A hangok és a színek analógiája

Részlet Johannes Graber könyvéből

1. Séta a templomon keresztül egy médium kíséretében.

- Egy napon meglátogatott templomomban a városi médium. A
munkaszobámban ültünk és hétköznapi dolgokról beszélgettünk. A házvezetőnőm
a konyhában tevékenykedett és néha bejött a szobába. Pont
amikor nem volt bent, a fiú hirtelen transzba esett, és a szellem a következő
szavakkal fordult hozzám: „A házvezetőnőd éppen kiment a kertbe
dolgozni. Ezt az időt szeretném kihasználni, hogy beszélgessek veled.
Kérlek mutasd meg nekem a templomodat!”
Azt, hogy a házvezetőnőm a kertbe ment dolgozni, nem tudhattam
sem én, sem a fiú. A kert a paplak mögött feküdt, és a konyhából a folyosó
kert felöli részén keresztül lehetett megközelíteni. Mi mind a ket
ten a folyosó ellenkező felöli részén lévő szobában tartózkodtunk,
amelyből se nézni, se hallani nem tudtuk, mi történik a konyhában, vagy
a kertben.
Arra a kérésre, hogy mutassam meg a templomot, felálltam. A
transzállapotban lévő fiú becsukott szemmel és súlyos léptekkel követett.
A templom közvetlenül a paplak mellett állt. Nem kellett az utcán sem
keresztülmenni, hogy elérjük. Egy oldalajtón keresztül lehetett az előkertből
belépni a templomba. A templomba érkezve mondta: „Az oltár
egy csontváz fölött áll, amely a földben fekszik. A hajó padlózata alatt is
nagyszámú csontváz található. Korábban egy temető volt itt.”
Azt feleltem, hogy erről nincs tudomásom. Nem is tartottam lehetségesnek,
mert a templom egy magaslaton áll, és körülötte nincs is hely
síroknak. - „Érdeklődjél gyülekezeted idősebb tagjainál.” mondta, „ők
talán felvilágosítást tudnak adni.”
Ezután csukott szemmel az orgona felé fordult a következő szavakkal:
„Tudod, hogy anyagi dolgokban nem szoktam tanácsot adni. Ma
azonban kivételt tennék. Te szerezted be ezt az orgonát. Mondd meg az
orgonistádnak, hogy legyen szíves a regisztereket minden játék után teljesen
visszatolni. Három regiszter van pillanatnyilag még félig kihúzva.
Így por és nedvesség jut az orgonasípokhoz, és idő előtt megkoptatja a
hangok tisztaságát. Egy tisztán szóló orgonajáték megszépíti az Istentiszteletet,
és ezáltal szolgálja Isten dicsőségét. Ezért mondom ezt el neked.”
Az orgona játékasztala le volt zárva úgy, hogy sem a billentyűket,
sem a regisztereket nem lehetett látni még úgy sem, ha az ember előtte
állt volna. Nemhogy az oltár felől, ahol pillanatnyilag tartózkodtunk. Innen
még akkor sem láthattuk volna, ha az orgona nyitva lett volna. Az
orgona kulcsa a sekrestyeszekrényben függött.
Ezután egy oldaloltárhoz mentünk. Az oltárkép Szent József halálát
ábrázolta. Jézus és Mária állnak a haldokló ágyánál. „Ez az elképzelés
nem helyes.” mondta, „Jézus nem volt jelen József halálánál.”
Végigmentünk a keresztrefeszítés egyes állomásain. Annál a képnél,
amelynél Veronika visszakapta a kendőt Jézus képével, megkérdeztem,
hogy ez is csak legenda, vagy valóság volt. „Ez valóság volt, nem
legenda.” válaszolta.

1
Krisztus keresztrefeszítésénél hirtelen megkérdezte: „Mit gondolsz,
mi okozta a keresztrefeszítésnél a legnagyobb fájdalmat?” - „A felszögelés.”
válaszoltam. „Nem” felelt, „Nem a felszögelés, hanem a szomjúság.
A szöget egy hatalmas ütéssel verték át a brutális hóhérsegédek a kézen
és a lábon, és ezzel közvetlenül utána nem okoztak olyan különleges
nagy fájdalmat. A ti háborúban, golyó vagy gránátszilánk által megsérült
sebesültjeitek sem érezték az első pillanatokban a nagy fájdalmat. De a
vérveszteség következtében fellépő szomjúság volt a ti sebesültjeiteknél
is a legkínzóbb. Egyenesen meg tudja őrjíteni az embert. Semmi testi
kínt nem lehet a szomjúsághoz hasonlítani.”
Továbbmenve odaértünk egy oldalkápolnához. Egy öreg, fából készült
Mária kép volt benne, amely még a korábbi évszázadokban, egy
közelben álló kolostorban volt, melynek a romjai még most is megtalálhatók.
„Ezt a képet” mondta, „nagyon régóta keresik azok a szenvedő
szellemek, amelyek a kolostor romjaihoz kötődnek.” Csodálkozva kérdeztem:
„Miért keresik ezek a szellemek olyan régóta ezt a Mária képet?
Itt egész egyszerű megtalálni. Aztán meg mit is tud ez a kép a szenvedő
szellemeknek használni?”
„Nem érted ezt? Akkor elmagyarázom neked. Azok a szellemek,
melyeket tettük büntetéseképpen valahova száműztek, nem jöhetnek ki a
számukra meghatározott helyről. Emiatt nem tudnak a kolostor völgyben
lévő romjához száműzött szellemek a templomig eljutni. A Mária képet
is csak a mozgáskörükön belül tudják keresni. És ott nem találják. - Ha
tovább kérdezed, mit tud nekik e Mária kép segíteni, akkor helyes megállapítás
az, hogy a kép maga semmit nem tud segíteni. Valami más
azonban, ami a képpel összefügg, korábban könnyebbséget hozott nekik.
Akkor ugyanis, amikor a kép még a kolostorban állt, sok ember jött a
kép elé imádkozni. Ezeknél az imádságoknál megemlítették néha az általatok
szegény lelkeknek nevezett szenvedő szellemekét is. Az imádság
ugyan nem képes e szellemeket megszabadítani vétkeik büntetésétől, de
ők meghallják az imádságot, és ezáltal gondolataik Isten felé vesznek
irányt. Így állapotukat könnyebben viselik el. Mióta a kép nem áll ott és
nem imádkozik ott senki, a szellemeknek hiányzik az a jótétemény, amit
az imádság jelentett. Ők tudják, hogy az imádság a kép jelenlétével függött
össze. Ezért keresik a képet, hogy újból visszakerüljön oda.”
Odaértünk ahhoz a lépcsőhöz, amelyik az orgonához vezetett. Szívesen
meggyőződtem volna a félig kihúzott orgonaregiszterekről, de pillanatnyilag
még egy másik gondolat is foglalkoztatott. Azt kérdeztem
magamtól, hogy ő vajon tud-e orgonán játszani. Azt, hogy a fiú nem tudott,
biztosan tudtam. Az foglalkoztatott, vajon egy idegen szellemnek
van-e annyi hatalma egy fiatal test fölött, hogy a lábakat és ujjakat úgy
tudja mozgatni, ahogyan azt az orgonajáték megköveteli? - Tétovázva
mondtam ki azt a kérésemet, hogy nem játszana-e orgonán. „Szívesen, ha
ez neked örömet okoz”, válaszolta. Rögtön odasiettem a sekrestyéhez és
elhoztam az orgona kulcsát. Fölmentünk a lépcsőn az orgonához. Kinyitottam
a kulccsal az orgonát és rögtön a regiszterek után néztem. Tényleg!
Három regiszter félig ki volt húzva. Még egyszer megkért, hogy figyelmeztessem
az orgonistát.
Ezek után leült az orgonához, kihúzta a regisztereket és elkezdett
játszani. Először testes akkordokat játszott csöndesen és lágyan. Aztán

2
ahogy egyre tovább játszott, úgy erősödtek a hangok. A játék csúcspontja
egy ringás és morajlás és viharzás minden regiszterrel, mint egy orkán,
mely fákat tép ki. Aztán lassan lecsendesedett, és végül egy gyönyörű,
barátságos hangzással ért véget. Semmi kétség, egy mester ült az orgonánál.
Ahogy befejezte, minden regisztert visszanyomott a helyére és felállt
az orgonapadról. Bezártam az orgonát. Ekkor odalépve hozzám a következőt
kérdezte: „Tudod-e, hogy éppen mit játszottam az orgonán?”
Nemmel válaszoltam. „A te életedet játszottam”, mondta nyugodtan.
Csodálkozva néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy egy ember
életét el lehetne játszani hangszeren. Mintha a gondolataimat olvasta
volna, elkezdett tanítani: „Egy ember élete olyan, mint egy festmény.
Festeni lehet festékkel, de lehet hanggal is. Minden szín egyben egy
hangot is jelent, és minden hang egy színt. Vannak olyan látók, akik
minden hangot színként érzékelnek, és harmóniát illetve diszharmóniát
nem a hallásukkal, hanem a színek látásával érzékelnek. Ezért minden
festményt el lehet játszani úgy, mintha hangjegyek lennének előttünk. A
szellemi világ legalábbis képes erre.”
Leírását nem értettem meg. Túl új volt nekem. Hallgatva mentünk
le a lépcsőn a templom hajóján keresztül addig az ajtóig, ahonnan bejöttünk.
Itt megállt a következő szavakkal. „Most el akarok búcsúzni. A
paplakba már nem tudlak elkísérni, mert a házvezetőnőd épp most határozta
el, hogy a kertből a házba jöjjön. Nem akarom, hogy a fiút a transz
állapotában lássa. Most ideállok ehhez a falhoz. Te támaszd meg a fiú
testét, hogy le ne essen a földre, amikor kilépek belőle.”
Követtem az utasításait, és teljes erőm megfeszítésével kellett megtartanom
a fiút a szellem kilépésekor, nehogy a földre essen. Ő rögtön
magához tért, és nagyon csodálkozott, hogy a templomban van velem.
Csak arra emlékezett, hogy együtt ültünk a paplakban. A közben történtekről
nem tudott semmit. Mikor mondtam neki, hogy milyen szépen játszott,
csak hihetetlenül csóválta a fejét.
Abban a pillanatban, amikor kinyitottuk a ház ajtaját, belépett a
házvezetőnő is a kertből jövet, a folyosó hátsó részére. Ő tehát megláthatta
volna a transzban levő fiút, ha a szellem ezt meg nem akadályozta
volna kilépésével.
A fiúnak elmeséltem az egyes eseteket, de ő nem tudott semmit, se
a csontvázakról, se az orgonaregiszterekről, se Szent József haláláról, se
a Veronika kendőjéről, se a keresztrefeszítés kínjairól, se a Mária képről
és a történetéről, se a kolostor romjaihoz kötődő szellemekről, se az orgonajátékról
és az azt követő tanításról.
Még aznap este utánajártam és megállapítottam, hogy ott, ahol a
templom most áll, nagyon régen valóban egy temető volt.