Szentkuthy Miklós

Iniciálék és ámenek
Összegyűjtött elbeszélések, hangjátékok, bábjátékok
Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2015
Elbeszélések
56
Előhang
Művészet és valóság vetélkedése, valóság diadala
I.
M. D. naplójából (1933)

Mikor intéződik már el végre a műfajok kérdése? Számomra a legérthetetlenebb titok, hogyan tud valaki
egy témát egy stílusban végigírni vagy végigépíteni. Ehhez a következetességhez nekem valami szellemi
tetanuszba kellene merevednem, hiszen a témával mindig más és más viszonyban vagyok, s ez a
legalapvetőbb realitás; mihelyt csak a témát akarom tovább folytatni a megkezdett modorban, a hozzá
való viszonyom érzékeltetésének kizárásával, úgy az a téma oly nevetségesen mesterkélt, esztelenül
szigetelt és hazug benyomást kelt, hogy össze kell tépnem, kitagadnom.

Egy téma, ha kitaláltam, mindenesetre bennem van: lelkemben, agyamban, beleimben – szervezetem
alkotórésze, mint egy emésztődő étel. Mikor kifejezni kezdem, azt a formáját rögzítem, amilyen formában
szervezetemben éppen jelen van: a téma és egész külső-belső szervezetem egyetlen egységes dolog.
Idővel abbahagyom a kifejezés munkáját, és mondjuk, délután „folytatni” akarom. Az ablakon másképp
süt be a nap, bőrömben új, idegen melegségízt érzek, ez a melegség másképp zsilipezi vagy erjeszti
véremet, gyomromban új ételek dagálya s apálya dolgozik: mindez természetszerűleg magával vonja a
„téma”, illetőleg intonált stílusának teljes elváltozását is – hiszen a 7téma nem rajtam kívül állt a
levegőben, hanem beleimben, szívemben s a hormonok intrikáló torpedóiban. Mindig az egész test
alkotórésze, sőt szerve a téma stílusa; a test pedig állandóan hullámzik.

Felvetődik az írói aszkézis kérdése: a nagy író éppen az, aki legyőzi a test által örökké transz- és
deformálódó témaváltozásokat, és vérző erőfeszítéssel a rajta kívül álló műhöz hű, nem pedig az
öntestében levő „testmimikrihez”. Számomra ez lehetetlen, mert művek nem érdekelnek: az irodalom
mint irodalom teljesen idegen. Nem tudnék egy pillanat milljomodrészéig sem egy „műre” figyelni – mert
a mű (az élő írói szervezetből kitépett mű) nem áll végtelen közelségben az életben pillanatról pillanatra
adódó, a biológiai, belső testi ide-oda által nyugtalankodó Istenhez. Az irodalmi vagy építészeti
következetesség e világi dolgok: mialatt én azon töröm, racine-i szívóssággal, a fejem, hogy a
cselekményt hogyan szorítsam-kerekítsem a második felvonásban, noha lelkem mélyén a cselekmény
(például az előbb említett délutáni napsütés hatása alatt) már régen egy pár papagáj színlegyezőjévé és
károgásává olvadt: akkor szinte Szentlélek ellen való bűnt követek el, mert emberi tervhez ragaszkodom
az „isteni” helyett: lévén, hogy szervezetem „szeszélyes” közérzet-hangulatai Isten közvetlen teremtése.

Vigyázzunk: itt nem azt állítom, hogy az emberi szervezet minden „szeszélye” kinyilatkoztatás, hogy
hangulataink megváltó és vezérlő igazságok, melyekben hinnünk kell – nem. A romantika tévedése éppen
az volt, hogy ezekben a biológiai szeszélyekben (például a visszafojtott szerelmi vágy handabandás
cikcakkjaiban) „programot” látott, az élet „értelmét” stb. Én nem látok bennük semmi 8intellektus fölötti
értéket, még kevésbé bármiféle cselekvésre vagy erkölcstan-fogalmazásra ihlető tendenciát: egyszerűen
másolom, lesem, kérdezem és kísérem őket az alázat aggályával – hátha egyszer kiderül valami belőlük.
Legtávolabbi céljaim között sem szerepel valamiféle művészi vagy tudományos „alkotás”: írok és építek
jobb híján, így őrizve meg leselkedéseimet az emberi szervezetről. A két pólus: vagy a mű, vagy én – ha
tetszik, más szavakkal: vagy „e világ” (ez a mű), vagy Isten (ez szervezetem biológiai hullámzása). Itt
csak akkor lesz valami értelmes eredmény, ha szigorú kizárólagossággal az egyiket választom, és nem
próbálom összevissza kevergetni a kettőt. S az eredmény, ha még irodalom vagy építészet, úgy mindig
paradox, önellentmondó, szinte öncáfoló irodalom: csak biológiából és teológiából táplálkozik, s azok
felé halad; megértéséhez nem az „irodalom”, nem szerkesztett mű vagy „könyv” segít, hanem a
legelemibb állatok mozgása s az Isten erkölcsi terve az emberrel.
Vegyünk egy témát, voltaire-i, swifti vaskos gúnyosat. (Narkisszoszt esküvője reggelén öreg, kissé bolond
dajkája füröszti egy park tavában – azt hiszi, hogy Narkisszosz még mindig az ő gondjai alá tartozó
tudatlan-szűz kisgyerek.)

Mikor a téma eszembe jut, egészen más „kép” (ha ugyan egyáltalán van valami képszerű elem benne)
lebeg szemem előtt, mint mikor valóban leülök az asztalhoz, a papír és tinta mellé, és kezdem a témát
közelről nézni. Hol és hogyan kezdjem? Ekkor kiderül, hogy nem is közelről kezdem nézni az előbb
kitalált témát, hanem egyszerűen valami teljesen újat kell kitalálnom, ha el akarom kezdeni témám
kifejezését. Például jelen esetben jól meg kell erőltetnem az agyamat, hogy elképzeljem, mondjuk, a
mez9telen Narkisszoszt. Mikor a témát kitaláltam, akkor egy ilyen körülnézeti képről szó sem volt. Most
kierőszakolom magamból: a meztelen Narkisszosz! De ahogy a téma nem tudott a képről, úgy a kép sem
tud a témáról, tehát mindenekfelett önző. Önzése rögtön abban nyilvánul, hogy a meztelen test mint
intonáló kép nem sejti, hogy valami gúnyos swifti történethez tartozik: ellenkezőleg, mint költői test, mint
szép Narkisszosz jelenik meg fantáziámban, magával hozva görög mitológia, Valéry-versek, Greco-kép,
nárciszvirág, holttest, tó összes asszociációaromáit, melyeket képtelen vagyok elűzni, s melyek a tervezett
„swifti gúnyt” természetesen egyszer s mindenkorra lehetetlenné teszik. Gúnyolódó témámat csak akkor
tudnám következetesen egységes hangnemben tartani, ha megírása (vagy megépítése) közben nem
figyelnék rá: mihelyt figyelek rá, vagyis részleteit nagyító alatt nézem, a részletek hűtlenek lesznek az
egészhez, s így nem is részek – ahogy egy gyönyörű női arcnak nem része egyetlen hajszálának ezerszeres
nagyítása.

És a részletek témaellenes lázadása végtelen – mikor Narkisszosz fehér testét fixálom a réten, akkor ez a
szép test rég megtagadta a témát. Viszont most a szép test lesz újabb témám, és azt kell leírnom: például a
fejét. Ennek a fejnek most már nem lesz semmi köze a testhez: a fixálás által megint más asszociációkat
ébreszt – Szent János fejét véresen a tálban, Szalómét, Hamletet a koponyával, Lavater-vicceket és Hegel
Schädel-lehre fejezetét, az álarc természetrajzát, útlevélbeli arcleírás és metaforikus leírás, orvosi lelet és
Jane Austen korabeli átlag lélektani arcleírás különbségét stb. Mihelyt nézek valamire: rögtön elszakítom
a tervtől.

10

Nézek? De talán épp azért történnek a részletek örök eretnekségei a téma ellen, mert a részleteket
éppenséggel nem nézem és nem látom, hanem mindig mint elvont programot tűzöm magam elé:
„kezdődjék Narkisszosz meztelen testével”. A testet nem láttam eddig semmiféle ihletett költői vízióban –
lelkem egyetlen tartalma eddig egy szimpla ötlet volt csupán.

A meztelen testet valahonnan, az emlékek zavaros raktárából elő kell kerítenem: természetes, hogy a
témaötlet nem befolyásolta mély és izolált emlékképeimet „egy meztelen testről”, úgyhogy mikor azok
parancsszavamra (hiszen „ihletről” szó sincs) felmerülnek tudatomban, azt az alakjukat mutatják,
melyben eredetileg voltak, vagy amelyre lelkem mélyén változtak, de semmi esetre a „swifti” témához
alkalmazkodva. A swifti téma azonban semmi egyéb, mint swifti téma: swifti meztelen testet nem ismer
fantáziám, úgyhogy tehetetlenségében kezdi leírni a poétikus, keatsi egészen igaz, vagy wilde-i talán igaz,
szép fehér testet. Testleírásához egyetlen forrása az emlékképtöredék, melyet homályosan lát – épp azért
analizál az író, épp azért halmoz részletet részletre, mert nem látja azt, amit leír, mert így akarja látóterébe
erőszakolni a homályos és távoli „meztelen férfitest” képét. Egy stílus vad vizualitásának ez az egyetlen
forrása: az írója nem lát, nagyon rosszul lát, és a rövidlátók szokása szerint összeráncolja szemét: ezek a
ráncok (o pauvre rhétoriqueur!) éppen a metaforák vagy analízisek. Analizálni tehát csak a semmit lehet
(a Valóság érdekében pattan a paradoxon és a blöff…), valamit soha: viszont a swifti alap-ötleten kívül
eredetileg valóban csak „semmi” volt és van a lelkemben, 11ez a semmi kényszeríti az analitikus stílust,
ez a stílus pedig megölése a gúnyolódó swift–goya-i hangulatnak.

Az analízis egyik oka tehát a semmit sem látás helyettesítése, az űr kitöltése. Másik oka: az igazság, a
valóság. Mihelyt felvetődik előttem egy kép vagy helyzet, rögtön abszurdul kikerülhetetlen gépiességgel
azon gondolkozom, mi ebben a képben a legigazabb, legvalóságosabb dolog, mennyiben fejez ki
természeti, életi igazságot, mi benne a legdöntőbben lényeges. „Meztelen test”: mit jelent ez
végeredményben? Kié legyen? Orvosé, papé, költőé, nőé? Vagy ha egyformán mindegyiké, akkor jöjjön
az egész molière-i fakultás és minden reális szerelmi novella, és lepje el, vegye körül ezt a testet: ha csak
valami is hiányzik, ami szerves alkotórésze egy ilyen test „igazságának”, valóságának, akkor az a test
aszimmetrikusan lóg a lelkemben, és le fog esni, össze fog törni saját értelmetlenségétől.

Különös, hogy ez a két domináló forrása van az elemző stílusnak (a Goya-rombolónak): eredeti,
ötletszerű tárgyának abszolút homályos, nem látható volta és – a tárgynak mint abszolút „igazság”-
komplexumnak felfogása. Az utóbbiban végtelen alázat van a tárgy, a valóság fensége előtt. „Meztelen
test” – ezt nem lehet önkényesen egy swifti komédia szereplőjévé tenni, minden további nélkül, hanem
meg kell vizsgálni, mi is lényegében – valójában! – egy ilyen meztelen test. Mihelyt megjelenik előttem
tárgyként a meztelen test, rögtön elfelejtem a művészi témát, és szent elvakultsággal csakis a tárgy teljes,
önálló, független „igazsága” – valósága! – érdekel. Úgy járok, mint az első nap kirúgott versailles-i
kertész, aki a király levée-jénél a világ legfantasztikusabb virágpiramisait mutatta be rajzokban, de mikor
hozzáfog, hogy valódi virágokat tépjen, és 12azokból építse fel önkényes „várait”, képtelen egyetlen
nefelejcsszirmocskát is letépni a tervhez idomítás érdekében: annyira imponál neki a valóságos nefelejcs.

Kerekasztal, 1936
II.
Költészet és valóság W. U. naplójában (1935)
(1)

Mostanában mind világosabban úgy látom, hogy nem műre, hanem valamilyen életformára születtem:
legnagyobb szenzációim nem más művészek alkotásai, nem irodalmi (ritka!) önelégültségeim, hanem
egy-egy szoba, táj, ember, nő vagy barát gesztusa, egy naiv kis életprogram – ilyenkor teljes egészemben
érdekelve vagyok, végre abszolútan rezonálok.

Bár nem tudom, lehetséges-e az életben ilyesmi: egy ember „minden ízével” a közéletre van
predesztinálva, de gyermekkorában egy hipermondén kis cukrászda közelében lakott, ahova sohasem
juthatott be; ha ez az ember egyszer a közélet főszereplője lesz, kétségtelenül eksztázisban fog élni, de ha
abba a misztikus mondén kávéházba bemehet, sokkal, összehasonlíthatatlanul sokkal nagyobb transzban
lesz, mint közéleti sikereinek első napján.

Nekem csak a művészet „kispolgári” végzete jutott, s nem a társasági életnek valamilyen speciális
formája?… Az, hogy beatifikus telítettségben élek át egy-egy társasági gesztust, csupán egy gyermekkori
hiány szegényes pótlása?…

13

Mindenesetre érdekes az embrionális predesztináció és a történelmi predesztináció szövődése életünkben.

Mi fontosabb (ha nem túlságosan együgyű ez a kérdés): a belső biológiai végzet, az alkat, avagy a
gyermekkori véletlen történések, hiányok, bűnök, váratlan elégedettségek? Természetes, hogy az
embrionális végzet már egy speciálisan kiválasztott „véletlen”-sorozatra, történésre irányít és izolál, de
azért még mindig óriási tömegben történnek velünk események, melyekre semmi élettani eleve rendeltség
nem volt szervezetünkben: ezek az idegen, abszolútan nem ránk szabott dolgok éppoly végzetünkké
válnak, mint az anyaméhben felvázolt testmodellünk.

Ha az embernek volna türelme hozzá, részletes lélektani esszéregényben lehetne végigkísérni egy ember
életét ebből a szempontból, Két végzet címen; például a fenti közéleti emberét, aki nem tudja eldönteni,
hogy vad krisztusi vad demokratának vagy mondénkávéház-tölteléknek született-e. Az embrióra
hallgasson-e, avagy arra a véletlenre, hogy a szomszédságában perverz milliomosok találkahelye volt?

Képtelen vagyok kompromisszumban látni az életet. Egyik pillanatban úgy érzem, hogy nincs különbség
embrióvégzet és „véletlen történés”-végzet között, a megkülönböztetés csak játék a szavakkal, és az egész
élet egyetlenegy abszolút determináló formulába zsugorodik össze. Másik pillanatban meg, ellenkezőleg,
csak ad abszurdum vitt határozatlanságot, iránytalan szabadságot látok, mintha az emberi lét éppen a
végzetszerűség matematikailag kibalanszírozott nullapontját jelentené a természetben. Meg kellene
vizsgálni: van-e, s milyen mértékben, kooperáció például a Kolumbusz anyja méhében fürdő embrió és a
14nyugat-indiai szigeteken bálványaik körül handabandázó bennszülöttek között.

Két „végzetes” stádiuma van az embernek: első a méhben, második a gyermekkorban. A második úgy
viszonyul az elsőhöz, mint az éjféli álom-képek testünk éjféli közérzetéhez, öntudatlan belső
működéséhez. A gyermek ugyanis a külvilág színeivel és formáival tölti ki azokat a kvázi elvont és üres
biológiai medreket, melyeket az embrionális élet egyszer s mindenkorra testében hagyott. Ami az
anyaméhben vitális formula, biológiai program volt, az a gyermekkorban, az események beáradása által,
vitális metafora lesz. Hogy pedánsan magamra alkalmazzam ezeket az ünnepélyes megkülönböztetéseket:
a művészet volna biológiai és programszerű „formulám” – és a mondénség, a társasági élet: a
„metaforám”, ugyanannak a végzetnek két, időrendben egymás után következő alakja?

Kissé esős délután találkoztam egy nőismerősömmel. Éppen villamosról szállt le, és nem voltam benne
biztos, hogy az utána lépő férfi hozzá tartozik-e, vagy sem. Nagyot, de magamat szigetelőt is, köszöntem
és továbbmentem. Ekkor láttam, hogy a férfi hozzá tartozik. Mikor visszanéztem, a nő jobb keze
begörbített mutatóujjával visszahívott. Ebben a pillanatban kezdődött a fekete mágia, az a parázsló, fojtott
derű, melyet a művészet sohasem juttat. (Sokan mondhatják, hogy attól még, hogy nem a művészet a
legnagyobb szenzációm, lehetek igen nagy művész – jómagam azonban azt tartom, hogy életünk egyetlen
hivatása s végzete az, ami a legnagyobb boldogságot okozza.)

Boldogságom váratlan biztosságából, szemgolyóm hirtelen forróságából tudtam, hogy itt vágyaimat igen
sok 15dolog elégíti ki, egyetlen helyen, egyetlen pillanatban – különben lehetetlen volna ez az abszolút
rezonancia. Elkezdtem hát számolni a zsúfolt konstelláció elemeit. Először is itt a nő – de milyen? Régi
ismerős, zavaros-kéjes átmenet a szeretőjelölt és idegen autóbusz-útitárs között, pillanatokon belül villan
egész lénye valami velem gaz intimitásból sablonos „pardon” viszonyig – és fordítva, „old friendnek” is
hívják az ilyesmit, ami mindenesetre perverzebb viszony, mint a gomorrhai szerelmek. A nő arca
feltűnően csinos, festett, moziszínésznő-típus, de szeméből végtelen gyermekesség, bomlott
igazgyöngyként lepergő naivitás árad, csupa bébipóz és igaz bébiség. Ez az arctáj, ez a gesztuslégkör az
én elemem: mondénség és gyermekesség, filmpózok és nursery-nyafkálás együtt. Nem ez vagyok-e én is:
embrió és Colleoni-maché?

Döntő volt a levegő esős szürkesége. A lányon kosztüm, ősziesen sötétkék, ősziesen meleg, nyakában
könnyű sálhab (rózsa alakú golyva), kezén vastag Hubertus-héj. Kísérője esernyőt tartott föléje
(anyaméhet! Plautus-stílusban). A férfi is beburkolva, magam is esőkabátban – csupa fészek, csupa
intimitás, csupa „belül” volt körülöttünk. Az egész olyan volt, mint egy tökéletesen kevert parfüm: egy
kis etika, egy kis szex, egy kis mondénség, egy kis líra, egy kis hiábavalóság, egy kis kényelem.

A nő hívó ujja: vékony, hosszú, szalonkegyetlen kéz, tiszta csont, tiszta szappanbuborékszínek a bőrön –
és mégis hív. A comme-il-faut magányosember-klisét persze én is végigcsináltam és csinálom: „senki
sem hív”. Ez hívott. Hívott, mégpedig nem patetikusan, nem is üres diplomáciából, hanem gyermeki
kedvességből, szinte falusias sógorkodási kedvből. Ez a lényeg! a szenvedély nem 16nekem való. Azt
mindig fölöslegesen felelősségterhesnek, butának, fárasztónak találom – a szerelmi pátosz csak korlátolt
lehet. Viszont az érzés nélküli görlmechanizmus is lehetetlen számomra, moccanni sem tudok benne,
hacsak nem vagyok részeg, ami meg sohasem vagyok. Végre egy terület, ahol én is tudok
kompromisszumot élvezni: valami gesztust a szenvedély és a rutin között.

A szeretői viszony lehetetlen volt vagy lesz közöttünk: ez a kedves, játékosan elhumorizált, elmisztifikált
lehetetlenség mennyivel többet ért, mint minden lehetőség együttvéve. A szerelemből bőven elég, ha
egyszer vagy kétszer nagyon beszélnek róla, ha a liezon lehetősége itt-ott betéved közéjük, mint egy
nagyon nagy éjféli madár egy nagyon kicsi cannes-i hotelszobába: több nem kell, több már teher,
bürokratizmus.

Milyen megnyugtató, az alig visszatartható sírásig boldogító volt, hogy egy másik férfi állt mellette: olyan
volt, mint egy remek szűrő, a nőből csak a legfinomabb szexrészecskéket engedte át hozzám, valami
desztillált, gyakorlatiatlan erószt, amely engem semmiféle cselekvésre nem kötelezett a fecsegésen kívül.
Én néztem a csillogó nőtenger parti hullámjátékát, horizonti színszikrázását – kísérőjének valószínűleg
végkimerülésig úszni kellett benne. Mennyivel szabadabban, szemérmetlenebbül beszélt a lány hozzám az
idegen férfi előtt, mintha egyedül lettünk volna – a „duó” az erósz halála? Amit mi ketten az isten-
statiszta harmadik jelenetében élveztünk, a tiszta idő volt: közös múltunk. Ha a férfi nem lett volna ott,
elkerülhetetlen lett volna, hogy a múlt tükörtiszta Como-kelyhébe a jelenből is ne keveredjék valami,
amitől persze zavaros lett volna az egész „mirage proustien”: a jelent azonban 17teljesen felszívta a
hivatalos udvarló, mint egy kötelességtudó szivacs. Végre egy szerelmi légkör, mely nem titkos, nem
sötét, nem játszik abortusz és házasság sátáni trouvaille-aival, mint a cirkuszok turbános, késhajigáló
zsonglőrjei: tiszta beszéd, tiszta potencialitás, tiszta atmoszféra, semmi több – vagyis minden.

Valami Bellevue vagy Belvedere nevű szálloda kerthelyiségéből jöttek, ahol táncolni akartak, de az eső
miatt nem volt zene: milyen jó, hogy mást is ér ilyen meglepetés, azt hittem, hogy csak énvelem, a
trotlival történnek ilyen fiaskók; hiszen ez a férfi testvérem, majdnem megcsókoltam. Most a Gellértbe
tartottak. Fürdőztem a kéjben: én nem megyek táncolni, de ez a patriarchális, matriarchális lánybarát
elintézi a dolgot mással. Azonkívül sohasem hittem, hogy én, az álarcos bolond, familiáris viszonyban
lehetek olyan nővel, aki ötórai táncteákra jár – illetőleg, minden szubjektivitást félretéve, nem tudtam
elképzelni, hogy familiaritás és tánc együtt lehetnek valahol az etikai vagy történelmi térben. Kijelentette
aggódó, stilizált-őszinte nyafogással, hogy ma este szeretne hozzánk jönni tánc után. Voilà: a
mondénösztön és a fészekösztön ilyen megváltó közelségben.

Talán apám diadala volt ez, aki egész gyermekkoromat egyetlen „etikai” fogalommal pumpálta tele: a
„lezserség” fogalmával. Ha valami „lezser” viszony volt, úgy ez a hétfői beszélgetés volt az: szerelem,
mondénség, hűség, hűtlenség, otthon, család gondolata mind könnyedén lebegtek, s eksztázisomat annak
köszönhettem, hogy visszaérkeztem – apámhoz. A tánc ennél a lánynál nem démonikus Limbókba
sodródás, hanem olyan házias foglalkozás, mint a kenyérszeletelés vagy a lepedőkontroll nagy18mosás
után: egy mondatba lehet foglalni az „old frienddel” való vacsorázással. És főleg én nem voltam ebben a
beszélgetésben a kancsal könyvidióta, mellét parittyázó, out-of-scope Jeromos: társaságon kívül állásomat
ez a lány mint nagyon is társaságon belül álló, normális szerepként kezelte, kedves-humoros
különcségként, úgy, hogy nem éreztem magam utcasarki fagylaltozóba akasztott Beethoven-maszknak.
Úgy beszélt hozzám a táncról, mint valakihez, aki csak éppen most nem megy táncolni, nem pedig mint
akinek sohasem volt lába.

Mikor elváltunk, egész új ízzel éreztem esős magányomat: mintha egy pozitívan érezhető mérleg egyik
serpenyőjében volna a hotelhall, a másikban a mánia csöndje. Egyensúlyban voltak, összefüggtek,
kedélyes életaspektus volt mind a kettő, valahogy én is táncoltam, s a lány is valahogy próbálgatta Szent
Jeromos teológiai patience-át. Íme, apám műve: ilyenféle mondén-családias viszonyok tesznek
legboldogabbá. Mintha a sors a legnagyobb gyönyörűségekkel akart volna elhalmozni: a villamos
kisszakaszrészében (talán mert ünnepnap délután az emberek jobban szeretnek nagy távokba menni?)
teljesen egyedül ültem – abban az édes egyedüllétben, mely nélkül az élet nonszensz volna, de mely most
organikusan hozzánőtt a Gellért szálló táncolóihoz.

Formula, mikor ilyen metafora van? Mű – mikor ilyen élet van?

(2)

Mindig a realitás és nem a fantázia! El tudom képzelni egész életművemet, mint egy Montaigne- vagy
Saint-Simon-féle óriás-naplót, melynek mámoros kódája az vol19na, hogy fölkiáltok: „Végre sikerült
teljesen megtisztulnom a magam sem tudom honnan szedett »mű« (opus)-neurózistól, és átadnom magam
a tiszta, improduktív, írás-szűz életnek!” Az élet oly abszolút gazdag és provokáló, hogy a fantáziára
nincs idő: illetőleg a „fantázia” maximuma, ex definitione mea, nem lehet más, mint a realitás hiánytalan
jelen volta. A fantasztikum mindig a kiszámíthatatlan meglepetés: márpedig álmaim, vízióim a
legkiszámíthatóbb sémák, viszont a csoda, a felfordulás, a titok mindig: egy új villa, egy nem látott virág,
nem sejtett találkozás, utcát keresztező nő. Ahogy Rilkénél is éreztem: egy primitív lélekre jellemző,
hogy „intellectio”-életét gondolatokkal, fantáziákkal elégíti ki, míg az igaz, Szentlélektől feszülő ember:
az érzékléseivel. Itt ugyanazt élem át: a primitív fantázia álmodik és hallucinál – a teremtő, a természettel
rokon fantasztikus fantázia: másolja (igaz, hogy abszolútan!) a valóságot! Ennek a radikális
„fantasztikumnak” jelképe és tudományos kísérlete éppen egy ilyen napló, mint ez is.
A közelemben lakik egy nagyon különös, 15-17 éves leány, akit sohasem látni mással, mint szőke kisfiú
öcsikéjével. Titokzatosan lebeg a lány a szirén és a gyermek, a mondén démonia és az alig leplezhető
hülyeség között. Hosszú, lelógó haj és ezt a feje búbján hirtelen elmetsző, lapos szalmakalap, orra felé
lejtősödve, mint a rokokó porcelán pásztornőkön.

A dolgok gyakran titokzatosan megfelelnek: a két gyermek pontosan hozzájuk, illetőleg a lányhoz szabott
villában lakik. Csupa háromszögletű meg hengeres kalicka, összevissza ragasztva, mintha nem egyetlen
ház, hanem egy csomó mesekönyvi vártorony volna; az egészet össze20vissza (nem zöld Danaé-zápor
alakjában) örökzöldek futják be, a falak néhol rosszul kopasztott, zöld pikkelyes halnak látszanak, másutt
pedig úgy lóg ki valami fuldokló erkély vagy értelmetlen ablakszárny egy bokorból, mint kieső hajtű az
elvadult parókából, vagy karácsonyfadísz az ágról. Lépcsők, rácsok, autóutak a legnagyobb
összevisszaságban, de az egész mégis inkább elegánsan idillikus, mint zavaros benyomást tesz – ugyanaz
az arány, mint a lány létében: úriság és paranoia, szirén és baba között.

De sem a fura tündér (az autóbuszra – elvégre mégis „nő” már – úgy szállt fel, hogy megfogta két kezével
a két fogódzót, s két összeszorított lábbal ugrott a peronra, majdnem visszabillenve az utcára), sem az
egész lombos-tornyos villa nem ébresztette fel annyira abszolút realitás-„pártiságomat” a képzelettel
szemben, mint a villa egy kis részlete, tudniillik a fehér ablak- és erkélyrácsok rajta. A vasak valami
hullámzó, fekvő kérdőjelformákból és hegyes, törpesapkákhoz hasonló háromszögekből voltak
összerakva, s éreztem, hogy minden logikailag kihallucinált elemzésem nem jellemezte volna olyan isteni
egzaktsággal a lányt, mint itt a két forma ütköző keveredése: csak maga az élet adja a legjobban kifejező
metaforákat.

Kételkedő hangulatban persze hogy felvethetem a kérdést (nagyon is kézenfekvő): az a rácsrajz nem
kifejezője a lánynak, csak az én önkényem, írói „poén”-hajszám, azonosító és kontrasztkerítő rutinom
hozza össze a két dolgot, vetíti egyiket a másikba – a régimódi, banális fantáziaséma szerint. Viszont nem
is az a fontos benne, hogy kifejezi a lányt, a fontos az, hogy van, és én így nem találhattam ki soha.
Egyszerre volt kígyóvonalban bukdácsoló delfin és hegyes szigony: csobogó-mormogó víz és csillagokba
röppenő nyíl.

21

A valóságban az a nagyszerű, hogy nincs sémája. Hiába van az én látásomban egyetlen predesztinált
perspektíva kliséje, kioperálhatatlanul – a tárgyak dzsungele erősebb ennél a sémánál.

Egyetlen „művész”-ténykedésem, ahol a realitás helyett a sémák sémáját választom: az építészet, vagyis
test és lélek embriógyűrődéseinek, ritmustradícióinak térbe vetítése. (Ez a rács különben nagyon
emlékeztetett hangulatban Walter de la Mare Early one Morning című könyve címlapképére: félig nyitott
szájú kisfiú bütykös-tüskés tengeri kagylót tart a kezében, itt is, mint a lánynál: gyermekáhítat és vad
tengeri titok, otthonmelegség és csigamisztérium. Lehet-e ezt „kitalálni”?)

Válasz, 1935. november

22
De profundis

Az apa valóban bujkált, egyedül akart lenni. Először a virágházban volt, melyet belülről lezárt. Mennyi
virág! Soha életében nem törődött a virágokkal, de most éppen az ismeretlenségük esett jól neki, hiszen
„Az Ismeretlenséggel” magával akart egyedül lenni. Fia ma esküszik, egyetlen fia. Ez a nagy változás, a
nagy esemény.

A nagy események felkavarják összes emlékeinket, és rávetítik az ismeretlen jövő fényét, melyben ezek
az emlékek – értelmetlenek. Minden emlék olyan, mint egy forgalomból váratlanul kivont pénz, csillog és
haszontalan. A múlt nem szolgálja a jövőt: a jövő mindig ellenséges, idegen és hazug. „Jó lesz”: ennél
értelmetlenebb mondatot alig ejthet ki az ember.

Ha egyszer lesz, akkor már rossz.

Végtelen szomorúság töltötte el, és valami lappangó düh is, hogy nincs módjában a jövőt megakadályozni
– nem ezt a jövőt, a fia eljövendő házaséletét, hanem általában a jövőt.

A jövő az ördög műve, a jövő az Alvilág műve – gondolta, miközben a virágok között ténfergett, mint
egy elbódult méh. A jövő oly csúf, mint a varangyok, trágya, giliszták együtt a melegházban. A jövő csak
züllés lehet, jövő csak lefele van. Hiszen a jövő a még semmi, és ki hisz a semminek? Bolondok, fiatalok,
desperált jobbágyok, demagóg politikusok. A papok?

23

Csak most ne találkozzék senkivel – se a házi kápolna papjával, se a püspök utálatos titkárával. Ők
mindig a szenvedésről beszélnek, de még nem találkozott olyan szenvedésformulával, melyben elfért
volna. Amiről papjai beszéltek, az mind nem volt szenvedés. A szenvedés ez, ami most van benne: az élet
elfogadhatatlansága. Elfogadni a szenvedést? Óvodista logikai hiba: elfogadni az ex definitione
elfogadhatatlanságot. Mert ez, ez a szenvedés lényege: az élet az elfogadhatatlan, az élet az el nem
viselhetőség ördögi megvalósulása. A virágok a tanúk, a virágok a tanúk! Vitázzék egy káplán egy
virággal, tessék: álljon elő a legrafináltabb inkvizítor a legrafináltabb dialektikával, és győzze meg ezt
a… ezt a… (ja persze! ha a nevét tudná! a legközönségesebb virágok nevét sem ismerte) vörös holmit, ezt
a vért vagy tüzet, győzze meg azt a sárga félarisztokratát, valami parvenü női virág – beházasodott, ki
tudja hogy –, csak szép, végtelenül szép, győzze meg, győzze meg azt az apró kék dolgot, azokat a sűrű
kék pettyeket – csupa megvalósulása az élet elemi tűrhetetlenségének! Minden virág anarchia. Ha nem
volna jövő: minden rendben volna. Szerette volna csókolni a fiát, ölelni, de lehetetlen volt: a jövő, az
emlékektől való szakadás már ott volt a testén és a testében, mint valami titkos, mitikus pióca, szívta a
vérét és színét, úgyhogy kezei közt nem maradt volna más, mint egy holttest: maga a jövő, gyertyaszínű
aktját odadobva a múlt élő kertjébe. Ó, mért oly megfoghatatlan valami az idegen idő, a jövő – mért nem
támadhatja meg, mint ellenségét, mint aki a fiából holttestet csinál? Élni, élni, és csak azért, hogy – nem
élni, nem élni? Ki találta ki, ki találta ki ezt? Noha tudta, hogy ma a levegő oly abszolút terhes a jövőtől
és válto24zástól, hogy igazi életre nem lehet reménye, mégis elhatározta, hogy begubódzik az igazán
élők, a fiatalok közé: hahaha! a családi sírboltba! Ott nincs jövő, tehát nincs is halál!

Egyszer valami bátor, egészen heroikus párbeszédet kell folytatnia a papjaival: hiszen még sohasem
vallotta be nekik őszintén, hogy milyen kétségbeesett a lelke mélyén. Összefogni azt a pár papot, akit
ismer, káplánt, tudós inkvizítort, püspököt és kolduló barátot: bezárni fent a toronyszobába, és beszélni
velük. Be kell zárni őket, mert különben elszaladnának, ha hallanák az ő kétségbeesését, blaszfém
szomorúságát, elszaladnának, mert félnének tőle, mint az ördögtől, elszaladnának, mert nem tudnák
elviselni azt a gondolatot, hogy a fél ország földesura, aki egy sétáján úgy díszíti magát kísérő
püspökökkel, virágzó érsekekkel, mint egy nő az estélyi toalettjét ékszerekkel – hogy éppen az: ilyen
kénköves nihilista, a Sátán.

Nem tudnák ezek a papjaim, mit csináljanak: elátkozzanak, mint az antikrisztust, vagy ők is eldobják
hitüket, és hódoljanak a primum malum-nak, mert soha angyalt, szentet nem láttak oly meggyőzőnek sem
aszkétacellában, sem mennyei vízióban, mint engem látnának abban a szűk szobában. Hogy félnének
mind, feszegetnék a zárakat, harapnák a kilincseket, hogy szökhessenek az én kétségbeesésem pokoli
igazsága elől – hogy eltitkolhassák maguk elől, hogy a szomorúságnak ilyen abszolútuma létezik, és így
tovább hihessenek a fájdalom elviselhetőségében. De nem mehetnének ki! Egyszer dolgozzanak véresen
igazán, egyszer mentsenek meg egy lelket (kézitusával, közelharcban velem), az én lelkemet.

Mert mikor már végleg halálra gyötörtem őket, mikor 25látom, hogy mindegyiket meggyőztem, hogy
nincs az a teológia, mely vigasztalást nyújthat az ember, az egész világ szakadatlan jajgatására: akkor
letérdelnék eléjük, és megkérném őket, hogy most, most, most vigasztaljanak meg. Most, mikor
életnagyságban, közelről látták a kétségbeesést, most cáfoljanak meg, most, mikor látják, hogy az
lehetetlen, most mégis tegyék meg: ez az egyetlen isteni módja egy Istennek – a lehetetlennel kezdeni.

Ó, mit csinálna püspök testvérem? Tegnap még együtt vadásztunk, csuklóján úgy ült a sólyom, mint a
Szentlélek Péter csontján – előkelők voltunk és boldogok, kissé nőiesek a tegnapi bánattól, kissé merevek
a reggeli Oltáriszentségtől, de azért a hajnal lassan sikongó kékjét az erdő ölében nagyon-nagyon szépnek
találtuk, és a sarkantyúnkkal vígan pedáloztuk optimista fortékba lovainkat. Mit szólna hozzá püspök
testvérem, mikor ott fönt a cellában, egyetlen hízott, otromba gyertya mellett látná és hallaná, hogy ez –
humbug volt? Hogy gyónásaim alatt a Nihil örök vizei loholtak, a Nem és Nem és Nem Léthé keserű
tajtékjai – s most ezt egyszerre mind ráöntöm? Vitáznék vele és velük nappal és éjjel, olyan volna
kívülről mindez, mint titkosan sejtett tivornya. Kiszívnám belőlük a hit utolsó cseppjét is,
ördögimádókká, agonizáló nihilistákká vadítanám és kábítanám őket, és – akkor, akkor! Akkor kérném
őket, hogy győzzenek meg az élet szépségéről, értelméről, élhetőségéről, a fájdalom elviselhetőségéről.
Vajon ki győzne?

Látom a püspököt nagy díszben, amint még meg sem érintette az én akheróni szomorúságom forrósága,
és látom, amint az idő múltával hogyan olvad, hogyan sápad következetes és racionális jajőrületem hatása
alatt; hogyan zsugorodik össze a püspökbot földön kunkorodó cérna26hulladékká, hogyan mállik
viaszként össze a büszke mitra, mint valami folyékony paróka gorgófrizurája, hogyan lesz tiszta
izzadsággá alba és casula, és mikor már csak zöld, meztelen bőre marad meg belőle – akkor egy
condottiere laikus terrorjával odaugrom melléje, és parancsolom, banditák szigorával és
türelmetlenségével parancsolom, hogy: cáfoljon meg! Hogy nincs igazam!

Legyen vége a pípeskedésnek és mímelésnek: legyen vége annak, hogy én gyónok kis bűnikéket,
bűnicéket, és ők prédikálnak bánatkákat, böjtöcskéket! Én ott gyónni fogok, de ott az Ördög fog gyónni
Istennek! Ez az egyetlen értelmes, abszolút gyónás.

Én vagyok az Ördög? – azzal ránézett egy hosszúkás, vékony virágra (a virág pontosan a szár folytatása
volt, csak más színű, és kissé átlátszó) – világos, hogy én vagyok, és ezek is mind azok – mondta
végigsimítva a virágokat.

Valaki kívülről babrált a kilinccsel. „Nem lehet” – kiáltotta, és azt a lehetetlen, szár alakú virágot, mint az
aeternum malum legdurvább kifejezését, a gomblyukába tűzte.

…Odakötözném egy fához fő-fő kolduló barátomat, szöszke, kékszemű karitászlírikusomat, és

elmesélném neki, széles eposzi kéjjel, hogy hány meg hány öregasszony sír és jajgat, akiket nem ismer –
hogy az „özvegyek és árvák” rút sztereotipje nem fed semmit! Nem lehet segíteni a betegeken! És nem
lehet segíteni a szegényeken! Fordított Odüsszeusz lesz Karitász barátom, oda van kötözve, mert nem
csábítják, mert kétségbeejtik.

„Gyónásomnál” ott lenne a főinkvizítor is, és neki is elmondanám a bennem lappangó, settenkedő összes
eretnekségeket.

Mi sem egyszerűbb! Fent van a szobámban a naplóm. 27Mindent beleírtam. Csak mindig ilyen gyáva
kezdettel: „egy őrült azt is mondhatná…”, „egy rosszakaratú ember persze úgy is gondolhatná, hogy…”,
„ha egy gnosztikus feltámadna, ilyen variációkat képezhetne…” stb.

Pedig én mondtam mind. Tovább nem titkolom őket.

Az Inkvizítor bizonyára elővenné a szent könyveket, de nem hozná el őket könyvtárából, nehogy egy
pillanatra is szabaduljon az én forrásként bugyborékoló eretnekségeim hatása alól.

Ez a sok virág! Hogy van ennyi virágnak joga, hogy virág legyen? Legyenek emberekké, minden és
mindenki legyen ember, korteskedni kell ezért a felhők és állatok között: legyenek mind emberekké, s így
egész kétségbeeséssé! És akkor: ez a rajzó tömeg vesse oda magát Isten elé, és követelje, sírja, alázkodja
és parancsolja ki magának – a vigasztalást!

1930
28
Velencei csoda

Előtte óriási templomfal állott, dísztelen, csupasz fal – se szobor, se kőberakás, se semmi. Két kapuja
volt, de azok sem szerves nyílások, hanem erőszakkal behasított ürességek voltak, egyszerűen kapu
alakban hiányzott a fal. Evvel a gyötrően puritán fallal (koponya arc helyett) különös ellentétet alkotott az
óriási lépcsőrendszer, mely előtte emelkedett. A lépcsőrendszer mértani elveiben igen egyszerű volt, de
nagy lépcsők voltak, és sok volt belőlük, a fekete-fehér csíkok vad párhuzamorgiája pompát képviselt,
pazarlást, fölösleges „humánumot” a templom-homlok állati, halotti maszkjához képest. A homlokzaton
három ablak állt, három kör alakú, fekete nyílás a Hold prehisztorikus hüllőaktján, különösen a két szélső
volt félelmetes, rámátlanságával és kicsiségével. Ahogy az elefánt szeme kicsiny, felfújt, elementárisan
emberellenes teste mellett, úgy voltak kicsik ezek az ablakok a templom ősállati bőrében: itt nem a látás
nemessége, hanem az anyagi, brutális, vegetatív test az egyedül fontos.

A lépcsők kicsit azt a szerepet játszották a templommal, mint a Hold minden összevissza épülettel
szemben: később épülvén, mint a templom, rendet próbáltak nyakába erőszakolni annak, ami dzsungelbeli
tohuvabohunak született. De ez a szörnyű fehérvérűségbe esett templomtest nagyban különbözött az
elefántszerű testek lomhaságától, amen29nyiben finom, egyszerű anatómiát is sugárzott, a háromhajós
őskeresztény bazilikák szelíd őszinteségét. Az oldalfalakon sem volt ablak, csak mindenütt azok a kis,
sötét, szabályos kör alakú lyukak, mint az óceánjárók oldalában.

A harang csak verte a szentség kétségbeesett oktáváit, néha a zene minden édes lágyságát, néha meg a
feltámadási trombiták isteni barbárságát préselve a püspök testébe.

Velence az egyetlen igazán tragikus, sőt tragédiaváros: a víz örök jelenléte az őskor, az ember előtti idő
örökké vonzó, titokzatos és ijesztő emléke, a málladozó házak, mohos kövek az idő legprecízebb és
legköltőibb kicsapódásai (epében epekövek: időben időkövek), az utcák összevissza fésült-kócolt
hajszálai a fizikai tér, irányok és távolságok legmulatságosabb, legcsillagászibb megvalósulásai, mintái, a
maguk külön és tapintható relativitáselméletével; a templomok és világi paloták a történelem minden
irracionális fenségének, hazugsága teljességének, igazsága teljességének leginkább emberhez szóló
megtestesülései: egyszerre mutatnak emberek emberi profilja és kiveszett, de hazajáró halak pokoli
karneválja felé. A történelem itt legigazabb forrásaiban áztatja lábát: a Szent Márk teologikus
mámorában, az ősvizek állati nonszenszében, a Merceria bornirt kereskedelmében. Isten ősgyík és handlé:
nem ez-e a történelem időbe bordázódó anatómiája, s nem ez-e Velence? S nem ez-e az egyetlen tragédia:
optikai játékok belefúlása a vizek ólmos sírjába, történelmi ambíciók, heroikus-kekk Campanilék
szétolvadása az atmoszféra mágikus, kiismerhetetlen változataiban? A színek örök relativizmusa és érzéki
ereje, a víz fölötti lebegés, az idő és a szigetszerűség?

Ennek a legemberibb városnak egyik legszabadszájúbb 30templomából jöjjön tehát elő A Szent, ő győzze
le az ördögöt, akivel a püspök nem bír megbirkózni. Azáltal, hogy a házak szinte ránőttek a templom
egyik oldalára, a püspök úgy érezte, hogy a házakban összezsúfolt élet mind ránő az ő oldalára – ebben a
templomban nem lehetett, még erőszakkal sem, egyedül, önzően imádkozni, mindig jelen volt az egész
emberiség. Mintha mozognának a templom kőpadlója alatt lassan dobogó szívként egy rejtett csatorna
fekete hullámai, melyen temetési menet úszik valami temető felé, hosszú csónakokon, meghajolva,
gyertyákat szorongatva, és bármi alacsonyan tartják is, lángjuk mégis bekormozza a csatorna fölötti
hidakat, alagutakat: tulajdonképpen egyebet nem is látott képzeletében, mint ezeket az örökösen a
mennyezet által elhajlított, derékszögbe tört gyertyalángokat; s míg alatta ilyen processziók surrannak
még véglegesebb gyász felé, a szomszéd házban a nászágy gyertyái lobognak – nincs ott senki a
szobában, a vetett ágy boncolt, megalázott szüzessége mellett csak a gyertyák egyenes lángja (s éppen ez
a töretlenség oly izgalmas, hogy a nászéj éles heraldikájának látszik).

Mért küldi a szenteket az ördög ellen? Az ördög ellen küldi? Nem. Egyszerűen felosztotta a világot saját
magára és minden egyébre. S A Szent most vesse bele magát a minden egyébbe: történelembe, tájakba,
püspöki hivatásba, erószhurkolásba, hogy ő egyedül maradhasson, az egyéniség végtelen
szigeteltségében. A Szent menjen Velencébe, vagyis legyen ember, mert ő, a püspök már nem ember: a
fájdalom annyira egyetleneggyé vadította, hogy semmi köze sem lehet semmihez, szikrázó-vajúdó
öntudatán kívül. Furcsa, hogy az alkonyi, majd Hold-éjjeli Velence egyszerre volt virágzó jelképe az
emberiség egész 31normális életének és a saját, emberektől rugaszkodó, minden definícióból
kiparittyázott, nem emberi egyéniségének. (A történelem „igazsága” és „hazugsága”?)
A püspök letérdelt Szent A… szobra elé, és ezt mondta:

– Az ördög, az egész világ ott vár a Szent Márkus egyik oszlopa mellett. Nekem semmi közöm sem a
világhoz, sem Istenhez, én elveszett ember vagyok. A templom lépcsőjénél, ahol az utolsó fokok már víz
alá merülnek, mint manikűrözés közben langyos vízbe áztatott körmök, ott áll egy gondola. Abba szállj
be, és evezz a Márkus oszlopához, mielőtt még Holddá marja azt is a hisztérikus, gyilkosan szűz Diana.
Velem ne törődj, csak az ördöggel, világgal, többi emberekkel, az élettel. Ha ilyen általános szavak, mint
„az élet”, semmit sem jelentenek neked, úgy ne törődj vele: az ördögöt ismered. Ne törődj az üres
templomokkal, a halálra rémült pappal, aki esetleg reggel elájul az oltárlépcsőn, mikor látja, hogy nem
vagy helyeden. (Tudom, hogy ti, szentek, néha preciőzök vagytok, azért mondom ezeket.) Te szent vagy,
én elkárhozott lélek – bár szentségedet és az elkárhozást is másképp értem talán, mint te. Kétféle
őrültséget értek alatta: a tied az élet-értelem őrült elhivése, az enyém az élet-értelmetlenség bigott
imádása. Én, akárhogy vagy akár sehogy, de püspök vagyok. Te szent vagy, angyalok kedvence, ki pápák
imájával ékesíted földön sebzett testedet. De te valamikor annak a városnak voltál híve, melynek én
ugyan éretlen, de szent jogú püspöke vagyok: parancsolom neked, mint úr a szolgának, lépj le oltárod
fekete piramisáról, szállj a gondolába, és evezz keresztül a Hold sárga hóviharán, keresztül a hidak
megfagyott hurkain – vár az ördög.

32

A püspök fölemelte fejét, de a szent nem mozdult helyéről. A püspököt elöntötte a méreg:

– Te szent vagy, öreg vagy, ereklyédből úgy hajtanak ki a csodák, mint keleti varázsmagvakból az
orchideák és a pálmák, amilyeneket a velencei kereskedők hoznak titkolódzó hajóikon – neved ott ragyog
minden város templomán. Isten ölében alszol, szerzetesek antifonázó flottája szántja teérted Európa
bolond méhű mezőit. Ami rajtad és körülötted van, az mind arany, freskó és igazság. Mindezzel szemben
én fiatal, kétségbeesett, bűnös és neuraszténiás vagyok, de püspök. Fellebbvalód! S aki ellen hívlak, az
ördög. Lehet-e egy szentnek a halál ünnepélyes merevségében, hieratikus képmutatásában megmaradnia,
mikor a Sátánról van szó? Hiába vagyok én esetleg utolsó szélhámos, simónia rakoncátlan színházi bábja,
szentségtörő: abban a pillanatban, mikor az ördögöt kell legyőzni, abban a pillanatban, mikor az
apostolok kéznyomát látod szentelt homlokomon, engedelmeskedned kell.

A Szent néma volt és hideg, mint egy évek óta fel nem húzott óra béna mutatója. A püspök felugrott az
oltárasztalra, és két kezével megragadta a szent szobrának bronz lábait. Addig rángatta őket, míg a szobor
elvesztette egyensúlyát, és irtózatos, csengő hangot adva, magával tépve egy csomó megsebzett
gyertyatartót, s kettérepesztve az oltár alabástromát, lezuhant a lépcsőkre. Egy darabig gurult, aztán
megállt: szobor volt, bronzdarab, a tárgyak csökönyös szüzességében.

A Hold zöld fátyola úgy borította be (egy éles vonalnál hirtelen megszűnve) A Szent testét, mintha az
örök nemseb dacvére volna.

A földrengésszerű lármára két álmos és kócos alak ron33tott be a sekrestyéből az oltárhoz. Kezükben
éppoly kócos lángú gyertyák, szemükben az ijedtség fehér glóbusza, reszkető-növekvő ekvátorával.
Nemsokára a templom két kapuját is döngetni kezdték. „Őrült”, „gyilkos”, „a sátán”: ezek a szavak
hirtelen megtöltötték, mint egy halotti csendes mocsárból váratlan puskalövéstől légbe vert, csapkodó és
károgó madarak. Az ilyen komédiák örök statisztái pár perc múlva mind jelen voltak: egy pár lándzsa,
mintha a Hold tétova, de mégis kegyetlen árbocai volnának, vénasszonyok, kocsmákból kibukfencezett
részegek és egypár pap, félig felöltözve, az álom bőrét csak félig nyúzva le magukról, mint egy tapadó,
nehezen lejáró kesztyűt. Az egyik pap megismerte a püspököt.

– Félre az útból – kiáltotta a püspök, aki olyan helyen állt, hova nem esett egy hajszálnyi holdfény sem, s
így fekete volt, mint egy anyagtalan árnyék –, A Szent az ördögöt megy legyőzni. Még alszik, de fel fog
ébredni. Menj!

A püspök odaugrott a földön heverő szoborhoz, s mint egy nekivadult napszámos, elkezdte két kezével és
térdeivel kifelé gurítani. Az egyik pap letérdelt, és sírt az ijedtségtől, a másik odarohant a püspökhöz, és
hátulról átfogta mindkét karját. A fiatal püspök egyetlen rándítással kiszabadította magát, és mély
megvetéssel nézett végig a papon.

– Blaszfémiától fél? Műtárgyak megrontásától? Az őrültségemtől? Nincs itt egy doktor, nagy zsákkal,
hogy belekötözzön? Ne féljen: A Szent már engedelmeskedik.

Az ijedtség úgy hullámzott a fejek fölött, mint a kihűlt nehéz tömjén. A katonák lándzsái kábultan
villogtak az ijedtség ködében, mint reményvesztett hajók pislogó lámpásai. Mit tegyenek? A papokra
néztek. A sekrestyések kezében oly ferde volt a gyertya, mint a francia „père” 34szón az ékezet. A
lezuhanó szobor kísérteties, nem épületbelőli, hanem alpesi hegyomlásra emlékeztető hangja még ott
zúgott a fülekben, s a gyökeréből kitépett szobor rendkívüli képe nem ért be egészen a gyáva szemekbe.
Az egyik pap harsány szóval odakiáltotta a katonákat:

– Fogjátok meg! Püspök, de őrült!

A lándzsák megcsördültek, a fojtó ijedtség és lázas kíváncsiság hullámai hirtelen kettéváltak, mint a
Vörös-tenger a zsidók előtt. A szent szobor úgy hevert a kövön, mint egy legyilkolt holttest, a püspök úgy
állt a lándzsák kalickájában, mint a gyilkos.

Ebben a pillanatban, anélkül hogy bárki is hozzányúlt volna, a szobor magától elkezdett gurulni a
vízszintes templomkövezeten. Az egész templom egyetlen sikoly volt, mintha a halál unisono hegedűi
lettek volna. Csak mikor a sikoly elcsuklott, hallotta az ember a fülében a szörnyű egység alatt asszonyok,
férfiak, sóhajok és jajok különböző szólamait. A szobor nem élt: mereven gurult, kivágta az egyik kaput,
és továbbzuhant a lépcsőkre. A Hold éppoly aktív közönnyel feszítette a világosság szigorú keresztjére a
házakat, hidakat, vizeket, mint előbb. A szobor jóval nagyobb volt az embernagyságnál, úgyhogy mikor
beleesett a gondolába, az mélyen a vízbe süllyedt, mint egy fej, mely hirtelen halálra válva értelmetlen
súlyát fúrja már csak vissza a párnába. Az emberek gyáván jöttek ki a szobor után a templomból – a
püspök rohant. Lábujjhegyre állt, hogy az egyik lépcsőkorláton kihajolva jobban láthassa A Szentet. Az
felkelt a gondola fenekéről, és evezni kezdett, szörnyen begörbülve, a munka óriási púpját dagasztva
hátán, kinyújtott karokkal. A gondola úgy tűnt el az első híd árnyékában, mint egy korty 35víz szomjas
torokban. A püspök legaloppozott a lépcsőn, és eltűnt a nézők szeme elől. Felette úgy csattogtak az
izgatottan ki-be csapkodott ablakok, mint károgó hollók vagy összetört poharak.

Válasz, 1935. május–június

36
Gyónás

A püspök nem tudott lefeküdni, úgyhogy átment a királyi villa kertjébe. Külön kulcsa volt, bármikor
beléphetett. Egyszer délután járt odaát a parkban, mikor hátulról meglátta, egymástól meglehetősen távol,
a hercegnőt és a királyt. Az ősz már ott zengett a fákban, fényekben, mint egy távoli hegedűkar egy
elhagyatott lakásban: a bútorok komorak, de a távoli húrzümmögés kísérteties otthoniasságba zsibbasztja
a falakat. Ősszel mintha megnőnének a levelek, nagyok és átlátszók, akárcsak aranydenevérek
esernyőbordás szárnyai, s nem úgy csüngnek az érett időben, mint medál a láncról vagy levél a fáról,
hanem mint bolygók az űrben – ágtalan, kocsánytalan gyíkzöld Hold kora reggeleken, münchhauseni
bűvészkedéssel.

A püspök válla körül is ezek a sztelláris kacsalábak lebegtek, a királyi pad fölött is ilyen tarka
Göncölszekerek úsztak-álltak. Az egész erdőnek s külön-külön minden levélnek ilyenkor, ősszel, nincs
más szerepe, mint hogy átengedje magán a napot: néha ugyan tükrök, néha kancsók, de legtöbbször
szűrők, mint ahogy a nagy önmegtagadó szentek testének sincs jóformán semmi önálló értelme, csak az,
hogy átengedik érhálójukon a Szentlélek békésen rájuk fésülődő fényét. Tavasszal nyoma sincs ennek a
reszkető napspiritualitásnak: akkor minden levél 37egy-egy éles pajzs, kemény, mint a cserebogát
szárnyfedője, melyen apró pontokká, kis szikrakoronává törik a napfény. Most mindegyik csupa alázat és
befogadás. És a színességük is szinte morális koncert: a sárgák, a vérek, a pörkölten barnák és halbőrösen
kékek, mint egy-egy lírai búcsúvétel a világtól, és szent, egyénileg szent átvetkőzés Nappá. Milyen
zsúfolt lett a park, még minden levél az ágon, de valahogy külön-külön, mindegyik szelíd önzésének zárt
kristálya; milljó remete egymás mellett. Az ősz azért oly gazdag, mert minden fűszálból kiüt ilyenkor a
tavasszal még nem is létező s nyáron csak lappangó „egyéniség”: mikor éppen teljesen lemondanak
magukról, hogy csak a nap szolgáló kagylói legyenek, éppen akkor hull le róluk minden triviális vonás,
hirtelen arcot, profilt kapnak, mint az öregedő emberek.

A gyep rikító zöld volt, de alatta ott aranylott már az idő, a csillagok októberi sárga fénye, mintha a
valamikor egyöntetű zöld réteg nemsokára tarka spektrum sávjaira bomlana széjjel. Még a szél is
másképp ringatta a nagy lombfoltokat, s miért ne? Ősszel más csillagképek között jár a föld, s ettől
bizonyára másképp himbálódznak a lombok. A szél nem járta át a fák minden tárt ajkú pórusát, hanem
egy fát felosztott négy-öt óriási labdára, s csak azokat ingatta meg kissé a lassan mézesülő órákban. A
királyi kertben csak eltévedni lehetett, a kolostoréban csak célhoz érni, azért szeretett a királyiban sétálni
a püspök.

A király és a hercegnő előtt kis tó is sejlett, mert nem volt ott se lomb, se virág, csak a délutáni ég
szürkesége: a Nap horizontális ezüstös gőze, távolodó kékség, mint valami ott maradt bocsánatos bűn a
lélekben, mikor az Ostya ereszkedik a testbe. Felhők? Vagy talán nem is ég, 38nem is felhők, hanem egy
óriási kútszobor háta vagy hátai, kissé összetört római gráciák, egy láb, egy váll, mint a valódi felhők.

A püspök nem tudta, beszélgetnek vagy sírnak, álmodoznak vagy a szerelem ferde közellététől ütöttek
kissé. Semmi esetre se tudott továbbmenni, meredten nézte őket. Igen, tó volt előttük, benne a rom
szobrok fordított képei, közbeszórt lehullt ősziég-darabkákkal a vízben, vízinövények bársony-cezúráival
s a lombok alulról fölfelé, ami által mindennek koronája éppen a mélység. A szobrok nagyok voltak, mint
három Herkules, pedig női idomokat mutattak: női egeket, női felhőket, női égitesteket.

Bűn volna ez az egész táj? Mért bűn, és mért éppen a táj, mért nem a király és a hercegnő? A püspök úgy
hajtott el a homlokából egy vérvörös levélpatakot, mintha saját haja lett volna, vagy legalábbis parókája.
A püspök még sohasem látott két embert ilyen csöndben, ilyen nyugodtan (mintha ők is szűz reflexek
volnának csak a tavon), reszkető távolságban egymástól – se ölelve, se egymás mellett, se idegenül, se
testvérként, hanem épp így… ahogy ezek. Egyszer vagy kétszer látott csókolódzó embereket, de azoknál
a csók póza úgy villant eléje, mint villám a koromfekete égről: egy pillanatnyi véletlen volt csupán. Azóta
azt hitte, hogy a szerelem mindig a test egy ilyen pillanata, inkább csak egy gyertya ellobbanása (tompa
b-hang, utána füstből húsz S egybefűzve), ők azonban az égő gyertya voltak, s ez volt a titokzatos, sőt
bűnös.

Szerelem és idő együtt lehetnek? Az ősz különben is az idő szezonja, szőlőnél, almánál fontosabb szüret a
tiszta órák megérése: minden perce gömbölyű, mint egy nagy 39szőlőszem, minden órája ovális, mint egy
lány méhe. A nőnek csak oda kell állnia ezen formába bódult órák és percek közé (mint a
gráciatöredékeknek a vízbe), s ezzel ott van a maga teljességében a szerelem.

A hercegnő és a király nem csináltak semmit – épp ez az, amit ő nem tudott eddig: férfi és nő
csinálhatnak semmit is együtt –, és nagyon jó, hogy megtudta. Tűrje ezt? Rója meg a királyt?

Mikor a püspök este visszament a kolostorba, izgatottan várta, hogy lesz-e a király modorában valami
változás, bejön-e hozzá beszélgetni. A király rendesen megvacsorált és lefeküdt. A püspök? Nem tudott
lefeküdni. Lement éjjel a királyi parkba, és próbált a sötétben valahogy eljutni a villához, ahol a hercegnő
aludt. Ott is még sötét volt minden, csak egy láthatatlan kis szökőkút csobogása hallatszott, világított,
mint csillag a fűben. Egyszer megbotlott és a bokrok közé esett. Az esés, az ismeretlen helyzet, a
szúrások, a föld s a levelek összevissza kuszált szaga hirtelen eszébe juttatta, hogy valami őrültséget
csinál. Eddig aludt-e, és most ébredt föl, vagy eddig volt tudatában mindennek, és most zuhant hirtelen az
álom kútjába, mint egy köteléről leszakadt veder? Nem tudta volna megmondani, mindenesetre tettének
egy másik felét látta szemei előtt. A bokorba esés büntetés: Istentől, a királytól vagy a hercegnőtől? Vagy
az ördög tréfája? Szinte a torkán érezte a hercegnő kegyetlen kezét, látta a királyt is, amint kilöki a
kolostorból. Menekülni szeretett volna, de úgy képzelte, lehetetlen a kert zűrzavarából kijutnia, s ha kijut,
még rosszabb, akkor észreveszik „bűnét”.

A hercegnő nyugodtan aludt odafennt. Mellette udvari szobában egyetlen gyertya égett, selymesen és
szőkén, 40mint a hercegnő haja, mind lejjebb és lejjebb szállva, hol szelíd kígyózással, körülfonva le-
lebukó lánghullámaival a viaszárbocot, hol meg hirtelen esve alább, mintha lépcsőt eltévesztő láb volna –
néha szikrázva, néha két szélsáv közé lapulva (illanó könyvjelző két lap között), cicázva önmagával,
egoláncot szöktetve egotörzs köré –, végül lelapult, zöldes lángjával behúzva az egész viaszfogó tányért,
halkat szisszent, s amíg az ember szeme még szelíden káprázott a zöld fénytől, egy cérnavékony füstszál
már el is érte a mennyezetet, elszakadva a kanóctól, ökörnyálként lógva felülről lefelé a sötétben.

Fények sehol, de egy tárgy valahogy jobban belenyomja láthatatlan súlyát az éjszakába, s ez pótolja a
világosságot: így a villa udvarának oszlopai vagy árkádjai (ezek az ál-világító súlyok és formák inkább
távolról idetévedt illatként hatnak), a hercegnő lázadó szőkesége vagy egy-egy belső lépcső szédült
legyezője.

A püspök is elszunnyadt odalent az izgalomtól. Mikor felébredt, úgy elborította a sárgászöld és szinte
zümmögő, ciripelő holdfény, mint a hó szobrokat vagy tenger a halakat. Egyszerre világos volt körülötte
minden. A villa falai úgy meredtek rá, mint óriási hajó éles orra felé hajló oldalai, a világ tele volt
ablakokkal, félig széttépdesett, önfényüktől elrongyolt, kibojtosodott csillagokkal, fákkal és Ariadné-
térképekkel, de neki mégis az volt a benyomása, hogy a Hold learatott, lenyírt, kiirtott mindent, s ő
meztelenül fekszik egy San Gimignanó-i torony tetején. Retteneteset álmodott, minden színét élesen látta
a Holdtól almává zöldült ég árnyalat nélküli hátterében.

Szemben volt a király és a hercegnő, egymástól féltávolságban ülve, ugyanúgy, mint délután valójában,
csak 41most az arcukat is látta. Nem szóltak semmit, csak valami végtelen titok birtoklása látszott rajtuk
– mögöttük tompán világított az őszi levelek pirossága (szakadár püspök ruhája lesz ilyen áruló színű az
utolsó ítéleten), előttük egy kis tó, kékes, átlátszó, önnön hullámaiból színes csontvázat rajzoló vonalai.
Ez a hallgatás volt a bűnök bűne, az ember lelkének bezárkózása természet és Isten előtt – ez a megvetése
szónak, megvetése mozdulatnak, csóknak, bizonyára megvetése szerelemnek: ez volt a legsötétebb nemi
bűn, a megtestesült amoralitás. Ők mindent „tudnak”, ők mindenen túlvannak, őnekik a vágy semmi, a
házasság semmi, a perverzitás semmi, ők az Isten terveit is átlátják, mint egy gyermek naiv bújósdiját,
egymáshoz nem szólnak, mert tudnak, mindent tudnak. A Tudás Fája: hogy mi az, most végre meglátta.
Égő szemekkel, maga előtt. Tudnak: ez a bűn. A tapasztalat, a felnőttek tapasztalata elérhet egy olyan
fokot, ami már bűn, és mindenekelőtt szerelmi bűn – a természet útjainak, az ösztön evidenciáinak és
paradoxonainak olyan ismerete, átéltsége, mely az Istent már csak kontár mechanikusnak tudja érezni. Ők
mindenek fölött álltak mosolygó melankóliájukban, az erdő fölött, egymás fölött. Békések voltak, mint
angyal-pillangók leheletszárnyai, de kegyetlenek, önzők és belülről lázadók, mint az oszlopok árnyéka. A
szerelem minden külső jelének tagadása, igen, ez volt bizonyára az anarchista tabló: de ez nem aszkézis
volt, hanem rút, rút szerelmeskedés, absztrakt, racionális, előkelő, embert sértő szerelmeskedés. A
püspök? Szerette az embereket, a leveleket, ami egyre megy. Milyen nevetségesek voltak most azok a
gyermekkori csókolódzások, melyeket oly szigorúan megbánt, ahhoz képest, ahogy ez a királyi pár itt
„lemondott a szerelemről”.

42

A holdfényben hazament kolostori szobájába.

Ha megcsókolták volna egymást, akkor megdorgálná őket, de ezzel a csönddel mit csináljon? Ez
eretnekség, istenkáromlás! Holtfáradtan dobta magát az ágyra, és legnagyobb meglepetésére bekopog
hozzá a király, mondván, hogy gyónni akar. Nála? Igen. Nem valami öreg szerzetesnél? Nem, nála. Hát
jó, akkor lent lesz egy negyedóra múlva a templomban, a jobb oldali gyóntatószékben.

Mikor leért, a király már ott térdelt a rács mellett. A püspök izgatottan ült le, és odahajtotta a fejét a
bűnök szűrőjére. A király nem sokat mondott, és főleg semmit sem a hercegnőről.

– És a tó? És a tó? – kérdezte a püspök, mikor a király elhallgatott, már bocsánatos bűnök sem csöppentek
belőle, mint egy lefordított pohárból.

– A tó? – kérdezte csodálkozva a király.

– Az a csönd, az a rettenetes csönd ott a tó partján, felség.

A fiatal aszkéta püspök és az öregedő király szemei találkoztak a rácson keresztül, egész közel, mintha a
király szemüvege a püspök szeme volna.

– Nem tudom, miről beszél excellenciád.

– Nem? Lehetetlen, oly rosszul emlékeznék? A hercegnővel, a tó partján.

– A hercegnővel? Excellenciád figyelt?

A királynak rosszulesett, hogy önkéntelenül ingerült hangon kezdett beszélni, mikor egész testét már
belehajtotta a várt feloldozás áramába, mint az álomba.

– Nem figyeltem, véletlenül láttam, de felséged lássa be, hogy ha leselkedtem volna is, előre
megfontoltan, az sem lett volna hiba: itt, bűn és erény kérdéseinél nem 43lehet olyan semmiségekről szó,
hogy leselkedtem-e, vagy sem: az egyik etikett dolga, a másik a halálé.

A „halál” szó úgy jött ki az ifjú püspök szájából, mint egy kövér kukac egy gyönyörű cseresznyéből.

– Excellenciád valamit félreértett, rosszul látott, vagy összetéveszt. A hercegnővel nem volt semmi.

– Semmi? Azért, mert csak ültek, mert egy szót sem szóltak, csak mosolyogtak a halottak cinizmusával,
azért azt hiszi felséged, hogy az semmi?

A fiatal püspök most csak az álmát látta a bokrok között, és a megalázott, véres fákat, a tó medúzaarcát,
és nevetségesnek, kacagtatónak találta, hogy a király mindebben nem lát „semmit”.

– Felséged úgy ült ott a padon a hercegnővel, hogy az több volt a házasságtörésnél, több volt az
eretnekségnél: úgy ült ott, mint aki Istennél is jobban tudja, mi, lényegében mi is a szerelem, és lenéz
mindent

– Excellenciád bocsásson meg, de olyat erőszakol a lelkiismeretemre, ami ott nincs. – A király megint
erősen, szelíden, most már apailag, és irányába fagyva a püspökre nézett.

A püspök teste zsibbadt. Hátha tévedett? Hátha csak erőltette magát a felnőttek eszén való túljárásban,
hátha csak valami ismeretlennel állt szemben, melynek semmi köze bűnhöz? Visszanézett a király
szemébe: hiszen most is tele volt titokkal, csönddel, most sem tudott másnak érezni, mint alattomos
összeesküvésnek, képmutatásnak. Micsoda zagyvaságok, amiket a király elmondott: mindenféle
böjtszegések, misemulasztások, politikai hazugságok. Arca, ráncai, a hangja színe, a nézés hangneme: ez
a dolgok lényege. Ezek rosszak-e, vagy 44jók? Szeretett volna sírni, az ismeretlen király ölébe borulni, és
elmondani, meggyónni neki az ő kísérteties álmát a villakertben, félelmét a szerelemtől.

– Mért nem beszél felséged? Mit érzett, mit gondolt ott a tóparton, mit akart? Engedelmeskednie kell
lelkiatyjának.

Miért mondja ezt? A saját kísértő álmát akarta hallani a királytól? A gyóntatószékben másokkal akarja
elmondatni a maga vízióit, esetleg bűneit? Hátha ő a bűnös? Úgy érezte, hogy akkor is joga van a királyt
büntetni érte. Bűn és nem bűn olyan szörnyű káoszban forogtak körülötte, hogy úgy érezte: egyéni
felelősséggel itt nem lehet törődni. Lényeg, hogy a büntetés, a bűnbánat valahol, akárhol, de jelen
legyenek. Lehetett-e itt szó cselekvések vagy gondolatok értékeléséről? A püspök maga volt a fiatalság –
ezer gyanújával és ezeregy absztrakciójával. A király maga volt a fáradtság – minden közönyével,
színvakságával.

– Excellenciád nem tudom, mit akar. A hercegnővel beszélgettem egy keveset unokaöcsém házasságáról.
Nem volt semmi egyéb. Amit a gondolataimról feltételez, nem áll. Próza volt.
Igen, igen. A király joggal utasítja vissza gyanakvását, csak az ő püspökálmáról van szó, azt nem
gyónhatja meg a király. De hátha a hercegnő a bűnös. Ővele kell beszélnie.

– Abszolút tisztáknak kell lennünk – mondta halálosan idegen hangon a püspök, s aztán feloldozta a
királyt.

Miközben a feloldozás szavait mondta, úgy érezte, nincs semmi értelmük. A király sohasem volt bűnös
igazán, tehát nem kell abszolúció. Ő, a püspök bűnös, de bűnét önmagát mentő csökönyösséggel továbbra
is a királyénak fantáziálta, képtelen volt megbánni.

45

A király kiment a kolostorfolyosóra, a püspök a sekrestyébe. A feloldozás megtörtént, de a püspök úgy

találta: nem tőle származik, és nem is a királyra vonatkozik – a levegőben lebeg, mint véletlenül a
kolostorba tévedt erdei madár.

Válasz, 1935. 1. sz.

46
Kezdődik Cicero
Cicero leveleinek olvasása közben

Me conficit solicitudo, ex qua etiam summa infirmitas corporis.

Nyugtalanság emészti lelkemet, amitől a legkeservesebb testi gyengeség kerített hatalmába.

(Epistolae XLV. / ad Att. XI. 4.)

Mért erőszakolják szüleim mindenáron, hogy itt üljek naphosszat a tengerparton? Mért küldenek folyton
fürödni? – kérdezte keserűen és savanyúan az egyik lépcsőn üldögélő, alig tizenhét éves Cicero.
Gondolkodott, hogy felkel, mert kezdte idegesíteni a sokféle ellentétes benyomás, miket a bőrén érzett.
Combjai lúdbőrösek lettek a nedves hidegtől, mert az az egészen „durva szövésű” és teniszverővé kopott
rongyszőnyeg, mellyel a lépcsők voltak letakarva, sohasem akart megszáradni, és amellett hogy
penészszagúan lucskos volt, zsákos élességgel még nagy, vörös kockákat is tetovált bőrébe. Félt, hogy
napszúrást kap, úgy sütötte a tarkóját. A képzelt betegek fojtó önfigyelésével próbált nyelni, és úgy
találta, hogy máris olajozatlanul csikorog az ádámcsutkája zsibbadó és sovány nyakában, mint valami kis
játékcsavar, melyet egy strucc nem tud se letolni, se kiöklendezni. Lábujjai fürdés után átlátszó fehérek
lettek a már fokozhatatlan tisztaságtól, de teljesen meg is bénultak a hidegben. Mégis: ez a fagyos,
vízránctól barázdált, papírkönnyű tisztaság nevetségesebb, sőt betegebb és szegényebb volt a szemében,
mint a cigány47kölykök minden mocska a Legnagyobb Kanális kibukkanásánál, valahol Rómától kifelé.

Felkelt. Na, már nem is fehér, hanem egészen zöld a lába. Minek küldik ide? Hogy egészséges legyen?
Nap? Levegő? Világosság? Milyen naivak a szülők. Most egészségesebb lettem? – és szégyenkezve
simogatta-takargatta félig buta-piros, félig meg kékesen lúdbőrző szalmakarjait. Ha egyszer nem
születtem sportembernek, akkor nem leszek sportember.

Végignézett a parton. Tőle nem messze éppen egy otromba halászbárkát cipeltek a homok közelébe:
izmos kadétok, színészek, röhögő hetérák és szuszogó bankárok. Jó, hogy nincs itt az apám, gondolta, az
még közéjük küldene – „Látod, azok hogy örülnek az életnek? milyen jókedvűek és erősek? nézd, nézd,
ott annak a sárgagyűrűsnek a kezét, az ujjaiban is több erő van, mint neked a karodban.”

Aha, látom. Hát csak legyen. Nekem a Herkulesek ugyan handabandázhatnak. Nem haragszom rájuk,
dehogy. Csak éppen semmi közöm hozzájuk. Viszek én akkora áldozatot a Herkules-templomba, mint
egy ház, egy kifosztott péküzlet meg ráadásnak öt, ember nagyságú kőkannában színbort, igya meg,
legyen még istenebb isten, és bokszolja le az egész panteonbeli társaságot. Felőlem! Csak engem hagyjon
békén.
Közben természetesen nagyon szégyellte, hogy félig odaégett, félig meg kék-éretlen, csenevész teste van,
ronda, mint egy pultra vetett vágott csirke (lecsüngő fejük oly reménytelenül verdesi az asztal falát), és
irigyelte, emberfölötti módon, a csónakcibáló, izmos aranyifjakat. Föléjük kell kerekedni. Az urak mégse
ők legyenek!

48

„A Herkulesek!” – és amúgy is csúf arcából még csúfabbat csinált egy fintorral, mely a fürdőtől nem
messze díszelgő Herkules-kápolnának szólt. Ezek a római férfiak, ugyebár? Az élet egészen biztosan
gyümölcsöző és beváló ígéretei, az Impérium alapjai, a jövő, a kacagás, a leleményesség, a tisztánlátás
emberei, a latin egyszerűség, déli puritánság, izom és logika, fauni kalandosság és kaszárnyai fegyelem
eszményi egyesítői! – és a többi és a többi – tette hozzá, félhangosan, kukorékoló hangsúllyal, úgyhogy
az éppen mellette elszuszogó kabinos, óriási palacsintaszandálban, végigmérte, mint holmi őrültet.

Erre? Gyáva kis cicerullus rögtön mentegetőzni kezdett: elfelejtette a szekrényszámát, és máskor adjanak
neki szűkebb nadrágot, hiszen ezt egy ötmázsás indiai királyra szabták, a slicce meg olyan bő, hogyan
fedje be vele az ember a befednivalóit?

„Mért is mentegetem magam? – kérdezte utána dühvel a lila ajkú Cicero (itt még huzat is volt az
árnyékban) – miért? Az a sárgagyűrűs, nagyhangú pecér ott a csónaknál, vagy az a fényes, göndör
senatus-populus-que-romanus pojáca, az bizonyára ráförmedt volna erre a harcsapofájú úszómesterre, és
gúnyolta volna, »eeegy-kető, eeegy-kető«, na, ezt mondd, te bagószagú fóka, hallod? – ne engem
mustrálj.” Igen, igen, ezt mondta volna. Róma alapítói is így beszéltek. Egészen biztos. Más stílusban
nem is lehet ilyen Rómákat alapítani. Hát nincs igazam?

Igazság! – mondta magában, és próbált egy vacogástól felbuborékoló csuklást visszafojtani, mert egy
végtelen illatfelhőbe sálozott színésznő jött vele szembe, arany sarkú, emeletes cipőben, agárral és fekete
baldachinlegyezővel. Le se köp engem, gondolta Cicero, és megsimította haját – 49lucskos volt, sós,
vizes, kefekemény és összevissza nőtt, mintha csak valami kegyelemsarjú lett volna a rüh között. A
„férfiaknak” mindig oly szabályosan nőtt a hajuk, még abban is a megfellebbezhetetlen „latin tisztaság”
érvényesült.

Igazság!… „Igazság” az, hogy mikor kisüt a Nap, én fázom tovább, idegesítenek a Nap-templom
himnuszkereplései, kérdés lesz a tenger, és kérdés a halál, nincs kedvem kirándulni, nem megyek
szomjúságtól kifordult gyomorral a kiskocsmák vályúihoz, hogy torkomba engedjem a jégbe hűtött
fröccsöket, amit a „férfiak” olyan gyorsan isznak meg, mintha a pohárban nem is folyadék, hanem valami
henger, színes angolna volna, kardnyelők ezek a férfiak mind? Egyenesen, mint higany a vegyi csőben,
úgy megy hasukba a bor, belük sincs, nemhogy csavaros. De ha én iszom? Rögtön émelygek, köhögök,
nem ízlik, csak szégyenből iszom ki végig, és az első nyilvános illemhelyen már köpöm is ki az egészet:
de persze ismerem a bor nevét, színét, származását, a kocsmáros arcának minden rezdülését, a fény és
árnyék játékait a piszkos sajtpapírokon, ismerem a húslegyek zsurrogását az egymásba érett
szardellapaszták meg ántipaszták fölött – igen, mindent tudok (megfigyelés, ó), csak éppen nem élek, csak
éppen nem ízlik semmi, csak úgy hordom magamban a nyavalygást és az elmaszatolt halált, mint egy
kikötőhordár szamárfüles pappendekliszámát a hátán. Másokban bizonyára nem ilyen „méltóságtalan” az
Igazság iránti érzék. Más nem ilyen bibi-bili-labilis. Lehet, sőt biztos, hogy meg fogom váltani Rómát, de
a szalámit sohasem fogom tudni lehámozni, és a korcs utcai kutyák többet fognak falni belőle, mint én.

50

Gyűlölte azt az Ezópus-szobrot, amely egy tudós nevelőjének kertecskéjét díszítette kis, szökőkutas
pompeji tó közepén. Köldöke fönt volt a nyakánál, mintha egy soha nem gyógyuló seb volna valahol az
angolkóros kulcscsontjai között (de talán lényegében és valóban – ilyen ronda az élet…). Vállai füléig
lökődtek piszkos vitustáncban, a szemérmét takaró fügefalevél nem a rendes helyén volt, hanem az álla
alatt fityegett, mint egy hülye kutyabillog vagy szegényházi parterli („nagyanyu kedvence”); füle elállt,
akár kancsal szelekben a kellevél. Pfuj! De nem vagy reprezentatív, ó Igazság, ó Szellem! Legjobb
esetben ilyen lehetek én is! És – olyan biztos egyébként, hogy ez a kínjában agyszatírrá dörgölt Ezópus
okosabb, mint az a színésznő? tükörselyemből szőtt, nyílhegysarkú cipőjében? Vajon a csónakrángató
klubtagok nem fontosabbak-e, mint ez a karikatúra? Ki itt Róma építője? És: kell-e egyáltalán Rómát
építeni? Nem mindegy-e, hogy áll-e, vagy nulla? Tudom-e majd én is építeni, ha csak azért akarom, hogy
ne azok az izomkirály szépfiúk építsék örökké?

Kis deszkahídon kellett keresztülmennie (ha most leszakadna?), nagyhangú társaság jött vele szembe,
feltűnő úszóruhákban; napolajszag, kölnivíz, „férfias öntudat” illata töltötte be a levegőt, hangjuk tiszta
volt, és erős (Cicero, mikor beszélni kezdett, mindig újból találta ki saját tüdejét és hangszálait, mire azok
teljesen ismeretlen módon szólaltak meg, hiába hangolta őket, mint egy botfülű citerás).

Önkéntelenül félreállt a korláthoz. „…mert nézd (hallotta), ha ő Róma alapjait csak ebben a szűk
értelemben vett jogrendben látja, akkor elvégre államtitkárrá teheti a bithiniai rabszolgáját, és az éppúgy
felüti majd adott eset51ben a kódexeket A-nál vagy F-nél, mint egy címtárban…”

Többet már nem hallott Cicero a társalgásból, mert továbbmentek, legföllebb egy bohóckodóan erős „ne!”
szótagot, ami egy hüvelykmatyi kis bakfisból jött ki, aki egy félbehagyott szardíniáskenyér megmaradt
felét próbálta egy hórihorgas jogász szájába belenyomni. „Ezek a Forum emberei!” – dörmögött magában
kamasz Cicero, és befordult a fürdő borbélyüzletébe.

– Csak úgynevezett baráttal ne találkozzam! Mért nem tudok római politikáról beszélgetni vele? Mert
olyan hülye sablonokat karattyol nekem, hogy én rémülök el szeméremből és szégyenből! De ha egyszer
annyival többet tudok, mint egy ilyen szabályosan lesült „városalapító”, akkor mért nem beszélek?

A fodrászüzletben nagy volt a nyüzsgés. A főnök (vén lókereskedő fejét borotválva) éppen Emilianus
néptribun ma délelőtti beszédét magasztalta.

– Uram! Ahogy ezt az egy szót kimondta, hogy „akkor”, mert csak egy szó volt az egész, egyetlenegy szó.
Mert ugye ez a művészet, ez az intelligencia és a tudás: egyetlenegy árva szóval többet mondani, mint egy
egész könyvtárral – közben egész fantasztikus körívekben lendített át egy habcsomót egyik kezéről a
másikra, és onnan, vendégek, inasok és kóbor macskák feje fölött, bele egy piszkos mosdótálba –, és ha
azt látni tetszett volna, ahogy megállt utána, és körülnézett, az a mosoly, az a biztonság és fölény…

Nem tudta megállni, hogy abba ne hagyja az öreg lókereskedő feje borotválását, és a borbélyműhely
közepére ne menjen, hogy kézzel-lábbal eljátssza vendégeinek a nagy 52Emilianus „akkor”-jelenetét (az
első persze Cicero volt, akit félrelökött – ez meg, hogy önmaga előtt is titkolja, milyen senki ebben a
butikban, hirtelen leakasztott egy nádkeretre feszített százéves újságot, melyből olvasást tettetett).

A borbély afrikai lehetett, kékesbarna, kövér fejjel, nagy, fehér szemei kiálltak, mint a kemény tojások a
borstól megfeketült pástétomgömbökből kint a strandbüfében, ujjai rövidek voltak, mint a téli kocsihajtók
nyírt kesztyűje, de fürgébbek, mint a legyek a pomádésűrű levegőben.

Cicerót első pillanattól fogva ette a sárga irigység: mért erről a sarlatán Emilianusról beszélnek? Mért
nem őróla, Ciceróról?

Ki ez az Emilianus? Valami kiherélt szidóni operaénekes, akit városában kifütyültek, utána háremőr lett
egy kis-ázsiai zsarnok udvarában – mikor aztán a római légiók ezt az ezergyűrűs, potrohos-mitikus
kiskirályt lesöpörték elefántcsont stelázsijáról, akkor egy tájékozatlan és tájékozódni egyáltalában nem is
akaró római tábornok előtt eljátszotta a „római szabadság” sínylődő vértanújának szerepét Likia vagy
Kappadókia udvaraiban. Felcsapott katonának, mestervizsgaképpen a biztos halálba sodort egy
kisebbfajta flottát, fellázított Róma ellen egy rakás éhtífuszos egyiptomi csavargót, majd eladta
pecsétviasz alakba sütött aranyrudakért az egész bandát a leverésére kiküldött konzulnak, aki ezért ott lent
egy vidéki cirkuszban a saját szakállára diadalmenetet tarthatott, és ennek fejében Emilianusszal már mint
konzultársával érkezett vissza Rómába. Emilianus ekkor a fél konzulságot bérbe adta egy barátjának, ő
maga pedig – egyiptomi papság szent álarca 53alatt – Nílus mellől Rómába hurcolt rabnőjével élte sokat
vitatott mézesheteit. Mikor az adósságok hullámai már toronymagasságban csaptak össze feje fölött,
kijárta a dolgot (egyiptomi rafinált kurtizánoknak persze főszerepük volt a dologban) úgy, hogy a
hitelezők máról holnapra mind „az állam ellenségei és összeesküvők” lettek, ő maga pedig: a piac fölfele
ívelő csillaga, úgy tudta elhelyezni beszédében azt az egy szót: „akkor”, hogy a Forum pletyka- és
sárgadinnyeéhes népének elállt a lélegzete.

– Hiába… ezeké a világ! – próbálta nyeldesni e római tényeket Cicero, támla nélküli, kis, háromlábú
székén a fal mellett. – Ha ezek egyszer engem hallanának beszélni!… „Akkor, akkor” – ez is valami?
Ezer és százezer ilyen szavam van, százszor szellemesebben elhelyezve, százszor nagyobb
komédiázókészséggel előadva. Komédia! Csak komédiás vagyok? Nem, nem: a sok irigység és
féltékenység csak élősdi az etikámon, hisz talán egyéb sem vagyok, mint etika. Etika!… De mindez
hiába, ha ronda a hajam, és nem tudok végigenni egy ananászt a szenátus lépcsőjére guggolva egy piaci
legénnyel, akinek csak ez tetszik, és – mehetek a cifra nyavalyába minden etikával párosult színészi
készségemmel!

És mégse fogok menni!…

1945
54
Az apostol

Noha kora reggel volt, Júlia szinte estélyi pompába öltözött, végig fekete, kemény selyembe, mint egy
gyászoló királynő. Édes, hajnali nap sütött be az ablakon, a párkányon vizespohárban vörös szegfű állt.
Júlia kezében valami francia regényt tartott, de szórakozottan olvasott – hol Petőfi kis reggelizőasztalán
igazította meg a cukortartót és a tányérokat, hol meg az ablaküvegben kereste meg tükröződő arcát, ha a
francia regényben éppen valami női szépség leírását olvasta.

Ekkor kopogott be Jókai.

– Mi az? Ilyen korán? – kérdezte rosszat sejtve Júlia, egy pillanatra megint az ablaküvegre vetve
tekintetét. Fáradt kézzel megigazította haját. Jókai elszégyellte magát, ő még hajnali rendetlenségben volt,
nyitott inggel és borotválatlanul, Júlia meg: Stuart Mária a színpadon.

– Sándor még nem olvasta? – kérdezte, és megmutatta a Pesti Hírlap legújabb számát.

– Nem tudom, nem hiszem… Mi az? – azzal a francia könyvet kinyitva és lapjaival lefele az
ablakpárkányra tette, gyöngéden, talán túl gyöngéden odébbtolva a forró párkányon a vörös szegfűt.

– Ez a nyomorult Nagy Károly szitkozódik Sándor ellen… Hol van Sándor? Alszik?…

– Dolgozik – mondta Júlia –, még a reggelijét sem akarta megenni. Mutassa a lapot! Igyék egy feketét,
forró…

55

Júlia szórakozott mozdulattal hellyel kínálta Jókait, ő maga a cikket kezdte olvasni.

– Egy pillanatot se pazaroljon ilyen aljasságra és butaságra! Adja ide! Majd mi Sándorral elintézzük.

Júlia valóban letette a lapot, és egy kis sárgaréz kannából öntött Jókainak.

Elintézik? Hogyan? Sejtette, hogyan, de nem akarta kimondani. Párbaj. Nyilván párbaj, másképp nem is
lehet. Önkéntelenül a párkányra tett francia regényre esett a szeme, abban is éppen párbajoztak… Jókai
belehörpölt a forró feketébe, majd idegesen összehajtotta a Pesti Hírlap-ot, és zsebre dugta.

– Várjon – mondta Júlia Jókainak –, talán ne menjen még be hozzá, hadd írjon. – Ezt ugyan nem mondta
egész őszintén és ingadozás nélkül – szerette volna már látni Petőfit valahol a Városliget ködös fái alatt,
pisztollyal, sápadtan, szemben gyáva ellenfelével, az ünnepélyes, néma segédeket nagy raglánjaikban és
fegyvertartó dobozokkal… még a madarak sem ébredtek fel, kék minden, egy üres kocsi előtt bánatosan
lóbálják a lovak a fejüket, az orvos egész halkan dúdolva fel és alá sétál: mind tudják, hogy az ország első
költője dobja oda életét a becsületért – nem lesz újság, képeslap, divatlap, amely meg ne írná, le nem
rajzolná: ó, csak Térey Mari olvasná már a beszámolót Sándor mozdulatairól! Biztosan első oldalon
lesz… Szólni kellene Emichnek vagy Landerernek, hogy színesbe messék…

Petőfi a szomszéd szobában nem hallotta, hogy Júlia Jókaival beszélget. Az ő ablaka el volt függönyözve,
nem sütött be a reggeli nap – Az apostol-on dolgozott. Folyton Arany János képe lebegett a szeme előtt.

56

– No, mit fog szólni ehhez a tűzhöz a nagyszalontai álmos komondor?… Igen, igen, az egész nemzetnek,
az egész világnak írunk, de azért a legfontosabb mégiscsak az, hogy ez a dörmögő medve-mozgású
jegyző, ez a vén Jankó mit szól hozzá, aztán eheti a fene egész Európát…

Alig várta, hogy elküldhesse neki. Nagyon el akarta képeszteni. Élvezte már előre, ahogy a kisudvaron, a
vörös gyertyás gesztenyefa alatt olvassa János, bamba kecskék és ásítozó kutyák között, ernyedt, szinte
nyálkás idill közepén – és a derék polgár-mackó egyszerre csak okulárét kér, merthogy vajon jól olvasta-
e, amit ez a farkaskölyök Sándor írt a szabadságnak megszokott, szunyókáló nagypapaszerepére tanított
Istenéről az égben, hogy azt mondja: „Kegyetlen az az Isten! Zsarnok vagy, és én átkozlak tégedet – légy
átkozott, zsarnoknál zsarnokabb!” Ha János ezekhez a sorokhoz ér, eldugja majd a kéziratot, nehogy a
felesége meglássa, mert soha többé nem főz ebédet egy ilyen betyár istentagadónak.

– Ez lettem hát? Istentagadó? – kérdezte magától. A nagy római Coriolanusnak hazaárulónak kell lennie?
Az érzékeny erkölcsű, gyöngéd Hamlet csak gyilkos lehet? Krisztusnak a keresztfán fájó vádat kell
kiáltani az Isten ellen, akiért a világra jött? Tragédia! Az egyetlen, ami igazán megérdemli ezt a nevet.

Megborzongatta, hogy az ő útja is ez lesz. Szerelem, Kiskunság, világszabadság, politika, költészet, nép,
haza, mind-mind, amit imádott, talán éppen imádata túlcsapó lángjaiban fog elhamvadni – talán egyik
sem érdemes… Tegnap este fel akarta olvasni Az apostol kész részeit Júliának, de neki másfél órát kellett
a fürdőben töltenie.

– Míg ő piperézi magát, én csak készüljek a vértanúságra?…

57

Ezt a gondolatot rögtön elhessegette magától.

– Nyugtalan vagyok, mert még mindig gennyed bennem ez a ronda követválasztási komédia! Isten! Isten!
Valamit megértenél a dologból, János, ha láttad volna azt a szabadszállási papot, a képviselő úr esperes
papáját, azon az éjszakán! Egész délelőtt ott imádkozott a szomszéd papokkal, egyházfiakkal,
presbiterekkel meg mit tudom én, miféle istenspecerájosokkal a templomban, hogy ó, nagy Isten, csak az
én Karcsi fiam legyen képviselő! A híveknek is ezért kellett otthon könyörögni és zsoltározni! És ezek a
vén szipirtyók meg taknyos számkukacok el is hitték, hogy Illés prófétának meg a Krisztus-
Atyaúristennek nincs más gondja, mint hogy Szabadszállás az ő Karcsiját bevigye a magyar parlamentbe.
Mikor púposra zsolozsmázták magukat (közben honalapító Karcsi frizuráját az anyja forró vasakkal
göndörítette: így illik a haza atyjához), akkor jött a rágalom: ezek a svábbogár külsejű alpapok, félpapok
meg álpapok szerte szuszogtak-sugdolóztak a faluban, és gyaláztak engem! Hazudtak, rágalmaztak,
pletykáztak: az evangéliumi egyszerűség és hazafiúi önfeláldozás nevében! És mikor ez is kevés volt
ellenem, akkor jött a bor, papi bor, megszentelt bor, talán a kánai mennyegzőről lopta egy pápista fráter,
és a derék esperes úr, kucorogva penészillatú dolgozószobájában, fején a kis selyemsapka, osztogatja a
parancsot, hogy melyik hordót kell az utcára hengeríteni a pincéből, hogy a nép ordítsa részegen:
dögöljön meg Petőfi Sándor!… Se pincéjébe, se az utcára nem kockáztatja szentséges perszónáját az
esperes: náthás, nem akar tüdőgyulladást kapni – de mikor meglátta ablakából, hogy a már amúgy is jól
bekocsmázott választók a jobbik hordaját lökték az utcára – méghozzá összetörve a 58fűben a színes
törpeszobrokat –, egyszerre csak kikacsázott a lőcslábú, influenzás próféta, és Karcsi fiacskája ide,
fiacskája oda, visszadirigálta a drága hordót, és a rosszabbat hajtotta a politikus gyülekezetnek… Isten az,
aki ilyen szolgáját tűri?!

Ebben a percben Pálffy tört be ajtóstul Petőfiné szobájába, persze a Pesti Hírlap cikkével: az esperes úr
Karcsi fia szemérmetlenül ócsárolja Sándort. Pálffy nem türtőztette magát, Sándor meghallotta, hogy
káromkodik és deklamál. Letette a tollat, és bement Júlia napsütötte szobájába. Júlia abban a pillanatban
megigazította a vörös szegfűt a pohárban. Sándortól kapta, vigyáz rá. Petőfi nem vette észre a mozdulatot,
erre ruhája kivágását igazította meg a nyaka alatt, amit viszont a nagyvilági Pálffy észrevett. A
káromkodó modort Petőfi kedvéért vette fel, de eltekintve ettől a kis sznobizmusától, derék gyerek volt.

Sándor láztól égő szemekkel futotta át Nagy Károly cikkét. Van-e ennél utálatosabb? Egy esperes
anyámasszony fattya bírálgatja Petőfi Sándort?… No, Arany Jankó, mit szól ehhez a te nagyszalontai
kálomista Istened? Az akar ilyen komédiát? Ez a történelem?…

Sándor nagyon hangosan beszélt, Júlián idegesség vett erőt, és kiment.

Pálffynak nem tetszett a dolog, később mondta is Jókainak, mikor egyedül voltak: ez a Szendrey lány azt
szeretné, hogy Petőfi tüzes próféta és francia szalongróf legyen egy személyben, ami kissé valószínűtlen
ötvözet.

– Ezt írd meg, ezt, Móricom – mondta Sándor –, ezt a szép hármasságot Nagy Károly úr életéből: az Isten
álorcákba bebábozott kistemplomhernyóit, a kávénénikéknek meg hülye cigányoknak pletykázó,
hazudozó egy59házközségi bérenceket. És a bort, a bort… Tartuffe-öt, vasorrú bábát meg egy hordó
ecetes lőrét kell Karcsika címerébe pingálni, felakasztani majd a nemzetgyűlésben a feje fölé, hiszen
éktelen büszke a nemeslevelére!… História kapcája! – durrantotta még utána. – Hol lövöm le ezt a
kutyát?… Hol és mikor?…

Pálffy és Jókai rögtön vállalták a párbajsegédséget, és egyenesen elindultak Nagy Károly lakása felé.
Jókai gyorsan megborotválkozott, nem annyira Nagy Károly, mint a kinyalt Pálffy miatt – jobban
összevágta magát sietségében, mintha párbajozott volna… Petőfi jó darabon elkísérte őket – nagyon
forrón csókolta meg az előszobában Júliát, hogy ne kelljen a szerelemre gondolnia.

Az utcán Petőfiből ömlött a keserűség:

– Ezt nyelje le valaki, hogy engem, aki tizenötödikén szabadon kinyomtattam a Nemzeti dal-t Pesten,
királyok, Metternichek, kamarillák és pandúrezredek között és ellenére: engem, aki Európa asztalához
vagyok hivatalos, engem – mocskos szabadszállási kishivatalnokok akarnak cenzúrázni? Hogy csak akkor
mondhatom el programbeszédemet, ha előbb leírom? Szépen, olvashatóan, mint egy elemi iskolai
dolgozatot? És akkor ezek a cvikkeres, fokhagymaszagú tanácsurak összeülnek, megvitatják, szuszogva,
tubákolva és Werbőczit idézve, zöld asztalnál, petróleumlámpánál, minden pillanatban egy hajdút
szalajtva a gróf úrhoz, hogy ezt elfogadja-e, vagy egy főkortest az esperes úrhoz, hogy hát mit szól hozzá!
… Ezt velem, március után három hónapra?… Vagy vége lesz ennek a talpnyaló bürokráciának, vagy
nekem lesz végem, és vége a hazának, az egész világnak! Krisztus menjen a betűrágó, tallérszopogató
Kaifáshoz engedélyt kérni, hogy megvált60hassa a világot? Szent Pál alkudjon meg három ezüstpénzben
és két hazugságban egy görög csendőr őrmesterrel, hogy beszélhessen öt percig egy Athén végibe rúgott
istállóban?…

Pálffy a közeli vendéglőbe lépett be, hogy fölhajtson egy fröccsöt, Jókai és Petőfi ezalatt kint vártak.
Ebben a helyzetben önkéntelenül halkabb, borongósabb lett Sándor. Míg két emberhez beszélt, az az
egész világ volt – egyhez, az már csak belső barát, oda nem kell a pusztába kiáltó szava.

– Mondd – kérdezte Jókaitól –, ez, ez vár miránk? Minden prófétára és apostolra, mindörökké?
Tehetségem, hitem, kardom – mind hiába? A történelem bohózat, céltalan? És Metternich győz? És
schönbrunni kávéscsészéje mellől meséli egy rejtekajtón belopott barátnőjének, hogy: „armer Petőfi, ein
typisch ungarischer Narr… – ein wenig Zucker noch, Toinette”… Pfuj! És ezt Isten akarja? Móric, aki ezt
a kettőt átélte – márciust, ahol én voltam Magyarország, és ezt a júniust, ahol lichthófablakokból
kibandzsító segédjegyzők meg a szentegyháztól leborravalózott pandúrok közt beszélhettem, mint
kegyelemből deszkára engedett rossz színész vagy vizsgázó diák… ezt a poklot! Elkábulok arra a
gondolatra, hogy Petőfi Sándor lent beszél, és fent a balkonon sváb lakájok mérik a szónoklat hosszát
óriási zsebórákkal. Krisztus beleférhet egy apróhirdetésbe? Megírtam az új Krisztust, a tizenkilencedik
század Krisztusát, a magyarok és Európa Krisztusát: Az apostol. Olvasd el! Vagy ha akarod, majd én
felolvasom neked…

Pálffy kirohant a vendéglőből, valamit mondott Jókainak, az pénzt kotort elő zsebéből, azzal Pálffy
visszaszaladt 61a pulthoz, és mivel szégyellte az egész pénzkérési jelenetet, franciául köszönt el a
csapostól: „Au revoir!”

Jókai és Pálffy később elváltak Petőfitől: közel voltak már Nagy Károly lakásához.

Saját maga nyitott ajtót. Óriás kockás, gigerlis nadrág volt rajta. Mikor a két férfit meglátta, szemmel
láthatóan megijedt. Jókai felmutatta a Pesti Hírlap-ban megjelent cikket Petőfi ellen. Nagy Károly első
pillanatban olyan mozdulatot tett, mint aki rögtön kidobja őket, de nem a nagylegények bátorságával,
hanem inkább az elkényeztetett kölykök dacosságával és hisztériájával. Utálta, az indulatos gyávák
szokása szerint, hogy nagyhangú cikkének következménye is van.

De aztán betessékelte a vendégeket a szobába, ő maga jó ideig eltűnt a másik ajtón, melyen át elég
izgatott társalgás hangjai szűrődtek át: hallatszott Nagy Károly fojtott beszéde is.

– Ez képes és bőg odaát az anyja ölében? – bökte oda Pálffy a türelmetlenkedni kezdő Jókainak.

Egy idő múlva Nagy Károly mégis visszajött. Nevetségesen erős kölnivíz- és pomádészaga volt.
Miközben beszélt, konyakillatot lehelt. Mindez, mikor ajtót nyitott Jókaiéknak, nem érzett rajta. A
szomszéd szobában löttyökkel akart valaki egy szemfordulás alatt hőst meg világfit csinálni belőle?

A párbajra hívást nem fogadta el, olyan zagyva kifogással, hogy akit ő becstelennek nevezett, az
becstelen, becstelen emberrel meg nem lehet párbajozni.

– Uram, most tette a logika fejére a koronát – mondta neki Jókai, miközben Pálffy egy képet nézegetett,
melyen 62Nagy Károly babérkoszorúját leemeli pomádés fejéről, és egy Rozál nevű, elég kebles hölgy
ölébe helyezi.

– Rafinált szimbolika – jegyezte meg Pálffy, hogy Jókait egy kissé felrázza. Ugyanis ha valaki nagyon
logikátlan volt, akkor Móricból kitört a fiskális, és olyan jogi elemzésekbe kezdett, hogy mintadarabok
lehettek volna a Kúrián vagy az egyetemen.

Nagy Károly gorombáskodott, de belül reszketett saját szavaitól. Türelmetlenül tessékelte ki a két
segédet, látszott, hogy már nem bírja tovább a szerepet.

– No ehhez aztán mit szól Sándor apostol, ha majd megtudja, hogy ez a poltron nem mer párbajozni? –
kérdezte Pálffy az ételszagú lépcsőházban. – Meg se merem mondani: minket ver agyon.

Nagy Károly a függöny mögül kancsított az utcára, leste, hogy Pálffyék merre mennek, ő is rohant volna
el hazulról, de nem akart a két segédbe beleszaladni… A szakácsnő utánaszólt, hogy mikor jön haza
ebédre, mire Károly valami olyat kiáltott vissza, hogy talán soha, meg hogy akinek vállán Atlaszként egy
ország terhe nyugszik, mit annak kacsamáj meg madársaláta?!

Mindent bezárt és eldugott, hátha Petőfi betyár társai feltörik a lakását!

Egy negyedóra múlva a rendőrségen volt, Perczel rendőrfőnök előszobájában. Alig tudott uralkodni
magán, a bélyegeket nyalogató álomkóros szolga meg is kérdezte, hogy anyagyilkosságról vagy
nőrablásról van-e szó. Mire ő majdnem sírva fakadt, s azt mondta, hogy rosszabb, rosszabb, sokkal
rosszabb! Országra szóló összeesküvés.
Mikor ezt meghallotta egy arra csoszogó vén iktató, bement Perczelhez, aki soron kívül fogadta Nagy
Károly 63képviselőt. Nagy Károly úgy esett a mérhetetlenül nagy hivatali bőrfotelba, mint agyonlőtt
kacsa a mocsárba. Előadta, hogy életére törnek, Petőfi országos konspirációt szervezett, nyilván nemcsak
ő, hanem az egész nemzetgyűlés ellen, fel kell keresni minden egyes nemzetgyűlési követet, és értesíteni
a dologról! Ő kéri Perczelt, hogy adjon neki itt, a rendőrségen, egy védett szobát, mert lehet, hogy az
utcasarkon most töltik azt a pisztolyt, mellyel őt és bizonyára egy időben nagytiszteletű esperes apját is
agyon akarják lőni. Az egyház, a nemzet, a szerelem hármas gyalázata ez, hívják ide menyasszonyát, de
azt is kísérettel, detektívek és lefüggönyözött kocsi nélkül szó sem lehet róla.

Perczel apró, kedélyes, kopasz emberke volt, és Nagy Károly előadása alatt kéjesen hintáztatta magát
óriási íróasztala mögött. Olyanok voltak együtt, mint egy újévi kismalac, meg egy elázott madárijesztő. A
végén megjegyezte a főnök, hogy aggályai teljesen alaptalanok – saját „rendőrfőnöki felelősségére”
menjen haza.

– A rendőrség… az összeesküvők oldalán… – suttogta Nagy, mint akiben egy világ omlott össze. Nem
tudta, hogy a főutakon vagy a mellékutakon menjen Rozálhoz (aki a babérokat tartja az ölében, mintha
spenótot pucolna), hol les rá kevesebb veszély?… Végre a főutak mellett döntött.

Rozál és anyja éppen az eljegyzést akarták aznap megbeszélni Károllyal, mikor az minden bevezetés
nélkül örök válás-ról kezdett szavalni. Le sem ült, be se ment, mindjárt az előszobában kezdte. Ő már
nem a magánéleté, hanem a közé, a Történelem rátette kezét, eljegyezte a halállal, ő már nem lovon vagy
fiákeren, hanem koporsón megy a 64Parlamentbe… Hogy megéri-e az estet, nem tudja, mindenesetre
szeretne rögtön elutazni tiszteletes atyjához, bár lehet, hogy épp ott lesnek rá legtöbben Petőfi haramiái
közül… Mikor ideért, zokogni kezdett és felkiáltott: „Apám, mit vétettünk mi azzal, hogy mindig csak a
jót akartuk?!”

Rozál csillapította, szégyellte, hogy barátnői a szalonban hallják az egész komédiát.

Petőfi egy kis kávéházban várta meg Pálffyt és Jókait. Mikor megtudta, hogy Nagy Károly nem hajlandó
párbajozni, csak kacagni tudott az utálattól. Aztán kérte őket: hagyják magára, csak szóljanak Júliának,
hogy itt várja.

A kis kávéház szemben volt azzal az épülettel, ahol a nemzetgyűlés ideiglenesen gyűlésezni fog.
Önkínzásból választotta ezt a helyet? Elővette papírjait, de úgy érezte, indulatai annyira viharosak, hogy
még az ő stílusa sem bírja.

Türelmetlenül várta Júliát, hogy neki beszélhessen. A pincér nemsokára jelentette, hogy egy másik
szobában várják. Júlia volt.

– Ha római hős, népvezér, mártír költő felesége akarsz lenni, hagyj el, Júlia!

(Milyen ünnepélyes – gondolta Júlia, és félt.)

– …Mert Petőfi Sándor az lesz, ami most, ebben a pillanatban. A nemzet döntött: neki rongyok kellenek,
nem hősök. Három hónappal ezelőtt azt hittem, hogy Isten angyalaival megyek fel Jákob létráján
nemzetemmel az égig. Kiderült, hogy március 15-én csak alkalmi pojácának szerződtetett hazám,
egyetlen kurta jelenetre, afféle kikiáltónak a történelem elé. A nagy drámát, a főszerepet – a Nagy Károly
urak játsszák el! Én? majd csak itt acsarkodhatom 65a kávéház sötét zugában, és nézhetem, hogy
vonulnak be díszmagyarban, mint új honfoglalók, az országgyűlés palotájába – esperesek pityergő
kölykei… Lehet ez?… Tűrte ezt az én földem, a gólyák és a nádak, a lóherék és a fecskék, az anyám lába
nyoma a földön és az apám kurjantása az udvaron és az Atyaúristen? Ez mind Nagy Károlyokat akar?…
Ezek öt perc múlva Bécsbe fognak szaladni, és bocsánatért zokogni Metternich előtt, aki majd kihirdeti az
országnak a penitenciát!… Itt valami sátáni fordulat történt. Júlia, egészen egyedül maradtam. De ennek
így kell lennie. Amit most mondok, vedd úgy, mint egy végrendeletet, vagy mint üzenetet annak, akit
méhedben hordozol. Ha jobban szereted szülőfölded utolsó hervadt fűszálát, mint az ég minden
üdvösségét: szülőfölded megtagad téged, kiüldöz, elfelejt vagy a szemedbe vigyorog. Ha jó akarsz lenni,
mint Krisztus, akkor az Istennek hitvány hivatalnokai: egyházak, papok csöngővel és balzsammal, lopott
borral és tömjénnel fognak elégetni mint eretneket vagy eszelős boszorkányt. Útjukban lennél különben.
Ha életedet áldozod a magyar szabadságért, akkor leszólnak, mint részeg fűzfapoétát, összeférhetetlen
demagógot, királygyilkost. Mert mit nekik a szabadság, ha Metternichnek dobott néhány magyar fiú
életéért bárók lehetnek Bécsben! Vagy mit nekik a sajtó szabadsága, akik vagy analfabéták, vagy csak
rendeleteket olvastak. Nyomorult az én sorsom, Júlia, Pál apostol sorsa ez: gyaláznak minket, és
éheztetnek, üldöztetést szenvedünk, a világnak salakja és söpredéke lettünk!

Júlia elmerengett.

(Párbaj nem lesz, elmaradt. De nem több-e ez az indulat?)

66

– Írd meg – suttogta Sándornak –, írd meg!

(És most nem a francia regények párbaj-illusztrációit látta képzeletében, hanem Az apostol nyomdameleg
első kiadását.)

Elhangzott a Magyar Rádióban 1946. április 26-án

67
Csendélet cigarettával

Gigi nagyon korán akart elmenni, úgyhogy Sándor számíthatott rá, hogy egyedül marad a műteremben.

Erős, nyers áprilisi nap sütött a környező romházak felett – tárva volt a párizsias erkélyre nyíló ajtó, már
amennyire ki tudta nyitni, hiszen azon vezette még nemrég a kályhacsövet, és egyik odarozsdásodott
darabja még mindig kilógott belőle. Ha az óriási heverőn feküdt, a szoba másik végében, az a kerek nyílás
olyan volt az éjszakában, mint a telihold. Nem is volt barátnője, aki abban a pillanatban, hogy az idegen
takarót magára rántotta, ne mondta volna: „Jaj de fura, olyan, mint a hold.” És Sándor, aki amellett, hogy
festő, még udvarias is volt mindig, olyan élénk, meglepetést színlelő örömmel üdvözölte ezt a hasonlatot,
mintha először hallotta volna életében. A leszerelt cső kint hevert a balkonon („on a balcony”) – ezt meg
művelt költő barátai mondták következetesen, valami Browning- vagy milyen vers címét idézve, ha
kiléptek a cingár rácsozatú, szédítő kis erkélyre, mely úgy lebegett a Krisztinaváros cseppkőbarlangra
emlékeztető romjai felett, mint egy kis drótból font kosár, melybe a vendéglősök muskátlikat szoktak
tenni – szóval a kályhacső, mely oly sokszor fújta befelé a széngázos füstöt télen, ott hevert a balkonon,
az április bárdolatlan, nyers napján, várva Andersenét, aki majd népmeséből, Freudból, szecessziós
spleen68ből megírja a trónjavesztett kályhacső magánbeszédét. Sándor egyelőre csak annyit tudott róla,
hogy egész éjjel ide-oda gurigázta meg zörgette a szél, de sem neki, sem Giginek nem volt ereje felkelni
és valahogy rögzíteni a dolgot – mikor végre a szél elunta magát, akkor meg az eső kezdett cseperegni, és
az pötyögött rajta, mint sörét az üvegen, avagy – ami már alig nevezhető hasonlatosnak ebben a
műteremben – a mennyezeten átszivárgó víz, az alája állított palacsintasütőkön, lavórokon meg nyitott
esernyőn.

Erről aztán Mednyánszky jutott eszébe – a heverő fölötti kis könyvespolcokon ott feküdt a szürke fedelű
album, melyben épp előző este olvasta Mednyánszky naplójából vagy leveléből, hogy Párizsban beömlött
a zápor a műterembe, anélkül hogy ostrom is kellett volna hozzá. Giginek ugyan nem sok kedve volt
Sándor Mednyánszky-elemzésére, de azért lapulva mégis meghallgatta, mert remélte, hogy Sándor
elfelejti az ide-oda hengergő kályhacsövet a balkonon, azaz nem fogja megkérni (ezer önócsárlás között,
ahogy már szokta, ha pasa módjára kiszolgáltatta magát), hogy Gigi bújjon ki a meleg paplan alól, és
Sándor fürdőkabátjában tegyen egy téglát a cső mellé, hogy ne hemperegjen.

Ez szombat éjjel volt, és akkor már rájött Gigire az „anyaság”. Volt egy fia Sándortól, és ezt Rómaifürdőn
neveltette pár más szegény gyerekkel együtt, egy református papnál. Vasárnaponként lehetett
meglátogatni, Sándor nem ment ki soha, hosszú ideig Gigi sem: de pár hete megszállotta az anyaság, és
mint a delejezett nő a cirkuszban, egy vurstli-Svengali hatására, avagy tán bizonyos állatok a Brehm
Alfréd nagy „kiábrándulás regényében”, ahol óraműpontossággal rájuk jön a szerelmeskedés vágya: így
volt 69Gigi az anyasággal – hétközben a fia eszébe sem jutott; ha egy fillér pénze volt, azon vagy virágot
vett Sándornak, vagy cigarettát magának az alagút végén üldögélő zugtrafikostól – napokon át kuporgott
Sándor megmentett óriási karosszékében, szunyókálva vagy szerelmi ábrándjait írva Sándor egy-egy
rajzának hátára, amiből mindig nagy veszekedés támadt, mert Sándor ugyan sok minden volt, de sznob és
öntelt aztán soha, viszont ezt a gyermekes, állatias nemtörődömséget, ahogy Gigi Sándor egy-egy
rajzának fehéren maradt szélére oda tudta írni pufók, naiv gyöngyvirág betűivel, hogy szeretlek, pu-gi,
1946. április 5. (a „pu” az puszit, a „gi” Gigit jelentette – a magyar nyelvvel egyébként úgy bánt, mint a
csecsemő egy precíziós műszer hajszálrugóival) – szóval Sándor mégis „tiszteletlennek” tartotta Gigi
frivolitását ebből a szempontból („tisztelet, tisztelet – mentegette magát Sándor –, persze hogy hülye szó,
és félre fogod érteni, a világért sem kívánok sem magam, se a »művészet« számára tiszteletet, de azért ez
az állati közöny, mint egy sáros lábú macska egy félig előhívott röntgenlemezen” stb., stb.).

Pedig Gigi nemcsak ezt csinálta – néha vígan bele is rajzolt, sőt -karcolt Sándor képeibe; ugyanakkor a
legszentebb hittel – igazán nem tettetésből – előadta, hogy Sándor minden ceruzavonása, ha csak odaejti a
papírra, és az véletlenül nyomot hagy, már tabu és ereklye a számára. Szóval effélékkel töltötte el a hetet.

Dolgozni nem szeretett – ha Sándor anyja vagy más nő, gyakran az éhenkórász modellek, megjegyzést
tettek arra, hogy a műterem piszkosabb, mint azt a bohémség megkívánná: hirtelen mérges lett, mint a
pulyka, sírt, rikácsolt, szenvedett és magyarázkodott, aminek nagyjában olyasmi 70volt a kihámozható
magja, hogy ő szenved, ő beteg, a munka csak képmutatás, minden nő, aki takarít vagy főz, csak aljas
színésznő és álmártír, mind csak azért csinálja, hogy őt kínozzák – őneki viszont senki sem ad pénzt
orvosra, ő bezzeg tudja, hogy ki a Krisztus, és ki a sátán – mire aztán mindenkinek bocsánatot kell kérni
tőle, és a szegényebb kültelki modellek tenyérből etették a nyafogó princeszt.

De szombat este egyszerre anya lett. A leglehetetlenebb rongyokat szedte össze a műteremben – olyan
szomszédoktól, akikhez csak az uruk zsebéből kilopható Virginiákért szokott átcsengetni, most elhasznált
fuszeklikat kért, ködbe vesző szemekkel és Tusznelda-orrhangon elégiázva arról, hogy a gyermeke
rongyokban jár, hogy nem törődik vele senki, éhezik, szomjazik, fázik. Naivabb nők még megkérdezték
ilyenkor, hogy Gigi nem segíthetne-e a dolgon, például mehetne állásba és más effélét: Gigi számára
persze mind fantasztikus, sőt szürrealista dolgok – erre Gigi részben megint előadta, méregtől és
gyűlölettől zokogva, a dolgozó nők képmutatásáról és kizárólag az ilyen gyöngyháztestű halcionok elleni
viselkedéséről szóló elméletét – másrészt meg: hogy ő minden reggel végigolvassa az apróhirdetéseket –
és kijegyzi az állásokat, de mikor veszi a táskáját, hogy menjen – Sándor így nem engedi, vagy úgy
tartóztatja, és ő különben is beteg.

Közben itt még tán valami igazság is volt: elvégre Sándor valóban egyformán utálta a naplopást meg a
munkát – tulajdonképpen csak azt gyűlölte Gigiben, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül lopja a napot, és
végzi azzal az apróhirdetés-kutatást, hogy álarcot vág ki magának az újságpapirosból, és abban nézi
magát órákon át a tükörben – 71míg közben az állandóan velük lakó, öregedő modell, aki háztartásukat
vezette, már hajnalban pucolja Gigi cipőjét vagy sorba áll fagyott lábaival, melyen már nem segített az
Otba-röntgen, ahova Sándor beprotezsálta – csak azért, hogy Giginek legyen cigarettája. A
dohányjegyeket úgy lopta idegen nők sziszegő, cipzáras táskáiból vagy Sándor barátainak zsebéből,
mintha csak egypár vadszőlőlevelet tépett volna le a befuttatott falról, hogy az asztalt díszítse vele. De
mikor Sándor ezt utálta, akkor bizonyára nem az erkölcs indulatoskodott benne, hanem az irigység. Miért
nem tud ő is ilyen természetesen frivol lenni?

Sándor „léhasága” ugyanis lényegében kétségbeesés volt, sőt majdnem pedantéria: és így a Gigi világa
számára tehát elérhetetlen – Gigi csak úgy úszott, mint egy alaktalan és foszló felhő, hol itt volt, hol ott,
nem tartozott senkihez és semmihez. Magántulajdon, részvét, cél, munka, sőt még a szórakozás is
ismeretlen volt előtte – lehetetlenül evett és öltözködött, hol napokig semmit, hol meg egy mustár-sáros
krumplitornyot – hazudott és lirizált, igen volt és nem, valami meztelen, áttetsző és megfoghatatlan volt
benne – tündéri illanása és állati közönye mellett teli ordenáré slágerromantikával; szeméből áradó,
bosszantó nihilizmusával millió, nagyon is e világi ravaszság fért meg, de ravaszsága mellett megint
egészen gyerekes ügyetlenségek: nagyjában olyan bűnök, amik Sándorban mint gyerekségbe rekedt
művészek díszpéldányában szintén tenyésztek, de az elemzés és a lelkiismeret, a kifejezésvágy és a
neuraszténia (ez utóbbit is sikerült átmenteni az ostrom viharain a nagy, barna karosszéken kívül) ezeket
elnehezítették, komikusan (ahogy mondta) „problémapofát” és „problémagrimaszt” kaptak. Míg Gigi? –
megmaradt a moral insanity szita72kötőjének (ezt így angolul nem a British political mission cocktail-
délutánján tanulta; régen se tudta másképp mondani).

Persze a bosszantó az volt, hogy ha valaki a Wilde-féle „titok nélküli szfinx”-ek közé tartozott, akkor
Gigi bizonyára az volt. Viszont a titok nélküli szfinszek, úgy látszik, mégis sokkal titokzatosabbak, mint
azok a társaik, akiknek van titkuk. Valószínűleg azért – gondolta örömmel Sándor, remélve, hogy talán
mégsem olyan buta, mint ahogy író barátai szokták terjeszteni a festőkről – talán azért, mert a titok egy, a
rejtvény megoldása egy, ha kitalálom, kész – de a semmi, az űr, az akármi, a lehetőségek amőbaszerű
tétovázása: hátha abban van valami. A logikátlan ember fecsegése bizonyos szempontból vonzóbb, mint a
logikusé.

Szóval ez a hölgy lett szombat este anya. Bármit, csinált, csak sértődötten tudta csinálni. Ha beteg volt:
agresszívan, dacosan, durcásan és duzzogva volt beteg. Semmi sem dühítette jobban, mint ha Sándor jött
a nagyágyú hasonlatával, amire ő komikusan büszke volt: Gigi olyan, mint a német lélek – végtelen sok
önkeveslő érzés, önkétely és önbizalmatlanság: és ebből aztán valami elvakult támadó- és pusztítókedv.
Gigi ugyanis Sándor művészvilágában meglehetősen helyen kívül volt, és ez marta talán; s mivel sem
tanulni, finomodni nem akart, mert mérhetetlenül nem érdekelte a dolog – sem (erkölcse nem lévén)
bánatot efölött nem tudott érezni: csak a gyűlölet, önkínzás, persze mindig mást is kínzó önkínzás, maradt
meg levezetőnek. Ezek ugyan kissé lélektani jellegű megjegyzések voltak Sándor részéről, és voltak
barátai, akik azt mondták, hogy az ilyesmi már a múlté.

Tény, hogy Gigi mindent csak ellenségesen tudott csi73nálni, tehát az anyaságot is. Állandó,
szenvedélyes igénye, hogy megsértődhessék, ellentétben látszott lenni lebegő határozatlanságával – de hát
mind a kettő megvolt benne, amit a lélekbúvárok, legalábbis Sándor félig így emlékezett, az
„összetettséggel” magyaráztak.

Talán az is idetartozik – bár Sándor igazán csak műkedvelő volt a lélektanban –, hogy az „anyaság”
(vagyis rómaifürdői Hév-kirándulás) hajnalán a legnagyobb gonddal gyűjtötte retiküljébe a műteremben
szanaszét heverő cigarettacsikkeket: egy részüket kis stanicliba csomagolta (megszagolgatva őket,
gondosan, de gyorsan, mint a fogorvos a foglyuk mélyéből visszahúzott tűjét) – egy másik csomót meg
rögtön kifejtett, az apró papírhulladékokat, akárcsak a szélvert gesztenyeszirmokat a földre dobálva, aztán
egy muzeális Modiánó-dobozba kotorva, és harisnyakötővel átgumizva. Persze ezt is a legnagyobb
„truccal” (az öregedő modellnak voltak ilyen, nem tudni, bécsi vagy józsefvárosi szavai) – mintha a
szegénységet, a sárga dohányjegyeket, az inflációt és a fekete cigarettapapírokat mind csak személyesen
őellene találta volna ki a történelem, hogy őt bosszantsa.

Ma különlegesen ellenséges volt. Ennek, véletlenül, volt nyilvánvaló oka is: Sándor a házmesterrel
hazahozatta a nagy Klára-képet, melyen nem itt a műteremben, hanem Klára lakásán dolgozott. És Gigi
gyűlölte Klárát. A kép nagyon jól sikerült, hatalmas nagy vászon volt – Gigi nem tudta, szidja vagy
dicsérje, vajon mivel kínozza jobban Sándort, és mivel izgatja jobban a mámorító méregbe saját magát.

A kép legalján hevert Klára nagy vörös párnákon, fekete szoknyában, lila blúzban, narancssárga meg
kankalin-74kancsal, bolondos hajával – vékony, csontos, morfintól szálkákra, rostokra és ráncokra
szálazott test, mint a tölgyfalevél, ha a gyerekek kefével kiszedik a húsát, és csak az erek rácsozata
marad: mégis, ahogy oldalt heverve, térdeit kissé a melle felé húzta, csípője és combja pompásan és
puhán duzzadó körtéket adott, a domborulat tetején még fehéren meg is csillant a feszülő szoknya, mint a
hasas vizesüvegek fala a csendéletképeken.

A vörös heverő lábánál keskeny, szinte mennyezetig érő tükör állt, ebben megrövidülésben látszottak a
hattyúvonalas és tüskés test nagyvilágian merész és költőien hanyag foltjai.

Az egész képet betöltötte az akarva torz perspektívában látható ablak, sok-sok apró keresztlécével és az
Országház alkonyi vázlatával. Mint valami robusztus C-dúr, rafinált hangnemszövődések között, állt egy
kis asztalon az óriási vázalámpa, egyszerű porcelángömb, hatalmas, sima pergamenernyővel: olyan kéj
volt ráfesteni a lyukakat, melyekbe cipőfűzőnyi fonál volt rézsútról rézsútra varrva.

Ez nem az eredeti lámpa volt, melyet Sándor Klárának ajándékozott – az hófehér volt, és összetört –,
mikor együtt meglátták egy Apponyi téri kirakatban, nem tudtak másra gondolni, meg is vették, és egy
egészen alacsony, gömbölyű asztalra állították, melyen Klára vacsorát terített citromos vermutból és jól
jegelt ginből kevert itallal, első ölelkezésük évfordulójára. Akkor azt játszották, hogy Velencében vannak
– mert ez még valahol a háború mélyén, 42 táján lehetett, amikor a legmohóbb szomjúsággal játszottak
kitalált színdarabokat, ketten, maguknak – talán menekülésből is az újságfeliratok és rádióbeszédek már
csak „Untermenschek” számára (ahogy az öregedő modell mondta) el75viselhető hazugságaitól. Hol az
Ezeregyéjszakát meg mitológiát komédiázták végig, a perzsa költészet pompájával és a halálfélelemtől
ihletett testiesség minden csavartságával – hol meg nagyvilági drámákat, gyakran egyetemi meg főiskolás
éveik emlékeit hajszolva, mikor még Svájcban olvashatták C. F. Meyer Hutten-verseit és Londonban
vásárolhatták az utolérhetetlen nyomdatechnikával készük Turner-reprodukciót.

És azon a velencei estén (a nehéz, óriási kék függöny mögött dőzsöltek a lámpafényben, mert hiszen kint
ijesztett az elsötétítés) Sándor belebotlott a hófehér testű, hófehér hártyás lámpa vezetékébe (milyen
hóvirágszerű volt még a kallantyúja is!), mire az összetört. Mintha az ördög nem tűrte volna, hogy
Velencéről álmodjanak. Félelmetes volt az egész, gonosz, megalázó, valami a halál, az elkárhozás, a
burleszk és a kísértetjárás között.

Gigi mindezeket a tárgyakat jól ismerte, azért gyűlölte különösen a képet. Hiszen az asztalon még az
egészen lapos, nagy cigarettásdoboz is ott hevert, melyből Klára Sándort szokta kínálni, ha nála van.

Gigi egyébként rettenetesen szenvedett a cigarettahiánytól. S Sándort ez borzasztóan idegesítette, sőt

dühítette, amit azonban rendkívül szégyellt magában. Elvégre őt meg a pálinka drágasága bosszantotta.
Szóval megint a saját maga bűnét utálta egy másik emberben? Azt bizonyára még a koporsójában is
restellni fogja, hogy Gigi hisztériás cigaretta telhetetlenségével kapcsolatban olyan pedáns, kamaszos
nagyképűségeket is mondott, hogy a „szenvedély csak akkor elfogadható, ha az ember Baudelaire vagy
Ady, de mikor semmi más nem tölt ki egy életet, mint csakis a cigaretta, abban van valami borzalmas”.

76

Közben van itt azért holmi igazság: persze hogy nem „erkölcstelensége” miatt oly döbbenetes egy ilyen
szenvedély (bár a félig spísz, félig aszkéta Sándorban ilyen gyerekkorból belé ragadt szempontok is
dolgozhattak), hanem mert az ember az egész élet ürességét látja benne: nem kell itt se Isten, se politika,
se művészet, se anyám, se becsület, se semmi, de semmi – mindezek elpárolgott tócsánál is
jelentéktelenebbek. Az emberi szervezet mérhetetlenül finom és bonyolult élettani szerkezete mindössze
arra való, hogy ajkaival a Virginia gömbölyűségét, orrlyukaiban egy kis füstbuborékot, jobb mutató- és
középső ujja között egy papírdarabka tapintását érezze: nulla hát a Churchill vagy a Pápa, a regényolvasás
vagy egy rákvacsora – nem, se szerető, se Mozart, semmi, csak ez a pár alig benyomás az egész világról.
Nem kísérteties ez? Ezért van az egész ember?

És ezt ilyen meztelenül nem szerette látni Sándor, márpedig Gigiben reggeltől estig, lidérces és mefisztói
iróniával csak ezt tapasztalhatta. Volt ebben tán valami mélyen természetes is, hogy egy apró füstfelhő
volt élete minden mást elvakító értelme, bizonyára a koporsóig: hiszen teste is átlátszó levegő volt, fehér
pára, cigarettapapír vagy áprilisi levél, melyet üvegként jár át a délutáni lapos napsugár. Ha jól
emlékezett, hasonlított ahhoz a régi francia képhez, melyen két félakt látható, és ahol az egyik hölgy a
hüvelyk- és mutatóujjával megcsípi a másik hölgy bimbóját.

Gigi, mint minden anyák között a leganyább anya, szidta Klárát: valami középkori, örök emberi vagy
falusi babonázás volt abban, ahogy ott állt tarka úszónadrágjában és törülközőből rögtönzött
mellkendővel az óriás Klára-kép előtt (Gigi télen-nyáron ezt az úszódresszt viselte fehérnemű 77helyett):
„Persze, neki könnyű heverni a rekamién, ó, a démonnak! a tudósnak! a szépségnek és költészetnek!, mert
a pénzén, a rohadt dollárjaival meg a Teleki téren összefeketézett aranyával kifizet valami vidéki tramplit,
rádobja kölykét a vonat tetejére, aztán kész. És ahogy ezen a képen cigarettázik! Neki jár cigaretta,
hogyne, a művésznőnek az ópiumálmaihoz! Szégyelld magad ezért a képért! Giccs! Közönséges! A
szerelem elhülyített! Ha kiállítod, véged van, kiröhögnek. Beugrottál egy affektáló hisztérikának! Vörös
haj, csontváz test, ujjnyira rúzsolt száj, lila rongyok, fellengző cigarettázás kokainnal: gratulálok ehhez az
egész egyéni ízléshez.”

Sándor ilyenkor élvezte Gigit: egészségesen, állatian és gátlástalanul nő volt. Noha az ilyesmit ő maga is
gyakran cselédtempónak bélyegezte, tudta, hogy ez nem igaz: Stuart Mária és ezer spanyol hercegnő
ugyanígy beszélt, sőt bizonyára még cifrábban.

Dühkitörései is olyanok voltak, mint minden az életben: nem mentek ugyanarra a mintára. Néha elrohant
hazulról, és hetekig csavargott a városban – máskor játékosan elnevette magát, nyafkált, és bánkódott
klasszikusan kiegyensúlyozott humorral – volt, mikor napokig naplójába írta haragját, vagy agyonette
magát (ő, az átlátszó veréb), utána meg a legőszintébben kérte Sándort, hogyha kedve van Kláránál
tovább dolgozni a képen, csak menjen, ő azalatt kivasalja az ingeit, melyek ott lógtak a zongora fölött,
úgyhogy eltakarták az óriási oldalakra nyomtatott, régi Bartók-kottákat.

Ma éjjel is azzal fenyegetőzött, hogy még a békeidőből megmaradt Triznya-cipője tűhegyes francia
orrával belerúg a képbe – hol megígérte, hogy holnap reggel, mielőtt 78Rómaifürdőbe megy víkendi
mater dolorosának, elviszi Sándort ahhoz a képkeretezőhöz, aki isteni, fénytelen ezüstrámát fog csinálni,
olcsón, a Klára-képhez. Abban is megállapodtak, hogyha már együtt indulnak el, benéznek a kis tizenhét
éves Lexihez, Sándor tanítványához, akit Sándor úgyszólván kidobott tegnap este.

Nincs lehetetlenebb, mint az ilyen tanítói–tanítványi viszony. Lexi se gyerek, se fiatalember – már nem
tanítvány, de még nem is barát –, hideg udvariasság, majd esetlen túlbizalmasság van köztük – oktató,
„öreg bölcs” pózok – a „mester” zsarnoki, kiszolgálást követelő durvasága, majd megalázó érzelgés-
koldulás – néha még a görög fiúszerelem teljesen hideg és buta mímelése is: mindez zavarta Sándort, s
így a veszekedés bármely percben kitörhetett. Azonkívül még nagyon szerette, ha Lexi testileg, lelkileg
flörtöl Gigivel – viszont ezért el kellett tűrnie olyan ízléstelenségeket, amik ellenkeztek Escorial-korabeli
modorával. Giginek persze tökéletesen igaza volt, mikor azt mondta: „Hogy várhatod egy éretlen
kamasztól, hogy úgy egyeztesse össze szerelmi dolgait meg a jégvirágos arisztokratamodort, mint ahogy
azt te tudod vagy szeretnéd.”

Tegnap este Sándor megint ordítozott Lexivel – udvariatlannak találta, hogy nem dicsérte eléggé „Musée”
vacsoráját (Gigi ugyanis így gúnyolta azt az öregedő modellt, aki háztartásukat vezette, mert minden
múzeumban volt „fürdő nő” vagy „asszony fekete legyezővel”, amelynek ő volt a mintája a leghíresebb
festők színeihez), úgyhogy Sándor fogta Lexi tányérját, és úgy, ahogy volt, visszafordította egész
tartalmát a tálba. Neveletlen tacskó ne fitymálja ezt a vacsorát, amin az önfeláldozó Musée egész délután
dolgozott – mialatt? Lexi itt nyelte Sándor mérgespusztai ne79mes kadarját, régi Fidibusz-okat nézve és
Gigivel csókolózva.

Természetes, hogy Sándor egy ilyen indulatroham után a legmegalázottabban érezte magát. És mégis
csinált valami rondaságot; főzeléket pongyolákra öntött, lámpaernyőket széttaposott, telefonkagylókat az
ablaküveghez vágott: mi ez? Escorial? Jézus? Értelem? Hova lettek?

Közben Gigit is bántotta, hogy ez a zöldfülű gyerek, aki ugyan remek rajzoló, de még nincs esze ahhoz,
hogy Sándor képeit megértse, vagy azt, hogy ő csak bohóc vagy eszköz a Gigi-viszonyban Sándor kissé
elferdült élvezetére: mindebből Lexi nem tud semmit, csak azt, hogy Sándor részeges, durva disznó, ami
mégis egyoldalú és torzított kép volna róla. Még különösebben bántotta Gigit, hogy utána mindig Sándor
kért tanítványától bocsánatot: persze azt is olyanformán, hogy Gigit küldte Lexi lakására – „csak vicces
legyél, úgy egész könnyedén, semmi mentegetődzés stb.” –, pedig az egész mégiscsak gyáva penitencia
volt egy siheder előtt. Most? Megint együtt akartak odamenni. „Hátha cigarettája is van – gúnyolódott
Sándor –, tegnap este még volt neki.”

Reggeli közben Sándor sokat elemezte már-már tűrhetetlen indulatosságának okait – azt a siralmas,
nevetséges szerepet, amelybe a nagyon logikus természet jut a zavarosok között: egy ideig az ember
próbálja az értelmes összefüggésekre és következetességre vezetni a zagyvát, de mikor ez már órák múlva
is teljesen reménytelen, a leghidegebb észember is elveszti a türelmét (mint például Sándor a teljesen
felelőtlen és összevissza Gigivel szemben), ő is kétségbe esik, hiszterizál és őrjöng: mire persze a
kaotikus fejű ember angyali önmegnyugtatással mondja: „És ez 80akart nekem logikáról beszélni?” És
ugyanígy a jóságot szomjazó ember követi el a legnagyobb rosszaságokat, egyszerűen az emberi
erkölcstelenség fölötti dühöngő kétségbeesésében: és így a gyöngéd udvariasságra áhítozó Sándor vágja
vendégei fejéhez a spenótos tálat.

Elég az hozzá, hogy mikor Sándor, megreggelizve és felöltözve azt mondta Giginek, hogy „Na, szóval
mehetünk Lexihez és a képkeretezőhöz” – Gigi, mint aki a holdból esett le, tágra nyitott szemmel nézett
Sándorra.

– Lexihez? Képkeretezőhöz? Mikor a gyerekem vár Rómaifürdőn? És mezítláb jár három hete, és ing
nélkül fekszik az ágyban? Örülök, ha el tudok még jutni a suszterhez, ott van a drága kicsikének a cipője
– te? te? mit törődsz vele? Legfeljebb zokogsz, hogy Klára kölykének nincs még ötven dollárja, mert
szegényke már tizenkét órája nem evett kaviáros libamájat pezsgős lazaccal – de hogy az én gyerekem…

Azzal elkezdett zokogni, és a már teljesen rothadásnak indult tízezreseket (valóban: párkányon felejtett
virágvázák bűzös vizének van ilyen színe) kezdte kitépni a retiküljéből, mintha részegen libát belezne –
ezeket kezdte Klára nagy portréja felé hajigálni.

– Nesze, nesze, már ezt is sajnálod tőlem, tessék…

Sándor számára az ilyen váratlan következetlenségek nem voltak meglepőek, és mégis minden egyes
alkalommal megdöbbent, ha szembetalálta magát velük. Gigi felkapta kék kabátját, és elkezdte a turbánját
kötözni: egész feszesre húzta vele sovány haját, homlokát, sőt még a szemeit is – de így volt szép. És a
legszebb mindig akkor volt, amikor dacból rohant el Sándortól, mert haragjában olyan szorosra kötötte,
mintha egy főartériát kellett volna vérzés 81ellen elfojtani. Sándor szomorú volt, gyűlölködő, és:
memorizálta egy akvarellhez a kék kabát és a fehér turbán színárnyalatait. A ragyogóra mosott turbánnal
furcsa ellentétben volt Gigi csurom maszat, csurom rongy szarvasbőr kesztyűje.

A következő pillanatban már a lépcsőházban hallotta kopogó járását. Érdekes: amilyen káposztalepke volt
a teste, olyan peckes, nagyheti kereplő volt a járása – hegyes, dacos, vidékies, időszerűtlenül
úriasszonykodó.

Sándor egyedül maradt. Mit csináljon? Gyűlölte a békétlenséget; mint a gyenge emberek általában.
Gyűlölte a magányt, mert akkor vagy saját magába kellett volna néznie, vagy dolgoznia, és egyik
rosszabb pokol, mint a másik. „Rá van szorulva a legnagyobb zseni is a legutolsó ringyóra – az ám, de
hátha ő nem zseni, és Gigi nem ringyó. (Egészen biztos – gondolta hozzá –, hogy egyetlen szó vagy
fogalom, pláne intézmény már rég egyáltalában nem fedi az emberek új érzéseit és új viszonyait. Milyen
jó, hogy ő festő – csak lát, tapint, másol. Lelkiismeretes író? Vért izzadhat manapság.)

Kiment a toronymagas erkélyre, és nézte, mikor jön ki lent a házból Gigi. Nem ment-e már rég el? Vagy
talán a házmesternél kunyorál hitelbe cigarettát? Aztán este persze rikácsolni fog a csöndes Musée-vel,
hogy miért nem fizette már ki – nem szégyelli magát adósságban maradni egy házmesternél?… Vagy
még a lépcsőházban van? Kibomlott a cipője? Vagy esetleg meggondolja magát, és már jön is vissza?
Elnézte volna az utcán? Mert nagyon a falhoz szorulva ment el? Hová? Meddig?

Az idő beborult, szürke, hűvös, vakfalszerű lett. Egyszerre csak megpillantja lent: öt emelet mélységben
Gigi 82rikító fehér turbánját. Milyen komikus a magasságból, és ugyanakkor milyen mérnökien pontos. –
Az ember innen már csak báb és élettani modell! Nincs többé lelke, csak mozgása. Gigi jobb felé ment.
Sándorban elhűlt a vér. Hová? Az egész suszterzokogás hazugság volt? Szégyelte, de mégis így van:
pokoli gyönyörűség valakit lesni, hazug mozgásában leleplezni – mert Gigi most már csak egy
hazugságba delejezett, névtelen médium volt, tenyésző sejt az ötödik emelet távolságából szerkesztett
mikroszkóp alatt. Amíg beszélt Gigivel, lélektani érzékenysége következtében ezerértelmű volt a nő belső
világa. Innen a balkon magasságából nézve azonban már csak egyetlen állat, kikerülhetetlen mozgás. Ez
volt éppen az émelyítően nagy szenzáció. Idegen lett, kifejezhetetlenül idegen. És Sándor szívta ezt a
mérget, a Gigi gyilkos idegenségét – fáradt idegeinek valahol jólesett. Perverzió? Szó a többi elavult szó
között.

Szürke, esőre álló időben Gigi krétafehér turbánja úgy rikított a többi unalmas kalap között, mint a
laboratóriumban a vizsgálatra kijelölt rovar, melynek szárnyára cinkfestéket cseppentettek, hogy
megkülönböztethető legyen. Gigi megnézett valami boltot jobb felé – az vagy zárva volt, vagy nem látta
bent azt, akit keresett (nem vetélytárs, az biztos, hanem „Valaki, Akinek Van Cigarettája”), utána
ténferegni kezdett a járdán, mint a hangya, kit unatkozó szerelmespárok kitépett fűszállal megzavartak.

Ha előttünk egy gyilkosság történik, közvetlenül előttünk: az kismiska ahhoz képest, hogy valaki föl és
alá sétál egy villamosmegállónál, de az nem tudja, hogy mi lessük. Ha előttem ölsz? Semmi. Ha viszont a
hátam mögött csak megnézed egy újságosnál a képeslap födelén, hogy politikai vagy színházi csillag van-
e odafényképezve: pokolibb 83bűn benyomását kelti, mint az a gyilkosság. Ez persze megint lélektani
természetű megjegyzés – gondolta Sándor, és másodszor is eszébe jutott az a barátja, aki azt mondta,
hogy a „lélek finomságai” egy teljesen elavult konjunktúra maradékai közé tartoznak, tehát likvidálni kell
őket.

Sándor, hosszú lelki küzdelem után, lekiáltott a balkonról. Megalázó? Istenem – ez is bizonyára
időszerűtlen fogalom. Bár némi pedantériával meg lehetne jegyezni ezekről az időszerűtlenségekről, hogy
egy csomó ember épp azt tartja időszerűtlennek, ami örök – és véli mérhetetlenül „utolsó sikoly”-nak (ha
„dernier cri”-t mond, az menthetetlenül sznobizmus…), amin értelmesebb nagyanyáink is már
bakfiskorukban ásítottak.

Tehát lekiáltott. „Rá vagyok szorulva, legyünk józanok. Ha ellóg, napokon át magamba és művembe
vagyok száműzve – ezt a kettős poklot pedig el kell kerülni.”

Gigi felnézett. Tettetve, mint aki álmodni sem tudja, hogy vajon honnan kiáltottak le hozzá? Sándort ez a
színház külön dühítette, de „legyünk gyakorlatiasak és józanok, a nő kell – a nő pózoljon –, én nem”.

Emberi viszonyok: és Lexire gondolt. Jobb, formásabb a többi? Nemrégiben egy hórihorgas, fél zsigoló,
fél Jeremiás barátja egy angol irodalmi előadásra hívta: az beszélt ott valamit a kabarékonferálók és
vidéki ferencesek modorában arról, hogy minden emberi viszony, már kezdettől fogva, azért, mert emberi
viszony, lehetetlen, groteszk, paradox, és mit tudja ő már, mi a fene – de úgy látszik, van valami benne.

Gigi hunyorogva, undorral nézett föl – az ilyen nőknél az erkölcsi undor és az otthon felejtett
napszemüveg 84miatti idegesség teljesen megkülönböztethetetlen. Valamit magyarázott fölfelé, hogy
Musée-t kereste odalenn, azt hitte, a fűszeresnél van. Ez lehet is, elvégre. Oka? Van-e Musée-nek
cigarettája? Még beváltatlan dohányjegye? Esetleg pénze fekete cigarettára? És ezt, ha valakinek.
Sándornak meg kell értenie – hiszen ő a „Krisztus”, ő a biológus, ő a nihilista, és a három közül
bármelyik külön is elég kell hogy legyen Gigi cigarettaőrületének megértéséhez.

És ahogy Gigi mint egynemű cigarettázó állat tekergett kielégületlenül a járdán, Sándor éppilyen
egyneműséggel és kezdetlegesen mondta:

– Várj, lejövök.

Le is ment, „nehogy magával és művével maradjon”. Józanság, önkínzás, béketerjesztő üdvhadsereg

gesztus is volt ez a lerohanás egyszerre.

Mikor lent Gigivel találkozott, az fellengző, utálkozó, távoli és megvetően kurta szavú volt. Na, de hát ez
az igazság: akikben van művészet, igen költőietlen jelenségek – akikben meg semmi sincs, azok még a
fűszeresnél is Shelley pacsirtái. Gigi valóban Musée-t kereste. Mert neki nincs villamospénze. Ez persze
szemrehányás. Sándor kotorászik a zsebében: neki sincs.

A következő pillanatban már ott van Musée. Egy pincehelyiségben tanyát ütött fűszerestől jön ki – hátán,
vállán, fején, mindkét kezében csomagok: olaj, saláta, mosópor, krumpli – olyan, mintha pályaudvarról
jönne vidékről. Gigi kristálytiszta utálattal nézi, ő tudja, hogy a nők csak azért robotolnak, hogy őt
őrjítsék, és a hülyeségig érzelgős-erkölcsös Sándort Gigi ellen maguknak megnyerjék. „Musée részben
önkínzó pozőr, részben agyafúrt kis 85rőfös, aki ezzel fog meg téged” – mondta Sándornak ezerszer.

– Kérek szépen villamospénzt, a gyermekemhez megyek. Három hete mezítláb jár, meztelenül alszik.

Musée azt sem tudja, hogy nyúljon a táskájához, mindkét keze tele van. Gigi ideges kéjjel nézi. Lehet,
hogy ugyanekkor Musée szemén valami prózai felhő vonul át. Sándor sejti, hogy a botrány
elkerülhetetlen. Musée már nyitja is a száját:

– Tegnap adtam harmincmilliót. Abból a kiállítási helyiségért a hátralék csak huszonegy millió volt. Hol
van a…?

Ez volt a Sándor jelképes pillanata. Musée kicsinyessége éppoly idegen volt tőle, mint Gigi vak
frivolitása. (Arról nem is beszélve, hogy Musée talán nem is volt olyan kicsinyes, és Gigi sem oly
sátánian frivol – talán csak Sándor egyesítette túltengő mértékben e két jeles tulajdonságot.)

Gigi tiszteletre méltó önfegyelmezéssel jegyezte meg Musée-nek a hiányzó kilencmillióról, hogy „az
majd elszámolásra”. Sándorban forrt a méreg. A Lexi-bocsánatkérésből nem lesz semmi, az egész ügy a
levegőben marad, ő pedig szerette a befejezéseket, mint Goethe nyárspolgár papája a fia vázlatnak
hagyott rajzain – talán ezért gyűlölte most annyira Gigit. Lop? Miért? Így jobb? Mi van a kilencmillióval?
Persze szégyellte, hogy ő ilyen kicsinyes, és gyűlölte Musée-t, mert ő tanította erre a kicsinyességre. De
Musée-t meg kell védeni – elég pokoli látvány volt a halálra festett, parfümös Gigi és a kócos, ötféle
piszkos cekker alatt roskadozó Musée. Kilencmillió? Az is valami máma? Miért követeli Musée Gigitől?
Viszont ha Gigi cigarettát vett rajta, miért nem kínálta meg Sándort legalább eggyel?

86

Közben persze érzi, hogy ez mind nem kérdés – itt a Klára-kép meg a Lexi-veszekedés az izgalmas, ezek
a hülye pénz- meg cigarettadolgok csak éppen a leggyöngébb pontok, ahol az indulata kitörhet. A ringyó
és a szent? Mögöttük a kárpitosüzlet? Nyitott ajtó, bent egy felfordított dívány, pökhendien túl friss,
világospiros rézrugókkal? Ez a háttér a drámához?

Sándor a méregkeverés kegyetlen kényszerével kérdi a két nőt:

– Mi az? Micsoda elszámolás?

Musée bölcsen és alázatosan rögtön megjegyzi:

– Semmi, semmi a világon. Félreértés.

Gigi a tépett páva hangján:

– Egyszer s mindenkorra megtiltom, hogy idegenek a pénzügyeim után szaglásszanak. Ezt a

handlémodort nem tűröm. Ezentúl lakatot fogok tenni a retikülömre, mert még a villamospénzemet is
kilopják. Így is jó. Elvégre mehetek gyalog is Rómaifürdőre.

Azzal már megy is, a vállát olyan magasra felhúzva, hogy a tarkója táján még ráncokat is vet a kék kabát.

Cipője sarka magas, mint a nagybőgők alján a támasztótű, és mégis úgy veri, falusi peckességgel a lábát
az aszfalthoz, mint a sulykot a mosónő.

Közben Musée is köszönés nélkül hagyta ott Sándort a kárpitosüzlet előtt. A segédek röhögtek – a festő
majd meghalt szégyenében. Persze Musée után rohant, akit még mindig gyűlölt, mert önfeláldozásával
lekötelezte. Még a lépcsőházban utolérte, valahol a harmadik emelet táján. Szűk bérház volt, az elsárgult
névjegyek úgy szorultak egymás mellé az üvegezetlen előszobaajtókon, mint a fogadalmi hálatáblák a
máriaremetei templomfalon.
87

Musée kifakadt:

– Mi a bűnöm? Követeltem én a kilencmilliót Gigitől? Ki csinálja a jeleneteket, ha nem te? Kért

villamospénzt, és én, smucig disznó, bátor voltam egészen önkéntelenül, igazán csak úgy rándulásszerűen
megjegyezni, hogy hát hiszen tegnap délután még volt kilencmilliód… ez az egész.

Sándorban dúlt a méreg. Se Musée jóságával, se Gigi szivárványos szemtelenségével, se a képen

magányában demonizáló Klárával nem tud mit kezdeni. Persze hogy mind a három nő viselkedése
„indokolható”. De a világban mit számítanak a motívumok? Csak alig meghatározható szagok vannak.
Kezdett is valamit mondani Musée-nek: „De az arc, az a fintor, ahogy te…”

Erre Musée végleg elvesztette türelmét. Ledobta ott a lépcsőház sakktábla padlójára a krumplisszatyrokat,
dühösen feltépte hasas retiküljét, és egy százas Magyar cigarettadoboz tartalmát kiöntötte a lépcsőkre. Az
egyik ajtóból, amelynek nekiesett a krumpliscekker, kinézett egy boszorkány. A cigaretták szanaszéjjel
gurultak a lépcsőkön két-három emeleten át.

Musée felrohant, hangosan monologizálva és fújva, a műterembe vezető padláslépcsőn, Sándor meg
elkezdte szedegetni a piszkos lépcsőkön vakító, fehér cigarettákat. Csak most ne jöjjön senki. Oly
komikus volt, hogy legnagyobb indulata közben is érezte, hogy ez a kis dohányjövedéke, 1946-os
drámája, hamarosan szabályos csúcspontjához fog érni. Szinte sietett, hogy le ne késse szerepét: rohant a
cigarettákkal vissza az utcára Gigi után. Vigye, szívja el mind egyszerre. De vajon megtalálja-e?

Még nem ért ki a kapun, és hallotta a műterem vasajta88jának második csikorgását odafent. Musée
szedegette a még ott maradt Magyarokat, hogy Sándornak legyen, mire hazajön, és lecsillapszik. Mikor
Sándor kiért az utcára, nem tudta, merre keresse Gigit – a hetven-nyolcvan cigaretta csak úgy csupaszon
volt a markában –, az éppen szemétkocsit tologató nemzetiszín karszalagos közmunkások irigy gúnnyal
nézték. Az egyik oda is bökte:

– Maga se onnan szerezte, mi?

Azzal a szemben lévő trafikra mutatott, ahol hosszú sorban álltak az emberek a félig leeresztett roló előtt.
A rongyok között világított Gigi fehér turbánja, mint a szemtelenség teliholdja, cinikus kokárda.

Sándor odament, és némán átnyújtotta a nagy marék cigarettát. Gigi nem is válaszolt. Sándor próbált
tréfálni, elvégre idegenek előtt nem lehet családi jelenetet rendezni. Gigit viszont ilyen szemérem
sohasem gátolta. Hangosan, papagájosan mondta: „Ha tudni akarod, nemcsak az ellopott kilencmillióm
van meg. Ott szerzek pénzt, ahol akarok.”

Sándornak megint pattanásig feszültek az idegei, de azért a legkedélyesebb vármegyei

urambátyámmodort mímelve, így szólt a sorban állókhoz:

– Hölgyeim és uraim, nekem a születésnapom van, jó is a kedvem, ezt a cigarettát ajándékba kaptam,
nekem amúgy is van, a… dohánygyárban vagyok tisztviselő – parancsoljanak – azzal máris nyomkodta a
kedélyesebb emberek markába a kezétől kissé átnedvesedett Magyarokat.

Aztán felszaladt az ötödik emeletre. Mi is van hátra az indulat gépezetéből? Nem felejtett valamit ki? De
igen. Megállt a Klára-kép előtt. Megcsókolta, bocsánatkérőn – felhajtott egy pezsgőspohárral a Lexitől
tegnap itt felejtett 89pálinkából – és valahol belehasított a Klára-képbe. „Én átkozom Gigit, én, az
összetett – hogy ő a legordenárébb vurstli-színdarabokból meríti a gesztusait? Hát én honnan?” Még egy
rongyot le is hajított az utcára.

Mikor sírva (a pálinka ezt nagyon megkönnyítette) lement, hogy felszedje a darabot (érdekes, a képen is a
lámpa szakadt ketté) – Gigi már hozta vele szemben, föl a lépcsőn.
– Gyere – mondta Sándornak, mintha eddig együtt szedtek volna orgonát a plébános úr kertjében, de most
már be kell menni a szobába, mert kihűl a kávé –, gyere – és szelíden karonfogta a festőt. Egész estig,
megszakítás nélkül – se evés, se egy szál cigaretta – dolgozott a kép összeragasztásán. Ilyenkor volt
elemében – mint egy lombfűrészelő vagy repülőmodellt ragasztó cserkész. Úgy fél tíz felé felcsücsörítette
a száját, és csókot kért Sándortól, a szokásos rövidítéssel: „Mókuskám, pu!”

Magyarok, 1946. június

90
Haláltánc vagy dögrovás

Műtermében rendezgette a képeskönyveit, amelyek az ostromból megmaradtak: sokáig bámészkodott egy

Ghiberti-könyv címlapján, ahol a mester önarcképe látható, amint a firenzei keresztelőkápolna
bronzkapujáról hunyorog lefelé a világra, gömbölyű keretből dugva ki kopasz fejét. Fej! Arckép! Bábu!
Kézzel kalapálva és realista humorral karikírozva! Nem ezek a dolgok kellettek akkor is, nem ezekre volt
szomja mindig, mikor a színdarabokat játszotta?

Stanza mindig sokat szenvelgett Rilkéről (bár utóbbi időben mind több és több lett a lődörgés a békeidőt
propagáló Váci utcában és az Apponyi téri eszpresszókban:) Rilke is, mikor Rodint követte, nem
ugyanilyen érzések sarkallták-e ebben? Érezte, hogy lelke hervadt, degenerált, elvész az utált lélektani
árnyalatokban, az érzékenység meddő és rég unt szecesszióiban, a „megfigyelés” hipochonder
aprólékosságaiban: ezért szomjazott a kőre, vésőre, plasztikára, szikla otrombaságú kézformákra – a
pasztell halálra ítélt ködei után egy-egy őskori bálvány vagy román dómmedve súlyára, határozottságára
és vaskos egyértelműségére. Plasztika és humor! – folyton ezt hajtogatta magában a festő, és épp ezért
nézte ínyenc irigységgel Ghiberti önarcképét (az önelemző Amiel-önarckép pár hetes olvasása után!): a
hülye kis szemeket, mint valami féleszű 91vagy angol lakájé, ravasz, álmos, csökönyös, kissé ütődött, sőt
paralitikus – közben érzik rajta az olasz vásári élet, most jön a halpiacról, vagy most megy mezítláb a
zsibvásárra, kicsit csámpásan, kissé retkes hüvelykkel – és őszi levélként összekunkorult szandálban –, a
tartása púpos, a szavai eszelősek és zsörtölődők, amint egy-egy cigány gyerekkel veszekedni kezd, ha épp
a lába elé rakja le a citromosputtonyát: ez a nagy művész iparos, igazi mester, majszter uram vagy
kővágó sógor, ez ugyan nem sznob, nem „esztétikás artista”, nincs „finom lélektana”: állati pofa,
kiolvasztva és kireszelve, odaragasztva a falra, mint egy borbélycégér vagy fél garasért mázolt házi
védőszent, kalickában: ó, így, így kell megörökíteni „regényes memoárjában” barátait és barátnőit.

Lent ült a földön, mikor beállított hozzá Olga, aki Viviant tanította egy időben ruhaszabásra. Mint
gyermekded művész, természetesen rögtön úgy kezdte látni és elképzelni Olgát, mint ahogy a Ghiberti-
dombormű megihlette. Először is megkérte, hogy lerajzolhassa (azért mégis mindig könnyebben ment az
írás, ha előbb a rajz lendületbe hozta kezét és lelkét).

Olga álmos, lassú, kövér, szomorú és néma keleti nő volt: óriási és kiálló halszemekkel, a Medici-címer
golyóbisai dudorodnak ki ilyen végletesen a háttérpajzsból; szürkék és tartalmatlanok – valami rettentő
mély keserűségből táplálkozó álomkór ez, a Holt-tenger holtsága, vak lemondása és hájasodó-üvegesedő
butasága. Ugyanakkor végtelen jóság és gyermekség van bennük – gyermekség, minden prózai
nehézkesség mellett. A bőre fehér volt, óriási haja fekete; alsó ajka, álla olyan volt, mint egy bulldogé
vagy ősemberé.

92

A festő barátai, de főleg barátnői nagyon csodálkoztak, hogy lehet ezzel az unalmas, néma, teljesen
fantáziátlan nővel egyáltalában szóba állni. Pedig a festő nagyon szerette: először is a jóságát, szelídségét,
csöndes elhagyatottságát – a jóság úgy jött belőle, mint a rinocéroszból a szuszogása vagy egy fekete
mackóból az ásítás –, volt benne valami mocsári, meleg és alvadt – nála szomorúság, butaság, jóság és
kocsonyás spleen egy dolgok voltak: de éppen ez a halálos-állatias lajhárjóság erkölcsileg, testileg és
művészileg jobban vonzotta a festőt, mint más nők tevékenykedő, cifrán tarajos jósága. És a csendes
tavak mélye mindig vonzóbb, mint a pisztrángcsermely feneke. Ha a tó mélyén tán nincs semmi? Akkor a
fekete, mohos, iszapos nihil az izgalmas.
Azonkívül már csak dacból is kiállt mindig Olga mellett, és tüntetőleg csak vele ment le a kocsmába,
faképnél hagyva a szőke Stanzákat és ócsárló Bébiket: évtizedeket töltöttek ezek a nők a festő
társaságában, és mégis még mindig csak ott tartanak, hogy a „művészhez szép és intelligens nők illenek”?
Ez már mégiscsak nevetséges és utálatos. Épp a napokban hallgatta végig Bébi hadaró tirádáját Olga ellen
– előző délután Bébi beállított a műterembe, a festő kérte, hogy menjenek le a kocsmába, Bébinek nem
volt nagyon ínyére a dolog, ő jobb szerette, ha felhozatják a bort, és az ital hatására a besavanyodott
festőből mégiscsak kivirágzik újból a szerelem – a festő viszont csak a kocsmakertben érezte jól magát,
csak ott tudott nyugodtan egy helyben ülni; saját szobájában fel-alá szaladgált, azon egyszerű okból, hogy
sem megbeszélnivalója, sem csókolóznivalója nem volt az utóbbi időben a nőkkel, harmadik eset meg
nem lévén, csak a nyavalya törhette 93az ideges unalomtól. A kocsmában viszont őszi nap volt,
falombok, táj, magányosság, védettség a testi szerelem elől, függetlenség az otthon kellemetlen
traumáitól; és ha akart volna is ugrálni (amire azonban itt nem volt ingere), azt mégsem tehette egy
nyilvános helyiségben. És a bor hatására beszélni is tudott: mégis elmondta a nők előtt olyan gondolatait,
amelyeket színjózanon sohasem mondott volna, mert hiszen mit ezeknek a lányoknak a Ghiberti-portré
(amiben persze tökéletesen igazuk is van), sőt itt-ott még olyanokat is beszélt nekik, amit elvártak tőle.

Elég az hozzá, hogy Bébi nagy nehezen hajlandó lett volna lejönni, mikor Olga csöngetett valami
frottírtörülközőszerű öltözékben, mire Bébi elájult – Olgával együtt nem volt hajlandó lemenni a
kocsmába. A festő lement Olgával, Bébi nélkül.

Szerencse, hogy még mások is úszkáltak a lakásban, úgyhogy Bébi nem maradt társaság nélkül. Viszont
másnap jött a lélegzetállító prédikáció: „Nem bírom, sajnálom, nem bírom. Én, ha arra a nőre ránézek,
egyszerűen rosszul leszek. Nekem igazán az égvilágon semmi kifogásom nincs ellene, de nem bírom. Én
tudom, hogy maga most azt fogja mondani, közönséges, utolsó cseléd vagyok, vagy lipótvárosi
pletykafészek, mikor egy másik nőt ócsárolok, de hát ha egyszer ronda, akkor ronda, és nem bírom – érti?
Az esztétikai érzékem nem bírja, hogy egy ilyen trampli lóghasson magán, kihasználja a maga
udvariasságát – és mikor tényleg magához való nőket maga formálisan kidob öt perc alatt a lakásából,
akkor ez a tapír elmondhassa és elhenceghesse egész Budapestnek, hogy ő bezzeg mindennapos vendég a
nagy festőnél, és hogy maga halálos szerelmes belé, mert egészen nyugodt lehet, hogy ezt 94mondja, és
én ezt nem bírom. Lehet, hogy semmi közöm hozzá, és hogy én buta vagyok, és nem értek a művészek
lelkivilágához, és hogy Baudelaire-nak ronda női voltak, és a jampeceknek monalizáik – édes
gyermekem, ez mind meglehet, és mégis csak azt tudom mondani, hogy maga és az a nő nekem sehogy
sem megy össze. Mi jó magának ebben? Azt élvezi, hogy egy ilyen barom debella elszédül attól, hogy a
donjuan festőművész udvarol neki? Hát kell ez magának? Vagy mi? Valami egzotikus keleti csodát lát a
zongoralábaiban? Mert én azután igazán nem szoktam senkit se szidni, de azt belátja, hogy ilyen láb még
nem volt: egyszerűen nem volt. És az a közönségesség, minden, a pofája, az a mély hang, az a ronda,
fekete sörénye, az egész otrombaság: afganisztáni bolhapiacon szoktak ilyent lefesteni, olcsó, színes
nyomatoknak – üveggyöngyös leány vagy törökmézes asszony, vagy mi a fenének hívják ezeket a borzas
állatokat…”

Persze ehhez szükséges volna Bébi eredeti hangszerelését is ismerni: ott ül a sarokban, a kis fotelban,
kapkodva fésüli közben a haját, a kis tükröt csak úgy balanszírozza a térdén, mire az persze minden
indulatos szónál leesik a szőnyegre, arcával mindenfelé túlzott fintorokat csinál, részben az utálattól,
részben a türelmetlenségtől, hogy a fésű állandóan beleakad a hajába, és nehezen tudja kibogozni – Bébi
olyan, jogosnak képzelt és élvezett indulatában, mint a már nagyon felvert tojás- vagy tejszínhab, van
valami pufogó, édes, egészségesen cukrászdai és zsíros benne: olyan, mintha tusolná magát vagy
szappanozná az arcát, látszik, hogy ez a bugyborékoló düh hozzátartozik asszonyi higiénéjéhez: néha
hadar, mint egy zsibárusné, néha nyafog, mintha a színpadi finnyáskodók karikatúráját akarná
95bemutatni: van, amikor a csodálkozástól énekelni kezd, van, mikor rikácsol, mint egy mértani
pontossággal megszerkesztett hiszterika.

Érdekes, ez a néma, ásatag, álomkórosan önfeláldozó Olga egyszer Gigit is kihozta a sodrából. Akkor már
nagyon későre járt az ősz, és a festő nagyon szerette, hogy még mindig lehetett a teraszon élvezni a
holdtöltéket a ciprusokat idéző jegenyék, a véznasárga kis körtefa és az egészen különlegesen zegzugos
almafák felett. Itt ültek kettesben Olgával vagy éjjel háromig. Halálos csöndben, mert Olga soha egy szót
sem beszélt, és a legérdekesebb az volt, hogy az ember ezen egy pillanatig sem csodálkozott: olyan állati
vagy ásványi csönd és gyantás-mézgás prózaiság áradt belőle, hogy az lett volna a meglepő, ha kinyitja a
száját. A festő beszélt, sőt nagyon sokat, hízelgett Olgának, becézte, babusgatta, elemezte: jólesett a maga
tépett, értelmetlen és ízléstelen haláltáncokban szétforgácsolódó életét megmelegíteni az Olga fészekillatú
és fészektapintású mellén. Régen, mikor még a Gellért-hegyen lakott, és az élete éppen a háború
feszültsége miatt szakadatlan ivásokban, hülye flörtökben és taxis bumlizásokban telt el, már akkor is
Olga képviselte a csöndet, az anyát, a meleg tejet, a jóságot.

Milyen jó volt odahívni estefelé a kis zöld lámpához a díványon (a lábuknál hevert a nagy, Klára-féle
hamutál: fekete-zöld üveg, a szélén rézsútos karcolásokkal, egy őskrétai fazék se lehetett ennél szebb),
mialatt a másik szobában táncoltak a zongora körül – vagy pedig az egész társaságot leküldte a Sánta
Varjú kocsmába, mondván, hogy mindjárt jön utánuk – mindezt csupán azért, hogy pár percre egyedül
legyen Olgával: így érezte magát az a 96jámbor szerzetes, aki kolostorában a királyi udvart vagy
szélhámos keresztes lovagokat lát vendégül, s mialatt azok beleöklendeznek a szenteltvíztartóba, és
cintányért csinálnak a keresztkút bronzfödeléből, őneki sikerül pár percre kiszöknie a társaságból, és forró
imába leborulnia cellája keresztje előtt, hogy így erőt merítsen a további házigazdai kötelességekhez, és
bókokat mondjon a király részeg szeretőjének, aki kitépte az olvasót a Mária-szobor kezéből, és most a
királlyal együtt hiába próbálja a nyakába tenni, nem megy, mert úgy tántorognak.

A zöld lámpa rávilágít Olga szomorú, bambaságában mégis valahonnan fenséges arcára: óriási feje volt
(ez meg Viviannak nem ment a gyomrába: „sok mindent bírok, de ha egy nőnek nagy feje van, akkor
végem van, annál szörnyűbbet képzelni sem tudok – és ez érdekes, hogy ott, ahol az agyvelő van, ha ott
nagy egy nő, a koponyájában, akkor azok rendszerint a legbutábbak… vagy a pofacsontjuk nagy, az olyan
rettenetes…”), szerényen ült a heverő szélén, mélyen maga alá nyomva a puha tollakat, valóban mintha
valami afgán hálókamra ezeregyéji párnáján guggolna – a festő meg lefeküdt melléje, szinte köréje,
mintha egy sarlót tennének egy fatörzs lábához –, élvezték a hirtelen csöndet, a szoba homályát, a jóságot,
az Olga lelkében maláriás tétovasággal vitorlázó álmokat: a napokban hallott valami William Blake-ről
szóló előadást, és ott beszélt egy író arról, hogy milyen különlegesen szereti az angol vénlányokat, mert a
vénlányok álmaiban, vágyaiban és perverzióiban, halálos savanyúságukban és temetői vesszőparipáikban
több költészetet szimatol, mint a Stanzák unalmas és sémás fiatalságában.

Mikor ezekre az Olga-féle, csöndes, esti pihenőkre vis97szagondolt, nagyjában igazat adott a Blake-
magyarázónak. A zöld lámpa, a heverő nagyon hosszú, uszályos, aranybarna bársony takarója (a könyvek
közül is azokat szerette, melyeknek a borítólapja sokkal-sokkal hosszabb volt, mint a lapjaik, és
rongyosan, szabadon lobogtak mint a pernye), a könyvek diszkrét tarkállása a sötétben, az üvegajtókon
keresztül, a puha szőnyegen némán felboruló Klára-tál, az a váratlan dolog, hogy éppen ennek a
bálnaszerű Olgának volt egy üvegsarkú cipője, a nyitott, falusiasan piros szélű misszálé a kis török
éjjeliasztalkán, a rosszul záródó roletta időnkénti zörrenése, a csöngő sárga fakörtéje, az összegabalyított
állólámpazsinórok, a hajókötélként a párnára dobott redőny-gurtni, az elsusogott, szerelmes, hálálkodó,
gyermekien túl érzelmes szavak: mindennek azután évekre vége lett – úgyhogy valóságos csoda volt,
hogy annyi megsemmisülés után most megint találkozhatott Olgával, és még a régi csöndszigetnek is
akadt folytatása vagy újabb változata (milyen némán tudott állni órákon át Olga az óriási, melegzöld
csempéből rakott kályha mellett: mint valami elszánt, bibliai nővér, aki az idők végtelenségéig várja a
bátyját, a teknőcök nyúlós türelmével!), ami régen a téli díványsarok volt, cigarettaszagú, idilli melegben,
az most a nagy terasz lett, nyáron, almafák, álmukban néha felmekkenő kecskék, hószemként gyorsan
olvadó csillagok és magyar mimózák sárga szökőkútvirágai között.

A csöndben egyszerre csak sírás hallatszott. Olga szólt is, a festő is hallotta, de azt hazudta, hogy nem
hall semmit. Érezte, hogy valami botrány van közeledőben. Mialatt ők kint szerelmeskedtek a teraszon,
Gigi lefeküdt a műterem nagy heverőjére, ahol a vacogó modellek szoktak pihenni, nagy, skót plédekbe
bugyolálva és vitatkozva, hogy a vö98rös foltok a festő ecsetjétől vagy a szájrúzstól származnak-e. Gigi
majdnem elveszett ezen az óriási díványon, fehér bőre alig vált ki a takaró és tornyosodó párnák
fehérjéből: valóban úgy nézett ki, mint egy elkényeztetett kis porcelán-princesz, átlátszó körmeivel, kis
verébcsőrével, óriási kék tányérszemeivel és levegős hajával.

A terasz sötétségében volt valami misztikus, babonás, szinte bűnügyi jellege ennek az alig kihallatszó
sírásnak. A műterem redőnyei le voltak eresztve, úgyhogy ha ezen is áthallatszott a sírás, akkor
kegyetlenül erős és hangos lehetett.

Olga másodszor is figyelmeztette a festőt, hogy egész bizonyosan Gigit rázza a sírógörcs odabent, de a
festő másodszor is letagadta. Menjen, menjen, nézze meg. A festő kénytelen volt rászánni magát. Átment
a közbeeső szobán, és benyitott a műterembe. Gigi ágya mellett egy kis papírernyős lámpa égett, félig
feltámaszkodva feküdt, nem volt rajta hálóing. Valahogy a sírása sokkal nagyobb testre volt szabva, mint
az övé: szinte elázott benne, mint egy apró virág a jégverésben.

– Mi van veled? – Egy ideig nem válaszolt, csak zokogott tovább. Sírt, mert valóban szenvedett, mert
akarta, hogy lássák és hallják, mert rettenetesen gyűlölködött, mert tehetetlenül kétségbe volt esve, mert
valami, nemcsak úgy szóval mondott, hanem valóságos hisztéria kerítette hatalmába. De mindez oly
aránytalan és idegen volt a testén, mint a váratlan betegségek, egy rettenetes hányás a meztelen
táncosnőn, egy epileptikus roham a költői eleganciájú szépfiún.

– Mi van veled? Mit kínzod magad? – Én kínzom magam? Én? Mikor te vagy a gyilkos, mikor semmi
egyebet 99nem akarsz, mint engem megölni, és így, ezzel a rohadékkal, ezt választottad ki nekem? Ha
nem jössz be rögtön, és nem rúgod ki azt a nyomorékot, én olyat csinálok, amilyen még nem volt. Igen!
Azt megkövetelik tőlem az urak, a cselédtől, hogy hajnalban már dolgozzam, és estig tönkretegyem
magam, hogy közben vért köpök, vagy szétszakad a szívem, az mindegy, az csak a lusta cseléd
szimulálása: és éjjel hogy aludjam? Mi? Hány óra? Három óra, és fetrengek tíz óra óta, és nem tudom a
szemem behunyni, mert úgy nyekeregtek és nyomorogtok a székeken, hogy lehetetlen aludni. És most mit
csinál az a gorilla? Kint ül, várja keleti okossággal (mert ő, ugye, okos, mindenki okos és finom, csak én
vagyok buta és ordenáré), hogy vége legyen a zavaró jelenetnek, és a művész úr jöjjön tovább greifolni
őtrampliságát. Hát hiába vár! Mert ha én kijövök, nem állok jót magamért. Gyilkos banda.

A festő próbálta csillapítani az összes receptek szerint: játékosan babusgatva, okosan magyarázva,
szerelmesen ölelve, higgadtan visszafenyegetőzve, aztán persze, mind idegesebb lévén, összevissza és
következetlenül, néha túl durván, néha ügyetlen cinizmussal, néha maga is a haját tépve, aztán meg
bocsánatért nyafogva.

Otthagyta, és visszament Olgához. Szegény jámbor Olga úgy került az egészbe, mint Pilátus a krédóba.
Éppen az ilyen rikácsoló botrányok hiányoztak az ő palacsintalapos életéből. A festőnek őt is nyugtatnia
kellett: semmi, Gigi egy kicsit ideges, elmúlik, nem kell komolyan venni. Közben a festőt az bosszantotta,
hogy ha Olga látja, hogy Gigi féltékeny, akkor Olga végleg megtudja, hogy a festő és Gigi között van
valami. Nyugalomról ezek után a teraszon természetesen nem lehetett szó. Olga állandóan haj100szolta a
festőt, hogy menjen be. De Sándor mentegetőzött.

– Hogy képzeli azt, mi vagyok én? Az mégiscsak komikus volna, hogy egy kis hisztérika fogja nekem
előírni, hogy én kivel, hogyan és mennyit beszelhetek. Üljön le, Olga!

– Nem ülök, nem, igazán nem ülök.

A következő pillanatban hatalmas roppanás és csörömpölés: a szomszéd ház falán eltűnnek a műterem
laza rolói közül kiszűrődő fények. Gigi nyilván a földhöz vágta a lámpát. Alighogy Olga és a festő
nyeltek egyet, egyszerre csak megjelent a teraszra vezető ajtó sűrű, de mégis átlátszó függönye mögött
Gigi, úgy, ahogy az ágyból kiugrott, öltözetlenül. Olga is érezte, hogy ez mutatja: meg van vadulva. A
hold rávilágított a függönyre, Gigi bőre kísértetiesen fehér volt, a szemei valóban óriásiak, mintha a
pávafarkak dísze került volna egy verébre.

Olyan volt, mint egy kísértet. És sok minden egyéb, lelkileg is, testi megjelenésében is. Milyen kár,
gondolta ebben a pillanatban a festő, hogy az elemzés bűn lett, megbélyegző és buta valami. Gigi nézett,
messze is meg Olgára is, mint egy holdkóros, akinek csak a jeges fényévek távolában van határozatlan
birodalma. De úgy is, mint egy vadmacska, aki körzőnél pontosabban áll olyan szegben, amelyből
zsákmányára rá kell vetni magát, hogy a torkát elharapja. Valami kérdezés és csodálkozás volt a
pillantásában: kérdés, hogy nem félünk-e tőle, nem vagyunk-e kíváncsiak rá, hogy hogyan fog most
széjjeltépni bennünket – kérdés a hold felé, hogy vajon milyen őrületbe fogja most szédíteni a függöny és
saját bőrének eszeveszett fehérsége – valami furcsa mosoly, mint aki érzi, hogy most 101már nincs a saját
hatalmában, és örül, hogy a megbolondulás, amin csak vajúdott eddig a ronggyá gyűrt paplanok között,
most végre megszületett benne, tisztán és átszellemülten, mint egy jégcsap vagy lótusz. Tündére,
madonnája, ártatlan gyermeke és klasszikus formulája volt a megőrülésig fejlett bosszúnak, valóban a
„rosszaság szentje” volt, ahogy ott állt meztelenül az ajtóban: kissé lábujjhegyen, karjait széttárva, mert
fogta mind a két ajtófélfát, mint aki hirtelen akarja majd félrelebbenteni a függönyt. Aki nem tudta volna,
hogy milyen drámához tartozik ez a jelenet, nyugodtan vélhette volna arra, hogy egy szűzies kis süldő
lány mutatja meg magát artemiszi kacérsággal a barátnőjének – ahogy ott lábujjhegyen állt, mint aki fél,
hogy rajtacsípik valami csínytevésen. Annyi csalafintaság, bájos gyermekhuncutság volt a mozdulatában,
hogy soká nem hitte volna el az az idegen, hogy gyilkolni készül. De nemcsak erre az intézeti
csintalanságra emlékeztette (amiről szombaton nem tudja, hogy gyónásra készülvén a „tettem e
szemérmetlent?” hangzású kérdést kimeríti-e vagy sem?), hanem egy londoni Offenbach-előadásra is,
ahol Szép Heléna vagy valamelyik másik mitológiai hölgy jelent meg ugyanilyen öltözetlenül és
ugyanilyen fátyol mögött, ugyanilyen sárgás-zöldes világításban: valahogy a gonosz szándékot egészen
sátánivá, sőt azon túlivá tette ez a váratlan erotikus szólam, a szépség, a szemérmetlenség, akár mert
teljesen öntudatlan már a gyűlölet vakságában, akár mert bestiálisan kiszámított, hogy a csúf Olga lássa
az isteni Gigiát (néha így is szólították viccből), mindenesetre félelmetesebb volt, mint ha pongyolában
jelent volna meg a küszöbön. És az, hogy a küszöbön jelent meg, és ott megállt: mint a fenyegetés
102maga, a függő helyzet a halál előtti időtlen pillanatok, a tiszta várás és a tiszta félelem.

Egy szót sem szólt. A mellbimbói egész haloványan átlátszottak: kifakult vadrózsalevelek vagy az alig
rozsdásodott szagos szőlő apró szemecskéi. Vajon ezek a halvány foltocskák is részt vesznek az agy
kegyetlen gyűlöletében? Miért nem beszélik le?

Olgának is, a festőnek is úgy tűnt, hogy végtelen sokáig állt így az ajtóban – várta, hogy Olga
elkullogjon? Mialatt az égi látomás hatása alatt állottak, persze a festőnek az is eszébe jutott, hogy
bármely pillanatban a szomszédban felgyújthatnak egy lámpát, és akkor meglátják Gigit ilyen állapotban.
Erőltetetten, kedves-közömbös hangon odaszólt a „gyűlölet erotikus kísértetéhez”:

– Vigyázzon, mert megfázik, menjen be, mi is jövünk. – Isteni szerencse, hogy a mondat prózaisága nem
őrjítette meg még jobban. Eltűnt az ajtó keretéből, kissé maga után rántva a függönyt; parfümszag,
izzadságszag csapódott a teraszra, mint a kén, ha az ördög bukfencezik a színfalak mögé, vagy liliom, ha
angyalok táncolnak egy titkos-tilos órán egy katedrális szoborfülkéjében, ahonnan kiverték a kőszentet.

Szegény Olga nem tért magához. Sápítozott (de ezt sem különös indulattal, legföljebb úgy, mint egy
vájdling kenyértészta, ha kezdi puffasztani az élesztő): ő ilyet még nem látott, ez a nő tisztára meg van
őrülve, hogy jön ő ahhoz, hogy ezeket Gigitől eltűrje és így tovább.

A festő félszegen próbálta a helyzetet mulatságosan felfogni.

A következő percben világosság csapódott a teraszra vezető ajtóból feléjük. Egy távolabbi szobában Gigi
felgyúj103totta a villanyt. Ott aludt Vivian. Hát attól meg mit akar? A festő odament a terasz függönyös
ajtójához, és benézett. Gigi akkor már pongyolában volt, de jellemző módon nem a sajátjában, hanem a
festőében: oly komikus volt, mint egy angol mesekönyv-illusztráció, ahol a négyéves Daisy-Maisy veszi
fel a papája ügyvédi parókáját és talárját. Egyelőre csak hátulról látta: a legnagyobb szakértelemmel
tűrögette vissza a túl hosszú ujjakat, közben a bojtos övet is szorongatta, éppen csak hogy orra nem bukott
a lábai alá gyűrődő sleppek között.

Ordítva és szigorúan parancsoló hangon felébresztette Viviant, aki először nem szólt semmit, azután
csendesen undorkodó hangon megkérdezte:

– Mi az? Mi van veled? Megbolondultál?

– Kelj fel abból az ágyból! Hallod? Most nem fogod adni a heverő császárnét, és én a hülye cselédet, aki
egy tányér ott hagyott levesért kiszolgállak. Intézd el, amit csináltál. Érted? Ne tettesd magad hülyének.
Az egész életed csak képmutatás, hazugság és méregkeverés, már torkig vagyok vele. A „szent” Vivian –
a „szent”: itt van a szent, te vagy a kerítőnő, te hoztad ide ezt az Olgát, hogy a művész úr szórakozzék
vele – na, hát szórakozzék, de nem úgy, hogy a székeket is nyekergessék, hogy a cseléded ne tudjon
aludni, hanem vigyék ki a matracokat mind, hallod? A tiédet legelőször, mert ezt a rohadék Olgát te
kerítetted: mindenki jó a „szent, százszor szent” Viviannak, fölszedi ő még a kanálisból is az utolsó
kapcát, ha arról van szó, hogy a művész úr ne velem szórakozzék. Miért? Mit gondolsz? Azt hiszed, nem
tudom, hogy erre megy ki a dolog? Te patkány! Ellenem keríted a dögeidet a művész úr ágyába, engem
akarsz ölni vele, és ahányszor több szaj104hát csalsz ide, annyiszor vastagabb lesz a glória persze a
„szent” fejeden!

Ezek után nekiesett Vivian ágyának, és tíz körmével kezdte kiráncigálni a matracokat Vivian alól. A
következő pillanatban verekedtek. Olga és a festő erre beszaladtak: a festő a legnagyobb
lelkiismeretességgel, mint egy ötvenéves színházi ügyeletes vagy kellékes, szép sorjában lehúzta a
redőnyöket, nehogy beláthassanak, vagy hogy a szomszédba áthallatsszék valami. Szétválasztotta Viviant
és Gigit. Vivian karjából ömlött a vér. Gigi összevissza harapta és karmolta. De ez nem volt olyan ijesztő,
mint hogy Vivian fekete kombinéjáról leszakadt az egyik vállpánt, és most azt illesztgette réveteg
tekintettel a régi helyére, mint ahogy kocsmai verekedés után is az, akinek a torkát vágták el
konyhakéssel, mellénye legalsó gombját igyekszik visszagombolni a legnagyobb elmerültséggel.

Micsoda véres bábszínház: a festő egy barna, nagy, angol raglánban, mint egy spleenes angol a
pályaudvar peronján – Gigi a komikusan hosszú ujjú, buktatós férfipongyolában, Vivian meg az
összetépett, fekete csipkekombinéban, az ágy széléről lógatva lábait, kissé dideregve az izgalomtól és a
hideg éjszakától (nála mindig nyitva volt az ablak, úgyhogy a vadszőlő már nemcsak a külső falon,
hanem Vivian szobájában futott tovább, zöld Szent Iván-éji parókával fenyegetve a kis állólámpát),
úgyhogy időnként visszahúzta az ölére a nehézkesen le-lecsúszó, vastag tollpaplant.

– Na, megállj – kezdte Gigi elölről, s azzal odabotladozott Olga orra elé. – Na megállj, most ebben a
pillanatban megyek, és írok egy levelet az apádnak, és írok egyet külön az anyádnak, hogy tudják meg,
hogy bájos kis cseme105téjük milyen új módszerekkel tanítja a kézimunkavarrást finom úri
tanítványainak. Éjjel fél háromkor! A holdfényes teraszon! Ó, légy Rómeóm, hadd lehessek Júliád! És azt
a leszakadt gombot talán én piszkáljam ki a balkoncsatornából, amit a művész úr kézimunkázás közben
lefogdosott a kebleidről? Igen, ezt, ezt írom meg az anyádnak, hogy pimaszul be mersz jönni ide a teljes
villanyvilágításba úgy, hogy így van tátva a cipzárad a szoknyádon. Hol a töltőtollad? – förmedt hirtelen
megint Vivianra, s azzal egyetlen mozdulattal kifordította az egész táskáját, mely ott hevert a lámpa alatt.
A nagy púdertükör rögtön összetört. Ezt Vivian a festőtől kapta, és erre úgy kezdett zokogni, mint egy
gyermek. Ez olaj volt Gigi tüzére: hidegen, minden indulatos gesztus nélkül kezdte egymás után a földre
dobálni az üvegtárgyakat: egy hamutálat, egy vázát (előbb még gondosan kiemelte belőle a
paprikavirágokat és lila bogáncsot, mert azt ő szedte tegnap délután), két vizespoharat, amikből – elég
furcsa módon – előbb a földre locsolta a vizet.

A festő kiment egyedül a teraszra. Szemben épp akkor oltottak el egy villanylámpát, és így abban a
pillanatban, mikor a szabadba lépett, tűnt el a falról a fekete gesztenyefalevelek óriási nagyítása, melyet a
szemközti konyhaablak fénye szokott gigászi árnyjátékként a teraszfalra vetíteni.

Valami fájdalmas volt abban, hogy amikor ő kilép, ez a csudaszép kínai tusfestmény, mint egy
varázsütésre a mesében, eltűnik előle. Igazságszolgáltatás ez? Nem érdemli meg a szépséget? Joggal fut
előle? Joggal. Mi volt ez a piszkos bohózat, ha nem ő, a festő műve? Nem ő szerződtette-e hitvány, tétova
és szétszórt életébe ezeket a perszónákat? Mikor Olgát csak ásító borjúfiókának, Gigit kis,
106összesározott, csatornaszéli viperának, Viviant tehetetlen pocokvakondnak látta ebben a dramatizált
állatmesében, melynek utolsó jelenetét már nem várta meg Vivian vadszőlős szobájában, az óriási, fekete
fakeretes tükör alatt; akkor ezek a mocskos állatkarikatúrák önmagának, a festőnek szóltak – azok a buta
nők nem tehettek róla, elvégre nem azért születtek egészséges ösztöneikkel, hogy a festő
életügyetlenségét, gyávaságát, gyáva perverzióit kiszolgálják. Csak ordítsatok és törjetek és zúzzatok;
minden egyes külvárosi káromkodás vagy pofon vagy harisnyaszaggatás mintha csak az önvád egy-egy
kiáltása volna, egy-egy kőverés, mellyel Szent Jeromos veri a mellét az erdőben. Az én erkölcsi
elevenboncolásom ez a hisztériás burleszk. Mi vagyok én? Szerelmes? Érzéki? Érzelmes? Egyik se: azért
ténfereg ez a sok nyomorék, önmagukban és általam is nyomorék tyúk körülöttem. Forrón imádkozva,
mint egy fiatal szent vagy megtérő gyermek, suttogom a szerelmeket Olgának a teraszon: pedig hazugság
az egész, nem azért, mert képmutató vagyok, hanem mert koldulom a sorstól, a saját kedélytelen
kedélyemtől, az Olga bárgyú lápjóságától, a holdtól vereslő, sistergő kis körtefámtól, mindegyiktől
koldulom az igazi imát, az igazi fiúszeretetet vagy ifjúi szerelmet: de nem kapok semmit, csak szerepek
maradnak a kezemben, izzadt és málló álarcok, próbák, halva született kísérletek.

Mondtam-e valaha valamire igazán igent? Mikor Olgának arról susogtam, hogy anyám és testvérem, hogy
vezetőm és mértékem: mi értelme volt mindennek? Soha családi érzékem nem volt, nem tudom, mi az,
érthetetlen, idegen és ismeretlen előttem, a család számomra titkolódzás, belső gyűlöletek, őrült, de belül
égő aggódások és patologi107kus egymást féltések, klinikaivá torzult szemérmeskedések és aljas nemi
portyázások homályos keveréke – akkor mit lihegek itt Olgának arról, hogy „anyám”? Talán mert nem
tudom, mi az, azért keresem? Ezt világosan éreztem, hogy erről szó sincs nálam. Nem kerestem én
semmit. De legalább ördögi érzékiségből maszlagoltam volna ezeket az „anya”-szólamokat Olga mohos
fülébe: de az sem voltam, hiszen testem a betegség és egészség között hánykolódott – se hús, se hal –,
anélkül hogy egyszer igazán szembenézett volna a nyers halállal, vagy igazán nevetés serkent volna
belőle egy csóktól. És ha se szerető, se anya, se szellemi barát, se szajha, se madonnajelkép, se
torzképmodell valaki, akihez se ima, se gondolat, se erkölcs nem fűzi az embert, csak mindezeknek
valami egészen piszkos és korcs maradéka, összevissza, hol ez, hol az, hol mind együtt, valami
századvégi moslékká keverve: akkor nem csuda, ha Vivian szobájában röpködnek a falra az ostromból
megmaradt, utolsó kristálypoharak.

Magyarok, 1946. december

108
Bogyó

– Ne haragudj, hogy mikor előbb még együtt voltunk Jánosékkal, nem mondtam meg, miért vagyok talpig
gyászban. Volt bennem valami szemérem, ami lehetetlenné tette, hogy különösen egy ilyen ellenszenves
kompániában, mint a Jánosé, fekete ruhám okát megmagyarázzam. Most, hogy ilyen kedves vagy, és
leültél ide velem ebbe a kis kocsmába (sajnálom, hogy tél van, nem is képzeled, milyen pompás
remetelugasokban lehet itt nyáron hörpölgetni a bort), most már nyugodtan elmondhatom. Annál is
inkább, mert tulajdonképpeni ismeretségem Bogyóval ebben a kocsmában kezdődött, és talán komikus
temetési klepetusom, különösen ez a már legöngyölt szardíniásfedélnél is hullámosabb Eden-kalapom, a
legszorosabb összefüggésben van ezzel a Bogyóval.

Na látod, itt vagyunk az örök dolgoknál az én hülye kis „storym”-ban (ahogy Pesten oly utálatosan tudják
használni az emberek ezt a szót): szerelem és halál. A szerelemről persze csak annyit tudsz egyelőre,
hogy egy ilyen csacska beceszót hallasz: Bogyó. A halálról meg annyit, hogy az asztalon ott sínylik nagy
buta magányában az én feslett bélésű Eden-kalapom – érdekes, hogy az a fehér selyem, amiből az ilyen
béléseket csinálják, és olyan szép címeres oválokba belepecsételik a kalaposmester nevét, milyen
kísértetiesen hasonlít ahhoz a selyemhez, melyből Bogyó há109lóinge készült, és amelyben legutoljára
láttam a szakítás vagy szakadás vagy megsemmisülés előtt, magam se tudom, hogy nevezzem, azt terád
bízom, ha ugyan csak egy percig is foglalkoztat majd a szenilitás jellegzetes kórképét illusztráló
történetem.

Abban a hálóingben olyan volt, mint egy selyemcukor: fehér, csúszós, apró, rózsaszín mintákkal, afféle
keskeny csipkeszegéllyel, mint a húsvéti tojás betétpapírja, ott, ahol nyílik – ez nagyon illett hozzá, ahogy
a Bogyó név is: volt benne egy erős „polgári baba” vonás, de lehet, hogy ami a „babát” illeti, csak én
láttam bele, mert gyerekkorában, vagy harminc év előtt ismertem meg, s nekem azóta is a harsogókat
kacagó, csikófogú gyermek maradt, noha azóta az arca is fantasztikusan megnyúlt a szenvedésektől, és
teliszájú csikónevetését beszürkítette a polgári élet mérhetetlen prózája és kilátástalan unalma.

Elég az hozzá, hogy éppen Klárától jöttem, a lehető legegzaltáltabb boldogságban: épp akkor dolgoztam
azon a képen, amely azóta megjelent az amerikai Vogue decemberi számában (s amiért kollégáim
lenéztek és lepfujoznak, hogy beléptem stricinek meg ügynöknek a floridai divatszalonokba vagy
fodrászüzletekbe – bánom is én, mondják…).
Klára ugyanis egypár héttel ezelőtt kapott ajándékba egy úgynevezett „Nylon” harisnyát, és nem győzte
magasztalni, hogy milyen szép és milyen kellemes. Mikor ezt mesélte, egy másik harisnya volt rajta, úgy
vélte, hogy a barna szoknyájához (ha egy medúza harangja szétterül, és kitárul az egész óceánon, akkor
még mindig nem tudod, hogy milyen felhőzően bő szoknyát viselt Klára!), szóval, hogy ehhez a
ruhájához kissé világos az ajándék harisnya. Rábe110széltem, hogy csak húzza fel. Megtette. Ezt a
mozdulatot és ezeket a színeket festettem: épp aznap fejeztem be a képet, mikor itt a kocsma előtt a
Bogyó-dolog kezdődött.

Nagyon szerettem ezt a vidéket, és ha nem láttam volna egy kora hajnalban a hó lehetetlen-túlvilági alig
kékjét és mégis vegyi túlzású ibolyás izzását: nem tudtam volna megfesteni Klára ereit a liliomtölcsér
hosszúságú combokon. Klára is úgy örült a képnek, hogy egy óriási zöld üvegvázát adott érte ajándékba;
nem tréfából, hanem a legnagyobb őszinteséggel mondtam, hogy ez a váza milliószor jobban hasonlít
hozzá, mint az én „Nylon-reklám” képem róla.

Szóval az óriási vázával felpakolva jöttem hazafelé; betértem ebbe a „kricsmibe”, hogy egy kicsit
megnézegessem másik zsákmányomat, azt a csomó ólomtubust, melyben új festékeim voltak egy ócska
százas Pajtás-cigarettadobozba zsúfolva, mint gyermekkoromban az ötféle készletből összelopkodott
sakkfigurák. Ekkor már tudtam, hogy csinálok egy zöld vázás Klára-képet: képzeld az őszi vörös hajat
(állandóan látom a megmaradt vadszőlőlevelek kissé fagyott, jégpörkölt rőtjét, a műterem falán), és hozzá
ezt a mérges, üveges, nehéz, hasas és karcsú, kígyóval körülfont nyakú istent (mert a szép tárgyak
istenek) …különben téged ez nyilván nem érdekel, valószínűleg az időd is rövid, úgyhogy „tárlatvezetés”
nem lesz. Igyál, nem mintha valami remek dolog volna, csak ahol igazi kisüsti van, kissé messze esik
innen.

A tárgyakat mindig szerettem, de a Bogyó-időkben egész különösen, mert úgy éreztem, hogy ez életem
utolsó szerelme, azután meghalok, tehát az e világi tárgyakat a búcsúzkodó túlságos éleslátásával
figyeltem. Magam elé 111tettem egy ilyen tubust, éppen az volt ráírva gyári, hideg, hivatali betűkkel,
hogy: „Chromoxid zöld tüzes” – egy egész világ így együtt: az iparian szürke ólomtubuson ez a vegytani
szó és utána a romantikus: „tüzes”. És ebből lesz majd a nagy Klára zöld vázával…

Alighogy kilépek a kocsmából, a nevemet hallom. Csöndesen, melegen, mintha gyermekkoromból

szólna, valami pajtáskodó-tündérkedő közvetlenséggel; józanul, mint ahogy egy tisztviselőnő szól a
szomszéd könyvelőnek, de ugyanakkor mégis óvatos, szerelmes nőiességgel.

Ne ijedj meg, ne nézd a karórádat – úgy, ahogy tárlatvezetés nem lesz, ilyen meddő elemzéseket sem
fogsz hallani –, az egész csak gyerekes reflex nálam: azóta, hogy emlékiratot akarok írni, ilyen hülye
módon gyakorlom magam, tudok-e szóval is ábrázolni összetett jelenséget. No de a társalgás más műfaj:
tényszerű és puritán leszek. Bogyó volt. A kezében karácsonyi sárga fagyöngyöket lóbált, óriási
tüskésdisznó fenyőágakkal: ha valaha jelkép volt a világon, akkor ez a kettő az volt – a „chromoxid zöld
tüzes” üvegamfora a Klára címere, a Bogyóé meg az a házias, pettyes-tűleveles, idilli csokor.

Bogyóval harminc éve nem találkoztam. Egy „kádmiumsárga citrom” (másik tubuscímke) nyári napon
találkoztam vele a villamoson, de vele volt a kislánya is – és tudod, hogy milyen lehetetlen számomra
még csak lélegezni is ott, ahol gyerekek vannak a közelben. Hogy el volt merülve a gyermekébe ott a kis
együléses villamospadon! Gondoltam, olyan kispolgári anya lett belőle, hogy bizonyára nevetne, vagy
közönyös lenne, ha őszintén kifejezném előtte azt a misztikus, mérhetetlen örömet, melyet viszontlátása
okozott. „Die Gefundene” – dünnyög112tem-patetizáltam magamban, valami George-verset idézve. Ez a
félelmem nem volt alaptalan: halálgondolatoktól még csak jobban túlszínezett lírám nehezen illett a
pedáns, gyakran tüntetően is és dacosan „fád” családanyához.

Megszólítottam. Nagyon kedves volt; hamar leszállt. Hármat éreztem, és a három dolog meglehetős
ellentétben volt egymással: végtelen prózai, „háztartásbeli” szárazságát; arcvonásaiban valami egész
különlegesen nekem való, dekadens-régi, spanyolos szépséget; és ami ezzel a Velazquez-nők közé
tartozó, halálos-olvatag szépséggel szintén ellentétben volt: égi jóságot, meleg, álmodozó cinkosságot, a
gyerekkor verébugrándozású huncutságát, valami ájtatos, kacér odahúzódást az emberhez. Remélem, ezt
még nem veszed túlzó elemzésnek? De ez a lényeghez tartozik: ez a hervadt Velazquez-démon – a
gyereket pipiltető süket anyagép vagy anyahivatalnok – és az aggódó pillantású, háromhetes őzike,
bogárnyi fejében öklömnyi szemekkel.

Zöld ruha volt rajta, mikor most a kocsma előtt megszólított. Hónapokon át kerültem eddig, mert féltem a
prózájától. „Düftin – mondta. – Tetszik? Szereted?” Úgy az anyag neve, mint kinézése nagyon jellemző
volt Bogyóra: a „düftin” szó illat és áporodottság; rózsa és kispolgári; otromba kövérség; elég rettenetes
szó, valljuk be. És amit jelent! valahol a mohos bársony és a cipőfelsőrész bőre között…

Borzasztóan szerettem ezt a fasort, ahol most Bogyó megszólított: mint fiatal festő sokat kódorogtam egy
ilyen fasorban valami egészen csöndes, bambergi víz mellett, olyan jó volt, hogy a gyerekkorból
visszavarázsolt Bogyó ebbe a bambergi, tölgyes-bükkös, dús álomba szövődik bele.

113

Behívtam a kocsmába – a harminc év előtti természetes tegeződéstől rúgtam be, nem a pálinkától.
Különben ugyanaz a pocsék gyári álbarack, mint amit most szopogatsz oly példás önfeláldozással az én
vallomásrohamom miatt. Egyébként, amit előbb említettem, hogy milyen jelképes metaforája volt ennek a
karácsonyfa-csengettyűből és rideg ébresztőórából összegyúrt Bogyónak a fagyöngycsokor: az még
abban is folytatódott, hogy nagyon gyakran járt zöld télikabátban és sárga parasztkendővel a fején: a
fagyöngy és a fenyőágak színei. Most teljesen festetlen volt. Csak egy egész rövid arcképet – ha ráérsz
egyszer, fent a műtermemben úgyis megláthatod a képeit, melyeket két hónap alatt megszállott
türelmetlenséggel festettem róla.

Hosszúkás, csurgatott arc, megnyújtotta az idő, mint a gyertya oldalán lenyújtózó viaszt a fáradtság súlya;
nagy, bronzvörös haj: a bal profilban démonikus kagylóhullámokban, a jobb arc felől gyermekesen és
soványkásan, mint egy gimnazistáé; a szemek borzasztó mélyen a koponyában – egy alkalommal egy
társasjátékban („hasonlatgyár” vagy mi volt a neve) ilyeneket mondtam neki: ha az ember egy olyan
bőrtokba, amit sebes mutatóujjára szokott felhúzni védekezésül, beledob egy mogyorót: az kerül olyan
mélyre, mint az ő szeme a szemüregében; a két égő szem egész nevetséges-groteszken közel volt
egymáshoz, ütköző üveggolyók vagy összepréselt iker cseresznyék; a szemhéj vékony vöröshagymalevél,
aszimmetrikus a két szemen, és olyan hátulról borítja már a két szemgolyót, mint a makkot a kis
félgömbös kupakja – elképzelni sem tudod, milyen jó ezt rajzolni; az alsóajka vastag, lelóg, fáradtan,
démonikusan, mint a papucsvirág püffedt 114szirma vagy az ájult piócák – gondolj csak a Rubens IV.
Fülöp-képeire: annyi szenvedés és ugyanakkor lustaság; annyi érzékiség és ugyanakkor édes, gyermeki
málészájúság; annyi túlérett nihilizmus és ugyanakkor blazírt üzleti logika van ebben az alsóajakban,
hogy – csak halálosan szerelmes lehettem belé.

A kocsmában megtudtam, hogy az a két méter magas, szőke orvosprofesszor, aki mindig egy fekete,
párducnyúlánk autón szokott elszáguldani a műtermem alatt: az ő férje, aki már többször kérdezősködött
is utánam, mióta Bogyó elmesélte neki, hogy nyáron találkozott velem a villamoson. De hát Bogyó nem
tudott az urának semmit sem mesélni, hiszen hat- és kilencéves korunk között ismertük csak egymást, és
Bogyó számára (ezt az ő jellemzően kalkulált, szinte fafejű és épp ezért gyermekesen őszinte
kacérságával mondta) az úgynevezett gyermekkori élmények és döntő benyomások egyáltalában nem
hozzám fűződnek, hanem egy másik, későbbi lakásuk, későbbi fiújához. Én bezzeg emlékeztem! Elemista
„tiszinknek” egyebet sem tudtam meggyónni, mint őt. Mikor egyszer a „tiszi” megengedte, hogy gyónás
után és még áldozás előtt megnézhessem A kaméliás hölgy-et (egy műkedvelő előadásban a
Várszínházban), és hazajövet Bogyót ott találtam a terasz nyugágyában, téglaszínű úszótrikóban, melyre
apám egy kis virágöntöző kannából mintákat spriccelt Bogyó mellére – bezzeg ezek után volt mit
gyónnom az áldozás előtti, kora reggeli „pót”-gyónáson!

De Bogyó minderre, őszintén és tüntetőleg, nem emlékezett. Hamarosan mennie is kellett, viszont
délutánra elhívott. Hazamentem, és emlékezetből megcsináltam az első arcképét. Délután átmentem. A
környezet az, amit a 115professzor surranó autója után képzeltem: villanyra járó rácsajtó, belső
csigalépcső a villába, nagy, támlás díványok, mocsárbarna faliszőnyegek, borosüvegek nehéz
ezüsttálcákon, egypár félrégi, féljó olasz Madonna-kép, félmeleg fűtőtestek szalmafonatú ajtók mögött, az
ablak alatt. Bogyó nagyszerűen kifestette magát, csak a száját, amitől a szeme vadul, de mégis az
„őzhagyományt” is tartva csillogott – mondtam is, férje jelenlétében, hogy meg fogom számolni, nem
hiányzik-e két szem abból az óriási, fagolyós rózsafüzérből, amely díszként ott tekergett egy hasas asztali
lámpa nyaka körül. Bogyó hiúságán egyszerre érződött a harminc év előtti gyermek és a társaságbeli
asszony névtelen-személytelen „nagydélutáni-kisrendessége”. Nála a prózaiságot sosem a költészet,
hanem a széncinkés, micimackós gyerekesség kárpótolta. A professzor otthon is orvosi köpenyben járt,
mert volt egy laboratóriuma a villában, ahol kísérletezett: köpenyét egészen a lapockájáig leeresztette,
hanyagul és pózosan; csontkeretű szemüvegét úgy lóbálta kezében, mint egy rongyot. Mikor egyedül
voltunk, én esztelen mohósággal vallottam szerelmet. Bogyó? Efféléket mondott:

– Ez mind csak bolondság. Mit akarsz velem? Te tudsz beszélni. Este ugyanezt elmondod Klárának. Értsd
meg: én próza vagyok. Itt nincs festészet és költészet. Te megmaradtál gyereknek, és most tetszik neked
ez a figura, hogy „a harminc év után megtalált gyerekkor”. De ez lényegében mind semmi. Mert most mi
lesz? Fel fogsz jönni holnap is – no és? akkor mi lesz? Bámuljuk egymást, te szépeket mondasz, én
elmegyek a háztartással törődni, ami elvégre van, és kell, és én kellek hozzá. És egészen kellek, mert itt
nem lehet osztozkodni. Van ennek értelme? Mert 116beszéljünk józanul, bárhogy utálod is, és én nagyon
is józan vagyok, sajnálom, de – az egy hülyeség (így mondta: „egy hülyeség”), hogy itten sápítozzunk
egymás után, nem? Gyerekes és nevetséges. A szeretőd meg úgysem leszek soha. Énnekem a férjem és a
gyerekeim minden, és azzal kész. Mit képzelsz, hogy odaállok a modelljeid közé, felfordítom a
háztartásomat – és? és? Te nem az a férfi vagy, aki erre karon ragad, és velem új életet kezd a toledói
székesegyház barokk ereszei alatt (nem tudom, hogy jól mondtam-e ki a dolgot), de amiről annyit szoktál
beszélni az interjúidban. Mert azért, hogy nem találkoztunk, én sokat hallottam rólad. Én most nagyon jól
élek. Hiába mosolyogsz a bohémek gőgjével: igen, anyagilag is értem. Miért? Micsoda butaság azt
lenézni? Az talán nem fontos? Nevetséges képmutatás, hogy pénzről nem lehet beszélni! Neked is fontos,
légy nyugodt, neked is nagyon fontos… Nem mondom, nagyon kíváncsi vagyok rád, de azt Jenővel nem
tehetem meg: hazudni meg nem tudok. Nem erényből, meg nem tudom, mi a csuda becsületességből,
hanem mert utálom. Nem kell. Fáraszt, terhes, kényelmetlen. És miért? Egy éjszakai kísérletért?
Mulatságos lenne, hiszen nekem Jenőn kívül más férfival nem volt dolgom… De aztán mi van?
Lelkiismeret-furdalás, csalódás, satöbbi. Ez pedig az, „amit a tigrisek nem szeretnek”: ezt nem érted? A
fiamnak van egy állatmesekönyve – ott szerepel ez a kifejezés. Mért lógatod az orrod? Ez csak olyan
műbánat nálad, azt hiszed, hogy illik kétségbeesned. Vagy hogy evvel hódítasz meg! Ha én a tied akarok
lenni, akkor úgyis a tied leszek. Meg se kérdezlek, mi a véleményed róla, akkor az az én privát ügyem.
De különben is te vagy a legboldogabb, hogy nem ugrok a nya117kadba. Akkor vágnál csak ijedt képet!
Vén megalkuvó! Igyál, kóstold meg most ezt a balatonit vagy mit, én nem értek hozzá semmit, az uram
kapta egy betegétől.

Pár perc múlva megszólalt a telefon. Bogyó vette fel. Én akkor éppen a telefonasztalka melletti óriási
karosszékben ültem: fel akartam ugrani, hogy Bogyó kényelmesebben telefonálhasson, de ő csak
marasztalt, maradjak ülve. Közvetlen mellettem állt, és lopva megsimogatta a fejemet. Melegen, aggódva,
kételkedően és mégis valami riadt bizalmassággal szögezte rám szemeit: ha nagyon kinyitotta őket,
megnyúltak, de fölfelé, a szemhéjak kis monstrancia-félholdjaiból tornyocskák vagy törpe sipkával
felnövekvő ékezetek lettek, mint némely francia magánhangzók felett. Halántékai beestek, sápadtabb volt
a púdertól és valami rejtett haláltól, mint egy kísértet.

– Nehogy azt hidd, hogy szeretlek – mondta rögtön, hogy látta boldogságomat önkéntelen mozdulatától,
aztán kéjes mindennapisággal kiáltotta bele a kagylóba: „Halló? Maga az? Jó, küldöm az uramat.”

Arról volt szó, hogy valami súlyos morfinistát hoztak be a klinikájára, szívrohammal, de az esetet olyan
bonyolultnak tartották, annyi minden nyavalya volt szegény haldokló betegben összeszövődve, hogy
mindenesetre értesítették a professzort. Jenő elhatározta, hogy rögtön megnézi a beteget. Hívott engem is,
elvisz, kívülről oly jól ismert autóján. Nagyon kellemes szobája van a klinikán, ott egyedül megvárhatom:
a Ritz egyik szeparéjában érezhetem magam. Bogyó tréfásan átölelt, és úgy nyafkált az urának, hogy ne
vigyen el. Mikor Jenő egy pillanatra kiment, hogy az autót elődirigálja a szűk kerti garázsból, Bogyó
suttogó fenyegetődzéssel rám szólt:

118
– Ha most itt hagysz, soha többé nem állok szóba veled, pedig holnap egész délután szabad lettem volna.

Meg akartam simogatni omlós, fekete pulóverét, melyen egy óriási fehér gyöngysor futott alá: Bogyó
kurta hangon jegyezte meg:

– Most kaptam Jenőtől házassági évfordulóra. Kicsit bő. – Azzal úgy kifeszítette, hogy majd szétpattant a
mellén. – Jenőnél nincs gyöngédebb férj. Sehol, soha az életben nem tudnék olyan otthon lenni, mint nála.
Jaj! Te, akaszd ki a hajamat, beleakadt ebbe a vacak cipzárba! Rossz.

Mikor én mégis Jenővel mentem, Bogyó tréfás szigorúsággal lekiabált a kis csigalépcsőn:

– Amit mondtam: megmondtam.

Udvariasságból? taktikából Bogyó ellen? tán diplomáciából Jenő mellett? vagy kíváncsiságból, gyerekes
autózási kedvből és általános ügyetlenségből meg határozatlanságból mentem a professzorral a klinikára?
Sohasem szerettem az autóvezető orvosokat. Túl világias, színészi, sportos és technikai dolog, nagyon
börziánerszagú is, semhogy el tudtam volna képzelni az ilyesmiről, hogy evangéliumi jóság és leonardói
sejtlesés legyen mögötte. De ez nyilván hülyeség, amit mondtam. Hamarosan beértünk, valami alorvos
már várta az én testőr magasságú professzor barátomat – engem egy altiszt vagy ápoló bedugott a
professzor agyonfűtött privát szobájába.

Alighogy leülök, megszólal a telefon. Nem emeltem fel, nehogy nevetséges legyek egy kórházi telefon
végén, de a behívott ápoló azt mondta, hogy engem keresnek. Valami tévedés, mondtam. Nem tévedés,
engem; a professzor úr felesége. Becsuktam a párnás ajtót, csönd volt, mint a rádió kis előadó-szobáiban;
soha ilyen bűnösnek nem éreztem magam. Bogyó hangja:

119

– Na, mi van? Jöttök vissza? Te, csak azt akarom mondani, hogy ha Jenőnek tovább benn kell maradnia,
te csak gyere vissza, a sofőrnek egy tízperces forduló az egész – én már lefeküdtem, mert nagyon
megfájdult a fejem, nekem nem szabad bort innom, de miattad ittam –, nem is örültél, hogy ittam veled.
Különben sem fog hazajönni Jenő, mert lehet, hogy az egész behívás csak trücök (így mondta a „trükk”-
öt): Jenőnek van egy pokoli flörtje az egyik műtősnővel, nézd is meg magadnak, nagyon hálás leszek, ha
elcsábítod Jenő elől – egy kissé, őszintén szólva, már unom a dolgot. Ha jössz, vigyázz a kertben, mert
nem fogok villanyt gyújtani – elvégre nem kell, hogy mindenki lássa. Mondd meg Jenőnek, hogy
imádom, most vettem le épp a pulóveremet, és rém boldog vagyok vele. Jaj, de fázom! Te sose fogsz
ilyen szépet venni nekem. Szervusz.

Letettem a kagylót. Az éter- és karbolszagú hőségben egy Raffael-Madonna állt az asztalon. Ahogy nem
bírtam autókban a doktorokat, nem bírtam az ilyen affektált „vigaszt a művészeti szépségben” sem, ahol a
véres késsel megpihen a sok „csúnya dologgal” babráló professzor. A professzor elég utálatos ilyen
műértő pózban, de azért Raffael is szégyenletesen komikus volt (a magam művészeti ambícióit is
beleértve) itt, a halál szövedékes labirintusában, nagy anatómiai atlaszok és még kiértékelésre váró
röntgenfelvételek között. Kilopakodtam a folyosóra. Végtelen boldog szerelmet éreztem, és csak piszkos
meg utcai sártól nedves hordágyakat láttam. Az életben mi borzalmasabb? Ez a Rákóczi úti latyak, vagy a
hülyén fehérre súrolt ajtók, amelyeken a latin szavak hangjait valami múlt századbeli csökönyösséggel
még mindig c-vel írták.

120

Egy ajtó kinyílt, hordszéken hozták a beteget. A professzoron nem volt fehér köpönyeg – ez
borzalmasabb biztosítéka volt annak, hogy itt a halálnak valami egészen ördögi formája van jelen; mintha
véres lett volna. Itt a civil a legmefísztóibb viselet. Tudod, nekem elég egy pillantás, hogy egy arcot
magamba nyeljek, mint a szivacs. (Ezt a hasonlatot különben is kedvelte Jenő, velem kapcsolatban.)
Valahogy emlékeztetett ez az arc Bogyóéra. Hosszú, nagyon ovális arc, lelógó Habsburg-ajkak, gyerekes
szemek; piszkos, blaszfém letargia az egész magatartásban. Sárgászöld volt, mint azok a japán
krizantémok, melyeket később Bogyótól kaptam a születésnapomra.

Gyáván visszakullogtam a szeparéba. Pillanatok múlva bejött Jenő, reménytelenül tépdesve körömtelen
ujjaival egy Philip Morris cigarettapakli üvegpapírját. Felbontottam neki, és ő beszélni kezdett:

– Tudod, hogy nem szeretem a romantikus jeleneteket, ezért most is kerülni fogom – épp azért, mert a
helyzet elég nevetségesen romantikus. Ez a fiatalember – ha ugyan van értelme a „fiatalság” szónak egy
ilyen élőhalottal kapcsolatban, különben is láttad – ez a fiatalember: Bogyó életének legnagyobb szerelme
volt. Akkor szakadt vége a kapcsolatnak – hangsúlyozom, hogy a kapcsolatnak, mert hogy érzelmiekben
mi történt még utána Bogyóban, sohasem firtattam –, akkor lett tehát így külsőleg vége a dolognak, mikor
vagy egy hónapra rá megismerkedtem Bogyóval. Ez az ember valami költőféle akart lenni; a dolognak
ehhez a részéhez nem értek. Kiment Párizsba, elzüllött, amennyire ezt csak civilizáció és alvilági
kereskedelem eszközei tökéletességig tudják vinni. Most valami gazdag vénasszony hazahozatta, mint
egy összetört legye121zőt kivándorolt amerikai nagynénénk 1880-as gyöngyházdobozából. Sejted, mit
akarok mondani. Gyávát és aljasat: ne szólj egy szót se Bogyónak, hogy ez az ember itt van. Ismerem
Bogyót. A legjózanabb, a leghűségesebb asszony a világon: de nem az rúg be hamarább, aki gyakorlott
ivó, hanem aki húsz év óta rá sem nézett az italra. El tudom képzelni, hogy akár egyetlen futó találkozás
is ezzel a halálraítélttel fel tudja forgatni Bogyót, és így egész, nagyon is boldog és kiegyensúlyozott
családi életünket. Érted. Megjegyzésed erre világos – elmondom helyetted: milyen utolsó, gyáva fráter
lehetek, aki a feleségét csak úgy véli megtartani magának, hogy egy koporsóba dugja az asszony elől
vetélytársát! Két napig él még ez a férfi? Két hónapig? Nem tudom. Se orvosi, se erkölcsi, se szerelem-
lélektani elemzésre nincs most erőm, nem tudok másképp cselekedni, mint így. Most pedig várj itt még
egy negyedórát, át kell mennem egy orvos kollégámhoz, hogy idehívjam. „Konzílium” – és gúnyosan
legyintett a kezével. – Különben mint művészt talán érdekel az ilyesmi – azzal letett az asztalra egy
szétmállott, büdös tárcát, Bogyó tizenöt év előtti homályos fényképével és egy csomó rongyos, gépelt
papírlappal. – Ez nem lopás és nem indiszkréció – szólt vissza az ajtóból –, ezt mint orvos vettem el tőle.
Hozzátartozik a beteghez, mint a zöld göbök a máján. A szerelmeslevelek mellé illusztrációnak
fellapozhatod a Neue Deutsche Klinik lexikonjában a májcirózisokról szóló szép, színes képeket. Szépen
rímelnek majd – azzal rám csukta a szegecselt, hangtalan párnaajtót.

Elkezdtem olvasni az egyik gépelt lapot (kopírozott másod- vagy harmadpéldány lehetett) – a szerző
valahol 122Párizsban Babits Amor Sanctus-át olvasta, és a szentek összes Madonna- és Jézus-szerelmét
Bogyóra vonatkoztatta.

Ebből született bennem a cselekvés, mint a gondolat: ujjaimon éreztem a telefontárcsa szűk gyűrűcskéit.
Bogyó rögtön jelentkezett, az ágya mellett is volt telefon.

– Jaj, ti még ott vagytok? Mondtam, hogy gyere. Tiszteletedre kinyitottam az új kölnisüveget, és a kis
rézdugóját mostanáig kerestem az ágy alatt. Hát mi van?

– Ide figyelj, Bogyó!

– Mi az? Valami nagy baj van a beteggel?

– Nem tudok semmit. De mielőtt még feljövök hozzád, engedd meg, hogy rögtön innen mondjam el azt,
ami itt jutott eszembe.

Azzal valami számomra is ijesztő nyugalommal kiteregettem a párizsi „bohém” egyik naplójegyzetét a
kaucsuk-zörgésű röntgenképekre, és olvasni kezdtem, szóról szóra, az idegen szöveget, mintha a magamé
volna. Mi volt ez? Farsangi telefonvicc? Külvárosi sátánkodás? Tárgyilagos és alattomos kísérlet?
Váratlan öngúny és önkínzási roham? Definiálhatatlan hülyeség, amire André Gide úr még valami jóképű
címszót is ragasztott? Mit tudom én? Talán magamat is haldoklónak érezve, az is átment rajtam, hogy a
haldoklók és a halottak az egyetlen igazi rokonok, olyannyira rokonok, hogy joggal az enyém a párizsi fiú
szövege? Lehet, hogyha visszatérek Bogyóhoz, rögtön megmondom, hogy vicceltem, persze a szöveg
szerzőségét valami képzelt alakra kenve.
Újból szólt a telefon. Jenő volt. Kért, hogy a kocsijával menjek haza, a konzílium valószínűleg soká fog
tartani, az autót küldjem aztán vissza. Megadott egy címet, melyet ijedten egy röntgenképre firkáltam,
ormótlan, vörös krétával.

123

Mikor megérkeztem Bogyóhoz (az autóban a Pernkopf-féle gyönyörű bonctani atlaszt nézegettem, a
metszett kristálypoharakra emlékeztető félhalovány lámpa alatt): a kert vakítóan kivilágítva! Bogyó
integet az ablakból: majd megnyomja a rácsajtó villanygombját.

– Ez a bekonferált elsötétítés? – kérdeztem nagy gesztusú hahotázással.

– Nézd, az végeredményben marhaság, hogy itten holdfényszonátázást rendezzünk. Különben is igen-

igen rossz tapasztalataim vannak a holddal. Egy isteni, igen, hidd el, nem túlzók, egy isteni szép fiú
udvarolt nekem, és hiába, a szépség, az fontos, nem tudod? Neked az is olyan, mint a pénz? Nézd, mert
neked nincs pénzed, és nem vagy az a kimondott Adonisz – bár igazán semmi fizikai kifogásom sincs
ellened –, azért az még lehet fontos. Na nem? Szóval egy olyan igazi Adonisz – ne érts félre, nekem azért
végeredményben nem kellett – kivitt engem egy éjjel háromkor a Zugligetbe, azt hittem: na itt van az,
»amit a tigrisek szeretnek«. Azt hiszed, hogy csak a kezemet is megfogta? Á! rám se nézett. A holdat
bámulta! Fogorvos. Te, az egy csoda, hogy az milyen ügyes! És van egy speciális műtéte, tudod, amit
csak ő csinál, közben képzelheted, mennyit keres. Ja! előtted nem lehet pénzről beszélni… Az a hülye
igazán megsértett. Azóta kerülöm a holdat. Irtózatosan tisztelte a férjemet. Próbáltam neki magyarázni, a
pokolian vizes, hideg padon, hogy azért a lojalitást se kell túlzásba vinni – de harisnyakötőmtől rúzsomig
minden hatástalan volt.

Nem tudom: kit sajnáljak? A férjet? A haldokló költőt? Vagy magamat? Kezdtem kalapom után
kotorászni. Erre Bogyó a nyakamba ugrott. Nem láttam arcot, amely a 124mosolygástól így tudott volna
átszellemülni és sugárzóan nagyvilágivá válni. Kedves volt, simogatott; megkérdezte, hogy valahogy így
volt-e gyerekkorunkban, mikor a cselédszobaasztal alatt ölelkeztünk és szorongtunk, mint egy ceyloni
vitorlás bujkáló utasai – valami egészen röpke csókot adott: a szitakötő zizzent meg így poharat vagy
levelet; furcsa volt ezektől a húsos, keserű ráncpatkókba foglalt ajkaktól egy ilyen légies-szemérmes,
gyermekes-kacér fuvallatot kapni.

Én éppen valami lírai olvadásba akartam fogni, mikor Bogyó lehúzta rólam a kabátot és leültetett:

– Nézd, te olyan buta vagy. Tudod, hogy szeretlek, Te nem szeretsz engem. Nem kell erről beszélni. Vagy
te csak beszélni tudsz? A viszonytalan viszonyok a te eseteid? Nem mintha provokálni akarnálak, mert
hiszen az tény, hogy Jenő engem tökéletesen kielégít, és az például egészen abszurdum, hogy valaki
mással – érted? – vagy ilyesmi… És aztán az is, hogy ha Jenő valami ilyet megtudna, hát akkor vége. És
igazán, ebben is olyan rendes – de azt mondja, és ebben tökéletesen igaza van, hogy mindennek van
határa. Na nem? Hát mit csinálnál velem, ha holnap reggel Jenő engem kirúgna?

Azt hiszem, nem tévedek, ha sejtem, hogy most mit akarsz kérdezni: hogyha ilyen kereplően mindennapi
dolgokkal traktált ez a Bogyó, akkor én ugyan mi a fenét ettem rajta? Nézd, hogy mi a haj, mi a száj, mi a
csók, mi a pillantás, mi a nevetés, mi egyáltalában: embernek emberrel beszélni, azt ő adta és tudatta
velem. Ajak örökké csak ilyen tátika- vagy oroszlánszáj virág lehet a számomra – nem kell ahhoz a
doktor Freudot előráncigálni, hogy a gyerekkor végzetes benyomásairól beszéljünk. Haj örökké 125csak
olyan fekete-vörös bronz lehet: a szőkeség számomra egyenesen idiotikum. És hangja kissé rekedtes,
csöndesen éneklő, mackósan dörmögő, csupa humor, cikázó kacagás (szüleim számára Bogyó nem is
más, mint a kacagás eltűnt nimfája). Mikor nevet, csikófogai mind elővillannak, a szája két végén
eltűnnek a csücskök, az egész olyan lesz, mint a levélszekrények bedobónyílása vagy mint a lókoponya a
múzeumban. Soha életemben nem használtam a „helyes” szót, de ő az volt. Ennyi prózát ennyi kolibri-
fityfirittyeléssel – ennyi üzleti megfontoltságot ennyi mókázó örök gyermekséggel párosulva: sohasem
láttam.

Például? Mikor Jenő hazajött, Bogyó azzal a jellegzetes, nem nekem szóló, előszobai, családi-bensőségi
halk hangon, amelyet házastársak néha vendégek előtt szoktak megütni, ha egymáshoz szólnak zárójelben
– Bogyó így kérdezte meg Jenőt:

– Szolvencia szempontjából jelent valamit az a szegény, akihez hívtak?

Persze hogy megint a kalapom után kezdtem nyúlkálni. Erre Bogyó behívott egy nagyon szűk kis
szobába, ő öltözőnek nevezte, leültetett a földre egy nagy, felfújt párnára, kártyát vett elő, haját rázta,
mint a göndörgalamb vagy argentínai sörényes farkas (nagyon szerette az állatokat ábrázoló
képeskönyveket, onnan szedtük az ilyen díszítő jelzőket, az angóraprémes, angol tenyészetű tengeri
malacról nem is beszélve); nézett, azzal a felizzított nézéssel, amit a szerelmesek tolvajnyelvén
„pedálnézésének” hívtunk egymás között: ti. ilyenkor egyetlen izom sem rezzent meg a szeme körül,
hanem csak belülről jött valami sokkal nagyobb tűz ezekbe a vadgesztenye-golyóbisokba.
Szenvedélyessége is gyermekes volt: gyermekesen mohó, 126kacér, gúnyos, kísérletező. Ő is a párnán
ült, de aztán a földre heveredett, és ölembe dobta fejét. „Tigrisdolog?” – kérdezte hahotázva, és ilyenkor
mindig kidugta kokett gyáváskodással a nyelvét, kanál alakban megnyalogatva felső ajkát, mint aki rossz
fát tett a tűzre.

Ettől fogva afféle házibarát lettem.

– Valami ilyen fiú- vagy férfidolog mindig volt körülöttem. Ojjé, még ostrom alatt is, a pincében. És? Én
úgyis csak Jenőt szeretem, ezt ő is tudja. De ő még a romlakásokban is patkányokat fogdosott, s azokat
macerálta, én meg közben ültem volna facéran? Kíváncsi vagyok, teutánad ki lesz? Csak az a baj, hogy
már nagyon öreg vagyok. Hidd el, egész jó, hogy vagy: Jenő látja, hogy a felesége tetszik, és ez nagyon
animálja őt. Ezt nem viccből mondom, de fizikailag is egész másképp élünk, mióta látja, hogy te idejársz.
És tudod, szegény anyám szempontjából is jó, mert Jenő néha járt-kelt itt közöttünk, mint aki azt mondja,
hogy nahát, ha ő nincs, akkor én csak egy senki vagyok, és ez maminak nagyon rosszulesett. Most, ugye,
mami rád tud hivatkozni, ha Jenőre rájön ez a kakaskodás. Amihez persze joga van, arról szó sincs, hogy
nincs joga, de…’ – azzal megint megcsókolt, de most már a bibéjét is éreztem a tátikának.

Mikor vissza akartam ölelni, kissé ellökött, és így szólt:

– Mondd, mit adjak neked, ha Jenőt és azt a ronda műtősnőt szétválasztod? Nem azért, mintha prűd
volnék, vagy erkölcs meg mit tudom én, mi. Fenét. Idegesít. Olyan, mintha piszkos volna egy tányér,
vagy rossz az autogejzer, vagy tudom is én, mi. Rendetlenség. És Jenőhöz úgy nem illik. Utálom; ez
olyan gyerekes, értelmetlen, ízléstelen dolog. Mit adjak, na? Ah, neked adni? Neked nem kell sem127mi!
Csudálom, hogy jön még hozzád modell. Képzelem, milyen szűzen engeded haza őket. Megjegyzem,
értem – hiszen a testi dolog is végeredményben egy marhaság. Bár, mit tudom én? Lehet, hogy Jenő
becsapott. Múltkor mondtál valamit – hogy volt az a hónaljdolog? Én az ilyesmiben rettenetesen
műveletlen vagyok. Nézd: a gyerek, az valóban, fizikaiban, az egyetlen, ami igazán van.

Hát azt aztán alaposan megtudtam, hogy a gyerek, az igazán van. Másnapra Bogyó megígérte, hogy
megmutatja reggel új, sárga pongyoláját, óriási, fekete virágokkal (ízlése meglehetősen naiv volt, de a
professzor pénze valamit segített, a Váci utca úgy-ahogy megtette a magáét): ebből az lett, hogy három
órán át sakkoztam a kölykével – végig kellett néznem, hogyan keni szét a lekvárt az arcán a kislánya, és
persze mindehhez gyönyörködő pofát vágni, ami halálosan kimerített.

Utána elmentem a klinikára érdeklődni. Egyformán, egyformán. A portásfülkéből loptam egy

gyógyszerreklámos füzetet, valami svájci gyárét. Szegény betegek! Szépen le volt írva a vegyi összetétel,
aztán hogy milyen betegség ellen jó, és végül: hogyan kell adagolni. Ott haldoklik millió testi, lelki
körülmény összetevő eredőjeként ez a párizsi fiú – és erre? Úgy az alorvos, mint Jenő professzor barátom,
szépen az ujjaival végigfut, akár a telefonkönyv címein, a zengő, német–görög nyelvű „indukációs”
rovaton – hopp! megvan! Hyperthyreosis – ergo: mit vásároltat a gyár? „Prothyrin!” Ízléses csomagolás,
kávészem alakú, csinos drazsék, pöttöm flaskóban, kis vatta az alumínium csavardugó alatt: hál’istennek
már nem élünk a kuruzslók korában – jaj, de jó!

128
Jenő ezen a délelőttön nagyon tragikus hangulatban volt:

– Ha ez a szerencsétlen flótás meghal – mondta –, elválok a feleségemtől. Érzem, hogy halála után
mégsem lesz erőm elhallgatni a dolgot. Legalább annyi erkölcsöm lesz. Nem sok. De akkor el fogok
menni. Furcsa, de néha szeretném, hogy te legyél aljas, te legyél a képmutató álbarátom, aki kérésem
ellenére mégis beköpi a dolgot Bogyónak, hogy ilyen költőien fejezzem ki magamat. Na, mindegy.
Délután gyere el. Bogyó agyonver, ha nem hozlak fel.

Egész délután vicceket mesélt, én meg a viccek alakjait karikatúrában rögtön lerajzoltam: vesztemre –
mert Bogyó rajzostul engem is betuszkolt a gyerekszobába, és hajnalig rajzolhattam a két porontynak a
kukuárdokat és Nietzsche-bajuszos víziborjúkat.

Közben a haldokló, úgy látszik, valahonnan megszerezte a telefonszámomat – azt már tudta, hogy Jenő
ismer engem. Mikor hazajöttem, éppen csengetett a készülék az üres műteremben (tudod, milyen
detektívregény az ilyesmi) – arra kért, hogy lopjak morfint a professzortól vagy legalábbis a professzor
révén. Ezt a telefont eltitkoltam Jenő előtt.

Bogyó influenzás lett: ezekben a napokban mindig más hálóingben mutogatta magát. Ha pongyolát vett,
el kellett fordulnom, s ha mégis odanéztem, valami fűrészporos, hamuszáraz hangon jegyezte meg:

– Ezt utálom. Pfuj. Olcsó pikantéria. Mért nem vásárolsz a negyedik gimnazistáktól 1900-as pornográf
folyóiratokat? Emlékszem, egyszer vártam egy udvarlómat, akivel éppen szakítani akartam egy másik
miatt, és volt 129bennem annyi pimaszság, hogy őrült csinos akartam persze lenni – hadd lássa, hogy mit
veszít bennem. Nem hallottam a csöngetést, ő már rég benn ül a szobámban, én meg gyönyörűen
agyonondolált hajammal, két szál harisnyában, mit sem sejtve, mint egy ábrándos Éva vagy Vénusz
bedefilírozok: pont az orra elé. És látod: ez nem zavart. Isten tudja, az más. Nevettem. De ezt, a te, á –
nem tigrisdolog.

Mikor meggyógyult, kísérgetni kellett. Már késő ősz volt, november, december? Elég az hozzá,
csodaszámba ment, hogy egy kertes kocsmában, a csupasz fák alatt, a szabadban lehetett ülni, csak úgy
asztal nélkül, bor a földön, melyet egy sánta Muki-kutya szaglászott. Bogyó szeretett vásárolni: abban az
időben a karfiolt mérhetetlen nagy leveleivel együtt árulták a kofák – Bogyó mindkét karján egy-egy
füleskosár, jobbra-balra a dzsungellevelek, mintha szárnyai lettek volna. Bent a sentésben a padlót
javították, de pontosan úgy nézett ki a dolog, mintha egy téglalap alakú sírt ástak volna. Ebben az időben
végleg úgy képzeltem, hogy ha a morfinista meghal: én is meghalok. Bogyónak sejtelme sem volt, hogy
ilyen „haláltörvény” vagyok, ahogy Jenőkéje fejezte ki magát: ő engem mint léha nőcsábászt ismert a
pletykákból – amikor hozzájuk mentem, magam voltam a megtestesült kabarébohóc. Épp azért nem is
volt nagyon tisztában szerepemmel. A halállal, Istennel és a művemmel csaltam meg – de ő minderről
nem tudott semmit.

Azt hiszem, Gigi szerepével eléggé tisztában vagy, tudod, mi az életemben. Nos, a kocsma után, ahol
mégiscsak átfáztunk (hogy tologattam a székét a napra, hogy az ágak árnyékot ne vessenek rá: hálából
úgy melengette a ke130zemet, mint egy didergő, eltévedt verebet) – a kocsma után Bogyó felhívott. A
redőnyöket nem húzta fel; egy unicumos üvegből csinált asztali lámpát gyújtott meg. Csöngetnek.
Szerencsére üvegajtók voltak a villa ezen részében: látom Gigit a turbánjával és medvebocsbundájában!
Ez csak rossz lehet.

Ki is szaladtam.

– Na, na, na, egyszerre de izgatott vagy. Az üveget nem törnéd be? És mi az, hogy nem halsz bele, hogy
két másodpercig nem ülsz a Bogyókád lábainál? Ma levette a pórázt a drága? és most szabad az
előszobáig oda-vissza szaladgálni a pincsikutyának?

Könyörögtem, hogy ne csináljon botrányt. El tudsz ilyet képzelni, barátom? Tudod, mért jött, és mit
akart? A klinikáról, a „titkos” nagybetegtől levelet hozott, melyet az, nem tudom ma se, miféle
tartalommal, Jenő professzornak írt – és Gigi: egyenesen Bogyó kezébe akarta adni, hogy teljes legyen a
botrány! Gigi csak úgy volt hajlandó lemondani a méregkeverésről, ha rögtön vele megyek, s itt hagyom
Bogyót.

– Mi az? Hazaviszik a kisfiút? – kérdezte Bogyó utálkozó nevetéssel, és még gúnyból egy narancsot és
szaloncukrot is dugott a markomba.

Mikor kijutottunk, végigordítottam tehetetlen mérgemben az egész utcát Gigivel, és utána veszettül
rohantam a klinikára, megtudni, mi van.

A haldokló próbált a vallásba menekülni: Jenő klinikáján volt egy kis kápolna – a nagybeteg a hordszéken
órákat töltött a templomban, breviáriummal és kedvenc Amor Sanctus-ával. Mikor engem leültettek a kis
„halálbudoárba”, ahogy Jenő az ő agyonpárnázott kórházi sze131paréját nevezte, tudtam, hogy mégiscsak
ez az agonizáló él igazán, és én vagyok a halott. Az élet vágy és szenvedély; bocsásd meg, hogy ilyen
laposságokat ilyen naiv lelkesültséggel prédikálok neked, de a halottak, mint jómagam is, csöppet sem
válogatósak, vagy? – vagy talán éppen a legválogatósabbak, és ezért nyúlnak már csak ilyen
mondatokhoz.

Mikor ott ültem, az megint egyike volt azoknak a pillanatoknak, melyek arra szoktak ihletni – ha ugyan
illik az „ihlet” szó egy olyan hamvát is kiégetett lélekhez, mint én –, hogy megírjam „regényes
emlékirataimat”. Isten, morfin, sereglő coccusok a vérben, a tudományos atlaszok és
röntgenmagyarázatok, otthon Bogyó a csicsergésével és szolvenciájával, az én lelki bonyolódásaim – mi
ez a káosz? Semmi, hidd el, semmi másra nem való, mint erre a kettőre: vakon átszenvedni és ragyogó
világossággal ábrázolni… Egy imatöredék – egy Glia és Ganglia (milyen sötét-szép szavak az
anatómiából!) – egy kéjesálom-illusztráció – Bogyó egy mondata, melyben a kölcsönkért kenyérjegyek
körül énekelget valamit a hiányzó tízforintosról – a szürrealista zöldváza-firka, melyet Jenő blokkjára
rajzoltam két meddő és drága recept közé: mindez együtt!

Bogyó azt hitte, külsőségeimből, hogy élek. Pedig csak meghalni tudtam, és csak festeni akartam. Ó, az a
szép thoraxkép a mappában! Egyik oldalon sértetlen milói Vénusz-mell, a másik oldalon a „subcutane
Gebilde”: sárga idegekkel és a „mammák” spongyáival – a mellbimbó szederjes holdudvara lelapozva,
teljesen mint a kristályüvegek porcelándugójának kitágult gumikarikája!

A haldokló nagyon szívósan haldokolt. Jenőnek tetszett, 132csak épp hogy nem mondta: „szép
teljesítmény”, mint valami sporteseményről.

Este Bogyó születésnapját ünnepeltük; Jenőt – aki még nálam is többet ivott – figyelmeztettem, hogy este
mérsékelje magát, nehogy valamit kifecsegjen Bogyónak. Jenő megint Bogyóhoz küldött: én járatos
vagyok a katolikus szertartásban, Bogyó kéret, mondjam el neki részletesen a keresztelés liturgiáját, mert
életében sohasem volt keresztanya, de most az egyik altiszt felesége megkérte a professzornét. Bogyó
azzal fogadott, hogy a gardróbszekrényhez vezetett: velem akarta kiválasztani azt az estélyi ruhát, melyet
a mai vacsorához felvegyen. Azt kikötötte, hogy csak a feketék közül választhatok. Voltak nagyon naiv,
gyerekes és kissé dilettáns ruhái. De így volt ez igazán kedves. Végül még egy aránylag nagyvilágiban
állapodtunk meg. Egészen sima volt, a nyakában egy kis türkizes, nefelejcses muszlinpuffal.

– Azzal, remélem, tisztában vagy, hogy nagyon szeretnék tetszeni neked? Nagyon-nagyon, egész nagyon.

Azzal átvezetett a gyerekszobába.

– Na, kezdheted a hittanleckét, legalább imádott csemetéim is tanulnak belőle. Ezért se lennék sohase a
tied, mert nem szereted a gyerekeket. De hát ez neked úgyse fontos.

Elkezdtem a só, az olaj, a krizma, a gyertya, a fehér ing szerepéről magyarázni: igyekeztem, gyávaságból,
nem dogmatikusan, hanem költőileg magyarázni a dolgot. Mikor éppen a fehér ingről kerekítettem ki
valami gnosztikus fényteóriát, Bogyó megfogta a karomat, és suttogva rám szólt:

– Ha akarsz valami érdekeset látni, fordulj hátra. (Ott feküdt a babaágy rácsai mögött három-négy éves
leány133gyermeke.) Ez így megy napról napra. Veszi a mackóját, és szerelmeskedik vele. Nézd, mert
érdemes. Ugyanis nemcsak olyan általános becézésről van szó, hanem formálisan végigcsinálja az egész
aktust. Kezdet, fokozás, vég, nem hiányzik semmi – hangok, elterülés a végén satöbbi. Nem érdekes?

Milyen nem „tigrisdolog” a miliőd, Bogyó, gondoltam magamban: valahol miattad haldoklik a Coleridge-
féle ópiumfantaszta – előtted kamasz naivitással magyarázza egy összetört hipochondriás: Bizáncban mit
jelentett a keresztelés, és hogy Jézust Adonisz-arcú pásztoristennek képzelték – melleted meg egy
embriószerű, pöfeteg gnóm viszi színpadra félfüles és félszemű zebulonronggyal a vágy élettani
karikatúráját! Nekem persze az ilyen tarkaságok voltak az igazi „tigrisdolgok”, de erről Bogyónak mélyen
hallgattam.

Szólt a telefon, Jenő hívatott, hogy menjek be hozzá a klinikára. Most már egészen bizonyos volt, hogy a
morfinista egy-két órán belül meghal. Teljesen magánál van. Jenő engem akart megkérdezni utoljára,
hogy ne hívjuk-e el hozzá Bogyót? A kis dolgozószobában tépelődött. Talán aljas dolog, és bevallani még
aljasabb, engem valahogy nem is érdekelt már ez a komédia. Ne érts félre, nem mintha Goethével
akarnám összehasonlítani magam, de én most már a marienbadi Elégia világában szerettem volna élni,
mielőtt kimúlok. Milyen rossz lehet ennek a Jenőnek, ennek mindig valami cselekedet, valami
társadalmilag bekeretezett helyzet kell ahhoz, hogy boldog legyen. Ha egy virágot lát, akkor azt meg kell
venni, akkor azt el kell dugni a konkurens virágkereskedő elől, akkor gondolkozni kell, hogy a
feleségének adja-e, vagy a műtősnőnek; hogy 134ne költse-e a pénzét másra – nem tud ránézni csak úgy a
ránézésért, vagy érezni valamit az érzésért – tulajdonképpen nagyon illik a feleségéhez, aki minden
dologról megkérdezi: „Na és akkor mi lesz?” Az én elégiám mindezek nélkül is elégia. Hülyeség?

De erről sem volt időm sokat filozofálni: az alorvos jelentette, hogy a beteg meghalt. Jenő valóban azt
akarta csinálni, amit megjósolt: nem megy haza többé a feleségéhez! Én megnéztem a halottat – egy
szobrásznő, akit eddig sohasem láttam, a halotti maszkhoz készülődött, és valamit vitatkozott az
alorvossal az izmok feszültségéről.

Mit láthatott utoljára? Jézus; a morfinmámor; Bogyó édes-száraz lelke; a test belső, névtelen hullámai:
milyen utolsó komédiában hagyták vonásait, a cuppogó flaszter alatt, melyet ott dagasztott a nem tudom
honnan előkerült szobrásznő. Milyen tiszta, egyszerű, etikus élet volt ez. És a „rendes” Jenő, magamról
nem is beszélve, milyen pocsék giccset tudunk csak produkálni.

Jenőt mégis rá tudtam venni, hogy jöjjön haza, és hallgasson. Nem találtuk Bogyót sehol sem a
szobákban: olyan tavaszi idő volt, hogy egy pléddel takarózva, kinn ült a fenyőkkel sűrűn körülölelt
földszinti teraszon. Az ölében nagy könyv: az az illusztrációs mappa, melyet az én festményeimből
állított össze a londoni Studio vállalat. Talán még sohasem volt ilyen szép. Barna szoknya és sárga
pulóver: valódi svájci szállodai délelőtt („Elmegyünk oda együtt?” – kérdezte múltkor, sugdosó hangján),
igazi napraforgószínek: sárga szirom, barna bél. Profilból láttam – hófehér púderje fölött a sötét vörös haj:
dér és őszi levél. Leheletfinom körvonalú orra (görögös és mégis arisztokratikusan egyéni), éles
ellentétben nyitott, széles 135barázdájú ajkaival: úgy lógott az alsó, mintha valami termés, vér vagy
gyümölcs akarna kihullani belőle, nehéz volt, ámuló, érett, szomorú és önmagában is csók, mint a
malabari pamutvirág, melyet annyira szeretett növénytani atlaszomban – „ruganyossága miatt jelesen
használható”, szólt az 1860-as magyarázat: milyen jókat tudott kacagni ezen!

A mi két figuránk, mint afféle Zoro–Huru halottkémek, Wilhelm Buschból kivágva, nagyon komikus
lehetett Bogyó szállodai és költői nyugalma mellett. Meg is jegyezte:

– No, nem mondhatni, hogy valami különösképpen fel volnátok hangolva a születésnapi dáridóra.

Letette, és csókot lehelve felém, halkan becsukta a képeskönyvemet. Lehámozta a plédet magáról, bejött,
és a fali koktélszekrényből egy hasas, vékony nyakú üveget vett elő.

– Csak nem a haláleset miatt vagytok így oda? Képzeld el ezt a dolgot: egy hete vagy kettő, már nem is
tudom, egy délelőtt beállított hozzám a te szeretett Gigid, misztikus grimaszokkal, ünnepélyesen és szinte
már mérgezésig kifestve – kérdezem, miben lehetek szolgálatára őnagyságának, mire előadja, hogy az én
régi vőlegényem benn fekszik Jenő klinikáján, ő az igaz szerelem barátja, ő is rengeteget szenvedett, ti
viszont aljas módon eltitkoljátok előttem a dolgot – a szegény beteg élete az én kezemben van és a többi
és a többi, összekeverve tücsköt-bogarat, szentimentális regényektől klinikai mártírságig – mire én
elkezdtem mosolyogni, amit persze – félre ne értsetek – nem a betegnek, hanem az ő kedves
árulkodásának adresszáltam. Elvégre mi köze neki az egészhez? Egy: ezt cseppet sem sikerült belátnom,
úgyhogy nagyon szépen és nagyon hálá136san megköszöntem, hogy fáradt miattam, csak azt sajnáltam,
hogy merőben hiábavaló és fölösleges volt az egész erkölcsi buzgalom. Én valóban nem mentem be a
klinikára, nem is írtam, mert elvégre: akkor mi lesz? Őt csak izgatom, engem a dolog már rég nem
érdekel – most kezdjek el neki szerelmet képmutatni? Hogy én legyek az utolsó földi órákat megédesítő
angyalka? Ez hülyeség. És ennek semmi köze az olyan részvétdolgokhoz. Részvét az részvét. Azért nem
kell nekem színésznőnek lenni egy betegágy mellett. A másik dolog meg az, hogy ha úgy adom magamat,
ahogy a dolgok valóban vannak – azt, ugye, meg megint nem lehetett. Neki mondjam el a szerelmi
vallomásomat Jenőről? Ennek aztán végleg nincs teteje. Különben sem szeretem az ilyen zavaros
dolgokat. Én nagyon megértem, hogy betegségek meg kábítószerek meg bohém élet meg megértés és
egyebek vannak, de az ilyesmiben én egyszerűen rosszul érzem magam. A dolgoknak elvégre vannak
formái, én tudom, hogy te haragszol, ha ilyeneket mondok, de mit csináljak? Ő volt, elment, ezzel a dolog
le van zárva. Mit? Kezdtem volna egy ide-odát? És utána? Ő vissza? És én tudom, hogy az ilyen
hercehurcába belepusztulnék. Egyszerűen nem nekem való. Telefonált, levelet írt, én nagyon udvarias
voltam hozzá, de amit nem, azt nem. Hát mondd: mi értelme lett volna az egésznek?

Válasz, 1947. február

137
Gigi megdicsőülése

Gigi vette fel a kagylót. Rikácsoló, hadaró, közben hörgően rekedt hang; Giginek egy kiélt párizsi kokott
vagy hatvanéves New York-i dizőz külseje jutott eszébe, ráncokkal, lefoszlott körömlakkal és a
csuklójáról folyton az ölébe csúszó, kannibál arany karkötőkkel.

A repedtfazék, halálra ruinált hang a következőket kerepelte:

– Hallom, hogy Sándor Párizsba megy, valami meghívást kapott, hogy ott tanítson vagy kiállítson, hiszen
tudod, hiába, az így jó, ez a karrier, és karrier nélkül nincs semmi, se pénz, se boldogság, és az hazudik és
affektál, aki azt mondja, hogy neki nem fontos a karrier, az butaság, gyerekség, hogy csak a művészet és a
szabadság, ugyan szívem, nem vagyunk gyerekek, csak Sándor használjon ki minden alkalmat, érted,
minden alkalmat, tudod, hogy Sándor is hajlamos lenézni a karriert, de nála sem igaz, lehet, hogy te is
megharagszol, hogy ezt mondom, Sándor megharagudott, mikor múltkor megmondtam neki, hogy ő csak
lusta, de azért szereti a pénzt és a hírnevet, tudom, hogy ő is hiú, de még mennyire, és úgy fáj neki, ha
más kapja a kitüntetést, persze hogy ez nem hiba, tökéletesen igaza is van, ilyen tehetséggel, na nem? –
szóval ez is pénz, amiről én beszélek most, látod, én már csak a pénz leszek a házban, közben mennyire
nem igaz, hogy csak azzal tö138rődöm, te nem fogod elhinni, az a bolond Sándor sose hitte el nekem,
hogy én milyen romantikus tudok lenni, hidd el, kimondottan romantikus – én csak tudom, hogy a pénz
kell, és anélkül nincs semmi, de ez az egész –, látnád azt a briliáns karkötőt, ami itt rajtam van, a súlyát
elképzelheted, ha hozzázörgetem a telefonhoz – hallod? Na látod! – s tudod, mi a története ennek? Hogy
éppen fogalmad legyen, valami legalább az én handlévéremről (ahogy Sándor kedveskedik velem): az,
drágám, hogy mikor a templom egerénél szegényebb uracskámhoz hozzámentem, három ilyet, sage und
schreibe, három ilyet adtam el, de rögtön, az első ügynöknek, akibe belebotlottam, csak hogy a férjem
gazdagon éljen – pedig tudod, olyanokat fest, hogy az aztán igazán nem üzlet. Persze nógattam, hogy
csináljon pénzt is elvégre, nem? – viszont ha nem akar, hát a végén hagyom. Olyan édes bolond az uram,
na mondd, hát nem az? Mialatt telefonálok: ki akarjuk venni a műtermet. Mialatt ti Párizsban vagytok,
éppen jó lesz.

Gigi az ágyból ugrott a telefonhoz. A műteremben vad hideg volt: igyekezett a készüléket az ágy felé
húzni, de a drót beleakadt egy háromlábú székbe, melyen egy többemeletes pasztelldoboz állt – így hát a
bal lábával kezdett az óriási heverő felé nyúlkálni, hogy a lelógó paplant valahogy idáig rángassa. Olyan
kócos volt, hogy a kagylót mindig úgy kellett előhalászni a bozontjából, mint a mélyre süllyedt nokedlikat
a levesesfazékból. Éles, sértődött, gunyoros és mártírkodó hangon válaszolta (a most már vörös hajúnak is
képzelt) női hangnak:

– Párizsba mentek? Nem így mondtad? Naiv vagy, drágám! Mentek! Szerencse, hogy nincs itt Sándor, és
nem hallja, különben rögtön megütné a guta. Mentek! Nem rossz! Mentek! Hanem tudnád, édes: mennek!
Sándor és 139bájos hitvese. Én itthon maradhatok. Eddig én voltam a szerelem, a test, a modell, a múzsa,
a tulajdonképpeni feleség, én álltam meztelenül a jéghideg műteremben, mialatt a bájos hitves a gazdag
libásasszonyokkal, akik portrét rendeltek Sándortól, zsúrozott a központi fűtéses szalonokban: és sírt a
drága, amint hallottam, sírt, mialatt telezabálta magát Bébikék és Médikék libamájával, sírt, hogy ő
milyen szent és önfeláldozó, hogy nekem átadta Sándort satöbbi – ronda trükkök ezek, és intrikák a
százkilós Bébikkel –, ki is derült most! Párizs? Ösztöndíj? Hüpp! Egyszerre csak semmi önfeláldozás –
hüpp! Gigi, dögölj meg itthon, ő meg majd flangál Párizsban, és nejlonharisnyát húz külön-külön mind a
tíz ujjára, de azoknak a képeknek az árából, amelyek miatt én fagytam hullazöldre a cúgban.

A másik hang kissé zavartan felelt:

– Édes Gigikém, nem haragszol, de tudhatod, hogy én nem ismerem a helyzetet, és nem is akarok
beleszólni, ugye, ez természetes, nem veszed rossz néven, gondolom, hogy talán eltúlzod, mert te is egy
nagy gyerek vagy, Sándor is bolond, jaj, istenem, nem irigylem azt a vircsaftot, ami nálatok van, tudod,
helyesek vagytok, de egy erős kéz kellene, szóval akkor vasárnap, ha megfelel, az urammal kijönnénk
megbeszélni, jól fizetünk, az természetes, és biztos nem úgy van, ahogy azt most képzeled – okos legyél,
Gigi, és ne mérgelődj.

Gigi azonban a méregtől halálsápadtam ment vissza az ágyba: megigazította a haját, ami abból állt, hogy
egy elhasznált, verébtollszínű, régi selyemharisnyából diadémot csinált, és abba körös-körül begyűrte
sörhabkönnyű, ritkásszőke haját. Hálóinget nem viselt ma se, meztelen karjaival megkereste a cigarettát –
csak a most divatos rongy140csomagban volt még egy (egészen halovány indigóstemplivel: Harmónia).
A gyufát is előkotorta; rágyújtott, utána elkezdett valamit jegyezni Sándor valamelyik kiselejtezett
mappájába. Várta, forró dühvel, hogy Sándor feljöjjön a kocsmából, ahol reggeli pálinkáját szokta
meginni.

Sándor ma kivételesen nem érezte oly rosszul magát, mint máskor. Az az óriási atlaszra emlékeztető
svájci kiadvány, melyben japán metszetek fényképei voltak összegyűjtve, rendkívül felélénkítette. Volt
benne egy színészarckép, óriási, egyszínű vörös tógában, melynek egyetlen dísze egy kozmikus méretű
mértani kocka volt: már előre hallotta a hangját, ahogy délután erről fog beszélni új portrérendelőjének, a
„tulipe noir” szoknyában járó Sárinak – hogy milyen művészi izgalom a meztelen test, és ugyanakkor
éppen olyan izgalom az ellentéte is: a miljó kosztüm fantaszta világa – hogy milyen izgalom az ezernyi
apró minta, és milyen gyönyörűség ez a halálpuritán egyetlen kocka – hogy a japán kosztümökből le lehet
vezetni a reneszánsz naturalizmust éppúgy, mint Picasso képzeletvilágát – hogy mit jelent a maszk, a
máz, a póz, a groteszkség, a gyöngéd virágimádat és a haláltánc a művészetben – mit az örök
színházszomj és az örök tájképvariációk.

Mindezt elképzelte: a szép női arcot, affektált s-hangjaival (mintha minden alatt, amit mondott, ez a
francia szellő lett volna, hogy: „chouá”) – a jól folyó munkát, és közben ezeket az alakuló kis elméleteit,
amelyeket sokkal jobban tudott esszé alakban, folyóiratok számára megírni, ha egyszer már beszélgetett
róluk a nagyvilági Sárika előtt.

Úgyhogy nagyon kellemetlenül érte, mikor hazajött, Gigi bevezetés nélküli támadása.

– Telefonált isteni barátnőd, az az amerikai vagy mit tu141dom én milyen cigány delnő, hogy ki akarja
venni a műtermet, míg Párizsban vagytok, báj hitveseddel. Mondd, kedvesem – csak ne menj ki a
szobából, maradj –, mondd; és azt hogy köszönjem meg neked, hogy idetelefonál, csak úgy, mintha a
Teleki téren volnánk, az a dög csataló, és engem megaláz? Könnyű! Csak fel kell venni a kagylót, és a
Gigibe egy másodperc alatt háromszor belerúgunk. Most úgy látszik, ez a sport itt Sándoréknál. Úgy
hiszem, kedves feleséged – mert hiszen ő „az intelligens” és „a finom” –, aki kitalálta ezt a játékot.

– Ki alázott meg? Micsoda? Nem értem, édesem. Mit csináltam már megint?
– Mit csináltál, aranyom? Csak azt csináltad, hogy még egy ilyen utolsó kapualji cukorkáskofa is
természetesnek vette, én, a múzsa, a szerelem, az igazi feleség, én megyek veled Párizsba! És nekem,
szégyenkezve, nevetségesen, kirúgottan, be kellett vallanom, hogy dehogy, erről szó sem lehet – az
ágyban én voltam az aphroditék aphroditéja, az újlaki templomban, emlékszel, egy nagycsütörtökön, a
szent sírnál, én voltam a Madonna ésatöbbi, ésatöbbi, de az ingyen volt –, a nagy »költő« Sándor nem
szokott befektetni is a hasonlataiba – most, mikor vihetnél Párizsba, engem, akinek egyedül van joga
veled menni – most mi lett a Madonnából? meg a potya Aphroditéből? Schwarz elmehet haza! Már most
elégett a pofám a szégyentől a telefonban! Hogy bírjam ki vasárnap délután? Bizonyára krisztusi hitvesed
is itt fog trónolni, hogy nézze páholyból: hogy köpdösik össze az átejtett Gigit. De ebből nem lesz semmi,
ahogy sok minden egyébből nem lesz semmi. Sárika nagytőkés csodamodelleddel mikor méltóztattok
együtt röhögni rajtam?

142

Sándor uralkodott magán, vette a nagyobbik vázlatkönyvét, és elment hazulról.

Abban a pillanatban, hogy Sándor maga után betette az ajtót, rögtön belopódzott, mint valami pisszegő
kísértet, a púpos Szedlák bácsi. Alacsony törpe volt, vérvörös, hosszú orral: éppen abban a japán
metszetkönyvben, melyet a napokban vett az Ibusz-könyvkereskedésben, volt egy majom, aki egy csónak
fenekén hempergél, és valami kézirattekercset vagy selyemfestmény-szalagot használ fel vitorlának,
olyanformán, hogy az egyik karját a rajzoló fantasztikus hosszúra kinyújtotta, mint egy gumikígyót –
Sándor mindig mondogatta, hogy a hülye Szedlák bácsi orra valami efféle dolog lehet: azt a véres nudlit
egyszer egy lidérc éjjel alaposan kihúzta, mint egy rugót, jól túl a rugalmassági határon, aztán úgy hagyta.
Randa, drótozott, tákolt szemüveget viselt, többféle üveg volt benne, mint a búcsúbeli kaleidoszkópban, a
klozettablak tejüvegétől egy modell ottfelejtett napszemüvegéig minden változat képviselve volt.

Ez a kretén Szedlák bácsi úgy került Sándorékhoz, hogy Sándor sokat látogatta egy barátját az
idegklinikán – akkortájt ápolták ezt a Szedlákot is a kórházban; összeismerkedett Sándorral, majd Sándor
feleségével is, mire könyörögni kezdett, hogy mivel állás nélkül van, vegye fel akármilyen takarítási
munkára a műterembe, elalszik ő a földön is, megelégszik egy napra egy fél kenyérhéjjal. No jó –
amilyen irgalmas bolondok vagyunk, gondolta Sándor és felesége, felfogadjuk. Magától értetődik, a
földön alvásból az lesz, hogy aranybaldachint követel öt perc múlva, és a fél kenyérhéj úgy lesz
kihirdetve a szomszédoknál: „Naponta huszonnégy órát dolgozom, nehezebben, mint 143tíz
bányamunkás, és ezért van pofájuk azzal kifizetni, hogy a házassági évfordulójukon a vacak pezsgőjükből
engem is megkínálnak egy fél pohárral.”

Ekörül nem is volt semmi zavar, a dolog pontosan így történt.

A tragikomikus bonyodalmat azonban az okozta, hogy ez az idegbeteg, Freudot illusztráló manóka

halálosan szerelmes lett Sándor feleségébe: verseket írt hozzá, botrányos rózsalopásokat produkált a
szomszéd villakertekben, hogy a zsákmányt aztán Sándor feleségének kobaltkék levesestányérjába
tehesse; leselkedett a lichthófban, ha az asszony fürdött vagy egyébért ment a fürdőszobába; ellopta a
könyveket, amiket az asszony olvasott, és megtanult kívülről számára teljesen érthetetlen angol és latin
verseket, nem főzött, nem takarított, éjjel a boldogtalan szerelemtől hangosan ordítozni kezdett, az
odacsődült szomszédoknak lehárpiázta és -boszorkányozta Sándor feleségét, erre három napig hullaként
feküdt az ágyában, negyednap följelentéssel fenyegetőzött, ha nem fizetik meg neki az utolsó fillérig a
három munkanapot, elvégre Sándor felesége tette őt tönkre, ő felelős a rohamaiért. Mért nem viszonozza
az ő önzetlen és önfeláldozó szerelmét?

Mikor látta, hogy Gigi gyűlöli Sándor feleségét, rögtön megsejtette a nagyszerű szövetségest benne.
Óvatosan, betegesen nyafogva, az agyontaposott koldus vértanú szerepében, nyitott be Gigihez – ferde
szemüveggel, ferde sapkával, ferde szájjal; a kezében mocskos zsebkendő a bőgéshez vagy bőgés helyett.

– Nem tudok aludni, hiába, megőrülök ebben a házban, nem akarnak nyugalmat adni, megtagadnak
mindent, könyörögtem, hogy csak egy szóval válaszoljon a nagysága 144arra a versre, amit írtam, az volt
a válasz, hogy bolond vagyok – hát ki tett bolonddá, ha az is volnék, ha nem a nagyságos asszony? Nem ő
mondta a klinikán, hogy felvesz állásba? Akkor csak ketten voltunk a rendelőben, a doktor úr is kiment,
sötét is volt már, de én éreztem, a nagyságos asszony szemén, hogy mit gondol. Mért akart kezdeni
velem? Én régen olyan nyugodt voltam, ott a kórházban is, pontosan megvolt naponta kétszer a rohamom,
hát istenem, rámjött, nincs abban semmi, karomba vágták az injekciót, és olyan szelíd voltam, mint a
bárány, csicseregtem, mint a madár, ha egy gombot felvarrhattam, az már olyan öröm volt, mint a
mennyország nekem. De a nagysága megölt engem, szívja a véremet! Azt hitte, hogy egy ilyen
öregemberrel felelősség nélkül lehet cicázni? Mért nézett rám úgy akkor a rendelőben? Férfi vagyok,
értem én az asszonyi pillantásokat, jobban, mint más, mert én érzékeny vagyok. Tetszik tudni, Gigi
nagysága: mi az, érzékenynek lenni? Mert ebbe a házba senki se az, csak én. A művész úr azt hiszi, hogy
mert ő művész, hát ő… Pedig én tudom, hogy ő csak egy darab fa.

Gigi idegesen kiugrott az ágyból, és mosdás nélkül elkezdett öltözködni. Két harisnyáját este nem
kapcsolta le a rózsaszín harisnyakötőről: most maga előtt lógatta az egészet, mint valami szétázott,
papiros diadalívet vagy átlátszó és levedlett kígyóbőröket. Nem ült le hozzájuk, csak úgy fölülről
lépegetett beléjük, mint holmi gólya a kéménylyukba. Tántorgott is közben.

– Nézze, öreg Szedlák, ha nem százszor mondta ezt már nekem, akkor egyszer se. Mit akar tőlem? Mit
akar a művész úrtól? Csak szekírozni és szekírozni? Hagyja már abba ezt a jajgatást meg zsarolást, meg
susi-musi áskálódást. Ki bántja magát?

145

– Hehe! Szabad ezt a sárga lámpát meggyújtanom? Mert nekem azt se szabad: az én fagyos kis ólamban a
lámpának se szabad égni.

– Ugyan, menjen már, ne beszéljen ilyen bolondokat – majd a művész úr megtiltja magának, hogy
villanyt gyújtson, mi? Nem szégyelli magát, ekkora hülyeségeket beszélni?

– Megtiltja? Hát nem tiltja, de mikor sötét van nálam, egy szóval soha meg nem kérdezi, hogy mért van
sötét nálam? Tetszik ezt érteni? De ahhoz szív köllene, na de az hol van ebben a házban?

Gigi a sárga állólámpa alatt gombolgatta a harisnyakötőjét, egy odatámasztott, félig kész vászon mögött.
Bekölnizte magát, a háromszögletű dugó elgurult, letépte egy újság margóját, és kis papírdugót rögtönzött
helyébe.

– És csak tessék védeni a nagyságos asszonyt, csak tessék. Érdemes. Én is védtem eleget. Rá is fizettem.

Gigi az örök kék bársonyszoknyáját húzta fel: mióta a hosszú szoknya jött divatba, ez is megnőtt – hogy
miképpen, az az isten csodája, mert Sándor csak annyit látott, hogy Gigi este odaült a sárga állólámpa alá,
egy nagy darabot levágott a szoknyából, azt vízszintesen, mint a pasák hasövezetét, felül rávarrta, s íme a
szoknya mélyen, térden alul harangozott.

– Mit tetszik gondolni, hogy a Bébi nagyságának van annyi pénze, hogy lefestesse magát a művész úrral?
Tudom én, hogy egy büdös koldus az ura. Cégvezető. Nem is úriember Én meg csak az úriembereket
szeretem. Nincs annak pénze. Ne is legyen. Csak az urak érdemlik meg a pénzt.

– Na és mit akar evvel?

146

– Miért tetszik tettetni magát, Gigi nagysága? Az egész Bébi-dolog csak azért van, hogy a nagyságos
asszony elcsalja a Sándor urat a Gigi nagyságától! Hogy a Gigi nagysádnak rossz legyen. Egyszerű
kerítőnői munka – tette hozzá váratlanul üzleti józansággal. A bolondházban túlságosan betanult
grimaszok is egy pillanat alatt lemálltak Szedlák arcáról. – Ha tetszene adni egy kis autóbuszpénzt, mert
halálosan beteg vagyok, nem tudok járni, akkor szeretnék felmenni holnap délelőtt én is a Rózsadombra,
oda, ahol a Bébi nagysága lakik, hogy lássam, hogyan festi le az úr – engem beenged, vagy ha nem enged
be, hát kint a kertből –, tudom, hogyan laknak… De hát kár beszélnem, úgyse adhat a Gigi nagysága se
autóbuszpénzt, mert ha két fillér volna a ridiküljében, azt a nagyságos asszony onnan is elvenné! Mindig
hallom, hogy Gigi nagyságos asszonyt csak leszajházza meg -naplopózza – ilyenkor mindig két
üdvözlégyet imádkozom a Gigi nagyságáért. Mert én csak másokkal tudok törődni! Ha magammal
törődnék, nem itt tartanék! Az OTI-lapomat összetéptem, mint a rongyot. Rajtam ne segítsenek! Én nem
vagyok cseléd! Tudja, mi volt a hála a nagyságos asszonytól ezért? Azt mondta, hogy leshetem, hogy a
Siesta szanatóriumban fog ápoltatni! És ezek még embereknek nevezik magukat!

Sándor másnap igen korán kelt, úgyhogy az autogejzerben még alig volt gáz, egész lebegősen rövid volt a
gyújtóláng – de nem tudott ágyban maradni –, megérte, hogy a konyharesón kellett külön melegíteni a
borotvavizet egy ecsetáztató konzervskatulyában. Eszébe jutott Bébi óriási, hatszögletű ametisztgyűrűje,
és annak valami egészen izgalmas szerepet szánt Bébi portréján. Bébi volt 147most az üdülés, a boldog
nyaralás az életében: Klára fantasztikus szibillavégzete, felesége meghálálhatatlan jósága és Gigi
gyermek-állati felületessége, önző sértődés-automatasága után. Egészséges nő volt: az őrült halál-
baccháns – a racionalista szent – és a mártírkodó kis szuka után.

Mikor Sándor borotválkozás után bejött, hogy a festéktubusok közé dobált Pfeilring-arckrémet előkotorja
(a hülye Szedlák ezt is olajfestéknek nézte, úgy látszik), Gigi ingerülten csattantotta fel a kis állólámpát,
és fele álom, fele gyűlölet szemekkel kérdezte Sándortól:

– Na, mi az? Ez a legújabb? Ilyen őrült a szerelem a zsírbödön Bébike iránt, hogy már hajnali négykor
kell cicomázni magad miatta? Énmiattam még sose strapáltad magadat! Nem óhajtanád, hogy Bébike
számára talán én fürdesselek meg, és közben kölnizzem be intim testrészeidet? És különben is? miért kell
ma a rózsadombi villában dolgoznod? Őnagysága csak az Eszter utca sarkával srég vizavi tud eksztázisba
jönni? És ez izgatja Sándor úr nemi perverzióit?… Te hülye! Hagyod magad ettől az aranydugdosó vén
szakácsnétől félrevezetni? Ez és nemi perverziók! Neked próbálja trampli módon mímelni őket, és te
beugrasz. Hány szám? Tévedett, de alaposan, a te drága Bébikéd, ha azt hitte, hogy ma folie bergeráj lesz.
Hány szám? Hallod? Hányszor kérdezzem?

Sándor nyugodtan megmondta. Közben telefonáljon, Gigi előtt titokban, Bébinek, hogy Gigi is eljön a
randevúra? (Valóban arcképfestésről volt szó.) Avagy bízzon mindent a sorsra? Az utóbbit választotta.

Gigi közben elaludt. Sándor hiúságát sértette volna, ha ezt kihasználva surran ki a műteremből (közben
oly hülye148ség lojálisnak lenni egoista kancákkal szemben…), és felébresztette.

– Megyek.

– Persze, engem nem lehet megvárni. A rózsadombi autóbuszon szégyellsz. Tudd meg, hogy olajat
pisilhet az egész 11-es, ha csak egy is úgy köti meg a turbánját, mint én a fekete selyemsálamat. Jaj,
pardon, szentségtörés, dehogy az én sálomat; isten őrizz, hogy jogi érzékedet megsértsem: feleséged szent
sálját, amelyet én, a gengszter, kiloptam. Látod, majdnem elfelejtettem.

– Ne beszélj bolondokat, tudod, hogy azért megyek, mert Bébi pontban tíz órakor a kertkapuban vár, és a
kép a képért érdekel. Mindenki egyébként szívesen vár, ha el akarsz jönni.

Gigi őrült tempóban kezdett öltözködni – meztelen volt még, de a turbán a fején, kanállal rakta a lilavörös
festéket a szeme alá, csorba ziherheictűkkel tűzdöste a szoknyáját és blúzát – körülötte forró szagok: ágy,
nőstény, kölnivíz, arcfesték, dohány, bársonyba ülepedett por, és még ki tudja, micsoda.

De Sándor egy előző autóbusszal ment el. Bébi különlegesen jó formában volt – a bőre fehérebb, mint
valaha, akár a habos-tölcséres kálaszirmok; a nejlonharisnya színe is remek volt: lila, barna –
málnásivízzel vasszürkére sötétített bor – a bokája vékony, mint egy szürrealista szobor homokóracsípője;
kezei idegesek, hosszúak, bennük a háziasszony szinte férfias energiája, az öregedő nő vonalas-vénás,
arisztokratikus fölénye és kiábrándultsága, a kéjenc rafinált izgágasága – no és ott a tíz érsekre való,
óriási, lila pásztorgyűrű, aranykarmú foglalatban, ami úgy harapta az ametiszt hatszöget, mint a Notre-
Dame falára 149faragott kőördögök a kődalkedlikat. Az óriási rókagallér puha fésűködéből derűsen
emelkedett ki rózsaszín feje: Hokusai festette így az első-puha sás fölött a lampionmosolyú holdat.

– Na, na, nagyon kétes bók – mondta nevetve Bébi, miközben viccesen egy puszit nyomott Sándor söprű
nagyságú ecsetjére –, csak finoman fejezi ki, hogy teliholdpofájú, kövér disznó vagyok.

Sándor megmondta Bébinek, hogy mikor elindult hazulról, Gigi éppen hiszterizált, féltékenykedett
Bébire, és beígérte, hogy bosszúból el fog jönni.

Érdekes: nem jött.

Meggondolta magát? Vagy nem is akart jönni, csak a fenyegetéssel akarta tönkretenni Bébi örömét? De
hogy nem jött, még valahogy nyugtalanítóbb volt. Mit csinál? Sándor feleségét kínozza… Hogy
hasonlított ez a Gigi Dosztojevszkij Fomics Foma alakjára a Sztepancsikovóból!… Avagy elment Bébi
férjéhez, és az ártatlan arcképfestést mint ronda pásztorórát mesélgeti a cégvezetői íróasztalhoz
támaszkodva, és karkötőket mintázva, à la grecque, a fekete telefondrótból?

Festés közben ki-kinéztek az ablakon: nem jön-e Gigi? Barna kis bundájában gömböcke sündisznó volt –
fekete szalagturbánját mintha egy temetőkoszorúból lopta volna el, csak épp az aranybetűk hiányoztak a
fejéről: „Apunak Icu és Dudus.” De nem jött.

Ellenben legnagyobb meglepetésükre ott látták a hülye Szedlákot, gnómszerűbben, mint valaha – mert
nem elég, hogy púpos volt, hanem még guggolt is hozzá. Vajon mi a fészkes fenét csinál az ottan? Gigi
maga helyett küldte ide, hogy lessen rájuk? Ez jellegzetesen Gigi-dolog vol150na… De az öreg
félkegyelműnek, a spárgamáslikkal és hullámhajtűkkel összedrótozott szemüvegével, legkisebb gondja is
nagyobb volt, semhogy Bébi és Sándor ablakán leskelődjék!

Végre kiderült elfoglaltsága. Egy ideig nem látszott, mert eltakarta, később azonban kiderült, hogy egy
apróka fehér kutya van a kezében, amelyet úgy dugdos egy óriási, medvekócos rongykomondorhoz, mint
ahogy az ember egy cuclisüveget szokott egy csecsemő szájához.

– Házasság. Izgalmas – jegyezte meg Bébi ironikus bujasággal –, de az a hülye nem ért hozzá. A kutya se.

Mikor a menyétszerű, és úgy látszik, az ártatlan József szerepét gyakorló fehér kutya kisiklott az öreg
Szedlák kezéből, Bébi komoly bosszúsággal csattant fel: – Ezt a paccert!

Ettől kezdve Bébi felszabadultnak érezte magát, vicceket mesélt, kombinéját mutogatta, festői
szakvéleményt kért a Pesti Izé különböző rajzolóiról, ilyen képeket kért Sándortól is és így tovább…

Mikor Sándor hazaérkezett, ott találta vendégeit. A valóban vörös hajú, amerikai származású nőt, akivel
tegnap reggel Gigi telefonált, és a férjét, egy karvalyorrú, kis, pipázó hindu-angol félvért – és otthon
találta Gigit is. Hogy valami történt Gigivel, vagy hogy valami „szent gyalázat” történt, az kétségen kívül
volt. Gigi fehér volt, mint az ömlesztett Stauffer-sajtok, ajkán semmi festék, amit csak a gyűlölet, az
ölelkezés vagy a migrénroham csinálhatott vele, azonkívül egyenesen ült az óriási karosszéken, hosszú,
meztelen nyakkal, mint a megbűvölt kígyók – egyébként teljesen kunkorodni szokott, mint a mák a tészta
között a karácsonyi bejgliben. Ijesztő volt: a vendégekre is 151hatott. Szeretkezett halálig? Valahol nagy
vendettát rendezett? Öt perc múlva új rohamot kap? Mind a három egyszerre? Elvégre miért ne? Mi sem
könnyebb, mi sem magától értetődőbb. Gigi mindenesetre meg van őrülve: nem bírja, hogy Sándor nem
őt viszi Párizsba; nem bírja, hogy a műtermet ki akarják adni, ahelyett hogy ő, Gigi, egyedül grasszáljon
benne; nem bírja, hogy ma délelőtt együtt volt Bébivel a Rózsadombon. Az öreg Szedlák is sugdoshatott
valamit.

Hosszú ideig még csak nem is említették a műterem kiadásának kérdését. Sándor próbált esetlenül
kedélyes lenni – az asztalon hevert Babits Erato-ja, abból olvasott fel a vendégeknek (nagyon jól tudtak
magyarul, vagy tíz éve laknak már Pesten). A vörös nő rikácsolt:

– Abszolúte nem izgat. Kamasz dolog. Hülyeség. És a dolgok még csak nem is úgy vannak, mint ahogy
itt le van írva. Gyerekes dolog. Én nem is értem, hogy az Amor Sanctus… mert úgy hiszem, az ugyanaz az
ember, nem? Mi az? Üzlet? Én szeretem a pénzt, de így nem kellene. Micsoda butaságok, negyvenéves
korában egy férfi – nem… Édes-édes pucikám, aranyom, nézzétek, milyen édes… – azzal odament a
férjéhez, a hórihorgas nő elkezdte simogatni a fejét, lelökte a földre a pipáját, és rekedten nyerített az
idillhez.

– De talán térjünk a tárgyra – mondta váratlanul. – Hogy lesz ez az egész műterem-kiadási dolog?

Még jóformán be se fejezte a mondatot, a hisztériás Gigi megszólalt (látszott, hogy órák óta várja már az
első alkalmat):

– Az úgy lesz, hogy én ki leszek rúgva!

Sándor érezte, hogy a botrány elindult, nyelt egyet, és belehelyezkedett:

152

– Szóval most ez van. Na, hát lássuk.

Az idegen házaspár összenézett, abban a pillanatban látták, hogy ahol egy ilyen Gigi van, ott
műterembérlésről, lakbérről, társbérletről szó sem lehet. Inkább ciánkáliról, magándetektívekről meg bal
vesébe poentírozott kötőtűről

– Úgy, ahogy mondom – folytatta Gigi –, ki leszek rúgva. Ma olvastam egy cédulán délben. Szó szerint.
A művész úr és neje ebben állapodtak meg; hivatalosan. Műterembérlés. Hülyeség. Az egész csak ürügy
arra, hogy engem innen kirúgjanak.

Képzelhető, hogy Sándor az ilyen „közvetlenségek” után igen rosszul érezte magát az idegen vendégek
előtt. Zavarában csak annyit tudott kérdezni: „Miféle céduláról beszélsz? Miféle kirúgásról?” – de a
kérdést meg kellett ismételnie, mert egyszerűen nem volt hangja.

– Csak ne tettesd magad, édesem – mondta Gigi mind fehérebben –, mert ha nem tudnátok – jegyezte
meg a vendégek felé –, ez a ház a kenetteljes hazugságok, krisztuskodó és szenteskedő képmutatások
háza, amitől isten őrizzen meg benneteket. Mint most is: „Micsoda kirúgás? Micsoda cédula?” – tiszta
komédia! Te írtad le ezt a szöveget, a te céduládra. Miért teszed magad ártatlan hülyének?

Sándor fejében világosodni kezdett: Gigi nyilván azalatt, míg ő Bébit festette a Rózsadombon, elolvasta
naplóit. „Gentleman” legyen, vagy sem? Említse ezt a feltevését a vendégek előtt, vagy sem? Avagy
egyszerűen zárja le a témát egy kedves megjegyzéssel? Vegye elő a nagy, fekete rulettet, terítse ki a
számtáblás viaszosvásznakat, és játsszanak?

153

Egyetlen barátai a szép kristálypoharak voltak, de ahogy Gigi pohara telten és érintetlenül állt, ez a
fenyegető, rideg teliség: maga volt a halál.

Sándor halálos szégyenkezéssel beszélni kezdett, ügyetlenül keverte a vicces szalonmodort a piszkosan
exhibíciós gyónástöredékekkel – úriember, művész, mindent kipanaszoló gyerek, józan ítélőbíró, pozőr,
színész, hűséges szerető és felesége meg nem alkuvó erkölcsi propagátora akart lenni egy személyben –,
de hát ki képes erre? Freudtól Jézusig? Síró gyerektől jéghideg grandseigneurig? Neurotikus hím
szajhától gótikus-katolikus férjig?

Efféléket mondott:

– Ha már itt tartunk, és kedves vendégeink előtt ilyen hang ütődött meg, akkor nem lehet affektálnom és
diszkréciót játszanom. Az a bizonyos „kirúgás” azon a bizonyos cédulán nem lehet más, mint a
következő: tegnap délben vagy tegnapelőtt egy sürgős illusztrációsorozaton dolgoztam, mikor beállított
egy közös barátnénk, hogy beszélni akar velem. Gigi nem akarta beengedni, de én mondtam, csak jöjjön.
Bevallottam őszintén, hogy sürgős dolgom van, de egy félórára lemehetünk a kocsmába. A félórából
valami négy óra lett (öt, cicukám, öt – mondta Gigi, szinte a koporsóból), mire Gigi elkezdte, bocsánat, a
lemezeit: ő azt a nőt kiirtja, elpusztítja, hogy ha még egyszer belép, fölrúgja, elmegy az urához, és
felszólítja, hogy ha a feleségével gyakrabban akar találkozni, akkor vegyen jegyet vagy bérletet az én
bordélyomba és így tovább. Ez annyira kihozott a sodromból, hogy elrohantam hazulról. Mikor a
feleségem látta, hogy Gigi megint összekínzott, infantilis-kerge féltékenységeivel: annyira elkeseredett és
felbőszült, hogy felordított: „megyek, és ebben a pilla154natban, most rúgom ki ezt a Gigit!” Mire én,
noha a legnagyobb indulatban voltam, rögtön azt mondtam, arról szó se lehet, ha kidobásra kerül a sor,
akkor én fogom kidobni. Ebben is maradtunk, feleségem is azonnal belátta, hogy így jobb. Ez az egyik
adat ahhoz, hogy a műterem kiadásánál csak Gigi kirúgásáról van szó. A másik, talán szintén nem
mondható éppen mellékesnek: ezen jelenet után pár perccel hívott fel benneteket (ezt Sándor a bérelni
akaró vendégeknek mondta) a feleségem, jelezvén a telefonba, hogy csak úgy adjuk ki nektek a
műtermet, ha Gigi itt maradhat a lakásban. Több lojalitást, ebben a hangulatban, úgy hiszem, még az
atyaúristen se kívánhat.

– Szabad talán nekem is valamit hozzászólni ahhoz a híres lojalitáshoz, amelyről rajtad kívül senki sem
tud – sajnos – az egész világon? Ecce Sándorék isteni lojalitása – mondta Gigi gúnyosan, széttárt
karokkal –, én, aki évek óta itt laktam, ebben a műteremben, és aki nélkül itt egy fia festmény vagy
piszok, kétpacnis, szemét akvarell nem született volna meg –, én, ó, evangéliumi szeretet, én menjek
előletek a penészes cselédlyukba, és azért (ez is egy stílus) hajlandók havi kétszáz forint borravalót adni!
Ez a lojalitás.

Azzal felugrott, rágyújtott egy cigarettára. A vendég festő adta, hússzor pöckölte Gammájából a tüzet, és
Gigi mindkét kezével átkosarazta az idegen öklét, Sándornak jelezve, hogy az igen, az egy kedves
úriember. Gigi már nem is fehér volt, hanem kék. Sándor reszketett; a vendégek, akik úgy csöppentek
ebbe az intim botrányba, mint Pilátus a krédóba, tehetetlenül nyújtogatták a nyakukat, mint libák az
esőben.

Sándor egész halkan megjegyezte:

155

– Az a szoba, ahova szeretnőnk, hogy Gigi egypár hónapra menjen, nem penészes cselédlyuk, hanem az
anyám volt szobája, ragyogó napsütés az egész – és a kétszáz forint nem borravaló, hanem egyszerűen
baráti zsebpénz Giginek: elvégre ti többet fogtok fizetni, mint én, ezért a műteremért – ezt a többletet nem
teszem el, én nem akarok itt keresni, én csak azt akarom, hogy ne álljon üresen, míg én Párizsban
dolgozom: csináljon a többlettel Gigi, amit akar. Nem értem tehát, miért kell itt misztikus-gúnyos
célzásokat tenni a stílusomra.

– Majd én megmondom – rikoltotta Gigi, azzal odaugrott Sándor alacsony kis karszéke elé, a jobb
mutatóujjából félelmetes horgot csinált, azt vércsedurvasággal beleakasztotta harisnyája egyik lefutó
szemébe, jól föltépte combig az egész sistergő sávot, a hosszú körme alá akadt selyemkócot undorral a
hamutálba rázta, és ordított:

– Azért, drágám, ha mindenáron tudni akarod, mert az Úri utca és a Teleki tér között nincs kapcsolat vagy
összefüggés. Nekem lehet ennél százezerszer rongyosabb harisnyám – nagyságod járathat így, lojalitásból
bizonyára, szolgálataimért –, de azért örökké úrinő maradok.

Sándor tudta, hogy ha az, ami a nyelvén van, elhagyja a száját, mindennek vége van, de azt is tudta, hogy
ki fogja mondani.

– Hogy úrinő vagy, afelől aztán nincs semmi kétség. A legfontosabb vagy talán egyetlen ismérvet
tökéletesen kimeríted: tíz év óta laksz, élsz, tenyészel, lopod a napot itt nálam, dirigálsz lakásról, kosztról,
utazásról, vendégeim és modelljeim névlistájáról – de eszedbe se jutott, hogy egy fillért fizessél. De azért
társbérleti jogokról el-eljár a szád.

156

És most jött Gigi megdicsőülése:

– Íme, a szerelem! Íme, a szerető! Íme, az angol gentleman megtestesülése! Íme, a jézusi megértés! Azaz:
Sándorka olyan barátnőt óhajtott, akinek nem ő fizet, hanem aki neki fizet. Sándorka különleges ember,
természetes tehát, hogy ebben is különleges. Hallották, uraim és hölgyeim? Sándorkának anyagi
követelései vannak velem szemben. Tíz évig, ha hülye lettem volna, azt hihettem, hogy múzsa és
szerelem vagyok, de a logikus Sándor és a jogász Sándor kijelenti, hogy: társbérlő vagyok, mégpedig nem
fizető társbérlő. Kérem, mindenki figyeljen az úriságára, az evangéliumra, a művészetre, aminek Sándor
tökéletes megtestesítője! A szerető, aki mindent, de mindent, családot, anyát, gyereket, férjet, állást
otthagyott, hogy Sándor úr szeszélyeit kielégítse, a szerető egyszerre megtudja, hogy ő az adós. A
citromhéjig facsart ringyónak, a kirúgás előtt, az evangéliumi tökéletes gentleman még benyújtja a
számlát: ó, hát aki az ultramodern Bartók-zenét imádja, az szerelemileg és főleg gazdaságilag is
ultramodern – azaz: elhasznált ingyen szajha fizessen az úrnak, mielőtt az utcára lökik! Jól van,
evangéliumi doktor úr, jól van – mit szól hozzá? Fizetek! De nem társbérletet, aranyom! Engem
szeretnének itt hülyének kezelni, de pechjük van, mit csináljak, nem vagyok az! Nem fizettem
társbérletet? Ez fáj, drágám? Szent trubadúr? És hol volt az én szobám, mondd? Jog- és államtudományi
doktor, mondd? Volt nekem saját helyem, vagy csak egy vackom is? Na, pici-puci mici-mackóm, vedd
szépen elő a pici-puci ceruzádat, és számolj. Társbérleti adósságom? Nyima! Érted? De add össze,
drágám, hogy az ágyad feléért, mert csak ennyi helyem volt, mit számolsz naponta? Vigyázz: én 157nem
ágyrajáró voltam nálad, hanem csak félágyra-járó! Nem akarlak bonyolult matematikai műveletekbe
zavarni, de azért figyelmeztetlek, hogyha azokat a napokat is felírod, félágyas számlámra, amikor az
édesanyám házában egyedül, tisztán, egész ágyban aludtam, és képzeld, ingyért: ha azokat a napokat is
felszámítod, akkor a rendőrségen tudok egypár kedves rajzot mutatni, hogy szépen fejezzem ki magamat,
erotikus vonalon, miszerint egypár tisztes polgári férjezett hölgynek igen meleg napja lenne. Talán most a
kirúgott szerető banális zsarolásáról vagy terrorizmusáról méltóztatnék fanyalogni? Lehet, nyugodtan!
Nem veheted rossz néven, hogy nem lévén olyan aggályos közgazdász és félágybér-szakértő, mint te, én
is ügyvédhez fordultam, és most már némiképp én is értek a dolgokhoz. Ön nagyban téved, ha azt hiszi,
hogy kedves nejével Párizsba utazik. Az a pár bájos rajzocska, melyek a táskámban vannak, bőven
elegendők, hogy az ön zöld fedelű kis könyvecskéjét (az útleveléről beszélek, ha nem tudná) esetleges
óhaja ellenére olyan letétbe helyeztem, hogy egy ideig nem lesz gondja arra, hogy kap-e helyet az
Arlberg-expressz hálókocsijában, vagy sem. Érti? Párizs nincs: világosan mondtam. Van-e az emberi
aljasságnak mélyebb foka (természetes, hogy te viszont kanonizáltad!), mint hogy a feleségedet viszed ki
Párizsba? Mondd? Azt a nőt, aki már egyszer járt ott, azt a nőt, aki tök hülye hozzá (igazán kegyedtől
tanultam az udvariatlanságot), az, aki gennyfurunkulusokat kap a pénztől, az, aki odáig aljasodott, hogy
tűri, ne vele, hanem velem háljál, aki olyan állati cseléd, hogy a férje szajháját ápolgatja, ha beteg: nő az
ilyen? Ember az ilyen? Szeretheti a férjét az ilyen? No de a pénz! A pénz! Ugyebár, Sándor úr a nagy
demokrata 158hős, de hát azért az utolsó percben mégiscsak jobb az a kis zsíros kapitalizmus, mi?
Feleséged züllesztett oda, hogy nekem félágy-számlákat nyújts be – és hálából, hogy egy ilyen mocskos
handlét nevelt belőled, elviszed Párizsba. Őnagysága és Picasso – meg kell döglenem a röhögéstől. Itt
összevissza dumálnak szerelemről meg önfeláldozásról meg isten fene minden intelligenciáról, mikor egy
ronda, Garay téri üzlet az egész: Sándor proccos szentté avatja a felségét, mert pénzt kap tőle – felesége
meg tűri a ringyókat, mert Sándor jól kikalkulált befektetés, híres festő lesz, business is business. Hitves
őszentsége, akinek itt hét háza, ott hat villája, itt egy icipici szántó, ott meg egy földreformált szőlőcske –
hitves őnagysága nyolcszáz forintos pongyolát kapott karácsonyra! Gigi? aki kénytelen az öreg Szedlák
bácsi szájából kivenni a falatot, hogy éhen ne haljon, Gigi? Kapott: öt doboz Magyar cigarettát! Lojalitás!
… Hogy nem dolgoztam semmit? Esküszöm, hogy mikor nap mint nap az ágyból néztem, hogy Sándor
felesége a világon még nem létezett ügyetlenséggel és bóvlisággal rakta a tüzet, törülgette a zongorát,
hordta a forró vizet a konyhából, és kiszámítva zabáltatta a férjét: ezt a balkezességet, ahogy ez egy fél
ablakot két óra hosszat pucolt, ezt mind az ágyból végignézni – nagyobb munka volt, mint a szent
Nusikának bemenni hajnalban az óbudai gyárba, és karácsonyfadíszeket fújni, naponta kétezrével – vagy
a szent Gizikének bejárni a divatszalonba, és ötven újgazdag haskötőjére strucctoll tűzékeket nyálazni. De
ezt a munkámat ki fizeti meg? És ki szeret, ha nem az, aki féltékeny, aki bosszút áll, aki öl? Hogy van
joga, csak egy fél másodpercre is, Sándorra feleségének, aki csak folyton megért és megbocsát? Pfuj! Én
ölök, én pusztítok, bosszút 159állok: mi a szerelem, ha nem az? És ha Sándort ronggyá taposom vagy
hasba lövöm vagy mérget köpök a levesébe, tudja meg a nagyságos asszony, hogy én szerettem, nem ő, a
vak főkönyvelő!

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, megjelent a hülye Szedlák, kezében egy virágcsokorral (a műterem
mellett volt egy autójavító-műhely, oda behoztak egy frissen sérült luxusautót, és a vén púpos annak a
vázájából lopta, öt perccel ezelőtt), odatérdelt Gigi elé, és olyan hangon, mint ahogy pityergő öregek
fronton elesett fiukról szoktak beszélni, mondta:

– Igazad van. Nem nő az, aki nem olyan, mint te. Vegyük át a vezetést.

Magyarok, 1948. április

160
„Elégtételnek három komédiát…”

András királyról sokan azt mondták, hogy „szép volt, mint Jézus”. Az udvarában volt egy egészen fiatal
káplán, sápadt és izzadó, mint a korai rügyek általában, aki rettenetesen felháborodott ezen a hasonlaton,
mondván, hogy Jézusnak semmi köze a szépséghez. Jézus a jóság és igazság embere – a szépség a ringyó
Magdolnák, az ördög által dirigált természet és a pipacslelkű, mákonyszájú költők dolga. András király
ezt be is látta, de hiúságának mégis hízelgett a dolog.

Egyébként volt egy bizánci követe, aki – miután a bizánci udvarban tanult titkos-szentes képmutatással
végighallgatta a gyertyásan izzadt és betegesen lelkes kis káplán tirádáját – elárulta András királynak,
hogy náluk Bizáncban, ami elvégre földrajzilag is közelebb van Jeruzsálemhez, mint Fehérvár, Jézust
amúgy sem ábrázolják szakállal és szenvedőn: egy isten különben sem szenvedhet, és csakis fiatal és szép
lehet. Ó, látná csak András király a bizánci mozaikokat! ahol Jézus ifjú pásztor – a regényes Klóé
okvetlenül összetévesztené Daphnisszal, s a félig sznob, félig ábrándos görögök Dionüszosszal. Ami
pedig a történészeket illeti? Nagy vita volt egyszer a császár sátorában, mikor valami kisázsiai várost
sikerült hosszú ostrom után bevenniük, hogy a város egyik templomában álló szobor Nagy Sándort vagy
Jézust ábrázolja-e.

161

Hiszen, nem emlékszik-e András király – folytatta tovább a bizánci követ, miközben félig megvető
könnyedséggel, félig meg komikus óvatossággal kinézett az ablakon, hogy lássa: elég messze jár-e már az
udvar viaszszagú és zöldfülű fanatikusa –, nem emlékszik-e, hogy Szent Pál apostolt, mikor egy
mitológiától mélyen át- meg átitatott szíriai vagy kappadókiai városban járt, a lakosok istennek nézték!
Nem izgatta őket a tanítás, mivel bizonyára sokkal vallásosabb kedélyűek voltak, semhogy egy „tanra”
csak pillanatnyi figyelmet is pazaroltak volna, inkább nekirohantak, letéptek róla minden ruhát,
meztelenül a piactérre hurcolták, ahol egy rakáson volt a kút, a városháza, a marhaitató és a rosszlányok
napraforgós háza: úgy imádták, akarata ellenére, csak azért, mert pokolian és mennyeien, sátáni módon és
Szophoklész legszebb versei szerint – szép volt.

Miközben a bizánci követ ilyen hízelgő dolgokat mondott a királynak, miszerint az Evangélium önkínzó
gyöngédségét és Nagy Sándor India-pusztító zsarnokoskodását, Szent Pál lappangó „kálvinizmusát” (a
király persze egy másik, de neki ugyanazt jelentő szót használt) és Dionüszosz vörös fürtös, szőlőhajú
szépségét egybe lehetett kapcsolni, anélkül hogy az Egyházat megsértette volna (mindössze egy túlbuzgó,
idegbajszagú kis diakónus húzta fel tapasztalatlan kis orrocskáját): mondom, miközben ezeket a
kozmetikus kellemmel hangzó konstantinápolyi elmefuttatásokat hallgatta, egyrészt saját magát nézte egy
félig homályban álló, óriási tükörben, melyben, a király előtt, már a kert őserdeje is régóta fürdette magát,
sötétzöld és árnyék, mély vízi aranycikázás és egypár surranó madár színeiben, másrészt meg egy kis
manikűrasztalon 162álló feszületre nézett, melyen Krisztus a kín-élveteg valóságéhség és haláltánc-
fantázia minden durvaságával volt ábrázolva: a bordák kiálltak a bőrből, mint egy tányéron felejtett villa
ágai, a has meg beesett, akár a kocsisok behorpasztott kalapja… mikor elalszanak a kocsmaasztal mellett,
és lelógatják a fejüket az olajlámpa alá, úgyhogy az kényelmesen bele tudja rakni az árnyékát, akár egy
madár a tojásait.

– Szép vagyok, mint Jézus – mondogatta magában, félig kéjjel, félig bűntudattal (ami egyébként megint
csak kéj volt) –, ezt mondták a nők és ez a félteológ, félpiperkőc, féleunuch, félkém bizánci mozaik-
modell.

És megint a tükörbe nézett, s utána ismét a manikűrasztal borzalmas fa-Krisztusára.

– Bizonyára ezért gyűlöl engem Henrik herceg.

Mert okkal nem gyűlölhette, ahogy értelmes okkal senkit sem gyűlölt még soha senki. Szagokat, színeket,
kifejezhetetlen, apró árnyalati másságokat gyűlölünk – ha ugyan nem éppen ezt kell-e a legokszerűbb
oknak neveznünk.

Ez a Henrik herceg nem messze lakott András király várától, és tudta, hogy a nők úgy emlegetik a királyt,
hogy „szép, mint Jézus”. Egyszer februárban nagymise volt a fehérvári templomban, és a király ott ült az
oltár mellett, olyan pompában, trónuson, legyezőkkel, részegítő szépségű hölgyekkel körülvéve, hogy az
esztergomi érsek hiába nyújtotta a magasba az Oltáriszentséget nyolcvanéves, aszott karjaival (melyekről
vállig visszahullt a kórházfehér miseing), mindenki csak András királyt látta, Turner festményein látható
naplementevörös hajával, hófehér bőrével (ideggyenge fiúk ilyen sápadtak, ha forró 163fürdőből lépnek
ki), kezében az aranyalma és a jogar, mereven, sőt hülyén, akárcsak egy cserépbe dugott puhafa karó,
amelyre talán két-három hónap múlva rá fog futni valamilyen konyhanövény. És akkor Henrik felesége
sem a mennyezetről csüngő örökmécsest, feszületet vagy más egyebeket nézett, hanem a fehér ruhás,
tűzliliomfejű királyt, aki olyan volt ebben a pillanatban, mint Mária Magdolna, aki vadul vezekelve attól
félt, hogy soha, de soha sem fogja megbánni a bűnét, mert a bűn nem bánhatja meg önmagát, amint a
pipacs is csak pipacs marad még az apácák kertjében is.

Henrik úr nem volt csúnya, szemben a király sátáni-paradicsomi szépségével, nem: sokkal nagyobb baj
volt vele, ami sokkal nehezebben is tudja felvenni a versenyt a szépségével – születésétől fogva szomorú
volt. Búskomor, spleenes, túlérzékeny, kedvetlen, reménytelen. Felesége, Ilona, szerette ezt a
szomorúságot, úgy érezte, hogy a misében az Isten is szomorú, a fészek mélyén a lázas-meleg tojások is
szomorúak, az ország történelme is szomorú, vagy hogy rövidebbek legyünk, minden szomorú, tehát férje
(ezzel a költői-dekadens és nem annyira középkori, mint szecessziós Párizsba illő bánatával) nagyon is
beleillik a világ fakó és céltalan szőnyegébe. Viszont nő is volt, és mikor a februári gyertyaszentelő-misén
meglátta az oltár bal oldalán András király szakadatlanul ömlő vörös haját: megérezte, hogy a szépség
éppolyan alkotórésze a világnak, mint a halálos kiábrándultság, és így nagyon „teljes lelkű” asszonnyá
vált, noha erre aztán igazán nem törekedett. A két férfi képére gondolva, magában hordta az élet kulcsát:
a művészetet és a nihilt.

Mise után Henrik herceg beszélt felesége egyik udvar164hölgyével, akinél érdeklődött, hogy felesége
nem beteg-e, hogy nem panaszkodott-e migrénről vagy más efféléről felkelés után: hiszen oly különösen
viselkedett mise alatt. A hölgy csak annyit tudott mondani, hogy a Mária-ünnepek mindig különleges
asszonyi izgalomba hozták Ilona hercegnőt: sokat kérdezősködött az udvari papnál, hogy mi is ennek az
ünnepnek az értelme, mért kell megtisztulni Máriának a szüléstől, mintha bűn volna? ha meg nem bűn,
akkor nem üres játék-e vagy legalábbis babonás hókuszpókusz a tisztulási szertartás? azonkívül úgyis
régi, ószövetségi szokás: minek ilyen rég meghalt dolgokhoz ragaszkodni? avagy ha valóban indokolt a
tisztulás, akkor valami borzalmas kiáltás van azon gondolat irányában, hogy a természet maga is bűn:
hogy a kankalin porzójában és bibéjében a Sátán lakozik – csók, szerelem, házasság, szülés mind rossz,
mind pokol és Lucifer! ha meg így van, akkor attól lehet félni, jegyezte meg Ilona az udvarhölgynek,
mikor elmesélte, miről társalgott az udvari pappal, hogy nincs az a tisztulási szertartás, mely a baudelaire-
i „Romlás”-t kiűzze a virágok és emberi testek mélyéből…

Henrik merengve, fáradt humorral hallgatta mindezt, és a végén rejtvényesen megjegyezte, hogy „nem is
tudta, hogy egy vörös parókának ilyen hosszú és eretnek árnyéka van a női lélekben” – s azzal
különszobájába rendelte a vacsorát. Halat evett, étvágytalan lévén, abból is csak azokat a soványakat,
melyek csak annyira látszottak, mintha a tányér rajzai lettek volna. Szóval pillanatnyilag már asztaltól el
is választotta volna magát Ilonával. De ágytól?

Tizenkettőre járt az idő. Ilona ott ült az ágy szélén, 165kezében egy nagy kalitkával, amiben valami
aránytalan nagy, zöld madár ugrándozott, már amennyire tudott. A mécses sercegve égett, inkább nézett
ki sülő palacsintának, mint lángnak. A hercegnő már levetkőzött, a zsinóröv lazán lógott a derekán, mint a
már eldobott pezsgősdugó mállott drótjai. Aránylag hasonlított a leckeszerű középkorhoz. A herceg
nappali ruhában jött, az ajtót – nyilván kitervelt tapintatlanság volt – nyitva hagyta. A folyosón katonák,
jegyzők ácsorogtak, néhány pappal és az ólból kilógott vadászkutyával. Ilona – ebben viszont aránylag a
leckeszerű újkorhoz hasonlított – nem mozdult, noha látta, hogy a folyosón lézengő jogászok nagyon is
bámulják, nyilván jogi és hittani szempontból. A kutyák még nem formáltak véleményt a helyzetről.

– Tudod, hogy nem szeretem a komédiákat – kezdte Henrik.

– Ebben a pillanatban nem vagyok efelől különösen meggyőződve – mondta Ilona, odébb állítva a
kalickát, hogy helyet csináljon a herceg mécsesének. A herceg elmondta, hogy neki elég az a pillantás, sőt
annak a pillantásnak egy ezredrésze, ahogy Ilona a misén ránézett András királyra. Az a pillantás azt
jelenti, hogy ha ezentúl pipacsot, kandallótüzet, lazacot vagy Sebestyén-sebet fog látni, az mind András
király lesz. Az az érzése, folytatta Henrik, aki mint minden okos, de állandóan vesztét érző ember, azzal
büszkélkedett, hogy túl finoman tudta elemezni mindazt, ami neki rosszat tesz és árt (jelen esetben Ilona
pillantását a fehérvári gyertyaszentelőn) – az az érzése, hogy ha szerelmes lenne Ilona a királyba, az nem
okozna neki fájdalmat. Ellenben, hogy András király ezentúl a versek címét és a virágok bibecsengését
fogja jelenteni Ilona 166számára, az végleg elkeseríti. Ő érti Ilonát. (Mindig ezt szokta mondani, mikor
egy hajszál választotta csak el, hogy kútba ne dobja, vagy boszorkányégetőknek adja át.) Valóban értette
Ilonát, de már úgy unta ezt a vég nélküli értést, hogy meggyűlölte ezért feleségét. Éljenek külön. Ilona
beleegyezett.

Ennek a beleegyezésnek semmi köze sem volt a türelmes Grizelda beteges alázatához, amit mindig
betegesnek tartott. Nem gyűlölte férjét, nem volt szerelmes András királyba.

– Milyen bolond is volnál te, András, ha azt hinnéd, hogy szerelmes vagyok beléd. Miért? Mibe? Abba a
vörös papagájkontyba a fejeden? A tubarózsaszagú bőrödbe? Mert ördögnek vagy istennek vagy
varázslónak vagy sellőnek képzeled magad? Hahaha! Ilonát éppúgy nem teszi magáévá egy színfolt, mint
egy könnyfolt. A férfiak csak csinálják a maguk őrültségeit. Ez itt mellettem például a lélektani
érzékenységével hencegő búbánatot. Bár nem tudom, miért kellenek ehhez vizslák, gyóntatok és
pecsétviasz-gyújtogatók, no de mindegy… Az meg ott a babiloni asszony-szépséget. Nem leszek
magányosabb Fülek várában.

Mert oda küldte őt a herceg, ez ideig ugyanis Vizesréten laktak együtt. A herceg nem akarta, hogy a fél
ország tudja, ő most elválasztotta magát felesége ágyától: azt találta hát ki, hogy Ilona szent zarándokútra
menjen, valahová Csehországba. Ott egy templomban töretlen fényű aranytallérokban őrzik annak a
hozománynak egy részét, melyet Szent Miklós püspök dobott be egy szmirnai nyilvánosház ablakán,
abban a pillanatban, mikor egy fiatal görög lány az erényét akarta eladni, mivel szegény apja 167erre
kényszerítette. Mivel a lány így pénzre tett szert, tisztességesen férjhez tudott menni.

(A misztériumszínpadokon a bohócok nemegyszer játszották el azt a jelenetet, mikor a nyilvánosház

csalódott vendége ordítozva követeli a megszökött lányt, míg végül is a többi szajha, féltékenységből és
pénzéhségből, félholtra pofozza a pórul járt klienset.)

Elég az hozzá, hogy mindenki tudta, Ilona hercegnő búcsút fog járni a messzi-messzi hegyekben. Kora
reggel indultak, egyik püspök a másik után érkezett, hogy kísérje Ilonát – ezek az öreg meg fiatal főpapok
mind a Hamlet-képű Henrik herceg jó barátai voltak, szívességből megtették, hogy Henrikkel egy darabig
elkísérjék Ilonát. Akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, mégiscsak szerelmi természetű dolog volt ez a
válás: külsőleg meg nemcsak hogy úgy nézett ki, mint egy zarándokút, hanem mintha maga Ilona lenne a
körmenet tárgya, akárcsak egy óriási spanyol viaszbaba egy toledói processzióban. A baldachinok
táncoltak az úton, föl-le, jobbra-balra: öreg, ásítozó apátok, csontvázképű aszkéták, kocsikerék körül
lábatlankodó ministránsok voltak alattuk. Ilona éppen csak hogy nem fehér elefánton ült, áttetsző perzsa
bugyogóban, mint a török szultán lánya: azok a vitézek, akik jártak arrafelé, azt mondták, hogy ilyesmire
emlékeztette őket.

Az első stáció Sasvár volt. Mindenütt valami szent játékban kellett részt vennie Ilonának. A hercegnő
gyöngéd-gunyoros mosollyal gondolt fekete férjére, mintegy ironikus hálával, hogy Henrik, ha már
elküldi magától, legalább kedvenc szórakozását juttatja neki. Az első helyen nem kisebb szcénának volt
főszereplője (boldog idők, mikor ez számított penitenciának!), mint az Angyali Üd168vözletnek. Ő volt a
Madonna, és legkedvesebb udvarhölgye a hírangyal. Ilona ott ült a kis kolostorváros magas és roskatag
színpadán hideg szélben, vékony ruhában: imakönyvvel, billegő koronával, hercegi címerrel és egy váza –
egy szál virággal.

Ezt már Henrik úr nem látta – vitézeivel és a breviárium magjait csipegető kispapjaival lovagolt hazafelé.
Útközben (senki mással a világon nem találkoztak) valaki megkérdezte, merre van Sasvár: látni akarja az
Angyali Üdvözletet. Henrik különös fájdalmat érzett, maga se tudta, miért. Mit csinált a feleségéből? Élő
ereklyét? Vagy álarcos ringyót?… Aztán elváltak az alkonyatban. Ő nagyon lassan haza, az idegen
nagyon gyorsan a komédiamadonna városa felé.

Ilona várta az angyalt a színpad tetején, ami akár máglyának vagy hóhérkatedrának is beillett volna. És az
angyal jött, és az angyal nem volt más, mint maga András király. Olyan fehér volt, és olyan vörös volt,
mint a fehérvári gyertyaszentelő-misén. Az elbeszélésbe (az embernek legalábbis ez a közönséges érzése)
az illenék, hogy Ilona elájult a színpadon, és legurult a nagy söröshordók közé, amelyekre a színpad
pallóit fektették. De a valóságban nem ez történt. Ilona természetesnek vette a dolgot. Ami viszont nem
jelenti még csak távolról sem azt, hogy közönyös is lett volna. Úgy érezte magát, mintha elkárhozott
volna ebben a percben. Mert András király nem volt angyal, András király az ördög volt. A szerelem
Sátánja, a természet Luciferje, a költészet Belzebubja. És olyan is volt, mint egy mesebeli hermafrodita.
Eljátszották a jelenetet, s aztán eltűnt.

Az udvarhölgy, akinek az angyalt kellett volna ját169szania, csak annyit mondott, hogy berontott hozzá a
király, ledobott egy cseresznyekövű gyűrűt, és elkérte a kosztümjét.

Az egész város vitatkozott: ki volt? A király? Csodatevő igazi angyal? A babiloni asszony, hogy
nyilvánvalóvá tegye Ilona rejtett bűneit? Ilona lesz Magyarország királynéja? Avagy Ilona miatt fogja
elnyelni a pogánykori alvilág az egész országot?

Lefekvés előtt az egyik pap megkérdezte, hogy nem akar-e gyónni, mire ő szórakozottan nemmel
válaszolt. Az járt a fejében, hogy a gyónás nem is szükséges, mert nincsenek is bűnök – de mire a
harisnyáját is levetette (olyan szép gyűrűkben hevert bokáján a provánszi hernyóselyem, mint
szentképeken a vízbe gázoló Kristóf ikrája körül a tó karikái) –, szóval mire egészen levetkőzött, akkor
meg már ott tartott, hogy azt is meg fogja gyónni, hogy a fű zöld, vagy hogy jó az ujjai közt az óriás füles
kulccsal játszani, és hogy az ágyban addig táncoltatta felhúzott térde árnyékát, míg az elérte a szenteltvíz-
tartó keresztjét. Egyszerűen: vagy nincs bűn – vagy maga a létezés is bűn. (Rokon volt ez azokkal a
gondolatokkal, melyeket a gyertyaszentelő ünnepével kapcsolatban forgatott a fejében.) És közben sokkal
mélyebbről volt ártatlan, mint András király, aki sohasem filozofált, legföljebb csak néha, bizánci
tányérnyalója sugalmára – „díszletezve züllött”.

A következő állomás (nem lehetett túl gyorsan eltűnni a nép és a nagyurak szeme elől a füleki vár
magányába) Szentjózsef-Kétegyháza volt. Itt a szent drámához hozzátartozott Mária vagy Anna, vagy
maga se tudta pontosan, kinek a születése (itt ugyanis csak néző volt); és mivel vagy középkor, vagy nem:
elhatározták, hogy a nép170nek igazi szülést kell látnia a színpadon. A kisvárosban volt egy istenverte
kórház, valahol a „falakon kívül”, ahol koldusok, kóbor ringyók, ragályos betegek hozták világra a
gyerekeiket, de – ez természetes – sok bujkáló grófnő vagy egyéb titkolódzó is vállalta a hajlék szennyét
és szerzetesei szigorát, ha szüksége volt rá. Az is természetes, hogy Ilona udvari bohóca, aztán egy
rettentő szűzies fráter és harmadiknak egy részeges zsoldos őrmester mentek ki a kórházba, hogy egy
szülő anyát szerezzenek a színpad számára. Brutális ez a kor vagy szép? Hülye vagy bölcs? Ki tudná
megmondani?
A három figura éjjel állított be a sötét kórházba, veszekedtek a bábákkal, feldöntötték a gyerekkádakat,
széttaposták az amúgy is szutykos szivacsokat, és egy nagy lámpával – Shakespeare valamelyik örök
bakterjától lophatták – rávilágítottak az ágyakra. A bohóc volt a tárgyilagos műértés; a fráter a „morális
keretező”; a zupás a hatalom.

Voltak ott a hülyeségig bepálinkázott férjek, akik valami romantikusabbat kezdtek „az ő asszonyaikról”
szavalni, mint minden Grál-legenda együttvéve, de a lámpa alatt szaglászó bohóc az ilyesmire rá se
hederített, mert a harmadik mondatnál a családi élet szentségére vonatkozó értekezés úgyis alaktalan
csuklásokba és bőgésekbe fulladt – vagy ami a meghatóbb: az egyik zokogva borult egy idegen asszony
sebként fájó mellére, piszkos kalapokat rakva az újszülöttre, akiben saját nemzedékét látta az öröklét felé
folytatódni, míg egy búboskemence-terjedelmű bába meg nem magyarázta, hogy az ő gyermeke még meg
se született, vagy hogy a felesége már tegnapelőtt meghalt – milyen feledékennyé teszi az ital. Csak a
konyhában találtak a darab magas művészi szempontjainak 171megfelelő nőt. Ez szép volt, nagy
szemekkel, mint egy-egy, hosszában elvágott keménytojás, hosszú, olvadó pecsétviaszként ömlő hajjal,
nagy szájjal, mint egy rongyos fekete szekfű. „C’est ça” – mondta az udvari bolond. Egyet-mást kérdezett
a náthába fulladt mosogatólánytól, megtapogatta a nőt a paplanon keresztül, mint a legtapasztaltabb
orvos, kifizette a bábát, s a fráter máris úgy vigasztalta a nőt, mint egy frissen felhúzott kereplőóra, amely
örül, hogy járhat.

A kapuban két szolga egy ruháskosárba dobta a vajúdó lányt, aki válogathatott a bohóc francia
galantériái, a fráter latin idézetei és az őrmester lélegzetvétel nélküli káromkodásai között. Az egész, mint
bárki láthatja, már magában olyan volt, mintha valami színdarabhoz tartozott volna.

Ilona itt egy barátnője vendége volt, fent aludt, tárt ablakoknál, egy teraszos szobában; a vajúdó nőt
valahol a mosókonyhába dobták – az egész változás abban állt, hogy a ruháskosárból egy mosóteknőbe
tették, ami valahogy a koporsóaljhoz is hasonlított, de legalább hosszú volt, ha vizes is, a benne heverő
pár lucskos hálóingtől. Mikor a nő éjjel nagyon jajgatott, Ilona lement hozzá. A nő tehetségtelen
színésznő volt, nem várta meg a nagyjelenetet a piactéren, a nyilvános színpadon. Különös: Ilona még
sohasem látott szülő nőt, és most mégse engedte be a búboskemence-terjedelmű bábát. Végignézett,
végigcsinált mindent. Nevetségesnek tűnt utána Henrik, vallás, az ország, múlt és jövő, betegség és halál,
minden. Végighallgatta a leány történetét: előkelő volt, mint ő maga, bűnét kellett a kórházban titkolnia.
Még hajnal se volt, és együtt sétáltak a kertben, egy rongyos szökőkút úgy ser172cegett a néma fák
között, mint a homokóra. A fiatal anya csak egyet kért: adjon Ilona egy lovagot melléje, aki elkísérje.

Ilona úgy, ahogy egyedül ment bábáskodni a mosókonyhába, úgy most egyedül ment a vendégfogadóba,
ahol katonái töltötték az éjszakát. Az ivóban még égtek a lámpák, hallatszott a danázás. Ilona benyitott.
Az asztalfőn egy fehér bőrű, vörös hajú lovag vitte a szót. A zsírtól habzó lángosok és padlóra tócsált sör
között olyan volt, mint egy párizsi női kesztyű, henteskampóra akasztva. Ilona ezt is megint egészen
természetesnek találta. Megkérte a királyt, hogy álljon egy fiatal anya szolgálatára. András király a pultra
hajított egy pénzeszacskót, és ment Ilona után. Útközben megcsókolta Ilonát. Ajkával, nyelvével, fogával,
ínyével, leheletével. A két száj úgy táncolt a szerelemben, mint két egér az útvesztőben. Ilona, mikor a
kert kapujához értek, nem akarta látni, hogy András király azt a másik nőt kíséri. Isten tudja, merre? Csak
megmondta, melyik padon ül, milyen csapott szobornál, milyen gizgaz között, és ő maga felment a
hálószobájába.

Reggel mesélte az öltöztetőnője, hogy micsoda fényes szerelmi csetepaténak volt nem egészen akaratlan
tanúja az éjjel: egy elhagyott lány találkozott hűtlen szeretőjével, s ebből olyan parázs veszekedés támadt,
hogy az egyik istállófiú úgy hajtotta ki őket a kertből, mint a szerelmeskedő macskákat szokás. Ilonának
nem fájt, hogy András királynak szeretői voltak, inkább bántotta, hogy ilyen komikus helyzetbe került.
De később, mintegy egészséges önkínzásból, azt az istállófiút kérte maga mellé a reggeli kilovagláshoz,
és töviről hegyire elmeséltette a veszekedést. Annak be nem állt a szája a röhögéstől. Ilona fejében
173összekeveredett András király (Wilde Oszkár ízlésének megfelelő) szépsége a szülő nő minden
sebészeti borzalmával. Azért egy titkos futárt elindított András király nyomába.

A harmadik állomás Oros-szentjakab volt. A baldachinok már piszkosak voltak, mint a körömvágó
ollóval kinyiszabolt papírterítők a vidéki vasúti vendéglők pultjain, az alattuk lévő dolgok is elhervadtak.
Az emberek morogtak: a fáradtság legbiztosabb jele, ha valaki „bűnnek és logikátlannak” találja azt,
amire tegnap még úgy harapott, mint majom az almára. „Raisonner, c’est mourir” – jegyezte meg az
egyik fészkelődő apátúrnak Ilona bohóca, aki a félájult vajúdó nőnél is oly találóan mondta: „C’est ça”.

Mindenki morgott. A pénzt, amit a zarándoklatmaskaráért kaptak, már rég el-, sőt túlköltötték, úgyhogy a
hitelbe élés első pillanata egész sajátos módon egybeesett a komédiázás elleni undor első pillanatával. Ez
Ilonát idegesítette, megalázta, és noha ízlésével ellenkezett szemrehányást tenni annak, akit elítélt, most
mégis bosszantotta Henrik lélektanilag és anyagilag felületesen kitervelt komédiája. Nem szeretett
elégedetleneket látni maga körül. Utálta, hogy a kíséret egyik politikailag legjelentősebb tagja (már
tudniillik abból a szempontból jelentős, hogy elhiggyék, hogy itt valóban zarándoklatról van szó, s azt e
politikus jelenléte sokkal hihetőbbé tette, mint ha csak papok lettek volna a menetben – ami nyilván a
középkori szellemmel magyarázható) kijelentette, hogy szerződése s bére lejárt (Henrik barátja volt, s a
barátok természetesen őszinték és közvetlenek): ő megy. Ilona egy gyűrűt dobott neki: hiszen barátja volt,
s itt nem lehetett szó az 174adásvételi szerződések undorító anyagiasságáról és börzeszagáról. A politikus
(egy barát, aki megérdemli ezt a nevet, sohase tagadja meg magát) maradt. Ilona hamarjában átszámolta
gyűrűit a két kezén, és korabeli ceruzájával ugyancsak átszámolta a napokat a retiküljében hordott
naptárban.

– Hiába – sóhajtott –, a költészet csak költészet, s a szerelem: szerelem. – És még ő segített szülni annak a
csellengő… na! ora pro nobis! s azzal próbált másra gondolni.

A harmadik állomáson József történetét kellett eljátszania. Ilona volt természetesen Putifárné. Ez a
korszak, ha nem tudnók, a valóságérzék és holdkórosábránd-anarchia ideje volt. Putifárné csábít: tehát
úgy kell csábítónak lennie, ahogy mindenki ismeri a csábítást. Itt nem lehet „helyettesíteni”. Vagyis Ilona
ott feküdt, leplezetlen felsőtesttel, egy ágyon. Alatta két párna – az egyiken az arab díszítés minden
csipkeőrülete, a másik meg egyszerű: mint egy polgári szálloda törülközője. A valósághoz hozzátartozott,
hogy igazi zsidókat tereljenek a színpadra. A kellékeseket ismerjük – a pojáca, a fráter és a bezupált
veterán úgy mentek új statisztákat keresni, mint ahogy (elvégre ki jegyezte meg az előbbi stáció nevét?)
előbb mentek vajúdó anyát vásárolni Thália teológiai oltárára.

Viszont a fáraó és Putifár palotája? Olyan gótikus volt, hogy még a gótika nemtője is azt mondta: „Azért
ami sok, az sok.” Várpárkányok (egy olyan ember fogsora, amelyben a páros számúak hiányoznak),
tornyocskák, mint a rigójancsik a cukrászdában, keresztek, kakasok, gombok és gyerekszoba-buzogányok
a tornyok tetejében (egy világ, amelyik nem lakni akar, hanem tornyokra 175nézni!), apró lőrések, mint
görögdinnye hasán a lék, ha a kofa megízlelteti velünk portékáját, olyan kancsal perspektívával
odamázolva, hogy jobb, mintha csak úgy közönségesen jó volna.

József ruhája? Az igazi zsidóknak igazi héberül kellett énekelniük: de József ruhája? Trikónadrág csípőig,
mint Rómeóé vagy egy akrobatáé (ha a grófok kibírták, hogy a pincérek ugyanolyan frakkban járnak,
mint ők, talán a trapéztáncosok sem fognak megsértődni, ha a „divina komédiával” kerülnek komaságba),
gyönyörű ezüstszöges öv, lazán elengedve, mint egy eldobásra ítélt harisnyakötő, vállán bársonyköpeny
lebeg és fodrozódik, akár a bevágott kályhaajtóból mégis kicsapó láng. És a hegyes cipők, egyetlen
csúcsban, mint egy virágszirom vagy krampusznyelv!

De ennek a középkornak nincs határa: ez oly telhetetlenül habzsolja saját maga lényét, hogy Józsefnek
egy életfogytáig elítélt ifjút szemeltek ki Oros-szentjakab „városában”. Mikor az egyiptomiak börtönbe
vetik, őelőtte valóban bezárul az élet. Szóval a realizmus…

Elkezdődik a színdarab. Az elítélt ifjú szülei és rokonai ott zokogtak a súgó és apátúr között, hátha van
még kegyelem? A rabszolga (feketére mázolva szegény, mint a már benyálazott medvecukor) jelenti a
színpadon odaliszkként heverő Ilonának, hogy itt van József. Kinyílik az ajtó (olyan, mintha csak egy
kódex forduló papírlapja volna, talán az is), és megjelenik – ezt elvégre igazán mindenki előre tudta –
András király: József szerepében. Bár ami a „József szerepében” kifejezést illeti, tán nem is egészen
jogosult. Mert itt József nem is engedte szóhoz jutni Putifárnét! Itt József olyan szemérmetlen őrülettel
176kezdte csábítani Putifárnét, hogy se fáraó, se főapát, se törökfeketés Meinl-rabszolga, se színpadi
főeunuch – nem tudtak szóhoz jutni: Ilona, pünkösdien rózsálló meztelen kebleivel legkevésbé.
András király beszélt, békazöld trikóvádlijával, narancstüzű hajával, Pán-síphoz vagy csontvázhoz
hasonló ujjaival:

– Én rólam azt mondták, hogy szép vagyok, mint Jézus. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. Tudom, hogy
az, ami szép, az nagyon jó. Tudom, hogy ami Jézus, az nagyon jó. Lehet, hogy a kettő együtt van, lehet,
hogy egymás ellen. Ha ellene vannak egymásnak, akkor könnyebben tudom elképzelni, hogy bennem van
a kettő: a jóság és a szépség – vagy hogy jobban megértsed, Ilona: az ég és a pokol. De ez két múló dolog,
amit mondok. Egyrészt líra: és nem akarok magamról beszélni. Másrészt bölcselkedés: és én nem vagyok
filozófus (és ekkor megrázta vörös haját, mint aki újra keveri a kártyáját). Rólad van szó, Ilona, Putifárné,
Madonna, Magdaléna: világ legyezője és tükre…

A karzat őrülten tapsolni kezdett, „tempó, Ilo-na, tem-pó, Ilo-na” kezdték ötös topogással ordítani,
különböző (kevésbé pedáns tagozású felszólításokkal) tűzdelve, Ilona toalettjét illetőleg. Az apáturak
fészkelődtek, előbb egymásra néztek, aztán mind együtt a pórázon vezetett zsidókra, a színpad két végén:
csak nem tűrik az Ószövetség ilyen káromlását? De mivel azok nem szóltak semmit, csak néztek maguk
elé, mint ama babiloni vizeknél: a klérus megnyugodott, hogy nincs itt semmi hittani hiba.

András király odatérdelt Ilona ágya elé, és szavalt:

177

– A szerelem csak úgy ér valamit, hercegnő, ha megfordul a történelem, a biblia, a vallás, minden. Soha
többé, sem Párizsban, sem Londonban nem játszhatják Putifárné balga csábítását, csak András király
trubadúrénekét Ilona hercegnőhöz! Nincs világ! Nincs Isten! Nincs hazám! csak szerelem van. Királyi
almám rothadt naspolya – de kebleid az alkony és hajnal Hesperida-kertjének hattyúpuha almái. A
történelem magna és parva chartái klubból kihajított hamiskártyák – de a szemhéjad olyan, mint egy
csókoló falevél, mely bíbictojásokat takar – így akarta a Sors szele. Csukjátok össze a baldachinokat,
szedjétek szét a díszleteket: az isten most fog születni Ilonától és tőlem, Józseftől és Putifárnétól, Ádámtól
és Évától, a gránátalmától és az apokalipszis ciprusától – mindegy, ezek csak nevek: a tények mi
vagyunk! Zsidók, mehettek! Te, elítélt fiú: kezemben a börtönkulcsod, szaladj! fickándoznak a
pisztrángok a patakban, velük törődj. Apátok, püspökök, generálisok, cihelődjetek és csomagoljatok,
menjetek Fehérvárra, és játsszatok történelmet – én a szerelem névtelen istene vagyok, és a
misztériumjátékot ma éjjel kezdem az elcsábult Putifárnéval!

És Ilona megint nem csodálkozott. Egyetlen mozdulata meztelen kebleinek eltakarása volt, de a különben
nem túlságosan értelmes András király tudta, hogy ez inkább „igennek” kezdete, mint tagadás. Nem is
szavalt tovább, mert tudta, hogy a lába hosszabb, mint az esze. A népnek borzalmasan tetszett, a hercegnő
kíséretét elsöpörte a kalaphajigáló karzat. A következő pillanatban Ilona már az ácsok, fazekasok és
gyertyacsavarítók vállán volt – és András ment utána. A teológusok évek múlva megállapították, öreg
szemtanúk vallomása alapján, hogy ká178romlás nem történt, mert hiszen a mulatság végén nem Ilona
ment abba a kastélyba, ahová András hívta, hanem a király követte a hercegnőt arra a találkozóhelyre,
melyet Ilona jelölt ki a szerelemre.

Válasz, 1947. április

179
Álarcosbál vagy rekviem?

Az igazi cirkusz éjjel volt: akkor mint nyomorult koldusasszonyt kell eltemetni a francia királynőt – így
írja elő az egyházi szokás. Ahogy átpakolták a cifra koporsóból abba a közönséges fogpiszkálós-
skatulyába! ahogy a főpapok, kakadutollas bárók, inasok, udvarhölgyek lesték egymás kezét, mikor a
templomban (mert ott kellett) vetkeztették! Furcsa színház furcsa öltözője lett a bazilika oltára – de hát a
szerep is elég furcsa: a halott parádés királynő most átalakult nyomorult proletárasszonnyá, hogy legalább
jelképesen (egyébként úgyse tud) beteljesedjék az evangélium szelleme.

Közben sok figyelemre méltó könnyedséget és nagyvonalúságot is tapasztaltam a vetkőztetésnél vagy

álarccsereberénél – magam se tudom, hogy nevezzem. A jegyző, aki a levetett ruhákat, ékszereket, nagy
krucifixokat és cefet strumpfpandlikat (mert az is volt bőven) jegyezte föl egy nagy könyvbe (mint
felírónők a vendéglő konyhaajtajában a kiszolgált vesevelőket meg fél liter szemelt-rizlingeket): ez a
jegyző amúgy háziasan és familiárisán felült a kis cingár békafenekével az oltárra, egymásra dobta lábait,
és úgy írta fel a leszedett kincseket és hacukákat. Játékbarlangokban szokott egypár pénzlapátos ember
ilyen magasan ülni, mint ez a jegyző.

A gyertyák sercegtek a koporsó körül – pattogatott ku180korica ropog így a gyerekek szájában –,
mindenki várta a pillanatot, mikor a halott királynő már annyira pucér lesz, hogy fel kell adni rá a
szegénység kosztümjét – talán az olyan pillanat, hogy az oltáron illegő jegyző figyelmét el lehet terelni,
és egy-egy gyűrű egy-egy strucclegyezős grófhoz vagy egy-egy karperec (és ezek a karok egyiptomi
templomoszlop vastagságúak voltak) egy-egy hercegérsek bíboros bukszájába kerüljenek.

Közben a kórus visszhangzott a sárgaságos szemű papok zsolozsmájától: a leszedett selyemharisnyák

meg malomkőnyi násfák egyre nagyobb rakást mutattak az oltár lépcsőjén. Az andalúziai nagyhercegnek
remek ötlete támadt: mikor a halott királynőn már csak egy finom szövésű, sodronypáncélra emlékeztető
aranykombiné volt, elkiáltotta magát, hogy az evangéliumi szent szemérem, ilyen és ilyen számú királyi
rituálé vagy dekrétum szerint azt kívánja, fújják el az összes gyertyákat a templomban, nehogy a királynő
felséges meztelensége megbotránkozást okozzon: így, vaksötétben kell beöltöztetni a koldusok ruhájába.
És hogy jó példával járjon elöl: talyigakerék-sarkantyús csizmájával odacsörtetett az első nagy
gyertyatartóhoz (a csizma persze a térdnél visszahajtva, mint a hölgyek kesztyűje, ha csuklón akarják
megcsókolni a tolakvó lovagok), és akkorát fújt a posz-posz kövér gyertyalángba, hogy az ugyan nem
aludt el, csak egy jó virslinyolcast csinált saját magából, de az egész kandeláber felfordult.

Több se kellett a szent leckéztetőknek, fújták a gyertyákat, óriási szusszal: nem volt könnyű a dolog, mert
magasak voltak, és igen zsíros, hájas lángok. A nyúlfarknyi törpe meg éppen föltartotta a dolgot:
mindenkit ellökdösött meg elgáncsolt maga mellől, aki az ő kiszemelt 181torony mécsesét akarta elfújni –
viszont ő meg nem érte el, hiába köpdösött, prüszkölt és szipákolt ott a ravatal lábánál: már jó ideje csak
az az egy gyertya égett –, és így mégsem lehetett az ékszerzsebelést olyan könnyen végezni, mint teljes
sötétben. Azonkívül a holdvilág is szépen besütött a nagy ablakon: jó ferdén átfeküdt a templomon, mint
a tökgyalu a nagy vájdlingban.

A jegyző nagyon nyugtalankodott. Végre a sekrestyés félrerúgta az eszelős törpét, és egy óriási
pofapukkantással elfújta az utolsó gyertyát. Az öltöztetőnők sikongtak, hogy még nem készítették elő a
királynő rongyruháját, hogy a holdfényben mégis látszik a meztelensége, hogy hozzanak spanyolfalat –
de mindezt túlrikácsolta az andalúziai herceg hangja, akinek hirtelen furcsa élénkséggel villogott a kardja.
Odarohant a kántáló és zsolozsmázó kórushoz, lehívta a papokat, hogy ne énekeljenek, vagy őfelőle
énekelhetnek is, de a lényeg az, hogy állják körül spanyolfal helyett a királynő meztelen holttestét – aztán
kardheggyel nekiment a cinikus könnyedséggel az oltárasztalon firkáló jegyző-krupiénak és elkívánta
valami tisztátalan helyre, mire az szaladt is, mint a részeg svábbogár, ami után egyszerre hirtelen csönd
lett a templomban.

Persze nem egészen. Suttogás, ruhasuhogás, fojtott beszéd, elharapott átkozódások, egy-egy hangos
botlás a ministránsok csengőfürtös oltárharangjába, ki-kiszikrázó veszekedés, türelmetlen ösztökélés:
mindenesetre érződött, hogy nagyobb élet vette kezdetét a sötétben, mint előbb, a marhanyelvlángú
gyertyák alatt.

A csöndet egyszerre csak éktelen dörömbölés zavarta meg: a zöldpenészes óriás kapuk persze zárva
voltak, most azonban megérkezett az az ötven külvárosi „szentgengsz182ter” (nem tudjuk másképp
lefordítani a korabeli szót), akik majd egy kiselejtezett szemeteskocsin kiviszik a toloncok meg dologházi
anonimuszok közé a királynő tetemét: így valósul meg majd az evangélium tökéletes szelleme. A
válogatottvagány-processzió odakünt nagyon türelmetlen volt. Egyrészt a trónörökös leitatta őket,
másrészt megeredt az eső – az egyik fickó neki is rugaszkodott a katedrális falának, ahol ezer kőfülkében
ezer kőszent ácsorgott, és elkezdte összevissza pofozni valamelyik szent Umbrafáguszt, hogy adják át
neki a helyét: a kő bírja bizton az özönvizet is, de a szegény ember még a nyomorúságot maskaráló
királyi dögért sem hajlandó egyetlen ingét szivaccsá áztatni. A szemeteskocsit, amelyen a királynőt el
kellett vinni, hat szamár húzta, de azok se maradtak alul a szörnyű záporesőben, elkezdtek úgy bőgni,
hogy még a penészpofájú Hold is megijedt tőlük.

Az ötven kísérő kezében óriási lanternák voltak, beüvegezett lámpák, ezeknek se szél, se jégeső nem
ártott. A dörömbölést nem hagyták volna abba az istennek sem: ez a türelmetlenség egyedül az
oltárasztalról lekergetett jegyzőnek tetszett, aki a sötétben odabotorkált a félig bedöntött nagykapuhoz (a
zöld szögek feje, amikkel ki volt verve: szűzlányok melltartóban kihegyezett melle), és nagy kárörömmel
kinyitotta, noha a sötétben liturgiázó pópák és frizírdámák közül erre őt senki fel nem szólította.

Az agyonázott ötven ember diadalordítással rohant be a templomba: a hat szamár olyan szikrabokrot
csiholt ki patkójával a gyönyörű márvány síremlékfedelekről, mintha a táncos csillagú augusztusi égboltot
akarták volna hímes szemfedőként a halott királynőre teríteni. Az 183ötven óriási ketreces lampiontól
egyszerre világos lett a templom.

A látvány nem volt mindennapi.

A toledói érsek úr ott állt pompás női ruhában: nem tudta másképp magához kaparintani a halott királynő
ezergyöngyös koporsói díszruháját, mint hogy a vállára dobta az egészet, nagyon nehéz is volt, a kezeit
meg szabadon kellett hagyni – a lanternák sárgán, zölden hullámzó fényében úgy nézett ki, mintha
teljesen beöltözött volna ebbe a női gyöngyház krinolinba. Közben az ijedtségtől teljesen megbénult;
nyakáról női medálok csüngtek, kezén a gyűrűk összevissza, mint az elektromágneses tekercsen a kissé
szétkócolt drótok. Az andalúziai herceg hősi kardján felfűzve lötyögtek a királynő karperecei, a halotti
aranykombiné csak úgy rongyokban lógott ki kihajtós fazonú csizmája pereméről. Az a rongyruha,
amelybe a királynőt át kellett volna öltöztetni, ott hevert az oltár előtt, négy csücske gondosan befele
hajtva, mint valami lekváros derelye tésztája, szépen kirádlizva. Egyik végében ott ugrándozott és
vitustáncolt (megkergült kenguru) a púpos udvari bohóc: ebbe a szent plédbe óhajtotta gyűjteni a maga
szent szajréját.

A rinocérosz méretű királynő meztelen volt – mikor az ötven külvárosi kísérő bezúdult a templomba, a
szamárhajtóban volt annyi becsület, hogy három állatjáról lerángatta az elázott pokrócokat, és rádobta a
királynő fehér hasára: mellei úgy dagadtak ki a dereglyére tágult koporsóból, mint a velencei Szent
Márkus-templom kupolái a piactér laposságából.

A legbájosabb, szinte rokokó, és Watteau vagy Boucher ecsetjére való jelenet azonban ez volt: az egyik
gyóntató184székben ott ült a kis Yriarte kontesz, előtte térdelt a még kisebb Guiriguirigay herceg, és
négykézláb húzogatta-tologatta fel a királynő japánselyem harisnyáit a leányka horgászpálca-hosszú
lábaira.

Az ötven kísérő vezetője, egy jó kedélyű és bogáncsbozontos cigány, mikor mindezt meglátta, belenyúlt a
zsebébe, és sorra odament a fő-celebrálókhoz:

– No mi az, grófkisasszony? Nincs pénze harisnyára? Ugyan, ugyan! Hát ez is gond lehet a maga
életében? Hogyhogy? Ilyen nyamvadt lábtörlőket akar a kegyelmes vádlija köré tekerni? Hát mi ez? –
azzal kezébe vette az egyik ott heverő királyi harisnyát, és undorral lógatta-gusztálta a levegőben, mint
valami büdös heringet a halaskofa pultja előtt – csak nem akar ilyet viselni? fácsninak se jó ez a lábamra,
ha véletlenül rosszul faragtam ki tyúkszememet. Itt van, szép kisasszony, vegyen magának szebbet,
magának valót – tudok is egy jó címet, az Odvas Korona utcában van egy rőfös, a Gáláns Kukachoz vagy
hernyóhoz vagy mi a fene a cégérje: szép, átlátszó, fekete, elegáns és izgató – de ezt? ezt csak nem
viselheti?

Azzal szép gyöngéden lehúzta a lábáról a már fölvett harisnyát, és odadobta az egyik hajcsárnak, aki alig
tudta egyenesen tartani a lámpát.

A vetkőztető urak elkezdtek rendőrök meg inkvizítorok után kiabálni, de mikor az ötven szegény ember
ezzel mit sem törődött, sőt főnökük parancsára mindegyik előkotorászott egypár garast, és a királynő
félpucér teste mellé dobta a koporsóba, a nagypapok tanácsára abbahagyták az ordítozást, és átadták a
királynőt a koldusok processziójának.
Ezen a vidéken az a szokás, hogy csak éjjel és csak rohanva szabad temetni.

185

A koporsót valóban valami szemeteskocsi-félére rakták: a szamarak száz meg száz csöngője mind
egyszerre zörrent össze, mikor a szekérre zuhintották a mázsás halottasládát. Az eső még mindig ömlött, a
trónörökös tüntetőleg prüszkölt és orrot fújt a katedrális kapujában, ezzel jelezve, hogy nincs szándékában
együtt rohanni a csürhe kísérettel. Elöl nagy fakeresztet vittek, amelyről vagy húsz pár nyúzott bocskor
lógott: a borzalmas záporban csak mezítláb tudtak az utcákon fortyogó sárga patakokban továbblábolni,
úgy, hogy a feszületre aggatták a bakancsaikat, nem gúnyból, hanem épp ellenkezőleg, babonás
vallásosságból: így már többé sohasem lesz tyúkszemük, benőtt körmük meg izzadásuk.

Amerre mentek, a boltokat tárva kinyitották, hogy úgy menjen be az áldás, mint a téli huzat vagy a víz a
cethal pofájába. Közben minden boltosnak a legszebb áruját is ki kellett rakni, hogy azt is elérje a
szentség – sőt a túlbuzgók oda is dobáltak áldozatként valamit az útra –, voltak papok, akik
zsémbeskedtek, hogy ez bűnös, pogány szokás, voltak megint mások, akik egyenesen buzdították erre a
szatócsokat meg rövidárusokat. Legjobban persze a kóbor cigányok örültek ennek a szokásnak, mert a
futóbolondokként rohanó temető banda után nekiálltak fölszedni az utcáról mindazt, amit vakbuzgó
ájtatosságukban a suszterek meg pipafaragók áldozatképpen a macskafejes kövezetre hajigáltak.

A Kétszerkék Máriamárja utca sarkán fojtott veszekedés hallatszott: ajtók, ablakok persze kitárva, akár a
kifordult kesztyű vagy a ciklámen bele; ott volt a „háromcsöcsű” Zapata néni cukrászdája –
háromcsöcsűnek azért hívták, mert az állán volt egy tökéletesen mellbim186bóra emlékeztető, örök
furunkulusa. Ez a Zapata néni a legnagyobb zsarnok volt cselédeivel és habverő kulijaival szemben:
nosza, több se kellett ezeknek az inasoknak és kifutóknak, mint hogy most bosszút álljanak a kuglóf-
frizurájú Zapata nénin. A bolt előtt elszáguldó menet elé hajigálták a legfinomabb süteményeket, a
legszebb porcelánokat, fagylaltokat és feketén vásárolt tojásokat: és szegény Zapata néni nem szólhatott
egy szót sem, legföljebb dúlt-fúlt, mert ezek a pimasz vádlis és cseresnyemellű cukrászlányok minden
egyes kivágott darabnál azt huhogták, a szent inkvizítorok hangját utánozva, Zapata néni fülébe: hogyha
ezt a duplahabos indiánert nem veti oda a királynő szamaras koporsója elé, akkor szent Flóris földrengést
ráz majd a cukrászda alá, vagy ha ezt a napóra dobostortát el meri dugni a menet elől: ezentúl minden
vendég meg fog mérgeződni a butikjában, és másnap mint eretneket vagy boszorkányt fölakasztják. Mit
szólhatott szegény Zapata boszorkány a harmadik csöcsével és farsangifánk-kontyaival? Hagyta, hogy
cselédei a fele konditorájt az utca sarába hányják. Most még a cigányoknak is csak az maradt, amit úgy a
levegőben kaptak el, mert a jégesőben tükörtojás lett még a csontkemény marcipángyümölcsökből is.

Az ékszerészek ott álltak az ablakaikban, amelyeken persze árbocvastagságú rácsozat volt, hosszában is,
meg keresztben: az asszonyok fölrakták magukra az egész boltot, hogy a szent és halott királynő őszi
darázsként hozza majd ezekre a fantasztikus hamisítványokra a félhülye vevőket, közben áldozatként
forgalomból rég kimaradt krajcárláncokat és puhafa olvasókat dobtak a szamarak lábai elé.

187

A város végén a kórházakból kihozták a betegeket, némelyik ápolóban volt annyi tisztesség, hogy a
haldokló vén szipirtyók ágya fölé valami sátor- vagy esernyőfélét tettek – az eső és a szél csak úgy kente
szét a kén, kámfor és ürülék szagát a házakon, mint vastag vajat a kenyéren. Szegény betegek csak a
sebeiket meg óbégatásaikat tudták áldozatként nyújtani: jóformán kórusban nyöszörögték, hogy mennyire
szeretnének már ott tartani, ahol a vén királyné a koporsóban.

A színészek is mind ott voltak az utcán, magas dobogón, fejük fölött a rozsdaszínű, süppedt ponyva,
amiben, akárcsak egy kádban, állt az esővíz, minden pillanatban leszakadással fenyegetve: álarcokat,
pirosítórudakat, használhatatlan, bedugult furulyákat szórtak a cimbalom verőkkel kacérkodó szamárfülek
elé: bosszúra itt is volt alkalom – ez egyik kövér színész vagy elefántbetegségű tenorista fogta egész utált
szerepét, és fantasztikus fejhangok éneklése közben a papírtekercset a szamarak elé dobta, a kenyértészta-
sűrűségű sárba. A csenevész költő mászott is utána négykézláb, mint a szószba esett légy, de már hiába.
Kiértek a városból, nagyon közel voltak már a temetőhöz. A város végén egy kivilágított kocsma
rogyadozott: az ajtófélfába sehogy belepászolni nem akaró ajtón egy zavaros szemű, kócos némber
támolygott ki, fehér blúzban, fekete pöttyökkel, kétkilós, kovászolt mellekkel. Úgy látszik, a dolgát akarta
végezni, mert egy rozoga rácsozatú csatornarostély fölött kezdett guggolgatni. Mikor meglátta a temetési
menetet, hirtelen visszaengedte a szoknyáját, és mint afféle mosóné boszorka, elkezdett ordítani befelé a
kocsmaablakon: „Hé, fináncok! Barmok! 188Most csempészik ki a zsidók a templom kincseit! Gyertek,
marhák, ilyen fogás még nem volt!”

Azzal ő maga is kitántorgott az esőbe; a haja pár pillantás alatt fekete iszap meg szutyok lett; odaugrott a
szamárkordé elé: „Hé! Azt hittétek, hogy valami csuda rifi-rafi trükköt találtatok ki, hogyha
temetéskocsin lopjátok ki, dögkóserek, az Úr Jézus szent kincseit? – és erre, furcsa módon, mintha a
legszentebb ereklyék volnának, jó taknyosan végignyalta és -csókolta a tenyerét meg a karjait – no de
máma nem lesz purimbál! Én vagyok a Pipironda, tudod, te akasztófára való, vérszopó templomtolvaj, te
maceszpatkány: na? mit szerettél volna? misekehelyből széderezni a Zálikáddal meg Rebekáddal? Hát
nem ismered, te francos jom kippur, nem ismered a Pipirondát? Hé, Polló, ezt az adonájcsontvázat rögtön
prézlizni!”

És mint a kutya, amely kifáradt az ugatásban, még egyet vakkant, a Pipironda is odaböffente még a
megszólított vénembernek, hogy „dög”, aztán türelmetlenül visszatámolygott a kocsmaablakhoz. „A lusta
cihéteket!” – káromkodta be az ablakon, egyik kezét csípőjére téve, a másikkal meg egy angolkóros
almafának támaszkodva.

De a részeg fináncok már jöttek maguktól is: egymást lökdösték, javarészt ingujjban voltak, kardokkal,
pisztolyokkal – az egyik egy szál gatyában szédelgett ki az esőbe, de a csámpás és kacsacsőrű
nudlipuskáját, a nagyfene állami tekintély céljából, rögtön elsütötte. A szamarak megálltak. Sőt még az
eső is megijedt a vámtiszt üdvlövésetől. A halotti csöndben csak azt lehetett hallani, hogy a Pipironda
névre hallgató bödön-nimfa ennyit mond, 189blazírt és megvető bennfentességgel, felvilágosításképpen, a
kocsmában döglődő vendégeknek: „Zsidók.”

Mikor az egyik részeg fináncnak sikerült huszonnyolc nyolcas után kigomolyogni az országútra,
Pipironda rögtön magyarázni kezdett: „Ez! Ez! Ez a jom kippur-hering, ez a főrabló, ismerem, na, csinálj
belőle valami jó sóletet, a rohadt adonájból” – azzal nekiesett egy szakállas, koldusképű vénembernek,
aki úgy látszik, nem is tartozott a kísérethez, csak úgy odaszegődött útközben. „Királynőtemetés? – és
elkezdett úgy röhögni, hogy még az alsó verebek is leestek a kopasz fáról. – Királynőtemetés? Ronda
écesz-éceszek, mit gondoltok? egész Franciaország hülye? Azért, mert egypár debórát meg
libamájrebekát betubusoltatok a királyfi meg a lyoni érsek úr ágyába: bepalizhatjátok az egész világot? Itt
rohadjak bóherzsidóvá, ha a koporsóban nem a nagytemplom szent kincsei vannak: a smaragdos kereszt!
az a Szent Vénusz-os oltárkendő! meg a Szent Cézár Grál-kardja, fáraóból meg galalilejából faragva.”

Erre már a proletárok temetőkirálya is megunta a dolgot (az a fiú, aki a harisnyákat mustrálta a
katedrálisban), és odaállt a habzó szájú Pipironda elé: „Te részeg mosogatódézsa! ha nem hagyod abba a
marhaságaidat, nem zsidót, de olyan puliszkát mángorlok belőled, hogy bemalterozhatják vele a
mamuskád kapszliját a hétszentséges temetőjében” – azzal az öklével belelökött a fehér blúzos, fekete
pöttyös mellébe úgy, hogy a részeg asszony a földre esett.

No de erre a finánc lovagok, a zebrasorompók pityipókás Roland-vitézei! A kocsma hátsó udvarában

egész hadsereg volt belőlük, ezek most mind előténferegtek, a Pi190pironda meg a koporsóvezér
verekedésére. „Vizsgálat! Vizsgálat! – ordítozta a gatyás finánc. – Lámpát! Jegyzőkönyvet! Világcsalás!
– aztán megbotlott egy kőben, és elesett. – Azt hiszik ezek a zsidók, hogy mindent lehet” – hörögte a
földön, és kapálózott, mint a hátára esett cserebogár.

A temetés ötven rongyosának csak ötven lanternája volt – ez a finánchad meg föl volt spékelve
fegyverekkel, mint a nyúlgerinc szalonnával. Körülvették a koporsót, és a kardjukkal elkezdték
feszegetni: még csak egy fél se volt józan az egész bandából. Tíz rongyos persze eszeveszetten rohant
vissza a városba, katedrálisba, királyfivillába, hogy segítséget kérjen. Nem sok remény volt, mert a
trónörökös nyilván új citeraszólókat komponált az udvari énekmesterrel, új szerelme dicsőségére, a gróf
meg érsek urak viszont a temetési emlékgyűjteményeket leltároztatták, zárt ajtók mögött, pedáns
kaszmújaikkal. Mikor egypár szegény ember, fegyver nélkül, csak a háromméteres lampionpóznával a
kezükben, nekiment a puskás-bicskás fináncoknak, az egyik rájuk mordult: „Álljatok! Beugrottatok ennek
a vén handlé zsidónak?” – és azzal rámutatott a Pipironda által is már rég kiszemelt vénemberre a menet
szélén.

A városból meg, pláne hogy az eső elállt, ömlött a tömeg kifelé: egy pillanat alatt elhitték, hogy becsapták
őket, és a koporsóban nem a királynő teste, hanem minden francia és spanyol templomok minden szent
kincse látható, a meggyalázott ostyákról nem is beszélve…

Válasz, 1947. október

191
XIII. Apolló

Ebben az időben XIII. Apolló pápa ült a trónon, akit a „vörösbegyek” (egy fütyörésző trubadúr ezt a szót
sipította be kiherélt hangjával a pápaválasztásra egybezárt bíborosoknak – bolond költők: még a nevek is
örömet okoznak nekik, szavak meg hasonlók: inquiescant in iniquitate…), szóval akit a bíborosok
kilencvenkilenc éves korában választottak meg a pásztorok pásztorává vagy a szolgák szolgájának – ami
sem Lombardiában, sem Szicíliában nem jelent kort, mondanom se kell: a kilencvenkilenc éves pápa
fiatalabb volt, mint egy ifjú hölgy kengyele után ugró apród. Életkor? Oly mindegy. Gyermekek hoztak
bölcsebbnél bölcsebb törvényeket, nem mintha olyan nagyon tisztában volnánk avval, hogy mi is a
bölcsesség… és érett, erejük teljében lévő férfiak csinálták a legnagyobb – középkorban vagyunk, tehát
ne szégyelljük a szót – baromságokat. Életük száz és százötvenedik éve között hintázó taljánok és
francúzok olyanok voltak, mint a faláng fölé tartott téli rügy: részeg mohósággal nyíltak, ontották a
mézet, mézgát, szagot és fortyogó kamaszságot.

Hát ez a XIII. Apolló ebbe a legutóbbi csoportba tartozott, az kétségtelen. Családneve Fioraio volt, ami
virágboltot vagy virágkereskedőt jelent, ha nem tévedünk – bár bevalljuk, szívesen tévedünk, mert a
tévedések nemcsak 192művészi színesség, hanem értelmi haladás szempontjából is nagyon fontos
ugródeszkák, azonkívül se szellem koldusa, se szellem királya be nem bizonyította, hogy „igazság” és
„tévedés” között valami lényeges különbség volna. No de hagyjuk ezeket a kényes kérdéseket, mert
hiszen ebből csak meddő szarvasbogár-párbaj keletkezik – mivelhogy a hazug természetű emberek
mindig oly „fanatikusai az igazságnak”, az igazság emberei viszont oly naiv önkínzó következetességgel
verik a mellüket: „de mi tévedhetünk, de mi tévedhetünk” –, hogy az ilyesminek piszkálása csak rossz
vért szül.

Különben is, igaz ami igaz, nem a krónikás érzelmeiről vagy ennek és amannak a véleményéről van szó,
hanem XIII. Apolló pápa figurájáról. Lássunk tehát hozzá, mint egy remek ebédhez. XIII. Apolló sorsa
(erre már tettünk néhány gyenge célzást, de nem volt sejthető, hogy hová is irányul pontosan) rokon
Uther Pendragon angol király sorsával, de nagyon.

XIII. Apolló pápa egy péntek este egyedül üldögélt Róma melletti villája erkélyén – volt az már éjjel is, a
Hold egyedül állt az égen, mint az utolsó lopott tallér a tolvaj éjfekete zsebében (középkorról lévén szó,
nemcsak a pikáns eretnekség vackorait harapdáljuk, hanem a legközönségesebb hagyományokat is
követjük, ennélfogva elmondjuk a kötelező tizenhatmillió-kilencszáznyolcvanhétezer-ötszázhatvanhárom
egész három tized számú hasonlatot a Holdról) –, a bodzák petyegtették-pötyögtették feketebors-
termésüket a párkányra (ha nem ilyen, annál rosszabb a bodzának), a meleg szél püfölte a laza karikákon
lógó függönyöket, mint a gőzfürdő gőze a kétmázsás pékmesterek kötelező szeméremköténykéjét: és
193mivel ilyen hévséges, nyárterhes volt az ájer, XIII. Apolló, született Fioraio, kedvet kapott egy újabb
flaska borra. Jó ember volt, képtelen lett volna arra, hogy egy alvó cselédjét felverje csak azért, hogy az ő
kedvét szolgálja. Azt nem.

A pápa hol a pápaság legfantasztikusabb díszeiben járt, hol meg a kolduló barátok platánfa kérgéhez
hasonló rongyaiban. Most ez utóbbi borította szikkadt olasz testét: hulló falevél egy koplaló madáron.
Nagy-nagy elálló fülei voltak az öregnek, mint egy kocsmaajtó jobbján és balján elálló cégérek (az
egyiken „hideg és meleg ételek” rajzolva, a másikon meg „bor, sör, pálinka” extra csurgó habokkal, mint
Solvejg copfja vagy Barbarossa szakálla) – nahát: jól elállt két nagy füle. A szakálla olyan volt, mint azok
a hosszú-hosszú selyembojtok, melyek az 1910 körül viselt női kendőkről lógtak le. No de hát, tudván,
hogy az irodalom egyes hatósági szabályozói azt mondják (valami kígyótól megharapott görög családra
hivatkozva): a „leírás” nem ide való, gyerünk a „farbával”, amin általában a „cselekvényt” és a
„történést” értik; vagyis lássuk már XIII. Apollót, legalább megközelítőleg, „drámai állapotban”.

Tehát a pápa, aki egy villateraszon ült, leemelte az asztalról a hetven vagy százhetven karú gyertyatartót,
és elindult egymaga a pincébe, hogy bort hozzon magának. Csigalépcsőn kellett lemennie. Egyik kezében
éktelen magasra tartotta feje fölött a számtalan gyertyától sercegő kandeláberfélét, mintha legalábbis
gereblyézni vagy boronálni akarná a kígyólépcső mennyezetét, ami persze nem volt más, mint a többi
lépcső alja (a végtelen dugóhúzó és a kacéran nyíló legyező valamilyen formai keveréke). 194A lába meg
nagyokat csapott a lépcsőkre (futnak ám, mint a ceruzahegyezőből a Hardmuth HB fájának kígyós
tölcsérei), szandálja elmehetett volna vendégszereplésbe légycsapónak, úgy paskolt a lépcsőkön, hosszú,
százkét éves lábujjai meg kunkorodtak előre, mint a csiga szarva vagy a tubusból püffentett fogpaszta
nudlijai. A pince előszobájában talált egy nagy aranycsuprot. Megszagolta. Bor. Ez nagy öröm volt az
öregúrnak, mert azt hitte, összevissza kell bolyongania a pince hordói között, dugók, csapok, tökök, ászok
penészszagú erdejében – és íme, Piero vagy Pulcinello vagy ikszilennó ipszilónó nevű szolgája, udvarias
előrelátásából – kényelemből? – odakészített egy kancsóval a kis asztalra.

Itt kezdődik a nagy játék. XIII. Apolló (született Fiorairo) megragadta a kancsót, és vitte föl; nyargalt
megint a százkét éves kamasz a csigalépcsőn, mint dió a darálókerékben, fölfelé, és letette a holdkerek
asztalra a kannát, melyre rásütött a Hold. Ivott. És mióta ivott: soha többé józan nem lett. Úgy ahogy
Pendragon király, mióta Ygraine-t meglátta gyertyaszentelő gyertyaerdejének kalákájában, s azóta bolond
maradt a sírig – XIII. Apolló pápa, mióta ott a holdas teraszon (verte ám a fény! mint húsklopfoló a húst!)
megitta ezt a maga hordta bort, nem lett többé soha józan. Közben rögtön érezte, hogy nem úgy részeg,
mint a foglalkozásszerűen pedáns részegek. Játszott a Holddal és a hold alakú kerti asztallal, ahogy a
söröskorsó alá való papendeklilapokkal szokás játszani (melyeken egy-egy vigyorgó gida köré
tintaceruzával Manci és Zoli szerelmi levelezése van felírva, öt-hat hónappal ezelőttről, dátummal és
aggályos szigorral megtartott helyesírási hibákkal) – de érezte, hogy ő 195itt valóban valami lényegeset
sejtett meg a Hold, az asztalok és söröskriglik viszonyáról. Ne kerteljünk és ne misztifikáljunk – a
középkor csak a véres-frissen nyúzott valóságot bírja – mikor reggel az a bizonyos inas, akit, mint
pontosan emlékszünk, Cintanierónak neveztünk (ősi lakájfamília; mikor még urak a világon se voltak, ők
legalábbis így állítják, ők már szolgáltak, csak úgy, úr la úr), megjelent a teraszon, a kifejezetten
lazacszínű hajnal közepén, egy nagyot ordított, úgyhogy a merengő pápa felfigyelt, és megkérdezte: mi
baja?

Az óbégató szolga (az a bizonyos Szoknyafattya) kibökte, hogy az a bor nem közönséges bor volt, hanem
már átváltoztatott misebor, amit akkor tettek félre, mikor féltek, hogy az eretnekek lázadása vagy
forrongása (ez már az ő dolguk) miatt nem lehet majd misézni. Aki pedig az Isten vagy istenek (ha
hencegően „modernek” volnánk, akkor csak „Istent” mondtunk volna, de mivel tőlünk telhetőleg
igyekszünk filológiai szőrszálérzékenységgel elmerülni a középkor szellemében, amelyet egyébként nem
dicsőítünk, ó dehogy! és nem ócsárolunk, ó dehogy! – kénytelenek voltunk a blaszfém „isteneket” is
ideírni), szóval aki az istenek borát misén kívül issza, az örökké isten marad, vagyis részeg a világ benőtt
pupillájú és (töretlen dióhoz hasonló) süket népsége között. Ami Pendragon király számára az Ygraine-
szerelem volt, az XIII. Apolló pápának ez a már átváltoztatott bor.

Nem tudjuk, melyik a jobb elbeszélő-technika – mivel ezekről a dolgokról (sajnos vagy hála) nem sok
sejtésünk van –: ha az ember előre megmondja, hogy mi fog itt történni, és így képzeli a figyelmet
leköthetni, vagy épp ellenkezőleg, titkol minden elkövetkezendőt. Szóval nem 196tudjuk, melyik a
hasznosabb módszer, és ennélfogva ezen a ponton is naivan azt mondjuk, ami a tárggyal kapcsolatban
első ártatlanságunkban eszünkbe jut. A pápa misztikus részegsége és az angol király beteges-ördögi
szerelme: oly végzetes jelentőségű dolgok, azonkívül oly hasonlóak is, hogy okvetlenül találkozniok
kellett (bár tudjuk azt is, hogy mikor az egymást tiszavirág-mulandósággal imádó kósza szerelmesek
találkoznak, azok éppúgy abban a szamár ábrándban élnek, hogy „kellett” találkozniok, pedig e világon
semmi sem néz ki úgy, hogy „kell”, hanem csak véletlenül van, és éppúgy lehetne nem is…).
Elég az hozzá, hogy mióta a pápa ezt a bort megitta, azóta „nem tért magához”. Ez mindjárt nyilvánvaló
lett másnap reggel. Tekintettel arra, hogy történetünk szempontjából ez nem nagyon fontos, nem kutatjuk
különösképpen, hogy a francia királlyal vagy a német-római császárral akadt-e dolga másnap délelőtt
(egyébként is: érdemes valamit „kutatni”? nem adódnak-e a legvéletlenebb, úgynevezett jelentéktelen és
mellékes dolgokban ugyanazok a tanulságok és jelentőségek, mint a végtelen fáradsággal felkutatott
dolgokban?). Tény, hogy a francia királynak kellett az aranyrózsát átadnia. Ugyanakkor azonban szerette
volna, hogy a francia király társaságában lévő Thorigny-de-Fleurigny gróf vegye feleségül a nápolyi
királylányt. A pápa tántorgott. Valljuk be őszintén, egy mai történetíró, aki lelke mélyén úgysem hisz az
egész katolicizmusban, belső hitetlensége dacára bizonyára mégis felháborodik, hogy a pápa e „szent”
részegsége óta: sírjáig tántorog. Viszont a pápa környezete (és ezen éppen nem csak a legközelebbieket
értve), akik valóban hittek mindabban, amit XIII. Apolló képviselt, 197nem találtak semmi feltűnőt vagy
ildomtalant a pápa nevető tántorgásában.

A francia király (ahogy akkor mondták) alacsonyabb rendű kísérete, amint már szokás volt, ott ácsorgott a
Villa kapuja előtt meg a kert rácsai mellett (mint a váratlan dér cseppjei egy hűvös áprilisi éjszaka után),
hogy a pápa pénzadományait markukba fogják. A pápa, mikor a rajzást meghallotta, lekiáltott nekik az
erkélyről, és azt mondta, hogy az egész gyülekezet ma különleges pénzt fog kapni, várjanak csak egy fél
percet, ő rögtön lejön, és elvezeti őket a pénzverdébe, hogy a legfrissebb aranyakat és ezüstöket kapják,
akárcsak a finnyás nyárspolgárok a legelső meleg zsömléket a pékműhelyből.

A népség egy ideig csodálkozott, gyanakodott, de tudomásul vette. A pápa egy pillanat múlva lent is
termett köztük. Persze nem így képzelték XIII. Apollót, de (és ez minden tréfát kizáró történeti tény)
sokkal mélyebb és tiszteletet parancsolóbb benyomást keltett a meztelen lábú és pongyolakámzsás
Fioraio, mint ha a szertartás nehéz brokátjaiba lett volna zárva. Még be sem vágta maga után a cipruskert
rácskapuját, mikor elkérte az egyik angol lovagtól öszvérét (francia király szégyellte volna, ha kíséretében
csak egy fél franciát is találnak), és ráült, meztelen sarkával birizgálta az állat szőrös-meleg hasát.

Irány a pénzverde! A pápa félrelökte a nagyképű strázsákat, akik első pillanatban nem ismerték fel Apolló
Fioraiót, azzal pár pillanat múlva már ott táncolt az olvadó arany forró műhelyében, mint aki Vulcanus és
Bacchus egy személyben, odacsődítette a francia király nemzetközi léhűtőit, fújta szájával a még forró
aranycsöppeket, saját kezével vágta a fortyogó ércgombócokba 198Róma pecsétjét, ami – különös
tekintettel XIII. Apolló mámorosságára – csak úgy csámpásan mart a kásás aranyba, mint a madárcsípés a
gömbölyödő cseresznyébe. Kacagott, csak úgy rázta a nevetés, mikor a „franciák” próbálták elkapni a
frissen sült pénzeket, de kénytelenek voltak elejteni, mert forrók voltak, vagy ha feláldozták a bőrük
épségét, szétkenődtek, s így kissé olyanok lettek, mint egy-egy kecske- vagy medvenyelv, melybe egy
sörösüveg pléhdugóját préselték.

Természetes, ahogy Angliában a legnagyobb felháborodást váltotta ki egy csomó emberben a király
szerelmi bolondsága, úgy Rómában is lángra lobbantotta a „szent felháborodás” forradalmát a pápa „örök
részegsége”. Noha egy ádámcsutkás fráter oly szépen megmondta a méltatlankodó és képmutatóan
botránkozó bíborosoknak (a sekrestyében szorongtak, és nem akarták oltárhoz engedni XIII. Apollót,
hogy misézzék), hogy nem volt soha szebb és mélyebb értelmű csodája az Egyház történetének, mint
éppen ez: ha egyszer valaki az Isten vagy az istenek vérét issza, csakúgy, mintha közönséges reggeli
chianti volna, természetes, hogy ebből a mámorból soha többé magához nem térhet. És amint látni fogjuk,
éppúgy Angliában, a szerelmes-holdkóros királlyal, mint Rómában az Isten szolgájának örök
részegségével, nem az történt, amit a felháborodó prűdök akartak. Se Albion, se Itália nem látta minden
népének olyan családias boldogságát, idilli, patriarchális egyetértését, mint mikor ezek az „őrültek” ültek
a családapa székében. De tény, hogy eleinte fel kell háborodni, egyszerűen azért, mert az „erkölcsi
felháborodás” egy csomó ember vagy klikk számára éppolyan öncélú (szadista)? sport, mint a
hajtóvadászat vagy 199a galamblövés – no de ne használjunk, ilyen erős kifejezéseket, mert még
megszólnak: vagy nincs igazunk, vagy nem vagyunk elég „artisztikusak”…

Ebben az időben a több hektoliteres söröshordókra emlékeztető XII. és feledik Lys-de-Verre

(„üvegliliom”, ugyebár?) uralkodott Franciaországban, akinek minden cseh zsoldostól született
természetes fia okos és erős volt (úgy, ahogy ezt már ezer népmeséből meg 1890 és 1910 között írt
doktori értekezésből tudjuk), viszont törvényes urától született törvényes királyfi rügye meglehetősen
tájékozatlan volt 22 éves korában is afelől, hogy a reimsi katedrálissal a száját kell-e megtörülnie
uborkasaláta után, avagy a „szent föld” az a trágya, melyet a keresztes lovagok hoztak azért, hogy
Mariuccia Tutta-Puccia pízai delnő, leejtett muskátlicserepei helyébe, új talajt adjon a szegény
párkányvirágoknak.

Tény, hogy ez a francia királynő volt az, aki maga köré gyűjtötte a mű- és álfelháborító bíborosokat azért,
hogy XIII. Apollót leváltsák. Ezek a pártütő bíbornokok (ők maguk természetesen az igazság kerubjainak
érezték magukat) a kétszáztíz kilós Üvegliliom francia királynő pártfogásával tehát zsinatra gyűltek össze,
hogy kiközösítsék a Fioraio családból származó XIII. Apollót. A királynő persze azért pártfogolta ezeket
a gépezetre járó felháborodókat, mert hajlandók voltak (némi hasonlóságot árulva el Shakespeare
Behúzott Nyakú Pimasz-ának hősnőjével, aki a Holdat is Napnak mondja, ha – egyetlen pedagógia! –
rúgást kap a bordáiba), ezek az urak hajlandók voltak elismerni, hogy a reimsi katedrális valóban mélyen
gyökerező rokonságot mutat egy szalvétával, ahogy ezt XII. és feledik Lys-de-Verre (üvegliliom,
üvegliliom…) kedves, 200sőt törvényes fia képzelte – viszont! viszont! az „őrült” és „részeg” XIII.
Apolló ezt: nem volt hajlandó elfogadni.

Azok a bíborosok, akik összeesküdtek XIII. Apolló ellen, hogy letegyék – ó, dekoráció! –, mind feketébe
öltöztek, jelezvén, hogy az Egyház milyen tragikus és elviselhetetlen helyzetbe jutott XIII. Apolló meg
nem szűnő részegsége által. A zsinatot valahol Róma közelében tartották, egy régi görög vagy római
színház romjai között. A bojtorjánnal befutott lépcsőkön ültek a hektós liliom francia kotlós kegyencei,
mikor megjelent közöttük XIII. Apolló. Erre aztán senki sem számított.

A tájképek nem fontosak, de szépek. Ködös reggel, harmat és dér a korcs füveken, egypár vörös felhő a
kék zuzmó fölött – a színház romjaitól nem messze egy címerpikkelyes sátorban a francia anyakirálynő –,
az összetört köveken a fekete álpapok, a hazugság iránti olthatatlan és eszményi szenvedélytől lelkesítve.
Színészkednek, dogmáznak, ájtatoskodnak, szavaznak és zsolozsmáznak, diplomáciát játszanak, mint a
gyerekek, és véres szájjal pletykáznak, mint a Luca napi boszorkányok. Ekkor jelenik meg közöttük XIII.
Apolló. Rongyokban van. Sovány, de erős karjaival (csak a csontváz veri le a díjbirkózókat, nem?) egy
kétkerekű, óriási talyigát tol maga előtt, ugyanakkor néha éktelen hamis és félrevert kolompokat ráz egy
óriások méretéhez szabott „kézi” haranggal (ilyen kolomppal jelenthette magát a szemetes Ádám és Éva
idejében, a paradicsom cselédajtaja előtt, így fog lármázni, változatlanul, az Utolsó Ítélet napján is, ha a
rendetlen sírokat kell majd betakarítani a feltámadottak után, mint a hotelszolgáknak, ha az úr már
elhagyta a 109-es egyágyas szobát). A színház romjainak egyik végében egy rögtön201zött baldachin állt
– forma szerint XIV. Lajos mennyezetes ágya vagy egy lacikonyha sátorponyvája –, ez alatt a zsinat
elnöke éppen a legorrabb orrhangon olvasott fel valami értekezést, ami az akkori, hál’ istennek már
elmúlt, barbár idők szokása szerint a pedantéria és vérbosszú zagyva keveréke volt, mikor beállított,
szemeteskordéjával, óriási csöngőjével, majdnem meztelenül, mint szent Jeromos a képeken, XIII.
Apolló.

Hehe – mondta, amint óriási kerekű szemeteskordéjával megállt ott a görög cirkusz porondján –, hehe! Itt
ültök fekete rongyokban, mint álarcosbáli varjúk vagy temetésszolgák, hogy megfogalmazzátok, milyen
„lehetetlen” vagyok – ugyebár nem tévedek? ez a kedvenc kifejezésetek, nemde? No, hát elhoztam a
szemetestalyigát, hogy rakjátok bele mindazt, ami szemét. Isten őrizz, hogy gorombáskodjam, dehogy
akarlak megsérteni benneteket – én csak azt akarom elvinni, ami valóban szemét. Például azt a baldachint
ottan, amin nem látok egy fia keresztet sem, csak a francia Christianissima Meretrix minden férje és
seférje címer-cégérét. Hát mit képzeltek, gyermekeim, tulajdonképpen? Hogy ezekkel a
kártyalapmintákkal vagy kályhacsempe-domborművekkel fogjátok Apollót kiebrudalni? Idejöttem evvel
a kordéval – viszem a szemetet. Mert lehet a ti pártfogótok a XII. és feledik Üvegliliom: ha ilyen
szentháromsággal álltok szembe, mint ami én vagyok, tehetetlenek vagytok, mint a kopoltyú a
Szaharában. Mert én vagyok Isten földi helytartója, mert én vagyok a tizenharmadik, mint a Júdások
Júdása, és Apolló is vagyok, vagyis minden pogányság nyertes kulcsára, Jézus, Júdás, Apolló… ehhh, mit
érthettek ti ebből? – azzal köpött egyet a görög vázába, 202melynek falán Psyché domborműve volt
látható pillangó alakban, és nyakig tele volt már szinte porcelánná száradt emberi trágyával.

– Tudjátok, milyen napon gyűltetek össze, hogy a francia agancsos hordó (ez a királynőre s koronájára
volt nyilván gyengéd célzás) kedvéért engem kifordítsatok a szent székből, mint savanyú kenyeret a
szakajtóból? Tudjátok? – közben rázta az éktelen kolompot, hogy az majdnem a földre billentette, a fűvel
benőtt, összetört istenfejek közé. – Dehogy tudjátok! Hiszen sohasem olvassátok a breviáriumot, a
könyvjelzők már olyan hosszúra nőttek benne, mint a szőlőinda! Hát majd megmondom: Aranyszájú
Szent János napja van. Vele ugyanolyan disznóságot csináltak a bizánci hetérák és tányérnyalók, a
császárné jóvoltából, mint ti, fekete bábszínházi varjak, szeretnétek velem. De az az Eudoxia császárnő
legalább szép volt és hódító, volt benne fantázia – és itt XIII. Apolló, jó középkoriasan, mindjárt mesélni
kezdett.

– Egyiptomban volt múmiakészítő nő, szerelmes lett egy üzletébe került halott arcba, találkozott a bizánci
császárral, aki akkor még nem volt ugyan császár, de megígérte Eudoxiának, hogy ő fel tudja támasztani
azt az egyiptomi halottat. Ugyanis az Aranyszájúra gondolt, hogy az majd csodát művel, de az nem volt
hajlandó az egyiptomi hisztérika kedvéért csodát tenni. Ha már halottat nem, legalább császárt kapjon,
gondolta az egyiptomi hullatömő nő: sikerült is nagy ravaszságával császárt csinálnia Arkadiosból. Szép
nő volt. De a tietek? ez a francia mosogatódézsa? Ez a parvenü ártánytóbiás? Ez a nimfátok? A vénusztok
és szent koronás jogforrástok?

203

– Eudoxia szép volt – szépsége hívta össze azt a piszkos rablózsinatot, melyen le akarta tenni az
Aranyszájút a bizánci érsekségről úgy, ahogy ti itt felöltöztetek halottak napi vénlányoknak vagy
temetéslovaknak, pozőrök, piaci árucikkek, akiket napi árfolyam szerint jegyeznek a francia királynő
börziánerei! Pfuj! – és a pápa megint köpött egyet; a középkor, úgy látszik, véletlenül tudta: úgy, ahogy
az élet és egészség nem tiszta dolgok: milyen taknyos-kulimászos a tojásból kitolladzó madárfióka!, úgy
az igazság és erkölcs dolgai sem naivan „elegánsak”, hanem vaskosak és állatian gátlástalanok. – És
méghozzá rossz színészek is vagytok! Unalmas a produkció! Nagyképű és hamuízűen steril – a „steril”
szót itt számunkra sem egészen érthető stilisztikai fogásból használhatta. – Az a kalcedóni zugzsinat
legalább színháznak jó volt: úgy látszik, nincs sok érzéketek a „hely szelleméhez” – és azzal a csengős
kezével végigmutatott a romban heverő színház fehér-mohos lépcsőin –: itt komédiáztak –, álarcok,
halottak, istenek, örömlányok bukfenceztek a költők mérgezett jambusaira: hütty! – S azzal, mint egy
részeg futballista, belerúgott egy fűben heverő Hermész- vagy Cicero-fejbe: nem lett volna szicíliai
hitszónok, ha ilyen eszközöket elmulasztott volna – nem is tehetett róla, hogy Bossuet vagy Fénelon még
nem adhattak magánórákat a részeg XIII. Apollónak egyházi szónoklattanból. – De ti? Még azt se!

– Bemutatom nektek Kalcedón gyülekezetét. A császárnő a prímás, az elnök, kórusvezető vagy pártütő
angyal: micsoda kísérettel ment ez! Hajókon, erdőkön, tevéken, nagyvilági fürdőhelyeken és szép fiúkat
áruló országos vásárokon keresztül! Szegény bolond! Ez akarta 204letenni az Aranyszájút, mert nem
támasztott fel neki egy papírpofájú zsigolót! Ti akartok engem letenni, mert egy folyásos szájú hülyére
nem mondom, hogy ámen! ámen! Itt a tükrötök, megmutatom: a kalcedóni gyülevész – ez vagytok ti,
csak még hozzá ásításig unalmas a piszkotok. Az egyik „püspök” valami udvari eunuch, fürdőszolga,
orgiatöltelék, cirkuszi énekbohóc vagy a Hagia Sophia karmestere, császár úr cicája, császárné pincsije:
egyszerre hermelint meg bíbort hajigált rá Eudoxia, tíz körmével a saját ruhatárából – rájött, hogy ez a
herétlen sápfi – honnan szedte ma XIII. Apolló ezeket a nehezen elfogadható szavakat? – Bizánc
legnagyobb kánonjogásza! Az ő nyomorult lelke szállt beléd, Barberini András, hallod? Aki most ott
guggolsz a görög színház repedt klubülésén: hallod? Hozzád beszélek! Az Isten beszél hozzád – mert az
Isten olyan, mint én. Mint a bor és a vér, mely immár az örökkévalóságig ég bennem, mint ez a tántorgó
kolomp százkét éves karmaim között –, igen, mint a felhők (fehér zsebkendő a rőt fák ujjai között!), mint
a penészes Vénusz-mellek itt a tücskök-tetvek rakásán, igen! Roma locuta! Ilyen az Isten! jó és
fantasztikus! Ti pedig rosszak vagytok, mint egy hivatal, és unalmasak, mint egy elavult forgalmiadó-
könyv.

A másik nagy zsinati szaktekintély nem is férfi, valami hervadt hetéra volt, Eudoxia mocskos értelmű
barátnője, de nagyszerűen tudott beszélni, szavalni, maszlagolni – nosza, rája a papi köntöst, jó tömény
tömjént a rafinált, lila orrlyukába (hápogó, beteg szagköldökök), hintót, szolgákat, énekeseket és
pávaszárnyú legyezőket: ilyenek akarták letenni az Aranyszájút! Ilyenek akarnak letenni engem!
Roccamara Jónás: ébredj! Te vagy az! Vedd 205csak elő az iskolatábla nagyságú zsebtükrödet, tudom,
mindig a zsebedben van, mert határtalan tisztelője vagy magadnak: te vagy a bizánci öreg hetéra,
halálfejre hámlott Szappho-maskara – áruló, kéjenc, csaló! Te? Te? mersz ellenem beszélni? Te mered azt
mondani, hogy egy tántorgó, részeg, vén hím boszorkány (ez én vagyok) nem bitorolhatja a Vatikán
arany kaptárát? Miért? A csillagok forognak, mint a küllőre ragadt őszi levél. Erre XIII. Apolló is forog,
mint a küllőre ragadt őszi levél. Mert ez a természettudomány, mert ez a hittan, ez a költészet. Majd ha
leállítod a csillagok forgását, mint egy hortyogásba lustult köszörűs a kőkarikáját – te, Roccamara Jónás,
neked szól –: ha majd leállítod, akkor én se leszek részeg. Isten tett részeggé! Jézus! A vörös falevél! A
menstruáló Hold! A soha még kátyúba nem ragadt Göncölszekér!

És ez mind, amit itt látok: az Aranyszájú ellen szövetkezett banda feltámadása! Van még egypár cifra
figura: itt áll mind előttem – rablók, hamispénzverők, süketnéma barbárok, raccsoló örömfiúk,
vérszomjas doktrinások: de én nektek nem engedelmeskedem, nekem ide hozhatjátok gályán a
marhahólyag királynőtöket, angol tüzérekkel, spanyol orgyilkosokkal, portugál méregkeverőkkel és
toloncházi fattyúk meg ezertornyos várak minden álarcos keresztes hadával – ezzel a szemetescsengővel
harangozom szét az egész csürhét, szétszórlak benneteket, mint virgácssöprűvel a vakolatot! Sicc!
Takarodó!

És az egész zsinat valóban kászálódott. Valamit morogtak, azt is inkább egymás között, aztán kezdtek
kimászni (ezek a végeredményben igen gyáva, fekete kis lárvák) az antik színház márványlépjéből. A
faluban (olasz egy206szerűséggel Teatrónak nevezték ezt a pár összegumizott vityillót) mesélték, hogy
Roccamara Jónás háziasszonya sikítva rohant el hazulról, mikor Jónás hazaérkezett: olyan volt, mint egy
megöregedett, nehéz festékektől foltos, züllött asszony; Barberini Andrást viszont, aki egy közeli
kolostorban volt megszállva, a szerzetesek az udvar kútjába fojtották, mert úgy nézett ki a „zsinat” után,
mint egy karikás szemű, piszkos színész, a legrosszabb orfeumi fajtából.

De az se volt kutya, mikor XIII. Apolló felkereste a zsinat után Lys-de-Verre francia királynő várát, hogy
szemrehányást tegyen neki: mért pártfogolja ezeket a szélhámos álpapokat, a „menstruáló Hold” és a
Kánában Bacchus-barát Jézus igazi papja helyett (itt a vén XIII. Apolló gondolkozása emlékeztetett
Ygraine gondolkozására – bár ez élet volt, szóval sokkal több, mint elmélet). Mikor belépett a várudvarra
(nagy szemeteskocsiját otthagyta Teatro falucska konnektorlyuk kicsinységű piacterén, tele az elszelelt
bérpapok otthagyott, fekete maskaráival, amiből a parasztok ágyterítőket meg nadrágokat varhattak): itt
éppen ítéletet tartottak. Egy tákolt dobogón ott ült a folyásos szájú trónörökös (füle, szeme, orra, még a
körmei is mind valahogy folytak, mintha egy freskó egyszerre csak elolvadna az eléje állított, százkarú
gyertyacsillártól). Külön szolga törülte az orrát – ebbe a csipkekendőbe egy nagy orr volt hímezve, hogy
össze ne keverjék a másikkal –, külön lakáj a száját, a fülét – ezekbe szájak meg fülek voltak hímezve –;
ha majd a boldog menyasszony fogja átvenni a háztartást, ez nagyon meg fogja könnyíteni az életét.
Mellette a királynő, mint valami zsírcitadella: az embert valóságos félelem fogta el, mikor az
ítélkező207asztalon a rengeteg gyertyát meglátta: nem fog ez a sok „zsír royal” itt helyben megolvadni és
az udvarra csurogni?… Aztán persze papfélék és ügyvédfélék is körülötte.

A vádlottat halálra ítélték, mert XIII. Apolló pápát merte védeni egy szóváltás alkalmával, mikor a
trónörökös leszidta, mert bort lopott. Az udvarra érkező pápát észre se vették, illetőleg azt hitték, valami
korától meghülyült koldus. A gyertyákat lehordták (az esti szélben nem állt, hanem feküdt a lángjuk), a
takonytól mézgás herceget letámogatták a lépcsőről; a királynőt a külön e célra szolgáló
ébresztőpiszkával (röviden „RR”-nek hívták ezt a strucctollat: „Reveilleur Royal”) felébresztették –
ennek a technikáját állítólag tovább kellett tanulni, mint a skálákat a zeneiskolákban –, és a hóhér (lám,
mennyit szidtuk Victor Hugót, és íme, kénytelenek vagyunk az „igazság mián” hasonló dolgokat leírni)
fel akarta akasztani a bűnöst.

Ekkor XIII. Apolló odaugrott a szájnyálas, orrnyálas meg fülnyálas udvarmesterek elé, nem engedte
tovább a trónörököst, rájuk ordított, hogy ő a római pápa, és ott, ahol állnak, ott is maradjanak, egy
tapodtat se tovább. Az elítéltet megölelte, jó nagy csókot nyomott rá (mint a Nap magát az égre), aztán
odébb lökte, mint akihez semmi köze többé.

„Na, öreg (szólt a bakónak), most mutasd meg, mit tudsz! Egyébként a cselédkönyvedet, hadd lássam,
mikor akasztottál legutóbb római pápát?… Nesze – azzal adott neki egy óriási tallért, még mindig langyos
volt a pénzverde melegétől. A hóhér bámult, hol a királynőre, hol a pápára nézett; egyik nadrágszára
fekete volt, a másik csí208kos, mint a zebra, a hóhérhoz álarc, bohócnadrág, bíborosi talár tartozott –
nagyon eszmepezsdítő és humoros összeállítás. – Te pedig, öcsém – folytatta a pápa –, most felakasztasz
engem – azzal szétoldotta nyakában az amúgy is rongyos csuhagallért, és odadobta a kötelet a hóhér
kezébe, rajta, dolgozzék.

A középkor történetében ez igen fontos pillanat volt: a pápa valóban ott lógott a magas bitófa fejtetőre
állított L betűjén, két zsiráfhosszú lába szerteszéjjel kalimpált a penészes várudvar huzatában, karjait is
kitárta: hiába húzta pattanásig a hóhér a hurkot XIII. Apolló peckes ádámcsutkája alatt meg fölött: a
pápának meg se kottyant az egész, és – prédikálni kezdett. Először csak az óriási unicumos üveghez
hasonló királynénak (csupa agyonkeményített, apácafejekre emlékeztető ruha volt rajta: friss fehérnemű,
orvosságos ostya és éles hajtogatású vendéglői asztalkendők keveréke) és a takonykóros „delfinnek” vagy
„dolfinnak” vagy hogy hívták az ilyen trónörökösfélét ebben a pillanatban (hogy nem jártunk utána
pontosan e szónak, távolról sem jelenti azt, hogy léhán vagy hányaveti módon fogjuk fel a történelmi
igazságokat, nem! mindössze arról van szó, hogy inkább e hülyeségig képzelődő és ördögi
következetességig realista kornak szellemét, mint egyes apróbb adatait vesszük komolyan, tudva, hogy ez
közben igen felelősségteljes vállalkozás, mivel egy-egy apró adat néha többet árul el világok lényegéről,
mint az esetleg cégérnek kifestett „korszellem”-tábla).

A jegyzőnek írnia kellett, amit a gigáján lógó-kalimpáló vén talján prédikált – ez volt ama híres
Akasztófán Hintázva kezdetű enciklika („Quasi in ligno bacchans damnationis” – a pedánsabb
szövegkutatók ezekkel a bevezető sorokkal 209ismerik), melynek annyi rossz sáfár köszönhette vesztét,
és annyi derék szolga a kis újévi, vadrózsaszín malacát.

Mialatt a pápa beszélt, a királynő és a „dolorfin” (mondom, nem tudjuk a pontos szót, tehát a
legjátékosabban hangzókat használjuk, ami majdnem felér a pontossággal, ha ugyan nem több)
önkéntelenül letérdeltek, miután a hóhér és a nyomorult elítélt már rég a hasukon feküdtek félelmükben
az akasztófa lábánál, később a kastély egész udvarnépe odagyűlt a vár közepébe, a falvakból iderohantak
az emberek, a papok félreverték a harangokat, az apácák szalámirúd vastagságú gyertyákat gyújtottak, és
úgy jöttek hallgatni a pápa szavát – megint az volt a helyzet, mint a pápa első „részeg” napján (vagy mint
Pendragon bolond szerelmével, egy házzal odébb): először felbátorodtak, az ördögöt emlegették, aztán
látták, hogy ez az egyetlen és első csoda, ami hasonlít Jézus és az Orpheusz-féle, természetbe nőtt költők
megváltó világához: ez az enciklika is a szegények és költők enciklikája volt – „a nyomorult” és a
„fantaszta”, ez a két emberfajta volt az, akit a pápa magasztalt, miközben óriási és mocskos szandálja
(inkább árokszélen rohadt lószerszámhoz, mint tisztességes lábbelihez hasonlított) a „dollfincs” fejére
esett. Több se kellett egy szicíliai szent sarlatánnak – mi? –, mint hogy a levegőben lógva
szónokolhasson: így legalább a lábaival is tudott gesztikulálni.

Mikor aztán kiprédikálta magát, egy rekedt „hé!” kiáltással maga alá parancsolta a hóhért – „akassza le,
Roma locuta, causa finita – süket vagy?” –, mert bizony a szegény hóhér úgy feküdt ott, mint a gutaütött
római katonák szoktak a Feltámadást ábrázoló képeken. És hogy megmutassa, hogy „gavallér isten”
lakozik benne („a te210remtés részege”: ilyenformán is titulálta magát e sajátos körülmények között
diktált apostoli körlevélben), a „dolfánk” sohasem taknyozott többet, a sülttökidomú királynő lefogyott
olyan karcsúra, mint a Mode Parisienne tollrajzgrizettjei: a halálraítélt címert kapott, melyen az
akasztófán ágáló-kalimpáló pápa volt lefestve.

Az ugyan már nem tartozik szorosan történetünkhöz, de azért megjegyezzük, hogy ez a felcímerezett és
megváltott família lett később évszázadokon át a pápaság legvérszomjasabb ellensége – hogy ez elvileg
indokolt vagy indokolatlan, az a Papapendente grófok egész diszkrét magánügye, de az már történelmi
közügy, hogy a reformáció idején az első protestánsok minden bizalmukat a Papapendente családba
helyezték, mivel szerintük ők már évszázadokkal ezelőtt azért kapták a címert a francia (felvilágosult és
„korát messze megelőző”) Daphningtól (a nevet, hiába, nem tudjuk eredeti formájában), mert a
Papapendenték egy pápát nyilvánosan felakasztottak! De ezek olyan árnyalatok, amelyek persze a
történelem nagy vonalai mellett valóban haszontalanok.

Természetesen nemcsak a Papapendente „grófok” voltak ilyen félreismerhetetlenül „emberi” módon

„hálásak” XIII. Apollónak – a taknyától megszabadult francia trónörökös (dúr-fény?) elkezdte derűre-
borúra sorozni a flórenci, pisai, luccai és bolognai népséget katonának, hogy egyszer s mindenkorra
végezzen a római pápával. Azok a fekete hollók, akik a római vagy görög színház krétaszín romlépcsőin
zsinatoztak XIII. Apolló ellen, és akik kénytelenek voltak fekete rongyaikat ott hagyni a pápa behemót
szemeteskocsijában, ezek most újból előbújtak, csak éppen nem mint kánonjogászok, szabadalmilag
bejegyzett 211szentek vagy bárcás diplomaták, hanem mint – sorozóbizottság. Ott ültek Lucca piacterén
(míg az asszonyok rikácsolva veszekedtek a mérlegek és kosarak körül, és tépdesték a friss
kukoricacsövek haját, mintha legalábbis férjük kocsmai szajhája lett volna), magas, hosszú dobogón – az
egésznek nagyjából olyan képe volt, mint – Isten bocsássa meg – Leonardo Utolsó Vacsorá-jának.
Pecérek, gyepmesterek, sintérek fogdosták a férfiakat: elrántották az oltárrács elől, mikor már a száját
kitátotta az áldozáshoz; fejszével belevágtak az ekefájába, ha szántott; felrúgták az asztalát, ha a
vízlevesét szopogatta; ruhátlanul ustorozták ki, ha netán bordélyházban lett volna; a kórházakban
felfordították az ágyakat, és az utcára locsolták az orvosságokat (ez utóbbiért – legalábbis egy Paracelsus-
levélben így olvastuk – nem volt kár); a Szent Szanktusz utcájában gyűjtötték össze a tizenöt éves
gyerekeket, elszedve zsebükből a színes golyókat: az valóban felháborító lett volna, hogy mikor a francia
király ki akarja herélni Róma legutolsó kóbor kutyáját, azalatt ezek a léha kölykök színes golyókkal
játszanak a kanálisok körül! A Szankt Szentusz utcában – milyen különös, hogy néha egy francia király
nevét egyáltalában nem ismerjük pontosan, viszont Lucca város legsötétebb sikátorait helyrajzi
aggályossággal tudjuk megnevezni – meg a hatvan és hetven közötti öregeket terelték karámba:
mankóikat, botjaikat, ortopéd fatalpaikat máglyába rakták, és rajta elégették XIII. Apolló pápa címerét.
Mivel ezek a menházi meg dologházi vén kappanok nem rendeztek erre egyhangú üdvözlő kukorékolást,
büntetésből nem kapták meg három napig a pácoltkéreg-levest.

Mindez hamarosan tudomására jutott XIII. Apolló pá212pának. Több se kellett a „teremtés részegének”.
Berohant az első pisai templomba (San Baccho sopra Venere – mások szerint Gesù-Cesare), felhajtotta a
plébánost, sekrestyést, püspököt meg sírásót, leszedette a leghatalmasabb szobrokat, melyek a szenteket
ábrázolták, és sorban felállította őket a templomkapu előtt, mindegyiket egy-egy kordéra állítva. Így ment
sorba, templomról templomra. Mikor az oltárokat már mind kifosztotta, asztalosokkal faragtatott óriási
bábukat, melyek szintén az apostolokat és a vértanúkat ábrázolták – ezeket hatalmas, ember nagyságú
szögekbe szúrta, mint a gyertyákat a gyertyatartó tüskésvas-csuhájába –, és úgy vitték őket a keskeny
olasz utcákon. Volt vagy háromszáz ilyen vándorló szobor. A pápa ment a körmenet élén. Tántorgott,
mint az utána processziózó olümposzi sakkfigurák, lépcsőkön le, lépcsőkön fel, hidakon át, hidak alatt
hasalva: a pápa hangosan énekelte a zsoltárokat, olyan hamisan, ahogy csak matematikailag kiszámítható,
rekedt is volt, és a szöveget is összevissza keverte, de az emberek kiszaladtak a templomból (ahol a
korabeli Palestrinák dirigáltak és Galli-Curcik énekeltek): hogy hallhassák a pápa százszor szebb énekét.

Így érkeztek meg a luccai piactérre. A pápa félrelökte a francia trónörökös pribékjeit, és egyenesen
odaállt a sorozóbizottság asztala elé.

– Ki itt a főhajcsár? Francia király vagy pisai börtönőr, vagy ki a ménykű fattya? Talán Üvegliliom
néném? Hát csak jöjjön ide, akit illet, sürgős a dolgunk! Hoztam sorozásra háromszáz katonát, derék
zsoldos lesz mind, tartom a hátam értük! Na, mit bámészkodtok, mint a barmok? Írd a neveket! Itt az első
– Jézus Krisztus. Süket vagy? Nem érted? Jé-zus-krisz-tus! Írd! Sorozd, jelöld ki a fegyvernemét, mondd
meg a napi zsoldját. Gyere!

213

Ezt annak a nyomorult koldusnak mondta, aki az óriási Jézus-szobrot húzta a körmenet elején. Most ott
állt a szobor a sorozóasztal előtt, mint valami magános oszlop a Szaharában. A pápa szétvetette a lábát,
mintha táncoló hajón próbálná egyensúlyozni magát, két kezét meg csípőre tette, és úgy méregette
kárörvendő és vérben forgó szemekkel a francia király bizottságát a hosszú-hosszú asztal mellett.

– Na, gyerünk, gyerünk, uraim, sokan állnak itt sorban – kérem egyébként toborzási ügyességem
hivatalos elismerését –, az utcák tele vannak. Szent Péter, eriggy – a királyné tésasszonynak nem tetszik a
borszag a számban, hát káplárra van szüksége: gyere, öreg Péter, kösd fel a kardod – ellenem; azt a két
nagy kulcsot csak add oda a kovácsnak, majd szab belőle buzogányt, hogy a fejemet könnyebben
beverhesd – azzal a kissé ferdén tornyosodó Jézus-szobor mellé odaállíttatta a még ferdébb Péter-szobrot;
majdnem egy fekete, óriási X betűt rajzoltak Lucca alkonyba zöldülő egén.

És így jött egyik a másik után – férfi szentek, női szentek, apostolok, mártírok, egyházdoktorok, szüzek,
gyermekek: a pápa harsogva mondta a nevüket, és az egész zsoldosfogdosó bizottság reszketett, mint a
szopornyicás kutya. Mikor a piaci népség meglátta a legszentebb szobrokat ott a szökőkút, nagydobogó és
padlizsángúlák között, rögtön térdre borult, hangosan a mindszentek litániáját kezdték mondani, a
tántorgó pápa erre azonnal felcsapott kórusvezetőnek, a sorozóbizottság összenézett, aztán pakolni
kezdett. Annál is inkább, mert az eső is megeredt, a frissen mázolt bálványszentekről patakokban
bugyogott lefelé a smink. Mikor már az utolsó kis törzskönyvvezető is kezd214te szamárfüles, óriási
matrikuláit a köpenye alá dugdosni a zápor elöl, XIII. Apolló fülön fogta a csibészt, elhajtotta a
városházára, ott trombitálják ki, hogy minden zsoldos szabad! Szereljen le! Aki áldozni akart, menjen
misére; aki esküvőre, az először köpjön egyet, aztán meg leheljen egy mélyet a jegygyűrűjére, s azzal
kapja hónalj alá Mariucciát vagy vörös Annát, mint a malactolvaj – uccu neki, szakramentum!

Magyarok, 1947. június

215
Rossz nap

Cicero hajója közeledett Durazzótól Brindisi felé. Az első hazai kikötő: a reszkető, kék tenger, melyen
úgy ráncosodnak az apró hullámok, mint a kihűlő kávé tetején a bőr, a póklábú mólók, a sziklák,
oldalukban a rozzant lépcsőkkel, mintha inkább állatok, mint emberek műve volna, egypár ócska várfal,
kaszárnyák foltozott tégla spanyolfalai, csupasz falú házak a domboldalon, szájkosárdrótokra emlékeztető
erkélyekkel, zsíros, vitriolos, nehezült ködmaradékok a távolabbi hegyeken, apró vitorlások, hintázó
csónakok, zsákok, oleanderes heringkocsmák – itt-ott fináncok és kóbor kutyáktól zebrára vizelt
istenszobrok: szóval megint Itália.

Cicero nehezen látta a kikötőt – szembaja volt, és a kabinjában rakosgatta a rég kihűlt fagyos kamillát
gyulladásos szemére. Mi vár rá Itáliában? Pompejus elvesztette a háborút, viszont Cézár sem jött még
haza Egyiptomból. Még az is lehet, hogy Pompejus hívei olyan hatalomra tesznek szert Afrikában, és
Cézárt úgy elverik Egyiptomban, hogy a végén baj, nagy-nagy, sőt legfőbb baj lesz abból, hogy
odahagyta Durazzót (ezt a pompejánus fészket), és túl hamar ment Itáliába küszöböt viaszkolni a
visszatérő Cézárnak.

A hajó kissé nagyobb lódulatot vett a Brindisi vízihintán, és az émelyítő kamillás víz kilöttyent a padlóra.
Hogy fog 216kiszállni? Ki várja? Ki nem várja? Agyonütik mindjárt a szurok- és szardíniaszagú
dokkoknál a Cézár-pártiak – avagy talán nincsen semmi baj, még zellerkoszorút is fonnak neki a Brindisi-
görlök? Nem lehet tudni semmit.

Egyszerre vad fegyvercsörgést hallott a kabinja fölött. Mi az? Talán a Cézár-párti csendőrök már külön is
derektívgondolákon várták hajóját a kikötőben? és most trampli impériumbakancsaikkal máris talpalnak
lefelé, tengeribeteg-büdös kajütjébe? hogy köldökön szúrják? és Cézár ebédjére vigyék, mint a cukrozott
datolyát a hurkapálcán? Avagy épp fordítva; Cézárt már rég a fáraók luxuskrokodiljai zabálják az ejtőzdő
eunuchok gyönyörűségére, valahol egy alexandriai állatkertben, és ezek a marcona lépések a feje fölött az
újra győztes pompejánus őrmesterek vas tyúkszemei – most fogják felelősségre vonni Cicerót, hogy miért
hagyta el oly feltűnően és túlontúl gyorsan Pompejus ügyét, Pompejus vesztett csatája után?… Hiszen
beszélni tud, tekintélye is van valami még, de azért olyan rögvest ütőképes mégsem tud lenni, különösen
ilyen félvakon és a tengeribetegség összes cseppfolyós és gázos ismérveivel a fülkéjében.

Egyszerre csak felcsapódik az ajtó – és a vén Cicero, akárcsak egy tüdővészes kóristáné a klinikán,
valami illatszer után kotorászik az asztalfiókban, a szag valóban tűrhetetlen ebben a kalickában. Cicero
nem találja a parfümöt (ki a fene lophatta el – pedig a legfinomabb kilikiai gyártmány volt: egypár
protekciós Vesta-szűz és szent hetéra használta csak Kis-Ázsiában), úgyhogy jobb híján az öklével
kilökte az ablak fatábláját: a jó szélben szédült gyorsasággal úsztak a hajó felé Brindisi házai, mint a vízre
hullt falevelek egy patak felszínén.

217
Cicero igyekezett könnyed és fölényes lenni a kabinba rohanó őrmester előtt (mert az volt, saját katonai
kísérete), és az asztalon heverő műfogsorával kezdett játszani és dobolni (mikor a szemöblögető
kamillavíz kifordult, akkor ez a zsidókuruzsló-találmány, melyet hasonlóképp kilikiai kormányzósága
alatt vásárolt, szintén kiesett a pohárból: hányás közben ugyanis zavarta volna Cicerót, ha a szájában
hagyja) – rettenetes ijedtségében nem vette észre, hogy mivel babrál az asztalon, az uborkaorrú őrmester
előtt.

„A hadnagy úr kérdezteti, hogy van-e a kormányzó úrnak valami különleges kívánsága a partraszállásnál
– mert hát mi megyünk legelöl: de viszontag azt tudni óhajtaná, hogy ez az egész díszliktorság
végeredményben is, hogy mondjuk: hovába is mennyen?”

Cicerót kevés kérdés érhette volna kellemetlenebbül, mint éppen ez. Mint volt kilikiai kormányzó,
megillette a nagy liktorkíséret: de ezt a kényes pillanatot, mikor egy gyáva Pompejus-hűtlenség és még
óvatosabb Cézár-lefekvés között tapogatódzott haza, Itália legszélére (a „gyáva” szót természetesen nem
mi mondjuk ki, hanem maga Cicero, aki mindig az értelmes és önkínzó gerinctelenek elit szektájához
tartozott), ezt a pillanatot még kínosabbá tenni ezzel a kérdéssel – valóban kegyetlenség volt a Sors
részéről. Elve az volt: csak semmi feltűnés, csak semmi exponálás, se jobbra, se balra, se sehova és se
sehogyan. Elképzelte, hogy kiszáll a hajóból, és ezek a liktorok a golfbotokba pakolászott ronda
hentesszekercéikkel végigflangálnak a városon! Milyen feltűnést kelt – pedig számára az inkognitó egy
kanálisban is már túl „nyilvánosház” jellegűnek érződött, mivelhogy nem tudta, hogy mi is lesz
végeredményben a Cézár-ügyből vagy a Pompejus-ügyből: tár218gyilagos volt, hellén műveltségű: nem
akart természetesen túl elhamarkodóan egyoldalú lenni – és a tiszta pártatlansághoz egy bizonyos
visszavonultság okvetlenül szükséges. Na már most, ha ezek a „fasces”-cipelő darabontok
végigmasíroznak a húsklopfoló szandáljaikkal a fűszeresek és elöljáróságok előtt – az egész világ tudja,
hogy Cicero itt van, anélkül hogy tudnák, hogy mért van itt? Pompejusért? vagy Cézárért? (Honnan
tudják szegények, mikor ő maga sem tudja?) De viszont, de viszont: ha megtiltja egyszerűen a
liktorjainak, hogy előtte menjenek a városba – az mégiscsak szégyenletes: Cicero nem bujkálhat és
szökhet: hogy nézne ki, hogy a liktorok jóformán egy külön kaszárnyát igényelnek ki maguknak, ő maga
meg egy falakon kívüli garniszállóban kér ágyat reggelivel, álnéven? Istenem, csak nyugodtabb idők
volnának, milyen remekművet tudna írni (görögül, csakis görögül) A Dilemmáról. Azzal kezdené, hogy
először is…

Az őrmester leroggyant a padkára, úgy csörgött a sok fegyver, mint mikor a vak bádogos pihen meg
portékájával a vásáron, a kút melletti kőpadon. „Én már így is, úgy is nyugdíjba megyek – emmár csak
olyan búcsúfellépés nekem vagy jubileum: végigcsináltam én mindent a szakmában! Szorígattam
processzió előtt a testesebb Vesta-ladyk derekát; a szent midert spacéroltam föl is meg le is
cirkuszkapuban, a kormányzó úrnak is odaát Ázsiában, ha épp tigrisbemutató volt, nyestem már fejet is, a
mider meg a tigrincs között – oszt legutoljára temetőszolga is voltam: olyan ronda találmány, és nem is
tudom, ki a nyavaja fejibe ütött bele, hogy pöcébe mártott tógában kell a hullák előtt defelírozni – no
dehát a szabál, az szabál, toga sordida. Mindegy. Viszontagságibul: most mi legyen?”

219

No, éppen jót kérdezett az őrmester, hogy mi legyen? Jellegzetesen „unintelligens” kérdés! Dönteni!
Milyen ordenáré dolog! Nem tudja ez a kaszárnyabivaly, hogy az értelem csak „lebeg”? Milyen jó volna
hamar írni egy levelet Atticusnak (ez a kebelbarátja volt, legalábbis ő azt hitte, vagy talán nem is hitte,
csak ilyen címen használta): ő szokott dönteni Cicero helyett. De hát arra most már nincs idő.

„Különben is messze vagyunk még a kikötőtől” – nyögte Cicero, mikor a hajó úgy nekiütődött valaminek
a part közelében, hogy a kabinlámpa zörgött, akár a barbár aranykarikák Juba király fülében (akinél a
Pompejus-pártiak szövetséget kerestek, de akiket Cicero otthagyott, és inkább Brindisit választotta).
„Várjál, fölmegyek a fedélzetre, azután megnézlek benneteket.” Erre az őrmester hátrafordult a padkán
(nem egykönnyen ment neki), és kiordított a kabinablakon, mintha csak a súlyos reptű parti sirályoknak
dirigálna a tenger fölött (tudta, hogy így is meghallja odafent a legénység): „Raport, gyerekek.”

Cicero jóformán négykézláb mászott fel a majdnem lajtorjaszerű lépcsőn – Brindisi házai olyan nagyok
voltak már, mintha már nem is a hajón, hanem a piactér közepén volnának. Mikor Cicero megpillantotta a
liktorgárdát, majdnem elájult attól, amit látott. Hiába, ezek a zupások nem születtek diplomatáknak! Az
egyik fején akkora piros toll lobogott, mint egy hekatomba lángja; a másik a lándzsájára szivárványszínű
szerpentinszalagokat ragasztott; a mellvérteken sistergett a hajnali napfény, mint a frissen csurgatott
palacsinta a serpenyőben (szódavízzel, nem tejjel!) – volt, aki a trombitáját próbálta: no még csak ez
hiányzott az inkognitóhoz!… Cicero sűrűn pislogott, és 220mint valami asztrológus vagy madárjós, a
láthatárt hunyorogta gyulladásos szemével. „Ködös, nagyon ködös. Eső lesz. Nagy eső, zápor. Nem kell
ilyen papagájos kivonulás. Különben is: várjatok meg. Értitek? Nem mentek ki előre, hanem vártok. Én
egyedül szállok ki, addig ti itt vagytok, és amíg hívatlak benneteket, nincs egyéb dolgotok, mint ezt a sok
csillámló puccot betakarni az esőköpenyegetekbe – nevetséges volna ez a sok rikító pávatoll, hogyha
levestésztát csinálna belőle a zápor. Ott vannak lenn a kapucnik, amiket a durazzói hegyekben
használtunk, mikor reggeltől estig zuhogott az eső. Azt mindenesetre vegyétek fel. És semmi esetre sem
szálltok ki, míg nem mondom. Értitek?”

Az egyik legényben volt annyi szemtelenség, hogy még egy nagyot beleböffentett a bombardójába, de
egy jámbor társa vállig bedugta a karját a rézcsőbe, úgyhogy hirtelen csönd lett. Cicero csónakot kért,
beburkolódzott (gyászoló asszony vagy keleti misztérium papnője?), úgy nézett ki, mintha csak egy
ruganyos múmiát eresztettek volna le a hajófalon, vagy ahogy némely keresztény freskón a feltámadt
Lázár a halál sűrű pólyáiban. A liktorok és egyéb kísérők sorba könyököltek a korláton, és szélesedő
pofával kommentálták a „triumfátor” furcsa derűlátását Itália partjain. Cicero majdnem a tengerbe vetette
magát bukdácsoló ladikjából, mikor a hajó fedélzetén a trombitás megint teli szusszal beledudált az óriási
emberi fülhez hasonló rézszerszámba – ijedten a part felé bandzsított. A matrózt valami félreeső zugba
irányította. Ott szállt partra.

A városon kívül volt egy kis villája (hol nem volt?): ezer aggályos-óvatos levélben beszélte meg az ottani
ház221mesterrel, hogy nála fog először megszállni. Nézte a falakat: miket firkálnak a derék olaszok?
Cézár-karikatúrák? Pompejus-jelmondatok? Van-e plakát? Nem akart gyalog menni – úgyhogy betért az
első kocsmába: egyrészt, hogy gyaloghintós rabszolgákat kerítsen a pincér, másrészt: kifinomult
történelmi érzékével tudta, hogy a történelem igazán sorsterhes ítéletei csakis a latrinák falain olvashatók
– több és örökkévalóbb az minden Delphoinál vagy Dodonánál.

Szép kis kocsma volt, szűk udvar, nagy kőlapokkal fedve, csinosan kikockázva a kis intim gödröt, mint a
„steppelt” négyzetek a pehelypaplanokon a pompeji villák hálószobáiban – egy nagy fa középen, a
gyökerek körül páfrány és törpeborostyán, a földje kővel berámázva, mint a járdák széle; nagy, széles
rácsozású kanális, ahol egy félig hívő, félig szkeptikus macska leste, hogy a Cicero által odadobott
parizerhéj majd csak visszarepül hozzá a mélyből; fent erkélyek, összevissza, mint a szakajtók, kádak,
koporsók és zöld deszkás muskátliládák egy rakáson, a falakon repkény, bab, kopasz futtatólécek, a
boltíveken nehéz, csöpögő lámpák, mint a vén kecskék meddő tőgye – szóval Itália felől kétség nem
lehetett.

Ivott egy kortyot a borból, letette az asztalra, és suttogva megkérdezte a pult mögött passzívan párolgó
kocsmárost, hogy hol van az „Urak”. Mutatott valamerre, ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, Cicero
ment is valamerre másfelé, ahogy ez még inkább lenni szokott – de megtalálta. Több elkülönített
páholyocska volt itt, mint a női fodrásztermekben a bajaei strandon, és Cicero nem is kezdhette olvasni a
végtelenül gazdag hazai firkákat a meszelt falon, mert két láthatatlan vendég párbeszédére lett figyelmes a
222szurokszagú vályú mellett. Az egyik jó részeg lehetett, és részletesen magyarázott valamit Cézár
sorsáról Egyiptomban. Az egész úgy nézett ki, mintha a két pasas elfelejtette volna a hátsó helyiség
élettani célját, és akár az ítéletnapig is elbeszélgettek volna egymással. Attól, hogy nem látták egymást,
úgy látszik, jobban megoldódott a nyelvük, mint odakint a söntésben.

Az egyik hang arról mesélt, hogy neki van egy barátja, aki egy orvosnak a szolgája; az orvos rettentő
hosszú ideig járt Egyiptomban, ahol Cézár most hadakszik – az orvos most végre hazajött, és a
rabszolgája megtudta, hogy (Cicero majdnem elcsúszott az olajon a nagy izgalomtól…) Cézár: nem férfi
többé! Elfogták, a palotába vitték – és ott kiherélték. Részletesen elmesélte a cécót – egy másik matróz
barátja már látott is Syracusában egy orfeumban egy remek darabot, ahol mindezt látni lehet: a
kappanhangú Cézárt, amint siratja férfiasságát; a taknyos Kleopátrát és öccsét, amint kiröhögik; az öreg
egyiptomi eunuchokat, akik mégsem veszik fel a pityergő kisasszony Cézárt a minisztériumba – úgy
éljen, hogy szent igaz, amit mesél.

Ebben a pillanatban vett észre Cicero egy piros krétarajzot az egyik ajtón: Cézár széttárt karokkal
rohangál a piramisok között, a feje körül kakasok röpködnek összevissza (persze a tarajuk volt főleg a
cinóberral odadörgölve), és Cézár hiába próbál csak egyet is megfogni közülük.

Visszament a söntésbe. Egy ideig a kocsmárossal társalgott (kötényében olyan volt a hasa, mint egy
kikötővizekben úszkáló bója biliárdzöld posztóval letakarva): nagyon szégyellte, hogy ő, aki konzulokkal,
nagybankárokkal, prokonzulokkal és csengettyűs-diadémos örmény 223szent királyokkal áll levelezésben
– ő, a haza „vér és arany” szájú megmentője, ő, a köztársaság kígyóeszű, világhíres ügyvédje –, ő most
gyávaságból és óvatosságból ilyen alvilági információkat koldul a kültelkeken. A kocsmáros is tele volt
pletykákkal Cézár egyiptomi veszteségeiről: az egyiptomi csecsemő király leleplezte Cézár
szerelmeskedéseit Kleopátrával, éppen akkor, mikor a gladiátorok egy kis kenyérkosárban a Nílus vizébe
akarták tenni a fáraó palotája mellett elandalgó házicsatornából – a kis Kleopátra meghallotta testvére
bőgését a római martalócok kezében, hisztériás lett, elfogatta Cézárt, és maga készített valami ördögi
gúnymúmiát belőle, melyet gyalázkodó propaganda-körmenetben visznek végig a Níluson, ordítozva
szögletes parókájukban, hogy „így jár minden római…” Egyébként – tette hozzá a kocsmáros – alig két
utcával van odább egy gyaloghintós taxiállomás: de innen a városig drágább lesz, mert ez már vámon
kívüli terület, és a trógerek azt számíthatnak, amit akarnak.

Alig tett egypár lépést, egy töpörödött kis templomocska előtt (inkább kutyaólhoz vagy gyerekszobai
építőkockákhoz hasonlított) egy ledöntött szoborfejet talált: rettenetes látvány volt, mert a
mahónialevélnél is feketezöldebb bronzfej az aljával mégis hozzáragadt a talpazathoz, úgyhogy olyan
volt, mint valami kókuszdió egy ménkűcsapott pálmán, amely egy hajszálon függ már csupán, de mégsem
tud leszakadni. Cicero megismerte, Pompejus-szobor volt. A talpazat telisde-teli Pompejus-ócsárló
firkákkal. A legtöbb baka dátumot is írt a szellemeskedés alá – egészen friss dátumok voltak, még
tegnapiak is. Cicero nagy, teátrális önkínzásból szeretett volna kissé elbeszélgetni elhagyott
eszményképének levágott, kicsavart fejével – 224csak nem volt elég bátorsága (noha igen elhagyatott volt
a gödörnyi, rozzant kápolnatér), hogy megálljon előtte. Körülnézett, és egy szunyókáló gyümölcsöskofa
sátorában leült: apró szög alakú, egylábú székecskék voltak a földbe leverve a fáradt tízóraizók számára.
Vett egy banánt, és gyönyörű Bourbon-liliom alakjában kezdte lefejteni ívelt héjait.

– Tudom, Pompejus, én, én érdemelném meg, hogy a fejem így lógjon a semmibe, mint a rongy: hívők
nélküli oltár és vevők nélküli uborkák közt. Szerettelek, hidd el, őszintén, szenvedélyesen szerettelek. Te
sohase hitted: talán azért, mert én, a nyomorult „intellektüel”, fórum színésze és filozófia kételkedő
hernyója, mindig oly zavarban voltam előtted – hisz itt, ezen a zöld szobron, így letörve, mint egy halott,
érett, fekete mákfej, édes jó gyermekem – itt is olyan szép vagy: és én, a te nárciszszépséged előtt a
nyomorultságomat éreztem – a te harsány nótázásod mellett az én szónoklataim erőltetett
akrobataprodukciók, egy gyáva szobatudós szinte öngyilkos aszkézise, hogy csak azért se mondhassák
róla, hogy gyáva – pedig gyáva vagyok, félénk, elhagyott és tájékozatlan. Mikor te a hullámok sós vizétől
összefröcskölve az Adrián egy szempillantás alatt ezer vitorla útját tudtad megfordítani: én tépelődtem,
számoltam, a prók és kontrák fogaskerekeit illesztgettem össze. És ezt szégyelltem – ezért zavarban
voltam, ezért nem tudtam a szemedbe nézni, történelem élő Bacchusa: és te azt hitted, hogy képmutató
vagyok, hazug és alattomos. Ó, az én nagy-nagy szerelmi vallomásommal elkéstem! Van-e túlvilág, hogy
elmondhassam egyszer? Lehullt fejeddel is, üres, vad, kalandorszemeddel is, biztosan megveted
valahonnan, ha megírom életedet, hitvédel225medet, isteni sorsod egész logikáját. A rongy Cicero csak
ezt tudja: hisztériásan lelkesedni – aztán a leghitványabb jellemtelenséggel otthagyni – s végül retorikus
dumákkal borogatni elég intelligens lelkiismeretét… Még talán köpsz is egyet rám, a definíciód végén,
úgy, ahogy a cseresznyemagot szoktad a sirályokra köpni, hogy azok szíven találva a fedélzetre hulltak!
Megérdemlem, megérdemlem a köpést, és úgy szeretnék, hidd el, hidd el, úgy szeretnék vezekelni! De
persze Cicerónak nem lehet semmit sem elhinni! Ez talán a nagy intellektus átka, hogy az ilyen „vitális”
farkasok között, mint te, minden szavuk rögtön hamis, ügyetlen, groteszk, hazug színezetet kap, még ha a
lelke legmélyebb szentélyét rámolná is ki a pultra. Miért van ez? Nem vagy itt – csak ez a rettenetes,
szétzúzott maszk, mint egy földre vágott kocsmacégér vihar után –, de ez is megvet engem – röhögsz az
én vezeklési vágyamon, komédiának tartod: többet ér neked egy önfeláldozó, szőke, taknyos kadét, mint
az én egész önvádoló, álerkölcsös hókuszpókuszom. Ugye, jól idézlek? Pedig nem fog, édes Pompejus –
te római kalóz Hermész –, nem fog eldőlni soha, hogy melyik szerelem ér többet, melyeik súlyosabb és
melyik hagy barázdamély árnyékot az Elízium végítélő mezőin: azé az egzaltált, angyalképű, buta
zászlósé, avagy az enyém: a hűtlensége, a gyávasága a kritikája, a kegyetlen kiábrándultsága és még sok
mindene ellenére? Tőled – te bolond, csirkefogó argonauta tőled hiába kérdem: neked a jellemről igen
szaftosan együgyű kaszárnyafogalmaid voltak – bár néha isteni gúnnyal tudtál aranyfogaid közül egy
hosszú hellén verset elszavalni, hogy jelezd, bőven vagy te olyan intellektus, mint én. Neked kultúrában
puritánok kellettek – ó, ha tudnád, hogy én, az 226elme, én, a filozófia, milyen beteges vággyal
vonzódom szintén mindehhez: de éppen itt van az én magasabbrendűségem a te típusod felett – egyetlen
égi Pompejusom –, hogy én, az ész, imádom a te párduc és Dionüszosz-életedet, míg te soha nem érzel
olyan szerelmes hódolatot az én világom iránt, mint én teirántad. Én: magam is vagyok, és te is vagyok;
te: mindig csak magad lehettél! Világos, hogy ki a gazdagabb?… És túl könnyen dobálódznak az
emberek a gyávaság, a hűtlenség, a köpönyegforgatás szavaival. – Igen: vezekelni, megalázkodni,
bűnhődni szeretnék – örökre elérhetetlen férfieszményem, drága Pompejusom: akár rabszolgaként
rongyokban, mint névtelen, a Cézár diadalmenetében – igen, bűnhődni akarok saját magam teremtette
fúriáim csapásától: de ez nem azért van, mert így jogos és így igazságos, hanem csak mert szerelmem
irántad, szubjektíve, lírailag, barátilag oly határtalan! Édes csillagom: ez igenis nagyon fontos
megkülönböztetés: egyrészt erkölcsileg olyan túlfinomult vagyok, hogy érted, mert ügyedet elhagytam
(bár ez sem ilyen határozott dolog: az ész nem ismeri a végleges dolgokat), szóval mert elhagytalak, azért
én tragikusan szenvedni akarok; másrészt el kellett hogy hagyjalak, mert más az utam, mint a tiéd, mert a
Sors először is és utoljára is mégiscsak gondolkozóvá, tárgyilagossá, nagy távlatú ítélkezővé tett engemet
– és az, amit te bujkálásnak, meghunyászkodásnak, kicsinyes intrikának, önfertőző aggályoskodásnak,
kidobolt hipochondriának, szemérmetlen érdekdédelgetésnek neveznél bennem: az egyszerűen a gondolat
elemi ereje – a kritika kegyetlensége – végtelen sokoldalúságom következménye – a bölcselet és
diplomácia kényszerű logikája – az egész lét és egész emberi természet tekintetbe véte227le. Szóval egy
hajlékony, művészi, igazi humanitás, amelyet meg kell értened! Ó, életem örök élménye és aranyhomlokú
felforgatója! Tudod, hogy lehetne legméltóbban megünnepelni a Forumon, ezrek és ezrek előtt, napfény
és meleg füstölők között, a temetésedet? Mindezt ott mondanám el, én, a régi száműzött, a szavamra
szomjas néptől szinte elsodorva; lent, a szószék alatt igazi fejed – republikánus csókjaimnak szent
ereklyetartója –, és te hallgatnád, égi gyönyörrel, Cicero beszédét: élet-önigazolásáról.

Kifizette a banánt, és a gyaloghintósok felé ment.

Azt a jelenetet, mely Cicero brindisi villájában játszódott le, nem is kell a történetírónak saját szavaival
elmondania, mert töredékesen ugyan, de fennmaradt egy kabarédarab (mint amilyenekről az egyik
kocsmai vendég mesélt a barátjának, és Cézár kalandját vitte a deszkára). A színhely a kispalota széles és
lapos fokozatú lépcsője: ennek két ellenkező végében ül Cicero leányának, az éppen most kilencedik
hónapjában levő Tulliának két dajkája – az egyik egy vén, vasorrúbába-szerű jelenség, a másik épp
ellenkezőleg: csinos, kifestett, elegáns, kacér hálóharisnyával a csípőjéig. Cicero a kettő között áll,
illetőleg szaladgál – hol az egyikre hallgat, hol a másikhoz ugrik; hol be akar rontani a házba, hol
elrohanni a két pletykázó némber elől, halántékait szorongatva nagy tépelődésében. A szipirtyó feje ősz
gólyafészek; ajka vastag, mint a négereké; melle helyén két ráncos szatyor lóg a térdéig; vádlijából úgy
állnak ki a szőrök, mint akácból a tövisek.

– Ó, jaj, be se jöjj, be se jöjj a házba, szerencsétlen apa! tudod-e, mi történt a lányoddal, ezzel a gyenge
virágszállal, ezzel az édes, puha kis csigával? Ott vajúdott rózsaszín ágyán, és a vejed, a Cézár szőke
kegyence, a drága Dola228bella, nem engedett se bábát, se doktort, se papot a lányod mellé – még a
cselédeket is elrugdosta mellőle a részeg disznó, úgyhogy a betegség minden piszka ott gőzölgött a
padlón, a dunyhákon és az éjjeliszekrényen! Igen!

A rúzsos, ezer karpereces, mogyoróbokájú fiatal démon, mint valami kéjkígyó Szalóme kuporodik
hirtelen a jajveszékelő, kehes Cicero lábai köré:

– Ne higgy, ó, ne higgy egy fél szót se ennek a pletykavödörnek, ne higgy soha! Dolabella a világ
legkedvesebb embere; mindennap háromszor annyi fánkot és tortát hoz a lányodnak, hogy Ariadne-
fonalat rajzol a Forumon a kicsurgó tejszín, méz és csokoládé! Én várom az ajtóban, engem szeret, én is
őt – én fizetem ki, csillogó és csengő aranyakkal a gyaloghintós numídiai fekete hordárokat, és ezért egy
pisztáciás minyont dug a számba a színészszép Dolabella – így etet engem! Lányodnak semmi baja, csak
egy kicsit hiszterizál, komédiázik, de a férje még akkor is szerelemmel ölelte, mikor akkora volt a hasa,
mint egy felfújt béka a mesében. Menj az Eszkuláp templomába, és nézd meg: milyen fogadalmi
ajándékot tett a főoltárra! Egy bájos, izgató, pikánsan bandzsa köldökű női hasacskát, színaranyból,
könyörögve könnyű szülésért.

De erre már rikácsolva kontráz a „zsupra agnő, szökj fel kabla”-féle álarcos:

– Hazudsz, hazudsz! Becsapnak, hiszékeny, bujkáló Cicero: az a csúf aranyszobor ott van ugyan Eszkuláp
templomában, de nem szerelmi emlékül, se nem egészségért! Mikor Dolabella részegen jött haza,
kicibálta feleségét az ágyból, és követelte, hogy úgy ingben, félmeztelenül, menjen hozzád éjjel, Cicero,
és követelje a hozomány harmadik részét, ustorral fogja végigverni, ha pénz nélkül 229mer hazajönni
tőled, Cicero! A lányod nem ment, csak sírt: ekkor rúgta hasba a te „színészszép” vejed a lányodat,
Cicero – a hörgésre a feleséged is felébredt, dinnyefrizurás, óriási asszír parókájával verte össze Dolabella
arcát, és ő, ő, az amazon feleséged állította az aranyszobrot Eszkuláp templomába, hogy leányod
meggyógyuljon a rúgástól. De most már nem bírta tovább a kicsi lányod a pofonokat és veréseket: idejön!
idejön! otthagyva a nyavalyatörős, vitustáncos, bordélyrepesztő vejedet, és édes jó papája fedele alatt akar
életet adni unokádnak. Hallod? Ugye, táncolsz az örömtől?

A másik hirtelen felugrik, szinte átöleli forró karjaival a hideglelős leendő nagyapát, és meleg suttogással
leheli Cicero fülébe:

– Lányod a gyilkosod akar lenni, te tapasztalatlan, könyvmoly Cicero. Tudod, ki a vejed most, a szép
Dolabella? A győzelmes Cézár legkedvesebb embere: vele ebédel, vele mulat, vele beszéli meg a csatákat
és az adóreformot, a száműzöttek listáját és a pompejánus nagy bankok lefoglalását. Amit Dolabella akar,
azt Cézár is akarja. És a te őrült lányod most hagyja ott ezt a hadvezért, bankárt, Adonisz-húsú férfit?
Most, mikor az életed és a jövőd függ tőle? Itt, nálad, a te házadban akar jajveszékelni, itt akarja világgá
kukorékolni a Dolabella aljasságát – hogy te örökre kegyvesztett legyél Cézárnál, és második ló
valamelyik tuniszi taposómalomban. Kedves és édes, okos és hűséges a te kisanya leánykád!

Az öreg:

– Hát ez vagy? Ez lettél, Cicero? Haldokló lányodat kiutasítanád, hogy egy szélhámos komédiásnak
hízelegj? A lányod betegágyán keresztül gázolsz Rómába, hogy a 230nyelved elébb ragaszd a
Dolabella… na, majd megmondtam, hová!

A szép lány elkezd rigolyásan kiabálni, gúnyolódni, magát tördelni, mint valami barbár táncosnő:

– Na, bőgj, nyafkálj, zokogj, Cicero, pártedlit az érzelgős triumfátornak – a morál! a morál! Hol a te
morálod, Cicero? Ennél a vén, féltékeny szárazdajkánál? A képmutató anyjával együtt ellened intrikáló,
gyöngyházbőrű kis vesztácskádnál? Alszol, Cicero?… Konzul! Király! Róma a te morálod, a köztársaság
és a világtörténeti karriered a te morálod, nem egy finnyás csirke hazug és mártírkodó csipogása!

Cicero lopva beszökött a dolgozószobájába, és magára zárta az ajtót. A kis kabinet ablaka a kert felé
nézett, de azért az utca felőli zajok ide is elértek. Egy ideig csend volt, mikor hirtelen lárma hallatszott a
lépcső felől.

A jelenet valóban nem volt mindennapi – Cicero ezt jól meg is értette a hangokból, így, bár a
dolgozószoba ajtaja le volt zárva, furcsa félelemből vagy üldözési rögeszméből, még egy spanyolfalat is
állított maga és az ajtó közé. Az egyik szárnyán egy csontvázra emlékeztető Daidalosz pántlikázza a
szárnyakat egy hermafrodita Ikarosz vállára – a másikon Aphrodité vesz lábvizet, isteni redőzetű
vízgyűrűkkel, a szandáltól származó bőrkeményedések körül: Cicero örök éber lángeszére jellemző, hogy
amikor a botrány a küszöbén hurkolódik a nyaka köré, akkor is ráér ilyen művészi részleteket figyelni.

Odalent egyébként az történt, amit az egyik dajka bejelentett: Cicero kilencedik hónapban levő leánya
valóban otthagyta a férje házát, és idehozatta magát, Brindisibe, apja házába, hogy itt adjon életet
gyermekének. Az anyja 231nem volt vele: az betegen feküdt Rómában. Sűrűn lefüggönyözött hordágyon
hozták. Persze hogy az utcagyerekektől kezdve, borbélyokon és piacra csámpázó asszonyokon keresztül,
a lőréskeskeny ablakon kikancsalító városházi tollnokig – mindenkinek feltűnt a furcsa menet. Nem
tudták, micsoda. Temetés? Halottcsempészés? Valami vallási misztérium? A kísérők nem válaszoltak,
dühösek voltak, és gorombák. Voltak, akik úgy féltek, mint a trójai falótól, és köveket meg szemetet
dobáltak rá, egypár szemtelen kölyök hosszú bambuszrudakkal próbálta felbillenteni a hordágy nehéz és
összegombolt függönyét – ilyen nyugalmas körülmények között ért a menet Cicero villájába.

A hárpiaféle dajka a Morál jól ismert szadizmusával rikácsolt és átkozódott Cicero bezárt ajtaja előtt:

– Itt a lányod! Szülni akar! Egyetlen menedéke az apja! A férje megrúgta, az utcán szemétládát szórtak az
ágyára, nincs nála orvos, mert mikor az megtudta, hogy Dolabella az utolsó rézgyűrűt is kilopta a lányod
szekrényéből, akkor a nagy professzor ott hagyta a lányod az országút közepén: gyógyítsák a hülye
szarkák! Eressz be engem! Ereszd be őt!

Cicero összébb húzta a bezárt stúdióban maga köré a spanyolfalat, és ilyen beszédet fogalmazott az
utókornak:

– Közönséges, műveletlen és képzeletszegény emberek most egyszerűen elintéznének engem azzal, hogy:
íme a legállatiasabb apa (illetőleg nem is állatias, mert azok jobbak, mint én), aki édes leányát, aki beteg,
aki szül, aki szegény, akit megcsaltak és megrugdostak: nem engedi magához – kizárja az apai házból, az
utcára teszi és a többi és a többi, ahogy a demagógoknak Rómában és Athénben 232erre már kész
receptjeik vannak. És miért dobja ki a lányát? Erre is rég megvan a planétás papagáj blokkcédulája;
politikai gyávaságból, politikai karrierlesésből… Édes lányom, egyetlen Tulliám: te okosabb vagy a
féltékeny szárazdajkádnál és okosabb a szofizmakofáknál – te tudod (és ha nem tudnád, nem is merném
ezt tenni), hogy nem az a lényeg, hogy én most valóban nem fogadlak és nem fogadhatlak be a házamba,
hanem valami egészen más, és az a más az egyetlen fontos, éspedig az, hogy én érzem, látom, tudom,
ismerem, veled szenvedem minden szenvedésedet: én leszek az, aki ezen pillanat emlékére, hogy
kráterként gyűrődő méheddel hozzám folyamodtál, elhagyom a jogot, a Forumot, a politikát, Cézárt,
Pompejust, respublikát, zsarnokságot, mindent: miért? Csak azért – hogy anatómiát, szülészetet,
méhlepény-horgászási technikát, minden állat és ember állattanát tanuljam – miért? Csak a te
emlékezetedre! Hallom a jajgatásodat, és lent a részeg mosónék és bűnbakra pályázó viceházmesterek
átkoznak engem – „kirúgja édes lányát a házából” –, de én nem ezekre hallgatok, hanem terád, édes
Tulliám (ugye, most még jobban szereted, mint máskor, ha Tulliolának becézlek? Gügyögjek hozzád:
mindig erre kértél – hát most gügyögök, ki gügyög szebben nálam? Tulli, Tullilóli, Lólitulli, Lólici,
Licituci!), igen, édes Tulliám, én terád hallgatok, aki ott lent, hordágyon, apád bezárt villája előtt is tudod,
mivel intelligens vagy (hiszen én tanítottalak), hogy nem részvét, a családi kötelék és az egyéb kispolgári
drekkromantika a döntő, hanem az a költői fantázia, ahogy én most veled érzek. A mákdaráló szatócs
bizonyára befogadja, ah, beteg gyermekét a házába, de érzi-e a mákdaráló: méhed, a beleid, a túlvilági
sorsod, a 233tragikus szenvedésed minden titkát? Nem! És leányom: te helyesen választottál – neked
százszor és milliószor többet ér az én filozófiai együttérzésem a te szenvedéseiddel, mi a Morál egyetlen
létjogosult formája, mint a szatócsé, aki esetleg hálóingben szalad éjjel és télen kilométereket a patikába,
hogy keserűvizet hozzon neked: de se élettanról s a magányosságban szophoklészi fekete tüzekben égő
részvétről sejtelme sincs. Ó, sirass, sirass, végtelen szerelemmel, sirass engem, lányom! Szörnyű így
szeretni!

Tullia velőtrázó sikítása szinte kettéhasította a villát.

Cicero egy hátsó lépcsőn lebicegett a konyhába, és éppen csak hogy nem térdre borulva könyörgött
házmesternénak, szakácsnénak, kuktának, súrolóasszonynak és kifutófiúnak, hogy pillanatok alatt vigyék
el Tulliát a házból – a szomszéd fürdőházban van egy régi orvos barátja, vigyék annak a lakására; ha az
ajtó zárva volna, át lehet vinni a gőzfürdőn: a leányának is tulajdonképpen ez a kívánsága – de
Dolabella… és aztán elszégyellte magát, hogy ilyen fecsegő lett, és felrohant, ahogy tudott, a spanyolfal
mögé.
„Ó, respublika – szavalta a spanyolfal fullasztó háromszögében –, meg fogod-e bocsátani, hogy pár
percig, szülői gyengeségből – jobban szerettem a lányomat, mint téged? Mert te, hazám, joggal várhattad
volna tőlem, hogy az első, a közbülső és az utolsó pillanatban is csak veled törődjem: én pedig végtelen
apaérzésből és a vallás és tudomány, a mitológia és bonctan valamilyen titokzatos házasságában a
leányommal éreztem együtt – de Dolabella, édes Dolabella és Cézár, még édesebb Cézár: bocsássátok
meg, hogy rólatok egy pillanatra megfeledkeztem – egyetlen leányom miatt. Talán színésznek vagy
234költőnek születtem, hogy az én testemben fájnak azok a kövek, amelyek ronggyá rázták az utcákon
szegény Tulliám vajúdó testét, hogy engem fullaszt a gőz, amelyen átcsempészik drága testét a doktor
operáló vasalódeszkájára – hogy én szégyellem magam Tulliám helyett, mikor nagy hasával átráncigálják
a tusok alatt fickóskodó, parfümös és szivacsos színésznők között: bocsásd meg, Dolabella – de értsd
meg: apa vagyok.”

Ami most következett az orfeumi színdarabban, az volt bizonyára a legnépszerűbb, mert ez a jelenet vagy
felvonás külön is fennmaradt egy csomó kéziratban. Miután a vajúdó Tullia és a keselyűnyakú dajka
hiába dörömbölnek őrjöngő tehetetlenséggel és türelmetlenséggel Cicero ajtaján – a vajúdó nőt valóban
áttolják a szomszéd fürdőbe, ahol Cicero régi „orvos” barátja nem volt más, mint egy elefántbetegséges
masszőr – képzelhető, hogy a bretli-zenekar milyen hangszerek milyen előjátékával vezeti be ezt a Cicero
„élettani megérzéseihez” méltó figurát.

Közben a hajón maradt liktorok elküldték az egyik konyharongyot (valami rabszolgasorba került dalmát
arisztokrata fiú) a kocsmába borért, és úgy berúgtak, hogy nem fértek többé a bőrükbe. Ordítozva –
Cicero parancsáról mindörökre megfeledkezve – bele-„randalíroztak” a városba, és (szinte érthetetlen)
valami hölgyet kerestek maguknak. Bezzeg ezek a derék liktorok régen elfelejtették, hogy mit parancsolt
nekik Cicero, eszük ágában sem volt esőköpenybe bújni – ellenkezőleg, úgy néztek ki, mint a farsangi
pávák vagy cirkuszi papagájok – arról nem is beszélve, hogy az összesereglett utcai csőcseléknek teli
torokból öklendezték, hogy ők a dicsőséges Cicero triumfusának örökké tartó oszlopai – az útba eső
kocsmákban 235nagy „fasiszta” aprófagöngyölegeikkel egyik ingyen fröccsöt a másik után terrorizálták
ki a rémült csaposoktól, míg végre elértek „a” nyilvánosház elé. Ott, mintha csak egy „kis éjjelizenét”
akartak volna adni egy pietista aggszűznek: szívrepesztő fej- és eunuchhangon valami oltári himnuszt
kezdtek énekelni – üdvözült kandúrok nem nyávognak ilyen hófehér hittel a macskák mennyországában.
Volt is közönsége a piacon! Viszont a Rómeó és Júlia erkélyjelenete örökre elhomályosulhat a brindisi
erkélyjelenet mögött: amint a maskarás káplárbanda éppen a leglélekbizgetőbb tremolókat terceli a kapu
előtt – megjelenik az erkélyen: Marcus Antonius, Cézár teljhatalmú helytartója.

Nem csuda, ha az akkori színházi közönségnek is tetszett ez a történelmi pillanat. Antonius – mániás
szokása szerint – Dionüszosz-kosztümben jelenik meg a rozoga, kaktuszos kis balkonon: egy pillanatra
Antonius is megijed a Cicero csiricsári liktoraitól, ugyanakkor az üveghangokat síró csendőrkórusnak is
torkába fúl a szó, amikor ezt a szétmázolt rúzstól sarlachpofájú félistent meglátják, fülére sántult
aranykoszorújával a „ház” erkélyén.

Csak a gyávák igazán bátrak, és valóban az egyik könnyszivacs katona térdre veti magát, neki jön meg
először a szava, és bőgve kiáltja az erkélyen nagyon ingatag alapokon álló Antonius elé: „Uram,
maradjunk itt együtt mindörökké – katonák vagyunk, építsünk sátrakat: egyet Cézárnak, egyet
Antoniusnak és egyet Cicerónak, ámen.”

Mikor Antonius meghallotta Cicero nevet, mintha tüzet dobtak volna a szemébe, és túlvilági boldogsággal
rángatott ki maga mellé az erkélyre egy „dionisszát” – Cicero itt van? Hol? Hol? Rögtön megyek hozzája!
236Veled, édesem, megmutatom az egyetlen, legdrágább, legokosabb barátomat! Cicero itt van? Cézár
naponta érdeklődik utána – itt van? Ti hozzá tartoztok? Megyünk együtt, rögtön – csak fizetek! Mit
fizetek? Nem fizetek! Ma Cicero vendégei leszünk! Látod, cicukám, cukros menádom, hogy milyen
nemes istened vagyok? Te! ez a Cicero olyan okos, de olyan okos, tudod, olyan rettenetesen okos, hogy
ha két szót fogsz beszélni vele, én semmi leszek előtted, egészen semmi – és én mégis, én mégis elviszlek
hozzá, pedig öngyilkosság. Nem vagyok megható?

Azzal ez a nagy tehéntest elkezdett rázkódni a sírástól. Az aranykoszorú leesett a fejéről, amint
mártírpózában fejét a színésznője melle közé rejtette – lent a liktorok elkapták és „Antonius Dionüszosz”
meg „Cicero Cézár” ordítással elindultak gazdájuk villája felé.

Akik olvasták Cicero leveleit, emlékeznek arra a mondatra, hogy „mima portatur”, vagyis „hordszéken
viszik a színésznőt”. Ezt a napot őrzi ez a két tömör latin szó, ezt őrzi a délolasz burleszkirodalom és egy
néhány bögrefestmény máig.

A részeg Antonius gyönyörű szeretője kíséretében (mima portatur…) meglátogatja a rangrejtését immár
elvesztett Cicerót; Brindisi népe kinn az utcán; pálmaágat dobálnak fára mászó kíváncsiak és hízelkedők
Cézár helytartója elé – az egész menet középpontja valóban Antonius szeretője a Cicero handabandázó
liktorai között –, elefántháton hintázó ezeregyéji princesz nem oly szép és csillagmagányos, mint ez a nő
a púpos ívű hidakon, amint hintázik a hordágy nyílt kalitkájában. A részeg Antonius hol az utca népének,
hol a magas hintón ingázó szerel237mének csak Ciceróról szaval, mindenki Cicerót élteti, egymás után
zuhannak le a boltok előtt a vasrolók – inasok, gazdák: Cicerót akarják látni –, a kaszárnya előtt Antonius
a fél garnizont kirendeli, hogy azok kísérjék Rómába Cicerót, ott a helye Cézár barátjának. Mit? Neki ne
beszéljenek Pompejusról! Esküszik rá, hogy Cicero sem fog beszélni Pompejusról…

Hát ez a lárma nagyobb volt, mint a Tullia-szenzációkor fölkevert utcatócsa: Cicero, a szó szoros
értelmében, négykézláb csúszott az egyik utcai ablak felé, és fejét egy kispárnával letakarva kikukucskált
az ablakon. Liktorai? A keleti színésznő a kéj hintázó katafalkján? Antonius az ő dicséretét ordítja a
népnek? Egy egész légió az ő, kanálisba esett villamosjegynél is elázottabb liktorai mögött?

Eszeveszett tempóban előkerített egy szobalányt, és még veszettebb tempóban ezt hadarta neki:

– Itt van Cézár helytartója, Cézár egyetlen és leghatalmasabb barátja – vele a szerelme – látod ott a
gyaloghintóban (mima portatur…): ami csak étel, vad, szendvics, hal, meleg, hideg, leves, gyümölcs, rák,
konyak, saláta, kenyér van, érted? mindent, mindent, de kivétel nélkül mindent fel kell tálalni Antonius
szerelmének: ő most a világ, a hatalom, minden, a te életed, az enyém, a világ sorsa ettől a menütől függ –
érted? Én nem lehetek itt, nekem mennem kell: nem tudok hinni Antoniusnak – túl szép a menyasszony,
ismered a viccet. De a színésznő előtt minden kaput, szekrényt kinyitni, akár a falakat is lebontani – és azt
az ordító dajkát, azt az elvakult, álmorális állatot, kötözzétek össze, rúgjátok ki, üssétek agyon, nehogy a
színésznő meghallja, hogy itt van: „Ringyókat traktál, lányát kirúgja Cicero” – ilyen vulgáris slágerekre
nincs 238szükségünk. A kaviár a fáskamrában van, nem volt hely máshová tenni, mikor hozták.

Elöl kinyitották a kapukat és ablakokat: „Dionüszosz” bevonult a fekete melltartós istennővel. Az inasok
már a lépcsőn poharakkal fogadták. Cicero a disznóólak között surrant ki, hátulnál is hátrább.
Emberfölötti részvétet, megértést és csodálatot érzett saját maga iránt. Meg kell írni. Mi legyen a címe?
De finibus bonorum et malorum.

Magyarok, 1949. február

239
Nyúlpecsenye

Jaj, édes néném, a világért eszébe se jusson udvarhölgynek engedni a lányát, összekulcsolt kezekkel
kérem, csak azt ne, csak azt ne: ha a párizsi érsek vagy Madame Du Barry apácaruhában kopogtat önnél
személyesen, és azt ígérnék, hogy hercegi férjet kap vagy a jezsuita generális házvezetőnője lesz, akkor
se, soha!

Elmondom, mi történt szegény Juliette-tel, akit ön is jól ismert és annyira szeretett. Képzelje! Azt se
tudom, hol kezdjem. Talán arra még emlékszik, hogy édesapja derék asztalosmester volt, Szent József
nagy tisztelője Saint-Germainben, és mint ilyen – nem is részesült jobb sorsban, mint égi pártfogója.
Tudja, Juliette milyen szerény, tiszta életű, szomorkás lányka volt, „nézzétek a mezők liliomait”, mondta
róla mindig a plébános, és a kötelességtudó saint-germaini legények nézték is. Aztán ennél is maradtak.
„Tövises liliom” volt, mondta róla egy átutazó költő – a költők mindig lángeszű leleményességgel fején
találják a szöget! – Juliette ragyogó gyermek volt, de megközelíthetetlen.

Volt egy még ragyogóbb unokanővére, aki a megközelíthetőség mellett döntött, és miután ezt a szellemes
társasjátékot alaposan kigyakorolta, ráakasztotta magát egy gazdag földbirtokosra. Az unokanővér
gyerekkora óta gyűlölte és utálta Juliette-et, álszentnek, maflának, titkos 240protestánsnak és halvérűnek
tartotta; a plébános örökös „liliomozása” is az idegeire ment. Küszöbönálló házassága alkalmából csomó
fényűző új bútort rendelt Juliette szegény apjánál, csak hogy Juliette szíve megrepedjen a mennyezetes
ágyak, dózsetrónusok, huszonhat személyes asztalok és házikápolnának is beillő ruhaszekrények láttán.
Az apa persze vállalta a rendelést, tudta, hogy soha életében ennyit többé nem fog keresni.

A „tapintatos” unokanővér jóformán naponta eljött vőlegényével megnézni a munkákat. Juliette? –

Valahol egy raktárhelyiségben elbújva nézte zokogva, irigykedve a rokon minden saint-germaini
képzeletet felülmúló ruháit. Illatszerei olyan erősek voltak, hogy még a nyers fa, a friss forgács és
gőzölgő enyv szagát is túlszárnyalták. Egy alkalommal az unokanővér odáig ment, hogy a legkacérabb
mozdulatokkal ki is próbálta a megrendelt ágy méreteit. Piszkos lett a ruhája? – Nem érdekelte, naponta
úgyis háromszor, négyszer váltott. Persze tudta, hogy valamelyik deszkarakás mögött Juliette nézi.

Mikor éppen műlovarnőhöz illő tornamutatványokat végzett, egy ácslegény jelenti az öreg mesternek,
hogy két úri dáma keresi, hintón érkeztek Párizsból, és beszélni akarnak vele. Az asztalos az iparosok
szokásos puritán gőgjével azt mondja, várjanak, dolgozik.

Az unokanővér hirtelen elkomorult: a nők megérzik, ha olyasmiről van szó, ami köreiket zavarja.
Ébersége és nyugtalansága nem volt indokolatlan – a következő pillanatban megjelent a két párizsi hölgy
talpig feketében és körmeneti feszülettel a nyakukban. Minden teketória nélkül közölték, hogy ők a
legájtatosabb Du Barry grófnő társalkodónői és a király őfelsége követei. Lajos király 241egy
vadászkirándulás alkalmával Saint-Germainben hallgatott misét, a főtisztelendő úr éppen a mezők
liliomairól beszélt. Ekkor az egész plébánia a legtermészetesebben, a legmagátólérthetőbben, ugyanakkor
szertartásszerűen, egy Lilium Speciosum-ra nézett (Juliette! Juliette!), úgyhogy őfelsége is kénytelen volt
imakönyvéről A Hölgyre fordítani szemét, és azt az illatozó tisztaságot, melyet akkor látott, soha többé el
nem felejtette.

A király a Szarvasparkban gyermekleányok számára nevelőintézetet alapított, és Juliette-et hívta

tanítónőnek, ami egyúttal a második udvarhölgy szerepének betöltését is jelenti.

Du Barry grófnő, minden személyes hiúságáról megfeledkezve, maga gondoskodott megfelelő

tanítványokról és tanítónőkről az iskolában, mert hiszen ne csak „nézzétek a mezők liliomait”, hanem –
„engedjétek hozzám a kisdedeket…”

Mikor a párizsi maskarában páváskodó unokanővér értesült Juliette elhivatásáról, a versailles-i etikettről
pillanatra megfeledkezve, belerúgott egy forgácskupacba, és vércsevijjogásra emlékeztető kacajjal
kirohant a műhelyből.

Az apa bőven el volt látva azzal a bölcs arányérzékkel, mellyel a Szarvaspark iskolájában, Du Barry
grófnő kegyes szalonjaiban és az egész udvarban az Illetékesek az égi gyönyörűségeket a földi
szórakozásokkal összeegyeztetik. Ő is hasonló „bölcs arányérzékkel” sóhajtott egyet – ez szólt az officio-
catholico bánatnak –, utána kurjongató örömmel hívogatta Juliette-et – ez szólt az e világi örömnek.

Juliette mindent hallott. De mielőtt még a „coeur” 242kártya ászára emlékeztető szájacskájával maga is
kimondta volna a boldogító igent: kiszaladt az utcára, hogy megnézze, milyen hintón érkezett a két udvari
dáma. Egyszerű volt, nehogy rögtön nagy szájtátás legyen az utcán, de olyan hatalmas, hogy az
unokanővér kocsija csak farsangi sallangokkal felcifrázott parasztszekérnek tűnt mellette.

A két hölgy azonnal vitte volna Juliette-et, de az öreg asztalos kikönyörögte, hogy csak holnapután
vigyék el a lányát. A két fekete ruhás hölgy szigorú lornyonjait és megértő legyezőit felváltva használta,
és végül beleegyezett a kétnapos halasztásba, amúgy is van még valami hivatalos teendőjük
Argenteuilben, de hétfőn aztán meg se állnak – olyan szaporán ugorjék kocsijukba a bájos Juliette.

Az asztalos persze azonnal szaladt a plébánoshoz, elmondani az újságot. A plébános összehívta az

oltáregyesületi hölgyeket, hogy valami egészen királyi búcsúztató ünnepséget beszéljenek meg, ez
egyúttal tüntetés is lesz a városban elharapódzó forradalmi gondolkozás ellen, Te Deumot fog tartani a
Mars-mezőnek nevezett rühös ugaron, egy tönkrement szövöde telkén lovasjátékok is lesznek, este
kivilágítás és tánc: a plébános már XV. Lajos király gyóntatójának képzelte magát, és mikor az asztalos
hazament, a plébános, új Bossuet-ként, hortyogó szakácsnője ágya mellett, az idővel majd örök
nyugalomra térendő Du Barry fölött mondott gyászbeszédet.

Minden úgy történt, ahogy a plébános képzelte. De tűzijátéknál, harangjátékos hálaadó istentiszteletnél és
bokrétás tehenek kavalkádjánál százszor nagyobb öröm volt Juliette és családja számára, hogy
unokatestvére vasárnapra 243tervezett esküvőjét forradalmi tüntetések miatt következő vasárnapra
halasztották, és mivel a vőlegény nem tudta a plébánost arra kényszeríteni, hogy ne a Juliette-
ünnepségeket, hanem az esküvőt tartsa meg: az unokatestvér a vőlegényt szemen köpte, pipogya, gyáva
fajankónat becézte és többé szóba sem akart állni vele.

Az asztalos özvegy ember volt, leányát tulajdonképpen egy vérmes nagynéni gondozta, az asztalosról sem
feledkezve meg, ha özvegysége egy-egy nyári estén rohamszerűen elviselhetetlen volt számára.

Ez a derék rokon hölgy két napon át csak Juliette-et cicomázta, a maga kissé vidékies ízlése szerint, száz
évvel ezelőtti párizsi divatképek nyomán, melyeket megsárgult és rongyos álmoskönyvei között talált a
ládában.

Mikor aztán hétfőn a két fekete ruhás dáma hintóján megérkezett Argenteuilből: Juliette alig tudott
beszállni a kocsiba – ruhája csupa drót, halcsont, többfontos gyöngyök, olvasók, hajókötélnek beillő
paszományok –, Du Barry grófnő követei épp csak hogy el nem ájultak a döbbenettől és utálattól. El is
határozták, hogy a legközelebbi fogadóban azonnal leszedik ezt a zsibáruskirakatot a „mezők liliomáról”,
ami egyébként nagyon elkeserítette Juliette-et.

Miután a tragikus vetkőztetés megtörtént, ami jóformán Juliette minden örömét elvette, úgyhogy
mindenáron haza akart menni, jóformán pár perc telt csak el, és máris Párizs régi falainál voltak, a Szent
Dénes kapunál, mert egy kis kerülővel jöttek. A kerülő okát azonnal közlöm önnel, és azt is, hogy – hiába
volt ez az óvatosság.

A jóisten útjai kifürkészhetetlenek, és néha olyan apróbb zavarokat okoznak nyugodt életünkben,
melyeknek értel244mét nem látjuk, okai és céljai ismeretlenek és mégis el kell viselnünk. Ezek közé
tartozik az a kettő, mely Juliette sorsát majdnem a legtragikusabb irányba térítette.

Az egyik valami furcsa politikai nyugtalanság, idegesség, néha már majdnem elégedetlenségnek
minősíthető; a másik egy számomra ismeretlen betegség vagy járvány, melyet egyes akadémikusok a
szerelemmel hoznak rejtélyes kapcsolatba.

Az elsőnek köszönhető, hogy a Szent Dénes kapu őrsége feltűnő részvétlenséggel nézte a Lajos király
öregedésével járó kisebb-nagyobb betegségeket, és ennek a részvétlenségnek egészen zendülés jellegű
kifejezést is adott. A másiknak pedig az, hogy mindazokat a hölgyeket, akik a szerelemben a romantikus
érzéseket csak a dolog felének érezték, és a pénzügyi szempontokat is szem előtt tartották: Párizs
városából kitiltották, gondolván, hogy az a bizonyos járvány összefüggésben lehet a szerelem ilyetén
felfogásával.

Persze, hála az égnek, az ilyen kis plebejus berzenkedések (1) és apró indiszpozíciókat előidéző
betegségek (2) egészen helyi jellegűek és pillanatnyiak: de? – szerencsétlen Juliette-ünk épp ilyen
körülmények közé került, és a legrosszabb pillanatban.

Párizs városáig a két fekete ruhás hölgy rangrejtve utazott. A régi falak közelében a legfőbb kapuőr
kigombolta redingot-ját, és keblén a királyi testőrség arany jelvénye szikrázott. Juliette erre szinte
önkívületben várta, hogy egyenesen őfelsége hálószobájába kerül.

Juliette lelkendezése csak pillanatokig tartott: a Legfőbb Kapuőr arany mellényében, röhögve, sorompót
csapott az orruk elé. A két fekete ruhás hölgy hiába lobogtatta ne245meslevelét, útlevelét, ajánlólevelét: a
gárdisták és fináncok elvették tőlük, és egy ruhaszárító spárgára akasztották; volt már egész sorozat
belőlük. Szó se róla, hogy továbbengedjék őket! A királyra ugyan ne hivatkozzanak, mert az vagy
meghalt már, vagy ők fognak végezni vele.

A két dámát ájulás környékezte. Érthető, hogy ezek az érzékeny lelkek ilyen túlzással fogadták a
tapintatlanságot, s csak akkor szaladt egy csepp vér vissza az arcukba, mikor két kedves asszonyság
közeledett feléjük, barátságos mosollyal – nyilván Du Barry komornái, hogy fogadják Juliette-et. A két
asszonyság kijelentette: ők azért vannak a Szent Dénes kapuhoz kirendelve, hogy azokat a hölgyeket,
akik esetleg az említett járványos „kedélybetegség” terjesztésében közreműködhetnek, rövidebb
beszélgetés céljából, pár órácskára, egy intim sarokba fárasszák.

Minden együtt! Szegény Juliette! Nem elég, hogy politikailag gyanús volt, most már egészségében és
fennkölt szándékaiban is drasztikusan kételkedtek.

Úgy látszik, több „intim sarok” volt a Szent Dénes kapunál, mert a fekete dámákat balra, a kis Juliette-et
jobbra tessékelték. Egy véres szemű bugris a vámpultnál kikérdezte Juliette-et, és miután a leányka a
legnaivabban kitárta szívét, megnyugtató és „szigorúan bizalmas” simogatások kíséretében egy zárt
kocsiba dugták.

Mikor kiszállt: börtönszerű, vak és szürke épület állt előtte, középkori várra emlékeztető, hatalmas
kapuval. Felvezették egy óriási terembe, ahol hosszú lócákon vagy száz-kétszáz nő üldögélt. Mint
kiderült, abból az alakulatból valók, akik a szerelemben az ökonomikus nézőpontot részesítették előnyben,
és ezzel – az akadémikusok tudják, 246milyen misztikus sugárzás útján – a ragályos
kényelmetlenségérzést terjesztették vőlegényeik felé.

Képzelheted Juliette lelkivilágát. Azt várta, hogy királyi csillárok ezer tükörben verik vissza
tízezerszeresen üde fiatalságát, itt pedig oly prózai gondolkodású és csökkent higiéniájú asszonyok közé
került.

Olyan eszeveszett bőgésbe fogott, hogy egy szomszéd szobából mérgesen kidugta fejét egy vörös kendős
férfi, szicíliai brigantinak látszott, kezében olló és beretva. Mikor meglátta, ki üvöltözik, becipelte
magához a különszobába. Juliette itt is őszintén elmondott mindent – nagyon egyszerű származású volt,
úgyhogy szegényke mindig csak őszinte tudott lenni, ön ismeri ezt a sajnálatra méltó típust. A vörös
kendős férfi borbély volt, és az volt a hivatása, hogy ezeket a hölgyeket kopaszra nyírja.

A borbélynak megesett a szíve rajta: érthetetlen, hogy valaki csupán isteni kegyelemből, a Gyöngéd
Érzelmek Topográfiájának olvasása nélkül, ilyen rezdületeket tapasztalhat lelkében. Nem nyírta le Juliette
haját, hanem szépen átvezette egy templomba, onnan egy kolostorba, és azt mondta: a kolostorból
royalista érzelmű aggszüzek körmenetben indulnak Versailles felé, hogy imádkozzanak őfelsége
egészségéért, és felajánlják testüket, lelküket a királynak, védelmül és vigasztalásul. Azzal rögtön vén
szipirtyót varázsolt Juliette-ből: hiszen kazlakban állt a földön a nyírt haj meg paróka – Juliette szegődjék
a menetelőkhöz, Párizs belsejében nyugalom van, a processziót nem fogják bántani, és zavartalanul bejut
a palotába, ahol Du Barry grófnő mindent elintéz.

Juliette hallgatott a jó szóra. Hanyadik kosztümje volt ez már szegénynek! A körmenet nem vette
egyenesen 247Versailles-nak útját, mert útközben magukkal akarták vinni a hetvenéves Saucisson márkit.
Ugye csodálkozik, hogy kerül az Úr Örömének tisztes leányaihoz ez a pátriárka?

Saucisson márki hosszú levélben írta meg – valóságos lélektani és természettudományos értekezés –,
hogy egész életében gyűlölte a harcot, az italt, a kártyát, a párbajt – mindig mindennel szemben csak
„nőies” érzései voltak. Egyetlen szenvedélye ugyan a vadászat volt, de annak sem férfiként, hanem Szűz
Diana istennő misztikus földi helytartójaként ölte az állatokat – ezért kéri felvételét a körmenet tagjai
közé. Szótöbbséggel befogadták.

Egyébként dianai vadászszenvedélyét is határok közé szorította: rövidlátó és sánta lévén, fehér
házinyulakra lövöldözött. De a történelem kegyetlen szavát is meg kellett hallania: őfelsége a király
kijelentette, hogy tízholdas, Párizs melletti telkét – királyi föld – Saucisson márki csak bitorolja; az ott
tenyésztett házinyulak mind az utolsó szálig az Udvar tulajdonát képezik, s udvarhölgyei számára
készíttet belőlük bundabélést.

Mikor a márki meghallotta, hogy a király nagybeteg, és a nép is zümmögő rosszallással nézi a versailles-i
háztartást: elhatározta, hogy royalistának álcázva magát, a körmenettel bejut a palotába, és vállán a lelőtt
nyulak bőrével, a király szemébe vágja, hogy saját birtokán mindörökké ő az úr.

Miközben a körmenet Saucisson márki sakktáblánál kisebb vadaskertjéhez közeledett, a komornyikok

épp az utolsó nyulakat rakták két lépés távolságban a márki orra elé, hogy Szűz Diana szent rítusa szerint,
szemüveggel és inasai támogatásával, végezzen velük.

248

Mikor az aggszüzek a kerítés közelébe érnek, velőtrázó sikoly: Juliette összeesik. Egy golyó a
vadaskertből őt találta.

A kétségbeesett márki bottal, mankóval, nagyítóüveggel kiugrál az utcára, az inasok beviszik a sebesült
Juliette-et a legszebb vendégszobába, napokon át ápolják, becézik, élükön a rekedt „Dianával”;
kápolnájában éjjel-nappal imádkoznak felgyógyulásáért, a márki fogadalmat tesz, hogy Párizstól
Jeruzsálemig minden nyúl ellátásáról ő fog gondoskodni, de mikor ezt a felépült Juliette meghallotta:
alacsony származású lánynál szokatlan ötletességgel – Diana-kosztümben jelent meg, az előírt régiségtani
hiányosságokkal, és megkérte Saucisson márkiját, hogy maradjon talán legszenvedőbb áldozatánál és –
mellette vezekeljen. A márki, látva Juliette spirituális előnyeit, és büszkén tudva, hogy az asztalos lányát a
királynak szánták, a „mezők liliomának” ajánlatát indokoltnak találta.

Édes angyalom! Ez a véletlen, szinte csodaszerű boldog befejezés ne tévessze meg, nem is ezért mondtam
el, hanem hogy elrémítsem attól a tengernyi veszélytől, melyen Juliette keresztülment, és azzal fejezzem
be elbeszélésemet, amivel kezdtem: ne engedje udvarhölgynek a lányát, nem, nem, nem, szó se lehet róla,
soha! Csókolja Ninon.

1956
249
Bácsi kérem, Mátyás király is szürrealista volt?

A szerkesztőség azon gyöngéd óhaját oboázta fülembe, hogy elkápráztatóan rövid és szédületesen
szubjektív legyek miniatűr tárcavallomásomban. Így mindjárt a legelején, rögvest a legrövidebbnek
lennem túl virtuóz feladat volna. Fogjuk tehát a dolgot a vékonyabbik végén, vagyis a szende
szubjektivitáson (valóban régóta sem én, sem más nemigen foglalkozott őszinte öntözgetésemmel).

Nyaraimat, csupa szórakozottságból, nem Kaliforniában és Egyiptomban szoktam tölteni, hanem Fejér
megyei tájakon, valahol Gánt és Mór vidékén barangolva, utálván a professzionista „természetbarátokat”
és: bűnösen és szabálytalanul imádva a természetet.

Na várjunk csak: itt mintha több lenne a „szédületes szubjektivitás”, és túl hosszú a rövidség. Tehát:

Az én portyázóterületemen állt (ült) egy rom kastély vagy rom villa, melyből most amolyan bölcsődefélét
vagy aggok menházát akartak építeni, valóban csodálatos hangyaszorgalommal (és még több hangyával).
Gazembernek tartom, aki a kezdet nehézségeit impotens gúnnyal lesi, mocskos, régi spanyolfalai mögül –
ugyanakkor? Az áldó humorban: semmi vétek nem lehet. Közismert szerénységem alapján talán
fölösleges is megjegyeznem, hogy „ah!”, az áldó humor – én vagyok! Viszont akkor siess, pajtás, azzal a
szabadalmazott áldásoddal.

250

A villával szemben közkedvelt csárda állott (ült) – én is a „közhöz” tartozék –, ezt most a leendő bölcsőde
erkölcsei miatt föld színéig le kellett bontani; a jellembúvárokra bízom, hogy a barbár bontogatók
soraiban csak a régi szesztestvérek voltak-e találhatók? Egyetlen új vagy idegen ember a „Morál
Kriptáiból” seholsem?

Miközben az újraépítés folyt, a helyi hatóságok már több fészekre való gyereket is hoztak az ép szobákba,
sőt némi „foglalkoztatási” programmal, ami persze nem a legsimábban ment, mert az ideiglenes
előóvónők és gyermekkertésznők (a fent említett több fészekről nem is beszélve): nem különösebben
voltak előkészítve a magas pedagógiára.

A játszókertben felfordított csónak hevert. Az „ifjúságnak” esze ágában sem volt a csónakot csónakként
használni, hanem fölfordított tetején toporzékoltak Fidzsi-szigeti modorban. Az óvónők közül a
nyolcvanéves pszichoanalitikusnő elemezte őket; egy kiugrott apáca áhítattal az ég angyalait látta bennük
földre szállva; egy „őrelefánt”: ponyvaregényeket olvasott, és azt, aki igazán törődött a tamtambébikkel,
azt – lágy ütemben „fúrogatták” és följelentgették.

Pedig ha valaki igazán megérdemelte az imént mezei virágokból fűzött „igazán” szót: ez a nő
megérdemelte. Ő a főhősnőm és lesz mellette egy kis főhős is, a fia, akiről a sebes rövidség miatt itt
azonnal meg kell jegyeznem, hogy a tengerésziskolára készült, nem Verne Gyula-romantikarecept szerint,
hanem meglepő józan földrajzi tudással.

Nekem jutott a kitüntetés, hogy angolnyelv-tanárja legyek és? – az ő precíz angoltudásából – telhetetlen
volt – 251saját angoltudásom is egypár rikító flastrommal közelítse meg Nagy- vagy Kis-Britannia
lehetetlenül nehéz nyelvét.

Édesanyja (no, jön egy akkora – igénylett – szubjektivitás részemről, mint egy malomkőnyi ementáli
sajt): ősz hajú volt, de ez nála fiatalság, mint a déli tengerek fehér tajtékja. Elvállalta az épülő bölcsőde
házmesterségét, noha gyárban dolgozott. Szeme két fekete cseresznye, gyorsan beszélt, szerette „az
igazságot kimondani”, még ha ezzel állását veszélyeztette is, és: a könyv, a könyv volt mindene, és ami
tán ennél is meglepőbb, a középkori pingált kódexek, korvinák, ősnyomtatványok voltak reneszánsz tüzű
szerelmei, utolsó filléreit is ezek fényűző reprodukcióira költötte.

Az ő kisfia, „matróz” angoltanítványom, próbálta a tamtambébiket, édes-okos, racionalista-raccsoló

hangján a dob és a hajó különbségére oktatni, de a toporzékoló boyok egyhangú szavazata okos
tanítványom ellen az volt, hogy „Hülyeeee!!!”, ami különösképpen nem zavarta a három próbakertésznőt
1) pszichoanalízis, 2) avemária és 3) rongyos krimikönyv tanulmányozásában vagy imádkozásában.

Az „őrelefántnak” azonban hirtelen eszébe jutott valami Viktória királynő korabeli, bájdús
gyermekkertészkedés, úgyhogy (ismeretlen okokból) engem, aki látogatóba mentem hozzájuk, írónak
képzelt, ami kócos sülttökfejében egyértelmű volt az újságíróval, ez meg a ki- és besúgó leleplezővel, ami
meg rossz reklám neki, és egyelőre csak képzelt, előlegezett állását veszélyeztetheti.

Tiszteletemre tehát egy deszkahinta végére ült (azonnal méteres mélységbe süllyedt), a deszkahinta másik
végére 252holmi üvöltő dervisként viselkedő amorettet ültetett, aki természetesen a jegenyék magasába
repült – később olvastam egy helyi jelentésben (signo nyugalmazott nyugdíjas), hogy ilyen bájos
hintázást még a francia rokokó sem ismert, amit, azt hiszem, olvasóimmal egyetemben, fenntartó
kételkedés nélkül el is hiszünk.

Magándetektív-jellegűnek képzelt legszerényebb megjelenésemnek – katasztrofálisabb következményei

voltak.

Mialatt én egyelőre a gyöngéd udvariassággal egyértelmű mély hülyeségben tibláboltam a játszótéren,

először is megjelent egy biológiailag félreismerhetetlen udvarló (az „őrelefánt” hintázó gyermekkertésznő
udvarlója, akit a hinta végén csak ásatási eszközökkel lehetett pillanatnyilag a homokból felszínre hozni).

Az udvarló egy ruháskosárban, izzadva, tömérdek francia könyvet hozott ajándékba örökké röhögő,
elefantiázisos szerelmének. Könyvészeti adataim, a közérthetőség szent indokából: az udvarló ezeket a
legmodernebb francia illusztrációkkal telezsúfolt könyveket egy (az enyémhez hasonló) rom villából
kotorta össze. Igen szerelmetes témák voltak, de az illusztrációk csúfan elvadult szürrealista modorban.
(Vannak ifjak és öregek, akik néha ilyen kucséberkosárral próbálják pótolni szerelmi hevületük
„kislángra” csökkenését.)

A szerelmes, „hintázó mamut” azonban kettős tűzbe került – sajnos negatív értelemben.

Nem elég, hogy engem nézett a sajtó Sherlock Holmes-ének (immár nullásra nyírt éltem első és utolsó
büszkesége!) hanem? – mikor az udvarló egy liter izzadság kíséretében két kilóra való régi pikáns francia
irodalmat ültetgetett 253Picasso-, Matisse- és Bonnard-illusztrációkkal a hölgy kolosszális járószervei
közé: megjelent valami szakfelügyelő vagy ellenőrféle (biológiai jótállásom itt is cáfolhatatlan), és noha
az ellenőr fejében a leghalványabb körvonalak sem álltak pillanatnyilag rendelkezésre, hogy
tulajdonképpen mit is ellenőrizzen – a hintázó elefánt halálra rémült, paráznának érezte magát (rajta kívül
senki) és: az én matróz angoltanítványomra bízta ijedtében az egész szerelmes, szürrealista szállítmányt –,
vigye be a gyerek azonnal fentebb lefestett házmesternő pincelakásába, melyet a nő már páratlanul
ragyogó modernséggel magának és leendő tengerész fiának régen berendezett.

Az udvarló ellógott – amennyire ezt a gyermekkert aranyvirágai megengedték: kődobálás, foci, „marha
állat” üdvözletek, a fákról frissen döglesztett harkályok hajigálása stb.

A leendő matrózgyerek először elrendezte a ruhakosárból kiszedett „titkos” könyveket egy kis bódé
pultján, melyet a helyi rögtönzött önrégészek római konzervraktárnak, III. Béla korabeli keresztúti
kápolnának, odahagyott bábszínháznak, régi parasztmulatságok báli büféjének, de végül is (hála a
tudomány pontosságának) – semminek se minősítettek.

A rendezett „szürrealista” könyvekkel (velem együtt) bevonult édesanyja paradicsomnál többet érő
pincelakásába, a könyveket szétrakta a nagy asztalon, ő fölmászott közéjük, mint a tejfölszomjas macska
(matrózok is valóban így kutatják lepedőnyi tengerészeti térképeiket), és félig kérdezve, félig édes-szűzen
okoskodva, önmagát habzsolva: beszélni kezdett. Mondom, négykézláb. Én 254szerényen üldögéltem,
mint egy ronda születésnapi rózsa, még rondább névnapi vázában.

Miközben tanítványom Szent Iván-éji medvebocsként négykézláb mászkált kutatóasztalán az imádott

könyvek között (mai „Európai Zsebkönyvek” is akadtak bőven), szakadatlanul magyarázott és kérdezett:

– Bácsi kérem, művészet ez vagy hülyeség? Összevissza ragasztott borosüvegcímkék, sehova se tartozó,
érthetetlen szörnyetegek, semmi cél felé sem mutató, vastag, véres nyilak, az általános iskola felső
fokozatának tankönyveiből kivágott mértani ábrák, óriási vekkerórák, amilyenek sose szoktak lenni,
csúnya nénik eszpresszóasztalokkal és furcsa kalapú bácsik sárga bélyegkeretben, mindenféle züllött zöld
asszonyok rikító kék holdba belerajzolva (vagy fordítva), szentképek, huligánok, proletárházak és
templomok összedobálva, mint a kaleidoszkópban. Tetszik tudni, mi az a kaleidoszkóp? Mert ez az,
semmi más. És tessék nekem most megmagyarázni, hogy ez miért művészet? Meztelen nők és csontvázak
és vigyorgó Nap és összeragadt, tortaszeletvékony házak, amik biztosan nincsenek is. Hát ha
lefényképezik ennek az épülő bölcsődének a padlását, az pont ilyen lesz, és azt is el lehet adni, és akkor
nem kell zsebpénzt kérnem anyukámtól, és akkor az a fénykép is művészet lesz?

Most jön a poén vagy drámai fordulat, amit persze irodalmilag sokkal elegánsabban lehetne megoldani,
de a gépírónő (parancsomra) szigorúan számolja a flekkeket és sorokat, mellettem pedig a
„szubjektivitás” kegyetlen nyomásmérője, így hát: röviden, röviden.

A magasztalt mama hazajött, óriási könyvcsomaggal 255 (tudjuk, milyen gyönyör a csomagolópapíron a
ragasztószalagok oroszlánéhes széttépése!): csupa korvina, Mátyás király könyvtárából, és színes külföldi
kódex.

Az asztalon mászkáló angoltanítvány matrózom azonnal nekik esett, azonnal lapozott (ette a lapokat, mint
kis állat a friss, hersegő falevelet), és azonnal párhuzamba hozta a szürrealista illusztrációkat a tarka
kódexek margódíszeivel, édesnél édesebb ragyogó kis eszével.
– Bácsi kérem, ez itt mért ír gyóntatószékben? Ki ez? Császár? Azért van zöld koszorú a fején? Vagy
szent? Vagy bolond? A bácsi is, ha ír, ilyen koszorút tesz mindig a fejére? Hát ez éppolyan hülyeség, mint
az Európa Zsebkönyvek fedelén van, azok a színes képek. Miért ül bele egy ABÉCÉBE? És mért nem
lehet egy szót sem érteni abból, amit ír? Ez latin? Ez tudományos könyv? Akkor, bácsi kérem, most a
tudományos könyvek mért olyan csúnyák, mint a vaskályhák az iskolában? Most mért nincsenek ilyen
meztelen kis ókori angyalkák anyuka személyazonossági igazolványában? És mért nincs ezer színes virág
a jogi könyvekben? Mátyás királynál volt! Miért? Mátyás király is szürrealista volt? Mint azok a bácsik,
akik képeket rajzoltak a régi és modern regények fedelére? És a címereken: csillagok, Krisztus, vonalak,
püspöksüvegek, hatfejű madarak! Nem ugyanolyanok, mint a szürrealisták? Ki itt a király? Ki a cézár? Ki
a bíboros? Az embertestű ló? Mért mondják akkor, hogy a szürrealizmus – új? És közben ez mind: nem
igaz! Akkor mért vesznek félmillió forintért angliai árverésen ma is még korvinát? Mikor tizennégy
forintért egy Európa Zsebkönyv fedelén ugyanezt az összevisszaságot meg lehet kapni!

256

A világ legkedvesebb mamája gonoszul kettesben hagyott a könyvhegyen mászkáló medveboccsal. Hála
flekk- és szubjektivitásmérőmnek, szégyenteljes, dadogó válaszom („Majd a tanár bácsi megmagyarázza
neked!”) már nem fér ide.

Élet és Irodalom, 1968. augusztus 3.

257
Prímabalerina

Kedves Barátom, a legnagyobb örömmel értesültem közös ismerősünktől, hogy voltál olyan kedves, és
aggódó türelmetlenséggel érdeklődtél felőlem, hogy is megy sorsom ezekben a szerinted számomra
bizonyára jelentős napokban, mikor is egyrészt az Egyetem vegyészeti katedrájáról nyugállományba
vonultam, másrészt gyámleányomat kis házamba magamhoz költöztettem. Igazán bánt a lelkiismeret,
hogy eddig nem üzentem, viszont soraim elején máris megnyugtathatlak, hogy minden, várakozáson
felül, a legnagyobb rendben van, levelem tetejébe emblémaként odaírhattam volna: „áldás és békesség”.

Első nyugdíjas szabad napom előtt az éjszakát földszinti laboratóriumom heverőjén töltöttem, faggatón
rám reflektorozó holdfényben. Vajon most kezdődik-e életemben az igazi nagy munka ideje? Avagy
ellenkezőleg, hátat fordítok az egésznek, és az ősi recept szerint csöndben művelgetem kertecskémet
legédesebb teraszomon, melynek gazdagságát csakis a Te botanikai tudományodnak köszönhetem?

Kicsit kerülve a felelősségteljes választ, mikor az első hajnali napsugarak megcsillantak kémcsöveim
csúcsán – ismered: szinte tóparti nádas üvegből –, felkeltem, fölmentem a teraszra, hogy hal- és
hattyúalakzatból kombinált fekete-fehér kannámmal még a kora reggeli kék 258hűvösségben virágaimat a
Te előírásod szerint megöntözzem.

A lépcsőkön kocogva még azon filozofáltam, amit magasba szökő „ádventcsillag” virágommal
kapcsolatban Goethe „ősnövény”-elméletéről magyaráztál nekem, és amiről (nem gúnyolódom)
forradalmi új könyvet fogsz hamarosan nyilvánosságra hozni.

Tudod, Györgyi annyi meglepetéssel szolgált életemben, hogy végül is már semmi sem volt meglepetés.
Most például (az éjszakát nem töltötte itthon) látom, hogy ő öntözi a virágokat. Egyrészt szinte színpadias
áhítattal, szempilláin is harmattal – elvégre balerina, színésznő, mért ne csinálná így? Másrészt
mindenben inkább, mint kötényes kertésznőgúnyájában: sima, lila „nagy délutáni” ruhában, térdénél
szoros, mint sztaniol a rumesmeggyen, csípőjénél habos ballon, övén csillogó újholdsarlós csat és –
tudom, hogy a divat érdekel, és orchideáidról sokat lopnak a női szalonok tervezői – és ami (nekem) a
legérdekesebb volt: a ruhával egybenőve óriási kapucinuskapucni pecsétviaszpiros haján és illatos,
hízelgő, kérdő, stilizáltan tragikus mosolya körül.

Hajnalkakék kesztyűjével gyengéden megostorozta távolról sem csodálkozó szememet, és „szóla”: nagy
vallomással tartozik nekem.
Györgyi, tudod jól, táncművészetével mindig többet turnézott vidéken, semhogy Pesten tartózkodott
volna. Egy-két hónappal ezelőtt X. városból meghívták két hétre Londonba az ott tartandó nemzetközi
tánc- és balettversenyre. Ékesen szóló meghívólevelet kapott (még néhány táncosnő társával együtt) a
verseny bírálóbizottságától, melyet még fűszerezett (szerinte) egy sereg magánjellegű 259meghívólevél
igen előkelő angol uraságoktól és hölgyektől – a hangzatos nevek csak úgy potyogtak szájából, mint
koraérett vadgesztenyék teraszom konyhabútorból varázsolt íróasztalán. Addig nem akart szólni nekem,
míg útlevele fix und fertig nincs kezében. Szaladt a táskájáért (lepréselt polip vagy mi a fene is lehetett
volna), hogy megmutassa. Nem volt benne. Úgy látszik, valahol „lecsapta”, de Györgyi mindig Arielként
szárnyalt a bürokrácia útvesztői fölött, amit Te is bizonyára csak dicsérő hódolattal fogsz méltatni.

Én mint edzett „tudomásulvevő” ezt is babusgató kis bérmálási pofonkákkal vettem tudomásul,
mindössze az idegesített kissé, hogy Györgyi (erőltetett?) lelkendezésében nem éppen pianissimo adta elő
vallomását, aminek az lett az eredménye, hogy minden rendű és rangú szomszédaink – a hajnali órák
ellenére – ablakból, ajtóból, sövénykerítés mögül, lelkiismeretesen hallgatóztak, és: a disszidálásokról
kötelező fantáziák motorjait fejükben üzembe hozták.

Györgyi egyébként már holnap utazik, két hét az egész, nem fogunk írni egymásnak (a levelezés mindig
fölösleges várakozási izgalmakkal jár).

Nincs okom titkolni előtted azt az emberi banalitást, hogy Györgyit nem csak gyámként szerettem, és –
ami az erkölcs határsávjait illeti – Györgyi ezek fölött is (mintha csak bürokratikus kérdés lett volna)
Arielként lebegett. Eddig azonban semmi olyasmi nem történt közöttünk, amit úgy lehetne nevezni, hogy
„történt valami”.

Ezzel kapcsolatban talán csak egy gyanús körülményt kell feljegyeznem. Odafent a manzárdszobában
volt egy öreganyám öreganyjától örökölt, régi ágy és karosszék, 260melyeket (mindezt már csak Györgyi
elutazása után vettem észre) kedves gyámleányom virágokkal, lombos ágakkal, színes gyertyákkal és
szemfedőre vagy menyasszonyi fátylakra emlékeztető parfümös rongyokkal dekorált. Noha Ámor és
Psziché játékai ilyenkor elég ígéretesen eszébe jutnak az embernek, ez sem volt éppen feltűnőnek
nevezhető Györgyi részéről, mert mindketten nagyon kedveltük Chagall festészetét, képein pedig
bőségben röpködtek szeráfi fehér menyasszonyok, fejjel lefelé vagy fölfelé, hegedűk, holdak, koszorúk,
oltári gyertyák és szamarak között. Most mintha a Fiatalasszony fotelje című virágos és fehér lepkés
képet akarta volna utánozni. Fifikás vigasztalás az elutazásért? Elvégre ő tudja, miért csinálta…

Nem kísértem ki a repülőtérre. A küszöbön meg a lépcsőházban, visszafordulva, ragyogó angolsággal és

kacagva idézett nekem képzelt kritikákat magáról londoni újságokból: „a haldokló hattyúból feltámadt
felhőszárnyú főnix”, „új misztérium született a modern tánc színpadán” – „Georgette a megtestesült
mitológia” és így tovább.

A nélküle töltött két hét, legalábbis a magam mértékével mérve, viszonylagos, mondhatnám teljes
nyugalomban telt el. Hogy efféle dolgok is jutottak eszembe: örökre elszökik tőlem, a királynő előtt fog
táncolni, közönséges színházi akárki lánya lesz, gazdagon férjhez megy, váratlan betegséget kap,
botrányosan meg- és lebukik, kitör a világháború, titokban sztriptízre is vállalkozik, Manon Lescaut-ként
rajtam is akar segíteni (tudományosan!), talán „lepetésként” hosszú naplóleveleket ír, esetleg engem egy
varázsló láthatatlan alakban (?) Londonba röpít, vagy legalábbis egy bűvös tükörben mindent látok –
mondom: 261az efféle képzelődéseket a lélektan legtermészetesebb köztermékeinek tartottam.

Közben elég sok – gyorsan kidobott – látogatóm is volt. Mintha vén haldokló volnék, és látogatóim az
örökséglesők – magyarán: mit hoz majd Londonból Györgyi és a szokásos szajréból mi lesz az ő részük?
Balerinatársai is nemegyszer (kellemes izgalmak kíséretében) vizitáltak, érdeklődő levélkéket kaptam – a
telefondugót sokszor ki kellett húznom.

A második hét vége felé megjelent küszöbömön egy ismeretlen fiatalember, az udvariasságtól szinte
átszellemülve. Mint mondá, ebben a pillanatban érkezett Londonból, és Györgyi posta helyett őáltala
küldte nekem „ezt a levelet”. Megköszönni is alig volt időm.
Talán először voltam kissé nyugtalan, amit abból következtettem, hogy a sarkantyúvirágok levéltetűirtóját
(a Te találmányod) szórakozottságból a kaktuszra permeteztem, és a filodendronokat Györgyi piros
festékes ecsetjével kezdtem tisztogatni, mielőtt a levelet fel mertem bontani.

A levél – erre Györgyinél mindig biztosan lehetett számítani – a leglogikusabb felépítéssel volt
megkomponálva.

Első fejezetében művészeti ügyeit tárgyalta színes részletességgel, távolról sem terjengősen.

Három nagy számmal szerepelt a versenyen, minden az ő képzeletének gyümölcse volt.

Egy Renoir-képet utánzó, század végi tánc, pasztelles kosztümben, pasztelles festéssel, pasztelles
díszlettel, századvégi édeskés-„dekadens” impresszionista zeneegyveleggel (Györgyi füle talán még
lábánál is megbízhatóbb volt).

262

Utána – Picasso-stílusban – női torreádort elevenített meg, piros fátylakkal, dárdahegyes fáklyákkal,
műsoron kívüli csörgődobokkal; a bolerófélén kívül nem sok gondot okozott az öltözéke… partnere, aki
bikaálarcot tartott maga előtt, antik Adonisz-szoborhoz hasonlított.

Befejezésül: indiai istennő volt: arany, festett bőr, gyöngyök. Bali szigete (Bartók-zenére) és temperált
tartózkodásig szerelem.

A levél második fejezete: magánügyeiről szólt (a verseny eredményéről persze még nem számolhatott
be). Lordok, earlök, marchionessek (tán püspökök is? – kissé feledékeny vagyok) vendége volt a társulat;
őzeket, mókusokat, madarakat és nyulakat etetett tenyeréből főúri parkokban (vad- és háziállatok
megkülönböztetése mindig gyenge oldalam volt, tudod). Egy barátnője valóban sztriptízt is mutatott
valami agonizáló, szürke- vagy zöldhályogos ladynek; látott ezeréves családi kriptákat, aranykoronákkal;
tarkára festett Rolls-Royce autón járt londoni intim divatbemutatókra.

Szóval itt sem ért semmi meglepetés. Hogy is lehetett volna másképp? Érkezése napját pontosan megírta.

Mint mondám (ezt hívják epikus múltnak?), a két hét alatt voltak látogatóim, de feljegyzésre alig méltóan
sablonszerűek. Ella, csillagtávoli rokonom (remélt ajándékok előszaglása végett) sejtelmesen mélabús
szemekkel tapogatta a Chagall-paródiaként feldíszített ükanyai „nászágyat”. Először azt hazudta, hogy
menyasszony (hárpiakiképzésű vénlány volt), nincs pénze az esküvő költségeire, kért is fátyolt
Györgyitől Londonból. Utána megitta konyakomat, mire elbőgte magát, és legismertebb beidegződése és
rutinja szerint: nekem vallott szerelmet, én vegyem 263őt feleségül. Mikor régóta begyakorolt
fogásaimmal kitoloncoltam, a parádés „Chagall-ágy” olyan volt, mintha egy epilepsziást vittek volna el
onnan frissiben a mentők.

Örök és öreg házvezetőnőm a padláson berendezett muskátlis szobájából jól látta, amint Ellát végül is
kénytelen voltam lekísérni, és a villamosablak helyett a szokásosabb lépcsőkön a járműre feltuszkolni…
Házvezetőnőm bejött lakásomba óriási Szent Péter-kulcsaival: őt is csábította a remélt ajándékok
idecsapódó bűvös illata. Testalkata nem volt az anatómia bon-tonja szerint felépítve, szürrealista képeken
szoktak különböző stílusú szoborszelvényekből egy-egy figurát így összedobálni.

Porszívózás közben előadta, hogy Györgyitől görög nők cipőfűzőjére emlékeztető hiper- és szuperbikini
fürdő-„ruhát” kért; évek óta gyűjti a pénzt egy luganói utazásra, ott fog csábnősködni benne. Folytatását
kívülről tudtam előre: pénzét egy maffia kicsalta tőle, adjak kölcsön ötszáz forintot. Kérését, az okos
taktika mellőzésével, azzal tarkította, hogy epés és viperás célzásokat tett hölgy vendégeimre. Tudtam,
hogy pletykált is már szépeket, és kihallgatta telefonjaimat.

Képzelhető öreg nénikém diadala, mikor a porszívó kígyóin átbotladozva-bukfencezve, őt igazoló

illusztrációképpen (ismét szajrészag deleje): megjelent Gitta, gyámleányom meglehetősen kiskorú
tanítványa, kócos rongyfrizurával, és halántékáig kéklő egyiptomi szemkihúzással. Ez a két alig-nő alig
volt diszkrét. Szemtelenül célozgatott egyik a másikra, másik az egyikre. Én közben lementem a kért
ötszáz forintért. Mire visszatértem az oly idillikusan kezdődő női duett színhelyére, minden
menetrendszerűen érlelődött tovább. A tettlegességet csak az akadályozta 264meg, hogy házvezetőnőm
két kézzel számolta, aggályos nyálazással, tíz darab ötvenforintosomat. Gitta vérig volt sértve, hogy
Györgyi még nem érkezett haza, pedig neki ma estére kell az, amit kért – ha jól emlékszem, a
családalapítással kapcsolatos pápai és protestáns elméleti vitáról volt szó közöttük.

(A szomszéd villa lakói számomra elég érthető irritáltsággal vették tudomásul a hölgyek „sancta
conversatióját”: Gitta ugyanis távozásakor ritka rózsáinkba tiport; rádióját az Utolsó Ítélet trombitáinál
jobban ordíttatta egy süket özvegy, de a csendháborításról tartott népszerű előadást; egy gyáva udvarló
meg eszeveszetten menekült a Kankalin u. 8-ból, mint egy Maupassant-novellában: azt hitte szegény,
hogy felesége jött leleplezni.)

Amilyen simán telt el így két hetem, éppoly zavartalan volt másnap Györgyi hazaérkezése.

Én a teraszon írtam, gesztenyefa és harcos galambok hagyatékesőjében. Györgyi macskaléptekkel bújt

székem mögé. Én csak akkor vettem észre, mikor két taxisofőr hajigált szanaszét a lakásban ezerféle
bőröndöt – ilyen lehetett a jeruzsálemi Templom rombadőlése. A „Chagall-ágy” is eltűnt a föld színéről…
Györgyi félájultan halálos kimerültségről panaszkodott, „örökké tartó” altatótablettákat kért, és
bezárkózott laboratóriumomba. Még támolyogva hozzám dobta a kofferok kulcscsomóját, nézzem meg
(melyikben?) ajándékát. Épeszű ember belátja, hogy megérkezésnek más formája nem lehet.

Ez áll a következőkre is. Mialatt én odalent erős kopogtatásokkal próbáltam immár ébresztgetni a túl soká
alvó Györgyit, előrelátóan megérkezett újra a fentebb „fotografált” három grácia, megtalálták az eldobott
kofferkul265csokat, mire a bőröndökből felfeszített koporsók lettek, a földön kazlakban állt a szétszórt
tengernyi holmi. Nem volt ebben semmi feltűnő, legföljebb csak annyi, hogy a kiszórt ruhák egyik rakása
nevetségesen ódivatú, másik csoportja meg ultramodern amerikai marhaság volt.

Háziasszonyom valami melltartót próbált a tükör előtt (ócska télikabátján, melyet hirtelen ingére kapott),
utána zsebre is dugta.

Ella egy zacskóból szivárványos parókát belezett ki – „sánzsánnak” hívták az én időmben az ilyesmit –,
villanyfényben hol kék, hol zöld, hol ezüst volt, mint az opál. Bizonyára csak ez hiányzott neki.

Gitta nem sokat teketóriázott, beletúrt egy kisebb táskába, és elvitte úgy, cakumpakk az egészet – egyes
kígyók is állítólag így nyelik el zsákmányukat.

A jelenet bájos és színpadias volt, élveztem is. Békéjét csak az zavarta, hogy Györgyi esetleg majd más
szemmel nézi a dolgot – lemegyek hát, és most már igazán felébresztem. Dörömbölésemre semmi válasz.
Illetőleg volt, csak nem Györgyitől. Előre jelzem, ne várj semmiféle frappáns csattanót.

Lépcsőházam ablakából látom, hogy piros kerti padomon egy igen koros, múlt századbeli hölgy ül,
halottsápadt, és szemével mintha lázasan keresne valamit. Fönt majdnem kopasz, oldalt: omló,
pofaszakállszerű fürtök – Duse Eleonóra utolsó fellépése?

Megszólítottam, és kérdésemre a következő magvas választ kaptam a rejtélyes ismeretlentől.

A dáma a régi arisztokrácia egy itt maradt kövülete volt, vidéki parasztházban vegetál, valamikor
(rangrejtve) táncosnő volt, és Györgyit apró gyerekkorában balettra taní266totta. Nehezen tudta meg
Györgyi pesti címét, de ez mellékes. Tény, hogy két héttel ezelőtt Györgyi beállított hozzá azzal, hogy
egy: Györgyi megtudta a hercegnő súlyos betegségét, és most hálából ápolni óhajtja – kettő: Györgyinek
meglehetősen szép summa adóssága van, segítsen rajta, ő majd hálából az összeget „leápolja”. Nekem?
Pénzem? Most? Györgyi azt mondta, mindenféle régi holmit is elfogad – azért csak maradt ide-oda dugva
valami értékesebb emlékem az elmúlt időkből. Azzal máris ápolásomhoz fogott. Mosott, főzött, a
betegséggel járó legeslegszennyesebb munkát is elvégezte, mint egy önkínzó középkori apáca, mint Szent
Margit. Örök hála érte.

A hercegnő – folytatta – odaadott neki egy piramisra való (műértékek!) kacatot, ismerősöktől is kért.
Ugyanakkor modern dolgokat is ajándékozhatott Györgyinek, ezeket rég Amerikába menekült rokonai
küldik csomagokban.

Szünetet tartott, zokogott.

Györgyi szolgálatkészsége odáig ment, hogy diktálásra leírta a hercegnő táncosnő-korabeli emlékiratait
(noha Györgyi néha éjjel és gyalog kilométerekre rohangált orvosért). A hercegnő Párizsban Renoir-
képeket elevenített meg, Madridban Picasso-stílusban női torreádort, Londonban hindu szerelmi
istennőket. Közben: szelíd őzikéket etetett rokonai parkjaiban, szolidabb és zárt körű mulatságokon
Vénusz is volt, sokat kocsikázott divatszalonokba, és imádkozott ősei kriptáiban.

Eddig Györgyi hálája, eddig a tollba mondott memoár.

De van egy kényesebb oldala is a dolognak.

Györgyi távozása után a hercegnő nem találta meg tit267kos fiókjában egyetlen eldugott, körte nagyságú,
ötdekás briliáns mellékét, melyet az angol udvarban kapott annak idején. A hercegnő (mesélte) agya
eléggé meszes: talán egyszer egy régi ruhájába vagy csipkék közé tette, és Györgyi most véletlenül,
azokkal együtt, magával vitte. Nem lennék-e én is a hercegnő segítségére ebben az ügyben? Barátnőjének
szólt már.

Mint látod, kedves Barátom, említésre sem méltó apróságról volt csupán szó, de én ezekben is
közismerten ügyetlen vagyok. Mindamellett karomat kínáltam a rozoga princesznek (balerinaálneve
„Terpszikhoré” volt): menjünk fel!

Viszont erre nem volt szükség. Épp jött velünk szembe Györgyi, maszkszerűen kifestve, két igen-igen
rokonszenves idegen férfi kíséretében. Az egyik valami igazolványt mutatott nekem (én ugyan nem
kértem), és bocsánatot kért a hátsó kapun való betörésükért, de hát ez hivatalukhoz tartozik. A másik?
Mintegy csöngetett felénk: egy körte alakú ékszerrel a levegőben. Györgyi azt mondta: „Mindjárt jövök.”
Nem jött, pedig a legpontosabb nő a világon. Valószínűleg komolyabb elfoglaltsága akadt közben.
Bocsásd meg, hogy nyugállományom első két hetéről nem volt módomban semmi érdemlegesebbet
közölnöm veled.

Élet és Irodalom, 1968. október 19.

268
Öltözőben (diadalmenet előtt)

Néha el-elcsodálkoztam ókori vígjátékokat vagy késő középkori elbeszéléseket olvasva, miképpen volt
lehetséges, hogy a közönség feszült izgalommal kísérte végig a történet folyását, noha például a színdarab
elején háromféle bevezetés, prológus és szájbarágó tartalmi kivonat volt olvasható, a maszkos vagy
álarctalan komédiások előre elmondták, mit fognak csinálni, csinálás közben is mondták, hogy mit
csinálnak, csinálás után is elmesélték, mit is csináltak épp az imént az orruk előtt, mások is elmondták
ugyanazt, és a végén tán még három epilógus is (hadd túlozzunk) repetálta, ami úgyis már a könyökükön
jött ki. És? Mégis izgultak, talán még jobban, mint enélkül. Mért ne tegyünk mi is hasonlóképpen, régóta
mit sem törődve a stiláris maradiság vagy gólyacsőrrel levegőt szurkáló avant-garde-dame-kodás
haszontalan fogalmaival?

Hősnőnk Zenóbia, kit a 3. században, a római birodalom virágzó hervadása idején, Kelet Királynőjének is
neveztek. Férje Palmyra városának ura volt, szinte túlságosan híres vadász, hímnemű ragadozású Diana
úr, ki a részegesen züllött Rómának egy igen szívélyes kellemetlenséget vagy kellemes szívélytelenséget
okozott, a görög paradoxonimádó bölcselmi iskola legkönnyebb szabályait betartva: egy sereg keleti
provinciát elrabolt a rómaiaktól, szokásos vérrel és arannyal dekorált zsebeibe, de? Ezeket 269nagyszerű
egységben konzerválta, jobb időkre jobb cézároknak, mert a rosszak alatt lukas párna tollaiként fújta
volna őket (a hitregékben és valóságban gyakran főhelyen szereplő) semmibe a szél.

Persze a családi összetartás kánonjogi elveit és vallási kötelezettségeit szem elől nem tévesztve:
meggyilkolták. Özvegye, Zenóbia, a keleti tartományok fenti jellegű össze- és elfoglalását még
komolyabban vette – Kleopátra királynő, Ízisz istennő, különböző perzsa sahok, római császárok és
szadista amazonok meg saját zsarnoki szerény személye között elhanyagolva minden pedáns
grammatikus különbséget. A római Aurelianus császárnak azonban kissé sok volt Zenóbia diadémos,
véres-tiarás politikai gentillesse-e közel- és távol-Keleten: megtámadta, leverte, egy teve hasa alól a
menekülőt elfogta, a szent szokások szerint azonnal az udvari filozófust helyette szépen lenyesegette,
majd Zenóbiát diadalmenetben, mint legpikánsabb stratégiai slágert, körülhordozta a római
nagyközönségnek.

De a legpikánsabb az volt, hogy Fortuna istenasszonyának ezt a keleti bús manökenjét nem holmi
lecsúszott amatőr Kleopátraként hurcolta körül a császár, hanem – lévén lovag, diplomata, politikus,
vallásos és plátói szerelmes – a levert rab Zenóbia majdhogynem Victoria istennőként vonult végig a
szakrális bulvárokon – elvégre ő tartotta egységben a kelet-római birodalmat, és még nő is volt hozzá,
bár, mint látni fogjuk, Aphrodité egyáltalában nem tartozott teológiai ínyencfalatjai közé.

Ez volna hát pillanatnyilag finnyásan antik ízlésű prológusunk a vidáman dobbanó (súlyos ám egy olyan
nápolyi orthopéd koturnus!) vidéki színházi dobogón.

A diadalmenetét valahol augusztusra tervezték, de a ma270dár-, bél-, csillag-, kutya- és macskajósok meg
a természet rejtvényrovatának egyéb hóbortos megfejtői egyszerre csak rájöttek egy ártatlan cica irizáló
ürülékének fénytöréséből, hogy a trionfót, vagyis diadalmenetet a legkedvezőbb és legszentebb De
Azonnal (ma is Santo Pronto) napján kell megtartani; el is rohantak, mint az állatkertből szökött
flamingók, a szendergő császár hálószobájába, és fölrikácsolták. Az persze nem tudta, mit akar ez a sok
hülye, nagyképű, madár formájú madárjós az ágya és gilisztaként nyolcasozó ágyasa körül – a császár
félálmában mintha valóban lábak helyett csak hurkapálca mankókat, tollas púpokat, süppedt, borsónyi
fejeket és intellektuálisan buta csőröket látott volna –, a csőrök emlékeztették azokra a hosszú vasrudakra,
melyekkel épp az imént piszkáltak ki fontos okiratokat a Cloaca Maximából, ahová (a római országos
levéltár helyett) a császár indulatos elődje, bacchikus temperamentumának engedve, azokat behajította.

A madár alakú madárjósok azt is kijelentették, hogy a császárnak ennek és ennek a színháznak
öltözőjében kell a trionfobeli jelenésre fel- vagy lekozmetikáznia magát; ebben az asztrológiai minutában
máris indulnia kell, most hálóingkérdésekkel nem lehet bíbelődni, azonnal gyerünk a cirkuszba (lehet,
hogy az volt, nem is színház); egyébként a Legminőségibb Rab, a fogoly Zenóbia királynő: ugyanezt
csinálja, ugyanekkor, ugyanott, csak egy másik öltözőhelyiségben.

Erre a fehér bőrű ágyastárs („hálóingkérdésekkel nem lehet bíbelődni”) viperaként támadt az ébredező
császárra és fél lábon is topogni tudó madárjósokra: „Micsoda lovagiatlanság egy gyenge nőt, a
Birodalom keleti oszlopát, a diadalmenet makimajmos menazsériájában meghurcolni? 271Úgy kezelni,
mint egy keresztény vértanú szüzet, akit büntetésből a gladiátorok bordélyába rúgnak? Zenóbiát, az
istennőt! Mért nem vezeti a császár mindjárt a Romulust tápláló farkast is japán pincsiként,
horgonyláncokra bilincselve? Vagy ahogy a kabarékban látni Omphalénál Herkulest: férfiként, de festett
szempillákkal és parfümös női bugyiban?”

A jósok nem engedték a császárt sokat gondolkozni a hiszterizáló hetéra feminista rögtönzésén: gyorsan
fölpakolták – saját ágyán, egyiptomi templomi matracon, desszerttálcán vagy etruszk koporsófedeleket
utánzó, divatos, felfújt stranddunyhán (a források eltérnek), az most már mindegy –, tény, hogy
másodperceken belül a színházi vagy cirkuszi öltözőben volt – az ágyhordozók egyike majd a nyakát törte
egy eldobott, csontból készült színházjegyen, mely még hozzá a döglött Kronoszt ábrázolta: „A legjobb
előjel!” – mondták a kórusban sürgő jósok.

A császárnak az öltöző felé rohantában (jóformán senki sem ismerte föl) sereg egyéb tánc-, torna-,
vívótermen, próbaszobán, kelléktáron kellett keresztülhatolnia: fuvolák, dobok, Neptun-szigonyok,
germán pikkelypáncélok, tetves parókák, teknőchéjként ropogó álarcok, meztelen táncosnők és obszcén
etceterás szatírok között, flörtre, ó jaj, semmi idő.

A nagy kapkodásban kis zavar történt: a császárt valami primadonna női öltözőjébe tuszkolták, Zenóbia
rabkirálynőt, a színház másik végében, valami igen férfias vagy állatias zugolyba, mintha vér- és
vizeletszaga lett volna (orrok és szaglások itt szintén eltérőek).

A zavar még kissé zavarosabbá lett azáltal, hogy az ébredező-révedező császár, egyes római diktátorok
unos-272untig ismert pozőrködő rutinja szerint, egyszerű közkatonakosztümben óhajtott „parádézni”, a
tromfo-triomfóban, míg most az öltözőben és öltöztetőnői körében: nem látott egyebet, mint káró- és
kőrmintás fátyoldresszeket, szédült a parfüm- és krémszagtól, otromba őrmestermancsokkal spriccelte
össze a tükröket hajmosó vizekkel, a szőrtelenítőket röhögve kente vádlijára, mintha vajas kenyér készült
volna, a púdert bikaviadalok vérszívó arénájának fogta fel, nyakláncok végében judeogyanús kereszteket
vélt megfigyelhetni, egyéb korabeli „szabadkőműves” amulettekkel egyetemben: a masszírozódíványon a
női test idomai negatív mélyvésetben érdemeltek kultikus figyelmet.

Zenóbia férfi-öltözőjében persze minden fordítva: piros tarajos, csikóhal formájú sisakok, a térdeknél
Gorgó-fejű lábszárvédők, madárijesztőként kalimpáló légiójelvények (vagy katakombákból lopott
körmeneti keresztek? Hm… hm…), magas c-re hangolt, cintányércsengésű mellvértek.

De ezeknél a kellékeknél százszor meglepőbb volt az a császártól Zenóbiának címzett levél, melyet egy
udvari briganti tolt a rab királynő szeme elé, ezzel a tartalommal: „a császár igenis tudja, hogy Zenóbia
maga Viktória és a Szárnyas Niké istennő, női Herkules, aki Róma számára kordában tartotta egész
Keletet, de aztán kezdte túlzásba vinni ezt a bizonyos kordát – le kellett vernie a feminina Marsot és így,
a szabályok szerint rab ékkőként a diadalmenet foglalatába helyezni. Bocsássa meg, mille pardons, mille
pardons, maradok satöbbi.” (Nem fentebbi ágyasa fogalmazási gyakorlata?)

Egyébként Zenóbiának nemcsak ilyen légies irodalmi 273formákban volt módja érintkezni a színház
másik végében preparálandó császárral, akit először is a női fodrászok megborotváltak és megfésültek:
olyan volt, mint az a megszámlálhatatlan megcsonkított császárszobor Skóciától Indiáig, melyek minden
(istenítéssel kombinált) császárgyilkosság és új császárválasztás alkalmából elárasztották a templomokat,
vurstlikat, országutakat és vicinális, barbár bébiparlamenteket – a császár feje ugyanis – sehol. Helyette:
fölvert szappanhabtorony, a frizőrlányok és borotvák szikrázó kolibri, és zizegő szitakötőseregként
röpködtek körülötte és (most jön a Zenóbiával való lírikus, szorongó és politikai érintkezés): a császár
nyakra-főre hajszolta küldönceit Zenóbia párhuzamos, de távoli öltözőjébe, hogy „éppen most – mit
csinál Zenóbia?”

A császár ugyanis borzasztóan rettegett, hogy a rab királynő valami iszonyatosan „blamáló” és blaszfém
botrányt fog kitalálni (a spanyol nagy heti körmenetekkel játszi könnyedséggel összetéveszthető jaj! csak
már túl lennénk rajta és ezen az egész rohadt római birodalmon!), szóval ezen a kétértelmű
diadalmeneten. Mert a Zenóbia olyan nő, ettől minden kitelik.

Egy ilyen tapogatódzó küldönccel mindig valami kincset is küldött a Trionfo fogoly csillagának:
ametisztes, pókháló „miseruhát” ikszedik misztériumkultuszhoz, a Napisten aranygarnitúráját, perzsa
sárkányos lobogókat és azokat a barbár tiarákat, melyek isten tudja, milyen rövid vagy kerülő úton, indiai
istenek és szíriai Zenóbiák homlokáról: Róma vakond püspökeinek fejére kerültek, rossznyelvek szerint
mindörökre. Így akart hízelegni a császár a foglyának.

Hiszen ez a bestia, mikor halott királyi férjét egy zárt 274kápolnában kiterítették, a virrasztó papokkal
lopatta le róla Ízisz istennő „világmindenség”-leplét (régi, megbízható hamisítvány, ki tudja, miféle
perszóna miféle célokra használta valamikor?), a leplet Zenóbia azonnal magára borította: még
Kleopátrának is kedvenc gardróbdarabja volt. A papokat aztán kivégeztette, mert valaki elárulta az
özvegynek, hogy ezek a papok eretnek képzeletükben – a keresztény Krisztus holttestét látták a halott
királyban, és Zenóbiát keresztény szempontból látták szentségtörő sírrablónak.

Míg férje élt, a házasság kizárólagosan csak a gyermek- (vagyis leendő Cézár-)nemzés elvéből kiindulva
érdekelte. Állítólag a menyasszonyi fáklyák egyikét huzatba állította, hogy ezzel férjéből a szerelem
érzelmi és érzéki részét kioltsa és a szűz nyoszolyólányok csak a sikeres és mechanikus fogamzás titkos
isteneinek fejére kössenek gyöngy- és kifacsart gránátalmakoszorúkat: utóbbi minden mitológiai
gyakorlókönyvben a havibaj örvendetes, utódtermelő – elmaradását jelenti. Hálószobájába férjét be sem
eresztette, csak úgy, szemérem nélküli Akármikor: szent termékenységi napokon találkozott férjével,
akkor is csak a Születési Istennők (mondhatni nyilvános) templomaiban, papnők zsúfolt zsinata
közepette; kórusok énekeltek, vadásznők üvöltöztek, katonazenekar perzsa királyhimnuszokat
harsonázott; Zenóbia teste annyi jó szülést hozó nemzetközi amulettekkel volt bepólyázva, hogy szinte
exhumálni kellett közülük a vallásos-politikai, szent és gyakorlati cél érdekében.

Ha a fogamzás mégis elmaradt, férjét vezekeltette, be is záratta, nehogy esetleg idegen hölgyektől fattyú
trónkövetelőket hozzon a házhoz. Állítólag a néhai király ép275pen szerelmi kényszeraszkézise miatt űzte
szinte eszelős szenvedélyességgel a vadászat vérengző sportját.

A császár percenkénti érdeklődésének (hogy most éppen mit csinál öltözőjében Zenóbia?) legfőbb oka az
volt, hogy tudta: Zenóbia milyen alemannus és ógermanikus, intellektuális rendszerességgel – Methódia –
képezte magát az egész világ uralkodónőjévé. Összegyűjtötte hatalmas könyvtárába keleti uralkodók
színes képmásait, utánozta felhős turbánjaikat és arany rácsos gyóntatószékekre emlékeztető trónusaikat;
körülvette magát, mint valami bábszínházban vagy panoptikumban, az összes római császárok lovas
szobraival, ő maga is vadabb lovas volt Dzsingisz kánnál; ha éppen úgy követelte a rókaravasz
diplomácia, még a keresztény irgalmasság trükkjeiből is vett leckéket Szent Péter-külsejű antiókhiai
hittérítőktől; bakaálruhában káromkodási katalógusokat állított össze kaszárnyákban.

Ha egyszer Zenóbia már ilyen volt, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy mikor a császár borotválás
közben a női cirkusz-budoárban elaludt, afféle rémálmok gyötörték, mint a későbbi III. Richárd királyt
kárhozat ülte sátrában. Hiába ténfergett az üres színpadon spleenes pofával és rühös, ólomkék bőrével az
a teve, melynek hasa alá akasztva próbált a rómaiak elől menekülni Zenóbia, mielőtt elfogták – a
bóbiskoló „III. Richárd” Zenóbiát hol Ízisz istennő, hol perzsa démonkirály, hol szaracén, örmény vagy
szír Moloch-satrapa maszkjában, testében és fegyverzetében látta öltözőjébe betörni és a nagy római
diadalmenetet sátáni módon épp őellene fordítani.

Nemcsak Zenóbia volt rossz – a császár lelkiismerete is (ne morálra, hanem csak babonákra és idegekre
gondoljunk) rossz volt: mielőtt Zenóbiát seregeivel eltiporta 276volna, valami Jézus vagy melankolikus,
Pán-képű keleti bölcs (félisten? varázsló? nehéz eligazodni) a császárt nagy-nagy irgalmasságra intette.
Erre a császár: vágóhidat rendezett be Bizánctól a Gangeszig. Zenóbiát bilincsbe verte (hiába volt
aranyból! hiába vitte és viszi majd őket előtte a királynő saját udvari bohóca, tüntető udvariasságból!). És
(rossz lelkiismeretből) hiába építette újjá és díszesebbé Héliosz Napisten templomát, mint Heliogabalus
császár a maga természetellenes bordélyházait.

A császárt rémálmaiból elég furcsa macskazene ébresztette föl (egy alapos borbélynői bevágáson kívül):
ha nem tudnók, hogy a harmadik századi pogány Rómában vagyunk, megesküdnénk, hogy valami
katolikus kórus a loretói vagy mindenszentek litániáját próbálja egy dilettáns karmester vezényletével. A
dolog magyarázata egyszerű: a római szenátorok (rongyos lábtörlőként lógott már csak e tisztes név a
vállukról) magasztaló szólamokkal fogják kísérni a Diadalmenetét, és most ezt gyakorolták a sír szélén
rogyadozó asztmás aggastyánok. „Örökké éljen a császár, az istenek kegyence! Istenek között isten,
könyörögj érettünk! Derék és igazságos vezér, irgalmazz minékünk! Üdvöz légy, oltalmazónk, ki nékünk
a világot meghódítottad! Köszönjük neked, hogy elfogadtad a diadalmenetet, és Jupiter jobbján imádkozz
érettünk!”

Ezt természetesen Zenóbia is hallotta, de fantáziátlanul egyhangúnak találta, és ő, épp ellenkezőleg, alig
tudott válogatni elképzelt szerepei közül, melyek a diadalmenetben esetleg rendelkezésére állanak, ha
valami különleges parancs nem érkezik. Minek játssza el magát a közönségnek? Legyen az elhagyott,
özvegy, fekete Didó? Polgárpukkasztó szent hetéra? Még pukkasztóbb: keresztény 277vértanú a máglya
felé menet? Nílusi hajóján újraszületett Kleopátra? Ízisz? Victoria istennő teteme? Férfiruhába öltözött
Mars? – hiszen mindezt kívülről tudta udvari szofista filozófusától és történetírójától, akit a császár
Zenóbia helyett kivégeztetett (mindig ezek a szerencsétlen athéni kucséber-entellektüelek isszák meg a mi
Historia Augustánk levét).
A császár majdhogynem hisztériás dührohamot kapott a fent idézett idétlen élő (vagy halott?) imamalom
nyekergésének hallatára, ennélfogva még türelmetlenebbül ustorozott egy küldöncöt „rabnője” öltözőjébe
– „mit csinálhat most Zenóbia?” –, soha nem látott szépségű keleti királynőkosztümmel és diadémmel,
melyet katonái valaha is raboltak, az egyetemeken magolt római jogszabályok szerint. Zenóbia elszédült,
mikor megpillantotta. Egy életen át annyit volt férfias. Kezébe kapta a legszebb szerepet: a legszebb nő
lesz a diadalmenetben. Mindent ledobált magáról, hogy beöltözködjék. Viszont a császár is oly
türelmetlen volt odaát, hogy mindenkit félrerúgva, saját személyében rohant át Zenóbia (most)
„vetkőzőjébe”. Balra a földön a levetett ruhák, jobbra a még frissen hintázó ruhaakasztón az indiai
szivárványselyem.

A királynő lábai előtt az arany bilincsek. Zenóbia meg se rezzent a császár tekintetétől. A cézár álláról
nagy packában egy szappanhabcsomó esett a padlóra; fél térdre ereszkedett és megcsókolta a bilincseket.

Kortárs, 1969. július

278
Virágpiac

Az öreg, apró János bácsi valamikor orgonista és kántor volt egy vidéki város templomában, most is a
templom közelében lakott a feleségével, aki mindig ott ült az ablakban, kötött, igen ünnepélyesen és
komolyan, a százéves, ócska bútorokhoz nem illő, ultramodern szemüvegével, de hát az SZTK-receptre
csak ilyet adtak a boltban; nem sokat törődött vele, hogy ha a szomszédok, ha egyáltalában fogadott
valakit, azzal akarták szurkálni, hogy hetvenöt éves korára huligán-napszemüveget visel tisztességes
okuláré helyett. Ő csak ült az ablakban, ünnepi díszruhában, kőkemény, fehér abbényakdísszel, mintha
legalábbis Viktória királynő volna, aki modellt ül egy szobrásznak ilyen című szoborhoz, hogy Őfelsége
kedvenc kuckójában, távol az államügyektől. Szinte ellenségesen hidegre sikált és púderozott bőre, a
szemüveg mértani és optikai tankönyvek képeit utánzó szigorú szikrái, szertartásos kézmozdulatai
elárulták, hogy ő a hasznos „próza” a házban, míg töpörödött, gyáván izgága nyugdíjas férje: a
haszontalan költészet, a mosolyt keltően terméketlen bohémség rongyos marionettje, a múzsák kültelki,
rég bezárt bábszínházából. Az asszony nem törődött múlttal, jövővel, hiszen a vak is látja, hogy ezek
(ahogy mondta) „impraktikus” dolgok, szürrealista szamárságok, az épp aktuális aznapi teendőihez
viszonyítva, bár napi gon279dokról hál’ istennek nem kellett beszélni, a nyugdíj épp elegendő volt, hogy
az asszony ünnepélyeskedjék, és a vén kántor bolondozzon.

Persze a szomszédok kuncogó sátánkodásai az („impotens álbohém”) liliputi kántorban még a

legszigorúbb viktoriánus illemtan szemében se feltűnő, sápadt papírvirágszirmok voltak csupán, életük
alig virágzó, a Sors nullásgépével örökké nyírogatott kertjében.

De hát mi is (szolíd-szelíd riporterek) csendes emberek vagyunk, nem szeretjük a henye szóképeket és
hasonlatokat, a „papírvirágot” épp azért emlegettük, mert János bácsi életében most éppen nagyon is
igazi virágok nőttek.

A jelképes „virágok” totyogó kis életében (öreg tücsökprímás, aki már csak mankóval vesz részt a nyáréji
lángot-ugró koncerteken), nagyjában effélék voltak: a pap meg az új kántor megengedték neki, hogy kora
hajnalban halkan orgonálhat az amúgy is alig látogatott, rozoga templomban. Ilyenkor fantáziált, Frank
Cézárnak álmodta magát. Kicsi, félig cinikus, félig lírikus verébeszével azért tudta, hogy mindez csak
álom, és hogy orgonafantáziái alig egyebek iskolás skálázásoknál, primitív összhangzattani akkordok naiv
felbontásainál, itt-ott egy ördögi modulációkihagyással. Nemigen használta otthoni harmóniumát, mert
felesége, a jeges, prizmaszerű szemüveg mögül mindig rászólt, hogy: „Hetvenéves korodban akarsz
Bartók lenni? Micsoda szamárság ez – olyan a zenében, mintha én mennék hasig nyírt miniszoknyában az
úrnapi körmenetre!”

A harmóniumnál csak egy volt a fontos: a zöld posztóborító fekete selyemmel szegett élei pontosan
egybeessenek a bútordarab valóságos éleivel, így aztán lett is 280belőle egy közjegyzői irodai asztal és
egy koporsó illedelmes keveréke.

János bácsi elmehetett húsvéthétfőn locsolni, megihatott fél stamperli pálinkát vagy fél pohár bort öreg
anyókák és „modern” lányok ebédlőiben vegyest – az utolsó stációknál énekelt is, cérnavékony hangon,
de zeneileg csodálatosan tisztán –, abszolút hallása volt a kisöregnek, mutatóujjként előreugró
ádámcsutkája volt a lámpalázas metronóm.

Alkonyatkor János bácsi sétálni ment, mindig ugyanazon az úton, kertes házak között, édes kis
polifóniákat költött madárhangok utánzásából, és ha véletlenül be is hívták valahová, és ott zongora is
volt, jól-rosszul idézgetett Liszt Ferenc darabjából, Szent Ferenc prédikál a madaraknak.

Viszont egy reggel oly ragyogóan sütött a nap, hogy nem volt szíve fölsántikálni a templom penészszagú
csigalépcsőjén az orgonához, és reumás térdkalácsaiban felmondani az öregedéstan, a gerontológia
nagyképű leckéit, hanem fogta magát, és elment a virágpiacra.

Éppen rámoltak kifelé a kofák, kertészek, szőrösszívű üzletesek és igazi virágbarátok (közben „punkt”
ezek szoktak sajátos módon többet kérni portékájukért). Egy, a kánikula ellenére ezer tarka bekecsben
áruló öreg néninél a vödörben csodálatos, hófehér gladiólaerdőt látott: szebb, dalolóbb és fényesebb volt a
középkori szentek gótikus liliomainál. Jóformán még egész nyugdíja a zsebében volt, szíve halkan
dobogott, de a noteszesen egymásra rakott papírpénz annál hevesebben. Mindjárt oda is ment a nénihez,
és gavallér szokása szerint, alkudozás nélkül vett vagy húsz szálat. A néni kora hajnalban még nem
tu281dott váltani, és egy-két standdal odébb ment egy másik virágárusnőhöz.

Ekkor történt meg a csoda.

Az a másik nő: fiatalasszony-képű volt, egészen másfajta, mint a többiek. Egészséges, de nem az a
„közönséges”, kicsattanó fajta, hanem a modern városi nők sportos ragyogása, óriási szeméből kedvesség
sugárzott, mikor aprópénzszámolás közben a kis kántor felé nézett, akinek ugyan „mini” feje volt, de
minden része külön mozgott, mint az ugrándozó verebek, mikor nem sikerül magot lopniok az
eledelükkel teli lekvárosüvegből a petúniatarka, petúniaszagos tornácon.

Ó, hogy bánta János bácsi, hogy attól a bekecses banyától vette a nálánál majdnem magasabb
gladiólakévét, és nem ettől a „szépasszonytól” (ő annak képzelte) óriási gomba napernyője alatt!

A kántor lobogó szerelme csak abban nyilvánulhatott meg, hogy a távolból hajlongott, köszönte a váltást,
félénken integetett meg szalutált is, olyan izgatott volt, hogy a gladiólákat a pénz visszaadása után ott is
felejtette a bundás-lajbis maminál – úgy kellett utána kiabálni; rosszul is fogta meg, az úton elejtette, a
spárga is kioldódott, a papír is elrepült: a széltől egy ablakhoz tapasztva úgy ült ott a magasban, mint
valami gúnyosan tollászkodó, szemtelen és megugrott madár.

Az úton! De milyen úton! Hova megy? Hiszen a szépséges kertésznő megpillantása után csak a mennybe
repülhet, pár lépcsővel magasabbra, mint az újságpapír (a vén habókosra a kofa nem pazarolt fehér
selyempapírt). Csak a mennybe! Ez az egyszer igazán logikus. A feleségéhez nem állíthat be vele,
ömlenének a jól ismert szöve282gek. Talán még a mennyeknél is logikusabb volna visszamenni a piacra,
és a szépségestől is venni valamit. Ó, de ennek ezer lélektani akadálya van (talán az egész undok lélektan
nem is egyéb, mint hogy belső ördögeink akadályokat ácsolnak minden igazi jó elé).

Mint annyi ezeregyéjszakai mese-álom után: mégiscsak marad a pótkávé mennyország: az agg hitves…
De hát – ehhez is kell valami keretes elbeszélés. A vágy nagyon leleményes, hát még a vágy savanyú
hiánya!

Gondolkozott (a virágszárakról a víz belecsurgott az ingujjába, az ilyesmi köztudomásúlag a vértanúk

kínzásainál is kellemetlenebb): ma van Péter-Pál napja, a házassági évfordulójuk viszont június 27-én
van… na, hát két nap ide vagy oda… a huszonhetes szám kabala a családban, 27 éves volt a kántor az
esküvő napján, 27 rögtönzött változattal nyerte meg egyszer a kántorverseny első díját, 27 gomb volt csak
az eskető pap reverendáján, és talán az egész világegyetemben minden igazán lényeges dologból 27 van,
ez is egy teória, nem rosszabb, mint amiket különböző kongresszusokon tárgyalnak rendíthetetlen
nagyképűséggel.
A teóriának váratlanul óriási szentimentális hatása volt a kántornéra. Kedves férje ugyanis minden évben
szorgalmasan elfelejtette az évfordulót, noha az asszony ezer szellemes célzással próbálta a kántort a jeles
nap dátumára, mint gyerekvonatot a vágányra, rápiszkálni. És íme, most minden megváltozott! A
csókolódzásból ugyan nem lett sok, mert a kántornak is szemüvege volt, drótból, ezüstből, szarvasbőrből,
teknőcből, tejüvegből: a felesége szemüvegével összegabalyodott, félóráig tartott, míg szétbogozták őket,
a líra közben kissé meghűlt, viszont a hiú283ság és büszkeség százszor fontosabb minden „impraktikus”
líránál – vagyis a kántorné fűt-fát, szomszédságot, rokonságot, ellenséget és idegent, barátot és
közérteseket meghívott, és mutogatta a fehér gladiólákat. Mindent elsöprő hosszadalmassággal mesélte el
lakodalmuk történetét, a százezer párversből álló perzsa és hindu eposzok röpcédulák voltak ehhez az
áradáshoz képest. Ilyen férje van neki! Negyvenöt év után!

A túl finom lelkiismeretű férjnek hosszú napokon át kedve lett volna meggyónnia bűnét, hiszen ő éppen
most volt a legrosszabb és leghűtlenebb férj. Ha egy-egy ismerősének „elsírta”: az erre vonatkozó trágár
vicceket néma vezeklőként hallgatta.

Hajnali orgonálásai előtt egyszer, kívülről meg is fogta a templomban az üres gyóntatószék függönyét: ez
volt a töredelem. (A zöld függönyt abból a boltból vették, ahol a házi harmónium köpenyét.)

Napokig nem nézett a virágpiac felé, pedig tudta, hogy a Sátán karmai többé nem eresztik, végzete
elkerülhetetlen.

El kellett újra mennie a szép virágárusnőhöz.

Persze a múltkori öreg néni hallelujázva fogadta öklömnyi műharmattal csillogó rózsái között, azt hitte –
a kántor megint hozzájön. Fájt is nagyon a kántornak, hogy kegyetlen a nénihez, és elkerüli, de a
„szépasszonyt” is gyáván kerülgette – egyenesen örült félénkségében, hogy a napernyő eltakarta fejét.
Amilyen szép volt a nő, olyan vacakok voltak a virágai. Az is jól jött bátortalanságához, hogy valaki
éppen vásárolt a nőnél – addig lehet szuszt és kurázsit gyűjteni. Jó lett volna egy féldeci előtte, „kis
szentléleknek”, ahogy mondogatni szokta.

284

De a szirén már megszólalt: „Frissek, gyönyörűek máma a rózsáim” – és egy csokrot máris mutogatott a
kántornak. – „Hát ami azt illeti, kegyed százszor szebb, mint a virágai!” – „Őt szívesebben megvenné, mi,
karmester úr?” – dörmögött a szomszéd kofa, és eleve lemondóan igazgatta Szűzmária-kék és Sátán-
fekete, hullongó szarkalábjait.

A kántor, mivel több udvarlásra nem gyűlt mersze, elkezdett a rózsák költői neveiről áradozni, azt
hazudta zavarában, hogy ő ötven éve rózsakertész, van neki (még angolul is mondta a neveket, a szép nő
szemmel látható utálatára) Gyönyörtánc-fajtája, Szinyóra és Bíbordicsőség keresztezése, vajsárga
Színaranyja, piros Északi Fénye, melynek anyja a Tavak királynője és Miranda Hercegnő, Bébi
Maszkerádja és Templomos Lovagja – ezeknek a szép neveknek és túltenyésztett fajtáknak mind: a
szépasszonyt kellene karénekkel, himnuszosan dicsőíteni!

Korrekt választ is kapott a kántor a spanyol szerenádra:

– Négy forint szálja. Magának háromért adom. Az anyám nem volt papos asszony, csak azért járt
templomba, hogy magát hallja orgonálni.

– Ó, ó! Megadom én a négy forintot. Tízet… nem, tizenötöt kérek – közben szívében elsiratta és kinevette
magát: egy fiatalember bizonyára egyet se venne, de éjjel már együtt mulatna a nővel!

– Bácsikám, az egyetemen tartson előadást vagy zárás után udvaroljon, más is akar venni, dolgunk van! –
ezt egy testes asszonyság mondta, vagy öt aktatáskával, mindegyik futball-labda kerekre tömve, azzal egy
nyiszlett kis kétforintos csokrot máris bedugott az egyik táska csatja alá.
285

A virágárusnő vizes kefével félre is lökte a kántort, adjon már helyet a többi vevőnek.

„Na, hát egy kicsit nevetséges voltam valóban, de ez a kisebb baj. A nagyobbik az, hogy mit csináljak
ezekkel a tehén szájából kiszedett, nyamvadt rózsákkal? A feleségdolgot már egyszer elsütöttem, valami
újat kell kitalálni.”

A szomszéd talponálló kocsma meghozta az ihletet, noha végig kellett újra hallgatnia a tízezer éves
vicceket a vénemberek virágairól, és a rózsáit is a sörlétől úszó pultra tette, a mosogatóronggyal azonnal
le is takarították, minden rokokó pardon nélkül, fölszedte, de az ötlet megvolt. Jobban szorongatta, mint a
töviseket.

Volt a szomszédban egy még öregebb kántortanító, ettől tanult ősidőkben harmóniumozni. Most
egyenesen odament, az ablakból hallatszott valami – ó, milyen istenadta apropó! Az ablak alá állt, remegő
kézzel magasra nyújtotta a csokrot, hadd higgye az öreg mester, hogy látomása van, és Szent Cecília
honorálja a kornyikálását. A nyekergő zenélés abba is maradt, a vén muzsikus kidugta fejét az ablakon,
szinte síró lelkendezéssel invitálta beljebb „ifjú” tanítványát, aki most már a hazudozás tökéletes
formájában volt, és szintén majdnem sírva mondta el, hogy ezeket a rózsákat azért hozta, mert mindent,
mindent az öreg mesternek köszönhet, egész művészetét és életét, ha ugyan van, éjjel-nappal csak őrá
gondol, orgonálás közben a mester szellemét látja az orgonatükörben. (Persze fontos körülmény, hogy a
kántor vagy huszonöt éve oda se szagolt kissé elmeszesedett fejű mesteréhez…) A mester házvezetőnője
bort hozott, a rózsákat vázában a harmóniumra tette, a kántor boldog volt, hogy megszabadult tőlük.

286

A bor, a szerelem, a kaland és a rendérzék nyugtalanná tette János bácsit. Korrigálni szerette volna
félszeg udvarlását, és azonnal vissza akart menni a virágpiac világszépéhez. Bánja is ő, ha felesége azt
hiszi, hogy újra a kocsmába megy, a szerelem mindent legyőz.

Két óra hossza sem telt el, János bácsi már megint ott volt a virágpiacon. Ha röhögnek, hát röhögjenek.
Most már nagyon merész volt, talán túl merész, elkérte a nő kezét, megcsókolta, társzekérre való
piszkosfehér margarétát vett, arról beszélt, hogy Itáliába szeretne utazni a nővel, oda való, nem a piacra,
ott látná, hogy nem üres bókokkal hízeleg, mert a múzeumok festményein a szép kertésznő mindenütt a
saját testére ismerne az arany rámákban – igen, így merte mondani, hogy „testére”, nem pedig gyáva
szemérmességgel csak annyit, hogy „arcára”.

A hölgy látva, hogy bolond, trotli vevőre akadt, most már igen kegyes volt. De még sokkal kegyesebb
volt egy motorbiciklis fiatalemberhez, aki a nyeregből szinte egyenesen a sátor alá lépett – friss árut
hozott, magyar mimózát. A fiú nyilván nagyon jóban volt a virágárusnővel – egy pillanatra szíven szúrta
a kántort egy durván csillanó jegygyűrű, hirtelen bánatában azonnal vásárolt a mimózából is.

Most már kidolgozott, gazdag programja volt, hogy nap mint nap hol rakja le óriási virágrakományát,
mert ahhoz igazán nem volt szíve, hogy valahol az útszélen egy árokba dobja őket.

Most például nem restellt izzó napsütésben felmászni a szőlőhegy oldalára, ott egy ócska vityillóban
lakott az a hórihorgas vénkisasszony, akinek ötven évvel ezelőtt udvarolt. Vígan rángatta a drótos
csengőt, és beállított, talán 287éppen kerek ötven év után először és – szerelmet vallott neki. Elmondott
mindent, amit a virágárusnőnek nem mert elmondani. Nagyszerű gyakorlat volt, most már triplán is
vétkezett, mert megtagadta a feleségét, becsapta a vénlányt, „örök, egyetlen, igaz szerelmét”.

A végén rettenetesen meg is ijedt, mert a penész-, pince- és szegényszagú dáma túl komolyan vette
vallomását, és János bácsi félt a folytatás terhes bonyodalmaitól. A dáma újabb látogatást követelt, és
valami poste restante levelezés félelmetes részleteiről kezdett beszélni. Na, ez sehogy se lesz jó – söpört
is gyorsan kifele és lefelé a hegyen.
Legközelebb még vakmerőbb ötlete támadt.

Nem vásárolt semmit a nőtől. Lássa, hogy nem a virágért jár hozzá, hanem eszményi szerelemből.
Ennélfogva egy fél vak nénikétől vásárolt egy szörnyen trágár pofájú kaktuszt. Eszébe jutott réges-régi
cselédlányuk, akiből derék imafazék lett, és mivel nem volt reménye, hogy váci püspökné vagy szent
sebes stigma-virgo váljék belőle, elment súrolóasszonynak a templomba. Ez jó viráglerakodó hely lesz!
Itt nem fenyeget semmiféle parázna randevú meg borzalmas poste restante. A nénike (hétköznap dél volt)
éppen a szenteltvíztartóból vakargatta drótkefével a vízkövet, kezet is csókolt a kántor úrnak, de mikor az
átnyújtotta a szőrös növényszörnyeteget: halálra rémült. A kántor úr sem kevésbé. Valami olyasmit
dadogott, hogy külföldön a legmodernebb templom- és oltárdíszítés elsőrendű kelléke a kaktusz, de a
takarítóné kételkedett a külföld ultramodern ízlésében. Sebaj. Ha nem kell, hát nem kell.

A templom mellett volt az iskola. Ott van „biológiai sarok” meg szertár meg növényboncoló műhely:
máris 288vitte áldozatos, tudományos ajándékát. A szerény és szegény tanári kar úgy ünnepelte, mint a
barokk korszak főhercegi mecénását. De ez az iskolalátogatás ennél még sokkal nagyobb haszonnal is
járt. A biológiai sarok szobaablaka a temetőre nézett. Hogy ez a legparádésabb vadászterület, eddig nem
jutott eszébe! Nem is fog ezentúl máshová virágot hordani, csak ide!

Azzal, hogy végleg kikötött a temetőnél, sokkal szabadabban trubadúrkodott szíve szépénél!
Ezeregyéjszakai orchideának nevezte, csokoládét vitt neki, még piaci zsámolyára is ráült, és kék eres
bokái körül a hulladékot szedegette, mintha a családhoz tartoznék és ő is virágárus lenne. Volt is mulatság
a piacon! Ezek után már a kántor is hozott virágot a nőnek. A Kis Növényhatározó alapján távoli
mezőkről, erdőkből. A lila agárkosbor, a fehér mécsvirág, a pongyola pitypang: mind szerelmi jelvénnyé
vált. A kántor épp a macskafarkú veronika Vénusz-titkairól dadogott, mikor a misztikus kofa-madonna, rá
se nézve, megkérdezte: „Remélem, eljön az esküvőmre? Vasárnap délelőtt tizenegy óra.” A kántor
könnyes szemmel százforintos liliomcsokrot ajándékozott a menyasszonynak, a hölgy megköpködte az
összegyűrt, izzadt százast, hogy szerencsét hozzon – a halottak pedig ma is mélázva tanakodnak a
temetőben, mért maradt el tőlük a szent vendég mindörökre?

Elhangzott a Magyar Rádióban, 1970. március

289
Szamár a Forumon

1. A római birodalom Galácia nevű provinciájában, Ancyra városában Theodotus nagy vendégfogadót
tartott fenn. Hatalmas, négyzet alakú udvar körül északon luxusszálló, délen söntés, nyugaton olcsóbb
hálótermek, ezer paprikapiros papírforgóval díszítve, a keleti oldalon a világ minden vallásának oltárai,
ezer gyertyával, bütykösen megkeményedett, csurgó, rongyos gyertyákkal, mert hiszen Ancyrán
keresztülment minden képzelhető vallási és kereskedelmi zarándokút, gyakran összegubancolódva (Allah
és Krisztus akarta így? – de szatírát se itt, se másutt ne szimatoljunk).

Történetünk kezdetén éppen a söntés előtt rakodtak le most érkezett kereskedő vendégek. A helyekért
való tolakodás – természetesebb zűrzavar alig képzelhető a világon – káromkodással kevert hitvitával és
hitátkozással járt.

Theodotus egyik legfőbb büszkesége volt, hogy valamikor szállodájában járt Szent Pál apostol – és épp
most kapott piros, kék, zöld betűs pergamen-, papirusz- és kínaiselyem-leveleket, a nemzetek apostola
Galatákhoz írt levelének díszes másolatát. Theodotus máris tovább akarta másoltatni, mert vendégei
között akadt bőven buzgó keresztény, zsidó, előkelő is, meg proletár is. Theodotus a szeretetet szerette és
a császárok „divus” isteni szalagjait 290utálta a diadalíveken, melyek száz és száz keleti háborúban
nyakig süllyedtek a hullámzó homokban – játéknak való építőkövek a gyerekek strandján.

2. Pillantás a kereskedőcsürhére, utána pillantás a Galata-levél szövegére és a rajta maradandókra.

Az első pillantás alig szükséges: Mozart-operában, ponyvahazug amerikai színes filmekben, hol
gyerekeknek, hol felnőtteknek illusztrált Ezeregyéjszakákban, a nyomor piszkával agitáló, bolond színes
plakátokon háromezer vagy háromszáz éve látható az ilyen sablonos díszes társaság és háromezer vagy
háromszáz éve kapható-e más, mint ilyen vagy olyan sablon, koldusok, katonák, balerinák… csámpás
bosnyák sapkák, tejszínhabgyűrűkre ráncolva, mógendóvidmintákra fonott kosarakban döglődő
csirkékkel…

(Van-e az agóniának siralmasabb képe, mint szárnyukkal a szalmarácsba szorult csirkék halálfélelme?
elvégre az ember is a félelemmel és butasággal gyakran azonos – a fuldokló csirke a ketrecben: még
inkább a butaság és a félelem jelképe az alaposan elhibázott természet és a gazember ember oltári és
szadista színpadán.)

…Kévék, kosarak, pukkadó hurkazsákok, összekötött nádak, fasceskötegek és kígyótekergő zsinórokkal

körülkötött orfeumgörög női vádlik, magasba emelt táblák, istenek, ételek, politikák, szent fürdők
plakátjai, egy-egy karavánszeráji vallástulajdonos és bordélyház-alapító, kikiáltók lábánál a hallgatók
(evés, ima, alvás, ordítás, önszerelem), mintha dupla perzsaszőnyegekbe burkolt hullák volnának, kék
bőrűek, feketék, óriási szemük ópium, kéj, halál, bosszú, átok.

És a Szent Pál-féle galatai, teológiai pillanat a fenti vurstliarab-bódéval szorosan összeragasztva.

291

3. Az óriási udvaron, egyformán távol a luxushoteltől és a handlék söntésétől, vég nélküli szőnyegen,
amit fel-felfújt a szél, és alóla kivillantak a márványkockák absztrakt, Mondrian-mintájú kockái, egy öreg
zsidó-keresztény nyitott iskolát. Mi sem volt ennél természetesebb. Isten tudja, hány éve ez a zsidó és
családja már keresztény volt, de azt vallották, hogy akár zsidó, akár pogány volt valaki régen: Mózes
törvényei tovább is megtartandók Krisztus keresztfája alatt. Imakönyveik és freskóik ábráin a mózesi
törvénytáblák és mindennemű ortodox szertartási eszközök szerepeltek Krisztus kínzóeszközei helyett.
Az öreg zsidó-keresztény – fehér turbánban, kitépett gyökérhez hasonló szakállával – tanította az írást és
olvasást egy fekete hajú gyermeknek. De most csak úgy mellékesen pillantgatott a gyermek rajzára, mert
Szent Pál Galatákhoz írt levelét olvasta, lassan, mintha levest szürcsölgetne.

Az udvar kútja mellett más turbános alakok, turbánjuk körbecsavarva, mintha az agy vizes
konyharonggyá változott volna; de nyakukból feszület lógott csigához hasonló köldökük felett;
szemérmük körül fehér meg rikító színű tarka sálak a szemérem minden komédiáját szimbolizálták…

(hülyeség a szemérem? moralitás? mi legyen a szexus? klinikum? biológiai szabadonfutás? vagy Viktória
korabeli hipokrita házi hippodrom? Freud? Mózes törvénye? nyílt bűn? állatokkal vérrokonság? kéj?
anyaság? középkori szüzesség? a természet betegsége, véletlene vagy tévedése? virágok és halak paradox
szaporodása – az egymást ölesért? antibébitabletta? a pápák enciklikás üzenetei a tizenöt gyermekes
családokról – a harmincgyerekes családok éhenhalása „érdekében”?)

292

És ha nem efféle kocsmába vagy szállodába vagy ha tetszik: karavánszerájba jutottak Theodotus
vendégei, hanem sárkánynyakú, sárkányszájú vízköpőkkel ékes díszfürdőkhöz, mai Florida és ötezer éves
gyógyforrások szokásos keverékéhez – vitatkozhattak (ezek mindig vitatkoztak!) az ősállati perverziók és
a szent keresztény házasság ellenpólusai között előforduló szexuális, sátáni vagy madonnai variációkról,
legyenek azok leszboszi nők vagy szentképeken ezerszer lefestett lányok, amint menyasszonyokként
nyújtják gyűrűjüket a kis vagy nagy Jézusnak, avagy éppen Jézus nyújtja kezét földi menyasszonyainak.

Az udvar szélén, a részegség határán két félmeztelen galata hevert, jobb bokát a bal térdre támasztva, és
bambuszhosszú fuvolán duettezve, közben fel-felkapták Szent Pál Galatákhoz írt levelét, volt már egy
halom másod- és tizedpéldány. Az ilyen hitvita (mert hitvitáztak) és az ilyen fuvolakettős nem is rossz
koncert, fütyülőzene és fütyülőevangélium, eddig nincs is ebben semmi blaszfémia! De a hitelemző
fuvolakettősben Szent Pál levelével kapcsolatban (szöveghűség, szövegböfögés, kottapontosság) a két
zenész daloló egyezségben, bár igen földies modorban így beszélgetett: ez a Szent Pál csak másodrangú
apostol! önimádó sznob, Jézus Krisztust sohase látta! Jézus hogyan adhatott neki hittérítő megbízatást, sőt
szinte Isten-helyettes szerepet, ha soha nem találkoztak?
Ezeknek a locsogó, fuvolázó-lustázó „egyházdoktoroknak” még csak meg sem fordult a fejében Krisztus
feltámadása és mennybemenetele – az Úr jobbján és az Ég mindentudásában bizonyára nem volt szüksége
a földön személyes ismeretségekre.

A söntés többféle fanatizmusra vagy részegségre hajló 293vendégei (a két fogalom között esetleg
tisztázza más a különbséget) ordítva lobogtatták a gonoszul máris eltorzított Pál-levelet – miközben
Theodotus diktálta a hiteles alapszöveget, írnokoknak, eunuchoknak, görög műveltségű háremhuriknak,
villámkezű gyorsíróknak. De az ordítozó fanatikusok (lehetnek meztelen maláj ámokfutók is, ugyan mi
volna az ilyesminek akadálya?) Szent Pált rosszabbnak kiáltották ki, mint az óhébereket vagy zsidó és
pogány keresztényeket.

Sokan mások babonásan féltek a Galatáknak írt, harsonaformára tekert mágikus levéltől és? –
szorongásukban a falak alá húzódtak, halottnak tettették magukat, ruhájuk mocskos ronggyá és pályázó
szemfedővé vált, csuklóikon a fehér gyöngyök koponya fogaiként villogtak.

Elemista hittantanulók kívülről tudják, hogy Szent Pál szembehelyezkedett a mózesi törvénnyel, és
fennen vallotta, hogy csak Krisztus kereszthalála az üdvösség véres biztosítéka. De ezek a fuvolázó vagy
fanatizáló elemista nagyteológusok fél szót sem értettek a Megváltás valóban nehezen érthető tanából.
Nemcsak Galáciában és Ancyrában, hanem az egész római rémbirodalom területén: nagyon jól
megjegyezték a törvény megszűnését, és nagyon jól elfelejtették a golgotai Üdvösség vérontását. Pál
ugyan elmondta, börtönök mélyéről és Vénusz-hasak denevér-odvaiból: „a szabadság evangéliumi
meghirdetése nem jogosítja fel a keresztényt a szabados életmódra” – mindennek ellenére, Theodotus
óriás udvarán, a szent iskolától néhány méterre, nagyszerű idegenforgalmi orgia és bacchanália volt
látható (antiszemita misztérium?). Összetiport Mózes-táblákon hölgyek mitizáló, rituális táncot jártak,
meglepő mérséklettel! Ez, külön nagybelépő294vel, nagylátványosság volt a luxusszálló dúsgazdag
vendégeinek a rózsacsipkés, absztrakt Korán-kerekekkel díszített balkonokról.

Theodotus, mielőtt átment a söntésből az óriás udvaron a fényűző hotelbe, pillanatok alatt átöltözött.
Haskötős, rézkemény nagykötény után mennybe szálló prófétához illő liliáta kékpeónia selyemköpenyt
kapott magára, keble alól feszületet húzott elő – közcsókolás céljára: déjeuner à la Calvaire? –, és az
erkélyrács egy kampójára akasztotta.

4. A Diocletianus és Maximillianus császárok keresztényüldözése még nem söpörte végig a Birodalmat

(államrend, államgyilkosság, állam által államok rablása, az Eredeti Bűn sátáni rutinja), de a gyilkos vihar
előszele már szívekben, templomokban, remeteerdőkben korán megérződött, leginkább természetesen a
békeszerető Theodotus nagyszállójában és kiskocsmájában. A luxusszálló-szárnyban elsősorban a
dúsgazdag pogány keresztények szoktak megszállni. Ezek a paradox vendégek, saját millióiknak és
Krisztus kálváriájának tisztelői, ragaszkodtak a szentmiséhez; Theodotus igyekezett is őket hitük
szertartásaiban, fényűzési igényeikben úgy kiszolgálni, hogy sem vendégeit, sem saját személyét és cégét
a kezdődő, de legnyilvánvalóbban folytatódó keresztényüldözés ne érintse.

Mikor a szállodában álcázott, de naivan feltűnő kereszténykereső detektívek jelentek meg, Theodotus a
vasárnapi szentmisét nagyurak és spiclik orra előtt tartotta meg. Hogy és hol a legegyszerűbben?
Meghívta a milliomos, pogány eredetű keresztényeket, és bemutatta, hogyan készül a mai ebéd: Utolsó
Vacsora és a nyomát követő ősmise szertartásai, szakácsakrobatizmusai legvilágosabban egybeestek, csak
épp a detektívek nem vettek 295észre semmit. Keresztényüldözésre, mint a rendőrkutyák, be voltak
tanítva, de csupán dús besúgások alapján, és „pofára” menve, viszont: egyetlen hittételről, egyetlen
szertartásról sejtelmük sem volt! Csak az anonim hullastatisztika és egy aranyozott köpéshez hasonló
érdemrend számított, bután fityegve államvédelmi szívük fölött.

Az ebédmise és a miseebéd a nagykonyhában zajlott le: a szakácsnak öltözött Theodotus fején fehér
toronysapka (tetején keleti fejedelmek vicckoronája), széttárja karjait a tűzhelyen serpenyőkben sistergő
bárányok fölött, aztán egy falatot letör, szájához emeli, és a vendégeknek is sorban osztogatja. Vörösbort
locsol a tengerparti hullámzajt utánzó, sistergő mártír bárányokra, maga is iszik, és a vendégeket is
végigkínálja. A vendég hölgyek kékellő mellközépein hullólevél-csókfuvallat módján keresztvetés suhan.
5. De a konyhaálcás miseterem mellett lépcső vitt le a nagyszálloda pincéjébe, amelynek egyik helyisége
bárnak volt berendezve (egész világunkon mindegyik egyforma: pulttal, palackokkal, absztrakt
toronyülőkékkel). A pult végén szűk ajtó – gondolhatták iroda vagy illemhely bejáratának. Itt lehetett
egyenként, titokban leszökdösni a Krisztus-hívő vendégeknek a szálloda altemplomába, a
Keresztrefeszítés-kápolnába.

Theodotus előkelő vendégeit zseniális kalmárdiplomáciával már rég ragyogóan meggyőzte afelől, hogy a
proletársöntés legpiszkosabb, legnyomorultabb zsidó keresztényeit, arab keresztényeit, pogány
keresztényeit, sőt a Mózes és Jézus között legkeservesebben hintapalintázó zsidókat együtt engedje ki a
hátsó bárajtón, le a Krisztus-kápolnába. Piszkuk, kóser- vagy Astarté-maskarájuk még 296csak feltűnő
sem volt a bárban. Italszállító rabszolgáknak nézhette őket bárki. Hátukon nagybetűs italreklámok, de
ingük alatt markolták feszületüket vagy átfirkált Mózes-medáljukat.

Krisztus keresztje a kápolnában lila-kék félfényben, félhomályban sejlett elő – (fent a kliséhalál dizőzök a
bárban). A keresztfán bolond, hiperdekoratív írások, keresztény kódexvirágok, római betűsorok, arab
sűrűfésűszövegek. A keresztfa két ágán Krisztus szétfeszített két karja. Altestét szeméremkötő, kékálom
fátyol takarja (Mária menyegzői fátyla… divatlapi koráll csipkehálóing… opál oltárterítő). Alatta: a halott
Krisztus Édesanyja, fején szentségmutatóhoz hasonló aranykorona. És a gyertyák őrülete és a sárgaliliom-
citrinák őrülete! Majd ha biológia, botanika, teológia, esetleg szecessziós artisztika közelébe érünk,
valamit futólag megérthetünk ebből a nagypénteki arrangement-ból.

A feszület körmeneti oltáron áll, előtte „ezer” kancsó, Keresztelő János vizeskancsója, a kánai menyegző
boroskancsói, a szamariai kurva kancsója, az Utolsó Vacsora kancsója, a keserű pohár az Olajfák Hegyén,
Mária Magdolna keneteskancsója, az Ószövetség minden kútja és kancsója, a római majolikatál, melyben
Krisztus az apostolok lábát mosta, az angyalok vénuszkagyló-kelyhei, melyekbe Krisztus kifröccsenő
vérét felfogták, Három királyok tégelyei ezüstből, üvegből, opálból.

6. Theodotus mégis sokkal jobban szerette ennél a sejtelmes kápolnánál az ő régi-régi, bensőséges,
családi konyháját. Sok legenda azt regélte, hogy itt azok az edények voltak láthatók, melyeket ama Utolsó
Vacsorán használtak, az apostolok és Jézus esti megérkezése előtt. Theodo297tust, noha a legnagyobb
áhítattal vette kezébe ezeket az edényeket, szíve mélyén nem bántotta volna, ha megtudja, hogy ezek a
konyhaeszközök annak idején nem Krisztust szolgálták világmegváltó estebédjéhez, hanem tegnap vették
garasok garasáért a bolhapiacon. Igazi ereklye vagy ószeresholmi? Theodotus legyintett teológiákra,
hitvitákra. Őt csak egy érdekelte: a mázakopott kancsók, a rozsdaminiatűrös palacsintasütők buta, hosszú
nyelükkel, a kemencefal mállott falai, a tűzhely töredezett csempéi: az örök (vagyis mulandó! mulandó!)
ember örök (vagyis mulandó! mulandó) életének szomorú emlékei. Talán Jézus istenségét is azért szerette
és szolgálta szállodája Jézus-hívői között, mert a földön élő emberek legemberibbje volt.

7. Söntésében persze sokan berúgtak, de alig voltak közöttük verekedősek (ezeket a pincérekkel azonnal
kitoloncoltatta, messze tűzhomokba, mocsárszakállas árkokba, háztetőkre hajítva őket – tető beszakadt,
fetrenghettek tovább a patkány-rózsafüzéres padláson). De a szelíd részegeket, akik fájdalomból ittak,
elvitette a szállodája szomszédságában kerekedő minden istenek kaleidoszkóppanteonjába és teológiai
plasztikonjába. Ott lefektette őket (szentség! szentség! fájdalmas bánatuk szentség, à la manière de
Dostojevski) egy-egy istenoltár előtt, Aszklépioszhoz, mintha nagybetegek lettek volna, Aphrodité
kagylóoltárához, mintha a kéjelgéstől romlott vérűek lettek volna… Ez annál is könnyebben ment, mert
sok egyéb igazhívő és hamis hívő szokott ott horkolni mint potya éjjeli menedékhelyen.

8. Diocletián és Maximilián császárok radikális keresztényüldözése valahol 303 körül csúcspontját érte el.

298

Végig az utcákon ablakok betörve, ami a házban maradt: kitépve, feldúlva, csámpásan, röhögve,
szélpofozottan, mint az örök halál vakcsapkodó szélkakasai. Mérföldkövek ferdén eldőlve, mint sírfák
orkán után a temetőben; útjelző lámpák kancsal szemekkel pislogtak a semmibe, bérelt gyaloghintók
rendszámai félrebillentve (Krisztus „INRI” táblája lehetett ilyen a megváltás apokaliptikus viharában a
kereszt tetején). A gyaloghintók karosszériái: röhögő, rozsdás, lukas konzervdobozok. Az utakon rom és
romladék, gerendavázak a széthányt téglák fölött. A hullákról nem érdemes beszélni, Ádám óta az
emberiség illendő kipusztulásáig ezek a hullák mindig egyformák: tömegmészárlás szezonjában az
emberi test katonai tréningruhái. Tátott szájuk: kizabált, üres fél görögdinnye, fekete bakancstalpuk
ijesztő súlytalansággal ágaskodik a magasba (Ti! ti! ti vagytok a víz alatti korallkutató búvárok és szilfid
búvárnők másfél évezredes dublőrei…). Ez a városüldözés: ez a városok sorsa.

9. De sokan, százan, ezren kimenekültek a pusztába. Emberek elől pusztába menekülni: ez az emberi
sors? – Az a szeretetdolog mégse volt rossz Jézus részéről, ha reménytelenebb is minden utópiánál, és
naiv nulla a történelemben – dünnyögött magában Theodotus. Hülyék vagy szentek vagy agyazavart
misztikusok, akik a pusztába menekülnek, akár bujkáló üldözöttekként, akár Isten önkéntes rabjaiként?
Avagy talán az értelem teteje ez, hogy ott, a víz nélküli pusztában, török- vagy Buddha-ülésben, lehunyt
szemekkel, vaktudó, soha nyíló szemgolyókkal, kicsavart jógakarokkal, mint bal vagy jobb lator a
Golgotán, Szent Sebestyénként meztelen mellüket a római katonák felé tárva és olajfaősz szőrzettel várva
a túlvilág igazságát? 299Ezek a kiéhezett testek százszor szebbek, mint azoké az isteneké, akik előtt
megtagadták az áldozatot! Kicsit bolond a pogányság, kicsit okos a kereszténység, és megfordítva… Kár,
kár ez a fanatikus hajcihő a két mitikus, politikus, filozofikus sereg között – morfondírozott bölcs
Theodotus, aki csak a szeretetet és az elmélet nélküli közjózan közészt szerette.

10. Theodotus legfőbb gondja természetesen nem lehetett a pusztába menekülők élete vagy halála, hanem
a városban máglyán elégetett keresztények hamvainak titkos eltemetése. Az egyetlen lehetőség: az
elhamvasztottakat nagyszállói luxusvázákba gyűjteni kegyelettel. Pedig a vázák ugyancsak világiasak
voltak (más a szatírvilág, más az arkangyalvilág!): fekete háttérben vörös alakú, meztelen lantosok, libegő
fátylak, zuhany utáni lucskos fürtök, esetleg szemérmetlen kabarépózaikat próbáló színészek, egy
személyben pisze Szókratészek és Folies Bergères-eféboszok (és mit szólnátok, ha a vázába rejtett
ókatolikus hamvak szürke feltámadáspúderje mégse volna olyan kiáltó ellentétben a váza falára festett
alakokkal?).

11. Ancyrában persze nem maga a császár vezette a keresztényüldözést – a zsidó keresztények ellen, akik
a menóra és a kereszt kettős kombinációját viselték mellükön, nem is túl ügyetlen jelvény (ma is jól
látható fehér alapon piros színű paperback címlapján, müncheni kiadás, „Antijudaismus im Neuen
Testament?”). A városban tehát a császár helytartója, Theotecnus irányította a keresztényüldözést római
fascesekkel és egyéb cotillonjelecskékkel.

Poros tankönyvekbe illően eléggé unalmasak ezek a kis-agitatórikus, Pilátus-rosszpótlék Theotecnus-

figurák, akik elsősorban vérszomjasak, másodsorban kéjszomjasak. Theo300tecnus repertoárja pontosan
ilyen kliséműsorral szolgált (elvégre világtörténelmi statiszta!).

Íme a műsor: Theodotus szállodájából, bárjából a helytartó hét hölgyet mindenáron el akart rabolni a
maga sztriptízestélyére. A rablás sikerült. Az álbárhölgyek már régen keresztények voltak, mitodekoratív
szolgálataikat már régen elhagyták a maguk üzletterületein, ezért életük árán sem voltak hajlandók
Theotecnus perverz szoaréin szolgálatokat végezni. Theotecnus részeg-meztelenül üldözte palotája
szobáiban az elrabolt nőket. (A meztelen helytartó és a hét hölgy bolond futócskáját egy ancyrai
kabaréban is játszották, A keresztényüldözés szabályai címen.) Egy vázára is ráfestették a szatírfarkú
cézár-bohócot, amint a szökőkutakon, medencéken, istenszobros virágkerteken át rohangál a hét nő után,
hogy (impotensen…) megkaparintsa őket. Sikertelenül. A hölgyek megszöktek. Theotecnus erre
parancsot adott tehetetlen bosszújában: liktorok, fogdmegek, fascesszel utánuk!

12. A helytartó egészen a kapuig üldözte a hét szökevény üvegnimfát. Itt azonban megrökönyödött –
nemi élete faunszignálja botrányosan látható volt, most rózsaszín tobozkoráll! –: a főkapu előtt hatalmas
csoportban tenyészett a palotaőrség. Theotecnus részegen tántorgott, hasa ringó luftballon a
gyerekjátszóterek taván. A gárda, amint meglátta őt, rettenetes csörömpöléssel haptákba állt. Ami pedig
rozalinda kősorompó szemérmét illeti: a katonák hatalmas pajzsaikkal körülállták, de a részeg helytartó
nekik esett, ordítva mutatta az udvaron az egérutat, amerre a hét hölgy menekült, s még jobban ordítva,
hogy az őrséget egytől egyig kivégezteti, ha a hét szemtelen szökevényt nem hozzák „haza” – halva!

301
A gárda reakciója? Az egyik katona letérdelt (amúgy is hivatalos halottkém volt a fogolytáborokban),
kulacsa vizéből löttyintett lábtekerő vásznára, gyorsan kicsavarta, és rátekerte a helytartó idomára, mint
ahogy a halottakéra szokás – és valóban, ettől az antiérosz-priznictől Theotecnus, legalábbis ezen a táján,
megpihent.

13. Ugyanezzel a jelenettel párhuzamosan történtek a következők. Theodotus egyik szakácsával és

néhány kuktájával az éjféli erdőben bolyongott. Ilyenkor szedték gilin-galang rácsos labdalámpákkal és
önmagukat szörpölő kéntarajos, szélideges törpefáklyákkal azokat az ártatlan csemegekígyókat, csigákat,
bóbitás, tollseprűgyapjas tintagombákat, erdei susulykákat, melyek a luxusszálló büféjének szendvicseire
kerülnek.

Mit hallottak? Mit láttak? Hallották: a hét nőt üldöző csörtető katonákat, akiket a helytartó bosszuló
kedve küldött az elszökött hét nimfa után. A csata ismerős hangjai: ágak ropogása, lihegés, hasoncsúszás,
köveken pattanó, fölösleges sarkantyúk. És látták: egy mocsaras tó fölött lebegni a hét elmenekült nimfát.
Tündérek? driádok? angyalok? görögök? keresztények? A Szentivánéji álom orchidea-oreád előadása?
Mindennél egyszerűbb, ha egy burzsoászecessziós képet képzelünk magunk elé, aztán – kék legenda,
sztriplegenda, aranylegenda után – sokkal kényelmesebben folytathatjuk a nők, az őket üldöző
Theotecnus helytartó, a kocsmáros Theodotus és még egypár ide tartozó, szolid szereplő édes történetét.

14. Nemrégiben jelent meg egy német könyv, Salonmalerei im XIX. Jahrhundert. Was sie liebten. A
jelenet, amit a csiga- és gombaszedő, gyanútlan Theodotus és a helytartó 302katonái láttak a tó fölött,
pontosan az volt, melyet a most említett képes album ábrázolt két belső címlapján.

Szalonsakkasztalnál szalonrómai hölgyek játszanak szalonrómai tógában, tunikában. Az egyik lomblengő

márványág karral nyúl egy sakkfigurához, keze nagyvilági, holdsugarasan és halkan érintő, lebegő
alkonyfelhő, karcsúbb, mint egy elfelejtett álom parfümös illata. A többi hölgy? Meztelen vagy bíbor
barokk ruhában hever. Egy feldűlt szék talán valami feketemise elíziumi misztériummulatságát jelképezi.
A sakkasztalt 1890-es hajtogatott spanyolfal védi, sohakubizmus és sohaasszír dekoráció. Egyik falán
kibicelő, pávafarkú díszmadár, dögmadár. Az egész teraszszoba: bankárok pompája, hazug reneszánsz,
virágok, galambok, jezsuita oltárfüggönyök, pöfögő haboskrém-gombócokból fűzött girlandok,
rózsafüzérek és persze: aktok, aktok, aktok, görögök, hellenistáktól Theodotus „ideál”-vonalú
hölgyszeptettjéig. Az egyik messzebbre heverő meztelenség (drága ideál-reál, szecessziós naturál és
psyché-eszménykedő) bágyadtan lebegő karral és sziromhullató ujjakkal: más lépést ajánl a sakkozónak,
kéjtanács lebeg a sakkbábu felé – a burzsoáziában tán így képzelték az Annunciáció liliomalázatos
érintését? (Másutt? Egy meztelen kosszarvú úrihölgy, Éva-almával, fotóhűséggel, operett és Ószövetség,
csurgó gránátalma a mellei közt.)

Ilyeneket vizionált Theodotus a kéklótusz kékhold kéktó fölött, miközben látta is, hallotta is, hogy a
helytartó őrsége derékig gázol a mocsárba – nyilvánvaló volt, hogy nem elfogni akarták az elszökött
nőket, hanem megerőszakolni.

15. Theodotus, a főszakács és a kukták iszonyodó borzalommal látták, hogy Theotecnus katonái mire
készülnek. 303Theodotus a legszerencsésebb „stratégiai” helyzetben volt: fogadójában vagy száz
keresztény római katonát szállásoltak el és erre? Theodotus főszakácsát egyik kuktájával azonnal
fogadójába küldte (szar a delikatesz mézkígyókra! rosseb a tintagombákra és susulykákra! csizmatalp a
meztelen csigákra! – mondták). Azzal a félreérthetetlen paranccsal indultak el, hogy azonnal hozzák ide a
száz római katonát a fogadóból, teljes fegyverzetben. Theodotus terve: le kell mészárolni a helytartó
csapatát, a hét nőt üldöző szatír-bakáknak most minden körülmények között meg kell dögölniök.

16. A száz keresztény katona percek alatt megérkezett a fogadóból, rögvest megtalálták Theodotust az
erdőben gomba-, kígyó- és csigaposztján, látták a helytartó embereit, amint üldözték a mocsárban az égi-
légi tündéreket, szerelmi (szerelem? milyen szép szó ez ide!) állatiasságukban.

A hét hölgy zavartalanul lebegett a tó fölött, éppolyan mesefelhőben, mint ahogy a Was sie liebten
panorámaképén lebegnek a fin de siècle dámák.
Theodotus száz keresztény katonája az utolsó szálig legyilkolta a helytartó katonáit, a „vallásalapító”
lótuszvirágok a tavon éjnéma közönnyel nézték Theotecnus „hős” hulláit, ahogy csurgott a vér sebeikből
a vízbe (mint a gyógy- és humbug víz a szomszédos fürdőben, arany- és selyemifjak találkahelyén). A
száz keresztény katona, Theodotus legbelsőbb emberei, eltűntek, elszöktek. A hét hölgy? Az égbe repült!
Angyalok? Szent szüzek? Nimfák?

– Mégiscsak jó lányok voltak – gondolta a derék, jó, bölcs, mindent megértő Theodotus –, márpedig az
egész ronda-bolond angolpark univerzumban a jóságon kívül semmi sem értékesebb – és kifújta orrát
óriási zsebkendőjébe.

304

17. Másnap reggel újabb helytartói osztag jött az orphikus, gizgazos, mocsaras tóhoz, hogy keressék az
eltűnt hét nőt (hát azok alaposan eltűntek!). Természetesen nem találták. Ugyanezek az őrök az éjjel
kiküldött palotagárdistákat is keresték, természetesen meg is találták őket: sorba holtan. Leltár: vérbe
ragadt gatya, szíven repesztett bőrpáncél, heroikus behorpadt pajzsok a lápban, sárba taposott
svábbogarak.

Nők tehát sehol, Theotecnus testőrsége hullarakás. Viszont Theodotust sok-sok bolyongása után
megtalálták, és (igazán nem lehet tőlük rossz néven venni) a vendéglőst tartották a Theotecnus által éjjel
kiküldött gárda legyilkolójának.

18. A kereszténynek született Julianus Apostata pogányokat üldözött egyetemes keresztényüldözése előtt.
A Julianust gyűlölő, nyílt vagy bujkáló keresztények egy hiterejű legendát terjesztettek a „szent
kocsmáros” Theodotusról: a legmerészebb kereszténypártoló volt, szállodája titkos templom,
keresztények gyülekezőhelye. A hét leányzó: legszentebb katolikus szüzek, angyalok és angyalok
vértestvérei. Ezt a legendát idézzük egyelőre minden barokk játék, bölcseleti ős- és végkomédia, stilizálás
és romantikus romanizálás nélkül: hogyan nyerte el Theodotus a vértanúság koronáját!

…A helytartó által kiküldött reggeli őrség holtan találván az éjjeli őrséget mocsárban, tóban, hattyúsüket
lótuszok között, alig halványodó holdfényben, őszi faágakon átszűrődve (lásd a szemorvosok fotóit a
szemerezetről) egy bolyongó árnyképet láttak, mindenképpen ellenségnek vélték és meggyilkolták. A
Hold halványodott, a Nap erősödött, egyszer csak észrevették, hogy akit megöltek, 305Theodotus volt! A
világszállodás, a Ritz-keresztény, régen a helytartó nőszállítója és nőkereskedelmi udvari adminisztrátora.
Theodotus gyilkosai a hajnali fényben halálra rémültek: legyen ez a szállodás mithrasista vagy krisztista,
rendkívüli mértékben meg fog gyűlni bajuk a helytartóval. Elhatározták: ott helyben elégetik Theodotus
hulláját, hogy megszabaduljanak tőle.

Minden máglya egyforma minden úgynevezett világtörténelemben: laposan egymásra rakott fadarabok,
az aprófából szalonnasütő lángok csapnak elő, hol csalinkás-hamisan érintve a meztelen, fekvő testet, hol
meg szabadon kószálva értelmetlen fordult-ferde meddő huzatban – szalmafüst, koromeső… Egy ideig
épen, egészségesen maradt vádlik messze-hidegen lógnak le a rövidre szabott máglyáról. A természet
kifejezhetetlen összevisszasága, bélhurkák széklettel töltve a teremtés poklában, ugyanakkor tiszta antik
arc tiszta ég felé fordul.

A hullaégető katonák eleinte röhögve, később ijedten locsolták az el nem égő testet – mert közben ittak,
ittak, ittak –, ittasságukból ébredve Theodotust még mindig, sebei ellenére: épen találták!

Erre?

Egy kódorgó szamárra kötötték és szélnek eresztették. Ekkora verést, durungokat szegény szamár (sok
evangéliumi szereplése alatt) nem kapott soha.

Késő hajnalban határozottan nem mindennapi jelenet játszódott le a Forumon, Theotecnus palotája előtt.
A végtelen, néptelen, napsütötte márványtéren, szinte misztikus magánosságban ott állt egy szamár
(körülbelül ezeken a helyeken szoktak állni a divus augustusok istenítő lovas szobrai), rákötözve
Theodotus holtteste.

306

Az egész város máris arról beszélt, hogy a meztelen-végtelen palotatéren a szamár hátára kötözött ember
nem más, mint a híres, tekintélyes kocsmáros, Theodotus. A keresztény katonákat – Theodotus embereit –
és a karavánszeráj vendégeit ezen a „különleges világnapon” jobban érdekelte a Szamár a Forumon, mint
teológiai vitatkozásaik Szent Pálnak a Galatákhoz írt leveléről a szálloda udvarán… Félvilág, alvilág, az
„egész világ”, utcákat repesztve rohant a helytartó palotája elé. A Forum közepén, a hátára pagodázott
Theodotusszal még mindig lovas szoborként egyedül állt az állat és a halott. A helytartó, palotája
balkonjáról (családdal, pólyásokkal és csontvázcsörgő ómamákkal) bámulta bénultan a jelenetet, mint
valami cirkuszi salto mortalét vagy misztikus vallás theodeo imaginem-imádó ite missa est fináléját.

A szamár a napon jó hosszú ideig csendesen-kedvesen álldogált (mit számított neki életében valaha is
teher, Jézus Istentől gabonazsákokig?), de mikor a bíborszőnyeges erkélyen meglátta Theotecnust, a
kedves szamárból (pompon-frufru homlokával, októberi kora hó nózimuffjával, nők ölére emlékeztető,
rózsaszín, csigatölcséres ffu-ffu orrlyukaival…) – vadállat és csontváz lett, koponya a múzeumban vagy a
picasseum kecskekollekciójában, és? iszonyatosan ordítozni kezdett. Pofája hatvanfokos szögben kitárva,
szabóolló vagy krokodilexplodáció.

A legenda itt a Mennyek fényességébe vezeti ájtatos olvasóit. Jézus, angyalok, arkangyalok már a
máglyán is épségben megőrizték szeretett szentjük vértanú testét. Most? Gábriél arkangyal, Jézus és Szűz
Mária segítségével mindenképpen meg akarja menteni Theodotus ereklye corpusát Theotecnus további
szadista bosszújától és a Men307nyeknek rendelt test meggyalázásától. És még ennél is inkább:
Theodotus keresztény híveit – százan és százan, talán szétszórva a birodalomban még ezren is voltak!
Gábriél az Annunciáció meghirdetése után, Máté evangélium-sugalmazása után, most az Úr akaratából a
Mennyek diplomatája lesz, és a szamárnak láthatatlan fülébe suttogja: in nomine Domini hazudjék,
hazudjék, hazudjék az erkélyen pöffeszkedő Theotecnusnak és vérszomjas udvartartásának meg
pribékjeinek! Hazudja azt az Imperium Romanum fascesekkel rámázott pojácájának, hogy Theodotus –
keresztény-üldöző volt, és így az elbolondított, vérengző helytartó nemhogy gyalázni, hanem ünnepelni
fogja a keresztény vértanút. Az ünneplés komédiája azonban csak múló pillanat, az örökkévalóságnak
szóló mysterium fidei befejezést a szamár ravasz tirádája után olvashatják az „Úr Jézus Kocsmárosának”
legendájában.

A szamár Gábriél sugallatára ezt üvöltötte: a hátán hordott Theodotus a római birodalomban a legelső
katonák között volt a keresztényüldözésben! Alexandriában, Antiókhiában, Jeruzsálemben, Ancyrában,
Rómában, Athénben a keresztény hullák hegyekben álltak kikötőkben, könyvtárakban, egyetemeken, föld
alatti katakombákban és föld feletti bazilikákban, szenátusokban. Nagyobb híve a helytartónak nem volt
és nem lehet soha, se Diocletian, se Maximilian Imperatornak. A szamár Ízisz-kulcsokról, Mithras-bika
szarvakról, krétai Hold-sarlókról, hebridai hágioherékről áradozott, a kereszténység legpogányabb
ellenreklámairól.

A helytartói palota erkélyén persze nemcsak a barombús Theotecnus bámulta a Forum „színházát”.
Voltak ott vérengző, hipokrita, ganéjtömjén izzadságbűzét árasztó, 308kereszténygyilkos főpapok is, akik
a most eljátszott fórumi szamártiráda következményeit is azonnal levonták: Theodotust a
legosztentatívabb pogány szarkofágba kell helyezni! Hozták is. Falán triviális domborművek: horpadt
lampionok alatt fáraóálszakállas hivatalnokok vagy dionüszioszok öntötték tányérkelyhekből szájuk
helyett a köldökük közepére a bort. Meztelen alig-fiúk (hogy ezt nem unták meg, a fenébe?) két
fuvolával, balettpózban kínálták (hogy ezt nem unták meg, a fenébe?) vízbe ejtett kesztyűnél vacakabb,
cinci-minci hovaszöktél nemiségüket…

Azon a napon, mikor a Szamár elmondta cicerói és démoszthenészi magasztaló beszédét kertvágóolló iá-
iá dialektusában Theodotus páratlan praxissal rendelkező kereszténytiprásairól, ugyanezen a napon
ünnepelte Ancyrában a helytartó, politiko-divatbaba Theotecnus a palota balkonjának korinthoszi mafla
kirakatában a Trójai Faló ünnepét. A Forum másik végéről már húzták is sietősen kötéllel az 1910 körüli
kubista szobrokra emlékeztető falovat, de a főerkélyen főáhítatba fulladt főpapok azonnal parancsot
adtak, hogy a geometrikus faállatot fordítsák vissza abraktalan raktárába, és helyette a szamárszentté
változott Asinus Theodotit kísérje a papság és persze a helytartó, a Ló Templomába!

A legenda azokban az időkben keletkezett, mikor a keresztények a vértanúkat oly egzaltált csodálattal
övezték, hogy néha még a Mennyei Jeruzsálem isteni lakóit is háttérbe szorították. Ennek a túláradó
áhítatnak emléke a következő zárópasszus:

Gábriél arkangyal zenélő és éneklő égi társainak kíséretében, a vértanúknak járó pálmaággal és koronával
kezé309ben Theodotust a Forumról az égbe ragadja, még a szamár is Jézus túlvilági birodalmába kap
dicsőséges bebocsátást, annak emlékezetére, hogy Názáretben, Betlehemben, Egyiptomban,
Jeruzsálemben Jézust hordozta hátán. Gábriél és az égiek szándéka beteljesedett: a mennybevitel
csodájának láttán az Imperium Romanum ancyrai helytartója és kísérete látván látta, hogy cézárjánál a
felhők fölött hatalmasabb Cézár uralkodik, és keresztvíz alá hajtotta fejét.

1972; Új Írás, 1986. augusztus

310
Vénasszonyok nyara vagy valamit az intellektualizmusról

Szent Orpheusz, a vajszívű, a bárányszívű, most az egyszer igazán úgy „megharagudott”, mint Sámson,
mikor az egyiptomi stílusú óriási oszlopokat ledöntötte, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy
Orpheusz azokat a bizonyos mamutláb oszlopokat kizárólag – ellenségei fejére óhajtotta dönteni.
Ellenségei? A szó talán túlzó, de kik is voltak ezek az „ellenségei” és miért?

Orpheusz már jó pár éve dolgozott Breviáriumán, vagyis egyetemes ima- és elmélkedési könyvén, már
írás közben is sok-sok másolat készült róla, mikor szerzetestársai a következő típusú híreket hozták neki,
ki szerető barátságból, ki elvakult fanatizmusból, ki butaságból, ki irigységből.

A hozott hírek nagyjából mind ugyanazt a nótát fújták. Mégpedig: a Breviárium a megengedhető és
tűrhető határokon túl intellektuális jellegű, túlterhelt. Bölcselete bonyolult. Képüldöző barokk stílusa
talán még annál is bonyolultabb.

Orpheusz egyelőre csak hallgatta, hallgatta az érkező vádakat. A pápai udvarban már arról gondolkoztak
(egyesek), hogy – tapintat és erély diplomatikus egyensúlyában – figyelmeztetést küldenek neki, hagyjon
fel az intellektus és a tobzódó képzet túlzásaival. A bolognai egyetem egy személyben jogász és
történelemtudósai (egyesek) kifogá311solták, hogy a világtörténelemben nem az Isten földi országának
fokozatos kibontakozását ábrázolja, hanem „frivol álarcosbált” hamisít belőle – a história hőseiből szinte
„vásári bohócokat” fabrikál, még önmagából, Orpheuszból is. Nagykirályok, kiskirályok sok-sok
Breviárium-mondatban eretnekséget szimatoltak, jóakaratú missziós hitszónokok a sok intellektust,
maskarádét, „cinikus” látomáskodást – használhatatlannak tartották evangéliumi magyarázataikban –
preciőz (és véres) arisztokrata hölgyszalonok, rafinált műveltségű ghibellin „gésák” meg – esztétikai
szempontból tartották a Breviárium-szövegeket abszurdnak és elfogadhatatlannak.

Eddig hallgatott Szent Orpheusz. Aztán a legutolsó rosszhír-mondónak ezt mondta:

– Intellektualizmus? Műveltség? Túl barokk irály? A világhistória nekem karneválmaszkos, fekete

ormányos vagy hófehér halálfejes, luciferi álarcosbál? Én, a morálba vadult próféta: komédiás vagyok?
Én, a pásztorokkal istállóba (és csakis oda) rohanó, jóisten kissé botfülű, „lelki analfabéta” dudása és
öthangú furulyása: „entellektüel” volnék? Hallgassátok meg ezekre a vad vádakra Breviáriumom épp
most írandó fejezetét, Szent vagy Boldog Egidius életét a XIII. századból.

Egidius az Assisi legelső társai közé tartozott, iskolázatlan ember volt, amit nagyon szégyellt, de
vigasztalódni próbált az apostolok – akiknek fejét párizsi, egyetemi doktorkalap helyett glória díszítette –,
vigasztalódni próbált „lelki szegénységükkel”. Mikor az Assisi a madaraknak prédikált, Egidius nem volt
jelen, viszont a madarak nem repültek el rögtön a prédikáció befejezése után, együtt maradtak, nagy
zsinatot tartottak, nyilván az Assisitől hallot312takat megbeszélendő – jelképes dolog ez, épp ama általam
kiutált, kihányt „intellektualizmus” szempontjából, mert hiszen a Világegyház meg a II. lyoni egyetemes
zsinatra készült.

Voltak szemfüles fiatal ferences fráterek, akik (áhítatból és okulásból) hálót vetettek a tarkatollasokra,
sokat megfogtak, kalickába zárták őket a zsinat végén. Egidius fogta a legtöbbet, a madaraknál is
szivárványosabb kalickákat készített nekik, fél tucat fél várost teleaggatott a csiripelő madarakkal, mert
hiszen (jogos feltételezése szerint) a madarak csiripelése: Isten leghitelesebb kinyilatkoztatásai voltak, az
Assisi szavain és stigmáin keresztül. Egidius kívülről tudta az összes füttyöket, gombostűtorkú
melizmákat.

Az Assisi azonban egyszer Rómába küldte Egidiust, a parancsnak engedelmeskednie kellett. Ott zokogott
éjjel-nappal lármázó madarai előtt, térdepelve (és jó olasz módra), néha már-már káromkodva is, hogy
miért nem érti a madarak tanácsát, vigaszát, a kényszerű római úttal kapcsolatban.

De maga az Assisi vigasztalta meg, sorra kinyitotta Egidius kalickáit, a madarak boldogan repültek
ezerfelé: és Egidius megérezte, hogy a rá váró római utazás nem „rab rendi kényszer”, hanem épp
ellenkezőleg – olyan üdvösséges lelki, testi felszabadulás, mint imént a madaraké.

Pontosan nem tudom a római küldetés okát, de azt aztán százszor pontosabban, hogy saját két keze
munkájával vagy koldulásból kellett megélnie. Sokszor szedett aratás után a tarlón megmaradt
gabonaszálakat (a római „barokk” bazilikákat szinte ijesztő önfejűséggel kerülte) – éppen egy ilyen
alkalommal történt vele életében két válságos fordulat. Az egyik: az a föld, ahol Egidius az aratás után
meg313maradt kalászokat szedte, egy nagyhírű püspök birtoka volt, aki nagy hírét azonban nem
gazdagságának, fegyvereinek és címereinek köszönhette, hanem nagytudós-nagyteológus eszének. Ez a
nagyeszű püspök egyszer kint járt a földjein, összeismerkedett Egidiusszal, és a tudós püspök egy fa
árnyékában felolvasta neki Ruth Könyvét az Ószövetségből: „Elméne azért, és odaérkezék, szedegete a
mezőn az aratók után…” (Ruth 2.3.) Itt bizony csak zárójelben szerepel Ruth Könyve, de a valóságban, a
tudós püspök ölében csodálatos, hatalmas kódex volt, a lapok bal margóján fantasztikus színes képek,
jobb margóján, hangyabetűkkel, bonyolult bölcseleti széljegyzetek Ruth legegyszerűbb történetéhez.
Egidius ezeket is meghallgatta, de mikor a püspök búcsút vett tőle, Egidius abbahagyott tarlózást,
tallózást, mindent, és zokogott napokon át – miért nem lehet ő is olyan okos, mint a püspök? Bérmáláskor
mért nem szállt belé az értelemmel megvigasztaló Szentlélek?

A másik válságos fordulat: sok-sok siránkozás után egy hétre megint csak kiment a („szegények
szemetjének hagyott”) tarlóra – épp akkor, mikor a Rómából Párizsba utazó pápai nuncius a földek
mellett haladt el heraldikus kíséretével. A nuncius látta a kévéket, kazlakat, még aratatlan arany tengert; a
nunciusnak a tudós püspök is jó barátja, „intellektuális” tanácsadója volt, úgyhogy ünnepélyes,
nagyszertartásos áldást kívánt adni barátja búzájára.

Szegény, félénk Egidius úgy megrémült a nuncius aratásáldó, búzaszentelő papseregétől, mint ártatlan
őzike kutyák és vadászok gyűrűjétől. Menekülni akart, futott jobbra, futott balra, kerge-körbe, „hiszti”-
karikába, mikor is a nuncius észrevette a magányos és kétségbeesett „vadat”, 314maga elé hozatta, bort
erőszakolt (égi mosollyal) a torkába, mindent elmeséltetett Egidiusszal saját magáról. A nuncius látta,
hogy itt és most Jézus Országának ugyancsak nem mindennapi emberével találkozott. Ő is (bár csak
futólag, mert a nuncius számára is, úgy látszik, kényes kérdés volt ez az egész „intellektus”- és lelki
„szegénység”-hercehurca), ő is megnyugtatta Egidiust Szent Pál szavaival: „Ismerjem bár az összes
titkokat és minden tudományt, ha szeretetem nincsen, semmi vagyok”. (Kor I. 13.2.)

A nuncius egyik kastélya a közelben volt, ott meg akart pihenni Párizsba vezető útján. Azonnal meghívta
vendégségbe Egidiust, aki semmi áron sem akart menni (szent tiltakozásában talán még harapott is), de a
nuncius valósággal magához rabolta, mint a keresztesek a szaracénokat vagy vica versa.

Persze ilyen fejedelmi vendégséget, mint a nuncius palotájában, Egidius még sohasem látott – sült
pávákat római vagy fáraói legyezőfarkukkal, inasokat aranyban és bársonyban (legalábbis
választófejedelmeknek, ha nem német-római császároknak nézte őket), de ő alázattal bocsánatot kérve, a
tejszínhabos tortababilonok között is, csak szépen elővakarta zsákzsebéből a mindennapi penészes,
rokfortkék száraz kenyerét, és azt rágcsálta.
A nuncius először éktelen haragra gyulladt, de aztán csak kiesett kezéből a villa és kanál, az inasokkal
kihordatta asztaláról az ételeket, italokat, még a sok száz gyertyatartót is – és: kért egy falatot Egidius
kenyeréből. Persze valami hirtelen „villámmegtérésre” egyáltalában nem kell gondolnunk – arról szó se
volt, hogy a pápa nagykövete ott helyben teátrálisan beöltözött volna franciskánus barátnak. Viszont:
Egidiust egyelőre mégsem engedte el, szolgájának fogadta, 315dolgozzék pediglen a katedrálisok
főhajójához hasonló boltíves konyhában, a Moloch-templomokat utánzó máglyák, marhaforgató,
faltörőkos rudak körül.

A nuncius aztán továbbutazott Párizs felé, és szolgáinak, szakácsainak megengedte, hogy a konyhában, az
ínyencség Tűzistenének édes-zsíros „poklában” azt egyenek és igyanak, amit csak akarnak, és ezt a kissé
túlzó és hóbortos aszkétát is vegyék rá valami tisztességes élet- és ételrendre.

Egy éjszaka Egidius egyedül maradt a konyhadómban, balról holdfény, jobbról a kandallópiramisok
Magdolna-haj-vöröse, és azzal gyötörte magát, hogy az Úr Jézus mégiscsak jobban szerette azokat, akik
nagy-nagy intellektuális apparátussal követték Őt, hiszen a tanítványoknak gyakran vetette szemére
értetlenségüket és tájékozatlanságukat – Ő maga is „teológiai professzor” volt tizenkét éves korában,
mikor az Írást tudókat tanította. Erre újult erővel vett erőt Egidiuson örökös kétségbeesése, hogy ő nem
egyetemi intellektus. Felnézett a kormos gót boltozatokra (fehér bordák, fekete csemegeteknőc-
tetőgerezdek), ökrök, disznók lógtak lefelé, kettéhasítva, nyitott könyvként, akárcsak az ellenségtől
elrabolt, tépett zászlók a főurak és királyok kápolnáiban – ugyan mi a különbség a két garnitúra között?

De amikor felnézett, az ilyen blaszfém antifeudális eszméletek háttérbe szorultak (jó nagyot ivott egy jó
nagy szimpla hengerkupából) lényeges gondolata, terve vagy víziója mellett: ő bizony elmegy
legszemélyesebb személyében – Bonaventurához, a ferencesek rendjének generálisához, és egyenesen
tőle fogja megkérdezni, mi a véleménye intellektusról, műveltségről, intellektualizmusról?

316

Hiszen Bonaventura Orvietóban, Párizsban (a világ első egyetemén) első volt a tudósok között – ha az
utcán járt, tömegek, diákok, akárkilányok (ezek mindig babonások, misztikus-mitikus hajlamúak, ami
persze kapcát sem ér, de hátha valahol mégis csírázhat e szennyföldön is mikro-mikro karitász?) –, igen,
ha az utcán járt, tapsvihar kísérte, mint a misztériumjátékok legnépszerűbb színészeit.

Bonaventura a második lyoni egyetemes zsinatra készült, a pápa a világhírű professzort nem egyszerű
szandálban akarta a zsinatra küldeni – Vatikán ráparancsolt, hogy bíborosnak kell lennie. Díszes
küldöttség hozta Bonaventurának az óriási piros kalapot, örökké szorzódó-sokszorozódó, háromszögbe
igazodó bojtjaival. Bonaventurát sehol sem találták, se templomában, se könyvtárában (ami nem volt) –
végre is valami konyhai cselédet faggattak, hogy hova „repült” a generális? –, mire a cseléd sírva
panaszolta, hogy Bonaventura őt kidobta a konyhából – amíg még Rómában van, ő, a párizsi professzor
fog mosogatni.

Mosogatott is, nyakig nekigyürkőzve – első pillanatban, alig hederítve a követségre, azt akarta
odamordulni, hogy akasszák azt a piros napernyőt (jézusi alázatból gondolta így) egy tányérszárítóra vagy
födőfogasra, de ez mégiscsak durva tiszteletlenség lett volna, tehát fél térdre ereszkedve átvette a kalapot,
és egyelőre abban a kápolnában helyezte el, ahol (ez volt a szokás) réges-rég porladó kardinálisok
kalapjai aszalódtak hosszú zsinórok végére akasztva.

Erről a történetről tudott Egidius – „ehhez az emberhez” kell fordulnia kérdésével az ő gyenge
intellektusát illetően – persze szokása szerint, ha egyszer indulata lángba borította, ajtóstul vagy akár
falakon keresztültörve.

317

Kérdésére – „A Tanulatlan szeretheti-e úgy Istent, mint a tudós?” – a generális azt válaszolta: „Egy öreg
anyóka, ha igaz szeretet van szívében, jobban szeretheti Istent, mint a teológia eleven-egyetlen párizsi
egyházdoktora.”
Egidius (Itáliában vagyunk) ennek hallatára majd megbolondult örömében, táncolt, tapsolt, bukfencezett,
éljenezett, térdre borult. Kinézett az ablakon, az utcán épp egy szegény öregasszony kopogtatta
botorkálva a macskaköveket. Egidius kihajolt, hajszál, hogy fejjel az utcára nem esett, és ráordított (a
kánai mennyegző bora is segítette…): „Anyóka! Öreg anyóka! Szeresd Istent, és nagyobb lehetsz, mint
Bonaventura testvér!”

A Legenda Argentea Anuum, Vénasszonyok Ezüst Legendája még ezt fűzi hozzá a történethez: mikor a
hatalmas tudóssereg Rómából elindult a második lyoni egyetemes zsinatra – ahol nem kevesebbről, mint
a nyugati és keleti egyház egyesítéséről lesz szó –, Egidius valóságos „keresztes hadat” toborzott
egyszerű és ájtatos (bizony gyakran betűt sem ismerő) római matrónákból – magasan lobogtatott egy
papirost kezében, melyen Bonaventura nyilatkozata állt az „entellektüelekről” (az előrelátó Egidiusnak
sikerült írásban kicsikarni Bonaventurától a vénasszonyokról szóló szent szentenciát), és – a matrónák a
menetben előbb vonultak, mint a társzekerek egész könyvtárakat kitevő terhükkel.

– Egyelőre ennyit az „intellektualizmusomról” – mondta Szent Orpheusz, és hátat fordított a vádakat

pletykáló, élő önarcképükre esett hírhozóknak.

Vigilia, 1974. szeptember

318
Summa Sex Orphica

Pillanatnyilag Szent Orpheusz Breviáriumának Summa Sex SERAPHICA részén dolgozom. Ehhez ürügy
az V. kötetben: Szent Genéziusz „Komédiás és Vértanú” élete, hogy Sartre szavait idézzem. A vértanú
kereszténygyűlölő színész volt, és egy keresztényeket gúnyoló színdarab játszása közben tért meg. A
témát Jean Genêt is feldolgozta. Nálam a szent élete alkonyán halálosan szerelmes lesz (ez az egyetlen
élet!) egy csodaszép, fiatal, keresztény patriciuslányba, Dorothea-Doloresbe, akivel a szent házasságban
megismeri az „égi szerelem” legszebb rózsaajándékait, a szeretetet és jóságot.

Nálam vallás, vallásosság, mítoszok és szerelem: vérrokonok, hasonlók, azonosak. Az egyik vallás: a
római katolicizmus (judeo-pagano) liturgiája, legendakincse, fantáziás dogmatikája – ehhez járulnak a
keleti ortodox egyházak ünnepi szövegei, himnuszai, Szűz Mária alakja és alakváltozásai, bizánci
szentek. A másik vallás: a görög, afrikai, maja, keleti mitológiák.

Nyilvánvaló dolog: erósz és vallás kapcsolata, azonossága abszolút fokon nem új, és nincs is benne
semmi egyéni. Misztika, összehasonlító vallástörténet, sok európai század költői szinte kimerítették ezt az
élményt. Jómagam tehát egy hagyományt folytatok, irtózatos megszállottsággal, fullasztó, üdvözítő,
kárhoztató, ősállati és modern 319idegzetű lelki berendezéssel, szinte hipertranszcendens ez az élményem
– talán a műformában van valami individuális.

A közölt „bibliográfiák” részben arra valók (és itt teljes mértékben nélkülözhetetlenek), hogy az „animal
deificatum” és a „deus zooficatus” – lényegében banális – kettősségét példázzák.

Kettősségről beszélek, pedig ördög-hármasságról kellene szólanom: a szerelmet a természettudomány és

lélektudomány minden legegzaktabb eszközével közelítem meg – test és lélek legszakszerűbb,
intellektuális anatómiája ez. A nélkülözhetetlen „bibliográfia” ebből a szempontból is műhelyajtóm
kulcsa.

Lendítő vagy indító példák az elbeszéléshez: G. R. Donner tombolóan erotikus és pietásos szobrai, a
Jézus–Adonisz komplexus bronzmetaforái; Michelangelo Apollo–Krisztus „Feltámadás”-rajzai, aktjai;
vagy például egy másik manierista képconcerto: A. Caron de Beauvais festménye a Szibilla-Vénusszal és
a „szent ostya” medáliával feje tetején.

Keletről: egy nepáli, pálmalevélre rótt és festett kéziratban Buddha születése és jobboldalt: sapphica-
aurájú nők születése, egyazon miniatúrán.

A keresztény barokkhoz egy kis szubjektív utóirat: gyerekkoromban a penitenciaimákat egy csodaszép
feszület lábánál végeztem, a földi szépség annyira elragadott, hogy rohantam vissza a gyóntatószékbe, ott
bánjam hedonista bűnömet.

Lelki rokonaim: Pierre Jean Jouve, Jean Genêt, Max Jacob, Pierre Emmanuel, Yves Bonnefoy – a spanyol
Bergamin opusába illő misztikus-groteszk, „mennyek kabaréja” téma.

320

Az 1934-es Prae-től kezdve mindmáig az egész világ ábrázolása volt célom, az a bizonyos Catalogus
Rerum: legtermészetesebb tehát, hogy a világon található összes szexváltozatokat ábrázolni akarom,
múzsákkal, mikroszkóppal, pszichészétfejtéssel, historikummal.

Összegyűjtöttem egy csomó cédulát, ezeken efféle címszavakat (feladatokat!) találtam: Matrimonium
Elysium Dorotheum Coelobeatum, bonctan, orchideák, ópiumálom, az Avilai látomásai, Szent Birgitta
szemérmetlen fantáziái hetvenéves korában, Pygmalion-mánia, manierizmus, Beardsley, Bayros, Schiele
rajzai, Babits: Amor Sanctus, Babits: Erato, líra, érzés, érzékenység, érzelgés, anya, női divat, Salmacis és
a Hermafrodita, Zeusz-Nő (Diana-maszk), Sapphicae, Évák katedrálisokon, egysejtűek, halak ívása,
jungo-freudo, freudo-jungo, állatok megőrülése és alakváltozása párzáskor, orphica-orgaszta-orgazma
Misztérium Villa Pompejiben, perverzió: ősállati, ősnövényi belső hagyomány (akkor normális) újra
kiütése, Misszáléban ünnepek eredete, meghalt nőknek Mausolea Polychromata.

Platón, ókori és reneszánsz neoplatonikusok, trubadúrok, petrarcák: regényemben karikatúra alakban

(commedia dell’arte) szerepelnek. Nem náluk található az igazi SERAPHICA.

Naplómból (40. vagy 50. vaskos kötetében – most éppen nincsenek kéznél) a kurióza „bibliográfiáról”
(akkor más célból) ezt másoltam ki: könyvek, képek mind ihletforrások, sose passzív szórakozások;
emlékek megörökítése, halálos harc a mulandóság ellen (egyik legdesperáltabb erinnüszem ez!) újabb és
újabb kiindulópontok opusom, „Orpheusz”-om elbeszélései és eszmélkedései szá321mára; egy-egy ilyen
„bibliográfiában” fél életem, egész életem spermiumai és petéi öklözik uterus-koporsófedelüket;
könyvtáram leghangosabban égbekiáltó vagyis műbe-kiáltó, szólongató szava szól belőlük; a Catalogus
Rerum lávaköpései arcomba. Édestestvéreik: Malraux albuma, A Világ Szobrászatának Képzelt
Múzeuma. Ha mindez torzó marad, annyi baj legyen – a torzó néha nagyobb egészet sugall, mint egy
befejezett holmi.

Sürgősen ide egy örökké magát edző filológus megjegyzése: bibliográfiákban mindig a legeslegnagyobb
következetesség és pontosság a követelményem: ezt sajnos nem tudtam az alábbiakban kielégíteni, mert
hiszen csak „privát” használatra készültek, gyakran százféle múzeum képei előtt – a teremőrtől eldobott
újság margójára írtam –, egypár katalógusomat nem találtam biblio-őserdőmben. És az ember regényírás
közben amúgy sem szokott eszményi „filosz” lenni.

Hol kezdjem el alábbi elbeszélésemet?

Kétféle tervem van.

Az egyik: II. Fülöp spanyol király az angliai Tudor Máriával kötendő házasság gondolatával foglalkozik,
de közben hisztériás félelem fogja el, nem olyan erős, hogy trónörökös származhassék a politico-catholico
frigyből. Ezért egyházi engedéllyel (sok cirkusz) szerelmet ébresztő képeket néz, szövegeket olvas. Ilyen
szöveg az alábbi „Orphica”.

A másik: Szent Birgitta öregkori, parázna, organikus „attakjai” ezek az „Orphica”-játékok.

322

Philipp II. (Ludwig Pfandl), München 1938, Verlag D. W. Calhwey. XII. és XIII. fejezet
Maria Tudor (D. Henderson), Paul Zsolnay Verlag, Berlin–Wien–Leipzig 1937. X., XIV., XV., XVII.
fejezet

Szent Birgitta: Szentek Élete, IV. k. 32. o. (szerk. Schütz Antal), Bpest 1933, Szent István Társulat
kiadása

Kis-Ázsia keleti végében uralkodik Mort-des-Fleurs király. Egy szomszéd nép követei könyörögnek neki:
nyilazza le az országuk egyik barlangjában tanyázó Bikát, mely hol tüzet okád, hol lányokat rabol, hol
megmérgezi a levegőt, hol őrült bőgésével a halottakat is fölébreszti, magához vonzza a
csontvázprocessziót (keresztül a város utcáin), és szétropogtatja a csontokat. Eddig minden nyíl
visszapattant a nyilazóra, Mort-des-Fleurs királyt talán megvédik istenei. A király el is indul a barlang
felé, szemben vele véres, rohanó ifjak serege, menekülnek a Bikától, a maguk nyilaitól agonizálva.
Ugyanakkor a király útközben találkozik egy prófétával, aki megjósolja a Salvator Mundi eljövetelét:
Mithras isten személyében, ő fogja megölni a Bikát. Később a szerelemben telhetetlen Astarté
udvarhölgyei jelennek meg, fantaszta-erotika maszkokban (rítusok, táncok, szokások: agyonjátszott
ellenpont ez a feltámadt csontvázringlispílhez). Úrnőjük, Astarté ugyanis álmot látott, melyben megjelent
neki „A” Bika: ez az állat fogja Astartét végre tökéletesen kielégíteni. De hogy „A” Bika – hol van? Ezt
az álom nem jelentette. Ezért küldte a Voluptas gerle-görljeit keresésére.

Az Ember Anatómiájának Atlasza (Sobotta J. – Nagy – Lenhossék), Bp. Franklin Társulat 1912. Második
k. 340–374. o.

Griechische Mythologie und Religionsgeschichte I. II. (Dr. O. Gruppe). C. H. Beck’sche

Verlagsbuchhandlung, München 1906.

323

Magyar–latin Misszále (Dr Szunyogh Xav. Ferenc). Budapest, Szent István Társulat. 1933.

Ant. Caron de Beauvais, Ámor Temetése (Louvre)

Orchideen (K. H. Meyer – K. Beyer) Verlag BEA–Bücherdienst Kurt Bosshard, Dietikon 1966.

Wunderbare Welt im Wassertropfen (R. Nachtwey) F. A. Brockhaus, Leipzig 1936.

Unsichtbare Lebenswunder (R. Nachtwey) F. A. Brockhaus, Leipzig 1938.

Magyar Növénynevek Szótára (Csapody–Priszter) Mezőgazd. Kiadó Bp. 1966.

Eroticism in Western Art (E. Lucie – Smith), Thames and Hudson, London 1972. (rövidítése
továbbiakban: EWA). Etruszk falfestmény Tarquiniában 9. kép: bika

Volkskunst in Bildern (Karel Sourek), Artia, Prag, 1956. Képek: Pieta, IV. Kapitel IV/6. és V/4.

Ovid, Der Götter Verwandlungen mit Radierungen und Bilder neuerer Meister I–III. kötet, Hugo Schmidt
Verlag, München. Bika: I. 60. old. (rövidítése továbbiakban: OGV)

Ovids Verwandlungen in Kupfern dargestellt (herausgegeben von einer Gesellschaft), Wien 1791 (Ignaz
Alberti) Zweites Buch 135. kép: (bika). (Rövidítése továbbiakban: OVID 1791)

Szent Mihály Arkangyal és a bika: Szentek Élete II. 149–150. o. (Mihály másik két megjelenése: Szentek
Élete III. 407.)
Anna Margit (S. Nagy Katalin): Gábriel-képe valószínűleg Mihályt ábrázolja (kard): 14. kép

Mithras: Wörterbuch der Antike (Kröners Taschenausgabe, Stuttgart, 96. kötet.) – Ókori Lex. II. k. 98–
100. (képek). Jézus-hit és Mithras-hit. Bikaölő.

Picasso: Der Minotauros (Insel-Bücherei Nr 789.)

DU folyóirat 1958. aug. száma: Picasso Tauromaco

Berenson: Florentine School. Vol. I. 302. (Giovanni dal Biondo képe)

Daidalos: a Palazzo Spada-ban (Róma) őrzött dombormű a fatehénről, képét lásd: Pall. Lex. IV. 854.

Santarcangeli: A Labirintusok Könyve. 1970.

Pittura Spagnola (J. Ainaud de Lasarte), 29. tábla (50. o.) Ist. Ital. Art. Graf., Bergamo 1964.

Die internationale Gotik in Italien (Liana Castelfranchi Vegas). VEB Verlag der Kunst, Dresden 1966:
89. kép

Naplómban: Tiarella barna zsorzsett hálóinge (1970): a Zeusz által készített famenyasszony nászinge:
Ókori Lex. I. 518. (Daedala-ünnep)

Sziklarajzok: Lascaux (Georges Bataille), Ed. SKIRA

324

Astarté maga is el akar indulni „A” Bika keresésére (minden zarándokút jelképe), de ébredésekor oly
türelmetlen, hogy örömét keresi sajátos partnerekben: arany bőségszaru; egy Holdistennő lába alól
felkunkorodó holdsarló (úgy látszik, nem veti meg a poros mítoszraktárak penészlepte kellékeit); egy alvó
szatíron „plaszírozza-plezírezi” magát (szobron); kígyó; maszkulin (bonctani) intim titokkal rendelkező
szolgálóleány; önhipnózis; Zeusz bikaszobra előtt ábrándok az elrablott Európáról (sok danaida-
danzanara hókuszpókusz).

Astarté végül (a Nagy Öröm nélkül) elindul: találkozik a Bikától menekülő sebzett, haldokló és halott
ifjakkal. Szépségük: Astarté himnuszai. Astarté feltámasztja az ifjakat, a szokott kontaktusba lép velük.
Öreg tetemeket nem támaszt fel: talajnak, mezőnek, ágynak használja őket. Az öreg tetemek között ott
hever Platón és Szókratész, büntetésből, mert annyi hülyeséget locsogtak össze az erószról –
incompetentia impotentiae spiritualis.

EWA: 5. kép (dombomű, őskori lelet, az ún. Laussel-i Vénusz). Astarté

EWA: 152. kép, Egon Schiele, Fekvő Nő. Astarté

A. Dürer, Mária Élete sorozatból „Krisztus Búcsúja Anyjától” (W. Waetzoldt „Dürer u. seine Zeit”,
Phaidon): 146. o. a háttérben, klasszikus tympanonban mikroszkopikus fekvő akt. Astarté

Olasz, ill. jugoszláv harisnyanadrág-reklámok (majdnem aktok). Astarté

FRESH olasz szexfolyóirat 1964. júl. 5., 10–11., 49. old. Astarté

Niccolo dell’ Abbate, Proserpina Elrablása. Astarté. 152–153. old. Il Manierismo in Europa (J. Bousquet)
Bramante Ed. Milano 1963. (rövidítése a továbbiakban: MAN)
Semiramis: Ókori Lex. II. k. 749. (Astarté)

Astarté: Istár, uo. I. k. 258–259.

Dercetis: Astarté, uo. I. k. 548.

Aphrodite (Pierre Louys), adatok lentebb, kép 400-nál (Astarté)

Le Musée National de Naples (Bianca Maiuri) Ist. Geog. de Agostini, Novara 1959. 43. oldal (kép).
Astarté

325

OVID 1791, Erstes Buch 57. o. melletti kép: Ió és Jupiter. Ió: Astarté-modell

Was sie liebten… (Salonmalerei im XIX. Jahrhundert). Du Mont’s Neue Kunstreihe, 1969: 25., 48., 60.
kép Astarté

Magyar Posta bélyegei: aktsorozat (Lotz, Korb, Brocky, Csók stb.), 1974. Astarté

Népszokások (W. G. Sumner), Gondolat Kiadó, Bp. 1978: IX., XVI. fej.

Naplómban: Nymphea Asterosperma (nimfomániás nő, 1952.)

Mythologie aller Nationen, lexikon (Dr. W. Vollmer), Stuttgart 1836. Ebben rengeteg margójegyzetem a
Nymphea-nőről (1952)

Születésünk titkai (Dr. Czeizel Endre), RTV–Minerva 1977: Theodóra (75. old.)

ELITE-sorozat, 8 k. 11., 17. kép (indiai „Astarté”-k) Fabbri 1966

Giovanni Lanfranco, Ágyon heverő ifjú, EWA 212. kép

F. Duquesnoy, Merkúr és Apolló szobra, Liechtenstein Gyűjtemény (Bécs)

G. R. Donner, Merkúr, Barockmuseum (Bécs)

E. Baschenis, Hangszeres Csendélet, Acc. Carrara (Bergamo), férfi-aktszobrocska a háttérben balra

Ifjú szobra, római, i. e. 5. sz. Művészeti Lex. IV. k. 144. old.

Antinous szobra, Vatikán

Dionüszosz szobra, megszemélyesített szőlőtővel, Brit. Mus.

Polüdeukész ökölharca, görög vésett rajz, aktok sorozata egy cista alsó körszalagján, Ókori Lex. I. k.
580–581. old.

Michelangelo, Handzeichnungen, Insel-Bücherei Nr. 444. Phaëton és Feltámadás-aktok, 36., 32., 33. kép

Pontormo, József Egyiptomban, Nat. Gall. (London), oszlopokon pogány istenek szobrai

Guido Reni, Atalanta és Hippomenes versenyfutása, Mus. Naz. (Nápoly)

G. R. Donner (A. Pigler) Verlag Epstein, Leipzig u. Wien 1929, 93. kép, Pietà (Dom, Gurk)
G. R. Donner (A. Pigler), 136. és 137. kép J. G. Mollinarolo (?), Vénusz és Adonisz; Adonisz siratása
(Pietà és Efebosz keresztény–pogány keveredése)

Piero di Cosimo, Kentaurok és Lapiták harca, Nat. Gall. (London). Két mellékfigura, ifjút sirató nő, Pietà-
jellegű

Delacroix, A Scio-i mészárlás, Louvre. Az alakok között kettő szintén Pietà-jellegű

Saint Denis, királysírok aktjai (Forma e Colore-sorozat 18. sz. 19., 24., 27., 28., 29.)

Ezékiel próféta jövendölése (csontmező). Misszále, Nagyszombati szent-olvasmány, 524–525. old.

A. Altdorfer, Szent Flórián holttestének elrejtése (Nürnberg, Nationalmuseum)

326

Hans Leu, Kefalosz és Prokrisz (halott női akt, keblei közt nyíllal), Basel, Kunstmuseum

Marburgi Dóm, Szent Erzsébet (szarkofágok fekvő szobrokkal). Elite-sorozat 13. k. 12. kép

Th. Géricault, A Medúza tutaja (Louvre)

T. G. Doré Biblia-illusztr. (Ábel halála)

Joos van Winghe, Orgia (Musée d’Art Ancien, Bruxelles)

Eug. Delacroix (R. Escholier), Ed. Cercle d’Art, Paris, 48–49. old. Szardanapál Halála (orgia)

H. Bosch (W. Fraenger), VEB Verlag der Kunst Dresden. Az Ezeréves Birodalom: 20., 21., 22., 24., 25.,
26., 30. kép (orgia)

OVID 1791, Viertes Buch 61. kép (kígyó)

OGV, 94. old. Kadmusz és Harmonia (kígyó)

Volkskunst in Bildern, 112, 114. kép (fakígyók) Artia, 1956

Astarté kielégületlen, zarándokol tovább „A” Bika után. Az ifjakat magukra hagyja. Paroxizmális
hisztériával beleszerettek az istennőbe, az csodaszép „szobrát” ott hagyja nekik amorett-amulett
szuvenírként – de milyen ez a „szobor”? Astarté árnyéka ráesik egy tó vizére, a víz hullámai az árnyékot
a legészveszejtőbb pozitúrákba figurázzák. Az ifjak ámokfutással rohannak a parthoz, bele a vízbe, de –
varázserő tartja őket vissza, az istennőt el nem érhetik. Kezdődik tehát a parton a Narkisszosz-type
„istentisztelet”. – Egy másik meseváltozatban nem szerepel az árnyékszobor: az ifjak szökőkútja,
szivárvánvos fluviáléja – víz alatti virágokat termékenyít meg, és a virágok androginek és ginandroszokat
szülnek, botanikai pontossággal: hermész-anthiákat, antho-hermészeket. Az ifjak (szintén mitológiai
szolgálati szabályzat) őrjöngésükben kasztrálják magukat (Attis). Előbbi lírikus nárcisztevékenységük
óriási felfordulást idézett elő a tó halainak életében is.

327

OVID 1791, Zweites Buch 83. oldalnál kép, Phaëton bukása. Phaëton–Narkisszosz modell

G. R. Donner (A. Pigler) Verlag Epstein Leipzig u. Wien 1929. Itt: Matthäus Donner, Ábel Halála, 119.
kép és Franz Zächerle, Pygmalion, 124. kép. Narkisszosz-modellek
Claude Deruet, Szabin Nők Elrablása, MAN 143. o. Egy fekvő akt az őrült tömegben (Narkisszosz)

Természettudományi Kislexikon (Akad. 1971): ivaros szaporodás, szűznemzés, nemzedékváltozás, porzó,

ívás, hímnősség, neuroszekréció, spórások, páfrányok, kettős megtermékenyítés, csecsemőmirigy stb. stb.

Primaticcio festménye után metszet, Szatírt kiherélő Nimfa, EWA, 232. kép

Catullus Összes Költeményei (Devecseri Gábor), Officina 1938. Jegyzet az Attis címszóhoz, 205. old.
Kiherélés

Születésünk titkai (Dr. Czeizel Endre), eunuchokról 63–65. old.

Pornosz-füzet, Auf hoher See, Kiadó: Babylon 1903 Don Juan Casanova (Nárcisszusz)

Rosso Fiorentino (Uffizi, Firenze), Mózes megvédi Jetro leányait (Nárcisszusz)

Szatírral viaskodó hermafrodita, hellenisztikus szobor római másolata (Dresden, Skulpturen-Samml.)

Hermafroditák országa, „Livres des Merveilles” (Paris, Bibl. Nat.)

Astarté egy időben érkezik „A” Bikához Mort-des-Fleurs királlyal. A király épp nyilat ereszt a bika (most
csak így írom) homloka felé, de a bika helyett Astarté intimissimáját találja (vagy közvetlen felette a
flórát), a nyíl Astartéról visszapattan, szíven találja Mort-des-Fleurs-t – vagy férfiassága valamelyik
partikulusparcelláján, amitől a király szinte férfibacchiaca lesz. Egy ilyen partikulus neve: Bifolium
Incarnatum, poétikájával, anatómiájával, hittanával.

A. Pollaluolo, Szent Sebestyén (London, Nat. Gall.)

Tillman Riemenschneider, Szent Sebestyén (München Bayerisches Nationalmuseum)

328

A bika beleszeret Astartéba – Astarté elfogadja közeledését. A találkozás egy lejtős sziklafalon történik, a
nő széttárt karokkal áll vagy fekszik, Y alakzatban, vera cruz tragica fixata, de szikla helyett lehet
Hadrianus mauzóleuma is, a római Angyalvár, ahol egyszer Szent Mihály arkangyal megjelent. Mithras –
sziklából született. Astarté testéből a bikától virágok születnek (florida orchidea clithorrida):
bíbornokvirág, manusalvador, golyó amaránt, beléndek, bódító baraboly, kriptogramma, bivalyborsó stb.
Tengeri anemónák.

Közben egy másik bika is szerelmes lesz Astartéba, a két bika egymásnak esik, ez az igazi bikaviadal.
Ekkor pár pillanatig (vagy tovább) Astarté egyedül van. A feltámasztott ifjak közül az egyik nem végzett
rituális önszerelmet, most megjelenik Astarté „Y”-ja előtt, a két bika közé tör, hogy Astartéhoz jusson.
Astarté bement a barlangba, ott most egy lángoló oltáron fekszik, mint barokk festők Szemeléje, de
Astarté öntüze önpoklában ég, Infiammata. Az ifjú (a legszebb) nem jut el az istennő nászoltárához: a két
bika két homlokával összezúzza, Astartéra vére „spriccel”.

Vannak keleti mendemondák, legendák, melyek krisztianizálták ezt a historiette-et: ez az ifjú hallott
valami „madonnáról”, pogány fejjel elindult keresésére, útközben megkeresztelték, de az acqua salutis
benne immorális gondolatokat és képzelődéseket ébresztett, ezért büntette meg az a bizonyos „madonna”
két belzebúb-bivaly gyilkos erejével az ifjút. Afganisztánban mégis mártírként tisztelik remete kobold-
bolondok.
329

Beautés du Fond des Mers (Y. Forest) Larousse 1955. 67. a, b, 68., 72. a–82. b

Das Wunder der Pflanze (E. Fuhrmann) Büchergilde Gutenberg Berlin 1935. Képek: 87., 107., 111.
(Krisztusvirág)

Pallas Lex. I. k. 254–255. (tengeri anemónák)

A Növényvilág Csodái (Szücs Lajos) Gondolat, Bp., 1967. (összes kép)

Pornosz-album: Pour amuser les Genitalia (keresztre feszített nő)

„A” Bika a viadal végén megöli a vetélytárs állatot. Ebben a pillanatban érkezik követség Mort-des-
Fleurs országának fővárosából: hosszú nősereg, a király egyetlen leányának, Fleur-des-Morts-nak
udvarhölgyei. A király a leányát, míg a bikával való harcra távozott, toronyba, labirintusba, kéjkertbe
zárta, mint ahogy Szent Borbálát tartották fogva. Fleur-des-Morts és udvarhölgyei életükben még sose
láttak férfit (az apán kivül), a hölgyek a szerelmet csak egymás között ismerik. A követség vezetője,
Fleur-des-Fleurs elmondja az apának, hogy leánya halálos beteg. A követség hölgyeinek szeme bekötve, a
király kívánsága volt kezdettől fogva, hogy leánya és udvarhölgyei sose lássanak férfit. Lehet, hogy nem
kötés volt a hölgyek Szappho-arcán, hanem halotti maszkok – az úton mégsem tévedtek el, mert hazájuk
egy istene vezette őket.

Mikor az apa megtudja leánya, Fleur-des-Morts betegségét, látomásosan őrült szerelemre lobban iránta –
nem kell neki Astarté, aki azzal akarja magához csábítani („A” Bika sem elégítette ki?…) a királyt, hogy
maga körül forgatja nimfomániás prizmaspektrumban az Állatkör képeit, jeleneteit. Erről céduláimon,
tervlapjaimon a következő vezérszavakat, szcéna- és mondattöredékeket találtam:

330

KOS: szarva csigavonalas kígyó, Izsák abbamaradt feláldozásánál vértanú statiszta, spiritualizálva Jézus-
Bárány, Van Eyck oltárképe, Apokalipszis

BIKA: Lunatikus Luna szarusarlói, kékre festett női szemaljak egyiptomi jambusai, a bikaszarvak a
Napot fogják közre, két szétvetett láb (Bosch modorai szerint) Héliosszal amüzálja magát

IKREK: Pisanello két férfiaktja, rajz, a milánói Ambrosianában

RÁK: perzsa mítosz szerint a dajka mellbimbóját egy rák csípi, tej helyett vér folyik ki belőle, ezt issza a
királyi csecsemő, ettől lesz mindent öldöklő hérosz. De Kleopátra is tehet mérgesollójú rákot magára

OROSZLÁN: Omphalé nővé változtatja Héraklészt, udvarhölgyei szeméremfiorináiból készít parókát

Héraklész fejére, olyan a paróka, mint az oroszlánsörény. Velence Márkus-oroszlánja

SZŰZ: a három királyok közül az egyik mindig csodaszép ifjú, ennek szerelmese otthon vastag gombos
kötőtűvel játszik vigaszul bánatában, ruptura hymeni – ez előképe a templom kárpitja kettéhasadásának
(Máté-passió), Betlehemben már a Nativitasnál is mintha előre hallanák. A tű-höz: pogány,
kereszténygúnyoló, blaszfém komédiában a szögek, melyeket a katonák kalapálnak Krisztus keresztjéhez.
Manierista képeken az inkvizíció által használt szögek

MÉRLEG: holtak a mérlegen, egyiptomi túlvilág, Utolsó Ítélet

SKORPIÓ: ennél az utópotroha utolsó gyűrűje hólyagszerű, a mérges tövis belőle nő ki; a világ legszebb
ifja a világ legszebb lányával van együtt, az ifjúból méreg árad 331a lányba, a lány ebbe bele is hal, de a
méreg, amely a lányba jutott: ópium-méreg, a lány holtában is mindörökké szerelmi álmokat lát, erről
nyitott szarkofágjából hangosan beszél, hallgatják – a Föld összes nője rohan az ifjúhoz, ők is együtt
akarnak lenni vele, hogy holtan ugyan, de a végtelenségig „szépeket” álmodjanak. Abesszin kopt
keresztények legendája: a Madonna üres koporsója örökké hangosan beszél (legtitkosabb
mélytemplomukban), és az Egyház eltévelyedéseit ostorozza

NYILAS: egy kentaur nyilat ereszt Artemiszbe, Artemisz teherbe esik, gyermeke halvaszülött – Artemisz
azóta halálistennő

BAK: a tragédiaköltészet „dadogó szakállú” Múzsája; Platón pojácaállamából száműzte a költőket: ezért
a túlvilágon az üdvözültek Szophoklészt stb. hallgatják, Platón viszont (ez a büntetése) a megsüketülésig
folyton csak a bakkecske mekegését hallja

VÍZÖNTŐ: Neptunus vagy szép nimfa: amforából önti a vizet a Jordán medrébe, liquor fontis amoris,
Krisztus oldalsebéből vér mellett víz is ömlött, Bethánia és Magdala lányai illatszert öntöttek alabástrom
hellén krátérből

HALAK: a Brit. Mus. egyik kéziratában halvacsora-miniatúra, magasra emelt Hermaphroditus-szoborral

(Jung: „Paracelsica”); peteszívó, magzatköpő egyiptomi hal

Mort-des-Fleurs-re nem hat a zodiákusz körforgása Astarté mágikus szférájában – vízióban látja leánya
boszorkányos, driádangyalos szépségét (betegen), rohan el barlangtól, bikától, istennőtől Fleur-des-
Morts-hoz. Az udvarhölgyek vágtatnak utána, de Astarté hirtelen megbénítja vagy részegekké teszi őket,
mire Fleur-des-Fleurs 332letépi szeméről a kendőt (vagy álarcot, halotti maszkot az arcáról): így akarja
követni nőhadával a királyt. Fleur-des-Fleurs megpillantja a bikát: ő, az első udvarhölgy, először lát
életében olyat, amit eddig sose látott. Kívánság születik benne, és őrült féltékenység Astarté iránt, tőrével
le is döfné, de ekkor (deus ex machina) megjelenik Mithras isten, és ő öli meg a bikát. Fleur-des-Fleurs
kap Mithrastól, bőséges vigaszképpen egy nimfa-faunt vagy szatír-driádot: az első udvarhölgy így
egyszerre találhat az udvarban megszokott és most újonnan született vigalomra. A barlangot villám sújtja,
Astarté a Minden Sheól Chtónika mélyébe zuhan, Éjkirálynő a Varázsfuvolá-ban.

Szentek Élete (Schütz) IV. k. 299. old. Szent Borbála (torony, labirintus, Mort-des-Fleurs leánya,
sapphicák)

A Labirintusok könyve (P. Santarcangeli) Gondolat, Bp. 1970. (283–285. old.) Rosamunda legendája

Pittura Spagnola (Ainaud de Lasarte) I. k. 55. old. (Szent Borbála, akt)

Pornosz-újság: Sex-Palette 22/21. 5. 71. Die sexpolitische Zeitung für Deutschland. Mit der Lesbos-
Sonderbeilage SEXUELLA, 16. old.

EWA: 68., 98. (Utamaro), 140. (Courbet), 207. (Delvaux), 206. (Rubens, Zeus Artemisz-alakban), 257.
(Hokusai), Amor Sapphicus

Freud, Gesammelte Schriften, Intern. Psychoan. Verlag, 1924. V. k. 312–343. (sapphicum)

Südsee (H. A. Bernatzik) Bibliogr. Inst. A. G. Leipzig 1934. Kép: 11. sz. termékenységi tánc, sapph.
asszoc.

Aphrodite (Pierre Louys), J. Tallandier Ed. (Paris) é. n. Szöveg 151. old. (sapph.)

La Courtisane de Memphis (P. Castanier) „Collection Nymphée”, Libr. L. Borel, Paris 1900. Képek: 2.,
3., 9. old. (sapph.)

FRESH (lásd fent) 81. old. kép (sapph.)

OVID 1791, Zweites Buch 89. oldalnál kép, Zeus (sapph.)

J. H. Füssli (SKIRA, Le Romantisme, texte de Pierre Courthion) 9., 39. old. (sapph.)

Delvaux (M. Butor – J. Clair – S. Houbart – Wilkin), La Bibl. des Arts, Lausanne–Paris, 1975. (borító,
25., 28.) Sapph.

333

Naplómból, ill. levélgyűjteményemből: két sapphica-levélben rúzsos szájlenyomatok (London, 1948)

MAN: 186. és 187. oldalon két különböző manierista fekvő akt egymással szemben: sapph. hangulatot
idézően fényképezve

Vasari, Andromeda, Firenze, Palazzo Vecchio (két mellékalak jobbra sapph.)

ELITE-sorozat (Fratelli Fabbri Editori Milano, 1966), 8. k. 83. kép (Buddha születése és jobboldalt két
ölelkező nő)

Ingres, Török Nők Fürdője (Louvre). Fleur-des-Morts udvara

Lovis Corinth, Barátnők (Drezdai Képtár)

Balett: Fővárosi Operettszínház, 1973. Naplómban fényképkivágás (nőcsoport)

OVID 1791, Drittes Buch, kép 9. oldalnál: Diana fürdőben, Fleur-des-Morts és hölgyei

Delvaux (i. m.) 35. oldalon kép (nőcsoport), 300. oldalon kép. Fleur-des-Morts udvarhölgyei

MAN, 16. sz.-i manierista névtelen, 189. old. Fürdőjelenet

Paulus Moreelse, Vénuszbarlang (Ermitázs)

Bronzino: Vénusz, Cupidó, Bolondság és Idő (London, Nat. Gall.). A képen két maszk

Román kandeláber (12. sz.) talpán bronzmaszkok (Milano, Tesoro del Duomo)

Kunst Ferner Länder, Ägypten, Afrika etc. (W. und B. Forman), Artia Prag, 1956., 63., 67., 76., 227.,
229. (maszkok)

UNESCO maszkkönyvecskék: Afr. Centr. (1967) 4., 22. Afr. Occ. (1967) 7., 27. Oceanic Art (1968) 26.,
27.

A Commedia dell’arte (A. K. Dzsivalegov), Gondolat Bp. 1962.

Naplómból: beszélgetésem Gábor Miklóssal öltözőjében, miközben Hamletnek maszkírozzák (1964)

Le Musée National de Naples (Bianca Maiuri), Ist. Georg. Agost, Novara, 1959. Kép: 141. old. (görög
vázafestmény, színészek próbára készülnek)

Pallas Lex. I. k. 292–3, comm. dell’arte színes figurái, halotti maszkok, római szaturnáliák.
Bábszínpad 13. és 28–29. sz. (1954 és 1956), Sz. M. két bábdarabja, hozzájuk Antalffy Mária és Koch
Aurél bábtervei (maszkok). Művelt Nép Kiadó

Strassburgi Dóm „Synagogé” figurája

EWA, görög vázafestmény, férfihomosex. játékok, 17., 20. kép

Rubens, Ganymedes (Madrid, Prado)

Pisanello, együtt táncoló férfiaktok, rajz (Milano, Ambrosiana)

OGV, I. k. 88–91. képek (hermafr.)

Chagall, Arabische Nächte (Piper Verlag, München, 1956), 6–7. old. Szöveg és képek (hermafr.)

OVID 1791, Viertes Buch 53. oldalnál kép (Salmacis)

B. Spranger, Hermafrodita és Salmacis, a nimfa (Wien, Kunsthist. Mus.)

334

Naplómban (1969): lányom indiai utazása, színes képeslapok gyűjteménye, Siva mint androgin

Paracelsica (C. G. Jung), Rascher Verlag Zürich u. Leipzig 1942, szöveg: 63., 75., 99. old.

Ókori Lex. I. k. 898. (ciprusi szakállas Aphroditéról)

Francesco Albani, Salmacis és Hermaphroditus (Louvre)

Mort-des-Fleurs hazaérkezik nagybeteg lányához – az előbbi is félholt a „baccháns” vágtatástól

(udvarhölgyekkel), de Ádám első ereje távolról sem fogyatkozott meg benne –, mikor lányát takaró
nélkül megpillantja (teste opál, üveg, gyöngyház, fény, transzparens hal, tükörmedúza és Léthé Liliom),
boldogan fogadná társaságát. Fleurs-des-Morts nem látott még diviviri desideriumot: most a látvány
gyilkos iszonyattal tölti el – vörös véres Gorgó-fejet vél látni, Oszlopos Simon izzó szénoszlopát. Egy
férfi, aki szerelmes volt Magdala kurtizán leányába, egy oszlop tetején aranyszobrot állíttatott neki, mikor
később a férfi megtudta, hogy szerelme mást szeret, tövéből és hosszában ledöntötte ezt az oszlopot.
Fleur-des-Morts hallott erről a históriáról, és most (apját látván) ez a Kolumna jelenik meg szeme előtt –
koráll tuba, barokk cseppkő. Fleur-des-Morts már régebben titokban keresztény lett (erről pár szó később,
pár más céduláról). A gerjedt apa látványától Fleur-des-Morts meghal. Mort-des-Fleurs így sem bánná a
találkát, de három udvarhölgy visszatartja. Ekkor a királyi apa a három ladyt ostromolja in extremis – ők
a három grácia, és ennélfogva természetesen ők a három párka. A három nő nem bír a királlyal, de a
három főangyal, Michael, Gabriel és Rafael megmérgezték a három grácia (párka) ajkát, és az utolsó
csóktól Mort-des-Fleurs holtan esik össze.

335

Ami Fleur-des-Morts titkos kereszténységét illeti, erről efféle fidibuszpapiruszokat találtam ezen
„cikkem” összeállítgatása közben: a királylányt egy udvarhölgye az ásványokból született Mithras
vallására akarta csábítani. Később egy másik sapph.-virgo az ótestamentumi hitre terelné (noha a
legimmorálisabb konjugációban és inklinációban van Fleur-des-Morts-ral), ez sem sikerül, de ezért látja a
királylány édesapjában az ótestamentumi (egyiptomi eredetű) aranybikát is. Végül egy kolduló, de
Johanna Papissaként hittudós apáca sikert arat Fleur-des-Morts-nál: megmagyarázza, hogy Zeusz és Léda,
Zeusz és Európa, Zeusz és Ió (itt Zeusz tiszta szellem, tiszta lélek), bika és Paszüphaé randevúi már
tévelygő előképei, balga allegóriái, vak szimbólumai későbbi judeai fait accompliknak. Ez, úgy látszik,
hatott Fleur-des-Morts-ra. Udvarhölgyei féltékenyek, féltik, hogy elvesztik játszótársukat, ezért luxurians
laeta misztériákba-hiszteriákba „rabolják”, ott szadisztikusan kínozzák is, majdnem a vértanúságig (a
Vörös Falak drámái Pompejiben). Mithras, Egyiptom, Ótestamentum, suasex a suasexhez, kínoztatás,
judeai neo-vallás Tiberius korában, Orgas idegorgonája: nem elég ez a repertoár egy psychofagus
neurózishoz, nekrofázishoz? Marino költő (1569–1625) helyett írjam meg én az ihaj-csuhaj szcénát?
Fleur-des-Morts toronypalotájának csigalépcsőjén találkozik egy Vesta-szűz (a hittérítő apáca) és egy
bacchánsnő (egy udvarhölgy) – véresre marják egymást, hemperegve legurulnak, kapuskutya nyalogatja
az ájultakat, függöny.

Pisanello, Luxuria, rajz (Bécs, Albertina)

Pisanello, fekvő aktok, antik minták után (Milano, Ambrosiana)

336

Lorenzo Costa, Három Királyok Imádása (Milano, Brera), mikroszkopikus aktszobor a betlehemi
„kunyhó” reneszánsz oszlopán

Caravaggio, A Győztes Ámor (Berlin, Scaatl. Mus.), angyal, Nárc.

Dürer (Waetzoldt), Phaidon, 1935, a Négy Grácia vagy Boszorkány, rézmetszet, 176. kép

Rádió és Televízió Újság, 1979. 13. sz. fotó a címlapon („három grácia”)

Saint Denis-katedrális, I. Ferenc király szívének urnáján dombormű: mintegy mikrográciák

Pisanello, „négy grácia”, rajz (Rotterdam, Museum Boymans)

G. R. Donner, Angyal (Pozsony-Bratislava, az ún. Alamizsnáskápolna oltárán)

G. R. Donner, Krisztus az Olajfák Hegyén (uo.), angyal

G. R. Donner, Hágár a pusztában, dombormű (Wien, Barockmuseum), angyal, Ikarusz, Narkisszosz

Michelangelo, Handzeichnungen (Insel-Bücherei Nr. 444), rajz, 43. old., angyal az ún. „meztelen
madonnával”

MAN, J. Wtewael, Páris Ítélete (három grácia is lehet) 36. oldalon kép

F. Morandini, Három Grácia (Firenze, Uffizi)

MAN, Cornelisz van Haarlem, A Három Párka, 162. old.

Kristalle (V. de Michele – C. Bevilacqua), Südwest Verlag München 1969, képek: 85–87. (krokoit,
brasilianit, vivianit)

Pompeji, Misztériumok Villája (org. szad.)

Michelangelo, Léda (másolat), (London, Nat. Gall.)

Léonard de Vinci et son temps (R. Wallace), Collections Time-Life 1972. Léda, rajz, 127. old.

Correggio, Jupiter és Ió (Kunsthist. Mus. Wien)

An. Caron de Beauvais, A Tivoli Szibilla (Louvre). Femina et „hostia”

Die Geschichten des Herodotos, Reclam Universal Bibliothek Nr. 2201–2203 a, 174. old. Nekrofília a
múmia-készítőben

Stanley Spencer, Felesége fekvő aktját szemlélő férfi, guggolva, szemüveggel (Fine Art Society London).
EWA 179. kép

Matematika és Orphica, John Donne barokk költészete, József Attila „Óda”, anatómia és orchidea

Bali-szigeti faszobor (1930), Az istennő és a szörnyeteg (Amsterdam, Kon. Inst. Tropen)

J. Wtewael, Lót és Lányai (Ermitázs)

Marco Liberi (?) Lót és Lányai (Bpest, mgtul)

Új Symposion, 1979. július–augusztus, Novi-Sad.

337
A la española: halál, őrület, kéj, katolicizmus

II. Fülöp spanyol király arab lélekgyógyászokkal kutat fia, Don Carlos iratai között, mert pontosan meg
akarják tudni, Carlos bolond-e vagy sem. Sok, Carlos által telefirkált cédula között az alábbit is
megtalálták. Az uralkodót majd ez halálosan fel fogja izgatni, mert őt is erkölcstelen és kételyszíneződésű
kísértetek és kísértések üldözik.

Luca Granacci címerét néztem apám egyetemes heraldikai atlaszában, hatalmas könyv volt, végzetnagy
táblával, már nem is könyv, hanem az arkangyalok égi kórusában vagy az ördögök könyvtárában talált és
kitárt kotta, Magnificatokra vagy fekete misékre, két cserzetlenbőr- vagy recsegőpergament-kapuszárny,
Isten ajándékozta Szent Cecíliának előre, majdan megteremtendő lelkének, pro anima organa filiae flauto
magico meae, ostromőrült zsoldosok előtt várkapu, kockakosztümökbe öltöző japán színészek, hószínű
lidérchetérák spanyolfala. De mennyivel jobban szerettem Coelogyné Cristata szentéletű apáca tükörtiarás
Menny-Menyasszony apró, miniatűr imakönyvét, pergő, csicsergő, pattogó lapszéleivel, a sok
bedugdosott szentképtől, nyelvük lógató könyvjelzőktől, sziszegőgyöngy-olvasóktól felpuffadva.
338Coelogyné bérmaneve, Commelina állítólagos magyarázata: „ölbenyíló”, és itt mindjárt elkezdhetem
Szűz Mária szüzességének és Venite Venus kéjelgéseinek, szexnek és Krisztusnak harcát, ami bizony a
legsikamlósabb, legiszamosabb út az őrület felé, a pokol bedőlt angyalsírjai és ördögágyai felé, a pokolé,
amiben nem hittem. Ó, pokol és őrület kapcsáról is beszélhetnék!

Mikor álruhában beszöktem a salamancai egyetem teológiai dómmá-méhhé tágított fakultására, nyúzott
falú tanterembe, ott a professzor az örök elkárhozás és porfírpotrohú pokol abszolút hittani, jézusi, isteni
szükségességéről prelegált. És? Mellettem egy bandzsa csámpás állkapcsú fejét (csúcsos, szemlukacsos
kapucinumában) két térde kemény köve közé hajtotta, és – elvesztette az eszét, mert a megváltó Jézus
végtelen irgalmával nem és nem tudta összeegyeztetni az örök tűzben való szenvedést.

Ha kószán „zé”-ket zizzenő légy belehabarodott egy nyúlánk, falánk, lila lángú gyertyába, és ott elégve,
gyöngyház szárnyú Johanna a máglyán, és fekete pont-ürüléke az oltárterítőre hullott: ez a boronabordás
studiosus damnatus magában hosszú rekviemet mondott a légyért.

„Diáktársam” (koporsóvirág volt a gúnyneve) dementia-kapucina gubójából, kétségbeesésében, hirtelen

kiugrott, és üvöltözve elrohant.

Őt is, mint engemet, hol eretneknek, hol tébolyultnak, hol Janus-mocskosan mind a kettőnek tartották. Én
szegénykét a racionalisták prímhegedűsének véltem, hiszen az értelem egyetlen következetes,
bacchikusan logikus vége a megőrülés: látva és felfogva a teremtett világban a természet köldökeinek, az
ösztönök idegeinek, agyak to339bozainak, szerelem szennyének, csillagködök csigáinak leggyökeresebb,
leggorgóibb, legszfinxvakabb érthetetlenségét, ó, tán értelmetlenségét.

Luca Granacci címere tekergő szárnyas kígyó volt: Éva miért nem félt a kígyótól, bár okos festők fésűbe
feslő szőke királynőnek is mázolgatták, koronával – ágai szétálltak, mint a bolondok (az én?) öt keze ujja.
Talán ékszert, gyűrűt kellett volna nyújtania, varázsgyűrűt (nem efféle lóg-e a kígyó szájából, vagy nem
jól látom a Granacciak címerén?).

A kígyó: az Ördög? Isten már rég, az ember előtt megteremtette, hogy aztán az embert elpusztítsa? Az
állatok gyilkosságainak, egyértelmű örök egymást zabálásának, a történelmi mészárszék részeg
katafalkjának Főrendezője, hogy a halál és mulandóság színpadán mindezt bemutassa?

A kígyó, a kígyó – meditált, fantáziált, emlékezett tovább naplójában Carlos – a halálos bűn, a kéj örök
rajza?

A Föld síri (kristályvirágzó) mélyében fojtott lávák és búvópatakok térképe? Ész- és agytekervény ő,
labirintó belek hajtűkanyarjai a hasunkban? Minden alattomosság százszor görbe útja a lélekben? Fáraók
Ureus istene, fantasztikus geometria vagy cifra-cafrang minták a pikkelyek mozaikjából… a méreg
Kleopátra labdarózsa, labdapompa mellén…

És minek a minták? És hogyan és honnan tudják – kérdé tovább Carlos, aki néha napokon át boncolt
békát, tücsköt, bogarat – honnan tudják a vak sejtek, hogy mikor milyen mágikus szimmetriával kell az
ezüstöt, gyászjelentés-feketét, kloákabarnát, döglégyzöldet és íriszkéket és a 888-as számot elérni, az
útvesztő hüllőtestre matricázni, oda-vissza, rábalzsamozni vagy levedleni?

340

Vesalius, nagy orvosprofesszorom beszélt a kígyóornament és a pukkadozó erekciók összefüggéséről,

buja indiai bajadérok kígyókkal játszottak, ha a szépfiúknak nem őrájuk volt kedvük.

Hogy sikított – úrnapi oltárokra ágakat nyesegető – három palotahölgy, mikor pojácapettyes, hájpuha,
szőrös és elhízott hernyó egy japánbetű-ágon „nagy O” vagy görög ómega alakjára felkunkorodott: hogy
gyűrű- és karika-trükkjével farka vége érintette fejét – az ágon szív alakú, szívtelen levelek tévedésből
legyezték.

A palotahölgyek persze hogy sikítottak, mert előző nap egy rokokó, bájos, lebegő és tündéri gardenpartin
a prímabalerina lábát (fehér boholy-gubó papucs, versenylovak és hellén versenykurvák bokakötő, x az x-
re szalagjai) halálosan megcsípte egy keresztes vipera.

Nekem, a holttest mellett, egy mitizáló filozóf vagy bölcselkedő fantaszta (én nem az vagyok-e? Nem
ezért szólt-e velem oly bizalmasan?) egy Lachesis Muta nevű kígyóról tartott előadást. Lachesis a görög
mitológiában (hogyan? hogyan születtek, kezdődtek a mítoszok? Ki találta ki őket, kik ezek a minden
nagy költőnél nagyobbak?) a három párka közül az egyik, a Sorsot Osztó: a Sors pedig a sötétség, a
sírgödör, a szív- és agyrepesztő mulandóság, az örökké céltalanul nyíló virág ezerráncú, döglött-petyhüdt
hervadása, végtelen némasága, tavaszok szemérmetlen, hamispénzverő hazugsága, a zokogás és
jajveszékelés egyedüli logikus (tenyérrel vénakék, ibolyakék halántékokat szorító) aktusa.

Egyszer egy tanítóm értetlenül kérdezte tőlem, hogy mért mondom folyton, tűnő-semmisülő felhőként
integetve, hogy „Agyő!” Agyő!”, minden könyvnek, képnek, 341hamutálnak, kézírásnak,
karácsonyfadísznek, számomra örök dallamot halálhalkan koncertáló lábnyomnak, havon, füvön,
szőnyegen – hát ez a bölcs tanítóm nem ismerte Lachesis testvérét: Atropost? Vagyis: az
Elkerülhetetlent?

O, Orpheusz és orphikusok, ti a halállányoknak, a moiráknak és párkáknak, a Sors Elemi Ringyóinak

szüleit Uranosban és Gaiában láttátok: az Ég csillagkígyóiban, hóporló asztrálködeiben és – a feneketlen
fekete Földben.

A csillagok néha betlehembájosak, margaréták, kékszemek – máskor? A vak, vakító kozmosz Semmi-
matériája.

A Föld: évmilliók óta halálok halálába holt állatok, növények, ősmajom-ősemberek (és csodakulturák!)
soha többé nem szóló kriptagödre, sírok, temetők végtelenje, csak hogy sirassuk szeretteink elcsengett
hangját, és minél előbb belehaljunk az ő halálukba – ez, ez vagy te, orgyilkos, kéjgyilkos, álarctalan,
szadista Gaia!

Pogány módon pogány Égről, Uranosról és pogány Gaiáról meditáltam, de hát a katolikus királyfi
katolikus kérdéseket és kételyeket is tud feltenni és kínjába beleszőni:

ha van Mennyek Országa, Isten, Jézus, Nagymalasztú Mária: mért oly hihetetlen mindez? láthatatlan,
kételykerekébe beletört kegyetlenség?…

Inasom anyja meghalt: sírja hóval befedve, keresztjét párnázza, borítja, öleli ez a Szent Ostya-színű égi
kristályeső… Eszkoriál! Hahaha!

Ó, ha Jézus volna, akkor így, mint a gyöngyvirág-hó, közelítene Sienai vagy Alexandriai szűz és szent
menyasszonyához, így érintené az, ahogy képzeletben az én jégharmat hókezem, angyalszárny tenyerem a
sírkereszt 342ágait… De ha nem, ó, jaj, ha nem lesz feltámadás: akkor mért csapott be Lét-arccal a
Nemlét? Életmaskaráival az örök Halál?…

Ez vagy te, Uranos? Olvastuk Pindarosban, hogy a moirák, párkák régebbiek magánál Zeusznál is.
Szívünk bolond harangnyelvét (lüktető élet- és lélekharang: egyek vagytok) milyen jeges marokkal
megfojtó igazság ez – kezdetek kezdetén nem az Ige volt, nem a Boldogságos Szűz, hanem a Nihil. A
Bak csillagzatból ez a Nihil Divinum vagy Deus Nullae gúnymenüettet fuvoláz nekünk, rekviemdalolva
gondolja (és mennyire joggal!), hogy a születésünk óta ránk sötétedett naphoz (az egyetlen – több nincs)
vagyis halottak napjához, ez a legmegfelelőbb accompagnato. (Közben még, ha éppen hímkedvében van
ez a Divinum és ez a Nulla, röhögő Újholdként sarlózik philo-phallosával az Űrbe…)

Indokolt volt-e – mondja meg nektek a kegyetlen Van-Isten vagy a megsemmisülésünk által kegyes
Nincs-Isten –, indokolt volt-e a vád, hogy testemben, lelkemben, szemérem-testemben és ész-lelkemben,
indokolt volt-e, erkölcsidogma-gyémántként igazolva volt-e, hogy én valami erotomániás, száműzött,
bűnös és beteg vadállat vagyok, voltam és leszek?

Mikor egy szobrász az Eszkoriál valamelyik rácsos kapujának tervét mutatta meg nekem, szentáldozásom
előtt, melyen Mózes volt látható a rézkígyóval (pogány Egyiptomból hozta?), és az iniciáléhurkokba
fonódó pestises haldoklók aktjaival, a halál orgasztikus akrobatavonaglásaiban, vagy mikor egy másik
művész (ez piktor volt) a viharban süllyedő hajó fedélzetéről lecsurgó, még meleg tetemeket, szintén a kéj
és gyönyörűség Narcisszusz-orna343mentikáival ábrázolta: akkor én? kifutottam szentáldozás előtt a
templomból, mert a két kép szerelmes testfülledtsége hatalmába kerítette szexusomat és agyvelőmet,
igen! agyvelőmet is említem, mert azt gondoltam, hogy lehetetlenség, nonszensz, tébolyult paradoxon és
gondolatot ördögi fogakkal összeroppantó dolog, hogy a Teremtő Isten tobozpuffadt genitáliákat
teremtsen, és ugyanakkor megtiltsa szervi-vad követelőzésüket, igényük gyantacsurranását szép testünk
fatörzseiből pokolra ítélje?

Mikor ésszerűnek, sőt kánonjoginak! tartom a szerelem összecsapásait (testünk harcipajzs-közepén az

„ellenség” ellen irányuló vastövissel – untig rajzoltak efféléket, tudatosan vagy tudatlanul, szatirikusan
vagy éppen szatírként, derék militarista rézmetszőink), ugyanakkor: vállalhatom a szerelem őrültség
voltát is, ismét a Teremtő Isten legszentebb akaratából: hiszen az állatok párzás idején megőrülnek,
balerinák, gyilkosok, süketek, üvöltők, szivárványkaméleonok, paradicsomhasú vízkórosok, bukfencező
bohócok, vérvedlők és vérvedelők lesznek – halak, madarak karikatúramaszkokba torzítják-
metamorfálják eredeti testüket…
Azt mondják agyalágyult, pius-pietista jámborok, hogy „no igen! De azok állatok! Mi meg emberek
vagyunk és ennélfogva valami humanista-virginális módon üljük meg szentelményes-szentséges
nászainkat! Gőgös kitérővel legyünk szakadárjai az állatvilágnak, az epileptikus Vénusz-alaknak és víg
agóniát hörgő, rikoltó, legyezőtarajukat merevítő kakaduknak!”

Hohó! Kedves Castitas-agitátorkáim! Nem tudjátok, hogy a legvakabb vak is, a legnagyobb filozófusok
és még rezonőr-misztikus, természettudós jezsuita szentek is lát344ják, hogy milyen felmérhetetlen,
szigorú és fénysugárevidens fokon vagyunk vérrokonai az állatoknak! Sereg emberi „perverzió”
egyszerűen állati őseink szokásainak egészséges, atavisztikus megőrzése. „Le groupe zoologique
humain”, vagyis: az állatvilág embernek nevezett csoportja vagyunk.

Egyszer Vesalius anatómusprofesszorom elhívott magához. Mentem is boldogan. Egyik inasa vagy
famulusa nyitott ajtót, azt mondta, hogy a tudós a villa nagy teraszán van, ott vár engem.

Lábujjhegyen mentem keresztül a szobákon – könyvek, színes kötésekben szanaszét, mint szétszórt,
frissen bányászott, téglalap és egyéb mértani alakú ásványok, kristályok, misekönyvek, csontvázatlaszok,
kották, szemérmetlen immoralitásjátékok tánctervei (később láttam is őket).

A teraszra vezető ajtó küszöbén megtorpantam, mert a „hasnyálmirigyek filozófusát” (így tréfáltunk vele)
föl és alá sétálva találtam, láthatólag nem is gondolataiba merülve, hanem érzelmeibe süllyedve, hiszen
prémkabátja csuromvizes volt patakzó könnyeitől. Sírt, zokogott, hol fojtva, hol szabadon, időnként
lepedő nagyságú zsebkendőjét vette elő, de mivel már az is csuromvíz volt, a kendőt magasra tartva
négyszögletesre kifeszítette, és a Nap felé tartotta, így látta – az artéria- és vénamimikrit játszó – tar
faágakon átsütő fényben, hogy hol is van még szabad, száraz hely a kendőn, hiszen ahol már összevizezte
orra fújásával, ott világos volt az ő Veronika-vitorlája.

A terasz keleti végében a ház fala emelkedett, és arra egy zöld gyík volt szögelve, gumiból (…a kígyók! a
kígyók… Granaccik címerében szinuszozó kígyó miatt mesélem ezt…), ilyen gyíkokkal játszanak a
gyerekek.

345

A sarokban kovácsoltvas állvány futórózsáknak – most: csak koszorútlan töviskoszorú…

Nyáron (mesélte később) egy sárga nyitotta ott ezer ajkát, göndörödve, papirusztekercselve, a szirmok
széle piros, Madonna-rúzs, körülmetélés édes-szűz, félhalovány vére, valami hajnalillat és őszi
könnykantabile árad belőle – árva volt ez a sárga rózsa, hosszú-hosszú szárán, de valami üdvözítő
monstranciafényesség vette körül, bevilágítva a szobába a teraszról nyíló ajtón át:

Abba a szobába, ahol Vesalius édes húga feküdt, évek óta halálos betegen, legyen most neve
Imádságbokor vagy Oltárvirág (az igazi: maradjon Vesalius szívében, mint madárkák lábnyoma,
kiskereszt és reményhorgony a hóban).

Vesalius összefont karokkal sétált, zsebkendője zsebéből kihervadt… súlyukba búsult, elszáradt
futónövények a kertfalon – bundája ujjai bővek, tágak, valahogy paposak, meditatívan lehullók, Hercules
Seghers piktor fenyőfáiról omlik így a gravitáció alkonyi ölébe az iszapos lomb.

Mikor Vesalius meglátott, nem szégyellte könnyeit. Tudósan és lírikusan, anatomice magyarázva és
szinte gyermekdeden csipogva, mint a fecskefióka, melyet a betlehemi pásztorok próbáltak a Kisjézus
markába erőltetni: így beszélt a falra tűzött gyíkról.

Élete legszebb napja volt, mikor réges-régen Madrid belvárosában jártak Oltárvirággal, sétálni, vásárolni,
kávézni, borozni, vendégeskedni – a házak is kivirágoztak, boldogság, napfény volt minden, egészség,
gazdagság, tréfa, elegancia (mindaz, amiről én hosszú, leghosszabb, értelmetlen, céltalan, kálváriás éveim
óta nem tudok és nem is fogok tudni már soha semmit). Akkor vette Ol346tárvirág egy óriási arab
gyermekjátékboltban ezt a zöld gyíkot, mert Vesalius felesége rajongó szerelemmel szerette nézni, lesni a
gyíkokat, amint sétáin a forró sziklák, repedt kőkerítések kis barlangjaiban ki- és besurrantak, kővé
meredtek, villámmá villantak, ősállatok félelmetességét és szétrobbanó verébsereg csillagszóróbáját
egyesítve.

Oltárvirág bizony sokat veszekedett, haragoskodott Vesalius feleségével, de mikor ezt a gyíkot vette neki,
és titokban, meglepetésként, huncut csalásként a falra szögezte (higgye Vesalius felesége, hogy élő, hogy
igazi!): Oltárvirág maga volt a szeretet, mennyei angyalhancúrozás, madárcsíptecseresznye-csók, jót
akarás, haragot feledés (…ó, bizony nem soká!…), olyan volt, mint Vesalius feleségének egy szentképe,
melyen három királyok helyett Betlehemben három angyalka térdel legbájosabb kis koronákkal,
aranyosak, eperpirosak… Jézuska nem is látszik, csak a végtelen fehér fényesség az angyallóhere három
figurája körül – a magasban a Csillag, de az egyúttal szentségtartónak van pikturázva: ilyen volt
valamikor, valamikor nyáron a terasz virágfuttató vasállványán fokról fokra kúszó rózsa a magasban,
melyet Oltárvirág már sohasem látott, mert ágyából nem tudott felkelni, de ha felkel, akkor se láthatta
volna, mert növekvő hályog borította szemét.

– Legyen ez a hályog boldog és szent tükör, mely már itt a földön veri vissza a mennyek neki készített
angelica, seraphica, gyerekszoba, nászszoba-berendezését! Domine, da ei perenne gaudium! – ezekkel az
imádságos és szerelmes szavakkal mondott kórbonctudós Vesalius áment Don Carlos neki elmondott
halálos, kéjes, őrült és katolikus eszmélkedéseire.

1979
347
Don Carlos rózsafüzére

II. Fülöp király minden képzelhetőt megtett annak érdekében, hogy fiából – akin különös testi és lelki
betegségek jelei mutatkoztak – daliás lovag legyen, igazi trónörökös, aranyszép vőlegény, Madonna
trubadúrja, diplomata és világpolitikus, udvari bálokon Don Juan, lelkigyakorlatokon Loyolánál loyolább,
de – hiába. A fiú, Don Carlos testi és lelki zavarai erősödtek: parádés zsinatokon a főpapok alig tudtak
dogmaköszörüléseikre figyelni, mert Carlos, a trónörökösök „kisebb baldachinja” alatt igen-igen furcsán
viselkedett.

Így hát Fülöp király, szerelmes fájdalommal, Carlost díszmenetben, „körmenetben” egy távoli kastélyba
toloncolta, ahol tán több szoba volt, mint az Eszkoriálban, a keresztes lovagoktól tanult ezeregyéji
pompával berendezve. Innen a főinkvizítor (néha a római nuncius vagy szent remete barát) havonként,
félévenként részletes jelentést küldött az apának, aki hol apokaliptikus tengeri ármádiát épített Anglia
ellen, hol Anglia királynőjét, katolikus Tudor Máriát akarta feleségül venni (tudjuk: vette is).

A főinkvizítor XIX/A. jelzésű „hierodiagnosisa” így hangzik:

Carlosod, Felség, ha a Szűzanyához imádkozott (és ezt igen gyakran teszi), abból a célból, hogy az
Istenanyát a legforróbb emberi közelségben érezze magához, hol kirá348lyi édesanyjára gondolt, hol egy
hitbuzgó, keresztény arab szűzre, hol egy kék szemű (dantei „Trice! Trice! Beatrice!”) leánykára a toledói
hídfőnél, hol a madridi udvar legegyetemesebb tudósára és költőnőjére (új Szent Hildegard von Bingen!),
hol mesekastélyának fekete hajú, Goya-arcú kulcsárnőjére – beteg Carlos bölcs „mamájára”. Carlos úgy
vélte, hogy ha a szentképek és szentszobrok, feszületek és oltári, ékszerhólyagos bibliák tisztelete
Szentegyházunk szerint engedélyezett, sőt ajánlatos (pia et commendata), akkor ezek az emberi arcok is –
szentképeknek, szentszobroknak foghatók fel.

De? De? Egy bizonyos március 13-án, Szent Nikéforosz napján: Carlos úgy érezte, hogy ezeknek az
asszonyi vagy nimfeumi arcoknak felidézése mégsem „szabályos”, talán bűnös, sőt (óh, Irgalom Atyja, ne
hagyj el!) – káromló. Ennélfogva: fekete apródruhájában, hófehér lován elment a pár mérföldnyire eső
Eusebius-kápolnába, hogy ott egyrészt „bűnét” megbeszélje egyik karmelita lelki vezetőjével, másrészt
imádkozzék legkedvesebb szárnyasoltára, triptichonja előtt: balra az Üdvözlő Angyal, jobbra a Donna
Celestina, középen Alexandriai Szent Katalin eljegyzése Jézussal…

Mit talált Carlos az ő kápolnájában? Ahol a rózsafüzér első örvendetes titkát, az Üdvözlégy Mária első
szavait, az Angelus első „tételét” akarta elimádkozni, vagyis az Annunciációt és az Úristen földi
szenthajlék-keresését a Szűzanya szent méhében – mit talált ott fekete Carlos, leszállva fehér Szent
Márton-Pegazusáról? Őrjöngő, képromboló, képtépő eretnekek, akik a képek tiszteletét sakálüvöltéssel és
keselyűkarmokkal tagadták: porrá zúzták, 349köpték, taposták Carlos (és bizonyára az Úristen) legszebb
oltárát.

Az Eusebius-kápolna sekrestyéjében Carlos lelki vezetője (próféta: Jeruzsálem romjai felett?), Szent
Nikéforosz életét beszélte el vigasztalásul Carlosnak, akit félájultan talált a szétrombolt szárnyasoltár
tövében.

Nikéforosz Bizáncban, a 9. században a szentképek tiszteletének legnagyobb harcosa volt. Már apja is az
volt, és ezért Szemét nevű (Kopronymos) Konstantin császár száműzte az egész családot – talán
Konstantinápolyból romos-rongyos, fél tüdővel lélegző Athénbe –, ahol Nikéforosz mindent megtanult,
amit ott még tanulni lehetett, Logikát és Dialektikát, Platónt és Arisztotelészt. A képtisztelő nagy Iréne
császárnő visszahívta Nikéforoszt, világi ember létére konstantinápolyi pátriárkává tette, pappá
szentelték, püspökké felkenték, mivel minden Platónok és minden Arisztotelészek arra tanítottak, hogy
nincs a keresztények Istenének és az Isten Anyjának megfelelőbb viselkedése (religious behaviour), mint
a szentképek tisztelete. Mikor püspökké szentelték, nagyértekezésének kéziratát (a képek tiszteletéről)
hóna alatt tartotta, majd egy ereklyésszekrénybe, balzsamok és csontok közé helyezte: ez! ez! ez! (a
jelenet, az elv, a tény) könnyekre fakasztotta Carlost, hiszen ő is, ő is annyit, annyit írt, és önelemző
naplóit sokfele tornyosodó sokféle barokk szentszobor mögé dugta.

Carlos lelki vezetője azt sem titkolta, hogy Nikéforosz pátriárkasága előtt mint világi nagy államférfi,
nagyvilági életet élt – igen, s később, mikor jelen volt a képtisztelet „dogmatizáló” zsinaton és
konzíliumokon, Iréne császárnő gyakran nem eleven szarkofágszobrok ornátusában jelent 350meg, hanem
éppen ellenkezőleg, és így – Nikéforosznak nem a legkönnyebb kísértései voltak (Carlos! Carlos! a tieid)
– legyőzte őket (Carlos! Carlos! a te győzelmeid!).

És az okos lelki vezető azt is tudta, hogy a „királyfi Don” imádja a szent színpadi szent misztérium-
játékokat, épp ezért elmondta a királyfinak a később újra és újra száműzött Nikéforosz holttestének
hazahozatalát Konstantinápolyba 846. március 13-án – a velencei hajót, a Fekete-tenger viharait, az Égei-
tenger napsugarait, a bizánci nép szent, részeg boldogságát, zenéit, szövétnekeit, ahogy a költő Keresztes
János mondaná: „Miurunk karneválját”.

A lelki vezető megnyugtatta Carlost: nem volt vétkes, mikor földi formájú, emberábrájú, szent életű
asszonyok képeivel dúcolta fel még színesnél még színesebbre legtisztább Ave Maria Rózsafüzér
Angelus imáit a Madonnához, menjen Carlos haza Isten békéjével – azzal megáldotta, „találkozás lesz az
Égben, most még csak adieu a Földön”.

Odahaza, jóformán minden délelőtt, Carlost meglátogatta egy földön-földöntúli életű apáca, talán maga
Avila vastag várának Teréziája, avagy csak Carlos képzelte annak – de úgy vélem, Felség (írja a
főinkvizítor II. Fülöpnek), hogy ez idem et eadem, egyértelmű, szent értelmű dolog, ismervén Carlosunk
leglázasabb áhítatát. Carlos, hazaérvén (az éjszaka kosztümjében, a hajnal lován), minden fájdalmát
elsírta a Rózsa Regénye, a mysticissima flora apácának, igaz vagy képzelt „avilájának”, a képrombolókat,
a kárhozat mozsártörőjében hamuvá gyalázott Annunciációs oltárképét. Mire? Az apáca mosolyogva
(Trice! Trice! Beatrice! – Dante dalában) átvezette Carlost a hálószobájába, ahol (óriási tükrök, vagy
japán spanyolfalak méretei után futva): Beato Angelico, festők festője, 351Annunciáció-képének (1437
után?…) csodálatosan hűséges másolata volt látható.

– Ennél szebb nem volt és nem lesz a világon! – rebegte, suttogta Carlos az ő „Avilájának” mirhavirág
fülébe. – Itt minden egyszerűség lényeg, cifrátlan, titok és világosság, Ég és Föld (Isten és Mária)
legintimusabb, halk és suttogó és mégis mindenről mindent tudó találkozása, Végtelenség és alázat,
ostyafehér falak, gótika sóhaja, reneszánsz lehelete, Szent Tamás minden hittudományi Summájának
pillangó színeváltozása, Pax Domini, legdogmatikusabb látomás, prizmábalépés előtt a Szentlélek sugara.

Carlos még be sem fejezhette imádságát Beato Angelico szentképe előtt – az ő „Avilája”, Szentlélek-
szárny kolostori fejékével, még épp hogy elsuhant (Ábel oltárfüstje az Égbe) –, mikor zokogva (valljuk
be: káromkodva is…) betörtek Carlos hálószobájába Carlos legkedvesebb, hol misztériumokat, hol vad
vígjátékokat játszó színészei, és rongyokban, vérző sebekkel, mártírmeztelen elpanaszolták, hogy a
képromboló eretnekek színházukat, kosztümjeiket, farce- és Dei Deo-kulisszáikat szétzúzták,
felgyújtották (még most is égnek! füstjétől Hádész-hamvas kormosak! – mutogatták…) – mire?

Don Carlos, Beato Angelico teológiaihóvirág-képének hatása alatt, azonnal azt mondta nekik: „Ne
sírjatok! Örüljetek minden földi dísztől megszabadult ártatlan Ádám-pucérságtoknak, mert ez lesz forrása,
ihletője annak az auto sacramentalénak, melyben ábrázolni fogjátok Beato Angelico legszentebb képét, az
Angyali Üdvözletet, az intimitás és egyszerűség elíziumi házasságában.”

Ezt a szent játékot (folytatja dokumentum-levelét a főinkvizítor II. Fülöp királynak) magam is láttam –
hithí352vebb lettem tőle, mint eddig voltam. De? – most én gyónok Felségednek. A hiúság bűnébe estem,
és vetélkedni, versenyezni kívántam jó Carlosod „Avila”-sororával és Beato Angelico Angyali Üdvözlet
képével és Carlosod színészeinek miseszép, miseszent pantomimjével – ennélfogva?

Aznap délután: Tiziano Angyali Üdvözlet-ének (1564… 1566…) másolatát vittem el a Trónörökösnek –
öt évvel ezelőtt, velencei politiko-küldetésem alkalmából csináltattam –; ez: ellentéte volt Boldog Fráter
Angelicus képének – ez: dráma, vihar, apokalipszis, démonok, angyalok, kozmoszok őrült kozmogóniája,
színek lávázó tobzódása, a Világszínház mozgósítása.

Hatása Carlosodra? – kérdi levele befejezéseképpen a főinkvizítor – hatása ez: másnap (a rongyos
színészek voltak az első felvonás, amiről most írok, evangélista Szent Márknál és Tacitusnál is
rövidebben: Carlosod „színházi életében” a második felvonás), másnap (ez a véletlen szinte csodával
határos): meglátogatta fenséges Károly fiadat Calderón, a drámaíró (szelleme, szelleme, persze hogy
szelleme, eljövendő lelke maszkjában, vagyis teste húsában… ismered, Királyom, Carlos látomásos
habitűdjeit…), aki „tegnap” még A legnagyobb varázslat a szerelem című darabját írta, és utána – papnak
ment, papi ruhában köszöntötte Carlost –, akinek kastélya a compostellai Szent Jakabhoz vezető
zarándokút mellett emelkedett, és Calderón épp Compostella felé tartott.

Carlos két vállánál fogva rázta, rángatta Calderón mindkét vállát! Nem volt ez hisztéria – ellenkezőleg:
vallásos eksztázis (értesültem…), szeretet és Isten színházai iránti rajongás. Carlos mondá Calderónnak,
szakítsa meg útját 353pár órára, pár mérföldkőre, és vigye magával Felséged, Rex Felipe udvari
színházának minden színészét és minden Égre éhes, szent díszletét: ezekkel játsszassa el Compostella
tiszteletére az Angyali Üdvözlet – Tiziano-értelmezésű – drámáját! – Zuhogjanak rózsaág köteleken még
angyalok, puttók, minden Katolikus Metafizika édes kölykei is, és közben zúgjon, zengjen, kórusból és
zenekarból: Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes!

Vigilia, 1982. augusztus

354
Ördögnek hárgyája az hévságos igékről

Pannóniában született tours-i Szent Márton püspök, és Szent Bereck diakónus legendáját olvashatjuk a
magyar Cornides-kódexben (1514–19), Nyelvemléktár VII. 243. – és ennek legalaposabban kicifrázott
változatát a St. Gallen-i kolostori könyvtár kéziratos breviáriumgyűjteményében, latinul, katalógusszáma:
Brev. Orph. V. – 1984, MS a-c. illum. 3.

Szent Márton parádés papi szent segédlettel ünnepi misét, nászmisét tartott: előkelő származású, ifjú
trubadúr és hasonlóképpen heraldikus fényekben szőkén csillogó költőnő esküvője volt a mise befejezése,
miután szentáldozáshoz járultak. Szerpapok, ministránsok, éneklőkanonokok röpködtek az oltár körül,
nyári fehér pillangók cikázása tárulkozó virágok fölött.

A katedrális főhajójában jobbra ültek az arisztokratikus rokonok, paradicsommadár

fantáziakosztümökben, balra ültek, szinte kuporogva, áhítat törpéi, a laikus szerzetesek, a középső sorban
az eskütevő trubadúr és költő demoiselle költőtársai, „címerük”: valóságos lantok, lírák, kézihárfák,
huncutfüttyös, „ékszerdoboz” orgonák.
A templomot elárasztotta a boldogság, májusi üveggyöngyeső, az oltáron az apostolok szobrai
lelkesebben lobogtak a gyertyák lángnyelveinél, a színes üvegablakok bíbor és ibolya ruhás szentjei a
misézők és hívek fölé ha355joltak, mintha szomorúfüzek sose lettek volna a világon, csak kacagófüzek –
mikor?…

Nagy „bumm!” hallatszott az oltár mögül. Albertus Magnus írta le így a világegyetem teremtésének első
három percét skolasztikus kozmogóniájában.

Az előkelő hívek elfedték rémületükben arcukat, hófehér hölgyek kezei mint Éva szőlő- vagy
fügefalevele bibliai illemén; a laikus fráterek tonzurás kobakja mellkasukba botlott, válluk két magas
púpja között; a zeneszerszámos trubadúr kollégák nem egy hangszere földre esett, összetört kakukkóra
nyikkan így, kilehelve rugóra járó lelkét.

Szent Márton az oltár legbonyolultabb szertartásai között odasúgott Szent Bereck diakónusnak: menjen
azonnal az oltár mögé, nézze meg, mi történt, visszajövet mondja el. (Isten kegyelme nyilatkozott meg a
szertartás koreografikus és kórusos bonyolultságában, ez tette lehetővé Márton és Bereck beszélgetését, a
hívek azt hihették, hogy ez a beszélgetés a liturgia szerves része.)

Az aranybojtos papi „oltárszolgákat” nem hozta zavarba a „big bang” az oltár mögött. Évtizedek óta
megszokták már az ilyen Deus Interruptus-t, megszakított istenséget; rutinjuk volt hozzá, hiszen
évtizedek óta hányszor, de hányszor törtek be templomaikba és klastromaikba hunok, tatárok, barbárok,
pogányok! Még az énekesek sem hagyták abba hangprizma-ellenpontjaikat, bár egy kis Szent Márton-i
„karmesteri” buzdítás, az oltár leckeoldaláról, nem ártott…

Bereck diakónus tehát az oltár evangéliumsarkát (Újszövetség frigyládájának „szarvát”) megkerülve,

színpadiasan rituális mozdulatokat mímelve: megnézé – mi is történhetett az oltár mögött?

356

Az oltár mögött három nyitott, félig kész sírgödör tátongott. Az oltár hátsó falának három félig kész
sírtáblát támasztottak.

Az első márványból: frissen holt hercegi hadvezérnek szánták, szent és véres harcokat vívott, szent és
véres győzelemmel, felfegyverzett eretnekek ellen.

A második alabástromból: ez egy élete végéig legsötétebb bűnökben tobzódó fejedelemnőé lesz, nyolcvan
évig egyházi kiközösítés sújtotta, de nyolcvanegyedik évében Egyiptomi Máriánál szigorúbb vezeklésben
élt, mérhetetlen kincseit szétosztotta a szegények között, a magatehetetlen agg nő nevében virágszép,
világszép, Beato Angelico ecsetjére kívánkozó angyalok szórták az ajándékokat.

A harmadik szarkofágfödő aranyozott vasból: az egyik tours-i kolostor kapus testvéréé, aki száz éven át
(igen!) nyitogatta-csukogatta a kolostor kapuját, s félig kész domborművön (joggal!) Szent Péter kulcsait
tartja kezében, ezt színaranyból öntötték.

A hercegi márvány sírtábla tövében tátongó sírgödörben, ordítva, hörögve, káromkodva és lucsokban,
sárban fetrengve az – Ördögöt találta Szent Bereck diakónus.

Nem először találkozott vele életében, úgyhogy széles mosollyal megkérdé: „vajon mit machinál itt ön
tulajdonképpen?” Az Ördög még mindig kerékbe törve és rúgkapálva nyüszített és vonított, mondván:
„Elébb húzz ki! Utána mindent elmondok!” Minden az Ördög kívánsága szerint történt, Szent Bereck
diakónus maga volt a leggunyorosabb udvariasság és szolgálatkészség.

Az Ördög pedig beszéle ekképpen:

– Tudva tudtam, hogy az a szentséges, édességes, herceg357séges ifjú trubadúr, aki ma tartja esküvőjét
költőnő menyasszonyával, és legszentebb főpapi körökben, legájtatosabb, aszketikus fejedelmi
udvarokban, legeszményibb és legplatonikusabb, lelkes-lelkicéző költői akadémiákban szentséges
verseményeket dalolt Dávid zsoltáraival kacérkodva. Ez az édességes, szűzmaskarás trubadúr humbug!
hazugság! képmutatás! naiv hülyéket, vaksi balekokat bepalizó szemfényvesztés! Ezért: elhatároztam,
hogy idejövök a legnagyobb csalás nászkatedrálisába, és leleplezem a princ trovatorét, letépem róla az
álarcot. Hogy miképpen? ezt eleve még nem tudtam. Gondoltam, a helyszín fogja megadni végső
ihletemet és a pozitív gyakorlati lehetőséget. Az oltár mögött, az egyik kórusszékbe telepedék,
eszmélkedés és tájékozódás céljából. Fenekem alatt (később vettem észre): nagy, fehér, üres
pergamenlapot találtam, félig nyújtva, félig tekeredve. Erre fogom felírni azokat a „hévságos és öres
igéket”, melyeket ez a trubadúr, ringyó menyasszonyával kettesben, titokban, de igaz kívánalmaik szerint,
a Költészet Feketemiséin szavalnak, pontosan abban a barlangban, ahonnan a márvány sírlapos hadvezér
a legmocskosabb, parázna eretnekeket kifüstölte. Majd aztán (gondolám és tervezém), a tömjénrészeg,
viaszkönnyes nászmise végén – felugrom az oltárszobrok közé, és szavalom, recitálom, nyerítem, gorgo-
gurgulázom a szent pár igazi poémáit. De hát a dolog kissé másképp alakult. Én írtam, írtam édes-gyilkos
mohósággal a Költészet Feketemiséin elhangzott szavakat, a véletlenül talált pergamen tele lett, a
pergament (puhának tűnt!) ki akartam nyújtani, mint a rétestésztát. Hogyan? Felső végét a márvány
sírtábla alá szorítottam, és húzni, húzni kezdtem, mintha legpirosabb krampuszharisnyámat húznám
358lópatás, de nőies lábaimra. A pergamen elszakadt! Sőt! A márványtábla is felfordult, én a gödörbe
zuhantam. Az a „bumm!”, az a szép „szimfónia”, amit hallottatok – a márványtábla zuhanása (szép, hogy
be nem temetett!) és az én agóniarekedt ugatásom vala!

(Forrásokat és összehasonlításokat kutató, szimatoló filológusok étvágyának fokozására, vadászkutya-

orrcimpájuk csiklandására ide mellékelhetjük a magyar Cornides-kódexből a „szolidabb” változatot: „…
és mikoron az erdegnek elfogyott volna hárgyája akará az erdeg az hárgyát fogával kihúzni, hogy többet
hírhatna reá. Mikoron az erdeg az hárgyát húznája, az hárgya elszakad és az erdeg igen öté fejét hátra az
főfalhoz…”)

Az Ördög perorációja közben Szent Bereck diakónusnak véges-végig, feltartóztathatatlanul – kacagnia

kellett! Kacagott először: a szöveg tragikomikus, lírikus, vallomásos tartalmán, elvégre tán soha vissza
nem térő alkalom, hogy a Sátán – gyónik! Kacagott másodszor azon, hogy az ördög cicerói tirádája nem
mutatott, az előadás külsőségeit illetően, feltűnő hasonlóságot a valóságos Cicero valóságos szónoki
pózaival. Amennyiben? Az ördög sírva, nyavalyogva panaszkodott testi fájdalmairól az esés
következtében: fájt a feneke (és a fejét tapogatta), fájt a jobb válla (és bal lábujjait vette nyomogatva
rózsafüzérsorba); pontosan úgy, mint Masetto, miután félholtra püfölték Mozart Don Giovanni-jában.

Szent Bereck megköszönte a szíves konfessziót (kacagva! kacagva!), az ördögnél ördögibb iróniával
kifejezte részvétét és – követelte a hévságos igékkel telefirkált, telekarmolt hárgyát, egybe vagy szeletbe,
kicsire nem nézünk.

359

De az Ördög, noha kínjaiban Hióbnál teátrálisabban vakaródzott, ezt megtagadta.

„No várj csak! Lesz még itt au revoir kemény szakramentummal!” – Azzal (kissé ingerülten, de áradó
kacagásán uralkodni sehogy se tudván) Bereck visszatért az oltár elé, és a szertartás szent szövegeit
utánozva elmondá Szent Mártonnak az Ördöggel való kedélyes találka történetét.

Szent Márton szent diakónusának fülébe súgta, huhogta: „Nekem itt istenkáromló módon ne röhögj – így
mondá Pannónia Mártona! –, csináld, mintha zokognál, borulj a megfeszített Krisztust ábrázoló
kánonlapra, tárva orrod előtt a misekönyv – utána kereszt! tömjén! ereklye! gyertya! minden szent kellék
az ördögűzéshez, és vedd el tőle ama hévságos és öres igékkel teleírt hárgyát!”

Szent Bereck diakónus, kacagása könnyeit siralomra átmázolva, a sürgő-forgó méhecskenyüzsgő

ministránsoktól keresztet, tömjént, ereklyét, gyertyát valahogy, úgy-ahogy magával cipelve, visszaindult
az Ördöghöz az oltár mögé. Szent Bereck most maga volt az „ecclesia militans”, a küzdő Egyház. „Ide a
papírt! Utána kotródhatsz a pokolba!”
Ördög úr válasza: „A papírt felőlem viheted (azzal a leszakadt, kezében maradt fuszeklifecnit megvetőleg
a szent diakónus elé dobta) – a másik felét, ami ott ragadt a márvány koporsófödél alján: piszkáld ki
magad! De menni? Elmenni? Az aztán igazán nincsen szándékomban! Különben is nyomorék lettem,
prézli lett minden porcikámból!”

Az Ördög arcátlan pimaszsága ugyancsak lehervasztotta az eddig oly virágzó nevetést szent Bereck
képéről. A „pa360pírt” (a hárgya! a hárgya!…) így is, úgy is megkapja, annak megszerzése maradhat
itteni működésének második felvonása; az első felvonás: az Ördög pokolba küldése.

De? Az Ördög keresztre köpött, tömjénre turhát fújt, ereklyére eresztett, a gyertyát csúf helyre gyugta.
Erre? Szent Bereck is megunván az ördögűzés bürokratikus műszereit: fogta magát, jó parasztosan
magasra húzta papi szoknyáját, teljes erejével és meleg szívével faron billenté az Ördögöt – az úgy eltűnt,
mintha soha ott nem lett volna. (Majdhogynem Bereck atya billent az egyik sírgödörbe…).

Megigazítva köntösét, visszatért az oltár elé, hónaljában a hárgyával, suttyomban mutatta nagymiséző,
nászmiséző Szent Mártonnak, de még „nagyobb suttyomban”, a legbizsergetőbb kíváncsiság égő ösztöne
szerint: bele-belepislantott a bibliotékás szerzeményébe: mi lehet, mi állhat benne?

Az esküvői mise most már legzavartalanabbul folyt tovább. Szent Márton prédikációjában (mennyei
diplomácia!) azokat, akiket esetleg még kísértetiesen borzongatott a „bumm!”, végleg megnyugtatta: a
szent mise szent olvasmányai között szerepelt a mózesi kivonulás könyvéből a 19. fejezet 16–19. verse, a
félelmetes mennydörgésről Szinaj hegyén – az Úr Angyala oly szeretettel nézi ezt az esküvői nászmisét,
hogy égi engedelemmel, az Istenben való hit megerősítéseképpen villámló arany nyilat és fekete égi
harsonát villantott, dörrentett a katedrális tornya fölé.

„Ite missa est!” után Szent Márton és szent diakónusa, mint ajándékcsomagot fékezhetetlen mohósággal
föltépő karácsonyi gyermekek, vágtattak zsákmányukkal a katedrális mellett illatozó kolostorkertbe. A
kerengő két oszlopa 361között a párkányra ültek, fejüket összedugták, majd meghaltak a kíváncsiságtól.
Az ám! Az ám! De a hárgya olvashatatlan hieroglifákkal volt tele.

Első pillanatban kétségbeestek, második pillanatban a Jó Isten segítségéért fohászkodtak. Imádságuk nem
volt hiábavaló, máris ott termett mellettük, immár teljes valóságában az Úr Angyala, és édes mosollyal
mondá: ő a mennyekből ismeri az Ördög privát ákombákomait, mikor az még nem csapott fel bukott
angyalnak, odafent a felhők fölött, talán már a teremtés első napjától írt, írt, írt, mintha az Úr nótáriusa lett
volna. „Így hát segítségtekre tudok talán lenni, adjátok csak ide a hárgyát, felolvasom nektek ezt az
éktelen ékírást.”

Márton és Bereck hallgatták:

„Szent Blaszfémiosz áve grácia Párkák Párkája pelenkádat Peruban felejtetted pedig a Macsu Picsu csak
hitelbe adja inka tejcsarnokban a niceai zsinat dogmapudriéját mint Siva-gennyes theo-konferanszié
idézem tatvan-asi sima pasi petőfi kandidátusi disszertációját plagizáltad Szent Nihiliosz valamit az
asszonáncról, mert a W. C.-kagyló csak félig echózott a Teremtés ürülék-egyenletére hehehe
heisenhergelt herberge szia! szia! unscharfe-pankráció wigi-wugi vaginareláció Pornosztátosz (írtam
neked százszor, hogy a gyorsszolgálatot a hulla-kifőzdében kihűlten szolgálták fel dr. Tibeti Todolnak!),
nem igaz, hogy platonista lett, mert a Kisbér utca végbélsarkánál isten-strichelt az Értelmetlenség
rációfalluszával pedig aggivával is hű volt dada első inkarnációjához mert sose felejtette el hogy az
örökkévalóság avas akvinóvazelinje nem lehet a tiszaeszlári hebroperben nyugdíjjogosult a koronaügyész
jogantikváriumából akkor, mert nemakkor lépett ó! Ak362kor-Ankor! a feledés sose volt oly pontosan tíz
deka parizer, mint a felvilágosodás szabadkőműves singspiel zenejakuláció bisex higanyhetéra a tűsarkát
(mért nem mondtad! úgy vágyom vágyom a lekvárorgazmus boldogtalanságára, Manci! Manci!), igen a
tűsarkát letörte az ötvenhatos busz rácsos lépcsője tizenegy óra tizenhárom perc az időtócsa köpésed
archimédeszi wasszerstoss gyűrűi után valóban megváltott új-lourdes-ből vetted tv kloákakatakomba
technikai forradalom csatornán himnusz! himnusz! krampusz! krampusz! antanténusz szarakaténusz!
visszafelé olvasd kódoló fanszőrelektródos kompjutereddel zxmwrstqlfsz theodicea üdvözítő analfabéta!
a plakát hazudott USA buen retiro mert Beato Angelico volt a kéjgyilkos mint tekéj tehalál tesemmi még!
úgy! temindent a vasalódeszkán kórbonc kőtábla apokrif szépséged mózes iktatóra húsz hínárparancsod
ugye meghalsz biológia nélkül átokkártyavár színeváltozása urina uránia (lézer-lineárisan!) utolsó posta
defeka diána sárgalábú istenit az art of unreason kurva anyádnak töketlen búcsú hiányhányás
nászagóniája psychofaeces most! most! te vakbél-soha!”

A két szent szédelgett, az Angyal elíziumi gráciával búcsút intett, indult égi hazájába, a hárgyát
könnyedén a szent papok ölébe ejtve.

Márton szemét feldúltságában szinte hályog borította, diakónusa viszont hatalmas latin betűs írást vett
észre a lap legalján: ARS POETICA MODERNA.

Élet és Irodalom, 1984. december 21.

363
Örvendetes olvasó
quem Virgo genuisti – kit Szűz szültél

Szent Bernward (960–1022) életét jól ismeritek, patres et fratres, de tán mégsem árt nagyművész,
nagypolitikus, nagyimádkozó arcának néhány vonását (halotti maszkja szebb a legszínesebben,
legillatozóbban nyíló rózsánál!) újra végigtapogatni áhítatos és illedelmes sietséggel – mert közületek
egy-egy túl fiatal, vagy néhány tisztes korú főben az emlékezet, meglehet, elszunyókált.

III. Ottó császár (980–1002) nevelője volt. Az egzaltált uralkodó újjászülető római birodalomról,
Keresztény Világimpériumról ábrándozott. Édesanyja, Theophano: bizánci császárleány, germán
udvarába Kelet ezeregyéjszakai pompáját hozta, szinte ő maga is arany mozaik volt Bernward szemében.
Reims legtudósabb érseke, a későbbi II. Szilveszter pápa megismertette Bernwarddal az arab orvosi,
matematikai, egyetemes természettudományi és rafinált vegytani (szinte mágikus) scientiát. Mainz érseke,
államférfi és aszkéta Szent Willigis úr? A cluny kolostor morális megújhodásának friss forrásával
csillapította Bernward univerzalitásra vágyó szomjúságát. Bernward római zarándokútján antik
szobrokkal, szarkofágokkal találkozott, de Hildesheim környékén, pusztában vagy teuton vadonban:
pogány összetört idolok idomai sem voltak ismeretlenek előtte, mikor bronzkapuit, feszületeit,
kandelábereit, saját apokaliptikus koporsóját és legkedvesebb 364Szent Mihály-templomát tervezte,
építette, harangöntőként égi harmat verejtékével megformálta.

Tanítványa, III. Ottó, egy szép tizedik századi advent első vasárnapján tervvel állt Bernward elé:
készítsen fantasztikusan gazdag Betlehemet bizánci Theophanónak, édesanyjának, karácsonyi
meglepetésként.

Bernward művészi, mélyen ájtatos, politikus és pedagógus, misztériumjátékos és püspöki lelke mohón
kapott a terven, és – legtermészetesebben – imádságba fogott, a Szentlélek Úristen segítségét kérve.

Patres et fratres! Egyházunk századokon át ajánlotta és magasztalta az elmélkedő imádságot. Magától

értetődik: az imádságnak ezt a legszebb, legszentebb műfaját csak azok tudják „gyakorolni”, akiknek
vérmesen hatalmas beleélő, szinte látomásos képzelőerejük, Biblia- és legenda- és hittan- és
történelemismeretük van, költők és tudósok egy személyben. Bernward persze hogy az volt. Elmélkedő
imádságát, a mélylélektani vallomások tobzódó képzettársításainak modorában – közlöm veletek.

Édes Szentlélek Úristen! Számomra vallásunk minden dogmája, históriája, ünnepe és liturgiája,
utolérhetetlen művészeti gazdagsága középpontjában egy életen át Betlehem sanctissima scenája állott.
Angyalok, az ég és világmindenség csillagai, égi zene és földi zene, együgyű pásztorok és parádésbölcs
királyok, Teremtő Úristen és istállóban állatok, történelem és természet minden – Mi Urunk akarta –
paradoxona és véglete: együtt jelent meg számomra az Evangélium színpadán vagyis oltárán.

Felhők édes páholyából hirdetik az angyalok a pásztoroknak (nem az Imperium Romanum császárának,
nem Athén filozóf szofistáinak…) az Úr születését, a maguk 365angyal módján, a maguk
pásztordialektusában. Az angyalokat szenvedélyesen szeretem, mert édes közvetítők a Mennyek Titkai és
a mi földünk aggodalmasságai között. Igen, „aggodalmasságait” mondtam, mert (elmúlván az
Ószövetségnek, sőt az Újszövetségnek is történelmi ideje) – rejtezkedő, absconditus vagy, Uram, és
ennélfogva mámorító boldogság, ha hírnökeid által szólsz hozzánk.

Freskókon, kódexminiatúrákon nem tudok betelni a Három Angyallal, kik meglátogatták Ábrahámot.
Mihály volt? Gábriel volt? Rafael volt? Talán most (pásztorok kucsmája, királyok koronája, szamarak és
tehenek istállója fölött), talán most is ti voltatok, akik Isten dicsőségét és a jóakaratú emberek békességét
hirdettétek? Nagy hittudósok mily sokadalmas pandektáit böngésztem végig, hogy hitem
megerősödésének érdekében megtudjam: a Három Angyal a Szentháromság előképe (örök valósága…)
vala-é? Ezeket az előképeket, abszolút párhuzamokat Ószövetség és Újszövetség között végtelenül
szeretem, a megfelelések zárt történelmi és hittani kompozíciókat alkotnak. Szent Jeromos, Dániel
Könyvét kommentálva írja: az ifjak a tüzes kemencében Jézus „pokolra”-szállásának előképe! Dániel
ebédje, kenyere, Habakuk próféta kezéből, az oroszlánok barlangjában: az Eukarisztia előképe! (Dan.
14,33–42).

Szent Mihály arkangyal! A te tiszteletedre építettem templomomat. Reims püspöke (II. Szilveszter
pápa…) szintén beszélt előképekről nekem (igaz teológhoz illő, tapintatosan tapogatózó óvatossággal): a
görög Arész, a római Mars, Szent Mihály! a te megsejtésed vala? Ó jaj! Hívő lelkünk mennyire szerette
volna, ha mindörökre mindsemmire ítélted és ölted volna a Sátánt, de 366nem: az Úr, számunkra egyelőre
nem ismert üdvtörteneti okokból, megengedi a Sátán iszonyatos uraskodását a világban, Szent Pál
egyenesen „e világ istenének” nevezi (2. Kor 4,4), és sok-sok zsinat is „e világ fejedelmének” kodifikálta.

Olyannyira, hogy (Szent Júdás levele, 9. vers) Szent Mihály arkangyal „sem mert káromló ítéletet
kimondani” a Sátánra, mikor ennek szándéka volt: Mózes holttestét pogány bálványként a zsidóknak
megőrizni, „felmutatni”, de Mihály a testet eltüntette. És újra: ó jaj, kiválasztottjai mégis, mégis hányszor
pogánykodtak, maguk írta krónikáik és prófétáik szerint! Olvastuk Ozeás próféta könyvét…

Patres et fratres, fél életünket töltöttük azzal (túlzok?… nem baj, hiszen az Úr teremtett világa nem
részegítő „túlzás”-e? A csodálatos kozmosz és természet, bűvöletes cirkumstanciaképpen körülöttünk:
nem az Isten kegyelempazarló „túlzása”-e? – hogy a misztikusok legszentebb tolvajnyelvét
kölcsönözzük), igen: mennyit kutakodtunk paradicsomkertnél gyümölcsösebb könyvtárakban, hogy az
angyalok megteremtéséről, az angyalok lázadásáról, bukásáról, hitünk acélos izmosodása érdekében,
mindent pontosan megtudjunk!

Mihály után: Gábriel! Újra elönt az Ég és Föld közötti közvetítés, közlés, híradás végtelen édessége!
Reims érseke, a mindentudó, mindent gyűjtő későbbi II. Szilveszter pápa őrzött (honnan? kitől
származott?) laboratóriumában egy antik görög ivóedényt (szküfosz). Íriszt ábrázolta, Olimposz hírnökét,
a megtestesült szivárványt, legédesebb láncot istenség és emberség között, Gábriel élő előképe, Gábriel
angyalszárnyaival, „Az Úr angyala 367köszönté Szűz Máriát” (lexikonokban uszályhosszú cikkek az „Úr
Angyala” pontos teológiai személyiségéről…), ez! ez! ez a boldogság, mikor a Mennyek félelmetes
magassága szinte dalolva ereszkedik le hozzánk, és ezáltal érezzük, hogy nem evakuált a Föld, végül is
dilettáns statiszta a Sátán és – magunkhoz ölelhetjük Istent! Ezért énekeltél királyok, pásztorok, barmok
fölött és csillagok között, ezért beszéltél tragikus intimitással vérrel verejtékező Krisztus Urunkkal keserű
kehellyel szent kezedben, ezért hirdetted sírlátogató Máriáknak a Megváltó feltámadását!

Rafael! (A reimsi érsek okos-okoskodó arábusai és mitográfusai szerint: lélekkísérő Hermész vagy
Merkúr volt maszatosra elrajzolt elődje?) Gyermek Tóbiás őrangyal kísérője, harmadik szent énekes vagy
énekesnő a „quem virgo genuisti” világtörténelmi jelenet fölött a felhőkben és legboldogítóbb
földközelben! Hányszor vallottam, imádkoztam neked, hogy én, Bernward, aki bolondos világcsászár (III.
Ottó) nevelője, Hildesheim apátság és püspökség kanonikus „nagyura” valék: szívem és lelkem Isten-
virága mélyén mindig gyermeknek, gyermek Tóbiásnak éreztem magam. És? – az ember nem lehet
„büntetlenül” a természettudós II. Szilveszter pápa tanítványa – azt a halat (Tóbiás Könyve 6,2–9), Jézus
Krisztus görögbetűs „ichthüsz” monogramja, mindig úgy „úsztattam” képzeletem telhetetlen
akváriumában, mint minden őslény, őssejt, ősalga üvegszemű, gyógyító, élő ikonját (Gen. 1,21).

Hallom, hallom a Jó Hírt hozó angyalok zenéjét, énekét, a szférák muzsikáját, minden valóságos és
képzelhető hangszeren és hangnemben, hiszen az Úr nemcsak látó 368szemet és faragó kezet adott nekem
ajándékba, hanem fület is (tengeri rózsaszínű kagyló!), és? és? Miközben lantok és lírák, gregorián és líd,
fríg hangnemek simogatnak, hallom a pásztorok dudáját, kürtjét, furulyáját, a legmagasztosabb zenéhez
evangéliumi ellenpontként a legegyszerűbbet. Így van ez édes rendjén, hiszen legájtatosabb zeneszerző
társaim is utcai dalok rigmusára, melódiájára írták legszentebb miséiket.

Nagy, ember nagyságú képes kódexek sorakoznak bibliotékámban: a világ minden idejének és
országának zeneszerszámai vannak bennük lefestve azon kedves ürügyön, hogy Dávid király mind
ezeknek az instrumentumoknak elíziumi „ricsajára” táncolt a frigyláda előtt. És most a pásztorok
koncertálnak a jászol előtt. Én, Bernward is voltam gyerekkoromban sok szép karácsonyon
papírbetlehemmel „házaló” pásztor vagy szakállas király; kolbászért, kalácsért, szalonnáért – Uram Jézus,
Karácsony Kisdede, Te tudod, hogy ez nem volt sértés, káromlás, hanem naiv és tiszta játék. Bizonyára
Te is játszottál, kedves bohóságokat gyermekkorodban (ó, mért rejtély drága harminc éved) gyermek
Keresztelő Jánossal.

És ha most nagyban próbálkozom az elmélkedő imádsággal, van-e izgatóbb matériám, mint egymás mellé
tenni a „kolduló” betlehemes parasztgyereket és – Theophano bizánci császárnő elé tízezer gyertyával
vonuló, aranykoporsós ereklyéket hordozó, selyembe fúlt, bársonyba ájult követségeket? Ahogy a
pásztorok az istálló ajtajában leemelik érdes kezükkel süvegüket, és ahogy a konstantinápolyi követek
térdelnek, hasalnak keserves etikettel az udvari kozmetikától szinte bábbá merevedett cezarina lábainál…

369

A jó pásztorok ajándékba levágott bárányt hoztak az incarnatus Deusnak az istállóba, a drága szülőknek,
hogy ételben ne szűkölködjenek. Hoztak, legszebb szentképeken, tojást is, sajtot, túrót, fűszereket és
gyümölcsöt. Nápolyi fantaszta betlehemépítő és -kosztümöző bábszínházasmesterek egész lacikonyhát
figuráltak szent és oltári színpadukra!… Ezt a levágott bárányt épp úgy megsirattam, mint a kost, melyet
Ábrahám vágott le Izsák helyett (Gen. 22,13).

Tudták-e? nem tudták… hogy a Karácsonyi Újszülöttnek előképe volt az ő levágott, vacsoraajándék
bárányuk. Nem voltak írástudók, nem olvasták a világirodalom legfélelmetesebb, legtragikusabb
passzusát (Izaiás 53,1–12), mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésének megjövendölését: „mint a juh,
amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt…”

És a pásztorok nem zarándokoltak Rómába, császárok, pápák, mártírok, katakombák örök városába, ahol
festményeken és szobrokon és mozaikokon az Úr Jézust hol Isten Bárányaként láttam ábrázolva, aki
elveszi e világ bűneit (Magára veszi!), hol meg Jó Pásztorként ül – pásztorbotja: Kereszt! – szelíd nyája
közepén.

Ha gőg volt ez bennem, amit most vallok súgva-gyónva neked, Uram Jézus, bocsásd meg nekem: az én
hildesheimi Szent Mihály-templomomban óriási freskót akarok festeni, Szent János Jelenéseinek 5.
fejezete nyomán, a 6.-tól a 14. versig: a Bárány (Jézus! Isten!) végtelen dicsőségét, akit leöltek (5,6), akit
megöltek (5,12), de – „övé a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az
áldás!” És ezt a himnuszt zengi égen, földön, tengerekben a világmindenség minden teremtménye (5,13).

370

Az én freskómon? Theophano bizánci császárnő és istállóban, Isten-szülő Madonna, III. Ottó császár és
pásztorokkal együtt minden „lelki szegények” borulnak le a bárány előtt. Pápák, hercegek, bíbornokok, az
egész feudálstaffázs és arisztostáb, koldusoknál koldusabb franciskánusokkal karöltve; Athén minden
hírhedt bölcsességénél bölcsebb, naiv-néma remeték: arcuk egy Szentlélektől ihletett mosolyával
térítenek meg steril szofistákat – legszelídebb iróniával, mintha a gondolkodás bohócait próbálnák
nadrágba rázni.

A Csecsemő, a Világegyetem teremtője, a Golgotán két lator között a harmadik lator (e rejtélyes
hármasság, misztikus paradoxon: Szent Ágoston barokk tolla alá kívánkozik!), a Csecsemő az istállóban
„fogadást” tart, „cercle”-t, ahogy a francia királyi udvarban mondják; minden csillagpályák, bolygók,
évmilliárdos stellárium-ködök, királyok, kanászok, minden növények és állatok hódolnak most jászolja
előtt. Régi képírások istálló helyett barlangot festettek falaikra vagy pergamenjeikre: mennyi szép tudást,
tudálékoskodást, jogos fantáziát és okvetetlenkedő képzelgést okoztak ezzel okos vagy oktondi
vallástörténészeknek!

A Kisded kezében? Hol Világalma, máris kereszttel, hol görög- vagy latinbetűs szent könyv, cseresznye,
nyulacska, cinke vagy szürke veréb. Erre a szürke verébre vajon hogyan nézett a legpompázatosabb páva
az istálló rongyos tetejéről (képíró társaim kedvelt motívuma!): ő, a páva, régi regék hagyománya szerint
az örökkévalóság, a halhatatlanság jelképe!

És az istállótól vagy bizánci barlangtól távolabb, Zakariás és Erzsébet házában, már a gyermek
Keresztelő: 371nádszálakból, fűszálakból keresztet fabrikál. Édességnél édesebb, tragédiánál tragikusabb,
hogy száz meg ezer festő képén, mikor Kisjézus és Kisjános cicázva játszadoznak, nem veszik észre a
Golgota nádszálelőképét!

Érkezik Gáspár, Menyhért, Boldizsár, az istálló vagy barlang csillagjelölte Epifániájára. Festőtársaim
állatmesét, tündérmesét, királykoronázó díszmenetet, púpostevés karavánprocessziót, parádés, kutyás,
sólymos hajtóvadászatot, ószövetségi nászünnepet felülmúló színpadi jelenetet véstek, pingáltak, duzzadó
bronzzal domborítottak.

Édes jó Szentlélek Úristen, akivel most elmélkedő imádságban beszélgetek, három dologról szeretnék
szólni neked a művészetekkel kapcsolatban.

A három királyok menetében sok-sok festő-mesterem és tanítványom a királyokat és kísérőiket saját, élő,
reális, konkrét kortársaikról másolták, és azóta is, évszázadokon át, a legszentebb szenteket és szent nőket
legföldiesebb, legnaturálisabb modellekről mintázták. Uram: hol úgy éreztem, hogy vétkes,
„pogánykodó” eljárás ez részünkről – hol meg úgy éreztem, hogy Te teremtetted úgy az embert, hogy
csak antropomorf módon képzelhetünk el Téged a Mennyekben; nem a Te szándékod szerint van a
bizánci képrombolás, és ennélfogva: az Egekben megengeded a sok evilági portrét a szentképeken. A
végső felvilágosítást alázattal várom imáim zsámolyán.

A második szélfuvallta, felhőfuttatta gondolatom: az ezerféle betlehemi ábrákon a kunyhó romjai, az

istálló és – Nero meg Caracalla palotájának legmonumentálisabb, Forum Romanumot idéző
márványroncsai együtt: izgatóan mutatnak előre egy „szürreális” festészeti stílus felé: erről is, rózsafüzér
karkötőjével csuklómon, várom válaszodat.

372

Harmadik „imaábrándom” a művészet témája körül, bizonyára rokon a másodikkal. A képzelet teljes
szabadságára gondolok (és ez a szabadság a te Szentháromság Egyistenséged teremtő szabadságának e
világi árnyéka lehet csupán!). Egy döntő példa erre, Bizáncból. A Három Király: három hellénszép görög
ifjú egy ikonon; ezen az álomarchitektúrás, bíbor figurás képen mindenki ifjú: Madonna, József,
vízmelegítő, kitónos nimfa-dajka; istálló itt, vagy barlang, vagy a közismert ajándékok: sehol. Szentlélek
Úristen, ha „végtelen” művészeti szabadságot adtál, hála érte, és? – mutasd meg mégis szegény
Bernwardodnak (ha alkot) e kincses „végtelenség” legillőbb határait!

Gáspár mirhát hozott. Az Ószövetségben királyokat kentek fel vele, olajjal keverve; előkelő nőknek
bódító-hódító illatszere volt (44. zsoltár, 9. – „öltözékedből mirha és áloé illata árad”). Nagy Betlehem-
színpadomon ott lesz Bűnbánó Magdolna, illatszeres alabástromflakonjával!… A holttesteket is mirhával
dezodorálták: Nikodémus Jézus holttestéhez „vitt mintegy száz font mirha és áloé-keveréket” (János
19,39): hogy ne gyúrnám meg őt is, III. Ottótól ajándékba kapott legfinomabb viaszból, Betlehem szent
statisztájaként!

Menyhért aranyat hozott. A gyermek Jézus alig párnapos ujjaival játszott a drága érmékkel (ó! ha igaz!
ha valódi ereklyeként ezekből csak egy is kezemben lehetne, mert akkor, Betlehemben, Isten keze
érintette őket! melyek a kegyetlen dúsgazdagok ördög-ürülte, átkos kincseit jelentik a világhistóriában.
Emlékezett-e Jézus Urunk e játékra, mikor a dúsgazdagról és a fekélyes koldus Lázárról mondá
példabeszédét? – Lukács 16,19–23). Nagypéntek nagy373halmozóinak örök kárhozatáról és szent
szegények örök üdvösségéről? „De jaj nektek, gazdagok… jaj nektek, akik most jóllaktok!” (Lukács
6,24–25).

Hogy Betlehem-építésemben kezes segítségem lesz-e a Szentlélek Úristen – bizony még nem tudom. De
jóstehetséget (ó, én legérdemtelenebb!) adott: négyszáz év múlva egy derék spanyol, angol királyi
udvarban nevelő, Vives Lajos, amellett hogy megírja a „világfilozófia” történetét (de initiis et sectis;
kezdetek és tévedések), megírja szent-humánus művét, Szegények Felsegítése (De subventione
pauperum), Úr Jézus aranytagadó akarata szerint.

Boldizsár tömjént hozott. Betlehemem szent alakjai között ott lészen Zakariás, Keresztelő Szent János
édesapja, az Úr templomának szentélyében az illatszerek (tömjén!) papja: illatárban hirdette meg néki
Gábriel a Keresztelő születését. És (igen!) melléje fogom állítani Ábel figuráját, akinek áldozatára „az Úr
kegyesen tekintett”. Genezis 4,4 ugyan nem említi az Ég magasságáig egyenesen felszálló füstöt, de ezt
régóta így képzeljük: a szívből jövő imádság szimbóluma ez, Boldizsár tömjénének, Zakariás templomi
illatszerének előképe. Betlehememben ezt tán viaszból göndörítem, tán kócot szagosítva égetek, és ha
nem ilyen imádkozó áhítattal végzik, ezer kábító tömjéntartóból, Theophano bizánci metropolitái,
bazilikáik kupolái alatt „ortodox” szertartásaikat: Káin sorsára jutnak.

Szép legendáink szerint a Három Királyok a három életkort is jelentették: ifjúságot, férfiúságot, aggkort.
Ami után? A halál következik. Mintha a legigazabb hívők is elfelejtették volna a pávát: a feltámadás és
örök élet legdogmatikusabb madarát. És Hildesheimben is, másutt is, 374mindenütt, ki nem fogytak a
haláltáncjátékokból. Ezeket nem tiltottam meg, de Feltámadás misztériumokat rendeltem passiójátékos
színészeimtől, akiktől? akiktől? – még egy másik teológiai szcénát kívántam, és ezt, szép színes szobrok
alakjában el fogom helyezni a sok-sok tájat, sok-sok jelenetet ábrázoló, világtág Betlehememben.

Keserves fájdalommal, töprengéssel töltött el a históriai tény: mikor az Úristen megtestesült itt a földön, a
mi legirgalmasabb Krisztus Urunk alakjában – Heródes őrjöngő kegyetlenkedése következtében
csecsemők százai, ezrei pusztultak el, kétségbeesett anyák, drága Szűzanyánk előképei, agonizáltak
kifejezhetetlen fájdalmukban. Hittitok. Nem mintha balga és gőgös eretnekként a titok megfejtésével
hivalkodnék, mindössze legalázatosabb hívőként, elmélkedő imádságom szerény gyümölcsét fogom
ábrázolni paradicsomi lugasban: Szűzanyánk, Mater Dolorosa, magyarázza a gyermeküket sirató
édesanyáknak az ő és újszülötteik végtelen és örök boldogságát a mennyekben, a földi tragédia véres, de
illanó percei után.

A Három Férfiú (varázslók? filozófusok? keleti despota monarchák? – ezek a lehetőségek és variációk
majd másik elmélkedő imádságom tárgyai lesznek) immár idézett szép legendáink szerint a távol Keletet
(„minden világtájat”…) képviselték a megtestesült Ige és a tájékozatlan csacsi meg tehén kérdésre tágult
naiv szemei előtt.

Sok-sok szentföldi zarándokkal beszélgettem, merész utazókkal, akik Jeruzsálemtől és Betlehemtől,

ájtatos kíváncsisággal mérföldek százait, ezreit tették meg (hittérítés láza is hevítette szívük dobogását!) a
távoli Kelet felé. Sok-sok szobrot, képet, tekercset hoztak magukkal, és ezeket most felhasználom
Theophano karácsonyi Betlehe375méhez: India bolond isteneit, Kína kócos misztikusait, Óceánia torz
bálványait. Ezek a pogány nagy kacatok ott fognak csücsülni, táncolni a napkeleti királyokat kísérő tevék
hátán, egyrészt mulatságnak, másrészt fájó alázattal (misztikus okokból indokolt késedelmessége miatt),
de virágzó bizalommal (qui corroboret nobis spem: aki erősítse reményünket) az Úr Jézus országának
eljövetele iránt.

Drága Szentlélek Úristen, sanctus Spiritus, creator Spiritus: elmélkedő imádságomat és szobrászkodó
Betlehem-kedvemet legviharosabb, legszínesebb látomással jutalmaztad. Angyalok alakjában zuhogtak
fölém – fáról levelek, virágok, gyümölcsök! – a teológiai és sarkalatos erények, betlehemi szertelen szép
éneket énekelve.

A Hit: fehér szárnyakkal, csillogó gyémántokkal. A Remény: zöld misepalástban, smaragd diadémmal. A
Szeretet: hajnal áradó rózsaszíneiben, szivárvány tollakkal. Okosság: Aquinói Szent Tamás katedrai
kámzsájában, Napnál ragyogóbb lobogó hajfürtökkel. Igazságosság: mérlegserpenyők helyett ezüst
rózsafüzért feszített húrként két keze között. Lelkierő: mintha száguldó, ifjú bíbornok lett volna, ölelte
testét a dogmatika dalmatika. Mértékletesség: teste, ruhája, hajkoronája tovaúszó alkonyi felhő,
mennyország suttogó sóhaja.

Énekük?

Téged vár a népek lelki sötétsége, Isten!

Nincs, ki nékünk harcainkban segítene itt lenn.
Ha szentséges arcod ragyog vándorutunk végén,
megnyugosznak egymás mellett a nemzetek békén.
Vigilia, 1985. március
376
Eltűnt kávéházak nyomában

Hová lett a tavalyi hó? Hol van a sok régi csehó? Hová tűntek fényes kávéházak? Ma már csak
szecessziós, dekoratív csontvázak? – imigyen dudorászok halottak napján emlékeim homorúvá süppedt
sírdombjai között, bökrímekkel, diákosan, Carmina Burana-stílusban, néhány évezred vagy százezred
után újra a mulandóság alig érthető titkán meditálva.

Alig érthető, mert ugyanakkor, mikor a „minden halál, minden elmúlás, minden halálraítélt” kísértő és
kísérteties gondolata szorongatja szívemet, ugyanakkor látom, hogy Dame vagy Demoiselle Nature, a
teremtő természet Nagy Kisasszonya: az életet! életet! életet akarja. Nemcsak kipusztult állat- és
növényfajok nyomán keletkeznek újabb és újabb állat- és növényfajok, hanem a Világegyetem milliárd és
trilliárd csillagai is élnek – határozottan nem a mi emberi fiziológiánk és biológiánk szerint. De
(végzetesen erős tudományos intuícióval sejtem) a legutolérhetetlenebb, legszökevényebb csillagok
„élete” is valahol, valahol, valahol a matéria legmélyebb törvényei szerint, közös nevezőre hozható mini-
mikro Földgolyónk állati (vagyis emberi) és növényi élettanával. Ez az egyik ábrándozásom, halottak
napi kérdezősködő és tudóskodó ájtatosságom az eltűnt csehók és kávéházak nyomában.

A másik? Villon után persze hogy kötelező banalitással 377a prousti, azaz a vele rokon, némileg tán még
tovább tágító megjegyzéssel: ha emlékeimben egy kávéházi asztal, csésze, lámpa, hölgyemény, pincér,
kasszacsengő, számolócédula vagy parádés velencei tükör felbukkan – akkor mindezeket, akár
hölgyemény, akár tükör, szinte végtelen uszályként, legtárulkozóbb pávafarokként, a színárnyalat
csillogtató látványként a hölgy és a tükör minden rokonát természetben és történelemben, legtávolabbi
múltban, legaktuálisabb politikai jelenben, összes állattani és legszigorúbban nyomon követett
szociológiai helyzetében látom: parasztos vagy prózai egyszerűséggel kifejezve: nincs nálam
mikrokozmosz totálisra törő makrokozmosz nélkül.

A Philadelphia kávéház nagyjában a krisztinavárosi templom, a Horváth-kert és (annak idején így hívták)
Verbőczy gimnáziumom közötti területen vala található, égig érő üvegablakaival a kert lombjai és az ott
fából épült Budai Színkör felé nézett, mely valamikor Alsdorf–Pfisterer ősöm tulajdona és színészi
sikereinek színpada volt.

Első látogatásom a Philadelphia kávéházban, tíz-tizenkét éves koromban, talán nem is minősíthető
egészen hétköznapinak:

Édesapámat (az első világháború után még le nem szerelt tartalékos tüzér századost) valamilyen sértődés
okán hivatali kollégája párbajra hívta. Kis mellékpikantéria: a provokáló úriember a kuruc dalokat
hamisító Thaly Kálmán unokája vagy efféle pereputtya volt. Édesapám a párbaj minden pózát,
hazugságát, röhejes, szemét bohózatát szívéből utálta. Eddig minden rendben lett volna. De a folytatása
(sírjában bocsássa meg Apám!) már nem volt ilyen harmonikusan egyértelmű rendben.

378
Ez a Thaly levélben közölte apámmal, hogy ő elküldi segédeit a Philadelphia kávéházba, apám is küldje
oda segédeit, akik majd megegyeznek, hogy milyen feltételek mellett lövik agyon egymást. Erre mit
csinált édes arany apám? Levelet írt a Philadelphia kávéházban székelő és trónoló katonai díszegyenruhás
(waffenrock!) tiszt uraknak, Thaly úr párbajsegédeinek, hogy fütyül és köp az ilyen „becsületbeli”
bohózatokra. Még eddig is rendben lett volna… A levelet velem, tizenéves félelemista, félgimnazista,
gyáva kis kukaccal küldte el. Bátran lépjek be a kávéházba, biztosan megtalálom a katona bácsikat,
szépen köszönjek nekik, mondjam meg, hogy hiszek Magyarország feltámadásában, dicsértessék a Jézus
Krisztus, mondjam meg, hogy papuskának nincs segédje, ő nem párbajozik, adjam át a levelet, aztán
jöjjek haza, csak vigyázzak a villamosra, el ne gázoljon. Képzelhető az én zokogó rettegésem, miközben a
Philadelphia kávéházba mentem, és képzelhető a két tiszt úr valóban érthető csodálkozása.
Felháborodásuk minden viharnál viharosabb volt, én meg könnyeztem, remegtem, mindent fölnagyítva
láttam, hallottam, kardjuk csörgését, a párbajjegyzőkönyv nagyságát. (A kávéház pincéreinek, akik nézték
a jelenetet, karneváli ünnep volt, kabaré, életükben műsoron kívüli szám.) Apámat – ordították a tiszt urak
– meg fogják fosztani századosi rangjától! Én remegtem és bőgtem, mikor láttam a röhögést, csapkodást,
felháborodást. Közben a párbajsegédek hőzöngésének semmi következménye nem lett, hacsaknem az,
hogy apám „örök gyalázatára” – velem íratták alá a párbajjegyzőkönyvet. Örökké fejemben van egy
pompás karikatúra az angliai London Mercury folyóiratból: dúvad, fegyveres, emberevő szörnyeteg
feudális 379nagyurak faltörő kosnál döfködőbb ujjakkal kényszerítik Földnélküli Jánost a Magna Charta
aláírására: én voltam olyan törpincs kreténke a Philadelphia kávéházban, mint ama torzképes Földnélküli
János.

Másik „szép emlékem” a Philadelphia kávéházról:

Egy óriási üvegablak mellett, akárcsak Hamburgban a rosszlányok a kínáló üvegkirakatokban, ott ült
minden reggel (1919–1926, gimnazistaidőm lehetett ez) – Szabó Dezső. Bivaly, bölény, maga elé meredt
merengő és gyűlölködő, guvadt szemekkel, göndör hajjal, tarkóján keskeny, álla alatt csúcsokba szökő,
úgynevezett „Vatermörder”, apagyilkos celluloidgallérral, maga a Minotaurus-férfiasság, vagyis
(efféléket hallék…) – a teljes férfiatlanság fiziológiai és színészi álarca.

Igen gyakran, a kirakati kávéházi asztalnál, vele szemben ült N. N. iskolatársam (irigységem és
féltékenységem az időben persze hogy alig volt lemérhető). Ez az ifjú – sánta volt, nyomorék,
koponyaformája is torz. Ők ketten (iskolatársamtól megtudtam) gyűlöltek németeket, gyűlöltek zsidókat,
gyűlöltek mindeneket, hiszen a fizikailag hibásak általában vagy gyűlölködők, vagy mazochista szentek.
Vaddisznó röf-röf próféciáikban (ha úszott is itt-ott egy vastagabb igazság) morált, igazi morált sohasem
éreztem – ez az egész lélektani beteg képlet valahogy oda tartozik, ahol a neurotikus filosz Nietzsche
idealizálja (kacagtató nyomorékkompenzációval) a Borgia bestiákat.

Újabb emlék, újabb látomás, újabb újra megnyert valóság vagy harminc évvel később, a Philadelphia
bűvös színpadán. 1943-ban nagy summázó tanulmányt írtam Szabó Lőrinc Összes versei-ről. Régi
szomszédok voltunk, én Szilágyi Erzsébet fasor, ő Volkmann utca, de addig több380nyire csak utcán
beszélgettünk, vagy villamosmegállónál… (feledhetetlen szcéna még későbbről: a megállónál, iszonyatos
szélviharban, Szabó Lőrinc szívröntgenfotóját nézi, az orkán szinte kitépi kezéből a fényképet, bordái
felém „virítanak”…). Lőrincnek nagyon tetszett róla szóló esszém, beszélgetésre hívott a Philadelphia
kávéházba.

Alkóvszerű, misztikusan homályos sarokban ültünk, szörnyülködve nézte, hogy minél több rumot
fogyasztok, annál racionálisabb, józanabb és harmonikusan kiegyensúlyozottabb leszek. Haja lógott,
szemüvege a dús dioptriáktól tán vastagabb volt, mint valaha, az alkóv bűnös-bordó tapétájának
hátterében lehetett volna suttogó kínai ópiumkereskedő vagy örömház-tulajdonos. Költészet kamaszosan
habzsolt kérdéseiben szerelmetes barátságban megegyeztünk; a negyvenes évek politikai kérdéseiben
legkevésbé.

Most pedig archaizáló szófordulattal: jövel! jövel, csodálatos Lánchíd kávéház!

Napsütéses, hideg, havas, szinte norvég „nordic” hangulatban – kilátással a Lánchíd fekete kapupillérére
és a láncok páratlan eleganciájú, szinte hintázó ívére – minden vasárnap reggel, az ablak mellett ült
(akkor már jó barátom a Napkelet szerkesztőségi találkozásairól): Halász Gábor. A nádkeretekre feszített
hírlapokat, a másodosztályú vonatfotelokra emlékeztető díványon, a kora reggeli órákban végigolvasta:
nyilván ez is a tőle írásban és modorban megszokott bohém-ellenesség póza és hite volt – adta, adta,
parádésan és angolosan – dacból! – a vasárnapos kispolgárt. Nagy beszélgetéseink nemes „zacca”
megmaradt (ujjal tudok rámutatni a sorokra): műveiben, műveimben.

381

A kávéház ezekben a szinte hajnali órákban jóformán sírkertüres vala, de a tulajdonosnő már ott ült a
nagyterem közepén, valami félkörpultos páholyban: démonok démona, túlvilági tébollyal kifestve,
boszorkány, femme fatale, szirén, kéj és csáb és omlatag-bomlatag hajfürtök – hosszú-hosszú hónapokon
(éveken?) át álmaim erotikus idolja volt. És itt rögvest „történelmi lecke”: az ötvenes években láttam
viszont egy lebujnak is minősíthető kocsmában, elhízva, megrondulva, Sztálin-idézeteket tenorisztikusan
szajkózva a kocsmárosnak – ugyanis? – az én Éjkirálynő Kirkém és Kalüpszóm: állami ellenőr lett,
söröshordók, borosdemizsonok, pálinkáspalackok és pénztárkönyvek hiéna, vérszopó, demagóg szipirtyó
inkvizítora.

Forgószínpad: forogj! Díszletek, világítási effektusok változzanak! A Lánchíd kávéházban volt első
találkám első férjes asszony szeretőmmel, Altheával. A körülmények eléggé cirádásak voltak: paralitikus
férjét a Lipótmezőn kúrálták, fiacskája (tanítványom) „psychés helyezettsége” sem volt a
legeszményibben káderezhető. Althea egzaltált, romantikus lélek volt, szerettem, tán imádtam is szűzies,
önfeláldozó és heroikus idealizmusát, mely az illegális kommunista párt köreibe vezette (tőle hallottam
először az élő, nem papírról olvasott József Attiláról). Még ma is szívemet forró hála tölti el, hogy engem
(tudta, a Prae szerzője vagyok) bizalmával kitüntetett, balga (akkori) esztétafejemet az ő konkrét históriai
hitével megkoronázta.

Nagyon más „színpadon” játszottuk drámánkat, mint a Halász Gábor-fajták. Csillárok, aranykarok,
virágok, luxusitalokkal teli bárpolcok, Althea estélyi ruhában (mosolyogtak is rajta…), fekete selyem
arany szálakkal át- meg átszőve, egzotikus turbánja ugyanabból az anyagból. 382Lihegő szépségének
egyik fő-fő varázsa: óriási szemhéja volt, lehullott két fehér rózsaszirom kanalas domborulata. Ennek a
fülledt-mákonyos „soirée”-szcénának ellentéte volt később lakásán (tomboló nagytakarítás miatt valami
„cselédszobába” szorultunk, égő nyáridőben): Vénusz-mivoltáról lehullatta kék zsák, nyers vitorlavászon
vestimentumát – ezredmásodperc alatt jelent meg a hónál havasabb, Holdnál holdasabb Vénusz-imágó, a
vitorlavászon holmit (zuhanása ilyen abszolút kinyilatkoztatás volt) mintha a föld vagy tenger nyelte
volna el, trionfo da Primavera!…

Mikor ötven év távlatából nézem síruhás, overallos tátrai fényképedet: Horatius ódája jár fejemben, „A
fához, mely dőltében majdnem agyonütötte” (Carmina II. 13.) – hiszen számomra is a Végzet rejtelmes
ajándéka volt, hogy a téged kísértetiesen kísértő betegségek, a szerelem „amabilis insaniája” (Carmina III.
4.), a história nagy katarzisai nem kergettek kórokba, hóbortokba és válságokba: klasszicizmus és
harmonikusan kiegyensúlyozott egészség lett belőle, még halványodó, távolodó álom formájában is.

Lánchíd kávéház fedetlen terasza, ködös, sokszor havas esős késő őszi idő, az asztalokat már mind
behordták, csak egyet-kettőt felejtettek a fal mellett, sánta vaslábak, töredezett kerek, szürke
márványlapok. Bromélia és én ezeket cipeltük elő, reggel hét órakor, napról napra, közel a járdához, a
pincér nyilván bolondnak tartott bennünket.

Bromélia a Tudományos Akadémia könyvtárában volt kézirattáros, legfrissebb szerzemények

katalogizálója, a közszemérem megóvása miatt „remota eroticák” gondnoknője. Bromélia maga volt a
perverz dekadencia, Beardsley rajzainak lehetett volna modellje, sovány volt, 383mint régi metszeteken
Luxuria aktja, nagyvilági volt, halálra-maszkra pirosított pofacsontokkal, „satanique” non-plus-ultra
bolond öltözékeket komponált magának, mindig illatszerekben úszott. Izgalmak izgalma volt számomra:
ez a nő hogyan illik a Tudományos Akadémiába, tudósok házába, az állami ortodox bürokrácia
mauzóleumszerű Establishmentjébe, „A” szent hivatalba, ahol a főkönyvtáros Szinnyei József professzor
volt. Ennek a törpe, kutyafejű tatár, mongol nyelvésznek kvázi titkárnője volt Bromélia (láttam őket
egymás mellett tárgyalni: a kontraszt nekem hihetetlen, szürrealista vízió volt). Reggel nyolcra járt a
könyvtárba, gyalog át a Lánchídon, én meg reggel nyolcra mentem, tanárként, a budai Lánchíd-főtől
villamossal, átszállással az óbudai Árpád gimnáziumba. Ezért találkoztunk reggel hétkor. Tátongott az
Alagút patkószája, mintha Tar Lőrinc pokoljárására várna, efölött volt az „elipsz” a vár oldalában,
gyerekkori játszóhelyemen várbeli unokatestvéreimmel (édes labirintók!…) – ha a harmincas évek végén,
negyvenes évek elején onnan látott volna valaki minket: szerelmeskedés közben egymásba fagyott veréb-
vagy varjúfiókáknak vélhetett.

Pedig akkor egyszer nem is a szerelem bújtatta egymás mellé a recsegő márványasztalnál a két szereplőt,
hanem egy… könyv! Ez idő tájt vettem meg Schamoni Das wahre Gesicht der Heiligen albumát: minden
szent, akinek katakombafreskótól, bizánci mozaiktól barokk szobrokon és festményeken át a
legmodernebb fényképekig (igen!) volt képe – ebben a (pompás szövegekkel, életrajzokkal felszerelt)
könyvben található volt.

Én 1940 táján már nyakig benne voltam Szent Orpheusz Breviáriumá-nak komponálásában – és
különösképpen Bor384gia Szent Ferenc élete, képei, halotti maszkjai tartottak alig fokozható izgalomban:
a maszkok félelmetesen hasonlítottak rám, ez lett forrása annak, hogy megírtam két változatban is a
katalóniai alkirálynak, jezsuita generálisnak, V. Károly barátjának és elparentálójának, Avilai Teréz lelki
vezetőjének életrajzát – Eszkoriál címen, a Breviárium III. részeként. Broméliával éltük át ezt a munkát,
szerelem, aszkézis, nagy szent Spanyolország, misztika, királyi udvarok, loyolai lelkigyakorlatok, Don
Juan-i ámor-exercitusok szédítő világában, a Lánchíd kávéház múlhatatlan stigmájával avilai-evilági
„sokszögletű” szívünkben.

A Nagyvásárcsarnok közelében volt egy rozoga „kávéház”, kocsma is, lebuj is, kofák reggelizője, dunai
matrózok kvarglibüdös büféje, ókori cserekereskedelem és újkori padonalvó, félhülye kártyások
hajópadlós lumpenólja. Itt találkoztunk (bujkálás, bujkálás, szent házasságok rutintörése…) Cassiá-val. Itt
is lehetetlen kora reggeli időkben – én még lehetetlenebb hajnalokban néztem a kikötőben a kofahajókat,
ógörög handlészigeteken, hollandiai piacpartokon éreztem magam, a helyhez illő kötelező képzelődéssel,
de a káposzta- és karfiol- és zöldséghegyek, a kövér harcsák és pontyok (meg ínyencek számára
békacombok), a szekerekről bús farokkal lelógó vágott borjak annál valóságosabbak voltak.

Cassia: harsogó harsány ellentétben orchidea, korall, bolond madár, intellektuális és szerelemkülönc
barátnőimmel – „a” Burzsoáz volt, a parvenü, újgazdag Lipótváros kissé molett csillaga, Sába királynője,
keleti Juno (Brüll Adél-variáció?). A romlás virágaival rokonságot tartó degenerált demoiselle-ek után
egyenesen kellett ez a „szent” Banalitás. Cassia világa: nagykoncerteken nagyestélyi ru385hákban
megjelenni, a legdrágább és legdivatosabb szalonokban rendelve, polgári mértéktartással távol a
fantasztikustól, de comme il faut meztelen háttal és élő ciklámenekkel. Fényűző, hideg „angol” tálakkal
traktált, telhetetlen (és meglepően ötletdús!) virágcsokrokkal, pazarnál pazarabb „arrangementokkal”
lepett meg, bársonyok, brokátok, selymek, tüllök felhőiben prezentálta őket, hiúságtól kövér, érzéki
húsevő növénnyé duzzadva, szinte nyelvét lógatva várta dicséreteimet. Aktfotói kereskedelmileg
fémjelzett fényképészeknél készültek: semmi „szökevény” erotika, csupán a Vígszínház környéki (ott
lakott) „souvenir de Rubens” receptjei.

Ez a figura – kissé magamat is hozzáértve – elég feltűnő volt a sülttökös és füstöltheringes, hajótörött
hajó vagy foghíjas tutaj-„kávéházban”, ahol nem volt jobb dolgom, mint a nikápolyi csatáról beszélni, a
törökök győzelméről a keresztények fölött, ugyanis előző este Halász Gábor mesélte nekem ördögi
cinizmussal, hogy a keresztények azért buktak le, mert a francia parfüm-piperkőc lovagok méter hosszú,
kígyónyelv alakú báli cipőket viseltek az ütközetben.

Valamikor olvastunk egy memoárregényt, annak egy része Swannék oldaláról, másik része a Guermantes
hercegek oldaláról elmélkedett, sok csiklandós lélektannal és berzenkedő szociológiával. Itt olvashatunk
egy memoárfoszlányt, mely a Lipótváros után a Várról glosszázik, futólagosnál futólagosabban,
töredéknél töredékesebben, csak éppen annyit, amennyi a kávéházat illeti.

Bájtalan famíliám a Várban virágzott és szűkített menetben hervadozott. Ennek a várbeli feudál-dzsentri
humbugvilágnak, operabálos haláltánctársaságnak (lásd A tár386saság és a Magyar Úriasszonyok Lapja
folyóiratokat és képeslapokat!), ennek a világnak szikrázó summája és kristálya volt édesapám testvére,
valóban hercegnői jelenség, ahogy az operettekben mindig és a valóságban néha előfordulnak.

Nagynéném családja akkor az Albrecht út (ma Hunyadi János út) felső végében lakott, a Halászbástya
„szárnyai” alatt. Sokat jártam oda gyermekkoromban unokahúgaimhoz játszani (okítva és okulva: egy és
más Ovidiusba illő dolgok…). Nagynéném (nem is egyszer) ajándékozó jókedvvel nyakon ragadott
bennünket: „Leviszlek benneteket a Tiszti Kaszinó mozijába!” Mentünk, taxival. Én kimondhatatlanul
utáltam e jeles Kaszinó vendégeit (be-beszökdöső monoklis Ludovika akadémiások, tisztjelöltek, akik
röhögve gúnyoltak engem: „Verseket írsz? Minek? Petőfi már volt!”), a mozi ruhatárából megszöktem, és
a film helyett nagynénémet és lovagját, vén tábornokot (lehetett-e más?) figyeltem az utcáról, a Belvárosi
kávéház nagy ablakai mögött.

Chesterton írta: a régi címerekkel rendelkező családok tagjai gyakran igen paradox módon viselkednek.
Egyrészt bőszült vadszamárnál csökönyösebb agresszív maradiak, másrészt a legelmeháborodottabb
avantgárd művészeti és viselkedési irányzatok képviselői és botránykavaró kikiáltói. Ha valakire, hát
nagynénémre ez „stimmelt”. Mérhetetlen műveletlenségnek és pántájékozatlan babonás butaságnak biztos
alapjaira támaszkodva, minimo calculo háromszáz év előtti „elvei” voltak és? – ezüstös, ősz haját
kisfiúsan „bubifrizurára” vágatta, a dunai uszodákban hiperfeszes, szuperfrivol úszótrikóban jelent meg,
legpikánsabb botránykő. Akkor is, mikor leselkedtem a Belvá387rosi kávéház ablakánál: fekete kígyóbőr
ruhája, köldökig érő dekoltázsa, kamaszkurta „coiffure”-je, minden kihívó modernitásban rikított – vele
szemben meg a kissé hajlott vezérkari tábornok, gallérja arany tölgyfalevelével, érdemrendjei kissé
csüggeteg (csilingelő?) karácsonyfadíszeivel. Szép szentképek jutottak eszembe: Szent István felajánlja
Magyarországot Szűz Máriának. Regnum Marianum. A Belvárosi kávéház üvegburája alatt.

Ha csillagászati távolságban volt a Lipótváros a Vártól, még mérhetetlenebb a distancia a Vártól –

irodalomig, tudományig, igaz nagy művészethez. Ez utóbbi provincia pedig számomra a húszas évek
végén és a harmincas évek kezdetén, gimnazista és ifjú egyetemista koromban az Erzsébet szálló
kávéháza volt, szemben a Schönbrunn-sárga gróf Károlyi-palotával, pár száz lépésnyire a Belvárosi
kávéháztól. Az Erzsébet kávéház egy „mellékhajójában” találkozott hétről hétre a Napkelet folyóirat
szerkesztősége, munkatársak, védnöknő (gróf Zichy Rafaelné a hosszú asztal végében, mintha Mária
Terézia lett volna koronázási díszruhában, csak éppen félelmetes karvalyorra ütött el a barokk
portrémodelltől) és szerény nyulacska csekélységem, akit az irodalomra nevelők között a legnagyobb
pedagógus, Vajthó László tanár úr vezetett be ebbe a társaságba.

Spanyol színes viaszszobrokkal ékesített templomokba? a vurstlik panoptikumába, plasztikonjába? a

londoni Madame Tussaud bábugalériájába illett-e legjobban a szerkesztőségi asztal? Eckhardt Sándor,
franciaprofesszorom, Baudelaire-re hasonlító, őszilevél-színű bőrével, tripla fagylaltjával, Giacometti-
szobrok felé csúcsosodó homlokával, raccsolva fanatikus és dogmatikus filológiájá388val… Horváth
János magyar irodalmi professzorom (1926–31): mintha maga lett volna Arany János és Deák Ferenc
félelmetes repríze… Szekfü Gyula, borjúfóka bajuszával (a jegeskávé tejszínhabja nagy packákban
csillogott bajszán, a Műcsarnok tízezer Kora tavasz című képén ilyenek a hófoltok!), vándor drótostóttól
keretezett szemüvegével és vakmerő históriai kritikáival… Nagy ritkán „idealista” filozófusprofesszorom,
Pauler Ákos: alacsony homloka volt, arcán itt-ott óriási bibircsók, fagyöngyök – ő meg Szókratész
szekszepílek mellé sikeredett, olcsófazék-fejét replikálta?

A középkorban pontosan „kiépített” zarándokút vezetett Párizsból és máshonnan is Spanyolországba,

Compostellai Szent Jakab apostol mese-mágikus katedrálisához, ahol az apostol képzelt ereklyéit őrizték.
A zarándokút mentén vendégfogadók sorakoztak, ahol a zarándokok néha meg-megfeledkeztek
legszentebb búcsújáró céljukról… Mikor én most kávéházról kávéházra járok: mintha ilyen fogadókat
látogatnék. Újpestre is eljutottam, az ottani új gimnáziumban (kora húszas évek?) büntetésből
odahelyezett tanáromat látogattam meg, és ő megmutatta nekem – mi is az, hogy „kisváros”.

Az Árpád út és Viola út tájékán (vakond földszintes házak között) volt egy félig már föld alá süllyedt
kávéház: piszkos ablakok, piszkos asztalok, üres polcokon egy üveg császárkörtelikőr, bicsaklott lábú
biliárdasztal, egérrágta rongyos zöld fecnivel, Van Gogh piktor látott ilyeneket (én is!) trubadúrok daltelt
Provence-ában. Délutánonként a Wolfner bőrgyár munkásai élvezték itt szabadságukat, másnap hajnalig:
szamárfüles, elfeketült kártyákkal, fejet389len, lovatlan sakkfigurákkal, tántorgó dominókkal, pótkávéval
összemaszatolt vizespoharakkal.

Mikor később, újra Van Gogh nyomában, az avignoni pápák kastélyában és „elsüllyedt” biliárdszobákban
jártam – remélem, minden elítélendő érzelgés vagy üdvhadsereges giccsájtatoskodás nélkül: ezekért a
szabadságot! szabadságot! (a délután egy-két órájára…) élvező barátaimért imádkoztam: „Boldogok, akik
szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.”

Rakéta, 1986. május 6.

390
Hangjátékok
391 392
Petőfi
Szereplők:
PETŐFI
KÉPVISELŐ
SZENDREY JÚLIA
JÚLIA APJA
TÁBORNOK
PETŐFI

Nincs, nincs és nincs igazad, barátom! Gyerekes ábránd és a gyávaság álarca az, mikor ti bölcs
megalkuvásról, józan kiegyezésről beszéltek. Nem igaz, hogy ez szolgálja a nemzet javát. Vörösmarty is
evvel a frázissal jött. Könyökömön jön ki az örökös bölcsességtek! Kívülről tudom a szólamaitokat! „Ha
valaki jó verset ír, attól még nem biztos, hogy jó politikus! Ha valakinek a legszentebb eszményei vannak,
attól még lehet a gyakorlatban műkedvelő! Ha valaki vaktában rohan a világszabadság délibábja után,
még rabságba döntheti nemzetét” stb. stb., ez a lecke, mi?

KÉPVISELŐ

Értsd meg, Vörösmarty nem mondott frázisokat, és téged senki nem akar tanítani.

PETŐFI

Hát nem is tanulom meg, nem, ha addig élek is! Ha Robespierre is a bölcs megalkuvás embere lett volna,
akkor te, kedves barátom, nem ülhetnél a nemzetgyűlésben, és nem árulhatnád el azokat az elveket,
melyeknek létedet és kenyeredet köszönheted.

KÉPVISELŐ

Nyugodj meg, Sándor, Júlia alszik már talán. Felébresztjük.

PETŐFI

Hogyne! Sándor nyugodjon meg. Ez a nemzet kellemetlensége, ugye, hogy Sándor nem nyugszik meg.

KÉPVISELŐ

Minden szavamba bele akarsz kötni? Ez az egzaltáltság…

393
PETŐFI

Hát mondd, nem érzed itt a hazugságot, Kálmán? Hogy ti nem józanok vagytok, hanem elvtelenek és
gyávák! És én nem izgága és krakéler vagyok, ahogy a sváb kávéházakban titulálnak, hanem pusztába
kiáltó, aki már a kutyának se kellek. Tudom…
KÉPVISELŐ

Még messzebbre nem vetnéd a sulykot? Hol próféta, hol bitang kutya…

PETŐFI

És ez nem magánügy. Mert ismerem a vádat: „Petőfi csak magával foglalkozik”, „Petőfi vérig sértődik,
mert Európáról is van néha szó, nemcsak Petőfiről” – csak a rosszindulat hazudhat ilyet rólam. Mert az
közügy, hogy Európának nem kell a szabadság. Hogy lustán nyalja magát vissza a kényelmes reakcióba.
És Magyarország szépen követi az európai példát. A szabadság farsangi tűzijáték volt, amit csak ez a
bolond Petőfi vett komolyan. Bezzeg az okos Vörösmarty, a művelt Jókai, a tisztelt nemzetgyűlés, a
szakemberek és a hivatottak…

KÉPVISELŐ

Sándor, egy pillanatig sem vagyok büszke arra, hogy képviselő lettem, és nagy komédia, hogy Petőfi csak
bilétával karzatra engedett hallgató az ország dolgaiban! De lásd be, hogy nem tennél jót, hacsak
indulataidra bíznád az országot. Hát ha Danton is elhibázta azzal…

PETŐFI

Persze, persze hogy elhibázta. Teszerinted, ugye, a „nép”, a „szeretet”, a „béke”, a jaj-ki-ne-löttyenő
tyúkleves érdekében hasra kellett volna feküdnie a király előtt, csókolgatni a püspökök aranyba foglalt
ereklyéit, csinálni azt, amit ma este te, igen, te és az egész kompániád csinált a Parlamentben, a
„tapasztalat és a józanság” nevében!

KÉPVISELŐ

Már megint mi a bűnünk, ó, nagy bűnünk Petőfi Sándor ellen?

PETŐFI

Díszmagyarban hallgatni a király német firkáját, 394áhítattal és bárgyún, buzogánnyal és együgyűséggel!

Nemzetiszínű haskötőkkel fülelni, hogyan csapja arcul az ó! szeretett király a magyar miniszterelnököt és
kormányát…

KÉPVISELŐ

Mikor Teleki Ádám kijelentette, hogy nem harcol Jellasics ellen, mert őt is, Jellasicsot is ugyanaz az eskü
köti a királyhoz, akkor, úgy hiszem, Sándor, ha jól figyeltél, nem bámészkodtunk együgyűen és áhítattal,
hanem hogy úgy mondjam: Petőfi-stílusban bélyegeztük meg őt.

PETŐFI

Ó, de büszke vagy egy ugatásra. Hogy nem voltatok a legvégső pontig szemérmetlenek! Azt hiszed, ez az
egy üvöltés elmossa a lojális lakájtempókat? Elmossa azt a felelőtlenséget és cinizmust, ahogy az
országházban pedagógiai zugproblémákról fecsegtek? Mikor Európa életéről vagy haláláról van szó!
Azért zengedezett Kossuth a pokol kapuiról, hogy ti óvónők kiképzési idejének meghosszabbítását
tárgyaljátok? Hogy mikor a hermelines reakció újult gőggel akarja letaposni a szabadság zsengéit és
ezáltal az egész életet – a tiedet is, te művelt, evangéliumi és politúrozott képviselő úr –: akkor ti
házszabályokon rágódtok? Hát ezt még tébolydában sem csinálják! Égő házban tetűt boncolni! No de hát
ti vagytok az érett bölcsek, és én a „krakéler”.

KÉPVISELŐ

Adj már egy pohár bort, én nem tudok csak úgy magamtól áttüzesedni, mint a fantaszták.
PETŐFI

Véletlenül van, mindjárt hozok… csak még ennyit: újoncainkat, akiket „megadjuk, megadjuk” kiáltással
ajánlottatok fel Kossuthnak, most Metternich glaszékesztyűs kezébe prezentáljátok, hogy olasz
forradalmárokat tapossanak agyon. Magyarokkal! Külföldön! A szabadság szűz seregéből a zsarnokság
vértanúi! Hozom a bort, ihatsz, utána meg tűzd napirendre Petőfi részegségét, az még úgysem volt
műsoron. Kellemes szórakozás lesz!

395

Petőfi el.

JÚLIA

Uramisten, mit csinálnak? Veszekednek? Örökké? Vége a parlament ülésének? Onnan jönnek?

KÉPVISELŐ

Onnan. Bocsássa meg, tekintetes asszony, hogy így éjjel betörtem. Sándorral vitáztunk az Országházból
jövet, és ő hívott be. Most meg felébresztettük. Mondtam Sándornak, hogy ne lármázzunk, de hát
ismeri…

JÚLIA

Nem, egyébként sem aludtam. Tévedne, ha azt hinné, hogy maguk mögött maradok. Holnap reggel
beszélek a Pesti Nőegyletben, és annyira mégsem vagyok még otthon a politikában, hogy csak úgy
készületlenül ki merjek állni a dobogóra. A beszédemet írtam.

KÉPVISELŐ

Látja, ez az.

JÚLIA

Hogy érti ezt? „Ez az.” Mit akar evvel mondani?

KÉPVISELŐ

Őszinte lehetek?

JÚLIA

Azt hiszem, biztatásom nélkül is az. Mondja.

KÉPVISELŐ

Sándor vesztét érzi. Nem sikerült képviselőnek lennie, és most ott ül a karzaton, csak még tovább forralja
dühét, kínozza és emészti magát – mialatt maga, Júlia, nem törődve, hogy mi a parlament és az irodalom
vagy a férfi és a nő szerepe, maga hallgat a szívére, és dolgozik a szabadságért.

JÚLIA

Józan maga, Kálmán? Csak nem azt akarja mondani, hogy Sándor nem dolgozik, és én igen?
Nevetségessé teszi magát. Én? Én, az nincs! Én is Sándor vagyok.

KÉPVISELŐ
A világért félre ne értsen. De maga mondta, hogy legyek őszinte.

JÚLIA

Akkor most pletykákat akar mesélni Sándorról. Mindig így szokták bevezetni.

KÉPVISELŐ

Nevezze, ahogy akarja. Mielőtt az országház 396kapujában Sándorral találkoztam volna, beszélgettem
néhány képviselőtársammal. Nem mintha szavaiknak jelentőséget tulajdonítanék. De mint emberi
tényeket érdemes megjegyezni.

JÚLIA

Sándornak elmondta?

KÉPVISELŐ

Nem. Még jobban izgassam?

JÚLIA

Értem. Hát akkor csak kezdje. Úgy látszik, az kevésbé érdekli, hogy engem izgat. Ne mentegetőzzék,
mondja.

KÉPVISELŐ

Végeredményben igazán nem pletyka az, amit mondani akarok. Sándor mindig úgy érezte, hogy amit ő
Magyarországról vagy a hadseregről mondott, az a nemzet ügye. Petőfi és Magyarország: számára egy
dolog volt. Bizonyos értelemben és bizonyos ideig ez így is volt igaz. Viszont, viszont…

JÚLIA

Viszont, mivel Sándor szenvedélyes republikánus, és mint ilyen, mert egy árva szót szólni a Ferdinándok
ellen, és furcsállotta, hogy a szablyacsörgetéssel megajánlott újoncsereget vagy nem toborozzák, vagy ha
igen, akkor az olasz szabadságharc elnyomására. Mivel ezt nem találta logikusnak, eljátszotta lojális
nemzete bizalmát.

KÉPVISELŐ

Pillanatnyilag mindegy – ne haragudjék, asszonyom, vagy Júlia, nem is tudom, hogy szólítottam, hogy
szólíthatom –, szóval mindegy, hogyan fogalmazzuk meg a dolgot, a tényt mindenesetre kimondta. Így
van.

JÚLIA

„Petőfi népszerűtlen”… „Petőfi nem kell”…

KÉPVISELŐ

Félre ne értse, amit mondok. Én aztán igazán nem azért jöttem, hogy gondjaikat szaporítsam, de… Sándor
sajnos nem csak népszerűtlen.

JÚLIA

Ugyan? Még mindig túl enyhén és elfogultan fejeztem ki magamat? Az uram Magyarországot
pusztulásba hajszolja egyéni szeszélyével? Így jobb?

397
KÉPVISELŐ

No nem, nem… maga is ideges, ami igazán érthető. Nem, erről nincs szó. Inkább azt beszélték, hogy ha
már Sándor oly végtelenül fel van háborodva azon, hogy nincs újonc, és sehova se mennek, és így a harc
és így a katonaság, akkor – miért a karzaton hallgatja zsörtölődve a parlamenti tárgyalásokat, ahelyett,
hogy… hiszen érti, mire gondolok? Illetőleg képviselőtársaim mire gondoltak?

JÚLIA

Tudom, hogyne tudnám. Hogy az uram rohanjon vaktában egypár útonálló horvát vagy rác briganti
puskája elé, lövesse le magát, haljon meg, hogy maguk ilyen olcsón szabaduljanak meg Magyarország élő
lelkiismeretétől! És aztán? A képviselő urak tovább szónokolhassanak az ültetési sorrendről. Maga meg
felvegyen ötven forintot a hadügyminisztérium házi pénztárából azért a gyönyörű temetői beszédért,
amelyben Sándort kétségtelenül mártírnak fogja előléptetni.

KÉPVISELŐ

Tekintetes asszony, nem értem, ha így fogja fel a dolgot…

JÚLIA

Hogyhogy? Ne haragudjék… talán még maga van megsértődve? Udvariatlan háziasszony vagyok, ugye?

PETŐFI

visszatér. Itt a bor, gyerekek, igyatok! Első versem a borozóról szólt. Nem volt könnyű előkeríteni.
Ravasz az apád, Júlia, jól eldugta. No, mi az? Megfagytatok?

KÉPVISELŐ

Ne haragudj, Sándor, kedves feleséged olyan támadó kedvében van, hogy nincs fegyverem ellene. Én
megyek.

PETŐFI

Ugyan, ne komédiázz! Mit? Csak nem akartok összeveszni? Ülj le. Júlia, hozd azokat a régimódi, vastag
falú üvegpoharakat!

KÉPVISELŐ

Nem, Sándor, komolyan nem…

398
PETŐFI

Leülsz!

SZENDREY

belép. Az árgyélusát a kedélyeteknek! Hát már itt is forradalmat csináltok? Éjfélen is túlvagyunk, és
ugyancsak lármáztok. Hohó! A kéviselő úr! No, hát akkor nem is csodálom! A politikus, a költő meg az
én egzaltált asszonylányom, együtt… Aludni nem lehet ebben a házban!
KÉPVISELŐ

Igazán, azt se tudom, hogy kérjek bocsánatot…

PETŐFI

Gyere, Kálmán. Ne zavarjunk senkit. Ha ugyan mi ellenkezésben is vagyunk, még mindig jobb, mint a
közöny levegője. Hiszen nem az a fontos, hogy a király fejéről leesik-e a korona, hanem hogy megvan-e a
selyembojtos hálósipkánk! Az éjjeli bakter a nagy diktátor, nem Danton, sem a költők! Erre, erre, jobbra,
lekísérlek.

SZENDREY

Erre megint rájött…

JÚLIA

Apám, hagyjuk ezt.

SZENDREY

Ugyan miért? Ő se hagyja, én se hagyom. Mi tetszik benne neked? A lárma? Egy részeg cigány, ha
akarja, még nagyobbat csap.

JÚLIA

Nem tűröm, egyszerűen nem tűröm ezt a hangot, apám! Sándor és én éjjel-nappal, szegényen, éhesen,
ezerszer otthontalanul és üldözve a vérünket adjuk azért, hogy maga a kutyáit házasíthassa, és a pitvar
sarkában a tojásokat számolgassa kotlósok alatt! És akkor még maga beszél így? És ha már sehogy se
bírja Sándort, miattam hallgasson! Az egész világ a pokol tornácában reszket, és akkor maga családi
veszekedéseket akar mindenáron.

SZENDREY

A tévedés csak ott van, édes lányom, hogy ezt nem én mondom. Az egész világ erről beszél. Ha
egyáltalában beszél Sándorról. Nem olvastok újságot? Tessék, 399itt a Nemzetőr legújabb száma. Azt
nem én csinálom. Hanem írók, politikusok!

JÚLIA

Írók! Vachott és írók! Vachott és politikusok! Magának író.

SZENDREY

Persze, persze, csak Sándor az egyetlen költő és politikus a világon! Mindig elfelejtem. No de azért
hallgasd meg, Julis, várjál, hol a pápaszemem, no itt van, itt valami „önkéntes” – így van aláírva a cikk –
aszongya Sándorról, hogy „Íme most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának, te
(mármint Sándor) katona voltál, gyermeked nincs, s roppant kardod, mellyel a márciusi napokban annyira
csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik.” Na, hát ezt írja. Ehhez mit szólsz? És amint fél füllel
hallottam ettől a Kálmán képviselőtől, akivel Sándor együtt jött haza az Országházból, a parlamentben
ugyanez a vélemény róla. És a kollégiumi diákok – most ne gyere ki megint a sodrodból – szintén
szájhősnek rajzolták egy gúnyképen a falra, a katonák meg kinevetik, lenézik. Még legkevésbé azok az
isten háta megetti falusiak kompromittálják, akik azt terjesztik róla, hogy megháborodott.

JÚLIA
Apám, miért, miért akar gyötörni bennünket? Ez a maga bosszúja? Most van itt a pillanat? Még maga is
kivette a pipát a szájából, és hátratolta homlokáról a sapkát, mikor Sándor elszavalta a még tintás lapról
az Élet vagy Halál-t ott, az orgonás balkonon! Boldog voltam, azt hittem, maga is végre megérezte, hogy
itt az istenség van jelen, ami előtt porrá omlik minden kicsinyes emberi csetepaté. És nem, nem! Kezdi
elölről. Hogy Vachott lapja mit mond! Ez a tekintély! Meg lepénzelt képviselők! Meg taknyos diákok,
akiknek mindegy, hogy Krisztus vagy ördög 400a téma, fő, hogy legyen éppen valaki, akiről ocsmány
torzképeket firkálhatnak a lépcsőház falára.

SZENDREY

Nézd, Juliskám, az én kiszolgált hálóköntösömnek két zsebe van, az egyikbe vót ez a Nemzetőr-beli
história, de van itt egy másik, aszongya, hogy Der Ungar. Ezt a lapot sem ismeritek? Vagy bocsánat,
idáig nem ereszkedtek le?

JÚLIA

Az egész ponyvairodalmat és zugsajtót rám akarja önteni, apám? Szemetet gyűjt?

SZENDREY

Próbálj, Juliskám, megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy nem okvetlenül minden szemét, amiben
Sándorról bírálat jelenik meg.

JÚLIA

De az! Az! Százszor is az! Sír.

SZENDREY

Én nem vagyok járatos azokban a francia regényekben, amelyeket te szoktál bújni oly gőgös
vakbuzgósággal, ennélfogva nyilván nem képzeled rólam, hogy egy kicsit én is emberismerő vagyok,
francia firkászoktól függetlenül. Te most azért sírsz, mert Vachotték és Ungárék és mind a többiek,
mondhatnám az egész – Sándorból kiábrándult és Sándorban csalódott – nemzet ugyanazt mondja róla,
amit…

JÚLIA

Amit? Amit?

SZENDREY

Amit belsődben te, Juliskám, te is érzel! Hiába tagadnád! Francia regények nélkül is ismerlek ennyire!

JÚLIA

Mi van abban az Ungar című fidibuszban? Olvassa! Csinálja végig!

SZENDREY

Ott kérlek, édes Juliskám, az áll, hogy a márciusi szavalók nagyon szépen szavaltak, mindenféle cifra
rangokat osztogattak ki, szigorúan saját maguknak, a nemzetőrségnél, ellenben most, mikor a tánc
komolyan kezdődik, akkor lapulnak, betegek, ernyedtek, munkakerü401lők, sőt – nagyjából erre megy ki
a dolog – katonaszökevények. Tessék, itt van, augusztus… melyik is… 25-iki szám, nesze, nehogy azt
mondd, hogy én vagyok a Lucifer.

JÚLIA
Ezt? Sándorról? Irigy kutyák, a tehetségtelenek összeesküvése! Ők írják, hogy az élet-halál pillanataiban
Sándor tétovázik és csak fecseg? Ők, akik mind, tudom apám, mind, egytől egyig a lehető legjobban
biztosították magukat a katonaság és mindenféle hadi szolgálat ellen, és mocskos aktatornyaik, ha ugyan
nem az anyjuk szoknyája mögül, akarják a bolond Petőfit kiugratni a bokorból, hogy vértanúvá tegyék.
Esküszöm, apám, és ezt nem a francia románokból tanultam, hogy a maga Ungar című örök értékű
folyóirata minden kis hernyó munkatársát már mentesítette a hadiszolgálat alól. A szerkesztő élelmezési
hátvéd, a segédszerkesztő front mögötti hangulatmegfigyelő, a kiadó az itthonmaradottak gazdasági
biztosa és így tovább! De Petőfi, ő rohanjon, haljon meg, hagyja feleségét szülés előtt falusi bábákra vagy
német martalócokra! Nem látja, apám, hogy ez az igazság? Ennyire elvakult még ma is Sándorral
szemben?

SZENDREY

Na, várjál, Julis, várjál. Ne lovald ennyire bele magadat. Petőfibb akarsz lenni Petőfinél? Térey Mari
mondta, hogy egyszer, valami nem tudom milyen nőgyűlésen kifakadtál, hogy Sándor kevesebbet
cselekszik, mint te magad, nő létedre, és hogy Sándor csak…

JÚLIA

Hagyja! Elég volt! Örökké ezek a besúgások, pletykázások, Térey Marik, meg Mezei Sárik, meg hogy én
azt mondtam annak, és ő azt visszamondta ennek… Különben sem igaz! Ilyet én nem mondok, nem
mondhattam!

402
SZENDREY

Pletyka! Pletyka! Egressyéket csak nem sorolod a Sárik meg a Marik közé?… Na látod. Nem vagyok
indiszkrét természetű ember: de az én szobám asztalán hevert Egressynek egy levele, nyitva, Sándorhoz
címezve. Ő hagyta ott, talán épp azért, hogy olvassam el. Hogy élvezzem. Élveztem vagy sem, az most
mellékes. De Egressy is azt mondja, amit mindenki. Petőfi csak a száját jártatja, és most ott nyafkál és
dorombol felesége lábainál, és szerelmi emlékeiről ír pityergős szerenádokat. Egressy írja. Ő nem Vachott
és nem Ungar és nem pénzért kapható képviselő.

PETŐFI

visszajön. Jó, hogy még itt találom apámuramat. Érdemes volt kimennem az utcára. Találkoztam Érdyvel
a sarkon, olyat mondott, visszahízza menten a náthájában leadott öt kilóját apámuram – hallgassatok csak
ide!

JÚLIA

Ha marakodni akarnak, itt hagyom rögtön, de ebben a pillanatban, az egész házat! Aztán ölhetik egymást.
Olyan pokol ez az élet, Sándor!

PETŐFI

Várj, angyalom, várj azzal a te pokloddal. Ezt hallgasd meg! A parlamentben holnap fel akar szólalni
valami ismeretlen nagyság, abban az ügyben, hogy Petőfi Sándor hagyja már abba a röpcédulák,
kiáltványok és tiltakozások osztogatását. Az illető képviselő úr nagyon jó tréfának fogja tartani, ha
beszéde alatt kezében lesznek különböző kinyomtatott nyilatkozataim, melyeket az országgyűlés padjaira
szoktam helyeztetni. És holnap is, mint valami mintavásári számolócédula-gyűjteményt, amilyet a
kisiskolások szoktak hazavinni, fogja lobogtatni. Hadd kacagjon játékaimon a nemzet!

JÚLIA

A legutolsónál mondtam már én is, hogy ne írd meg! A te érdekedben! De…

403
PETŐFI

Te is? Igen, te is mondtad. Nagyszerű! A Petőfi-táncoltatás komédiája csak így teljes – nemcsak hazája
dobja el a handabandázó Sándort, hanem felesége is. Gratulálok, apámuram, milyen jól dolgozott a hátam
mögött, míg egyet fordultam az utcán. Egy jezsuita veszett el önben.

SZENDREY

Talán írjál erről is egy cédulát, és tűzesd napirendre a nemzetgyűlésen jellemem felülvizsgálatát. Jól
tudom, ki az a képviselő, aki viccelni fog a te kiáltvány-sorozataiddal. A csattanó az lesz, hogy kevesebb
nyomdafestéket, és több vért! Dixi.

JÚLIA

Apám!

SZENDREY

Fejedbe szállt, öcsém, a félórás márciusi dicsőség. Azt hiszed, te vagy az Istentől választott egyetlen
ügyésze és vádlója a hazának? Jó éjszakát, százados úr – ha ugyan egy siheder pajtásod nem nevezett ki
őrnagynak. A kard-, akarom mondani, a tollforgatás…

JÚLIA

Apám, az égre kérem, hagyjon egyedül Sándorral!

PETŐFI

Uram, ha nem vonja vissza rögtön becsületsértő szavait, azonnal…

JÚLIA

Ne őrülj meg, Sándor, hagyd, kérlek – apám, menjen, könyörgök, menjen!

SZENDREY

Nem kerül nagy fáradságomba, hogy menjek. Különben is láttam, ég a lámpa Kiss tábornok úr teraszán,
studírozza a haditérképeket, jó lesz a családi csipcsup torzsalkodások után a haza dolgába merülni.
Nyugodt légy, Júlia, és okos! Jó éjszakát. El.

PETŐFI

Te akarod, hogy mindezt tűrjem? Nem érzed, hogy ha engem gyaláznak, téged is ütnek? És még ezt is
boldogan tűrném miattad, ha tudnám, hogy velem vagy. De mikor soha nem hallott durvasággal pojácát
csinálnak 404belőlem holnap, akkor neked az első szavad, hogy te is így gondolod?… Éppen két rólad írt
versem van a zsebemben, fel akartam olvasni, de – ha így áll a dolog, őszintén szólva, nevetségesnek
érzem magam.

JÚLIA

Sándor, pokol ez, pokol, ami itt körülötted zajlik. Ezek a sugdosások, vádak, a kardokról, nemzetőrségi
szerepedről, ez az egész utálatos méregkeverés a katonaság körül…

PETŐFI
Fontos neked? Hogy mit hazudnak a púpos törpék? Az a mértéked? Nem én?

JÚLIA

Sándor, ne beszéljünk bolondságokat. Figyelj ide. Én azt teszem, amit te akarsz. Ha te itthon fogsz ülni,
és pasziánszozni a sírig, én melletted fogok ülni és nézni, mint a legszebb látomást. Ha meg egyszer el
akarsz menni katonának, én megyek utánad, ameddig csak el nem löknek, és utána még szorosabban
osztom meg sorsodat.

PETŐFI

Hogy mondtad? Ha majd egyszer talán kedvem lesz elmenni katonának? Mit gondolsz, nálam szenvedély
vagy ötlet a harcba vonulás, méghozzá távoli és bizonytalan? Majd egyszer tán ilyen hangulatom is lesz,
egyéb lírai bukfenceim között? Nem értelek.

JÚLIA

Pedig, Sándor, érts meg. Én tudom, hogy mit érzel, és mit akarsz. Én tudom, hogy ebben a pillanatban
katonai értelemben is honvédebb vagy akármelyik honvédnél a tűzvonalban. De mások nem tudják.

PETŐFI

Nem-é? Kiszámították, hogy már két és fél héttel ezelőtt hősi halottnak kellett volna lennem, és most
morognak, mint az elégedetlen rendező a színfalak mögött, hogy elkéstem a rám kényszerített szerepet!
Látom, egyébként pompásan vagy értesülve jóakaróim szándékairól. Szóval szerintük mikor kell
megdögölnöm?

405
JÚLIA

Szörnyű ezt hallgatni, Sándor! Nem tudom, olvastad-e Vachott lapját?… Meg valami Ungar című
újságot. Olyan gyötrelmes, hogy rólad így lehet írni. Glória helyett…

PETŐFI

Képzeljük el azt az ördögi föltevést, hogy én gyáva vagyok. Anyámasszony katonája. Katonaszökevény.
Bujkáló rikkancs. Dezertőr, kém, hazaáruló, csak másokat uszító, magamat pólyálgató, puhány álhazafi…

JÚLIA

Ne kínozd magad, Sándor, rosszabb ez az öngyilkosságnál, ha így beszélsz magadról…

PETŐFI

Egyszóval, tegyük fel mindezt magamról. Ha ez volnék, miért lettem az? Nem olvastál-e nem egy
legendás hősről vagy keresztes lovagról, akik Kleopátrák és szirének, varázsló Kirkék és atlantiszi
királynők szerelmi bűvkörébe estek, és a mámor paradicsomában elfeledkeztek kardjukról?

JÚLIA

Add ide a két verset, Sándor…

PETŐFI

Várj most egy kicsit, Júliám, ne haragudj, hadd fejezzem be. Mondd, szép lenne az, ha Kleopátra vagy
Kirké, amint legforróbb csókjaik között hevernek az égő napraforgók alatt, akkor egyszerre az asszony
gúnyosan felemelné az elszédített vitéz földön heverő kardját, és Lucifer-arccal megcsillantgatná szeme
előtt: „Vitéz úr, nem szép öntől, hogy itt múlatja az időt a semmivel, ahelyett, hogy kaszabolná a
barbárokat.” Erkölcsös vagy értelmes volna ez a sziréntől, mondd?

JÚLIA

Csak nem arra megy ki a beszéded, hogy én ilyen szirén vagyok? Ilyen hálátlan és cinikus szirén?
Különben is rólam itt semmi szó sincs, Sándor. Bűn, ha szentségnek számító hírnevedért aggódom?

PETŐFI

És a szirén nemcsak szirén, hanem anya is. A gyer406mekem anyja. Furcsák vagytok ti, nők. Alig pár
napja Térey Marival beszéltem, épp neki mondtam, lehet, hogy utoljára lát, órák kérdése tán, hogy a
csatatérre megyek. Erre leplezetlen megvetéssel és gúnnyal jegyezte meg: egy pillanatig se éljek abban az
ábrándvilágban, hogy ezzel valami hősies dolgot cselekszem. Otthagyni feleségemet gyermekszülés előtt,
egy fillérnyi pénz és minden gondviselés nélkül! Gyakorlatlan kardom úgysem szoroz vagy oszt a
tapasztalt és arra született katonák között, ellenben, ha veled vagyok, ha érted írok, dolgozom, akkor két
értékes életet tartok meg a hazának. Látod, te meg az ellenkezőjét mondod és akarod.

JÚLIA

Akarok! Akarok! Mit akarok én, Sándor! És mi közöm Térey Mari emelkedett bölcsességéhez? Miért
avatkozik bele… ez az én… ez a mi dolgunk.

PETŐFI

Igen, igen, de mit gondolsz, Júlia, meddig bírom ezt az aljas, türelmetlen duruzsolást? Eddig legalább
itthon, melletted védve voltam tőle, és most, látod, ez a mocskos árvíz már házam ajtaja alól is rám
öltögeti tajtékjait. De hozzám már nem fog elérni! Hogy is mondtad? – „szentségként tisztelt hírnevemet”
nem fogja kompromittálni. Nem. Beváltom a hozzám fűzött reményeket. Vicces képviselő barátod új
műsorral léphet fel a legközelebbi ülésen. Nem a céduláimat kell a planétásdobozból kihuzigálnia, nem!
Halálos sebembe mártott kendőmet lobogtathatja majd a képviselő urak orra előtt, akiknek vétkes
mulasztásból és szórakozottságból annyi csalódást okoztam.

Az utcáról macskazene, fütyülés, ordítás, röhögés.

JÚLIA

Uramisten, mi az? Ablakot nyit.

PETŐFI

Ne menj az ablakhoz! Valami részeg kompánia. 407 De inkább: „szabadsághősök, a tett emberei”! „Nem
íróasztal mögött lapuló katonaszökevények”!

HANGOK

közben állandó fütyülés, lárma.

1.

Hová dugta a férjét? A konyhaszekrénybe vagy a gyerekágy alá?

2.

Lássuk a költőt, aki kardját bábaszerszámokra cserélte!

3.

Hagyjátok, biztosan bébikelengyét horgol az éjszaka nyugalmában!

4.

Megzavartuk a pásztorórát!

5.

Talpra magyar, hí a dada, ég a rántás, most vagy soha!

6.

Jó, hogy már nem bántja egy gondolat!

JÚLIA

Útonállók! Hazaárulók! Mernek egy nőt meggyalázni? Én, én itt állok az ablakban, amíg el nem mennek!
Aki még egy szót szól, nem férfi, mert egy védtelen anyát dob meg sárral! Hangosan zokog.

PETŐFI

Eridj onnan!

Az ablakból beszél a tüntetőkhöz. Nem tudom, hogy szólítsam önöket. Nem ismerek senkit, bár a
bemutatkozás elég érthető volt. Tisztában vagyok a pillanattal. Olyan ez, mint Krisztusnak volt az Utolsó
Vacsora. Tudom sorsomat, aminthogy őelőtte is azon az éjszakán szemérmetlen nyíltsággal dobta el
minden fölösleges álarcát a kikerülhetetlen végzet. Tudom, kik itt a Júdások, és kik a Pilátusok. Kik
mossák kezüket, és kik csörgetik a harminc ezüstpénzt. Tudom, hol vár rám a halál, és merre kell
keresnem keresztemet. Amit önök itt ablakomba kiáltottak fel, az a kereszt felirata a Bibliában: „íme,
Petőfi, a magyarok vezére”.

JÚLIA

zokogva. Sándor, Sándor, ne csinálj valami őrültséget. Én, én kínoztalak meg, én vagyok itt a bűnös.
Sándor… megyek Kiss tábornokhoz.

408
PETŐFI

Uraim, Petőfi még ma éjjel indul a tűzvonalba…

JÚLIA

Sándor! Megyek! El.

PETŐFI

De egyszer s mindenkorra jegyezzék meg: öntelt bolond és elvakult rágalmazó, aki abban az illúzióban
hintáztatja magát, hogy talán az önök útszéli macskazenéjétől ijedtem meg, és netán önöktől való
féltemben rohanok hisztériásan a csatába. Ez az Isten, a haza és Petőfi dolga! És részeg tüntetőknek sem
Istenhez, sem hazához, sem Petőfi Sándorhoz nincs közük!

1. HANG
Megint csak szaval! Ez már volt!

2. HANG

Lekési a sorakozót!

3. HANG

Katonák vagyunk, ne gyalázzon!

PETŐFI

Katonák? Dudával és fütyülővel katonák? Hordóval és pálinkásbutykossal vértanúk? Hol van Vachott úr?
Bizonyára már féderes-párnás kocsin vágtat Bécs felé, mert reszket az orosztól! Annak a képmutatónak
miért nem nyávogják a fülébe szép hangszereikkel, hogy nem nyugat felé rohannak most a hősök, hanem
az ellenkező irányba?! Nem azzal a karddal, melyet holnap hajnalban már az ellenség vérében fürdetek,
nem, hanem egy útszélről fölszedett baromhajtó husánggal verem ki kezéből a tollat, ha sorsom még ebbe
a farizeus gyülevész, díszes társaságba visszavezet. Engem maguk tanítani, terrorizálni, bírálni nem
tudnak! Maguk eltűnnek a történelem leghátsó süllyesztőjében! Maguk majd bortól bandzsító szemmel
mennek az elhülyült Európa után, amely magát a reakcióba megint visszakoldulta! Itt nem segít már
országgyűlés és törvényjavaslat, bölcsesség és újoncképzés – ahogy Krisztus mögött sem álltak az
angyalok légiói, csak a saját keresztfája árnyéka. Ha holnap reggel az első ellenséges katona átlövi a
szívemet, a magyarok Istenére 409esküszöm, én megnyertem ennek a karneválozó fütyülős, maskarás,
hűtlen Magyarországnak a csatát.

1. HANG

Gyerünk innen, unalmas programbeszédekkel már torkig vagyunk!

2. HANG

Éljen Vachott! Hagyjatok a kulacsban egy jó kortyot a felköszöntőre. Énekelve el.

PETŐFI

Ezt kapom nemzetemtől útravalóul a halálba? Így búcsúzik a feleségem? Szabadság… szerelem… Nem
látok a ködtől. Áll a viharban maga a magyar… Magyar? Van még? Úgy érzem itt az éjszakában, hogy a
világűrben vagyok, egyedül… én, én állok már csak a viharban… De ki az? Júlia és a Tábornok jönnek.
Tábornok úr? Éppen jókor.

JÚLIA

Sándor, kérve kérlek…

TÁBORNOK

Hát, Sándor öcsém, ha ez a szépasszony feleséged nem rimánkodik, bizony nem jelentkeztem volna
előtted éjféli kihallgatásra. No de hát a nők, ugye, ezek a nők! Szóval miben állhatok az úr szolgálatára?
A csimpolyavitézek, úgy látom, már visszavonulóban vannak.

PETŐFI

Tábornok úr, most rögtön vegyen fel seregébe. Ez a kérésem. Reggel indulni akarok.

JÚLIA
Sándor, nem! nem! ez egyszer uralkodj magadon! Miattam! A gyermekünkért! Tábornok úr, beszéljen
vele, magyarázza meg, fogassa el, parancsoljon neki, katonai erejével…

PETŐFI

Ha ön, tábornok úr, visszatart engem a hadba vonulástól, akkor nem tábornok többé, mert halálos bűnt
követett el a haza ellen. Itt sem nőkről, sem hivatalos meg miniszteriális okvetetlenkedésről szó sem
lehet. Ez itt élet és halál kérdése! Annak nincs iktatószáma.

TÁBORNOK

Nézd, Sándor, én türelmes ember vagyok, de 410figyelmeztetlek, hogy ha katonának érzed magad, akkor
a hadsereg fegyelméről is kellett valamit hallanod. Tisztelem legnemesebb szándékodat, de ha egy
nemzetőrnek kérelme van tőlem, az ne ilyen magas nyeregből kezdje.

JÚLIA

Tábornok úr, bocsássa meg Sándornak, értse meg, azok után, amit az utcán saját fülével hallott… az
istenért, még maguk se tudják megérteni egymást?

PETŐFI

Mit óhajt, Tábornok úr? Kérvényt nyújtsak be cifra díszbetűkkel? Álljak vigyázzba, vagy masírozzak
díszlépésben, hogy a kegyelmes hadügyminisztérium ötvenöt okmánybélyeggel engedélyezze Petőfi
Sándor hősi halálát? Hogy aztán a segédhivatali tollnoktól az olasz szabadságharcosokba belerúgó
vezérkari főnökig, mindenki csámpás sasokkal ékített csillagrendet kapjon?

TÁBORNOK

Bocsásson meg, asszonyom, igazán kellemetlen helyzetbe hozott… de be kell látnia, hogy a katonaságnál
nem vihetjük a végletekig az írói érdemek…

JÚLIA

Tábornok úr, a Szűz Máriára kérem, ön bölcs, ön tudja…

PETŐFI

Bölcs! Bölcs! A bölcsesség viszi sírba ezt a nemzetet! Elég volt, de halálosan, pokolian elég a
bölcsességből!

TÁBORNOK

Százados úr, se a jelenlévő hölggyel, se velem ne gorombáskodjék!

PETŐFI

Tábornok úr, ne a feleségemet védje, hanem a hazáját. Velem komédiázni: hazaárulás!

TÁBORNOK

Hallgasson! Lezáratom!

PETŐFI

Igen. Ez a csattanó még hiányzott a komédiából. Milyen rossz lettem volna jövendőmondónak. Ilyen
sátáni végszóra nem számítottam. Tábornok úr, ön fenyegethet párbajjal, ha embernek néz, vagy
börtönnel, ha kihasználja 411alantas katonai rangomat, de élet és halál válaszútján egyiket sem
fogadhatom el, egyiknek sem engedelmeskedhetem!

JÚLIA

Irgalmas Isten, csak most az egyszer csitítsd el ennek az embernek a vérét! Én, én…

TÁBORNOK

Nyugodjék meg, asszonyom.

PETŐFI

Az én komédiámban nincs sem könnytócsás, sem kulisszahasogató búcsújelenet. Nekem nem kell
parlamenti locsogás és nem kell azonossági lap! Nekem nem kell száz csicskástól kinyalt hatósági
maskara! A polgárság kifütyült, a hadsereg lezárat. Ez volt az ő dolguk. Most jön az enyém, ebbe tán a
mennybéli Isten se fog beleszólni. Isten veletek! El.

JÚLIA

Tábornok úr, megöltük!

Elhangzott a Magyar Rádióban, 1946. május

412
A szélhámos élete
Hangjáték Hogarth metszeteire
Szereplők (a képek figurái):
SZOBALÁNY
ÜGYVÉD
ÖREG FÖSVÉNY
AZ ÖREG FÖSVÉNY FIA
VÉGREHAJTÓ
ŐRÜLT MENYASSZONY
Prológus

Hogarth Vilmos, a XVIII. századi parókás, rothadt angol társadalom torzképfestője, finom modorú, de
tolvaj- és rablótermészetű figuráit ecsettel és rézmetsző tűvel varázsolta elénk. Mindezt színpadi
elevenséggel, sodró drámai megjelenítéssel tette, és ha vérbeli író vagy vérbeli színész ránéz e
karikatúrákra, lehetetlen, hogy ne lobbanjon fel benne a megelevenítés, az eljátszás szándéka. Mintha
nem is önálló képek lennének, hanem korabeli színdarabok egy-egy izgalmas, véresen leleplező és
kacagtató jelenetei, melyeket egy korabeli színházi újságban ily módon őrzött meg számunkra a rajzoló
munkatárs. Ha más festő alakjait visszük színpadra – most éppen a rádió láthatatlan színpadára –, ahhoz
talán jól kigondolt ötlet, szellemes ügyeskedés kell, hogy a néma, de látható képek átalakuljanak
csodálatosan: láthatatlan, de hangos figurákká! Hogarthnál – akinek alakjai pár pillanat múlva elkezdik
epés bohóckodásukat kedves hallgatóink előtt –, Hogarth esetében a komédia szerzője nem büszkélkedhet
413azzal, hogy különleges ravaszkodásra volt szüksége, ismerik jól Pirandello darabját: Hat szerep keres
egy szerzőt – nos, itt éppen csak arról volt szó, hogy száz meg száz Hogarth-figura keres egy színpadot, a
szerző feltárja a stúdió ajtaját, ők betódulnak és kinyitják a szájukat.

Ha már szatirikus rajzai így életre kelnek, vonuljon el előttünk a festő maga is, addig, míg a színészek
köszörülik torkukat. A XVIII. században élt: ekkor pocakosodik az angol polgári osztály.
Gyermekkorában címereket metszeget egy ezüstművesnél. Már ekkor ismerkedik a korabeli Arisztidek és
Taszilók szatírába kívánkozó alakjaival is – egy címerre huszonöt gúnykép esett vázlatkönyvében!
Később arcképfestő lett: nagyképű kastélyok falain lógtak a megrendelt blöffölő díszábrázatok, de párjuk
– fintorgató gúnykép – a borzalmas külvárosok, az akasztófa, a szennyes börtönök világa, a mérges
levegőjű kocsmák, rablótanyák és koporsótolvajok halálos, tarka nyüzsgése. Ismeri a kereskedők,
szélhámos ügyvédek, képmutató, álpuritán prédikátorok társaságát, akik felelősek az előbb elsoroltak
haláltáncáért. Látjuk az akkori bíróságot, itt áll tótágast a lezüllött felső tízezer, címereit és leányait dobva
piacra, ahol rokokó börziánerek alkusznak rájuk. Hogarth ekkor kezdi világhírű gúnyképsorozatait: A
szélhámos élete, A londoni kokott élete és a leghíresebb: A divatos házasság. Még nem volt hetvenéves,
mikor meghalt. Önarcképén – olyan jellemző – mi is van mellette? Egy kötet Shakespeare, és a hazug
világra ördögi grimaszt vágó mopszlikutyája.

A jókedvű színészek, akik már nagy-türelmetlenül el akarják kergetni a szegény Prológot, A szélhámos
életé-nek alakjait szólaltatják meg önök előtt: a kétszínű szobalányt, 414a vén zsugorit, a felelősség elől
menekülő aranyifjú fiát, az alattomos ügyvédet, a nagyhangú végrehajtót. A XVIII. századi London
sárguló képeiről kelnek életre e figurák. A prológ végszava furcsa, de igaz: halljuk hát a képet!

SZOBALÁNY

kopog. Jó reggelt! Itt van a reggeli! Úgy, ahogy kicsi gazdám szereti! Nem melegítettem meg nagyon,
hogy maradjon holnapra is az aprófából! És tejet se kaptam újat a csarnokban, azt hozom, amit a Mid cica
hagyott meg vacsoráról: finom, sovány cicatej… s hozzá kis meglepetés, bizony, kávé helyett az odaégett
krumplihéj pernyéje, esküszöm, szebb a színe, mint az arábiai mokkacsászár levese… Kopog. Ejnye,
ejnye! De sokat alszunk! Pedig ilyenkor kell ébernek lenni: hajnalban járnak a tolvajok, hajnalban nem
kell olaj a lámpába, és ha este számolunk, többe jön a gyertya, mint az egész bevétel! Kopog. Pedig
érdemes volna az én takarékos személyemet is megnézni: nincsen rajtam tiszta főkötő, nincs új kötény…
most dobtam ki a mosónét, elég lesz havonta egyszer is mosni, nem? És mondtam, szappanról szó sem
lesz ezentúl. Nos, mit kap az édes kis eszéért a ház tündérkéje? mit? Dörömböl. Hát meddig álljak itt?
Süket lettél, te vén zsugori, hogy spórolod a dobhártyádat is? Dörömböl. Istenemre, úgy vágom hozzád
ezt a macskasavót meg a fekete mosogatóvizet, hogy rühösre vakarhatod azt a ronda bőralma fejedet!
Benyomja az ajtót, észreveszi az ágyon a halott vén zsugorit. Ordít. Jesszusom, segítség! Meghalt! Suttog.
Jézus isten, bocsásd meg bűneimet, könyörgöm, vétkeztem, jaj, mit tettem, halottaddal hogy beszéltem,
miatyánk, ki vagy az üdvözlégyben, ó, én bűnöm, de ártatlan vagyok, üdvözíts engem, üdvözíts szegény
elkárhozott teste helyett! Ó, köszönöm, Uram, hogy 415ekkora gonoszság mellett én magam lehettem a
megtestesült jóság. Hirtelen véget vet a fojtottan suttogó hadarásnak, és hisztérikusan ordít. Nem bírom
látni! Gyenge nő vagyok! Férfit! Segítség!

ÜGYVÉD

be. Nyúznak vagy megőrültél? Hogy mered így fölverni fél London nyugalmát? Mi bajod van, te részeg
cseléd?

SZOBALÁNY

Meghalt! Meghalt a gazdám! Ott van, ott van a másik szobában! Ne, ne, ne menjen be, ügyvéd úr, olyan
rettenetes, olyan iszonyatos, olyan ronda! Jaj, jaj, jaj, mit csináljak! Papot, igen, papot, gyertyát,
ördögűzőt, meg… Zokog. Mit tudom én, mit kell ilyenkor tenni! De ügyvéd úr… vegyen valamit
magára… ha valaki be talál jönni, és meglát engem ügyvéd úrral, ebben a kurta hálóingében… vegyen föl
valamit, akármit, de ha így áll itt pendelyben, hogyan ordítsak papért? Ordít. Papot! Jegyzőt!
Halottkémet!… Jaj, nincs egyetlen gyertya se a házban… a jegyző pénzbe kerül… térdeljünk le, és
imádkozzunk magunkért!

ÜGYVÉD

Térdel az öreganyád! Ne visíts olyan veszettül! Jöjjön meg az eszed, és ülj le ide mellém a kanapéra!
Csinos vagy máma… fene a pukkadó pruszlikodba… na, gyere! A halál – te zsoltáros liba – a halál, az
jogi kérdés! Érted?

SZOBALÁNY
Nem! Nem! A halál az isten, a halál az ördög, a halál az templom, ének meg gyertya, a halál az szentség,
az olyan szép, hogy egy nő elájul bele. Szaval, aztán a meghatottságtól megcsuklik a hangja. A halál az
kísértetek, igen, a halál az szenzáció! De nézze, az én gazdám… az oly rettenetes, oly csúf, oly
iszonyatosan visszataszító, szinte olyan – ijedt kislány módjára pityereg –, 416mintha… beteg volna!…
Kijózanodva. Maga itt meg a piszkos fehérneműm után nyúlkál? Vigye innen a jéghideg pracliját!

ÜGYVÉD

Cicukám, mi, ügyvédek, nem szeretjük a kertelést! Itt két dologról van szó…

SZOBALÁNY

visít. Ne nyúljon hozzám!

ÜGYVÉD

hörögve. Te! Te!

SZOBALÁNY

pityereg. Uram, adj örök nyugodalmat neki!

ÜGYVÉD

suttog, cinkos dorombolással. Itt két dologról van szó, figyelj már rám! Az egyik, hogy tetszel nekem, a
másik, hogy meg kell nézni, mi maradt az öreg után! Van-e végrendelet – ami a kevésbé fontos! És van-e
egy és más, hogy ilyen egyszerűen fejezzem ki magam. Hiszen olyan szent egyszerűségben élt a gazdád,
biztosan maradt valami… Szerelem és pénz, látod, nem így írta a költő?

SZOBALÁNY

Engedjen el! Én tudom, hogy maga tudósember, paróka és bíró és katonákat dirigál a templomokba és
dirigál mindenhol, a gazdagok hálószobájába is – de ezt nem és nem lehet, és nem bírom! Itt halott van a
házban! Ezt én jobban tudom, én falusi lány vagyok – sír, ordít –, itt ki kell nyitni az ablakokat, az ajtókat,
és itt szent, nagy dolgoknak kell történni! Egész Londonnak tudnia kell, a fűszeresnek, a postásnak, a
plébánosnak, én megyek és szólok, mert maga nem segít! Seregek istene! Mit tegyek? Szomszédasszony!

ÜGYVÉD

suttogó, terrorizáló hangon. A nyakadat tekerem ki, te részeg tyúk, ha még egyet nyikkansz! Ne sikíts!
Mit akarsz? Hogy a Smithné berohanjon egész pereputtyával, és zsoltárokat bőgve szétlopkodjon
mindent? És hogy utána a pletykák kotyvalékát hányja szét rólad? Nem, figyelj rám, ami itt történik, az a
mi kettőnk dolga! 417Igen, hiába nézel így rám! Majd a fejünkre estünk, hogy a szentegyházat, a
városházát meg a piac egész kofazsinatját a nyakunkra hozzuk! Ajtót bezárni, rolókat lehúzni, suttogva
beszélni! Szerelemhez és pénzhez csend és isteni homály a megfelelő környezet… Bolond vagy? A
Westminster-apátságba akarod gazdádat temettetni? Hattyúfogatú hintón odakísértetni?

SZOBALÁNY

csendesedve, de makacsul. Ronda volt, ronda volt, de a halottak szentek…

ÜGYVÉD

Te vagy szent! Te, te, ezer értelemben, vaksi kis madaram! Te vagy szent, aki tíz évig szolgáltál neki,
mint egy rabszolga, és miért? Hogy születésnapodra ajándékképpen nyakadba akassza ronggyá foszlott
hózentrógerját! Ki vagy fizetve! De ha most nem rikácsolsz, mint egy rántani való csirke a kés alatt,
akkor szépen körülnézünk, és percek alatt megkaphatod mindazt, ami jár neked!

SZOBALÁNY

Itt ugyan nézegethet gukkerrel is, meg nagyítóval is: pókhálóval vagy kéthetes megpenészesedett
kenyérhajjal akar végkielégítést adni az ügyvéd úr? Ezért ugyan érdemes a rolókat húzogatni! Érdemes
suttogva beszélni! Ha, ha, ha!

ÜGYVÉD

Ne vihogj, te lüke tyúk! Érdemes, sok mindenért. Mi mindig jóba voltunk, most van a barátság igazi
vizsgája. Te csak bízd magad az okos emberre – suttog –, érted csinálom, nem magamért! Eddig csak a
hentes küszöbén leshettem alabástrombokádat meg a szoknyád ringását, akár a búzatáblát szélviharban –
egyre gyorsabban, izgatottabban beszél –, órákig álltam a sötét lépcsőházban, hogy egy pillanatra
láthassalak, mikor a zöldségeskosaraddal befordulsz a konyhára! Éjjeleket töltöttem álmat418lanul, hogy
halljam fejem fölött az emeleten drága kis papucsod kopogását! De most vége, nem bírom tovább!

SZOBALÁNY

És ha én még jól bírom?… Ne nyúljon hozzám! Ha még tovább ilyen buja históriákkal izél itt engem a
sötétbe, halottvirrasztónak, nincs az a Szodoma és Gomora, amire olyan forró kéneső vár, mint miránk!

ÜGYVÉD

Legyél már szelídebb!

SZOBALÁNY

Szelíd! Igen, szelídnek kellene lenni egy halott mellett, de maga…

ÜGYVÉD

Na, most már édes, szelíd, jóságos a hangod, hiába, okos, rendes lány vagy, ez az igazi arcod. Nézd, van
itt egy faliszekrény, behemót koffer, ezer mütyürrel megrakott asztalka, van itt toldott-foldott tapéta, kicsi
dobozok, fiókok, kamrák, zugok, törött antik szobrokkal… nem az első esetem a te gazdád, ismerem
kicsavarodott passziójukat: a bankban még a nevüket se hallották soha, de ha az ember kinyit egy kis,
ártatlan mákdarálót, talál benne három bankra való tölteléket! Mibe fogadjunk: kettőt se lépek, és a
vizeskancsóból folyik az öledbe a hozományod…

SZOBALÁNY

De legalább egy gyertyát keressünk, és gyújtsuk meg tisztességgel az öreg mellett!

ÜGYVÉD

Hogyisne keressük: még képes és feltámad dühében, ha ilyen pazarlást viszel végbe körülötte! A
halottakkal törődjenek a halottak, mondja az írás… De túl sötét van, kis fény kellene mégis… itt egy
gyertya, fogd! – játszadozzék a fénye a te válladon, a te kis pihegő melleden és didergő szűzi térded édes
kalácsán! Fogd ezt a gyertyát, édes szívem, és add ide azokat a nagy piszkavasakat a kandallóból! Nézd,
milyen ingerlő itt egy kis falat a tapétából az ablak mellett…

419
SZOBALÁNY

Mit akar? Betörő?

ÜGYVÉD

Csitt, csitt! Dehogy betörő, smaragd zúzám, rabló! rabló! szépségem! rabló! De mindezt érted teszem, a
te jövődért. Na, gyere közelebb, ne félj a hálókosztümtől, kis finnyás, jó lesz, ha az egyik piszkavasat a te
kezedbe veszed, a másikat én kerítem kézbe, hiába, az örökösödési jog, az kemény dió, ketten próbáljuk
megtörni…

SZOBALÁNY

Nem! Én kiáltok, ügyvéd úr! Nem engedem, hogy letépje a tapétát!

ÜGYVÉD

Nyomd azt a vasat, mert neked megyek a másikkal, mit affektálsz! Erősebben! Most az ablak felé!
Vigyázz, nehogy az üvegbe vágódj, és a nyakadat törd… azt hittem, könnyebb! Kijjebb, te! Ne a papirost
vakard, a falat vágjad! Erőlködés, feszegetés.

SZOBALÁNY

Jaj, teremtőm, leszárad a kezem a bűntől! Most aztán imádkozhatom magamért!

ÜGYVÉD

Ne szaporítsd a szót, majd utána imádkozol!

SZOBALÁNY

Jaj, jaj, de én…

ÜGYVÉD

Mennybe repül a kezed a rubintól! gyémánttal díszített királynő leszel! Menj neki balról, ne félj! Arany
potyog rád mindjárt, mint az egész fal vakolatja földrengéskor! Isteneddel, ükanyáddal vagy szent
keserveddel, de most ne engedd! Na most, hé, hopp… A szekrény a falban robajjal felszakad, nagy
csörömpölés.

SZOBALÁNY

Jézus isten, szabadíts meg a gonosztól! Csend.

ÜGYVÉD

hüledezve. A hétszentségit, hát ez miféle szemétláda?

SZOBALÁNY

hisztériásan nevetni kezd. Hahaha! Itt a hozomány, ügyvéd úr, csodálatos szimatja volt! Csupa vacak, a
párnán brüsszeli csipkét vertek a molyok…

420
ÜGYVÉD

Őrült vagy! Csak nem képzeled, hogy ezt a rakás szemét rongyot rejtette ilyen titkos kazettába? Ez csak
félrevezetés, mögötte vannak az igazi kincsek! Gyere, tapogatózzunk tovább!

SZOBALÁNY
Ugyan minek? Nem kell nekem már soha több kincs az életben, itt ez az ócska biblia, valódi bőrkötésben!
Kukucs! Nesze, hozomány: egy rongyos retikül, egérrágta zálogcédulákkal, büdös fuszeklik Kelet-India
minden paradicsomi színeiben… de milyen szép lesz az én „alma”-bokáimon az esküvőn… meg ez a
bifszteksütő, életében nem látott bifszteket! Talán ezt fogom a kezemben tartani esküvő után, mint Mab
királynő a hintójában… királyi pálcám! Hahaha! Ügyvéd úr, ez meg micsoda? Nem kell tovább
dideregnie egy szál pendelyben, íme, a királyi palást vagy püspöki talár – köhög – , jaj, megfulladok a
portól… vegye föl, nézze már, cipőpertliből van a zsinórja, a zsebe helyén egy ablak, onnan lógathatja
nyelvét az „édes mogyoróbokáim” után. Kacag, kacag.

ÜGYVÉD

Ne hiszterizálj! Ssss! Csönd! Hangokat hallok a lépcsőházból!

SZOBALÁNY

Mit bánom én! Enyém a világ, a valódi kincs, a valódi élet: egy fél kaptafa meg egy kardmarkolat, amiről
leszopták a pengét, nézze meg, lángeszű kincskereső! nem olyan, mint egy elhasznált nyalóka a
búcsúban? Nekem már okoskodhat, ezzel a kaptafával a világ fejére hágok!

FIÚ

ordít, dörömböl kintről. Eresszenek be! Akárki van ott benn, ha ember és keresztény, nyissa ki az ajtót: az
életem forog kockán! Kérjen, amit akar, csak ajtót! Az üldözők a nyomomban!

421
SZOBALÁNY

Jézusom, Máriám, el ne hagyj! Meghalok! Az ágyon a halott gazdám, itt meg maga: hálóréklis pucéran, a
fölfeszített szekrény a falban… ég minden arkangyalai és aranyszájú Lucifer, irgalmazzatok! Jaj, én öltem
meg – bőg –, én öltem meg, azt fogják mondani! Maga itt ingben, menjen! menjen! nyissa ki az ajtót, és
én megmondom, hogy maga a rabló! Maga, mint az a ronda buja József, maga akarta elrabolni a szűz
Pufitárnét… Nyisson csak, vállalja, amit csinált. Én bemegyek a kis gazdámhoz – bőg –, ott a helyem!

FIÚ

kintről. Ajtót! Apám, apám! Csak most az egyszer még! A fiad életéről van szó!

ÜGYVÉD

Az örökös! Ez hiányzott nekem! Mary lelkem, én nem ajtót nyitok. Én a kandallóba bújok, vagy valahol a
megboldogult matracai közé!

SZOBALÁNY

Igenis, maga nyit! Maga! Minden a maga műve, én ártatlan vagytok! A fiatalúr, jaj, mit szól a fiatalúr! Mi
baja lehet, ki üldözi?

ÜGYVÉD

Akármi van, egy szót se, érted!? egy fél vakkantást se arról, hogy meghalt az öreg! Te nyiss, te nyiss,
muszáj, különben fölveri a fél várost.

SZOBALÁNY

Nem nyitok! Hogy mindent rám kenjenek! Én a gazdám lábainál imádkozom… El.
FIÚ

robaj, dirr-durr, az ajtót berúgja; bent. Mi ez? Hol vagyok? Hol az apám? Valahol el kell bújnom – liheg
–, ezer végrehajtó, sintér és adópribék van a nyomomban. Ki maga? Miért nem nyitott ajtót? Ronda
pletyka lesz a házban, én meg futhatok tovább a vadászkutyák elől. Micsoda hülye káosz!

ÜGYVÉD

Ehe, hehe, he… az öltözékem kissé szokatlan, ez igaz, de a fiatalúr kedves papája nyugtalan és
türel422metlen természet! Én mindene vagyok: ügyvédje, inasa, barátja, lelkiismerete, szakácsa, fürdetője
és masszírozója! Hajnalban hívatott… jogi ügyek…

FIÚ

Hol az apám? A másik szobában? Nem hallja, hogy haláltusában vergődöm a küszöbe előtt? Mi van itt?

ÜGYVÉD

Ö… ö… e… elment, elment az öregúr. Most nincs idehaza! Majd…

SZOBALÁNY

beront. A fiatalúr! A fiatalúr!

FIÚ

Mary! Mi van itt? Hol az apám? Mért nem nyitottál? Mért? Jaj, de jó, hogy legalább te itt vagy! Minden
perc életet vagy halált jelent nekem. Előtted nem volt soha titkom… bár ezt a hálóingest nem ismerem…
tény, hogy Cambridge-ben rengeteg adósságom volt, menekülnöm kellett, de vígan eljutottam Londonig,
halálfehérre púderozva…

SZOBALÁNY

Szegény fiatalúr…

FIÚ

Nem, ne sírj, nem vagyok beteg, ez csak álarc, hogy az úton mindenki nyomorult haldoklónak nézzen. De
képzeld, már itt haldoklom, a legnagyobb kényelemben, a Szent Jakab úton, egyszerre csak előáll egy
némber, egy tucat dorongos fráterrel rikácsolva elállja az utamat, és… gyerektartásról kezd ordítani!
Ronda krumplinudli ujjával mutogat rám, elmond selyempubinak, örömfiúnak, van pofája a walesi herceg
palotaőrségét értesíteni, másállapotáról meg az ég minden szentjeiről őrjöngve beszélt, még a kóbor
kutyákat is a harisnyámra uszította… erre már az egyik királyi gyepmester is felfigyel rám, váltókat
nyomkod az orrom alá, egy egész aranylakodalmi bukétával, a másik a pisztolyával csiklandozza a
hasamat! És a szégyen! a szégyen! Minden ablakból, kávéházból, porcelánüzletből ismerős ismerős
hátán…

423
SZOBALÁNY

És most mi van? Hogy szabadult? Hová menjünk? Valamit tegyünk gyorsan…

FIÚ

Isteni csoda, hidd el, isteni csoda, hogy itt vagyok! Az ég tudja, meddig. Mikor ezek a részeg hárpiák és
kakastollas sintérek végleg elleptek a Piccadilly sarkán, mint darazsak a dinnyehéjat, hirtelen
nyavalyatörősnek tettettem magamat! Rángatóztam, hörögtem, haldokoltam, én! A Piccadilly és a Szent
Jakab utca sarkán, a kanális vizében, porban, sárban fetrengtem, legjobb ismerőseim szeme láttára! És
közben ők ott szopogatták szalmaszálon a jeges málnaszörpöt! Tegnap a pincér a szentlelket is a
cipőcsatomra lehelte volna, hogy fényesebb legyen, és három lánya stafírungja kijött a borravalóból, most
meg nógatta a törvénytrógereket, hogy vigyék gyorsan odébb a hullámat, mert rontja az üzletet… Jaj,
nem hallasz lármát az utcán? Csitt! Figyelj!

SZOBALÁNY

Nem, nem, semmi, csak gyorsan mondja tovább az űrfi. Pityereg. Mert itthon is, jaj, annyi minden… de
most ne kérdezze, csak mondja, mondja, mi történt aztán?

FIÚ

Képzeld, a derék pocakos házi doktorunk – ott töltögette parókája alá a dupla gineket az egyik nyitott pult
mellett – odajött hozzám, a rendőrök és az odatoborzott hisztérikák meg morálhárpiák nagy nehezen
mellém engedték a csatorna szélére, rám hajol, a szívemet vizsgálja, én csak az ő asztmáját hallom,
szegény fuldokló hordó, megsúgom neki, mi a helyzet, erre azonnal felcipeltet a lakására. Még ezek a
vágóhídi legények voltak kénytelenek a vállukra venni, szegény vitustáncost. Lefektetett, a vérebek az
előszobában strázsáltak, és én: hátul, padláson, kéménylyukakon, majd máskor mindent 424elmondok,
kiszöktem. Hogy a szegény doktor hogyan mosakszik most, azt nem tudom.

Kintről ordítás: „Bitófa, halál, száműzetés és szöges pellengér annak, aki nem adja ki a király foglyát!”

SZOBALÁNY

Egek ura! Kerékbe törnek, kipellengéreznek! Nyilvánosan meggyaláznak! Elájulok! Akármi van, el kell
ájulnom!

FIÚ

suttog. Fogd be a szád, inkább vezess ki innen! Pince vagy padlás, vagy valami sötét hátsó lépcső! Vezess
ki innen!

Dörömbölés: „Nyitnak, vagy széthasítom az ajtót!”

ÜGYVÉD

Nyitunk, nyitunk, hogyne nyitnánk, régi híres vendégszerető ház vagyunk! Suttogva hadar. Nem megy
egyikőtök sem! Úrfi, Mary, itt maradtok! Bízzatok bennem, mindent elintézek!

Dörömbölés: „Szóval alabárd és fejsze kell itten!”

ÜGYVÉD

Dehogy kell itt alabárd meg fejsze, csak egy kis jóakarat és barátság kell, elvégre gentlemanek vagyunk!
Ajtót nyit.

VÉGREHAJTÓ

vérszomjas, részeg lihegéssel. Itt vagy! Na, de most nem rendezel másodszor maródikomédiát! Nyissátok
ki azokat a ronda zsalugátereket, odalent rostokol a gárda. Kapsz itt, púderos kisöcsém, olyan királyi
kíséretet, mint Cézár király az indiai nászútján! Ablakot nyitni! Mi ez a sötét itt? Kutyaól? Vagy Vénusz-
barlang? Nem szégyelli magát az úr ebben a szellős agglegénykombinéban – undorral –, hogy
gentlemanként fejezzem ki magamat.
ÜGYVÉD

No, csak egy kicsit hátrább az agarakkal! Jogi ember vagyok, és ha téged zavar a hálóingem, behozhatod
a szomszédból a parókámat és a bírósági taláromat. Mindjárt jobbra, harmadik emelet kettő.

425
VÉGREHAJTÓ

Én? Hát ki vagyok én magának? És mi közöm egyáltalán magához? Azt a drágalátos, cicomás aranyhalat
kellett visszahorgásznom, oszt kész. Kétezer-ötszáz font fizetetlen adósság! Na? Ettől még Vénusznál is
jobban szédülsz, mi?

ÜGYVÉD

A Vénuszt is, meg a tegezést is egyelőre nyugodtan mellőzheted. Ha nem volnál úgy tele rummal, mint az
anyakönyvvezető itatósa tintával, megismernél. Emlékezz csak, a trónörökös vadorzóperét ki intézte? Az
amszterdami gyémántbörzét ki forrázta le, hogy őfelsége egy egész arzenált ziherheicelt a mellemre,
briliánsból meg zafírból? És ki járt Párizsban a királynő követeléseit behajtani? Én hoztam, saját magam,
legbizalmasabb futárcsomagban a pelenkákat, hasmelegítőket meg vatelinos királyi kezeslábasokat – és
kegyed állt, csak állt, drága alabárdos uram, a lépcsőnél, mikor mindezt őfelségének prezentáltam. Erről
van szó, uram, nem holmi kocsmai verekedésről!

VÉGREHAJTÓ

John Smith! A Gray, az Inn Road főbíróságának mennyköve és mennydörgése! Legalázatosabb

tiszteletem és hódolatom: de hát öreg, vaksi kopó vagyok én már, nehezen látom meg a villámot
slafrokba! Viszont akkor abba a legszerencsésebb helyzetbe vagyunk, hogy ezt a csirkefogót az ügyvéd úr
főtekintélyével toloncolhatjuk az adósok szanyitóriumába. Figyeli méltóságod, hogyan lapul a kis
gyíkocskánk…

FIÚ

Ha még egy…

ÜGYVÉD

Csönd, csönd, csönd, csak semmi indulat! Kire ugat itt, öreg komondor? Kettőezer-ötszáz font, az is
valami? Ha tízezer kéne neked, azt is játszva megkapod! No, ugye, most kétfelé áll a lappancs füled!
Kinyitni az 426ablakot? Ugye, ezt óhajtottad? Nyitjuk, de rögtön. Mit gondolsz, mért vagyok itt?
Hehehe… Mit mondtál előbb? Vénusz-barlang? No, várj csak. A fiúra néz.

FIÚ

Engem hagyjanak, én nem tudom…

ÜGYVÉD

Pszt. Suttogva hadar a fiúhoz. Pont szemben lakik az a hetvenöt éves, vak özvegy, akit most hoztam ki a
bolondokházából. Milliomos. Ismered. Feleséged lesz… ne kérdezz, engedelmeskedj…

VÉGREHAJTÓ

De nagy a duruzsolás, csupa fene intimitás van, hogy jogilag expresszáljam magam.

ÜGYVÉD
mézesmázos, túl meggyőzni akaró. Mit szólsz, hogy eljegyzésre toppantál be! Bizony ám! Csak nyisd ki
az ablakot, és tanúja lehetsz, hogy a te kis aranyhalacskád, vagy minek is becézted az ügyfelemet, hogyan
kíséri át ebbe a szűzi Vénusz-templomba menyasszonyát! Kétezer-ötszáz font! Te naiv bodrikutya! Egy
elomló sóhajfoszlányért itt tízezreket kapunk!

FIÚ

halkan, rimánkodva. Isten szerelmére, hogy képzeli, hogy én…

ÜGYVÉD

fojtott, parancsoló hangon. Ha Sára meghallja hangodat az ablakban, jön, mi az hogy jön, rohan! Kövér
bugyellárisával! A tébolydában csak rólad álmodott, rád akarta szórni a millióit! Ilyen alkalmat akarsz
elszalasztani? Kifizet mindent! Csak komédiázz! Nem az első alkalom!

VÉGREHAJTÓ

Furcsa eset. A legfurcsább eset. No de hát az angyalát neki, nyissuk ki már az ablakot!

Mendelssohn-nászinduló.

FIÚ

az ablakon át. Ó, isteni Sára! Elérkezett az egybekelés pillanata. Ó, hogy vágytam rá! Végigjártam az élet
iskoláját, és megtapasztaltam, hogy a csillogó bakfisszemek csak hitvány üveggolyók, de a te vak
szemeid a befelé 427nézés csillagai, és kell-e nekem más, mint ami befelé van, a külvilág hívságai után!

ÜGYVÉD

rekedt suttogással. Kevés! Tovább!

FIÚ

A nagy Shakespeare megírta egy regényében: az érettség minden! És te magad vagy az érettség. Egyetlen
ősz hajszálad többet jelent, mint egy virágzó tavaszi almafa! Sánta lépésed: óvatosság, a bölcsesség
titokzatos közeledése! fogatlan szád: a világkapzsiság megszűntének utolérhetetlen jelképe! Nyakad,
kezed kigörcsösödő erei: maga az élet lüktetése! Elszáradt bőröd és izmaid: a világ égi megtagadása,
valóságos ereklye vagy, bura alá való szentség! A bibircsek a homlokodon a termékeny ősz királyi
csillaga…

ÜGYVÉD

hörögve suttog. Elég, te hólyag, nem kell túlozni! Valamit még a pénzről! De ne hasonlatokkal!

FIÚ

És ami másoknak a nász undorító, emberhez nem méltó szerelmi mámora, az nekünk a jótékonyság, az
adakozás: alapítványok nagy Vesta-temploma! A mi gyönyörünk: tízezer font fiúárvaházra, húszezer font
a lelencek nevelőotthonára, harmincezer font a tévedt nők további kiképzésére… és negyvenezer: Afrika
minden rabszolgájának… Ijedten suttog az ügyvéd felé. Mi kell a rabszolgáknak?…

SZOBALÁNY

sikít. Uram, Jézusom! Nyílik az ajtó! Végítélet! A gazdám! A gazdám! Elkárhoztunk!

ÖREG FÖSVÉNY
kretén, reszkető, túlvilágig öreges kappanhang. Egy kicsit elaluszkáltam máma, hehehe, de annak is
megvan a maga kis oka. Tegnap este ittam egy fél deci bort, igen, megittam egyedül az egész fél decit, és
szégyen ide, szégyen oda, hogy úgy mondjam: becsiccsentettem. Hogy miért? Ma van az eljegyzésem!
Na, mit bámultok? 428Süketek vagytok? Vagy sóbálványok? De hogy a pletyka hogy terjed! Máris
jöttetek köszönteni! Mert hálószobácskámban hallottam az én egyetlen édes, megtért fiacskám hangját,
amint hívogatta menyasszonyomat az én nevemben. Bevallom, ilyen szép szavakat öreg fejem nem tudott
volna kitalálni. Köszönöm! Köszönöm! Bibliai jelenet, ugye? A tékozló fiú, aki végre nem pénzért jön az
apjához, hanem: vőfélynek! Na, de engedjétek talán a vőlegényt is az ablakhoz! Nézzétek, nézzétek, az a
diadém, amit a fejére tesz, magában véve legalább tízezer fontot ér… jaj, de édes, ringató ez a szerelmi
dallam… Néhány másodpercig finoman szól Mendelssohn nászindulója, aztán iszonyatos lármába megy
át: recsegés-ropogás, összeomlás, földrengés hangjai. Lassanként elül, pár pillanat csend, előbújik a
Prológus, és a romhalmaz tetején beszélő hangon mondja:

PROLÓGUS

Ez a kis zörej, ez az idilli, apró kis hangzavar tán némi magyarázatra szorul. Én, szerény kis Prológus,
most még szerényebb Epilógus leszek, és elmondom röviden, mi történt: az égből leszállt Justitia
Britannica, igazságszolgáltatás istennője az Angol Világirodalomban, mérlegét egy árván maradt paróka-
és álarcakasztóra függesztette, és monumentális lábaival az egész bűnszövetkezetet fölrúgta. Gazember
volt az ügyvéd, gazember a szobalány, gazember volt a vén fösvény és szélhámos fia, pokolra való
gazember volt a végrehajtó… hulláik most valahol itt hevernek talpam alatt az összeomlott kulisszák
kárhozatában. De mit látok? Hirtelen lehalkul a hangja, pár másodperc csend. …kit látok? ki közeledik?
az őrült menyasszony esküvői pompában, mirtusszal és liliomos diadémmel… kissé botladozik a romok
között, egy-egy 429tégla leomlik lába alatt, a porban heverő testeket simogatja uszálya… úgy látom,
valamit mondani akar… igen, igen, átadom neki a szót…

ŐRÜLT MENYASSZONY

lírikusnál lírikusabb. Hetvenöt éves életemen át mindig éreztem, sejtettem, tudtam, hogy a nászéjszaka az
élet beteljesedése, de hogy ilyen túlvilági, mennyei gyönyör és kéjes békesség, azt még álmomban sem
képzeltem. Lehull szememről a hályog, előttem áll a legszebb vőlegény, Justitia Britannica, arkangyali
férfiasságban… jövel… jövel… megyek… megyek… csókolj meg, Justitius Britannicus…

Zene: Rule Britannia.

Elhangzott a Magyar Rádióban, 1949. március 29-én.

Megjelent: Filmkultúra, 1985. december
430
Daumier
Szereplők:
PENZIÓSHÖLGY
LÁNYA: FRANÇOISE
DIÁK
POIRET (MŰGYŰJTŐ)
LAJOS-FÜLÖP KIRÁLY
FRANÇOISE

bőgve berohan. Mentsen meg, mama, jaj, mentsen meg, bújtasson a föld alá, vagy öljön meg, nem bírom
élve elviselni ezt a szégyent: így kidobni engem, ötévi hűséges szolgálat után! A cselédkönyvemet
nyilvánosan, mindenki szeme láttára, egy hóemberré miderezett ronda udvari dáma dobta utánam… az
ablakon hajítva ki az irataimat, csak úgy a nyakamba! Szedegethettem a földön, mint vak tyúk a szemet,
hogy röhögjenek a ficsúrok a kertudvaron. Szipog.

PENZIÓSHÖLGY

Na jól van. Értem, hogy ronda az ilyen história, de hát nem kell mindjárt élve eltemetkezni! Haj, édes
lányom, ha én annyiszor mentem volna a Szajnának, ahányszor engem ötcímeres püspökök meg három
szál hajas vénkisasszonyok kidobtak lánykoromban a szakácsnéságból, hát nyelhettem volna a Szajna
vizét a torkolattól az óceánig.

FRANÇOISE

Nem! Nem! Ez egészen más! A királyi udvarból kivágni! Végig a lépcsőkön! Azok a bálványpofájú
kamarások noteszba írták, mert… – suttogóra fogja – ez fontos államügy. Igen. Egész Franciaország…

PENZIÓSHÖLGY

Hű, az áldóját, édes kislányom, én nagyon szeretlek téged, de itt a szemedbe kell mondanom: egy ilyen
öreg rókának, mint én, talán mégse fogod bemaszlagolni, hogy ha egy ilyen fruska cselédet kirúgnak 431a
nagyszentséges-főfenséges királyi háztartásból, az rögtön „egész Franciaország”, ugye… ilyen alapon
majd Orléans-i Szűz lesz minden facér mosogatólányból! Röhögnöm kell, szívem!

FRANÇOISE

Nagyon kedves magától, mama, hogy ilyenkor röhögni szokott. Azt tudja meg, hogy ez igenis politika!
Az! Mit szól hozzá! Politika! Akár tetszik magának, akár nem.

PENZIÓSHÖLGY

Úgyse nagyon szoktad spórolni azt a hetyke kis csőrödet, hát akkor most mondd el, miért politika az,
hogy téged kisrófoltak?

FRANÇOISE

Mindenféle botrányos gúnyképeket találtak a palota és a kert meg a hivatalos épületek legfeltűnőbb
helyein. Azt mondták, hogy én is benne vagyok a dologban, különben hogyan kerülhetett egy ilyen véres,
jakobinus meg az isten csudája tudja milyen szavakat mondtak – hogyan lehet, hogy a felséges Lajoska-
Lalika toalettasztalán is ilyen plakát vagy mi a fene röpcédula volt! Hiszen ott én takarítok! Érti már,
mama?

PENZIÓSHÖLGY

Ezért rúgtak ki?

FRANÇOISE

Ezért hát! De hogy azért eszem is van, hoztam egyet-kettőt ezekből a vicces képekből. Egyik csirizzel,
másik szöggel volt odaprezentálva… és volt úgy is, hogy csak a kulcslyuk meg annak a kis szeme héja
közé dugdostak egyet, fidibusz formára összehajtva. Én mikor láttam, hogy kitört a balhé, szedtem
magamhoz, amit lehetett. Mit lehessen tudni ezekbe a zavaros időkbe! No nem?

PENZIÓSHÖLGY

Mutasd! Mutasd!

FRANÇOISE

Most adhatna egy anyai csókot! Nem mutathatom, mert nincsenek nálam. Nem akartam ide432hozni,
nehogy magának is baja legyen belőle. Máshol dugtam el. Ilyen vagyok én, mamám.

PENZIÓSHÖLGY
kérlelve. Tudod, nincs nagyobb politikus Párizsban, mint én, mondj el mindent: mit láttál?

FRANÇOISE

Mikor már nagyon feszült volt a hangulat – mielőtt szép kifelé söpörtek engem a királyi grádicsokon,
tanultam én könyv nélkül mindent, amit láttam… úgyis tudtam, hogy sor kerül majd még rá: én leszek az
egész világon a legelső koronatanú! Volt ott egy cédula: rajta a király, nem más, mint egy rettenetes
széles és magos gallér, benne meg egy pocakos, irdatlan körte, lóg az orra, lóg a tokája, lóg a szeme héja,
a füle meg nagyobb a két pofáján, mint az afrikai vízirózsák tányérlevele az állatkerti pálmaházban.
Csudajó volt, akárki csinálta!

PENZIÓSHÖLGY

Mondd csak, mondd csak! Majd aztán megmondom, mért izgat a dolog különösen…

FRANÇOISE

Ha azt látta volna, mama, ami a kis házi kápolna fölfújt térdeplőpárnájára volt gombostűzve!
Eszményünk, Lajoskánk apácaruhában! Pokoli dolog: ez a túlvilági söröshordó, szalvétára hajtogatott
főkötőjében, virslikövér szájával! Tíz operára elég lett volna függönynek a köténye, csöpög róla lefele az
olvasója, mint a döglődő krokodilus gombóckönnyei. De ez még nem minden! Tudja, mama, mit csinál
Lajoskánk ebben a maskarában? Kéreget!

PENZIÓSHÖLGY

Kéreget??

FRANÇOISE

Igen, kéreget! De miért és kiknek kéreget? Miután a Transnonain utcában fasírozottat csinált felséges
Lalikánk rendőrsége a forradalmárokból, és a vurstli helyett itt rendezte meg a céllövő versenyt, akkor
ezen a képen (isten áldja meg a rajzolónak minden keze ujját, 433ceruzáját, papírját!) az apácakosztümös
király kéreget: a gyilkos rendőrök és gyilkos királyi gárdisták számára! Az utca tele van még nyomorult
szegények hulláival, a nagy fene szent liliomos királyi policáj már rég a kocsmában fröccsözik a sikerült
„keresztes hadjárat” után – és erre, szent Lajosnál szentebb Lalikánk a meggyilkoltak kétségbeesett
árváitól kér! persellyel! könyöradományt! a gyilkosaik számára!

PENZIÓSHÖLGY

Szentséges Isten! Ismerem ezt a rajzot…

FRANÇOISE

Ismeri? Honnan? Lehetetlen, hiszen…

PENZIÓSHÖLGY

Majd mindent elmondok, folytasd.

FRANÇOISE

Van nálunk egy öreg cukrász a palotában… nem is olyan öreg. Nagyon jópofa. Ennek a mérlegére
csempésztek egy képet: azon orléans-i, százszor szent, esernyős és glóriás Lajoskánk már nem
perselyzörgető apáca, aki szent hóhérfilléreket gyűjt a szűzliliomos pribékalap javára…

PENZIÓSHÖLGY
Csuda vigyen el, a királyi budoárokban jobb újságíró lettél, mint a pinceszerkesztőségekben bujkáló
újdondászok.

FRANÇOISE

Ha kirúgtak, legalább tanultam. Ezen a képen: Lajoska óriás fenekű, óriás hasú, óriás keblű rokokó
boszorkány, legyezővel, parókával, fején valami tündéri báli tojondékkal, kesztyűvel és komplementtel…
és tudod, mit köszönget itt? Mert szemben áll vele jópofa cukrászunk… büszke cukorsüvegei között
őfelsége megköszöni, hogy a derék polgárok beugrottak Lajoskánk sziréndumáinak, és rája szavaztak!
Hát nem remek?

PENZIÓSHÖLGY

Alig tudok figyelni arra, amit mondasz, és nem is titkolom tovább, hogy miért. Mondd, találkoztál te már
az új vendégemmel? Két hete lakik nálam. 434Rajzoló vagy festő. Most tanul. Honoré Daumier vagy
Dimier… olyan rondán töltötte ki a bejelentőjét, hogy nem tudom elolvasni.

FRANÇOISE

Egyszer láttam. Kimenős voltam akkor, és azt mondta, lerajzol engem, de mivel gondoltam, ennek
disznóság lesz a vége, faképnél hagytam.

PENZIÓSHÖLGY

Ó, te kis ártatlan… no de mindegy. Most, hogy arról a képről beszéltél, amelyiken a király apácaruhában
koldul, akkor jutott eszembe: ez a Daumier vagy kicsoda lesz a szerzője ezeknek a gyilkos plakátoknak.

FRANÇOISE

Jaj, jaj, akkor az egész házat elviszi a rendőrség! Azt hittem, itthon biztonságban leszek és tessék, most
innen is menekülnöm kell!

PENZIÓSHÖLGY

Nyughass már! Nézd inkább ezt a rajzot! Ezt nekem adta, mert nagyon tetszett. Az öreg trotli király éppen
azt bizonygatja a francia népnek, hogy mikor hullahegyeket stafírozott a járdákra a Transnonain utca
forradalmáraiból, az csak egy kis tréfa volt. Nem sátáni dolog? Mondd, hasonlít ez azokhoz a képekhez,
amiket te láttál?

FRANÇOISE

Mi az hogy hasonlít! Hát ez ugyanaz! Ez ott is megvolt! A közvetlen személyi testőrség laktanyaajtajára
volt ragasztva, méghozzá a király szeretőjének szépségflastromával! Ehhez mit szól, mama?

PENZIÓSHÖLGY

Én mit szólok? Te mit szólsz ehhez? Ezt nem ragasztották véletlenül szabványos Bourbon-flastrommal
őfelsége – hogy úgy mondjam – „pásztoróra-budoárjára”? Ezt nézd, van ennél jobb? Őfelsége megint
dáma: esküszöm, hordók között sincs ilyen hordó! és az a két utolsó foga, ahogy kilóg a szájából! én
mondom neked, egy pár büdös fuszekli a lichthófban nem lóg ilyen 435szépen a szárítóspárgán, mint
Lajoskánk ajkacskái között ez a két odvas fog!

FRANÇOISE

És nocsak, ott is nőnek rajzolta?

PENZIÓSHÖLGY

Nő! Nem rossz, ahogy az nő! Fején tollak, víziló karjain könyökig érő báli kesztyű, persze ujjatlan, mint
az omnibuszkalauzoké télen. És tudod, mit csinál? Mint egy mázsás hetéra, hízeleg egy finom,
pofaszakállas úriembernek, hogy árulja el az összeesküvőket, akik az életére törnek… Hol is van ez a
rajz, keresem, keresem, megüt a guta, hogy nem találom. Ez a Daumier tegnap olvasta fel, itt, reggeli
kávézásnál valamelyik újságból, hogy micsoda trükkökkel akarja leglajosabb Fülöpünk a
köztársaságpártiakat magához édesgetni, hogy aztán végleg elárulják pár lukas garasért az egész francia
nép ügyét. Utána rajzolta ezt, amiről beszélek… úgy látszik, magával vitte.

Kintről dörömbölnek.

DIÁK

Ajtót! Ajtót! Harsonaszót, virágszőnyeget és egy kiló tömjént! Vevő áll a házhoz! Rosalie mamát
érdekelni fogja, gyorsan, gyorsan! Daumier kifizeti a penzióját!

FRANÇOISE

Nem! Nem! Nem akarok hallani erről a Daumier-ről! Én ebben a pillanatban elhurcolkodom innen! Nem
akarok a rendőrségre kerülni!

PENZIÓSHÖLGY

Nyughass már megint! Ne reszkess, mint a nyárfalevél!… …Tessék csak, uraim, tessék, kihez van
szerencsém?

DIÁK

Itt van a világ legműértőbb, leggazdagabb, legtudósabb műgyűjtője, képek bolondja, szobrok kitartója,
fiatal tehetségek szimatolója, rézmetszetek kerítője, vízfestmények szeretője…

POIRET

műgyűjtő, kicsit hülyüsös öreg. Na, gyerek, talán 436egy fél percre befoghatnád a szádat. Poiret vagyok,
asszonyom, egyetlen szenvedélyem a művészet.

PENZIÓSHÖLGY

Egyetlen szenvedélye a művészet?…

FRANÇOISE

Más nincs? Kár. Hiszen nem olyan idős még…

POIRET

Hehe! Biztosan a szerelemre gondolnak ezek a huncut kis dámácskák. Hiába, Párizs: Párizs. No de nekem
mégiscsak a maguk barátja, Daumier képei kellenek.

FRANÇOISE

A mi barátunk… nyakig benne vagyunk a slamasztikában…

PENZIÓSHÖLGY
Jesszus Mária, de kár, hogy most nincs idehaza. Honnan tetszik ismerni?

POIRET

Hát kérem, az úgy volt, hogy én szemben lakom az igazságügyi palotával, és az ablakból néztem mindig
ezt a… maguk Daumier-ját…

DIÁK

„A maguk Daumier-ját”, nem rossz! Tőlem, tőlem és senki mástól nem tudta meg, hogy Daumier-nak
hívják! Én árultam újságot az X-lábú festőszéke mellett, én voltam a közvetítő, én…

PENZIÓSHÖLGY

Én! Én! Én! Ha még egy szót szólsz, úgy…

POIRET

öreg, kreténes hangon. Csak semmi családi jelenet. A művészet sokkal érdekesebb. Ez a bizonyos
Daumier úr, aki úgy látszik, kegyed vendége, bizonyos rajzokat készített, majdnem ott az orrom előtt az
igazságügyi palota udvarában. Lelopakodtam, hogy megnézzem közelebbről: Daumier úr mélyen
elmerült a rajzolásban. Régebbi rajzaitól kövér mappáját kicsit távolabb, az udvar falához támasztotta. A
művész úr háta mögött suttyomban mind végignéztem! Épp megvételről akartam tárgyalni vele, mikor
gyanakvó rendőrkopók kezdtek kóvályogni az 437aranyrácsos udvaron. Pucoltam! Hehehe! Pucoltam.
Később visszanéztem. Daumier úr is szedte ám a lábát!… Hát, ha nincs itthon a művész úr, ami kár,
nagyon kár, akkor elmondom, miféle rajzokat akartam tőle megvásárolni.

DIÁK

Mindegyiket! Mindet meg kell venni! Ha egyetlenegyet, akkor…

PENZIÓSHÖLGY

Ne járjon a szád!

DIÁK

De igenis jár! Élénkítem a dialógust. Különben egy műtörténeti ásítás lenne az egész. Csak hagyjon
engem békén, Rosalie mama. Én fogom megmenteni a vásárlás ügyét!

POIRET

még mindig kedves, nyekergő, enyhén paralitikus hangon. Szóval kérem, elkezdem a vásárlási
katalógusomat. Numero egy: szín az igazságügyi palota udvara; elöl az utcai, nyilvános írnok, ragyogó
pofa; hatszor paszírozott, aszalt cilindere alatt még hálósipkája is ott van; az orra hosszú, mint a halál
mutatóujja, a töviben ócska szemüveg. Ismerik, kérem?

DIÁK

Fölösleges érdeklődés. Itt van zsebemben ihletett pennám, egy cigarettacsikknél kurtább ceruza, és
jegyzem, uram, jegyzem a megvásárolandó rajzok szent gatyalógusát! Csak folytassa, uram, folytassa…
egyáltalában: érezze otthon magát. Beszélhet unalmasan is, én úgyis élénkítem a művészettörténeti
komédiát!

POIRET
Humoros fiú, határozottan humoros. Viszont maradjunk a tárgynál: valami öreg zsugori, sovány, mint egy
keszeg szöcske, botjával támaszkodva magyaráz a süket firkásznak. Mellette, kérem alássan, egy pocakos
ügyvéd… rá fognak ösmerni: olyan, mintha az emberzabáló Moloch istent meg valami érettparadicsom-
fejű, múlt szá438zadi plébánost olvasztottak volna egybe. Én magam is bevallom, mikor ezeket a taláros,
nagyképű maskarákat meglátom összemadzagolt, pukkadozó aktacsomóikkal, azt se tudom, sírjak vagy
nevessek.

DIÁK

Rendben van, tudjuk, melyik képről van szó. Csak szeretném rögtön mellé írni a katalógusba, mennyit ad
érte! Na, diktálni a számokat, uram, diktálni! Mi az, csak nem képzeli, hogy maga az egyetlen vevő!

POIRET

Humoros, határozottan humoros. De mondják, a fosztogató doktorokat ábrázoló kis karikatúrák még
megvannak a… vendégüknél?

DIÁK

Mi az hogy „vendég”? Ha arra érdemesnek tartja, hogy vásároljon tőle, akkor nyugodtan nevezheti
művész úrnak is!

PENZIÓSHÖLGY

Te, ha nem fogod be a szádat, én úgy kiszórlak innen…

POIRET

Ne veszekedjenek, kérem, minden apróságon! Inkább jegyezzék föl még ezt a három képet, ami kellene
nekem. Az egyik a párizsi kolerát ábrázolja. Remek! Ismerik? A szinte gyufaszálakból meg apró
zsebórakerekekből összetákolt temetőkocsit, a zörgőcsontú, esett nyakú gyászgebéket előtte, a
bohózatosan magas bakon a kocsis – mintha nem is ustor, hanem horgászbot lenne a kezében, a kocsi
után két gyászoló alak, cingárak, mint két szúnyog csontváza…

PENZIÓSHÖLGY

Hogyne ismerném. Ez az, ahol egy csont és bőr kutya is kullog az utcán heverő, nyomorult holttestek
között… kutya füle még nem lógott bele olyan szomorúan a semmibe, mint ennek a kolerás vizslának. És
az a két halálpók, akik hordágyon viszik a szenesláda formájú koporsót? Azokhoz mit szól?

439
FRANÇOISE

Istenem, én nem értek a művészethez, de úgy szeretem, ahogy pár kócos vonallal és odapittyentett fekete
ponttal le tudja rajzolni az ócska párizsi házakat. Anyja fiókjából kiemel egy rajzot. Nézzék, a mi
utcánkban van ez a házsor itten – hirtelen elbőgi magát – …jaj, soha az életben nem fogom viszontlátni…
elvisznek a királyi rendőrök, és halálra ítélnek… Istenem, senki se segít rajtam!

PENZIÓSHÖLGY

Ne bőgj! Hallod? Itt van ez a tisztelt úr, aki nem fél semmitől. Idejött, hogy pénzt adjon Daumier rajzaiért
akkor, amikor az ilyesmiért pifpuffokat várhat az ember. Tanulhatnál az úrtól. Nna! A diák felé fordul.
Szóval te meg fölírtad a kolerás kép árát? Mert akkor mehetünk tovább a megrendeléssel.

POIRET
Hehehe! Asszonyom, ön is nagyon humoros. Úgy látszik, az egész család nagyon humoros. De nekem
kell az a kép, nem nagy, kérem, nem nagy egyáltalában; mondhatnám, apró, apróka, de nagyon sikerült
művecske: egy szerencsétlen beteg, plafonra fordult orrlikakkal, pokolra biggyent lázas ajkaival, egy
csámpás stanicli-hálósipkában a gyömöszölt átverejtékezett párnán.

DIÁK

Ismerem az öreget! Itt lakik a negyedik emeleten. Csudálatos foglalkozása van: üvegszemeket készít
kékróka- meg hermelinszőrmékbe, amiket a grófnők lisztes nyakukba akasztanak!

POIRET

No de a doktor mellette, a pipaszár lábaival, tudják mit csinál? Bal kezével fogja a szegény haldokló
pulzusát, a jobbal meg írja a falra a számlát, mint egy főpincér, de csontváz alakban: tizenkét hányás,
harminckét hideglelés, huszonegy hascsikarás – és így tovább, és így tovább, a végösszeg pedig,
asszonyom…

440
PENZIÓSHÖLGY

Tudom. Summa helyett az van odaírva: halál.

POIRET

Pontosan így van. Nagyon megkönnyíti, madame, a megrendelést, hogy ilyen jól ismeri a képeket. De…
nem hallanak valami furcsa utcai lármát? Távoli tömegmoraj, tétova éneklés.

DIÁK

Hehehe! Az lehet! Mikor jöttem a királyi palota felől, nagy volt az ide-oda és ide s tova. Egy fűszeres azt
súgta nekem, hogy gömbölyű muri lesz itt még mama… Kár, hogy ilyen klasszikus irodalmi kifejezéseket
nem vásárol uraságod…

PENZIÓSHÖLGY

Mondtam már, ne jártasd fölöslegesen a szád! Poiret felé. Az uraságnak tudnia kell, hogy idehaza meg a
környékünkön nagyon sokat rajzolt ez a mi Daumier fiatalurunk, pedig csak két hete lakik itt nálunk. A
kocsmáról, a hentesről, a szomszédokról, hű, uram! Micsoda rajzokat készített!

DIÁK

Maga, öreg penziós mama, csak ne beszéljen! Én, én vezettem nem is egyszer ezt a művész urat,
tegnapelőtt például az ötödik emeletre ahhoz a kulcslukhoz, amelyik az én érdememből kifolyólag a
művészettörténet egyik legfontosabb kulcsluka lesz, és mondám néki: ó! művész! most ide kukucskálj be!

FRANÇOISE

nyafog. Ó, te semmirekellő, soha nem bírtam a pikáns vicceket! És most, hogy minden pillanatban
elvihetnek a király gyepmesterei, most… most igazán nem a legviccesebb pillanat…

Az utcán távolról, halkan a Marseillaise.

DIÁK

Liba! Ha a „kulcsluk” szót hallod, mindjárt valami pikánsra gondolsz! Két vén alakot láttunk az ágyban
reggelizni. Pokolian röhögtető kispolgárok voltak. Uram, 441azt vegye meg, az a képek képe! Ilyen
orrokat még nem látott lerajzolva, ilyen sátáni ráncok még nem barázdáltak emberi pofát, mint amik a
főkötős szipirtyó orrától repedeznek le fogatlan papulájáig. De, röhögnöm kell, mikor Daumier úr szeme
odaragadt a kulcslukra, a viciné is azt hitte, valami pikáns dolog zajlik az ajtó mögött. Jaj – affektáló
hangon –, de züllöttek is vagytok ti, asszonyok!

FRANÇOISE

Jaj, istenem, azt a rajzot én is láttam! Igazán úgy érzem magam, mint a siralomházban, és mégis
nevetnem kell a pofákon. Ahogy a hálósipkás öreg mókus szennyes dunyhája fölött kivirckavarcolja
kávéját, ahogy az összevissza kócolt, izzadt haja a fülére lóg, és az az isten áldotta hülye bámészkodás,
ahogy a szentséges házasságban neki utalt puritán boszorkányhoz fordul! ezer, tízezer párizsi nyárspolgár
képe van benne…

PENZIÓSHÖLGY

Igen, így mondta maga Daumier úr is!

DIÁK

No de mikor a viciné erkölcsi botrányt csapott ott a lépcsőházban a kukucskálás miatt, Daumier úr se
hagyta magát: azon nyomban lerajzolta a vicinét is! Ahogy egy egérluknyi ablakon kidugja a főkötős,
pántlikás dinnyefejét, ahogy cvikkere nem is az orrán, hanem már a kilógó agyarain billeg! Uram, ilyesmi
soha többé nem lesz a gyűjteményében!

FRANÇOISE

És a viciné lánya! Azt a ronda álszent pince-princeszt is lerajzolta Daumier, itt láttam valahol… nézzük
csak… azt vegye meg! A képen apácás, nagy főkötője van, ezerrojtos, divatos kendője, libanyaka előtt
legyezője, amit különben tőlem lopott. Én, uram, nem értek a magas politikához, én a kis tyúkeszemmel
csak az ilyen képeket tudom dicsérni! Ahogy például a bujkáló sze442relmespár oson a padlásszobába,
ahogy a viciné kanálisszájjal rikoltozik részeg férjével, ahogy a szegény lakásnézőket kirúgja, fenségesen,
mint egy elhájasodott istennő… – bőg – az ilyen flancolókat nem végzik ki, csak engem löknek ki az
állásomból!

PENZIÓSHÖLGY

Ne nyivákolj folyton az állásodról, te zöld fruska! Az igazi nyomort te nem ismered. Uram – Poiret felé –,
én az életben sokszor próbára tett, dörzsölt öregasszony vagyok. Sokat láttam már, és így nem szeretem a
nagy szavakat. De röviden: van Daumier úr szobájában egy festmény. Nem karikatúra. Festmény. A
párizsi mosónőket ábrázolja a Szajna-parton. Hát ha szentképet akar, ezt vegye meg, ne a kopasz
kegytárgyhandléknál vásároljon. Nem nyithatom ki Daumier úr szobáját, de majd ha hazajön, nézze meg.
Erősödő utcai lárma.

DIÁK

Mindenki az ablakhoz! Facér szobalányok, mamák, műgyűjtők! Mind ide hozzám, az ablakhoz! Ismeritek
a pofát? Ott lent azt a kövér trotyákot, az oszlopvastag esernyőjével, bádogdézsa-cilinderével…

FRANÇOISE

sikolt. A király! A király!

PENZIÓSHÖLGY

Megőrülök! Idejön! Idejön! Utcai lárma erősödik.

POIRET

nyekereg. Az istenért, nem kell úgy oda lenni. Mindennap látja mindenki a mi nyájas Lalikánkat kocogni
a párizsi utcákon. A „polgárkirály” azt hiszi, hogy ha felhúz egy pár ócska cúgoscipőt, és a piacon vesz
egy kiló szilvát, akkor már elfelejtik, hogy vérengzőbb bármelyik basánál. De most, úgy látszik, egy
kicsit megszalasztották. Na, nem árt a reumájának!

FRANÇOISE

Idejött, idejött, itt van! Jesszusom, segíts, mi lesz velünk! Tovább erősödő utcai lárma.

443
LAJOS FÜLÖP KIRÁLY

hangja zsíros, rekedt, vastag. Csak semmi nyugtalanság, Lajos Fülöp vagyok, és szeretem a párizsi
tréfákat. Ezek a végtelenül rokonszenves fiatalemberek megzavartak kissé a szomszéd utcában, szegény
isiászos lábaim gyakorlásában, mert azt hiszik, haragszom arra a Daumier úrra, akit ők most éltetnek.
Egypár komisz dolgot rajzolt rólam, hehehe, de én értem azért a tréfát. Erősödik a zaj és énekszó. Nincs
sok időm, itt van ezer arany, adják oda Daumier-nak! Minden képét megveszem! Küldjenek le egy párat,
hogy mire ezek a taknyos forradalmárok ideérkeznek, az orruk elé tolhassam a gyűjteményemet! Ugye, jó
vicc? A régi zsarnok királyoknak nem volt ilyen humoruk!

DIÁK

Felség! Ebben az országban minden felségedé! De itt elkésett! Ez a kedves öregúr itt… Poiret műgyűjtő
úr már mindent megvett! Ebben a pillanatban! Vágassa le a fejünket, felség, de a rajzok eladva! eladva!
eladva!

Elhangzott a Magyar Rádióban, 1949. augusztus

444
Dürer
Szereplők:
ALBRECHT DÜRER
TANÍTVÁNY
MODELL
ULRICH VON HUTTEN
MODELL

Az isten szerelmére, mit rámolsz meg turkálsz itt összevissza a műhelyben, te legfrissebben kinevezett
arkangyal?! Fejedbe szállt a dicsőség, hogy Albrecht mester tanítványul felfogadott, meg modell is
lehetsz… hol a csudába is? A császár diadalívén? Vagy a bukott angyalok között?… Mindegy, hagyd már
abba ezt a kéretlen nagytakarítást!

TANÍTVÁNY

Kéretlen? Dehogy kéretlen! Hogyan képzeli, hogy magamtól mernék ilyen fölfordulást csinálni a
műteremben! A mester kérte, hogy rakjak a nagy fametsző asztalra egy csomó rajzot, mert ma kezdi el
tollba mondani emlékezéseit és tanítását az új század fiatal festői számára. Képzelje, én fogom leírni a
végrendeletét!

MODELL

Na! Talán mindjárt el is temetnéd, hogy a szereped még nagyszerűbb legyen! De várj! Az én képemet
rögtön odarakd az asztalra! Olyan szépet úgyse csinált máskor… az olaszok is mondták, a császáriak, a
reformátusok, a pápisták meg a holland képkereskedők: mindenki, érted? mindenki el volt ragadtatva!
TANÍTVÁNY

De a mester pontosan felírta nekem, ne haragudjék…

MODELL

Ki ismeri a mestert régebben, te vagy én? Már azt sem értem, miért bízta rád a képek kiválasztását!
Gyere, angyalarcú szűz tanítvány, gyere, édes kis rajongó titká445rom! Azt nem mondta a gazdád, hogy a
legszebb képekhez nálam vannak a kulcsok?

TANÍTVÁNY

A mester nagyon beteg, nem sokat beszélt. Azt mondta, fájdalmas mosollyal, hogy a diktálásra „spórolja”
erejét… kedvesen nevetett, mikor ezt a szót használta és egy rajzra mutatott, amelyik ott hevert az ágyon
– a ceruza még kezében volt –, beteg testét vázolta éppen, és ott, ahol nagyon fájt neki, valahol a lépe
táján, egy nagy karikát rajzolt, hosszúra nyújtott mutatóujjal mutatva arrafelé: ott fáj!

MODELL

Mért nem vetted el tőle mindjárt ezt a rajzot? Képzeld, milyen szenzáció lenne a vásáron: a beteg Dürer
képe, a görög szobrok meztelensége szerint… gondolhatnak akár Krisztusra is ezek a bolond vásárosok!
Mindegy, de a te isteni mestered legalább megkereshetné a pénzt ahhoz, hogy valami fürdőben vagy híres
professzornál gyógyítsák a lépét vagy a máját.

TANÍTVÁNY

Ezt képzeli rólam? Vagy így ismeri a mestert?

MODELL

Jaj, jaj, jaj, mindig elfelejtem, hogy harmatos idealistákkal van dolgom! Pardon, monsieur arkangyal. De
gyerünk, majd én mutatok neked képeket, te, te áhítatosan hamvas kis műkedvelőm. Felírta neked a
gazdád például a… Tengeri Csoda című rézmetszetet?

TANÍTVÁNY

Nem, az valóban nem áll a listán, de bizonyára…

MODELL

Bizonyára!… Bizonyára annyira megrészegedett öregkorára a Lutherek meg eretnekek meg mindenféle
istenkáromló forradalmárok maszlagjaitól, hogy megtagadja ezeket a képeket! Azt hiszi, hogy ha pucéran
festett le engem, mint Itáliában mindenki min446denkit, akkor bűnös lesz a híres-nevezetes reformátorok
szemében!

TANÍTVÁNY

Nem hiszem, hogy szó lehetne erről! Együtt láttuk a mesterrel azt a képet Luther Mártonról, amelyiken a
hitújítót mint görög mezítelen héroszt ábrázolta a festő. Gazdám nagyon jól tudja, hogy mit tanuljon a
velencei mesterektől, és mit okulhat ezeken a germán puritánokon.

MODELL

Nem fogod elpolitizálni az én képeimet, édes angyalom! Ezt nézd meg, a Tengeri Csodá-t! Ihlette őt a
bűbájtalan, de ah! oly önfeláldozó felesége ilyen látomásra? Vagy a lutherista vagy pápista, miatyánkos
atyaúristene? Soha! Én tanítlak, hallod? pemzlimosogató gyermek! Neked majd diktálni fog mestered
János Jelenéseiről, Máté-passióról meg János-passióról, a Szűz Mária hétfájdalmú életéről… de az mind
csak képmutatás lesz, gyáva képmutatás! Mert én érdekeltem, csak nem mert vállalni. Félt! Félt a
feleségétől, az olasz festőktől, félt Luthertől és a pápától, Miksa császártól meg a bunkós parasztoktól…

TANÍTVÁNY

Ó, asszonyom, ezen a képen valóban szép vagy! Milyen különös, hogy Albrecht mester ezt a metszetet
sohase mutatta nekem! Jaj, esküszöm, prédikációt szeretnék tartani róla festőpajtásaimnak a nürnbergi
réten… ó, ezen a képen együtt van minden!

MODELL

Kapott-e nő ilyen szerelmi vallomást?

TANÍTVÁNY

Téged csak a nő, a te drága személyed érdekel! De ide figyelj! Itt minden együtt van! Nézd a folyót,
hogyan ábrázolja a fodros hullámokat, és hogyan húzza meg finom tűjével a sima tükröt! Ugye,
asszonyom, te is olyan vagy, mint én, részegségig boldog tudsz lenni, ha a 447valóságot látod a képen! A
valóságos víztükör simaságát és a valóságos tajték habos cifraságát. És ugyanakkor benne van a
mesevilág, vízi szörnyek és vízi istenek világa. Hiszen egy szakállas vízi istenség éppen téged rabol el,
egyetlen modell!

MODELL

Ó, az az agyonreklámozott „olasz reneszánsz” nem ért semmit az én szerepem mellett Albrecht mester
életében! Hiába támad föl az egész görög mitológia, ha én nem didergek önfeláldozó modellként a
műtermében…

TANÍTVÁNY

Áldásom reád, minden kezdő vagy túlérett festő nevében! Neked köszönhető ez a nagy összefoglalás? Ó,
Isten bocsássa meg, én szeretnék diktálni mesterem helyett, valahogy így…

MODELL

Na, gyere, majd én jegyzem, ennek is megvan a maga pikantériája…

TANÍTVÁNY

Íme: a művészet alapszabályai Dürer Albert Tengeri Csodá-ja alapján…

MODELL

A kezdet jó! Luther Márton is így szokott beszélni mostanában…

TANÍTVÁNY

Ne gúnyolódj! Majd ha bejön a mester diktálni, meghallod erről is a végső és legokosabb szót. De most
ide hallgass! És ide nézz! A fák, a víz, a folyóparti várfalak, a német házak német tetői, a felhők és a
város tornyai – mind valóság. Hiába akart is a mester mesét rajzolni, a valóság fertelmes hordereje
erősebb! Ott látod az igazi hegyoldalt, az igazi kaput és hidat, minden élő és nyers részletében.

MODELL

No nézd, még okos is vagy, Albrecht mester protekciós új házi angyala! Mikor ehhez a képéhez kellett
modellt ülnöm, illetőleg feküdnöm, ezer mesét mesélt 448nekem. És mi lett a meseillusztrációból? Egy
igazi vár igazi hegyen, az én, én, én igazi testem, mint a vízi szörny zsákmánya. De látod azt a
teknősbékát a vízi öreg kezében? Dürer mester halászkunyhókban, tengerparton, tudósok múzeumában
rajzolta ezt a fura állatot. A mese csak ürügy volt neki, hogy tudós pontossággal másolhassa a tengeri
teknőcöt.

TANÍTVÁNY

A számból vetted ki a szót. Tudod, miért követem én a mestert a sírig? Mert világokat egyesít magában,
de az egyesítés utolsó közös nevezője: a Természet igazi arca! Például itt vagy a képen te: rejtélyes vízi
nimfa, görög tündér, de a fejeden nürnbergi diadém! Te, akit elrabol a képen valami görög isten, de
kezében egy olyan teknősbéka, hogy az új forradalmi természettudomány egy élettani egyetemet építhet
rája! Hát nincs igazam, hogy ilyen mester tanítványa lettem, aki fütyül minden mitológiára, és ahelyett a
te tested anatómiáját, a teknőc anatómiáját, a Rajna menti várak „anatómiáját” metszette rézbe!?

MODELL

Az én testem anatómiáját… hát persze! Mit ér az egész olasz reneszánsz, ha Herkules-metszete idején
nem velem találkozik össze az egyik nürnbergi fürdőház kapujában? Látod? Hát ide se nézel!

TANÍTVÁNY

Amit a mester nem akart, hogy lássak, arra nem szeretek nézni.

MODELL

Majd eljön az idő, mikor nem affektálsz ennyire… de ezt nézd meg, ezt az isteni nagy lapot: egyesek a
Bosszúálló Nemezis-nek, mások a Nagy Szerencse szárnyas istennőjé-nek tartják. Istenem, hátha mind a
két véleménynek igaza van! De nem én voltam itt is az ihlető? És nem vagyok én egyszerre szerencse és
vesze449delem, mint minden valamirevaló asszony? Nézd! Itt is van német város, legalább emiatt nézd,
szemérmes nyulacskám! Nézd a „testem anatómiai valósága” alatt – ahogy olyan tudósan mondtad az
imént –, nézd a hidakat, házakat, templomokat és farakásokat a fűrésztelepen! Az előbb ilyesmiért
lelkesedtél… mert ez a te bolondokos gazdád és mestered: én a levegőben a nagy kehellyel… de a végén
neked lesz igazad, az öreg Albert mestert az a német tájkép izgatta a kép alján! Hogy is mondtad? –
„fütyül minden mitológiára”, neki az a tiroli vagy bajor fűrésztelep tetszik, pontosan 1500-ban vagy
1503-ban, mit tudom én…

TANÍTVÁNY

Jaj, asszonyom, azt a mappát ne bontsd ki, a mester külön mondta, hogy…

MODELL

Angyal vagy, csak ne dirigálj! Ezt nézd meg, ezt! Mitől félsz? Attól, hogy ez neked tiltott paradicsom?
Sose mutatta hát ezt a négy Éva-kosztümös figurát? Hehe, a ravasz öreg! Féltett téged, gondolta, hozzám
csábulsz a szent és eszményi festészet helyett! Na, igazolványt adhatok, hogy nem vagy az a kimondottan
„csábulós”.

TANÍTVÁNY

Ezt nem láttam, de hallottam róla. Úgy emlegették a négy öltözetlen asszonyt, mint a Négy Boszorkány-t.
De tedd vissza, könyörgöm, tedd vissza, asszonyom, én leszek a felelős az egészért…

MODELL

Négy boszorkány! Ez aztán valóban isteni! Tudod, miért van ez? Nem? Hát én majd megmagyarázom
neked. Mikor hazajött Itáliából, a kurtizánokkal gennyesre spékelt isteni Velencéből, a te nagy vallásos
mestered, János Jelenéseinek legkatolikusabb rajzolója: egy kissé részeg volt a Vénuszoktól, Lédáktól,
Éváktól és dekoltált pongyolákban öngyilkos Lukréciáktól – ekkor 450ismert meg engem. Annyira
tetszettem neki, hogy háromféle helyzetben is meg akart örökíteni, engem! egyedül! Érted, te jégcsap?
Három alakban, mint a három gráciát. Így is lett, de este jött hozzá egy bagolypofájú imavakond
főinkvizítor, kérdezte huhogva, hogy mit rajzol, mire a te hős gazdád dadogott valamit a halált hozó
görög sorsistenekről, majd még egy negyedik figuráról, akit holnap fog közéjük metszeni. És a végén
Négy Boszorkány lett a címe, mert így kell ezeknek a buta, középkori, gótikus vagy mi a fene sváb
honfitársainak. Minek is ment a gazdád Velencébe, ha… ez az egész?

TANÍTVÁNY

Hogy minek ment Itáliába? Nézze meg ezt az Ádámot és Évát, ezért ment! Mintha Görögország szíve
közepéből ásták volna ki őket: Hellász, délvidék, antik istenek és istennők feltámadása ez a metszet –
ugyanakkor német erdő, német gótika, német, népvándorlás korabeli zsúfolt vonalszövedék. Hát nem
szép ez így, Dél és Észak, együtt a régi Hellász és a mi mai világunk?!

MODELL

Isteniek a magyarázataid, édes kis Dürer-ügyvédem! De én ettől őrülök meg: látod a képen a horkoló
macskát? Látod azt a papagájt azon az isteni letört ágon, melyet Ádám tart kezében? És a tapsifüles,
blazírt nyuszit, aki hátat fordít az egész bűnbeesési komédiának! A nagy, bamba, lantszarvú tehén is ott
kérődzik a tisztás küszöbén – mit neki a bűnbeesés nagyképű maszlagjai! És a kisegér Ádám lába mellett!
… Meg az a furcsa, mekegő gida a Bibliában agyonreklámozott Élet Fája mellett – őt se érdekli az egész
hittudományi nagyjelenet, sőt még a csábító kígyót sem: jóízűen eszi, ő, az Ördög, saját maga, az almát
Éva kezéből. Ezek, ezek a te gazdád művészeti győzelmei, nem holmi „Észak” meg „Dél”, ezek csak
ilyen kamasz tudósoknak való dolgok!

451
TANÍTVÁNY

Nem mondasz újdonságot nekem! Hiszen éppen tegnap kellett védekeznie a pogányság vádja ellen a
mesternek, mert annyi állatot rajzolt az egyik Madonna köré: rókát és baglyot, úszkáló kacsát meg egész
legelésző nyájat. Nincs egy ág, odvas fatönk vagy foghíjas deszkakerítés, ahová egy harkályt vagy cinkét
be ne kvártélyozott volna!

Trombitaszó.

MODELL

Szent Isten! Hallod? Hallod? Eriggy az ablakhoz, nézd meg, ki az? Mi történt?

TANÍTVÁNY

No, mi lelt? Valamelyik hajdú jókedvében szerenádozik nagy marha trombitájával egy tejeslánynak…

MODELL

Nem igaz, nem igaz… ismerem ezt a jelt! Ismerem. Ez Ulrich lovag kürtjele, Ulrich von Hutten, az író, a
reformátor, a keresztes vitéz, a szerelmes…

TANÍTVÁNY

Aha, kezdem érteni. Ide jön? Gondolod?

MODELL
Hozzám, igen, hozzám jön, egészen biztosan! Erősödő trombitaszó. Nyiss ajtót, hallod? Nyiss ajtót!

HUTTEN LOVAG

Szükségtelen, már kinyitottam! Hát nem vagytok valami barátságosak…

MODELL

Ulrich!

ULRICH V. HUTTEN

Kedves, hogy a nevemet legalább még megjegyezted. De hát mit alusztok itten? Én mondjam el nektek
Nürnberg nagy szenzációját? Dürer mester három tanítványát viszik a bíróság elé, mert úgy mellreszívták
a híres talján reneszánszot meg a még híresebb lutheránus forradalmat, hogy azt kiabálták a népnek: a
Biblia is semmi, a keresztelés is semmi, az úrvacsora is semmi, sőt – Krisztus is semmi és… ha csattanó
is kell nektek, hogy fölébredjetek: az Isten is semmi!

452
TANÍTVÁNY

nagyon izgatott. Jaj, szólni kellene a gazdámnak, hogy jöjjön… vagy talán őrültség elmondani neki a
dolgot, mikor éppen ma akarja diktálni festői végrendeletét? Nem is tudom, minek izgassuk fel hiába…

ULRICH V. HUTTEN

Hiába? Ezt nevezed te hiábavaló izgalomnak? Mikor felfordul az egész európai világ, akkor te talán
idegcsillapítókkal válaszolsz reá? Talán önelemző önarcképeket fessen éppen most a mestered, miközben
Németország, Európa, az egész világ olyan válságon megy át, amire még talán példa sem akad a História
nagyhírű aktagyűjteményeiben!

MODELL

érzelmes. Ulrich! Miért jöttél? Hogy kerültél ide?

TANÍTVÁNY

hideg. Mi bajod, lovag, az önarcképekkel?

ULRICH V. HUTTEN

No nézd a kis kakast! Honnét szedted ezt az arroganciát? No de majd megmondom, hogy mi bajom! Ti
éppúgy ismeritek, mint én, gazdátok önarcképét a fehér-fekete csíkos ruhában – hű! de fene elegáncs
rajta: ondulált hajjal, selyemingben, hímzeses szegéllyel, fantasztikus sapkában… az a sapka éppolyan
zebradolog, mint a többi ruhája! Hát erről van most szó? Önelemzésről? Meg divatbemutatóról?

TANÍTVÁNY

Nem erről van szó, lovag, igazad van, de sohasem is volt erről szó. Mert ha már az önarcképeket pécézted
ki céltáblának, akkor mersz-e mukkanni is egyet a Krisztus-arcú Dürer-arckép előtt? Akár művész vagy,
akár forradalmi reformátor, mi kifogásod lehet az ellen, hogy gazdám félredobott minden buta esztétikát,
ahogy félredobott minden buta vallási babonát, és ebben az arcképben az embert tette a világ közepére…

ULRICH V. HUTTEN

Ellene mondok, szeráfi védőügyvéd 453úr, ellene mondok! Mert ez a Krisztus-képű önarckép éppolyan
affektált divatbemutató, mint a zebrakosztümös önarckép. Megalkuvás, mint minden gazdád életében.
Méltán metszette meg pingálta Dürer úr Erasmus arcképét – széles gúnnyal –: Erasmus a finom
értelmiségi forradalmár, oh! a „tárgyilagos” és ah! az „összeegyeztető”. Ő is, éppúgy mint a te Dürer
gazdád, félt levonni a végső következtetéseket. Most csak egyet mondok: engem kivertek ebből a
katolikus-terrorista német világból, és – én naiv állat! – Erasmusnál kértem búvóhelyet! Azt hiszed,
befogadott? Fenét! Cicerói szónoklattani szabályok szerint, tizenhat kifogással mentette ki magát!

MODELL

Jesszusom, a mester! Súlyos csönd.

DÜRER

Mi bajod az önarcképeimmel, nagyszájú lovag? Éppen jókor jöttél. Festői végrendeletemet fogom
diktálni legkedvesebb tanítványomnak, az lesz a válasz hetyke vádaskodásaidra. Lehet, hogy szerettem
szép ruhákban és passiójátékra szerződtetett színészként is járkálni a világban, de lényegem mindörökre
ez a rajz, valahonnan húsz-huszonkét éves koromból, melyet íme, a szemed elé rakok: fejem fáj,
homlokomat szorongatom, rongy a sapkám, rongy a hajam és rongy a lelkem, de nem azért rongy, mert
nem lettem olyan nagyhangú lovag, mint te, hanem mert rajtam keresztül az egész világ fájt nekem! Itt a
kép, szólj hozzá, romantikus trombitás!

ULRICH V. HUTTEN

Hozzászólok! Te előkelően lerajzoltad ifjúkori problémázó fájdalmaidat – ó! a fájdalmas lélekelemzésben

és reneszánsz rajztudásban nincsen semmi hiba! De! Hallottál te Böheim Hanziról?

MODELL

Jesszusom! Akit elégettek a máglyán! Ott voltam! Szörnyű volt!

454
ULRICH V. HUTTEN

Ez az! Ez az! Falusi zenész és csordáslegény volt, városról városra járt, hegedült és prédikált, érseki
paloták előtt Lucifernek kiáltotta ki a pápát, és a hercegek váralján ordította, hogy minden falat
kenyerükért éppúgy dolgozzanak a szántón, mint a parasztok. Szép, Albert mester, szép a te fejfájós
önarcképed, de kevés!

DÜRER

Te akarsz nekem leckét adni, Ulrich lovag? Te akarsz engem bezárni a teáltalad épített
elefántcsonttoronyba? Tetőled fogom megtanulni, hogy vallási, művészi és politikai forradalomtól
vemhes Németország és Európa? És talán nem hallottam tudósoktól és félkegyelmű cigányasszonyoktól,
hogy itt a világ vége? És hogy jön az utolsó ítélet? Én talán nem ismerem az eretnekek nagy vásárát és az
anarchisták feltartóztathatatlan lázadását? És nem láttam a sors borzalmas-kaján mutatóujját a „francia
betegségben”: a szerelem pestisében, amelyet, hallom, te is vendégnek fogadtál lovagi testedbe…

MODELL

sikít. Ulrich!

ULRICH V. HUTTEN

Haha! Nagy világvégi prédikáció és pletyka a nemi betegségről. Ezzel védekezel?

DÜRER
Nem védekezem, mert ismerem hisztériás stílusodat, és amit mondasz, nem tekintem vádnak. Hogy mi
volt ifjúkori művem, mindenki tudja. Ez az első válaszom, nem neked, hanem a világnak: képek János
apostol látomásaihoz, Jelenések Figurákkal. Volt-e fantasztább, őrültebb, túlvilágibb könyve a világnak,
mint ez? És hozta-e valaki közelebb, földre, emberre, Németországra, Dürer-famíliára, istentelen igaz
matériára mindezt a teológiai halandzsát, mint én? Hogy Böheim Hanzi keresztülmuzsikálta és
végigprédikálta Németországot a forradalmá455val, és a végén máglyán égették el a hitéért? Aláírom és
tisztelem! De nézd a képeimet! A zsarnok Pilátusokat és Heródeseket ronda törökszultán-turbánjaikban, a
fújtató kovácsot és a madárijesztő hóhért! Nézd a velencei emlékként hazahozott Márkus-oszlopot Szent
János vértanúságánál! Hát ez mi? Nem minden hülye, nyálas és ködös idealizmus ellen a valóság nagy
ütőkártyája?

TANÍTVÁNY

Ulrich lovag, éppen pár perce beszéltünk pontosan erről… a… a modellre mutat.

ULRICH V. HUTTEN

Hehe! zavarba jöttél, hűséges tanonc? Nem tudod a modell őnagysága hivatalos címét ebben a
műteremben? No de hagyjuk. Én tudom, mit szólsz hozzá, tudom, mit akarsz mondani. Azt például, hogy
mikor Szent János utasítást kap az égből, akkor Dürernek fontosabb minden angyaloknál, fáklyáknál és
rubinkoronás Salamon királyoknál a déli német tájkép, bajor tavak és erdők, frank mezők és vízimalmok.
Tudom, és mégis azt mondom, kevés!

DÜRER

Kevés?! No ne mondd, lézengő ritter öcsém! És János Jelenéseiben a hét gyertyatartó? Tudod te, mi ez?
A nürnbergi aranyművesek, vasesztergályosok, rézöntők és zománcolómester-legények felmagasztalása!
Ahány gyertyatartó a rajzomon, annyiféle. Mindegyik egy mester vagy tanonc több hónapos munkájának
emlékoszlopa. Hallod, Ulrich von Hutten? Ez az én Jelenés-illusztrációim értelme: azért rajzoltam meg
éppen ezt a témát, mert igenis fülemben a jelen világ történelmi vihara, de őrült fantazmagóriák helyett
nürnbergi ötvösinasokat vittem a Bibliába, hogy végre Biblia legyen.

MODELL

A legszebb nürnbergi kelyhet én tartom a kezemben, Ulrich lovag! Nem láttad a Babiloni Hetérát?
456Rólam rajzolta Albert mester, nem igaz, hogy arról a talján kurtizánról, akivel Velencében ismerkedett
össze! Én vagyok az, és kezemben tartom azt a szőlőszemhólyagos kelyhet, melyet még Dürer mester
apja ötvözött a vakulásig sötét pinceműhelyében!

TANÍTVÁNY

Ulrich lovag! Neked a Tékozló Fiú-t ábrázoló metszet is kevés? A rongyos német parasztházak, a
moslékosdézsánál röfögő, tolakvó disznók, a nyomorgó kanász összekulcsolt kezével – azt hiszed, lovag,
hogy ez ávemáriázó, jámbor mámikáknak való szentképecske? Nem, te keresztes vagy kóbor vagy mit
tudom én milyen lovag úr, nem! Ez a nyomorultak égbe kiáltása, és talán kezdettől fogva a Biblia
legmélyebb, legszebb értelme!

DÜRER

Köszönöm, édes kis tanítványom, a védelmet, de oly sötét humora van annak, hogy egyáltalában védeni
kell engem, és éppen régi barátom, a nagyhangú Ulrich lovag előtt! Emlékszel, te ágáló ritter, emlékszel,
mikor 1513 őszén megmutattam neked egy rézmetszetemet? A Lovag, a Halál és az Ördög? Az a lovag,
bocsásd meg, nem te vagy, hanem én. Láttam haláltáncokat a templomtéren, láttam páncélos vitézeket,
akik Magyarország fele mentek a török hordák ellen…

MODELL
Magyarország! Sose vittél oda, pedig onnan jött a famíliád, Albert! Hányszor mesélted…

DÜRER

Az a lovag én vagyok, Ulrich von Hutten. Én voltam az, aki akkor is meghallgattam a Paraszt és a Halál
című színdarabot, mikor a finnyáskodó entellektüel Erasmus lebeszélt róla, és a nürnbergi rendőrség
betiltotta ezt az „ordenáré komédiát”. Mennyi buta álmagyarázatot és félremagyarázatot hallottam erről a
rajzomról! Pedig oly egyszerű: halálveszélyben és velencei kísértések között is megyek azon az úton…

457
ULRICH V. HUTTEN

Nem mész azon az úton. Nem nekem kell bemutatnom Cranach mestert, illusztris kollégádat, aki igenis
nyíltan kiállt Luther Márton forradalma mellett, és az a nagypénteki passió, amely az ő műhelyéből került
ki a Krisztus és az Antikrisztus végső harcáról, talán még hatalmasabb fegyver Róma ellen, mint Márton
pap német Bibliája!

DÜRER

Abban az évben karcoltam rézbe Melanchton arcképét, a legtudósabb reformátorét, mikor a török szultán
Magyarországon szúrta Európa szívébe lófarkas félholdját. Azért rajzoltam, hogy a tudomány
forradalmára hallgasson mindenki, aki el akarja űzni a törököt. Nem bíbor bojtos címerek és
gyémántokkal cukrozott hazug ereklyék csorbítják ki a janicsárok szablyáját.

ULRICH V. HUTTEN

gúnnyal. Azt már elhiszem, hogy Melanchton professzort rajzoltad nagy, pepecselő áhítattal, az a te
embered: szobatudós, ingadozó, prédikációja hatásától megszaladó. Talán dupla oltárt tervezhetnél neki
Erasmusszal együtt, akit minden második leveledben szólogattál az igazság megmentésére! „Krisztus
Lovagjának” nevezted azt, aki gyávaságból mázsás lakattal zárta be ajtaját előlem…

TANÍTVÁNY

Ha olyan jól ismered, lovag, Dürer mester műveit, miért felejtetted el János Látomásaiból azt a képet,
amelyen kinyitják a hetedik pecsétet? Kik fetrengenek ott az őrült csillaghullás pokoli záporában? Nem a
császár támolyog ott részeg koronával? Nem a dinnyére hizlalt római püspökcézár fuldoklik csámpás
tiarája alatt? És egy rimánkodó érsek süvege úgy nyiladozik kétségbeesetten a holdfényes Szodomában,
mint a konyhaasztalon hápogó harcsa!

458
MODELL

És mondd, Ulrich lovag, te voltál ott a mesterrel, vagy én, odafent Hollandiában, mikor végigfutott a
városon a szörnyű rémhír, hogy Luther Mártont meggyilkolták? és Dürer mester velem és tanítványaival
egész nap imádkozott érte meg a reformációért?

TANÍTVÁNY

Itt van, itt van szó szerint az imádság, amit fölírt vázlatkönyvébe: „Ó, keresztény emberek, kérjétek isten
segítségét, mert közel a végítélet, és nyilvánvaló lesz igazságossága. Akkor mindenki láthatja az
ártatlanokat haldokolva fetrengeni, akiket pápák meg pópák, páterek meg fráterek fojtottak saját
vérükbe.”

ULRICH V. HUTTEN

Nem ima kell ide, te tacskó! Hol van egyetlenegy Luther-képed is, Albert mester? Nem jelképes dolog-e,
hogy lerajzoltad azt a bivalyképű jó darab embert, aki, mint a császár fegyveres heroldja, Luther Mártont,
a reformátort Wormsba, az országgyűlésre kísérte? Melletted vakított maga a villám, de te csak a
mennydörgés visszhangjával meg a pasztellszínű felhőcskékkel mertél kokettálni! Muffel Jákob urat
festetted le, pompás prémbundájában és aranyszalagos hálósipkájában – Muffel urat, akinek az apja
ereklye export-importtal foglalkozott, és minden városban börzéje volt a búcsúlevél-forgalom céljára. A
végen sikkasztott is, és ti magatok, nürnbergi polgárok vittétek akasztófára. Ezek a te kuncsaftjaid, kedves
Albert piktor!

MODELL

Ne hazudj és ne maskarádézz, Ulrich lovag! A sors furcsa játéka volt, hogy egyszer Luther fülébe is egy
hamis hír jutott Albert mester haláláról. És akkor te, Ulrich, te, velem együtt – mert akkor részegen
udvaroltál nekem –, velem együtt olvastad fel a kétségbeesett ötvösöknek meg festőlegényeknek,
összegyűlt templomépítő 459palléroknak és fametsző mestereknek Luther Márton üzenetét. Minden szó
ott cseng a fülemben: „Ami pedig Dürert illeti, illik hozzánk nagyon, hogy meggyászoljuk ezt a
legderekabb áhítatos embert… jó órában ment el tőlünk, ezekben a nagyon is viharos időkben, amelyek
hamarosan még viharosabbak leendenek.” Ezt miért tagadod el, Ulrich? Elmondjam az egészet? Ámenig?

Trombitajel.

ULRICH V. HUTTEN

Hív az apródom, mennem kell. Őszinte akarok lenni hozzátok. Sok bennem a szesz, sok bennem a halálos
betegség, sok bennem a kivert kutya reménytelen fáradtsága. Bolond fejemben a kórság zavarosan kezdi
összedobálni Luther katekizmusát a nők csókjaival, régi latin költők verseit a csapszékek zörgő
cégéreivel. Irigyeltelek téged – a Modellhez –, az ihlető modellt, bolond fejjel veled akartam kifutni ebből
a gyalázatos világból! Irigyeltelek téged – a Tanítványhoz –, a nagy festő lelkes munkatársát, te János
apostol-képű, palettapucoló angyal! És irigyeltelek téged, Albrecht Dürer, a mestert! Keservesen irigy és
féltékeny vagyok reátok!

MODELL

Ulrich! Ne menj el, pihenj le, egyél és aludjál!

DÜRER

Furcsa dolog ez, te lázas ritter, lehet, hogy ingerlem vele héroszi büszkeségedet, de mikor így elnézlek
roskadt cifraságaid között, az a rajzom jut eszembe, amit vagy tíz-tizenöt éve nagybeteg anyámról
készítettem. A szenvedés borzalmas közös nevezője, úgy látszik, közeli rokonságba hozza a Vénusz-beteg
gavallérokat és az olvasómajszoló vénasszonyokat. És gondolta-e valaki, a sok tudálékos magyarázó
közül, az én Melankóliá-nak címzett metszetemről, hogy még ott is, annak a tudós angyalnak tekintetéből
is beteg anyám csontvázfeje és az én elrontott 460vérű Hutten barátom elégett ifjúsága bámul bele a
titokzatos világba?… Kezdem a diktálást! Hallgasd te is, Ulrich von Hutten, talán a címe is fog tetszeni
neked: Mázolók Diétája. Mit szólsz hozzá? A te Luther Mártonod is azt mondaná, hogy jobb az ilyen
familiáris beszéd, mint holmi reneszánsz tudós-zsargon.

TANÍTVÁNY

Bocsásd meg, Albert mester, hogy közbeszólok, de egész stílusodat, nyelvedet akkor fogja csak igazán
érteni Hutten lovag, ha elmondom neki a városépítési könyvedből azt a részt, amit tegnap javítottunk a
nyomdában. Tudod-e, híres lovag, hol laknak Dürer várostervében a művészek? „Aranyművesek és
festők, kőfaragók és selyemszövők, szobrászok és násfakészítők mind együtt laknak a város egyszerű
népével, az ő kerületeikben és az ő házaikban.”

DÜRER
Igen. Hiszem, így fog megvalósulni az, amit már nemegyszer leírtam, és emlékirataimnak is egyetlen
lehetséges mottója ez lesz: „A természet egyszer s mindenkorra mélyen belénk oltotta, hogy nagyon sokat
tudjunk és tanuljunk, és így minden dolog természetes valóságát megismerjük”. Férfikorom küszöbén
írtam ezt, negyvenéves koromban.

MODELL

A másikat nekem írtad, egy alakrajztanulmányod alá: „A véleményem pedig az, hogy minél pontosabban
és hasonlatosabban csináljuk meg az ember képét, annál jobb lesz a mű…”

Trombitaszó.

ULRICH V. HUTTEN

Megyek! Megyek! Ne is marasztaljatok! Majd valamelyik ismeretlen svájci tó ismeretlen szigetén meddő
vezeklésképpen belekiabálom a világba, hogy az a Négy Apostol, amit a nürnbergi tanácsnak
pin461gáltál, harsányabb szóval hirdeti a tudomány és a nép forradalmát, mint Luther minden bibliás
prédikációja és szegény Hutten csődbe jutott bohóckodása…

MODELL és TANÍTVÁNY

Ulrich, maradj!

ULRICH V. HUTTEN

Megyek, de imádkozni mégsem a kulcsos Péter- meg a fene intellektuális János-képed előtt fogok, hanem
ellopom Miksa császár imakönyvét, és abból imádkozom névtelen gödrömbe magamat. Hát illenék-e más
Ulrich von Hutten lovaghoz? Lopott imakönyv, amibe az én Dürer bátyám dudáló parasztokat, vaksi
kolduló barátokat, furulyázó rókát, kocogó tevét, bukfencező sárkányokat rajzolt… Isten veletek! Sátáni
nevetéssel.

TANÍTVÁNY

Elment a lovag!

MODELL

Sarkallja az ördög!

DÜRER

Megtalálja a halál!

A Magyar Rádió felkérésére készült 1949 októberében. Nem hangzott el.

462
Haydn
Televízió-játék
Szereplők:
HAYDN
ESTERHÁZY HERCEG
SZŰK SZALONKÖZÖNSÉG
1. DÁMA
2. DÁMA
FIATAL OBOAMŰVÉSZ
FIATAL ZONGORAMŰVÉSZ
IDŐS GORDONKAMŰVÉSZ
A ZONGORAMŰVÉSZ MELLETT KÉT HÖLGY
J. P. SALOMON, LONDONBAN ÉLŐ NÉMET HEGEDŰMŰVÉSZ ÉS HANGVERSENYRENDEZŐ
LUIGIA POLZELLI ÉNEKESNŐ
FRANCIA KÖVET

Történik: Eszterházán.

PROLÓGUS

Az egész művelt zenei világ 1959-ben Joseph Haydnt, a nagy osztrák zeneszerzőt ünnepli, halála 150.
évfordulója alkalmából. Nekünk, magyaroknak különösképpen szívügyünk ez a világraszóló évforduló,
mert Haydn harminc évet töltött hazánkban mint az Esterházyak fényes udvarának karmestere és
zeneszerzője. Most időben visszaszállunk vagy százhetven esztendőt, vissza oda, ahol élete javát töltötte,
az Esterházy-palota koncerttermébe, és ugyanolyan művészi izgalommal várjuk a nagy európai mester
hangversenyét, mint az a – rég sírjában porladó – zenekedvelő közönség, mely itt újra életre kelve lesi a
legszebb harmóniákra szomjasan Haydn halhatatlan muzsikáját.

463

Üres szalon, házi koncertterem, két inas laza mozdulatokkal tologat székeket. Ajtó jobbról nyílik,
kacagás, fecsegés, társalgás, besétál a házi nagyúri közönség, legyezők mögül sugdosás, ki tétován, ki
határozottan helyet foglal. Egyrészt inasok segítenek, kínálnak helyet, másrészt maga Esterházy herceg
mint házigazda mutogat különböző fotelek felé, elegáns gesztusok, mosolyok cikáznak.

ESTERHÁZY

Foglaljunk helyet, gyorsan, mesdames et messieurs, úgyis elkéstünk egy kicsit, a hangverseny
pillanatokon belül kezdődik, az én kedves karmesterem, a mi Papa Haydn-ünk a pontosság
megtestesítője.

A francia nagykövet kissé pózosan helyet keres, a körülötte letelepedő hölgyek után végre ő is leülne, de
Esterházy herceg főúri szigorral fotelért int két inasnak.

ESTERHÁZY

Ide! Ide méltóztassék! Innen lehet legjobban hallani, én ismerem ezt a szalont, egy negyedszázad óta
vannak itt tapasztalataim a zenehallgatásban.

Követ leül. Koncert előtti zaj, fecsegés, nevetgélés lassan elhalkul, a legyezők is lassabban mozognak,
feszült várakozás, mindenki a helyén. Az ajtó, balról, ahonnan Haydnt és a zenészeket várják, néha
kinyílik, de csak félig, aztán ismét becsukódik. Ez többször megismétlődik. A közönség nyugtalankodni
kezd, enyhe moraj, két dáma közelről látható.

1. DÁMA

Valami baj van?

2. DÁMA

pletyka-hangon, félig legyező mögül. Én sejtek mindent, csak nem akarom hangosan mondani… hajolj
közelebb!

1. DÁMA

Mi történt?
2. DÁMA

Te mint friss vendég persze nem tudhatod, mi van a kulisszák mögött, pedig mindig az a legérdekesebb!
Ide figyelj… Szomszédok pisszegnek, a fecsegő nő halkít, 464jobban a legyező mögé bújik, még közelít
szomszédnőjéhez. A mi derék maestro Haydnünk különösképpen kedveli Luigia Polzellit, az olasz
énekesnőt. Nos, szobalányom hallotta, saját fülével, hogy nagy veszekedés volt közöttük, hogy miért, azt
nem tudja… valami elhagyás? Mindenesetre sírás, hisztéria, tudod, ahogy ezek az olasz komédiásnők
tudnak jelenetet rendezni… na, satöbbi. Mérget veszek rá, hogy ezért késik Haydn úr.

Az ajtó ismét nyílik, néma, feszült várakozás, de megint nem jön senki. Erre egy óvatos taps, majd ezen
felbátorodva mindenki: „Halljuk! Halljuk!”

2. DÁMA

bennfentesen, fennhangon. Kegyelmes és kedves házigazdánknak semmi kifogása nem lenne, ha a

koncert előtt – most viperás gúny a hanglejtésében – Luigia Polzellit!… hallhatnánk, énekeljen valamit!
Maestro Haydn nagyon fog örülni, hogy hangversenyét ilyen előjátékkal vezetjük be. Cinkos összenézés
szomszédnőjével.

Közönség tapsol, éljenez, arcok hálásan, felszabadultan fordulnak a 2. dáma felé. Esterházy arca közelről
látszik, nyugtalan, éppen indulna kifelé, de egy inas belép, egyenesen a herceg felé tart, sugdosódnak,
összedugott fejek, semmit sem hallani. Végül Esterházy el az inassal. Most már a közönség kvázi „lázad”,
felugrálnak, kíváncsiság, türelmetlenség felső fokon, egymástól meddő kérdezősködés kezdődik. Most a
közönségből egy fiatalember feláll, csendre inti a körülülőket.

FIATAL OBOAMŰVÉSZ

Hölgyeim és uraim, csak semmi nyugtalanság, úgysem hivatalos és ünnepi hangversenyen vagyunk,
hanem magunk között. Ha egyszer a díszes orkhésztra és maestro Haydn késik, zenéljünk egymásnak
otthonosan! Játékos-varázsló mozdulattal felemeli oboáját. Tolakvásnak veszik?

465

A közönség tapsol, a fiatal oboaművész a székek között keresztülvág, egy központi, üresebb helyre, és
játszani kezd.

Szolisztikus részlet a C-dúr oboaversenyből.

Az oboaszám után kedélyes, szalonos, házi ünneplés: egy öregúr elkéri a szólistától az oboát, lornyonnal
szemléli fiatal lányokkal körülvéve. Közben Esterházy visszajön, fojtott idegesség a modorában.

ESTERHÁZY

Látom, nem kell féltenem az én leleményes vendégeimet, van itt ötlet, van itt zene minden sarokban.
Haydn úrnak valóban egészen hirtelen és váratlanul nagyon komoly elfoglaltsága akadt… Pillanat szünet,
közönségen átfutó nyugtalanság. Csak semmi aggódás, a koncert nem marad el, csak egy kis türelmet
kérünk. Közben… mért ne hallgatnánk meg egy menüettet, azt, melyet Haydn mester éppen az én kedves
vendégeimnek dedikált! Akinek kedve van, még táncra is perdülhet, van itt a szalonban elég hely.

Int egy inasnak, az kinyitja a zenészek ajtaját, kamarazenekarból pár zenész bejön, széktologatás,
helykészítés, játszani kezdenek.

Menuetto a h-moll vonósnégyesből op. 64. No. 2. HOB. III: 68.

A menuetto vége felé betoppan J. P. Salomon, útiruhában, kissé zavartan, idegenül tekinget körbe az ülő
és táncoló vendégek között. A közönség körében is tétovaság, suttogás, minden mozdulat, félhang ezt
fejezi ki: „ki ez az idegen?”

J. P. SALOMON

Ladies and gentlemen, bocsássák meg öltözékemet és betörésemet estidőben ebbe az intim
szalontársaságba. Nem vagyok Mars-lakó, csak éppen Londonból érkeztem Bécsbe és hallottam – bár
nem volt meglepetés számomra –, hogy Bécs csak egyik fele a zenei 466világnak. A másik fele
Eszterháza. Így hát iderobogtam, hogy… – most gyanús kis szünettel a bánatos Esterházyra néz –
meghallgassam az önök világhírű Haydnjét és világhírű zenekarát. Magam is zenész vagyok, és Európa
élő nagy mestereinek kottáit gyűjtöm.

A közönség válasza: lelkes vivát, bravó, taps, inasok italokat hoznak tálcákon.

ESTERHÁZY

Ön tudja legjobban, Salomon úr, hogy maestro Haydn mért van elfoglalva egyelőre… megengedi addig,
hogy egy igazi Haydn-féle divertimentóval kedveskedjünk távolból jött kedves vendégünknek?

Könnyedén átöleli Salomont, kacagó hölgyek hívják be a zenekar többi tagját, a közönség körében újra
csoportok alakulnak. F-dúr divertimento, HOB. II:23. Finale. Presto.

A divertimentózene végén kintről erősödő lárma, női sírás, ajtócsapkodás. Luigia Polzelli énekesnő lép
be: feldúlt, kisírt arccal. Kis női csoport azonnal körülveszi.

DÁMÁK

Mi történt?

Haydn rosszul lett?

Könyörgünk, most ne csináljon komédiát!

Luigia próbálja összeszedni magát – apró tükör, púder, ruhaigazítás –, közben hozzálép Esterházy herceg,
energikusan félrevonja, most csak Esterházyt és Luigiát látjuk kettesben.

ESTERHÁZY

fojtottan, parancsolóan. Művésznő, teljesen tisztában vagyok feldúlt állapotának okával. De ne felejtse el,
hogy kik a vendégeim. Itt van a francia király őfelségének bécsi követe, és itt van… Salomon úr
Londonból, hegedűművész és Európa legnevesebb hangverseny-rendezője. Nagyon kérem, fegyelmezze
magát! Ismeri a közönséget: éhes farkas, azonnal etetni kell. A fájdalmas családi jelenetek nem tartoznak
a nyilvánosság elé, még ha az 467olyan intim szalonlátványosság, mint a mienk… sőt… Zenélni,
énekelni, koncertálni, de azonnal! Ezt a testőrkapitány mondja önnek! Esterházy kilép a Luigiával való
feszült kettősből, és a közönségnek mondja játékosan. Én, a házigazda és zenei zsarnok, néha
túlfárasztom művészeimet és művésznőimet. Luigia Polzelli mégis boldogan énekel most nekünk: üresen
kong minden koncert az ő itáliai, égi hangja nélkül!

Mélyen meghajol Luigia előtt. Luigia forró kézfogása Esterházyval, mint akik értik egymást, tudják, mi
van a háttérben.

Énekszám: Cantata, HOB XXIV. a.: 7.

A kantáta befejeztével viharos taps, Luigia idegesen, csak futólag hajol meg, és feltűnően nem
szalonstílusban kirohan. A közönség nyugtalanságát semlegesíti a szólásra emelkedő francia követ,
pózos, nagyvilági, de minduntalan felülkerekedik rajta az otthonosság, az elégedettség.
FRANCIA KÖVET

Mesdames et messieurs, bizton remélem, árnyalattal sem kisebbítjük a művésznő csodálatos

teljesítményét, ha elmondom – nem értekezés, sem szónoklat, hanem – uzsonnabeszélgetés formájában,
amit Bécsben Wolfgang Amadeus Mozarttól hallottam egyszer személyesen – mozdulata nekikészülődés
a családias anekdotázáshoz. Mozart ugyanis azt mondta nekem: talán minden muzsikus számára a zenei
tudás teteje – a vonósnégyes. Szerinte Haydn is ebben volt a legfélelmetesebb és legtökéletesebb: „az
ember alig mer utána kvartettet írni – vallotta nekem –, és a legbelsőbb, leglíraibb mondanivalónkat meg
talán leginkább a zongorára lehet bízni”. Mondom, a nagy Mozartot, az önök Haydnjének legkedvesebb
barátját idézem. Mi lenne ha… – kacéran Esterházyra 468és közönségére néz – ha most Haydn G-dúr
kvartettjének egy tételét meghallgatnók?

ESTERHÁZY

A francia király őfelségének nagykövete itt nem vendég, hanem gazda. És óhaja parancs!

G-dúr kvartett, andante, Op. 64. No. 4. HOB. III: 66. A kvartett vége felé a közönség körében izeg-mozog
egy fiatal zongorista, két hölgy közé szorítva ül, nyugtalan, félénk, romantikus figura.

FIATAL ZONGORAMŰVÉSZ

Ó, hölgyeim, önök nem is sejtik, milyen nagy igazságot mondott a francia követ úr őexcellenciája… vagy
Mozart. Haydnnak olyan zongoraszonáta-tételei vannak, melyek nyíltabbak és emberibbek, mint minden
gyónás vagy vallomás…

SZOMSZÉD HÖLGY

suttogó, parancsoló hangon. Ne szerénykedjen, menjen, játsszon, a herceg boldog lesz!

MÁSIK SZOMSZÉD HÖLGY

Itt a szerencsés pillanata! Menjen! Ha most elgyáváskodja a dolgot, igazán megharagszom! Egy hónap
múlva Londonban lehet!

Salomon és Esterházy felfigyelnek a beszélgető kis csoportra.

ESTERHÁZY

Monsieur, ön ragyogó muzsikus hírében áll, igazán nem csodálkozom, hogy ilyen kedves szomszédoknak
árulja el mondanivalóját, de hát… annak okvetlenül titokban kell maradnia kedves vendégeim előtt?

SZOMSZÉD HÖLGY

Játszani szeretne!

MÁSIK SZOMSZÉD HÖLGY

Zongoraszonátát!

A fiú kamaszos, szerénykedő, elhárító mozdulata.

SALOMON

Dear Sir, egy szerény londoni koncertrendező előtt akarja véka alá rejteni képességeit?

Esterházy herceg karon fogja a zongoristát, kitessékeli a hangszerhez, vidám kis ünneplés a közönség
részéről. A fiú játszani kezd.

469

F-dúr szonáta, HOB XVI: 23. Adagio-tétele.

A tapsot félbeszakítja egy szerény öregúr, gordonkaművész, kerek asztalka mellett ül, kezével kissé
zavartan poharat tologat ide-oda, emlékeiből, félig magának beszél.

IDŐS GORDONKAMŰVÉSZ

Egy igen fiatal művész játszott előttem… fél század választ el bennünket egymástól. De ha már az
intimus vallomásoknál tartunk… a kegyelmes herceg emlékszik, mennyit trióztunk csöndes kandallóm
dolgozószobájában, és a nagy maestro Haydn egyszer megdicsért. Azt mondta nekem: „Önnek nem is
triózni kéne, hanem mindig csak szólót játszani…” Ne vegyék, kérem, szerénytelenségnek, de a Papa
Haydn maga mondta…

ESTERHÁZY

Én vagyok a bűnös, hogy erre tán nem adtam alkalmat, de most mint Haydn mester helyettese –
megengedi, ugye, hogy hibámat jóvátegyem? A közönség felé. Legkedvesebb muzsikus barátom,
hallgassák olyan szeretettel, mint ahogy én emlékezem vissza a közösen töltött estékre. C-dúr
gordonkaverseny, HOB. VIIb: 1. Allegro molto tétele. A gordonkaszám vége felé, észrevétlenül lép be
Haydn, mellékajtón, fáradt, öreges, megtört, de azért „udvari” módon elegáns. Amint a közönség
észreveszi, mozgolódás támad. Haydn mintha szórakozottan helyet keresne valahol a teremben magának.
A gordonka hangja elhal, templomi csend, várakozás. Haydn a zongora mellé ül, egészen közelről látható:
megtörtségében is démoni arc.

HAYDN

Bocsánatot kell kérnem a késedelemért – nem szokásom. Nem tudom, kedves vendégeinket tájékoztatták-
e késésem okáról. Ha Salomon úr nem szólt, akkor hadd mondjam el én a kurta mentséget. Londonba
kaptam meghívást. Ez természetesen felizgatott. Nem vagyok már 470ifjú gyermek, harminc éve
igyekszem itt, magyar földön muzsikálni, mindig ugyanezen a helyen, és úgy, hogy hallgatóim ne
találjanak zenélésemben kivetnivalót. No és most menjek tengerentúlra… sürgősen kellett döntenem…
nem veszik, ugye, rossz néven, hogy sürgősebben nem sikerült? Elmegyek. Vendégségbe Angliába. De
csakis a viszontlátás gondolatával foglalkozva. Ezt már így beszéltem meg a kegyelmes herceggel és
Salomon úrral. Volt egy szimfóniám, melyben zenészeimet búcsúztattam késő nyári vakációra. Fogadják
ügyetlen szavaim után ezt a művemet, ebből részletet. Most? A muzsikusok itthon maradnak!

LUIGIA POLZELLI

És én!

HAYDN

…és a mester megy el messzire, nagyobb vakációra, nem haza, hanem ismeretlen idegenségbe…

A zenekar elkezd játszani.

Részlet a Búcsú-szimfóniából, HOB. I: 45.

A zene elhal, mindenki mozdulatlanul ül, csöndben, Haydn mint egy alvajáró indul kifelé a karosszékek
között, gépiesen nyújtja erre-arra kezét, és mosolyogva ismétli.

HAYDN
A viszontlátásra! A viszontlátásra! A viszontlátásra!

Mindig az ő alakja és arca látszik közelről, majd lassan távolodva.

A Magyar Televízió felkérésére készült: 1959. január. Nem mutatták be.

471 472
Bábjátékok
473 474
Udvari gyász
SZEREPLŐK:
KIRÁLY
PÜSPÖK
RUPERT LOVAG
LEPRÁNA HERCEGNŐ
VIPÉRIA GRÓFNŐ
VÍZFEJŰ MÁRKI
UDVARMESTER
FRÁTER SPIRITUSZ
BOHÓC
KAPITÁNY

Szín: gótikus cinterem, gótikus ajtókkal. Jóformán az egész színpadot betölti a lépcsőzetes és emeletes
királyi ravatal. Hatalmas kandeláberek hosszú gyertyákkal; a Király hasa óriási félgömb, óriási
gombokkal a köntösén; a koporsóból láncok, gyöngyök, ékszeres érdemrendek lógnak ki. Jobbra a Király
hatalmas szobra: a pocak profilja a szobron feltűnően egyezik a koporsóból kidudorodó pocakkal. A
koporsónál sorban térdelnek imába merülve Vipéria grófnő, a Vízfejű marki, Rupert lovag, Leprána
hercegnő és a Püspök. A függöny felgördülte előtt kezdődött harangszó most abbamarad, pillanatnyi
csönd, majd harsány trombitahang.

PÜSPÖK

felkel a ravatal mellől. Kegyelmes felebarátaim, szent kötelességünknek immár eleget tettünk. A
trombitaszó a halotti torra hív bennünket. Jertek velem.

LEPRÁNA

felkel. Atyám, engedd meg, hogy Rupert lovaggal áhítatos magányban tovább virrasszunk Őfelsége szent
maradványai mellett.

VIPÉRIA

sipít. Én vagyok az első udvarhölgy, nekem van jogom egyedül virrasztani, én maradok! Félrelöki
Lepránát.

475
LEPRÁNA

Verekszik a királyi koporsónál a szentségtörő!

RUPERT

közéjük ugrik. Békesség a cinteremben! A koronaőr én vagyok! A szentatya áldását kérem kegyes
hivatásom teljesítéséhez. A Püspök elé térdel.

MÁRKI
odatolakszik, és hasra veti magát a lovag mellett. Engem, engem kell megájdani, nem ezt a véjszopó
bjigantit!

LEPRÁNA

rugdossa a hasra esett Márkit. Halottgyalázó! Szentatyám, hogy tűrhetsz egy félkegyelműt a koporsónál?
Kiátkozni! Rángatja a Püspököt.

VIPÉRIA

másik oldalról rángatja a Püspököt. Átok Leprána hercegnőre! A kriptában beszél meg pásztorórát Rupert
lovaggal!

PÜSPÖK

lerázza magáról Vipériát. Hallgass! Rupert lovag és Leprána hercegnő virrasztanak. Én a tor után
csatlakozom hozzájuk.

RUPERT

meghajol. Bízhatsz bennünk, Atyám!

LEPRÁNA

Nem fogsz csalódni munkánkban. Siess vissza, szent kincsek és ereklyék őrizője!

PÜSPÖK

Drága híveim, édes testvéreim! Áldóan Leprána és Rupert fejére teszi a kezét.

VIPÉRIA

sipít. Ez összeesküvés!

MÁRKI

Elkéjem hősi kajdomat, és bosszút állok! Trombitaszó.

PÜSPÖK

Elnémuljatok és eriggyetek! Lökdösi Vipériát és a Márkit kifelé; ő maga is utánuk megy; amikor a kettő
már kint van, visszafordul Lepránához és Ruperthez, jelentőséggel mondja. Szent tanácsaim szerint
végezzétek kegyes munkátokat!

RUPERT

Minden kívánságod szerint leszen. Püspök el.

LEPRÁNA

Fogjunk gyorsan hozzá, nyakunkon az idő!

476
RUPERT

a koporsóhoz megy, és kihúzza az egyik lelógó ékszeres láncot. Indiai gyémántok!

LEPRÁNA

ellöki. Majd én kiszedek mindent. Te énekelj addig, hogy hadd hallja az udvar szívettépő fájdalmunkat.
Felkacag.

RUPERT

a színpad egyik végében lévő ajtóhoz megy, és vonyít, magasból a mélybe skálázva. Meg-őr-jít-a-fáj-da-
lom!…

LEPRÁNA

Mit gondolsz, ez mennyit nyom? Teszi magára az ékszert.

RUPERT

a mélyből a magasba skálázik. Ó-az-is-ten-aka-rat-ja!…

LEPRÁNA

Mennyit ér a király kardja?

RUPERT

odanyúl. A fegyverekhez én jobban értek! Eriggy most te lamentálni. Löki el Lepránát a koporsótól.

LEPRÁNA

a másik ajtónál kitárt karokkal énekel. Seb a lelkem, szívem fonnyadt levél!…

RUPERT

szedi ki egyik kincset a másik után a koporsóból. Ez kétszázezret, ez meg hármat ér… Kintről trombitajel.

LEPRÁNA

Múlik az idő, szedjük együtt, aztán fussunk! Mielőtt a szentatya visszajön a maga részéért. A koporsóhoz
rohan, és a lovaggal együtt hajigálja ki a kincseket. Egy hátsó ajtón közben belopódzott a Bohóc:
körülnéz, les, figyel, és az ajtón ismét eltűnik.

RUPERT

dühbe gurul. Te csak énekelj!

LEPRÁNA

A szaracén szultána nyakéke nálam van a legjobb helyen. Tépi ki.

RUPERT

Zsolozsmázz!

LEPRÁNA

kapkodva, groteszk tettetéssel énekelni próbál, közben ráncigálja, huzigálja a nyakláncot kifelé a
koporsóból. Oh, népek vezére! Gyémánt a könnye… Rubint a vé477re… Hirtelen átcsap prózába. Az
aranypalást az enyém! Húzza, húzza a végtelen terjedelmű, csillogó lepedőt; se vége, se hossza.

RUPERT

Hozzá ne nyúlj, mert levágom a kezedet! Kardot ránt.

LEPRÁNA

kacag s elfut. Te csak énekelj, lovag! Se a püspök, se a Kancsal Kakadu-rend Nagymestere ebből ugyan
nem eszik! Közben a lovag utolérte.

RUPERT

karddal. Térdre, ha kedves az életed!

LEPRÁNA

felemel egy óriási koszorút, és a lovag nyakába dobja. Ezt a virágot vidd el emlékül a király koporsójáról!
De a palást az enyém! Rángatja, próbálja magára venni. A lovag tehetetlenül ugrál ide-oda, nem tudja
ledobni magáról a koszorút.

RUPERT

Áruló Leprána, rettegj a püspök bosszújától!

LEPRÁNA

Mit akarsz, te koszorús útonálló? Egy iszonyú hosszú dárdával a hóna alatt – a koporsó mellől kapta fel –
megy neki a lovagnak: amint lökdösi az ajtó felé, belép Fráter Spiritusz. A lovag háttal nekiesik, erre a
Fráter elvágódik.

RUPERT

ordít. Keresztes hadjárat!

FRÁTER

ordít. Dicsértessék!… Talán tipornátok agyon, vagy nyársalnátok fel az embert! A Fráter feltapászkodik.
A koszorú végre leesett a lovag nyakából.

LEPRÁNA

mézesmázosan. Dicsértessék, Fráter Spiritusz.

RUPERT

hebeg. Ó… Ó, hogy vártunk, Fráter Spiritusz! Takargatná a szétszórt kincseket.

FRÁTER

Miféle imádkozás folyik itten?

LEPRÁNA

Az isten hozott körünkbe, Fráter Spiritusz! Örök hűséget esküdtünk egymásnak Rupert lovaggal a szent
király lábainál. Rupert nyakába esik, csókolja.
RUPERT

visszaölelgeti. A síron túl is! Bruhahaha! Min478dent megosztunk egymással. Ismét összeölelkezések,
szerelmes felzokogások.

LEPRÁNA

És most te megáldod szent frigyünket. Hasra veti magát, majd egy nyakláncnál fogva Rupert lovagot is
magával rántja a földre.

FRÁTER

Esküvő a ravatalnál? De mi történt a királlyal? Nézi, járkál, szaglász. Mintha tízezer rabló pusztított volna
rajta! A palást a hercegnőn, a nyakláncok a lovagon. Kard, országalma, megszentelt pajzsok szanaszéjjel!

RUPERT

felemelkedik kissé. Misztikus nászunk alkalmából mindezt a szegények között fogjuk kiosztani. Ez volt a
király utolsó kívánsága.

FRÁTER

Akkor csak add ide nekem, nemes szívű lovag, éppen az ország koldustanyáit járom. Majd én kiosztom!
Azzal máris megy a lovaghoz, és hámozza le róla a rabolt ékszereket.

RUPERT

Ha hozzám nyúlsz, kettéhasítlak! Nekiugrik, a barát megijed és messzire szalad.

FRÁTER

Kyrie eleison!

LEPRÁNA

utánamegy; mézesmázos hangon. Add áldásodat szűzi szerelmünkre, Fráter Spiritusz, és ne vitatkozz a
kolostorok hős őrangyalával. Öleli a Frátert.

FRÁTER

ellöki Lepránát, és a láncait rángatja. Te meg, úgy látszik, a nyakláncok és a palástok őrzőangyala vagy,
Leprána hercegnő!

LEPRÁNA

Szent ereklyék ezek, a templomoknak gyűjtöm! Szalad el a Frátertől, belebotlik a kincseket lopkodó
Rupertba, ráesik.

FRÁTER

lökdösi a hempergő Lepránát és Rupertet. Majd én megáldalak benneteket! Ordít. Utonálosz brigantiter et
rablóbuntur! Leprána talpra áll és menekül, a Fráter szét479terjesztett karokkal utána. Kum némberia
pingáta bujána et paráznisszima! A lovag is felugrik, karddal megy a Fráter után, a Fráter bukdácsolva
menekül.

RUPERT
Ha nem takarodsz, levágom a fejedet! Fráter elugrik, a lovag melléje üt.

FRÁTER

Minden szentek, el ne hagyjatok!

LEPRÁNA

Cafatokra tépem lopott csuhádat! Szintén melléje üt.

FRÁTER

Saját vesztedbe rohansz, fúria! Rohan kifelé. Azért sem esztek a király aranyalmájából!

BOHÓC

előugrik a rejtekhelyéről, éppen a Fráter és a két fosztogató közé. De nem ám!

LEPRÁNA, RUPERT

síri döbbenetben. BOMBIX, a bohóc! A Fráter kihasználva az alkalmat, elbújik hátul a ravatal mögé.

BOHÓC

Ötven évig viccmester voltam, most ítélőmester leszek! Behívom az udvart, megidézem az egész
országot, és hóhér kezére adom a hullafosztogatókat!

LEPRÁNA

megrettenve. Megőrültél, bohóc? A gyászmiséhez rendezzük a koszorúkat!

BOHÓC

Nekem hiába játsztok itt komédiát! Az egyik ajtóhoz rohan. Udvarhölgyek és udvarmesterek! A másik
ajtóhoz rohan. Ítélőbírák és ítélet-végrehajtók!

LEPRÁNA

szalad utána. Megőrült, megőrült!… Felsikolt. Rupert lovag a bűnös!

Az udvar rohanva bejön: a Püspök, Vipéria, a Vízfejű márki és egy behemót páncélos katona. A
következőket egymás szavába vágva, szinte egyszerre mondják.

PÜSPÖK

Mi van itt?

VIPÉRIA

Szentségtörés! Uram, irgalmazz!

KAPITÁNY

Sírrablók! Igazságot!

MÁRKI
Mi töjtént? Mi töjtént?

480
BOHÓC

Csak nézzetek körül! Égbekiáltó bűntettről beszél az egész cinterem! És itt a két felkiáltójel. Leprána és
Rupert ki akarnak szökni az egyik oldalajtón, de a Bohóc diadallal taszigálja őket vissza a színpad
közepére. Csak vissza, vissza, aranypalástos rablóhercegnő! Te is, útonálló keresztes lovag!

VIPÉRIA

sipít. Letépve a királyi palást!

MÁRKI

És a hejcegnő nyaka leszakad őfelsége éjdemjendjeitől! Megy Leprána felé.

VIPÉRIA

A koporsó csupasz!

KAPITÁNY

A király meztelen!

PÜSPÖK

A beszentelt koszorú széttaposva!

MÁRKI

tépegeti Lepránáról az egyik nyakláncot. Ezt a csijjagot add nekem, ezzel mindig én szoktam játszani!
Őfelsége megengedte!

LEPRÁNA

Kikaparom a szemedet! Vízfejű márki nagy jajjal elugrik.

BOHÓC

Ítélkezz, püspök atyám. Átkozd ki a szentségtörő tolvajokat, és aztán akasztófára velük!

VIPÉRIA

sipít. Lepránát, Lepránát, a világ szépét!

LEPRÁNA

a püspököt a színpad elejére rángatja; suttogva, türelmetlenül, közvetlenül a közönség előtt. Szentatyám,
érted dolgoztunk, most aztán ments meg minket…

PÜSPÖK

Ne félj! Lepránát kegyes karlengetéssel eltávolítja, utána hátrább megy a többi szereplő közé. Kitárt
karokkal, képmutató pátosszal beszélni kezd. Békesség az Úrban, gyászoló testvéreim… Sötétedik,
odakint vihar készül, besüvít a szél. Halljátok, testvéreim, a magas egek ítéletét? Villámlás, mennydörgés.
Mialatt ti a halotti tor borával enyhítettétek nagy fájdalmatokat, engem látomással tüntetett ki a
Gondviselés…

481
MÁRKI

Letéjdepelni! Letéjdepelni! Meg is történik.

PÜSPÖK

…és lelki szemeimmel láttam, hogy rablás, fosztogatás és boszorkányszombat tanyája lett a cinterem!
Most egészen gyorsan, szinte egymás szavába harapva.

VIPÉRIA

sipít. Isten szeme mindent lát!

MÁRKI

Szent a mi püspökünk, szent, szent, szent!

KAPITÁNY

előrelép a pallosával. Ki a rabló? Mondd meg!

PÜSPÖK

A bohóc!

MIND

elképedten. A bohóc?!

BOHÓC

odaugrik. Nem igaz, sátáni hazugság!

KAPITÁNY

nekimegy, rázza, fojtogatja. Beléd fojtom a szót, te ix, te nix, te Bombix!

BOHÓC

fulladozik. Há… hát nem látjátok? A hercegnő nyakán lóg az egész királyi kincstár!

LEPRÁNA

Igenis én vettem el, én, az életem kockáztatásával a rabló bohóctól, hogy megmenthessem a szent
ereklyéket!

PÜSPÖK

Isten áldása mártír tetteden. A sírrabló a bohóc!

LEPRÁNA
letérdel a püspök elé. Az ég igazságos! Kolostort alapítok száz szűz leánynak, hogy kövessék példámat!

BOHÓC

vergődik a kapitány keze közt. Tolvaj hetéra!

RUPERT

letérdel Leprána mellé. Ítélt az Úr! Birtokom felét püspökségedhez csatolom.

MÁRKI

visít. Akasszátok fel a bohócot!

PÜSPÖK

közben sötétség, vihar, a gyertyák kialszanak. Úgy van, kötelet érdemel! Húzd fel, őfelsége hűséges
kapitánya! A páncélos lovag, Leprána és Rupert a Bolond nyakára tekerik a mennyezetről lelógó
örökmécses láncát.

BOHÓC

kapálózik a kötélen, miközben húzzák felfelé. Ha van isten az égben, ha van ítélet a másvil… Hirtelen
meg482szólalt egy hang a koporsó irányából. A Bohócot az akasztók ijedtükben leejtik a földre. A
színpad sötét, villámfény és egy-egy kísérteties szélroham vág be az ablakon.

HANG

Egy ujjal se nyúljatok a bohóchoz!

MIND

A király!

HANG

Én ítélkezem, a halott király a túlvilágról. Hűséges gárdakapitányom, ne az ártatlan bolondot akaszd föl,
hanem smaragdolvasómat akaszd le a rabló hercegnő nyakáról. Mennydörgés. Pillanatnyi néma csönd.

MÁRKI

Na, gyojsan, gyojsan, kapitány! Leakasztani az olvaszót.

VIPÉRIA

sikolt. Leprána! Ő volt!

A Márki lökdösi a Kapitányt.

HANG

Engedelmeskedj! Tedd lábaimhoz igazságtevő kardomat, melyet Rupert gyalázatosan elrabolt! A

Kapitány engedelmeskedik. Tépd le róluk meggyalázott palástomat, láncaimat és királyi rendjeleimet. Ők
álljanak meztelenül koporsóm előtt, nem felkent királyuk az ég kapujában. Közben a Kapitány és Vipéria
szaggatják le az ékszereket a rablókról.
PÜSPÖK

térdre borul. Hála, hála, felséges királyom, hogy megvilágosítottál tévedésemben, és eloszlattad ördögi
látomásomat!

MÁRKI

Szegítszünk, szegítszünk, ide a palászttal!

PÜSPÖK

A király áldását továbbítom az égből munkátokra! Áldóan kitárja karját.

VIPÉRIA

Letépni Leprána szoknyáját!

MÁRKI

A csijjagot nekem!

VIPÉRIA

Az aranycsatokat!

MÁRKI

Hol a csijjagom?

VIPÉRIA

Kapitány! Az alsószoknyát még rajt hagytad!

483

Valamennyien nekiesnek a hercegnőnek és a lovagnak; a jelenet végén ott áll Leprána és Rupert két szál
fehér ingben.

PÜSPÖK

És most vidd őket, gárdakapitány! Szamárra kötözve hordd körül őket a városban, utolsó lopott
pendelyükben! A Kapitány kilöki a hercegnőt és a lovagot. A püspök odafordul a koporsóhoz. Ez volt a
szándéka felséges hazajáró lelkednek, uram? Szólj, van-e még kívánságod?

HANG

Óhajom szerint cselekedtél. Ég veled! Távolodó mennydörgés.

PÜSPÖK

Vipériához és a Vízfejű márkihoz. A halotti tor vár benneteket, híveim. Hagyjátok most magára az
egyházat az állammal.

MÁRKI

lehajol a kincshalomhoz. Csak a csijjagomat akajom megkejesni…

PÜSPÖK

rúg egyet feléje, a Vízfejű márki Vipéria nyakába esik, együtt kicsúsznak. Kotródjatok, híveim! Egyedül
marad a kincsekkel. Királyi palástból csinálok batyucskát nektek, édes tékozló fiacskáim! Turkál a
kincsekben, terítgeti a palástot. De előbb biztonságba helyezzük magunkat! A színpad jobb oldalára
megy, és ott elreteszeli egy hatalmas rúddal az ajtót. Ezalatt előugrik a koporsó mögül Fráter Spiritusz, és
ugyanazon a groteszk kísértethangon, mint amilyenen eddig beszélt a király lelke nevében, mondja a
közönség felé.

FRÁTER

Csak vigyázz, szentatya, hogy ne az ördög rakja batyuba kárhozott csontjaidat! Azzal visszaugrik egy
hátsó gyászdrapéria mögé.

PÜSPÖK

Gyere, almácskám… Cipeli az országalmát. A smaragdolvasó… A Háromlábú Arkangyal-rend, az indiai

gyémántokkal… És a csodatévő palást! Szedi, cipeli, csomagolja a kincseket.

A bal oldali ajtónyíláson bedugja a fejét a Vízfejű márki.

484
MÁRKI

Jaj, de fujcsa halotti litániát imádkozik a szentatya!

PÜSPÖK

riadtan felegyenesedik. Mi az, újabb kísértet? A Vízfejű márki feje felett dugja be a fejét Vipéria grófnő,
vékony hangon kukorékol.

VIPÉRIA

Indiai gyémántocska? Csodatévő palástocska? Hihihihihi! Melyik rekviemben fordul elő ez az imádság?

PÜSPÖK

Hohó! Vipera Vipéria?

UDVARMESTER

a Vízfejű márki és Vipéria feje fölött dugja be a fejét, harmadiknak; brutális hadfihangon felmordul. Ki
üti bele az orrát a legfelsőbb szertartásmester hivatalába?

PÜSPÖK

Éppen te hiányoztál, erdei medve! Egyházi átok rátok, ha át mertek lépni a szent küszöbön!

VIPÉRIA

Hogy át merünk-e? Hopp! Beugrik. Az aranypalást az én hamvas vállaimra való. Máris veszi fel. Ó,
Vízfejű márki, hol van egy tükör? Illegeti magát, forog, végiglejt a színpadon.

PÜSPÖK

nekiesik Vipériának, és tépi róla a palástot. Csontjaidat vesse ki a sír! Koporsódat a…

UDVARMESTER

betör Vipéria után, és máris aggatja nyakába a nyakláncokat, öveket, érdemrendeket. Leltárt, leltárt kell
csinálnom! Hagyatéki leltárt!

PÜSPÖK

most az Udvarmesternek esik. A Háromlábú Arkangyal-rend láncával köttetlek fel az első facér szögre,
betörő! Rángatja az egyik láncnál fogva, mint valami gyeplővel, a nyakát.

MÁRKI

is végre betotyog. Az én djága, egyetlen kisz csijjagomat végje megtaláltam! Medek vele jáccani. Azzal
szedi fel, és szalad kifelé hülye bukdácsolással a cinteremből.

VIPÉRIA

Játszik majd a halál a te vízfejeddel! Ide a nyakékem! Elragadja a Vízfejű márkitól, és kirohan vele.

485
MÁRKI

Elvették a csijjagomat! Odamegy a birkózó püspökhöz és Udvarmesterhez. Ne jáccatok moszt lovackát:

Vipéjia megszökött a nagy csijjaggal!

UDVARMESTER

Utána! Fejével együtt tépem le a kígyóról! Kirohan.

PÜSPÖK

Halál a templomrablókra! Kirohan az Udvarmester után.

MÁRKI

egyedül. Ha nincsen csijjag, a májticska tejes magának mászt! Felkapaszkodik a katafalkra. Jaj de szép
tojona! Kijáji tojona! Eszt hazaviszem, ész medmutatom a dadusnak… Feszegeti, szinte ráfekszik a halott
Királyra.

PÜSPÖK

berohan a színpadra, kezében a megszerzett csillagos nyaklánc. Az ég angyalai szálltak harcba értem!
Győztem, a nyaklánc enyém!

VIPÉRIA

rohan be a színpadra a Püspök után. A nyaklánc az enyém!

UDVARMESTER

rohan be harmadiknak utánuk; felragadja a nagy kardot. Térdre előttem! Búcsúzzatok fejetektől! Püspök
és Vipéria ijedten lerogynak a fenyegető kard láttán.

VIPÉRIA

közben a ravatal felé csavarja a fejét, meglátja ott a Vízfejű márkit, és felsikolt. A Vízfejű lopja a koronát!
PÜSPÖK

Összeesküvő!

UDVARMESTER

Felnégyelni a trónkövetelőt! Mind a hárman felrohannak a ravatalra és neki a Vízfejű márkinak. Püfölik,
és közben egyszerre ordítoznak.

PÜSPÖK

Hospitályba a hülyékkel!

MÁRKI

Nem hadnat jáccani!

VIPÉRIA

A korona az enyém! Az utolsó kenet után őfelsége megkérte a kezemet!

UDVARMESTER

Első koronaőr vagyok!

PÜSPÖK

Én tettem a fejére, én is veszem le onnan!

486
MÁRKI

Szegítszég, gyilkoszok! A verekedés következtében összedűl, felfordul az egész ravatal. Pár pillanatig
néma csend.

KIRÁLY

támolyogva, szédelegve feltámad a romok közül. Mi az? Hol vagyok? Mi történt velem? Körülnéz a
romokon. Micsoda pusztulás! Próbál ide-oda totyogni. A világ vége, bizonyára! Fejét és egész testét
tapogatja. Koronámat letépték… Ősi kardom nincs sehol… jogarom… Rongyosabb vagyok, mint egy
koldus. Megbotlik a kincshalomban, elesik. Hah! Itt van minden egy rakáson. Legalább felöltözhetem. Ha
ördög szedte össze, majd ugat, ha angyal, majd énekel! Kezdi rakosgatni vissza magára a holmikat.

MÁRKI

elsőnek tápászkodik fel az összedűlt katafalk romjaiból. Jaj, a fejem!

KIRÁLY

felnéz, de nem fordul meg. Ahá! Ördög vitte el!

MÁRKI

mászik előre. Jaj, a hátam!… Sze nem öjdög, sze nem andal, hanem a te jókalelkű udvaji néped! Most
végre feláll, bámulja a feltámadt Királyt mereven, aztán felsikít. Jesszusom, most veszem észje, hogy
feltámadtál! Hasra veti magát a Király előtt. Bocássz meg, szösze fodot többé a kojonával jáccani!
KIRÁLY

Mit beszélsz, Vízfejű?

MÁRKI

bőg. Nem fodot, nem fodot… a többiek csináltat mindent!

VIPÉRIA

nagy nehezen feltámad a romokból. Hazudsz! Te tépted le a koronát a király fejéről! De én megvédtelek,
égi szerelmem! Fojtó öleléssel a Király nyakába borul, de a Király ellöki, és megtalált jogarával
nekimegy a Vízfejű márkinak.

KIRÁLY

Akkor majd lesz rá gondom, hogy ne gurigázz 487többé a szent koronával! Bunkós kontyot rakok a
vízfejedre! Veri a jogarral.

VIPÉRIA

tapsol, ugrál örömében, mint egy önkívületbe esett boszorkány. A trónusodra tört, mindenkit halállal
fenyegetett! Agyonütni, agyonütni! A Király leüti a sivalkodó Vízfejű márkit.

MÁRKI

Tojona nélkül halok meg!… Elnyúlik élettelenül a paravánon.

VIPÉRIA

a Királyhoz törleszkedik. Ó, én égi vőlegényem! Nézd, milyen szépen elkészítettem mindent a mennyei
lakodalomra. Mutatja körbe a romokat.

UDVARMESTER

felbukkan a katafalk roncsai közepette. Készítsd a szatyrodat a férges parókádnak. A Királyhoz megy.
Hát megvakultál a túlvilágon, ó, király? Nem látod elorzott kincseidet a sziszegő viperán? Rántja róla az
ékszereket és a ruhát.

VIPÉRIA

sikít. Felséges vőlegényem! Védd meg arád szemérmét!

KIRÁLY

Vőlegényed a halál!

UDVARMESTER

Nyugodj meg, királyom! Feltámadás után nem jó, ha erőlteted magad. Vipéria elé áll. A király nevében
ítélkezem! Ide a kincsekkel, és ki az udvarból!

KIRÁLY

Engedelmeskedj!
VIPÉRIA

toporzékolva. Nem adok semmit! A királyból is útonálló lett a túlvilágon!

KIRÁLY – UDVARMESTER

Micsodaaaaa?! Az egyik egy koszorúval, a másik egy lándzsával püföli Vipériát.

KIRÁLY

Nesze, mennyei nászajándék! Üti.

VIPÉRIA

Ezért szerettelek? Jajjajjjajjajjajj!

UDVARMESTER

A vőfélytől is kapsz ajándékot! Hatalmasat ráhúz.

488
VIPÉRIA

A szerelem vértanúja hal meg előttetek! Összeesik, kinyúlik.

PÜSPÖK

hórihorgasan feltornyosul a romok közül. Egyházi áldásom a szent esküvőre! És egyházi átkom minden
árulóra! A főudvarmester a bűnös! A szent inkvizíció csap le rád, álarcos bandavezér! Azzal egy óriási
színes pajzsot ragad két kezébe, és azt rácsapja az Udvarmesterre. Az Udvarmester elterül, a Püspök hasra
fekszik a pajzson, úgy nyomja és üti, veri az Udvarmester kilógó fejét és karját.

UDVARMESTER

Az Antikrisztus győzött felettem! Lecsuklik a feje.

KIRÁLY

Most végre nyugodtan felöltözhetem e kies budoárban! Azzal szedi fel palástját és a láncokat a földről.

PÜSPÖK

felugrik a pajzsról. Megállj! Sem a törvénykönyvek, sem az udvari illemszabályok nem ismernek
feltámadt királyt! Menj vissza a koporsódba! Letépi a Királyról a palástot.

KIRÁLY

elképedten. Berúgtál a halotti toromon, szentatyám?

PÜSPÖK

Az ördög megszállottja vagy!

KIRÁLY

Magad vagy az ördög!

PÜSPÖK

Véget vetek a komédiának, és kiűzöm belőled az incselkedő sátánt! Fejbe veri a Királyt egy
kandeláberrel. Iszkiritusz indulandusz kifelé! Ex szanktó fejebubó, színe sántulációne!

KIRÁLY

Jajjajjjajjajj! Jajj! Tántorog. Micsoda feltámadás!

PÜSPÖK

Fenerétur in fenébe! Ráhúz.

KIRÁLY

Ajjajjajjajj, jajj! Tántorog, alig áll a lábán. Soha többé fel nem támadok, atyám! Jaj, végem van… Kétszer
halok meg… Még egyet kap a fejére, összeesik.

489
PÜSPÖK

széttárt karokkal szent hókuszpókuszt csinál. Dögrováció ultinió! Hulla kompléta… Felpolcolja a Királyt
a paravánra, majd sorba megforgatja Vipériát, a Márkit, az Udvarmestert. Azért rajtatok is van még
kopasztanivaló. No, de ezt majd ráadásnak. Ismét széttárt karokkal. Minden az enyém! Korona!
Országalma! Szent kard! Nyakláncok! Gyémántos övek! Lihegve rakja őket sorba halomba.
Felegyenesedik. Csak az aranysarkantyú hiányzik. Odamegy a Király hullájához. Remélem, a
feltámadásról egy jó időre leszokott, felség? Próbaképp jól megrángatja a holttestet. Nnnna, akkor ide a
csizmákkal! Háttal áll, nyögve próbálja lerángatni a csizmákat. A Király megrándul, hatalmasat rúg a
Püspökbe, úgyhogy az a színpad túlsó végébe repül, fejjel neki a királyszobornak. Az meginog, majd
mintha meggondolta volna, újból felegyenesedik, de végül mégiscsak lezuhan, és maga alá temeti a
Püspököt.

PÜSPÖK

Jajj! Az utolsó kenet! Pillanatnyi csönd.

BOHÓC

egy hátsó ajtón bejön, óvatos léptekkel végigvizsgálja a hullákat, majd meglátja a koronát. Hahahahaha!
Bruhahahahaha… Ezt éppen nekem készítették! Felilleszti, ferdén. Jöhet az udvar, audienciát tartok!
Felül a romok egyikére, kezében a jogarral. Hol vagy, Fráter Spiritusz? Bújj elő! Csuda rekviemes
kedvem támadt ezektől a megtört szívű, síri liliomszálaktól!

FRÁTER

előbújik a fekete függöny mögül, nézi sorba a hullákat. …Na, legalább szép kísérettel megy őfelsége az
Úr ítélőszéke elé. Nem unatkozik útközben.

BOHÓC

Kezdd a gyászszertartást, Fráter Spiritusz! Énekeljünk! Iszonyú hamis hangon, szöveg nélkül, iázva
összevissza vonyítanak. Aztán, mintha elvágnák, hirtelen abbahagyják. Pillanatnyi csönd.

490
BOHÓC
Tótágast az orgona, bolondé a korona! Fülrepesztő macskazene, kintornázás a színfalak mögül.

Függöny

Bábszínpad, 13. szám, 1954

491
Udvari nász

Történik Las Hienas városában, amelyet a szaracénok teljesen körülzártak.

Szereplők:
OTKOLONIUS
DALESSA
DON BRUTALE
GAUDAMOR
HALLUCIUS
ZSOLDOS
PAPAGÁJ

SZÍN: utcarészlet. Balra Gaudamor hercegnő palotája, a szerelem minden közönséges jelképével,
groteszk túlzással agyonpingálva: szívek, nyilak, ámorok stb. Középen Don Brutale ormótlan, otromba,
román stílusú várpalotája, stílusában éppolyan bolond túlzásokkal, mint Gaudamor palotája. Jobbra
Otkolonius herceg rezidenciája, stílusa elárulja lakója, tulajdonosa jellemét: csupa kőbodor és kőcsipke,
pontosan az épületben, ami egy parókás, ezerszalagos, parfümös vén ficsúr az életben. Háttérben Las
Hienas városának falai. Ostrom, harc, lövöldözés hangjai, lángok vörös fényei; időnként diadalordítás és
jajveszékelés. Alkonyat.

ZSOLDOS

kötéssel a fején átrohan a színen. Rohamra indult a szaracén sereg! Nagy dörrenés, majd csönd.

DALESSA

kilép Otkolonius palotájából, Don Brutale háza felé botladozik. Ó, hol vagy, hol vagy, szerelmes drága
jegyesem? Hatvan éve őrzöm szűzi lelkemet neked, ó, Don Brutale, a lovagi gyöngédség mintaképe!
Durrogás, csata492zaj, egy ágyúgolyó berepül. Jaj! meghaltam! Dalessa lebukik. Micsoda nászinduló…!

OTKOLONIUS

kirohan hozzá a palotából. Dalessa! Hol vagy, édes húgocskám! Mily vakmerőség a végítélet perceiben
elhagyni palotánkat! Ah, ezek az ifjú leányok nem ismernek veszélyt, ha a szerelem tüze lobog
szívükben. Felemeli a tántorgó Dalessát. Egy csattanásra visszaejti. Megint emeli. Játék közben.

DALESSA

A vágy, bátyám! És a gyomrom – három napja nem ettünk, hercegem.

OTKOLONIUS

Egy morzsa sincs már kamráinkban. De a hadvezér, Don Brutale hatalmas és gazdag. Figyelj, húgom,
már elküldtem követeimet Halluciusért, a szent remetéért, ő fog összeesketni benneteket. Suttogva. Utána
majd jóllakunk, és távozunk ebből a pokolból.

DALESSA

nyakába borul. Ó, drága testvérem, Otkolonius. Nem tudom, szíved jósága, vagy politikai lángeszed a
nagyobb!

OTKOLONIUS

előrelökdösi. Akkor eredj a palotába, vedd fel legcsábítóbb ruhádat, ékszert a hajadba, festéket az
ajkadra…

DALESSA

hisztériás örömmel. Igen! Igen! Arábiai rózsavizet, indiai gyémántokat és a szemérmes angyalok felhőnél
könnyebb selymeit!

OTKOLONIUS

Hehehe! Habokból kikelő Vénusz leszel. Suttogásra fogja a hangját. Don Brutale konyhájában sűrű
függönyként lógnak az oldalszalonnák, hogy népünk közönséges szavával nevezzem meg ezeket a
dolgokat. Újabb lövések.

DALESSA ÉS OTKOLONIUS

hasra vágódnak. Jajajaj!

DON BRUTALE

kilép a középső palotából, hátán hatalmas 493batyuval, ládákkal; körülnéz. Futóbolond, aki tovább védi
ezt a halálra ítélt szemétdombot. Mentsük, ami menthető. Leteszi a terheket. Harcos életem minden
gyümölcse itt van együtt. Te büdös szennygödör, torkodat még nem csiklandozta ilyen ínyencfalat. A
batyut, ládákat eresztgeti lefelé a vár melletti gödörbe. Sonkák… köntösök, kösöntyűk… lapuljatok
csendben.

GAUDAMOR

kijött közben bal oldali palotája erkélyére: erősen kihajol, majd hogy le nem esik. Mit látnak szemeim?
Mit hallanak füleim? Mily kedves éjjelizene!

DON BRUTALE

Ezer zsoldos ezer tallérja, hahaha! Ledobja a zsákot, csörömpölés.

PAPAGÁJ

kiröpül Gaudamor palotájának ablakán, gépiesen, fejhangon kerepelve és hangsúly nélkül mondja a
mondókáját, Don Brutale feje fölött kerengve. Kroá, krá, kroá, krá! Ezer hulla muzsikája! A várfalak felől
kétségbeesett ordítás.

GAUDAMOR

kihajolva. Ó, hisz ez Don Brutale! Csak rakjad, ássad, gyűjtsed – még nem tudod, hogy nekem hordod a
nászajándékokat. Enyém leszel, Las Hienas vezére!

DON BRUTALE

nem hall semmit, lázasan dolgozik. Tallér, forint, arany, ezüst, gyémánt és egy kis füstölt szalonna a
nehéz időkre. Dobja be a gödörbe, sorjába.

GAUDAMOR
Én lakom majd jól vele. Diadém a fejemen, száz gyűrű az ujjamon – ó, nincs szebb, mint a szerelem!
Meghódítlak, vörös bajszú vezér! Bemegy az erkélyről, vissza a palotába.

DON BRUTALE

Földet rája, követ rája, Don Brutale exhumálja!

PAPAGÁJ

a fejére száll, onnan rikácsol. Nem a tiéd, loptad, loptad!

494
DON BRUTALE

ijedten kap utána. Már ez az őrült kakadu hogy került ide?

PAPAGÁJ

Hájas hóhér!

DON BRUTALE

kapkod a madár után, hadonászik. Megfojlak! Leütlek!

PAPAGÁJ

rikácsol. Pocakos vadász!

DON BRUTALE

üldözi a papagájt. Kitépem a szárnyad, te ronda dög! A madár minduntalan kicsúszik a kezéből. Don
Brutale elvágódik.

PAPAGÁJ

gúnyosan. Kroá, krá, kroá, krá…

DON BRUTALE

Széttiporlak, halálmadár! Utána ugrik, de beleesik a gödörbe. Jaj, megfulladok! Ordít.

PAPAGÁJ

Benne van a házába! Kroá, krá, kroá, krá. Visszarepül Gaudamor palotájába.

ZSOLDOS

beront; véres, rongyos. Kapuk előtt a szaracénok! Éhen halunk! Üres a zsebünk! Üres a hasunk! Zsoldot
adjatok, így nem harcolunk tovább! Don Brutale hirtelen abbahagyja az ordítást. A zsoldos dörömböl Don
Brutale és Otkolonius palotájának kapuján. He! He! Bezzeg most lapultok, mi meg dögöljünk meg
ingyen! Kívülről ordítás, ágyúzás. Barom, aki korgó hassal tovább védi ezt az átkozott várost! Kirohan.

DALESSA

jön jobbról a palotából, nevetségesen agyoncicomázva. alig tud mozdulni a sok magára rakott cifraságtól.
Ah, mily durva hangok a szerelem idilli éjszakáján! Hol vagy, szelíd angyalom, vőlegényem és
megmentőm, Don Brutale?

PAPAGÁJ

az ablakból. Kroá, kroá, kroá!

DALESSA

Ó, mily édesen dalol a fülemüle!

GAUDAMOR

az erkélyről. Károgjon a halál abba a süket pacal füledbe, te síri bohóc! Don Brutale az enyém lesz,
495neked meg seprűnyél a feneked alá, böjti boszorkány! Don Brutale hörög a gödörben. Gaudamor
felfigyel. Úgy látom, jó lesz, ha gyorsan színre lépek. Eltűnik.

DALESSA

közben forgolódott, nem tudta, honnan hallja a hangokat. Ó, már énekelnek a nyoszolyólányok. Don
Brutale, mért késel? Merre vagy? Keres, kutat, botorkál a gödör felé.

GAUDAMOR

kilép a palota kapuján hosszú létrával. Az én drága kis vörös békám szépen kimászik majd a gödörből
ezen a szép kis létrán, egyenesen a karjaimba. Ezt a gödör fölé hajolva, gügyögve, dorombolva mondja,
és ereszti le a létrát.

DON BRUTALE

nyöszörög, szuszog. Ki az?… Élek még?…

DALESSA

Merre vagy? Nem látlak! A szerelem süket és vak. Kapálózik, nekimegy fejjel a palotának, nagyot sikít.
Brutale, itt vagy?

GAUDAMOR

csicsereg lefelé a gödörbe. Gyere, édes, itt van a te megmentőd.

DON BRUTALE

még a gödörből, óbégató, fuldokló hangon. Szám, szemem, fülem tele mocsokkal! Kötelet! Hálót!
Lapátot!

DALESSA

botladozva elért a gödörhöz, elvágódik, úgy les lefelé. Itt vagy hát! Hős vitézem!

GAUDAMOR

eltaszítja. Nem kotródsz innen, te hazajáró lélek?!

DALESSA

felpattan, most veszi észre Gaudamort. Gaudamor! Mit keresel itt? Te céda nőszemély, te szentségtörő!
Hah! Így beszélsz felkent hercegnőddel?

GAUDAMOR

Ha felkent, legyél lekent is! Nesze! Pofozza.

DALESSA

Szálanként tépem ki a festett hajadat! Nekiesik, üti.

496
DON BRUTALE

még mindig a gödörből. Megfulladok! Elmerülök! Jajajaj!

GAUDAMOR

Türelem, szivecském… Dalessához. Te cicomás varjú, ne dugd azt a piszkavas orrodat szerelmesek puha
fészkébe!

DON BRUTALE

siránkozva. Húzzatok már ki!

DALESSA

Don Brutale jegyese vagyok ötven éve! Távozz, sátán! Felkap egy elejtett dárdát. Istenkáromlás és
férfirablás! Kifelé kiált. Gyere már, Szent Hallucius, add áldásodat! Nagyot üt Gaudamorra.

GAUDAMOR

Te! Kriptapojáca! A létrával védekezik.

DALESSA

Leprás! Üt.

GAUDAMOR

Girhes banya! Kaszál a létrával.

DON BRUTALE

ordít tömött szájjal. Hagyjátok abba, a szememig ér a mocsok! Segítség!

PAPAGÁJ

beröpül. Turbékolnak a galambocskák. Szent a béke, boldog a népe. Kroá, krá, kroá, krá… Visszarepül.

ZSOLDOS

beront. Három kaput betört az ellenség! Fej nélkül a sereg! Otkolonius, mentsd meg városunkat. Hol
vagy? Don Brutale, katonáid várnak! Hol vagy? Felváltva veri, döngeti a kapukat.

DON BRUTALE
hörgések közepette. Segítség!

GAUDAMOR

suttogva lefelé. Sssss!… Most hallgass, rózsaszálam!

ZSOLDOS

Vezért a védőknek, vagy mind egy szálig vágóhídra kerülünk!

GAUDAMOR

tárt karokkal, képmutató önkívületben sikolt. Itt a vezéretek: Dalessa hercegnő! Száz arkangyal jelentette
álmomban, hogy városunkat csak az erények királynője mentheti meg! Dalessa orra előtt ugrál, gúnyosan
hadonászva.

497
DALESSA

Hazudik! Segítség! Futni akar vissza a jobb oldali palotába. Ármánykodás konca lettem?!

ZSOLDOS

elébe ugrik, letérdel. Üdvözlégy, városunk megmentője!

GAUDAMOR

ugyancsak bókol, gúnyosan. Az ég küldötte!

ZSOLDOS

megragadja Dalessát, hurcolja, tuszkolja. Gyerünk! Népünk, városunk, életünk szent kezedbe téve!

DALESSA

bőg. Bal lábam béna!

GAUDAMOR

ördögi gúnnyal. Szökellsz, mint a gazella a paradicsomban.

ZSOLDOS

Ne késlekedj! Seregünk vezérlő csillaga! Gyerünk. Rángatja.

DALESSA

bőg. Bal szemem vak, jobb fülem süket!

ZSOLDOS

A várfalakra! Nyomja kifelé.

DALESSA

Nem ettem három… Bőg.

ZSOLDOS

kilódítja maga előtt. Éljen hadaink úrnője! Miénk a győzelem!

DALESSA

ordít, már kintről. Segítség!

DON BRUTALE

a gödörben. Nekem segítség!

GAUDAMOR

csupa méz. Jövök már, szerelmem! Itt a létra, a szívem, a szám, a lelkem! Hős Cézárom, drága
trubadúrom! Ereszti le a létrát.

DON BRUTALE

hörög a mélyből. Ki van ott fent?

GAUDAMOR

csábhangokon. A szerelem, a hűség, az imádás… Gaudamor, aki nem tud nélküled élni.

DON BRUTALE

csupa sár, szenny, félholtan kimászik a gödörből, rogyadozik, úgy bámulja Gaudamort. Ó, a földre
szállott Vénusz!

GAUDAMOR

öleli. Egy életen át csak téged vártalak.

DON BRUTALE

Pokol után a paradicsom! Nem álmodom? Végigtapogatja Gaudamort. Rómában ásnak ki ilyen
istennőket!

498
GAUDAMOR

Azok hideg kőből vannak, de én élő tűz vagyok, mely csak érted lobog! Csókolja. Te egyetlen férfi a
világon!… Mi van abban a ládácskában? Csatazaj, ordítozás, jajveszékelés a várfalak felől.

DALESSA

berohan, fenekében irdatlan dárda, fején, karján óriási kötés, félig ájult. Meggyilkoltak! Mészárosok
tőkéjére löktek! Hol az a hóhér bestia?

GAUDAMOR

Visszacsúszott az eltiport vipera?!

DALESSA
felfigyel, Don Brutaléhoz rohan. Don Brutale! Végre itt vagy! Leszakítja Gaudamorról. Gyere, gyere,
dicső lovagom, vár minket a menyegző!

DON BRUTALE

menekül. Inkább a szennygödör, mint ez a flastromos sárkány!

GAUDAMOR

Siket szipirtyó! Ellöki Dalessát, az elgurul.

DALESSA

sikolt. Otkolonius, hol a te hatalmad? Céda markotányosnők uralkodnak helyetted?

GAUDAMOR

rikácsol. Mit mondtál?

DALESSA

A nevedet!

GAUDAMOR

Hallod, szerelmesem?

DON BRUTALE

felhördül. Itt vágom le a fejed, ha nem kérsz térden állva bocsánatot szívem feddhetetlen hölgyétől!

DALESSA

Én? Te kérj bocsánatot! Megüti Brutalét.

GAUDAMOR

Mi vagyok én? Üti Dalessát.

DALESSA

Az, amit mondtál! Üti Gaudamort.

GAUDAMOR

Te vagy az! Üti Dalessát.

DON BRUTALE

Aki szerelmemet gyalázza – halál fia! Ketten csépelik most már Dalessát.

DALESSA

sikít és menekül. Otkolonius! Otkolonius!

OTKOLONIUS
kirohan a palotából. A pokol kapui fordultak ki sarkaiból?

499
GAUDAMOR

oda se figyel, tovább veri Dalessát. Nyomorék férfivadász!

DON BRUTALE

Hazaáruló! Megfutott a csatából! Kergetőzés.

OTKOLONIUS

Még az én galambszívű vőm is a fúriák hatalmába került? Hol vagy, hercegi húgom?

DALESSA

éppen elvágódik előtte. Meg sem ismersz? A vérpadra zavart ez a hetéra!

OTKOLONIUS

Dalessa! Micsoda rémlátomás!

GAUDAMOR

A véres körmű vércse!

DALESSA

zokog. Meddig tűröd, Otkolonius?

OTKOLONIUS

topog. Jön már Hallucius…

DALESSA

De Don Brutale faképnél hagyott!

DON BRUTALE

morog. Mindig is utáltalak!

DALESSA

sikolt. Ez vérbosszút kíván! Öld meg, Otkolonius!

OTKOLONIUS

topog, pózol, affektál. Igen, ez bajvívást kíván, az kétségtelen, csak az a baj, hogy nincs bajnok… Ebben
a gyáva csőcselékben senki sincs, aki kiállna értem! Csak lármázni tudnak.

DALESSA

Te vívj meg értem! Íme, a fegyvered! Fenekét fordítja Otkoloniusnak. Otkolonius próbálja kihúzni a
dárdát.
DON BRUTALE

Otkoloniushoz. Te mersz nekem támadni? Korgó gyomrodat csak én tölthetem meg – és ha menekülni
akarsz ebből a pokolból, csak velem pucolhatsz!

OTKOLONIUS

pityereg. Én nem is úgy értettem, csak Dalessa… Sebesen hátrál.

DALESSA

harciasan. Eredj neki, támadj! Úgy belerúg, hogy Otkolonius nekirepül Don Brutalénak.

500
DON BRUTALE

Döglött nyulakkal nem vívunk, csak lenyúzzuk őket! Veri Otkoloniust hatalmas pallosával.

OTKOLONIUS

ordítva menekül. Hálátlan népem, most a várfalakon jajveszékelsz, ahelyett hogy herceged lovagi tornáját
néznéd!

DALESSA

Megszentelt fegyverekkel! Löki, dobálja Otkoloniusnak a palotájuk előtt álló padokat, szobrokat.

GAUDAMOR

egy pad őrá esett. Jaj, a labdarózsa vállam! Ha mindenki megveszett, jobb lesz menekülni! Bemenekül a
palotájába.

DON BRUTALE

Nesze neked, lovagi torna, szaracénok lőcslábú bohóca! A létrával megy Otkoloniusnak, annak a vége
Dalessát löki fel.

DALESSA

sír. A tiszta szerelemből ez jutott hát nekem! Isten, segíts! Be a palotába, jobbra.

OTKOLONIUS

Istenítélet! Verekszik Don Brutaléval.

DON BRUTALE

Ördögcséplés! Üti a létrával Otkoloniust.

PAPAGÁJ

berepül. Szép színház, szép színház. Szaracénoknak ingyen páholy.

OTKOLONIUS

Népáruló vaddisznó!
DON BRUTALE

Nincs a városban úr, csak én!

PAPAGÁJ

Paloták díszesek, gyomrok üresek. Katonák hullanak, vezérek mulatnak.

HALLUCIUS

beront. Részegek, őrültek vagy ördögök közé kerültem? Ő is kap egy jó oldalbalökést a verekedőktől.
Megháborodott gyilkosok! Megálljatok, sátán eszeveszett kutyái!

DON BRUTALE

Szent harc ez, Hallucius!

OTKOLONIUS

Kámzsád kötelét Brutale nyakára! Dulakodnak.

HALLUCIUS

Kiátkozlak benneteket! Kitárt karokkal. Vér501zik és éhezik a város, és ti egymást gyilkoljátok! A sír
vesse ki magából tetemetek, hetedíziglen nyomorék legyen minden utódotok!

OTKOLONIUS

elbődül. Megátkozott! Rogyadozva menekül. Mizerikordia! Drága népemhez futok! Rohan.

DON BRUTALE

Hiába menekülsz! Utánafut.

HALLUCIUS

Ezer ajak tízezer vádját harsonázom néktek! Ki, utánuk.

GAUDAMOR

óvatosan kilopózik a palotájából; halkan és ravaszkodón. A vihar továbbvonult. Don Brutalét nem féltem.
Mélyen belehajol a gödörbe. A kincsek! Káprázatos nászajándék. Fuldokolva köhög. Csak: hogy szedjem
ki őket?

DALESSA

óvatosan ki a palotájából, jobbról. Hűtlen szerelmesem vajh merre bolyong?

GAUDAMOR

Már megint utamba állsz? Te szerelem irigy rontója, Don Brutale gyilkosa!

DALESSA

A főbűnös még vádaskodni mer? Pofon üti. Te nőstény ördög! Letépem minden csábos rongyodat! Le is
tépi Gaudamorról a gyönyörű ruhákat.
GAUDAMOR

Csak tépd, és lásd, hogy így még szebb vagyok. Maradék szemed vakuljon meg, irigy holló! Áll pózban.

PAPAGÁJ

kiröpül. Kroá, krá! Bolond banya! Kroá, krá.

DALESSA

Megfoglak, azért is! Kirohan utána.

HALLUCIUS

beszalad, liheg. Villám se érheti utol Don Brutalét. De átkom gyorsabb a villámnál; ha a bűnbánat
szelleme meg nem szállja őket, a pokol torkába rohannak. Meglátja a ruhájatépett Gaudamort. A sátán
újabb incselkedése! Uram, irgalmazz! Ó, mi lesz városunkból: a kapuknál a pogány, s a palotája előtt
kísértő ördögök! Távozz, buja démon!

502
GAUDAMOR

térdre esik, sír. Ártatlan hajadon vagyok, martalócok tépték le ruháimat.

HALLUCIUS

Ó, mily vigasztalás nadragulyák között egy liliomszálra találni. Ím, fogadd e védő palástot. Don Brutale
egyik otthagyott zsákját Gaudamor fejére húzza. Nincs veszve városunk, míg ilyen leányai vannak.

GAUDAMOR

a közönség felé. Ki tudja, mire jó e váratlan maskara?

DON BRUTALE

betántorog, bőg, jajveszékel, mellét veri. Ó, én bűnöm, én legnagyobb bűnöm! Fülemben átkaid, szent
Hallucius – oldozz fel!

HALLUCIUS

A Szentlélek szól belőled!

DON BRUTALE

bőg. Ó, én gaz, ó én eszeveszett, gyönyörűséget hajhásztam, nőkért lobogtam, amikor ártatlan szüzek
forgatták a kardot a szaracénok ellen! Bruhaha!…

HALLUCIUS

Bujaságodat megbocsátja az ég, ha a szent házasság útjára lépsz.

DON BRUTALE

Lépek… Bruhaha… Lépek… Ó, merre lépjek?

HALLUCIUS
Íme. Előtted e szerény darócba öltözött hajadon: ő lesz hitvesed. Erénye védelmét ezentúl hősi kardodra
bízza. Hozzá vezeti a zsákos Gaudamort.

DON BRUTALE

Őrült az a férfi, aki cédák után liheg, mikor a megtestesült erkölcsöt szoríthatja karjaiba. Nagy, zokogó
ölelkezés.

HALLUCIUS

Áldásom rátok!

OTKOLONIUS

bőgve be, fekete klepetusba burkolva. Vezekelni, vezekelni akarok! A pénz hamu, az arany sár, a hercegi
címer őszi levél; tékozló fiúként keresem térden csúszva Las Hienas népét, kiről oly hűtlenül
megfeledkeztem. Brühühü…

503
HALLUCIUS

Városod boldogsága urai békességével kezdődik. Itt áll előtted Don Brutale, és várja, hogy békecsókkal
keblére ölelhessen.

GAUDAMOR

S itt áll mellette hitvese, szolgája urának s ura leghűségesebb barátjának.

OTKOLONIUS

Édes testvérem, bocsásd meg bűnömet. Csókolja, öleli Don Brutalét. Lovagi szolgálataimat felajánlom
szemérmes arádnak. Bókol széles gesztusokkal.

DON BRUTALE

Hercegem, apám, örök barátom, én, én, én voltam a bűnös, te irgalmazz nekem! Bőgés, ölelkezés.

OTKOLONIUS

Mindjárt pecsétet is üthetünk szent szövetségünkre, és megbeszéljük gyors távozásunkat e hozzánk nem
méltó bűntanyáról.

DON BRUTALE

Ó, igen, megtisztult lelkünk nem e világra való! Azzal mélyen belehajol a gödörbe, mint aki keres benne
valamit, aztán vissza Otkoloniushoz. Mindent megtárgyalunk.

OTKOLONIUS

Otthonom otthonod. Palotája felé vezeti. Lépj be!

GAUDAMOR

S én alázatos szolgálatú lányotok. Nagy udvariaskodás, hajlongás, végre mindhárman belépnek

Otkolonius palotájába, de a küszöbön még megállnak egy pillanatra.
DON BRUTALE

Pax!

HALLUCIUS

egyedül. A várfalakra megyek, hogy megvigyem az örömhírt hősiesen küzdő népünknek. Hála a
magasságos egeknek! Szinte önkívületben a boldogságtól, tárt karokkal indul kifelé, útközben beleesik a
gödörbe. Ordít. Jaj! Most kellett Lucifer bűzhödt kelepcéjébe esnem? Bugyborékolás. Pár pillanatig síri
csend, majd diadalordítás. Csoda! Csoda! Ezüst, arany, gyémánt: mennyekből hullt kincsek! Las Hienas:
az ég megmentett téged! A létrán 504kimászik, viszi a kincseket. Zsold, kenyér, győzelem: minden a
miénk! Cipekedve rohan el.

DALESSA

bejön, liheg. Ronda szájú papagáj a felhők fölé repült, és most onnan kukorékolja ki a világnak
nyomorúságomat. Don Brutale, Otkolonius, a kámzsás Gaudamor együtt kijönnek a palotából. Ó, mit
látok, s kiket? Mi történt közben?

OTKOLONIUS

ünnepélyesen. Szent pillanatban érkeztél körünkbe: én és Don Brutale örök békecsókban forrtunk össze, s
e szentéletű hölgy a szent házasságban kíséri a nemes Dont a vezeklés útjain.

DALESSA

fúriává válik. Ő és a Don?! Hah! Don Brutale hűtlensége égbekiáltó! Kiirtom a szende tolakvót!
Nekirohan a kámzsás Gaudamornak.

OTKOLONIUS ÉS DON BRUTALE

Hozzá ne nyúlj!

DALESSA

Széttépem! Letépi a kámzsát, és megjelenik a régi Gaudamor.

DON BRUTALE, DALESSA, OTKOLONIUS

elhűlve, szinte megmerevedve. Gaudamor!

GAUDAMOR

kacéran forog. Dalessa, ügyes vetkőztető vagy: komornának felfogadlak.

DON BRUTALE

Enyém vagy mégis! Gaudamor nyakába borul.

DALESSA

rendelkezve. Otkolonius! A harc áll tovább. A bosszú véresebb legyen, mint valaha!

OTKOLONIUS

Ó, szörnyű világcsalás, az ember sohasem ér rá, hogy valamit tehessen a népéért… Parancsolsz, hercegi
húgom?

DALESSA

Vért! Nekiront Don Brutalénak és Gaudamornak.

GAUDAMOR

Végezzünk a szipirtyóval! Torkig vagyok vele!

DON BRUTALE

Szétszórom minden csontodat!

505
DALESSA

Otkoloniusnak. Segíts! Egymásnak esnek.

OTKOLONIUS

tessék-lássék verekszik, inkább csak körülöttük ugrál. Dalessát nem engedem bántani! Azzal máris
elugrik, ijedten.

DON BRUTALE

Majd éppen téged kérdezünk!

GAUDAMOR

Én végzek velük. Don Brutale! Egymaga taszigálja, veri őket. Kisodródnak a színről.

OTKOLONIUS

hangja. Miattad kárhozom el, Dalessa! Jajajaj!

DALESSA

hangja. Miattad szállok hamarosan az égbe! Ajajajaj!

DON BRUTALE

beszalad egyedül; a közönség felé. Ha már ilyen amazon hitvessel áldott meg az ég, megnézem kisded
gyűjteményemet, és nyugalmasabb nyoszolyát keresek neki. A gödörhöz megy. Egy, kettő, három!
Beleveti magát.

GAUDAMOR

beszalad. Nekem a férjem mellett a helyem! A gödörhöz rohan. Brutale, Brutálkám, Brutili, Brutoncom –
mit csinálsz ott lent, édeském?

DON BRUTALE

veszettül ordít a gödör mélyéből. Megőrülök! Nincsen sehol! Elrabolták! Kifosztottak! Megöltek! Hol
van a pénzem? Elvitték a pénzem! Oda minden gyémántom!
GAUDAMOR

babusgatón. Édes kis kolibrim, remegő mimózám, annyi minden más is van ebben a gödörben, csak azért
nem találod. Jövök, és segítek neked! Hopp! Beleugrik a gödörbe.

OTKOLONIUS

besettenkedik közben Dalessával. Hallod, Dalessa, hallod? Pénz van a gödörben.

DALESSA

Enyém! Don Brutale pénze az enyém! Én vagyok a jegyese! Gyerünk!

506
OTKOLONIUS

Szenvedő népem érdekében!… Pszt! Figyelj csak! Földre hasalva lesnek lefelé.

DON BRUTALE

hangja. Nincs! Nincs! Nincs!

GAUDAMOR

hangja. Te csaló, te szélhámos, te briganti! Csak előlem titkolod, csak előlem dugod el! Belefojtlak, és a
kincs az enyém, képmutató, hazug gazember!

DON BRUTALE

hangja. Ne fojtogass! Hörög. Segítség!

DALESSA, OTKOLONIUS

kárörvendő, gúnyos diadallal, egyszerre. Segítünk! Hahaha! Mind a ketten beleugranak a gödörbe.

DON BRUTALE, GAUDAMOR, OTKOLONIUS, DALESSA

hangja a gödörben, hisztériásan, villámgyorsan, szinte egymás szavába vágva. Kiloptad előlem! Te
dugtad el! Megvan! Döglött macska! Megöllek, ha nem adod ide! Megfulladok! Mélyebbre kell ásni!
Nincs sehol! Ott kell lennie! Nálad van! Nálad van! Nincs semmi! Karok, lábak kalimpálnak.

ZSOLDOS

átrohan a színen, kiált. Las Hienas elesett! Három kapun özönlik be az ellenség! Minden házat
felgyújtanak. Halluciust legyilkolták! Eljött az utolsó ítélet! Ordítás a várfalak felől, vörös fények, dörgés,
repülő kőgolyók; Don Brutale palotája teljes egészében rázuhan a gödörre. Csönd.

PAPAGÁJ

berepül, rátelepszik a romokra. Hősök sírja. Hősök sírja. A gödörre márványtábla. Kroá, krá… Kik
népükért éltek-haltak… Illatozó kriptát kaptak… Kroá, krá… Példájuk örökkön él, sírjukra egy
babérlevél! Ledob egy tollat, majd gúnyos rikácsolással kirepül.

Függöny

Bábszínpad, 28–29. szám. 1956

507