A nacionalizmus a nemzetek kialakulásának, a nemzetté válás folyamatának ideológiája.

Legfontosabb jellemzője a nemzet fogalmának előtérbe helyezése, az a nézet, hogy a nemzeti

azonosság (nemzeti identitás) az emberi élet alapvető értéke, amely szélsőséges esetekben
megelőz minden más szűkebb és tágabb csoporthoz (például társadalmi osztály, párt, vallás)
való tartozást, kötődést. A nemzetet a területi egység, a közös nyelv, kultúra, értékrend és
szokások, a közös mítoszok és történelem, valamint mindezek tudata jellemzi.
A nacionalizmus gyakran a nemzet és állam egységéből indul ki, azt hirdeti, hogy a nemzetet a
teljes szuverenitás joga illeti meg. A nacionalizmus kiindulópontja, hogy mindenkinek van
nemzetisége, a politikai közösség, a nemzetállam pedig ezen az alapon nyugszik.
Minden nemzetnek megvannak az úgynevezett „referencianemzetei”, tehát azok a nemzetek
(általában a szomszédai), amelyekhez méri, amelyekkel összehasonlítja magát
(a magyaroknak például a románok vagy az osztrákok, a szlovákoknak a magyarok és a csehek,
a lengyeleknek az ukránok stb.). Létezik ezek mellett vallásos nacionalizmus is világszerte,
aminek legelterjedtebb formái a keresztény nacionalizmus és a cionizmus.
A nacionalizmus főleg a liberális, szocialista kritikusai által elvetett és legtöbbet
vitatott politikai nézetrendszer.[1]

A nacionalizmus kifejezés jelentéstartalma[szerkesztés]

 Egyik, ma már elhalványult jelentése az az érzelmi kötődés, amelyet az ember a
családja, az általa használt és alakított környezete, a faluja, a városa, a megyéje, a
hazája iránt érez, a patriotizmus.
 Másik jelentése a nemzetépítés feladatára utal, amely az ideológia megalkotásával, a
kultúra egységesítésével és érzelmi élmények átélésével a közös nemzeti identitás
kitalálását és megteremtését célozza.
 Harmadszor értelmében nemcsak a programot, hanem magát a nemzetépítés
folyamatát is jelenti.

A nacionalizmus eredete[szerkesztés]
A modern nacionalizmus előzményét a 18. század irodalmában, a felvilágosodás szellemi
mozgalmaiban kell keresni. Ekkorra Európa több országában létrejött egy olyan értelmiségi réteg,
mely a hazai kultúra megerősítését vallotta. Fontossá vált a nyelv szerepe is: a nemzeti nyelv
pozíciójának megerősítését szorgalmazták.
Ilyen volt Magyarországon az 1760-as évektől kezdve Bessenyei György, Barcsay
Ábrahám, Ráday Gedeon, Péczeli József, Teleki Ádám, Teleki József és mások írói mozgalma.
Ők hozták létre az ún. franciás irányt, melynek célja francia írók tanulmányozása, ismertetése és
utánzása volt, elsősorban azért, hogy az „elmaradt” magyar nemzetet a Nyugat utolérésére
segítse, ösztönözze. A magyar nyelv presztízséért vívott harc újabb lendületet kapott, amint II.
József a Magyar Királyság hivatalos nyelvévé a németet tette (1784).
Hasonló törekvések a Magyarországon élő nemzetiségeknél is megjelentek. A román erdélyi
iskola propagálta elsőként a románok ősfoglalásának hipotézisét. Szintén az erdélyi iskola
alakította ki a jelenlegi latin betűs román ábécét, amely felváltotta a cirill betűs írást. Ők
jelentették meg 1825-ben Budán az első négynyelvű román szótárt. Az iskola a román nyelv
jövevényszavait francia és olasz eredetű neologizmusokkal próbálta helyettesíteni.

Modern nemzetkoncepciók[szerkesztés]
Államnemzet[szerkesztés]
A nemzet modern fogalma a felvilágosodás idejére alakult ki. Az új szemlélet meghatározását
először a Diderot és d’Alembert szerkesztette Nagy Encyclopedia tartalmazza. Szekfű
Gyula szavaival:
„Nemzet nem egyéb, mint egy kormány alatt, ugyanazon állami határokon belül élő emberek
összessége; az állami terület a primér, s belőle vezetendő le a nemzet és nyelv területe.
Ameddig terjed az államhatár, addig nyúlik a nemzet és nyelv is; az állam prepotenciája oly nagy,
hogy a nemzetnek még azon jogát is elveszi, hogy egységes államban tájszólások szerint
differenciálja önnyelvét. Az Encyclopédie szerzőire itt a Richelieu-től inaugurált francia nyelvi és
állami egység hatott, ennek mintájára követelik - más lehetőség eszükbe sem jut -, hogy állami
egységnek tökéletes nyelvi egység feleljen meg.”[2]
Az esetleges etnikai és nyelvi különállás ezen a területen nem játszott szerepet. (Például
a bretonok papíron franciákká, az andalúziaiak pedig papíron spanyolokká váltak.) Hasonló
folyamat ment végbe – inkább több, mint kevesebb sikerrel – Nyugat-Európa több országában: a
korábban stabilizálódott államkereteket megszüntette az egységes nemzetté válás. Így kialakult
az államnemzet liberális felfogása, amely egy nemzet tagjának tekinti az egy országban élő
embereket, és amely Nyugat-Európában – kivételekkel – máig uralkodó.
Kultúrnemzet[szerkesztés]
Közép- és Kelet-Európában azonban nagyobb méretű, eltérő történelmi múltú területeket,
etnikumokat, nyelveket, kultúrákat magukba foglaló, birodalmi jellegű államok (Habsburg
Birodalom, Oszmán Birodalom és Orosz Birodalom) a többféle nép miatt nem valósulhatott meg a
hosszú távú fennmaradásuk, a kialakuló népek túl sokan voltak egy államban. Így egy államban
több – eltérő fejlődési fokon álló, s helyenként eltérő társadalmi szerkezetű – nemzet alakult ki,
amely egyes területeken még egymással szembenállva is élt. Ezek az etnikai, vérbeli, történelmi
jegyek alapján teremtették meg saját identitásukat. Így kialakult a kultúrnemzet felfogása, amely
szerint nem az állami lét határozza meg a nemzeti hovatartozást. Közép- és Kelet-Európában ez
az uralkodó, bár mindig voltak (és vannak) akik használják az államnemzet fogalmát.