HA TE ELMÉSZ, NEKEM SINCS MARADÁSOM

– AZ OK, AMIÉRT AZ IDŐS PÁROK EGYMÁST

KÖVETIK A HALÁLBA
2023. DECEMBER 11. | TD | OLVASÁSI IDŐ KB. 6 PERC

Hány év volt eddig a legtöbb, amit együtt töltöttél valakivel? Öt? Tíz?
Esetleg húsz? Bevallom, nekem csupán három, így bele sem tudok
gondolni abba, mit jelent az az időtáv, ameddig a nagyszüleim együtt éltek
– pontosan a hússzorosa az én kapcsolatomnak. Ennyi idő alatt nemcsak
társakká, de egymás szerves részeivé, szinte végtagjaivá váltak, így nem
meglepő módon amikor az egyikük búcsúzott, a másiknak sem volt tovább
maradása. Nincsenek ezzel egyedül, egy átfogó kutatás pedig azt is segít
megérteni, mi áll a házaspárok egymás utáni gyors elhalálozásának
hátterében. Takács Dalma cikke.

„Őszintén szólva, lehetett rá számítani, sok hasonló esetet látunk” – mondja

óvatosan a kezelőorvos, miközben átnyújtja a halottvizsgálati
bizonyítványt apámnak. A hangjában empátia és támogatás, de kétség
sem fér hozzá: neki ez csak egy átlagos munkanap. A cipőnket nézve
bólintunk, pontosan tudjuk, mire gondol: mikor egy hónappal
ezelőtt, váratlanul elment a nagymamám, anya kíméletlenül kimondta azt,
ami mindannyiunk fejében megfogalmazódott: ez bizony kettős tragédia
lesz, a papa biztosan nem marad itt nélküle. Hatvan év. A papa életének
kétharmada, a mamáénak közel 80 százaléka az, amit együtt töltöttek – és
az „együtt” akkoriban még nem azt jelentette ám, amit manapság: hogy
szeretjük egymást, de van külön hobbink, baráti körünk, céljaink,
utazásaink – nem. Náluk az „együtt” azt jelentette, hogy hatvan éven át
egyszerre maximum 8 órát tölthettek külön – de az már extremitásnak
számított. Az ő individualizmust, karrierizmust, önmegvalósítást még
hírből sem ismerő életükben

minden közös volt: a reggeli töpörtyű, a tollal kibélelt

vánkos, a családi perpatvar okozta fejfájás, a
négyévente leadott szavazati lap, és, végül, a halál is.
Ahogy a doktornő is mondta, nem ritka az ilyesmi. Ahogy a temetőben
sétálok hozzájuk, rendre jönnek sorba az övékéhez hasonló történetek.
Lajosok és Lajosnék, Nagyok és Nagynék, Mihályok és Mihálynék, a
születés éve eltérő, a halálé viszont azonos vagy legalábbis nagyon közeli a
fejfán. Egyszerre hátborzongató, de gyönyörű is ez: mintha ezek az
emberek az évek folyamán közös szívet, tüdőt, májat növesztettek volna,
ami csak akkor működik rendeltetésszerűen, ha a pár tagjai együtt
lehetnek. De vajon mi a tudományos magyarázat minderre?

Amit az „örökké veled” jelent

A téma természetesen nem csak az én kíváncsiságomat keltette fel.

Korábban több tanulmány is rámutatott arra, milyen gyakori jelenség idős
embereknél, hogy az özvegy követi társát a halálba. Bár az egyes
kutatások a vizsgált személyek eltérő jellegzetességei miatt más-más
eredményeket kaptak, annak valószínűsége, hogy a házastárs/élettárs
három hónapon belül szintén meghal, rendre 30–90 százalék között
mozog. Nicholas A. Christakis és Paul D. Allison 2006-os átfogó
kutatásában kiderítette, hogy a hátramaradó férfiak veszélyeztetettebbek,
mint a nők, és a haláleset utáni harminc nap a legkritikusabb az életben
maradó társ számára: ebben az időszakban legyengül az idegrendszer, és
különösen veszélyezteti a stroke és a szívinfarktus.
Persze, ezek csak számok, a dolog miértje és mikéntje számtalan más
tényezőtől függ. Mint a kutatás rámutatott, nagyban befolyásolja az
otthon maradó házastárs egészségi állapotát például az, hogy a társát
milyen típusú betegséggel kezelik.

Minél erősebben kihat ugyanis az illető testi és lelki

állapotára, annál inkább megviseli a partnert. Minél
hosszabbra nyúlik azonban a kezelés időtartama, az
egészséges félnek annál több ideje van felkészülni a
lehetséges veszteségre.
Így tehát az olyan kórképek, mint az Alzheimer-, a Parkinson-kór vagy a rák
jóval kisebb veszélyt jelentettek a beteg társára, mint ha az illető
szívinfarktusban vagy balesetben hunyt el – utóbbi esetben ugyanis
életveszélyes kockázatot jelenthet a megrázkódtatás. Emlékeztek például
az NFL-játékos, Doug Flutie esetére? A hátvéd szülei 56 évet éltek együtt,
amikor az édesapja szívinfarktust kapott, és egy órával később az
édesanyja is elhunyt úgyszintén szívinfarktusban. Úgyszintén bejárta a
médiát Jeannette és Alexander Toczko, valamint Ruth és Harold
Knapke esete is – előbbi pár tagjai 75 év házasság után 24 órán belül
haltak meg, utóbbié pedig 65 év házasság után 11 óra különbséggel.

A szív szó szerint megszakad

Noha a „widowhood effect” (özvegységhatás) rengeteg tényezőt foglal

magában – a pár életkörülményeitől kezdve a szociális hálójukon át a
kórtörténetükig –, van néhány olyan alapigazság, amit nem vonhatunk
kétségbe. Ilyen például az, hogy a megrázkódtatás és a feszültség
köztudottan kihat a testi jóllétünkre is, és a fokozott fáradékonyságtól
kezdve akár súlyosabb betegségek kialakulásához is vezethet. Pláne, ha
egy hetvenévesnél idősebb ember szervezetéről van szó.
Korábban olvashattatok már nálunk az összetörtszív-szindrómáról is, ami
bár talán mesébe illőnek hangzik, nagyon is létező jelenség. Egy 2005-ös
kutatás igazolta, hogy traumatikus élmények valóban okozhatnak
szívrohamszerű állapotot, ugyanis megrázkódtatás hatására a
szervezetben megemelkedik az adrenalintermelés, megterhelődnek és
gyengülnek az erek, és nagyobb feladat a vér pumpálása. A légzési
nehézséggel, végtagzsibbadással, mellkasfájdalommal és
vérnyomászuhanással járó rosszullétet a hasonló tünetek miatt sokszor
valóban szívrohamnak diagnosztizálják, és erős szervezet esetén, ideális
esetben, nagyjából egy hét alatt stabilizálható a beteg állapota.
Mondanunk sem kell: egy 80 év körüli, sokkos állapotban lévő gyászoló
nem feltétlenül felel meg az „ideális eset” kritériumainak – az említett
három házaspár mindegyikénél az összetörtszív-szindróma állt a gyors
elhalálozás hátterében.

Emellett azt is fontos látnunk, hogy a házastárs életveszélybe

kerülésével/halálával járó stressz egészen mást jelent egy idős, adott
esetben társadalomtól izolálódott ember számára, mint egy ereje teljében
lévő fiatal esetében.

Mivel sokak életében a házasság nemcsak érzelmi

kötelék, de kölcsönös egymásrautaltság és gazdasági
szövetség is, a megözvegyült fél nem „csak” a
szerelmét veszti el, hanem anyagi és a fizikai
bizonytalanságba is kerülhet
– és mint a kutatásból kiderült, az anyagilag nélkülöző párokra jóval
nagyobb veszélyt jelent a özvegységhatás, mint jólétben élő sorstársaikra.

Ha te elmész, nekem nincs már dolgom

Bár nyolcvankilenc éves nagypapám a korához képest jó fizikai állapotnak
örvendett, az utolsó hónapokban nagyobb fokú figyelemre szorult. A
mamám mederben tartotta a mindennapjait: ha plusz párna kellett, ha
elfelejtette bevenni a gyógyszerét, ha nem tudott felállni a fotelból, jól jött
a felesége figyelme és támogatása. Az első blikkre talán jelentéktelennek
tűnő ápolgatás ereje akkor vált igazán nyilvánvalóvá, amikor a mama
váratlanul kórházba került, majd elment: a papa minimum kétóránkénti
ellenőrzést igényelt, hogy biztosra mehessünk, nem esett-e el, nem
felejtett-e el enni, ki tudott-e menni egyedül a fürdőszobába.

Hirtelen hanyatlása nyilvánvalóvá vált, és rövid időn belül kórházba került,

ami pedig lélektani szempontból tovább rontotta az állapotát: noha
ellátták a testi szükségleteit, a hirtelen környezetváltozás és a mama
elvesztésének ténye olyan lelki és fizikai teherként nehezedett rá, ami
napról napra gyengítette őt. (Itt megjegyzem, sajnos nem voltunk abban a
szerencsés helyzetben, hogy otthon ápolhassuk őt.)

És ezen a ponton bejön a motiváció kérdése is – sok idős párnál

megfigyelhető ugyanis, hogy az „élni akarást” a másik félért érzett
felelősség hajtja. Míg van kiről (kölcsönösen) gondoskodni, van kivel együtt
örülni az unokáknak, van kire rászólni, hogy mérjen vérnyomást, addig –
ha nem is tudatosan, de – nagyobb figyelmet fordítanak a saját jóllétükre,
a gyógyszerek és vitaminok bevételére és a sétára, míg a házastárs
elvesztése után ezek fontossága csökken, a korral járó állapot és a
fájdalmak intenzitása viszont jobban előtérbe kerül. Gyakori, hogy a
megözvegyült fél céltalanná és magányossá válik, és úgy érzi, a társa
nélkül nincs feladata, maradása. Ezzel egybecseng az idézett kutatás is.
Mint Christakisék felismerték,
a házastársukat elvesztő idősek nagyobb
valószínűséggel viselkednek önveszélyeztető módon –
legyen szó alkoholfogyasztásról, a gyógyszerek
összevissza történő bevételéről, vagy akár
balesetveszélyes közlekedésről –, így sokszor ez a
magatartásbeli változás is közelebb hozza a haláluk
időpontját.
Bár a szakemberek nem kizárólag a kötődés erősségével magyarázzák az
idős párok gyakran egyidejű elhalálozását – hiszen ebben
közrejátszhatnak a hasonló életmódbeli szokások is –, összességében
mégis tagadhatatlan, hogy az özvegységhatás az egyik legillusztrisabb
példája annak, hogy a szociális kapcsolataink mekkora hatást gyakorolnak
az egészségünkre. Éppen ezért, nagyon fontos, hogy a gyászfeldolgozást
ne söpörjük szőnyeg alá, függetlenül attól, hány éves az, akit veszteség ért.
A szakemberek figyelmeztetnek: ha idős családtagunk veszti el a társát,
fordítsunk fokozott figyelmet a hogylétére és az igényeire, támogassuk a
jelenlétünkkel, hallgassuk meg, ha szívesen beszélne. Bár a
gyászfeldolgozást nem lehet megspórolni, a magány és a kiüresedettség
érzése némiképp enyhíthető, ha az illetőnek van kihez fordulnia.