
szólnál hozzá, ha elővennénk az egyik kirakós játékot, amit annyira
szeretsz, és amitől nekem azokat a csúnya szavakat kell
használnom?
Sikerült mosolyt csalnia Cate ajkára.
– Játszhatnánk a nappaliban, hogy lássuk a vizet, és
begyújthassunk?
– Remek ötlet – állt fel Hugh. – De én választom ki, hogy melyik
kirakót.
– Ne túl könnyűt! – Cate felugrott a székről, és utánasietett. Aztán
megállt, tekintete az apját kereste. – Rögtön gyere vissza!
– Rögtön visszajövök – ígérte Aidan.
– Idő és szeretet, Aidan – emlékeztette Lily, ahogy a férfi a lánya
után nézett.
Aidan bólintott, és visszasétált a lépcsőhöz. Felment az emeletre.
A hálószobában elhúzta a függönyöket.
 Az ágyhoz ment, ahol Charlotte aludt, a napfény megcsillant a
kócos hajtömegen. Aidan gyengéden kisimította a tincseket az
arcából, megcsókolta.
Az asszony meg sem moccant – még altató nélkül is nagyon
mélyen tudott aludni –, ezért megfogta a kezét, végigcsókolta az
ujjait. A nevén szólította.
– Charlotte, fel kéne ébredned.
Erre megmozdult, a másik oldalára fordult volna, de Aidan
megakasztotta a mozdulatot.
– Charlotte, ébredj!
– Csak hadd aludjak még egy… – Felpattant a szeme, s nyomban
megtelt könnyel. – Caitlyn! – Máris sírva vetette magát Aidan
karjába. – Istenem, istenem, hogyan tudtam aludni, amikor a
kicsikém elveszett. Hogyan voltam képes…
– Charlotte, elég, elég legyen! Catey itt van. Biztonságban. Lent a
földszinten.
– Jaj, miért hazudsz? Miért gyötörsz?
– Hagyd abba! – El kellett tolnia magától, és kicsit megráznia,
hogy félbeszakítsa a kezdődő hisztériás rohamot. – Odalent van,
Charlotte. Elszökött. Biztonságban van, és odalent a nappaliban.
Az asszony tekintete üvegessé vált.
– Miről beszélsz?
– A lányunkról, Charlotte. – Ismét könnyek fojtogatták a torkát. –
A mi bátor kislányunk kimászott az ablakon. Elmenekült, segítséget
kapott. Apával mi hoztuk haza az éjjel, miután beszéltünk a
rendőrökkel. Aludt, mire hazaértünk, akárcsak te, ezért…
– Azt… mondod… kimászott az ablakon? Ó, édes istenem!
Azok… A rendőrség, hívtad a rendőröket?
– Az a család hívta, amelyik segített neki. Buckman seriff és a
helyettese körülbelül tíz perc múlva itt lesz, hogy…
– Idejönnek? Elkapták őket? Elkapták a férfiakat, akik elvitték
Caitlynt?
– Nem tudom. Álarcot viseltek. Caitlyn nem tudta megmondani,
hol tartották fogva. Isteni jótétemény volt, hogy rátalált arra a házra,
a családra, akik segítettek neki, gondoskodtak róla, amíg odaértünk.
Charlotte, Catey odalent van. Fel kell kelned.
– Jaj, istenem, istenem… olyan kába vagyok az altatótól! Nem
tudok józanul gondolkodni.
Lelökte magáról a takarót, kiugrott az ágyból. Mivel csak egy
selyem hálóing volt rajta, Aidan megállította, mielőtt kiszaladhatott
volna a szobából.
– Drágám, legalább egy köntöst vegyél fel. Jön a rendőrség.
– Mit érdekel az engem…
Aidan felemelte az ágytámlán heverő köntöst, és segített az
asszonynak felvenni.
– Remegek. Minden porcikám remeg. Olyan ez, mint egy
rémálom. Caitlyn!
Újra felzokogva kirohant a szobából, le a lépcsőn. Felsikoltott,
amikor meglátta Cate-et a padlón ülve, amint egy kirakón dolgozik.
Odaugrott, térdre esett, és szorosan magához ölelte a kislányt.
– Caitlyn, Cate. Én Catey-m. Kicsikém! El sem hiszem, hogy…
Félbeszakította magát, és összecsókolta Cate arcát.
– Ó, hadd nézzelek, hadd nézzelek! Jaj, édesem, bántottak?
– Bezártak egy szobába, de elszöktem.
– Hogyan történhetett ez meg? – Ismét magához vonta Cate-et. –
Ha arra gondolok, mi… Az a Nina! Azt akarom, hogy letartóztassák!
– Charlotte.
De miközben Hugh szólni próbált, Cate kiszabadította magát az
anyja karjából, és elhúzódott tőle.
– Nina semmit sem csinált! Nem bánthatod Ninát!
– Neki kellett volna vigyáznia rád, gondoskodni rólad. Bíztam
benne. Sohase fogok neki megbocsátani! Amennyire tudjuk, akár ő
is benne lehetett. Drága kicsikém!
– Nem Nina hibája. – Cate ismét elhúzódott Charlotte felé nyúló
karja elől. – Te mondtad, hová bújjak. Te mondtad, hogy
bújócskázzunk, és bújjak el a fán, mert ott senki sem fog megtalálni,
és én győzök!
– Ne butáskodj!
 Mielőtt Aidan megszólalhatott volna, Hugh felemelte a kezét, és
lassan felállt.
– Mikor mondta az anyukád, hogy hol bújj el, Catey?
– Ne nyaggasd a gyereket! Nem szenvedett már eleget? Aidan,
ideje, hogy elvigyük ebből a házból a lányunkat. Ideje, hogy
hazavigyük.
– Mikor, Caitlyn? – kérdezte újra Hugh.
– Az ünnepség előtti reggelen. – Cate hangja kissé remegett, de
közben egyre az anyját nézte, de nem úgy, mintha egy idegent
tanulmányozna, hanem mint aki felismert valamit, amit mindig is
tudott. – Azt mondta, menjünk sétálni, mielőtt Nina felkel. Korán.
És azt is mondta, hogy tud egy tuti biztos búvóhelyet, és amikor
megmutatta, figyelmeztetett, hogy senkinek se mondjam el. Ez a mi
titkunk, és a bújócska legyen az utolsó a kinti játékok közül.
– Ez nevetséges. Össze van zavarodva. Most velem jössz,
Caitlyn. Felmegyünk csomagolni.
– Őket. – Aidan halálsápadtan előrelépett, felesége és a lánya
közé állt. – Amikor elmondtam, hogy Cate itt van, biztonságban,
először… Megdöbbentél, és nem megkönnyebbültél. Most már
látom. És azt mondtad „őket”. A rendőrség elkapta őket, a férfiakat,
akik elvitték Caitlynt?
– Az ég szerelmére, Aidan, mit számít az? Akkor tértem
magamhoz az altató hatásából, és…
Az apja hangja olyan rideg volt, amikor megszólalt, hogy Cate
megremegett. Lily magához ölelte a kislányt.
– Csak annyit, hogy amikor bevetted az altatót, még csak egy
férfiról tudtunk. Egyről. De ketten voltak. Két férfi. Honnan tudtad,
Charlotte?
– Nem tudtam! – A köntöse meglibbent, ahogy megpördült, a
kezét a szívére szorította. – Honnan tudhattam volna?! Ez csak egy
szófordulat, kába és feldúlt voltam. Hagyd ezt abba! Haza akarok
menni.
Cate gyomrában valami megremegett, de ismét közelebb lépett.
 – Nem emlékeztem, amikor a rendőrökkel beszéltem, de már
emlékszem.
Lily megfogta Cate kezét.
– Mire emlékszel?
– Amit a férfi mondott, amikor alvást színleltem, amikor beszélt
valakivel telefonon. Azt kérdezte, hogy a dadus telefonját
használod? S ha valaha is megnézik, őt fogják hibáztatni.
– Caitlyn össze van zavarodva, és isten tudja, mit tettek vele,
amikor…
– Nem vagyok összezavarodva – tiltakozott Cate. Arcán könnyek
peregtek, de a tekintete izzott. – Emlékszem. Te mondtad nekem,
hogy hová bújjak. Te mondtad, hogy a bújócska legyen az utolsó
játék. És a férfi megkérdezte, hogy a dadus telefonját használod-e.
Mert te voltál az. Valahol itt bent tudtam, G-Lil, ezért nem akartam
ma reggel anyut látni. Csak az aput akartam.
– Azonnal fejezd be ezt a butaságot!
Ahogy Charlotte meg akarta ragadni a kislányt, Lily az útjába
állt.
– Hozzá ne merj érni ehhez a gyerekhez!
– Félre az utamból, te kiégett ribanc! – Charlotte dühösen
meglökte, de Lily tapodtat sem moccant a helyéről. – Hordd el a
kövér seggedet, különben…
– Különben mi lesz? – tolta a képét Charlotte arcába Lily, a
szeme haragosan villogott. – Talán lelősz, te lelketlen anyautánzat?
Akkor sem tudnál kikeveredni egy szobából, ha annak nyitva lenne
az ajtaja, ahogy ebből sem tudsz sehogy kikeveredni te olcsó kis
színésznőutánzat. Csak próbálj egy ujjal is hozzám érni, és a padlón
találod magad úgy, hogy az orrodból, amit Aidan fizetett, ömlik a
vér.
– Elég! – Aidan a kezét a magasba emelve a két nő közé állt,
miközben Hugh magához vonta Cate-et. – Hagyjátok abba!
Charlotte, Lily, azonnal üljetek le!
Charlotte hátrarázta a haját, és Lily felé bökött.
 – Nem maradok egy házban vele. Felmegyek és felöltözöm.
Aidan, elmegyünk innen.
A férfi megmarkolta a karját, mielőtt kiviharzott volna.
– Azt mondtam, ülj le!
– Ne beszélj így velem! Mi ütött beléd? – Zokogva a férjének
dőlt. – Képtelen vagyok itt maradni! Aidan, ó, Aidan, az a nő gyűlöl
engem. Mindig is gyűlölt. Hallottad? Hallottad, mit mondott nekem?
Hogyan hagyhatod, hogy így sértegessen?
– Rengeteg sértésem van még a számodra – fújt Lily. – Évek óta
gyűjtögetem őket.
Aidan könyörögve nézett rá, mire az asszony a béke jeleként a
magasba emelte a kezét.
– Ülj le, Charlotte! – mondta Aidan újra.
– Nem vagyok hajlandó azzal a nővel egy házban, sőt, egy
szobában ülni.
– Most nem Lilyről van szó, hanem Caitlynről. Arról, hogy
részese vagy annak, ami vele történt.
– Ezt te sem hiheted. Caitlyn anyja vagyok! A kicsikénk feldúlt,
összezavarodott.
– Nem igaz – tiltakozott Cate újfent.
Charlotte odakapta a fejét, igyekezett összeszedni magát, ahogy a
kislány izzó tekintettel őt nézte.
– Szerzünk neked segítséget, Catey. Szörnyű megpróbáltatás ért.
– Te mondtad, hová bújjak el. Azt mondtad: menjünk sétálni,
mielőtt bárki felkel, és mutatok neked egy titkos búvóhelyet.
– Nem mondtam ilyet! Össze vagy zavarodva. Biztos Ninával
sétáltál, és…
– Veled volt. – Rosemary kicsit remegve állt a széles ajtóban. –
Láttalak benneteket. Tegnap reggel láttalak téged és a mi Cate-ünket
odakint, amikor kimentem a teraszra, hogy érezzem az óceán illatát.
– Álmodtál. Mind összeesküdtetek ellenem! Mind…
– Hallgass! Hallgass, és ülj le, az ördög vigyen el! – Aidan
hányingerrel küzdve egy székhez rángatta Charlotte-ot, és belelökte.
– Nagyi, mit láttál?
 – Láttam őket együtt sétálni. Még gondoltam is, milyen aranyos,
ahogy ők ketten együtt sétálnak ilyen korán, amikor a nap még
felkelőben van. Majdnem odaszóltam nekik, de végül mégsem
tettem, mert nem akartam megzavarni a pillanatot, azt akartam, hogy
csak az övék legyen.
– Mit tettél?
– Semmit sem tettem! Jellemző rád – köpte megvetően. –
Jellemző, hogy a többiek pártját fogod velem szemben.
– Nem – mormolta Aidan. – Épp hogy nem jellemző.
Az ablak felé pillantott, amikor jelzett a kapu.
– Ez a seriff lesz.
– Kinyitom – mondta Lily, és kiment a vezérlőpanelhez.
– Ha megpróbálsz felállni abból a székből – figyelmeztette Aidan
Charlotte-ot, amikor az félig felemelkedett –, visszaültetlek.
– Ha kezet mersz emelni rám… – Az asszony elhallgatott,
hátrahőkölt, amikor Aidan egy lépést tett felé. – Te megőrültél.
Arcát a tenyerébe temetve visszavonult a szokásos védőbástyája
mögé. Sírva fakadt.
 ÖTÖDIK FEJEZET

– Ülj ide, Catey. Anya, ülj Cate mellé.

– Ugye hiszel nekem, nagyapa?
– Hiszek. – Keményen megölelte, mielőtt a fenekére paskolva a
kanapé felé küldte. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de igen.
Hugh az anyjához ment, és átölelve Cate-hez kísérte.
– Lily – mondta, amikor az asszony visszajött –, megkérnéd
Ninát, hogy jöjjön be, és hozza a telefonját is?
– Ne merészeld azt a hazug nőszemélyt idehívni!
– Fogd be a szád! Annyi hamis könnyet hullajthatsz, amennyit
akarsz, de fogd be! Ajtót nyitok – mondta Aidannek.
Ahogy az ajtó felé indult, a húga sietett le a lépcsőn.
– Mi folyik itt? Kiabálást hallottunk.
– Úgy tűnik, Charlotte benne volt Cate elrablásában.
– Hogy mi?!
Hugh megdörzsölte az arcát.
– Tégy meg egy szívességet, és keress valakit, aki főz egy kávét.
Lehet, hogy a rendőrök innának. Aztán szólj Harrynek, hogy jöjjön
le, neki is hallania kell. Kérd meg egyelőre Mirandát és Jacket, hogy
gondoskodjanak róla, hogy a gyerekek fent maradjanak, vagy
menjenek le a moziterembe. Pokoli műsor lesz itt, olyan, amilyet
nem kellene látniuk.
– Hugh, miből gondolod, hogy Charlotte… Rendben – mondta,
amikor bátyja a fejét rázta. – Elintézem.
Amikor Hugh ajtót nyitott, Red és Michaela épp kiszálltak az
autóból.
– Jó reggelt, Mr. Sullivan. Hogy van Caitlyn?
– Hugh. Kérem, mindketten szólítsanak csak Hugh-nak. Történt
némi… előrelépés az ügyben ma reggel. Cate-nek eszébe jutott
valami. Több részletre visszaemlékezett.
– Az sokat segít. – De Hugh-t szemügyre véve Red szörnyű
feszültséget és iszonyatos haragot látott. – Más módon is bántották,
mint amiről eddig tudtunk?
– Nem, dehogy, semmi olyasmiről nincs szó. Csak… – Hugh-nak
kényszerítenie kellett magát, hogy ellazítsa ökölbe szorult kezét. –
Jobb lesz, ha a saját fülével hallja. Jöjjenek be, kérem.
A magas mennyezet alatt, az égre és a tengerre néző panorámás
kilátás előtt, Red a lenyűgöző élőképet tanulmányozta.
A könnyáztatta arcú, haragos tekintetű kislány dédnagyanyja
karjának védelmében ül. A göndör, vörös hajú nő, akit felismert a
filmekből, a kanapé karfájára telepedett, a kislány másik oldalára.
Mint egy testőr munka közben.
A fehér selyemköntöst viselő, lenyűgöző szőke nő egy széken
zokog, és a férje – mert Red a szőkét is felismerte – mögötte áll.
Nem lazán, hanem újabb őrként.
– Rosemary, az édesanyám – kezdte Hugh –, Lily, a feleségem.
És Maureen, a húgom.
– A kávét mindjárt hozzák, Harry öltözködik.
Hugh-ra pillantott, és indult is a kanapé felé, hogy az anyja másik
oldalán foglaljon helyet.
Egységes frontot alkotnak, gondolta Red. A szőkét azonban
egyértelműen kizárták.
– Ismerjétek meg Buckman seriffet és Wilson seriffhelyettest. Ó,
és itt van Nina, a dadus.
– Vigyétek azt a nőt a szemem elől!
Charlotte kitörésére Nina hátrált egy lépést.
– Miss Lily azt mondta, jöjjek ide, és hozzam a telefonom is.
– Ki van rúgva! Nem ért a szóból?
Az alig huszonöt éves, kis termetű nő eddig feltétel nélkül
engedelmeskedett Charlotte-nak. Mindig is félt tőle. Most azonban
Nina kihúzta magát.
– Akkor nem is kell hallgatnom magára, vagy azt tennem, amit
mond.
 Charlotte – és Red lenyűgözőnek találta, hogy a könnyeket
milyen gyorsan felváltotta az indulat – fel akart ugrani. Aidan
megragadta a vállát, és visszalökte a székre.
– Ne érj hozzám! Seriff, segítenie kell.
És Rednek feltűnt, milyen gyorsan visszatértek a könnyek.
– Kérem, könyörgök, zaklatnak. Fizikailag, szóban és lelkileg is.
A gyönyörű arc, a könnytől fényes szempár a seriff felé fordult. A
kéz esdekelve emelkedett fel.
– Azért vagyunk itt, hogy segítsünk – mondta Red könnyedén. –
Javaslom, mindenki üljön le.
Újabb nő érkezett zsúrkocsit tolva. Red kávéillatot érzett.
– Köszönjük, Susan – pattant fel Maureen. – Innentől átveszem.
Susan segít anyámnak a háztartásban. Susan, visszamehetsz. Itt jön a
férjem. Harry, ők itt Buckman seriff és Wilson seriffhelyettes. Le
kellene ülnöd – mormolta oda a férfinak.
Mielőtt Harry engedelmeskedett, Cate-hez sétált, és teljes, majd
kétméteres magasságából lehajolt, hogy eltúlzott puszit adjon a
kislánynak.
– Már aludtál, amikor tegnap éjjel láttalak.
Leült egy székre, kinyújtotta hosszú lábát.
Mivel rengeteg hely volt, Red olyan széket választott magának,
ahonnan jól láthatta a szőkét és a gyereket. Anyát és lányát.
Mert valami nagyon nem stimmelt köztük.
– Hogy vagy ma, Cate?
– Már nem félek. És emlékszem, ő mondta, hová bújjak el.
Felemelte a kezét, és vádlón az anyjára mutatott.
– Össze van zavarodva. Azok a szörnyetegek biztosan adtak neki
valamit, ami megzavarta az elméjét. Nem tudja, mit beszél.
– De tudom.
Cate farkasszemet nézett az anyjával. Charlotte fordította el
először a tekintetét.
– Korán reggel felkeltett, azt mondta, meglepetése van számomra.
Nem szokott korán kelni, kivéve, ha telefonja van, de már fel volt
öltözve, és nála volt a kabátom és a cipőm.
 – Nem igaz!
– De igen.
– Charlotte – szólalt meg Rosemary felsóhajtva. – Láttalak.
Láttam őket odakint sétálni, körülbelül egy fél órával napfelkelte
után.
Red felemelte a kezét, mielőtt Charlotte ismét közbeszólhatott
volna.
– Szeretném Cate mondanivalóját hallani.
– Nem hagyom, hogy kivallassa a gyerekem.
– Nem hiszem, hogy ezt tenném. – Red épp csak Charlotte felé
pillantott, majd ismét Cate-nek szentelte minden figyelmét. – Én
csak meghallgatom. Meséld el, Cate, mire emlékszel.
– Azt mondta, sétálni megyünk, és tényleg sétáltunk. Izgatott
voltam, mert azt is mondta, hogy titok. – Hevesen beszélt, könnyeket
törölt ki a szeme sarkából. – Azt mondta, remek búvóhelyet tud, és a
bújócska legyen az utolsó, amit odakint játszunk, és oda bújjak, a
garázs melletti fára, ott senki sem fog megtalálni. Így én leszek a
győztes.
– Jóga – mormolta Aidan. – Istenem, hogy lehettem ilyen ostoba,
ennyire vak? Felébredtem, és akkor jöttél be a szobába. A
jóganadrágod volt rajtad, meg a jógatrikód, és azt mondtad, kivitted
a jógaszőnyeged a medence mellé, hogy jógázz.
– Pontosan így is tettem, vagy talán már az is bűn?
– Fekete jóganadrág – szólalt meg Rosemary, és behunyta a
szemét, ahogy felidézte az emléket. – Fekete-fehér virágos jógatrikó.
– Igen – bólintott Aidan.
– Nyilvánvaló, hogy Rosemary akkor látott, amikor a medencétől
jöttem vissza, és összezavarja a dolgokat.
– Kicsit túl sok a „zavar” – jegyezte meg Red könnyedén. – Úgy
tűnik, Cate biztos a dolgában.
– Még mindig sokkban van, talán valami szernek a hatása alatt
áll, amit azok a szörnyetegek adtak be neki.
– Azok a szörnyetegek lesznek, akik az innen légvonalban
körülbelül öt kilométerre levő Wenfield-villába vitték Cate-et. – Red
merőn figyelte Charlotte-ot, miközben beszélt. – Maga szerint
lehetséges, hogy ők is összezavartak valamit.
Látta, hogy az asszony elsápadt, a körmét a karjába mélyeszti, és
kiszagolta a hazugságot, mielőtt elhangzott volna.
– Azok bűnözők, hazugok. Együttműködnek azzal a szívtelen
boszorkánnyal – mutatott Ninára. – Ellenem fordítják a saját
véremet, húsomat, és miért. Pénzért!
– Előbb vágnám le a karom, mielőtt bántanám, vagy hagynám,
hogy valaki bántsa az én Caitlynemet. Alávetem magam a
hazugságvizsgálatnak – mondta Nina Rednek. – Megteszek bármit,
amit kíván.
– Beszélt a férfival telefonon… nem Nina – közölte Cate. – A
férfi megkérdezte, hogy a dadus telefonját használja-e, és azt
mondta, remek. „Szerelmemnek” szólította. És amikor a telefon
csengett, a mexikói kalapos táncot játszotta. Felismertem, mert
tanultuk a táncórán.
Nina a szája elé kapta a kezét, de nem tudott elfojtani egy halk
nyikkanást.
– Látják, bűnös.
– Nem csináltam semmit. – Nina felállt, közben elővette a
telefonját, és feloldotta a zárat, aztán odaadta Rednek. – Valamit
mondanom kell, de nem akarom Caitlyn előtt – suttogta a férfi
füléhez hajolva.
Red bólintott, majd Lily felé fordult, és rámosolygott.
– Asszonyom, először is szeretném elmondani, mennyire
élveztem a filmjeit az évek során, másrészt viszont azon tűnődöm,
hogy mi ittuk ezt a finom kávét, nem vinné-e magával Cate-et a
konyhába, hogy ő is ihasson valami finomat.
– Mondani akar valamit, de nem akarja, hogy én is halljam.
Velem történt ez az egész. Hallanom kell.
Függőleges vonal jelent meg a két szeme közt, ahogy a
szemöldökét összevonta, a makacsság vonala. Rednek ezt
tiszteletben kellett tartania.
 – Lehet, hogy így van, édesem, de szükségem van néhány percre,
és hálás lennék, ha ezt megadnád nekem.
– Gyere, kicsim, igyunk egy kólát.
– Nem engedem, hogy a gyermekem szénsavas cukrot igyon!
– Ó, egyem a szívét! – vonta fel Lily a szemöldökét, és megfogta
Cate kezét. – Találd ki, ki nem parancsolgat itt ma.
Red várt egy percet, aztán Nina felé biccentett.
– Mit akar elmondani?
– Nem akarom elmondani. Bárcsak ne kellene, és annyira
sajnálom, Mr. Aidan. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Ms.
Dupont… – Nina zavartan elpirult. – Lefeküdt Mr. Sparksszal.
– Hazug! – pattant fel Charlotte fehér selyemsuhogás közepette.
Megütötte Aidant, amikor próbálta megállítani, és Ninának ugrott.
Sikerült megkarmolnia az arcát, mielőtt Michaela visszarántotta.
De még akkor is küzdött, hátrarúgott.
– Így bilincsben fogja végezni – figyelmeztette Red ugyanazon a
higgadt hangon, ahogy valószínűleg a zuhogó esőt is kommentálná.
– Testi sértés és hivatalos személy elleni erőszak. Jobb lesz, ha
visszaül, mielőtt a börtönben hűtenék le az indulatait.
– Az ügyvédeim mindkettőjüket kirúgatják. Téged meg elásnak –
mondta Ninának.
Red lassan, nyugodtan állt fel.
– Üljön le, különben most rögtön vádat emelek maga ellen,
bevitetem és lecsukatom. Nina, kér orvosi ellátást?
– Nem, semmi baj. Nem hazudok.
– Mondja el, miért hiszi, hogy Ms. Dupont lefeküdt ezzel a Mr.
Sparksszal.
– Nem hiszem, tudom, mert rájuk nyitottam. Annyira sajnálom,
Mr. Aidan! Azt mondta, kirúg, és gondoskodik róla, hogy sehol se
kapjak munkát, ha bárkinek is szólok róla.
– Aidan, ezt nem hiheted el. – Charlotte megfogta férje kezét, és
arca csupa szerelem és bánat volt. – Nem hiheted, hogy hűtlen
lennék.
A férfi kiszabadította a kezét.
 – Tényleg azt hiszed, hogy fikarcnyit is érdekel most, hogy
lefekszel-e a személyi edződdel? Azt hiszed, hogy érdekel bármi is
veled kapcsolatban?
– Jaj, Aidan!
– Felhagyhatsz azzal a rohadt sírással, Charlotte. Ez a lemez már
lejárt.
– Nina, miért tartotta most fontosnak, hogy ezt elmondja Ms.
Dupontról és Mr. Sparksról?
– Mr. Sparks csengőhangja miatt. Hallottam a telefonján. Az,
amiről Cate beszélt. A kalapos tánc.
– Mintha Grant lenne a világon az egyetlen, akinek…
– Fogd be! – csattant fel Aidan.
– Szerelmemnek szólította – tette hozzá Nina. – Így szólította ott,
előttem. Cate-tel a nagyszüleit látogattuk meg, és annyira szerette
volna megmutatni nekik a fogalmazást, amit az iskolában írt. A
nagyszülei nem laknak messze, ezért visszaszaladtam, hogy
elhozzam. Cate nagyon büszke volt rá. Azt hittem, hogy Ms. Dupont
és Mr. Sparks odalent van, az edzőteremben. Soha eszembe sem
jutott volna, csak felszaladtam az emeletre. A hálószobaajtó tárva-
nyitva állt. Először hallottam őket. Hallottam, aztán megláttam.
Együtt feküdtek az ágyban. – Nina nagyot sóhajtott. – Gondolom,
valami hangot adhattam ki… annyira megdöbbentem. Amikor Ms.
Dupont meghallotta, felkelt és kijött. Meztelenül. Megfenyegetett,
hogy ha bárkinek szólok, azt fogja mondani a rendőrségnek, hogy
megpróbáltam ellopni az ékszereit. Nem akartam elveszíteni az
állásom. Nem akartam elhagyni Caitlynt. Nem akartam börtönbe
kerülni. Nem mondtam semmit.
– Egy szót se – mondta Aidan halkan, amikor Charlotte tiltakozni
kezdett volna. – Egyetlen szót sem! Van még valami, Nina?
– Ne haragudjon rám, Mr. Aidan. Annyira sajnálom! Utána már
nem foglalkozott azzal, hogy nagyon titkolja, előlem legalábbis nem.
És Mr. Sparks szerelmemnek szólította. Olyanokat mondott, hogy
„Tartani fogja a száját, szerelmem. Gyere vissza az ágyba”. Vagy
amikor levitetett velem egy üveg bort az edzőterembe, akkor is így
hívta. Mindig így szólította.
– Hadd kérdezzem meg, Nina, mindig magánál tartja a telefonját?
Nina összekulcsolta a kezét, és bólintott Red kérdésére.
– Igen, uram, majdnem mindig. Kivéve, amikor feltöltöttem, de
azt igyekeztem éjszaka elintézni.
– És tegnap, miután észrevette, hogy Caitlyn eltűnt?
– Nálam volt, amikor kerestem. Később, amikor Ms. Dupont
engem okolt Caitlyn eltűnéséért, Miss Lily és Miss Rosemary azt
mondta, éjszakára költözzek le a konyha melletti szobába, hogy Ms.
Dupont ne legyen még idegesebb. Megtettem, és a telefonomat ott
hagytam a töltőn, miközben mind arra vártunk, hogy a gyerekrablók
újra telefonáljanak.
– Ms. Dupont is a többiekkel együtt várt?
– Nem, uram, ő az emeleten volt. Lefeküdt. Azt hiszem, altatót
vett be, és aludt, amikor a férfi újra telefonált.
– Rendben van, Nina. Asszonyom – fordult Red Rosemaryhez –,
van rá mód, hogy valaki úgy jusson el a lenti hálószobába
odafentről, hogy senki se lássa?
– Több lehetőség is van rá.
– Bevisszük a telefonját, Nina. Az engedélyével, mivel ez
mobiltelefon, csatlakoztatjuk a számítógéphez, hogy előhozzuk az
aktuális hívásokat.
Látta, hogy Michaela szeme alig észrevehetően megrebben a
blöffre, de Red mindig is úgy vélte, ha valaki blöfföl, sőt, egyenesen
hazudik, azt könnyed magabiztossággal kell tennie.
– Először is, ha a hívás, amelyről Cate beszélt, akkor futott be,
amikor maga itt volt a szobában a tanúkkal együtt, akkor nyomban
tudjuk, hogy nem maga volt a telefonáló. Másodszor, ha nem is
mondtak neveket, lefuttatjuk a hívó hangját a hangfelismerőn. Mivel
ez gyerekrablás, kérni fogjuk az FBI segítségét. Fantasztikus
felszerelésük van.
Michaela, belemenve a játékba, bólintott.
 – Egyszerű lesz összevetni a hangokat, mivel már elfogtuk a két
férfit.
– Ja. Mic, menj fel Ms. Duponttal, hogy felöltözhessen.
– Nem visz börtönbe. Áldozat vagyok. Áldozat. Fogalma sincs,
min mentem keresztül.
– Azt hiszem, felfogtam, de ha vallomást akar tenni, nekem úgy
is jó. Rögzíteni fogom. De előbb felolvasom a jogait. – Elővette a
diktafont a zsebéből, bekapcsolta, az asztalra tette. – Így megy ez
nálunk.
Számítás, ezt látta az asszony szemében Red, miközben elmondta
a szöveget.
– Megértette a jogait, Ms. Dupont?
– Igen, persze. Segítséget kérek magától. Szörnyű hibát követtem
el, de megzsaroltak.
– Valóban?
– Volt egy kalandom Granttel. Újabb szörnyű hiba. Gyenge
voltam, Aidan, magányos és bolond. Bocsáss meg, kérlek.
A férfi arca, hangja kifejezéstelen maradt. Még csak undor sem
látszódott rajta.
– Nem érdekel.
– Azt állítja, hogy Grant Sparks megzsarolta magát a
viszonyukkal?
– Egy paparazzo volt. Lefényképezett minket. Szörnyű volt,
csak… – A fejét lehajtotta, kezét a szája elé tette. – Milliókat
követelt, különben megjelenteti őket. Meg akartam védeni a
házasságomat, a családomat, a kislányomat. Mindannyiunkat. Nem
tudtam, hogyan szerezzem meg a pénzt.
– És a gyerekrablás megrendezése volt a megoldás? – kérdezte
Red.
– Grant ötlete volt. Azt mondta, ha megrendezünk egy
álgyerekrablást… elvesztettem a fejem. Nem tudtam józanul
gondolkodni. A stressz. Tudtam, hogy Grant sohasem bántaná
Caitlynt. Fizetünk, és Cate gyorsan haza is jöhet. Őrültség volt, most
már látom. Őrült voltam. Elkeseredett.
 Aidan otthagyta. Muszáj volt távolabb mennie.
– Hogy hívták a zsarolót?
– Grant azt mondta, Denbynek. Frank Denby. Először Grant
találkozott vele. Én képtelen voltam rá. Nem tudtam volna elviselni.
Kérem, higgyen nekem, miután Caitlyn… Megrémültem.
Gondolkodni kezdtem, hogy mi minden sülhet el balul, és…
– Tudta, hová vitték?
– Hát persze! Hiszen a kislányom. Tudtam, hol van, de…
– És miközben félt, azon aggódott, hogy mi minden sülhet el
balul, nem fújta le az egészet?
– Nem tehettem. – Fél kezét a torkához szorította, míg a másikat
esdeklőn nyújtotta Red felé. – Nem tudtam, mit tegyek! Azért
telefonáltam, mert tudnom kellett, Caitlyn jól van-e.
– Begyógyszerezték.
Charlotte Aidanre nézett.
– Csak egy kis nyugtatót adtak neki, hogy ne féljen. Hogy
aludjon, amíg…
– Megfélemlítették, zúzódások vannak az arcán, pisztollyal
fenyegették.
– Úgy volt, hogy nem…
– A pénz és a szex miatt tetted. Cate kimászott az emeleti
ablakon, sötétben és hidegben botorkált, ki tudja, meddig. A saját
gyerekedet használtad fel, az életét kockáztattad egy istenverte
viszony miatt.
– Aludnia kellett volna! A saját hibája, hogy nem itta meg a tejet!
– Honnan tudja, hogy a gyógyszer a tejben volt? – kérdezte
Michaela, aki még mindig gondosan jegyzetelt. – Maga mondta
nekik, hogy tejet használjanak?
– N-nem tudom. Teljesen összezavar. Nem bántották. Aludnia
kellett volna. Amikor megvan a pénz, azt akarták, hogy én vigyem
el.
– Ez is a terv része volt? Hogy maga vigye el a pénzt?
– Igen, és aztán Caitlynt elhozták volna a félszigetre vezető út
bejáratához, és otthagyták volna.
 – Te pedig végig képes voltál eljátszani a megtört szívű, szerető
anyát. – Hugh felállt. – Soha többé nem látod ezt a gyereket, ha van
beleszólásom. Egy pennyt sem fogsz látni a Sullivan-vagyonból.
Soha többé nem teheted be a lábad ebbe a házba.
– De nincs beleszólásod! – vágta oda Charlotte. – Nem veheted el
tőlem a saját lányomat.
– Erről majd a bíróság dönt. Ms. Dupont, letartóztatom kiskorú
veszélyeztetéséért, gyermekrablásban, gyermekbántalmazásban és
zsarolásban való bűnrészességért.
– Nem hallotta, mit mondtam? Áldozat vagyok, megzsaroltak.
– Nos, ezzel kapcsolatban vannak kétségeim. De még beszélünk.
Most Wilson seriffhelyettes felkíséri magát, hacsak nem akarja, hogy
így vigyük be, ahogy van.
– Az ügyvédemet akarom.
– Az az én ügyvédem – helyesbített Aidan. – Neked keresned kell
egy sajátot.
– Ó, találok egyet. – Az asszony most szabadjára engedte a
gyűlöletét. – És nem én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogyan
beszéljen a sajtóval. Mindnyájatokat tönkre fogom tenni.
– Egyelőre csak annyit tehet, hogy velem jön.
Elrántotta a karját, amikor Michaela odament hozzá és megfogta.
– Ne érjen hozzám!
– Ha még egyszer ezt teszi, a vádakhoz azt is hozzáadjuk, hogy
ellenállt a letartóztatásnak. Szép hosszú lista.
Charlotte felállt, hátrarázta a haját.
– Basszátok meg mind, rohadék Sullivanek!
Rosemary behunyta a szemét, amikor Michaela felkísérte
Charlotte-ot az emeletre.
– Szánalmas végszó egy szánalmas emberi lénytől. Aidan,
nagyon sajnálom.
– Nem, én sajnálom. Szerettem. Oly sokszor szemet hunytam,
mert szerettem. S mert megajándékozott Cate-tel. A saját gyereke,
ezt tette a saját gyermekével. Levegőre van szükségem. Csak
szeretnék kicsit kimenni, ha nem gond.
 – Persze – biccentett Red.
– Mi lesz most? – kérdezte Hugh, amikor Aidan kiment a bejárati
ajtón.
– Most megkeressük Grant Sparksot és Frank Denbyt.
– Azt mondta, elfogták őket… – Hugh a fejét csóválva kurtán
felnevetett. – Hazudott. Ügyes.
– Beletelik egy kis időbe, míg ezt elrendezzük. Valószínűleg újra
beszélnem kell magukkal és Cate-tel. Most csak annyit mondhatok,
hogy nem valószínű, hogy Ms. Dupont hamarosan leteszi az
óvadékot. Arra számítok, hogy miután valamelyest megnyugszik, és
ha felfogad egy rendes ügyvédet, vádalkut akar majd kötni, ami
valószínűleg sikerül is neki.
– Szólnom kellett volna Mr. Hugh-nak Mr. Sparksról.
– Ne hibáztasd magad ezért, és másért se. – Maureen felállt, és
Ninához lépett, hogy megölelje. – Gyere velem. Kitisztí-tom és
ellátom azokat a karmolásokat. A veszett macska karmolása csúnya
tud lenni.
– Megengedik, hogy Catey-vel maradjak? – kérdezte Nina
Maureent kifelé menet.
– Ismerem az unokaöcsémet. Életre szóló munkád van.
Nem tartott sokáig, míg Michaela visszatért a kőarcú Charlotte-
tal.
– Szeretnék hozzácsapni a vádakhoz egy rendőr-megvesztegetési
kísérletét, seriff. Tízezret ajánlott, hogy hagyjam futni.
– Hazugság!
– Gondoltam, hogy ez lesz. Felvettem a telefonomra. Azért van
megbilincselve, mert nem szereti, ha nemet mondanak neki.
– Zsuppoljuk be. Jelentkezem majd – mondta Red a többieknek. –
Ha bármelyiküknek kérdése van, tudják, hogy érhetnek el.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Hugh megsimogatta az
anyja vállát.
– Hátramegyek, hogy Lily tudja, visszahozhatja Cate-et.
– Helyes, tégy úgy. Aidannek szüksége lesz Cate-re, és Cate-nek
szüksége lesz Aidanre. És mindkettőjüknek szüksége lesz ránk.
 Hugh lehajolt, és megcsókolta a feje búbját.
– A Sullivanek összetartanak. Ebben te is benne vagy, Harry.
– Ő sohasem tartozott közénk.
A csendes ember a maga csendes módján lassan felállt, és az
anyósához ment, leült mellé, és megsimogatta a kezét.
– Te sohasem kedvelted igazán, ugye, Harry?
– Egyáltalán nem kedveltem, de Aidan szerette. Nem
választhatod meg a családod. Nekem egyszerűen szerencsém volt a
nagy részével. Ugyan már…
Átölelte Rosemaryt, amikor az asszony a vállába temette az arcát,
és végre sírva fakadt.
Aidan kisétálta magából az undort, lesétálta a haragjának legalább
egy részét. Cate kedvéért, emlékeztette magát, miközben gyalogolt,
belélegezte a hűvös, sós levegőt, Cate érdekében meg kell találnia a
nyugalmát, a lelki egyensúlyát.
De a felszín alatt élt a harag, egy vadállat, amely vérre
szomjazott. Aidan attól félt, hogy örökké élni fog, és vér után
sóvárog.
És az alatt, az acsargó és nyugtalanul járkáló szörnyeteg alatt, ott
hevert a darabokra tört szíve.
Tiszta szívéből szerette Charlotte-ot.
Hogyan lehetséges, hogy nem látta? Hogyhogy nem ismerte fel a
felszín alatt lapuló kapzsi, önző és erkölcstelen nőt? Bár be kellett
vallania, hogy amikor ez a felszíni burok elvékonyodott, s ő elkapott
egy-egy árulkodó pillanatot, szándékosan nem vett róluk tudomást.
Szerette Charlotte-ot, bízott benne. Gyermekük született, és a nő
kockára tette, kihasználta, elárulta ezt a gyereket.
Ezt sohasem fogja megbocsátani a nőnek. Sohasem fog
megbocsátani magának.
De amikor bement a házba, a rendíthetetlen nyugalom álcája alá
rejtette ezeket a rétegeket. Vastagon lebetonozta, hogy véletlenül se
repedjen meg, még akkor sem, amikor a nappaliba lépve látta, hogy
Cate az apja ölébe fészkelte magát.
Tekintete találkozott Hugh-éval Cate feje fölött.
 – Azt hiszem, beszélnünk kell Cate-tel.
– Az már biztos. – Hugh kissé eltolta magától a kislányt, és
rámosolygott. – Nem lesz semmi baj. Beletelik egy kis időbe, amíg
minden rendbe jön, de végül eljutunk oda.
Még egyszer magához ölelte, aztán magára hagyta apát és lányát.
– Mit szólnál hozzá, ha leülnénk és beszélgetnénk a könyvtárban?
Csak mi ketten.
Amikor a kezét nyújtotta, Cate olyan megkérdőjelezhetetlen
bizalommal fogta meg, hogy Aidan szíve kicsit még jobban
összetört.
Mivel nem akarta, hogy bárki is megzavarja őket, a hosszabb utat
választotta, át az ebédlőn, el a télikert mellett, megkerülve a
zeneszobának nevezett helyiséget, be a könyvtárba.
A szoba ablakai a hegyekre néztek, a kertre, és a kis gyümölcsös
egy részét is látni lehetett. A halvány téli nap fényével csendesebb
kilátást nyújtottak, mint a folyton mozgásban lévő óceán képe. A
kávé- és krémszínű kazettás mennyezet alatt könyvektől és
forgatókönyvektől roskadozó polcok sorakoztak a falak mentén. A
csillogó gesztenyefa padlót elegánsan fakó növény- és rózsamintás
Aubusson-szőnyeg borította. Aidan tudta, hogy nagyanyja néha leül
a Dublinból hozatott antik íróasztalhoz, hogy leveleket írjon,
jegyzeteket készítsen.
Becsukta a kétszárnyas ajtót, és a nagy bőrpamlaghoz irányította
Cate-et. Mielőtt leült, begyújtott a kandallóba.
Aztán leült a kislány mellé, és arcát a kezébe fogta.
– Bocsáss meg.
– Apu…
– Ezt el kell mondanom, aztán meghallgatom, bármit szeretnél is.
Bocsáss meg, Catey, én Cate-em. Nem vigyáztam rád, nem védtelek
meg. Te vagy a mindenem, és megígérem, soha többé nem hagylak
cserben.
– Nem hagytál cserben. Az anyu…
– De igen. Soha többé nem fordul elő. Semmi és senki sem olyan
fontos nekem, mint te. Soha semmi és senki nem lesz az.
 Megcsókolta Cate homlokát, a kimondott szavak segítettek, hogy
megnyugodjon.
– Tudtam, hogy ő az, amikor ott voltam, abban a szobában. Ő
mondta, hová bújjak. Ő vitt el oda, és megmutatta, szóval tudtam.
De csak itt belül, mert…
– Ő az anyád.
– Miért nem szeret?
– Nem tudom. De én szeretlek, Cate.
– Muszáj… muszáj velünk laknia?
– Nem, és nem is fog. Soha.
Megint a szívébe mart, az a remegő, megkönnyebbült sóhaj, ami
a kislány ajkát elhagyta.
– Vissza kell mennünk oda, ahol eddig laktunk? Nem akarok oda
visszamenni, és ott lakni, ahol ő lakott. Nem…
– Akkor nem fogunk. Azt hiszem, egyelőre a nagypapánál és G-
Lilnél maradunk. Addig, amíg nem találunk magunknak helyet.
Remény ragyogott fel Cate arcán.
– Tényleg?
Aidan mosolyt kényszerített magára.
– A Sullivanek összetartanak, nem igaz?
Cate nem mosolygott vissza.
– Látnom kell őt? – kérdezte, és a hangja megremegett. – Kell
beszélnem vele? Muszáj…
– Nem.
És Aidan imádkozott, hogy sikerüljön betartania a szavát.
Cate ránézett kék szemével, amelyet oly kegyetlenül
megfosztottak az ártatlanságától.
– Hagyta, hogy megijesszenek és bántsanak. És tudom, mit jelent,
amikor valaki szerelmemnek szólítja a másikat. Téged is
megijesztett, téged is bántott. Nem szeret minket, és én soha többé
nem akarom látni. Igazából nem is az anyám, mert az anyák nem
tesznek ilyet.
– Nem kell emiatt aggódnod.
 – Nem vagyok miatta szomorú – állította Cate, noha eleredtek a
könnyei. – Nem érdekel. Én sem szeretem, szóval nem érdekel.
Aidan semmit sem szólt; tökéletesen megértette. Ő is pontosan
így érzett. Darabokra tépve, elkeseredetten küzdve, hogy ne
érdekelje. Ezért csak magához ölelte kislányát, és hagyta, hogy
kisírja magából, hogy álomba sírja magát.
S mialatt aludt, ott ült vele egyedül, és a tüzet nézte.
 HATODIK FEJEZET

Michaela Wilson seriffhelyettes keresett, kutatott, és elfogadta a Big

Sur-i állást, mert változásra, közösségre vágyott. S mert – noha nem
ismerte volna be – a férfi, akivel két évig együtt élt, és akiről azt
hitte, egész életében mellette lesz, úgy döntött, hogy zsaruval élni túl
sok bonyodalommal jár.
És ő, a nő, aki mélyen hitt a törvényben, a rendben, a
szabályokban, az eljárásban, az igazságszolgáltatásban, kénytelen
volt beismerni, hogy a munkát többször is a kapcsolatuk elé
helyezte.
De Michaelának ezt jelentette a munka.
Egész életében városlakó volt, így a helyszínek, a kultúra, a
tempó megváltozása hatalmas kihívás volt számára.
De ez volt, amit akart.
Nem tagadta, hogy az első hetek komoly erőpróbát jelentettek.
Azt sem, hogy Bájgúnár seriffként gondolt Red Buckmanre. A
fickónak egy hullámon lovagló, bikinis nő (dús idomú) volt a
bicepszére tetoválva.
Gyakran viselt fülbevalót, de csak a fél fülében. És akkor a haját
meg sem említette.
Mindez hozzáadódott a túl laza, Michaela szerint túl nyugodt, és
– gondolta – átkozottul lassú stílushoz.
Michaela Lee Wilsonnak nem volt könnyű beismernie, ha
hibázott, különösen nem akkor, ha valakinek a megítélésében
tévedett. De az elmúlt körülbelül tizennyolc óra után mégis be kellett
ismernie.
Lehet, hogy Buckman középkorú szörfösnek tűnik, de minden
porcikájában zsaru.
 Még egy jó adagot kapott abból a zsaruból, amikor Charlotte
Duponttal és drága ügyvédjével ültek a kihallgatóban.
Nem sokat tudott Charles Anthony Scarpettiről, de azt igen,
egyenesen Los Angelesből repült ide a magángépén, elegáns öltönyt
és Gucci-cipőt viselve. Valamint azt is tudta, mert Red
figyelmeztette, hogy Scarpetti az a fajta ügyvéd volt, aki tudja,
hogyan kell a médiát kezelni, vagy Larry King műsorába bekerülni.
Red békésen üldögélt, mialatt Scarpetti a maga sima ügyvédi
stílusában indítványokat emlegetett a vádak ejtéséről, zaklatásról,
megfélemlítésről, kiskorú gyermek teljes felügyeleti jogának
bejelentéséről, házastársi erőszakról.
Úgy tűnt, sok nyulat tartogat az ügyvédi kalapban. Red hagyta,
kicsit hadd ugráljanak.
Még huszonnégy órával korábban is Michaela képletesen a haját
tépte volna a seriff higgadtsága miatt. Most viszont gondosan
kidolgozott stratégiának látta.
– Meg kell mondanom, Mr. Scarpetti, hogy sok, s köztük néhány
igazán remek szó hangzott itt el. Ha befejezte, elárulom, miért lesz
csalódott az ügyfelével együtt.
– Seriff, szándékaim szerint az ügyfelem visszatér a Los Angeles-
i otthonába a lányával együtt még ma este.
– Tudom. Tisztán felfogtam. De nem így lesz, és ez
mindkettőjüknek csalódás. – Red előrehajolt, de barátságosan. –
Nagyon erős a gyanúm, hogy az ügyfele nem volt minden
tekintetben őszinte magával, Mr. Scarpetti. Lehet, hogy tévedek… az
ügyvédeknek végül is tenniük kell a dolgukat, de rendelkezem némi
tapasztalattal az ügyfele módszereiről és eszközeiről, és annak
alapján úgy vélem, egy egész tál baromságot szolgált fel magának.
– Charles! – fordult Charlotte a férfihoz, és sikerült gyönyörűen
felháborodottnak tűnnie a narancssárga overallban.
A férfi megpaskolta a karját.
– Az ügyfelem zaklatott…
– Az ügyfele bűnrészes a saját lánya elrablásában… saját
bevallása szerint.
 – Zaklatott volt – ismételte Scarpetti. – Zavart, kába volt az
altatótól, amit a férje kényszerített rá. A gyereke szintén zaklatott
volt, és azt mondta, amit az apja tanított neki.
– Valóban? – Red a fejét csóválta, ahogy Charlotte-ot fürkészte. –
Öregem, maga aztán nem semmi! Wilson seriffhelyettes, játssza le a
telefonján lévő felvételt, amelyet akkor rögzített, amikor Ms. Dupont
az emeleten öltözködött.
Michaela az asztalra tette a telefont, és elindította a felvételt.
Charlotte hangja szólalt meg, kicsit kifulladtan, de nyugodtan,
simán gördültek a szavai.
– A rendőrök nem sokat keresnek, a női rendőrök még kevesebbet,
gondolom.
Vele ellentétben Michaela hangja katonás és tárgyilagos volt.
– Szüksége lesz cipőre, asszonyom.
– Van pénzem. Megkönnyíthetem az életét. Csak annyit kell tennie
érte, hogy elenged. Mondja nekik azt, hogy kirohantam, és adjon tíz
perc előnyt. Tízezer dolcsi tízperces előnyért.
– Tízezer dollárt kínál azért, hogy megszökhessen az őrizetből?
Hogyan szerzi meg a pénzt?
– Jó vagyok benne. Tudja, ki vagyok! Nézze, a magáé lehet ez az
óra. Bulgari, az isten szerelmére. Többet ér, mint amennyit tíz év
alatt keresne.
– Szüksége lesz cipőre, vagy kénytelen lesz mezítláb jönni.
– Vegye el az órát, maga hülye! Tíz perc. Megszerzem a pénzt is.
Vegye le rólam a kezét! Ne merészelje rám tenni azt a vackot!
– Megpróbált megvesztegetni egy rendőrt, és fennáll a szökés
veszélye. Üljön le! Mivel bilincsben van, idehozom a cipőjét.
Charlotte átkozódása hallatszott, és Michaela leállította a
felvételt.
– Fogadjunk, erről nem beszélt az ügyfele. – Red megvakarta a
nyakát. – Most pedig, mielőtt azzal jönne, hogy ez csak egy
kétségbeesett nő kétségbeesett könyörgése volt, figyelmeztetem, kár
a szóért. Ez hivatalos szerv megvesztegetése, és kész. Van egy
felvételem az ügyfele vallomásáról is, beleértve Mirandáét, mielőtt
figyelmeztette volna. Körözést adtunk ki a két társa ellen, és őket is
hamarosan letartóztatjuk.
– Azt mondta, hogy már…
Red csak mosolygott, amikor az ügyvéd elhallgattatta Charlotte-
ot.
– Elfogtuk őket? – fejezte be a mondatot. – Lehet, hogy ez volt a
benyomása. De elfogjuk őket. Tudja, mind a kettő nagyon gondosan
letörölgette a dolgokat, de nehéz mindenre odafigyelni. Különösen,
amikor gyorsan kell lépned, mert a gyerek elszökött, és bármikor
betoppanhatnak a zsaruk. Vannak ujjlenyomataink.
– Most nem a gyerekrablás a téma – jegyezte meg Scarpetti. –
Ms. Dupont nem vett részt abban a szörnyű bűntettben.
– Gondolom, nem tudta, hová vitték a gyereket, hol tartották
fogva. Sohasem járt ott.
– Honnan tudhatnám! Még azt sem tudom, mit mondtam azon a
felvételen, amelyről beszélt. Túlságosan kába voltam az altatóktól.
Aidan kényszerített rá, hogy bevegyem. Nem az első alkalom, hogy
rákényszerített… dolgokra.
Elfordította a fejét, épp egy pillanattal azután, hogy hagyott
egyetlen könnycseppet legördülni az arcán.
– Feltételezem, nem ismeri Wenfieldéket. A villa tulajdonosait.
– Nem ismerem őket. Fogalmam sincs, hol van az az átkozott
villa. Csak akkor megyek Big Surbe, amikor Aidan rákényszerít.
Charles!
– Charlotte, maradj csendben. Hagyd, hogy elintézzem.
– Nem ismeri Wenfieldéket, sohasem járt a villában. Ha így van –
morfondírozott –, bizonyára arról sem tudott, hogy nincsenek a
városban, és a villa üres.
– Pontosan! Ó, hála istennek.
– Most kicsit zavarban vagyok. Veled mi a helyzet, Mic? Te is
zavarban vagy?
A lánynak arcizma sem rándult, de belül mosolygott.
– Nem igazán.
 – Akkor csak én. Nem értem, hogy ha egyszer nem ismeri
Wenfieldéket, nem tudja, hol van a villa, hogyan kerülhetett az
ujjlenyomata… a jobb mutatóujjáé a földszinti fürdőszoba
villanykapcsolójára.
– Ez hazugság!
– Azt hiszem, kicsit óvatlan volt. Ahogy én látom a dolgot,
megnézte a villát a társaival, használnia kellett a mosdót, és nem
gondolt rá, hogy megérintette azt a kapcsolót.
– Ők hamisították oda. Charles…
– Csend legyen!
Michaela látta a változást a tekintetében. Akár érdekelte, hogy az
ügyfele bűnös-e, akár nem, a felhalmozódó bizonyítékokra már
nagyon is odafigyelt.
– A sztorija tele van hazugságokkal, lyukakkal és
csúsztatásokkal, nehéz fenntartani. De én átkozottul jó vagyok a
hullámlovaglásban. A zsarolás? Baromság. De a zsarolás egy dolog,
ha elkapnak érte, lehúzol egy kis időt, és kész. De begyógyszerezni
és elrabolni egy kiskorút? Fegyverrel fenyegetni? Egészen más.
Valaki nagy halom pénzre hajt. Nem hiszem, hogy kockáztatna egy
súlyosabb büntetést azzal, hogy segít Caitlyn elrablásában. Ez nem
vág a profiljába, nem az ő játéka.
– Voltak képei!
– Charlotte, hallgass! Egy szót se mondj többet!
– Most nem kába az altatótól, és visszatért a zsaroláshoz. Újabb
eltérés a valóságtól, hogy a lányát kitanították, hogy megvádolja őt.
Tűt szúrtak belé! – Eltűnt a higgadtság, és Red öklével az asztalra
csapott. – Maga választotta ki a helyet, ahol elkaphatják, és ők tűt
szúrtak a maga tízéves lányába.
– Pénzért – tette hozzá Michaela. – Még több Bulgari-óráért.
– Szerelemért!
Ezúttal Scarpetti megragadta Charlotte karját.
– Egyetlen szót se többet! Beszélnem kell az ügyfelemmel.
– Minő meglepetés. – Red felállt, leállította a felvételt. – Az
ügyvédje azt fogja mondani, hogy aki először dalol, az kapja a
legjobb ajánlatot. Nem téved. Kérsz egy kólát, Mic? Nekem jólesne
egy kóla.
Amikor kiléptek, jelzett a másik helyettesének, hogy álljon az
ajtóba, aztán intett Michaelának, hogy kövesse az irodájába, ahol
egy kólával teli hűtőtáskát tartott az íróasztalán.
– Oké, szóljunk az államügyésznek, hogy lassan itt az idő. A
flancos ügyvéd flancos alkut akar majd.
– Vajon hány évet kap? Akármennyit is, kevés lesz, de maga
szerint mennyit?
– Nos. – Red ismét megvakarta a nyakát. – Van egyszer
gyerekrablás váltságdíjért. A gyerek begyógyszerezése, a fegyver.
De az a helyzet, hogy a nő továbbra is ragaszkodhat hozzá, hogy
nem tudott a pisztolyról, így ezt félretehetjük. S mivel szülő, azt is
felhasználhatja. De a váltságdíj, az fájni fog, akkor is, ha dalol a
kismadár.
– Márpedig fog. Nincs benne lojalitás.
– Egy fikarcnyi se. Szerintem öttől tíz év. A szeretője és a másik?
Húsztól huszonötig a legjobb esetben is. Attól függően, mennyire
ostobák, életfogytiglant is kaphatnak. De gyanítom, ezek hárman
elég szart dobálnak majd egymásra, alkut kötnek, és marad a húsz-
huszonöt év. Ha be tudjuk bizonyítani, ki fenyegetőzött a pisztollyal?
Annak kijár a huszonöttől életfogytiglan. – Nagyot kortyolt a
kólából. – De az ügyvédek és a bíróság dolga. A miénk? El kell
kapnunk őket. A nő sima ügy, és ha Sullivannek van esze, márpedig
szerintem van, már fogalmazza a kérvényt a teljes felügyeleti jogért,
a válási keresetet, és szerez egy távolságtartási végzést arra az esetre,
ha a nőt óvadék ellenében szabadon engednék. – Ivott még egy
kortyot. – Jól csináltad, Mic.
– Nem tettem túl sokat.
– Végezted a munkád, méghozzá jól. Folytasd, értesítsd az
államügyészt, hogy a Kössünk alkut szám következik.
Michaela bólintott, az ajtó felé fordult.
– Az a kislány? A média itt fog nyüzsögni koncra éhesen, seriff.
 – Igen, de semmit sem tehetünk ellene. Vallomást teszünk,
amikor eljön az ideje, aztán átmegyünk „nem nyilatkozom” módba,
és ott is maradunk. Nem azt érdemli, ami most következik.
Nem, gondolta Michaela, miközben kiment. Egyikük sem azt
érdemli.

Öt perccel azután, hogy Charlotte szőni kezdte árnyalt igazságokkal,

nyílt hazugságokkal és öncélú mentegetőzéssel teli meséjét,
Scarpetti leállította. Keményen és határozottan közölte, hogy az
igazságot akarja hallani, a teljes igazságot, különben otthagyja.
Mivel Charlotte hitt neki, kiöntötte a lelkét.
Miközben ő beszélt, Frank Denby elnyújtózott az ágyon a Santa
Mariától délre levő motelszobában, pornófilmet nézett, és jeget tett a
monoklijára és feldagadt állára.
A bordái pokolian fájtak, de olyan messzire autózott, amilyen
messzire csak tudott, mielőtt feladta. Miután bekapott egy
fájdalomcsillapítót, szívott egy kis füvet, és jeget tett sajgó sebeire,
úgy vélte, néhány óra múlva tovább indulhat.
Sparks a szart is kiverte belőle, amikor felfedezték, hogy a kölyök
megszökött. Mintha az ő hibája lett volna! Nem mintha nem dobott
volna be pár kupicával. Igen, kicsit betintázott.
De tudta, Sparks meg is ölhette volna, ha nincs tisztában vele,
hogy őt magát is felelősség terheli.
Szóval a munka befuccsolt… az a sok pénz elúszott, s csak
néhány száz dolcsija maradt kápéban, egy lopott hitelkártyája, amit
nem akart használni, ami a narkóból maradt a táskájában, és
bujkálnia kell.
Nem mintha a gyerek azonosítani tudná, de ha egy üzlet balul sül
el, jobb, ha eltűnik. Mexikó jó lesz. Lecsorog a határtól délre. Egy
kis svindli, sok strandolás. Meglátogat pár turistaparadicsomot,
csinál néhány számlát.
Lehet, hogy Sparksnak tuti meló ez a személyi edzősködés meg
egy filmsztár megdöngetése, de Denby jobban kedvelte a gyors,
egyszerű csalásokat.
Bekapott egy nagy marék barbacue-s chipset, duzzogott kicsit,
mert a fickót a lerobbant motelszoba tévéjében épp leszopták, őt meg
nem.
Sohasem lett volna szabad hagynia, hogy Sparks rábeszélje erre a
bulira, de átkozottul könnyű pénznek tűnt. És a része a kétmillióból,
amit azok a gazdag seggfejek fizettek volna?
Jézus, királyként élhetett volna Mexikóban abból a millióból! És
nem kellett mást tennie érte, mint előkészíteni a villát, és néhány
napig vigyázni a gyerekre.
Ki a fene gondolta volna, hogy a kölyök kimászik azon a rohadt
ablakon, és köddé válik?
De a kölyök nem látta az arcát, sem Sparksét maszk nélkül, és a
filmcsillagocska nem fog köpni, hacsak nem akarja börtönkékre
cserélni az Armaniját.
Különben is, a csaj odavolt Sparksért.
A jó öreg Sparks tudja, hogyan kell megfűzni a gazdag csajokat.
Még egyet slukkolt a füves cigiből, bent tartotta a finom, édes
füstöt a tüdejében, aztán kifújta, figyelte, ahogy elszáll és magával
viszi a gondjai többségét.
Napsütés, homokos part és señoriták, gondolta.
Lehetne rosszabb is.
Aztán a zsaruk betörték az ajtót, és lett is.

Grant Sparks nem volt olyan bizakodó, se olyan hülye, mint volt
társa. Közel egy éve dolgozott már a zsarolás/gyerekrablás-terven.
Denbyt egyszerű volt bevonni, csak meg kellett lebegtetni előtte az
egymillió dolláros tétet. Denby kicsiben gondolkodott, kicsi is volt,
így gond nélkül bevette a kétmillió dollárt, s hogy a fele az övé. Nem
kérdezett, nem kételkedett.
Ami azt jelentette volna – a fene vigye el, azt kellett volna
jelentenie –, hogy kilencmilliót kaszál az üzleten.
 Fogta volna a pénzt, néhány évet Mozambikban tölt – akikkel
nincs kiadatási szerződésük –, habzsolva az életet.
Tudta, Charlotte közel sem olyan ostoba, mint Denby, és sokkal
jobb hazudozó. Tudta, hogyan olvasson a nőkben, hogyan játsszon
velük. Arra alapozta a megélhetését.
Nyilvánvaló, és ez szerfelett bosszantotta is, azt az átkozott
gyereket félreismerte. Talán valahol mélyen kicsit csodálta is, amiért
át tudta verni… biztosan a vécébe öntötte azt a rohadt tejet. Átkozott
okostojás! Ez viszont azt jelenti, hogy ébren volt, amikor ő bent volt
a szobájában, és Charlotte hívta.
Tucatszor is végigpörgette a fejében – a saját szemszögéből – a
beszélgetést, mialatt összepakolt. Semmi olyat nem mondott, ami
hozzá, Denbyhez vagy Charlotte-hoz vezetne.
Kivéve… amikor a dadus telefonjáról kérdezett. Ha a gyerek
emlékszik rá, elmondja, abból még baj lehet. Ennek ellenére,
amennyire tudja, az a gyerek le is eshetett egy rohadt szikláról a
sötétben bóklászva.
Talán nem akarta bántani a lányt – nem jobban, mint szükséges –,
de egyáltalán nem bánta volna, ha a kölyök holtan fekszik valahol a
sziklákon.
De él, vagy sem, nem kockáztathat. A nők miatt, mert őket igazán
jól ismerte, és tudta, hogy Charlotte ezt elszúrná. Ha bármi balul
ütne ki, feldobná, hogy mentse a bőrét.
Ő maga is ezt tette volna.
Jobb biztosra menni, gondolta, miközben elcsomagolta a TAG
Heuer órát, amelyet Charlotte-tól kapott. Elutazik valahová, itt
hagyja Los Angelest, mielőtt megtalálják a gyereket – vagy a
holttestét, és az mindent tönkretesz.
Pénze van. A sztárok személyi edzőjének lenni jól fizető munka.
A borravaló pedig még többet hoz.
A TAG mellett volt egy Rolexe is, Tiffany-mandzsettagombja, és
még sok más ajándék, amit a tizennyolc hónap alatt kapott,
miközben az átverést szervezte. Charlotte kitűnt a többi közül, ezért
Grant csak rá összpontosított.
 A nő le se szarta a gyereket, így jött a gyerekrablás ötlete.
Gyűlölte a Sullivaneket, irigyelte a társadalmi státuszukat… és a
pénzüket.
A nőnek tetszett a gondolat, hogy milliókat nyúlhat le róluk. Így
utólag visszagondolva Grant arra gondolt, nem is lett volna szüksége
Denbyre és a zsarolási trükkre, hogy beszervezze az asszonyt.
Működnie kellett volna.
Elrakta a laptopját, a tabletjét, a kártyás telefonjait, még egyszer
utoljára körülnézett a lakásban, ahol majdnem három évig élt. Sok
idő, gondolta, de gazdag zsákmányt hozott.
Ideje indulni, méghozzá keletre, döntötte el, át Középnyugaton.
Biztosan rengeteg gazdag, unatkozó feleség, szexre éhes özvegy,
elvált házaspár akad arrafelé, akiket megpumpolhat.
A vállára akasztotta a számítógépes táskát, és az ajtóhoz gurította
az egyik bőröndjét. Visszament a másikért.
Amikor kinyitotta az ajtót, nyomban felismerte a zsarut a
férfiakban, akik közül az egyik az öklét emelte, hogy bekopogjon.
Az az átkozott gyerek! – gondolta.

A nap folyamán Red a helyettesekre bízta, hogy válaszoljanak a

hívásokra, néhányat maga is megválaszolt. Papírmunkát intézett,
burritót ebédelt az asztalánál.
Amíg az ügyvédek be nem fejezik, amin ügyködnek, nem akart
túl messze menni.
Felvette a telefont, meghallgatta az állami rendőrségnél dolgozó
kollégáját. Bólintott, jegyzetelt. Aztán letette a telefont, és behívta
Michaelát az irodájába.
– Az állami fiúk most szedték össze Frank Denbyt egy Santa
Maria melletti motelben. A fickó pornót nézett, betépett. Egy újabb
lángész.
– Díjazom az egyenes, célratörő stílusodat, Mic. A mi
körzetünkben történt. Szövetségi ügy lesz belőle, szóval átadjuk az
FBI-nak, de az állami fiúk idehozzák, hogy miénk legyen az első
menet.
– Remek. – Ringbe akart szállni. – Gyors munka volt.
– Nos, aki zseni… Volt nála egy kilenc milliméteres Smith &
Wesson. Micsoda? – Red hátradőlt, pislogott. – Várj, csak egy
pillanat! Szerintem az ott mosoly. Igen, azt hiszem, mosoly csíráját
látom az ajkadon.
– Tudok mosolyogni. Szoktam is. – Michaela jól szórakozva
azonnal komolyra igazította az arcát, hogy provokálja főnökét. –
Látja?
– Mosolygós bolond vagy, Mic. Mint megtudtuk, miután Dupont
elkezdte a neveket sorolni, Denby barátunk néhány hónapig
próbaidőn van egy korábbi ítélet miatt, amelyet kontár
zsarolóművészetéért kapott. Szándékosan használtam a művészet
szót az esetében. A pisztoly birtoklásával megszegte a szabadlábra
helyezés feltételeit, ami csak hab a tortán.
Felemelte az ujját, amikor megcsörrent a telefon.
– Várj. Buckman seriff. Igen, nyomozó úr. – Újabb vigyor ült ki
az arcára. – Nocsak, milyen kellemes hír! Igazán hálásak vagyunk a
gyors munkájukért. Csak nem? Aha. Nos, nehéz lenne hibáztatni
érte. Itt leszek. És tájékoztatom a családot. Az biztos, hogy nagy
megkönnyebbülés lesz a számukra. Remek munka.
– Elfogták Sparksot.
– Az imént gyűjtötték be – biccentett Red. – Épp azelőtt, hogy
kivitte volna a cuccait a Los Angeles-i lakásából. Nem lépett elég
gyorsan.
– Nem tudták, hogy nálunk van Dupont, és azt sem, hogy
körözést adtunk ki ellenük.
– Tudod, mi az egyik jó dolog abban, hogy Sullivanék nem hívták
a rendőrséget? Nem szivárgott ki az eset. Nem röpült rá a média.
Add hozzá Cooperéket. Túl rendes emberek ahhoz, hogy rohanjanak
a riporterek hívni, eldicsekedni a sztorival. – Levette sportcipős lábát
az asztalról, és felállt. – Van kedved kijönni velem Sullivanékhez?
 – Nagyon is. De előtte szeretném elmondani, mennyire
tanulságos volt nézni, ahogy végigvitte ezt az ügyet, minden egyes
lépésétől.
– Ez a munka, Mic. Csak néhány dolog van ebben az életben,
amit komolyan veszek, amiről úgy gondolom, hogy oda kell figyelni
rá, és jól kell csinálni. A szex, a szörfözés és a munka. Menjünk,
mondjuk el Sullivanéknek a jó hírt.

A nap valóságos színszimfóniát festett sugaraival az égre, ahogy

lefelé araszolt a láthatáron. Sirályok rikoltoztak, ahogy a hullámok
visszavonultak a Sullivan-félsziget csendes partszakaszáról, csillogó
tengeri kavicsokat hagyva, kagylókat szórva szét a homok és a hab
határán.
A sziklákon oroszlánfókák lustálkodtak.
Lily figyelő tekintete alatt Cate összeszedte, ami érdekelte, kis
kincseit egy rózsaszínű műanyag vödörbe rejtve. Tanulmányozták a
sziklák közt keletkezett tavacskák apró univerzumait, lábnyomokat
hagytak a nedves homokban, figyelték a cankók futkározását.
Körülöttük a föld hirtelen drámaian kiugrott a tengerből,
lélegzetelállító sziklaalakzatokat hozva létre. Hullámok ostromolták
a sziklás partszakaszt, örvénylő medencéket vájtak ki, kicsi kőíveket,
privát menedékké alakítva a kis partszakaszt.
Az erősödő szélrohamok miatt Lily felvette a sálat onnan, ahová
ledobta, és a nyaka köré tekerte egy kis melegséget remélve tőle.
Nem állíthatta, hogy szereti a hideg strandokat egy februári estén,
de bármi, ami segít elterelni a kislány figyelmét, segít. Ami azt illeti,
neki is szüksége volt némi figyelemelterelésre.
Isten a megmondhatója, a naplemente a Csendes-óceánon igazán
látványos figyelemelterelés, de a feltámadó, hűvös szél miatt
szívesebben élvezte volna ezt a látványt a kandalló mellett ülve, egy
hideg, száraz martinival a kezében.
De a kislánynak levegőre, mozgásra volt szüksége.
 Függetlenül attól, hogy a nap most közelebb került az óceánhoz,
és a fények megváltoztak az útja során, indulniuk kellett vissza.
Amikor szólította, Cate ránézett. Milyen hatalmas, kék szempár!
– gondolta Lily.
– Hiányozni fog Miranda, Keenan meg a többiek, amikor
hazamennek?
– Persze. Különösen most, hogy Miranda otthona New Yorkban
van. De… örülök, hogy megteremtették a saját életüket. Azt hiszem,
ez azt jelenti, hogy jó munkát végeztem.
Megfogta Cate homoktól maszatos kezét, és a parton átvágva a
sziklákba vésett lépcsőfokok felé indult.
– És itt leszel nekem te az apukáddal.
– A vendégházban fogunk lakni egy ideig.
– Remek móka lesz. Dolgozhatunk azon a közös célunkon, hogy
befejezzük végre az egymillió darabos kirakót.
– Apu azt mondta, leírhatom, hogy mit szeretnék a másik házból,
és nem kell mindent megtartanom. Amikor új házunk lesz, vehetünk
új dolgokat. Amik csak a mieink.
– Mi lesz az első a listán?
– A plüssállataim. Azokat nem hagyhatom ott. Apu azt is mondta,
hogy azokból néhányat magammal vihetek Írországba is, mert
odautazunk, és segítünk a dédnagymaminak berendezkedni.
– Nagy segítség leszel neki.
Lily látta a felvillanó fényeket, a birtokon belül, a teraszokat
megkerülő ösvényen. És próbált nem gondolni a pánikra, a
félelemre, amit egy nappal korábban ugyanebben az időben érzett.
Kicsit megszorította Cate kezét, csak annyira, hogy érezze, ott
van.
Aztán a kis kéz megfeszült a markában.
– Valaki jön. Egy autó jön.
Talán Lily is érezte a frissen feltámadó pánikot, de mosolygott.
– Olyan hallásod van, mint egy denevérnek, te leányzó. Van
kapunk – folytatta ugyanazon a könnyed hangon. – A nagyapád nem
engedne be senkit, akit nem ismer.
 Cate kiszabadította a kezét, és futva indult fel a lépcsőn, amíg
meg nem látta az érkezőt.
– A seriff autója! Minden rendben, G-Lil, a seriff az.
Tényleg minden rendben? – tűnődött Lily, ahogy a kislány után
indult. Rendben lesz-e még valaha?
 HETEDIK FEJEZET

Mire Lily utolérte Cate-et – tudott a gyerek mozogni! – a kislány

már ott állt a feljáró elején, és az autót várta. Lily átölelte Cate
vállát, érezte, hogy remeg.
– Menjünk be, édesem.
– Tudni akarom! – Remegett, vagy sem, a hangja heves volt. –
Nem akarom, hogy megint elküldjenek. Tudni akarom.
Elhúzódott, és egyenesen odament a leparkoló kocsihoz.
– Elkapta őket? – szegezte Rednek a kérdést nyomban, ahogy a
férfi kiszállt.
Red állta a tekintetét.
– Rendőrségi őrizetben vannak. Majd megbeszéljük.
A hang, amely a vasakaratú Lilyből kiszakadt, félig sírás, félig
megkönnyebbült sóhaj volt. Amikor a tágra nyílt szemű, aggódó
tekintetű Cate felé fordult, csak megrázta a fejét.
– Semmi baj. Minden rendben. Csak megkönnyebbültem. Csak
megkönnyebbültem. Menjünk be mind. Kezd hideg lenni.
Aidan ajtót nyitott.
– Főznétek kávét? – kiáltotta Lily. – És az ég szerelmére, valaki
keverjen nekem egy martinit. Jó nagyot.
– Börtönben vannak? Ki fognak jutni? Vissza…
– Lassíts, tigris. Nem mondanék nemet a kávéra – nézett Red
Lilyre. – Hálás lennék, ha mindenkivel egyszerre beszélhetnék,
mivel vissza kell mennünk.
– Persze. Összeszedem őket. A legtöbbünknek haza kellett
mennie, szóval csak a férjem és én, Aidan és Cate, Rosemary és
Nina van itt. Hosszú napja… napjuk volt – tette hozzá, miközben
bekísérte őket.
– Azt mondanám, mindegyikünknek.
 – Üljenek le. Jólesik a kandalló melege egy hűvös estén. Azt
hiszem, Rosemary az emeleten van, és… ó, Nina, felmennél, és
szólnál Miss Rosemarynek, hogy itt a seriff és a helyettese?
– Máris. Caitlyn, mosd meg a kezed, csupa homok.
A kislány gyorsan a farmerjébe törölte a kezét.
– Jó így.
Mielőtt Nina tovább erősködhetett volna, Lily finoman
összeütögette a kezét Cate háta mögött a levegőben.
– Szólok Miss Rosemarynek, és hozom a kávét. Maradjak itt én
is?
– Azt megköszönném – mondta Red, majd odabiccentett a belépő
Aidannek. – Elnézést, hogy megint betörtünk.
– Semmi baj. Apám is mindjárt itt lesz. – Fürkészőn nézett Redre.
– Van valami hírük a számunkra?
– Van, és nagyon remélem, hogy némi megnyugvást hoz majd.
– Őrizetben vannak. Ő mondta, de azt nem, hogy hogyan. Tudni
akarom…
– Caitlyn Ryan. – A csendes figyelmeztetés elhallgattatta a
kislányt, bár feszült maradt. – Elvehetem a kabátjukat?
– Jó így. Nem fogjuk sokáig rabolni az idejüket. – Hogy
mozgásba lendítse a dolgokat, Red leült, és Cate-re mosolygott. –
Lent voltál a parton, ugye?
– Ki akartam menni. Szeretem a partot.
– Történetesen nekem is az a kedvenc helyem. Szörfözöl?
– Nem. És maga? – kérdezte a fejét oldalra hajtva.
– Amikor csak lehetőségem adódik rá. Ha holnap jók lesznek a
hullámok, talán felveszem a szörfös gőzöst, fogom a deszkám, és
hajnali őrjáratra megyek. – A kislányra kacsintott. – Szörfös duma.
Cate érdeklődése feltámadt. Leült a padlóra, a lábát keresztbe
tette.
– Látott már cápát?
– Hogy láttam-e? Képen is töröltem egyet.
– Neeem… tényleg?
 – Isten a tanúm. – Kezét a szívére tette, aztán az égre mutatott. –
Nem volt túl nagy, de szeretem egyre nagyobbá tenni, valahányszor
elmesélem a sztorit.
– Maga is szörfözik? – kérdezte Cate Michaelát.
– Nem.
– Meg fogom tanítani.
– Kizárt dolog – tiltakozott a lány félig nevetve, félig horkantva.
– Csak várj.
Hugh jött be egyik kezében martinis pohárral, a másikban
whiskyvel.
– Én hősöm – mormolta Lily, és a poharat elvéve hosszan, nagyot
kortyolt.
Hugh leült.
– Nina mindjárt elkészül a kávéval. Remélem, egyszer
mindketten visszajönnek olyankor, amikor nincsenek szolgálatban,
és keverhetek maguknak egy italt, a kedvencüket.
– Teszek róla, hogy így legyen. – Red felállt, amikor Rosemary
lejött a lépcsőn. – Sajnálom, hogy ismét zavarok, asszonyom.
– Erről szó sincs. – Rosemary elvette a fiától a whiskys poharat. –
Aidan, légy oly kedves, és hozz Hugh-nak egy másik pohár
Jamesont, mert ezt elveszem.
– A seriff azt mondta, behúzott egy cápának.
Rosemary biccentett, leült.
– Nem csodálkozom. Maga lelkes szörfös, ugye?
– Amilyen lelkes csak lehet.
Könnyed csevej, gondolta, hogy kitöltse az időt, amíg…
Amíg Nina megérkezett a kávéval.
– Akkor rendben. Azért jöttünk, hogy elmondjuk, hogy Frank
Denby és Grant Sparks, akiket Cate elrablásával gyanúsítunk,
mindketten őrizetben vannak. Denbyt az államiak tartóztatták le egy
motelszobában, innentől délre.
– Honnan tudták, hogy ott van?
Red Cate-re nézett.
 – Nos, elárulom neked, hogy nem volt túl okos. Végeztük a
munkánk, megtudtuk a nevét…
– Hogyan?
– Cate, udvariatlanság félbeszakítani valakit.
– De hogy tudom meg, ha nem kérdezek? – nézett apjára a
kislány.
– Ott a pont – jegyezte meg Red.
De amikor habozott, Michaela döntött. A kislány megérdemli,
hogy tudja.
– Ms. Dupont árulta el a nevét, amikor beszéltünk vele. Amikor
tudtuk, kit keresünk, szereztünk róla némi információt. Például hogy
hol lakik, milyen autója van, a rendszámát. Körözést adtunk ki rá, és
az állami rendőrök kiszúrták az autóját, a rendszámát egy motel
parkolójában.
– Akkor tényleg nem volt nagyon okos.
– Nem – helyeselt Michaela. – De az sem volt okos tőle, hogy
otthagyta neked azt a kanalat, nem igaz? Te viszont okos voltál.
– Ez kőkemény tény – vetette közbe Red. – Ami Sparksot illeti,
már összecsomagolt, hogy megszökjön. De nem volt elég gyors, és a
Los Angeles-i rendőrség letartóztatta. Mindkettőjüket átszállítják
ide, s mi lecsukjuk és kihallgatjuk őket.
– Mennyi ideig lesznek bezárva?
– Nos, ez az ügyvédektől és a bíróságtól függ. Mic és én? Nem
mi döntünk. De azt megmondhatom, hogy az általunk összeszedett
bizonyítékokkal és a tanúvallomásokkal… igazán hosszú időre
számíthatnak.
– Mint mondjuk egy év?
– Nem, édesem, sokkal hosszabbra. Talán húsz év.
– Az anyám is?
Red óvatosan Aidanre nézett.
– Beszéltünk róla. Cate-nek tudnia kell, mindannyiunknak tudnia
kell.
– Akkor elmondom. Mivel az anyád információval szolgált a két
férfiról, és arról, amit tettek, és amit terveztek, az államügyész – ő
az, aki az ilyen ügyek tárgyalásáért felelős – megállapodást kötött az
anyád ügyvédjével. Vádalkunak hívják. Szóval alkut kötöttek, és az
információért cserébe enyhítettek néhány vádponton, feltéve, hogy
bevallja, tényleg ő tette azokat a dolgokat, amiket tett. Így is
börtönbe kell mennie tíz évre. Hét év múlva kijöhet, ha jól viseli
magát, és a döntésért felelős emberek is megengedik. De legalább
hét évig biztosan börtönben lesz.
– Nem fog tetszeni neki – mondta Cate csak úgy magának. – Nem
mehet vásárolni, partikra vagy meghallgatásokra. Nem kell látnom
őt – nézett az apjára. – Ha kijön a börtönből, akkor sem.
– Nem.
– És elválunk tőle.
– Igen, kicsim, elválunk tőle.
– Nem szeret minket. Nina nincs bajban.
– Kicsit sem – biztosította Red. – Egy ideig még a bizonyítékok
közt kell tartanunk a telefonját, Ms. Torez.
– Nem akarom visszakapni, köszönöm. Tényleg nem kérem
vissza. Caitlyn, most, hogy már beszéltél a seriffel, fel kellene
mennünk, hogy megmosakodj a vacsorához.
Cate nem volt teljesen elégedett, de úgy vélte, mindent
megtudott, amit – egyelőre – megtudhatott, ezért felállt.
– Elmondja a hírt azoknak is, akik segítettek nekem? Dillonnak,
Juliának és a nagyinak?
– Sokat elárul a jellemedről, hogy ezt megkérdezted. Jó dolgokat.
Igen, innen oda megyünk.
– Megmondaná nekik, hogy még egyszer köszönöm?
– Ígérem.
– A nagypapa vendégházában fogunk lakni egy ideig, utána
Írországba megyünk a dédnagymamával, és kicsit ott is maradunk.
De elmondja, hogy igaza volt-e, és azok a férfiak húsz évre börtönbe
mennek?
– Megtehetem.
– Köszönöm.
– Nincs mit.
 – Köszönöm, Wilson seriffhelyettes.
– Szívesen.
Miközben a kislány kiment Ninával, Red hallotta, hogy azt
mondja:
– Velem maradsz, amíg megmosakszom és átöltözöm? Velem
maradsz a szobámban?
– Fél egyedül lenni – mondta halkan Aidan. – Mindig nagyon
független volt, felfedezőutakra indult, vagy elüldögélt magában egy
könyvvel. Most meg fél egyedül maradni.
– Nem akarok beleszólni, Mr. Sullivan, de talán segítene, ha a
lányát elvinné egy tanácsadóhoz.
– Igen – bólintott Aidan Michaela szavaira. – Már beszéltem
néhány ismerősömmel. Nem akar visszamenni a Los Angeles-i
házba, ezért, ahogy már mondta is, először beköltözünk apám
vendégházába, aztán kis időt Írországban töltünk… olyan távol a
nyilvánosságtól, amennyire csak lehet. Tudom, hogy
mindkettőjüknek van még munkája, és hosszú nap áll maguk
mögött, de muszáj megkérdeznem. Lesz tárgyalás? Cate-nek kell
tanúskodnia?
– Ms. Dupont bűnösnek vallotta magát, szóval nem lesz tárgyalás.
Sparksról és Denbyről nem tudok nyilatkozni, de azt mondanám,
noha nem túl okosak, szerintem annyi eszük azért van, hogy
elfogadják a vádalkut. Ha nem, elég bizonyíték van a kezünkben
ahhoz, hogy akár életfogytiglant kapjanak. Húsz év ezerszer jobb,
mint az életfogytiglan. – Red felállt. – Majd tájékoztatjuk.
Hamarosan visszamegy Los Angelesbe?
– Azt hiszem, igen. Igen, amint lehet.
– Megvan a mobilszáma. Keresni fogom.
Red a kocsi felé menet megnézte az óráját.
– Azt hiszem, ehetünk Maggie-nél, miután beavattuk őket. Meg
kell mondanom, Mic, mind a két nő pokolian jól főz.
Michaela fontolóra vette.
– Tudnék enni. Még ma este kihallgatjuk Denbyt és Sparksot?
 – Addig kell ütni a vasat, amíg elég forró ahhoz, hogy megégesse
a seggüket. Benne vagy?
Michaela beült az anyósülésre, visszanézett a házra, és a kislányra
gondolt.
– Benne vagyok.

Mindkét férfi ügyvédet kért.

A cseppet sem meglepett Red elindította a folyamatot. Denbynek
kirendelt ügyvédet kért, mivel a férfi közölte, hogy nem engedheti
meg magának, hogy fogadjon egyet; Sparksnak pedig biztosította a
telefonhívást, hogy kapcsolatba léphessen a saját védőjével.
Maggie kivételes csirkéjével és galuskájával… meg egy szelettel
Julia finom tortájából a hasában, Red összedugta fejét Michaelával.
Mindketten egyetértettek abban, hogy a két férfi közül Denby
gyűjtött több ostobaságpontot. Őt veszik előre.
Együtt mentek le a kihallgatószobába. S noha Red elindította a
felvevőt, nyomban fel is emelte a kezét.
– Beletelik kis időbe, amíg a bíróság kijelöli az ügyvéded, és
amíg ő ideér. Nem kell mondanod semmit, ehhez jogod van. Csak
azért jöttünk, hogy szóljunk, reggelig is eltarthat, és hogy
tájékoztassunk néhány dologról.
– Nincs mit mondanom.
– Senki sem kéri, hogy bármit is mondj. Csak szeretném, ha
tudnád, hogy Charlotte Dupont tetemes mennyiségű információval
szolgált vádalkuért cserébe. Tudod, hogy megy ez, Frank, aki
elsőként érkezik, azt szolgálják ki először. Azzal, amit tőle kaptunk,
és amit más forrásokból szereztünk, az államügyész életfogytiglant
fog kérni, feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül.
– Ez baromság. – De Denby betegesen elsápadt. – Semmit sem
csináltam.
– Nem kérdeztük, hogy mit csináltál, és mit nem. Ugye, Mic?
– Nem, uram. A gyanúsított élni kíván az ügyvédhez való
jogával. Amíg az ügyvéd… nos, bárki, akit a bíróság fel tud hajtani,
ideér, mi semmit sem kérdezünk. Csak tájékoztatunk.
– Fogadok, Bilbo lesz az – vihogott Red. – Amilyen szerencséje
van ennek a fickónak, fogadok, hogy Bilbót kapja. Nem számít.
Abból, amit eddig tudunk, világos, hogy az egész a te akciód volt,
szóval valószínűleg a legsúlyosabb büntetést kapod.
– Az enyém? Ez egy nagy rakás…
– Na mármost, Frank – emelte fel ismét a kezét Red –, nem
akarsz addig semmit mondani, amíg az ügyvéded – Red itt a szemét
forgatva Michaelára nézett – ide nem ér. Mickel ma hosszú napunk
volt, de arra gondoltunk, mielőtt lecsukunk és hazamegyünk,
elmondjuk neked, hogy állnak a dolgok. A szőke? Alaposan
bemószerolt. Ráadásul te voltál az, akinél fegyvert találtak. Aztán ott
van még a zsarolás.
– Semmiféle zsarolás nem volt. Csak ráfogtuk.
– Frank, ha továbbra is ilyeneket mondasz, kénytelenek leszünk
visszavitetni a celládba anélkül, hogy elárulnánk azokat az infókat,
amelyek segítségével eldöntheted, milyen stratégiát alkalmazz,
amikor holnap ideér az ügyvéded.
– Csessze meg az ügyvédjét! Nem volt semmiféle zsarolás. Nem
megyek börtönbe valami rohadt zsarolás miatt.
– Nézd, ha mondanivalód van, ha valamit meg akarsz osztani
velünk, le kell mondanod az ügyvédhez való jogodról. Különben…
– Nem megmondtam, hogy csessze meg az ügyvédjét? –
Tekintete egyikükről a másikra rebbent, és igazi félelem vibrált
benne. – Akkor lemondok arról a szarról. Zsarolás, az ám, a
valagam!
– Rendben, a felvétel tanúsítja, hogy a gyanúsított lemond az
ügyvédhez való jogáról, és beszélni akar. Olyan fényképeket
mutattál Ms. Dupont-nak és Mr. Sparksnak, amelyeket néhány igen
kompromittáló helyzetben készítettél róluk.
– Ez így van, így igaz. Sparks fényképezőgépével, az isten
szerelmére. Azt hiszik, megengedhetem magamnak azt a spéci
lencsét? Azt hiszik, bejutottam volna arra a flancos birtokra, ha ő
nem rendezi el?
 Michaela egy pillanatra sem esett ki a ritmusból, csak az égnek
emelte a tekintetét.
– Jézusom, ez azt várja, hogy elhiggyük neki, Sparks rendezte
meg az egészet? Csak az időnket vesztegetjük vele, seriff.
– Pedig ő tette. Ebből él, ez az ő bulija. Gazdag nőkre veti ki a
hálóját. Megpumpolja őket, drága ajándékokat, pénzt, akármit szed
ki belőlük. Elhúzza előttük a mézesmadzagot, ha úgy véli, azzal
többet ki tud sajtolni belőlük.
– És ezt te honnan tudod? – kérdezte Red.
– Talán volt pár közös ügyünk. Nem ez az első alkalom, hogy
beszervezett valami buliba.
– Most meg azt állítja, együtt dolgoztak. – Michaela unottan
ásított. – Sparks jó pénzt keres személyi edzőként. Miért
kockáztatna, hogy egy hozzád hasonló, másodosztályú szélhámossal
álljon össze?
– Figyelj, te ribanc…
– No, no – dorgálta szelíden Red. – Vigyázz a szádra!
– Megvan a stílusa, oké? Ez a munkája. Szex, stílus, és olyan nők
keresése, akik mindkettőt akarják. Néha azt akarja, hogy valaki
fényképezzen. Ez vagyok én. Kipréselsz néhány ezret a
delikvensből, aztán továbbállsz.
– Néhány ezret? Tízmilliót akartatok.
– Tíz… – Denby arca elsötétült, látszott rajta, hogy önti el az
indulat. – Az a rohadék! Nekem kettőt mondott. Kettőn osztozunk.
Az eddigi legnagyobb fogásom lett volna. Az ujja köré csavarta a
nőt. Látta, mi a helyzet. A nőt nem érdekelte a gyerek… az apa
viszont teljesen odavolt érte. És az apának volt pénze. Rohadt sok
pénze. Kibaszott hollywoodi Sullivanek, nem igaz? – Megütögette a
mellkasát. – Kaphatok cigit?
– Nem. – Red csak mosolygott. – Folytasd.
– Azt mondta, nagyot szakítunk, akkorát, hogy
visszavonulhatunk. Én meg azt mondom, nem rabolom el senki
gyerekét. Úgy értem, na, ne már. De ő köti az ebet a karóhoz, hogy
rá tudja venni a szőkét. Ha a nő visszakozik, továbblépünk. De ha
ráharap, megcsináljuk. Ráharapott. – Denby előrehajolt. – Úgy
tettünk, mintha először Sparksot zsarolnám meg, és neki a nőhöz
kellene fordulnia. Találkoztunk. Parókát viselt, és óriási
napszemüveget, az ég szerelmére, mintha bárkit is érdekelne.
Megmutattam neki a képeket, mire hisztériázni kezdett… „Mennyit
kér? Nem adhatja el ezeket! A karrierem, a sajtó!” Látom, hogy
Sparksnak igaza volt, minden csak a nőről szól, és ez megkönnyíti a
dolgunkat. Mondom neki, ahol Sparksszal megbeszéltük, hogy majd
tudatom vele, mennyit kérek, és nem lesz olcsó.
– Nem kérte azonnal a tízmilliót?
– Dehogy. Ember, Sparks azt mondta, kettőt kérjek, hát kettőt
kértem. Kijátszottak – mormolta keserűen. – Palira vettek, és tízet
kértek. Úgy véltem, kettőt meg tud szerezni a nő, elad valami szart,
vagy akármi, de Sparks azzal jött, hogy a nő azt állítja, nem tudja
megszerezni, és erre rábeszélte, hogy használja fel a gyereket. Azt is
mondta, hogy a nő azonnal ugrott rá.
Denby kicsit fészkelődött a széken.
– Nézzék, ha már nem cigizhetek, kaphatok egy Mountain Dew-t
vagy valami vackot?
– Fejezd be, és elintézzük.
– Jézusom, hát nem látják? Felültettek. Rohadtul átvertek. Nem
fogom elvinni helyettük a balhét. Ők dolgozták ki, hogyan kapják el
a gyereket. Sparks azt mondta, a csaj megtalálta a tökéletes helyet és
időpontot, mert valami nagy partit tartanak az öregnek… a halottnak,
odafent Big Surben. Gyerekjáték lesz. A nő tudta, hogy a ház, ahol
tartani akarjuk, üres lesz. Tudta, hogy a tulajok nincsenek a
városban, és nem mennek el a partira, értik?
– Igen. – Red, élvezve a helyzetet, feltette a lábát az asztalra. –
Követjük.
– Nem én raboltam el a gyereket. Sparks tette. A szőke szervezte
meg a helyet, Sparks drogozta be a lányt, és berakta egy olyan
zsúrkocsiba, aminek van… tárolója? Aztán betette a furgonba, amit
átalakítottuk, hogy úgy nézzen ki, mint a rendezvényszervezők
furgonja, és utána egyszerűen elhajtott vele azon a rohadt furgonon.
 – Hogyan rendezte el a szőke a helyet? – kérdezte Michaela.
– Honnan a fenéből tudjam? Azok ketten dolgozták ki a
részleteket, igaz? Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy készítsem
elő a szobát, biztosítani, berakni pár cuccot. Én csak a gyerekcsősz
voltam, értik?
– A cuccokban benne voltak az álarcok is?
Denby ismét mocorgott kicsit.
– Nem akartuk, hogy lássa az arcunkat, igaz? Jobb volt így
mindenkinek. És saját zsebből fizettem azokat az átkozott
maszkokat. Akárcsak a kaját meg a többi cuccot. Vissza kellene
kapnom a bevételből.
– Úgy tűnik, rossz befektetés volt – jegyezte meg Red. – Mint
ahogy pocsék bébicsősznek bizonyultál.
– Ki gondolta volna, hogy a gyerek kimászik az ablakon? Kötelet
csinál azokból az istenverte lepedőkből. Egy rohadt kanalat használ
feszítővasnak, hogy kihúzza a szögeket az ablakzárból. Ki számít
ilyesmire? Sparks a szart is kiverte belőlem, mintha az én hibám
lenne. – Előrehajolt. – Csak azt akarom mondani, hogy Sparks állt
elő az egész bulival, ő hozta a szőkét, és rengeteget szexelt is vele.
Azok ketten dolgozták ki a részleteket… és végig palira vettek. Én
nem tettem mást, csak a gyerekre vigyáztam.
– Gyakorlatilag ártatlan kívülálló voltál.
Denby Michaelára mutatott, ahogy a szarkazmus ellebegett a feje
felett, mint egy papírsárkány a nyári szellők szárnyán.
– Átkozottul igaz.
– Rendben, Frank. – Red jegyzetfüzetet és tollat tolt a férfi elé. –
Írj le mindent, és ne spórolj a részletekkel. Mi addig utánanézünk
annak a Mountain Dew-nak.
Mire Denbyvel végeztek – mert az nem spórolt a részletekkel –,
Red sört és ágyat akart. Ebben a sorrendben.
De számolt az idővel és azzal a ténnyel, hogy Scarpetti virtuóz
módon kezelte a médiát.
Nem ismerte Mark Rozwellt, Sparks ügyvédjét, akivel most is
tanácskozott. De úgy vélte, még több médiafigyelemre számíthat.
 Minél többet tudnak meg a reggeli hírek előtt, annál jobb.
Ismét hozzányúlt a kólakészletéhez, amikor beszólította
Michaelát az irodájába.
– Túl sokat túlórázol, Mic, ezért megkérdezem, jöhet-e több.
– Meg tudok birkózni vele.
– Gondolom, hogy meg tudsz. – Odadobta neki a kólát. – Arra
kell gondolnunk, hogy Scarpetti reggel sajtókonferenciát hív össze,
és megtesz mindent, hogy Dupontot áldozatként állítsa be. Az
egyetlen ok, amiért érdekel, mert ezzel rászabadítják a
médiaszörnyet a Sullivan családra, arra a kislányra.
– Tehát kiszedünk mindent, amit tudunk Sparksból, ahogy
Denbyből is tettük, így arra már nem játszhat.
– Pontosan.
– Gondolja, hogy Dupont egészen benne volt?
– Ötven százalékot adnék neki. Újra mérlegelem majd, miután
beszéltünk Sparksszal. Most azonban lefuttatom, mit lehet tudni az
ügyvédjéről, hogy képben legyünk, mivel állunk szemben.
– Már megtettem.
Red hátradőlt, a székét is hátrabillentette.
– Lelkes, vállalkozószellemű lélek vagy, Mic.
– Csak egy zsaru. Rákerestem a neten, csak hogy kitöltsem az űrt.
Kaliforniai születésű, negyvenhat éves, nős, egy gyereke van, most
várják a másodikat. A Berkeley-n végzett. Tíz éve dolgozik a
Kohash & Milfordnál, és három évvel ezelőtt lett teljes jogú társ.
Drága és jó hírnevű ügyvéd. – Michaela nagyot kortyolt a kólájából.
– Jóképű fickó, és a kamera imádja. Nem fél a sajtóval beszélni. Írt
néhány jogi krimit, de nem úgy tűnik, hogy John Grishamnek
nagyon aggódnia kellene… És Sparks a személyi edzője.
– Na tessék.
– Pontosan – helyeselt Michaela. – Nem szökésben lévő bűnöző.
Van egy háza Holmby Hillsben, egy tengerparti nyaralója
Oceanside-ban. Lexusszal jár, ahogy a felesége is, aki szabadúszó
szkriptdoktor.
Red kivárt egy pillanatot.
 – Ennyi? Kifelejtetted a cipőméretét és a politikai hovatartozását.
– Bejegyzett független. A cipőméretéhez kicsit mélyebbre kellene
ásnom.
Red nevetett.
– Oké, látom, hasonló lapokkal játszunk. A férfi köztiszteletben
álló személy, nem tűnik ostobának, és fenn kell tartani az irodája jó
hírét. A fickó az edzője, nem a testvére, nem a legjobb haverja.
Hűvösre vágjuk.
– Elő akarja készíteni a talajt egy vádalkuhoz?
– Én azt akarom, hogy az a gazember élete végéig abban a
kibaszott San Quentinben rohadjon. Ez a személyes vágyam. De
abban kell reménykednem, hogy nem kapom meg, mert ez azt
jelentené, hogy azt a gyereket… az egész családot, de leginkább a
gyereket kitesszük egy tárgyalásnak, és ennek még a gondolatától is
rosszul vagyok.
Mivel Michaela ugyanígy érzett, bólintott.
– Utálok arra gondolni, hogy egy nap szabadon kisétál, mind a
hárman kisétálnak. De én is ugyanúgy érzek, mint maga. Akárhogy,
nem rajtunk múlik.
– Az államügyész húsztól huszonöt évig terjedő büntetést fog
kérni. Meglátjuk, mennyi lesz. A mi dolgunk, hogy gondoskodjunk
arról, hogy az ügyvéd tisztában van-e a bizonyítékok súlyával, s
hogy Sparks a lelke mélyén tudja, hogy életfogytiglannal néz
szembe, a feltételes szabadlábra bocsátás lehetősége nélkül.
– Értem. Megkérdezem az ügyvédet, készek-e beszélni velünk.
Újabb húsz percbe telt, de Rozwell beleegyezett a kihallgatásba.
Mivel Red sem most jött le a falvédőről, kitalálta, hogy Rozwell
feltételezi, első körben csak tapogatóznak, felmérik az ellenfelet, és
másnap reggel újra kezdik.
Michaelának igaza volt Rozwell-lel kapcsolatban – jóképű fickó,
ötszáz dolláros frizurával, alig néhány ősz hajszállal és tinccsel a
halántékánál és sötétbarna hajában. Sötétbarna szem, okos,
hozzáértésről árulkodó tekintet. Jóképű, elegáns, sportos.
 De elhalványult Sparks és az ő filmsztáros ragyogása mellett.
Még a cellában töltött néhány óra, még a narancssárga overall sem
tudta eltompítani a fényét. Aranyosan csillogó, napszítta, a végén
épp csak kicsit göndörödő haj keretezte a napbarnított arcot, amely
szobrász vésőjére kívánkozott: kiugró pofacsont, félig lehunyt barna
szempár, telt ajkak.
S mindehhez karcsú, izmos test párosult.
Eljátszotta – mert Red szerint Sparks és a fajtája számára minden
csak szerepjáték –, hogy ideges, aggódó, nincs benne harag, s egy
csipetnyi bánatot és bűntudatot is csempészett az alakításába.
Red leült, bekapcsolta a felvevőt, és felolvasta az ilyenkor
szükséges dolgokat.
– Seriff, seriffhelyettes, először is nagyra értékelem, hogy még
ma este találkoznak velünk. Tudom, hogy nagyon hosszú nap van
önök mögött. – Rozwell komoly arccal, lágy hangon beszélt. –
Egyúttal tájékoztatni szeretném önöket, hogy reggel szándékomban
áll kérelmezni, hogy az ügyfelem ellen felhozott vádpontok nagy
részét ejtsék. Bár ügyfelemet megdöbbenti a szerep, amelyet
akaratlanul játszott az eseményekben, minden kisebb részvétele a
kiskorú gyermek anyjának utasítására és kérésére történt, és abban a
hitben, hogy az apja bántalmazza a kiskorú gyermeket. Mivel nem
tudott Ms. Dupont cselszövéséről, amellyel pénzt akart kizsarolni a
Sullivan családtól…
– Elnézést, félbeszakíthatom most? – Red nyájas, „csak egy
megyei seriff vagyok” hangon beszélt. – Nincs értelme vesztegetni
az idejét. Magának is hosszú volt a nap. Szóval zárjuk le a dolgok
egy részét. Rendelkezésünkre áll Charlotte Dupont és Frank Denby
írásos vallomása.
Sparksra mosolygott, miközben ezt mondta. Red gondosan ügyelt
rá, hogy titokban tartsa az eddigi letartóztatásokat, kihallgatásokat,
alkukat.
– Ezekben a vallomásokban olyan állítások szerepelnek, amelyet
a kezünkben lévő bizonyítékok is alátámasztanak. Ahogy a kiskorú
gyermek vallomása is.
 – Mr. Sparks állítása szerint Ms. Dupont és Mr. Denby közösen
dolgozták ki ezt a tervet, beugratva őt.
– Abba is ők ugratták be, hogy propofollal teli fecskendőt szúrjon
a kislány nyakába?
– Én nem…
– Elég! Parókát viselt, amelyet megszereztetünk, és
napszemüveget, de Caitlynnek van szeme. Méghozzá jó szeme. És
füle. Beszélt hozzá, mielőtt megszúrta, és beszélt hozzá a
farkasember álarcában is, amelyet szintén megtaláltunk, s amelyet
arra használt, hogy megijesszen egy tízéves kislányt. Megszúrta,
berakta egy tálalókocsiba, aztán elhajtott egy jó ember
megemlékezéséről, egy már gyászoló családtól.
– Seriff, egy ilyen kényszer hatása alatt álló gyermek aligha képes
kétséget kizáróan azonosítani a hangokat.
Michaela nevetett.
– Nem ismeri a gyermeket. Ha eskü alatt vall majd a
tárgyalóteremben, megígérhetem, hogy az esküdtek csüggni fognak
minden szaván. Egy kislány szaván, akinek az anyja a szeretőjével
szövetkezett, hogy felhasználja, begyógyszerezze, megfélemlítse.
Pénzért. A maga hangja is ott van a felvételen, Sparks, amint
tízmilliót követel a kislányért cserébe. Nem értesítették a
rendőrséget, de rögzítették a hívásokat. A társai daloltak, méghozzá
nem keveset. Denby ugyancsak dühös volt, amikor rájött, hogy
tízmilliót kért Sullivanéktől, pedig vele csak kettőre kötött üzletet
fele-fele alapon. Ez megolajozta a beszélőkéjét. És ha tényleg
elhiszi, hogy hűséges az a nő, aki a személyi edzőjével kavar a
hitvesi ágyukban, egy nő, aki a saját lánya biztonságérzetével
kereskedett, s hagyta, hogy ezt a lányt begyógyszerezzék és
rettegésben tartsák, maga kötözni való bolond.
Red most Rozwellhez fordult.
– Azért tárom mindezt most maga elé, mert fáradt vagyok,
undorodom, és a baromságokra tartalékolt türelmem maradékát is
feléltem már ma. Dupont és Denby alkut kötöttek. Az ügyfele az
utolsó a sorban, és ebben a szobában mindenki tudja, hogy az
utolsónak csak a szar jut. Lehet, hogy ez a fasz valami könnyes
történetet adott be magának, és eljátszotta a szörnyülködő balekot,
meg hogy mennyire sajnálja, hogy az a szegény gyerek
belekeveredett, de olyan bizonyítékaink vannak, amelyek semmissé
teszik a színjátékát. Összefoglalva, a faszfej ügyfele kiszúrta
magának Dupontot, ő volt az utolsó a gazdag nők hosszú sorában,
akiktől pénzt zsarolt ki. Vannak neveink, és lesznek
tanúvallomásaink, amelyek ezt alátámasztják. Nagy pénzt látott
Dupont-ban, eleget ahhoz, hogy stílusosan visszavonuljon,
Mozambikkal kezdve. – Ezt mondva Red szánakozó pillantást vetett
Sparksra. – Temérdek keresés volt a laptopján Mozambikra, akikkel
nincs kiadatási szerződésünk, maga seggfej. Összeállt volt társával,
Frank Denbyvel, hogy megszervezze a csalást. Zsarolás, amint…
hogy is mondják… in flagranti kapják őket. A fotókat Sparks
fényképezőgépével, amely most szintén a bizonyítékok közt van,
készítette Denby. Az említett célpont, a legrosszabb anya az anyák
történetében, beleegyezett, hogy váltságdíjért elrabolják a lányát.
Sparks és Dupont megemelték az árat, hogy átverjék Denbyt. Az
asszony készítette elő a terepet, megmondta a gyereknek, hová
menjen bújócskázni, ahol Sparks már várta a tűvel, a zsúrkocsival és
a furgonnal.
Red felállt, elfordult, mintha nagyon felkavarná a dolog.
– Vegye át, seriffhelyettes, nekem kell egy perc, hogy
megnyugodjon a gyomrom.
Michaela átvette, és gördülékenyen sorolta a többit, vagy
legalábbis a legfőbb pontokat.
Rozwell arca nem sokat árult el. Red úgy vélte, éppúgy megállja
a helyét egy pókerjátszmában, mint a tárgyalóteremben. De mindig
akad valami árulkodó jel. Rednek nagyon kellett figyelnie, de
elkapta.
Épp csak kicsit megfeszült a szája sarka, egy apró rándulás,
amely előhívott egy pici gödröcskét.
Amikor Michaela befejezte, Red ismét leült.
 – Nincs olyan bíró a világon, aki ejtene egyetlenegy vádat is.
Nincs olyan esküdtszék a világon, amelyik, ha ránéz arra a kislányra,
ne ítélné el az ügyfelét, aki életfogytiglant kap a feltételes
szabadlábra helyezés lehetősége nélkül. – Sparksra nézett. –
Folytassa csak a színjátékot, és ez lesz a kibaszott fődíja.
– Szerelemből tettem! – tört ki Sparks, szomorúságot csempészve
a hangjába.
– Jézusom! – morogta Red. – Mindig ugyanaz a nóta.
– Charlotte megesküdött, hogy…
– Hallgass, Grant!
– Mark, hinned kell nekem! Ismersz. Sohasem…
– Azt mondtam, hallgass! – Ezúttal Red puszta fáradtságnál
többet hallott az ügyvéd hangjában. – Szükségem van néhány percre
az ügyfelemmel.
– Megkapja. Úgyis kell egy kis friss levegő.
Csak amikor kilépett a szobából, jött rá, hogy tényleg így van.
– Kimegyek kicsit levegőzni, Mic.
– Gondolja, hogy óvadékért folyamodik? Az ügyvéd?
– Azt mondom, megfontolja. Szólj, ha kész vannak.
Odakint felnézett az égre, és rájött, hogy hálás, amiért csillagos,
tiszta éjszaka van. Talán örült volna, ha marad annyi energiája, hogy
bekússzon Maggie mellé az ágyba egy kis késő éjjeli etyepetyére, de
mivel teljesen kimerítette a tartalékait, a csillagfényes éjszakai ég is
megteszi.
Megnyugtatta, eszébe juttatta, hogy az élet csupa jó dolgot kínál
az egyszerűtől a csodálatosig. Csak kell pár perc, hogy valaki
megtalálja őket.
Hallotta, hogy kinyílik mögötte az ajtó.
– Mindjárt megyek, Mic.
– Seriff, a helyettese visszaviszi Mr. Sparksot a cellájába
éjszakára.
– Rendben – biccentett Red.
– Szükségem lesz még néhány percre vele reggel, és szeretnék
találkozni az ügyésszel.
 – El tudom intézni. Legyen kilenc óra.
– Rendben. Itt leszek. Tudna ajánlani egy szállodát, motelt,
valami rendes helyet, ahol eltölthetem az éjszakát? Nem volt időm
szállást foglalni.
– Persze. Jöjjön vissza az irodámba. Adok néhány címet a
közelben… ha közelit keres.
– A közel nagyszerű lenne.
– Telefonálhat innen, hogy megtudja, van-e szabad szobájuk.
Az irodában leírt néhány címet a jegyzettömbre.
– A legfelső? Jó ágyak, jó kiszolgálás, és huszonnégy órás
szobaszerviz, ha szüksége van rá. Viszont felszámolják a wifit, ami
csípi a csőröm.
– Köszönöm.
– Csak tessék, használja nyugodtan a szobát.
Red kisétált, s miközben Michaelára várt, azon tűnődött, hogy
egy hideg sörre talán még maradt energiája. Meg egy forró
zuhanyra. A fenébe, jobban vágyott a zuhanyra, mint a sörre.
Rozwell jött ki.
– Sikerült?
– Igen, köszönöm. Kilencre itt leszek. A jegyzettömbön hagytam
a mobilom számát, ha el akar érni. – Az ajtó felé indult, de
megfordult, és Red szemébe nézett. – Van egy lányom. Csak
négyéves. Nekem is van kislányom.
És amikor kisétált, Red tudta, hogy megkötik az alkut.
Michaela visszajött. Még mindig úgy fest, mint akit skatulyából
húztak ki, gondolta Red, és csodálta érte.
– Elintézted?
– Könnyekkel próbált hatni rám. Lassú, megrendítő könnyekkel.
Jó a fickó.
– Mi jobbak vagyunk. Rozwell reggel kilenckor találkozni akar
az ügyésszel. Hazafelé felhívom. Kiveheted a holnapi napot.
– Szeretném végigcsinálni.
– Legyél itt kilencre. Kikísérlek.
– Kikísérjük egymást.
– Nekem megfelel.
 NYOLCADIK FEJEZET

Dillon szerette kiganajozni az állásokat. Imádta a lovak romantikus

illatát… még akkor is, ha lószaros alomszaggal keveredett is.
Minden emléke a farmhoz kötődött, és a kedvencei a lovak voltak.
A kedvencek kedvence az az éjszaka volt, amikor anyjával és a
nagyival végignézték, ahogy Diva világra hozza az első csikóját.
Egy része eléggé undorító volt, de a legtöbbje király. Még azt is
megengedték neki, hogy ő adjon nevet a csikónak, egy csinos,
félszárban kesely, fején csillagból induló keskeny hóka pejnek.
Üstökösnek nevezte el, mert a homlokán levő fehér folt üstökös
húzta nyomra emlékeztetett. Vagy valami olyasmire.
S noha még csak hatéves volt, megengedték neki, hogy ő
gondozza, száron dolgozzon vele, amikor a kanca már elég idős volt
hozzá. Ő volt az első, aki végignyúlt a hátán, hogy a kanca szokja a
súlyt, aki nyereg alá szoktatta, aki először lovagolt rajta.
Azóta más lovakat is segített idomítani, és úgy vélte, nagyon jó
benne. De Üstökös az övé volt.
És ott volt mellette, amikor a kanca életet adott az első csikójának
az előző tavaszon.
Szeretett farmer lenni, földműves, mert zöldséget ültettek,
neveltek, begyűjtötték és eladták. Volt egy gyümölcsöskertjük, sőt, a
nagyinak szőlője, bár leginkább csak maguknak és a barátaiknak
csinált bort.
Dillon egyáltalán nem bánta a sok munkát (igazából sokkal
jobban kedvelte a munkát, mint az iskolát). Az ültetést és a kapálást,
a takarmányozást és az öntözést, de még azt sem, ha szénát kellett
forgatnia a perzselő napon, vagy segítenie kellett árulni a piacon a
standjuknál.
 Szeretett fenn élni a sziklán, mindennap látni az óceánt, sétálni a
mezőn, vagy ami még jobb volt, lovagolni erdőn-mezőn.
A téli szombatok sok házimunkát jelentettek, amit egyedül
végzett, vagy az anyja segített neki, ahol tudott. A házban a nagyi és
az anyja kenyeret, pitét és süteményt sütött a szövetkezetnek. Péntek
reggeltől szombatig a háznak igazán jó illata volt.
Néha a nagyi gyertyákat készített szójából, és mindenféle illatos
cuccot tett bele. Neki is tanította, hogyan kell, ahogyan azt is,
hogyan kell kenyeret meg ilyesmit sütni.
Dillon inkább a disznókat és a csirkéket etette, nézte, hogy
rohangálnak, hordta a takarmányt a marhák etetőjébe, megfejte a
kecskéket… és kiganajozta az állásokat.
A reggeli teendőkkel még tizenegy előtt végzett – tudta, egy igazi
farmer korán kezd –, és az utolsó talicska trágyát tolta ki, hogy a
trágyadombra borítsa.
Hallotta a közeledő autó hangját, felnézett az égre, hogy
megbecsülje az időt. Két haverja, Leo és Dave átjön hozzá lógni, de
csak délután.
Túl korán van ahhoz, hogy ők legyenek azok.
Az üres talicskát visszatolta a pajtába, a helyére rakta, majd a
munkáskesztyűjét a nadrágjához ütögette, hogy megtisztítsa, közben
az ajtóhoz ballagott, hogy lássa, ki jön.
Igazi fiú lévén felismerte a közeledő fényes ezüstmetál
járművet… egy flancos BMW-t. Csak nem ismert senkit, aki ilyet
vezetne.
Mivel úgy vélte, ő a férfi a háznál, terpeszben állva, a
hüvelykujját az elülső zsebébe akasztva várt.
Amikor meglátta, hogy Hugh Sullivan száll ki az autóból,
odasétált hozzá, hogy köszöntse.
– Üdv, Mr. Sullivan.
– Szervusz, Dillon.
Hugh kezet nyújtott a fiúnak, méghozzá oly módon, hogy az
nagyon is a ház urának érezze magát, aztán körülnézett.
 – Nem igazán láttam mindezt, amikor itt jártunk. Az a sok
aggodalom, és sötét is volt. Gyönyörű ez a hely.
– Köszönöm.
– És látom, keményen dolgozol, hogy gondozd – intett a férfi a
munkáskesztyű felé, amely most a fiú farzsebéből lógott ki. –
Tudom, hogy nagyon sok dolgod van, de arra gondoltam, szánnál-e
rám néhány percet az idődből, hogy beszélhessek veled, az anyáddal
és a nagyanyáddal.
– Persze. Nagyjából végeztem a reggeli teendőkkel. Anyu és a
nagyi bent sütnek. Általában pénteken szoktak sütni a
szövetkezetnek, de holnap valami különleges dolog lesz, ezért ma
többet sütnek.
Talán arra gondolt, kár, hogy Cate nem jött el, de nem szólt egy
szót sem.
– Ó, és a seriff átjött a minap, hogy elmondja, elkapták a fickókat,
akik Cate-et elrabolták. Hogy börtönben vannak, meg minden.
Örülök neki – mondta, miközben az ajtóhoz kísérte Hugh-t. – A férfi
is börtönben van, aki megölte az apámat.
Hugh megtorpant, lenézett a fiúra.
– Részvétem az apád miatt, Dillon, nem tudtam róla.
– Még nagyon kicsi voltam, amikor történt, szóval nem
emlékszem rá. De hős volt.
Miután alaposan letörölte a csizmáját a szőnyegen, Dillon ajtót
nyitott. Eszébe jutott a jó modor.
– Felakaszthatom a kabátját.
– Azt megköszönném.
Miközben Dillon elvette a kabátot, Hugh nagyot lélegzett.
– Mennyei illat van itt.
A fiú vigyorgott.
– A konyhában még finomabb illatok vannak. S mivel itt van,
meg fogják kérdezni, kér-e sütit, pitét vagy valamit. Ha nem mond
nemet, én is kapok egy kicsit.
Hugh elbűvölten Dillon vállára tette a kezét.
– Nem mondok nemet.
 Dillon a friss kenyér, a kelő tészta, a sülő gyümölcs és cukor
illatfelhőjén át hátrakísérte a férfit a konyhába, ahol a nagy kötényes
nők egyfajta gyártósoron dolgoztak.
Piték, kenyerek, négy cukormáz nélküli torta, sütik sokasága
sorakozott a sütőrácsokon, egy hosszú pulton. Hugh látott néhány
Horizont Farm-címkés, édes kincseket rejtő fehér, süteményszállító
dobozt az ebédlőasztalon.
Egy nagy álló mixer valamiféle tésztát kevert, miközben Julia,
fején apró szakácssapkával, amely alá a haját rejtette, egy újabb tepsi
süteményt vett ki a sütőből. A konyhaszigetnél Maggie beindított
valami szerkezetet, amely meghámozta és kimagozta a már várakozó
pitetésztába való almákat.
A hordozható hifiből dübörgött a rock & roll, megremegtetve az
illatos levegőt.
Hugh úgy vélte, a nők kecsesek, mint a balerinák, erősek, mint a
favágók, és úgy összpontosítanak, mint a tudósok.
– Anyu! Mr. Sullivan van itt.
– Mi? Befejezted… Ó! – Hugh-t meglátva, Julia letette a tepsit, a
kötényébe törölte a kezét. Miután megérintette az anyja vállát,
kikapcsolta a zenét. – Elnézést kérünk a felfordulásért.
– Nem látok felfordulást. Ez lenyűgöző. Én kérek elnézést a
zavarásért.
– Jól jönne egy kis pihenő. – Maggie megmozgatta a vállát. –
Dillon, kísérd Hugh-t a nappaliba.
– Nem ülhetnék le inkább itt? – Hugh behunyta a szemét, és
túlzóan nagyot lélegzett. – Hogy berúgjak ezektől a finom illatoktól?
– Üljön csak le, ahová tetszik. – Julia kikapcsolta a mixert. –
Dillon, ne nyúlj semmihez! Menj, moss kezet.
– Ismerem a szabályokat.
A fiú a szemét forgatva kiballagott, mivel a szabályok egyike az
volt, hogy a sütőnapon a kinti teendők után nem moshatott kezet a
konyhában.
– Kimondom, amit gondolok – döntötte el Maggie –, és nem
titkolom, hogy fáradtnak és megviseltnek tűnik. Nem fogom kávéval
kínálni, mert a szervezetnek olykor egy jó gyógyteára van szüksége.
Van is valami, ami megfelel.
Hugh hálásan ült a sütőeszközöktől zsúfolt asztalnál, miközben
Maggie feltette a teáskannát. Elmosolyodott, amikor Julia elé tett
egy süteményekkel megrakott tányért.
– Egy köszönöm kevés, hogy kifejezzem a hálámat.
– Nekem elég – nyugtatta meg Julia. – Mindannyian
megkönnyebbültünk, hogy a felelősök börtönbe kerültek. Hogy van
Caitlyn?
– Cate… – Azt tervezte mondani, hogy jól, de kitört belőle az
aggodalom, a stressz. – Rémálmai vannak, és fél egyedül maradni.
Aidan, a fiam elviszi terapeutához, egy specialistához, akivel
beszélhet.
Elhallgatott, amikor Dillon beviharzott.
– Azt mondta, mindannyiunkkal beszélni akar.
– Így is van. Talán ideülhetnél mellém, és segíthetnél elpusztítani
ezeket a sütiket.
– Csak rajta, Dillon – mondta Julia, közben kivett egy kancsót a
hűtőből, és töltött egy pohár kecsketejet a fiának.
– Lily… a feleségem megkért, hogy adjam át az ő köszönetét is.
Velem jött volna, de elkísérte Aidant és Cate-et Los Angelesbe. A
fiamék egyelőre a vendégházunkban fognak lakni. Cate nem akar
visszamenni a házukba.
– Mert ott lakott az anyja.
– Dillon! – mormolta Julia.
– Nem, igaza van a fiúnak. Pontosan erről van szó. Az anyám
reggel elutazott Írországba. Ez a ház… túl nagynak érzi most, hogy
az apám nincs már. Tele van a vele kapcsolatos emlékekkel, és ez
elszomorítja. Aidan elviszi hozzá a mi Cate-ünket, el innen, ettől az
egésztől. Mind úgy véljük, hogy ez jót tesz majd neki, és ő is
szeretne menni.
– Hiányozni fognak magának.
– Igen. Az anyám nekem adta a házat. Remélem, több időt
tölthetünk itt Lilyvel, de van, aki gondozza. Egy házaspár, akik sok
éven át dolgoztak a szüleinknek, és akik vigyáznak a helyre, mialatt
mi Los Angelesben leszünk vagy dolgozunk.
Maggie csészét tett elé.
– Ezt igya meg.
– Úgy lesz. Szerettem volna megkérdezni, hogy amikor itt
vagyunk, átjönnének-e, velünk vacsoráznának-e.
– Természetesen. Ma este egyedül van? – kérdezte Julia.
– Néhány dolgot még el kell intéznem, mielőtt elmegyek. Holnap
délután.
– Akkor ma este velünk vacsorázik. Red is jön, szóval serpenyős
rostélyost csinálunk, amint befejeztük a sütést.
– Én… köszönöm. Szívesen eljövök vacsorára. – Hogy
összeszedje magát, felemelte a csészét, belekortyolt a teába. – Finom
és érdekes ízű. Mi ez?
– Bazsalikom és méz – mondta Maggie. – Szent bazsalikomnak is
hívják, és a méz a saját méheinktől van. Oldja a stresszt, és segít a
kimerültségen.
– Azt akarom mondani, hogy maguk csodálatos nők, akik
láthatóan csodálatos fiatalembert nevelnek. Az egész családom
nevében beszélek – és sokan vagyunk –, amikor azt mondom, hogy
örökre az adósaik leszünk.
– Szó sincs itt adósságról – kezdte Julia, de Hugh megfogta a
kezét, hogy elhallgattassa.
– Cate az egész világot jelenti nekem. Imádom a gyerekeket,
akiket Lily hozott az életembe, és a sajátjaimként szeretem őket. De
Caitlyn az egyetlen gyermeke az egyetlen gyermekemnek. Az első
feleségem meghalt – mondta Dillonnak.
– Sajnálom.
– A második keresztneve Caitlyn volt, őt látom Catey szemében,
a mozgásában. A világot jelenti nekem. Szeretném, ha
megengednék, hogy többet adjak puszta hálánál. Tudom, hogy
megfizethetetlen, amit Cate-ért tettek, de arra kérem magukat, hogy
hadd adjak valami kézzelfogható fizetséget azért, amit sohasem lehet
megfizetni.
 – Jó szíve van. – Maggie fogta az egyik tálat, és a tartalmát az
almákra öntötte. – Nem fogadhatunk el pénzt azért, mert helyesen
cselekedtünk, és segítettünk egy rémült gyereknek.
– A világot jelenti nekem – ismételte Hugh.
Az érzelmeket, a szükséget és a fájdalmat látva Julia döntött.
– Dillon, végeztél a teendőiddel?
A fiú gyorsan bekapta az egyik süti másik felét is, mielőtt még
késő lenne.
– Majdnem.
– Mivel már befaltad a részed a sütikből, fejezd be a majdnemet.
– De… – Elkapta az anyja pillantását, amely arra figyelmeztette:
vitatkozz csak, és megjárod. Felkászálódott az asztaltól. – Azt
hiszem, a vacsoránál találkozunk, Mr. Sullivan.
– Csak Hugh, és igen.
Megvárta, amíg a fiú kimegy hátul.
– Eszébe jutott valami, amit elfogadna?
– Az attól függ. Volt egy kutyánk. Dillon nagyon szerette Daisyt.
A kutya mindenhová elkísérte, az iskolát kivéve, és ha sikerült
kimódolniuk, mindig ott feküdt az íróasztala alatt. A férjemmel még
a születése előtt kaptuk, és egész életében vele volt. Két hónapja
pusztult el. – Elcsuklott a hangja. – Még nem vagyok túl rajta. De a
gyásznak egyszer véget kell érnie, és láttam, hogy Dillon a
számítógépes idejében kutyákat nézeget. Ő készen áll.
Maggie a köténye sarkával megtörölte a szemét.
– Szerettem azt az átkozott kutyát.
– Olyan kutyát veszek neki, amilyet akar.
– Van egy nő, aki segít a mentésben és a nevelésben. Néhány hete
már gondolkodom rajta, csak még nem tudtam rászánni magam,
hogy lépjek.
– Mert az első lépés a legnehezebb – jegyezte meg Maggie, és
Julia hátára tette a kezét.
– Pontosan. A nő Monterey felénk eső részén lakik, szóval nem
túl messze. Felhívhatom, ha szeretné elvinni Dillont, hogy
megnézze.
 – Igen. Ha ezt elfogadja, akkor ezt fogom tenni.
– Még egy szívességet szeretnék kérni. Ne árulja el neki, hová
mennek. Azt hiszem, a meglepetés is az ajándék része. Ajándék, és
nem fizetség.
– Ajándék. – Hugh felállt, kezet csókolt Juliának. – Köszönöm.
A következő pillanatban Dillon arra eszmélt, hogy meg kell
mosakodnia – már megint –, hogy segíthessen Hugh-nak valamit
elintézni.
– Öö, Leo és Dave átjönnek néhány óra múlva.
– Addigra visszaérsz, és ha mégsem, majd mi szórakoztatjuk
őket.
Anyja felvetette vele az iskolás kabátját a munkászubbony
helyett, mintha bárkit is érdekelne, mi van rajta. Azt viszont nem
bánta, hogy a flancos autóban utazhat.
– Hálás vagyok, hogy segítesz, Dillon.
– Nem gond. – Miután bekapcsolta az övet, ujja hegyével
végigsimított a bőrülésen. Finom puha. – Ez igazán szép kocsi.
– Én is szeretem. Tessék – adta oda a fiúnak a papírt, amelyre
Julia felírta, hogy merre kell menni –, navigálhatsz.
– Ez anyu írása.
– Igen, ő is segít nekem. Szóval, áruld el, Dillon – folytatta
gyorsan, mielőtt a fiú megkérdezhette volna, hogy miben –, mi
leszel, ha nagy leszel.
– Farmer, mint most. Az a legjobb. Állatokkal dolgozik, főleg
lovakkal. És mindenfélét ültet.
– Az biztosan rengeteg munka.
– Igen, de akkor is király. Tavasszal és nyáron kapunk egy kis
segítséget, amikor kell, de többnyire csak hárman vagyunk velem, az
anyuval meg a nagyival. Az út végén forduljon balra, Monterey felé.
– Értem. Azt mondtad, főleg lovakkal. Lovagolsz.
– Persze. Az a legjobb az egészben. De azt is tudom, hogyan kell
idomítani. Láttam azt a filmet, amiben farmert játszott, de előtte
revolverhős volt.
– Ó, a Megváltás.
 – Igen, az. Most a következő útnál balra kell fordulnia. Igazán jól
lovagolt. Anyu megengedte, hogy kivegyem DVD-n azt a filmet,
amelyikben Cate-tel, a fiával és azt hiszem, az apjával játszott.
Tegnap este megnéztük, mert ma nincs suli. Mind akcentussal
beszéltek, még Cate is. Fura volt.
Hugh nevetett, és befordult.
– Úgy értem, azért volt fura, azt hiszem, mert egy idő után
elfelejtettem, ki ő, meg maga és Cate apja, mert olyan volt, mintha
azok az emberek volnának a filmből. A következőnél balra.
Hugh lassított, hosszan Dillonra nézett.
– A legnagyobb dicséretet adtad most nekem, a fiamnak, az
unokámnak és az apámnak.
Jó érzés volt tudni, hogy így van, bár Dillon nem egészen értette.
– Jó dolog filmsztárnak lenni?
– Nem mindig, de csodás dolog színésznek lenni.
Dillon nem tudta, mi a különbség, de udvariatlanságnak tűnt
megkérdezni. Az anyja utálta az udvariatlanságot.
– Anyu azt mondta, hogy az a nagy kék ház az balra, a nagy
garázsos.
– Akkor úgy tűnik, megérkeztünk. – Hugh beállt a felhajtóra egy
furgon és egy teherautó mögé. – Hálás vagyok, hogy elkísértél.
– Nem gond. Különben anyunak vagy a nagyinak még eszébe
jutott volna, hogy takarítsam ki a szobámat.
– Okos fiú – mormolta Hugh, miközben kiszálltak.
A kék farmház előtti füvön egy nagy kerék hevert, a sarokereszről
madáretető lógott, az elülső ablakban pedig hatalmas cirmos cica ült,
aki úgy tűnt, nem örül a társaságnak.
Amikor Hugh kopogott, odabent ugatás tört ki. Az ablakban a
macska ásított. Az ajtó szinte azonnal kinyílt.
Dillon az anyjánál idősebb, a nagyanyjánál fiatalabb, rövid, barna
hajú, nagyon piros ajkú, igazán kipirult arcú nőt látott. A nő a
szívére szorította a kezét, tarkabarka blúza túl puccosnak tűnt Dillon
szemében szombat délelőtti viseletnek.
 – Ó, Hugh Sullivan! – mondta, vagy inkább cincogta. – El sem
hiszem, hogy… Jöjjön be! Lori Greenspan vagyok, és nagy
megtiszteltetés számomra.
Hugh mondott néhány udvarias bókot, közben megfogta a nő
kezét, de Dillon nem igazán figyelt oda, mert megfejtette a filmsztár-
dolgot. Az emberek, vagy legalábbis néhány ájult tekintettel néz a
filmsztárokra. Úgy vélte, a színészkedés igazán klassz munka.
– És te vagy Julia fia.
– Igen, asszonyom.
– Gyere csak be. Remélem, megbocsátja a rendetlenséget – nézett
újra ájult tekintettel Hugh-ra a nő. – Épp a szombat délelőtti
nagytakarítást végeztem, amikor telefonált.
De nem ebben a blúzban, gondolta Dillon.
– Elbűvölő az otthona, és nagyon hálásak vagyunk, hogy
betolakodhatunk a sűrű napjába.
A nő kipirult arca még pirosabbá vált Hugh bókjára.
– Sohasem vagyok túl elfoglalt, ha… – Dillonra pillantva úgy
tűnt, észbe kap –, jó társaságról van szó. Üljön le, kérem. Egy perc,
és itt vagyok.
Amikor kisietett, Dillon Hugh-ra nézett.
– Sokan csinálják ezt, amikor magával találkoznak?
– Mit?
Dillon igyekezett a lehető legjobban utánozni a nő ájult tekintetét,
s a nagyobb hatás kedvéért a gyors fejrázást is hozzáadta. Hugh
harsány nevetéssel veregette meg a fiú vállát.
– Megesik.
– Volt valaha – kezdte Dillon, de elakadt a hangja, amikor két
kölyökkutya őrült csaholással berontott a szobába.
Hugh nézte, ahogy a fiú arca felragyog, és gyorsan leguggol. A
kutyusok mindenhol nyalták-falták, apró mancsok kavarogtak,
ahogy próbáltak felmászni a fiúra. Dillon ugyanolyan elragadtatottan
simogatta, dögönyözte, ahol csak érte őket.
Szerelem első látásra, gondolta Hugh.
– Hát nem aranyosak?
 – De igen, asszonyom – mondta Dillon, de nevetése elmosta a
szavait, miközben a kölykök ugráltak, nyalogattak, botladoztak. –
Hogy hívják őket?
– Egyelőre nincs nevük. Lánynak és fiúnak hívom őket, így nem
kötődöm hozzájuk túlságosan. Tudod, állatokat nevelünk, főleg
kutyákat és macskákat, de sosem lehet tudni. Néha elhagyják őket,
vagy rosszul bánnak velük, és mi gondoskodunk róluk, amíg nem
találnak végleges otthonra. Ez a kettő egy hatfős alom része volt.
Szegény mamájuk megpróbált gondoskodni róluk, ahogy tudott.
Mind egy vízelvezető árokban éltek, szegénykék.
– Jó és gondos munkát végez, Lori.
– Nem bírom nézni, ha rosszul bánnak az állatokkal. Ha bárkivel,
persze, de nekünk kell gondoskodni az ilyen kiskutyákról és az
anyjukról.
– Jól van? – kérdezte Dillon. – Az anyjuk?
A nő tekintetében, ahogy a fiúra nézett, benne volt a szíve-lelke,
és Dillon megbocsátotta neki az ájult nézést.
– Igen. A férjem ma elvitte az állatorvoshoz, hogy ivartalanítsák.
Előbb el kellett választanunk a kölykeit, és időt adni neki, hogy újra
jól érezze magát és egészséges legyen. Úgy döntöttünk, Angyalnak
fogjuk hívni, mert olyan kedves szeme van. Megtartjuk örökre.
– De nem tarthatják meg a kölyköket.
Lori Dillonra mosolygott.
– Ha rajtam múlna, és lenne elég helyem és pénzem, minden kis
megmentettet megtartanék. De azt hiszem, jó dolog osztozni rajtuk.
A többi kutyus már szerető otthonra talált.
Hugh-ra nézett, aki bólintott.
– Ezeknek az édes teremtéseknek rengeteg energiájuk van.
Amennyire meg tudjuk állapítani, Angyalban van egy kis border
collie, egy kis beagle. Szóval, ha rá hasonlítanak, jól bánnak az
emberekkel, szeretik a terelést, a futást és a játékot. Szükségük van
valakire, aki lépést tud tartani velük, szóval reméltem, hogy
hazaviszed az egyiket, és szerető otthonra talál nálad.
 – Ó! – Dillon arca ismét felderült. Lehajtotta a fejét, és orrát a
kiskutyákhoz dörzsölte. – Az anyukám…
– Beleegyezett – fejezte be Hugh a mondatot.
Dillon felkapta a fejét, arca valósággal ragyogott.
– Tényleg? Igazán? Istenem! Az egyik az enyém lehet? Én
csak… de hogy válasszak?
Hugh leguggolt mellé, és neki is kijutott a kutyusok rajongó
szeretetéből.
– Mindkettő nagyon csinos.
– Mindkettő külsejében sok a border collie – mondta Lori. – A
lánynak több a barna a pofiján, de mindkettőnek szép jegyei vannak,
fekete-barna-fehér keveréke. Bolyhos farok, lelógó fül. És
esküszöm, mindketten a mamájuk szemét örökölték. Fiú vagy lány
kutyust szeretnél inkább?
Dillon megrázta a fejét.
– De hát egy család, és barátok is. Láthatja, hogy játszanak
együtt, hogyan puszilkodnak, meg ilyesmi. Ha elviszem az egyiket, a
másik itt marad. Nem tűnik helyesnek elválasztani a testvéreket.
Nem tűnik tisztességesnek.
Dillon gyors pillantást vetett Hugh-ra, mielőtt újra a kölykök
bundájába temette az arcát. De az a pillantás tele volt szívhez szóló
könyörgéssel.
Hugh nagyot sóhajtva felállt.
– Telefonálnom kell. Ha megbocsát egy percre.
– Csak nyugodtan. – Lori az egyik szék szélére ült, amikor a férfi
kiment. – Látom, akármelyiket viszed haza, jól fogsz gondoskodni
róla, igazi barátja leszel. Ez sokat jelent nekem.
– Nehéz őket másoknak odaadni?
– Nem annyira, amikor tudod, hogy a megfelelő emberhez kerül.
Az jó érzéssel tölt el. Így érzek most is, tudva, hogy az egyik édes
kis teremtésnek olyan fiú lesz a gazdája, ki szeretni fogja,
gondoskodik róla, és igazi felelősséget vállal érte.
– A másik nem lesz szomorú?
 – Mindent megteszek, hogy az, amelyik velem marad, boldog és
egészséges legyen, amíg ő is megfelelő gazdira nem talál.
A kiskutya utáni vágy és a bűntudat közt őrlődve, hogy az egyiket
itt hagyja, Dillon másra képtelenül egyre csak a puha bundát
simogatta.
Hugh visszajött.
– Igazán szerencsés fiú vagy, Dillon, hogy ilyen bölcs és szerető
édesanyád van. A maga jóváhagyásával, Lori, Dillonnak
megengedték, hogy mind a két kölyköt adoptálja.
– Mindkettőt? Mind a kettő az enyém lehet? – Dillon ragyogó
arccal próbálta mindkét kutyust magához ölelni. – Mind a kettő
hazajöhet velem?
– Ha Ms. Greenspan beleegyezik.
– Kérem! – Karjában a kutyusokkal, esdeklő tekintettel fordult
Lori felé. – Jól gondjukat fogom viselni. Rengeteg földünk van, ahol
futkározhatnak. Amikor iskolában vagyok, anyu és nagyi vigyáz
rájuk. De előtte és utána velem jöhetnek, amíg megcsinálom a
házimunkát. Megetetem őket, és gondoskodom róla, hogy legyen
friss vizük. Tudom, hogyan kell.
– Azt hiszem, ez a kettő már kiválasztott téged. Tudod, ezek
nagyon okos kutyák. Sok trükköt tudsz majd tanítani nekik.
– Akkor rendben? Az enyémek lehetnek?
A sminkjéről megfeledkezve, Lori megtörölgette a szemét.
– Már a tieid. Van egy listám azokról a dolgokról, amelyeket meg
kell ígérned. A kutyusok megkapták az első oltásaikat, de többre lesz
szükségük, és neked kell gondoskodnod róla, hogy azokat is
megkapják. Jó állatorvosotok van… az anyukád mondta, kihez
jártok, én is hozzá viszem az állataimat, onnan tudom, hogy jó orvos.
Amikor elég nagyok lesznek, meg kell ígérned, hogy elviszed őket
hozzá, hogy ivartalanítsa. Ez nagyon fontos. És figyelmeztetlek,
hogy a kölykök már majdnem szobatiszták, az, hogy új helyre
kerülnek, visszavetheti őket. Szóval azon kicsit dolgoznod kell.
– Úgy lesz, megígérem.
 – Akkor rendben. Hozom a listát, hogy aláírhasd. És van egy
prospektusom, ami segít a gondozásban, az etetésben és az
idomításban. Mindig adok egy kis kutyakaját és játékokat tartalmazó
ajándékcsomagot az örökbefogadóknak. És sajnos ötven dollárt kell
kérnem tőled. Ez fedezi az állami gondozás költségeinek egy részét.
– Nincs most nálam pénz, de van megtakarított zsebpénzem. El
tudom hozni, amint…
– Dillon, ez az én ajándékom. Köszönetképpen kapod tőlem.
A fiú ismét magával vívódva rázta a fejét.
– Anyu azt mondta…
– Hogy ez az ajándék elfogadható – fejezte be a mondatot Hugh.
– Nagyon sokat jelentene nekem, ha te is elfogadnád.
Hugh a kezét nyújtotta, hogy megpecsételjék az üzletet, és
mosolygott, amikor Dillon megrázta.
– Köszönöm, ez a legjobb ajándék, amit valaha is kaptam.
– Te ugyanezt adtad nekem. Lori, Julia azt mondta, hogy a
szervezetet, amellyel kapcsolatban áll, Szerető Szívek
Állatmenhelynek hívják. Az örökbefogadási díj mellett szeretnék
adományozni a csoportnak.
– Ez roppant nagylelkű magától, és nagyon hálásak lesznek érte,
ezt megígérhetem. Most rögtön elintézhetjük a papírmunkát. Dillon,
vidd ki a kölyköket azon az oldalajtón. Van ott egy kis elkerített
udvar. Azt mondom, okos dolog kivinni őket, hogy elintézhessék a
dolgukat, mielőtt berakod őket az autóba.
Majdnem egy félóra telt el, mire Hugh segített Dillonnak berakni
a kutyusokat – egy kölcsönketrecben – az autó hátuljába a Lori által
gratulációs kosárnak nevezett dobozzal együtt, amelyben
kutyakajaminták, jutalomfalatok és gumicsontok voltak.
Mivel a kiskutyák egyelőre boldognak tűntek egy nagy, kék,
csont alakú játékon osztozva, Hugh beült a kormány mögé.
– Azt hiszem, a következő lépés, hogy nevet adj nekik. Van
ötleted?
– A fiú Gambit, a lány Jubilee. Két szuper szereplő az X-menből.
 – Gambit és Jubilee. – Hugh hátranézett a kölykökre, miközben
kitolatott a feljáróról. – Jó választás. Azt hiszem, van még egy dolog,
amit el kell intéznünk, mielőtt hazavisszük őket. Nyakörvet kellene
vennünk, pórázt, ágyat, meg ami kell. Az ajándék része – tette
hozzá, mielőtt Dillon tiltakozhatott volna.
Dillon hátranézett, aztán vissza Hugh-ra.
– Ezt sohasem felejtem el.
Hugh megfordult és elindult az autóval.
– Én sem – mondta egyszerűen.
 MÁSODIK RÉSZ
A KÖVETKEZŐ FORDULÓ

A hírnévtől az aljasságig kitaposott az út.

– FRANCIS QUARLES

Az egész világ színház.

– MONTAIGNE
 KILENCEDIK FEJEZET
Mayo megye, 2008

Cate a tónál állt, és nézte, hogyan úszik a nagy fekete kutya, amelyet
dédnagyanyja annyira szeretett. A kacsák tiltakozó hápogással
szóródtak szét, miközben Lola fókaként átsuhant a vízen.
A felettük összetorlódott felhőkből enyhe eső permetezett, de
Lolának mindennap ünnep volt.
Lola eleinte gyászolt, amikor Rosemary csendesen eltávozott
álmában, ahogy a szeretett férfi is. Napokig vigasztalhatatlanul
feküdt az ágyánál, amíg Cate rá nem kötötte a nagyi egyik sálját a
nyakára.
Cate úgy vélte, az illat vigaszt nyújtott Lolának, amíg vissza nem
tért mindig boldog viselkedése.
Újabb temetés a Sullivan klánnak… és a világnak. Újabb
életútünneplés a családnak.
Noha megértette, hogy a veszteség és a rituálék miért hozták
vissza a rémálmokat és a szorongást, ettől még nem lett könnyebb.
Még most is, ahogy a kutya pancsolt, és a villában ott van a család
nagy része, azon kapta magát, hogy a tó melletti erdő felé figyel.
Ha esetleg mozgást látna, ha valaki ott várna.
Persze tudta, hogy ez nem lehet, különben sem gyerek már, mégis
figyelt.
Ismerte azt az erdőt, ahogy ismerte a kertet is és a villa minden
szobáját, mert az elmúlt hét év jó részében ez volt az otthona. A Los
Angelesben töltött idő csak látogatás volt.
Az angliai és olasz utak csak utak.
 Az első évben az apja minden forgatókönyvet, minden ajánlatot
visszautasított. Cate mostanra megértette, hogy őt védte legalább
annyira a sajtótól, mint a saját félelmeitől.
De ott volt neki a dédnagyanyja és Nina, G-Lil és a nagyapja a
Los Angelesbe tett látogatásokkor. Mo néni és Harry bácsi meg a
többiek a New York-i látogatásoknál.
Örült, amikor Nina szerelmes lett és férjhez ment, még ha ez azt
jelentette is, hogy nem a Los Angeles-i villában vagy a
vendégházban fog lakni.
Most már Cate sem tudott a villában élni. A dédnagyanyja
meghalt, az apja dolgozott. Így most Los Angelesben élt, és az itt
töltött idő vált látogatássá.
Lola végül kimászott a tóból, vadul kirázta bundájából a vizet,
aztán színtiszta örömmel meghempergett a fűben.
– Ugyanolyan vizes leszel, mint ő.
Cate széles mosolyra húzta a száját – tudta, hogyan kell – a
nagyapja kedvéért.
– Épp csak szemerkél. – Amikor Hugh átölelte a vállát, Cate
odahajtotta a fejét. – Tudom, hogy készen állt arra, hogy a
dédnagypapával legyen. Nagyon sokat beszélt róla az utóbbi néhány
hétben. Néha…
– Néha?
– Néha beszélt vele. – Felnézett, és látta, hogy az eső még
csillogóbbá tette nagyapja ezüstösen fénylő haját. – Hallottam,
ahogy beszél hozzá, s félig-meddig azt vártam, hogy a választ is
meghallom. Nem így történt, de őszintén hiszem, hogy ő hallotta.
– Egy életen át szerették egymást. – Hugh-t még mindig
meglepte, hogy unokája feje már az álláig ér. Ezt kihasználva
megcsókolta a halántékát. – Nehéz lesz nélkülük. Tudom, hogy nem
könnyű most innen elmenned. De visszajössz majd, ígérem.
Az már nem ugyanaz lesz.
– Tudom, hogy nem vihetem magammal Lolát. Ez az otthona, és
nem lenne tisztességes. Szereti Ninát, Robot és a gyerekeket, szóval
boldog lesz velük.
 – Mit tehetnék érted, Catey? Hogyan könnyíthetném ezt meg
neked?
– Ne engedd, hogy apa visszautasítson egy jó forgatókönyvet,
csak mert aggódik miattam. Gyűlölöm, amikor tudom, hogy ezt
teszi. Tizenhét éves vagyok. Tudnom kell, hogy bízik bennem…
bízik abban, hogy meg tudok birkózni a dolgokkal.
– Magadnak mit akarsz?
– Nem tudom, nem igazán. De… nos, Sullivan vagyok, szóval azt
hiszem, meg kellene újra próbálnom, hogy azt tegyem, amit
mindannyian csinálunk.
– Újra játszani akarsz?
– Szeretném megpróbálni. Tudom, hogy régen volt, de a
véremben van, nem igaz? Csak valami kis szerepre gondoltam,
valami apróságra. Hogy kipróbáljam magam.
– Lehet, hogy van valamim a számodra. Majd megbeszéljük
hazafelé a repülőn.
Cate egész bensője megfeszült.
– Ideje indulni?
– Közeledik.
– Szeretném Lolát átvinni Ninához, elköszönni mindenkitől.
– Menj csak. Megmondom apádnak. Caitlyn – szólt utána, amikor
a lány a kutya felé indult –, az élet fordulatok sora. Ez csak egy
újabb számodra.
Cate csak állt esőtől nedves fekete hajjal, a nyári égboltot idéző
kék szemével… és szomorúan, mint akinek összetört a szíve.
– Honnan tudod, hová visz az út, amelyre ráfordultál?
– Nem tudod. Soha. Az a kaland része.
Mi van, ha nem akarsz kalandokat? – gondolta Cate, miközben
felvette a Lola kedvenc játékait tartalmazó hátizsákot. Mi van, ha
csendre, hétköznapira vágyik?
Mi van, ha nem akar új irányba kanyarodni?
Mivel nem volt más választása – zavarta, hogy mindig oly kevés
választása volt –, hívta Lolát, és elindult az erdő menti ösvényen.
 Az ismerős ösvényen, amelyen számtalanszor járt már, gyakran
Lolával, néha egyedül a gondolataival. Talán nem szabad gyűlölnie,
hogy el kell hagynia azt, amit ismer?
Hol találhat Los Angelesben ilyen nedves, zöld illatot? Azt az
élvezetet, hogy egy keskeny földúton sétálhat a szemerkélő esőben?
Hallotta egy szarka cserregését, mielőtt meglátta a fák közt eltűnő
madarat. Még egy dolog, ami hiányozni fog.
A fordulat tízéves korában történt. Azóta semmi sem volt
ugyanaz.
– Senki sem beszél róla, Lola. – Nevének hallatán a kutya
otthagyta a sövényről lelógó fuksziát, amit szagolgatott, és
visszatáncolt Cate-hez. – Még én sem. Mi értelme? De tudok
számolni, nem? Tudom, hogy feltételes szabadlábra kerül. – Vállat
vont, megigazította a hátizsákot. – Kit érdekel, igaz? Teszek rá. Ha
kijön, hát kijön. Semmin sem változtat.
De aggódott, hogy fog. Ha az anyja kijön a börtönből, az újabb
változást jelent, olyan változást, amely felett nincs hatalma, amelyet
kénytelen elfogadni.
Lehetséges, de tényleg csak lehetséges, hogy ha újra játszana,
azzal ismét a kezébe venné az irányítást a saját átkozott élete felett.
Bármennyire szerette is a családját, márpedig isten a tanúja, hogy
imádja mind az írországiakat, mind az ittenieket, szüksége van a
sajátjára.
Saját életére, saját döntéseire, csak a sajátjára.
– Hiányzik – mormolta Lolának. – Hiányzik a színészkedés,
hiányzik, hogy valaki más legyek, hiányzik a munka és a játék
okozta élvezet.
De egy év múlva már saját döntéseket hozhat, emlékeztette
magát. Hülyére játszhatja magát, vagy visszajöhet ide, és élhet a tó
partján. Elmehet New Yorkba, vagy ahová akar. Megteheti…
Újabb fordulatot tehet, új utakra kanyarodhat.
– A fenébe, Lola, pontosan erre célzott a nagypapa. Valahogy
utálom, amikor a végén nekik lesz igazuk.
 Elővette a telefonját, lefotózta a fuksziát, amelynek vérvöröse
élesen elütött a sövény ázott zöldjétől. A lógó nyelvű, ragyogó
tekintetű Lolát is lefényképezte. Aztán újabb képet készített, majd
még egyet.
Az öreg, göcsörtös fáról, amely alatt először csókolózott. Tom
McLaughlin, negyed- vagy ötöd-unokatestvére, gondolta, szóval
valahogy még mindig a családban maradt.
Egy tehenet, ahogy átnyújtja fejét egy kőfalon, hogy a túloldalon
növő fűből legeljen. Mrs. Leary házikóját, mert ő volt az, aki nagyit
és őt megtanította barna kenyeret sütni.
Magával viszi ezeket a fotókat, hogy bármikor megnézhesse,
amikor szomorú vagy elveszettnek érzi magát.
Alig egy kilométerre a házikótól ráfordult egy hepehupás útra.
Tudva, hová vezet, Lola boldogan felugatott, és előreszaladt.
– Viszlát – mondta, és szabad folyást engedett könnyeinek, mert
tudta, hogy Nina meg fogja érteni. – Viszlát – ismételte.
Egy pillanatig csak állt, karcsún és egyenesen, hosszú fekete haja
a hátára omlott. Aztán a kutya után indult, hogy hivatalosan is
elbúcsúzzon.

Los Angeles napfényben fürdött. Az utcák és a járdák sisteregtek

tőle. Merész, tarka virágok forrón lüktettek. A Sullivan-birtok falain
és kapuján túl pokoli volt a forgalom.
A divatos éttermekben a szép emberek üzletről tárgyaltak a
biosalátájuk és kinoájuk felett, miközben szép emberek, akik abban
reménykedtek, hogy betörnek az üzleti életbe, kiszolgálták őket.
A vendégháznak megvoltak az előnyei. Cate-nek gyönyörű
szobája volt, csupa lágy színekkel és kopottas eleganciával, saját
fürdőszobája hatalmas zuhannyal, amely annyi meleg vizet árasztott
rá, amennyit csak akart.
Még saját bejárata is volt, ahol éjjel-nappal kiosonhatott anélkül,
hogy át kellett volna mennie a ház fő részén. Ezt a szokását akkor is
megtartotta, amikor az apja dolgozott.
 Élvezte a kertet, és imádta, hogy van medencéje.
Főzhetett magának, ha akart, mivel Mrs. Leary megtanította neki,
hogy készíthet mást is, nemcsak barna kenyeret. Vagy átmehetett a
nagyházba, hogy csatlakozzon a nagyszüleihez. Ha
vacsorameghívásuk volt, elüldögélhetett a konyhában Consuelával, a
szakácsukkal, aki egyben a házvezetőnői teendőket is ellátta, és
kikönyöröghetett tőle egy kis ételt és beszélgetést.
Amikor a nagyapja odaadta neki a forgatókönyvet a szerephez,
amire gondolt, olvasni kezdte, majd valósággal falta. Utána azzal
foglalta el magát, hogy átalakuljon Jute-tá, a szeszélyes és gondtalan
lánnyá, egy egyedülálló anya lányának legjobb barátnőjévé az
izgalmas, romantikus vígjátékban.
Csak kevés jelenete volt, de mind fontos. Mivel tisztelte a
véleményét, és szüksége volt az engedélyére, átadta a
forgatókönyvet az apjának.
Amikor az apja bekopogott hozzá, felhagyott Jute járásának
gyakorlásával.
– Gyere be! – szólt ki.
A tenyere izzadni kezdett, amikor meglátta a forgatókönyvet az
apja kezében.
– Elolvastad.
– Igen. Jó, de a nagyapád mindig is odafigyelt a filmválasztásaira.
Tudod, hogy Karrie szerepe már foglalt.
– Nem akarom Karrie-t. Nem mintha nem lenne jó szerep. Csak
most nem akarok túl sokat vállalni. Még nem. Jute jobb nekem.
Ellensúlyozza Karrie tökéletességre törekvését, és azt, ahogy az
anyja mindig túlkompenzálja. Egy kis káoszt hoz az életükbe.
– Ez igaz – helyeselt Aidan. – De nagy a szája, Cate.
Válaszul Cate lassan megmozgatta a vállát, a szemét forgatva
lerogyott egy székbe, elterpeszkedett benne.
– Jézusom, ő csak kurvára magát adja.
Látta, hogy apja szeme elkerekedik, a döbbenetet benne, és
eltűnődött, nem ment-e túl messzire Jute alakításával.
 Aztán Aidan felnevetett. Leült az ágy szélére, és a forgatókönyvet
maga mellé tette.
– Nem csoda, hogy Jute szülei kicsit tartanak tőle.
– Okosabb és bátrabb náluk. Értem őt, apa. – Cate előrehajolt. –
Csodálom, hogy nem akar beilleszkedni. Azt hiszem, ha megkapom
a szerepet, jó leszek benne. És nekem is jót fog tenni.
– Már régóta nem akartad ezt az egészet. Vagy… – Elfordította a
tekintetét, az üvegajtó felé, amelyen túl lassan leszállt az alkonyat. –
Bezártam az ajtót. Nem kulcsra, de becsuktam.
– Nem te tehetsz róla. Sohasem kérdeztem, ki tudom-e nyitni azt
az ajtót, és csak nagy ritkán gondoltam rá. Most csak látni
szeretném, képes vagyok-e rá, s milyen érzés, ha igen.
– Fel kell készülnöd a kérdésekre, azokra, akik fel akarják
eleveníteni, mi történt Big Surben.
Cate egy pillanatig semmit sem szólt, csak ült, és farkasszemet
nézett az apjával.
– Mindent fel kell adnom amiatt, amit tett?
– Nem, Cate, dehogy. Csak…
– Akkor hadd csináljam meg ezt, hadd próbáljam megszerezni a
szerepet. Lássuk, mi történik.
– Nem állok az utadba.
Cate felugrott, átölelte az apját.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Aidan szorosan magához ölelte.
– De vannak feltételeim.
– Ohó!
– Felfogadok egy testőrt.
Cate döbbenten hőkölt hátra.
– Ugyan már!
– Szerzek egy nőt – folytatta –, mondhatjuk azt, hogy a személyi
asszisztensed.
– Istenem, mintha szükségem lenne személyi asszisztensre! Apa,
a stúdióban vannak biztonságiak.
– Ez a feltételem.
 Cate ismerte ezt a nyugodt, kristálytiszta hangot. Apja komolyan
gondolja.
– Egész életemben aggódni fogsz értem?
– Igen. – Ugyanaz a hangsúly. – Része a munkaköri leírásomnak.
– Remek, jól van. Mi van még?
– Ha elhúzódik a forgatás, írsz nekem. S mivel mindketten
dolgozunk, kapok egy sms-t, amikor hazaérsz, ha nem vagyok
itthon.
– Nem gond. Más?
– Továbbra is jól tanulsz.
– Meglesz. Ennyi?
– A már meglevőkön kívül – semmi pia vagy drog –, igen, ennyi.
– Megegyeztünk. Átszaladok nagyapáékhoz, és megkérem, hogy
intézzen el nekem egy meghallgatást.
Cate olyan gyorsan elrohant, hogy Aidannek alig maradt ideje
büszkeséget érezni, amiért a lányra meghallgatás vár. De rengeteg
ideje volt amiatt aggódni, mi mindennel kell majd szembenéznie
Cate-nek odakint a világban, amelytől hét évig elzárva tartotta.
De Cate-nek csak a jelen járt az eszében, ahogy végigfutott a
nagyházhoz vezető széles járdán. A György korabeli stílusban épült
villa büszkén, fenségesen magasodott a lehulló alkonyatban. Fények
villantak az ösvény mentén, valamint a rózsától és peóniától illatozó
kert többi ösvényén, a sok ablakon belül és a medence kékebbnél is
kék vizén.
És a kültéri konyhával ellátott nagy terasz felett, beszöktek a
lilaakáccal benőtt pergola alá, ahol a nagyszülei az italukat
kortyolták.
– Nicsak, ki van itt – emelte üdvözlésre a martinis poharát Lily,
haja lángoló vörösen hullámzott az arca körül. – Vegyél egy kólát,
drágám, és ülj ide hozzánk, a vén trottyok mellé.
– Nem látok egyetlen vén trottyot sem.
A szék szélére ült, hogy bármikor felpattanhasson, olyan feszült
volt.
 – Nem akartam addig szólni, amíg apától meg nem kaptam az
engedélyt. Elolvastuk a Határozottan talán forgatókönyvét. Apa azt
mondta, megcsinálhatom, és istenem, nagyon szeretném! Mikor lesz
a meghallgatás Jute szerepére?
Hugh nyilvánvaló örömmel nézte unokáját a whiskyje fölött.
– Édesem, nemcsak Karrie lobbanékony nagyapját játszom,
hanem én vagyok a film producere is. A szerep a tiéd.
Cate pulzusa gyors táncot járt, ahogy a lába szeretett volna.
– Ó istenem, annyira akarom! Olyan könnyű lenne így megkapni!
De kérlek, ne. Szeretnék meghallgatást. Helyesen akarom csinálni.
– Hugh, szervezd meg a meghallgatást, és gratulálj magadnak,
hogy van egy büszke és becsületes unokád.
– Rendben, megszervezem.
– Igen! Fel kell készülnöm. – Felugrott, aztán újra visszaült. –
Kell egy… G-Lil, szükségem van egy szalonra. A hajam. És néhány
Los Angeles-i ruhára is. Meg tudnád mondani, hol vehetek ilyesmit,
és kölcsönvehetem a sofőrt?
Lily felemelte az ujját, aztán felvette a telefonját az asztalról.
Megnyomta a gyors hívót.
– Mimi, megtennél egy szívességet? Mondd le a holnapi
ebédemet, és hívd fel Ginót… igen, most, otthon. Mondd meg neki,
hogy holnap kezelésbe kell vennie az unokámat. Igen, személyesen.
Tudunk hozzá alkalmazkodni. A nap nagy részében vásárolni
fogunk. Kösz.
– Nem muszáj ezt tenned.
– Muszáj? – Lily hátravetette a fejét, és nagyot nevetett. – A
kakasnak talán muszáj kukorékolnia? Évek óta szeretném, ha az én
Ginóm rátenné a zseniális kezét a hajadra. Most itt a lehetőség. Add
hozzá a vásárlást, és máris átkozott cirkusz az egész napom. És én
imádom a cirkuszt.
– Tényleg szereti – helyeselt Hugh. – Azért is házasodott be a
Sullivan családba.
– Ez a színtiszta igazság. Ó, ez Mimi. Gyors volt. Lil vagyok –
vette fel a telefont. – Az egyszerűen tökéletes. Igen, megvan. Te
vagy a legjobb, Mimi. Puszi. – Letette a telefont. – Gino korán
bejön, mármint neki korán, csak miattad. Légy kész fél kilencre.
– Nem Mimi a legjobb, hanem te. – Cate ismét felugrott, és
cuppanós csókot adott Lily arcára, aztán a nagyapjáéra is. – Ti ketten
vagytok a legjobbak. Büszkék lesztek rám. Mennem kell!
Ahogy elviharzott, Lily újra felemelte a martiniját.
– Halványan rémlik ez a fajta energia. Vigyáznod kell rá, Hugh.
– Tudom. Vigyázni fogok.

Évek teltek el azóta, hogy Cate belépett egy Los Angeles-i

szépségszalonba, az exkluzív fajtába, ahol a vendégeket
ásványvízzel vagy pezsgővel, teával vagy lattéval kínálták. Ahol
külön fülkék várják a vendéget, és a szolgáltatások listája
könyvvastagságú.
Amikor megtette, a drága termékek, parfümök, illatgyertyák illata
eggyé olvadt, és visszarepítette a gyerekkorába.
Az anyjához.
Majdnem meghátrált.
– Cate?
– Bocsánat.
Kényszerítette magát, hogy belépjen a fekete és ezüst világba,
ahol halkan lüktetett a techno, és ívelt ezüstrudakból formált
csillárok ontották a fényt.
A félkör alakú recepciós pultnál ülő férfi ingét akár Jackson
Pollock is tervezhette volna. Hullámos hajából egy tincs a
homlokába hullott.
Bal fülcimpáján háromszirmú fülbevaló csillogott, bal kézfejére
szitakötőt tetováltatott.
– Lenyűgöző Lily! – ugrott fel, és összeütötte a tenyerét. – Gino
már a helyén van. Ő nem lehet az unokád! Legfeljebb tíz lehettél,
amikor született!
– Cicero! – Megpuszilták egymást. – Ki lenne más? Caitlyn, ő
Cicero.
 – Édes kislány – fogta markába a lány kezét. – Micsoda szépség!
Mindjárt hátrakísérlek benneteket. De most mit hozhatok? A
szokásos délelőtti lattédat, Lily kedvesem?
– Mindketten kérünk egyet, Cicero. És hogy alakulnak a dolgok
közted és Marcus közt?
A férfi megtáncoltatta a szemöldökét, miközben átvágtak a
szalonon.
– Alakul. Megkért, hogy költözzünk össze.
– És?
– Azt hiszem… igent mondok.
Van valami kedves abban, ahogy Lily átölelte a férfit, gondolta
Cate.
– Szerencsés, hogy leszel neki. Tudod, Cate, Cicero nemcsak egy
újabb csinos arc. Segít Ginónak az üzletet vezetni, és ő készíti a
legjobb lattét egész Beverly Hillsben.
– De tényleg jóképű – mondta Cate, mire Ciceró ragyogva nézett
rá.
– Hát nem aranyos! – Félrehúzott egy fekete függönyt. – Gino,
két gyönyörű hölgyet hoztam neked.
– A kedvenc fajtám.
Míg Cicero vékony és fürge volt, Gino nagydarab és izmos. Dús
fekete haja fekete tunikája gallérjára omlott, félig lehunyt pillái alól
nagy barna szempár nézett a világba, arcát tökéletes kétnapos
borosta borította.
Ő nem puszilkodott össze Lilyvel, hanem a földről felkapva,
hatalmas medveölelésbe vonta.
– Mi amor! Egy órával előbb keltem ki az ágyból miattad.
– Remélem, megbocsát nekem, bárki volt is a szerencsés nő.
A férfi szélesen rávigyorgott, aztán Cate-hez fordult.
– Szóval ő Caitlyn. Az én Liliomvirágom minden csajáról mesél.
– Marokra fogott egy vastag tincset Cate hajából. – Dús és
egészséges. Üljetek le! Én Lilym, Zoé csinál neked egy mani-pedit.
– De én azt terveztem, hogy csak csendben ülök és figyelek –
tiltakozott Lily.
 Gino felvonta a szemöldökét, aztán csak a függöny felé intett.
– Húzd be magad mögött, amikor kimész.
Cate leült a hollywoodi fényekkel megvilágított, háromtükrös
asztal előtti nagy bőrszékbe.
– Biztosan zseniális hajszobrász vagy, mert senki sem küldheti ki
Lilyt a szobából.
– Zseniális hajszobrász és diszkrét, mint egy szfinx. A titkok,
amelyeket itt elsuttognak, itt is maradnak. – Miközben beszélt, ujjait
végigfuttatta a lány haján, a tükörben az arcát tanulmányozta. – Ízig-
vérig Sullivan vagy. Bimbózó ír szépség. Nem árulok el titkot,
amikor azt mondom, hogy Lily tiszta szívéből szeret.
– Az érzés kölcsönös.
– Remek. Most pedig, tudod, hogy milyen hajat akarsz, vagy
okos leszel, és hagyod, hogy én mondjam meg?
– Azt hiszem, elég ijedt vagyok, hogy a másodikra szavazzak, de
egy szerephez kell. Meghallgatásra.
– Rendben, ez egy olyan kivétel, amiben hiszek. Mesélj.
– Van néhány képem.
Cate elővette a telefonját, közben Cicero behozta a lattét, letette,
és némán eltűnt.
– Hmm. Aha. – Gino bólintott, miközben a képeket
tanulmányozta, majd összevont szemmel Cate arcát a tükörben.
– Valamiféle kombinációra gondoltam. Dacos és szeszélyes,
szereti a saját véleményét hangoztatni. Szóval, ha tudnál…
A férfi egyetlen ujjmozdulattal elhallgattatta.
– Hagyd csak rám. Egy kérdés. Mivel jó, egészséges hajad van,
amelyet most levágatsz, odaadományoznád?
– Persze. Nem is gondoltam rá.
– Elintézem. Idd meg a lattéd, és lazíts.
Megpróbálta. Gino elfordította a tükörtől, de Cate így is behunyta
a szemét annál az első, „minden hidat felégető” nyisszantásnál.
Elvégeztetett, gondolta.
– Na mármost, fújd ki a levegőt. Vegyél egy újabb lélegzetet, fújd
ki. Jó. Mesélj az életedről.
 – Jó. Rendben. Istenem! Phű! Szóval, tízéves korom óta
Írországban éltem.
– Ott nem jártam. Mutasd be nekem.
Cate behunyta a szemét, és miközben a férfi dolgozott, mesélt
neki a házról, a tóról, az emberekről.
Teljes két és fél órával később Gino elhúzta a függönyt, és
beengedte Lilyt.
Az asszony mindkét kezét a szája elé kapta, mintha sikolyt akarna
elfojtani.
Cate a fodrászszékben ült, rövid, hátul felnyírt frizurájának súlyos
tincsei előrehulltak, feje tetején a haját Gino élénk sötétkékre,
csillogóra festette. Lily reakcióját látva Cate öröme elkeseredéssé
változott.
– Jaj, istenem! Jaj, G-Lil!
Lily a fejét rázta, intett a kezével, aztán elfordult. Majd
visszafordult.
– Imádom! Imádom! – ismételte hadonászva. – Ó, szentséges
atyaúristen, Catey, igazi vagány tini vagy!
– Tényleg?
– Én is olvastam a forgatókönyvet. De anélkül is fantasztikus!
Légy tizenhét, édesem! Hallgass Mellencampre, és maradj tizenhét,
ameddig csak tudsz. Gino, nézd, mit tettél a lányomért!
– Kételkedtél bennem?
– Egyetlen pillanatig sem. Állj fel, állj már fel, és fordulj meg!
Imádom. Apád utálni fogja, de neki az a dolga. Ne aggódj miatta.
Ráadásul ez Jute, szóval le kell nyelnie a békát. Veszünk neked
néhány ehhez a hajhoz illő ruhát… meg vagány tinibakancsot.

Két nappal később az önkifejezést hirdető hajával, végig befűzött

katonai bakancsban, szakadt farmerban, művészien kifakult Frank
Zappa-pólóban, kék körömmel, amelyről stratégiai helyeken
lekaparta a festéket, tengernyi bőr karkötővel a csuklóján betrappolt
a meghallgatásra.
 Szíve hevesen dobogott, a gyomra háborgott, és a torka is
elszorult, amikor a rendező – egy nő, akit tisztelt – összeszűkült
szemmel végignézett rajta.
– Caitlyn Sullivan, Jute szerepére.
Magán érezte a felmérő, bíráló tekinteteket, és belekezdett.
Kitolta a csípőjét, hagyta, hogy saját lelkesedése megteljen Jute
unott dacosságával, és árnyalatnyi vidéki akcentust csempészett a
hangjába, amikor megszólalt.
– Akkó most megcsinájjuk ezt, vagy sem? Mer’ egy csomó jobb
dógom is van ám. Tuggyák, seggvakarás, meg ilyesmi.
Amikor meglátta a mosoly épp csak egy halvány szikráját a
rendező szemében, tudta, hogy ismét belépett az ajtón.
 TIZEDIK FEJEZET

A Donovan álma és a Határozott talán közt eltelt hosszú

kihagyásban Cate el is felejtette, mennyire élvezi, ha egy forgatás,
egy közösség része lehet. De minden visszajött.
Nem igazán öltözött be az olvasópróbákhoz, de a haja maga volt
a szerep. Ráadásul, ha olyasmit vett fel, amiről úgy vélte, Jute is ezt
hordaná, segített neki beleilleszkedni a szerepébe.
Isten tudja, mennyit dolgozott a hangján… a hangmagasságon, a
ritmuson, és azon, amit Lily ’tűdnek hívott.
Cate-nek tetszett Jute ’tűdje, és szerette volna, ha benne is
megvan belőle egy jókora adag.
Találkozott Darlie Maddigannel, aki Karrie-t játszotta, elpróbált
vele egy jelenetet, hogy lássa, hogyan passzolnak egymáshoz.
Tetszett neki, ahogy Darlie megközelítette a szerepet, és előadta a
tágra nyílt szemű, szorongó, tökéletességet kereső lányt.
Arra játszottak, hogy az ellentétek vonzzák egymást, és
működött.
A valóságban Darlie magabiztos, tizennyolc éves, tapasztalt
veterán volt, aki hároméves korában kapta az első szerepét, és
sohasem nézett vissza.
Volt egy háza Malibuban, jobban kedvelte a munkaebédeket az
éjszakai klubéletnél, és a közelmúltban írt alá egy óriási szerződést,
hogy az arcát – és a testét – adja egy sportruházati
reklámkampányhoz, amely a tizenhat-huszonöt éves korosztályt
célozta meg.
Darlie, hosszú szőke haját egyszerű lófarokba fogva, besétált az
olvasópróbára, és egyenesen Hugh-hoz ment.
– Nagyapa! – Átölelte. – Csak ismételni tudom, hogy milyen
izgatott vagyok, hogy veled dolgozhatok. Hogy vagy, Cate? Készen
állsz?
– Teljesen.
– Remek. Csupa lelkesedés vagyok. Szórakozzunk kicsit.
Valóban jó szórakozás volt… többnyire. Cate az asztalnál ült,
együtt a szereplőkkel, a rendezővel, a pénzemberekkel, az íróval, az
asszisztenssel, aki a jelenet utasításait olvasta. Most találkozott
először a filmbeli szüleivel, a menő sportolót játszó színésszel, akiért
Karrie odavan, a félszeg kockával, aki nem-is-annyira-titokban
Karrie-ért epekedik, és a többiekkel.
– Karrie jajveszékel, az ágyra veti magát, és zokog.
Noha Cate lenyűgözőnek találta Karrie jajgatását, túl mélyen
átélte a szerepét ahhoz, hogy kimutassa.
– Jéé-zus, Kare! Elég legyen ebből a kurva rinyálásból! Cikis
helyzetbe hozod magad. Ami még rosszabb, engem is!
– Jute lehuppan az ágy szélére. Egy pillanatra együttérzés tűnik
fel az arcán, aztán Karrie fenekére csap.
– Az a srác faszfej, Karrie.
– Miért nem lesz az én faszfejem?
– Karrie megfordul.
– Szeretem. Meg akarok halni. Az anyám Mr. Schroderrel szexel.
Szexi fehérneműt vett! Matekból négyest kapok… né-gyest! És… és
miután két hétig korrepetáltam Kevint, miután annyi órát töltöttem
vele, miután segítettem neki, hogy megkapja az ötöst, csak annyit
mond: Kösz, örülök, hogy vége!
– Ezért faszfej. Nézzük egyesével, ha nem is konkrét sorrendben.
Az, hogy anyád lefekszik Mr. Schroderrel, aki vén pali létére egész
szexi pasi, előnyös neked, Karrie. Amíg szexel, a szexen jár az esze,
és szexi fehérneműt vesz, nem téged nyaggat. A száraz időszak az,
Kare, amikor folyton a nyakunkba lihegnek. Szurkolj a szexnek, és
élj szabadon.
Karrie a karjával eltakarja a szemét, szipog.
– Nem akarok szabadon élni Kevin nélkül. Te vagy a legjobb
barátom. Az én oldalamon kellene állnod.
 Cate, teljesen beleélve magát a szerepbe, felugrott, megpördült,
és belerúgott egy képzeletbeli ágylábba.
– Azt akarod, hogy melléd álljak? Állj te magad mellé! Akarod
azt a faszfejet? – Kiabálva folytatta. – Akarod azt a faszfejet?
– Igen!
– Akkor hagyd a fenébe a rinyálást! Töröld meg az arcod! Kösd
fel a bugyid, ki a mellet. – Darlie-hoz lépett, és felrántotta a székről.
– Kösd fel azt a bugyit jó szorosra! Mellet ki, és indulás, hogy
megszerezd magadnak azt a faszfejet.
– Hogyan?
– Fel van kötve a bugyid? – Cate Darlie hasába bökött. – Hetykén
áll a cicid? – Megfogta és felnyomta a meglepett Darlie mellét.
– Igen?
– Akkor elárulom. De kell egy kis nachos.
Tapsvihar és nevetés tört ki az asztal körül.
– Megtarthatjuk? – kérdezte Darlie. – Benne lehet a filmben ez a
tapizás?
– Már be is írtam a jegyzetekbe – mondta a rendező. – Szép
munka, hölgyeim. Következő jelenet.
Cate szinte táncléptekkel ment el az olvasópróbáról, és úgy
érkezett volna a másnapi ruhapróbára.
De aznap este az Entertainment Tonight megírta Caitlyn Sullivan
visszatérésének történetét… és felelevenítette a gyerekrablást.
A Variety leadta a sztorit. A People, a Los Angeles Times, az
Entertainment Weekly mind ott dörömbölt az ajtón interjúkat,
nyilatkozatokat, kommentárokat, fotókat kérve.
Aztán felrobbant az internet.
Az interjúk, kommentárok megtagadása nem oltotta el a tüzet. A
forgatás első hetében csak még magasabbra csaptak a lángok,
amikor valakinek sikerült lefényképeznie Cate-et egy külső
díszletben, és eladta egy bulvárlapnak.
Egy tízéves korában készült fotóval együtt közölték egy olyan
fényképét, ahol Jute-nak volt öltözve, és a középső ujját a magasba
tartja.
 A KISLÁNY VESZTETT A TINÉDZSER LÁZADÓVAL SZEMBEN
Caitlyn Sullivan csúnya titkai

A közösségi média felkapta a sztorit, és tovább dagasztotta.

Cate haragosan fortyogva ült Darlie lakókocsijában a hátsó
parkolóban, várva, hogy a következő jelenethez szólítsák őket.
– Tudom, hogyan működik. Tudom, miért csinálják. Csak azt
nem értem, miért érdekel ez ennyire valakit.
– Dehogynem érted. Gyerek voltál, akit az anyja kihasznált.
Sajnálom, ha ez böki a csőröd.
Cate a fejét rázta.
– Tudom, mi az.
– Szóval ez nagy szívás. Ráadásul egyike vagy a hollywoodi
Sullivaneknek, és az kurva nagy dolog.
A piros-fehér pomponlányruhás Darlie egy üveg édesítetlen
borsmentateával hadonászott.
– De még ha nem is lennél, akkor is színész vagy, előadóművész.
Itt nincs tisztességes játék, Cate. Ez az egész baromság része az
árnak.
Az igazság, annak egyszerű volta nem tette könnyebbé a dolgot.
– Tudtam, hogy meg fog történni. De azt hittem, egy ideig
csámcsognak rajta, aztán lassan elhal a lárma, ha nincs, ami táplálja.
– Az emberek táplálják. Azok, akik rákattannak a sztorira, és
miközben az eladó beüti a tonhalas konzervjüket a gépbe, ők kapva
kapnak a mocskon.
– Tudom, hogy veled is csinálják.
– Igen, általában sikerül figyelmen kívül hagynom. De volt
valakim, akivel komoly kapcsolatom volt tavaly. Elmegyek
vacsorázni a partneremmel, és valaki lefényképez minket, ahogy
egymásra mosolygunk, és hirtelen sitty-sutty, mindenhol ott van,
hogy mit csinálunk, és keményen. Én legyintettem volna rá, de a
srác, akivel jártam, nem tudott. Nem akart. Többé-kevésbé elhitte,
ezért… – Darlie vállat vont, belekortyolt a teába. – Ez véget vetett a
kapcsolatunknak.
– Sajnálom.
– Én is. Igazán kedveltem. – Mosolygott, megbökte Cate karját. –
Még ha faszfejnek bizonyult is.
Kopogtak, mire Darlie odapillantott.
– Ms. Maddigan, Ms. Sullivan, várják magukat a forgatáson.
– Köszönjük. Elcsitul majd a lárma – mondta Cate-nek. – Valaki
megcsal valakit, valakit felcsinálnak vagy lecsuknak ittas vezetésért.
Mindig történik valami, szóval…
Felállt, jobbra-balra döntötte a fejét, hogy ellazítsa a nyakát.
– Mellet ki, csak hetykén.
– Már hetyke – állt fel az asztaltól Cate is, és kicsit megemelte a
mellét, hogy bizonyítsa. – A tied jobb, mint az enyém.
Darlie az ajkát biggyesztve szemügyre vette.
– Igaz, de neked hosszabb a lábad. Gyerünk, barátném, fogjuk a
cicimet meg a lábadat, és csináljuk meg azt a jelenetet.
A munka segített. Az is, hogy volt valaki a családon kívül, korban
hozzá közel álló, akivel beszélhetett. A kis mellékszereppel néhány
hét alatt végzett, és addigra, ahogy Darlie megjósolta, a média
figyelme másfelé fordult.
Mivel az apja még legalább egy hétig forgatáson volt, Cate
megvárta, amíg a nagyapjának szabadnapja lesz, hogy sarokba
szorítsa.
A dolgozószobájában talált rá, amelynek ablaka a nagy, zöld
gyepre és a háromszintes szökőkútra nézett.
Nagyapja halványkék pólóban és khaki nadrágban ült az
íróasztalnál, amelyet forgatókönyvek és jegyzetek borítottak. Még
mindig hordta a szerepre növesztett ősz szakállat.
– Végre! Társaság, amely megkímél a forgatókönyvektől,
amelyekben elég ostoba vagyok ahhoz, hogy hagyjam magam
elcsábítani egy nálad alig idősebb lány által, akinek csak a pénzem
kell.
– Tényleg?
 – Ez még azelőtt van, hogy megfojtom. – Ledobta a
forgatókönyvet.
– Talán olyat kellene olvasnod, amelyikben nem vagy ostoba.
Vagy egyáltalán nincs neked szerep.
Hugh a lány kezében tartott forgatókönyvre nézett.
– De neked van egy?
– Hármat kaptam a héten az ügynökömtől. De ezt valószínűleg te
is tudod, mivel a te ügynököd is.
– Hallottam hírét. – Unokája kérdő arcára Hugh a fejét rázta. –
Nem kértem Joelt, hogy bármit küldjön, vagy hogy megmozgassa a
szálakat. De megemlítette, hogy hármat is kapott, amelyről úgy véli,
el kellene olvasnod… és kettőt kifejezetten azzal, hogy neked küldje
el.
– Nekem is azt mondta. Ez az egyik. Itt hagyhatom nálad?
– Persze.
Van valami a hangjában, gondolta Cate.
– Valami baj van?
– Tedd le azt erre a kupacra, aztán gyere velem sétálni egyet.
Jólesne egy kis mozgás, friss levegő, a kert.
– Valami baj van. – De letette a forgatókönyvet. – Elszúrtam
valamit Jute-tal?
– Tökéletes Jute voltál. – Hugh felállt, megkerülte az asztalt, és
Cate-et átkarolva kikísérte a dolgozószobából. – A jövő héten
befejezzük. Határidőre, és a költségvetési keretet sem léptük át.
Apró csodák.
Mézszínű padlócsempén sétáltak a magas mennyezet alatt. A
helyiséget nagy szalonnak hívták, hogy ezzel is hangsúlyozzák a kis
zongorát, a selyemmel bevont kanapékat, a György korabeli antik
asztalokat és szekrényeket.
– Valóban vannak híreim – kezdte Hugh, és a boltíves kétszárnyas
ajtó felé kormányozta Cate-et. – Fel fog zaklatni.
– Valami baj van G-Lillel? Veled?
– Nem. – A teraszon át az egyik kerti ösvény felé terelte. –
Egészségesek vagyunk, mint a makk. Arra gondoltam, várok, amíg
apád visszaér, és Lily is itt lesz, de nem akarom, hogy mástól hallj
róla, mielőtt hazaérkeznek.
– Megijesztesz. Csak mondd el.
– Charlotte-ot feltételes szabadlábra helyezték.
– Hogy Charlotte-ot…
Egy pillanatra minden mozdulatlanná dermedt. Cate látott egy
pillangót, amely könnyedén, szabadon szárnyalt, mielőtt vajsárgán
megállapodott egy sötétkék virágon.
– Nem hiszem, hogy idejönne, Catey. Egyelőre nem hagyhatja el
az államot, de nem hiszem, hogy visszajönne Los Angelesbe. Csak
gúny és szégyen várna itt rá, semmi más.
– Honnan tudod, hogy kiengedik?
– Red Buckman rendszeresen tájékoztat minket. Emlékszel
Buckman seriffre?
Szitakötő röppent elé, csak egy szivárványszínekben játszó
villanás, és már tova is tűnt.
– Emlékszem. Szoktam írni neki, és Juliának… az egész
családnak évente legalább egyszer. Nos, Juliának többször is.
– Tényleg? – fordult szembe vele Hugh. – Nem is tudtam.
– Tudatni akartam velük, hogy vagyok. Szerettem volna tudni,
hogy vannak. Nem búcsúztam el tőlük, amikor elmentünk. Azt
hiszem, meg akartam tartani ezt a kapcsolatot. Ööö, Dillon
főiskolára jár. Red még mindig szörfözik.
Csecsemőököl nagyságú darázs röpült el zümmögve a rózsabokor
mellett.
Csupa élet körülöttük minden. Miért érzi mégis úgy, hogy az
övének vége?
Megbotlott, ahogy a súly ránehezedett, egyenesen a tüdejére,
amely megszűnt dolgozni.
– Nem kapok levegőt.
– Dehogynem. Nézz rám! Gyerünk, Cate, egyenesen a
szemembe. Be és ki. Csak lassan, nyugodtan. Be és ki.
A tenyerébe fogta a lány arcát, fogva tartotta a tekintetét, és egyre
csak azt hajtogatta, hogy lélegezzen.
 – Fáj a mellkasom.
– Tudom. Be, szép lassan, és ki, szép lassan.
Évek teltek el, gondolta Cate, legalább három év, hogy nem volt
pánikrohama. A pokolba azzal az átkozott Charlotte-tal!
– Üljünk le. Hozok neked vizet.
– Nem akarom látni.
– Nem kell. Itt sohasem lesz szívesen látott vendég, sohasem
juthat át azokon a kapukon. Az apádé a teljes felügyeleti jog,
emlékszel?
Hugh sajgó szívvel kísérte vissza a ház felé a lányt.
– Mindenesetre már majdnem tizennyolc vagy. Az én kislányom
nemsokára nagykorú lesz.
– Sparks és Denby?
– Még éveik vannak. Éveik. Ráadásul semmi okuk, hogy valaha
is visszajöjjenek ide. Gyere, ülj le ide. Leülünk a medence mellé. Ó,
Consuela.
Az asszony biztosan látta, hogy úgy támogatja Cate-et, mint egy
baleset áldozatát, döbbent rá abból, ahogy Consuela kirohant a
házból.
– Hoznál nekünk vizet?
Miközben az asszony visszairamodott a házba, Hugh az egyik
napernyő alatti székbe segítette Cate-et.
– Leülünk itt az árnyékba, szívunk egy kis friss levegőt.
– Minden rendben. Jól vagyok, csak… meggyőztem magam,
hogy teljes tíz évig börtönben lesz. Segített, hogy elhiggyem. De
nem számít. – Letörölte a hideg verejtéket az arcáról. – Nem fog
számítani. Ne mondd el apának, kérlek, hogy pánikrohamom volt.
Hetekig aggódna, és már jól vagyok.
Hugh leguggolt elé, a kezét simogatta.
– Nem mondok neki semmit. Most figyelj rám, Caitlyn. Nem
árthat neked többé. Nincs számára semmi ebben a városban. Olcsó
kis színésznő volt, mielőtt lecsukták.
– Azt hiszem, csak a neve miatt ment hozzá apához, hogy a
karrierjét egyengesse. Szerintem ugyanezért szült engem. Jó sajtót
jelentett.
– Nem mondok ellent. Köszönöm, Consuela.
Felállt, amikor a szakácsnő, aggódó tekintetét le nem véve Cate-
ről, megjelent egy tálcával, rajta egy kancsó vízzel, amelyben
jégkockák és citromszeletek úszkáltak, poharakkal és egy nedves
ruhával.
Letette a tálcát, vizet töltött, és fogta a ruhát.
Gyengéden megtörölgette vele Cate arcát.
– Mi pobre niña – mormolta.
– Estoy bien, Consuela. Estoy bien.
– Igyál egy kis vizet, kislányom – nyomta a poharat Cate kezébe.
– Mr. Hugh, üljön le, kérem, igyon egy kis vizet. Finom ebédet
főzök maguknak, és azt a limonádét, amit Cate annyira szeret.
Jobban lesz tőle.
– Köszönjük, Consuela.
– De nada.
Intett Cate-nek, hogy igyon még vizet, aztán visszasietett a házba.
– Jól vagyok. Jobban – mondta Cate Hugh-nak. – És igazán
okosabb lehetnék, az eszemmel tudom is. Sohasem törődött velem,
szóval miért akarna most látni? Tudom, hogy így van. Bocsánatot
kérek.
– Bocsánatkérésre semmi szükség. Mondok még valamit
Charlotte-ról, aztán leülünk, és kellemes dolgokról beszélgetünk.
Fogalmam sincs, és soha nem is fogom megtudni, hogy ez a
kicsinyes, gyenge, tehetségtelen, szívtelen ribanc hogyan adhatott
életet olyasvalakinek, mint te.
Ez mosolyt csalt Cate arcára.
– A Sullivan-gének erősek.
– Átkozottul igaz. – Tósztra emelte a poharát, és ivás közben a
lányt fürkészte. – És a Dunn-gének is ott vannak, mert istenemre
mondom, napról napra jobban hasonlítasz a nagymamádra, Livre.
– Még ezzel is? – húzgálta meg kék frufruját Cate.
– Még azzal is. Most pedig mesélj a szerepről, amelyre fáj a
fogad.
 – Nos, nem olyan, mint Jute. Három testvér közül ő a legidősebb,
és próbál megbirkózni azzal, hogy özvegy édesapja egy állás miatt
az egész családot átköltözteti Atlanta külvárosából Los Angelesbe.
– Atlanta. Déli akcentus.
Cate felvonta a szemöldökét, és lágy, kissé vontatott georgiai
akcentussal szólalt meg.
– Azt hiszem, meg tudom oldani.
– Mindig képes voltál erre – jegyezte meg Hugh. – Elkapni egy
hangot. Rendben, mesélj még.
Cate mesélt, megkapta a limonádéját, és együtt ebédeltek a
virágok és pillangók közt. És félretette az anyjával kapcsolatos
gondolatait.
Aznap éjjel Cate félálomban bóbiskolt a bekapcsolt tévé mellett,
amikor a telefon, amelyet még a kezében tartott, bejövő hívást
jelzett.
Kábultan, behunyt szemmel válaszolt.
– Cate vagyok.
Először éneklést hallott, saját gyerekkori hangját. Néhány ütemet
abból a filmből, amelyet nagyapjával közösen csináltak Írországban.
Elmosolyodott.
Aztán valaki sikoltott.
Hirtelen felült, a szeme tágra nyílt.
Valaki nevetett… csúnya hang volt. És a nevetésen át az anyja
hangját hallotta.
– Hazajövök. Gondolj rám! Várj reám!
– Azt hitted, vége? – suttogta valaki. – Sohasem fizettél. De fizetni
fogsz.
Alig kapott levegőt, a telefont az ágyra ejtette. A súly, a
mellkasára nehezedő iszonyatos súly összezúzta a tüdejét. A torka
mintha pipaszár vékonyságúvá szűkült volna.
A szoba elhomályosult körülötte.
Lélegezz! – parancsolt magára, és behunyta a szemét. Lélegezz!
Maga elé képzelte az írországi tavat, az ottani hűvös, nedves levegőt,
miközben jeges verejték gyöngyözött a bőrén.
 Maga elé képzelte, ahogy lassan, nyugodtan beszívja a levegőt.
Elképzelte a farmház kényelmét, a Swiss Miss és a rántotta ízét.
Julia kezének gyengéd simogatását.
A nyomás enyhült, nem szűnt meg, de enyhült. Továbbra is
ügyelve a lélegzetére, kiugrott az ágyból, hogy ellenőrizze a zárakat,
az összes zárat.
Senki sem juthatott be. Senki sem fog.
Hagyta, hogy a lába felmondja a szolgálatot. A padlón ült a most
már néma telefonnal.
Ha az apja otthon volna, tudta, most sikítva rohanna hozzá.
Ha elmondaná neki, ha elmondaná a nagyszüleinek… El kellene,
tudta, hogy el kellene mondania, de…
A padlón ülve felhúzta a térdét, és ráhajtotta a homlokát.
Minden újra leállna. Az apja otthagyná a forgatást, és hazajönne.
Több forgatókönyvet visszautasítana, talán visszavinné őt
Írországba.
Noha titokban vágyott rá, vágyott arra a zöld, biztonságos helyre,
nem lenne jó sem neki, sem az apjának, sem senki másnak a szerettei
közül.
Felvétel, csak egy felvétel. Valami gonosz és elvetemült alak
készített egy felvételt, rá akart ijeszteni, kiderítette a telefonszámát.
Rendben, sikerült neki.
Cate kényszerítette magát, hogy felálljon, kimenjen a konyhába.
Minden lámpát felkapcsolt, így a helyiség fényárban fürdött. És
biztonságos, emlékeztette magát.
A falak, a kapu, a biztonsági rendszer, a zárak. Mind biztonságot
jelentenek.
Kivett egy üveg vizet, hosszasan ivott, míg égő, elszorult torka
ismét hűvössé vált, s újra szabadon tudott nyelni.
Megváltoztatja a telefonszámát. Azt fogja mondani, hogy egy
riporter – honnan tudhatná, hogy nem riporter volt? – kiderítette.
Semmit sem fog mondani, csak megváltoztatja.
Senkinek sem kell miatta aggódnia, mert meg tud birkózni a
dologgal.
 S bárki volt is az a gonosz alak, nem kapja meg az elégtételt,
hogy sikerült ráijesztenie.
Kényszerítette magát, hogy lekapcsolja a konyhai világítást, aztán
kikapcsolta a telefont is arra az esetre, ha esetleg valaki újra hívni
próbálná. De a hálószobában már nem tudott szembenézni a
csenddel vagy a sötéttel, ezért bekapcsolva hagyta a tévét és a
világítást.
– Nem én vagyok bezárva – mormolta, és csak azért is behunyta a
szemét. – Ők ülnek börtönben.
Mégis sok idő telt el, mire elaludt.

Senkinek sem mondta el. Egy nap múlva, egy csendes éjszaka után a
nyugtalanság elhalványult. Ez is csak azt jelentette, hogy igaza volt,
amikor egymaga birkózott meg a dologgal.
Tanulnia kellett a tanárnőjével, kutatásokat végzett az őt érdeklő
szereppel kapcsolatban. Sullivan lévén, tizenhét, vagy sem,
komolyan elgondolkodott azon, milyen karriert szeretne építeni.
Megszervezte, és egyedül ment el Ginóhoz, mivel Lily dolgozott.
A kék tincsek tömegét melírcsíkokkal gazdagította, csak mert
tetszett neki.
Ha leszerződik, ami csodálatos módon csak rajta áll, lesz ideje
lenöveszteni, hogy visszatérjen a teljesen feketéhez.
Izgalommal töltötte el a rendezővel és az íróval való első
találkozás, ezért gondosan megválasztotta, mit vegyen fel. Ezúttal
semmi szakadt farmer vagy súlyos bakancs. Az első szakmai
találkozójára vidám, sokszínű átlós csíkokkal tarkított, ujjatlan blúzt
választott, és piros, térdig fűzött szandált.
A találkozón ő Cate Sullivan, a színész. Majd ha aláírta a
szerződést, felveszi a szerepet.
Mivel az apja beleegyezett, hogy egyedül menjen a találkozóra,
ha elviszi a kocsit és a sofőrt, Cate még egy utolsó pillantást vetett a
tükörbe, fogta kis retiküljét, amely ugyanolyan merész kék volt, mint
a melírcsíkjai, és felsétált a nagyházhoz.
 Meg kell szereznie a jogsit, gondolta. Írországban vezetett. Persze
most meg kell tanulnia az út másik oldalán vezetni, ráadásul őrült
forgalomban, de akkor is kell a jogsi.
És egy saját autó. Nem valami uncsi öreg szedán. Inkább egy
vidám, gyors kabrió. Volt megtakarított pénze, és amikor – ha,
emlékeztette magát, ha – aláírja a szerződést, még több lesz.
Megint hozzá lesz kötve a testőrhöz, és Monikával nincs is gond,
de akkor is szüksége van egy autóra, egy kis szabadságra.
De egyelőre jobb, ha Jaspernek kell elboldogulnia a forgalomban.
A férfi szélesen mosolygott, fehér fogai ragyogtak jóképű, sötét
arcában, miközben kinyitotta a csillogó (unalmas) szedán ajtaját.
– Készen áll, Ms. Sullivan?
– Hogy festek?
– Mesésen.
Az elég jó, gondolta Cate, és becsusszant a hátsó ülésre.
Mégis megnézte magát a tükörben, újrarúzsozta a száját. Csak
egy ismerkedés, emlékeztette magát. És az ügynöke is ott lesz.
Ráadásul ők kérték fel a szerepre, és ez is csökkentette
valamelyest a ránehezedő nyomást. Még ha központi figurát játszana
is, akkor is egy sok főszereplős filmről van szó.
Amikor Jasper megállt, Cate az órájára nézett. Nem érkezett
korán, ami kínos, sem későn, ami profihoz nem méltó.
– Legalább egy óra, Jasper. De még valószínűbb, hogy kettő.
Szóval majd írok, ha végeztünk.
– A közelben leszek – mondta a férfi, miközben ajtót nyitott.
– Szurkoljon nekem!
– Tudja, hogy szurkolok.
Talán a járása nem volt túl nyugodt, de a fenébe! Az izgatottsága
valódi, s becsületes tőle, hogy kimutatja, gondolta, miközben
áthaladt a kerthelyiségbe vezető boltív alatt.
Erre a kettőre akarta építeni a karrierjét, s most épp ezt teszi. A
karrierjét építi.
A fogadópulthoz lépett.
– Steven McCoyjal van találkozóm.
 – Mr. McCoy már itt van. Kövessen, kérem.
A virágok és zöld növények közt, a kis medencékbe ömlő víz
diszkrét csobogása mellett mutatta az utat. A barackszínű
abroszokkal letakart asztalok mellett a vendégek gyöngyöző italokat
kortyoltak vagy az étlapot tanulmányozták.
Cate érezte a rátapadó tekinteteket, és nyugalmat erőltetett
magára. Ez is az ár része, emlékeztette magát. Fizesd meg, vagy
válassz más munkát.
Felismerte McCoyt, mivel rákeresett az interneten. Jennifer
Grogan, az író. Egymás mellett ültek egy négyes bokszban. Tehát
szemben lesznek vele meg az ügynökével, gondolta.
McCoy felállt, amikor észrevette. Még nem volt negyven, durva
drótszerű haját Dodgers-sapka takarta, amikor dolgozott. Grogan
komoly, fekete keretes szemüveg négyszögletes lencséi mögül nézett
Cate-re.
– Caitlyn! – A férfi hollywoodi módra arcon csókolta. – Örülök,
hogy személyesen is megismerhetem. Jenny, bemutatom neked a mi
Olive-unkat.
– Ismerem a mostohanagyanyját.
– Mondta. Azt is, hogy szereti a karaktereit, hogy sokoldalú,
értékes nőkről ír.
– Valakinek kell.
– Foglaljon helyet, Cate. – McCoy maga húzta ki neki a széket. –
Van egy üveg San Pellegrinónk, de vethet egy pillantást az itallapra.
– Nem, köszönöm, az tökéletes lesz.
A retikült az ölébe tette, és megvárta, amíg a pincér kitölti a vizet.
– Várunk még valakit, de addig is kérünk egy kis tökvirágot.
Csodás az ízük – mondta McCoy Cate-nek. – Kecskesajttal vannak
töltve.
– Isten mentsen a vegetáriánusoktól – morogta Jenny. – Legalább
egy kis kenyeret hozzon.
– Máris.
A nő savanyú pillantást vetett Cate-re.
– Vagy maga is tofuevő?
 – Nem tudok róla, hogy az lennék. Szeretném megköszönni, Mr.
McCoy…
– Steve.
– Mindkettőjüknek szeretném megköszönni, hogy rám gondoltak
Olive szerepére. Fantasztikus karakter.
– Beszédtanárral kell majd dolgoznia. – Jenny azonnal felkapott
egy kovászos minizsemlét, ahogy a pincér az asztalra tette a
kenyeres kosarat. – Az akcentus, ami nem lehet olyan vaskos, durva,
hogy baltával kelljen nyesegetni, elengedhetetlen a karakterhez, és
része a konfliktusnak és a kulturális sokknak. Jónak kell lennie.
Cate bólintott, ivott egy korty vizet. Aztán georgiai akcentust vitt
a hangjába.
– Boldogan együtt dolgozom a beszédtanárral, ha elvállalom a
szerepet. Olive akcentusa, beszédmintái, hangritmusa részét képezik
mindannak, amitől, legalábbis eleinte, elszigeteltnek érzi magát.
Vagy legalábbis ezt olvastam róla.
Jenny kettétörte a minizsemlét, és a felét bekapta.
– Jó, ez remek. A fenébe! Most akkor mire fogok panaszkodni?
– Találsz majd valamit. Itt van Joel.
– Bocs, feltartottak, mint mindig.
Az alacsony és kerek Joel Mitchell úgy puszilta meg Cate feje
búbját, mint egy nagybácsi. Leült a lány mellé, golfinge olyan piros
volt, mint Cate szandálja.
A koponyája majdnem teljesen tar volt, széles rózsaszín bőrsáv
választotta el a két oldalt növő ősz tincseket. Vastag, színezett
lencséjű szemüveget viselt, s olyan hírnévvel dicsekedhetett, hogy az
utolsó cseppet is kisajtolja a megbízókból az ügyfelei számára.
– Szóval. – Nagy kortyokban ivott. – Hát a megszólalásig Olive?
Ráadásul imádnivaló! A fenébe, te lány, kiköpött Livvy vagy.
– A nagypapa is mondta a minap.
– A szemem láttára nőttél fel. Mit szólnátok hozzá, ha rendelnénk
valami rendes kaját… mert látom, Steve már megint a tököt
nyomatja. Pokoli jó hamburgert csinálnak itt… igazit. Kérjünk egy
étlapot, aztán beszélhetünk az üzletről is.
 McCoy jelzett a pincérnek.
Cate látta, hogy a keze megfagy a levegőben, a szeme
elkerekedik.
Mielőtt megfordulhatott volna, hogy megnézze, mitől döbbent így
meg, a nevét hallotta.
– Caitlyn! Ó istenem, drága kicsikém!
Megragadták, felrántották a székről, s máris a másik szoros
ölelésében találta magát. Ismerte ezt a hangot, ismerte ezt az illatot.
Küzdött, hogy kiszabaduljon.
– Ó, milyen nagy vagy már! Milyen gyönyörű! – Charlotte
összevissza csókolta az arcát, a haját, miközben zokogott. – Bocsáss
meg, drágám, bocsáss meg nekem!
– Szállj le rólam! Tűnj el! Szedjék le rólam!
A levegő a tüdejében rekedt, s mázsányi súlyok zuhantak a
mellkasára. A köré fonódott kar mintha össze akarná roppantani,
kiszorította belőle az életet, az öntudatát, a terveit.
Másodpercek, csupán másodpercek kellettek ahhoz, hogy ismét a
beszögezett ablakú, bezárt szobában találja magát.
Cate levegőért kapkodva nagyot taszított anyján, és kiszabadult.
Látta Charlotte-ot, a szeméből könnyek patakzottak, az ajka
remegett, és kezét az arcához emelte, mintha megütötték volna.
– Ezt megérdemeltem. Igen. De könyörgök. – Térdre ereszkedett,
a tenyerét összeszorította, mintha imádkozna. – Bocsáss meg!
– Takarodj a közeléből! – Joel már talpon volt, a nő felé lódult.
A zokogás, kiabálás, zsongó hangok káoszában Cate rohant.
Rohant, mint akkor éjjel az erdőben, el, csak el. Bárhová, csak el
innen. Átfutott a kereszteződéseken, a szemből közeledő autókra
vakon, a felharsanó dudákra, csikorgó kerekekre süketen.
El, csak el innen, a préda menekül a vadász elől.
A füle csengett, a szíve majd kiugrott, úgy szaladt, futott, amíg a
lába felmondta a szolgálatot.
Remegve, pánikroham verejtékében fürödve tapadt egy épület
falához. A szeme előtt lassan oszlott a vörös köd, és a fejében
sikoltozó hangokon lassan áttört az utca zaja.
 Autók, naptól szikrázó krómfelületek, egy cipősarok kopogása a
járdán, ahogy egy nő jött ki az egyik boltból, két fényes
bevásárlószatyrot cipelve.
Eltévedt, döbbent rá. Ugyanúgy, mint az erdőben, csak itt túl
meleg volt, túl fényes minden. Nem hallja az óceán hangját, csak a
forgalom dübörgését.
Elhagyta a táskáját, a telefonját… nem volt semmije.
De Cate még megvan, emlékeztette magát, és egy pillanatra
behunyta a szemét. Összeszedte magát, s noha alig érezte a lábát,
odasétált egy bolt ajtajához.
A benti hűvös, illatos helyiségben két nőt látott, egy fiatal,
pálcika vékonyságút cukorkarózsaszínben, és egy idősebbet
halásznadrágban és ropogós fehér blúzban.
A fiatalabb megfordult, és a homloka ráncba szaladt, ahogy
végignézett Cate-en.
– Megbocsát egy pillanatra – mondta az idősebbnek, és
rosszallásába jókora adag undor is vegyült, ahogy Cate-hez sietett. –
Ha nyilvános mosdót keres, próbálkozzon a Starbucksszal.
– Nekem… fel kell hívnom valakit. Telefonálhatnék innen?
– Nem. Menjen innen. Vendégem van.
– Elvesztettem a táskámat, a telefonomat, sze…
– El kell mennie. Most!
– Mi ütött beléd? – Az idősebb nő is odajött, félretolta a fiatalt. –
Menj, hozz ennek a lánynak egy kis vizet. Mi történt, édesem?
– Ms. Langston…
Az idősebb nő odakapta a fejét, a tekintete szinte lyukat égetett a
fiatalba.
– Azt mondtam, hozz vizet! – Átölelte Cate vállát, és egy székhez
kísérte. – Ülj le, vegyél levegőt.
Hátulról másik nő jött elő, megtorpant, majd hozzájuk sietett.
– Mi történt?
– Ennek a lánynak segítségre van szüksége. Most küldtem el
vízért azt a szívtelen lepcses szájú eladódat, akit visszavettél.
– Adj egy percet.
 Ms. Langston megfogta Cate kezét, kicsit megszorította.
– Szeretnéd, ha kihívnám a rendőrséget?
– Nem, dehogy. Elejtettem a táskámat… a telefonomat.
– Semmi baj. Használhatod az enyémet. Hogy hívnak?
– Cate. Cate Sullivan.
– Gloria vagyok – kezdte, miközben a hatalmas Prada-táskában
kutatott a mobilja után. Aztán résnyire szűkült a szeme. – Aidan
Sullivan lánya vagy?
– Igen.
– A férjem rendezte őt a Kompromisszumokban. Hollywood
kicsiny, vérfertőző világ, nem igaz? Itt van Randi a vízzel. És végre
megvan a telefonom is.
A harmadik nő – aki korban valahol a másik kettő közt lehetett –
egy magas, karcsú poharat nyújtott Cate felé.
– Köszönöm. Én…
A telefonra meredt, próbálta felidézni Jasper számát. Beütötte, és
megkönnyebbülten behunyta a szemét, amikor meghallotta Jasper
hangját.
– Jasper, Cate vagyok.
– Ó, kisasszony, hála istennek! Mr. Mitchell most ért el. Épp fel
akartam hívni az édesapját.
– Ne, kérem, ne tegye! Ha megtenné, hogy értem jön. Én… –
Gloriára nézett. – Nem tudom, hol vagyok pontosan.
– Unique Boutique – mondta Randi, és megadott egy Rodeo
Drive-i címet.
– Megvan, kisasszony. Néhány perc, és ott vagyok. Csak üljön ott
nyugodtan.
– Rendben, köszönöm. – Visszaadta a telefont Gloriának. –
Nagyon szépen köszönöm.
– Szívesen. – Gloria hosszú, sötét pillantást vetett a bolt hátsó
traktusa felé. – Ezt nevezik emberségnek.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A csatornák, a kábeltévék leadtak egy videót, amelyet valaki a

telefonján rögzített. Az internetet és az újságokat elárasztották a
kényszerű ölelésről, a térden állva könyörgő Charlotte-ról készült
fotók, vagy amikor a kezét az arcára szorítja, mintha Cate megütötte
volna.
Hugh undorodva csapta le az országos pletykalapot, amelynek
első oldalán harsogó főcím hirdette:

BŰNBÁNÓ ANYA
ENGESZTELHETETLEN GYERMEK
Charlotte Dupont szívfájdalma

– Megrendezte az egészet. Valaki elárulta neki, hol lesz Cate, és

mikor, de ha megtudom, ki volt…
Elhallgatott, a keze ökölbe szorult.
– Állj be a sorba – vetette oda neki Lily, aki dúltan rótta a
dolgozószobát, míg Aidan a kertre néző ajtónál állt, és kifelé bámult.
– Alábecsültük – mondta halkan Aidan –, még azok után is, amit
tett. Alig néhány napja engedték ki, és máris felhasználta Cate-et,
hogy reklámot csináljon magának. A képek, biztos volt egy
paparazzója. Már készen állt a történettel.
– Szerzünk távolságtartási végzést. Ez az első – mondta Hugh. –
Az kézzelfogható, és ha újra megpróbál Cate közelébe férkőzni,
mehet vissza a börtönbe.
– Mindnyájan túl mélyen benne vagyunk már a saját
projektjeinkben ahhoz, hogy most otthagyjuk, de amint befejeztük a
forgatást, visszaviszem Cate-et Írországba. Ott kellett volna
maradnunk.
 – Elvihetném Big Surbe – javasolta Hugh. – Ingázhatok, amikor
szükség van rám az utómunkálatoknál.
– Nem. – Cate állt az ajtóban. – Nem megyek Big Surbe, sem
Írországba, sem máshová. – A fejét rázta, amikor Hugh indult, hogy
egy forgatókönyvvel letakarja az újságot. – Láttam már, nagyapa.
Nem védelmezhettek örökké.
– Akarsz fogadni?
Cate Lilyhez lépett, megszorította a kezét.
– Tudom, hogy elszúrtam. De igen – erősködött, mielőtt a másik
három tiltakozhatott volna. – Szembe kellett volna szállnom vele. Ha
lesz legközelebb, megteszem.
– Nem lesz. A távolságtartási végzés nem alku tárgya – jelentette
ki Hugh.
– Nekem megfelel. Nagyon remélem, hogy megszegi, és
visszakerül a börtönbe. De nem hagyom, hogy gyávává tegyen,
pedig megtette. Ha ezt akarja, ezt a reklámszennyet, az övé lehet.
Tudom, hogy egy újabb csapat rohadt riporter fog ostromolni, hogy
nyilatkozzak, mondjam el a saját változatomat.
– Nem fogsz beszélni a sajtóval erről – ment oda hozzá Aidan, és
megfogta a vállát.
– Nem, persze hogy nem. Nem adom meg neki ezt az elégtételt.
Itt mindenki, mindegyikőtök megadta nekem, amire szükségem volt,
hogy kijussak abból a szobából évekkel ezelőtt. És mindnyájan
segítettetek abban, hogy most megtegyem, amit tennem kell.
Szóltam Joelnek, hogy fogadja el az ajánlatot. Megcsinálom a filmet.
– Cate. – Aidan most gyengéden simogatta meg a lány haját. –
Nem vagyok biztos benne, hogy tisztában vagy vele, minek teszed ki
magad. Még a biztonságiakkal együtt, még ha bele is egyeznek egy
zárt forgatásba, még több sztori, még több fotó lesz.
– Ha nem csinálom meg, akkor is még több fotó és még több
sztori lesz, mert kiszivárgott, hogy épp erről volt megbeszélésem,
amikor rám tört. Ha most elsétálok, ő győz.
Miután megérintette az apja szívét, magasba emelte a karját.
 – Mondhatjátok, hogy nincs miért szégyenkeznem, mégis
szégyellem magam. Magamért kell megtennem, hogy
bebizonyítsam, nem számít, hogyan próbál bemocskolni. Ez többé
nem egy film, projekt vagy szerep. Ez most már arról szól, hogyan
érzek magammal kapcsolatban. És jelenleg nagyon is kicsinek érzem
magam.
Aidan magához ölelte, és arcát a feje tetején nyugtatta.
– Nem állok az utadba. De ki kell dolgoznunk, milyen
óvintézkedéseket tegyünk.
– Az ilyen nyilvánosság előcsalja a bolondokat – mutatott rá Lily.
– Lehetek büszke rád, és az is vagyok, amiért kezedbe vetted az
életedet. De akkor is megvédünk.
– Testőrt fogadok. Használom az autót és a sofőrt. Sehová sem
megyek egyedül. Egyelőre marad az itt és a stúdió.
– Most sikerült megint felbosszantanom magam. – Lily a haragtól
kőkemény arccal az egyik székbe vetette magát. – A lány tizennyolc
lesz, Hugh, az ég szerelmére! A rosszfiú miatt kellene aggódnunk,
akibe azt hiszi, hogy szerelmes, a klubok miatt, ahová belóg.
– Remélem, eljutok oda is. – Cate-nek sikerült mosolyt erőltetnie
magára. – Talán kicsit késve a menetrendhez képest.

Mialatt Cate az előkészületekre összpontosított, Charlotte rótta a

köröket.
Istenem, mennyire hiányzott neki a kamera, a reflektorfény, a
figyelem! Amikor beült a fodrász vagy a sminkes székébe a talk
show kezdete előtt, nem számított, hogy rosszallást vagy
elragadtatást érzett-e a levegőben.
Műsorban volt!
Tudta, hogyan játssza a szerepét. Végül is hét éve volt rá, hogy
finomítson rajta. Megbánás azért, amit tett, szomorúság amiatt, amit
vesztett, és halvány, bizonytalan remény egy második esélyre.
S csak egy apró utalás arra, hogy Denby és Grant az igazi bűnös.
 Hazudtak neki, annyira ráijesztettek, hogy végül borzalmas
dolgot tett.
Az interjú előtt átnézte a ruhatárát. Igaz, hogy csak egy
harmadosztályú pletykalapról volt szó, de címlapra kerül.
Új ruhákra lesz szüksége, egy sztár ruhatárára, de egyelőre az
egyszerűnél kell maradnia. Nem a teljesen unalmasnál, gondolta,
miközben a ramaty házban, amelyet bérelt, mogorva tekintettel
szemügyre vette a szekrényben lógó ruhák szerény választékát.
Sohasem menne el odáig, hogy unalmas ruhákat hordjon, de az
egyszerű, tiszta vonalak, semmi kirívó egyelőre megteszi.
Tehát… fekete sztreccsnadrág – úgy edzett a börtönben, mint az
állat, hogy megtartsa az alakját –, mélyen kivágott, halványkék
tunika.
Semmi merész szín.
Kiterítette a választott ruhadarabokat, aztán leült az íróasztalhoz –
bútorozottan vette ki a ramaty házat –, amelyet sminkasztalnak
használt, és elővette a remek sminktükröt, amelyre nem sajnálta a
pénzt, mert beruházásnak tekintette.
Szüksége van némi barnaságra, de egyelőre a sápadtság működik.
Amint lesz pár szabad hete, dolgoznia kell. Semmi drasztikust, de
nagyon elege volt már a szerepek nézéséből.
A tükörhöz hasonlóan kiváló bőrápolási és sminktermékekre is
beruházott. Az olcsó nem kifizetődő. Ráadásul keresett egy kis
pluszt is azzal, hogy kisminkelte a többi rabot a látogatási napokon.
Egy órát töltött azzal, hogy tökéletesítse az arcát. A tiszta,
látszatra sminktelen arc ügyességet igényelt.
Öltözés közben próbált… és tervezett. Az interjúk és szereplések
jelenlegi folyama nem fog örökké tartani. Kénytelen lesz elfogadni az
asztalán lévő ajánlatok egyikét. Sovány választék: kettő nem kerül
mozikba, csak videón adják ki, a harmadik pedig azt kéri, hogy valami
őrültet játsszon egy B kategóriás horrorfilmben, ahol az első jelenetben
darabokra szabdalják.
Baromság!
 Talán kitalálhatná, hogyan zsonglőrködjön a másik két ajánlattal,
amíg újra beindul az üzlet. És az még több sajtószereplést jelentene.
Kapcsolatokat kell szereznie. Ha találna egy férfit, aki támogatná
a karrierjét… és kimenekítené ebből a ramaty házból… akkor újra
igazán nyeregben volna.
Egy öreg, gazdag férfit, töprengett. Csak ennyit kellene tennie?
Ha jól csinálja, királynőként élhet.
Ezúttal nem eshet teherbe, hogy azzal ugrasson be egy újabb
férfit a házasságba. Ahhoz már akkor is túl késő, ha a gyomra be
tudná venni még egy gyerek gondolatát. De a szex, jó adag
hízelgéssel, rajongással meg bármilyen baromsággal fűszerezve, ami
bejön, megteszi.
Keres egyet, ezúttal a megfelelőt, kellemetlen családi kapcsolatok
és beavatkozások nélkül.
De addig is…
Miközben a parfümmintás üvegből néhány cseppet a csuklójára
és a nyakára kent, Cate-re gondolt.
Talán sohasem akarta azt a gyereket, talán csak az eszközt látta
Cate-ben a céljai eléréséhez, de akkor is királykisasszonyként bánt
azzal az önző, hálátlan lánnyal.
Gyönyörű ruhákban járatta, gondolta Charlotte, ahogy kisétált az
apró nappaliba a ronda, tengerészkék kanapéval és szörnyű
lámpáival. A legjobb ruhákban járatta, hivatásos gyereklányt
fogadott mellé. Egy dadust… és mellesleg forduljon fel az a Nina.
Talán nem a legjobb lakberendezőre bízta a gyerekszobát? Nem a
legtündéribb kis gyémánt fülbevalót vette meg a lánynak, amikor
kifúratta a fülét?
Egyetlen hibát követett el, és az sem igazán az ő hibája volt, de
egyetlen hiba, és a Sullivanek máris szörnyetegnek próbálták
feltüntetni.
Végignézett a bézs színű falakon, a használt bútorokon, kinézett
az utcára, amely alig néhány lépésre volt a bejárati ajtótól.
Szemében az önsajnálat könnyei csillogtak. Évekig őszintén hitte,
hogy a börtönnél semmi sem lehet rosszabb. A bezáródó cellaajtó
hangja, az izzadságszag, és ami még rosszabb, az alantas munka és
az undorító étel.
A teljes magány.
De ez mennyivel jobb?
Cate csak néhány órát – órát! – töltött abban a szobában, és ezért
Charlotte-nak hét év járt egy cellában, most pedig mennyit kell még
kibírnia ebben a szörnyű házban?
Ez nem igazságos, egyszerűen nem igazságos.
Érezte, hogyan süllyed a depresszióba, de ekkor meghallotta a
kopogást. Visszapislogta a könnyeit, felvette a bátor, mégis szomorú
arcot, amelyet tökélyre fejlesztett.
És indult, hogy eljátssza a következő jelenetet.

A lakókocsijában Cate két pohárba ásványvizet töltött.

– Annyira örülök, hogy itt vagy, Darlie!
– Ahogy mondtam, találkozóm volt, és gondoltam, beugrom.
Hogy vagy?
Cate Darlie-val ült a kisasztalnál bolyhos, rózsaszín pulóverében,
amelyet a következő jelenethez viselt.
– Jól. Steve… igazán nagyszerű rendező. Tényleg ki tudja hozni
belőled a legjobbat. A két srác, aki a bátyáimat játssza, fantasztikus,
különösen a fiatalabbik. És szédületes jó fejek. Ráadásul most is van
egy fura öribarim, aki folyton megnevettet.
– Szuper. – Darlie ivott egy kortyot. – Akkor most áruld el, hogy
vagy.
– Ó, a francba! – Cate hátradőlt, és egy pillanatra behunyta a
szemét. – Jó a szerep, és azt hiszem, jól is csinálom. De az a nő
elvette tőlem az örömet, Darlie. Nem találok örömet a munkában.
Még mindig történetekkel áll elő. Valami videót csinál. Tudom, hogy
a munka része, ahogy mondtad is egyszer, de nem tudok túllépni
rajta. Teleobjektívvel lekapnak, ahogy a nagyszüleimnél a
medencénél ülök.
– Meztelen voltál?
 – Haha.
– Na látod – paskolta meg Darlie. – Mindig lehet rosszabb.
– Lett is. Volt néhány jelenetünk külső helyszínen, és valaki
kiszivárogtatta. Szóval ott nyüzsögtek, fotóztak, és kérdéseket
kiabáltak, csak mert elkövettem azt a hibát, hogy azt hittem,
elmehetek a filmes testvéreimmel egy pizzázóba ebédelni. Csak
hogy csináljak valamit. De tudod, mi a legrosszabb? Az egyikük
zaklatta a nagyapám szakácsnőjét, a világ legaranyosabb asszonyát,
amikor az a piacon volt. Megfenyegette, Darlie, megfenyegette,
hogy feljelenti a bevándorlásiaknál, ha nem engedi, hogy a
közelembe férkőzzön. Amerikai állampolgár, a fene vigye el, de
sikerült megijesztenie.
– Oké, bassza meg. Ez nem része a munkának. Egyik sem.
– Talán nem, de nem tudom leállítani, amíg a szakmában vagyok.
– Ne add fel, Cate. Jó vagy, nagyon jó.
– Az élvezet. – Cate csettintett. – Oda az élvezet.
– Ez szívás. Cukorra van szükségünk.
Cate szemöldöke a magasba szökkent döbbenetében.
– Neked? Cukorra?
– Válság esetére – magyarázta Darlie a táskájában kutakodva. – A
vésztartalékom.
Cate csak nézte a zacskót, amelyet Darlie elővett és kinyitott.
– Mogyoróvajas drazsé a vésztartalékod?
– Ne ítélj el! – Miután kivett egyet, Darlie Cate felé kínálta a
zacskót. – Mit fogsz most csinálni?
– Még nem tudom. – De különös módon megnyugtatta, hogy ott
ült abban a szándékosan csúf pulóverben, és cukordrazsét evett a
barátnőjével. – Befejezem, amit elkezdtem, és a lehető legjobb
teljesítményt nyújtom. Aztán nem tudom. A családommal nem
beszélhetek erről, most nem. Így is állandóan aggódnak értem, és
azzal is nehéz megbirkóznom.
– Basszák meg… nem a családod. A többiek.
– Ez önsajnálat – ismerte be Cate. – A Határozott talán
hamarosan kijön. Nem vehetek részt a reklámhadjáratban. Nem
tudok elmenni a bemutatóra… anélkül, hogy ne stresszelném a
családomat, meg magamat is.
– Nem éri meg.
– Nem éri meg. – Az asztalra könyökölve állát az öklére hajtotta.
– Írország óta nem is csókoltam meg fiút, mármint Cate-ként
– Jaj!
Cate az önsajnálatban dagonyázva egész marék drazsét elvett.
– Szűzen fogok meghalni.
– Nem, az kizárt. Azzal az arccal, lábbal és az idegesítően pozitív
gondolkodásmódoddal biztos nem.
Cate felhorkant, bekapott néhány drazsét.
– De már nagyon esedékes lenne egy kis tipitapi, még akkor is, ha
azt nézzük, milyen pici a cicid.
– Nekem mondod. – És Cate rájött, hogy képes mosolyogni,
méghozzá őszintén. – Nagyon hiányoztál.
– Te is nekem.
– És ennyi bőven elég is rólam. Mesélj, mi van veled, hogy az
irigységet is hozzáadhassam a listámhoz.
Cate felnézett, amikor kopogtak a lakókocsi ajtaján.
– Várják a forgatáson, Ms. Sullivan.
– Bocs, a fenébe. Az egész időt azzal töltöttem, hogy kisírjam
magam a válladon.
– Majd megszárítkozom. Figyu, mit szólnál, ha írnék sms-ben, és
keresnénk valami időpontot, amikor közösen lóghatunk. Elmehetnék
hozzád.
– Az remek volna. Komolyan.
Együtt léptek ki. Darlie átölelte Cate derekát, és Cate viszonozta
a gesztust.
– Szívesen maradnék, és nézném, ahogy dolgozol, de még be kell
jelentkeznem. Randim van estére, méghozzá ígéretes.
– Ribanc.
Darlie nevetve fordult el.
Huszonnégy órán belül az egyik bulvárlapban megjelent egy
szemcsés kép, amelyen a két lány ölelkezett.
 HOLLYWOOD ÜDVÖSKÉI
VALÓJÁBAN EGY PÁR LENNÉNEK?
Darlie és Cate titkos románca

A spekulatív cikkben, amelyben azt pedzegették, hogy a két

színésznő közt barátságnál több alakult ki a Határozott talán
forgatásán, Charlotte nyilatkozatát is idézték.
– Támogatom a lányomat az életmódjától vagy a szexuális
irányultságától függetlenül. A szívnek nem lehet parancsolni, tudja,
mit akar. Az én szívem csak Caitlyn boldogságát akarja.
Cate lenyelte, mi mást tehetett volna? De olyan fájdalmat okozott,
amelyet nem tudott megmagyarázni.
És amikor egy kulcsjelenetben ötször egymás után bakizott a
szövegben, érezte, hogy valami összetörik benne.
– Bocsánat. – Könnyek szivárogtak át a repedésen, a torkát
kezdték fojtogatni. – Csak arra…
– Ebédidő – jelentette be McCoy. – Cate, van számomra egy
perced?
Nem fog sírni, ígérte meg magának a lány. Nem sírhat, és nem is
fog, nem áll be a túlérzékeny, érzelmileg túlfűtött színészek sorába,
akik képtelenek kezelni egy konfliktust.
– Sajnálom – kért újra bocsánatot, amikor a férfi odament hozzá a
gyorsan kiürülő díszletkonyhában.
A díszlet pont úgy fest, ahogy most érzi magát, döbbent rá. Teljes
káosz. Épp ez volt a jelenet lényege, amit folyton elrontott.
– Ülj le! – intett a férfi a padlóra, és lábát keresztezve maga is
lehuppant.
Az egyensúlyából kibillent Cate kicsit tétovázott, aztán leült
mellé.
– Tudom a szövegem – kezdte. – Ismerem a jelenetet. Nem
tudom, mi bajom van.
– Én tudom. Valahol máshol vagy, amikor itt kellene lenned.
Máshol jár az eszed, Cate. Nemcsak a szövegről van szó, nem adod
bele a szívedet, az elkeseredésed, a felgyülemlett haragot, amely
végül a robbanáshoz vezet. Csak átsétálsz a jeleneten.
– Jobb leszek.
– Szükséged is lesz rá. Bármi is vonja el a figyelmed, meg kell
szabadulnod tőle. És ha hagyod, hogy az a szennylap kikészítsen,
meg kell erősödnöd.
– Próbálok. Siránkozik miattam a Hollywood Confessionsben,
meg kell erősödnöm, siránkozik Joey Riversben, légy kemény, Cate.
A Celeb Secrets Magazine címlapsztoriban hozza le a siránkozását?
Ne törődj vele, Cate, csak keményen, a fenébe! És így tovább, és így
tovább.
Felpattant, a karját a magasba emelte. Szeretett volna valamit
odavágni, összetörni.
Mindent összetörni!
– És most, miután hetekig üldöztek, jön ez? Még barátnőm sem
lehet? Valaki, akivel anélkül beszélgethetek, hogy sárral dobálnának
meg? És mi lenne, ha tényleg leszbikus volnék, vagy Darlie lenne az,
de még nem állnánk készen, hogy a nyilvánosság elé lépjünk vele?
Milyen károkat okozna ez egy olyan fiatalnak, aki csak most próbál
tisztába kerülni azzal, ki is ő valójában? Tudom, hogy efféle szarságok
megtörténnek, oké? Legyek keményebb? Az isten verje meg! Az egész
életem a nagyapa házának kerítése mögött és itt, a forgatáson zajlik.
Nincs életem! Nem mehetek el, hogy pizzát vegyek magamnak, vagy
egy üzletbe, koncertre, egy átkozott moziba. Nem hagynak békén. Az a
nő gondoskodik róla. Mert még mindig én vagyok az átkozott
aranytojást tojó tyúkja! Mindig is csak ennyit jelentettem neki.
Felállt, a keze ökölbe szorult, arcán dühös könnyek patakzottak,
zihálva kapkodta a levegőt.
McCoy bólintott, a tekintetét nem vette le a lány arcáról.
– Két dolgot mondanék. Az elsőt mint ember, apa és barát.
Minden, amit mondtál, igaz, és jogos, hogy rosszul vagy tőle, eleged
van belőle, hogy felbosszant. Nem igazságos, nem helyes és nem
tisztességes.
 Újra megütögette maga mellett a padlót, és megvárta, amíg a
lány, látható vonakodással, ismét leül.
– Semmit sem mondtam neked Charlotte Dupont-ról. Lehet, hogy
ez hiba volt, tehát most elmondom, hogy hitvány nőszemély. Minden
szempontból és minden szinten megvetésre méltó alak, és nagyon
sajnálom, ami veled történt, ami most történik veled. Nem érdemled
meg.
– Az élet nem arról szól, hogy mit érdemlünk. Ezt nagyon korán
megtanultam.
– Jó lecke – értett vele egyet McCoy. – De remélem, hogy
Charlotte azt kapja, amit érdemel. Jobban aggaszt, hogy kaphatta
valaki lencsevégre azt a képet, mint az, hogy mit írtak rólatok.
Szeretném, ha tudnád, nagyon komolyan elbeszélgettem a
biztonságiakkal.
– Oké, rendben, nem kellett volna mindezt magára zúdítanom.
Nem a maga hibája.
– Várj. A második dolog, és ezt most a rendeződként mondom
neked. Használd ezeket az érzelmeket, az elkeseredésed, a haragod,
ezt az egész szart. Ezt akarom látni. Menj, egyél valamit, a sminkes
csináljon valamit az arcoddal, aztán gyere vissza, és add mindezt
nekem. Vágj vissza. Fizess vissza a seggfejeknek, és add nekem.
Cate megtette, csak a szerepére koncentrált, megkeményedett. A
forgatás következő heteiben döntést hozott.

Várt. Színészként ismerte az időzítés értékét. Különben is, közeledett

a karácsony, ami ebben az évben azt jelentette, hogy visszatérnek
Big Surbe egy nagy Sullivan klán ünnepségre.
Eddig könnyen elkerülte a visszamenetelt, ürügynek megfelelt a
munka, az iskola, hogy a családjának szüksége van rá Írországban,
aztán Los Angelesben.
De idén az időbeosztások összeálltak, és a nagyapját olyan
őszinte örömmel töltötte el a teljes körű családi ünnep lehetősége,
hogy Cate-nek nem volt szíve elrontani.
 A terapeutáján kívül senkinek sem mondta el, hogy minden
rémálma abban a házban kezdődik, a partot ostromló hullámok
hangjával, a közelben magasodó hegyek látványával.
De ha továbbra is az a célja, hogy megacélozza magát, szembe
kell néznie vele.
Mint ahogy azzal is szembenézett, hogy megtanuljon az út jobb
oldalán vezetni, többnyire a hátsó parkolókban gyakorolva, és
átmenjen a kapukon, hogy elintézze a karácsonyi bevásárlást. Igaz,
hozzátartozott egy csali, álruha és egy testőr, de akkor is kijutott.
Mindenesetre a Big Sur-i karácsonynak ünnepélyesebbnek és
kevésbé furcsának kell lennie, mint a Los Angeles-inek, ahol a Santa
Ana felől érkező szél forrón és szárazon fújt. A tikkadt télapók a
nyitott üzletközpontokban, a műhóval befújt hamis fák, az ujjatlan
pólóban vásárló tömegek nem éppen a táncoló cukortündér képét
idézték.
Jövőre másként lesz, ígérte magának.
De egyelőre összecsomagolt az útra, és felvette a ragyogó, boldog
arcát… és fenn is tartotta, miközben becsatolta magát a rövid
repülőútra.
– Mi érünk oda először. – Lily átnézte az időbeosztást, amelyet a
személyi asszisztense töltött fel a telefonjára. – Így lesz időnk kifújni
magunkat az invázió előtt.
A ragyogó, boldog arc, gondolta Cate. tökéletesen jellemzi Lilyt.
– Alig várod, hogy láthasd Josht és Mirandát, a gyerekeket.
Tudom, hogy hiányoznak. – Időzítés, gondolta, és témát váltott. –
Sokkal többet fogod látni Mirandát és a gyerekeit, ha New Yorkban
leszel. Egy egész évig.
– Egy évig, ha a darab nem bukik meg. – Lily a művészien
megkötött sálat babrálta. – Ha nem baltázom el.
– Mintha ez megtörténhetne. Fantasztikus leszel. Elképesztően jó.
– Ez az én édes kislányom. Kiver a víz, valahányszor rágondolok.
– Az én G-Lilem sohasem bukik meg.
– Mindig van egy első alkalom – mormolta Lily, és az ásványvíz
után nyúlt. – Évek óta nem játszottam színházban, pláne nem a
Broadwayn. De a lehetőség, hogy Mame-ben szerepelhessek? Elég
őrült vagyok ahhoz, hogy belemenjek. A New York-i próbák még
hat hétig nem kezdődnek, szóval van időm, hogy formába hozzam a
hangszálaimat.
Mielőtt Cate megszólalhatott volna, Hugh áthajolt a keskeny
folyosón.
– Hallottam ma reggel a fürdőszobában. Remek állapotban
vannak azok a hangszálak.
– A zuhany nem a Broadway, barátom.
– A tenyeredből fognak enni. Végül is… Az élet egy bankett.
Lily nagyot nevetett.
– És a legtöbb rohadék éhen hal. Ha már a banketteknél tartunk.
Mo írt ma reggel, hogy Chelsea úgy döntött, vegán lesz. Utána kell
néznünk, mi a fenével etessük.
Mivel ez a lehetőség odalett, Cate tovább várt a megfelelő
alkalomra.
Ha ki is száradt a torka a reptérről a villába vezető úton, tudta,
hogyan titkolja el. A telefonját használta álcának, mintha üzeneteket
olvasna és küldene. Tökéletes módja, hogy elkerülje a beszélgetést,
vagy azt, hogy ki kelljen néznie az óceánra, ahogy a kanyargós úton
utaztak.
Mivel a második autó csomagokkal… és ajándékhegyekkel volt
teli, amint a házba érnek, elfoglalhatja magát a kicsomagolással, és
így is tesz majd.
A gyomra bukfencet vetett, amikor befordultak a félszigetre.
Megfogta a hematit karkötőt, amelyet Darlie-tól kapott karácsonyra.
Azt állította, hogy földelő ásvány, és jó a szorongás ellen.
Ha más nem is, ez közel hozta a barátnőjét, és segített Cate-nek
megőrizni a nyugalmát, amikor az autó lassított a kapu előtt.
A gyönyörű és egyedi ház a domb tetején ugyanúgy nézett ki…
természetesen ugyanúgy halvány, napsütötte falaival és boltíveivel,
vörös tetőcserepeivel. Rengeteg üvegfelület a kilátás miatt, lankás
zöld gyep, hatalmas ajtószárnyak az elülső oszlopcsarnok alatt.
 Vörös virágcserepekbe ültetett karácsonyfák álltak az ajtó két
oldalán. Még több a teraszokon, és katonaként sorakoztak a híd
mentén. S annál is több csillogott a jókora ablakok mögött.
A nap elhagyni készült a halvány, téli kék eget, szikrázó árnyakba
és fehér ragyogásba öltöztetve a házat, a fákat, a fenséges,
hóborította hegyeket.
Bárcsak ne látná… ne látná kristálytisztán azt a fiatal és bizakodó
lányt, aki az anyjával sétál azon a lankás gyepen egy hűvös téli
reggelen!
A nagyapja hozzáhajolt, arcon csókolta, és a pillanatot
kihasználva a fülébe mormolta:
– Ne hagyd, hogy betolakodjon ide. Ez nem az ő helye. Soha nem
is volt.
Cate sietség nélkül eltette a telefonját.
– Amikor aznap reggel felébresztett – kezdte tisztán, érthetően,
tekintetét a házra függesztve –, amikor sétálni vitt, az volt az utolsó
alkalom, amikor azt hittem, szeret. Már tízévesen sem igazán
éreztem, hogy szeret. De aznap reggel elhittem. Azt mindig is
tudtam, hogy ti hárman szerettek. Nem kellett hinnem, mert tudtam.
Abban a pillanatban kinyitotta az ajtót, ahogy az autó megállt, és
gyorsan kiszállt. Csípős levegő csapta meg az arcát, erős szél fújt, s
úgy érezte, kék az íze, mint az óceánnak. Hűvös, kék és ismerős.
Annak idején nem értékelte – melyik gyerek tenné? – a mérnöki
bravúrt, amellyel a házat megtervezték, ahogy szinte kinőtt a
dombból, minden szintje, rétege és szöglete egyaránt természetes és
elegáns.
– Legalább két tucat karácsonyfát számoltam össze.
– Ó, van még. – Lily hátrarázta a haját. – Minden szobába
rendeltem egyet. Néhány közülük csak apróság, de némelyik olyan
hatalmas, mint az elefántfül. Pokolian élveztem, mire ezt mind
megterveztem. Készen állsz? – nyújtotta a karját.
– Igen – karolt bele Cate, és Lilyvel az oldalán bement.
Cate úgy vélte, a nagyszülei egész sereg manót béreltek fel, hogy
feldíszítsék azt a sok fát, kezdve a közös szobában terpeszkedő
óriástól a reggelizőzug ablakpárkányán álló három miniatűrig. A
házat fenyő- és áfonyaillat lengte be, és úgy festett, mint egy
karácsonyi képeslap.
A közös szobában egy második fán – egy családfán, ismerte fel
Cate – élénkvörös ajándéktartó zoknik lógtak. Cate rámosolygott
arra, amelynek felső, fehér végébe az ő nevét hímezték.
– Mivel Josh újra megnősült, és hoz egy második családot, meg
babák is születtek, túl sokan vagyunk ahhoz, hogy a
kandallópárkányra akasszuk a zoknikat. – Lily csípőre tett kézzel
végignézett a szobán. – Hugh-nak támadt a családfa ötlete. Nekem
tetszik. Működik.
Lilyhez hasonlóan Cate is a szobát tanulmányozta: futónövények,
kövér bogyók, arannyal lefújt fenyőtobozok, gyertyahegyek,
mikulásvirágok piramisa.
– Csak egy egyszerű Sullivan-karácsony.
Lily szívből felkacagott.
– És akkor még semmit se láttál. Van még néhány dolog, amit
ellenőrizni akarok. Te addig menj, rendezkedj be nyugodtan,
édesem. Mi Rosemary szobájában vagyunk. Te a szokásos szobád
kaptad. Emlékszel még, hol van?
Nem az, amely gyerekként az övé volt, gondolta Cate. Nem az,
amelyiket élete legrosszabb napján az anyja elvett tőle.
– Persze, G-Lil. – Sóhajtva ölelte át az asszonyt. – Köszönöm.
– Kiűzzük innen a szellemeket, de csak a sötéteket. Ez egy jó ház
rengeteg szeretettel és fénnyel.
Szelleműzés, gondolta Cate felfelé menet. Nos, ő is épp ezt
tervezi, szóval felszáll Lily karácsonyi vonatára.

Dillon, aki a téli szünetre hazajött, könnyen visszazökkent a farm

napi rutinjába. A kutyái elragadtatottan követték mindenhová,
miközben megtöltötte a vályúkat, szénabálákat vonszolt.
 Vagy néha csak állt, és kinézett a földekre, az óceánra.
Mindent szeretett itt.
Nem mintha ne érezte volna jól magát a főiskolán. Jól tanult,
tudományos módon, gondolta, miközben a tyúkok izgatott
kotkodácsolását hallgatta, ahogy anyja eléjük szórta a takarmányt.
Még azt is felfogta, hogy amit tanul – egy része legalábbis – jobb
gazdálkodóvá teszi.
A kollégiumi haverjait is kedvelte. Noha a szoba levegője néha
olyan sűrű volt a fűtől, hogy pusztán attól elszállt, hogy belélegezte.
Kedvelte a bulikat, a zenét, a hosszú, a sörtől és fűtől néha zavaros
beszélgetéseket.
És a lányokat… vagy jelenleg egy bizonyos lányt.
De amikor hazajött, mindez furcsa álomnak tűnt, olyannak, amely
a realitás talaján tartotta.
Amikor megpróbálta Imogene-t ideképzelni, amint tojást szed,
vagy kenyeret süt a szövetkezetnek, vagy egyszerűen csak itt áll
mellette, és ő is a földeket, az óceánt nézi, nem sikerült neki.
Ez persze nem akadályozta meg, hogy maga előtt lássa a lányt
meztelenül. De be kellett ismernie, nem hiányzik neki annyira, mint
hitte.
– Túl sok a tennivaló, ennyi – mondta a kutyáknak, akik rajongó
tekintettel figyelték. Dillon felvette a labdát, amelyet a lába elé
ejtettek, és jó messzire eldobta.
Nézte, ahogy a kutyák utána vetik magukat, egymásnak ütközve,
mint a focisták a pályán.
Imogene szerette a kutyákat. Sok képe volt a telefonján bolyhos
bundájú, vörös törpespiccéről, Kedvencről. Sőt, azt tervezte, hogy a
szünetről visszatérve magával hozza Kedvencet, mivel két
barátnőjével magánházba költöznek a koleszból.
Lovagolt is, angol stílusban. Flancosan festett, mint a kutyája, de
lovagolt, méghozzá pokoli jól.
Dillon nem tudott volna olyan lánnyal járni, aki nem szereti a
lovakat és a kutyákat, mindegy, hogy néz ki meztelenül.
 Úgy vélte, sokkal többször fogja meztelenül látni Imogene-t,
amikor a lánynak saját szobája lesz abban a bérelt házban.
Néhányszor még eldobta a labdát, aztán az istálló felé indult.
Kivezette a lovakat a legelőre vagy a karámba, aztán külön időt
szánt Üstökösre.
– Hogy vagy, kislány? Hogy van az én legjobb barátnőm?
Amikor a kanca megböködte a vállát az orrával, Dillon a ló
selymes pofájához simította az arcát. Még két és fél év, és örökre
hazatér, gondolta.
Elővett egy almát a hátsó zsebéből, és négyfelé vágta.
– Ne mondd el a többieknek – figyelmeztette Üstököst, miközben
etette. Egy negyedet ő is megevett, mielőtt az utolsót a lónak adta,
aztán őt is kivezette.
Fogott egy vasvillát, és munkához látott.
Az izmai emlékeztek.
Újabb két-három centit nőtt, mióta főiskolára ment, és úgy vélte,
a száznyolcvanöt centit elérve be is fejezte a növekedést. Mivel
részidőben egy istállóban dolgozott, karban tartotta az izmait, pénzt
keresett, és a lovakkal lehetett.
Ahogy az első adag trágyát kitalicskázta, visszazökkent a
ritmusba. A tizenkilenc éves fiú, aki felnőtt végre, karcsún és
izmosan fest farmerjában és munkáskabátjában, a csizmáját vastagon
borítja a sár.
Az egyik tehén hosszan, lustán felbőgött. A kutyái a megviselt piros
labdáért birkóztak. Egy vemhes kanca a farkát suhogtatta a karámban.
Füst szállt fel a ház kéményéből, és olyan tisztán hallotta az óceán
hangját, mintha odakint vitorlázna a vízen.
Abban a pillanatban Dillon tökéletesen boldog volt.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

A levegőben még ott érződött a reggelire elfogyasztott szalonna,

kávé és palacsinta illata, és Dillon azon tűnődött, ne küldjön-e sms-t
két helyi cimborájának, hátha később szeretnének találkozni vele.
Így lenne ideje arra, hogy felnyergelje Üstököst, elvigye egy
körre, talán a kerítést is megnézhetné.
Az életében lévő nőknek azonban más ötlete volt.
– Valamit meg kell beszélnünk veled.
Dillon az anyjára nézett. Julia az asztalt és pultot törölte le,
miközben ő berakta az edényeket a mosogatógépbe. A nagyi, mivel
ő készítette a reggelit, élt a kiváltságával, és leült az asztalhoz egy
második pohár kávéval.
– Persze. Valami gond van?
– Egy szál se.
Julia nem szólt többet.
Dillon tudta, hogy megvan az a szokása, hogy soha egy szóval
sem mond többet, mint amennyit akar, s hagyja, hogy a másik hadd
tűnődjön a többin. Hiába piszkálja, noszogatja, vagy könyörög,
semmit sem tud kihúzni belőle addig, amíg nem érzi úgy, hogy
felkészült.
Így hát befejezte a mosogatást.
Mivel elég kávét ivott, kólát vett elő. S mivel úgy tűnt,
beszélgetni fognak, a Tárgyalóban ült le.
Azaz a konyhaasztalhoz.
– Mi a helyzet?
Mielőtt leült, Julia hátulról átölelte.
– Próbálom majd ezt nem nagyon hiányolni, amikor nem leszel
itt. Itt ülünk hárman, miután végeztünk a reggeli teendőkkel, és
mielőtt megbirkózunk a többivel.
 – Ki akartam vinni Üstököst. Ráférne egy kis mozgás.
Ellenőrizhetném a kerítést. És szerettem volna megbeszélni veletek,
hogy talán át kellene térnünk a mobil kerítésrendszerre. Néhány
cölöp még a születésem előtt került a földbe, és biztosan költséges új
rendszert beállítani, de az sem olcsó mulatság, ha a régit
toldozgatjuk-foltozgatjuk. És nem olyan okos, mint amilyen
lehetne… környezetvédelmi vagy gyakorlati szempontokból.
– Főiskolás nagyokos.
Maggie belekortyolt a kávéjába. Néhány tincsét befestette az
ünnepekre, és oldalt két copfot font belőlük, egy pirosat és egy
zöldet.
– Igen, az vagyok, mert az anyám és a nagyanyám kényszerített.
– Rajongok a főiskolás nagyokosokért. Különösen, ha olyan
csinosak, mint te.
– Beszélhetünk a számokról – vetette közbe Julia –, miután
meglesz a költségvetés, kiszámoltad a munkaerő és anyag árát.
– Dolgozom rajta.
És nem is állt szándékában előállni, amíg kész nincs a
költségvetés. Csak még nem vitte tökélyre anyja azon képességét,
hogy visszafogja magát, amíg teljesen kész nincs.
De azon is dolgozott.
– Remek. Kíváncsian várom, mivel állsz elő. Addig is a nagyival
van néhány elképzelésünk a jövőről. Még van néhány éved a
főiskolán, de az idő szalad. Pár év múlva nagy döntéseket kell
hoznod.
– Már döntöttem, anya, és az nem változott. Nem is fog.
Julia közelebb hajolt hozzá.
– Farmot birtokolni, üzemeltetni, vezetni, az állatokról
gondoskodni, a terménytől függni olyan élet, amely magában hordja
a jutalmát. De nehéz, fizikailag is sokat követelő. Nem csupán az
oktatás miatt erőltettük a főiskolát, bár az is fontos. Azt akartuk,
hogy láss, csinálj, tapasztalj meg más dolgokat is. Hogy kilépj az
itteni világból, és lásd, van más is.
– S hogy kiszabadítsunk a házból, ahol két nő dirigál.
 Julia az anyjára mosolygott.
– Igen, azért is. Tudom… tudjuk, hogy szereted ezt a helyet. De
nem hagyhattam, hogy ez legyen az egyetlen, amelyet igazán
ismersz. Most különböző helyekről származó különböző emberekkel
találkozol, akiknek más nézeteik, más céljaik vannak. Ez alkalmat ad
neked, hogy felfedezd a további lehetőségeket, túl azon, amik itt
vannak.
Dillont émelygés fogta el, lassan ivott egy kortyot a kólából, hogy
lecsillapítsa háborgó gyomrát.
– Valami mást szeretnél? Azt próbálod elmondani, hogy el
akarjátok adni?
– Nem. Istenem, dehogy! Csak nem szeretném, ha a fiam, a
legnagyszerűbb dolog, amit valaha is létrehoztam ebben az életben,
korlátok közé szorítaná magát, csak azért, mert nem látott eleget.
– Jól megy a suli. – Dillon gondosan megválogatta a szavait. –
Néhány dologban sokkal érdekesebb, mint hittem. És ez kívül esik a
mezőgazdasági és farmirányítási ismeretekkel kapcsolatos
tantárgyakon. Szeretek a többiekkel lógni, a politikáról beszélni,
meg arról, mi van elrontva a világban. Még ha sok is közte a
baromság, de érdekes baromság. Szóval így hallom mások nézeteit
is. Látom, hogy a többiek mit tanulnak, mi felé haladnak, és
csodálom őket. Ma reggel néhány percet odakint töltöttem. Csak
álltam, nézelődtem, éreztem. Sohasem lennék ilyen boldog valahol
máshol, vagy ha valami mást csinálnék. Tudom, mit akarok.
Maradok, és megszerzem a diplomámat, mert az segít, hogy jó gazda
legyek. Én ezért dolgozom, mert ezt akarom.
Julia hátradőlt.
– Az apád szerette ezt a farmot, és mindent megtett volna érte. De
sohasem adta bele a teljes szívét, ahogy én. És ahogy te. Szóval
rendben.
Amikor felállt és kiment, Dillon homlokráncolva nézett utána.
– Ennyi?
– Nem. – Maggie fürkészőn nézte. – Ez csak a beszéljünk okosan
rész volt. Anyád most már tudja, ahogy én is, hogy a szívedből jött.
Amikor elmentél a főiskolára, a „farmot akarom” inkább reflexből
jött, a makacsságod mondatta veled.
– Jobban akarom most, mint akkor.
– Így igaz – bökött a vállába Maggie. – Mert két nő elzavart a
főiskolára. – Mosolygott, amikor Julia visszajött. – Most itt a
jutalom, amiért nem viselkedtél túl nagy seggfej módjára.
Julia leült, egy papírtekercset tett az asztalra.
– Mire végzel, elmúlsz húszéves, és egy ilyen korú férfi nem
lakhat egy házban az anyjával és a nagyanyjával. Magánéletre van
szüksége, egy kis függetlenségre.
– És nem mondhatja a lánynak, akivel reményei szerint ágyba
bújik, hogy az anyjával lakik – vetette közbe Maggie.
– Akkor most mi van, kirúgtok?
– Bizonyos értelemben igen. Mind a farmon élünk, mind itt
dolgozunk, de… – Julia kitekerte a papírt. – Alaposan
megvizsgáltuk, megbeszéltük a lehetőségeket, és úgy véljük, ez a
legjobb megoldás.
Dillon a vázlatokat tanulmányozta. Profi készítette, látta a papír
sarkában az építész pecsétjét. Felismerte az istállót, de a rajz túlsó
végén volt még valami.
– Ez egy szép kis ház – magyarázta Julia. – Elég messze a
főépülettől, hogy legyen magánéleted, de elég közel ahhoz, hogy…
hazagyere. A lehetséges alaprajzból láthatod, hogy két hálószoba
lenne benne, két fürdőszoba, konyha és mosókonyha.
– Legénylakás – kacsintott Maggie.
– Ez nagyszerű. Ez… nem is számítottam rá. Nem kell…
– De kell. Szükséged van egy saját helyre, Dillon. Örülök, hogy
itt leszel. Örülök, hogy ezt akarod, de saját lakásra van szükséged.
És amikor családot alapítasz, és valamikor a nagyon távoli jövőben
nagymamává teszel, cserélünk. A nagyival beköltözünk a kisházba,
és ez a tiéd lesz. A farmot akarod. Hiszek neked. Ez az, amit mi
akarunk a nagyival, mindnyájunknak.
Dillon ugyanúgy érzett, mint amikor reggeli előtt odakint állt.
Tökéletes boldogságot.
 – Azért még átjöhetek majd reggelizni?

Ez a valaha volt legjobb karácsony, gondolta Dillon az istálló felé

menet. Úgy döntött, felnyergeli Üstököst, és kilovagol a kerítéshez.
Ráér később bemenni a barátaihoz a városba egy pizzára, egy kis
beszélgetésre.
Az istálló felé tartva elővette a telefonját, elolvasta a bejövő
üzenetet. Imogene!
A francba, a jó fenébe! Elfelejtett írni neki, s most próbált valami
jó választ kitalálni, miközben a két kutya keményen dolgozott azért,
hogy visszaterelje a házba.
Nekem is hiányzol. Bocs, az anyám családi tanácsot hívott össze,
és csak most szabadultam. Mit írjon még? – tűnődött. Valamit még
ki kell találnia. Fogadok, San Diegóban meleg van. Ha a
medencénél lógsz, küldj egy képet. Ne érezd túl jól magad nélkülem.
Elküldte, és remélte, hogy ennyi elég lesz. Másodpercekkel
később újra jelzett a telefonja. Szelfi jött Imogene-től… az a
rengeteg kaliforniai szőke haj, az a nagy barna szem és… Jézus, az a
test, amelyet tényleg csak egy icipici bikini takar.
Nem szeretnél itt lenni?
Öregem!
Bocs, mondtál valamit? Azt hiszem, egy pillanatra elájultam.
Ugye tudod kire és mire fogok egész nap gondolni? Hamarosan
beszélünk, most dolgoznom kell.
Dillon még egyszer megnézte a fotót, és halkan felnyögött. A
lány szándékosan vág ilyen durcás arcot, mert tudja, hogy ettől vége
van.
De amikor próbálta elképzelni a lányt itt, a farmon, maga mellett,
még a csodás fotó segítségével sem sikerült.
A kutyák másodpercekkel azelőtt felfigyeltek, hogy Dillon
meghallotta a közeledő autót.
A telefont visszatette a zsebébe, és a kalapját hátrabillentve várt.
 Felismerte Hugh egyik autóját, a flancos BMW-t, és
elvigyorodott. Boldogan füttyentette vissza a kutyákat, s hogy
elfoglalja őket, magasan és hosszan az ellenkező irányba dobta a
labdát.
De amikor megfordult, nem Hugh vagy Lily szállt ki az autóból.
A lány egy kazalnyi vörös liliomot hozott. A szél belekapott
hollófekete hajába, és hátrafújta az arcából. Dillon sohasem értette,
mire gondolnak, amikor olyan dolgokat mondanak, hogy klasszikus
szépség vagy jó csont.
De megértette, amikor meglátta a lányt. Főleg, amikor feltolta a
napszemüvegét, és a tekintetük találkozott. Az a kék szempár…
lézersugárként hatolt belé. Aztán az ajka mosolyra húzódott – igazán
nagyon, nagyon, nagyon csinos ajkak –, és a lány előrelépett.
A kutyák őrülten csaholva lódultak felé.
– Nem ha…
Mielőtt ki tudta volna mondani a harapnak szót, a lány leguggolt,
és a liliomokat elfordítva próbálta fél kézzel egyszerre megsimogatni
mindkét kutyát.
– Tudom, kik vagytok – nevetett a hasukat vakarva. – Mindent
hallottam rólatok. Gambit és Jubilee. – Még mindig nevetve
felnézett. – Cate vagyok.
Dillon tudta, persze hogy tudta, bár a lány nem hasonlított arra a
fura alakra a filmben, amelyet az előző hónapban látott, sem az
interneten lévő képekre.
Boldognak tűnt, és dögösnek. Nagyon dögösnek.
– Dillon vagyok.
– Én hősöm – mondta olyan hangon, hogy a fiú szíve ide-oda
tántorgott a mellkasában, mint ahogy a részeg szobatársa szokott.
Cate felállt, és láthatóan nem izgatta, hogy a kutyák összesározták
a szexi csizmáját… azt a fajtát, amelyik egészen a feszes farmerba
bújtatott combjáig ért.
– Rég volt – folytatta, mivel Dillon egyelőre egy épkézláb
mondatot sem volt képes kinyögni. – Egészen mostanáig nem jöttem
vissza. – Hátrarázta a haját. – Ó, ez gyönyörű! Igazából nem
láttam… akkor. Hogy vagy képes itt bármit is elvégezni?
– Hát… akkor is itt van, amikor végzel.
– Félig elfelejtettem, milyen kilátás nyílik a nagyapám házából, s
hogy milyen vonzereje van. A tegnapi napot azzal töltöttem, hogy a
tájat néztem. De tele van a ház emberekkel, és én csak ki akartam
onnan jutni. És el akartam jönni ide, hogy ismét megköszönjem.
Néha szoktam írni az anyádnak.
– Igen, mondta.
– Itthon van?
– Tessék? Igen. Bocs. Gyere be. – Kétségbeesetten keresett
valami normális beszédtémát, amíg visszaérnek a házhoz. –
Elhagytad a kéket. A hajadból – tette hozzá magyarázólag a lány
értetlen tekintetét látva.
– Ja, újra normális.
– Tetszett a film. Most nem úgy beszélsz, mint ott.
– Nos, az Jute volt, én Cate vagyok.
– Persze. – Dillon kék kendőt vett elő a hátsó zsebéből, amikor a
verandához értek. – A kutyák összekoszolták a csizmád. Engedd,
hogy megtisztítsam.
A lány semmit sem szólt, amikor Dillon lehajolt, és letörölte a
sarat. Közben Dillonnak sikerült összeszednie magát.
– Szóval, karácsonyra jöttél?
– Igen, mind itt vagyunk. Az egész Sullivan horda.
Dillon ajtót nyitott, és a lány belépett.
A fájuk az ablak előtt állt, alatta ajándékok halma, a tetején
csillag. A levegőben fenyő- és sütiillat, füst- és kutyaszag terjengett.
– Ülj le. Megkeresem a többieket.
A kutyák vele tartottak, mintha láthatatlan pórázon húznák őket.
Cate-nek így volt egy perce fellélegezni.
Nem érzett pánikot, és ez jó, gondolta. Ideges volt, nagyon
ideges, de a kutyák segítettek elterelni a figyelmét.
És Dillon. Nagyon más volt. Milyen magas, és már nem olyan
sovány. Viseltes csizmájában és cowboykalapjával olyan, mint egy
farmer, a fiatal és szexi fajtából. Még mindig nagyon kedves,
gondolta Cate a karkötőjét simogatva. Ahogy lehajolt és letörölte a
csizmáját… Cate-nek szúrni kezdték a könnyek a szemét.
Merő kedvesség.
Felállt, amikor Julia szaladt le a lépcsőn. Haját kócos lófarokba
fogta, farmert és kockás inget viselt.
– Caitlyn!
Kitárta a karját, és átölelte, tartotta.
– A legjobb meglepetés. – Julia hátrahúzódott, mosolyogva
fürkészte a lányt. – Megnőttél, gyönyörű lettél. Dillon elment a
nagyiért. Ő is el lesz ragadtatva.
– Olyan jó látni magát. Igazából sohasem… csak meg akartam
látogatni.
Cate az asszony felé nyújtotta a liliomokat.
– Köszönöm. Csoda szépek. Gyere hátra a konyhába, és ülj le,
amíg vízbe teszem őket. Reméltem, hogy átjössz, amikor írtad, hogy
a családod itt lesz karácsonykor.
– Ugyanúgy fest – mormolta Cate.
– Igen, gondoltam rá, hogy felújítom, de sohasem jutottam tovább
a gondolatnál.
– Csodálatos. – Az egyik biztonságos helye, amikor rátör a pánik.
– Majdnem nem jöttem el.
Julia két vázát vett elő… a lány biztos megvette Big Sur összes
vörös liliomát.
– Miért is?
– Gondolatban vissza tudtam ide jönni… a terapeutám segített
benne, amikor rémálmaim voltak, és nem tudtam visszaaludni. Ha
gondolatban idejöttem, biztonságban éreztem magam. Nem tudtam,
megmarad-e az érzés, ha személyesen jövök el, vagy ha nem, képes
leszek-e megint gondolatban eljönni.
Julia visszafordult, és várt.
– Ugyanaz. Biztonságban érzem magam. Ugyanaz – ismételte –,
egy felújítás nem változtatná meg a hangulatát, sem a lényegét.
– Ne siettess, fiú.
 Maggie megsimogatta Dillon hátát, amikor a hátsó lépcső aljához
ért.
Cate ismét felállt.
– Nagyi!
– Gyere csak, lányom.
Cate biztos léptekkel, most igazán magabiztosan belesétált
Maggie ölelésébe.
– Tetszenek a copfjai.
– Ünnep ihlette. Dillon, hozz ennek a lánynak egy kólát meg
süteményt. Remélem, abból a sok virágból én is kapok.
– Két vázát látsz, anya?
– Csak biztos akartam lenni benne. Ülj le, lányom, és mesélj a
szerelmi életedről.
Cate bánatos képpel nézett Maggie-re, és nullát rajzolt a
levegőbe.
– Ez igazán szomorú. Látom, adnom kell néhány tanácsot.
Cate egy órát maradt, és minden percét élvezte. Amikor Dillon
kikísérte, ismét megállt, hogy megnézze a földeket, a marhákat és
lovakat, az óceánt.
– Igazán szerencsés vagy.
– Tudom.
– Jó, hogy tudod. Vissza kell mennem, és biztos neked is sok
dolgod van.
– Csak ki akartam lovagolni a kerítéshez. Tudsz lovagolni?
– Imádok lovagolni. Nem ültem lovon, mióta visszajöttem Los
Angelesbe, de amikor Írországban éltem, a szomszédainknak voltak
lovaik, és lovagoltam, amikor csak tudtam.
– Felnyergelhetek neked egyet, amikor csak akarod.
– Az jó lenne. Szeretnék újra lovagolni. Megpróbálok
visszajönni, és a szavadon foglak. Örülök, hogy láttam mindezt
napfényben is. Boldog karácsonyt, Dillon.
– Boldog karácsonyt.
Nézte, ahogy a lány elhajt, csak aztán indult az istállóhoz
nyeregért.
 Arra gondolt, milyen fura, hogy Imogene-t nem tudta elképzelni a
farmon, de milyen egyszerű volt Cate-et itt látni. Egy filmcsillagot.
Mivel furcsa volt ebbe belegondolni, félretette, és kiválasztotta az
útirányt.

Cate úgy találta, hogy a Horizont farmon tett látogatás nemhogy

növelte volna a szorongását, inkább energiával töltötte fel. Időzítés,
gondolta ismét. Ideje, hogy ezt az energiát felhasználva
továbblépjen.
Néhány idősebb unokatestvére fociháborút vívott a ház előtti
gyepen. Nagyon vad küzdelemnek tűnt, ezért Cate elhessentette,
amikor hívták őt is, hogy csatlakozzon.
Neki a saját harcát kell megvívnia.
Amikor a közös szobában rátalált Lilyre, Maureen nénikéjére és a
lányára, Mirandára, Cate felkészült az ütközetre.
– Gyere, ülj le hozzánk – intette közelebb Lily. – Épp az
ideiglenes gyerek- és férfimentes zóna előnyeiről beszélgetünk. A
fiatalok többsége a kijelölt játszószobában van, és biztosan láttad
odakint a bandát, akik elszántan próbálják egymás vérét ontani
focizás közben.
– Készek vagyunk elsősegélyt nyújtani mindkét területen. –
Maureen megpaskolta maga mellett a kanapét. – De most egy kis
szünetet tartunk. – Fél karjával átölelte Cate-et. – Még nem is volt
alkalmam kibeszélgetni magam veled. Mi újság?
– Jelenleg nem túl sok.
– Nem tudom elképzelni, hogy sokáig munka nélkül maradnál, de
remélem, hogy tartasz egy kis szünetet, szórakozol kicsit. Néhány
lány arról beszél, hogy Cancúnban tölti a tavaszi szünetet.
Csatlakoznod kellene hozzájuk.
– Az én Mallorym már terveket sző. – Miranda, az egyik
legnyugodtabb és legkiegyensúlyozottabb nő Cate ismeretségi
körében, folytatta a kék különböző színeiben játszó sálkendő
horgolását. Lehet, hogy anyja lángvörös haját örökölte, de maga volt
a béke és nyugalom szigete. – Májusban végez, el sem hiszem. A
Harvardot célozta meg. Te is tavasszal érettségizel, ugye, Cate?
– Ami azt illeti, még a szünet előtt végeztem az összes szükséges
kurzussal.
– Nem is mondtad!
Cate csak vállat vont Lily felkiáltására.
– Sok minden történt.
– Annyi azért nem, hogy ezt eltemessük. Édesem, ez mérföldkő
az életedben, meg kell ünnepelnünk.
– Nem mintha a hagyományos talárban és kalapban ballagnék el.
A tigrisszemek ellágyultak a bánattól, Lily mosolya elhalványult.
– Ha ez az, amit szeretnél…
– Nem. Tényleg nem. Azt szeretném, hogy túl legyek rajta,
kipipálhassam. – Hogy bizonyítsa, nagy pipát rajzolt a levegőbe. –
Kész, vége. Apa elseje után megkapja az eredményeimet és a
bizonyítványt.
Maureen összenézett Lilyvel.
– És mik a terveid? Egyetem, pihenőév, vagy beleveted magad a
Sullivan-családivállalkozásba?
– Pihenhetsz kicsit – szólalt meg Lily, mielőtt Cate válaszolhatott
volna. – A jegyeid mindig is kitűnők voltak. Millió lehetőséged van.
– Nem vagyok a Harvardra való.
– Ne becsüld le magad – mondta Miranda horgolás közben. –
Okos, tehetséges nő vagy. Most érettségiztél, korábban az előírtnál,
miközben sokat követelő karrieren dolgoztál, és jó munkát végeztél,
hogy felépítsd azt a karriert. Ráadásul a szánalmas, annak a magát
anyának nevezni merő kőszívű ribanc jóvoltából olyan
nehézségekkel kellett megküzdened, amelyekkel egyetlen lánynak
sem szabadna szembesülni. – Mindezt nagyon sima, szinte társalgási
stílusban mondta, anélkül, hogy egyetlen hurkot elrontott volna. A
csendre felnézett. – Mi van? Talán tévedek?
– Egyáltalán nem. Szeretlek, Miri.
– Én is szeretlek, anyu. Ne becsüld le magad – fordult ismét Cate-
hez. – Túl sok nő hajlamos rá, hogy alábecsülje magát. De a
mestertől azt tanultam, hogy higgyek magamban, és dolgozzak azért,
amit az élettől akarok. Neked is ezt kellene tenned.
– Talán elkelne még néhány lecke – vélte Lily. – Érettségivel a
tarsolyodban meglátogathatnál New Yorkban. Nálam tölthetnél egy-
két hetet.
– Nem akarlak meglátogatni New Yorkban.
Nem úgy hangzott, ahogy tervezte, a hangja éles, kemény, a harag
határán mozgó volt. Látta Lily arcán a fájdalmas megdöbbenést.
– Nem meglátogatni akarlak New Yorkban – fogalmazta újra,
tompítva az iménti kijelentés élén, de nem veszítve a
határozottságából. – Veled akarok menni.
– Elvesztettem a fonalat, édesem.
– Hozzád szeretnék költözni New Yorkba.
– Nos, Catey, tudod, mennyire szeretném, hogy velem legyél,
de…
– Nem, ne sorold fel nekem az összes okot, hogy miért nem lehet.
Meg kell hallgatnod az én indokaimat.
– Állj fel – mormolta neki Maureen. – Vibrálsz. Állj fel, használd
fel az energiát.
Cate felállt, kicsit járkált, igyekezett újra egyenletesen lélegezni.
– Nem maradhatok Los Angelesben. Sehová sem mehetek,
semmit sem tehetek. Minden alkalommal, amikor azt hiszem,
könnyebb lesz, az a nő kitalál valamit, és a riporterek ismét ott
tolonganak a kapunál. – Ezúttal Cate észrevette, ahogy a többiek
összenéznek. – Mi az? Mi történt?
– Eljegyezte magát – mondta Lily színtelen hangon. – Conrad
Busterrel, a Buster Burgers tulajdonosával.
– B-Buster Burgers? – nyikkant Cate, majd menthetetlenül
nevetésben tört ki. – Nem viccelsz?
– Kíváncsi vagyok, hány varázsszószos tripla hamburgert kellett
megennie, hogy behálózza a férfit. A sajtó is kiveszi a részét a
gúnyolódásból – tette hozzá Maureen.
Miranda újabb hurkot horgolt a sálhoz.
 – Emlékszem, amikor a vörös hús ártalmairól tartott nekem
előadást. Most meg ő Busterville királynője.
– De hát hetvenhét éves… okosabb is lehetne. – Lily elvett egy
cukrozott narancsszeletet az asztalon levő tálcáról. – Két exfelesége
van, de gyereke egy sem. Pofátlanul gazdag, és huszonöt karátos
gyémántgyűrűt húzott Charlotte ujjára tegnap este. Ma reggel
robbant a hír.
– Nos, ha volna nálam pohár, most rá emelném – jelentette ki
Cate. – A hamburgerevés és az esküvői tervek biztosan eléggé
lefoglalják ahhoz, hogy ne velem foglalkozzon.
A beálló csend azonban mást sugallt.
– Mi van? Bökjétek csak ki!
– Nem hagy ki egy lehetőséget sem, édesem. Azt reméli,
nyilatkozta, hogy a lánya, az egyetlen gyermeke megnyitja a szívét,
és a koszorúslánya lesz.
– Nem tudott kihagyni belőle. Mindent megkap, amit csak
akarhat: pénzt, hírnevet, gazdag férjet, akinek nincsenek gyermekei,
akik az útjába állhatnának. De akkor sem tud kihagyni belőle.
Ez újra feltüzelte.
Fel-alá járkált a szobában, ahol tűz pattogott, az üvegen túl az
óceán hömpölygött, a fák szikráztak, és érezte, hogy a bensejében
minden felizzik, megkeményedik.
– És nem fog leállni. Ha Hollywoodban maradok, filmben
játszom, sohasem hagyja abba, mert tévedtem, többet akar. Össze
akar zúzni. Apa vagy nagyapa karrierjét nem tudja tönkretenni, ők
túl nagyok ahhoz. De én még csak most kezdem a pályát.
– Ne hagyd, hogy elvegye tőled, Catey.
– G-Lil, már elvette.
Lerogyott az ablak előtt álló szék karfájára, ahonnan a
dédnagyanyja egykoron nézte, ahogy cigánykerekezik.
– Felhasználta, amit velem tett, kiforgatta, és elrabolta tőlem a
munkám minden örömét. Nem tudom, visszakapom-e még valaha.
Nem tudom, meg akarom-e próbálni. Azt viszont tudom, hogy csak
azért fejeztem be a filmet, mert elköteleztem magam, mert képtelen
voltam csak úgy feladni. És minden tőlem telhetőt megtettem, hogy
a legjobb alakítást nyújtsam. De nem tudom tovább csinálni. Életre
van szükségem. Látnom kell, mi van még. Fogalmam sincs, mit
akarok csinálni, mi akarok lenni, de azt tudom, hogy Los
Angelesben nem fogom megtalálni. Szükségem van rá, hogy paróka
és testőr nélkül is kimehessek az utcára. Korombeliekkel akarok
üldögélni, olyan fiúval találkozni, akit nem érdekel a vezetéknevem.
Talán beiratkozom néhány kurzusra, talán szerzek valami munkát.
Csak egy esélyt akarok, hogy valamit csinálhassak, hogy olyan
helyen lehessek, ahol nem téblábolnak folyton körülöttem, nem
aggódnak miattam, és védelmeznek állandóan.
– New Yorkban is vannak lesifotósok – mutatott rá Lily.
– Az nem ugyanaz. Te is tudod, hogy nem. New York nem a
filmeken él, nem azt nézik, ki csinálta, ki játszik benne. Erre van
szükségem, és arra kérlek, add meg nekem. Kérés nélkül is az enyém
lehet, amint betöltöm a tizennyolcat, de szeretném, ha megkapnám
tőled.
A bejárati ajtó kicsapódott, és egy sértődött „Anya!” kiáltással
Miranda legkisebb fia rontott be a szobába.
– Flynn, láthatatlan fal van előtted.
– De, anya…
– Lehet, hogy láthatatlan, de egyben áthatolhatatlan is. Majd
szólok, amikor eltüntetem onnan.
Olyan keserves undorral, amelyre csak egy tizenkét éves képes,
Flynn kivonult.
– Ne haragudj, Cate. Ott tartottál, hogy?
– Azt hiszem, már mindent elmondtam.
– Összetöri a szívem – kezdte Lily –, összetöri a tudat, hogy
Charlotte mi mindent vett el tőled. Tudod, hogy szeretlek…
ugyanúgy a lányom vagy, ahogy Flynn a fiam. Láttad, hogy véres az
ajka? – nézett Mirandára.
Miranda bólintott, szorgosan horgolt tovább.
– Nem ez lenne az első alkalom.
Lily is biccentett, és ismét Cate-re nézett.
 – Szeretném, ha velem lennél. Tudod, milyen elfoglalt leszek a
próbák, megbeszélések miatt már a premier előtt is. De New
Yorkban is van családod. Ha ezt szeretnéd, beszélek apáddal.
– Ezt szeretném. Most csak ennyit szeretnék. Köszönöm.
– Még ne köszönd. – Lily felállt. – Nos, miért is halogatnám a
nehezét?
– Veled tartok. – Miranda félretette a sálkendőt. – Megnézem,
Flynn tett-e jeget az ajkára. Szép munka – szorította meg Cate karját,
ahogy elment mellette.
– Engedd meg, hogy felvegyem a kabátomat. – Maureen is felállt.
– És utána elmehetnénk sétálni mi ketten.
– Talán inkább G-Lillel kellene mennem, hogy apával beszéljek.
– Hagyd csak rá. – Átölelte Cate-et, és kifelé terelte a szobából. –
Történetesen számos korodbéli fiatalt ismerek. Akárcsak Miri és az
ő Malloryja. Nem mindegyikük színész.
– Van köztük tizennyolc-tizenkilenc éves, helyes, hetero srác?
– Meglátom, mit tehetek az ügyben.

Amikor Aidan bekopogott a nyitott hálószobaajtón, Cate tudta, Lily

minden tőle telhetőt megtett.
– Szia. Épp készültem visszamenni. Később – tette hozzá, amikor
az apja becsukta az ajtót. – Dühös vagy.
– Nem, csak csalódott. Miért nem szóltál, hogy boldogtalan
vagy?
– Nem tudtál volna segíteni rajta.
– Honnan tudod, min tudok segíteni? – vágott vissza Aidan. – A
fenébe, Caitlyn, meg sem próbálhatom, ha nem szólsz!
– Dühös vagy, rendben, legyél dühös. De nem akartam sírva
hozzád szaladni. Már megint. Jogom van kitalálni, mit is akarok,
mire van szükségem. És neki joga van telekürtölni a sajtót az idióta
baromságaival.
– De nincs joga boldogtalanná tenni téged, az isten verje meg!
Olyan boldogtalanná, hogy lemondj arról, amire szükséged van.
Nem nyomtam meg bizonyos gombokat, mert azt hittem, csak
ronthat a helyzeteden. De nem Charlotte az egyetlen, aki tudja
használni a sajtót.
– Azt nem akarom. – Még a gondolattól is remegni kezdett a
bensője. – Neki tetszene. Szereti ezt a fajta figyelmet.
– Ne légy te olyan biztos abban – mondta Aidan. – Csak mert
nem akarok mocskosan játszani, nem jelenti azt, hogy ne tudnám,
hogyan kell.
– Árthatnál neki – ismerte el Cate. – Azt hiszem, alábecsül téged,
ami azt illeti, mindnyájunkat. Gyűlöl minket, ezért alábecsül. És… –
Hogy időt adjon magának, hogy megtalálja a megfelelő szavakat,
végighúzta ujját az ágytartó oszlop faragásain. – Jobban megértem
őt, mint hinnéd. Lily lelketlennek nevezte aznap. Lelketlen
anyautánzatnak.
– Emlékszel rá?
A tekintetük ismét találkozott.
– Mindenre emlékszem, ami azon a reggelen történt, kezdve attól,
hogy átölelve tartottál, amikor rettegve felriadtam, és G-Lil duettet
énekelt velem, amíg zuhanyoztam, hogy tudjam, ott van velem.
– Ezt nem tudtam – mondta halkan Aidan.
– Emlékszem Nina palacsintájára, és hogy kirakóst kezdtem
játszani a nagyapával. A tűz pattogott, a köd lassan felszállt, szóval
látszódott az óceán. Emlékszem, miket mondott, én miket mondtam,
és a többiek szavaira is. – Az ágy szélén ült. – Ő is emlékszik… a
maga módján. Átírta az eseményeket, hősnőnek vagy áldozatnak
állítja be magát, attól függően, melyik működik jobban. De bárhogy
emlékszik, akárhányszor átírja, számára ez az egész nem rólam szól.
Arra használ, hogy rajtad üssön egyet, a nagyapán, az egész
családon, de leginkább rajtad, mert engem választottál, és nem őt.
– Nem volt választás. Te sohasem voltál választás kérdése,
Caitlyn. – Aidan indulata elszállt, a tenyerébe fogta Cate arcát. –
Ajándék voltál. Mi lenne, ha visszamennénk Írországba?
– Az csak bujkálás. Az volt korábban is, és pontosan azt adta
nekem, amire szükségem volt, és amikor szükségem volt. De most
nem erre van szükségem.
– Miért New York?
– A lehető legmesszebb van Los Angelestől, de még az államon
belül. Ez az egyik. G-Lilnél lenne helyem. Ott van Mo és Harry,
Miranda és Jack, a New York-i unokatestvéreim, és te is tudod, hogy
ők vigyázni fognak rám. Talán nem lennék névtelen, legalábbis nem
azonnal, de nem érezném pellengéren magam.
– És itt úgy érzed.
– Igen. Mindennap. Nem akarok színészkedni, most nem. Nem
érzem, apa, és ez sohasem csak munka volt számunkra, egyikünknek
sem. Nem akarom, hogy nekem az legyen. Ráadásul így azt fogja
hinni, ő győzött. Mi tudjuk, hogy nem, de ő azt fogja hinni, győzött,
és talán továbblép. Gazdag férj, aki vehet neki pár szerepet, akinek
van elég pénze és befolyása, hogy feljebb segítse a társadalmi
ranglétrán.
– Jól ismered. – Aidan az ablakhoz sétált, kinézett a vízre. – Több
mint tíz évig éltem vele, de mentségeket kerestem, szemet hunytam.
– Miattam. Tudom, hogy szeretted, de miattam kerestél
kifogásokat, hunytál szemet. Különben nem adtál volna neki annyi
évet az életedből.
– Nem tudom.
– Nem volt egyetlen komoly kapcsolatod sem miattam.
A férfi gyorsan visszafordult.
– Nem, azt ne vedd magadra. Az magam miatt volt. Bizalmi
problémák. – Visszasétált Cate-hez. – Azt hiszem, jogom van hozzá.
– Azt mondanám, igen. De bennem mégis megbízol, apa. Eléggé
megbízol ahhoz, hogy elengedj.
– A legnehezebb dolog a világon. – Átölelte Cate-et. – Nagyon
sokszor fogok New Yorkba utazni. Ezt el kell viselned. Már biztos
tudod, hogy a nagyapád is menni fog… most kétszeresen is, hogy
nemcsak Lily, hanem mindkét kedvenc lánya a másik parton lesz.
– A kedvenc pasijaim.
– Mindennap sms-t írsz, és minden héten felhívsz. Az üzenetek az
első hónapra vonatkoznak, a telefonhívások egész életedre.
 – Elfogadom.
Aidan a lánya fejére hajtotta az állát, és máris hiányozni kezdett
neki Cate.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
New York City

A New Yorkban töltött első néhány hétben Cate ragaszkodott az

Upper West Side-hoz, ahol Lily lakása volt. Amikor távolabb
merészkedett, Lilyvel volt, vagy a nénikéivel, az unokatestvéreivel.
Mivel a tél végi időjárás sokként érte a szervezetét, nem is volt
olyan nehéz otthon vagy a közelben maradnia.
Végül mégis kiment… és úgy be volt bugyolálva, amikor sétára
indult, hogy a felismerés veszélye a nullával volt egyenlő. Élvezte
ezeket a sétákat az erre tervezett városban. Bár nagyon távol álltak
Mayo csendes ösvényeitől és útjaitól, a hosszú sugárutak, a zsúfolt
keresztutcák, az üzletek, kávézók, éttermek sokasága mind-mind
felfedezésre csábított.
Mire a levegő, hacsak halványan is, a tavasz közeledésére utalt,
Cate nagy önbizalomra tett szert, és megtanulta szeretni a szabadság
ízét.
Az unokatestvérein keresztül találkozott hasonló korú fiatalokkal.
A legtöbbjük túl fásult volt ahhoz, hogy lenyűgözze a származása.
És apja, nagyapja nemzedékének színészei olyan ősöregek voltak
számukra, mint Mózes.
Cate-nek ez tetszett.
Megtanult gyorsan járni, mint a tősgyökeres New York-iak,
néhány eltévedés után kiismerte magát a metróvonalak
rendszerében. A taxinál jobban kedvelte a hosszú sétákat vagy a
metrózást, és mindkettőt lenyűgözőnek találta.
Mennyi hang, akcentus, nyelv! Mennyi stílus és külső! S a
legjobb az egészben, hogy senki sem figyel rá különösebben.
 Mivel ismét Gino kezeire bízta magát, mielőtt elhagyta Los
Angelest, szellős, tépett frizurát viselt oldalra fésült frufruval.
Néha alig ismert magára.
Mivel Lily próbákra járt, Cate szeretett hetente egyszer vagy
kétszer beugrani a színházba, csak beülni hátra a nézőtéren, és
figyelni a fejlődést. Hangok ismét, erős, zengő Broadway-hangok,
kiugrók, felemelkedők, majd újra visszaereszkedők.
Lily, azaz most Mame nevetése, gondolta Cate, ahogy a színpadot
nézte, igazán szívből jövő. Néhány színész arra született, hogy
eljátsszon bizonyos szerepeket. Cate szerint Mame Lily szerepe volt.
Elővette a telefonját, amelyet a próbák alatt mindig lenémított, és
üzenetet küldött az apjának.
A mai hírek New Yorkból. Nézem, ahogy a rendező és a szereplők
rögzítik az első felvonás ötödik jelenetének néhány beállítását. Most
csak Mame és Vera van a színpadon. Lily cicanadrágot visel, Marian
Keene farmert, de esküszöm, szinte látod őket jelmezben. Csak hogy
tudd, Miminek, Lily személyi asszisztensének vissza kellett repülnie
Los Angelesbe, hogy segítsen az édesanyjának, aki eltörte a bokáját.
Szóval most én helyettesítem. Mondd meg nagyapának, hogy Lily
izgatottan várja, hogy jöjjön a jövő héten. Hiányzik neki, és nekem
is. És te is hiányzol. Mellesleg tetováltatom a karomat, és piercinget
rakatok a nyelvembe. Csak vicceltem. Vagy mégsem?
Cate magában vigyorogva elküldte az üzenetet. Aztán a karját az
előtte levő ülésre fektetve, állát ráhajtva figyelte a színpadon zajló
varázslatot.
Amikor öt perc szünetet kaptak, és a rendező összedugta a fejét a
koreográfussal és az ügyelővel, Lily lekiabált a színpadról.
– Még velünk vagy, Cate?
– Itt vagyok.
Cate felkapta a táskáját, és előrement, hogy lássák.
– Gyere fel.
Cate az ajtó felé indult, a rendezői bal oldal felé, belépett az ajtón,
felment oda, ahol a kar a következő jelenetre próbált énekelve, a
végtagokat nyújtva. Már nyúlt a táskába, miközben továbbsétált a
színpadi jobb oldalra.
– Fehérjeszelet, szoba-hőmérsékletű sima víz.
Lily mindkettőt elvette.
– Mimi aggódni fog, hogy elveszti a munkáját.
– Csak gondoskodom az én G-Lilemről, amíg visszajön.
– Hasznát veszem. – Lily leroskadt egy összecsukható székbe,
kinyújtotta a lábát, körözött a bokájával. – Az ember elfelejti,
mennyire igénybe veszi fizikailag a színház… kétszer annyira, ha
zenés színház.
– Mi lenne, ha későbbre foglalnék helyet a masszőrnél? Bill
hatkor szabad, ezt már ellenőriztem, és rendelnék egy kis pennét,
amit szeretsz, és egy finom salátát Luigitól fél nyolcra. A szénhidrát
az energia barátja.
– Istenem, te lány, kész csoda vagy!
– Mimi és a részletes listái, táblázata és végtelen kapcsolatai a
kész csoda.
– Hogy kerültem egy Bill nevű masszőrhöz? Estebannak vagy
Svennek kellene lennie.
Cate megmozgatta az ujjait.
– Varázskezű, ha jól emlékszem.
– Tényleg az. Akkor foglald le. Most pedig áruld el, mit
gondolsz. Milyenek vagyunk itt fent?
– Halál őszintén?
– Ó, Krisztusom! – Lily, mindenre felkészülten a kifutóra
szegezte a tekintetét. – Ne kímélj!
– Tudom, hogy ez előtt még sohasem találkoztál, de főleg nem
dolgoztál együtt Mariannel. Ugyanez áll Todra, Brandonre, a fiatal
Patrickedre. A nézők azt fogják hinni, Mame és Vera örök idők óta
barátok, és hogy Patrick életed nagy szerelme.
– Nos. – Lily nagyot kortyolt a vízből. – Úgy tűnik, kedvelem a
halál őszinte beszédet. Szívesen hallanék belőle többet.
– Annyira más, mint a film, G-Lil! Nem felveszel egy jelenetet,
aztán még egyet, aztán ülsz és vársz. Majd tovább vársz.
Reakciósnitt, újbóli felvétel, várakozás. Minden olyan gyorsan
történik. És amikor már nem használhatod a szövegkönyvet, minden
szóra emlékezned kell, minden mozdulatra, minden lépésre, helyre
és ütemre, az elejétől a végéig. Nemcsak egy párbeszédre vagy
jelenetre. Egyben az egészre. Szóval egészen más az energiája.
– Kedvet kaptál rá?
– Hogy én? – Cate a fejét rázva szándékosan a színpad közepére
ment, és kinézett a nézőtérre. Az a sok szék, gondolta, a zenekari
ároktól fel a karzatig… az a sok rátapadó tekintet.
Abban a pillanatban. A jelenben.
Szórakozásból csinált egy gyors oldalsasszét, szteppelt egyet, és
kinyújtotta a karját, hogy begyűjtse az elismerést. Nevetett, amikor
Lily megtapsolta.
– Ennél közelebb nem is akarok kerülni a színpadhoz. Biztos
nagyon ijesztő lehet, és… talán a mámorító a helyes szó rá, élőben a
színpadon játszani. Mindezt nyolcszor egy héten. Hat esti és két
matiné-előadás. Nem, ez nem nekem való. Mindkettő varázslatos,
igaz? – visszasétált Lilyhez. – A mesélés varázslatos módja. Azt
hiszem, csodálatos lehet, ha valaki nagyon jó mindkét fajta
varázslatban.
– Édesem, te sokkal jobban felturbóztál, mint ez a fura
fehérjeszelet. – Lily felállt, körözött a vállával. – Most elmehetsz.
– Ki vagyok rúgva?
– Addig nem, amíg Mimi vissza nem jön. Menj, írj pár
barátnődnek, menjetek el vásárolni, vagy üljetek be egy kávézóba.
– Biztos?
– Tűnés! Csak írj, ha mást tervezel vacsorára.
– Írok, és kösz. Kéz- és lábtörést!
Fogta a telefonját, hogy lefoglalja a masszázst, közben kiment
jobbra. Aztán megtorpant, amikor a tánckar egyik tagja elé lépett.
Felnézett.
– Bocs. Sms-t írtam séta közben.
– Én álltam az utadba. Noah vagyok a kórusból.
 Cate tudta, észrevette. Figyelte, ahogy ő és a többiek a táncokat
próbálták fáradhatatlanul… vagy legalábbis úgy tűnt, hogy
fáradhatatlanok.
Ilyen közel állva a fiúhoz a gyomra enyhén megremegett. Az a
sima bőr, mint a karamellbevonat Mrs. Leary halloweenre készített
almáin. Aranyszínű szem, mint az oroszláné, és oly egzotikus a
szeme sarkánál.
Hmm, hmm, hmm, ismételgette a fejében egy hang.
De egy Sullivan tudta, hogyan kell célt érni.
– Láttam néhány próbát. Tetszik, ahogy zsonglőrködsz a Kell egy
kis karácsonyban.
– A nagymamám tanította.
– Tényleg?
– Ja. Elszökött egy cirkusszal pár évre, de komolyan, még
gyerekkorában. Szóval, figyu, négykor végzek. Van kedved egy
kávéhoz?
A feje zúgni kezdett, aztán kiürült.
– Épp indulni készültem, de… találkozhatunk.
– Klassz. Fél ötkor a Café Caféban? Itt van a sarkon.
– Igen, ismerem. Oké, persze. Később találkozunk.
Cate elsétált, komótosan, a színészbejáróig, kilépett, a biztonság
kedvéért ment még legalább öt métert.
Aztán sikított egyet, és szteppelt egy sort ott helyben, a járdán.
Mivel a járda New York City színháznegyedében volt, alig tűnt fel
valakinek.
Lefoglalta az időpontot Lilynek, beállította az időzítőt, hogy
emlékeztesse a vacsorarendelésre, aztán írt a Harvardon tanuló
unokatestvérének, akit a legmegbízhatóbbnak és a legkevésbé
ostobának tartott.
Mikor találkozhatunk leghamarabb a Sephorában? A
Negyvenkettediken?
Miközben a válaszra várt, eltűnődött, hazamenjen-e átöltözni,
vagy új ruhát vegyen.
 Az már túlzás, ne légy ostoba. Csak egy kávé. Azt akarod, hogy
megtudja, ő az első férfi, aki nem rokon, és kávézni hívott?
Utolsó órának 2:45-kor vége. 3 körül?
Tökéletes. Ott találkozunk.
Mizu?
Randim van! Csak egy kávé, de randi.
Király! Ott találkozunk.
Mivel bőven volt ideje, Cate lassított, fejben kidolgozott néhány
lehetséges beszélgetést. Amikor a Negyvenkettedikre ért, bement a
Sephorába, végigsétált a polcsorok közt.
Végül megtelt a kosara, bár inkább idegességből vásárolt, nem
mert szüksége lett volna rá. És vagy fél tucatszor megnézte a
telefonját, noha emlékeztette magát, Noah nem mondhatja le
üzenetben a randit, mivel nem tudja a telefonszámát.
Meg kellene adnia neki?
Aztán felsikkantott és összerezzent, amikor a telefonja bejövő
üzenetet jelzett.
Most érkeztem. Hol vagy?
Találkozzunk a kozmetikai részlegen.
Megpillantotta unokatestvérét, romantikus eperszőke haját,
komoly külsőt kölcsönző, fekete keretes szemüvegét mogyoróbarna
szemén, a telepakolt hátizsákot a vállán.
– Oké, ki ő, hol találkoztatok, aranyos?
– Noah, a tánckar tagja a Mame-ben, és aranyos, csupa
nagybetűvel.
– Színész, tehát van valami közös bennetek. Milyen külsőre
gondoltál?
– Én…
A személyzet egyik szabad tagja odalépett hozzájuk.
Koromfekete haját tupírozott tincsek smaragdzöld felhője dobta fel,
barna szeme gyönyörűen kihúzva.
– Jó napot, hölgyeim. Miben állhatok ma a rendelkezésükre?
Szívesen megcsinálnám a szemét – mondta Cate-nek. – És a magáét
is.
 – Az övét kell – mutatott Mallory Cate-re. – Randija lesz.
– Óóó! Ígéretes?
– Csak egy kávé.
– Valahol el kell kezdeni. Üljön csak le, és hagyja, hogy Jarmaine
csodát tegyen.
Cate tudott sminkelni, és úgy vélte, jó keze van hozzá, de erre az
alkalomra…
– Úgy akarok kinézni, mint akit nem igazán érdekel, tudja? Vagy
csak egy kicsit.
– Bízzon bennem. – Jarmaine a tenyerébe fogta Cate állát, jobbra-
balra fordította a fejét. – Van néhány remek lehetőség a kosarában.
Némelyiküket fel tudom használni. Szóval. – Jarmaine sminktörlő
kendőket készített ki. – Milyen a fiú? Van barátja?
A férfi törölt, alapozott, árnyékolt, kihúzott, spirálozott, Mallory
nézte.
– Tetszik, amit a szemével művel. Már így is szédítő kék, s még
jobban kiemeli, merészebbé teszi.
– Jó színei vannak, semlegesek, de nem unalmasak. A „nem
csináltam semmit, csak nevetségesen gyönyörű vagyok” a cél, tehát
a semleges a legjobb.
– Befonom a hajad – határozta el Mallory. – Csak egy egyszerű,
laza hajfonat. Illik a sminkedhez.
Mallory összecsukható kefét, apró stílfésűt vett elő hátizsákja
egyik zsebéből, és egy átlátszó tasakot tele hajszalaggal.
Anyja lánya, gondolta Cate.
– Haj és smink. – Jarmaine Cate-re mosolygott. – Filmsztároknak
kijáró kezelés.
Cate viszonozta a mosolyt, bár magában azt gondolta: Jézusom,
remélem, hogy nem!
Miután Jarmaine késznek és gyönyörűnek nyilvánította, s miután
fizetett, kifelé indult Malloryvel.
– Elkísérlek egy darabon, aztán magadra hagylak. Rengeteg
tanulnivalóm van. Ennek ellenére teljes jelentést várok.
 – Megkapod. Kösz, hogy eljöttél velem. Nevetségesen ideges
vagyok.
– Csak add önmagad, és ha a srác nem idióta, megint randira fog
hívni. S ha a cuki külső nem bunkót takar, el is mész vele. Lassíts
kicsit, öt perccel a megbeszélt idő után akarsz odaérni. Az nem
durva késés, de nem is hajszálpontosan érkezel.
– Meg kell tanulnom ezeket a dolgokat.
– Csak hallgass rám. Én vagyok a mester.
Mallory Cate-be karolt, csípőjével kicsit meglökte.
– Ne maradj egy óránál tovább, még akkor sem, ha jól mennek a
dolgok. Talán, ez esetben lehet szó egy és egy negyed óráról, de az a
maximum. Aztán menned kell. Ha többet akar, és többet fog, újra
randira hív. De ne kezdd el a naptárad nézegetni, az olyan béna és
idegesítő, kivéve, ha tényleg meg kell nézned.
– A naptáram momentán tök üres.
Újabb csípőlökés, ezúttal erősebb.
– Ne mondj ilyet! Csak ha azt mondja, hogy mit szólnál egy
mozihoz holnap este vagy bármikor, megismételheted a napot.
Pénteken? Persze, jól hangzik. Ha rád mozdul, meg akar csókolni,
oké, ha te is akarod. De semmi nyelves, az nem okés egy kávés
randin.
– Jézusom, kezdhetem leírni ezeket.
– Színész vagy, tesó. Emlékezni fogsz a szövegre, a felállásra.
Most elválunk. Ne feledd ezt a néhány egyszerű szabályt, lazíts, és
érezd jól magad!
Mallory elkapta a zöldet a kereszteződésnél, és a tömeggel együtt
indult át az úton.
– Teljes jelentést! – kiáltott vissza.
Légy önmagad! Öt perc késés, ami nem vallott rá, mert Cate
büszke volt arra, hogy mindenhová pontosan érkezett. Egy órát, max
egy és egy negyed órát maradni. Nem úgy tenni, mintha zsúfolt
lenne a naptára, és nincs nyelves csók.
A rendezői utasításokat követve, mintegy végszóra belépett a
Café Café morajló és illatos világába.
 A kanapék és a túlméretezett székek, mindig felárasok, már
foglaltak voltak, a kávépult baristái fáradhatatlanul szorgoskodtak.
Meglátta Noah-t egy kétszemélyes asztalnál. Hosszú ujjú póló
volt rajta a trikó helyett, amit a próbán viselt. A gyönyörű
oroszlánszempár felé fordult, és a tekintetük találkozott, ahogy Cate
az asztalhoz indult.
– Hé, de jól nézel ki!
– Kösz. – Cate leült a fiúval szemben. – Hogy ment a próba?
Noah a szemét forgatta.
– Ment. Lassan kialakul. Szia, Tory.
– Szia, Noah. Mit hozhatok nektek?
Amikor Noah ránézett és várt, Cate úgy döntött, marad az
egyszerűnél.
– Egy sima lattét.
– Sovány tejeskávé, dupla adag. Kösz, Tory. Este még táncórám
lesz – mondta Cate-nek. – Szükségem van a dupla adagra.
– Te tartod, vagy neked tartják?
– Nekem tartják. Háromszor egy héten. Mondhatok egyszerűen
annyit, csak hogy túl legyünk rajta, Lily Morrow istennő?
Kizárt dolog, hogy bunkó vagy seggfej legyen, döntötte el Cate
ott helyben.
– Számomra mindig is az volt.
– Kölcsönös a dolog. Mindig felderül, amikor a házban vagy. Mit
csinálsz, amikor nem… mármint nem vagy bent?
– Próbálom kibogozni a dolgokat.
A fiú mosolya lassú és kedves volt, amitől Cate szíve nyugtalanul
megdobbant.
– Hé, én is.
Beszélgettek. Könnyedén. Olyan könnyedén, hogy Cate
megfeledkezett az idegességéről. Elfeledkezett az
időkorlátszabályról, és csak akkor kapott észbe, amikor jelzett a
telefonja.
– Bocs, bocs. – Elővette a telefont, kikapcsolta a riasztót. – Csak
az emlékeztető, hogy vacsorát kell rendelnem. Néhány hétig
helyettesítem G… Lily személyi asszisztensét. Öö, vissza kell
vedlenem asszisztenssé. Ez kellemes volt. Köszönöm.
– Figyelj, mielőtt elmész, szombat este bulizunk. Néhány
szereplő meg néhány civil is, csak hogy kiengedjük a gőzt. Szeretnél
eljönni?
Ismételd meg a napot, emlékeztette magát Cate, miközben egész
bensője ujjongott.
– Szombaton? Persze.
A fiú felé nyújtotta a telefonját.
– Beírhatnád a számod a névjegyzékbe.
Persze, persze, Cate tudta, hogyan működik a dolog. Ő is mindig
ezt csinálta a barátaival. Csak soha olyannal, aki második randira
hívta. Átadta neki a telefonját, elvette az övét.
– Kilenc körül felvehetlek. – Noah visszaadta a telefont. – Hacsak
nem akarsz előtte pizzázni egyet.
Ó, istenem, édes istenem!
– Szeretem a pizzát.
– Akkor legyen nyolc. Csak küldd majd el a címet.
– Rendben. – Amikor a fiú nem mozdult rá, Cate nem tudta,
megkönnyebbült-e, vagy inkább csalódott. – Köszönöm a kávét.
Kiment, és amikor már nem láthatták, boldog táncot lejtett. Tory
eközben Noah-ra nézett, és felvonta a szemöldökét.
A fiú hatalmas sóhajt mímelt, és megütögette a mellkasát a szíve
felett.

Három héttel később, a pizza és a bulik után, miután klubokban

táncoltak és szenvedélyes csókokat váltottak a tavasz édes
virágában, Cate Noah alatt feküdt a fiú keskeny ágyán, az apró
hálószobában, abban a szűkös lakásban, amelyet két broadwayi
cimborájával osztott meg.
Az első szeretkezés ködén át a hepehupás matrac lebegő felhőnek
tűnt, a szomszéd lakásból áthallatszó dübörgő rock égi angyalok
dalának.
 Noha nem volt összehasonlítási alapja, Cate biztosan érezte, hogy
épp az imént tapasztalta meg annak igazát, amelyet minden dal zeng,
amely minden versben és szonettben meg van írva.
Amikor felemelte a fejét, és a fiú szemébe nézett, tudta, a valaha
volt legnagyobb szerelmi történet részese.
– Azóta szerettelek volna itt tudni, hogy először megláttalak. Kék
pulóver volt rajtad. Lily körbevezetett a színfalak mögött. Féltem
bármit is mondani neked.
– Miért?
Az ujja köré tekerte a lány egyik hajtincsét.
– Azonkívül, hogy átkozottul csinos vagy? Lily Morrow unokája.
Aztán gyötörni kezdtél, amikor bejártál a próbákra, és én egyszerűen
nem bírtam tovább. Gondoltam, ha elhívlak kávézni, és lekoptatsz,
legalább nem halok bele a kíváncsiságba.
Lehajolt, könnyedén megcsókolta a lány ajkát, orcáját, szemét.
Cate szíve és hormonjai dübörögtek.
– Nagyon ideges voltam, aztán beszélgetni kezdtünk. – Cate a fiú
arcára simította a tenyerét. – És aztán megfeledkeztem az
idegességemről. Emiatt is nagyon aggódtam, aztán megérintettél, és
megnyugodtam.
Mégis, ő volt neki az első.
– Jó volt, ugye?
A fiú elgondolkodva nézett rá, mire Cate minden kétsége
felszínre tört.
– Nos… nem is tudom. Szerintem meg kellene próbálnunk újra,
csak a biztonság kedvéért.
A kétségeket elmosta az öröm.
– Csak a biztonság kedvéért – helyeselt.

Mivel Lily szigorúan megszabta, hogy taxival menjen haza – semmi

metró –, ha Cate éjfél utánig kimarad, Noah elkísérte a Nyolcadik
sugárútig, hogy fogjon egyet.
 Lassan, kéz a kézben sétálva New York olyan, mint egy
filmforgatás. A szemerkélő eső tiszta románc volt, ahogy az utcai
lámpák fénye csillogón remegett a kövér tócsákban és a nedves
járdán.
– Írj, amikor hazaértél, rendben?
– Olyan rossz vagy, mint G-Lil.
– Ez történik, amikor valaki törődik veled. – Magához ölelte,
hogy még egyszer megcsókolja. – Gyere el holnap este a táncórára.
Jól mozogsz, és tudod, hogy szereted.
Tényleg szerette. Talán kicsit berozsdásodott, de élvezte azt a két
órát, amire eddig a fiú rábeszélte. Mellesleg Noah is ott lesz.
– Rendben, ott találkozunk.
Most ő ölelte magához a fiút, aztán beszállt a taxiba.
– Hatvanhetedik és Nyolcadik – mondta a sofőrnek, közben
hátrafordult, hogy minél tovább láthassa Noah-t.
Aztán elővette a telefonját, és írt Darlie-nak.
Nem szűzen fogok meghalni!!!
Dédelgette magában ezt a tudást, álmodozva merengett ki az
ablakon, miközben a taxi megfordult, és a Nyolcadik felé indult.
Cate nagyot nevetett Darlie válaszán.
Üdv a klubban, ribanc. Részleteket akarok!

Cate átlebegett a tavaszon, táncórákra járt, jógázott, és hirtelen

ötlettől vezérelve úgy döntött, beiratkozik a New York-i Egyetem
néhány nyári tanfolyamára.
Franciára, mert vonzotta a nyelv hangzása. Filmművészetire, mert
lehet, hogy nem akar többé játszani, de attól még érdekli a filmezés;
és forgatókönyvírásra, csak mert megtehette.
Hetente egyszer Lilyvel vacsorázott, csak ők ketten, Lily lakásán
az ablakon beragyogó New York látképével.
– El sem hiszem, hogy ezt te csináltad.
Cate a sikeres teljesítmény fényében sütkérezve nézte, ahogy Lily
újabb falatot vesz a szájába a bazsalikomos, paradicsomos pennéből.
 – Én sem, de egész finom.
– Édesem, ez olyan jó, mint Luigié, de el ne áruld neki, hogy ezt
mondtam. És focacciát is sütöttél.
– Jó szórakozás volt. Egy írországi szomszédunktól tanultuk a
dédivel. Visszavitt oda, amíg sütöttem, és őt is visszahozta. Ráadásul
meg akartalak lepni.
– Azóta nem lepődtem így meg, hogy felfedeztem az első ősz
hajszálamat… és ez sokkal kellemesebb. Gondolom, nem tudsz
ráadást adni, amikor a nagyapád legközelebb eljön.
– Tudom, hogy hiányzik neked.
– Nehéz időt vagy energiát találni arra, hogy bármit is hiányoljak,
de igen, hiányzik. A vén kecske jól rám akaszkodott.
– Mindig tudtad? – kérdezte Cate kíváncsian, miközben a
nyakában lévő aranyszív medállal játszott, amelyet Noah-tól kapott a
tizennyolcadik születésnapjára. – Úgy értem, rögtön az elejétől
fogva tudtad, hogy szereted?
– Inkább vonzalmat mondanék, ami persze a frászt hozta rám.
Volt már egy rosszul sikerült házasságom, közel kerültem ahhoz az
életkorhoz, amikor Hollywood ki akar golyózni, ha nő vagy.
Igazából már egy ideje ezen kattogott az agyam. Volt két főiskolás
gyerekem, és az, amit életem nagy küzdelmének láttam, hogy
filmszínészként élvonalban maradhassak. És akkor jött ő.
– És nagyon jóképű – vonogatta Cate a szemöldökét, amivel
megnevettette Lilyt.
– Gyermekem, a nagyapád háromszoros adag jóképűséget kapott
isten batyujából. A koromnál fogva én lettem a férfi szerelmének
különc nagynénije… de legalább nem az anyja. Az senkit sem lepett
meg, hogy húsz évvel idősebb, az még csak nem is része a
történetnek.
– De nyertél egy hőst a való életben.
– Igen, nem szándékosan, de így történt. – A lányt fürkészve Lily
még több pennét szúrt a villájára. – Elég idős vagy ahhoz, hogy
halld. Arra gondoltam… mindketten azt hittük, hogy csak egy kis
szex lesz, remek szex, köztünk, aztán továbblépünk. Isten a
megmondhatója, egyikünk sem akart újabb házasságot. Az enyém
rosszul sült el, ő pedig megtapasztalhatta a majdnem tökéletest.
Lily a történetben elkalandozva turkált az ételben, majd letette a
villáját, hogy igyon egy korty bort.
– Olivia Dunn volt az élete szerelme. Amikor kezdtük felismerni,
hogy bármennyire élvezetes is, ez több puszta szexnél, kénytelen
voltam komolyan elgondolkodni rajta. Hozzáköthetem az életem egy
olyan férfihoz, aki így szeretett, s még mindig benne él ez a
szerelem, egy másik nő iránti szerelem? – Ivott még egy apró
kortyot a kosztümös próba előestéjére magának engedélyezett
egyetlen pohár borból. – Tudod, mire jutottam? Bárki, aki ilyen
szerelemre képes… nos, bolond lennék, ha hátat fordítanék azoknak
az érzelmeknek, amelyeket irántam táplál. Márpedig az anyám nem
bolondnak nevelte a lányát.
– Egész életemben láttam, ahogy ti ketten együtt vagytok, és ez
megmutatta nekem, mi a szerelem, vagy, azt hiszem, hogy milyen
lehet.
– Akkor valamit jól csináltunk. – Letette a bort. – Ez viszont
kényelmesen elvezet ahhoz a témához, amelyről reméltem, hogy
magadtól is felhozod egyszer. Mivel nem tetted, kénytelen vagyok
kérés nélkül beleütni az orrom, és bízom benne, hogy nem
koppintanak rá. Igazán aranyos, édesem, ahogy Noah-val azt
hiszitek, hogy titokban tarthatjátok a kapcsolatotokat.
– Én…
– Még meg is értem, miért igyekeztek titokban tartani… de az ég
szerelmére, Catey, ez színház. Pletykafészkek vagyunk, és imádjuk a
szexet meg a drámát.
Aggodalom és megkönnyebbülés kavargott Cate-ben.
Aggodalom, hogy mi következik, és megkönnyebbülés, hogy nem
kell tovább titkolóznia.
– Nem tudtam, hogyan reagálnál.
– Akkor valamit elrontottam útközben. Valamit rosszul csináltam,
ha nem tudod, hogy velem bármit megbeszélhetsz.
 – De tudom. Ne haragudj. Ez nem volt tisztességes. Leginkább
miattam van az egész. Olyan jó volt, nagyon jó volt nem azon
aggódni, hogy mit olvashatnak rólam az emberek, vagy mit hallanak,
mit beszélnek. Charlotte-ot teljesen lefoglalja az eljegyzése, az
esküvői tervei, nincs szüksége arra, hogy a sajtó most velem
foglalkozzon, én meg nem akarok adni senkinek semmit.
Elmondtam Darlie-nak, és Mallory is tudja. Meg Noah szobatársai.
Annyiszor belekezdtem már, hogy elmondjam neked… de nem
igazán tudtam, hogyan.
– Kezdjük ezzel, és a pokolba, megszegem a saját szabályomat,
és iszom még egy pohár bort. Te is ihatsz velem. Ez különleges
alkalom.
Mielőtt Lily felállhatott volna, hogy az üvegért induljon, Cate
felugrott, és hozta, meg egy másik poharat is a konyhából.
– Most akkor én viszlek az ivásba?
Lily megpaskolta a kezét.
– Csak ürügyet adsz arra, hogy kényeztessem magam. Noah adta
neked azt az aranyos nyakláncot?
– A születésnapomra.
– Ezért jó pontot érdemel. Figyelmes ajándék. Szeretném tudni,
hogy más téren is figyelmes és kedves-e hozzád.
– Igen. Mindig elkísér a taxiállomásra, megvárja, amíg elindulok,
és megkér, hogy írjak, amikor biztonságban hazaérek. Meghallgat,
figyel rám. Rábeszélt, hogy újra járjak táncórákra. Nem is tudtam,
mennyire hiányzik, amíg nem sikerült neki. Azért tartotta titokban a
kapcsolatunkat, mert megkértem rá.
– Elárulom, hogy kérdezősködtem róla… ez nem csupán
előjogom – folytatta gyorsan, amikor Cate szóra nyitotta a száját –,
hanem kötelességem is. Szóval tudom, hogy nem iszik, nem
drogozik, mert komolyan veszi a munkáját. Érdekes családból
származik, amit mi, déli hölgyek nagyra értékelünk és csodálunk.
Keményen dolgozik, ezt én magam is látom. És jó, átkozottul jó.
Bárhová mehet.
 Ragyogott benne, ragyogott a jóváhagyás, amelyet attól a nőtől
hallott, aki a legfontosabb volt az életében.
– Szereti a színházat.
– Látszik. Akkor jöjjön a legkényesebb. Védekeztek, mindketten?
– Igen, esküszöm.
– Rendben, akkor ideje, hogy idejöjjön, ahelyett hogy odakint
találkoznál vele, vagy bárhol máshol. Nem mondtam semmit az
apádnak, Hugh-nak sem, és nem is fogok, mivel ez a te dolgod. És
megértem, nagyon is megértem, hogy távol akarod tartani a sajtót. –
Előrehajolt, megfogta Cate kezét. – De előbb-utóbb kitudódik, erre
fel kell készülnötök.
– Beszélek vele erről.
– Jó. Mikor találkoztok újra?
– Úgy volt, hogy a holnapi próba után találkozunk, és… – Észbe
kapott, és felvonta a szemöldökét. – Szólok neki, hogy jöjjön el
hozzánk.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Cate örült, hogy Lily és Noah milyen jól kijöttek egymással. Hogyan
is ne élvezte volna, amikor két kedvence színházi sztorikkal
szórakoztatta egymást?
Amikor Lily ragaszkodott hozzá, hogy Noah eljöjjön vacsorára, a
fiú mindkettőjüknek hozott virágot. Ezzel nagyjából el is dőlt a
dolog.
Szinte fájdalmasan hiányolta mindkettőjüket, amikor a darabot
kivitték a városból, hogy San Franciscóban és Chicagóban is
bemutassák.
De ahogy látta, mindkettőjüknek koncentrálnia kellett. Ráadásul
így kapott néhány napot, hogy kiderítse, hogyan boldogul egyedül.
Életében most először áll így a teraszon a balzsamos levegőben,
gondolta, és kínai kaját eszik kartondobozból. Semmi izgalom,
semmi rémálom, csak a megszokott rutin.
Hosszú séták mindennap, és a napi jógázás. Táncórák, bár azoktól
csak még jobban hiányzott neki Noah. Délutánonként a tanfolyamok
közt keresgélt, hogy melyikre iratkozzon be néhány hét múlva.
Két elvetélt próbálkozása volt, hogy forgatókönyvet írjon,
mindkettő a szemetesben kötött ki. Még mindig járhat a tanfolyamra,
gondolta, de volt egy érzése, hogy a tehetsége nem terjed ki az
írásra.
Jól van ez így. A tésztát eszegetve a polírozott cementfalhoz
sétált, lenézett az alatta nyüzsgő, forgalmas világra. Végül úgyis
megtalálja a helyét. Abban a nyüzsgő, forgalmas világban, vagy
valahol máshol. De most, ebben a csendes időben, ez a közjáték,
ahol névtelen maradhatott, ahol elsétálhatott egy újságos mellett
anélkül, hogy látta volna a saját arcát, vagy valami főcím kiáltotta a
nevét, megadta neki, amire szüksége volt.
 Írországtól kapta ezt meg még gyerekkorában. Most pedig elveszi
New Yorktól, s mivel már nem gyerek többé, arra használja az idejét,
ezt a közjátékot, hogy felfedezze a saját tehetségét, vagy annak
hiányát, a képességeit, vagy a hiányukat.
Talán beiratkozik egy fényképésztanfolyamra, vagy művészetire,
vagy… vagy… vagy…
– Majd kitalálom – mormolta, amikor visszament, és rácsukta az
üvegajtót a város nyüzsgésére.
Letelepedett a tabletjével, kicsit utánanézett a fotózásnak.
Szerette nézni, hallgatni az embereket. Lehet, hogy jó képeket tudna
róluk készíteni.
Megörökíteni egy pillanatot, kifejezést, hangulatot.
Gyakorolhatna a telefon fényképezőjével, csak úgy játékképpen.
Reggel bejárja a környéket, mielőtt bemegy az egyetemre, hogy
tájékozódjon kicsit.
Amikor megszólalt az időzítő, felkapta a telefont.
– Függöny.
Maga elé képzelte a felgördülő függönyt a San Franciscó-i
színpadon, a fényeket, a díszleteket.
– Kéz- és lábtörést mindenkinek.
Próbálta lefoglalni magát további kutatással, de nem tudta. Szinte
hallotta a nyitányt, a hangjegyeket, a ritmust, a párbeszédet, a
hangokat.
A közönsége nevetett itt, tapsolt ott? Elbűvölte, lenyűgözte őket a
darab?
Elképzelte a színfalak mögötti pörgést, a sietős átöltözést, a
bemelegítést, a rohanást, hogy elkapja a végszót.
Felkelt, ellenőrizte a zárakat, takarékra tette a világítást, mielőtt
bement a hálószobába. Hogy megpróbálja ellensúlyozni a gyomrát
szorító idegeskedést, a nem tudást, kitekerte a jógamatracát, és
relaxálni kezdett.
Jobban is ellazult volna, ha nem nézi folyton az órát, de így is
összejött a harminc perc.
 Próbálva nyújtani az időt, ahogy a testét, átöltözött. Ujjatlan
felsőt és alvósortot vett fel, majd hosszasan elidőzött a bőrápolási
rutinjával.
Kihúzta a szünetig.
Bekapcsolta a tévét, és addig keresgélt a csatornák közt, míg
talált egy éppen futó filmet. Autósüldözésekkel és robbantásokkal,
hogy teljesen kiűzze fejéből a musicalt.
Úgy tűnik, a jóga jobban működött, mint hitte, mert mire Matt
Damon Jason Bourne-ja megszabadult a rosszfiúktól, ő is
elbóbiskolt.
A telefon ébresztette. Utánakapott, s egyben a távirányító után is,
hogy kikapcsolja a tévét.
– Noah?
– Felébresztettelek. Tudtam, hogy várnom kellett volna reggelig.
– Mondtam, hogy kinyírlak, ha megteszed. Ébren vagyok.
Mesélj!
– Van még néhány probléma, amit meg kell oldanunk.
Cate hallotta a hangokat, a zsongást a háttérben.
– Mesélj! – ismételte.
– Fantasztikus volt! – A csodálkozó nevetés átjött,
megmelengette Cate szívét. – Rohadt jól sikerült. Telt ház volt, állva
ünnepeltek. Tizenkétszer tapsoltak ki a függöny elé. Tizenkétszer!
– Tudtam. Tudtam! Annyira örülök neked!
– Meg kell várnunk, mit mondanak a kritikák. Jézusom, Cate,
hallanod kellett volna, ahogy felrobbant a ház, amikor Lily a
színpadra lépett. A nagyapád elöl ült. Jön az előadás utáni bulira is.
Hiányzol.
– Te is hiányzol, de nagyon örülök neked. Mindnyájatoknak.
– Ez életem legjobb éjszakája. Aludj vissza. Holnap majd írok.
– Menj, ünnepelj. És a Broadway-premiereden már ott leszek.
– Számítok rá. Jó éjt.
– Jó éjt.
Cate az ágy melletti töltőre tette a telefont, és átölelte magát.
 Mosolyogva összegömbölyödött, és elaludt. Amikor a telefon újra
csengett, újabb mosollyal sóhajtott.
– Noah – mormolta a telefonba.
Nem azt tetted, amit mondtak.
Cate hirtelen felült az ágyban a robothangtól.
– Mi? Micsoda?
Zene hallatszott, és egy ikonikus hang kérdezte: Magányos vagy
ma éjjel?
Satu szorította össze a tüdejét, ahogy a lámpa kapcsolója után
tapogatózott, zihálva kapkodott levegő után, ahogy tekintete ide-oda
járt a szobában.
Anyja suttogó hangja: Egyedül vagy. Statikus csend, majd
emeltebb hangon: Nem rejtőzhetsz el!
Pánikba esve ugrott ki az ágyból, térdre esett.
Ismét zene hallatszott, rettegésbe forduló vidám, derűs hang.
Várj! Jövök!
Horrorfilmes nevetés, az a fajta gonosz kacaj, amely sötét
kriptákból hangzik fel, áthatol a temetői ködön.
Amikor a telefon elnémult, Cate felzokogott.

Nemcsak megváltoztatta a számát, a telefonját is a kukába dobta, és

újat vett. Sokat rágódott azon, hogy elmondja-e valakinek, vagy sem.
A premier közeledett, szóval az időzítés nem is lehetett volna
rosszabb. De végül Noah-nak elmondta.
A Café Caféban ültek, a fiú a kezét szorongatta.
– Máskor is megtörtént már?
– Még Los Angelesben, a múlt télen. Felvétel volt. Úgy értem, ez
más volt, de felvétel.
– Miért nem mondtad el az apádnak?
– Noah, már mondtam, hogy milyen, mennyire aggódik, és
gyakorlatilag próbál burkot vonni körém. És azt hittem, komolyan
arra gondoltam, hogy csak valami bunkó szórakozik.
– De most újra megtörtént. Elmegyünk a rendőrségre.
 – Kidobtam a telefont – emlékeztette Cate a fiút. – Részben
pánikból, részben ostobaságból, de kidobtam. És különben is mit
tehetnének? Ez nem igazi fenyegetés.
– Ha próbálnak valakit megijeszteni, az fenyegetés. Gondolod,
hogy az anyád van mögötte?
– Nem, nem mintha nem lenne képes rá, de nem hiszem, hogy a
saját hangját használná. Az első felvételről tudom, hogy az ő egyik
filmjéből való. Fogadni mernék, hogy ez is.
– Cate, tudták, hogy egyedül vagy.
– Igen. – Cate-nek volt ideje gondolkodni, volt ideje
megnyugodni és gondolkodni. – Mondtam már, hogyan működik ez
nálam. Elsütöttek néhány petárdát arról, hogy New Yorkban élek G-
Lillel, még arról is, hogy jelentkeztem néhány egyetemi kurzusra. A
városon kívüli bemutató rengeteg figyelmet kapott, szóval…
– El kell mondanod Lilynek. Veled megyek.
– Micsoda? Most?
– Most.
– Nem akarom felzaklatni, és ő sem tud…
Noah pénzt dobott az asztalra.
– Ha nem mondod el neki, elmondom én.
Ezzel sikerült felpiszkálnia a lányt.
– Ez nem helyes. Ez az én dolgom, az én döntésem.
Noah egyszerűen felállt, megfogta Cate kezét, és őt is felállította.
– Meg kell birkóznod vele.
Cate dühösen vitatkozott, követelőzött, fenyegetőzött, de nem
tudta megállítani a fiút, aki gyors léptekkel haladt Lily lakása felé.
Az aranyszínű szem, amelyet annyira szeretett, kemény maradt, az
arc könyörtelen.
Lily reakciója sem javított a dolgokon.
– A rohadék!
A masszázstól frissen, még mindig köntösben járkált a
nappaliban.
– Ez a második alkalom? És nem mondtad el nekem?
– Én csak…
 – Nincs semmi csak! – Szeme összeszűkült, amikor látta, milyen
haragos tekintettel néz a lány Noah-ra. – És ne próbáld rajta kitölteni
a haragod. Noah helyesen cselekedett.
– Semmit sem tehetsz az ügyben – kezdte Cate.
– Fogalmad sincs, mi mindenre vagyok képes, ha kell. De nem
tehetek semmit, ha nem tudok róla. Felelős vagyok érted, lányom.
Leszarom, hogy tizennyolc vagy száznyolc éves vagy-e. Én felelek
érted. És az első dolog, amit teszünk, hogy jelentjük a rendőrségnek.
A pánik meg akart hátrálni.
– Várnál egy percet, kérlek? – A Lilyből áradó düh olyan forró
volt, hogy Cate-nek komoly erőfeszítésébe került odalépni hozzá. –
Akkor mi történik? Megszabadultam a telefontól. Tudom, hogy
ostobaság volt, de megtörtént. Elmondom nekik, mire emlékszem a
hívásokból. És akkor mi van?
– Nem én vagyok az átkozott rendőrség, szóval nem tudom, mi
van.
– Egy részét ki tudom találni. Feljelentést teszek, és az kikerül.
Egy kis lakoma a bulvárlapoknak. Nyilvánosságra kerül, és szerinted
hány hívást kapok majd, ha ez megtörténik?
– A rohadt életbe!
A köntös szárnyai csak úgy csapkodtak, ahogy Lily a
teraszajtóhoz csörtetett, és szélesre tárta. Aztán kiment.
– Most boldog vagy? – támadt Cate Noah-ra.
– Ez nem a boldogságról szól, ne légy ostoba. Azért dühös, mert
szeret. Ahogy én is.
– Ez most nem segít.
Pedig segített, nem is kicsit. Cate összeszedte magát, és kiment
Lily után.
– Ne haragudj, hogy nem mondtam el. Senkinek sem szóltam az
első alkalomnál, mert tudtam, apu nem engedné, hogy megcsináljam
a filmet, én viszont szerettem volna. Szükségem volt rá. De ő nem
hagyta volna.
– Valószínűleg nem – mormolta Lily.
 – Most pedig azért nem szóltam rögtön, mert premiered lesz, G-
Lil.
Lily felé pördült.
– Azt hiszed, hogy a darab fontosabb, mint te? Hogy a világon
bármi fontosabb, mint te?
– Nem. Én is így vagyok vele. Az első akkor történt, amikor
anyám kijött a börtönből, és a sajtó írt róla, rólam, meg az új filmről.
És nemrégiben jelent meg néhány cikkecske, hogy beiratkoztam
néhány kurzusra az egyetemen, meg az a nagy hírverés anyám
esküvője körül. Valaki kihasználta a lehetőséget.
– Lehet, hogy Charlotte maga csinálta. Rá vallana.
– Felbérelhetne valaki jobbat.
A nap, amely olyan tüzes volt, mint Lily haja, fénycsóvát vetett a
folyóra, lepattant az acélról és üvegről.
– Felvételek voltak, G-Lil. Felismerem, ha felvételt hallok.
Egymásra vették fel őket, és igazán gagyi munka. Anyámnak
rengeteg pénze van, meg tudja fizetni a minőséget, és ez nem az.
– Ettől nem lesz jobb.
– De nem adhatom fel miatta az életem. Gyűlölöm az érzést,
amikor megtörténik, de nem adhatom fel az életem.
Lily visszament az árnyékba, leült, az ujjaival dobolt.
– Azt senki sem akarja, Catey. Igazad van a rendőrséggel
kapcsolatban. Ezúttal. Ha még egyszer megtörténik, másként
csináljuk. Megtartod a telefont, hívod a rendőrséget, odaadod nekik
a telefont, és hagyod, hogy tegyék a dolgukat.
– Rendben.
– Egyelőre annyit tehetünk, hogy leírsz mindent, amire a két
hívásból emlékszel, így lesz valami a kezünkben, ha szükség lesz rá.
Aztán felhívod apádat, és elmondod neki.
– De…
– Nem! – emelte fel szikrázó szemmel Lily az ujját. – Ebben nem
tűrök ellentmondást. A mi szakmánkban dolgozó embereknél
előfordul az, amit egészségtelen kommunikációnak hívunk, és te is a
mi szakmánkban dolgoztál. De tudnia kell. Aztán kibékülsz a
barátoddal, mert helyesen cselekedett, és szeretetből, aggodalomból
tette.
– Nem tetszik, ahogy csinálta.
Lily felvonta a szemöldökét.
– És ez elég ahhoz, hogy kirúgd?
– Nem.
– Akkor menj, békülj ki vele. Aztán kérd meg, hogy hozzon egy
jó hideg kólát nekem… és magának is. Elüldögélünk itt, amíg
apáddal elrendezed a dolgot. Melléd állok ebben a kérdésben –
döntötte el Lily. – Hozd ide a telefont, miután beindítottad a dolgot.
Mivel nem volt más választása, Cate visszament a szobába, ahol
Noah várta.
– Nem tetszik a mód, ahogy intézted ezt az ügyet.
– Megértettem.
– Szükségem van rá, hogy képes legyek kezelni a saját életemet,
meghozni a saját döntéseimet.
– Ez most más. Te is tudod, hogy más, de túlságosan ki vagy
borulva ahhoz, hogy beismerd. – A fiú odament hozzá, mielőtt Cate
visszavághatott volna, és az arcára simította a kezét. – Nem bírom
nézni, amikor ki vagy borulva. Olyankor tehetetlen vagyok. –
Finoman a lány ajkához érintette az ajkát. – Kevésbé leszel
kiborulva most, hogy Lily tudja.
– Lehetséges, de most el kell mondanom az apámnak, és az
szörnyű lesz. Lily azt kérte, vigyél neki egy kólát, meg magadnak is,
és maradj mellette, amíg én apámmal beszélek.
Tényleg szörnyű és felkavaró volt, és végül Lily is bevetette
magát, hogy lezárják. De a legrosszabb, amitől Cate félt, nem történt
meg. Nem parancsolták vissza Los Angelesbe, amit úgyis
megtagadott volna. Kapott még egy esélyt, hogy a saját életét élje.

A premier előtt főpróbát tartottak, és a színház megtelt a család és a

barátok energiáival. Cate-nek most először volt alkalma az egészet
egyben látni – fények, zene, díszletek, jelmezek – egy színházban,
amely telve volt olyanokkal, akik nem akartak mást, csak hogy a
szeretteik sikert arassanak a színpadon.
Találkozott Noah családjával, és ez újabb hatalmas lépés volt az
életében.
A nyilvános próbán, amelyen a kritikusok is ott voltak, Cate a
színfalak mögött maradt. A kritikusok és a sajtó összefügg. Nem
akarta megkockáztatni, hogy elterelje a figyelmet a nagyanyjáról, a
barátjáról.
Aztán együtt izgult a szereplőgárdával az első kritikákra várva,
utána bulival ünnepeltek.
Mivel hétfőn nem volt előadás, Cate kora reggel táncórára ment
Noah-val, utána a fiú elkísérte az egyetemre, és Cate körbevezette a
kampuszban.
– Olyan nagy – mondta, miközben a metró felé sétáltak. – És ez
csak egy része. Nyomasztó.
– Jól fog menni. Sőt, még annál is jobban.
Együtt ballagtak le a lépcsőn a belvárosi vonathoz.
– Magániskola, házitanítók.
– Szegény gazdag fehér lány – mondta Noah, amivel
megnevettette Cate-et, és kiérdemelt egy oldalba könyöklést.
– Azt hiszem, a nagysága teszi. – Átmentek a forgóajtón. – Meg
az a rengeteg ember. Még a nyári kurzusokon is sokan lesznek.
Persze annak is megvan az előnye – mondta, miközben elővette a
bérletét. – Könnyebb többé-kevésbé eltűnni. Pár hét múlva kijön a
Változások. A stáb többi része már elindult a reklámkörútra.
– Megnézzük.
– Ó, nem is tudom.
Meggörnyesztette a vállát, és kicsit rángatózott, mintha viszketne.
– Nincs menekvés.
A peronon vártak két nő társaságában, az egyik kerek arcú
kisbabát ringatott egy babakocsiban. Pergő spanyol nyelven
beszélgettek, míg a kicsi vadul rágcsálta a narancsszínű fogzógyűrűt.
A közelben egy öltönyös férfi a hüvelykujjával lefelé görgetett a
telefonján. Mellette egy alacsony, zömök, bő kosaras nadrágot viselő
férfi pizzát evett, miközben a fejhallgatójában szóló zene ütemére
bólogatott.
A levegő pizza, verejték és valaki túlsütött hagymakarikáinak a
szagától bűzlött.
– Végül az életem elég szar része lett belőle.
Noah megsimogatta a karját.
– Újabb ok, hogy megnézzük. Csak hogy lásd, milyen jó voltál
benne még a szar részek ellenére is. Elmehetünk egy délelőtti
előadásra.
Megfogta a lány kezét, ahogy a közelgő szerelvény moraja
végigdübörgött az alagúton.
Az ajtók kinyíltak, az emberek kiözönlöttek, benyomultak.
– Mi lenne, ha kimennénk a parkba? – Noah az ülések felé
rángatta. – Sétálhatnánk a napon, bekaphatnánk egy hot dogot.
És elterelnék a figyelmét a másnap estéről. A bemutatóról.
– Jól hangzik. Lerakhatom a hátizsákot a lakásban, és felveszem a
„sétáljunk a napon” cipőmet.
Noah lenézett saját, agyonhasznált Nike-jára.
– Jól jönne egy új cipő.
– Hozzáadhatjuk a vásárlást a sétához.
– Hány cipőd van? – nézett rá a fiú.
– Lényegtelen – felelte Cate kimérten… olyan kimérten, hogy
Noah rávigyorgott, és megcsókolta.
A lehetséges cipőkről beszélgettek, sétákról, arról, hogy esetleg
összejönnek néhány haverral, vagy csak visszamennek Noah-hoz,
mivel legalább az egyik szobatársának meghallgatása van aznap
délután, és Noah úgy vélte, hogy a másik műszakban van a nappali
munkahelyén.
Éli az életét, gondolta Cate. Sem csúnya hívások, sem az
erőszakos sajtó nem akadályozhatja meg.
– Kombináljuk a dolgokat – döntötte el, ahogy kiléptek a liftből,
és a lakás felé indultak. – Először hozzád megyünk, főleg ha üres,
mert ez szinte sohasem fordul elő. Utána sétálunk, majd jöhet a
cipővásárlás, így nem kell a szatyrokat cipelnünk.
 – Talán. – Végigsimított a lány haján, miközben az elővette a
kulcsát. – Vagy talán ki sem jutunk a lakásomból.
– Hidd csak azt.
Nevetve, kicsit elvarázsolva léptek be.
– És itt is van!
Hugh jött be a teraszról, és örömtől ragyogó arccal tárta ölelésre a
karját.
– Nagypapa! Úgy volt, hogy holnap jössz.
Cate a padlóra dobta a táskáját, és sietett nagyapja ölelésébe.
– Elhatároztuk, hogy meglepünk téged és Lilyt, és talán
rajtakapunk pár táncos fiúval. – Két oldalról megcsókolta a lány
arcát, majd Noah-ra nézett. – És úgy is történt! A nagyon tehetséges
lábú zsonglőr.
– Igen, uram, köszönöm. Noah Tanaka. – Kezet fogott Hugh-val.
– Csak pár perc, és szerzek még táncos fiúkat.
Hugh nagyot nevetett, és megveregette Noah hátát.
– Semmi baj, Lily. Megleszek.
Cate a hang irányába kapta a fejét.
– Apu!
Odarohant hozzá, szorosan magához ölelte, olyan szorosan, mint
az apja is, ahogy felemelte a földről.
– Hadd nézzelek – húzódott hátra. – A képek és a Skype nem
ugyanaz.
Bármilyen mesterien palástolta is, Cate ismerte annyira, hogy
lássa rajta az aggodalmat.
– Jól vagyok, apu. Még annál is jobban.
– Látom. Hiányoztál.
– Te is nekem. Mind holnapra készültünk. Késői ebéd, egy
puccos itt, mielőtt Lilynek a színházba kell indulnia. Aztán mi is
átmegyünk, és besurranunk a színészbejárón.
– Így fogunk tenni. Apával elhatároztuk, hogy több szabadságot
veszünk ki, meglepünk benneteket.
Lily egyenesen Cate-re nézett.
– Meglepetés. Aidan, ő itt Noah, a karban táncol.
 – Nem sokáig lesz ott – jósolta Hugh. – A fiúnak van egyénisége.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Sullivan. Mindkettőjüket.
– Örülök a találkozásnak. Ez az első alkalmad a Broadwayn?
– Valójában a harmadik. De csak egyet tettem fel a színlapra,
mert a másikat tíz nap múlva levették a műsorról. De… most…
mennem kell.
– Elvisszük a kedvenc lányainkat ebédelni – vetette közbe Hugh.
– Csatlakozz hozzánk!
– Ó, köszönöm, de…
A francba, gondolta Cate, a francba! Tedd meg a következő
lépést.
– Az ebéd jól hangzik. – Megfogta Noah kezét. – Noah-val
járunk.
Meglepetést látott átvillanni az apja arcán, talán egy kis fájdalmat
is.
– Szükségem van egy percre. Számomra ez új terület. A jártok azt
jelenti, hogy…
– Apu, tizennyolc vagyok.
– Igaz. Megtörtént. Nos, úgy tűnik, az ebéd most már
elengedhetetlen. Ki kell faggatnom Noah-t. – Figyelmeztetőn
felmordult, és ujját Cate-re szegezte, amikor az tiltakozni akart. – Ez
a dolgom. Csak most találom ki, hogyan is kell ezt csinálni. Lily, azt
mondtad, csak pár utcára van ide az étterem, ahol ebédelni szoktál.
– Úgy van. Nagyon kellemes séta.
Aidan szélesen Noah-ra vigyorgott.
– Néhányunknak.
Később, amikor Noah-val kisétált a sarokra, a családjával
ellenkező irányba, Cate eltakarta az arcát.
– Ne haragudj!
– Nem, király volt. Furcsa, de király. Eleinte talán kicsit ijesztő.
De nem nagyon.
Végighúzta a kezét a homlokán, mintha verejtéket törölne le.
– Emlékszel, azt mondta, hogy csak most találja ki, hogyan kell
csinálni? Nos, gyorsan tanul az öreged. Gyakorlatilag a teljes
élettörténetem kiszedte belőlem, mielőtt az étteremhez értünk. Egyre
csak faggat, „és mi a következő lépésed?”, én meg, „Öö, öö, vezető
táncos akarok lenni, szöveges szerepet akarok, és, jó, címlapra
akarok kerülni. Megdolgozom érte, de főcímet akarok.”
– Meg is fogod kapni.
– Meg fogok dolgozni érte. Akárhogy is, gondoskodott róla, hogy
tudjam, istenek haragjaként sújt le mindenkire, aki bántja a lányát.
Mivel Cate-nek nem volt gondja azzal, hogy az apja így beszél,
belekarolt Noah-ba.
– Védelmeznek.
– Semmi baj, értem én. Elmondtam neki, hogy nem bántok
senkit, különösen olyanokat nem, akikkel törődöm. Szerintem
tetszett neki. Azt hiszem, majdnem megkedvelt, mire az ebéd véget
ért.
– Remek voltál. – Hogy bizonyítsa, megcsókolta a fiút. – És ne
haragudj, hogy most nem tudok elmenni hozzád.
– Nem, az is furán jönne ki most. És, tudod, tiszteletlen volna.
Egyébként pedig azt hiszem, szükségem lesz kis időre, hogy
magamhoz térjek a vallatás után.
– Talán megnyugtat kissé a tudat, hogy én következem. –
Hátratekintett. – Akár túl is eshetek rajta.
– Később írsz?
– Számíthatsz rá. Találkozunk holnap a színfalak mögött, és ott
fogok ülni az első sor közepén, amikor a függöny felmegy.
Amikor belépett a lakásba, azonnal látta, hogy a nagyszülei
megtisztították a terepet. Az apja egyedül ült a teraszon.
Kiment, leült a székébe. Várt.
– Szeretlek, Caitlyn.
– Tudom, apu, tudom. Szeretlek.
– Van egy részem, amely ha rád néz, mindig a kislányt fogja látni
benned. Ez van, ez a helyzet. És tudod, hogy ez az oka, amiért úgy
érzem, hogy meg kell védjelek.
– Tudom. De szeretném, ha tudnád, hogy kezdek jó lenni, ha a
saját védelmemről van szó.
 – Ez nem változtat azon, hogy úgy érzem, védenem kell téged.
Nem fogok úgy tenni, mintha azok a hívások nem aggasztanának,
vagy elfogadnám, hogy nem csomagolhatlak vattába, és tarthatlak
biztonságban.
– Tudom, hogy nem jól kezeltem a dolgot, de ha megint
megtörténik, nem így lesz. Nemcsak azért, mert megígértem neked,
G-Lilnek és nagyapának, de azért is, mert nem fogom hagyni, hogy
valami arcn nélküli seggfej újra megijesszen. New York jót tett
nekem – folytatta. – Távolságot teremtett… nem tőled, hanem
minden mástól. Azért ijedtem meg annyira, mert azt hittem, Noah
hív, és félig aludtam.
– Az első akkor jött, amikor egyedül voltál és aludtál.
– Igen, de ezt könnyű megmagyarázni. Az emberek
sebezhetőbbek késő éjjel. Bárki is az, ez az előnye megvolt. De nem
hagyom, hogy megtartsa. Hónapok teltek el a két hívás közt, és ha
semmit nem nyer vele, azt hiszem, bárki is, abba fogja hagyni.
– És ha mégsem?
– Szólok neked, esküszöm.
– A telefonhívások nem az egyetlen, amit nem mondtál el nekem.
– Kicsit kínos egy lánynak arról a fiúról beszélni az apjának,
akivel jár. Most megismerted, beszélgettél vele, és tudnod kell,
milyen jó ember.
Aidan egy percig semmit sem szólt, csak a szék karfáján dobolt.
Aztán megenyhült.
– Annak tűnik. Lehet vele beszélgetni, úgy tűnik, tudja, mit akar
az élettől, és van munkamorálja. Ettől még szívesen elverném egy
husánggal.
– Apu! – Cate horkantva felnevetett. – Ugyan már!
– Majd elmúlik. Talán. – Ekkor Cate felé fordult. – Tőle nem
kérdeztem, mert annyi más kérdeznivalóm volt. Mióta jártok együtt?
– Pár hónapja.
– Szerelmes vagy belé.
– Úgy érzem. Tudom, hogy boldoggá tesz, ha vele vagyok. Neki
köszönhetően újra járok táncórákra, pedig már szinte el is
felejtettem, mennyire élvezem. Nem miatta veszem fel a kurzusokat
az egyetemen, de azt hiszem, azért szedtem össze az önbizalmam,
hogy megpróbáljam, mert, nos, mert olyan normális. Jó dolog
normálisnak lenni.
Aidan figyelmesen nézte, aztán bólintott, és kipillantott a városra.
– Nehéz volt téged New Yorkba engednem. De nem nehéz
kimondanom, hogy igazad volt. Jót tett neked.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem hiányzol. Meg a nagyapa, és
Consuela. Hiányzik a kert, a medence. Istenem, a medence nagyon.
De… – Felállt, a falhoz sétált. – Szeretek oda menni, ahová akarok,
barátokkal találkozni egy kávéra, vagy elmenni a klubba. Beugrani
valamelyik üzletbe egy farmerért, cipőért vagy bármiért. Néha
valakinek megakad rajtam a tekintete, sőt, még azt is kimondja, hogy
ismerősnek tűnök. De senki sem figyel rám igazán.
– A filmed hamarosan kijön. Az változtathat rajta.
– Nem tudom. Lehetséges. Remélem, nem nagyon, vagy nem túl
hosszú időre. Akárhogy is, nem érzem magam többé sebezhetőnek. –
Visszafordult az apja felé, mosolygott. – Megedződtem.

Charlotte-nak mindene megvolt. Csodásan gazdag és engedékeny

vőlegény, aki a világ leggyönyörűbb, legelbűvölőbb asszonyának
tartotta. A szex nem volt gond, a férfinak a kora ellenére volt stílusa.
Ráadásul megérte a kompromisszum.
Holmby Hills legnagyobb villájában lakott, ötezer négyzetméter,
márványfalak, húsz hálószoba, bálterem, két ebédlő – a nagyobbik
egy egyedi, nyolcvanszemélyes zebrafa asztallal dicsekedhetett –,
száz férőhelyes színházterem. Saját szépségszalonja volt, külön
öltözőlakosztálya, amelyhez két szoba tartozott a ruháknak, és egy a
cipőknek.
Az ékszerei, és Conrad elkényeztette e téren, egy széfben voltak.
A két és fél hektáros birtokon volt egy úszómedence, salakos
teniszpályák, egy kétszintes garázs lifttel, díszkert, hat szökőkút – az
egyik, most központi helyen álló szobor az ő képmására készült –,
egy golfpálya, egy kis park tóval.
Harmincfős személyzet állt rendelkezésére, beleértve a saját
titkárnőjét, két szobalányát, egy sofőrt, egy öltöztetőt, egy
táplálkozási szakértőt, aki megtervezte a napi étkezését.
Volt egy médiaszakértője, akinek az volt a feladata, hogy
sztorikat terjesszen, s hogy biztosan lefotózzák minden eseményen,
amelyen részt vett.
Természetesen három magángép közül választhatott, valamint a
Hawaii Kona Coaston lévő kastély, egy toszkán villa, egy
luxemburgi kastély és az angliai Tóvidéken álló udvarház közt. Nem
is beszélve a kilencvenméteres szuperjachtról.
Conrad karján bejutott a legmagasabb társadalmi körökbe,
nemcsak Hollywoodban, de bárhol.
Conrad megvásárolta annak a forgatókönyvnek a jogait, amelyet
Charlotte személyesen választott ki, s amelyre úgy tekintett, hogy az
lesz a nagy visszatérése, és meghozza neki a megérdemelt hírnevet
és csodálatot.
Mindez nem volt elég. Nem, amikor az ágyában ült, előtte tálcán
a reggelije – görög joghurt bogyókkal és őrölt lenmaggal, egytojásos
spenótos omlett, és egyetlen szelet mandulavajas csíráztatott
gabonapirítós – és a jelentéktelen rendezőcskét, Steven McCoyt
nézte a Today műsorában, amint egyfolytában Cate-ről és az ostoba
filmjéről áradozik.
– Ez nagyon is sokszereplős film, egy család története, de Olive a
szíve. Caitlyn Sullivan hozta ezt a szívet. Öröm volt rendezni, profi
és felkészült volt. A Sullivan-munkamorál, nos, okkal legendás. Ezt
viszi át a következő nemzedékre.
– Baromság! Nagy rakás szar!
Égette belülről, olyan forrón, hogy könnyek szöktek a szemébe,
miközben a kép egy klipre váltott.
És ott volt Caitlyn fiatalon, üdén, gyönyörűen.
Elég baj, gondolta Charlotte, már az is elég baj, hogy az az
átkozott előzetes folyik még a vízcsapból is, és a kritikák tömkelege
megannyi arculcsapás neki.
De ezen segíthet, gondolta.
Felemelte a telefont. Meglátjuk, hogy fog tetszeni a kis kurvának,
aki hét évet rabolt el az életéből, az a fajta sajtónyilvánosság,
amelyet ő tud megfizetni.

A bulvárlapok azon a napon csaptak le, amikor a Változások kijött.

CAITLYN SZERELMI FÉSZKE ÉS SZEX A VÁROSBAN harsogták a
szalagcímek szerte a város újságosstandjain. A címlapokat a Hell’s
Kitchen-i apartmanház és Cate meg Noah fotója uralta, amint
csókolóznak a színészbejáró előtt. A szomszédokkal készült interjúk
vad bulikra utaltak, italozó és kábítószerező fiatalkorúakra. A
cikkekben kitárgyalták Noah életének részleteit, a családját.
– Sajnálom.
Cate Lily nappalijában állt, míg Noah zaklatottan rótta a szobát.
– Elmentek anyámhoz. Rávették Tashát, akivel vagy öt percig
randiztam úgy két évvel ezelőtt, hogy azt mondja, megcsaltam.
Pedig nem. Azt állítják, hogy drogozok… nem, igazából nem
mondják ki, csak célozgatnak rá. Az anyám kész idegroncs.
Cate nem szólt semmit, ahogy a fiú fel-alá járkált és háborgott.
Mit is mondhatott volna?
– Arra céloznak, hogy miattad kerültem be a Mame-be. Még nem
is ismertelek, amikor meghallgatáson voltam. Meg arra, hogy
szerepeket utasítasz vissza, mert féltékeny vagyok, és a… hogy is
mondjam, a markomban tartalak.
Amikor kifogyott a szuszból, Cate az egyetlen dolgot mondta,
amit mondhatott. Újra.
– Sajnálom. Annyira sajnálom, Noah!
A fiú megdörzsölte az arcát.
– Nem a te hibád. Csak… mindent elcsúfít.
– Tudom. Nem sokáig fog tartani. A film miatt időzítették így.
Lili legalábbis így véli, és szerintem igaza van. Tudom, hogy
szörnyű, de nem fog sokáig tartani.
 A fiú ekkor ránézett.
– Neked könnyebb ezt mondani. Igen, én is sajnálom, és tudom,
hogy neked legalább akkora szívás, mint nekem. De ez hollywoodi
szarság, Cate. Te már hozzászoktál.
Cate bensőjében minden parányivá zsugorodott.
– Szakítani akarsz?
– Nem. Jézusom, dehogy! – Noah végre odament hozzá, és
magához ölelte. – Azt nem akarom. Csak… Fogalmam sincs,
hogyan kezeljem ezt az egészet. Fogalmam sincs, te hogy vagy
képes rá.
– Nem fog sokáig tartani – ismételte Cate, de nagyon félt attól,
hogy a csendes időszak véget ért.

Grant Sparks tudta, hogyan kell csalni – nagyban és kicsiben

egyaránt. Első dühén és rettegésén túljutva a börtönben,
kiszámította, hogy a túlélés élete leghosszabb, folyamatos és
sokoldalú csalását jelenti.
Talán egy egész életnyit.
Távol tartotta magától a bandákat, és távol tartotta magát a
gyengélkedőtől csempészáru bejuttatásával. Ez azt jelentette, hogy
meg kellett kennie néhány kulcsembert a börtön személyzetéből, de
nem okozott neki sok gondot kiderítenie, kit mire vehet rá, s mi kell
ahhoz, hogy ösztönözze őket.
Még voltak kapcsolatai odakint. Rendelt egy karton dohányt,
aztán felsrófolta az egyes cigaretták árát, és a hasznot megosztotta a
forrásával. A pia és a fű is nyereséget hozott. De a kemény drogoktól
távol tartotta magát. Ha cigit árulsz, max. kapsz egy pofont. De ha
heroint? Legjobb esetben további börtönt, legrosszabb esetben kést a
bordáid közé.
Volt védelme, és senki sem szórakozott vele.
Ügyelt rá, hogy olyan hírnévre tegyen szert, mint aki zokszó
nélkül elvégzi a kijelölt munkát, lehajtott fejjel, a szabályokat
betartva. Minden vasárnap elment a misére, és lassan hagyta, hogy a
börtön szentfazekai meggyőzzék isten hatalmáról, az imádságról,
meg minden szarságról.
Az olvasás – Biblia, klasszikusok, az önismereti és önfejlesztő
könyvek – segített neki átkerülni a börtön mosodájából, ami pokoli
hely volt, a könyvtárba.
Szinte vallásosan edzett, és de facto személyi edző lett belőle,
mindig segítőkész tréner.
Mivel szüksége volt rá, hogy folyamatosan tájékozódjon
bizonyos kinti emberekről, becsempészett bulvárlapokat olvasott,
még a Varietyt is. Tudta, hogy a kislány, aki miatt börtönbe került,
közben két filmben is szerepelt. Tudta, hogy a ribanc, aki átverte, a
bűnbánó anyát játszotta a sajtónak.
És persze bökte a csőrét, amikor azt olvasta, hogy a nő eljegyezte
magát valami rohadt milliárdossal. Azzal nem számolt, hogy a nő
ekkora svindler. Bizonyos fokig még csodálta is.
De akárhogy is, eljön a bosszú ideje.
Úgy látta, itt a lehetőség, amikor olvasta, hogy a lány New
Yorkban van, és valami táncossal hetyeg (biztosan meleg). Sok időt
töltött azzal, hogy kitalálja, hogyan üssön a kis ribancon, kit bízzon
meg a munkával, mennyit fizessen érte.
Kapcsolatot teremteni olyanokkal, akik szabadulás előtt állnak, a
múltban is kifizetődőnek bizonyult. Grant látta, mire tudja használni
most.

Cate-nek kevesebb mint két hétbe telt rájönni, hogy utálja az iskolát.
Órákon át hallgatta, ahogy az oktatója olyan dolgokról beszél,
amelyek – mint kiderült –, nem is érdekelték, nem igazán nyitnak ki
ajtókat, döbbent rá.
Csak bezárja a belső szobáit, amelyeket más tervezett.
Kivéve a franciaórákat. Szeretett nyelvet tanulni, gyakorolni a
hangjait, megérteni a szabályait és szeszélyeit.
A filmes órák halálra untatták. Nem érdekelte a film elemzése, a
rejtett mondanivaló és metaforák megtalálása. Számára ez
eltompította a varázslatot, amely a vásznon kínálta magát.
De végigcsinált minden kurzust. A Sullivanek nem adják fel,
mondogatta magának, miközben végigült egy újabb órát.
– Azt várják, hogy értsek hozzá, mert játszottam már filmben,
mert a családom filmben utazik.
Noah-hoz bújva feküdt a fiú keskeny ágyán egy általa áldottnak
tartott hétfőn.
– Értesz is hozzá.
– Nem ahhoz a fajta dologhoz, amit ők akarnak. Egy színjátszó
csoportban valószínűleg több mondanivalóm lenne. De fogalmam
sincs, Alfred Hitchcock miért döntött úgy, hogy a Pszicho zuhanyzós
jelenetét gyors vágásokkal oldja meg, vagy Spielberg miért hagyta
életben Dreyfuss karakterét a Cápa végén. Csak azt tudom, hogy
mindkettő zseniális horrorfilm.
Noah lustán cirógatta a lány majdnem vállig érő haját.
– Szeretnél egy színjátszó tanfolyamot elvégezni?
– Nem. Az teljesen a tiéd. Te vagy benne az egyik legmenőbb
Broadway-darabban. Én…
– Mi az?
Cate a fejét elfordítva megcsókolta a fiú vállát.
– Hülyeség azt hinni, hogy nem hozhatom fel a témát, mivel az
egész szarságnak vége.
– Ahogy meg is jósoltad. – Noah viszonozta a csókot. –
Hallgatnom kellett volna rád.
– Olyan lehetett, mintha gyomron rúgtak volna, Noah.
– Lejjebb – évődött a fiú, megnevettetve ezzel Cate-et.
– Azt akartam mondani, hogy az emberek az egyetemen, még a
dékán is, megkérdezte, tudok-e jegyet szerezni a Mame-re.
– Mindig akad egy maroknyi VIP-helyünk.
Cate a fejét rázta.
– Ha egyszer megteszed, sohasem hagyják abba. Mennem kell.
Holnap délelőtt tízkor órám lesz, és még nem olvastam el az
anyagot.
– Bárcsak maradhatnál!
 – Bárcsak, de muszáj befejeznem, és Lilynek azt ígértem, éjfél
körül otthon leszek. Már éjfél van.
Cate felkelt, öltözni kezdett, felsóhajtott, amikor Noah követte a
példáját.
– Igazán nem kell elkísérned a taxihoz, Noah.
– A csajomnak kíséret jár.
Cate leülve húzta fel a cipőjét, közben nézte, ahogy a fiú felveszi
a farmert a hajlékony, táncos testére.
– Igazán szeretek a csajod lenni.
Mint minden hétfő éjszaka, a Nyolcadikig kísérte, ahol leinthetett
egy taxit a belvárosba. Cate emlékezett az első alkalomra, amikor
hideg, szemerkélő esőben sétáltak a nedvességtől csillogó járdán.
Most forró nyáréjszaka volt, a nedvesség belesült a holdat és
csillagokat takaró felhőkbe.
– Írj, amikor hazaértél – mondta Noah, mint mindig.
És még egy utolsó, szerelmes csókot váltottak.
Ahogy máskor is, Cate nézte a sarkon álló fiút.
Amikor a taxi elhajtott, Noah a zsebéből elővette a fülhallgatóját,
hogy hazafelé egy kis 50 Centet hallgasson. A fejében
megkoreografálta a lépéseket, hogy passzoljon a ritmusra, a
szöveghez, és arra gondolt, hogy talán megkéri a tánctanárát,
segítsen finomítani rajta.
A Kilencedik sugárúton támadtak rá.

Cate elküldte az üzenetet, miközben felliftezett, és nem vette észre,

hogy Noah nem viszonozta a szokásos mosolygós arccal, mivel
közben megpillantotta a teraszon üldögélő Lilyt.
– Már megint rám vársz? – kérdezte, és ő is kiment.
– Csak élvezem a hőséget és a páratartalmat. Déli lány vagyok, ez
az otthonomat idézi.
– Ezért van előtted két pohár azzal az üveg vízzel?
– Gondoltam, szomjas leszel, ha hazaérsz. – Töltött az egyik
pohárba, hogy bizonyítsa. – És talán leülsz ide mellém pár percre.
 – Igent mondok mindkettőre.
Bár eszébe jutott az anyag, amit még el kell olvasnia, Cate leült.
– Hogy van Noah?
– Jól. Jól vagyunk – tette hozzá, tudva, milyen kérdés lappang a
teraszon üldögélés mögött. – Egy ideig zűrösen mentek a dolgok, és
nem is tudom hibáztatni miatta. De már enyhült a helyzet. Nincs
igazi történet, és sok más drámai téma akad, amiről írni lehet.
– Rendben, akkor ezt kipipálhatom. Lépjünk tovább. Mennyire
utálod ezeket a nyári órákat?
Cate nagyot sóhajtott.
– Nem mondanám, hogy sikeresen vettem az akadályt. Nem
utálom őket ezernyi nap minden hevével. Vagy ahogy egy forró New
York-i nyáréjszakát. Csak nem szeretem őket, sem az iskolát.
Egyáltalán nem. Nem tudtam, hogy nem szeretem az iskolát, amíg
ezt meg nem próbáltam. Ja, a franciát kivéve. Az az én fénysugaram.
J’adore parler français et penser en français.
– Az elejét értettem… szeretsz franciául beszélni.
– Igen, és franciául gondolkodni. Ha beszélni akarom, akkor
gondolkodnom is franciául kell. Már csak néhány hét, és végig
akarom csinálni. Aztán, azt hiszem, talán keresek egy felnőtteknek
szóló, francia társalgási tanfolyamot, talán felveszek egy fotókurzust
is, és visszamegyek táncolni. A többit még nem tudom, de
gondolkodom azon, mihez kezdjek azzal, amit tanulok, és amiben jó
vagyok.
– Ki fogod találni.
Remélte, hogy így lesz. Egy dolgot biztosan tudott, amikor
nekiült, hogy befejezze az anyagot, majd annak elemzését. Hogy
nem filmművészetet fog tanítani.
Noah szobatársának hívása valamivel reggel hat után ébresztette.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Cate minden porcikájában ott lüktetett a félelem, ahogy a

nővérpulthoz rohant.
– Noah Tanaka. Odalent azt mondták, hogy ezen az emeleten van.
Tegnap éjjel megtámadták, megverték. Én…
Bár a nővér vidám, kék mezőben sárga százszorszépekkel
tarkított köpenyt viselt, a hangja kimért, hivatalos volt.
– Családtag?
– Nem, a barátnője vagyok. Kérem…
– Sajnálom. Nem adhatok magának információt Mr. Tanakáról.
Csak közvetlen családtagnak.
– De látnom kell. Tudnom kell, meggyógyul-e. Nem tudom,
mennyire bántották. Nem tudom…
– Nem adhatom ki magának ezt az információt. Ha szeretne itt
maradni, a várószoba ott van a folyosó végén jobbra.
– De…
– A várószoba – folytatta a nővér –, ahol Mr. Tanaka családja
tartózkodik. A családnak nincs megtiltva, hogy továbbadja az
információt.
Ez végre eljutott Cate tudatáig.
– Ó, köszönöm.
Másik nővér lépett oda, hogy felvegye a telefont.
– Szegény gyerek.
Az első Cate-et figyelte, ahogy eliramodik a folyosón.
– Melyik?
Cate meglátta Elit, Noah öccsét, amint egy apró kanapén
összegömbölyödve alszik, fülhallgatóval a fülében.
– Ne ébreszd fel! – Bekka, Noah húga egy kávé-tea pult mellett
állt. – Végre elaludt.
 – Bekka!
– Gyere, üljünk le ide.
Filtert lógatott az egyik papírpohárba, és a székek felé indult.
Fáradtnak tűnt, fekete haját hátrafogta egy kusza lófarokba.
Noah-hoz hasonló aranyszínű szeme alatt sötét karikák ültek, szürke
cicanadrág és COLUMBIA feliratú fekete póló volt rajta.
A Columbiára járt, s ugyanolyan komolyan vette, hogy orvos
lesz, mint Noah a színházat.
– Csak most hallottam, azonnal jöttem. Nem engedik, hogy
lássam, nem mondanak semmit.
– Kórházi szabályzat. Felvehetünk a listára. De most alszik. Az
agyrázkódás miatt nem sokat tudnak adni a fájdalomra. Anya és apa
vele vannak. Nagyi és Ariel az imént mentek le enni valamit.
– Kérlek! – Cate megfogta Bekka kezét. – Áruld el, hogy van!
– Bocs, kicsit ki vagyok ütve. A kórház az éjjel hívott, vagy
hajnalban. A rendőrség már ott volt. Noah-t eszméletlenül hozták be,
de magához tért, és próbálta elmondani a rendőröknek, mi történt.
Agyrázkódás, levált retina a bal szemén, járomcsont törés mindkét
oldalon, törött orr.
Bekka lehunyta a szemét, belekortyolt a teába. Egy könnycsepp
szivárgott ki.
– Sérült vesék, hasi zúzódások. – Kinyitotta a szemét, a tekintetük
találkozott. – Megverték, ketten voltak. Csak ütötték és ütötték.
Cate a kezét a hasára szorítva hintázott a széken.
– Meggyógyul?
– Vissza kell illeszteni a retinát, és valószínűleg mindkét szemét
műteni kell a törött járomcsont miatt. Várjuk a specialistát, hogy
megvizsgálja. Meg kell várniuk, amíg a duzzanat lelohad, és Noah
állapota stabilizálódik.
– Istenem! – Belélegzés. Kilélegzés. Cate a szemére szorította az
ujjait. – Hogyan történhetett ez? Miért tenne bárki is ilyet vele?
– Azt mondta, hogy visszafelé tartott, miután beültél a taxiba.
– Istenem, istenem!
 – Úgy véli, ketten voltak, és a szemtanúk, akik elijesztették őket,
azok is megerősítették. Két fehér férfi. Noah nem sokra emlékszik,
csak sétált, és valaki vagy valami hátulról megütötte. Nem
emlékszik, hogy néztek ki. A tanúk valamivel többet mondtak, de
nem sokkal, mert félutcányira voltak. De azt mondták, amikor ütni
kezdték…
– Igen? – ragadta meg Bekka karját Cate, amikor az habozni
látszott.
– Nigger ferde szeműnek nevezték, buzinak, és megfenyegették,
hogy még többet kap, ha újra fehér lányt próbál megdugni. Azt is
mondták, ha még egyszer hozzáér Cate Sullivanhez, levágják a
farkát.
– Azok…
Cate nem talált szavakat.
– Ettől még nem a te hibád. De… az anyánk, főleg ő… Meg kell
értened, milyen érzés volt ezt neki hallani, így látni a fiát.
Cate nem értette. Semmit sem értett.
– Nem tudom, mit tegyek, mit mondjak, hogyan érezzek.
– A rendőrök beszélni akarnak veled.
– Senkit sem ismerek, aki ezt tenné vele, Bekka, esküszöm.
– Nem kell ismerned őket. – A kanapéról immár nyitott szemmel,
a fülhallgatót kivéve a füléből, Eli figyelte őt. És a szeméből, a
tizenöt éves fiú tekintetéből áradt a keserűség. – Ők ismernek téged.
– Felállt a kanapéról. – Sétálok egyet – közölte, és kiment.
De nem, gondolta Cate, nem ismernek.
– Eli dühös – magyarázkodott Bekka. – Ő most csak annyit lát,
hogy a bátyja kórházban van, fehér férfiak juttatták oda egy fehér
lány miatt. Egyelőre nem lát túl ezen.
Cate rákulcsolta a kezét a kis szívre, amelyet mindennap viselt.
– Megengedi a családod, hogy lássam?
– Igen, mert már kérte. Bármit is éreznek most, a legjobbat
akarják Noah-nak. Várj itt. Hadd beszéljek anyámmal.
Cate zaklatottan, rosszulléttel küzdve várt. Mivel tudta, hogy Lily
is vár, aggódik, rövid, szerkesztett üzenetet küldött neki, amelyet
később, ha személyesen beszélnek, kiegészít.
Alszik. Két férfi támadta meg. Megsérült, de most pihen. Várom,
hogy láthassam, és mindent elmondok majd, ha hazaértem.
Lily rögtön válaszolt.
Add át neki az üdvözletemet, mindkettőtöket szeretlek.
Felkelt, járkálni kezdett. Hogyan képes bárki is ülni a váróban?
Hogyan bírják kivárni a lassan vánszorgó időt, hogy lássák,
megérinthessék a szeretteiket?
Csengő szólt, lépések koppantak a várószobán kívül. Telefon
csörgött.
Cate nem akart kávét, nem akart teát. Nem akart semmi mást,
csak Noah-t látni.
A fiú szülei elmentek mellette. Az anyja a férjébe kapaszkodott,
és elfordította az arcát. Az apja, magas és karcsú, akárcsak Noah,
ránézett, amint elhaladtak mellette.
Cate látta a szomorúságot és a kimerültséget a tekintetében, de
nem látott benne keserűséget, sem vádat.
És ettől az egyetlen pillantástól eleredtek a könnyei.
– Most elkísérhetlek a szobájáig. – Bekka állt a folyosó
bejáratánál. – Hol magához tér, hol megint elájul. De amikor ébren
van is, fájdalmai vannak, szóval nem maradhatsz sokáig.
– Nem fogok. Csak látnom kell. Utána elmegyek, nem leszek az
utatokban.
– Nem veled van a baj, Cate. A helyzettel. Idekint várok. –
Megállt az ajtónál, és üres, kimerült tekintete találkozott Cate-ével. –
Amíg Noah látni akar, kidolgozok egyfajta látogatási rendet. Nem
fogom még több megpróbáltatásnak kitenni az anyámat. Majd
értesítelek, mikor gyere meglátogatni Noah-t. Először csak rövid
időre. Pihenésre, rengeteg pihenésre és csendre van szüksége.
– Nem maradok sokáig.
Lélekben összeszedve magát Cate benyitott.
Erre semmi sem készíthette fel. Zúzódások borították a gyönyörű
arcát, sötétek, mint a viharfelhők. A duzzanatok eltorzították. Bal
szeme vörösen, nyersen kidülledt. Fekete, sárga, lila zúzódások
tarkították a jobb szeme környékét.
Kifakult kék kórházi hálóingben feküdt, amely láttatni engedte a
karján levő zúzódásokat, a bőrét elcsúfító horzsolásokat. Cate egy
pillanatra megrémült, hogy nem is lélegzik. De aztán látta, hogyan
emelkedik és süllyed a mellkasa, hallotta a monitor csipogását.
Egész teste megfeszült, szeretett volna odarohanni hozzá, saját
testével betakarni a testét, és beléönteni a szívét. Erőt adni neki,
enyhíteni a fájdalmát.
De lassan, halkan sétált oda hozzá a félhomályos szobában,
amelynek egyetlen ablakán leengedték a sötétítőt a napfény elleni
védekezésül. Cate óvatosan, gyengéden fogta meg a fiú kezét.
– Bárcsak itt lehetnék melletted, amikor felébredsz! Bárcsak
beszélhetnék veled! De pihenned kell. Mindennap eljövök, és
maradok, amíg engedik. Lily üdvözöl, és azt üzeni, szeret, és még
amikor nem is lehetek itt, tudnod kell, hogy én is szeretlek.
Lehajolt, megcsókolta a fiú kezét, aztán úgy távozott, ahogy jött.
Lassan és halkan.
Cate majdnem harminc háztömbnyit gyalogolt hazafelé a kábító
hőségben, a nyári napsütésben.
A korai óra azt jelentette, hogy az üzletek zárva vannak, a legtöbb
turista még nem bújt elő. Ebben az időszakban kutyasétáltatókkal,
dadusokkal, a parkba tartó kocogókkal vagy korai találkozóra siető
öltönyösökkel találkozott a belvárosban. Senki sem fordított rá
nagyobb figyelmet, mint amennyit ő rájuk.
Otthagyta összeverve és összetörve, gondolta Cate, mert van
családja, aki szereti… és aki most neheztel rá. Még Bekka is. Amit
tett, Noah-ért tette.
Cate nem hibáztatta. Egyiküket sem hibáztatta.
Azon tűnődött, Noah mennyire fogja őt okolni.
A hőségből belépett az előcsarnok hűvösébe, a lifthez ment, aztán
végig a folyosón az ajtóhoz. Be a lakásba.
– Catey! Jaj, szegény kicsikém! Gyere, ülj le ide. Gyalog jöttél?
Hadd…
 Cate a fejét rázta, egész testében remegett. A fürdőszobába
rohant. A hányinger, amit eddig hordott magában, most kegyetlenül
és vadul kitört. Lily utánasietett, fél kézzel tartotta a fejét, míg a
másikkal a vendégtörölközőért nyúlt.
– Semmi baj, édesem. Minden rendben.
Hideg vízzel megnedvesítette a törölközőt, Cate homlokára tette,
majd a tarkójára.
– Jól van. Le kell feküdnöd. Gyere. – Talpra állította Cate-et,
támogatta a zokogó lányt, nyugtató hangokat hallatott, miközben a
hálószoba és az ágy felé terelte. – Hozok egy kis vizet, gyömbért.
Kisietett, és két pohárral jött vissza.
– Előbb a vizet, jól van, édesem. – Párnát dugott a háta mögé. –
Lassan igyál, ez az. Ha elég jól leszel, veszel egy jó hideg zuhanyt,
és hozok neked tiszta ruhát.
Lily leült az ágy szélére, hátrasimította a lány csapzott haját az
arcából.
– El tudod mondani?
– Két férfi volt. Az arca, G-Lil, nagyon megverték. Meg kell
operálni, nem is egyszer. Két férfi támadta meg hazafelé menet,
miután engem elkísért a taxiállomáshoz. Megverték, és
ocsmányságokat mondtak rá. Azt mondták, azért, mert én fehér
vagyok, ő meg nem. Kimondták a nevemet. Ott feküdt, súlyos
sérülten. A családja engem okol.
– Dehogy okol.
– De igen. – Újabb könnyek csordultak duzzadt szeméből. – Az
anyja rám se tud nézni. Az öccse nem hajlandó egy szobában
maradni velem. Azok a férfiak az én nevemet mondták, amikor
bántották.
– Mert ocsmány, rasszista, bigott szarháziak. Nem miattad. Noah
családja most meg van rettenve, haragszik és aggódik. Adj nekik
időt. Mit mondanak az orvosok?
– Csak azt tudom, amit Bekka mondott. Az agyrázkódás miatt
nem sok fájdalomcsillapítót kap, és műtétre lesz szüksége. Láttam
őt, épp csak egy percre, de aludt. Nem maradhattam, mert…
 – Semmi baj. Fiatal, erős, és senki sincs jobb formában egy
táncosnál. Igyál egy kis gyömbért.
Noszogatta a lányt, hogy igyon, aztán belökte a zuhanyzóba.
Megnézte az időt, számolt, és úgy döntött, nem hívja Hugh-t. Nincs
értelme ilyen korán felébreszteni egy ilyen hír miatt. Ugyanez állt
Aidan-re.
Felhívja a rendezőt, amint elég stabilnak érzi Cate lelkiállapotát.
Még van egy óra Mimi érkeztéig. Miután megfontolta a dolgot,
üzenetet küldött a személyi asszisztensének, amelyben megkérte,
otthonról dolgozzon, és utasítson el minden hívást, amely nem
létfontosságú.
Főz egy teát, és…
– G-Lil!
Megfordult, Cate-et látta, aki nedves haját hátrakötötte, így keret
nélkül az arca nagyon fiatalnak és szomorúnak tűnt.
– Feküdj le kicsit, édesem. Főzök egy teát.
– Jól vagyok. A zuhany segített. Szerintem a hányás is. Jól
vagyok, majd én megfőzöm a teát. Az is segít, ha elfoglalom
magam.
A konyha felé indult, aztán megállt, és megölelte Lilyt.
– Köszönöm.
– Nincs miért köszönetet mondanod.
– Csak mindenért. Te voltál az anyám, a nagymamám, valahogy
mind a kettő, amióta csak az eszemet tudom. Te vagy az én G-Lilem,
és nagyon nagy szükségem van rád.
– Most megríkatsz.
– Nem hívtad fel aput vagy a nagypapát, ugye?
– Arra gondoltam, várok vele még egy órát.
– Remek. – Cate hátralépett. – Elkészítem a teát, aztán segíthetnél
kitalálni, mit kellene tennem.
– Jó, szeretem kitalálni a dolgokat.
Együtt indultak a konyha felé, amikor megszólalt a házi telefon.
– Majd én felveszem – változtatott irányt Lily. – Lily Morrow.
Igen, Fernando? Ó! – A konyha felé pillantott. – Igen, küldje fel
őket.
A konyhában Cate egy élénkvörös fémdobozt tanulmányozott.
– Energizáló tea. Használ?
– Nem igazán. Inkább tegyünk fel kávét is.
– Kávézni szeretnél?
– Édesem, Fernando volt az a portáról. Két nyomozó tart felfelé.
Beszélniük kell veled. Arra gondoltam, essünk túl rajta.
– Igen. – Cate visszatette a dobozt, és a bonyolult masinához
fordult, amelyről Lily azt állította, hogy majdnem jobban szereti,
mint a szexet. – Segíteni szeretnék. Fogalmam sincs, hogyan, de
talán lesz valami. Tényleg jól vagyok, G-Lil.
– Látom. Mindig is erős voltál, Cate.
– Nem mindig, de tudom, hogyan kell erősnek lenni. Csinálok
kávét mindannyiunknak. – Halvány mosolyt kínlódott az ajkára. –
Gondolod, hogy a zsaruk feketén isszák, ahogy a könyvekben és a
filmeken?
– Szerintem hamarosan megtudjuk. Beengedem őket – mondta,
amikor megszólalt a csengő.
Lily szemügyre vette a nappalit, miközben átvágott rajta, és
gondolatban megtervezte, hogyan állítsa be a színpadot, hogy ő üljön
Cate mellett.
Hogy ott legyen mellette, ha a lánynak támogatásra lenne
szüksége.
Ajtót nyitott.
Bármit várt is, az nem egy középkorú, egy őszülő barna hajú, Judi
Dench-frizurás nő, és egy sovány, fekete férfi volt, aki rövidre nyírt
raszta hajával alig nézett ki annyi idősnek, hogy szeszes-italt
rendelhessen.
Mindketten öltönykabátot viseltek, a férfi zakója szénszürke,
elegáns szabású volt, a nő blézere fekete és slampos.
És mindketten magasba tartották a jelvényüket.
– Ms. Morrow, Riley nyomozó vagyok. Ő a társam, Wasserman
nyomozó.
Riley, a nő, mereven nézett Lilyre jeges pillantású kék szemével.
 – Jöjjenek be, kérem. Caitlyn kávét főz.
– Fantasztikus kilátás – jegyezte meg Wasserman, miközben sötét
szeme felmérte az üvegajtót, és azon túl is mindent, ami a szobában
volt, tűnt fel Lilynek.
– Ugye? Foglaljanak helyet, kérem – intett nagyon határozottan a
kanapéval szemközti székekre. – Mindketten rosszul vagyunk attól,
ami Noah-val történt. Caitlyn nemrég jött haza a kórházból.
Remélem, megtalálják azokat, akik a fiút bántották.
– Jól ismeri Noah-t személyesen és szakmailag is? – kérdezte
Riley, aki leült, és jegyzettömböt vett elő.
– Igen, jól. Nagyon tehetséges fiatalember, és nagyon jó fiú.
Igazán kedvelem.
– Ismer bárkit is, aki bántani akarná?
– Nem. Őszintén mondom. Kedvelik a társaságban. Sohasem
hallottam, hogy bárki valami rosszat mondott volna rá. Amikor Cate
járni kezdett vele, alaposabban górcső alá vettem. – Lily mosolygott,
miközben ezt mondta. – Átment a vizsgán.
Wasserman felállt, amikor Cate tálcával a kezében bejött.
– Hadd segítsek.
A lány átadta neki, egy pillanatig csak állt.
– Cate vagyok.
– Riley nyomozó, Ms. Sullivan. A társam, Wasserman nyomozó.
– Hogy kérik a kávét? – kérdezte Cate.
– Kevés tejszínnel, cukor nélkül – felelte Riley.
– Tejszínnel és cukorral, köszönöm – mondta Wasserman,
miközben Cate a kávéval szorgoskodott.
– Noah szobatársa felhívott ma reggel. Egyenesen a kórházba
mentem. Nem értem, miért tenne bárki is ilyet vele, bárkivel. –
Kiosztotta a kávét, leült Lily mellé. – Noah húga elmondta, mit
mondtak. Azt sem értem.
– Mióta jár Noah-val? – kérdezte Riley.
– Február elején kezdtünk találkozgatni.
– Ellenezte valaki?
– A kapcsolatunkat? Nem. Miért tette volna?
 – Talán olyasvalaki, akivel korábban randevúzott – találgatott
Wasserman –, vagy valaki, akivel Noah-nak volt kapcsolata.
– Ő korábban járt másokkal is, de amikor randira hívott, nem volt
barátnője.
– És magának volt barátja? – kérdezte Riley.
– Nem. Noah előtt senkivel sem randiztam.
– Senkivel? – vonta fel a szemöldökét Wasserman.
– Néhány évig Írországban éltem. Csoportosan lógtunk. Sohasem
randiztam igazán egyedül. Nincs féltékeny exbarát az életemben.
Azt nem tudom, Noah életében van-e féltékeny exbarátnő.
Elmondanám, ha tudnék róla, ha csak halvány sejtésem lenne
valakiről. Látták őt. Látták, mit tettek vele. Az én nevemet mondták,
amikor ezt tették. – A markába szorította a nyakában lévő
szívmedált. – Biztosan tudják, mi történt velem tízéves koromban.
Ismerek kegyetlen embereket, és tudom, mire képesek. De nem
tudom, ki tenne ilyet Noah-val.
– Vegyük át a hétfőjét.
Cate biccentett Riley kérésére.
– A színházban hétfőn nincsenek előadások, ezért együtt voltunk.
Két órám volt az egyetemen, ezért egy körül találkoztunk egy
kávézóban… ott, ahol az első randink volt. Mindig így szoktuk. A
Café Café az a Hetedik és a Negyvenhatodik sarkán. Azt hiszem,
egy körül. Hozzá mentünk. A szobatársai dolgoztak, így magunkban
lehettünk. Néhány barátunkkal vacsoráztunk együtt. Talán nyolc
körül a Footlightsban, ööö… a Broadway és a Negyvennyolcadik
sarkán. Sok színész jár oda. A tánckar tagjai.
Felidézte az estét, amely mintha évekkel… egy emberöltővel
ezelőtt történt volna.
– Néhányan bulizni mentek utána, de mi… A hétfő este az
egyetlen, amikor nincs színpadon. Visszamentünk a lakására. Éjfél
körül elkísért a Nyolcadikra, hogy taxit fogjak. Még tanulnom kellett
a másnapi órámra. Mindig elkísért a Nyolcadikig.
Amikor elcsuklott a hangja, Lily közelebb húzódott, megfogta a
kezét.
 – Mindig a Nyolcadikig? – kérdezte Riley. – Az éjfél is szokásos
időpont volt?
– Általában igen. Kedden reggel órám van. Noah mindig elkísér,
megvárja, amíg beülök a taxiba, amíg elhajtunk. Mindig hátranézek,
látom, ahogy a sarkon várja, hogy eltűnjünk szem elől. Aztán…
Elhallgatott, csörömpölve letette a kávés csészét.
– Ez volt a rutin, majdnem minden hétfő éjjel. Istenem, tudták,
hogy ott lesz, tudták, hogy gyalog fog visszamenni a Nyolcadikról
úgy éjfél körül, hétfőn éjjel.
– Tud valakiről, aki megfenyegette? – Wasserman előrehajolt,
hogy visszairányítsa a figyelmét. – Bárkit, aki megjegyzést tett volna
rá, hogy magával jár, vagy kifejezetten arra, hogy fehér lánnyal?
– Nem. Azt elmondta volna. Biztosan elmondja. Nem, soha senki
nem mondott ilyesmit nekem sem. Az a két ember, aki segített
Noah-nak. Látták, hogy ki tette?
Riley Wassermanre nézett, alig észrevehetően biccentett.
– Akkor jöttek ki a bárból, ahol ittak párat. Amikor befordultak a
sarkon, látták a támadást. Kiabáltak, és futni kezdtek Noah felé. A
támadók északnak menekültek. A tanúk nem voltak elég közel
ahhoz, hogy jól megnézzék őket a sötétben, félutcányira voltak, és
néhány sör után.
– De elijesztették a támadókat – mormolta Cate. – Hívták a
rendőrséget, a mentőket. Leállították a támadást. Noah… a húga azt
mondta, ő sem látta igazán, hogy kik támadták meg.
– Újra beszélünk vele – mondta Riley. – Talán többre emlékszik.
A hírességek gyakran kapnak leveleket a rajongóiktól, megszállott
rajongóktól, akik egészségtelen és birtokló módon fantáziálnak
róluk.
– Ha levelet kapok, az a stúdióba megy, vagy az ügynökömnek.
Nem igazán számítok hírességnek.
– Négy filmben szerepelt – mutatott rá Riley –, és sok
médiafigyelmet keltett. A Noah-val való kapcsolata viszonylag új
keletű.
 – Ha volt is olyan levél, amelyről beszél… A hívás – ragadta meg
Lily kezét.
– Milyen hívás? – akarta tudni Riley.
– Júniusban, amikor a társulat másik városban tartott bemutatót,
valaki felhívott a mobilomon.
Mindent elmondott nekik, beszélt a téli, Los Angeles-i hívásról is.
– Már nincs meg a telefon? – kérdezte Riley.
Cate a fejét rázta.
– Tudom, hogy hiba volt, de csak…
– Ösztönösen reagált – fejezte be Wasserman a mondatot. –
Kapott bármelyikük is nyugtalanító telefonhívást? Téves szám, vagy
letették?
– Nem.
– Semmi hasonlót – erősítette meg Lily. – Gondolja, hogy a
hívások valami módon kapcsolatban vannak a Noah-val
történtekkel?
– Meg fogjuk vizsgálni. Bármilyen más próbálkozás a
kapcsolatfelvételre? – kérdezte Riley. – Bármi, amitől kellemetlen
érzése támadt?
– Semmi. Úgy értem, az emberek általában felismerik Lilyt, és
néha oda is mennek hozzá. Mióta kijött az utolsó filmem, néha
velem is megtörténik, de semmi rossz szándék.
– A New York-i Egyetemen tanul. – Wasserman Cate-re
mosolygott, aztán belenézett a jegyzeteibe. – Volt olyan, aki
különösebb figyelmet szentelt magának, esetleg randira hívta?
– Néhányan elhívtak, igen, de senki sem tolakodott, miután
közöltem velük, hogy van fiúm.
– Azt mondta, gyakran találkoztak az egyetemen. Szóval látták
magukat együtt.
Cate Riley-ra nézett.
– Igen. Arra céloz, hogy fehér lány és valaki, aki nem fehér?
Riley állta a lány tekintetét.
– Ha ez a támadás rasszista indíttatású, akkor gyűlölet-
bűncselekménnyel állunk szemben. Azt nagyon komolyan vesszük.
Ha bárki most rámozdul magára, tudnunk kell róla.
– Tudni fognak.
– Elkérhetnénk a barátaiknak a nevét, akikkel együtt vacsoráztak?
Talán valamelyik észrevett valami nem odaillőt – magyarázta
Wasserman. – Valakit, aki túl sok figyelmet szentel maguknak Noah-
val.
– Persze. A vezetéknevüket nem tudom.
– Azt mi megoldjuk.
Riley letette az üres csészét.
– Tölthetek még kávét?
– Nem, köszönöm. Nagyon finom volt.
Cate felsorolta a neveket, amelyekre emlékezett, felállt, amikor a
nyomozó is.
– Tudom, hogy talán meg sem találják a támadókat. Tudom, hogy
a dolgok nem mindig végződnek jól, mint a filmeken. Csak épp…
Noah nem ezt érdemelte.
– Nem. – Riley visszacsúsztatta a jegyzettömböt a zsebébe. –
Egyikük sem. Köszönöm, hogy időt szakított ránk. Sokat segített.
– Kikísérem magukat. – Lily az ajtóig kísérte a két nyomozót,
aztán visszatért Cate-hez. – Jól vagy?
– Igen. Még ha nem is vezet sehová, hogy mindent elmondtam,
gondolhatok úgy rá, hogy valamit tettem. Nem hagyom, hogy ez az
egész sarokba szorítson.
– Rendben. Fel kell hívnom a nagyapádat. Telefonálnom kellene
az apádnak. Szólok a rendezőnek. Gondoskodnia kell a beugrókról
Noah és helyettem ma estére.
– Nem, helyetted ne!
– Nem akarlak magadra hagyni ma este, édesem.
– Én pedig nem akarok csalódást okozni annak a sok embernek,
akik azért mennek ma színházba, hogy lássák Lily Morrow Mame-
jét. Az előadásnak mennie kell, G-Lil. Mindketten tudjuk. Jól
vagyok. Remélem, hogy Bekka ma üzen, hogy meglátogathatom
Noah-t. Ha nem, akkor is megígérte, hogy felvesz a listára, hogy
legalább érdeklődhessek az állapota iránt. És küldhetek vagy vihetek
virágot, hogy tudja, gondolok rá.
– Megmondom, mi lesz. Velem jössz a színházba ma este.
Nézheted a színfalak mögül az előadást. Hacsak nem Noah mellett
ülsz, velem jössz. Szerintem ez jó ajánlat.
– Rendben. Most felhívom aput.

Bekka írt, hogy négykor menjen, és negyedórás látogatást tervezzen.

Cate virágot vitt, egy vidám, nyári csokrot. A szobában továbbra
is félhomály uralkodott, a sötétítők le voltak engedve. De ezúttal a
fiú jobb szeme résnyire nyitva volt, és nézte, ahogy Cate bejön.
Cate gyorsan odament hozzá, megfogta és megcsókolta a kezét.
– Noah, annyira sajnálom!
– Nem a te hibád.
De az a jobb szem másfelé nézett, miközben mondta, és a kéz
sem válaszolt az érintésére.
Cate abban a pillanatban, abban a kemény ezredmásodpercben,
amely a múltat és a mostot elválasztja, tudta, hogy a fiú nem
gondolja komolyan, és már megtette az első lépést, hogy
eltávolodjon tőle.
Mégis mindennap meglátogatta. A műtétek alatt otthon ült
kezében a telefonnal, és várta, hogy Bekka megírja, milyen
állapotban van.
Amikor hazament – a szüleihez –, hogy gyógyuljon, mindennap
írt neki egyszer. Csak egyszer, mert tudta, hogy a fiú azóta több
lépést is tett, hogy távolabb kerüljön tőle.
A nyarat felváltotta az ősz, a forróság azonban maradt. Cate
beiratkozott két felnőttkurzusra; az egyik egy francia társalgási
tanfolyam volt, a másik olasz.
A nyelvek elvarázsolták. Az év hátralevő részét azzal töltötte,
hogy felfedezze a nyelveket, felfedezze önmagát. Aztán döntenie
kell, mit akar kezdeni az életével, a képességeivel.
 Felkészült volt, amikor Noah írt neki, hogy meglátogathatja-e
szerda délután. Matinédélután, jegyezte meg magának, amikor Lily a
színházban van.
Az október gyönyörű haldokló színekbe öltöztette a parkokat, ami
megváltoztatta a folyó vizén megcsillanó fényeket. S mivel
kellemesen balzsamos nap volt, Cate kihozta a kólákat, és
jégvödörbe dugta őket. Hacsak Noah nem változott nagyot a nyár
óta, szereti a kólát.
Cate idegességét mélyen eltemetve indult ajtót nyitni, amikor
megszólalt a csengő. Bár felkészült, a szíve is nagyot dobbant a fiú
láttán.
– Noah, remekül nézel ki! De jó újra látni!
A fiú kis szakállt, bajszot növesztett, idősebbnek látszott, fogyott,
és Cate remélte, hamarosan összeszedi magát.
A tekintetük találkozott, és Cate olvasott a fiúéban.
– Üljünk ki. Szép az idő, és kólám is van. Lily említette, hogy a
múlt héten bent jártál a színházban.
– Igen, mindenkit látni akartam.
– Úgy nézel ki, mint aki kész a visszatérésre.
– Nem megyek vissza. A Mame-be nem. Carter három hónapja
játssza a szerepet. Nem golyózom ki.
Mivel Noah nem vette el a felé nyújtott poharat, Cate letette,
miközben a fiú a falhoz sétált.
– Tudom, hogy nem kapták el a támadóidat.
– Nem láttam őket, nem is emlékszem rájuk. Senki sem
emlékszik. – Vállat vont. – A zsaruk megtették, amit tudtak.
Hallja vajon a keserűséget a saját hangjában? – tűnődött Cate.
– Bekka mondta, hogy néha még fáj a fejed.
– Igen, kicsit. Nem vészes. Enyhül, ahogy az orvosok is ígérték.
Újra járok táncórára. Kicsit berozsdásodtam. Voltam a Felfelé
meghallgatásán. Ez egy új musical. Bejutottam. Második főszerep.
– Ó, Noah! – Szívesen odament volna hozzá, de érezte, a köztük
lévő fal olyan szilárd, mint a fiú háta mögötti. – Ez csodás,
egyszerűen csodás! Nagyon örülök neked!
 – Nagyon elfoglalt leszek, előbb a munkaértekezletek, az órák,
aztán a próbák. Ez az első nagy szerepem, koncentrálnom kell rá.
Nem lesz időm egy kapcsolatra.
Felkészültem rá, gondolta Cate, mégis nagyon fáj.
– Noah, nagyon örülök neked. Nem kell ürügynek használnod
valamit, amire annyira vágytál, amiért olyan keményen
megdolgoztál. Az óta a szörnyű éjszaka óta nem voltunk együtt.
Néha egyetlen szörnyű éjszaka mindent megváltoztat.
– Tudom, hogy nem a te hibád volt.
– Nem, nem tudod. – Keserűség, igen, az ő hangja is keserűen
cseng. Próbálta újra elnyomni. – Te voltál az, aki megsérült, aki
kórházba került, akinek fájdalmai voltak, aki elvesztette a szerepet,
amiért annyit dolgozott. Legalább egy részed úgy érzi, hogy az én
hibámból történt. Nem számít, hogy nem így volt. Te akkor is így
érzed.
– Nem tudom ezt csinálni, Cate. Nem tudom kezelni a sajtót.
Próbálták eldugni előlem az eset után, de láttam és hallottam, miket
meséltek az után az éjszaka után. A te nevedet mondták, amikor
nekem estek. Fogalmam sincs, hogyan felejthetném el.
– Számít neked, legalább annyira számít, hogy mit mondtak, mint
az, hogy mit tettek. És a sajtó is számít. Ezért engem hibáztatsz.
– Nem a te hibád volt.
Cate csak a fejét rázta.
– Engem okolsz, ahogy a családod is. Egy ideig én is okoltam
magamat, de többé nem fogom. Nem az én hibám, hogy beléd
szerettem. Nem az én hibám, hogy te nem szeretsz többé.
Noah ismét elfordította a tekintetét.
– Nem tudom megtenni. Ez a lényeg. Nem tudom megtenni.
– Te voltál az első, aki ha rám nézett, csak engem látott, csak
engem akart. Ezt sohasem fogom elfelejteni. Már nem így érzel
irántam, ezért nem lehetsz velem. És én sem lehetek veled
ugyanezen okból. – Cate nagyot sóhajtott. – Az, aki vagy, idejött,
hogy ezt a szemembe mondja. Az, aki vagyok, elenged anélkül,
hogy bármelyikünket hibáztatná. Szóval… – Felemelte a poharát az
asztalról. – Kéz- és lábtörést, Noah.
– Jobb, ha megyek.
Az üvegajtóhoz lépett, megállt.
– Sajnálom.
– Tudom – mormolta Cate, miután a fiú elment.
Aztán leült, és ejtett néhány csendes könnyet a szépségért,
amelyet az arctalan idegenek elloptak két élettől.
 HARMADIK RÉSZ
GYÖKEREK ÁPOLÁSA

Boldognak lenni otthon minden törekvés végső eredménye.

– SAMUEL JOHNSON

A hang vad dolog. Fogságban nem tenyészthető.

– WILLA CATHER
 TIZENHATODIK FEJEZET

Ahogy a nagyapja mondta egyszer, az élet fordulatok sora. Cate élete

nagy részében úgy érezte, hogy valaki más fordulójánál kanyarodik
be, vagy mások tetteire reagálva választ fordulót.
Dédnagyapja megemlékezésének napja és az azt követő éjszaka
felért egy földrengéssel, amely örökre megváltoztatta élete tájképét.
Mégis, a remegés közepette fordult a bátorság felé.
Évekkel később, anyja csapdája után a félelem ösvényére
kanyarodott rá.
Az, hogy elvesztette a választott hivatása iránt érzett örömet és
szenvedélyt, ismét megváltoztatta az életét, és New York irányába
terelte.
Az első, édes kávérandi Noah-val újabb fordulatot jelentett. Majd
az elvesztése arra kényszerítette, hogy újabb irányba forduljon.
Ideje volt felhagyni azzal, hogy mások tetteire reagáljon, és
megkeresnie a saját útját.
Amikor Hugh forgatni kezdett New Yorkban, beköltözött a
lakásba, Lily meghosszabbította a szerződését a Mame-ben. És Cate
saját lakásra kezdett vadászni. Úgy érezte, itt az ideje, hogy igazi
függetlenségre tegyen szert, és egyedül élve kiderítse, ki is ő.
Tizenkilenc évesen társalgási szinten beszélt spanyolul, franciául
és olaszul, és Riley nyomozónak köszönhetően gyakran vállalt
önkéntes tolmácskodást a rendőrségnél a menhelyek számára.
Három hónapot töltött az apjával Új-Zélandon, amíg ő filmezett,
azzal a feltétellel, hogy az asszisztense lehet. Élvezte minden
pillanatát.
Amikor visszatért New Yorkba, folytatta a lakáskeresést, és
közben húszéves lett.
Új fejezet, új lakás, új esély a felfedezésre.
 De egy forgalmas kis bisztróbeli véletlen találkozás volt az, ami
ismét megváltoztatta az életét.
Darlie-val ült, aki szintén New Yorkban forgatott, az apró saláták
és egy pohár ásványvíz felett. Ebéd közben Darlie Los Angeles-i és
Cate New York-i életéről és munkájáról beszélgettek.
– A fizikai kiképzés gyilkos volt. Napi három óra hat héten át.
– De nézd meg azokat a fegyvereket.
Rövid, tépett frizurát viselt, a teste nagyon izmos volt, Darlie
behajlította a karját, a bicepszét tanulmányozta.
– Igazán lenyűgöző – állapította meg.
– Mondom én.
– Be kell vallanom, tetszik, hogy erős vagyok, és akciófilmben
játszom, igazi felnőttet. Tényleg szétrúgok néhány segget… és az
enyémet is szétrúgják. Holnap befejezzük a kínai negyedben felvett
jelenteket. El kell jönnöd megnézni.
– Küldd el a részleteket, és majd meglátom, be tudom-e illeszteni
a szoros napirendembe.
– Abból, amit meséltél, tényleg nagyon elfoglalt vagy. Most
oroszt tanulsz?
– Belekontárkodtam.
– Tolmácsolsz. – Darlie rukkolát csipegetett. – És saját lakásba
költöztél. Milyen érzés?
– Furcsa és csodálatos is egyszerre. Maradtam az Upper Westnél,
mert közel van a nagyszüleimhez, és ettől ők is jobban érzik
magukat. Ráadásul ismerem és kedvelem a környéket.
Darlie úgy vélte, egy kis lepénykenyér nem árthat, és kettétört
egyet.
– Szeretem New Yorkot, de kaliforniai lány vagyok. Akárhogy is,
egyetlen férfi sem fért bele abba a szoros napirendbe?
– Úgy beszélsz, mint az új szomszédom. Csini lány – mondta, s a
kiejtéséből szinte kiabált a Queensi akcentus. – Hogyhogy nincs
barátod? Hogy lehetséges, hogy nem látok fiúkat kopogni az
ajtódon? – Cate felemelte a saját poharát. – És ez kicsalja a másik
szomszédomat. Talán a lányokat szereti – mondta ezúttal orosz
akcentussal. – Nem baj, ha a lányokat szereti.
Cate a szemét forgatta, amikor Darlie nevetett.
– A lányokat szereted? – tért vissza a Queensi akcentushoz. –
Barátnőd van?
– Azt hittem, a New York-iak nem szomszédolnak ennyit.
– Ahol én lakom, ott igen. Szóval, amikor elmagyaráztam nekik,
mert mindketten ott álltak az ajtóban, és vártak, hogy a fiúkat
szeretem, csak most épp nincs senkim, rájöttem, hogy túl késő,
feladat lettem.
– Ohó, csak nem a „hozzunk össze neki egy vakrandit” nóta?
– Van egy unokaöcsém. – Queens. – Jó fiú. Okos fiú. Elvisz
kávézni.
– Beszélek az ifjú Kevinnel, aki a piacon dolgozik. – Orosz. –
Csinos legény, és jó a modora.
Cate remekül érezte magát.
– Körülbelül ekkor – folytatta a poharával hadonászva – érkezik
még egy szomszéd. A folyosó végén lakó fickó lép ki a liftből a
földszintes kutyájával, George-dzsal. George meglátja az első
szomszédot, és… – Cate vékony, éles hangon csaholni kezd –, mert
a szomszéd mindig ad neki kutyakekszet. Most is a zsebébe nyúlt, és
odadob egyet George-nak, közben egyfolytában az unokaöccséről
beszél, miközben a másik a piacon dolgozó srác mellett kardoskodik.
George apukája ezt hallva közbeszól.
– Haggyátok békibe aszt a lyányt. – Most erős, nagyon erős New
York-i akcentussal beszélt. – Ki kell próbánia a jót. A csinos
lyányoknak is ki kell tombóni magukat, nemigaz? Huncutkoggy csak,
kicsi lyány!
Cate a szemét forgatva felnyársalt egy koktélparadicsomot.
– És mindez azért, mert kivittem a szemetet.
– Elnézést.
Egy férfi lépett az asztalukhoz. A harmincas évei közepén járhat,
gondolta Cate, kellemes arcát intelligensebbé tette a szarukeretes
szemüveg.
 – Bocsánat, hogy félbeszakítom magukat. Itt ültem maga mögött,
és mindent hallottam. Komoly tehetsége van a hangokhoz.
– Ööö… köszönöm.
– Bocsánat, talán be kellene mutatkoznom. Boyd West. – Darlie-
ra nézett. – Mi már találkoztunk egyszer, röviden. Nem hiszem, hogy
emlékszik.
– De igen. A maga felesége Yolanda Phist. Akkor találkoztunk,
amikor az Örökkévalóságon dolgoztunk.
– Így van. Örülök, hogy látom. Leülhetnék egy gyors percre?
Leült, és ismét Cate-hez fordult. A szemüvegét visszatolva a
helyére, hadarva beszélt, forgószélszerűen peregtek a szavai.
– Animációs rövidfilmet rendezek… kicsi, de fontos projekt
számomra. A szerepek többsége már ki van adva, de nem találtam
senkit, aki megfelelne a kulcsszerepre. A film témája a saját identitás
keresése, hogyan találhatjuk meg a helyünket egy kaotikus világban,
és hogyan tegyük fontossá ezt a helyet. Csinált már valaha
hangmunkát?
– Nem, én…
– Elnézést, hogy folyton félbeszakítom, de csak most ismerem
meg. Maga Caitlyn Sullivan.
Cate szerette volna összehúzni magát, de a férfi mosolygott,
nyíltan és örömmel, ettől ismét ellazult.
Mielőtt megszólalhatott volna, West már mondta is tovább.
– Nos, ez a sors keze. Csodálom a munkáját, de fogalmam sem
volt, hogy ekkora hangtehetség. Szeretném elküldeni a
forgatókönyvet. Sőt, odaadom a forgatókönyvet. A producereimmel
ebédeltem, megbeszéltünk néhány dolgot. Várjon.
Felállt, odament az asztalhoz, ahol egy férfi és egy nő ült,
felkapott egy forgatókönyvet, és visszajött.
– Vegye el, és a névjegyemet is. – Elővett egy névjegytartót, az
egyik kártya hátára írt valamit. – Ez a magánvonalam. Kis projekt,
és csak aprópénzt tudok fizetni magának, de fontos projekt. Nem
tartom fel, de olvassa el. Csak olvassa el, és hívjon fel. Örülök, hogy
találkoztunk, igazán örülök.
 Amikor visszaindult az asztalához, a másik kettő felállt. Még
visszanéztek Cate-re, mielőtt távoztak volna.
– Ez… szürreális volt.
– Ne mondj nemet. Olvasd el a forgatókönyvet – győzködte
Darlie. – Boyd West kicsit feszültnek és intenzívnek tűnhet, de jó
hírneve van a szakmában. Kicsi, pörgős ékköveket rendez. És
tehetséges vagy, Cate. Volt pár pocsék ügyed, de ez nem azt jelenti,
hogy vesztegesd el, amid van.
– De semmit sem tudok a hangmunkáról.
– Csodálatosan hajlékony hangod van, tudsz színészkedni. West
jó rendező. Ha a forgatókönyvben akad bármi vonzó számodra, mit
veszíthetsz? – Darlie mosolyogva kezdett rágcsálni egy másik
levelet. – A sors keze.
Cate nem sokat tudott a sorsról, de felismerte a jó forgatókönyvet,
ha a kezébe került egy. És az élete új fordulatot vett, amikor
elvállalta Alice szerepét a Ki vagyok én egyáltalán? animációs
kisfilmben, de ezúttal ő ült a kormánynál.
Megtalálta a helyét a hangfülkékben, fülhallgatóval a fején, a
ruhásszekrényben, amelyet hangszigetelt és stúdióvá alakított a
lakásában. És idővel, ahogy a munka beindult, átalakította az új
lakás másik hálószobáját is.
Megtalálta a helyét, a saját Ki vagyok én egyáltalán?-ját abban,
hogy reklámoknak, animációs filmeknek és kisfilmeknek,
hangoskönyvek és videójátékok szereplőinek kölcsönözte a hangját.
Megtalálta az identitását, a függetlenségét.
Ismét rátalált a munka örömére.
A fordulat, az irány, az önismeret, az eltelt évek teljesen
megváltoztatták, mire újra összefutott Noah-val.
Hazafelé tartott bevásárlószatyorral a kezében egy hosszú, a
hangfülkében eltöltött nap után, amikor a nevét hallotta. Felnézett, és
meglátta.
Noah megnövesztette a haját, kis borostát is engedélyezett
magának. És még mindig gyönyörű oroszlánszeme volt. Cate úgy
vélte, bármelyik nő szíve elszorul kissé, amikor szemtől szemben áll
az első szerelmével.
– Noah – lépett közelebb, és arcon csókolta, miközben a
járókelők áramlottak körülöttük.
– Én csak… nem számít. Igazán örülök, hogy látlak. Elfoglalt
vagy? Meghívhatlak egy italra? Nagyon szeretnék beszélni veled, ha
van pár perced.
– Szívesen innék valamit. Van egy hely a következő sarkon, ha
nem bánod, hogy vissza kell fordulnod.
– Remek.
Együtt indultak tovább. Forró nyári éjszaka, nem sokban
különbözik attól, amikor legutóbb sétáltak együtt, gondolta Cate.
– Ha jól sejtem, még mindig a környéken laksz.
– A szokás hatalma. A nagyszüleim visszamentek Kaliforniába,
de én maradtam. Többször járok hozzájuk, mint régen. Veled mi
van?
– Van egy igazi hálószobám, amelyben egy igazi ágy is elfér. Az
a helyzet, hogy van egy házam. Jó, hogy van egy kis helyem.
– Itt vagyunk. Asztalt szeretnél? Vagy inkább üljünk a pulthoz?
– Szerezzünk egy asztalt.
A bár alig néhány lépésre volt a kávézótól, pizzázóktól, mexikói
kocsmáktól, amelyeket valaha gyakran látogattak. Acél-asztalok,
keskeny bokszok és egy hosszú, ébenfa bárpult várta a vendégeket.
Miután leültek, Cate egy pohár Cabernet-t rendelt, és Noah is azt
kért.
– Hogy van a családod? – kezdte Cate, mire a fiú mélyen a
szemébe nézett. – Az írek tudnak haragot tartani, Noah, de nincs
szükség rá.
– A szüleim jól vannak. Néhány hetet Hawaiion töltenek… ott
hűvösebb van, és az anyámnak még mindig él családja a Nagy
Szigeten. A nagymamám tavaly meghalt.
– Őszinte részvétem.
– Hiányzik mindnyájunknak. Bekka már orvos. Nagyon büszkék
vagyunk rá.
 Míg az italra vártak, végigvette a testvéreit.
– Mondanom kell néhány dolgot. Számát sem tudom, hányszor
nyúltam a telefonért, hogy felhívjalak, de sohasem tudtam rávenni
magam. Nem volt helyes, amit veled tettem, Cate. Nem jól kezeltem
a dolgot.
– Ami történt, az több mint szörnyű. Nincs olyan, hogy jól
kezelni.
– Nem a te hibád volt. Ezt mondtam akkor is, de igazad volt, nem
gondoltam komolyan. De most igen. Sohasem volt a te hibád.
Cate a borába nézett.
– Számít. Számít, hogy tőled hallom. Mindketten nagyon fiatalok
voltunk. Istenem, és amit a sajtó művelt utána! Az még csúnyább
volt, és egyikünk sem tudta kezelni. Utána már nem működött volna
a kapcsolatunk. – Belekortyolt a borba, a pohár pereme fölött a fiút
tanulmányozta. – Kulcsfigura voltál az életemben. Mostanában sokat
gondolkodom a kulcsfontosságú dolgokon. Hogyan metszik
egymást, vagy térnek el egymástól. Veled voltam, aztán nem.
Kulcsfontosságú pontok. Láttam minden darabodat, amelyben azóta
szerepeltél.
Noah csodálkozva pislogott.
– Tényleg?
– Kulcsfontosságú pontok, Noah. Jó volt látni, hogy valaki, aki
fontos volt nekem, azt csinálja, amire született.
– Bárcsak hátrajöttél volna a színfalak mögé!
Cate rámosolygott, ismét ivott egy kortyot.
– Kínos lett volna.
– Láttam a Lucy Lucille-t. Kétszer.
Cate nevetett.
– Animációs filmekkel töltöd a hétfőidet?
– Nagyszerű voltál. Komolyan. Azt hiszem… jó volt hallani,
hogy valaki, aki fontos volt nekem, azt csinálja, amire született.
– Hallanod kellene a Shallámat a Warrion Queenben. Persze te
sohasem voltál oda a videójátékokért – jutott eszébe.
– Kinek van arra ideje? Boldognak tűnsz.
 – Az is vagyok. Szeretem ezt a munkát, tényleg szeretem.
Szórakoztató, ugyanakkor kihívást jelent, és istenemre mondom,
változatos. Azt mondom, te is boldognak tűnsz.
– Az is vagyok. Imádom a munkám. És most volt az eljegyzésem.
– Azta! Gratulálok! – Komolyan így is érzi, jött rá Cate. Hát nem
megkönnyebbülés? – Mesélj róla.
Noah mesélt, és Cate hallgatta.
– Ha úgy döntesz, hogy eljössz egy másik előadásra, szólj.
– Rendben, megpróbálok elmenni egy másikra. Az a helyzet,
hogy most kezdem meg a visszaköltözést Kaliforniába.
– Vissza Los Angelesbe?
– Big Surbe. A nagyszüleim félig-meddig visszavonultak oda. A
nagyapám tavaly télen elesett, és eltörte a lábát.
– Hallottam róla, de azt írták, rendbe jött. Így van?
– Nagyjából igen. De öregszik, akár bevallja, akár nem. G-Lil
pedig habozik a Mame felújításával kapcsolatban, mert aggódik
magára hagyni nagyapát, ha csak rövid időre is.
– Szóval igazak a hírek – Lily Morrow visszatér a Broadwayre,
hogy újraélessze a Tony-díjas alakítását? Mindenki erről beszél
színészberkekben.
– Megcsinálja, ha én nagyapával maradok, és én bárhol tudok
dolgozni. Vagy használhatok egy montereyi, carmeli, San Franciscó-
i stúdiót. Meg tudom oldani.
Megoldom, helyesbített magában. Az ő kezében van a kormány, ő
választja meg, melyik útra fordul rá.
– Ráadásul az utóbbi időben hiányzik Kalifornia. Úgy érzem,
ideje irányt változtatni. – Félrehajtotta a fejét. – Látni téged,
beszélgetni veled olyan, mintha lezárnék egy fejezetet az
életemben… jó értelemben véve. – Amikor a pincér megkérdezte,
hozhat-e még egy kört, Cate a fejét rázta. – Még fel kell készülnöm.
Tényleg mennem kell. Nagyon örülök, hogy tudtunk beszélni, Noah.
– Én is. – Noah megfogta Cate kezét. – Kulcsfontosságú pont
voltál számomra, Cate. Egy jó fejezet az életemben.
 Amikor Cate otthagyta a fiút, könnyebbnek érezte magát. S
miközben hazafelé tartott New York nyüzsgő forgatagában, tudta,
hogy megbánás nélkül tud elmenni.

Mivel dolga volt, Cate San Franciscóba repült. El is felejtette,

milyen tud lenni ott a november.
Hosszas, döntésekkel teli folyamat után előreküldte a megtartásra
kiválogatott holmija nagy részét. Egy másik része raktárba került,
hogy talán később érte jön.
A maradékot eladta vagy a barátai kapták.
Azt hitte, megkönnyebbül majd, de helyette csak ürességet érzett,
ami egyáltalán nem ugyanaz.
Mivel mindenképpen saját autót akart, és már utána is nézett,
melyik lenne a legjobb neki, egy egész napot próbavezetéssel,
tárgyalással töltött, majd a végén vett magának egy szép kis hibrid
terepjárót. Nem éppen kamaszkori álmai kabriója, gondolta,
miközben várta, hogy a szálloda londinere bepakolja a holmiját.
Még van ideje, hogy valóra váltsa azt az álmot.
A San Franciscóból való kijutás komoly próbára tette ritkán
használt és berozsdásodott vezetési képességeit. Kétszer majdnem
elbukott a meredek emelkedőkön, aztán megint, amikor elérte az
egyes autópálya kanyarjait.
Hogy megnyugtassa berozsdásodott sofőridegeit, bekapcsolta a
rádiót, és mindent elkövetett, hogy Gagát utánozza. Remek
hangszálai voltak, bár meg sem közelítették Gagáét… de ugyan ki
az, aki meg tudja? Mégis el tudta adni magát, amikor megkeresték.
És a kilátás… vad magasságok, háborgó tenger, magasba
kapaszkodó sziklák. Igen, valahol mélyen odabent ez hiányzott neki.
Milyen furcsa, döbbent rá, hogy visszahívták, és egyfajta
hazatérésnek éli meg.
Még egy éve is habozás nélkül azt mondta volna, hogy New York
az otthona. Évekkel korábban pedig azt, hogy Írország.
 Talán nem szerencsés, hogy végre megértette, mily sok otthonba
volt képes beleadni a szívét? És most teljesen készen áll, hogy
visszatérjen ide.
A felszálló vékony novemberi köd csak még szebbé tette a helyet,
ahogy kapaszkodott felfelé.
Amikor elhajtott a Cooper-farmra vezető bekötőút mellett, rájuk
gondolt, mindannyiukra. Még mindig tartotta velük a kapcsolatot, de
évek óta nem jött vissza Big Surbe.
Talán süt egy kis szódás kenyeret, és a közeljövőben átviszi
hozzájuk.
Kulcsfontosságú pontok, gondolta. Cooperék tökéletesen
rászolgáltak, hogy ők legyenek az egyik.
Amikor behajtott a félszigetre, csak izgalmat érzett, semmi mást.
Megállt, és kezdte lehúzni az ablakot, hogy beszóljon a
kaputelefonon.
De a kapu megnyílt előtte.
Videokamerás megfigyelőrendszer. Tudott róla, és az autót is
részletesen leírta, miután megvette.
Miközben felfelé hajtott, a partra gondolt, a sziklákra, a házra,
mindenre.
Kinyílt a második kapu is, amelyet az elrablása után állítottak fel.
Amikor felért az utolsó emelkedő tetejére, a nagyszülei ott álltak
az oszlopos teraszon, hátuk mögött a házzal, valamennyi lenyűgöző
emeletével.
Majdnem elfelejtette üresbe tenni az autót, de elkerülte a
katasztrófát, mielőtt kiugrott és hozzájuk rohant, hogy megölelje
őket.
Lily haja, még mindig vörösebb a vörösnél, lángnyelvként és új
stílusban hullámzott az arca körül. Hugh csinosan nyírt, kis ősz
szakálla szintén új volt.
– Figyeltük, mikor jössz – bukott ki Lilyből. – Azóta figyelünk,
mióta írtál, hogy talán egy órára vagy. Gyere be, gyere csak be, ne
törődj semmivel. Mindenről gondoskodtunk.
– Hogy van a lábad, nagypapa?
 Hugh szteppelt kicsit.
– Te csak ne aggódj a lábam miatt. Milyen volt az út?
– Eleinte kicsit idegborzoló. Jó ideje nem vezettem már. De aztán
visszajön. Minden milyen remekül fest! Hiányzott az igazi tűz a
kandallóból, és ez a fény. És… Ó, Consuela!
Tudta, hogy a régóta szakácsnőként szolgáló asszony a
nagyszüleivel költözött, s most szakács- és házvezetőnő is egyben,
de repesett a szíve, hogy láthatja.
Consuela ragyogó arccal gurította be a zsúrkocsit.
– Bienvenida a casa, mi niña. – Kicsit könnyezett, amikor Cate a
karjába vonta. – Most iszol egy kis bort, eszel valamit, és leülsz a
nagyszüleiddel. A nagyapád nem ül eleget.
– Ez a pár itt hajnaltól estig csak támogatna, estétől hajnalig meg
fektetne.
Consuela csak csettintett a nyelvével, aztán miután megsimogatta
Cate arcát, kisurrant a szobából.
– Nem mondok nemet a borra. És nézzétek azt a gyümölcsöt!
Semmi sem hasonlítható a friss kaliforniai gyümölcshöz. Üljetek le,
és hagyjátok, hogy kiszolgáljalak benneteket. Szeretném kicsit
megmozgatni a vezetésben elzsibbadt tagjaimat.
Kitöltötte a bort, odavitte nagyszüleinek a kistányérokat, a
gyümölcsöt, a sajtot. Aztán megállt, hogy kinézzen az óceánra, az
égre, a gyepre és a sziklákra.
– Emlékszel, milyen gyönyörű – mormolta –, de az emlék nem
olyan, mint a látvány. Nem adja vissza az élményt, nem
teljességében. Igyunk Liamre és Rosemaryre, a szerelmükre, az
álmukra, az ajándékra, amelyet nekünk adtak.
– Nélkülük? – koccintott Hugh. – Ebből semmi sem lenne itt,
nem lennénk te és én sem.
Cate bekapott egy mangószeletet, és felsóhajtott.
– Istenem, ez nagyon finom! Ez itt egy másik világ. – Hugh
székének karfájára telepedett. – Készen állok egy másik világra.
Álmaimban megjelent ez a ház, ez a hely.
– Szép álmok – simogatta meg a lány combját Hugh.
 – Igen, szép álmok. Kirakós játék és kagylógyűjtés a parton, az
oroszlánfókák ugatása, az óceán hangjaira ébredni, dédpapa meséi.
Mindig volt mesélnivalója. Tudtam, hogy vissza akarok jönni, hogy
visszajöhetek.
– Szeretnénk, ha maradnál, de nem akarjuk, hogy
kötelességednek érezd – jegyezte meg Lily.
– Maradni akarok, és jobb lesz, ha előkészítettétek a szobám, mert
nem szabadultok tőlem. Láttátok, hogy vettem egy autót.
Hugh keze megállt a levegőben, ahogy a tálca felé nyúlt.
– Megvetted, ami a ház előtt áll?
– Tegnap. Nem bérelt. Egy kaliforniai lánynak saját jármű dukál.
És lehet, hogy jövő nyáron veszek magamnak egy dögös kabriót.
– Mindig is szerettél volna egyet – mormolta Hugh.
– Most végre eljött az ideje. Benéztem a montereyi és carmeli
stúdiókba, és arra jutottam, hogy rábeszéllek benneteket, hogy hadd
alakítsam át hangszigeteltté a fenti nagy ruhásszekrényt.
Szekrényben kezdtem, és remekül bevált. Szóval, hazajöttem, és
itthon is maradok.
Elvett egy sós kekszet, kecskesajtot tett rá, és a nagyapjára
vigyorgott.
– Túl sok ír van bennem ahhoz, hogy ne figyeljek az álmokra.
Vigyázni fogok rád, barátom, amíg a mi broadwayes barátnőnk ismét
kiáll a rivaldafénybe.
– Vigyázol rám? – horkant fel Hugh.
– Pontosan, szóval szokj hozzá. Mindenképp visszajöttem volna,
az álmok miatt. De ha hozzávesszük a törött lábat, és a szteppet most
felejtsük el, valamint Mame-et? Túl sok jel mutatott ide ahhoz, hogy
figyelmen kívül hagyjam. S csak hogy tudd, már azelőtt elkezdtem
stúdiókat keresni, hogy úgy döntöttél, leesel arról a lóról, cowboy.
– Ennyi! – csapott Lily a térdére. – Hugh, egy percet sem tudok
tovább várni.
Cate egy szelet kiviért nyúlt.
– Mire?
 – Fogd a borod – paskolta meg Hugh a lábát, és felállt. –
Megmutatjuk a szobádat.
Amikor Lily kiment a szabadba, Cate a fejét rázta.
– Még ki sem pakoltam, már kirúgtok a házból?
– Egy fiatal nőnek saját élettérre van szüksége, egy kis
magánéletre. Ha esetleg férfi látogatót szeretne fogadni.
Most Cate horkant fel.
– Persze, mert egymás sarkát tapossák a férfi látogatók.
– Úgy kellene hogy legyen. – Átölelte a lány derekát, ahogy
átvágtak az oldalsó teraszon, és lefelé indultak. – Hugh, csak
óvatosan azokon a lépcsőkön.
– Mindig csak nyaggatsz, nyaggatsz és nyaggatsz.
– Arra mérget vehetsz. Ha nem akarsz a vendégházban lakni,
választhatsz szobát a főépületben is – folytatta Lily Cate-hez
beszélve. – Azt pedig mondanom sem kell, hogy kedved szerint
jössz-mész. És vigyázol öregapádra – tette hozzá halkan.
– Hallottam!
A kerten át kanyargó ösvényt választották, ahol a rózsák vadul
illatoztak a novemberi hidegben. Az óceán felé a medence álmodozó
kéken ragyogott. Előttük az ír udvarház stílusában épült vendégház
éles ellentétet alkotott a főépület modern pompájával.
Sötétzöld spaletták takarták a kertre néző ablakokat, elütve a
falak krémszínétől, a kis lépcső szürke fokaitól. A bájos virágládák
színek kavalkádjával kényeztették a szemet.
Cate tudta, hogy az óceánra néző falak üvegből vannak, hogy
beengedjék a drámai szépségű látványt, de a többi a zöld hegyek és a
legelő birkákkal tarkított mező csendes varázsáról mesélt.
Emlékezetében visszalapozva úgy döntött, hogy a fenti
hálószobát választja, azt, amelyiknek üvegfala, kis kandallója és
beépített világítása és fűtése van.
Jókora gardrób tartozik hozzá, amelyet hangszigetelhet, és a
ruháját tarthatja a folyosón szemközt lévő hálószobában. Négy
hálószoba van, emlékezett vissza. Nem, öt, helyesbített, ha
beleszámolja a földszinten lévőt, amelyet inkább játék- és
alvószobának használtak, amikor az egész család itt volt.
Hugh kivette a kulcsot a zsebéből, és drámai mozdulattal Cate
felé nyújtotta.
– Ez nagyon izgalmas.
Kinyitotta az ajtót, belépett.
Tejes- és befőttesüvegekben friss, őszi virágok pompáztak…
ahogy Cate számított is rá. Arra viszont nem, hogy a többi mellett
azzal a néhány bútorral találja magát szemközt, amelyet raktárba tett,
mert nem tudott elszakadni tőlük.
– Az a dohányzóasztalom és a lámpám! A kisasztalom és a
székem.
– Egy nő azt akarja, hogy a saját holmija vegye körül.
– Raktárban voltak – fordult Lilyhez.
– És nem lettek volna ott, ha nem volnának fontosak számodra.
– De hogy hoztátok ki a raktárból? És hogy szállíttattátok ide?
Hugh úgy tett, mint aki lesöpör egy szöszt az ingujjáról.
– Megvannak a módszereink.
– Nos, szeretem a módszereiteket. Ez csudára aranyos tőletek, és
minden remekül néz ki. És ez a kilátás!
Lélegzetelállító, gondolta, semmi sem akadályozza a sötétkék
égre, a végtelen óceánra, az erős szél által varázslatos alakzatokba
csavarodott fákra való kilátást.
– Soha semmivel sem fogok elkészülni – mormolta maga elé. –
Egész nap csak ezt a látványt fogom magamba szívni.
– A konyhát felújítottuk… szükséges volt – tette hozzá Lily. – És
szeretsz is főzni hébe-hóba.
Szódás kenyeret Cooperéknak, gondolta Cate még mindig
álmodozva.
– Az éléskamra fel van töltve arra az esetre, ha nem akarnál
átjönni a nagyházba enni… ami remélhetőleg nem túl gyakran fog
megtörténni.
Hugh odasétált mellé, és Cate a vállára hajtotta a fejét.
 – Lehet, hogy néha át kell jönnöd, hogy megnézz, és felrázz a
boldog kómából. Szeretném látni a konyhát és a… – Megfordult,
pislogott. – Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem.
Kivettetek néhány falat.
A nyitott elrendezés pedig láthatóvá tette a konyhát, amelyet
széles, árnyalatnyi kékkel színezett szürke és ezüst márványpult
választott el a nappalitól.
– Mesés! Mikor csináltátok mindezt? Imádom!
Odasétált, végighúzta az ujját a márványon. A nem elegáns és
modern, hanem régi stílusú, falusi házba illő, kicsit antikolt fehér
konyhaszekrény pontosan illet a helyiség halványszürke falaihoz. A
konyhai eszközök is fehérek és vintage stílusúak voltak, és üveges
ablakok védték a színes poharakat tartalmazó részeket. Csillogó
tálalópult koronázta meg a kis konyhaszigetet.
Cate megcsodálta a mély mosogatót, kinyitotta a kamrába vezető
vaspántos ajtót. Feltöltve, gondolta, ekkora készlettel még egy
zombiapokalipszist is át lehet vészelni.
Ehetett a pultnál a fonott ülőkéjű székeken, szemben a
lélegzetelállító látvánnyal, vagy befészkelheti magát a konyhazugba,
amelynek padjai éppoly színesek voltak, mint a poharak a
szekrényben.
– Mi a véleményed?
– G-Lil, szerintem megütöttem a főnyereményt a
nagyszüleimmel.
– A mosókonyha és az előszoba egyfajta kombinációja itt van –
mutatta Lily. – És figyelmeztetlek, hogy Consuela hetente kétszer
átjön takarítani és mosni. Nincs értelme vitatkozni – tette hozzá. –
Hajthatatlan. Nagyon.
– Rendben, de rábeszélem a heti egy alkalomra.
– Sok sikert hozzá – morogta Hugh.
– Akárhogy is, ez a legaranyosabb konyha, amelyet valaha
láttam. Boldog lettem volna a nagyházban is, és ott is otthon éreztem
volna magam. De ez? Így, ahogy van, ez már egy otthon, és akkor a
hálószobát még nem is láttam.
 – Még egy apró változás van idelent, mielőtt felmegyünk – karolt
bele Hugh Cate-be. – Még mindig megvan a fél fürdőszoba és az
olvasó amott, de emitt…
– Mi játszószobának hívtuk, az idősebbek meg kolesznak.
– Úgy véltük, egyikükre sincs már szükséged – mondta Hugh, és
kinyitotta az ajtót.
Ha eddig elkápráztatta a változás, ez a szavát is elvette.
Stúdiót kapott tőlük, teljesen felszereltet, hangszigeteltet, külön
fülkével. Zajszűrő redőnyök, amelyeket most felhúztak, hogy
beengedjék a fényt, a kert és a távolban magasodó hegyek látványát,
de le lehetett engedni, hogy tökéletes csendet biztosítsanak a
felvételek alatt.
Ahogy a bútorok esetében is, itt volt minden becsomagolt és
feladott felszerelése, újakkal vegyítve.
A mikrofonok, az állványok, még a popszűrők is, a munkapultja,
a fejhallgatók, minden. Betettek egy kis, üvegajtós szekrényt,
amelyet telepakoltak vízzel, hogy legyen mit innia, ha munka
közben kiszárad a torka.
Mindenre gondoltak.
– Szavam sincs – nyögte.
– Egy profinak profin felszerelt helyre van szüksége a munkához.
Cate csak bólintani tudott nagyapja szavaira.
– Istenem, ez tényleg profi. Minden megvan benne, sőt még több.
Még a tükörre is gondoltatok.
– Azt mondtad, gyakorolni szoktad a szereplők arckifejezéseit,
hogy jobban eltaláld a hangot – emlékeztette Lily.
– Igen.
Kábultan lépett be a kis felvevőfülkébe, megnézte a felszerelést.
– És hogy amikor dalt vagy főleg ha hangoskönyvet veszel fel,
szereted a teljes elszigeteltséget és kontrollt.
Cate biccentett.
– Igen, egyike a kis szeszélyeimnek, azt hiszem.
– Egy művész nem is igazi művész, ha nincs valami szeszélye.
Cate visszafordult nagyszülei felé.
 – Ez a legcsodálatosabb, a legfigyelmesebb, a legteljesebb
szeretetről árulkodó ajándék a történelem legjobb nagyszüleitől.
Muszáj kicsit sírnom.
– Reméltem, hogy így lesz.
Lily maga is könnyes nevetéssel ölelte magához Cate-et.
Cate átölelte a nagyapját, hogy hárman legyenek.
– És most sikítanom kell.
Megtette, kicsit ugrált, aztán újra sírt egy sort.
Hazaérkezett.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Nem vállalt semmilyen munkát, két hétre kiürítette a naptárát, úgy

számolva, hogy ennyi idő kell a berendezkedéshez, az otthoni stúdió
felállításához, a montereyi és carmeli stúdiók megnézéséhez.
Most egy héttel lerövidítette ezt az időt, és szólt az ügynökének,
hogy készen áll az ajánlatokra. De egy hetet még mindig magáénak
akart, hogy csak úgy éljen a maga kedvére, együtt legyen a
nagyszüleivel. Megsüsse azt a szódás kenyeret.
Tartottak egy „isten hozott itthon” vacsorát, egy moziestet. Együtt
edzett a nagyapjával, aki nem győzött panaszkodni, de folytatta a
sérült lábát erősítő gyakorlatokat.
Cate edzett, mert nagyapja panaszkodott, de nem lóghatta el a
gyakorlatokat unokája figyelő sasszeme előtt.
Sétált a parton, vagy csak üldögélt a sziklákon.
Mivel örömét lelte benne, paradicsomot vagy paprikát szedett,
fűszernövényeket vagy bármit, ami eszébe jutott, és Consuela
konyhájára vihette.
Elolvasott néhány ajánlatot, megfontolta, és úgy döntött,
mindegyiket elfogadja. Végül is, miért ne? Ez a munkája.
Az egyik, egy könyvreklám szövege, pörgős munkát igényelt,
ezért elkezdte összerakni a felszerelését, miközben a kenyértésztája a
konyhában kelt.
Mivel az ügyfél meleg hangot akart, dinamikus mikrofont
választott, pop-pajzsot használt, és rezgéscsillapítót, hogy
csökkentse a zörejeket. Mindössze tizenöt másodperces felvétel,
mégis minden felszerelésére szükség van hozzá. Felszerelte a
mikrofont, beállította a szöget. Elégedetten ellenőrizte a szoftvert, a
monitorokat. Odatett egy második állványt is a forgatókönyvnek.
 Leengedte a redőnyt, kitette a FELVÉTEL táblát az ajtóra, a
biztonság kedvéért bezárkózott, és feltette a fejhallgatót. Elkészítette
az első változatot. Visszahallgatta.
Majdnem egy teljes másodperccel több. Ezen segíthet.
Hanem a hang! Remek. Ha ő szereli fel a stúdiót, sem végezhetett
volna jobb munkát.
Újra megcsinálta. Bólintott.
Meleg, gondolta, vonzó. Tudod, hogy el akarsz olvasni engem.
Négy felvételt csinált, különböző szavakat, kifejezéseket
kiemelve. Egyet eldobott, mert inkább szexi lett, mint vonzó.
Két másik után mind végighallgatta, és kiválasztotta a szerinte
három legjobbat. Felcímkézte, és a hangfájlt elküldte az ügyfélnek.
Ha más hangnemet akarnak, majd újra megcsinálja, de most
meleg, nőies, vonzó hangot adott nekik. És úgy döntött, sikeresen
debütált az új stúdiójában.
Amikor a kenyér már a rácson hűlt, fogta a dzsekijét, és kisétált a
szabadba.
Az élénk szellő rózsa és rozmaring, az óceán és só illatát sodorta
felé. Hátrafelé indult, arrafelé, ahol a szintén új szőlőskert
felkapaszkodott a sziklában kialakított teraszos lépcsőkön, ahol még
több rózsa pompázott, halvány rózsaszín virágaival befutva a lugas
rácsait, finom illatot árasztva, amikor a leveleket megrezzentette a
szellő.
A nagyapja a napon ült. Fejét széles karimájú kalap védte a nap
sugaraitól. Mellette az acélasztalkán bögre állt, kétségtelenül kávéval
benne, mivel senki sem tudta meggyőzni, hogy hagyjon fel a
kávéivással.
A kezében forgatókönyv, a orrán az olvasószemüvege.
– Még hogy visszavonult, egy nagy francot!
Hugh felnézett, letolta orrán a szemüveget, és a pereme fölött
nézett az unokájára.
– Félig. Csak elolvasom. Még nem kapott zöld utat. Pedig
kellene. – De félretette a forgatókönyvet. – Kérsz kávét?
 – Nem, köszönöm. Istenem, milyen gyönyörű nap! Alig jutottam
fel ide ősszel. Egyszerűen csodálatos!
Hátrahajtotta a fejét, behunyta a szemét, és csak nagyokat
lélegzett.
– Ha Lily meglát kalap nélkül idekint, meg fog szidni. Higgy
nekem.
– Legközelebb nem felejtem el.
– Széles karimájú – bökte meg a saját kalapja szélét.
– Csak baseballsapkáim vannak.
– Vegyél egyet. Higgy nekem.
– Amikor legközelebb kimegyek, veszek. Ma délelőtt
megcsináltam az első hangfelvételem. A stúdió király, nagyapa.
Nagyon király. Ma később elkezdek próbálni egy hangoskönyvet is.
Már két könyvét is felolvastam ennek az írónak, szóval ismerem a
stílusát, a hangját, amikor narrációról van szó. A karaktereket még
meg kell ismernem. Jó móka lesz. – Kinyitotta a szemét. – Ki vagy?
– kérdezte a forgatókönyvre bökve.
– A szabadelvű, kissé őrült nagyapa, aki próbálja meggyőzni
szabálykövető unokáját, hogy lazítson. Keresztülutaznak az
országon, Bostonból Santa Barbarába, mert az öreg nem hajlandó
repülőre ülni. A lánya, az unoka anyja, azon ügyködik, hogy az
öreget őrültnek nyilvánítsák, és öregek otthonába tegyék. A nagyapa
nem adja meg magát harc nélkül.
– Nem kedvelem a nőt.
– Ő egykori virággyermek, akiből külvárosi háziasszony lett. Azt
hiszi, helyesen cselekszik. Eddig nagyon szórakoztató. Jó munka.
– Hallak, Sullivan – szegezte rá az ujját Cate. – Teszel róla, hogy
zöld utat kapjon.
– Lehet, hogy alkalmazok némi kényszert. De előbb befejezem.
Elfordította a fejét, és elvigyorodott, amikor boldog ugatás törte
meg a csendet.
– Mikor vettél kutyát? – kérdezte Cate.
– Még nem vettem, de gondolkodom rajta.
 Tapsolt egyet, és nagyot füttyentett a fogai közt. Két nagy
termetű, barna foltos, fekete-fehér kutya rohant hozzá, és addig
csóválták a farkukat, míg Hugh mindkettőjüket megsimogatta.
– Ezek… nem lehetnek Dillon kutyái.
– De azok. Nem Gambit és Jubilee. Ők tavaly ősszel elmentek.
Ismerkedj meg Starkkal és Natashával.
A kutyák figyelme Cate-re terelődött, megszimatolták,
hozzádörgölőztek, rajongó tekintettel néztek fel rá.
– Vasember és Fekete Özvegy – nevetett Cate. – Még mindig a
Marvel-univerzum.
– Mit mondhatnék? – Dillon közeledett a kavicsos úton. –
Rajongó vagyok. Hoztam neked egy kosárral abból az
édesburgonyából, amit annyira szeretsz, Hugh.
– Tacskó… és most nem rátok gondolok, fiúk. Ülj le, mindjárt
beszólok kávéért.
– Bárcsak maradhatnék, de úton vagyok a szövetkezetbe az
áruval. – De azért levette a napszemüvegét, és Cate-re mosolygott. –
Hallottam, hogy visszajöttél. Örülök, hogy látlak.
– Én is. Tényleg nem tudsz maradni pár percre?
– Ha leülök Hugh-val egy percre, csak azt veszem észre, hogy
eltelt egy óra.
Csettintett a két kutyának. Cate felállt.
– Ígérem, nem tartalak fel egy óráig, ha most visszasétálsz velem.
Van valamim neked… az anyádnak és a nagymamádnak.
– Rendben. A vendégházban laksz, ugye? Gondolom, most már
inkább Cate házának kellene hívni. Elfogadom azt az órát, Hugh, az
első adandó alkalommal.
– Teszek róla, hogy így legyen.
– Gondolom, tudod, hogy a világ két legboldogabb emberévé
tetted Hugh-t és Lilyt, amikor azt mondtad, visszajössz – jegyezte
meg Dillon Cate mellett ballagva.
– Mint kiderült, én is boldog vagyok itt.
– Nem hiányzik New York?
 – Mindig ott lesz, ha kell valami a keleti partról. Jót tett nekem.
Most pedig itt jó nekem. Mondd meg édesanyádnak és a nagyidnak,
hogy átmegyek meglátogatni őket. Csak az első pár napban rajta
akarom tartani a szemem nagyapán.
– Szüksége is van rá.
– Felfogtam.
Kinyitotta az ajtót. A kutyák berontottak, és belekezdtek a
kötelező szaglászásba. Dillon is körbesétált, körülnézett.
– Jól fest. Láttam az átalakítás néhány fázisát. Tényleg nagyon
mutatós.
Akárcsak a férfi, gondolta Cate.
Nyilvánvalóan nem hordott kalapot a napon – sem széles
karimájút, sem másfélét –, mivel a napnak bőven volt ideje kiszívni
azt a dús, barna hajat, és millió világosabb tinccsel megajándékozni.
A tincsek valahol a hullám és a göndörség közt keretezték az arcát…
érdekes félút, gondolta Cate, amely valószínűleg órákat venne
igénybe, ha saját szögegyenes haján szeretné megvalósítani.
Letisztultak az arcvonásai is, olyan, mintha úgy csiszolták volna,
állapította meg, így az arca csupa sík, szöglet és árnyék volt, a
szabadban dolgozó ember barnaságával, amely még jobban
elmélyítette szemének zöldjét.
A testét mintha farmerra, munkabakancsra és munkásingre
teremtették volna. Szívós és karcsú.
A mezőt és legelőket járó ember könnyed magabiztosságával
mozgott, ahogy körbejárta a helyet.
Cate halkan felnevetett.
– Központi szerep.
– Az mi?
Dillon visszanézett rá, és… Jézus, a nap pontosan úgy érte, mint
egy átkozott főfény.
– Farmer – mutatott rá. – Pontosan úgy festesz, mint egy farmer.
A férfi elvigyorodott, persze villámgyors volt, és az ajka pontosan
annyira görbült, amennyire kellett.
 – Vagyok, ami vagyok. Te pedig, ahogy Hugh nevezi,
szinkronszínész.
– Igen. Berendeztek egy stúdiót nekem.
– Tudom, meséltek róla.
Cate intett a férfinak, hogy kövesse, és előrement.
Dillon megállt az ajtóban, hüvelykujját az első zsebébe
akasztotta.
– Hűha, ez aztán a felszerelés! Hogyan tanultad meg, hogy kell
őket használni?
– Próbálkozás és hiba… mindkettőből rengeteg. Valójában nem
annyira bonyolult, mint amilyennek tűnik. A hálószobám
ruhásszekrényében dolgoztam, amikor kezdtem. Ez hatalmas
előrelépés.
– Meghiszem azt. Láttalak… hallottalak a Titkos személyiségben.
Jól néztél ki szuperhősnek, és az alteregónak, a csendes, magányos
tudósnak is. A hangok bejöttek. Halk a tétova Lauren Longnak, vad
és szexi Forgószélnek.
– Kösz.
– Azt hittem, a munkádhoz stúdió kell rendezővel, stábbal meg
ilyesmivel.
– Néhány esetben igen. Máskor? Megteszi a ruhásszekrény is.
– Ez itt viszont nem akármilyen szekrény. Talán egyszer
megmutathatnád, hogyan működik. De most mennem kell.
– Megmutatom, amikor mindketten ráérünk. Várj, hozom a
szódás kenyeret.
Cate elsietett mellette, és megállapította, hogy még az illata is
olyan, mint egy farmeré: bőr és friss fű.
– Szódás kenyér.
– Ma reggel sütöttem. Mondhatnám, hogy régi családi recept, ami
igaz is… csak nem a mi családunké. Egy szomszédé még
Írországból.
– Kenyeret sütsz?
– Igen, segít leseperni a pókhálókat, dolgozni a hangokon.
 Fogott egy konyharuhát, levette a rácsról az egyik veknit,
beletekerte.
– Szerettem volna adni valamit a családodnak, ami tőlem
származik – nyújtotta a férfi felé.
Dillon egy percig csak állt, kezében a becsomagolt kenyérrel, a
lábánál a két szaglászó kutyával. A tekintete fogva tartotta a lányét,
pontosan úgy, mint akkor éjjel, nagyon régen.
Nyíltan, kíváncsian.
– Hálás köszönet. Gyere át egyszer. A hölgyeim nagyon
szeretnének látni.
– Átmegyek.
Dillon a kutyákkal a sarkában az ajtó felé indult.
– Végül mégsem voltunk lovagolni. Lovagolsz még?
Kis időbe telt, míg Cate kapcsolt.
– Igen, persze. De jó ideje nem volt rá alkalmam.
– Gyere át. Meglátjuk, emlékszel-e még, hogyan kell.
Kifelé indult könnyed, hétmérföldes lépteivel, majd visszanézett.
– Cate-ként is jól nézel ki.
Amikor továbbment, Cate hátralépett, becsukta az ajtót.
– Nocsak – mormolta maga elé –, nocsak, nocsak.
Dillon végzett a körútjával. Elvitte az árut a szövetkezetbe,
kiszállította a szénát és zabot egy helyi asszonynak, aki két lovat
tartott, beadott egy kanna kecsketejet az egyik szomszédnak, aki
nem tudott érte menni, mert az autója szervizben volt.
Pár süteményt kapott köszönetképpen, és úgy vélte, jó üzletet
csinált.
Amikor hazaért, leállította az autót, kiengedte a kutyákat
futkározni, miközben gondolatban végigment a listán, mi minden
dolga van még. Az első? Átadni a kenyeret, és kunyerálni valamit
ebédre.
Észrevette Red teherautóját, ami azt jelenti, nem ő lesz az
egyetlen, aki ebédet kunyerál. De amikor bement a házba, csak az
anyját és a nagyanyját találta a tejkonyhában.
 A nagyanyja felakasztotta a kecsketúróval teli sajtkendőt, és
alátett egy nagy tálat, amely felfogja majd a lecsöpögő tejsavót. Az
anyja az utolsó adag tejet szűrte le.
A kecskeállomány kibővítésére tett beruházás, valamint néhány
tejelő tehén – és a tejkonyha – hozzáadása továbbra is kifizetődőnek
bizonyult.
– Elég sokáig tartott – jegyezte meg Maggie.
– Beszélgettünk kicsit. – Kinyitotta a nagykonyha hűtőjét, kivett
egy kólát. – Kaptam néhány megrendelést. A remélt ebéd után majd
felteszem őket. – Lecsavarta a kupakot, nagyot kortyolt. – Hol van
Red?
– Kirúgta innen – intett Julia fejével az anyja felé. – A kistraktort
bütyköli odakint.
Dillon kipipált egy tételt a listáján, mivel ebéd utánra tervezte a
bütykölést.
– Láb alatt volt – mondta Maggie, aki izzó narancsszínű haját
most egyetlen fonatban hordta. Odament a rúdhoz, hogy ellenőrizze,
hol tart a savó kiválása. – Ahogy te is.
– Pedig ajándékot hoztam. – Kicsomagolta a kenyeret,
megszagolta. – Jó illata van. Caitlyn Sullivan küldte. Ő maga sütötte.
Maggie ajkát csücsörítve, ujját behajlítva intette közelebb
magához, miközben Julia az utolsó adag túrót kötötte a kendőbe.
Dillonhoz hasonlóan ő is megszagolta.
– Ír szódás kenyér? Lily mondta, hogy tud a lány sütni.
– Hogy van Cate, Dillon?
Dillon elbűvölően az anyjára mosolygott.
– Mesélhetek róla az ebédnél.
Maggie megfricskázta.
– Menj, szólj Rednek, hogy hagyja abba a bütykölést, és
mosakodjon meg. Megetetünk benneteket.
Dillon boldogan engedelmeskedett. Délután foglalkozni akart pár
csikóval, és meg akart nézni egy vemhes kancát. Aztán az őszi
termést is ellenőriznie kell. És a készleteket.
A tehenek délutáni fejését elintézte az anyja.
 És Rednek hála, aki átkozottul jó szerelőnek bizonyult, talán
egyáltalán nem kell időt töltenie a traktorszereléssel.
Hallotta, ahogy a motor beindul, egyenletesen jár, és
elmosolyodott. Igen, azt kihúzhatja a listáról.
Redet a traktoron ülve találta, amint félrehajtott fejjel hallgatja a
motor hangját. Copfba font ősz haja rálógott ősrégi farmeringe
gallérjára, és hasonlóan ősrégi baseballsapka fedte.
Még mindig szörfözött, valahányszor lehetősége volt rá, fitt és
mozgékony maradt. Ennek bizonyságául, miután a motort leállította,
könnyedén leugrott, szilárdan megvetve pávatollas csizmás lábát. A
csizmát Maggie-től kapta a születésnapjára, mert, mint az asszony
mondta, ő a kakas a szemétdombon.
– Beindítottad?
– Ja. – Red a farmerjába törölte a kezét. – Nagyrészt az
időzítéssel volt gond.
– A tiéddel nem. Pont ebédidőre fejezted be.
– Ez volt a terv.
Együtt ballagtak el a csűrtől.
– Ma délelőtt beugrottam Sullivanékhez. Caitlyn beköltözött.
Red bólintott, megállt az öreg kútnál, hogy kezet mosson. A
délelőtti utakra gondolva Dillon követte a példáját.
– Hogy van a lány?
– Úgy tűnik, jól. – Megtörölték a kezüket a szándékosan
kiakasztott törölközőbe, amelyet mindennap cseréltek. – Átkozottul
jól néz ki.
– Csak nem? – vigyorodott el Red.
– De, határozottan igen.
Hátulról kerültek, letörölték a csizmájukat, és a hátsó kamrán
keresztül mentek be. A fogasra akasztották a kabátjukat, levették a
kalapjukat.
Senki sem ülhetett Maggie Hudson asztalához fejfedővel vagy
piszkos körömmel.
A nagykonyhában a túró és savó szagát elnyomta a forró leves
illata.
 – Mostatok kezet? – kérdezte Maggie.
Mindketten felemelték a kezüket.
– Akkor leülhettek a nagyasztalhoz. A leves mindjárt kész.
Red megcsókolta az asszony nyakát a narancssárga fonat alatt.
– Vidd magaddal a kenyeret a deszkával. Meglátjuk, Cate sütése
felér-e Julia mosogatólé-levesével.
– Kenyeret sütött?
Red engedelmesen felvette a kenyérdeszkát.
– Azt mondta, akkor tanulta, amikor Írországban élt, s hogy segít
neki a hangokon dolgozni, amikor süti.
A nagyasztal a szomszédos ebédlőt jelentette a nagy diófa
tálalóasztallal, amelyet még Dillon segített az anyjának befejezni
kamasz korában, és az erdőre néző kilátással, ahonnan Cate szaladt
elő gyerekként.
Dillon kíváncsian és nagyon éhesen levágott egy szeletet, és
megkóstolta a csücskét.
– Finom. Mindegy, nem láttam Lilyt, amikor átvittem a krumplit,
ezért felmentem, hogy ránézzek Hugh-ra. Jól néz ki. Cate vele volt.
– Dil szerint ő is jól néz ki.
– De még mennyire – tódította Dillon még egyet harapva a
kenyérből. – Át kellene mennetek, hogy lássátok, mit csináltak a
vendégházból. Teljesen megváltozott. És egy egész stúdiót is
beraktak neki.
– És onnan tud dolgozni? – kérdezte Julia, miközben odavitte a
levest, és az edénytartó állványra tette.
– Igen. Azt mondta, az egészet egy szekrényben kezdte. Nos, ez
nem szekrény.
Mivel az anyja kitette a vajat – frissen készült a Horizont farmon
–, megkente a kenyérszelet maradékát, és bekapta.
Még finomabb.
Maggie behozta a mély tányérokat, és kezdte kimerni a levest.
– Jó tudni, hogy megtalálta a saját útját, s hogy hazatalált. Át kell
jönnie hozzánk látogatóba.
– Tervezi.
 – Amikor eszembe jut az anyja…
Red megmasszírozta Maggie vállát, de nem sikerült
megnyugtatnia.
– Csak felidegesít. – Leült a saját leveséhez, a kanalával
hadonászott. – Az a nő úgy él, mint valami királynő azok után, amit
tett. Még az a gazdag seggfej sem tud neki egy rendes sikerfilmet
venni, de nem ott fontoskodik továbbra is? Filmek, amelyek
egyenesen a videotékába mennek, vagy csak a tévé adja le, de akkor
is csinálja, holott az arca úgy tele van műanyaggal, hogy pislogni is
alig tud.
– A gazdag nem jelenti azt, hogy boldog is, anya.
Maggie belekanalazott a levesbe.
– Sokkal könnyebb boldogtalannak lenni selyemlepedőn, mint
egy kartondobozban… amit érdemelne. – Elvette a kenyeret,
amelyet Julia szelt le neki. – Ne aggódj, ezt nem fogom mind arra a
lányra zúdítani. Csak kiadom magamból.
Beleharapott a kenyérbe. Megrágta, mérlegelt.
– Jó az állaga, az íze, az aromája. A csudába, ez talán jobb, mint
az enyém.
Visszafojtott egy mosolyt, és Dillonra szegezte az ujját, amikor az
gyorsan lehajtotta a fejét.
– Okos ember az, aki tudja, hogy jobb, ha most nem helyesel.
– Elmondom, mit gondolok. Nem a kenyérről – tette hozzá Red. –
Charlotte Dupont az, aminek látszik. Hamis és csaló. Tudom, mert
hallottam Hugh-tól és Aidantől, amikor átjönnek, hogy fizet azért,
hogy olyan sztorikat terjesszenek, amelyek ellenük, főleg Cate ellen
irányul. Még annyi év után sem képes felhagyni azzal, hogy támadja
őket. Hiába alszik selyemlepedőn gyémántágyban, sohasem lesz
több, mint ami. Sohasem kapja meg, amit akar. Sohasem lesz
boldog.
Vállat vont, evett még a levesből.
– A társadalomnak megfizette, amivel tartozott. – Maggie
sziszegéséről tudomást sem véve tovább kanalazott. – De ha engem
kérdeztek, még mindig börtönben van. A saját maga által teremtett
börtönben, és ez némi elégedettséggel tölt el.
– Mi van a másik kettővel, Sparksszal és Denbyvel? Tudom, hogy
nyitva tartod a füled – tette hozzá Dillon.
– Rendben, csak hogy tisztán lássatok. Mivel fegyver volt nála,
Denby plusz öt évet kapott, mielőtt a feltételes szabadlábra helyezés
egyáltalán szóba jöhetne, és akkor is kicsik az esélyei. Sparks? Úgy
hallottam, mintarab lett belőle. Lehet, hogy korábban szabadul. Az
még egy év – tette hozzá, mire Maggie ismét sziszegett. – A
börtönök zsúfoltak, és ő majdnem letöltötte a minimumot. Lehet,
hogy benntartják még egy évig. Eddig tizennyolcat töltött le, és az
sok idő.
– Nehéz elhinni, hogy ennyi idő telt el. – Julia a konyha felé
nézett. – Mintha tegnap történt volna, hogy Dillon lehívott, és az a
kislány ott ült.
– Van még valami, mert lehet, hogy megtörténhet. Van egy írónő,
aki megtörtént bűnügyekről ír, és hónapok óta jár Sparkshoz. Nem
tudom, ki mással beszélt még… olyan messze nem ér el a kezem, de
azt tudom, hogy Denbyvel beszélt. De rengeteg időt tölt Sparksszal.
Mivel jogi diplomája van, és Sparks ügyvédjeként szerepel, nem
tudom megmondani, miről beszélnek.
– Újabb vérszívó – vélte Maggie. – Ki a nő? Szeretnék
utánanézni az interneten.
– Jessica A. Rowe.

Sparks felkészült az ügyvédje, s egyben életrajzírója látogatására.

Még mindig dús hajára pomádét kent, hogy ezüstös fényt adjon az
őszülő hajszálaknak. A tükör előtt gyakorolta a szomorú, de imádó
tekintetet.
Még mindig megvolt a varázsa.
Igaz, Jessica a hosszú karrierjének egyik legkönnyebb célpontja
volt. A negyvenhat éves nő kövér volt, petyhüdt és lapos, mint a
deszka, és megérett egy tiltott románcra, mert kétségbeesetten
vágyott a szerelemre.
Sparks a bűnbánó rutinnal kezdte, megosztott vele néhány
részletet – valósat és kitaláltat –, amely nem került nyilvánosságra.
Félénken beismerte, hogy saját maga próbálta megírni a történetet,
mintegy vezeklésként, de nem találta a megfelelő szavakat hozzá.
A nőt használta, hogy kifejezze magát; rábeszélte, hogy vegye elő
nagyon is rozsdás jogi végzettségét, és legyen az ügyvédje, hogy
bizalmasan beszélhessenek.
Heteken, hónapokon át puhította, behálózta, udvarolt neki.
Éveken át kapott leveleket nőktől, akik a börtönben lévő
férfiakhoz vonzódtak. Sokukat a külvilággal való kapcsolattartásnak
tekintette. Sokukat elutasította, mert vagy komplett őrültnek, vagy
megbízhatatlannak tartotta őket.
De Jessie, Jessie egészen más típus volt.
A szabálykövetőt lenyűgözték a szabálysértők. Mert az ösztönei
azt súgták neki, hogy ő is egy akar lenni közülük.
A magányos, középkorú nő, aki csúnyának és nemkívánatosnak
tartja magát… Sparks szerint jogosan. A végtelenül ostoba célpont,
aki éleslátónak hiszi magát.
Amikor először fogta meg a nő kezét, a tenyerében tartotta, a
szemébe nézett, miközben hálásan kezet csókolt neki, tudta, hogy
képes lesz, és meg is teszi, úgy fog játszani rajta, mint egy hegedűn.
Most, többhónapi felkészülés, lopott csókok, terhes ölelések,
ígéretek és tervek után, hogy a kiszabadulása után összeházasodnak,
eljött az igazi vizsga ideje.
Ha a nő most elbukik, csak az idejét vesztegette. De Jessie az
összes kisebb teszten átment. Jelentett neki mindenkiről, akiknek
meg akart fizetni. Sparksnak voltak más forrásai is, és a nő által
adott minden információ stimmelt. Az utolsó szóig.
S mivel a nő keményen dolgozott azon, hogy kijárja a korai
szabadulást – és lehet, hogy sikerrel is jár –, ideje lépni, amíg
sziklaszilárd alibije van.
 A nő várt rá, amikor az őrök bekísérték a tárgyalóba. Már nem
bilincselték meg. A beszélő után megmotozták… kivéve, ha
megvesztegette a kiválasztott őrt.
De a mostani látogatásnál nem volt rá szükség.
Az első találkozásuk után a nő megváltoztatta a frizuráját.
Rövidebbre vágta, befestette az őszülő hajszálakat, próbált valami
fazont adni neki. Már kifestette magát, bár rúzst sohasem használt.
Ha sikerült csókolózniuk, nem maradt utána áruló rúzsfolt.
Sparks tudta, hogy a nő tornázik és diétázik, noha szerinte ez a
test mindig is zömök marad.
Mégis magáénak tudta be az érdemet a változásokért, az
elegánsabb kosztümért… amely sokkal jobban mutatott, mint az a
barna zsák, amit az első találkozásukkor viselt.
– Hiányoztál, Jessie. Nagyon hiányoztál. Az a sok év, mielőtt
találkoztam veled, elviseltem. Megérdemeltem. De most. Igazi
kínszenvedés várni, amíg újra láthatlak.
– Jönnék mindennap, ha tehetném. – A nő kinyitotta az
aktatáskáját, kivett egy dossziét, mintha valami jogi dolgot akarna
megbeszélni az ügyfelével. – De igazad volt. Csodálkoznának, ha túl
gyakran jönnék. Én is börtönben érzem magam, Grant.
– Bárcsak évekkel ezelőtt találkoztam volna veled! Még azelőtt,
hogy Denby és Charlotte kihasznált, manipulált. Milyen szép életünk
lett volna, Jessie! Gyerekeink. Úgy érzem… mindezt ellopták
tőlünk.
– Otthont teremtünk magunknak, Grant, és új életet. Amikor
kiszabadulsz, együtt leszünk.
– A gyerekekre gondolok, akik megszülethettek volna. Egy
kislány a szemeddel, a mosolyoddal. Megszakad a szívem. Azt
akarom, hogy megfizessenek azért, amit elvettek tőlünk. Azért a
kislányért, aki már sohasem fog megszületni.
A nő átnyúlt az asztalon, megfogta a kezét.
– Meg kell fizetniük. Meg is fognak.
– Nem volna szabad kérnem, hogy te is belekeveredj. Én…
 – Grant, veled vagyok. Többet adtál nekem ebben a néhány
hónapban, mint bárki más egész életemben. Veled vagyok.
– Meg tudod tenni ezt a lépést? Felhívnád azt a számot, amit adok
neked, és elmondanád, amire kérlek? Még akkor is, ha tudod, mit
jelent? Ha nem, nem hibáztatlak. Nem változtat az érzéseimen.
– Bármit megtennék érted, nem tudod? Amit tőled elvettek, azt
tőlem is elvették. Egy kisfiút a te szemeddel, mosolyoddal.
– Légy biztos benne, drága Jessie.
Könnyek csillogtak a nő szemében.
– Biztos vagyok benne. Azért, amit veled tettek, amit elvettek
tőlünk. Szeretlek.
– Szeretlek.
Sparks kezet csókolt a nőnek, a szemébe nézett, és megadta neki
a számot, a szavakat, amelyeket mondani kell.
Tizenkét órával később egy őr megtalálta Denby holttestét a
zuhanyzóban, a kés még a hasában volt.
Amikor Sparks megkapta a hírt, felmosolygott a cellája
mennyezetére, és azt gondolta: egy megvan.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Miután leszállította a tojást, vajat, sajtot a nagyházba, Dillon lement

Cate-hez. A kenyérruha visszavitele valószínűleg csak kifogás volt,
de a ruha akkor is Cate-é volt. Különben is, volt egy kis ideje, és
szerette volna látni a lányt.
Nincs abban semmi rossz.
Ráadásul majdnem egy hetet várt… és egyébként is ki kellett
hoznia a tejterméket.
– Igazam van, ugye? – nézett le a kutyákra.
Úgy tűnt, egyetértenek vele.
A novemberi szélnek foga volt, és könnyű, de kitartó esőt hozott
magával. Dillon nem bánta. Nem, amikor az egész félszigetet
mesekönyvvé változtatta.
Mesekönyvvé, amelyben a boszorkányok elvarázsolt kunyhókban
élnek, és a törpék bujkálnak a lecsupaszodott, kicsavarodott fák közt.
És talán hajlékony testű – és éles fogú – sellők rejtőznek a sziklákat
ostromló hullámok alatt.
Hiába van a farm csupán néhány kilométerre, ez itt egészen más
világ. Dillon szeretett néha más világokat meglátogatni.
És a szürke, ködfoltokkal tarkított félhomályban, a kéményből
felszálló füsttel és az ablakpárkány virágtartóiban még mindig
élénken tarkálló virágokkal a vendégház tényleg elvarázsolt
kunyhónak tűnt.
Dillon eltűnődött, ha már úgyis ezzel a témával játszadozott, hogy
az odabent élő nő jó vagy rossz boszorkány.
Aztán meghallotta a sikolyt.
Rohanva tette meg a maradék utat, a kutyák mély, torokhangon
ugatva versenyeztek vele.
 Amikor harcra, megvédeni készen berobbant a házba, a lány tágra
nyílt, döbbent szemmel állt a konyhaszigetnél, a haja felkötve.
És a kezében kenyértészta.
– Mi a fene? – hökkent meg Dillon.
– Neked is. Talán hallottál már a kopogás nevű hagyományos
gesztusról.
– Sikoltottál.
– Próbáltam.
Fura, gondolta Dillon, hogy a szíve csak azután kezdett el
kalapálni, hogy berontott, és meglátta a lányt. Előtte csupán harci
üzemmódban volt.
– Mit próbáltál?
– A sikolyt, nyilvánvaló, nem? Nem simogathatlak meg
benneteket – mondta a kutyáknak –, mert tele a kezem. Becsuknád
az ajtót? Hideg van odakint.
– Bocsánatot kérek. – Dillon becsukta az ajtót, és meggondolta
magát. – Nem kérek bocsánatot. Amikor meghallottam, hogy valaki
vérfagyasztóan felsikolt, ösztönösen reagáltam.
Cate tovább dagasztotta a tésztát.
– Vérfagyasztó volt?
Dillon csak bámult rá.
– Az az én kenyérruhám? Leteheted oda. Ha kávét szeretnél,
magadnak kell megcsinálnod. Most sikoltozom – tette hozzá.
– Hallottam. Tisztán és világosan.
– Nem mindegyik színész tud valósághűen sikoltozni, vagy azt a
fajta sikolyt hallatni, amit a szerepe megkíván.
– Különböző típusú sikolyok vannak?
– Persze. Ott van a megtört szívű sikoly, az „épp most botlottam
bele egy holttestbe”-sikoly… ami lehet a torkomon akadt fajta is,
aztán ott van az „enyém a milliárdos lottófőnyeremény”-sikoly, a
könnyes és remegő hangú sikoly és még sok más. Nekem a
vérfagyasztó kell.
– Nos, ha számít valamit a véleményem, megcsináltad.
 – Remek. Később lesz egy gyors munkám, egy thrillert
szinkronizálok. A színésznőnek és nekem hasonló a hangunk, és ő
egyszerűen képtelen a helyes hangmagasságot hozni, ha sikolyokról
van szó.
Dillon úgy döntött, jólesne egy kávé, s mivel a lány gépe
ugyanolyan volt, mint amit Lily ajándékozott a nagyinak,
elboldogult vele.
– Azért fizetnek, hogy sikíts?
– Bizony. Három felvételt kell készítenem ebből a munkából. El
kell találnom a hangmagasságot, az időzítést… hat egész három
másodperc a vérfagyasztás. Hogy szép, tiszta legyen a szinkron,
egyeznie kell az arckifejezésünknek. A rendező, akivel korábban
már dolgoztam együtt, szeret minden sikolyt háromszor felvenni.
– Kérsz kávét?
– Nem, munka előtt és alatt maradok a víznél.
– Szóval sikoltozol, és kenyeret dagasztasz.
– Próbálok – helyesbített Cate –, és olasz lepénykenyeret sütök,
mert estére áthívtam a nagyszüleimet vacsorára. Tésztavacsorára.
Nem vagyok valami nagy konyhaművész, de ezt az ételt
megtanultam elkészíteni New Yorkban, mert ez Lily egyik kedvence.
Dillon a kávéjával nekitámaszkodott a pultnak, miközben a lány
kizsírozott egy tálat és beleöntötte a tésztát. Azzal a ruhával takarta
le, amelyet Dillon visszahozott, aztán – ahogy tanulta – a tálat
betette a sütőbe, hogy a sütő világításának melegében megkeljen a
tészta.
Dillon szemügyre vette a konyhaszigetet.
– Rendetlen vagy.
– Igen. – Cate a mosogatóhoz ment, hogy lemossa a tésztát a
kezéről. – És ha nem takarítom fel Consuela szabványának
megfelelően, holnap, amikor átjön takarítani, hallgathatom, ahogy
helytelenítőn csettintget a nyelvével.
Dillon nézte, ahogy előbb összesöpri a kiszóródott lisztet, aztán a
mosogatóba dobja a konyhaeszközöket, elteszi a dobozokat. Aztán
előveszi a tisztítóspray-t és a mosogatórongyot.
 Azt a cicanadrág-féleséget viselte, amely a lábra tapad… az ő
esetében igazán szép, hosszú lábra, és fölötte feltűrt ujjú, hosszú, kék
pulóvert.
A haját megnövesztette, és hátul lófarokban összefogta.
Igen, tényleg átkozottul jól néz ki, gondolta ismét Dillon,
miközben a lány dolgozott.
– Az anyám egy szerves tisztítószeren dolgozik.
– Tényleg?
– Igen, kezdetnek valami általános tisztítószert akar, aztán
mosóport és így tovább. A nagyinak nem mondhatod, hogy fogja
vissza magát, ha fizikai munkáról van szó a farmon. Úgy értem, szó
szerint nem mondhatod, mert szétrúgja a segged.
– Már megtapasztaltad, mi? – nézett hátra Cate nevetve.
– Ajaj. Szóval, a kapcsolat a tisztítószer és a seggberúgás közt az,
hogy ha… nem, inkább amikor, mert anyámnál nem létezik olyan,
hogy „ha”… szóval, amikor meglesz vele, átadja a nagyinak. Ahogy
a kecskeállományt kibővítettük néhány éve, és néhány tejelő tehenet
is hozzáadtunk.
Cate a homlokát ráncolva kimosta a rongyot a mosogatóban.
– Ez inkább fizikai munkának hangzik.
– Az is, kompromisszum. Ez vajat és sajtot is jelent, ami főleg a
nagyi területe.
– A hűtőmben a te vajad, sajtod, tojásaid és tejed van. A
nagyszüleim töltötték fel. A ma esti salátához kecskesajtot fogok
használni.
– Épp most vittem még többet a nagyházba.
– A házhoz szállítás a szolgáltatás része? – kérdezte Cate,
miközben a tiszta mosogatóronggyal letörölte a pultot.
– Csak a különleges ügyfeleknek.
Ez lenyűgözte Cate-et. Mindig is lenyűgözőnek találta Cooperék
és Maggie életét.
– A farmról árulod? A tejtermékeket?
– Igen – mosolygott Dillon. – Szükséged van valamire?
 – Végül majd igen. Később sok tojást fogok elhasználni, amikor
felfújtat készítek. Kicsit félek tőle, mert még sohasem csináltam, és
biztos bonyolult lesz. De a nagyapámnak a felfújt a gyengéje.
Szeretnék… ez nem valami fizetség nekik. Csak…
– Tudom, hogy érted.
Újra kimosta a rongyot, kiterítette száradni, mielőtt felvette volna
a vizespalackot. Lecsavarta a tetejét, majd vissza, le és vissza.
– Már megint kesztyűs kézzel bánnak velem, és ezt utálom. Frank
Denby, ő volt az egyik, aki elrabolt… valaki megölte a börtönben.
Leszúrták. De te már tudtad – állapította meg olvasva a férfi arcából.
– Red sok időt tölt a farmon.
– Azt hiszik, nem tudom, ezért nem beszélünk róla.
Dillon már így is tovább maradt, mint tervezte, egész listája volt a
ház körüli teendőkről, de a lány ott állt, és azt az átkozott kupakot
csavargatta.
– Red szavaiból az derül ki, hogy Denby nem volt népszerű a San
Quentinben. Több verekedésben is benne volt, aminek a végén a
gyengélkedőben kötött ki, és még több baromsága, ami
magánzárkába juttatta. Mindezt hallva, biztos felidéződik a múlt,
felzaklat a dolog, de bárki is szúrta le, valószínűleg azért tette, mert
Denby úgy általában véve nagy seggfej volt. Red szerint azzal
gyanúsították, hogy besúgó.
Cate végre lecsavarta a kupakot, ivott az üvegből.
– Nem tudom, hogy érzek azzal kapcsolatban, hogy halott. Nem
tudok olyan mélyre nyúlni, hogy megragadjam az érzést. De azt
tudom, hogy utálom, hogy a nagyszüleim megint „aggódunk Caitlyn
miatt” hullámokat bocsátanak ki.
– Szóval azzal mutatod meg nekik, hogy minden rendben, hogy
elkészíted Lily kedvenc tésztáját, és felfújtat csinálsz Hugh-nak.
– Eltaláltad – billentette a palackot a férfi felé Cate.
– Ha érdekel a véleményem, amit egyébként is elmondok, ez
nagyon eredményes és egészséges hozzáállás.
– Mivel tetszik a véleményed, elfogadom. A jövő héten átmegyek
hozzátok. Már ezen a héten készültem, de a halott gyerekrabló
letaglózott. Van olyan nap, amelyik jobban megfelel, mint a másik?
Mert tudok zsonglőrködni a napirendemmel.
– Bármelyik nap jó. Mennem kell. Köszi a kávét. – A poharat
berakta a mosogatóba. – Neked még sikítanod kell.
– Így igaz. Erről jut eszembe, kösz, hogy a megmentésemre
siettél. Az, hogy nem volt rá szükség, semmit sem von le a tett
értékéből.
– Szívesen máskor is.
Átment a nappaliba, ahol a kutyák a kandalló elé heverve
szunyókáltak. Dillon füttyentett, mire felpattantak és utánaügettek.
– Sok sikert a felfújthoz.
– Kösz, szükségem lesz rá.
Cate megfordult, hogy nézze az üvegfalon át, amint a férfi
elballag a köd susogásában, a szemerkélő eső függönyén át.
Nem akarta felhozni Denbyt, mindent elkövetett, hogy kizárja
még a gondolataiból is. De úgy vélte, a gyerekkorukban kialakult
furcsa kötelék megkönnyítette, hogy kimondjon olyan dolgokat is,
amelyeket senki másnak nem.
– Még csak nem is ismerjük egymást. Nem igazán.
Néhány apróságot tud róla Julia e-mailjeiből, vagy nagyszülei
elejtett megjegyzéseiből.
Nem teljesen igaz, döbbent rá, ahogy a vízzel együtt bement a
stúdióba. Megfordította a FELVÉTEL táblát, becsukta, majd be is zárta
az ajtót.
Tudta, hogy a férfi szereti a maga által választott életet, mert
egyszerűen lerítt róla.
Tudta, hogy hűségre indít másokat… a kutyákat legalábbis,
hiszen azok egyértelműen imádták. Tudta, hogy olyan ember, aki
habozás nélkül beront valahová, hogy segítsen, a saját biztonságára
nem is gondolva.
Mind fontos, sőt csodálatra méltó aspektusai az egésznek. De így
sok a fehér folt, ismerte be. El kell dönteni, mennyit akar ezekből
kitölteni.
De most sikoltania kell.
Sikeres családi vacsorával és egy keménynek ígérkező munkahét
kezdetével a háta mögött Cate átsétált a nagyházhoz. El akart menni
virágot venni, aztán végre át a farmra.
Először a házba ment be, és a Consuela felügyelete alatt
szorgoskodó szobalánytól megtudta, hogy a nagyapja az irodájában
van, zárt ajtók mögött, Lily pedig lement az edzőterembe.
Ő is lesétált a lépcsőn, elfordult a moziteremtől, és a harsogó,
fülrepesztő rock and roll felé indult. Odabent Lily a kombinált
combfeszítő és -hajlító gépen gyötörte magát.
Verejték fénylett az arcán, az igazán remek vádliján, ahogy a zene
ütemére végezte a gyakorlatot.
A mindig divatos asszony most is kék és zöld köröktől örvénylő
Capri sportnadrágot viselt, és ujjatlan, kék felsőt, amely átkozottul jó
karokat és vállakat mutatott.
A látvány arra késztette Cate-et, hogy gondolatban feljegyezze,
hogy gyakrabban használja az edzőtermet.
Lily egy utolsó nyögéssel behunyta a szemét. Zöld
csuklópántjával letörölte a verejtéket az arcáról, aztán felült, és
észrevette Cate-et.
– Édes istenem, legszívesebben főbe kólintanám magam egy
kalapáccsal. Tudod, a legtöbb velem egykorú nő mit csinál most?
Állítsd le azt az átkozott zenét, édesem! Megmondom én neked, mit
csinál. Játszik az unokájával, kötöget, összegömbölyödik egy
könyvvel, vagy arcmasszázzsal kényezteti magát. És mi az, amit
nem csinálnak? Nem izzadnak vért egy átkozott kínpadon.
Lily felvette a vizespalackot, nagyokat kortyolt, közben
mogorván nézett a többi gépre, a súlyzókra, a feltekert
jógamatracokra, a tornaszőnyegek halmára.
– Ezért vagy kortalan.
– Hah! – Újabb mély lélegzet után Lily felkelt a padról, és
megnézte magát a falon lévő tükörben. – Elég jól nézek ki egy vén
tyúkhoz képest.
 – Én inkább az elképesztően szót használnám.
– Ebbe a szóba fogok kapaszkodni, mert még csak a felénél
tartok. Édes istenem, Catey, miből gondoltam, hogy visszatérhetek a
Broadwayre, és tartani tudom az iramot?
– Bombasikered lesz.
– Hacsak ki nem nyuvadok előbb. – Ismét felvette a
vizespalackot. – Hm, de micsoda halál! Te mire készülsz?
– Csak beugrottam megkérdezni, hogy nincs-e kedvetek
nagyapával… bármelyikőtöknek velem tartani. Előbb virágért
megyek, aztán átkocsikázom a Horizont farmra.
– Semmit sem szeretnék jobban, mint azt ehelyett, de be kell
fejeznem. Aztán lezuhanyozom, és szalonképessé teszem magam.
Délután videókonferenciám lesz. A technika lehetetlenné tette, hogy
pizsamában végy részt egy találkozón. – Felvette a törölközőt,
megtörölte a nyakát. – Szólj Consuelának, hogy hozassa előre az
autót.
– G-Lil, boldogulok a garázzsal. Boldogulok vele – ismételte.
– Persze hogy boldogulsz. Üdvözölj mindenkit a nevemben. Ja,
és szólj Maggie-nek, hogy megint szatyros estét kell tartanunk.
– Szatyros estét?
– Pár vén szatyor borozik, és az elfecsérelt ifjúságáról mesél.
– Vén szatyor ám a valagam, de megmondom neki. Kapcsoljam
vissza a zenét?
Lily felsóhajtott.
– Igen, a csuda vigye el. Kapcsold.
Cate megnyomta a gombot, aztán kiment az oldalajtón.
A nap ragyogón sütött le a hegyekre. A közelből halk motorzúgás
hallatszott… vágógép vagy szélezőfűrész, amellyel a kéthetente jövő
kertészbrigád dolgozott.
Átvágott a teraszon, és elindult lefelé a garázshoz vezető kavicsos
ösvényen, amelyre jól emlékezett.
Talán érzett némi nyugtalanságot, vallotta be, de ez nem
normális?
 Nem pánikot, nem félelmet, csak az emlék keltette
nyugtalanságot.
Miután az eset történt, hallotta, hogy a nagyapja ki akarja vágatni
a fát, és ő könyörgött neki, hogy ne tegye.
Úgy vélte, hogy egy ilyen fiatal lány, a fa, nem szolgált rá a
halálra. Nem tett semmi rosszat.
Most is ott állt, mint régen, öreg és göcsörtös volt már,
egyszerűen gyönyörű.
Cate odasétált hozzá, kezét a törzsére simította, a kéreg durva
tapintású volt a tenyere alatt.
– Nem a mi hibánk, ugye? És most mind a ketten itt vagyunk.
Egyikünket sem tudta kiütni.
Elégedetten, nyugodtan megnyomta a garázs távirányítóján a
nyitógombot.

Amikor leparkolt az autóban a kazalnyi őszi virággal, látta a

változásokat. Julia mesélte, hogy házat építettek Dillonnak. Látta,
hogy az istálló túloldalán van, észrevette, milyen jól kihasználták a
helyet, hogy egyedül lehessen, és szép kilátása legyen. Úgy saccolta,
körülbelül akkora, mint a saját háza, leszámítva az emeletet.
Látta a kecskéket, néhány birkát a domboldalon, a teheneket a
síkságon, lovakat a legelőn és a karámban.
És Dillont, amint egy fiatal lóval dolgozott valamiféle
vezetőszáron. Elég távol volt, és erősen koncentrált a munkájára, így
nem hallotta az autó közeledését.
A kutyák egymással versenyezve rohantak elő a tehenek közül,
hogy üdvözöljék. Cate megvakargatta a hátukat, miközben Dillont
figyelte.
Szürke kalapját mélyen a fejébe húzva a férfi arra kényszerítette a
lovat, hogy könnyed ügetésben körbejárjon. Biztos tanítja valamire,
vélte Cate. Tudott lovagolni, tudta, hogyan kell ellátni a lovat, de
semmit sem tudott a tenyésztésükről, az idomításukról.
 Dillon viszont nyilván értett hozzá, mert valahogy elérte, hogy a
ló megforduljon, és az ellenkező irányba ügessen.
A kutyák úgy döntöttek, hogy a ház felé terelik a lányt, és Cate
hagyta nekik.
Julia jött ki a csűrből.
Cate-nek feltűnt, hogy Dillon az anyjától örökölte nyúlánk
termetét. Az asszony ugyanolyan hétmérföldes léptekkel járt, mint a
fia, sötétszőke haját egy felhajtott karimájú kalap alá rejtette,
munkáskesztyűjét a farmerja hátsó zsebébe gyűrte.
Tucatnyi sóvárgó érzés cikázott át Cate-en, amikor Julia
észrevette és rámosolygott.
– Caitlyn! Olyan vagy, mint egy fénykép! Fiatal nő virágokkal.
Egyenesen Cate-hez sietett, és habozás nélkül átölelte.
– Ó, de rég volt! Gyere be. Csodálatosan nézel ki.
– Te is.
Julia nevetve rázta a fejét.
– Pont olyan jól, ahogy a délutáni fejés után kinézhet az ember.
– Sajnálom, hogy lemaradtam róla. De tényleg. Még sohasem
láttam, hogyan fejik a kecskét. Amikor Írországban éltem,
néhányszor láttam tehénfejést. De az is régen volt.
– Naponta háromszor fejünk minden áldott nap, kivéve a
szoptatós anyakecskéket és teheneket, őket csak egyszer vagy
kétszer. Szóval bőven lesz még alkalmad fejést látni.
Miközben a ház felé sétáltak, Cate körülnézett. Siló, csűrök, a
farmház. Neki is az jutott eszébe, ami Dillonnak.
– Mintha egy másik világban járnék.
– Az biztos, hogy a miénk. – Julia letörölte a lábát az ajtó előtt. –
Remélem, most, hogy itt élsz, gyakrabban átjössz.
Odabent égett a tűz. Néhány bútort lecseréltek, a kék és zöld szín
uralkodott, az óceán és a legelők tükörképeiként. De sok minden,
megnyugtató módon, ugyanaz maradt.
Vajon még mindig égve hagyják a villanyt éjszakára, tűnődött
Cate, hogy utat mutasson valami eltévedt léleknek?
– Gyere be. Anya és Red biztos a tejkonyhában van.
 – Dillon mesélte, hogy építettetek egyet.
– Jó piaca van most a házi vajnak, sajtnak, tejszínnek, joghurtnak.
– Értem, miért, mivel magam is használtam a termékeiteket.
Igazából most is kellene egy kis tejszín, vaj és… felújítottátok.
Julia körülnézett a nagykonyhában, kereskedelmi főzőlapok,
dupla sütők. A nagyasztal megmaradt, de nagyobb munkaterületet
hagytak a sütési napokra.
– Szükség volt rá, és feljebb kellett lépnünk a kereskedelmi
kategóriába. Ráadásul így már nem botlunk folyton egymásba
anyával, amikor itt dolgozunk. Hadd vegyem el ezeket a gyönyörű
virágokat és a dzsekidet.
Csillogó rozsdamentes acél, fontosnak tűnő konyhai eszközökkel
teli polcok, amelyek meghaladták Cate értelmét, hatalmas és csillogó
szellőző valami felett, ami hatalmas tűzhelynek tűnt. De a tűz még
mindig a kis kandallóban égett, és az ablakpárkányon csinos
cserepekben fűszernövények zöldelltek.
– Minden szempontból profinak tűnik.
– Akkor sikerrel jártunk. Anyával rengeteget vitatkoztunk,
veszekedtünk, néha közel jártunk ahhoz, hogy ölre menjünk,
miközben a terveken és a kivitelezésen dolgoztunk.
Julia átvágott a konyhán, és a virágokat az egyik előkészítő
mosogatóba tette, aztán kiment, hogy az előszobaajtóra felakassza
Cate dzsekijét.
Cate beljebb sétált, a kezét végighúzta az asztalon, amelynél ült,
mialatt Julia ellátta a sebeit és horzsolásait sok évvel azelőtt.
Elbűvölten állt egy nagy nyílásban, amely egy másik konyhába
vezetett. Nem teljesen konyha, gondolta, bár vannak benne
főzőlapok, mosogatók és munkapultok.
A farudakról kis zsákokba kötve… valami lógott, és az alattuk
levő üvegtálakba csöpögött. Úgy vélte, a pulton álló nagy
üvegedényekben tej lehet. A narancssárga fonatos nagyi vizet
eresztett a mosogatóba, a válla mozgott, ahogy hajolgatott. Red –
igen, Red volt az – tejet töltött egy kicsi, fényes gépbe.
A nagy mosogató feletti nagy ablakon át látta Dillont és a csikót.
 Julia előrelépett.
– Ennél frissebb vajat és tejszínt nem kapsz.
– Red most lát neki az utolsó adag vajnak – mondta Maggie
anélkül, hogy megfordult volna –, én pedig most öblítem át az utolsó
adagot. Nézd meg a túrót a tűzhelyen.
– Meglesz. Vevőnk van.
– Várnia kell, amíg… – Még mindig nyomkodva hátrapillantott. –
Nézd csak, Red. Valaki felnőtt.
A férfi bekapcsolta a gépet, és megfordult.
– Az biztos.
Cate-hez lépett, és a kezét nyújtotta, de a lány tudomást sem véve
róla, megölelte.
– Jó látni magát, seriff.
– Már csak Red, és tegezz nyugodtan. Azt hittem,
visszavonultam, de ezek a nők halálra dolgoztatják az embert.
– Halotthoz képest elég egészségesnek tűnsz.
Maggie felkacagott.
– Épp ideje, hogy átjöttél, te lány. Ha az utolsó adag vajat is
kiköpültük és végeztünk, készen állok egy kis szünetre.
Cate a gépet nézte.
– Ez vajköpülő?
– Tán azt hiszed, hogy favödröt és botot használunk? – Maggie
ismét felnevetett. – Nagy utat tettünk meg A farm, ahol élünk óta.
– A túró kész. Ülj le, Cate. Amint itt végzünk, szünetet tartunk.
– Van két keze, amit használhatunk – jelentette ki Maggie. –
Tiszták?
– Én…
– Azért mosd meg. Segíthetsz becsomagolni a vajat.
– Senki sem menekül – mondta neki Red.
Cate kíváncsian odament a mosogatóhoz, és belenézett.
– Az vaj?
– Még egy öblítés, és az lesz. Le kell önteni róla az írót. Azt a
mosogatót használd.
 Amikor félórával később Dillon bejött egy kávéért, ott találta
Cate-et, amint nagy kötényben, a haját hátrafogva vajat csomagol.
– Ne hozd be a kinti koszt – figyelmeztette Maggie.
– Megmosakodtam odakint a kútnál. Szia.
– Szia. – Cate úgy mosolygott, mint aki most nyerte meg a fődíjat
a tombolán. – Segítettem vajat készíteni. És mozzarellát.
Miközben Julia a hűtőbe tette a kerek vaj- és sajtcsomagokat,
látta fia tekintetét, és magában kicsit felsóhajtott.
– Segíts Rednek kitisztítani a köpülőt, aztán megebédelünk. Még
mindig eszel húst, Cate?
Csak egy órát akart maradni. Várta a munka. De… nos, este is
dolgozhat, döntötte el.
– Igen.
Leült a maradék csirkepörkölthöz, amihez frissen szaggattak
galuskát.
– Láttalak odakint – mondta Dillonnak –, azzal a csikóval,
amelyik körbejárt.
– Futószár. Idomítás és kommunikáció. Jethro volt az. Így
tanulják meg a parancsszóra történő lépésváltást, irányváltást,
megállást, elindulást.
– Nagy ügyességet és türelmet igényel – tette hozzá Julia –, ami
Dillonnak bőven van.
– Szeretném megnézni a lovakat, amikor legközelebb jövök.
– Körbevezethetlek ebéd után.
– Ma dolgozom… vagy legalábbis dolgoznom kellene. Ki
gondolta volna, hogy vajat fogok készíteni? Tényleg lehet úgy
csinálni, hogy csak rázol egy befőttesüveget?
– Ha van hozzá karod és türelmed. Én is így csináltam először,
amikor Julia még csak… a pokolba, talán hároméves lehetett.
– Régen asztali köpülőt használtunk… ott van hátul, a polcon. De
olyan sokan kértek tőlünk vajat, hogy a felszerelést is
modernizáltunk, amikor kiterjesztettük a vállalkozást. Ugyanez áll a
sajtra is. Emlékszel, anya?
 – A karom emlékszik. Most, hogy ez itt mindig láb alatt van? –
bökte oldalba Redet. – Meg kell dolgoznia a betevő falatért.
Egyelőre csak egy félkész gazda, de a félkész is jobb a semminél.
– Megkeseríti az életem. – Red újabb kanál pörköltet kapott be. –
De a galuskája átkozottul finom.
– Kell nekem az a szódáskenyér-recept.
– Leírom neked.
– Az alapokat tudom, de volt benne valami más. Talán egy kis
cukor, ugye?
– Az is, de az igazi titka, hogy kézzel dolgozd meg a vajat.
– Kézzel?
– Mrs. Leary esküszik rá.
– Csodálom, hogy még erre is van időd – vetette közbe Red. –
Hugh azt mondta, ugyancsak elfoglalt vagy, nagyon kapós.
– Sokoldalú – nézett a lányra Dillon. – A szívbajt hozta rám a
múlt héten, amikor kenyeret dagasztott és sikított.
– Mindjárt vissza is adta, amikor verekedésre készen berontott a
házba. Sikolyt szinkronizáltam.
– Van olyan munka? – csodálkozott Red.
– Van. Néz valaki horrorfilmeket?
Három ujj mutatott Maggie-re.
– Imádom őket. Minél ijesztőbb, annál jobb.
– Láttad a Megtorlást?
– Bosszúálló szellemek, rozoga ház egy sziklán, problémás
házasság, azzal próbálják rendbe hozni, hogy új helyre költöznek.
Minden benne volt.
– Valahányszor hallod Rachelt, ő volt az anya, sikítani…
Cate megérintette a torkát.
– Tényleg? Újra megnézem… meghallgatlak.
– Meglep, hogy van időtök bármit is megnézni. Fejés, idomítás,
etetés, vaj- és sajtkészítés, sütés.
– Ha nem szakítasz rá időt – mondta Julia –, akkor a munka csak
munka, és nem élet. Még egy kis pörköltet?
 – Nem, köszönöm. Nagyon finom volt. Minden nagyon jó volt.
Haza kell mennem, hogy felvegyek egy sznob francia hattyút egy
animációs kisfilmbe.
– Annak milyen hangja van?
Cate Dillon felé fordította a fejét.
– Azt hiszem, valami ilyesmi…
Dillon figyelte, ahogy a lány egész tartása megváltozik, kinyújtja
a nyakát, és lenéző képet vág. Aztán sznob francia akcentussal
megszólal.
– „Alors, a kacsa, szégyen, non? A mi tavunkon nincs helye ily
ocsmány szárnyasnak.” Aranyos történet a bigottságról és mások
elfogadásáról. És tényleg neki kell látnom. Segíthetek a
mosogatásnál?
– Red megcsinálja.
– Látod? – bökött a férfi Maggie-re. – Halálra dolgoztat.
– Összeállítom a rendelésed – állt fel Julia.
– Hogy működik a dolog? Felírod, vagy most rögtön fizessek?
– A nagyszüleid havonta rendezik a tartozásukat, csinálhatod te is
úgy. De most megdolgoztál azért, amit elviszel.
– Köszönöm, elfogadom. Vinnék egy kis mozzarellát is.
Legközelebb, ha előveszek egy fagyasztott pizzát, morzsolok rá
belőle.
Határozottan csend lett.
– Ne-vem a-va fava-gyavasz-tovott piviz-zává-rava.
– Micsoda?
– Öt nyelven beszél, de nem érti a madárnyelvet. Neked már túl
késő.
– Nem tudod, hogyan kell pizzát készíteni? – kérdezte Maggie.
– Dehogynem tudom. Kiveszed a fagyasztóból, és beteszed a
mikróba. Vagy, amikor New Yorkban éltem, felvettem a telefont, és
a pizza varázslatos módon az ajtómnál termett.
– A következő lecke, hogyan kell igazi pizzát készíteni a
kartonpapírra kent szósz helyett. – Maggie a fejét csóválta. –
Hogyan akarod túlélni a zombiapokalipszist, ha egyszer nem tudod
elkészíteni a saját pizzád?
– Erre így még sohasem gondoltam.
– Jobb, ha elkezded.
– Dillon, vidd ezt ki Cate-nek. – Julia átadott neki egy táskát,
amit egy gyerek is elbírt volna. – A dzsekije az előszobában van.
Gyere vissza hamar – ölelte meg a lányt.
– Jövök, és remélem, valamikor mind átjöttök hozzám.
Julia megvárta, amíg kimennek, amíg hallotta az ajtó csukódását,
és csak akkor engedte ki a belső sóhaját.
Maggie bólintott.
– Úgy van, a mi fiunk már több mint félúton jár.
– Miről beszélsz?
– Már túl a megbabonáztafázison, a harmadik bázisnál jár, és
hazafutásra hajt. Nem láttad, hogyan nézett Cate-re?
– Az a lány igazi bombázó.
Maggie most a fejét csóválta.
– A férfiak oly ostobák az esetek felében.
– Elbűvölte – mormolta Julia. – Nem úgy, mint a többi lány… nő,
aki iránt érdeklődött. Ez vagy összetöri a szívét, vagy betölti.
Odakint Dillon megvárta, amíg hallótávolságon kívülre érnek.
– Ismered a pizzát, amelyet nem nevezünk a nevén? Nekem van
egy elrejtve a fagyasztómban. Vészhelyzet esetére.
– Pizza vészhelyzet esetére?
– Általában késő éjjel szokott bekövetkezni.
– Azt látom. – Cate a ház felé nézett. – Úgy volt, hogy egy órát
maradok, talán iszom egy kávét vagy teát, akármit. De behúzott. Ez
a hely, a családod… behúztak.
– És mielőtt észbe kapsz, kötény van rajtad, és a tejkonyhában
dolgozol.
– Nem tudom, hogy a vajkészítés hová illik majd az
életrajzomban, de remélem, hogy bele tudom majd írni. – Elvette a
férfitól a táskát, letette az anyósülés elé a padlóra. – Tényleg nagyon
szeretném látni a lovakat meg, nos, mindent. És lovagolni végre.
 – Bármikor.
Cate a kocsit megkerülve a vezetőüléshez ment.
– Nem hiszem, hogy a bármikor működik egy olyan farmon, mint
ez itt. Van olyan nap, amikor nem egyik teendőtől a másikig
szaladsz?
– Vasárnaponként próbálunk lazítani.
– Meg tudom oldani a vasárnapot.
– Remek. Tíz körül?
– Itt leszek. A lovaglócsizmámban. – Beugrott a kormány mögé.
– Ma este pizza-vészhelyzet lesz. Ne mondd el a nagyinak.
– A titkod biztonságban van nálam.
– Viszlát, vasárnap.
Dillon becsukta az ajtót, Cate beindította a motort.
Mosolyogva hajtott végig a farmról kivezető úton. Vajat csinált.
Aztán, amikor ráfordult az országútra, nyelvtörők sorozatába
kezdett, hogy bemelegítsen a délutáni munkához.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Az apja eljött a hálaadásra. Consuela figyelő tekintete alatt Cate

megsütötte élete első sütőtökpitéjét, s bár a mondással ellentétben
nem találta pofonegyszerűnek, végül remekre sikerült.
Az volt a legjobb, hogy lekísérte az apját a vendégházhoz,
megmutatta neki a stúdiót is, mielőtt leültek volna a kandalló elé.
Whiskyt kortyolgattak a hosszú, boldog nap után.
– Furdalt a lelkiismeret, hogy rávettelek, gyere vissza, amikor én
Los Angelesben maradtam, de most úgy tűnik, hogy nemcsak jó
lépés volt neked, hanem érzésem szerint helyes is.
– Készen álltam rá. Amit ezzel a házzal, a stúdióval csináltak…
Nagy öröm itt élni, dolgozni.
– Elfoglalt vagy.
– Jelenleg. Épp megfelelő mennyiségű munkám van.
A teljesen elégedett Cate maga alá húzta a lábát.
Odakint hullámok csobbantak, szél remegtette meg a fákat.
Idebent tűz pattogott, s a whisky melegen csúszott le a torkokon.
– A jövő héten kezdek egy hangoskönyvet, és ez lesz a
legnagyobb munkám, mióta eljöttem New Yorkból. De így is marad
időm nagyapával és G-Lillel lenni és néha kimozdulni itthonról.
Néhány vasárnappal ezelőtt átmentem a Horizont farmra lovagolni.
Jó volt… egészen másnapig, amikor az izmaim emlékeztettek rá,
milyen régen nem ültem lovon.
– És mi a helyzet Cooperéknél?
– Rájuk igazán mondhatjuk, hogy elfoglaltak. Terjeszkedtek…
kibővítették az egész tejüzletet. Dillon azt mondta, néhány diák jön
hozzá a téli szünetben. Tanulni és dolgozni… és rengeteg a munka.
Ugyanez a helyzet tavasszal és nyáron. Segítséget vesznek fel a
legsűrűbb időszakokra. A seriff… azaz csak Red – helyesbített. –
Red sokat van náluk, mert nyugdíjba ment, és besegít a farmon.
Tudtad, hogy Wilson seriffhelyettesből Wilson seriff lett?
– Apa említette.
Cate a whiskyjét tanulmányozta, aztán az apját. Úgy tűnik, az
évek csak vonzóbbá teszik a Sullivan férfiakat, gondolta.
– Mivel csak ketten vagyunk, ne kerülgessük a forró kását.
– Mire gondolsz?
– Úgy tűnik, Charlotte-nak kiapadhatatlan készlete van. Arra,
amiért itt rejtőzöm, mert ideg-összeroppanásom volt. Arra, amelyet
részben úgy tálaltak, hogy Justin Harlowe dobott. – Egy pillanatra
elakadt a lélegzete. A saját hibája, emlékeztette magát. De akkor is.
– Gondolom, Justin is pokolian élvezi, hogy táplálhatja ezt a
hírverést.
– Szerez magának egy kis játékidőt, így próbálva feldobni a
sorozatát, és annak kifulladó harmadik évadját.
Cate ingerülten vállat vont.
– Tőlem annyit szerepel, amennyit csak akar. Akárcsak Charlotte.
Már nem zavar úgy, mint régen.
– Tényleg nem?
– Zavar – ismerte be Cate –, de nem úgy, mint régen. Csak azért
hozom fel, nos, hogy dobjuk a témát. Ahogy hónapokkal ezelőtt
dobtam Justint is. Beleegyeztem, hogy tartsuk titokban a szakítást,
mert új évadot kezdett, és mert erre kért. Sajnálom, hogy megtettem,
de nem számít.
Aidan fürkészőn nézett rá.
– Na és Justin számít?
– Nem. Nem számít, ahogy Charlotte sem.
– Jó, a többi meg elhalványul, ahogy szokott. Mi van a
hívásokkal?
Rendben, gondolta Cate, tisztázzunk mindent.
– Majdnem egy éve nem kaptam új hívást. Ahogy ígértem,
szóltam neked róluk, mindent elmondtam, mert megígértem. És
mindegyiket jelentettem Wasserman nyomozónak is.
– És semmi előrelépés nem történt?
 – Mit tehetnének, apu? Kártyás telefon és felvétel. Hónapok, sőt
évek telnek el két hívás közt. Azok sem fognak számítani. Van
családom, munkám, életem. Azt szeretném, ha tudnád. Főleg, hogy
Londonba mész forgatni.
– El akartam intézni, hogy velem gyere, de láttam, milyen boldog
vagy itt, s hogy milyen boldog apa és Lily. Az ő nyereségük az én
veszteségem. De csak februárban megyek, szóval, ha meggondolnád
magad… Akárhogy is, karácsonyra visszajövök, és maradok egész
újévig. Szeretnék kicsit együtt lenni a lányommal.
– Ahogy ő is veled. Mi lenne, ha felnyergelnénk, és lovagolnánk
egyet, amíg itt vagy?
– Három az már tömeg.
– Nem. Semmi ilyesmiről nincs szó. Alig ismerjük egymást. Nem
hiszem, hogy jár valakivel, de…
– Mielőtt azt mondanád, barátok vagyunk, rámutatnék, hogy a
barátodról beszélsz, akit alig ismersz.
– Tényleg? – Talán igen. Talán ő is sokat gondol rá. – Szerintem
lenyűgöző az a fajta élet. És a munkamorál? A Sullivanek tudják, mi
az a munkaerkölcs, a munka iránti szenvedély. Azt hiszem,
veleszületett kedvesség és eltökéltség kell ahhoz, hogy valaki úgy
foglalkozzon az állatokkal és a földdel, ahogy ők.
Rájött, hogy megint Dillonról beszél.
– Tudod, szerintem a Sullivanek vagy nagyon szerencsések, vagy
nagyon szerencsétlenek a kapcsolataikban. Az enyém ez idáig nem
túl szerencsés. Azt hiszem, a munkára fogok összpontosítani, és
odafigyelek rá, hogy nagyapa jól viselje magát, amíg G-Lil New
Yorkban van. – Kicsit megmozdult, az üvegfal felé fordította a fejét.
– Felkelt a hold – mormolta.
– Ezt most végszónak veszem, és visszamegyek a házba. –
Felállt, Cate-hez sétált, és megcsókolta a feje búbját. – Szeretek arra
gondolni, hogy itt ülsz, és nézed a holdat a víz felett. Elégedetten.
– Pontosan – szorította meg apja kezét Cate. – Elégedett vagyok.
Miközben Aidan felfelé kaptatott az ösvényen, a lány a holdat
nézte. Arra gondolt, mi mindenért lehet hálás. Ha a sok áldásból
néhány abból a rémes éjszakából sarjadzott, talán nem érte meg?

A karácsony előtti héten, amikor a hegyeket hócsipke díszítette, és a

levegő olyan fagyos volt, hogy szinte törni lehetett, Cate gyertyákat
gyújtott, hogy fenyő- és áfonyaillat lengje be a házat. Feldíszítette
saját kis karácsonyfáját, becsomagolta az ajándékokat… nem túl
szépen, de becsomagolta.
A nagyszülei Los Angelesbe utaztak egy karácsonyi bulira…
Cate kikönyörögte, hogy ne kelljen elmennie. Helyette betelepedett a
stúdiójába, dolgozott, és nem is gondolt Los Angelesre.
Amikor aznap estére befejezte a munkát, kikapcsolta a gépeit,
megnézte a telefonját. Meghallgatta a hangpostáját.
Ho, ho, ho!
Csintalan teremtés. Nem azt tette, amit mondtak neki.
Saját párbeszéde az első szinkronjából.
Tudom, ki vagyok, de te ki vagy?
Cate, Cate, hol van Cate? – Ez meg az anyja vidám hangja.
Gyere elő, bárhol is vagy.
Sikoly, nevetés, majd egy végső Ho, ho, ho!
Cate fáradtan elmentette a felvételt. Elküldi majd Wasserman
nyomozónak, hogy csatolja az anyagához.
Oké, rendben, remeg a keze, de csak kicsit. És olyat tett, amit
még egyszer sem, mióta Big Surbe jött. Bezárta az ajtókat.
De vár reggelig, és csak akkor hívja fel az apját. Miért okozna
neki is álmatlan éjszakát? Az idegeskedést megtartja magának, és
teszi, amit mindig is tett, amikor a múlt belopakodott a jelenbe.
Keres valami régi filmet a tévében, valami nagyon hangosat, és
hangokkal tölti meg az éjszakát.
És megvárja, amíg a nagyszülei visszatérnek Los Angelesből,
csak utána mondja el nekik.
Los Angelesben balzsamos volt az este, ünnepi fények csillogtak, a
hőmérséklet huszonhárom fok körül mozgott, ahogy a nap lassan
lement az égről, átadva helyét az alkonyatnak.
Charles Anthony Scarpetti visszavonult a joggyakorlattól,
jelentős összeget keresett az előadói körútjával. Gyakran szerepelt
jogügyi szakértőként a CNN csatornán.
Hetvenhat évesen, három válással a háta mögött élvezte az
egyedülálló életet és a kisebb otthont, amelynek fenntartásához nem
kellett sok, hetente kétszer jött a házvezetőnő, és egyszer a kertész.
A medence-karbantartó egy héten háromszor jött. Az úszásnak,
kedvenc sportjának tudta be, hogy még mindig csúcsformában van.
Az úszásnak és némi óvatos ráncfelvarrásnak. Elvégre
közszereplő maradt.
Minden reggel ötven hosszt úszott. Újabb ötvenet esténként,
megtoldva egy lefekvés előtti pezsgőfürdővel. Lemondott a szivarról
és a finomított cukorról, s mindkettő komoly áldozat volt részéről.
Éjszaka nyolc órát aludt, naponta háromszor étkezett
kiegyensúlyozott étrend szerint, és az alkoholfogyasztását az
esténkénti egy pohár vörösborra korlátozta.
Arra számított, jó egészségben éli meg a kilencvenes éveit is.
Csalódnia kellett.
Scarpetti pontosan tízkor kilépett a házból, hogy a medencéhez
menjen. A víz alatti fények csillogtak a pontosan huszonnyolc fokra
felmelegített, trópusi kék vízben. Levette a köntösét, és a
törölközővel együtt gondosan behajtogatta a pezsgőfürdő fényes
krómlépcsője alá, ahol az utolsó hosszt befejezi majd.
Elsétált tíz métert a mély vízig, és beugrott.
Számolta a hosszokat, nem létezett más, csak a víz, a karcsapások
és a számláló a fejében. Simán, egyenletesen úszott, gyorsúszással,
mint mindig.
Amikor ujjai tizedszer érintették a falat, valami felrobbant a
fejében. Stroke-tól tartott… a házvezetőnője mindig aggódott, hogy
egyedül úszik éjszaka.
 Próbált a felszínre vergődni, a szeme tágra nyílt. Meglátta a vért a
vízben, vörös pókhálóként terjeszkedett az érintetlen kékségben.
Beütötte a fejét, valami megütötte a halántékát. Zavarodottan
próbált a felszínre jutni, a medence széle után tapogatózott.
Valami a víz alatt tartotta, lefelé nyomta.
Csapkodott, küzdött, vizet nyelt. Karmolt, markolt, érezte, hogy
az ujjai áttörnek a víz színén. A remény felülkerekedett a pánikon,
de nem talált kapaszkodót, nem tudta felszínre húzni magát.
Amikor sikoltani próbált, víz árasztotta el a tüdejét.
Aztán a pánik, a remény, a fájdalom tovatűnt, ahogy lassan a
medence mélyére süllyedt.

Az első csésze kávéja fölött Cate azzal próbálta felébreszteni az

agyát, hogy gondolatban sorra vette a napi teendőit.
Felolvasta és elküldte a hangmérnöknek és a rendezőnek a
hangoskönyv második öt fejezetét. Talán belekezdhetne a következő
ötös fogatba. Ha valami javítanivaló van a második sorozaton,
leállhat, kijavíthatja, aztán folytatja a munkát.
Vagy megcsinálhat néhány kisebb, függőben lévő munkát, amíg a
hangmérnök jelentkezésére vár.
A kevés éjszakai alvás a kisebb munkák felé ösztökélte.
Felmehetne az edzőterembe, az talán mozgásba lendítené.
Tényleg fel kellene mennie a nagyházba – az is egyfajta edzés –, és
legalább egy órát… na jó, negyvenöt percet rászánnia a mozgásra.
Talán azzal kellene kezdenie, így kikerülné a tipikus délutáni
„nincs elég időm” kifogást.
Talán ennie kellene még egy péksütit.
Nyilvánvalóan csak több kávéra van szüksége. Attól az agya
felébred, és minden a helyére kerül.
És amikor teljesen felébred, és elég erősnek érzi magát, felhívja
az apját Londonban. Megtartja az ígéretét.
A kávéfőző felé csoszogva az üvegfalon át meglátta, hogy Dillon
közeledik az ösvényen.
 Hátraugrott, bár tudta, hogy a férfi nem láthatja a kezelt üvegen
keresztül. Végignézett magán.
Öreg gyapjúzokni, öreg flanel pizsamaalsó tele békákkal,
melegítőfelső, amelyet a pólóra húzott, amelyben aludt… aludni
próbált. A kifakult rózsaszín, amelyiknek lyukas az egyik hónalja, és
az olasz csizmára hasonlító folt van az elején.
Folyton ki akarta dobni, de olyan átkozottul finom puha volt.
– Tényleg? – mormolta. – Most tényleg?
A hajához emelte a kezét. Mennyire lehet rossz.
Nagyon.
Merde!
Nem sminkelt… és valószínűleg a szeme is csipás még az
alvástól.
Mierda!
Gyorsan megdörzsölte, miközben az ajtó felé igyekezett, hogy
kinyissa. Nyelvét végigfuttatta a fogain, amelyek még fogmosásra
vártak.
Miféle emberi lény képes bekopogni egy nő ajtaján hajnali nyolc
harmincötkor?
Cate a leghétköznapibb mosolyát vette elő, amikor ajtót nyitott.
És gyűlölte a férfit, komolyan gyűlölte őt abban az egyetlen
pillanatban, amiért olyan csodásan fest.
– Szia. Korán jöttél. Hol vannak a kutyák?
– Otthon. Ne haragudj, felébresztettelek?
– Nem, igazából nem. Épp a második kávémért indultam. –
Visszaballagott a konyhába, közben ostorozta magát, amiért nem
vette fel az edzőruháját. Akkor sportosan festene, nem lustán és
hanyagul. – Feketén iszod, ugye? Sohasem lennék rá képes.
Bárcsak bekaphatna egy mentolos cukorkát, gondolta, ahogy a
kávésbögréért nyúlt.
– Beszélnem kell veled.
– Rendben.
Cate, a bögrével a kezében hátrapillantott. Aztán lassan
megfordult, és meglátta, ami eddig a saját külseje miatti
megszállottsága miatt elkerülte a figyelmét.
Az aggodalmat, a szorongó tekintetet, amellyel az arcát fürkészte.
Még nem tud a hívásról, ugye? Senkinek sem beszélt a
telefonhívásról.
Aztán az agya kitisztult annyira, hogy emlékezetébe idézze, nem
minden csak róla szól.
– Istenem, valami történt? A nagyival, Juliával?
– Nem, ők jól vannak. Semmi ilyesmi. Charles Scarpettiről van
szó. Ügyvéd – tette hozzá, amikor Cate csak bámult rá. – Anyád
ügyvédje volt.
– Tudom, ki ő. Jogi szakértőt játszik a tévében. Könyvet is írt
néhány fontosabb ügyéről, az én elrablásom is köztük volt. Nem
olvastam el. Miért tettem volna?
– Meghalt. A medencés fickó találta meg a holttestét a vízben
lebegve pár órája. Benne lesz a hírekben, ha még nincs, és nem
akartam, hogy úgy tudd meg.
– Rendben. – Cate letette a bögrét, a karkötőjét dörzsölgette.
Darlie hematitja, amely enyhíti a szorongást. – Oké. Megfulladt?
– A Los Angeles-i rendőrség nyomoz. Rednek vannak ott
kapcsolatai, és fülest kapott, mert… tudnod kell, hogy még mindig
vigyáz rád.
– Oké. Bocs. – Maga mellé ejtette a kezét. – Nem tudom, mit
érzek. Azt mondod, lehet, hogy megölték?
– Csak azt mondhatom, amit Redtől hallottam. A Los Angeles-i
kapcsolata azt mondta, hogy bűzlik… és ez most idézet volt. Csak
nem akartam, hogy bekapcsold a híreket, és ezzel kelljen
szembesülnöd.
– Mert szóba hozzák a gyerekrablást is. – Cate bólintott, fogta a
bögréjét, és a kávéfőzőhöz ment. – És kezdődik újra a „szegény,
bátor Caitlyn” kör. Charlotte interjúkat fog adni, hollywoodi
könnyekkel sírja tele a képernyőt a lánya miatt, aki elveszett
számára. Lesznek találgatások, miért hagytam ott a film világát…
vagy legalábbis azt a részét, amelyik megjelenik a vásznon. S mivel
a srác, akinél elkövettem azt a hibát tavaly, hogy jártam vele, már
úgyis arra használja a hónapokkal ezelőtti szakításunkat, hogy
népszerűséget csikarjon ki, azt is hozzáadhatjuk a csomaghoz.
Franciául szitkozódva járkált egy percig.
– Most franciául káromkodsz?
– Mi? Ja, igen. Hatásosabb.
A feketekávét letette a pultra, és inkább a vízre szavazott. Az
elméje kétségtelenül éber már, nincs szüksége több kávéra.
– Oké, egy ember halott, és én nem tudom, hogyan érezzek ezzel
kapcsolatban. A munkáját végezte, az egész ennyi volt számára.
Miért kellett volna másnak lennie? Nem személyes ügy volt, tudom.
Mindenesetre az anyám börtönbe került.
A vizet sem kívánta, letette a palackot a pultra.
– Volt családja? Gyerekei, unokái?
– Fogalmam sincs. Red is csak annyit tudott meg, hogy egyedül
élt.
– Kérsz egy zsemlét? Épp reggelizni készültem.
– Cate!
– Bocs, nem tudom, hogyan kellene éreznem. Valaki, akit még
csak nem is ismertem, meghalt, és te átjöttél hozzám, mert tudod,
hogy felzaklathat. Tudod, mert te is része voltál az ügynek, a
megmentők csapatának a tagja. Ahogy Scarpetti is része volt, meg
Sparks és az anyám, Denby.
– Denby! – hasított belé hirtelen, és minden szín kifutott az
arcából. – Néhány héttel ezelőtt megölték a börtönben. Most meg az
ügyvédet.
Dillon nagyon vigyázott, nehogy megérintse a lányt, mióta az
visszajött. Azt is beismerte, hogy ez az óvatosság egyenlő volt az
önvédelmi mechanizmussal. De tudta, embernek, állatnak mikor van
szüksége érintésre.
Előbb a lány vállára tette a kezét, mintegy megnyugtatásul.
– Valószínűleg mások is eljutnak ide. A sajtó, talán a zsaruk is.
De Denby börtönben volt, Scarpetti pedig Los Angelesben. A
karrierjüket tekintve mindkettőjüknek akadtak bőven ellenségeik…
még ha más fajtájúak is.
 – Hivatásos bűnöző, védőügyvéd.
– Tudom, hogy mindketten kapcsolódnak hozzád, de…
– Hozzád is. – Erre rádöbbenve megragadta a férfi csuklóját. – A
családodhoz. Gondoltál már erre?
– Velünk minden rendben. A nevünkkel nem lehet újságot eladni,
nem kelt feltűnést a tévében. A tiéd igen, és komolyan sajnálom.
Szívás.
– Szívás – ismételte a lány.
Az egyszerű kedvességre reagálva Cate hozzásimult, a fejét a
vállára hajtotta. Amikor a férfi átölelte, minden feszültség eltűnt
belőle.
– Szívás – mondta újra –, de tudom, hogyan kezeljem. Nem
mindig volt így, de már tudom kezelni. A francba! – Felsóhajtott, és
nem mozdult, mert Dillonnak megnyugtatóan kellemes ló- és
férfiillata volt. – A nagyszüleim. Tegnap Los Angelesben voltak egy
partin. Ma délután kell hazaérniük. Figyelmeztetnem kell őket. Az
apámat is.
– Fogadok, hogy ők is tudják kezelni.
– Igen, tudják. – Kicsit megszorította a férfi csuklóját, aztán
hátralépett. – Holnaptól itt lesz a család. Idén nem mindenki
egyszerre, ahhoz túl sok ütközés volt a programjukban, de a többség
jön és megy egészen újévig. Az segíteni fog.
Dillon nem tudott ellenállni, hogy ne simítsa ki a lány kócos haját
az arcából.
– Egységes front.
– Azok vagyunk.
– Az enyémek is.
– Holnap szeretnék átugrani valamikor, beadni néhány ajándékot.
– Sütési nap – figyelmeztette Dillon.
– Tényleg? Akkor szerencsés vagyok. Nem ittad meg a kávédat.
Hadd főzzek frisset.
– Hagyd csak. Úgyis vissza…
– Kell menned – fejezte be Cate a mondatot. – Fogadjunk, hogy
már egy félnapi munkával… amit a legtöbb ember félnapinak tart,
végeztél. Én meg még fogat sem mostam.
– Ilyen az élet.
– És időt szántál rá, hogy átgyere, és megóvj az első sokktól.
Hálás vagyok. A családot leszámítva csak maroknyian vannak azok,
akikben tökéletesen megbízom. Te és a családod alkotja a maroknyi
nagy részét.
– Többször kellene kimozdulnod – mondta Dillon mosolyogva. –
Holnap találkozunk, ha átjössz.
– Sütési nap? Számíthatsz rá.
Miközben visszafelé sétált az ösvényen, Dillon azon tűnődött, mi
a fenét kellene csinálnia, amikor a lány ilyesmiket mond neki a
bizalomról. Barátra van szüksége, nem egy pasira, aki le akarja
vetkőztetni. Még olyan pasira sem, mint például ő, aki hajlandó
várni, időt adni a lánynak, fokozatosan közeledni hozzá.
Talán jobb volna, ha nem élne olyan tiszta kép a fejében a lányról.
A kislányról, aki a sötétben bujkál, a nyakigláb kamaszlányról,
akinek tele volt a karja vörös virágokkal, a nőről, aki nevetségesen
izgatóan festett kötényben, amint vajat készít, a nőről, aki lovagol, és
kacagva ugratja a lovát ügetésből vágtába.
A képhez most hozzátette a szexisen zilált nőt, amint ajtót nyit a
rossz hírnek.
Okosabb lesz félretenni azokat a képeket, gondolta, amikor a
teherautójához ért, legalább mostanra.
A lány barátként gondolt rá, és a felnőtt nő nem akarja, hogy egy
barát rámozduljon. A barátságok tönkretételének hosszú listáján ez
az első tétel.
A barátokra gondolva elhatározta, hogy ír két legrégibb
cimborájának, hogy van-e kedvük együtt lógni később, inni pár sört,
videójátékozni kicsit. Leónak talán nehezebb lesz elszabadulnia,
hiszen nős, és néhány hónap múlva jön a baba is.
Viszont el tudta képzelni, hogy Hailey örülne egy csendes
estének, amelyben Leo mellett nem gyakran volt része.
Megállt a kapunál, várta, hogy kinyíljon. Emlékeztető, hogy
különböző világokban élnek, gondolta. Szerette meglátogatni ezt a
világot, érezte, hogy szeretettel fogadják, de akkor is egy másik világ
maradt, mint amit választott.
A kapun átjutva ismét megállt a félsziget végében, a másik
kapura várva. Hallotta az oroszlánfókák hangját, és felderült a lelke,
amikor egy bálnát vett észre odakint az óceánon.
Különböző világban élnek, de ez közös bennük. Elképzelte, amint
a lány ott áll az üvegfalnál, és ugyanebben a csodában
gyönyörködik.
Talán mégis megtartja azokat a fejében élő képeket. Telik az idő,
nem igaz? S neki rengeteg van belőle.

Körülbelül abban az időben, amikor Dillon hazaérkezett, Sparks

munkára jelentkezett a börtönkönyvtárban. Jó magaviseletének
köszönhetően aznap a pultnál dolgozhatott, valószínűleg a rabok
által visszahozott könyveket fogja iktatni.
Az ablakból szép kilátása nyílt az öbölre, a hegyekre, de a
szabadságot továbbra is megtagadták tőle.
Jessica előtt sok időt töltött a jogi könyvek közt, akárcsak előtte
oly sokan. Úgy vélte, tanult ott annyit, mint bárki mást, ezért kezdte
bosszantani, hogy nem talált semmit, sem egy precedenst, sem egy
kiskaput, semmit, ami megváltoztatná vagy lerövidítené a büntetését.
Charlotte jól átverte, alaposan keresztbe tett neki.
Volt hozzáférése a számítógéphez, persze csak korlátozottan.
Szabadidejében beülhetett valami szar könyvet vagy a San
Quentin Newst olvasgatni, vagy a többi rabbal dumált egy kicsit –
elvégre kézben kellett tartani a dolgokat, hogy minden simán menjen
–, háttérben a San Franciscó-i öböl látképével, amely mintha őt
gúnyolta volna.
Aztán jött Jessica, s miután körüludvarolta, majd meghódította a
nőt, nem kellett az istenverte jogi könyvekre pazarolnia az időt. A nő
megtette helyette.
Mint ahogy megtett mást is, amit meg kellett tennie.
 Sparks egész délelőtt folyamatosan dolgozott. Azért akart a
könyvtárba jutni, mert népszerű hely volt, ahol kapcsolatokat
építhetett, üzletelhetett.
A vége felé közeledett a műszakja, amikor az egyik rendszeres
vásárlója – hetente két csomag dohány – lépett a pulthoz, és
álcázásul könyvet kért. Sparks tudta, hogy az analfabéta seggfej nem
olvas. Leadta a rendelést a könyvre, a füstölnivalóra.
– Hé, hallottam a neved a hírekben.
– A nevem?
– Igen, valami ügyvéd kapcsán. Annak a gazdag ribancnak az
ügyvédje volt, akit keféltél. Aki felültetett téged a gyerekrablási
ügyben.
– Igazán? Scarpetti?
– Igen, az.
– A rohadék kihúzta azt a kurvát a csávából, miután engem
beköpött.
Miután Sparks befejezte a munkát, és az edzőpályára készült, arra
gondolt: kettő letudva.

Charlotte merész vörös ruhájában, talpig elegánsan a fényképész felé

fordult. A haját laza fonatban hátrakötötte a tarkójánál, hogy jól
látszódjon a könnycsepp alakú gyémánt a fülében.
Mosolyra húzta az ajkát, amely még duzzadt volt a legutolsó
injekciótól, és vörös, mint a ruhája. Királynői, gondolta, a kissé
szomorú mosolyra.
Belülről azonban majd szétvetette az öröm. Már átkozottul itt volt
az ideje, hogy rendes sajtót kapjon. Saját magáért, s nem azért, mert
feleségül ment egy vénemberhez, aki az egész rohadt országot meg
tudná neki venni.
Meg is tenné, ha megkérné rá. Conrad továbbra is fülig szerelmes
volt belé. Szóval bárki, bármelyik istenverte kritikus, aki azt állítja,
hogy nem képes bejutni még egy középiskolás tehetségkutatóba
sem, tehet neki egy szívességet.
 A seggfej ügyvédje végre behozza az árát. Csak meg kellett hozzá
döglenie.
S ezúttal nem pletykalapok keresték meg, hanem az igazi sajtó.
Adott interjút a Los Angeles Timesnak, a New York Timesnak.
Amikor a kábeles hírműsorok kopogtak az ajtaján, kinyitotta nekik.
Illetve a szolgák nyitották ki.
S most végre a People címoldalára kerül, és négyoldalas interjú
készül vele.
Persze a legtöbbje azt jelentette, hogy játssza az odaadó feleséget,
a jó útra tért úri hölgyet, de most itt ül a tágas szalonban, a fehér
márványkandallóban pattog a tűz, a hatalmas karácsonyfa fehér,
arany és ragyogó kristálydíszekbe öltöztetve, míg ő maga
(szándékosan) vörösben, mint a tűz, és végre rátérhetnek az igazi
üzletre.
– Charles halála, amely a rendőrség szerint gyilkosság volt,
döbbenetes. Mélyen megrendített. Bárki, aki ismerte, hasonlóan kell
hogy érezzen. Tisztán emlékszem, milyen szilárdan és támogatón állt
mellettem életem mélypontján.
Elfordult, és a kezét a torkára szorította, miközben a riporter
kérdezősködött.
– Ne haragudjon. Elmerültem a múltban. Nem, attól tartok, nem
igazán tartottuk a kapcsolatot. Nekem fizetnem kellett a
tévedésemért, és Charles segített ezt belátnom. Tőle kértem tanácsot,
hogy mit tegyek, miután megfizettem az adósságom. Mit tanácsolt?
– ismételte Charlotte, hogy legyen ideje kigondolni valamit. – Hogy
adjak időt és bocsássak meg magamnak. Olyan támogató volt, és
olyan bölcs.
Halkan felsóhajtott, és ujjbegyével megérintette a szeme sarkát,
mintha egy könnycseppet akarna elkapni.
– Amikor visszajöttem Los Angelesbe, nem vágytam másra, csak
újra kapcsolatot teremteni a lányommal, megtalálni a módját, hogy
elnyerjem Caitlyn bocsánatát. Reméltem, hogy felém fordul a szíve,
és ad nekem egy második esélyt, hogy az édesanyja lehessek.
 A fejét úgy fordítva, hogy a fény megcsillanjon a gyémánton,
Charlotte felvette azt a bizonyos szomorú, bátor mosolyt.
– Még mindig reménykedem, különösen az ünnepi időszakban
vagy a születésnapján. Az elutasításából erényt kellett kovácsolnom.
Újraépítem az életem, a karrierem. Nem lenne rá esély, hogy ezt ő is
belássa, és megfontolja a megbocsátást.
Kissé előrehajolt, mintha bizalmas információt akarna
megosztani, és amikor megszólalt, a hangjába enyhe remegést
csempészett.
– Aggódom miatta. Engem becsaptak, kihasználtak a férfiak.
Megengedtem magamnak, hogy annyira alárendeltté váljak, hogy
meghoztam a legszörnyűbb döntést, amelyet egy nő, egy anya csak
hozhat. Attól tartok, a lányom ugyanezt az utat járja.
A szomorú mosolyt megőrizve, Charlotte bólintott, és
megismételte a riporter kérdését, mintegy végszót.
– Hogyan? Caitlyn megszakadt kapcsolata Justin Harlowe-val a
legutolsó a sorban, nem igaz? Minden, amit hallok róla, úgy tűnik,
mintha megismételné a hibáimat. Túl sokat akar, túl sokat követel.
Részint azt várja, hogy egy férfi kitöltse az űrt, másrészt viszont
hagyja, hogy átgázoljanak rajta, mert kétségbeesetten vágyik a
szerelemre. Ha nem találtam volna rá Conradra, nem tanultam volna
meg bízni a kedvességében és a szerető szívében, nem tudom, mi lett
volna velem. Csak reménykedhetek abban, hogy a lányom talál
valakit, aki segít felfedezni az igazi énjét, a belső erejét. Valakit, aki
segít megkeresni neki azt a megbocsátást. – Látja azt az angyalt a fa
tetején? – intett a karácsonyfa csúcsa felé Charlotte. – Az Caitlyn, az
én angyalom. Remélem, egy nap majd megtalálja az utat vissza
hozzám.
És függöny le, gondolta Charlotte.
 HUSZADIK FEJEZET

Cate ahelyett, hogy végigszenvedte volna, egyszerűen kizárta a zajt.

A híreket, különösen a szórakoztatóipar híreit kikapcsolta. Ha leült a
tablet vagy a számítógép mellé kutatni, keresésre és a személyes
érdeklődésére korlátozta a használatukat. Nem tántorodott el, nem
engedett a csábításnak, hogy megnézze – csak egy pillanatra is –, ki
mit mondott, írt, blogolt.
Ott volt neki a munkája, és az ünnepek alatt a családja, hogy
lefoglalja.
Észre sem vette, és beköszöntött a február.
A februárral együtt járt a rossz álmok időszaka. Talán, ismerte be,
most intenzívebbek voltak, mert visszatért oda, ahonnan az álmok
indultak.
Amikor már egymás után a harmadik éjjel ébredt fel remegve,
levegő után kapkodva, felkelt, és lement, hogy teát főzzön magának.
Megint a zuhanásos álom, gondolta. Népszerű a rémálmainak
repertoárjában. A keze, gyermekkéz, csak csúszik tehetetlenül a
lepedőkötélen… és az összes kínlódva megkötött csomó kioldódik.
Zuhan. Zuhan, hogy elakad a lélegzete, és sikoltani sincs ereje, s
közben az emeleti ablak sziklává változik, a talaj pedig háborgó
tengerré.
Elmúlnak, biztatta magát, és a teával a kezében kinézett a vízre.
Mindig elmúlnak.
De hajnali háromkor kimerítőek.
Csak semmi tabletta, mondta magának, bár a február gyakran
megkísértette. De nem vesz be gyógyszert. Az anyja szedett
tablettákat, s gyakran mentségként használta őket.
Túlságosan fáradt vagyok, Caitlyn. Bevettem egy tablettát, hogy
segítsen az elalvásban. Menj Ninához. Mondd meg neki, hogy vigyen
el vásárolni. Nekem pihennem kell.
Vajon miért vágyik egy gyermek annak a személynek a
figyelmére és szeretetére, aki rendszeresen megtagadja ezt tőle?
Mint a macskák, akik annak az ölébe kívánkoznak, aki idegenkedik
tőlük.
Az biztos, hogy a vágy azóta elmúlt.
De mert alvásra van szüksége, hiszen Lily másnap indul New
Yorkba, ami azt jelenti, hogy legalább a reggeli búcsúzáskor
kipihentnek kell tűnnie, Cate felvitte magával a teát. Megint keres
egy filmet, és reménykedik, hogy el tud aludni.

Mivel nyugtalanul aludt, s többször felriadt álmából, a smink

csodája és az ügyes kéz oldotta meg a dolgot.
– Aztán figyeljetek egymásra. Tudni fogom, ha nem így lesz. –
Lily fenyegetőn rázta az ujját Cate és Hugh felé. – Vannak kémeim.
– Ma este sztriptízbárba viszem.
– Csak ügyelj rá, hogy legyen nálad elég egydolláros. – Lily
ismét belenézett a táskájába, megvan-e mindene. – Azok a lányok
keményen dolgoznak.
Miután újra becsukta hatalmas utazótáskáját, tenyerébe fogta
Cate arcát.
– Hiányozni fog nekem ez az arc. – Aztán Hugh-hoz fordult, és
megismételte a mozdulatot. – És ez is.
– Hívj fel, ha berendezkedtél.
– Felhívlak. Rendben, akkor megyek. – Megcsókolta Hugh-t,
aztán még egyszer megcsókolta, mielőtt Cate-et megölelte volna,
finom J’adore-illatfelhőbe vonva őt.
– Kápráztasd el őket, Mame! – mormolta Cate.
Lily megérintette a szívét, aztán az ajkát, majd beült a limóba.
Cate és Hugh nézték, ahogy az autó a kapu felé hajt.
– Végre egyedül – mondta a lány, hogy megnevettesse a
nagyapját.
 – Van egyénisége, nem igaz? Milyen hosszú a „tartsd szemmel”
listád?
– Hosszú. És a tiéd?
– Az is. Szóval máris kipipálom az egyik tételt, és megkérdezem,
mik a terveid mára.
Február a balzsamos időt választotta. Nem fog sokáig tartani, de
jelenleg a tavasz ígérete érződött a levegőben. Virághagymák apró
lándzsái, vadvirágok bimbói nyújtózkodnak, hogy a napon
sütkérezzenek. Odakint a vízen egy hajó úszik a látóhatár felé
fehéren, mint a tél.
Vannak napok, amikor tényleg ki kell élvezni az életet.
– Dolgoztam pár órát, és még kell néhányat. Hangoskönyv, és jól
megy. Aztán szerintem igazán alkalmas lesz a délután egy jó sétára a
parton. Segíthetnél kihúzni még egy-két pontot a listáról. Mi lenne,
ha beülnél a felvételre, utána ennénk egy kis szendvicset vagy
akármit, és sétálnál velem?
– Furcsamód, ez az én listámon is kipipál egy-két pontot.
Hugh megfogta Cate kezét, ahogy kislánykorában, és Cate a
nagyapjáéhoz igazította a lépéseit, ahogy Hugh tette annak idején
őérte.
– Hallottál apádról?
– Igen, épp tegnap. Hideg és esős idő van Londonban.
– Hát nem szerencsések vagyunk? Boldog vagy itt, Catey?
– Hát persze. Talán nem látszik rajtam?
– Elégedettnek tűnsz, ami nem egészen ugyanaz. A listám egyik
pontja az, hogy győzzelek meg, hogy mozdulj ki végre, keresd a
hozzád hasonló fiatalok társaságát. Lily Dillont javasolja erre a célra.
– Valóban?
– Egész életében itt élt, vannak barátai. Számunkra a munka
létfontosságú, de nem jelenthet mindent.
– Jelenleg elég nekem. – A vendégházhoz érve Cate kinyitotta az
ajtót. – Élvezem a csendet, ahogy élveztem New York rohanó
életstílusát.
– Valóban csendes?
 – Nagypapa, megígértem, hogy szólok, ha újabb hívást kapok, és
így is lesz. De karácsony óta nem jött semmi. Most pedig kérsz egy
kis teát?
– Lily elég messze van ahhoz, hogy adj egyet a kóláid közül?
– Épphogy. – De a konyhába ment, és hozott egy üveggel. –
Maradjon a mi titkunk. A fülkét fogom használni, szóval nyugodtan
ellehetsz a stúdióban, és nem kell a zaj miatt aggódnod. És
járkálhatsz ki-be, nem gond.
– Sohasem hallottalak még dolgozni, csak az eredményét
élveztem. Számíthatsz rá, hogy maradok.
– Akkor helyezd magad kényelembe. – Bedugta és átnyújtotta
neki a fejhallgatót. – Már minden be van állítva korábbról. Egy
fejezetet fogok felolvasni. Ha bakizom valahol, újraveszem. Ha
bármire szükséged van, csak jelezd.
Hugh a fülke felé fordította a karosszéket, és leült.
– Jól vagyok. Szórakoztass!
Mindent meg fog tenni érte.
Bezárkózott a fülkébe, megigazította a mikrofont, bekapcsolta a
számítógép monitorját, alatta a táblagépen a szöveget.
Szoba-hőmérsékletű víz, ha a torka, a nyelve, az ajka kiszáradna.
Nyelvtörők, hogy bemelegítsen.
– Száz sasszem meg száz sasszem az sok száz sasszem. Egy sós
szusi meg még egy sós szusi az két sós szusi. Fekete bikapata kopog
a fekete pepita patikaköveken.
Újra és újra, másokkal keverve, míg csak nem érezte, hogy simán
forog a nyelve.
Rászánt néhány percet, hogy visszataláljon a karakterbe, a
történetbe, ráérezzen a hangokra, az ütemre.
Odaállt a mikrofonhoz, és megérintette a felvétel gombot.
Több szerepet is játszott. Nemcsak a karaktereket, akiknek a
hangját adta, s amelyek mindegyike külön hangstílust követelt,
nemcsak a narrátor szerepét. De ő volt a hangmérnök, a rendező.
Benne volt a történetben, amelyet olvasott, miközben már a
narrációra és az azt követő párbeszédre készült, és a monitort is
figyelte, nem veszített-e a hangmagasságból, nem túl pattogós vagy
elmosódott a szöveg.
Elégedetlen volt, leállt, visszament, és újravette a leíró bekezdést.
A fülkén kívül Hugh a fejhallgatón keresztül hallgatta a hangját…
a hangjait. Született előadó, gondolta. Látszik az arckifejezésén, a
testbeszédén, ahogy átvált az egyik szereplőről a másikra, a tiszta,
vagy ahogy visszatér a tiszta, érthető felolvasáshoz.
Egy része – s kétségtelenül az önző része – talán abban
reménykedett, hogy Cate egyszer ismét a kamerák elé lép. De a lány
megtalálta a helyét.
A tehetség kiütközik, gondolta a kóláját kortyolgatva, és
hátradőlve hagyta, hogy az ő kislánya meséljen neki.
Elvesztette az időérzékét, és meglepődött, amikor Cate leállt.
Hátratolta az egyik füléről a hallgatót, amikor a lány kijött a
fülkéből.
– Miattam nem kell abbahagynod. Nagyon élvezem.
– Ennél a fajta munkánál muszáj szünetet tartanom. Különben
egyre többször tévesztek. Mi a véleményed?
– Amit hallottam, átkozottul jó történet. Mondanám, hogy el
akarom olvasni, de azt hiszem, inkább meghallgatnám a teljes
hangfelvételt. Nagyon értesz hozzá, Cate. – Félretette a fejhallgatót.
– Ethan unokatestvéredet használtad Chucknak, az ellenszenves és
hangos szomszédnak?
– Lebuktam. – Kihúzta a szalagot a hajából. – Ethannek
szerintem van egyfajta csípősség a hangjában.
– Jól eltaláltad.
– Szóval, mi lenne, ha csinálnék magunknak néhány szendvicset?
Consuela becsempészett egy kis sonkát a tegnap esti
búcsúvacsoráról, és ma reggel sütöttem egy kis barna kenyeret.
Mivel már hajnal előtt fent volt.
– Vevő vagyok rá. Gondolom, nem kaphatok még egy kólát.
Hugh tudta, hogyan vágjon elbűvölően ártatlan képet. De Cate-et
nem tette bolonddá.
 – Nem. Nem vagyok hajlandó megkockáztatni Lily haragját. Ha
azt állítja, hogy vannak kémei, akkor vannak kémei.
Cate összeállított egy piknikkosarat jó vastag szendvicsekkel, sült
édesburgonyachipsszel, amelyet Lily nagy nehezen jóváhagyott
Hugh étrendjéhez, pár naranccsal és vizespalackkal.
Nagyon kívánta a kólát, de úgy érezte, nem volna tisztességes.
Miközben végigsétáltak az ösvényen, majd le a partra vezető
lépcsőkön, Cate ellazult. A mellette ballagó férfi még mindig úgy
mozgott, mint egy táncos.
Talán lassabban, gondolta, de ugyanazzal a könnyed
kecsességgel.
Amikor leértek a partra, az öreg kőpad felé indult, hogy
leülhessenek, falatozhassanak, és élvezzék a látványt, a jó időt.
A szélnek aznap nem volt foga, hogy felkorbácsolja a hullámokat,
és a levegő is inkább májusi enyhe volt, mintsem februári.
– Emlékszem, ahogy egyszer itt ültem dédpapával. Nyár volt, és
adott nekem egy zacskó M&M’st. Anyám nem engedte meg, hogy
édességet egyek, ezért dédpapa odacsempészett nekem egy kicsit,
amikor tudott. Az volt a világ legfinomabb cukorkája. Itt ültem vele
a fényes napsütésben, és M&M’st ettünk. Napszemüveg volt
rajtunk… a mai napig emlékszem az enyémre. A rózsaszín
korszakomat éltem akkoriban, szóval a napszemüveg is rózsaszín
volt, szív alakú, kicsi csillámokkal a keretén. – Cate mosolyogva
harapott bele a szendvicsébe. – Azt mondta, filmcsillagok vagyunk.
– Ez jó emlék.
– Tényleg az. És most itt lesz nekem ez, kettesben veled egy
felhőtlen, csoda szép februári napon.
A hínárerdő magas fái zölden és aranylón lengtek a sekély
vízben, és a homoksáv csillogott, mint a régi napszemüvege
csillámai.
A sziklák között a tengerpart túlsó kanyarulatánál a fókák
lustálkodtak. Néha egyikük bársonyos mozdulattal a vízbe csúszott.
Hogy ússzon és egyen a hínárerdőben, gondolta Cate.
 Egy másik felült, nagy mellkasa megemelkedett, a fejét felszegte,
hogy kieresszen egy sor ugatást. Dillon és a kutyái jutottak róla az
eszébe.
– Tényleg akarsz kutyát?
– Pont úgy ugatnak, ugye? – Hugh megkóstolta a chipset. Jobban
szerette a sós burgonyaszirmot, de az ember érje be azzal, ami jut
neki. – Mindig annyit dolgoztunk és utaztunk, hogy nem tűnt
tisztességesnek. Most meg Dillon magával hozza a sajátjait, amikor
átjön, szóval itt vannak nekünk ők. Ennek ellenére gondolkodom
rajta. Talán itt az ideje, hogy társat szerezzek magamnak a nyugdíjas
éveinkre.
– Nyugdíjas évek. – Cate a szemét forgatta. – Lily úton van New
Yorkba, a Broadwayre. És tudom, hogy alá fogod írni a szerződést
arra a filmre, amelyet említettél… naponta. Az őrült nagypapa
utazása.
Hugh vigyorogva kapott be egy újabb chipset.
– Igazi ékköve a vígjátéknak, és remek mellékszerep. Ha már a
munkánál tartunk, nem tudod, valaki megvette már a könyv jogait,
amelyet felolvasol?
Cate ismét a szemét forgatta.
– Nyugdíj.
Kinyújtotta a lábát, és kezdte meghámozni az egyik narancsot,
hogy elfelezze a nagyapjával. Az erős, édes illat betöltötte a levegőt.
– Kiderítem – mondta.
A balzsamos meleg nem sokáig tartott, de ez csak még édesebbé
tette az emléket. Végigdolgozott egy esős, szeles napot, és amikor
pihenőt tartott, csak állt az üvegfalnál, és nézte az odakint zajló
drámát.
Hugh még kétszer csatlakozott hozzá a stúdióban, Cate pedig a
nagyapjával tartott a Lily által előírt félórás kardioedzésen az
edzőteremben.
– Jól van a lábam – erősködött Hugh a futópadon gyalogolva.
– Még tíz perc.
Hugh morcosan nézett Cate-re, aki teljes erőbedobással futott.
 – Felvágós – morogta.
– Ja igen, és ezután erőgyakorlatok jönnek. Tizenöt perc a
súlyzókkal.
Hugh még morcosabban nézett, de Cate tudta, hogy élvezi…
legalábbis amikor vele volt.
– Aztán egy kis nyújtással fejezzük be – mondta, de meg kellett
állnia, hogy vizet igyon –, és Consuela, aki kétségtelenül Lily egyik
kéme, jelentheti, hogy megtettük a kötelességünket.
– Saját maga is meggyőződhet róla a jövő héten, amikor New
Yorkba repülök. Biztos, hogy nem akarsz velem jönni?
– Dolgoznom kell.
Amikor letelt a fél óra, mindketten a törölközőért és a vízért
nyúltak. A következő negyedórában Hugh a súlygépekkel dolgozott,
míg Cate a kézi súlyzókkal. Be kellett ismernie, hogy a nagyapja
szemmel tartásának, azon kívül, hogy társaságot tart neki, van egy
olyan mellékhatása, hogy erősebbnek érzi magát. És jobban alszik.
Nemcsak azért, mert a februárt végre felváltotta a március, hanem
azért is, mert többet mozgott.
Amikor a befejező nyújtógyakorlatokra került a sor, Cate a fejét
csóválta.
– Még mindig nagyon hajlékony vagy, nagyapa.
Hugh vigyorogva nézett rá, miközben mindketten széles
terpeszállásban előrehajlásokat végeztek.
– Átadtam neked.
– Amiért hálás is vagyok.
– Csúcsformában leszek, mire a forgatás megkezdődik.
Cate a jobb lábához hajolt.
– Elfogadtad a szerepet?
– Ma reggel aláírtam a szerződést.
– Mikor kezdesz?
– Az első olvasópróba két hét múlva lesz. Bármikor
visszarepülhetek, amikor nem vagyok behívva. Vígjátékékkő –
emlékeztette Cate-et.
A lány a bal lábához hajolt.
 – Mit mond a főnök?
– Tudtam, hogy meg fogod kérdezni. Lily nem bánja.
Felegyenesedett, és egy négyfejű combizomnyújtással
megmutatta kiváló egyensúlyérzékét és hajlékonyságát.
– Most pedig mit szólnál egy kis nasihoz?
– Gyümölcs és joghurt lesz. Consuela.
Hugh elszomorodott.
– Többet érdemlünk. Van nálad otthon jégkrém?
– Lehetséges.
Együtt indultak felfelé.
– Talán később meglátogatlak. Ha dolgozol, akkor… tudod,
kiszolgálom magam, mint aki otthon van.
– Egyetlen gombóc, semmi öntet.
– Miféle öntetek vannak?
Cate a fejét csóválta, és a konyha felé fordult.
A kutyák elé rohantak, hogy üdvözöljék.
– Nézd csak, kik vannak itt! – mondta örömmel Hugh, és lehajolt,
hogy megsimogassa őket. – Hoztátok azt a legényt is, vagy csak
magatokban hajtottatok át?
A fiú a konyhában ült egy bögre kávé és egy tányér – egy egész
tányér – sütemény társaságában.
– Én is akarok olyat.
– Kap egyet. – Consuela Hugh szemébe nézett, és egy ujját
felemelte. – Sovány tejjel.
– Most töltöttem egy órát az edzőteremben. Ki itt a főnök?
– Miss Lily a főnök. Üljön le. Egy sütemény, sovány tej. Neked
két sütemény – mondta Cate-nek. – És tej.
– Kérhetem lattéban? Tudod, hogy…
– Latte – mondta gyorsan Consuela, mert eszébe jutott a lány
tejtől való idegenkedésének az oka.
Dillon felemelte a kezét, miközben Consuela kitöltötte a sovány
tejet Hugh-nak.
– Volt egy kis elintéznivalóm. Áthoztam pár dolgot abból, amit
Consuela rendelt, amíg nem voltam otthon. Ne engem hibáztassatok.
 – Nem is tudtam, hogy van sütink – morogta Hugh, miközben
Consuela kistányért tett elé.
– Azalatt sütöttem, amíg az edzőteremben voltak, mert az én ifjú
lovagom mondta, hogy átjön meglátogatni. – Consuela a szempilláit
rebegtette Dillonra. – Estére ehet még egy sütit. És marhasült lesz,
mert jött az én csinos fiam. A vörös hús jót tesz a vérnek.
– Hallottam.
– Az edzőteremben töltött óra jót tett maguknak.
Mindkettőjüknek. De ennek itt? Nincs szüksége edzőteremre.
Munkásember. – Hogy bizonyítsa, Consuela megtapogatta Dillon
bicepszét. – Micsoda kar!
– Arra lett teremtve, hogy téged öleljen, Consuela.
Az asszony vihorászott, mint egy kislány, és Cate utánabámult,
ahogy a kávéfőzőhöz ment, hogy lattét csináljon.
Dillon csak vigyorgott.
– Jó ideje nem láttunk már a farmon – mondta Cate-nek.
– Két nagy munkám is volt egymás után. – Mivel ott volt az orra
előtt, elvett egy süteményt. – Igazából arra gondoltam, hogy később
beugrom.
– A hölgyeim örülni fognak.
– Menj, fogd a sütidet, a lattét, és zuhanyozz le, csinosítsd ki
magad. – Azzal Consuela egy papírpohárba töltötte a lattét. – Nem
mozdulsz ki eleget. Miért nem viszed el a lányomat táncolni? –
nézett Dillonra.
– Én… – A férfi csak egy pillanatra zökkent ki. – Neked
tartogattam a táncot, amore mío.
Ügyes mentés, gondolta Cate, miközben Consuela ismét vihogott.
– Menj csak, menj – intett az asszony Cate-nek. – Majd én rajta
tartom a szemen ezen.
– Oké, rendben. – Felkapta a lattét. – Lezuhanyozom. Hamarosan
itt leszek.
Nem tartott sokáig. Mégis meglepte, hogy Dillon csak akkor száll
be a teherautójába, amikor visszaért a házhoz.
– Kicsit elhúztam az időt, hogy Hugh-val lehessek.
 Cate megállt a garázs felé menet.
– Szerintem ez csak ürügy, hogy flörtölj Consuelával.
– Kinek van szüksége ürügyre. – Dillon beszállt. – Hamarosan
találkozunk.
Most újabb kép került a fejébe, gondolta vezetés közben. Cate
melegítőfelsőben, amely alól kivillan az a sportmelltartó-féleség…
kék, mint a lány szeme, és virágmintás, vádliközépig érő szoros
jóganadrágban, és a hasa nagy része kilátszik.
Nos, végül is mit számít, hogy eggyel több?
Amúgy is dolga volt, és látni akarta, hogy van Hugh, ráadásul
melyik férfi ne élvezné, ha egy olyan aranyos teremtés sürgölődik
körülötte, mint Consuela?
És reménykedett, hogy talán néhány percre Cate-et is elkapja.
Kész, véged van, Dil, gondolta. Véged van.
Leállította a teherautót a farmon, megvárta, amíg a lány beáll
mellé. Kivette a süteményes dobozt a vezetőfülkéből.
– Ez mind az enyém, szóval ne is gondolj rá. Beviszem
magamhoz. Te menj egyenesen be.
– Még sohasem láttam, hol laksz.
– Ó, persze. Gyere csak át. De ezek akkor is az én sütijeim.
– Nem te vagy az egyetlen, aki ki tud hízelegni Consuelából egy
kis édességet.
– Szóval, van munkád?
– Igen. – Jó illat van itt, gondolta. Más, mint a Sullivan
pihenőlakja virág-, fűszer- és tengerillata, de jó. – Ráadásul sok időt
töltök nagyapával.
– Remekül néz ki.
– Tényleg jól néz ki. Nem mondanád meg, hogy tavaly ágyban
fekvő beteg volt. Két hét múlva visszamegy Los Angelesbe.
– Mondta. Megbízott, hogy tartsam rajtad a fél szememet.
– Melyiket?
– Azt nem szabta meg.
Amikor Dillon ajtót nyitott, Cate belépett, és felmérte a helyet.
– Nagyon szép.
 Nagy, navaho stílusú szőnyeg takarta a sötét, hajódeszkás padlót.
A sötét mézszínű falon magasba törő hegycsúcsokat, a
domboldalakon legelésző birkákat, a mezőn bólogató pipacsokat
ábrázoló festmények lógtak.
Rendben tartott és férfias otthon, gondolta Cate. Nincsenek
fodros, díszes párnák a tengerészkék kanapén vagy a sötétszürke
székeken. Nincsenek cifra tárgyak az asztalokon, csak néhány fotó
és egy fényes fatál, tele érdekes kövekkel, néhány nyílheggyel.
– Sohasem tudhatod, mit találsz – mondta Dillon.
– Gondolom, nem. A kilátás is fantasztikus. A karám és elöl az
óceán. – Odasétált a nyitott konyhához: csillogó fehér
konyhaeszközök, széles kék és szürke pultok. – Mezők, hegyek,
lovak és minden más itt van. Okos ötlet volt olyan szögben építeni a
házat, hogy ne a pajta oldalát kelljen nézned.
– Istálló.
– Jó.
Berendezett egy kis irodát, egy fal felé néző munkaállomást,
amelyet egy naptár uralt, és amelyen egy számítógép, néhány mappa
és egy tollakkal, ceruzákkal teli bögre volt.
A padlótól a plafonig magasodó fémpolcok könyvektől, sok-sok
könyvtől, roskadoztak, volt még néhány fotó, és pár dísztárgy, amely
nyilván férfimércével is elfogadható, vélte Cate.
Egy régi sarkantyú, valami furcsa szerszám, néhány X-Men-
figura.
– Nincs tévéd?
– Viccelsz? Férfi vagyok. – Intett neki, hogy menjenek tovább. –
Ez két hálószoba. Én abban alszom. Már a jövőre tervezve a nőim
azt akarták, hogy minden egy szinten legyen, és mindkét
hálószobához tartozik fürdőszoba is. Így, ha és amikor házat
cserélünk, nem ölik majd meg egymást. – Bekísérte. – Úgy
gondolták, ezt fogom majd vendégszobának használni, bár
fogalmam sincs, kire gondoltak, meg irodának. Nekem más terveim
voltak.
– Azt látom.
 Cate úgy vélte, a helyiség tipikus férfibarlang, bár semmi
barlangszerű nem volt a farmra nyíló kilátásban.
A férfinak volt bor, és sörhűtője, egy nagy csokoládészínű
bőrkanapé, ülőgarnitúra. A falat betöltő hatalmas síkképernyő
mindent uralt.
Cate körülnézett, észrevette, hogy Dillonnak X-Men és Nintendo
Switche is van. Egy újabb, a plafontól a padlóig magasodó
polcrendszeren voltak a nagyon gondosan elrendezett videójátékok
és DVD-k.
– Játékos vagy, mi?
– Nem úgy, mint gyerekként próbáltam lenni, de ha nem szakítasz
időt a szórakozásra, mi értelme? Különösen a hosszú téli estéken.
Van két barátom, akik szintén játszanak, amikor alkalmuk adódik rá.
Leónak hamarosan gyereke születik, szóval lehet, hogy ő egy időre
kiesik. A másik valójában játékprogramozó. Dave rendszeresen
tönkrever bennünket. Már gyerekkorunkban is így volt – tette hozzá.
– Olyan régen ismeritek egymást?
– Igen, elsős korunk óta.
Irigylésre méltó, gondolta Cate, a gyökerek, a folytonosság.
Ujját végighúzta a játékokon.
– Játszottál az Astara kardjával?
– Dögös harcos csaj, kardok, csaták és varázslatok. Még szép,
hogy kedvelem.
– Én adtam a hangját.
– Hogy mit csináltál? Shalla? A harcos királynő? Nem olyan a
hangja, mint neked.
– Nem, de tudok olyan hangon beszélni, mint ő.
Cate arca hirtelen vad kifejezést öltött, ahogy elfordulva úgy tett,
mint aki kardot ránt, és a magasba emeli.
– A kardomat Astaráért! – A hangja is olyan vad volt, mint az
arca, valamivel mélyebb, mint a sajátja, és csipetnyi felföldi
akcentus érződött benne. – Életemet Astaráért!
Dillon nem volt biztos benne, mit árul el róla az, hogy a hang
hallatán legszívesebben magával ragadta volna a lányt, hogy aztán
belemerüljön.
Próbálta visszafogni magát.
– Azta! Szent szalmaszál! Tucatszor is játszottam veled. Nem
tudtam, hogy játékokat is szinkronizálsz. Mi van még?
– Lássuk csak. Igen, a buboréktündér ebben, a gonosz
varázslókirálynő ebben, és ó, a rettenthetetlen katona itt, és itt meg
az okostojás utcakölyök.
Visszafordult, szórakoztatta, ahogy a férfi csak bámul.
– Az egyik munka, amelyet épp befejeztem az Astara kardja – A
következő ütközet volt. Talán tudok neked szerezni egy korai
példányt.
Dillon végre a hangjára talált.
– Gondolom, nem akarsz férjhez menni.
– Nagyon kedves tőled, hogy megkérdezed, de még nem is
táncoltunk. Helyette, talán nem késtem le a délutáni fejést.
Komolyan látni szeretném, hogy csináljátok. Ki tudja, lehet, hogy
egy nap majd egy fejőlánynak kell kölcsönöznöm a hangomat.
– Abban segíthetek. – Dillon kifelé indult a lánnyal. – Baltar, a
hódító visszatér?
– Igen.
– Tudtam!

Tehenet fejt. Nos, igazából a gépek fejtek, ismerte be, de az

embereknek is volt szerepe. Gyerekkora óta nem volt tehenek
közelében, és akkor is csak azért, hogy nézze őket. Úgy vélte, a
tőgymosás és -törlés nagyon is személyes dolog.
– Jó munka – dicsérte Dillon. Levette a kalapját, és Cate fejére
tette. – A következő lépés a csupaszítás, mielőtt a gépek átveszik a
munkát.
A kalapot megigazítva Cate hosszú pillantást vetett a férfira.
– Meztelenre kellene vetkőznöm a fejéshez?
– Nem, de most már ott lesz a fejemben a kép. Mondjuk így,
előkészítjük a fejőkelyhek felhelyezését. A „csupaszítás” azt jelenti,
hogy segítünk neki leengedni az előtejet. Így.
Olajos kezével körbefogta a tehén egyik tőgybimbóját, és
meghúzta.
– Finoman, gyengéden. Bármi, ami fáj neki, rossz.
Cate elragadtatva nézte, ahogy a vékony tejsugár a vödörbe
spriccel.
– Honnan tudod, hogy fáj neki?
– Ó, tudatja veled. Te jössz.
Most Cate kezét fogta meg, irányította, nem engedte el. Finoman,
gondolta a lány, gyengéden.
Kellemes borzongás futott át rajta, amikor a tej kispriccelt.
Talán több is, mint borzongás, döbbent rá, ahogy a férfi leguggolt
a fejőszék mellé, meleg teste egészen közel kerülve hozzá, az arcuk
szinte összeért.
Erős keze van. Erős, kérges tenyerű, biztos kéz.
Az új élmény örömébe meglepetés is vegyült, ahogy Cate
felfedezte, hogy a széna, gabona, tehén és nyers tej illatú fejőház
bármilyen módon szexi lehet.
– Jó kezed van hozzá.
Mindkettőjüket próbára téve Cate Dillon felé fordult, így arcuk
alig leheletnyire volt egymástól.
– Kösz.
Látta – csak egy pillanatra, de látta –, hogy a férfi tekintete az
ajkára siklik, mielőtt hátrébb húzódik.
– Kész is. Meg akarod csinálni a másik két tőgyet is?
– Igen, elkaptam, hogyan kell.
Dillon is érezte, ez nem kérdés. Hát nem érdekes? Nem
lenyűgöző?
Dillon előkészítette a másik két tehenet, mire a lány végzett azzal
az eggyel, utána megmutatta neki, hogyan tegye fel a fejőkelyhet.
Úgy tűnt, a teheneket szörnyen untatja a procedúra. Egyikük
beledugta a fejét a gabonás vödörbe.
– Fejés után általában megéheznek.
– Honnan tudod, mikor végeztek?
 Mintegy végszóra az egyik fejőkehely elengedte a tőgyet, és
leesett a tehénről.
– Ó, értem, szóval így. És milyen gyors volt.
– Az biztos, hogy időtakarékos, de még nem végeztünk. Most
újra lemossuk és megtöröljük a tőgyet, megtisztítjuk és fertőtlenítjük
a fejőgépet.
– És mindezt háromszor egy nap. Mi történik, ha kihagysz egy
fejést?
– A teheneid boldogtalanok lesznek – mondta Dillon munka
közben. – Kellemetlen érzés lesz nekik, még fájhat is. Begyulladhat
a tőgyük. Ha teheneid, kecskéid vannak, gondoskodnod kell róluk.
Ez a kötelességed.
– Bármi, ami fáj, rossz.
– Ennyi.
– Sok munkával jár, amit csinálsz. – Cate lemosta a tőgyeket,
ahogy Dillon mutatta neki. Fejés után egészen más érzés volt. –
Pedig ez csak egy része. Ott van még a marhacsorda, a lovak és az
összes többi. Nem hagy sok időt a kikapcsolódásra.
– Idő mindig akad.
Miután eltárolta a tartályokat, nekilátott a gépek tisztításának.
Módszeresen dolgozik, gondolta Cate. A férfi határozottan
módszeres volt.
– Mióta Red visszavonult, gyakran besegít, és leveszi a teher egy
részét a vállamról. Jó szerelő vagyok, akárcsak a hölgyeim. De Red
mindhármunknál jobb. Átkozottul ügyes a tejkonyhában is, szóval
többnyire megúszom az ottani munkát.
– De tudod, hogyan kell vajat, sajtot meg ilyesmiket készíteni.
– Persze.
– Nincs nemi diszkrimináció a farmon?
– Ezen nincs. Van egy rendszerünk, ami működik. A nap korán
kezdődik, de ha egyszer megetetted és letetted éjszakára az állatokat,
bármire van idő.
Módszeres, gondolta ismét Cate, miközben a férfi elpakolta a
felszerelést, felírt valamit a falon függő táblára, majd kivezette az
állatokat, vissza a legelőre.
– A montereyi Roadhouse-ban, az egy fogadó, hétvégén élőzene
van. Tánccal.
Ó, igen, a férfi is érzi. Cate magába fojtotta a mosolyát, és enyhe
kíváncsisággal nézett fel.
– Táncolsz?
– Két nővel egy házban nőttem fel. Szerinted?
– Szerintem megállod a helyed.
– Dave szart sem tud táncolni, de szereti azt hinni, hogy tud.
Találkozgat valakivel. Leo és Hailey talán szeretnének egyet
szórakozni, mielőtt megszületik a baba. Benne lennél?
– Lehetséges. Hogyan öltözzek?
– Semmi puccos.
Cate jól szórakozva levette a kalapot, lábujjhegyre emelkedett, és
a kalapot visszaejtette Dillon fejére.
– Épp most segédkeztem a tehénfejésben, szóval szerintem te is
látod, hogy a puccos nálam nem követelmény.
– Remek. Érted tudok menni úgy fél nyolc körül.
– Az megfelel.
Hátrakerültek, és Dillon látta, hogy az anyja a veteményesben
kapál.
– Fáradhatatlan.
A haját széles karimájú kalap alá rejtette, nagy zsebes kötényt
viselt bő farmerja felett. A kifakult pólóban jól látszott a karizmok
játéka, ahogy a nap aranyfénybe vonta az alakját és a megkapált
vetemények takaros sorait.
– Csodálatos asszony. Tudom, hogy te is tudod, milyen
szerencsés vagy, mert látom rajtad. Irigyellek.
Dillon az ösztönét követve hátralépett.
– Biztosan örülne a társaságnak, ha van néhány perced. Nekem
még el kell intéznem pár dolgot. Pénteken találkozunk.
– Rendben. Fogadjunk, hogy meg tudom tanítani a barátodat
táncolni.
– Esélyed sincs – mondta Dillon, és fejét csóválva otthagyta.
 – Kihívás elfogadva – mormolta Cate, és a kert felé indult, az
anyához, akit szeretett volna magának.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Cate megfontolta, milyen „nem puccos” öltözéket válasszon

péntekre. Átvizsgálta a ruháit csütörtökön, talán futólag rájuk nézett
szerdán is.
Sokszor randevúzott már, emlékeztette magát. De az még New
Yorkban volt, ami egészen más. Ráadásul hónapok óta nem
randizott… vagy nem akart.
Nem volt egészen biztos benne, hogy Dillon igazi randinak
nevezte-e. Inkább csak egy barátokkal töltött estének? Neki az is
megfelel, mert előbb el kell döntenie, akarja-e, hogy igazi randi
legyen belőle.
A kapcsolatok átkozottul kockázatosak tudnak lenni, miközben
újra átgondolta a választását. Az övéi például mind rosszul
végződtek.
Cooperék túl fontosak voltak az életében ahhoz, hogy elrontson
valamit egy kapcsolattal. Elővette az egyik „fekete, minden
alkalomra jó, de nem puccos” ruháját, és úgy döntött, ez az első
helyezett az ellene oszlopban.
Félredobta a fekete ruhát. Nem puccos, de túl New York-i.
A kiegyensúlyozottság az első szabály. Az a pillanat a
fejőházban. Határozottan egy pillanat, gondolta, miközben a fekete
farmert fontolgatta. Ha nem próbálod ki a vizet, sohasem fogsz
úszni.
Hogy mi ezzel a gond? Valahányszor elhatározta, hogy úszik, úgy
igazából úszik, elsüllyedt.
Fogta a ruhát, amelyhez mindig visszatért, azt, amelyet egy
hirtelen ötlettől vezérelve vett meg, amikor elhagyta New Yorkot,
mert a rajta lévő narancssárga pipacsok Big Surre emlékeztették.
 Nem puccos, gondolta, inkább olyasmi, amit egy családi piknikre
venne fel.
Úgy döntött, leereszti a haját, és egyenesen hagyja. Már a válla
alá ért, és ha nem süti be, az is hozzájárul a puccosság hiányához.
Kényelmes, spárgatalpú vászonszandál, a legkisebb karika fülbevaló.
Miközben a tükörben nézegette magát, belépett a szerepbe. Az
első talán-randevú a barátja haverjai társaságában, egy vendéglőbeli
táncesten.
Úgy vélte, megfelel, és a ruha libegése jól fog mutatni a
táncparketten. Nincs túlöltözve, legalábbis remélte, de látszódik,
hogy gondosan megválogatta az öltözékét, nem csak úgy magára
vett valamit.
Különben is, olyan sokáig vacakolt, hogy nem maradt ideje
átöltözni.
Észrevette az ösvényen közeledő férfit. Pontosan a megbeszélt
időben. Farmer, magas szárú edzőcipő, de nem olyan, amilyet a
farmon visel. Nyitott gallérú halványzöld ing, de az a fajta, amelyik
egy hozzáillő nyakkendővel öltönyzakó alatt is jól mutatna.
Az első akadály – az öltözet kérdése – törölve.
Az ajtóhoz ment, kinyitotta. Tetszett neki – melyik nőnek ne
tetszett volna –, ahogy a férfi megtorpan, ahogy ránéz.
– Jól állnak neked a kaliforniai pipacsok.
– Reméltem, hogy így lesz. – Becsukta maga mögött az ajtót, és
keresztbe átvetette a vállán a kistáskáját. – Pontos vagy. Arra
gondoltam, hogy felsétálok a nagyházhoz, megspórolva neked az
ideutat, de megelőztél.
– Szép, sétára való esténk van.
– Kellemes az éjszaka. Gyakran csinálod ezt?
– Mit?
– Hogy táncolni mész.
– Nem különösebben. – Teremtőm, de finom illata van! Miért van
a nőknek ilyen jó illatuk? – Hacsak az egyik barátom nem szól, hogy
ugorjunk el szórakozni, eszembe sem jut. Nem vagyok jó magányos
vadásznak. – Az egyik ujját a szemére nyomta. – És ez elég rosszul
hangzott.
– Egyáltalán nem. A nőknek is vannak kísérőik. Szóval most nem
jársz senkivel?
– Nem, egy ideje nem.
Kölcsönvette a nagyija autóját, mert Maggie ragaszkodott hozzá.
(„Fiam, nem vihetsz el kisteherautóval egy nőt, amikor először
mentek táncolni.”) Kinyitotta az anyósülés ajtaját, s mielőtt becsukta
volna, megvárta, amíg a lány behúzza a tarka szoknyát.
– Mert? – kérdezte Cate, amikor Dillon is beült.
– Mert? Ja. – Vállat vont, beindította a motort, és lefelé indult. –
Tavaly jártam valakivel egy ideig, de nyáron sok a teendő, és ez nem
tetszett neki, így annyiban hagytuk a dolgot. Hailey, ő Leo felesége,
mindig próbál összehozni valakivel. Bosszantana, ha nem
kedvelném annyira.
Cate kényelmesen elhelyezkedett, örülve, hogy újabb olyan
dolgot talált, amely közös bennük.
– Ezt én is végigéltem tavaly New Yorkban. Ó, muszáj
találkoznod ezzel a sráccal… vagy azzal. Én meg azt gondoltam:
Tudod, mit, inkább nem.
– Mert? – vetett rá egy gyors oldalpillantást Dillon.
– Jártam szakmabelivel, csak káosz lett belőle. Jártam nem
szakmabelivel, az sem jött össze. Kockázatos – emlékezett vissza a
szóra. – A kockázatos jelző jut róla eszembe. Szóval, mesélj Hailey-
ről és a nőről, aki a másik barátoddal jön.
– Hailey harmadikosokat tanít, és megtalálta az egyensúlyt a
jólelkű és a keményen megfogja a pénzt között. Okos, vicces,
nagyon türelmes. Mind együtt jártunk iskolába annak idején. Dave-
vel ők ketten voltak azok, akik felhúzták az osztályátlagot.
Harmadikosok, gondolta Cate, a saját vízválasztó éve. Ez volt az
az év, amelyet magántanulóként fejezett be… életre szóló barátok
nélkül.
– Olyan régen ismeritek egymást.
 – Igen. Azt hinnéd, hogy Hailey és Dave már akkor egymásba
estek. Tudod, stréberszerelem. De nem így történt. Aztán Hailey
visszajött a főiskoláról, és Leo áldozatul esett Ámor nyilának. Jók
együtt. Biztos náluk is megvan a kockázati tényező, de jók együtt.
– És Dave barátnője? – faggatózott tovább Cate, elvégre ismernie
kell a szereposztást.
– Tricia. Kézműves, fával dolgozik. Átkozottul jó benne.
Modellalkat. Sportos is. Szeret túrázni. Reddel jól kijönnek, mert a
lány is szörfözik. Kedvelem. Dave-vel megtalálták a közös ritmust.
Pedig Dave nem fogékony a ritmusra, csak az algoritmusokra.
– Majd meglátjuk.
Dillon ráfordult egy mellékútra, beállt a zsúfolt parkolóba. Az
épület valóban lakóháznak tűnt, egyszintes, bár hosszan elnyúló és
lapos tetős.
Az ereszekről nagy villanykörték lógtak végig a tornácon, ahol
többen is álltak és söröztek.
Mivel az ajtó nyitva volt, kihallatszott a lüktető zene.
– Máris zajlik az élet.
– Hamarosan a zenekar is rákezd – mondta Dillon. – Gondolom,
még korán van ahhoz képest, amihez szoktál, de sok farmer,
gazdálkodó, béres jár ide, akik szombat, vagy sem, holnap még
napkelte előtt talpon lesznek.
Cate kiszállt, mielőtt Dillon megtehette volna, amire tanították,
vagyis az autót megkerülve kinyitotta volna a lánynak az ajtót. Cate
a motorok sora felé intett.
– Béresek?
– A motorosok is szeretnek táncolni.
Néhányan a nevén szólították, ahogy átsétáltak a murvával
felszórt parkolón. Volt, aki Stetson-kalapot vagy baseballsapkát
viselt, mások kendőt hordtak, és a karjuk végig tetoválva volt.
Cate odabent rengeteg összezsúfolt asztalt látott, egy tisztességes
méretű táncparkettet és egy hosszú bárpultot. És elöl egy emelvényt,
amelyen a felszerelés és a hangszerek már a zenekart várták.
 Cate kicsit csalódott volt, hogy nem látja a dróthálót, a Blues
Brothers stílusában.
Gépzene verődött vissza a sörfalitáblákkal, bikafejekkel és
marhabőrrel dekorált falakról.
– Úgy tűnik, Leo és Hailey szerzett asztalt.
Dillon megfogta Cate kezét, és átvágott vele az asztalok, székek,
padok, emberek közt.
Leo, a barátja, fekete haját rövid rasztafonatokban viselte.
Felnézett, és nagy barna szeme szakértő tekintettel mérte végig Cate-
et, ahogy az asztalhoz közeledtek. Mézszőke hajú felesége, Hailey is
Cate-et tanulmányozta, miközben fél kezét a hasán nyugtatta.
A döntés még várat magára, gondolta Cate.
– Szia, öregem.
Bár a tekintete fürkésző maradt, Leo elmosolyodott.
– Cate, ő Hailey, és ő az a fickó, akihez feleségül ment, ahelyett
hogy hozzám jött volna.
– Valakinek kellett. Örülök, hogy megismerhetlek.
– Én is. – Cate leült. – Hamarosan várható?
Hailey megsimogatta nagyra nőtt pocakját.
– Még nyolc hét, és számolok mindennapot. A gyerekszoba kész,
Dillon, át kell jönnöd valamikor megnézni.
– Átmegyek. – Egy régi barát könnyed közvetlenségével
simogatta meg a nő hasát. – Hogy van a lány?
– Eddig jól. Ha nem számoljuk azon alkalmakat, amikor… már
megbocsáss, Cate… amikor rátelepszik a hólyagomra.
– Tudjátok már, mi lesz a neve? – kérdezte Cate.
– Grace-re gondoltunk, mert…
– Mert csodálatos lesz.{1}
Hailey oldalra hajtotta a fejét, és az ajkán megjelenő mosoly most
a szemét is elérte.
– Pontosan.
A pincérnő megállt az asztaluk mellett.
– A ház nachosát – mondta neki Leo. – Négy adagot.
– Azt hittem, hatan leszünk.
 – Dave és Tricia mindig késik. Kis szerencsével végzünk is a
kajával, mire ideérnek. Egy sört?
– Nem iszom sört.
– De hát ír vagy – fordult felé Dillon egy pillanatnyi döbbent
csend után.
– És az összes ősöm szégyene. Milyen a ház vörösbora?
– Emlékeim szerint…
Hailey kicsit megrázta a kezét a levegőben.
– Megkockáztatom.
Dillon, talán tiltakozásul, Guinesst rendelt. Aztán elmosolyodott.
– Hugh vette az első sörömet, amikor nagykorú lettem. Guinesst.
– Rá vall.
– Szóval… – Leo felvette a saját sörét. – Hangalámondásos
munkát végzel.
– Igen.
– És Dil azt állítja, te voltál Shalla hangja.
Cate szinte hallani vélte, ahogy Hailey a szemét forgatja.
Előrehajolt, mélyen Leo szemébe nézett, és előhívta emlékezetéből a
hangot.
– Nem adjuk meg magunkat ma. Holnap sem adjuk meg
magunkat. Az utolsó leheletünkig harcolunk, az utolsó csepp
vérünkig.
– Oké – bökött rá Leo. – Jól van. Ez király. Ez nagyon király.
A tömeg füttyögött és éljenzett, amikor az öt ember – négy férfi
és egy nő – felvonult a színpadra. Dobpergéssel és rikoltó
gitárintróval kitört az élő zene.
Hailey Cate-hez hajolt.
– Légy hálás, hogy elkezdődött a zene – súgta egyenesen a fülébe
–, különben hallani akarta volna az összes videójáték-szerepet,
amelyet valaha csináltál.
Húsz perccel későbbre Cate számos dolgot megtudott. Hailey-nek
igaza volt a borral kapcsolatban, bár az elmegy nagyon is hízelgő
volt a lőrére. Nem volt nehéz bekebelezni mind a négy nachost,
mielőtt a későn jövők megérkeztek.
 És Dillon tudott táncolni.
Amikor egy férfi tudja, hogyan kell ropnia egy kemény, sodró
lendületű ritmusra, és rendelkezik a képességgel, hogy egy nőt
helyesen öleljen át, és ringatózzon a lassú zene ütemére, egy
logikusan gondolkodó nő eltűnődik, más téren milyen képességekkel
bírhat.
Ráadásul tudományos szinten művelte a kipörgetést is.
Amikor visszahúzta, és a két felhevült, egymáshoz simuló test
lassú, könnyed léptekkel siklott a táncparketten, Cate hátrahajtotta a
fejét. Arcuk most olyan közel került egymáshoz, mint a fejőházban,
a zene lüktetett, más táncosok örvénylettek körülöttük.
– A hölgyei jól megtanították, Mr. Cooper.
– Lehetséges, hogy csak a velem született képességgel kellett
dolgozniuk.
– Lehetséges. De egy kiváló tanárt nem lehet figyelmen kívül
hagyni. Amit mindjárt be is bizonyítok.
Finoman súrolta ajkával Dillon száját, aztán elhúzódott, mielőtt a
férfi továbbmehetett volna.
Végez vele ez a nő!
Azon az igazán fantasztikus lábán visszasétált az asztalhoz, ahol
Dave igyekezett meggyőzni Hailey-t, hogy a babát róla kell
elnevezni.
– Én győztem meg Leót, hogy szedje össze a bátorságát, és hívjon
el randizni.
Cate Dave válla fölé hajolt.
– Fogd be, és táncolj velem! – idézett egy hírességet.
– Ki, én? Persze.
Tricia, virágokat és tündéreket formázó, vállig érő fülbevalójával
és vadul göndörödő tincseivel gúnyosan elmosolyodott.
– Remélem, az a cipő acélbetétes.
Cate eleve elragadónak találta Dave-et Elvin Costello-
szemüvegével és Ron Howard-szeplőivel.
A tény, hogy az ismét pergő ritmusú zenére úgy mozgott, mint
egy meghibásodott drogos robot, csak még elragadóbbá tette.
 A férfi elpirult a szeplői alatt, amikor Cate megfogta a csípőjét.
– Ezt használd.
– Hm?
Dave az asztal felé nézett.
– Ne a lábad, csak a csípőd. Tik-tak, laza térddel.
Nevetett, amikor Dave annyira megroggyantotta a térdét, hogy
több centivel alacsonyabb lett.
– Ne annyira lazán. Így kell, csak a tik-tak a zene ritmusára
menjen. Próbáljuk meg úgy, hogy nyolcig számolunk. Csináld
velem. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc. Egy pillanatra
hunyd le a szemed, figyelj a ritmusra, és próbáld újra. Folytasd, add
hozzá a vállad, csak egy kis billentés együtt a csípővel.
Dave még mindig pirult, de követte az utasításokat. Van benne
lehetőség, döntötte el Cate.
– Azt fogom tenni érted, amit Ren tett Willardért.
Dave szeme felpattant, és a pirulást elnyelte a széles vigyor.
– Gumiláb!
– Én vagyok a te Kevin Baconöd. Megpróbálkozunk egy two-
steppel. Azzal minden lehetséges. A lábamat nézd!
A férfi megtette, méghozzá elragadó igyekezettel.
– Csak a lábamra és a saját lábadra figyelj. Na látod, megy ez!
Figyelj a ritmusra. Egy-két, egy-két, egy-két. Tedd hozzá a csípőd,
roggyantsd a térded. Ne merevedj meg! Tessék. – Megfogta a férfi
kezét, hogy tartsa a kapcsolatot. – Egy-két, egy-két, egy-két, tik-tak,
tik-tak. Most a vállad, billent, billent, roggyant, roggyant. És már
táncolsz is.
Önelégült pillantást küldött az asztal felé, ahol Dillon elismerően
emelte rá az italát.
– Hogy az ördögbe csinálta? – csodálkozott Tricia, és fülében
táncra perdültek a virágok és tündérek, ahogy felugrott. – Megyek,
lekérem. Ilyen talán az életben nem lesz többet.
Cate visszaballagott az asztalhoz, leült, és hátrarázta a haját.
– Szerintem megérdemlek még egy pohár bort.
Körülbelül az idő tájt, amikor Cate újabb pohár bort rendelt, Red
hazaindult a farmról, végig a part mentén. Maggie-nek aznap este
volt a havi pletyipartija… nem mintha valaha is így hívta volna, ha a
nő hallótávolságban volt, azon egyszerű oknál fogva, hogy szerette
ott tudni a golyóit, ahol voltak.
Néha, amikor a ház megtelt nőkkel, Dillonnál múlatta az időt,
ittak pár sört, tévéztek. Mivel azonban a fiúnak randija volt – és vak,
aki ezt nem látta előre –, Red úgy döntött, saját házában tölti az
éjszakát.
Még az is lehet, hogy felveszi a szörfruhát, és kimegy reggel a
vízre.
Megfelelt neki, ahogy Maggie-nek is, hogy megtartotta a házát.
Együtt voltak immáron húsz éve, ha jól számolja, a maguk módján,
és ezt mindketten kedvelték.
Volt egy független, makacs nője, és rajta keresztül családja,
amelyet fiatalkorában elmulasztott megteremteni.
Egy része hiányolta a rendőri munkát, és mindig is hiányozni fog
neki, de felfedezte, hogy határozottan vonzza a farmélet. Függni
kezdett attól, hogy nap végén ott üljön az asztalnál, és olyan
dolgokat egyen, amelyek termesztésében, nevelésében és
készítésében segédkezett.
Mélységesen mély elégedettséggel töltötte el.
Az ablakot lehúzta, hogy bejöhessen a tengeri levegő, és talált
néhány klasszikus Beach Boys-számot a műholdas rádión, hogy
hangulatba hozza magát a másnap reggeli szörfözéshez. Van friss tej
a kis hűtőjében a reggeli kávéhoz, és tojás meg szalonna, amit
megsüthet a szörfözés után.
Arra gondolt, hogy beugrik Michez, mielőtt hazamegy.
A városon kívüli kis bungaló volt a háza, a farm az otthona.
De részmunkaidős farmer vagy sem, már régóta zsaru volt.
Bármelyik zsaru, akinek csepp esze van, észreveszi, ha követik.
Különösen, ha az árnyék nem valami ügyes.
 Figyelte a visszapillantó tükörben a fényszórókat, amelyek
tartották a távolságot, akár lassított, akár gyorsított.
Úgy vélte, biztosan szert tett néhány ellenségre a pályája során,
de senki olyanra nem tudott visszaemlékezni, akit annyira érdekelt
volna, hogy komoly kárt okozzon neki.
Talán valakinek megtetszett a teherautója. Leszorítja az útról,
kirabolja, és magára hagyja gyalogosan… talán a biztonság kedvéért
jól seggbe rúgja. Vagy még rosszabbat tesz vele.
Ilyesmi rendszerint nem szokott ezen az útszakaszon történni,
gondolta, és a kilenc milliméteres Glockot elővéve a kesztyűtartóból,
maga mellé tette, hogy könnyen elérje.
Ha bármivel próbálkoznak, pokoli meglepetésben lesz részük.
Fontolóra vette, hogy beszóljon-e, de aztán arra gondolt, mi van,
ha csak képzelődik.
Aztán a fényszórók rákapcsoltak, és Red tudta, a zsaruösztöne
telibe talált.
A gázra lépett. Egész átkozott életében ezen az úton járt, ismer itt
minden kanyart.
De arra nem számított, hogy egy fekete, piros fejkendős,
meghatározhatatlan korú férfit lát kihajolni az anyósülés ablakán a
kezében egy istenverte félautomatával.
Az első sorozat betörte a hátsó ablakot, megszórta a csomagtér
ajtaját.
Határozottan nem autólopás. Holtan akarják látni.
Erősen megmarkolta a kormányt, és tövig nyomta a gázt. Az autó,
egy rohadt Jaguár, most már látta, ahogy megcsúszott a kanyarban,
kifarolt, a vezető küzdött, hogy visszanyerje az uralmát a jármű
fölött, és sikerült neki.
Patak közeledett. Red maga elé képzelte, ahogy az út a kanyon
felé kanyarodik, áthalad a hídon, és visszakanyarodik az óceán felé.
Itt némi előnyre tett szert, csak egy kevésre. De a Jaguár jött,
ahogy a golyók is.
Fel kellett engednie a gázpedált, hogy navigálni tudjon az egyik
be nem látható kanyarban, aztán a szembejövő fényszórója
elvakította egy pillanatra. Látta, hogy a szembejövő szedán sofőrje
elrántja a kormányt, és ráhajt az útpadkára, ahogy elsüvít mellette.
És remélte, hogy a szedán utasaiba szorult némi józan ész, és
hívják a rendőrséget, mivel ő túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy
megtegye.
A Jaguárnak megvolt a sebessége, a motorikus ereje, de a sofőr
nem volt elég ügyes. A jobb vállába hasító fájdalom azt mondta
Rednek, hogy tegye próbára ezt az ügyességet.
Bal oldalán a tengerbe vezető meredély, a jobbján a sziklafal, és
előtte egy hajtűkanyar, amelybe csak egy kétségbeesett ember megy
bele százzal.
Ő százhússzal vette a kanyart, minden erejével azon igyekezve,
hogy az úton tartsa a teherautót, amely próbált két kerékre állni,
közben a válla égett, és golyók repkedtek a betört ablakon át.
Mögötte a Jaguár vezetője elvesztette az uralmat az autó fölött,
próbálta egyenesbe hozni. Aztán repült… át a szalagkorláton.
Sikított és füstölt a kerék, ahogy Red a fékbe taposott. Égettgumi-
és vérszagot érzett, a saját vérét, miközben küzdött, hogy a
megpördülő teherautót megállítsa. Mögötte sikoltott a fém, az
összezúzott üveg. Remegett a keze – ennyit bevallhatott –, ahogy
engedett a halálos szorításon, amellyel a kormányt markolta.
Lehúzódott az út szélére.
Rohanva indult a hely felé, ahol a Jaguár áttörte a szalagkorlátot,
de ekkor robbanás remegtette meg a levegőt. Lángnyelvek törtek a
magasba. Lenézett a megcsavarodott fémre, a lobogó lángokra, és
úgy vélte, a túlélés esélye nagyjából a nul-lával egyenlő.
Ahogy az autók kezdtek félreállni, a kezében tartott pisztolyt
hátul a nadrágja övébe dugta.
– Maradjanak távol! – kiáltotta. – Rendőr vagyok.
Vagy legalábbis majdnem, gondolta.
Elővette a telefonját.
– Mic, Red vagyok. Komoly problémám akadt idekint az egyes
főúton.
 És előrehajolva, a combjára támaszkodva nagy levegőt vett, és
elmondta a lényeget.
A zsarukkal, a tűzoltókkal és a mentősökkel együtt Mic is
megérkezett. Tetthely, a baleset részletei, mindez zajlott körülötte.
Az első kiérkezők lemásztak vagy leereszkedtek a sziklán a
roncshoz, a dühöngő lángokhoz, a pokoli kavargáshoz.
Mic mellette állt, miközben az egyik mentős ellátta a vállát.
A nő közben férjhez ment, gyerekei születtek – jó gyerekek –, a
haját most sok vékony fonatban viselte, amelyet hosszú copfba
fogott össze.
És felvette az egyenruháját, mielőtt kijött. Mert ő Mic, gondolta
Red, aki mindig a szabályzat szerint jár el.
Lenézett a vállára, bármit csinált is vele az orvos, fokozta a
fájdalmat. De azért Micre mosolygott.
– Ez csak egy karcolás.
– Komolyan alkalmasnak találod az időpontot, hogy egy B
kategóriás westernből idézz?
– Inkább Monty Pythont próbáltam hozni. Épp csak belém
csípett, és hidd el, tudom, hogy piszkosul szerencsés vagyok.
Tippjeim szerint a lövész – fekete, sovány fickó az anyósülésen –
AR-15-öst használt. Jó néhány kilométeren át követtek, mielőtt
akcióba léptek. A sofőrről semmi használhatót nem tudok mondani
azon kívül, hogy nem tudott bánni a Jaguárral, szóval az autó
valószínűleg lopott. Ráadásul azok közül, akik le akarnak lőni, nem
ismerek senkit, aki megengedhetne magának egy Jaguárt.
– Ismersz mást, aki megtenné?
– Átkozott legyek, ha igen, Mic. – Egy pillanatra behunyta a
szemét. Az adrenalin hatása már megszűnt. Remegett, kicsit
émelygett. – Látniuk kellett, amikor eljöttem a Horizont farmról.
– Ezt már mondtad. Küldtem embereket, hogy megnézzék,
minden rendben van-e.
– Jó.
– Kicsit sokkos állapotban van, Mr. Buckman.
 Red szemügyre vette a mentőorvost, emlékezett rá kamaszként,
gördeszkásként, kicsit bajkeverőként.
Istenem, tényleg megöregedett!
– Ez történik, ha valakire rálőnek. Jólesne most egy sör.
– Be akarod vinni? – kérdezte Mic az orvost.
– Nem megyek kórházba egy karcolás miatt, sem azért, mert
normálisan reagálok arra, hogy nem kaptam golyót a fejembe.
– Vele minden rendben, seriff, de nem kellene vezetnie.
– Ugyan mit vezetnék? – Red komolyan bosszankodva mutatott a
teherautójára. – Nézd meg, mit tettek a kicsikémmel! Csak tavaly
ősszel vettem a rohadékot.
– Te is tudod, hogy be kell vontatnunk.
– Igen, persze. Kösz, Hollis – mondta az orvosnak. – Jó munka.
Amikor Mic rádiója felcsipogott, a nő kissé odébb vonult, közben
a valahai bajkeverő kioktatta Redet, hogy keresse fel a saját orvosát,
hogyan cserélje ki a kötést és keresse a fertőzés jeleit.
– Oké, értem. – Felállt, Michez ment. – Mi történt?
– Találtak egy élőt. Biztos kirepült az autóból. Eszméletlen, össze
van törve, de lélegzik. A fegyvert is megtalálták. AR-15-ös.
– Ezek szerint még jó a szemem.
Red felsóhajtott, amikor a vontatókocsi megérkezett.
– Van valami, amit szeretnél kivenni a kocsidból, mielőtt
bevisszük?
– Igen, van benne egy kis hűtő, váltás ruha. A rohadt életbe, Mic!
– Vedd ki a holmid. Szólok valakinek, hogy vigyen vissza a
Horizontra.
Lehet, hogy kicsit rosszul van, talán kicsit remeg is, de a fenébe!
– Hé, én is benne vagyok. Én vagyok az ügy.
– A családod aggódni fog miattad, Red. Addig aggódnak, amíg a
saját szemükkel nem látnak.
A családja. Micnek igaza van.
– De szükségem…
– Nem kell kérned – vágott a szavába a nő. – Amit én tudok, te is
tudni fogod.
 A nő ragaszkodott az eljáráshoz, a fegyelemhez, a rendhez. De
most kinyújtotta a karját, és keményen megölelte Redet.
– Örülök, hogy nem kaptál golyót a fejedbe.
– Én is.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Mire Dillon néhány órával később erre az útszakaszra ért, már csak
az úttorlasz lámpái, egy kis rendőrségi szalag, és egyetlen járőrautó
maradt.
– Biztos baleset történt.
Dillon bólintott, s mivel a rendőrök maradtak, a rosszabb fajtára
tippelt, arra, amikor meg kell várni a napfelkeltét, hogy teljesen
kivizsgálják a helyzetet.
– Red tudni fogja. Valószínűleg otthon alszik ma. A hölgyeim ma
tartják a szokásos havi könyvklubot, politikaiaktivista-összejövetelt
és feministaünnepet.
– Ezt mind?
– Még ennél is többet. Red ilyenkor nálam lóg vagy hazamegy a
bungalójába.
– Talán csatlakoznom kellene. A nagyid említette már, de…
általában nem vagyok oda az ilyesmiért. A barátaiddal való
találkozás után azonban úgy vélem, kicsit szélesebbre tárhatnám az
ablakot.
– Tetszettél nekik. Tudnám, ha nem így volna.
Cate kíváncsian nézte a férfi arcélét.
– Elmondanád, ha nem így volna?
– Nem. Csak nem említeném.
Cate az olcsó bortól kellemesen bódult állapotban elfészkelődött
az ülésen.
– Nekem is tetszettek.
– Elmondanád, ha nem így volna?
– Nem. Csak nem említeném. Komolyan, nagyon jó, hogy olyan
barátaid vannak, akiket régen ismersz, akikkel sok közös élményed
van… és akik hajlandók új embereket befogadni a társaságukba.
 Amikor megálltak az első kapunál, Cate a távirányítóval nyitotta
ki.
– Sok piros pontot, sőt még többet szereztél azzal, hogy
megtanítottad Dave-et úgy mozogni, mintha élő ember volna, nem
pedig valami robot, amelyet épp megüt az áram.
Cate-nek ezen nevetnie kellett, annyira találóan írta le Dillon a
barátja mozgását… mielőtt ő kézbe vette volna.
– Van benne valami aranyos. Az vonzza hozzá az ezoterikus és
szabad lelkű Triciát.
Amikor Dillon leállította a kocsit, a lány kiszállt… szándékosan,
ezért neki is ki kellett szállnia.
– Biztos vagyok benne, hogy a hölgyeid megtanítottak rá, hogy
az ajtóig kísérd a barátnőd.
– Meg bizony.
– Olyan szép az éjszaka, ugye? A hangok, a levegő. Sohasem
voltam itt sokat tavaszonként. Csak gyors látogatásokra jöttem.
Imádok itt lenni, amikor változnak az évszakok, és látni az egész
folyamatot.
Holdfényben fürdő víztükör, a hegyek árnyai fölött szikrázó
csillagfény, a hullámok állhatatos csapkodása.
Elsétáltak a medence, a hozzá tartozó babaház és egy bájosan
kusza murvafürtbokor mellett.
– Az édesanyád megmutatja, hogyan kell fűszernövényeket
cserepekbe ültetni, amivel aztán játszhatok. Igazából még soha
semmit sem ültettem.
– Csak vigyázz, mert a végén még farmert farag belőled.
– Nem hiszem, hogy ilyen veszély fenyegetne, de talán életben
tudok tartani egy cserép bazsalikomot.
Az ösvény lámpái halványan égtek, akárcsak a teraszé, amelyet
Cate felkapcsolva hagyott, hogy mutassa az utat.
– Valahányszor fényt pillantok meg a sötétben, mindig rád és a
családodra gondolok. Ez az emlék régóta fény a számomra.
A kijelentés igazsága arra késztette, hogy megfogja Dillon kezét,
a jó és erős férfikezet.
 – És most hozzáadtál egy másikat. Tánc egy fogadóban, kétséges
minőségű bor, remek nachos, nagyon jó barátok. – Az ajtóhoz érve
szembefordult a férfival. – Megtalálom a módját, hogy viszonozzam.
– Lefekhetnél velem, és akkor kvittek vagyunk.
– Hmm. – Cate kinyitotta az ajtót, amelyet nem zárt kulcsra. –
Nem akármilyen tárgyalási technikád van. Bevált valaha is?
– Ez a próbaköre.
– Hát akkor… – A nyitott ajtóval a háta mögött Cate hosszasan
fürkészte a férfi arcát. – Próbáljuk ki.
– Valójában nem…
– Később beszélünk.
Megmarkolta a férfi ingét, és magához húzta.
Mielőtt Dillon magához térhetett volna, a lány fél karjával
átölelte a nyakát, a másikkal belökte a nyitott ajtót… és szájára
tapasztotta az ajkát.
Megtörtént, minden megtörtént, amit oly régen és oly sokszor
elképzelt már. A lány odaadása, ereje. Az íze, túl erőteljes ahhoz,
hogy édes legyen, és meleg, máris olyan meleg, hogy a tüzes határát
súrolja.
Semmi szemérmes tartózkodás, és minden, amitől egy férfi még
többre sóvárog.
Meg kell kapnia azt a többet!
Felkapta a lányt, és egy szörnyű pillanatig attól félt, túl messzire
ment, túl gyorsan, mert döbbenetet látott a lány elkerekedő
szemében.
– Ó, istenem! – Cate Dillon hajába markolt, a szája forrón csapott
le a szájára. – Minden férfit nőknek kellene felnevelni. Az emeleten.
Az első szoba jobbra.
A férfi nyakára siklott a szája, finoman beleharapott.
– Átkozottul jó illatod van – nyögte Dillon a lépcsőn felfelé
kapaszkodva. – Meg ne gondold magad, mert akkor fel kell kötnöm
magam.
– De semmi nyomás – mormolta Cate, és a fülét kezdte
majszolni.
 Dillon jobbra fordult, ahol az ablakon túl hömpölygő óceán
látványa fogadta. A könyökével kapcsolta fel a villanyt, látta, hogy
van halványabb fokozat is, és tompított a fényen.
– Jézusom, de jó vagy! – Cate végigkarcolta fogával a férfi állát.
– Alig kezdtük el, és máris nagyon jó vagy.
– De semmi nyomás.
A magas, vastag oszlopos ágynál tette le a lányt. Egy pillanat,
gondolta, csak egy pillanatra van szüksége, hogy levegőhöz jusson,
és az elméjébe vésse ezt az új képet.
Cate a csinos ruhájában, mögötte az éjszakai égbolttal és a sötét
óceánnal.
Ebben a fényben akart emlékezni rá, le akarta vetkőztetni, érezni
akarta a bőrét az ujjai alatt.
Hátranyúlt a ruha cipzárjához, és kényszerítette magát, hogy
lassan húzza le.
A lány az ingéhez kapott, sietve kezdte kigombolni.
– Eltehetnénk a lassú menetet a második körre?
Lehetséges, csak lehetséges, hogy abban a pillanatban teljesen
beleszeretett a lányba.
– Száz százalékig támogatom.
Nekiestek a ruháknak, birkóztak velük, a kezük mindenhol ott
volt, miközben az ajkuk találkozott sürgetőn és mohón, majd zihálva
váltak szét.
Amikor csinos ruhája a padlóra hullott, félrerúgta.
Kemény, a férfi teste nagyon kemény, csupa izom. És a keze… az
is kemény, gyors, céltudatos. A fürge ujjaktól dalra fakadt a vére az
ereiben, és eszébe juttatta, milyen érzés a másik érintésére
sóvárogni. Ahogy összezárultak a mellén, ahogy a bőrkeményedés
karcolón végigsiklott a mellbimbón.
Amikor alatta feküdt a beáramló holdfényben, a tenger suttogó
hangjainál újra rátalált a férfi szájára, és minden vágyát belesűrítette
a csókba.
– Most, most. Ne várj!
– Szeretnék… – Mindent szeretnék, gondolta. – Nézz rám!
 Amikor Cate engedelmeskedett, és nagy, sötétkék szeme felnézett
rá, Dillon beléhatolt.
Hallotta a lány sikolyát, s hogy a végén elakad a lélegzete. Látta,
hogyan sötétül el a tekintete, miközben karjával, lábával ráfonódik.
Gyorsan, a lányt és saját magát is feltüzelve, ahogy az éveken át
felgyülemlett fantáziaképek átrohantak rajta, hogy aztán a valóság
csodája tépje szét őket. A lány vele száguldott, őrült, eszeveszett
ritmusban, még akkor is, amikor tekintete üvegessé vált az
orgazmustól.
Beleremegett, de nem hagyta abba.
Belemarkolt a hajába, magához húzta, csókolta.
– Még! Még többet akarok!
Dillon megadta neki, többet és még többet, amíg újra fel nem
sikított, amíg a keze lehullt, és a teste elernyedt. Akkor arcát a
nyakához szorította, mélyen belélegezte az illatát, és ő is ellazult.
Cate izzadtan, ernyedten és csodálatosan kielégülve feküdt.
Érezte a férfi szívdobbanását a sajátja ellenében, ami újabb élményt
jelentett számára.
Amikor Dillon a hátára fordult, és őt is magával húzta, rájött,
hogy ismét kap levegőt. És ezt a levegőt egyetlen, nagy sóhajtással
fújta ki.
– Már egy ideje meg akartam tenni – mondta neki Dillon.
– Jó vagy abban, hogy magadban tartsd a dolgokat. Egyáltalán
nem voltam biztos benne, amíg meg nem mutattad, hogy kell
megfejni… mi is a neve annak a tehénnek, amelyiken kezdtem?
– Bossie.
– Ezt most találtad ki.
– Egy tehéncsordában is lennie kell egy főnöknek. Ez a törvény.
– Ha te mondod.
Ujjait végighúzva a férfi mellkasán a sovány kisfiúra gondolt, aki
valaha volt.
Szépen kinőtte magát.
– Addig.
– Nem akartam elszúrni a dolgot.
 – Én sem. Beszélnünk kell róla.
– Most rögtön?
– Talán nem most rögtön, mert legalább egy vödör vízre van
szükségem.
– Hozom. – Dillon felült, lenézett a lányra. Újabb kép a
gyűjteményébe. Caitlyn meztelenül a csillagfényben. – Rengeteg kép
van a fejemben rólad.
A tekintete, az ajka álmos, lusta mosolyt sugárzott.
– Tényleg?
– Ez lehet a kedvencem. Mindjárt visszajövök.
Cate mozdulatlanul feküdt, miközben Dillon lement a földszintre,
és rájött, hogy az ő fejében is vannak képek. Kezdve azzal a sovány
kisfiúval, aki lejön a lépcsőn, hogy megdézsmálja a hűtőszekrényt.
Valami, amin gondolkodhat. Később. Ma éjjel nem akart
gondolkodni.
Felült, amikor meghallotta a férfit felfelé jönni a lépcsőn, és
rádöbben, hogy minden porcikája nyugodt és ellazult.
Dillon kezében a vizespalackokkal megállt az ajtóban.
– Tényleg gyönyörű vagy.
Cate a szívére hallgatva kitárta a karját.

A belső órája napfelkelte előtt ébresztette, miközben Cate mélyen

aludt mellette. Fél karját átvetette rajta, és Dillon beszívta haja édes
illatát, érezte, ahogy a lába a lábához simul.
Voltak pillanatok, noha számára csak ritkán, amikor a
gazdálkodás komoly hátrányokkal járt.
Ez állt az első helyen.
De kicsusszant az ágyból, és halkan felöltözött a sötétben. Mivel
nem igazán emlékezett a bútorok helyére – kissé mással volt
elfoglalva az éjjel –, leült a padlóra, hogy felvegye a cipőjét.
A lány megmozdult.
– Az éjszaka közepén járhatunk.
– Nem, csak nagyon korán van még. Aludj tovább nyugodtan.
 – Arra mérget vehetsz. Úti poharat a… ööö… a kávéfőzőtől balra
levő szekrényben találsz.
– Kösz. – Dillon felállt, az ágy fölé hajolt. Félresimította a lány
haját, megcsókolta. – Újra látni akarlak. Így.
Cate kicsit megemelkedve magához húzta egy újabb csókra.
– A ma este túl korai lenne?
– Nekem nem.
– Jó. Megkóstolhatod a meglehetősen csodálatos tésztámat a
korlátozott konyhaművészeti repertoáromból.
– Tényleg? Főzni akarsz?
– Ma este igen, mert szeretnélek újra látni. Ennyi. És elmenni
valahová túl sok időt vesz igénybe.
– Komolyan el kell gondolkodnod azon, hogy hozzám gyere
feleségül. Mit szólnál a hét órához?
– Megfelel. Jó éjt – tette hozzá, és a másik oldalára fordult.
Dillon lement a földszintre, kávét főzött. Megitta, és hazafelé a
lányra gondolt.
Esetleg többször is bedobhatná a házasság-témát, mintegy
mellékesen. Akkor talán a lány nem döbben meg túlságosan, amikor
valóban megkéri a kezét.
Tényleg feleségül kell jönnie hozzá. Nemcsak azért, mert őrülten
szerelmes a lányba, hanem azért is, mert összeillenek. Ha a lánynak
időre van szüksége, hogy beleszeressen, nos, neki van ideje.
Végighajtott a farmúton, és elkapta a földszinti ablakból
kiszivárgó fényt. Eddig nem sokat gondolt a sorsra, de úgy vélte,
sok-sok évvel azelőtt a sors vezette Cate-et a fény felé.
A fény felé és hozzá.
Leállította a kocsit, bement a házba. Miközben zuhanyozott,
öltözött és bekapott valamit, gondolatban végigvette a napi teendőit.
Etetés, itatás, a lovakat ki kell hajtani az istállóból a legelőre. És itt
az ideje, hogy a csordát átterelje a Marvel mezőről a Sólyomszem
mezőre, hogy friss füvet legeljenek, és szorgosan trágyázzanak.
Fürkészen fog kilovagolni, viszi a kutyákat is. Jó napja lesz
mindenkinek.
 Redre bízza a víztartályok kimosását, az istállótakarítást, a
szénahordást.
Aztán ellenőriznie kell a szezonális ültetvényeket.
Az anyja ellátja a disznókat és a csirkéket. És beosztják maguk
közt a délelőtti és a délutáni fejést.
Övé lesz az esti.
A csikók idomítására is időt kell szánnia, de azt elintézi
szombaton, amikor a hölgyei a szövetkezetbe szállítandó árukkal
lesznek elfoglalva.
Felkapott egy könnyű farmerdzsekit, és kiment, hogy elkezdje a
napot.
Mire a nap felkelt a hegyek fölött, Dillon megetette, megitatta és
kihajtotta a lovakat legelészni. Mivel a kutyák elé-rohantak, tudta,
hogy a hölgyei, akik maguknál tartották őket éjszakára, is fent
vannak már.
Amikor kinyitotta a legelők közti kaput, a kutyák tudták, mit
jelent. Visszarohantak, ugattak, egymással versengve igyekeztek
segíteni a csorda átterelésében.
Dillon a kutyáihoz hasonló boldogsággal, könnyű ügetésben
indult terelni.
Egy jó órájába telt, mert mindig akadt néhány állat, aki úgy vélte,
a szomszéd fűje nem zöldebb. A dzsekit a nyeregtáskába dugta,
mivel egyre melegebb lett, és a teste felhevült.
A levegő megtelt a gépek zúgásával és a trágya szagával, mivel a
földeken néhány béres épp a műtrágyát szórta szét.
Hallotta, ahogy a csirkék zúgolódnak a takarmányért versengve,
odébb a disznók horkolnak magukban. Sirály rikoltott, mielőtt
elrepült volna, túlharsogva az óceán moraját.
Dillon a nyeregből követte egy vadászó sólyom röptét.
A kutyái a fűben birkóztak, míg a közeli legelőn néhány csikó
játszadozott, mint bármely más gyerek tenné szombat délelőtt.
Amennyire ő látta, a világa tökéletes volt.
Nem látta Red teherautóját, ezért úgy vélte, hogy nem hivatalos
segítője elaludt, vagy talált magának egy hullámot, amelyet
meglovagolhat. Ami azt jelentette, hogy kezdheti maga kitakarítani
az istállót.
Fürkész ivott, miközben lenyergelte, takarót terített a hátára,
megnézte a patáját. A karámba vezette, mivel később rajta akart
kilovagolni, hogy szétnézzen a földeken, aztán indult az istállóba.
Ott találta az anyját, amint épp takarított.
– Megcsinálom én – kezdte, de a gyomra görcsbe rándult, amikor
az asszony megfordult.
Egy látszólag határtalan állóképességű nőhöz képest kimerültnek
tűnt. Fáradtságtól véreres szeme belesüppedt alváshiánytól sápadt
arcába.
– Mi a baj? Beteg vagy? – Fél karral átölelte, másik kezét a
homlokára tette. – A nagyival van gond?
– Nem és nem. Reddel. Jól van – tette hozzá sietve. – Dolgoznom
kell, édesem, muszáj lefoglalnom a kezem, miközben elmondom.
A szénát a talicskába villázta, a kalapja karimája lecsúszott, így
Dillon nem láthatta az arcát.
– Amikor tegnap este hazafelé hajtott, két férfi lopott kocsiban…
Szétlőtték a teherautóját.
Ha azt mondta volna, hogy az idegenek felsugározták Redet a
Marsra, Dillon abban is több értelmet lelt volna.
– Szét… Hogy mit csináltak? Megsérült? Hol van?
– Csak egy karcolás a karján. Legalábbis ő ezt állítja, de majd
meggyőződünk róla a saját szemünkkel, amikor kicseréljük a kötést.
Rendőrök hozták haza tegnap este, mert nem volt hajlandó kórházba
menni.
– Szóval itt van. – Oké, ez eloszlatta a legszörnyűbb félelmeit. –
Anya, fel kellett volna hívnod.
– Semmit sem tehettél volna, Dillon. Igazából mi sem tudtunk
tenni semmit azon kívül, hogy gondoskodtunk róla, már amennyire
megengedte. Jobban felzaklatta az a rohadt teherautó.
Julia megállt, a vasvillára támaszkodott.
– Azt mondta, egy félautomata fegyverrel lőttek rá, és
megpróbálták leszorítani az útról, hogy lezuhanjon.
 – Jézus Krisztus! Ismeri őket? Tudja, hogy miért?
Julia kimerült tekintetét Dillonra emelte, és megrázta a fejét.
– Végül ők zuhantak le a szikláról. Az egyikük meghalt, a másik,
úgy hallottuk, kómában van. A rendőrség azonosította a kómában
levőt, és Red nem ismeri. A másikat hosszabb időbe telik
azonosítani, mert… az autó felrobbant, és a teste összeégett. Red is
feküdhetne odalent, a felismerhetetlenségig összeégve.
Julia szégyenkezés nélkül sírt, ha boldog volt, vagy mélyen
megérintette valami. De amikor mérhetetlenül bánatos volt,
megtartotta magának a könnyeit. Hallva most a sírását, Dillon elvette
tőle a vasvillát, és félretette.
Magához ölelte az anyját.
– Olyan nekem, mintha az apám volna.
– Tudom. – Miközben az anyját nyugtatta, az asszonyt, akinek oly
ritkán volt szüksége nyugtatásra, Dillon maga is küzdött saját
félelmével és iszonyú haragjával. – Gondoskodunk róla, mi hárman,
tetszik neki, vagy sem.
– Vagy sem – mondta könnyes nevetéssel Julia. – Nagyon
komolyan vagy nem. Hálásnak kell lennem, mindnyájan hálát
adhatunk, hogy él, és elég jól van ahhoz, hogy panaszkodjon, amiért
ott ugrálunk körülötte. – Még egy pillanatig Dillonba kapaszkodva
állt. – Annyira örülök, hogy itt vagy!
– Sajnálom, hogy nem voltam itt.
– Nem, nem arra céloztam. – Hátrahúzódott, a kezébe fogta fia
arcát. – De most biztos, hogy jó a fiamra támaszkodni. Caitlynnel
voltál?
– Igen.
Amikor az asszony bólintott, és ismét a villa után nyúlt, Dillon
megállította a kezét.
– Ez gond?
– Már szeretem. Könnyű őt szeretni, de ha nem volna az, akkor is
szeretném, mert te szereted.
– Látszik?
 – Belelátok a szívedbe, Dillon, mindig is beleláttam. – A fiára
felnézve a kezét a fiú szívére tette. – Ő az egyetlen azok közül,
akiket valaha ismertem, aki össze tudná törni ezt a szívet, mert ő az
egyetlen, aki számított, aki igazán számított neked. Másrészt, ő az
egyetlen, aki valaha is felgyújtotta benned ezt a fényt. Szóval boldog
vagyok, ugyanakkor aggódom is. Ez a dolgom.
– Feleségül veszem.
Julia szóra nyitotta a száját, aztán nagy levegőt vett, és még több
szénát villázott fel.
– Megmondtad neki?
– Ostoba fiút neveltél fel?
Julia ajka apró mosolyra rándult.
– Nem.
– Tudom, hogy nem szabad kapkodnom, mint ahogy azt is, hogy
neki időre van szüksége. Csak akkor törheti össze a szívem, ha nem
én vagyok, aki neki kell. De én vagyok az.
– Magabiztos fiút is neveltem.
– Látom, hogy ki ő, anya. Ő is lát engem. Ahhoz azonban még
kell kis idő, hogy együtt lásson kettőnket. Én várhatok.
Dillon a szerszámokhoz ment, elvett egy másik vasvillát.
– Megcsinálom ezt itt, te menj, ugráld körül Redet. Ebédidőre én
is ott leszek, és átveszem az ügyeletet.
– A nagyi most vele van. Dühösebb, mint Red, ha ez egyáltalán
lehetséges. Mindketten tudjuk, hogy nincs értelme nagyanyáddal
vitatkozni, amikor dühöng.
– Rednek esélye sincs.
– Sem a mennyben, sem a pokolban. Szóval együtt megcsináljuk
ezt, utána közösen körbeugráljuk.

Cate sokáig aludt – helló, szombat –, és elhatározta, hogy felmegy a

nagyházba. Rábeszéli a nagyapját egy sétára. Körbe a kertben, talán
le a partra. Megengedi neki, hogy ma kihagyja az edzőtermet, de
mozognia akkor is kell.
 Megebédelnek, mielőtt visszajön ide, megdagasztja a tésztát,
átolvassa a következő forgatókönyvet. Utána még rengeteg ideje
marad, hogy magával foglalkozzon, elkészítse a tésztát… és talán
felvegyen egy egész jelenetet. Gyertyát gyújtson, feltegyen valami
zenét, csinosan megterítse az asztalt.
Lehet, hogy félálomban volt, amikor meghívta Dillont vacsorára,
de jó volt ez így. Természetesen beszélniük kell. És a beszélgetés, a
vacsora után ismét az ágyában akarta tudni a férfit.
Milyen jó volt emlékezni arra, hogy szerette a szexet, és némi
tehetsége is volt hozzá. S hogy az intim együttlét a férfival, akit
szeret, hogy feldobja és mennyi energiát ad neki.
Fekete cicanadrágot és csípőig érő fehér pólót vett fel, s egy régi
tornacipőt, amit nem sajnál, ha nedves lesz, és telemegy homokkal a
parton.
Fogta a mobilját, mert Darlie küldött egy rövid videót a kisfiáról,
Cate nem hivatalos keresztfiáról, amelyen Luke kacarászik,
miközben ledönt egy építőkockákból készült tornyot. Talán ők is
készítenek a nagyapjával egy rövid felvételt. Luke már egyéves, és
Cate szerette volna, ha a kisfiú megismeri őt.
Az ösvényen ballagva a barátnőjére gondolt. Aztán Dillon
legközelebbi barátaira, akik majdnem egész életében ott voltak neki.
Az biztos, hogy erőfeszítéssel jár magunk mellett tartani a barátokat,
ismerte be. Talán meggyőzhetné Darlie-t, hogy hozza el a kisfiát egy
hétvégére. Dawsont is persze, mert a férjeket nem lehet kizárni.
De leginkább Darlie-t és a kicsit szerette volna látni, megmutatni
nekik a családi fészket, a farmot. Bemutatni őket Dillonnak.
Minél többet gondolt rá, annál inkább szerette volna. Belekezdett
egy üzenetbe Darlie-nak, hogy ne gondoljon rá többet. Aztán
meglátta, hogy Michaela Wilson száll ki a járőrautóból.
– Wilson seriff! – integetett Cate, és meggyorsította a lépteit. –
Nem tudom, emlékszik-e rám.
– Persze hogy emlékszem. Jó újra látni magát, Ms. Sullivan.
– Ugyan már! Cate vagyok. – Cate elfogadta a felé nyújtott kezet.
– Egyszerűen csak Cate.
 – Én pedig Michaela.
– A nagyapához jöttél? Bekísérlek.
– Igazából abban reménykedtem, hogy mindkettőtökkel beszélni
tudok.
– Remek.
Cate előrement, mutatta az utat a nappaliba.
– Ülj le, megkeresem nagyapát. Kérsz kávét?
– Ha nem túl nagy gond.
– Ürügyet adsz neki, hogy ő is igyon egyet. Mindjárt visszajövök.
Michaela nem ült le, inkább körbesétált. Az évek során többször
járt már itt Hugh vagy Lily meghívására, és gyakran elhozta a fiúkat
úszni.
De sohasem szűnt meg csodálni a helyet. Ahogy a dombon ült a
szintjeivel és teraszaival, ahogy képes volt az otthon és a melegség
érzését kelteni, még azzal is, amit ő eleganciának tartott.
Amikor Cate sietve visszatért, Michaela ugyanezt gondolta róla.
Rengeteg melegség van benne, és az egyszerű ruha ellenére is
valami belső elegancia sugárzik belőle.
– Jön a kávé és nagyapa is. Sohasem lehet megunni, ugye? –
intett fejével az ablak felé.
– Soha. Biztosan jó érzés visszajönni, itthon lenni, mindennap
látni az óceánt.
– Igen mindenre. Őszintén mondom, nem is tudtam, mennyire
hiányzik, amíg vissza nem jöttem. Jó érzés seriffnek lenni?
– Nagy feladat az elődöm nyomdokaiba lépni, de minden tőlem
telhetőt megteszek.
– Abból, amit Red mond, úgy tűnik, méltó utóda vagy. – Cate az
egyik szék felé intett, de nem kerülte el a figyelmét az alig
észrevehető változás Michaela arcán. – Valami…
Elharapta a szót, amikor Hugh bejött. Egyenletes léptekkel, nem
kímélve egyik lábát sem… és üdvözlő arccal.
– Milyen kellemes meglepetés! Hogy vannak a fiaid?
– Remekül, köszönöm. Ma az apjuk vigyáz rájuk. Kisligás meccs.
Elnézést kérek, hogy megzavarom a hétvégéteket.
 – Ne butáskodj! – hessentette el Hugh a bocsánatkérést, és leült. –
Mindig szívesen látunk, és tudod, hogy elvárom a fiúkat egy kis
lubickolásra, ha felmelegszik kicsit az idő.
– Imádni fogják, de most nem baráti látogatásra jöttem.
Nem folytatta, mert bejött Consuela a kávéval és egy tányér,
falatnyi méretű kávésütivel.
– Jó napot, seriff. Mr. Hugh, csak egy sütit ehet.
– Kicsik.
– Csak egyet.
– Hagyd csak rám, Consuela – állt fel Cate, hogy kitöltse a kávét.
– És őt is – nézett a nagyapja felé.
– Összefognak ellenem. – Hugh megvárta, amíg Consuela
kimegy a szalonból. – Ezek szerint hivatalos ügyben jársz?
– Igen. Tegnap éjjel volt egy esetünk. Red megsérült. Jól van. A
Horizont farmon van. – Elvette a kávét Cate-től. – Két férfi egy
lopott autóban üldözőbe vette San Franciscón kívül, az egyes főúton,
észak felé, miután elhagyta a farmot, és hazafelé tartott. Tüzet
nyitottak rá.
– Tüzet… – A csésze és a csészealj megcsörrent, ahogy Cate
Hugh felé nyújtotta. – Lőttek rá?
– Egy AR-15-össel. A kocsiját szétlőtték, ő kisebb sérülést
szenvedett a jobb karján.
– Meglőtték!
Hugh megmarkolta a szék karfáját, és fel akart állni.
– Csak egy kisebb sérülés, Hugh. – Michaela hangja tárgyilagos
zsaruból barátira váltott. – Elhiheted nekem, mert ott voltam, amikor
megvizsgálták és ellátták a sebét.
– Meg is…
– Igen, de nem így történt. Még folyik a vizsgálat, de abból, amit
eddig tudunk, Red kicselezte őket, ők pedig képtelenek voltak a
lopott autót ilyen sebességnél irányítani, áttörték a szalagkorlátot, és
lezuhantak a szikláról.
– Láttuk… tegnap éjjel Dillonnal hazafelé tartottunk, és láttuk az
úttorlaszokat. Gondoltuk, hogy baleset történt. Azt mondtad, Red jól
van. Tényleg jól van?
– Kis sérülés, jobb alsó váll, jobb felső bicepsz, a helyszínen
ellátták. A másik kettő nem volt ilyen szerencsés. Az első a
helyszínen meghalt, a második ma reggel a kórházban anélkül, hogy
visszanyerte volna az eszméletét.
– Oka van annak, hogy ezt elmondod nekünk – vélte Hugh.
– Azonosítani tudtuk a második férfit, a lövészt, aki ma reggel
halt meg. Jarquin Abdul. Ismerős valamelyikőtöknek a név?
– Nem – mondta Hugh, miközben Cate a fejét rázta.
Michaela elővette a telefonját, megnyitott egy rendőrségi fotót.
– Ő Abdul. Ez a kép körülbelül hároméves. Felismeritek?
Cate elvette a telefont, megnézte magának a dühös tekintetű,
borotvált fejű, kecskeszakállas, színes bőrű férfit. Újabb fejrázás
kíséretében adta át a telefont Hugh-nak.
– Még sohasem láttam, vagy legalábbis nem emlékszem rá.
Kellene?
– Los Angelesből jött, ült egy ideig. Bandatag. Körülbelül egy
éve van idekint. – Visszavette és eltette a telefont. – Időbe fog telni,
amíg a másik férfit is azonosítjuk a fogorvosi leletei és a DNS-e
segítségével.
– Ez nem a válasz – mormolta Cate.
– Megvizsgálok néhány szempontot. November óta két
gyilkosság történt, és ez a gyilkossági kísérlet. Frank Denbyt
megölték a börtönben. Charles Scarpettit a Los Angeles-i
otthonában. És most Red.
– Mind kapcsolatban van velem. Illetve a gyerekrablással –
helyesbített Cate.
Le kellett tennie a kávét, összekulcsolni a kezét, hogy nyugodt és
mozdulatlan maradjon.
– Majdnem két évtizede történt – mutatott rá Hugh. – Azt akarod
mondani, ez a két ember ölte meg őket, akik most Redet is
megpróbálták lelőni?
– Nem, azt nem hiszem. De a kapcsolat létezik. Bárki ölte is meg
Denbyt, valószínűleg egy másik rab volt, vagy a börtönszemélyzet
tagja, aki hozzáfért. A rendőrség kizárta a rablást Scarpetti
meggyilkolásának indítékaként. A bosszúból elkövetett gyilkosság
elméletét követik. Valaki, akit képviselt és elítélték, vagy egy
áldozat, akinek a támadója megúszta a büntetést. De nem fog
összejönni. Most, hogy Red is a képbe került, megvizsgáljuk azt a
lehetőséget, hogy mindhárom esetben felbérelt emberekkel
dolgoztak.
Nem nehéz összekötni a pontokat, amikor kiszúrják a szemed.
– Valaki azért fizet, hogy az elrablásomhoz köthető embereket
megöljék. De hát miért?
– A bosszú még mindig áll.
Cate képtelen volt ülve maradni. Felállt, az üvegfalhoz sétált, és
vakon az óceánra meredt.
– Szerinted lehet, hogy az anyám áll mögötte?
– Próbált veled kapcsolatba lépni, mióta visszajöttél Big Surbe?
– Nem. Mostanra okosabb. Néha piszkálódik a sajtón keresztül.
Ez a módszere. Nem tudom elképzelni, hogy ilyesmit tenne. – Cate
nagyot fújt, és a szemére szorította az ujját. – Viszont ki gondolta
volna, hogy megteszi, amit tett, hogy ezt az egészet elindítsa? De…
– Hátrafordult, a nagyapjára nézett. Gyűlölte látni a sebzett
tekintetét. – A világ minden pénze most az övé. Talán drámaian
hangzik, de ha akarná, igazi profikat bérelhetne fel. Nem kellene
beérnie valami Los Angeles-i banda gazemberével. Honnan
tudhatná, hogy béreljen fel ilyen valakit? És mit nyerne vele? Csak
az érdekli, amiből személyes hasznot húzhat.
– Van benne kegyetlenség – mondta Hugh. – Számító
kegyetlenség. De Cate-hez hasonlóan én sem tudom elképzelni,
hogy ő állna emögött, csak azért, mert semmit sem nyerne általa. És
hogy bosszút akarna állni? Azzal nem várt volna ilyen sokáig.
– Te is kapcsolódsz a gyerekrabláshoz – pördült Cate Michaela
felé. – Te, Cooperék. A nagyi. Istenem!
– Képzett rendőr vagyok, ahogy Red is. És Redhez hasonlóan
tudok vigyázni magamra. Ami Cooperéket illeti, átmegyek hozzájuk,
beszélek velük és Reddel is. De ha nem Charlotte Dupont áll
emögött, akkor lehet, hogy ő a következő áldozat. Te találtál
Cooperékre aznap éjjel, Cate, és nem ők terád. Ezzel nem azt
mondom, hogy nem kell óvintézkedéseket tenniük, óvatosnak
lenniük.
– Apu, G-Lil.
– Ismétlem, ha nem Charlotte a hunyó, akkor őket nem érinti.
Tájékoztatjuk őket még ma délelőtt, de ők nem vettek részt a
gyerekrablásban, nem nyomozók, nem ügyvédek. Ez csak egy
elmélet – mondta nyomatékosan Michaela.
– Grant Sparks.
– Tervezem, hogy elmegyek a San Quentinbe, és beszélek vele.
Hogy képet kapjak róla. A feljegyzések szerint példás magaviseletű
rab. Nem igazán rajongok a mintafegyencekért.
– De hogyan rendezhette volna el a börtönből? – kérdezte Cate. –
Hiszen még egy tízéves gyerek elrablását és fogva tartását sem tudta
rendesen megszervezni.
– Mi lehetne alkalmasabb hely egy gyilkos felbérlésére, mint az,
ahol fogva tartják őket? Megint csak elmélet. – Michaela letette a
kávét. – Tudom, hogy ez felkavaró. Ha ezek véletlenszerű,
összefüggéstelen esetek…
– Szerinted nem azok – szakította félbe Cate.
– Szerintem nem. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
megtaláljam és megállítsam a megbízót. Szólj, ha bárki kapcsolatba
lép veled, vagy csak megpróbálja, vagy ha valamiről úgy érzed, nem
helyénvaló, ha nyugtalanít.
– A hívások, Catey.
Michaela szeme összeszűkült.
– Milyen hívások?
– Évek óta kapom őket. – Hogy elodázza a választ, ismét a
kávéért nyúlt. Nyugodt, magabiztos kézzel. – Felvételek, különböző
hangok… gyakran az anyámé is, filmes párbeszédekből… zene,
zajok.
– Fenyegetések?
 – Fenyegetésnek szánják őket, hogy megijesszenek,
felzaklassanak.
– Mikor kezdődtek? – került elő a jegyzettömb.
– Tizenhét éves koromban, még Beverly Hillsben. Rendszertelen
időközökben jöttek, néha hónapok teltek el, néha több mint egy év.
Az utolsót karácsony előtt kaptam.
– Miért nem jelentetted?
– Jelentettem. Wasserman nyomozónak New Yorkban. A legtöbb
hívás ugyanis akkor történt, amikor New Yorkban éltem. A hívások
nem elég hosszúak ahhoz, hogy le lehessen nyomozni, és azt
mondják, eldobható telefonról küldik.
– Szeretném megkapni Wasserman nyomozó elérhetőségét.
– Öö… Rendben.
Cate elővetette a telefonját, előkereste a számot, és átadta
Michaelának.
– Ha újabb hívást kapsz, szeretném, ha értesítenél.
– Úgy lesz. Sajnálom. Megszoktam, hogy elmondom Wasserman
nyomozónak, arra nem is gondoltam, hogy másnak is szóljak.
– Semmi gond. Azt mondtad, az anyád hangja is rajta volt
némelyiken?
– Ami azt illeti, mindegyiken. Néha az enyém… valamelyik
filmből vagy szinkronmunkámból. – Amikor az ujjait össze akarta
fűzni, Cate magára parancsolt, hogy maradjon nyugton. – Annyit
mondhatok, hogy amatőr munka, gyenge hangeffektusok, rengeteg
háttérzaj, pocsék vágás és szerkesztés. Ezzel együtt hatásosak.
– A hívásokon kívül voltak fenyegetések, vagy kísérletek arra,
hogy ártsanak neked?
– Nem. Nekem nem. Az első évben, amikor New Yorkban éltem,
két férfi megtámadta és megverte a fiút, akivel jártam. Rasszista
megjegyzéseket tettek, és az én nevemet mondták, miközben ütötték.
Wasserman nyomozó és Reilly… most már hadnagy nyomozott az
ügyben, és beszéltem nekik a hívásokról is. Megtették, amit tudtak.
– Azonosították és letartóztatták a támadókat?
 – Nem. Noah, a fiú, nem emlékezett rá, hogy néztek ki, még
abban sem volt biztos, hogy egyáltalán látta őket, mielőtt
megtámadták.
– Rendben. – A részleteket majd megtudja Wassermantől.
Michaela felállt. – Hálás vagyok az időért és az információért.
Beszélnem kell Reddel.
– Mondd meg neki, hogy hamarosan átmegyek, hogy a saját
szememmel lássam, hogy van, s hogy nemcsak szimulál-e, hogy
nagyobb részt kapjon a pitéből.
Michaela Hugh-ra vigyorgott, és biccentett.
– Az biztos, hogy szereti a pitét.
– Kikísérlek.
Cate felállt, megszorította nagyapja vállát, aztán Michaelával
együtt kiment.
– A nagyapám pár nap múlva New Yorkba megy, hogy
meglátogassa Lilyt, részt vegyen néhány találkozón. Az apám
Londonban van. Azt hiszem, mindnyájuknak biztonságosabb, ha
távol vannak tőlem.
– Te biztonságban érzed magad itt?
– Igen. Nem. Nem tudom – ismerte be. – Nem gondolok rá. De
most ez az otthonom, és itt kell maradnom.
– Akár igazam van, akár nem, folyamatosan tájékoztatlak.
– Mondd meg Rednek… mondd meg neki, hogy gondolunk rá.
Ahogy Michaela elhajtott, Cate a garázs felé nézett, az öreg
amerikai babér felé. Egyetlen nap, gondolta, egyetlen pillanat, egy
ártatlan játék.
Hogyan lehetséges, hogy az a nap, az a pillanat, az a játék úgy
tűnik, hogy sohasem ér véget?
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Cate végül sétált Hugh-val az oly boldognak tűnő, szinte táncolni

látszó tavaszi kertben, de a partra egyedül ment le, hogy legyen ideje
gondolkodni. Hogy a Csendes-óceán felől fújó sós szellő kitisztítsa a
fejét.
Bújócska, gondolta újra. Csak játék. De azóta is ezt tette. Elbújt,
jobban mondva elbújtatták Írországban. Elrejtőzött a nagyszülei
birtokának falai, a stúdió biztonsága mögé. Keresgélt, igen,
keresgélt, de valójában bujkált New York tömegében és
névtelenségében.
Folyamatosan keres – erről szól az élet. De elege van a
bujkálásból.
Michaelának azt mondta, ez az otthona. Komolyan gondolta.
Los Angeles sohasem lesz az otthona, oly sok okból kifolyólag.
New York szükséges átmenet volt, tanulás, olyan hely, ahol magára
találhatott.
Írország mindig is a nyugalmat fogja jelenteni számára.
De ha beleszúrna egy gombostűt a térképbe, hogy kiválassza azt a
helyet, ahol gyökeret szeretne ereszteni, ahol önmaga lehet, ahol
megismerheti saját magát? Az itt lenne, itt, ahol a kékből zöldre
váltó hullámok fáradhatatlanul ostromolják a sziklákat. Itt, a saját
csinos tengerpartján ringatózó hínárerdővel, s a csodával, hogy
bálnahangot hallhat, vagy láthat egy tengeri vidrát a víz alatt siklani.
Itt, a sziklákkal és a hegyekkel, a bozótossal és a vörös fenyőkkel,
a végtelen égbolton szárnyaló kaliforniai kondorkeselyű vagy a
kékségből előbukkanó vándorsólyom látványával.
Itt van a családja – az igazi családja – és a lehetőség, hogy életet
teremtsen magának. Senki sem fogja innen újra elrángatni, senki sem
kényszerítheti, hogy megint elmeneküljön.
 Szóval visszasétált a házhoz, és azt csinálta, ami boldoggá tette.
Kenyértésztát dagasztott, letette kelni. Miközben a tészta kelt, ő
bezárkózott a stúdióba egy órára, és tette, amit a színészek szoktak…
valaki mássá vált arra az egy órára.
Másodszor is megdagasztotta a tésztát, és ismét letette, a
telefonján beállította az időzítőt, hogy jelezzen, mielőtt felmegy a
nagyházba, és megnyeri magának Consuelát.
Ha egyszer vacsorát főz annak a férfinak, akivel lefeküdt az éjjel,
annak átkozottul jó vacsorának kell lennie. Ezért nem most volt itt az
ideje, hogy életében először önállóan megpróbálkozzon a
tiramisuval.
A vendégház konyhájában töltött boldog óra lett az eredmény,
Consuela irányításával, jóváhagyásával (vagy helytelenítő
nyelvcsettintésével), amint az asszony végigvezette a folyamaton,
amely közel sem volt olyan aggodalomra okot adó, mint amilyenre
számított.
Consuela bólintott (jóváhagyólag) a rácson hűlő kenyér láttán.
– Jól teszed, hogy saját magad sütöd. Ez… – Gondolkodott kicsit.
– Terápiás. Ez a jó szó rá.
– Nekem tényleg az.
– Legközelebb előző este csináld meg a tiramisut. Akkor még
finomabb. Na mármost, szépen terítsd meg az asztalt, Virágot fog
hozni.
– Nem vagyok benne biztos. Csak egy odavetett meghívás volt.
Mielőtt igazán felébredtem volna, tette hozzá gondolatban.
Consuela karba tette a kezét.
– Virágot fog hozni, ha méltó. Ha rövid szárúak, tedd a csinos
asztalra. Ha hosszúak, akkor oda.
– Ki akartam menni, szedni pár szálat. – Consuela szigorú
pillantása alatt Cate válla meggörnyedt. – De nem fogok.
– Jó. Amikor ő főz majd, bort viszel. Ha te főzöl neki, virágot
hoz. Így helyes. Lefekszel vele?
– Consuela!
A házvezetőnő csak legyintett Cate nevető felkiáltására.
 – Jó ember. És muy guapo, sí?
Cate nem tagadhatta, hogy Dillon nagyon jóképű.
– Sí.
– Szóval, tiszta ágyneműt húzok, és te odateheted a saját
virágaidat. Pequeña – tette hozzá, és kezével mutatta, hogy kicsi
legyen. – Bonita y fragante. Menj, vágj a kertből, amíg én
kicserélem az ágyneműt.
Tapasztalatai szerint Consuelával vitatkozni csak idő- és
levegőpazarlás volt, és sohasem vezetett győzelemre. Kiment tehát a
kertbe azzal az utasítással, hogy szép és illatos virágot szedjen a kis
hálószobába.
Sokvirágú rózsa, frézia, néhány rozmaringág úgy tűnt, megfelel a
célnak… és elnyerte Consuela helyeslését. Cate pedig azzal
örvendeztette meg az asszonyt, hogy egy vekni friss kenyeret
konyharuhába tekert, és nagyrabecsülése ajándékaként nekiadta.
Mire a szósz a tűzhelyen rotyogott, Cate rájött, hogy a nap nagy
része eltelt úgy, hogy nem is gondolt a Michaela által aznap reggel
bedobott bombára.
Jó napja volt, döntötte el, miközben az asztalt terítette. Jó nap,
amelyet otthon töltött, jó nap, amikor egyszerűen csak Cate volt.
Zenét tett fel, kinyitott egy palack bort, hogy legyen ideje lélegezni.
Miközben körülnézett, azon kapta magát, hogy ugyanúgy bólint,
ahogy Consuela szokott. Jót nevetett magán, miközben felfelé indult,
hogy teljesítse a házvezetőnő utolsó utasítását. Át kellett öltöznie
valami csinos, de nem puccos ruhába, hogy nagyon vonzó, de nem
túl szexi legyen.
Kék blúzt választott, színre és anyagra is lágyat, kőszürke
nadrágot, amely épp a bokája fölött ért véget. Függőt tett a fülébe,
hogy szép legyen, és felvette a Darlie-tól kapott szerencsekarkötőt.
Miközben a haját fonta, lazán a végét, végiggondolta a
beszélgetést, amelyet Dillonnal folytatnia kell. Őszinte, gyakorlatias
és reális beszélgetést, gondolta.
Mert Dillon jó ember, tűnődött, miközben lement, és kötényt
kötött. S mert neki pocsék szerencséje van a férfiakkal – jó és nem
olyan jó.
Dillon pontosan hétkor kopogott. Amikor Cate ajtót nyitott, látta
a virágot a kezében. Napsárga tulipánokat.
– Látom, méltó vagy.
– Mire?
– Vacsorameghívásra, Consuela mércéjével mérve. A virágok –
magyarázta. – És tökéletesek. Köszönöm.
Amikor elvette, Dillon meglepte azzal, hogy a tenyerébe fogta az
arcát, és először a homlokát csókolta meg, mint egy barátnak. Ez az
egyszerű választás jobban megdobogtatta Cate szívét, mint az utána
következő meleg és hosszú csók.
– Nem voltam benne biztos, hogy elég erős vagy hozzá. A
vacsorafőzéshez – tette hozzá, amikor a lány otthagyta, hogy vázába
tegye a tulipánokat. – De az illatokból ítélve elég erős voltál.
– Jól vagyok. Hogy van Red?
– Dühös. Többnyire dühös. El sem tudom mondani, ez mekkora
megkönnyebbülés.
– Nem is kell. Sokkal dühösebb, mint amekkora fájdalmai
vannak, és ez nagy megkönnyebbülés.
– Igen, és mégis. – Dillon nyugtalanul az üvegfalhoz ballagott,
aztán vissza. – Ott voltam, amikor a nagyi kicserélte a kötést.
Emlékeztess rá, hogy kerüljem a golyó súrolta sebeket. Átkozottul
ronda látvány.
– Orvos látta?
– Nagyi nem hagyott neki választást, szóval igen. Tényleg csak
egy karcolás. A teherautója nem volt ilyen szerencsés. Szitává
lyuggatták. Ettől Red csak még dühösebb.
– És nem ismerte az azonosított férfit.
– Nem, egyikünk sem ismerte. – Dillon most ránézett, egyenesen
a szemébe. – Te hogy vagy?
Hogy időt adjon magának, Cate Consuela utasításának
megfelelően a konyhaszigetre tette a virágokat.
– Bort?
– Igen, kösz.
 – Hogy vagyok? – Cate fontolóra vette a választ, miközben
mindkettőjüknek töltött. – Dühösen, nem többnyire, de határozottan.
Először is azért, ami történt… vagy ami még rosszabb, ami
történhetett volna Reddel. És tudni, hogy talán… és ez egy nagyon
erős talán… megtörténhetett volna, csak azért, amit évekkel ezelőtt
tett értem. A családomért. Add hozzá a csalódottat, a nyugtalant és
az egyszerűen értetlent, hogy bárki képes ilyen… gyűlöletre?
Haragra? Csak egy mélyen gyökerező vágy, hogy kiegyenlítsd a
számlát? – Átnyújtotta a bort. – Nem az anyám az. – A férfi csak
nyugodtan nézte, és nem szólt semmit, ezért Cate megrázta a fejét. –
Nem mintha nem lenne képes a gyűlöletre meg a többire.
Egyszerűen csak nem az ő módszere a számla kiegyenlítésére.
Lejáratni engem és a családomat, s mindehhez megtalálni a kellően
finom módszert, miközben önmagát reflektorfénybe helyezi. Ez az ő
stílusa.
– És ez nem pont azt teszi?
– De… Ó! Várj, ebbe bele sem gondoltam. – Fogta a bort, és a
tűzhelyhez ment, hogy megkavarja a szószt, noha nem volt
szükséges. – Nem, nem hiszem. Lehetséges persze, hogy kiszivárog,
amire Michaela gondol, és újra ezzel lesz tele minden. Talán lehúz
róla még egy bőrt. De Denbyt hónapokkal ezelőtt ölték meg. Ez túl
hosszú idő neki. Ő a gyors kielégülésre hajt.
– Nem is igazán ismered őt. Évek óta nem láttad, nem beszéltél
vele.
– De ismerem. – Visszafordult a férfi felé. – Ismerd meg az
ellenségedet, és higgy nekem, pontosan tudom, hogy ő az. Szóval az
évek során alaposan tanulmányoztam. Narcisztikus, veleszületetten
önző, gyerekesen vágyik az azonnaliságra és, nos, a fényes, csillogó
holmikra. Teljesen hiányzik belőle az önismeret, ami csak egyik oka
annak, hogy középszerű színésznő. Hiú, kapzsi, sok rossz
tulajdonsága van, de nem erőszakos. Ha meghaltam volna a
gyerekrabláskor, eljátszotta volna a gyászoló anyát, de nem érezte
volna. Elhitte volna, hogy érzi, és hogy nem az ő hibája volt. Hitte,
hogy egyik férfi sem fog bántani, vagy ha mégis, nem annyira, hogy
számítson. Nem lát túl a saját szükségletein. A gyilkosság nem
szolgálja a szükségleteit, túl sok kockázattal jár, túl sok időt és
erőfeszítést igényel.
– Rendben.
Cate oldalra hajtotta a fejét.
– Csak így egyszerűen?
– Ezt még elmondom, aztán talán elnapolhatnánk a témát, hogy
ne tegye tönkre az egész estét.
Könnyedén megfogta a lány kezét, azt, amelyikkel a nyugalmat
adó karkötőt dörzsölgette.
– Nem vagyok gyűlölködő fajta. A gyűlölet sehová sem vezet,
ráadásul hajlamos téged jobban felemészteni, mint a másikat. Ő
azonban régóta a kivételek közé tartozik. Ezzel együtt tudok élni. De
minden, amit róla elmondtál, beleillik a véleményembe. Szóval ezért
mondom, hogy rendben.
Cate megfordította a kezét a férfi alatt, és összekulcsolta az
ujjaikat.
– Ő nem az anyám semmilyen szempontból, ami számít.
– Tényleg nem. Azt hiszem, valamit még mondanom kell a
témában. Vigyáznom kell rád, és neked meg kell engedned. Rád,
Hugh-ra, Lilyre, az ördögbe, Consuelára. Tedd hozzá apádat is,
amikor itt van.
Cate hátralépett, épp csak egy lépést.
– Ez rengeteg gondoskodás.
– Mind tesszük, amit teszünk. Gondoltam, majd árnyaltan
fogalmazok.
– Alattomosan megkörnyékezel? – mosolyodott el Cate.
– Pontosan – helyeselt Dillon. – De miért ne legyünk nyíltak és
őszinték egymással?
– Hosszú távon az őszinteség kevésbé bonyolult.
Dillon az ajkához emelte összekulcsolt kezüket, és végigcsókolta
a lány ujjait.
– A családod számít nekem és az enyémeknek. Fontos vagy
nekem. Az, hogy vigyázok rád, ebből következik.
 – A családod kapcsolódik ahhoz az éjszakához, ha valóban ez az
indíték. Mi lenne, ha vigyáznék rád és a tieidre?
– Nem gond. Úgy tűnik, több időt kell együtt töltenünk.
– Na, ez az alattomos. – Elővette a salátás tálat, meglocsolta az
öntettel, amit készített, és az asztalra tette. – Együnk.
Miután elrendezte a salátát meg egy halom kenyeret, Cate úgy
döntött, bele is vág a következő beszélgetésbe.
– Szóval, Consuela, aki felügyelte, irányította és sasszemmel
figyelte a desszert készítésének…
– Van desszert is?
– Van. A lényeg, hogy tudni akarta, lefeküdtünk-e egymással.
Dillonnak a torkán akadt a falat, gyorsan a bor után nyúlt.
– Mi?
– Azt mondta, jó ember vagy, és roppant jóképű. S mivel ő az
egyik igazi anyám, igazán kedvel. Azt mondanám, kötelességének
érzi, hogy kérdezzen és tanácsot adjon. Csak figyelmeztetni
akartalak, hogy szóba kerülhet a téma, amikor legközelebb
meglátogatod.
Dillon ezt el sem tudta képzelni. De nem is akarta.
– Értékelem az őszinteségedet.
– De ha már a témánál vagyunk, van néhány dolog, amit a múlt
éjjel nem mondtam el, mert sokkal fontosabb volt, hogy ágyba
vigyelek.
– Ezt is értékelem.
– Fontos vagy nekem, Dillon. Te és a családod mindig is
számított nekem. Fontosak vagytok számomra, s mióta visszajöttem,
még inkább. Az idő, amelyet a farmon töltöttem veled,
édesanyáddal, nagyival, és Red is? Segített nekem, hogy
hazataláljak, otthon érezzem magam. Azt is tudom, hogyan érzel a
nagyszüleim iránt. Saját szememmel láttam.
Nem igazán beszéd, tűnődött Dillon, de fogadni mert volna, hogy
a lány gyakorolta, mielőtt előadta, ahogy a szinkronszerepeit is
gyakorolni szokta.
 Nem tudta eldönteni, hogy bosszantja, vagy inkább meghatja,
ezért egyelőre maradt a semleges szerepnél.
– Ők az életem nagyon fontos része.
– Tudom. Meg kell ígérnünk egymásnak, és komolyan gondolom,
hogy bármi történik is velünk, nem taszítjuk el életünknek ezt a
részét, és nem is nehezítjük meg egymásnak, hogy megtartsuk.
Dillon teljesen összezavarodott.
– Miért tennénk ilyet?
– Az emberek megsérülnek, dühösek lesznek, amikor a dolgok
rosszra fordulnak, és a kapcsolataim mindig zűrzavarosan
végződnek.
Dillon elhatározta, hogy errefelé tereli a beszélgetés irányát, és
eszik még egy kis kenyeret.
– Úgy tűnik, eddig rossz kapcsolataid voltak.
– Lehet, de a közös elem én vagyok. Csak őszintén – ismételte. –
Próbáltam szakmabeliekkel járni, de egy idő után bonyolulttá válik
és szétesik. Próbáltam járni valakivel, aki nem szakmabeli, de
ugyanúgy végződött a dolog.
– Igen, már említetted. – Mivel nem tervezte, hogy aznap még
bármelyikük is autóba üljön, újratöltötte mindkettőjük poharát. –
Nem voltál túl konkrét.
– Oké. Az első. Szerettem. Úgy szerettem, ahogy tizennyolc
évesen szeretni tud valaki. Szédületes volt, káprázatos és korlátok
nélküli. Jó ember volt. Inkább fiú – helyesbített. – Színész… zenés
színházban. Nagyon tehetséges. Kedves, aranyos. Egyik éjjel elkísért
a taxiállomásra, mint mindig, megvárta, amíg elhajtunk, aztán két
férfi megtámadta. Kórházba került.
– Olvastam róla. Főiskolás voltam.
– Isten a megmondhatója, hatalmas sajtót kapott. Szóval akkor
tudod, hogy az én nevemet használták, azért verték eszméletlenre,
mert én fehér voltam, ő meg nem. A családja engem okolt. Hogyan
is hibáztathatnám őket érte?
– Mondjuk, mert nem a te hibád volt?
 – Nem arról szól, hogy kinek a hibája volt. Én voltam az ok, az
ürügy, vagy, a pokolba, csak a MacGuffin.
– Az mi?
– MacGuffin? Az egy cselekményeszköz, és gyakran valami
olyasmi, ami fontosnak tűnik, de nem az.
– De te az vagy – mondta Dillon. – Fontos vagy.
– Annak a két férfinak nem feltétlenül, akik kórházba juttatták
Noah-t. – Felvette a poharát, a bort tanulmányozta, és ahogy átnézett
rajta, azt a ragyogó őszi napot látta Lily lakásának teraszán, New
York csillogó látképével. – Nem tudott megbocsátani nekem. Akkor
nem, és ezzel véget is ért.
– Kemény dolgokon ment keresztül, amit nem érdemelt meg. De
az ég szerelmére, Cate, mit kellett volna megbocsátania?
– MacGuffin. – Fél kezét felemelte, a másikban a bort tartotta.
Belekortyolt. – Alkalmas eszköz arra, hogy egy húszéves táncost
kórházba juttassunk, eladjuk a bulvárlapokat, és felpezsdítsük az
internetet.
– Tévedett, baromira tévedett. – A hirtelen támadt, izzó harag
élesebbé tette a szavait. – És ne mondd, hogy könnyű nekem ezt
mondani. Ez olyan, mintha a boltost hibáztatnám azért, hogy az
apám meghalt, vagy a nőket, akiket apám védelmezett, amikor
lelőtték. Nem az ő hibájuk volt. A pisztolyos férfi tehet a haláláról.
– Igazad van, és mégis. Nem sokkal azelőtt, hogy visszatértem
Big Surbe, összefutottam Noah-val, és rendeztük a dolgot. Hálás
vagyok érte. Sokáig tartott, míg újra akartam valakit, újra megbíztam
valakiben. – Felállt, hogy elvigye a salátát. – Én fogom tálalni a
makarónit, mert sokat adok a külsőségekre. Ez a specialitásom.
– Részemről rendben.
– Szóval. Az egyik unokatestvérem barátja révén ismertem meg a
férfit. Joghallgató, briliáns elme. Határozottan nem szakmabeli,
akikről teljesen lemondtam. Közben is randiztam egyszer vagy
kétszer, de nem volt meg a szikra. – Beszéd közben könnyedén
összekeverte a tésztát a szósszal. – De valahogy nem találtuk a közös
hangot, talán mert nem érdekelte a film, a tévé és semmi, vagy
bármi. Még tévéje sem volt. Amikor nem tanult, olvasott. Sokat.
Főleg ismeretterjesztő műveket. Sokat tudott a művészetről,
galériákba járt. Kifinomult volt, művelt.
– Vettem az adást – mondta Dillon. – Sznob.
– Nem, inkább… – Cate felnevetett. – Végül is, igen. Az volt,
most, hogy így mondod. Mindenesetre úgy hat hétig halogattam vele
a szexet, és úgy tűnt, hajlandó türelmesen várni, kész időt adni
nekem. Amikor végül lefeküdtünk egymással, jó volt.
– Jó – ismételte Dillon halvány gúnnyal.
– Oké, nem énekeltek az angyalok, de jó volt. Nem érdekelte a
nyilvánosság, amikor odakerült a dolog, mert nem is figyelt rá.
Alsóbbrendűnek tartotta. A színészeket sem tartotta nagyra, és ekkor
már szinkronszínészként dolgoztam, de nem zavart.
– És aztán?
– Kérsz rá friss parmezánt? A tiéd.
– Persze.
– És aztán – folytatta Cate sajtreszelés közben. – Körülbelül
három hónapja voltunk együtt, amikor szóba került, hogy
összeköltözünk. Szükségem volt helyre a stúdiómhoz, ami nem
jelentett volna nagy helyet. Ekkor kezdtek rosszra fordulni a dolgok.
Kizárt, hogy én valami ostoba, hangszigetelt szobát alakítsak ki a
lakásában, vagy bármely más lakásban. Egyébként is legfőbb ideje,
hogy feladjam ezt a nevetséges hobbit. Nem mintha szükségem
lenne arra a pénzre. Amikor hevesen tiltakoztam, ahogy azt nyilván
képzeled is, megütött.
– Megütött – ismételte Dillon nagyon halkan.
– Keményen, visszakézből. Csak egyszer, mert többre nem is volt
szükség. Nem estem pánikba – mormolta Cate, ahogy visszagondolt.
– Tudok pánikolni stresszes helyzetekben, de akkor nem. Inkább
olyan volt, mint egy ébresztő. Szóval… – Vállat vont. – Nem
győzött bocsánatot kérni, miközben kisétáltam az ajtón. Szörnyű
napja volt, elvesztette a fejét, szeret, többé nem fog előfordulni. – Az
asztalhoz vitte a friss bazsalikommal és parmezánnal megszórt
makarónit. – Tényleg nem, mert nem kapott több lehetőséget.
Hazamentem, a biztonság kedvéért szelfit készítettem az arcomról.
Ami nagyon is kapóra jött, mert üzeneteket küldött, telefonált, még a
lakásomra is odajött, vagy váratlanul felbukkant, ha elmentem
otthonról.
– Zaklatott.
Cate ismerte a tónusokat, hangmagasságokat, ütemezést, és most
egy másfajta haragot hallott ki a férfi hangjából, mint korábban. Ez
jeges düh volt, és határozottan veszélyesebb, mint a gyors, tüzes
kirobbanás.
– Majdnem. Ahhoz a két nyomozóhoz fordultam, akik Noah
megtámadásának ügyét is vizsgálták. Megmutattam nekik a szelfit,
elmondtam, mi történt, és megkérdeztem, elbeszélgetnének-e vele,
tudnák-e figyelmeztetni. Ha nem, akkor feljelentem. Bevált. –
Felcsavarta a makarónit a villára. – Kóstold meg.
Dillon megtette.
– Értem már, miért ez a specialitásod. Fantasztikus. Nem zaklatott
újra a fickó?
– Nem. De két évvel később, a női zsaru, akiből időközben
hadnagy lett, megkeresett, és elmondta, hogy letartóztatták, mert
megverte a menyasszonyát. Azt akarta, hogy tudjam, és
megkérdezte, hogy szükség esetén tanúskodnék-e. Igent mondtam,
de nagyon örülök, hogy végül nem volt rá szükség. – Evett egy kis
makarónit, és úgy döntött, tényleg fantasztikus. – Ami elvezet
minket a harmadikhoz, s egyben az utolsóhoz, ha hallani akarod.
– De még mennyire.
– Justin Harlowe.
– Igen, arról is olvastam. Jó sok baromságot írtak össze.
– Tényleg baromság volt. Összeillettünk, és jó ideig tartott.
Tehetséges, vicces, határozottan elbűvölő. Sok közös volt bennünk,
és akkoriban a csúcson volt, mert befutott a sorozata. Nem zavarta a
nyilvánosság. Miért is zavarta volna, a fele amúgy is körülötte
forgott. Nem igazán szerette a Catjus nevet, de viccelődött rajta.
Élveztük egymás társaságát. Nem voltam szerelmes belé, de közel
álltam hozzá. Jól éreztem magam vele, és egy ideig az is jó volt,
hogy tudok a szakmáról beszélgetni valakivel. Valakivel, aki megérti
a követelményeket, aki értékeli a szinkronmunkát, mert maga is
csinálta. Aztán… – Vállat vont. – A nézettség csökkent, és a műsor,
amelyet a két évad közt csinált, nem kapott jó visszhangot. Nem
hibáztattam azért, mert szeszélyes… gyilkos dolog ez. Aztán
megtudtam, hogy lefekszik a sorozatbeli társával, és már hónapok
óta tart a viszonyuk.
Miután feltekerte a makarónit, Cate meglengette a villát.
– És amikor szembesítettem a dologgal, még engem okolt. Nem
voltam ott neki, amikor kellett volna, nem támogattam eléggé. Nem
szeretem eléggé a szexet, és különben is, ez csak szex, nem jelent
semmit.
– Ha nem jelent semmit, akkor nem jól csinálod. Dobtad a pasit.
– Igen, de elkövettem azt a hibát, hogy beleegyeztem, titokban
tartom, amíg a sorozattal foglakozik. Nekem nem számított, de neki
igen. Eléggé ahhoz, hogy amikor az anyám tudomást szerzett róla,
rábeszélte, hogy forduljon a sajtóhoz. Előzzön meg, és állítsa azt,
hogy ő dobott engem, mert féltékeny voltam, követelőző, őrült és
így tovább. – Cate felemelte a bort. – Szóval, háromból három.
– Az én szemszögemből nézve nem. Az első srác… Noah, ugye?
Nem a te hibád volt, és nem is az övé. Nem te okoztad, ami vele
történt, ő meg nem tudta kezelni. Elnézem neki, mert fiatal volt, és
úgy tűnik, túl sok volt neki akkoriban. A második gazember? Sok
nőt becsapnak azok a férfiak, akik nőket vernek. Sok férfi el tudja
addig titkolni, amíg szorosabbá nem válik a kötelék. És te
otthagytad, cselekedtél. Jól csináltad. Megint csak nem a te hibád.
Az utolsó fickó? Sokan kötnek ki olyanok mellett, akikről kiderül,
hogy csalók és hazugok. És te megint csak kiléptél a kapcsolatból.
– Csapnivaló a múltam, Dillon.
– Háromból kettőről kiderült, hogy rohadék gazember, és te
otthagytad őket. Azt mondtad, összefutottál a harmadikkal, és
rendeztétek a dolgokat. Ő is rohadék gazember?
– Nem, épp ellenkezőleg.
– Van még ebből?
 – Igen.
– Majd én – mondta Dillon, amikor a lány fel akart állni.
– Fontos a tálalás – jelentette ki Cate, és elvonult, hogy egy
második adagot szedjen a férfinak.
– Akarod hallani az én múltamat?
Cate ránézett, miközben a makarónit készítette. Olyan nyugodtan
és magabiztosan ült a csinos asztalnál.
– Nem kötelező, de természetesen igen.
– Nem megyek bele a részletekbe, mert több mint három nővel
feküdtem le.
Cate megpróbálkozott egy Lily Morrow-féle
szemöldökfelvonással.
– Mennyivel több?
– Ugyan mit jelentenek a számok? Volt, akit én dobtam, volt,
amikor engem dobtak. Volt egy, akivel igazán közel kerültünk
egymáshoz, de sohasem léptem át azt a vonalat, hogy komolyan
beleszeressek. Fontosak voltak nekem, minden egyes lány. Talán én
szúrtam el, talán ők. Többnyire nem működött, és elváltak útjaink.
Sohasem csaltam meg őket, mert az gyenge jellemre vall. Ha valaki
mással akarsz lenni, mondd meg egyenesen, de ne csald meg a
másikat. Sohasem ütöttem meg nőt, és mindenre, ami szent,
remélem, hogy nem bántam velük rosszul, mert vannak más módjai
is annak, hogy fájdalmat okozzunk valakinek, nemcsak az öklünk.
– Vannak.
– Veled is fogok hibákat elkövetni. Ez benne van a pakliban.
Ahogy te is fogsz hibázni.
– Benne van a pakliban – helyeselt Cate, és az asztalhoz vitte a
második adagot.
– De nem bántok senkit, szándékosan nem. Nem igaz – mondta,
miközben feltekerte a makarónit a villára. – Megütöttem már pár
fickót útközben, és az szándékos volt. De megtörténik az ilyen.
Cate emlékezett rá, hogyan rontott be a férfi, amikor meghallotta
a sikolyát. Igen, el tudta képzelni, hogy kiosztott pár ütést útközben.
– Gondolom, igen.
 – Mindegy. Megígérem, mert szükséged van rá, hogy bármi
történik is köztünk, a családunkhoz tartozol. Ez nem változik. És ha
sikerül valaha is leráznod, különösen most, hogy ettem ebből, akkor
is átjövök, hogy Hugh-val lógjak, és udvaroljak Consuelának és
Lilynek.
– Megnyugtatsz, Dillon.
– Az jó. A vacsoraasztalnál.
Cate nevetve dőlt hátra a borával.
– Adok alkalmat arra, hogy felkavarj, de szerintem két adag
makaróni egyenlő egy nagy sétával a parton.
– Átkozottul jó makaróni. Amikor összeházasodunk, elvárom,
hogy hetente egyszer legyen az asztalon.
– Megjegyeztem. Kicsit lehűlt a levegő. Felmegyek egy
pulóverért a sétához. – A séta után a desszertet elfogyaszthatjuk az
ágyban.
– Nekem megfelel ez a beosztás.
– Rögtön jövök.
Amikor a lány felment, Dillon felállt, hogy leszedje az asztalt,
ahogy a hölgyei elvárnák.
Közben Cate-re gondolt és a három férfira, akik esélyt kaptak,
hogy szeressék és becsben tartsák. A három férfira, akik eljátszották
ezt az esélyt.
Ő nem fogja elszúrni. Ad egy kis időt Cate-nek, hogy ezt
megértse.
Ha valaki azért gyilkol, hogy a lánynak szomorúságot, fájdalmat
és gondot okozzon, ha valaki fenyegeti őt, nos, megtalálja a módját,
hogy elintézze. Vigyázni fog Cate-re.
Nem tehet másként.

Az első dolog, amit Michaela észrevett, amikor behozták Sparksot a

kihallgatóba, hogy a férfi semmit sem változott.
Idősebb kiadásban, az igaz, de Sparks megőrizte a filmsztár-
auráját, a középkorú férfi főszereplőhöz illő külsőt. Karakterráncok
húzódtak a szeme sarkában, ősz hajszálak ezüstözték a haját, de
megtalálta a módját, hogy karbantartsa mind az arcát, mint kigyúrt
alakját.
Észrevette, hogy a férfi nincs megbilincselve, mivel nem tartották
veszélyesnek.
Egy fenét nem az, gondolta. A benne élő zsaru nyomban
megérezte a veszélyt, amint a férfi belépett a szobába.
Sparks leült vele szemben, egy kurta biccentéssel tudomásul vette
Red jelenlétét, majd egyenesen Michaela szemébe nézett.
– Nem számítottam egyikőjükre sem.
– Kevés az időnk, szóval térjünk egyenesen a tárgyra. Mi a közös
Frank Denbyben és Charles Scarpettiben?
Sparks összevonta a szemöldökét, töprengő, mégis kissé zavart
arcot vágott.
– Denbyt nyilvánvalóan ismerem, de a másik név nem mozdít
meg bennem semmit. Denby ostoba hiba volt, kolosszális hiba
számomra, de… – Elhallgatott, felemelte az ujját. – Megvan. A
drága és flancos ügyvéd, akit Charlotte fogadott, hogy megmentse.
Nem úgy alakult, ahogy szerette volna, de így nagyon enyhe
büntetést kapott ahhoz képest, hogy a saját gyerekét raboltatta el.
– Mindketten halottak.
– Denbyről hallottam. Mindig is seggfej volt a fickó, és úgy
tudom, idebent sem voltak barátai. Végül leszúrták.
– Kapcsolatba lépett Denbyvel? – Red hangjára Sparks őrá
fordította a figyelmét. – Hogy a régi időkről beszélgessenek?
– A fenébe, dehogy! Maga is tudja, milyen nagy ez a hely. Nem
egy épületben voltunk.
– Tudom, milyen nagy ez a hely, és azt is tudom, hogy van rá
mód.
– Miért akarnék beszélgetni egy seggfejjel? Először nagyon pipa
voltam, szóval igen, ha könnyű lett volna, biztos mondok pár
keresetlen szót neki. Nézze, tettem, amit tettem, nem mentegetőzök,
de ahogy mondtam is, ostoba hiba volt. Denby nagyszájú narkós. Ha
valaki ilyennel lóg idebent, szétrúgják a seggét, vagy még rosszabb
történik vele. Túl kell tenned magad rajta, és életben kell maradnod
ahhoz, hogy kijuss, amikor letelt az időd. Mi történt az ügyvéddel?
– Meggyilkolták.
– Nem értem. Denbyt leszúrják idebent, valami flancos ügyvédet
megölnek odakint. Mi közöm van nekem ehhez?
– Mindketten kapcsolatban álltak Caitlyn Sullivan elrablásával.
Ahogy Buckman seriff is. – Michaela fényképet vett elő a
mappájából, és az asztalra tette. – Felismeri?
Sparks alaposan megnézte a képet, és úgy tűnt, komolyan teszi.
– Nem hiszem. Miért?
– Ő is halott. – Red előrehajolt, és Sparks arcát nézte, miközben a
fotóra bökött. – Akárcsak a barátja, miután megpróbáltak leszorítani
az útról, és szétlőtték a kocsimat.
– Hűha, szentséges Úristen! De megint csak azt kérdezem, mi
közöm nekem ehhez? Ha azt hiszik, hogy ez az egész a
gyerekrablásra vezethető vissza, annak semmi értelme. Nagyon sok
idő telt el azóta.
– Hallotta valaha azt a mondást, hogy a bosszú hidegen tálalva a
legjobb? – kérdezte Michaela.
A férfi szélesen elmosolyodott.
– A magam részéről a meleg ételeket kedvelem. – A mosolya
elhalványult, a szeme elkerekedett. – Jézusom, azt hiszik, Charlotte
műve, ő fogad bérgyilkosokat? Azt hiszik, rám pályázik?
Michaela nem titkolt gúnyos mosollyal dőlt hátra.
– Megfenyegette bárki is?
– Mostanában nem. Nézzék, meghúzom magam. Nem vagyok
Frank Denby. A könyvtárban dolgozom, teszem a dolgom, távol
tartom magam a zűröktől. Kicsit edzősködöm a tornateremben.
Maradj nyugton, ne okozz bajt, maradj ki belőle, és akkor túléled.
Azt mondanám, hogy Charlotte-nak volt egy rossz időszaka, de
ismét filmet forgat, igaz? És feleségül ment valami gazdag pasihoz.
Ahhoz a hamburgereshez.
– Nagyon tájékozott – jegyezte meg Red.
 – Tévézhetünk idebent. Fogalmam sincs, miért akarna
bármelyikünkön is bosszút állni valamiért, ami az ő kibaszott ötlete
volt, bármit mondott is, hogy enyhébb ítéletet sírjon ki magának.
– De maga nem úszta meg enyhe ítélettel, ugye?
Sparks újra Redre nézett.
– Nem. Beleszerettem a ribancba, oké? Hibát hibára halmoztam.
Levett a lábamról, azt terveztem, hogy megszököm vele meg egy
nagy halom pénzzel. Most fizetek érte. Az utolsó dolog, amit akarok,
hogy visszakerüljek oda.
– Denby elszúrta a dolgot, Scarpetti segített Charlotte-nak, hogy
pár évvel megússza. Buckman seriff gondoskodott róla, hogy oda
kerüljön, ahol most van.
Sparks úgy dőlt hátra a széken, mintha a döbbenet lökte volna
oda.
– Azt hiszik, benne vagyok? A rohadt életbe, biztos csak
viccelnek. Itt vagyok bent, itt ülök egy szigorúan őrzött börtönben,
az ég szerelmére!
– Akárcsak Denby.
– Az igaz. – Sparks hirtelen előrehajolt. – És azt hiszik, nem
kérdeztek ki vele kapcsolatban – háborgott. – Nem derítették ki, hol
voltam, amikor történt? Nem gyilkolok, még seggfejeket sem. Nem
ismerem ezt a balfaszt – lökte vissza a képet az asztalon át Sparks. –
Az ügyvédnek semmi köze sem volt hozzám. Azért gyanúsítanak,
mert egyszer ostobaságot követtem el egy nő miatt.
– Az ügyvéd segített Charlotte-nak olyan vallomást összehozni,
ami alapján maga lett a főbűnös – mutatott rá Red.
– Igen, ez igaz. Azt akarja mondani, hogy akkor nem húsz évet
kaptam volna? Baromság. Charlotte kevéssel megúszta, de én
mindenképp ennyit ültem volna. Szóval nem érdekel.
Mintha csalódottságában tenné, Sparks az égnek emelte a kezét,
aztán a hajába túrt.
– Figyeljenek, a rohadt életbe, kevesebb mint egy évem van a
feltételes szabadlábra helyezésig. Van ügyvédem, aki azon dolgozik,
hogy megkapjam. Egy év múlva kint lehetek. Odakint. Semmi sem
lehet értékesebb számomra. Kizárt dolog, hogy olyat tegyek, amivel
ezt elszúrhatom. Különben is, hogy a fenébe tehetném? Mi vagyok
én, valami kibaszott Harry Potter?
– Nem kell varázslónak lenni ahhoz, hogy egy rab megkéselje a
másikat. Szívesség a szívességért. Sok kapcsolata van idebent,
Sparks.
– Így igaz. A kapcsolatok segítenek elkerülni a gyengélkedőt, a
magánzárkát, az istenverte hullaházat. Könyveket rendezek. Segítek
néhány fegyencnek, aki a nevét is alig tudja leírni, hogy levelet
küldjön a családjának odakint. Segítek edzeni a tornateremben.
Denby a múltam, és idebent jobb, ha a jelenben él az ember.
Gondolják ezt át. – Rájuk szegezte az ujját. – Semmi közöm ehhez
az egészhez, egy rohadt hordóban ülök. Vigyáznom kell az irhámra,
amíg ki nem kerülök innen. Zokszó nélkül letölti az idejét az ember,
és még az sem elég. Sohasem elég. – Az ajtónál álló őrre nézett. –
Vissza akarok menni. Végeztem itt. Vissza akarok menni.
Michaela visszacsúsztatta a fotót a mappába, miközben az őr
kivezette Sparksot.
– Jó a fickó.
– Az.
– Nehéz vitába szállni azzal, amit mondott.
– Van értelme, az utolsó szóig megállja a helyét. – Red felállt,
megmasszírozta sérült karját. – És hazudik a rohadék, mint a
vízfolyás.
– Aha, hazudik, mintha könyvből olvasná.
 NEGYEDIK RÉSZ

SZERELEM, SÖTÉT ÉS FÉNYES

Szerelmet kérni jó, de kapni még jobb.

– WILLIAM SHAKESPEARE
(Radnóti Miklós és Rónai György fordítása)

A szerelem vak.
– GEOFFREY CHAUCER
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Az április májusba fordult, és a világ megtelt pipacsokkal.

Narancssárgán és tűzvörösen ringatóztak a meleg szellőben,
takaróként borítva a hegyoldalt, színorgiába fojtva a mezőket.
Csillagfürtök bújtak elő elegáns bájt adva a színkavalkádhoz, és
orgonaillat édesítette a levegőt.
A reggelek köddel köszöntek be, amely néha olyan sűrű volt,
hogy függönyt vont világ köré, amíg a nap sugaraival át nem törte,
fel nem szárította, ragyogóvá varázsolva a világot.
Cate kitárta az összes ablakot, az ablakpárkány cserepeiben
fűszernövények zöldelltek, amelyeket Julia felügyelete alatt ültetett,
a teraszra kitett egy kisasztalt, hogy ott élvezze a délutáni napsütést,
amikor pihenőt tart.
Nézte, hogyan virágzik a kert körülötte, hogyan nő a gabona a
farmon. Az erdő, ahol valaha a fény felé rohant, buja és zöld lett.
Természetesen jöttek a turisták, és a forgalom az egyes főúton
bedugult, mint egy eltömődött lefolyó. De meg kellett fizetni a
szépség árát.
A békés, virágzó tavaszon kezdett elfordulni Michaela
elméletétől. Véletlenek történnek, és egyébként is régi és
bizonytalan a kapcsolat. A lopott autó második áldozatáról kiderült,
hogy az első unokatestvére, és egyiküknek sem volt senki mással
kapcsolata.
Van otthona. Van munkája. Van egy férfi az életében, aki
boldoggá teszi. Miért keresne árnyakat, amikor állhat a fényben is?
Egy újabb hangoskönyvvel a tarsolyában a délelőttöt a fülkében
töltötte, míg el nem jött a dél.
Ideje sétálni egyet, kitisztítani a fejét, pihenőt adni a torkának.
Elhatározta, hogy felmegy a nagyházba, békésen elüldögél az egyik
padon a futórózsával és hihetetlenül kék iszalaggal benőtt fallal
körülvett kertben, a szép virágok közt.
Megdézsmálhatná Consuela szuper limonádéját.
Egy óra szünet, határozta el, miközben elhagyta a házat. Aztán
újabb két óra a fülkében. Három, ha úgy érzi, hogy képes rá.
Rengeteg ideje marad rendbe hozni magát, mielőtt áthajt a farmra.
A Dillonnal, a hölgyeivel és Reddel elköltött vacsora heti
rituálévá és élvezetté vált. És az éjszakát Dillonnál tölti. Ha sikerül
kicsit korábban odaérni, talán elkaphatja, ahogy a lovakkal dolgozik.
Imádta nézni, amikor a férfi a lovakkal dolgozott.
Elért az emelkedő tetejére, megállt, és csak nézte, ahogy
Consuela kisiet a házból a Lexus SUV mellett álló nő felé, aki egy
kisbabát tartott a csípőjén.
– Darlie!
Futásnak eredt, hogy Consuelát alig megelőzve átölelje barátnőjét
és a kisfiút.
– A legjobb meglepetés. Hadd lássam ezt a kislegényt. Ó, helló,
csini fiú!
A gyerek az anyja vállára hajtotta a fejét, és szélesen
elmosolyodott.
– Kutya – mondta a plüssállatot markolva. – Enyém!
– És majdnem olyan csini, mint te. Milyen nagy már!
– Tud járni. F-futni.
Cate hallotta, hogy Darlie hangja megremeg, és amikor ránézett,
látta a szemében gyűlő könnyeket.
– Nem tudtam, hová mehetnék.
Cate nem kérdezősködött, most nem.
– Jó helyre jöttél.
– Gyere hozzám, kicsim, gyere Consuelához. Adhatok neki s-ü-t-
i-t?
– Persze, megérdemli.
– Kérsz egy sütit, mi pequeño hombre? Gyere Consuelával.
– Tii! – nyújtotta felé a karját Luke.
– Valószínűleg tisztába kell tenni. Hadd…
 – Nem, nem, anyuka, add csak ide a táskát meg a kicsit. Consuela
majd mindenről gondoskodik. Így ni. Cseréljük ki a pelust, és
együnk egy sütit. Minden rendben lesz, majd meglátod. Már most is
minden rendben van.
– Olyan barátságos! – mondta Darlie, amikor a kisfiú boldogan
csacsogva hagyta, hogy Consuela bevigye a házba. – Még sohasem
találkozott idegennel. Jaj, Cate, minden olyan szörnyű!
Az eddig visszafojtott könnyek kicsordultak, és Cate újra átölelte
barátnőjét.
– Majd rendbe hozzuk. Mindent rendbe hozunk. Los Angelestől
vezettél idáig?
Darlie bólintott, letörölte a sötét szemüveg alatt csordogáló
könnyeket.
– A múlt éjjel indultam. Luke az út nagy részét átaludta. Én
csak…
– Leülünk, iszunk egy kis limonádét, és elmesélsz mindent.
– Itt maradhatunk néhány napig? Telefonálnom kellett volna
előbb – folytatta, miközben Cate a konyhai terasz felé kísérte. – De
csak arra tudtam gondolni, hogy ideérjek. Csak el akartam jutni ide.
– Addig maradsz, ameddig akarsz, ameddig szükséged van rá.
– Gyönyörű itt. Tudom, hogy te is mondtad, de ez több, mint
amilyennek képzeltem. És távol van mindentől, elszigetelt. Most
pont egy távoli, elszigetelt helyre van szükségem. Ó, olyan, mint egy
híd.
Cate felnézett.
– Ügyes kivitelezés, a szintek, a kapcsolatok. Olyan, mint egy
falu egy ház belsejében. Ülj le, fújd ki magad. Rögtön visszajövök.
Darlie-t a pergolára futtatott lilaakác alatt hagyva besietett a
konyhába.
Tökéletes, gondolta, amikor megtalálta a kancsó limonádét.
Hallotta, hogy Consuela megnevetteti a kisfiút a saját lakrészében.
Igen, Consuela majd gondoskodik mindenről.
Ahogy ő is.
 Fogta a tálcát, a kancsót és poharakat, nem feledkezett meg a
papír zsebkendőről sem, és az egészet kivitte.
– Fogadjunk, még nem is ettél.
– Most nem is tudnék, de kösz.
– Majd később bekapunk valamit. A kicsi miatt ne aggódj.
Consuela vigyáz rá. – Kitöltötte a limonádét, leült. – Mondd el!
– Dawsonnak viszonya van a dadussal… és ez mennyire
közhelyes már! – Gyors mozdulattal elvett egy papír zsebkendőt. –
De nemcsak viszonya van, a nő terhes is tőle, és Dawson azt állítja,
hogy őt szereti.
– Szukin szin! – Az orosz kurafi illett leginkább Dawsonra. –
Inkább bort kellett volna hoznom.
Darlie könnyes nevetéssel még több zsebkendőt vett magának.
– Később, feltétlenül. Tegnap tudtam meg. Mindent bevallott,
mert a pletyka már szárnyra kapott, és előbb-utóbb hozzám is eljutott
volna. Reméli, hogy megértem. Annyira sajnálja, de a szívének nem
parancsolhat.
Újabb papír zsebkendők végzik nedvesen, gombóccá gyűrve.
– A rohadék!
– Annyira sajnálom, Darlie!
– Az otthonunkban feküdt le vele, Cate, úgy, hogy a fiunk ott
aludt a bölcsőjében. Miközben én forgattam. A nő szabadnapján.
Luke alig egyéves, és ő egy másik nőt ejtett teherbe. Feleségül akarja
venni.
– Segít vagy fáj, ha azt mondom, szerintem megérdemlik
egymást?
– Segít, mert én is így gondolom. Hogy lehet az, hogy fogalmam
sem volt róla, Cate? Hogyan lehetséges, hogy nem láttam, ami az
orrom előtt zajlik? Hogyan engedhettem meg, hogy az életem egy
rohadt, sablonos filmmé változzon?
– Egyetlen percig se hibáztasd magad! Bíztál benne, bíztál
bennük, mindkettőjükben… és miért is ne tetted volna? Ők pedig
kihasználták ezt. Szerelem. Az ám, a valagam, Darlie. Nem érdekel,
ha ők Trisztán és Izolda… és azt sem bánom, ha ugyanaz a sors jut
nekik osztályrészül. Mindketten hazugok és csalók. Erre nincs
mentség.
– Nem csoda, hogy hozzád jöttem. – Darlie fél kezével az arcát
törölte le, míg a másikkal megfogta Cate kezét. – Az összes hely
közül, ahová mehettem, és az összes ember közül, akihez
fordulhattam volna, te voltál az első és egyetlen, akit akartam.
– Melletted állok a végsőkig. Itt biztonságban vagytok Luke-kal.
Senki sem fogja megtudni, hogy itt vagy, amíg nem akarod.
– Cate. – Darlie hangja elcsuklott. – Azt mondta, nekem adja
Luke teljes felügyeleti jogát. – Újra eleredtek a könnyei. Még több
zsebkendő fogyott. – Azt mondta, szerinte ez így tisztességes,
mintha a gyerekünk alku tárgya lehetne. Ha gyorsan, minden hűhó
nélkül elválok tőle, nem dobom fel őt a sajtónak, akkor enyém lehet
a teljes felügyeleti jog. Neki úgyis lesz másik gyereke.
Cate tudta, milyen érzés, ha eldobja a szülő, és noha forrt a vére,
majd megszakadt a szíve.
– Figyelj! Bárki, aki erre képes, nem érdemli meg, hogy sírj
miatta.
– Akkor miért sírsz te is?
– Ezek a harag könnyei. Mellkast ki, Darlie. A fenébe is, ki a
mellett, és fogadd el azt az ajánlatot. Fogadd el most rögtön, élj a
lehetőséggel. Mert nem érdemel meg téged, és rohadtul nem érdemli
meg azt a gyönyörű kisfiút.
– Azt hittem, szeret – mormolta Darlie. – Talán szeretett is egy
kis ideig. Azt hittem, találtam valakit, akivel leélhetem az életem,
akivel új életet teremthetek. Most ez is csak egy újabb rossz
hollywoodi sztori.
– Túléled. Elvégre ezt tesszük, nem? Hívtál ügyvédet?
– Idefelé az úton. – Darlie nagyot sóhajtva megtörölte az arcát. –
Mert igazad van abban, hogy élnem kell a lehetőséggel, és el kell
fogadnom az ajánlatot. Írásban akarom látni… vérrel rögzítve, az ő
vérével, és utána övé lehet, amit csak akar. Most egyedül csak Luke
számít.
 – Így igaz. Most szerzünk valami ennivalót neked és Luke-nak,
utána átmegyünk hozzám, és berendezkedünk. Számíthatsz rá, hogy
nagy csatát vívunk Consuelával Luke-ért. Amibe a nagyapám is
beszáll, amikor visszajön. Néhány napot még New Yorkban tölt.
– Életem végéig az adósod leszek.
– A barátok nem tartoznak egymásnak. Várj csak, amíg átviszlek
benneteket megnézni a farmot.
– És a szuperszexi farmert. Jaj, Cate, nagyon útban leszünk neki!
– Egyáltalán nem. Meg fogod kedvelni, és a családját is. Luke
pedig megőrül majd az állatokért. Tudom, hogy szereti a kutyákat.
Azt mondtad, a kutya volt az első szava. Dillonnak két tündéri
kutyája is van.
– Azt terveztük… azt terveztem, hogy szerzek neki egy kiskutyát.
Kezdtem is kutyakölyköket nézegetni.
– Nos, kipróbálhatja magát Dillon Starkjával és Natashájával.
Most azonban megebédelünk. És iszunk egy kis bort hozzá.
– A fenébe, nem pakoltam be etetőszéket és bölcsőt!
– Garantálom, hogy lesz a házban, és bármi más is, ami kellhet. A
Sullivaneknél mindig van néhány kisbaba.
Délutánra elhelyezte Darlie-t és a kisfiút a hegyekre néző
hálószobában, amelyhez egy Jack & Jill kialakítású fürdőszoba is
tartozott.
Volt egy etetőszék a konyhában, egy szatyor játék a nappaliban,
és az emeleten egy alvó anya és gyermeke, akikre nagyon is ráfért
már a pihenés.
Cate felhívta Dillont.
– Szia, szépségem.
– Valaki jó hangulatban van.
– Nagyszerű napom volt.
– Nekem pedig zsúfolt. Itt van a barátnőm… a legjobb barátnőm.
– Tényleg? Az Darlie Maddigan, ugye?
– Igen. Figyelj arra, amit mondok. Barátra volt szüksége. A
házasságát épp most húzta le a klotyón, ezért idejött a kisfiával.
Elmesélem a részleteket is, ha megengedi.
 – Értem.
– Szóval, ma este nem tudok átmenni.
– Ne aggódj miatta. Segíthetek?
– Ami azt illeti, szerintem igen. Amikor Darlie jobban lesz,
szeretném átvinni őket hozzád. A kisfiú körülbelül tizennégy
hónapos, és nagyon szereti az állatokat.
– Van néhány ilyenünk.
– A kutyák a nagy szerelem. És arra gondoltam, hogy a hölgyeid
is jót tennének Darlie-nak. Tudod, a női lélek.
– Tudod, hogy bármikor hozhatod őket.
– A kissrác nagyon mozgékony – figyelmeztette Cate a férfit.
– Fogadok, ki tudjuk fárasztani. Hiányozni fogsz ma este.
– Te is nekem.
Tényleg hiányozni fog neki a férfi, döbbent rá Cate.
Hozzászokott, hogy szinte mindennap látja, hogy majdnem minden
este vele alszik.
Az üvegfal felé fordulva kinézett. Életének ebben a szakaszában
még nem állt készen rá, hogy túlnézzen az aznapon vagy a
másnapon. De kezdte látni, hogy lehetséges, de tényleg csak
lehetséges, az élete is úgy hullámzik, mint a tenger… talán bele az
örökkévalóságba.

Sparks kidolgozta az időzítést, és a moziestet választotta. Azaz a

közös filmnézést. A nagy szökés nyert. Ismét.
Sparks le sem szarta.
Mi érdekelte? Egy jó csapat fegyenc és őr egy helyen.
Nem lesz könnyű megtenni, amit tennie kell.
A zsaruk adták neki az ötletet, s minél többet játszott a
gondolattal, annál tökéletesebbnek tűnt.
Már panaszkodott Jessicának a rendőri zaklatás miatt, és rávette –
de milyen kurva könnyen –, hogy azt is keresztülvigye, és csatolja a
szabadlábra helyezési kérelméhez. Talán sikerül előbb kijutnia.
 Lehet, hogy az ügyfele veszélyben van. A rendőrség ez irányban
vizsgálódik. Nincs biztonságban a börtönben, bla-bla-bla.
A ma este ezt lezsírozza.
Úgy tervezte, hogy megvárja a film végét, és amíg mindenki
kimegy a teremből, de aztán rájött, hogy közben talán inába száll a
bátorsága.
Most vagy soha, határozta el.
Tudta, hová célozzon, elvégre személyi edző, és a kést az
oldalába szúrta, a háta felé, valamivel a dereka fölött.
Előrebotladozott pár lépést. A rohadt életbe, de fájt! Valaki
oldalba könyökölte, valaki meglökte. Sikerült a kés nyelét úgy
markolnia, mintha ki akarná rántani. Térdre rogyott.
Vér, gondolta. Sok vér. Az ő vére.
A vért látva a rabok hátrahőköltek, az őrök előrenyomultak.
Ez volt az igazi moziest.

Egy kisbaba sok mindent megváltoztat, döbbent rá Cate.

Megváltoztatta a barátnőjét. Tanúja volt, hogy Darlie mennyire Luke
szükségleteire, vágyaira, boldogságára összpontosít.
Az ölelésekre, a játékidőre, az etetésekre.
– Jó anyuka vagy, Darlie.
– Az szeretnék lenni. Próbálok az lenni.
– Jó anyuka vagy. Boldog, egészséges, elbűvölő kisfiad van.
Barátságos másokkal, mert hagyod, hogy az legyen.
Darlie Luke kezét fogva a kisfiú totyogásához igazította a lépteit,
ahogy Cate autója felé mentek.
Luke puha, tengerészkék kalapot viselt, piros Nike-cipőt,
tengerészkék rövidnadrágot, és egy pólót, amely vadnak
nyilvánította őt.
– Az első néhány hónapban otthon maradtam vele, még úgy is,
hogy volt dadusunk. Aztán mindkettőjüket magammal vittem a
forgatásra, hogy tudjam szoptatni és lássam. Utána Dawsonnak volt
egy kis szabadideje a két forgatás közt, ezért rábíztam, mert úgy
véltem, alkalmat kell adnom neki és Luke-nak, hogy együtt legyenek
anélkül, hogy a nyakukon ülnék. Nem túl jól végződött a dolog.
– Ne hibáztasd magad.
– Nem is. – Amikor megrázta a fejét, hosszú, szőke lófarka csak
úgy röpködött. – Már egy kicsit sem. Pár hónapja elválasztottam,
mert úgy éreztem, készen áll. Odáig van a csőrös pohárért, és már
jár. Biztos vagy benne, hogy át akarsz vinni minket? Maradhatunk itt
is.
– Nem megyünk át, ha nem állsz készen.
– Nem erről van szó.
Amikor a kocsihoz értek, Cate segített a kicsivel, a pelenkás
táskával, a gyereküléssel.
– Tudom, hogy azt az időt, amelyet ránk szántál, Dillonnal
töltötted volna. Nem akarok bekavarni a délutánba, amikor vele
vagy.
– Neked kell bekötnöd Luke-ot az autóba, nem biztos, hogy én jól
csinálnám. Dillon farmer, Darlie, és amíg nem láttam a saját
szememmel, fogalmam sem volt, hogy az mennyi munkát jelent.
Mindennap. Ma szakít ránk valamennyi időt, de te is látni fogod,
mennyi ott a munka. És az anyja meg a nagyanyja? Azok a nők
fáradhatatlanok. Nem tudom, hogy csinálják. Kicsit kényeztetjük
őket. Élvezni fogják, hogy a babával foglalkozhatnak.
– Én is élvezem. – Gondosan becsatolta a kisfiút és imádott
kutyáját. – Komolyan. Azt hiszem, neki köszönhetem, hogy
megmaradt a józan eszem, sőt az életem.
Beült az anyósülésre, és megvárta, amíg Cate is beül a volán
mögé.
– Beszéltem az ügyvédemmel, épp mielőtt elindultunk.
– És?
– Dawson aláírta a felügyeleti papírokat. Csak így, Cate, mintha
semmiség lenne. Az ügyvédem azt mondta, hogy Dawson ügyvédje
nem volt boldog, de Dawsont nem érdekelte. Szóval benyújtom a
válási papírokat a szokásos kibékíthetetlen ellentétek indoklással, és
ezzel vége is. Kivéve a médiavihart.
 – Nem zaklathatnak, ha nem tudják, hol vagy. – Elhajtott az első
kapuig, megállt, megvárta, míg kinyílik, továbbhajtott. – És tudod
mit? Minél inkább a helyes utat választod, annál keményebben
bánnak majd vele és a csalfa ringyó dadusával.
Darlie immár könnyek nélkül, mosolyogva nézett rá.
– Gondoltam rá.
– Persze hogy gondoltál. Különben hogyan is lehetnénk
barátnők? A forgalom szívás, de nincs messze.
– Cate, az elmúlt néhány nap… neked is köszönhetem, hogy
megőriztem a józan eszem.
– Az biztos, hogy te is megmentetted az enyémet, többször is,
annak idején.
– Nem sokat beszéltem róla. Charlotte Dupont-ról. Nem voltam
biztos benne, hogy hallani akarod-e, vagy csak felzaklat. Más a
véleményem, mióta itt vagyok.
– Miben más?
– Tartottuk a kapcsolatot, néha még személyesen is sikerült
találkoznunk, de többnyire üzeneteket, e-maileket írtunk egymásnak,
videón csevegtünk. Elég volt néhány napot eltöltenem itt, hogy
lássam, jobban érzed magad, boldogabb vagy. Azt mondom, jól
néztél ki New Yorkban, amikor találkoztunk, és kicsit aggódtam,
hogy visszajössz ide. De nem kellett volna. Itt sokkal jobban nézel
ki. A fenébe, csodálatos házad van, király stúdiód, és egy farmerral
szexelsz. Miért ne néznél ki jobban?
– Szeretek itt lenni.
– Látszik. Szóval… szeretnél Charlotte Dupont-ról hallani?
– Biztos vagyok benne, hogy a családom cenzúrázza, amit hall,
amit tud, szóval szívesen hallanám a cenzúrázatlan változatot.
– Jó, mert úgy akarom elmondani. A nő kész vicc. Csak azért kap
munkát, mert a szenilis, pofátlanul gazdag férje megveszi neki. Az a
pletyka járja, és én hiszek neki, hogy fizetnek azokért a kritikákért,
amelyekben nem húzzák le. Ha nem fizetnek, mindig megteszik. És
olyan sok plasztikai műtéte volt, hogy már abban sem vagyok biztos,
mennyi eredeti van benne.
 Cate önkéntelenül is felkacagott.
– Tényleg?
– Valaki… bárcsak én lettem volna, azt mondta róla, úgy néz ki,
mint Barbie baba. Hideg, de alapos. Néhányszor láttam személyesen
is. Vörös szőnyeges rendezvényen vagy étteremben. Én mondom,
nem tudja, mikor kell abbahagyni a kés alá fekvést, az injekciókat,
bármit is csinál.
– Talán a végén olyan arcot kapsz, amilyet megérdemelsz.
– Na, akkor ő azt kapta, amit megérdemelt. – Hátrafordult, és
grimaszolt Luke-nak, megnevettetve vele a kisfiút. – Egyszer próbált
beszélni velem valamelyik rendezvényen. Odajött hozzám azzal az
arccal, gyémántok borították a műmellét, és igyekezett rávenni, hogy
szóljak néhány jó szót az érdekében nálad. Érzelgős történet.
– Sajnálom.
– Felejtsd el. Mondtam neki, hogy kopjon le. Csak így: Menjen a
picsába!, és otthagytam. Jó érzés volt.
– Szeretlek, Darlie.
– Én is téged. Talán vennem kellene idefent egy házat.
Menedéknek.
– Van már helyed idefent.
Darlie megszorította Cate kezét.
– Van, ugye?
Cate lekanyarodott a főútról, rá a farmhoz vezető, hepehupás útra.
– Micsoda út!
– Ez farm.
– Családi farm. Fogadok, hogy aranyos. Alig várom, hogy
láthassam, hogyan reagál Luke az állatokra. És hogyan segítesz a
sajt- és vajkészítésnél. Szédületes! Szeretnék… Ez nem aranyos –
nyögte Darlie, amikor a szeme elé tárult a ház, a legelők, a pajták, a
hegyoldalban legelésző juhok és kecskék. – Ez egyszerűen…
lenyűgöző.
– Tényleg az.
– Azt hittem, egy családi farm kicsi és aranyos. Ez viszont…
Nézd, tehenek. Micsoda látvány! Luke, nézd a teheneket!
 De a kisfiú éppen nagyon fontos beszélgetést folytatott a
kutyájával.
– Ó! – markolta meg Darlie Cate karját. – Ő a farmer? Mondd,
hogy ő a farmered! A lovon, azzal a kalappal és testtel. De milyen
pompás testtel!
– Igen, ő Dillon. Biztos a kerítést ellenőrzi.
– Kutyák vannak vele. Luke, kutyák!
A kisfiú felnézett a varázsszóra, ide-oda forgatta a fejét, majd
felsikított, és türelmetlenül ugrálni kezdett.
– Ki, ki, ki!
– Naná, hogy ki.
Darlie nyomban kiugrott, hogy kiszabadítsa Luke-ot, amint Cate
leállította az autót.
– Tehenek, kicsim, lovak és birkák.
– Kutya!
A kisfiú tekergőzve próbált kiszabadulni, amikor a kutyák
odarohantak.
– Nem fogják bántani – kiáltott oda nekik Dillon. – Szeretik a
gyerekeket.
Darlie Luke-kal a karjában óvatosan leguggolt, és érezte fia
örömét, amikor a kutyák megszaglászták, nyalogatták. Luke
kiszabadult, ott helyben lecsüccsent a fenekére, és boldogan
kacagott, ahogy a kutyák a farkukat csóválták.
– Kutya! – kiáltotta, és mindent elkövetett, hogy magához ölelje
őket.
– Na, most már a mennyekben vannak. – Dillon leszállt a lóról, és
a kantárt az egyik kerítésoszlopra dobta. Egyenesen Cate-hez ment,
felkapta a földről, és megcsókolta. – Hiányoztál. Bocs – mondta
Darlie-nak.
– Ne kérj bocsánatot. Csináld újra.
– Boldogan. – Miután engedelmeskedett, letette Cate-et a földre.
– Máris kedvelem a barátodat. Dillon Cooper – nyújtott kezet,
miután lehúzta a munkáskesztyűjét.
– Darlie, és ő Luke. A kutya volt az első szava.
 – Az jó szó. – Dillon könnyedén leguggolt. – Hogy vagy,
nagyfiú?
– Kutya – felelte Luke színtiszta imádattal a hangjában.
Észrevette Dillon lovát, és elkerekedett a szeme. – Kutya! –
sikkantotta, és feltápászkodott.
– Próbáljuk meg ezt.
Dillon felkapta a fiút, és a lóhoz ment vele.
– Itt simogasd – irányította a kisfiú kezét a ló nyakán.
Darlie Cate-re nézett. A kezét a szívére fektette, és a szemét
forgatta.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Darlie nem tudott hozzászokni Cate házának üvegfalához. Luke

imádta, amit a kis, maszatos ujj- és szájlenyomatok is bizonyítottak,
amelyeket rendszeresen rajta hagyott.
Értékelte a csodát, amit a házba hozott, de úgy érezte, kirakatban
van, legyen az egyirányú üveg, vagy sem. Tudta, Cate-nek a
szabadságot jelenti.
Ahogy a nyitott ablakok is szabadságot és tengerillatú szellőt
kínáltak. Los Angelesben Darlie még a falak és kapuk mögött sem
hagyta volna nyitva az ablakokat éjszakára, és az ajtókat is kulcsra
zárta.
Látva Cate életét itt, osztozva rajta pár napig rájött, hogy
barátnője helyesen döntött, amikor más utat választott.
És most, gondolta Darlie, neki is döntenie kell, merre induljon.
Melyik ösvényt válassza? Melyik ösvényt, amikor először, utoljára
és mindig Luke-ra kell gondolnia.
Egész életében színésznő volt, szóval jól ismerte az utat, az
akadályokat, a trükkös kanyarokat. Képes-e… kellene-e ezt neki
egyedülálló anyaként irányítania?
Szóval mialatt a fia újra végigütögette a zenélő kocka minden
oldalát, és Cate bezárkózott a fülkébe dolgozni, Darlie beszélt az
ügynökével.
És az ügyvédjével.
Valamint az üzleti menedzserével.
A beszélgetések közt más játékokkal vonta el Luke figyelmét,
beültette az etetőszékbe tízóraizni. Feltakarította az étel után maradt
morzsákat, és eltűnődött, hogyan sikerül a nőknek egynél több
gyerekkel boldogulniuk.
 Hálásan, hogy pihentetheti a lábát, elnyúlt Luke mellett a padlón,
hogy játsszon vele, és miközben építőkockáznak, átgondolja a
lehetőségeit… és figyelje a fiát.
Már ki tudta mondani, hogy papa, a mamával együtt, azt, hogy
szia, pápá, enyém, nem, ki, fel, Cate és természetesen azt, hogy
kutya. A farmon tett látogatás óta a szókincse kibővült a tehén és a ló
szóval. Ezeket mind tisztán ejtette ki a sok csacsogás, gügyögés és
fél szó között, amelyet Darlie megtanult lefordítani.
De egyszer sem mondta ki a papa szót, amióta Big Surbe jöttek.
A kisbabák ilyen gyorsan felejtenének, vagy sohasem kötődött
igazán az apjához? Hogyan lehetséges, hogy Dawson nem érzi
ugyanazt, amit ő, azt a mindent elsöprő szeretetet a csoda iránt,
amelyet ketten együtt hoztak létre?
– Nem mondja, és kész.
– Mama!
Miután újra magára vonta az anyja figyelmét, Luke ledöntötte az
alacsony építőkocka-tornyot, és nagyot kacagott.
– Jól tetted, kicsikém. Leromboljuk, és újra felépítjük.
Egyszerűen újra felépítjük, és ezúttal jobb lesz. – Elővette a
telefonját, és ismét felhívta az ügynökét. – Kösd meg azt a
szerződést.
Elszántan és kicsit félve is visszatért a toronyépítéshez, amíg a
kopogás ki nem zökkentette.
Mielőtt felállhatott volna, kinyílt az ajtó. A szíve riadtan
megdobbant, aztán újra megnyugodott, amikor látta, hogy Dillon lép
be egy bevásárlószatyorral.
Stark és Natasha jelent meg, és egyenesen a visító, nevető Luke
felé szaladtak.
– Bocs, árut hoztam.
– Gyere be. Feldobtad a fiam napját – tette hozzá, és mosolyogva
nézte a padlón hempergőző, boldog kisfiú- és szőrgomolyagot.
– Nos, úgy vélték, itt az ideje egy újabb látogatásnak.
– Jó látni mindhármótokat. Cate dolgozik.
 – Általában ilyenkor szokott, szóval csak bedobom a rendelését,
ha a fülkében van.
– Átveszem. Mit hoztál?
– Többnyire tejterméket. A hölgyeim küldtek sütit a fiadnak.
Teljesen elbűvölte őket.
Luke odatotyogott Dillonhoz, és felemelte a karját.
– Fel!
– Szeretnéd, ha felvennélek?
Dillon átadta a szatyrot Darlie-nak, felvette Luke-ot, és
néhányszor a magasba dobta, mire a kisfiú önfeledten kacagott.
Darlie-nak kicsit megfájdult a szíve látva, hogy egy férfi milyen
könnyed természetességgel játszik az ő kicsi fiával.
– Jól bánsz a gyerekekkel.
– Nem nehéz.
– Van, akinek igen.
S mivel ettől még jobban fájt a szíve, a régi mantrát ismételgette:
mellet ki.
– Cate-tel is jól bánsz.
– Nem nehéz – ismételte Dillon, és újra feldobta Luke-ot. Darlie a
pulthoz sétált, hogy kipakolja a szatyrot.
– Nem, ha szereted.
Mivel Luke lekéredzkedett, Dillon letette a kutyákhoz, aztán a
szétszórt játékokat ügyesen kikerülve ő is a pulthoz ment.
– A legkönnyebb dolog, amit valaha tettem. Gondolom, nem
árulod el, ő milyen közel áll ahhoz, hogy így érezzen.
– Barátnőjeként annyit mondhatok, hogy egy csomó kérdést
kipipáltam veled kapcsolatban. El kellene jönnöd vacsorára ma este.
– Kellene?
– Igen. Cate majd kitalál valamit, én meg keverek-kavarok.
Szeletelésben és aprításban középszerű vagyok, de kavarni, mixelni
remekül tudok. – Azon tűnődve, hová tegye a tojást, a sajtot, a
tejszínt, a vajat, a tejet, a férfira nézett. – Luke-kal lehettem egyidős,
amikor először szerepeltem, és azóta is színészkedem. Ahhoz értek.
 – Jó vagy benne. De többet tudsz annál. Tudod, hogyan legyél
anyuka. Barátnő. Ez a fajta tudás igen előkelő helyet foglal el nálam
az ismeretek listáján.
Nem csoda, hogy elbűvölte Cate-et.
– Gyere el vacsorára – ismételte meg.
– Eszel húst?
– Úgy ismernek.
– Odakint van egy grillező. Hozok néhány hússzeletet.
– Hússzeletet – ismételte a szót Darlie vágyakozó tekintettel. –
Nem is tudom, mikor ettem utoljára sült húst.
– Szünet – nyitotta ki a stúdió ajtaját Cate. – Hol az a baba?
Elvonási tüneteim vannak. Ó, Dillon.
– Tejtermékeket hozott – mondta neki Darlie.
– Klassz. És jó az időzítés. Mit szólnál egy sétához a parton?
– Csak néhány percre ugrottam be. Kapd el a gyereket! –
Felkapta a kisfiút, és úgy tett, mint aki oda akarja dobni, mire Cate
szíve kis híján megállt, a gyerekből viszont visongó kacagást váltott
ki. – Csak vicceltem.
– Eljön vacsorára, és hoz húst. Csapunk egy kis ünnepséget. Most
szóltam az ügynökömnek, hogy fogadja el a Netflix ajánlatát egy
sorozatra. Nagy munka, főszerep.
– Darlie! Pezsgőt bontunk!
– Elfogadom. Ma este. Képzeld el, hogy a Trónok harca
találkozik a nőnemű, felnőtt Harry Potterrel. Néhány hete kaptam az
ajánlatot, és visszautasítottam, mert Észak-Írországban lesz a
forgatás, és ez hat hónapot jelent a helyszínen az első évadra. Ha
befut a sorozat, az évente fél évet jelent a három tervezett évadra. De
most… – Visszavette Luke-ot Dillontól. – Azt hiszem, jót fog tenni
nekünk. Addig is sok mindent kell elintéznem, még több mindent
kitervelnem.
– A családi birtok Mayo közelében van. Majd meglátogatlak.
– Számítok rá. – Darlie megszorította Cate kezét. – Komolyan
számítok rá.
– Mikor indulsz?
 – Holnapután visszamegyek Los Angelesbe, elintézek néhány
dolgot. Majd később könnyes búcsút veszek, de most felviszem ezt a
kislegényt, tisztába teszem, és bekenem naptejjel, ahogy egy jó, ha
nem túlféltő anyukához illik, hogy sétálhassunk egyet a partodon. –
Dillonhoz fordult. – Közepesen átsütve kérem.
– Vettem.
– Később találkozunk. Köszönj el szépen.
Luke pá-pát intett anyja válla fölött, ahogy Darlie felvitte az
emeletre.
– Hiányozni fog neked. És a gyerek is.
– Őrülten. De nagyon jó lépés tőle. Okos is sok szempontból. –
Dillonhoz lépett, átölelte. – Bárcsak eljöhetnél velem sétálni!
– Mennék szívesen.
Amikor a férfi végigsimított a karján, ahogyan végigsimított,
Cate elhúzódott.
– Van még valami.
– Szerintem az estét meg kell hagyni az ünneplésre, szóval
elmondom most, hogy túl legyünk rajta. Sparksot néhány napja
megtámadták a börtönben.
Cate semmit sem érzett, semmit az égvilágon.
– Meghalt?
– Nem, a kés elkerülte a létfontosságú szerveket. Red azt mondta,
megsérült, de túl fogja élni.
Amikor utat engedett az érzelmeinek, csak enyhe szorongást és
némi gyanakvást érzett.
– Ez már négy – mormolta. – Nem tudom, mit higgyek, Dillon.
Ki tenne ilyet? Ha az anyám az, akkor nemcsak önző, kapzsi és
minden szempontból aljas ember, hanem őrült.
– Van ezzel kapcsolatban néhány ötletem. Ahogy Rednek is.
Majd megbeszéljük. Most inkább élvezd az utolsó két napot a
barátnőddel. – Újra magához ölelte. – Este visszajövök. –
Megcsókolta, lábujjhegyre emelte, és elmélyítette a csókot.
Hátradöntötte a lány fejét, változtatott a tartásán, és újra
megcsókolta. – Utána hozzá kell szoknod, hogy velem vagy.
 – Több mint egy hét eltelt, de nem tudtam megszokni, hogy nem
vagy velem.
– Helyes. – A játékokat kerülgetve az ajtó felé indult. – Darlie a
hölgyeim által küldött sütit a hűtőbe tette a vajjal.
Cate nevetve indult sütimentésre.
Mielőtt a süteményes üvegbe tette volna őket, bekapott egyet.
Nem az anyja az, gondolta újra. És nem azért, mert nem tartotta
volna Charlotte-ot képesnek arra, hogy másnak ártson, akár
megmagyarázhatatlan okokból is. De kellett, hogy valami nyeresége
legyen, ami megéri az erőfeszítést.
Ezen semmit sem nyer, mert ha nyilvánosságra kerül a dolog, az
rá nézve nem lesz hízelgő. Valószínűbb, hogy gyanúsítottként
kezelnék, ami durva megvilágításba helyezné a múltat.
Charlotte nem az a fajta volt, aki a durva megvilágítást kereste.
De lehet, hogy erre nem is gondolt.
– Nekem viszont kell ezek után – mormolta.
Mert a véletlenek legfeljebb eddig terjedhetnek. Ezzel az utolsó
támadással viszont elpattant a húr.
Hallotta, hogy Darlie jön le a lépcsőn, ezért félretette a problémát.
Nem fogja a barátnője utolsó két napját aggodalmakkal és
spekulációkkal tönkretenni.
Két nappal később Cate Hugh mellett állva nézte, ahogy Darlie
elhajt.
– Minden rendben lesz vele – mondta Hugh, és fél karral átölelte.
– Nagyon is rendben.
– Tudom. Már felbérelt valakit, hogy keressen neki házat
Írországban. Ad magának egy hónapot a forgatás előtt, hogy
akklimatizálódjon, hogy dadust fogadjon. Azt mondta, olyat
szeretne, mint Julia. Kedveset és szeretőt, aki már jól felnevelt egy
gyereket. A sajtótitkárával dolgoznak a válásról szóló nyilatkozaton.
– Még előtte nyilvánosságra hozza. – Hugh biccentett. – Okos
húzás.
– Úgy érzem, talán túl könnyen engedi el azt a szemetet, de így jó
neki meg Luke-nak. Mindegy, örülök, hogy kicsit vele lehettem.
Még jobban, hogy neked is jutott két nap.
– Az a gyerek egy energiabomba. Hiányozni fog a nyüzsgése.
Rendeznünk kell egy családi bulit, ha Lily hazaér.
– Meglesz.
– De most csak ketten vagyunk. Van időd kicsit üldögélni egy
öregemberrel a medence mellett?
– Nem látok itt egy öregembert sem, de van időm a medencénél
üldögélni a ragyogó nagyapámmal. Holnap viszont – bökött ujjával
Hugh hasába –, vissza az edzőterembe mindkettőnknek.
– Rabszolgahajcsár.
Együtt vágtak át a pázsiton, aztán a kavicsos ösvényen. A
medence kék vizén táncolt a napfény. Cate leült, kinyújtotta a lábát.
Jóformán egy elégedett sóhajra sem volt ideje, mert megjelent
Consuela a limonádéval.
– Mi a csuda. Már látnok is vagy?
Consuela rejtélyes mosollyal tette le a tálcát,
– Friss bogyók. Jók az egészségre. Nincs telefon – figyelmeztette
még őket, és elment.
Hugh megigazította a kalapját.
– Talán megemlítettem, hogy remélem, elüldögélsz velem itt, és
hogy egy kis limonádé jólesne.
– Ez nagy megkönnyebbülés, mert a látnok Consuela ijesztő. Azt
hiszem, elkezdem az úszást a délutáni pihenőkben. Neked is jó
délutáni mozgás lenne – mutatott a nagyapjára, miközben felemelte
a poharát.
– Adjunk az időjárásnak még egy hónapot. Nekem még túl hideg
a víz. Most pedig… – Ő is felvette a poharát. – Hogy állnak a dolgok
közted és Dillon közt?
– Este meglátjuk, átjön vacsorára.
Összerezzent, amikor csipogott a telefonja.
– Csaló – mondta neki Hugh.
– Csak tudni szeretném… Ó, Dillon küldte. Hailey szülni fog, és
Dillon útban van a kórház felé. Hailey és Dillon barátok.
 – Tudom, találkoztam vele, Leóval és Dave-vel. Consuela
édesanyja és Leo nagyszülei Guatemala ugyanazon részéről
származnak.
– Ezt nem tudtam.
– Kicsi a világ. Akkor igyunk a kis jövevény egészségére. –
Poharát Cate-éhez koccintotta. – Sláinte.
– Sláinte. Az életük sohasem lesz ugyanaz. Nem rossz értelemben
gondolom – tette hozzá sietve, amikor nagyapja csak pislogott. –
Saját szememmel láttam, Luke hogy megváltoztatta Darlie-t. Hogy
csak egy példát mondjak. Előtte karóba húzta volna Dawsont, majd
megsütötte, feldarabolta volna, mielőtt a farkasok elé veti. De a fia
fontosabb, mint a büszkesége, mint hogy visszavágjon Dawsonnak.
– Ha a szeretet nem erősebb a büszkeségnél, az nem szeretet.
– Ez… ez teljesen igaz. Ennek az igazságnak is tanúja voltam
egész életemben. Apához hasonlóan Darlie is másképp választja a
munkáját. Korábban nemet mondott erre a sorozatra, mert nem
akarta hetekre, hónapokra elhagyni a fiát, és az apjától sem akarta
elvenni ugyanezen okból. Most, hogy egyedülálló szülő lett egy
érdektelen volt férjjel, elfogadta a munkát. És részben azért, mert így
eltávolítja Luke-ot a médiacirkusztól, a pletykáktól és
spekulációktól. Ezt csodálom.
– Én is.
– Apa is ezt tette értem, és nekem ajándékozta Írországot. Utána
pedig ő és te G-Lillel zsonglőrködtetek, hogy egyikőtök vagy
többetek mindig ott legyen velem.
– És most itt vagy nekem.
– Azt hiszem, inkább itt vagyunk egymásnak.
Cate az óceánról elfordítva a tekintetét végignézett a
szőlőskerten, az egymásba kapaszkodó szinteken, a csinos
gyümölcsösön, ahol az április virágai lehulltak, és megjelentek az
apró gyümölcskezdemények.
Évszakról évszakra, gondolta, évről évre.
– Tudod, sohasem hiányzott. Olyan csodálatos nők léptek anyám
helyébe az életemben. Remélem, Darlie talál pár jó embert, aki
megteszi ugyanezt Luke-kal. Neki nincs olyan családja, mint a
miénk.
– Kinek van?
Cate mosolyogva emelte ismét tósztra a poharát. Aztán letette,
amikor meglátta Redet közeledni.
– Helló. Ülj csak le. Hozok neked egy poharat.
– Azt nem bánnám.
Félúton a hídon találkozott Consuelával.
Amikor visszaindult, lenézett, és látta, hogy a két férfi komoly
beszélgetésbe merül.
Nem baráti látogatás, gondolta, bár számított rá.
Könnyed mosolyt erőltetett az arcára, ahogy lement, hogy töltsön
Rednek.
– Rendben, és akkor most kezdd elölről az egészet. Mit gondolsz,
érzel, hiszel, gyanítasz Sparksszal és a többiekkel kapcsolatban?
Red babrált kicsit a napszemüvegével, aztán felfújta az arcát.
– Gyűlölöm, hogy újra bele kell rángatnom téged ebbe, Cate.
– Soha nem is kerültem ki belőle. – Megfogta, megsimogatta a
nagyapja kezét. – Ne aggódj tovább azon, hogyan védj meg.
– Mindig ez az első, ösztönös reakcióm, még akkor is, amikor
tudom, hogy fölösleges.
– Gondoljunk rá így. Az óvatosság a legjobb védekezés.
– Bárcsak több tény állna a rendelkezésemre! – mondta Red. –
Több bizonyossággal szolgálhatnék neked. Kezdjük néhánnyal
azokból. Sparksot közösségi területen szúrták le, közvetlenül a
tervezett filmnézés előtt, szóval sok rab ment be, mászkált, mielőtt
leült volna. A kés elkerülte a létfontosságú szerveket.
Red, hogy bemutassa, öklével a dereka fölött kicsit balra a hátára
ütött.
– Ha néhány centivel feljebb éri, eltalálta volna a veséjét.
Kihegyezett fogkefe. Sparks azt mondta, szúró fájdalmat érzett,
hátranyúlt, és a keze rátalált. Próbálta kihúzni. Összeesett.
– Fájdalmasnak tűnik, de nem halálosnak.
 – Ó, fájt neki, az biztos. De egy ilyen akciónál valami fontos
szervet akarsz eltalálni, és nemcsak egyszer szúrsz. Ha valaki
megpróbálta kiiktatni, hanyag munkát végzett.
– Gondolod, hogy inkább figyelmeztetésnek szánták? És nem
kapcsolódik a többihez? Valami börtönprobléma?
Red nem siette el, ivott egy kis limonádét.
– Ez az elmélet.
Cate-nek feltűnt a hangszín. Oldalra biccentette a fejét.
– De nem a tiéd.
– Majdnem húsz éve bent van, soha semmi nem történt vele.
Néhány hete felmegyünk hozzá Mickel, hogy tudassuk vele,
figyeljük. Erre leszúrják, méghozzá kontár módon. Denbyt is
megkéselték. Több szúrt sebet kapott, a gyomrába, a szívébe… nem
kontár munka. Scarpettit megtámadják, a víz alatt tartják, amíg meg
nem fullad. Gyors, tiszta munka. Az a kettő, aki utánam jött?
Balszerencséjükre jobban ismertem az utat, mint ők, és megint
balszerencse, hogy a sofőr nem tudta uralni az elkötött autót. De az
holtbiztos, hogy kinyírták a kocsimat, és az is holtbiztos, hogy velem
is azt tervezték. – Széttárta a karját. – Erre itt van nekünk ez a
hanyag, kontár késelés. Annyira más, mint a többi.
– Lehetséges, hogy aki emögött áll, ezúttal rosszul döntött.
Logikus, gondolta Cate bólintva.
– De ez sem a te elméleted.
– Végiggondolom, Dillonnal is átbeszéljük, miután hallottam
róla. Másnap reggel az eset után. A csordát hajtjuk át az egyik
legelőről a másikra. Azt mondom, ez nem klappol nekem, valami
bűzlik. Mire ő pontosan azt válaszolja, amit gondolok. – Red
előrehajolt. – Mi van, ha az a rohadék maga tette?
– Leszúrta magát? – Cate-nek elakadt a lélegzete az ötlettől. – De
az őrültség, nem? Azt mondtad, alig vétette el a veséjét.
– De elvétette, nem igaz? Az a fickó ismeri a saját testét. Élete
nagy részét azzal töltötte, hogy dolgozott rajta.
– A kontár munka egy dolog. Kihegyezett fogkefét szúrni
magadba egy másik. Elszámolhatta volna magát, vagy valaki
véletlenül meglöki a kritikus pillanatban.
– De nem így történt.
– Akkor is hatalmas kockázat – vetette közbe Hugh. – És mit nyer
vele?
– Elmondjam, szerintem hogy okoskodott? Ezzel lekerül a
gyanúsítottak listájáról. Nézzenek csak rám, engem is megtámadtak!
A fickó hazug disznó, aki az egész életét hazugságra és csalásra
építette fel.
Red arca megfeszült, öklével az asztalra csapott.
– Olyan biztos vagyok benne, mint abban, hogy hazudott nekem
és Micnek, amikor meglátogattuk. Nagy halom baromságot hordott
össze arról, hogy le akarja ülni az idejét, és hogy megérdemli, amit
kapott. Ügyelt rá, hogy a történtek egy részét Denbyre és Dupont-ra
kenje, de azt állította, hogy már túllépett rajta. – Red ivott még egy
kortyot. – Lószart!
– Tényleg ezt hiszed? És Dillon is?
Red bólintott.
– Így klappol a dolog. Így már nem bűzlik. Ami Micet illeti, nos,
már ő is félig ezen a véleményen van. A másik fele viszont azt
mondja, hogy a fickóban nincs annyi kurázsi, hogy megszúrja
magát.
– Még mindig börtönben van – mutatott rá Cate. – Hogyan
rendezhette el mindezt a börtönből?
– Kezdjük Denbyvel. Senki sem szerette a gazembert.
Rendszeresen szétrúgták a seggét, sok időt töltött magánzárkában.
Fogadjunk, hogy néhány karton cigiért megvehetsz egy
gyilkosságot. Közel két évtizede van bent, és biztos lehetsz benne,
hogy egy olyan ember, mint Sparks, kapcsolatokat épített ki,
barátokat szerzett, tudja, hogy ki fogja neki megtenni azt, amit akar.
A svindlerek csalni fognak, akár bent, akár kint vannak.
Hugh elnézett a medencén túl, a Csendes-óceán mélyebb,
sötétebb vízére.
– A többit nem lehetett ilyen könnyen elintézni.
 – Kapcsolatok. Egy volt fegyenc elvégzi a munkát, besepri az érte
járó pénzt. A börtönben is van mód pénzt keresni, bevinni, kihozni.
Sparks biztos megtalálta a módját. Az a kettő, aki utánam jött, ült.
Nem a San Quentinben, de elterjeszted a hírt, megrendeled a
gyilkosságot. – Öklével az asztalt ütögetve Red komoran meredt az
óceánra. – Kiszedtük volna belőlük, ha életben maradnak. Sparksnak
szerencséje volt.
– Ez nemcsak egy elmélet számodra – döbbent rá Cate.
– Amíg nem tudom bizonyítani, addig csak elmélet. – Red a tálba
nyúlt, szórakozottan bekapott néhány bogyót. – Az ügyvédje?
Valamivel több mint egy éve fogadta fel. A nő író is, rosszfiúfétissel.
– Nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom, ez pontosan mit
jelent.
Red félmosollyal válaszolt.
– Sok nő bukik börtönben lévő férfiakra. Ír nekik, meglátogatja
őket, a fenébe, még feleségül is megy hozzájuk. Ez a nő ír róluk. Van
már néhány megtörtént bűnügyet feldolgozó könyv a tarsolyában.
Az egyiket elolvastam, és lehet, hogy csak a bennem élő zsaru
mondatja velem, de a nő hajlik a bűnözés felé. Engedélyt kapott,
hogy beszéljen Denbyvel és Sparksszal a könyve miatt, amelyet írni
akar, vagy most ír.
– Hogy hívják? – kérdezte Hugh.
– Jessica Rowe-nak – felelte Red.
– Ismerősen cseng a neve. Adj egy percet.
Felállt, elővette a telefonját, és a medence végéhez sétált.
– Nem akarom az ördög ügyvédjét játszani, de logikusnak tűnik,
hogy egy bűnöző olyan ügyvédet akar, aki rokonszenvezik a
bűnözőkkel.
– Negyvenhat éves, egyedülálló. Sohasem volt férjnél. És ne
neheztelj rám, amiért ezt mondom, de nagydarab, jellegtelen külsejű
nő.
– És ez miért fontos?
– Ami fontos az az, hogy mióta Sparksot képviseli, mióta
legalább hetente egyszer meglátogatja, kicsípte magát. Fogyott
valamennyit, jobb ruhákat hord, eltüntette az ősz hajszálait, meg
ilyenek.
– Szerinted ezt érte teszi? Ő is beleszeretett, ahogy az anyám?
– Beleillik a sémába.
A visszafelé tartó Hugh-ra nézett.
– Ellenőriznem kellett. Jessica Rowe tavaly kapcsolatba lépett a
sajtótitkárommal, aztán fél éve megint, és próbált interjút kérni.
Háromszor is ajánlatot tett egy interjúra veled, édesem.
– Sohasem hallottam róla.
– Mit mondott a közös sajtótitkárunk, hogy nyilatkozz a
gyerekrablással kapcsolatos interjúkra vagy nyilatkozatokra
vonatkozóan?
– A válasz mindig nem.
– És ő is nemet mond minden alkalommal. Feltételezem,
megpróbált kapcsolatba lépni Aidannel, Lilyvel, más családtagokkal
is.
– Anyámmal.
– Nagyon valószínű. Charlotte nem mondott volna nemet, ha úgy
látja, hogy bármi előnye származik belőle.
– Ami megint csak Sparkshoz köti – mormolta Cate. – Még
mindig nem látom, mit jelenthet ez az író-ügyvéd.
– Mire képes valaki a szerelemért? – spekulált Red.

Mit tenne meg érte? – kérdezte magától Cate hazafelé sétálva.

Nem ölne, nem segédkezne gyilkosságban. Nem rabolna
gyermeket.
De milyen más határt lépne át?
Nem tudta. Még sohasem tették próbára.
Talán azért, mert korán megtanulta, legyen óvatos, kit szeret meg.
A családját, a családját mindig. Darlie-t, aki szinte olyan volt,
mintha a nővére lenne. Luke-ot… ki ne szeretne egy ilyen aranyos,
boldog kisfiút?
 Noah-t. Igen, szerette Noah-t őszintén, szabadon, oly teljesen,
ahogy csak képes volt rá. És ha a fiú a végén csalódást is okozott,
sohasem hibáztatta. Nem teljesen.
Az üvegfalhoz sétált, kinézett az égre, az óceánra, a sok-sok
kékre, szépségre, és megvizsgálta a szívét.
Nem, nem teljesen hibáztatta a fiút, de egy része igen. Talán még
most is hibáztatja. És tisztességes, vagy sem, ez a rész óvatossá tette,
hogy szeressen-e még egyszer így.
A testét adta, ha nem is teljes és nyitott szívét két másik férfinak,
akik nem érdemelték meg. Ki ne volna óvatos ezek után?
Végül is, amikor egy Sullivan szeret, igazán szeret, az örökre
szól.
Ezzel a gondolattal felment a szobájába, és kinyitotta, amit
amolyan emlékdoboznak gondolt. Színlapok, köztük az is, amelyet a
Mame teljes szereplőgárdájával aláíratott, színház- és mozijegyek
egészen a gyerekkoráig visszamenőleg, a szódás kenyér receptje,
amelyet már régen az eszébe vésett, Mrs. Leary gondos kézírásával.
És a kicsi aranyszív, amelyet Noah-tól kapott a tizennyolcadik
születésnapjára.
Nem viselte azóta, hogy a fiú kisétált az életéből, és mégis
megtartotta.
Próbára téve magát, felvette, megnézte magát a tükörben, ujjával
körberajzolta a szívet, mint régen oly sokszor.
Tompa sajgást érzett azért, ami elmúlt, de semmi sóvárgást, és
ami még fontosabb, semmi megbánást. Végül is csak egy emlék
volt, szép idők szimbóluma. Szerette Noah-t, gondolta, és újra
levéve a láncot visszatette a dobozba. Ahogy csak egy tizennyolc
éves szeretni tud.
– De nem ez volt az örök szerelem, egyikünknek sem.
Mit tenne meg a szerelemért? Talán itt az ideje, hogy kiderítse.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

A munka mindig segített. Cate bezárkózott a stúdióba, arra figyelve,

összpontosítva, hogy kizárja magát önmagából. Tudta, hogy agya
hátsó kis zugában valami dolgozni fog mindkét problémán,
miközben ő másnak kölcsönzi a hangját.
A külső probléma rá akart ijeszteni, és ezt nem engedhette. De a
gondolat, hogy valaki – Sparks, ha Redet nem csalják meg az
ösztönei – gyilkosságokat rendez el, amelyek központjában az ő
elrablása áll, némi rémületet váltott ki benne.
Bosszú lenne? Olyan értelmetlen indoknak tűnt. Hiszen Sparks
sohasem kapja vissza a börtönben töltött éveit, ugyanakkor
kockáztatja, hogy egész életét rácsok mögött kell leélnie.
Hogyan érné meg?
Három órát nyomott le a fülkében, majd szerkesztéskor törölte az
utolsó húsz percet.
Nem a legjobb munkája, és az ügyfél mindig a legjobbat érdemli.
Mire befejezte, és elküldte az anyagot a producerének, úgy
vágyott a pihenőre, mint a levegőre. Egy hosszú zuhany megtette a
hatását, főleg, hogy igyekezett az elméjét kiüríteni, amennyire csak
lehet.
Egy séta a gyümölcsösön át, a lehullott virágokkal borított talajon
teljesen kitisztította a fejét.
A konyhában Consuela receptje alapján bepácolta a csirkemellet,
majd félretette. Tortillát készített Consuela-módra. Az övé ugyan
nem nézett ki olyan tökéletesen, mint a házvezető- és egyben
szakácsnőé, de nagyon remélte, hogy átmegy az ízvizsgán.
Sohasem kérdezte Dillont, hogy szereti-e a mexikói kaját, jött rá,
miközben a paradicsomot szeletelte a salsához. Nos, remélte, hogy
szereti, mert azt kap.
 Csirkefajita, fűszeres bab, rizs, salsa és sült krumpli, és a végére
mexikói puding.
A nagyon is tökéletes időjárást figyelembe véve odakint állította
fel a kisasztalt, és gyertyákat is rakott ki. Miért ne?
Az ajtót nyitva hagyta, hadd járjon a levegő, miközben a
hagymát, paprikát szeletelte, kivette és átlósan bevagdalta a
csirkemellet.
Consuela nagyon pontos utasításokat adott ezen a téren, és
istennek hála, elég nagylelkű volt ahhoz, hogy elkészítse neki az
avokádókrémet.
Cate nem volt benne biztos, hogy készen áll rá.
Mire Dillon besétált, Cate már mindent előkészített a
(Consuelától kölcsönzött) öntöttvas serpenyő számára.
És amikor Dillon egy csokor vadvirággal érkezett, Cate
rádöbbent, hogy agya hátsó zugában az a valami dolgozott azon a
bizonyos belső problémáján.
Dillon egyenesen hozzálépett, átölelte, és úgy csókolta, mint aki
komolyan gondolja.
– Jó illatod van.
– Nekem vagy a salsának?
A férfi lehajolt, beleszagolt a nyakába.
– Biztos, hogy neked. A rétről – nyújtotta át a virágot.
Cate teljesen elgyengült.
– Te szedted?
– Venni nem volt időm. Az egyik angus tehén úgy döntött, hogy
jó nap ez a borjazásra, és egy kis segítségre volt szüksége.
– Először is, a mezőn szedett vadvirágok a legjobbak legjobbjai.
– Ezt megjegyzem.
– Másodszor, segítettél világra hozni egy kisborjút?
– Igen. A tehenek általában jól elboldogulnak magukban is, de
néha elkél egy kis segítség. Jóképű bikaborjú. Talán meg is tartjuk
annak.
Cate vázát keresett.
– Minek?
 – Bikának.
– Mi más lehetne… óó! – Cate őszintén összeborzadt. – Au! Te
olyat is csinálsz?
– Nem lehet marhacsordád egy rakás bikával, higgy nekem.
– Fogadjunk, hogy a kis tehenek bíznak benned, mielőtt…
Cate vágómozdulatot tett az ollót utánozva.
– Ha tehenek volnának, nem kellene… – Dillon megismételte a
mozdulatot. – Szabad a salsából venni?
– Szabad. Remélem, szereted a mexikói kaját.
Dillon a tortillachipsszel szedett a salsából.
– Miért ne szeretném. Ütős – mondta, amikor megkóstolta. –
Szeretem, ha ütős.
– Akkor szerencséd van. Még mindig nem szeretem a sört, szóval
bort iszom, de… – Kivett a hűtőből egy Negra Modelót, kitöltötte
egy söröspohárba, és egy szelet citromot adott hozzá.
A férfi előbb a sörre nézett, aztán a lányra.
– Te vagy a tökéletes nő.
– Ezért annyi fajitát ehetsz, amennyi beléd fér.
– Le tudok gyűrni egy kis fajitát.
– Mielőtt nekilátnánk, üljünk le odakint a söröddel, a borommal
és ezzel a salsával.
– Jól hangzik. Darlie és a baba rendben elindultak?
– Kora reggel. Nemrég írt, hogy megálltak anyja egyik
barátnőjénél. Ott töltik az éjszakát, ahelyett hogy egyhuzamban
tenné meg az utat vissza Los Angelesbe.
– Jobb így. Hosszú az út egy kisgyerekkel.
– Ha már a kisgyerekeknél tartunk. Három és fél kiló?
Dillon vigyorogva emelte meg a sörét.
– Pontosan, és az összes beszámoló alapján azt mondanám, hogy
Hailey-nek könnyebb dolga volt, mint az én angusomnak. Négy óra
és meg is született a csodálatos Grace. A baba gyönyörű, és
esküszöm, hogy Hailey úgy festett, mint egy Madonna. Leo meg
mint egy roncs. Egy igazán boldog roncs. Már otthon vannak.
 – Kórház, szülésznő, könnyű szülés. – Most Cate emelte fel a
borát. – Minderre emelem a poharam.
– Nehéz elhinni, még amikor simán is mennek a dolgok, hogy
ilyen gyorsan utadra engednek. A hölgyeim holnap meglátogatják
őket, és a két újdonsült nagymama ott van, hogy segítsen.
– Igyunk a babákra, mindegyikre – koccintotta poharát a
férfiéhoz. – Szívesen meglátogatnám őket, talán néhány nap múlva,
amikor már jobban berendezkedtek.
– Eljöhetsz velem.
– Csak szólj, amikor mész, Dil bácsi.
A férfi erre újra elvigyorodott. Cate hátradőlt.
– Egy nap, szeretném elképzelni, hogy így ülünk itt… vagy
valahol máshol, ami azt illeti, valami felnőttitalt iszunk, salsát
eszünk, és csupa boldog dologról beszélgetünk.
– De nem ma este. Sparks.
– Igen, Sparks. Red elmondta nekünk a véleményét, ami úgy
tűnik, a te véleményed is.
– A fickót megkéselik a börtönben, és megússza néhány öltéssel?
Ez nekem nem jön be. Úgy vélem, ha valaki le akar szúrni valakit,
ennél jobb munkát végez.
– Erre nem gondoltam, de ha ideges vagy, vagy sietsz…
Miközben pillangók röpködtek mögötte, Dillon egyik ujjával az
asztalra koppintott.
– Először is, ha már szúrsz, szánd rá az időt, hogy rendesen
csináld, és ha elkapnak, az magánzárkát jelent. Másodszor, annyira
ideges vagy, vagy sietsz, hogy történetesen pont jó helyre szúrsz?
Olyan helyre, ahol a legkevesebb kárt okozod? Vérzik rendesen, de
ennyi. Baromság.
Baromság. Lószar. Akárhogy is, Cate látta, hogy Dillonnak és
Rednek ugyanaz a meggyőződése.
– Nem nézik meg az ujjlenyomatokat?
– Mit gondolsz, miért fogta meg, és tartotta rajta a kezét? Csupa
vér volt a keze, és összevérezte a fogkefét is. Nem ostoba a fickó,
Cate. Nem zseni, de nem is ostoba. Számító. Sokat gondolkodtam
róla az évek során.
– Tényleg?
Dillon a lány szemébe nézett.
– Az az éjszaka fordulópont volt a számomra, Caitlyn. Azt
hiszem, ezt hívják meghatározó pillanatnak. Egészen addig…
tudtam, hogy a világ nem csupa szivárvány, azok után, ami az
apámmal történt. De sohasem kerültem közel az erőszakhoz vagy a
félelemhez. Néztelek, néztem, mit tesz érted az anyám, a nagyi, az
apád, Hugh. Nagy benyomást tett rám, szóval igen, gondoltam
Sparksra az évek során. Meg Denbyre, az anyádra. Úgy érzem,
valamennyire ismerem őket.
– Talán igazatok van Reddel. Talán valahogy, valamilyen oknál
fogva ő áll az egész mögött. Ha így van, nem az anyám lenne az
elsődleges célpontja?
– Hozzá nehezebb volna eljutni azzal a milliárdnyi vagy közel
annyi biztonsági őrrel. – Dillon vállat vont, ivott egy kortyot. – De
igen.
– Semmit sem érzek már iránta vagy vele kapcsolatban. Hosszú
ideje már haragot sem érzek, ha rá gondolok. De nem akarom, hogy
megöljék.
– Miattad sokkal jobban aggódom.
– Ma reggel úgy hagytam ott nagyapát és Redet, hogy a
biztonsági rendszer megerősítéséről, kibővítéséről beszélgettek. S
mivel látom, neked más elképzelésed van, mondd el, mielőtt
nekilátunk a vacsorának, hogy aztán egy időre lezárhassuk a témát.
– Lakhatnál nálunk a farmon.
– Nem hagyhatom itt a nagyapát. Ez egy. Aztán ott a munkám is.
– Gondoltam. Tehát én fogok itt éjszakázni. Minden reggel korán
a farmon kell lennem, de Red odaköltözik. Félig már úgyis ott lakik,
most hozzáteszi a másik felét is, amíg én itt leszek.
Cate megmoccant, keresztbe tette a lábát, kortyolt a borából.
– Gondolod, hogy a hölgyeidnek szükségük van egy férfira, aki
megvédi őket? És nekem is kell egy, aki vigyáz rám?
 Egy férfi át tud kelni az aknamezőn, ha tudja, hová léphet… és
hová nem.
– Úgy gondolom, hogy a hölgyeim megbirkóznak szinte
bármivel, ami jön, és te is jó munkát végeznél e téren. De igen,
mindenkinek szüksége van valakire, vagy kellene hogy legyen, aki
vigyáz rá.
– Ez átkozottul jó válasz egy ravasz kérdésre. És nem fogok
hazudni. Valószínűleg jobban alszom majd, ha itt töltöd az éjszakát.
Nemcsak magam, hanem nagyapa és Consuela miatt is.
– Akkor ezt megbeszéltünk. Van még egy gondolatom, mielőtt
lezárjuk a témát.
– Rendben.
– Nem látom Hugh-t, Lilyt vagy az apádat ebben. Ők ki akarták
fizetni a váltságdíjat. Semmilyen módon nem befolyásolták a
végkifejletet. Ha tévedtünk, és mégis Dupont van az események
mögött, ez megváltozik. De nem, mert akkor a családot vette volna
először célba… és az akkori dadusodat.
Cate szíve nagyot dobbant.
– Istenem! Nina. Ő eszembe sem jutott.
– De Rednek igen. Nina jól van. Te és a dadusod voltatok azok,
akik anyád ellen fordultatok. Már lépett volna, ha ő lenne a hunyó,
és meg is vannak hozzá az eszközei.
– Tényleg jól ismered őt.
– Amennyire csak lehet. Sparksnak sokkal nehezebb Írországban
eljutnia valakihez, vagy akár csak megtalálnia. És miért? Vigyázott
rád, eléggé félt anyádtól ahhoz, hogy hallgasson a viszonyáról. Őt
szemelték ki baleknak, de te felborítottad a terveiket, és végül
Dupont befejezte.
– Jobban fogom érezni magam, ha magam beszélek vele. Holnap
felhívom. Nem beszélsz magadról, a családodról.
– Szerintem kicsi az esély, hogy képbe kerüljünk, de ezért akarom
ott tudni Redet, ezért fogadtunk fel néhány nyugdíjas rendőrt
idénymunkára Red ismerősei közül.
– Fedezed az otthonodat.
 – Vigyázok arra, ami az enyém. – Dillon mélyen a szemébe
nézett, tekintete egyenesen Cate szívébe hatolt. – Tudnod kell, hogy
az enyém vagy.
Felbolydult idegei talpra lökték Cate-et.
– Főznöm kell.
Besietett, olajat öntött a serpenyőbe. Miközben összeszedte a
hozzávalókat, halkan szidta magát… olaszul.
És érezte, hogy az idegeit valamelyest megnyugtatja a mozgás, a
cél.
– Hagyod, hogy ezt elengedjem.
Dillon rátöltött a lány borára a konyhaszigeten talált kancsóból.
– Tudom, hogyan és mikor kell erőltetni, ha valami vagy valaki
makacskodik. Te nem vagy makacs, szóval várok.
– Próbálok rájönni, mi olyat tettem ebben az életben, amivel
kiérdemeltelek.
– Na, ez most ostobaság. Hozok még egy sört.
– Nem az. – A hematit karkötőt simogatva a férfi felé fordult, míg
az olaj melegedett. – Nem az. És nem vagyok makacs. Szükségem
van arra… – Dillonra mutatott –, hogy megtartsd a távolságot, amíg
túljutok a következő szakaszon.
Dillon csodálkozva nézte, aztán kitöltötte a sört.
– Komolyan?
– Igen. Istenem, mennyi duma! – Kisöpörte a haját az arcából.
Bárcsak hátrakötötte volna, hogy ne legyen útban! – Arra
gondoltam, félretesszük azt a másik ügyet, eszünk, utána rengeteget
szexelünk.
Dillon felemelte a poharát, ivott.
– Ahogy már mondtam is. A tökéletes asszony.
– Nem vagyok az. Még mindig rengeteg zavaros dolgom van, és
valószínűleg mindig is lesz. Régebben pánikrohamaim, rémálmaim
voltak. Mostanában, az utóbbi években ritkán jönnek elő, de tudom,
milyen, és most úgy érzem, nagyon közel kerültem a
pánikrohamhoz.
 – Mert azt mondtam neked, hogy szeretlek? Ha nem tudod
magadtól, visszatérek az ostoba jelzőhöz.
– Nem ostobaság – morogta Cate, és a csirkét a forró olajba tette.
– Nem akarom, hogy ezt tedd.
– Hogy szeresselek, vagy hogy megmondjam?
– Most egyiket sem. Foutre! Merde!
– Ez most francia, ugye? Azt hiszem, értem.
Cate az orrán keresztül szívta be a levegőt, és lassan, a száján
keresztül engedte ki.
– Nem miattad káromkodom. Aggódom, hogy ha a dolgok ilyen
közel kerülnek, elszúrom, vagy te szúrod el. Elszúrjuk. Istenem, nem
akarom elszúrni! Nem akarom! Szükségem van rád, Dillon.
Nem óriási? Az érzés, hogy szüksége van valaki másra?
– Én úgy látom, semmi sincs elszúrva.
Még nem, gondolta Cate, és gondosan megfordította a csirkét.
– Talán ártok magamnak azzal, hogy egyből a „mi lesz ha”-val
kezdek foglalkozni, de… Szükségem van rád és a családodra.
Gyerekkorom óta. Azóta az éjszaka óta. A Juliától kapott e-mailek
segítettek át a nehéz éveken, a vele való kapcsolat, az állandó
törődés. Próbakő volt számomra.
– Megígértük egymásnak, hogy bármi történjék is, nem
befolyásolja a családi kapcsolatainkat.
– Tudom. Azt is, hogy próbáljuk majd betartani az ígéretünket.
Én… Az apám vigyázott arra, ami az övé, Dillon, és az én voltam.
Nagyon sok mindent feladott, hogy rólam gondoskodjon, hogy
megadja nekem, amire szükségem volt. Tudtam, mindketten
túljutottunk a kritikus ponton, amikor újra képesnek érezte magát
utazni, munkát vállalni. Tudtam, hogy többé nem aggódik miattam
minden pillanatban, és újra minden rendben van velem. És mindezek
közepette ott volt nekem Julia. Ha anyát kívánhatnék magamnak,
Julia lenne az.
Dillon a lány vállára tette a kezét.
– Sohasem fogod őt elveszíteni, és egyikünket sem.
 – Nem? – Cate a férfi felé pördült. – És ha azt mondom, nem
szeretlek? Hogy képtelen vagyok rá, és soha nem is foglak?
– Akkor összetöröd a szívem. De a darabkái is mindig szeretni
fognak.
Cate szeme könnybe lábadt, ezért rászorította az ujját.
– Ne csináld ezt, és várd el tőlem, hogy távolságot tartsak.
Elhúzta a kezét, és határozottan megfenyegette az ujjával, hogy a
férfi biztosan engedelmeskedjen.
– Főznöm kell – mondta újra.
Hogy megnyugodjon, kiszedte a csirkét, hogy lecsöpögjön, és
letakarta. Öntött még olajat a serpenyőbe, és megsütötte a már
felszeletelt hagymát és paprikát.
A főzés elvonta a figyelmét, így nyugodtabban folytatta.
– Meséltem neked a három férfiról, akikkel jártam.
– Igen.
– Noah-val először éreztem egy kis riadalmat, de rájöttem, hogy
ez teljesen normális, egy kevés tapasztalattal rendelkező fiatal lány
idegessége és izgalma, amikor a fiú, akire már felfigyelt, észreveszi
annyira, hogy elhívja a tulajdonképpeni első randevújára. A másik
kettőnél egyáltalán nem éreztem ilyesmit. Csak vonzódást,
érdeklődést. Ez normális, mondanám, amikor valami korlátozott.
Nagyon reméltem, hogy a te esetedben is így marad… hozzátéve az
erős vonzalmat és szilárd barátságot.
– Ez így nem fog működni.
Nem nézett a férfira, ahogy lekaparta a csirkéről a barna pörköt,
és rárakta a paprikára meg a hagymára. Hagyta, hadd süljenek, és
közben feldarabolta a csirkét.
– Szörnyen magabiztos vagy.
– Nem elégszem meg ennyivel. Fogalmam sincs, te miért tennéd.
– Mert könnyű. Ha a saját feltételeid szerint kezeled a dolgokat, a
saját határaidon belül tartod őket, mindig könnyű. De igazad van,
nem működik. Nem, amikor rám nézel és kijelented, hogy a tiéd
vagyok. Nem, amikor ezt mondod, s én látom, hogy így is gondolod,
és megnyomtam a pánikgombot. – Itt volt az ideje egy újabb remegő
lélegzetvételnek. – Nem hittem volna, hogy megteszem, és sokat
gondolkodtam ezen, rajtad, mindenen. De pánikba estem, és nem
azért, mert makacs vagy ostoba vagyok, hanem azért, mert egy
részem azt szeretné, hogy könnyű legyen, de többi a tiéd akar lenni.
Azt akarja, hogy az enyém légy.
Dillon semmit sem szólt, míg a lány nekilátott, hogy a szokásos
díszes módon elrendezze az ételt a tányéron.
Amikor megszólalt, halk és könnyed volt a hangja.
– Talán azon az éjszakán történt, amikor csirkecombot akartam
csenni, felnéztem, és ott láttalak. De szerintem igazából akkor
történt, amikor eljöttél hozzánk, kiszálltál az autódból egy kazalnyi
vörös liliommal. A szemed, mint a kék csillagfürt, mint a tavasz a tél
közepén, és a mosolyod egyenesen belém hatolt, átdöfött. És az a
csizma! – Elhallgatott, ivott egy kortyot. – Az az igazán magas
szárú, fekete csizma. Öregem, remélem, hogy még megvan, mert
szeretem elképzelni, hogy az van rajtad, és más nem is nagyon.
Mindegy. – Újra ivott, miközben a lány levette a fedőt a reszelt
sajtról, a tejfölről. – Biztos vagyok benne, hogy az volt az a pillanat,
amikor az a részed, amelyik engem akart, megkapta. Sohasem tettem
túl magam rajta.
– Nem is ismertél.
– Ó, a rohadt életbe!
Most Cate pislogott csodálkozva. Olyan ritkán hallotta a férfit
türelmetlennek.
– Évekig még csak nem is láttál.
– Átkozottul jól ismertelek. Az anyámnak írt e-mailjeidből, Lilyn
és Hugh-n, Aidanen és Consuelán keresztül. Tudtam, mikor szerettél
bele a táncosba, hogy órákat vettél fel az egyetemen, aztán azt a sok
nyelvet tanultad. Tizenkét éves korom óta az életem része vagy,
szóval törődj bele.
Cate most óvatosan kihúzta a tortillát a sütőből.
– Azt hiszem, ez az első alkalom, hogy komolyan
felbosszantottalak.
– Nem, és nem is ez lesz az utolsó. Ez nem változtat semmin.
 – Mi lett volna, ha nem jövök vissza?
– Mindig is készültél vissza, de a várni rá kezdett kissé
kimeríteni.
Újabb lélegzet, csak semmi pánik.
– Mindig is készültem vissza – ismerte el. – Még akkor is, amikor
nem tudtam róla. – A tenyerébe fogta a férfi arcát. – Nekem is
vannak képeim rólad, Dillon. Most rendezgetem őket.
– Meséltem, hogy egyszer közel kerültem egy nőhöz, aki fontos
volt nekem. De mégsem jutottam el odáig, hogy megkérjem. Nem
tudtam megtenni, mert te vagy az, Cate, aki kell nekem. Mindig is te
voltál. – Letette a sört. – És elegem van belőle, hogy távolságot
tartsak. Az étel későbbre is elég meleg marad.
Cate mosolygott, azt várva, hogy a férfi megcsókolja, amilyen
zaklatottan festett. Helyette azonban a karjába kapta, mint azon az
első, együtt töltött éjszakájukon.
– Ó, ez sokkal későbbet jelent.
– Pontosan.
– Istenem, ez de hiányzott! – Fogát finoman a férfi nyakába
mélyesztette. – Nem hiszem, hogy megvan még az a csizmám.
Évekkel ezelőtt volt.
– Micsoda szégyen! – morogta, miközben felfelé vitte.
– De igazi szakértője vagyok a csizmavásárlásnak.
– Fekete, térd fölé érő.
Leejtette a lányt az ágyra, és nézte, ahogy a lemenő nap
aranyfénybe vonja az alakját.
Cate az ujjával csalogatta, miközben Dillon levette a cipőjét.
Amikor a férfi ráfeküdt, és megcsókolta, Cate-et ragyogó érzés
töltötte el, és átölelte a nyakát.
– Szeretlek, Caitlyn.
Annyi érzés árasztotta el a lányt, hogy nem tudta, hogyan ragadja
meg.
– Adj egy kis időt, mielőtt viszonzom. Talán őrült vagyok, vagy
babonás, esetleg mindkettő, de őszintén hiszek abban, ha egyszer
kimondom, azt komolyan is gondolom, és örökre szól.
 – Mivel én az örökkét akarom, és meg is kapom, csak nyugodtan,
van időd.
– Bosszantó ez a magabiztosság.
– Majd később bosszankodj.
Ismét megcsókolta, de most gyengéden. Nagyon gyengéden. Cate
tudta, hogy szerelmet kínál neki. Hogyan is állhatott volna ellen?
Megnyitotta magát neki, megnyitotta magát a szerelem egyszerű
és mégis lenyűgöző ajándéka előtt. És befogadva, elfogadva az
ajándékot, érezte, hogy gyógyírként hat a régi sebekre, eloszlatja a
régi kétségeket.
Fogd az ajándékot, gondolta, vedd el és viszonozd. Ha még nem
is tudja kimondani a szavakat, átadhatja neki, ami ott dobog a
szívében.
Megmutathatja neki az érintés és ízlelés nyelvén, amelynek nincs
szüksége szavakra. Megmutathatja neki azzal, ahogy kigombolja az
ingét, hogy ujjait végigjárassa a mellkasán, a háta kemény izmain,
miközben lehámozza róla az inget.
Hogyan emelkedett fel hozzá, amikor a férfi félrehúzta az ő ingét,
és ajkával illette a csupasszá váló testet.
Az aranyló fény izzó vörösbe fordult, ahogy egymást
vetkőztették. Az óceán kékje elmélyült benne, miközben hullámai a
partot ostromolták a mélyben. És a férfi érezte, ahogy a lány egyre
csak ad.
Oly sok adnivalója volt! Több, mint amiről tudott, mint hitte
volna. A férfi az első pillanattól fogva látta ezt benne, és minden
pillanatban, amit vele töltött. Amikor a lány bízik majd magában,
bízik bennük, a szavakat is ki fogja mondani.
Egyelőre csak szerette őt, és tudta, hogy ott van abban a szívben,
amely az ajka alatt dobog.
Amikor a lány fölé emelkedett, és hátrarázta a haját a nap utolsó
betűző sugara fényében, tudta, hogy egész életében, élete
mindennapján, minden pillanatában szeretni fogja.
Cate az ajkához emelte a férfi kezét, és ott tartotta, miközben
lassan, nagyon lassan magába fogadta. És amikor a feje
hátrabicsaklott a gyönyörtől, a sóhaj reszketőn tört fel az ajkáról,
lecsúsztatta a férfi kezét a mellére.
Könnyed mozdulat, ismét lassú, hosszú és mély. A gyönyör
hullámai egymást követték, újabb gyönyört fakasztva minden
emelkedéssel és süllyedéssel.
A fény elhalványult, mint a gyöngyházfényű köd, és ő egyre csak
ölelte a lányt, ahogy a lány is őt. És amikor az éjszaka közelebb
osont, az első csillagok arra vártak, hogy fényük kigyúlhasson,
felemelkedett hozzá, átölelte, s mindkettőjüket lehúzta a mélybe.
Cate a férfi vállára ejtette a fejét, és hagyta, hogy teste eggyé
olvadjon a férfi testével.
– Soha senki iránt nem éreztem úgy, ahogy irántad.
Dillon a hátát simogatta.
– Tudom.
Elolvadt, vagy sem, a lánynak nevetnie kellett.
– Önbizalom, amely az idegesítő felé tart.
– Tudom, mert velem is ez a helyzet. Csak tény, hogy én vagyok,
akire vágysz és szükséged van. Tudok várni addig, míg ezt te is
felismered. Most már nem fog sokáig tartani.
– Új oldaladról ismerlek meg. – Cate hátrahajolt, és próbálta
kivenni a férfi vonásait a betolakodó sötétben. – És az erősen hajlik
az önteltség felé.
– Nem önteltség tudni, amit tudsz. Soha senki sem fog úgy
szeretni, ahogy én, Cate. Nehéz lesz ennek ellenállnod. – Gyors
csókot nyomott az ajkára. – Éhen halok. Szerintem te is.
– Határozottan tudnék enni.
– Látod? Tudom, amit tudok.

Mialatt Cate fajitát evett Dillonnal a gyertya- és csillagfényben,

Charlotte a hálószobájában járkált. Most újíttatta fel, csupa arannyal
és még több arannyal, némi smaragd- és zafír-díszítéssel.
Fényűzőt akart, és a lakberendező több mérföldnyi szövetet
szállított, többhektárnyi kristályt, köztük azt a hétemeletes csillárt is,
amelyet egyenesen Olaszországból hozattak.
Annak fénye alatt fekhetett – és feküdt is – a csupa aranyselyem
ágyon, és csodálhatta a mennyezeti freskót, rajta Charlotte-ot
Évaként, Júliaként ábrázoló képek, királynők és istennők alakjában
megfestve nézett le, hogy szép álmokat kívánjon magának.
Az egész lakosztály az övé volt most, hogy Conrad elfoglalta a
sajátját. Szegény öregnek alvási apnoéja van, és éjszaka kell neki az
a borzasztó maszk. Szegény őskövületnek, helyesbített Charlotte.
Alvási apnoé, két szívroham, tüdőgyulladás a télen, bőrrák, amit
műteni kellett, és a bal fül helyreállítása.
És még mindig jár a ketyegője.
Mikor fog már szép csendesen és fájdalommentesen elmenni,
hogy ő végre rendes szeretőt tarthasson. A megtámadhatatlan
házassági szerződés szerint semmit sem kap, ha akár csak egy icipici
viszonya is van.
Ami nem volt gond, vagy nem túl nagy egészen az utóbbi néhány
évig. Nem, az őskövület Conrad alig tudta már felállítani, s amikor
sikerült, akkor sem állt sokáig.
Charlotte egyáltalán nem számított rá, hogy a férfi ilyen sokáig
fog élni. Arra biztos nem, hogy olyan sokáig, hogy bottal kelljen
botorkálnia az egyik szobából a másikba, hogy a robusztus teste
petyhüdtté válik, és neki úgy kell tennie, mintha törődne a patikányi
gyógyszerrel, ami az életben maradásához szükséges.
De legalább azt nem kell tettetnie, hogy szexelni akar vele. És
Conrad olyan édesen hálás volt, amikor Charlotte „megértette”, hogy
már nem képes rá… és szerető, odaadó felesége maradt.
Övé a világ összes pénze, és nem engedhet meg magának egy
rendes menetet.
De nem ez volt a legrosszabb. Ó nem, közel sem.
Hogy a zsaruk idejöttek az ajtajához, az mindent felülmúl.
Természetesen nem beszélt velük, és átkozottul biztos, hogy nem is
fog. Az ügyvédei nyilatkozatot készítettek, és foglalkoztak az idióta
rendőrséggel.
 Olyan gyilkosságokról és támadásokról akarták kikérdezni,
amelyekhez semmi köze. Őt! Olyan emberekről, akik rohadtul nem
érdeklik.
Jó, hogy megszabadult attól a seggfej Denbytől. És miért törődne
Scarpettivel, aki nem volt elég okos, hogy megmentse őt a
börtöntől? Az egyetlen, amit bán a szemét bunkó zsaruval
kapcsolatban? Hogy nem zuhant le a halálba. Nagyon remélte, hogy
bárki rendezte is el a merényletet, újra próbálkozik, és ezúttal jobb
munkát végez.
És Grant? Bárcsak fulladt volna bele a saját vérébe!
Megállt, ujját végighúzta az arany selyemsötétítőn, amelyet a
szobalánya behúzott éjszakára.
Nem, azt azért nem szerette volna. Még mindig érzett valamit
Grant Sparks iránt.
Eltűnődött, hogy a férfinak sikerült-e megőriznie azt a remek
testét a börtönben. A külsejét.
Pár év múlva kiengedik, és ha Conrad meghal, lehet, hogy
magához vonzza a férfit. Még fizetne is neki, hogy jól megdugja.
Már attól is felizgult és viszketni kezdett, hogy eszébe jutott,
milyen volt a szex a fickóval.
Vissza kell hívnia a szobalányt, hogy készítsen neki egy fürdőt, és
maga gondoskodjon arról a viszketésről.
Megállt, hogy alaposan szemügyre vegye magát az öltözőszoba
egyik tükrében.
Hála az implantátumoknak, a haja dús maradt. A rendszeres
feltöltés feszesen, simán tartotta az arcát.
Magát csodálva levetkőzött, meztelenül forgolódott a tükör előtt.
A melle hegyesen áll, a feneke kemény és feszes. Az implantátumok
és a plasztika csodákra képes. Kezét a hasára tette, amely most lapos
volt, hála az utolsó zsírleszívásnak.
Sima comb, a karja sem löttyedt. A modern orvostudomány
csodái… és a pénzé, amely lehetővé teszi, gondolta lassan
elmosolyodva.
 Nem kell fizetnie Sparksnak vagy bárki másnak, hogy az ágyába
csábítsa. A saját szemében alig nézett ki harmincötnek, és tökéletes
volt a teste. Senki nem hinné el, aki ránéz, hogy van egy lánya, aki
már… hány éves is az a ribanc? Ki emlékszik rá? De senki sem
hinné el, hogy felnőtt lánya van.
Talán ideje emlékeztetni őket, gondolta, miközben egy fehér
szaténköntösért nyúlt. Még egy kis levet kipréselni abból a
citromból. Reggel majd felhívja a sajtótitkárát az ügyben, de most
fürdőre és megkönnyebbülésre vágyott.
Aztán bevesz egy altatót, és korán lefekszik.
Másnap fotózása lesz, és a legjobb formáját kell hoznia, elvégre
reklám. Aztán vacsoraparti, ahol elpanaszolhatja, mennyire kimeríti
magát a művészete kedvéért.
Igazán tökéletes nap, döntötte el végül, és csengetett a
szobalánynak.
Az egyetlen, ami még jobbá tehetné, ha szegény, öreg Conrad
meghalna álmában.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

A kapcsolatok, fedezte fel Cate, biztos és kielégítő rutint

nyújthatnak. Mivel alig tért magához, ha egyáltalán felszínre
bukkant, amikor Dillon reggelente távozott, egyedül ébredt, és időt
szánt arra, hogy kávéval és a látvánnyal kitisztítsa az agyát.
A munka mennyiségétől függően egy órát töltött a stúdióban,
mielőtt felsétált a nagyházba, hogy addig nyaggassa a nagyapját, míg
le nem mennek az edzőterembe.
Még jobb volt, mivel a júniussal beköszöntött a nyár, ha a
medencébe sikerült becsábítania.
Utánanézett a vízi tornának.
– Az úszásnak pihentetőnek kellene lennie.
– Az is lesz, amikor befejezed azokat a guggolásokat és
bicepszgyakorlatokat.
A medence sekély végében állva ő is a nagyapjával tornázott.
– Bárki is találta fel a vízi súlyzót, agyon kellene lőni. – A
napfény szikrát vetett a szemüvegén, ahogy az élénkkék súlyzókat
kiemelte a vízből. – Aztán elgázoltatni egy vonattal. Majd újra
agyonlőni.
– Consuela olasz tojáslepényt csinál reggelire. – Cate guggolt,
hajlított, és titokban beismerte, hogy nincs ellenére a vonat és a
golyó. – De ki kell érdemelned. Fagfaimid! Még kettőt, Sullivan!
– Most meg írrel dobálózik. Szeretem az unokámat, de a személyi
edzőm csak nyűg a nyakamon.
– Még egyet… és kész.
Cate nevetett, amikor nagyapja a víz alá süllyedt
napszemüvegestől, strankalapostól.
– Most jön a nyújtás – mondta, amikor a férfi a felszínre bukkant.
– Így lesz szálkás a tested, jóképű Hugh.
 A férfi megfogta az oldalát, és nyújtott. Vádlit, térdszalagot,
combizmot.
– Egy férfi az én koromban már megengedheti magának, hogy
nyikorgó és petyhüdt legyen.
– Nem, ha az én nagyapám.
– Lilyt is nyaggatni fogod ezzel, ha a jövő héten visszajön?
– Az a terv.
Hugh levette a kalapját, kicsavarta, visszatette a fejére.
– Akkor talán megéri.
Cate mosolyogva lökte el magát, hogy belekezdjen a lusta
jutalomhosszba, hogy lebegjen, sütkérezzen.
– Mivel apa hamarosan hazajön Londonból egy időre, őt is
ráveszem, hogy csatlakozzon. Kidolgozhatunk valami összehangolt
gyakorlatot. Aztán körbejárhatjuk vele az országot.
– A szinkronúszó Sullivanek.
Cate újra felkacagott, a víz alá merült, és a medence alján úszott
el a létráig. Felhúzta magát, megtörülközött, közben nézte a vizet
szelő vitorlásokat.
– Nézd! – mutatta. – Kék bálna. Az első, amit idén látok.
Hugh épp időben lépett mellé, hogy lássa egy farok utolsó
csapását, mielőtt eltűnik a vízben.
– Emlékszem, fiatalabb voltam, mint te, amikor innen néztem a
bálnákat. De a mai napig meg tud fogni. Amikor anyám úgy döntött,
hogy Írországba költözik, megkérdezte, melyiket szeretném. Ezt a
házat vagy a Beverly Hills-it. Mindig ilyen volt. Mindig. Még
amikor hetek, hónapok teltek is el, hogy újra itt lehettem, és
reménykedhettem, hogy bálnát látok, akkor is ilyen volt.
– Szerencsések vagyunk, nagyapa, hogy ilyen őseink voltak.
– Így igaz.
Felakasztotta a törölközőt, mielőtt a kezével hátrafésülte a haját.
– Ha egy gondot kellene említeni a helyszínnel kapcsolatban?
Fodrász. Amikor Lily visszajön, egyesítjük erőinket, hogy idehozzuk
Ginót a hajunk miatt. Lily kedvéért el is fog jönni Big Surbe.
– Gyönyörű hajad van.
 Cate kicsavarta belőle a vizet.
– Csak egy profi kéz hiányzik neki. Mindössze két olyan ember
van, akire rá merném bízni. Gino és az a nő, akit New Yorkban
találtam sok szomorú és sikertelen kísérlet után. – Megfordult, és
megrebegtette a szempilláját. – Végül is, már van barátom.
– Nem is választhattál volna jobban – mondta Hugh, és felvett
egy fehér frottírköntöst.
– Néha azt hiszem, a sors választott, de akárhogy is – Cate
megkerülte a medencét, hogy csatlakozzon hozzá, közben maga köré
tekerte a virágmintás szarongot. – Gyere át hozzánk vacsorára.
– Nem fogok betolakodni a magánéletetekbe.
– Nem tolakodás, ha meghívlak.
Mint mindig, Consuela már megterítette az asztalt a reggelihez. A
jegesvödörben egy kancsó gyümölcslé várt, és egy hőszigetelt
kávéskanna állt készen.
Cate mindkettőjüknek töltött.
– Megkérem Dillont, hogy hozzon steaket… és a kedvenc
édesburgonyádat, ha van nekik. Én pedig megpróbálkozhatnék a
második felfújtammal.
Hugh boldog sóhajjal ült le.
– Már a steakkel megfogtál.
– Dillon magával hozhatja a kutyákat, és bulizunk egyet.
– És mit csinálsz még ma azon kívül, hogy vacsorát főzöl nekem?
– Leginkább énekelek. Pár évaddal ezelőtt vendég voltál a Capri,
az álmok szigetében, ugye?
– Igen. Visszavonult tolvaj, aki újra akcióba lép, hogy segítsen
egy régi baráton. Jól megcsinált, sok főszereplős sorozat.
– És most egy zenés epizódot csinálnak, de kiderült, hogy a női
főszereplőnek nincs hangja. Nagyon nincs. Azt tervezték, hogy
viccesre veszik a figurát, de nem működött. Szóval én fogok helyette
énekelni. Két szólót, egy duettet meg egy együttest.
– Élvezni fogod.
– Már élvezem is. És itt jön a reggelink.
 Cate mosolya elhalványult, amikor meglátta Consuela feszült
arcát, kemény tekintetét.
– Minden rendben?
– Nem akarom elmondani maguknak. – Az asszony heves
mozdulattal tette le a tálcát. Ajkát összeszorítva tette az asztalra a
gyümölcsös és a joghurtos tálat, utána a tojáslepényt. – De el kell
mondanom.
Hugh felállt, odahúzott egy széket.
– Ülj le, Consuela.
– Nem tudok most ülni. Túl dühös vagyok hozzá.
Azzal kezét az égnek lökve pergő spanyol nyelven hadarni
kezdett valamit, közben fel-alá járkált.
– Ez túl gyors volt nekem – ismerte be Hugh –, kivéve a
káromkodást. Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna
Consuelától azokat a szavakat.
– Charlotte-ról van szó. Ma reggel szerepelt a tévében. Semmi
baj. Nem számít.
Ez újabb dühös spanyol tirádát váltott ki az asszonyból. De a
végén Consuela a szívére szorította a kezét, behunyta a szemét, és
vett néhány mély lélegzetet.
– Sajnálom. Mindjárt megnyugszom. Az a nő, a reggeli show-
műsoromban szerepelt a hazugságaival, és úgy tett, mintha jó ember
lenne. Azt mondta… bejelentette – helyesbített Consuela –, hogy
alapít egy nagy… sok pénz van benne… alapítványt. A férje pénze,
mert ő… – Elhallgatott, megrázta a fejét. – Nem fogom kimondani,
mi ő. És ezt azért teszi… ó, túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy angolul
beszéljek.
– Létrehozott egy jótékonysági alapítványt – fordított Cate Hugh-
nak, miközben Consuela szájából peregtek a spanyol szavak –, hogy
azokon a nőkön, anyákon segítsen, akik börtönben vannak, vagy
korábban ültek. Hogy segítsen nekik kapcsolatot teremteni, újra
kapcsolatba lépni a gyerekükkel vagy gyerekeikkel.
Oktatóprogramok, tanácsadás, drog- és alkoholrehabilitáció,
lakhatási támogatás, szakképzés, munkahely keresése. Anyai szívnek
nevezte el. Igen, Consuela, megértelek.
– De, niña mío, arról beszél, hogy össze van törve a szíve, mert a
lánya nem bocsát meg neki. Hogy ez minden anya szívét összetöri,
és hogy reméli, meg tudja gyógyítani azokat az anyai szíveket, aki
hozzá hasonlóan hibáztak. Könnyezett – mutatta Consuela az arcán.
– Hazug könnyek voltak, amik kiégetnék a szívét, ha volna neki.
Nincs szíve, ami kiégjen, nincs szíve, ami összetörjön.
– Nem, tényleg nincs neki. – Cate felállt, átölelte a haragos
házvezetőnőt. – De neked van. Te maradsz az én anyám mindig is. A
szívemben te vagy az anyám – mormolta, és megpuszilta Consuela
arcát. – Ő semmit sem jelent nekünk.
– Te amo.
– Te amo – ismételte Cate, és megcsókolta az asszony másik
orcáját is.
– Most megy, és tisztára csutakol valamit – mondta Cate, amikor
Consuela elmasírozott. – Mindig ezt teszi, amikor haragos vagy
zaklatott.
Amikor leült, és kezdett volna szedni a tojáslepényből nagyapja
tányérjára, Hugh megfogta a kezét. – És te?
– Én? Én alaposan kiélvezem ezt a kiváló reggelit. A pokolba
vele, nagyapa. Komolyan mondom, hogy a pokolba vele. És ki tudja,
ha ezt most rendesen végigcsinálja, talán – akaratán kívül – segít
valami bajban lévő asszonynak.
– Tesz még néhány kört, kifacsar belőle még némi sajtószereplést.
– Biztos vagyok benne, hogy így tesz. Biztos, hogy ez a lényeg. –
Cate vállat vont, közben magának is szedett. – Én is megtehetném.
Nem fogom – tette hozzá gyorsan, amikor látta Hugh döbbent
tekintetét. – Nem fogom, mert többre tartom magam és a
családomat, hogy olcsó reklámért fejjem a sajtót. De az évek során
többször is eszembe jutott.
– Ha nyilatkozni akarsz…
– Nem akarok – vágott nagyapja szavába Cate. – Régen
eldöntöttem, és azóta sem gondoltam meg magam. Átgondoltam,
megrágtam, megfontoltam, mérlegeltem az előnyeit. A hátrányok
még mindig többet nyomnak a latban. Tetszik nekem az élet,
amelyet felépítettem, nagyapa, amely még mindig épülőben van.
Boldog vagyok benne. Ráadásul igazi elégtételt jelent a tudat, hogy
ő nem boldog, nem igazán boldog abban az életben, amelyet
magának teremtett.
– Nincs is annál édesebb bosszú, mint egy boldog élet.
– Fogadjunk, hogy ezen a gyönyörű reggelen ő nem ül a medence
partján, a végtelen égbolttal és óceánnal körülvéve, nem érzi virágok
és a tengeri levegő illatát… és nem eszik Kalifornia legfinomabb
tojáslepényéből egy szerette társaságában.

Cate munkához látott, és szánalmasan elrontotta az első szinkront.

Le kellett állnia, ráparancsolnia a fejére, hogy tisztuljon ki.
Elég baj, gondolta, ennek a dalnak az időzítése, a színésznő
ajakmozgása anélkül is nagy kihívás, hogy beengedné Charlotte-ot a
fejébe.
A tükröt használva beleképzelte magát a szereplő helyébe, és
énekelt.
Aztán újra próbálkozott.
Jobb, de nem a legjobb.
Öt próbálkozással később érezte, hogy elkapta a ritmust, és
csinált még két biztonsági felvételt.
Mind a hármat visszajátszotta, figyelte a képernyőn, nem hagyott-
e ki valamit, és a végén úgy döntött, az első biztonsági felvétel
érdemli a legjobb jegyet.
Mivel úgy érezte, megtalálta a ritmust, dolgozott a másik szólón,
amely egyfajta himnusz volt, sok mozgással, jelentős drámával.
Ravasz.
És az a trükkje, emlékeztette magát Cate, hogy legalább annyira
beleélje magát a szerepbe, mint a dalba.
Mire lefújta a munkát, mindegyik dalból volt három szerkesztett
változata. Elküldte a fájlokat. Nincs értelme tovább dolgozni vele,
amíg a rendező és a színésznő zöld utat nem ad.
Ráadásul el kell mennie az áruért is, amit aznap reggel rendelt
Juliától. Egyébként is ráférne egy farmon eltöltött óra.
Csatlakozott egy rövid autózásra a turisták tömegéhez, és
emlékeztette magát, hogy nagyon szeretne egy kabriót.
Igen, gondolta, amikor már a farm bekötőútján járt, jól jön itt egy
óra. Bármennyire is szerette Sullivan pihenőlakját, a farm mindig
felvidította.
Búza, zab, kukorica kapaszkodott az ég felé, arany és zöld
szőnyeg ringott a szélben. Marhák és lovak legelésztek a mezőkön,
mint egy festmény a Santa Lucia emelkedői ellenében. Hallotta egy
traktor, vagy valami más gép távoli moraját, miközben a család
ajtaja felé került.
Látta Maggie-t, aki paradicsomot karózott, arcát széles karimájú,
élénk narancssárga kalap árnyékolta, kényelmes kezeslábast, és
strapabíró Birkenstock-szandált viselt.
A kert túlsó végében méhek zümmögtek a kaptárok körül. Noha
Cate értékelte a mézet, és azt a munkát, amellyel a méhek előállítják,
nagyon örült a távolságnak.
– Szép napunk van a kerti munkához! – kiáltott oda neki Cate.
Maggie felegyenesedett, kinyújtóztatta a hátát.
– Nem olyan rossz.
– Minden olyan gyorsan nő. Alig egy hete voltam itt, és minden
olyan gyorsan szárba szökkent.
– Nincs is jobb trágya a csirkeszarnál egy kertben.
– Ez nyilvánvaló.
– Julia átadta a rendelésed. Máris tudom hozni, ha sietsz.
– Nem sietek sehová, van egy kis időm. Segíthetek?
– Tudod, hogyan kell paradicsomot karózni?
– Nem.
– Akkor gyere ide, és tanulj.
Cate óvatosan lépkedett a sorok közt, és figyelmesen hallgatta az
oktatást.
 – Julia kint van valahol a földeken, de lassan jönnie kell. Red
kivette a délutánt, hogy szörfözhessen. Azt hiszem, rászolgált. Így
kell, kislány, óvatos kézzel. Nem akarod eltörni a szárát. Ha Dillont
keresed, ő birkát nyír.
– Birkát nyír?
– Van egy emberünk, aki segít neki, tudja, hogyan kell csinálni.
Négy kéz jobb, mint kettő, ha arra kerül a sor.
– Mit csináltok a gyapjúval?
– Eddig mind eladtuk, de ebből a nyírásból megtartom a
negyedét.
– Minek?
– Jó munka – mondta ki az ítéletet Maggie, miután kritikus
tekintettel megszemlélte Cate kísérletét. – És ennyi. Gyere be,
megmutatom.
A hátsó kamrán át mentek, ahol Maggie levette a kerti cipőjét,
aztán tovább a nagykonyhába. Maggie intett Cate-nek, hogy jöjjön
csak tovább, így a lány utánament a nappaliba.
Aztán csak bámult.
– Az egy… – Látta a Csipkerózsikát. – Rokka?
– Nem is holdrakéta. – Maggie látható szeretettel simogatta meg a
rokkát. – Az eBayen vettem piszok jó áron.
– Ez, izé, elragadó. Mit fogsz csinálni vele?
– Azt, amire készítették. Gyapjút fonok.
– Leborotválják… megnyírják – helyesbített – a birkákat, te
fogod a gyapjukat…
– És megmosom… anélkül, hogy kimosnám az összes lanolint.
Megszárítom a régi ruhaszárítómon a napon.
– Kimosod, megszárítod, aztán ráteszed ide, és ez…
– Fonalat készít belőle. Gyapjúfonallal öröm a kézimunka.
Horizont Farm-gyapjú – tette hozzá nagy büszkén. – Tiszta. Talán
kísérletezem majd néhány természetes színnel, csak hogy lássam.
Mint Csipkerózsika. Cate-nek olybá tűnt az egész, mint egy
tündérmese.
– Honnan tudod, hogyan kell?
 – A Youtube-ról. – Kivett egy gombolyagot a kosárból. – Ez egy
birkán volt még néhány napja.
Cate elvette tőle, megtapogatta, megcsodálta.
– Amikor támadnak az idegenek, veled akarok lenni.
Maggie nevetve kísérte vissza a konyhába.
– Málnás napteát iszunk.
– Csodásan hangzik.
Hallotta, hogy nyílik az ajtó.
– Anya!
– Itt vagyok.
– Hívnunk kell a patkolókovácsot. Aladdinnak leesett az egyik
patkója, és ha már itt tartunk… Ó, szia, Cate. Ne haragudj, azt
hittem, előbb visszaérek. A rendelésed készen van.
– Nem sietek.
– Összekészítettem, és betettem a hűtőbe. – Maggie adott a
lányának egy pohár jeges teát.
– Kösz. – Julia befonta a haját, farmert és kockás inget viselt,
amelynek az ujját könyékig feltűrte. Bőre verejtéktől fénylett, magán
hordta a nyár fényét. – Megszomjazik az ember, ha odakint
dolgozik. Kész vagyok ráülni bármire, ami nem mozog.
Lerogyott, a lábát kinyújtotta.
Miután Maggie adott Cate-nek egy poharat, megsimogatta Julia
haját. Az egyszerű, szeretetről árulkodó gesztus láttán Cate szemét
szúrni kezdték a könnyek.
– Mit szólnál néhány almaszelethez cheddarral?
Julia mosolyogva hajtotta a fejét édesanyja karjához.
– Nem mondanék rá nemet. Kedvenc suli utáni csemegém volt
gyerekkoromban – kezdte Julia, aztán meglátta a Cate arcán pergő
könnyeket.
– Jaj, édesem!
Fel akart állni, de Cate intett, hogy maradjon.
– Ne, sajnálom. Ez a semmiből jött.
– Nem, nem. – Maggie fogott egy almát, a mosogatóhoz vitte, és
olyan erőteljesen megdörzsölte, hogy akár a héja is lejöhetett volna.
– Nekünk is van tévénk az emeleten, mint mindenkinek. Nem
hoztam fel a dolgot. Gondoltam, ha akarsz róla beszélni, úgyis
beszélsz majd.
– Nem arról van szó. Vagy talán csak elfordított egy kapcsolót,
amelyet nem vettem észre, hogy megint nem kapcsoltam ki teljesen.
Csak… látlak titeket együtt, és olyan… amilyennek lennie kellene.
Szeretitek egymást, és ezt a legegyszerűbb módon ki is mutatjátok.
Ugyanígy vagyok a nagymamámmal, Consuelával, a nénikéimmel,
szóval tudom, milyen az.
– És újra meg újra megtalálja a módját, hogy fájdalmat okozzon.
– Nem fáj, nem úgy, mint régen.
– Folyton a képedbe nyomja.
Maggie szeletelni kezdte az almát, mintha azt remélné, hogy vér
fakad a magjából.
– Igen – könnyebbült meg Cate, hogy ilyen gyorsan megértették.
– Pontosan erről van szó. Mindnyájunk képébe, nemcsak az
enyémbe. Valószínűleg megint meg kell majd változtatnom a
telefonszámomat, mert valakinek mindig sikerül előásnia, és
kezdődnek a hívások. A sztorik futnak egy ideig, és tudom, hogy ez
a dolgok rendje, de egy időre újra a figyelem középpontjába kerül az
egész.
Nagy levegőt vett, kifújta.
– Tudom, milyen kiváltságos vagyok, mert egy dalos-táncos
férfi… igazából még fiú, aki színészkedni is tudott, hajóra szállt
Cobhban, és eljutott Hollywoodba. Találkozott egy nővel… egy
lánnyal, aki minden szempontból illett hozzá. Ők együtt dinasztiát
alapítottak. Nemcsak a hírnévről és vagyonról van szó.
Hanem a családról, erkölcsről, jó munkáról, jó dolgokról –
mondta Julia. – Sok családtagoddal találkoztunk már.
– Itt voltak a kerti partin. Sajnálom, hogy kihagytam.
– Lesz még máskor is. Fiatal vagy, gyönyörű, fehér, egészséges,
gazdag és tehetséges, szóval igen, kiváltságos. De a kiváltság nem
semlegesíti a traumát. Az anyád nem lát túl a hírnéven és a
gazdagságon. Noha van neki sajátja…
 – A hírhedt nem azonos a híressel – mutatott rá Maggie,
miközben felszeletelt egy kocka cheddart.
– Az igaz. Még akar egy szeletet a tiedből, az apádéból, a
családodéból. Még mindig arra vágyik, amid van, ami vagy.
Szívesen szétrúgnám a seggét.
– Ez kedves tőled – mondta Cate, miközben Maggie vihogott.
– Semmi kedves nincs benne. Ez áll a kívánságlistám elején,
mióta kiderült, hogy ő is részese annak, ami veled történt.
Cate lenyűgözve fürkészte az oly jól ismert arcot.
– Mindig olyan nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűntél.
Erre Maggie hátravetette a fejét, és szó szerint nagyot huhogott,
mielőtt az alma- és sajtszeletekkel teli tányért az asztalra tette.
– Ha bántják az egyik csibéjét, a lányom tucatnyi segget is
szétrúg, közben káromkodik, mint egy kocsis.
– A káromkodás nem számít. Nem fogja abbahagyni, Cate.
Komolyan hiszem, hogy a kapzsiságot és az irigységet kivéve
semmilyen őszinte érzelemre nem képes. Ezzel szembe kell nézned.
És mégis, a lényeg az, hogy sohasem kapja meg. Sohasem lesz része
sem belőled, sem a családodból.
– Azaz röviden, bassza meg.
Julia az anyjára nézett.
– Nos, így tényleg rövidebb.
– Miért ne lennék tömör? – És megérintette Cate szívét azzal,
hogy ugyanúgy megsimogatta a haját, mint Juliáét, mielőtt leült. –
Most pedig tegyél cheddart az almára, és egyél valami boldogot.
Cate engedelmeskedett, és ette a boldogságot.

Néhány vállalkozószellemű riporternek nem tartott sokáig

megszerezni a telefonszámát vagy az e-mail-címét. A hívásokat
blokkolta, a levekkel nem törődött.
De a hívás, amelytől leginkább félt, megtalálta.
Az anyja hangja, egy boldog dalocska, amelyet ő énekelt az első
filmjében, hátborzongató nevetés egy horrorfilmből, suttogások.
Digitalizált, tudta, pocsék munka. Pontatlanul, de hatékonyan
összevágott anyag, amely világos üzenetté állt össze.
Nem azt tetted, amit mondtak. Ezért emberek haltak meg.
Vér tapad a kezedhez. Még többen fognak meghalni. A te hibád.
Mindig is a te hibád volt.
Cate lemásolta magának, mielőtt átadta Michaelának a telefonját.
Megint vesz egy újat. Újra megváltoztatja a számát.
Tudta, hogy ugyanaz lesz, mint eddig mindig. Rögzített interjúk
darabkái összerakva, új felvételbe rendezve, és eldobható telefonról
küldve.
– Ez a legtöbb, amire képesek? – kérdezte Dillon.
Cate lehajolt, hogy megsimogassa a kutyákat, akiknek már volt
ágyuk és játékaik a vendégházban.
– Ez a valóság. Pocsék munka. Másolj át egy felvételt, vágj ki
belőle bizonyos szavakat vagy kifejezéseket, illeszd össze, és küldd
el. Még álmomban is jobbat csinálnék, amatőr munka. A felvételek
tele vannak zajokkal… statikus zörejek, rezgések, a szoba
visszhangja – magyarázta.
– Leszarom a minőséget.
– De ez valószínűleg kihúzza anyámat a gyanúsítottak listájáról.
Ő meg tudná fizetni a jobb minőséget. Ami pedig Sparksot illeti,
hogy jutna hozzá a felszereléshez a börtönben?
– Ezek a hívások fenyegetések, Cate. Komolyan kell venned őket.
– Ez megfélemlítő taktika, Dillon, és többé nem képes
megijeszteni. Megfogadom a nagyi tanácsát, amit anyámmal
kapcsolatban adott, és most alkalmazom.
– Mi lenne az?
– Basszák meg!
Átkozottul jó érzés volt kimondani, komolyan is gondolni.
– Van egy nagy, erős farmerfiúm és két vad őrzőkutyám, akik
vigyáznak rám. Lily holnap hazajön. Nem akarom, hogy bármi is
elrontsa ezt.
– Nem szóltál Hugh-nak a hívásról.
 – Meg fogom mondani neki, csak nem most. – Hozott egy sört,
magának bort töltött. – Vigyük el ezeket a vad őrzőkutyákat egy kis
hancúrozásra a parton, mielőtt megvacsorázunk.
– Esni fog.
Cate ajkát csücsörítve nézett ki a ragyogó nyári égre.
– Nem látok esőt.
– Majd fogsz, de addig még van pár óránk.
Dillon nem erőltette. Mi értelme lett volna? De másnap reggel
megkörnyékezte Redet.
Az esőtől felpuhult talajon álltak a friss levegőn, és nyers tejjel
kevert takarmányt öntöttek a disznók vályújába.
– Sohasem hittem volna, hogy egyszer a disznók etetéséért leszek
felelős, erre tessék. Méghozzá szopós malacok. – Megvakarta a
fülét. – Jó kis esőnk volt az éjjel.
– Kellett már. Mi a véleményed ezekről a hívásokról, azokról a
felvételekről, amelyeket Cate kap?
Red átnézett oda, ahol az idénymunkás a csirkéket etette. Mivel
aznap sütési nap volt, mindkét asszony a konyhában serénykedett.
Megnézte az aznapi munkakiírást, így tudta, hogy Julia másokat
bízott meg az istállótakarítással, de a lovakat akkor is meg kell
etetni, itatni, be kell dörzsölni rovarriasztóval, mielőtt legelni
mennek.
– Beszéljük ezt meg az irodámban. Hogy viseli? – kérdezte séta
közben.
– Mintha nem lenne nagy ügy, pedig rohadtul az.
– Te is tudod, hogy már évek óta kapja ezeket a hívásokat, így
valószínűleg gyengült már a hatása.
– Ettől még nem lesz semmiséggé.
Amikor Dillon kinyitotta az istállóajtót, a levegőben ló-, gabona-
és bőrillat keveredett trágyaszaggal. Mindez olyan parfümmé állt
össze, amelyet egész életében szeretett.
Ismerve a szokást, Red balra az első álláshoz ment, míg Dillon
jobbra indult.
 – Mic mindent megtesz, amit tud, plusz ott van neki a New York-i
zsaru. Az FBI is dolgozik az ügyön. Van egy ügynökük, aki követi
ezeket a hívásokat, amikor Cate kap egyet.
– Hogyhogy nem tudják lenyomozni?
– Sok oka van annak. – Mindketten gabonát szedtek ki. – Nem
elég hosszú a felvétel, eldobható telefonról küldték. Bárki küldi is,
rögtön utána megsemmisíti a telefont és az akkut… eddig ennyit
derítettek ki. Mindig rögzített interjúk vagy filmklippek felvételeiről
készült anyag. Néhányat már sikerült is azonosítani közülük. Nem
mindig ugyanaz az üzenet.
– Fenyegetik, ijesztgetik.
– Igen, ugyanaz az alapgondolat. Az egyik elmélet szerint valami
őrült, Cate megszállottja így akar figyelmet kelteni. De ennek nem
túl nagy a valószínűsége, mivel évek óta tart.
– Az anyja állhat mögötte. Cate a szar minőség miatt nem hiszi,
mert a nőnek rengeteg pénze van. De lehet, hogy ez csak álca,
amellyel el akarják hitetni, hogy csak egy őrült szórakozik.
Red a következő álláshoz ment. Az összes ló kidugta a fejét, és
figyelt. Mintha csak sürgetnék: Siess, ember, mindjárt éhen halok.
Ez mindig szórakoztatta Redet.
– Erre gondoltam én is – mondta Dillonnak. – Cate általában
akkor kap ilyen hívást, amikor megjelenik egy sztori, vagy Dupont
interjút ad, ami nagyot szól. Talán ez a módszere, a beteges módja,
hogy üssön még egyet Cate-en.
Dillon visszaballagott a következő állásban levő vemhes kanca
vitaminjaiért. Miután kiadta, felírta a kinti táblára.
– Ha ez igaz – mondta –, akkor ez nem igazi fenyegetés. Csak
kicsinyes és aljas.
– Charlotte Dupont-ban bőven akad kicsinyesség és aljasság.
Nem lepne meg, ha keresne valakit, hogy ártson Cate-nek, de Cate
nélkül elveszti a könnyű reklám lehetőségét.
Red a kiírásra meredt, megfordult. Dillon már belenyomta a
negyed almába a tablettát.
– Másként nem veszi be a gyógyszerét.
 – Emlékszem.
– Ügyelj rá, nehogy kiköpje. Ravasz jószág. Mit értesz „könnyű
reklám” alatt?
– Amikor médiafelhajtásra vágyik, eljátssza a szomorú, bűnbánó
anyát, akinek nem bocsát meg a könyörtelen lánya. Vannak, akik
még beveszik.
– Azok mind idióták.
Red és a tablettás almát rágcsáló ló egymást fürkészték.
– Sok idióta él a világon. És van még valami. Szerintem tetszik
neki. Tetszik neki, hogy gyötörheti Cate-et és a többieket is. Nem
hiszem, hogy valaha is feladná.
Dillon átgondolta, miközben etettek, itattak, gyógyszereztek.
– Mi van, ha mégsem ő áll mögötte? Sparks képes lenne
megszervezni?
– Nem becsülöm alá Sparks képességeit. – És Red őszintén hitte,
hogy van egy sebhelye, ami bizonyítja. – Nem tudom, mit nyerne
vele, de ha van mit, azt hiszem, megtalálná a módját, hogy
megszervezze.
Megkezdték a ledörzsölést, a rovarriasztó szagát is hozzáadva a
levegő illatkeverékéhez.
– Van oka rá, hogy bántsa, ahogy a telefonba is mondta. Cate nem
azt tette, amit mondtak neki, ezért Sparksot elkapták.
– Akkor azt hiszem, továbbra is vigyázunk rá.
Red rápillantott, nézte, ahogy Dillon végighúzza a kezét egy
herélt mellső lábán.
– Bizonyos területeken sokkal konvencionálisabb vagy, mint mi a
nagyanyáddal.
Dillon erre elvigyorodott munka közben.
– Az ismeretségi körömből nagyjából mindenki
konvencionálisabb, mint te meg a nagyi.
– Ezért vagyok megőrülve érte már huszonöt éve. Tudod, tegnap
rávett, hogy fonalat gombolyítsak. Próbálom nézni az esti meccset,
és közben fonalat gombolyítok, mint valami copfos kislány
kötényben.
 – Micsoda látvány! – mormolta Dillon.
– Figyelj, Dil, nem vagyok az apád vagy a nagyapád, de…
Dillon Red felé fordította a fejét, és egyenesen a szemébe nézett.
– Életem nagy részében te álltál legközelebb mindkettőhöz.
– Akkor egyenesen megkérdezem. Meg fogod kérni Caitlyn
kezét?
Dillon bedörzsölte az állat hátsó lábát, aztán a lovat hátulról
megkerülve átment a másik oldalra, olyan könnyedséggel, amelyet
Red sohasem érzett, ha a ló mögé került.
– Kellő időben.
– Egy ideje szereted már.
– Egyre inkább meggyőződésem, hogy tizenkét éves korom óta.
Red elölről kerülte meg a maga lovát.
– Szerintem igazad van. Van valami oka, hogy most vársz?
– Cate most nemet mondana. Rosszul érezné magát miatta, de
nemet mondana. Nem látom okát, miért kellene kellemetlenséget
okoznom neki, ezért megvárom, amíg igent mond.
– És tudni fogod, mikor lesz az?
– Biztos vagyok benne. Lesznek árulkodó jelek.
– Sohasem tudtalak megverni pókerben, még gyerekkorodban
sem. Milyen árulkodó jelekre gondolsz?
Dillon a következő lóhoz ment.
– Van neki pár. Az egyik a karkötője, amit olyan sokszor visel.
Simogatja, ha ideges.
– Azt láttam.
– Ha azt hiszi, hogy fel fogja izgatni vagy idegesíteni valami,
gondoskodik róla, hogy rajta legyen. Amikor frusztrált, idegen
nyelven szitkozódik a bajsza alatt. Nem beszélem a nyelvet, de
felismerem a káromkodást, ha hallom. Amikor valami nagy lépésre
készül, rajta van a karkötő. Olyankor is motyog maga elé. Nem
értem, de nem káromkodik. Sokkal inkább valami mantrára hasonlít.
– Dillon nem sietve, alapos munkát végezve dörzsölte le a lovat. –
Szóval, tudni fogom, mikor.
– Azt lefogadom.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Ahogy Lily távozásakor is, Cate és Hugh együtt álltak odakint, és

most várták a visszatértét.
– Most már bármelyik percben jöhet – nézett az órájára Cate,
számolgatva, mennyi idő telt el Lily üzenete óta, amelyet a földet
éréskor küldött. – Még akkor is, ha beleszámoljuk a forgalmat.
– Tökéletes időt hoz magával. A levegő kristálytiszta. Körbe
akarja majd járni a kertet, mivel egész nap be volt zárva a gépbe meg
az autóba.
– Sohasem volt szebb a kert. Aztán martinit kér majd a
tengerparti teraszra vagy fel a hídra.
– Pontosan. – Hugh átkarolta Cate derekát. – Ismerjük a leányzót.
– Ismerjük bizony. Ó, ez a kapu! A kaput hallottam. Bárcsak
béreltünk volna egy rezesbandát!
– De kár, hogy nem jutott eszembe! Imádná. Itt is van.
Nézték, ahogy a karcsú, fényes limuzin odalent kanyarodik.
– Most mind a két kedvenc lányom itthon van.
A limuzin felért, megállt. Cate indult volna, hogy maga nyissa ki
az anyósülés felőli ajtót. Ekkor az apja szállt ki az autóból.
– Apa! – Boldogan rohant oda, és a karjába vetette magát.
Nevetett, amikor az apja megpördítette maga körül, ahogy
gyerekkorában szokta. – Micsoda meglepetés! Milyen csodálatos
meglepetés! Azt hittem, még Londonban vagy.
– Pár napja befejeztük. Aztán összebeszéltem Lilyvel. – Ismét
megpördítette. – Pokolian hiányoztál, Catey.
– A legjobb meglepetés, ami létezik.
– És én mi vagyok, talán resztelt máj?
Cate odanézett, ahol Lily állt Hugh-val kézen fogva.
 – A legfinomabb pástétom szarvasgombával. – Belesimult Lily
ölelésébe, beszívta az illatát. – Hogy egy másik Sullivant idézzek,
pokolian hiányoztál.
– Ez kölcsönös. Istenem, de jó itthon lenni! Nézd csak a hajad!
Hogy megnőtt már, és gyönyörű! És ez az illat, ez a levegő… ez
Kalifornia. Szeretem New Yorkot, de ott már majdnem harminc fok
van, és a levegő olyan párás, hogy már akkor csupa víz vagy, amikor
reggel elindulsz otthonról. Consuela!
Sarkon pördült, és lelkesen megölelte a házvezetőnőt.
– Isten hozta itthon, Miss Lily. Magát is, Mr. Aidan.
– Jó újra itthon lenni, látni téged.
– Gondoskodom róla, hogy bevigyék a csomagokat, Mr. Aidan, a
szobája készen áll.
– Tudtad? – kérdezte Cate.
Consuela egyszerűen elhúzta az ujját az ajka felett, és úgy tett,
mint aki elfordít egy kulcsot.
– Kincs vagy a kincsek közt, Callan – mondta neki Lily, és
ráhagyta, hogy felügyelje a kipakolást.
– Te tudtad? – bökött Cate a nagyapjára.
– Fogalmam sem volt róla. Ravasz nőt vettem el. – Megölelte a
fiát. – Maradsz egy ideig, ugye?
– Azt tervezem. Remekül nézel ki. Azt mondanám, Cate jól a
gondodat viselte.
– Ha nem az edzőterembe rángatott le minden reggel, akkor a
medencébe. Vízi torna, még mindennek a tetejében.
– Azt látni akarom. – Lily megmozgatta a vállát. – De most ki
kell járnom a lábamból a repülőn töltött órákat.
– Utolérünk benneteket – szólt utánuk Cate, amikor Hugh az
ajkához emelte Lily kezét, és együtt indultak sétálni. – Hagyjuk őket
kicsit magukra – mormolta az apjának. – Jó látni, hogy szeretik
egymást az együtt töltött évtizedek után is.
– És így én is kettesben maradhatok veled – fogta meg Aidan a
kezét. – Hogy van az én kislányom?
– Boldog. Most még boldogabb.
 – Vízi torna?
– Keményebb, mint hinnéd, de erre magadtól is rájössz holnap
reggel, amikor pontban reggel nyolckor megjelensz a medencénél.
Mindenkinek irány a víz.
– Hmm.
– Adok egy kis pihenőt nektek Lilyvel, amíg átáll a belső órátok.
Nagyapa korán kelő. Általában fél nyolckor kezdünk. Dolgozó nő
vagyok, tudod.
Megkerülték az előkertet az íves japán juharával, az illatozó
rózsaágyásokkal, oldalt a szívbemarkoló kékben pompázó
hortenziákkal, és a Bloomerang orgonákkal, amelyek sohasem adják
fel.
– Meghallgattam az egyik hangoskönyvedet a London-New York-
i járaton.
– Az az író könyve.
Ahogy Hugh tette Lilyvel, Aidan is kezet csókolt Cate-nek.
– De nem nekem. Megérdemelted az Audie-t{2} azért az
előadásért. Csodálatos érzéked van a jellemábrázoláshoz, a narratíva
ütemezéséhez. Komoly képességet igényel, hogy ne csak egy
szereplőt testesíts meg, hanem mindet.
– Szeretem ezt a munkát. És a stúdióm? Remek hely, öröm benne
dolgozni. Tetszik a vendégház is, meg az, hogy csak átsétálok, ha
nagyapával akarok lenni, vagy rá akarom venni, hogy jöjjön le
velem az edzőterembe vagy a medencéhez. Mindkettőt jobban
élvezi, mint mutatja.
– Nem a levegőbe beszéltem, amikor azt mondtam, hogy remekül
néz ki. Már jobban volt, amikor Londonba indultam, de nem
ennyire. Esküszöm, éveket fiatalodott. Komolyan felderítetted.
– Kölcsönösen támogattuk egymást. Tényleg tudsz maradni egy
darabig?
– Készen állok egy kis szabadságra. Lehet, hogy néhányszor el
kell repülnöm Los Angelesbe, de úgy tervezem, hogy itt töltöm a
nyarat.
 – A nyarat? Tényleg? – Cate boldogan simult az apjához, ahogy
elsétáltak egy kis padka mellett, amely szinte forrongott a lila
gyűszűvirágoktól és keskenylevelű kakukkfűtől. – Felszökött a
boldogsághányadosom.
– Szükségem van egy kis időre veled, apával és Lilyvel. –
Megfordult, visszanézett az óceánra. – És arra, hogy itt legyek.
– Ez tölt fel. Írország biztonságot adott, és megnyugtatott. New
York ellátott munkával, amikor munkára volt szükségem. Segített,
hogy alkalmasnak érezzem magam, hogy felnőjek. És ez? Az óceán,
az ég, a hegyek, a csend? Feltölt.
– És biztonságban érzed magad?
– Igen, és feltöltődtem, megnyugodtam.
Ismerve apját és az aggodalmait, megsimogatta a karját.
– Tegyük ezt most félre, mert semmi sem fogja elrontani ezt a
kettős hazatérést. A legutolsó húzása felzaklatott, de nem kaptam
pánikrohamot. Már tudod, hogy meg kellett változtatnom a
telefonszámomat és az e-mail-címemet, mert elküldtem neked az
újakat. Bosszantó, de nem annyira, mint amikor megvágom magam
papírral.
– Több mint bosszantó, ha megvágod magad a papírral, és valaki
citromlevet csöpögtet rá. Ő ebben kiváló.
– Nem mondom, hogy nem kellett néhány nap, amíg enyhült a
bosszúság. De nagy hűhót csapott az alapítványa körül, és tudom,
hogy néhány hét múlva díszünnepséget rendez, hogy még nagyobb
nyilvánosságot kapjon, és végül kényszerhelyzetbe hozta magát,
hogy tényleg valami jót tegyen. Itt a limonádéd.
– Kész csoda számomra, hogyan tudott az a nő olyan lányt szülni,
mint te.
– A Sullivan-gének erősebbek, mint a Dupont.
– Mackintosh.
– Hogyan?
– Tizennyolc évesen legálisan nevet változtatott, és azóta
Charlotte Dupont-nak hívják, de korábban Barbara Mackintoshnak.
 – Mint az alma? – Ez valamiért megnevettette. – Miért nem
tudtam róla?
– Nem tűnt fontosnak.
– Nos, Barb már régen visszaminősült alkalmi bosszússággá az
életemben. Ami a többit illeti, tényleg biztonságban érzem itt
magam. A rendőrség nyomoz, különböző elméletek vannak,
amelyekről majd később beszélünk. De biztonságban vagyok,
boldog vagyok, és itt van az apám a nyárra. Most pedig, fogadni
mernék, hogy Lily és nagyapa már megkerülték a hidat, és a
kilátásban gyönyörködik a martinijával. Csatlakoznunk kellene
hozzájuk.
– Jólesne egy sör.
Cate ismét megfogta az apja kezét.
– Szerezzünk neked egyet.

Az italok és a könnyű vacsora után Cate Lilyvel tartott, hogy adjon

egy kis időt apának és fiának.
– Beszélgethetünk, amíg kipakolok. Jobban vágytam a
társaságodra, mint a smaragd fülbevalóra, amelyet a múlt hónapban
veszítettem el.
Amikor beléptek a szobába, Lily nyomban az öltöző felé indult.
Aztán megtorpant, és a fejét csóválta.
Sehol egy bőrönd, és a sminkkészlete a parfümjével együtt már a
fésülködőasztalon volt.
– Tudhattam volna. Mondtam Consuelának, hogy ne fárassza
magát ezzel.
– A másokért való fáradozás a vallása.
– Nos, nem fogok panaszkodni. – Irányt változtatott, és az
ülőgarnitúrához ment. Leült az egyik sarokkanapéra, és intett Cate-
nek, hogy üljön a másikra. Aztán körbemutatott a szobát betöltő
tengernyi liliomon. – Te voltál?
Cate felvonta a szemöldökét.
– A szerelmed.
 Lily tekintete ellágyult.
– Üss le, ha csak eszembe jut, hogy még egyszer olyan munkát
vállaljak, amely négy hónapra elvisz innen.
– Azt hiszem, meg is teszem. Jól elvoltunk, és élveztem, hogy
nagyapa egy időre csak az enyém. De űrt hagytál magad után, G-Lil.
Igazán nagy űrt.
– Elég önző vagyok ahhoz, hogy ezt örömmel halljam. És most,
hogy csak mi, lányok vagyunk itt. – Lily előrehajolva összedörzsölte
a tenyerét. – Mesélj el mindent!
– Hol kezdjem?
– Lányok. – Lily magára mutatott, aztán Cate-re. – A te
szerelmeddel, természetesen. Eljön ma az „Isten hozott itthon”
vacsorára, amit Consuela tervez?
– A kedvenc mézes sonkád lesz barna cukormázzal… de el ne
áruld, hogy elmondtam.
Lily utánozta Consuela „lakat a számon” mozdulatát.
– És Dillon?
– Nem tudtam rávenni a vacsorára, mert szerinte nagyapának és
nekem azt veled kell elköltenünk. S hogy nagyobb nyomatékot adjon
neki, hozzátette, hogy neki a hölgyeivel és Reddel kell vacsoráznia.
De kilenc körül átjön. Nem akarja, hogy egyedül legyek a házban,
amíg… nos, addig.
– Tudom, hogy jobban érzem magam, ha itt van. Ez csak egy
plusz óvintézkedés… előnyökkel. – Lily szívből jövő sóhajjal rúgta
le a cipőjét. – Tudom, hogy boldoggá tesz, mert látom rajtad. És
azzal, hogy itt marad éjszakára, kellemes próbaútra is viszed.
– G-Lil! – Cate lehajtotta a fejét, megrázta. – Nem csoda, hogy
hiányoztál.
– Most pedig arról mesélj, hogy van a család többi tagja. Át kell
majd mennem, hogy egy jót pletykáljak Maggie-vel. Nincs is annál
nagyobb élvezet, mint körülülni az asztalt, és házi bort kortyolgatva
kiteregetni a szennyest.
– Mind jól vannak. Nagyon elfoglaltak. Kisegítőket vesznek fel,
tanulókat fogadnak… de gondolom, ezt te is tudod. Mégis rengeteg
munka van, egész nap, mindennap. Tényleg teljes életet élnek, és
egyikük mindig előáll valami újjal. A nagyi gyapjút fon. Fonalat. A
gyapjúból fonalat. Rokkán.
– Tudnom kellett volna, hogy így készül, de nem látom magam
előtt. Rá kell vennem, hogy mutassa meg. Red teljesen
meggyógyult?
– Újra szörfözik, motort javít, vajat és sajtot készít, és megcsinál
mindent, amire nagyi rámutat.
– Ezek szerint nincs áttörés a kicsoda, mit, miért és hogyan
csinálta ügyben?
– Nem hallottam róla, és szerintem elmondanák, ha lenne. Dillon
félig… több mint félig meg van győződve arról, hogy Sparks
leszúrta magát, hogy ezzel is újabb lehetőséget adjon az
ügyvédjének a korábbi szabadon bocsátás kérelmezéséhez. Ha ezt
kiveszed, és fontolóra veszed, hogy Red rendőr volt, és valaki
esetleg bosszút akart állni rajta, és hogy ugyanez elmondható az
ügyvédre, meg hogy Denby ellenségeket szerzett a börtönben, az
egész kapcsolat-dolog meggyengül.
Lily a lábfejével megsimogatta Cate lábát.
– Kit próbálsz meggyőzni, édesem? Engem vagy magadat?
– Talán mindkettőnket – ismerte be Cate. – Tudom, hogy élnem
kell az életem, hogy Cate-nek kell lennem, és együtt kell élnem
ezzel. Ezt a leckét néhányszor meg kellett tanulnom, de most már jól
megy.
– Jó lecke, de nem bánom, hogy Dillon veled van éjszakánként.
– Azt én sem bánom. Fáradt vagy. Nyújtózz ki, pihenj egyet.
– Az jólesne. Egy kis szunyókálás a kanapén. Itt helyben.
– Akkor vacsoránál találkozunk. – Felállt, könnyű takarót terített
Lilyre, arcon csókolta. – Úgy örülök, hogy itthon vagy!
– Ó, Catey, én is.
Cate kiment, vissza a hídra. Látta, hogy a nagyapja a kicsi
szőlőskertjét mutogatja az apjának.
Hagyta őket, hadd legyenek kettesben. Visszaindult a házába. Éli
az életét, gondolta, és dolgozik még kicsit, mielőtt átöltözik a
vacsorához.

Jessica Rowe egész életében átlagos és hétköznapi volt. Egyedüli

gyerekként egy középosztálybeli külvárosban nőtt fel. Elég jól ment
neki az iskola, de csak úgy, ha széttanulta az agyát, hogy átjusson
azon az átlagos vonalon.
Sohasem illeszkedett be.
A népszerű klikkek nem törődtek a kövérkés, átlagos külsejű
lánnyal, a furcsa szociális készségeivel, lehangoló divatérzékével.
Nem volt elég kocka a kockáknak, stréber a strébereknek. A
sporthoz való affinitás vagy tehetség híján sohasem keltette fel a
sportolók vagy az edzők figyelmét.
Senki sem zaklatta, mert senki sem vette észre.
A bézs emberi megfelelője volt.
Szeretett írni, és rengeteg szabadidejét arra használta, hogy
fantasztikus kalandokat vessen papírra a naplóiban. Amiket aztán
senkinek sem mutatott meg.
Szűzen érettségizett, és nem volt egyetlenegy rafinált, pimasz
vagy együttérző barátnője sem, aki erősítette volna a helyzetét.
Az egyetem nem nyitott meg előtte ajtókat, és nem változtatta
meg a helyzetét sem, mivel egyszerűen beleolvadt a tömegbe. Csak
azért célozta meg a jogot, mert vonzották a bűnügyek. Gyakran talált
ki olyan történeteket, amelyben ő volt a bátor hősnő, aki
meghiúsította a profi bűnöző terveit. Vagy a profi bűnöző szerepébe
képzelte magát, aki újra meg újra lóvá teszi a hatóságokat.
Magának beismerte, hogy ez utóbbi szerep jobban tetszik neki.
Végül is, az árnyékban élt, ahogy a legjobb bűnözők is. A különbség
köztük, ahogy ő látta, csak annyi, hogy neki nem volt bátorsága
elvenni, amit akart.
A jogi egyetemen pontosan az osztály közepén végzett, és végül
negyedik próbálkozásra tette le a záróvizsgát. Közben volt egy rövid
kapcsolata egy másik joghallgatóval, amelynek hála elvesztette a
szüzességét, hogy aztán a fiú sms útján dobja, mondván, talált valaki
nála érdekesebbet.
Írt egy hátborzongató novellát, amelyben a nő bosszút áll hűtlen
szeretőjén, és egyedül ünnepelt, amikor egy krimimagazin kiadta J.
A. Blackstone néven.
Még kettőt írt, miközben egy nagyon átlagos jogi cégnél
dolgozott nagyon átlagos fizetésért, az előmenetel legcsekélyebb
esélye nélkül.
Egész életében szabályok szerint élt, amelyeket szeretett volna
megszegni. Korán érkezett a munkába, későn távozott. Takarékosan
élt, mértékkel ivott, szerényen öltözött.
Ez némileg megváltozott, amikor a nagyapja meghalt, és rá, az
egyetlen unokájára hagyott háromnegyed millió dollárt.
A szülei azt javasolták – és teljesen el is várták tőle –, hogy
fektesse be. Ő is arra számított, hogy megteszi. Aztán eladta az első
könyvét. Nem a szokásos kitalált történetet, amelyet menedékként
használt, hanem igaz történeten alapuló munkát, amelyhez közel két
éven át gyűjtötte az anyagot a szabadidejében és amikor
szabadságon volt.
Fogta a csekély előleget és az örökségét, otthagyta az állását, és
San Franciscóba költözött. Soha életében nem tett még ilyen merész
dolgot. Negyvenévesen bérelt egy szerény lakást, s mivel sohasem
szórakozott, a nappalit rendezte be dolgozószobának.
És ott, élvezve a magányos életet, nekikezdett a második
könyvének. Összeszedte a bátorságát, hogy interjúkat kérjen… az
áldozatoktól, a raboktól, a tanúktól, a nyomozóktól.
Naponta egy órát, mintegy jutalomként, egy krimin dolgozott,
amelynek ő volt a hősnője, a női bérgyilkos, aki elveszi mások
életét, és szeretőt tart, ahogy kedve hozza.
Első könyvének szerény sikere felbátorította. Mire befejezte a
másodikat, nagyon is készen állt a következőre.
Charlotte Dupont-nak köszönhette az inspirációt.
A szokásos szerda esti, édes-savanyú garnélarák vacsoráját
fogyasztotta, amikor elkapott egy interjút, és jegyzetelni kezdett.
Eredeti terve, hogy a hollywoodi színésznő, anya legyen a központi
figura, megváltozott, amikor komolyabb kutatásokba kezdett a
gyerekrablási ügyben.
Grant Sparks került az előtérbe. Milyen jóképű, milyen elragadó!
És mit tett a szerelméért! Milyen nagy árat kellett fizetnie érte!
Tudta, ahogy jobban beleásta magát az anyagba, hogy sokan úgy
látják, Dupont-t csapták be, de ő más szemszögből vizsgálta az
eseményeket. A gazdag, híres és gyönyörű nő kihasználta Sparksot,
és továbbra is ezt teszi. Megpróbál hasznot húzni a félresikerült
rablásból, míg a férfi a börtönben maradt.
Mire interjút kért, elő volt készítve a talaj Grant Sparks ügyes
manipulációira.
A harmadik látogatásnál vállalta, hogy a férfi ügyvédje lesz. A
negyedik találkozásra mélyen és legalább olyan őrülten belészeretett.
A férfi kinyitotta neki az ajtókat, megmutatta a szabályok
megszegésében rejlő erőt és izgalmat. Be- vagy kicsempészett neki
dolgokat, üzeneteket továbbított, s tette mindezt lelkiismeret-
furdalás nélkül.
Hitt az ügyében, már amennyiről tudott, amennyit Sparks a
tudomására hozott. A bűntény néha indokolt. Nem ebben hitt ő is
mindig? És a büntetést túl gyakran rossz emberek kapták.
Majd ő segít a férfinak ezt kiigazítani.
Amikor másfél évvel az első találkozásuk után az átlagos és
hétköznapi Jessica Rowe egy szép nyári napon arra várt, hogy
behozzák hozzá a férfit, már rég átlépte azt a vonalat, ahonnan nincs
visszaút.
A férfi említette, hogy a kék a kedvenc színe. Jessica kék ruhát
viselt. A férfi személyi edző volt, és még most is nagylelkűen,
önzetlenül felajánlotta a tudását és tanácsait a fegyenctársainak.
Jessica nem tudta rászánni magát, hogy elmenjen egy
edzőterembe, de vett fitnesz-DVD-ket, és bőszen edzett otthon.
Levágatta és befestette a haját, Youtube-videókból megtanult
sminkelni.
 A férfi átalakította. Noha tudta, hogy sohasem veszi fel a versenyt
olyan szépségekkel, mint Charlotte Dupont, újfajta önbizalmat nyert
új külsejét látva, és úgy érezte, nem fog szégyent hozni a férfira,
amikor közös életet építenek majd.
A szíve hevesebben dobogott, amikor meghallotta a zár
kattanását, az ajtó nyitódását. Alig kapott levegőt, amikor a férfi
belépett a szobába, és abban a pillanatban, amikor a tekintetük
találkozott, látta benne a szerelmet és a helyeslést.
Mégis, élénken biccentett az őrnek, kezét összekulcsolta a
megnyitott akta felett. És megvárta, amíg egyedül lesznek.
– Ezért élek – mondta neki a férfi. – Csak ezért a pillanatért,
amikor újra láthatlak.
Jessica hevesen dobogó szíve erre felujjongott.
– Jönnék mindennap, ha lehetne. Tudom, hogy igazad van,
amikor ragaszkodsz a heti egyszeri találkozáshoz. Esetleg jöhetek
kétszer, ha van értelme. De annyira hiányzol, Grant! Először azt
mondd el, volt-e valami gondod, bármi.
– Nem volt. – Lesütötte a szemét, mintha össze kellene szednie
magát. – Óvatos vagyok. Óvatos, amennyire csak lehet idebent az
ember. De félek, hogy az a nő újra megpróbálja. Megvárja, amíg
kicsit megnyugszom, amíg elmúlik a vihar, aztán fizet valaki
másnak, hogy megöljön. A következőnek talán több szerencséje lesz.
– Ne mondd ezt, Grant! Ne! – Jessica szemében félelemkönnyek
gyűltek. Kinyúlt, és megragadta a férfi kezét. – Még mindig küzdök
a szabadulásodért. Nem hagyom abba. Tudom, hogy korábban nemet
mondtál, de megbízhatnék egy tapasztaltabb büntetőjogi ügyvédet,
és…
– Rajtad kívül senkiben sem bízom. – Mélyen, nagyon mélyen a
nő szemébe nézett. – Te vagy az egyetlen a világon, akiben
megbízom. Az a nő találhat valaki mást. Ezt csinálja. Tudom, hogy
már csak hónapjaim vannak hátra a feltételes szabadon bocsátásig.
Most, hogy itt vagy nekem, minden megbánás és aggodalom nélkül
le tudnám ülni. Tudni, hogy várni fogsz rám, amikor kikerülök
innen… De most, ha kikerülök innen. Ha élve kikerülök innen.
 – Hadd beszéljek vele! Mindig is terveztem a könyv miatt, de…
– Ha bármi olyat tenne, amivel árt neked, gondolod, hogy együtt
tudnék élni vele?
Elengedte a nő kezét, hogy eltakarja az arcát, mielőtt hagyta,
hogy lehulljanak.
– Ne aggódj miattam, Grant. Tudom, hogy nem jó munkát
végeztem azzal a hazug, cselszövő seriffel, de…
– Nem a te hibád volt – mondta gyorsan Sparks. – Én adtam a
neveket, hogy kiket bérelj fel. Kiálltál értem, Jessie, amikor senki
más. De erről az jutott eszembe…
Amikor elhallgatott, a nő közelebb hajolt.
– Mondd el!
– Ez őrült ötlet. Túl kockázatos. Számodra.
– Bármit megteszek, hiszen tudod. Mondd el!
Az izgatott hang, a mohó arc elárulta Sparksnak, hogy a nő már a
zsebében van.
– Sok időm volt gondolkodni, miután megtámadtak. Arról, amit a
zsaruk mondtak, amikor idejöttek.
– És téged vádoltak mindennel. – Gyilkos tűz lobbant fel a nőben.
– Mindig téged.
– De volt némi kétségük. Láttam. Főleg a lányzsarunál. Azt
hiszem, a nők érzékenyebbek. Ha volna rá mód, hogy még jobban
Charlotte-ra tereljük a gyanút, az talán megállíthatná őt, mielőtt…
mielőtt alkalma lenne újra rám támadni. Ki tudnám húzni a
következő nyolc hónapot, tudva, hogy egyenesen a karodba
sétálhatok a végén. Bármire képes vagyok ezzel a tudattal.
– De ha próbálnék felbérelni valakit, hogy ölje meg…
– Nem őt, drágám, nem őt. És nem kell felbérelni senkit. De nem.
– Megrázta a fejét, és újra elfordította a tekintetét. – Nem kérhetlek
meg ilyesmire. Egyszerűen csak vigyáznom kell az irhámra, amíg az
ajtók megnyílnak.
– Nem hagyom, hogy így élj. Nem fogok úgy élni, hogy nap mint
nap azon aggódjak, mikor hívnak fel azzal, hogy megsérültél.
Mondd el, mit szeretnél, mit tegyek!
 – Hogyan élhettem nélküled ennyi éven át? – Az érzelem,
amelyet mindig elő tudott hívni, ha kellett, megremegtette a hangját.
– Te vagy az én őrangyalom. Életem hátralévő részét azzal fogom
tölteni, hogy igyekezzek méltó lenni hozzád.
Sparks ismét megrázta a fejét. Úgy nézett a nőre, mintha ő lenne
az egyetlen megváltása.
Jessica bármit megtett volna érte.
– Charlotte díszünnepséget rendez a jövő hónapban Beverly
Hillsben.

Vérpezsdítő volt. Egy nőnek, akinek oly kevés izgalomban volt

része, még egy paróka – hamvasszőke, sima konttyal – felvétele is
életre szóló izgalmat jelentett. Testtömést is viselt, olyat, amely még
hozzáadott néhány kilót az oly szorgalmasan ledolgozott súlyhoz.
Az alábecsült (unalmas) fekete ruha tökéletesen rásimult a
testtömésre. Néhány hamis ékszer, de semmi szembetűnő. Nem
szabad, hogy észrevegyék. Gondosan sminkelt, Sparks utasításait
követve. Feltette a fekete keretes szemüveget, aztán a fogszabályzót,
amitől jelentősen előreugrott a felső fogsora.
Úgy nézett ki, mint egy matróna, ami máskor felzaklatta volna, de
most az izgalom elfeledtette vele. A neve is illett a külsejéhez.
Millicent Rosebury. Fizetett a hamis személyiért és a hitelkártyáért,
amivel a jegyet vette.
Fekete estélyi táskájában voltak a holmik: rúzs, papír zsebkendő,
kevés készpénz, és valami, ami úgy nézett ki, mint egy apró
parfümszóró.
Az utasítás szerint az autóját egy nyilvános garázsban hagyja
utcákkal távolabb. Amikor elvégzi, amiért jön, visszatér a szállodai
szobájába, átöltözik, Millicentet belepakolja a magával hozott
táskába, a belső hálózaton keresztül kijelentkezik, elsétál az autójáig,
és hazahajt San Franciscóba.
Tényleg egyszerű volt. Grant zseniális elme.
 Titokban már dolgozott a férfi sztoriján… az ő sztorijukon.
Amikor befejezi, megmutatja a férfinak, csak ő láthatja, amikor már
szabad lesz. Amikor együtt élnek majd szabadon.
Gyalog ment a Beverly Hills Hotelbe. Grant azt mondta,
gyalogoljon.
Küzdenie kellett, hogy ne lássák rajta, mennyire lenyűgözte a
szálloda maga, az elbűvölő emberek. A bejelentkezés után belépett a
bálterembe. Elállt a lélegzete.
A virágok! Fehér, mind fehér. Kála, liliom, rózsa, hortenzia
pompázott az arany vázákban minden asztalon. Ragyogó csillárok
szórtak szikrázó fényzáport a vendégekre. A kristálypoharakban
pezsgő gyöngyözött.
A nők lenyűgöző ruhákban már ültek vagy járkáltak.
Grant azt mondta, ne jöjjön se túl korán, se túl későn.
Tudta, hogyan maradjon láthatatlan, ez volt a legnagyobb
erőssége.
Általa fejedelminek ítélt biccentéssel elfogadott egy pohár
pezsgőt, és járkálni kezdett. Nem szándékozott leülni a kijelölt
asztalhoz, vagy ha mégis, csak rövid időre.
Csak egy percébe telt, hogy észrevegye Charlotte Dupontot,
ahogy röpköd, suhan, udvaroltat magának. A vázákhoz hasonlóan ő
is aranyszínben tündökölt, és legalább annyi gyémánt lógott rajta,
mint a csillárokon.
Jessicában feltámadt a harag. Nézd csak a hazug, álnok ribancot,
gondolta. Azt hiszi, ő itt a királynő, hogy érinthetetlen. Azt hiszi, ez
az ő éjszakája.
Nos, bizonyos értelemben az is lesz.
A férje, öreg és törékeny, és látszik is rajta, a színpad előtti
asztalnál ült. Imádó tekintettel nézte a feleségét, társalgott az
asztalánál megálló emberekkel, az asztalszomszédaival, akik
kétségtelenül hozzá hasonlóan szintén piszok gazdagok.
Kivárta az idejét, figyelte a pillanatot, miközben egyre közelebb
került.
 Charlotte beszédet fog mondani. Nyilván a saját dicséretét zengi
majd, néhány könnycseppet is belecsempész, ahogy szokta. Aztán
vacsora, árverés, hogy további pénzeket gyűjtsenek, műsor és végül
tánc.
Az asztalnál ülő két nő felállt, és elvonult. A mosdóba, vélte
Jessica, ahogy közeledett.
Noha maga választhatta meg az időt, úgy érezte, minél hamarabb,
annál jobb.
A hamarabb akkor jött el, amikor az egyik felszolgáló az
asztalhoz lépett. Magas, átlátszó pohárban, a peremén lime-szelettel
Conrad elé tett valamit.
Jessica a táskájába nyúlt, levette az apró permetező tetejét, és
óvatosan a tenyerébe szorította, ahogy előrelépett.
– Elnézését kérem. – A sokat gyakorolt gőgös hangon szólalt
meg, és remélte, hogy át is jött. – Oda tudna vezetni a
negyvenhármas asztalhoz?
– Természetesen, hölgyem. Egy pillanat.
Amíg a pincérnő megkerülte az asztalt, hogy a többi italt is
felszolgálja, Jessica Conradhoz hajolt.
– Szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem azt a
remek munkát, amit a feleségével végeznek.
– Ó, az egész Charlotte műve.
Büszke mosoly ragyogott az arcán. Felnézett, amikor Jessica az
üres kezével felfelé intett. Grant elterelésnek nevezte.
– Gyönyörű díszlet egy gyönyörű ügyért – mondta, miközben az
üvegcse tartalmát beleöntötte a férfi italába.
– Köszönjük, hogy támogatta.
– Büszke vagyok rá, hogy részese lehetek a ma estének.
Hátralépett, amikor a pincérnő megjelent mellette.
– Erre parancsoljon, hölgyem.
– Köszönöm szépen. – Egy fejedelmi biccentés után követte a
pincért. – Ó, látom már. És ott vannak a kísérőim is. Köszönöm.
– Szívesen, hölgyem.
 Jessica továbbment a negyvenhármas asztal felé, majd elsétált
mellette.
Inni, gondolta, inni, inni, inni.
Egyenesen kisétált a bálteremből, az üres permetező üvegcsét
visszacsúsztatta a táskájába, és elővett egy doboz cigit. A kijárathoz
ment, ügyetlenkedett az öngyújtójával, mint az a nő, aki majd eleped
az első slukkért.
Valaki megérintette a vállát, amitől ijedten összerándult, mintha
villám csapott volna belé.
– Jaj, ne haragudjon! – nevetett az élénkvörös ruhát viselő nő. –
Csak tüzet akartam kérni.
– Természetesen.
Jessica mosolyt kényszerített magára, és úgy sétáltak ki, mint két
barátnő. Attól tartva, hogy remegni fog a keze, Jessica a nő felé
nyújtotta az öngyújtót.
– Köszönöm.
– Szívesen. Ugye megbocsát? Amott egy barátot látok.
Ellépett a nőtől. Nem sietett, csak akkor váltott gyorsabb iramra,
amikor a nő beszédbe elegyedett egy másik dohányossal.
Csak ment és ment. Rájött, hogy nem fog remegni a keze. Nem
csupán biztosnak érezte magát, de diadalmasnak is.
Olyanná vált, akiről írni lehet.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Mivel szellősen akarta tartani a nyári beosztását, napi három órára

korlátozta a munkát délelőttönként. Ez időt adott neki, hogy az
apjával legyen, időt a farmon. Csak időt.
Szerette nézni, ahogy apja Juliával, a nagyival, Reddel és persze
Dillonnal érintkezik. És tudta, hogy kedvenc emlékei közül néhány
erről a nyárról származik majd. Ahogy a Sullivanek csapatával,
Dillonnal és a családjával együtt nézik, hogyan robbannak fel a
tűzijáték fényei az égen; ahogy együtt lovagol az apjával és
Dillonnal, hogy áttereljék a csordát egyik mezőről a másikra.
Sohasem gondolta volna, hogy ilyesmit fog csinálni.
Séták a parton, tánc a Roadhouse-ban, Gino látogatása, aki
Lilynek hála eljött, hogy adjon egy kis pimasz eleganciát a
frizurájának.
Úgy képzelte, hogy a mai este, Cooperék nagy nyári barbecue-
partijával, további emlékekkel gyarapítja majd. Lily bevásárló
körútja jóvoltából új ruhája volt. Lehet, hogy hiba volt fehéret
választani egy barbecue-ra, de olyan üdének és nyáriasnak tűnt
lebegő szoknyájával és pántos hátával.
Remélte, hogy vajaskenyérpuding-hozzájárulása megfelel annak,
amiről úgy vélte, csodálatos és bőséges étel lesz.
Épp betette a sütőbe, amikor az üvegfalon át meglátta az apját.
Ajtót nyitott.
– Épp időben jöttél – szólt ki. – Betettem a vajaskenyér-pudingot
a sütőbe, és te elterelheted a figyelmem, hogy ne aggódjak miatta.
Előástam Mrs. Leary receptjét, de tini korom óta nem sütöttem.
Miért választottam olyat, amit több mint egy évtizede nem sütöttem?
Aztán meglátta az apja arcát, és a nap felett érzett izgatottsága
elnémult.
 – Mi az? Mi a baj?
– Nem láttad a híreket?
– Nem.
Cate pulzusa szaporábban vert. Még valaki? Ki? Istenem,
meggyőzte magát, hogy az egésznek vége.
Együtt álltak az ajtóban, és Aidan megfogta a kezét.
– Az anyádat bevitték kihallgatásra a férje halála miatt.
– De… azt mondták, szívrohama volt. Tudom, hogy Red újra
gyanakodni kezdett, de az a férfi hány éves is volt, kilencven? És
egészségügyi problémái voltak.
– Úgy tűnik, valaki besegített a szívrohamba. Halálos adag
digitáliszt találtak az italában.
– Istenem!
– Gyere. – Aidan átölelte a derekát. – Üljünk le idekint. A
levegőn.
– Valaki megölte. Megmérgezte. Azt hiszik, az anyám… De ez
így nem kapcsolódik egyik halálesethez vagy támadáshoz sem. A
férje itala volt? Nem az övé?
– Igen, a férjéé. Gin-tonik, egyértelműen. Charlotte pezsgőt ivott.
– De akkor… Nincs kapcsolat. Anya nem is ismerte a férfit,
amikor az egész történt.
– Nem. Kérsz vizet?
– Nem. Apa, jól vagyok. Ez szörnyű. Egy férfi halott,
meggyilkolták, és én megkönnyebbültem, hogy nincs kapcsolatban
velem. Kivéve, hogy mégis – mormolta Cate. – Tényleg gyanúsított?
– A jelentés szerint a férj halálát gyilkosságnak nyilvánították, és
anyádat kihallgatták. Ennél többet én sem tudok.
– Apa – fogta meg a kezét Cate. – Tudom, hogy már egyikünk
sem ismeri őt igazán, ha egyáltalán ismertük. De szerinted képes rá?
– Igen.
Semmi habozás, gondolta Cate, és behunyta a szemét.
– Én is. Az a temérdek pénz, és valószínűleg nem számított rá,
hogy a férje ilyen sokáig fog élni. Csak egy kis lökés… nem hallod,
ahogy ezt gondolja… ugyan mit árthat? Vagy csak azért hisszük így,
amit velünk tett?
– Nem tudom, kicsim, de a rendőrség dolga, hogy kiderítse. Nem
akartam, hogy váratlanul érjen a dolog.
Cate a karkötőhöz nyúlt, amelyet nem vett fel, így csak átfogta a
csuklóját.
– Már vissza is tértek a gyerekrabláshoz, ugye?
– Igen, és jó nagy sajtója lesz.
– Már nem érdekel. Istenem, de igen, érdekel. Amiatt, amit veled
tesz, nagyapával, G-Lillel. Azért, mert fel fogja zaklatni Dillont és a
családját. Mondd meg az igazat, apa. Nyilatkozzak a sajtónak?
– Várjuk meg, hová fejlődik ez az ügy. Lehet, hogy gyorsan
tisztázzák.
– Lehet – bólintott Cate. – De egy második olyan botrány, mint
ez? Ez sohasem fog teljesen elmúlni. Most tudni fogja, milyen –
mondta halkan. – Ha ártatlan, tudni fogja, milyen érzés, ha valami
olyan üldözi, amit nem tud irányítani.

Charlotte dühöngeni akart, őrjöngeni, de a harag nem hatolt át a

félelem jégpáncélján.
Kikérdezték. Igaz, ez alkalommal egész sereg ügyvéd állt
mellette, a legjobbak, akiket a pénzéért kaphatott, de az egész
visszavitte ahhoz a szörnyű naphoz, amikor Caitlyn szüntelen
nyafogása után a kihallgatószobában találta magát, és szörnyű
dolgokkal vádolták.
Többnyire az ügyvédei beszéltek, szünetet kértek, amikor
könnyekben tört ki. Igazi könnyekben. Nem a bánat, hanem a
félelem könnyei voltak.
Az, hogy Conrad halálát kívánta, még nem tette bűnössé. Élete
legszebb éveit a férfinak adta. Hűséges és kötelességtudó feleség
volt… végül is, milliárdok függtek tőle.
Az asztalnál sem volt, amikor a férje összeesett. A színpadon
sütkérezett a reflektorfényben, és önzetlen beszédet tartott.
 Talán nem sietett rögtön hozzá… csak egy pillanatnyi habozás
után? Bosszankodva – jogosan –, hogy pont ezt a pillanatot
választotta, és ezzel elterelte róla a figyelmet. De odarohant hozzá.
Nem számított rá, hogy a karjában fog meghalni.
De, Krisztusom, micsoda pillanat volt! – gondolta, ahogy az
ágyán feküdt, a szemén hűsítő pakolással.
Hála istennek, hogy néhány fotós megörökítette a pillanatot.
Évekig kijátszhatja.
De először túl kell jutnia ezen a rémálmon. A sajtó megint ott
tolakodott körülötte, kérdezősködött, fotókat készített, miközben az
ügyvédei és a testőrei körülvették, és a tömegen átnyomakodva a
limuzinjába menekítették.
Ahogy az emberek ránéztek, ahogy a tudósítások hozzátették azt
a szörnyű spekulációt és gyanakvást. Nem törődtek vele, mennyire
szenved.
Szüksége lesz új fekete kosztümre, és fátyolos kalapra. Fátyol
mindenképp kell, hogy eljátszhassa a gyászoló özvegyet.
Gyászolni fog… megmutatja nekik! Ha ez a szörnyűség elmúlik,
királyi megemlékezést tart… és ő lesz a királynő.
Se önbarnító, se barnító legalább két hónapig, hogy sápadt,
sebzett külsőt mutathasson. Kis időt eltölt magányosan, talán sorra
látogatja szerte a világban lévő birtokaikat… amelyek most már az ő
birtokai.
Felidézve a boldog időket az egyetlen férfival, akit valaha is
szeretett. Igen, el tudná adni.
De előbb túl kell jutni a borzalmon. Aztán követelni, hogy a
rendőrség kérjen bocsánatot, amiért ilyen traumának tették ki,
miközben ő sokkos állapotban és mély gyászban volt.
Megfizetteti velük. De titokban a poharát emelte arra, bárki volt
is, aki úgy döntött, hogy Conrad már eleget élt.

Fehér ruhájában Cate bevitte a casserole-tálat Cooperék konyhájába.

 Odakint a füstölők füstöltek, a grillezők készen álltak, tucatnyi
piknikasztal sorakozott. Odabent, ahogy az várható volt, Dillon
hölgyei igazi lakomát készítettek.
– Tudtam, hogy nincs rá szükség, de nem akartam úgy jönni,
hogy semmit sem hozok. – Helyet vadászott a pulton, ahová
letehetné az edényt. – És elég korán érkeztem, hogy akcióba
léphessek.
– Köss kötényt – ajánlotta Maggie –, különben az a fehér ruha
úgy fog kinézni, mint a bútortakaró mennyezetfestés után.
Julia odament hozzá, miközben Cate felkötött egy kötényt, és a
tenyerébe fogta az arcát.
– Hogy vagy?
– Fogalmam sincs, mit higgyek erről, az anyámról, az egészről.
Ezért elhatároztam, hogy nem foglalkozom vele.
– Jó terv. Gyönyörű napunk van, és több hadseregnek elegendő
ételünk. Talán befejezhetnéd a több hekto salsa készítését. Úgy
hallottam, jó vagy benne.
– Boldogan. Dillon? Red?
– Valószínűleg a sört, a bort és az üdítőket jegelik – mondta
Maggie. – Még fel kell állítaniuk a pályát a patkódobáláshoz,
általában van golyózás és pónilovaglás a gyerekeknek. Tánc is lesz.
Sok zenész van a tömegben. Amikor Hugh-nak és Lilynek sikerül
eljönniük, énekelniük kell a vacsoráért.
– Szeretem hallgatni őket.
– Neked is fel kell lépned.
– Ó, én nem igazán éneklek – nézett fel Cate az aprításból. – Csak
a szinkronban.
– Mi a különbség? Mindegy, király buli lesz jó kajával, jó
emberekkel, zenével.
A konyhában töltött óra után Cate elfogadta a valóságot. Örökre
alkalmi szakács marad. Nézte, ahogy Julia befűszerezi a hatalmas
adag szárazbabot, Maggie további tételeket pipál ki a kéthasábos
listán.
 – Tudjátok, az élelmiszer-szállítók és rendezvényszervezők
remekül megélnek abból, amit ti most szórakozásból csináltok.
Julia a babot betette a sütőbe.
– Ha ebből kellene megélnem, Fidzsire menekülnék, és a
tengerparton élnék. De egyszer egy évben. Jó buli. Hogy állunk,
anya?
– Minden a terv szerint halad. Ideje átöltözni.
– Megnézem, segíthetek-e valamiben odakint.
Amikor kiment, fű és fűszerek, ló és tengeri szellő illatát érezte.
A kutyák sietve iramodtak felé, abbahagyva, amit csináltak, bármi
volt is az.
Hatalmas, galvanizált kádakban sörösüvegek bújtak meg a jég
alatt. Úgy tűnt, talicskát választottak a borosüvegek, és egy másikat
az üdítők tárolására.
Néhány segítő szorgosan kötözte fel a lampionokat. A távolból
ritmikus hang hallatszott, fém csattant fémen, és valaki – alig
hamisan – Tom Petty I Won’t Back Down (Nem hátrálok meg) dalát
énekelte.
Hagyta, hogy a kutyák a közeli karám felé tereljék, ahol Dillon
türelmesen kefélte a korábban látott, szalmát harapdáló két póni
egyikének a sörényét.
Farmert visel, egy patakaparóval a hátsó zsebében, könnyű
vászoninget, amelynek könyékig feltűrte az ujját, szürke, felhajtott
karimájú kalapot és kopott csizmát.
Nyami, gondolta Cate.
Dillon megállt, amikor meglátta, és a póni füle közét vakargatva
nézte, ahogy közeledik.
– Micsoda látvány!
Cate elegánsan körbeforgott.
– Jó lesz egy barbecue-partihoz a farmon?
– Jó bárhol és bármikor. – Feltartotta a kezét. – Eddig ezt a kettőt
csinosítottam, szóval nem akarom rád tenni a kezem.
– Rendben. Majd én rád teszem az enyém. – Cate átnyúlt a
kerítésen, megmarkolta Dillon ingét, és magához rántotta egy
csókra. – Nem is tudtam, hogy vannak pónijaitok.
– Nincsenek. A mai partira hoztuk őket, hogy felváltva
körbevigyék a gyerekeket.
– Kedves szemük van.
Cate megsimogatta az egyik pofáját.
– A nap végére halálra unják magukat, de tudják a dolgukat.
Megpaskolta a pónit, mielőtt átlendült a kerítésen.
– Jól vagy?
– Most töltöttem el egy órát a konyhában a hölgyeiddel, akik
messze megelőznek konyhai és szervezőképesség terén, de
egyébként jól vagyok.
A férfi a homlokára hajtotta a fejét, és Cate ugyanolyan
kedvesnek találta a gesztust, mint a pónik szemét.
– Meg kell mosnom a kezem, mert muszáj, hogy magamhoz
öleljelek.
Ahogy a kút felé sétáltak, Red jött elő a pajta túlsó végéből.
– Megvannak a patkóid, a golyók, és néhány széket is
felállítottunk, ha valaki szeretne leülni, miközben a játékot nézi.
– A fehér ruhás nő – mondta Cate-nek. – Igazi látomás vagy.
– Ó!
– Most pedig, akarod hallani, vagy tegyük félre mára?
– Hallani akarom, aztán tegyük félre mára.
– Értelmes lány vagy, Cate. Mindig is az voltál. Rendben, akkor
összefoglalom. Dupont fent van a színpadon, a Beverly Hills Hotel
báltermében, hogy ezt az Anyai szív dolgot reklámozza. Előtte
elvegyült a tömegben, mint sokan mások, aztán kis időre leült Buster
mellé az asztalukhoz, mielőtt felment a monológjára. Alig öt perce
beszélt, amikor a tanúk szerint Busternek légzési nehézségei
támadtak. Aztán a székről leesve térdre rogyott a padlón. Az
emberek odatolakodtak, ahogy várható volt. Beletelt egy percbe, de
Dupont is odarohant.
– Biztos voltak ott orvosok – mondta Cate.
– Voltak. Néhányan gyorsan odaértek hozzá, hátrább küldték az
embereket. Próbálták újraéleszteni, hívták a kilenc-tizenegyet.
Gyorsan meghalt, semmit sem tudtak tenni. Dupont sírt, rángatta.
Rengeteg fotó készült róla, ahogy az ölében tartja. Jöttek a rendőrök.
Szívrohamnak tűnt, nem ez lett volna az első.
Red megmoccant, megbökte a napszemüvegét.
– De jöttek a rendőrök és a helyszínelők. Biztosították a
helyszínt. Digitálisz, halálos adag, Buster gin-tonikjában. A pincért
tisztázták, akárcsak a csapost, aki az italt keverte. Sokan járkáltak,
ahogy mondtam is, és mindet ki fogják hallgatni. De tény, hogy
egyetlen személy húz igazán hasznot a halálából, az, aki közvetlenül
mellette ült az asztalnál, könnyedén hozzáfért az italához, és akit
már figyel a hatóság két gyilkosság és két gyilkossági kísérlet
kapcsán. Ezúttal alaposan a körmére fognak nézni.
– Szerinted ő tette?
– Erre nem tudok igennel vagy nemmel válaszolni, de ha azt
kérdezed, képesnek tartom-e rá, akkor a válaszom az, hogy igen,
nagyon is.
– Én is. – Cate nagyot fújt. – Sajnálom, hogy a férje meghalt, és
azt is, ahogyan. De egyáltalán nem sajnálom, hogy az anyám
visszakerült a serpenyőbe. Ha bűnös, remélem, ezúttal hosszú időre
lecsukják. Ha ártatlan, nos, legalább megtudja, milyen érzés, ha nem
csinált semmi rosszat, mégis kemény árat kell fizetnie.
– Ahogy mondtam, értelmes lány. Tudnod kell, hogy a fél
szemüket Sparkson is rajtatartják.
– Sparkson? De…
– A rendőrök gyanakvó népség, Caitlyn – mondta Red büszkén. –
Szóval, ha zsaru vagy, gyanítanod kell, hogy ez az egész egy nagy
átverés. Mit csinál Sparks? Milyen a természete? Célpontokat állít
fel. Rengeteg oka van rá, hogy Charlotte Dupontot akarja a
serpenyőben látni.
– Ha mindezt meg tudta szervezni a börtönből, ha két embert
meggyilkoltathatott, miért nem öleti meg egyszerűen őt is?
– Ha megölsz valakit, azzal vége. De ha belekerül abba a
serpenyőbe. Sokáig sül. Hidd el nekem, Charlotte a drága ügyvédek
ellenére sem érzi jól magát a bőrében.
 – Hé! – kiáltott ki Maggie a hálószobaablakból, és fűzöld fonata
előrebukott, ahogy kihajolt. – Nektek hármatoknak nincs semmi
dolgotok? Tán azt várjátok, hogy az emberek kézzel szedjék ki a
feltálalt ételt, úgy egyék meg? Rakjátok ki a tányérokat és az
evőeszközöket! A szalvétáról se feledkezzetek meg!
– Ez a nő rabszolgahajcsár – jegyezte meg Red, amikor Maggie
eltűnt az ablakból. – De képtelen vagyok elhagyni. – Visszafordult
Cate-hez. – Tedd félre.
– Már félre is tettem.
Ahogy megjósolták, volt jó étel, jó emberek és sok zene. Cate
úgy találta, könnyű élvezni a pillanat varázsát. Leóval és Hailey-vel
ült, megszeretgette Grace-t, a csodálatost, nézte, ahogy a tágra nyílt
szemű kisgyerekek körbe-körbe lovagolnak a türelmesen poroszkáló
pónikon.
Szerette volna, ha Darlie és Luke is itt van, még ha el is képzelte,
hogyan rendezkednek be Antrimban lévő otthonukban egy Kutya
nevű kölyökkutyával.
Nagyszülei kettősét hallgatva az apja vállára hajtotta a fejét.
– Még mindig megvan bennük.
– És tudják, hogyan használják. Sohasem fognak visszavonulni.
Nem teljesen.
Miközben ezt mondta, Hugh lépett oda hozzájuk, és megfogta
Cate kezét.
– Emlékszel a kocsmajelenetre a Donovan álmából?
– Talán. Persze. Most? – Inkább szórakozva, mint vonakodva
húzódott el, amikor nagyapja megrántotta a kezét. – Itt? Nagyapa,
alig hatéves voltam.
– Az izmok emlékeznek. Gyere, van itt egy hegedűs, aki állítja,
hogy emlékszik a dallamra. Nem hagyod cserben öreg nagyapádat,
ugye?
– Ó, ez csalás! Hatéves voltam – ismételte, amikor Aidan talpra
noszogatta. – Jaj, istenem, mehetek Fidzsire Juliával ezek után.
Gyors, élénk dallam volt, és a hegedűs elég jól játszott, tele
lelkesedéssel. Cate próbált visszazökkenni a szerepbe, felidézni a
lépéseket, a mozdulatokat, a szavakat.
Egyfajta parádés léptekkel indít, miközben fogja Hugh kezét,
aztán ötütemű rifflépés jön.
Nagyapja rákacsintott, mint akkor régen, és minden visszajött.
Körülöttük az emberek tartották a ritmust, füttyögtek, sőt
énekeltek. Aidan közben Dillont tanulmányozta.
Természetesen tudta, látta, hallotta, érezte, minden alkalommal,
amikor együtt látta őket. Tudta, hogy a fiú a lánya ágyában alszik, és
úgy érezte, hogy egy felnőtt lány apjaként elég jól kezelte a
helyzetet.
De itt és most, a fényes nyári ég alatt, visszaemlékezve arra az
időre, amikor a lánya még csak hatéves volt, apai szíve összetört,
ugyanakkor büszkeség is dagasztotta.
Úgy fejezték be, ahogy kezdték, egymás kezét fogva, egymásra
mosolyogva.
– Az volt életem legboldogabb időszaka – mormolta Cate, és
megölelte nagyapját.
– Az enyém is. Nem vagyok már olyan fiatal, mint régen.
– Én sem – nevetett Cate, ahogy visszakísérte Hugh-t az
asztalhoz. – Csapó tíz, Sullivan.
– Jobban viselném egy sörrel, elvégre piknik van.
Lily beleegyező bólintására Cate megcsókolta az arcát.
– Akkor hozok neked egyet.
– Jó volt, apa. Mindjárt visszajövök.
Aidan egyenesen Dillonhoz ment, aki még mindig Cate-et nézte,
és láthatóan próbált megszabadulni az őt körülvevő emberektől,
hogy a lányhoz jusson.
– Elnézést. – Aidan elbűvölően mosolygott, és megpaskolt
néhány hátat. – El kell rabolnom Dillont egy percre.
– Köszönöm – hálálkodott Dillon, ahogy otthagyták a csoportot. –
Szerettem volna…
– Tudom, mit szerettél volna, de előbb beszélnünk kell.
A ház elülső része felé indult, ott kevesebben voltak. De a
teraszon többen álltak, ezért továbbment, a mező felé, ahol a
marhacsorda legelt. Amely mögött az erdő húzódott.
Az erdő, ahol az ő kislánya rohant elveszve és rettegve.
– Ő az egyetlen gyermekem – kezdte. – Küzdenem kell az ösztön
ellen, nehogy vattába csomagoljam, hogy biztonságban tartsam, és
egyetlen pillanatra se engedjem el őt magam mellől. A nagyanyám
erőltette, hogy adjak neki nagyobb teret, több szabadságot, amikor
Írországban éltünk. A nagyanyámnak igaza volt, de tudtam, ha én
nem vagyok ott, ott van ő.
– Sohasem találkoztam vele – mondta óvatosan Dillon –, de úgy
érzem, mintha ismerném, Cate annyit mesélt róla.
– Igazi egyéniség volt. Amikor visszajöttünk Kaliforniába,
tudtam, hogy az apám és Lily ott van, ha én nem. Még amikor Cate
azt követelte, de még mennyire, hogy New Yorkba mehessen, akkor
is tudtam, hogy ott lesz neki Lily. Utána Cate már nem hagyott
beleszólást. Éli az életét, és én is ezt kívánom neki. A szeretet
legalább annyira szól az elengedésről, mint a megtartásról.
– Szeretem őt. Régóta szeretem már, szóval tudom, hogy ez igaz.
Aidan elfordult az erdőtől, és belenézett annak a férfinak a
szemébe, akiről tudta, hogy elrabolta a lánya szívét.
– Mindketten nagykorúak vagytok, de azért megkérdezem, mik a
szándékaid.
– Vigyázni fogok rá, még akkor is, amikor nem igazán akarja.
Sokkal keményebb, mint amilyennek látszik, de akkor is szüksége
van valakire, aki törődik vele. Mi mindannyian törődünk vele.
Mindent elkövetek, hogy boldoggá tegyem, hogy olyan életet
építsünk, amelyre mindketten büszkék lehetünk. Amikor megszokja
majd a gondolatot, feleségül veszem. Mindketten nagykorúak
vagyunk, de remélem, az áldásodat adod ránk.
Aidan a zsebébe csúsztatta a kezét, és az óceán felé fordult, hogy
összeszedje magát.
– Majdnem húsz éve hálás vagyok neked.
– Ez nem arról szól, hogy…
Aidan felemelte a kezét, hogy elhallgattassa Dillont.
 – Nem töltöttem itt annyi időt, mint az apám, Lily, vagy most
Catey, de eleget ahhoz, hogy tudjam, hogy a családod olyan, akikkel
büszkén kerülök rokonságba. A nyár egy részét azzal töltöttem, hogy
szemmel tartsalak.
– Igen. – Dillon kicsit hátrébb tolta a kalapját. – Éreztem.
Aidan örömmel fordult vissza.
– Szóval, ha az áldásomat akarod, a tiéd. És ha elszúrod, ha
fájdalmat okozol az én kicsikémnek, szétrúgom a segged. Vagy ha
magam nem leszek rá képes, felbérelek valakit, hogy megtegye.
Dillon Aidan felé nyújtott kezére nézett, és elfogadta.
– Ez így tisztességes.
Aidan nevetve hátba verte.
– Igyunk egy sört.
Órákkal később Cate boldogan és kimerülten sétált Dillonnal a
ház felé.
– Fogalmam sincs, hogy tud bármelyikőtök is hajnalban felkelni
egy ilyen nap után.
– A farmerek szívóssága. Üljünk le egy percre. Olyan szép
éjszakánk van.
A takarítás és a rendrakás nagy részét elvégezték, de néhány szék
még kint maradt. Cate kiválasztott egyet, és felsóhajtott az óceánra, a
csillagokra, a kövér holdra nézve.
– A nap legszebb pillanata? – kérdezte. – Válassz egyet, ne
gondolkodj.
– Volt több is, de válasszuk azt, amikor Hugh-val táncoltál.
– Nekem is az volt az egyik.
A hegyekből egy prérifarkas hívása visszhangzott.
– Tényleg nem akarod azt?
– Mit?
– Szerepelni. Színpadon, filmvásznon, úgy, mint ma a
nagyapáddal.
– Nem. Nem igazán. – Arcát az égnek fordította, és rádöbbent,
hogy olyan boldog, amilyen még sohasem volt. És pontosan tudta
azt is, hogy miért.
 – Jó szórakozás volt, de munkának nem szeretném. Az apám ma
azt mondta, hogy a nagyapám sohasem fog igazán visszavonulni, és
igaza van. Mi, Sullivanek hajlamosak vagyunk mindent beleadni…
pont úgy, mint egy másik család, akiket ismerek. De én nem akarok
mindent abba beleadni, és nem a gyerekkori trauma miatt, többé már
nem. Hanem azért, mert találtam mást, amibe mindent beleadhatok.
– Hátrasimította a haját, és a férfira nézett. – Tudni akarod, melyik
volt számomra a nap legszebb pillanata?
– Persze.
– Amikor egy újabb adag bucit hoztam ki a házból, és láttalak
téged, apámat és nagyapát az egyik grillsütőnél állni. Füst szállt fel,
és az egyik kezedben a forgatólapát, a másikban egy sör. Nagyapa
úgy gesztikulál, mint amikor sztorizik. Te a húst forgatod, és
vigyorogsz, míg a fejét rázza. Nem kellett hallanom, hogy tudjam,
azt mondja: ne bátorítsd! – Megfogta a férfi kezét, és az arcához
szorította. – És ahogy ott álltam egy tálca hamburgerbucival, arra
gondoltam, hogy nem csodálatos? Nem ez a legszebb dolog? Nézd
csak azt a hármat, füstön és zenén át, emberekkel körülöttük, a pónin
lovagló gyerekekkel, a Hailey-vel táncoló Leo, miközben Tricia
fogja a babát. Ott van az a három férfi, akit szeretek. Ott vannak.
Dillon elfordította a kezét, hogy megszorítsa a lányét. Erősen. A
tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le az arcáról.
– Ha most azt mondod, hogy szeretsz, mint a bátyádat, itt helyben
meghalok.
– Közel sem úgy, mint a bátyámat. – A férfi tarkójára csúsztatta a
kezét, és ajkát az ajkára szorította. – Megtörtént, Dillon. A kapcsoló
elfordult, és többé nem lehet lekapcsolni. Szeretlek, és ez örökre
szól.
Dillon felállt, a lányt is felemelte a székről. Amikor Cate átölelte
a nyakát, újra megcsókolta.
– Hivatalosan is ezt nyilvánítom a legszebb pillanatommá.
– Az enyémmé is.
Akkor a karjába kapta, és befelé indult.
 – Túl korán szólaltam meg – vélte Cate. – Lehet, hogy a legjobb
még csak most jön.
– Azt hiszem, sok legjobb pillanatunk lesz még. Mint például a
nap, amikor feleségül veszlek.
– Feleségül veszel? Az… az nagyon gyors. Villámcsapásként ért.
– Az örökké az örökké.
– De… házasság…
Érezte a pánikroham közeledtét, a csuklójához nyúlt, hogy
megsimogassa a karkötőjét, amely nem volt rajta.
– Egyáltalán nem villámcsapás. Lélegezz – utasította a szokásos,
nyugodt hangján. – Fontos nekünk a család, Cate.
Igaza volt, ezzel Cate sem vitatkozhatott. És mégis.
– Nagyi és Red, szeretik egymást, mégsem házasok.
Dillon változtatott a testhelyzetén, hogy ki tudja nyitni az ajtót.
– Red családtag, és a nagyi már felnevelte a sajátját, mire
összejöttek. Nekünk még meg kell teremtenünk a magunkét.
– Ó, Jézusom, édes Jézusom! Nem vagyok farmer, Dillon. Nem
hiheted…
A férfi olyan hirtelen tette le, hogy elakadt a lélegzete.
– Azt hiszed, ezt akarom? Erre számítok? Hogy feleségül jössz
hozzám, és tehenet fejsz, vagy kiganézod az állásokat? Okos nő
létedre igazán ostoba vagy. Neked megvan a magad munkája, és
nekem is az enyém. Mi az ördögért akarnám, hogy feladd a
munkádat, ami boldoggá tesz, amiben olyan átkozottul jó vagy?
– Igen, de…
– De a seggem. – A kanapéra dobta a kalapját, és a hajába túrt. –
Ott van a flancos stúdiód, és használni akarod, látni akarod a
nagyszüleidet. Gondolom, ide is kell majd valami arra az esetre, ha
nem akarsz átautózni oda. Szóval építünk egyet. Helyünk van bőven.
Te tudod, mi kell hozzá. Az ördögbe, átköltözhetek hozzád, ha ez a
probléma. Mi a fenét számít? Te vagy az, aki kellesz nekem, és
átkozott legyek, ha egyszer azt mondod, szeretsz, és örökre szól,
aztán meg gyenge kifogásokkal állsz elő, miért nem akarsz hozzám
jönni és közös életet építeni.
 Amikor a lány szeme könnybe lábadt, Dillon mind a tíz ujjával
végigszántott a haján.
– Ne csináld ezt! Ezzel nem tudok harcolni.
– Nem harcolni próbálok. Nem akarok harcolni. Stúdiót építesz itt
nekem?
– Mi, Cate. Mi építjük. Nem érted a mi fogalmát?
– Nincs sok tapasztalatom a mi területén, szóval adj egy kis időt.
Mellesleg – bökte meg a férfi mellkasát –, nyilvánvalóan
végiggondoltad az egészet.
– Éveim voltak, hogy gondolkodjak.
– Nekem körülbelül egy percem.
Igaz, ezt Dillon sem tagadhatta.
– Oké, rendben. Tudok várni.
– Dannazione! – lökte az égnek a kezét Cate. Az olasz
káromkodást néhány másik követte. – Csessze meg! Fel kell tennem
egy kérdést. Mit látsz? – Megérintette a szívét. – Mit látsz, amikor
rám nézel?
– Pokoli sok mindent, de most lerövidítem a listát. A nőt látom,
akit szeretek. Téged látlak, a fenébe! Cate-et látom.
A lány odalépett hozzá, arcát a vállához simította.
– Körülbelül egy percem volt, és egész életemben rád vártam.
– Én végig itt voltam.
– Korábban nem tudtam. Nem tudtam, amíg rá nem jöttem, ahogy
az elmúlt hónapokban már kezdtem, hogy többé nem hagyom, hogy
úgy fájjon, ami történt, mint régen, mert ez volt az, ami hozzád
vezetett.
– Ez most igen, vagy körültáncoljuk még néhányszor a témát?
Cate hátrahúzódott, a tenyerébe fogta a férfi arcát.
– Mi van, ha azt mondom, hogy azt a második hálószobát csinos
vendégszobává alakítom át?
– Azt felelném, hogy az nem képezi alku tárgyát.
Cate újra rámosolygott.
– Jó, mert nem szeretnék valami tutyimutyi alakhoz menni.
– Várj.
 Cate csak nézett utána, amikor a férfi kiment a szobából. És a
fejét csóválta, amikor ismét visszajött.
– Azt hittem, az volt az a pillanat.
– És itt egy másik. – Kinyitott a tenyerét, és megmutatta a gyűrűt.
Kis gyémánt egyszerű, fehérarany foglalatban. Az anyámé volt,
ezzel kérte meg az apám. Nekem adta, amikor látta, hogyan érzek, és
hogy tudom, mit akarok. Azt mondta, nem sértődik meg, ha valami
olyat szeretnél, ami jobban illik hozzád, de ezt meg kell tartanod,
hogy továbbadhasd.
Cate előbb a szívére szorította a kezét, aztán kinyújtotta.
– Hogyan lehetne bármi is hozzám jobban illő?
 HARMINCADIK FEJEZET

Reggel Cate a tyúkólban találta meg Juliát, amint a tojásokat szedte

össze.
– Korán felkeltél. Én meg kicsit későn. – Julia újabb tojást tett a
vödrébe. – Elszalasztottam Dillont, mielőtt kiment a földekre.
– Vissza kell mennem, de előtte szerettem volna…
A nő elé tartotta a kezét, ujján a kicsi, csillogó gyémánttal.
Noha a szeme megtelt könnyel, Julia arca felragyogott. Letette a
vödröt, és csak egy Ó!-ra telt tőle, mielőtt magához ölelte Cate-et.
– Sokat jelent nekem, hogy szeretnéd, ha az enyém lenne a
gyűrűd, hogy szeretnéd, ha viselném.
Julia eltolta magától, majd ismét magához ölelte.
– Kell még egy perc. Dillon annyira szeret. Nagyon örülök neki,
neked, mindannyiunknak. – Julia újra elhúzódva megfogta Cate
kezét. – Reméltem, hogy azzal a gyűrűvel kéri meg a kezed, amelyet
az apjától kaptam. Most, hogy megtörtént, ha valami mást szeretnél,
valami újat…
Cate gyorsan összefonta ujjait Juliával.
– A családom értékeli a hagyományokat, nagy becsben tartja
őket. Ezt jelenti nekem ez a gyűrű. Annyi ocsmány dolog zajlik
most, és nem tudom, vége lesz-e valaha. De itt van ez, és elég
ránéznem, hogy tudjam, mi az, ami igazán számít. Velem együtt
jönnek a bonyodalmak is, ezért próbáltam először nemet mondani…
vagy legalább lassítani a dolgokat. A következő lépés ijesztő. De
szeretem Dillont, és ha nem teszem meg vele a következő lépést,
akkor továbbra is abba a szobába leszek bezárva, egyedül.
– Az élet mindig hoz magával bonyodalmakat, és ahogy én látom,
Dillonnal együtt teszitek meg a következő lépést. Ez nagyon jó
módja, hogy bemutassatok az ocsmány dolgoknak.
 Cate nevetve nézett le összekapcsolt ujjaikra.
– Így még nem gondoltam rá, de most, hogy megteszem? Igen, ez
így van.
A gondolat megmosolyogtatta, így hajtott vissza a Sullivan
pihenőlakjába. A pokolba vele, a pokolba az egész kapzsi, mohó,
szenzációhajhász baromsággal! Megteszi a következő lépést, és az
azt követőt is, éli az életét, új életet épít Dillonnal.
Olyan helyen építik fel ezt az életet, amely mindkettőjüknek az
otthont jelenti, közel a családjukhoz, akik oly sokat jelentenek
számukra. Olyan munkája van, amely elégedettséggel tölti el, és
kihívások elé állítja.
És ha néha tehenet akar fejni, vagy sajtot csinálni, nos, azt is
megteheti.
A csillagos ég a határ, gondolta. És az a határ, amit kijelölsz.
Leállította az autót, és a nagyház felé indult, de akkor észrevette
apját és a nagyszüleit a medence melletti asztalnál ülni. Irányt
változtatva feléjük indult.
Az apja üdvözlésre emelte a kezét.
– Nem tudtuk biztosan, mikor érsz ide – kiáltotta neki –, de van
egy pluszcsészénk a biztonság kedvéért.
– Remek. – Cate megkerülte a medencét, és leült az asztalhoz. –
Jöhet a kávé. De nem látom a fürdőruhákat.
Hugh lejjebb tolta a napszemüvegét, és a pereme fölött nézett le
rá.
– Úgy döntöttünk, hogy ma szabadnapot veszünk ki.
– A tegnap volt a szabadnap. – Tejszínt tett a kávéba, amelyet az
apja töltött neki. – De tudjátok, mit, átszervezzük a napot, és a vízi
tornát késő délutánra tesszük. Mondjuk fél ötre, és utána iszunk egy
Bellinit. Úgy érzem, ma Bellininap van.
– Nehéz nemet mondani a Bellinire – kezdte Lily, aztán, ahogy
Cate remélte, észrevette a gyűrűt. – Ó! – kapta a kezét a szívére. –
Kicsikém! – ugrott fel, és sírva-nevetve ölelte magához Cate-et.
– Ez nagyon lelkes válasz a Bellinire – vélte Hugh. – Mit kapok,
ha kaviárt is teszek hozzá? – Aidanre nézett. – Szereti, az ég tudja
miért.
– Férfiak! – egyenesedett fel Lily, és megtörölte könnyektől
nedves arcát. – Semmit sem vesznek észre, ami nem meztelenül
ugrik elő, és táncol. – Megragadta Cate kezét, és felemelte. – A
kicsikénket eljegyezték!
Aidan csak nézett.
– Gyorsan lépett. Csak tegnap adtam rá az áldásomat.
– Áldásodat?
A lányára nézett, a kincsére, élete igaz szerelmére.
– Ő kérte, mondhatni.
– Tiszteletet mutat. – Hugh a saját könnyeit törölgette, aztán kezét
a fiáéra tette. – Jó ember, és ő a megfelelő. Különben golfütővel
csapnám le. Gyere ide, és adj egy puszit a nagyapádnak.
Amikor Cate megtette, egy nagy öleléssel is megtoldotta.
– Nem mondtam volna igent, ha nem volna jó ember. Magas
pontszámot kellett elérnie, mivel engem jó emberek neveltek. –
Aidanhez fordult. – Apa?
– Egy részem azt kívánja, bárcsak ne tudnám, hogy jó ember, és ő
a megfelelő, mert akkor kölcsönkérhetném nagyapád ütőjét. – Aztán
fogta és megcsókolta lánya kezét. – Szeret téged, és én szerelmet
kívánok neked.
– A pokolba a kávéval! – mondta Lily, miközben Aidan Cate-et
átölelve ringatózott. – Mimózát iszunk. Máris írok Consuelának. Ó!
Maggie-vel és Juliával a világ legjobb esküvőjét fogjuk
megszervezni.
Az biztos, hogy úgy festettek, mint akik képesek rá. A következő
pár napban találkozókat tartottak, üzeneteket, e-maileket váltottak…
üzeneteket és e-maileket küldtek Cate-nek, esküvői ruhákra,
virágokra mutató és a témába vágó linkekkel.
Cate úgy döntött, élvezi az egészet, és nem törődik a továbbra is
körülötte kavargó ocsmány dolgokkal… élvezi a forgószelet.
Amikor Dillonnal sétált a kis partrészen, és figyelte, ahogy a
kutyák üldözik a tajtékot, és a sirályokat ugatják, mindent elmesélt
neki.
 – Most van egy nagy, fehér mappám. – Kezét széttárva mutatta,
mekkora. – Lily jóvoltából kategorizálva, mivel határozottan
elleneztem, hogy külsős rendezvényszervezőt hívjanak. Lehet, hogy
hiba volt.
– Tudom, hogy a lányszöktetés nem jöhet szóba, de…
– Nem fogom összetörni a szívüket. Ráadásul kezdek belejönni.
Itt szeretnék férjhez menni a Sullivan pihenőlakjában, és odakint.
– Nekem megfelel.
– Jó. Remek, mert ez igazán nagy dolog. Vagy két nagy dolog. A
hely és az idő. Május jó neked? Tudom, hogy sok a dolog olyankor.
– Egy farmon mindig sok a dolog. Tudok májusig várni. Legalább
lesz időm felépíteni a stúdiódat a farmon. – Felkapta a labdát, amit
lehozott, és eldobta, hogy a kutyák kergethessék, birkózhassanak
érte.
– Család és barátok? Figyelembe véve, hogy a Sullivanek már
egy egész horda. Szóval, leszűkítjük csak a barátokra és
családtagokra?
– Ez tényleg nagyon megfelel. Egy hollywoodi felhajtást is
túlélnék a díj miatt, de ez így jobb.
– Valószínű… majdnem biztos – helyesbített –, hogy nagy lesz a
sajtónyomás.
– Nem érdekel. – Dillon újra eldobta a labdát. – Téged?
– Többé már nem. Összegezve, itt, májusban, csak a család és a
barátok. Ezt átadom a hölgyeidnek. Mesés, gyönyörű, teljesen az
enyém, fehér esküvői ruhát akarok.
– Alig várom, hogy lássalak benne. – Megfogta Cate kezét,
meghintáztatta. Hirtelen megállt. – Várj csak. Ez azt jelenti, hogy
szmokingot kell felvennem?
– Még szép. Csodásan fogsz festeni benne.
– A végzős bál óta nem viseltem szmokingot.
– Azt mondtad, ti voltatok Dave-vel a tanúk Leo esküvőjén.
– Öltönyben, nem szmokingban.
– Nyeld le. Ebben a kérdésben rábízlak a családom férfitagjaira.
Téged, Leót és Dave-et, mivel ők lesznek a tanúid. Mellettem Darlie
fog állni, és itt meg is húzom a határt, mert ha elkezdem az
unokatestvéreket is hívni, több tucat koszorúslányom lesz. Érdekel
olyasmi, hogy virágok meg színek?
– Pontot vesztek, ha nemet mondok?
– Ebben az esetben inkább pontot nyersz. A nagy döntés
megszületett, ami megörvendezteti majd a hölgyeinket. Mivel az
megvan, mit szólnál hozzá, ha hazavinnénk a kutyákat, leülnénk
odakint egy üveg borral, mielőtt meglátjuk, hogyan sikerült a
pizzatészta és a szósz készítésére tett kísérletem?
– Van fagyasztott, ha nem sikerült?
– Mindig van biztonsági tartalékom.
Ahogy felfelé indultak, a kutyák ugatva előrerohantak.
– Biztosan vendéged jött – vélte Dillon.
Amikor felértek az emelkedőn, Michaelát pillantották meg, aki,
még mindig egyenruhában, leguggolt, és a kutyákat simogatta.
Az emelkedett esküvői téma a mélybe zuhant.
– Vizesek – kiáltott oda Dillon, közben megszorította Cate kezét,
hogy megnyugtassa.
– Az minket nem zavar, ugye? – Michaela még néhányszor
megvakargatta az állatokat, aztán felállt. – Sajnálom, hogy
megzavarom az estéteket.
– Ne sajnáld. – Cate kényszerítette magát, hogy komolyan is
gondolja. – Épp arra készültünk, hogy leülünk idekint, iszunk egy
kis bort. Csatlakozol hozzánk?
– Az ülésre igen, a borra nem.
– Hozom a bort. Egy kólát? – kérdezte Dillon Michaelát.
– Az jólesne, köszönöm – ült le Michaela. – Mi lenne, ha
megmutatnád a gyűrűt?
Cate engedelmesen előrenyújtotta a kezét.
– Dillon édesanyjának az eljegyzési gyűrűje volt.
– Tudom. Terjednek a hírek. Szép kört alkot. A gyűrű, te és
Dillon. Szép fényes befejezés.
– Vége van?
Michaela nagyot sóhajtva hátradőlt.
 – Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen! Sajnálom, hogy ezt
felhozom, de úgy érzem, tájékoztatnom kell benneteket.
– Szeretném is, ha tájékoztatnál, és nagyra értékelem.
Dillon hozta az italokat, aztán elővett pár kutyakekszet a
zsebéből, és kiosztotta.
– Ez majd lefoglalja őket.
– Először is, gratulálok, a legjobbakat, meg minden. Nagyon
őszintén gondolom. – Michaela gyors köszöntőt mondott, aztán
letette a poharát. – Eddig a nyomozás semmi szilárd vagy jelentős
bizonyítékot sem talált Charlotte Dupont ellen. Tovább
vizsgálódnak, de tény, hogy az indíték bizonytalan. Ilyen sokáig várt,
és a férfi már kilencven volt, az egészsége egyre romlott. Nincs rá
bizonyíték, semmilyen, hogy Charlotte-nak viszonya lett volna,
pénzügyi gondjai, és arra sincs tanú, hogy veszekedtek. Miért ölné
meg, és kockáztatná ezt a fajta nyilvánosságot, amikor csak ki
kellene várnia, amíg a férje magától elmegy?
– Valaki megtette – mutatott rá Dillon.
– Igen, valaki megtette. Ezen a ponton a többi gyilkosságot vagy
támadást nem tudják ehhez kötni, vagy Dupont-hoz, de nyomoznak,
hidd el. A Los Angeles-i zsaruk, a San Franciscó-i zsaruk, a saját
részlegünk is vizsgálja az ügyet. – Michaela habozott. – Azt akarom
mondani, hogy szerintem nem túl okos. Ravasz, az igen, de okos?
– Nem hiszed, hogy mindezt véghez tudta volna vinni?
Michaela a fejét rázta Cate kérdésére.
– Minél jobban vizsgálódom, annál kevésbé látom úgy, hogy ő
fogná össze ezeket a szálakat. Mert komolyan hiszem, hogy
kapcsolat van köztük. Van néhány más lehetőség is. Kikérdeztek egy
fickót, aki belopta magát a gálára. Van priusza, szélhámosság,
befektetési csalások, de semmi erőszak. Ismersz egy William
Brocker nevű alakot?
– Nem.
– Eddig nem jött össze. A másik Millicent Rosebury. Ezen a
néven vették a jegyet, hitelkártyával, amelyről kiderült, hogy
hamisítvány. A cím nem egyezik. Ugyanez áll a jogosítványra is.
Lefuttatták az arcfelismerőt, de semmi eredmény. A pincérnő
halványan emlékszik egy nőre, aki az asztal közelében útba igazítást
kért… úgy rémlik neki, hogy egy másik asztalhoz vagy talán a
mosdóba. Nagyon sok dolguk volt – tette hozzá Michaela. – A
pincérnő nem tudta jobban leírni, mint középkorú, szőke,
szemüveges, fehér. A biztonsági kamerák rögzítettek egy nőt, akire
illett ez az egyszerű leírás, amint egy másik nővel kifelé tartott.
Cigaretta és öngyújtó volt a kezében. Amit nem rögzítettek, az az,
hogy visszajön. – Michaela újra felsóhajtott. – Nagyon csekély.
Tudnod kell, hogy Dupont nagy hűhót csap, saját nyomozókat fogad
fel. Bárcsak valami biztosabban mondhatnék neked.
– Először is, szerintem igazad van. Charlotte nem elég okos.
Plusz, ez nem az a fajta reflektorfény, amire vágyik. Élete nagy
pillanatait élte, miért tette volna tönkre? Most persze nagy ügyet
csinál belőle, de akkor meglovagolta volna a nagy pillanatot.
– Mondd meg őszintén, szerinted Sparks van mögötte?
– Igen. Száz százalékig biztos vagyok benne. De hinni és
bizonyítani két különböző dolog. Amit mondani szeretnék, és
remélem segíteni fog, hogy minden halál és támadás Dupont-hoz
köthető. Ha megvizsgáljuk a mintát, ez derül ki belőle. Ez az egész
Dupont-ról szól, nem rólad. Még a hívások is, amelyeket évek óta
kapsz. Mindegyiken rajta van az anyád hangja legalább egyszer. A
bosszúról szól, és arról, hogy az anyád kerüljön… hogy is
mondtad?… reflektorfénybe a nyomozás során.
– Valóban jobban érzem magam tőle.
– Ha hallok, megtudok valamit, jelentkezem. Addig is, nem
zavarok tovább. – Felállt. – Igazán örülök nektek.
A kutyák visszakísérték az autójához. Cate megfogta Dillon
kezét.
– Rajta van az igaz barátok listáján.
– Rajta bizony.
A Sparksszal való heti találkozás során Jessicának meg kellett
küzdenie a belsejében dúló érzelmi viharral. Mint mindig, most is
érezte a kellemes borzongást, hogy láthatja a férfit, hallhatja a
hangját, megfoghatja a kezét. De elmúlt annak az izgalma és a
várakozás, hogy valami életbe vágó és fontos dolgot tervezzenek,
amellyel segít neki.
Harag és csalódottság vette át a helyét.
– Több mint három hete már. – Ökölbe szorította a kezét,
elernyesztette, majd ismét ökölbe szorította. – Bolondot csinál a
zsarukból, Grant. Interjúkat ad, óriási, látványos megemlékezést
tervez, nagy lármát csap, hogy magánnyomozókat bérel.
– Ne foglalkozz vele – rázta le magáról Sparks a témát.
– Meg fogja úszni! Nem tudják összekötni a szálakat, hogy
letartóztassák. Ki más akarhatta volna a vénember halálát, az ég
szerelmére? Le kell tartóztatniuk.
Sparks ellenállt a kísértésnek, és nem emlékeztette a nőt, hogy ő
maga akarta a vénember halálát, és Jessica volt, aki megölte. A
legjobb átverések akkor jönnek be, ha hisz bennük az ember.
– Az a sok pénz, Jess. A hírnév. Te mindent megtettél, hogy
fizessen. Fizetett is. Kicsit.
– Nem elég, Grant. Nem elég azok után, amit veled tett. Tudom,
hogy közel jártam már ahhoz, hogy korábban kiengedjenek. Tudom.
Erre most megint téged kérdeznek ki. Tudom, hogy ezért nem
távozol velem ma szabadon. Ez nem helyes.
– Már nem tart sokáig. – Ha olyan sokáig el tudta viselni a nő
látványát. – A legjobb, amit most tehetünk, hogy várunk. Te mindent
megtettél. Most várunk.
– Biztos nagyot csalódtál bennem.
– Dehogy, drágám. – Komolyan rosszul volt már ettől a nőtől, de
megfogta a kezét. – Sohasem tudom visszafizetni, amit értem tettél.
A férfi belé vetett hite, iránta érzett meg nem szűnő szerelme
teljesen tönkretette Jessicát. És a megszállottjává lett. Többet kell
adnia. Meg kell mutatnia neki, hogy nincs olyan, amit meg ne tenne
érte.
 Semmi olyan, amit meg ne tenne azért, hogy Charlotte Dupont
megfizessen a tetteiért.
Arra gondolt, hogy megöli azt a ribancot. Álmodozott róla.
Bejuthatna hozzá szobalányként, a közelébe férkőzhetne. Vagy
eljátszhatna egy riportert.
Lennie kell olyan módnak, amellyel elég közel jut hozzá. Egy kés
a szívébe, egy golyó a fejébe.
De nem, bármennyire is izgatta őt a gondolat, ez nem azt
jelentené, hogy a rendőrség tovább zaklatná Grantet?
Olyan megoldást kell keresnie, ami egyenesen Dupont-hoz vezeti
az idióta rendőröket… és teljesen kizárja Grantet.
Hogyan oldható ez meg? Vissza kell menni a kezdetekhez. Vissza
Caitlyn Sullivanhez.
Hetekbe telt, amíg kidolgozta a tervet, és csak a nagy szerelem
tartotta vissza, hogy elmondja Grantnek. Meglepetésnek szánta.
Milyen büszke lesz rá!
Próbaképpen megemlítette neki, hogy küldeni kellene Cate-nek
még egy felvételt. De a férfi határozottan ellenezte. Ki kell várniuk,
ismételte, és olyan fáradtnak és szomorúnak tűnt.
Miután megtette, amit kell, miután Dupont rács mögé kerül,
ahová való, majd elmond neki mindent.
És megkétszerezi az erőfeszítéseit, hogy Grant korábban
szabaduljon. Követelni fogja.
Elég jól ismerte a Sullivan-birtokot. Milyen ostobák a gazdagok
és híresek, hogy beengedik a fotóriportereket az otthonukba, vagy
hagyják, mindenfélét megírjanak róluk.
És kedvére tanulmányozhatta a légi felvételeket is az interneten.
Eleget tudott ahhoz, hogy ismerje, a biztonsági kapuk és
kamerák, a vendégház és a híres, tengerre néző üvegfala
elhelyezkedését.
A kamerák ellenére fontolgatta, hogy hajót bérel, és az éjszaka
leple alatt azzal próbál a félszigetre jutni. De nem tudta, hogyan kell
elvezetni egy hajót, és biztosan beindítaná a riasztót is.
 Annyi ideje nem volt, hogy megtanulja, hogyan kell kiiktatni a
riasztót, ahogy a filmekben szokták.
Arra gondolt, hogy megöli az egyik alkalmazottat, és átveszi a
helyét. De a kamerák kiszúrnák, és nem tudta a biztonsági kapu
kódját.
Kényszeríthetné a személyzet egyik tagját, hogy vigye be. De a
kamerák látnák a két embert. Hacsak nem elrejtőzik a hátsó ülésen
egy ülés hátának szorított pisztollyal.
De mit csináljon a sofőrrel? Nem ölheti meg ott helyben, és nem
hagyhatja, hogy elmenjen.
Aztán megtalálta a módot, amikor egy cikket olvasott a Monterey
County Weeklyben, amely a Big Sur prominens lakosainak
személyzetével foglalkozott. Egy Lynn Arlow nevű részmunkaidős
szobalányt többször is idéztek a könnyed hangvételű cikkben. A sok
púder közt Jessica néhány kulcsfontosságú információt is talált.
Hogy átsegítse magát az egyetemi éveken (online kurzusok),
Arlow heti három és fél napot dolgozott a birtokon. A cikk
előzékenyen még azt is elárulta, hogy Arlow három másik nővel
házat bérel Montereyben.
Még egy kis kutatás, és Jessicának megvolt Arlow címe. Persze
kockázatos lesz, de Grant minden kockázatot megér.
Gyakorolt, kutatott, tanulmányozott, helyszíni megfigyelésre
utazott. Minden lehetőséget végiggondolt, ami csak eszébe jutott,
majd újra átgondolta. Amikor az ősz első jelei felfrissítették a
levegőt, San Franciscóból Montereybe utazott, a kora reggeli órákra
időzítve az érkezését.
Nyilvános parkolóban állította le az autóját, és hét utcát gyalogolt
a sötétben a kis házig, amelyben Lynn Arlow lakott a nővérével, az
unokatestvérével és a barátnőjével.
Az öreg Volvo zárját feltörni nem jelentett igazi kihívást, mivel
Jessica szinte vallásosan gyakorolt. Ceruzalámpával és egy 32-es
Smith & Wessonnal felszerelkezve bemászott a csomagtartóba.
Hogy a rátörő pánikot elfojtsa, a belső csomagtér
kioldógombjának fényére koncentrált. A kutatások előtt nem is
tudta, hogy létezik ez a biztonsági berendezés… immáron két
évtizede kötelező.
Megnyugtatásul rátette a kezét, de ellenállt a vágynak, hogy
megrántsa. Nem tud megfulladni, emlékeztette magát. Rengeteg
levegője van. Most itt ez a fény is, meg a ceruzalámpája.
Igaz, nem szereti a kicsi, sötét helyeket, de kibírja. Gondolni sem
bírt azokra az évekre, amelyeket Grant börtönben töltött Charlotte
Dupont miatt.
Behunyta a szemét, és arra összpontosított, hogy lelassítsa
szapora lélegzetét. Elképzelte, hogy egy hawaii strandon sétál
Granttel, elképzelte, hogy a férfi magához öleli a hajladozó pálmák
alatt a holdfényben. Elképzelte, ahogy először szeretkeznek, végre.
Mosollyal az arcán aludt el.
Döccenésre riadt fel, amikor az autó áthajtott egy kátyún. Pánik
lett úrrá rajta a sötétben, elfelejtette, hol van, mire készül, és egy
szörnyű pillanatig azt hitte, hogy valamiféle mozgó koporsóba
került.
Amikor eszébe jutott, hol van, a ceruzalámpa után tapogatózott.
A vékony fénysugárba kapaszkodva levegőért kapkodott,
megnyugvást remélt. Hirtelen tudatosult benne, hogy mekkora
őrültségre készül. Az átlagos, hétköznapi, szabálykövető énje
meghátrált benne, és ő sikítani akart.
Ki kell jutnia innen, kijutni és elmenekülni, vissza a csendes,
magányos életéhez.
A gondolat, hogy megint egyedül legyen, senki legyen, és senkije
se legyen, megállította a kioldógomb felé nyúló kezét. Már ölt, és
tudja, milyen izgalmas érzés más életét elvenni. Szerelemből ölt, de
az igazságért is. És Charlotte Dupont, az igazi gonosztevő, nem
fizetett meg a tettéért.
Végig kell csinálnia. Nem számít, milyen ijesztőnek tűnik most
minden, végig fogja csinálni. Behunyta a szemét, és Grantre gondolt.
Elképzelte, milyen szerelmesen, büszkén és hálásan fog a férfi
ránézni, amikor elmondja neki, mit tett, és ez megerősítette,
megszilárdította.
 Most már olyan nő, akiről könyvet írhatnának, emlékeztette
magát. Itt az ideje a következő fejezetnek.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

A csomagtartó belsejében Jessica lekapcsolta a lámpát, amikor

érezte, hogy az autó elfordult, megáll az első kapunál, majd
kapaszkodni kezd felfelé. Óvatosan lélegzett, amikor ismét lassított,
lelki szemei előtt látta a második kaput.
Kilenc óra. Szándékosan választotta Lynn Arlow fél napját. Ez
négy órát adott neki, hogy eljusson a vendégházig, megölje Caitlyn
Sullivant, berendezze a helyszínt, aztán visszajöjjön a kocsihoz, és
bemásszon a csomagtartóba.
Mire megtalálják a holttestet, ő már újra Montereyben lesz.
Talán már úton vissza San Franciscóba. Vissza Granthez.
Rengeteg idő. Több mint elég idő.
Amikor végül érezte, hogy az autó megáll, hogy a motor leáll,
hallotta, hogy csapódik az ajtó, várt.
Egy teljes percet, aztán még egyet.
Most, mondta magának. Most csináld.
Megfogta a belső kioldót, megrántotta. Kiverte a víz a
megkönnyebbüléstől, amikor hallotta a halk kattanást. Lassan,
óvatosan egy centire feltolta a csomagtartó tetejét. Hangokat hallott.
Fűnyíró? Elektromos fűkasza. Kertészek.
Csak el kell kerülnie őket.
Még egy centivel feljebb engedte a tetőt, és egy épület hátulját
látta. Garázs, döntötte el néhány verejtékes perc után. A fülét
hegyezte emberi hangok vagy lépések után, de a fűnyíró távoli
hangján kívül semmit sem hallott.
Lélegzetét visszafojtva kimászott a csomagtartóból, és óvatosan
visszaengedte a tetőt, mielőtt leguggolt volna a kocsi mellé.
Arlow kocsija és egy másik közé. A személyzet parkolója,
döbbent rá. És ott volt a kertészek teherautója. A garázs, a nagy fa.
 Hát persze, a személyzet természetesen hátul parkol.
Összegörnyedve osont át egy füves szakaszon, ahol még nem járt
a fűnyíró. A lakásában gyakorolta, hogyan kell összegörnyedve és
gyorsan mozogni, de a házon túl sok ablak volt, túl sok üveg.
Dobogó szívvel szaladt oda egy fához, amely teljes nyári, zöld
leveles pompájában állt ott, és a körülötte virágzó bokrokhoz.
Tanulmányozott minden házról készült képet, amelyet az interneten
talált. Építészeti bravúrnak nevezték az összes szintjével és
rétegével, a híres hídjával és lenyűgöző kilátásával.
De az életben sokkal nagyobbnak tűnt, oly sok irányba terjedt, és
az a sok tiszta üvegszem! Jessica nem mert átvágni egyik teraszon
vagy belső kerten sem.
Rájött, hogy nem besurranó tolvajnak kellett volna öltöznie,
hanem inkább munkásruhába.
Kertésznadrág, póló, sapka, hogy hasonlítson a kertészekhez, ha
valaki kinézne az ablakon.
Észrevett egy füvet nyíró kertészt, és egy másikat a
szegélyvágóval, és dübörgő szívvel gyorsan leguggolt a téglával
kirakott járdán a liliomok mögé. Fölötte kinyílt egy ajtó, és kijött
valaki énekelve.
Lynn Arlow. Ha lenéz, meglátja. De Lynn nem nézett le, csak
meglocsolta a terasz cserepes virágait, s közben végig énekelt. Aztán
újra bement.
Jessica ezt jelnek vette, és rohant.
Látta a hidat, de senki sem volt rajta. A fűnyíró motorjának
zúgása csak visszhang lett, ahogy teljes erőből futott a
gyümölcsöskert fedezékébe.
Narancs, citrom, lime, merész színek, erős illatok. Amikor odaért,
zihálva térdre rogyott. Az órájára nézett. Teljes húsz percébe került,
amíg idáig eljutott.
Gyorsabbnak kell lennie, bátrabbnak.
A fák között haladva tájékozódni próbált. A hegyek balra
magasodnak, az óceán jobbra hullámzik. A vendégház jobbra lent
van. De előtte még ott van a medence nyitottabb területe.
 Ismét hangokat hallott, lassítania kellett, óvatosabban mozgott.
A fák közt látta odalent a medencét, a napfény megcsillant a
vizén. És az élénkpiros napernyő alatt emberek ültek az asztalnál.
A Sullivanek! Az öreg, az apa, a nagymama… és Cate. Mind ott
van, bolyhos, fehér köntösben, reggeliznek, mosolyognak,
nevetgélnek, miközben Grant a börtönben szenved.
Talán mindnek meg kellene halnia, fontolgatta. Talán mind olyan
bűnös, mint Charlotte Dupont. Nem tud mellettük átjutni. Nem,
egyikük biztosan észreveszi, ha kilép a fák közül, és a vendégház
felé indul.
Miért kell nekik ott ülni és együtt élvezni a reggelt a kávéval,
omlettel és friss gyümölccsel, amikor Grantnek reggelinek álcázott
moslékot kell ennie a San Quentinben?
Elképzelte, hogy mind lelövi őket, ahogy ott ülnek, és rájött, hogy
nem fordul fel tőle a gyomra. Egyáltalán nem. Ami azt illeti, nagyon
is kielégítőnek találta a gondolatot.
De az nem segítene Granten.
Leült a citromok, narancsok és lime-ok alá várakozni.
– Kettőkor – intett Lily a villájával Cate felé. – Így rengeteg időd
lesz dolgozni, mielőtt a kedvemben járnál.
– Kérdés, ki jár kinek a kedvében – vélte Cate. – Te vagy az, aki
menyasszonyi ruhaterveket rendelt.
– És ki az, aki alig várja, hogy együtt nézhesse őket veled?
Elmondtad, mit szeretnél, és ha másra nem is jók, ezek a vázlatok
ugródeszkaként szolgálhatnak életed legfontosabb ruhadarabjához. –
Lily a két férfira nézett. – Ti ketten elmehettek.
– Remek. – Hugh felemelte a kávéskannát, de Lily figyelmeztető
pillantására csak félig töltötte a csészéjét. – Szeretném, ha elolvasnál
egy forgatókönyvet, Aidan.
Cate a fülére szorította a kezét.
– Csak nem az összeomló nyugdíjazás hangját hallom?
– Lehetséges. Egy férfi nem élhet csak vízi tornán. Hála istennek.
Kávéval kínálta Cate-et, de a lány a fejét rázta.
 – Nem kérek többet. Van pár reklám, amit meg kell csinálnom ma
délelőtt, és tanulmányozni akarok egy videójáték-szereplőt, mielőtt
játszadozni kezdek a menyasszonyi ruha terveivel.
– Mit szólnál egy vacsorához a teraszon ma este?
Cate Hugh-ra mosolygott, miközben felállt.
– Azt, hogy benne vagyok, és szólok Dillonnak is. – Megkerülte
az asztalt, és hátulról átölelte Aidant. – Végül is, csak néhány napom
maradt, mielőtt az apám újra szedi a sátorfáját.
– De nem megy messzire, és nem hosszú időre.
– Kettőkor – emlékeztette Lily.
Cate két ujját feltartva a vendégház felé indult.
– Jó boldognak látni a lányunkat. – Hugh hátradőlve felsóhajtott.
– Teljesen boldog.
– Az – nézett a lány után Aidan. – Én viszont akkor leszek
boldog, ha ez a nyomozás véget ér. Úgy alakítottam a dolgokat, hogy
kicsit tovább maradjak. Még egy kicsit elhúzhatom, ha kell.
– Az egyik pillanatban meggyőzöm magam, hogy Conrad Buster
halálának semmi köze Cate-hez. – Hugh félretolta a kávéját. – A
következőben meg vagyok győződve róla, hogy mindennek köze van
hozzá.
– Okos, értelmes nő – mondta Lily, és megfogta Hugh kezét. – Mi
is okos, értelmes emberek vagyunk. Tesszük, amit eddig is, és
vigyázunk egymásra.
– Elrontod a hangulatot. – Aidan visszatolta a kávét apja felé. –
Az esküvői beszédről meg a forgatókönyvekről kellene beszélnünk.
Ez most miről szól?
Hugh készségesen felvette újra a kávéját.
– Elmondom.
Még egy fél órát időztek a medencénél, mielőtt visszamentek a
házba.
Most már senki és semmi nem állt Jessica és a vendégház közé.
Izgatottsága nőtt, ahogy közeledett… de óvatosan lépkedett. El kell
kerülnie az óceánra néző oldalt, és a lenyűgöző üvegfalat. Szóval
irány egyenesen a bejárati ajtó. Hacsak valaki nem a megfelelő
pillanatban és a megfelelő irányba néz ki a nagyház valamelyik felső
ablakából, szabad előtte a pálya.
Körbepillantott, és a bejárati ajtóhoz ment. Elővette a pisztolyt,
elfordította a gombot.
Kedves tőle, hogy nem zárta kulcsra, gondolta Jessica. De miért
zárná. A birtok biztonságos, kamerák őrzik, személyzet mindenhol.
Nagy levegőt vett, és besurrant.
Annak ellenére, hogy tudott róla, megdöbbentette a falon át
hullámzó Csendes-óceán látványa. Magára parancsolva –
sikertelenül –, hogy nyugodjon meg, átvágott az üres nappalin, a
nyitott konyhán, közben próbált úgy mozogni a fegyverrel, ahogy a
filmekben látta.
Hozzáértőn, de óvatosan, egyik oldalról a másikra mozgatva a
pisztolyt.
A lépcsőre nézett, de nem hallott semmit. A világon semmit az
óceán hullámzásán kívül.
Meglátta a csukott ajtót, rajta a felirattal.

FELVÉTEL FOLYAMATBAN

Odaóvakodott, közben a biztonság kedvéért fél szemét a lépcsőn

tartotta. A bejárati ajtóval ellentétben ez zárva volt. A csalódott
Jessica hátralépett, és fontolóra vette, hogy szétlövi a zárat, mint a
filmekben.
De nem volt benne biztos, hogy sikerül, és ha nem, az időt adhat
Cate-nek, hogy segítséget hívjon.
Kicsit remegett, amikor megnézte az időt. Több mint egy óra telt
el, és lehet, hogy a visszaútra is kell ennyi. Ez azt jelenti, hogy még
mindig rengeteg ideje van arra, hogy elvégezze, amiért idejött.
Megint csak várt, s miközben várakozott, felmérte a házat, hogy
eldöntse, hogyan állítsa be Caitlyn Sullivan utolsó jelenetét.
Cate megcsinált két harminc másodperces bejátszást. Szerkesztette
őket.
Eredményes óra volt, gondolta, miközben elküldte a fájlokat. Úgy
vélte, remekül fog szórakozni a videójáték-szinkronnal, és a szereplő
hangját is jól eltalálta. De előtte még egy felolvasást, még egy próbát
akart. Úgy döntött, egy fél üveg kóla rendbe hozza, és lendületet ad a
felolvasás előtt.
Kinyitotta a stúdió ajtaját.
Nem látta meg a nőt, sem a fegyvert, amíg két teljes lépést nem
tett.
– Ott álljon meg!
Cate ösztönösen feltette a kezét.
– Azt akarom, hogy menjen egyenesen a szoba közepére. Lassan.
Két lépés hátra, gondolta Cate. Meg tudná csinálni? És akkor mi
van? A stúdióban nincs telefon. Ki az ablakon? Talán, talán.
– Ott is lelőhetem, ahol most áll. De inkább nem tenném.
A nő hangja remegett, de Cate egyelőre nem tudta volna
megmondani, hogy az idegességtől vagy izgalmában.
– Ki maga?
– Grant Sparks menyasszonya, és azért vagyok itt, hogy
megfizessek a nőnek, aki tönkretette az életét.
Idegesség, döntötte el Cate, és némi büszkeség.
– Az nem én vagyok, mivel csak tízéves voltam, amikor
elraboltak.
– Nem maga. De ugyanolyan, mint akkor. Hasznos. Megölöm, és
Charlotte Dupont viszi el a balhét. Végül megfizet. Most pedig
jöjjön ide.
– Azt akarod, hogy Charlotte fizessen? – tért át Cate a tegezésre
mosolyogva. Egy Sullivan tudja, hogy kell sebtében párbeszédet
rögtönözni. – Én is. Az a ribanc elraboltatott, engem, a saját lányát!
Egész életemben csak kihasznált. Mi a fenéért engem ölsz meg, ha
azt akarod, hogy ő fizessen? Nem törődik velem, soha nem is
érdekeltem.
– De azt fogják hinni, hogy ő tette.
 – Tényleg? – Cate kihívóan forgatta a szemét. – Azt fogják hinni,
hogy Charlotte Dupont rájött, hogyan juthat át a biztonsági
rendszeren, bejött ide, és lelőtt? Mi a fenéért hinnék ezt? Ha ezt
megteszed, újra Sparksot fogják elővenni.
– Nem.
– Dehogynem. Dupont-nak vannak a legjobb ügyvédei, akiket
csak pénzen meg lehet venni. Éveket töltött siránkozással, hogy újra
az anyukám akar lenni. És most okot akarsz adni neki, hogy
siránkozhasson a halott lánya fölött? Sparks viszi el a balhét.
– Nem!
De Cate ezúttal hallotta a kételyt a hangjában.
Fogd a kanalat, gondolta, és szedd ki a szögeket az
ablakzárakból! Tedd meg a szükséges lépéseket!
– A halálod után felírom a nevét a padlóra a véreddel.
– Ugyan, kérlek, ez szánalmas, és sohasem fog bejönni. Tudod,
mi fog? Egy élő tanú. – A saját fejére mutatott. – Aki azt mondja a
rendőrségnek, hogy valami fickó betört ide, meg akart ölni, és azt
állította, hogy Charlotte bérelte fel. Én, a manipulatív ribanc
szegény, ártatlan lánya. Istenem, miért nem gondoltam erre előbb?
Tönkretehetjük. Végre!
– Ide kell jönnöd!
– Meg kell hallgatnod.
Kockázatos, sokat kockáztat, ha ennyi fensőbbséget és haragot
csempész a hangjába, de neki kell uralnia a párbeszédet.
Készíts kötelet a lepedőkből!
– Élve van szükséged rám, ha azt akarod, hogy ez összejöjjön. Ó,
tedd le azt a pisztolyt! Egy profi nem lőne le. – Cate a fegyver felé
intett. – Valaki meghallhatja. Lehet, hogy meg kellene ütnöd, hogy
nyomokat hagyj. Vagy… Hogyan csinálhatnánk, hogy balesetnek
tűnjön? Arra gondolok, hogy a bérgyilkos próbálta annak álcázni.
Charlotte így akarná. De elmenekülök, de neki is menekülnie kell, és
elmondta nekem, hogy Charlotte bérelte fel.
– Miért tennéd?
– Miért? – vált haragossá Cate arca.
 Mássz le, mássz le! Kifelé a zárt szobából!
– Tíz voltam! És mit csinált, amikor kikerült, kevesebb időt töltve
a börtönbe, mint ahány éves voltam, amikor neki köszönhetően
begyógyszereztek és bezártak egy szobába? Felhasznált, újra meg
újra. Terrorizált, ezért fel kellett adnom a karrierem. Fizet érte?
Nem. Sohasem fizetett. Helyette hozzáment az egyik leggazdagabb
férfihoz…
Nem volt könnyű csodáló arcot vágni, amikor a szíve hevesen
dobogott.
– Te voltál? Szent szar, te mérgezted meg a malacperselyét, hogy
aztán próbáld ráfogni?
– Működnie kellett volna!
– Hát persze, de ő mindig kisiklik a kelepcéből. Rohadt kígyó!
Nagy bátorság kellett hozzá, hogy megtedd. Te tényleg szereted
Sparksot.
– Bármit megtennék érte. Ő az egyetlen, aki valaha is szeretett
engem. Az egyetlen, aki észrevett.
– Tudom, milyen érzés. Az a ribanc őt is ugyanúgy kihasználta,
ahogy engem. Biztos nagyon csalódott, hogy Buster megölése nem
ártott neki.
– Igen, de olyan bátran viseli.
– Ő mondta, hogy gyere ide, és lőj le?
– Érte teszem. Ő nem tud róla. Nem bírom elviselni, hogy
fáradtnak és kimerültnek látom. Annyira biztosak voltunk benne,
hogy Charlotte megfizet. De egyik sem sikerült.
Ideje futni az erdőbe.
– Mert nem volt egy élő sem, aki ráfoghatta volna. Nekem hinni
fognak. Miért ne tennék? Nekem hinni fognak, és akkor végre
megkapja, amit megérdemel. Most pedig ne fogd rám azt a pisztolyt,
és átgondoljuk, hogyan oldjuk meg ezt a dolgot. Innom kell. Kérsz
egy italt?
Jessica leengedte a pisztolyt.
– Megsebezhetnélek.
– Egy ütést bevállalok, de inkább ne lőj meg.
 Fuss, rohanj, amíg meg nem látod a fényt!
– Hadd…
Az üvegen át meglátta a kutyákat és Dillont a szatyorral. Hevesen
dobogó szíve egyszerűen megállt.
– Várj! Megvan. – Gyorsan, szándékosan jobb felé mozdult, hogy
Jessica hátat fordítson az üvegfalnak. – Az egyszerű mindig
nagyszerű. Egyszerű, egyértelmű. Nem kell tudnom, hogy jutott be,
vagy ki a fickó. Hisztérikus állapotba kerültem. Megpróbált lelökni a
lépcsőn, hogy úgy tűnjön, leestem. Maszk van rajta, nem látom az
arcát.
Most nem futhat, mert a fény jön hozzá. Szóval meg kell fognia a
kormányt, és el kell fordulnia.
– Ó, egy bohócmaszk, amilyet az a gazember Denby viselt.
Tudod, szerintem összejátszott az anyámmal, hogy felültessék
Sparksot.
– Igen, így volt. – Hálakönnyek szöktek Jessica szemébe. – Grant
mindent elmondott. Szörnyű hibát követett el, de…
– Igen, nagyot hibázott – mondta Cate, miközben nyílt az ajtó.
Előrelendült, ahogy a kutyák berohantak, és Jessica megpördült a
hang, a mozgás irányába.
Őrjöngve megragadta Jessica fegyvert tartó kezét, és felrántotta.
A fegyver elsült, a golyó átütötte a mennyezetet. Jessica ütött.
Végül mégis kapott egy ütést, de két kézzel markolta a nő
csuklóját.
A keze is, Jessica csuklója is csúszott. Arra gondolt, hogy zuhan,
zuhan, zuhan, és még erősebben szorította a másik csuklóját.
Felsikoltott, a legjobb vérfagyasztó fajtából.
Aztán egy kéz, egy kemény és erős kéz fonódott rá a kezére, és
kicsavarta a pisztolyt Jessica ujjai közül.
Rongycsomóként rogyott le, Jessica rázuhant, jajgatott,
csapkodott, majd sikoltozott, amikor a kutyák morogtak és felé
kaptak. Cate maga is morogva megpróbálkozott egy ütéssel, és
megsajdult az ökle, amikor célba ért.
 Sziszegett, majd egész sor káromkodást eresztett meg az összes
nyelven, amit csak ismert. Hátrahúzódott, hogy újra üssön, de csak a
levegőt találta el, mert Dillon közben talpra rántotta Jessicát, és
belelökte egy székbe.
– Maradjon ott, ahová ültettem! Őrizd! – parancsolta a kutyáknak,
akik morogva ültek, míg Jessica zokogott.
– Megsérültél, Cate?
– Nem. Nem.
– Fel kell hívnod Michaelát – mondta neki anélkül, hogy levette
volna a tekintetét Jessicáról. – Meg tudod tenni?
– Igen.
– Ez nem tisztességes – zokogta Jessica a kezébe temetve az
arcát. – Fizetnie kell.
– Nem rám gondol – mondta Cate, felvéve a telefont a pultról –,
hanem az anyámra.
– Nem érdekel, kire gondol. Hölgyem, maga nyomot hagyott a
kedvesem arcán, és eltörtem egy tucat tojást, amikor elejtettem azt a
szatyrot. Még soha életemben nem ütöttem meg nőt, de ha nem fogja
be, maga lesz az első.
Jessica oda se figyelve, Cate-et szidta.
– Le kellett volna lőjelek! Sohasem lett volna szabad rád
hallgatnom! Hazug vagy!
– Nem – mosolyodott el Cate ádázul. – Színész vagyok.

Menyasszonyi ruhák nézegetése helyett Cate aznap délután Dillon

kezét fogva ült a dédszülei által épített ház közös szobájában.
Az apja fel-alá járkált. Cate nem volt biztos benne, hogy akkor is
tudna nyugton ülni, ha Dillon nem fogná a kezét. Mint egy horgony,
amely a földön tartja.
Julia és Maggie az egyik kis kanapén ült. Hugh Rosemary
kedvenc székében, mellette Lily székével.
Consuela kisírt szemmel jött be, új jégpakolást hozva.
– Ezt tedd az arcodra.
 Cate engedelmeskedett. Csak egy horzsolás, gondolta. Annak is
csak kicsi. De még mindig ott csengett a fülében a lövés hangja. El
tudta képzelni, mennyivel rosszabb is lehetett volna.
Mintha Lily ugyanerre gondolna, hirtelen felpattant.
– Nem érdekel, milyen korán van, martinit iszom. Kér még
valaki?
Maggie felemelte a kezét.
– Majd én megkeverem – állt fel Hugh, és a szoba túlsó végében
lévő bárpulthoz ment. – Azt hiszed, biztonságos otthont teremtettél –
mondta csendesen. – Az ember mindent megtesz, amit tud, hogy
biztonságos otthont teremtsen.
Cate is felállt, odament hozzá.
– Biztosan őrült, nagyapa. És szerencséje volt, hogy ilyen
messzire eljutott ma. De jól vagyok. Dillon is jól van. És Michaela
őrizetbe vette. Michaela és Red.
– Okos és bátor voltál. Mint mindig.
Cate Juliára nézett.
– Féltem. Ő félt, és ostoba volt. Ez segített.
Julia a fejét rázta.
– Okos és bátor. Te és Dillon. Akkor és most is.
– Ők azok voltak, de Cate-nek igaza van az ostobával
kapcsolatban – sziszegte Maggie a fogai közt. – El sem hiszem, hogy
az a nő tényleg ügyvéd, olyan tök hülye. És már azelőtt eljárt a szája
– a te szavaid Dillon –, hogy Michaela megbilincselte volna.
– Azon siránkozott, hogy Cate hogy átverte.
– De kérlek. – Cate, próbálva megmosolyogtatni őt és a többieket
is, gőgös arcot vágott. – A színészet az átverés legmagasabb formája.
– Mindig is átkozottul jó voltál benne.
Hallva apja hangjában a feszültséget, Cate odament hozzá,
átölelte.
– Örököltem.
Amikor a kopogásra összerándult, csak egy kicsit, Aidan
szorosabbra fogta az ölelését.
Mindketten megnyugodtak, amikor Red és Michaela jött be.
 – Italt töltesz, Hugh? Nyugalmazott rendőrként és tanácsadóként
kaphatok én is. Átkozottul kívánom is. Mic marad a kávénál. –
Megállt Cate mellett, megfogta a vállát, és megcsókolta horzsolásos
arcát. – Nagy kár, mert kiérdemelt egy italt. Már rendet is rakott
ebben a kupiban. Mindig tudtam, hogy tehetséges.
– Hozok friss kávét. Kér kólát az én kicsikém?
Cate újra leült Dillon mellé.
– Az nagyszerű lenne.
– Tölts Consuelának egy pohár vöröset, Hugh.
– Miss Lily, dolgozom.
– Hozhatsz még kávét és kólát Cate-nek, aztán tarts egy kis
szünetet itt, a családoddal.
Michaela leült.
– El kell mondanom, hogy elengedtük a kertészeket, és az egyik
helyettesem hazavitte Lynn Arlow-t. Be kell vinnünk a kocsiját a
bizonyítékok közé. Rowe feltörte a csomagtartóját, elbújt benne,
hogy átjusson a biztonságiakon. Nincs rá bizonyíték, hogy Ms.
Arlow bűnrészes lenne.
– Bezárta magát egy autó csomagtartójába? – kérdezte Maggie.
– Igen – bólintott Michaela –, és az éjszaka jó részét ott töltötte.
Azt tervezte, hogy ugyanezen az úton jut ki. Megerősítette, amit
mondtál, Cate. Le akart lőni, aztán felírni anyád nevét a padlóra, azt
képzelve, hogy rögtön elkapjuk Dupontot, és börtönbe csukjuk.
– Őrült és ostoba – jelentette ki Maggie.
– Túl közel jutott hozzá, hogy sikerrel járjon – mondta Julia a
kezét összekulcsolva.
– Nem hiszem. Ezt tervezte – tette hozzá Cate –, de a hangja
remegett. A keze sem volt biztos. És… hiszékeny volt.
– Elég halálos ahhoz, hogy megmérgezzen egy öregembert egy
emberekkel teli bálteremben.
Red elvette Hugh-tól a whiskyt.
– Bármilyen merész volt is az, egész más dolog valakinek a
szemébe nézni, és meghúzni a ravaszt.
– És mindezt azért, hogy bemártsa az anyámat.
 Michaela megvárta, amíg Consuela behozza a kávét és a kólát,
egyet Cate-nek és egyet Dillonnak.
– Sparks meggyőzte, hogy Dupont állt az egész mögött, és a nő
átverte. Arról is meggyőzte, hogy szerelmes belé, és Dupont az
ellenség. Rowe segített elrendezni Denby megölését, és ő maga
fizette ki a gyilkosság díját. Ugyanez áll Scarpettire is. Úgy tekint rá,
mint a számla kiegyenlítésére. Nem hiszi el, hogy Sparks leszúrta
magát, szóval szerintem Sparks nem mondta el neki. Rowe meg van
győződve róla, hogy Charlotte próbálta megöletni a férfit.
– Ahogy Mic mondta, segített Denbynél és Scarpettinél – vetette
közbe Red. – Segített megszervezni azokat, és az ellenem elkövetett
merényletben is benne volt a keze. Ő készítette az utolsó hívásokat, a
felvételeket Sparks kedvéért.
– Valamiért, amiről azt hitte, szerelem – mormolta Cate. – Nem
olyan nagyon különbözik anyámtól.
– De sokkal többet kap, mint Dupont. – Red lenyelte a whiskyjét.
– Kétrendbeli gyilkosságban való bűnrészesség, egyrendbeli
emberölési kísérlet, aztán a mai betörés és halálos fenyegetés. Vége.
Még egy rovás Sparks oszlopába.
– Neki is sokkal többet kell ülnie – tette hozzá Michaela. – Élete
végéig. Boldogan látogatjuk meg a… tanácsadómmal.
– Arra mérget vehetsz.
– Megint tartozunk nektek.
– Egy fenét tartoztok. A gyerekek a dolog nagy részét elintézték
maguk. Van egy olyan érzésem, hogy Sparks nagyon pipa lesz, ha
megtudja, hogy az ügyvédje önállósította magát. – Kiitta a maradék
whiskyt. – Készen állsz rá, hogy ezt kiderítsük?
– De még mennyire.
– Ha fél nyolcig visszaértek, gyertek el vacsorára. A családod is,
Michaela. – Lily odalépett, megfogta a kezét. – Mindnyájan. Ma este
vacsora lesz a Sullivan pihenőlakjában. Családi vacsora. Isten áldjon
meg, Consuela, segítek főzni.
– Jaj, ne, Miss Lily! Por favor.
– Akkor jobb lesz, ha indulunk. Ki vezet, Mic?
 – Én vagyok a seriff.
Cate felállt.
– Jólesne egy kis levegő, séta. Később segítek Lilynek meg
neked, Consuela.
– Muy bien.
– Sétálunk egyet – állt fel Dillon is. – Nemsokára otthon vagyok,
és befejezem a dolgokat.
– Nem. Maradj csak – mondta Julia, és megölelte a fiát. – A
nagyival majd elintézzük. Te maradj. Vacsorára visszajövünk.
– Köszönöm.
Maggie csettintett a kutyáknak, akik azonnal felpattantak.
– Gyerünk hazafelé. Terelhetitek a marhákat.
– Menj, sétálj egyet. – Aidan Dillonra nézett. – Jó kezekben vagy.
Tehát Dillon sétált Cate-tel, lépteit a part felé irányítva, mert
tudta, hogy a lány ezt szeretné.
– Van valami, amit mindig látni fogok magam előtt, és ettől majd
biztonságban érzem magam – mondta Cate.
– Mi az?
– Te, ahogy az egyik kezedben tartod annak a nőnek a fegyverét,
miközben a másikkal lerántod őt rólam. Csak felhúztad fél kézzel,
belökted egy székbe, és utasítottad a kutyákat, hogy őrizzék. Addig a
pillanatig mindent, amit tettem, az adrenalin táplált. Lüktetett a
szívem, verejték csorgott a hátamon. Aztán azt megtetted, és minden
megnyugodott.
– Neked talán. – Dillon a lány felé fordította a fejét, és
megcsókolta a halántékát. – A frászt hoztad rám.
– Tudom. Hallottam a hangodon, de nem hagytad, hogy a nő lássa
rajtad. Örülök, hogy nem hagytad. Ahogy én sem. Azt akarom, hogy
hosszú éveket töltsenek börtönben azzal a tudattal, hogy nem félünk
tőlük.
Az ajkához emelte a férfi kezét, a tenyerébe csókolt.
– Ez a rész lezárult. De tudnod kell, hogy anyám, amit csak lehet,
kihoz belőle. Sparks és Rowe nagy ajándékot adtak neki. Hatalmas
nyilvánosságot fog kapni.
 – Nem törődöm vele. – Dillon megállt a partra vezető lépcsőnél,
maga felé fordította a lányt. – És te?
Cate a férfi arcát tanulmányozta, hagyta, hogy a hangja ott
visszhangozzon a fejében.
– Tényleg nem?
– Törődöm veled, a családunkkal, a kutyákkal, a farmmal. Sok
mindennel. De ez még csak fel sem került a listára.
– Akkor én sem törődöm vele. Tényleg nem. Mi lenne, ha
feleségül vennél?
– Mi lenne, ha megtenném?
Cate ismét megfogta Dillon kezét, és együtt sétáltak le a lépcsőn,
át a homokon az óceán felé.
 A GABO KIADÓ
E-KÖNYVEIRŐL

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű.

A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új
köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az
olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a
legfrissebb tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa
könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást
nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon
átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A
Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből
mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el.
Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók
kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig
előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot
vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu e-
mail címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is:

www.facebook.com/GABOKIADO
 HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS

NORA ROBERTS
NAPLEMENTE IDEJÉN

A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon.

Prológus
Nyugat-Montana, 1991

Alice Bodine egy sor csavarttűjű fenyő mögé húzódott be pisilni.

Térdig érő havon kellett átkecmeregnie ahhoz, hogy legalább az a
néhány fa valamiféle menedéket nyújtson, és pucér feneke (rajta a
Portlandben szerzett szitakötős tetoválással) tiszta libabőr lett a
hullámverésként morajló szélben.
Persze felmerült benne, minek is vesződik azzal, hogy
félrevonuljon, hiszen már jó három mérföldet gyalogolt az
elhagyatott mellékúton, és nem járt arra egyetlen kocsi vagy
kisteherautó sem.
Vannak szokások, amiket az ember sosem vetkőzhet le, szögezte
le magában, miközben felrángatta a farmerét.
Pedig isten tudja csak, mennyire próbált megszabadulni tőlük.
Mindenáron meg akarta törni a szokások hatalmát, szakítani a
szabályokkal, a renddel, az elvárásokkal. Miután majdnem három
éven át vívta egyéni függetlenségi harcát mindennel szemben, amit
szokványosnak, túl hétköznapinak ítélt, most mégis itt volt, és
hazafelé vonszolta félig lefagyott hátsóját.
 Vállára emelte a hátizsákját, aztán elindult vissza, az útnak alig
nevezhető csapás felé, és térdét magasra emelve próbált belelépni a
lábnyomokba, amiket idefelé jövet hagyott. A hátizsákban tartotta
minden világi javát. Volt benne egy másik farmer, egy AC/DC-póló,
egy Grateful Dead feliratú pamutpulóver (valami rég elfeledett pasas
hagyta rá még abban az időben, amikor megérkezett Los Angelesbe),
miniszappan és -sampon (az idahói Rigby egyik Holiday Innjéből,
ahol takarítónőként dolgozott, de csak egészen rövid ideig, hála az
égnek), óvszer, féltve őrzött sminkkészlete, tizenöt dollár
nyolcvanhárom cent, no meg ami még megmaradt egy adag
ötdollárnyi értékű, elég tisztességes fűből (egy pasitól nyúlta le,
akivel valahol Oregon keleti részén bulizott egy kempingben).
Azt mondogatta magában, hogy azért vette hazafelé az irányt,
mert elfogyott minden pénze, és mert semmi kedve nem volt ahhoz,
hogy az életben akár csak még egyszer kénytelen legyen áthúzni
valami bunkó ondófoltos ágyneműjét. Emellett valahol mélyen azt is
érezte, nem sok választja el attól, hogy belőle is olyan üres pillantású
nő legyen, mint akiket a kétesebb negyedek utcáin látott strichelni a
városokban, amelyeken átutazott.
Azt mindenesetre elismerte, hogy ehhez elég közel került. Ha az
ember eléggé éhes, eléggé fázik, eléggé fél, akkor nem tűnik nagy
ügynek áruba bocsátania a testét egy rendes vacsoráért és
elfogadható szobáért cserébe. Hiszen csak szexről van szó…
Igazság szerint azonban – és akadtak olyan pillanatok, amikor
szembenézett az igazsággal –, bizonyos határokat nem akart átlépni.
Igazság szerint haza akart menni. Hiányzott neki az anyja, a nővére,
a nagyszülei. Vágyott a saját szobájára, melynek szép rózsaszínűre
festett falait plakátok borították, és ablakai a hegyekre néztek.
Annyira szerette volna beszívni a reggelente a konyhában terjengő
szalonna- és kávéillatot… megülni egy vágtázó lovat.
A nővére férjhez ment… Hát nem éppen az a teljességgel
szokványos, ostoba esküvő bírta döntésre? Nem az volt az utolsó
csepp a pohárban? Reenie-nek mostanra tán már gyereke is
született… Valószínűleg igen… És nyilván ugyanolyan átkozottul
tökéletes, mint amilyen mindig is volt.
De még ez is hiányzott neki… még Maureen bosszantó
tökéletessége is…
Így hát tovább bandukolt, megtett egy újabb mérföldet. Goodwill
adományboltból szerzett kopottas polárfelsője alig védte a hidegtől,
tízévesnél is régibb csizmája talpa csattogott a keskeny padka
keményre fagyott haván.
Átvillant az agyán, hogy haza kellett volna telefonálnia
Missoulából. Egyszerűen csak le kellett volna nyelnie a büszkeségét,
és felhívnia őket. A nagyapja eljött volna érte… ő sosem prédikált.
De közben Alice azt is elképzelte, ahogy végiglépked a farm felé
vezető úton. Mit lépked? Peckesen végigsétál rajta.
És akkor minden leáll, mindenki abbahagyja, amivel foglalkozik.
A farmon dolgozók, a lovak, még a mezőn legelő marhák is. Blue,
öreg kutyájuk odanyargal hozzá, hogy üdvözölje. Az anyja kilép a
tornácra…
A tékozló lány hazatér.
Sóhajtott egyet, meleg leheletét a metsző, hideg szél azonnal
elsodorta.
Igazán tudhatta volna… tudta is… de amikor Missoulában
sikerült autóstopot fognia, azt egyfajta biztató jelnek tekintette. A
kocsi pedig elhozta egy olyan pontig, ahonnan Alice otthona már
csak tizenkét mérföldnyire volt.
Lehet, hogy nem ér haza estére… Ez aggasztotta. A hátizsákjában
volt ugyan egy zseblámpa, csak az elemek nem működtek valami
megbízhatóan. Volt öngyújtója is… De ahányszor arra gondolt, hogy
sátor, takaró és étel nélkül kellene letáboroznia valahol (a vize már
két mérfölddel korábban elfogyott), újra rákapcsolt, és még
gyorsabban kutyagolt tovább.
Megpróbálta elképzelni, hogy milyen szavakkal fogadják majd.
Örülni fognak neki… ez biztos. Talán neheztelnek egy kicsit amiatt,
ahogy lelépett… mindössze egy arrogáns hangvételű cetlit hagyott.
De tizennyolc éves volt, elég idős ahhoz, hogy azt tegye, amit akar.
És ő nem akart továbbtanulni, nem akarta a házasság börtönét, és
nem akart valami pocsék melót a farmon sem.
Szabadságra vágyott, és meg is szerezte magának.
Most pedig, huszonegy évesen azt a döntést hozta meg, hogy
hazamegy.
Talán nem is esik majd annyira nehezére a farmon dolgozni.
Talán azt is fontolóra veszi, hogy beiratkozik egy főiskolára, hallgat
néhány kurzust.
Végtére is felnőtt nő.
A felnőtt nő vacogva harapta össze a fogát, de ment tovább.
Remélte, hogy a nagyszülei még élnek, de belé nyilallt a bűntudat,
hiszen nem lehetett teljesen biztos abban, hogy a nagymamája vagy
nagypapája még mindig életben van.
Dehogynem, nyugtatgatta magát. Mindössze három évig voltam
távol. Nagyi nem fog haragudni, legalábbis nem túl sokáig. Az lehet,
hogy egy kicsit leszid. Jaj, de sovány vagy! És mi a fészkes fenét
műveltél a hajaddal?
Alice arcára mosolyt csalt a gondolat, és jobban ráigazította
sísapkáját rövid hajára, amit ő maga festett szőkére – a létező
legvilágosabb árnyalatra. Szeretett szőke lenni, tetszett neki, hogy a
divatos színtől a szeme még zöldebbnek tűnt.
De még ennél is jobban tetszett, amikor elképzelte, hogy
nagypapa erősen magához öleli, leülnek a többfogásos vacsorához –
hiszen már majdnem hálaadás van! –, aztán ő elmeséli merev és
fantáziátlan családjának a vele megesett kalandokat.
Hiszen látta a Csendes-óceánt, úgy sétált végig a Rodeo Drive-on,
akár valami filmsztár, kétszer még statisztált is igazi filmekben.
Rendes szerepet kapni rendes filmekben talán jóval nehezebb volt,
mint korábban képzelte, de legalább megpróbálta.
Bebizonyította, hogy elboldogul egyedül is. Képes mindenfélét
csinálni, látni, megtapasztalni. És ha a családja túl sokat piszkálja,
akkor ezt újra megteheti.
Ingerülten pislogott párat, és megtörölte könnybe lábadt szemét.
Nem fog könyörögni. Nem fog rimánkodni, hogy fogadják vissza,
fogadják be.
Édes isten, mást sem akart, csak otthon lenni.
A nap egyre lejjebb járt, és a szögéből ítélve világossá vált Alice
számára, hogy estig biztosan nem fog hazaérni. Beleszimatolt a
levegőbe, és érezte, hogy havazni fog. Ha… ha esetleg átvágna a
fákon, a mezőkön, akkor eljuthatna Skinnerék farmjára.
Megállt. Kimerült volt, megviselt. Biztonságosabb az úton
maradni… de ha elindul toronyiránt, azzal egy jó mérföldet, akár
többet is levághat az előtte álló útból. Emellett van arra pár faház is,
már amennyiben jól emlékszik. Teljesen primitív kunyhók,
amelyekben a vadont kedvelők töltötték a szabadságukat, de
betörhetne valamelyikbe, tüzet rakhatna, tán még néhány konzervet
is találna…
Végignézett az előtte elnyúló, végtelennek tűnő úton, aztán
tekintete átsiklott a hótakaró alatt megbújó földekre és a hósipkás
hegyekre, amelyek belemeredtek a közelgő hófelhőktől szürkéskékre
váltó alkonyi égbe.
Alice később sokat gondolt erre a bizonytalankodásra… a metsző
szélben, az útpadkán habozva töltött néhány percre. A percekre,
amelyek után tett egy lépést a földek, a hegyek felé… amelyek után
elindult a fenyők egyre hosszabbá nyúló árnyéka felé… amelyek
után maga mögött hagyta az utat.
Először egyáltalán nem figyelt fel a közeledő jármű berregésére,
pedig az eltelt több mint két órában ez volt az első zaj, ami nem a
saját lélegzése, csizmája csattogása vagy a fák között végigsuhanó
szél hangja volt.
De amikor tudatosult benne, hogy mit is hall, azonnal elkezdett
visszafelé botorkálni a havon át, és a szíve nagyot dobbant, amikor
megpillantotta a lassan közeledő kisteherautót.
Előrelépett, és ezúttal nem a hüvelykujját emelte fel, ahogy
utazásai során már annyiszor, hanem mindkét karját lengetve jelezte,
mekkora bajban van.
Talán nem itt töltötte az utóbbi három évet, de vidéki lánynak
született, és itt is nevelkedett. Igazi montanai volt. Itt senki sem húz
el egy nő mellett, aki egy elhagyatott úton segítséget kér.
Amikor a jármű megállt, Alice arra gondolt, hogy még az életben
semmit sem talált annyira szépnek, mint a rozsdás, kék Ford
látványát a puskatartóval, a ponyvával letakart platóval, a VALÓDI
HAZAFI matricával a szélvédőn.
Amikor a kocsi vezetője letekerte az ablakot és kihajolt, a lány a
könnyeivel küzdött.
– Úgy látom, ráfér magára a segítség.
– Hát, örülnék, ha elvinne egy darabon. – Alice arcán mosoly
futott át, de közben végigmérte a férfit. Jól jött az autóstop, de azért
nem volt ostoba.
A férfi viseltes irhakabátot hordott, rövidre vágott, barna haján
benyomott tetejű, barna cowboykalapot.
Jóképű, ami sosem árt, villant át Alice agyán. Nem fiatal…
legalább negyvenéves lehet. A szeme is sötét, a tekintete elég
barátságos.
Hallotta, hogy a kocsiban country szól, egy lendületes sortánc
dallama.
– Milyen messzire megy? – tudakolta a férfi nyugat-montanai
módon elnyújtottan, dallamosan ejtve a szavakat.
– A Bodine-farmra. Ott van a…
– Persze, tudom, hogy hol a Bodine-farm. Ott megyek el mellette.
No, ugorjon be.
– Köszönöm! Köszönöm, igazán kedves. – Alice ledobta a
hátizsákját, majd belendítette maga mellé, miután beszállt.
– Lerobbant a kocsija? Nem láttam az úton semmit…
– Nem. – A lány a lába mellé helyezte a hátizsákot, és beszélni is
alig tudott, olyan jólesett neki a kisteherautó fűtőrendszeréből
áramló meleg. – Missoulából jövök, stoppoltam, de a sofőr innen
olyan hatmérföldnyire kitett, mert másfelé vezetett az útja.
– Hat mérföldet gyalogolt?
Alice boldogan hunyta le a szemét, amikor megérezte, hogy a
lábujjai helyén lévő jégkockák olvadásnak indulnak.
 – Két órája jövök, de a magáé az első jármű, amivel találkoztam.
Nem úgy terveztem, hogy végig kutyagolni fogok. Szörnyen örülök,
hogy mégsem kell.
– Elég hosszú út, főleg egy ilyen apró teremtésnek, aki ráadásul
egyedül van. Hamarosan be is sötétedik.
– Tudom. Ezért is olyan nagy szerencse, hogy erre járt.
– Bizony, nagy szerencse – ismételte el a férfi.
A lány nem figyelt fel a felé lendülő ökölre. Olyan gyors
mozdulat volt, és annyira meglepte. Az ütéstől mintha szétrobbant
volna az arca. A szeme fennakadt, és már el is vesztette az
eszméletét.
A második ökölcsapást már nem érezte.
A férfi fürgén kirángatta a fülkéből, aztán az ernyedt testet
begurította a platóra, a ponyva alá. Nagyon feldobta az ölébe hullott
lehetőség.
Megkötözte a lány kezét, lábát, betömte a száját, aztán rávetett
egy régi takarót.
Nem akarta, hogy megfagyjon, mire hazaér vele.
Jó néhány mérföld állt még előttük.

1. fejezet
A jelen

Az egyre erősödő hajnali fény rózsás árnyalatúra festette a hóval

borított hegyeket. Jávorszarvasok bőgtek, miközben reggeli
vándorútjukon átkeltek a ködön, egy kakas kitartóan kukorékolva
igyekezett mindenkit felverni.
Bodine Longbow-nak már csak pár korty kávéja maradt. A
konyhaajtóban állva nézte, hallgatta, hogyan veszi kezdetét ez a
szerinte tökéletesnek ígérkező novemberi nap.
Amit egyetlen dolog tehetett volna még nagyszerűbbé: ha kap
hozzá egy plusz órát. Gyerekkora óta szerette volna, ha egy nap
huszonöt órából áll – egyszer még le is körmölte, mi mindent
végezhetne el, ha hatvan perccel több állna a rendelkezésére.
Mivel a Föld nem változtatott a forgási szokásain, ő maga lett
kénytelen behozni a hiányzó időt azzal, hogy csak ritkán aludt fél
hatnál tovább. Mire hajnalodni kezdett, már túl volt a reggeli
edzésén – ez pontosan egy órát jelentett –, zuhanyozott, összeszedte
magát, felöltözött, megnézte az e-mailjeit és sms-eit, reggelire
joghurtot evett (folyton igyekezett meggyőzni magát arról, hogy
szereti) müzlivel (amit semmivel sem kedvelt jobban a joghurtnál),
és közben a táblagépén megnézte, miféle feladatok várnak rá aznap,
és mikor.
Erre nem igazán volt szüksége, mivel kívülről fújta a napi
időbeosztását, de Bodine hitt abban, hogy érdemes alaposnak lenni.
Most, hogy már mögötte volt a nap hajnal előtti része,
megengedhetett magának pár pillanatot, amelyben kiélvezheti
reggeli lattéját – dupla presszókávé magas zsírtartalmú tejjel és egy
spriccentésnyi karamellel. (A szíve mélyén megszólaló bíráló hangot
azzal áltatta, hogy ez utóbbiról előbb-utóbb le fog szokni.)
Nemsokára befut a háztartás többi tagja is, apja és fivérei, akik
már korábban kimentek ránézni az állatállományra, és kiadni a
munkát a farmon dolgozóknak. Mivel Clementine szabadnapos volt,
Bodine tudta, hogy anyja hamarosan besuhan a konyhába, ahol
derűsen, fürgén tökéletes montanai reggelit kanyarít. Miután
megetette a három férfit, Maureen rendbe teszi a konyhát, aztán már
siet is a Bodine Üdülőközpontba, ahol értékesítési vezetőként
dolgozik.
Maureen Bodine Longbow egyfolytában ámulásra késztette a
lányát.
Bodine nemcsak abban volt biztos, hogy az anyja egyáltalán nem
vágyik arra a bizonyos napi plusz egy órára, de abban is, hogy
szüksége sincs rá ahhoz, hogy elvégezzen mindent, amit csak kell,
tegyen arról, hogy a házassága továbbra is szilárd alapokon álljon,
részt vállaljon két bonyolult üzleti vállalkozásban is – a farm és az
üdülőközpont feladataiban –, miközben sikerül az életet is teljes
mértékben kiélveznie.
Épp ez villant át Bodine agyán, amikor Maureen besietett. Csinos
vonású arcát rövid, gesztenyeszínű fürtök övezték. Élénk pillantású,
zöld szemével mosolyogva szemlélte a lányát.
– Jó reggelt, kicsikém.
– Jó reggelt. Nagyszerűen festesz.
Maureen végighúzta kezét a keskeny csípőjére simuló erdőzöld
ruhán.
– Ma egyik megbeszélésem a másikat követi. Muszáj jó
benyomást keltenem.
Kinyitotta a kamrába vezető régimódi faajtót, benyúlt, és
leakasztott egy fehér kötényt a kampóról.
Arra a zöld ruhára egyetlen csepp szalonnazsír sem merészel
fröccsenni, gondolta Bodine.
– Csinálnál nekem is egy lattét? – fordult felé az anyja, miközben
megkötötte a kötény pántját. – A tied a legfinomabb.
– Persze. Nekem meg mindjárt találkozóm lesz Jessie-vel. – Ezzel
Jessica Baazovra célzott, aki már három hónapja dolgozott
rendezvényszervezőként az üdülőközpontban. – Linda-Sue Jackson
esküvőjéről kell beszélnünk. Linda-Sue tízkor érkezik.
– Hmmm. Apád azt meséli, hogy Roy Jackson mindig telesírja a
söröspoharát, amikor felmerül, hogy mennyibe kerül a lánya férjhez
menetele, én viszont tudom, hogy Linda-Sue mamája nem adja alább
a tökéletes esküvőnél, sőt… Ha képesek lennénk leszervezni az
angyalok mennyei karát, akkor a lánya az ő dalukra vonulna végig a
padsorok között.
– Jessie valószínűleg el tudná intézni, amennyiben megfizetik a
dolgot – jegyezte meg Bodine a lattéhoz való tej felgőzölésére
koncentrálva.
– Remekül beválik, ugye? – Maureen a nyolc gázégős tűzhelyre
tett egy óriási serpenyőt, és elkezdte átsütni a szalonnát. – Tetszik
nekem az a lány.
– Neked mindenki tetszik. – Bodine átnyújtotta anyjának a lattét.
 – Vidámabb az élet, ha kedveled az embereket. Mindenkiben van
valami jó, csak meg kell találni.
– Például Adolf Hitlerben? – érdeklődte meg Bodine.
– Nos, figyelembe véve, hogy miféle alak volt, annyit
mindenesetre elmondhatunk, hogy miatta jött létre egy határvonal,
amit soha többé nem akarunk átlépni. Ez tulajdonképpen jó dolog.
– Anyu, nincs senki, aki hozzád fogható lenne – hajolt le hozzá
Bodine, hogy puszit nyomjon az arcára. Már tizenkét éves korában
sikerült lehagynia 160 centi magas anyját. – De mielőtt elindulnék,
annyi időm még van, hogy megterítsem az asztalt.
– Ó, szívem, de hiszen neked is reggelizned kell.
– Ettem joghurtot.
– De azt utálod.
– Csak miközben eszem, egyébként tudom, hogy jót tesz nekem.
Maureen nagyot sóhajtott, kiszedte a szalonnát, hogy lecsepegjen
róla a zsír, és berakott egy újabb adagot a serpenyőbe.
– Esküszöm, néha olyan, mintha gondosabb anyja lennél
magadnak, mint én valaha is voltam.
– Te vagy a világ legjobb anyukája – tiltakozott Bodine, és
kiemelte a konyhaszekrényből a hétköznapi használatra való
tányérokat.
Maureen már azelőtt meghallotta a lármát, hogy kinyílt volna a
hátsó ajtó, amin aztán be is özönlöttek élete férfijai két kutya
társaságában.
– Töröljétek meg a lábatokat!
– Ugyan már, Reenie, mintha bizony elfeledkezhetnénk róla. –
Sam Longbow lekapta a kalapját. Maureen asztalához senki sem
ülhetett le fejfedővel.
Sam több mint 190 magasra nőtt, aminek a legnagyobb részét
hosszú lába tette ki. Erős csontozatú, jóképű férfi volt, fekete
hajában egy ezüst sáv húzódott, mélybarna szeme sarkát ráncok
szabdalták.
Bal oldali metszőfoga kissé ferde volt, ami Bodine szerint
elbűvölővé tette a mosolyát.
 A húgánál két évvel idősebb Chase fogasra akasztotta
cowboykalapját, majd kibújt a zekéjéből. Magasságát és testalkatát
az apjától örökölte, ahogy az összes Longbow gyerek, vonásai, haja
és szeme színe azonban az anyját idézte.
A Bodine-nál három évvel fiatalabb Rory mindkét szülőjére
hasonlított mélybarna hajával, eleven pillantású zöld szemével és
arcvonásaival. Leginkább úgy festett, mint amilyen Sam Longbow
lehetett huszonkét éves korában.
– Anyu, tudnál annyi reggelit csinálni, hogy még egy valaki
jóllakjon?
Maureen felvont szemöldökkel fordult Chase felé.
– Mindig tudok annyit csinálni, hogy még valaki jóllakjon. És ki
az a bizonyos személy?
– Meghívtam Calt reggelizni.
– Hát akkor tegyél ki még egy tányért – utasította az anyja. – Elég
régen fordult elő utoljára, hogy Callen Skinner az asztalunknál ült.
– Visszajött?
Chase mindössze egy biccentéssel felelt Bodine kérdésére, aztán
már ment is a kávéfőző felé. – Múlt éjjel érkezett meg. Épp
beköltözik a kunyhóba, ahogy megbeszéltük. Szerintem egy rendes
reggeli sokat lendítene az ügyön.
Chase feketén itta a kávéját, Rory azonban jó adag tejet és cukrot
döntött a magáéba.
– Cal egyáltalán nem úgy fest, mint valami hollywoodi cowboy –
jegyezte meg közben.
– Legifjabb gyermekünk számára ez csalódás – jegyezte meg
Sam, miközben kezet mosott a hatalmas, beépített mosogatónál. –
Rory abban reménykedett, hogy Cal majd csörgő sarkantyúval,
tükörfényesre suvickolt csizmában, ezüstpántos kalapban jár-kel.
– Na de hogy ezek közül egy sem? – Rory vett a szalonnából. –
Szinte ugyanolyan, mint amikor elment innen. Talán idősebb kicsit.
– Egy évvel sem öregebb nálam. És igazán hagyhatnál nekünk is
abból a szalonnából.
 – Van még – közölte békésen Maureen, és felemelte az arcát,
amikor Sam lehajolt, hogy megcsókolja.
– Reenie, olyan csinos látványt nyújtasz, akár egy elegáns
desszertes doboz. És a szagod is éppolyan finom.
– Egész délelőtt megbeszéléseim lesznek.
– Ha már szóba kerültek a megbeszélések… – Bodine az órájára
pillantott. – Mennem kell.
– Ó, szívem, nem maradhatnál egy kicsit, hogy üdvözöld Callent?
Hiszen majdnem tíz éve láttad utoljára azt a fiút.
Nyolc éve, pontosított magában Bodine, és be kellett ismernie,
hogy kíváncsi Calre. De…
– Sajnálom, nem lehet. Majd úgyis találkozunk… ahogy veletek
is – fordult apjához, és puszit nyomott az arcára. – Rory, az irodában
át szeretnék veled venni néhány dolgot.
– Ott leszek, főnök.
A lány horkantva felnevetett, és indult az előtér felé, ahová
korábban már betette napi anyagokkal megtömött táskáját.
– Délutánra megjön a hó – kiabálta vissza, belebújt a kabátjába,
felvette kalapját, kesztyűjét, nyaka köré tekerte a sálját, aztán
kilépett a reggeli hidegbe.
Úgy egyperces késésben volt, ezért szaporán szedte a lábát a
kisteherautójáig. Tudta eddig is, hogy Callen visszatér, hiszen ott
volt a családi kupaktanácson, amikor eldöntötték, hogy felveszik a
farmra főlovásznak.
Amennyire csak vissza tudott emlékezni, Callen mindig is Chase
legjobb barátja volt. Bodine számára először az élete megkeserítője
volt, majd teljesen beleesett a fiúba, bár ezt titkolta, és aztán elölről
kezdődött az egész: élete megkeserítője, rajongása titkos tárgya.
Azt már képtelen volt felidézni, hogy épp hogyan érzett Callen
iránt, amikor a fiatalember elhagyta Montanát. Miközben kigurult a
farmon átvezető útra, melyen keményre és barázdásra fagyott a
ledöngölt hó, hirtelen ráébredt arra, hogy Callen annyi idős sem volt,
mint Rory, amikor elment otthonról.
 Úgy húszéves lehetett, számolgatta magában, és nyilván elég
ingerült meg dühös, mivel elvesztette az öröksége jelentős részét.
Azt a földdarabot, amit Sam Longbow vett meg Skinneréktől,
amikor a fiú apjára „rossz idők jártak” – ahogy azt jól nevelten
megfogalmazták.
Callen apjára azért jártak rossz idők, mert a jó időket mind elverte
szerencsejátékon. Bodine nem egyszer hallotta az apjától, hogy Mr.
Skinner milyen elmondhatatlanul pocsék játékos volt, de úgy függött
a szerencsejátéktól, mint mások az alkoholtól.
Így hát Callen Skinner útra kelt, hogy szerencsét próbáljon,
amikor már alig ötven angol holdnyi maradt csak a birtokból, amit
pedig biztosan nagyon szeretett.
Chase szerint Cal elég sokra vitte, mivel végül filmforgatásokon
dolgozott lovakkal.
És most, hogy meghalt az apja, az anyja megözvegyült, a nővére
férjhez ment és lett egy kisgyereke (a másikkal pedig épp terhes
volt), Callen visszatért.
Bodine eleget hallott az ügyről ahhoz, hogy tudja, a megmaradt
Skinner-birtok nem ér annyit, mint amekkora jelzálog és adósság
terheli. A főépület üresen áll rajta, mivel Mrs. Skinner odaköltözött a
missoulai takaros kis házba, ahol a lánya élt a családjával, és ahol
Savannah-nak meg a férjének volt egy kézműves termékeket árusító
boltocskája.
Bodine úgy sejtette, a családja hamarosan újra összeül, hogy
megbeszéljék a megmaradt ötven angol holdnyi terület
megvásárlását, és autóvezetés közben el is tűnődött azon, hogy a
farm vagy inkább az üdülőközpont járna jobban a földterülettel.
Fel kellene újítani a házat, morfondírozott magában, aztán
csoportoknak kiadni. Vagy rendezvényekre. Kisebb esküvőkre,
vállalati bulikra, családi összejövetelekre.
Vagy talán nem kellene sem időt, sem pénzt ölni bele, hanem
lebontani, és valami újat építeni a helyére.
Megfordult a fejében néhány lehetőség, amikor áthaladt a lóherés
logóval díszített Bodine Üdülőközpont feliratú kapuív alatt.
 Miközben rákanyarodott a belső útra, észrevette, hogy már égnek
a fények a Kereskedelmi Állomáson, ahol nyitáshoz készült az első
műszakba beosztott személyzet. Ezen a héten épp egy bőrdíszműves
árukat és eszközöket felsorakoztató bemutató volt soron, ami
biztosan odacsábít néhányat az üdülőközpont késő őszi időszakot
választó vendégei közül. Rory dinamikus marketinges csapatának
köszönhetően akár olyan látogatók is felbukkanhatnak, akik nem az
üdülőtelepen tartózkodnak, épp csak ebédelni ugrottak be az
Abrakostarisznyába.
Bodine lefékezett a széles tornácú, hosszú, alacsony épület előtt,
amely a recepciónak is otthont adott.
A látvány mindig büszkeséggel töltötte el.
Még világra sem jött, amikor az anyja, a nagyanyja és
dédnagyanyja összeültek, és megszületett az üdülőtelep gondolata. A
terv végrehajtásában a nagyanyja, Cora Riley Bodine vállalta az
irányító szerepét.
Az eredetileg egyszerű, fizetővendégeket fogadó vadnyugati farm
olyan fényűző üdülőteleppé nőtte ki magát, ahol a vendégek
ötcsillagos étteremben étkezhettek, és személyre szabott
szolgáltatásokban részesültek, legyen az kaland, kényeztetés,
rendezvények, szórakoztatás vagy más. Mindezt azon a több mint
harmincezer angol holdnyi területen, amely egyébként magába
foglalta a lótenyésztésre specializálódott farmot is. És mindehhez ott
van még a Montana nyugati vidékét jellemző csodálatos táj, futott
végig a lány fején, miközben kiszállt a kisteherautóból.
Besietett az épületbe. Pár vendég épp a rendesen megrakott,
lobogó lángú kandalló előtt élvezte reggeli kávéját.
Helyeslően biccentett, amikor megcsapta orrát a sütőtök és
szegfűszeg őszies illata, és mindössze intett egyet a pult felé, mert
szeretett volna mielőbb beérni az irodájába, hogy előkészítse a
napot. Aztán mégis visszakanyarodott, amikor meglátta, milyen
vadul integet neki Sal, az élénk természetű, vörös hajú recepciós,
akit Bodine általános iskolás kora óta ismert.
 – Csak gondoltam, szólok, hogy Linda-Sue az imént telefonált,
mert egy kicsit késni fog.
– Mindig késik.
– Igen, de ezúttal meg is említette, nem egyszerűen elkésett. El
kell még mennie, hogy felvegye az anyját.
A hírtől Bodine gondosan megtervezett napjának szilárd
talapzatán megjelent az első repedés. – Az anyja is eljön a
megbeszélésre?
– Sajnálom – mosolygott rá szomorkásan Sal.
– Hát, ez főleg Jessie problémája lesz, de azért köszönöm a
figyelmeztetést.
– Jessie még nem futott be.
– Semmi baj, én jöttem korán a megbeszélésre.
– Mindig korán jössz – kiabálta Sal a távozó Bodine után, aki épp
befordult az üdülőközpont igazgatói irodája felé vezető folyosóra. A
saját irodája felé vezető folyosóra.
Tetszett neki a helyiség mérete. Elég nagy volt ahhoz, hogy
értekezleteket tarthasson benne a személyzettel vagy az
igazgatósággal, de közben nem túl nagy, így ezek a találkozók
bensőségesek és személyesek maradhattak.
A kettős ablakon át rálátott a kikövezett ösvényekre, annak az
épületnek egy részére, amelyben az Abrakostarisznya és az ennél
jóval elegánsabb étterem, a Csarnok volt, és a hegyek felé hullámzón
elnyúló földekre.
Nagyanyja régi íróasztalát szándékosan úgy állította fel, hogy az
ablaknak háttal üljön, és így megakadályozza, hogy elkalandozzon a
figyelme. Volt még két magas támlájú bőrszéke, amelyek helye
eredetileg a régi farmépület dolgozószobájában volt, és egy kisebb
kanapéja – hajdan az anyja használta –, amit Bodine élénk, a nyári
ég kékjét idéző szövettel húzatott be.
A sarokban álló fogasra akasztotta a kabátját, kalapját és sálját,
aztán tenyerével lesimította a haját – fürtjei feketék voltak, mint az
apjáé, és hosszú, a hátára lelógó fonatban fogta össze őket.
 A nagyapjára hasonlított – legalábbis özvegyen maradt nagyanyja
mindig ezt mondta. Bodine látott róla fényképeket, és el kellett
ismernie, hogy tényleg emlékeztet a fiatal, végzetes sorsú Rory
Bodine-ra, aki a huszonharmadik születésnapja előtt vesztette életét
Vietnamban.
A fiatalembernek merész pillantású, zöld szeme és széles szája
volt, a felsőajka dúsabb az alsónál. Hullámos, fekete hajával
ellentétben Bodine-é egyenes szálú volt, de egyforma volt magas
járomcsontjuk, apró, harcias orruk és fehér, írekre jellemző bőrük,
amely tengernyi napvédő krémet igényelt.
A nő azonban szeretett arra gondolni, hogy a nagyanyja komoly
üzleti érzékét örökölte.
A pulthoz lépett, amin egy elviselhető kávét készítő kapszulás
kávéfőző állt, aztán a bögréjével letelepedett az íróasztalhoz, hogy
átnézze az első két találkozójához készített jegyzeteit.
Épp egy egyidejűleg bonyolított telefonhívás és e-mail-írás végén
járt, amikor Jessica belépett az irodájába.
Maureenhez hasonlóan a nő ruhát viselt, csak az övé feltűnő,
vörös holmi volt, amit rövid, krémszínű bőrdzsekivel párosított
össze. Alacsony szárú, ám magas sarkú csizmája öt percet sem bírt
volna a hóban, viszont árnyalatában tökéletesen illett a ruhához –
mintha ugyanazzal a festékkel festették volna mindkettőt.
Bodine egyszerűen kénytelen volt csodálattal adózni a nő
könnyed és tévedhetetlen stílusának.
Jessica elegáns kontyba fogta össze melírozott szőke haját, ahogy
munkanapokon általában. Rúzsa – a csizmához hasonlóan –
ugyanolyan színű volt, mint a vörös ruha, és remekül illett ívelt
járomcsontjához, keskeny, egyenes orrához és tiszta, gleccserkék
szeméhez.
Leült, hogy megvárja Bodine telefonbeszélgetésének végét, de
addig is elővette dzsekije zsebéből a saját mobilját, és
végiggörgőzött valamin.
Bodine befejezte a hívást és hátradőlt.
 – A Western Írók Szövetségének koordinátora keresni fog egy
háromnapos összejövetel és az ezt követő bankett ügyében.
– Időpontok már vannak? Résztvevők száma?
– Kilencvennyolc főre tervezik. Ami a dátumokat illeti, január
kilencedikén érkeznének, és tizenkettedikén távoznának.
– Most januárban?
Bodine elmosolyodott.
– Meghiúsult az eredeti helyszínre vonatkozó tervük, úgyhogy
kapkodniuk kell. Ellenőriztem a beosztásunkat, és szerintem
beleférnek. Az ünnepek után úgyis van egy nyugalmasabb időszak.
Két napon át fenntartjuk a Malmot a konferencia ülései és a bankett
számára, meg a koordinátor által igényelt számú faházat. A nő…
Mandy a neve… úgy tűnt, jó szervező, csak most kicsit
kétségbeesett. Már átküldtem neked, anyának és Rorynak az e-mailt
a részletekről. A költségvetésükbe beleférünk.
– Rendben. Beszélek a koordinátorral, megtudom tőle az
étkezésre vonatkozó elképzeléseiket, a közlekedést, hogy milyen
tevékenységek érdeklik őket, és így tovább. Írók?
– Aha.
– Akkor odaszólok a Vadnyugati kocsmába. – Jessica valamit
beírt a mobiljába. – Még nem szerveztem rendezvényt írók számára
úgy, hogy végül ne óriási italszámlába torkollt volna.
– Ez nekünk nem rossz hír. – Bodine a kávéfőző felé bökött
hüvelykujjával. – Szolgáld ki magad.
Jessica válaszképpen megemelte azt a jellegzetes, élénkzöld
színű, egyedül a Bodine Üdülőközpontban kapható, hőszigetelt
bögrét, amiben általában vizet hordott magával.
– Hogyan vagy képes kávé nélkül élni? – töprengett őszinte
értetlenséggel Bodine. – Meg kóla nélkül. Hogyan lehetséges
pusztán vízen élni?
– Mert a víz mellett ott van még a bor is. És a jóga, a meditáció.
– De ezektől leginkább elalszik az ember.
– Ha jól csinálod, akkor nem. Tényleg nem ártana többet
jógáznod. És ha meditálnál, akkor valószínűleg kevesebb kávéra
lenne szükséged.
– A meditáció csak eszembe juttatná mindazt, amit sokkal
szívesebben csinálnék. – Bodine hátradőlve ide-oda forgott a székén.
– Nagyon tetszik a dzsekid.
– Köszönöm. A szabadnapomon átmentem Missoulába pénzt
költeni. Ami egyébként legalább olyan jót tesz az elmének és a
léleknek, mint a jóga. Sal említette, hogy Linda-Sue késik egy kicsit,
és… micsoda hír! Az anyja is vele jön.
– Igen, ez a legújabb. De majd megbirkózunk vele. Ötvennégy
faházat vesznek ki három napra. Az esküvői próbavacsora, a
szertartás, a fogadás… Gyakorlatilag csak ők lesznek a Zen Zónában
az esküvő előtti napon, és emellett terveznek más mulatságokat is.
– Az esküvőig már csak négy hét van hátra, szóval nincs túl sok
idő arra, hogy meggondolják magukat, és megint változtassanak
valamin.
Bodine gúnyosan mosolyogva biggyesztette el az ajkát.
– Ismered Dolly Jacksont, nem?
– Dollyval elboldogulok.
– Inkább te, mint… bárki más – jutott elhatározásra Bodine. –
Vegyük át, hogy mi az, amit tudunk.
Végigfutottak a listán az elejétől a végéig, és épp áttértek egy
kisebb társaság ünnepi rendezvényére, amelyre egy héttel karácsony
előtt kerül majd sor, amikor nyílt az ajtó, és Sal dugta be rajta a fejét.
– Linda-Sue és anyukája.
– Azonnal megyünk. Várj csak, Sal! Addig is rendelj nekik
mimóza koktélt.
– Ez a beszéd!
– Okos húzás – jegyezte meg Jessica a recepciós távozását
követően. – Kicsit kényezteted őket, kicsit megpuhítod őket.
– Linda-Sue nem olyan szörnyű. Chase gimiben járt vele úgy
nagyjából öt percig. – Bodine felállt, és lesimította sötétbarna
mellényét. – Viszont a mimóza biztosan nem árt. Gyere, vár a
munka.
 A csinos, vonzó domborulatokkal bíró, könnyen összezavarható
Linda-Sue két kezét a melle előtt összekulcsolva fel-alá járkált a
hallban.
– El tudod képzelni, anyu? Hogy minden fel van díszítve
karácsonyra… a fák, a fények, a tűz lobog, mint most is… És Jessica
azt mondta, a Malom valósággal ragyogni fog.
Miközben a lányát hallgatta, Dolly gyorsan lefirkantott valamit a
magával hozott, tégla vastagságú, hófehér esküvői dossziéba.
A tekintete enyhén eszelősen csillogott.
– És vörös bársony… nem világos, hanem sötétvörös… A fehér
szőnyeg helyett, amit az ösvényre akartunk teríteni ott, ahol a szán
megáll. Sokkal jobban kiemeli majd a ruhádat. És komolyan
mondom, kelleni fog egy hárfás… vörös bársonyruhában, olyan
elegáns arany szegéllyel… Ő zenél majd, mialatt mindenki bevonul
és leül.
Jessica nagy levegőt vett.
– Még több mimóza koktél kellene.
– Igazad van. – Mielőtt csatába indult volna, Bodine mosolyt
erőltetett az arcára.
{1}
Grace jelentése kecs, báj, illetve kegyelem. Csodálatos angolul amazing. Amazing
Grace ismert keresztény egyházi ének.
{2}
Audie Award: a legjobb hangoskönyvnek járó díj az USA-ban.