9 tétel

Demográfiai és etnikai változások, népesedés- és

nemzetiségi politika Magyarországon a 18–20. században
(Demográfiai és etnikai változások Magyarországon a 18.-századtól az
1920-as évekig.)
Etnikai és Demográfiai változások Magyarországon a XVIII.
században
1. Népességpusztulás:
A XVII-XVIII. század háborús évtizedeiben a Magyarországot ért csapások közül a legsúlyosabb
következményekkel járó és hosszútávon a legnagyobb kihatású az emberveszteség, a
népességpusztulás volt. Ennek okai: a háborúk, különösen a tizenötéves háború, a felszabadító harcok,
a Rákóczi-szabadságharc küzdelmei 1703-1711 között. Magyarország demográfiai arculata jelentősen
megváltozott; hatásai legerősebben az egykori Török Hódoltságban és Erdélyben jelentkeztek, de
érezhetőek voltak a Királyi Magyarország területén is. A pusztulás területi vonatkozásai Egész
területek váltak lakatlanná a seregek nyomán, a Délvidéken a Maros vonalától délre, a Dél-
Dunántúlon és a Duna mentén egészen Pest térségéig teljes volt a népességvesztés. Az Alföldön 1
fő/km² átlagos népsűrűség volt jellemző, Erdélyben ugyanez a mutató 25-30 fő/km² volt. Ezek a
területek többnyire alacsony domborzattal, viszonylag jó megközelíthetőséggel rendelkeztek, vagy –
mint például a Duna menti hadi utak mentén helyezkedtek el. A jelentős pusztulástól csak a
magasabban fekvő, nehezen megközelíthető vidékek menekültek meg, melyek kiestek a hadak
vonulási útjából: a Felvidék északi részei, Kárpátalja, illetve Erdélyben a belső területnek számító
Székelyföld és Szászföld.
A veszteségek nagysága:
A veszteségek nagyságáról nincsenek pontos adataink, csak becslések. (népszámlálást először a XVIII.
század végén tartottak Magyarországon, II. József uralkodása alatt) A becslések alapjául a török
adóösszeírások, a defterek adatai szolgálnak. Az adatok tükrében a népesség száma nem mutat nagy
változást: - a XVI. század eleji (tehát török kor előtti) népességet 3,5-4 millióra, esetenként 4,5
millióra becsülték - az 1711-es népesedési mélyponton kb. 4 millió fő a lakosság száma Ezek alapján
enyhe csökkenésről, stagnálásról beszélhetünk. Ugyanezekben a századokban azonban Európa
népessége a korszakban átlagosan közel 60%-kal növekedett, azaz Magyarország népessége
kedvezőbb körülmények között hozzávetőleg másfélszeresére nőhetett volna, ahelyett, hogy stagnált
vagy enyhén csökkent.
2. Népességmozgás:
A nagyarányú népességpusztulás hatására komoly változások, mozgások indultak el Magyarország
demográfiájában, melyeknek három formája alakult ki:
a.) népesség belső mozgása (belső migráció),
b.) a népesség kintről történő bevándorlása (öntevékeny betelepülés)
c.) a tudatos, szervezett betelepítés.
a.) A népesség belső mozgása (migráció) A belső migráció a sűrűbben lakott területekről a ritkábban
lakott vagy teljesen lakatlanná vált területekre történő vándorlást jelenti. Elsősorban az ország belső
területeire irányult (Alföld, Duna-Tisza köze, Dél-Dunántúl).Mivel a pusztítások nem egyenletesen
érintették az ország területét, a jórészt sértetlenül maradt hegyvidékek népsűrűsége magasabb volt, s
így ezen országrészek lakossága a völgyek, dombságok és sík földterületek felé indult meg. Ezt a
hatalmas népességmozgást indokolta - a hegyvidékek kevés és rossz minőségű termőföldjének
korlátozott eltartó képessége indokolta, - a gyéren lakott területeken fellépő munkaerőhiány, - az
ottani földbirtokosok által biztosított kedvezmények (pl. átmeneti adómentesség)
b.) bevándorlás: A bevándorlás öntevékeny betelepülés volt, azaz az ország határai mentén élő idegen
ajkú népcsoportok a szabad földterületeket, a munkaerőhiánnyal küzdő magyar nemesek átmeneti
engedményeit szem előtt tartva önként települtek be Magyarországra. Kezdetben csupán délről indult
meg a bevándorlás szerbek, bosnyákok, szlavónok, és románok részéről, majd északról csehek,
lengyelek és ruszinok(ruténok) érkeztek. A szerbek (korabeli nevükön rácok) a Bácskában telepedtek
le. A románok (korabeli nevükön oláhok) Havasalföldről és Moldvából nagyszámban vándoroltak be

1
9 tétel

erdélyi területekre. A csehek, lengyelek és ruszinok a Felvidék északi részein telepedtek le, s később
beolvadtak a szlovák(tót) nyelvű népességbe.
c.) betelepítés A tudatos, szervezett betelepítés kisebb részben a magyar földbirtokosok, nagyobb
részben a bécsi udvar irányításával folyt (leginkább Mária Terézia habsburg uralkodónő
szorgalmazta).
A birtokosok által szervezett telepítéseknél a munkaerő pótlása volt a fő cél. A bécsi udvar által
szervezett telepítéseknél az adóalap növelése, a gazdaság talpra állítása vezette, illetve felekezeti
szempontokat is figyelembe vettek. Ezt tükrözi, hogy elsősorban katolikus németeket költöztettek
Magyarországra. A Habsburgok mindig is katolikus dinasztia volt, míg Magyarországon már jelentős
teret hódított a reformáció. A Habsburg udvar másik célja a német betelepítéssel a népesség
keveredésének elősegítése volt: „a lázadó és nyugtalan magyar vért” akarták a német betelepítéssel
csillapítani. A betelepülő katolikus németséget már a XVIII. században sváboknak nevezték el,
„Svábország” volt a neve a Tolna és Baranya vidékén létre jövő összefüggő német tömbnek, sváb
települések keletkeztek Buda környékén, a Bakony, a Vértes és a Pilis hegyeken, sváb szigetek
alakultak ki Bácskában és Bánátban is. A német telepeseket az udvar komoly engedményekkel
ösztönözte (pl. adómentesség hat évre), sőt, egyes helyeken (pl. Bánát) előre felépített és berendezett
falvak várták az idegeneket. Ugyanilyen szervezett telepítés volt az is, hogy I. Lipót a török kiűzése
után mintegy 100 000 menedéket kérő szerbet telepített le a későbbi Határőrvidék területén, s egyházi
autonómiájukért cserébe a török határ védelmét bízta rájuk.
3. A népességmozgások következményei
a.) A szervezett és az öntevékeny betelepülésekkel a magyarság számaránya a XVIII. században
Magyarországon jelentősen csökkent. A XV. századi 80%-ról 40-42%-ra esett vissza a magyarság
számaránya az országban a történeti demográfia becslései szerint.
b.) Az etnikai összetétel és arány megváltozásával Magyarország soknemzetiségű állammá vált.
További problémát okozott a későbbiekben, hogy a sokféle nemzetiség keverten helyezkedett el,
vagyis etnikai szigetek jöttek létre, nem lehetett egyetlen vonallal szétválasztani a különböző
nemzetiségeket. A nemzetállamok létrehozásában később, a XIX-XX. században komoly gondot
okozott ez, a magyarok és a nemzetiségek közötti problémákhoz vezetett. Ugyanakkor a XVIII. század
végéig a nemzetiségek egymás mellet élése nem vezetett komolyabb ellentétekhez. A nacionalizmus
még nem terjedt el Magyarországon, a fő azonosulási pont továbbra is a társadalmi helyzet és a
felekezeti hovatartozás volt; a nemzettel való azonosulás helyett még az országgal való azonosulás
(„hungarus”-tudat, magyarság-tudat) volt jellemző.
c.) A népességmozgásoknak kedvező hatása is volt: az ország újra benépesült, az ország népessége
„regenerálódott”, a munkaerőhiány megszűnt, így biztosítva volt a gazdasági fejlődés alapja. Az első
magyarországi népszámlálás II. József uralkodása alatt, 1787-ben zárult le, s eredménye azt mutatja,
hogy az ország népessége kevesebb, mint egy évszázad folyamán megkétszereződött. Az 1711-es 4
millió körüli népességhez képest 1787-ben a lakosság száma megközelítette a 10 millió főt. A békés
évtizedek, a gazdaság helyreállása, az éhínségek megszűnése, a nélkülözések és járványok csökkenése
jól látható módon meghozta gyümölcsét. A nagyarányú népességnövekedés egyszerre volt köszönhető
a betelepüléseknek és kisebb részben a jelentős népszaporulatnak.
Etnikai és demográfiai változások Magyarországon a XIX. században
Magyarország XIX. század eleji etnikai állapota visszavezethető a XVIII. századi változásokra.
Magyarország nem pusztán többnemzetiségűvé, hanem kevert nemzetiségűvé vált. Létrejöttek ugyan
nagy etnikai tömbök, de határaik egymásba fonódtak, magukba zártak etnikai szigeteket, sőt, bizonyos
területeken együtt élt két vagy három etnikum is.
A legjelentősebb nemzetiségek a következők voltak:
A szlovákok: (10,2 %) csonka társadalmat alkottak, hiányzott a vezető rétegük, zömük jobbágy volt. A
felvidéki közép és kisnemesség egy része beszélte ugyan a szlovák nyelvet, de döntő többségük a
magyar nemesség részének tekintette magát. A szlovákok körében vékony városi polgári réteg és
szélesebb kispolgárság alakult ki. Az Észak – Magyarországi hegyes területek nem biztosítottak a
növekvő népességnek megélhetést, ezért a férfi lakosság más vidékekre is eljárt munkát keresni. A
szlovákok katolikusok és evangélikusok voltak, ám egyik egyházban sem volt vezető szerepük.
Papságuk csak részben karolhatta fel a később kibontakozó nemzeti mozgalmaikat. A szlovák
mozgalmak elsősorban védekeztek, számukra a szlovák értelmiség elmagyarosodása jelentette a

2
9 tétel

veszélyt. Fő követelésük tehát az anyanyelvi oktatás terjesztése volt. A szlovákság a Morva birodalmat
tekintette elődjének, de a pánszlávizmus jelensége is előtérbe került. Jan Kollár Szlávia leánya című
műve alapján ők orosz vezetést képzeltek el a szláv népeknek. Megszületett az irodalmi nyelv is a
század közepén, mely kifejezte a szlovák vezetőréteg elhatárolódását a csehtől, inkább a
nyugatszlovák nyelvjáráshoz állt közel.
Az 1840-es években a szlovákság magyar vezetésű vármegyékben élt, így nem okozott gondot a
jobbágyfelszabadítás kihirdetése és végrehajtása. A szlovák jobbágyi tömegek – a magyar
parasztmozgalmakhoz hasonló megmozdulásokon túl -, mivel még nem hatotta át őket a nemzeti
tudat, nem fordultak szembe a kormánnyal. A Lipótszentmiklóson tartott nemzeti gyűlésen (1848.
május 10-11.) fogalmazták meg követeléseiket: nyelvhasználat és megyei – területi önkormányzat. A
magyar kormány elutasította elképzeléseiket, s a pánszlávnak minősített mozgalmukat kormánybiztos
kiküldésével kívánta elfojtani. Vezetőik a prágai szláv kongresszushoz fordultak és Palacky
Ausztroszláv gondolatköréhez csatlakozva a Magyarországra törő osztrák csapatok oldalára álltak.
A románok (13,7%), bár a XVIII. század végére mind Magyarországon, mind Erdélyben növelték
számarányukat, vékony vezetőréteggel rendelkező csonka társadalmat alkottak. Társadalmuk az
egyháziakból, a nemességből és a polgárságból állt. A románság vezetését elsősorban az unitus tagság
képviselte és a görög katolikus püspökség székhelye Balázsfalva lett a későbbi nemzeti mozgalom
központja. A XVIII. században Szebenben létesült görögkeleti püspökség jelentős szerephez segítette
az ortodox papságot. A század végétől a Királyföldre (Szászföld) betelepülő románságból kialakult
vékony polgári, elsősorban kereskedő réteg, amely leginkább Brassóban nyert életteret. A
nemzeti ébredés időszakában az elsősorban egyházi értelmiségük a nemzeti nyelv ápolása mellett a
nemzeti öntudat erősítése érdekében a történeti múlt felé fordult. Népük ősi, előkelő származásának
igazolásához a história messzeségeibe visszanyúló nemzeti történelmet szerkesztettek. A dákó-román
elméletet – a románok a romanizált dákok leszármazottai, s így őslakosok Erdélyben – humanista
kezdetek után unitus román egyháziak dolgozták ki. Az ortodox román papság mely a magyarországi
szerb egyháznak lett alárendelve, emellett harcot indított a román egyházi nyelv és az egyház
függetlenségének elérése érdekében. 1848-ban Balázsfalván a görög katolikus püspöki székhelyen
tartottak gyűlést (május 15-17.), ahol a parasztság gondjait a román nemzeti követelésekkel együtt
tárgyalták, felsorakoztatva maguk mögött a jobbágyokat. Állást foglaltak Erdély és Magyarország
uniójának elutasítása mellett, majd ősszel az erdélyi császári főhadparancsnoksághoz csatlakozva a
szabadságharc ellen vonultak. Eközben a magyarországi románok akik részesültek a jobbágyok
jogkiterjesztéséből nemzeti követeléseiket szintén megfogalmazták, ám képviselőik révén részt vettek
a magyar országgyűlés munkájában, s nem fordultak szembe a szabadságharccal.
A horvátok (9,1 %) sajátos helyzetűek voltak a magyarországi nemzetiségek között, mivel a
magyar közjog elismerte Horvátország különállását Magyarországon belül, s így a horvát nemességet
külön nemesi nemzetnek tekintette. Ezáltal a horvátok a magyarokhoz hasonló szerkezetű teljes
társadalmat alkottak. A katolikus egyházhoz tartoztak, a zágrábi püspökségen keresztül kapcsolódtak
a katolikus hierarchiához. A horvát nemzeti mozgalom az egységes irodalmi nyelvért folytatott
küzdelemmel kezdődött. A számos nyelvjárás közül azt emelték ki, amely legközelebb állt a szerbhez,
utalva arra, hogy végső céljuk az összes délszláv nép egyesítése az ő vezetésükkel. 1848-ban a bécsi
kormány által Horvátország élére állított Josip Jellacic jobbágyfelszabadítása és a birodalmon belüli
független horvát koronatartomány ígéretével maga mellé állította a nemzeti erőket. A magyar
kormánnyal folytatott tárgyalások során már a horvát függetlenséggel sem elégedett meg,
Magyarország összbirodalmi alárendelését követelte. Az osztrák uralkodó nyíltan akkor állt a horvátok
mellé, amikor Itáliában, Csehországban és Galliciában megszilárdította hatalmát. Jellacic az
osztrákokat támogatta a szabadságharc leverésében (sikertelenül). 1878-ban megkötött magyar -
horvát kiegyezés elismerte a horvátokat politikai nemzetnek. Horvátország bel-igazgatási autonómiát
kapott, élére a magyar miniszterelnök javaslatára az uralkodó által kinevezett bán került. Horvát lett a
hivatalos nyelv, működhetett a szábor, mely a magyar országgyűlésbe 42 képviselőt delegálhatott.
Horvátországot egyesítették a Határőrvidékkel és Szlavóniával. A horvátok körében felmerült a
trializmus, a háromközpontú (Bécs – Budapest - Zágráb) birodalom gondolata, ám az uralkodó
elutasította.
A zömében délen és a határőrvidéken élő szerbek (6,5%) éléről hiányzott a vezető réteg, ám
egyházi privilégiumuk révén papságuk, valamint a körükből kikerült katona tisztek alkották vezető

3
9 tétel

csoportjukat. Az egyházi vezetőket a görögkeleti egyházi autonómia értelmében uralkodói

jóváhagyással saját maguk választották. Így a karlócai érsek nemzeti vezetőjüknek is tekinthető. A
határőrvidéken élő szerb jobbágyok földesúri joghatóság alatt éltek, ám a katonai területeket a
Haditanács közvetlen irányítása függetlenítette Magyarországtól. Később az illír mozgalmak
megerősödése idején elutasították a katolikus horvát vezetést, sőt saját hivatásuknak érezték a délszláv
népek egyesítését és vezetését.
A magyarországi németség (11,6%) a XVIII. századtól alapvetően három csoportra oszlott. A
városlakó németekre, a szászokra (Szepesség, Szászföld), és a betelepülő, túlnyomórészt paraszti
sorban élő svábokra. A szászok döntően polgári: iparos, kereskedő és értelmiségi csoportokból álltak.
Egyéb etnikumként említhető a zsidóság, a cigányság és a ruszin társadalom.
A ruszinok (3,4%) – kárpátukránok – Északkelet-Magyarország hegyvidékén alkottak csonka
társadalmat, a jobbágyi tömegeik mellett teljes mértékben hiányzott a nemesség és a polgárság.
Értelmiségük a görög katolikus papság soraiból került ki.
A XV.-XVI. századtól kelet felől betelepülő, vándor életmódot folytató cigányság számaránya csekély
volt a XIX. század elején.
A XVIII. század második felében Galliciából és Lajtán túlról is érkezett zsidóság. Az előbbi főleg
szegény, az utóbbi számarányban sokkal kisebb, ám annál gazdagabb csoportokból állt. A
magyarországi társadalomból hiányzó pozíciókat foglalták el, elsősorban a kereskedelemben.
Kezdettől fogva rokonszenveztek az őket befogadó, liberális magyar vezetőréteggel és hamar
megkezdték az asszimilációt. A liberális nemesség már 1848. tavaszán felvetette az emancipáció
kérdését, de a márciusi zavargások miatt elhalasztották. A kérdésre a Szemere kormány tért vissza, és
Szegeden a Nemzetgyűlés kimondta a zsidóság emancipációját (1848. július 28.) . A zsidóság 1848-
49-ben kiállt a szabadságharc mellett. Támogatták a hadiipart és ifjaik beálltak honvédnek.
A XIX. század második felében jelentős arányeltolódások mutatkoztak a nemzetiségi összetételben.
Ennek fő jellemzője a magyarság arányának növekedése (41 %-ról 51 %-ra). A változásnak három
egymással alapvetően összefüggő eleme volt. A természetes szaporulat –demográfiai robbanás – nem
egyszerre jelentkezett az országban. A magyarság – németekkel,
szlovákokkal és ruszinokkal együtt – előbb vált a folyamat részesévé. A XIX. század második felében
az ipari forradalommal összefüggésbe hozhatóan megindult folyamat jelei már a 60-as évektől
érzékelhetőek voltak, ám a korszak két nagy kolerajárványa felemésztette a népességnövekedést. A
80-as évektől azonban egyenletessé és gyorsüteművé vált a népszaporulat. Az ország népessége –
jelentős kivándorlás ellenére – 30 év alatt 33 %-kal nőtt. A kivándorlás és bevándorlás szintén a
magyarság arányát növelte, hiszen minden száz kivándorlóból csak 33 volt magyar, ami alatta maradt
a magyarság számarányának. A legnagyobb veszteséget ebből a szempontból a szlovákság szenvedte
el. A bevándorlás is a magyarságnak kedvezett, mert az országba érkező népesség a többséghez
asszimilálódott. A harmadik elem az asszimiláció – beolvadás – volt, aminek több összetevője is
ismert.
Egyrészt folytatódott a városi német és zsidó lakosság asszimilációja, másrészt a szülőhelyét elhagyó
népességnek egy része nem vándorolt ki az országból, hanem városokba, főleg Budapestre költözött.
Ezek az emberek a városi életet meghatározó etnikumba olvadtak be.
A hazai demográfiai viszonyokat nagyban befolyásolta még az elvándorlás – migráció. A
demográfiai robbanás következtében sok embert nem talált lakóhelyén megélhetést – főleg a
mezőgazdasági szektorban – ezért megindult a munkaalkalmat kínáló városok vagy a tengerentúl felé.
Az elvándorlás elsősorban a rossz mezőgazdasági adottságokkal rendelkező Felvidéket és Kárpátalját
érintette átlagon felül. Fő célpontja a gyorsan fejlődő Budapest és az Amerikai Egyesült Államok volt,
ahová a korszakban másfélmillió magyarországi ember vándorolt ki.
Etnikai és Demográfiai változások Magyarországon a XX. században
Népesség száma:
Magyarországon a 20. század hajnalán csaknem 19 millió ember élt; a Horvát–Szlavónország nélküli
ország határai között pedig mintegy 17 millió. Az Osztrák–Magyar Monarchia legnépesebb országa
volt. A 41 milliós birodalom népességének közel 40%-a élt történeti határaink között. A hazai
népszámlálások adatai szerint 1900 és 1910 között 1,4 millióval növekedett az ország népességének
száma (Horvát–Szlavónország nélkül), azaz mintegy 8,5%-kal. Az 1900 és 1910 közötti évenkénti
átlagos népességnövekedés nagyságrendjétől (1,05%) az elkövetkezendő évtizedekben messze
elmaradtunk.

4
9 tétel

Magyarország történeti területének népességgyarapodását a 19. század utolsó és a 20. század első két
évtizedében a viszonylag magas természetes szaporulat idézte elő, amelyet azonban csökkentett a
kivándorlás. A halálozások számát és arányát meghaladó gyermekszületés – enyhén csökkenő
tendenciája ellenére is – biztosította a természetes népességnövekedés kedvező nagyságát és arányát.
A női termékenység és a halandóság leírt alakulása, az ún. demográfiai átmenet (transitio) jellemezte
a népességrobbanás korszakát. Magyarországon ez az időszak Európa más államaihoz viszonyítva
rövidebb és szerényebb nagyságú volt.
A trianoni békediktátum következtében Magyarország területének kétharmadát és népességének
többségét – 10 millió főt – elvesztette; az 1920-as népszámlálás szerint 18,3 millióról 7,9 millióra
olvadt
az ország lakossága. Megemlítendő azonban, hogy ebben a népességcsökkenésben nem
elhanyagolható a háborús, a katonai veszteség, a háború időtartama alatti születéskiesés, de az újonnan
alakult államokból Magyarországra vándorlók, menekülők száma sem. Az ország maiterületére
számított és ténylegesen megszámlált népesség {II-148.} 1900 és 1995 között mintegy felével
(48,99%-kal) növekedett.
Népsűrűség:
Az egységnyi területen – rendszerint egy négyzetkilométeren – élő népesség átlagos száma, azaz a
népsűrűség, sokféle tényező kölcsönhatásaként jelzi az ország természeti viszonyait, gazdasági,
társadalmi fejlettségének szintjét, de a települések, kisebb-nagyobb földrajzi és közigazgatási
egységek
infrastrukturális ellátását, fejlesztését meghatározó mutatószám is.
Hazánk 1900. évi átlagos népsűrűsége (74 fő/km2) még agrárjellegét érzékeltette. A népsűrűség
régiónként és megyénként igen széles határok között ingadozott. Csongrád megyében volt a
legnagyobb (98 fő/km2) az ország keleti felében, Erdélyben és az észak–keleti határ menti megyékben
a legalacsonyabb. Sikerült tehát a két évszázaddal korábban, a török háborúkban elnéptelenedett
Alföldet újra benépesíteni és magasabbra emelni átlagos népsűrűségét, mint a Dunántúlnak. Sűrűbb
és ritkán lakott területek azonban még a mikroméretű régiókban is váltogatták egymást. A Fertő tó
nyugati partján például 80–100 fő/km2, keleti részén 20 fő/km2 volt a népsűrűség. A 20. század első
évtizedeiben városaink népsűrűsége látványosan növekedett, a vándorló népesség azonban a város
környéki övezetek népsűrűségét is növelte. Alföldi mezővárosainkban a tanyásodás felerősödése
főként a külterületek népsűrűségét gyarapította.

1920-1945
Népességváltozások Trianon után
A magyar kormány megbízottai által 1920 június 4-én aláírt trianoni békeszerződés miatt
Magyarország 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre, azaz éppen egyharmadára,
lakóinak száma pedig 18,2 millióról 7,6 millióra, tehát a korábbi 43% -ára csökkent. A legnagyobb
területet – 103 ezer négyzetkilométer – Románia kapta több mint ötmillió lakossal. Utána következett
Csehszlovákia 61 ezer négyzetkilométerrel és 3,5 millió fővel. A délszláv államnak Horvát-Szlavónia
mellett 20 ezer négyzetkilométer és 1,5 millió fő, Ausztriának 4 ezer négyzetkilométer és csaknem 300
ezer ember jutott. Mellettük Lengyelország és Olaszország részesedett a történelmi magyar
területekből. Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió ember közül 3,2 millió, tehát 30,2% volt magyar.
Ezek közül 1,6 millió Erdélyben és más Romániának ítélt területeken, 1 millió Szlovákiában és
Kárpátalján, csaknem félmillió pedig Jugoszláviában élt. A nyugat-magyarországi (burgenlandi)
magyarok száma ezzel szemben nem tett ki többet 60-70 ezernél, a fiumeieké 6-7 ezernél, a
lengyelországiaké pedig 250-nél.

A környező országokhoz került 3,2 milliós magyarság száma 1910 és 1930 közt drasztikus
csökkenésnek indult, és az asszimilációs folyamatok, kényszermigrációk, a kisebbségellenes
intézkedések hatására 1930-ra 2,6 millióra zuhant. A csökkenéshez tartozik az is, hogy a trianoni
békediktátum után több mint 300 ezer magyar menekült vagy költözött át a mai országterületre. A leírt
változások következtében a megcsonkított és parányira zsugorított Magyarország új határai közt a
nemzetiségek aránya mindössze 10% -ot tett ki. (Korábban a „Nagy Magyarország” határai közt
45,5% volt a nemzetiségek aránya.) Később 1930 –ra ez a szám tovább csökkent 8% -ra, majd 1941 –

5
9 tétel

re már csak 7% volt. Az ország egyetlen jelentős nemzetiségi csoportja a német maradt, akiknek
száma félmillió körül, arányuk pedig 7 és 5% között mozgott. A lakosság felekezeti összetétele
ugyancsak módosult. A román, szerb és ruszin lakosság leválásával a görögkeleti (ortodox) és a görög
katolikus (unitus) egyház híveinek száma és aránya drasztikusan csökkent. A katolikusoké viszont
49% -ról (1910) 64-66% -ra (1920, 1941), a reformátusoké pedig 14% -ról 21% -ra emelkedett. Az
izraeliták részaránya (5%) nem változott, az evangélikusoké pedig 7% -ról 6%-ra csökkent.

Társadalmi változások a két világháború közt

Az új határok a lakosság foglalkozásszerkezeti viszonyaira is hatást gyakoroltak. A mezőgazdaságból
élők aránya az 1910-es 62% -ról 1920-ra 55,8% -ra csökkent, tehát közel 7%-kal, miközben 1870 és
1910 között csak 13%-kal. A bányászatból, valamint az iparból-forgalomból élőké ugyanakkor az
1920-as 30,1%-ról 1930-ra 32,3%-ra, 1941-re pedig 34,9%-ra emelkedett. Hasonló ütemben nőtt az
értelmiségi, illetve egyéb foglalkozási kategóriákban kimutatottak számaránya is. A nagybirtokos
családok száma, a trianoni területveszteségek miatt harmadára csökkent de a magmaradt főnemesek
gazdasági-politikai súlya továbbra is töretlen volt. A nagypolgárság a két világháború közt kezdett
felemelkedni, ugyanakkor jelentőségük és számarányuk a Nyugat-Európában jellemző szintet sohasem
érte el. (A nagybirtokos és nagypolgári réteg száma együttesen is alig érte el az 50 ezret, arányuk a
0,6% -ot.) A magyar középosztály (1,6 millió fő) felét a tisztviselői-értelmiségi középréteg alkotta.
Alattuk –de még a középosztályhoz tartozóan az évi ezer pengő jövedelemnél alig valamivel kisebb
bevétellel rendelkező alsó középosztálybeli városlakók álltak, akik a két világháború közti Horthy-
korszakban végig jelentős fogékonyságot mutattak a szélsőséges politikai irányzatok - kommunista
szervezetek, agrárfasiszta-, később nemzetiszocialista és nyilas pártok – felé.

A kispolgárság 1,3 milliós tömegét az önálló kisiparosok, hivatalsegédek, postások, kalauzok,

házmesterek, csendőrök … stb és családtagjaik alkották és az antiszemitizmus fő „táptalaját” jelentette
befolyásolhatóságuk. A parasztság a Horthy-korszakban egy nagyjából 4-4,5 milliós hatalmas réteget
jelentett egyharmadát földnélküli napszámos – cseléd elemek adták. A munkásság száma 1 és 1,4
millió közt változott, anyagi és szociális körülményeik többnyire meghaladták a parasztokét.

A két világháború között javult az orvosi ellátottság, s ennek következtében javultak a halandósági
mutatók is. A születéskor várható élettartam emelkedett, a születések száma viszont csökkent. Ennek
ellenére az ország népessége növekedett: az 1920-as 7,9 millióról 1941-re 9,3 millióra. A korszakban
kiemelkedően nagyot fejlődött Budapest közlekedése, hírközlése és a fővárosi lakosok életszínvonala.

A második világháborús veszteségek

A magyarországi zsidóság második világháborús vesztesége a becslések szerint
550-560 ezer fő az akkori, 250-300 ezer a trianoni országterületen. A nem zsidó
polgári lakosság vesztesége 60-100 ezer ember, míg 340-360 ezer magyar katona
halt meg. A háború évei után a határon túli területeken Csehszlovákia, Románia és
Jugoszlávia esetében a magyarok erőszakos asszimilálása, diszkriminatív
megkülönböztetésének szervezett programja kezdődött.
A csehszlovákiai kisebbségek sorsa a II. világháború után igen mostohára fordult:
az újjáalakult csehszlovák állam legelső megnyilvánulásai, így Edvard Beneš elnök
dekrétumai, röviden a Beneš-dekrétumok között szerepelt a nem szláv nyelvű
etnikumok, azaz a németek és a magyarok kollektív bűnösségének elve, illetve a
szláv nemzetállam megteremtésének szándéka. Az 1945. április 5-én kiadott kassai
kormányprogram megvalósulását a következő időszakban kiadott elnöki rendeletek
és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények biztosították (ez utóbbiak
nem egyszer megelőzték a prágai intézkedést). Beneš rendelkezései elsősorban a
németeket sújtották, azonban a magyarokról sem feledkezett meg. 1945. május 14.
és október 27. között 143 dekrétum született, melyek közül 13 közvetlenül, kb.
20 közvetve érintette a két kollektívan bűnösnek tekintett etnikumot. Ezek közül

6
9 tétel

valószínűleg Beneš 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma járt a
szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet –
híven a kassai programban megfogalmazottakhoz – automatikusan megfosztotta
őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járulékok megvonását,
az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar
nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta
elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar
hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket,
befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették és szabályozták a
németek és magyarok földjeinek elkobzását, melyekre cseheket és szlovákokat
telepítettek. A kassai kormányprogram meghirdetését (1945. április 5.) követően az
év végéig a népbíróságok mintegy 75 000 szlovákiai magyart – elsősorban
értelmiségieket – ítéltek el háborús bűnösként és utasítottak ki az országból.
Később 1948. október 25-én biztosították a magyaroknak az állampolgárság
visszajuttatását hűségeskü fejében. 1949-ben megszületett a megegyezés a
csehszlovák és a magyar kormány között, miszerint Prága elengedte a 30 millió
dolláros jóvátétel még ki nem fizetett maradékát a már államosított szlovákiai
magyar vagyon fejében. A reszlovakizációs nyilatkozatokat csak 1954-ben
érvénytelenítették.
A Benes dekrétumokat kiegészítette az 1946. február 27-én megkötött magyar-
csehszlovák lakosságcsere-egyezmény, melynek során 70 ezer Magyarországon élő
csehszlovák lakos kötelező hazatelepülését irányozta elő a háborúban győztes
Csehszlovákia, és írta elő, hogy „ennek fejében” 70 ezer csehszlovákiai magyarnak
kell az őshazába települnie.

Népességviszonyok 1945 után

1945 után Magyarországon lezajlott a kommunista hatalomátvétel, és megindult a
szovjetizálás. Az új kommunista vezetés, már 1947-től üldözni kezdte a társadalom
bizonyos elemeit, így a Horthy-korszakban tábornoki rangot elért katonatiszteket,
egyházi vezetőket, arisztokrata származásúakat, és a téeszekbe való belépés helyett
az önálló gazdálkodást választó parasztokat, akiket kulákoknak bélyegeztek.
A népesség száma a diktatórikus berendezkedés ellenére növekedett, és az 50-es
éveket felváltó lényegesen enyhébb „gulyáskommunizmus” idejére, - 1960-ra - elérte
a 9,9 milliót. Ez mindenekelőtt a fertőző betegségek és a csecsemőhalandóság
visszaszorításának köszönhető, ami pozitívan befolyásolta a születéskor várható
élettartamot.

A korszak egyik népjóléti miniszteréről, Ratkó Annáról nevezték el az ötvenes évek

elején született korosztályt „Ratkó-gyerekeknek”: a hivatalos családpolitika
drasztikus eszközökkel ösztönözte a gyermekvállalási kedvet: évekre betiltották az

7
9 tétel

abortuszt. A rendszer közvetett következményeként 1960 és 1980 között a várható

élettartam átmenetileg csökkent, különösen a középkorú férfiak halálozási arányai
romlottak. Ekkor már a gyermekszám is folyamatosan csökkent, az állam
gyermekvállalást ösztönző szociálpolitikai intézkedései csak kis mértékben
lassították a születések csökkenését.
Csehszlovák Magyar népességcsere
A csehszlovák–magyar lakosságcsere a második világháború utáni években született
államközi egyezmény, amelynek értelmében felvidéki magyarok tízezreit telepítették
át Magyarországra, és ezzel egy időben magyarországi szlovákok települtek át
Csehszlovákiába. Több esetben a Németországba kitelepített német vagy sváb
lakosság helyére is kerültek felvidéki magyarok. A csehszlovák kormány végül 1947.
április 12-én megkezdte a nem „reszlovakizálódott” magyar nemzetiségűek
deportálását Magyarországra. Elsősorban a nagyobb falvakból és városokból
telepítették ki a magyarokat, azok közül is leginkább a módosabb embereket, de a
szegényebb sorú parasztok közül is sokat vonatra tettek. A telepítések legfőbb célja
a dél-felvidéki magyar tömb megbontása volt.

Felsőszeli tipikus csallóközi magyar falu volt a maga közel négyezer lakosával,
akiknek több mint 90%-a az 1930-as népszámlálás szerint magyarnak vallotta
magát. A kitelepítések előtt a szlovákok felajánlották a magyaroknak, hogy ha
„reszlovakizálódnak”, akkor maradhatnak. Pár százan ezt el is fogadták, de a
többség, mintegy 3800 személy hallani sem akart nemzetisége feladásáról. Őket,
legalábbis jó részüket, hivatalos felszólítás után bevagonírozták és Magyarországra
deportálták. Úti céljuk legtöbb esetben Baranya vármegye volt és az onnan elment
német családok otthona, de nagyon sokan mentek közülük Tótkomlósra és
környékére is. A magyarok elvileg kártérítést kaptak új lakhelyükön, de ez a
gyakorlatban többnyire nem vagy csak kisebb mértékben valósult meg. Ennek egyik
oka az volt, hogy Magyarország háború utáni súlyos gazdasági állapota a teljes
állam által garantált kártalanítást nem engedhette meg magának, a másik pedig,
hogy az elment szlovákok és németek sok esetben szegényebbek voltak, mint a
helyükre érkezők.

A legtöbb magyart a Csallóköz térségéből telepítettek át főként Pest megyébe,

Nógrádba, a Dél-Dunántúlra és a Dél-Alföldre a korábban kitelepült szlovákok és
németek helyére. Ily módon gyökeresen megváltozott a fentebb említett régióknak a
két világháború közt még tarka etnikai térképe.

Sok szlovák családban nézeteltérések voltak a „menni vagy maradni?” kérdése

miatt. Az ország más szlovákok lakta településeihez hasonlóan Tótkomlóson is
megindult az áttelepítési propaganda. Több csehszlovák államférfi, a csehszlovák
kitelepítési bizottság elnöke jött ekkoriban a faluba, hogy biztassák és rábeszéljék
az itteni szlovákokat arra: hagyják hátra szülőfalujukat, és magukkal, családjukkal
gyarapítsák a szláv lakosságot az újjáalakuló Csehszlovák Köztársaság berkeiben.
Az áttelepülésre két fő érvet hangoztattak rendszeresen a propagandisták:

8
9 tétel

Csehszlovákia a második világháború győztes országai közé tartozik, így a háború

utáni újrakezdés sokkal könnyebb lesz, nem kell jóvátételt fizetni, a gazdaság és az
ország újjáépítését gyorsan és eredményesen véghez fogják vinni;
továbbá az áttelepülőknek jó munkahelyeket, rengeteg jó minőségű földet,
birtokokat, házakat kínáltak, amiket a távozó magyarok hátrahagytak.

Demográfia a rendszerváltozás után

A rendszerváltás óta a születéskor várható élettartam ismét növekszik, a
gyermekvállalások száma viszont továbbra is folyamatosan csökken. Történelmileg
rövid idő alatt kevés gyermekes, hosszabb átlagos élettartamú, idős népesség
alakult ki. Száz éve minden tizenötödik polgár számított az idősek közé, ma minden
negyedik. Az újszülöttek várható élettartama 70 év, de az átlagos gyermekszám jóval
kettő alatt van. A XX. század végére eljutottunk odáig, hogy kevesebben születtek,
mint ahányan meghaltak. Ennek következtében Magyarország csatlakozhatott a
fogyó népességű országok közé.

Népesedéspolitika Magyarországon 1945 után

1953 márciusában egy voluntarista jellegű kormányhatározattal, elsősorban az
abortuszok engedélyezésének drákói korlátozásával és az ezzel kapcsolatos
büntetőjogi gyakorlat drasztikus, esetenként törvénytelen mértékű
megszigorításával kívánták megoldani a népességcsökkenés veszélyét. Szerencsére
ennek hatása viszonylag rövid ideig tartott. 1956. júniusában a terhes nők kérése
alapján a művi terhességmegszakítás legálissá vált.
1963-ban Magyarországon volt a legalacsonyabb nyers születési arányszám a
világon. Ezért a politika szelídebb, családi motivációt befolyásoló intézkedései
kerültek bevezetésre. Ilyenek voltak a különböző lakáskedvezmények, a családi
pótlék ismételt megemelése és kiterjesztése, különösen az 1968-ban bevezetett
gyermekgondozási segély. Ennek kétségkívül hatása volt részben a termékenység
visszaesésének leállításában, részben bizonyos mértékű emelésében. Különösen
jelentős volt társadalompolitikai szempontból a gyed kialakítása, ami nem fix
összegben, hanem az érintett nő fizetésének százalékában határozta meg a juttatás
nagyságát.
Mindazonáltal a termékenység alakulásában lényeges javulás nem következett be és
Magyarország nemzetközi, európai viszonylatban is a legalacsonyabb
termékenységű országok közé tartozott ebben az időszakban is, ezért 1973-ban egy
népesedéspolitikai programot alakítottak ki és kezdtek meg.
Az 1973. évi programnak pénzügyi vonatkozásai is voltak, így a terhességi,
gyermekágyi segély és a családi pótlék lényeges növelése. Speciális kedvezményeket
biztosított ezenkívül a lakásellátásban. A három- és többgyermekes családoknak
viszonylag rövid időn belül alacsony bérű tanácsi lakást, az új házasoknak pedig
kamatmentes vagy alacsony kamatlábú kölcsönöket biztosított. Ezenkívül
szociálpolitikai lakástámogatást adott a megígért gyermekekre is.
Népesedéspolitika 1980 után
A népességfogyás várható bekövetkezését már az idevonatkozó számítások,
népesedési prognózisok is jelezték. Ez azonban korábban következett be, mint azt
az 1970-es évben készített előre számítások jelezték, annak következtében, hogy a

9
9 tétel

halandóságban, elsősorban a középkorú férfiak halandóságában romlás következett

be. Ez váratlan volt, miután 1945-től az 1960-as évek közepéig lényegesen javultak
a halandósági viszonyok és ebben az időszakban kedvezőbbek voltak még az
ausztriaikénál is.
A 1980-as évek népesedési intézkedései a kedvezőtlen trendeket nem tudták {II-
249.} megváltoztatni, még a halandóság romlását sem. A felgyorsuló
népességcsökkenés, és az ezzel szükségképpen együtt járó rohamos elöregedés már
korántsem csak érzelmi szempontból, hanem a szigorú gazdasági racionalitás
alapján is rendkívül kedvezőtlen, sőt válságos demográfiai helyzet kialakulásához
vezetett. Folytatódott egyébként az abortuszok engedélyezésének liberális gyakorlata
is, miután a parlament 1992-ben – figyelembe véve az idevonatkozó közvélemény-
kutatások eredményeit is – 80%-os többséggel ilyen értelmű törvényt hozott. Ehhez
hozzájárult a lakásépítés nagyarányú visszaesése, a fiatalok közötti rendkívül
nagymérvű munkanélküliség és a piacgazdálkodás keretében az ártámogatások
rendszerének megszüntetése, ami elsősorban a gyermekes családokat érintette a
legérzékenyebben.
Bár a kormányzat eleinte folytatni kívánta a családtámogatások pénzügyi
rendszereit (családi pótlék, gyes, gyed stb.), sőt ezt egyesesetekben bővítette is, az
infláció következtében ezek reálértéke csökkent. A lakásépítéssel kapcsolatos egyes
kedvezmények fenntartása és az alacsony kamatlábú lakásépítési hitelek biztosítása
sem tudta megakadályozni a lakásépítés nagymérvű visszaesését éppen a
családalapító fiatalok rétegeinél.
A legújabb, 1995. márciusi pénzügyi intézkedések pedig a család, illetve a
gyermektámogatást részben szegénypolitikává alakították át, kizárva a juttatásokból
egy vitatott részarányú, de demográfiai és társadalompolitikai szempontból
mindenesetre érezhető nagyságrendű réteget.

AZ ELSŐ HULLÁM
Az 1880-as években kezdődött meg az Egyesült Államokba való migráció, amely
1913-ban érte el a csúcspontját, a köztes időben eltelt 33 esztendő alatt 1,2-1,3
millió magyar állampolgár (kétharmaduk a történelmi Magyarország más
nemzetiségeihez tartozott) telepedett le a tengerentúlon. Ezenfelül 500-600 ezerre
teszik azok számát, akik csak szerencsét próbáltak, majd hazatértek.
A NAGY VILÁGVÁLSÁG
A húszas évektől a magyarok inkább Kanada felé fordultak, a második
világháborúig közel negyvenezren telepedtek le az észak-amerikai országban. (Az
utóbbi években több ezer roma próbált ott szerencsét, kihasználva a jóléti állam
segélyrendszerét.)1956 - Kétszázezer, döntően fővárosi lakos, kétharmadrészt fiatal
férfi hagyta el az országot. Többségük képzett munkás volt, az egyetemi-főiskolai
hallgatók több mint tíz százaléka távozott.
DISSZIDENS ÉVTIZEDEK
Évente 2-4 ezer ember szökött át Nyugat-Európába, ez a szám a hatvanas és
nyolcvanas évek között állandósult.

SZABAD VILÁG
A kivándorlás a rendszerváltást okozó gazdasági válsággal gyorsult fel. Az újabb
csúcs az uniós csatlakozás után jelentkezett, évről évre emelkedik a tartósan
külföldön munkát vállalók száma. 2001 és 2007 között 187 ezer magyar bevándorló
próbált szerencsét Európában, és becslések szerint 2010-re a távozók összesített
száma megközelítheti akár a 300 ezer főt is.

10