2.

2 NEVELÉS

A nevelés kialakulására, eredetére részben a régészeti kutatások leletei (fal- és

vázafestmények, írásos emlékek), részben a néprajzi kutatások eredményei (a természeti
népek életének, gondolkodásmódjának tanulmányozása) alapján tudunk következtetni. Az
iniciációt (a beavatási szertartást és az azt megelőző felkészítést) tekinthetjük az intézményes
nevelés első megnyilvánulási formájának.

A nevelés a társadalom alapvetően fontos funkciója. A felhalmozott tapasztalati anyag

átadása minden generáció esetében a társadalom fennmaradásának, továbbfejlődésének
feltétele.

A nevelésnek kettős arculata van, egyszerre konzerváló és progresszív. Konzerváló, mert

feladata az emberiség által addig felhalmozott tapasztalati anyag megőrzése azzal, hogy
átörökíti azt a következő generációnak. Progresszív, mert a tapasztalatátadást úgy végzi,
hogy közben felkészít az életpálya során szükséges önálló tanulásra, az ismeretek önálló
alkalmazására.

A nevelés permanens jellegű, átfogja az ember egész életét. A nagy társadalmi változások, a
technika és a tudomány fejlődése állandó lépéstartást követel mindenkitől. A nevelés ezért
nem fejeződhet be az ifjúkorban, hanem tovább folyik a munkahelyen is, csak nem feltétlenül
"iskolás" formában. A külvilággal kapcsolatos nyitottság, érdeklődés még a szellemileg friss
nyugdíjasokra is jellemző, az önképzés így a nyugdíjazással sem ér véget.

A nevelés minden társadalomnak létfontosságú funkciója, tehát örök kategória. Minden

korábbi társadalomban volt, és minden jövendő társadalomban szükségképpen lesz is nevelés.

A nevelés változik koronként és társadalmanként, tehát történeti kategória. Változik a célja, a

tartalma, az intézményrendszere, változnak a módszerei is.

Osztálytársadalmakban a nevelés mindig osztályjellegű, tehát társadalmi osztályonként

különbségeket mutat. A nevelés osztályjellege megmutatkozik az adott kor és társadalom
pedagógiai nézeteiben, nevelési felfogásában, egész nevelői közgondolkodásában.
Megnyilvánul még abban is, hogy kik, mit és hol tanulhatnak, illetve tanulnak. Minden
társadalom vezető elitje megkísérli irányítása alá vonni a nevelés intézményrendszerét. Ez a
törekvés a nevelés céljának, tartalmának meghatározásán kívül kiterjed még a pedagógusok
kiválasztására is. A vezető rétegek gondoskodnak arról, hogy minden társadalmi osztály tagjai
az ő érdekeiknek megfelelő jellegű neveltetést kapják. Ez persze nem jelenti azt, hogy az
egyes osztályok ne törekednének a saját érdekeiknek megfelelő nevelés biztosítására. Erre
demokratikus államberendezkedés esetén a szakszervezetek, politikai pártok révén
intézményes lehetőségek is kínálkoznak. A polgári szabadságjogok korlátozása esetén pedig a
családi nevelés ad módot a vonatkozó osztály saját érdekeinek érvényesítésére.

A nevelés nemzeti jellegű kategória. A középkori nevelés latin nyelvűsége még

egyetemességet biztosított az európai nevelésnek, de az a közvetítő nyelv előzetes
megtanulása miatt csak egy szűk réteg felkészítését tette lehetővé. A francia felvilágosodás
hatására alakult ki a modern nemzetfogalom, amelybe a társadalom minden polgára
beletartozik. Ha a társadalom minden tagjának egyenlő jogai vannak, akkor ennek a
nevelésben is meg kell nyilvánulnia. A gépi nagyipar kialakulásával ehhez a politikai érvhez
gazdasági érv is járul. A géprombolások tapasztalatai azt mutatták, hogy az értékes gépeket
csak olyan emberekkel célszerű üzemeltetni, akik alapfokú iskoláztatásban részesültek, vagyis
a gépben eszközt, és nem ellenséget látnak.

A modern nevelés tömegszerűsége tette szükségessé az anyanyelv használatát. A nemzeti

jellegű nevelés jellemzői a nemzeti nyelv, a nemzeti irodalom és a nemzeti történelem
oktatása. Mivel a homogén nemzetállamok általában ritkák, a nemzeti nyelv használata a
nemzeti kisebbségek számára eleve hátrányt jelent: a nemzeti nyelv ugyanis nem azonos az ő
anyanyelvükkel, a nemzeti kultúra pedig nem azonos az ő nemzeti kultúrájukkal. Ezen a
hátrányon csak a nemzetiségi nyelvű iskoláztatás biztosításával lehet segíteni.

Az eddigiekből látható, hogy a nevelés meglehetősen sokrétű fogalom, ezért közérthető, zárt
definícióba foglalása nehéz feladat. A fogalom-meghatározás után ezért célszerű áttekinteni a
nevelés alapvető jegyeit, és ezen keresztül tartalommal kitölteni a fogalom kereteit.

A nevelés fogalmát a következőképpen határozhatjuk meg: A nevelés a személyiség

fejlődésének az egyén illetve a közösség tevékenységrendszere révén való céltudatos és
tervszerű irányítása.

E meghatározás lényeges elemeit a következőkben világítjuk meg: A nevelés nem a

társadalom valamiféle személytelen funkciója, hanem konkrét emberi tevékenység, amelynek
során a nevelők (pedagógus, szülő, felnőtt) alakítólag hatnak a neveltekre.

A nevelés céltudatos tevékenység, mindig meghatározott cél vezeti. Ez a cél egy

meghatározott nevelési eszményből származik, a nevelő az eszményben szereplő
tulajdonságokat kívánja kialakítani a neveltben.

A nevelés tervszerű tevékenység, előzetesen meg kell tervezni, majd az elkészített

pedagógiai terv alapján kell végrehajtani. A pedagógiai tervezéssel részletesebben a 10.
fejezetben foglalkozunk.

A nevelés szervezett tevékenység, hiszen az eredményes nevelőmunkához szükség van a

személyi és a tárgyi feltételek biztosítására, a nevelésben szerepet játszó személyek
munkájának koordinálására.

A nevelés nem egyszeri hatásokat jelent, hanem a neveltre gyakorolt fejlesztő hatások
rendszerét. A nevelés tehát folyamat. A nevelő hatások időben egymásra épülnek, a neveltek
egy alacsonyabb fejlettségi szintről egy magasabb neveltségi szintre jutnak.

A nevelés azonban nem tekinthető egyetemes hatásrendszernek, mert a nevelteket a

környezetükből nemcsak nevelő (azaz célirányos, tervszerű és szervezett) hatások érik, hanem
spontán hatások is. A spontán hatások nem célirányosan, előre megtervezett és megszervezett
módon, hanem véletlenszerűen következnek be. Pozitív spontán hatásról akkor beszélünk, ha
a nevelő hatásokat erősíti, negatív spontán hatásról pedig akkor, ha a nevelő hatások erejét
gyengíti a neveltet ért hatás.

A neveltet érő nevelő hatások kétfélék lehetnek: közvetlen és közvetett hatások. A közvetlen
hatás a nevelő személyes hatása (követelés, meggyőzés, mintaadás, elismerés, büntetés, stb.),
ennek legjellemzőbb színtere a tanítási óra. A közvetett hatások a pedagógiailag
megszervezett környezet, a közösség hatásai. A pedagógiai tapasztalatok szerint a közvetett
hatásoknak nagyobb a neveltekre gyakorolt befolyása, mint a közvetleneknek.
A közvetlen és a közvetett nevelő hatások különbségét az 5. ábra [7] mutatja.

5. ábra: A közvetlen és a közvetett nevelő hatás.

A nevelés mindig a nevelő és a nevelt együttes tevékenységének folyamatában valósul meg.

A nevelés kollektív jellegű, a nevelt személyiségének közösségi keretek között történő
céltudatos alakítása.

A pedagógia a neveltet nem csupán a nevelés tárgyának, hanem aktív alanyának is tekinti,
aki tevékenyen részt vesz önmaga fejlesztésében. A nevelés során a nevelő és a nevelt
kölcsönhatásban van egymással. Nem csak a pedagógus hat a neveltre, hanem a nevelt is
hatással van a vele foglalkozó pedagógusra.

A nevelési folyamat ellentmondásos folyamat. Ezek az ellentmondások részben a neveltek

társadalmi környezetéből, részben pedig a nevelés természetéből adódnak. A nevelési
folyamat ellentmondásos jellegével bővebben a 7. fejezetben foglalkozunk.

2.3 OKTATÁS

Az oktatás ismeretek közvetítésével való nevelés. A hangsúly itt az új ismeretek közvetítésén

van. Az oktatás a nevelés része. A nevelés két részre bontható: az

A nevelés és az oktatás viszonyát a 6. ábra [8] mutatja.

 6. ábra: A nevelés és az oktatás viszonya.

Az oktatás a nevelt személyiségének irányított tanulás útján történő céltudatos formálása,

képességeinek fejlesztése. A tanár feladata a tanuló tevékenységének kibontakoztatása, és
nem pusztán az ismeretközlés. Az oktatás ilyen értelemben a tanítás és a tanulás egymással
kölcsönhatásban végbemenő tevékenységét jelenti, amelyben mind a tanár, mind a tanuló
aktív.

Az oktatás tehát komplex fogalom, magában foglalja a tanítást és a tanítás által irányított
aktív tanulást is.

A tanítás Imre Sándor megfogalmazása szerint "az ismeretszerzésben való rendszeres

vezetés". [9]

Mai szóhasználattal élve a tanítás a tanulás céltudatos irányítása, feltételezve a tanuló aktív
közreműködését.

A tanulás az ismeretszerzés és a tapasztalat hatására a magatartásban (a viselkedésben,

teljesítményben, tudásban) bekövetkező mindennemű változás.

Az ismeretek az emberi megismerő tevékenység eredményeképpen a valóságra, vagy annak

valamelyik területére vonatkozó fogalmak. Az ismeretek objektív és szubjektív módon is
értelmezhetők. Objektív értelmezésben ismereteken a tantervekben meghatározott művelődési
anyagot értjük. Szubjektív értelmezésben az ismeretek a tanuló tudásának elemei.

A tudás az ismeretek összefüggő rendszere. Lényeges jellemzője, hogy teljesítményképes,

azaz a gyakorlatban is alkalmazható.

Az oktatás és így a tanulás során azonban nemcsak ismeretek, hanem tevékenységek

elsajátításáról is szó van. A tevékenységek elsajátításának két szintjét különböztetjük meg, az
egyik a jártasság, a másik a készség.

A jártasság elágazásos algoritmus szerint végrehajtott, begyakorolt tevékenység. Az

algoritmus elágazási pontjain döntéseket kell hozni, ezért a jártasság gondolkodást igénylő
végrehajtást jelent. Az összetett tevékenységek elvégzése általában csak jártasság szinten
gyakorolható be. Egyszerű tevékenységek tanulása közben először a jártasság, majd később a
készség szintjére juthat el a tanuló.
A készség lineáris algoritmus szerint végrehajtott, begyakorolt tevékenység. A készség a
begyakorlottság legmagasabb szintje, automatikus, gondolkodást nem igénylő végrehajtást
jelent. Készség szinten csak egyszerű tevékenységek elvégzése gyakorolható be. A készségek
gyakran alapoznak meg összetett tevékenység elvégzésében való jártasságot.

2.4 KÉPZÉS

A képzés a nevelés irányultságát fejezi ki. Az irányultság a képzés szó mellett szereplő
jelzőről (pl. általános képzés), vagy az esetleges szóösszetétel előtagjáról (pl. tanárképzés,
mérnökképzés, stb.) állapítható meg. A képzés szó több különböző értelmezésben
használatos.

Az általános képzés esetében a nevelés az általános műveltség alapjai és az általános

képességek elsajátíttatására irányul.

A szakképzés ( speciális képzés ) esetében a nevelés a szakmai műveltség alapjai és a

szakmai képességek elsajátíttatására irányul.

A funkcionális értelemben vett képzés az a tevékenység, amelynek során az elsajátított

ismeretek gyakorlati alkalmazása segítségével kialakítjuk a jártasságokat és készségeket, és
kifejlesztjük a képességeket.

Megkülönböztetünk:

 elő-,
 utó-,
 ki-,
 át- és
 továbbképzést.

A kiképzés valamely munkakör betöltésére irányul. Az előképzés a kiképzést megelőző

felkészítés. Az utóképzés a kiképzést követő, általában gyakorlati felkészítés. Az átképzés
valamely más munkakör ellátására történő felkészítés. A továbbképzés a szaktudás magasabb
szintre emelése.

A pedagógiai terminológiában szereplő hagyományos fogalmak a materiális és a formális

képzés.

A materiális (anyagi) képzés a régi elemi iskola képzési koncepciója volt. Mivel az elemi
iskola volt korábban a kötelező iskolatípus, így a gyermekek nagy részének a rendelkezésre
álló 4-6 év alatt kellett mindazokat a művelődési anyagokat megtanítani, amelyeket minden
állampolgár számára fontosnak ítélt az akkori művelődéspolitika. Ezért a hangsúlyt a
megtanítandó tananyagra helyezte.

A formális (alaki) képzés a régi nyolcosztályos gimnázium képzési koncepciója volt. A nyolc
év sok lehetőséget adott az általában továbbtanulni szándékozó tanulók képességeinek
fejlesztésére. Az elsődlegesnek tartott képességfejlesztés mellett a tananyagtartalmat a
koncepció másodlagosnak tekintette.
A képességfejlesztésre jól bevált eszközöket alkalmaztak. Az emlékezet fejlesztésére a
magyar- és idegen nyelvű memoritereket, a gondolkodás fejlesztésére a holt- és az élő
nyelvek nyelvtanát, valamint a matematika és a fizika oktatását használták fel.