Éjszakánként egy fiatal szépség mutatja meg bájait egy Kaliforniai

Night Club kiéhezett férfiközönségének. Lisa élete már élete

hajnalán darabokra törött. A 22 éves lány sosem kapott szeretetet a
szüleitől.

Egyik éjjel, produkciója után, a kilátástalan anyagi helyzetbe került

Lisa vonakodva, de elfogadja egy férfi ajánlatát, s ezzel az egész
élete megváltozik. A férfi kegyetlenül megerőszakolja őt.

A lány első gondolata az abortusz, azonban egyetlen barátja, Karen

meggyőzi őt arról, hogy minden okkal történik és ez egy ajándék és
lehetőség a boldogságra az élettől.
Megindító, szívfájdító és felemelő út veszi kezdetét, mely során egy
lelkileg összetört lányból egy olyan nő válik, aki bármire képes
gyermeke boldogságáért.

Robert Lawson szívbemarkoló regénye azoknak az édesanyáknak

szól, akik a világ legerősebb emberei.
Robert Lawson

Az Anya
 A mű címe: Az Anya

Szerző: Robert Latson

ISBN 978-615-500-83-2

© Kováts Róbert, 2017

© Trivium Kiadó, 2017

Tel./fax: (1) 248-1263

konyvekt@triviumkiado.hu
www.triviumkiado.hu

A kiadó tagja az 1795-ben alapított

M agyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének

Felelős kiadó: Zádor Zsolt

Főszerkesztő: Szaniszló Julianna
Nyomdai előkészítés: Princz Kriszta
Fedélterv: Kováts Róbert
Nyomta és kötötte: Szekszárdi Nyomda Kft
Felelős vezető: Vadász Katalin igazgató
 Hálával tartozom édesanyámnak és édesapámnak, akiknek a
gyermekkoromat végigkísérő szeretete, törődése és erőfeszítései
jelképezik számomra az ideális szülői mintát. Nélkülük ez a regény is
csak szavak halmaza lenne.

Robert Lawson
 ELŐSZÓ

Olvastam egyszer egy érdekes történetet Leonidasz spártai királyról és a

thermopülai csatáról. Amikor a hős király kiválasztotta háromszáz harcosát,
akikkel a biztos halálba menetelt, olyan elv szerint válogatott, mely elsőre
meghökkentő, ám mégis mély bölcsességről és tiszteletről árulkodik. Mivel
minden spártai katona egyenrangú harcos volt, ugyanolyan kiképzésben
részesültek, így nem lehetett különbséget tenni köztük. Leonidasz király
ezért az anyákhoz fordult segítségért. Saját családjaként ismerte és szerette
harcosainak hozzátartozóit, s így képes volt meghozni a nehéz döntést.
Háromszáz édesanyát választott ki, akikről feltételezte, hogy képesek
elviselni és elfogadni a tényt, hogy a gyermekük soha nem tér haza.
Háromszáz édesanyára helyezte az elképzelhető legnagyobb terhet, mert jól
tudta, csak ők képesek azzal megbirkózni.
Leonidasz király tisztában volt vele, hogy országa annyira erős,
amennyire erősek azok az anyák, akik spártai harcosokat szülnek. Számára
evidencia volt az, ami mai világunkban mintha kissé megkopott volna: a nők
és édesanyák iránti tisztelet. Ők azok, akiket Isten megajándékozott azzal,
hogy a testükben fejlődhet egy apró élet. Ez olyan koronát helyez minden
szerető édesanyára, amit csak egy őket tisztelő férfi vesz észre! Ám miként
minden korona esetében, az áldás súlyos terhekkel is jár együtt.
Azért írtam meg ezt a könyvet, mert ezzel a történettel kívánom a nők
és édesanyák iránti tiszteletemet kifejezni. Az erejükért, a bölcsességükért
és önfeláldozásukért, a kitartásukért és végtelen türelmükért. Ezzel a
munkámmal szeretnék erőt adni mindazoknak, akik éppen a szülés csodája
előtt állnak, vagy éppen a gyermeknevelés fáradságos, ám mégis örömteli
időszakát élik át. Bízom benne, hogy ez a könyv képes motiváló erőként
hatni az olvasókra, Lisa története és gondolatai ösztönzőleg hatnak, hogy
merj hinni az álmaidban! Merj hallgatni a szívedre és találd meg azt, aki
valójában vagy.
Hiszek abban, hogy minden szerető anya egy olyan angyal, akinek
hivatása szebbé varázsolni ezt a világot. Köszönet azoknak az anyáknak,
akik minden nap egy szebb holnapot építenek!
Robert Lawson
 1. fejezet

A sors útjai

„A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé

sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy
megváltoztassuk az életünket.”

Paulo Coelho

1.

Santa Ana, Kalifornia – 1990

Hajnali négyre elhalkult a vég nélküli kéjes erotikával burjánzó hangözön a

Ruby Flamingó Night Club nagytermében. A lila, vörös, égszínkék,
valamint aranyizzással ragyogó fények kihunytak, helyüket a bágyadt,
melankolikus félhomály vette át. A hosszan elnyúló bárpult, az italok
tömkelege, az aprócska, kör alakit asztalok és rendetlenül hagyott székek
tucatjai egy felhevült éjszaka rekvizitumai voltak csupán. A kiéhezett
férfiakból álló horda, mely feltartóztathatatlan vággyal zúdult be órákkal
korábban, mostanra kirajzott, mintha csak egy bizarr álom szereplői lettek
volna, akik felszívódnak, mihelyt megérzik a hamarosan felkelő nap
eljövetelét. Ám az utánuk maradt mocsok azt bizonyítja, hogy valóban
létezik a férfiaknak egy jelentős tömege, akik abban lelik örömüket, hogy
éjszakánként fiatal, meztelen lányokat bámulnak mohón, élő-mozgó
húsdarabnak tekintve őket, akiknek pusztán az a szerepük, hogy az ő
perverz fantáziájukat kielégítsék. Kiöntött italokból összeálló tócsák,
helyenként undort keltő testnedvek vártak a kora reggeli órákban érkező
takarítókra. A három, kör alakú egységből álló ezüstösen csillogó színpadon
még láthatóak voltak a táncosok meztelen talpainak apró lenyomatai, mint
egy bűntett áldozatainak maradványai, egy olyan bűntetté, mely során férfiak
a fantáziájukkal megerőszakolták a kiszolgáltatott lányokat. A világ eme
mámorosan vadító, és mégis végtelenül szomorú, magányos szeglete csicsás
romhalmazként várta, hogy a következő éjjelen ismét életre keljen. A
színpad hátteréül egy méretes püspöklila függöny szolgált, melyen rikító
rubin színnel egy flamingó kecses teste ragyogott. A madár kíváncsi tekintete
annyi titkos bájt és igéző idomot látott már, melyet bármelyik, a pultoknál és
asztaloknál iszogató férfi halálosan irigyelt volna. A függöny éppen a
flamingó testének közepénél vált ketté, itt léptek ki a lányok a színpadra,
mintha csak a madár oltalmat adó szárnyai alól röppentek volna elő az
éjszaka tündéreiként. A függöny mögött rejtőzködött az a rejtett világ,
melybe minden férfi be akart hatolni. Egy folyosó húzódott a függöny teljes
szélességében, bal kéz felől egy ütött-kopott öreg faajtó mögött volt a
raktár, míg jobbra egy lefelé vezető lépcsősort ölelt a félhomály. A lépcső az
alagsorba vezetett, ahol a lányok öltözője volt. Ez a helyiség minden kéjenc
férfi fantáziájában előkelő helyen szerepelt, mint a világ legáhítottabb apró
csücske.
Az öltöző masszív ajtaja előtt általában egy jól megtermett, közel két
méter magas, bikanyakú néger férfi szokott őrt állni. Ő volt Leroy, akit még
a legközelebbi barátai is Mr. Crawfordnak szólítottak. A negyven éves
kidobót különösen szerették az éjszaka tündérei, mert jól tudták, talán Mr.
Crawford az egyetlen férfi, aki igazi nőnek tartja őket. Nem csupán fizikai,
de lelki biztonságot is nyújtott nekik ebben a sivár és felszínes világban.
Azonban hajnali négyre már, mikorra a Flamingó behunyta szemét, a néger
férfi már nem állt őrt az ajtó előtt.
Az öltözőhelyiség tágas tér volt, melyben akár egy tucat lány is
könnyedén elfért a fellépés előtti készülődés perceiben. Ezúttal azonban
csak egy éjszakai tündér ült elhagyatottan, szomorúan a szoba közepén
végighúzódó kopott ülőpadon. Lisa Warden volt az, a Flamingó
legnépszerűbb táncosa. Amikor a huszonkét éves sugárzó szépség
színpadra lépett, nem ujjongás, füttyögés és trágár beszólások hangzottak a
nézők soraiból, mint általában.
Lisa hetente négy éjjelen babonázta meg a férfiakat, s a szórakozóhely
bevételei közel húsz százalékkal nőttek, amióta a lány színpadra állt. A többi
táncos lány – egy kivétellel – irigykedve figyelte őt, ám irigységük leginkább
megvetésként és utálatként nyilvánult meg, ami csak tovább mélyítette azt a
sebet, mely a lelkében hosszú évek során keletkezett. Lisa általában a
szemközti falra szerelt széles tükörben nézte magát. Tekintete fásultságot,
mély szomorúságot tükrözött, de nem reményvesztettséget. Valahol mélyen,
maga sem tudta, hol, de volt valami erő, egy elszántan pislákoló kis láng,
mely nem hagyta, hogy teljesen összeomoljon. Minden színpadra lépése
előtt olyan hányinger és remegés fogta el, hogy percekig a mosdóba
zárkózott, ne lássa senki, hogyan küzd saját önutálata ellen. Ahogy azonban
lehiggadt annyira, hogy legyen ereje fellépni – vagy ahogy a Flamingóban
mondani szokták, szárnyaljon –, még arra is képes volt, hogy az öltöző
ajtaja előtt álló Mr. Crawford kedves, bátorító megjegyzését egy szomorkás
mosollyal nyugtázza. Amint aztán a püspöklila függöny mögött megállt, mély
levegőt vett, s elsuttogta magának egyszerű kis imáját: csak kimegyek és
visszajövök… az egész csak álom… csak álom
Amikor felfogta, hogy ő következik, behunyta szemét, a függöny
keskeny hasadékán átbújt, s amint a flamingó szárnyát kitárta, előröppent
mögüle a legszebb tündérként. Pilláit mindig pár másodperccel később
nyitotta ki, mint ahogy megjelent az éhező férfiak előtt, ettől akaratlanul is
olyan hatást keltett, mellyel megőrjítette a nézőket. Csak imájának
köszönhetően volt képes végigcsinálni a műsort. Elképzelte, hogy mindaz,
amit lát, csupán álom. Egy misztikus békével hintett világ különös része. A
mohó, vágyakozó és perverzen izzó tekintetek puha fényévé alakultak, a
hangos és kéjes zene angyalok és távoli lények különös énekévé
zsugorodott, a villódzó lila, vörös, égszínkék, valamint arany fények pedig az
univerzum különös játékává változtak. Néha egyedül állt ki a férfiak elé, s
ilyenkor könnyebb volt fantáziájának birodalmába süllyedni. De gyakran
más lányokkal kellett osztoznia a színpadon, s ezek az alkalmak próbára
tették imájának erejét, ugyanis a tőle jobbra és balra tekergőző meztelen
testek látványa folyton azt üzenték: egy színpadon áll felajzott férfiak tömege
előtt, akik minden pillanatban arról ábrándoznak, hogyan tennék őt
magukévá. A csillagok fantáziafénye ilyenkor elhamvadt, és ettől Lisa szíve
összeszorult.
De akárhogy is, mindig sikerült túlélnie ezeket a lassan órákká növő
perceket, s ahogy a függönyön átlépett, olyan érzése támadt, mintha a
valóságot határoló mezsgyén hatolt volna át. A folyosó rideg világa mintha
életre keltette volna, a plafonon aprókat villanó neonfények hellóval
köszöntötték. Ahogy haladt lefelé a lépcsőn az öltöző felé, úgy süppedt
vissza életének hideg, közönnyel teli és szürke világába. Lisa a tükörre
meredve felidézte az elmúlt éjszaka minden percét, s azt kívánta, bárcsak
meg se történt volna. A fantáziálás nem segített rajta, csak engedte elviselni
a színpadon töltött időt. A tükörben látszott az öltöző okkersárga,
repedezett és mocskos fala, mely elé öltözőszekrények ormótlan sokaságát
helyezték.
A lány lassan végignézett magán. Alig volt több mint 160 centi magas,
de lélegzetelállító arányokkal rendelkezett, olyan nőiesen finom idomokkal,
bársonyosan ragyogó bőrrel, amelyek megbabonázták a férfiakat, ahogy a
színpad fényei erotikusán végigcirógatták testének minden porcikáját. De
még most, az öltöző szemet bántó neonizzásában is gyönyörűen nézett ki.
Mellette a kopottas ülőpad és a szekrények is ócskaságnak tűntek.
Vérnarancs színű, finoman áttetsző fehérneműt viselt, mely kiemelte bőrének
enyhe karamell árnyalatát, melyet a szikrázó kaliforniai napsütésnek
köszönhetett. Hosszú, gesztenyebarna haja dúsan omlott kecses vállaira és
telt melleire, a tincsek finom hullámokban végződve érintették bársonyos
bőrét. Arca nem az a tipikus női arc volt, melyet vadítóan dögösnek lehetne
nevezni, sokkal inkább a kellemes és bájos jelzők illettek rá. Ragyogó
azúrkék szeméből egyszerre életigenlés és szomorúság, a szeretetre éhezés
gyötrődése áradt. Mindezen tulajdonságainak köszönhetően nem csupán
rendkívül vonzó, de sokkal inkább érdekes és figyelemre méltó nő
benyomását keltette, s éppen ez volt az, mely megkülönböztette őt az
éjszaka más tündéreitől. A férfiak nem győzték – a maguk primitív módján –
elismerésüket kifejezni, s amint közelebb került hozzájuk Lisa igéző alakja,
dollárokat gyűrögettek bugyijának vékony pántjába, miközben folyton meg-
megsimogatták a lány combját, popsiját és kívánatos ágyékát.
Lisának hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne látszódjon rajta
ilyenkor az undor és elborzadás. Viszolygott a férfiak érintésétől, hiszen
sosem szeretetből és kedvességből nyúltak hozzá, hanem hogy perverz
fantáziájuk kiegészülhessen az ő megérintésének mámorító valóságával.
Korábban Lisa nem volt hajlandó megválni a melltartójától, de amikor a
Flamingó tulajdonosa, Roy Chapman, finoman felhívta a figyelmét arra,
hogy a magukból többet mutató lányok anyagilag jobban járnak, Lisa
vonakodva, de ráállt. Nagy szüksége volt a pénzre. Amikor első ízben vette
le magáról a melltartót, a nézőtér szinte felrobbant. Lisa nagyon ideges és
szégyenlős volt, ez meg is látszott rajta, s akaratlanul is olyan bájjal vette
körül, hogy azon az estén majdnem kétszer annyi pénzzel jutalmazták a
férfiak, mint máskor. Amikor produkciója után eltűnt a lila függöny mögött,
bugyijának pántjából annyi dollár lógott ki, hogy szinte teljesen beborították
a fehérneműjét.
A többi lány természetesen rideg pillantásokkal és irigységgel
méregette, ahogy megjelent az öltözőben. Még néhány alkalommal ledobta
magáról a melltartót, de mindig olyan ideges és feszült volt, a mozgása
annyira merev, hogy a fantáziaképek, melyek segítettek túlélni egy-egy estét,
elsuhantak tőle, s ő olyan csupasznak érezte magát, mintha az egész világ őt
nézné, s a lelke mélyére látna. Biztos volt benne, hogy ezentúl közel se fog
annyi pénzt kapni, de ahogy Royt, őt is meglepte a férfiak reakciója,
ugyanannyi, ha nem több pénzt ajánlottak a lánynak, szinte könyörögve,
hogy mutasson meg nekik újra többet magából. De Lisa makacsul ellenállt, s
ez felszította a kedélyeket. Rajongva imádták a férfiak. A Flamingó
legjobban fizetett és legnépszerűbb táncos lánya azonban minden egyes
nappal szomorúbbá vált. A lelkét marcangoló érzések szétforgácsolták.
Lisa szülei a hatvanas évek végén csak az alkohol és a könnyűdrogok
mámorának éltek, s amikor az anyja a húszas éveinek elején teherbe esett, a
szülei ráparancsoltak, hogy szülje meg a gyermeket. Lisa úgy nőtt fel, hogy
az anyja mindig úgy nézett rá, mint egy haszontalan tárgyra, melynek
jelenléte az égető bizonyítéka annak, hogy elrontotta az egész életét. A
lányát hibáztatta minden problémájáért. Mindig is megvetéssel és ridegen
bánt vele. Az apja más volt. Ő teljes közönnyel viseltetett iránta, egyáltalán
nem érdekelte, mi van vele. Érzelmeknek még a szikrája sem mutatkozott
meg a tekintetében, amikor nagyritkán a lányára nézett. Lisa biztos volt
benne, fel se tűnne az apjának, ha többé nem menne haza. Annak, hogy
Lisa épp egy night club buja és magányos világát választotta, egyértelműen
nem csupán anyagi okai voltak. Mivel a középiskola befejezése után nem
tudott továbbtanulni, így a munkalehetőségek meglehetősen leszűkültek. A
Flamingóban viszont heti négy fellépéssel is jobban keresett, mint az átlag
amerikaiak. Mivel tudta, hogy ezt a fajta életvitelt nem lehet sokáig csinálni,
minden megkeresett dollárját otthon gyűjtögette egy kis fadobozban. A cél
motiválta. Egy álomkép, melynek részleteit csupán egyetlen emberrel volt
hajlandó megosztani. Komoly lelki okai is voltak annak, hogy Lisa színpadra
állt Szívszaggató magányában sóvárogva vágyott a szeretetre, figyelemre és
elismerésre. Jól tudta, hogy a szexuális fantáziavilágukban perverzül tobzódó
férfinézőktől csupán hamis, felszínes rajongást és figyelmet kap, de az éhező
lélek éppolyan, mint az éhező test, a legkisebb falatért is képes bármire.
Arra is, hogy leküzdje minden viszolygását és mély undorát, amikor hetente
négy éjjelen csábító tündérré változott át. A lelkét csak még jobban
emésztette, hogy mennyire szánalmasnak és ostobának érezte magát.
A gondolataiba merült Lisát egy hang zökkentette ki. Az öltözőből nyíló
mosdó ajtaja hangos nyikorgással kinyílt, s egy meztelen szőke lány lépett az
öltözőbe. – Bocsi, Lizy – szólt gügyögve a szőkeség, és papucsában az
ülőpadhoz tipegett. – Nem akartalak megijeszteni.
– Ugyan, Karen… – legyintett Lisa és elmosolyodott, nem csupán
reagálva a figyelmességre, hanem főleg azért, hogy így nyugtassa meg a
lányt: nincs semmi baja, egyáltalán nem olyan szomorú, mint amilyennek
látszik.
A huszonhat éves Karen Wells volt Lisa egyetlen barátnője, sőt az
egyetlen olyan személy a lány életében, aki kedvességgel és őszinte
figyelemmel fordult felé. A magány különös dolgokat művel az ember
lelkével. Nem csupán megsebzi, de fel is kavarja. Lisa, aki egész életében ki
volt éhezve a szeretette, mégis idegenkedve és zavartan fogadta Karen
őszinte nyitottságát és érdeklődését. Eleinte úgy gondolta, hogy a szőke
szépség leszbikus, s érdeklődése pusztán szexuális jellegű. Kezdetben
feszengve öltözködött előtte, de amikor egyik éjjel látta, hogy Karen egy fiú
karjaiba omlik és aléltan csókolózik vele, megnyugodott, majd lassan, de
egyre biztosabban kinyílt a lány előtt, aki ezt a legőszintébb örömmel és
tisztelettel fogadta. Lisa számára Karen jelentette az egyetlen biztos pontot
az élet viharos tengerén. Olyan volt számára, mintha a nővére lett volna.
A lány négy évvel ezelőtt érkezett Kaliforniába az arizonai Tucsonból,
miután egy forró tavaszi napon ráébredt, semmi kedve folytatni az
egyetemet, hanem kalandra, izgalmakra, utazásra és pezsgésre vágyik.
Elsőévesként hagyta abba tanulmányait, s a szülei ezt a döntését enyhén
szólva sem nézték jó szemmel. Azóta alaposan meg is romlott velük a
kapcsolata, havonta pár telefont megeresztett feléjük, de ilyenkor is folyton
görcsben volt a gyomra, hiszen ezek a beszélgetések a szokásos felelősség
kontra szabadelvűség csatával fejeződtek be. A szülei aggódtak érte, hiszen
csak egy elveszett szőke kislánynak tartották őt, aki felelőtlenül
elpocsékolja a lehetőségeit, a tehetségét és nem hallgat a jó szóra. Mivel
Lisa és Karen hasonló viszonyban álltak a szüleikkel, így a lányok mélyen
meg tudták érteni egymást. Karen csekély családi támogatással és stoppal
érkezett a napfény államába, s nyomban felkereste Los Angelesben élő
barátját, akivel egy ideig jól megvoltak kettesben. Ám a felhőtlen kaliforniai
álmok nem igazán akartak valóra válni, így a lány lassan a Flamingó
szárnyai alá kényszerült. Ez a fajta munka nem volt ínyére, de nem is utálta
annyira, mint Lisa, mivel legalább jó pénzt keresett és a vetkőzés nem igazán
zavarta Tudta, hogy egy napon majd száznyolcvan fokos fordulatot vesz az
élete, amikor már elérkezettnek látja erre az időt. Ez volt az ő túlélési
technikája. Karen éppen hosszú szőke haját szárítgatta, amikor meglátta
Lisa mellett a pénzhalmot. Egyáltalán nem zavarta, hogy több pénzt keres,
mint ő, sőt teljes szívéből örült a lány sikerének, ismerve annak családi
hátterét, vágyait és álmait. A kitűzött célt.
– Mennyi jött össze? – kérdezte, miközben felvette a bugyiját.
– Hát… – sóhajtott Lisa és átpörgette kezében a pénzt –, 75 dollár a
végösszeg.
– Ez kicsit kevesebb, mint lenni szokott, ugye? – Karen már a
melltartóját vette magára. Nem voltak olyan telt mellei, mint Lisának, de őt
is imádta a közönség, főleg, amikor ketten együtt voltak a színpadon.
Ilyenkor Lisa el tudta engedni magát és a körülményekhez képest élvezte a
helyzetet, mert egyetlen barátnője közelsége nyugtatóan hatott rá.
– Ez most néhány dollárral kevesebb… de nem számít, így is szépen
gyűlik – mondta Lisa és ő is hozzálátott, hogy felöltözzön.
– Úgy kábé mennyinél tartasz, Lizy?
– Ezzel a maival együtt 14 700 dollár.
– Ilyen jól fejben tartod?
– Az életem függ tőle, Karen – Lisa szomorkásan, de határozottan
pillantott rá, miközben magára vette türkizkék tunikáját, mely csak még
jobban kiemelte bajának ragyogó barna fürtjeit, finom karamell bőrét és
nagy kék szemét. Szerette a gyengéd női eleganciát, amivel tökéletes
ellentéte volt barátnőjének. Karen egy izgatóan rövid farmernadrágot vett
fel, hozzá fekete pólót, amin egy nagy csókos száj piroslott, szőke haját
kissé rendetlenül hordta, a vagány, dögös szépség megtestesítője volt. De
bármennyire is különböztek külsőre – ráadásul Karen vagy tíz centivel
magasabb is volt Lisánál –, az egy év során a legjobb barátok lettek, igazi
lelki társak. Amikor Lisa első ízben járt a Flamingóban, Karen már a
színpadon volt több mint másfél éve. Lisa biztos volt benne, hogy ha a
barátnője nem lenne mellette, nem bírna ki egy hetet sem ezen a helyen.
Talán még egy éjszakát sem. Miután felöltöztek, s magukhoz vették
kistáskájukat, leoltották a villanyt, és elhagyták az öltözőt. A Flamingó
nagytermébe érve igyekeztek nem körülnézni a mocskos kuplerájon, ami a
férfiak után maradt, fáradtak is voltak, siettek az emeletre, Roy Chapman
irodájába.
Roy Chapman egy ízig-vérig texasi férfi volt. A Vietnamot is megjárt
negyven éves Roy majdnem akkora darab volt, mint Mr. Crawford. Ők
ketten úgy hatottak, mint a Flamingó két bástyája. Vaskos, medveszerű
külseje mellett Roy elég közvetlen és sziklaszilárd jellem volt, olyan erőt
sugározva magából, hogy az ember könnyen elképzelte róla, játszi
könnyedséggel megemel egy több mázsás sziklát és könyörtelenül arra az
emberre hajítja, aki az útjában áll. És legfőképp arra, aki molesztálja, és
nem a megfelelő módon bánik a tündéreivel. Roy leginkább azért védte a
lányokat, mert ők jelentették megélhetésének forrását, a női nem értékeit
egyébként ő sem tartotta sokra, ahogy a férfiközönséget sem, akik
szánalmas nyálcsorgatás közben élvezkedtek.
Amikor Lisa és Karen a főnökük irodájának ajtaja elé értek,
bekopogtak. Egy fáradt, elásított – Bújj be! – volt a válasz. Roy méretes
íróasztala mögött ült, alakja szinte eltűnt a félhomályban, mely uralta a
szobát, bár kopaszra borotvált feje úgy fénylett most is, mint egy tojás. A
barna és lila falak, valamint a bárpult és bőr ülőgarnitúrák egyvelege
különleges, mégis harmonikus látványt nyújtott. Az utcára néző ablakokon a
spaletták be voltak húzva, csak némi halvány derengés szüremlett át rajtuk,
melytől álmosító és kísérteties hangulat rekedt meg a falak közt. Csupán egy
olvasólámpa égett az íróasztalon. A helyiség levegőjét átjárta a füves
cigaretta és a koktélok émelyítő aromája, melytől a lányok mindig rosszul
lettek, így igyekeztek mihamarabb elhagyni az irodát. Amint Roy meglátta a
lányokat, akik utolsóként érkeztek hozzá azon a hajnalon. egyből szélesen
elmosolyodott. Élő-mozgó, kívánatos és szexuálisan vonzó aranybányáknak
nézte őket, akikre csak azért nem szállt rá jobban, mert nem tartotta
tisztességesnek és üzletileg bölcs húzásnak, ha az árut a nem megfelelő
módon használja fel.
– Ma is nagyok voltatok, csajok! – egy kissé letolta a napszemüvegét
és rájuk kacsintott. Roynak megvoltak a maga hóbortjai, így például az,
hogy legyen az időjárás vagy a napszak akármilyen, ő mindig
napszemüveget hordott. Egy legalább harminc darabból álló készlete volt.
Igazi perverzió – gondolta magában I ísa A férfi szinte teljesen kigombolt,
rikító színekből álló hawaii inget viselt, kilátszott nagy, szőrös mellkasa és az
ujjnyi vastag aranylánc a nyakában.
– Igyekeztünk – vigyorodott el Karen, és mint egy hercegnő az
uralkodója előtt, játékosan meghajolt. Roy ettől elnevette magát és
dörzsölni kezdte körszakállát, ahogy mindig zavarában.
– Ami téged illet, kislány – szólt a férfi Lisához –, mikor dobod le újra a
melltartód? Így is szépen keresel, te vagy a legjobb kis tündérem, de
kereshetnél többet is…
– Nem igazán szeretném – válaszolt zavartan Lisa.
– Nem szeretnél Roy bácsinak örömet okozni? Hát miféle dolog ez? –
a férfi hangosan elnevette magát. Lisa máris egyre kisebbnek érezte magát a
szobában, türelmetlenül és zavartan pislogott.
– Na, jól van, csajok, tudom én, miért jöttetek – Roy ismét kacsintott,
de most levette napszemüvegét, melyet szertartásos alapossággal az asztalra
helyezett. Kihúzta az íróasztal felső fiókját, és elővett egy nagy köteg pénzt.
Legalább 3000 dollár volt a kezében. Leszámolt Lisának és Karennek
fejenként 250 dollárt, majd a maradék pénzt zsebre vágta.
– Aztán nem nyalókára költeni – vigyorgott a férfi. – Mehettek,
szépségeim!
– Kösz, Roy! – mondták egyszerre a lányok és táskájukba
süllyesztették a pénzt, majd igyekeztek minél gyorsabban elhagyni a kábító
levegőjű szobát. Roy az ajkát megnyalva, körszakállát lassan végigsimítva
nézte a távozó lányok formás fenekét és ringó csípőjét, és akaratlanul is az
ágyékához nyúlt. Néha úgy érezte, megőrül, amiért nem nyúlhat hozzájuk,
de a szabály az szabály. A seregben kőkemény fegyelmet tanult, de a
tündérei minden éjjel keményebb próbának vetették alá, mint évekkel
korábban a viet-kongok. Lisa és Karen olyan gyorsan zárták be maguk
mögött az ajtót, ahogy csak az illendőség határain belül lehetséges volt.
Amikor egymásra néztek ugyanaz volt a tekintetükben, majd halkan
kuncogtak.
– Néha kiráz tőle a hideg – mondta Karen a lépcsőn lefelé menet.
– Engem is. Nyers és idegesítő, nem hiszem, hogy van olyan nő, aki el
tudná viselni.
– Szerintem egy ilyen hely csak egy olyan főnököt tűr meg, mint Roy. Ő
szerelmes a Flamingóba, ez a lebuj az élete – mondta Karen, ahogy leértek
a lépcső aljára és a kijárat felé tartottak.
– Nem a napszemüvegeibe szerelmes? – jegyezte meg Lisa, mire
mindketten hangosan nevettek. Az épületből kilépve mintha egy másik
világba érkeztek volna. Június közepe volt, az egyik legforróbb hónap
Kaliforniában, már hajnali négykor kellemes meleg lepte el az utcákat, pedig
az izzó napkorong még fel sem bukkant a távoli Silverado csúcsai mögött. A
levegő friss, üde és illatos volt a Flamingo áporodott, buja szagorgiájához
képest, a két sávos utcát mindkét oldalról szabályos rendbe ültetett
datolyapálmák szegélyezték, melyek a lassan éledő napvilágban fekete,
vékony törzsükkel és dús, sötét lombjukkal különös óriásoknak hatottak.
Az épület homlokzatára szerelt nagy, rikító neonreklám rubinvörös, pink és
türkizkék színei a járda sötét aszfaltjára vetültek, s amikor a lányok
felnéztek a reklámra, úgy tűnt, a flamingó buján kacsintott vissza rájuk.
Maga az épület egy spanyol stílust idéző, gipszstukkókkal és kovácsoltvas
elemekkel díszített rusztikus kétszintes tömb volt, melynek földszintjén több
reklámtábla hirdette, micsoda örömök és mámoros percek várnak azokra,
akik itt belépnek. Egy legalább három méter széles poszter feszült az
üvegtábla mögött, melyen a Flamingó mind a huszonkét táncos lánya ott
domborított, köztük Lisa, aki középen állt, kicsit magasabban, mint a
többiek, jelezve, ő a fő attrakció. Lisa mindig megborzongott, amikor ezt a
képet látta, szégyenérzet és szomorúság lepte el.
A lányok jobbra indultak, az épület közelebbi sarka felé, melyen túl egy
tágas parkoló nyújtózkodott a sötétben. A parkolóban mindössze két autó
állt, az egyik Roy Chapman hófehér 76’-os Cadillac Eldoradója volt, melyet
olyan becsben tartott, hogy senki nem tudta, ha választásra kerülne a sor,
vajon a napszemüvegeitől vagy az autójától válna-e meg. A másik autó
Karen régi, kis piros Volkswagen Golfja volt, mely tisztes távolságban
parkolt a főnök hivalkodó büszkeségétől.
– Tudod, mi a fura? – kérdezte Karen, miközben az autóhoz mentek. –
Péntek 13-a van, most már néhány órája. Ez önmagában is izgi, mert én
kicsit babonás vagyok… de ami ennél is furcsább, hogy Roy most fizetett.
Mindig csak a pénteki műsor után szokta odaadni a heti bérünket…
– Talán kezd szenilis lenni, öregszik – válaszolt Lisa és a Golf utas oldali
ajtajához lépett.
– Ez? Soha! – mondta Karen és kulcsával kinyitotta a vezető-oldali
ajtót. – Ha száz év múlva erre jár valaki és bemegy a rég elhagyatott
Flamingóba, Royt még mindig ott fogja találni, ahogy a csilivili kigombolt
ingében az asztalánál ül, füvet szív és a napszemüvegeit rendezgeti!
Lisa elmosolyodott. Nagyon szerette a barátnőjét, mert mindig
megnevettette, s jól tudta, ez nem csak azért van így, mert Karen ennyire
humoros jellem, hanem főleg az az oka, mert a lány igyekszik minél több
jókedvet és derűt csempészni Lisa mindennapjaiba. Ahogy Karen beült,
rögtön kinyitotta az ajtót Lisának. Bekötötték magukat, a Golf kis motorja
felbőgött, majd Karen egy tolatás után rákanyarodott az úttestre, s
elindultak keresztül Santa Ana belvárosán. A város lassan kezdett életre
kelni, egyre több autót láttak az utakon, a kora hajnal ismeretlen vándorait,
akik találomra kiválasztott úti céljaik felé tartottak álmosan, szürkén és
fásultan. A lányok csöndben voltak, mindkettőjüket ólmos fáradtság
tompította el, gondolattalanul nézték a mellettük elsuhanó épületeket,
először a West Florial Park derengésbe bújó lakóházait, majd az El Camino
Real tekervényes sztrádáján túljutva megérkeztek a békés Anaheimbe.

– Nem kell mindig a küszöbig kísérned, Karen – szólalt meg

 – Nem kell mindig a küszöbig kísérned, Karen – szólalt meg
mosolyogva Lisa.
– Ugyan – legyintett a szőkeség –, ez nekem nem fáradság! Néhány
utcányira lakunk egymástól, belefér.
Karen Anaheim belvárosi részén egy háromszintes háztömbben lévő
szerény albérletben lakott, csupán négy kilométerre Lisától. Lisa még mindig
a szüleivel élt együtt, s ez jobban nyomasztotta, mint bármi a világon.
Kitűzött céljának egyik eleme éppen ez volt, hogy végre teljesen önállóan,
mindenkitől függetlenül élhessen, minél messzebb a szüleitől, akik – és
ebben biztos volt – egyáltalán nem fogják hiányolni, ha végre eltűnik a
képből. Ez a cél minden egyes nappal, minden Flamingóban
végigszenvedett órával egyre közelebb és közelebb araszolt hozzá, minden
bugyijába tömött dollárral egyre inkább valósággá vált az álomkép. Mert az
álmok olyanok, hogy ha hajlandóak vagyunk mindent megtenni értük, szinte
napról napra egyre szilárdabb, kézzelfoghatóbb valóság lesz a gondolatok s
vágyak izzó tömegéből, mint amikor egy kohóban fáradságos munkával az
olvadt fémet formába öntik. Lisa még szorosabban magához ölelte a
táskáját, melyben újabb pár száz dollár lapult, s ez nyugalommal, némi
biztonságérzettel töltötte el. Gondolataiból az autó hirtelen fékezése rántotta
ki. Úgy elsuhant az a néhány perc, amíg Anaheimből Fullertonba értek, hogy
észre sem vette.
– Köszi, hogy elhoztál. Mint mindig – mosolygott Lisa a barátnőjére
hálásan.
– Jaj, nem kell ezt ilyen hangsúllyal mondani, Lizy! Mondtam, hogy nem
teher nekem.
A lányok búcsúzásként összeölelkeztek, majd Lisa kiszállt és a járda
mellől mosolyogva integetett barátnőjének, aki megnevettette őt azzal, hogy
egy szerelmes fiút utánozva csókot dobott felé. Tisztában voltak vele, hogy
Lisa azért reagál így, hogy megnyugtassa ezzel barátnőjét: nincs semmi vész,
itt az otthon, a végállomás.
Karen viszont azért nevettette őt meg még utoljára, hogy ennek a baráti
szeretetnek a melege kísérje az otthon közönyös, szürke ridegségébe. Ez a
gyengéd, őszinte szertartás minden végigdolgozott éjszaka után pontosan így
zajlott. Ez a pár pillanat olyan apró és biztonságot adó momentum volt,
melytől mindig fájó szívvel búcsúzott el. Karen gyorsan elhajtott, hogy minél
hamarabb hazaérjen, s egy perc múlva már el is tűnt a kis piros Golf az
utcasarkon. Lisa még egy percig ácsorgott a járda szélén. Utoljára megnézte
magának a piszkos, szomorú kis utcát. Szüleivel Fullerton déli részén laktak,
ott, ahol a szegényebb sorsú emberek gyűltek össze, hogy kis, rendezetlen
házaikban valahogy mindig túléljék a következő napot. A környéken főleg
kétkezi munkából élők laktak, akik korán keltek, s későn, izzadtan,
mocskosan értek haza, hogy lerogyva a televízió elé annak hamis világában
elzsibbadva felejtsék el az aznapi problémákat. Majd szerény, egyszerű
vacsorájuk elköltése után az ágyba zuhanjanak, ahol zaklatott álmukat
alusszák a kora reggeli újabb mókuskerékbe lépésig. Sokan az ital és
könnyűdrogok csábításába menekültek, hogy a világ keménysége és
igazságtalannak vélt ridegsége eltompuljon, s ők feloldhassák magukat a
homályban. Elenyésző számban, de voltak tisztességes, jóravaló emberek,
családok is, akik minden erejükkel azon voltak, hogy kitörjenek ebből a
posványból, s értékes, teljes életet teremtsenek maguknak, messze a hátuk
mögött hagyva ezt a helyet, s Palos Verdes vagy Laguna Beach
nyugalmában végre megpihenjenek. De az ötven kilométerre lévő gazdag,
színpompás városok mérhetetlen távolinak tűntek, s ha százezer lépést
kellett hozzájuk megtenni, minden lépésért rengeteg verítékkel és könnyel
fizettek. De megérte, átkozottul megérte. Lisa egyike volt azon keveseknek,
akik valamilyen mély lelki erőben, egy pislákoló lángban bízva képesnek
érezték magukat arra, hogy egy jobb életet teremtsenek maguknak.
Mindenkinek találnia kell az életben egy célt, mely csak az övé, csak ő
képes elérni, és mindent megtenni érte. Minden álom annyit ér, amennyit
hajlandóak vagyunk áldozni érte, s ha találunk az életben valakit, akivel nem
csak az örömben, de a küzdelemben is osztozunk, akkor azt nevezhetjük
boldogságnak. Lisa az órájára nézett, hajnali fél öt múlt. Hirtelen a fáradtság
olyan súllyal zuhant rá, hogy azt se bánta volna, ha az utcán elnyomja az
álom. Titkos vágyat érzett erre, mert akkor legalább nem kell a szüleivel egy
légtérben lennie. Bár elég jól keresett ahhoz, hogy egy olcsó albérletet
kifizethessen magának, mégsem költözött el, pedig gyakran eljátszott ezzel a
gondolattal egy-egy lelkét szaggató nap után. Azonban tudta, hogy ha
egyedül élne, akkor keresetének túl nagy hányadát kéne a megélhetésre és
lakhatásra költeni, így inkább igyekezett elviselni a szüleit, csak hogy
gyorsabban gyűljön össze a kellő pénz-mennyiség, és végre elhagyhassa ezt
az átkozott környéket. Bárcsak szerethetném őket – áhította ezerszer is
magában az évek során, de képtelen volt erre. Korábban bűntudata volt
emiatt, mert úgy gondolta, egy gyermeknek szeretnie és támogatnia kell a
szüleit. Ám ha azok megvetik és közönnyel viseltetnek iránta, az a méreg
lassan szétmarja egy sérülékeny fiatal lelkét. Remélte, hogy egyszer majd
lesz ereje megbocsátani a szüleinek azt a mérhetetlen fájdalmat, de tudta,
hogy ehhez távol kell lennie tőlük. A távolság mindent megváltoztat, vagy
még közelebb hoz, vagy végleg elválaszt.
Lisáék otthona egy alacsony, egyszintes ház volt, két hálószobával, egy
fürdőszobával, valamint egy szerény méretű amerikai konyhás nappalival. A
ház oldalához tapasztottak egy garázst is, de ebbe sosem parkoltak, mert
tele volt mindenféle ócskasággal, munkagépekkel és eszközökkel, melyek
az apja munkájához kellettek. Kopott, kiszáradt füves térség borította a ház
és a járda közti részt, melyet egyetlen növény, vagy virág sem díszített – mint
a többi ház előkertjét általában –, csupán egy hatalmas lombkoronájú
kenderpálma ácsorgott szomorú magányában. Ez a jobb sorsra érdemes fa
éppen Lisa hálószobájának ablaka előtt magasodott, mintha csendestársa
lett volna a reménykedésben. Igazi elhanyagolt porfészeknek hatott a házuk,
szomszédjuk, az idős hölgy, Nina Harlow kertjéhez képest, melyben a
petúniák, azáleák és rózsabokrok tömege mellett a magasra kúszó pálmák
és a dús cikászok szinte elvesztek. Ahogy egyre világosodott, úgy ragyogtak
fel élénk, szívderítő vidámságukkal a növények, melyek mindig kedvesen
üdvözölték Lisát. Természetesen a lány anyja értelmetlen időtöltésnek
tartotta a kertészkedést és lenézte a kedves idős hölgyet, mondván, csak a
halott férje miatt érzett fájdalma enyhítésére bogarászik folyton a kertben.
Ahogy Lisa a házuk felé haladt a repedezett betonlapokból kirakott
úton, hirtelen megállt, majd a garázs előtti parkoló irányába pillantott. Egy
ismeretlen autó állt ott. Sosem látta még azelőtt, így jobban szemügyre vette.
Egy néhány éves, piros-fehér robosztus Ford F-150-es Pickup volt. A
hatalmas platót sötét műanyag huzat borította, de alatta valami nagy kupac
valami lehetett, mert az anyag több helyen kipúposodott. Lisa egy ponton fel
tudta fejteni a kifeszített műanyagot, hogy alálásson. Bár már felsejlő
napvilág volt, a platót még sötétség borította, de annyit ki tudott venni és
tapogatni, hogy számtalan eszköz, gépek, kötelek és zsákok voltak
felhalmozva, melyek valahogy ismerősek voltak számára. Nem tudta, miért,
de rossz érzés fogta el, s gyorsan visszahajtotta a fóliát a gyanús kupacra,
majd a ház bejárati ajtajához sietett. Pillanatok alatt előkereste a kulcsát,
kinyitotta az ajtót és belépett az előszobába. Próbált csendben maradni,
nehogy felébressze a szüleit, de fokozódó idegessége az ismeretlen autó
miatt egyre nőtt. Minél hamarabb a szobájába akart jutni és meggyőződni
arról, hogy minden rendben, csak fáradt és eltompult elméje zaklatja fel
ennyire. Sok mindent el tudott képzelni a szüleiről, de van, amit nem nézett
ki belőlük. A kulcsot az előszoba erre kialakított kis polcára helyezte,
gyorsan levette a cipőjét, de ügyetlen volt, s leverte a kulcscsomót a
helyéről, mely nagy zajt csapott a kőpadlón.
Lisa lélegzetvisszafojtva figyelt. Szülei hálószobájának ajtaja alig öt
méterre volt, a nappaliból nyílt. Hirtelen a franciaágy rugói megnyekkentek,
hangos, dühös sóhajtás hallatszott a háló felől, s egy pillanat múlva kinyílt a
szobaajtó. Egy középmagas, szinte csontsovány, hálóinges nő jelent meg az
ajtóban, Linda, a lány anyja. Lisa pulzusa az egekbe szökött mindig, amikor
meglátta. Egymástól alig pár méterre álltak, a nappalit borító félhomályban
éppen csak látszott Linda szikár alakja, mely olyan volt, mint egy penge.
Gyötrő lassúsággal teltek a másodpercek, majd Linda a villanykapcsolóhoz
nyúlt. A nappalit hirtelen elárasztó fényözön bántotta Lisa szemét, aki
hunyorogva meredt az anyja felé. Linda negyvenöt éves, hosszú sötétszőke
hajú nő volt, a korához képest egészen szép lehetett volna, ha nem teszi
magát tönkre az itallal. Emiatt aztán arca folyton szürke, élettelen és beesett
volt, szemei karikásak, s még elcsúfult külsejéért is a lányát hibáztatta,
mondván, miatta kell innia, hogy elviselje Lisa idegesítő jelenlétét. Fehér,
csipkés, virágmintás hálóinget viselt, mely akár egy angyalnak is mutathatta
volna, de a belőle áradó mély megvetés, gyűlölet és rosszakarat
megfagyasztotta körülötte még a forró júniusi levegőt is. Lisa nem bírt
tovább az anyja sötétszürke szemébe nézni, s tekintete a nappali kopottas,
elhanyagolt és nyúzott bútoraira tévedt. A piszkos, barna tapétás falakon
képek nem lógtak, a fotelok és a kanapé úgy voltak elrendezve, hogy a
televízió hódolatának adózzanak. Mindig meglepte a lányt, mennyire
undorodik ettől a helytől.
– Csak ő az… – szólalt meg egy percnyi metsző némaság után az anyja
a hálóban fekvő férjének, miközben le sem vette izzó tekintetét a lányáról.
Nemcsak azért érzett haragot és megvetést Lisa iránt, mert őt okolta a saját
hibáiért, hanem azért is, mert a lány olyan szeretetreméltó szépséggel
rendelkezett, mellyel ő sosem. Megőrült az irigységtől. De ami igazán
kínozta, az a lányban élő apró, reménnyel és tenni akarással izzó kis láng,
mely képessé teheti őt arra, amire neki sosem volt ereje: hogy változtasson
az életén. A hálóból Lisa apjának elnyújtott, fáradt nyögése hangzott
válaszként, melynek egyértelmű üzenete volt, magasról tesz rá, ki jött meg,
csak aludhasson tovább. Linda arcán halvány, kegyetlen mosoly jelent meg
egy pillanatra, mert észrevette lányának zavarát és fájdalmát. Az utóbbi
időben egyre undokabb volt vele, mintha így akarná elüldözni. Most is hátat
fordított Lisának, visszament a hálóba és becsukta maga mögött az ajtót. A
lány nem mert megmozdulni, szíve vadul kalapált, összeszorult és majdnem
kiszakadt. Hallotta, ahogy anyja visszafekszik az ágyba, s eléggé hallhatóan
eljutottak hozzá a szavak, melyeket – ebben biztos volt – azért mond direkt
hangosan, hogy Lisa hallja őket.
– A kis kurva. Nem elég, hogy hajnalig kimarad, még van képe
felébreszteni.
– Ahh – nyögött fel az apja –, fogd már be a szád, szeretnék aludni!
Ezután még pár mondat elhangzott, de ezeket Lisa már nem értette
tisztán. Bár ezerszer fültanúja volt, miként beszélnek róla a szülei és
mondják egyenesen a szemébe a véleményüket, mégis ennyi idő és
szenvedés után is mélyen belevájtak a szavak. Igyekezett nem elmerülni a
szomorúságban, így gyorsan magához vette a táskáját és a szobájába ment.
Anyja hirtelen felbukkanása egy percre el is feledtette vele az idegen, gyanús
autó látványát, de ahogy szobájának biztonságában volt, ismét feltört benne
az idegesség és kétségbeesés. Ugye nem? Erre csak nem lehetnek képesek!
– szaggatták a gondolatok. Gyorsan az ágyára hajította a táskáját,
felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló olvasólámpáját, s a kis hálószobát
aranyló fények járták át. Lisa igyekezett a béke és biztonság apró szigetévé
varázsolni a szobáját, növényeket, virágokat helyezett el, melyek a régi,
lelakott bútorokat valamelyest feldobták. Ruhásszekrénye éppen az ággyal
szemközti falon volt, gyorsan kinyitotta, szinte kitépte az ajtókat, s a
szekrény alján kezdett kotorászni. Hamar meg is találta, amit keresett, a
fadobozt. Lisa szíve majd kiugrott a helyéről, ahogy a földre kuporodva a
szőnyegre helyezte a ládikát. Kétségek, kérdések és aggodalmak közt
hányódva nézte egy pillanatig a tetejét, majd hirtelen felnyitotta.
Üres volt. Teljesen üres. Az egy év alatt összegyűjtött, több mint 14
ezer dollárja köddé vált. Lisa nem akart hinni a szemének. Olyan
szívfájdalmat érzett, olyan hatalmas nyomást a lelkében, hogy még a könnyei
sem tudtak eleredni. Kutakodta az üres dobozt, majd elkerekedett
szemmel, mintha sokkot kapott volna, visszakúszott a szekrényhez, és
gépies mozdulatokkal minden ruháját kicibálta és az ágyra hajította, mindent
végignézett, ujjaival minden kis rést átfésült, de már tudta, feleslegesen kutat
a pénze után. A világa, minden reménye és vágya egy pillanat alatt hullott
darabokra és tűnt el a semmibe. Az egyetlen vékony fűszál, melybe a
szakadék szélén kínlódva kapaszkodott, most semmivé vált, s ő tehetetlenül
a mélybe zuhant. Összetörve ült a szőnyegen maga elé meredve, és semmire
nem tudott gondolni. Mintha megfagyott volna körülötte minden. Ami eddig
életben tartotta, abba a fadobozba volt bezárva, s most végleg eltűnt. Csak
nézte az üres dobozt, s kénytelen volt elfogadni a valóságot. Ekkor ébredt
rá, hogy kulcs nélkül tudta felnyitni a doboz fedelét, holott mindig egy, az
ágya alatti titkos rejtekhelyre eldugott apró kulccsal nyitotta ki a remény
ládikáját. Ismételten a kezébe vette a dobozt. Nem feszítették fel, nem
rongálták és törték meg sehol, egyszerűen kinyitották a kulccsal.
Sokkolt agyában lassan összeállt a kép. A szülei valahogy felfedezték,
hogy ide gyűjti minden félretett pénzét. Elég volt egyetlen apró hiba, mellyel
a ládikára felhívta a figyelmet, bár nem emlékezett ilyen esetre. Amikor nem
volt itthon, a szülei – aljasul kitervelve minden lépésüket – bejöttek a
szobájába, s módszeresen átkutatták az egész hálószobát. Hogy miért nem
törték egyszerűen fel a ládikát, azt Lisa nem értette, de nem is érdekelte.
Meglopták őt. A szívét tépték ki, amikor elvették a pénzét. Milyen ember
képes erre a saját gyerekével szemben? – forrongott agyában a kérdés,
mert sok aljas húzást kinézett a szüleiből, de ezt azért nem. Hirtelen olyan
vad, elkeseredett düh szállta meg, hogy ujjai ökölbe szorultak, majdnem
szétroppantak, fogait satu módjára összepréselte. Légzése vad lihegéssé
változott, majd kezében a fadobozzal felpattant a földről és kirontott a
szobájából.
Russel Warden pillanatok alatt újra álomba zuhant, miután a felesége,
Linda visszafeküdt mellé az ágyba. Hangos szuszogása és röfögésszerű
horkolása megtöltötte a hálószoba izzadtságtól bűzlő levegőjét. Linda nem
tudott elaludni, ezért hol a szemközti falat birtokló televízió sötét képernyője
felé meredt, hol a férjére nézett, aki szinte lefolyt az ágyról, ahogy a sörhasa
engedelmeskedett a gravitációnak. Russel már egyáltalán nem az a férfi volt,
akibe kamaszként fülig szerelmes volt, az egykor menő, az életre és minden
szabályra fittyet hányó jóképű srácból mára egy elhízott, lusta és tohonya
alak lett, akinek legnagyobb öröme, ha nézhette az idióta
futballmérkőzéseket, és alkohollal vagy néha napján könnyűdrogokkal
kényeztetheti beteg testét. Linda éppen a férjét nézte lesajnálóan és
kielégítetlenül, amikor a hálószoba ajtaja úgy kivágódott, hogy a falnak
csapódott. A nő rémülten felpattant az ágyban, Russel pedig a földre zuhant
és ijedten meredt az ajtó felé. A halvány hajnali fényben mielőtt megláthatták
és felismerhették volna Lisa alakját, egy fadoboz repült át a szobán, és
majdnem az ablakot kizúzva vágódott a falnak, ahol apró darabokra hullott.
A törmelékek éppen Russelre zuhantak, aki zavartan söprögette le magáról
a darabkákat.
– Hogy voltatok erre képesek? – sikította Lisa haragtól őrjöngve.
Linda megdermedt egy percre, mert eddig még nem volt rá példa, hogy a
lánya így kikelt volna magából. Nyelt egyet, gyorsan megnyugtatta magát, s
a szülői tekintélyt megőrizendő, kioktató hangon szólalt meg.
– Leszel szíves visszafogni magad, amikor hozzánk beszélsz, édes
lányom – mondta, az utolsó szavakat marón keserű gúnnyal kiejtve.
– Hogy voltatok erre képesek… ? – ismételte meg a lány, de már
kevésbé volt érezhető hangjában a düh, inkább a könnyeit nyeldeklő
elkeseredés remegett benne.
– És még neki áll feljebb! – mondta Linda a férjének, de le sem vette
sötét tekintetét a lányáról. – Mert mire költötted volna?! Újabb szexi
fehérneműkre, amikben rázhatod magad a pasik előtt? Nem vagy te más,
csak egy olcsó ribanc, egy ostoba kis lotyó, áld csak arra jó, hogy egy
mocskos lebujban mutogassa magát! Mire kellett volna neked ez a pénz?!
Apád egész nap keményen dolgozik, hogy legyen hol laknod, legyen mit
zabálnod, te hálátlan kis kurva, és titokban gyűjtögeted a mocskos pénzed,
nem hogy segítenél a szüleidnek!
Russel, amíg a felesége porig alázta a lányt, visszamászott az ágyba és
tehetetlenül, érdektelenül szemlélte az eseményeket, melyek semmi hatással
nem voltak rá. Az egyetlen érzelem, mely megjelent benne, az a
csalódottság, hogy így el lett rontva a reggele, nem tudta kialudni magát, és
fáradtan, nyúzottan kell dolgoznia egész nap.
– Terveim… nekem ezzel a pénzzel terveim voltak… – zihálta Lisa
reményvesztetten.
– Terveid?! – csattant fel Linda. – Miféle terveid? Na ne nevettess
már! Amíg te mutogatod a csöcseidet, addig az apád építkezéseken gürizik
és izzad érted!
Linda egy pillanatra szünetet tartott, mert majdnem elnevette magát
azon, amit mondott, még hogy Russel bármit is tegyen a lányáért… ugyan
már!
– Szüksége volt már egy új autóra a régi ócskavas helyett, mert az már
majdnem szétrohadt – folytatta Linda. – Neked van… vagyis volt pénzed,
így elvettük! Igazam van, Russel? Russel!
– Oő… igen… khm – kereste a férfi a szavakat, mert fogalma sem
volt, miről van szó. – Kellett egy új autó, Lisa.
A lány undorodva nézett a szüleire. Ahogy beszéltek róla, abban semmi
gyengédség nem vibrált. Olyan fullasztó ellenszenvet és haragot érzett
irántuk, mint még soha. Hányni tudott volna ettől a két embertől. Sok
szenvedésen és fájdalmon volt már túl élete során, de ez mindenen túltett.
Soha nem érezte még magát ennyire egyedül és ennyire reménytelennek.
Kirántották a lába alól azt a kis biztonságot is, melyen eddig próbált üggyel-
bajjal megállapodni. Szemei megteltek könnyel, nem tudta tovább
visszatartani őket. Az anyja reakciója volt az a döfés a szívébe, mellyel
végleg elvágta magát a lányánál.
– Gyűlöllek titeket… – mondta Lisa csöndesen, könnyeitől fuldokolva
és kirohant a szobából. Még hallotta anyja keserű szavait, de megérteni,
felfogni nem tudta, és nem is akarta őket.
A szobájába visszaérve Lisa becsapta maga mögött az ajtót, és
rázuhant az ágyra, melyet elborítottak a szekrényből kihaj igáit ruhái.
Keservesen zokogott. Igyekezett minél inkább a ruhák tömegébe fúrni az
arcát, el akart menekülni az élet kegyetlen és igazságtalan csapásai elől,
melyek nem hagyják, hogy leszakítsa magáról a láncokat, amik ehhez a két
elvetemült emberhez, s ehhez a nyomorúságos helyhez kötik. Soha nem
tapasztalt szomorúságot és magányt érzett. A cél, melyért annyit küzdött,
elviselve hosszú éjszakákon át a Flamingó perverz közönségét, immáron
végérvényesen a semmibe veszett. Lisa szorgalmasan gyűjtögette kis
vagyonát, hogy el tudjon utazni minél messzebb Kaliforniától. New Yorkba,
Atlantába, esetleg Chicagóba akart utazni, egyszerűen eltűnni. Úgy tervezte,
hogy egyik esti fellépésére készülődve minden holmiját a táskájába pakolja,
amit magával szeretne vinni. A szüleinek úgy sem tűnne fel, hogy a
szokottnál tömöttebb a csomagja. Egy szó nélkül egyszerűen csak kisétált
volna az életükből, s biztos volt benne, ők ennek örülnének a legjobban.
Tudta, hogy egy idegen városban nem könnyű boldogulni, ezért igyekezett
minél több pénzt összegyűjteni, hogy új életének alapjait a lehető
legbiztosabb lábakra helyezze. Egy szerény kis albérlet valahol a városban,
olcsón, hogy a pénze minél tovább tartson, és amíg munkát nem talál
magának, legyen miből megélnie. Számításai szerint nagyjából húszezer
dollárra volt szüksége, hogy elkezdje új, reményekkel és vágyakkal teli
életét. Már csak négy hónapig kellett volna kibírnia az estéket a
Flamingóban és a szülői házban. De ez a jövőkép már a múlté… Egy
ember lelki erejét, kitartását és az önmagába vetett hitét azok a pillanatok
mutatják meg legjobban, amikor minden összeomlik körülötte. De a lány
most úgy érezte, még ahhoz sincs ereje, hogy a fejét felemelje a ruhák
tengeréből. Bárhogy is erőlködött volna, nem tudta volna szavakba önteni
érzéseit és gondolatait, melyek egy gyorsvonat sebességével és egy tank
erejével zúdultak végig benne. Pedig Lisa jól értett a szavakhoz, sőt
ösztönös tehetsége volt ahhoz, hogy ezek révén mély érzelmeket
közvetítsen. Egészen kiskorától egy naplót vezetett, melybe minden érzését,
gondolatát, a vele történt események kapcsán megélt tapasztalatait írta le.
Mivel nem volt testvére és szülei lelki terrorjának köszönhetően zárkózott
jellemmé vált, az írásban lelte meg a kiteljesedést. Lisa kislányként úgy
gondolta, hogy a lapok mágikus erővel bírnak, titokzatos, misztikus
lényekkel kommunikálhat általuk, olyan lényekkel, akik talán angyalok
lehetnek. Bízott abban, hogy ha minden gondolatát és érzését őszintén kiírja
magából, ezek a különös lények értékelni fogják és vigyáznak rá.
Később Lisa rájött, hogy csak ennek a fantáziaképnek köszönhetően
sikerült komolyabb lelki problémák nélkül túlélnie a gyermekkorát. Egy
fantáziavilágba menekült a valóság borzalmai elől, ez volt az ő védelmi
mechanizmusa. Lisának sikerült megőriznie azt a kincset, melyet az élet
vaskarmai igyekeztek tőle elragadni, gyermeki énjének azt a színes és
fantáziadús világát, melyet egy megkeményített páncél mögé rejtett. Minden
álma az volt, hogy egyszer képes legyen az emberek elé tárni azt, ami benne
van – könyvek formájában. Már kislányként tudta, mire vágyik a legjobban,
az írás számára maga volt a csoda. Ahogy a betűkből szavak lesznek,
azokból mondatok, melyek olyan szöveggé állnak össze, ami hat az olvasó
lelkére. Mindezt igazi varázslatnak tartotta. Az, hogy varázslónak érezte
magát, felvillanyozta, s ez volt hosszú éveken át az egyetlen dolog, mely
boldogságot hozott szürke és fájdalmas életébe. Amikor Karennel
találkozott, s elkezdett nyitni felé, elárulta neki a legtitkosabb vágyát. Karen
kérte, hadd olvashasson tőle valamit. Mivel Lisa hébe-hóba írogatott
novellákat és meséket, így bőven tudott válogatni ezekből, miközben
nagyon félt megmutatni, mi rejlik a szívében. Amikor aztán rászánta magát,
odaadta az egyik első novelláját, melyet még 15 évesen írt, Az örök tó
partján című alkotását, mely egy elszigetelt tündérvilág megmentéséről
szólt. Karent lenyűgözte Lisa tehetsége, s főleg az, hogy fiatalon, ilyen
családi háttérrel mennyire mélyen és tisztán képes megérteni a dolgokat.
Ettől kezdve folyton dicsérte, építgette az önbizalmát és támogatta azon t
ágyát, hogy egyszer író legyen. Ahogy Karen fogalmazott, erre született, és
az életében tapasztalható nehézségek, a szülei ridegsége valamilyen
megmagyarázhatatlan módon segítenek neki azzá válnia, aki lenni akar –
igen, a fájdalom az egyik legmotiválóbb tanító.
Lisa érezte, hogy a barátnője valóságos lelki húrokat pendített meg
ezzel a kijelentésével, és hogy szíve mélyén tudta és remélte, hogy az
elszenvedett bántalmak nem hiába történtek. Fantáziavilága mellett ez a
remény segítette őt az évek során. Most azonban, az ágyán fekve soha nem
érezte magát ilyen távol önmagától, s ez megrémítette. Amikor már úgy
érezte, nincs több könnye, melyet élete romjainak áldozhatna, arra gondolt,
vajon mi értelme van ennek az egésznek? Mire akarja megtanítani az élet?
Próbatételről van szó, hogy mit képes kiállni az álmaiért? Válaszok nem
érkeztek, csak a remény maradt. Amikor évekkel korábban megírta a
néhány oldalas Az örök tó partján című novelláját, abban egy titokzatos
tündérről írt, aki elhagyatottan, magányosan éli életét egy hatalmas tó
partján. A tündérnek az Enis nevet adta. Enis a tó túlpartján élő embereknek
próbált segíteni, gyönyörű énekébe mindig belecsempészte a válaszokat az
élet titkaira és a megoldásokat a problémákra, melyek az emberek életét
gúzsba kötötték, ám azok haragja, félelmei és összezavarodott gondolatai
mindig viharokat keltettek a tavon, így nem hallhatták meg a jó szándékú
tündér énekét. Lisa gyakran gondolt arra, egy-egy nehéz helyzetben, vagy
miután a szülei újfent megalázták, vajon mit tenne Enis ebben a helyzetben?
Az ágyán fekve ismét eszébe jutott titkos tündére, feltette magának a már
ezerszer elismételt kérdést. Kitörölte szeméből a könnyeket, s próbált
józanul, higgadtan gondolkodni, s meghallani a jóságos segítő hangját a tó
túlpartjáról. Felkelt az ágyról és szétnézett a szobájában. Szekrénye teljesen
kirámolva, ruhái szanaszét, a táskája, melyben erotikus fehérneműi voltak,
az ágyról szemezett vele.
Lisa döntött. Örökre elhagyja ezt a nyomorult helyet, s kegyetlen
szüleit. Nincs semmi, ami itt marasztalhatná őt. Gyorsan a táskájáért nyúlt,
és az összes ruháját begyömöszölte. Majd fogott egy másik táskát, és
minden olyan személyes tárgyat belerakott, melyre szüksége volt a lelkének,
így például: régi, kedvenc könyveit, egykét apró csecsebecsét, és
természetesen az összes írását és szívének kedves naplóját. Ez a régi,
bőrkötésű kis füzetecske volt a legna gyobb kincse. Amikor mindennel
elkészült, búcsúzóul körülnézett a szobájában, még utoljára. Sajnálta, hogy
kedvenc virágait és növényeit nem viheti magával. Különös szomorúságot
érzett, hogy elhagyja ezt a helyet, és kievez az élet ismeretlen tengerére. De
tudta, hogy ezt kell tennie. Hálószobájának ajtaját nyitva hagyta, hogy
amikor szülei felébrednek, lássák, hogy elhagyta őket. Biztos volt benne,
hogy örömmámorban fognak úszni. Az előszobába érve visszapillantott
szülei hálószobájának irányába. Kellemetlen érzés kerítette hatalmába.
Bántotta, hogy az utolsó szavai éppen azok voltak, amik. Próbált
megnyugodni, valami szívből jövőt, mélyet súgni még utoljára nekik, de nem
jött ki hang a torkán, melyet a sírás görcse szorongatott.
Kilépett a házból és halkan betette maga mögött az ajtót. Már egészen
világos volt odakint, egyre melegebb volt a levegő, de Lisa didergett. A
garázs előtti parkolóban a Ford Pickup pöffeszkedve meredt rá, de a lány
igyekezett nem odanézni. Egy pillanatra átfutott a-z agyán, mi lenne, ha
megrongálná valahol, így állva bosszút a szülein, de ezt hamar elvetette.
Nem akart olyan ember lenni, mint azok, akiktől most elmenekül. Lassan,
szomorúan elsétált a háza, otthona elől, s meglepte, hogy sírva fakadt.
Ahogy egyre távolodott a háztól, ahol annyi éven át élt, tudta, hogy a
könnyek egyszerre áztatják a fájdalmas múlt romjait, és a bizonytalan jövő
homályát. Minél távolabb került szüleitől, annál jobban feltörtek benne az
elmúlt évek lelki gyötrelmei, mintha az őt fogva tartó láncok még próbálnák
visszatartani. Halkan szipogva és könnyeit törölgetve indult a lassan
emelkedő napkorong felé.
 2.

Reggel hétkor Karen olyan mélyen aludt ágyában, mint akit leütöttek.
Miután elbúcsúzott Lisától, egész úton hazafelé rá gondolt. Sosem beszélt
erről a barátnőjének, de olykor megsiratta őt. És azt a haragos vágyát sem
verte nagydobra előtte, hogy a szüleit legszívesebben Pálos Verdes egyik
magas, éceán fölé nyúló sziklájáról lökné a mélybe. De amikor épp nem volt
dühös rájuk és képes volt józanul gondolkodni, elkönyvelte, hogy ez a fajta
szülői ridegtartás szükséges ahhoz, hogy Lisából az váljon, aki lehet. Bár
Lisa gyakran gyengének és életképtelennek érezte magát, Karen mégis
tudta, jóval erősebb, mint amilyennek hiszi magát. Lisa tipikusan az a fajta
ember volt, aki képes a felé hajított kövekből tornyot építeni, amiről elérheti
azokat a csillagokat is, melyek mások számára csupán örök álmok
maradnak. Ez jellemzi a túlélő típust.
Mielőtt Karent elnyomta volna az álom, még utoljára barátnőjére
gondolt, legyen elég ereje túlélni a mindennapok nehézségeit, hogy egyszer
majd boldog lehessen. Karen nem hitt Istenben, nem volt vallásos, de azt
tudta, hogy valami mégiscsak van odakint, odafent, ami hatással van az
emberek életére. Mindemellett leginkább az ember saját erejében,
tettvágyában és merészségében hitt. Úgy gondolta, az emberek azért
imádkoznak és könyörögnek Istenhez, mert nem érzik magukat elég
erősnek a céljaik eléréséhez, és könnyebb lesz utólag valaki mást hibáztatni
ezért. A felelősség elhárítást visszataszító gyengeségnek vélte.
Álmából egy ijesztő, harsány hang riasztotta fel. A hang újból és újból
megszólalt, egyre erőszakosabban. Egy idő után felismerte, honnan jön. A
lakás csengője ordításként visszhangzott. Karennek fogalma sem volt, ki
lehet az ilyen korán. Magára kapta köntösét, és papucsában lassan
kicsoszogott a nappaliba, onnan pedig az előszobába.
– Jövök már…! – mondta hangosan, nyúzottan, de a csengő nem
némult el. Amikor a bejárati ajtóhoz ért, kikémlelt a kukucskáló lyukon.
Megdöbbenve látta, hogy Lisa áll az ajtó előtt kisírt szemekkel.
– Uramisten, Lizy! – kiáltotta Karen, és nyomban kinyitotta az ajtót.
Ekkor látta meg barátnője kezében a két telipakolt táskát, és már tudta is,
hogy mi történt. Nyomban betessékelte Lisát a nappaliba, majd gyorsan
kiszaladt a konyhába. Egy pohár vízzel tért vissza, melybe egy kis
citromkarikát dobott.
 – Ezt most idd meg, hogy megnyugodjál – Karen aggódva nézett rá, a
tekintete ezernyi kérdést tükrözött.
– Köszi… – mondta halkan Lisa, miután pár kortyot ivott a frissítőből,
majd a poharat a dohányzóasztalra tette. Karen melléült a kanapéra és
kezét a kezébe fogva próbálta rábírni, hogy beszéljen. Lisa hosszan
hallgatott, némán maga elé meredt.
– Lizy, mi történt? – kérdezte Karén.
Lisa nagyot sóhajtott és megtörölte kisírt szemét.
– Mindenemet elvették.
– Ugye nem…? – döbbent meg Karén, és egy pillanat alatt elöntötte a
harag.
– De igen… mind a 14 ezer dolláromat, amit egy év kemény
munkájával gyűjtöttem, ellopták… – Lisa nem nézett a barátnőjére, egész
végig a pohárra szegezte szomorú, fáradt tekintetét, s pró bált nem
összeomlani. Egész úton, amíg elgyalogolt Karen lakásáig, igyekezett
meggyőzni magát arról, hogy van ereje talpra állni egy ekkora pofon után is,
és képes újra összegyűjteni ezt a rengeteg pénzt. Egyszer már megcsináltam,
megcsinálom hát újra – gondolta magában, de érezte, hogy a Flamingó
közege lassan teljesen felőrli a lelkét és idegeit. Valamit ki kell találnia. Egy
derengő álomkép tartotta életben, csak ezért volt képes egyik lábát a másik
után rakni, de tudta, hogy sosem volt még ekkora szüksége Karen
támogatására. Ha ő nem lenne, szinte biztos, hogy nem bírná el a terhet.
– Hogy rohadnának meg! – csattant fel Karen és nem bírt tovább a
kanapén ülni. – Menjenek a… majdnem valami durvát mondtam!
Szemétládák! Hogy lehetnek ilyen aljasok, ilyen…
– Karen, kérlek – szakította félbe Lisa. – A gyűlölködés és a megvetés
miatt hagytam el őket. Mi jobbak vagyunk ennél.
– De ezt akkor sem lehet hagyni., Lizy! Ilyet nem úszhatnak meg
szárazon! Milyen ember az, aki képes egy rakatnyi szemétség után még meg
is lopni a saját gyerekét?! Én ezt már nem nézem el nekik! Valamit tenni kell
velük!
Lisa felállt a kanapéról és megfogta barátnője vállát.
– A fölös energiáid inkább arra használd, hogy engem támogatsz,
rendben? Nagy szükségem van rád, Karen. Őket már elhagytam… örökre.
Megbocsátani nem tudok még nekik, remélem, egyszer majd sikerül. De azt
tudom, hogy jobb ember akarok lenni, mint amilyenek ők. Valóra akarom
váltani az álmaimat, és ehhez szükségem van a segítségedre, mert a te
bátorításod nélkül nem érzem magam elég erősnek.
 A mondandója végére érve Lisa szeme megtelt könnyel, de gyorsan le
is törölte, nem akart gyengének mutatkozni. Karenen látszott, hogy a harag
gyorsan elszállt belőle, s mintha elszégyellte volna magát attól, hogy így
kiakadt. Magához ölelte Lisát.
– Ne haragudj, tudod, milyen őrült tudok lenni néha.
– Örülök, hogy ilyen idegbeteg is tudsz lenni – mosolyodott el Lisa,
miután kibontakoztak az ölelésből. – Ebből érzem, hogy fontos vagyok
neked. Még szép, hogy az vagy, barátnőm! – Karen is mosolygott, immár
végleg lehiggadt, egy pillanat alatt átváltva a gyengéd énjére. – De kímélje
meg őket az élet attól, hogy a szemem elé kerüljenek…
– És nem bánnád, ha ide költöznék hozzád? Ha nem férünk el, vagy
valami, akkor…
– Természetesen itt maradsz! Örülök neked.
– Köszönöm.
– A lakbért majd később megbeszéljük – nevetett Karen, megpróbálva
jobb kedvre deríteni a barátnőjét, ahogy mindig is szokta. A lányok gyorsan
elrendezték a nappaliban lévő bútorokat úgy, hogy a kihúzható kanapét
ággyá alakítsák, amin Lisa alhat. Karen lakása egy szerény kis albérlet volt
Anaheim belvárosi részén. A harmadik emeleti lakás egy spanyol stílust
idéző épületben helyezkedett el, a berendezés árulkodott Karen összetett
jelleméről, egyszerre volt színes és vidám, de ugyanakkor praktikus és
rendezett. A lány szerette a rendet maga körül, ez abban is megmutatkozott,
hogy kétnaponta az egész lakást kitakarította, kényesen ügyelve a
legapróbb részletekre is. Amondó volt, hogy becsüljön meg az ember
mindent, amit az élet adott neki, használja fel, fordítsa a javára, és akkor
esélye lesz egy szebb és jobb jövőre. Lisa kényelmesen érezte magát
mindig, amikor meglátogatta a barátnőjét, mert úgy érezte, ez a kis lakás a
szülei házában lévő hálószobájának felnagyított és kissé meg-bolondított
változata. A növények és virágok itt is szép számmal zöldelltek mindenütt,
de saját kis növendékeire gondolva elszomorodott. Tudta, mi lesz a sorsuk,
amikor anyja rájuk teszi a kezét.
Kevesebb, mint húsz perc alatt mindent elrendeztek, és mivel mar
odakint világosodott, minden függönyt behúztak. Hatalmas kimerültség
ömlött szét bennük. Így egy gyors ölelés után Karen visszacsoszogott a
hálószobájába, Lisa pedig lefeküdt a kihúzható kanapé megágyazott, puha
vackába. Amint minden elcsendesült körülötte, a lányra ráomlott szomorú
sorsának tonnás terhe. Amikor az ember egyedül van a csöndben, minden
pillanatban olyan érzések és gondolatok lepik el, melyek néha hihetetlen
mélyről törnek a felszínre. Ha az ember ilyenkor hagyja szabadon áramlani
ezt az emlék és vágy kavalkádot, olyan dolgok világosodnak meg előtte,
melyekre addig gondolni sem mert. Lisa az általa megalkotott tündérre,
Enisre gondolt. Érezte, hogy ez nem a szokásos menekülési reflex, hanem
valami egészen más, mintha valóban egy tó partján ülne a csöndben,
melynek túloldaláról a titokzatos segítője próbál üzenni. Ahogy a lány lassan
álomba szenderült és a nappali sötét sziluettjei feloldódtak az éledő
álomképekben, egy halovány gondolatot sodort felé a szél a tó túloldaláról,
engedd! Lisának fogalma sem volt róla, mit jelenthet ez a különös üzenet, de
nem is tudott rajta sokáig töprengeni, mert elnyomta az álom.
Van olyan, mikor az ember úgy érzi, semmit nem aludt, semmit nem
álmodott, mégis órák teltek el. Lisának pontosan ilyen érzése volt, amikor
egy hangos csörömpölésre riadt fel. Biztos volt benne, hogy alig fél órája
aludhatott el, de ahogy a nappali faliórájára pillantott, döbbenten vette
tudomásul, hogy már délután kettő is elmúlt. A falióra egy vicces, fekete
macskát ábrázolt, amint guvadt szemeivel ide-oda nézelődik minden
másodpercben, mintha előre sejtené, valami érdekes fog hamarosan
történni. Lisa nyúzottan, leverten és álmosan mászott ki az ágyként szolgáló
kihúzható kanapéról. A csörömpölés újra hallatszott, ezúttal már be is tudta
azonosítani, hogy a konyha felől jön a hang. A lány belebújt a papucsába,
magára kapta köntösét, és elindult a zaj irányába. A szűkös konyhában
bravúros mutatvány volt egy egyszerű reggeli elkészítése is. Az öreg és
kifakult fabútorok folyton nyikorogtak, a türkiz színű csempékkel kirakott
fal az idő mocskát viselte magán, bármilyen igyekezettel is súrolta őket
Karen. A szőke lány egy szál bugyiban és egy macskát ábrázoló fekete
topban sürgölődött, igyekezett a lehető legkevesebb rumlival és
hangzavarral elkészíteni egy tartalmas „reggelit” magának és Lisának.
– Mi a séf ajánlata? – kérdezte Lisa és jót derült barátnője
ügyetlenkedésén. Karen ijedten fordult felé, mert idegei pattanásig feszültek,
amiért összeesküdtek ellene az elemek.
– Áh… ne is kérdezd! Próbálok valamit összehozni, de ez a… konyha,
vagy minek nevezzem ezt a lukat, még arra sem alkalmas, hogy egy pirítóst
megcsináljak különösebb felfordulás nélkül. Lisa mosolyogva megcsóválta a
fejét, és igyekezett minél távolabb maradni az eseményektől.
– Jaj, a fenébe! – szólalt meg Karen. – Biztos felébresztettelek az
előbb, amikor bénáztam a serpenyővel. Ne haragudj!
– Mindegy – mosolygott Lisa, de úgy érezte, bármelyik pillanatban
össze tudna esni a fáradtságtól, hogy aztán ott helyben elaludjon.
 – Kipihented magad? – érdeklődött Karen, miközben tovább
tüsténkedett.
– Úgy érzem, mintha alig aludtam volna valamit.
Nem sokkal később a nappaliban álló kis, kör alakú asztalnál ülve
fogyasztották el egyszerű „reggelijüket”, ami éppen csak megmentett és alig
odakozmált omlettből, csak kissé elszenesedett pirítósból, valamint egy-egy
kis narancsból állt. Lisa valamelyest magához tért a falatoktól, de még
mindig elég kótyagosnak érezte magát, nem beszélve arról, milyen rideg és
gyötrő érzés kerítette hatalmába, amikor eszébe jutott, mit tettek vele a
szülei.
– Köszi, Karen, finom volt.
– Ehető, éppen csak. Én inkább így fogalmaznék – nevetett Karen és
összeszedte a tányérokat, poharakat. – De szívből jött!
Lisa segített barátnőjének kivinni a konyhába a mosogatni valót, és
felajánlotta, szívesen rendet rak helyette. Végül is kerten mosogattak el. Lisa
most aludt első alkalommal Karennél, de érezte, hogy már jóval korábban
meg kellett volna hoznia azt a döntést, hogy ideköltözik. Néhány hónappal
ezelőtt Karen felajánlotta, hogy lakjanak együtt, de Lisa visszautasította,
nem akart barátnője terhére lenni. Ebből aztán lett egy kis vita, de hamar
kibékültek, ahogy a barátnőknél lenni szokott. Lisát most gyötörte az a
gondolat is, hogy ha akkor beleegyezik a költözésbe, még mindig meglenne
a pénze és sokkal közelebb lenne az álmai megvalósításához. A lány az
egész mosogatás alatt nem szólt egy szót sem, a piszkos evőeszközökre és
tányérokra meredve monotonon törölgetett, mintha így próbálná lemosni
magáról a bűntudat, félelem és aggodalom minden piszkát. Amikor
végeztek, Karen mintha megérezte volna, mi jár a fejében.
– A dolgok okkal történnek, Lizy. Tudod jól.
– Nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy így megszívat az élet… –
sóhajtott fel szomorúan Lisa a hűtőnek támaszkodva.
– Én sem tudom. De két dologban biztos vagyok: az egyik, hogy
gyakran csak később derül ki, miért történt valami. A másik az, hogy csak
az erős és céltudatos emberek váltják valóra az álmaikat. És te, Lisa ilyen
ember vagy!
– Mégis miből gondolod, hogy olyan erős vagyok? – Lisa összefonta a
karjait melle alatt, és bágyadtan nézett maga elé.
– Onnan – emelte fel Lisa állát Karén, hogy mélyen a szemébe
nézhessen –, hogy más a te helyzetedben már rég drogozna és inna. Az
emberek jó része gyenge és nem tudják feldolgozni a fájdalmat, nem tudják,
hogyan reagáljanak rá. Inkább elmenekülnek előle és szétcsapják magukat
drogokkal és piával, csak hogy ne kelljen felelősséget vállalniuk az életük
megváltoztatásáért. De nézz magadra! Megsebeztek, durván és mélyen. De
te még mindig nem adod fel, és bár fáradt vagy és gyötrődsz, de nem tudod
elengedni az álmaid, mert tudod, arra születtél, hogy valóra váltsd őket! Te
vagy a legerősebb ember, akit ismerek!
– Köszönöm – mondta Lisa és a szeme megtelt könnyekkel, mert
életében nem kapott senkitől annyi szeretetet és odafigyelést ezen a szőke,
kedves és aranyosan hibbant lányon kívül, aki a legnehezebb percekben
sem tágít mellőle, hanem elszántan lökdösi őt a célja felé. Lisa megölelte
barátnőjét és most érezte, mit jelent a biztonság. Majd amikor
kibontakoztak az ölelésből, Lisa észrevette, hogy Karen is meghatódott. –
Én is fellépek veled ma.
– Na, azt már nem! – tiltakozott Karen. – Itthon maradsz és pihensz
egyet. Majd azt mondom Roynak, hogy elkaptál valami nyavalyát, és a
látványoddal csak elkergetnéd a pasikat. Tudod, milyen Roy. Ha bedobod
neki, hogy pénzt veszíthet, akkor…
– Karen – szakította félbe Lisa –, szükségem van a pénzre, jobban,
mint bármikor! Elmegyek ma éjjel a Flamingóba. Senki nem tarthat vissza!
Karen elmosolyodott és rá kacsintott.
– Igen, ez az a Lisa, akit én ismerek!
Leroy Crawford éjfélkor már vagy egy órája állt őrt a lányok
öltözőajtaja előtt. A mindig jó kedélyű és kedves óriás – szokásához híven –
igyekezett a mellette eltipegő lányoknak egy-egy figyelmes megjegyzéssel
szépíteni az estéjét. Amikor azonban meglátta a felé közeledő Lisát és
Karent, amint a lépcsőről jöttek lefelé, egy pillanatra megállította Lisát,
vállára téve a kezét.
– Hé, minden rendben, Lisa?
– Igen. Jól vagyok, Leroy, köszi – mondta a lány. Lisa volt az egyetlen,
aki a termetes néger férfit a keresztnevén szólította, s neki ezt Mr. Crawford
el is nézte. Egyértelmű volt a többi lány számára, hogy a férfi nagyobb
figyelmet fordít Lisára, s emiatt csak még jobban irigykedtek rá. Néha
elhangzott egy-egy epés megjegyzés, miszerint biztos van köztük valami, de
az ilyen helyzeteket a többgyerekes családapa Mr. Crawford jól kezelte és
megvédte Lisát.
– Nekem nem úgy tűnik. Valami baj van?
– Tényleg nincs – Lisa mosolyt erőltetett magára. – Csak nem aludtam
jól, ennyi az egész. Köszönöm.
 – Hát, jól van – mondta Mr. Crawford, de a szemében látni lehetett,
hogy csak azért nem faggatja tovább a lányt, mert látja, nem akar a
problémájáról beszélni itt és most. Az öltözőbe belépve a szokásos
parfümorgia és színkavalkád fogadta őket. A lázas készülődés tapintható
feszültségként hullámzott végig az okkersárga falú, hatalmas tükrökkel
ellátott helyiségben, mely minden, a színpad előtt italozó és erotikus izgalmat
kereső férfi számára maga volt a mennyország. Lisa és Karen éppen csak át
tudtak vágni a meztelen, vagy éppen fehérneműjüket próbálgató táncos
lányok sokaságán, hogy az öltözőszekrényükhöz férjenek. Mindenki
hangosan trécselt, pletykálkodott, nevetgélt és a szokásos bugyuta és
felszínes párbeszédek hangzottak el. Lisa még sosem érzett ekkora undort a
Flamingó iránt. Csöndre és nyugalomra vágyott, de tudta, hogy az jelenleg
megfutamodás lenne a kihívás elől. Meg kell küzdenie a remélt boldogság
minden egyes pillanatáért. A lányok vetkőzni kezdtek, Lisa éppen a
melltartóját kapcsolta ki, amikor fél füllel meghallotta Janice és Amanda
Rodriguez gúnyolódó megjegyzéseit. A buja, latin-amerikai ikerpár volt a
leginkább ellenséges vele szemben, mert úgy érezték, le lettek taszítva a
trónról, amikor Lisa első ízben lépett színpadra. Addig az ikrek voltak a
legizgalmasabb szenzációk, akikről mindenki tudta, hogy a pornóiparban is
tevékenykednek. Szúrós, megvető pillantásokat vetettek Lisára, aki próbált
nem tudomást venni az állandó áskálódásról.
– Ne is figyelj rájuk, Lizy – mondta Karen. – Csak két ostoba, irigy
ribanc…
Lisa és Karen olyan gyorsan öltöztek át, ahogy csak tudtak, mert
hamarosan ők következtek. Karen egy fekete csipkés fehérneműt vett fel,
hozzá füstszínű combfixet, míg Lisa türkizkék és smaragd színekbe bújtatta
lélegzetelállító idomait. Az öltöző hamar kiürült, kettesben maradtak. A
parfümfelhő és a lányok zsongása egy ideig megrekedt a falak közt. Lisa
idegesen ücsörgött egyik lábáról a másikra, sosem érezte még ennyire
kényelmetlennek az egyik kedvenc fehérneműjét, mintha semmit nem viselt
volna magán, és lelkének minden szomorú és fáradt rezdülése a pórusain át
szivárgott volna ki.
– Hé – simogatta meg a vállát Karen és bíztatóan rámosolygott –,
minden rendben lesz. Tudom, mit szeretnél most, Lizy. Fent találkozunk!
Azzal Karen kilépett az öltözőajtón, de még visszanézett Lisára és még
egyszer rámosolygott. Lisa nem tudta szavakba önteni, menynyire szereti a
barátnőjét. Egy áldás volt az életében. Amikor egyedül maradt a csöndes
öltözőben, leült a középen húzódó padra és próbált megnyugodni. Nem
csupán a szokásos, fellépés előtti szomorúság, szégyen és izgatottság járta
át, hanem a gondolat is kínozta: még legalább egy évig kell ezt csinálnia,
hetente négy éjszakán keresztül… Forrónak érezte a fejét, mintha lázas
lenne. Gyorsan a mosdóba sietett és megmosta az arcát hideg vízzel. Mivel
szinte alig szokott magára tenni sminket, nem kellett vigyáznia, hogy
elkenődik bármi is. A mosdó lüktető neonfénye rideg volt, akár a kegyetlen
igazság, mely a tükörből tekint vissza az emberre. Lisa megdöbbent, milyen
mély fájdalom és fásultság vibrál a szemében, mélyebb és ijesztőbb, mint
máskor Undorodott ettől a tükörképtől. Szedd össze magad, Lisa! Ne
hagyd, hogy megtörjön az élet! – sulykolta magának.
Kezét a hideg víz alá mártotta, egy utolsót fröcskölt az arcára, majd
határozottan a tükörre meredt, s kilépett az ajtón.
Amikor a püspöklila függöny mögé ért, akkor jutott eszébe, hogy
fogalma sincs, hogyan került oda. Mintha az elmúlt egy percben leblokkolt
volna az agya. Szedd össze magad! A szíve vadul reszketett, s ahogy egy
újabb erotikusan burjánzó és tekergőző szám töltötte meg a Flamingó
nagytermének perverz légkörét, elismételte magában a számtalanszor
elmormolt kis imáját, majd behunyt szemmel kilépett a függöny hasadékán.
A színpad ezüstös felülete a szokottnál is hidegebb volt, mintha jégmezőre
lépett volna, beleborzongott. Lassan kinyitotta a pilláit, ám mindaz, amit
látott, minden eddiginél nagyobb undorral töltötte el. A kéjenc és sóvárgó
tekintetek szinte leszaggatták róla a melltartót és a bugyit, a nevető és
vicsorgó fogsorok szinte lerágták róla a bőrt és a húst, a mámoros
agyakban kavargó buja gondolatok minden pillanatban megerőszakolták őt.
Mialatt lassan a színpad közepére lépett és igyekezett minél jobban a
zenével együtt mozogni, érezte, most lesz a legnehezebb a belső világa
biztonságába jutni. Tőle balra egy egzotikus néger lány, Solana bűvölte
anyaszült meztelen testével a begerjedt férfiakat, de ők is minduntalan Lisára
pillantottak, jobbra Karen táncolt. A lány hamar ledobta magáról a
melltartót, nem zavartatta magát, s csábos mosolyával ingerelte a kiéhezett
közönséget. Amikor meglátta Lisát, boldogan elmosolyodott, és rámutatott,
megtapsolta őt, hogy a közönség vegye a lapot, megérkezett az est
fénypontja. Lisának ez hihetetlen jól esett, mert biztos volt benne, nem bírná
végigcsinálni ezt az éjszakát a barátnője nélkül. Lisa valamivel bátrabban és
oldottabban közelített a férfiakhoz, akik ájuldozva nézték gyönyörű testének
minden porcikáját, s számolatlanul gyűrögették a dollárokat a bugyijának
pántjába, meg-megsimogatva őt, ahol csak érték. Mindez csak álom, nem
valóság – gondolta magában a lány és minden idegszálát megfeszítve
koncentrált, hogy a két világ peremén egyensúlyozzon. Ahogy végigpillantott
a férfiak tömegén, hirtelen kiszúrt egy arcot, mely más volt, mint a többi. Az
idegen férfi tekintete egyből megragadta a figyelmét, s egy pillanatra
ledermedt. Ahogy hátrébb lépett a színpadon és megmutatta formás fenekét
a közönségnek, magán érezte egyetlen ember szúrós, átható pillantását.
Megfordult, s újra megnézte magának az arcot. A férfi nagyjából harmincöt
éves lehetett, elegáns öltönyt viselt, de nem volt rajta nyakkendő. Egyedül
ült az asztalánál. Nem mosolygott, nem éljenzett, és nem tombolt úgy, mint
begerjedt férfitársai. Karent és Solanát egy pillantásra sem méltatta, csakis
Lisát nézte meredten, s közben lassan kortyolta az italát. Jóképű, megnyerő
külsejű férfi volt, sötétszőke haja miatt is kirítt a tömegből. Lisa azon kapta
magát, hogy nem tudja róla levenni a szemét, mintha az egész Flamingó
összeomlott volna körülöttük, s ő csak neki táncolna, csak őt csábítaná – ez
a gondolat libabőrössé tette minden porcikáját. Ahogy a zene kezdett
elhalkulni, Lisa tudta, hogy ideje visszabújni a függönyre pingált flamingó
szárnyai mögé. Amint a folyosóra értek, egyből letámadta Karent.
– Te is láttad azt a pasit ott az asztaloknál?
– Milyen pasit? – nézett rá furcsállva Karen. – Volt egy pár.
– Öltöny volt rajta. Szőke hajú és csak rám figyelt. Kissé… ijesztő
volt.
– Egy titkos hódoló? – kacsintott rá Karén.
– Nem veszel engem komolyan!
– Te veszed túl komolyan ezt az egészet – simogatta meg a karját
Karen. – Csak valami fazon, mit számít? Hamarosan úgy is lelép.
Lisa és barátnője visszamentek az öltözőbe, ahol ismét néhány lány
éppen ruhát próbált és még fullasztóbbá parfümözték a levegőt. A
következő fellépéséig Lisának még volt egy kis ideje pihenni, de nem akart
az öltözőben maradni. Magára vette egyik kedvenc fekete tunikáját és
odaszólt Karennek.
– Figyelj csak, én felmegyek a bárhoz. Muszáj innom valamit. Jössz te
is?
– Most nem lehet, mosdóba kell mennem. De csak óvatosan
kortyolgass, Lizy! – mondta Karen tudván, hogy barátnője nem bírja jól az
italt.
– Ne aggódj, vigyázok magamra! – mosolygott Lisa. A Flamingó
bárja kifejezetten elegáns és hivalkodó volt a maga nemében. Roy Chapman
különösen nagy gondot fordított ennek kialakítására, ugyanis a színpad után
ez volt a második legfontosabb hely a night clubban. A hosszan elnyúló,
ragyogóra polírozott diófa pult mögött két egyetemista fiú, Randy és Jim
szolgálta ki a vendégeket olyan sebességgel, hogy azt szemmel is alig
lehetett követni. Randy kezdetben sokat udvarolt Lisának, de amikor látta,
hogy a lány fél nyitni felé, felhagyott a próbálkozással, bár azóta is folyton a
kedvében akart járni, amikor Lisa megközelítette a bárt. A tucatnyi bárszék
közül csak néhány volt üres, és amikor Lisa helyet foglalt az egyiken, a
körülötte lévő férfiak rögtön összesúgtak, mire a lány zavarba jött. Amint
Randy meglátta őt, nyomban odasietett hozzá. Szokásához híven a fiú
beletúrt dús fekete hajába, és mélyen Lisa szemébe nézett.
– Mit adhatok a hölgynek? – kérdezte, és igyekezett a
legellenállhatatlanabb mosolyát elővenni. Lisának szimpatikus volt a fiúban,
hogy nem adta fel egykönnyen.
– Szia, Randy – Lisa visszamosolygott rá, de az ő gesztusában nem volt
semmi csábítás és kacérság. – Mindegy, bármi jöhet, de ne legyen túl erős.
– Kívánságod számomra parancs! – mondta Randy és máris nekilátott,
hogy élete legfinomabb koktélját elkészítse. Amikor elkészült, úgy adta a
lány elé, mintha egy jegygyűrű lenne és mohó tekintettel várta a reakciót.
– Köszönöm – mondta Lisa és belekortyolt az egzotikusán aranyló
Tequila Sunrise koktélba. – Nagyon finom!
– Örülök, ha a kedvedben járhatok – kacsintott rá Randy, de bánatára
már el is kellett rohannia, mert egy türelmetlen vendég rákiáltott. Lisát
valamelyest ellazította a koktél, lassan kortyolgatta, s már egyáltalán nem
zavarta úgy a férfiak vágyakozó pillantása, mint az imént. Váratlanul egy férfi
lépett mellé. Sötétszürke öltönyt viselt, a haja szőkén ragyogott és átható,
szürke szemével meredt rá. Az a férfi volt, aki annyira kitartóan figyelte
produkciója közben. Lisa, amint meglátta, félrenyelte a koktélt és köhögnie
kellett. Az idegen férfi kedvesen elmosolyodott és megsimogatta a hátát.
– Ne haragudj, ha rád ijesztettem.
– Nem… nem, semmi gond – köhécselt Lisa, ahogy rendbe jött. –
Csak… nem iszom túl gyakran.
A férfi pár pillanatig mélyen a szemébe nézett, nem mérte őt végig, mint
ahogy mások általában. Lisa megint libabőrös lett tőle.
– Samuel vagyok nyújtotta a kezét a férfi.
– Lisa – viszonozta a kézfogást a lány, és tetszett neki Samuel erős, de
mégis gyengéd érintése.
– Igen, tudom – mosolygott rá a férfi. – Miattad vagyok itt ma este.
A lány kissé megborzongott ettől a kijelentéstől.
– Ezt hogy érted?
 – Egy barátom mesélt rólad.
– Ismerem őt?
– Nem hinném – mosolygott rá Samuel. – Látott már téged itt és
ájuldozva mesélt rólad. Azt mondta, nekem biztosan tetszenél.
– Értem – Lisa ennél okosabbat nem tudott mondani erre, mert kezdte
kissé kényelmetlenül érezni magát.
– És igaza volt a barátomnak. Életemben nem láttam még ilyen szép
nőt!
Lisa lesütötte a pilláit, majd ahogy ismét felemelte, egy pillanatra
meglátta Randyt, aki vöröslött a méregtől, hogy egy másik férfi tévedt a
vadászmezejére.
– Köszönöm – mondta Lisa.
– Ahogy néztelek, olyan voltál… mint egy álom. Mintha egy
fantáziaképet látnék és próbálnám eldönteni, igaz vagy-e vagy sem. Azt
hiszem, a legjobb kifejezés rád a rabul ejtő.
– Nagyon kedves vagy – Lisa megengedett magának egy félmosolyt.
Halványan valami hátborzongatót érzett Sámuelben, ám sokkal inkább
kellemes kisugárzása volt. Megnyerő és sármos külseje csak még
érdekesebbé tette.
– Az igazság az, hogy lenne számodra egy ajánlatom, Lisa.
– Hallgatlak.
Samuel néhány pillanatig mélyen a lány szemébe nézett, majd
gyengéden megsimogatta selymes barna fürtjeit, és a haját elfésülte a füle
mellől úgy, hogy a tincsek végigcirógassák Lisa nyakát. A lány beleborsózott
ebbe az érintésbe. Sámuel közel hajolt hozzá és a fülébe súgta az ajánlatát.
– Nincs semmi, amire úgy vágynék, mint a meztelen tested látványa.
Minden ízletes porcikádra vágyom az első pillanattól kezdve, ahogy
megláttalak. Feküdj le velem!
Lisa először nem akart hinni a fülének Kapott már sok ajánlatot, a
többsége gusztustalan és arrogáns volt. Ahogy Samuel elengedte a haját és
visszahúzódott, Lisa egy percig csak meredt rá, majd a koktélos poharát a
pultra tette, és felállt a bárszékről.
– Kérlek, Lisa. Ne menj még – Samuel gyengéden megfogta a lány
kezét.
– Ha nem hagysz békén, sikítok!
– Mennyit keresel itt egy hónap alatt? – kérdezte Sámuel.
– Tessék?!
– Úgy tippelem, mivel te vagy a legnépszerűbb itt… 3000 dollárt?
 Lisa meredten nézett rá. Nem értette, mit akar a férfi ezzel.
– Fizetek neked 3000 dollárt, ha lefekszel velem.
– Menj a francba! – mondta Lisa és kirántotta a kezét a férfi kezei
közül.
– Lisa. Ez itt mind a tiéd lehet, ha akarod – mondta Sámuel és benyúlt
az öltönye belső zsebébe. Óvatosan, hogy más ne lássa meg, egy köteg
pénzt vett elő. Lisa ránézésre megbecsülte, hogy valóban annyi pénz lehet
nála, mint amennyit említett. A lány első reakciója a sértettség volt és minél
gyorsabban el akart menni ettől az eszelőstől, de ahogy látta, mennyi pénz
lehet az övé, a lábai földbe gyökereztek. Ez lehetetlen! Még egy napja sincs,
hogy a szüleim mindent elloptak tőlem, erre itt ez a férfi egy ilyen ajánlattal –
gondolta magában. Lisa az ajkába harapott. Soha nem gondolt arra, hogy
pénzért árulja a testét, de borzalmas helyzetbe került és minden fillérre
szüksége volt. Olyan gyorsan el akarta hagyni ezt a mocskos Flamingót,
amennyire csak lehetséges volt, és talán pont ez a férfi fog neki segíteni
ebben. Lisa igyekezett hinni az élet apró jeleiben, ahogy Karen is mindig
tanácsolta neki. Undorodott még a gondolattól is, hogy pénzért szexeljen,
de úgy érezte legbelül, ez az ember jó okkal van itt éppen ma este. Mit
tenne Enis? – tette fel magának a kérdést, de talán a koktél hatása miatt
nem hallotta meg a belső hangot. Tépelődéséből Sámuel szakította ki.
– Ne haragudj. Nem akartalak megbántani ezzel az ajánlattal. Jobb, ha
megyek.
A férfi távozni készült, de Lisa megragadta a karját.
– Rendben van – mondta nagyot sóhajtva és úgy érezte, menten
elsüllyed szégyenében.
– Biztos? Nem akarom, hogy…
– Igen, biztos! – szólt közbe a lány. – Megteszem.
– Nem fogod megbánni megígérem – mosolygott rá Sámuel. – De van
egy feltételem.
– Éspedig?
– Most akarom.
– Tessék? Itt?! – hökkent meg Lisa. – De én itt dolgozom, és még
órákig fellépésem lesz…
– Elmegyünk egy békés helyre, ahol tudok rád figyelni. Valahogy intézd
el, hogy eljöhess. Az épület előtt várlak. Ha nem jössz tíz perc múlva, én
elmegyek, és nem látsz többé.
– Ah… – sóhajtott fel Lisa. – Jó, megpróbálom!

– Tíz perc – kacsintott rá Samuel és ezzel távozott. Lisa olyan gyorsan

 – Tíz perc – kacsintott rá Samuel és ezzel távozott. Lisa olyan gyorsan
rohant el a pulttól, hogy majdnem feldöntötte a bárszéket. Visszasietett az
öltözőbe, berontott az ajtón, olyan ideges volt, hogy még az áporodott
szagok és illatok, és a lányok rideg pillantásai sem zavarták. Ahogy meglátta
őt Karén, nyomban odasietett hozzá.
– Hé, te meg merre jártál? Egy perc és kezdünk, gyorsan öltözz át!
Remélem, nem ittad le magad! – nevetett a szőke szépség.
– Figyelj, Karen, én most nem fogok fellépni – mondta sietve Lisa.
– Micsoda? Roy elevenen megnyúz, ha nem állsz színpadra!
– Kérlek, segíts! – Lisa lehalkította a hangját és félrevonta barátnőjét. –
Az a férfi, tudod, az öltönyös ajánlatot tett nekem.
– Miféle ajánlatot? – Karennek rossz érzése támadt.
– 3000 dollárt fizet nekem, ha lefekszem vele. Most. Az épület előtt
vár, alig van pár percem! Kérlek, Karén, beszélj Royjal, mondd neki, hogy
rosszul lettem és haza kellett mennem, vagy valami, kérlek…!
– Lizy! – ragadta meg a vállát Karén. – Ugye most csak viccelsz?
Megértem, hogy kell a pénz, de ilyet nem csinálhatsz! Ne kurválkodj!
Felejtsd el ezt az egészet, és gyere a színpadra!
– Erre most nincs időm, Karen! Meghoztam egy döntést és vállalom
érte a felelősséget. Kell ez a pénz! Könyörgöm, segíts!
Karent szörnyű érzés kezdte gyötörni, és majd szétrobbant az
idegességtől. Egyáltalán nem tetszett neki, amit Lisa művel, de valahol
megértette őt. Szegény lány mindenbe kapaszkodik, ami egy kis esélyt is ad
arra, hogy közelebb kerüljön az álmaihoz. Karen mérgesen fújt egyet,
megcsóválta a fejét és kinyitotta az öltözőszekrényét. Elővette gyorsan a
lakáskulcsát és Lisa kezébe nyomta.
– Falazok neked, mert szeretlek. Örült nagy baromságot csinálsz, és
erről még beszélünk, de ezt most elnézem neked. Most az egyszer!
– Köszi, Karen, örök hálám! – gyorsan megölelte a barátnőjét. –
Nagyon szeretlek!
Azzal Lisa már rohant is el kezében a kulccsal. Amikor az ajtóhoz ért,
Karen utána szólt.
– Legyél nagyon óvatos, Lizym! Belehalok, ha bajod esik…
– Ne aggódj – erőltetett egy mosolyt magára idegesen Lisa tudok
vigyázni magamra.
Ahogy Lisa kiért az épület elé, semerre nem látta Samuelt. Egy
pillanatra pánikba esett, hogy a pénz már el is úszott előle, ugyanakkor örült
is, hogy mégsem kell megszégyenülnie. A night clubból kiszűrődött az
erotikus izzás és forró bujaság minden hangja, a késő esti sötétségben
szikrázva vibrált az épület homlokát díszítő neon reklámtábla. Egy hirtelen
ötlettől vezérelve Lisa a parkoló felé indult. Ahogy az épület sarkához ért,
meglátta Samuelt, amint épp beszáll egy vadonatúj, piros Chevrolet
Corvette-be. Utána kiáltott, mire a férfi megfordult és szélesen
elmosolyodott. Játékosan a fejét csóválta és az órájára mutatott. Ahogy
Lisa odaért hozzá, a férfi ránevetett.
– Ej, Lisa drága, majdnem lekéstél. Ezért elfenekellek…
– Elnézést, feltartottak – mondta Lisa.
– Mondtam, a büntetés nem marad el – kacsintott Sámuel a lányra,
majd kinyitotta neki a sportautó utas oldali ajtaját. Lisa még sosem ült ilyen
drága és menő autóban, egyszerre tetszett neki és valahol mélyen
idegenkedett tőle. Amint beült mellé Samuel, felmutatta neki a kulcsot.
– Hozzám megyünk, rendben? Ott nyugodtan lehetünk. Nem fog
zavarni senki.
– Egyedül laksz?
– A barátnőmmel lakunk közösen.
– Ő is itt dolgozik a Flamingóban?
Lisát hirtelen elöntötte egy érzés, hogy ne mondja meg az igazságot.
Nem tudta, miért, de valahogy érezte, nem szabad tudnia Samuelnek, hogy
Karen is táncos lány.
– Nem, nem, ő egészen mással foglalkozik.
– És hogy lehet, hogy a barátnőd nincs otthon ilyenkor?
– Ö… a fiújánál alszik mostanában.
– Értem – mosolyodott el szélesen Sámuel. – Akkor menjünk hozzád!
Lisa megadta a lakcímet, amit Sámuel csak nagyjából tudott
beazonosítani, így a lány pontosan útbaigazította őt. Egész úton odafelé nem
szóltak egymáshoz pár szónál többet. Samuel kérdezett róla néhány dolgot,
de Lisa nem akart beszélgetni. Szörnyen ideges volt és szégyellte magát, de
csak a kitűzött cél lebegett a szeme előtt. Remélte, hogy minél hamarabb
túlesik a dolgon, és örökre eltűnik az életéből Samuel, mintha sosem létezett
volna, mint egy látomás, egy lidérc, a megivott koktél utóhatása. De
bármennyire is igyekezett valami fantáziaképet társítani ehhez az egészhez,
nem sikerült. Túl valóságos, túl félelmetes volt. Karenre gondolt. Barátnője
szemében látott valami olyan villanást, amit eddig még soha, és ez
megrémítette. Igyekezett elhessegetni magától a gondolatot, hogy nincs
biztonságban, és csak arra gondolni, Karen mennyire jó hozzá, ő az
egyetlen ember, aki szereti. Ahogy átsuhantak az éjszakába burko1 Szó
Santa Ana és Anaheim városrészein, csak Karen szeretetteljes arcképe volt
az, mely egy kicsit meg tudta nyugtatni.
Samuel alaposan végigmérte a lány minden domborulatát, fenekének
izgató tájékán hosszan elidőzött a tekintete, amíg Lisa a bejárati ajtót
kinyitotta. Ahogy beléptek a lakásba, Lisa a nappaliba sietett és felkapcsolt
két asztali lámpát, melyek gyengéd, puha aranyló fénnyel omlottak szét a
szerény kis térben.
– Biztos, hogy ennél szebb helyekhez vagy szokva – szólalt meg
mentegetőzve és sajnálkozva Lisa –, de remélem, azért megfelel.
– Miattad vagyok itt, nem a lakást jöttem megvenni – Samuel hangja
kissé érdesebbé vált a lakás csöndjében, vagy csak Lisa érezte így
idegességében?
– És… megkínálhatlak valamivel? Innál valamit, esetleg…
– Vedd le a ruhád – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a férfi.
– Rendben – Lisa a lámpák fényében reszketett, de lassan kibújt a
fekete tunikájából, feltárva azt a türkiz és smaragd színekben ragyogó
fehérneműt, melyben nem sokkal korábban a színpadon táncolt.
– A melltartót – szólalt meg Sámuel, és Lisát kezdte idegesíteni, hogy a
férfi nem moccant meg, csak állt tőle alig két méterre, mereven és áthatóan
nézve őt. Lisa kikapcsolta a melltartóját, és ahogy levette magáról, kezével
eltakarta telt melleit. Arcába lógó haja hosszú fürtjein át nézett a férfira és
várt.
– A bugyidat – mondta a férfi ridegen.
Lisa kénytelen volt felfedni melleit, hogy levehesse a bugyiját, s egy
pillantást vetett Samuelre, aki nagyot nyelt, amikor meglátta az előbukkanó
kívánatos idomokat. Amikor Lisa kibújt a bugyijából és teljesen meztelenül
állt a férfi előtt, olyan ideges volt, hogy remegett a lába. Biztos volt benne,
hogy Samuel látja rajta ezt, és ez csak még jobban begerjesztheti. Kérlek,
legyen gyorsan vége – könyörgött Lisa magában.
Samuel egy perc alatt uralma alá hajtotta a lányt. Míg ő mereven és
teljesen felöltözve állt, addig a vele szemben álló lány szorongva ácsorgott
igyekeznie elfedni a bájait, melyek elkerülhetetlenül is a férfi birtokába
jutnak.
– Fordulj meg – hangzott az újabb parancs. Lisa lassan megfordult, de
nem mert válla mögül a férfira pillantani. Így még idegesebb volt, mert nem
látta, mit tesz Samuel. Szörnyen megalázva érezte magát. Eltelt egy gyötrően
hosszú perc, majd azt hallotta, hogy Samuel megszabadul a ruháitól.
Hátrafordult, hogy lássa, mi történik, de a férfi rászólt.
 – Fordulj előre és dőlj rá a kanapéra!
Lisa úgy tett, ahogy Samuel utasította, s a kanapéra dőlt, melyen
napközben aludt, úgy, hogy a feneke egyenesen a férfi felé nézett. A lány
szíve majd kiugrott a helyéről, ahogy hallotta, hogy Samuel közelít felé.
Hirtelen a popsijának feszült a férfi erős pénisze, majd két mohó kéz kezdte
simogatni előbb a fenekét, majd az oldalát, végül a nyakát. Sámuel egy
darabig gyengéden cirógatta a lányt, amitől ő kezdett kissé megnyugodni.
– Csodálatos lány vagy, Lisa – mondta Sámuel, a hangjában vad
kéjvággyal. Majd hirtelen erősen megragadta a lány haját, míg a másik keze
a fenekébe markolt, s ívbe feszítve Lisa testét, a fejét közel húzta magához.
Az ajkai éppen a füle tövénél voltak, s egyből csókolgatni kezdte a lány
puha, édes bőrét. Lisa lihegett és fuldoklott, az erő és gyengédség furcsa
élménye felkavarta, de egyáltalán nem hozta lázba. Nem kívánta a férfit,
bármilyen jóképű, sármos és megnyerő is volt, Váratlanul Samuel a
kanapéra szorította Lisát, úgy, hogy ő alig kapott levegőt. A férfi teljes
testsúlyával ránehezedett, szinte belepréselte őt a bútorba. De ami ekkor
következett, az megrémítette a lányt. Samuel olyan mélyen és kíméletlenül
hatolt be a lányba, hogy annak elakadt a lélegzete, és nyüszítéshez hasonló
hangot hallatott. Fájdalom járta át az egész testét, és egy pillanat alatt
megbánta, hogy belement ebbe az egészbe. Azonnal pánikba esett, és
kezével vadul csapkodott maga körül, próbált menekülni.
– Én mondtam, hogy büntetés lesz, Lisa – szólalt meg ridegen, kemény
hangon a férfi, és egyik kezével marokra fogta Lisa mindkét csuklóját, míg a
másik kezével a lány haját húzta. Lisa hangosan hörgött, nyüszített és
tehetetlenül tűrte a férfi vadságát. Szinte szétrepesztette a mohón bele-
belecsapódó fájdalom, mely ellen semmit nem tudott tenni.
– Mondd, hogy szereted! – szólalt meg hangosan Samuel. –Mondd!
Lisa levegőt is nehezen kapott, egy szót se tudott kipréselni. Úgy
érezte, sokkot kapott és elméje két részre szakadt. Hirtelen nagy ütés érte a
fenekét. Samuel ököllel ütlegelni kezdte a lány derekát és hátát is.
– Mondd, hogy szereted, vagy összeverlek!
Lisa minden erejét megfeszítve próbálta kinyögni a szavakat, de csak
artikulálatlan hörgés jött ki a száján. Ekkor Sámuel erősen megfogta a fejét,
és a kanapé karfájába többször beleverte. A lány haja össze-vissza
csapódott, arcán égett a bőr. A férfi ezután kitekerte a lány csuklóját és
majdnem addig feszítette, hogy elszakadtak benne a szalagok.
– Mondd, hogy szereted!

– Sze… szeretem… – nyögte végül a lány és keservesen zokogni

 – Sze… szeretem… – nyögte végül a lány és keservesen zokogni
kezdett.
– Fogd már be a pofád! – kiáltott rá a férfi, és a fejét újra visszanyomta
a kanapéra és még jobban bekeményített. Lisa már szinte alig érezte a
fájdalmat. Mintha az elméje elhagyta volna a testét, hogy megkímélje a
szenvedés borzalmaitól. Halványan érezte, hogy teste össze-vissza
rángatózik egy hatalmas tömeg alatt, s valami lent, mélyen kíméletlen
vadsággal hatol bele újra és újra, mintha sose érne véget. A kínokat hirtelen
egy különös érzés szakította félbe, a lány belül forróságot érzett, mint
perzselő lángtenger ömlene szét a hasában. Még néhányszor megremegett
körülötte a világ, majd a teher, mely eddig a kanapéra préselte őt, lassan
megszűnt. Elméje zárt világába még eljutott néhány hang, motoszkálás, egy
cipzár felhúzásának furcsa zizegése, majd egy ajtó becsapódása. És ezután
minden megszűnt körülötte. Lisa nem mert, nem is tudott mozdulni többé.
Minden fény és sziluett különös árnyakba folyt össze előtte, az egész világ
örökre megváltozott, s ő semmit nem ismert belőle, csupán a fájdalom
emléke lüktetett a testében.
Hajnali négy előtt néhány perccel Karen már a Flamingó mögötti
parkolóban volt és sietett az autójához. Amióta Lisa az öltözőben letámadta
és elmondta, milyen ajánlatot kapott, szörnyű előérzete lett0 s ezért egész
éjszaka bűntudat és aggodalom gyötörte. Szerencsére Roy előtt könnyen
előadta Lisa rosszullétének meséjét, a férfin még valami halvány együttérzés
is felcsillant egy pillanatra. Karen magával hozta Lisa táskáját és minden
ruháját, majd miután a cuccokat bedobta a kis Golf csomagterébe,
nyomban beszállt az autóba és sietve elindult haza, Anaheimbe. Egész úton
azért imádkozott, hogy Lisát épen találja otthon, lássa, ahogy alszik
nyugodtan a kihúzható kanapén és minden a legnagyobb rendben van. De a
megérzése azt súgta, valami nincs rendben. Amikor Karen a lakása bejárati
ajtaja elé ért, már tudta, hogy baj van. Az ajtó nem volt bezárva. Óvatosan
lenyomta a kilincset, és belépett a lakásba.
Először megkönnyebbült, mert látta, hogy a nappaliban békés, meleg
lámpafények fogadják, de egy pillanattal később a pánik jeges áradata
söpört rajta végig.
– Lizy! – kiáltotta, és a szobába rohant.
Lisa anyaszült meztelenül a kanapén feküdt, tekintete a semmibe
meredt Karen egy pillanatra azt hitte, a lány halott, de gyorsan ellenőrizte a
pulzusát, életben volt.
– Uramisten, Lizy! Mi történt! Szólalj meg! A kurva életbe!
 De Lisa fel sem fogta, hogy a barátnője ott van mellette. A tekintete
olyan volt, melyet Karen még azelőtt soha nem látott, s ez mindennél jobban
megrémítette. Végignézte Lisa testét. Több helyen ütések vöröslő foltjait
látta, zúzódásokat, a nyakán és a hátán karcolásokat. Karen zokogott és
magához ölelte barátnője megkínzott testét. Tudta, hogy Lisa már soha nem
lesz olyan, mint eddig volt.
 2. fejezet

AMIT ENIS MONDOTT

„Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de

mindig születik valami új,
amiért érdemes élni és küzdeni. ”

Hérakleitosz
1.

Roy Chapman összefont karokkal állt az irodája ablaka előtt. Hangosan,

idegesen szuszogva meredt a piszkos üvegen túlra, ahol a lassan lenyugvó
nap utolsó visszfényei különös alakzatokat rajzoltak az úttestre, épületekre
és a nyújtózkodó datolyapálmákra, mintha egy hatalmas kéz fekete tussal
össze-vissza satírozta volna a világot. Amikor este fél 8-kor beért a
Flamingóba és felcaplatott az irodába, egyből magába döntött két pohár
koktélt, ahogy szokta. De amikor megtudta, mi történt órákkal korábban,
fogott egy üveg tequilát, meggyújtott egy füves cigarettát, és igyekezett minél
ihletettebb állapotba kerülni. Karen érkezését követően pedig tíz percen
belül már véreres szemekkel nézett a lányra. A hatalmas termetű férfi úgy
festett, mint egy robbanni készülő bomba, s a veterán ranger úgy érezte,
bármit megadna egykori szeretett M67-es gránátvetőjéért, amivel újra
eltakarítaná a világ mocskát. Igyekezett lehiggadni, mert tudta, csak józanul
képes megfelelő döntést hozni, de beszívva, eltompulva ez egyelőre
lehetetlennek látszott. Amikor már végképp nem bírta elviselni a kinti világ
kuszaságát, az íróasztal túloldalán álló Karen felé fordult.
– Szóval, adott személyleírást? Bármit, amin elindulhatok?
– Mész a rendőrségre? – kérdezett vissza Karen.
– Adott, vagy nem?! – türelmetlenkedett Roy, és idegesen az asztalra
hajította napszemüvegét, ami nála olyan felfokozott idegállapotot jelentő
reakció volt, mintha más ember egy dühroham közben belerúgna a
családtagjába. Meg is volt a hatása Karenre nézve, aki megszeppenve
figyelte a kiborulást.
– Adott… igen adott, hát persze… – hebegte a lány.
– És? Lennél olyan drága, hogy engem is beavatsz? – Roy visszazuhant
a székébe, töltött magának egy újabb adag tequilát és elszívta a maradék
cigarettáját. A füst mögül is jól látszott, teljesen be van gőzölve.
– A neve Samuel. Azt nem tudja Lizy sem, hogy milyen Samuel.
Középmagas, úgy 180 körül lehet, sötétszőke hajú, szürke szemű és
olyan… – Karen kereste a megfelelő szavakat – olyan, mint egy rohadt
csótány, amit el kell taposni! Legszívesebben addig ütném, amíg mozog!
– Hé! – csitította Roy. – Nyugi, kislány! Ezt bízd rám, rendben? Mi van
még?
– Öltöny volt rajta… ja és egy piros kocsija van! Egy új Corvette.
– Ez már jó nyom – bólintott Roy és elhessegette maga elől az émelyítő
füstöt, hogy még tisztábban lássa a helyzetet. – Egy nyamvadt kis szöszi
pöcs piros Corvette-ben. Rendszám, vagy valami?
– Azt Lizy sajnos nem tudta megmondani… – sóhajtott Karen, és ismét
eszébe jutottak azok a percek, amikor rátalált a barátnője kíméletlenül
megvert, megalázott testére. Roy felnyögött és kiitta a pohár alján lötyögő
tequilát. Egy percig az íróasztal lakkozott felületét bámulta, összeráncolt
homloka és apróra húzódott szembogara elárulta, nemcsak az alkohol és fű
mámorában lebeg, hanem a könyörtelen bosszúvágy forróságában ég.
Amikor Karenre nézett, a tekintete kőkemény és meglepően tiszta volt.
– Ez talán elég lesz. Lenyomozzuk. Szólok pár havernak…
– És a rendőrség? – kérdezte a lány.
Roy felállt a székből, óriási alakja szinte betöltötte az irodát.
– Jobb, ha a zsaruk sosem tudják meg, mit teszek ezzel a Samuellel.
Értesz engem, ugye?
Karen egyszerre könnyebbült és rettent meg attól, amit a főnöke
mondott. Örült, hogy a dolgok jó kézbe kerültek, egy veterán katona nem
ijed meg semmitől és igazán tudja, hogyan kell elbánni az ilyen
aljaemberekkel, de ugyanakkor megrémült, mert egy katona számára az
ölés abszolút kézenfekvő megoldás. Maga sem tudta, miért, de aggódott
Roy miatt, hogy ne kerüljön bajba, ha esetleg megöli a férfit. Senki nem volt
olyan dühös, mint Karen, de a gyilkosságot talán túl komoly büntetésnek
gondolta, akkor már inkább nyomorítsa meg Roy, vagy csak egyszerűen
verje félholtra. Karen nem tudott mit felelni a főnöke szavaira, bólintással
jelezte, hogy nagyon is megértette az elhangzottakat, s ez a beszélgetés
köztük marad, bárhogy is alakulnak a dolgok. Roy a megbeszélés végét
jelezve hátat fordított a lánynak, Karen pedig feszülten, remegő térdekkel
hagyta el gyorsan az iroda zsibbasztó levegőjét. Roy tisztán akart látni és
gondolkodni. Az éjszaka lassan alászállt, a láthatatlan kezek még vadabbul
firkáltak össze mindent a fekete tussal, a formák lustán merültek alá az éledő
sötétségben. Royban pedig feltámadt az évekkel korábban belé rögződött
gyilkos vadászösztön.
Kevéssel éjfél előtt a vadonatúj piros Chevrolet Corvette tisztán
ragyogva suhant a belvárosi épületek kivilágított tömegei közt. Samuel
mindig odafigyelt rá, hogy makulátlanul tiszta és rendezett ember
benyomását keltse, mind drága sportkocsijával, mind öltönyei széles
választékával és természetesen Newport Coastban álló impozáns házával
együtt. Úgy vélte, a rend és a fegyelem mindennél fontosabbak a világon, s
csak az élet egyetlen területen hagyta, hogy korlátai ledőljenek. Amikor
meglátta Lisát a színpadon, egyből tudta, hogy valóban olyan lány,
amilyennek a barátja leírta őt, betöretlen vadmacska. Sámuel bízott az
érzékeiben és hitt benne, hogy van affinitása kiválasztani azokat a lányokat,
akik szeretik a vad szexet. Ezt a tehetségét csak fiatalokon csiszolgatta,
mivel az idősebb, érettebb és korban jobban hozzá illő nők csak
bemocskolnák. A fiatalabb, szűziesebb lányok még alakíthatóak,
formálhatóak és nyitottabbak az újdonságokra. Sámuel leírhatatlan örömben
úszott, amikor Lisával volt. Boldogsága azért is volt teljes, mert látta,
mennyire élvezi a lány az ő vadságát, még szóhoz sem jutott, szinte
könnyekig hatódott. Samuel tudta, végre rátalált a tökéletes lányra, a
múzsájára, akin kiélesítheti tehetségét. Ahogy szélsebesen hajtott a
Flamingó felé, pénisze már kezdett kényelmetlenül ágaskodni, mindketten
izgalomban várták az éjszakát. Elképzelte Lisa bőrének selymességét,
hajának lágy illatát, szemének ragyogását, melyben buja tűz égett, s ettől
csak még kényelmetlenebbé vált a nadrágja. Amikor hajnalban Lisa
levetkőzött előtte, Samuel tudta, a lány őrá vágyik. Megrémült a szerelem
érzésétől, de Samuel elhatározta, megnyugtatja majd a lányt, ne álljon ellent
szíve vágyának. A férfi otthonról elindulva bedobott az autójába egy hosszú,
vékony kötelet, valamint egy pár bilincset, hogy majd ezekkel fokozza Lisa
szerelmi izzását. A pénzt, melyet megígért neki, direkt nem adta oda a közös
örömök után. Magához akarta őt láncolni, nem csupán a szerelmes
mohóság által, hanem a pénz csábításának erejével is. Még néhány
alkalommal ingyen adja oda magát Lisa, s Sámuel közben egyre beljebb
hatol a lány szívébe, hogy aztán később tejben-vajban fürdesse. Samuel
nem tudta, Lisa mely éjszakákon mutatja meg magát az átlagos és alantas
igényekkel bíró férfiaknak, de próba szerencse alapon előbb a Flamingóba
ment. Ha ott nincs, hát meglátogatja a lakásán. A férfi már alig bírt magával,
szélesen vigyorgott és egy kanyar után leparkolt a night club mögött.
Az öltözőben tucatnyi lány vetkőzött és öltözött, hangzavar, buja színek
és idomok, zsongás és a szokásos illatorgia közben Karen még nem érezte
magát ennyire szomorúnak és magányosnak. A harag és vad düh, mely
megszállta, amikor Royjal beszélt az irodában, mostanra elmúlt, s helyét a
Lisa iránt érzett mély együttérzés és az önmaga felé táplált megvetés és
bűntudat vette át. Megakadályozhattam volna – gyötörték a gondolatok.
Úgy gondolta, hogy legalább annyi köze van Lisa megerőszakolásához, mint
annak a szemét állatnak. Bűntársnak érezte magát. Úgy vélte, a barátnője
lelkében keletkezett mély sebet, és a testét borító ütéseket és zúzódásokat ő
is okozta. Elárultam Lizyt, egy hitvány mocsok vagyok – ostorozta magát
megállás nélkül, és a könnye kicsordult, amikor eszébe jutott Lisa
meggyötört teste, fénytelen szeme és a percek, amikor próbált minden tőle
telhető módon segíteni neki.
– Hát veled meg mi van, királylány? – szólt oda neki undokul és arcán
gúnyos mosollyal Janice Rodriguez. – Hol hagytad a kis ölebedet?
Karen olyan haraggal nézett rá, hogy a latin-amerikai szépségnek
egyből inába szállt a bátorsága. A szőkeség felállt, s magasabb lévén
lenézett rá. Fogai közt halkan sziszegett, mint egy mérges vipera.
– Ha még egyszer, csak egyszer is szóba hozod Lisát, esküszöm, hogy
darabokra téplek, te ribanc!
A közelükben álló lányok döbbenten néztek Karenre, akik régebbről
ismerték, tudták, hogy temperamentumos természet, de sosem látták még
ilyen mérgesnek és fenyegetőnek. Janice megalázottan elvonult és csendben
öltözött tovább. Miután Karen felvette hófehér melltartóját és bugyiját,
hozzá egy szintén fehér combfixet és a haja hullámos fürtjeit a vállaira dobta,
senki nem gondolta volna, hogy a gyönyörű szőkeséget mennyire kínozza
saját bűntudata. Mintha a fehérbe öltözés egy megtisztulási kísérlet lett volna
a lány részéről. Percekkel később, amikor előbújt a flamingó szárnyai alól
és a színpad erotikus zsongásába lépett, egy pillanatra ledermedt és a szíve
vadul zakatolni kezdett. A színpadhoz legközelebb lévő asztalok egyikénél
egy sötétszőke hajú öltönyös férfi ült, és csalódottan, unottan szemlélte őt.
Karent egy pillanat alatt elborította a gyűlölet, a félelem és a bosszúvágy,
úgy nézett a férfira, mintha most rögtön bele akarná verni a fejét a színpad
peremébe. De biztosra akart menni. Próbált koncentrálni a produkciójára,
kényszeredett mosollyal végignézett a férfiakon, s közben lassan egyre
közelebb táncolt a szőke férfihoz. Amikor kikapcsolta a melltartóját, rögtön
eltakarta a melleit és buján, vadítóan nézett a férfira, aki összeráncolt
homlokkal zavartan pillantott vissza rá. Karen közelebb ment hozzá,
leguggolt elé és felfedte bájait. A férfi szeme tágra nyílt, kitágult pupillája
mögött az írisze szürkén fénylett. Kétség sem fért hozzá, hogy ő Sámuel.
Sámuel kényszeredetten egy tízdollárost gyűrt a lány bugyijába, majd
elfordult tőle. Láthatóan a szemétládának nem felelt meg akármilyen lány, ő
Lisára pályázott. Karennek hatalmas önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy
ne ugorjon le a színpadról és vesse rá magát a férfira. Mélyen és izzó
tekintettel a szemébe nézett, és remélte, nem riasztja el ezzel Samuelt.
Karennek fogalma sem volt róla, miért jött ide vissza a férfi, de gyanította,
hogy Lisát keresi, látni akarja megint. Talán, hogy kigyönyörködje magát a
művében, egy megsebzett lány testében. Karen tudta, minél előbb
figyelmeztetnie kell a főnökét, mert Samuel bármikor távozhat, ha
észreveszi, hogy ma nem lép fel Lisa. Ez a soha vissza nem térő alkalom,
hogy elkapják a rohadékot. A lány szokatlanul gyorsan fejezte be a
produkcióját, és próbált nem túl nagy feltűnést keltve gyorsan távozni a
függöny mögé. Amikor lelépett a színpadról, a folyosón majdnem fellökte az
éppen várakozó egyik lányt.
– Hát te meg mit csinálsz, Karen?
– Bocsi, rohannom kell, ne haragudj!
A lány meglepődve nézett a sietősen távozó szőkeség után, majd
megvonta vállát és kilépett a színpadra. Karen nem vett róla tudomást, hogy
a férfiak árgus szemekkel bámulják őt, amint a bár előtt elszaladt.
Folyamatosan szemmel tartotta Sámuelt, aki, úgy tűnt, egyre
türelmetlenebbül ül az asztalánál, bármelyik percben elmehet, és akkor nem
tudják elkapni. Karen amint a lépcsőn rohant felfelé, majdnem elesett a
fokokban, nem is nézett maga elé. Csak mikor felért a lépcső tetejére,
akkor vette észre, hogy a melltartóját a kezében szorongatja. Gyorsan
felcsatolta magára és berontott Roy irodájába. Roy Chapman majdnem
hátraesett a székében, amikor az ajtó a falnak vágódva kirobbant. A férfi
éppen elmélyülten iszogatott egy pohár koktélt és kezdett meggyújtani egy
szál cigarettát, de az öngyújtó kiesett a kezéből, amikor meglátta az ajtón
berontó Karent.
– Mi a…? – dörrent meg Roy, de a lány rögtön beléfojtotta a szót.
– Itt van, Roy! Itt van! – lihegte a lány izgatottan. – Az asztaloknál, a
színpad előtt, most kell elkapni!
 – Mi van?! – kérdezte a férfi elkerekedett véreres szemmel. –
Visszajött ide az az idióta?! Biztos ő az?
– Igen, Roy, biztos! Menj már! – Karent egy pillanatra meglepte, hogy
most először kiabál a főnökével és utasítja, de a helyzet ezt kívánta. Roy
felállt az íróasztaltól és kisietett az ajtón. A lépcső tetejénél állva,
hunyorogva nézett szét a nagyteremben, de a színpad felől áradó lüktető
színözön, a hangos zene és a zsúfolt, mozgolódó férfihorda szinte
lehetetlenné tette, hogy beazonosítson egy embert a százból. Próbált kiszúrni
egy szőke fejet, de semmit nem látott.
– Basszus! – kiáltott fel a mögötte álló Karen. – Ott van! Épp most
megy el!
Roy a kijárat felé pillantott, egy vékony, középmagas szőke férfit szúrt
ki, amint elegáns öltönyében kisurran az üvegezett ajtón. Egy pillanat alatt
felmérte az ellenfelét és döntött. Keze annyira ökölbe szorult, hogy
roppantak az ujjpercei, állkapcsa összepréselődött, mint a satu.
– Menj vissza. Elintézem – mondta Karennek és már sietett is le a
lépcsőn, és feltűnés nélkül távozott.
Samuel csalódottan és kissé dühösen hagyta el a Flamingót. Amikor
az a szőke táncos lány odalépett hozzá, legszívesebben a képébe hajított
volna egy marék pénzt. Azonban egy pillanatra eltöprengett, mi lenne, ha
Lisát és a szőkét is egyszerre kapná meg. Micsoda csodás szeretkezés
lenne ebből! Szebb és bujább, élettelibb, mint a nyálas romantikus
regényekben. Ahogy a parkolóban a piros Corvette-jéhez tartott, érezte,
hogy ismét hevesen feltámad benne a vágy, a forró és vad szerelem iránti
mohóság. Hamarosan ott lesz végre Lisánál és a világ legboldogabb lányává
teheti, megint. Egyik kezével a zsebében kutatott a slusszkulcs után, míg
másikkal a péniszét markolászta. Amikor az autójához ért és a kulcsot a
zárba akarta dugni, egy férfi erőteljes hangja dörrent meg a háta mögött.
– Ejha! – füttyentett a férfi. – Ez aztán nem semmi verda, haver!
Samuel meglepődve fordult a hang irányába. Egy magas, nagydarab,
legalább százkilós kopasz férfi állt előtte, rikító hawaii ingje szinte a hasáig ki
volt gombolva, és még éjjel is fura napszemüveget viselt. Milyen beteg
emberek vannak – gondolta magában, de kissé tartott a férfitől. Egy lépést
hátrált.
– Igen, igen, valóban elég jó autó – bólintott Samuel és alaposan
megnézte magának az idegent. Acélkemény tekintete szúrósan és áthatóan
meredt rá.

– Nekem egy 76’-os Eldoradóm van, látod? Ott parkol – mutatott a

 – Nekem egy 76’-os Eldoradóm van, látod? Ott parkol – mutatott a
férfi egy fehér, sportos izomautó felé, mely hivalkodó és agresszív
megjelenésével tökéletesen illett hozzá. – De nagyon tetszik a te kocsid is!
Samuel fejében megszólalt a vészcsengő, mert biztos volt benne, hogy a
férfi autótolvaj. Idegesen matatott a kezében a kulccsal és próbált valami
menekülő utat keresni. Tudta, ha verekedésre kerül a sor, az sokkal inkább
verés lesz, és ő lesz az, akit vernek. A majd egy fejjel magasabb férfi levette
a napszemüvegét és hunyorogva nézett rá.
– Tudod, haver, ha most megkaphatnám az autód csak öt percre,
nagyon boldog lennék.
– Öt… öt percre? – hebegte zavartan Samuel és már annyira
eltávolodott a férfitól, hogy a háta nekinyomódott a Corvette-nek. – Öt
percig akarja vezetni?
– Vezetni?! – csattant fel a férfi és nagyot nevetett, majd egy lépést
közelebb ment Samuelhez. – Nem vezetni akarom én az autódat, te idióta!
– Hogy mondja…?
– Hanem fogom a szőke fejed és szétverem vele a kocsidat!
Samuel próbált menekülni, de nem tudott. A férfi egy pillanat alatt
elkapta a karját, és olyan erővel gyomorszájon ütötte, hogy Samuel azonnal
összerogyott. Minden elhomályosult előtte, és érezte, hogy mindjárt elhányja
magát. Ekkor a férfi ismét megragadta, satu kezével megfogta a csuklóját és
úgy hátrafeszítette a karját, hogy Samuel vállízülete majdnem elszakadt. A
férfi tonnás erővel préselte őt a Corvette motorházára, s közel hajolva hozzá
a fülébe suttogott.
– Ezt Lisáért kapod.
Samuel csak azt látta egy pillanatig, hogy a motorháztető eltávolodik
tőle, majd hirtelen őrült sebességgel közeledik – és a feje hatalmasat
csapódik az autóra. Mindent elöntött a sötétség, a férfi elájult. Roy olyan
erővel vágta a férfi fejét a motorházra, hogy kissé behorpadt a lemez. A test
rongybabaként zuhant a földre. Képzett katonaként tudta, hogy ettől nem
halt meg, csupán hosszú időre elájult. Lehajolt és kivette Sámuel kezéből a
slusszkulcsot, majd kinyitotta a Corvette ajtaját. Amikor behajolt a kocsiba,
egy sporttáskát látott az anyósülésen. Gyorsan megnézte, mi van benne, és
ahogy beletúrt, elfüttyentette magát.
– Te vártál engem, haver? – nevetett Samuel ájult testére pillantva. Roy
egy hosszú kötelet és bilincseket vett elő a táskából, melyekkel azonnal
megkötözte a földön fekvő férfit, olyan szorosan és profi technikával, ahogy
a seregben tanulta. Olyan csomókat kötött rá, melyeket esély nincs, hogy
Sámuel egyedül kibogozzon. Miután összekötözte, játszi könnyedséggel a
vállára kapta a testet és bevágta az anyósülésre.
– Roy bácsi most elvisz kocsikázni, oké?
Roy gyorsan körülnézett a parkolóban. Csak néhány villany-oszlop
sápadt fénye színezte meg az éjszaka fekete fátylát, egy lélek sem volt
semerre. Az eltompuló csöndet csupán Santa Ana főutcájáról idáig
elszűrődő hangok törték meg. Biztonságosan és körültekintően járt el,
ahogy tanították neki régen. Gyorsan beszállt a megkötözött férfi mellé, egy
pillantást vetett rá, nem repedt-e szét a koponyája és nem szivárog-e a vér,
de mindent rendben talált. Beindította a motort, s amilyen gyorsan csak
tudott, elhajtott messze az éjszakába.
 2.

Majd három héttel a megrázó események, valamint Samuel móresre tanítása

után Lisa és Karen a közeli Huntington Beachre kocsikáztak, hogy egy
nyugodt napot eltöltsenek kettesben. A szélesen terpeszkedő homokos
óceánparton és az utcákon ezernyi ember hemzsegett, boldog családok,
idős párok és gördeszkás trükkjeiket bemutató fiatalok, akik közül jó
néhányan csoportokba verődve gyűltek az árnyékot adó pálmák alá. Az
óceánba nyújtózkodó hatalmas mólón már nagy volt a sürgés-forgás,
mozgóárusok és vasállványok olvadoztak a forróságban, mivel a július 4-i
Függetlenség Napja alkalmából ezernyi petárdával és tűzijátékkal kívánták
emlékezetessé tenni ezt a kivételes napot. A lányok alig sétáltak fél órája a
partot szegélyező sétányon, amikor már nem bírták tovább a perzselő
napot, s egy partra néző étterembe menekültek. Az étterem zsúfolásig volt
hangos vendégekkel. Egy kis asztalnál kaptak helyet a teraszon, az asztal
fölé kifeszített napernyő védte őket az izzó napsugaraktól. A hozzájuk siető
fiatal pincérfiú alig bírta róluk levenni a szemét, szemérmetlenül és alaposan
mustrálta őket, szinte levetkőztetve a tekintetével, mialatt a lányok
rendeltek. A fiú pár percen belül visszatért és hozta a kért frissítőket.
Amikor lehelyezte Lisa elé az ananászlevet, rákacsintott a lányra. Lisa
zavartan elfordította a tekintetét, és amíg a meglepett pincér el nem
oldalgott, az óceán hullámait nézte.
– Jól vagy? – kérdezte Karen és megérintette barátnője kezét.
– Jól – mondta halkan Lisa, de nem nézett Karenre. Úgy tett, mintha
elmélyülten tanulmányozná a parton hemzsegő embereket, akik
röplabdáztak, kutyát sétáltattak, játszottak vagy éppen a forróság elől a hűs
habokba menekültek. Élvezték az életet. De valójában a lány szinte nem is
látta őket. Csak árnyalakoknak, fantomoknak tűntek a valóság kemény és
rideg háttere előtt. Lassan kortyolni kezdte az ananászlevet, s közben az
elmúlt hetek eseményei peregtek le előtte, mint minden nap, akárha az élet
megállt volna, s a szalag miidig ugyanazt a jelenetet játszatná vissza újra meg
újra. Karentől tudta meg, mi történt a Flamingóban azon az estén. De a
lány nem tudta megmondani, Roy mit tett végül Samuellel, mert a férfi ezt
senkivel nem közölte. Mindössze annyit árult el, hogy elkapta a parkolóban
és elvitte valahová, de amikor Karen rákérdezett, hová vitte és mit csinált
vele, Roy csak annyit mondott: lerendeztem a dolgot. Ez a válasz mindkét
lányra hátborzongatóan hatott, mert biztosak voltak benne, hogy a főnökük
megölte Samuelt, és elrejtette a tetemet valahol a Los Angeles és Las Vegas
közt elterülő hatalmas Mojave sivatagban. Lisát bár felkavarta és
megrémítette ez a lehetőség, de valahol meghatotta Roy reakciója. Tudta,
hogy a férfi nemcsak azért kapta el Samuelt, mert az üzletének és a
legjövedelmezőbb árucikkének ártott, hanem mert egy nőt bántott. Roy nem
tudott elképzelni annál aljasabb és gyengébb férfit, aki képes egy nővel
erőszakoskodni. Lisa most érezte először, hogy a kemény, zord és bohókás
Roy nőként, emberként nézett rá és kiállt érte. Roy másik meglepő
cselekedete az volt, amikor meglátogatta Lisát a lakásukon. A férfi minden
előzetes bejelentés nélkül érkezett hozzájuk néhány nappal az események
után. Látszott rajta, hogy nehezére esik egy bántalmazott nő látványa. Sok
halált és fájdalmat látott már a háborúban, de egy törékeny és megalázott
fiatal lány még neki is sok volt. Roy zavartnak és a szokásosnál is
elborultabbnak túlit, Karen sejtette, hogy kettesben szeretne maradni kicsit
Lásával. Amikor a szőkeség visszavonult a konyhába, Roy leült Lisa mellé a
kanapéra.
– Nem jöhetsz vissza a Flamingóba, ugye tudod? Ilyen külsővel…
csak elijesztenéd a vendégeket.
Lisa testét több helyen ütések, horzsolások vöröslő nyomai tarkították,
tekintete a szokottnál is szürkébb és beesettebb volt. A szépségére sötét
árnyékot vetettek az erőszak emlékei.
– Már nem is tudnék oda visszamenni, Roy – mondta Lisa és a
szemébe nézett. – Nem bírnék a színpadra állni, mert mindenhol őt látnám.
– Érthető – bólintott a férfi, s láthatóan nehezére esett gyengédnek
lennie vele, pedig igyekezett. – Sajnálom, mert élénk színfolt voltál a
klubban, sokan szerettek és…
– Senki nem szeretett.
– Hát… őő… én mindig csíptelek, kislány! – ráncolta össze a
homlokát Roy. – Ezért is szeretném ezt neked odaadni.
Roy a zsebébe nyúlt és egy vastag borítékot vett elő, mely egy
gumiszalaggal volt átkötve. A férfi a kanapé előtti dohányzóasztalra tette a
csomagot, majd felállt. Egy pillanatig zavartan ácsorgott, mint egy ügyetlen
óriás, aztán lehajolt a kanapén ülő lányhoz és egy puszit adott a homlokára.
Lisát annyira megdöbbentette a férfi viselkedése, hogy amikor az távozni
készült, el is felejtette, hogy megnézze az asztalra rakott borítékot.
Elkerekedett szemmel nézett Roy után, aki az ajtóból még visszafordult.

– Nem kell megköszönnöd, Lisa, komolyan! Ez ajándék. Vigyázz

 – Nem kell megköszönnöd, Lisa, komolyan! Ez ajándék. Vigyázz
magadra!
Azzal becsapta maga mögött az ajtót. Amikor Karen visszajött a
konyhából a kezében szorongatott limonádés poharakkal, meglepődött,
hogy a főnöke ilyen gyorsan lelépett.
– Furán viselkedett – mondta Lisa még mindig az ajtó felé nézve. –
Adott egy puszit, és itt hagyott egy borítékot… Aztán elment.
– És mi van a borítékban? – érdeklődött Karen és leült barátnője mellé
a kanapéra. Lisa a kezébe vette a vastag csomagot, leszedte róla a
gumiszalagot, s ahogy belenézett nem akart hinni a szemének. Hatalmas
köteg készpénz volt a borítékban. Gyorsan megszámolták és döbbenten
vették tudomásul, hogy Roy 10 ezer dollárt adott Lisának. Nyomban
szégyellni kezdték magukat, amiért korábban olyan rossz véleménnyel
voltak a férfiról. De ki gondolta volna, hogy a kemény külső egy érzékeny
lelket takar? Egy férfi, aki a háborút megjárva az alkohol és a fű mámorába
menekülve egy lebujt vezet, de képes kimutatni az érzéseit is. Másnap Lisa
felkereste Royt az irodájában és vissza akarta adni a pénzt, de a férfi ettől
mereven elzárkózott. Arról győzködte a lányt, hogy fogadja el tőle ezt a
segítséget, ami nem csupán egy vaskos végkielégítés, hanem az
együttérzését kifejezni akaró gesztus is. A lány némi unszolásra a táskájába
süllyesztette a pénzt és megölelte Royt, aki ettől annyira elpirult, hogy a
napszemüvege aranylencséin át is látni lehetett zavarát. Amikor Lisa kilépett
a Flamingóból és felpillantott a villogó neonreklámra, úgy hitte, sosem fog
többé visszatérni erre az átkozott helyre. De fogalma sem volt róla, mit
tartogat még számára a jövő. Lisa még sosem gondolt ennyit a szüleire, mint
az elmúlt időben, mióta Karenhez költözött. Haragot már nem igazán érzett
irántuk, sokkal inkább viszolygást és undort. Egy olyan élet emlékei voltak
ők csupán, amitől riadtan menekült. Természetesen nem látta azóta sem
őket, hogy azon a reggelen a hálószobájukba berontott. Biztos volt benne,
hogy az volt szánalmas életük egyik legjobb napja. Gondolataiból Karen
hangja szakította ki.
– Visszajöjjünk este megnézni a tűzijátékot?
Lisa elfordult a röplabdázó és napozó emberek vidám látványáról, és
Karen aggódó szemébe nézett. A barátnője az utóbbi időben meg jobban
igyekezett, hogy a szeretetével és gondoskodásával a lehető legtöbbet adja
neki. A lány jól tudta, Karent gyötri a bűntudat, noha Lisa többször próbálta
az értésére adni, hogy egyáltalán nem tehet arról, ami vele történt.

– Jó, jöjjünk – mondta Lisa – és kiitta a maradék ananászlevet.

 – Jó, jöjjünk – mondta Lisa – és kiitta a maradék ananászlevet.
Próbálta összeszedni magát, már csak Karen miatt is, de olyan mélypontra
jutott életében, ahonnan a gödör pereme reménytelenül magasnak tűnt. Egy
percen belül a rámenős pincérfiú visszatért, és úgy helyezte le a lányok elé a
tányérokra halmozott finomságokat, hogy közben megérintette a vállukat.
Karen szúrós tekintettel nézett rá, míg Lisa elhúzódott az érintés elől. A lányt
kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy korábban a színpad előtt mohón
tobzódó férfiak intim területeken simogatták. A Samuel okozta sérülések és
zúzódások már szinte teljesen eltűntek, de a lelkében olyan mély sebek
maradtak, melyekről a lány azt gondolta, sosem fognak begyógyulni. Mintha
a testét ért ütések nyomai a bőrpórusokon át utat találtak volna a lelkéhez
és ott helyrehozhatatlan kárt tettek volna fiatal lelkében. Tudta, hogy a
gyűlölet méreg, mely felemészti az embert, de nem tudott nem haraggal
gondolni a férfira. Nem telt el úgy nap, óra, hogy ne jutott volna eszébe az a
borzalmas tíz perc.
– Jó étvágyat, Lizy! – mondta Karen és bármennyire is igyekezett, nem
tudta elrejteni azt a könnycseppet, mely végiggördült az arcán, ahogy
barátnőjére nézett. Kezében olyan erősen szorította meg a villát, hogy az
ujjai ropogtak, mérhetetlen haragot érzett önmaga és Samuel iránt.
– Neked is – felelt Lisa, de nem nézett fel Karenre, hanem a tányérján
gőzölgő lazacfilé és hasábburgonya szeletekre, valamint a salátaágyra
szegezte tekintetét. Az utóbbi időben fogyott, most is csak csipegetett a
finom falatokból. Néhány perccel később Lisa felállt az asztaltól.
– Bocsi, de ki kell mennem. Mindjárt jövök.
– Veled menjek? – kérdezte Karen és már indult volna, de Lisa
kedvesen, mosolyt erőltetve magára visszanyomta őt a székbe.
– Azt hiszem, menni fog egyedül is.
Amint Lisa az étterem belsejébe ért, mellbe vágta a zsíros, maró
konyhaszag. Belebotlott a fiatal pincérfiúba, és megkérdezte, merre van a
mosdó. Amikor a fiú útbaigazította őt, olyan mohón nyalta meg a száját,
hogy Lisa szinte menekült előle a mosdó felé nyíló folyosóra. A
mellékhelyiség ajtajához érve az majdnem nekivágódott, amikor két testes,
középkorú nő kizúdult rajta. Lisa mérgesen nézett utánuk és azon
töprengett, hogyan tudtak ezek kettőn kiférni az ajtón. A mosdó elegáns
volt, mely nem illett egy part menti kis étteremhez, a hófehér és bézs színek
ragyogva tükröződtek vissza az egyik falat teljesen uraló tükörről. Lisa olyan
ritkán nézett tükörbe, ahogy csak tehette. Viszolygott beesett szemének, és
meggyötört arcának látványától, melyet sokkal szürkébbnek és zordabbnak
látott, mint amilyen valójában volt. De még megtörve, fásultan és a
depresszió szélén inogva is lenyűgöző jelenség volt. A lány hideg vízzel
mosta meg a szemét, egész arcát, mintha így próbálná emlékei közül kimosni
a történteket. Az elmúlt napokban történt változásokról nem szólt
Karennek. Nem mert szólni neki, mert ha beszél erről, azzal talán növeli
annak esélyét, hogy valóra válik a legrosszabb rémálma. Olyan ideges volt,
hogy alig bírt a lábán megállni, szédült, émelygett és majdnem kihányta azt a
pár falatot, amit letuszkolt a torkán. Botladozva támolygott be az egyik
WC-fülkébe. Ahogy leült az ülőkére, reszkető kezével benyúlt
rövidnadrágjának zsebébe, és elővette a terhességi a tesztet. Úgy remegett,
mintha jégtáblán ülne és lassan, de biztosan sodródna az elkerülhetetlen
fagyhalál felé. Lisa magában fohászkodott, behunyta a szemét és
könyörgött. Miután elvégezte a tesztet, örökkévalóságnak tűnő percek
következtek. Az idő lassú ólomlábakon lépkedett, s a lány remélte, hogy
nem egy szakadék felé. A fülke ajtajára meredt, s próbált valamit meglátni a
csupasz felületen felbukkanó emlékképek és aggodalmak őrületében. Szinte
sokkos állapotba került, mindent üresség töltött ki, nem tudott sem
gondolkodni, sem belekapaszkodni valamibe, egy vákuumba került,
melyben a nyomás egyre nőtt. Amikor már biztos volt, hogy a teszt
kimutatja az eredményt, olyan ideges lett, hogy a szíve majdnem kiszakadt.
A kezében szorongatott kis fehér rudat maga elé emelte és behunyta a
szemét. A szemhéja reszketett, ajkai hidegeit voltak, s egész testét veríték
borította el. Kérlek, ne tedd ezt velem – könyörgött magában, majd
kinyitotta a szemét.
Karen egyre idegesebben ült az asztalnál, s nem csak azért, mert egy
óceán felől zúduló hűs széllökés elcsavarta a napernyőt a feje felől, és ez
némi kényelmetlenséget okozott, hanem mert Lisa már túl sok ideje maradt
távol. A lányt gyanús balsejtelem kezdte gyötörni és egyre feszültebben
pillantgatott az étterem felé, de barátnője csak nem bukkant fel. Amikor már
végképp nem bírta tovább, felpattant az asztaltól és besietett az étterembe.
Egy idősebb pincérnél érdeklődött, látta-e Lisát, de a férfinek fogalma
sem volt róla, kiről beszél. Karen káromkodott magában és a mosdó felé
sietett, úgy nyitott be az ajtón, hogy az majd kiszakadt a helyéről.
– Lizy! – kiáltotta. – Itt vagy?!
Válasz nem érkezett. Karen már azon volt, hogy kirohan a helyiségből
és egész Huntington Beaehet felássa barátnőjéért, amikor kétségbeesett
sírás hangjait hallotta meg.

– Lizy! – szólongatta barátnőjét. Karen és a WC-fülkékhez rohant.

 – Lizy! – szólongatta barátnőjét. Karen és a WC-fülkékhez rohant.
Csak az egyik volt bezárva. A lány bekopogott és próbálta kinyitni az ajtót.
– Nyisd ki, kérlek!
A sírás szipogássá csillapodott, majd egy perc múlva az ajtó zárja is
kattant. Karen megdöbbent azon, amit látott. Lisa a földön kuporgott
felhúzott lábakkal, hátát a fülke falának támasztva meredt maga elé, nem
mert a barátnőjére nézni. Haja zilált volt, ruhája gyűrött. Karen pánikba
esett, mert egy pillanatig azt hitte, valaki megint erőszakoskodott vele.
Letérdelt Lisa mellé és megfogta a kezét.
– Nyugodj meg, Lizy, itt vagyok – próbálta csitítgatni és magához ölelte
őt. Ekkor látta meg a lány ölében a kis fehér tárgyat, melyet egyből
felismert. Karen megremegett. Elkerekedő szemmel nézett előbb Lisára,
majd a terhességi tesztre és úgy érezte, mintha kiszakadt volna a valóságból.
A tesztért nyúlt, a két függőleges kis csík minden kétséget kizáró bizonyítéka
volt annak, hogy Lisa a lehető legmélyebb pontra került.
– Uramisten… – sóhajtott fel Karen és Lisára nézett. A lány kisírt
szemmel meredt maga elé, mintha csak a végzetét pillantotta volna meg a
mosdó csempéi közt. Nem mert a tesztre nézni, de jól tudta, ez a valóság
olyan rideg és könyörtelen világa, ahonnan már nem lehet elmenekülni
semmilyen fantázia és remény mögé.
A délután magával hozott egy hűs nyári záport, mely az óceántól indult,
s lassan végigsöpört keletre, az emelkedő domb- és hegyvidék felé. Az
emberek vidáman rohangáltak és szinte táncoltak az utcán, hogy az élet
megajándékozta őket a perzselő napokban némi enyhüléssel, de ahogy Lisa
a nappaliban ülve kipillantott a tőle teljesen idegen világra, úgy érezte, nincs
az az áldás, mely csillapíthatná a lelkében tomboló vihart. Karen a
konyhában zörgött, időnként egy-egy elfojtott káromkodás is hallatszott, de
Lisa ezekből semmit nem vett észre. Terhes vagyok… egy magzat
növekszik bennem – gyötörte magát kétségbeesetten. Egész életében a
szavak segítettek kifejezni és formába önteni az érzéseit, gondolatait, de
most az a bizonyos lap üresen hevert előtte. Nem volt képes rá, hogy
megfogalmazza azt a félelmet és fájdalmat, mely fogva tartotta őt attól a
pillanattól kezdve, hogy meglátta a teszt eredményét. Az elmúlt napokban
érezte, hogy valami történik a testében, de ezt az erőszak utóhatásainak
tudta be. Amikor aztán már ijesztően késett a menstruációja, pánikba esett.
Karennek nem mert beszélni erről, mert úgy érezte, azzal csak elősegítené a
rémalom valóra válását. Csendben magába fordult. Amikor Karen a
nappaliba lépett, a kezében szorongatott limonádés poharakat az asztalra
tette és leült Lisa mellé a kanapéra. Egy percig fürkészte barátnője
tekintetét, és megrémült, hogy nem látja már azt az arcot, melyet
megszokott. Egy összetört, kétségbeesett arc volt csupán így megalázott és
bemocskolt testen. Az elmúlt hetekben Karen még nagyobb figyelemmel és
odaadással viseltetett iránta, amiben szerepet játszott a feltétel nélküli
szeretet Lisa felé, valamint a mardosó bűnbánat saját maga irányába. A
Roy-tól kapott összeg hatalmas segítség volt Lisának, aki kétségbeesetten
próbált valami munkát találni, egyelőre sikertelenül. Jól tudták, hogy a pénz
nem fog sokáig kitartani, és most, hogy kiderült, Lisa várandós, csak
minden sokkal nehezebbé és ijesztőbbé vált.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte Karen és megfogta Lisa kezét. A lány
némán meredt maga elé, véreres, kisírt szeme lázasan égett
– Nem szülhetem meg… – mondta halkan Lisa. – Ezt te is jól tudod.
Karen előre hajolt és az egyik poharat kézbe vette, jót húzott a hideg
limonádéból. Felsóhajtott és megszorította Lisa kezét, hogy nézzen rá.
– Utálni fogsz ezért, Lizy. De… szerintem meg kéne szülnöd.
– Ugye most csak viccelsz?! – csattant fel Lisa és elrántotta a kezét. –
Hogy a jó istenbe szülhetném meg? Még magamat sem tudom eltartani!
– Figyelj rám, Lizy! – Karen ismét megfogta a kezét és közel húzta
magához. – Hiszek benne, hogy minden okkal történik. Gondolkodtam ezen
az egészen, amíg a konyhában voltam. Csak figyelj rám, kérlek, jó? A
szüleid megloptak, az egy évig gyűjtögetett pénzed vették el és rá nem
sokkal felkeres egy gazdag pasas, akik több ezer dollárt fizet neked azért,
ha… És aztán teherbe esel tőle. Látod az összefüggéseket, Lizym?
– Én csak azt látom – mondta szomorú dühvel Lisa –, hogy az élet
állandóan belém rúg. Amikor megpróbálok talpra állni, mindig kirúgja a
lábam, ezt látom! Elmondjam még, mit látok?! Azt, hogy huszonkét éves
vagyok és nincs családom, nincs munkám, rajtad kívül senkim sincs, aki
támogatna, senki nem foglalkozik velem, a depresszió és az idegbaj szélén
állok, fogalmam sincs, hogyan fogom eltartani magam fél év múlva, és akkor
vállaljak egy gyereket?! Te normális vagy, Karen? Hogy a francba lehetne
nekem gyerekem, és hol éljek vele? Hogyan tudnám egyáltalán felnevelni,
miből tartsam el, és egyáltalán hogy a rohadt életbe tudnék neki megadni
olyan lelki támogatást, amit én sosem kaptam meg?! Hogy lehetne belőlem
anya, ezt mondd meg nekem! Egy csődtömeg vagyok, csak tönkretennék
egy életet, mint ahogy engem is tönkretettek a szüleim! Nem, Karen! Azt
már nem! Ha egyszer lesz majd gyerekem, ő nem élheti át azt, amit én…

Ahogy Lisa egyre jobban belelovalta magát, az olyan volt, mintha

 Ahogy Lisa egyre jobban belelovalta magát, az olyan volt, mintha
minden sebét egyre kíméletlenebbül szakítaná fel, s a végére érve már nem
tudta befejezni a mondatot, mert keservesen zokogni kezdett. Karen még
soha nem látta ilyennek őt, de hagyta, hadd tombolja ki magát, mert ha most
elfojtja a benne felgyülemlett haragot és fájdalmat, az később még
erősebben fogja agyonnyomni őt.
– Lizy, kérlek, nyugodj meg. Minden helyzetre van megoldás, hidd el
nekem. És én itt vagyok melletted, segítek, ahogy csak tudok.
– Erre nincs. Erre nincs megoldás, érted? – Lisa felpattant a kanapéról
és remegve, zokogva nézett le a barátnőjére, haja ziláltan lógott arcába. –
El… el fogom vetetni! Ha megszülném… abba belehalnék…
Lisa ekkor hátrálni kezdett a bejárati ajtó felé, s közben térdével
belerúgott a dohányzóasztalba, a limonádés poharak feldőltek, az ital
kiömlött a szőnyegre. A lány sírva rohant ki az ajtón, de Karen nem ment
utána Miután Lisa lerohant a harmadik emeletről és kiért az utcára,
zokogása annyira csökkent, hogy ne könnypatakokon át lássa a világot
maga körül. A kétsávos úton alig közlekedtek autók, s Lisa átfutott az
úttesten, cél nélkül, csak el minél messzebb, menekülni a valóság elől. Pár
percnyi rohanás után, mely során izzadságától és a lassan csöpögő esőtől
átázott és didergett a forróságban, egy közeli parkba ért, melyben pálmák,
tikászok és törpefenyők társasága várta. A lány leroskadt egy padra, nem
érdekelte, milyen vizes a felülete. Nagyokat lélegezve omlott össze és nézte
a kaviccsal felszórt sétányt, mely körbekanyargott a parkban Valahol a
távolban fiatalok egy sportpályán kosaraztak, kicsit arrébb egy idős
házaspár kutyát sétáltatott, s ami a leggyötrőbb volt, tőle pár méterre a
nedves fűben egy fiatal pár újszülött csöppségükkel játszott. Vidáman, fittyet
hányva az élet nehéz dolgaira. Lisa szívét szorongatta az a derű és önfeledt
boldogság., mely áradt belőlük. Titkon irigyelte őket, borzasztóan irigyelte.
Valahol mélyen ő is éppen olyan akart lenni, mint ők, de nem itt és nem
most. Hogyan tudnék én egy gyereket felnevelni? – gyötrődött halkan.
Vajon mit tenne most Enis? Az elmúlt hetekben olyan gyakran próbált
kapcsolatot teremteni a benne élő, mindenre választ ismerő bölcs énjével,
mint ezelőtt soha, de a hangok, érzések nem jöttek felé a titokzatos tó
túlpartjáról, gondolatai és érzelmei vad viharokat gerjesztettek benne, s ő
nem hallotta meg a segítő szavakat. Mérhetetlenül hálás volt Karennek
azért, hogy minden bajban kiállt mellette és sosem fáradt el az állandó
figyelemben és törődésben. Fogalma sem volt, hogyan birkózott volna meg
az elmúlt időszakkal, ha ő nincs. Amikor azon az estén rátalált, a lány
teljesen kiborult. Látszott rajta, hogy a gyűlölet és a tehetetlen kétségbeesés
fullasztja. Lisa jól tudta, milyen bűntudatot táplál önmaga iránt a barátnője,
és igyekezett őt meggyőzni arról, hogy nem tehet semmiről. De amivel most
szembe kell nézniük, az egészen más. Lisa megtörölte a szemét és próbált
lehiggadni. Felidézte magában azt, amit Karen mondott, minden okkal
történik, ennek így kellett történnie. De miért, Istenem, miért?! – kérdezte
magától, de nem jött válasz. A fűben önfeledten játszó család felkerekedett,
s lassan elindultak a park másik vége felé, ahol az autók parkoltak. Ez a
pillanat mintha lassított felvételen játszódott volna le Lisa előtt, a napsugarak
halvány szivárványfoltokban siklottak át a pálmák levelei közt s éteri aurával
ragyogtak be a fiatal anyukát és apukát, valamint a kisgyermeket, aki
köztük tipegett, miközben szülei két oldalról fogták pufók kis kezét és
támogatták. Ekkor hallotta meg Lisa hosszú idő után Enis hangját, engedd!
Egy pillanatig nem értette, mire utal ez a belső sugallat, mely éppen csak
megérintette, de aztán bevillant, hogy amikor Karenhez költözött és a
kanapéra lefeküdt aludni, álom és ébrenlét határán egyensúlyozva ugyanez
az üzenet érkezett hozzá. Megborzongott a felismeréstől, és bármennyire is
riasztotta és képtelenségnek tartotta egy gyermek világra hozását, az üzenet
egyértelműen ezt tanácsolta.
– De én erre nem vagyok képes… – sóhajtott fel halkan és arcát a
kezei közé temette. Hosszas töprengésbe kezdett, s bárhogy is próbált
kitalálni az útvesztőből, mindig felvillant előtte Enis üzenete és Karen
okfejtése, miszerint ennek így kellett történnie. Lisának fel sem tűnt, hogy
órákon át ült a padon. Gyötrődéséből petárdák és a távoli tűzijáték robajai
szakították ki. A Függetlenség Napjának ünnepén ezrek tódultak a forró
utcákra és önfeledten ünnepeltek. A távoli Huntington Beach felől a lassan
álomba szenderülő égig emelkedő, csillámló fények játéka egy pillanatra
elnémította benne a gondolatok és érzések forrongó kavalkádját. Átsuhant
rajta egy érzés, milyen különös az élet, éppen péntek 13-án omlott össze a
gyenge lábakon álló élese, s most a Függetlenség Napján tudta meg, hogy
egy apró élet növekszik benne, mely egész életére áldott függőségbe
kényszeríti. S igen, Lisát meglepte, hogy hosszú órák gyötrődése után nem
aggasztja ez az érzés. Egy pici élet növekszik bennem – gondolta magában,
s ez olyan érzelmeket váltott ki benne, melyeket addig még nem tapasztalt.
Amiket valószínűleg csak egy anya érezhet. Mintha az addigi görcsöt egy
szerető kéz sunogatása kezdte volna lassan feloldani. Ismét feltámadt benne
Enis hangja, s az üzenet. Fisa felfogta, mit kell tennie és egyre nagyobb
vágyat érzett arra, hogy meg is tegye. Az emberek a félelmeik és kétségeik
miatt gyakran állnak a végzett útjába, de az makacsul igyekszik kikövezni a
sors útját. Amikor hazaért, Karent a nappaliban találta, aki épp nassolt és
tévézett. Ahogy a szőkeség meglátta Lisát, nyomban kikapcsolta a tévét és
odasietett hozzá.
– Hogy vagy, Lizy? – kérdezte aggodalmas képpel. – Tudtál
gondolkodni?
Lisa megölelte a barátnőjét és Karen ettől megérezte, hogy a korábbi
feldúltsága és haragja elpárolgott.
– Igen, tudtam és el is döntöttem, mit teszek.
– Mire jutottál?
Lisa nagyot sóhajtott és beljebb ment a nappaliban.
– Arra, hogy igazad van. Meg kell szülnöm, és…
– Kérlek, ne folytasd! – vágott a szavába Karen. – Tévedtem,
hülyeségeket beszéltem össze-vissza, neked volt igazad, Lizy. Felelőtlenség
lenne, ha…
– Most szórakozol velem? – kuncogott Lisa és ez a reakció annyira
meglepte Karent, hogy szó nélkül meredt rá. – Figyelj, Karen. Félek ettől az
egésztől, rettegek… pánikba esem, ha csak arra gondolok, hogyan fogok
eltartani és felnevelni rendesen egy kisbabát. De érzem és tudom, hogy ezt
kell tennem! Nincsenek véletlenek. Furcsa… de talán a legnagyobb
fájdalomból születik majd a legszebb dolog, ami az életemben történik
velem.
– Teljesen össze vagyok zavarodba… – nyögött fel Karen. – Egész
eddig azon agyaltam, hogyan fogjuk mi ezt megoldani.
– Hé, figyelj rám – Lisa leült mellé és megfogta a kezét. – Együtt meg
tudjuk oldani, ugye? Valahogy csak fog sikerülni.
Karen összeráncolta a homlokát.
– Mi most szerepet cseréltünk, azt ugye tudod? Nekem kéne téged
bíztatni és bátorítani, nem fordítva. Mi történik itt?!
Lisa elnevette magát és ez mindkettejüknek olyan jól esett, mint egy
hűsítő eső a forró naplementében. Karen is nevetett, de csak azért, mert
látta, barátnője az elmúlt hetekben most a legjobb kedvű, s ez boldogsággal
töltötte el.
– Segíts nekem, Karen – szólalt meg Lisa, miután kinevették magukat,
és komolyan a barátnőjére nézett. – Sosem féltem még ennyire… még
Samuel előtt sem. Nélküled erre nem lennék képes.
Karen nem mondott semmit, csak magához ölelte Lisát. Vannak
pillanatok, amikor szavakkal nem tudjuk kifejezni azt, amit érzünk, de egy
gesztus, egy mozdulat mindent elárul arról, ami bennünk van, és amit adni
szeretnénk a másiknak. Karen és Lisa közt az ölelés egyezményes jele volt
a legteljesebb elfogadásnak és támogatásnak, a feltétel nélküli
segítségnyújtásnak.
– Bocsi a kiömlött limonádé miatt – mondta Lisa, miután kibontakoztak
egymás karjai közül.
– Ugyan, Lizy! A kedvenc pólóddal takarítottam fel, szóval kvittek
vagyunk! – nevetett hangosan a lány.
Később, amikor már az alkony vérnarancs festékkel festette át az ég
sötétlő peremét, a lányok a háztömb tetején ücsörögtek és révedező
tekintettel bámészkodtak a felsejlő óceán felé, melynek hullámzását
minduntalan láthatóvá tette a tűzijátékok fel-felrobbanó fénye. Mindenütt az
ünneplés és a boldog üdvrivalgás hangjai szóltak, s ők ketten, mintha egy
világtól elzárt apró szigeten lettek volna, fenn a sötét háztetőn, Lisa a
felvillanó piros, kék, arany és lila színözönben a Flamingóban eltöltött estéit
fedezte fel, melyek mintha már évekkel ezelőtt történtek volna. Majd lassan
simogatni kezdte hasát és elmosolyodott. Anya leszek – mondta komolyan,
s a félelmek és aggodalmak csontig hatoló ridegségén túl megjelent egy
meleg, szeretetteljes ölelés érzése is, mintha az éppen benne növekvő apró
élet próbálná őt megnyugtatni, mintha ígéretet tenne: minden rendben lesz és
olyan jó gyerek lesz., akivel minden könnyen és egyszerűen megy majd.
Lisa tudta, hogy óriási próbatételek és feladatok állnak előtte, a
legnehezebb minden emberi feladat közt, egészséges életet adni és világra
segíteni, aztán egy életen át vigyázni rá, mint a legszentebb kincsre a világon.
A tűzijáték ragyogása lassan elhamvadt az éjszakában, a világ elcsöndesült,
s a mindent kitöltő békében a gondolatok és érzelmek egyre nehezebbé
váltak. A félelmek és örömteli érzések különös kavarodásában fisa nem is
sejtette, milyen kihívások elé állítja majd az élet, a végsőkig próbára téve a
lelki erejét. Ám bármibe is kerül, bármilyen nehézséget is kell legyőzni a
születendő gyermekéért, végül boldog lesz. Boldogok lesznek mindkerten.
Csak ez számít, semmi más.
 3.

Kaliforniában a december egyet jelent az óceán felől áramló hűs

légtömeggel, mely, ha nem is megfagyasztja, de mindenképpen zordabbá
teszi az időt. A gyakori esőzések és ködök álmossá és szürkévé silányítják a
napfény országát, és csupán a legelszántabb és legőrültebb szörfösök
merészkednek ki a partra, hogy a szokatlanul nagy hullámokban találják
meg az élet értelmét. December 22-e délutánján az égbolt sötétszürke
mélységéből olyan zápor hullott, hogy szinte elviselhetetlenné vált a csípős
széllel vegyülve. Garden Grove egyik csendes bevásárló utcájában a vihar
úgy söpört végig, akár egy igazi tornádó. Az utca mindkét oldalán butikok,
boltok, éttermek és kávézók sorakoztak, melyek a szabályos rendbe ültetett
pálmafák vihartépte árnyékában szemlélték a komor eget. A parkoló autók
és az utcán hömpölygő embertömeg elárulta: a tősgyökeres kaliforniaiakat
nem tarthatja vissza egy kis eső, hogy alaposan bevásároljanak
karácsonyfa. A Firenze nevet viselő elegáns olasz kávézó sötétvörösre
mázolt és homokszínű stukkókkal díszített frontján himbálózó középkorias
hangulatú cégért már majdnem elfújták az erős szélrohamok. A
kovácsoltvas szerkezet nyikorgása olyan volt, mint egy gyászharang
kongása, mely mintha a kaliforniai boldogságot temetné el örökre. A
gőzölgő kávéscsészét és egy szál virágot ábrázoló cégér igyekezett nem a
kis hetykebajuszú mexikói férfit imitáló bábu sorsára jutni, mely a kávézó
melletti Sombrero nevű étterem előtt állt, amíg egy széllökés le nem csapott
rá. Most a hátán fekve vigyorgott az égre kackiás bajusza alól, mintha csak
ő tudná a titkot: egyik vihar sem tart örökké. Egy középkorú, didergő férfi
sietett el mellette, a férfi gyorsan becsapta maga mögött az ajtót,
megigazította széldzsekijét, majd egy ablak melletti kis asztalnál foglalt
helyet. A vele szemben lévő asztalnál egy idős házaspárt éppen egy fiatal,
csinos lány szolgált ki, a kezében ügyesen egyensúlyozott egy nagy
ezüsttálcái, barna haja kacér fürtjei szépen kiemelték a derekára feszülő
bordó köpenyt. A férfi szemérmetlenül nézegette a lány finom alakját, s
amikor az éppen megfordult, megszólította.
– Szépségem, hoznál nekem egy csésze caramel macchiatot, ha szépen
megkérlek? – A férfi tenyérbe mászó modora egyből ellenszenves volt a
lánynak, aki mimikájával nem is rejtette el a véleményét.

– Máris hozom, uram! – vetette oda Lisa úgy, hogy a férfi érezze a
 – Máris hozom, uram! – vetette oda Lisa úgy, hogy a férfi érezze a
benne lévő élt. Nem sokat használt, mert egy csábítónak szánt, de
visszataszító kacsintás volt a válasz.
Ahogy a kávézó hosszan elnyúló pultjához ment Lisa végig magán
érezte a férfi szúrós tekintetét. A kaliforniai cédrusból épített óriási pult
mögé lepett, és igyekezett minél hamarabb elkészíteni a rendelt italt; hogy
gyorsan letudjon egy újabb bunkó vendéget. Miközben dolgozott, fel-
felpillantott, van-e újabb kiszolgálandó kuncsaft. Az egész kávézót egyfajta
meleg, otthonos báj és rusztikus bensőségesség lengte át, természetesen
meghatározó olaszos stílusjegyekkel, melyektől a vendég úgy érezte,
megérkezett az olasz Riviérára. A kávézó tulajdonosa, a Firenzében
született Luca Perrani, igyekezett minél autentikusabb élményt létrehozni,
ezért a felszolgálólányok több mint fele olasz-amerikai volt. Lisát augusztus
végen – pár nappal a 23. születésnapja után – vette fel, s bár a lány nem
rendelkezett gyakorlattal a vendéglátás terén, de addig könyörgött a
férfinak, míg az ráállt, hogy egypár óra erejéig megnézzék, miként boldogul.
Lisa gond nélkül elvégezte a munkáját, s bár nagyon izgult és feszült volt
végig, semmit nem ejtett el, mindenkivel udvarias és közvetlen volt, így Mr.
Perrani meg volt elégedve vele. Nem utolsósorban a külseje miatt is, mivel
hamar híre ment a helyi fiatalok körében, hogy egy valóságos angyal
szolgálja ki őket a Firenzében. Úgy tűnt, a lánynak olyan kisugárzása volt,
mellyel vonzotta az embereket – nem csak a férfiakat –, és képes volt már a
jelenlétével is emelni a hely hangulatát. Bár nem keresett olyan jól, mint
korábban táncos lányként, de nem lehetett oka panaszra, hiszen rendes
foglalkozása volt, a borravaló se számított rossznak, és csupán néhány
bunkó és szemérmetlen pillantást és beszólást kellett elviselnie, amik
semmiségek voltak a Flamingóban átélt tapló simogatásokhoz és kéjes
pillantásokhoz képest. Eleinte sokat töprengett rajta, vajon miért nem ilyen
munkával igyekezett minél több pénzt összegyűjteni álmai megvalósításához,
de valójában tudta a választ. Tudta, hogy részben a jó fizetés miatt tűrte el a
megalázó táncos lány szerepet, de megvoltak ennek a maga lelki okai is,
egész életében éhezett a szeretetre, figyelemre. Soha senki nem volt
mellette, aki vigyázott volna rá és segített volna útbaigazítást adni az élet
útvesztőjében. De akárhogy is volt, már elmúlt, s ami maradt, az az emlékek
és elszenvedett fájdalmak súlya, mely úgy tűnt, enyhülni látszik a
gyerekvárás stresszes, ám mégis örömteli légköre mellett.
– Mit készítesz, Lisa? – szólt oda neki egy másik felszolgáló, a
harminckét éves olasz-amerikai szépség, Claudia Segnano, akit mindenki
csak Pinkie-nek szólított a hosszú fekete haját díszítő rózsaszín melír csíkok
miatt. Ha nem is olyan szoros, mint Karen-nel, de mindenképp szép
barátság alakult ki köztük a hónapok során. melynek mintegy origója volt
Lisa terhessége. Mivel Pinkie egy hamisítatlan olasz család nyolcadik, és
egyben legfiatalabb gyermeke volt, és már neki is volt három rosszcsont fia,
sok hasznos tanáccsal tudott segíteni Lisának, aki természetesen óriási
hálával fogadta a szerető törődést és figyelmet.
– Egy CM-et – válaszolt Lisa a szakzsargon szerint – az ablaknál ülő,
rendkívül kedves úriembernek.
– Annak, aki olyan áhítattal hámul rád?
Lisa felnézett. A férfi meredten, arcán fél mosollyal bámulta őt,
bizonyára ez is a szegényes csábítórepertoár része volt.
– Elsőre eltaláltad – bólintott Lisa.
– Mi olaszok nagyon csípősek tudunk ám lenni, ha gondolod,
odamegyek és finoman kitessékelem – kacsintott Pinkie és hozzálátott egy
eszpresszó elkészítéséhez.
– Áh, nem, köszi – mosolygott Lisa –, amióta tudok már jeges Vanília
Lattét csinálni, az önbizalmam határtalan.
Amióta Lisa megismerte őt, csak még jobb lett a kedve. Karen
szokásához híven rengeteget segített neki, állandóan támogatta, mellette állt
minden nehézségben, ami egy nőt érinthet ilyen drasztikus és örömteli
átalakulás során, de Pinkie is ugyanilyen szeretettel fordult felé. Így Lisa,
minden korábbi fájdalom és szenvedés dacára olyan boldog volt, mint még
sosem. Bár az erős hangulatváltozások és a délután első óráiban jelentkező
ólmos fáradtság és levertség megterhelték, de kimondhatatlan örömmel
töltötte el az érzés, amikor simogatta egyre kerekedő hasát, melynek mélyén
egy apró csoda növekedett. Már nem is érezte olyan félelmetesnek az
anyaság gondolatát, mivel Pinkie révén úgy gondolta, alaposan lelkészük
erre a kihízásra. Ám olykor-olykor, főleg amikor éjszakánként elalvás előtt
álmodozott eljövendő életéről, ellepték az aggodalmak és félelmek. Vajon
egészséges lesz-e a pici? – ez volt a legnagyobb félelme. Befészkelte a
fejébe magát a gondolat, hogy mivel erőszak ültette belé az anyaság magvát,
így a baba valamilyen szempontból fogyatékkal fog születni. Ez a gondolat
néha annyira gyötörte, hogy megállás nélkül zokogott, átkozta magát és
főleg Samuelt, amiért ezt tette vele. A másik nagy félelme az volt, hogyan
tudja majd eltartani a kicsit. A Roytól kapott összegnek még több mint a
fele megvolt, mert Lisa okos beosztással élt, de tudta, hamar el tud apadni
néhány ezer dollár. Az idegőrlő, lélektépő és kínzó pillanatokban folyton
mellette állt Karen és Pinkie, akik végtelen türelemmel és odaadással
igyekeztek a lány mindennapjait annyira megkönnyíteni, amennyire csak
lehet. Lisa érezte, hogy a fájdalommal, félelemmel teli gondolatai és érzései
olyanok, mint a mérgek, és megrettent egy-egy kiborulása után attól, hogy
éppen most adott a fejlődő picinek egy adag mérget. Ilyenkor a lány
lekucorodott a kanapéra, betakarózott és lassan simogatni kezdte a hasát,
behunyta a szemét és elképzelte, amint boldog, egészséges és gyönyörű
szép kisbabáját a kezében tartja, aki az anyukájára néz hatalmas szemével.
Szeretlek, kincsem, annyira szeretlek – suttogta Lisa az apróságnak. Mindig
könnyekig hatódott eközben, s annyira boldognak érezte magát, hogy
minden a múltban történt sérelem, lelkét szaggató fájdalom szertefoszlott, s
ő csak a pillanat szépségének élt. Ekkorra már biztosan tudta, hogy a sors
vagy végzet akarata volt az, hogy ő teherbe essen, s egyáltalán nem túlzás
azt állítani, hogy ez a pici élet fogja megmenteni az ő életét – ezért már most
olyan hálás volt, hogy a szeretettől sírva fakadt. Állandóan változó
érzelemtenger hullámzott benne, s amikor dagály volt, az minden mocskot
elsodort a félelmek és fájdalmak szigeteitek partjairól. Amikor augusztus
végén Lisa állást kapott a kávézóban, még jócskán azokat a napokat élte,
melyek szinte kivétel nélkül mindig erős hányingerrel, émelygéssel és nem
ritkán hányással kezdődtek. Bár testileg nagyon megviselte őt mindaz, amivel
egy apró élet fejlődése járt, lelkileg mérhetetlenül sokat adott neki már így is
tz a csöppség. Ezt illetően Pinkie-től hallott egy különös módszert, melyet ő
meg a saját édesanyjától tanult. Lévén, hogy a szülők az olasz Alpokalja
vidékén éltek egy birtokon, a természettel harmóniában, sokat tudtak az
egészséges életmódról. Pinkie azt tanácsolta, hogy Lisa minden este igyon
meg egy pohár búzafű-levet, ami segíteni fog a rettenetes hányinger ellen.
Pinkie volt olyan kedves és másnap hozott egy adag búzafüvet és
elmagyarázta, miként lehet kipréselni belőle a hasznos nedveket. Amikor
otthon Lisa némi nehézségek árán végül kinyerte a sötétzöld, borzalmas
kinézetű levet, elbizonytalanodott. Majd egy hirtelen húzással kiitta a
pohárban lötyögő folyadékot, melyet majdnem ki is köpött a rettenetes íze
miatt. De Pinkie meggyőzte őt arról, hogy bármilyen iszonyú is az íze, igya
folyamatosan. És nem telt bele egy hét, Lisa reggeli rosszullétei teljesen
elmúltak. Attól kezdve elfogadta a nő minden tanácsát, igyekezett a lehető
legjobban felkészülni a szülésre és a gyermeknevelésre. Amikor Lisa
elkészítette az ízletes italt, melyet az őt folyton tekintetével fogva tartó férfi
rendelt, egy ezüsttálcára tette a csészét, s nyomban sietett is a vendéghez.

– Parancsoljon, uram – helyezte az italt a férfi asztalára. – Kedves

 – Parancsoljon, uram – helyezte az italt a férfi asztalára. – Kedves
egészségére!
– Nagyon ismerős vagy nekem – mondta a férfi és a mosolya nem csak
árulkodó volt, de rendkívül visszataszító is Lisa számára, aki Samuel óta
nem bírt férfiak közelében lenni. Folyton eszébe jutottak azok a percek,
még a legkedvesebb és legszelídebb férfiak közelében is.
– Nem tudom, mire gondol – válaszolta Lisa és sarkon fordult, de a
férfi megfogta a csuklóját
– Hiszen te vagy a Flamingó kis tündére! A legszebb tündér…
Lisa megfordult, a csuklóját kirántotta a férfi kezéből és halkan, hogy
ne zavarja meg a többi vendég nyugalmát és ne rendezzen feleslegesen
jelenetet, izzó tekintettel nézett a férfira.
– Csak voltam! És ha még egyszer molesztálni mer, esküszöm, hogy a
tálcámmal töröm be az orrát! Megértette?
A férfi meghökkent Lisa váratlan kitöréstől és tátott szájjal meredt rá,
semmit nem tudott mondani, de nem is volt rá lehetősége, mert a lány már
odébb is lépett. A pult mögé érve kifújta a levegőt, s azon morfondírozott,
mennyire feldühítette a férfi. Visszanézett rá, de az elkapta a tekintetét.
– Szépen lerendezted – mondta Pinkie, ahogy ő is befutott a pulthoz,
miután kiszolgált egy négygyermekes családot, akik sütik és egyéb
nyalánkságok közepette élvezték a családi idillt.
– Utálom az ilyeneket… – morogta Lisa és megtörölte a kezét, majd a
rongyot a pultra csapta. De dühe egy pillanat alatt foszlott szét, amikor
meglátta a családot, akiket Pinkie szolgált ki az imént. Olyan vidámak, olyan
boldogok és harmonikusak voltak. A mackós apuka és kedves arcú
felesége, a három kislány és a legkisebb fiúcska olyan látványt nyújtottak
Lisának, mintha nem is egy kávézóban ücsörgő családot látott volna, hanem
egyenesen a mennyország békéjébe kukucskált volna bele.
– Olyan gyönyörűek – mondta áhítattal, és a gömbölyödő hasát kezdte
simogatni.
– Fiút szeretnél, vagy kislányt? – kíváncsiskodott Pinkie és közel hajolt
Lisához.
– Teljesen mindegy, komolyan mondom. A lényeg, hogy egészséges
legyen és képes legyek boldoggá tenni őt! Nem érdekel, hogy szőke lesz
vagy barna, kicsi vagy nagy… a mosolyát akarom látni és a nagy, ragyogó
szemecskéit…
Lisa újból elsírta magát és elfordult az italokkal, kávégépekkel és
süteményekkel telirakott fal felé, hogy ne lássa senki. Pinkie megfogta a
vállát és megsimogatta a haját.
– Nagyszerű anyuka leszel, Lisa! Ezt nem csak megnyugtatásul
mondom. Nagyon boldog kisbabád lesz.
– Köszönöm, Pinkie! – Lisa gyorsan megölelte őt, majd igyekezett
összeszedni magát, kitörölte szeméből a könnyeket, s párszor mély levegőt
vett, hogy megnyugodjon. De ahogy rápillantott a boldog családra, megint
nagyot dobbant a szíve és valósággal küzdenie kellett azért, nehogy ismét
eltörjön a mécses. Amikor az imént kiszolgált arrogáns és agresszív férfi felé
pillantott, meglepődve látta, hogy az már távozott is. Lisa az asztalához
sietett, melyen néhány dollár árválkodott, az ital ára, de semmi borravaló.
Lisa megcsóválta a fejét, magában mosolygott, milyen kicsinyesek tudnak
lenni némelyek, majd a pénzzel visszatért a pulthoz és a kasszába rakta azt.
Ekkor nyílt ki a pult melletti nagy, tölgyfaajtó és Luca Perrani lépett ki az
irodája. Mr. Perrani alig múlt ötven éves, de teljesen ősz haja, mely már
majdnem tíz éve ilyen volt, legalább hatvanötnek mutatta A középmagas,
tipikus olasz vonásokkal rendelkező és sugárzó tekintetű férfi az elegancia
és kifinomultság mintaképe volt, egész kollekciói voltak méregdrága Zegna
öltönyökből a szürkétől a sötétkéken át a feketéig. Meg is engedhetett
magának ilyen költséges hobbit, mivel a közkedvelt kávézóján kívül még
volt három puccos étterme: Palos Verdesben, Huntington Beachen és Costa
Mesában. Lisa megdöbbent, amikor megtudta, hogy Mr. Perranié az az
étterem, melybe azon a bizonyos napon beültek Karennel. Luca Perrani első
ránézésre olyan hatást keltett, mintha A Keresztapából lépett volna elő, egy
ízig-vérig olasz maffiózó benyomását hozta, csupán az állandó széles vigyor
nem illett valahogy az összképbe. A rajta lévő öltöny most éppolyan színű
volt, mint a Firenzén kívüli világot beborító haragos felleg, de ő a nyugalom
és elégedettség alakjaként toppant a pulthoz.
– Hölgyeim – szólította meg a pultnál álló Lisát és Pinkie-t. Fölszegte
állát, ahogy mindig szokta és puha eleganciával, némi akcentussal formálta a
szavakat. – Szeretném megköszönni a figyelmes és alapos munkájukat!
Ezzel a kis csekélységgel kívánok boldog ünnepeket, élvezzék a jól
megérdemelt pihenést!
Ezzel elővette a háta mögé elrejtett két, szépen bekötött kis csomagot
és széles mosollyal átnyújtotta őket. Pinkie már megszokta Mr. Perrani
effajta úriemberhez méltó viselkedését, de Lisa nem csak meghökkent, de
meg is hatódott. Kedve lett volna az olasz férfi nyakába ugrani a kedvessége
miatt, de sejtette, hogy ezzel kissé átlépné a főnök-beosztott viszony
határait. Hálásan megköszönte a figyelmes ajándékot és nekilátott, hogy a
piros masnit lehámozza a két tenyér méretű csomagról. Mr. Perrani izgatott
figyelemmel kísérte végig a kicsomagolást. Pinkie hamarabb végzett, s a
csomagban lévő kis kedvességnek éppannyira örült, mint minden
karácsonykor, amikor ugyanezt kapta a főnökéről. Amikor Lisa végre
kinyitotta a csomagot, elállt a szava. Hirtelen nem is tudta, hogyan reagáljon,
egy apró fenyőág és egy aranyszínűre fújt toboz volt kedves dísszé
összeállítva, s az egész kompozíció egy vörös bársonypárnán feküdt. Lisa
értetlenül nézett a férfira.
– Tudja, Miss Millner, ez egy nagyon régi hagyomány nálunk a
családban. Amikor megszülettem, egy kis fenyőágat és egy festett tobozt
akasztottak a szüleim a járókám fölé. Később elmesélték, hogy ez az
örökké tartó boldogság, egészség és gazdagság jelképe, valamint egy
jókívánság, hogy ha utódok születnek e világra, azok élete legyen éppolyan
teljes és szép, csírájában egészséges, mint egy aranyló toboz. Kedves és
szívmelengető szokás ez nálunk, s bár a fenyőág azóta rég elszáradt és a
toboz kissé megtört, de még mindig megőrzöm őket. Megtisztel vele, ha
elfogadja tőlem ezt az ajándékot, kisasszony!
Lisa nem tudta, mit mondhatna erre. Annyira meghatotta a férfi odaadó
kedvessége, hogy rögtön elsírta magát, és bár ezt az imént túlzásnak
tartotta, megölelte Mr. Perrani nyakát és szipogva köszönte meg neki az
ajándékot.
– Jól van, jól van – simogatta meg a férfi Lisa haját, és ahogy
kibontakoztak az ölelésből, rámosolygott. – Kérem, ne pazarolja rám az
örömkönnyeit, hagyjon a babának is!
– Köszönöm, Mr. Perrani! – mondta Lisa megint és a szívéhez
szorította a fenyőágat és az arányló tobozt. A férfi búcsúzóul kedvesen
megérintette a vállukat, majd tovább indult, hogy a háta mögé rejtett további
két ajándékot a másik két felszolgálólánynak odaadja.
– A Mikulás újabban Zegna-ban jár… – nevetett Pinkie a főnöke után
nézve.
– Annyira kedves ez az ajándék! – mondta Lisa, és a kezében tartott
kis csomagot nézegette, az aranyló toboz ragyogott a kávézó erős
világításában.
– Egy kicsit nyálas, de figyelmes – jegyezte meg Pinkie, aki jobban
szerette a kemény, macsó férfiakat, amilyen a férje, Marco is volt, mint a
Perrani-féle olajozott öltönyhuszárokat. Mindenesetre ő is örült, hogy ilyen
jó fej főnöke van, aki bár minden karácsonykor ugyanazt a különleges
svájci csokoládét és néhány ünnepi dekort adja, de ezt legalább szívből
teszi. Lisa éppen készült visszacsomagolni az ajándékot, amikor észrevett
egy vaníliaszínű borítékot a kis bársonypárna alatt.
– Ja igen! – szólt rögtön Pinkie és ő is megkereste a saját kis borítékát
az ajándékcsomagban. – Ez a karácsonyi bónusz!
Amikor Lisa a kezébe vette a borítékot, látta, hogy annak tetején szép
kézírással ez szerepelt: Miss Millner részére. A lányt egész nyáron egy
különös gondolat szállta meg, változtassa meg a családnevét Wardenről
Millnerre. Fogalma sem volt, honnan jött ez a késztetés, de úgy érezte, ezt
kell tennie, s egy perzselő augusztusi napon bement a Polgármesteri
Hivatalba. Amikor kilépett a légkondicionált épületből, úgy érezte, mintha új
élete, új külseje lenne, melyet nyomban elkezdett a tüzes kaliforniai nap
égetni, mintha csak az új Lisa környezeti beilleszkedését akarná elősegíteni
azzal, hogy ott helyben elolvasztja. Csak aznap délután döbbent rá, hogy
másnap lesz a 23. születésnapja, s ebben az egészben valamiféle
sorsszerűséget vélt felfedezni. Azokban az időkben szinte állandóan a
szüleire gondolt, s néha elfogta a vágy, hogy titkon meglátogassa, meglesse
őket, vajon mit csinálnak. De erre sosem merte rászánni magát. Nem is
igazán a múlttal való szembenézés félelme, sokkal inkább az undor és a
harag tartotta vissza. Remélte, hogy lesz idő, amikor képes lesz nekik
megbocsátani. A legintenzívebb érzés, mely elfogta a szüleire gondolván a
sziklaszilárd elhatározás volt, az elhatározás, hogy ő nem lesz olyan anyuka,
akitől majd menekül a gyermeke. Erőt merített a fájdalmából, s amikor
gondolatait és érzéseit megosztotta Karennel, barátnője mély tisztelettel és
halálos komolysággal jegyezte meg, hogy pontosan ebből látszik, mennyire
erős Lisa valójában. Amikor Lisa kinyitotta a borítékot néhány százdolláros
bankjegy hullott a markába. Ez egy kedves gesztus volt Mr. Perrani-tól,
hogy támogassa azok karácsonyát, akik nem tudnak az olasz Alpokban
síelni ilyenkor, mint ő és népes családja. Ugyan még csak délután fél három
volt, de Lisa már le is vette magáról a kötényét a munkanap befejezésének
jelzéseként, ugyanis ő, tekintettel állapotára, mindig egy kicsit hamarabb
fejezhette be a napot. Főnökétől kiemelten figyelmes gesztus volt, hogy
ennek ellenére ugyanolyan bérezést kapott, mint bárki más.
– Szóval – kérdezte Pinkie, akinek még volt pár órája hátra a
műszakból így nekilátott, hogy elkészítse a világ legforróbb és lég szebb
Vanilla Lattéját –, mit csinálsz az ünnepek alatt?
– Otthon Karennel lesz egy kis ünnepség – felelte Lisa, majd a
kötényét összehajtogatva a pult alá rakta. – Átjön Karen fiúja is, és az ő
egyik barátja.
 – Oh! – kacsintott Pinkie és szélesen mosolygott. – És jóképű a srác?
– Hát, még nem tudom… – Lisa lesütötte a szemét, amit Pinkie nyilván
a szégyenlősség és esetleg a titkos rajongás gesztusaként értelmezett, ezért
nem faggatózott tovább. Lisa nem mesélt neki Samuelről és arról, hogy a
megerőszakolás pokla okozta az áldott állapotát. Rettentően megalázottnak
és gyengének érezte volna magát, ha beszél ezekről a dolgokról Pinkie-nek,
holott tudta, hogy a nő diszkréten és szeretetteljesen kezelné a hallottakat.
– Nem faggatózom, Lisa – mosolygott rá kedvesen Pinkie, és szorosan
magához ölelte őt. – Boldog karácsonyt kívánok és vigyázz magatokra!
– Úgy lesz – érzékenyült el a lány –, vigyázok a kicsire. És köszönöm,
nektek is nagyon boldog és szép ünnepeket, Pinkie! Hú, nem is kérdeztem!
Merre mentek, mit csináltok?
– Hát, tudod – mondta Pinkie miközben színes bögrékbe töltötte a
mennyei aromájú kávés italokat – már évek óta mindig meghívnak minket
Marco szülei a Big Bear tónál lévő házukba. Arrafelé még nyáron is hideg
van, tehát ilyenkor igazi sarkvidéki állapotokra számítunk. De persze pár
napot előbb együtt töltünk szűk családi körben, öten. Aztán összejön a nagy
csapat a világ minden tájáról, így leszünk… hát elég sokan.
– Nagyon jól hangzik! – lelkendezett Lisa. – Érezzétek jól magatokat!
És puszilom a kicsiket!
– Köszönöm, átadom nekik!
Lisa és Pinkie még egyszer megölelték egymást, majd a lány bement az
alkalmazottaknak fenntartott kis öltözőbe, melyből egy apró privát konyha
és egy mosdó nyílt. Gyorsan magára vette a falra akasztott szőrmés gallérú
széldzsekijét, mely úgy feszült kerek hasára, mintha egy dinnyét próbálna
feltűnés nélkül kicsempészni. Talán a tél miatt, de mostanában egyre
fáradtabb és nyűgösebb volt. Különösen a délután egy adott szakaszában és
este, amikor egyfajta bús melankólia szállta meg, melyet csak hasának
gyengéd cirógatása, és az egyre növekvő csöppséggel való párbeszéd
tudott enyhíteni. A kezében lévő, Mr. Perranitól kapott kedves ajándékot
igyekezett óvatosan begyűrni a táskájába, mely szinte zsúfolásig volt
önfejlesztő és anyaságról szóló brosúrákkal. Lisa minden szabadidejét azzal
töltötte, hogy felkészüljön az előtte álló kihívásokra, melyeket kezdetben
csak sejtett, aztán ahogy egyre többet olvasott, úgy nyugodott meg a biztos
tudástól, de ahogy még többet olvasott, rá kellett döbbennie, hogy az
elmélet semmiség a gyakorlathoz képest. Próbált nem pánikba esni és
megnyugtatni magát, hiszen milliónyi nő csinálja ezt végig évről évre szerte a
világon. És alapvetően egészséges, beszámítható emberek népesítik be a
földet, tehát csak nem lehet olyan bonyolult ez az egész. Az anyai ösztönök
segítenek nekem, ahogyan másnak is – győzködte magát, de az igazat
megvallva rettegett. Rettegett és boldog volt, fáradtság gyötörte, máskor
meg eulóna repítette, sosem gondolta volna, hogy egy benne fejlődő apró
élet ennyire megváltó/.tatja őt.
Miután mindennel elkészült és biztonságosan elhelyezte a főnökétől
kapott ajándékot, nagyot nyögött, ahogy átvetette vállán a táskáját, és
visszatért a kávézóba. Látta, hogy Pinkie éppen egy fiatal párt szolgál ki, így
csak odaintett neki és kilépett a dühöngő szelek világába. Ahogy becsukta
maga mögött a Firenze üvegezett ajtaját, az első, ami köszöntette ebben a
szürreális világban, az a tarkójára ömlő eső volt, melytől megborzongott. A
Sombrero előtt egy alacsony mexikói férfi birkózott a felborult Don Pedro
névre keresztelt bábuval, mely gúnyos vigyorral nézett és kacsintott rá. Lisa
behunyta a szemét és mélyet szívott a mennyei illatokból, melyek valóságos
kínzásként hatottak ti. Egyszer volt, hogy nem bírta ki és betért az étterembe
ahol egy mexikói tálat olyan mohósággal és kéjesen fogyasztott el, hogy a
vendégek és pincérek közül többen megmosolyogták, látván a kerek
pocakját. Próbálta meggyőzni Karent, hogy egyszer üljenek be, akár
hármasban Karen fiújával, de a szőkeség tiltakozott, az ő gyomra kikészíti a
mexikóitól.
A buszmegálló nagyjából 500 méterre volt, mely ilyen ítéletidőben
kétszer annyinak tűnt, állapotosán pedig tízszer annyinak. A lány szinte
rádőlt a szemből fújó szelekre és táskáját magához szorítva masírozott
előre, mint egy elszánt anyatigris. Viharos időben gyakran tűnik úgy, hogy
csak mi megyünk a széllel szemben, mindenki mást pedig fúj és kerget maga
előtt a szél, éppen velünk szemben, hozzánk csapva az ázott testeket.
Hasonlatos ez ahhoz a kegyetlen illúzióhoz, amikor a dugóban ülve minden
sor halad, kivéve a miénk. De amikor Lisa a bevásárló utcában haladt előre,
nem volt illúzió, csupán aljas tréfa, hogy valóban mindenki szembejött vele.
Néhányan talán figyelmetlenségből, vagy eleve rosszindulatból, de
nekiütköztek, nem törődve azzal, hogy egy görögdinnye méretű csomagot
cipel a kabátja alatt. A lány ilyenkor igyekezett nem válogatott
szitokszavakat zúdítani magában rájuk, mert nem akarta, hogy a baba rossz
szavakat tanuljon, hanem csak eltűrte a helyzetet. Arra gondolt, hogy
minden elébe kerülő akadály csajt azért van ott, hogy erősebbé tegye,
felkészültebbé az anyaságra. Amikor végre elérte a buszmegállót, úgy
gondolta, rekordidő alatt tette meg a távot, és magában mosolyogva
gratulált a kicsinek, hogy segítette a mamit a rohanásban. Ekkor fogta el újra
az a kellemes, meleg érzés, ami még ezt a zord időt is ellensúlyozta, anyuka
leszek. Ezek a szavak leírhatatlan nyugalommal ölelték meg. Csak egy nő
képes érezni és átérezni, milyen csodásak lehetnek ezek a szavak. Lisa
behunyta a szemét, finoman cirógatni kezdte a hasát és magában dúdolt egy
dallamot, melyet a terhesség előtt nem ismert. A lélek dallama volt ez.
Minden anyuka tudja, milyen ez az érzés.
A megállóba érkező busz féknyikorgása zökkentette ki. Ahogy fellépett
a buszra, az nyomban elindult, s a lány ismét előadta mindennapos kis
játékát, nagyot nyögött, a hasát még kijjebb tolta, egyik kezével fáradtan
kulcsolta pocakját, másikkal a nehéz táskát igazgatta a vállán. Ez a pár
másodperces jelenet mindig elég volt arra, hogy egy ülőhely azonnal
megüresedjen. Ha már ennyire fegyelmezett, szorgalmas és stresszes
napokat élek, egy kis játékra nekem is szükségem van – nevetgélt magában.
A busz vízfüggönyt húzva suhant végig Garden Grove szürke épületei és
lakóházai közt, Lisa pedig némi ügyetlenkedés után előhalászta a Hogyan
legyünk kiváló anyák? című könyvet, hogy elmerüljön benne, amíg a
félórás utazás tartott Anaheimbe.
Karen szinte az egész napot vásárlással töltötte. Ajándékokat,
karácsonyi dekorációt és a leendő ünnepi vacsora alapjait válogatta össze.
Tudta magáról, hogy ha egy egyszerű reggeli elkészítésével a testi épségét
kockáztatja a szűkös konyhájában, akkor egy bonyolult vacsora
összeállítása majdnem olyan nehéz, mint a Holdra eljutni gyalog. Ennek
ellenére minden évben valami különös történt, mintha a karácsony angyalai a
segítségére sietnének, mert már ők sem búj ik nézni a bénázását, sikerült
meglepően finom ételekkel kedveskednie a meghívott vendégeinek.
Délután háromkor javában tombolt a nappaliban, mint egy tornádó. Az
elmúlt hónapok eseményei lelkileg és mentálisan őt is megviselték.
Bűntudata enyhült ugyan, ahogy látta Lisán, hogy nem csupán
megbarátkozott az anyaság gondolatával, de még boldog is volt időnként.
Karen kimondhatatlanul boldog volt, amikor barátnője mosolygott, jól
érezte magát és bizakodva tekintett a jövőbe, és minden egyes rosszullétet,
megzuhanást és félelmekkel teli pillanatokat felváltotta az a bizonyos „soha
nem adom fel” mentalitás. Karen jobban tisztelte őt, mint azt Lisa valaha is
gondolta volna. Ősz eleje óta egyre sűrűbben vásárolgattak apró
babaholmikat, tanácsadó könyveket és minden olyat, amire csak szüksége
lehet Lisának. Bár viszonylagos kényelemben éltek a szűkös lakásban és
egész jól kijöttek kettejük keresetéből, de mindketten tudták, hogy nem lesz
könnyű egy kisbabával. Éppen ezért Karen olyan meglepetést szervezett
barátnőjének, amitől biztosan könnyekig meg fog hatódni. A kihúzható
kanapét, mely már vagy fél éve szolgált Lisa alvóhelyéül, Karen az eredeti
helyéről nagy erőlködés árán eltolta egészen a nappali átellenes faláig, hogy
legyen helye a karácsonyfának és az ünnepi asztalnak, mely így a nappali
közepére került. Az alig másfél méter magas fenyőfácska talpba állítása és
precíz elhelyezése igazán bonyolult feladatnak számított.
A szőkeség örült, hogy ezekben a percekben nem látja senki, mert az
illető bizonyára megfulladt volna a nevetéstől. Alig tíz perce tartott az
ember-fenyő idegőrlő párharc, amikor a lány kulcs zörgését hallotta a
bejárat felől, s amikor odapillantott, a bőrig ázott Lisát látta, amint
holtfáradtan, nagyokat nyögve belép az előszobába.
– Nyerésre állsz? – kérdezte fáradt mosollyal Lisa. Óvatosan levette a
táskáját, majd felakasztotta a kabátját.
– Úgy érzem… – nyögte Karen a fa alól –, hogy minden évben egyre
keményebb ellenfeleket kapok. Vagy csak öregszem.
– Nekem van egy másik tippem! – Lisa a cipője levétele után a
nappaliba tipegett és nyomban lerogyott a kanapéra.
– És pedig? – érdeklődött Karen, miközben már harmadszor forgatta
meg a kis fát a tengelye körül.
– Elképesztően béna vagy – nevetett Lisa. – És ezt a legnagyobb
szeretettel mondom neked!
Karen egy utolsót lökött a fán, majd legyintett és mosolyogva Lisához
fordult.
– Hm, mi lenne, ha utálnál?
– Akkor megmondanám, hogy még mindig ferdén áll ez a fa.
– Mi van?! – Karen szeme szikrázott és a fenyő felé fordult, készen egy
újabb menetre, de az ártatlanul tekintett vissza rá.
– Hagyjad, jó az úgy! – intette le Lisa és egy nagyot ásított. – A díszek
úgyis feldobják.
Karen kénytelen volt beismerni a vereséget, s megadó sóhajjal zuhant a
kanapéra Lisa mellé. De folyton szemmel tartotta a kis fát, várva a
pillanatot, amikor újult erővel lecsaphat rá. A lányok egy darabig csöndben
ültek egymás mellett és nézték a félig-meddig feldíszített nappalit, melyben
girlandok, kis csengők, már előre bekészített gyertyák és karácsonyi kis
figurák voltak elhelyezve. Karen álma az volt, hogy lakberendező legyen, s
bár korábban nem volt elég pénze ahhoz, hogy iskolába járjon és
megtanulja ezt a művészetet, nem tett le arról, hogy a táncos lány szerepkör
után híres és menő lakberendező lesz. Az ünnepi hangulat már ősz elején
megszállta a lányt, nemcsak a karácsony szeretete miatt, hanem azért is,
mert alig várta, hogy ismét megcsillogtassa tehetségét. Lisa őszinte
elismeréssel nézte a munkáját, s ahogyan Karen őt bíztatta folyton az írással
kapcsolatos álmaiban, Lisa ugyanígy bátorította és dicsérte őt.
– Szóval – kezdte Lisa miután behunyta a szemét –, mi a helyzet a
Flamingóban? Mész ma is?
Lisa ritkán kérdezett rá, mik történnek egykori munkahelyén. Próbálta
még az emlékét is kitörölni annak, hogy valaha is mutogatta magát egy
színpadon. Akkor és ott ez tűnt az egyetlen jó megoldásnak, de
visszatekintve rájött, mennyire ostoba is volt. De tudta, hogy ez a tanulási
folyamat része. Mindenkinek meg kell tanulnia élni, nem csupán létezni és
sodródni.
– Csak a szokásos – válaszolt unottan Karen és még lejjebb csúszott a
kanapén, lábát a dohányzóasztalra téve. – Roy még mindig ugyanaz a
kedves ökör, aki volt, talán csak annyi változott, hogy ködösebb a tekintete
a mérhetetlen sok piától és fűtől. Meg most kitalálta, hogy karácsony miatt
minden lány öltözzön be szexi mikuláslánynak. Röhejes lesz. Szépen zárjuk
majd az évet.
– De ugye szakáll nem lesz rajtatok? – mosolygott Lisa.
– Az nem… – legyintett Karén. – De lesz más, istenem!
– Na, mi?
– Puttony… – sóhajtott a szőkeség és nem bírta ki nevetés nélkül. Lisa
hangosan felkacagott, ahogy elképzelt egy csapat lányt, amint lüktető
zenére, vibráló fényjáték közben egy szál piros bugyiban, fejükön
mikulássapkában rázzák magukat a színpadon, miközben a puttonyukba
lehet hajigálni a dollárokat. Elgondolta, milyen perverz beszólások lesznek
majd a puttonyok megtömését illetően.
Lisa a hasát fogta a nevetéstől, s igyekezett nem nagyon rázkódni,
nehogy a babának ez kellemetlen legyen, de abban biztos volt, hogy a benne
felszabadult boldogsághormon mosolyra készteti a csöppséget. Lisa olyan
éhes lett, hogy alig bírt egyhelyben ülni, mintha érezte volna, hogy a baba a
hasában étel után kiált.
Időnként apró mozgásokat vélt felfedezni, az utóbbi hetekben ezek
egyre sűrűbben történtek, s ilyenkor olyan izgatott lett, hogy minden
figyelmét a hasára összpontosította. Nem győzte Karen kezét odatenni, ahol
érzett valami halvány mocorgást.
Estére Karen összekészítette nemkívánatos mikulás jelmezét és
puttonyát, és Lisa nem állta meg, hogy ne nevessen ismét a barátnőjén.
Amikor nem sokkal később Karen elindult munkába, Lisa egy zuhanyzás és
gyümölcsökből készült turmix elfogyasztása után vastagon betakarózva
lefeküdt aludni. Égve hagyott két lámpát hangulatvilágításnak, melyeknek
aranyló fénye a karácsonyi dekoráción ragyogott és hullott milliónyi
darabkára, mintha színes fényeső öntözné a kis nappali félhomályát. Egész
életében ez volt az első karácsony, melyet várt, melyen végre szeretet és
törődés veszi majd körül. Hosszan gyönyörködött az andalító fényekben,
melyek opálossá hasadtak a szemében összegyűlt könnyek miatt. Amióta az
eset történt Samuellel, a lány nem tudott sötétben aludni. Mindig kellett
valami apró fényforrás, ami elűzi a titkokat és veszélyeket rejtő sötétséget.
Amikor aztán lassan behunyta szemét, a feltámadó sötétséget csak az tette
elviselhetővé, hogy az egyetlen örök fényforrásba kapaszkodott, kezét a
hasára tette és a gyermekére gondolt.
December 24-ének hideg, száraz délutánján, amikor a napkorong
fagyos-fehéren kezdett alámerülni a jeges óceánba, Karen éppen a
konyhában sürgölődött, s igyekezett nem teljesen elrontani az év
legfontosabb vacsoráját. Egy nevető, napszemüveget viselő rénszarvasos
fehér póló volt rajta és egy melegítőnadrág, fején az a mikulássapka, melyet
a Flamingóban viselt. Amikor a nappaliban felállított asztalra helyezte az
ételeket, az asztalnál ülő Lisa és Matt elismerően bólogattak és
megtapsolták őt.
– Bravó, szakácsnő, remekül néz ki! – dicsérte meg az ünnepi vacsorát
Matt Foster. A harmincegy éves férfi már évek óta szoros kapcsolatban volt
Karennel, és ami Lisát megdöbbentette, még ennyi idő után sem múlt el ez a
kamaszos epekedés, a forró vágyódás, hanem mintha minden nap újra és
újra felfedeznék egymást. Matt nem volt különösebben jóképű, inkább
karakteres volt sűrű barna haja, kissé elálló fülei és nagy, fekete szeme
miatt, bár tagbaszakadt és vállas alakja kifejezetten férfiasnak mutatta őt. A
férfi kissé nehézkes külseje ellenére hihetetlen vonzó volt a nők körében,
mert olyan kisugárzással rendelkezett, melyért a nők imádtak a közelében
lenni. Mackóssága biztonságot és erőt sugallt, kissé félénk jelleme pedig
szerethetővé tette az óriást. Karen úgy érezte, mindennap újra és újra
belezúg szerelme érzékeny, figyelmes és odaadó lelkébe, melyet csak
színesített Matt humora, amit csak akkor csillogtatott meg, amikor már
megbízott valakiben. A férfi vicces zöld pulóvert viselt, melyen piros, fehér
és aranyszín hópelyhek ragyogtak, fejen pedig éppolyan mikulássapkát
hordott, mint Karen, az összetartozás jeleként. Senki nem mondta volna
meg ez alapján Mattról, hogy igen tehetséges részecskefizikus, aki a
világhírű Massachusettsi Műszaki Egyetemen doktorált summa cum laude
minősítéssel. Az egyetem elvégzése után egy Los Angeleshez közeli
kutatólaborban kapott állást, s nem sokkal ezután ismerte meg élete
szerelmét. Még véletlenül se feltételezzük azt, hogy a fiatal fizikus betért egy
unalmas éjszakán a Flamingóba? Megismerkedésük sokkal egyszerűbb
keretek közt zajlott, egy hipermarket mosógépeket kínáló részén. Karen
kezdetben nem verte nagydobra a férfi előtt, hogy táncosként dolgozik, ám
amikor végül mégiscsak rászánta magát, hogy beavassa Mattet, az először
nem kívánta őt többet látni. Viszont olyan ellenállhatatlan vonzódást érzett a
szőkeség iránt, mely egyáltalán nem csupán szexuális jellegű volt, így lenyelte
magában minden viszolygását, és újra megkereste a lányt. Első ránézésre
mindenki megdöbbent, különösképp Matt munkatársai, hogy a fizikus épp
egy táncos lányt választott magának, de a valódi szeretet sokkal mélyebb
rétegekben gyökerezik, mint azt a felszínből sejteni lehet. Bár Karen és Matt
sok időt töltöttek együtt, mégis Lisa nagyon ritkán találkozott a férfival, de
amikor összefutottak, mindig gratulált Karennek, hogy milyen nagyszerű
férfit talált magának. Most, az ünnepi asztalnál ülve Lisa elnézte a nagydarab
férfit, szelíd arcát és boldog volt, hogy Karen rátalált a párjára. Irigyelte is
volna őket, ha nem rettegett volna a férfiaktól. Valójában Matt volt az
egyetlen férfi, akivel nyugodtan meg tudott lenni, akár kettesben is. Amióta
Samuel megerőszakolta őt, valami mélyen eltörött benne, és biztos volt
abban, hogy sosem fog begyógyulni a seb. Erről Matt semmit nem tudott.
Karen sokat mesélt neki Lisáról, de ennyire mély, lelki dolgokba nem avatta
be. Így a férfi nem értette Lisa látható örömét, amikor kiderült, hogy Matt
barátja, egy bizonyos Derek mégsem tudott eljönni a karácsonyi vacsorára,
mert máshová volt hivatalos.
– Isteni az illata, Karen! – dicsérte meg Lisa az ínycsiklandozó
falatokat. – És örömmel látom, hogy nem égtél meg sehol, nem vérzel,
egyben vagy!
– Tudjátok, hogy van, minden csoda három napig tart. Újévtől ismét a
régi leszek! Egy kicsit már hiányzik a béna Karen – nevetett a
mikulássapkás szőkeség.
– Az energia-megmaradás ismert törvénye szerint – szólalt meg mély
hangján Matt – semmi nem vész el, csak átalakul. Tehát én nem félek attól,
hogy elveszítem a béna Karent, mert a szeretet a legerősebb energia.
– Micsoda érzéki vallomás… – sóhajtott fel Karen és megcsókolta
Mattet. – Én is oda vagyok érted, te zseni.

Lisa meghatódva figyelte őket és elmorzsolt egy kövér könnycseppet a

 Lisa meghatódva figyelte őket és elmorzsolt egy kövér könnycseppet a
szemében. Újabban egyre érzékenyebben reagált minden kis gesztusra,
apró jelenetre, melyek a szeretetről, odaadásról, és főleg a gyermekekről
szóltak. Lenézett a hasára, mert érezte, hogy a pici mozgolódik benne,
mintha csak azt akarná üzenni, ne aggódj anyu, hamarosan előjövök, és
végre boldoggá tesszük egymást. Ahogy azt már a többiek megszokhatták,
Lisa ismét a nőies elegancia jegyében öltözött fel, hófehér, selymes ruhát
viselt, olyan volt, mint egy csodálatos angyal, aki a hasában hordja az
istenek ajándékát. Csöndben kezdtek falatozni. Ízletes, zsírjában sercegő
kacsa, pástétom és burgonya, sügér, lazac és saláta volt a teljes menü,
melyet a végén desszertként fahéjas almás sütemény és csokoládétorta zárt.
A teljes repertoár elkészítésében Lisa csak kicsit vett részt, leginkább pihent
és feküdt egész nap, olvasta a könyveit, szorgalmasan jegyzetelt, s egyszer
elment sétálni egy órát. Amióta várandós volt, alig ment fel rá plusz súly,
köszönhetően annak, hogy odafigyelt arra, mit eszik, rendszeresen itta a
Pinkie által javasolt borzalmas ízű löttyöket, és amikor csak tehette,
mozgott. Miután befejezték a lakomát, teli hassal dőltek hátra a székben és
egy percig csak szemüket járatták a gyönyörű dekoráción, mely a világ
egyik parányi, de csodálatos szegletévé varázsolta a nappalit. A karácsonyfa
nagy küzdelmek árán végül a helyére került, most felékesítve, ragyogva és
gyantát illatozva szemlélte ezernyi csillogó pupillájával az asztalnál ülőket. A
dohányzóasztalon mécsesek és gyertyák illatoztak, apró lángjuk meg-
meglibbent. Hirtelen Matt felpattant a székéből.
– Majd elfelejtettem! Valamit lent hagytam a kocsiban, egy perc és
jövök.
A lányok csak néztek a siető férfi után, s Lisa látta, hogy Karen tudja,
miben sántikál a szerelme. Matt pár perc múlva vissza is tért, kezében
szorongatva valami nagyméretű tárgyat. Ahogy a férfi belépett a nappaliba,
Lisa már tudta, mir cipel a férfi. A lány szeme azonnal megtelt könnyekkel.
– Istenem… ez… ez… – kereste a szavakat, de nem tudta szavakba
önteni érzéseit. A keze lassan végigsiklott a szépen kidolgozott fafelületen,
mely egy kisbaba ágy fejrésze volt. A rácsos oldalelemek egy puha kis
matracot fogtak közre, s az egész kiságy egy hatalmas piros szalaggal volt
átkötve, melyre egy cetli volt akasztva. Lisa reszkető kézzel fogta kezébe a
cetlit, azonnal felismerte Karen kézírását: Boldog karácsonyt a világ
legnagyszerűbb anyukájának!
– Karen ötlete volt – magyarázta Matt és egyik kezével biztonságosan
fogta a kiságyat, a másikkal Lisa hátát simogatta meg. – Egy barátom és én
pedig elkészítettük neked. Boldog karácsonyt, Lisa! Igaz, még csak holnap
reggel kéne, de…
– Nagyon-nagyon köszönöm nektek! – mondta a lány és nem tudta,
nem is akarta visszaszorítani könnyei áradását. Sosem volt még olyan
boldog, mint ebben a pillanatban. Erősen magához ölelte Karent és Mattet,
és úgy tartotta őket, hogy érezzék, az egész világot ők ketten és a hasában
növekvő baba jelentik számára. Ezen az éjszakán, amikor Karen és Matt
bezárkóztak a hálószoba intimitásába, Lisa élete legszebb estéjét élte át.
Olyan boldog volt, hogy alig tudott elaludni, folyton nézte a kiságyat, látni,
érinteni akarta, és folyton odaképzelte a kisbabáját, ahogy a puha matracról
rá tekint. Nem érdekelte, vajon egy apró kislány vagy kisfiú fog rá nézni,
csak azzal foglalkozott, hogy egészséges kisbaba legyen, s amikor erre
gondolt, most először nem öntötte cl a szokásos kétségbeesés, hogy
erőszak útján esett teherbe és emiatt a baba esetleg betegen jön világra.
Minden idegszálával érezte, hogy a benne fejlődő kis élet erős és
egészséges, s amikor a hajnali órákban álomra hajtotta fejét, Enis eljött
hozzá, és megerősítette ezt az érzését.
Martha Boyle kislánykorában érkezett a szüleivel Angliából a napfény
országába, s már fiatalon tudta, mivel szeretne foglalkozni egész hátralévő
életében. Nem tudott szebb hivatást elképzelni annál, mint hogy várandós
édesanyáknak segítsen, ahogy ő mondta, belelátni a titkok kamrájába. A
közel ötvenéves nőn meglátszott, hogy imádja, amit csinál, dús vörös haja
egy vidám, szeplős arcot keretezett, melyen a nagy csillogó szemek csak
még élénkebbek lették, amikor egy-egy állapotos anyuka felkereste őt,
hogy korszerű ultrahangos gépe segítségével választ kapjanak a
legfontosabb kérdésekre: egészséges-e a baba. Egy januári esős délelőttön
Martha épp a készülék képernyőjére meredt, s figyelmesen tanulmányozta a
rajta megjelenő szürkés foltokat, melyek az avatatlan szem számára csak
kusza ábrák voltak. Eközben tapasztalt kezével lassan irányította a műszert
Lisa domborodó hasán. A lány kíváncsi és egyben aggódó tekintettel
igyekezett a képernyő felé nézni, de akárhogy próbálkozott is, csak a
monitor vaskos oldalát látta. Türelmetlen izgalommal teltek el a percek. A
legutóbbi ultrahangos vizsgálat eredménytelen volt, mert a baba épp úgy
feküdt, hogy nem tudták megállapítani a nemét. A lány fejében zakatoltak a
kérdések, szíve majd kiugrott a helyről, izzadt és érezte, hogy mentem leesik
a fekvőhelyéről. A fekvő Lisa mellett állt Karen, s egyik kezével barátnője
kezét szorította, másikkal pedig folyton a hajába túrt és próbálta leplezni
idegességét. Minduntalan összeráncolta a homlokát, ahogy a képernyőn
valami szürkés árny jelent meg, de azonnal Lisára nézett ilyenkor és
megnyugtatóan elmosolyodott. Hirtelen egy furcsán lüktető hang töltötte
meg a szoba feszültséggel teli levegőjét, mintha víz alól jött volna. Martha
arcán széles mosoly jelent meg, ahogy Lisa felé fordult.
– Erős szívhang. Egy kislány erős szívhangja.
Martha Lisa felé fordította a monitort, Lisa nem tudott megszólalni.
Elkerekedő szemében könnyek gyűltek össze és nézte a háromszög alakú
szürkés képet, melynek közepén egy apró élet lüktető körvonalait lehetett
kivenni.
– Kislány? – suttogta halkan Lisa. – Azt mondta, lesz egy kislányom?
– Igen, kedvesem – mosolygott Martha és megsimogatta a lány karját.
– És egészséges, erős, minden a legnagyobb rendben van vele.
Megnyugodhat, Lisa.
Lisa ámulattal nézte a képernyőt, melyen olyan szépség jelent meg, amit
még életében nem látott. Halványan, de fel lehetett fedezni a csöppség arcát,
behunyt szemét, kis kezeit és lábait, amint édesanyja hasában összegubózva,
békében pihen és várja, hogy része legyen egy új világnak.
– Most magukra hagyom önöket egy kicsit – mondta Martha a
lányokra mosolyogva, s felkelt a székből, kilibbent a kezelő szoba ajtaján,
mintha csak egy jóságos angyali jelenés lett volna. Az első ultrahang
alkalmával mindössze egy apró, bab alakú kis foltot lehetett látni a képernyő
szürkületében, de most egy igazi, kifejlett, csodálatos kis emberke lüktető,
élettel teli alakja látszott. Lisát lenyűgözte, hogy most látja életében először a
gyermeke arcát. Leírhatatlan érzések kerítették hatalmába, melyektől a
könnyek kibuggyantak a szeméből. Örömkönnyek. Most értette meg
mindennél jobban, hogy anyuka lesz, s ez az érzés óriási boldogsággal és
felelősségvággyal töltötte el. Az anyai ösztönök egy újabb, még erőteljesebb
szintre értek el benne, és ez olyan erővel és elszántsággal párosult, hogy úgy
érezte, bármire képes, hogy apró kislányát boldoggá tegye.
– Istenem, milyen gyönyörű vagy, kincsem… – sóhajtott fel könnyei
közt, és megsimogatta a képernyőt. A baba, különös módon mintha érezte
volna az érintést, aprót fészkelődött a hasában, akárha meg akarná ölelni az
anyukáját.
– Ez… egészen döbbenetes – nézte tátott szájjal a monitort Karen és ő
sem tudta megállni, hogy a szeme ne teljen meg könnyekkel. – Alig hiszem
el, hogy ez a kislány benned van, Lizy…
– Nathalie – ejtette ki a nevet Lisa olyan gyöngéden, ahogyan csak egy
anyuka képes.
 – Tessék? – kérdezte Karen, aki csak fél füllel hallotta, ami Lisa
mondott.
– Ez lesz a kicsim neve. Nathalie.
– Nathalie…, milyen szép ez a név! – fordult felé mosolyogva Karén. –
De jól átgondoltad? Hiszen annyi…
– Nem kellett ezt átgondolni, Karen – szólt közbe Lisa, és finoman
simogatni kezdte a hasát. – Õ kérte, hogy ez legyen a neve. A kislányom.
Az én pici, egyetlen kislányom…
Lisa behunyta a szemét és csak élvezte a pillanatot, melytől korábban
annyit rettegett. Egészséges, erős babát hordoz a hasában, aki hamarosan
világra jön. Úgy érezte, semmi mást nem akar az élettől, csupán látni lánya
mosolyát. Nathalie boldog mosolyát. Ez a februári ragyogó reggel éppúgy
indult, mint akármelyik nap. Lisa arra ébredt, hogy Karen a konyhában
zajong, csörömpöl és halkan szitkozódik. Lisa sok mosolygós, vidám
reggelt köszönhetett már ennek az ügyetlen szőkeségnek. Még feküdt az
ágyban, s azt csinálta, mint karácsony óta minden reggel, sugárzó tekintetét
a mellette álló kiságyra és a nemrégiben beszerzett pelenkázó asztalkára
emelte, s elképzelte, milyen lesz, amikor végre a kisbabája vele fog aludni,
látja, érzi őt. Hallja, ahogy aprókat szuszog, mocorog, kis kezeit és lábait
puha, meleg takaró védi. A piros szalagot, mellyel át volt kötve a kiságy,
karácsony óta nem vágta le. Ezt arra a napra tartogatta, amikor végre
Nathalie hazaér. Haza, otthon, család, édesanya… ezek a szavak sosem
érzett melegséggel öntötték el Lisát, aki ilyenkor értette meg, miért súgta
lelke titkos tündéré, Enis azt, hogy engedd!. A lány előtt világossá vált, hogy
mindenki maga írja a sorsát, a döntéseinkért mi vagyunk felelősek. Egy
valódi édesanya ezt szinte mindenkinél jobban tudja. Ekkorra már
tökéletesen megértette, miért történtek épp úgy a dolgok, ahogy. Ha nem
éppen otthon gyűjtögeti a Flamingóból megkeresett és félretett pénzét,
hanem Karennél, akkor a szülei nem tudták volna meglopni őt, és így nem
került volna olyan szörnyű helyzetbe és lelki válságba, hogy hajlandó legyen
pénzért odaadni magát egy férfinak, aki történetesen egy agresszív állat. Ám
különös módon ennek a fájdalomnak és megaláztatásnak köszönheti
életerős, egészséges és gyönyörű kislányát, Nathalie-t. Az utóbbi hetekben
érezte, hogy a harag kezd elpárologni belőle, mert a megértés, elfogadás
olyanok, mint az erős szelek, melyek bármilyen sötét felhőtömeget
feloszlatnak és elkergetnek. Minden okkal történik. Csak figyelnünk kell a
belső hangra és megértjük az okokat. Lisa tudta, hogy a szülészorvosa, dr.
Eric Woerling február első hetére darálta a szülés várható időpontját, a lány
olyan izgatott volt az elmúlt hetekben, hogy alig tudott a Firenzében a
munkájára figyelni. Még az is előfordult, hogy egy vendégre öntötte a jeges
kávét, aki lárva, hogy várandós nővel van dolga, udvariasan elhárította Lisa
esdeklő bocsánatkérését és megnyugtatta, nem történt semmi. Még
szokatlanul magas borravalót is adott és erőt, egészséget kívánt Lisának.
Csak miután távozott a férfi, közölte vele a döbbent Pinkie, hogy az egyik
hollywoodi filmgyár nagymenő producerét sikerült leöntenie. Ha Lisa ebben
kételkedett is volna, az mindenesetre meggyőző látvány volt, amikor a testes
férfi a kávézó előtt parkoló királykék Bentley sportkocsiba szállt be. Az
esetet követően Mr. Perrani nyomban behívta az irodájába Lisát, aki sűrű
bocsánatkérésekkel próbálta menteni a helyzetet. Azonban az olasz férfi
kedvesen félbeszakította és mosolya elárulta, a lánynak nincs miért
aggódnia. Mr. Perrani arra kérte őt, tudva, hogy hamarosan szülni fog,
pihenjen, ne dolgozzon. Csak a szülésre koncentráljon. Így történhetett meg,
hogy Lisa fél tizenegykor ébredt, amikor más esetben már javában szolgálná
fel a síi töményeket. Miután lezuhanyozott, magára vett egy rövidnadrágot
és egy hosszú tunikát, szerény kismama kollekciójának egyik kedves
darabját. Mire elkészült, Karen már az étkezőasztalnál várta.
– Odakozmált rántotta, szenes pirítós, feketén sercegő bacon és rostos
narancslé a la Karen – invitálta a lány nevetve Pisát.
Mialatt reggeliztek, Lisa percenként a kiságy felé pillantott és megállás
nélkül simogatta nagy pocakját.
– Izgulsz? – kérdezte Karén. – Vagy inkább félsz?
– Hm… sokkal inkább izgatott vagyok – mondta Pisa és lenyelt egy
falat omlettet. – Már csak azért is igyekszem elkerülni a félelmet, nehogy ezt
megérezze Nathalie és ez rosszul hasson rá, nehezen szülessen meg, vagy
nem is tudom. Áh… ideges vagyok. Olyan, mintha egy bombán ülnék, ami
bármikor felrobbanhat.
– Ha ez megnyugtat, nagyon jól viseled, Lizy!
– Köszi – mosolygott a lány és megszorította barátnője kezét, majd
nagyot sóhajtott és elrágcsált egy szelet pirítóst. – Eseménydús kilenc hónap
van mögöttem. Mögöttünk. Tudnod kell, Karen, hogy rengeteget
köszönhetek neked. Nélküled nem ment volna!
Karen hátradőlt a széken és megrázta dús, szőke haját.
– Ugyan, Lizy! Nélkülem is remekül boldogulnál, hidd el. A sok
nehézség és fájdalmak ellenére nagyon jól csinálod. Látom rajtad, hogy a
kis Nathalie-nak boldog élete lesz. Te egy igazi anya vagy!

– Nem is tudod, milyen jól esik ez nekem… – Lisa újra a kiságy felé
 – Nem is tudod, milyen jól esik ez nekem… – Lisa újra a kiságy felé
pillantott és mosolya fáradt, izgatott volt. – Amíg ezt nem éltem át, nem is
sejtettem, milyen iszonyú fárasztó és nehéz ez. Orvosi vizsgálatok és
rosszullétek, állandó hullámzás és érzékenység, a tonnányi baba-mama
könyv és minden apróság megvásárlása. Mintha egy patika lenne itthon. De
éppen ettől olyan szép az egész.
– Jut eszembe, még babakocsit is kell vennünk! – mondta Karen. – A
nagy rohanásban erről megfeledkeztünk.
– Igen, igazad van. És tudod… erről még mindig nehéz beszélnem, de
ami Samuelt illeti, amit tett… szóval… – de a lány nem fejezte be a
mondatot, mert hirtelen valami nedvesség kezdett csorogni a combja belső
részén, különös érzés kezdett lüktetni benne, s ahogy lepillantott, rájött,
elfolyt a magzatvíz. Lisa felkiáltott döbbenetében, felpattant az asztaltól,
melyet majdnem feldöntött, és kezével tapogatni kezelte a nedves nadrágját
és az átázott tunika alsó részét. Egy szót se tudott szólni, olyan gyorsan
történt az egész, csak döbbenten nézett Karenre.
– Úristen, kezdődik! – mondta Karen és az előre bekészített csomagért
rohant, mely a kanapé mellé volt helyezve, a kiságy oldalánál. Egy percen
belül teljesen elkészültek. Amikor a bejárati ajtónál álltak, Lisa olyan izgatott
és ideges volt, hogy alig bírta visszatartani keze és lába remegését. Feszülten
mosolygott, próbálta megnyugtatni magát. A perc, melyet kilenc hónapja
minden pillanatban várt, végre eljött, s ez egyszerre töltötte el gyönyörrel és
rettegéssel.
– Szülni fogok, Karen – mondta könnyes szemmel és megölelte
barátnőjét. – Istenem! Anyuka leszek! Szeretlek, Lizy! De most siessünk,
minél előbb be kell érnünk a kórházba!
Pár perc múlva már szélsebesen száguldottak a hosszan elnyúló főúton
az Anaheim nyugati részén fekvő kórház felé. Karen vezetés közben felhívta
Lisa szülészorvosát, aki azt tanácsolta, nyugodjanak meg mindketten,
minden a legnagyobb rendben lesz. Ám ez Lisát mégsem hatotta meg, mert
a főút végére érve már érezte az első görcsös fájást, melyet pár perccel
később egy újabb követett, végérvényesen meggyőzve a lányt arról,
Nathalie ma világra jön.
A 62 éves dr. Eric Woerling harminc éves praxisa során már több ezer
szülést vezetett le. A magas, jó kiállású, enyhén deresedő hajú orvos
tekintete első ránézésre szigort és keménységet tükrözött, ám ahogy a férfi
megszólalt, lágy hangja nyugtatóan hatott minden ideges szülőanyára. Az
esetek nagy részében minden szülés egyformán, gond és komplikáció nélkül
zajlott le, azonban előfordultak kisebb-nagyobb problémák, melyeket a
szakértelmével kiválóan tudott kezelni. Dr. Woerling hitt benne, hogy már
ránézésre meg tudja állapítani, melyik anyuka fogja gond nélkül világra hozni
a babáját. Amikor délután negyed négy előtt pár perccel belépett a második
emeleten lévő szülőszobába, ahol Lisa Millner feküdt, a gyönyörű fiatal
lányra nézve biztos volt abban, hogy ez a szülés is minden probléma nélkül
fog lezajlani. Az előzetes vizsgálatok során mindent rendben talált, és amikor
utoljára rápillantott fására, megállapította, hogy eljött az idő.
Amikor Lisa beért a kórházba, már olyan erős görcsök gyötörték,
hogy Karenbe kellett kapaszkodnia. Emlékezett rá, amit Pinkie mesélt, a
felszolgálónő mindhárom szülését legalább hét-nyolc órás vajúdás előzte
meg, mely teljesen kimerítette. Lisa csak most értette meg, mit is jelent
világra hozni egy gyermeket. A heves, és egyre intenzívebben jelentkező
fájdalmak olyan erősek voltak, hogy nem tudott kiegyenesedni. Korábban
nem hitte, hogy létezik ilyen szintű fájdalom, mely olyan volt, mintha a hasán
keresztül az egész testét egy óriási erő tépné és nyúzná. De bármilyen
kínokat is állt ki, csak azért aggódott, hogy minden simán és gyorsan
menjen, Nathalie épen és egészségesen jöjjön a világra. Valahol belül úgy
érezte, egy anyának kötelessége a szülés során a kínokat átélni, mivel ezzel
válik jó anyává, aki bármire képes a gyermekéért.
Karen egy tapodtat sem mozdult mellőle, egész végig mellette állt, fogta
a kezét és igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy enyhítse és
elviselhetővé tegye Lisa állapotát. De amikor barátnőjét folyton újabb és
újabb görcsök kínozták, úgy érezte, hasztalan a jelenléte, nem tudja
enyhíteni a fájdalmakat, de Lisa minden egyes alkalommal Karen kezét
kereste és szorította meg, mint az egyetlen biztos pontot ebben a helyzetben.
– Figyeljen rám, Miss Millner – mondta dr. Woerling. – Öt nyomásból
biztosan meglesz. Csak öt erős nyomást kérek. Szedje össze magát!
– Rendben… – lihegte Lisa, és egyik kezével az ágy szélét markolta
meg, míg a másikkal Karen kezébe kapaszkodott és felkészült élete
legnagyobb kihívására.
– Vegyen egy mély levegőt, kérem – mondta az orvos, majd intett a
kezével. – És most nyomjon, gyerünk!
– Nagyon jó vagy, Lizy, csak csináld! – bíztatta Karen és hagyta, hogy
a lány satu módjára préselje össze az ujjait.
Lisa lihegett, zihált, próbált uralkodni a testén, de az mintha egy agyától
külön életet élő szerv lenne. Próbált mély levegőt venni, és amikor az orvos
jelzett, minden erejét megfeszítette. A lány már alig látott valamit. A
szülőszoba falait, berendezéseit, valamint Karen, az orvos és az ápoló
alakját elmosták a könnypatakok. Ahogy nekigyürkőzött a harmadik
nyomásnak, minden maradék erejét megfeszítette. Csakis arra gondolt,
hogy minden csepp fájdalommal Nathalie boldogságának tengerét
dagasztja. Ekkor azonban szörnyű dolog történt. Lisa hatalmasat sikított,
mert úgy érezte, mintha elevenen széttéptek volna. Olyan kín járta át az
egész testét, hogy már nem tudott tovább nyomni. Halványan érzékelte
csupán, hogy dr. Woerling az ápolóhoz kiáltott.
– Ruptura uteri! Altatást, most!
Lisa kétségbeesett. Fogalma sem volt, mi lehet a baj, de tudta, hogy
katasztrófa történt. Halálos rettegés lepte el, ahogy a kisbabájára gondolt és
tudta, talán mindkettejük élete veszélybe került. Szólni akart az orvosnak,
de nem jött ki hang a torkán, teste majd szétrobbant a kíntól, amikor
hirtelen egy altatómaszk került az arcára. A fullasztó gáz belélegzése
következtében néhány pillanaton belül elaludt, de még a teljes sötétség
beállta előtt opálosan látta, amint Karen idegesen kiáltozik, az orvost
kérdezgeti, őrá néz és az arca semmi jót nem árult el. Édes kincsem, ne halj
meg, kérlek! Gyere hozzám – imádkozott a lány a babájához, majd mindent
elöntött a rettegés és ájulás fekete hulláma.
Lisa úgy vélte, talán egy percig tarthatott ez a sötétség, és amikor a
szeme lassan felnyílt, olyan iszonyú fejfájása támadt, hogy azonnal behunyta
a pilláit. Percek teltek el, mire ismét megpróbálta. A szörnyű, hasogató
fájdalom nem csupán a fejében lüktetett, hanem az egész hátán és a gerincén
is végighullámzott, mintha egy vonat dübörögött volna végig a lányon. A
hasában, medencéje és dereka táján zsibbadtságot érzett, és ahogy próbáid
megmozdulni, éles, nyilalló forróság hasított belé, s alig kapott levegőt.
Miután az első másodpercek döbbent sokkja elmúlt, rögtön eszébe jutott
kisbabája. Leírhatatlan rémület és pánik öntötte el. Lázasan nézett szét az
addig sosem látott betegszoba félhomályában. Csupán egy asztali lámpa
égett az ágya melletti komódon, s a közelébe húzott széken Karen
gubbasztott. Aludt, halkan szuszogott, horkolt. Amikor Lisa megpróbált
testhelyzetet változtatni, hogy jobban körülnézzen, felnyögött, mire Karen
nyomban felébredt.
– Jézusom, Lizy, ne mozogj! – a lány gyorsan visszanyomta őt az
ágyba. – Pihenned kell!
– Hol… hol van a kislányom, Karen? Hol van Nathalie? Kérlek,
Karen… mi történt? Mondd meg, könyörgöm. Életben van? Mi történt?! –
Lisa a könnyeit nyelte és úgy nézett barátnője szemébe, mintha azok
lennének az egyetlen biztonságos helyek a sötét és durva világban. Karen
megnyugtatóan, szélesen elmosolyodott és ez olyan hatást tett Lisára, mintha
aranyló fürdőben pancsolt volna a békés napsugarak alatt. Megigézve
meredt barátnőjére.
– Valaki már nagyon szeretné, hogy megismerni – mondta Karen
angyali mosollyal az arcán és megfordult. A széke mellett apró ágyacska állt,
mely eddig Karen takarásában volt. A kis ágyban egy gyönyörű kisbaba
édes álmát aludta. Amikor Karen óvatosan felemelte a babát, az nem is
ébredt fel, puhán landolt édesanyja, Lisa karjában. A lány nem talált
szavakat. Az érzés, hogy a kezében tarthatja a saját kislányát, akiről azt
hitte egy percig, hogy elveszített, egyszerre volt földöntúli és katartikus
boldogság. Olyan mély békét érzett, mint még soha azelőtt. Ahogy az alvó
csöppségre nézett, hirtelen minden testi fájdalma mintha megszűnt volna,
mert a végtelen szeretet érzése ömlött szét ereiben és lüktetett a szívében.
Potyogtak a könnyei, megállíthatatlanul, néhány könnycsepp a kicsi arcára
hullott.
– Édes kicsikém – szólalt meg Lisa elcsukló hangon. – Egyetlen
tündérkém… istenem… milyen gyönyörű szép vagy!
Lisa nagyon óvatosan és szorosan magához ölelte kisbabáját és apró
csókot adott a homlokára, orrocskájára, és mind a két kis pufók arcára,
majd pici ujjaira. Milliószor elképzelte már ezt a pillanatot és tudta, hogy
szavakkal kifejezhetetlen érzés lesz a kisbabáját a karjaiba zárni, de amit
ezekben a percekben átélt, az minden várakozásán messze túltett. Az
eufória és a mennyei boldogság, melyben lebegett, abból is fakadt, hogy a
szülés közben történt – egyelőre kérdéses – komplikáció és az ébredés után
érzett rettegés egy pillanat alatt foszlott szét. A kicsi Nathalie már az első
találkozás percében megmentette édesanyja életét. Lisa hosszú perceken át
némán merült el a babája szépségében, nem szólalt meg, csak finoman
cirógatta őt. Karen nem zavarta meg őket. Tudta, hogy szavak nélkül
kommunikálnak egymással, ahogy arra csak egy anya képes a gyermekével.
A szent kötelék az anyaméhben születik a legparányibb élet sarjadásával. És
Lisa csak mosolygott és mosolygott, nem tudta abbahagyni, azt kívánta,
bárcsak örökké ebben az állapotban maradhatna, a csöndes szobában, a
puha ágyban, imádott kislányát a karjaiba zárva. De ekkor jutott eszébe,
micsoda élet vár rájuk! A nehézségekkel nem törődött, mert az akadályok
nem számítanak, legyenek bármekkorák is, ha a cél mindennél hatalmasabb,
maga a színtiszta szeretet és béke. Elképzelte, milyen lesz majd, amikor a
kis Nathalie először áll a lábacskáira és vidáman, sugárzó arccal megteszi
első lépéseit az élet útján. Aztán amikor először szólal meg és egyre többet
beszél majd hozzá, vajon milyen lesz a hangja? Semmi kétség, a
legcsodálatosabb hang, amit ember hallhat – merengett Lisa. És a rengeteg
játék, nevetés, futkározás, amikor megtanítja biciklizni, és amikor először
mennek le az óceánpartra. Gyors egymásutánban végigpörögtek Lisa
fejében, sőt sokkal inkább a szívében az események, óvoda és iskola,
együtt tanulás és felkészítés az életre, nagy beszélgetések és szoros
kapcsolat, támogatás és biztatás, mellette lenni, amikor a leggyengébb és
nyugalomra inteni, amikor a legerősebb. Mindennél jobban vágyott arra,
hogy ezt a kis csöppséget a világ legboldogabb, legszebb és legokosabb
lányának láthassa. És még valamire, hogy amikor annyi idős lesz, mint most
Lisa, egy sokkal jobb ember legyen nála. Jobb sorsot és életet akart a
lányának, mint amit ő kapott és alakított maga körül. Megígérek neked
három dolgot, kincsem – suttogta Lisa az alvó babájának. – Mégpedig azt,
hogy boldogságban és egészségben nevellek fel. Azt is megígérem neked,
kicsi Nathy, hogy mindent megteszek érted! És még valamit: megtanítalak
arra, hogy te is képes legyél mindent megtenni saját magadért, kicsikém.
– Ezt nagyon szépen mondtad – szólalt meg hosszú idő után Karen, és
megsimogatta Lisa vállát. Ekkor lépett be a szobába dr. Woerling. A férfi
éppúgy nézett ki, mint amikor Lisának segített a szülésben, de jóval
fáradtabbnak tűnt. Amikor meglátta Lisát a karjában a gyermekével,
elmosolyodott.
– Örülök, hogy jobban van, Miss Millner – az orvos egy hosszú
pillantást vetett az alvó Nathalie-ra. Majd Lisához fordult és nagy levegőt
vett. – Beszélnünk kell arról, ami történt. És ami ezek után már nem
történhet meg.
– Figyelek, doktor úr.
– A szülés során úgynevezett ruptura uterire került sor, azaz
méhrepedésre – az orvos egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy az elborzadó
lány kezét megérintse, és megnyugtassa. – Ez rendkívül ritka komplikáció
olyan nők esetében, akik első alkalommal szülnek. Általában a már
korábban császármetszéssel szülő nőknél fordulhat elő ilyen jellegű
probléma. Tudnia kell, Miss Millner, hogy a repedés csupán részleges volt,
ami szerencse.
– Értem – bólintott Lisa és nagyot nyelt. Egy hajszálon múlt, hogy nem
történt tragédia. Az imént fogalma sem volt, mennyire súlyos helyzet állt elő
szülés közben. Habár a hasát és a gerincét sújtó erős fájdalom volt a
bizonyítéka annak, hogy komoly baj történt.
 – A komplikáció fellépésekor azonnal altatást rendeltem el, minekutána
megkezdtem a műtétet. Ennek során sürgősségi hasi metszést végeztem,
majd a babát császármetszéssel emeltem ki.
– Köszönöm, doktor úr, hogy megmentette a babám és az én életemet!
– mondta Lisa könnybe lábadt szemmel
– Ez a dolgom, Miss Millner. De figyeljen rám. A méhét már nem volt
mód megmenteni, így teljesen cl kellett távolítani. Ebből adódóan többé nem
lesz képes teherbe esni.
Lisa egy percig némán meredt maga elé. Nem merte elhinni, hogy egy
életre meg lett csonkítva, hogy a nőiességének egy felbecsülhetetlenül
értékes darabjától fosztotta meg őt az élet. De ekkor a csöndesen alvó,
angyal kis Nathalie-ra nézett és a szíve megtelt hálával. Az élet olykor elvesz
ugyan egy fontos dolgot, de csak azért, hogy aztán az így keletkező űrt egy
nálánál még nagyobb értékkel töltse ki. Képes lesz olyan aktív szexuális
életre, mint akármelyik nő, de nem tud többé gyermeket a világra hozni.
– Ért engem, Miss Miller?
– Tudja, dr. Woerling, nagyobb ajándékot kaptam ma az élettől és
öntől, mint korábban merni reméltem. A veszteségem eltörpül e mellett.
Örökké hálás leszek, hogy megmentette Nathalie és az én életemet.
– Szívesen tettem – mondta az orvos és elmosolyodott.
Megkönnyebbült, hogy a lány ilyen higgadtan és józanul fogadta a hírt.
Ahogy felállt, megszorította Lisa kezét, mélyen a szemébe nézett, majd a
kisbabára. – Gyönyörű nevet választott.
– Ő kérte – mosolygott a lány és apró puszit adott a baba homlokára
és még szorosabban ölelte magához. A távozó orvos az ajtóból még
visszaszólt.
– Néhány napig benn tartjuk magát megfigyelésen. Pihenjen sokat és
egyen mértékkel! Ami pedig önt illeti, Miss Wells – fordult Karenhez –,
Lisának nagy szerencséje van, hogy egy ilyen barát áll mellette.
Az elkövetkező napokban Lisa fájdalmai egyre múltak, a hasán húzódó
piros műtéti heg is szépen gyógyult. Szinte egész nap feküdt és
gyönyörködött a mellette fekvő Nathalie-ban. Naponta többször jött egy
kedves, fiatal néger nővér és segített szoptatni a kicsit, aki igazi kis falánk
volt. Ami nem csoda, mert kicsit fejletlenebb volt, mint a többi baba, az 51
centiméteres hosszúságához mindössze 2750 grammal jött a világra, ám úgy
tűnt, mindent elkövet annak érdekében, hogy a hátrányát gyorsan behozza.
Lisa rengeteget beszélt hozzá, és amikor a kicsi ébren volt, a karjaiba vette
és lágyan ringatta, miközben az életéről, vágyairól, gondolatairól és
érzéseiről mesélt neki, és bármit is mondott, minden történet végül Nathalie
felé kanyarodott. A pici igen figyelmes hallgatóságnak bizonyult, hatalmas,
azúrkéken ragyogó szemével elmerült édesanyja szépségében és szavai
tengerében.
Amikor végre kellőképpen erősnek ítélték Lisát, hazaengedték a
kórházból. Este, amikor mind nyugovóra tértek és a lány megetette a kicsit,
a kiságy fölé hajolt hálóruhájában. Nathalie a matrac és takarók
puhaságából nézett fel rá, látszott rajta, hogy mély szeretettel tekint erre a
különös, hatalmas emberre, aki kedvesen fölé magasodik, az anyukájára.
Lisa szélesen elmosolyodott, gyengéden megsimogatta Nathalie-t, majd
hirtelen a csöppség megérintette a kisujját, meglepő erővel szorította meg,
mintha csak azt üzenné, én is szeretlek téged!
– Elárulok egy titkot – suttogta Lisa. – Minden reggel úgy ébredek,
hogy eszembe jut a neked tett ígéretem, és úgy alszom el a nap végén, hogy
hálát adok azért, hogy velem vagy. Megmentetted az életemet, tudod, kis
prücsök?
 3. fejezet

NATHALIE

„Az anya nem csupán egy gyermeknek ad életet,

hanem a szeretetnek és az örömnek,
melyet valaha magának remélt.”

Ismeretlen
1.

A hatalmas Csendes-óceán sötétkék tömege széles, magas hullámhegyei

elenyésztek Huntington Beach sima, végtelen hosszúságúnak tetsző
homokos partján. A kellemesen meleg júniusi nap bágyadt zsongása, és a
víztömeg végtelen morajlása olyan nyugtatóan hatott a homokra terített
pokrócon ücsörgő Lisára, hogy a lány behunyta szemét, és csak élvezte a
pillanat békédét. Hajába folyton folyvást bele-belekapott egy hűsítő szellő,
ilyenkor barna fürtjei táncra perdültek körülötte. A látvány annyira
lenyűgözte a mellette fekvő kis Nathalie-t, hogy a csöppség hol az óceán
izgalmas tömegét nézte kíváncsian, hol pedig szerető édesanyja szépségében
merült el. Lisa behunyt szemmel simogatta kislányát, és hagyta, hogy a pici
folyton a szájába vegye a kisujját és finoman harapdálja. Amióta Nathalie-
nak nőni kezdtek a fogai, mindent, ami csak mozgott, vagy egy kicsit is
érdekesnek tűnt, nyomban a szájába akart venni, élvezve, hogy a tapintáson
kívül most egy egészen új és játékos módon érzékelheti a világot.
Elképesztően kíváncsi és nagyon csöndes kisbaba volt, mintha egy pici
felfedező lett volna, aki csöndesen levonja minden apró esemény
konklúzióját és okosan kiértékeli azt. Lisa folyton azon töprengett, vajon
milyen lesz a kislánya mondjuk öt, tíz, esetleg húsz év múlva. Valóra tudja-e
váltani minden álmát, tud-e elég szeretetet, figyelmet, biztonságot és
bátorítást adni neki a mindennapok kihívásai során? Néha, amikor fáradt
volt, kételkedett ebben, de ilyenkor mindig mellette volt Karen, aki végtelen
türelmével állandóan felrázta őt, hogy higgyen önmagában. Amikor azonban
minden idilli és gyönyörű volt, mint ezen a júniusi délutánon az óceán
partján., Lisa a végtelen víztömegre pillantva megértette: minden pillanat az
eljövendő percek szülőanyja. A pillanathoz való hozzáállása dönti el,
milyenné formálja a következő perceket, napokat, hónapokat, s az, hogy
mennyire becsüli meg, amit a kezében tart. Éppen egy éve történt, június
13-án, hogy a lány élete örökre megváltozott. Ha akkor valaki azt mondja
neki, hogy jövőre ilyenkor az óceán parton fog ücsörögni egy kellemes
vasárnap délután, és mellette fekszik a saját kisbabája, kinevette volna az
illetőt.
Az elmúlt egy év eseményei azonban megtanították két dologra, melyek
örökre az elméjébe vésődtek, az egyik, hogy sosem tudhatod, mit hoz a
holnap, ezért becsülj meg minden percet, ami adatott, a másik, hogy hallgass
a szívedre, mert mindig megmondja, merre haladj tovább. Bármennyire is
félsz és össze vagy zavarodva, folyton mutatja a helyes irányt – mert ez a
dolga! l.isa tisztában volt vele, hogy az élet egy áldás, ha így akarjuk látni, s
átok, ha nem tudjuk meglátni minden pillanat ajándékát. Azonban
bármennyire is bearanyozta az életet a kislánya, a lelkében cipelt súlyos
terhek emléke alig halványult. Tudta, hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy
meg tudjon bocsátani a szüleinek, fel tudja dolgozni mindazt, ami vele
történt, tisztában volt vele, hogy minden okkal történik az életben, s a lelki
bántalmazások valamilyen célt szolgáltak – ezt megértve könnyebben el
tudta fogadni a szülei viselkedését. De több mint húsz év mocskát nem lehet
azonnal feldolgozni, mint ahogy egy romépületet sem lehet egy délután alatt
eltakarítani, s a helyére gyönyörű otthont teremteni. Lisa most éppen ennek
a bizonyos otthonnak az alapköveit rakosgatta le nagy gonddal, s bízott
benne, hogy egy napon majd felépül valami, ahová mindig is vágyott a szíve.
Újabban sokat gondolt a szüleire. Egyik nap, hosszas tépelődés után,
meggyőzte Karent, hogy guruljanak el kocsival a szülei háza előtt, hátha
megpillantja őket. Életében először érezte azt, hogy szeretné látni a szüleit.
Meglepte ez az érzés. Kíváncsi volt, vajon milyen reakciót vált ki belőle a
majdnem egy éve látott ház, s remélhetőleg még a szüleit is megnézheti.
Ahogy a késő délutáni naplementében lassan elgurultak Lisa egykori otthona
előtt, látták, amint a lány apja éppen a platós furgon hátuljánál matat, anyja
pedig egy szál hálóingben kiabál vele a ház ajtaja felől. A piros VW Golf
hátsó ülésén kuporgó Lisára nagyon felkavaróan hatott ez az alig fél perces
jelenet. Szíve reszketett a két ember láttán, akik egyszerre voltak
rettenetesen távoliak, fantomok, s egyszerre húsbavágóan közeliek. A
karjaiban tartott kis Nathalie tátott szájjal meredt ki a kocsi ablakán, s
mintha megértette volna az egész helyzetet – mert édesanyja sokat mesélt
neki a szüleiről –, kis karjait Lisa nyakába, arcát mélyen a hajába fúrta és
elfordult a látvány elől. Lisát mindig megdöbbentette, hogy egy ilyen pici
emberkében milyen hatalmas érzések munkálkodnak. Nem tudta, vajon ez
általános-e a kisbabáknál, de valahol érezte, hogy a kettejük kapcsolata
szokatlanul mély és intenzív. Azóta az áprilisi nap óta alig jutottak eszébe a
szülei. Ha mégis, a feltörő sötét és nyomasztó képeket arra használta, hogy
erőt merítsen ezekből. Gondolataiból a csöppség szakította ki, aki
forgolódva, izegve-mozogva éppen homokot szórt az anyukája kezére és
elbűvölve nézte, ahogy az apró homokszemek legördülnek a hatalmas
kézről és ujjakról.
– Hé, te kis rosszaság!
Lisa gyorsan hasra feküdt a pokrócon, hogy szemtől szembe kerüljön a
picivel, aki hatalmas kék szemével kíváncsian nézett rá. Lisa lesöpörte a
homokot a kezéről és Nathalie apró, pisze orrát kezdte cirógatni, majd két
nagy puszit adott az arcára és megsimogatta a szőke fürtjeit.
– Hát összehomokoztam én a te kis kezed, manócska? Hm? Mit
szólnál hozzá, ha én most jóóó sok homokot szórnék rá, hogy betemesse a
pici ujjacskáidat?
Nathalie ragyogó szemmel nézett rá, mintha csak kérte volna anyukáját,
hogy játszanak homokszórását, apró kezét Lisa alkarjára tette és lelkesen
csapkodni kezdett.
– Nem kell kétszer kérned! – mosolygott rá Lisa. – Itt jön a
homoktenger, és betemeti a kezed!
Azzal Lisa gyengéden megfogta a kis kezet és egy marék homokot
szórt rá. Nathalie lenyűgözve nézte, a folyamatot, mely során az ujjait lassan
eltemette ez a furcsa valami ami számára a világ egyik legelképesztőbb
csodája volt.
– És mar el is tűnt a babakéz! – tréfálkozott Lisa. – Úristen, hát hol
lehet az a babakéz?
Nathalie úgy nézett rá, mint egy varázslóra, a szeme szinte kacagott.
– Gyere, keressük meg együtt! – mondta Lisa és egy ujjával lassan ásni
kezdte a homokot. Nathalie is lelkesen kotorászott, hátha ki tudja
szabadítani a kezét. Amikor végre előkerült a rejtélyes babakéz, Lisa
üdvrivalgásban tört ki és többször megcsókolta a kis ujjakat.
– Hát csak megtaláltuk, látod, manócska? Ha a mami valamit a fejébe
vesz, akkor azt el is éri, tudod, kincsem? Hát persze, hogy tudod.
Még párszor játszottak homokszórását, aminek során mindig együtt
ásták ki a homok alól az eltemetett babakezet. És mindamellett, hogy ez a
kis szórakozás fejlesztette a kis Nathalie kézügyességét és előnyére vált a
későbbi homokozós kalandok során, mély lelki tartalommal bírt, amit – úgy
tűnt – a kicsi meg is értett. Bármekkora a baj, együtt mindig tudják oldani,
akármekkora romok alól is kell kimászniuk, mindig segítenek egymásnak és
nincs olyan teher, melyet együtt ne bírnának el. Miután vagy egy tucat
alkalommal megmentették egymást az óriási homokáradattól, Lisa a hátára
feküdt, de nem érdekelte, hogy a haja tele megy homokkal, s a kicsit a hóna
alatt megfogta és a hasára ültette. Aztán elkezdte pattogtatni a hasán, hogy a
kis lábai a levegőben kalimpáltak, majd talpai folyton-folyton
visszahuppantak az anyukájára.
– Így repül… a kis… baba – énekelte Lisa a pattogós játék ütemére –,
így pattan… a kis… baba.
És mintha csak a refrén lett volna ez, minden második versszak után
Nathalie hatalmas kört leírva repült el anyukája és az egész világ felett,
karjával és lábával izgatottan kalimpált.
– És itt… repül a… kis Nathy! – énekelte nevetve Lisa, ahogy a pici a
feje fölött repkedett. Majd kezdődött elölről a pattogós játék, és a repülés a
világ körül. Szavakkal nem tudta kifejezni, mennyire imádta minden
pillanatát a közös játéknak. Ilyenkor úgy érezte, bármennyire fáradt is egy-
egy végigdolgozott nap után a Firenzében, új életre kel, amint a kicsit a
kezébe fogja. Mintha ez a pici emberke a világ összes erejét magában
tartaná, s amint az anyukája hozzáér, ő boldogan átadja neki az erőt. Éisa
rengeteg játékot talált ki, amivel boldoggá teheti a csöppséget, de volt
néhány, melyet különösen szerettek. Amikor az óceánpart homokjában
fekve Nathalie pattogtatásában és röptetésében kezdett elfáradni, a hasára
ültette a csöppséget és egy percig csak nézte őt.
– Olyan csodaszép vagy, kincsem, mint egy pici angyal! Ne barnuljon
be a hajad, mint a maminak, maradjon ilyen szép szőke, ez így olyan édes…
Hosszan néztek egymás szemébe, és amikor Lisa a legkevésbé sem
számított rá, a kis Nathalie elnevette magát. Apró cérnahangján kacagott
egyet és kezét a magasba emelte, mintha örömmámorban tört volna ki, hogy
végre sikerült utánoznia anyu nevetését, és így még inkább hasonlíthat hozzá.
Lisa életében nem hallott még olyan szépet, mint a kisbabája csengő
nevetése. Könnyek gyűltek a szemébe, annyira meghatódott.
– Istenem, de kis édes hangon tudsz nevetni! Na, még egyszer nevess a
mamira! Mutasd, milyen kis vidám vagy!
Lisa elkezdte csiklandozni Nathalie hasát, mire a kicsi lelkesen
kalimpálni kezdett a lábával, majd megajándékozta anyukáját egy újabb
kitörő nevetéssel. A lány nem csupán azért volt boldog, mert ezzel meg
szorosabbra fonódott köztük a kötelék, hanem főleg azért, mert a kicsi még
meggyőzőbben tanújelét adta annak, hogy boldog. És Lisának ez mindennél
többet jelentett.
Hirtelen a zsírosan izzó napkorong elé betonszínű, ormótlan felhők
úsztak a hegység irányából, egy pillanat alatt hűsítve a meleg nyári délutánt.
Az egyre sűrűsödő égboltra pillantva Lisa tudta, hogy hamarosan egy kiadós
záporra kell számítaniuk, úgyhogy gyorsan felnyalábolta a pokrócot a
homokból, a kicsit óvatosan a puha mózeskosárba fektette, aki – mintha
ezentúl minden apróságban valami nagyon vicceset találna – csilingelő
nevetéssel nyugtázta a dolgot. Amióta Nathalie az életük részévé vált, Karen
még a szokottnál is vidámabb volt. Minden nap ötömmel fedezte lel, hogy
Lisa sikeresen átvergődött mindazon a fájdalmon, mely tavaly nyáron romba
döntötte az életét, s elégedetten vette tudomásul – bármilyen elszántan is
igyekezett meggyőzni őt az ellenkezőjéről –, hogy a lány egyedül is tudna
boldogulni. Mivel még mindig a Flamingó tündérei közé tartozott, így ennek
megvolt a maga előnye, egyrészt egészen jól keresett, ami Lisa szerényebb
felszolgálói fizetése mellett nagyon jól jött, másrészt, amíg barátnője
napközben a kávézóban dolgozott, ő tudott felügyelni és vigyázni a
csöppségre. Igyekezett minél jobban ellátni a ráháruló feladatokat, s bár
Lisa állandóan dicsérte őt helytállása miatt, érezte, hogy közel sem lenne
olyan jó édesanya, mint Lisa. Vagy csak azért érezte így, mert egyszerűen
nem a saját gyermekével foglalkozik, s bármennyire imádta is a kis
Nathalie-t, igyekezett bizonyos távolságot megtartani, hogy a kicsi ne
zavarodjon össze, ki is a valódi anyukája. Ám amikor Lisa hazaérkezett a
munkából és a picihez rohant, aki vagy a kiságyban feküdt és aludt, vagy
Karen játszott vele, Nathalie reakciója kétséget sem hagyott afelől, hogy
míg Karen egy nagyon kedves barát az életében, addig Lisa maga az élet.
Az elmúlt hetekben azonban Karen leplezett szomorúsággal és
feszültséggel pillantott rájuk. Nem akarta szóba hozni a dolgot, mely egyre
nyomasztotta, amíg nem biztos, hogy be fog következni. Tudta, hogy Lisa
megrendülve fogadja majd a hírt. Karen egyik énje nagyon szerette volna,
ha megtörténik ez a dolog, másik része viszont rettegett és teli volt
aggodalommal. És hogy lelkileg még jobban meg legyen tépázva, már vagy
másfél órája várakozott idegesen az egyik fotelben, amióta bejött Pinkie
telefonhívása. A nő nem kötötte Karen orrára, hogy miért keresi Lisát, de a
hangjából érezte, hogy valami baj van. Kusza gondolatait a bejárati ajtóban
megcsörrenő kulcscsomó hangja szakította meg. Karen felsóhajtott és az
előszobába sietett.
– Szia! Nem fogod elhinni, mi történt! – Lisa olyan vidám izgatottsággal
toppant az előszobába, hogy a kezében lévő mózeskosárral és
csomagokkal majdnem feldöntötte Karent.
– Na, mesélj! – varázsolt arcára kényszeredett mosolyt, majd
megcirógatta a szundikáló Nathalie arcát. Lisa gyorsan lepakolt, majd
Nathalie-val a kezében a nappaliba sietett, hogy végre a kanapéra ülhessen,
és a kicsit gyengéden az ágyába fektesse. Karen visszaült a fotelbe, mely
olyan volt neki mint a világ legnyomasztóbb szigete, de igyekezett vidámnak
mutatkozni, ahogy anyát és lányát nézte.
– Nathy ma rám nevetett – mondta Lisa, miután lefektette a babáját és
csillogó kék szemével a barátnőjére nézett. – Érted? Végre nevetett!
Először hallottam a kis hangját, olyan cuki volt, hogy azt el se tudom
mondani neked!
– Ezt komolyan mondod? És én erről lemaradtam?! – mondta Karen
őszinte sajnálkozással, s egy pillanatra szinte el is felejtette azt a nyomasztó
dolgot, mely folyton felzaklatta.
– Ne aggódj, Karen! Van egy olyan érzésem, hogy rengetegszer fogod
hallani őt nevetni az évek során, mert igazi kis kacagós csajszi.
Karen hirtelen elszomorodott, de igyekezett ezt leplezni és inkább arra
figyelt, hogy őszintén örüljön barátnője boldogságának.
– Hazafelé a buszon – folytatta Lisa – egész idő alatt annyit nevetgélt,
hogy az elképesztő. Az ujjamon, a hajamon, ahogy az arcába lógott, a
karkötőmön… bármire ránéz, nevet, olyan édes! Mintha egy gát szakadt
volna szét és most az elmúlt hónapok összes benn rekedt kacagása törne
elő belőle. Nagyon remélem, hogy mindig ilyen ennivaló lesz, mert csodás
érzés boldognak látni őt!
Karen széles mosollyal nézett Lisára és úgy érezte, mintha szerepet
cseréltek volna. Régebben ő volt az, aki Lisát feldobta a jókedvével, amikor
a lányt a szomorúság gyötörte, de most pont fordítva volt a helyzet. Karen
felkelt a fotelből és a kiságyhoz lépett. Nathalie aprócska tagjait szétdobálva
aludt, fölötte a magasban különös színes figurák lengtek körbe-körbe,
varázslatosan őrizve az álmát.
– Biztos, hogy egész életében ilyen vidám lesz, Lizy! Gyönyörű szép.
És úgy látom, alaposan el is fáradt ebben a nagy vidámságban.
– Az biztos – mosolygott Lisa. Karen egy ideig még elmerült anya és
lánya békés világában, de az őt nyomasztó érzések ismét makacsul
megrohamozták. Sajnálta és dühítette, hogy szóba kell hoznia a dolgot, de
muszáj volt.
– Figyelj csak, Lizy…
– Igen? Mondd csak – szólt a lány, de nem vette le szemét a babájáról.
– Az van, hogy Pinkie keresett telefonon… nem tudom, mit akart,
de…
Lisa megérezte Karen hangjában a feszültséget, összeráncolt homlokkal
pillantott fel rá a kiságy mögül.
– Visszahívjam?
– Igen, azt mondta, feltétlen hívd fel, ahogy hazaérsz.
– Rendben, köszi, kíváncsi vagyok, mit akar – mondta Lisa, ahogy
felkelt a kanapéról, s Karen már hallotta a hangjában a rejtett idegességet.
A lány az előszobafalra szerelt készülékhez lépett, és hogy ne zavarja a
kicsit, a konyhába sietett. Tárcsázta Pinkie számát, s mire a telefon négyet
csörgött, a már jól ismert olaszos akcentus ütötte meg a fülét.
– Igen? – a háttérben fojtottan lehetett hallani a férje, Marco hangját,
valamint a gyerekek élénk, olasz kifejezésekkel fűszeretett civakodását.
– Szia, Lisa vagyok, hallom, hogy kerestél. De ha rosszkor hívlak,
majd később beszélünk.
– Szia, nem dehogy! Ezt most kell megbeszélnünk.
– Hallgatlak – nyelt egyet Lisa, mert érezte, hogy Pinkie rossz hírt fog
közölni.
– Arról van szó, hogy megszűnt az állásunk a Firenzében.
– Tessék?! – csattant fel Lisa. – De hát mindketten jó munkaerők
vagyunk! Jó, volt múltkor az az eset azzal a producerrel, de…
– Nem erről van szó, Lisa. Mr. Perrani miatt zár be a Firenze.
– Ezt most nem értem.
– Kiderült róla néhány dolog, amiktől még most sem térek magamhoz.
Eléggé össze-vissza a történet, de a lényeg az, hogy valami Kolumbiát,
Venezuelát és Mexikót is érintő droghálózathoz van köze. A kedves Mr.
Perrani bele akart kóstolni a bizniszbe, de valamit eléggé elfuserálhatott,
mert lebukott. Az éttermeit és a Firenzét már legalább két éve használta
pénzmosóknak! Péntek éjjel kapták el a Bel Air-i házában egy rendőrségi
razzia során, ahol elég sok bizonyítékot találtak nála, mert állítólag a
fülcimpájáig kokainos volt.
– Ezt nem tudom elhinni… – mondta Lisa megrökönyödve és a
konyhapultnak támaszkodott, mert a térde remegni kezdett. Lehetetlen,
hogy ez a mindig mosolygós és kedves férfi a drog bizniszben legyen benne
– gondolta a lány. – Kitől hallottad ezt az egészet?
– Jodie mesélte – válaszolt mindent eldöntő hangsúllyal Pinkie. Jodie
Ana egy határozott, megbízható és kemény, ám mégis rendkívül odaadó
negyvenes nő volt, a Firenze vezetője, s egyben Luca Perrani jó barátja,
akinek szavahihetőségét nem lehetett megkérdőjelezni. – El tudod képzelni,
mennyire sokkolhatta mindez őt is, mert azt mondta, hogy semmit nem
tudott semmiféle drogról és pénzmosásról. Épp most hallgatja ki a
rendőrség, és ha mégis volt hozzá köze, akár húsz évet is kaphat.
– Egyszerűen nem jutok szóhoz, Pinkie. Ez egész egyszerűen…
– És akkor még nem mondtam a legdurvábbat – Pinkie egy kicsit
lehalkította a hangját, nyilván, hogy a közelében lévő gyerekek ne értsék,
amit mond. – Állítólag úgy falta a drogokat és a gyógyszereket, mintha
cukorkák lennének, ederolt, xanaxot, morfiumot és kokaint. Őrület.
Gondolom, ettől volt állandóan olyan vidám és… intenzív.
– Ez egészen hihetetlen. Komolyan mondom, nem térek magamhoz –
Lisa arra gondolt, amit karácsonyra kapott a főnökétől. A szívhez szóló kis
ajándékot Nathalie kiságya fölé lógatta, mely nagyjából fél éve csüng
aranyló színével. Düh szállta meg, elhatározta, hogy a beszélgetés után első
dolga lesz leszakítani azt a vackot a helyéről és kivágni a szemeibe.
Egy hosszú percig hallgattak. Lisa hagyta, hogy leülepedjen benne az
információ, mely hirtelen és könyörtelenül zaklatta Fel nyugodt életét.
– Mit csinálunk most?
– Nos – sóhajtott Pinkie –, az egyik ismerősöm tud nekem állást
szerezni egy étteremben, de ott csak egy hely van. Sajnálom, Lisa, pedig
olyan jó lenne, ha te is jöhetnél velem.
– Semmi gond, Pinkie, megoldom, ne aggódj értem. Majd csak lesz
valahogy…
– Sajnálom, tényleg.
– Minden rendben lesz velem Köszönöm, hogy szóltál!
– Azért ne felejtsük el egymást, oké?
– Téged nem is lehet – mosolyodon el Lisa, majd letette a kagylót, a
konyha falának dőlt, felsóhajtott és próbált lehiggadni. Nathalie-ra gondolt
és a kicsinek tett ígéretére, hogy bármit megtesz érte, bármilyen nehézségen
átvergődik az ő boldogsága érdekében, és a homokszórós játékra, hogy
akármilyen nyomasztó tömeg is borul rájuk, kimásznak alóla. Lisa behunyta
a szemét, felidézte magában a csöppség élénk nevetését, s máris kezdett
megnyugodni. Minden rendben lesz – gondolta magában –, minden a
legnagyobb rendben.
Amikor kilépett a konyhából, Karen már az előszobában várta
izgatottan, minden rosszra felkészülve. Direkt nem mentek be a nappaliba,
hogy ne zavarják a kicsit.
– Na, mi volt? – kérdezte aggódva Karén.
– Csak annyi, hogy megszűnt a munkám… – Lisa megvakarta a fejét, a
hajába túrt és összegezte a gondolatait, érzéseit. Nem akarta, hogy ez a
helyzet elhatalmasodjon kettőjükön, erős akart maradni Nathalie miatt, ezért
igyekezett mosoly félét erőltetni az arcára.
– Hogy mi a franc van?! – háborodott fel Karen, aki tudta, mennyire
szeretik Lisát a kávézóban, és milyen szorgalmasan, szívvel-lélekkel végzi a
munkáját. Valahol sejtette, amikor Pinkie telefonált, hogy valami ilyesmiről
van szó, de nem akarta elhinni.
Lisa tömören összefoglalta mindazt, amit Pinkie elmondott neki. Karen
szeme elkerekedett, s látszott rajta, hogy a szokásos indulatok készülnek
kitörni belőle, melyek előzménye mindig a jól ismert szitokszavak áradata,
mint egy vulkán kitörést megelőző kőzápor. Mielőtt Karen végleg kiakadt
volna, Lisa gyorsan megfékezte.
– De ne aggódj, Karen, minden rendben lesz. Majd találok munkát,
akár még jobbat is.
– Igen, de ez akkor is… milyen szemétség már! Csak azért, mert az a
mocsok szétszívta az agyát és játssza a drogbárót, miért kell titeket, téged
büntetni azzal, hogy bezárják a helyet?! Komolyan mondom, az ilyen
idiótáktól falnak megyek…
– Nyugi – mosolygott rá Lisa és megölelte –, biztos gyorsan találok
valami munkát. Ezt sajnos el kell felejteni, ez van…
– Te nem érzed úgy, hogy szerepet cseréltünk?
– Nem, te ugyanolyan háborodott vagy, mint voltál – nevetett Lisa.
– Még szép, hogy az vagyok, ha másokkal csesznek ki! De mindig én
nyugtattalak téged és bátorítottalak, de mostanában ezt rendesen viszonzod.
– Erősebb lettem, igen – bólintott Lisa és a nappali felé pillantott, ahol a
kiságy fölött lassan keringtek a halványan világító kis figurák, s köztük a Mr.
Perranitól kapott aranyozott toboz –, de nem lennék ilyen, ha Nathalie nem
lenne. Ez a kis csoda minden nap ráébreszt arra, hogy több erő van
bennem, mint gondoltam és képes vagyok olyan dolgokra, amiket nem
tudnék megcsinálni, ha ő nem lenne. A felelősség egyeseket összeroppant,
másokat megacéloz. Én az utóbbi vagyok.
 Karen elmosolyodott és megsimogatta Lisa vállát. Az apró gesztusok
néha sokkal többet mondanak ezernyi szónál. Lisának órákon át nem jutott
eszébe sem a Firenze, sem Mr. Perrani, csak akkor rohanták meg ismét a
terhes gondolatok, amikor este Karen összecsomagolta a fellépő ruháját,
erotikus fehérneműit és elbúcsúzott tőlük. Ekkor döbbent rá, hogy
elfelejtette leszedni az aranytobozt a kiságy fölül, mely egy pillanat alatt vált
a gyermekére halálos fenyegetést jelentő ellenséges tárggyá. A pici
érdeklődve figyelte a ténykedését, s mintha megértette volna, miért történik
mindez, s amikor a toboz lekerült a helyéről, nem sírt, mint a legtöbb baba,
akitől elveszik a játékát, hanem cérnahangon felkacagott, mintha a maga
módján így küldené el az olasz férfit és a buta tobozát melegebb éghajlatra.
Bizony, kincsem – suttogta neki Lisa, miután kihajította a szemétbe a
tobozt és a kiságyból kiemelve a kanapén az ölébe ültette Nathalie-t –,
különbséget kell tudnunk tenni hasznos és hasztalan dolgok közt. Aggódni
például hasztalan, mert semmi nem lesz jobb attól, ha a mami elkezd félni,
hogy nem lesz munkája és akkor…
Nathalie érdeklődve figyelte anyukáját, nem nevetett, hanem itta
minden szavát, mintha a bölcsesség nektárjából kapna kóstolót. És hogy mi
az, ami hasznos? Nagyon jó kérdés, számítottam rá, te kis kíváncsi – Lisa
megcsiklandozta Nathalie pocakját, aki ezt a szokásos kalimpálással,
integetéssel és aranyos nevetéssel nyugtázta. – Például az nagyon hasznos,
ha én most folytatom a Tündérváros meséjét! Hú, nem is sejted, micsoda
izgalmak történtek legutóbb Tündérvárosban! Na, de kezdem az elején…
Lisa minden este egy mesebeli világba kalauzolta a kicsit, mely hemzseg
a csodás lényektől, akik bármilyen varázslatosak és különösek, mégis
nagyon emberi hibáik és problémáik vannak, de minden bajon
keresztüljutnak az összefogással, egymás bátorításával. Lisának nem
jelentett gondot, hogy fejből kell mesélnie és mindig rögtönöznie kell a
történetek közben, mivel rendkívül élénk fantáziája volt – ezt szerette volna
kamatoztatni a regényírásban. Minden este Tündérváros egy-egy helyszínére
látogattak el, ahol újabb és újabb kihívások elé kerültek a mese hősei, de
mindig vidám és boldog megnyugvás volt a történetek vége. Nathalie, bár
nem értette, mégis imádta fi ndérvátos történeteit. Amikor Lisa a repüléses
részeket mesélte – melyek minden történet szerves részét képezték –,
karjaiba fogta a picit, és a nappaliban keresztül-kasul „repült” vele, ahol a
kiságy hercegi palotává változott, a kanapé bálteremmé és a fotelok a
kastély bástyáiként meredeztek.
 2.

A hegyekből alábukó kora reggeli bús szelek megcibálták az égig érő

datolyapálmák hosszú leveleit, az illatos liliom és magnólia bokrok ágait és a
szabályos rendbe ültetett cikászok és ciprusok sűrűjét. A park meghitt
csöndjét csak a verebek és pintyek csacsogása törte meg, akik vidáman
köszöntötték a mindent bearanyozó napsugarakat. A környező utcák
néptelenek voltak, s Lisának olyan érzése volt, mintha egy kihalt városban
kóborolna. A lány már vagy húsz perce bóklászott egyre idegesebben a
szabadidőpark környékéig, de egyszerűen nem találta azt az utcát, mely a
hirdetésben szerepelt. Megborzongott, amikor az erős széllökések
belekaptak bajába, karja lúdbőrzött, a rajta levő rövidnadrág és póló túl
vékonynak bizonyultak, a helyzetet még az is kellemetlenné tette, hogy a
tegnapi esőzés utált maradt tócsák még nem tudtak felszáradni. Pinkie
tegnap délutáni telefonja után úgy remélte, gyorsan fog munkát szerezni, ám
nem tűnt bíztató kezdetnek, hogy még az utcát sem találja, mely egy kis helyi
kávézó hirdetésénél volt megadva. Alaposan megnézte a térképet, merte
kell mennie, most mégis mintha egy másik világba került volna, ahol minden
a leje tetejére állt. A térképet persze elfelejtette elhozni magával, így
bosszankodva leült a park egyik padjára és szidta magát az ostobaságáért.
Alig utazott fél órát busszal az északabbra lévő La Habra városba, mégis
úgy érezte, egy világ választja el őt Nathalie-tól és Karentől. Kedves,
kellemes és meghitt lakókörnyezet benyomását keltette La Habra ezen
része, de bármennyire is tetszett Lisának, nagyon dühítette, ami történt.
Legalább azt tudom, merre van a buszmegálló – bosszankodott magában, s
eldöntötte, ha már így elrontotta ezt a reggelt állásinterjút, hazamegy,
Nathalie-val tölti a napot és közben lázasan keres valami más állást. Ahogy
felállt a padról, akkor vette észre, hogy az még nyirkos, nedves volt és
teljesen átáztatta a nadrágját.
– Hogy az a… – sóhajtott fel bosszúsan a lány. – Ez nem lehet igaz!
Idegesen, lépteit szaporázva elindult a pár utcával lejjebb lévő megálló
leié, s közben átkozta ezt a szerencsétlen reggelt. Amikor a sétány végére
ért, hirtelen összeütközött egy idős hölggyel.
– Nem tud vigyázni?! – háborodott lel a hófehér hajú matróna, miután
nagy nehezen visszanyerte egyensúlyát. – Jaj! Ezek a mai fiatalok… Hová
siet úgy?! Magácskának már semmi sem szent? Nem tiszteli az
idősebbeket?!
– Bocsásson meg, kérem, nem akartam… – mentegetőzött Lisa és a
kezét nyújtotta, hogy támogassa az öreg hölgyet. – En csak… nagyon
siettem, elnézést kérek, nem akartam, jól tetszik lenni? Hadd segítsek,
kérem!
– Ah! – lökte félre a kinyújtott kezet a másik, aki egy furcsa, fehér
köntöst viselt, mintha épp egy kórházból lépett volna le, a ruha bal
vállrészén egy név volt olvasható: Esthel. – Menjen a dolgára és hagyjon
engem békén!
– Ne haragudjon, kérem! Hadd segítsek. Hová megy? Elkísérem
rendben? Miért nem hagy már békében? – Esthel dühösen legyintett és
lassan totyogva elindult a park felé. Lábán kopott kék papucsot viselt, a
hosszú köntös-szerű ruha a térde alatt ért véget. Vékony, lila visszeres
lábszárai szomorú látványt nyújtottak. Az idős hölgy kócos, fehér haját
haragosan tépték a szélfuvallatok. Lisa töprengve nézett utána, vajon
honnan jött ez az öreg hölgy és merre tart ilyen időben, miért nincs vele
senki, amikor látszik, hogy valahonnét szinte menekül? Nem volt szíve
magára hagyni őr, ezért a nyomába szegődött.
– Márpedig segíteni fogok, kedves Esthel, ha tetszik, ha nem – toppant
elé Lisa és gyengéden megfogta a reszketeg, ráncos kezet.
– Honnan tudja a nevemet? – nézfett rá döbbenten a hölgy. Sok
szenvedésről tanúskodó arca mélyén a nagy, fekete szemek ijedten tágra
nyíltak. – Ki maga és mit akar tőlem?
– A ruhájára van írva a neve, látja? – Lisa oda mutatott, ahol a fekete
hímzett betűk voltak. Esthel furcsállva pillantott oda, s mintha csak először
látta volna, elcsodálkozott.
– Igen… igen, valóban itt van. Esthel vagyok, igen. De mit akar tőlem?
Még a nevét sem árulta el! Ki maga és mit akar tőlem?!
– Kérem, tessék szépen megnyugodni – Lisa a lehető legkedvesebb
mosolyával nézett rá, és újra megérintette a kezét, határozottabban
megszorította, hogy bizalmat ébresszen benne. – Lisa vagyok, Lisa Millner.
– Ismernem kéne magát? Ki maga? – Esthel még mindig kissé rémülten
nézett a lányra, látszott rajta, hogy teljesen össze van zavarodva.
– Nem találkoztunk még. Erre lett volna dolgom, de…
– Lett volna? Mi az, hogy lett volna? – háborodott fel az idős hölgy
hirtelen. – Valakinek vagy van dolga, vagy nincs, de olyan, hogy lett voltna
dolga, olyan nincs! Nekem dolgom van itt, érti? Dolgom. Dolgom van. Itt.
Most.
– Igen, igen értem, bocsásson meg. Úgy értettem, hogy kerestem egy
helyet, egy kávézót, de sehol nem találom, és…
– Egy kávézót?! – szakította félbe Esthel. – Ki akar ilyenkor kávét
inni? A kávé reggeli ital, reggeli, érti? Reggel kell inni, mert reggel fáradt az
ember, estére pedig halott, érti? És most este van, nem lehet fáradt.
– Este? – hőkölt hátra Lisa. – De hát, nem látja, hogy…
– Ne beszéljen már badarságokat nekem!
Lisa most már biztos volt benne, hogy Esthel egy kórházból szökött el,
és valószínűleg fogalma sincs arról, hol van és mit csinál. Nagyon
megsajnálta az idős hölgyet, akinek a szemében egyszerre fénylettek tompán
a múlt árnyai és fájdalmai a jelen homálya mögött. A közelben, egy lustán
lengedező datolyapálma tövében egy pad állt. Lisa úgy döntött, oda kíséri
az idős hölgyet, ne ácsorogjanak így itt az út kellős közepén, s majd aztán
kitalálja, hogyan segítsen neki.
– Esthel, látja ott azt a padot?
– Hogy ne látnám, nem vagyok én vak…
– Menjünk oda, üljünk le, ilyen szeles, viharos estén egy pad nagyon
kellemes tud lenni. Jöjjön, kérem.
– Addig nem megyek magácskával sehova, amíg nem tudom, ki maga
és mit akar tőlem! – makacsolta meg magát az öreg hölgy és élesen Lisa
szemébe nézett.
– Én csak egy… csak egy anyuka vagyok, akinek van egy kislánya és
szeretnék neki mindent megadni, amit tudok. Ezért is kerestem ezt a
kávézót, mert…
– Van egy kislánya? – kérdezte halkan Esthel és a szeme megtelt
könnyel. – Nekem… nekem is van egy kislányom… De ő… de ő…
Esthel nem tudta befejezni a mondatot. Elsírta magát. Szívszorító
módon, amiben benne volt egy elmúlt élet minden kínja és gyötrelme, ám az
arcát mégsem takarta el csontos kezével. Ha nem is volt tudatában annak,
pontosan hol is van és mit csinál, azt tudta, hogy nincs értelme eltakarnia azt,
ami benne lakozik. A kicsi, idős Esthel lábai remegtek, válla görcsösen
rángatózott, olyan iszonyú magány és szomorúság áradt belőle, hogy Lisa
önkéntelenül is gyengéden megölelte őt. Esthel vékony karjai lassan
ráfonódtak.
– Tessék megnyugodni, itt vagyok – suttogta Lisa és megsimogatta a
hófehér hajat, a görnyedt hátat. – Itt vagyok, nem megyek el.
 Hirtelen az idős hölgy kibontakozott az ölelésből és úgy nézett Lisára,
mintha kísértetet látna. Ráncos keze megremegett, majd a lány arcára
tévedt. Lisa nem értette, miért csinálja ezt.
– Dora? – suttogta Esthel. – Dora, igazán te vagy az? Kicsikém, hát
tényleg te vagy az? Istenem… úgy hiányzol… tigy hiányzol…
Lisa alig bírta visszatartani a könnyeit. Ez a szegény, beteg idős asszony
teljes magányban él egy olyan belső, titkos világban, mely ki tudja, miből
táplálkozik. Talán a múlt árnyai állnak össze időről időre bizarr alakokká és
reményteli képekké. Két világ határán lebegve sodródik lassan a halál felé.
Lisa nem tudott ennél gyötrelmesebb és szívszaggatóbb sorsot elképzelni.
Arra gondolt, mi lesz, ha ő is ilyen lesz öreg korára? Nem ismeri majd meg
Nathalie-t, vagy mindenkiben őt látja? Úgy érezte, bele kell lépnie Esthel
különös világába, hogy segíteni tudjon neki és valahogy elérni nála, hogy
elárulja, honnan jött.
– Igen. Igen, én vagyok, Dora.
– Dora… – sóhajtott olyan rezdüléssel Esthel, ahogy csak egy anya
tud. – Kicsikém, úgy szerettelek mindig. De miért lett barna a hajad? Régen
mindig olyan szép szőke volt a hajad, mint nekem.
– Befestettem, így most jobban tetszik —válaszolt idegesen Lisa, mert
nem akarta felzaklatni Esthelt. – Szőke voltam igen, mint te. És mint a
kislányom.
– Van egy kislányod?' – Esthel most először mosolyodott el amióta Lisa
találkozott vele, és ebben a mosolyban végtelen szeretet rejlett. Bármennyire
meggyötörhet élet, a mosolyod elárulja, mennyi fény el benned, amit
semmilyen sötétség nem tud elhamvasztani.
– Igen, csodálatos kis csöppség, a neve Nathalie.
– Nathalie?! Mint a nagyanyádnak? Istenem, Dora… ha ezt a nagyi
tudná, hogy róla nevezted el!
l.isa nem tudta, hogy vajon Esthel csak képzeleg, vagy döbbenetes
módón valóban Nathalie-nak hívták az édesanyját. Hirtelen melegség
öntötte el, s érezte, hogy ez a találkozás sorsszerű.
– Igen, anyu, pont úgy neveztem el, mint a nagyit. – A lány
megdöbbent. Soha életében nem hívott így senkit, hogy anyu. Saját anyja
nem volt méltó rá, hogy így nevezze, de ez a vadidegen, beteg anyóka pár
perc alatt több es mélyebb érzelmet keltett benne, mint saját anyja
huszonkét év alatt.
– Szeretlek, Dora. Nagyon szeretném őt látni! Kérlek, mutasd meg őt
nekem!
 – Már el is intéztem. hogy láthasd! – mosolygott rá Lisa és meg volt
győződve róla, hogy eljött a megfelelő alkalom. – Otthon vár téged. Ő is
nagyon szeretne látni már!
– Otthon?
– Igen, ahol most laksz. Odaküldtem, ott vár rád, így beszéltük meg a
meglepetést. Nagyon szép kislány, majd meglátod! Akárcsak a nagyi.
– Istenem, akkor sietnünk kell, gyere, Dora, gyere! Olyan sok
szörnyűség történik ebben a világban, nem szabad egyedül hagyni egy
gyereket, induljunk!
Azzal Esthel megfogta Lisa kezét és gyorsan elindult a fa irányába, ahol
néhány perccel korábban összeütköztek. Lisa egyrészt nyugodt volt, mert
úgy tűnt, sikerült megoldania a helyzetet és visszakerül az idős néni oda,
ahonnan eljött, másrészt szörnyen érezte magát, amiért egy beteg embert így
megvezetett. Borzalmasan érezte magát emiatt, de tudta, hogy csak így volt
képes rávenni őt a hazajutásra. Hogy mit fog szólni, amikor hazaér és még
sincs ott az unokája, Lisa erre gondolni sem mert. Biztos volt benne, hogy
Esthel szíve össze fog törni, s amikor erre gondolt, hirtelen kétség kezdte
gyötörni, vajon jól döntött-e, hogy ilyen arcátlanul belelépett Esthel titkos
világába. Ahogy elhagyták a parkot, végig kézen fogva mentek. Esthel
megdöbbentő iramot diktált, amint a lakóházak közt, kereszteződéseken át
haladtak, mígnem néhány száz méter gyaloglás után elértek egy szélesen
terpeszkedő, hófehér falú, gipszstukkós és vörös tetőcserepes kétszintes
épületig, mely előtt tágas park húzódott. A park külső szegletében egy
méretes, simára csiszolt kőtömbre a következő szöveg volt vésve, cirkalmas
betűkkel: La Habra Szociális Otthon. Az épület előtti parkot derékig érő
sövény keretezte, mely egy tágas kertet zárt közre, ahol százszámra nyíltak
a gyönyörű nárciszok és violák, jácintok és a vörös rózsák hatalmas, tömött
bokrokban, középen, mint egy trónuson egy óriásira nőtt bougainvillea, mely
lilás virágaival ostromolta az emberi tekintetet. A bokrok mellett, mint egy-
egy őrszem, égbeszökő ciprusok, datolyapálmák és hatalmas koronával
büszkélkedő királynő pálmák álltak. Az utcában a megszokott amerikai
középosztályt képviselő házak sorakoztak, hasonlóan szépen gondozott
növényzettel. Lisa érezte Esthel fokozódó izgalmát, a lány kezdte magát
egyre kényelmetlenebbül érezni, a szíve hevesebben vert. Nem tudta, mit
mondjon majd az idős hölgynek, miért nincs itt a kis Nathalie. Rettenetesen
aggódott, hogy Esthel össze fog omlani. Három lépcsőfok vezetett az
üvegezett ajtóig, s amint karnyújtásnyira értek tőle, az hirtelen kivágódott
előttük. Egy idősebb nő lépett eléjük, akit addig nem láttak, lévén, hogy az
egyre erősebben sütő napsugarak éppen az üvegen csillantak meg.
– Esthel! Hála a jó istennek, hogy visszajöttél, már annyira aggódtunk
miattad! Gyere, gyere, meg ne fázz ebben a szeles időben! – A nő
kedvesen, az idős hölgy kezét megfogva bevezette Esthelt a tágas földszinti
hallba, mit sem törődve Lisával. A lány az ajtónál ácsorgott, s figyelte, mi
történik. A hall egy bájos, családi házakra emlékeztető tágas helyiség volt,
süppedős keleti szőnyegekkel, kényelmes fotelokkal és párnákkal jócskán
túltömött kanapéval, egyből olyan hangulatot keltve, hogy a vendég otthon
érezze magát. A kertben tapasztalható burjánzás itt is folytatódott,
kőkorsókból, kerámiákból és néhány ötletesen kialakított boroshordóból
csak úgy pezsdültek elő a szobai pálmák, örökzöldek és illatos virágok,
melyek a magas ablakok előtt nyújtózkodva keresték a fényt. A megkapó
helyiség túloldalán, a bejárati ajtóval szemközt mintegy tíz méterrel, egy
széles pult húzódott, akár a hotelokban a recepció, innen vezetett balra és
jobbra egy-egy folyosó Lisa számára ismeretlen területekre. A pult előtt két
jól megtermett rendőr állt, akik a személyzettel beszélgettek, nyilván a
keresett személy, Hsthel adatait vették fel, amikor váratlanul betoppant az
idős hölgy.
– Már nincs semmi probléma, biztos urak! – hallotta Lisa az ajtóban
állva a nő hangját, aki Esthelt a pulthoz kísérte, majd egy fotelbe óvatosan
leültette. Esthelen látszott, hogy nagyon elfáradt, és talán fogalma sem volt,
hol van éppen. Zavartan pillogott és amikor Lisára pillantott, semmi reakció
vagy érzelem nem tükröződött az arcán. Ez megnyugtatta a lányt, mert úgy
gondolta, hogy az idős hölgy elfelejtette az egész Nathalie-történetet, de
egyúttal el is szomorodott, mert életében nem látott még olyan gyámoltalan
és magányos embert, mint Esthel. Lisa nem hallotta tisztán, miről beszélnek
a rendőrökkel az ápolók, csak néhány szófoszlány jutott el hozzá. Amikor a
rendőrök elhaladtak Lisa mellett, biccentettek felé egy elmormolt hölgyem
szó kíséretében, majd sietősen távoztak a parkoló felé. Mivel Lisa úgy vélte,
itt már rá nincs szükség, még egyszer utoljára Esthel fotelben elvesző alakja
felé pillantott, majd kilépett az ajtón. Egész végig a sétány mellé nagy
gonddal ültetett apró virágokat nézte, nem tudott szívfacsaróbb helyet
elképzelni ennél az épületnél, s azon kapta magát, hogy egyre gyorsabban
szedi a lábát, mintha menekülne annak esélye elől, hogy egyszer talán ő is
ennek az épületnek a lakója lehet. Mielőtt kiért a járdára, hirtelen utána szólt
valaki.
– Kérem, kisasszony, várjon meg!
 Lisa hátrafordult. Az a nő loholt utána, aki az ajtóból a pulthoz kísérte
Esthelt. Most jobban meg tudta őt figyelni, valamivel magasabb volt nála,
nagyjából negyven-ötven éves lehetett, rövidre vágott fekete haja egy olyan
arcot ölelt, melyre a legjobb jellemzés a megnyugtató. Vannak emberek,
akik olyanok, mintha állandóan mosolyognának, a szemük valósággal
ragyog, olyan erőt és gyengédséget sugározva, ami egyből megnyerővé és
szimpatikussá varázsolja őket. Kint az egyre éledő fényözönben, a nő meleg
barna szeme úgy mosolygott Lisára, hogy a lánynak egyből jobb kedve
támadt.
– Kérem, bocsásson meg, hogy az imént nem mondtam köszönetet
azért, hogy visszahozta közénk Esthelt – a hangja kellemes volt, lassan és
lágyan formálta a szavakat. – A nevem Cheryl Howell, én vezetem ezt az
intézményt.
Lisa kezet fogott vele, és meglepődve tapasztalta, milyen erős és
határozott a szorítása. Cheryl egyszerre volt rendkívül gyengéd és nagyon
erős személyiség. Az első perctől kezdve szimpatikus volt Lisának.
– Lisa Millner vagyok – mutatkozott be a lány.
– Szólíthatom Lisának?
– Egész nyugodtan, köszönöm! – mosolygott a lány.
– Pompás! – csapta össze két kezét Cheryl. – Nagyon sietsz?
– Nem igazán… igazság szerint egy álláshirdetésre jöttem a környékre,
de szégyellem bevallani, nem találtam az utcát.
– Melyik utcát keresed?
– Hát… öö… hu, elfelejtettem.
Cheryl nagyot nevetett.
– Ugyan, ne zavartasd magad, Lisa, mi nők és a navigáció ritkán
találjuk mega közös hangot. És mondd csak, honnan jöttél?
– Anaheimből.
– Az nincs is olyan messze – töprengett Cheryl egy pillanatra. – Nem
jössz he egy kicsit az otthonba beszélgetni? Elég csípős az idő, ahhoz
képest, hogy június van. Hálám jeléül készítek egy igazán finom citromos
teát, mit szólsz?
– Nagyon szívesen, köszönöm – Lisa úgy érezte magát Cheryl
társaságában, mintha ezer éve ismerné. A lány biztos volt benne, hogy a nő
az emberek döntő többségéből ilyen reakciót váltott ki angyali személyisége
miatt. Néhány perccel később Lisa a tágas szalonban ült egy kényelmes
fotelben, s csodálattal figyelte a helyiség otthonos hangulatát, mely még
barátságosabb és hívogatóbb volt, mint a hall. A fotel, melyben tilt olyan
kényelmes volt, hogy legszívesebben lerúgta volna a cipőjét és bevackolta
volna magát egy takaróba Cheryl citromos teája csak meg kellemesebbé
tette az egész miliőt.
– Egy kis mentalevél, méz és a titkos összetevő, pár csepp zöldcitrom
lé – magyarázta büszkén Cheryl, aki behunyt szemmel, lassan kortyolgatta
az édes italt. – Behűtve is nagyon jó.
– Tényleg nagyon finom, Cheryl, ki fogom próbálni otthon is! – Lisa
kíváncsian pillantott körbe a tágas helyiségben, melyben a kényelmes
fotelokon, pamlagokon és kanapékon kívül kisebb asztalok is voltak, egy
hosszú polc roskadásig telerakva könyvekkel és kicsit arrébb meg egy polc
játékokkal.
– Ebben a helyiségben szoktunk összegyűlni napközben – mesélte
Cheryl –, de most mindenki a szobájában van, a legtöbben szunyókálnak,
pihennek. Ez az idő eltompítja őket. Meg úgy általában a nyári forróság.
Mondd csak, Lisa, hogyan sikerült visszaterelned Esthelt?
– Azt hiszem – sóhajtott fel a lány, mert eszébe jutott szegény idős
hölgy, aki most éppen a fenti szobák valamelyikében rejtőzik a saját
szomorú álomvilágába merülve –, az volt a lényeg, hogy beleléptem az ő
világába.
– Ezt hogy érted?
Lisa röviden elmesélte az egymásba botlásuk esetét, majd azt, hogyan
jött rá, hogy egy beteg, magányos néniről van szó, aki valószínűleg eljött a
kórházból
– És hogyan tudtál közeledni felé? – érdeklődött Cheryl, aki már
megitta a teát, így teljes figyelmét a lánynak szentelte.
– Esthel kérdezte, ki vagyok, és mit akarok tőle, én pedig
megmondtam, hogy csak egy anyuka vagyok, akinek van egy kislánya és
szeretnék neki mindent megadni, amit tudok. És úgy tűnt, bekapcsolt valamit
a fejében, mert teljesen megváltozott, elkezdett Dorának hívni, azt hitte,
hogy a lánya vagyok. És meséltem neki a kislányomról, Nathalie-ról. Persze
egyből látni akarta. Így azt mondtam, hogy Nathalie ott vár rá, ahonnan
eljött. És ennyi elég volt neki, hogy visszajöjjön ide. Nem is én hoztam őt
ide, hanem ő engem – mosolygott szomorkásan Lisa.
– És tényleg van egy kislányod? – érdeklődött Cheryl.
– Igen. Égy bűbájos kis csöppség. Idén született február elején.
– Ó, akkor még nagyon picike! Hogy boldogultok a férjeddel?
– Nekem nincs férjem… – Lisa a szőnyegre pillantott. – Egyedül
nevelem. Illetve a barátnőmmel, Karennel. Együtt lakunk.
 – Úgy érted, hogy…?
– Jaj, nem, nem! Mi barátok vagyunk, Karen egy fiúval jár már jó
ideje, nagyon szeretik egymást.
– Nagyon jó barátod lehet ez a Karen – mosolygott a nő.
– Az egyetlen.
– És az apuka? – kíváncsiskodott Cheryl.
Lisa nem tudta, mit feleljen erre. A terhesség ideje alatt sikerült úgy-
ahogy leküzdenie magában a haragot Sámuel iránt, s amióta Nathalie az
élete részévé vált, olyan boldogságot adott neki, hogy Samuel ködbe
révedő alakja már nem egy agresszív, szadista állat képe volt, hanem a sors
keze, mely kegyetlen durvasággal tette próbára a lányt. Ám még érezte,
hogy a sebek nem hegedtek be egészen. Lisa rettegett a férfiaktól. Nem
érezte magát biztonságban, ha a közelükbe került. Ha mégis úgy alakult,
hogy kettesben maradt egy férfival, egyből rosszul lett, a szíve zakatolt, mert
elképzelte, milyen szörnyeteg lakhat a férfitestben, amit elrejthet a legszebb
külső máz is. Cheryl látta, hogy a kérdés a lány elevenébe talált, így nem
faggatta tovább, gyengéden és mindent értően megérintette Lisa kézfejét és
megnyugtatóan rámosolygott.
– Esthel most szökött meg negyedszerre – folytatta a nő. – El sem
tudjuk képzelni, hogyan csinálja! Mindig rendőri segítséggel sikerült rátalálni,
és volt, amikor egész nap kajtattunk utána. Most volt az első eset, hogy
önmagától jött vissza, a te segítségeddel. Úgy tűnik, ösztönös tehetsége van
a felszívódáshoz. Nagy kár, hogy a saját világából nem tud ilyen könnyen
kiszabadulni. Nagyon nagy kár.
– Azért, mert nem akar kiszabadulni onnan – válaszolta
meggyőződéssel Lisa. – Ami nekünk a valóság, az számára egy idegen és
ijesztő világ, de a fejében, az emlékeiben biztonságra lel. Valahol meg tudom
érteni őt.
– Nagyot jól látod, Lisa. Mondd csak, te hiszel a sorsban?
Lisa eltöprengett egy percig.
– Azt hiszem, van valami nálunk sokkal nagyobb és mindent átható
éteriség. Hiszem, hogy a sorsom én alakítom minden nap azzal, ahogyan
döntök, ahogyan gondolkodom, és ahogyan bánok másokkal. Ez a
hatalmas valami pedig segít, ha jól élek, és figyelmeztet, akár nagy
pofonokkal is, ha rossz irányba tartok. Nagyon nehéz dolgokon mentem
keresztül az életem során, és hogy ezt így el tudom fogadni és így látom az
életem, sokban köszönhetem a kislányomnak. Megmentette az életemet,
amikor még csak meg sem született.
 Cheryl hosszan nézett a lány nagy kék szemébe, mintha a velejéig
akarna látni, s az arcán megjelenő mosoly elárulta: tetszik neki, amit lát
Lisában.
– A La Habra Szociális Otthonban olyan emberek élnek, akiknek
nincs családjuk, vagy a rokonok nem akarnak foglalkozni velük. A
legfiatalabb alig múlt tíz éves, a legidősebb pedig már kilencvenen is túl van.
Él itt kerekesszékhez kötött, fél oldalára lebénult, Alzheimer-kórban
szenvedő és autista lakó is. Van olyan betegünk, aki csak a fejét tudja
megmozdítani. Tudod, mi kell ahhoz Lisa, hogy ezeknek az embereknek
segíteni tudjunk nap mint nap?
– Hát, gondolom, ápolói végzettség…
– Odafigyelés, Lisa. Odafigyelés. És végtelen türelem, vágy a törődésre
és a szolgálatra. Ezek olyan dolgok, amik vagy megvannak valakiben, vagy
nincsenek.
– Igen, értelek.
– Őszinte leszek hozzád, Lisa. A múlt héten váltunk meg egy nagyon
kedves kollégánktól, így most emberhiánnyal küzdünk. Feladtunk
álláshirdetést, de eddig még senki nem jelentkezett. Sajnos nem egy
népszerű foglalatosság manapság segíteni azokon, akik bajban vannak. És
akkor felbukkansz te a semmiből és pont akkor, amikor Esthel elcsatangol,
ráadásul egy olyan álláshirdetésre jöttél ide, amit meg sem találtál. Én ezt
hívom sorsnak.
– Mit akarsz ezzel mondani, Cheryl? Dolgozzak itt? – döbbent meg
Lisa, mert erre egyáltalán nem számított. Meg is rémisztette a gondolat,
hogy ilyen felelősséget vegyen a nyakába, amikor bőven elég kihívást jelent
egyedülálló anyaként egy kisbabát biztonságban, egészségben és
boldogságban fölnevelni.
– Én nem akarlak semmire rábeszélni, Lisa – nézett rá Cheryl. – Csak
arra kérlek, gondold át és hallgass a szívedre. Talán benned is van egy hang,
ami segít. Nincsenek véletlen találkozások.
Azzal Cheryl felkelt a fotelből és kérte Lisát, kövesse a hallba. A
pultnál egy kis darab papírt kerített és felírt rá valamit, majd a lány kezébe
nyomta.
– Ezen a telefonszámon bármikor hívhatsz. Akárhogy is döntesz, én azt
elfogadom. De azt tudd, hogy nagyon örülnék, ha itt lennél köztünk, mert
érzem benned, hogy amennyire vágysz a szeretetre, legalább annyira
szeretnél szeretetet adni másoknak. Te tisztában vagy azzal, ami sokaknak
nem evidens: ha törődésre vágyunk, figyeljünk oda másokra. Mind azt
kapjuk, amit adunk. Nagyon jó emberismerő vagyok, I.isa. És látom, hogy
akármin is mentél keresztül, és bárki is próbálja az ellenkezőjét állítani, te jó
ember vagy! És itt nálunk csak egy jó ember tud segíteni.
 3.

William Benning az ágyában fekve, fejét vastag, puha párnán nyugtatva,

tűnődve tekintett ki a nyitott ablakon, nézte a távolban lustán emelkedő
domboldalt, melyre gyönyörű otthonok épültek, minél magasabbon voltak,
annál szebbnek mutatkoztak. A szélesre tárt ablakon a kert üde virágillata
lopakodott felé, mintha egy mennyei ajándék lett volna ez a 84 éves, lassan
a vég felé ballagó öregúrnak. Az egykor jóképű, büszke, daliás termetű
férfiből mára egy ráncos, töpörödött kis emberke lett, aki sokkal több
csapást kapott az élettől, mint azt a legtöbb ember el tudná viselni. Az élet
bedarálta, széttaposta, felfalta majd kiköpte és ezt még kétszer egymás
után, olyan hévvel, hogy a La Habra Szociális Otthonban dolgozók és a
bent lakók számára szinte érthetetlen volt, mitől sugároz az idős férfi arca
mégis nyugalmat és békét. S a titkot a lassan elszunnyadó Benning úr alig
osztotta meg néhány emberrel. Csupán azokkal, akikben teljes szívlel
megbízott. Az ágya melletti kis komód teteje zsúfolásig volt rakva szürke,
vagy mára megsárgult fényképekkel. Arcok tengere volt ez, ami néma
hullámzással ringatja a haldoklót a mennyek vízéhez. A szobájából egy kis
erkély is nyílt, de az idős Benning úr sosem volt képes rá, hogy kedve
szerint kitárja az arra szolgáló üvegajtót, és a kovácsoltvas korlátba
kapaszkodva élvezze a kaliforniai dombvidék szépségét. Mivel nyolc évvel
ezelőtti agyvérzése során a teljes jobb oldala lebénult, így csak segítséggel
tudott mozogni, ellátni magát, ám csak a legszükségesebb dolgokban kérte
az ápolók segítségét. A II. világháborúban, egykori őrnagyként nyújtott
hihetetlen bátorsága miatt a legmagasabb kitüntetést kapta, a Kongresszusi
Becsületérmet. Ezt elzárva tartotta egy kis bársonybélésű dobozkában a
fiók mélyén, de a szívében egész életében őrizte azt a tüzet, mely sosem
engedte, hogy elhagyja magát. Az élet borzalmas csapásaitól sem rendült
meg az önmagába és Istenbe vetett hite, a belőle áradó erő és baké az
otthon egyik legszeretetreméltóbb lakójává varázsolta. Az idős úr
meglepődve látta, hogy egy kis kékszajkó száll le az ablakpárkányra, s
dallamos énekével köszönti őt, mintha csak megérezte volna, mi zajlik a férfi
lelkében. Nem gyönyörködhetett azonban sokáig a madárka énekében,
mert amikor a szobájának ajtaján bekopogtak, a szajkó elrebbent a forró
júniusi égbolt felé.

– Szabad – szólt meg érdes hangján az öregúr, és tekintetét a bejárati

 – Szabad – szólt meg érdes hangján az öregúr, és tekintetét a bejárati
ajtóra szegezte.
– Jó reggeli, William, hogy vagyunk ma reggel? – Cheryl mindenkit a
keresztnevén szólított az otthonban, úgy tekintett a bentlakókra, mintha a
családtagjai lennének, dalán azért viselkedett így, mert neki nem volt
igazából senkije. – Ó, látom, nyitva az ablak! Csak nem elment a kedved az
eddigi színleléstől és te magad nyitottad ki? Tudtam én, hogy előbb-utóbb
ráunsz a játékra! Nincs semmi bajod, csak élvezed a kényeztetést, igazam
van, öregfiú?
Az idős úr kitörő nevetéssel fogadta Cheryl kedves viccelődését,
egyáltalán nem sértődött meg rajta, sőt igényelte, hogy a nő mindig
csempésszen annyi humort a kapcsolatukba, amennyit csak tud. Azt sem
bánta, ha az állapotával kapcsolatban ugratta őt, sokkal több kínt átélt már,
mint egy agyvérzés és féloldali bénulás.
– Jó reggeli, Cheryl! Örülök, hogy ma is formában vagy. Egyébként azt
hiszem, Emma nyitotta ki az ablakot, félálomban láttam, hogy halkan bejön a
szobába. Tudod, hogy szeretek így ébredni.
– Tudom, persze, hogy tudom – Cheryl ragyogó mosollyal lépett
közelebb az ágyhoz, megsimogatta az idős William eres kézfejét, direkt a
balt, hogy a férfi érezze az érintést. Cheryl mélyen belenézett a nagy, fekete
szempárba, mely bár sokkal több fájdalmat látott, mint azt ember el tudná
viselni, mégis sugárzó és szinte gyerekes kíváncsiságtól csillogó maradt.
– Szeretnék neked bemutatni valakit, William. Mától ő segít neked
mindenben. Fordulj hozzá bizalommal, nagyszerű fiatal lány!
– Már túl vagyok azon a koron, amikor nehezen tűri az ember a
változásokat, Cheryl – jegyezte meg mosolyogva az öregúr.
– Akkor minden rendben lesz itt – kacsintott Cheryl, majd hangosan a
folyosó felé szólt. – Lisa! Kérlek, gyere be.
Amikor Lisa hallotta, hogy Cheryl szól neki, a várakozással teli izgalma
a tetőfokára hágott. Tegnapelőtt, amikor itt járt és segített Esthelnek
hazatalálni, még nem gondolta volna, hogy ilyen váratlan fordulatot vesz az
élete: munkát vállal az otthonban. Azonban a Cheryllel való beszélgetés után
egész úton hazafelé azon töprengett, amit a nő mondott neki. Mihelyt
hazaért, elmesélte Karennek, mi történt, s a barátnőjének felcsillant a szeme.
– Ezt kell tenned, Lizy! – bíztatta őt. – Ez annyira nem véletlen
egybeesés volt! Ez a sors keze.
– Te is így gondolod?

– Csak a csőlátású emberek nem képesek egy ilyen szituban meglátni a

 – Csak a csőlátású emberek nem képesek egy ilyen szituban meglátni a
sors kezét.
– Akkor szerinted is vágjak bele?
– Nézd – Karon megszorította a lány kezét –, érthető, hogy tartasz
ettől, mert nagy felelősséggel jár. De emlékszel, a kis Nathy érkezésétől is
nagyon féltél, aztán nézd meg, milyen boldog vagy vele! Csak a hasznodra
válhat ez a munka. Nincs ember, akinek ártana az, hogy megtanul
gondoskodni másokról.
Amikor Lisa a folyosóról belépett Willlam Benning szobájába, attól
tartott leginkább, hogy egy mogorva, az élet kegyetlenségétől keménnyé és
rideggé fagyott ember fog rápillantani az ágyba süppedve, aki a világ
legidegesítőbb dolgának tartja, hogy egy csinos fiatal lány segít neki, aki
nem mellesleg ékes bizonyítéka a múlandóságnak és az elveszett, megbánt
és soha jóvá nem tehető múltnak. Azonban, amint meglátta az ágyban fekvő
és szelíden, kedvesen mosolygó öregurat, nyomban elszállt minden
aggodalma és visszamosolygott az idős emberre, aki akár egy régen látott
nagypapája is lenne. Lisa az ágyhoz lépett és kezet nyújtott neki, s
meglepődve tapasztalta, hogy az öregúr a bal kezét nyújtja. Lisa ettől
zavarba jött, mintha valami illetlen dolgot tett volna, de a meleg, eres kéz
érintése nyugtatóan hatott rá.
– Lisa Millner vagyok.
– William Benning őrnagy – mondta szúrós szempillantással az öregúr
–, üdvözlöm a frontvonalban, kadét!
Lisa értetlenül nézett Cherylre, aki széles mosollyal pillantott az idős
férfira.
– Ne haragudjon, kedvesem – szólt lágyan, mosolyogva Benning úr –,
szokásom az új embereket így üdvözölni. Le kéne már szoknom róla, rég
elmúltak azok az idők, De hát… ha az ember már a humorát sem őrzi meg,
akkor hogyan lenne képes a fájdalom és a halál arcába nevetni, nem igaz?
– Én is így gondolom, őrnagy úr – válaszolt Lisa, direkt felvéve a poént,
ezért játékosan tisztelgett is neki.
Az idős férfi hangosan elnevette magát, majd köhécselni kezdett.
– Istenem – szólalt meg Benning úr—, ha ilyen meseszép katonáim
lettek volna odaát, minden ellenállás nélkül vonultunk volna be Berlinbe! Ön
szemet gyönyörködtető jelenség, Miss Miilner!
– Köszönöm, nagyon kedvesnek tetszik lenni.
– Megtisztel azzal az ifjú hölgy, hogy Lisának szólíthatom?
– Ez számomra megtisztelő – mosolygott Lisa.
 Lisa az első perctől kezdve megkedvelte az idős férfit. A mély, fekete
szeméből áradó nyugalom lágyságot és békét sugallt, valamint olyan elsöprő
fájdalmat és ezen felülkerekedő önuralmat, mely csak egy olyan idős arcot
tud ékíteni, ami már bőven megtudta a választ, mit is jelent élni és elveszíteni.
Láthatóan Benning útnak is rögtön szimpatikus lett a lány.
– Nos – szólalt meg Cheryl és felkelt az öregúr ágyáról, majd Lisához
fordult –, örömmel látom, hogy sikerült megbarátkoznotok! Hamarosan
tálaljuk a reggelit az étkezőben, Lisa, kérlek, segíts az őrnagy úrnak.
Cheryl egy a sarokban, az ágy másik végére helyezett kerekesszék felé
mutatott. Lisa életében nem használt még ilyen eszközt, de biztos volt benne,
hogy nem lehet nagy ördöngösség. Miután Cheryl távozott a szobából, Lisa
előkészítette a kerekesszéket, az idős férfihez közelebb tolta.
– Az első napon – szólalt meg Benning úr nevetve –, megkíméllek az
öreg testem látványától, Lisa. Csak így, pizsamában fogok reggelizni.
– Ugyan, ne butáskodj, William! Segítek felöltözködni, mint rendesen.
– Kaliforniában vagyunk. Ráadásul június van. Mi több, ez egy meleg
júniusi nap. Hidd el nekem, kedvesem, mindketten csak nyerünk azzal, ha
most nem bújok ki a pizsamámból!
William meglepő ügyességgel és fürgén huppant a kerekesszékbe, majd
katonásan intett Lisának, hogy indulhatnak. A lány eleinte nehezen tudta
irányítani az eszközt, de viszonylag hamar ráérzett a használatára. Amikor
viszont a lépcső tetejéhez értek, megtorpant és ideges lett. Az idős úr
azonban rutinosan kisegítette, és megmutatta neki, hogyan működik a lépcső
fal felőli oldalához telepített szállítósín, melynek révén könnyedén lejuthatott
a földszintre. Innen a lobbyn keresztül gyorsan eljutottak a nagy étkezőbe,
ahol már gyülekeztek a bent lakók és ápolóik. Csönd és nyugalom honolt a
tágas helyiségben Lisa látott egészen kisgyermekeket is, akik arcukon
zavaros tekintettel meredtek egy ismeretlen pont felé, melyet a lány még
csak nem is sejthetett, s némán tűrték, hogy a figyelmes ápolók lassan
etessék őket. Voltak aztán idősebbek is, akik minden pillanatban
megreszkettek, mintha a közelgő halál rideg érintését éreznék a gerincükön,
rájuk fokozott óvatossággal vigyáztak. Ahogy a lány az idős úr
kerekesszékével óvatosan lavírozott az emberi sorsok összetört romjai közt,
hirtelen megpillantotta Esthelt, aki apró, reszketeg kezében egy kanalat
egyensúlyozva lassan szürcsölt egy tál meggylevest.
– Jó reggelt, Esthel! – szólt mosolyogva és megérintette az idős hölgy
vállát. Ő riadtan nézett rá, mintha kísértetet látna és elejtette a kezében lévő
kanalat, ami hangos csörömpöléssel esett a kőpadlóra.
 – Ki maga és mit akar tőlem? – kérdezte rémülten Esthel.
– Én csak… csak – hebegte Lisa és szétnézve felfogta, hogy mindenki
őket nézi –, segítek felvenni a kanalát és hozok egy újat!
– Nem kell! – förmedt rá az idős hölgy. – Majd hozok én magamnak!
Azzal nekifeszült, hogy feltápászkodjon a székről, de egy néger
ápolónő gyengéden visszanyomta.
– Csak nyugalom, Esthel, hozok egy kanalat, rendben? – majd Lisához
fordult és rámosolygott. – Ne aggódjon, hamar megszokja.
Lisát elszomorította Esthel látványa. Ismét döntötték azok az érzések,
melyeket akkor érzett, amikor két nappal ezelőtt a hallban látta őt. Könnyek
szöktek a szemébe, melyeket gyorsan le is törölt, ne zaklasson fel senkit.
William mindent értőn, kedves mosollyal nézett rá.
– Látod, mi a két legnehezebb dolog az életben?
Lisa kérdőn nézett rá.
– Elfogadni mindent, amit ad az élet, és elengedni mindent, amit elvesz.
És talán még azt is idesorolhatjuk harmadiknak, hogy szembenézni
önmagukkal és azzal, amit a mélyben találunk.
A lány szomorúan mosolygott, még egy utolsó pillantást vetett a
karnélküli kislányra, majd segített Benning úrnak megenni az elé tálalt
ínycsiklandozó ételt. Cheryl és Lisa úgy állapodtak meg, hogy két hétig
próbaidős, hogy megnézzék, mennyire alkalmas a feladatra és valóban ezt
szeretné-e csinálni. Lisa nem csupán a hirtelen és örömtelien jött
álláslehetőséget látta a gondozói foglalkozásban, hanem, ahogy belegondolt,
valóban úgy érezte, ezt kell tennie. Ha szeretetre vágysz, szeress másokat!
Miután az idős úr elfogyasztotta a reggeli felét, ismét játékos katonasággal
jelzett Lisának, hogy elhagyhatják a kaszárnyát és elindulhatnak a második
front felé. A délelőtti nap aranyfénnyel ragyogta be a szélesen terpeszkedő
buja kertet, az azúrkék eget ostromló pálmák szétterülő lombjai közt
átszűrendő fénycsíkok a tövükbe ültetett hortenzia és kakukkmák szirmokra
hullottak. Az otthon fehér falánál, ott, ahol a kertre vezető üvegezett ajtó
nyílt, egy dús azálea bokor bomlott hatalmas halomba. Egy kőlapokból
kirakott keskeny sétány indult felfedező útjára a növények és virágok
rengetegébe, Lisa ezen tolta lassan maga előtt a kerekesszékben ülő idős
urat, aki bal kezével folyton-folyvást meg-megérintette a virágokat, mintha
lassan elmúló életének legszebb pillanataitól venne búcsút.
– Itt jó lesz, Lisa, köszönöm – mutatott William egy padra, mely a
terebélyes bokrok közt bújt meg. A lány a pádhoz kormányozta a
kerekesszéket, ahol az öregúr kiszállt az eszközből, majd kényelmesen
elhelyezkedett. Lisa segítő kezét udvariasan elhárította.
– Nem kell mindenben segítened nekem, kedvesem – mosolygott rá –,
ne fossz meg az érzéstől, hogy részben még a magam ura vagyok.
– Bocsánat – mondta Lisa szomorú mosollyal és leült mellé a padra.
Pár percig csöndben ültek egymás mellett, élvezték a napfény játékát, azt az
áldott békét, mely megérinti az embert, amikor felfedezi a saját belső
csöndjét. A gondolatokat lassan elsodorja valami tiszta és könnyed folyam,
s nem marad más, mint a pillanat szentsége. A távolban látszott La Habra
Heights domboldalának lusta lankája, s ahogy a kék égfátyolon izzó
napkorong lassan átfordult az otthonok tömege felett, úgy ragyogtak fel
ablakok ezrei, és szinte ropogósra sültek a narancs, karmazsin és barna
színű tetőcserepek. Bár Lisa számára Kalifornia egyet jelentett azzal a
hellyel, ahová a múlt bántalmai láncolták, mégis mióta Nathalie az élete
részévé vált, a láncszemek sorra pattogtak le. Lisa nem vette észre, hogy az
idős úr az arcát és a szemét fürkészi.
– Hasonlítasz a feleségemre.
– Tessék? – kérdezett vissza a lány, mert teljesen elmerült a kert és a
táj szépségében.
– Neki is ilyen barna haja volt, mint neked – merengett William, és már
nem nézett Lisára, mintha nem tudná elviselni az emlékek súlyát. Egy közeli
datolyapálma repedezett törzsére emelte tekintetét. – Igaz, a szeme is barna
volt, nem olyan kék, mint neked. De belőle is olyan kedves csönd áradt,
mint belőled. Talán egy kis szomorúsággal.
Lisa mosolygott és megvárta, míg William újra ránéz.
– Megkérdezhetem, hogy ő hol van most?
– Már jó ideje meghalt – sóhajtott a férfi.
– Ó, kérlek, ne haragudj, ha tapintatlan voltam. Nagyon sajnálom,
William!
– Nem voltál az, Lisa – az öregúr megszorította a lány kezét. – Tudod,
annyi évet leél az ember, míg végül vénségében ébred rá arra, mennyire
fontos az őszinteség. Hogy ki merd mutatni, mi van itt belül. De előbb
magadnak kell megmutatnod saját magadat. Bele kell nézni abba a tükörbe,
amit az élet állandóan az arcod elé tart, és minél inkább menekülsz előle –
mert menekülsz! –, annál inkább nem hagy békén és egyre erőszakosabb
lesz. Annyiféle halált láttam az életem során, hogy azt kívánom, sose lássa
azt senki, amit én. De tudod, Lisa, semmi nem volt olyan félelmetes, mint az
a pillanat, amikor az élet megmutatta, ki vagyok valójában.
 – Hogy hívták a feleségedet? – kérdezne Lisa.
– Charlotte – az idős férfi olyan lágy hangsúllyal suttogta felesége nevét,
hogy abba majd belesajdult Lisa szíve. Csak az képes így kiejteni egy nevet,
aki egy életen át hűen szerette a viselőjét. William behunyta a szemét és
titkos emlékei közt felidézte azokat a perceket, amik az egész világon csak
ő és Charlotte emlékei voltak. Majd az arcra hirtelen megrezdült. Kinyitotta
a szemét. – Öngyilkos lett, nem sokkal a vietnami háború után.
– Te jó ég! – döbbent meg Lisa. – És miért… miért tette ezt? Vagyis,
bocsánat, kérlek, ne válaszolj! Nem akarom, hogy rosszul érezd magad
attól, hogy róla beszélsz.
– Lisa drágám – William elmosolyodott. Hálás volt a lány
kedvességéért. – Ha beszélek róla, ha nem, az nem hozza őt vissza. De ha
beszélek róla, akkor legalább szembenézhetek a hiánya miatt érzett
fájdalmammal! Az egyetlen ok, amiért képes vagyok mosolyogni, az a béke,
amit az érzés ad, hogy újra látom majd őket.
– Őket?
– Beavatlak a részletekbe. – William hátradőlt a padon. – Egy
katonaember fiaként 1907-ben születtem. Így nem csoda, hogy katonai
nevelésben részesültem. Katonai iskola, kiképzés. A II. világháborúban
1941-ben 34 évesen őrnagyi rendfokozattal szolgáltam. Hidd el nekem,
Lisa, jobb, ha nem beszélek arról, mit művel a háború az emberrel. Az
ember legsötétebb oldalára nem láthatsz át, bármilyen fantáziád is van. De
ha egyszer megtapasztalod, magába szippant és embertelenül nehéz munka
szabadulni tőle. Szinte lehetetlen. Szinte…
– Cheryl említette még korábban, hogy kaptál valamilyen kitüntetést.
– Igen. Egy Kongresszusi Becsületérmet. A kiemelkedő bátorságért és
önfeláldozásért adják… – William halkan felsóhajtott.
– Akkor én úgy látom – nézett Lisa mélyen az idős úr szemébe –, a
háború embertelensége sehogy nem tudta kiölni belőled azt, ami emberré
tesz.
William könnyes szemmel mosolygott a lányra és megérintette a karját,
ezzel az apró gesztussal fejezve ki a tiszteletet, amit iránta érez.
– Amíg én odaát voltam, Charlotte egyedül nevelte az akkor 12 éves
fiunkat, Benjamint. Korán érkezett és csodálatos emberke volt!
Bearanyozta az életünket, új értelmet adott a mindennapoknak.
Lisa szeme lassan megtelt könnyel.
– Soha nem tudtam elképzelni, min ment át Charlotte, amíg egyedül
nevelte a fiunkat és minden nap azért imádkozott, térjek vissza hozzá. Való
igaz: nincs erősebb ember egy szerető anyánál! De sebezhetőbb sem…
Amikor végül hazatértem, épségben és a lelkem másik felét az európai
fronton hagyva, nagyon nehéz volt visszazökkenni a régi kerékvágásba.
Charlotte végtelen ereje és türelme segített, hogy összeszedjem magam,
mert bár erősnek mutattam magam, legbelül szenvedtem. Ha ő nincs, nem
tudom, mi lett volna velem.
Az idős férfi egy pillanatra szünetet tartott.
– Nem voltam jó apa – folytatta. – Ahelyett, hogy a szeretetre,
toleranciára neveltem volna Benjamint, ő ugyanolyan hazafias lázzal égett,
mint egykoron én, a háború előtt. A fiam mindennemű győzködés,
veszekedés és tiltás ellenére kitartott az elhatározása mellett, bevonul a
seregbe és Koreába megy harcolni. 1951-et írtunk, a fiamnak már volt egy
két éves gyermeke, Louis. Még a felesége, Marjorie sem tudta lebeszélni
arról, hogy elmenjen. Én voltam az, aki beléoltotta a harci indulat mérgét,
olyan mélyen, hogy az ellenszerre – a szeretetre – már nem reagált. Máig
nem tudom, mi történt a fiammal odaát. Egy szikrázó tavaszi napon kilépett
a házunk ajtaján… és sosem tért vissza. Mindössze két levél érkezett tőle.
Az elsőben leírta, mi történik Koreában, hová vezényelték és mi a feladata.
Vidáman fogalmazott, hiányoztunk neki, de éreztem, hogy retteg. A második
levél rövid volt. Szörnyen megbánta, hogy odament, leírhatatlan pokolról
beszélt, ami csak nekem volt ismerős. Hosszú, nagyon hosszú ideig vártuk
őt haza, de hiába. Senki nem tudott róla semmit. Elnyelte a dzsungel.
Lisa nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. A ragyogó, kellemes
délelőtti idő ellenére reszketett, és a virágok, valamint a gyönyörű pálmák
sem tudták kiűzni a lelki szemei elé tárult sötét képeket. Nem tudott mit
mondani William történetére, csak megfogta az idős kezet, mely egy üres
koporsót temetett a földbe, s csöndben mély együttérzését fejezte ki.
– Amikor kénytelenek voltunk elfogadni – folytatta halkan William –,
hogy Benjamin meghalt, Charlotte teljesen összeomlott. Biztos voltam
benne, hogy engem fog jobban megviselni a fiunk halála, mert én ismertem a
poklot, ami magához ragadta őt. De Charlotte ereje, úgy tűnt, elfogyott.
Mély depresszióba zuhant és egy pszichiátrián kezelték. A családunk fél év
leforgása alatt darabjaira hullott, és tudtam, hogy ezeket a darabokat sosem
fogjuk már összerakni. 1971-ben Louis bejelentése nem csupán
megdöbbentett, de kitépte a szívem. Egész életében titkolta, de azon a
bizonyos napon elmesélte, milyen mérhetetlen bosszúvágy él benne az egész
világ iránt, s ezt csak úgy tudja legyőzni, ha megöl mindent és mindenkit,
mielőtt ő halna bele. Képtelen voltam őt visszatartani. Az anyja, Marjorie
éktelen haragjában és elkeseredésében azt mondta, ne is lássa többé, ha
bevonul a seregbe, s ekkor Louis így szólt: „Apám halálának megbosszulása
többet jelent nekem mindennél.” S ezzel el is hagyta őt, minket, akik
szerettük. Marjorie-t azóta sem láttam, pedig próbáltam minden eszközzel
felkutatni, de sikertelenül. Egyedül maradtam. Charlotte a pszichiátria falain
belül élt egy szenvedéssel teli világban, a fejébe és az emlékeibe zárkózva.
Én minden nap azért imádkoztam, hogy térjen vissza Louis, ne vegye el őt is
az élet tőlünk! Négy nap. Négy nappal később, miután megérkezett
Vietnamba, kaptam a hírt, hogy az első bevetése során aknára lépett,
leszakadt a lába, elvérzett. Napokig kínzott a gondolat, mit mondjak
Charlotte-nak, hogyan mondjam meg neki, hogy minden, ami valaha fontos
volt, nincs többé. Végül elé álltam, és a szemébe mondtam az igazságot. A
szemébe, melyben egy pillanat alatt kihunyt minden fény. Ott és akkor halt
meg. Még aznap éjjel felakasztotta magát a szobájában.
– Édes istenem… – sóhajtott Lisa és megtörölte a könnyes arcát. –
William, én… én nem tudom, mit mondhatnék… Borzasztó, amin
keresztülmentél. Annyira sajnálom.
Lisa megölelte az idős férfit, a nyakába borult és megsimogatta ráncos
kezét. William a bal kezével szorosan magához ölelte a lányt, hálás volt
annak, hogy az élet megajándékozta öregkorára egy ilyen kedves
teremtéssel.
– Hogyan… hogyan vagy képes ennyi fájdalom után harmóniában élni
magaddal?
– Elfogadás, Lisa. Elfogadás.
– De ez akkor is…
– Nézd, Lisa, az élet mindent megad neked, amire csak szükséged
lehet. Csakis rajtad múlik, mit hozol ki belőle! És ugyanígy, mindent elvesz,
amire szükséged van ahhoz, hogy – akár iszonyú fájdalom árán is –
megtanuld azt, amit tudnod kell. Kegyetlen lecke volt, de megtanultam, hogy
az élet nem büntet, nem bánt ok nélkül, hanem segít.
– Ezt meg hogy érted?
– Azért lettem katona, mert féltem a haláltól. És az élettől is, El kellett
veszítenem mindent, hogy megértsem, mit jelent a pillánál értéke, s
ajándéka! És el kellett veszítenem mindenkit, hogy ráébredjek, mi is az igazi
szeretet. Tudod, miért érzek harmóniát? Mert tudom, hogy valahol várnak
rám és minden nappal közelebb kerülök ahhoz, hogy velük legyek. Ilyenkor
annyira elmerengek ezen, hogy meg akarok halni. De kijövök ide, ebbe a
gyönyörű kertbe, és ráébredek, hogy mennyi szépséggel veszi körül az élet
a legkegyetlenebb rögös utat is. Jól jegyezd meg, Lisa: el kell fogadnod a
számodra fontos dolgok és személyek elvesztésének tényét, hogy élni tudj
velük!
A hosszú beszélgetés teljesen felkavarta, s egyben fel is emelte Lisát.
Úgy érezte, mintha a mennyben ülne egy jóságos tanítóval, alti azért érkezett
az életébe, hogy megtanítsa valamire, mielőtt el kell mennie. Nincsenek
véletlen találkozások – mondta pár nappal korábban Cheryl. Átkozottul
igaz! Ebédidőig kint ültek a padon és sokat beszélgettek. William mindenre
kíváncsi volt, ami Lisával kapcsolatos és a lány gátlások nélkül mesélt neki
az egész életéről, a szüleivel való kapcsolatáról, a táncos lány időszakról a
Flamingóban, a megerőszakolásról és természetesen Karenről, barátnője
végtelen szeretetéről és türelméről. Rengeteget beszélt Nathalie-ról. William
szélesen mosolyogva és nem ritkán nevetve hallgatta a történeteket a
kislányról, aki valóban megmentette az anyukája életét. A nap hátralevő
részében Lisa végig William társaságában maradt, segített neki az ebédnél és
a vacsoránál, tolta a kerekesszéket, mellyel már elég jól megbarátkozott, és
élvezték egymás üdítő és lelki társaságát. A kora esti órákban, amikor a
munkaideje lejárt, Cheryl elismerően gratulált neki, és örömmel konstatálta,
milyen jól kijönnek Williammel. A lány borzasztóan megkönnyebbült, mert
ennél sokkal rosszabbra számított, ugyanakkor azon kapta magát, hogy fájó
szívvel hagyja ott az öregurat. Lisa egész úton hazafelé azon töprengett, amit
William mondott neki az elfogadásról. Azonban semmi nem készíthette fel
arra, ami otthon várt rá.
Amikor Lisa kinyitotta a bejárati ajtót, sugárzó mosollyal lépett be az
előszobába, mert már alig várta, hogy Nathalie-nak és Karennek
beszámoljon, milyen csodálatos napja volt. De amint a nappaliba lépett,
hirtelen értetlenség fogta el és meglepődött Matt láttán. Lisának egyből
feltűnt, hogy valami nem stimmel vele. A mosolya nem vidámságot és
nyíltságot sugallt, mint általában, hanem feszültséget és aggodalmat.
– Szia, Matt, hogy vagy? Hol van Karen? – érdeklődött a lány, majd
rögtön a kiságyhoz ment, ahol Nathalie csöndes, békés álmát aludta. Lisa
felkapcsolta a csöppség fölé lógatott játékok és figurák fényeit, hogy a szín
kavalkád, melyet csak anyu kelthet életre, még szebb és nyugodtabb álmot
biztosítson a kicsinek. Lisa óvatosan behajolt a kiságyba, néhány apró
csókot lehelt Nathalie pufók kis arcára. Aludj csak, manócska – suttogta
neki –, aludj csak szépen.
– Lisa – érintette meg a vállát Matt –, Lisa, beszélnünk kell. Fontos.

– Rendben, Matt, figyelek, miről van szó? Csak, ne haragudj, a

 – Rendben, Matt, figyelek, miről van szó? Csak, ne haragudj, a
konyhába kell mennem pár falatért, mert éhen halok!
A lány pár percre eltűnt, de mire visszaért, Karen már a nappaliban
ácsorgott. Mellette egy alaposan megtömött sporttáska volt a földön. Lisát
azonnal rossz érzés kerítette hatalmába, és hirtelen már nem is kívánta a
sonkás-sajtos szendvicset. Karen szörnyen ideges volt, alig állt a lábán. Az
elmúlt hetek feszültsége most ért a tetőpontjára benne, s amitől úgy félt, ma
délelőtt igazolódott be. Rettenetesen érezte magát, egy árulónak, aki nem
érdemes Lisa szeretetére. Élete legnehezebb döntését hozta meg, amíg Lisa
távol volt, és még a legnehezebb pillanat hátravolt, mindent elmondani a
barátnőjének.
– Szia, Lizy – mondta halkan Karén.
– Jézusom, mi a baj? Megrémítetek! – Lisa a dohányzóasztalra tette a
tányéron lévő szendvicset és aggódva pillantott előbb Matt-re, majd
Karenre.
– Nem tudom, hogyan mondjam el kíméletesen, Lizy… ezért csak
elmondom. És könyörgöm, ne gyűlölj meg emiatt! Én annyira szeretlek
téged! Az egyik legfontosabb ember vagy az életemben.
– Mi a baj, Karen? – Lisa megérintette barátnője vállát és mélyen
belenézett a szempárba, mely szomorúságtól és félelemtől sötétlett.
– El fogok költözni Lizy. Itt kell, hogy hagyjalak…
Lisát úgy érte ez a mondat, mintha villám sújtott volna bele. Azt hitte,
rosszul hall, mert az nem lehet, hogy az egyetlen ember, aki igazán törődik
vele, egyszerűen csak kilép az életéből.
– Az van, Lisa – szólalt meg Matt –, hogy állást kaptam
Massachusettsben, ahol korábban tanultam. Ezt az állást pedig nem
utasíthatom vissza.
– Választanom kellett – mondta Karen a könnyeivel küszködve –, hogy
mitévő legyek. Hetek óta ez őrli az idegeimet, és ma lett véglegesítve a
dolog. Ma kellett döntenem. Életem legnehezebb döntése volt ez, Lizy, és
megértem, ha most utálni lógsz és soha többé nem vagy rám kíváncsi, mert
hatalmasat csalódtál bennem és…
– Karen, kérlek – a lány minden önuralmát összeszedte, hogy a lehető
legmegnyugtatóbb mosolyt erőltesse az arcára –, nyugodj meg. Te vagy az
egyetlen barátnőm, a kislányomon kívül a legfontosabb ember az életemben!
Azt szeretném, hogy boldog légy. És tudom, hogy Matt mellett az vagy.
Tudom, hogy ez a döntés iszonyú nehéz volt neked és annyira sajnálom,
hogy hetekig emiatt őrlődtél, igazán elmondhattad volna! A lényeg az, hogy
szeretlek. És bár rettenetesen fogsz hiányozni nekem, de el kell, hogy
engedjelek. Nagy kihívás lesz egyedül lenni Nathalie-val és nagyon-nagyon
fogsz hiányozni nekem! De majd csak rendben leszek.
– Lizy, annyira szeretlek! – Karen sírva borult a barátnője vállára és
olyan szorosan ölelte, hogy soha nem akarta őt elengedni. De muszáj volt.
Az élet néha elszakítja a legfontosabb embereket egymástól, s bár a
szándéka, célja ismeretlen, de a két szerető szív célja mindig közös, újra
együtt lenni.
– Mikor kell indulnod? – kérdezte Lisa, amint elengedték egymást.
– Ma este… – sóhajtott Karen és letörölte arcáról a könnyeket.
– Én addig leviszem a csomagokat a kocsihoz, szívem – mondta Matt
és magára hagyta a lányokat, de még mielőtt elment volna, megsimogatta
Lisa vállát. – Tudom, hogy minden rendben lesz veled, Lisa! Erős lány vagy
és nagyszerű anyukája a kis Nathalie-nak.
– Köszönöm, Matt! És szívből sok sikert és boldogságot kívánok
neked!
Matt hálásan bólintott, elmosolyodott és már el is tűnt a kezében két
jókora csomaggal. Lisa és Karen hosszan néztek egymás szemébe. Nem
tudták, mit mondhatnának a másiknak. Majd lassan szétnéztek a szobában,
mintha egyszerre látnának mindent először és utoljára. Lezárult egy korszak
az életükben, melyet a feltétel nélküli szeretet, odaadás és figyelem
szilárdított meg olyanná, hogy kibírjon bármilyen nehézséget.
Megelevenedett előttük minden együtt töltött perc, a közös táncok a
Flamingóban, az erotikusan fullasztó öltöző, a rengeteg őszinte beszélgetés,
melybe Karen annyi humort csempészett, hogy barátnője szívét melengesse,
a számtalan elrontott reggeli és a konyhában ügyetlenkedés, a várandósság
időszaka, Karen minden segítsége, odaadása és türelme.
– Nem tudom elmondani, mennyire fogtok hiányozni…
– Te is nekünk, Karen. Rettenetesen.
Néhány perccel később Matt toppant az előszobába.
– Kész a kocsi, kicsim. Ha gondolod, indulhatunk.
– Máris mentek? – döbbent meg Lisa.
– Igen – Karen megszorította Lisa kezét –, igen, tudod, még be kell
mennem Royhoz, aztán elmegyünk Matt lakására összepakolni néhány
dolgot és a laborba… nagyon kapkodósan jött össze ez az egész, de
mindenképpen megvártalak volna, még ha órákat késel, akkor is!
Matt odalépett Lisához és megölelte, megpuszilta a homlokát és
rámosolygott. Nem szólt semmit, mert tudta, hogy a gesztusában minden
kívánsága és a lány iránt érzett tisztelete benne volt. Karen lassan az
előszobába ment. Lisa pedig követte.
– Már beszéltem a főbérlővel, Mr. Hawkinsszal. Mindennel tintában
van, és megígértettem vele, hogy toleráns lesz veled szembeni.
Megfenyegettem, na…
Lisa elnevette magát, majd könnyel telt meg a szeme.
– Istenem, nem hiszem el, hogy kilépsz az életemből.
– Tudod, hogy nem örökre megyek el, Lizy. Amilyen gyakran csak
tudok, meglátogatlak titeket!
A két lány még egyszer összeölelkezett, utoljára. Nem akarták
elengedni egymást, de az élet közbeszólt. Karen magához vette az utolsó kis
csomagját, a táskáját és utoljára még alaposan megnézte magának a lakást,
mely az otthona volt, a barátnőjét és a kiságyban fekvő csöppséget.
– Megőrülök, Lizy, ez rohadt nehéz!
– Minden rendben lesz, Karen! Erősek vagyunk, ugye? Szívós csajok!
– Azok vagyunk – mondta a lány. – Erősek!
– Nagyon szeretlek…
– Hát még én titeket, Lizy…
Miután Karen kilépett a lakásból és Lisa becsukta az ajtót, olyan mély
csönd telepedett a kis lakásra, mint még soha. Mintha vákuum rekedt volna
meg a falak közt, mintha kiszívtak volna minden fényt és színt a szobákból.
Karen emléke lüktetett a falak közt, s Lisa azon kapta magát, hogy zokog.
Botladozva lépett be a nappaliba és lerogyott a kanapéra Minden annyira
gyorsan történt, hogy alig fogta fel. Egy pillanat alatt széthullott az a stabil
alap, melybe mindig kapaszkodni tudott. Kezébe temette az arcát és az
eddig visszafojtott könnyek most vadul utat törtek mágiáénak. Eszébe
jutottak William szavai. Mintha az idős férfi megérezte volna, mi történik
ezen a napon a lánnyal. S amit mondott, most elképzelhetetlenül nehéz
feladatnak tűnt Lisa számára. Elfogadni. Elengedni. Amikor a lány
megtörölte könnyáztatta arcát, reszkető kézzel felkapcsolt egy kislámpát,
hogy igyekezzen elűzni minden szomorúságot, mely rátelepedett. Amikor a
kiságy felé pillantott, látta, hogy Nathalie éppen őt nézi. A csöppség, mintha
megértette volna, min megy keresztül az anyukája.
– Édes egyetlen bogárkám – suttogta Lisa és benyúlt a babájáért, majd
szorosan magához ölelte, puszilgatta, simogatta, ringatta a karjai közt, –
Ketten maradtunk, tudod, manócska? Karen elment. .. De ne aggódj a
mami miatt, anyu erős és minden rendben lesz. Minden rendben lesz,
angyalom…
 Lisa magához ölelte a kicsit, hogy az ne lássa anyukája kétségbeesett
tekintetét, csak a szíve lüktetését érezze, ne az aggódás reszketését. Minden
rendben lesz, minden rendben lesz – suttogta magában a lány, s imádkozott,
hogy valóban így is legyen.
 4. fejezet

LÁNG A VIHARBAN

„Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását:

vagy azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal, hogy minden
egyszerre történik.”
Paulo Coelho

1.

Szokatlanul hideg áprilisi nap volt. A La Habra Szociális Otthon kertjében

ágaskodó pálmákat olyan vadul cibálta a viharos szél, hogy már-már attól
kellett tartani, egyik-másik kiszakad a földből és bezúzza az ablakokat. Ám
szerencsére a vaskos törzsű fák hősiesen dacoltak a széllel, mintha csak
meg akarnák védeni az otthon falai közt élőket. Azonban már eggyel
kevesebb életet kellett megvédeniük, s ez a tény mindenki szívét
összeszorította. Lisa egyedül volt a hatalmas konyhában, a mosogatónál
törölgette szárazra a számtalan edényt, poharat és evőeszközt, s közben a
nehéz, szürke eget nézte, mely úgy tűnt, cérnaszálon függ, és mindjárt
leszakad a magasból. Karen költözése óta tíz hónap telt el, s ez volt Lisa
életének legnehezebb időszaka, mely csak egyre torokszorítóbbá vált
minden nappal. Nem telt el nap, hogy ne sírta volna vissza azokat az időket,
amikor a Firenzében felszolgálóként dolgozott. Saját magának is félt
bevallani, de elfáradt, szörnyen erőtlennek érezte magát. Ám mindig amikor
Nathalie-ra pillantott képes volt mosolyogni és a kislányt a karjaiba venni
úgy, hogy a pici érezze, minden rendben van az anyuval, anyu mindent
megold és biztonságban vannak. De az igazság az volt, hogy egyáltalán nem
voltak biztonságban. Napról napra bizonytalanabb volt a helyzetük, és ez
lassan felőrölte Lisa idegeit. Ahogy egyre növekvő teherrel gördültek
egymás után a hónapok, úgy ritkultak a Pinkie-vel való találkozások és
telefonos beszélgetések. Nem mintha az olasz amerikai nő kerülni akarta
volna a magára maradt lány társaságát, egyszerűen csak az útjaik lassan
szétváltak, s ezt a maguk módján kezdték elfogadni.
Amikor Karen elment, mély csöndet hagyott maga után. A csöndben
pedig előjöttek a falakból az árnyak, mint lopakodó fantomok és
rátelepedtek Lisára. Karen fizetése nagyon jól jött kettejüknek, mert így
könnyen ki tudták fizetni az albérletet, soha nem voltak olyan anyagi
gondjaik, hogy mérsékelt keretek közt ne tudtak volna maguknak
megengedni bármit. Most azonban Lisának egyedül kellett kijönnie olyan
fizetésből, mely a töredéke volt annak, melyet korábban táncosként keresett
a Flamingóban. Súlyos lakbértartozása volt és a főbérlő, Mr. Hawkins
egyre idegesebb és türelmetlenebb volt, bármilyen megértőnek is bizonyult a
kezdetekben. Az egyre halmozódó adósság úgy függött a feje fölött, mint
egy napról napra nehezebbé váló, téglákkal teli zsák, ami azon nyomban
lezuhan, és végleg agyonnyomja, amint a kötél elszakad. És a kötél már
nagyon foszladozóban volt. Az otthonban dolgozók közül senkivel nem
került olyan szoros kapcsolatba, hogy beszélt volna ezektől a dolgokról, de
Cherylt és Williamet beavatta, amikor azok minduntalan rákérdeztek, mitől
ilyen sápadt és feszült mostanában. Nagyon nehezére esett beszélni az
anyagi gondokról, mert úgy érezte, erősnek kell mutatkoznia.
– Nézd, Lisa – mondta halkan az idős úr, akiből egyre fogyott az erő,
ahogy közeledett a tél –, nem gyengeség, ha beszélsz a nehézségekről. A
legtöbb ember nem mer szembenézni a problémáival, mert fél önmagától.
Félnek, hogy a valódi énjüket meglátják, ami gyengébb, elesettebb és
bizonytalanabb lehet, mint a kép, amit festettek magukról saját maguknak.
Attól pedig még jobban félnek, hogy mások is láthatják, milyenek
valójában. A legtöbb ember egy álarc mögé bújva éli az életét és így araszol
leszegett fejjel végig az úton… de te nem! Te képes vagy szembenézni azzal,
ami vagy. A kis Nathalie tényleg megmentette az életedet, Lisa. Nélküle ki
tudja, hol lennél ma. A nyomás egyeseket összeroppant, másokat pedig arra
ösztönöz, hogy megkeressék a belső tüzet és felszítsák. A lány, akit sosem
szerettek a szülei, a szeretet belső lángját hordozza magában. Nemcsak arra
vágysz, hogy szeressenek, hanem arra is, hogy viszont szeress. Ha tudnád,
hány ember éli az életét nap mint nap olyan kétségek és lelki fájdalmak közt,
mint te. Más vagy, mint ők. Nem azért, mert van benned valami különleges,
hanem azért, mert máshogy reagálsz a fájdalomra. Hidd el, Lisa, erősebb
vagy, mint a legtöbb katona, akik egykor alattam szolgáltak!

Az idős úr szavai úgy hatottak a lányra, mint egy adrenalin injekció,

 Az idős úr szavai úgy hatottak a lányra, mint egy adrenalin injekció,
tettre késznek és erősnek érezte magát, a hónapok során felgyűlt feszültség
és nyomasztó stressz oldódni kezdett. A szívből fakadó szeretetnél és
motivációnál nincs erősebb elixír. Lisa minden nap magával vitte Nathalie-t
az otthonba. Cheryl egyáltalán nem akadékoskodott emiatt, sőt nagy
szeretettel fogadta nem csak ő, miként az összes ápoló és gondozó is.
Eltöprengett rajta, hogy megmutassa-e Esthelnek a kicsit, de végül úgy
döntött, inkább nem teszi, mert attól tartott, hogy nagyon felzaklatja vele az
idős hölgyet. Nathalie egykettőre az otthon apró ékkövévé vált, amolyan
parányi kinccsé, akinek már a csöndes jelenléte is még nyugodtabbá
varázsolta a benti életet. A nagy szalonban berendeztek egy csöndes kis,
békés sarkot egy kisággyal és minden mással, aminek csak hasznát veheti
Lisa és a kislánya. Lisa eleinte aggódott, milyen lesz, ha munkába kell
cipelnie Nathalie-t, és vajon hogyan viszonyulnak hozzá a többiek,
biztonságban lesz-e, ám nagyon kellemesen csalódott. Karen hiányát semmi
nem tudta pótolni, de az otthonban ők ketten egy nagy és szerető család
részévé váltak és ezért a lány borzasztóan hálás volt. William az év vége felé
egyre gyakrabban igényelte Nathalie jelenlétét, s Lisa valahogy legbelül
sejtette, miért van ez így. Gyakran kijártak a kertbe és nézték, ahogy a pici
a virágok különös világát fedezi fel, eközben sokat beszélgettek az életről, a
sorsról és arról, ki az, aki mindkettőt uralja.
William Benning január 2-án halt meg. Lisát szinte sokkolta a kedves
öregúr elvesztése, akinek személyében nem csak egy szí-vet melengető
barátra lelt, de bölcs tanítóra is. A kaliforniai tél szokatlanul enyhe, kellemes
idővel és szikrázó napsütéssel ajándékozta meg őket. William kérésére Lisa
a kerekesszékben kitolta őt a kert meghittségébe, ahol a kakukkmák
virágok árt szirmaikat kibontották, mintha magukhoz akarnák ölelni a
napsugarakat. Minden gyönyörű színekben pompázott. Egész nap
csöndesebb volt az öregúr, mint általában. Lisa egyik kezével lassan tolta a
kerekesszéket, míg a másikkal fogta Nathalie apró ujjait és figyelte, hogyan
lépked a kislánya egyre magabiztosabban a kőlapok ösvényén. Amikor Lisa
és William odaértek a kedvenc padjukhoz, melyet már az első naptól
kezdve rendszeresen használtak, Nathalie nem kúszott és csámborgott el,
ahogy szokta, hanem egészen közeli maradt hozzájuk, mintha csak
bemutatná, mi mindenre képes. Időnként el-elpottyanva, de mindig nevetve
talpra állt. Lisa mindig fel akart kelni a padról, hogy felsegítse a kicsit, de
William visszatartotta.

– Tudja, hogy itt van vele az anyukája és azért kel fel mindig nevetve,
 – Tudja, hogy itt van vele az anyukája és azért kel fel mindig nevetve,
mert biztonságban érzi magát, Lisa.
A lány hálásan megsimogatta a ráncos, fáradt kezet, mely az utóbbi
hetekben egyre gyöngébb és reszketegebb lett.
– És talán azért is érzi magát biztonságban, mert pelenkaügyileg
rendesen ki van párnázva – nevetett Lisa. A kertben eltöltött idő mindig
segített elfeledtetni vele a súlyos anyagi gondokat, így csak élvezte a
békének ezt az apró szegletét. Lisa – szólította meg őt az idős úr, és
megszorította a lány kezét – te vagy a láng a viharban. Ezt sose feledd. A
láng a viharban.
A lány halványan elmosolyodott, majd meghallotta a világ legszebb
hangját.
– Láng – mondta kristálytisztán érthetően Nathalie.
Lisa döbbenten pillantott az elmosolyodó Williamre, majd nyomban a
kislányához ugrott, letérdelt elé a fűbe és magához ölelte.
– Mit mondtál, édes kis szívem? Jaj, kérlek, ismételd el anyunak!
– Láng – ismételte meg a csöppség olyan cérnavékony, hangon, hogy
Lisa elsírta magát boldogságában. És mintha Nathalie varázserejű dologra
bukkant volna, még párszor megismételte a szót, hogy anyukájának örömet
okozzon vele.
– Istenem, el se tudod képzelni, milyen boldoggá tetted az anyut! Ki
tudod azt mondani, hogy anyu? Anyu…
Nathalie egy pillanatig nagy kék szemével meredt rá, mintha azt
próbálná eldönteni, most tényleg azt hiszi az anyukája, hogy nem képes
kimondani egy ilyen egyszerű szót? Majd megszólalt.
– Anyu, anyu… anyu – mondta háromszor egymás után, hogy végre
higgye már el, tényleg tud beszélni.
– Megzabállak, manócska! – ámuldozott a lány. – Ezt el se hiszem,
hogy ennyire szép hangocskád van!
– Anyu… láng – mondta halkan a kicsi. – Láng az anyu., láng… az
anyu a láng…
Nathalie olyan csodálatosnak találta ezt a mondatot, hogy alig tudta
abbahagyni, és valahol mélyen Lisa pontosan tudta, hogy a kicsi érti a
mondat mély jelentését.
– William! Istenem. William, hallottad, miket mondott nekem? Ugye
hallottad te is?
Az idős úr csöndes békével, az arcán megmerevedett mosollyal
szemlélte a kis boldog Nathalie-t. Lisát valami rideg felismerés érintette meg,
s lassan felállt a fűből.
– William…?
Lisa közelebb lépett hozzá. Amint a padhoz ért, megérintette az idős
arcot. William nem mozdult. A lány gyorsan ellenőrizte a pulzusát a nyakán
és a csuklójánál, de nem tapintott ki semmit. William Benning őrnagy végleg
visszavonult az élet frontvonaláról.
Lisa csak később értette meg, hogy erre a pillanatra várt William. Ezt
még látni akarta. Arra vágyott, hogy ennek a jelenetnek a meghittsége
legyen az utolsó, amit érez az életében.
Két héttel később, egy hűvös, ám ragyogó napsütéses délutánon végső
búcsút vett tőle az otthon valamennyi gondozója, ápolója és bentlakója,
akik képesek voltak a közeli temetőbe elmenni A Loma Vista Memorial
Park gondozott, bársonypuha gyepét ezernyi márványlap borította,
felületükön emberi sorsok számokra és betűkre leegyszerűsített valója
fénylett. William egy égig nyújtózkodó királynőpálma mellett kapott helyet.
A ceremónia alatt Lisának eszébe jutott, amit egyszer az idős úr félig
viccesen mondott.
– Ha eljön az én időm, azt szeretném, hogy földbe temessenek. A
hamvaim vízbe szórása nem nekem való… a partraszállás óta tengeribeteg
vagyok.
Amint a fekete koporsót lassan a mélybe engedték, Lisa arra gondolt,
hogy olyan ajándékot kapott Williamtől, amit már sosem tud viszonozni neki:
időt. Önzetlen figyelmet és bátorítást. Ahogy Lisa, úgy az otthon valamennyi
gondozója és lakója megkönnyezte a mindenki számára kedves és
szeretetreméltó William távozását, a kis Nathalie pedig a babakocsiban
felülve, kezét a kapaszkodóra téve tátott szájjal leste, mi történik körülötte.
Lisa biztos volt benne, hogy a kicsi pontosan érti, mi történt Williammel,
mert nem faggatózott róla, egyszerűen tudomásul vette, hogy az idős bácsi,
aki egy rövid időre az életük része volt, most valahová elutazott, mert
elfáradt. Minden gyermek tekintete valahol mélyen olyan bölcsességet és
tisztánlátást fejez ki, hogy ha nem is tudják szavakkal leírni, amit látnak és
éreznek, tisztában vannak a történésekkel, sokszor pontosabban, mint a
felnőttek. William halála után az egész otthon valahogy csöndesebb és
fénytelenebb lett. De időről időre mintha érezni lehetett volna az idős úr
jelentétét, ahogy végre élvezve a szabad mozgás örömét, hirtelen
betoppanna az egykori szobájába, a szalonba, vagy éppen a konyhába. De
Lisa mindig a kertben, a kedvenc padjuknál érezte legerősebben William
csöndes jelentétét, s bár senkinek nem beszélt erről, olykor-olykor halkan
beszélt az idős úrhoz. A válasz a lelkét kitöltő hit és remény volt. Lassan és
szürkén teltek az egymást követő napok, míg végre elérkezett egy boldog és
csodálatos nap, mint a horizonton felsejlő békés sziget körvonala: ez volt
február 3-a, Nathalie első születésnapja. Az otthonban tartották meg az
ünnepséget, hatalmas tortát sütöttek, melynek a tetejére egy nagy fehér
gyertyát állítottak, akkorát, hogy a kis Nathalie valóságos obeliszknek
láthatta. Mindenki imádta a kislányt, aki egyfajta bájos kabalaként élte
mindennapjait közöttük. Anya és lánya óriási szeretetben és elfogadásban
részesültek, és ez Lisát mélyen megindította. De senki nem tudta pótolni
William hiányát, bármennyire is ünnepelték Lisát is a kislánya születésnapján.
Természetesen Karen és Matt is eljöttek ünnepelni, és mindketten
megdöbbentek, mennyit nőtt a kis Nathalie. De Karennek az is feltűnt,
mennyivel szürkébb, meggyötörtebb és fáradtabb Lisa arca.
– Ne butáskodj már, Karen! – fogta meg a barátnője kezét. – Nem
hagytál magamra, hanem elköltöztél. Nagy különbség. Ha magamra hagytál
volna, akkor most nem lennél itt. És én nagyon boldog vagyok attól, hogy
eljöttetek Matt-tel meglátogatni.
Amikor elengedte a kezét, csak akkor vette észre, hogy valami csillog
Karen egyik ujján.
– Csak nem?! – döbbent meg Lisa és szélesen elmosolyodott.
– Csak igen – kacsintott Karen és sugárzó mosollyal nézett Lisára,
majd a gyűrűre. Elmesélte, milyen romantikusan kérte meg a kezét Matt.
Karen jelenléte olyan volt Lisa számára, mint a szomjazó sivatagi utasnak
egy korsó jéghideg víz. Két napig maradtak Kaliforniában Matt-tel, de a
férfinak vissza kellett sietnie egy fontos munka miatt. Karent annyira nem
sürgette a kisállat élelmiszer és kiegészítő kereskedésben betöltött
„nélkülözhetetlen” szerepe. A lány túl szerényen beszélt új munkájáról, de
igenis sikeres volt abban, amit csinált, a kereskedelmi hálózat egyik
boltjának lett a vezetője, ez volt a karácsonyi ajándéka.
Ez a két nap amilyen gyorsan eltelt, olyan tartalmasra sikerült és olyan
sokat adott Lisának. Sok ideit töltöttek az óceánparton, ami már nagyon
hiányzott Karennek, együtt játszottak a kis Nathalie-val, futottak a hullámok
elől, az egész olyan volt, mint egy vakáció a nyugalom szigetén. A kislány
néhány szóval is megajándékozta Karent, s amikor kimondta a nevét, a
szőkeség meghatódva odaszólt Mattnek.
– Úgy készülj, hogy hazamegyünk és nekiállunk egy hasonlót gyártani!
Kell nekem is egy ilyen kis tündér!

– Mindig lázba hoz, ha a súrlódási együtthatókat a gyakorlatban is

 – Mindig lázba hoz, ha a súrlódási együtthatókat a gyakorlatban is
tanulmányozhatom – vigyorgott a homokba terített takarón heverő férfi –, és
most legalább értelme is lesz.
– Figyelj, Lizy – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Karen, s a
lánynak nagyon jól esett, hogy újra Lizynek szólítják. – Elmondom, mit
csinálunk Mi most Matt-tel gyűjtünk az esküvőre, ráadásul Matt szülei is
beszálltak nem kevés pénzzel. Ebből kisegítelek, nincs vita. Ha már egyedül
hagytalak a lakásban a kislányoddal, ez a minimum, hogy kisegítelek a
bajból!
Leültek a homokba, Lisa magához ölelte a kislányát, de ő folyton az
egyre emelkedő hullámfodrok felé akart szaladni. Lisa egy csókot nyomott a
homlokára és engedte, hogy a pici kalandos felfedező útra menjen a
közelükben.
– Nézd, Karen… kérlek, ne érezd úgy, hogy bármivel is tartozol
nekem, jó? Megtanultam már, hogy az élet időnként nehéz feladatok elé
állítja az embereket, de csak azért, mert így kiérdemelhetnek valamit, amire
egyébként nem lenne lehetőségük. Hiszem, hogy az ilyen helyzetek nem
csak erősítenek, de a jó hozzáállással szebb és jobb életet eredményeznek.
Nathalie közben egészen az óceán szélére ért, mely hideg hullámaival
körülölelte apró bokáját. Nevetgélve nézett vissza az anyukájára és kezével
boldogan kalimpált.
– Hu…jám! Hujjám! – kiabálta lelkesen.
– Gyere vissza, prücsök, hideg a víz! – szólt rá Lisa és felállt, hogy érte
menjen. Mindig igyekezett a legtürelmesebben reagálni a kislány akármilyen
szeleburdi és számára bajjal járható viselkedésére, mert meg akarta kímélni
őt attól, hogy az anyukája kiabál vele, vagy megszidja. Hadd élje meg a
kicsi a helyzeteket, tapasztaljon, lásson, érezzen, éljen nyugodtan, de
közben tudja, hogy az anyu mindig ott van mellette és segít, ha már túl
messzire ment. Amint Nathalic szófogadóan visszatotyogott hozzájuk és
lehuppant a homokba, a kezébe vett egy adag homokot és szemetelni
kezdte Lisa ujjaira. A lány mosolygott és megpuszilgatta szőke angyalkáját.
– Egyébként meg hullám, kincsem. Hullám.
– Hu…lám… – a kicsi ízlelgette a szót. – Huuu…lám.
– Úgy-úgy, manócska! – A lány megcirógatta a szőke kis tincseket,
majd Karenhez fordult. – Bocsi, nagyon eleven a kishölgy.
– Öröm látni titeket együtt – simogatta meg Karen a barátnője vállat.
– Ami a kölcsönt illeti, nagyra értékelem, hogy segíteni szeretnél,
nagyon jól esik, Karen! De hidd el, meg tudom oldani ezt a helyzetet, nem
olyan nagy a baj, mint ahogy az imént beállítottam, csak fáradt is vagyok,
tudod. Minden rendben lesz, hidd el!
– Hát jól van, Lizy – bólintott Karen és a hullámokra függesztette a
tekintetét, mintha ott választ kaphat a kérdésére, vajon igazat mond Lisa,
vagy csak az ő megnyugtatása miatt mond ilyeneket. Majd újra a
barátnőjére nézett. – Hiszek neked és bízom benned, tudom, hogy bármit
megteszel Nathalie-ért.
Amikor másnap elbúcsúztak egymástól, Karen a lelkére kötötte, hogy
azonnal telefonáljon, ha valami gond van. A gond pedig azt jelentette, hogy
olyan helyzet állt elő, ami veszélyezteti kettejük biztonságát. Hetente
rendszeresen beszélgettek telefonon, gyakran egy órán át is, hol az egyikük
felhívva a másikat, hol fordítva. Karen most azt találta ki, hogy mindig ő
fogja hívni Lisát, hogy ezzel se költsön sok pénzt a lány a telefonra. Lisa
ebbe hajlandó volt beleegyezni, és amikor taxival elhajtottak a Los Angeles-
i repülőtér felé, Karen szórakozottan integetett a kezéből telefont formálva,
majd csókokat szórva, feléjük elsuhant a messzeségbe. Minden rendben
lesz – mondta Lisa neki és nagyon remélte, hogy ezzel nem hazudott nagyot.
Két hónappal később, azon a bizonyos hideg, viharos áprilisi napon, Lisa
tudta, hogy februárban nem mondott igazat Karennek. Semmi sem volt
rendben, minden kezdett összeomlani körülötte, s ő csak egyetlen
megoldást tudott elképzelni, de ezzel szembenézni fájdalmas volt. Mindent
átgondolt és tudta, hogy csak ez a megoldás jöhet szóba. Holnap –
mondogatta magában Lisa kétségbeesett reménnyel – holnap megteszem. A
kétségbeesett düh és félelem részegítő érzése kezdte felborzolni az idegeit,
és egy poharat úgy a mosdóra csapott, hogy egy visszapattanó üvegszilánk
elvágta az ujját.
– Basszameg – sziszegte halkan és gyorsan letépett egy törlőpapírt,
amivel betekerte az ujját. Szerencséjére nem volt vészes a seb, így a vérzés
sem volt erős. – Idióta vagy, Lisa Millner…
– Anyu – Lisa a cérnavékony hang irányába pördült. A konyha boltíves
bejáratában Nathalie állt, és félénken nézett rá.
– Szia, prücsök – Lisa igyekezett az elméjét elborító ködön átlátni és
rámosolygott a kislányára. Aggódott, hátha meghallotta, hogy káromkodott.
– Valami baj van, kincsem? Mióta állsz itt?
Lisa odament a picihez és letérdelt elé, mélyen a szemébe nézett és
megcirógatta a szép szőke baját. Nathalie észrevette, hogy az anyukája
ujján kötés van, melyen egy kis vörös folt éktelenkedett, egyből megijedt.
– Ne félj, manócska, csak egy apró seb, egyáltalán nem Fáj.
 A kislány egy pillanatig mereven nézett rá, mintha a hatalmas kék szeme
egy mindent tudó, a dolgok legmélyére látó lencse volna, mely elől a világ
átkai nem lehetnek rejtve, és egy szó nélkül megölelte Lisát. Kis karjait
szorosan a nyaka köré fonta, fejét mélyen az anyukája halába fúrta. Lisa
érezte, hogy ez az ölelés most más, mint a többi. A kislánya tudta, mi
játszódik le a lelkében, bárhogy is próbálta őt megkímélni a fájdalomtól, a
nehézségek okozta nyomás ellen, Nathalie érzékenysége és a kettejük közt
lévő mély, szerető kapcsolat miatt a kislány minden rezdülését úgy érezte,
mintha egy tó partján állna és a vízbe dobott kavics keltette fodrokat
figyelné. S jól tudta, most egy szikla készül a béke tavába zuhanni, és a
hullámok minden eddiginél abban kiöntenek maid a partra. Lisa igyekezett
visszafojtani a könnyeit, de nem tudta. Levegőt is alig véve halkan szipogott
és tűrte, hogy keserű könnyei a kislánya hajára hulljanak.
– Anyu? – szólalt meg halkan Nathalie.
– I… igen, kicsim?
– Láng vagy. Te vagy a láng, anyu.
– Annyira szeretlek, édes kicsikém! – sóhajtott Lisa és még
szorosabban ölelte magához őt, gyengéden simogatta a hátát és minden
erejével azon volt, hogy a gyermeke iránt érzett szeretete elkergesse a sötét
felhőket. Nathalie egy szó nélkül elengedte a nyakát, kibújt az ölelésből.
Majd Lisa legnagyobb csodálkozására megfogta a bekötött ujját,
megsimogatta és egy puszit adott rá. A kislány mélyen anyukája könnyes
szemébe nézett.
– Én is szeretlek – mondta és elmosolyodott. Lisa az ilyen, szavakkal
nehezen körülírható pillanatokban érezte úgy, hogy mérhetetlenül hálás azért,
amije van. A kislánya volt a mindene, ő volt az élete értelme, az ő
mosolyában rejlett mindaz, amitől Lisa jó édesanyának érezhette magát.
Minden nap megmented az életemet, kincsem – gondolta magában és tudta,
hogy Nathalie látja a szemében, amit a lelkével üzen neki.
Raymond Hawkins a háromszintes anaheimi háztömb előtti lépcsőfokon
ücsörgött és élvezte a lassan alábukó napkorong narancs izzásának búcsúzó
sugarait, melyek a cigarettájából kifújt füstfelhőn átszűrődve melengették
komor arcát. A langaléta, hatvan év körüli férfi görnyedt hátával olyan volt,
akár egy óriásira nőtt imádkozó sáska, s aki őt nézve erre a megállapításra
jutott, nem is járt messze az igazságtól, lévén, hogy Mr. Hawkins mélyen
vallásos férfi volt, aki nem csak rendszeresen járt a helyi templomba, de
gyakran felszólalt és beszédet tartott a hallgatóságnak a helyes és
mértékletes életről. Nagy kár, hogy a cigarettát és az édes kaliforniai bort
illetően nem tudott hű maradni ahhoz, amit a mértékletességről szónokolt, s
akik ismerték, jót mosolyogtak rajta ilyenkor. Ezen kívül senki nem tudott rá
rosszat mondani: közvetlen, ámbár olykor kissé nyers ember volt, aki egész
tisztességesen megélt a kis sarki közértjéből. A hűvös idő ellenére
rövidnadrágban és egy citrom színű pólóban volt, mely büszkén hirdette a
laza kaliforniai élet előnyeit: napsütés, pálmafák, óceán és bikinis lányok.
Mr. Hawkins azon nagyszámú kaliforniai nyugdíjasok közé tartozott, akik
idős korukban is aktívan éltek, rendszeresen futott és kerékpározott,
görkorcsolyázott a part menti sétányon és igyekezett nem csak jó kondiban
maradni, de élvezni azt a rövid életet, mely hite szerint még megadatott neki.
Fullerton északi részén, egy kellemes mediterrán házban lakott, mely azelőtt
a szüleié volt. De annyira azért nem élt nagylábon a feleségével, Nancy-vel,
hogy könnyedén szemet hunyhattak volna afelett, hogy kis anaheimi lakásuk
egyetlen bérlője, Lisa Millner már lassan kilencedik hete nem fizeti a bérleti
díjat. Amióta a lány összeköltözött az előző bérlővel, Karen Wellsszel,
időnként találkoztak és mindig kellemes benyomása volt róla, egy nem csak
gyönyörű, de kedves és szerény lányt ismert meg benne, aki újabban a
kislányával osztozik a lakáson, mióta Karen elköltözött. Kedvelte Lisát és
éppen ezért fájó szívvel szánta rá magát arra, hogy ma ismét eljöjjön hozzá,
bejelentés nélkül. Éppen az utolsókat szívta a cigarettájából, amikor feltűnt
Lisa közeledő alakja, amint maga előtt a babakocsit lassan tolta és a
kocsiban fekvő kislányához közel hajolva beszél. Amikor azonban a lány
felpillantott és megpillantotta a lépcsőn ülő Mr. Hawkinst, arcára fagyott a
mosoly, feszült és ideges lett. A lépcső aljához érve Mr. Hawkins felállt,
sáskaszerű alakjával jócskán a lány fölé magasodott és arcára mosolyt
erőltetve üdvözölte.
– Jó napot, Miss Millner! Üdvözlöm, Mr. Hawkins – Lisa nem volt
képes viszonozni a mosolyt. Úgy nézett rá, mint egy lavina-veszélyre. –
Hogy van?
– Azért jöttem, mert beszélnünk kell… – sóhajtott a férfi és gyér
hajába túrt. Lisa a lépcső melletti kis emelkedőre helyezte a babakocsit,
hogy feltolja, mire Mr. Hawkins nyomban a segítségére sietett. – Hadd
segítsek, kérem.
– Köszönöm, boldogulok vele – mondta Lisa, de a férfi megfogta a
babakocsi elejét és egy pillanat alatt felhúzta azt az üvegezett bejárati
ajtóhoz. Lisa megkereste a kulcsot a táskájában, de olyan feszült volt a férfi
közelében, hogy amikor megtalálta a kulcscsomóját, leejtette a földre. Mr.
Hawkins hosszú karja azonnal lecsapott rá és kedvesen visszaadta a
lánynak.
– Beszélnünk kell – mondta a hangjában sajnálattal, de nyomatékosan
a férfi és hosszan Lisa szemébe nézett.
– Előbb felviszem a kicsit, rendben?
– Segítek.
– Köszönöm, de minden nap megcsinálom, fog ez menni – Lisa
szomorú mosollyal nézett fel a férfira, s a pillantásában könyörgés is volt, ne
kelljen most utoljára felvennie az emeletre kézben fogva a babakocsit
– Én viszont most itt vagyok és segítek, mert úriember nem hagy
cipekedni egy nőt – mondta ellentmondása nem tűrő hangon Mr. Hawkins, s
Lisa arra gondolt, talán pár perc múlva ugyanilyen hangnemben közli majd,
hogy ez az utolsó éjszakájuk itt. A lépcsőházba érve a férfi könnyedén
felemelte a babakocsit, a benne lévő Nathalie érdeklődve nézte őt, mint egy
különös, isteni lényt, aki karjaiba veszi és felrepíti a magasba.
– Szia – köszönt neki halkan a pici, s talán érezte, hogy ha nem is isteni
hatalma van fölötte ennek az óriási embernek, de az mindenképpen
hatalmában áll, hogy kirakja őket az otthonukból.
– Szervusz – köszönt vissza a férfi és szélesen elmosolyodott. Majd a
háta mögött idegesen kullogó Lisa felé fordult. – Nagyon aranyos kislánya
van!
– Ő a mindenem – mondta Lisa olyan hangon, hogy Mr. Hawkins
érezze, itt nem egy lakásról van szó, hanem emberi életekről, akik
kénytelenek valahogy boldogulni. A második emeleti ajtajuk elé érve a férfi
óvatosan lerakta a babakocsit, Nathalie kíváncsian szemmel tartotta őt, míg
Lisa kinyitotta az ajtót.
– Megkínálhatom valamivel? – kérdezte a lány, miközben betolta a
kocsit az előszobába.
– Ne fáradjon, Miss Millner, csak egy pár szót szeretnék önnel váltani
– a férfi megint felsóhajtott és a hajába túrt, láthatóan nehezére esett
elmondania a dolgot.
– Hallgatom – Lisa az ajtófélfának támaszkodott és alig tudott megállni
a lábán, olyan remegés futott végig rajta.
– Nagyon sajnálom, de nem tudok többet várni. Sok tartozása van már
és annyit tudok tenni, hogy ennek a felétől eltekintek, rendben? A feleségem
már ezért is majdnem leharapja a fejemet, de kérem, értse meg, hogy mi is
pénzből élünk.

– Én… én megértem, igen, Mr. Hawkins – Lisa a lehorgasztotta a fejét

 – Én… én megértem, igen, Mr. Hawkins – Lisa a lehorgasztotta a fejét
és a félhomályban úszó lépcsőház terrakotta csempéire nézett. –
Szégyellem, de nem tudok most fizetni önnek…
Mr. Hawkins hosszan felsóhajtott és megvakarta a tarkóját. Egy percig
várt.
– A jövő hét végéig kap haladékot, rendben? De ennél többet már
tényleg nem tudok várni! Ha a jövő hét végéig előteremti valahogy a
szükséges összeget, maradhatnak, de akkor új bérleti szerződést írunk, mert
a hiányzó pénzt is meg kell adnia valahogy, de azt elég, ha részletekben
teszi, ezért meg kell emelnem a bérleti díjat tíz százalékkal. De ha nem tud
fizetni, el kell menniük. Ért engem, Miss Millner?
– Értem – mondta Lisa és felnézett a férfira, mintha a hóhérra tekintene,
aki a kötelet kénytelen-kelletlen a nyakára köti
– Higgye el, nagyon sajnálom, hogy éppen önnel kell ilyen hírt
közölnöm Azt tanácsolom, hogy sürgősen kezdjen egy olcsó albérletet
keresni, de nagyon remélem, hogy tud fizetni jövő héten, mert nem
szeretném önöket kirakni innen!
– Igen, megértem – Lisa úgy érezte, alig kap levegőt.
– Ígérem, segítek keresni valami kis lakást önöknek, bár nem lesz
egyszerű feladat…
– Köszönöm, Mr. Hawkins!
– Bár többet is tudnék tenni, Miss Millner… de tudja mit? Kiteszek a
templomban egy hirdetést, tud-e valaki segíteni. Biztos lesz valaki, akinek
megesik a szíve önön és van lehetősége segíteni!
– Igen, igen, ez nagyon jó lenne, köszönöm.
-- Nagyon sajnálom, Miss Millner. De kérem, értse meg, hogy nem
jókedvemből teszem ezt!
– Megértem… megértem, és nem haragszom..
– Vigyázzon magára és reméljük a legjobbakat! Tizenegy nap múlva
találkozunk. Viszontlátásra Miss Millner!
– Viszontlátásra! – mondta Lisa és most életében először úgy hangzott
ez a szó, mint egy vészjósló gyászharang szívszaggató kondulása. Amikor
becsukta az ajtót és a babakocsi felé fordult, Nathalie állva figyelt rá és
mindent értőn nézett rá a nagy kék szemével.
– Minden rendben lesz, manócska – Lisa megpuszilta a feje búbját. –
Az anyu nem hagyja, hogy baj legyen. Vigyázok rád, kincsem!
– Tudom, anyuci – mondta Nathalie és megpuszilta Lisa arcát. Amikor
a kislány anyucinak szólította, Lisa úgy érezte, mintha egy gyógyító, meleg
ölelést kapna a lelke, s Nathalie ezzel tisztában is volt. Különleges
alkalmakra tartogatta ezt a szót, amikor anyukája körül magasra csaptak a
hullámok. És mostanában egyre gyakrabban kellett használnia. Fürdetés
után Lisa Tündérországba kalauzolta Nathalie-t, aki ezúttal nem igényelte a
szokásos röptetős részeket, inkább szorosan anyukája ölébe bújt, mert
érezte, ez most mindennél többet jelent neki. Amikor Nathalie végül elaludt,
Lisa a fürdőbe ment és lezuhanyozott. Ahogy a forró vízcseppek
végiggördültek rajta, ő csak fojtogató hűvösséget érzett és képtelen volt
visszatartani a könnyeit. Bármennyire is erősnek igyekezett mutatni magát
mások előtt, főként a kislánya előtt, amikor egyedül volt az elfojtott
fájdalom és félelem a felszínre tört. Lisa zokogni kezdett és a kád szélére
rogyott. Soha életében nem érezte magát ennyire magányosnak és
kiszolgáltatottnak. Csak egyetlen kapaszkodója maradt, s ez olyan kétséges
volt, mint egy zsenge fűszál a feneketlen mélységű szakadék szélén. Minden
a holnapi naptól függ. Ha sikerül elintéznie, amit szeretne, biztonságba
kerülnek, de a továbbiakban még szűkösebben kell élniük. Ám ha nem jön
össze holnap… Azon az éjjelen Lisa alig aludt pár órát. Ez volt élete
leghosszabb és legrosszabb éjszakája, a falakról, mint árnyalakok, a
félelmek, kétségek, aggodalmak és önostorozó gondolatok fantomjai
másztak le őrületbe kergetve őt, szétrepesztve a fejét, szaggatva a lelkét és
minél jobban igyekezve beléplántálnia a gondolatot, semmi sincs rendben és
minden csak rosszabb lesz. Túl nagy volt a káosz., semhogy Lisa
meghallhatta volna Enis nyugtató szavait, melyek vékony üvegszálként törtek
szilánkokra valahol a mélyben.
 2.

A kora délutáni napsütés szikrázva hullott darabokra az emeleti ablakokon

és földszinti üvegtáblákon. A gipszstukkókkal és kovácsoltvas elemekkel
díszített spanyol stílusú, kétszintes épület okkerszínű tömbként állt Santa
Ana egyik forgalmas mellékutcájában. Lisa csak néhány alkalommal látta így
napfényben az épületet, sokkal inkább késő éjszakai árnyak mögé rejtőzve
tűnt fel előtte mindig, villódzó fényeket és tompán az utcára morajló
dübörgő zenét magában rejtve. A homlokzatról enyhén rozsdásodva figyelte
őt a kajánképű flamingó, mintha abban reménykedne, hogy újra visszatéri
legnépszerűbb tündér. A lány nem hitte, hogy valaha is újra látni fogja ezt a
helyet, s ahogy felpillantott a kéjenc madárra, rádöbbent, hogy talán most
látja először villogó neonfények mámoros izzása nélkül – akkor undorodó
érzést váltott ki belőle, most szánalmat. Lisa a földszinti üvegportálra
pillantott, mely mögött büszkén feszült a lányokat hirdető plakát. Közelebb
ment a poszterhez és meg sem lepődött rajta, hogy néhány ismerős arcot
vélt felfedezni a tündérek közt, többek közt a buja, latin ikerpárt, Janice és
Amanda Rodriguezt, akik régebben annyit szekálták. A plakát közepén,
ahol egykor Lisa állt, mint a legnépszerűbb táncos lány, most egy szőkeség
szerepelt, a tekintete Lisa számára ismerős rejtett fájdalmakat és félelmeket
tükrözött. Azonnal rokonszenvet érzett az ismeretlen szépséggel, s arra
gondolt, vajon mi lehet ezzel a lánnyal? Egy pillanatra úgy gondolta, jó volna
megismerni ezt a lányt. Lelket öntene belé, biztatná és bátorítaná, hogy
sosem tudhatja, mit hoz az élet, de ha még a legnehezebb percekben is mer
a szívére hallgatni és kitart bármi áron, akkor elérheti azt, amire vágyik.
Amikor erre gondolt eszébe villant, hogy milyen különös szálakból szőtték
az élet szövetét, amit magadban keresel, azt másban találod meg, és amit
másnak adsz, azt magadnak adod. Erőt adott neki ez a felismerés. Mindent
megteszek a lányomért – gondolta, és belépett a mulatóba. Mintha tegnap
látta volna a Flamingó félhomályban úszó nagytermét, s mégis ez az egész
világ olyan távolinak tűnt, mintha meg sem történt volna. Egy lidérces
álomkép. De amint Lisa a kör alakú, ezüstösen ragyogó színpadok felé
pillantott, hirtelen megrohanták az emlékek. De már nem érzett szégyent
egykori élete miatt, a múlt fájdalmait el kell engedni, mert ha nem tesszük,
akkor nem élhetünk igazán. Majd két év telt el azóta, hogy Lisa utoljára állt
a színpadon, s amikor odalépve a nagy kör alakú pódiumhoz megérintette
annak rideg és síkos felszínét, a fenekén és combján érezte több száz férfi
mohó kezét és perverz simogatását, bugyijának pántja mögött ezer és ezer
dollár piszkos érintését. Elrántotta kezét a színpadtól, mintha forró
vasalóhoz nyúlt volna, s megdöbbentette, mennyit változott ez a közel két év
alatt. Egy pillanatra csábítást érzett, hogy a színpad mögé merészkedjen és
megnézze magának az öltözőt, de ekkor egy hangot, egy túl jól ismert
hangot hallott a háta mögött. Elrepülhetsz akárhova, de ha egyszer a
Flamingó a szárnyai alá vesz… úgyis visszatérsz a fészkedhez.
Lisa megfordult, s az emeletre vezető lépcső tetején megpillantotta Roy
Chapmant. A férfi olyan volt a karzaton állva, mint egy kísértet a múltból,
egy rendkívül furcsa kísértet, teljesen kigombolt rikító színekből álló inge
látszani engedte hatalmas mellkasát és alig domborodó hasfalát, valamint
vastag aranyláncát, mely a félhomály ellenére is ragyogott. Roy arcát
tekintélyes méretű, kékeszöld színű napszemüveg takarta, c mögül kémlelte
birodalmának alkoholtól és fűtől eltorzult határait. Lisa nem állhatta meg
mosolygás nélkül, felsietett a lépcsőn, s amikor Roy előtt állt, megcsapta a
jól ismert erős fű és whiskeyszag bódító keveréke, mely már
elválaszthatatlan társként szegődött a férfi nyomába.
– Szia, Roy – Lisa elmosolyodott és megcsóválta a fejét. – Látom, te a
régi vagy.
– A látszat néha csal, kislány – kacsintott rá a férfi, de ennél jobban
nem fejtette ki, mire gondol. Roy intett és beinvitálta az irodájába. Amikor
Lisa meglátta egykori főnöke szentélyét, két dolog lepte meg: az egyik a
berendezés drasztikus átalakítása volt. Most minden fekete-fehér színekben
mutatkozott, az egyedüli színfolt egy hatalmas és érthetetlen dolgot ábrázoló
színes festmény volt a falon, mely döbbent tekintettel meredt az elé terített
zebrabőr szőnyegre. A másik nagy változás az áporodott Roy-szag hiánya
volt, mely bár hű fegyverhordozóként követte a férfit, de az iroda
meglepően kellemes levegőt árasztott, döbbenetes módon még halvány
virágillatot is fel lehetett fedezni. Minden meglepően fényes és modern volt,
sokkal nagyobbnak hatott az iroda, mint azelőtt.
– Hát ez… nem semmi egy iroda lett, Roy! – nézett körül elismerően
Lisa.
– Újabban gyakran szellőztetek – jegyezte meg a férfi, és hogy igazolja
ezt az állítását, nyomban kitárta a szénfekete íróasztal mögötti két ablakot,
majd lehuppant a zebramintás székre.
– Igen, az is, de én a színekre értettem.

– Ja igen, fekete-fehér – töprengett Roy és levette a napszem üvegét. –

 – Ja igen, fekete-fehér – töprengett Roy és levette a napszem üvegét. –
Ez mindig eszembe juttatja, hogy semmi nem olyan egyértelmű, mint
amilyennek elsőre látszik, és hogy több a kétszínű ember a világon, mint azt
szeretnénk hinni.
Lisa rejtett fájdalmat és haragot fedezett fel a férfi szavai mögött, de
nem tette ezt szóvá. Helyet foglalt a férfival szemközt, az íróasztal túloldalán
és nézte az arcot, melyet elfojtott harag és megbántottság redői barázdáltak.
– De bunkó vagyok – szólalt meg hirtelen Roy –, kérsz valamit inni?
– Nem, köszi, ne fáradj vele.
Egy perc némaság állt be kettejük közt, mely alatt csöndben egymást
tanulmányozták, keresték a szavakat, s Lisa azon töprengett, hogyan
hozakodjon elő azzal, amiért idejött. Nagyjából egy hete beszélt Royjal
telefonon, hogy mikor tudnának találkozni, mert fontos dolgokról lenne szó,
de ennél többet nem árult el. Mr. Hawkins tegnapi látogatása csak még
jobban ösztökélte Lisát, hogy eljöjjön egykori főnökéhez és a segítségét
kérje. Korán elvitte Nathalie-t az otthonba, ahol megbeszélte Cheryllel,
hogy el kell távoznia pár órára. Cheryl finoman érdeklődött, mi az a
halaszthatatlan dolog, és amikor Lisa nem szívesen válaszolt a kérdésre,
Cheryl aggódva nézett tá és kérte, hogy vigyázzon magára.
– Újabban egyre többet gondolok arra – szólalt meg Roy megtörve a
csöndet –, hogy unom ezt a helyet. Unom ezt az egész szart, ami itt van..
Egyre többször eszembe jut, hogy el kéne adnom ezt a kócerájt és
visszahúzni Texasba. Hiányoznak a hazai ízek, a tisztességes méretű stake-
ek… és megmondom neked őszintén, már a csajok sem hoznak úgy lázba.
– Kiégtél, változásra van szükséged – támogatta Lisa, miközben azon
tépelődött, hogyan fogjon a mondandójába.
– Az csak egy dolog – mondta a férfi és előkotort egy szivart az
asztalra rakott dobozból. A szivart belemártogatta némi brandybe, majd
jóízűen rágyújtott. – El kellett adnom a Rolling Hills-i házamat. Most úgy
élek már négy hónapja, mint egy kivert kutya.
– De hát miért? – döbbent meg Lisa. Tudta, hogy Roynak mindig is
szép, kellemes háza volt közel az óceánhoz, s Viszonylag nagylábon élt,
mert elég tisztességesen keresett a Flamingóból.
– Miért, miért… – csóválta a fejét Roy és mélyet szívott a szivarból,
majd kis füstkarikát fújt, s nézte, ahogy az eloszlik, mint egykori álmai. – A
bank miatt, kislány. A világ rákfenéje ez a szemét hitelrendszer, kamat…
kamatos kamat, röhej! Ez az aljas bank-cucc fogja a világ vesztét okozni,
ha az emberek nem kapják össze magukat és nem hasainak oda! Nem
normális, ami a világban megy.
– Sajnálom Roy.
– Mindegy, nem akarlak untatni ezzel, hiszen te kerestél meg. Na,
szóval, mi a helyzet veled, kislány? Jó rég láttuk egymást.
– Lányom született végül – mosolygott Lisa –, Nathalie. Most
ünnepeltük februárban az első születésnapját. Csodálatos kislány, egy igazi
kincs!
– Szép nevet adtál neki – bólintott elismerően Roy és elmosolyodott. –
Gratulálok hozzá!
– Köszönöm.
– És mivel foglalkozol most?
– Még augusztusban találtam új munkát, felszolgáló voltam a
Firenzében, az egy kávézó Garden Grove-ban és…
– Ismerem – szólt közbe Roy és összeszűkült a szeme. –Azt hallottam,
mi történt azzal a kedves Mr. Perranival.
Lisa inkább nem kérdezett rá, honnan ez az ismeretség egy sikeres
üzletemberrel, aki mint kiderült, súlyos gyógyszer- és drogfüggő volt, nem
mellesleg befolyásos arc az alvilág ezen szennyes szférájában. A lány
igyekezett elhessegetni a gondolatot, hogy Roy füvezése valahogy
kapcsolatban állhat Luca Perrani kétes üzelmeivel, de sejtette, hogy itt olyan
mocskos titkok rejtőzhetnek a mélyben, melyeket jobb nem háborgatni.
– Tehát, miután kiderültek róla azok a dolgok, a kávézó bezárt én
pedig új munkát kerestem, végül is pár napon belül találtam, azóta is ott
dolgoztam. Ez a La Habra Szociális Otthon.
– Értem – mondta Roy, de látszott, hogy a gondolatai a Perrani név
említése óta kissé elkószáltak.
– És amióta Karen elköltözött, egyedül vagyunk, így kettesben a kicsi
meg én.
– Miben tudnék segíteni? – kérdezte Roy. – Mert nyilván nem baráti
csevejre jöttél. Mi a baj?
Lisa összeszedte a gondolatait, és próbált nem idegeskedni attól, hogy
ettől a beszélgetéstől függ, mi lesz velük, hol fognak lakni, fognak-e
egyáltalán lakni bárhol is.
– Elég nehéz anyagi helyzetbe kerültem, Roy – Lisa próbált nem
könyörgő hangot megütni, hanem száraz tényeket közölni. – Egy darabig
még jól ment minden, de Karen keresetének a hiánya nagyon érezhető…
Komoly lakbértartozásom van, és nem tudom, hogyan fizessem ki. Jövő hét
végéig kaptam haladékot, és ha nem tudok fizetni, kiraknak minket az
utcára.
– Basszus – csapott az asztalra Roy. – Nézd, kislány, hidd el, hogy
nagyon szívesen…
– Nem, nem! Félreérted! – szólt közbe Lisa. – Nem kölcsönt
szeretnék kérni!
– Értem.
– Arra gondoltam – Lisa megfogta a szénfekete asztal éles peremét,
mintha így kapaszkodna a reménybe, melyet a férfi jelent –, te biztos tudsz
olyan munkát, amivel gyorsan sok pénzt tudnék keresni. Bármit megteszek a
kislányomért, Roy!
– Hát nézd – a férfi megvakarta a fejét és felállt az asztaltól –, a
színpadot javasolnám első körben, de ezt nem tudnád csinálni az a szociális
izé mellett.
– Ne vedd magadra, Roy, de soha többé nem fogom magam egy
lebujban riszálni.
A férfi elvigyorodott és kacsintott egyet, majd gondolataiba merült. Lisa
reménykedve és egyben rettegve nézte a hatalmas férfit, aki az egyetlen
mentőöv volt a kegyetlenül hullámzó tengeren. Egy örökkévalóságnak tetsző
perc telt el, mire Roy megfordult és szembenézett a lánnyal.
– Van egy megoldás. Azonnal fizet, és sokat… nagyon sokat.
Kétséges, hogy megtudom-e szervezni, szóval nem mondok sem tuti
biztosra.
Lisa szeme felcsillant, a férfi visszazuhant a székébe. Gondterhelt arccal
meredt a lányra.
– De az igazat megvallva, kislány – folytatta –, nagyon nem szívesen
hozakodok elő ezzel. De csak ezt tudom most felkínálni. Annak fényében,
ami veled történt… jó, mert sokat fizet és mindössze egy nap alatt, de…
féltelek.
– Roy – szólalt meg Lisa és keményen a férfi szemébe nézett. – Bármit,
értesz engem? Bármit megteszek a lányomért! Szóval, ki vele, mi ez a
lehetőség?
A férfi felsóhajtott.
– Hallottál már valaha egy bizonyos Silver Nymph nevű cégről?
– Sosem.
– Nem lep meg.
– Mi ez a cég, mivel foglalkoznak?

– Ők… bizonyos szolgáltatást nyújtanak igényes és tehetős férfiaknak.

 – Ők… bizonyos szolgáltatást nyújtanak igényes és tehetős férfiaknak.
Nőket biztosítanak a számukra, akik elkísérik őket rendezvényekre,
estélyekre, utazásokra meg még mit tudom én, hogy hova. Olyanok, mint a
kiegészítők, amiket lehet mutogatni és persze kellemes társaságot ígérnek.
Elég költséges kiegészítők, mert egy ilyen csaj igénybevétele néhány napra
sok ezer dollárba kerülhet. Nem ritkán több tízezer dollárt is ér egy Silver
Nymph lány, ha vakációzni viszik. De elsősorban szexuális jellegű
szolgáltatást nyújtanak, amit persze diszkréten kezelnek. Egyéjszakás
örömök azoknak a gazdag pasasoknak, akiknek sem ideje, sem kedve
nincs barátnőt tartani. És ami persze a legnyomósabb ok, egy barátnő jóval
többe kerül nekik, mint, egy éjszakára bérelhető luxus prosti.
– Értem… – nyelt egy nagyot Lisa, mert már előre sejtette, milyen
szerepet szánt neki Roy ebben az üzletágban.
– Jó néhány éve ismerem a cég tulajdonosát, egy bizonyos Marc
Petryt. Egyszer megcsináltam neki egy melót, azóta is lóg nekem egy
szívességgel. Talán el tudom intézni, hogy alkalmazzon téged, de mondom,
semmi biztosat nem ígérhetek. És egyébként is, nem szívesen beszélek
neked erről, de nem tudok más megoldást, ami most gyorsan segíthetne
rajtad.
Lisa hirtelen nem is tudott mit felelni erre az egészre. A félelmeit
felváltotta a rettegés, a kétségeit a mindent elsöprő magára utaltság és
kihasználtság érzése. A Samuellel történtek óta nem volt férfival, igyekezett
is minél távolabb tartani magát tőlük, mert bár úgy érezte, sikerült
megbocsátania neki azért, amit vele tett, de a megerőszakolás pokla mélyen
megsebezte a lelkét, így rettegett a férfiaktól, a közelségüktől, az
érintésüktől és attól, hogy sosem tudhatja, mit rejt a felszín. Ugyanakkor
tudta, hogy nincs más megoldás, mint szembenézni ezzel a mélyen
gyökerező félelmével, mert csak így lesz képes annyi pénzhez jutni, ami
megmentheti őket a szakadékba zuhanástól. A lány halántékát masszírozva,
szemét behunyva próbált józan maradni, majd a türelmetlenül várakozó
Royra nézett.
– Rendben, csináljuk.
– Figyelj, kislány – emelte fel a kezét Roy –, gondold ezt át alaposan!
Nem kell elkapkodnod a döntést, hátha van más megoldás is…
– Nem, Roy… – csóválta a fejét Lisa elfogadva a helyzetet –, nincs
más megoldás. Nincs olyan, amivel pár napon belül elég pénzhez juthatnék.
– Én csak… félek, hogy… érted.

– Ne félts – halvány fel mosollyal fejelte ki Lisa a háláját a férfi

 – Ne félts – halvány fel mosollyal fejelte ki Lisa a háláját a férfi
kedvessége iránt, melyet mindig nehezen tudott csak kimutatni és nem is
mindenkinek –, ami velem történt régebben… nos, az szörnyű volt, de
muszáj most félreraknom a félelmeimet és minden ellenérzésemet, mert a
kislányom biztonságáról van szó! Ha ezt nem teszem meg, ki tudja, hol
lakhatunk majd.
Lisa már majdnem elmondta, hogy Royhoz nem szívesen költözne, mert
a férfi enyhén szólva is bódult és zavaros élete nem tenne jól Nathalie-nak.
De ezt a gondolatát inkább magában tartotta, nem akarta megbántani a
férfit.
– Megértettem – bólintott a férfi. – Ha ezt akarod… telefonálok egyet.
Roy az asztalán lévő telefonért nyúlt, gyorsan tárcsázott, majd egy
gombbal kihangosította a készüléket. Az iroda csöndjét néhány búgás
váltotta fel, a telefon kicsörgött, de senki nem vette fel. Roy hátradőlt a
székében, és intett Lisának, hogy türelem. A búgás hirtelen abbamaradt, és
egy kellemes férfihang szólalt meg a telefonban.
– Szevasz, Roy! Mondd gyorsan, mert nem igazán érek most rá – a
háttérben bizonytalan hangok hallatszottak, de mintha el-fojtottan egy lányt
lehetett volna hallani.
– Üzletről van szó – mondta ki Roy a varázsszót. Marc bizonyára
félretette a telefonkagylót, mert pár pillanatig sistergés hallatszott, a
háttérben motyogás és egy lány szavai.
– Na, itt vagyok – szólalt meg hirtelen Marc kissé idegesen, de
kíváncsian. – Mondd, mi az ábra!
– Lógsz nekem egy szívességgel, barátom – mondta Roy hátradőlve a
székében, kezeit a tarkóján összekulcsolva.
– Hm… nem rémlik ez nekem, Roy.
– Nem a francokat nem rémlik! Kicsit erőltesd meg a memóriádat.
Brooklyn… hm?
– Jaah! Hogy Brooklyn – sóhajtott Marc nem titkolt bosszúsággal a
hangjában. – Ott tényleg volt valami.
– Így is fogalmazhatunk – vigyorgott Roy. Lisa értetlenül nézett a férfira,
de sejtette, hogy valami disznóság van a szavak közé elrejtve, melyre nem is
volt túlzottan kíváncsi. Egyszerre reménykedett és szörnyen aggódott
mindazért, ami előtte állt, s azt kívánta, bárcsak már túl lenne ezen a
beszélgetésen, ezen a napon, az elkövetkező egy héten.
– És mit akarsz? – érdeklődött Marc.
– Van számodra egy tuti jó kiscsaj, úgy értem, a cég számára.
 – Ahh… ez így nem pálya, Roy. Tudod, hogy ez nem így működik.
– De most így fog működni! – Roy előre dőlt a széken és úgy az
asztalra csapott, hogy a szénfekete bútor beleremegett. A vonal túlsó végén
Marc ezt bizonyára a dobhártyájában érezte. – Nagyobb szívességet tettem
neked akkor régen, mint amit most viszonzásul kérek tőled, szóval ne áhh-z
itt nekem, hanem csináld, amit mondok!
– Jól van, jól van… – sóhajtott Marc megadva magát. – Ki ez a csaj?
– Régebben a Flamingó legnépszerűbb táncosa volt, gyönyörű, bajos
és olyan kis ártatlan. Igazi kincs – Roy Lisára kacsintott.
– Jó, hát nem hangzik rosszul, az tény – köszörülte a torkát a vonal
túlsó végén a férfi –, de tudod, hogy ezerszám akadnak olyan csajok, akik
nagyon ott vannak a topon.
– Én mondom neked, barátom, jobb ez a csaj, mint a prostik, akiket
úgy osztogatsz, mint a gumicukrot a gyerekeknek.
Marc pár pillanatig csöndben maradt, szinte hallani lehetett az agyában
a fogaskerekek kattogását. Lisa most már biztos volt benne, hogy
elkerülhetetlenül le fog feküdni egy férfival, s csak azért imádkozott, hogy
legyen ereje ezt az egészet végigcsinálni, a leendő férfi ne bántsa, és minél
gyorsabban essen majd túl a dolgon.
– És hogy hívják ezt az állítólagos szuper csajt?
– Lisának – válaszolta Roy.
– Szexi név. És hány éves ez a Lisa? Ugye elmúlt már 21?
Roy kérdő tekintettel nézett Lisára, a lány halkan suttogta az életkorát,
de Roy összeráncolt homlokkal értetlenül nézett.
– Huszonöt leszek augusztusban – mondta hangosan Lisa.
– Ahh! – nevetett a telefonban Marc. – Tehát te is a vonalban vagy! De
ugye nem vagy mindig ilyen kis rejtőzködő és félénk? Mert nekem csak
belevaló, tüzes bestiákra van szükségem.
– Fogd be, Marc – förmedt rá Roy. – Szerinted milyen lehet az a csaj,
aki nálam a legjobb volt?
– Sokkal inkább egy gyönyörű nő.
– Hmm… – Marc hangja elárulta, hogy egyre kíváncsibb Lisára. – És
mi a terv?
– Egy éjszaka és nem több. Egy tisztességes kuncsaft és maximális
diszkréció.
– Hisz ismersz – csettintett a nyelvével Marc. – Hát legyen. Be tudom
dobni egy éjszakára valakihez, csak meg kell néznem a listát, telefonálnom
kell párat, így most nem tudok biztosat mondani nektek.
 – Helyes – bólintott Roy, majd Lisára kacsintott. A lány már nem volt
ilyen lelkes, úgy érezte, hurokba tették a fejét, s ha csak egy rövid időre is
szorítják meg a kötelet, az fájdalmasabb lesz, mint most sejti.
– Szóval, gondolom, a kis csajnak sürgősen szüksége van némi
dohányra…
– Ahhoz neked semmi közöd – válaszolta keményen Roy.
– Hát jó. Nem tudom, mennyire van szüksége Lisának, de egy új csajt
nem adhatok oda a kiemelt ügyfeleknek, ezt remélem, megértitek. Egy
bronzkártyás férfi kapja majd meg, át kell néznem a listámat, de… olyan
500 és 900 dollár közötti összegre számíthatsz, Lisa. Remélem, ez elég.
A lány az íróasztal fekete felületén tükröződő elgyötört arcát szemlélte.
Egy szót sem szólt, csupán beletörődve bólintott. Mintha hentes pulton
lennék egy darab hús – sóhajtott magában.
– Elég lesz – mondta Roy.
– Príma – Marc hangján lehetett hallani, hogy örül, amiért végre vége
ennek a beszélgetésnek. – Este visszahívlak, hogy mi az ábra.
– Egy szóra még!
– Mondd – sóhajtott türelmetlenül a férfi.
– Gondolom, egyértelmű, de azért közlöm: ha bármi baja lesz Lisának,
előbb a bronzkártyás haverodat keresem meg, aztán téged is meglátogatlak.
Világos?
– Hé, higgadj le, haver. Megegyeztünk.
Roy egy szó nélkül rakta le a telefont, majd elégedetten Lisára nézett.
– Ezt összehoztuk.
– Össze… – mondta Lisa és a kezei közé temette az arcát. Roy felállt a
székből és megkerülve az asztalt a lány elé állt, ráült az asztal lapjára és
megérintette Lisa vállát.
– Figyelj, kislány, lemondhatom, ha mégse szeretnéd ezt az egészet.
Majd kiagyalunk valamit.
Lisa felnézett a férfira, a szemében összegyűlő könnyeket megtörölte és
igyekezett mosolyt erőltetni az arcára.
– Hálás vagyok, Roy, hogy segítesz nekem! És azért is, amit a
beszélgetés végén mondtál Marcnak.
– Oh… hát az… az csak amolyan szokásos tárgyalási keménykedés
volt, tudod – kacsintott Roy. Lisa felkelt a székből, majd megölelte a férfit
és egy puszit adott barázdált arcára.
– Nem, nem az volt, Roy.

A férfi nem tudott mit felelni erre a gesztusra, csak bambán vigyorgott,
 A férfi nem tudott mit felelni erre a gesztusra, csak bambán vigyorgott,
majd amikor Lisát kikísérte az irodából, megjegyezte, hogy este
mindenképpen telefonálni fog, mi a helyzet. Egész úton a La Habra Szociális
Otthon felé Lisát a kétség gyötörte, vajon tényleg helyesen döntött-e, hogy
ezt a megoldást választotta. De akárhogy járatta az agyát, nem jutott eszébe
ennél jobb megoldás, mellyel elegendő pénzhez juthat. Ahogy a busz lassan
végigzötykölődött Santa Anan, majd Anaheimen, folyton Karenre gondolt,
vajon mit szólna ehhez az egészhez. Biztos volt benne, hogy a szőkeség akár
az ajtót is elállna egy sodrófával a kezében, hogy visszatartsa őt ilyen
őrültségtől. Ugyanakkor, ha Karen vele lett volna, most nem lenne ilyen
helyzetben, de esze ágában sem volt a barátnőjét okolni az anyagi
nehézségek miatt. Ez az egész egy kemény, embert próbáló kihívás az
élettől, s amikor Lisa az otthonba érve meglátta a felé totyogó, nevetgélő és
őt anyucinak szólító Nathalie-t, hirtelen olyan erő és magabiztosság szállta
meg, amitől acélkeménynek érezte magát. Megteszem, nem érdekel,
mennyire nehéz, megcsinálom a lányomért! – gondolta magában elszántan.
Aznap késő este Roy telefonált. Marc látni akarja őt, s majd akkor
elmondja a kuncsaft nevét és címét, a találkozót két nap múlva délelőtt ejtik
meg, azon a napon, amikor este hivatalos ahhoz a bizonyos bronzkártyás
ügyfélhez. Lisa aznap éjjel együtt aludt a kislányával, szorosan magához
ölelte őt, s átadta magát a pillanat szentségének. Domingo Munoz
kisgyermek volt még, amikor a családjával átszökött a Rio Grande folyón az
Államokba, hogy reményektől telve egy új és sokkal szebb életet kezdjenek
a Szabadság Földjén. Az álmaik aztán nem váltak valóra, a szülei és négy
testvére szegénységben tengődtek. Ám Domingo nem adta fel a reményt és
a küzdelmet, hogy bármi áron is, de eléri a céljait, és a harminc éves férfi
példás szorgalommal vetette magát a munkába tizenhét éves korában.
Korán megtapasztalta már az élet pofonjait, s lassacskán megértette ennek
miértjeit. Mégis néhanapján elfáradt, és ilyenkor csak beült taxijába, melyet
megannyi motiváló és inspiráló képpel, rajzzal és idézettel töltött meg, hogy
– mintegy szentélybe csöppenve – feltöltődjön. Az utóbbi időben gyakran
ücsörgött magában, s álmai közt lebegve élvezte a perceket.
Amikor Domingo két órával korábban felvette Anaheimben Lisát, nem
hitte, hogy a gyönyörű fiatal lánnyal ennyire meg tudják majd érteni egymást.
Az első pillanatban megdöbbent, mennyire kellemes szépség lesz az útitársa,
ám amikor Lisa bemondta a címet, Los Angeles egyik legelitebb
negyedének nevét, rögtön sejtette, hogy a lány egy amolyan egy éjszakás
barátnő. A döcögősen induló beszélgetésük során azonban valamelyest
megismerte őt annyira, hogy a kezdeti rosszallását – miszerint egy
prostituáltat kell két órán át fuvaroznia – el is vesse. Domingo kellemes
csalódásként élte meg, hogy több közös van bennük, mint elsőre hitte, s ha
nem lett volna gyermeke és felesége, biztosra vette, hogy nem engedné a
lányt eltűnni az életéből. Az utóbbi hetekben nehezebbre fordult az élete,
anyagi gondjai támadtak, akárcsak Lisának, s a beszélgetés során egymás
önbizalmai es makacs kitartását sikerült erősíteniük.
Már közeledtek a megadott címhez, mélyen benn jártak Holmby Hills
híres elit negyedében, ahol dúsgazdag üzletemberek, világsztárok,
filmcsillagok és énekesek gyűltek egy nagy kupacba az emelkedő
domboldalon, olyan életkörülmények közt töltve mindennapjaikat, melyektől
felfoghatatlan méretű szakadék választja el az átlagemberek szürkébb
hétköznapjait. Lisa és Domingo azonban tudták, hogy ezt az óriási
szakadékot csak az álmok, tettek és a nyitott szív képesek áthidalni. Lisa az
egész út alatt olyan ideges volt, hogy a szíve majd kiugrott a helyéről.
Igyekezett ellökdösni magától a makacsul és aljasul rátörő emlékképeket,
de folyton eszébe villantak azok a lelki sebeket feltépő dolgok, melyeket
Samuel tett vele. Ahogy kinézett a taxi ablakán, a sötétben elsuhanó
épületek, növények és lámpaoszlopok sűrűiére, mintha Samuel ijesztő
szemei tűntek volna fel mindenütt újra meg újra. Hálás volt Domingo
társaságának, mert a férfi kedves, megértő és humoros jelleme valamelyest
oldotta benne a feszültséget. Ám amikor egy hatalmas fakapu elé értek, s a
férfi lassított, majd megállt, Lisa pulzusa olyan szapora lett, hogy azt hitte, a
szíve kiugrik a mellkasából.
– Megérkeztünk, Lisa – szólt Domingo jól tudva, milyen nehéz lesz
belépnie a lánynak a kapun. Lisa bólintott, de még nem szállt ki, megnézte
magának a helyet. A fakapu legalább öt méter széles tömör cédrusfa
lapokból álló felület volt, melynek két oldalán vagy négy méter magas,
eldorádó kövekből kirakott szögletes oszlop emelkedett, az ezekre
felszerelt régi stílusú gázlámpa fénye aranyizzással festette be az apró
kőtéglákat. A feltehetőleg óriási birtokot határoló falat nem lehetett látni,
mert több méter magas, áthatolhatatlannak tűnő dús sövény emelkedett
előtte. A kapuig vezető, nagyjából tíz méteres behajtót vöröses
terrakottakövekből rakták ki, az utat két oldalt gyönyörű virágok és tuják
szegélyezték, melyek szintén finom megvilágításban részesültek, fisát
lenyűgözte a látvány, s ha nem azért jött volna ide, amiért, szívesen eltöltött
volna egy egész napot a birtokon, mert már a kapu és környéke is finom,
elegáns belső világot ígért. Ám bármennyire is hívogató volt a hely,
legszívesebben elmenekült volna innen. Domingo hátrafordult a vezető
üléstől.
– Csak arra gondolj – mondta, mintha Lisa belső hangja lett volna –,
hogy a kislányod miatt vagy itt.
– Köszönöm – Lisa próbált mosolyogni, de az arca feszültségtől
reszketett.
– Minden rendben lesz, nincs mitől tartanod – a férfi megérintette a
kezét.
– Reméljük… – sóhajtott a lány, majd egy mély levegőt vett és kiszállt
a taxiból. Az este kellemesen hűvös levegője most fagyosnak tűnt, vacogott.
A rajta lévő szűk, hosszú, fekete selyemruha, melyet Marc Petrytől kapott,
mint Silver Nymph egyenruhát, jégpáncélként feszült a testére. A fekete
selyem alatt egy érzéki fehérneműt viselt, melyet személyesen Marc
választott ki neki, de amikor a férfi látni akarta, hogyan áll Lisán, a lány
tiltakozott, ami jókedvre derítette a férfit. Lisa valósággal undorodott
Marctól, bár rendkívül jóképű és jó kiállású férfi volt, de a szeméből áradó
ridegség és a nyers, arrogáns stílusa visszataszítóvá tette őt. Ám Marc ebből
semmit nem vett észre. Lisa egy pillanatig meredten nézte a kaput, mely
mögött egy férfi lakik, s őrá vár. Egy férfi, aki bármit tehet vele. Kérlek, adj
erőt – fohászkodott a lány Enishez, majd Domingo felé fordult. A férfi az
ablakon kikönyökölve nézett rá, kedves és bíztató mosolya valamelyest
megnyugtatta.
– Köszönöm, hogy elhoztál.
– Ez a munkám. És most legalább örömöm is leltem benne.
Lisa elmosolyodott és a táskájába nyúlt, hogy kil.zesse Domingót abból
a pénzből, melyet Marc adott neki erre a célra.
– Ugyan, nehogy már azt hidd, hogy pénzt fogadok el tőled! –
tiltakozott Domingo látva, mire készül a lány:
– De hát idehoztál… még szép, hogy fizetek! – mondta Lisa és elővette
a pénzt.
– Lisa tedd vissza azt a pénzt. Neked nagyobb szükséged van rá, mint
nekem.
– De hát…
– És ne feledd: ezt az egészet a kislányodért teszed! Erősebb vagy, mint
sokan mások!
Azzal Domingo sebességbe kapcsolt, visszakanyarodott az útra. Amint
a távolodó autó hangja elhalt, Lisa meghallotta az este ringató hangjait,
melyek most fülsértő vijjogások voltak, tücskök ciripeltek, a távolban
néhány madár csivitelt, a meredek utcán lepillantva a közeli Los Angeles
zsibongó fényei reszkettek, mint milliónyi szentjánosbogár tánca. Valahol
messze, szívfájdítóan távol, Nathalie éppen Cheryl Buena Park-beli szerény
kis lakásában tölti az első estéjét külön az anyukájától. Lisa remélte, hogy
lánya nyugodt álmot lát ezekben a percekben, s fogalma sincs róla, min
megy keresztül az anyja. Lisának eszébe jutott Cheryl zavart és aggódó
tekintete, amikor előző nap megkérte, hogy vigyázzon Nathalie-ra, mert
neki halaszthatatlan dolga akadt, el kell utaznia. Cheryl próbált finoman
érdeklődni, mégis milyen útról van szó, ami egy este alatt megjárható, de
Lisa nem merte elárulni, mire készül. Mindazonáltal Cheryl sejtette, miről fog
szólni ez az este, s a tekintete egyszerre tükrözött megértést, aggodalmat és
szomorúságot. Lisa vett egy mély levegőt, felidézte magában Nathalie
nevetését, vidám mosolyát és azt az édes hangot, ahogy azt szokta mondani,
anyuci. Majd elszántan a kapu felé fordult és becsengetett. Eltelt egy perc,
de semmi nem történt. Csöngetett újra, s ismét várt. Amikor már kezdte azt
hinni, nincs itthon senki, hirtelen egy lágy férfihang szólalt meg.
– Kérem a jelszót.
Lisa azt gondolhatta volna, hogy ez egy szokatlanul kellemes gépi hang,
ha nem közölte volna vele Marc Petry, hogy minden lánynak tudnia kell egy
Silver Nymph jelszót, mellyel azonosítják magukat a kuncsaftnál. Hogy erre
mi szükség volt, azt Lisa nem értette, betudta Marc egyik elmeháborodott
perverziójának. Mindenesetre jól megjegyezte a kódot, s bemondta a
kaputelefon alján levő kis mikrofonba.
– A gyümölcsöt, mely meg van tiltva, átadja neked egy estére a nimfa –
Lisa elpirult, s arra gondolt, ki az a hülye, aki ilyeneket talál ki. Válasz nem
érkezett, viszont amikor egy aprót kattant a mikrofon, abban a pillanatban a
kapu halk nyikorgással lassan kitárult. Lisa szíve óriásit dobbant, mert tudta,
hogy most már nincs visszaút, bizonytalan léptekkel belepett a nyitott kapun.
Egy szélesen terpeszkedő, kör alakú parkolóban találta magát, melynek
közepén, egy fűvel benőtt helyen csodálatos szökőkút csobogott, a
vízcseppeket bronzfényű lámpások világították meg. A parkolót minden
irányból sűrűn ültetett ciprusok, fenyők, pálmák és számtalan olyan
egzotikus növény fogta közre, melyeket a lány még életében nem látott. A
térséget ugyanolyan vöröses terrakotta kövekből rakták ki, mint a kapu
előtti behajtót, s ahogy tekintete előre siklott, egy impozáns épületet
pillantott meg, mely mintha a trópusi dzsungelból nőtt volna ki. A ház, mely
első ránézésre szállodának tűnt, bronzszínű fényekben úszott, ahogy a
hangulatos gázlámpások megvilágították. A házra egyértelműen a mediterrán
toszkán stílus volt jellemző, de az ügyes tervező felruházta a modern
formajegyek puritán vonalaival is. Minden részlet a nagystílű, átgondolt
tervezésről és a hivalkodást nélkülöző szolid eleganciáról árulkodott holott
sejthető volt, hogy a ház értéke sok millió dollárra rúghat. A parkoló jobb
oldalát egy méretes garázs uralta, előtte sportautó csodák pihentek, egy
vörös Lamborghini, egy kék Maserati és egy éjfekete Aston Martin…
Ahogy Lisa lassan közeledett a bejárati ajtóhoz, egyre idegesebb lett, mert a
ház ura még mindig nem bukkant elő, holott úgy érezte, minden mozdulatát
árgus tekintetek figyelik.
Dwayne Benneth a háza óriási halljában állt, s a bejárati ajtó mellé
telepített biztonsági rendszer képernyőjét figyelte. A kilenc kamera által
közvetített szürkés-zöldes képek közül azt nézte, mely rejtve bújt meg egy
falra. Kutatott bougainvillea lombozatában, éppen a ház bejárati ajtajának
környékét pásztázva. A férfi könnyed mosollyal, szemében vágyakozással
meredt a képernyőre, amin egy fiatal lány, szexi fekete selyembe burkolt
karcsú, k¡hívó alakja libegett kissé bátortalanul egyre közelebb az ajtóhoz.
Tetszett neki a lány óvatos, kissé merev mozgása, melyből arra
következtetett, hogy nem rutinos Silver Nyrnph lányról van szó, talán ez lesz
élete első egy éjszakás kalandja, s ez csak felszította a férfiben a
vadászösztön tüzét. Már a képernyő kissé torz képén át is érezte, mennyivel
emberibb és hétköznapibb ez a kis nimfa, mint a többiek, akikkel az utóbbi
hónapokban találkozott. A kaputelefonba elmondott kis versikéje közben
itta a lány édes, finoman búgó hangjának kortyait. Dwayne alig pár hónapja
töltötte be 39. életévét, fiatal kora ellenére már tekintélyes vagyon
birtokosaként kényelmes életet élhetett, melynek középpontjába vágyai
kielégítését állította. A nehéz családi körülmények közül jött férfi már fiatalon
eldöntötte, hogy egyszer gazdag ember lesz, akinek nagy háza van, számos
barátnője és sok drága sportkocsija, amikkel száguldozik majd a sztrádán.
Mindebből csak a száguldozás nem valósult meg. Illetve csak egyszer,
amikor huszonhat évesen megvette élete első álomautóját, egy Porschét, s
ezt felavatta a híres Angeles Crest Highway mentén, mely a kaliforniai
hegyvidék egyik legszebb országútja. A gyönyörű szerpentinen való
rombolás vége a jogosítványának hónapokra történő bevonása volt.
Dwayne a lehető legszabadabb életmódot választotta, viszolygott a
kötöttségektől, mert szülei példájából jól látta, mit művel a rossz házasság az
emberekkel, s ő biztos volt benne, hogy ilyen szülői múlttal felnőve ő se
számíthat sok jóra. Vagyonát szoftverfejlesztésből szerezte, cége egyre
hatalmasabbá növekvő gigász lett a világpiacon, s ő remek érzékkel mindig
tudta, mire van szüksége a hétköznapok emberének. Ha a tekintélyes anyagi
háttér, és az ezt jelképező luxusautók nem bizonyultak volna elégségesnek a
szebbik nem ágyba csábítására, Dwayne nagy szerencséjére még kellő
mértékben jóképű, sármos és magabiztos volt, kedves és figyelmes
modorának köszönhetően lehengerlő hatást gyakorolt a nőkre. Az utóbbi
időben azért részesítette előnyben a luxus prostituáltakat, mert a hétköznapi
ismerkedés fárasztotta és untatta. Ahogy fogalmazott barátainak, ha már
ruhákat a legmenőbb boltokból vásárolok, autókat a legpuccosabb
szalonokból, akkor illik a csúcs minőségű nőket is a legjobb helyről
beszerezni. És olyan körökben, ahol mozgott, nem volt nehéz rátalálnia a
Silver Nymphre.
A képernyőn látta, hogy a lány végre az ajtó elé ért, de mintha habozna
megnyomni a csengőt. A bejárati ajtó egy négy méter magas bolíviai
cédrusból faragott tömb volt, mely olyan üvegezést kapott, hogy kívülről
nem lehetett rajta átlátni, de Dwayne az ajtónál állva egyből meglátta a
túloldalán idegesen ácsorgó lányt, ahogy mély levegőt vesz és kezét a
csengő felé nyújtja. A férfire komoly hatást gyakorolt a látogató gyönyörű
külseje, hosszú barna haját kibontva viselte, a fürtök gyengéden omlottak
kecses vállára, legördültek telt melleire. Az arca egyszerre volt kislányosan
bájos és komoly lelki érettségről árulkodó női arc, melyet sajnos kissé
elsötétített a rejtett szomorúság és a jól szembetűnő idegesség. Mielőtt
azonban a dallamos bim-bam csengőhang betöltötte volna a hall kivilágított
terét, Dwayne gyorsan kinyitotta a kétszárnyú ajtót, a lány legnagyobb
meglepetésére. Lisa majdnem hátraesett az ajtó elé lerakott néhány
lépcsőfok tetejéről, annyira megijedt a hirtelen feltáruló ajtótól, s az ezzel
együtt járó szemébe áradó fényözöntől, mely az ismeretlen belső térből
zúdult rá. Pár pillanatig hunyorgott, majd ahogy szeme megszokta a fényt,
egy középmagas férfit látott maga előtt, aki széles mosollyal néz rá.
– Helló, Dwayne Benneth vagyok – nyújtotta kezét a férfi. A szeme
mélyzölden ragyogott, arca kellemes arányú volt, és Lisa bármennyire is egy
végzetét beteljesítő hóhért látott benne, nem tudta nem észrevenni, hogy
szokatlanul jóképű és férfias jelenség. Félhosszú sötétbarna haja mögül
glóriaként törtek elő a hall fénysugarai, ezzel is egyfajta hódolatot ébresztve
a látogatójában, hogy úgy érezze, egy mindenható férfi áll előtte, aki félúton
van az istenné váláshoz.
– Lisa Millner – viszonozta a kézfogást Lisa, s minden irtózása és
félelme ellenére próbált olyan erős és határozott benyomást kelteni, amilyet
csak ki tudott préselni magából abban a pillanatban.
 – Üdvözöllek a Bella Vistában, kedves Lisa! – Dwayne széles vigyora
nem csupán a házával hencegő énjét jelképezte, egyúttal Lisa reszketeg
magabiztosságát is összezúzta. Amikor a férfi udvariasan betessékelte a
lányt a házba, s nagy döngéssel becsukta a bejárati ajtót, a lány
összerezzent, fogolynak érezte magát egy egzotikus börtönben, ahonnan
csak a megalázottság szabadíthatja ki. Ugyanakkor elkápráztatta az a
pezsdülő szépség és határtalan gazdagság, melyet a félelem üvegén át is
csodálatáénak látott. A hall maga legalább háromszor akkora tér volt, mint a
lakása, s ez a gondolat felkeltette benne az irigykedést. Vágyott a könnyed
és nyugodt életre, melyet jelképezett a ház minden porcikája. Azonban
tudta, hogy a felszín alatt minden teljesen más, s gyakran az áldozathozatal,
a siker ára oly magas, hogy megkérdőjelezhetővé válik a vágyott óriási
vagyon elérésének fontossága. Lisa arra gondolt, vajon Dwayne milyen
fájdalmas árat fizetett azért, hogy most ilyen élete legyen, s ez az élet vajon
milyen lehet a cukormáz megtévesztő csillogása alatt. S ahogy mindez
eszébe ötlött, már nem is érzett irigységet a férfi gazdagsága iránt, hiszen jól
tudta, az irigységgel saját hiányosságaira tereli a gondolatait. S amíg ezekre
gondol, nem láthatja meg mindazt, amije van, amikkel megajándékozza az
élet nap mint nap, s amik mind arra ösztönözhetik, mindig tehet azért, hogy
jobb legyen.
Dwayne kérésére Lisa megszabadult magas sarkújától, a férfi egy kis
házi papuccsal kínálta, mely kedves gesztus volt a részéről, és így a lány
még puhábbnak érezhette az egzotikus, kézzel szőtt keleti szőnyeget, mely
széles kör alakjával uralta a hall kőpadlózatát. A hét méteres falakra
aggatott fáklyák bronzfénye hangulatosan folyt szét a velencei vakolattal
burkolt felületeken, magasan a fejük felett egy hatalmas csillár igéző
fényjátéka csillámlott mindenfelé. Egy kecses lépcsősor ívelt fel az emeletre,
melynek halványabban megvilágított teréből Lisa semmit nem látott, de
sejtette, hogy hamarosan megismeri az emeleti hálószoba kétségekkel teli
világát. A hallból két, eldorádó kövekkel kirakott óriási boltív vezetett jobb
és balkéz felé, Dwayne a bal oldali boltív alatt vezette át Lisát egy hosszú
folyosóra, amiből több ajtó nyílt, s balra egy újabb, valamivel kisebb boltív.
A férfi gyengéden érintve Lisa derekát ide kísérte be őt. A lány az érintésétől
összerezzent, s haragudott magára, amiért nem tudja palástolni az
aggodalmát. Tágas nappaliba értek, s bár Lisának az egész ház egy
hatalmas és csöndes hotel benyomását keltette, itt mégis tetszett neki a
családias és kényelmes berendezés. Nehezen tudta elképzelni, hogy a férfi
egyedül éli mindennapjait egy ekkora épületben, mely még ki tudja, milyen
titkokat rejt. Azonban mindennél jobban megragadta a lány tekintetét a
panoráma, Los Angeles lüktető fénypontjai, melyek izzása a nappali széles
ablaksorai át pontozódtak, olyan hatást keltve, mintha a ház a csillagok
közé épült volna. Ezt a megdöbbentő fantáziát csak tovább erősítette az a
szín kavalkád, mely a kertből áradt. A medencét lilás, rózsaszínes, valamint
türkiz fénycsíkok világították meg, megfestve a nyugodt vízfelszínt, s éppen
csak sejthetővé téve a medence környékét, titokzatos lepelbe burkolva egy
grotto sziklákból kirakott, vízeséseket imitáló tömegét, s a köré ültetett
pálmák, örökzöldek és virágok erdejét.
– Szeretem a szépet – jegyezte meg Dwayne egyszerűen, pontot téve a
Lisában felgyülemlő gondolatok végére, majd hosszan végigmérte a lány
selyembe bújtatott alakját. – Kérlek, foglalj helyet, Lisa.
A lány leült az L alakú kanapé szélére, melynek sarkát egy terpeszkedő
hibiszkusz vigyázta. Innen nagyszerű kilátás nyílt a kert misztikumára, de
Lisa nem tudta levenni szemét a férfiról, akinek láthatóan izmos alakját egy
hófehér ing és egy drapp színű selyemnadrág takarta a testét, mely
hamarosan uralma alá hajtja őt.
– Mit innál? – kérdezte szelíd mosollyal Dwayne.
– Semmit, köszönöm – mondta Lisa, igyekezve lenyelni a torkába
szorult gombócot, de sikertelenül –, vagyis egy pohár vizet… igen, az jó
lesz, köszönöm.
– Máris hozom – a férfi meglepett mosolya elárulta, nincs hozzászokva,
hogy a házában a nők vizet igyanak. A fal mentén kissé elbújva egy hosszú
bárpult nyújtózkodott, mögötte ezernyi színnel ragyogtak a lakkozott
diófapolcokon az üvegek és poharak. Lisa egy darabig követte tekintetével
a férfit, de ahogy az belépett a pult mögé, inkább az ablakok felé fordult, s
magában csöndben könyörgött, hogy legyen ereje mindezt végigcsinálni. A
hátán érezte Dwayne Benneth izzó tekintetét, s amikor lassan megfordult,
tekintetük összetalálkozott. Amikor Dwayne látta Lisa zavarát, kedvesen
rámosolygott és intett a kezével, hogy máris viszi az italt. Egy percen belül a
Lisa előtti mahagóni dohányzóasztalon várakozott kristálypohárban a hűsítő,
benne néhány jégkocka és a pohár szélén egy citrom, valamint egy mandarin
karika. A lány fején átfutott egy gondolat: mi van, ha az italba olyan szert
kevert a férfi, melytől elgyengül, befolyásolható lesz, és Dwayne Benneth
ledobja emberi bőr-álcaruháját, megmutatva valódi, sátáni énjét. Reszkető
ajakkal kortyolt párat a vízből, s valamelyest megnyugodott, amikor
Dwayne-re pillantva nem fedezte fel az ördögi átalakulás nyomait.

– Ez jól esett, köszönöm – Lisa remegő kézzel rakta vissza a poharat

 – Ez jól esett, köszönöm – Lisa remegő kézzel rakta vissza a poharat
az asztalra és kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen.
– A jégkockákat finoman be kell dörzsölni mandarin és citrom levével,
majd így a vízbe rakni őket. Aztán a vízbe is kell némi levet csepegtetni, én
így szeresem, örülök, hogy ízlett – Dwayne átható pillantással nézett rá,
mintha az elhangzó receptúra részletes bemutatása izgató hatást kellett
volna, hogy kiváltson a lányban. Ám Lisa csak meredt rá rezzenéstelen
szemekkel, enyhén nyitott ajkain át forró levegőt pihegve, ezzel is
önkéntelenül feltüzelve a férfit. Dwayne megnyalta a szája szélét és egy
kicsivel közelebb ült hozzá.
– Nagyon szép ez a ház – mondta hirtelen Lisa megrettenve a férfi
közeledésétől.
– Köszönöm – bólintott Dwayne és körbepillantott a nappaliban,
mintha most látná először. – A tervezőim jó munkát végeztek. Ez a
kedvencem. Vettem két éve egy házat Olaszországban a Comó-i tónál, ha
gondolod, egyszer elmehetnénk oda kettesben eltölteni egy kellemes
hétvégéi. Tetszene neked.
– Nagyon megtisztelő – köszörülte a torkát a lány zavarában –,
köszönöm, de sajnos nem mehetek.
– Ki tiltja meg? – kérdezte mosolyogva Dwayne. Láthatóan fogalma
sem volt arról, milyen az, amikor valamit nem tehet meg az ember.
– Van egy kislányom – Lisa úgy érezte, ezzel valami súlyos titkot árult
el, mellyel akár vissza is élhet a férfi és ostorozta magát az ostobasága miatt,
amiért nem talált ki valami hazugságot inkább.
– Akkor már értem – válaszolt Dwayne és most először mintha az igazi
arcát mutatta volna. A mosolya ellágyult, nem csábítással vagy kihívóan
nézett Lisára, hanem teljesen megértve a lány helyzetét. Elég egyetlen apró
gesztus, egy elkapott tekintet, hogy valaki hirtelen szimpatikussá váljon, s
Lisát megérintette ez a pillanat. Azonban vigyázott, ne legyen se naiv, se
óvatlan, Dwayne minden mozdulatát úgy leste, mint egy sarokba szorított
egér a macska karmait.
– Miatta csinálod ezt? – érdeklődött Dwayne.
– Nem szeretnék erről beszélni… – Lisa félrepillantott, kezével a haját
úgy fésülte, hogy néhány tincs eltakarja az arcát.
– Rendben. És ez az első alkalom, hogy egyéjszakás kalandod lesz?
Más vagy, mint a többi lány, akikkel találkoztam.
Lisa a férfire pillantott, a szeme ragyogott a fájdalom könnyeitől.
Korábban arra gondolt, igyekezni fog szóval tartani a férfit, halogatni az
elkerülhetetlent, ám most csak arra vágyott, hogy minél előbb magéhoz
ölelhesse Nathalie-t, s elfeledhesse ezt a mai estét
– Kérlek, ne beszélgessünk… – mondta halkan a lány —I csak… csak
legyünk túl rajta, jó?
– Rendben van, Lisa – Dwayne megértően bólintott, s Lisa
meglepődött azon, hogy a férfit nem bántja a tény, hogy egy kedvtelen,
kényszeredett szexben lesz része, sokkal inkább együtt érző szomorúságot
vélt felfedezni az erőltetett mosoly mögött. Lisa mély levegőt vett, majd
felkelt a kanapéról. Hátat fordított a férfinek, haját előrehúzta, hogy
ruhájának cipzárja elérhető legyen. Dwayne lassan húzta egyre lejjebb a kis
ezüstpecket, mely stílszerűen egy SN betűt ábrázolt, utalva a lányokat
kiközvetítő cégre. Úgy bontotta ki Lisát a ruhájából, mint egy apró
édességet a csomagolásából. A lány továbbra is háttal állt neki, amikor a
selyem lehullott róla, óvatosan kilépett belőle, s eszébe jutott az a pillanat,
amikor majd két évvel korábban Sámuel ugyanígy a háta mögött volt, s
hirtelen letámadta. Borzongás futott végig a lábszárától a gerincén át a
tarkójáig, karjait önkéntelenül is mellei köré fonta. Haját kissé megrázta,
hogy a hosszú tincsek háta közepére omoljanak, s arra gondolt, sajnos
nagyon is jól tudja, ez milyen hatással tud lenni a férfiakra. Dwayne pár
pillanatig hallgatott, a kanapén ülve gyönyörködött a látványban, melyet Lisa
kényszeredetten felkínált neki. A férfi mohón nézte a lány kecses, finom
alakját, melyet abbán a pillanatban őrülten megkívánt, hogy a selyem
erotikusán feltárta előtte a bájakat. Kezével lassan Lisa vállaihoz ért, amitől
a lány kissé összerezzent, rebbenő válla, elárulta, hogy szapora légzése nem
az izgalom, hanem a félelem miatt van.
– Káprázatos vagy, Lisa – súgta Dwayne forrón, hogy megnyugtassa a
lányt, nem lesz semmi baj. A férfi ujjhegyei lassan lesiklottak a válláról,
hosszan végigcirógatták a kecses hátat, a keskeny derekat és a gyönyörűen
kiszélesedő csípőt, majd a Lisán lévő éjfekete szatén bugyi pántjánál
elidőztek. Dwayne egy centit lehúzta a bugyit Lisa formás popsijáról, majd
egy forró csókot lehelt a lány derekára, majd még egyet kissé lentebb.
Azután az ujjhegyek ismét lejjebb kalandoztak, gyengéden érintve a
füstszínű combfix bársonyos anyagát. Lisa minden pillanatot kínzásnak élt
meg. A Samuellel történt eset minden momentuma lassított felvételként
úszott el lelki szemei előtt, s úgy érezte magát, mint egy örvénylő folyóban,
mely lassan, kérlelhetetlenül és makacsul ragadja magával, egyre mélyebbre
húzva őt. Dwayne gyengéd, figyelmes érintése és csókjai égettek a bőrét,
összeszorított foggal próbálta elviselni a helyzetet, s közben folyton azt
sulykolta magának, mindjárt vége lesz, már csak egy kicsit kell kibírni, aztán
vége, minden rendben lesz. Igyekezett, hogy mindezt el is higgye. Azonban,
amikor a belső combját kezdte simogatni a férfi, hirtelen nem bírt tovább
egy helyben állni, Dwayne felé fordult és riadt szemmel tekintett rá. Dwayne
összeráncolt homlokkal, értetlenül pillantott rá.
– Mi a baj?
– Semmi, semmi… csak – reszketve mondta a szavakat –, semmi.
Folytassuk, nincs baj.
– Figyelj, ha nem akarod, nem kell, érted? Nem akarom, hogy…
– Dwayne, kérlek! – vágott a szavába a lány. – Csak essünk túl rajta.
A férfi megcirógatta a lány haját, majd hosszan, kényeztetve
megcsókolta, s kézfejével lassan, gyengéden simogatni kezdte Lisa
összefont karjait, melyekkel melleit takargatta. A lány behunyt szeme mögött
életre keltek az emlékek, s a sötét térben még sötétebb emlékek sziluettjei
bontakoztak ki. Sámuel szikrázó szeme, erős karjai. Majd hirtelen a riasztó
látvány arrébb úszott és megjelent Glen Thompson fiatal, szinte gyermeki
arca, a fiúé, akibe gimnáziumi évei alatt szerelmes volt, s aki kihasználta ezt
a vonzalmát és elvette az ártatlanságát, majd elhajította, mint egy
feleslegessé vált rongyot. Ő és Samuel voltak csak, akikkel lefeküdt, s most
Dwayne harmadikként ostromolja bájait. Ha elmondta volna bárkinek is,
hogy mindössze két férfival volt élete során és sosem volt komoly
kapcsolata, az illető biztos nem hitte volna el. A fejében zsongó fájdalmas
emlékképek nyüzsgésének a férfi hirtelen mozdulata vetett véget. Dwayne
megemelte őt a derekánál, majd fordult egyet és finoman a kanapéra
fektette. Fölé hajolt, pár pillanatig mélyen nézett a szemébe, mintha azt
próbálná kitalálni, vajon ki ez a lány, kit rejt ez a vadító test, és miért ilyen
ideges? Majd megcsókolta a lány homlokát, az arcát, ajkait, és igyekezett a
tőle telhető legmegnyugtatóbb mosollyal ellazítani őt, hogy bízzon benne, ne
féljen átadni magát a kényeztetésnek. Ám amint Dwayne lassan csókolgatni
kezdte nyakának puha, meleg tövét, majd egyre lejjebb haladt Lisa reszkető
idomain, a lány egyre kibírhatatlanabb szorongást érzett. Mintha teste
minden porcikája a múlt fájdalmai miatt túlhevített kazán lenne, robbanásra
készen. Ismét feltűnt Samuéi ijesztő, sötét tekintete, izmos karjai, és érezte a
testén az ütések erejét, a torkán a férfi satuszorítását, az ágyékában a
kíméletlen kínzást. Lisa úgy érezte, menten megfullad, hirtelen eltűnt a szép
ház belseje, mintha egy örvény nyelte volna el, s helyét a lakása szürkés-
sötét, riasztó tere váltotta fel. A hasában fájdalmat érzett, mintha forró
tűkkel szurkálnák, s amikor felemelte a fejét, nem Dwayne-t látta, hanem
egy sötétszőke sörényt, egy nagy, izmos testet, ami rátelepedett. Majd a
férfi hirtelen ránézett, szeme égett a gyűlölettől, arca kegyetlen mosolyba
torzult.
– Mondd, hogy szereted – súgta kíméletlenül Samuel. – Mondd, hogy
szereted, mondd csak Samuelnek, hogy így szereted!
Lisa nagyot sikoltva fordult le a kanapéról, majd hirtelen ismét Dwayne
Benneth nappaliját látta maga körül, s a férfi döbbent tekintetét, amint
riadtan nézi őt. A lány zokogni kezdett, a kanapé oldalának dőlt, arcát kezei
közé temette, s úgy rázkódott, mintha anyaszült meztelenül eltévedt volna a
reményvesztettség rideg jégmezőien.
Dwayne letérdelt mellé, Lisa kanapéra hajított selyemruháját gyengéden
a lányra terítette.
– Nyugodj meg, Lisa – a férfi óvatosan ért hozzá, megérintette a kezét
és finoman elemelte az arcától, hogy a szemébe nézhessen. – Nyugalom,
nincs semmi baj.
Lisa továbbra is zokogott, elméjében újra és újra átélte annak az
éjszakának minden borzalmát. Azt hitte, már régen elengedte a Samuellel
kapcsolatos félelmeit, és már megbocsátott neki mindenért', de most, hogy
olyan közel engedett magához egy férfit, mint a megerőszakolás óta soha,
minden eltemetettnek hitt emlék felszínre tört. Dwayne felpattant a földről, s
a bárba rohant, töltött egy nagy pohár vizet, majd visszasietett a lányhoz.
– Ezt idd meg, rendben? Jót fog tenni.
Lisa sírása kezdett csillapodni, ahogy ráerőltette magát, hogy mély
levegőket vegyen. Ügy nézett az elé tartott pohár vízre, mintha még sosem
látott volna ilyet.
– Csak víz – bíztatta a férfi –, idd meg, Lisa. Ez megnyugtat.
A lány remegő kézzel nyúlt a pohárért, majd gyorsan egy kortyot ivott,
de félrenyelte a vizet és köhögni kezdett. Dwayne nem mert hozzáérni,
átölelni, hogy segítsen neki, hátha újabb pánikroham tör rá. Óvatosan
megfogta a kezét és felsegítette a kanapéra.
– Maradj itt, azonnal jövök! – mondta Dwayne és elsietett a nappali
másik bejárata felé, majd el is tűnt a boltív alatt. Ahogy Lisa kezdett úrrá
lenni a köhögésén, úgy csillapodott meg a lelke is, bár a szíve még mindig
hevesen reszketett, a vét vadul tajtékzott ereiben, s a feje majd’ széthasadt a
fájdalomtól. A rátörő szörnyű képeknél még jobban megrémisztette a tudat,
hogy a szörnyű emlékek még mindig ennyire intenzíven élnek benne. Közel
két év telt el a megerőszakolása óta, de az idő nem gyógyította be a
sebeket. Ekkor vette észre, hogy a selyemruha csak a lábait takarja. És
Dwayne nincs sehol. Egy vadidegen férfi házában van egy szál bugyiban,
ahonnan olyan gyorsan el kell tűnnie, ahogy csak tud. Ki tudja, hová ment
Dwayne és mit csinál majd vele, amikor ismét felbukkan. Lisa felállt a
kanapéról, térde úgy remegett, hogy majdnem elesett, amikor ügyetlenül
próbált belebújj r a selyemruhába.
– Istenem… – nyögte kínlódva, könnyeivel küszködve – gyere már fel,
a rohadt életbe…
Éppen a lábán keresztül akarta felhúzni magára a ruhát, amikor a
nappaliba toppant Dwayne. Ahogy Lisa meglátta őt, el akart rohanni, de a
ruha a térdére szorult, így a kanapéra zuhant. Riadt tekintettel nézett a
közeledő férfira.
– Jézusom, Lisa, mi van veled?! – kérdezte aggódva a férfi, miközben a
kezében lévő összehajtogatott takarót kibontotta, majd óvatosan a lányra
terítette. – Ne félj tőlem, én csak segíteni szeretnék.
A lány, amint a takaró meleg, kellemes anyaga hozzáért, egy kissé
lehiggadt. Látva, hogy Dwayne félti őt és óvatosan betakargatja, kezdett
lassan megnyugodni. Többször mély levegőt vett egymás után és lassan
kifújta, hogy a szívverése lecsillapodjon.
– Sajnálom… én… én – kereste a szavakat Lisa.
– Semmi baj, Lisa,, itt vagyok veled. Nem kell félned tőlem, rendben?
Tessék, igyál még egy kis vizet, de óvatosan, lassan!
Lisa kidugta a takaró alól a kezét és elvette a poharat a férfitól, pár
lassú korty segített, hogy még nyugodtabb legyen. Szíve már nem vert
annyira szaporán, habár vacogott egész testében, s minden porcikája
zsibbadtan fájt. Amikor Dwayne látta, hogy a lány kezd lehiggadni,
megfogta a takaró egyik csücskét és még jobban bebugyolálta őt, így
jelezve, hogy biztonságban van, nincs mitől tartania.
– Köszönöm – sóhajtott Lisa és a férfi szemébe nézett. Hirtelen eszébe
villant, hogy elrontotta az egészet, elpuskázta az egyetlen esélyét, hogy pénzt
szerezzen és megmentse Nathalie-t és magát az utcára kerüléstől. –
Sajnálom, én… nem is tudom, mi történt velem, kérlek, ne haragudj.
Egyszerűen csak…
– Minden rendben, Lisa, nincs semmi baj – Dwayne olyan nyugtatóan
nézett rá, ahogy csak tudott. Leült mellé a kanapéra, tisztes távolságban. Őt
is nagyon felzaklatták az események, mert sosem volt még része ilyenben.
Tényleg nem haragudott a lányra a történtek miatt, sokkal inkább sajnálatot
és szánalmat érzett iránta, hogy valamitől ennyire megsebzett lélek ilyen
fiatalon. Egy percnyi feszült csönd ereszkedett rájuk, a férfi várt, Lisa pedig
próbálta a fejében kavargó örvényt megtisztítani Sámuel mocskos
emlékeitől.
– Jobban érzed magad? – érdeklődött Dwayne, amikor látta, hogy a
lány végre eléggé lehiggadt.
– Igen – bólintott Lisa, majd a férfira nézett. – Igen, köszönöm, most
már jobban. Sajnálom, hogy elrontottam az estédet.
– Ugyan, ne mondj ilyeneket! A fő, hogy most megnyugodj.
– Köszönöm – a lány halványan elmosolyodott. A meleg takaró ölelése
és Dwayne figyelmessége, melyre nem számított, nagyon jól esett neki. Az
első benyomása alapján nem gondolta volna, hogy a férfi ilyen kedves és
megértő lesz, hiszen csak egy éjszakára idetévedt prostituált szerepét
játszotta. Dwayne mégis képes volt félrerakni a szexuális vágyát és a
katasztrófába fulladt este feszültségét, hogy segítsen neki.
– Nem tudom, te hogy vagy vele – mondta a férfi –, de én nagyon
szeretem a forró kakaót, némi csokikrémmel. Mindig megnyugtat. Hozok
neked, rendben?
– Ne, kérlek, Dwayne! Ne fáradj vele. Legjobb lesz, ha elmegyek –
Lisa kezdte magáról lehámozni a takarót, de a férfi felpattant és gyengéden
visszaterítette rá.
– Arról szó sincs, Lisa. Nem engedhetlek el ilyen állapotban. Ülj csak
itt nyugodtan, hozok két bögre forró kakaót és megnyugszunk, rendben?
– Rendben… – sóhajtott a lány. Alig öt perccel később már
mindketten lassan kortyolgatták a nyugtató italt. Dwayne elégedetten nézte
őt, amint minden apró korttyal egyre jobban lazulnak az idegei, örült, hogy
segíthet ennek a lánynak, aki iránt kezdett több rokonszenvet érezni, mint
szexuális vágyat, s ez meglepte. Hosszú idő után először érzett olyat egy nő
iránt, hogy érdekli a lelke, s döbbenten vette tudomásul, hogy jobban örül a
közös kakaózásnak, mintha éppen orgazmusok gyönyörét élnék át. Lisa
gyönyörű külseje mélyén rejlő elesettsége és fájdalmai, melyek ellenére
mégis egy erős nő, aki a kislányáéit bármire képes, megindították Dwayne-
t. A férfi kezdte úgy érezni, hogy sajnálni fogja, amikor ez a különös éjszaka
véget ér.
– Lisa – szólította meg percek némasága után Dwayne –, elárulod, mi
volt ez az egész?
Lisa hallgatott. Elmélyülten nézte a kakaó lassú örvénylését.
– Ha nem szeretnél róla beszélni, én megértem…
– Nem, csak… – sóhajtott Lisa továbbra is a kakaót lesve. – Én erről
még senkinek nem beszéltem… a barátnőmön kívül.
 – Értelek. Nem erőltetem, ne érts félre. De talán most, pont az
segítene, ha elmondanád, mi történt veled, dalán így jobban tudok neked
segíteni.
– Kedves vagy, Dwayne – fordult felé a lány és bágyadtan
elmosolyodott. – De ebben nem tudsz segíteni, hidd el.
– Ha meghallgatlak, az talán a legnagyobb segítség – mondta Dwayne,
majd a bögrét letette a dohányzóasztalra és megnyugtatóan elmosolyodott,
türelmesen várt. Lisa érezte, hogy ez a furcsa este valahogy lassan és
érthetetlen módon kezdi összehozni őket, a kezdeti ellenszenv és félelmek
már elmúltak, s Dwayne-t annak látta, aki: egy figyelmes férfinek, aki jóval
több, mint elsőre mutatta magát. Az előbb átélt sokk még halványan
éreztette a hatását, de sokkal inkább egy kérdés kínozta Lisát: mi lesz
velük? Abban nem is reménykedett, hogy a férfi fizetni fog egy elbénázott
éjszakáért és egy kis kakaózgatásért, így a szörnyen kilátástalan helyzet
minden eddiginél nagyobb teherrel préselődött a vállaira. Nathalie-ra
gondolt. Arra, hogy miközben ő itt kakaót kortyolgat egy vadidegen,
milliomos férfi házának nappalijában, a kislánya a távolban talán éppen az
anyukáját hiányolja. Az érzések kínzó örvénylése közepette rossz anyának
érezte magát. És ez elkeserítette. Dwayne-re pillantott, s úgy gondolta, a
férfinek talán igaza van: ki kéne beszélnie magából a dolgokat, hátha ez is az
elengedés egyik módja, hogy egy idegen férfinak meri feltárni életének ezt az
oldalát. Mély levegőt vett, és a bögrét az asztalra helyezte.
– A kislányom, Nathalie, nem rég múlt egy éves. Februárban. Majd két
évvel korábban estem teherbe, miután egy férfi…
Lisa torkát gombóc szorongatta.
– Megerőszakolt? – puhatolózott óvatosan Dwaync. Lisa pillantása
mindent elárult. A férfi megdöbbent arcán harag árnyai tűntek fel, állkapcsa
megfeszült, látszott rajta, hogy képes lenne széttépni azt, aki nőket mer
bántani, Lisának egyre jobban tetszett minden felbukkanó gesztus, mely
Dwayne-ből előjött, a kezdeti riasztó benyomását lassan kezdte felváltani a
szimpátia és a nyugalom.
– Jézusom! Nagyon sajnálom, Lisa, ha tudom, hogy ez történt veled,
én…
– Ne szabadkozz, Dwayne – legyintett a lány és szomorkásan
elmosolyodott. – Nem tudhattad. És nem is akartam, hogy megtudd. De
sajnos… történt, ami történt.
– És a kislányod, Nathalie… ő… jól van?

– Úgy érted, egészséges-e? Minden a legnagyobb rendben vele, egy

 – Úgy érted, egészséges-e? Minden a legnagyobb rendben vele, egy
igazi kis angyal.
– Szerencsés gyerek – mosolygott Dwayne és megsimogatta a takarón
keresztül a lány hátát. – Annyira szereted őt, hogy képes voltál a veled
történtek ellenére bevállalni egy… ilyen estét.
– Mert az anyja vagyok – mondta határozottan Lisa.
– És mégis ki vagy te, kedves Lisa Millner? – a férfi egy kicsit közelebb
ült hozzá, de vigyázott, hogy ne sértse meg az intim szféráját, mivel a lány
még mindig a takaró védelmében kucorgóit. Még Lisát is meglepte,
mennyire nyitottan és közvetlenül képes társalognia a férfival. Igen,
hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az őszinteség a lélek titkos elixírje. Lisa
mesélt a szüleivel való kapcsolatáról, s arról, hogy már majdnem két éve
nem beszélt velük, és fogalma sincs, mikor, milyen körülmények közt fog
velük újra találkozni, képes lesz-e minden fájdalmát elengedve a szemükbe
nézni. Kissé szégyenkezve, de beszélt Dwayne-nek a Flamingóban töltött
időről, hogyan élte meg az ilyen éjszakákat, főleg azt az éjszakát, amikor
hazaérve felfedezte, hogy szülei ellopták minden pénzét. A férfi figyelmesen
hallgatta, itta minden szavát, egy pillanatra sem vette le róla a szemet, s alig
szólt közbe pár szót. Az arcán egymás után jelent meg a sajnálat, a
megértés vagy éppen a harag kifejezése. Mélyen megérintette a lány
története, s amikor Lisa arról mesélt, hogyan erőszakolta őt meg Sámuel, a
férfi keze ökölbe szorult. Lisa észrevette Dwayne apró reakcióit és jól esett
neki, hogy ilyen pozitívan csalódott benne, egy nagyon megnyugtató,
kellemes kisugárzású és figyelmes, gondoskodó férfit ismert meg benne. S
hogy ezt igyekszik rejtegetni, csak még vonzóbbá tette. Amikor Lisa az
órájára nézett, döbbenten állapította meg, hogy már lassan éjfél lesz,
majdnem két órája a kanapén ülnek.
– Jézusom, Dwayne, sajnálom, de rohannom kell! – Lisa gyorsan
ledobta magáról a takarót, ám megfeledkezett róla, hogy még mindig egy
szál bugyiban ücsörög, s amikor a férfi meglátta őt ismét szinte teljesen
meztelenül, a lány zavarba jött.
– Öltözz fel nyugodtan, Lisa, addig én hívok egy taxit – a férfi
felkocogott a felfelé kanyargó lépcsősoron, de még útközben visszapillantott
a lányra. Kissé furcsállta, hogy szomorú a távozása miatt. Az egész éjszakát
átbeszélgette volna vele. Hosszú ideje ő volt az első nő az életében, akihez
nem csak szexuálisan vonzódott, hanem a lelke is legalább ennyire
érdekelte, a Nő maga. Egyszerre rémisztette és dobogtatta meg a szívét ez a
felismerés. Nem hitt a sorsban, de ha mégis létezik – gondolta –, nagyon jól
csinálja a dolgát. Amikor telefonálás után visszatlrt a nappaliba, Lisát már
felöltözve találta.
– Pár perc múlva itt a taxi – lépett mellé a férfi. – Lisa, igazán sajnálom,
hogy ilyen traumát éltél át ma éjjel. Tudom, ne is mondd, nem tehetek róla,
de én mégis felelősnek érzem magam azért, ami történt. Ezért az elnézésed
kérem.
– Kedves vagy, de tényleg nem a te hibád – mosolygott rá
szomorkásan a lány. Majd a kanapéhoz lépett és magához vette a táskáját.
– Ideje mennem.
– Azért örülök, hogy végül is meg tudtuk beszélni. Vagy te nem így
látod?
– Nem hittem, hogy ez lesz, de jól esett kibeszélnem magamból a
dolgokat. Köszönöm, hogy meghallgattál. Már csak azt nem tudom, mi lesz
velünk…
Lisa felsóhajtott, a tekintetét aggodalom és kínzó kétség árnyai
sötétítették el. Szépségét, mellyel megbabonázta a férfit, még a gyötrődés
sem volt képes tompítani.
– Ugyan – legyintett Dwayne egy kedves fél mosollyal –, örömmel
ügyeltem rád. Rendkívüli nő vagy, Lisa.
– Nincs bennem semmi rendkívüli. Csak egy anya vagyok, aki szereti a
gyermekét.
Dwayne közelebb lépett a lányhoz, mélyen és hosszan a szemébe
nézett, majd gyengéden megsimogatta az alkarját.
– Különleges vagy, erről nem nyitok vitát – mosolygott rá a férfi.
– Köszönöm – mondta a lány, mert zavarában nem tudta, mit feleljen.
Úgy érezte, a férfi teljesen belehabarodott, s ez a felismerés nagyon zavarta,
felzaklatta. Kellemes embert ismert meg Dwayne személyében, de hirtelen
menekülni akart tőle.
– Ami pedig azt illeti, hogy mi lesz veled és a kis Nathalie-val –
Dwayne a zsebébe nyúlt és egy borítékot húzott elő. – Ez biztosan segíteni
fog nektek.
Lisa döbbenten vette el a makacsul felé nyújtott borítékot, mert
egyáltalán nem számított rá, hogy pénzt fog kapni azért, amit nem is adott
meg a férfinak. Marc Petry állítása szerint 600 dollárt ért meg ez a mai este,
ám amikor a lány belenézett a borítékba, elakadt a szava: legalább négyszer
annyi pénz volt benne, mint amennyiről Marc beszélt, ha nem több.
Értetlenül pillantott Dwayne-re.
– Ezt most miért… ? Nem is történt meg az, amiért fizettél volna.
 – Viszont az történt, aminek történnie kellett – mosolygott rá bíztatóan
Dwayne. – Nézd, Lisa, én nem hiszek a sorsban meg ilyen dolgokban,
abban hiszek, hogy az ember bármit elérhet, ha hajlandó tenni érte. És te
olyan ember vagy, aki mindenre képes. Én ezt nagyon tisztelem! Kérlek,
vedd el ezt a pénzt!
– De jóval több van benne, mint amennyiről szó volt, és amennyi
tartozásom van! Ezt nem fogadhatom el, Dwayne.
– Nem szoktam elfogadni a nemleges választ – a férfi Lisa kezébe
erőltette a borítékot és mélyen a szemebe nézett. – Segíteni szeretnék
neked. Te megtiszteltél azzal, hogy meséltél magadról, feltártad magad
előttem, hadd tiszteljelek meg most én téged azzal, hogy segítek. Ne utasíts
vissza. A borítékban 3000 dollár van. Ez nekem aprópénz, de téged most
ez menthet meg. Fogadd el, kérlek!
– Hát én… nem is tudom, mit mondhatnék…
– Azt, hogy hazamész és biztonságban felneveled a kislányodat.
Lisa szó nélkül megölelte a férfit, olyan szorosan, ahogy csak tudta.
Dwayne szíve majd kiugrott a helyéről, olyan bódult izgalomba jött, amikor
behunyta a szemét és mélyet szippantott a lány hajának édes illatából.
– Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg, amit értem… értünk tettél.
Nagyon jó ember vagy!
– Szóra sem érdemes – mosolygott a férfi. – Na, de most már ideje
menned, hamarosan itt a taxi.
Dwayne a hallba kísérte a lányt, s amikor épp a bejárati ajtóhoz értek,
megszóllak a kaputelefon. A férfi egy gomb megnyomásával kinyitotta a
kaput a taxi előtt, s a monitorokon látni lehetett, amint a fehér és okker
színekre festett jármű lassan végiggördül a parkolóban. Dwayne kinyitotta a
duplaszárnyas bejárati ajtót és finoman a derekánál vezetve az autóig kísérte
Lisát. A lány érezte, hogy igyekszik olyan látszatot kelteni, mintha egy pár
lennének, nem pedig prostituált és kuncsaft. Amikor a taxihoz értek és
kinyitotta a lány előtt az ajtót, a férfi direkt hangosabban szólalt meg, hogy a
taxis biztosan meghallja.
– Várlak haza, drágám! – Dwayne mosolygott és Lására kacsintott, aki
vette a lapot és pillantásával köszönte meg a férfi figyelmességét. Majd
megölelték egymást és Lisa meglepődött, mennyire jól eső érzés Dwayne-
hez bújni.
– Mindent nagyon köszönök, Dwayne – mondta halkan a lány és a
szeme megtelt könnyekkel.

– Kellemes utat, Lisa – a férfi besegítette az autóba a lányt, majd

 – Kellemes utat, Lisa – a férfi besegítette az autóba a lányt, majd
rácsukta az ajtót, s amint a taxi kifordult a parkolóból, integetett Lisának, de
azt már nem látta, vajon ő is visszaint-e neki. Hosszan ácsorgott még a
parkolóban azután is, hogy a vastag cédrusfa kapu becsukódott az elsuhanó
autó mögött. Saját magán és az életén töprengett, s meglepte, mekkora
hatást tett rá ez a pár óra Jósával. Kppen csak megkóstolta őt, jól tudta,
hogy az étvágya messze nem elégült ki, azonban lelkileg sokkal többet
kapott az estétől, mint amire számított. A gondolatai vadul cikáztak, a szíve
sajgott, fülében csengett a lány búgó hangja, maga előtt látta szemének
azúros ragyogását, mely a mély szomorúság ellenére is csodálatosan
fénylett. Erő és gyengédség. Ezt érezte meg benne, ez volt az, mely levette a
lábáról. Eleinte tiltakozott, hogy beismerje magának, de kénytelen volt
elfogadni a tényt: beleszeretett Lisába. Annyira hiányzott neki, hogy már
azon volt, hogy gyorsan autóba száll és követi a taxit, de ezt inkább
elvetetette, mert a lány esetleg tolakodásnak venné és elriasztaná magától.
Dwayne Benneth érezte, hogy nem bírja ki, ha nem látja még egyszer őt,
ezért elhatározta, előkeríti a föld alól is.
– Találkozunk még, Lisa Millner – suttogta a férfi miközben
mosolyogva belépett a házába, s amíg felkocogott az emeletre, folyton
ismételte, ízlelgette magában Lisa nevét. Egy terv kezdett kibontakozni
elméjében, s ez egyre jobban tetszett neki.
Lisa az autó hirtelen zökkenésére eszmélt fel, s megállapította, hogy
elaludt az utazás során, ami egy taxiban nem biztos, hogy a legokosabb
megoldás. A hátsó ülésen eldőlve tért magához, lüktető fejfájással.
Furcsállta, hogy az autó lassabban halad, mint kellett volna, vagy csak
érzékei csapták be? Gyorsan megdörzsölte a szemét, nyújtózott egyet, és
kikémlelt az ablakon. Az éjszaka sűrű sötétje mögött lassan elsuhanó
lakóházak sziluettjei sejlettek fel, melyeket meg-megvilágítottak a
villanyoszlopok fényei. A környék teljesen ismeretlen volt Lisának,
igyekezett valami ismerősét felfedezni, akár egy utcanevet de meg kellett
állapítania, hogy fogalma sincs, merre járnak.
– Nem sokkal Bellflower után le kellett jönnünk a ’91-esrőI – szólalt
meg a sofőr, egy kövérkés, kopaszodó negyvenes férfi, mintha kitalálta
volna Lisa gondolatait –, mert Cerritos felé valami idióta óriási balesetet
okozott, és úgy bedugult a pálya, mint délután szokott a 10-es.
Lisának mindez semmit nem mondott, továbbra sem tudta, pontosan
merre járnak. Már éppen érdeklődött volna, de a sofőr tovább beszélt.

– Képzelje csak, valami pénzeszsák pont ma éjszaka gondolta úgy,

 – Képzelje csak, valami pénzeszsák pont ma éjszaka gondolta úgy,
hogy itt a remek alkalom meghúzatni a Ferrariját! Nyilván, mert éjszaka
kisebb a forgalom és szabadabban száguldozhat, erre nem nekimegy a
hülyéje egy kamionnak, ami most felborulva keresztbeáll a 91-esen?! Ja, és
még másik négy autó is tropára ment. Komolyan mondom, néha úgy érzem,
el kéne mennem innen valami nyugis helyre… valami szigetre, ahol minden
lassú és könnyű
Amint a taxis a pénzeszsák kifejezést használta, Lisának egyből eszébe
jutott Dwayne, az egész este, ami mögötte van, s hirtelen rossz érzés
kerítette hatalmába, mi van, ha Dwayne szenvedett autóbalesetet? És ha
igen, mit keresett erre ilyenkor, csak nem őt próbálta elérni? Érezte, hogy
aggodalom hullámzik rajta végig, s már szólni akart a sofőrnek, hogy nézzék
meg ezt a balesetet. De gyorsan elvetette a gondolatot, s igyekezett
megnyugtatni magát, hogy biztos nem Dwayne volt az, hiszen honnan
tudhatná, merre lakik.
– És hol vagyunk most? – érdeklődött a lány.
– La Palmában. Kábé 15 kilométerre vagyunk Anaheimtől. Hamarosan
odaérünk.
Amint a taxi lassan gurult a szinte teljesen néptelen úton, Lisa az este
minden pillanatát újra felidézte magában, s megborzongott. Zavarba hozta és
megrémítette az érzés, hogy vonzódik Dwayne-hez. Szinte semmit nem
tudott meg róla az este folyamán, mert a férfi nem mesélt magáról,
ugyanakkor a viselkedésével és a hozzáállásával elárulta, hogy figyelmes és
kedves. Vagy mindig így viszonyult Dwayne a nőkhöz, vagy csak őt tüntette
ki ilyen szintű figyelemmel, ezt Lisa nem tudhatta, de halványan sejtette,
hogy kölcsönös vonzalom alakult ki köztük. Énje egy része szívesen
találkozott volna még a férfival, persze egészen más körülmények közt,
azonban másik fele riasztónak találta még a gondolatot is. Elkapkodott és
felesleges döntésnek, mivel most Nathalie-ra kell koncentrálnia, ő a
legfontosabb a világon, egy férfi nem fér bele az életükbe. Mégis izgatta őt
az a fantáziakép, vajon milyen lenne, ha újra találkoznának, és a férfi is
megnyílna előtte. Tisztában volt vele, hogy Dwayne mellett sosem lenne
többé anyagi problémája, Nathalie jövője és minden nélkülözést mellőző
gyermekkora biztosítva lenne. Azonban Lisa nem volt olyan nő, akit pénzzel
el lehetne csábítani. Vágyott a nyugodt, kiegyensúlyozott életre, melyben
képes mindent megvalósítani, amire vágyik, de mindezt úgy, hogy tesz is
érte. Ls képesnek érezte magát arra, hogy bármit megtegyen ezért. Ő
egyedül, nincs szüksége ehhez társra. S amikor erre gondolt, ez némileg
megnyugtatta. Enis pislákoló hangja azonban eszébe juttatta: mindez
valójában menekülés a férfiaktól. Túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy
ilyen komoly dolgokon rágódjon, inkább elővette a táskájából a
pénztárcáját, és azt a fotót nézegette kedvtelve, melyet Nathalie első
születésnapján készítettek. A kicsi mindkét kezét beletúrta a tortába, s
minden szemérmetlenség és megbánás nélkül ragyogó szemekkel nézett a
kamerába. Fején apró, csúcsos, rózsaszín kis sapka volt, mely alól vidám
szőke fürtjei omlottak elő, a mellette térdeplő, Lisa éppen puszit készül adni
az arcára. Ez a kép mindig annyira meghatotta Lisát, hogy eszébe juttatta: az
élet egy csoda. Egy olyan csoda, mely akkor mutatkozik meg a
legteljesebben, ha nyitott szemmel és szívvel járunk, bármi is történjék. Lisa
megcsókolta a képet, majd visszacsúsztatta a tárcájába, s közben arra
gondolt, vajon milyen estéje lehetett az ő kicsikéjének az anyu nélkül. Biztos
volt benne, hogy Cherylnél nagyon jó kezekben volt a kis hölgy. Annyira
várom, hogy újra lássalak, prücsök – gondolta Lisa, mert egy
örökkévalóságnak tűntek az órák, amióta elbúcsúzott tőle. Hirtelen a taxi
nagyot fékezett, kerekei csikorogtak az aszfalton.
– Fenébe – csattant fel a sofőr, akit már biztos idegesített, hogy ilyen
hosszú ez az út –, azt hittem átérünk, mielőtt pirosra vált!
Egy kereszteződésben álltak meg, melynek bal oldalán egy nagyobb
épület, talán bevásárlóközpont sötétlett, jobb oldalán viszont egy kerítéssel
határolt használtautó kereskedés. A sofőr idegesen dobolt ujjaival a
kormányon, s türelmetlenül lesett jobbra-balra, majd vissza a lámpára,
mikor vált már át. Hirtelen egy ezüst Toyota tűnt fel, s hasított el előttük
bömbölő hangszórókkal.
– Na, erre tényleg megégte várni… – sóhajtott fel a taxis. A lámpa
azonban még mindig nem váltott át. Dühösen a kormányra csapott. – Mi
lesz már?!
Ebben a pillanatban egy sörösüveg csapódott az autó elejéhez, mintegy
válaszként a sofőr kirohanására, a szilánkok a szélvédőre repültek, a taxi
elejét habzó sör mocskolta össze. Lisa annyira megijedt, hogy a kezében
tartott pénztárcáját elejtette, s miközben lehajolt érte, jobb oldalról fiatalok
hangját hallotta meg.
– Az anyját! Megmondtam, hogy telibe nyomom, tesó! Most pofázzál’!
– Kussoljá’ be!
Amikor Lisa jobbra tekintett, három fiatalt pillantott meg, akiken
látszott, hogy alig állnak a lábukon. Dülöngélve közeledtek a taxihoz,
valószínűleg nem csak alkohol volt bennük. Mindhárman fekete farmerban
voltak, s hozzá szintén sötét pólót viseltek, melyen egy rock együttes képe
volt látható, amint őrjöngve szétszedik a színpadot. Alig lehettek húsz
évesek, szinte még gyerekek. Lisa tudta, ebből nagy baj lesz, ha a sofőr
nem hajt cl gyorsan. Azonban a férfi, miután a döbbeneté elmúlt, éktelen
haragra gerjedt és kiszállt a kocsiból.
– Ti meg mi a büdös francot képzeltek magatokról, taknyos kölykök?!
– Nézd már a kis köpcöst, hogy be van pörögve! – nevette el magát
harsányan egyikük, egy magas, fekete hajú, csont sovány fiú, úgy, hogy el is
esett a lábában.
– Én… én megtérítem a kárt, uram! – szólalt meg a középső,
alacsonyabb, lenszőke hajú srác. És egészen közel ment a taxihoz. –
Megtérítem, nyugodjon meg… mindent elsikálunk, jó?
Azzal egy hatalmasat rúgott a kocsi jobb első lámpájába. Az üveg
szilánkokra hullott, majd még egyet és még egyet odarúgott, mintha nem
tudna leállni, majd hirtelen lábfejét markolászva társaihoz fordult röhögve.
– Ááh! Baszki, ez nagyon kemény!
– Normális vagy?! – kiabált a taxis, s megkerülve a kocsit a lábát
fogdosó, ugráló fiúhoz ment, majd megfogta a nyakánál fogva. – Állítsd le
magad, re kis idióta, vagy én állítalak le!
– Ne taperoljá’, öreg! Mi vagy te, homokos?! Azonnal szálljá’ le
rólam, me’ beverek egyet! – ordította a fiú, s egyszerre mintha elmúlt volna
a lábfájása, sarkon fordul, megfogta a taxis karját és ellökte őt magától,
majd egy hatalmasat rúgott a férfi ágyékába. A sofőr nagyot kiáltott, majd
összegörnyedt. A fiú még egyszer belerúgott, ezúttal az oldalát találta el, a
férfi az aszfaltra roskadt, s úgy reszketett, mint a kocsonya.
– Az anyja! – ámult a harmadik fiú, aki az imént a saját lábában elbotló
barátját segítette fel a földről. – Brian kifektette a tagot!
– És kiütéssel nyert az első menetben! – kiáltotta Brian, lábával
letaposva a még mindig földön kuporgó sofőrt. Lisa elborzadva nézte végig
a jelenetet, teljesen leblokkolt. Kezében úgy szorította a pénztárcáját, hogy
majd beleroppantak az ujjai, szíve vadul zakatolt, el akart rohanni, de a páni
félelem miatt úgy érezte, egész testével a taxi hátsó üléséhez tapadt.
– Nem nagy cucc! – kiáltotta a fiú, akinek már sikerült feltápászkodnia
a földről. – Ez nekem is ment volna!
– Persze, Josh, persze… – nevette őt ki Brian, majd még egyet rúgott a
sofőrbe. A férfi nem mozdult többé. Lisa elborzadva nézte az elnyúló testet,
egy pillanatig azt hitte, a férfi meghalt, de lassan emelkedő hasa jelezte, hogy
még él, csupán elájult. Amikor a fiúkra pillantott, észrevette, hogy egyikük
összeráncolt homlokkal néz a kocsi felé, éppen rá. A fiú lassan az autóhoz
csoszogott.
– Te meg hová sietsz, Nick? – kérdezte Brian. Lisa torkában dobogott
a szíve,, amikor Nick a kocsihoz ért. A fiú. benézett az ablakon, s szélesen
elvigyorodott. Hosszéi barna haj íba tpú't és Lisára kacsintott.
– Mizujs, picim?
– Mi van?! – kérdezte Brian és Josh egyszerre. Nick nevetve fordult
feléjük.
– Itt van egy csaj! Méghozzá… kegyetlen jó bige!
– Ne szívass…! – hüledezett Brian, s gyorsan a kocsihoz rohant. Josh
bicegve követte. Lisát olyan jeges félelem öntötte el, hogy szemére szinte
ráfagytak a könnyek. Mozdulni sem bírt, teljesen lebénította a rettegés.
Tudta, hogy csak villámgyorsan ki kell nyitnia az ajtót és elfutnia, sejtette,
hogy nem tudnák őt sokáig üldözni a lábukon is alig álló fiúk, mégis képtelen
volt cselekedni. Nick hirtelen felrántotta az ajtót, behajolt az utastérbe,
melyet azonnal cigaretta és alkohol émelyítő bűze töltött meg.
– Hu, basszus! Ez a csaj nagyon durván néz ki…
– Menj má’ az útból, hadd lássam! – szólta le őt Brian, és elrántotta
barátját az ajtóból. Hosszan nézte Lisát, égő zöld szemével végigpásztázta
minden porcikáját, különösen a melleit és az ajkait. Brian nagyot nyelt és
megnyalta a száját. – Szét foglak szedni, csajszikám.
– Állja’ le, haver! – förmedt rá Nick és elráncigálta őt az ajtóból. – Én
láttam meg őt előbb, enyém az első menet!
– És ki ütötte ki a főszert, he?! – mondta Brian és meglökte Nicket. –
Ha én nem verem meg, most nem lenne csaj sem, érted, hülyegyerek?!
Enyém a csaj!
– Hé, te kis mitugrász, engem te ne lökdössé’! – kiáltott rá Nick és
felemelte az öklét, hogy megüsse Briant, ám a szőke fiú gyorsabb volt nála,,
elkapta a karját és gyomron vágta. Nic összehányta magát és elterült a
földön.
– Jééézusom, Brian… mit csinálsz?! – nézett rá Josh értetlenül. Fogd
be, Josh és őrködj! – rivallt rá Brian. Josh még motyogott valamit, de Lisa
ebből semmit nem hallott, mert Brian egy pillanat alatt bepattant melle a
kocsiba és bevágta az ajtót maga mögött. A lány úgy nézett rá, mint egy
életveszélyes mérges kígyóra, akinek lángoló zöld szemének tág pupillája
érzéketlenséget tükrözött. És vágyat, őrült vágyat. A Brianből áradó
alkohol, cigaretta és izzadság szag hányingert keltő keveréke olyan undort
váltott ki Lisából, hogy azt hitte, menten lehányja a fiút. Bár más színű szeme
volt, mint Samuelnek, de ugyanolyan hátborzongató és kegyetlen pillantással
nézett rá. A fiú ismét végigmérte a lányt, s közben nadrágját markolászta.
– Profi vagy, ugye? – kérdezte elbódult hangon. Lisa nem tudott
megszólalni.
– Profi ribanc vagy, igaz? – kérdezte ismét Brian, ezúttal emeltebb
hangon. – Nagyon kicsípted magad mára, szépségem. Befogadom, hogy
nincs is rajtad bugyi. Jól gondolom, ugye? Mutasd csak magad…
Azzal Brian keze durván rácsapott Éisa combjára, majd lassan
végigsimította a lábát, be egészen a combja tövéhez.
– Kérlek, ne… – nyögte Lisa kétségbeesetten.
– Fogd be! – kiáltott rá Brian és a kezét ütésre emelte, de mielőtt
bánthatta volna, a lány a mellette heverő táskáját az arcába vágta. Ez mintha
felszakította volna a gátat, mely az adrenalin őrült áramlását visszatartotta,
gyors egymásutánban ütni, verni, csapkodni kezdte Briant, ahol csak érte, a
fejét, a gyomrát, a torkát, a szemét kaparta, olyan vad dühvel, hogy Lisát
megdöbbentette, mire képes. Brian egy ideig képes volt hárítani a
meglepetésszerűen rázúduló ütéseket, amikor azonban Lisa a torkát ütötte
meg, hirtelen fuldokolni kezdett, és tehetetlenül tűrte, ahogy a lány
harcképtelenné teszi. Alig tíz másodperc telt el, de Lisa egy
örökkévalóságnak élte meg. Tudta, hogy amilyen gyorsan csak képes, el
kell rohannia. Kezébe vette a pénztárcáját, melyet elejtette az ütleg közben,
majd a táskáját is, és felrántotta az ajtót. Elszaladt, bele az éjszakába. Alig
tett meg pár tíz métert, amikor hallotta Brian fuldokló hangját, amint Josht
utasítja, hogy eredjen utána, de a fiú egy lépést sem tett. Lisa úgy rohant,
ahogy csak a lába bírta. Folyton hátranézett, nem követik-e, de a sötét
utcák néptelenül húzódva kongtak hangos léptei nyomán. Ismeretlen házak,
utcanevek, épületek és parkolók mellett loholt, amíg csak a benne vadul
tajtékzó adrenalin hajtotta, de egy idő után meg kellett állnia, mert már nem
bírta a tüdeje. Majdnem összeroskadt, úgy lihegett, amikor a távolban
megpillantott egy buszmegállót, s egy buszt, mely épp ekkor állt be.
Maradék erejét összeszedve rohant a megállóba, s intett a vezetőnek, hogy
várja meg. Amikor az első ajtóhoz ért, szinte rázuhant a lépcsőre.
– Ana… – lihegte – Anaheim felé megy?
A vezető végigmérte őt, rosszallóan elmosolyodott, mintha csak azt
mondta volna: bajba kerültél, ugye, ribanc? Majd kedvetlenül megszólalt.
– Igen. Oda. Szálljon fel…
– Nagyon köszönöm!

Az éjszakai járaton alig volt néhány utas, közülük két hajléktalan férfi a
 Az éjszakai járaton alig volt néhány utas, közülük két hajléktalan férfi a
hátsó üléseken feküdt, s aludta álmát, melyben talán azt képzeltél, soha
többé nem ébrednek fel, csöndesen meghalnak végre. Lisa az első ülésen
foglalt helyet, s igyekezett kifújni magát, lecsillapodni, de folyton eszébe
jutott a három fiú, és akaratlanul is riadtan leste az utcákat, ahogy haladt a
busz, nem látja-e meg őket, és ők is őt, ezzel a nyomába eredve. De
szerencséjére a busz, úgy tűnt, egyre távolodik attól a kereszteződéstől. Lisa
aggódva gondolt a taxisofőrre, vajon mit tehettek vele még a fiúk, de olyan
érzése volt, ezek után már békén hagyták és eloldalogtak. Csak remélni
tudta, hogy hamarosan magához tér a férfi és nem lesz semmi komoly baja.
Amint teltek a percek, úgy lett egyre ismerősebb a környék, s amikor Lisa
egy jól ismert megállót látott, gyorsan jelzett és leszállt. Alig ötpercnyire volt
már csak a lakás békéjétől. Megpillantva a háztömböt, végre fellélegzett, a
nyugalom kezdett szétáradni a testében, a stressz és az adrenalin
áramlásának utóhatásaként szörnyű, kábult fáradtságot érzett, és zsibbadt
minden porcikája. Alig várta, hogy végre felérjen a lakásba, és
lezuhanhasson az ágyra. Amikor azonban kinyitotta a lakásajtót,
betámolygott a nappaliba, s az asztalra dobta a táskáját, hirtelen szörnyű
előérzete támadt. A táska szája ijesztően nyírva volt, mint egy hatalmas
tátott száj, melyből kihullottak a fogak. Reszkető ujjakkal kezdett
kotorászni, egyetlen dolog után kutatva. De nem találta.
– Istenem, kérlek, ne…
Páni félelem tort rá, megragadta a táskát és a tartalmát kiszórta a
földre. Minden ott volt, kivéve a Dwayne-től kapott borítékot. A borítékot,
melyben 3000 dollár volt, a biztonság és a megmenekülés ára.
– Ne, ne, ne… ne, kérlek, ez nem lehet igaz!
Lázasan keresni kezdte a borítékot, de már tudta, hogy nincs nála.
Fogalma sem volt, hová tűnhetett, hiszen egész végig a táskájában tartotta.
Amióta Dwayne átadta neki, elsüllyesztette jó mélyre a táskájába, és azóta
nem nyúlt hozzá. S ekkor hirtelen eszébe villant egy kép. Amikor Brianhez
vágta a táskát, látott egy fehér tárgyat kiesni a kocsi padlójára. Akkor
fogalma sem volt, mi az, de nem is foglalkozott vele, hiszen az életét
mentette, majd elrohant. Lisa a nappali szőnyegére roskadt és zokogni
kezdett. Az életét mentette, s közben elúszott az egyetlen esély, hogy
megmentse kettejüket az utcára kerüléstől. A végkimerültség szélén
egyensúlyozva feltápászkodott a földről, és kibotorkált a fürdőszobába.
Amint benyitott az ajtón, alig volt ideje fölkattintani a lámpát, a WC-
csészére zuhant és hányni kezdett. Patakokban folytak a könnyei, melyek
jobban marták a lelkét, mint a beteges-szürke arcát. Amikor már nem volt
mit felöklendeznie magából, remegő térdekkel, a mosdó nyirkos szélébe
kapaszkodva felállt, és szembenézett roskatag, szánalomra méltó
tükörképével. Egy hosszú percig egyre mélyebb undorral nézett magára.
– Milyen anya vagyok én… – utálta magát azért, amit Nathalie-val tett,
mert tudta, hogy a saját ostobasága miatt elúszott minden reményük. –
Utcára kerülünk… hogy lehettem ilyen idióta…
Ismét zokogni kezdett, de már alig folytak a könnyei. A fürdőszoba
hideg csempefalának vetette hátát, moccanni sem bírt, mintha a hirtelen
vállaira nehezedő teher a padlóra préselte volna. Csak órákkal később
sikerült elaludnia, amikor a végkimerültség teljesen legyőzte. Álmában, úgy
érezte, Enis beszél hozzá, megjelent Cheryl kedves, mindig mosolygós arca
és kezével intett, hogy kövesse. Azonban Lisa lába mintha betonba lett
volna öntve, minden erejét megfeszítette, hogy Cherylhez eljusson. Csak
menj – súgta halkan Enis valahonnan a távolból, s ezek a szavak elnyelték
az álomképet. Ami pedig maradt utánuk, az a sűrű, sötét reménytelenség
volt csupán.
 3.

Úgy érezte magát, mint egy zombi, aki a testében lüktető méreg miatt éppen
csak vonszolja magát, elméjével nem fogta fel a színeket és formákat,
melyek a világot igyekeztek összetartani. Nem élt, hanem csupán létezett,
sodródott, egy örvényben magával ragadott uszadékfa kilátástalanságával, s
ez megrémítette. Lisa élete során mindig, még a legsötétebb percekben is,
tudta, merre tart, volt egy pislákoló fény a távolban, mely mindig
reménytelién hívogatta őt. De most az apró láng kialudt, elszunnyadt a
rátelepedő feketeségben. A félelem megfojtja azt a reményt és hitet, mely
valójában képes volna elűzni a félelmet. Minden ember lelkében van egy
haszontalan gaznövény, s egy színpompás virág – az növekszik bennünk,
amelyiket tápláljuk. Ha fény éri akármelyiket is, növekedni lóg, teret hódít,
elburjánzik a lelkünk kertjében, mert a fény maga a gondolat, melyet
fókuszálunk. Lisa tudta, hogy gondolatait rabul ejtette a rettegés, de úgy
érezte, nincs választása. Fogalma sem volt, mitévő legyen. Mindenféle őrült,
képtelen gondolatfoszlány szakadozott fel elméjében, és mindegyiket
bizonytalan káosznak vélte. És ahogy egy-egy gondolat elúszott, folyton
vissza-visszatért az a kép, melyen Nathalie-val együtt, összebújva ülnek a
sötétben, egy hajléktalanszálló förtelmében, vagy az utca elhagyatott és
szomorú világának közepén. Amikor leszállt a buszról Buena Parkban,
néhány perc séta után odaért egy kétszintes, okkerszínű, négyzet alakú
épülethez, mely elé hellyel-közzel királynőpálmákat, narancs- és vajszínű
virágokat, valamint örökzöld bokrokat ültettek. Az épület mellett méretes
parkoló terpeszkedett, ahonnan be lehetett látni abba a meghitt és gyönyörű
kertbe, melyet maga az épület fogott közre, csöndes oázist kínálva a
lakóközösségnek. Az oázis közepén természetesen egy medence
terpeszkedett, s amint Lisa a hűs árnyékot adó boltív alá ért, már hallotta is
a gyerekek hangját, akik vidáman ugráltak a vízbe. Balra indult, ahol egy
lépcsősor vezetett fel az emeletre. A főleg idősek által lakott háztömb
sehogy sem nyújtott Lisa számára otthonos jelleget, holott látszott, a
tervezők mindent igyekeztek elkövetni azért, hogy valódi kaliforniai otthon-
közösség jöjjön létre. Hirtelen meghallotta Cheryl hangját.
– Lisa! Lisa, itt vagyunk. Gyere ide – a nő vidáman integetett egy
vaskos azálea bokor mellől, közvetlenül a medence partjáról. Amikor Lisa a
bokorhoz ért, egyszer csak előtotyogott mögüle a kis Nathalie.
 – Anyuci! – kiáltotta, és apró karjait nyomban anyukája lábai köré
fonta. Lisa leguggolt hozzá és nem győzte puszikkal és simogatással
kiengesztelni őt azért, hogy az elmúlt estét nélküle kellett töltenie. Láthatóan
Nathalie a legkevésbé sem haragudott rá, hogyan is tehette volna, egy
gyermek lelke oly tiszta, érintetlen és szent, hogy abban nincs helye azoknak
a romboló érzelmeknek és gondolatoknak, melyek a felnőtteket már
megfertőzték. Hosszú ideig ölelték egymást, Lisa halkan sugdosott neki
szavakat a szíve mélyéről, a kislány pedig anyukája nyakába kapaszkodva,
kis ujjaival játszott a fürtökkel és simogatta a nyakát, mintha tudta volna,
min ment keresztül az este. Lisának ez az egy perc maga volt a
mennyország. Mindig megdöbbentette, mire képes a gyermeki szeretet,
akármilyen szörnyen nyomorultul érezte is magát, Nathalie ölelése feltöltötte,
mintha fényáram szökött volna a lelkébe, mely erővel, magabiztossággal és
reménnyel ajándékozza meg. Mindig megmentesz engem, kincsem –
gondolta magában. Am bármilyen boldogságot is adott neki az
összesimulás, eszébe jutott, hogy ő nem tudta megmenteni a kislányát.
Összeszorított foggal állt ellen, nehogy a könnyei kibuggyanjanak, mert
tudta, nem lenne képes titkolni Nathalie és Cheryl előtt, hogy ezek most
nem örömkönnyek.
– Na és, pancsoltál a medencében, kis prücsök? – kérdezte Lisa,
amikor kissé lazítottak az ölelésen.
– Igen-igen! – válaszolt kitörő lelkesedéssel a kicsi.
– Csak lábat áztattunk egy picit – toldotta meg Cheryl, aki széles
mosollyal nézte anyát és lányát, vélhetően egyúttal saját múltjában is
meglátott valami hasonlót.
– Akkor te már nagyon ügyes vagy – puszilta homlokon Lisa Nathalie-t
–, igazi kis olimpikon!
– Igen! Olikon vagyok, oh kon!
– Olimpikon, kincsem – pontosított Lisa, majd felállt és megköszönte
Cherylnek, hogy vigyázott a kicsire.
– Ugyan, Lisa, szóra sem érdemes! – mosolygott szélesen a nő és
megcirógatta Nathalie haját. – Remekül elvoltunk kettecskén, igaz, Nathy?
Nathalie nem mondott semmit, csak vidáman nézett rájuk.
– Sajnos mennünk kell, Cheryl – sóhajtott Lisa –, sok dolgom van még
ma…
– Igen, persze, menjetek csak – bólintott a nő folyton Lisa arcát
fürkészve, majd a kislányhoz szólt. – Nathalie, legyél ügyes és hozd ide a kis
játékokat, jó? Megteszed Cheryl néni kedvéért?
 – Hozom – válaszolt lelkesen a kislány, és lassan totyogva elindult a
főben, hogy a pár méterre lévő kis színes műanyagjátékokat és állatfigurákat
egyesével elszállítsa, mint egy szorgos kis méh, minden egyes lerakott játék
után anyukájára nézett, jól csinálja-e. Lisa fájdalmas könnyeit visszafojtva
nézett rá.
– Elárulod hol voltál az éjjel? – érdeklődött hangját lehalkítva Cheryl. –
Megértem, ha nem tartozik rám és nem akarod elmondani, csak azt
szeretném tudni, jól vagy-e és nem kerültél semmilyen bajba?
Cheryl volt az egyetlen, akivel minden gátlástól mentesen őszintén
beszélhetett volna a tegnap estéről, és a szerencsétlenségről, de szégyellte
magát, amiért ilyen ostoba volt és nem akart a nőtől újabb segítséget kérni.
Tudta, hogy Cheryl szerény körülmények között él egyedül, nem akart a
terhére lenni. Nem vetette el a lehetőséget, hogy ha minden kötél szakad,
akkor a segítségét fogja kérni, de ezt az egész helyzetet egy kemény
próbának tartotta.
Mennyire erős és kitartó? Mennyire tud felelősségteljes anyaként
viselkedni? Az utóbbi időben döbbent rá, milyen hatalmas megfelelési
kényszer van benne önmaga és a világ iránt. Egyszer majd elmesélem,
Cheryl – válaszolt Lisa –, de most még most…
– Jól vagy, Lisa? – fogta meg a kezét a nő.
– Igen, igen, köszönöm – erőltetett mosolyt az arcára a lány – nem kell
aggódnod miattam.
Azonban amikor pár perccel később elbúcsúztak Cheryltől a parkolót
szegélyező pálmák árnyékában, s elindultak a buszmegálló leié, a nő féltve
nézett utánuk, s érezte, itt valami nagy baj van készülőben. Nagyon
megszerette Lisát, olyan volt számára, mintha a lánya lenne. Talán azért is
kötődött hozzá annyira, mert neki soha nem lehetett gyermeke – ezért is
hagyta el annak idején a férje –, de ha születhetett volna egy babája,
olyannak szerette volna, mint Lisa.
Amikor hazaértek, Nathalie már kezdett nyűgös lenni. Fárasztotta a
meleg, és ezen a fejére húzott rózsaszín kis sapka sem segített sokat. Egész
út alatt csöndesebb volt a szokottnál most nem mutogatott kifelé az ablakon
és hívta fel anyukája figyelmét minden apróságra, ami a világot érdekessé és
izgalmassá teszi, hanem csak ült hallgatagon Lisa ölében és játszott hosszú
hajával. Mintha csak arra várt volna, hogy anyukája beavassa abba a
titokba, ami a lelkét nyomja. De Nathalie pontosan látta a jeleket: a karikás
szemet, a halványabban ragyogó szempárt és a reszkető kezet, mely
gyakran az anyukája mellkasát érinti meg, hogy visszatartsa a sírást.
Nathalie nem tudta megfogalmazni magában, de jobban érezte a Lisában
végbement változást és lelki őrlődést, mint bárki más. Lisa szégyellte, de az
utóbbi időben gyakrabban volt türelmetlen és ideges a kislányával. Nem
egyszer előfordult, hogy megszidta őt olyan apróságért, amin máskor csak
nevettek, felemelte a hangját, az asztalra csapott és mindezek hatására a
kicsi szája lefelé görbült, s arcán az anyukáját sirató könnyek jelentek meg.
Lisa ilyenkor mindig utálta magát, s addig ölelte, puszilgatta és simogatta
gyermekét, míg az megnyugodott, hogy végre visszatért hozzá az anyu.
Közben hazaértek és Lisa lefektette az ágyra a kicsit, majd
engedélyezett magának egy perc pihenőt, behunyt szemmel elnyúlt a
kanapén, s hirtelen olyan kimerültnek érezte magát, hogy karja
megmozdítása is emberfeletti erőt kívánt volna.
– Anyuci – hallotta Nathalie hangját, majd érezte a karján a kislány
kezének érintését.
– Igen, prücsök?
Nathalie nem válaszolt, csak lassan simogatni kezdte anyukája karját.
Nem volt szükség szavakra ahhoz, amit közölni akart. Lisa kinyitotta a
szemét, rámosolygott, majd szorosan magához ölelte őt.
– Anyu csak fáradt, nincs semmi baja. Minden rendben van az anyuval,
érted, bogaram?
Nathalie nem felelt, csak még szorosabban megölelte Lisa nyakát és
két kis puszit adott az arcara.
– Én is szeretlek – suttogta Lisa a fülébe és a kislány könnyes haját
puszilgatta –, nagyon-nagyon szeretlek.
Lisa erőt vett magán és kitámolygott a konyhába, hogy ebédet
készítsen kettejüknek.
Amikor azonban kinyitotta a hűtőt, rá kellett döbbennie, hogy az szinte
kong az ürességtől. Néhány tojáson kívül alig volt valami benne, közel sem
elég ahhoz, hogy ebédet csinálhasson. Visszament hát a nappaliba.
– Kicsim, le kell mennünk a boltba.
Negyed órával később, amikor a pénztárnál állt és a szalagra
rakosgatta a holmikat, rájött, talán túl sok mindent vásárolt.
A kasszánál üveges tekintettel leste a digitális számokat a végösszegnél.
Egy gyereknek nem szabadna így felnőnie! Utálta magát azért, mert nem
tudott olyan jó anya lenni, mint szeretett volna. Amikor ismét kiértek az utca
forróságába, Lisa hirtelen megszédült és le kellett ülnie. Mindjárt megyünk
haza, csak egy kicsit leülünk pihenni.
Nathalie elgondolkodott picit, majd megszólalt.
 – Szeretlek, anyuci.
Igen, ezek voltak azok a pillanatok, amikor Lisa érezte, hogy él, nem
csak létezik és sodródik. Eletet adott, hogy élhessen – ezt csak egy igazi
anya érezheti át. Amint hazafelé sétáltak a tűző napon, végig igyekezett
megtartani magában azt az erőt, melyet Nathalie az öleléssel adott át neki.
Próbált hinni, bízni és remélni. Képesnek érezte magát arra, hogy bármit
megtegyen, amivel egy szebb és jobb holnapot biztosíthat a kislánya szám
.ra. Csak egy kis fogódzkodót, egy apró pontot adjon az élet!
Amikor a ház elé értek, olyan érzése volt, mintha imái meghallgatásra
találtak volna, s alig két perc alatt teljesültek is. Az épület előtti járda szélén
egy ismerős autó parkolt. Csak egyetlen embert ismert, akinek ilyen kék
Maseratija van; tegnap éjjel volt is alkalma látni Dwayne Benneth
parkolójában. S amint közelebb értek, Lisa meglátta a földszintre vezető pár
lépcsőtökön ücsörgő Dwayne-t. Olyan volt, mint egy látomás, s Lisa
kételkedett benne, hogy tényleg ott van előtte a férfi. Amikor azonban
Dwayne felállt a lépcsőről és széles mosollyal üdvözölte őt, kénytelen volt
elfogadni, hogy ez a valóság.
– Szia, Lisa! De örülök, hogy látlak!
– Dwayne… mit, mit keresel te itt? – nyögte ki Lisa értetlenül.
– Csak épp erre jártam, tudod – nevetett a férfi. – Az igazat megvallva,
látni szerettelek volna, hogy jól vagy-e és megnyugodtál-e végre. És ki ez a
bájos kis hölgy? Csak nem te vagy a kis Nathalie?
Dwayne leguggolt hozzá és szórakozottan a kezét nyújtotta felé, mire
Nathalie nevetgélve megérintette a nagy, erős ujjakat.
– És milyen aranyos sapid van, nézzenek oda! Te egy tünemény vagy –
simogatta meg a fejét. – Én Dwayne vagyok, a mami barátja.
– Szia – mondta Nathalie, nagy kék szemét le sem véve róla.
Dwayne felegyenesedett és elismerően kacsintott Lisára.
– Gyönyörű kislányod van! De hát nem csoda.
– Én ezt most… én ezt most nem értem. Dwayne. Hogy kerülsz ide?
Honnan tudtad meg, hogy itt lakom?
– Igazad van, ezzel a magyarázattal még tartozom neked – Dwayne
felállt és szembe nézett vele. Majd kiugrott a szíve olyan ideges volt, boldog,
feszült és izgatott. És szerelmes. – Említetted még este, hogy a La Habra
Szociális Otthonban dolgozol. Reggel az első dolgom volt felhívni őket és
érdeklődtem utánad. Először persze nem akartak felvilágosítást adni, de
elég meggyőző tudok lenni. Tehát, ha haragudni akarsz valakire, a pletykás
recepciós hölgyre legyél mérges, ne rám.
 Lisa csak meredten bámult maga elé. Megdöbbentette Dwayne
felbukkanása, ugyanakkor furcsán jól esett neki, hogy újra látja a férfit. Az
este kialakult valami gyengéd vibrálás köztük, de ezt annak tudta be, hogy
érzelmileg rendkívül labilis volt. Ám most, fényes nappal ismét találkozni
vele, szó szerint döbbenetes volt. És egyúttal kellemes is.
– Remélem, ezzel nem léptem át egy határt – mondta Dwayne. – Ne
haragudj, hogy ilyen hirtelen rád, vagyis rátok törtem.
– Hát, tényleg nagyon megleptél – Lisa remélte, hogy nem látszik,
mennyire elpirult. – De azért örülök, hogy látlak.
– Én is örülök neked – nézett mélyen a szemébe a férfi.
– Csak most épp a boltból jövünk, és…
– Oh, igen, persze, feltartalak titeket. Segítek felvinni a szatyrot, add
csak ide.
Lisa ideges lett attól, hogy a férfi, aki hatalmas házához és gondmentes
életéhez szokott, hirtelen az ő egyszerű életükbe nyerhet bepillantást.
Valójában szégyellte magát, hogy így él és nem tudta megbocsátani
magának, hogy még ezt is el fogják veszíteni. Ugyanakkor titkos vágyat
érzett az iránt, hogy Dwayne az életük részévé váljon. És tetszett neki, hogy
a férfi igyekszik ennek eleget tenni. Amint a hűs, árnyas lépcsőházban
felmentek az emeletre, Dwayne végig viccelődött és játszott Nathalie-val,
aki Lisa karjaiban ücsörgött és nagyokat kacagott a férfin. Vajon milyen apa
lenne belőle? – kérdezte halkan, félénken magától Lisa, és bármennyire is
igyekezett nem elképzelni kettejüket együtt, a gondolat és az érzés egyre
csábítóbb volt, ahogy haladtak felfelé. Ne hülyülj már meg,
Lisa Millner – szidta meg magát, majd a bejárati ajtó elé érve, egy
pillanatra lerakta Nathalie-t a földre, amíg előhalászta a kulcsot.
– Nem élünk olyan fényesen… – mondta a lány, amikor lenyomta a
kilincset –, de üdvözöllek nálunk!
– Köszönöm, Lisa! – Dwayne rámosolygott, és figyelte, ahogy Lisa
lefekteti Nathalie-t a kanapéra, leveszi a fejéről a sapkáját és lehúzza a
cipőit.
– Most egy kicsit velünk lesz ez a bácsi – suttogta neki, mialatt Dwayne
udvarias lassúsággal közeledett az előszoba felől.
– Nagyon szép, színes, élettel teli ez a lakás, Lisa, kimondottan tetszik!
– bókolt Dwayne.
– Ami színes és bohókás, az mind Karené volt – jegyezte meg Lisa a
konyhába menet. Dwayne követte, s az apró helyiség falának dőlve nézett
rá.
 – A barátod, akivel együtt laktál, ugye?
– Igen – Lisa gyorsan kipakolta azt a néhány dolgot a zacskóból, amit
a közértben vettek, kinyitotta a hűtőt, s közben félszegen Dwayne-re
pillantott, vajon mit gondolhat egy ilyen egérlyuknyi konyháról. De a férfi
kedves arca mintha csak azt mondta volna: ugyan már, Lisa, te nem a hűtőd
és a konyhád vagy!
– És hiányzik? – kérdezte a férfi.
– Áhh… – sóhajtott Lisa és hozzálátott, hogy Nathalie-nak banánból
és barackból finom pépes ételt készítsen, amit úgy szeret –, el sem tudom
mondani, mennyire.
Lisa egy falapot vett elő és kést, hogy felvágja a gyümölcsöket, de
közben Dwayne mellett a nappali felé pillantott, hogy megnézze, mit csinál
Nathalie.
– Én figyelek rá, ne aggódj – mondta Dwayne, s ekkor a tekintetük egy
pillanatra összetalálkozott, mintha először látnák egymást. Először igazán. A
pillanat aztán még hosszabb lett, mintha valami kellemes folyam magával
sodorta volna őket, s tudták, hogy mindkettejük szíve egyre hevesebben
ver. Dwayne arca egyre közeledett, mintha engedélyt kért volna, hogy
ajkaik összeérjenek, de mielőtt ez megtörténhetett volna, Lisa pirulva arrébb
lépett.
– Gyorsan… öö… fel kell vágnom a gyümölcsöket Nathynak.
– Persze-persze, igen, vágd csak – visszakozott Dwayne, s izgatottan a
hajába túrt, majd a nappali kanapéján fekvő kislány felé pillantott.
– Jaj, olyan bunkó vagyok, ne haragudj – szólt hirtelen Lisa. –
Megkínálhatlak valamivel?
– Ne fáradj vele, köszönöm, csináld csak azt a hamit a kislányodnak –
mosolygott Dwayne, s a pillantásuk ismét egymásra talált. Lisa érezte a
férfából áradó vágyat és vonzerőt, saját magában viszont óvatos,
bizonytalan távolságtartást fedezett fel. Szimpatikus volt neki Dwayne,
valami gyengéd bizsergést is érzett vele kapcsolatban, de sejtette, hogy a
férfit sikerült teljesen megbabonáznia, ami egyáltalán nem volt a célja.
Zavarba ejtette és idegesítette ez az új helyzet, de egyúttal kellemesen
simogató érzés is volt a lelkének. Nem tudott semmi biztosat Dwayne-nel
kapcsolatban, csak azt, hogy kellemes férfi. Néhány perc után elkészült a
Nathalie-nak szánt étellel, s már sietett is a nappaliba.
– Gyere, manócska – fogta meg a kezét Lisa és beültette a vidám,
virágmintás etetőszékébe. Lisa vele szemben telepedett le, s amíg Dwayne
tisztes távolságból, mosolyogva nézte őket, a lány kezébe fogta a
műanyagkanalat és jó adagot kanalazott az illatos gyümölcspépből.
Hmm, milyen finom illata van – mosolygott Lisa a kicsire. – Az első
kanál anyué, aztán te jössz.
Nathalie olyan szélesre tátotta a száját, hogy a lehető legtöbb finomság
férjen bele, de még így is összemaszatolta a szája szélét.
– Jajj, Nathy hát tessék szépen enni, ne legyél ilyen kis mohó – nevetett
Lisa és megtörölgette a csöppséget egy szalvétával. Az ilyen nyugodt
pillanatok a béke egy-egy apró szigetei voltak, a közös játékok, a
fürdetések, az etetések és tisztába rakások, és minden alkalom, amikor a
kis Nathalie megfogta Lisa ujját.
– Csak lassan, kincsem, nem kell sietni – Lisa az asztalra könyökölt,
mosolyogva nézte őt és időnként meg-megtörölte az arcát.
– Olyan jó nézni téged, Lisa – szólalt meg Dwayne és közelebb ment
az asztalhoz. – Nagyszerűen bánsz vele!
– Köszi, de ez csak azért van, mert ő egy kis tündér – mosolygott rá a
lány. Az eddigi feszültsége elpárolgott, átszellemült arca mutatta, egy teljesen
más világba kerül, amikor foglalkozhat a gyermekével. – Mindjárt készítek
nekünk is ebédet.
– Miattam igazán ne fáradj.
– Nem fáradság, Dwayne – nézett rá ismét a lány. – És amúgy is, ez a
minimum, amivel tartozom neked.
Lisa felállt az asztaltól, kezébe fogta az étkészletet és kisietett a
konyhába. Dwayne követte.
– Nincs itthon túl sok minden… – sóhajtott fel Lisa –, van még egy kis
hal és melegítek mellé krumplipürét, az jó lesz?
– Tökéletes. De nem a közértből jöttetek? Nem vettél semmit ebédre?
– Nem, mert nem volt nálam elég pénz… – Lisa kikészítette a halat és
a krumplit, majd egy serpenyőt is a konyhapultra rakott.
– Ilyen gyorsan elköltötted a pénzt, amit adtam? – nevetett a férfi.
Lisa arckifejezése megrémítette Dwayne-t, aki sejtette, hogy valami
szörnyű dolog történt.
– Mi történt, Lisa? – Dwayne egy kicsit beljebb lépett a konyhába.
– Majd elmesélem.
– Nincs már meg, ugye? – vágott aggodalmas képet a férfi.
– Majd elmesélem, Dwayne.
Percekkel később Lisa már tálalta is az ebédet, amit Dwayne szinte
már túlzott lelkesedéssel minden falat után megdicsért. A férfi igyekezett
annyi kedvességgel építgetni Lisa önbizalmát, hogy a lányt ez már kezdte
zavarni.
– Köszönöm, de nem kell ajnározni, ez csak egy egyszerű étel volt.
– Mi az, hogy ajn… ajná – kóstolgatta a szót Nathalie, amikor már
lenyelte a kis krumplipüré adagját.
– Ajnározni – hangsúlyozta Lisa –, azt jelenti, hogy túlságosan
dicsérnek valakit.
– Nem túloztam – mentegetőzött Dwayne –, tényleg nagyon ízlett.
Amikor Lisa ránézett, a tekintetével kérte, hogy fogja vissza magát,
mert nem csak zavarba hozza, de egyúttal ez egy ponton túl lealacsonyító
egy nő számára. Dwayne segített leszedni az asztalt, s bevállalta a
mosogatást is. Lisa tiltakozott, de Dwayne kedvesen megkérte, inkább
menjen a nappaliba és pihenjen le, legyen a kis Nathalie-val. Lisa beadta a
derekát, már csak azért is, mert nagyon kimerült volt, s jól esett neki a
gondoskodás és figyelem, melyben akkor volt része utoljára, amikor
Karennel együtt laktak. Éppen egy párnával játszottak a kanapén fekve,
amikor kezét egy papírtörlővel szárítgatva megjelent Dwayne, otthonosan
mozogva, mintha mindig is itt lakott volna.
– Jelentem, elvégeztem a rendrakást.
– Köszönöm, Dwayne, nagyon kedves vagy.
– Szóra sem érdemes – a férfi, mosolyogva nézte anyát és lányát,
mintha családjaként hozzátartoztak volna.
– Ebéd után aludni szokott a kis tündérke – mondta Eisa miközben
csiklandozta Nathalie pocakját –, de most könyörögni kezdett, hogy
menjünk le a játszótérre. Az egyik pillanatban még menekülne a nap elől, a
másikban hintázni szeretne. Néha lehetetlen rajtad kiigazodni, manócska,
tudod-e?
– Változó korban van – nevetett Dwayne.
– Volna kedved velünk tartani? Vagy más dolgod van most? – Lisát is
meglepte, hogy némi aggodalom jelent meg a hangjában arra gondolva,
hogy esetleg a férfi elbúcsúzik, és ki tudja, mikor látják újra.
– Semmi dolgom mára. Örömmel veletek tartok.
Alig negyed órával később már annak a parknak a játszóterén voltak,
ahol anno Lisa kétségbeesve őrlődött, megtartsa-e a kisbabáját vagy sem.
Hetente többször ellátogattak ide, és kettecskén élvezték a lustán susogó
pálmalevelek, ciprusok, kaliforniai selyemfenyők és a megannyi szabályos
alakzatba ültetett virág igéző látványát. S Lisa azért is szeretett idejönni,
mert itt mindig eszébe idézte: a szív szava által kijelölt úton, még ha nehéz is,
de biztos a járás, ha bízunk önmagunkban. A játszótéren csak néhány
gyermek volt, akik az óvó szülői figyelem kereszttüzében élvezték az áldott
gyermekkort, kacagva hintáztak, nagyokat sikongatva libikókáztak, a
kisfiúk versenyt rendeztek a mászókákon, hogy ki az igazi legény, a lányok
pedig ugróiskoláztak és buborékokat fújtak a szikrázó napsütésben. Idilli
világ volt ez, ahol a szülök megfeledkezhettek a vállukra nehezedő gondok
súlyáról. Lisának olykor eszébe jutott, bárcsak sose nőne fel a kis Nathalie
és örökké itt játszhatnának, gondtalanul^ szabadon. De tudta, hogy ezek a
gondolatok csak akkor törnek a felszínre, amikor a mélyben feszítő
fájdalmakat érez. Nathalie húzta anyukája kezét egy szabad hinta felé.
– Jól van, prücsök, akkor hintázunk egy nagyot – mondta Lisa és
óvatosan beültette őt az apró hintába. – Mehet?
– Igen-igen! – csapdosott lelkesen Nathalie.
– Akkor kapaszkodj, mert indul a hinta-palinta! – és Lisa már rutinosan
olyan tempót diktált, mely még biztonságos, de elég élvezetes röpülést ígér a
kishölgynek.
– Csak csodálni tudlak… – szólalt meg Dwayne és a hinta korlátjának
támaszkodva nézte őket.
– Miért mondod ezt? – kérdezett vissza Lisa, de nem nézett rá, mert
minden figyelmét lekötötte Nathalie.
– Tudod, mindazok után, amiken keresztülmentél… a szüleid és az,
hogy egyedül neveled a lányodat, szerintem ez döbbenetes. Sokáig azt
hittem, hogy a nulláról milliókat csinálni az igazán kemény munka, de
egyedülálló anyának lenni sokkal nehezebb.
– Egy ilyen kis tündérrel minden könnyebb – válaszolt Lisa.
– Oda-oda! – mutatott Nathalie a nagy, hatszög alakú homokozó felé,
melyben csak három kisgyermek játszott, szüleikkel varázsbirodalmakat
építgettek.
– Már suhanunk is – nevetett Lisa és gyorsan kikapta lányát a hintából.
Dwayne a homokozó melletti padra ült, melyet árnyékba borított egy fölé
magasodó diófa. Karnyújtásnyi távolságból, nyugodt mosollyal szemlélte
anyát a lányával. Dwayne olyan gyönyörűnek látta Lisát, hogy azt nem tudta
szavakba önteni. Érett, igéző szépsége rabul ejtette, mosolya elkápráztatta.
Lisa egy pillanatra elkapta Dwayne megbabonázott tekintetét, s a férfi
érezte, hogy libabőrös lesz az érzelmektől.
– Hát nem imádni való? – kérdezte Lisa, s többször megcsókolta
Nathalie feje búbját és lesöpörte kis kezéről a homokot.
– De igen, nagyon eleven a kishölgy.
 Ekkor hirtelen egy Nathalie-nál valamivel idősebb fiúcska totyogott oda
hozzájuk, a homokban. A három kisgyermek egyike volt, akik a szüleikkel
játszottak a homokozó túloldalán. Tátott szájjal, kócos barna fürtökkel és
állatfigurás pólójában lelkesen masírozott Nathalie felé, egy kis lila lapáttal
felszerelkezve élete első flörtöléséhez.
– Szia – mondta vidáman megbökdösve Nathalie vállát, aki
hátrafordult, hogy megnézze, ki merészelte megzavarni a homokszórós
játékát anyuval.
– Szia – köszönt vissza Nathalie. Lisa széles mosollyal nézte őket. A
kisfiú ekkor szó nélkül odaadta a lapátját, majd hátrapillantott a homokban
térdeplő szüleire, hogy jól csinálta-e. Az apuka nevetve kacsintott és felfelé
mutatott hüvelykujjával elégedettségét fejezte ki, míg az anyuka
meghatódottságában a szívére tette a kezét, s odaszólt Lisának.
– Bocsánat, de ő ilyen közvetlen.
– Ugyan, semmi gond – intett neki Lisa –, egy kis Casanova.
– A maga lánya pedig egy igazi gyönyörűség! Engem három fiúval
áldott meg az élet. Egyébként Julie vagyok, ő pedig a férjem, Tom. A kis
Casanova pedig valójában Tim.
– Nagyon örülök, én Lisa vagyok. Ez a szőke tündérke pedig Nathalie.
– És a kedves férje? – puhatolózott kedvesen Julié.
– Óh, ő nem…
– Dwayne vagyok, örvendek – válaszolt a padról a férfi, majd Lisára
pillantott elnézést kérve azért a kis füllentésért, hogy nem mondta meg az
igazat kettőjükről. Ezalatt a kis Tim újabb csábító trükköt eszelt ki, nagyot
huppant a homokban és elkezdett egy árkot ásni, majd kezeivel ügyesen egy
tornyot formázott a kikapart homokból, ezzel igyekezve lenyűgözni
újdonsült szerelmét. Nathalie viszont egy hercegnő dölyfös fölényességével
romba döntötte a tornyot, s ezzel a kis Tim álmait is, aki elszontyolodva
nézett hátra a szüleire, és az eseményekre fittyet hányó testvéreire.
– Naa, Nathy – szólt Lisa és igyekezett visszaépítgetni a kisfiú
remekművét. – Nem szabad ilyet csinálni. Kérj szépen bocsánatot Timitől!
– Bocsánat – mondta halkan Nathalie. A kis Timet, úgy tűnt, ez nem
hatotta meg, sértetten magához vette a lila lapátját és a vereség teljes
tudatában visszabattyogott a testvéreihez.
– Hát, ez most nem jött össze – mondta nevetgélve Tom. – Na, majd
legközelebb, te nőcsábász.
Lisa kacagva intett nekik, majd leporolva magáról a homokot
kikecmergett a homokozóból. Nathalie követte.
 – Na, mi az, te kis romba döntögetős, el is ment a kedved?
– Igen – válaszolt egykedvűen Nathalie, majd odasomfordált a padhoz,
s a fűbe leülve a lehullott faleveleket kezdte gyűjtögetni.
– Na, mintha magamat látnám – jegyezte meg Lisa mosolyogva és leült
Dwayne mellé. A férfi egy percig csöndben figyelte az előttük elterülő park
szépségét, mintha csak a zöld színáradattól várta volna, hogy megeredjen a
nyelve. Lisa folyton a kis Nathalie-ra pillantott, leste, milyen örömét leli a
diófalevelek válogatásában. Mindig lenyűgözte, hogy egy gyermek mekkora
boldogságot érez a világ legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő dolgai
iránt, s milyen örömöt tud érezni, minden ok és elvárás nélkül. Megértette,
hogy szülőnek lenni azt is jelenti, hogy egymást tanítják. Ő anyaként
igyekszik minél jobban felkészíteni Nathalie-t az életre, a vele járó minden
nehézségre, míg a kislány akaratlanul is megtanítja neki, mennyi szépséget
láthatunk mindenütt, ha egyszerűen elengedjük azt, amire nincs szükségünk.
– Elmeséled, mi történt a pénzzel, amit adtam? – zökkentette ki
Dwayne a gondolatai közül, direkt halkan, tapintatosan feltéve a kérdést,
hogy a kicsi ne hallhassa.
– Hát… muszáj lesz – bólintott szomorúan a lány.
I.isa részletesen beszámolt a férfinak az éjszaka eseményeiről, a három
fiúról, akik megtámadták a sofőrt, őt pedig kis híján megerőszakolták.
Dwayne elborzadva hallgatta végig a történetet, melynek csattanója a
boríték hiányának felfedezése volt.
– És biztos jól vagy, nem bántottak?
– Még idejében el tudtam futni – nyelt egyet Lisa. – Briant, aki beült a
kocsiba, sikerült valahogy leszerelnem, ami biztos nem sikerült volna, ha
józan. Ki tudja, mit tett volna velem, ha nem tudok elmenekülni…
– Gyere ide – sóhajtott Dwayne és jobb karjával átölelte Lisa vállát,
majd egy puszit adott a halántékára, földöntúli boldogságot érzett, amikor a
gyönyörű lány hozzásimult és érezte minden porcikáját. Úgy vette észre,
Lisának sem volt ellenére ez a gyengéd gesztus. – Annyira sajnálom, ami
történt.
– Én csak Nathalie-t sajnálom – mondta Lisa és kibújt a férfi karja alól,
hogy a fűben matató kislányára pillantson. – Nem ezt érdemli szegénykém.
Nem azt, hogy az anyja, az egyedüli ember, akire számíthat, így
cserbenhagyja az ostobasága miatt. Igyekeztem minden erőmmel, hogy jó
anya legyek, hogy egy mindig szebb holnapot adjak neki… de kudarcot
vallottam.

– Hagyd ezt abba, Lisa! – Dwayne gyengéden megérintette a kezét. –

 – Hagyd ezt abba, Lisa! – Dwayne gyengéden megérintette a kezét. –
Nem vagy te rossz anya, érted? Sőt. Te vagy a legjobb, akit valaha
ismertem, még a sajátomnál is százszor jobb… Imádod a kislányodat,
látom, mennyire igyekszel őt boldoggá tenni.
– Ha igazán szeretném, és tényleg mindent megtennék érte, akkor nem
lennék olyan hülye, hogy ott hagyom azt a pénzt, amivel megmenthetném
magunkat az utcára kerüléstől.
– Nem a te hibád. Szerencsétlen véletlenek egymásutánja volt ez az
egész, nem kell mögötte okokat és válaszokat keresni. Megtörtént. És a fő
az, hogy ép bőrrel úsztad meg a dolgot. Nathalie nem is tudja, milyen
veszélyben voltál, és hogy mennyire szerencsés, amiért egészségesen,
sértetlenül kapta vissza az anyját. Erre gondolj, Lisa!
– Köszönöm, Dwayne – a lány megengedett magának egy mosolyt. –
Nagyon kedves tőled, hogy foglalkozol velem. És igazad van. De nagyon
nehéz elfogadni és túltenni magam a történteken.
Pár percig csöndben ültek egymás mellett szorosan, Lisa a kicsit nézte,
aki még mindig valami titkos vágytól vezérelve a levelek között válogatott.
Dwayne szíve eközben majd kiszakadt a helyéről, annyira felizgult a lány
testének érintésétől.
– Meséltem Williamről? – kérdezte Lisa.
– Williamről? Nem, még sosem.
– Az otthonban élt, egy nagyon idős úr volt. Ő volt az első, akiről
gondoskodnom kellett, és a legkedvesebb számomra. Ő mondta mindig,
hogy elfogadás. El kell fogadni, ami történt, mert csak így rakhatjuk le a
terhet. Nem szabad nehéz szívvel meghalni… Állandóan a fülemben cseng a
hangja, és a nevetése.
– Igaza volt az öregnek – mosolygott Dwayne. – A kislányod
visszakapta az anyját, akire mindennél nagyobb szüksége van. Ami pedig a
pénzt illeti, az csak pénz.
– Neked lehet, Dwayne – nézett rá szúrós tekintettel a lány. – Te
dúsgazdag vagy, és attól tartok, fogalmad sincs, hogyan él az emberek nagy
része, milyen gondjaik vannak. Ne érts félre, nem hibáztatlak ezért, de te
bizonyos értelemben egy teljesen másik világban élsz. Vannak emberek,
mint például én is, akinek pár ezer dollár jelenthet életet, biztonságot,
nyugalmat és gondtalanságot, míg neked ez a pénz jelentéktelen. A zoknijaid
többet érhetnek ennél.
– Hát először is, a zoknijaim nem érnek több ezret – nevetett a férfi,
majd elkomolyodott. – Másodszor, igazad van abban, hogy egy
szemszögből nézve tényleg más világban élek, de nem tudod, miken mentem
át, honnan jövök, és milyen út van mögöttem.
– Elmeséled?
– Ha érdekel – mosolygott rá a férfi, bár a tekintetében egy pillanatra
fájdalom viaszos fényei tűntek fel. Ekkor Nathalie hirtelen feltápászkodott a
fűből, s kezében egy akkora diófalevéllel, mely majdnem eltakarta őt,
odatotyogott a közeledő szülőkhöz és a három kisfiúhoz, akik eddig a
homokban játszottak, de mar hazamenni készülődtek. A csöppség maga
előtt tartotta a nagy nehezen kiválasztott, s általa a legszebbnek ítélt levelet,
akár egy varázstárgyat, s az egyre közeledő család elé sietett. Amikor
odaért az imént megalázott kis Tinihez, szó nélkül a kezébe adta a levelet. A
kisfiú értetlenül nézett rá, Nathalie egy szót sem szólt, inkább hátat fordított
nekik és visszatipegett Lisa mellé.
– Annyira cuki! – mondta nevetve Julie és integetett Lisának, aki
magához ölelte kislányát és össze-vissza puszilgatta.
– Viszlát! – integetett nekik mosolyogva Lisa, majd kislányához fordult.
– Ez nagyon aranyos volt tőled, manócska, mindjárt megeszlek.
A kicsi, miután begyűjtött még néhány puszit és cirógatást, ismét a
homokozó felé nyújtózkodott. Látszott rajta, hogy kissé feszélyezve érzi
magát Dwayne miatt, mintha a férfi jelenléte egy szertarást törne meg, az
eddig tiszta és szent anya-lánya programot.
– Jól van, kincsem, menjél csak, de ne kószálj el. Csak itt az elején.
– Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, hogy van egy ilyen lányod –
jegyezte meg Dwayne.
– De igen, tisztában vagyok vele – nézett Lisa a kicsire fáradt, de soha
el nem szunnyadó mosollyal. – Megmentette az életemet és nem telik el nap,
hogy ne adnék hálát azért, hogy egészséges és semmi jele annak, milyen
erőszakból született.
– Szeretetből született – javította ki a férfi és gyengéden megszorította a
kezét.
– Igen, igazad van, de érted, hogyan értettem.
– Természetesen.
– Szóval… khm… el akartad mesélni, hogy tulajdonképpen ki is vagy
te. Hallgatlak – Lisa felé fordult, de folyton szemmel tartotta Nathalie-t, aki
a homokban játszott és időnként szemrehányó pillantásokat vetett a férfira,
amiért elrabolta tőle anyut. Dwayne hosszú történetbe kezdett, mely a
gyermekkoráig nyúlt vissza. Oregon államban élte első néhány évét, egy
álmos kisvárosban. Elmesélte, hogy szülei szinte állandó jelleggel
veszekedtek, marták egymást, soha nem értette, hogy két ennyire
különböző ember hogyan tudott összeházasodni, ráadásul gyermeket
vállalni. Az egyetlen közös mindkettőjükben a heves vérmérséklet volt, s az,
hogy ezt a lehető legkevesebb empátiával tudták a környezetük tudomására
hozni. Nem érdekelte őket, hol vannak, bármikor rázendítettek, s ilyenkor a
kis Dwayne lesütött szemmel, szégyenkezve pislogott körbe. Nyolc éves
volt, amikor a szülei elváltak, és mivel anyját teljes mértékben
alkalmatlannak ítélte a bíróság a gyermeknevelésre alkoholizmusa miatt, így
kétkezi munkát végző apjához került, akivel végül is egész jól kijött. Az
évek során erős apa-fiú kapcsolat alakult ki köztük, mely a mai napig
megmaradt. Dwayne kamasz volt, amikor apjával Los Angeles környékére
költöztek, a férfi medenceépítőként helyezkedett el, am nem fizetett rosszul.
Dwayne kiemelkedő iskolai eredményekkel büszkélkedett, meghatározó
időszak volt ez az életében, mert ekkor döntötte el, hogy szoftverekkel
szeretne foglalkozni, s tervei szerint ebből kívánt meggazdagodni. Elmesélte
Lisának, hogy egyik nap iskolából hazafelé menet elsuhant mellette egy
hófehér, nyitott tetejű autócsoda, később tudta meg, hogy egy Rolls-Royce
volt az. A benne ülő, napbarnított bőrű középkorú úr minden porcikája
nyugalmat, könnyedséget és tekintélyt sugárzott. Egyszer majd ilyen autóban
ülök én is, így lesz, tudom – határozta el magában az akkor 14 éves fiú, s 15
évvel később egy téli napon elégedetten huppant be a saját Rolls-Royce-
ába. Dwayne elmesélte, hogy anyjáról csak annyit tud, nem sokkal a válás
után meghalt alkoholmérgezésben. A hír nem várt módon sokkolta, alig
tudta túltenni magát azon, hogy soha többé nem láthatja őt, holott vajmi
kevés szeretetet kapott tőle rövid közös életük során. Apját egyáltalán nem
rendítette meg egykori felesége halálhíre, csak annyit fűzött hozzá: ez
várható volt – majd folytatta a legújabb megrendelt medence terveinek
átnézését. Dwayne elmondta, hogy amint a szoftverfejlesztésből vagyonos
ember lett, azonnal elkezdte támogatni apját, így hálálva meg a sok törődést.
Ma alig tíz kilométerre laknak egymástól, s apjának van az egyik, ha nem a
legszebb medencéje Pacific Pahsades óceánra tekintő villanegyedében.
– Talán furcsa lesz ezt hallani – fejezte be a történetét a férfi –, de nem
is a semmiből való pénzteremtés volt a legnehezebb, hanem ellenállni annak,
hogy azt higgyem, a pénzem miatt értékesebb vagyok, mint más emberek.
Szeretem a pénzt, de csak azért, mert általa tudom mindazt megtenni, amire
igényem van. Ezért mondtam azt az imént, hogy „a pénz az csak pénz”, mert
nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget. Csak egy eszköz. És igazad
van abban, Lisa, hogy hajlamos vagyok elfelejteni, nem mindenki olyan
vagyonos, mint én. Sajnálom…
Lisa egy percig csöndben maradt a férfi hosszú monológja után, melyet
figyelmesen hallgatott végig. Most viszont a homokban térdelő Nathalie-ra
pillantott. A férfi eközben izgatottan figyelte a reakciót, mely, úgy érezte,
végérvényesen eldöntheti kettejük további sorsát.
– Hát, köszönöm, hogy mindezt elmondtad, Dwayne – jelentette ki
tárgyilagosan a lány. – Meglepett, hogy van bennünk közös, talán több is,
mint hittem.
– Így látod? – érdeklődött lelkesen a férfi.
– A te életed sem indult könnyen, az enyém sem. És te is hiszel
magadban, vannak határozott céljaid. Bár én néha nagyon el tudok
bizonytalanodni magamat illetően…
– Lisa, szimpatikus vagyok neked? Nem akarok semmit
belemagyarázni a dolgokba, és nagyobb feneket keríteni az egésznek. De
van egy ötletem és szeretném tudni, hogy egy kicsit megkedveltél-e?
– Igen, Dwayne – fordult felé a lány és elmosolyodott, mintha egy
óvodás kisfiú első szerelmi vallomásár hallaná –, szimpatikus vagy nekem,
meglepően kedves és figyelmes. De nem igazán értem…
– Nincs most hová mennetek, igaz? – vágott a szavába a férfi.
– Nincs… – nézett rá összeráncolt homlokkal a lány.
– Akkor költözzetek hozzám – mosolygott a férfi biztatóan.
– Arról szó sem lehet! Nem élhetek vissza a helyzettel és alig ismerjük
egymást. Nem akarok a terhedre lenni, és…
– Visszaélni a helyzettel? Lisa, utcára kerültök, ha nem találsz gyorsan
egy lakást!
– Úgy értettem, hogy nem akarok az adósod maradni. Már így is túl
sokat köszönhetek neked.
– Nem leszel az adósom. Figyelj, ez egy nagyon egyszerű helyzet:
neked lakhely kell, én pedig tudok azzal szolgálni. Nem kérek cserébe
semmit, csak segíteni szeretnék rajtad, mert nagyon szimpatikus vagy nekem
és nem nézhetem tétlenül, hogy bajba kerüljetek! Mondtam már korábban,
hogy nem fogadom el a nemleges választ.
– Tudnék esetleg Cherylhez költözni – vetette fel Lisa, s érezte a
hangjában, mennyire gyenge lábakon áll ez az elképzelés.
– Ő az az idős nő az otthonból?
– Igen.

– Ha odaköltözöl, akkor már hárman fogtok nyomorogni – elnézést a

 – Ha odaköltözöl, akkor már hárman fogtok nyomorogni – elnézést a
szóért – egy kis lakásban, Lisa. Annak az idős hölgynek, Cherylnek ez
nyilván nem lesz kellemes, és eleinte lehet akármilyen kedves és megértő, de
idővel felüti a fejét ilyen helyzetekben a türelmetlenség és a barátságotok
megy rá. Akkor aztán még rosszabb helyzetbe kerülsz. Lásd be, hogy amit
én kínálok, az a tökéletes megoldás.
– Nem tudom, Dwayne…
– Gondolj bele, egy hatalmas házban élek teljesen egyedül, bőven van
hely. Egy egész lakosztály a rendelkezésetekre áll, olyan kényelemben
élhettek, mint még soha. Egész nap tudnál a kis Nathalie-val foglalkozni,
mellette lehetnél, játszhatnátok – még inkább az anyja lehetnél!
Lisa érezte, hogy a férfi érvei nagyon az elevenébe találnak. Az utóbbi
hónapokban egyre idegőrlőbb és elszomorítóbb volt, hogy szinte minden
nap órákra el kellett szakadnia a lányától, aki bár az otthonban volt az ő
munkaideje alatt, de egyre sűrűbb elfoglaltsága1 miatt nem tudott mindig ott
lenni mellette. És ez szörnyen bántotta. Dwayne valóban tökéletes
választásnak tűnt, de tartott attól, hogy egy szinte vadidegen férfi házába
költözzön, és ki tudja, minek tenné ki ezzel a lányát.
– Tudom, mire gondolsz, Lisa. Félted a kislányodat – mondta
Dwayne,, mintha a fejébe látott volna. – Ez természetes. Ha nekem
gyerekem lenne, én is félteném és ötször is meggondolnám, kinek a
közelébe engedem. De hidd el, kérlek, nincs mitől tartanod! Voltál nálam,
láttad, hogyan élek, nem egy drogtanya, se maffia főhadiszállás. Hidd el, két
nappal ezelőtt még én is furcsán néztem volna arra, aki azt mondja nekem,
fel fogom ajánlani egy vadidegen nőnek és a gyerekének, hogy költözzenek
hozzám. Belegondolva akár még mulatságosnak is tarthatjuk a helyzetet,
mert kissé abszurd.
– Valóban az – mosolygott I ,isa.
– De te hiszel abban, hogy minden okkal történik. Hát kérdem én,
miért sodort az utadba éppen engem az élet? Nem akarom túldimenzionálni
a helyzetet és egy hősnek beállítani magamat, de szerintem azért ülünk most
ezen a padon ketten, hogy együtt legyünk… már úgy értem, hogy hozzám
költözzetek.
Vagy nagyon jó beszélőkéje van, vagy tényleg így gondolja – töprengett
a lány, s közben eszébe villant az álomkép, melyet este látott Cherylről. És
Enis hangja. Megint üzenni akart Enis, vagy csak a kimerültségtől és a
rettegéstől az elméje össze-vissza csapongott? Nem tudta eldönteni, de azt
érezte, hogy egyre inkább Dwayne felé billen a mérleg nyelve. Van valami
abban, amit a férfi mondott, s ha az élet tényleg mentőangyalként küldte őt,
akkor ostobaság lenne nem élni a lehetőséggel. És még egy ostoba döntést
nem akart hozni, a lánya életéről, létbiztonságáról van szó, a sarkára kell
állnia és határozott, józan döntést hoznia, ha nem akarja az utcán végezni.
Elege volt már abból, hogy az érzelmeire és csapongó érzéseire hallgasson,
eljött az ész és a logika ideje.
 5. fejezet

A DÖNTÉSEK SÚLYA

„Nemcsak azért vagyunk felelősek, amit megteszünk,

hanem azért is, amit nem teszünk meg.”

Lao-ce

1.

A Santa Monicában álló hatalmas Westfield Century City épületegyüttes Los

Angeles egyik legnépszerűbb és legnagyobb bevásárlóközpontjaként tárt
karokkal fogadta a sok ezer helyi lakost és turistát. A több emelet magas
komplexumban szó szerint mindent megtalálhatott az érdeklődő, amivel csak
szebbé kívánta tenni önmagát, az életét, lakókörnyezetét, vagy szerettei
napját. Lisa az egyik emeleti kávézóban ülve a cappuccinója maradékára
meredt, s életének különös alakulásán elmélkedett. Az elmúlt közel tíz
hónap teljesen felforgatta az életét, lassan már azt sem tudta, ki ő egyáltalán.
Egyik szeme sírt, a másik nevetett azon dolgok rázúduló tömegétől, melyek
ellenállhatatlanul körül vették és maguk alá temették. Úgy érezte, kicsúszott
a lába alól a talaj, teljesen kezd feloldódni valamilyen más Lisában, aki nem
ő, s ez ellen vajmi keveset tud tenni. Új élete Dwayne mellett egyszerre volt
a megvalósult álom, és a mindent romba döntő szürreális rémálom. Az új
Lisa életének legszebb része egyértelműen az a létbiztonság volt, melyben
Nathalie nevelkedett, a kislány olyan világba csöppent, melyet
maradéktalanul élvezhetett. És ő felhőtlenül élvezte is volna, ha nem látja nap
mint nap, hogy a csillogó cukormázas felszín alatt az anyukáját valami
kínozza. Gondolataiból a felszolgálólány ragadta ki, aki alig volt idősebb
nála.
– Hozhatok még valamit? – a lány mimikája arról árulkodott, mennyire
üresnek és szánalmasnak sejti őt a felszín alatt.
 – Köszönöm, nem kérek mást, csak fizetnék. Nagyon finom volt a
cappuccino! Régebben én is felszolgálóként dolgoztam, szinte kedvem lenne
beállni a pult mögé – mosolygott Lisa.
– Aha, értem – mondta unottan a felszolgálólány, miközben nyilván arra
gondolt, de amióta egy gazdag pasi ribanca vagy, a kávéfőzés a legutolsó,
amit a kezeddel csinálsz!
– Még egyszer köszönöm, és szép napot! – búcsúzott Lisa, és
magához vette a mellette lévő székre helyezett táskáját és azt a néhány
bevásárló szatyrot, melyben többek közt a Nathalie második
születésnapjára vett ajándékok voltak.
A kávézót elhagyva liftbe szállt, s pár perc múlva már a hűs
mélygarázsban volt. A cappuccino ellenére is fáradtnak érezte magát, így az
autójához sietett, minél hamarabb haza akart érni. Amikor meglátta a fekete,
hivalkodó, nyitott tetejű Mercedes sportkocsit, hirtelen undor fogta el: ez
nem az én autóm, hanem Dwayne-é, és nem haza megyek vele, hanem
Dwayne házába. Beszállt a kocsiba, az utasoldali ülésre helyezte a
zacskókat, majd felbőgette az erős motort, és kihajtott a mélygarázsból a
szikrázó napsütésre. A Santa Monica Boulevard szinte dugig volt a lassan
araszoló kocsikkal, egyike volt ez azoknak a fantomdugóknak, melyek
olyan hirtelen bukkannak fel és foszlanak semmivé, mintha csak víziók
lennének. A dudálások egyszerre mozgásba lendítették az autó hordát. A
tülköléseket Lisa vészharangoknak hallotta, akárha az élet figyelmeztetné
így, hogy ideje lenne elhagynia Dwayne-t, s visszatérnie régi önmagához.
Ezzel csak az volt a probléma, hogy sehová nem tudott volna költözni,
másrészt Nathalie olyan csodás létbiztonságban élte mindennapjait, hogy
Lisa nem akarta őt kiszakítani ebből. Önfeláldozás – az egyetlen szó, mely
eszébe jutott erről az egész helyzetről. Feláldozza saját magát, a
boldogságát, lelkének nyugalmát azért, hogy a kislánya ne szűkölködjön. De
vajon Nathalie megkapja-e azt az értéket, mely a legtöbb számára?
Édesanyja valódi személyét, és az abból áradó mély szeretetet. Lisa úgy
érezte, kettészakítják a kérdések és bizonytalanságok, mintha egy egyre
táguló szakadék peremének két szélén egyensúlyozna egy-egy lábával. Az
utat két oldalról rendezett sorban ültetett, hatalmas lombkoronájú fák
uralták, de bármennyire is szép, meghitt környék volt ez, Lisa mindig
mesterkéltnek és hatásvadásznak tartotta. A két oldalt sorakozó házak
egyre nagyobbak lettek, ahogy autójával suhant, de tudta, hogy ezek csupán
előjátéknak számítanak a domboldalon emelkedő luxusvillákhoz és kastély
méretű házakhoz képest. Amióta egy tehetős férfival élt, lehetősége volt
belekóstolni abba a világba, melyet a legtöbben csak a mozifilmekből vagy a
pletykalapokból ismernek. Egyáltalán nem olyan ez a világ, mint ahogy a
nagyközönségnek bemutatják. A legjobban azon döbbent meg, hogy
nagyon sok gazdag ember mennyire stresszes életet él. Mintha csak két
gondolati séma működne bennük: a pénz mámora és hajszolása, valamint
annak esetleges elvesztésétől való rettegés. Lisa rájött, hogy bár az emberek
nagy aésze sok pénzt akar, de csak kevesen tudnak a mérhetetlen anyagi
lehetőségekkel úgy bánni, hogy ne szenvedjenek tőle és ne őrlődjön fel a
lelkűk, egész lényük. Amikor kényszeredetten beszélgetett Dwayne néhány
ismerősének feleségeivel, meghökkent az elhangzottakon. Nyílt titokként
kezelték, hogy sokan megcsalják a férjüket, aki úgy tesz, mintha erről
semmit nem tudna, miközben ő is tart akár több szeretőt. Lisa undorodott
ettől a beteges és felszínes élettől, amiben a lélek megcsömörlik, az emberi
értékek lealacsonyodnak, s amelyet külsőségek és szánalomra méltó
színjátékok tárháza tesz elviselhetetlenné. Hátborzongató volt látnia, hány
nőnek vannak alkohol problémái, s nem ritkán drogokhoz is nyúlnak, hogy
eltompítsák a világot maguk körül, így próbálva elviselni azt a mérhetetlen
csalódást, amit szilánkokra hasadt álmaik okoztak.
Természetesen találkozott normális kapcsolatban élő, tisztességes
személyekkel, családokkal is, akik példás életvitelt folytattak, folyton azt a
bizonyos arany középutat, és a mértékletesség áldott békéjét keresve, ám
ezek ritkábbak voltak. S bár Dwayne házában gyakran megfordultak
vendégek, az üzleti világból éppúgy, mint a sztárok közül, Lisa a tömegben
mégis olyan magányos volt, mint még soha. Szégyellte, de sikerült
elsajátítania azt a műmosolyt és néhány mondatot, mellyel egy páncél mögé
bújhatott. Úgy vette észre, ez egy bevált túlélési technika azon nők körében,
akik már évek óta rabjai ennek a világnak – így próbálva megőrizni
függetlenségüket, melyet mégis egyre jobban veszítenek el. Lisa
bármenynyire is próbált kapaszkodót találni a szakadék szélén, érezte, hogy
egyre lejjebb csúszik ebben a posványban, s rettegett attól, hogy egy napon
pont olyanná válik, mint azok, akiktől menekül egy koktélpartin. Egyértelmű
volt, hogy az olyannyira áhított gazdagság és hírnév, mely a naiv
embereknek csupa pompát és tökéletes életet igét, végül is a vesztüket
okozta. Kevés olyan hely van, ahol egy pszichiáter ilyen vígan megél a
számtalan rászorulóból. A karácsonyi partin, melyet Dwayne a házában
rendezett, és sikeresen mellőzte a karácsony igazi, szeretetteljes voltát,
alkalma nyílt pár szót váltani azzal a fiatal filmcsillaggal, akit eddig csak a
mozivásznon látott. A mindig a világ megmentését teljesítő filmsztár, úgy tűnt,
képtelen megmenteni magát a whiskys poharak csábításától. És hogy Lisa
miért ilyen emberroncsok társaságában töltötte a karácsonyt, s nem
Karennel és Matt-tel, az szintén egy szomorú történet.
Közben Lisa egy balkanyar után csendes utcák során át vezetett
tovább az egyre emelkedő és északra terebélyesedő dombvidék felé. Ez
már a filmekből ismert igazi elit negyed szíve volt, ahol a káprázatos
sövényfalak és pálmalombok erdején túl mediterrán, toszkán vagy éppen
olasz és francia reneszánsz stílusban épült otthonok terpeszkedtek, melyekre
éppen csak rá lehetett látni a kovácsoltvas kerítéseken keresztül. Nem
ritkán a birtokok előtti fal mentén, s bent a parkolóban kertészek,
medencetisztítók, takarítók, helyenként pedig rendezvényszervező cégek
furgonjai és platós autói álltak. Néhány háznál igazi sürgés-forgást lehetett
látni, egy félkész, hatalmas építmény poros, földes, hepehupás területére két
kamion is próbált leparkolni, némileg feltartva a gyér forgalmat.
Nemsokára azonban megérkezett Dwayne Benneth házához – inkább
így hívta magában, mint otthonnak. A hatalmas cédruskapuhoz érve
megnyomott egy gombot az autó műszerfalán, mire a szárnyak lassan
szétnyíltak, invitálva őt gyönyörű és pompás börtönébe. Minden ilyen
alkalommal felidézte magában azt az estét, amikor a Silver Nymph
alkalmazásában első ízben járt itt, s mindez olyan távolinak és mégis olyan
fájóan közelinek tűnt. Időben távolinak, szívében túl közelinek. Egyre
gyakrabban elképzelte, vajon milyen lesz utoljára áthaladni ezen a kapun,
végleg maga mögött hagyva ezt a világot, de valahol a lelke mélyén érezte,
hogy talán sosem hagyja el ezt a helyet. Hálás volt Dwayne-nek, amiért
befogadta őt és segített nekik, de a férfi a hónapok elteltével egyre
erőszakosabban és makacsabbul követelte, hogy Lisa mindent az ő szája íze
szerint csináljon. A lány nem mert ellenkezni, mert tudta, hogy akkor
Dwayne akár képes rá és elküldi őket. Bármilyen kedves és megnyerő volt
elsőre, idővel fakult, majd lekopott róla ez az álca, s előtűnt a valódi
Dwayne Benneth. A férfi, aki mosolya mögött erőszakosan megköveteli,
hogy minden úgy menjen, ahogy az neki megfelel, s közben igyekszik
mindent úgy bemutatni mintha csak a másiknak akarna jót. Mindezek
ellenére Dwayne alapvetően udvarias, kedves és előzékeny volt, a probléma
abban állt, hogy addig volt ilyen, amíg az érdekeinek megfelelt. Nem egy
alkalommal hallotta őt kiabálni Lisa, amikor telefonon intézte üzleti ügyeit.
Ilyenkor olyan volt, akár egy nagyra nőtt, sértett óvodás, aki dühöng és
eltaposással fenyegetőzik, ha nem kapja vissza a vödrét. És Lisa kénytelen
volt elismerni, hogy lealacsonyította magát egy homokozó lapáttá Dwayne
gigantikus játszóterén. Nem sokkal a beköltözésük után észrevette, hogy a
férfi őrülten szerelmes belé, s minden alkalmat megragad, hogy hozzáérjen,
megsimítsa a bőrét, a haját, hogy lássa őt minél kevesebb ruhában, ezért a
szokottnál is gyakrabban rendezett medencés partikat, ahol Lisa számára
kötelező volt a részvétel, mint Dwayne házának és életének legragyogóbb
ékköve. Lisa begördült a hatalmas, kör alakú parkolóba, majd az autót
leállította a ház bejárati ajtaja előtt. Gyengéd szellő fújt a kilométerekre lévő
óceán felől, megcirógatta a mereven ágaskodó pálmafák leveleit. Dwayne
Benneth háza a környék egyik legfenségesebb helyére épült, a hepehupás
táj olyan volt, mintha játékos gyerekkezek, minden szülői felügyelettől
mentesen, össze-vissza gyurmáztak volna ki dombokat, völgyeket, mély
árkokat és magas kiszögelléseket. A lány belépett az ajtón, majd kulcsait
ledobta egy polcra, s belebújt kényelmes házi papucsába, melyet még
Karen lakásában is hordott, s amitől nem volt szíve megválni, bármennyire is
erősködött Dwayne, hogy ne ezt a szánalmas darabot hordja, hanem egy
minőségibb olaszt. A férfi képtelen volt megérteni az általa rajongásig
imádott lány lelki világát, és az igazat megvallva nem is nagyon tett erre
erőfeszítéseket.
A kert felől már hallani lehetett Nathalie vidám kacagását. Lisa arra a
kanapéra helyezte a zacskókat, melyen lassan egy évvel korábban Dwayne-
nel kis híján lefeküdtek, majd kilépett a kertbe. A nappali előtt tágas,
kőlapokból kirakott terasz húzódott a ház teljes hosszában. A teraszt
néhány lépcsősor törte meg, melyek szinte belevezettek az óriási, húsz méter
hosszú medencébe. A medence körül pálmák sorakoztak, melyek szálkás
árnyékokat festettek a fodrozódó kék felületre. Lisa lesétált a vízhez, s
ekkor látta meg a medence szélén csücsülő kislányát, amint kezét folyton a
vízbe merítve szemléli ezt a csodás világot. Nevetését meg-megtörte a
grotto sziklás tömegéről alázúgó vízesések sustorgása. A Nathalie-ra
vigyázó egyetemista lány, Sandy, a medencében lebegett, arcát hatalmas
napszemüveg fedte, s végig a kislánytól karnyújtásnyi távolságra volt. Amint
azonban meglátta a közeledő Lisát, nyomban lekapta a napszemüvegét, egy
gyors mozdulattal, akár egy kecses amazon, kipattant a medence partjára.
Megfogta Nathalie kis kezét és felemelte a medence partjáról, hogy lássa,
hazajött az anyukája.
– Anyuci! – emelte boldogan karjait az égbe a csöppség és Lisa elé
sietett.
– Szia, manócska! – a lány letérdelt hozzá, majd karjaiba vette és
puszik tömkelegével halmozta el. Majd levette fejéről a kedvenc, kacsás
sapkáját és megborzolta a szőke tincseit. – Jaj, te kis szőke hercegnő! Úgy
imádom, hogy ilyen a hajad!
– De anyuci… – tiltakozott durcásan a kishölgy –, összekócolsz!
– Oh, bocsánatot kérek, kincsem – puszilta orron őt Lisa, majd
nyomban a fejére húzta a sapkáját. – Milyen kis önérzetesek lettünk
mostanában.
Nathalie úgy nézett rá, mintha csak azt mondta volna, megbocsátok,
mert az anyucim vagy és szeretlek, de ne legyen még egy ilyen! Lisa
szorosan karjaiba zárva kislányát sétált a medencéhez, ahol bébiszitter
éppen kapkodva törülközött. A magyar származású, Lisánál alig néhány
évvel fiatalabb Sandy Kovac amilyen vérforraló szépség volt, legalább
annyira értelmes is, kiváló eredményekkel haladt előre az orvosi egyetemen.
Lisa éppen ezért választotta őt a lehetséges bébiszitterek közül, akik ilyen-
olyan kapcsolataik révén közelebb álltak a felső tízezer világához, mint a
többiek, mivel kiben bízhatna meg jobban, mint egy olyan lányban, aki az
életét mások segítésének és megmentésének szentelte? Ezenfelül Sandy
türelmes, elragadó és kedves jellem volt, ám Lisa legnagyobb bánatára nem
tudtak sosem igazi barátságot kialakítani egymással, mivel Sandy titkon
megvetette és elítélte őt azért, amilyen életet választotta egy milliomos férfi
oldalán. Talán nem is sejtette, mennyire azonos a véleménye Lisáéval. Sandy
hosszú, fekete haját szárítgatta és belebújt a papucsába.
– 'Napot, Miss Millner! Remélem, jól telt a délelőttje! – Sandy
ragaszkodott hozzá, hogy magázza a munkaadóját, ezzel is megadva neki a
tiszteletet, de Lisa tudta, hogy az orvostanhallgatónál ez is csak egy újabb
megoldás, hogy távolságot tartson tőle és mindattól, amit számára Lisa
személye képvisel. így az a bizarr helyzet állt elő, hogy a testvéreknek
kinéző lányok közül az egyik magázta a másikat, míg emez viszont tegezte
őt.
– Helló, Sandy! Igen, köszönöm, jó volt. Vettem Nathynak pár
ajándékot.
– Juj, és mit kapok?! – élénkült fel egyszerre a durcás hercegnő.
– Megtudod, ha itt lesz az ideje, manócska! – bökte orron őt Lisa.
– Jó-jó… – szontyolodott el a kicsi, és nekiállt piszkálgatni anyukája
ruhájának gombjait. Sandy tekintete egyszerre tükrözött ellenszenvet az
anya, és meghatódottságot a lánya felé. Valójában rettenetesen irigyelte
Lisát azért, hogy látszólag ennyire könnyű és gondtalan az élete.
Természetesen fogalma sem volt róla, miken ment már át a lány az élete
során, de semmi erőfeszítést nem tett annak érdekében, hogy ezt megtudja.
Az embereknek általában könnyebb az előítéletük biztonságából szemlélni a
világot és az embereket, mint kísérletet tenni arra, hogy a dolgok valódi
arcát lássák. Nathalie-t viszont imádta Sandy és remélte, hogy egyszer
majd, amikor már biztos egzisztenciát teremt magának, lesz majd egy ilyen
tündéri kislánya, aki ennyire bájos, értelmes és szófogadó. Ez volt az
egyetlen érték, melyet Lisában felismert és valóban tisztelt. Sok vagyonos
szülő nem tudja helyes értékrendre nevelni a gyerekeit, akik így nen ismerik
meg a tisztelet, türelem, tolerancia és elfogadás fogalmát, s azt hiszik, a világ
a lábaik előtt hever, és azért létezik csak, hogy tisztára suvickolja a
bepiszkolódott olasz luxuscipőiket.
– Ugye minden rendben volt itthon? – kérdezte Lisa a bébiszittert.
– Igen, hát persze! A kicsivel nagyon jól éreztük magunkat, itt kint
játszottunk egész nap – Sandy a napozóágyra ledobott ruháit gyorsan
magára kapta. Nagyjából fél éve állt alkalmazásban, és hetente csak néhány
alkalommal kellett jönnie, amikor Lisának valamiért itt kellett hagynia pár
órára a kislányát, és Dwayne sem volt itthon. Lisa, a férfi kérésére, fél évvel
ezelőtt befejezte a munkáját az otthonban, minden bentlakó nagy bánatára, s
ezt a lány szintén fájdalomként élte meg. Nagyon hiányoztak neki a
rászorulók, az ápolók, na és persze Cheryl, akivel kezdetben naponta
tartotta a kapcsolatot telefonon. Mára azonban kapcsolatuk elhidegült. A
nő, ha nem is haragudott rá a történtek miatt, de nem nézte jó szemmel,
hogy Lisa egy férfi miatt képes feladni önmagát. Azonban megértette a lány
indokait, mindenbe kapaszkodik, amivel Nathalie-t biztonságban tarthatja.
Amikor Cheryl megtudta, hogy Lisa Dwayne-hez költözik, figyelmeztette,
hogy nem lesz ennek jó vége. Felajánlotta, hogy költözzenek inkább hozzá,
de Lisa – hosszú érvelések és győzködés után – végül is kitartott eredeti
elhatározása mellett. Most már belátta, mennyire igaza volt Cherylnek. Az
utóbbi hetekben egyre gyakrabban gondolt arra, vajon milyen lenne most az
élete, ha Cherylt választotta volna? Mindent meg akart adni a kislányának, s
rá kellett jönnie, a legnagyobb létbiztonság nem az anyagiakban rejlik,-
hanem a család szeretetteljes és gondoskodó légkörében. Ha
visszatekerhetném az idő kerekét… – sóhajtott fel bánatosan egyre
gyakrabban. Most már úgy volt vele, bármikor egy szó nélkül elhagyná
Dwayne-t, s Nathalie végre egy olyan közegben élhetne, ahol a régi nagy
család veszi körül az otthonban. Egyetlen dolog tartotta vissza ettől a
lépéstől: a félelem. A félelem, hogy a férfi hogyan reagál arra, hogy az
imádott nő egyszer csak kilép az életéből? Vajon mire lenne képes, hogy
újra visszakapja őt, s a házában tartsa, mint egy értékes drágakövet a
korona csúcsán? Mi az, amitől nem riadna vissza ez a hatalom mániás,
egocentrikus alak? Lisa tudta, hogy csak úgy hagyhatja el ezt a helyet, ha
Dwayne már nem tart rá igényt. De hogy ez mikor lesz, lesz-e egyáltalán
ilyen, s ha igen, akkor vajon minek hatására akarna megszabadulni tőle a
férfi? Túl sok idegtépő kérdés, és semmi válasz, csak az örökös
bizonytalanság és kétségek. Dwayne egy napon komoly beszélgetésbe
merült Lisával, s felvázolta előtte, mennyire nem méltó, hogy egy olyan lány,
mint ő, öregekre és betegekre pazarolja az idejét. A gyermeke mellett a
helye, élveznie kell az életét és azt csinálnia, amit szeret. Lisa már mondta
volna, hogy ő igenis szereti, amit csinál és imádta azokat a reggeleket,
amikor gyorsan készülődniük kellett Nathalie-val, majd a buszmegállóban
várták a kora reggeli járatot, és az otthonban egész nap szeretet és nyüzsgő
törődés vette körül a lányát. De inkább nem szólalt meg, mert tudta, hogy a
férfival szembeni ellenállás veszélyes. Beletörődött a helyeibe és hagyta,
hogy az történjen, amit Dwayne akar.
– Köszi, hogy el tudtál jönni ma is – mondta Lisa, majd a
pénztárcájából elővett két darab százdollárost.
– Mindig szívesen jövök, Miss Millner – mosolyodott el a lány a pénz
láttán. – Akkor én megyek is. További szép napot, főleg neked, kis
Nathalie!
– Kikísérlek.
– Elég, ha kinyitja a kaput! – mondta éllel a hangjában Sandy.
Hármasban átvonultak a nappalin, majd a hallba érve Lisa kinyitotta a
bejárati ajtót.
– Minden jót, Sandy!
A lány visszaintett, majd a kicsire mosolygott.
– És meg egyszer, boldog szülinapot a kis ünnepeltnek!
– Köszönöm! – mondta cérnahangján Nathalie. Amikor a lány a
kapuhoz ért, Lisa megnyomott a hall falába telepített képernyő mellett egy
gombot, a kapu feltárult, s a fekete hajú amazon már el is tűnt a szemük elől.
– Na, prücsök – cirógatta meg Lisa a kicsi haját –, megyünk a
konyhába tortát sütni?
– Huuu – csillant fel Nathalie hatalmas kék szeme –, milyen tortát?
– Természetesen a kedvencedet csinálom – kacsintott rá Lisa –, diósat,
sok habbal és narancs darabokkal!
A kislány megnyalta a száját, szélesen elmosolyodott, majd megfogta
anyukája kezét és a halion át a konyha felé kezdett húzni.

– Jaj, de lelkes valaki – nevetett Lisa, majd felkapta őt a földről és úgy

 – Jaj, de lelkes valaki – nevetett Lisa, majd felkapta őt a földről és úgy
vitte a konyhába, mintha egy jókora zsák liszt lenne. Mint mindig, az ilyen
pillanatok valódi áldások voltak, melyek el tudtak feledtetni vele minden
rosszat. Maga a konyha vagy háromszor akkora volt, mint egykori lakásuk.
Amikor Lisa először meglátta ezt a monstrumot, alig akart hinni a szemének.
Dwayne megjegyzése, miszerint alkalomadtán egy rántottát vagy egy
szendvicset összedob magának, tökéletesen indokolatlanná tette egy ekkora
helyiség létét.
– Menjél játszani, kincsem, addig anyu ügyeskedik a konyhában, jó? –
terelte a plüss játékai felé Nathalie-t.
– Segíteni akarok… – válaszolt durcásan a kicsi.
Lisa elmosolyodott és homlokon csókolta őt.
– Ahhoz te még pici vagy, hogy a konyhában segíts nekem. Majd pár
év múlva mát együtt fogunk minden finomságot készíteni, jó lesz, manócska?
Éppen a tortaalapot készítette elő, egy borotvaéles kést használva,
amikor hirtelen megcsörrent a telefon, s kis híján megvágta az ujját.
– Igen, tessék, Dwayne Benneth házát hívta! – sióit bele a betanított
szövegnek megfelelően, mert Dwayne azt kérte, ne mutatkozzon be egyből.
Lisa a kezében szorongatott kést a konyhaszigetre rakta, melynek
csörrenésére felfigyelt a szőnyeg kalandvilágban repkedő Nathalie.
– Szia, én vagyok.
– Karen? – örvendezett a lány, de gyorsan vissza is fogra magát
idegességében, ahogy eszébe jutottak a történtek. – Éppen… éppen az
előbb jutottál eszembe. Tudod, most csinálom Nathynak a tortát és… hát
bénáztam kicsit, igen…
– Nathalie-t szeretném felköszönteni – mondta tompa hangon Karen.
Lisa kiérezte a hangjából a feszültséget, megbántottságot, mely a történtek
után nem is csoda. Amikor még előző évben Karen megtudta, hogy Lisa
Dwayne-hez költözik, nagyon ideges lett. Úgy érezte, hogy Lisa ezzel
csapdába zárja magát, s bárhogy győzködte, nem tudta lebeszélni az
elhatározásáról vagy legalábbis megfontolásra bíztatni. Az aggodalomból
fakadó nézeteltérést még könnyedén kibírta a barátságuk. Amikor azonban
pár héttel később Karen és Matt meglátogatták Lisát, végleg elmérgesedett
köztük a dolog. Lisa akkor még izgatottan és nagy lelkesedéssel vezette
őket körbe új otthonában, s mutatta be nekik Dwayne-t. Azonban Karen és
Matt kezdettől fogva idegenkedve és ridegen álltak a férfihoz, ők átláttak a
szitán. Egy finom vacsora után a kertben Lisa és Karen kicsit kettesben
maradtak, s a szőkeség komoly aggodalommal reagált Lisa kitörő
lelkesedésére és szinte már epekedő rajongására Dwayne iránt.
– Nekem ez az egész nagyon nem tetszik, Lizy – fogta meg a kezét
Karen és nézett határozottan a szemébe.
– Ezt most nem értem, Karen… mi bajod? – értetlenkedett Lisa.
– Te most komolyan nem látod, hogy milyen ember ez a Dwayne
Benneth?! – emelte fel a hangját Karén, miközben a medence partjánál
iszogató és kényszeredetten beszélgető Dwayne és Matt felé pillantott.
– Mégis mit kéne látnom. Karén? Hogy kedves, mindig figyelmes és
szerény ahhoz képest, amilyen életszínvonalon él?
– Oh, igen persze, egy földre szállt angyal! – legyintett Karén. – Igaz,
tényleg így viselkedik, de nem azért, mert ilyen ember, hanem mert az
érdekei így kívánják. Lizy, te tényleg nem veszed észre, hogy az orrodnál
fogva vezet, és csak megjátssza magát?
– Ugyan már, ezt nem gondolhatod komolyan, Karen! Mégis miért
csinálna ilyet? – Lisa Dwayne felé pillantott, a tekintetük egy pillanatra
összetalálkozott és a férfi kedvesen elmosolyodott. Karennek nem lehet
igaza, ez a férfi melegszívű és előzékeny – gondolta a lány.
– Hogy miért? Hogy az ágyába vigyen, ez az egyik. A másik, hogy
láthatóan beléd habarodott, de nem olyan értelemben, mint ami köztem és
Matt között van. A Dwayne-féle férfiak azért tartanak ilyen szép nőket
maguk mellett, hogy mutogassák őket. És hidd el, Lizy, ez a pasi addig nem
nyugszik, amíg nem fektet le. Szépen lassan rád fog telepedni és te egyszer
csak azt veszed észre, hogy kötél került a nyakad köré… Kérlek, Lizy!
Költözz el innen, felejtsd el ezt az embert, akár hozzánk is jöhetsz, majd
kitalálunk valamit!
– Tudom én, hogy miért mondasz ilyeneket – válaszolt Lisa halkan,
kemény éllel a hangjában. – Egyszerűen irigykedsz. Irigy vagy, hogy nekem
ilyen férfi jutott, akinek megvan mindene, amire egy nőnek szüksége lehet…
– Hogy mi van?! Hogy én irigykedem? – hőkölt hátra Karen vérig
sértve.
– Igen, pontosan! Neked már régóta ott van Matt, nem volt soha az
életben annyi gondod, mint nekem és most, hogy végre történt valami jó
dolog az életemben, ellenem fordulsz! Irigykedsz, hogy nekem jobb sors
jutott végül, mint neked. Itt van egy férfi, aki szeret és akar engem,
boldoggá tud tenni és te belekötsz, csak azért, hogy ne legyek boldog, el
akarsz kergetni erről a helyről, hogy megint az a kis lesajnálható lúzer
legyek! – Lisa érezte, hogy egyre megy fel benne a pumpa, amiért
Karennek volt bátorsága bírálni és leszólni az ő megmentőjét. Majd
kimondta azt a mondatot, amivel végleg vérig sértette Karent. – Hát milyen
barát vagy te? Hatalmasat csalódtam benned, Karen…
Karen elkerekedett szemmel hallgatta végig Lisát, majd tekintete a
döbbentről átváltott szomorúra és megalázottra.
– Ezeket mind komolyan gondolod, Lizy? – kérdezte lassan Karen, s
látni lehetett, hogy a könnyeivel küzd.
– Nem hagysz más választást, mint hogy komolyan gondoljam!
– Akkor sajnálom – sóhajtott Karen –, mert te sem hagysz más
választást. Nem hiszed, de amióta csak ismerlek, azt kívánom, hogy találd
meg a boldogságodat. Legyél hát boldog az élettel, amit választottál!
Azzal Karen szólt Mattnek, hogy most rögtön induljanak. A férfi
értetlenül pillantott rá, majd Lisára, s látva, hogy Karen a könnyeit nyeli, egy
haragos pillantást lövellt Lisa felé. Dwayne a nappali felé kísérte őket, s
amint a kertre szolgáló üvegajtó elé értek, Karen kisírt szemekkel még
visszanézett Lisára. Ekkor látták egymást utoljára.
Lisa borzalmasan érezte magát a történtek után, s ennek a kis Nathalie
is alaposan megitta a levét, sértettsége és eddig sosem tapasztalt magánya
miatt sokáig ideges volt és gyakran megszidta a kicsit, aki rendszeres
sírással reagált anyukája szokatlan viselkedésére. Lisa ekkor került élete
egyik legmélyebb pontjára, s csak kislánya miatt volt képes elrugaszkodni a
talajtól. Lassan rendbe szedte magát lelkileg annyira, hogy Nathalie biztos
lehessen benne, visszakapta az ő anyukáját. De az igazság az volt, hogy Lisa
már visszavonhatatlanul megváltozott, s nem előnyére. Amikor Karen ott
hagyta őt a kertben, az életéből is kisétált, s ez olyan mélyen megsebezte,
hogy amikor éjszakánként a magány tetemes súllyal rátelepedett, bizony
megsiratta saját ostobaságát és gőgjét. Belátta, hogy Karennek mindenben
igaza volt, s amikor felhívta, hogy bocsánatot kérjen tőle és valahogy
rendezzék a barátságukat, Karen örült a hívásnak, de azt mondta, be kell
látniuk, hogy a barátságuk örökre megszakadt. Azóta a hangját sem
hallotta. Legnagyobb bánatára még az augusztusban megrendezett
esküvőjén sem volt jelen, pedig milyen boldog lett volna, ha láthatja őt olyan
szépnek és boldognak, mint még soha! De be kellett látnia, hogy mindent,
amit csak ember elronthat az életében, ő elhibázta. A döntéseknek olykor
elviselhetetlennek tűnő súlya van, s ha az ember ilyenkor magára marad, a
legrosszabbra is képes önmagával szemben. Nathalie volt az egyetlen
támasza a világ irdatlan méretű viharos óceánján, a mindenséget jelentő
mentőöv. Ismét rá kellett döbbennie, hogy ez az apró szőke kislány megint
megmenti az életét. Kénytelen volt felismerni és beismerni, hogy Dwayne
valóban olyan ember, amilyennek Karen lefestette, pontosan úgy kezdett
rátelepedni, mint ahogy azt a barátnője előre látta. Mennyire ostoba tud
lenni néha az ember! Nem telt el nap, hogy Lisa ne ábrándozzon arról, hogy
egyszer csak felhívja őt Karen és újra azok a barátnők lesznek, akik régen
voltak. S amikor Nathalie tortáját előkészítve megcsörrent a telefon, s a rég
nem hallott, szívének oly kedves hang beleszólt a kagylóba, melegség
öntötte el a lelkét. Azonban Karen tompa, feszült hangja elkeserítette Lisát.
– Egy… egy pillanat és adom őt, Karén. Éppen játszik a plüssökkel én
pedig tortát igyekszem neki sütni, de kicsit nehéz, mert hát a kedvencét
csinálom és igyekszem jól csinálni, de tudod… – Lisa kapkodós szavaiból
Karen nyilván kiérezte az idegességet és a megfelelni akarást, hogy kedves
akar lenni hozzá, úgy csevegni, mint régen. Azonban a vonal túlsó vége
néma volt. – Itt vagy, Karen?
– Igen itt. Nézd, nem beszélgetni hívtalak fel, csak szeretném
felköszönteni Nathyt. Attól, mert a mi barátságunknak annyi, még a
kislányod barátja akarok maradni.
– Több vagy te számára, mint barát.
– Igen, tudom…
– És… mesélj, hogy vagytok Matt-tel? – Lisa igyekezett úgy
beszélgetni, mintha semmi nem történt volna, de tudta, hogy ez reménytelen
próbálkozás részéről. Eltelt pár idegőrlő pillanat, Karen nem válaszolt, így a
lány újra próbálkozott, valamivel komolyabb hangvételre váltott. – Minden
rendben köztetek?
– Lisa, nézd, sietnem kell, csak felköszöntöm Nathalie-t és már
rohanok is!
Lisa biztos volt benne, hogy Karen csak így igyekszik elkerülni egy
kínos beszélgetést, aminek semmi értelmét nem látta.
– Hát jó… – sóhajtott csalódottan Lisa. – Akkor adom Nathyt. A
kislány, hallva anyukája beszélgetését, már sietett is a konyhapulthoz és
kérlelve nyújtotta apró kezét a telefonért. Lisa egy szomorkás mosollyal
átadta neki a kagylót, mely óriási volt Nathalie-nak, pár pillanatig
egyensúlyozott vele, hogy biztosan kézben tartsa.
– Szia, Karen néni! – szólt a kagylóba vidám cérna hangján. –
Köszönöm, köszönöm! … Igen… igeeen, persze… igen – nevetgélt a kicsi
–, én mindig jó vagyok… hát, azt nem tudom… aha… igen… köszönöm
szépen, Karen néni… jó-jó, nem vagy néni! Adjam anyucit? Jó… aha…
szia!
 A rövid beszélgetés láthatóan teljesen feldobta Nathalie-t, aki széles
vigyorral adta vissza a telefont Lisának.
– Vonalban van még? – kérdezte reménykedve Lisa.
– Lerakta – mondta a kicsi.
– Értem – sóhajtott és igyekezett mosolyt erőltetni az arcára, de érezte,
hogy csak fájdalmas vonaglás fut végig vonásain.
– És mit kérdezett Karen, ami azt válaszoltad, hogy nem tudod?
– Azt, hogy boldog vagy-e – válaszolt Nathalie a gyermekekre jellemző
kendőzetlen őszinteséggel, talán csak sejtette, hogy a válasz milyen mélyen
anyukája lelkébe mar. Lisát egyrészt örömmel töltötte el, hogy Karen mégis
érdeklődik iránta annyira, hogy ezt a kérdést feltegye, másrészt azonban
Naihalie válasza aggasztotta. Leguggolt hozzá és megcirógatta a szőke haját.
– Nem tudod, hogy boldog vagyok-e, manócska?
– Néha az vagy – válaszolt kissé elszontyolodva a kicsi –, de máskor
nem.
– Figyelj rám, kincsem. Mindig boldog vagyok, amikor mosolyogni
látlak. Mindig boldog vagyok, amikor te is az vagy, és mosolyog a lelkem,
amikor nézem, ahogy alszol. Miattad vagyok boldog, mert minden anyuka
ilyen csodálatos és gyönyörű kislányról álmodik, mint amilyen te vagy! Csak
te vagy nekem, kicsi Nathy, ezért boldog vagyok, értesz engem?
– Igen, anyuci – bólintott a kicsi, majd karjait Lisa nyaka köré fonta.
– Na, de most már sietnem kell a tortáddal, ha finomat akarunk enni és
mindketten boldogok akarunk lenni – Lisa felemelte őt a földről, a játék-
birodalom szőnyeghez vitte, ahol egy kicsit röptette őt, hogy hallja a
csilingelő nevetését, majd puhán landolt vele a plüssök tengerében. –
Hamarosan készen leszek, addig te csak játssz Brumi úrral.
– Medve úr… – pontosította őt Nathalie.
– Oh, bocsánat – Lisa megpuszilta a feje búbját, majd visszasietett a
konyhába. Azonban alighogy elkezdett ismét foglalkozni az ünnepi
édességgel, újra megcsörrent a telefon. Biztos volt benne, hogy Karen hívta
vissza. Lisa olyan izgatott lett, hogy szinte feltépte, a kagylót, s egyből így
kezdte:
– Igen, itt vagyok, mondd csak!
De nem Karen hívta.
– Miért így veszed fel a telefont? – rontott rá egyből Dwayne Benneth
alig palástolt rosszallással a hangjában.
– Ne haragudj, csak mást vártam… – Lisa hangjában több
csalódottság, mint a hibája felett érzett megbánás volt, s tudta, hogy ez
felbőszítheti a férfit.
– Igen, sejtettem. De többé ne vedd így fel a telefont, ezt már
megbeszéltük! Az előbb is hívtalak, de foglaltat jelzett. Kivel beszéltél?
– Csak Karen hívott, felköszöntötte Nathalie-t.
– Rendben – Dwayne-t láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy
Lisának sikerült-e némileg átbeszélni a dolgait a barátnőjével. – Azért
hívtalak, mert olyan… estefelé hazaérek, szóval úgy készüljetek, hogy
akkor már le is ülhetünk vacsorázni.
– Az úgy jó lesz.
– Viszek ajándékot, természetesen – a férfi hangjában mosolyt lehetett
hallani, s ez fura módon megijesztette Lisát.
– Igazán nem kellett volna, Dwayne!
– Még nem vettem meg, ezért is hívtalak, hogy az a nagy delfines plüss,
amit múltkor láttál, az hol kapható? És igenis kell ez, Lisa! Szinte egy család
vagyunk. – A férfi utolsó mondata beléfojtotta a szót a lányba. Eljutott oda,
hogy undorodott már a gondolatától is annak, hogy egy ilyen férfi befolyása
alá került. Mivel hosszú, kínos másodpercek teltek el némán, Dwayne
megismételte a kérdést. – Szóval, hol kapható?
– Oö… ja, igen, a delfines plüss. Az… a Westfieldben, a második
szinten, közvetlen egy gyermekruha bolt mellett van az a nagy játéküzlet.
– Rendben. Akkor este!
– Este… – sóhajtott a lány, de már nem hallotta ezt a férfi, mert azonnal
bontotta a vonalat. Lisát ismét elöntötte egy ful-laigtó hullám, mint mindig,
amikor Dwayne-nel beszélt. Ha csak meglátta a férfit, vagy csak a hangját
hallotta, ez kérlelhetetlen bizonyítékként jelent meg előtte, hogy élete
legrosszabb döntését hozta, amikor hozzáköltözött. Haragudott rá, pedig
tudta, csak saját magára lehet dühös. Ezekben az időkben gyakrabban
eszébe jutottak a szülei, elsősorban az anyja. Felidézte, ahogy anyja mindig
őt hibáztatta az elrontott és siralmasnak vélt élete miatt, s most értette meg,
ha rossz döntéseket hozunk milyen könnyű olyan emberré válni, akik elől
menekülünk.
Kómásan, mint aki órák zsibbadt kábulata után tér vissza a valóságba,
visszahelyezte a készüléket, és gépies mozdulatokkal folytatta a torta
elkészítését. Mialatt lassan összeállt a torta alapja és egyre több dióréteg,
arra pedig ízletes narancsdarabok kerültek, Lisa folyton a könyve, élete első
regénye befejezésén gondolkodott. Amióta otthagyta szeretett foglalkozását
és így rengeteg szabadideje akadt, elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy
ideje lenne megpróbálnia egy könyvet összehozni. Elképzeléseit Dwayne is
támogatta és bíztatta, hogy vágjon bele. Azonban hetekig nem jött az ihlet, a
vázlatlapként fehérlő papírra egyetlen szó sem került. Aztán egyik napról a
másikra áttört a jég, s egyszerűen csak leírt egy mondatot a
szövegszerkesztőbe, amit jónak ítélt. A mondatot egy újabb követte majd
még egy, s amikor felocsúdott, hogy mi történt, már három oldalt megírt.
Mivel Dwayne vállalkozásai és befektetései tetemes részét szoftverfejlesztés
töltötte ki, így Lisának lehetősége volt egy olyan számítógépen dolgozni,
mely jó esetben is csak több év múlva, méregdrága áron kerülhet a piacra.
Lassan fél éve írta már a könyvét, melynek a Túlparton címet adta, s egy
tündérek és angyalok által uralt világban játszódik. A csodás lényeinek célja,
hogy a tévelygő embereket, akik a tó másik partján laktak, segítsék és
támogassák, elkerülve egy háborút, egy kataklizmát. Komoly kutatómunkát
végzett, hogy ősi népi mondák és mítoszok magával ragadó világát szőhesse
a történetbe, melybe annyi tanulságot és életbölcsességet zsúfolt, amennyit
csak tudott. Célja egy olyan lélekemelő történet megalkotása volt, mely
varázslatos, illuzórikus világával leveszi az olvasókat a lábukról. Azonban
bármennyire lelkes és szenvedélyes volt az indulás, sok akadályba ütközött,
melyek próbára tették hitét, hogy valóban képes-e úgy ilyen komoly és
tartalmas könyvet megírni. Mostanra eljutott addig, hogy állandó aggodalom
és félelem élt benne, vajon mit fognak szólni hozzá az olvasók? Érteni és
értékelni fogják-e mindazt a sorok közé elrejtett utalást és életbölcsességet,
melyekkel segíteni akarja őket? És egyre biztosabb volt benne, hogy mitikus
története leginkább a saját lelke kivetítése, ilyen formán pedig másoknak
érthetetlen és zavaros lesz. Élete első – és remélhetőleg nem utolsó –
regénye nem sikerülhet olyan borzalmasra, hogy az azután következő
műveire már a kutya sem kíváncsi. Most alapozom meg az írói karrieremet,
nem cseszhetem el! – gondolta magában és próbálta feltüzelni az önbizalmát.
Dwayne most már messze nem nyújtott olyan sok érzelmi támaszt neki,
amennyire bíztatta és lelkesítette az elején. Teljesen hidegen hagyta mostanra
mindaz, amivel Lisa a napjait tölti. Nathalie ünnepi finomsága úgy készült el,
hogy Liaa, szinte észre sem vette, mintha a kezei külön életet éltek volna,
míg elméje lázasan igyekezett a könyvének tökéletes befejezést faragni. A
tortát óvatosan behelyezte a hatalmas hűtőbe, majd diadalittasan
rámosolygott a még mindig plüssök közt hempergő lányára.
– Készen van a tortád, te kis szülinapos!
– Juuj! Hadd nézzem! – Nathalie úgy pattant fel a szőnyegről, hogy
nem érdekelte, mi lesz az odébb hemperedő Medve úr sorsa, kis lábaival
nagyokat tapicskolva sietett a konyhába.
 – De csak nézni szabad – Lisa kinyitotta a hűtőt és ez olyan hatással
volt a kislányára, mintha a mennyország kapuja tárult volna fel előtte.
Nathalie kis kezét kinyújtotta a torta felé, de Lisa nyomban meglógta az
ujjait.
– Na-na, nem eszünk bele, kishölgy. Rajtad tartom a szemem!
– Mikor szabad?
– Amikor Dwayne hazaér.
– Ne várjuk őt meg. Nem szeretem.
– Akkor is muszáj, kincsem – Lisa becsukta a hűtőt, s magában lenyelt
pár maró könnycseppet, amiért ilyen helyzetbe hozta a gyermekét, hogy
születésnapján olyannal kell megosztania a tortáját, akit egyáltalán nem tart
családtagnak. – Tudod, mit, manócska? Most úgyis megyek írni, gyere,
hozd a macikat!
Nathalie szó nélkül, lelkesen totyogott vissza a pliissökhöz, ahonnan
kiválasztatta a kedvenceit, majd alig bírva őket megtartani; visszasietett
Lisához. Nathalie különösen szerette azokat az órákat, amikor Lisa a
dolgozószobában írt. A billentyűzet kellemes kattogása elringatta, valamint a
tudat, hogy anyukája éppen azt csinálja, amitől boldog. Általában nem telt
fél órába és Lisa arra lett figyelmes, hogy a kislánya a játékai közt
összekucorodva fekszik, mint egy földre huppant angyalka, aki különös
teremtmények oltalmában piheg. Eredetileg Lisa abban a dolgozószobában
írt, amiben Dwayne is intézte az üzleti ügyeit, ám hamar kiderült, hogy
zavarják egymást. Amikor épp egy izgalmas résznél tartott, Lisát gyakran
kizökkentette a férfi telefonálása, vagy az, hogy egyik percről a másikra
Dwayne egyik üzleti partnere bukkant fel a semmiből, és bármilyen fontos
gondolatmenetnél is tartott Lisa, magára kellett hagyni őket. Végül is az
egyik emeleti vendégszobát alakították át amolyan írószobává, mely
közvetlenül Lisa és Nathalie lakrésze mellett volt. Az írószoba millió dolláros
panorámát élvezett, az asztalnál ülve Lisa ráláthatott a buja, gyönyörű és
zöldellő kertre, mely a medencét és környékét fogta közre, távolabb
pillantva pedig egész Los Angeles a lábai előtt hevert. Ismét megrohanta az
a bizonytalanság, vajon elég lesz-e ennyi? Elég mély és mégis átérezhető a
története? Ha itt lenne Karen, most alaposan leszólna, amiért ilyen beszari
vagyok – gondolta keserűen magában. A lány behunyta szemét, mély
levegőt vett, majd ahogy lassan kifújta, a képernyőn megjelenő
szövegszerkesztőre szegezte tekintett, s elhatározta, hogy mindent belead a
cél előtti néhány lépésnél. Minden menetrendszerű pontossággal történt.
Nathalie fél órán belül elszenderedett az ütemesen kattogó billentyűk
metronómjától. Lisának megfeszített koncentrációval, órák alatt végül is egy
olyan befejezést sikerült összehoznia, amire igazán büszke lehetett. A szeme
égett, az agya zsibbadt, a keze reszketett, nem csak a fáradtságtól, hanem
az örömáradattól, hogy befejezte élete első regényét! S bár nem lehet egy
lapon említeni a kettőt, de olyasmi érzés kerítette hatalmába, mint amikor
először fogta karjaiba Nathalie-t. A kislány mintha csak megérezte volna, mi
megy végbe anyukájában, felébredt, felfodrozta maga körül a plüsstengert,
és kíváncsian nézett az íróasztal mögött diadalittasan mosolygó írónő felé.
– Készen van! – dőlt hátra Lisa a széliben és nag)»ot nyújtózott. –
Istenem, alig hiszem el, hogy végre befejeztem az első könyvemet!
– De ügyes vagy! – fogadta a hírt kitörő örömmel Nathalie. –És mi lett
a vége?
Lisa gyorsan kézbe kapta a kislányát, majd az ölébe ültetve őt
visszahuppant a székbe. Röviden összefoglalta a történet befejezését.
– Tudod, manócska, volt az emberek közt egy kislány és egy kisfiú,
akit a többi ember sosem vett komolyan, mindig magukra hagyták őket és
nem törődtek a különös álmaikkal, amik végül mindig beigazolódtak. Végül
is ők ketten álmaikban kapcsolatba léptek a tündérekkel és ez a kapocs
kínálja a megoldást több problémára is a könyvben. A végén
tulajdonképpen ők ketten és egy tündér, valamint egy angyal mentik meg a
két világot.
– Aha – hozta meg az ítéletet Nathalie, akinek a véleménye
mindenkiénél fontosabb volt Lisa számára.
– De majd amikor kinyomtatom, felolvasom neked az egészet,
rendben?
– És a tó?
– Mi van vele, prücsök?
– A kincsek… – mondta szinte megszidva anyukáját a feledékenysége
miatt.
– Atyaisten! Nem vagyok normális… mennyire igazad van, Nathym!
Azt teljesen kifelejtettem! Oh, hogy az a…
– Írd meg! – parancsolt rá a kislány. Lisa olyan feszült volt, hogy végül
kihagyta az egyik lényeges motívumot a befejezésből. Nathalie-t
visszaültette az állatkái közé, és gyorsan végiggondolta, mi történhetne
azokkal az átkozott kincsekkel.
Dwayne Benneth valamivel este fél nyolc után ért az otthonát határoló
vaskos cédrus kapuhoz. A fatáblák lassú, már-már kéjes feltárulása – mint
mindig – eszébe juttatták Lisa igéző bájait, s azt a kínt, melyet a
megközelíthetetlensége okoz. Eleinte kacér játéknak tekintette, hogy a lány
távolságtartó és nem igazán Veszi komolyan a közeledését. Olykor-olykor
sikerült rajtakapnia olyan intim pillanatokban, amiktől majd megőrült, s
melyekről Lisa mit sem sejtett. Egyszer látta őt a résnyire nyitott
hálószobájának ajtaján át, ahogy a melltartóját veszi fel éppen, máskor a
fürdőszobában nyitott rá „véletlenül”, s okozott kellemetlen pillanatokat
neki, amitől csak még kívánatosabbá vált. Nagyjából egy hónap után
elfogyott a türelme, s elhatározta, kerül, amibe kerül, de egy héten belül
lefekszik vele. Most, lassan egy év után lázálomnak tűnt, hogy még egy csók
se csattant el köztük. Őrület volt, hogy Dwayne Benneth, aki bármilyen nőt
megkaphat, ennyi ideig szenvedjen egy fiatal anyuka kegyeiért! Szerencsére
Lisa semmit nem sejtett abból a kis románcból, mely a férfi és Sandy, a
bébiszitter közt szövődött. Ez a laza kapcsolat mindkettejüknek azt adta,
amire szükségük volt, Sandy élvezte egy vagyonos és sármos férfi
érdeklődését, Dwayne viszont kielégítette testi szükségleteit. Az igazsághoz
hozzátartozik, hogy a férfinak még három szeretője volt Sandyn kívül, akik
közül kettő még tudott is egymásról, lévén, hogy gyakorta együtt mulatták
az időt. Kellett némi szervezés ahhoz, hogy Lisa ezekből a kalandokból
semmit se vegyen észre, mert biztos, hogy egy életre leírta volna a férfit,
vagy akár el is hagyta volna őt. Dwayne szerelemről alkotott nézetei
meglehetősen puritánok voltak, egyszerűen az volt az ő „szívszerelme”, akit
a legmohóbb vággyal akart ágynak dönteni. S Lisa soha nem látott kihívás
elé állította.
Amikor aztán a férfi lassan bekanyarodott a háza elé, majd leállította a
Rolls-Royce lágyan duruzsoló motorját, elhatározta, hogy ezen az estén
véget vet a lassan egy éve tartó játszadozásnak. Lisa az övé lesz és kész,
függetlenül, hogy akarja-e a lány vagy sem. Dwayne nem az a férfi, akit
irányíthat egy nő! Ma este megkóstolja azt a tiltott gyümölcsöt, melyre az
első pillanattól kezdve vágyik. Olyan tervet eszelt ki, mellyel sarokba
szorítja őt, s kénytelen lesz alávetni magát az akaratának. A férfi magához
vette a mellette lévő ülésről a két ajándékzacskót, majd kiszállt az autóból.
Az egyik zacskó valóságos óriás volt, s egy hatalmas delfin plüss rejtett, de
olyan nagyot, hogy a kis Nathalie eltörpül majd mellette. Dwayne egy ideje
már nem szextettel, inkább beletörődéssel nézett a kislányra, akit gyakran
csak egy zavaró elemnek tartott, mely meggátolja, hogy Lisa könnyedén az
övé legyen. Fura módon, a férfi sokáig éppen arra nem jött rá, hogy ezt az
anya-lánya köteléket kihasználva tudja érvényesíteni az akaratát. A másik, a
delfinesnél jóval kisebb ajándékzacskóban olyan különlegesség lapult Lisa
számára, mely a férfi elképzelései szerint biztosan komoly hatással lesz rá.
Lisa Millner, hamarosan még boldogabbá teszlek – gondolta Dwayne, amint
a konyhába toppant.
– Helló, lányok! – köszöntötte őket széles mosollyal. Lisa és Nathalie
egyből elhalkultak, mintha csak csintalanságon rajtakapott gyerekek
lennének, valójában arról volt szó, hogy egyikük sem repesett a
boldogságtól, hogy hazaért a ház ura.
– Szia, Dwayne – Lisa kötelességtudóan elé toppant és egy puszival
köszöntötte. Nathalie lecövekelt a méretes ebédlőasztal sarkánál.
– Na és, hogy van a kis szülinaposunk? – Dwayne leguggolt a
Nathalie-hoz, s megpuszilta a feje búbját. – Van ám valamim a számodra,
kisasszony!
– Dwayne, majd inkább vacsora után adjuk oda az ajándékokat – szólt
közbe Lisa.
– Szerintem pedig ne várakoztassuk meg a kisasszonyt. Egyszer
kétéves az ember!
– Hát jó… akkor hozom én is az ajándékokat – Lisa a konyhapulthoz
sietett, s az oda helyezett két ajándékzacskót magához vette. Együtt nem
voltak fele olyan nagyok sem, mint amiben Dwayne hozta az óriásdelfint, de
tudta, hogy Nathalie-nak olyan ajándékot talált ki, amivel le fogja őt
nyűgözni. Lisa letérdelt az asztal sarkánál ácsorgó kislányához, és olyan
szorosan magához ölelte, hogy Dwayne jelenlétét a lehető legjobban
feledtesse.
– Isten éltessen sokáig, édes kicsikém! Nagyon-nagyon imádlak!
– Lisa össze-vissza csókolgatta, ölelgette őt, mint egy védelmező
anyatigtis a kölykét, majd előhalászta az addig a háta mögé rejtett
csomagokat. – Na, vajon mit hoztak az angyalok neked?
– Te hoztad, láttam-láttam! – tiltakozott nevetgélve Nathalie.
– Ó, hová gondolsz? Az angyalok hozzák a gyerekek ajándékait, de
csalt akkor, ha jók voltak. Biztos, hogy jó voltál? Nem cseréltek valakivel
össze ezek az angyalok?
– Téged is ők hoztak, anyuci – kerülte meg a kérdést Nathalie, majd
anyukája hajába fúrta a fejét, ezzel könnyekig meghatva őt. Miután
kibontakoztak az ölelkezésből, Lisa. átnyújtotta a zacskókat. Mivel Nathalie
apró ujjaival nem tudta rendesen kinyitni a csomagolást, Lisa segített neki.
Előkerült a nagyobbik zacskóból egy mesekönyv, melynek gyönyörű, kézzel
rajzolt borítója Nathalie kedvenc plüss figuráit ábrázolta élethűen, kis
társaságuk fölött ékes betűkkel a cím volt olvasható, Plüss kalandok.
Nathalie áhítattal vette kézbe a hozzá képest hatalmas méretű könyvecskét,
majd kinyitotta és gyönyörködött a szép, színes képekben, melyek a szöveg
mellett pompáztak.
– Tudod, manócska, ezt a kis könyvet én írtam neked – Lisa
megcirógatta a kicsi szőke haját, majd az ölébe ültette őt. – Csak a tiéd,
senki másé. A regényem mellett titokban, hogy még te se tudj róla, ezen is
dolgoztam, hogy nagyon meglepődj majd. Hogy tetszik?
– Juuj… anyuci! Köszönöm szépen! Ezt tényleg te írtad? Nekem? –
Nathalie döbbenten nézett fel rá.
– Igen, kincsem, csak neked csináltam. Pár hete készültem el vele, és
egy belvárosi ügyes rajzoló bácsi készítette hozzá a rajzokat és a borítót is.
Nagyon izgultam, hogy fog-e tetszeni neked, de ahogy látom, igen.
– És benne van Medve úr, Fáni és a többiek is? – csodálkozott a kicsi.
– Az egész plüss család, pontosan – nevetett Lisa. Nathalie hol a
szőnyegen heverő játékai felé, hol pedig a könyvben megrajzolt figurákra
meredt, akárcsak egy ítész, aki eldönti, mennyire sikerült a leadott anyag.
Lisa ekkor kibontotta a másik zacskót is, s elővett egy szépen becsomagolt,
golyó formájú ajándékot. Nathalie izgatottan fejtette le az aranyszínű
csomagolópapírt, s amikor meglátta, mit rejtett eddig, egy pillanatra
anyukájára nézett, majd szó nélkül olyan szorosan megölelte őt, ahogy csak
bírta. Majdnem egy éve volt már annak, hogy azon a bizonyos napon a
boltban Lisa nem tudta megvásárolni kislányának az áhított játékot. Kora
reggel elindult Anaheimbe, s közben azon izgult, lehessen még kapni ezt a
játékot. Az élet időnként különös meglepetéseket tartogat a nyitott szívvel
járóknak, amikor Lisa belépett a közértbe, látta, hogy éppen akkor rakja
vissza egy vásárló a játékot a polcra, sokallva az árát. Ez volt az utolsó
darab. Lisa nyomban lecsapott rá és szíve repesett a boldogságtól. Ahogy a
kislány hálával telve bújt hozzá, tudta, hogy sikerült maradandó emléket
szereznie neki. Megpuszilta az arcát, többször elsimította a szeme elé hulló
szőke tincseket és halkan a fülébe súgta:
– Megígérem neked, kincsem, hogy soha többé nem kell nélkülöznöd
semmit!
– Csak te kellesz, anyuci – súgta vissza Nathalie. – Semmi más.
Dwayne ekkor már türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, és
szorongatta a delfint, mint valami idomár. Alig várta, hogy átadja végre az
ajándékot, aztán ehessen valamit, mert farkaséhes volt. Legfőképp Lisára.
Ahogy anya és lánya ölelték egymást, nem is igazán a jelenet szentsége
hatott rá, hanem az, ahogy a térdelő Lisa karcsú csípője elővillant a
felgyűrődő póló alól. Éppen elképzelte, milyen lesz nem sokkal később ezt a
testet kicsomagolni a felesleges ruhákból, amikor Lisa felállt, s könnyes
szemmel nézett rá, bólintva, hogy most már ő is átadhatja az ajándékot.
– Nagyon szépeket kaptál, kisasszony! Az anyukád igazán kedves
veled. De Dwayne bácsitól is kapsz valamit, aminek biztosan örülni fogsz!
Csukd be a szemed szépen!
Nathalie anyukájára pillantott, aki mosolyogva bólintott. A kislány
becsukta a szemét, majd kinyújtotta karjait, melyekbe hirtelen beleugrott az
óriás plüss. Annyira meghökkent, hogy nyomban el is ejtette.
– Na, micsoda fogadtatás ez szegény Delfin úrnak? – csóválta meg a
fejét Dwayne. Nathalie kinyitotta a szemét és bűnbánóan magához ölelte a
delfint, melyet sokkal szívesebben szorított volna, ha nem ettől az utálatos
férfitől kapja.
– Köszönöm szépen, Dwayne bácsi! – válaszolt kötelességtudóan és
még egy mosolyfélét is magára erőltetett, majd megfogva az újdonsült
családtag hátúszóját, elvonszolta őt a szőnyeghez.
– Nem örül neki? – kérdezte halkan a férfi Lisát. – Azt hittem, ezt
akarta. Te mondtad, hogy ezt vegyem!
– De-de, örül neki, hidd el! – mentette a helyzetet a lány. – Csak
tudod… minden plüssnél így van. Hozzá kell szoknia, mint egy új
családtaghoz. Örül neki, csak még… be kell fogadnia a csapatba.
– Aha – nézett mélyen a szemébe Dwayne –, értem. És mikor eszünk?
Egy lovat is meg tudnék enni!
– Azonnal, már meg is terítettünk…
– De ugye nem hagytad, hogy a kristálypoharakat is ő vigye az
asztalhoz? – vágott a szavába a férfi rosszallóan.
– Nem. Dehogyis, hová gondolsz? Azokra vigyázok – Lisa
legszívesebben felpofozta volna a férfit, s talán ez a harag villant a szemében.
De inkább elfordította a tekintetét, s ekkor látta meg a Dwayne kezében
lévő másik ajándékzacskót. Élénk lila és fekete színei arra utaltak, hogy nem
gyereknek való dolgot rejt, de márkajelzést, vagy bármi mást nem látott
rajta. Dwayne észrevette a lány érdeklődését, így megköszörülte a torkát, a
zacskót pedig maga mögé dugva gyorsan elhagyta a helyiséget.
– Egy perc és jövök, csak kicsit lazábbra veszem a fazont. Ahogy
visszajöttem, ehetünk.
Alig több mint fél órával később már szinte be is fejezték a vacsorát.
Lisa és Dwayne egy híres Bel Air-i olasz étteremből rendeltek még előző
nap egy nagy adag carbonara tésztát, melyet alaposan megtömtek
húsgombócokkal: ezt az ínycsiklandozó finomságot csak újra kellett
melegítenie Lisának vacsora előtt. Sokkal jobban odafigyelt Nathalie ünnepi
lakomájára, mely a kedvenc gyümölcskompótjából állt, valamint
édesburgonya püréből és némi halból, melyet Lisa igazi műgonddal helyezett
a tányérra.
– Jó étvágyat, kis ünnepelt! Megpróbálsz egyedül enni? Jó, de tessék
vigyázni a terítőre! – Lisa megcirógatta a kislány arcocskáját, majd
Dwayne-re nézett. – Hiszen Dwayne bácsi biztos egy csomó pénzt fizetett
ezért a terítőért.
– Úgy van – bólintott a férfi, rákacsintott, majd egy hajtásra megitta a
maradék bort a kristálypoharából.
Amikor eljött a szülinapi tortázás ideje, Lisa vágott egy vékony szeletet
Nathalie-nak. A kislány nyomban nekilátott és olyan átszellemült arccal falta
a világ legfinomabb tortáját, hogy Lisa nem állta meg nevetés nélkül.
Dwayne-t már kevésbé szórakoztatta ez a műsor, mímelt mosolya
türelmetlenségről árulkodott. A torta fele pillanatok alatt eltűnt, s megtette a
hatását Nathalie-nál, aki egyre álmosabban nézte a falatozó anyukáját.
– Na, nézzenek oda! Csak nem elfáradt a kis ünnepelt?
– Medve úrral alszom… – ásított Nathalie.
– Jól van, manócska, felmegyünk és ágyba bújunk. Felolvassak a
könyvedből, vagy inkább csicsizel egy nagyot?
– Annyira azért nem vagyok álmos – nevetgélt a kicsi, amikor Lisa
kiemelte őt az etetőszékből és magához szorította.
– Mindjárt gondoltam…
– Jól van, lányok, én elpakolok addig – jegyezte meg Dwayne, ám esze
ágában sem volt konyhatündérkedni. Egészen más dolgok foglalkoztatták.
Elérkezett a várva várt pillanat, Lisa hamarosan kénytelen lesz lefeküdni
vele. Kelletlenül figyelte, ahogy anya és lánya egy halom plüssel a kezükben
távoznak, természetesen hátrahagyva a szőnyegen partra vetett halként
veszteglő delfint. Amint eltűntek szem el ők a férfi a hall felé sietett, ahol a
másik lépcsősoron felkocogott az emeletre – innen hamarabb elérte Lisa
írószobáját. Halkan benyitott az ajtón, majd becsukta maga mögött. Ekkor
hallotta meg a lány lépteit, s a kislányával folytatott beszélgetését, amint
elhaladtak az ajtó előtt, s beléptek a hálószobájukba. Dwayne várt még egy
percet. Amint elhalt a hangjuk, Lisa számítógépéhez sietett és bekapcsolta.
Amíg a gép betöltött, felkattintotta az asztalon álló lámpát és elégedetten
látta, hogy Lisa kinyomtatta a teljes könyvet. Elkészült vele, éppen ma.
Bámulatos, mennyire összejöttek a dolgok – állapította meg a férfi önelégült
mosollyal. A számítógép belépett, így Dwayne gyorsan megkereste azt a
mappát, ahová Lisa a kész könyvet elmentette. Hamar rá is bukkant a
Túlparton elnevezésű mappára, s amint megbizonyosodott róla, hogy
minden szükséges adat itt van tárolva, lenyomta a DELETE gombot. Egy
pillanat alatt megsemmisítette a lány hosszadalmas munkáját. Amint ezzel
végzett, a kinyomtatott könyvet a hóna alá csapta, s elégedetten kivonult a
szobából. Az első lépés kész, egyre közelebb vagy hozzám, Lisa Millner –
mosolygott a férfi, amint távozott a saját hálószobája felé.
Nathalie alig negyed óráig tudott ébren maradni, miután anyukája
felcsapta a könyvet, s összebújva elmerültek a lapok közt megszülető
mesevilágban. Eisa annyira elmélyülte^ olvasott, hogy csak a következő
fejezetnél vette észre, hogy a kislány már alszik. Kis karjait anyukája dereka
köré fontaj szőke fejét az ölében nyugtatta. Lisa úgy érezte, bármilyen
taszító is ez a ház, ahol vannak, ez a szoba egy külön világ kettejüknek,, s az
egész életét leélte volna így Nathalie-val, összebújva, egy végtelen
hosszúságú mesekönyvet olvasva. Azonban kénytelen volt minimálisan
megzavarni kislánya álmát, óvatosan felemelte őt, kényelmesen az ágyába
fektette, betakargatta, megigazította alatta a párnát, s apró puszikkal küldte
Álomország felé.
– Aludj jól, te kis gyönyörűség – suttogta. Nathalie mintha csak hallotta
és helyeselte volna anyukája szavait, aprót nyögött, majd kis kezét az
arcához emelte, és halkan szuszogott tovább. Lisa felkattintotta azt a
sarokban álló lámpát, melynek gyönge fénye mindig megnyugtatta a
kislányát, amikor felébredt és nem találta a szobában az anyukáját. Lisa
halkan kilépett a szoba ajtaján, már csak egy dologra tudott gondolni, ami
szebbé teheti ezt a napot – egy forró fürdőre. Dwayne már alig bírt magával,
olyan mohó türelmetlenség fűtötte, hogy legszívesebben átrontott volna
Lisához, kicibálta volna a szobájából és vázolta volna előtte a helyzetet, s
annak kilátástalanságát. Amikor azonban meghallott egy apró neszt, Lisa
fürdőszoba ajtajának halk nyikorgását, hevesebben kezdett verni a szíve, s
nyomban felpattant az ágyról.
Lisa egyszerre csalódottan és elszántan nézett farkasszemet a
tükörképével, melyet egy tágas, hófehér thassosi márvánnyal és mályvaszínű
gránittal beépített fürdőszoba keretezett. Most is, mint mindig, mély
csalódottságot érzett önmaga iránt, amiért nem tudott olyan életet biztosítani
a kislányának, mellyel ő maradéktalanul elégedett és boldog lehet. Másrészt
elszánta magát, hogy amint a könyvére rábólint egy kiadó, és még bevételt is
hoz a regénye, azonnal itt hagyja Dwayne-t az összes mocskos és
visszataszító életkörülményével együtt. Pálos Verdes sziklás partja sejlett fel
a tükrön túli fantáziavilágban, mintha egy magasan álló világítótorony
hívogató fénye volna, a szikla szélére épített, gyönyörű, tágas kertben egy
szerény, de gyönyörű ház áll, s a ház teraszán Lisa élvezi a lenyugvó nap
ecsetvonásait, ölében Nathalie, s együtt gyönyörködnek a pillanat
varázsában. Csak ennyit akart, semmi mást. Szerény, de teljes életet. Egy
csipetnyi boldogságot, békét, valódi otthont a lányának. Megdobbant a
szíve a képektől, szinte bizsergették minden porcikáját és melegséggel
árasztották el, mintha csak egy felsőbb lény, egy mindent tudó angyal adott
volna nyugtató ölelést neki, minden rendben lesz! Enis szólt hozzá
valahonnan távolról és mélyről, ahová az utóbbi időkben száműzte őt. És
Lisa érezte, hogy képes rá. Képes arra, hogy egy szebb holnapot építsen
kettejüknek. De ahhoz előbb le kell szaggatnia magáról a láncokat, melyek
ehhez a helyhez és a múltbéli hibáihoz kötik. Meg kell bocsátania magának,
ami az egyik legnehezebb dolog. S mintha csak a láncoktól válna meg,
vetkőzni kezdett. Levette a méregdrága ruhadarabokat, melyeket Dwayne
vásárolt neki. Levette a pólóját, majd a nadrágját, mintha lemosná magáról
a piszok egy részét. Éppen a melltartójából bújt ki, amikor az elméjét kitöltő
vágyképek szétpukkantak, mint a szappanbuborékok, a fürdőszoba ajtaján
kopogtatás hallatszott. A lány karjait ösztönösen a mellei köré fonta.
– Igen? – szólalt meg mindenre felkészülve.
– Nem akarlak zavarni – hallotta tompán Dwayne hangját –, de
bemehetnék egy pillanatra?
– Hát… éppen fürdeni készülök, Dwayne.
– Csak egy perc, oké? – és a férfi már nyomta is le a kilincset, s Lisa
tudta, csak olaj a tűzre, ha a férfi neglizsében láthatja őt.
– Gyere… ha fontos… – mondta halkan a lány, de Dwayne már bent is
volt a fürdőszobában. Nem tudta palástolni azonnali izgalmát, amint egy
pillanat alatt végignézett Lisan, majd megnyalta ajkait és nyelt egyet. De a
lány nem jött zavarba, mint általában az ilyen alkalmakkor. Szinte kedve lett
volna megmutatni minden báját, hogy nesze, nézd csak, ez az, ami sosem
lesz a tiéd, pedig tudom, hogy már majd egy éve gyötör a vágy! De inkább
nem szólt semmit, csak állt és várt.
– Szóval csak arról van szó, hogy miután lefürödtél, be tudnál jönni egy
percre hozzám? Látom, észrevetted azt a másik ajándékzacskót… nos, van
abban számodra egy kis meglepetés.
– De Dwayne, kérlek… – sóhajtott Lisa, mert már elege volt abból,
hogy a férfi időnként meglepi valami drága vacakkal, amiről azt hiszi, biztos
és erős láncok egy nő szívéhez.
– Nem nem, ez most más – mosolygott a férfi, s ebben volt valami
rendkívül taszító és félelmetes. – Különleges nap ez a mai. Nathalie két éves
lett, te pedig elkészültél a könyveddel. Ezt meg kell ünnepelni.
– De… honnan tudod, hogy kész a könyvem?
Dwayne érezte, hogy alaposan elszólta magát. Valóban, Lisa egy szóval
sem említette, hogyan áll a regényével. Te barom, idióta – szidta meg magát
a férfi, de igyekezett menteni a helyzetet. – Még a vacsoránál említetted.
Amikor Nathalie-nak vágtál a tortából.
– Én erre nem emlékszem – ráncolta össze a szemöldökét Lisa, s
próbálta kitalálni, most a férfi trükközik, vagy tényleg elfelejtette, hogy
beszélgettek a könyvéről.
– Van ez így – nevetett a férfi zavartan.
– Aha – mímelt csodálkozást Lisa, de valahogy gyenge lábakon állt ez
a mese.
– Akkor számíthatok rád olyan tíz perc múlva?
– Ha ennyire fontos…
– Várlak – mosolygott a férfi, majd ahogy kilépett az ajtón, egy
ragadozó magabiztos, tüzes tekintetével mérte végig újra őt. Az egész
zuhanyzás alatt Lisának azon járt az esze, vajon igaz-e, amit a férfi mondott,
vagy ez csak valami ostoba trükk a részéről. Az utóbbit tartotta esélyesnek.
De hogy mit akar elérni most nála Dwayne, arról egyelőre fogalma sem volt.
Megmosolyogtatta a gondolat hogy legszívesebben meztelenül sétálna ki a
fürdőből, mert nem akarja magát bemocskolni a Dwayne által vásárolt
törülközővel, ruhákkal. Akár meztelenül ki is rohanna az utcára, örülve,
hogy végre sikerült a sarkára állnia, tisztábbnak érzi magát, mint az elmúlt
egy évben bármikor is. És nevetnie kellett azon, hogy a
rendőrkapitányságon, ahová közbotrányokozás miatt vitték volna, még
átmeneti lakhelyük is lenne Nathalie-val. Keserű humor volt ez. És még csak
nem is sejtette, mit tartogat számára az éjszaka.
Dwayne alig bírta ki azt a közel húsz percet, amíg várt Lisára.
Türelmetlenségében és izgalmában folyton bele-bele nyúlt az
ajándékzacskóba, igazgatta annak tartalmát, egyre csak tüzelve a
fantáziáját. Amikor Lisa halkan kopogott a hálószoba ajtón, a férfi éppen
matatott a zacskóban, amit aztán izgatottságában nyomban az ágyra hajított.
– Gyere csak – válaszolt hangosan, de nem tudta palástolni kamaszos
izgatottságát. Lisának olyan érzése volt, mintha ismét a Flamingó
színpadára lépne ki a függöny redői közül. A teste köré tekert hófehér
törülköző látványa olyan hatással volt a férfira, mint egykori
nézőközönségére, amikor félig áttetsző fehérneműkben mutogatta magát.
Dwayne érezte, hogy a szíve majd kiugrik az izgalomtól, legszívesebben
letépte volna a lányról a törülközőt, mely csábítóan gömbölyödött ott, ahol
kell. Egy hosszú pillanatig csak néztek egymás szemébe, s Lisa valahol még
élvezte is, hogy gyötri a férfi idegeit. Direkt csábosan pillantott rá, hosszú,
még kissé nedves gesztenyebarna tincsei közül néhányat a szeme elé fésült,
a többiek gyengéden érintették a törülköző alatt domborodó melleit.
A nyitott ajtón keresztül a folyosó bronzfénye ömlött a szobába, ami
csak még vakítóbbá tette Lisa alakját.
– Szóval? Miért akartál látni? – kérdezte puhán, élvezve a férfi
gyötrését. Tudta, hogy ezek azok a pillanatok, melyekkel végleg sikerül
eltaszítania magától ezt az embert, s úgy gondolta, joga van kiélvezni ezt a
csöpp és édes bosszút. Soha nem kapsz meg – gondolta magában.
– Szóval, van itt számodra valami – Dwayne az ágy szélén ülve a maga
mellé dobott ajándékzacskóért nyúlt. – De mielőtt átadom, szeretnélek
megkérni valamire.
– És pedig? – ritka pillanat volt, hogy a férfi kért valamit, és nem
parancsolt rá.
– Legyél hozzám őszinte. Mondd meg, ha tetszik, de azt is, ha nem.
– Oké – bólintott fása, s elfésülte arcából a tincseket. Dwayne kéjes
mosollyal nyújtotta át a zacskót. Amikor Lisa belekotort, valami különleges,
puha dolgot tapintott. Ahogy kiemelte a tárgyat, a hálószoba tompa
kandallófényében egy sötétlila és éjfekete színekben pompázó fehérneműt
látott ujjai közt. Az anyaga rendkívül finom selyem és szatén kombinációja
volt, már ránézésre megállapítható volt, hogy egyesek egy egész hónapot
dolgozhatnának egy ilyen bugyi és melltartó áráért. S bár tetszett neki ez az
érzéki kollekció, mégis undorodott tőle és értetlenkedve nézett a férfira.
– Ezt akartad nekem adni? Ezt… ezt most nem értem, Dwayne. Azt
akarod, hogy a következő medencés partin ebben legyek, vagy mi?
A férfi felkelt az ágyról, s egészen közel lépett hozzá.
– Nem a medencés partin, Lisa. Hanem itt. És most. Azt akarom, hogy
dobd le a törülközőt magadról, és bújj bele ebbe a szexi fehérneműbe
előttem. Aztán, ki tudja…
– Neked elment a maradék eszed! – csattant fel Lisa, majd nyomban
lehalkította a hangját, nehogy Nathalie felébredjen. – Ezt komolyan
gondoltad? Ez volt a nagy terv? Na, hagyjál engem békén a hülyeségeiddel!
Ez már túlmegy minden határon. Az eddigieket eltűrtem, de ez… már ne is
haragudj!
Azzal Lisa az ágyra hajította a fehérneműt, sarkon fordult és elindult
kifelé. De Dwayne megelőzte és belökte kezével az ajtót. A tompa dörrenés
megrémítette Lisát, mintha egy pofont kapott volna. Hirtelen az önbizalma is
kezdett elszállni. Ismét egy férfival volt egy szobában, aki keményebben
lépett fel vele szemben. Dwayne tudta, hogy a Samuellel történtek milyen
sebet ejtettek a lány lelkében, s ezt most fegyverként használta fel ellene a
saját céljai érdekében. Közel lépett Lisához, és mélyen a szemébe nézett.
– Ne haragudj, Lisa. Nem akartalak letámadni ezzel – a férfi erőt vett
magán és megpróbált kedvességgel közelebb férkőzni hozzá. De a riadt
szempár túl csábító volt. – Tudod, úgy érzem, hogy első látásra beléd
szerettem. És amióta egy családként itt élünk, napról napra egyre többet
tudok meg rólad és mindaz, amit látok és érzek, megerősít abban, hogy te
kellesz nekem. Csak te és senki más. Ne haragudj, hogy erőszakos voltam,
de nagyon vágyom rád. Azért is vettem ezt a fehérneműt, hogy
kedveskedjek vele neked. Hogy törődhessem veled. Hogy kimutassam, mit
érzek irántad.
Lisa nyelt egyet és próbálta a rá meredő szempárban nem Samuelt
meglátni. Mély levegőt vett és lassan, reszketve fújta ki magából. Erősnek
kell lennem – sulykolta magában, mint egy imát.
– Figyelj, Dwayne. Nagyon hálás vagyok azért, hogy segítettél nekem
és azóta is támogatsz, a magad módján. De értsd meg, én nem vagyok
beléd szerelmes. Nem érzek irántad semmit, csak hálát, amiért megmentettél
minket egy szörnyű helyzettől. Ennyi. Ami pedig az ajándékot illeti, azzal
sokkal inkább saját magadnak kedveskedsz, mint nekem. Köszönöm azért,
hogy így gondoltál rám, de nem fogadhatom el. És most visszamegyek a
kislányomhoz.
A férfi összeszorította a fogsorát idegességében. Nem volt
hozzászokva, hogy visszautasítsák, sem ahhoz, hogy egy nő ne becsüljön
meg egy ilyen drága figyelmességet. A kedvesség nem vált be, marad a
nyers erő – gondolta magában.
– Azt hiszed, ilyen olcsón megúszod? Én segítek neked, aztán itt élsz,
mint egy királylány és cserébe semmit nem adsz nekem? Az élet nem így
működik, szépségem… Pontosan tudod, hogy mit érzek irántad, már akkor
tudtad, amikor ide sem költöztél, és mégis úgy csinálsz, mint aki nem
tartozik nekem semmivel!
– Nézd, Dwayne, én…
 – Most hallgass! Szó szerint semmit nem adsz nekem, érted? Nulla,
zéró, amit te azért teszel, hogy itt lakhass. Kifizettem a jogosítványodat, lett
egy autód, kaptál sok szép ruhát, egy puccos nőt csináltam belőled! És
amikor megleplek egy ajándékkal, te azt visszautasítod? Hát milyen ember
vagy te? Csak annyit kéne tenned, hogy odaadod magad nekem, de te erre
is képtelen vagy.
– Te csak azt nem érted meg, hogy ha odaadom magam, akkor
elveszítem mindazt, ami vagyok! Egy ribanc lennék, aki a testével fizet a
lakhatásért és az ellátásért. És egyébként is azt mondtad anno a parkban,
hogy nem tartozom semmivel neked! Nem vagyok az adósod, Dwayne,
ebben állapodtunk meg!
– Te már rég nem vagy az, aki voltál – villant meg Dwayne szeme –, az
vagy, akivé én tettelek. És te hagytad, hogy ezt tegyem veled, mert túl
gyenge és befolyásolható vagy, Lisa drága. Neked kell azt megértened,
hogy közel állsz ahhoz, hogy elveszítsd az otthonodat.
– Tessék? – döbbent meg Lisa a férfi aljasságán. Sok mindent el tudott
róla képzelni, de hogy egy anyát a két éves kislányával kihajítson a házából,
az már sok volt.
– Jól hallottad. Ha most este nem veszed fel ezt a bugyit és ezt a
melltartót, és nem fekszel le velem, fél órán belül a kapun túl találjátok
magatokat és mehettek, ahová akartok!
– Ennyire szemétláda még te sem lehetsz, Dwayne! – a lány érezte,
hogy önbizalma porrá hullott, és olyan csapdába került, amiből nincs
menekvés. Hogyan védhetné meg ebben a helyzetben Nathalie-t? Ha nem
fekszik le a férfival, utcára kerülnek, munka és pénz nélkül, barátok nélkül,
akik befogadnák. Végső megoldásként Cherylhez költözhetne, de ezt előbb
meg kell vele beszélni, nem állíthat be a nőhöz az éjszaka közepén! De ha
lefekszik Dwayne-nel, örökre hozzá láncolja magát, egy kitartott kurvát
csinál magából, aki mindig azt csinálja, amit mondanak neki és a lánya egy
börtönben nő fel, ahol minden ajtót Dwayne Benneth kulcsai őriznek. Patt
helyzet állt elő, és Lisa tudta, hogy itt nem lehet jó döntést hozni. Ennyi volt.
A játéknak vége. Dwayne bevetette utolsó, legaljasabb trükkjét a sikere
érdekében és el fogja érni, amit akar.
– Tudod, hogy meg kell tenned, Lisa – Dwayne önelégült mosollyal
nézett rá, a nyertes helyzetben lévő ember pofátlan arroganciájával, majd
egyik ujjával elfésülte a hány haját az arca elől.
– Te egy igazi patkány vagy, Dwayne – Lisa remegett a dühtől,
legszívesebben addig ütötte volna a férfit, amíg mozog, de tudta, hogy ez
esélytelen, egy erős férfit nem tud úgy leszerelni, mint legutóbb a taxiban azt
a beszívott, részeg suhancot. – Ráadásul gyenge is, mert csak így tudsz
magadéivá tenni egy nőt. Szánalmas…
– Én mindig nyerek, Lisa. Vagy így vagy úgy, de nyerek. És most
vetkőzz!
Dwayne hátradőlt az ágyon, élvezve a győzelem édes ízét, mely csak
előjátéka az igazi gyönyöröknek. Lisa kétségbeesetten pillantott az ajtóra,
mint menekülési lehetőségre, de tudta, hogy ez az ajtó a semmibe vezet.
Meg kell tennie. Nathalie-ért. Csak ő számít. Ha már túl kell ezen esnie,
legyen rajta túl minél hamarabb, kapja meg ez a mocsok, amire vágyik,
aztán majd csak lesz valami. Majd kitalálja, hogyan menekülhetne meg
ebből a helyzetből, hiszen olyan nincs, hogy nincs választási lehetőség!
Kényszeredett mozdulattal letekerte magáról a törülközőt és nem takarta el
bájait, hagyta, hogy Dwayne izzó tekintete bemocskolja. Dwayne széles
mosollyal bólogatott, amitől csak még undorítóbbá vált a lány szemében,
majd felé hajította a fehérneműt.
– Úgy bújj bele, hogy fordíts nekem hátat. Szeretném látni az isteni kis
popsidat, szóval előbb a bugyit vedd fel!
– Ezt nem úszod meg szárazon… – mondta Lisa, éppen csak
visszanyelve könnyeit.
– Szerintem te sem – nevetett Dwayne. – Na, gyorsan bújj bele,
királylány. Ez lesz az új neved, tetszik? Ez mindig emlékeztet arra, ki vagy itt
és mi a szereped.
Lisa úgy tett, ahogy a férfi követelte. Amikor belebújt a bugyiba, majd
a melltartóba, úgy érezte, önmagát bilincseli egy kínzó lassúsággal süllyedő
hajó korlátjához. Amikor visszafordult Dwayne felé, nem tudta visszatartani
a könnyeit.
– Kérlek… ne tedd ezt velem és Nathalie-val… gondolj a
kislányomra! Ezzel… csak neki ártasz, Dwayne… kérlek.
– Ne könyörögj nekem, királylány – a férfi feltápászkodott az ágyról és
letörölte Lisa könnyeit. – Nem akarok ártani neked, ahogy neki sem. Hová
gondolsz! A tenyeremen akarlak hordozni. De értsd meg, valamit tenned
kell azért, hogy továbbra is velem élhess. Valamit adnod kell, és ha ez nem
jön belőled természetesen, akkor kicsit rád kell parancsolni. Én nem foglak
bántani, Lisa. Nem vagyok Sámuel.
– De, Dwayne… ez így… ez így nem tisztességes.
– Királylány – a férfi megfogta Lisa állát, hogy a lány a szemébe nézzen
–, a szerelem is csak egy üzlet. Jobb, ha ezt észben tartod.
 A férfi visszahuppant az ágyra, szélesen elvigyorodott, fenékig merülve
a boldogságban, hogy végre sikerült álmai nőjét sarokba szorítania. Lisa
zavartan állt, karjait összefonta és próbálta csillapítani könnyei folyását. Vett
pár mély levegőt és kezdte összeszedni magát annyira, hogy képes legyen
Dwayne szemébe nézni. Soha életében nem érezte még magát ennyire
csupasznak és kihasználtnak. Undora egyre csak nőtt ezzel az aljas
szeméttel szemben. Hagynia kell, hogy ez a mocsok rátelepedjen,
uralkodjon rajta, kénye-kedve szerint. De igenis, képes lesz elviselni az
előtte álló, remélhetőleg gyorsan elmúló perceket. Nathalie nyugodt, békés
arcát képzelte maga elé, igen, mindent elvisel a lányáért. Tett egy lépést az
ágy felé és hagyta, hogy az örvény lehúzza a mélybe… Lisa számára az
egész aktus olyan volt, mint egy rémálom, melynek momentumait gyakran
sűrű sötétség borította be, de olykor-olykor előtűntek az élénk képek,
Dwayne arca, izzó szeme, forró lehelete, csókjai és érintése, testének taszító
nyirkossága és ágyékának hevessége. Lisa behunyta a szemét és próbált
valamilyen fantáziavilágba menekülni, ahol ezek a lidérces képek, szagok és
hangok nem érik utol, de nem volt rejtekhely. Nem tudott elrejtőzni az
önmarcangoló vádak elől, hogy ribanc lett, Nem tudta megmondani,
menynyi ideig tartott ez a gyötrő lázálom, de hirtelen arra lett figyelmes, hogy
a testére nehezedő súly megszűnt, s az ágy másik oldalára tompán zuhan
Dwayne kielégült teste. Mintha most ébredne, Lisa kezdte érzékelne maga
körül a teret, meghallotta a kandalló tüzének halk ropogását, érezte az
összegyűrt ágyneműt maga alatt, s feje fölött a gerendákkal dekorált plafont,
melyről egy kristálycsillár nézett rá megvetően. És érezte bemocskolt testén
a férfi izzadságát, kesernyés szagát, hallotta a lihegését és azt, ahogy
fészkelőddé. Nem mert megmozdulni, még a nyakára ciháit, leszaggatott
melltartót sem igazította meg, a félregyűrt bugyit sem rendezte el. Csak
feküdt és átadta magát az események fullasztó súlyának. Dwayne harsány
nevetése rángatta ki ebből az állapotból.
– Ezt nem hiszem el… – nyögött fel a férfi és megcsóválta a fejét. Lisa
lassan felé fordította a fejét. Dwayne az ágy szélén ült, neki hátat fordítva és
arcát a kezei közé temetve nevetett. – Ezt komolyan mondom, nem hiszem
el! Erre vártam közel egy évet? Egy egész évet!
Lisa nem értette, mi baja van. Lassan végignézett magán, de semmi
olyat nem látott, ami zavarhatta volna Dwayne-t. A férfi ekkor felé fordult,
az arca elkomolyodott, a tekintete csalódottságot és idegességet tükrözött.
– Te tényleg csak ennyit tudsz, királylány? Már ne haragudj, de egy
ilyen bomba külső ennél sokkal többet ígér!
 – Ezt most… nem egészen értem – Lisa kezdett magához térni, s bár
meleg volt a szobában, mégis vacogott. A melltartót levette magáról,
bugyiját megigazította, s az ágy végében heverő törülközőért nyúlt, melyet
rögvest maga köré csavart, akár egy páncélt.
– Ezen mit nem lehet érteni, mi?! – Dwayne felállt az ágyról, s egy két
lábon mozgó szemrehányás-tömegként gördült a lány elé, hogy érezze,
milyen aljas bűnt követett el a férfi ellen. – Nem tudom eléggé hangsúlyozni,
hogy majdnem egy teljes évig vártam arra, hogy lefeküdhessek veled, és
akkor mit kapok?! Itt fekszel, de olyan, mintha itt se lennél! Egyáltalán nem
voltál partner a szexben. Partner?! Miket beszélek! Úgy kellett ráncigálni,
hogy mozdulj már meg! Szinte egy hang sem hagyja el a szádat, a karjaid
bénán lógnak… Ennyi erővel egy guminőt is szerezhettem volna ma éjjelre!
Nem érzed, mennyire szánalmas az, amit itt művelsz?
– Én… sajnálom, de… – Lisa félve pillantott fel rá az ágy szélén ülve.
Nem Dwayne haragjától félt, hanem attól, hogy ez az ember képes volt
ennyire az uralma alá hajtani őt. Illetve, hogy hagyta magát megvezetni és
megalázni.
– Francokat sajnálod… – legyintett a férfi. – Hatalmas csalódás vagy,
Lisa! Úgy ahogy vagy, az egész lényed, a személyiséged és már a tested
is… egyszerűen undorít!
Lisa magára szorította a törülközőt és felállt az ágy széléről, de mintha a
testét ólommal bélelték volna ki, a megaláztatás tonnányi súllyal nyomta a
lelkét. Vett egy mély levegőt, majd remegő pilláit Dwayne-re emelte.
– Sajnálom… akkor én… megyek is a szobámba – azzal elindult az
ajtó felé, de a férfi megragadta a karját.
– Elmész, igen. De nem a szobádba, hanem elhúzod a csíkot a
házamból, a porontyoddal együtt!
– Mi van? – hőkölt hátra a lány, s kitépte karját Dwayne kezéből. A
szavak egy vaskesztyűs pofonnal értek fel. – Most akarsz elküldeni innen?
– Nem csak el akarlak, királylány – mosolygott Dwayne –, hanem el is
küldetek. Tíz perced van, hogy összeszedd a cuccaid, fogd Nathalie-t és
kilépj az ajtón.
– Ugye most csak viccelsz, Dwayne? – Lisa teljesen összezavarodott.
Megtette, amire a férfi utasította, képes volt lefeküdni vele és most mégis
kihajítja őket az utcára, ráadásul az éjszaka közepén? Hová menjenek,
mitévő legyen most? Cheryl az egyetlen megoldás, de csak úgy beállítani
hozzá éjjel… Nem is biztos, hogy otthon van, vagy ott lakik még egyáltalán,
hiszen több hónappal ezelőtt beszéltek utoljára.
 – Úgy nézek ki, mint aki viccel? Figyelj, elmondtam a lényeget:
ingyenélő voltál nálam, most kaptál egy esélyt, hogy törlessz, de elcseszted.
Ezek után nem tudok mit kezdeni veled. Hidd el, bármelyik sarkon találok
olyan csajt, aki képes a minimumra. Tehát arra, amire te nem!
– Hogy mekkora egy szarjankó vagy te! – Lisát hirtelen vad düh szállta
meg. Dwayne észrevette a harcias indulatokat benne.
– Csak nem akarsz megütni, Lisa drága? – mosolygott rá a férfi, s
elrettentő hatásul még kissé meg is feszítette kar és hasizmait.
– Nem mocskolom be a kezem veled!
– Ugyan, miért nem? Már az egész tested mocskos, akár egy
ribancnak.
– Hogy lehetsz ennyire szemét?! Gondolj legalább Nathalie-ra! Ő
semmiről nem tehet, ártatlan. Miért bünteted őt azzal, hogy elküldesz
minket?! Ha már mindenképp kidobsz minket, legalább a reggelt hadd
várjuk meg! Hová vigyem a lányom az éjszaka közepén?!
– Figyelj – Dwayne kioktató hangon szólalt meg. – Ez az egész egy
üzlet. Egy tranzakció. A világon minden az üzletről szól. Adok-kapok, a
karma is ilyen, nem igaz? Én beléd invesztáltam egy csomó pénzt, egy
csomó időt és energiái, annak reményében, hogy a befektetésem egy nap
megtérül. Ma volt a türelmi határidő. És te semmit nem adtál nekem.
Úgyhogy ne beszéli nekem aljasságról és igazságtalanságról, mert ha itt
valaki elmaradt a fizetéssel, az te vagy!
Istenem, hogy nem vettem észre eddig, hogy milyen ez az ember
valójában? Hiszen eddig is kimutatta a foga fehérjét, de ez most mindenen
túltett – gondolta elkeseredve Lisa. Kénytelen volt elfogadni a szörnyű tényt,
hogy éjnek évadján az utcát kell kóborolnia a két éves kislányával, mert
gyenge és ostoba volt, és hatalmas hibát követett el, amikor Dwayne-hez
költözött.
– Tudod, Dwayne – mondta Lisa higgadtabban, elfogadva a helyzetet
–, inkább az utcán nevelem fel a gyermekemet, mint hogy egy ilyen
gerinctelen és aljas faszfej társaságában hagyjam akár egy percig is!
– Helyes – örvendezett a férfi, hogy sikerült jó belátásra térítenie a lányt
–, sok sikert hozzá!
Lisa az ajtó felé indult, de ekkor Dwayne ismét megállította.
– Még egy szóra! Szeretnék mutatni valamit – azzal a férfi az ágy
mellett álló éjjeli szekrényhez lépett és kihúzott egy fiókot. A fiókból egy
vaskos csomag került elő, mely Lisa számára nagyon is ismerős volt.
Dwayne meglegyintette a lapokat a kezében. – Tudod, ezt arra az esetre
tartogattam, ha nagyon nehezen állnál rá a szexre. Nevezzük aduásznak.
– Az a… könyvem? – döbbent meg a lány, de a válasz egyértelmű volt.
– Bizony – bólintott Dwayne, s lassan átment az ágy másik oldalára,
hogy a lapokra vetülhessen a kandalló ropogó fénye, s gúnyos hangon
elkezdte olvasni a sorokat. – …egy olyan világban, ahol a félelmek képesek
elvakítani a szeretet melengető fényét, csak az olyan emberi tettek menthetik
meg a holnapot, melyeket ma még egy szinte mindenható tündér is
megirigyelne… ezt a baromságot, Lisa drága! Szerintem nem kár ezekért az
elhibázott gondolatokért, mint ahogy nem kár érted sem.
Azzal a férfi habozás nélkül a kandalló tüzére vetette a lapokat. Lisa
elborzadva nézte, ahogy a könyve pillanatok alatt a lángok martalékává
válik. A regény, melybe beleadta szívét-lelkét, akárcsak Nathalie
nevelésébe, szertefoszlott. Már zokogni sem tudott. Túl sok volt mindez
egyszerre, hogy eljusson az agyáig, mi is történik itt vele ma este. Lisa nem
is érzékelte, amint kiront a szobából, felrántja az írószoba ajtaját,
bekapcsolja a számítógépét. Csak akkor tisztult ki elméje, amikor
megkereste a Túlparton nevű mappát, megnyitotta, s a képernyő
szemrehányó ürességgel meredt vissza rá. Minden anyag, minden
dokumentum eltűnt.
– Ugye most már belátod, hogy semmi keresnivalód itt? – kérdezte az
ajtófélfának támaszkodó Dwayne.
Lisa az asztalnál görnyedve felpillantott rá. Egy pillanatra eszébe jutott
Roy, vajon mit tenne ő ebben a helyzetben? Lisa fájdalmat akart okozni
ennek a beteg agyú és torzult lelkű embernek, fájdalmat, mely, ha csak egy
kicsit is, de megközelíti azt, amit ő érez. Keze megmarkolta az asztalon álló
számítógépet. Jól tudta, mennyibe kerül egy ilyen gép, és hogy alig van
belőle pár a világon, s már-már a földhöz vágta a gépet. De mégsem tette.
Mint ahogy évekkel korábban, amikor elhagyta a szüleit, nem állt rajtuk
bosszút semmilyen károkozással, így most is meg tudta állni, hogy
lesüllyedjen egy olyan szintre, ami elől ismét menekülnie kell. Ellépett az
asztaltól, s elhatározta, akárhová is megy innen, jobb helyre viszi Nathalie-t,
mint ez a mocsokfészek. Az ajtóhoz érve egy pillanatra farkasszemet nézett
a férfival, akinek arroganciától csillogó tekintete maga volt a feneketlen
mélység. Amikor Lisa a hálószobájuk ajtajához ért, csak remélni tudta, hogy
kislánya az egészből semmit nem hallott, s továbbra is nyugodt álmát
alussza, miközben a világ darabokra hullik körülötte. Nathalie az ágyában
feküdt, oldalra fordulva, szőke haja egészen eltakarta arcát, melyet szinte
mennyei fényekkel simogatott a sarokban álló lámpa. Dwayne ide már nem
követte, szerencsére. Ha a lánya közelébe menne ez a patkány, Lisa nem
állná meg, hogy ne essen neki. Letérdelt Nathalie ágyához. Cirógatni kezdte
az arcát, a haját, ujjhegyeivel simogatta lassan, mintha csak megpróbálná
róla lemosni mindazt a piszkot, mely az ő hibájából beborította.
– Sajnálom… sajnálom, hogy nem vagyok… – Lisa a könnyeivel
küzdött, miközben halkan suttogott neki –, hogy nem vagyok olyan
anyukád… akit megérdemelsz… De hidd el… hidd el, hogy nagyon
szeretlek, kicsikém! És Bocsásd meg nekem, amiért ilyen helyzetbe
hoztalak…
Lisa tudta, hogy sietniük kell, ezért gyorsan a szekrényéhez ment,
halkan kinyitotta az ajtaját, a törülközőt ledobta magáról és felvett egy
farmert, pólót és egy sportcipőt. Gyorsan kerített egy táskát is, amibe annyi
ruhájukat rakta, amennyit csak tudott. Egy másik táska is előkerült, ebbe
Nathalie minden játékát és csecsebecséjét pakolta, amit csak el tudott érni,
valamint a saját iratait, és a pénztárcáját a benne lévő pár száz dollárral.
Remélte, hogy Dwayne nem fogja elkérni tőle a pénzt. De tudta, hogy ez
szinte semmire nem elég. Néhány perc alatt az egész életét sikerült
belegyűrnie két táskába, miközben rettegett attól, ami előttük állt. Amikor
behúzta a cipzárt a táskákon, Nathalie nyögdécselve felébredt a zajra.
– Anyu, mit csinálsz? – kérdezte álmosan, apró ökleivel a szemét
dörzsölgetve.
– Szia, prücsök – Lisa igyekezett mosolyfélét erőltetni magára, hogy
megnyugtassa őt. – Most mi… elutazunk egy időre.
– Elutazunk? – nézett rá gyanakvóan a kicsi. – Hová? És ilyen későn?
– Szülinapod van, manócska – Lisa megcsikizte a hasát. – Csak nem
hiszed, hogy elárulom a meglepidet!
– Juuj! Ez is ajándék?
– Az bizony! – Lisa gyorsan magához ölelte őt, mert már nem volt ereje
visszatartani a könnyeit. Fogait összeszorítva hagyta, hogy a maró könnyek
kibuggyanjanak a szeméből és Nathalie hátára hulljanak.
– Anyu, te sírsz? – kérdezte aggódva a kicsi, s nyomban kibontakozott
az ölelésből, hogy megnézze magának anyukája arcát. Lisa a könnyeit
törölgetve pillantott rá.
– Igen… igen, de csak mert annyira szeretlek!
– Én is téged, anyuci! – Nathalie egyik ujjával megtörölte Lisa arcát.
– De most már sietnünk kell, kincsem! Gyere gyorsan, segítek
felöltözni.
 Dwayne akkor nyitotta rájuk az ajtót, amikor már mindketten
menetkészek voltak. Lisa a vállán és egyik kezében vitte a két táskát, a
másikban Nathalie apró kezét fogta.
– Na, kész vagytok?
– Kész – válaszolt Lisa, s próbált olyan hangon szólni hozzá, mint
általában, de érezte, hogy a düh és félelem rekedté teszi; fojtogatja.
– Akkor már csak egy dolog van hátra – mondta Dwayne, miközben
az óriás-delfin plüsst kínálta a kislány felé. Nathalie azonban elhúzódott, Lisa
lába mögé bújt és onnan figyelt az ijesztő emberre, s torz ajándékára. – Hát,
ha nem, hát nem.
Dwayne azzal elhajította a plüssfigurát és intett nekik, hogy kövessék.
Ahogy a hallba vezető lépcsőn baktattak lefelé, Lisa egy olyan rabnak
érezte magát, akit egyik börtönből egy másikba szállítanak át. Hogy
lehettem ennyire ostoba, ennyire naiv és ennyire felelőtlen? – záporoztak felé
az önmarcangoló kérdések, de tudta, hogy nincs megfelelő válasz. Mindent
elrontott, amit ember elronthat, s csalánért imádkozott, hogy legyen ereje
mindent helyrehozni, amit helyre lehet. Ahogy kiléptek a bejárati ajtón a hús
éjszakába, majd a főkapu vaskos cédrustömege bevágódott mögöttük,
tudta, hogy nincs választása. Lenézett Nathalie-ra, majd leguggolt hozzá.
Nem tudott mit mondani neki, nem akart hazudni, sem olyat mondani, amitől
megint elbőgi magát. Halványan elmosolyodott, s egy hosszú percig csak
nézett Nathalie hatalmas, tiszta szemébe. Megcsókolta a homlokát, mintha
egy ígéretet tenne, minden rendben lesy, drága angyalkám! Majd kézen
fogva, lassan elindultak lefelé az úton, az éjszakában fenyegetően pulzáló
Los Angeles felé. A nagy semmibe.
 2.

Cheryl Howell szemére azon az estén nehezen jött álom. Párszor

megpróbálkozott az elalvással, de koromsötét hálószobájában mégsem
tudta kikapcsolni folyton-folyvást halkan és monotonon duruzsoló elméjét.
A gondolatai állandóan az otthon körül forogtak, ugyanis jött néhány új
beteg, akik sok gondot okoztak mostanában. Az egyikük egy fiatalember
volt, Marcus, aki huszonévesen egész hátralévő életére megnyomorodott
egy tragikus baleset következtében, s állapotát nem hogy nehezen tűrte, de
mindenkire gyűlölettel tekintett. Leginkább saját magára. Az ápolók és
gondozók szinte rettegtek bemenni a szobájába ellátni a szükségleteit. A
másik problémás új lakó egy idősebb, hetven körüli nő volt, Mrs. Ludlow,
aki megtébolyodott a férje elvesztésébe, s mivel gyermekük sosem született,
rokonai nem éltek, így egymaga maradt a világon Gyakran kapott
dührohamot, s olyan ékesszóló káromkodásokkal verte fel az otthon meghitt
csendjét, hogy sok régi motoros bentlakó panaszkodott rá, míg a fiatalabb
ápolók egyszerűen kinevették. És Cheryl Lisára is sokat gondolt. Vajon mi
lehet most vele, hol lehet, boldog vajon és a kis Nathalie még mindig az az
apró tündér, aki volt? Kérdések, melyekre remélte, egyszer majd megkapja
a választ. Hiányzott neki Lisa, mintha csak a lánya hagyta volna magára, de
nem haragudott rá. Tudta, hogy a lány egy rossz döntést hozott, s egyre
mélyebbre süllyedt abban az ingoványban, melynek létezéséről nem volt
hajlandó tudomást venni. Azonban bízott benne, hogy előbb-utóbb belátja,
mekkorát tévedett, mennyire rossz útra tévedt, s akkor visszatér nem csak
az otthonba, de régi önmagához is, ami fontosabb volt mindennél. Mivel
esélytelennek ítélte, hogy elaludjon, átsétált szerény, mégis otthonos
nappalijába. Felkapcsolt egy éjjeli lámpát, s bár hálóköntös volt rajta,
magára csavart még egy pokrócot. A dohányzóasztalon hevert néhány
rejtvényújság, melyek közül már kettőt elejétől a végéig rekordidő alatt
megfejtett, így a harmadikért nyúlt.
A ceruzája unottan és idegesen egyensúlyozott a füzet felett, majd
Cheryl egy határozott mozdulattal mindkettőt visszadobta az asztalra. Be
kellett látnia, ma éjszaka valami más módot kell találnia, hogy kusza
gondolatait békésebb mederbe terelje. Bekapcsolta a televíziót, s pár
csatorna átugrása után örömmel konstatálta, hogy egy régi kedvencét, A
máltai sólyom című filmet tűzték műsorra, melyben Humphrey Bogart
magándetektívként keveredik izgalmas kalandokba San Franciscóban.
Egyszer csak, épp egy izgalmas jelenet kellős közepén, Cheryl kopogtatásra
lett figyelmes. Megdöbbent, mert nem emlékezett arra, hogy ennél a résznél
kopogtattak volna az ajtón. Ennyire öregednék? – morfondírozott a nő.
Ekkor újra kopogtak, mire rögvest lekapcsolta a televíziót, a pokrócot
nyűgösen a kanapéra hajította, s óvatosan az ajtóhoz lépett. A kukucskálón
kikémlelve azonnal felismerte Lisa elgyötört arcát, amint reménykedve
mered az ajtóra, majd lepillant a mellette ácsorgó Nathalie-ra.
– Oh, Istenem, Istenem… – sóhajtott fel Cheryl, s nyomban kinyitotta
az ajtót. Lisa szeme felcsillant, amint megpillantotta régen látott kedves
barátját, de a tekintete mély fájdalomról és kimerültségről is árulkodott.
Cheryl megdöbbenve nézett rajtuk végig egy pillanatra, Lisa és kislánya
mellett két dugig tömött táska hevert, Nathalie mindig ragyogó arca most
valamivel szürkébb és elcsigázottabb volt, de nyomban felderült, amint
meglátta Cherylt. Lisa egy halvány mosolyt erőltetett az arcára, haja ziláltan
lógott a szemébe, látszott rajta, valami súlyos dolog történt.
– Szia, Cheryl – szólalt meg halkan a lány.
– Gyertek be gyorsan, ne ácsorogjatok ott kint! – Cheryl úgy terelte
őket a kis előszobába, majd a nappaliba, mintha elkóborolt bárányai tértek
volna haza. – Üljetek le, Lisa te pedig bugyoláld be alaposan ezt a kis
angyalt, meg ne fázzon nekem! Hozok teát és egy kis harapnivalót, biztos
éhesek lehettek.
– Köszönjük, Cheryl, de ne fáradj vele – mondta Lisa, s a kanapé
melletti fotelba zuhant, ölébe fektette Nathalie-t, akit nyomban be is takart a
kanapéra hajított pokróccal.
– Ti csak várjatok itt, azonnal jövök – Cheryl kedvesen mosolygott,
mint mindig, bár redői aggodalomról árulkodtak. Lisa olyan kimerültnek
érezte magát, mint még soha. Fizikailag, mentálisan és lelkileg a
teljesítőképessége határára ért. Miután Cheryl elsietett a konyha felé, a lány
még jobban bevackolta magát a fotelba, s észrevette, hogy Nathalie máris
alszik. Édes kincsem… – sóhajtott magában Lisa, s megsimogatta. Saját
hibái, tévelygései és felelőtlensége sötét kontúrjait festette gyermeke ártatlan
vonásaira. Valósággal küzdenie kellett, hogy ne aludjon el. Cheryl mindössze
néhány percet volt távol, de ez is egy örökkévalóságnak tűnt, szemhéjai
makacsul, újra meg újra lecsukódtak. Amikor egy-egy pillanatra mégis
behunyta a szemét, lázasan égő retinája mögött az éjszaka szürreális képei
öltöttek testet, Dwayne házát elhagyva sokáig gyalogoltak az utcán, míg
találtak egy taxit. A sofőrnek azt mondta, csak hajtson dél felé, miközben
azon rágódott, mihez kezdjenek most. Tudta, hogy Cheryl az egyetlen
esélye, de nem mert hozzá eljönni azok után, hogy barátságuk megroppant.
Végül a sofőrnek mégis megadta a nő Buena Park-beli címét. Arra eszmélt
fel, hogy Cheryl a dohányzóasztalra helyez egy tányér süteményt és két
bögre forrón gőzölgő teát.
– A süti még tegnapról maradt meg – suttogta a nő, nehogy felébressze
Nathalie-t –, meggyes. A teával pedig óvatosan, mert még meleg.
– Köszönöm, Cheryl – Lisa már nem írta tartani magát. Könnyei
potyogtak, úgy érezte, most – közel egy év után – végre szabadon sírhat,
önmaga lehet ebben a nyomorult pillanatban. Csak sírt. Nem mert az ölében
alvó kislányára nézni, szégyellte magát előtte, s az egész világ előtt.
– Nyugodj meg, Lisa, most már biztos helyen vagytok, itt maradtok –
Cheryl magához ölelte őt, mintha a saját gyermeke volna. Elképzelte, milyen
lehet, ha valaki anyuka, ha az Isten megajándékozza a gyermekáldás
csodájával, azzal, amivel őt nem tette gazdagabbá. – Van egy kis
vendégszobám, lefektetem Nathalie-t, te csak maradj itt.
Lisa még csak tiltakozni sem tudott, s nem is akart. Amilyen
kimerültnek érezte magát, biztos volt benne, hogy nem lenne ereje Nathalie-
t felemelni és óvatosan bevinni a szobába. Cheryl gyengéden felemelte a
kicsit a pokróccal együtt, s úgy vitte be őt a másik helyiségig, mint egy föld
felett lebegő angyal. Néhány perccel később visszatért.
– Észre sem vette a kincsem, hogy lefektettem. Úgy alszik, mint a
bunda.
– Nem tudok elég hálás lenni neked… – törölgette a könnyeit Lisa.
– Történt, ami történt – Cheryl elé tolta a tányér süteményt –én nem
haragszom rád azért, mert más életet kezdtél. Mindig is olyan voltál nekem,
mintha a lányom lennél, Nathy pedig az unokám.
– Hogy lehettem ennyire ostoba… – sóhajtott Lisa, miközben egy
süteményért nyúlt, de csak félbetörte, nem harapott bele. – Ennyire vak.
Ennyire… önző. Mert önző voltam, Cheryl! Egy anya nem engedheti meg
magának, hogy önmagát helyezze a középpontba, és én mégis ezt tettem.
Szégyellem bevallani, de ez történt. Mint szülő… megbuktam. Nem
érdemlem meg, hogy olyan gyermekem legyen, mint Nathy, ő pedig jobbat
érdemel nálam…
– Nézd, Lisa – Cheryl a kanapé szélére ült, hogy minél közelebb legyen
a fotelban tépelődő lányhoz –, nekem nem volt olyan szerencsém az életben,
hogy felnevelhettem volna egy gyermeket, ezt el kellett fogadnom. De az
otthonban emberi sorsok és tragédiák garmadájával találkoztam az évek
során. És én mondom neked, nincs áldottabb és nehezebb feladat, mint egy
anya élete. Természetes, hogy követsz el hibákat. Nem lehet úgy leélni egy
életet és jó anyának lenni, hogy időnként nem nyúlsz mellé!
– Időnként… – Lisa a kezei közé temette az arcát. – Nem tudok
számára biztonságos körülményeket teremteni… Mindig elcseszek valamit!
Én egyszerűen nem vagyok anya típus.
Cheryl megfogta a lány kezét, megvárta, amíg Lisa rápillant.
– Nem tudok elképzelni nálad jobb anyát! A sajátomra emlékeztetsz.
Szegénykém már évekkel ezelőtt eltávozott. Kemény, erős és céltudatos
asszony volt, de mintha csak azért lett volna ilyen, hogy a belül lévő
hihetetlen gyengédséget megvédelmezze a világ ártó szándékaitól.
Világéletében keményen dolgozott, hogy nekem meg legyen mindenem, és
nem egyszer meglestem őt titokban, amikor sírt, szenvedett, hogy nem tud
jó anyám lenni. És én nem mentem oda hozzá, hogy megvigasztaljam. Nem
tudom, miért. Csak álltam a szobája ajtajában, míg ő az ágyon ült
görnyedten, nekem háttal… és csak néztem, ahogy sír. A halálos ágyán
mondtam el neki ezeket, és gyűlöltem magam, amiért ennyit vártam erre. És
ő azt mondta, mindig érezte, hogy ott vagyok a küszöbön, de nem mert
megfordulni, mindennél jobban vágyott az ölelésemre, de nem mert odajönni
hozzám. Néha annyira félünk szedetni…
Cheryl egy percre megállt, hogy elmorzsolja a könnyeit, s talán
magában ismét bocsánatot kért édesanyjától.
– Emberek vagyunk, Lisa. Az érzelmeink olykor az egekig emelnek,
máskor a földbe döngölnek. A benned lévő fajdalom és szenvedés a
bizonyítéka annak, mennyire szereted a kislányodat. Hidd el, Nathalie ezt
érzi és tudja, tisztában van vele, mit teszel meg érte nap mint nap te vagy az
anyja. Az egyetlen ember az életében, akihez igazán mélyen kötődik. Hoztál
pár rossz döntést az utóbbi időben, hisz emberből vagy, de így tanulsz, így
erősödsz. És ne hidd, hogy ezzel ártasz Nathalie-nak! Igazából feláldozod
magad őérte.
– Bármit megteszek érte – mondta határozottan Lisa. – Annyira
akarom, hogy már fáj…
– Lisa. Amikor most lefektettem őt, betakargattam, tudod, mit láttam
az arcán?
– Mit?
– Amiért minden anya imádkozik egy életen át. Nyugalmat. Békés
álmot. Nathalie nem szenvedett, nem sérült, Lisa, értesz engem? Gyönyörű,
egészséges, csodálatos teremtés! Azért békés az álma, mert tudja, hogy az
anyukája itt van mellette és vigyáz rá, szereti őt, megvédi mindentől. Idézd
fel magadban Nathy arcát, ahogy minden este látod, ez az apró pillanat
jelenti azt, hogy jó anya vagy!
Lisa szeméből patakokban folytak a könnyek. A könnyek, melyek a
lassan oldódó fájdalom cseppjei voltak, s a könnyek, melyek a megnyugvás
békéjétől ragyogtak. Cheryl tökéletes lelki húrokat pendített meg nála, s
Lisa olyan ajándékot kapott tőle, amire egész életében vágyott. Anyai
szeretetet. Egy pillanat alatt ők hárman egy családdá kovácsolódtak össze
elszakíthatatlanul, valahol mélyen összekötve egymással. Lisa nem tudott mit
mondani, csak Cheryl nyakába borult, érezni akarta a törődést és védelmet.
Percek teltek el, mire Lisa képes volt annyira lehiggadni, hogy Cheryl
kérésére elrágcsált egy süteményt, majd egy kis teát is kortyolt hozzá. Aztán
elmesélte az elmúlt időszak eseményeit, minden emlékét, amit a
felkavarodott érzelmek örvényében meglátott, egészen Dwayne utolsó aljas
tettéig. Hogyan zsarolta meg, kényszerítette szexre, és hogy volt képes a
könyvét elpusztítani, kidobni őket az éjszaka közepén. Cheryl
megrökönyödve hallgatta a történetet, mert korábban fogalma sem volt róla,
milyen ember Dwayne Benneth. Hajnalt fél három volt, mire Lisa elmondott
mindent, ami a szívét nyomta, amiről senkinek nem beszélhetett majd egy
éven át. Cheryl nem csodálta, hogy szegény lány idegileg és lelkileg ennyire
kimerült az elmúlt időktől, korábban az anyagi problémák, az állandó
nélkülözés és kétségbeesés gyötörte, később egy beteg lelkületű férfi
befolyása mérgezte meg. Cheryl tudta, ha nem lenne Nathalie, Lisa
összeroppant volna a teher alatt. Mielőtt nyugovóra tértek volna,
megbeszélték, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba, Lisa visszamegy
az otthonba, de előtte még pihen egy kicsit és minden percét Nathalie-ra
áldozza. Cheryl azt is kikötötte, hogy Lisa álljon neki újra megírni a
regényét. Nem adhatja fel! És volt még egy kérése, hozza rendbe a
barátságát Karennel.
Amikor Lisa kimerülten betámolygott a hálószobába, melyet Cheryl
felkínált nekik, úgy érezte, ereje utolsó cseppjeit használja fel arra, ahogy
levetkőzzék és bebújjon Nathalie mellé. Bármilyen fáradt is volt, hosszú
perceken át nézte őt. A spaletták közt beszüremlő lágy, krétás holdsugár
megvilágította a kicsi arcát, s Lisa meglátta azt, amiről Cheryl beszélt. A
békét, a nyugodt álmot. Nincs olyan szenvedés, amiért ne kárpótolna ez a
pillanat, drága kincsem – suttogta Lisa, s apró puszit adott a kicsi orrára,
megcirógatta a karját, majd még szorosabbra húzta kettejükre a takarót.
Úgy ölelte őt, mintha ígéretet tenne neki: innentől minden sokkal jobb lesz!
És Lisa tudta, hogy minden kín és gyötrelem ellenére, valami soha el nem
hamvadó erő van benne, ami mindig ráparancsol, kelj fel a padlóról! s ez az
erő Nathalie minden szívdobbanásából táplálkozott.
 3.

A buszmegálló mellé ültetett két királynőpálma úgy hajlongott a

későnyári meleg szellőkben, mintha csak bátorítanák Lisát, menjen már be
az épületbe, nincs mitől tartania. De a lány egyelőre egy tapodtat sem bírt
mozdulni, a szíve a torkában dobogott, s a kellemes meleget egyszerre
érezte perzselő forróságnak és jéghideg szélnek. Az órájára pillantott. Még
volt nagyjából negyed órája a találkozóig, és természetesen nem akart késni
egy másodpercet sem élete eddigi legfontosabb megbeszéléséről. Ám
bármennyire is húzott a szíve az épület hófehéren magasodó tömegéhez,
rettegett attól, hogy elutasítják. Másfél órás utazást követően a taxi alig tíz
perce tette ki őt itt az épület előtt, s ezt a pillanatot az elmúlt hónapokban
annyiszor elképzelte, átélte magában, de nem hitte, hogy ennyire szép és
egyszerre gyötrő lesz. Egy perc és bemegyek, most már nem húzom tovább
az időt, jöjjön, aminek jönnie kell – fújta ki idegesen a belé szorult levegőt
is. Abban a pillanatban leperegtek előtte az elmúlt hónapok eseményei, mint
amikor egy mérföldkőhöz érve az embert elfogja az érzés, milyen úton jutott
el idáig.
Augusztus vége volt, néhány napja ünnepelte a 26. születésnapját.
Boldognak és sikeresnek érezte magát, mert biztonságban nevelhette
Nathalie-t, mert minden nap megmártózhatott a kislánya vidám mosolyában,
és mert azzal foglalkozhatott, arai fontos számára. Miután február elején
Cherylhez leöltöztek, a lány még néhány napig nem dolgozott, Cheryl
kérésére, de Lisa nem tudott tétlenül ülni. Egy héttel később már újra a La
Habra Szociális Otthon ismerős és szeretett atmoszférájában dolgozott.
Sok ismerős bentlakó üdvözölte őt boldogan, több ápoló és gondozó is
szorosan magához ölelte, mintha csak elveszettnek hitt rokonuk tért volna
haza. Való igaz, az otthon egy nagy család volt, és Lisa most értette meg
igazán, mit jelent a család, a kötelék, az egymáshoz tartozás és egymásra
utaltság. Mérhetetlenül boldog volt, amiért újra láthatja régi barátait, ismét
gondoskodhat róluk, ám szomorúan hallotta, hogy Esthel azóta elhunyt. S
bár nem volt köztük szoros kapcsolat, de megsiratta őt, mert tudta, úgy
távozott az életből, hogy az örök félelem és bizonytalanság árnyékában élt.
Természetesen Lisa magával vitte Nathalie-t is, ők ketten új életet vittek a
falak közé, mely már nagyon hiányzott mindenkinek, Cheryl pedig túláradó
örömmel vette tudomásul, hogy a problémás új bentlakók, a gyűlölködő
Marcus és a folyton káromkodó és dühös Mrs. Ludlow napról napra
nyugodtabbá váltak a kis jövevénynek köszönhetően. Sőt, leggyakrabban
ők keresték fel a hatalmas szalonban plüsseivel játszó Nathalie-t,
leheveredtek mellé és csöndesen szóba elegyedtek vele. Lisa csodálattal
nézte ezt a folyamatot és újabb ékes bizonyítékát látta annak, hogy a
gyermeki szeretet, őszinteség és ártatlanság minden lelket megtisztít. Lisa
egy darabig nem tudott az írásra gondolni. Le kellett csillapodnia, le kellett
ülepednie mindannak, ami velük történt. Nyugalomra volt szüksége, a
mindennapok monoton, ám mégis békés megszokására. De közben
állandóan elő-előkandikált egy-egy gondolatfoszlány, melyek nem hagyták
tétlenül írói fantáziáját. Ha elfogadjuk és megértjük, hogy minden ránk
zúduló rosszban van egy cseppnyi áldás, akkor képesek lehetünk arra, hogy
ne csupán tanuljunk az esetből, de többek legyünk általa. Talán az élet
próbára tett, vagy üzenni akar valamit… – töprengett Lisa, újból és újból
felidézve magában a gyötrelmes pillanatot, amikor Dwayne a kandallóba
hajította a könyvét. Rájött, hogy ennek hatására egy még komolyabb és
még mélyebb, még szebb és sokkal megindítóbb történetet tud írni, mint a
tűzre vetett regénye. így született meg öt hónap megfeszíttet munkájával az
Enis című alkotás. Óriási feladat volt megírni ezt a regényt, de ezek a napok
gyönyörűséggel teltek el. Suhantak a percek, az órák, s csak úgy kattogott
Cheryl régi írógépe, melyet némi renoválás után írás készre sikerült alakítani.
Lisa egyfajta terápiaként is használta az írást. Minden fájdalmát,
felismerését, szégyenérzetét és megbánását papírra vetette, és mindezt
önzetlenül, őszintén, olyan nyitott szívvel, mely reményei szerint képes lesz a
leendő olvasókat megríkatni és ezáltal felszabadítani. Cheryl minden nap
kérlelte, hadd olvashasson bele a készülő műbe, szinte nagyobb lázban
égett, mint maga az alkotó, s ez meghatotta Lisát.
A regény alaptémája megmaradt, tündérek és más mitikus lények
népesítenek be egy birodalmat, mely a folyó túlpartján fekszik, ahová az
emberek nem mernek, és nem akarnak átlátni. A történet Enisről szól, aki
Lisa tündérként való megtestesülése volt, számos hibával, sérüléssel,
tapasztalatokkal, s igyekszik megmenteni az emberek világát, a világot, mely
Nathalie fantáziájában létezett, természetesen Dwayne is szerepet kapott –
egy gonosz manó fórmajában, aki fondorlatos mágiájával igyekszik
elhódítani Emist. Lelki megtisztulásának eredményeképpen rászánta magát,
hogy felhívja Karent, s mindent megtegyen azért, hogy barátságukat a régi
mederbe terelje. Karen először le akarta tenni a telefont, elfoglaltságra
hivatkozva, de Lisa nem hagyta magát, s kérlelte, legalább pár szót
váltsanak. A pár szó aztán egy két órás beszélgetéssé nőtte ki magát, mely
során Lisa nem csupán megbánást tanúsított, de megnyugtatta Karent azt
illetően, hogy sikerült túllendülnie azon a veszélyesen ostoba időszakon,
mely Dwaynehez kötötte. Mindenről beszámolt neki, ami az utóbbi időkben
történt, s Karen a tőle megszokott impulzussal fogadta Lisát. Bevallotta,
gyakran megsiratta őt és barátságukat, mert mindig olyan volt neki, mintha a
testvére lett volna. Lisa ezt követően még nagyobb elszántsággal vetette
magát az írásba, úgy érezte, élete kezd végre szépen elrendeződni. Amikor
az utolsó sorokat írta le, érezte, hogy szemét a megtisztulás könnyei lepik el.
Még átolvasta a kész művet, majd Cheryl kezébe adta. A nő két nap alatt
kiolvasta a könyvet.
– Erre nincsenek szavak, Lisám… ez valami egészen elképesztő,
gyönyörű, nem térek magamhoz! – áradozott Cheryl.
Lisának eszébe jutott valami, helyesebben valaki, hogy könyve kiadóra
találjon. Deborah McKenzie ismert írónő volt, aki mély lelkiséget és humort,
sem nélkülöző történeteivel meghódította nem csupán az amerikai, hanem a
nemzetközi könyvpiacot is. Igazi sztár volt az írók között a hatvan éves nő, s
rendszeres előadásaival a publikum nagy kedvence. Lisa elhatározta,
valahogy kideríti, miként tudná elküldeni neki a könyvét. Némi nyomozás,
utánajárás végeredménye egy floridai cím lett, egy bizonyos Fort
Lauderdale-i óriási könyvesbolt, ahol Deborah hamarosan író-olvasó
találkozót tart, lévén, hogy ő maga is a városban él. Mivel Lisának nem volt
pénze repülőjegyre és bármennyire is szeretett volna találkozni egyik
kedvenc írójával, nem akarta magára hagyni több napra a kislányát, ezért
postán küldte el könyve kinyomtatott példányát, s mellé egy levelet az
írónőnek. Június 2-án adta fel a csomagot, s attól a naptól kezdve
türelmetlenül, idegesen várakozott, mikor csörren meg végre a telefon. Nem
kellett sokat várni.
Mindössze két hét telt el, amikor egy kora esti órában megszólalt a
nappali telefonja. A vonal túlsó végén Deborah volt. Lisa alig hitte cl, hogy
vele beszélhet, óriási megtiszteltetésnek vette, ám amikor az írónő
lenyűgözve beszélt a regényéről. Lisa nem győzött hálálkodni a kedves
szavakért, s vagy egy órán át beszélgettek, nem csupán a könyvről, hanem
magáról az írásról, gondolatokról és nehézségekről. A lányt teljesen
felvillanyozta és feltöltötte mindaz, amit a nőtől hallott, s Deborah
felajánlotta, hogy pár mondatos ajánlót ír az Enishez. Június végéig Lisa
összesen mintegy húsz kiadónak küldte el a regényét, természetesen
mindegyik mellé csatolva Deborah McKenzie ajánlását. Hetekig semmi
válasz nem érkezett. Lisa egyre idegesebb lett, ám Cheryl folyton biztatta,
legyen türelemmel, Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Aztán egyszer
csak, mintha megtört volna a jég, egy nap alatt hat kiadó is telefonált, ebből
azonban öt visszautasította az Enist. Deborah McKenzie ajánlás ide, ajánlás
oda, a könyv tetszetős, de vagy nem illik a kiadó profiljába, vagy nem
tudnak most erre energiát, időt és pénzt áldozni. Az a kiadó, mely
érdeklődött az Enis iránt, viszont olyan feltéteket szabott, melyek
visszatetszőek voltak a lány számára. Lisa kétségbeesett. Írói jövője kezdett
szépen lassan darabokra hullani előtte. Mígnem egy augusztusi napon, nem
sokkal a születésnapja előtt, ismét megcsörrent a telefon. Eve Hardy vagyok
a Packard House Kiadó főszerkesztője – szólalt meg egy kedves hang a
kagylóban. – Lisa Millnert keresem.
– Én volnék az.
– Nagyszerű, azért telefonálok, mert elolvastam a regényét, kétszer is.
Szeretnem, ha valamelyik nap befáradna hozzánk az irodába.
– Ezt most komolyan mondja? – hökkent meg Lisa.
– Természetescn – Eve a vonal túlsó vegén kedvesen elmosolyodott. –
Szépen összerakott, jól megírt könyv, és hát egy Deborah McKenzie
ajánlás azért nem semmi. Szóval, melyik nap lenne alkalmas önnek? A jövő
hét eleje, mondjuk… kedd tíz óra megfelel?
– Tökéletes! – vágta rá Lisa.
– Rendben, várjuk szeretettel! – Eve ezzel lerakta a kagylót, mintha
csak udvariasan teret adott volna Lisának, hogy ússzon a boldogságbaji. A
lány csak ült csöndben a kanapén, még akkor sem szólalt meg, amikor
Cheryl kérdezte, ki telefonált. A nő rossz hírre számított, meri Lisa
arckifejezése hitetlenséget tükrözött.
– Mi történt, Lisa, mi a baj? – kérdezte aggódva Cheryl, s nyomban
leült mellé.
– Baj? – Lisa arca ekkor felderüli – Eve Hardy telefonált a Packard
House-tól. Azt hiszem, ki akarják adni a könyvemet…
Amikor most, kedden az épület előtt rostokolt, az izgalma a tetőfokára
hágott, s ezzel együtt a bizonytalansága is. Vajon tényleg ki akarják adni,
vagy csak kíváncsiak az íróra? És ha kiadják, milyen feltételeket szabnak,
nem akarj ik esetleg átverni? Össze volt zavarodva, és csak az tudott erőt
önteni bele, amikor felidézte Cheryl boldog mosolyát és Nathalie szavait:
anyuci, te egy tündér vagy! Lisa ismét rápillantott az órájára, még volt hét
perce. Nem húzhatta tovább az időt. Egy széles, üvegesett ajtón át lépett be
Lisa a magas hallba, ahol a recepcióstól megérdeklődte, hol találja a
Packard House irodáját. A pult mögött álló férfi udvariasan útbaigazította, s
néhány pete múlva Lisa rábukkant a keresett irodára.
A lakkozott diófa ajtón réz betűkkel volt feltüntetve a kiadó neve,
mellette egy színes, díszes lógó kacsintott a látogatókra. A lány igyekezett
ráparancsolni hevesen lüktető szívére, s önkéntelenül is eszébe jutott a
Flamingó, amikor minden fellépés előtt elfogta a lámpaláz. De ez most más,
egészen más, egy új élet küszöbén állok, mit szerencsétlenkedek már… –
gondolta magában, majd határozottan bekopogott az ajtón. Egy pillanattal
később bájos mosolyú, idősödő nő nyitott ajtót, aki kíváncsian tekintett rá
nagy szemüvege mögül.
– Szép jó napot, miben segíthetek?
– Üdvözlöm, Lisa Millner vagyok, Ms. Hardyhoz jöttem.
– Ah, igen! – csillant fel a szeme a nőnek. – Már vártuk magát, jöjjön-
jöjjön, foglaljon helyet.
Az iroda tágas, barátságos helyiség volt szőnyegekkel, hófehér falakkal
és fekete bőt ülőgarnitúrával, valamint nem kevés virággal.
Ebben a pillanatban kinyílt Eve Hardy irodájának ajtaja, s egy inget,
farmert viselő férfi lépett ki fajta, majd nyomban utána jött egy feltűnően
csinos, fiatalos szőke nő. A harmincöt éves Eve egy elegáns bézs nadrágot
viselt, hozzá hófehér blúzt vett fel, s ilyen formában olyan volt, mint egy
finom tartozéka az irodának, Hosszú, szőke haja mézszínnel omlott vállalta,
zöld szeme élénken és vidáman ragyogott.
– Akkor abban maradunk, hogy két héten belül elkészültök a
harmincezer puhatáblás verzióval – szólt Eve lágy, de ellentmondást nem
tűrő hangon a férfihoz –, és négyezer keménytáblással, ami pedig a
hamarosan érkező Stuart-sorozat legújabb példányát illeti, arról három nap
múlva kész borítótervet kaptok és nekiáll-hattok annak is. Rendben, Pete?
– Rendben – nyújtotta a kezét Pete –, csúcsra járatjuk a masinákat!
– Helyes! – viszonozta mosolyogva a kézfogást Eve. – És köszönöm.
– Minden jót a hölgyeknek! – búcsúzott a férfi, s amint kilépett az
ajtón, a szőke főszerkesztő nyomban Lisához fordult.
– Miss Millner?
– Igen, én vagyok és köszönöm, hogy fogad! – Lili próbált uralkodni
magán.
– Eve Hardy, köszönöm, hogy eljött. – Nem iszik valamit?
– Nem, köszönöm.
– Ez esetben, kérem, kövessen.

Eve Hardy irodája a visszafogott elegancia és letisztultság

 Eve Hardy irodája a visszafogott elegancia és letisztultság
megtestesítője lehetett volna kifinomult és szolid bútoraival, üveglapokkal
fedett hatalmas könyvespolcával és fekete csillogó íróasztalával, ha a falon
nem díszelgett volna egy pár Walt Disney-rajz és -karikatúra, melyek színes
foltjai talán arra szolgáltak, hogy egy pillanat alatt jó kedvre derítsék a
látogatót.
– Gyerekkori szenvedély – jegyezte meg a nő széles mosollyal, majd
hellyel kínálta Lisát egy kis kör alakú asztal mellett, ahol kötetlenül és
kényelmesen lehetett beszélgetni. – Nos, szólíthatom Lisának?
– Igen, köszönöm – l.isa egy darabig idegesen fészkelődött a fotelban,
sehogy nem tudott úgy elhelyezkedni, hogy el tudjon lazulni ebben a
helyzetben.
– Akkor először is arra vagyok kíváncsi, miért ír könyvet egy ilyen
fiatal lány? Honnan jött az ötlet, hogy pont erről írjál egy regényt?
– Nos… úgy éreztem, egy olyan regényt kell alkotnom – kezdte Lisa
hadarni a begyakorolt, szöveget, melyet jól átrágott magában már vagy
ezerszer, hogy kedvező benyomást tegyen –, ami az olvasók lelkét érinti
meg, egy példaértékű és a maga nemében domináns, ám mégis elesett,
gyámoltalan karakterrel a középpontban. A regényem fő gerince, mondhatni
váza, egy olyan cselekményszál, amely…
Ám a lány hirtelen elhallgatott, elfelejtette, mit is szeretne mondani.
Kínos pillanat állt be, csönd, melyben úgy érezte, ennyi volt, itt a vége.
Olyan szerencsétlen, hogy még a saját könyvéről sem tud értelmesen,
összeszedetten nyilatkozni. Eve bátorító mosollyal nézett rá, s tekintete azt
tükrözte, semmi szükség erre a színjátékra, betanult szövegre, magadról
mesélj! Lisa vett egy mély levegőt, majd megcsóválta a fejét és grimaszolt
egyet.
– Elnézést… én csak, annyira szeretnék megfelelni itt és most. Neked.
Szimpatikus akarok lenni, megnyerő, intelligens és frappáns… de az igazat
megvallva nagyon tartottam ettől a megbeszéléstől.
– Semmi gond, Lisa. Csak nyugodtan mondd, amit szeretnél. Itt nincs
jó vagy rossz válasz, csak te vagy, a könyved és én. Szóval hallgatlak.
Az elkövetkező majd háromnegyed órában Lisa felvázolta Eve előtt
élete meghatározó eseményeit, beszélt neki a szüleivel való konfliktusairól, a
táncos múltjáról, a megerőszakolásáról és arról, hogy ennek révén hatalmas
áldásban lehet része minden nap, Nathalie személyében. Elmesélte, milyen
boldogsággal tölti el a munkája az otthonban és milyen ostoba volt, amikor
Dwayne Benneth uralma alá hajtotta magát és a kislányát. És természetesen
azt is említette, hogy Dwayne elégette az első könyvét, mellyel annyit
dolgozott. Őszintén mert beszélni az érzéseiről, a gondolatairól, nem csak
azért, mert ez Enis elolvasása után Eve már nagyjából képet kaphatott az író
lelkületéről, hanem azért is, mert a nő olyan hatással volt rá, akár csak
Karen vagy Cheryl. Való igaz, hamar megkedvelték egymást. Eve hol
megrökönyödve, hol meghatódva hallgatta a lány történetét, melynek végére
csodálkozva pillantott rá.
– Nem szoktam ujjongani egyik író előtt sem, mert józan ésszel kell
kezelni minden könyvkiadást, de a te könyved különleges. Érezhető rajta,
hogy ez az egész az író útja. Imádtam minden sorát.
– Nagyon köszönöm! – mondta Lisa elpirulva.
– Azt hadd kérdezzem meg, van más kiadó, amelyik érdeklődik a
könyved iránt? Megjegyzem, szokatlan, hogy nem egy ügynök segítségét
kérted a kiadás lebonyolításában, ez elég rendhagyó módja az
ügyintézésnek. Az ügynök ugyanis több kiadóval összehangoltan tud
tárgyalni és egy aukciós napon lehet licitálni a könyvedre. Anyagilag sokkal
jobban jártál volna, ha így csinálod.
– Ó, értem… – sóhajtott Lisa –, hát, sajnos ehhez én nem értek. Én
csak írni szeretnék. És nincs más érdeklődő egyelőre.
– Nagyjából hány kiadót kerestél fel?
– Több mint egy tucatot.
– És gondolom, sok elutasítást kaptál.
– Hát igen…
– Értem – Eve megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy most már
komolyra fordul a szó – Ami pedig Deborah McKenzie ajánlását illeti,
leellenőriztem a forrást és minden rendben, hiteles. Nem mintha, nem bíznék
benned, de tudod, milyen az üzlet.
– Igen.
– Őszinte leszek veled, Lisa. Ki akarom adni a könyvedet, még idén –
amint ezeket a szavakat a nő kimondta, Lisa szíve hatalmasat dobbant a
gyönyörűségtől. – Most szinte már ősz van, pillanatok múlva nyakunkon a
karácsony, az emberek megőrülnek, vásárlási láz… ismered ezt. Most
számtalan új könyvünk van, nyáron nagyon sok érkezett, vannak köztük
regénysorozatok, a Smart-sorozat, ez nagyon népszerű. A nyomda, mellyel
kapcsolatban állunk, teljes kapacitással pörög, tehát gyorsan kell lépni, hogy
ha azt akarjuk, hogy a karácsonyi vásárlási lázba beférjen egy Deborah
McKenzie ajánlotta gyönyörű regény. Okos húzás volt az ajánlását
begyűjteni!
 – Köszönöm! – Lisa nem igazán tudott mit mondani az elhangzottakra.
Úgy érezte, mintha kirántották volna a lába alól a talajt, s a helyébe puha
felhőt raktak volna, mely méterekkel a föld fölé emeli. Majdnem megcsípte
magát, nem álmodik-e.
– Nem vagyunk nagy kiadó, Lisa. Igazából labdába sem rúghatunk
például egy menő New York-i, vagy atlantai kiadóval szentben, ezért aztán
okosan kell levadászni a könyveket. Taktikus és gyakran idegőrlő játék ez.
Én vagyok a Packard House-nál a többségi tulajdonos, és egyben a
főszerkesztő is, így ha én azt mondom valamire, hogy kiadjuk, akkor az úgy
is lesz. De mindenképp konzultálnom kell még erről a társtulajdonossal is,
Mrs. Gonzalesszel.
– Értem.
– Tízezer dollárt tudok jelenleg felajánlani a könyvedért. Ez nem túl
sok, tudom, de ismeretlen író vagy és bármennyire is bízom a regényedben,
azért óvatosnak kell lennem.
– Hogy mennyit? – kerekedett el Lisa szeme. Alig akart hinni a fülének.
– Tízezer dollárt ér a könyvem?
– Reméljük, hogy ennél azért sokkal többet – nevetett Eve –, hiszen
hasznot akarunk látni belőle. De ennél többet jelenleg nem áll módomban
felajánlani. Nem kell most itt helyben döntened, menj haza, gondold át
alaposan. De figyelmeztetlek, gyorsan egyezségre kell jutnunk, ha együtt
akarunk dolgozni, mert éppen jókor került a kezembe a könyved!
– Megértettem és nagyon köszönöm, Eve! Őszintén szólva, most
nagyon megnyugodtam.
– Látszik rajtad – mosolygott a nő, s úgy nézett rá, mintha csak a
vidám kishúgát látná. Elbúcsúztak egymástól és megállapodtak abban, hogy
Lisa még a héten felhívja őt, hogyan döntött. Ám amikor a lány kiért az
épület elé, már tudta, hogy rá fog bólintani az ajánlatra. Tízezer dollár! És ez
nem számít soknak? Alig merte elhinni: írónő lett belőle. Valóra váltotta
gyermekkori álmát. Megírt egy könyvet, amire le is csapott egy kiadó,
boltokban fogják árulni az alkotását, emberek ezrei, százezrei ismerhetik
meg a nevét, gondolatait, lelkének titkos rezdüléseit. Leírhatatlan érzések
hullámoztak benne, s csak arra vágyott, hogy immár új emberként álljon
Nathalie, Cheryl és Karen elé. Lisa Millner, íróként. Boldog emberként, egy
álmait és gyermeke vágyait beteljesítő anyaként. Gyorsan leintett egy taxit,
mely az épület előtti járdánál parkolt, s amint beült megadta a címet.
Belenézett a pénztárcájába, egy gyors fejszámolás után rájött, éppen hogy
elég pénz van nála a hazaútra, s nevetett. Nevetett, míg ki nem csordult a
könnye.
 6. fejezet

AMIÉRT ÉLNI ÉRDEMES

„Mert nem az tesz boldoggá, amit birtokolsz,

hanem aminek tiszta szívből örülni tudsz.”

Louis de Saint-Marché
1.

A rideg Csendes-óceán hullámai óriási, széles tömegekben ostromolták

Palos Verdes kies, sziklás partjait. A messzeségben lustán emelkedő
napkorong fehérarany ragyogással festette meg a hullámok taraját. A kora
reggeli órák békéje ömlött szét az öbölben, mely önzetlenül a keblére ölelte
a napsugarakat, az óceán fodrait, s mindenkit, aki a párttá látogatott. Fent,
ahol a sziklák ellaposodtak, s teret adtak az építkezésnek, szőlőfürtszerűen
nőttek ki a földből egymás mellett a házak. A majd hetven méter magasra
tornyozódó dombtetőn, egy futballpálya méretű telken, megkapó szépségű,
ám egyáltalán nem hivalkodó otthon szemlélte a végtelen panoráma
fényjátékát. Az útról nézve magas, sűrű sövényfal határolta a telket, melynek
tetejére pálmák zöld levelei borultak. A kétszintes ház toszkán stílusban
épült. Mindenütt virágok kavalkádját lehetett megcsodálni, rózsabokrok,
magnólia fák és azáleák sorjáztak, az örökzöldek és datolyapálmák
árnyékában apró liliomok fehérlettek. Olyan volt ez az otthon, mint egy apró
pont a nagyvilágban, ahol az ember megpihenhet egy pillanatra – élete
végéig. Akár egy megkapó, bájosan elegáns olasz villa valahol a toszkán
lankákon. Mindenütt széles, magas ablakok sorakoztak, melyek a belső tér
megnyugtató világába vezették be a napfényt. A kertben egy széles,
szabálytalan alakú medence terpeszkedett, ami egészen a szikla széléig ért,
így a medence képezte a kert határát.
Csönd és nyugalom. Megkapó és elringató béke. Lisa minden reggel
hat órakor kelt, napját rendszeresen úszással indította,, s amíg Nathalie az
emeleti hálószobájában aludt, ő gyönyörködött mindabban, amivel az élet
megajándékozta. Minden pillanatért hálát adott az életnek. Még a
legrosszabbnak is, mert jól tudta, ezek nélkül nem lehetne ma az, aki. Ám
mégis néha annyira hihetetlennek tűnt, hogy mindazt elérte, amiről annyit
álmodozott. Szinte napra pontosan tizenöt év telt el azóta, hogy az Enis
című regénye kiadóra lelt, s a boltokba került. Ám azt még nem is merte
remélni, hogy az olvasók ennyire fogják szeretni az írását. Eve Hardy a
lehetőségeihez képest komoly reklámkampányt szervezett az könyvének, s
ennek révén pár hét alatt elkapkodták a boltokba került húszezer példány.
Az olvasók imádták a művet, nem győzték dicsérni a fiatal írónő tehetségét,
helyenként fellelhető sziporkázó humorát és a lehetetlen mélységet árasztó
történetet. A publikum kezdett felfigyelni rá, s mind azt kérdezték: ki ez a
Lisa Millner, s hol volt eddig? Lisát letaglózta mindaz, amit róla és a
könyvéről nyilatkoztak az olvasók – s valójában legalább egy évbe telt, mire
sikerült feldolgoznia, hogy kezd ismertté válni és a tehetsége révén képes
megérinteni az emberek lelkét. Még tizenöt év után is az Enis sikere
töretlen, s több mint tízmillió példány kelt el belőle, csak az Államokban.
Lisa egyedi stílusa, s az, ahogy a mondái, mitológiai világ titokzatosságát
képes vegyíteni a tapinthatóan emberi jellemvonásokkal és élethelyzetekkel,
kiemelkedően sikeres íróvá tettek. Egészen mostanáig huszonkét regényt írt,
s ezek közül hét szerepelt első helyen a rangos New York Times bestseller
listáján. Bár folyton hívták más kiadók, hogy szerződjön velük, ő hűségesen
kitartott Eve Hardy és a Packard House mellett, mely Lisának
köszönhetően fajsúlyos kiadóvá nőtte ki magát. Másfél évvel azután, hogy
az Enis megjelent, s hatalmas példányszámban elkelt, Lisa ki tudott bérelni
egy La Habra emelkedő lankáira épült kis házat, melyet egy év bérlés után
meg is vásárolt. A főbérlő megtiszteltetésnek vette, hogy egy ismert írónő
lakik náluk, így baráti árat határozott meg az eladás során, ami Lisa szerint
túlzás volt, ezért a normál piaci árat fizette inkább a házért.
Ez volt az első igazi otthonuk. Fáradhatatlanul és nagy gonddal
valóságos édenkertet varázsolt maguk köréi a kórnyék egyik legszebb háza
lett az övék. Valamivel több, mint tíz évet éltek La Habraban, Nathalie ott
kezdett óvodába, majd iskolába járni. Lisa legnagyobb örömére a kislánya
könnyen barátkozott, hamar egész kis raj nyüzsgött a házuk teraszán,
amikor Nathalie áthívta az iskolatársait, akikkel természetesen jöttek a
szülők is. Igazi kertvárosi életet élő, boldog kis család lettek ők kettecskén.
Lisa kérve kérte Cherylt, hogy költözzön hozzájuk, de a nő ezt kedvesen
visszautasította, mondván minden emléke a lakásához köti. Viszont, bár
kissé távol laktak egymástól, hetente találkoztak, lementek az óceán partra,
játszottak a szépen fejlődő Nathalie-val, s élvezték az élet mindennapos
örömeit. Lisa évente maximum két könyvet irt, s amíg nem végzett
kutatómunkát az íráshoz és teljesen szabad volt, néhány hónapot minden
évben az otthonban dolgozott, mert nem tudott elszakadni a rászorulóktól,
akik a családjává fejlődtek az évek alatt. Az ő tiszteletükre, s az eltávozó
barátok emlékére írta meg a Viharos estéken című regényét, mely majdnem
egy teljes hónapon át volt a New York Times sikerlistájának első helyén, s
mely annyira megihlette a hollywoodi producereket és rendezőket, hogy
filmet forgattak belőle. Kétségtelen volt, hogy Lisa felért a csúcsra. Ám
óriási hangsúlyt fektetett arra, hogy mindig mértékletes maradjon, alázatos
és szerény.
A hírnév és elismerés természetesen hozta a velejáró rosszat is,
pénzsóvár érdekemberek egész seregét, akik mind akartak egy falatot a
roskadásig megrakott asztalról. Lisának hatalmas önuralomra és lelki erőre
volt szüksége ahhoz, hogy ne őrüljön bele ebbe a képtelen helyzetbe, mely
minden korábbi képzeletét túlszárnyalta.
Sejtette, hogy a népszerűséggel ez együtt jár majd, de újra és újra
megdöbbent azon, mire képesek egyesek, ha a pénz csábító illatát
kiszimatolják. De pechükre Lisa erős és határozott jellemmé formálódott,
akit nem lehetett sem palira venni, sem megnyerni mindenféle mézes-mázos
ajánlatokkal.
Legnagyobb csalódása egy Stanley Woodrow nevű férfi volt, akivel a
Viharos estéken forgatásán ismerkedett meg. Stanley a producer törtető és
exhibicionista unokaöccse volt, s mellékszerepet kapott a filmben.
Hosszasan és kitartóan udvarolt Lisának, akit kezdetben hidegén hagyott a
jóképű, sármos és vagány férfi közeledése, de lassan kezdett megtörni az
ellenállása, s elfogadott végül egy randevú meghívást. Néhány hónapig úgy
tűnt, formálódik köztük valami, de Stanley ostoba módon saját magát
buktatta le a türelmetlenségével, ugyanis minden erejével azon volt, hogy
Lisa vagyonából részesüljön, s ezért a legszámítóbb, legundorítóbb
húzásokkal és hazugságokkal állt elő. Ez az eset csak még mélyebbre
temette Lisában azt a hitet, hogy valaha is találni fog egy normális férfit. A
magány évek alatt lassan kemény kéreggé nőtt benne, s elfogadta, hogy
egyedül Nathalie lesz társa egész életében. Néha úgy érezte magát, akár
Diogenész, aki nappal lámpást gyújtva igaz embereket keresett.
Lámpásának fénye egy maréknyi emberre vetült, s ők, valamint Cheryl és az
otthon lakói, dolgozói jelentették a kiterjesztett családot Nathalie mellett.
Hálás volt minden velük töltött pillanatért. És természetesen Karenért.
Végtelen szeretetet érzett iránta, mert ő volt az egyetlen, aki tűzön-vízen
keresztülment érte, s még ha barátságuk el is kopott egy időre a Dwayne-
időszakban, újult erővel, felfrissülve léptek tovább egy szebb jövő felé. Az
elmúlt nyarat a francia Riviéra mesés, balzsamos levegőjű vidékén töltötték
Karennel, Matt-tel és három gyermekükkel, akik közül a két kamasz fiú
felváltva udvarolt Nathalie-nak, mialatt a bérelt hajóval lassan csorogtak
Marseille-től keletre, végig a part mentén. Karen végül egy sikeresen
működő és közkedvelt kis éttermet nyitott, amit szívvel-lélekkel vezetett,
míg férje, Matt továbbra is a tudománynak szentelte életét.
Lisa az elmúlt tizenöt évben annyi élménnyel, tapasztalattal és
csodálatos pillanattal gazdagodott, mely két életre is elég lett volna. Nehéz
volt megtalálni a mindennapokban azt a finom egyensúlyt, melyre
mindannyian vágyunk, emberként, szülőként, útját keresőként és járóként,
időnként voltak ballépései, de mindig visszatért arra az ösvényre, mely neki
rendeltetett. A titka egyszerű volt, mert hallgatni a szívére. És a szíve ezt
súgta neki: légy hálás mindazért, amid van, csak kövesd a hangom a
sötétben, szeresd magad úgy, mint mindenki mást, és akkor minden
rendben lesz. Lisa tudta, hogy valamennyi emberben él ez az apró hang,
akár egy szélben megpendített húr, de csak kevesen hallják meg és még
kevesebben merik követni.
Élete másik kihívása az volt, hogy Nathalie-nak átadja mindazt, ami
benne megfogalmazódott. De szerencséjére nem volt túl nehéz dolga.
Nathalie olyan lánnyá, majd villámgyorsan olyan nővé érett, akire minden
anyuka büszke lenne. Korán érő típus volt, óriási szívvel és hasizom
szaggató humorral, amik révén bárkit le tudott venni a lábáról és közel
férkőzni a lelkéhez. Valójában óriási tehetsége volt az emberi lélekhez, s
Lisa tudta, hogy segítenie kell őt abban, hogy ezt az adottságát egész
hátralévő életében kamatoztatni tudja, nem csak a saját boldogsága
érdekében. Mivel Nathalie életének csak néhány korai évében tapasztalt
nélkülözést, s ezeket mára már fel sem tudta idézni magában, így úgy nőtt
fel, hogy az anyagi gondok ismeretlen fogalommá zsugorodtak. Lisa nagy
hangsúlyt fektetett arra, hogy lánya mégse váljon egy elkényeztetett csitrivé,
mint oly sok vagyonos szülő gyermeke. Mindemellett Lisa több tízmillió
dollárt fordított jótékonyságra. A vagyonának majdnem felét visszaadta az
embereknek, akik megtisztelték őt azzal, hogy megvásárolták a könyveit.
Úgy érezte, ez így helyes, egyfajta körforgást akart létrehozni, mellyel
minden jobba válik.

Utólag belegondolva sokban hálás lehet Dwayne-nek, amiért befogadta

 Utólag belegondolva sokban hálás lehet Dwayne-nek, amiért befogadta
őt magához és ezzel megnyitott előtte egy világot, mert most már tudta, mitől
kell tartózkodnia. Egyik nap úgy döntött, nekiül és igyekszik pontosan
kiszámolni, mennyi pénzt költött rá anno a férfi. Végül az összeget egy
borítékba tette, s egy üzenetet mellékelt hozzá: „nem maradok az adósod”.
Aztán egyik délelőtt elkocsikázott Dwayne házához – remélte, még ott lakik
a férfi –, s bedobta a borítékot a postaládába. Ezzel is sikerült egy kicsit
könnyítenie a lelkén, végleg minden szálat elvágva, ami ehhez az emberhez
kötötte. Egy gyorsvonat sebességével robogott el lelki szemei előtt az elmúlt
évek minden pillanata. Ahogy az ember öregszik, úgy ébred rá, milyen
gyorsan rohan – az idő, s csak arra érdemes időt szánni, ami a lelkünket
felüdíti, mások életét könnyebbé teszi. Mert egy napon már nem kelünk fel
többet az ágyból, s elszámolni az életünkkel csak a mi felelősségünk lesz.
Gondolataiból a biológiai órája ébresztette fel, rájött, ideje kimászni a
medencéből, reggelit csinálni Nathalie-nak és magának – elkezdeni egy
újabb szép napot. Mivel szombat volt, ezért nem számított arra, hogy a
lánya nyolcnál előbb kikászálódik majd az ágyból, így ráérősen úszott vissza
a medence házhoz közelebbi, lépcsős kialakítású végéhez. Ahogy kilépett a
medencéből, rögtön törülközőt tekert magára, mert kissé csípősnek érezte
az időt a felmelegített víz után Negyvenegy évesen még mindig szentet
gyönyörködtető szépség volt, tíz évet is letagadhatott volna. Fiatalos, üde
lelke olyan bájos kisugárzással vette körül, mely minden férfit lenyűgözött.
A medencét egy kőlapokból rendezetlenül kirakott ösvény kötötte
össze a nappali előtti terasszal, melyre lépcső vezetett a kert felől. A teraszt
ölelő növénytobzódás éke volt az a gigantikus bougainvillea bokor, melyet
méhek és pillangók raja keresett fel táplálékszerzés céljából. Lisa a szélesre
tárt üvegezett ajtón át belépett a nappaliba, s majdnem belebotlott Buckba,
aki a szőnyegen elnyúlva szunyókált. Buck egy hatalmas testű, szép, jól
nevelt kan németjuhász volt, akit akkor vettek magukhoz egy menhelyről,
amikor felépítették az óceánparti házukat. Előtte már volt másik kutyájuk is,
egy Roxy névre hallgató golden retriever szuka, de szegény szomorú véget
ért. Egyik éjjel kiszökött a nyitva felejtett kapun, s pár utcával arrébb
elgázolta őt egy furgon. Buck esetében azonban nem kellett attól tartani,
hogy el fog kóborolni éjszakánként, mert még egy ilyen lustálkodásra
hajlamos német juhászt nem hordott a hátán a Föld. Az ilyen típusú kutyák
rajonganak a mozgásért, a feladatokért, s hajlamosak depresszióra, ha nem
kapnak elég adrenalin ingert. Buck azonban inkább olyan volt, mint egy
német juhász bundába bújt lajhár. Vagy talán csak arról volt szó, hogy
átvette gazdái csöndes, nyugodt életritmusát, s hálából, hogy befogadták,
olyannyira belesimult a nyugalomba, hogy az már arcpirító volt.
Természetesen a kutyát magukkal vitték mindenhova, akár nyaralásról, akár
kisebb utazásról, kikapcsolódásról volt szó. Ilyenkor aztán fél gőzzel előbújt
Buckból a fajtájára jellemző energikusság, s nyomban kis felfedező utakra
indult az ismeretlenben, sőt még frizbizni és labdázni is hajlandó volt.
– Fúj, Bucky, hogy neked épp a legjobb helyen kell nyelvet lógatni! –
Lisa megpaskolta a kutya hasát, mire az nagy kegyesen kinyitotta a szemét,
de inkább átfordult a másik oldalára és mancsát a fejére rakta. – Micsoda
egy lustaság vagy te! De pont ilyennek szeretünk. Legalább sok energiád
marad öreg korodra.
Lisa átvágott a nappalin, s egy kis boltív alatt belépett a konyhába, ahol
legnagyobb meglepetésére Nathalie-t pillantotta meg. A lány elmélyültem
kavargatott egy tál müzlit. Nathalie ha lehet, még gyönyörűbb volt, mint az
anyja, Lisa szemében legalábbis ez egészen biztosan így volt. Amint
cseperedett, úgy veszítette el évről évre szőke hajának szikrázó aranyszínét,
s mostanra szőkésbarna fürtök keretezték bájos, vidám arcát. Valamivel
magasabb volt Lisánál, de le sem tagadhatta volna, hogy tőle örökölte
szerencsés alkatát, vonzó kisugárzását és elbűvölő mosolyát. Mindössze egy
szál bugyit és egy fehér pólót viselt.
– Nahát, te meg hogyhogy ébren vagy, kicsim? – Lisa puszit adott neki
és megsimogatta a karját, de a lány a felnőttségére büszke kamasz
távolságtartásával húzódott félre.
– Nem tudtam aludni – vonta meg a vállát Nathalie –, kicsit stresszel ez
a rohadt vizsga.
– Ne beszéljen csúnyán egy ilyen szép, fiatal lány. Lisa banánt és
mangót válogatott, hogy egy ízletes turmixot készítsen, mint minden reggel,
az úszás után.
– Mindegy… – sóhajtott a lány elengedve a füle mellett anyja
megjegyzését –, majd lesz valahogy, csak legyek már túl ezen az egészen.
– Te mindig az én okos kislányom leszel, ebben biztos lehetsz –
nevetett Lisa.
– Fél éven belül 18 leszek nem vagyok már kislány – válaszolt
öntudatosan Nathalie, s a müzlis tálát a kezébe véve a reggeliző asztalhoz
ült. Lisa követte, s leült vele szemben.
Nathalie elmosolyodott. Kettejük közt olyan mély kapcsolat alakult ki,
hogy egy pillanat alatt képesek voltak egymást megnyugtatni. Néha napján
pedig felidegesíteni, leginkább a lázongó és heves kamasz időszakban.
Anyja nem követelte meg tőle, hogy jó tanuló legyen és sorra hozza haza az
ötösöket, sokkal inkább arra koncentrált, hogy Nathalie találjon valamit az
életben, ami érdekli, ami élete álmává érik benne, s ami motiválja és
hajtóerőt jelent szá mára. Döntse csak el, milyen életet akar élni, és a saját
elvárásainak akarjon megfelelni, de bárhogy is dönt, Lisa támogatni fogja őt.
A módszer remekül bevált, főleg, ha hozzávesszük, hogy Nathalie már
fiatalon rendkívül okos és talpra esett volt, hatalmas önbizalommal és még
nagyobb makacssággal rendelkezett, s ezen erényeit csak felerősítette az.
évek során anyja állandó biztatása és odaadása.
Lisának hamarosan készülődnie kellett, ugyanis Santa Monicába volt
hivatalos egy író-olvasó találkozóra a legújabb regénye megjelenése
alkalmából, melynek az Utolsó nyár címet adta. A publikum már azelőtt
imádta a történetet, mielőtt egy sort is olvastak volna belőle, így Lisa nagy
tömegre számított ezen a napon.
– Mikor jössz haza? – érdeklődött Nathalie.
– Valamire készülsz, kicsim? – Lisa a hall tükrében még egyszer
megnézte magát, megigazította a haját, elsimította ruháját. – Ugye egy
viszonylag épen maradt házba térek majd haza?
– Csak átjön Steffany és Chloe. Csajos napot tartunk. Semmi
érdekes…
– Aha, értem – Lisa mélyen a szemébe nézett. – És fiúk nem jönnek?
– Neeem, dehogyis! – tiltakozott hevesen a lány, ezzel el is árulva
magát, majd némileg zavartan nevetgélni kezdett. – Csajos nap, semmi
extra. Ne aggódj már, anyu!
– Egy anyának jár az aggódás – Lisa megpuszilta őt, Nathalie megölelte
a nyakát, akárcsak kiskorában –, egyszer majd megérted.
– Aztán ügyesen a dedikáláson!
Lisa kilépett az ajtón, a parkoló kockakövein ott várt rá ezüst
Mercedes terepjárója. Egyáltalán nem hozták lázba az autók, de
biztonságos, kényelmes modellt akart, így erre a típusra esett a választása.
Amint kihajtott a széles fakapun, Lisa még integetett a bejárati ajtóban álló
lányának, majd kigördülve a burjánzó növényekkel és gyönyörű házakkal
övezett Paseo del Marra, elindult Santa Monica felé. Az alig negyven perces
úton, mely során áthajtott Redondo Beachen és Inglewoodon, folyton a
lányán járt az esze. Általában a dedikálások és találkozók előtt elfogta az
izgatottság, hiszen óriási örömként élte meg, hogy találkozhat azokkal, akik
szeretettel tekintenek rá és munkásságára. De bármennyire is pezsgett
benne a vágy, hogy újra lássa az olvasóit, nem tudta kiverni fejéből
Nathalie-t, s a vele kapcsolatos aggodalmait. Ahogy nőtt, úgy érett meg
benne egyre jobban a kíváncsiság, hogy más gyerekeknek miért van
apukájuk, és neki miért nincs? Lisa egy ideig kerülte ezt a témát, próbálta
halogatni a dolgot, de tudta, előbb-utóbb kénytelen lesz őszintén mindent
elmondani a lányának. S ettől rettegett. Félt attól, hogy Nathalie
torzszülöttnek tartja magát, ha kiderül, hogy apja valójában egy nemi
erőszakra hajlamos férfi volt. Lisa még azt sem mondta el a lányának, hogy
egykor táncosként kereste meg a mindennapi betevőt egy lebujban. Így azt
a mesét találta ki, hogy a főiskoláról kibukott, mert teherbe esett egyik
osztálytársától, aki rögtön el is hagyta az államot, amint a fülébe jutott ennek
híre. Thomasnak nevezte a nem létező apát, s bárminemű kérdést hárított,
mely Nathalie apjára vonatkozott. S hogy miért nincsenek nagyszülők, hova
lett Lisa anyja és apja, arra újabb hazugságot talált ki. Autóbalesetben
elveszítette őket nem sokkal a teherbe esése után, így az egész élete
romokba dőlt, kénytelen volt a La Habra Szociális Otthonban dolgozni, s
innen a történetet már jól ismerte a kislány.
Lisa szégyellte, hogy hazudik a lányának a múlttal kapcsolatban,
szörnyű bűnként élt meg minden egyes szót, mellyel hazugságot csepegtet
Nathalie ártatlan kis lelkébe. S ennek meg is lett a maga következménye. A
lány tizenegy éves koráig rendszeresen bepisilt. Nem tudta érzelmileg
megfelelően feldolgozni azt, hogy az apja őmiatta hagyta el az anyját.
Vétkesnek érezte magát, mintha ártott volna az anyjának, aki mindig
mindent megtett érte akkoriban. Lisa sokat sírt és csak nagy nehezen tudta
titkolni ezt a lánya előtt. Azt gondolta, ebből nem lehet jól kijönni, mert ha
Nathalie megtudja az igazságot, szenvedni fog miatta, ugyanakkor így is
kínlódik a hazugságok miatt. Odáig fajult a dolog, hogy Nathalie-t
gyermekpszichológushoz kellett vinni. A doktor azonban, bölcsen átlátva a
helyzet komolyságát, többet beszélgetett Lisával, mert tudta, itt már csak az
őszinteség segíthet. A terápiás foglalkozás után hazaérve – ekkor még La
Habraban laktak –, Lisa rászánta magát élete legnehezebb beszélgetésére.
Nehezen találta a megfelelő szavakat, hogy kislányát ne zavarja össze, s a
legkevesebb kár érje törékeny lelkét. De szépen sorjában mindent
elmondott önmagáról, az életének eddig ismeretlen részéből. Őszintén és
könnyekkel telve mesélt a szüleiről, akik sosem szerették, állandó
közönyben kellett felnőnie, ezért elhatározta, ha egyszer- gyermeke lesz, ő
ilyet nem tapasztalhat meg soha. És mennyire bánta, hogy minden igyekezete
ellenére mégis fájdalmat okozott Nathalie-nak. Töredelmesen beismerte,
hazudott azért, hogy megvédje őt az igazság fájdalmától, s nem látta előre,
milyen következményei lesznek mindennek. Mesélt a Flamingóról, Royról
és Mr. Crawfordról, és kénytelen volt Samuelről is beszélni. Ez volt a
legnehezebb rész. Hogyan magyarázzam el egy tizenegy éves kislánynak, mit
jelent a nemi erőszak és mit okoz ez egy nő lelkében? – tépelődött
hosszasan. Végül is sikerült olyan formában tálalnia a történteket, hogy
Nathalie megértse, nagyjából mi történt az anyukájával, milyen kínt élt meg.
S Lisa azt is elmondta, hogy először nem akarta őt megtartani, mert félt,
rettenetesen félt attól, hogy nem lesz jó anya, és így csak még jobban
gyötörték azok a pillanatok az életében, amikor Nathalie-nak rosszat
okozott. Amikor befejezte a történetet, zokogásban tört ki. Kezei közé
temette arcát a szégyen miatt, az okozott és elszenvedett fájdalmak,
valamint az újra feltépett sebek miatt.
Nathalie egész idő alatt mereven nézte őt, egy szót sem szólt. Nem
lehetett tudni mi játszódik le a fejében, s a lelke vajon tovább sérült, avagy
megnyugodott az igazságtól. Lisa egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a
kislánya megérinti a haját. Majd megsimítja a kezét, lassan, gyengéden,
mintha csak gyógyítani akarná. Aztán az arcát Lisa arcához szorította. Nem
szóltak egy szót sem. Hosszú percekig ölelték egymást olyan szorosan, mint
még soha és azóta sem. Ott és akkor valami örökre megváltozott kettejük
közt, minden sokkal jobb lett. Kapcsolatuk még inkább elmélyült, mert a
kislány végre megértette, ki is ő valójában a világ forgatagában, s ki ez a
csodálatos lény, akit édesanyjának szánt a sors. Nem tudott haragot érezni
Lisa iránt, mert bár kislány volt még, de pontosan értette és átérezte, mit tett
érte az anyja, hogy biztonságban és boldogságban nőhessen fel. Attól
kezdve mintha elvágták volna, egyik napról a másikra megszűntek az
éjszakai bepisilések. Kettejük lelke még szorosabban összeforrt, s a
lakótelepi biciklizések, a közös mosogatások, az iskolába tartó séta, de még
a játék utáni rendrakás és a bevásárlás is több nevetéssel telt.
Lisában ekkoriban fogalmazódott meg, mi is az a boldogság: a
boldogság egyetlen pillanat, egy érintés, egy szó, egy mosoly, egy
szempillantás. A boldogságot nem megtalálni kell, hanem felismerni, hogy
képesen vagyunk boldogok lenni, bármilyen nehézségek közt is vezet az
utunk. Meg kell találni minden nap egy apró pillanatot, ami a miénk, s azé,
akivel megosztjuk. És Lisa mérhetetlenül boldog volt minden nap, amikor
látta a lányát mosolyogni, nevetni, vidáman futni – és túl gyorsan felnőni. S
most, amikor éppen dedikálásra sietett, ismét végigperegtek lelkében ezek
az emlékek, mintha kiszórták volna egy fotóalbum tartalmát a földre. Tudta,
hogy előbb-utóbb eljön a nap, amikor Nathalie többé már nem lesz kislány,
hanem nővé válik. Nővé, aki felismeri bájait, testének vonzerejét,
érdeklődését a fiúk iránt. Rettegett ettől a naptól. Ismerve, mire képesek a
férfiak, legszívesebben elzárta volna Nathalie-t egy magas toronyszobába,
mint a romantikus lovagregényekben, s soha egyetlen férfit sem engedett
volna a közelébe. Ha rossz anya lett volna, bizonyára meg is tette volna ezt.
De át kellett élnie minden szülő egyik legnehezebb döntését, el kellett
engednie őt egy kicsit, hagyni kellett, hogy élje a maga életét. Ez a nap túl
hamar jött el… egyik percben még egy csillogó szemű kislány, a másikban
már egy tükör előtt pózoló, sminkelő és ruhákat próbálgató vadóc tini, aki
csak úgy a móka kedvéért feketére festette a haját, és egyik nap a fél arcát
beborító hennafestéssel tért haza. Lisa azt hitte, mentem szörnyet hal, ahogy
meglátta. De Nathalie megnyugtatta, ő továbbra is ugyanaz a lány marad,
aki volt, csak ilyen ez a kamasz kor. Keresi az útját, és gyakran azt is
félrelöki az útból, aki szeretettel közeledik felé. Szerencsére a vadóc
korszak viszonylag hamar és komolyabb problémák nélkül elmúlt, ám a fiúk
zsongása aggasztotta Lisát. Nathalie arcpirító bujasággal használta ki és
élvezte testi adottságait, imádta bolondítani a fiúkat, akik majd megőrültek
érte. Egyszer aztán Lisa rászánta magát egy komoly beszélgetésre, melyre
előbb-utóbb sort kellett keríteni s nem a legkellemesebb téma, a szexuális
felvilágosítás. Nathalie hellyel-közzel jól tűrte a beszélgetést nagyjából fél
percig, aztán visítva kirohant a szobájából. Barátnőivel már mindent
alaposan kitárgyaltak, anyja előtt ezekről a dolgokról beszélni maga volt a
pokol. Lisa nem forszírozta tovább a dolgot, a saját világába gubózott
kamaszlánya nem ellökni akarta őt, hanem egyszerűen önmaga lenni, s a
legnagyobb segítség, amit egy szülő ilyenkor adhat, az elfogadás és
támogatás. Nathalie-nak mindössze egy fiúja volt eddig, s Lisa mindig árgus
szemekkel vizslatta Scott-tot, a kedves, ám kissé hóbortos külsejű szörfös
fiút. A románc nem tartott sokáig, de annyi értelme volt, hogy Nathalie
belekóstolt ebbe az új élethelyzetbe. Mindent összevetve, Nathalie
csodálatos ifjú hölggyé vált az évek során, aki külső szépségével
megragadta a tekinteteket, belső varázsával pedig magához láncolta az arra
érdemes embereket. Nem csoda hát, hogy rengeteg barátja volt, s nem
kevés irigykedő. Lisa iszonyú büszke volt rá! Bizsergett attól a szeretettől,
melyet e csodálatos teremtmény iránt érzett, aki megtisztelte azzal, hogy a
lánya lett. És mialatt beért Santa Monicába, tudta, hogy odahaza Nathalie
éppen két lány és ki tudja, hány fiú társaságában beszélget, szórakozik,
élvezi a könnyed hétvégét. Istenem, add, hogy csak ennyi legyen! –
gondolta magában Lisa, ahogy leparkolt a Westfield Century City
épületegyüttes mélygarázsában.
Egy órával később, miután egy hosszas megbeszélése volt Eve
Hardyval a következő könyveket illetően, már a hatalmas, kétszintes
könyvesboltban berendezett pulpitusnál ült, szemben vele vagy száz lelkes
olvasója foglalt helyet, s egyre csak áramlottak az emberek, hogy lássák az
imádott írónőt és meggyőződjenek róla, valóban olyan szép-e, mint ahogy a
könyvei hátoldalán mosolyog rájuk. A csöndben és mosolyogva figyelő
hallgatóság reakciójából ítélve nagyon is elégedettek voltak az összképpel.
Miután egy rövid interjú zajlott le Lisa és az eseményt szervező elegáns,
középkorú úr, Mr. Bailey közt, a hallgatóságon volt a sor, hogy faggassák
egy kicsit kedvenc írójukat.
– Mi az, ami leginkább motiválja az írásban? – a kérdés egy fiatalabb
nőtől érkezett. – Mi okoz benne örömet?
– Az élet írja a legszebb, legemberibb regényeket – válaszolt Lisa. –
Egy író, szerintem, azon igyekszik egész munkássága során, hogy magát az
életet vesse papírra. Minden történetemmel el akarom vinni az olvasóimat
egy utazásra, mindig az élet egy-egy újabb vetületét megmutatva nekik,
felszínre hozva valamit, ami a mélyben rejlik. Sokszor feltették már nekem
ezt a kérdést, és a legegyszerűbb és mégis legátfogóbb válaszom az, mert
szeretem, és örömmel igyekszem a könyveimmel szépséget vinni mások
életébe. Ha csak egy apró pillanat erejéig is.
A publikum meghatva figyelt, de csakhamar érkezett az újabb kérdés,
ezúttal egy pocakos, idősebb úrtól, aki feszengve ült a jobb szélen.
– Mivel foglalkozna, ha nem yró lenne? Mit csinálna szívesen?
– Évekig dolgoztam egy szociális otthonban, még manapság is, ha időm
engedi, szívesen töltöm ott az időm. Ha nem lennének írói ambícióim,
biztosan az egész életem egy otthonban töltenem, mint gondozó. Szeretek
emberek közt lenni, főleg olyan emberek társaságát élvezem, akiknek
szükségük van a szeretetre, törődésre, odafigyelésre.
– Igaz, hogy azelőtt táncos volt egy hátban? – hangzott a kérdés egy
bőrdzsekis fiatalembertől, aki a hátsó sorok egyikében állt zsebre tett
kézzel. A tömeg fele fordult és megvető pillantásokat vetettek rá,
morgolódás indult meg köztük.
– Igen, igaz – válaszolt élesen Lisa, hogy lehalkítsa a zúgolódást. Egy-
két kósza pletyka az évek alatt szárnyra kapott a Flamingó-val
kapcsolatban, de még nem fordult elő, hogy ilyen nyíltan neki szegezték
volna a kérdést. Ám Lisa nem háborodott fel, nem is bántódott meg ettől,
higgadtan folytatta tovább. – Bizonyára vannak, akik előítélettel néznek
most rám, mert huszonkét évesen képes voltam egy színpadon vetkőzni
néhány dollárért. De tudják, ha nem csináltam volna ezt, akkor ma nem
lenne egy csodálatos lányom. Ha nem csináltam volna ezt, akkor nem tudok
megmártózni évek alatt abban a piszokban, mely hozzásegített számtalan
felismeréshez. Nem vagyok büszke arra az időre, de elfogadom és
felvállalom, hogy az is én voltam egykor. És tudják, ha belegondolok,
tulajdonképpen még örülök is azoknak az időknek. Bár akkor nem hittem,
hogy valaha is kimondom ezt a mondatot. Tudják, minden nehézségből
képesek vagyunk talpra állni, minden kihívás erősíthet bennünket,
bölcsebbek, érettebbek lehetünk. Meg kell tanulni vállalni a feladatot,
szembenézni a veszedelmekkel és megtalálni azt az apró bölcsességet, azt az
okot, amiért ez az egész történt velünk. Hiszem, hogy ez a boldogság útja.
A hallgatóság egyöntetűen elmosolyodott, és páran megtapsolták. A
bőrdzsekis férfit nem lehetett látni, már el is hagyta a helyiséget. Lisa már
számtalan hasonló eseményen részt vett, rutinos volt, ám mindig mélyen
megérintette, amit kapott az emberektől. Perceken belül megindult a sor,
mindenki a kezében szorongatta az Utolsó nyár egy-egy példányát, s
lelkesen nyújtották át Lisának, aki készségesen írta alá a könyveket,
mindenkinek megköszönte, hogy eljött és megvásárolta a könyvet, többször
összeölelkezett a rajongókkal, s nem kevés közös fotó is készült. Amikor a
sor szinte teljesen leapadt, s már csak pár ember volt hátra, az utolsók közt
Lisa észrevett egy szürke inget és farmert viselő, negyven év körüli férfit, aki
lassan araszolt egyre közelebb, ahogy k¡fogyott előtte a sor. A férfi
pillantása egyből megragadta a tekintetét. Pár pillanatig képtelen volt levenni
róla a szemét, s érezte, elpirul. Az elé tett könyvet észre sem verte, csak
amikor az előtte álló nő udvariasan megköszörülte a torkát.
– Bocsánat már alá is írom – zökkent vissza Lisa, ám ahogy dedikálta a
könyvet, lassan felpillantott a férfira. Az rámosolygott, de csak éppen,
kedvesen, szerényen. Az emberek egyre csak fogytak, és Lisa érezte, hogy
egyre feszültebb a férfi közeledésétől. Mígnem felpillantva meglátott egy
szürke inget, mely elegánsan feszült egy sportos alkatra, és ahogy feljebb
nézett, egy kedves arc tekintett iá. Most vette csak észre, hogy egy régi
sebhely éktelenkedik jobb szemétől egészen az álláig, ám ezzel együtt Lisa
megállapította, hogy a férfi kifejezetten kellemes jelenség. Napbarnított arcát
enyhe borosta keretezte, sötétbarna haja kissé göndörödött, egész
megjelenése maga volt a nyugalom, a magabiztosság és valami elképesztő
karizmatikusság. Nem hitte, hogy valaha is ilyen jelzővel fog illetni valakit, de
mintha mindig is ismerte volna. Hosszú pillanatokig meredtek egymásra, Lisa
elmerült az idegen zöldes-barnás szemének kissé szomorkás, mégis életteli
ragyogásában.
– Richard Torres vagyok – nyújtott kezet a férfi.
– Lisa Millner – fogta meg bódultan az erős, finom kezet és azon kapta
magát, mindig is arra vágyott, hogy egy ilyen kéz érintse. Nem, nem egy
ilyen kéz – ez a kéz!
– Igen, tudom – nevetett Richard –, láttam kint a plakátot.
– És… ööö… látom, nincs magánál könyv.
– Ezt úgy érti, valamilyen bűnt követtem el? Ez egyfajta jegy, kupon
önhöz, kedves művésznő? – a férfi mosolya elárulta, hogy csak ugratja
Lisát.
– Jaj, nem úgy értettem, hanem ez egy dedikálás ugyebár, és mindenki
hozza a könyveket, én meg aláírom… – Lisa úgy érezte, kész hülyét csinál
magából. Hebeg-habog, össze-vissza beszél, és közben csak arra tud
gondolni, ki ez a Richard Torres, miért toppant ilyen váratlanul az életébe és
miért érzi magát annyira feszülten. Csakhamar minden kérdésére megkapta
a választ. Jóval gyorsabban, mint azt gondolta volna. Eddig biztos volt
benne, hogy a Samuel-incidens után soha többé nem tud megbízni a
férfiakban, s ezt csak megerősítette a Dwayne-nel és Stanley-vel történt
kellemetlen affér.
Ám Richard valahogy más volt. Olyan aura lengte körül, amibe jó volt
belépni, bele kapaszkodni és csak élvezni a pillanat varázslatos intimitását. A
dedikálás után beültek egy kávéra, süteményre, s Lisa ellenállása és a
férfiakkal szembeni bizalmatlansága úgy zúzódott porrá Richard elképesztő
karakterén, mint sodródó uszadékfa a sziklás parton. Mint kiderült, Richard
Torres egy országszerte ismert motivációs tréner, aki szerte az Államok
nagyvárosaiban tart előadásokat, lelki tréningeket, mi több, számtalan
sikeres könyv szerzője. Lisa megdöbbent, hogy még sosem hallotta a nevét,
s a férfi tréfásan megjegyezte, hogy ezen ő is őszintén meglepődött.
Hihetetlenül sok ponton kapcsolódtak össze. Richard árvaházban nőtt fel, a
szülei lemondtak róla, mert fiatalok és felelőtlenek voltak. A férfi egész életét
arra áldozta, hogy megtalálja őket, s nyomozásának eredménye két
elhagyatott sírkő lett, melyek egy kopár temetőben árválkodtak. Richard
egész gyermekkorát intézetekben, nevelő otthonokban élte, nem csoda,
hogy a legmélyebb magányt tapasztalta meg. Elzüllött fiatal volt, aki lopott,
rabolt, csalt és minden csínyben benne volt. Fiatalkorúak börtönében is
töltött vagy egy évet, ott szerezte azt a heget, melyet egész hátralévő
életében viselnie kell az arcán. A beavatási rítus maradványa – jegyezte meg
szomorkás mosollyal, ahogy az arcát csúfító sebhelyet végigsimította. De
Lisa gyönyörűnek látta ezt az arcot. Richard történetét már milliók ismerték
meg, aminek révén óriási motiváló erővel bírt, s bár nem volt magas,
termetes férfi, mégis elképesztő karizmája és lendületessége miatt a
legnagyobb színpadokat is kitöltötte. A férfi őszintén és nyíltan beszélt
magáról, Lisa minden kérdésére intelligensen és gyakran öniróniával
válaszolt. Minden percben meg tudta nevettetni a nőt, s másfél óra után már
biztosan tudták, hogy nem akarják elengedni egymást.
Richard bevallotta, hogy éppen a napokban lesz itt előadása, s csak
bóklászott az áruházban, amikor meglátta a Lisáról kirakott plakátot.
Belépett a könyvesboltba és lélegzetvisszafojtva csodálta a nőt, teljesen
letaglózta mindaz, amit érzett abban a pillanatban, amikor először a szemébe
nézett. Mintha a spanyol armada kincsét találtam volna meg – mondta
tréfásan, ám halálosan komolyan. A kora délután néhány óráját az
óceánparton töltötték, fagylaltot ettek, a padon ülve nézték a fiatalok
gördeszkás mutatványait, majd sétálgatva szemlélték, ahogy a családok
sirályokat etetnek a mólóról.
Lisa úgy érezte magát, mintha egy puha, éteri felhő felkapta volna a
földről, s oda suhanhat a szárnyán, ahol a legjobb neki. Bizsergett minden
porcikája és az egész világ hirtelen teljesen megváltozott. Azt hitte, az elmúlt
tizenöt év során mindent átélt, mindent látott már, de tévedett. Szerelmes
még sosem volt. És úgy tűnt, bármennyire is bizarr ez az egész és elméje
makacsul tiltakozik a szíve ellen – egy röpke pillanat alatt beleszeretett
Richard Torresbe.
 2.

Olívia Wyatt éppen az autó belső visszapillantó tükrében igazította meg a

sminkjét, amikor rájött, hogy elkésett. Hozod a formád, jól van –
örvendezett magának, majd az anyósülésről felmarkolta a táskáját és egy
vaskos mappát. Igyekezett épségben kikászálódni az apró, levelibéka-zöld
Toyotából. Körülnézett nincs-e életveszélyt jelentő szemeteskocsi, vagy
gördeszkás suhanc az utcán, aztán elindult Lisáék házának irányába. A fehér
alapon piros pöttyös ruhát viselő, alacsony, negyven év körüli nő maga volt
a megtestesült stílus és vidámság, Aki az utca végéről meglátta, már tudta,
hogy ez az energikus kis szőkeség olyan, mint egy forgószél. Csípőjét vadul
riszálva haladt a ház vaskos tölgyfa kapuja felé, ahol némi keresgélés után
ráakadt a csengő gombjára. Egyik kezéből a másikba tette át a mappát,
majd rájött, hogy ez így mégsem lesz jó, visszacserélte az egészet, s közben
majdnem mindent elejtett. Megnyomta a csengőt aztán várt.
– Lisa Millner háza – szólalt meg a kedvesen búgó hang a készülékből.
– Olívia Wyatt vagyok és elhoztam magammal mindent, amire csak
szükségünk lehet – válaszolt kedélyesen a nő.
– Máris nyitom a kaput!
– Köszi!
Olíviáról első ránézésre senki nem mondta volna meg, hogy az ország
egyik legfelkapottabb esküvőszervezője. Sokkal inkább tűnt egy bohém
festőnek. Ám amint megtudták, mivel is foglalkozik, a teljes döbbenet ült ki
az arcokra, mivel lehetetlennek tartották, hogy ez a kis cuki nő, aki képtelen
időben bárhová is odaérni, ráadásul még némi koordinációbeli hiányosságai
is vannak, képes megszervezni egy esküvőt. A bírálóinak és kétkedőinek
ilyenkor mindig azt mondta, nem a kezemmel szervezem meg az esküvőket,
hanem a szívemmel. És ezzel pontot tett a kérdés végére. Az Isten arra a
sorsra rendelte, hogy az emberek életének egyik leggyönyörűbb napját
mennyei szintre emelje. Amikor belépett a szélesre táruló kapun a
pompázatosán zöldellő előkertbe, s a susogó pálmák árnyékában araszolt a
ház felé, rájött, akár autóval is behajthatott volna. De hát ő már csak ilyen
szeleburdi volt.
Lisa és Richard immár hetedik hónapja voltak egy pár, mikor úgy
döntöttek, összekötik az életüket. A kezdetekkor Nathalie rendkívül
ellenséges volt a férfival szemben, undokul és pimaszul viselkedett, mert úgy
érezte, egy vadidegen furakodik be az életükbe, mindent a feje tetejére állít,
s elveszi tőle az anyját. Lisa könyörgött neki, legyen nyitottabb és lássa,
mennyire boldog Richard mellett. Nathalie próbált elfogadóbb lenni, de így
is sok időbe telt, mire megbékélt a helyzettel. Richard is igyekezett
megtalálni a közös hangot, azonban az anya-lánya kapcsolatot tiszteletben
tartotta, nem szólt bele kettőjük dolgába, inkább azon volt, hogy minél
jobban bizonyítsa Nathalie előtt, hogy az anyját a világ minden kincsénél
többre tartja. Az első nagy áttörésre akkor került sor, amikor közös
filmnézéssé sikerült összeverbuválni a családot és a barátokat, s megnézték
Richard egyik kedvenc filmjét, A sebhelyes arcút. Nathalie ekkor nyitott
először a férfi felé, s elismerte, valóban elég jó humora van, már majdnem
olyan sziporkázó, mint a sajátja. Lassan aztán nem csak elfogadta Richard
jelenlétét, de kezdte megkedvelni. Leginkább azért, mert a férfi mellett az
anyja hihetetlenül boldog volt. Mintha mindig is érzett volna valami belső
feszültséget Lisában, mintha állandó fulladás gyötörné, melytől nem tud elég
mely levegőt venni és felszabadultan lélegezni. Richard mellett mindez
teljesen megváltozott. Richard úgy gondolta, nem csupán Lisa kezét kéri
meg, de ezzel egyúttal engedélyt is kér Nathalie-tól, hogy az életük részévé
válhasson, így olyan eseményt választott, amikor az egész kis család együtt
volt, beleértve az örökké padlóhoz tapadt Buckot is. Mivel már Nathalie
születésnapja előtt Richard hozzájuk költözött, így a jeles nap alkalmával
felajánlotta, hogy ő fogja elkészíteni a vacsorát. Hetekig készült az
alkalomra, mert a főzéshez éppen annyira értett, mint az űrhajózáshoz.
Különleges, számára nehezen elkészíthető ételt választott ki, hogy
lenyűgözze őket, elsősorban természetesen Lisát, s csodák csodája,
meglepően jól sikerült a vacsora. A legnagyobb nyugalomban és
harmóniában ültek a lassan lenyugvó nap utolsó fényeit szemlélve,
meggyújtottak néhány fáklyát, melyek lobogó lángja örök táncot lejtett az
óceáni szellővel. Amikor aztán elérkezettnek látta az időt, felszolgálta a
desszertet, egy hatalmas tál aranygaluskát, bőségesen meglocsolva édes
vaníliaöntettel. Lisa nem is sejtette, hogy egy percen belül teljesen
megváltozik az élete. Richard az aranygaluska tálalása után megkocogtatta a
poharát, s szólni kívánt.
– Halljuk-halljuk! – lelkendezett leendő felesége és nevelt lánya.
– Először is azt szeretném megkérdezni, ízlett-e a vacsora? Mert ha
gondoljátok, hozok görcsoldót és széntablettát.
– Ne bolondozz már – nevetett Lisa –, Isteni volt!

– Tényleg jól sikerült, Rich, nyugi! – toldotta meg Nathalie és

 – Tényleg jól sikerült, Rich, nyugi! – toldotta meg Nathalie és
elismerése jeléül megpaskolta a férfi vállát.
– Alávetem magam a nép óhajának, elfogadom, köszönöm! –
vigyorgott a férfi túlfűtött hangulatban. – De volna itt még valami. Ami fontos
és szeretném elmondani.
– Nővé operáltatod magad? – élcelődött vele játékosan Nathalie.
– Jaj, Nathy, ne rondíts bele! – szólt Lisa. – folytasd csak, Richard!
– Az elmúlt hét hónap csodálatos volt számomra – kezdte a férfi a
szövegét, melyet már a tükör előtt tucatszor elmondott magának. – Sosem
volt családom. Mindig amolyan számkivetett különcnek éreztem magam, aki
keresi a helyét a világban. Az egyik otthonom azon emberek szívében van,
akiknek tudok segíteni az előadásokon, a könyveimmel… de a másik, az
igazi otthonom itt van, veletek, lányok. Nem tudom eléggé megköszönni
nektek mindazt az időt és figyelmet, amit tőletek kapok.
– Hozzak egy zsepit? – poénkodott ismét Nathalie, de valójában
nagyon is megérintette az, amit a férfi mondott.
– Nathalie – folytatta Richard –, szeretem a humorodat és köszönöm,
hogy elfogadtál édesanyád mellett. Tudom, nem volt könnyű döntés és elég
rázósan indult a kapcsolatunk, de mára barátok lettünk. Sosem leszek –
nem is lehetek – az apád, és nem is próbálok az lenni. De olyan ember
leszek, aki nagyon szereti édesanyádat, és akihez mindig őszintén és
nyitottan fordulhatsz.
– Köszönöm – mosolygott a lány, aki ezúttal mellőzött minden humort.
– Ami téged illet, írónő – vigyorgott Richard, majd nyomban meg is
komolyodott, csupán a szeme ragyogott tovább tisztán és szerelmesen. –
Nem hittem volna, hogy valaha részem lehet abban a csodában, amiről
sokan úgy tartják, csak a mesékben és romantikus filmekben létezik. Az
első pillanattól kezdve szerelmes vagyok beléd. Minden nap, amikor
meglátlak, újat és újra beléd szeretek. Mintha csak azért aludnék el este,
hogy reggel ismét átéljem ezt a nagyszerű pillanatot. Minden, ami te vagy, az
nekem az egész világ. Minden, ami te vagy, egykor legmerészebb álmom
volt. Köszönöm! Köszönöm neked, hogy minden nap ilyen szeretettel és
őszintén valóra váltod az álmomat!
– Édes Istenem… – mondta halkan Lisa, s nyomban a férfi nyakába
borult. Halkan, csöndesen ringatták egymást egy percig, mialatt Nathalie
elfátyolosodott szemmel, Buck pedig nyelvét lógatva nézte őket.
– És van itt még valami… – mondta Richard, miután kibontakoztak az
ölelésből. – Szeretném, ha most kettőnk álma is valóra válna. Ha te is
akarod.
Richard elővett egy apró, bíbor színű dobozkát, s lassan az asztalra
csúsztatta. A kis tárgy láttán Lisa szíve vidám lüktetésbe kezdett, mintha már
hallaná az esküvői orgona nótáját.
– Oh, Istenem… óh, Uramisten! – sóhajtozott Lisa.
A férfi lassan kinyitotta a dobozkát, melyben egy csodálatos fehérarany
gyűrű köszöntötte Lisát. Úgy érezte, az egész élete, minden eddig megélt
öröme és bánata ehhez a pillanathoz tartott.
Nem tudta szavakba önteni érzéseit, mintha a túláradó boldogság
egyszerre okozott volna légszomj-görcsöt és óriási extázist. Bár még fel sem
tette azt a bizonyos kérdést Richard, Lisa reszkető ajkakkal mondott igent
és úgy a nyakába ugrott, hogy kis híján együtt borultak fel a székkel,
magukkal sodorva az asztalterítőt és mindent, ami rajta volt.
Most, alig egy héttel a vacsora után, amikor megérkezett a híres és
enyhén szólva bohókás esküvőszervező, Olívia Wyatt, Lisa próbált
felkészülni élete egyik legmeghatározóbb és legcsodásabb napjára. Olívia
elámult a ház harmóniáján, és máris tudta, hogy megrendelője számára
milyen legyen az ideális szertartás. Bár ismerte Lisa Millner nevét, mindez
idáig nem olvasott tőle egyetlen könyvet sem, ám amikor felkérte a neves
írónő, hogy szervezze meg az esküvőjét, nyomban nekiállt az olvasásnak.
Nem csupán azért, mert kíváncsi volt, mégis milyen íróról van szó, hanem
szakmai szemmel elemezte a könyvet, keresve a sorok közt Lisa lelkét. Két
nap alatt kiolvasta a regényt, s elkönyvelte magában, Lisa Millner
eszeveszettül tehetséges szerző, aki lelket melengető őszinteséggel és néhol
csupasz egyszerűséggel ejti rabul az olvasók szívét. Olívia biztos volt benne,
hogy szimpatikusak lesznek egymásnak, s amikor fél órával később a kert
bólogató pálmainak árnyékában beszélték át az esküvő minden részletét.,
úgy érezte, mintha régről ismert barátnője esküvőjét szervezné meg.
Mindenképpen szolid, egyszerű esküvőt szeretnénk Richarddal – mondta
Lisa. – Kerüljük a nagy felhajtást, már csak a sajtó miatt is. Nem
szeretnénk, ha újságírók hada lepné el a szertartást.
– Ezt megértem, Lisa – bólintott Olívia. Találkozásuk első percében
már össze is tegeződtek. – És megmondom őszintén, olyan embernek
ismertelek meg téged, akinek jobban is áll egy meghittebb, csendesebb
esküvő. Nem az egyszerű a jó szó ide, hanem az intim.
– Intim, igen, igazad van!
– És mi lenne, ha itt tartanánk? – szólt közbe Nathalie.
– Ez mondjuk nem rossz ötlet – Olívia beírt pár szót a noteszébe.
 – Jó ötlet! – simogatta meg Lisa a lánya hátát. – Hely bőven van, úgyse
hívunk meg több száz főt, és hát ez elég intimnek mondható. Itt az
otthonunkban.
– Akkor itt legyen? – kérdezte az esküvőszervezők gyöngye, tollát a
notesz felett egyensúlyozva.
– Itt bizony! – hangzott az egyhangú döntés Lisaéktól.
– Rendben – bólintott Olívia, majd tekintetét körbe hordozta a kerten
–, ki kell majd vágni onnan és onnan azt a három fát, meg feltúrni az
ágyasokat, de nem gond. Megoldjuk.
– Micsoda? – döbbent meg Lisa.
– Csak viccelek – nevetett Olívia. – Bízhattok bennem, olyan esküvő
lesz itt, ami a legjobb nektek. Sok szervezést igényel és még rengeteg
mindent át kell beszélnünk. Nem is gondolnátok, menynyi munkával és
idegességgel jár egy esküvő előkészítése, de rám bízhatjátok magatokat.
Aznap este, amikor Richard hazaért Montecitóból, a vacsora mellett
beszéltek át minden apró részletet Lisával és Nathalie-val. Lisát lenyűgözte
az az élénk, már-már gyermeki kíváncsiság, ahogy a férfi lelkesen és
sziporkázva érdeklődött minden iránt, beleértve a szalvéták mintáját és a
virágcsokrok átmérőjét. Lisa ezen az estén érezte a legbiztosabban, hogy az
élete végre révbe ért. Annyi megpróbáltatás és szenvedés után végre
megpihenhet egy férfi oltalmában.
Az esküvő napja Lisa számára a második legfontosabb dátum lett
Nathalie születésének napja mellett. Egy olyan nap, melyről már régen
lemondott, álmodni sem mert róla, mert tudta, ezzel csak a lelkét
marcangolja, s inkább csöndben elfogadta a magány rideg ölelését. Ám az
élet újból és újból megtanította arra, hogy merjen hinni az álmaiban,
önmagában. Az egykor lelkileg darabokra tört kislány, aki később egy lebuj
mocskában mutogatta magát, majd lélekmarcangoló kihívásokba ütközött
Nathalie fogantatásától kezdve, most házának emeleti hálószobájában
készülődött férjhez menni. Ha valaki húsz évvel ezelőtt azt mondta volna
neki, hogy ezen a napon esküvője lesz és a saját gyönyörű, boldog és
egészséges lánya fogja ráadni a fátylat, kinevette volna az illetőt. De a
csodák és álmok valóra válnak azok számára, akik fáradhatatlanul keresik
őket! Kora délután volt, s Lisa szíve majd kiugrott, a szobában csupán
Nathalie és Cheryl voltak vele, s igyekeztek nyugtatni őt, hogy minden
rendben lesz, Olívia Wyatt lenyűgöző munkát végzett. A sziporkázó
esküvőszervezővel azóta mély kapcsolat alakult ki, s nemcsak mint
ceremóniamester és koordinátor volt jelen az ünnepségen, de mint barát is.
 – Ne mozogj már, anyu! – szólt Nathalie, amikor a csipkés fátylat
próbálta a helyére rakni.
– Jó-jó, nem mozgok… – sóhajtott Lisa és tekintetét a mennyezet
rusztikus gerendáira függesztette.
– Add csak ide, Nathy, majd én megcsinálom – Cheryl pár pillanat alatt
biztonságosan rögzítette a fátylat, majd megszemlélte művét. – Istenem,
Lisám… nincs rá szó, mennyire csodaszép vagy! El fogom bőgni magam,
már előre tudom.
– Tényleg nagyon csini vagy, anyuci! – kacsintott Nathalie. – Nincs
miért izgulnod, minden simán fog menni.
– Tudom-tudom… de akkor is… ha majd eljön ez a nap, te is magad
alá fogsz csinálni! – nevetett Lisa.
– Igyekszem türtőztetni majd magam.
– Na, jól van, lányaim – mondta Cheryl –, szólok a többieknek, hogy
elkészültél. Indulhat a buli!
Amikor Lisa és Nathalie kettesben maradtak a hálószobában, egy
darabig csak csöndben nézték egymást. Próbálták elhinni, hogy ez tényleg
velük történik meg. – Anyu – szólalt meg Nathalie.
– Igen, kicsim?
– Tudod, nem egyszer mondtam már, hogy szeretlek…
– Igen, Nathy – mosolygott Lisa és megsimogatta lánya arcát.
– Szóval csak azt akarom mondani, hogy sosem voltam még ennyire
büszke arra, hogy te vagy az anyám. Kívánni sem tudnék jobbat. Jól tudom,
min mentél keresztül értem és magadért… és csalt azt szeretném mondani,
hogy megérdemled ezt a mai napot. Megérdemelsz minden szépet és jót,
amit csak kapsz! És örülök, hogy éppen Richardot adta neked az élet.
Vigyázni fog rád, tudom.
– Édes egyetlenem… – Lisa magához ölelte a lányát és nem érdekelte,
hogy a szemfestéke elkenődik, csak hagyta, hogy az örömkönnyei
eláztassák mindkettőjüket.
– Most hozhatjuk rendbe a hajad, a sminked… – nyögött fel Nathalie,
majd elnevette magát.
– Annyi baj legyen! – mosolygott Lisa. – És tudnod kell, kicsikém,
hogy nem lennék ma itt, ha te nem vagy. Nem is tudod, hányszor mentetted
meg az életem! Nem tudom elmondani, mennyire szeretem az én okos és
gyönyörű kislányomat.
– Te pedig életet adtál nekem, úgyhogy kvittek vagyunk – nevetett
Nathalie, majd puszit adott Lisa arcára. – Nagyon szeretlek! A
nagylányodként, hangsúlyozom, a nagylányodként!
Alig tíz perccel később Lisa és Nathalie megjelentek a nappali teraszra
nyíló, elhúzott üvegajtóinál, ahol a hófehér függönyöket rózsafüzérrel
tartották a helyükön, s egy levendula színű, hosszú szőnyeg vezetett egészen
az oltárig. Ebben a pillanatban, Olívia Wyatt intésére, az orgona lágy
hullámzással dalra fakadt, s Lisa, oldalán lányával, lassan elindult az oltár
felé. A levendulaszőnyeg mindkét oldalán vagy ötven ember izgatott és
boldog pillantással figyelte a gyönyörű arát és lányát. Köztük volt
természetesen Karen és Matt, valamint fiaik, akik tátott szájjal nézték az
igéző szépségű Nathalie-t. Karen halkan szipogott és legszívesebben
odarohant volna barátnőjéhez, felkapta volna és beugrott volna vele a
medencébe. Kimondhatatlanul büszke volt rá, és amióta csak ismerte Lisát,
tudta, hogy ez a nap bekövetkezik. Akárhogy is alakult anno a barátságuk,
tudta, hogy egyszer majd itt fog ülni ezen a fehér széken. A vendégek közt
ott ült természetesen Eve Hardy is. Néhányan el tudtak jönni az otthon
dolgozói és lakói közül, akik nélkül Lisa számára nem lett volna teljes ez a
nap. És ott tornyosult a sorok közt, mindenki legnagyobb döbbenetére, Lisa
egykori főnöke, a Flamingó császára, Roy Chapman is. A hatvan év körüli
férfi mit sem változott az évek során, legalábbis külsőleg. Ugyanaz a
félelmetes méretű mackó volt, mint annak előtte, ezerszínű hawaii ingére
azonban most sikerült zakót vennie, de pink lencsés napszemüvegétől a
világért sem vált volna meg. És ami végképp kiverte a biztosítékot, Roy
mellett ott ült felesége, a néhány évvel fiatalabb, állandóan mosolygó japán
nő, Emiko is. Kalandos megismerkedésük és életük összefonódása
megérdemelt volna egy külön regényt Lisa alkotásai közt, s az, hogy ez a
két, látszólag teljesen különböző ember ennyire összeillett, csak újabb
bizonyíték volt arra, hogy az élet szövetét elképesztő fonalakból szövik az
égi kezek.
Lisa lassan haladt előre, s közben élete eddig megélt pillanatai
zakatoltak át rajta. Minden gyötrelme és boldogsága ott hullámzott a
szívében, s azt kívánta, bárcsak látnák most a szülei. Bárcsak látnák, hogy
minden szenvedés ellenére az egyetlen gyermekükből boldog ember lett.
Bárcsak látnák, és ez talán segítene nekik megváltozni. Lisa évekkel
korábban kísérletet tett arra, hogy felkeresse őket, ám semmire nem jutott.
Egykori házuk helyére egy új ház épült, boldog kis család lakott benne,
legalábbis annak tűntek.
Senki nem tudott a szüleiről semmilyen információval szolgálni, s ez
nagyobb fájdalommal sújtotta Lisát, mint azt valaha is gondolta volna. De
ezen a napon nem szabad a rosszra gondolni, azt valahol a levendulaszőnyeg
partján kell hagyni, s csak suhanni tovább a férfihez, aki az oltár előtt vár rá.
Richard fekete esküvői öltönyt viselt, s olyan mellényt, valamint nyakkendőt,
mely színben harmonizál Lisa menyasszonyi ruhájával. Végtelen mosollyal
tekintett a nőre, akinél biztonságban volt a szíve…
A ceremónia tökéletesen sikerült, Olívia Wyatt legnagyobb örömére.
Az egész olyan volt, mintha csak egy romantikus film forgatásának záró
epizódját vették volna fel. A háttérben szikrázó napsütés, az alant hullámzó
óceán békéje, a virágok és pálmák garmadája, mind-mind egy utazásra
kísérte a két szerelmest. Miután a csokor elrepült, s éppen Roy ölében
landolt, mindenki nagyot kacagott a férfin, majd a vendégsereg Lisa és
Richard, valamint Nathalie vezetésével átsétált a kert másik végébe, ahol
egy hatalmas, hófehér sátor alatt asztalok és székek erdeje várta őket,
valamint egy csillogó táncparkett.
Ám a nap még bőven tartogatott meglepetéseket. Kint az utcán egy
autó parkolt le, s egy férfi szállt ki a járműből. Először mintha nem is akart
volna a ház felé menni, de aztán megemberelte magát, és a csengőre
helyezte görcsös ujját. Olívia Wyatt nem örült neki, hogy épp ilyenkor,
mikor a mulatság a tetőpontjára hágott, alkalmatlankodik valaki. Lisa
megkérte, legyen szíves és nézze meg, ki áll a kapuban. Olívia intézkedett,
ám amikor Lisa meglátta az idősödő férfit, hátratántorodott. Nem akart hinni
a szemének. Ez az arc, ez a szempár… annyi fájdalmat társított ehhez az
emberhez, s most mégis olyan mély szánalmat érzett iránta. Egy hosszú
percig csak meredtek egymásra, Lisa levegőt is alig mert venni. Hirtelen
minden sötét emlék ellepte, ami a múltját jelentette, s újra egy elveszett
kislány volt.
– Szervusz, Lisa – törte meg a csendet a férfi, és lassan a nő felé lépett.
Kezeit tördelte, alig mert rápillantani.
– Apa… – nyögte ki a szót Lisa, talán életében most először. S nem is
kérdés reszketett a hangjában, mintha azt próbálná eldönteni, egy jelenést
lát-e avagy a valóságot, hanem a teljes döbbenet és elszörnyedés járta át,
hogy ez az ember újra felbukkant az életében.
– Én most inkább magatokra hagylak titeket – mondta halkan Olívia,
majd Lisa apjára pillantott –, de azért itt leszek a közelben.
Russel Warden megvárta, míg az esküvőszervező eltűnik egy vaskos
törzsű pálma mögött, majd még közelebb lépett a lányához, de aztán
megtorpant.

– Mit… mit keresel itt? – kérdezte Lisa, s igyekezett lecsillapítani

 – Mit… mit keresel itt? – kérdezte Lisa, s igyekezett lecsillapítani
magát. Nem tört fel benne düh, haragos indulat, hogy újra előtte áll lelke
egykori kínzója. Megdöbbentette, hogy közönyt sem érez iránta, hanem
valódi érdeklődést, vajon ki ez az ember valójában?
– Én csak… én… – nyögte halkan a férfi. Egy megtört, kopaszodó,
szürke hajú és szürke arcú emberke lett az egykori kemény és közönyös
férfiból. Lisa képtelen volt haraggal nézni rá, odalépett hozzá és megfogta a
könyökét. Ez az érintés, ez az egyetlen pillanat Russel számára többet
jelentett mindennél.
– Ne ücsörögjünk itt. Üljünk le ide.
Kettesben, apa és lánya helyet foglaltak két egymással szemközti
székben, s kettejük közt nem csupán egy kis antik asztalka volt, hanem egy
egész világ fájdalma és megbánása. Russel hosszan nézett lányára, s kereste
a szavakat, melyek a lelkét szaggatták.
– Meseszép vagy… annyira szép… – mondta halkan a férfi.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte ismét Lisa. Apja ráncai mély
fájdalomról és kínról tanúskodtak. Érezte, hogy az elmúlt hosszú évek
komolyan meggyötörhették őt.
– Hallottuk, hogy esküvőd lesz. Ismert ember lettél – Lisa alig hitt a
fülének, mintha büszkeség csengését vélte felfedezni apja szavai mögött. –
Akkor tudtuk meg, hogy író lettél, amikor egyik nap Portlandben láttam
rólad egy plakátot. Lisa Millner írónő. Nem csodálkoztam, hogy nevet
változtattál. Évek teltek el, amióta nem láttalak… borzalmas évek… De
egyből felismertelek. Nem tudtam eldönteni, mit éreztem a kép láttán. Nem
mertem szólni anyádnak erről, mert nagyon felzaklatta volna. Így egyedül
mentem el a dedikálásodra, Lisa.
– De hisz ez már hat évvel ezelőtt történt – ráncolta össze a homlokát
Lisa. – Az Új szelek jönnek című könyvem dedikálása volt akkor.
– Mindegyik könyved megvettem. Egy külön polc van odahaza, csak a
te könyveidnek – Russel szeme megtelt könnyel, reszketeg ujjaival
törölgette. – Végül is elmondtam anyádnak, hogy láttalak és hogy író lett
belőled. Csak nézett maga elé… ez volt a második depressziójának a
kezdete. Hónapokig nem volt önmaga. Azt hiszem, meg akart halni
szégyenében. Szégyellte, hogy sosem tudott olyan lenni hozzád, mint amit
mindig is megérdemeltél volna, és nem adott neked támaszt és bátorítást,
hogy az legyél, akivé válni tudsz.
Russel hosszú szünetet tartott, mialatt folyton könnyeit törölgette,
pulóverét gyűrögette. Lisa nem tudott mit mondani, csak várta a folytatást.
 – Azon a reggelen, amikor elhagytál minket, bevallom…
megnyugodtunk anyáddal. Istenem, borzalmas ezt kimondani! De ahogy
elmúlt az öröm, éreztük, valami örökre megváltozott az életünkben. Anyád
kemény asszony, de láttam, hogy valami marja belül. Azt hiszem lassan
tudatosult benne, hogy tönkretett téged…
Lisa nem bírta tovább, eleredtek a könnyei.
– Nem is tudtál róla, de párszor láttunk téged. Egyszer, emlékszem,
hogy a buszra szálltál fel a kislányoddal. Nagyon fáradtnak tűntél. De mégis
valahogy… boldog voltál. Ekkor jöttünk rá, hogy számodra megszűntünk
létezni és egyre fokozódott bennünk a vágy, hogy eléd álljunk… De nem
mertük megtenni. Így elköltöztünk Portlandbe. Elmenekültünk!
Elmenekültünk a felelősség elől, a szeretet elől. Előled. Nem telt el nap,
hogy ne sirattuk volna meg azt, amit veled tettünk, hogy ne vertük volna
fejünket a falba, amiért egy ilyen ajándékot ostobán és aljas módon
elpocsékoltunk!
Russel egy darabig nem mert a lánya szemébe nézni, inkább a szőnyeg
mintáira csüggesztette szomorú tekintetét.
– Anyád súlyos rákkal küzd – folytatta a férfi. – Azt hiszem, az a
hatalmas gyötrelem marja szét a testét, amit a sorsod felett érzett fájdalma
táplál. Nem hiszem, hogy sok ideje lenne már hátra. Ezért is vagyok ma itt,
Lisa. Jól tudom, hogy amit tettünk, amit ellened elkövettünk, az
megbocsáthatatlan. Nem is várok tőled bocsánatot, semmit se. De anyád
kért meg rá, hogy jöjjek ma el hozzád… hátha… hátha rá tudlak venni,
hogy látogasd meg őt, mielőtt meghal. De tudom, hogy ez túl nagy kérés.
Sőt, nincs jogunk kérni tőled semmii.
Russel megmarkolta a szék karfáját, s feltápászkodott.
– Elnézést, hogy megzavartam az esküvődet, Lisa… kitalálok egyedül
is – mondta a férfi, majd lassan elindult a kapu felé. Lisa úgy nézett utána,
mint egy kísértette a múltból, egy lidércre, aki valami bizarr oknál fogva
éppen élete legboldogabb napján jött vissza kísérteni őt a múlt fojtogató
árnyaival. Érezte, biztosan tudta, hogy apja nem hazudik. Hatalmas
szomorúságot és megbánást látott a szemében, most látta őt igazán. Egy
perc alatt jobban megismerte apját, mint korábban évek alatt, s ez
felzaklatta, tudta, nem szabad hagynia, hogy kilépjen az életéből, ezért a férfi
után sietett. Lisa gyöngéden megérintette a vállát, görnyedt hátát és
megvárta, míg Russel a szemébe néz.
– Én már évekkel ezelőtt megbocsátottam nektek mindent, apa. Egy
cseppnyi harag sincs a szívemben irántatok.
 – Nem tudom elmondani, mennyire bánt, hogy nem volt igazi apád
sosem… – a férfi zokogni kezdett, s lerogyott a földre. Lisa letérdelt mellé
és átölelte a vállát. Még az otthonban sem látott soha ennyire gyötrelmes
arcot, mint most.
– Nagyon szeretném… – sóhajtott Lisa, s letörölte apja könnyeit –, ha
lenne végre egy apám. És Nathalie-nak nagypapája.
– Nathalie? – kérdezte fátyolosán a férfi.
– Szeretnéd látni?
– Nem. Vagyis, nem tudom.
– Én nem érzek haragot irántad, apa. Nathalie végképp nem, erről
biztosíthatlak.
Néhány perccel később, amikor Russel a nappali foteljában ülve
felkészült a találkozásra, Lisa a vendégek között találta meg a lányát.
Nathalie épp Karen egyik fiával beszélgetett, aki nem győzött bókolni a
szépségnek.
– Na, végre, anyu! – csattant fel a lány. – hol voltál eddig? A vendégek
hiányoltak, nem beszélve Richardról és rólam!
– Gyere velem, Nathy, kérlek – Lisa komoly tekintete több volt, mint
meggyőző, hogy a lány szófogadóan kövesse anyját. Nathalie egész végig,
amint az ünneplő és gratuláló vendégek seregén átvágtak, folyamatosan
kérdésekkel bombázta anyját, de Lisa idegesítő némaságba burkolózott. A
nappaliba érve aztán a lány kezdte kapiskálni, miről lehet szó. A töpörödött
öregember látványa sokkolta őt. Nem kellett mondania Lisának, hogy ki ül
ott, a lány már tudta.
– Ő az?
– Igen, kincsem – szorította meg a kezét Lisa bátorítóan. – Ő a
nagyapád.
Russel felkelt a fotelből és bizonytalanul Nathalie felé lépett,
fájdalmasan elmosolyodott, könnyes tekintetét egyetlen unokájára emelte.
Elámult, milyen gyönyörű és sugárzó ez a lány. Döbbent csodálattal nézte
anyát és lányát, akik túlélték mindazt, amit Russel és felesége okozott.
– Szia, Nathalie – Russel esetlenül nyújtotta a kezét, majd inkább
visszahúzta.
Nathalie nem tudott megszólalni, fogalma sem volt, mit mondjon a
nagyapjának, akit most lát életében először, s aki minden igyekezetével azon
volt, hogy lelkileg megnyomorítsa Lisát. Nem volt benne harag, inkább
zaklatottság és félelem. Féltette anyját azért, hogy most ez az alak
felbukkanva a semmiből ismét árthat neki.
 – Tizenhat évvel ezelőtt láttalak életemben először – szólalt meg Russel
rezignáltan. – Azóta várok a pillanatra, hogy újra lássalak. És nem telt el
nap, hogy ne jutottál volna eszembe…
– Hát… nekem nem hiányoztál – válaszolt Nathalie.
– Szívem – szólt rá Lisa –, kérlek, adj időt neki.
– Tizenhat év elég lesz? – nézett szúrósan előbb nagyapja, majd
édesanyja szemébe a lány, aztán visszaszaladt a kertbe. Russel szomorúan
nézett utána, de el kellett viselnie ezt a csapást. Megérdemlem – sóhajtotta
magában.
– Ez az egész még nagyon új neki, ahogy nekem is – mondta Lisa. – És
kamasz. Idő kell neki, amíg feldolgozza, mi történik körülötte, de rendben
lesz, ismerem. Majd beszélek vele, ezt nagyon alaposan át kell beszélnünk.
– Ne erőltesd rá, Lisa. Ha nem akarja, akkor nem akarja. El kell
fogadni. Anyáddal rengeteg fájdalmat éltünk át az évek során, hogy
bűnhődjünk azért, amit veled tettünk. Nathalie közönyösségét is
megérdemeljük.
– Nem közönyös, apa – Lisa halványan elmosolyodott –, hanem fél.
Félt engem, hogy megint bántani fogtok.
Russel gyötrődve behunyta a szemét, ám Lisa megérintette a vállát,
mire szembe nézett a lányával.
– De én tudom, hogy nem fogtok bántani. Nem tudtok már bántani.
– És nem is akarunk, Lisa. Könyörgöm, hidd el!
– Nézd, fel kell nekem is dolgoznom ezt az egészet, ami most történt.
De annyit mondhatok, hogy nagyon szeretném, ha valahogy rendeződnének
a dolgok köztünk. És szeretném látni anyát is. Majd. De erre most még nem
állok készen. Ugye, megérted?
– Igen, megértelek – bólintott Russel és megengedett magának egy
halovány mosolyt. A remény mosolyt. A férfi néhány perccel később
elhagyta a házat, búcsúzásképpen nem ölelték egymást, csupán pillantásuk
volt egy-egy apró ígéret, apa és lánya közt. Az esküvő után a friss házasok
Dominikára mentek kéthetes nászútra, de Lisa tudta, hogy amint hazaérnek,
meg kell látogatnia az anyját. Egyszerre vágyott a találkozóra, s rettegett
tőle. Vajon mit lát majd az anyja szemében? Vajon képes lesz leülni az ágya
szélére és úgy szólni hozzá, ahogy még sosem? Valóban képes lesz
megbocsátani neki? A mézeshetek olyan sebesen suhantak el, mintha csak
szélfútta virágszirmok lettek volna a karibi szélben, s amikor Lisa
felocsúdott, már a repülőgépen ült Portland felé. Russel nem tudta nem
észrevenni lánya kínlódását, s félve, de megérintette a nő kezét.
 – Minden rendben lesz – mondta halkan a férfi. – Most már rendbe jön
minden, Lisa.
– Én ebben sajnos nem vagyok olyan biztos… – sóhajtott a nő.
– Neki sem könnyű, ahogy neked sem – bólintott Russel. – De
megváltozott, hidd el! Ez a… betegség mintha kiölte volna belőle mindazt,
ami…
– Ami belőlem majdnem kiölte a szeretetet – fejezte be a mondatot
Lisa.
– Igen – bólintott szomorúan a férfi.
– Nézd, apu. Én már megbocsátottam neked. Neked egyébként
könnyebb is volt. A megbocsátás egy hosszú folyamat, de én eldöntöttem,
hogy anyának is meg akarok végre bocsátani mindent. Eddig azt hittem,
hogy már túl vagyok ezen… de az elmúlt napokban rá kellett döbbennem,
hogy nagyon fáj. Sebek vannak bennem és eléggé össze vagyok zavarodva.
– Mindkettőtöknek időre van most szüksége, Lisa – nézett mélyen a
szemébe a Russel.
– Igen. De anyának ki tudja, mennyi van még…
Néhány órával később, amikor a taxiból kiszálltak a portlandi kórház
előtt, Lisának a fülében csengett apja szava: megváltozott, hidd el! A nőnek
a torkában dobogott a szíve, s azt hitte, menten összeesik az idegességtől.
Eszébe jutott az a hajnal, amikor hazaérve a Flamingóból felébresztette
anyját, s egymástól pár méterre állva méregették egymást. Sütött anyja
szeméből a gyűlölet, utálat és irigység. Próbált valami megnyugtatóra
gondolni, de csak az a rideg szempár villant fel előtte, s az a néhány szó,
mellyel a legjobban megsebesítette őt, bár meg se szültelek volna, csak a
baj van veled, haszontalan ribanc vagy, mikor takarodsz már el? Lisának
minden erejére szüksége volt, hogy ne rohanjon el. A percek egyszerre
vánszorogtak, s száguldottak, amióta apja halkan benyitott a szobába, hogy
felkészítse Lisa anyját mindarra, ami most következik. Lisa behunyta a
szemét, s eszébe jutott az a kis imádság, amit mindig elmormolt magában a
Flamingó függönye mögött várakozva. Adj erőt, hogy képes legyek
megbocsátani – suttogta halkan. Hirtelen a szoba ajtaja kinyílt, s az apja bújt
elő.
– Azt hiszem, felkészült – próbált mosolyogni Russel –, már amennyire
fel lehet erre készülni.
– Értem, vagyis rendben – Lisa meglepődött, mennyi levegő szorult
belé, s ahogy kifújta magából, a szíve még gyorsabban kezeiért verni.

– Ne félj, Lisa – apja bátorítóan megérintette a vállát, majd

 – Ne félj, Lisa – apja bátorítóan megérintette a vállát, majd
megsimogatta gyengéden. – Minden rendben lesz.
– Sosem féltem még így… – Lisa egy pillantást vetett az apjára, majd
lassan kitárta a résnyire nyitva hagyott ajtót, és belépett a betegszobába.
Nem az a látvány fogadta, mint amire számítom. Bár fogalma sem volt, mire
számítson, de erre egészen biztosan nem volt felkészülve. Egy mosoly, egy
rendkívül fájdalmas, könyörgő, s mégis valahol boldog mosoly. Ez volt az
első, amit meglátott, s mintha ez az egész szobát kitöltötte volna. Egy idegen
asszony feküdt az ágyban, de valahogy mégis ismerős volt. A paplanra
fektetett ráncos kéz, a könnyes szürkéskék szempár, a ráncos, kínoktól
gyötört arc, s a párnán szétterülő, megfésült őszes haj. Az anyja. Bármennyi
fájdalom, keserűség és szenvedés rekedt meg e két ember közt, Lisának
eleredt a könnye, amint meglátta őt. Ő az anyám – gondolta magában. Lisa
halkan betette maga mögött az ajtót, de egy tapodtat sem mert mozdulni,
bár szíve szerint leült volna az ágy mellé helyezett székre, hogy igazán
mélyen belenézhessen ebbe a szempárba. Táskáját két kezével maga előtt
szorongatta, mintha ez lehetne az egyetlen védőfal köztük. Anyja, Linda úgy
mosolygott rá, mintha egy angyalt látott volna, aki a szent megváltást hozta
el neki. Hosszan végigmérte őt, a tekintete elégedettséget és nyugalmat
tükrözött. Egy perc is eltelt, mire megtörte a kínossá váló csendet.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta halkan. A hangja olyan volt, mint
egy lassan elhaló szél a völgy mélyén. A szobában folyton pittyegő műszerek
zajára csak ekkor figyelt fel Lisa, s hirtelen most látta meg a szobát magát,
mintha anyja mosolya és egész valója addig az egész világot megszűntette
volna maga körül. A szoba, mintha csak békés átmenetre készítené fel az
ágyban fekvőt, hófehér, steril és valahol megnyugtató volt. Csupán az
ablakon túl dühöngő vihar, s az üvegen széthasadó esőcseppek kopogása
nem illett oda.
– Igazából – sóhajtott Lisa, s egy lépést közelebb ment az ágyhoz –,
amikor apa megkeresett és sok mindent elmondott… tudtam, hogy el kell
jönnöm hozzád.
– Milyen szép hangod van – suttogta az asszony. – Már nem tudtam
felidézni. Örülök, hogy hallhatom.
– Hallhattad volna gyakrabban is, ha… – Lisa hirtelen befejezte a
mondatot, mert érezte, ebből csak vádaskodás lenne, aminek viszont nem
szabad, hogy helye legyen köztük. Most már nem. Inkább lesütötte pilláit. –
Bocsánat.

– Nincs miért bocsánatot kérned. Minden dühöd és szidalmad jócskán

 – Nincs miért bocsánatot kérned. Minden dühöd és szidalmad jócskán
megérdemlem, ahogy a betegségemet is. Ha a halálomat kívánod, meg
tudom érteni. Hamarosan teljesülhet a kívánságod.
– Ne mondj ilyeneket! – Lisa még két lépést közelített felé, szinte
karnyújtásnyi távolságban volt tőle. – Az anyám vagy, hogy kívánhatnám a
halálodat?
– Nem, Lisa. Én sosem voltam az anyád. És meg sem próbáltam az
lenni – az asszony mély levegőt vett, de nyomban köhögés rázta meg beteg
testét. Lisa odalépett mellé és a kezét a vállára helyezte. Az anyja, miután
elmúlt a roham, folytatta. – Mindenért… téged okoltalak. Mindig csak
téged. Féltem… az anyád lenni. Féltem a felelősségtől.
Lisa csendben hallgatta őt. Talán életében most érintette meg őt először
igazán, csak fogta a vállát és érezte, hogy a feszültség lassan oldódik belőle.
– Miután elmentél azon a reggelen, boldog voltam. És csak utólag
értettem, milyen nyomorúságos volt ez az egész. Később jöttem rá, mit
veszítettem azzal, hogy nem mertelek szeretni. És amikor úgy éreztem, hogy
kellesz nekem, nem mertem eléd állni, mert rettegtem a haragodtól. Évek
alatt jutottam el idáig, mert túl makacs és ostoba voltam, hogy belássam,
mekkorát hibáztam – az asszony arca eltorzult ekkor. – Hibázni? Az nem
hiba volt, amit ellened elkövettem, hanem a legaljasabb tett, amit egy szülő
tehet a gyermekével. Nincs jogom a bocsánatodat kérni mindazért, amit
veled tettem, és amit nem tettem meg, de kellett volna… nem érdemlek
szánalmat és megbocsátást, tudom jól Csak még utoljára… még egyszer
látni akartalak, mielőtt meghalok. És elmondani, hogy szívből sajnálom,
hogy anya nélkül nőttél fel…
Az asszony szemét könnyek lepték el, elfordította a lejét és halkan,
siralmasan zokogni kezdett. Lisát érzelmek és emlékek szívszaggató áradása
öntötte cl, úgy érezte, menten összeesik. Le kellett ülnie az ágy melletti
székre és egy kis ideig csak nézte az ágyban fekvő, sírástól reszkető, beteg
öreg testet. Lisa a fehér paplanra vetítette minden borzalmas emlékét, az
első pofont, melyet sok másik követett, a megalázó megjegyzéseket,
amikkel az anyja illette őt, a számtalan szidást és ordibálást, melyekkel évek
alatt romhalmazzá változott egy gyermeki lélek. Újra a fülében csengtek a
kíméletlen szavak és lelkét tépték a megalázások. A múlt kitörölhetetlen
képkockái… De Lisa csak egyet akart.
Hogy amikor anyjára néz, ne ezeket lássa, hanem őt magát. Végre őt
láthassa, most ahogy itt van előtte. Kinyújtotta hát felé a kezét. Antikor
Linda kezére simultak a lánya ujjai és gyengéden megszorította a gyermeki
kéz az övét, az asszony megfordult. A két fájdalomtól áztatott tekintet
találkozásában benne volt egy egész élet, a legteljesebb remény. És a
megbocsátás. Lisa rámosolygott édesanyjára és másik kezével letörölte a
könnyeket az idős, meggyötört arcról.
– Tudod, anya… – szólt hozzá, ahogy még sosem ezelőtt –, egyszer
megszidtam Nathalie-t, mert nagyon fáradt voltam… és… ő csak játszani
akart. Szomorúan elvonult a szobájába, de alig pár perccel később
visszajött… és szó nélkül megölelt. Amikor bocsánatot kértem tőle a
kirohanásomért, csak ennyit mondott: te vagy az anyu, nélküled én sem
lennék, hogyan haragudhatnék rád…
– Nathalie – ismételte halkan a nevet Linda –, milyen gyönyörű név!
– Tudok róla képet mutatni – Lisa a táskájába nyúlt a telefonjáért és
gyorsan előkeresett néhány képet a lányáról. Linda nyirkos kezébe vette a
telefont és Lisa segített neki képeket nézegetni. Szinte csak vidám fotók
voltak Nathalie-ról, némelyiken azonban úgy tűnt, mintha komolyan
töprengene az élet nagy dolgain. Linda lenyűgözve nézte a képernyőn
megjelenő unokáját és nem győzte törölgetni a könnyeit. Lisa egészen közel
bújt az édesanyjához, hogy mutathassa neki a képeket, s közben egyre
gyakrabban a szemét nézte. Egyszerre látott az íriszében mérhetetlen
gyötrelmet és megindító boldogságot.
Lisa úgy érezte, most életében először, hogy képes szeretni azt, aki a
világra hozta őt. És ez olyan volt számára, mintha sok évtizedes kóborlás
után végre hazatérne.
– Annyira csodaszép lányod van, édes istenem… – csuklott el Linda
hangja, ahogy egy képet hosszasan szemlélt, amin Nathalie az óceánparton
ül, kezét a forró homokba fúrja, szemét behunyja és élvezi a melengető
napsugarakat.
– Ő most már a te csodaszép unokád, anya – Lisa egy gyengéd csókot
lehelt anyja verítékben ázó homlokára. – Csak egy kis idő kell neki, amíg
feldolgozza ezt az egészet. De hidd el., nem haragszik rád, sem apára. Én
megbocsátottam nektek mindenért, anyu, vele sem lesz gond.
– Köszönöm Lisa – az asszony hálával telve pillantott rá. –Nem tudok
eléggé hálás lenni azért, amit értem tettél.
– Van egy mód rá – mosolygott bátorítóan Lisa.
– Mire gondolsz?
– Meg akartál halni a múlt fájdalmai miatt. De most élned kell a jövő
boldogságáért Ez volt a legfontosabb lecke, amire megtanítottál, akaratlanul
is. Nem lennék ma az, aki vagyok, ha te nem lettél volna az, aki voltál.
Értesz engem, anya?
– Azt hiszem, igen – Linda halványan, fáradtan elmosolyodott. – Meg
akarlak ismerni, ahogy korábban nem volt bátorságom. Meg akarom
ismerni az unokámat és a férjedet. Mindent tudni akarok rólad és az
életedről. Miattatok akarok élni! És meg fogok gyógyulni, ha addig élek is.
Lisa lassan hozzásimult az anyjához, s boldogok voltak, most először
kettesben, hogy arcuk egymáshoz ér, hogy könnyeik közös utat találtak, s
csak szorították egymás kezét, mint anya és lánya. Odakint, az üvegen
szétcsapódó esőfüggönyön túl, fenn a magasban már kezdtek oszladozni a
felhők. Mint az életben a nehézségek, ők is elvégezték a feladatukat, s
innentől már hagyták, hogy az éltető napsugarak bevilágítsanak a kórházi
ablakon.
 UTÓSZÓ

2015 tavasza volt, s kerti grillpartit tartottak, ahol a szűkebb és tágabb

család egyaránt részt vett. Lisa kis híján a terasz köveire ejtette a félszáraz
pezsgővel teli poharakat, amikor megbotlott a mindig a legjobb helyen
elterülő Buckban. Ám az utolsó pillanatban anyja, Linda megfogta a kezét.
Összemosolyogtak. Van az úgy, hogy egy pillantásban, egy mosolyban
benne van az ember egész lelke, múltja, jelene és jövője, minden fájdalma
és reménye. S Lisa mindig ilyennek látta édesanyját, amikor találkoztak és
végre valahára képesek voltak őszintén beszélgetni, egymásra mosolyogni.
Hosszú utat tettek meg, amíg az elmúlt években eljutottak idáig, s
mindketten tudták, anyja felépülése a rákból éppen ennek az útnak volt
köszönhető. Lisa megmentette anyja életét, ám erre nem lett volna képes, ha
Nathalie nem menti meg az ő életét. Az élet gyakran a fájdalomban mutatja
meg, milyen leírhatatlanul gyönyörű is tud lenni…
A nap lassan magához ölelte a lustán hullámzó óceán fodrait, s ők csak
ültek a terasz nyugalmában, és élvezték a szemkápráztató panorámát.
Russel és Linda csöndben összebújva, kissé hátrébb ücsörögve nézték az
alábukó napkorongot, de tekintetük folyton Lisára és Nathalie-ra
kalandozott. Volt egy lányuk, aki megbocsátott nekik, és volt egy
csodálatos unokájuk, aki lassan, de mégis elfogadta, végül pedig
megszerette őket. Nem kívántak többet az élettől, mint ezt a percet. Richard
óvón ölelte magához Lisát, akibe, úgy érezte, minden nap újra és újra
beleszeret, már évek óta. Hálát adott az életnek azért, hogy egy
emberöltőnyi árvaság után végül egy elárvult szív nyugalmában lelhetett igazi
otthonra. S Lisa? Ő volt az egyetlen, aki nem nézte a naplementét. Nathalie
ragyogó kék szemében merült el, akár a nap az óceánban. Hogy miért volt
hálás Lisa? Sok minden volt a listán, de kétség kívül első helyen szerepelt az
a pillanat, amikor huszonnégy évvel korábban először látta meg őt. S hogy
Nathalie miért volt hálás az életben?
Azt muszáj volt megosztania édesanyjával. Megérintette Lisa kezét, s
pillantásával arra kérte, hogy egy kicsit vonuljanak félre, szeretne mondani
neki valamit.
– Elnézést mindenkitől – mondta Lisa –, azonnal jövünk.

– El ne tűnjetek, kedveseim – mondta mosolyogva Linda. Amióta Lisa

 – El ne tűnjetek, kedveseim – mondta mosolyogva Linda. Amióta Lisa
és Nathalie végtelen szeretetében megpihentetett, egyetlen alkalmat sem
mulasztott el, hogy ne mutassa ki imádatát.
– Dehogy tűnünk, nagyi – nevetett Nathalie, majd megfogva Lisa kezét
megkerülték a terasz tövébe ültetett, királynőpálmát. A kert azon végébe
mentek, ahol egy csokorban nőttek a cikászok, páfrányok, fenyők és
ciprusok, mellettük pedig egy hatalmas lombú pálma ágaskodott, óvó
tekintetét rajtuk tartva. Egy fából ácsolt, kissé nyikorgó hintaágy állt itt, erre
telepedtek le.
– Szóval? Miről akartál velem beszélni, kicsim?
– Hu… – mosolygott Nathalie izgatottan –, hát hogy is kezdjem?
Tudod, azt akartam, hogy te legyél az első, aki tudja, anyu.
– Figyelek.
– Azt hiszem, inkább megmutatom, hogy miről van szó – Nathalie a
nadrágja zsebébe nyúlt, s egy kis fehér pálcikát vett elő. Amikor megmutatta
Lisának, a nő a szívéhez kapott.
– Igen, anyu. Igen! – kiáltotta Nathalie Széles mosollyal és arzénre
megtelt könnyel.
– Édes istenem! Kincsem… – Lisa a kezébe vette a terhességi tesztet
és csodálattal szemlélte. Legutóbb akkor volt ilyen a kezében, amikor egy
part menti étterem mellékhelyiségében a földön kuporgott.
– Kisbabám lesz – mondta Nathalie átszellemülten, immár minden
porcikájával átérezve, amit egykor Lisa érzett. – Anyuka leszek… istenem,
alig hiszem el!
– Nem jutok szóhoz – nézett döbbenten Lisa hol a tesztre, hol a
lányára. Érezte, hogy valami olyan érzelem kezd bizseregni és életre kelni
benne, amit korábban el sem tudott képzelni.
– Én is így vagyok vele, anyu – nevetett Nathalie. – És most már
tudom, pontosan tudom, mit éreztél akkor régen.
– Hihetetlenül büszke vagyok rád, édes kincsem! – Lisa zokogva a
lánya nyakába borult és csak ölelte őt, szorosan, mintha soha nem akarná,
hogy ez a pillanat véget érjen. De véget kell érnie, látnia kell, ahogy
Nathalie-ban egy élet fejlődik, fogja majd a kezét a szülés extázisa alatt, s
nézi majd, ahogy Nathalie anyaként boldoggá teszi a babáját. – Gratulálok,
kicsim, drága Nathym! Te leszel a legjobb anyuka, akit valaha a hátán
hordott a Föld!
– Köszönöm, anyu – Nathalie letörölte előbb a saját könnyeit, majd
Lisaét is. – De tudod, nálad nem lehetek jobb. Most értem csak igazán, mit
jelent a lányodnak lenni. Mit jelent tudni, hogy bármit képes vagy megtenni a
gyermekedért. Nélküled nincs semmi, anyu. Az egész világ te vagy nekem.
Minden erőmmel azon leszek, hogy olyan legyek, mint te!
– Te már most olyan vagy, angyalom. Annyira, de annyira szeretlek!
– Én is téged, anyu – Nathalie megcsókolta Lisa homlokát és a vállába
fúrta a fejét, ahogy régen. Majd, mintha csak a lelke finom rezgése lett
volna, melyet egyik szív küld titkosan a másiknak, halkan suttogta
édesanyjának a szavakat. – Köszönöm, hogy megtanítottál rá, hogyan kell
szeretni…