A Férfiak Másképp Öregszenek

ECKART HAMMER
A férfiak
másképp
öregszenek
Eckart Hammer
A férfiak másképp öregszenek
Használati utasítás az ötven felettiekhez
„Férfinak lenni a lehető legkockázatosabb életforma, ami teljesítményből,
keménységből és önmagával szembeni távolságtartásból áll."
(Heidrun Bründel és Klous Hurrelmonn)
Az idősebb férfiak életéről kevés tudományos ismeret áll rendelkezésünk-

re. Inkább kérdések, amelyek meglepően nagy érdeklődésre találnak,
amikor ötvenen túli férfiakkal és nőkkel kezdünk beszélgetni. Hogyan
lehet ésszerűen kialakítani egy hivatáson túli hosszú életszakaszt? Miért
éljük meg annyira aszimmetrikusan időskorban a házasságot? Hol találja
meg a helyét a férfi az idős női társadalomban? Hogyan küzdik le a férfiak
a testi bajokat és a betegeskedést? Miért olyan hihetetlenül magas az idős
férfiak öngyilkossági aránya? A nőkkel összehasonlítva miért halnak any-
nyira korán a férfiak, és miért fogadjuk el ezt egy vállrándítással úgy mint
egy „természeti törvényszerűséget"?
A könyv ezekre - és még sok más kérdésre - próbál meg választ találni.
Kifejezetten az ötven fölötti férfiaknak ad tájékoztatást és életük vitelé-
hez javaslatokat, illetve mindazoknak - feleségnek, élettársnak, gyere-
keiknek akik velük egy háztartásban vagy közeli rokonságban élnek.
A Dialóg Life sorozat az élet kérdéseivel foglalkozik:

lelkünk és testünk egészségével, gyerekekkel,
felnőttekkel, életünk sorsdöntő pillanataival.
www.dialogcampus.hu
Ez a könyv azokkal a kihívásokkal
foglalkozik, amelyek az ötvenedik
életéven túl jelennek meg. Ennyi
idősen a férfiak korábban a ha-
lálra gondoltak, hiszen - ahogy
Eric Schützendorf öregkorkutató
mérlegeli - alapjában véve már az
egész életet maguk mögött tud-
ják: „Gyerekkor, oktatás, szerelmi
kapcsolat, hivatás, család, gye-
reknevelés, hobbik, utazás, be-
tegségek, sérülések, vereségek,
csalódások. A szakmai karriernek
vége, a fa el van ültetve, a házat
már majdnem teljesen kifizette.
Most már arra koncentrálhatna,
hogy élete végéig tartó ellátása
biztosítva legyen, ahogy szüleink
és nagyszüleink is tették. Egy tel-
jes élet a vége felé közeledik. Ám
előttünk - nagyszüleinkkel ellen-
tétben - egy egész élet áll még.
Az ötvenesek ma egy élet végén
és mégis annak közepén találják
magukat." Igen, a mai öregkor
színes és hihetetlenül sokoldalú;
heterogénebb, mint bármelyik
életszakasz.
Eckart Hammer
A fordítás alapjául szolgáló mű:
Eckart Hammer: Mánner altern anders.
© Verlag Herder GmbH, Freiburg im Breisgau 2010
ISBN 978-963-9950-69-6
ISSN 2061-9421
© Dialóg Campus Kiadó, 2013
© Nordex Kft. - Körösi Mercédesz, 2013
Címlapkép: © Sergey Peterman - Fotolia.com

Tartalom
Bevezető 9
„Az öregedés nem gyáváknak való" 11
Mindenki idős - csak másként 13
Aki meg akar öregedni, kezdje fiatalon 15
I. Van élet a munka után? 21

„Az idős emberek azok a fiatalok, akik véletlenül a
szemünk láttára öregszenek" 28
A kor többnyire csak kifogás 30
Reggel horgászni, délután vadászni 32
Esély vagy veszély? 34
Unalom vagy tevékenységláz? 38
Legkésőbb 55 évesen el kellene dönteni, hogy
a fiatalságunkat vagy az öregkort szeretnénk
meghosszabbítani 41
Az aktivitás és a visszahúzódás egyensúlya 43
II. Egyedül vagy együtt? 49

Papa a kapuknál 53
Philemon és Baucis, avagy a „Caveman-modell?" 55
Amikor a társ elmegy 60
A családi kötelékek oldása és kötése 63
Férfiak és kutyák találkozása 66

Én magamért másokkal, mások énértem 69
Fiatalkori ismerőseink arcán látjuk, hogy mennyire öregek
lettünk 70
Uralkodó férfiasság 75
III. Már nem tudjuk, vagy már nem kell? 79

A nők öregszenek, a férfiak érnek? 84
A garanciaidő sajnos lejárt 86
A szexualitás második nyelve időskorban 88
Figyelem: A férfiszerep veszélyezteti az egészségét! . . . .90
Amikor eljönnek a vészterhes napok 94
Több férfit az ápolóotthonokba! 99
Aki pihen, berozsdásodik 102
Arcfelvarrás helyett kibontakozás! 106
Másfajta bánásmód a testtel 109
IV. Generációs szerződés vagy generációs hazugság?. .113

Nyugdíjas rezidencia vagy polgári kórház? 117
Generációs háború fenyeget? 123
Később van, mint gondolnád! 128
Idős fát már nem lehet átültetni 130
A régi szép idők? 132
Az idősek szép napjai ma vannak! 136
A négyszeres öregedés 139
6
Tartalom
Végállomás: sóvárgás 142

Az élet príma alternatíva lenne 146
V. Szomorúság vagy remény? 151

Vírusos klimax nem létezik 154
Feldolgozatlan válságok 156
Fejjel másfelé? 160
Már nem kell a hőst játszani 167
A másik oldal kiélése 169
Öregedés, mint zavar? 171
Remény gyászfátyollal 174
Epilógus 181
Kevés az idő aközött, amikor túl fiatalok és túl öregek
vagyunk 183
When I'm Eighty-Four 186
Forrásjegyzék 189
Irodalom 193
Köszönet 203
7
Brigittének,
aki harminc éve kísér
másféle öregedésem során
Bevezető
Az idős férfi, az ismeretlen lény
i
Úgy gondolom, mi, öreg fickók,
újra nagyon kelendőek lettünk.
Dr. Georg Ringsgwandl
„Isten hozott a klubban!" - üdvözölték egymást az öregek

körülöttem, amikor három évvel ezelőtt az ötvenedik szüle-
tésnapomat ünnepeltem. Azóta egy olyan klubhoz tartozom,
amelynek a világon immár minden harmadik férfi a tag-
ja lehet. 14 millió főt számláló csoportunk például kétszer
olyan nagy, mint a Németországban élő külföldiek tábora,
háromszor annyian vagyunk, mint amennyi az óvodás ko-
rú gyermek vagy a munkanélküli összesen. Ráadásul mind-
egyik csoportra nagyobb figyelmet fordítanak, mint az idő-
södő férfiakra.
Mit tudunk egyáltalán az ötvenen túli férfiról - eltekintve

attól, hogy túl van élete zenitjén és innentől szakmailag,
testileg és szexuálisan csakis lefelé tarthat, mielőtt az im-
potencia, a vizelettartási zavar vagy az időskori elbutulás
végzi be hősi pályafutását? Az idős(ödő) férfi ismeretlen lény
a gerontológiában, alig kutatják, ritkán beszélnek róla. Az
9
utóbbi húsz évben a gerontológia, az idős korral foglalko-

zó tudományág jelentősen bővítette az időskorhoz kapcso-
lódó szinte összes kérdéskörben az ismeretanyagot, majd-
hogynem hiánytalanul feltárta és feltérképezte az „öregség"
máig fiatal kontinensét. Ám az idősebb férfit a szerteágazó
tevékenység ellenére is teljesen figyelmen kívül hagyta és
elfelejtette.
Első ránézésre ez nem tűnik logikusnak. A szociális kuta-

tás ugyanis - ahogy azt Holger Brandes férfikutató megál-
lapítja - túlnyomóan a férfiak kutatása: „Férfiak vizsgálják
a férfiakat, a férfiak számára".1 Ha azonban pontosabban
megnézzük, általában mégsem nemi szempontból tekinti a
férfit, hanem mint univerzális, semleges lényt kutatja, mi-
közben nemiségének ténye háttérbe szorul. Nem tesz kü-
lönbséget az ember és a férfi között, így az, ami férfiként
jellemzi a férfit, vagyis azok a sajátosságai, melyek nemisé-
gében gyökereznek, nem válnak láthatóvá.
A kritikai férfikutatás, ami a férfit teszi vizsgálatainak tár-

gyává, még csak árnyékéletet él. Túlságosan fiatal ez a terü-
let: a hetvenes évek nőmozgalmának hatására a férfikutatók
gyakran saját élettapasztalatukra, apai, férji, szakmai sze-
repükre alapoztak és alapoznak. A kritikai férfikutatásban
napvilágot látott publikációk így többnyire csak a negyedik,
10
Bevezető
ötödik évtizedig nyúlnak - annak megfelelően, amit a ku-

tatók saját öregedéssel kapcsolatos látóhatára megenged. Ez
az ön-visszatükrözési folyamat eddig még nem érte el az
időskort, egyelőre kevés a találkozási pont a „férfiak által"
és az „idősek által" mozgatott világ között.2
„Az öregedés nem gyáváknak való"3
A férfiak szinte mindent megvizsgáltak és megkérdőjelez-

tek már, csak önmagukat nem. Az őszülő és a már meg-
őszült férfi gerontológusok - jóllehet részben már maguk
is vizsgálati alanyaik életkorába léptek - aligha kutatták
az idős embert, mint férfit. Lehet, hogy egyfajta „gerofóbi-
ában"4 szenvednek, vagyis az öregedéskutatók félnek sa-
ját vizsgálatuk tárgyától. Hiszen az „öreg" melléknév köré
épülő szinte valamennyi fogalom negatív hatású, ezenfelül
az idős kor és az idős ember a férfiatlansággal egyenértékű
kifejezések. így aztán a legtöbb gerontológusra, mint szin-
te minden más emberre is érvényes: mindig csak a többiek
öregek.
Az időskori nemiség kérdéseit elsősorban a nők boncolgat-

ták és a férfiakról alkotott ismeret nagy része - mintegy mel-
léktermékként - a nőkutatásnak köszönhető. Az idős(ödő)
11
hölgyek életkörülményeinek és hátrányos megkülönbözte-

tésének kutatásához eszközöket szolgáltattak, programokat
dolgoztak ki és részletes tanulmányokat készítettek. Követ-
kezésképpen az „időskor és nemiség" címszavak alatt szin-
te kizárólag nőkkel kapcsolatos kérdésekkel találkozunk.
Az a tény, hogy egyre ritkább az idős férfi, valamint hogy
a 75 éven felüliek kétharmada nő, azt eredményezte, hogy
az idős férfit már sem szóra, sem kutatásra nem tartják
érdemesnek. így aztán az idős(ödő) férfi továbbra is egy
nagyrészt ismeretlen lény, akiről eddig csupán egészségi
és szexuális nézőpontokat sikerült valamelyest felderíteni,
ami nem utolsósorban a növekvő egészségpiac gazdasági
érdekeivel függ össze.
Az időskorral és a férfiakkal kapcsolatban kevés tudomá-

nyos tény áll rendelkezésre, és ez meglepően nagy vissz-
hangra talál, amikor ötvenen túli férfiakkal és nőkkel kez-
dünk beszélgetni. Hogyan lehet kialakítani egy hivatáson
túli életszakaszt, ami gyakran hosszabb, mint a munkában
eltöltött idő? Miért éljük meg annyira aszimmetrikusan
időskorban a házasságot? Hol találja meg a helyét a férfi
egy idős női társadalomban? Hogyan küzdik le a férfiak a
testi bajokat és a betegeskedést? Miért olyan hihetetlenül
magas az idős férfiak öngyilkossági aránya? A nőkkel ösz-
szehasonlítva miért halnak annyira korán a férfiak és miért
12
Bevezető
fogadjuk el ezt egy vállrándítással, úgy, mint egy „termé-

szeti törvényszerűséget"?
A könyv ezekre és sok egyéb kérdésre próbál meg választ

találni. Azokkal a kihívásokkal foglalkozik, amelyek az öt-
venedik életéven túl jelennek meg. Ennyi idősen a férfiak
korábban a halálra gondoltak, hiszen - ahogy Eric Schüt-
zendorf öregkorkutató mérlegeli - alapjában véve már az
egész életet maguk mögött tudják: „Gyerekkor, iskola, okta-
tás, szerelmi kapcsolat, hivatás, család, gyereknevelés, hob-
bik, utazás, betegségek, sérülések, vereségek, csalódások.
A szakmai karriernek vége, a fa el van ültetve, a házat már
majdnem teljesen kifizette. Most már arra koncentrálhat-
na, hogy élete végéig tartó ellátása biztosítva legyen, ahogy
szüleink és nagyszüleink is tették. Egy teljes élet a vége
felé közeledik. Ám előttünk - nagyszüleinkkel ellentétben
- egy egész élet áll még. Az ötvenesek ma egy élet végén és
mégis annak közepén találják magukat."5
Mindenki idős - csak másként
Az időskor, ami nagy- és dédszüleink korában egy rövid

időszak volt a munkaképes kor és a többnyire egyből utána
bekövetkező vég között, mára egy hatalmas és szinte átlát-
13
hatatlan kontinenssé fejlődött. Az időskor, ami néhány év-

tizede még egyenlő volt a „szegény és beteg" fogalmakkal,
mára annyira radikálisan kiterjedt és megváltozott, hogy
már régóta nem beszélhetünk az időskorról. Az öregkor szí-
nes és hihetetlenül sokoldalú, heterogénebb mint bármelyik
életszakasz. Az időskor már nem létezik!
Hiszen a százéves színész még mindig rivaldafényben áll,

miközben a leharcolt építőmunkás éppen hogy csak megél
korkedvezményes nyugdíjából; az életvidám időskorú Te-
nerifén tölti a hideg heteket, míg a megöregedett tartósan
munkanélküli a televízión keresztül deríti fel a világot; az
egyik nyugdíjas tanfolyamra iratkozik be, miközben a má-
siknak a lelkész úr diáit vetítik le az öregek napközi ottho-
nában; a jómódú nyugdíjas a szenior-alapítvány kulturális
sokszínűségét élvezi, míg a demenciában szenvedő hatva-
nas a szanatóriumban próbál eligazodni.
Már régóta semmi értelme az idősekről beszélni. Mindig

meg kell jegyezni, hogy éppen kiről van szó. Számtalan
olyan kifejezés született, amely egyes csoportokat jellemez,
például fiatal idősek, öreg idősek, fittek, függők, slow-go és
no-go (lassú járású és járásképtelen) idősek, gruftik (kripta-
szökevények), selpik (a second life people rövidítése). Mind-
annyian időssé akarunk válni majd egyszer, de senki sem
14
Bevezető
akar az lenni. így aztán új fogalmakat hoznak létre, ame-

lyekkel körül lehet írni ezt az utálatos szót: hiszen szenio-
rokról beszélünk, ami valahogy aktívabban, fiatalosabban
és jobban hangzik; az „idősebb" politikailag korrektebb,
mint az „öreg", jóllehet a középfok jele arra mutatna, hogy
az idősebb lényegében öregebb, mint az idős.
így aztán ez a könyv sem az idős kort, hanem egy megfog-

hatatlan kép néhány szeletét mutatja be. Megszólaltat öt, 55
és 69 év közötti férfit, akikkel részletesen beszélgettem a
korukról, és akik jó példái öt teljesen eltérő élethelyzetnek.
Aki meg akar öregedni, kezdje fiatalon
Ez a könyv a férfiak öregedésének kockázatait és esélyeit

igyekszik feltárni, meglévő kutatási eredményeket bemu-
tatni és az időskori kilátásokat mérlegelni. Egyrészt megvi-
lágítja azt a „kései szabadságot", ami korábban soha nem
látott teret nyit az idős korúak előtt. Másrészt a férfi öre-
gedését érezhető és észrevétlen krízisek kísérhetik, ame-
lyeket fontos észlelni és feldolgozni. Sok férfi letagadja és
elfojtja az idősödésnek ezeket az árnyoldalait, mert sze-
rintük az öregség a férfi legszörnyűbb betegsége. A taga-
dás mögött a félelem áll, ami olyan mértékben növekszik,
15
ahogy elfojtani igyekeznek azt. A félelmet azonban csak

úgy lehet leküzdeni, ha az információk veszik át a tévkép-
zetek helyét, ha bátran szembenézünk az eljövendő élet-
kérdésekkel. Ezért az öregedéssel ápolt pozitív kapcsolat-
hoz mindig hozzátartozik az, hogy együtt nézzük a fényt
és az árnyékot, a nyereségeket és a veszteségeket.
Ez a könyv egy férfikönyv, ami férfiszemmel és a férfiakra

összpontosítva foglalkozik az idősödés és az időskor kér-
déseivel. Mindenkinek szól, aki szakmailag és a magán-
életében találkozik a férfiak öregedésével, aki fel szeretne
készülni rá, és aki szeretné jobban megérteni az ezzel ösz-
szefüggő kérdéseket. Következésképp ez a könyv azon nők
számára is íródott, akik szeretnének boldogulni a férfiakkal
és akik (sajnos még mindig) gyakran élénkebben érdeklőd-
nek a férfiproblémák iránt, mint maguk a férfiak.
Az öt fejezet életünk és személyiségünk öt központi dimen-

ziójára fókuszál. Jó közérzetünk és fejlődésünk - Hildeg-
rund Heinl és Hilarion Petzold terapeuták szerint - az iden-
titás öt pillérén alapul: fizikai és pszichikai egészségünk,
jó érzésünk attól függ, hogy ezt az öt oszlopot kiegyensú-
lyozott viszonyban tudjuk-e tartani, és hogy életünk során,
egészen az előrehaladott idős korig újra és újra megpróbál-
juk-e kiegyensúlyozni azokat.
16
Bevezető
Nossrat Peseschkian pszichoterapeuta modelljére alapozva

jól jellemezhetőek a személyiségpillérek potenciális „rom-
jai", vagyis azok a problémák, amelyek akkor léphetnek fel,
amikor az egyik oszlop eltörik, vagy amikor túlzott mér-
tékben a többi kárára erősítjük az egyik pillért. Ha az iden-
titás egyik oszlopa megsérül, akkor idős korban általában
két alternatív irányban keresünk menedéket, melyek közül
mindkettő zsákutcába vezet és lerombolja személyiségünk
pilléreit.
Létezik egy harmadik, Friedemann Schulz von Thun kom-

munikációkutató által kifejlesztett modell is, amelynek
segítségével e rossz alternatívák helyett meghatározható
a megfelelő fejlődési irány: úgynevezett érték- és fejlődés-
négyzete abból indul ki, hogy minden érték, minden erény
rossz szokássá fajul, ha túlértékeljük azt. így például az ak-
tivitás munkamániává válik, ha nem párosul testvérerényé-
vel, a lazítással; a lazítás azonban átfordulhat unalomba,
ha nem hozzuk megfelelő egyensúlyba az aktivitással.
18
Bevezető
Összefoglalva mindhárom modell segítséget nyújthat az ön-

bizonyosság, a krízisek leküzdése és a perspektíva kifej-
lesztése terén - nem csak időskorban - ahhoz, hogy
újra és újra meggyőződjünk arról, hogyan kell beállítani
életünkben az egyensúlyt,
megértsük és feldolgozzuk életünk kritikus eseményeit,
módosítsunk az irányvonalakon és új távlatokat nyis-
sunk.
19
I. Van élet a munka után?
Idősnek lenni csodálatos,

ha nem felejtettük el,
mit jelent elkezdem valamit.
Martin Buber
A. úr 56 éves, barátságos és nyitott, fiatalos, lezsernek

tűnő férfi. Németország nyugati részén, egy nagyváros te-
hetős külvárosi negyedében él a feleségével, ott fogad ele-
gáns házában. ízléses, nagyszerűen összeválogatott be-
rendezési és műtárgyakkal felszerelt otthonából pompás
kilátás nyílik a völgyre. A. úr igazi álomkarriert mondha-
21
tott a magáénak. Néhány évvel a háború után egy rossz

körülmények között élő nagyvárosi család egyetlen gyer-
mekeként született, Az alkalmi munkás fia egy három-
szobás házban nőtt fel, ahol, három generáció élt együtt.
Érettségi nélkül hagyta ott a gimnáziumot, majd kereske-
dőnek tanult. Húszas évei elején elvette mostani feleségét
és gyorsan apa lett. Egy ideig könyvelőként dolgozott egy
nemzetközi konszernnél, ez idő alatt a munkája mellett
elvégzett egy esti tanfolyamot és harmincévesen már az
egyik leányvállalat üzletvezetésének tagja volt. Mere-
deken felfelé ívelő karrierje tovább repítette a központi
igazgatóságig, ahol két évvel később az elnökségig vitte.
Negyvenes évei kezdetén az európai központ igazgatósá-
gának tagja lett és olyan innovatív vállalkozási terveket
fejlesztett ki, amelyek messze a konszern határain túl is
visszhangra találtak. Ötvenévesen új kihívást keresett,
amelyet egy egészen más cég vezetőségében talált meg A
szerény körülmények közül érkező férfi immár az ország
legelismertebb és leghatalmasabb emberei közé tartozik.
A. úr „sikeres" átszervezést hajtott végre a konszern csú-

csán - „feleslegessé" tette magát és 54 évesen, zsebében
egy részmunkaidős szerződéssel előnyugdíjba mehetett.
„Nyugdíjas" éveit igen mozgalmasan éli. Szívesen láto-
gatja két felnőtt gyermeké és imádja az unokáit.
22
Van élet a m u n k a után?
Számos (tiszteletbeli) hivatala van, fontos bizottságok

tagja, új projekteket fejleszt, előadásokat tart és publikál.
Egyetemi előadói megbízásai vannak Németországban és
külföldön egyaránt, címzetes egyetemi tanár, amire külö-
nösen büszke, hiszen egykor érettségi nélkül hagyta ott
az iskolát.
Azonban A. úrnak mégis nehéz megbirkóznia azzal, hogy

szakmailag már nem igazán keresett, és nem kopognak
fejvadászok az ajtaján. Még van energiája és ereje ahhoz,
hogy valami fontosat hajtson végre, erőforrásainak 70
százaléka kihasználatlan. „Az igazi értékelés hiányzik
az életemből." Amikor reggelente sétál egyet a kutyájával,
időnként irigykedve pillant a munkájukba igyekvő, dugó-
ban veszteglő emberekre. „Hol van a feladat, amelyben
egyszer még minden képességemet latba vethetem? Mi
lesz az életem új célja?" - ezek a legfontosabb kérdések,
amelyek újra és újra felmerülnek beszélgetésünk során.
Ugyanúgy, mint korábban, most is reggel hétkor kel, ku-

tyájával együtt lemegy zsemléért, megreggelizik a felesé-
gével, majd az íróasztalánál dolgozik („megpróbálok el-
menni az irodámba") egészen délutánig, ha éppen nem
a kertjében dolgozgat, vagy valamilyen közös program-
ba fog a nejével együtt. Kettejük kapcsolatában néhány
23
dolgot új alapokra kellett helyezni, szükség volt közös

megállapodásokra, arra, hogy kölcsönösen szabad teret
engedjenek a másiknak. „Először meg kellett tanulnom,
hogy otthon lenni nem azt jelenti, hogy mindig együtt
vagyunk." Erőteljes szakmai igénybevétele után - ahol in-
kább ő volt a „háztartási alkalmazott" - most „beleszó-
lási jogot" kapott otthon, ami tulajdonképpen a felesége
háza.
Jóllehet makkegészséges, már tuáatosabban figyel az

egészségi állapotára. „Egészségpénztára" a kutyája, aki
csak az övé és akivel minden nap két órát sétál. Ezenkí-
vül golfozik a feleségével, előszeretettel használja a kerti
szaunát, vagy kirándul a barátaival. Hobbija a madár-
megfigyelés, amire messzi utazásai során is gyakran sza-
kít időt.
Miután szinte semmibe újba nem pgott bele, „anyagi-

lag veszettül jól megy" neki. Két gyermekének, akiktől
már unokái is vannak, illetve a szüleinek saját házat
vett, a szomszédos országban van egy nyaralója és egy
téli pihenőháza. Az anyagiak azt jelentik számára „hogy
tett valamit életében". „Családapa vagyok", tartja magá-
ról A. úr, és azt mondja, sok időt tölt két gyermekével
és három unokájával. De a kialakított szociális hálója
Van élet a munka után?
jelenti „minden bizonnyal a legnagyobb problémát" az

életében. Semmi helyi kapcsolata nincsen, a lakónegyede
„társadalmilag halott környék" számára, ahol senkit sem
ismer. Bár van néhány kedves, ismerős házaspár, akikkel
együtt mennek nyaralni, de hiányzik az életéből egy ba-
rát, „valaki, akihez a házassági gondjaimmal fordulhat-
nék". Ez bizony rajta is múlt, hiszen senkit sem engedett
igazán közel magához.
Amikor a jövőbe tekint, reméli, hogy valami igazán ér-

telmes dolog jön majd szembe vele. Nem akar a kiöre-
gedett előadók „hakniklubjához" tartozni, akik mindig
és mindenhol ugyanazt mesélik. Fejleszteni akarja olasz
tudását, nagyon érdekeli Kína, meg szeretné érteni ezt az
országot, mivel „ott tényleg zajlik az élet". Ha arra kerül
sor, hogy ápolásra szorulna, nem akarja, hogy az a gyere-
kei kötelessége legyen;inkább bevonulna egy alapítványi
idősotthon két- vagy háromszobás házába. Gondolatai-
ban nyolcvan évesen ér véget az élete, legnagyobb félelme
pedig az, hogy ápolásra fog szorulni és mások terhére
lesz. Rendelkezett a jövőjéről, megírta a végrendeletét.
Mi az, aminek még mindig örül? „A legfontosabbat és

a legszebbet valószínűleg már megéltem." Szívesen látná
még a dédunokáit, ez jelenté a túlélést számára. Jelmon-
25
datai a következők: „Minden reggel fel akarom ismerni

magam a tükörben" és „Hinni kell az emberekben". Végül
egy tanács tőle a fiatalok számára: „Élvezd már most az
életed, de közben gondoskodj egy alapról, amire továbbra
is építeni tudsz."
A munka és a mindennapi tevékenység a legtöbb férfi eseté-

ben alapilérek - nem csak az olyan előnyös helyzetűeknek,
mint amilyen A. úr -, személyiségük első helyén állnak.
Minden embernek szüksége van a hivatalos munkán túl
az értelmes tevékenység valamilyen formájára. Nem hiába
szerepel az „És egyébként mivel foglalkozik?" kérdés az el-
sők között, amikor szóba elegyedünk valakivel, hiszen en-
nek alapján alakítunk ki egy képet magunkban a velünk
szemben állóról. Önértékelésünk, társadalmi helyzetünk és
elismertségünk jelentős mértékben függ a tevékenységünk
minőségétől. Legyen szó szakmáról, háztartási munkáról,
szabadidős tevékenységről vagy tiszteletbeli állásról - a fel-
adatok meghatározzák mindennapjainkat, társadalmi sze-
repet szabnak ránk, értelmet adnak életünknek.
Ezért a munka minden bizonnyal a legegyértelműbb kor-

jelző, a legfélreérthetetlenebb ismérve annak, hogy megöre-
gedtünk. Nem az ősz haj, nem az életévek tesznek időssé,
hanem az, ha már nem vagyunk a pénzkereső társadalmi
26
csoport tagjai. Ehhez a réteghez tartozunk még, vagy már

nem? Nekünk férfiaknak ez a legfontosabb, életkort érin-
tő kérdés. Hiszen a futball-világbajnokságon megcsodálják
azokat az „időseket", akik harmincon túl még bírják az ira-
mot; az elektronikus adatfeldolgozó cégeknél a 35 évesek
már az öregek közé tartoznak; a hivatalos munkastatisz-
tikák a 42 évesekről már mint idős munkavállalókról be-
szélnek, ötvenévesen pedig lényegében már nem vagyunk
keresettek a munkaerőpiacon. Öregnek nézünk ki, alkal-
matlannak minősítenek, mi is „ócskavasnak" számítunk.
Ezért van az, hogy Ausztriában az „elhunyt" szó régebben
azt is jelentette, hogy valaki „kiesik a szakmai életből".
Legkésőbb az ötvenedik születésnapon kezdődik el a „co-

untdown", azaz a visszaszámlálás. A hivatás spektruma
már nem tágul tovább, a lehetőségek már nem bővülnek
tetszésünk szerint, a szakmai életnek befellegzett. Amit ed-
dig nem értünk el, azt már nem is fogjuk. Ha körülnézünk
a cégnél, egy csomó fiatal ember áll körülöttünk, és övék
a jövő. Mi magunk az idősek közé tartozunk akkor is, ha
akár 17 vagy még több évet kell még várni, amíg hivatalo-
san nyugdíjba mehetünk vagy kell mennünk. Egyetlen más
területen sem jellemző annyira a negatív korsztereotípia,
mint a szakmai életben. Itt a tervezett kiszállásnál kerek
húsz évvel korábban kezdődik az öregkor.
27
„Az idős emberek azok a fiatalok, akik véletlenül a sze-

münk láttára öregszenek"1
Mikor is kezdődik tulajdonképpen az időskor? Szüleink

és nagyszüleink még spontán és egyértelmű választ ad-
tak erre a kérdésre: természetesen 62-65 évesen, amikor
nyugdíjba megyünk. Az időskornak ez a meghatározása
viszonylag új keletű. Egészen addig, amíg Bismarck ide-
jén, 1889-ben nem vezették be az általános nyugdíjbizto-
sítást, csak akkor kezdődött az időskor, amikor az ember
olyan törékennyé vált, hogy már képtelen volt gondoskod-
ni magáról. Hiszen a nyugdíjbiztosítás eredetileg egy kis
mellékest juttatott a hetvenes éveken túl, és óvintézke-
désként szolgált a teljes munkaképtelenség esetére. Ezek
voltak a Salamon prédikátor által említett „nehéz napok",
amelyekről azt mondta: „nem szeretem őket"; vagyis ál-
talában egy rövid időszak volt ez az élet legvégén. Bár né-
hány imában még mindig együtt említik a „szegényeket,
időseket és betegeket", de ez abból az időből ered, amikor
az időskor egyet jelentett a betegséggel és a hiányzó anya-
gi biztonsággal.
Csak 1957-ben, Adenauer kancellársága idején vezették be a

dinamizált nyugdíjbiztosítást, amelynek az addigi életszín-
vonal fenntartása volt a célja. Mindössze ötven éve létezik
28
a kötelességektől teljesen mentes, anyagilag túlnyomóan jól

biztosított és egészségileg többnyire kielégítő „harmadik
kor", amelyet a gyakran csak a nyolcvanadik születésnapon
túl bekövetkező „negyedik kor" követ, amikor az idősko-
rú jelentősebb egészségi problémákkal küzd és segítségre
szorul. De mindez már történelem. A hatvanötös jelző el-
tűnt. Míg 1970-ben a hatvanéves férfiaknak több, mint a
kétharmada dolgozott, addig ma ennek a korosztálynak a
kétharmada már nem kereső.
A foglalkoztatottak egyharmada azért hagyja abba a

munkát, mert fizikailag vagy pszichikailag már nem bír-
ja a terhelést; a másik harmad pedig, amelybe A. úr is
beletartozik, már nem dolgozhat, mivel a nagy konszer-
nek adó- és biztosítási eszközökkel építik le dolgozói kol-
lektíváikat. Ilyenkor „szabadon bocsátásról" beszélnek,
mintha a rabszolgaságban tartott munkavállalók a mun-
kás élet börtönéből végre kiléphetnének a későn megada-
tott szabadságba. Ez az eufemizmus elkendőzi, hogy ez
a fajta korai nyugdíjazás általában kényszerboldogságot
jelent. A nyugdíjkorhatár körüli állami vita már régóta
csupán egyfajta cinikus, a valós helyzettől teljesen eltérő
államháztartás-rendezési politikával egyenlő, amellyel a
nyugdíjra jogosultak terhére tömik be az egyre növekvő
nyugdíjréseket.
29
A kor többnyire csak kifogás*
A német vállalatok fele nem foglalkoztat ötvenen feliilie-

ket. Az idősebbek már nem termelő, improduktív rétegnek
számítanak. Közben pedig semmi nem bizonyítja, hogy az
idősebb munkavállalóknak mérséklődő a termelékenysége,
csupán a megváltozott képességekre van példa:
Az idősebb munkavállalók teljesítőképessége3

Az idősebb és fiatalabb munkavállalók munkaképességének össze-
hasonlítása
időskorban idős korban idős korban

nő a teljesítőképesség változatlan marad mérséklődik
az alábbi területeken a teljesítőképesség a teljesítőképesség
az alábbi területeken az alábbi területeken
• élet-és szakmai • a munkához való • testi teljesítőké-
tapasztalat hozzáállás pesség
• szakmai tudás • döntőképesség • emlékezőképes-
• ítélőképesség • kreativitás ség, rövid távú
• megbízhatóság • kitartás, teherbírás memória
• állhatatosság • rendszerezett gon- • az információ-fel-
• kiegyensúlyozott- dolkodás vétel és -feldolgo-
ság • teljesítmény-és zás sebessége
• együttműködési célorientáció • szellemi mozgé-
és megállapodási konyság
képesség • tanulási és tovább-
• konfliktuskezelési képzési készség
képesség • kockázatvállalási
• minőségtudatos- készség
ság • karrierorientáció
30
A probléma nem maga a teljesítőképesség megváltozása,

hiszen az mindig is egy állandó, a szakmai életen végig-
vonuló folyamat volt, ami időst és fiatalt egyaránt magába
foglal. A megítéléssel van a baj, ami egy adott életkortól
kezdve önkényesen gyalázza a változó munkaképességet
és társadalmi manőverezésekkel leértékeli azt. Ha a cégnél
lévő időseket kiselejtezik, mint az ócskavasat, az a továb-
biakban egy egész generáció állandó betegségévé válik és
megmérgezi a vállalatnál uralkodó közérzetet - a fiatalok
el fognak szigetelődni. Először - az utánpótlás demográfiai-
lag meghatározott, fenyegető csökkenésétől félve - fokoza-
tosan fel fogják ismerni, hogy a diversity-management, azaz
a sokszínűség-kezelés korszakában nem lehet lemondani az
idősebbekről, sajátos látásmódjukról és kompetenciáikról.
Azért sem lehet lemondani róluk, mert egy „őszülő" társa-
dalomban egyre több lesz az „üzemzavar", ha már csak a
fiatalok alakítják az idősek világát és eközben nem veszik
figyelembe azok szükségleteit.
Akár korai nyugdíjazással, akár a korhatárt elérve a keresők

többsége inkább könnyítésként, felszabadulásként éli meg
a nyugállományba vonulást. A sokat idézett „nyugdíjazási
sokk", amely szerint a férfiak állítólag röviddel a nyugdíjba
vonulásuk után tömegesen halnak meg, csupán mítosz - em-
pirikus tapasztalatok nem bizonyítják a jelenség létezését.
31
Sok férfi a következőkkel indokolja, miért szeretné abba-

hagyni a munkát:
= kimerültség, rossz egészségi állapot, elfogytak az erőtar-
talékok, szakmai „kopásjelenségek" lépnek fel,
= elégedetlenség a további fejlődési és előrelépési lehetősé-
gekkel kapcsolatban,
= fokozódó teljesítményelvárás, esetleg új technológiák ál-
tal,
= a szakképzettség elvesztése fenyeget,
s konfliktus a fiatalabb felettesekkel, változó munkamo-
rál,
= félelem a munka elvesztésétől,
= az idősebb munkavállalók egyre nagyobb mértékű leér-
tékelése miatt kialakult társadalmi és szakmai helyzet a
cégen belül,
= az elmaradt utazások, hobbik, családi elfoglaltságok be-
pótlásának vágya.
Reggel horgászni, délután vadászni...
Az ötvenes évek közepén, végén jó fizikai erőnléttel, na-

gyobb egészségi gondok nélkül és kielégítő anyagi bizton-
ságban a világ nyitott kapukkal várta a férfit. Jóllehet A.
úr előnyös helyzete miatt inkább kivételnek számít, a leg-
32
többen mégis meg tudnak valósítani néhány régóta halo-

gatott álmot és vágyat. A háborús és újjáépítő generáció,
amelynek sokszor, sok mindenről le kellett mondania, most
bepótolhatja az elszalasztott dolgokat. Élhetnek a hobbijuk-
nak, sőt újakat is találhatnak. A. úr a menedzserélet után
most végre a szükséges belső és külső nyugalommal adhat-
ja át magát elhanyagolt hobbijának, a madármegfigyelés-
nek. A be nem teljesült tanulási álmok is sokféle formában
válhatnak valóra. Amivel az ember apaként adós maradt a
gyermekei felé, azt nagypapaként bizonyos módon jóváte-
heti az unokáinál. Végül a legjobb vagy majdnem legjobb
éveiben még egyszer megadatik a férfinak az esély, ami a
korábbi generációknak nem adatott meg ilyen mértékben
és ilyen biztonság mellett: egy új feladatba foghat, ahogy
Goethe javasolja: „Az idősödés azt jelenti, hogy új dologba
kezdünk: minden körülmény megváltozik. És mi vagy telje-
sen felhagyunk a cselekvéssel, vagy minden akaratunkkal
és tudásunkkal vállaljuk az új szerepet." Erről bővebben a
későbbiekben lesz szó.
Ez a „kései szabadság" egy éppen hogy napvilágra került

kontinens, amit mindenkinek újra és újra fel kell fedeznie.
Talán ez az a Kari Marx által leírt eltulajdonítás nélküli
ország, ahol végre lehetőség van „ma ezt, holnap amazt
tenni, reggelente vadászni, délután horgászni, esténként ál-
33
lattenyésztéssel foglalkozni, evés után kritizálgatni, ahogy

éppen kedvem van, anélkül hogy vadász, halász, pásztor
vagy kritikus lennék"? Ennek a hihetetlen lehetőségekkel
megáldott, csodálatos új földnek a felfedezéséhez, amiről
elődeink még semmit sem sejtettek, elsősorban kíváncsi-
ságot és vállalkozó kedvet kell az útipoggyászba csoma-
golni. Talán jól jön egy útikalauz is, de semmiképp sem
az „így utazz helyesen" sorozatból." Hiszen ki az, aki tő-
lünk, fiatalabbaktól akarja tudni, hogyan kell ott utazgatni,
méghozzá helyesen? Bizonyos tekintetben igaza van idős
édesanyámnak, amikor kétségbe vonja, hogy fiatalságomat
tekintve valamit is tudnék az időskorról. Vagy ahogy Klaus
Dörner szociálpszichiáter mondja: „Mielőtt átlépnénk egy
új életszakaszba, nem tudhatjuk, milyen lesz az, hiszen
másvalakivé válunk."
Esély vagy veszély?
így aztán a legtöbb férfi reménykedve néz szembe a nyug-

díjazásával. Ám a vizsgálatok azt bizonyítják, hogy ezek a
remények általában nem válnak valóra. Hiszen minél prob-
lémásadban éli meg az ember a munkában töltött minden-
* Élénk utazási vágyat ébreszthet Henning Scherf egykori brémai

polgármester könyve: Grau ist bunt, Freiburg, 2006
34
napokat, minél sürgetőbben vágyik a nyugdíjazásra, annál

nagyobb a veszélye, hogy idealizálja a nyugdíjas életet és a
valóság később csalódást okoz. A nyugdíjba vonulás sokak
számára nem egy hosszan tartó és megbízhatóan tervezett
esemény, hanem átmenet nélkül, hirtelen, a keresőképte-
lenség, a céges előnyugdíjazási rendeletek vagy a munka-
nélküliség miatt az eredetileg betervezettnél sokkal hama-
rabb kerül rá sor.
A nyugdíjba vonulás nagy alkalmazkodó képességet és át-

fogó, új irányvonalak kitűzését követeli, ami sok férfi életé-
ben korábban aligha volt jelen:
= Egy ennyire jövedelemközpontú társadalomban, mint
amiben élünk, elveszik a közérdekű státusz és az elis-
merés.
= Eltűnnek a szakmailag megalapozott társadalmi kap-
csolatok, ami sok férfit kényesen érint, mivel a barátokat
felcserélték a kollégáikkal, és most hirtelen magányosak
lettek. Az idősödés kezdetével a férfiakat „elbocsátják az
(aktív) férfitársadalomból".4
= Mint a szakmai makro-, úgy a családi mikrokozmoszban
is elhalványul a vagyoni helyzet és az önérték.
= A kenyérkereső szerep nélkül egy sajátosan szerephi-
ányos állapotban találja magát a férfi, ami semmiféle
35
irányvonalat nem ad ahhoz, miként kellene most visel-

kednie.
= A partnerhez való viszonyt, a távolságot és a közelséget,
a házimunkák felosztását is újra kell gondolni; később
még írok arról, milyen terheket jelenthet „papa a kapuk-
nál" a kapcsolatrendszerre.
= A látszólag „nyugdíjas" státusszal jellemzett, a valóság-
ban azonban szerep nélküli állapot sok férfi számára azt
jelenti, hogy életében először önmagának kell megtalál-
nia, kialakítania és definiálnia „új szerepkörét".
= Új feladatokat, hasznos tevékenységeket, új célokat kell
felfedezni. A „majd ha nyugdíjas leszek..." felkiáltással
félresöpört feladatokat gyorsan elvégeztük, a ki nem ol-
vasott könyvek elavultak és csak ritkán kezdünk olyan
dologba, amit a nyugdíjazás előtt még egyáltalán nem
csináltunk. A nyugdíjkutatás eredményei szerint a leg-
több időskori tevékenységet legkésőbb a harmincas éve-
inkben kezdtük.
= A nap időbeosztását már nem külső tényezők határozzák
meg, így új struktúrát kell találni. A hőn áhított „végre ki-
alszom magam" vágyálom gyorsan rémálommá válhat.
= Az anyagi eszközök érezhetően csekélyebbek lesznek és
leszűkítik a mozgásteret; időközben egyre hamarabb lép-
nek ki a munkából és kezdik meg a nyugdíjas éveket,
ami tovább élezi ezt a helyzetet.
36
A hivatás gyakorlásának vége sokféle esélyt és kockázatot

rejt, és ezzel együtt magában hordozza válság jegyeit is (a
válság szó kínai megfelelője - wei-ji - a „veszély" és az
„esély" szavakat is tartalmazza). A krízisek olyan kritikus
események, amelyek
= veszélyeztetik a lelki egyensúlyt,
= fenyegetik a személyiségünket és a biztonságunkat,
= a megtanult mechanizmusokkal nem küzdhetők le
= és egy teljesen új alkalmazkodási mód kifejlesztését kö-
vetelik.
Annál válságosabb egy esemény,

= minél csekélyebb módon tudunk hatni a bekövetkeztére,
= minél kevésbé láthatjuk előre,
= minél jobban kiesik a normális, megszokott időbeosztá-
sunkból,
= minél jobban megkérdőjelezi identitásunkat, ami szemé-
lyiségmodellünkre vonatkozóan a következőt jelenti: mi-
nél jobban károsítja valamelyik oszlopot és minél több
oszlopot érint ez az esemény.
Sok férfit elsősorban az dönt válságba, hogy hirtelen, ter-

vezetlen módon, munkanélküliség vagy korai nyugdíjazási
stratégiák által kikényszerítve kell átállnia a munka utáni
életszakaszra. Ez egy olyan krízis, amelynek gyakran egy-
37
általán nem észleljük az okait, amit elfojtunk, így diffúz fáj-

dalomhoz és a depresszió álruhájába bújtatott szenvedéshez
vezethet. Ebben az átmeneti életszakaszban számos testi
tünet, pszichikai zavar vagy kapcsolati probléma utalhat
a leküzdés egy rejtett formájára. Hiszen mi, férfiak, egész
életünkben inkább arra törekszünk, hogy letagadjuk a vál-
ságainkat, tevékenységekkel leplezzük, gyógyszerekkel űz-
zük el vagy a legjobb, ha tudomást sem veszünk róluk.
Unalom vagy tevékenységláz?
A hivatásából elbocsátott férfi elveszíti személyiségének

központi pillérét. Hiszen a mindent meghatározó szerep, a
szakmai identitás egyszerre „elmúlt identitássá"5 válik, ami-
ből már csak utólag lehet szemezgetni. Az egész életében
inkább kifelé orientálódó férfinak most tisztába kell jönnie
önmagával. „Szüksége van saját belső világára és megijed,
ha az csupán egy lyukas és üres burokként jelenik meg."6
Akár epekedve várták, akár hirtelen kellett szembesülniük

vele, sokan felkészületlenül botorkálnak a nyugdíjas létben,
mintha az egy betervezetten, hosszú nyaralás lenne; élvezik
az édes semmittevés első napjait, heteit - de mi lesz azután?
Mint ahogy nyaraláskor izzadva lapátolunk a homokvárépítő
38
Van élet a m u n k a után?
versenyen, úgy otthon is sokszor a régi minta szerint zajlik

tovább az élet: betömjük a lyukakat, szükséges és fontos dol-
gokat beszélünk be magunknak, megrendezzük a saját sze-
repünket, megtöltjük a határidőnaplónkat, büszkék vagyunk
állandóan izgő-mozgó életünkre, mindenáron tevékenyke-
dünk valamit, és amikor kétségek merülnek fel bennünk,
van-e értelme tovább kapálózni ebben a mókuskerékben, ak-
kor újabb tevékenységekkel leplezzük ezeket. És aztán olyan
kiöregedett szónokként végezzük az A. úr által „hakniklub-
ként" jellemzett csoportban, aki észre sem veszi, hogy már
régóta senki sem figyel rá. Időben abbahagyni - az egykor ri-
valdafényben álló idősödő férfiak körében ez maga a téma.
39
A tevékenységlázba való meneküléssel megpróbáljuk

megvédeni ezeket az identitáspilléreket és saját önérté-
kelésünket. Más kábítószerekhez hasonlóan kezdetben a
munkamánia is a szükségletek átfogó kielégítését ígéri:
társadalmi kapcsolatokat, elismert státuszt, a célok betelje-
sítését. Azonban legkésőbb a szakmai élet végén, de sajnos
sokszor korábban is megmutatkozik, hogy ezek nem meg-
valósult értékek, hanem pótcselekvésszerű vágyak kielégí-
tései voltak csupán, amelyek a többi identitáspillér kárára
váltak. A lázas tevékenykedés már nem képes elfedni a
másik oldaltól, vagyis az unalomtól és az értelmetlenségtől
való félelmet. Felettesei, projekttervezetei, határidős nyo-
mása nélkül a férfinak egyedül kell dűlőre jutnia önmagá-
val és az idejével. Egész szakmai élete során többé-kevésbé
mások irányították kívülről, most azonban önmagára van
utalva. Előtte egy végtelen, néha halálosan hosszú idő, ami
lehet húsz, harminc, vagy akár negyven év is, amikor csak
saját magára és identitásának romjaira hagyatkozhat. Az
unalom egyébként észrevételem szerint egy - mind idős
korban, mind egyáltalán az életben - nagyon ritkán vizs-
gált jelenség (saját elméletem alapján valamennyi, a cége-
ken belül és a családokban felmerülő kapcsolati probléma
ötven százaléka az unalom számlájára írható).
40
Legkésőbb 55 évesen el kellene dönteni, hogy a fiatalsá-

gunkat vagy az öregkort szeretnénk meghosszabbítani.7
Ha a férfi egyik téves alternatívába sem akar belemenekül-

ni, hogy aztán hirtelen saját romjai között találja magát,
akkor idejekorán szembe kell néznie a munka és az az-
utáni élet közötti átmenet kihívásaival. A szakmai élet vé-
ge jelenti az első nagyobb szünetet, ahol visszapillantunk
a munkával töltött életünkre, mérlegre állítjuk az addigi,
vagy akár az egész életünket is:
= Milyen eszményképeim, milyen álmaim voltak?

= Mit sikerült elérnem?
Milyen nyomokat hagyok magam után?
A jót cselekedtem egyáltalán? Helyesen tettem, amit tet-
tem?
Megérte mindez az erőfeszítést, a fáradságot?
A tudatos mérlegelés fájdalmas lehet és elindíthat egyfajta bú-

csúzkodást, illetve mély szomorúságot válthat ki. A szakmai
élet vége mindig konfrontációt jelent saját öregedésünkkel,
összeütközést az önmagunkról és a másokról alkotott kép-
pel, valamint a félelmeinkkel. Mi jön még, ha vége a (munká-
val töltött) életemnek? Milyen erőtartalékaim vannak a jövőm
alakításához, valami új és értelmes dolog létrehozásához?
41
Egyetemi tanulmányok bizonyítják, hogy a patchwork-élet-

rajzú, vagyis az elutasításokkal, törésekkel, szerepcserékkel
teli - ami a legtöbb nő számára teljesen mindennapos - éle-
tet élt férfiak általában sokkal könnyebben megbirkóznak
a kereső életből való kilépéssel. Az áramvonalas, karrier-
orientált és sikeres szakmai élet rosszul készít fel a biográ-
fiai törésre. Betty Friedan megjegyzi: „Nem ritka, hogy a
nők életük során háromszor is visszavonulnak egy adott
tevékenységtől, ám a férfinek, mint a család fő kenyérkere-
sőjének valami egészen mást jelent, amikor viszonylag elő-
rehaladott korban és hanyatló fizikai állapotban végleges
búcsút kell mondania addigi legfontosabb szerepének."8 De
legalább vannak jó oldalai is a normál munkavégzés mind
nagyobb mértékű rozsdásodásának, amivel egyre több férfi
szembesül.
Ezért aztán mindegy, milyen korban, de legkésőbb ötven

évesen, mindenképpen foglalkoznunk kell azzal, milyen
legyen majd a második életünk. Mivel szinte egyetlen kor-
kérdésben sincsenek személyes és társadalmi mintaképe-
ink, saját magunknak kell kitalálnunk, gondolatainkban
megelőznünk és kialakítanunk idős korunkat. Elődeink
még nem ismerték ezt a problémát. Míg korábban a nyug-
díj egyet jelentett azzal, hogy „egy pár évig kifújom ma-
gam", majd hamar visszavonulok, addig ma nem tudunk
42
csak úgy nyugodtan elüldögélni egy olyan hosszú időszak

alatt, amelyben még a legjobb testi és szellemi erőnlétnek
örvendünk. Néhány városban és nagyvállalatnál nyug-
díj-előkészítő kurzusok segítenek a hasonló kérdések fel-
dolgozásában. Persze ezeknek igen szerény a látogatottsága
- a férfiak inkább foglalkozni sem akarnak ezzel a témával.
Mindez vészesen hasonlít ahhoz, mint amikor húszéves fi-
aink és lányaink azzal a mondattal söprik félre az előttük
álló képzési és életvezetési kérdéseket, hogy valahogy majd
csak megcsinálják azt a pár évet ötvenéves korukig.
Az aktivitás és a visszahúzódás egyensúlya
A tevékenykedés mint identitásoszlop csakis akkor lesz ma-

radandó és stabil, ha két „testvérerényét", az „aktivitást" és
a „lazítást" megfelelő egyensúlyban tartjuk. Ha az egyik
túlsúlyba kerül, az erényből rossz szokás lesz. Az aktivitás
puszta tevékenységlázzá válik, a lazítás kimúlik a végtelen
unalomban. A cselekvés megkívánja a „nemtevést" is, az
aktivitást pedig a visszahúzódással kell párba állítanunk.
Idős korunkban ehhez egy újfajta egyensúlyt kell megtalál-
nunk; engedjünk teret mindkettőnek, kísérletezzünk velük,
újra és újra tartsunk szünetet és elmélkedjünk a tapaszta-
latainkon.
43
Ha csak hatvanévesen kezdjük el ezt az egyensúlyozást, az

valószínűleg már túl késő. Az úgynevezett „folytonosságel-
mélet" - egy gerontológiai elgondolás - abból indul ki, hogy
úgy öregszünk, ahogy éltünk. így legkésőbb ötvenévesen
meg kell kérdeznünk magunkat, nem lenne-e itt az ideje
kilencven fokkal elforgatni a fennálló életkor-rendszert;
időben párhuzamba állítani egymással az élet három egy-
másra épülő szakaszát, az oktatást, a szakmai életet és a
nyugdíjat: gyakorlati módon felkészülni a nyugdíjas létre,
miközben kevesebbet foglalkozunk a munkával, viszont
több időt szánunk az oktatásra. „Könnyen beszél, Ön elő-
nyös helyzetben van, Professzor úr!" - hallom a kifogást -
„nem ismeri a való élet taposómalmait és kényszerpályáit"!
Valóban eltérőek lehetnek a mozgásterek, ám ezt mégis vé-
dekezésül előadott hazugságnak tartom. A legtöbb férfinak
lehetne több mozgástere, ha tényleg akarná.
Időskorban gyakran előfordul, hogy az és helyett a vagy

áll az aktivitás és a lazítás két pólusa között. Két olyan
koncepció rejlik emögött, ami a német idősgondozásban
meghatározó volt és máig befolyásolja az időskorral, illet-
ve az idősekkel szembeni magatartásunkat. Az ötvenes és
hatvanas években az volt a kiindulópont, hogy az idősek a
sok munkával eltöltött év után már csak egyet akarhatnak:
pihenni, visszahúzódni a mindennapok forgatagából, ki-
44
egyensúlyozott életet élni, hogy aztán nemsokára fáradtan

és életuntán végleg elaludjanak. Ez volt az az idő, amikor
az idős- és ápolóotthonokat következetesen a városszéli
zöldövezetbe építették, ahol az erkélyről a mezőre nyílt ki-
látás, és ahová csak vasárnap délutánonként érkeztek lá-
togatók. Ez a koncepció még ma is azt a hozzáállást tük-
rözi, amikor a hálás időseket teljesen körbeugrálják (és ők
is ezt akarják), vagy olyan szociális otthon légkörét idézi,
ahol a lakók utolsó nekiveselkedéseit a következő szavak-
kal csillapítják: „Ugyan már, ne csináljon semmit, hiszen
ezért van itt!"
Jelenleg az idősekkel végzett munkában az „aktivitásel-

mélet" az uralkodó, amely a lazítás és a visszahúzódás
ellenpólusát hangsúlyozza. „Aki pihen, berozsdásodik",
szól a az régi-új szlogen, amely a testi, lelki és szellemi
leépülés, széthullás ellen szólít fel. Kétségtelen, hogy a jó
közérzetet fenntarthatjuk, sőt, fokozhatjuk is az aktivitás
által, valamint testünk öregedési folyamatainak lassulását
is ennek köszönhetjük. Az agykutatás legújabb eredmé-
nyei szintén azt támasztják alá, hogy agyunk semmikép-
pen sincs teljesen kitéve az élethosszig tartó leépülésnek,
hanem megfelelő testi és szellemi aktivitással akár egészen
idős korban is születhetnek újabb és újabb agysejtek. Ha
bekukkantunk egy könyvkereskedésbe és végignézünk a
45
tevékeny, sikeres és boldog öregedés kulcsát hirdető olcsó

tanácsadó könyvek áradatán, azonnal eszünkbe jut, hogy
az aktivitásra való buzdítás is embertelen propagandává
válhat. Az (időskori) aktivitás jó és fontos, ám ha eltúloz-
zák, teljesen elértéktelenedik.
Ennek a fejezetnek a zárásaként hadd idézzem fel Önnek az

egyik kedvenc történetemet, a nagy spanyol csellista és kar-
mester, Pablo Casals emlékiratainak egy részletét, amelyben
feltárja, hogyan kezeli 93 éves korát és saját öregedését:
A minap a barátom, Sascha Schneider átadott nekem egy

levelet, amit kaukázusi szovjet muzsikusok egy csoportja
írt. így szólt:
Kedves igen tisztelt Maestro,

abban az örömben van részem, hogy a Grúz-kaukázusi
Zenekar megbízásából meghívhatom Önt, hogy dirigál-
ja egyik koncertünket. Az Ön korában Ön lesz az első
muzsikus, aki ezt a megtisztelő felkérést kapja. Zeneka-
runk életében nem fordult még elő, hogy olyan férfi ve-
zényeljen bennünket, aki kevesebb, mint száz éves - ze-
nekarunk minden tagja száz fölött van! - de hallottunk
az Ön tehetségéről, és úgy véljük, hogy az Ön esetében,
fiatal kora ellenére, kivételt tehetünk. Postafordultával
46
várjuk beleegyezését. Utazási költségeit megtérítjük és

itt tartózkodásának anyagi terheit is átvállaljuk.
Tisztelettel:
Astan Slarba elnök, 123 éves
Sascha egy igazi mókamester és nagyon szeret tréfát űzni

másokkal. Ez a levél is egy ilyen csíny tevés volt, természe-
tesen saját maga írta. De bevallom, először készpénznek
vettem a felkérést. Miért? Mert nem tűnt annyira hihetet-
lennek, hogy létezik egy zenekar, amelynek minden tagja
száz évnél idősebb. És tulajdonképpen igazam is van.
Tényleg van egy ilyen zenekar a Kaukázusban. [...]
Sokszor előfordul, hogy tanulhatunk valamit a tréfákból.
Ebben az esetben tanultam is. Ezek a zenészek a koruk
ellenére semmit sem veszítettek az életörömükből. Mivel
magyarázható ez? Nem hiszem, hogy a választ egysze-
rűen a testfelépítésükben, vagy az egyedülállóan kedve-
ző klímában kellene keresnünk, amelyben élnek. Sokkal
inkább azon múlik a dolog, hogy milyen az élethez való
hozzáállásuk, munkabírásuk, úgy gondolom, nagymér-
tékben azon múlik, hogy egyáltalán még dolgoznak. A
munka fiatalon tart.
Én mindenesetre álmaiban sem gondolok arra, hogy

nyugalomba vonulok - sem most, sem később! Nyugdíj -
47
micsoda megdöbbentő elképzelés! Már maga a gondolat

is felfoghatatlan számomra. Nem hinném, hogy valaki,
aki hozzám hasonló munkát végez, nyugdíjba vonulhat,
míg csak egy leheletnyi élet is van benne. A munkám az
életem nem tudom az egyiket a másiktól elválasztani.
A nyugdíjba vonulás számomra egyenlő a halálra való
készülődéssel. Egy férfi, aki dolgozik és nem unatkozik,
nem is idős. Soha az életben! A munka és a figyelem-
re méltó dolgok iránti érdeklődés a legjobb gyógyszer az
időskor ellen.9
48
II. Egyedül vagy együtt?
Hogy milyen öregek lettünk,

azt azoknak az arcán látjuk,
akiket fiatalon ismertünk.
Heinrich Böll
B. úr egy ízlésesen berendezett sorházban lakik, jó kör-

nyéken. A rövidnadrágos hetvenéves férfi nagy szeretettel
fogad gondozott kertjében egy meleg tavaszi napon, bol-
dog, pozitív kisugárzással, szászos tájszólással.
49
1936-ban Szászországban született, ahol nem megfelelő

„társadalmi megítélése" miatt az érettségi után nem foly-
tathatott egyetemi tanulmányokat. így Berlinbe ment fi-
zikát tanulni. Ezután cégével együtt Dél-Németországba
költözött és félvezetőtechnikai-fejlesztéseken dolgozott.
Ötvennyolc évesen egy általános előnyugdíjazási rendelet
értelmében kiszállt a szakmai életből Ez a döntés akkor
nagyon rosszul érintette, ám később egyetlen egyszer sem
bánta meg.
Kivált a cégéből két harmincas lánya van, háromszoros

nagypapa. Néhány évvel fiatalabb élettársával él közösen
vásárolt házukban. A nyugdíjas lét ürességétől félve B. úr
heti két napot dolgozott még annál a vállaltnál, ahol az
élettársa is volt. Ezután saját háza felújításának szentel-
te az erejét, és sok energiát fordított kertje szépítgetésére.
Egy nap felvette a kapcsolatot az egyik városi nyugdíjas
klubbal és azt javasolta, tartsanak közös találkozókat,
ahol hobbijának, a természetfestésnek hódolnak. Néhány
évig rendszeresek voltak ezek az összejövetelek. Elsősor-
ban a társas kapcsolatok ápolása érdekében hosszú ideig
titkári munkát is végzett a szervezet számára.
Tíz éve B. úr egy időseknek létrehozott kávézó üzemelte-

tésében vesz részt, ahol ő az egyetlen férfi. Egy „villám-
50
Egyedül vagy együtt?
csapásszerű elhatározásnak" köszönhetően hetente két-

szer egy „újonnan bevándorolt külföldi diákok" részére
létrehozott német osztályban segít a tanárnőnek, ami
hosszú ideig igazi tiszteletbeli állás volt, csak igen csekély
összeggel honorálták. Büszke arra, hogy jól kijön a 12-17
éves korosztállyal, van mondanivalója számukra és ese-
tenként sikeresen rendre is utasítja őket. Igazi tehetség
- hobbiját, a festést, élettársával együtt műveli. Ezenkívül
énekel a templomi kórusban és időnként vigyáz a szom-
szédok gyerekeire.
Azt mondja, mindezek a feladatok meg/adják neki azt a

kellemes érzést, hogy „valami hasznosat" tesz. Új képes-
ségeket fedezett fel magában. Míg korábban, fizikusként
inkább szak- és feladatorientált volt, addig ma jobban
érdeklik az emberek, mint a technika. „Ez jól esik ne-
kem!" Ezen az úton valószínűleg a válása jelentette a
fordulópontot, ami hirtelen válságba döntötte, és aminek
következtében egy pszichoterápiának köszönhetően meg-
tanulta fontosabbnak tartani saját magát és a vágyait.
Nem érzi magát igazán idősnek, bár amikor a Gospel-kó-
rusban megkérték, hogy az egyik darab után emelje
magasba a jobb karját, ez azonnal a Hitler-köszöntésre
emlékeztette. Az ő emlékei nyilván sokkal messzebbre
nyúlnak vissza, mint a legtöbb kórustagé. Az elmúlt év-
51
ben jelentkezett erős epegörcse megmutatta, mi történhet-

ne vele. Ha egy nap ápolásra szorulna, reménykedne az
élettársa segítségében; ha nem maradna más, bevonulna
egy otthonba.
Vannak barátai, „de nincs legjobb barátja". Egy távolabb

élő barátjával nagyon jó a kapcsolata, „az már nem megy
tönkre". Amikor a jövőre vonatkozó vágyairól kérdezem,
említ egy listát, amit néhány éve készített és kiakasztott
a falra. Egy sor kisebb kívánság mellett mindenekelőtt a
lányaival ápolt kapcsolata a legfontosabb számára. Szép-
nek tartaná, ha az élettársával közösen meg tudna még
valósítani valamilyen közös tervet. Önmagának „elegen-
dő változási hajlandóságot" kíván, hogy „pozitívan tud-
jon alkalmazkodni ahhoz, amit még meg tud tenni - ak-
kor boldog lenne".
A munkával töltött életből kilépve a legtöbb férfi szociá-

lis hálója többnyire radikálisan beszűkül. Kapcsolatai első-
sorban szakmai alapra épültek, és az üzemet elhagyva a
legtöbb „barát" ott is marad, mivel a kapcsolat alapköve a
közös szakmai tevékenység volt. A férfiak általában nem
tanulnak meg maguktól olyan társadalmi kapcsolatokat
ápolni, amelyeknek nincs feladata, amelyek nem funkcio-
nálisak. A munka befejezését túlélő szociális kapcsolatok
52
legtöbbször a feleség által kötött hálónak köszönhetőek.

Ám ezek az ő kapcsolatai, rendszerint női kapcsolathálók,
amelyekben a férfiak nem kapnak és nem is találnak sze-
repet. Ezért nagyon sok férfi számára a nyugdíjba vonulás
hirtelen összeütközést jelent egy meglepő állapottal: egy
teljesen nyugalmas helyzettel, egy önmagában és önmagá-
ért való csendes élettel.
így aztán nincs mit csodálkozni azon, amit számos vizsgá-

lat is megerősít, hogy a korábban gyakran a második helyre
sorolt párkapcsolat jelentősebbé válik az idősebb férfi szemé-
hen. Ha előzőleg a hivatásával kötött házasságot, most egy
csapásra a felesége lesz a legfontosabb személy az életében.
Ha egyidejűleg ő is vágyat érez a kapcsolat újraértelmezésére,
akkor a szakmától való elválás esélyt adhat az időskori házas-
ság újrakezdésére. A nyugodt helyzetet kihasználva újra egy-
más felé fordulhatnak a partnerek, új vonásokat fedezhetnek
fel a másikban, olyat, ami megalapozza újfajta kapcsolatukat,
és kidolgozhatják tervüket a közös megöregedésre.
Papa a kapuknál
Ám előfordulhat az is, hogy amikor a férfi befejezi a mun-

kát, akkor a társa még dolgozó nő, vagy már régen feladta
53
a kapcsolatukról szőtt álmait, és saját baráti kört, saját tár-

sadalmi életet hozott létre önmaga számára. Amikor a férfi
hazajön, amikor a papa a kapuknál áll (hogy Loriot-val él-
jünk), akkor egy eddig védett, női területre hatol be. A férfi,
aki egész szakmai életében inkább a vendég szerepét töltöt-
te be a család életében, már nem megy el otthonról. Estén-
ként és a hétvégéken szívesen látták, de szebb és gyakran
egyszerűbb volt nélküle.
A helyzet nem ritkán akkor válik kritikussá, amikor névle-

ges birtokosi jogcímét félreértve a férfi késztetést érez arra,
hogy ő is részt vegyen az otthoni dolgok alakításában. Hosz-
szú időre berendezkedik az otthonában, és most aztán be
akarja vetni korábban parlagon heverő alkotóerejét. Vagy
egyenesen meg sem hallgatja a feleségét, aki mindig a túl-
terheltségére és az otthoni segítség hiányára panaszkodott.
A szervező szakember, a vezető erő hazajön, hogy meg-
mutasson a nőnek néhány ésszerű fogást és elmagyarázzon
egy-két időszerű háztartás-menedzselési módszert. Egy-
szóval: zavar.* Természetesen nélküle is mennek a dolgok,
* Ha belepillantunk a Polgári Törvénykönyvbe, világosabban látunk.

A § 1356 1. cikk kijelenti: „A házas felek kölcsönös egyetértésben
igazgatják a háztartási ügyeket. Ha az egyikükre marad a vezetés,
akkor az a saját felelősségére teszi azt."
Ez természetesen a férj nyugdíjas korában.is érvényes.
54
ahogy negyven éven át is mentek. Mint ahogy a második

világháború után a megöregedett romeltakarító-nők titok-
ban megesküdtek arra, még egyszer nem hagyják, hogy a
háborúból és munkából hazatérők kivegyék a pálcát a ke-
zükből, most a lányaik sem vágynak arra, hogy hirtelen a
másodhegedűs szerepét játsszák.
Philemon és Baucis, avagy a „Caveman-modell?"
Az időskori házasságok minőségét vizsgáló kutatások kü-

lönféle eredményeket hoztak, némelyik arra mutat, hogy
egyrészt a korral egyre jobban elromlik egy házasság, más-
részt a férfiak annál elégedettebbek a házasságukkal, minél
idősebbek ők maguk.1 A sok-sok éves kapcsolatokban a fér-
fiak érzik jobban, hogy a feleségük támogatja őket - fordít-
va már nem ilyen rózsás a helyzet. így jól magyarázható a
következő vizsgálati eredmény: míg az egyedül élő férfiak
várható élettartama rövidebb, mint a házasoké, a nőknél
pont fordított a helyzet: a szingli nők tovább élnek, mint a
feleségek."
* Természetesen van, aki ellenkezett ezzel, mondván, csak egy szé-

les körben elterjedt tévhit, hogy a házas férfiak tovább élnek, mint
az agglegények - csupán úgy tűnik számukra.
55
Ezeket a kutatási eredményeket látva már nem csodálkoz-

hatunk azon, hogy a kései válások kétharmadát a nők indít-
ják el, és hogy a férfiak gyakran vesztesnek érzik magukat.
Ahol a feleség az egyetlen olyan ember, aki kitűnően képes
gondoskodni a férje valamennyi szükségeltéről, ott nehe-
zen elképzelhető az élet egy ilyen társ nélkül. Ezért van
az, hogy az elvált férfiak körében kétszer olyan magas az
öngyilkosság kockázata, mint a házasoknál.3
„Idősebb házaspárként úgy is megértjük egymást, hogy

nem kell állandóan megértetni magunkat. Legalábbis így
gondolom", írja Erich Schützendorf, majd hozzáteszi: „A fe-
leségem nem így véli."4 Nem kell rögtön abból a kategorikus
kijelentésből kiindulnunk, hogy a férfiak és a nők genetikai
okoknál fogva egyáltalán nem képesek megérteni egymást,
de nem lehet eltekinteni attól, hogy a nemek között gyakran
nagyon aszimmetrikus a kommunikáció. A neurobiológiai
különbségek mellett észben kell tartanunk az eltérő szo-
cializációs feltételeket is.' Fiúként olyanok akartunk len-
ni, mint az apáink, akiket az ifjúsági mozgalom, valamint
a háború előtti és a háborús világ hagyományos és töret-
len férfiképe formált. Insa Fooken szerint ez az apagenerá-
* Ha egyszer egy élvezetes színházi estével szeretné megajándékozni

a partnerét és önmagát ebben a témában, akkor feltétlenül nézzék
meg Rob Becker „Caveman"-jét.
56
ció „egy férfias személyiség formálásának az eredménye,

amelynek a végterméke egy erős, hallgatag, önmagában bí-
zó férfi, aki ráadásul a csapat lojális tagjai is egyben".5 Le
voltunk nyűgözve a férfias jellemektől, az olyan férfias kap-
csolatoktól, mint amilyen Winnetou és Old Shatterhand kö-
zött volt, akiknek a kommunikációs igényét egy évnyi elvá-
lás után egyetlen üdvözlő kézmozdulat is kielégítette. Nem
szabad elfelejtenünk, hogy ezek a tradicionális férfiideálok
gyakorlatilag a hetvenes évekig töretlenül éltek tovább; a di-
ákmozgalmak még aligha értették meg, hogy a hamarosan
megszülető nőmozgalmak majd megkérdőjelezik őket.
Heidrun Bründel és Klaus Hurrelmann társadalomkutatók

meggyőződése szerint a férfiszerepet az a törekvés formál-
ja, hogy „mindenáron különbözzenek a nőktől és távol
tartsák magukat a női magatartásformáktól, hogy érezzék,
mások fölött állnak, és hogy megőrizzék függetlenségü-
ket".6 A hasonlóan bizonytalan és állandóan fenyegetett
nemi identitás stabilizálását szolgálja a Lothar Böhnisch
és Reinhard Winter férfikutatók által leírt „externalizálás".
Ez a magatartásforma azt jelenti, hogy az észleléseinket
és tetteinket egész életünkben a külvilághoz igazítjuk. Ez
persze Összefügg az önmagunkkal és a másokkal kialakí-
tott kapcsolat hiányával. Ennek a szerepmintának csakis a
hallgatás felel meg, ami lehetővé teszi a kontrollt, amikor
57
túlontúl elhatalmasodik rajtunk a közelségtől való félelem.

„A férfiak gyakran egyfajta önkívületbe esnek, egy önhip-
notizáló állapotba, amelyben nehezen elérhetőek és ahová
visszavonulhatnak, amikor túl sokat követelnek tőlük."7
A hallgatás különösen akkor ígérhet védelmet a férfinak,
amikor a férfiidentitását érzi veszélyben. „Lothar Böhnisch
szerint „a »sérült« férfi alapvető problémája a szótlanság
(»funkcionális némaság«) - önmagával és azzal szemben,
ami veszélyezteti őt."*
így történhet meg, hogy Philemon és Baucis - a görög mito-

lógiából ismert szétválaszthatatlan, egymást örök szerelem-
mel szerető pár - mintaképe hamis eszménykép lesz, mert
boldogtalanná teszi az idősödő és továbbfejlődő kapcsolatot
a férfi és a nő között. A szeretet és a vonzalom is öregszik,
veszteségeket és nyereségeket tapasztal meg. Az erotikus
izgalommal és vonzalommal teli szerelem - főként, ahogy
az időskori házasság egyre elkerülhetetlenebbé válik - hű-
séggé alakulhat át; az idősödő társban egyre több szépet
látunk, amihez hozzájárul a közösen átélt múlt is.
* A fiú büszkén meséli az apjának, hogy megkapja egy szírdarab

főszerepét. Egy huszonöt éve nős férfit kell eljátszania. - Szép,
szép, fiam, de legközelebb olyan szerepet vállalj, amiben meg is
szólalhatsz!
58
Míg a fiatalkori párkapcsolatban, a diádban teljesen ter-

mészetes, hogy a friss szerelmet a lehető legnagyobb kö-
zelségben és egyetértésben éljük át, addig a gyerek meg-
születésével triáddá változik a rendszer. A férfi és a nő az
addigra már meghatározó apai és anyai szereppel bőví-
ti kapcsolati modelljét. Mire a gyerekek elhagyják a há-
zat, már nem lehet visszatérni a mézeshetekhez, a „status
quo" előtti állapothoz. Egy teljesen új minőséget kell ki-
dolgozni. Ez egyrészt azt jelenti, hogy újra diádként kell
értelmezni kettejük kapcsolatát és (újra) fel kell fedezni a
közös dolgokat, vagy újakat kell észrevenni; ez könnyeb-
ben fog sikerülni, ha a férj és a feleség a triád korszakban
a szülői szerep mellett a párkapcsolati szerepet is átéli.
Másrészt el kell fogadni azt is, amit ketten az évek során
önmagukért tettek, vagy amilyen igényeket kialakítottak.
Amíg a közös hálószoba az ifjúi házasságot, a nappali
pedig a szülői és a családi életszakaszt jelképezte, úgy
a szülőség utáni párkapcsolatot a közös házban lévő két
külön szoba szimbolizálja, ahol ki-ki a saját dolgával lehet
elfoglalva és akkor találkoznak, amikor az mindkettejük
számára megfelelő.
Hogy mennyire idealisztikus és talán természetellenes lehet

az életen át tartó egyetértésről és az állandó együttlétről al-
kotott elképzelésünk, azt Ön is megtapasztalhatja, amikor
59
nyaralni megy. Bárhová utazzon is, az biztos, hogy a görög

férfiakat a kávézóban, a dél-franciákat boule játék közben,
vagy akár a sváb-albi idős parasztokat a törzsasztalnál min-
dig a saját társaságukban fogja megtalálni, míg az asszo-
nyok egészen máshol szintén egymással töltik az idejüket.
Mindenhol megvan ez a magától értetődő, részlegesen szét-
vált időskori férfi és női világ.
Amikor a társ elmegy
Ha idős korban is teherbíró kapcsolatot szeretnénk, akkor

újra be kell gyakorolni, újra egyensúlyba kell hozni egy-
mással a partneri viszonyt, a közelséget és a távolságot, a
szülőség utáni kapcsolatot és a munkamegosztást. Ez nem
sikerül mindig saját erőből és előfordulhat, hogy hivatásos
(kapcsolati) tanácsadóra van szükségünk. Az idősebb pá-
rok válási aránya a hetvenes évek óta több, mint a duplájára
nőtt, valamennyi válással végződött házasság húsz százalé-
ka pedig húsz évig vagy, annál is tovább tartott. Egyébként
a hagyományos szerepfelosztással működő házasságokban
a legnagyobb a késői válás kockázata.9 Jóllehet, a tanács-
adást felkereső ötvenen és hatvanon túliak aránya tovább-
ra is nagyon alacsony, még (a terapeuták között is) mindig
sok a félelem és a fenntartás azt illetően, hogy magasabb
60
életkorban milyen lesz az ember változtató- és fejlődőké-

pessége. A „sérült férfi" alapvető problémája Lothar Böh-
nisch szerint saját „szótlansága... önmagával szemben, és
azzal kapcsolatban, ami fenyegeti őt". Mivel fél attól, hogy
elveszíti az uralmat saját maga és a problémája felett, meg-
próbálja leegyszerűsíteni a problémát. „A férfiasság teljesen
keresztülhúzza a tanácsadást, mivel mindig ott akar kitör-
ni, ahol a tanács befelé igyekszik."10 Ha a férfi beleegyezik
abba, hogy másoktól kérjen tanácsot, az B. úr esetéhez ha-
sonlóan olyan esély lehet számára, amelynek köszönhetően
felfedezheti önmaga egészen új oldalait.
A munkás életben a csapatfejlesztés, a mediáció és a tré-

ning már régóta bevált, normális és rendszeresen alkalma-
zott intézkedés a kommunikáció és az együttműködés javí-
tása érdekében. Miért ne segíthetnének ezek a lehetőségek
a házastársi kapcsolat javításában is? Egyébként milyen az
Ön házassága - persze ha (még) házas? Mikor törekedett
utoljára a kommunikáció és az együttműködés javítására?
Nem, a virágcsokor most nem számít, ez a viselkedéskultú-
ra ápolására szolgáló általános „működési kiadások" közé
sorolható.
A legjobb házasságnak is vége lehet - a társ halálával. Bár

az özveggyé válás elsősorban női sors, mivel a nők átlago-
61
san tovább élnek és a mai időskori házasságokban több-

nyire pár évvel fiatalabbak is a férjüknél. Mindamellett a
férfiak 15 százaléka válik özveggyé 65 éves korán túl. A
társ halálával meghal a közös házassági identitás is, a férfi
egy része is. Ahogy valakinek a szülei halála azt jelenti,
hogy most előre kerülhet sorban, addig a (fiatalabb) társ
halála a saját halálát is közelebb hozza. A feleségtől el-
búcsúzva az addigi élettől is el kell válni, ami gyakran a
lakás elvesztésével is együtt jár. A férfiak nehezebben dol-
gozzák fel ezt az elválást, mint a nők, a feleségük halála
utáni első évben másfélszeresére nő körükben a halandó-
ság. Ezért a férfiaknak szükségük van olyanfajta segítségre
a gyász leküzdéséhez, amit például a különféle szervezett
csoportok jelentenek. A gyász különféle formáival kapcso-
latban Meinolf Peters időskori pszichoterapeuta megjegyzi:
„A gyász legnyilvánvalóbb ellentmondásai közé tartozik,
hogy annál könnyebb, minél boldogabb és érettebb volt a
kapcsolat."11
Elsősorban a demográfiai nemi megoszlás az oka, hogy a

férfiak idős korban jó eséllyel házasodhatnak újra. Míg a
hatvanéves nőknek kereken a fele (még) házas, addig a fér-
fiaknak csak a négyötöde. A hatvanon túl újraházasodók
háromnegyede férfi.
62
A családi kötelékek oldása és kötése
Szerencsére a feleségen kívül ott vannak a gyerekek is

(amennyiben vannak), akik megmaradnak a férfinek. Bár
manapság a gyerekek és a szüleik nem élnek együtt olyan
szorosan, mint korábban (miközben az egy tető alatt har-
monikusan együtt élő háromgenerációs család képe egy
szép, ám a társadalomkutatók által régen megcáfolt mí-
tosz), többnyire rendszeres, mindkét oldalról érzelmileg
jelentőségteljesnek értékelt kapcsolatot ápolnak. Kétség-
leien, hogy fennáll egy bizonyos aszimmetria: a szülők
erősebben kötődnek felnőtt gyermekeikhez és nagyobb az
igényük a találkozásokra, mint fordítva. Bár idős szüleink-
kel gyakran inkább kötelességtudatból ápoljuk a kapcso-
latot, ugyanakkor panaszkodunk, ha saját gyermekeink
ritkábban adnak életjelt magukról. „Az anyatej nem felfe-
lé folyik!" - Peter Sloterdijk filozófus így szemlélteti ezt a
természeti törvényt. Mindent meg kell adnunk a gyerme-
keiknek, hogy aztán egyre jobban el tudjuk engedni őket.
Ez azért jó, mert a gyerekek - napjainkban egyre később
- egy nap elhagyják a szülői házat, és ők is saját családot
alapítanak. Mindkét eseménynél szükség van az elenge-
désre, mindkettő fájdalmas és szomorúsággal jár együtt.
Azért is, mert egy lépéssel közelebb visz az idős kor felé,
öreggé tesz.
63
Míg a férfiak gyakran még aktív kereső korukban élik át

ezeket az eseményeket és inkább a háttérből veszik tudo-
másul őket, addig a feleségük számára ezek jelentik az első
nagy lépést az öregedés felé. Még akkor is, ha a nők dolgoz-
nak, a gyerekek kirepülése jelenti első nagy szerepük fel-
adását. Ez időben gyakran egybeesik a változó korral, ami
a nő számára erőteljes találkozást jelent az öregedéssel. A
férfinak tudnia kell erről és jó, ha megtanul együtt érezni a
feleségével ezekben a válságos években. A kor mellett a fe-
leség öregedése is egy olyan téma, amiről egy kapcsolatban
beszélni kell. Ugyanis az a nem várt és inkább ösztönök
által irányított reflex - Hans Jellouschek pszichoterapeuta
szerint -,ahogyan az öregedő Zeusz rá se hederít az idősödő
Hérára és ráveti magát a fiatal Semelére, csak látszólag és
átmenetileg nyújtja az örök fiatalság ábrándképét.
A gyerekek unokákat nemzenek - bár egyre kevesebbet, de

ez a tény szerencsére még mindig fennáll. Amikor nagyapá-
vá válunk és „papának" szólítanak, az egyértelműen öreggé
tesz (akkor is, ha még sokáig nem nézünk ki papásan). Vi-
szont ez olyasvalami, ami még egyszer csodálatosan meg-
fiatalít, ami megadja az esélyt, hogy bepótoljuk azt, amit a
saját gyerekeinknél elmulasztottunk. Nem kell kivárni, hogy
a kicsi megtanuljon focizni, inkább vegyünk részt a popsi-
törlés és a pelenkázás ügyes-bajos dolgaiban, a padlón fek-
64
ve építsünk legótornyot, vegyüljünk el a játszótéren a fiatal

anyukák között. Közben tudatosan vagy tudattalanul átéljük
a saját gyerekkorunkat és szülőségünket, ami fontos lépés
lehet saját életünk belső értékelésében. Az unokák feltárják
nagyszüleik előtt a holnap világát, összekapcsolják őket az
újjal, ahogy idősödnek, elmagyarázzák nekik a technika új-
donságait. A nagyapa-unoka-kapcsolat mindig is különleges
volt, ezt tanítja „Az öreg nagyapóról és az unokájáról" szóló
Grimm-mese is.' Mindenképpen azt sugallja, hogy a nagyapa
és az unokája közötti kapcsolat nem csupán a saját gyere-
keivel ápolt kapcsolat ismétlődése. A nagypapának nem kell
büntető nevelőnek és tanácsadónak lennie - ez a szülő dolga.
A jó nagyapa időnként kényeztető, érdeklődő beszélgetőtárs,
kellemes fejlesztő partner egy egészen különleges kapcsolat-
ban. Egy ilyen nagyapa-szerep új és fontos, szép élményekkel
gazdagító lehetőséget kínál az idős férfi számára.
Más rokonok mellett lehetnek még testvéreink is, akik a

szülők után egykor a legfontosabb társaink voltak. Milyen
nagy és erős jelenség, micsoda példakép volt az idősebb
* Két könyvtipp: egy minden generációt egyaránt megérintő' képes-

könyv Ulf Stark és Anna Höglund története: „Hidsz pipázni, Jo-
hanna?", amiben egy kisfiú nagypapát keres magának egy idősek
otthonában.
Jósé Luis Sampredo „Az etruszk mosoly" című csodálatos könyvében
egy öreg olasz, rákbeteg ellenálló és kisunokája találkozásáról ír.
65
fivér, és milyen hihetetlenül kicsi, butus és védelemre szo-

ruló volt az öcs. A felnőttkor közepén ezek a legközelebbi
rokoni szálak általában veszítenek a jelentőségükből, egyes
esetekben meg is szakad a kapcsolat, mivel nem akarunk
visszaesni a régi „családi mintába". Ebben az életszakasz-
ban gyakran a szülők által rendezett családi ünnepek tart-
ják össze a kapcsolatokat. Néha sokáig tarthat, míg a test-
vérek elszakadnak a gyerekkori problémáktól és érettebb
felnőttkorukban újra felfedezik egymást, újra szorosabbra
fűzik a közöttük lévő szálakat. Amikor minden más kap-
csolat megszakad, a vérségi kötelék akkor is fennmarad és
újra bezárul a kör. És az egykor kétszer olyan idős báty már
alig-alig észrevehetően idősebb, mégis ő marad a nagy.
Férfiak és kutyák találkozása
Hány barátja van Önnek? Hány olyan férfi, akikkel elbe-

szélgethet, amikor gondok merülnek fel a házasságában?
Minél kevesebb gyermeke van és minél idősebb lesz, annál
inkább rá lesz utalva a családon kívüli kapcsolatokra, hogy
legyen mihez hasonlítania a társával való viszonyát és az
ott fellépő problémákat. A férfiak általában szűkebb társa-
dalmi hálót szőnek maguk köré, mint a nők, és ráadásul
természetüknél fogva felszínesebbek is. A férfiak gyakran
66
feleségükre hagyják a szociális kapcsolatok ápolásának fel-

adatát - B. úr ilyesfajta tevékenykedése nem igazán jellem-
ző a férfiakra. Útban az ünnepség felé a feleség beszámol
az aktuális adatokról: mi a vendéglátó keresztneve, hány
gyermekük van és minden egyéb szükséges tudnivalóval
ellátja a férjét. Mivel nem ritkán hasonló helyzetben lévő
párral állnak szemben és a két „magukkal hozott" férfi elég
keveset tud mondani egymásnak, idővel egyre inkább el-
nőiesedik a feleségek által ápolt háló és a férfi kiesik abból.
Az ötvennyolc éves Erich Schützendorf ezt írja: „A felesé-
gem és a barátnői néha egy jövőbeli özvegyek klubjának
tűnnek, akik már most egyletet alapítanak, de várniuk kell
a tagsággal, míg meg nem valósul egy döntő előfeltétel."12
Ha nem ápolták a kapcsolatokat, akkor a férfiak szocális
kapcsolatai - a régi osztálytársakkal, egyetemi csoporttár-
sakkal, korábbi kollégákkal fenntartott barátság - egy nap
szomorúan megfakulnak, talán éppen akkor, amikor a leg-
nagyobb szükség lenne rájuk.
Sok férfi jobban tud kommunikálni a nőkkel, mivel a be-

szélgetések erotikus báját is keresik. Ám a férfiak és a nők
a nemükre jellemzően éreznek, gondolkodnak és kommu-
nikálnak, amit - bár ez most még némi bizonyításra szorul
- újabban a neurobiológiai kutatások eredményei mutatnak
meg. Ezért van szüksége a férfinak férfi beszélgetőtársakra
67
is, akikkel mást oszt meg, mint a hölgyekkel. Ötvenen túl

új kérdések és témák nyílnak meg a férfi életében, és éppen
ekkor kívánatos a körülbelül azonos korúak társasága, akik
ugyanabban az élethelyzetben vannak és akikkel igazi esz-
mecserét lehet folytatni. Mivel a világ egyre inkább elnőie-
sedik, Joan Saphiro nemzetségkutató a következő tényre
emlékeztet: „A férfiak önértékelése elsősorban más férfiak
elismerésén alapul".13
Ha a „férficsoport" szó hallatán még mindig valamiféle

deviáns szociálpedagógusokra gondol, akik meztelenül
táncolnak a tűz körül és egyéb férfiassági rituáléknak hó-
dolnak, elvétve talán talál is egyet-kettőt. Persze nem ők
az általánosak. Férficsoportok számtalan variációban jö-
hetnek létre: törzsasztalnál, golfklubban, felügyelő-bizott-
ságban, szaunában, focipályán... Annak a férficsoportnak,
amelyre én gondolok, van egy lényeges megkülönböztető
vonása: a puszta haveri összejöveteleken vagy a férfias ösz-
szeesküvéseken túl arról beszélnek, ami a férfit közvetle-
nül érinti.
Aki még nem érzi elég érettnek magát egy férficsoporthoz

és mégis szeretne új kapcsolatokat építeni, az szerezzen be
egy kutyát - az egyik legjobb lehetőség a nyugdíjas évek-
ben a nap rendszerezésére, ahhoz, hogy az év minden
68
napján eleget mozogjon, és hogy az állat révén könnyedén

beszélgetésbe elegyedjen másokkal. A kutya mérsékli a ma-
gány érzését, mindig jelen van mint beszélgetőtárs és az
egyedülálló időseknek gyakran a testi érintések utolsó le-
hetőségét jelenti. Az idős özvegy férfi számára a kutya bi-
zonyos értelemben ugyanazt jelenti, mint a „zöld özvegy"
(a német nyelvben így nevezik azt a feleséget, aki hosszabb
ideig távol él a férjétől, például a tengerészek feleségei; a
zöld a remény színe - a szerkesztő megjegyzése) életében
egy csecsemő. Ezért napjainkban egyre több kutatás fog-
lalkozik azzal, hogy milyen szerepe van az állatoknak az
ember időskorában.
Én magomért másokkal, mások énértem
Azoknak a férfiaknak, akik még nem jutottak el a kutya

beszerzéséig, ott van a tiszteletbeli hivatal, az önkéntes
inunka, amit manapság többnyire „polgári kötelezettség-
nek" hívnak. Az 55-69 éves férfiak kereken húsz százalé-
ka, a 70-85 évesek tíz százaléka lát el valamilyen társadal-
mi munkát. Az időskori tiszteletbeli hivatallal kapcsolatos
vizsgálatok ugyanakkor azt mutatják, hogy a férfiak szá-
mára vonzóbb a politikai és a funkcionális társadalmi
munka, mint a szociális. A férfiak arra törekszenek, hogy
69
fenntartsák a nemekre jellemző munkamegosztást és leg-

alább jelképesen megőrizzék keresőképességüket.
A polgári kötelezettség ideája abban különbözik a szo-

ciális társadalmi munkától, hogy nyíltan elismerik, az
önkéntes munka vállalásának indítékai nem pusztán fe-
lebarátiak, hanem mindenképpen vegyes természetűek:
először is önmagamért akarok tenni valamit; ehhez hoz-
zám hasonlóan gondolkodókat keresek, akikkel megvaló-
sítok valamit, ami mások számára is hasznos lesz; ez egy
nap, amikor én is rá fogok szorulni másokra, közvetlenül
vagy közvetett módon előnyt jelent majd számomra. Er-
re a mintára keresett B. úr is hasonló beállítottságú tár-
sakat a hobbijához, a festészethez. A társadalmi kapcso-
latok ápolása érdekében kötelezettséget vállalt másokért
az idősek kávéházában, és így egy olyan társadalmi háló
alakult ki körülötte, ami reményei szerint válságos nap-
jaiban is elbírja majd őt.
Fiatalkori ismerőseink arcán látjuk, hogy mennyire öre-

gek lettünk.14
Kicsi és nagyobbacska fiúként roppant büszkék voltunk,

amikor egy idősebb fiút a barátunkként mutathattunk be:
70
valakit, aki okosabb és erősebb volt, mint mi magunk, és

aki miatt mi is, mivel - jóllehet csak látszólag - ugyan-
abban azon a szinten voltunk, egy kicsit idősebbnek és
felnőttebbnek tűntünk. Mára, hogy elég felnőttek és idő-
sek lettünk, megfordult a helyzet. „Az idősebbek szeretik
olyan hasonló korúakkal összehasonlítani magukat, akik
náluk törékenyebbek vagy korlátozottabbak, hogy ezzel
meggyőződjenek arról, ők még elég fittek és tetterősek"
állapítja meg Meinolf Peters.15 Elhatároljuk magunkat a
hasonló korúaktól, leértékeljük őket és elsősorban az öre-
gedés negatív jeleit látjuk rajtuk. Az öregkor általánosító,
elsődlegesen a hiányokra összpontosító képe él bennünk,
ami szemben áll a magunkról alkotott és ettől a negatív
képtől nagyon eltérő önképünkkel, amelyben önnön ké-
pességeinket csorbítatlan valójukban látjuk. Ugyanakkor
a kor előrehaladásával hajlamosak vagyunk alábecsülni a
saját korunkat. A hetven évesek átlagosan tizenkét évvel
fiatalabbnak, vagyis még hatvannak sem érzik magukat.
Ezért van az, hogy az idősebbek szeretnek a fiatalabbakkal
erintkezni, ami egy aligha feloldható dilemmához vezet,
hiszen a fiatalabbak ezzel szemben szándékosan leértéke-
lik az idősebbeket.
A férfiaknak csak a fele ápolja rendszeresen a családon kí-

vüli kapcsolatait, harmadrészük alkalmanként, negyedré-
71
szük pedig ritkán vagy soha nem tesz ilyet. B. úr tudatos

elkötelezettsége, ahogyan az idősek kávéházát vezeti, hogy
ezzel ápolja szociális hálóját, inkább kivételt képez. Ami-
kor aztán még a családi kapcsolatok is megtörnek, az idős
férfi teljesen magára marad. A hatvanon felüli férfiaknak
a húsz százaléka egyedül él - ami nem kell, hogy egyben
magányt is jelentsen. Aki idős, nem feltétlenül magányos,
jóllehet a két fogalmat gyakran együtt használják. Élhe-
tünk egyedül anélkül, hogy közben magányosnak érez-
nénk magunkat. A hatvanon felülieknek kereken az egy-
harmadát mégis magányosnak bélyegzik. Az egyedüllét
nyomorúságából erényt is lehet kovácsolni, ahogy Lothar
Böhnisch írja: „A kevés külső kapcsolattal rendelkező idős
férfiak is kifejleszthetik magukban az elégedettség érzé-
sét, ha például sokat olvasnak, tévéznek vagy rádióznak.
Ekkor gyakran az események kimért és (az idős korban
már korszakalkotó élettapasztalatból kifolyólag) fölényes
kommentátorává és bírájává válnak - legalábbis belsőleg,
így képesek arra [...] hogy férfiasan dominánsnak érezzék
magukat. Ebben az összefüggésben aztán tudatosan elő-
idézhető a társadalmi elszigetelődés. Vannak idős férfiak,
akik a szociális külvilág elvesztésével radikálisan elvágják
magukat másoktól, szociálisan elutasítóvá válnak, hogy
így továbbra is szubjektív ellenőrzés alatt tarthassák ma-
gukat és a világot."16
72
Minél idősebb a férfi, annál nagyobb az elszigetelődés ve-

szélye. Az adatok azt mutatják, hogy veszélyeztetettebb
helyzetben vannak, mint a nők. A visszahúzódás, amit
egész életében mintaként követett, hogy általa elkerülhesse
a lehetséges csalódásokat és visszautasításokat, a társada-
lomba tartozás idején valamennyire élhető megoldás volt.
Ám az előrehaladó korral ez a minta átokká válik, ha az el-
magányosodás végtelennek, sőt értelmetlennek és üresnek
láttatja az időskort.
Az elszigetelődéstől való félelem gyakran az ellenkezőjébe,

a túlzott társas életbe, a kapcsolatokba való menekülésbe
csap át. Nem tudok egyedül lenni, mert szükségem van
73
másokra, hogy érezzem saját magamat, hogy megtöltsem

a bennem lévő űrt. A többiek beleegyezésétől, nevetésük-
től, reakciójuktól függ a jó- és balsorsom. így aztán min-
dent megteszek, hogy tetszem, hogy visszhangot váltsak
ki, jelen legyek és tartozzam valahová. Önértékelésem ki-
zárólag a többiektől függ. A határidőnaplóm tele van tár-
sadalmi eseményekkel, tekézésekkel, szociális kötelezett-
ségekkel, társas utazásokkal. Gondtalan társadalmi életet
élek, naponta ünneplem a létet és olyan vidámságot mu-
tatok kifelé, ami folyamatos aranykornak láttatja az idős
kort. Csak sejtem, hogy a szeniorokat szállító busz közön-
ségéből áradó, a vendéglőt teljesen betöltő ujjongó-villongó
derültséget egy fiatalokból álló csoport már nem viselné
annyira türelmesen.
A magányosok és az elszigeteltségben élők számára egyéb-

ként ott vannak az nyugdíjasklubok, ahol mindenfélét kí-
nálnak a magányosság ellen. Ezekben többnyire nők jönnek
össze, bár néha lehet látni egy-két egyedülálló férfit is, de
rendszerint kevés a férfiaknak szóló kínálat. Hol vannak ma
társadalmunkban azok a helyek, amelyeket kifejezetten az
idős férfiak számára hoztak létre? Amit külföldön vagy a né-
metországi bevándorlóknál még láthatunk, vagyis hogy klu-
bokba, illetve vallásos csoportokhoz tartoznak, az az idős
német férfiak körében már egyre ritkábban tapasztalható.
74
Uralkodó férfiasság
Emlékezzünk csak még egyszer, mennyire sokszínű az idős

férfiak világa! A férfiasságnak nem csak egyetlen formája lé-
tezik, hanem sok van belőle, melyek hierarchikus viszonyban
állnak egymással. Róbert W. Connell férfikutató találta ki er-
re vonatkozóan az „uralkodó férfiasság" fogalmát, egy olyan
fajta férfiasságét, amely nem csak a nőket értékeli le és nem
csupán felettük áll, hanem különösen sok férficsoportot ren-
del maga alá és tol félre, söpör le a pályáról. A hegemónia itt
szociális felsőbbrendűséget jelent, ami nagymértékű együtt-
érzést is magában foglal az elnyomottal kapcsolatban. A fél-
resöpört férfiak mintegy az uralkodó férfi antitípusát jelenítik
meg és az a kép él róluk, hogy nem „igazi" férfiak. Ide tartoz-
nak a kivándorlók, a tartósan munkanélküliek, az idejekorán
munkaképtelenné vált férfiak és a krónikus betegek.
Az uralkodó férfiasság legfontosabb ismertetőjegye a hete-

roszexualitás, szorosan kapcsolódva a házasság intézmé-
nyéhez. Ennek megfelelően az alárendelt, félretolt férfiasság
kulcsformája a homoszexualitás. A homoszexuális férfiakat
kétszer, sőt háromszor olyan gyakran tolják félre - végtére
is ők sosem voltak „igazi" férfiak, az időskor pedig végképp
teljesen férfiatlanná teszi, sőt, még a melegek közül is ki-
rekeszti őket. Hiszen az idős férfi, egyre elhatalmasodó nő-
75
iességével a férfiak önképét sodorja veszélybe (ez az egyik

oka annak, hogy az öregedés témája kimarad a férfiasságról
szóló nyílt beszélgetésből). Számos homoszexuális férfi - a
hosszú éveken át tartó büntetőjogi diszkrimináció miatt is
- élete legnagyobb részében képtelen volt nyíltan vállalni
szexualitását, ezért ők idős korukban gyakran még inkább
elszigetelődnek és elmagányosodnak.
Ennek a fejezetnek a végén Schulz von Thun értéknégy-

zete segítségével még egyszer összefoglaljuk, mit kell szá-
mításba venni, ha mind a túlzott kapcsolatvágyat, mind
az elszigetelődést el akarjuk kerülni, és inkább megfelelő
egyensúlyt szeretnénk találni egyrészt a szociális kapcso-
latok, másrészt az önmagunkra szánt idő között: az örege-
déssel a férfiaknak szüksége van az élettársból, családból,
barátokból, szomszédokból, egykori kollégákból, egyesületi
társakból és más szabadidős társakból álló szociális hálóra.
Ha csak hatvanévesen kezdjük el szőni ezt a hálót, akkor
vélhetően nagyon elkéstünk vele.
A következő önvizsgálati kérdések - bármelyik életkorban

- segítenek megállapítanunk, mennyire teherképesek szoci-
ális kapcsolataink:
= Milyen értéke van másoknak az életemben?
= Bőkezűen fektetek be a kapcsolataim ápolásába?
76
= Vannak kritikus ellenfeleim is?

Mikor jön el az elkerülhetetlen hullámvölgy, és mikor a
kiegyensúlyozó vidámság, a könnyedség, a játék?
Vannak igazi barátaim?
= Kire tudom valóban rábízni magam, ha egyszer itt lesz
az ideje?
Ám a másik oldalt is tanulni és gyakorolni kell, még mielőtt

idős korban beszűkülnek szociális köreink és meghalnak a
társaink: jöjjünk egyenesbe saját magunkkal, viseljük jól az
egyedüllétet, a megfelelő pillanatban vonuljunk vissza a tár-
sas élettől, élvezzük a nyugalmat, figyelemelterelődés nélkül
érzékeljük saját magunkat. A fejezet optimista kitekintése
után most úgy gondolom, megoszthatom Önnel Kurt Marti
svájci lelkész és költő Halotti beszédét, ami bár nem feltétle-
nül derít jókedvre, de talán annál inkább rávilágít, mi a lé-
nyeges idős korban - és tulajdonképpen egész életünkben.
Halotti beszéd
Gyászoljuk ezt a férfit

nem azért, mert meghalt
mert soha nem mert
boldog lenni
77

aki nem volt más, mint munka és kötelesség
mert mindig azt tette
amit mások követeltek

aki soha nem csapott ököllel az asztalra
mert sohasem fütyült mások véleményére
egyszerűen azt téve, ami neki tetszik

aki hibátlanul működött
mert elkerülte a vitát és az asszonyokat
és ma mindenki dicsőíti

nem azért, mert meghalt
mert olyan volt, mi magunk is -
Gyászoljuk magunkat.17
III. Már nem tudjuk, vagy már nem kell?
A virágzás halálos üzlet.

Beleegyeztem.
Élek.
Helmut Heifienbüttel
Igazából négyszemközt akartam beszélgetni C. úrral. De

a 79 éves férfi a tisztaszobába vezet, ahol ápolásra szoru-
ló felesége a kerekes székében ül. C. úr eleinte láthatóan
szkeptikus. Bár a szociális gondozó közölte vele, hogy ér-
kezem, tudni akarja, hogy a betegbiztosító orvosi szolgá-
latától vagy hasonló helyről jövök-e. Azok ugyanis meg-
79
tagadták a neje magasabb kategóriába való besorolását,

sőt, a jelenlegi egyes ápolási szintet is megkérdőjelezték.
C. asszony a férjével egyidős, három éve előrehaladott,
vissza nem fordítható izombéruilásban szenved amibe
néhány hónap vagy év múlva bele fog halni. Már teljes
mértékben a férje segítségére van utalva, a lábai lebé-
nultak, a beszéde korlátozott, állandó katétere van, és
infúzión át kapja a folyadékot. C. úrnak éjszakánként
négyszer-ötször meg kell fordítania a feleségét, és ő is ete-
ti. Naponta egyszer jön egy ápoló, a lánya segít takarítani
és elvégezni néhány házimunkát. C. úr tíz évvel ezelőtt
szélütést kapott, az egyik oldala lebénult, aminek még
mindig magán viseli a nyomait. A múlt évben szívinfark-
tusa volt.
C. úr 1927-ben született abban a kisvárosban, ahol ma

is él. A szülőháza egyben bádogosműhely is volt. A nép-
iskola és kétévnyi inaskodás után 1944-ben, 16 évesen
munkaszolgálatos lett, és a csehországi, majd a morvaor-
szági frontra került. Miután lövedék maradt a tüdejében,
1945 áprilisában kórházba került, egy ügyes trükknek kö-
szönhetően megmenekült a hadifogságtól és 1945 júniu-
sában hazatérhetett. A szülei bádogosműhelyében dolgo-
zott, melyet 1955-ben át is vett tőlük. Ezután tíz évet „az
adósságokra kellett vesztegetni", mivel az üzem lényegé-
80
Már nem tudjuk, vagy már nem kell?
ben csődbe ment és az édesapjának nem volt nyugdíja.

A bírósági végrehajtó éveken keresztül kísérte az életét.
Felesége, akit 1950-ben vett el, és akivel három gyermeket
neveltek fel, jelentősen hozzájárult a család bevételeihez.
Egy saját üzletet vitt és este nyolctól hajnalig felszolgált
a szülei vendéglőjében. így aztán hosszú éveken át na-
pi három óra alvással kellett beérnie. Csak az apja ha-
lála után tudtak zöld ágra vergődni. Felépítettek egy új
üzemet, a megrendelőkönyvek tele voltak, heti hét napot
dolgoztak - „égett a kezünk alatt a munka". Legfeljebb
kétszer mentek nyaralni, három napra; csak néhány év-
vel ezelőtt engedtek meg maguknak egy két hetes kikap-
csolódást az Északi-tengernél. C. úr hatvanhárom évesen
átadta az üzemet a fiának.
„Nyugdíjas" éveik tele voltak építési tervekkel: egy saját

ház megvalósítása, amire hosszú éveken át nem volt le-
hetőségük, tetőbeépítés egy másik saját házban, segíteni
a fiuk házának építésében, az anyós lakásának átépítése.
Most viszont C. úr három éve éjt nappallá téve a felesége
mellett van. Mindennapjait és az éjszakáit is az ő ápolása
határozza meg. A neje irányításával megtanult főzni és je-
lenleg takarítót keres. A családból senkit sem szeretne be-
vonni az ápolásba. A héten egyszer elmegy egy énekkörbe,
ezen kívül semmilyen külső tevékenységet nem végez.
81
Kérdésemre, hogy ő 79 évesen öregnek tartja-e magát,

egyértelmű nemmel felel. Akkor lesz iáős az ember,
„amikor már nincs rend a fejében". Ezzel szemben a
felesége úgy véli, akkor lesz öreg valaki, „amikor már
semmit nem tud megtenni", mint ahogy ő sem tud.
Még nem gondoltak arra, hogy otthonban helyezzék el
az asszonyt, jóllehet tavaly, amíg C. úr gyógykezelésen
volt, hat hétig egy átmeneti ápolóotthonban oldották
meg a felügyeletét. „Hát, bízunk abban, hogy gyorsan
megtörténik." C. úr tiszta elmével soha nem menne be
egy ápolóotthonba. Egyszer már elgondolkodtak egy
idősek számára épített lakáson, de aztán anyagi okok
miatt elvetették ezt a megoldást. Amikor rákérdezek,
hogy a lányuk segítőkész-e az ápolással kapcsolatban,
nemmel válaszol és - igaz, némileg vonakodva - jónak
tartja, hogy ennyire őszinte. A fiukat másfelé szólítják
a kötelességeik és csak akkor lenne szüksége segítség-
re az ápolásban, amikor már „idősebbek és már nem
akarnak semmi újba belefogni". Az idős kor szép ol-
dalairól nem sok minden jut eszébe, kivéve, hogy több
pénze és több ideje van az embernek, mint korábban.
Hogy van-e valami a halál után? „Nem, ő „ennyire nem
bigott". Kis töprengés után így von mérleget: „Sok min-
dent hoztunk létre, lett is haszna, semmi nem történt
hiába."
82
A beszélgetésünk után még kikísér. Megmutatja a múlt

évben beépített liftet és mesél egy tervezett napelemes
rendszerről, amibe akkor fog bele, „ha már vége ennek az
egésznek". Még egyszer rátérünk arra, hogy a feleségének
hasznos lenne egy ápolóotthon, és egy mellékmondatban
utal arra, hogy éppen most érdeklődött egynél. A felesége
akkor beszél néha arról, hogy mégiscsak vigyék be, ami-
kor C. úr „túl durva". Van, hogy túl erősen nyúl hozzá,
hiszen munkás kezei „nem éppen bábaasszony-kezek".
Bár még egyszer kihangsúlyozza, hogy jól van, mégiscsak
érezni rajta valamiféle keserűséget.
Mindannyian öregszünk, ez mindig is így volt. Születé-

sünkkor megkezdődik a sejtek öregedése és a növekedés, a
virágzás egy viszonylag rövid szakasza után hamar meg-
jelennek az öregedés leépülési folyamatainak első észre-
vehető jelei. Húszévesen elkezd lassulni az agy feldolgozó
sebessége; a férfiak 15 százaléka 35 évesen felfedezi az
első kopasz foltokat a fején, 60 évesen már a felének töb-
bé-kevésbé tar a koponyája; 40 éves kortól egyre csökken a
hajszálaink átmérője, míg 70 éves korunkra ismét olyan fi-
nommá válik, mint amilyen a születésünkkor volt; 30 éve-
sen megindul egy olyan folyamat, aminek következtében
fülünk tíz százalékkal megnyúlik. Az izomzat leépülése
szintén 30 éves korban indul meg; mire a nyolcvanat elér-
83
jük, 10 kiló izomtömeget veszítünk el, ami 30-40 százalék

erőveszteséget eredményez. Ezzel szemben zsírtömegünk
növekszik: ami a huszadik évünkben 15 százalék körül
volt, az a hatvanadik életévünkre minimum megduplázó-
dik; a kis pocak biológiailag 40 éves kortól teljesen normá-
lis (és elképzelésem szerint mindenképpen hozzátartozik
egy igazán jó kedélyű nagypapához).
A nők öregszenek, a férfiak érnek?
Ötvenévesen néhányunk már erősen őszül, míg mások

csak reménykednek az első ezüst tincsek megjelenésében,
ami állítólag vonzóbbá tesz bennünket, férfiakat. Míg a
nők „érett bőrre" való krémekkel küzdenek a „ráncaik"
ellen (az „öreg" szót a reklám nem ismeri, hacsak nem
whiskey-ről vagy hasonlóról van szó), addig mi büszkék
vagyunk az egyre jellegzetesebbé váló „vonásainkra", mert
azok csak még érdekesebbé tesznek minket. A férfiak öre-
gedését általában mind a nők, mind a férfiak pozitívabban
fogják fel, mint a nők idősödését, ahogy azt „A nők öreg-
szenek, a férfiak érnek" mondás is kifejezi; a női jellem-
zők inkább korfüggők, a férfiakéi pedig kortól függetlenek.
Kicsit kacérkodunk a korunkkal, a lábköszvénnyel, ami
most kezd gyötörni, vagy ami velünk együtt öregedett - de
84
elsősorban büszkék vagyunk mindenre, amit még meg tu-

dunk tenni, vagy amiben még a fiataloknak is újat tudunk
mutatni.
Az öregedés már a negyvenes éveink elején elkezdődik,

amikor minden szöveget egyre kisebb betűkkel írnak - de
az olvasószemüveg éppenséggel egyfajta ékszer is lehet,
ami ráadásul intellektuális külsőt kölcsönöz. Aztán kez-
denek megerőltetők lenni a csoportmegbeszélések és a
hangos termek, a fiatalok meg mindig csak érthetetlenül
suttognak maguk elé. Annak ellenére, hogy a tények sze-
rint a felnőttek húsz százaléka halláskárosodott, a hallóké-
szülékhez vezető lépés - a szemüveggel összevetve - még
mindig sokkal hosszabb, mivel ez végképp öregnek bélye-
gez, míg a látásjavítás nem annyira." A prosztata is kezdi
alattomosan elveszíteni a megbízhatóságát, a legtöbb férfi
esetében az élet felénél növekedésnek indul. A férfiasság
központi szerve a duplájára nő, de még nem tartunk ott,
mint az öreg görögök, hogy mindenki szeme láttára tökma-
* Hogy mekkora ez a bélyeg, megmutatja a következő kis történet:

A férfi megkérdezi az orvosát, mit tegyen nagyothalló feleségével,
aki nem igen akar orvoshoz menni. - Próbáljon ki egy tesztet: be-
széljen hozzá tíz, öt, majd egy méter távolságból és figyelje meg,
hogyan reagál. - A férfi hazamegy és az ajtónál megkérdi: Te, mi
van ma ebédre? - Semmi válasz. - Öt méterről: Te, mi van ma
ebédre? - Most mondom harmadszor: zöldségegytál!
85
got rágcsáljunk. A prosztata- és inkontinencia-problémák-

kal küzdő férfiak fele még sosem beszélt erről az orvosával,
jóllehet a férfiaknál a rákbetegségek közül a prosztatarák a
leggyakoribb és a tüdőrák után ez szedi a legtöbb halálos
áldozatot. Ezért hallhattunk régen elvétve ilyesfajta imá-
kat: „Oben Licht und untén dicht!" („Legyen fent világos-
ság, lent jó tömítés!").
A garanciaidő sajnos lejárt
Igen figyelemre méltó, hogy a férfi már harminc éves korától

elindul lefelé a lejtőn. Ez azzal függ össze, hogy harminc,
legkésőbb negyvenévesen beteljesítettük biológiai-evolúciós
feladatunkat, vagyis az utódnemzést. Ezután a természet-
nek és a szelekciónak már nincsen szüksége ránk - ellen-
tétben a nőkkel, akik még nagymamaként is fontos szerepet
látnak el. „A biológiai evolúció", ahogy Hans Zeier időskori
orvos kijelenti, „csak az élet első felére optimalizálta tes-
tünk működését. Erre az életszakaszra egyfajta garanciát
kaptunk. Rablógazdálkodást végezhetünk a testünkkel,
mégis túléljük. Mivel az emberi test felépítése ennyire szi-
lárd, a garanciaidő lejárta után még sok éven át kifogásta-
lanul működik. De utána szépen lassan egyre könnyebben
meghibásodnak bizonyos szerveink."1
86
Aztán itt van a potencia. A „büszke dőlésszög" és az egy-

kori keménység már nem a régi, a szexuális érzékenység
alábbhagyott. Ötvenévesen húsz százalékkal kevesebb férfi
nemi hormonunk van, mint húsz évesen. Lothar Böhnisch
és Reinhard Winter szerint a férfierő eltűnése „a férfiiden-
titás utolsó mankója", és ez az a fajta törékenység, amely
általában a legmélyebben érinti a férfiakat.2 Már az idős
Goethe is így panaszkodott: „Azokra az időkre emlékezem,
amikor minden tagom hajlékony volt, egy kivételével. Azok
az idők elmúltak, most minden tagom merev, egy kivételé-
vel." Ezért válik annyira fontossá sok férfi számára, hogy
fiatalabb partnernőt találjon, aki egyrészt bizonyítja szexu-
ális identitásukat és vonzerejüket, másrészt a fiatal társnak
köszönhetően ők maguk is fiatalabbnak tűnnek. Egy férfi,
írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung, „annyira jelentős,
mint amennyi a korkülönbség közte és a felesége vagy a
barátnője között." Itt is ki kell emelnünk a nemek közötti el-
téréseket: ami a férfit fiatalabbá teszi, a nőt fordított módon
csak öregíti; ami az egyiknek társadalmilag megengedett,
azt a másiknál „anyakomplexusnak" bélyegezzük és bete-
gesnek tartjuk.
87
A szexualitás második nyelve időskorban
Micsoda nagyszerű, mégis borzasztó idők voltak, amikor a

legkisebb hatásra is kinyílt a bicska a zsebünkben! Amikor
minden helyzetben tudtunk, pontosabban mindig készen
álltunk rá? Ugyanakkor mennyire megszállottjai voltunk a
szexualitásnak, mennyi frusztrációt és csalfa reményt kel-
lett eltűrnünk! A férfierő alábbhagyása egyfajta tehermen-
tesítés, egyfajta nyereség lehet a férfinak. Milyen szép is a
szaunában ellazulva gyönyörködni egy vonzó nő látványá-
ban anélkül, hogy egyből hideg zuhanyt kellene vennünk?
És amíg a cowboy korábban magányosabb, de gyorsabb
volt, addig most élvezheti a lassabb, de biztosabb együtt-
működést a partnerével.
Ha több időt fordít a szemüvege keresgélésére, mint arra,

hogy a szexre gondoljon, az nem azt jelenti, hogy végér-
vényesen öregember lett. Széles körben elterjedt előítélet
- többek között a még mindig erősen tabuként kezelt idő-
södő meztelen test látványa miatt* hogy idős korban el-
tűnik a szexualitás és az erotika. Ám a koros szerelem nem
* Ez úgy tűnik, némileg ellentmond az én véleményemnek, misze-

rint néhány férfi, minél idősebb, annál szívesebben mutatja meg
meztelen felsőtestét az első napsugarak megjelenésekor - ahogy
látom, néha minden szégyenkezés nélkül.
88
rozsdásodik be. Jóllehet a szexuális érdeklődés alábbhagy,

a minősége megmarad. A hatvan-, hetvenéves férfiak kö-
zül minden második, harmadik aktív nemi életet el, és a
nyolcvanon felüliek harmada még mindig szexuálisan ak-
tív. Egyébként a szexuális aktivitás és a hormonális helyzet
között nem lehetett összefüggést kimutatni.
A szexualitás nem hal meg, csak átalakul. Meinolf Peters

úgy foglalja össze a tudományos tényeket „hogy a szexuali-
tás folyamatossága és így a kapcsolat egy része is csak ak-
kor garantálható, ha elfogadjuk a diszkontinuitást".3 A nemi
érintkezés háttérbe kerül az erotika, a gyengédség és az in-
timitás egyéb formái javára. A pároknak meg kell tanulniuk
„az időskori szexualitás második nyelvét".4 Mint ahogy az
öregedés egyéb vonatkozásaiban, úgy itt sem arról van szó,
hogy minden (Viagra-szerű) eszközzel megpróbáljuk egy
harmincéves szintjén tartani a potenciát, sokkal inkább
a testi-lelki változásokat kell észrevenni, elfogadni és mi-
nőségi szempontból egy új, időskori formába átalakítani.
Klaus Dörner egyfajta „tervezett visszavonulást" javasol az
erotika, a baráti szeretet, a jótékonyság irányába.
Bár a hatvanon felüli férfiak nyolcvan százaléka házas,

mégis felmerül a kérdés, hol kapnak testi támogatást az
egyedülálló vagy megözvegyült idős férfiak. Már az óvodá-
89
ban is kellemetlen volt, amikor meg kellett fognunk mások

kezét, később cikinek tartva kerültük az azonos neműekkel
való testi érintkezést, nehogy azt higgyék, homoszexuáli-
sok vagyunk. Ki érinti meg az idős férfit? A már említett
kutyán kívül valószínűleg néha a fodrász vagy a fiziotera-
peuta, így jó lenne, ha az orvos gyakrabban írná fel azt.
Figyelem:
A férfiszerep veszélyezteti az egészségét!
Ám a szerelmes férfi sem él örökké. A férfiak várható élet-

tartama jelenleg 75, a nőké 81 év; egy hatvanéves férfi még
19 évvel számolhat, egy nő 23-mal - és ez a tendencia egyre
nő. A tudományos vitákban elég kevés figyelmet szentelnek
ennek a jellegzetes különbségnek, majdhogynem egy vállrán-
dítással tudomásul veszik. Végül is ennek az okai még nem
igazán bizonyítottak, így egyelőre lehet vitatkozni róluk, vagy
ki lehet indulni egy egész halom okból. Szerepet játszanak a
genetikai előfeltételek, a hormonális eltérések, a szakmai koc-
kázati tényezők és a stresszfaktorok, valamint nem utolsósor-
ban az élettel való megbirkózás nemre jellemző formái is.
Valamennyi tény azt mutatja, hogy a férfiak már kisfiúként

a hátrányosabb helyzetű nemet képviselik. Az anyaméh-
90
ben és első életévében több fiú hal meg, szinte valamennyi

betegség és halálozási kockázati tényező erősebben érinti
őket, mint a lányokat. Hajlamosabbak a pszichés zavarokra
és többször jellemzi őket magatartási deviancia, érzéketle-
nebb és gondatlanabb módon bánnak a testükkel. A férfiak
sokszor rablógazdálkodást művelnek a testükkel, gondol-
junk például a dohányzásra, az alkohollal való visszaélésre,
a túlsúlyra, a rendkívül mozgásszegény vagy kicsapongó
életmódra. Ennek ellenére a nőkével összevetve általában
mégis jobbnak tartják saját egészségi állapotukat. Ez is az
oka annak, hogy a férfiak sokkal ritkábban vesznek igény-
be orvosi segítséget - „a nők segítséget keresnek, a férfiak
meghalnak". Az orvosi megelőzési eszköztár sokkal kiépí-
tettebb a nők esetében, mint a férfiaknál. Egy egészségi
problémákkal küzdő férfit gyakran kevésbé tartanak fér-
fiasnak. Elmar Bráhler orvosszociológus megállapítja, hogy
„az egészség és a nem olyan szorosan Összefügg, hogy ha
egy férfi behatóbban foglalkozna az egészségi állapotával,
egyből az a hír kezdene terjedni róla, hogy hibádzik a fér-
fiassága. így aztán amikor a saját betegségükre utalnak, azt
sokszor nárcisztikus betegségként élik meg."' Walter Hols-
* A német gyógyszertárak indiszkréciója botrányos - nem csak a fér-

fiakkal szemben, de velük mindenképpen. Miközben már bélyeget
is vehetünk diszkrét módon, addig a patikákban szégyenkezve, de
a legnagyobb nyilvánosság előtt kell elmondani a panaszainkat.
91
tein szerint a férfi egy „férfiassági gépezet, aminek muszáj

működnie".6
A férfiak szakmai élete általában kockázatosabb, mint

a nőké. Rosszabbul birkóznak meg a stresszel, keveseb-
bet és felszínesebben alszanak. Az a tény is megerősíti
ezt, hogy a nők várható élettartama nem csökken akkor
sem, ha ugyanolyan nehéz és megterhelő munkát végez-
nek, mint a férfiak. így például az oroszországi statiszti-
kák - ahol a nők már régóta a munkaerőpiac egyértelmű
tagjai - még nagyobb eltéréseket mutatnak a férfiak és az
asszonyok között, mint nyugaton. A férfiak egészségtele-
nebbül élnek, mert távolságtartó a szociális és az érzelmi
magatartásuk. Heidrun Bründel és Klaus Hurrelmann a
következőképpen foglalja össze ezt a helyzetképet: „Férfi-
nak lenni a lehető legkockázatosabb életforma, ami telje-
sítményből, keménységből és önmagával szembeni távol-
ságtartásból áll."7
A nem túl előrehaladott kutatások miatt egyelőre nem tud-

ni, milyen szerepet játszanak a nemek közötti genetikai és
hormonális különbözőségek. Hans Zeier kiemeli, hogy bár
a nő agya kisebb, csekélyebb testméreteit figyelembe véve
mégis nagyobb az átlagos relatív agytömege. „Az emlős-
állatok általában annál hosszabb életűek, minél nagyobb
92
az agyuk a testükhöz képest."8 Tekintve, hogy vadászó és

gyűjtögető népek utódai vagyunk, az, hogy a nők túlélik
a változó kort, ésszerű evolúcióbiológiai hozadéka a gén-
jeik kiterjedésének. A nagymama túlélése értelmes, a nagy-
papáé felesleges. Kolostorokban végzett vizsgálatok mind-
amellett kisebb eltérést mutatnak a férfiak és a nők között,
és azt sugallják, hogy a biológiai okok aligha lehetnek fele-
lősek a férfiak korábbi haláláért.9
Miben betegszenek és halnak meg a férfiak? Náluk inkább

életveszélyes betegségek jelennek meg, míg a nőknél nem
életveszélyes, de krónikus panaszok jelentkeznek. A férfi-
ak esetében háromszor nagyobb a kockázata, hogy hetven-
éves koruk előtt szív- és érrendszeri betegségben halnak
meg, mint a nőknél. Sokkal több férfi veszíti életét légúti
betegségek és tüdőrák következtében (jóllehet a fiatalabb,
dohányzó nők szorosan követik őket), valamint gyomor-
és bélbetegségekben, mint az asszonyok. A legtöbb ember
nem korral járó betegségben hal meg, és ezekből viszony-
lag kevés is van, ilyen például a diabetes mellitus. Nem, a
betegségek jó része az emberrel együtt öregszik; kórtörté-
netünk általában messze visszanyúlik az életrajzunkban.
Ez azt jelenti, hogy idős korban nem vagyunk sorsszerűen
kitéve a betegségeknek: megelőzéssel sokat tudnánk tenni
ellenük.
93
Amikor eljönnek a vészterhes napok
Bár a férfiak szubjektív módon mindig is túlértékelték az

egészségi helyzetüket, idős korukban ez még inkább meg-
figyelhető. A nyolcvan-kilencvenéves férfiak harminc szá-
zaléka nagyon jónak, sőt, kitűnőnek, másik harminc szá-
zalékuk még jónak mondja egészségi állapotát. Idős korban
a jó közérzet ugyanis nem a betegség hiányát, hanem a vi-
szonylagos egészséget jelenti. A „ha ötvenévesen nem fáj
valahol, akkor már meghaltál" mottó szerint összehason-
lítjuk betegségeinket és nyavalyáinkat a kortársainkéival,
és hálásak vagyunk, hogy még ennyire jól megy a sorunk,
így a szélütése és a szívinfarktusa ellenére C. úr is igazán
jól érzi magát ápolásra szoruló feleségéhez képest. Egy mai
hetvenéves egészségi állapota átlagosan olyan, mint har-
minc évvel ezelőtt egy hatvanöt évesé. A munkával töltött
életből kilépve, a harmadik korban még egy pár jó évnek
nézhetünk elébe, míg nem kopognak ajtónkon a negyedik
kor hírnökei, a törékenység és a másoktól való függőség. A
legtöbben valamikor nyolcvanon túl lépik át ezt a küszöböt,
ekkor találják szembe magukat a „vészterhes napokkal",
amelyekről a Biblia jelképesen a következőt írja:
„Emlékezz meg nagy Teremtődről ifjúságod napjaiban,

mielőtt eljönnek a vészterhes napok, és elérkeznek az
94
évek, melyekről azt mondod: »Nem lelem bennük örö-

mömet*
Mielőtt a nap, a világosság, a hold és a csillagok el nem
sötétednek, és a felhők vissza nem térnek, s azután sza-
kadó eső nem jön.
Azon a napon, amikor a ház [test] őrzői [a karok] re-
megnek, az életerős férfiak [a lábak] meghajolnak, az
őrlő asszonyok [a fogak] már nem dolgoznak, mert meg-
fogyatkoztak, és sötétséget találnak az ablakon kinéző
leányok [a szemek]; bezárulnak az utcára nyíló ajtók [aj-
kak], amikor a malom zúgása [rágás] elhalkul, és amikor
felkel az ember a madárszóra, s elhalkulnak az éneklő
leánykák mind [a hangok].
Még a magasságtól is félnek, és rettenet van az úton [já-
rás és érzékelés]. A mandulafa kivirágzik [a haj meg-
őszül], a szöcske vonszolja magát [a tartás], és kifakad a
kapribogyó [étvágy], mert az ember maradandó házába
tér [sír], és körös-körül járkálnak a siratok az utcában;
mielőtt elszakad az ezüstkötél [gerincvelő], az aranytál
[agy] összetörik, a korsó a forrásnál [szív] eltörik, és a
víztároló kút kereke [vérkeringés] széttörik. Akkor a por
visszatér a földbe, ahogy azelőtt volt, és a szellem vissza-
tér az igaz Istenhez, aki adta azt."
(Prédikátor könyve 12: 1-7)
95
Erről a negyedik korról ír Norberto Bobbio, amikor szemé-

re veti a „vidám" kortudományoknak, hogy hozzájárulnak
„az aggkor bajainak elkendőzéséhez": „Amikor az öregség-
hez írt dicshimnuszokat olvasom - melyekben az irodalom
mindig is bővelkedett - hajlamos vagyok így ferdíteni Eras-
mus mondását: »Aki az öreg kort magasztalja, az még nem
nézett bele az arcába.«"10
Jóllehet a 85 feletti férfiak nyolcvan százaléka szinte se-

gítség nélkül elboldogul, az ápolásra szorultság leginkább
az ápolási biztosítás bevezetése óta vált széles körben elis-
mert és általános kockázattá, ami mindannyiunkat érint-
het. A legfenyegetőbb a mozdíthatatlanság és a függőség,
két olyan korlát, amely nagymértékben veszélyezteti a
férfiak identitását. Mivel társadalmunkban a mobilitás
nagyon fontos, a mozgás és a dinamika alapvető értéket
jelent, a mozdulatlanság és a tétlenség pedig majdhogy-
nem a halállal egyenértékű. Gyermekkorunktól kezdve
függetlenségre törekedtünk - mennyire büszkék voltunk,
amikor még egy lépéssel eltávolodtunk anyánk gondosko-
dásától! Túlértékeltük az autonómiát és egyenlővé tettük
a felnőttséggel; az önállóság és az önkontroll elvesztése
a felnőtt-lét és a férfiidentitás központjának elveszítését
jelenti.
96
A legtöbb férfi kisgyermekkori szocializációja egy nők ál-

tal uralt világban ment végbe. Az általános iskolás kor
végéig az anya, az óvodai nevelőnők, az iskolai tanítónők
határozzák meg a fiúk mindennapjait. Ezekről a terüle-
tekről hiányoznak a férfiak, vagy túl alacsony számban
vannak jelen - a mai öregek életében még inkább, mint a
fiatalabb generációknál. A fiú nemi identitását többek kö-
zött élete első személyének, az anyának a tagadása, a tőle
való elhatárolódás határozza meg. Carol Hagemann-Whi-
te nőkutató szerint az azonosulás elkerülésével jelent-
kezik a férfiasság: a fiú nem lehet olyan, mint a hozzá
legközelebb álló személy, az anya, hiszen ő egy nő, egy
nem-férfi. Nem nőnek lenni - ez minden fiú legfontosabb
feladata.11 És idős korban bezárul a kör: „Az éltes, ápo-
lásra szoruló férfi bizonyos mértékben visszatér egy női
világba, amelyben úgy gondoskodnak róla, mint egy kis-
gyermekről" - írja Rainer Neutzling, író-szociológus. Fi-
úként nagy fáradsággal elmenekült ebből a világból, ki-
fejlesztette a nőktől elhatárolódó személyiségét, és most
ismét abban a helyzetben van, amibe férfiként soha többé
nem akart kerülni.12 Ezért félünk általában jobban attól,
hogy ápolásra szorulunk, mint a haláltól, és ezért kezel-
jük azt még nagyobb tabuként. Meglepően sok idős em-
ber egyáltalán nem gondol arra, hogy egyszer talán őt is
ápolni kell majd.
97
Ezenkívül az, hogy mások gondoskodására szorulunk, azt

is jelenti, hogy a mindig is fontosnak tartott kölcsönösség
elvét feloldhatatlan és nehezen kibírható válságba taszítjuk.
Csak akkor tudunk hosszú távon jó érzéssel kapni és elfo-
gadni, ha valamikor mi is viszonozhatjuk, vagy legalább fi-
zethetünk érte. Ahogy születésnapi ajándékainkat is valami
megközelítőleg egyenértékű dologgal viszonozzuk és rosz-
szul esik, ha a noteszért cserébe egy háromkötetes luxuski-
adással „szégyenítenek meg", az ápolásnál is erről van szó.
Ahogy János kis beteg tigrise megígéri a róla gondoskodó
kismackónak, hogy jövőre ő is beteg lehet," nem ápolhat-
nak minket sem egész idő alatt anélkül a remény nélkül,
hogy egyszer a hasonlót a hasonlóval viszonozzuk majd.
A klasszikus szerepben élő férfiak még nehezebben viselik
ezt, akkor is, ha egész házas életük során mindig is ők vol-
tak, akik kaptak. Ezért bizonyítják egyes vizsgálatok, hogy
a férjek, mint például C. úr is, gyakran jobban vannak, ha
a feleségük beteg és őt kell ápolniuk. Sokkal hamarabb el
kell kezdenünk búcsút venni az önállóság eszményképétől
- ami lényegében egy mítosz csupán, hiszen egyetlen férfi
sem él valóban autonóm módon - és megtanulni, hogy az
élet természetes része a függőség.
* „Ich mach dich gesund, sagte der Bár" a címe egy nagyon kedves,
alternatív tankönyvnek, amely a beteggondozásról szól gyerekek-
nek, felnőtteknek és időseknek.
98
Több férfit az ápolóotthonokba!
Jóllehet, a korkülönbség és a férfi alacsonyabb várható élet-

tartama miatt összehasonlíthatóan kisebb az esélye, hogy a
házaspárból a feleség szorul majd ápolásra, az aktív gondo-
zás - a látszattal ellentétben - mégis mindenképpen súlyos
férfitéma. A házi ápolásban részesülő férfiak aránya mind-
össze 27 százalék, ha csak a főállásban ápoló személyeket
nézzük. Ezért amikor az ápolt személyekről vagy az „ápoló
potenciálról'" van szó, akkor gyakran csak a nőket veszik
számításba, az ápolásra szoruló férfiakat pedig elhanyagol-
ható kisebbségnek tekintik. Ha viszont nem csak a fő ápoló
személyzetet nézzük, hanem összességében mindenkit, aki
részt vesz a házi gondozásban, akkor majdnem negyven
százalékra nő a férfiak aránya. A házi gondozások kétötö-
dében férfiak is részt vállalnak a munkából. Az ápolás tehát
már régóta férfidolog.
Számos vizsgálat alátámasztja, hogy a férfiak alapvető-

en jobban boldogulnak a gondozással, mint a nők. Petra
Lambrecht és Marén Bracker szociológusok vizsgálat tár-
* A hivatalos statisztikákban, megdöbbentően korszerűtlen néző-

pontból, még mindig csupán a 45 és 60 közötti nem kereső nőket
számítják „potenciális nem hivatalos ápolónak".
99
gyává tették a férfiak és a nők ápolási készségét és érdekes

összevetést készítettek:
Az ápolási érzék összehasonlítása a férfiak és a nők ese-

tében13
Nők Férfiak
A gondozás átvállalása belső A gondozás átvállalása nem belső
indíttatású feladat, társadalmilag indíttatású feladat, nem elvárt,
elvárt, ezért nem igazán lehet ezért visszautasítható.
visszautasítani.
Az ápolás nehezen tagadható Meg lehet tagadni a gondozást,
meg, mivel az lelkileg aligha ami társadalmilag is elfogadott
elképzelhető, társadalmilag pedig dolog.
nem elfogadott.
Az ápolással járó feladatok A feladatok legtöbbször
ismertek. ismeretlenek.
Munkájuk természetes, magától Dicséretet és elismerést kapnak a
értetődő, nem jár érte elismerés. munkájukért.
Az ápolás minden feladatköre Számos feladatot vállalnak, de
egyedül az ő feladatuk. nem mindet.
A feladatok átruházásához Átruházzák a feladatokat,
le kell győzni a gátlásokat. A lehetőség van a
tehermentesítés nehéz. tehermentesítésre.
Kevés segítséget kapnak, amit Átfogó segítséget kapnak, amit
ráadásul nehéz elfogadni. minden gond nélkül elfogadnak.
Nem igazán tudnak határt szabni Saját maguk állítanak fel
az ésszerűség és a terhelés között. határokat.
A házon kívüli kapcsolatok és Jobban fenn tudják tartani a házon
a saját érdekek, érdekeltségek kívüli kapcsolataikat és a saját
fenntartása rendkívül nehéz. érdekeltségeiket.
100
A férfiak jobban tudnak távolságot tartani, kevésbé érzik,

hogy szociális értékek köteleznék őket, hamarabb meghúz-
zák a terhelhetőségük határait, ezért ritkábban végzik a
legnehezebb ápolást és gyorsabban döntenek az otthonban
való elhelyezésről. A férfiak hajlamosak munkának tekin-
teni a gondozást, miközben el tudják különíteni egymástól
a „gondoskodni valakiről" gyakorlati oldalát és a „gondos-
kodni magamról" érintettségét.
Bár bosszankodhatunk azon, hogy a férfiak megint (mint

ahogy a gyermeknevelésben is) dicséretet és elismerést arat-
nak valami olyanért, amit a nőktől egy szó nélkül és telje-
sen természetesen elvárnak, mégis sokkal észrevehetőbbé
kellene tenni az ápoló férfiakat és azt a módot, ahogyan azt
végzik. Ez még a legjobban sikerült reklámkampánynál is
nagyobb buzdításként szolgálhat más férfiak számára, hogy
ők is vegyék ki a részüket a gondozásból, valamint belső en-
gedélyt ad az ápoló nőknek ahhoz, hogy jobban bevonják a
környezetükben lévő férfiakat a gondozás feladataiba. Hiszen
segítség nélkül nem lehet hosszú időn át anélkül gondoskod-
ni valakiről, hogy ne érezzük túlterheltnek magunkat, ami a
legrosszabb esetben erőszak alkalmazásához is vezethet.
A szülők sikeres gondozása „filiális" (gyermeki) és „paren-

tális" (szülői) érettséget is feltételez, ahogy azt Jens Brúder
101
gerontológus-pszichiáter leírta. Legkésőbb életünk negyedik

évtizedében új minőséget kell öltenie a szüleinkkel ápolt
kapcsolatnak, végérvényesen el kell búcsúzni a gyermek-
kortól. A fölém magasodó apából, akit simán hibáztathattam
az életem félresikerült dolgaiért, azonos szemmagasságban
lévő társ lesz, akinek egy nap a gyámolatlanságát, segítség-
re szoruló állapotát is el tudom majd fogadni. A szülőknek
szintén hasonló belső fejlődésen kell keresztülmenniük.
Erre az alapra építve pozitív módon tudunk viszonyulni a
szülőkhöz, ha szükségessé válik az ápolásuk, és bűntudat
nélkül tudjuk megszabni a határokat. Az idős szülők gon-
dozása még a fiúknak is lehetővé teszi egy újfajta kapcso-
lat kiépítését az apával vagy az anyával, feltárhatja rejtett
gondoskodó oldalukat. A gondozásban részt vevő fiúk arról
számolnak be, hogy ha erősen ápolásra szoruló édesanyjuk
már nem képes beszélni, akkor egy másféle, testi kommuni-
kációt és kapcsolati síkot tudnak megnyitni vele. Ez mind-
kettejük számára olyan módon teljesíti ki az életet, ami a
megszokott verbális szinten már nem lenne elképzelhető.
Aki pihen, berozsdásodik
A betegeskedést és az ápolást nem kerülhetjük el, de - mint

minden életkorban - tehetünk valamit az egészségünkért
102
és annak megőrzéséért. Időközben számos vizsgálat szü-

letett, amelyek egyértelműen kimutatták, hogy az elegendő
mozgás és a sporttevékenységek lassítják az öregedési fo-
lyamatokat, erősítik az izomzatot, segítenek megelőzni sok
betegséget, elősegítik a sejtek újjáépülését, ezzel lassítják a
szellemi leépülés folyamatát. A férfiak többsége lelkesedik
a sportokért, sőt sürgető szükségük van rá, akár aktív, akár
passzív formában. Ugyanis a legtöbb férfi erősnek akarja
érezni magát, ami része a személyiségüknek, és nem utol-
sósorban kiemeli a nők és a férfiak közötti különbségeket.
Éppen emiatt fokozódhat a sport jelentősége a kor előre-
haladtával, amikor a testi identitás megkérdőjeleződik. Az
orvos által javasolt megelőzés szinte minden időskori be-
tegséggel kapcsolatban, melyek már régóta kísérik az utun-
kat, szinte mindig ugyanaz: kiegyensúlyozott és egészséges
táplálkozás, ésszerű testi aktivitás, kevés stressz, elegen-
dő alvás, mértéktartó alkoholfogyasztás, semmi nikotin és
egyéb függőséget okozó szer. Röviden: minden tilos, ami
igazi férfivé teszi a férfit.' Vagy ahogy Francois Rochefou-
cauld már a 17. században panaszolta: „Az idős kor egy
* Egyébként ismeri már? Hogy csinálta, hogy ennyi évet megért? -

Napi húsz szálat elszívtam, két-három üveg bort megittam, csak
zsírosat ettem és soha nem sportoltam. - És mennyi idős ma? -
Huszonkilenc.
103
zsarnok, ami halálbüntetésként a fiatalság valamennyi él-

vezetét megtiltja."
A mozgás öröme és a testünk nyújtotta öröm - amit koráb-

ban kihasználtunk és ami most, hogy már gondoskodóbb
bánásmódot igényel, egy igen becses társsá válhat - odáig
is fajulhat, hogy a testkultusznak kezdünk hódolni. A fit-
nessz-stúdiók segíthetnek fenntartani a fizikai erőt és meg-
tartani az egyenes járást, de könyörtelen kínzókamrákká is
válhatnak, ahol az idősödő férfiak elkeseredetten küzdenek
természetes leépülésük, a puhává és ernyedtté válás ellen,
hogy minden áron konzerválják ifjúságukat és vonzerejü-
ket. A mi fiatalkorunkban a maratoni futás még világszerte
csak néhányak, inkább egzotikus olimpikonok kiváltsága
volt, ma meg annyira mindennapos és elterjedt, mint a het-
venes évek népi futómozgalmai. Az ötvenen túli férfiak ma-
gától értetődő természetességgel futnak együtt a fiatalokkal,
és még semmiképpen sem tartoznak az ócskavasak közé.
De ott vannak azok is, akik azt a benyomást keltik, mint-

ha el akarnának futni az öregedés és a halál elől. De lehet,
hogy nem is a halál, hanem a feleség elől menekül a férfi
a fitness-stúdióba, hogy nyugtot és hivatalos alibit találjon
(kommunikációs) igényei kielégítésére. Gerhard Köpf író
idős úr figurája a következőképpen zsörtölődik: „Korunk-
104
beli férfiak fordítva nyomják a fejükbe a baseball-sapkát,

szoros rövidnadrágot vesznek fel, hogy görkorcsolyázás
közben jó benyomást tegyenek a fiatal nőkre: minden ízüle-
tük páncélba van csomagolva, a táskájukban meg ott lapul
az ortopédusuk mobilszáma. Néha megfigyelem a bicikliző
aggastyánokat: olyan a sisakjuk, mint Hindenburgé a tan-
nenbergi csata előtt."14 És úgy vélem, hogy az erőtől duz-
zadó idős korban van valami obszcén is. Joachim Keding
egészségpedagógus „élő emlékműveknek" nevezi ezeket
a férfiakat, akik fiatalnak álcázva vereséget szenvednek a
fiatalság mítoszától és végül az ifjabbak számára is meg-
keserítik az öregedést.15 Közben pedig annyira könnyedén
is lehetne venni, mint az életvidám mullah, egy iszlám pré-
dikátor:
„Három öreg barát együtt üldögélve az ifjúság örömeiről

és az idős kor terheiről beszélgetett. „»Ahh - nyögött az
egyikük a tagjaim már nem akarják, amit én. Hogy
futottam régen, mint egy agár, most meg úgy cserben
hagynak a lábaim, hogy már alig tudom egyiket a má-
sik után tenni.« »Igazad van« helyeselt a második. »Úgy
érzem, ifjúkori erőm elpárolgott, mint víz a sivatagban.
Megváltoztak az idők, és az idő malomkövei között mi
is megváltoztunk.« A harmadik, egy mullah, egy világi
prédikátor, nem kevésbé roskatag, mint a társai, a fejét
105
rázta: »Nem értelek benneteket, kedves barátaim. Egy-

általán nem értem, miről panaszkodtok. Én ugyanolyan
erős vagyok, mint negyven évvel ezelőtt.« A többiek
nem akarták elhinni. »De, bizony« - indult fel a mul-
lah. »Csak tegnap bizonyosodott be előttem is. A háló-
szobámban emberemlékezet óta ott áü egy nehéz tölgyfa
szekrény. Negyven évvel ezelőtt megpróbáltam megemel-
ni, de mit gondoltok, mi történt? Nem tudtam felemelni
a szekrényt. Tegnap eszembe jutott, hogy meg kellene
emelnem megint. Minden erőmet összeszedve megpró-
báltam, de megint nem sikerült. Ez tisztán és világosan
mutatja, hogy ugyanolyan erős vagyok, mint negyven
évvel ezelőtt.«"16
Arcfelvarrás helyett kibontakozás!
„Anti-aging" - egy jelenleg divatos fogalom a testiség bálvá-

nyozásának terén. Egy önmagának ellentmondó fogalom,
amely duplán negatív kifejezésként saját abszurditását és
visszataszító voltát is magában hordja. Az anti-aging az
örök életről alkotott ősrégi álom modern változata. „Az if-
júság forrásának" legendájához híven (amivel már az Ó-
szövetségben is találkozunk), valamint a géntechnika és a
biogyógyászat legújabb felismeréseinek bevonásával nem
106
csupán azt ígérik, hogy életünk végéig a lehető legjobb

egészségnek örvendhetünk, hanem reménykedhetünk a
120, sőt 150 év fölötti életkorban is. A „sikeres öregedés"
fogalma, egy gerontológiai koncepció is hasonlót sugall,
mintha csupán elég volna megfelelő erőfeszítést tenni ah-
hoz, hogy „sikerrel" győzzük le a halált. Ha alaposan meg-
figyeljük, az anti-aging-piac egy gigantikus egészségügyi
vásár, ahol egy fizetőképes generációnak placebók tömke-
legével és kétséges, vagy akár káros módszerekkel - mint
amilyen a hormonterápia - akarják eladni az örök életet.
Valaki egyszer találóan „időskori egészségterrorizmusnak"
bélyegezte ezt az agresszív metódust.
Ha túlértékeljük a testkultuszt és nem adunk teret testvér-

erényeinek, a kikapcsolódásnak, az elmélkedésnek és a
nyugalomnak - végeredményben az öregedésre adott igen
szavazatnak -, annak az lesz a vége, hogy agyonhajszoljuk
magunkat egy mókuskerékben. Az időskortól, a széthullás-
tól való félelem egy olyan versenyfutáshoz vezet, amely-
ről már az elején lehet tudni, hogy nem nyerhetjük meg,
amelynek célvonalánál fenyegető szakadék vár ránk. A
„másik korral", az árnyoldallal való szembekerülés annál
brutálisabb lesz, minél inkább el akarjuk fojtani. Hiszen
milyen tartás, és értelem marad bennem, ha a testem - az
istenített identitáspillér - összeroppan?
107
A testiség túlértékelése betegséghez vezet. A testkultuszt

és az anti-aginget a leépüléstől való félelem élteti és vég-
eredményben csak kis mértékben térnek el ellenpólusuktól,
a hipochondriától. Mindegyiket a test félelemmel teli meg-
figyelése és túlzott fontossága jellemzi, ami minden más
témát háttérbe szorít. Ha valaki „nagyobb figyelmet szentel
a túlélésének, mint az életének, az elkezd terhessé válni a
barátai számára, akik nem akarják ugyanezzel az igyeke-
zettel egyengetni a temetőbe vezető útjukat" figyelmeztet
Johannes Groft újságíró. A test és annak ápolása lesz az élet
legfontosabb tartalma, ami mellett minden más jelentősége
eltörpül. Ami az anti-aging-követőnek a (hiper)aktivitás, az
108
a hipochondernek a passzivitás. Ahol az egyik töretlen fia-

talsága miatt még mindenben lépést tud tartani és muszáj
is neki, addig a másik a sokféle időskori betegsége miatt tét-
lenségre és letargiára van kárhoztatva. A betegség kifogás
lesz és menekülés az értelmes időskor aktív megélése elől,
valamint igazolja a visszahúzódást és a passzivitást. Ha az
identitás többi pillére elvész, akkor már csak a test marad a
maga jelzéseivel és szükségleteivel, melyek egyre nagyobb
teret hódítanak.
Másfajta bánásmód a testtel
Végezetül vessünk még egy pillantást arra a két testvér-

erényre, amelyekről a testiség-pillérnél szó esik: örülünk a
testünknek, ami a korral járó korlátok ellenére nem hagy
cserben minket, és ehhez csatoljuk az öregedés igenlését,
amivel elfogadjuk az élet fiziológiai törvényeit. Ha már
nem tudunk valamit, az eleinte fájdalmas lehet, ám mint
minden veszteség, nyereséggel is jár: most már láthatóan
túl öreg vagyok, már nem is kell tudnom. Kiszállhatok a
férfias konkurenciaharcból, kényelmesen hátradőlhetek
a hintaszékemben és élvezettel nézhetem a fiatalok tola-
kodását és dulakodását. Egy bizonyos koron túl már ki-
jár nekünk ez a jog, s bár egyrészt már elkönyveltük a
109
folytatást, másrészt ambivalens érzésekkel viszonyulunk

egy nyolcvanéves maratoni futóhoz és ízléstelennek lát-
juk. Nagyon paradox módon hangzik az egész: éppen a
testi korlátozottság képes egy újfajta kései szabadságot ad-
ni. Egy életen keresztül kimérten bántunk a testünkkel,
mint egy gépezettel, amelynek az a dolga, hogy működjön.
Most, ahogy idősödünk, egy eddig ismeretlen, szeretettel-
jesebb kapcsolatot építhetünk ki vele. A terhes „Szereljük
meg!" -hozzáállás helyett kezdünk átvenni valamit Pirsig
régi kultuszkönyvéből, a Zen meg a motorkerékpár-ápolás
művészetéből. Idősödő testünk, vagy ahogy Meinolf Peters
írja, a „megbízhatatlan társ", új partnerünk lesz öreg ko-
runkban.
A személyiség többi pilléréhez hasonlóan a testiséget sem

csak idős korban kell fontosnak tartani, hanem egész éle-
tünkben gondosan kell figyelni rá. A következő önvizsgála-
ti kérdéseket tehetjük fel magunknak:
= Hogyan bánunk a testünkkel, identitásunk központi
székhelyével?
= Mennyire tudatosan vagy tudattalanul, mennyire figyel-
mesen vagy pusztítóan elégítjük ki testi szükségletein-
ket?
= Milyen szerepe van az életemben a táplálkozásnak? És
az élvezeteknek?
110
= Odafigyelek a mozgás és az aktivitás, illetve a kikapcso-

lódás és az alvás megfelelő egyensúlyára?
= Megadom a testemnek a szükséges figyelmet és ápolást,
kellő gondossággal öltözködöm?
= Kiélhetem az érintés, a gyengédség és a szexualitás iránti
vágyaimat?
111
IV. Generációs szerződés
vagy generációs hazugság?
Aki húsz évesen nem szép,
harminc évesen nem erős,
negyven évesen nem okos,
ötven évesen nem gazdag,
az már ne is reménykedjen.
Martin Luther
D. úr 70 éves, egy kicsi, némileg rendetlen és dohányszagú

kétszobás városi lakásban él. Három hete beteg és nem tu-
dott takarítani, szabadkozik a lakás állapota miatt. Egy
113
klasszikus tálaló néhány pohárral és könyvvel, egy házi

orgona, egy sakktábla ezüst figurákkal és néhány lovas
kép ékesíti a szerény lakószobát. D. úr alacsony, erős het-
venes, gömbölyű kis pocakkal, arca, melyet nevetőráncok
tarkítanak, barátságos, járása kissé fáradt. Régóta esedé-
kes lenne egy műanyag csípőízület beültetése, valamilyen
vírus miatt pedig már tíz kilót leadott. Kelet-porosz dialek-
tusába helyenként néhány sváb fogalom vegyül.
1936-ban Kelet-Poroszországban született, egyeáüli

gyermekként nőtt fel vidéken. Szüleinek úgynevezett
„természetbeni járandósága" volt, önellátóként dolgoz-
tak egy uradalomban és elsősorban terményekkel fizet-
ték ki őket. D. úr nem ismeri az édesapját, nevelőapja
pedig Oroszországban esett el. 1943-ban édesanyjával
és nagyanyjával nyugatra menekültek, az orosz front
lerohanta őket és tízévesen közvetlenül a két front kö-
zött találta magát, ahol sok borzalmat élt át. Végül az
Északi-tengerhez került, ahol 1950-ig iskolába járt. Ez-
után pincérnek tanult, hogy megvalósíthassa régi ál-
mát, hogy a tengeren dolgozzon, és egyszer steward-
ként beutazhassa a Földközi-tengert.
Egy nagy menekült-áttelepítő akció során, 1953-ban édes-

anyjával Dél-Németországba kerültek. Mivel abban az
114
Generációs szerződés vagy generációs hazugság?
időben a gasztronómia területén egyáltalán nem lehetett

munkát találni, D. úr mindig más helyeken élt és dolgp-
zott: volt munkás egy fekete-erdei óraüzemben, de fuvaro-
zóként és fémmunkásként is kereste a kenyerét. Immár 25
éve ebben a városban él, 12 évig az építőiparban dolgozott,
többek között mint darukezelő, majd az utolsó 13 évét egy
olajtartály-cégnél húzta le. Több mint negyven éve elvált,
mindkét lánya Berlinben él, de egyáltalán nincs velük kap- •
csolata, a fia pedig néhány évvel ezelőtt meghalt.
Hatvanhárom éves kora óra nyugdíjban van, amiből épp

csak hogy kijön (900 eurót kap, ebből 300 az albérletre
megy el). Sok időt tölt a barátnőjével, aki a szomszéd-
ban lakik, nála vacsorázik és tévézik. Általában jól el-
van, szép időben motoros rollerével furikázik, ami kicsit
gyorsabb a megengedettnél. Korábban rendszeresen fotó-
zott, tagja volt egy tekeklubnak, orgonán játszott, szere-
tett sakkozni, de ennyi az egész múltja. Még korábban
lovastornákon vett részt és kutyákat idomított, néhány
évig még bokszolt is. Sok barátja van, de nincsenek kö-
zös programjaik, bár szívesen kártyázna néha.
Arról kérdezem D. urat, hogy vannak-e még tervei. Azt

mondja, ha egymilliót nyerne a lottón, szívesen tenne egy
világ körüli utat a „Queen Elizabeth"-en. A nyaralásról
115
már rég letett, nem lenne elég pénze rá, de egyszer örülne,
ha eljutna Kielbe, a Német Haditengerészet emlékművéhez.
Egyébként pedig várja, hogy leteljen az ideje. Még nem
gondolt arra, hogy esetleg ápolni kell majd, de elképzel-
hetőnek tartja, hogy bevonuljon a közeli otthonba, ahová
már most is rendszeresen eljár az ünnepek alkalmával.
Hogy öreg-e? Igen, most már az. Már nem igazán mozog
könnyen, az időskori kopást nem lehet nem észrevenni.
Korábban minden gond nélkül cipelte a hatvan kilós zsá-
kokat, ma már egy negyven kilós virágföldet is nehezen
bírna el. A fiataloknak azt tanácsolja, hogy sportoljanak
amennyit csak lehet. Nem kétséges, ez a legfontosabb
időskorban.
„Öreg és szegény" - évszázadokon át egymástól elválaszt-

hatatlan volt a két fogalom. Van, hogy még ma is együtt
említik az imákban a szegényeket, a betegeket és az idő-
seket, bár az időseknek csak kis része szenved a betegsé-
gek vagy a szegénység miatt. Napjainkban él minden idők
leggazdagabb idős generációja, amely a teljes tőke- és in-
gatlanvagyon egynegyedével rendelkezik és több mint 1,5
billió euró örökséget kell majd szétosztania. Korábban so-
ha nem volt és feltehetően soha nem is lesz ennyi bevétel és
vagyon azok kezében, akik már nem a keresőszféra tagjai.
116
Mint vásárlóképes célcsoportot, az ipar és a reklámszakma

már régen felfedezte magának az „ezüstös fogyasztókat", a
„legjobb korúakat", vagy bárhogy nevezzük is őket.
A háborús generáció, akiknek ellopták a fiatalságát, és akik-

nek az újjáépítéskor sok mindenről le kellett mondania, idős-
korában jó néhány dolgot bepótolhat. Végre beteljesíthetik
a tulajdonképpen „ésszerűtlen" autó iránti vágyukat; elme-
hetnek egy Himalája-expedícióra; költséges hobbijuknak él-
hetnek. A nyugdíjas jegy, ami még mindig azt feltételezi az
idősekről, hogy ugyanolyan rosszul fizetettek, mint a tanu-
lók és az egyetemi hallgatók, ezeknek a jól szituált időseknek
már teljesen felesleges. A nyugdíjas vasúti igazolvány vagy
egyéb árkedvezmények olyan idős embereket illetnek meg,
akik többségükben egyáltalán nem szorulnak segélyre. Az
öregkori szegénység, ami a huszadik század közepén még
lényeges társadalompolitikai kérdés volt, napjainkban - más
népességcsoportokkal, például az egyszülős családokkal ösz-
szehasonlítva - már nem különösebben fontos téma.
Nyugdíjas rezidencia vagy polgári kórház?
Ennek ellenére továbbra is létezik az öregkori szegény-

ség - ám a nőknél gyakrabban, mint a férfiak körében. Ez
117
egy olyan probléma, amely a jelenlegi szociálpolitikai vál-

tozások, illetve a szegények és a gazdagok közötti egyre
növekvő szakadék miatt nagymértékben terjedni fog. Tar-
tósan munkanélküliek, (látszat) önállóak, kritikus mun-
kakörülmények között dolgozó és tartós alkalmazásra
való kilátással nem rendelkező fiatalok, az oktatást reális
munkahely esélye nélkül elhagyók, munkából idejekorán
kiszakítottak és mindenki más, aki a fizikai és pszichikai
terhelést már nem bírja: egyiküknek sincs esélye a meg-
felelő öregkori ellátásra. A számítások szerint legkésőbb
2035-re az átlagnyugdíj a szociális segély szintjére fog zu-
hanni. A kormány részéről elhangzó tanács, mely szerint
tegyünk több privát óvintézkedést a fenyegető időskori
szegénység elkerülésére, egyre több népességcsoport sze-
mében csupán rossz viccnek tűnik: mégis milyen bevé-
telből kellene lecsípni a kiegészítő biztosításhoz? Az igaz,
hogy az életünk végén semmit sem vihetünk magunkkal,
de az egyik számára sokkal hamarabb jön el a vég, mint
a másiknak: a szegények átlagosan nyolc évvel korábban
halnak, mint a gazdagok.
Ezért sok idős számára nem alaptalan az öregkori elsze-

gényedés félelme, sokkal inkább valós perspektíva. D.
úr számára a 49 ledolgozott év után járó havi 900 Euró
nyugdíj éppen elég arra, hogy néha kiránduljon egyet a
118
kétkerekűjén; álmai utazását a haditengerészeti emlék-

műhöz valószínűleg soha nem tudná finanszírozni. Tár-
sadalmunk kettészakadása idős korban is jól látható: míg
egyeseket nagyvonalúan eltart a nyugdíjuk, addig a többi-
ek rászorulnak a gyermekeik támogatására; míg az egyik
távol-keleti nyugdíjas utazásokra vállalkozik, addig a má-
siknak meg kell elégednie mondjuk egy szerény bevásárló
úttal; az egyik megengedheti magának, hogy kiváló kö-
rülmények között gondoskodjanak róla a szenior-reziden-
cián, a másikat viszont a polgári kórházban ápolják.
A rejtett szegénység, a szégyen, hogy kérelmet kell be-

nyújtani a szociális hivatalban, elsősorban az idősek té-
mája. Az ápolási biztosítás ellenére az otthonban élők fele
továbbra is szociális segélyre szorul. Gyakran egész éle-
tükön át félretettek valamennyit idős korukra, hogy aztán
lássák, mint emészti fel jónak vélt pénzügyi helyzetüket
egy vagy két otthonban töltött év. Nagyon szomorú do-
log az évtizedeken át tartó spórolás ellenére végül mégis
állami alamizsnából élni. És persze a fiatalabb kori szű-
kösséggel szemben az öregkori szegénység végérvényes,
egyre inkább kiéleződik és semmi remény nem látszik a
javulásra.
119
Ám van, aki feleslegesen fél attól, hogy a legmagasabb

nyugdíj és a vagyonbiztosítás ellenére is elszegényedik.*
Lehet egyet nem érteni Erich Schützendorf meggyőződésé-
vel: „Időskorukra nem mások, csak rosszabbak lesznek az
emberek,"1 mégis megfigyelhető, hogy egyes jellemvonások
erősebben kirajzolódnak. Aki rendszeresen utazik tömeg-
közlekedési eszközön, újra és újra rácsodálkozhat, micso-
da nyomatékkal küzdenek egyesek azért, hogy ne járjanak
rosszul a felszálláskor. Aki egy életen át takarékos, sőt, zsu-
gori volt, az idős korára általában nem lesz nagyvonalú vi-
lágfi; az érzés, ami egész életét meghatározta, vagyis hogy
túl keveset kap, idős napjaiban még inkább uralni fogja. Az
idősebb ember Meinolf Peters szerint védi „a tulajdonát és
a területét a korral, a félelmetes sorvadással és a halállal
szemben. A birtoklás vágya, a tárgyakhoz való ragaszkodás
és az emléktárgyak felhalmozása, ami mind jellemző az
idősebbekre, azt a célt szolgálja, hogy általuk fenntartsák
az életet és biztosítsák saját életük nyomait."2
* Itt utalnunk kell a valóság egy másfajta félreismerésére is, az úgy-

nevezett „félelem - áldozattá válás - paradoxonra", amely szerint
az idősebbek meg vannak győződve arról, hogy legtöbbször ők
az erőszakos cselekmények áldozatai, például ellopják a kézitás-
kájukat. Az ellenkezője igaz: míg a nyilvános erőszakos tettek 50
százalék feletti arányban a 20-30 éveseket érik, addig a hetven
évnél idősebbek esetében ez az arány 30 százalék alá süllyed (4.
Altenbericht 2002, 134. oldal).
120
Idős korban a körök szűkülnek, a közvetlen környezet fon-

tosabbá válik. Az élet egyre inkább a saját négy falunk közé
korlátozódik: a lakás és annak számos emléket idéző tárgya
lesz az idős kor mikrokozmosza. A lakás visszatükrözi a szo-
kásokat. Amíg ott kint idegenné és érthetetlenné vált a világ,
addig itt bent az identitás, a saját élettörténetünk, a múlt van
jelen, a saját négy falunk között még fenntartható az ellen-
őrzés szükséglete. A bevételeink, a vagyonunk, a lakásviszo-
nyaink, az életszínvonalunk, a fogyasztási lehetőségeink és
a minket körülvevő világ biztonságot és identitást nyújt, kife-
jezi, kik és mik vagyunk. Az anyagiasságba való menekülés
egyrészt rajtunk kívülre helyezi az önértékelésünket, más-
részt azt sugallja, hogy képes az életünket, annak minden
rizikójával együtt, a legtökéletesebb biztonságban tartani.
Az anyagi tulajdon és a gazdagság a halhatatlanság felé

mutat, a halállal szembeni védelemmel kecsegtet. Az élet-
biztosítások megóvnak az élet vélt és valós változásaival
szemben. Ám ezek végeredményben csak megfojtják az
életet, hiszen ahol tökéletes a biztonság, ott már nincs is
élet. Ha a biztonság és az identitás ilyen mértékben függ
az anyagiaktól, akkor az elszegényedéstől és a tárgyila-
gos élethelyzettől történő elszakadástól való félelem, nincs
messze attól, hogy már nem rendelkezünk az élethez (és a
túléléshez) szükséges dolgokkal. Milyen nyomorúságos em-
121
ber lennék, ha letöredezne az a homlokzat, amelybe összes

eddigi életenergiámat fektettem?
Míg a háborús generáció esetében jónak látjuk, hogy utó-

lag pótolják elmaradt szükségleteiket, addig mindenképpen
kérdéses, hogy a háború után születettek és most nyugdí-
jas kort elérők milyen jogon gondolják, hogy még jár ne-
kik valami, hogy hivalkodniuk kell a nyugdíjukkal. Hiszen
ez már egy olyan nemzedék, amely háború nélkül nőtt fel,
gyarapodásba, jólétbe és egy soha nem ismert szociális biz-
tonságba ágyazva. Nem kaptak meg már mindent, amiről
az emberiség túlnyomó része csak álmodhat? És most meg
elverik a gyerekeik pénzét, „új idősekként" a második gye-
122
rekkorukat élik, miközben egyre több fiatal becsapva érzi

magát emiatt. Ne feledjük, mit írt Margret Mead etnológus
az „emlékkönyvünkbe": „Mi, idősek bevándorlók vagyunk
a világban, amelyben a fiatalok a bennszülöttek."
Generációs háború fenyeget?
A generációs szerződés, amely Bismarck óta a mindenkori

dolgozók aktuális befizetéseiből biztosítja az idősek ellátá-
sát,* duplán tisztességtelen, ezért már régen hatályon kívül
kellett volna helyezni. Eredetileg résznyugdíjként hozták
létre a hetven fölöttiek számára, a korhatárt csak 1916-ban
csökkentették 65 évre, ami akkor a lakosság öt százalékát
érintette. A hosszantartó demográfiai stabilitás előjelét látva
bevezettek egy támogató szerződést a rászorultak egy igen
kicsi, áttekinthetően magasabb várható élettartamú cso-
portja részére, ami csupán a keresőbevételek kiegészítését
célozta meg, és amit a hozzájárulásra kötelezettek szintén
nagy és egyre növekvő csoportja finanszíroz. Ilyen feltéte-
* Nem, nem Ön spórolta össze a nyugdíját, bár sokan ezt hiszik. Az

úgynevezett Mackenroth-tétel igazolja azt a nemzetgazdasági tényt,
hogy az összes társadalmi felhasználást - mindegy, hogy nyugdíj-
fizetésről vagy életbiztosításról van szó - mindig csak ugyanannak
az időszaknak a társadalmi termékéből lehet fedezni.
123
lek között már tényleg lehet beszélni az idősekkel kapcso-

latos szolidaritásról.
És jelenleg mi a szerződés alapja? A generációs szerződés

a teljes és méltányos időskori bevétel biztosítását hivatott
megőrizni. Az érintettek: a nyugdíjban részesülők hatszor
nagyobb csoportja, átlagosan húsz évvel hosszabb várható
élettartammal, illetve a hozzájárulásra kötelezettek egyre
kisebb csoportja (egy nyugdíjasra ma már nem egészen ket-
tő nyugdíj-hozzájárulást fizető kereső jut, szemben a ko-
rábbi tízzel). Ez azt jelenti, hogy egy olyan helyzet előtt
állunk, amit az egykori szerződő felek (ha lett volna nekik
olyan) a legmerészebb álmukban sem gondoltak volna. A
száz évvel ezelőtt stabil, átlátható és könnyen finanszíroz-
ható generációs szerződés minden alapját elveszítette. Ha a
jelenlegi rendszer így halad tovább, az a veszély fenyeget,
hogy 2030-ig ugyanilyen hozzájárulási arány mellett a felé-
re csökkennek nyugdíjak, vagy ugyanilyen juttatások mel-
lett megkétszereződik az összeg, amit be kell fizetni.
„A generációs szerződés egy lánclevélnek fog tűnni a fiata-

lok szemében. A korán belépők ki akarnak szállni, a későn
beszállók pedig elveszítik a letétjeiket" - így figyelmeztet
Albrecht Müller-Schöll szociálpedagógus, míg máshol „idős-
kori hazugságról" és „generációs csalásról" olvashatunk.
124
Reimer Gronemeyer szociológus-teológus szerint „ökológiai

háborús bűnösök perei" közelítenek felénk, miközben egy
olyan világot hagyunk a gyermekeinkre, melynek termé-
szetes alapjait helyrehozhatatlan módon tönkretettük; en-
nek a földnek a szegényei élőben nézhetik a tévében, hogy
mi, gazdagok, hogyan használjuk fel és pocsékoljuk el nap
mint nap a föld tartalékainak kétharmadát.
Generációs háború veszélye fenyeget? Valószínűleg olyan ha-

mar nem jön el, nem lesz harc a fiatalok és az idősek között.
Túlságosan sokfélék a generációkon belüli ellentétek, szaka-
dások és problémák ahhoz, hogy közös érdekalapokat teremt-
senek, amelyek konfliktus esetén frontegységet képezhetné-
nek. Ha visszagondolunk a hatvanas évek végének kemény
generációs ellentéteire, akkor a generációk mai együttélését -
jóllehet korunkat megelőzően soha nem éltek együtt ennyire
eltérő generációk - csakis harmonikusnak lehet jellemezni.
Ezenfelül generációs kötelékeink is megakadályozzák a na-

gyobb marakodásokat: míg az idősek saját emlékeik miatt
úgy érzik, kötődnek a fiatalokhoz, addig ők úgy vélik, hogy
minden idősek elleni agressziójuk egy nap saját maguk el-
len fog fordulni. Egyébként pedig a generációs ellentétek ép-
pen az emberiséggel egyidősek, ahogy azt egy Grimm-mese
„ősváltozatában" felfedeztem:
125
Volt egyszer egy család, amely a gazdasági rendszervál-

tás, a tömeges munkanélküliség és az állami leépítések
miatt ínséges helyzetbe és igen nagy szegénységbe került.
Az apa és az anya nem tudott jobbat, mint hogy az er-
dőben hagyják két gyermeküket és a sorsra bízzák az
életüket. A gyerekek egyszer csak rábukkantak egy öreg,
a társadalom peremére szorult asszony házikójára. Az
anyóka az időskori elszegényedéstől való félelmében ha-
talmas élelmiszer-készleteket halmozott fel, amiből falat
emelt a háza körül. Amikor az éhező gyerekek eszegetni
kezdtek a sok ennivalóból és a látássérült asszony meg-
kérdezte, ki rágcsál az ő házikójánál, a gyerekek hazud-
tak valamit a szélről és az égi gyermekről. A jó öreg néne
befogadta őket. Nagy üggyel-bajjal megpróbálta felhizlal-
ni az alultáplált fiút, de a hálátlan gyermek nem akart
eleget enni. Végül be kellett zárnia a fiút és kényszeríte-
nie kellett az egészséges táplálkozásra. A kislány, akit
meg akart tanítani a háztartás csínjára-bínjára, konok és
munkakerülő volt. Amikor a beteges öreganyó egyszer ar-
ra kérte a lányt, hogy gondoskodjon a tűzről, a hálátlan
gyerek a sütőbe lökte jóságos nevelőanyját, és az nyomo-
rultul elégett. A gyerekek nem bánták meg, amit tettek,
kirámolták a jó asszony összes kincsét és vidáman haza-
mentek. Otthon megdicsérték őket, amiért segítettek mér-
sékelni az időskori terheket, apjukkal együtt eltékozolták
126
a zsákmányt és elkezdtek terveket kovácsolni a következő

generációk közötti vagyonelosztásra vonatkozóan.
Ha jobban megnézzük, a generációs háborúról szóló viták

elhomályosítanak két igen régi és még mindig megoldatlan
társadalmi kérdést: egyrészt nőnek az ellentétek a gazda-
gok és a szegények között, azok között, akiknek mindenük
megvan, és akiknek semmilyük sincs, a régi gazdag világ
és a fiatal szegény világ között (Afrikában jelenleg ponto-
san 15 év az átlagéletkor). Másrészt nincs még egy olyan
társadalmi részterület, ahol annyira jelentős lenne a nemek
kérdése, mint időskorban és az azzal együtt járó szolgálta-
tások terén. Amikor a korról és az időskori segítségről van
szó, akkor a nőkről beszélünk. Ha az időskor „férfinemű"
lenne, ha a nemek aránya fordított lenne és a gondozásra
szorulók (akár saját otthonában, akár az ápolóotthonok-
ban) négyötöde férfi lenne, ha az idősgondozás férfiszakma
lenne - akkor kétségtelenül jobb lenne az időskori ellátá-
sunk. A generációs igazságosságért vívott csata zaja mellett
- szándékosan vagy sem - úgy tűnik, nem annyira a gene-
rációk közötti társadalmi méltányosságról, sokkal inkább a
szociális biztosítás leépítésének ideológiai előkészítéséről és
az egyre jogtalanabb elosztásokról van szó. Vagyis nagyon
differenciáltan kell vizsgálnunk ezt a témát. Az „ageism",
azaz az idősek hátrányos megkülönböztetésének számos
127
formája, a nyílt és a rejtett idős-diszkrimináció mellett egy-

re láthatóbbak a geronto-plutokrácia, vagyis az öreg, módos
férfiak uralmának jelei. Hiszen a nemek közötti egyre na-
gyobb egyenjogúság ellenére a hatalom irányító pozícióit,
minél magasabban vannak, annál inkább a férfiak töltik be
és a gazdagok és hatalmasok maguk és a társadalom jóvá-
írásával is sokkal később öregszenek.
Később van, mint gondolnád!'
Ha háború nincs is a generációk között, azért az elidegene-

dés egyre jobban látható közöttük, érezhető, hogy kettéválik
a fiatalok és az idősek világa. Itt ne gondoljunk feltétlen az
Alpok lankáin húzódó, a gyógyfürdőkben található vagy a
kelet-német régiókban kiépült szenior-rezervátumokra. A ge-
nerációk elválásához járul hozzá például az is, hogy Német-
országban a tömegközlekedésben megbüntetik a nyugdíjas
igazolvánnyal rendelkező időseket, ha a fiatalok csúcsidejé-
ben utaznak; vagy ilyen az idős hölgyre vetett rosszalló pil-
lantás is, ha az éppen zárás előtt tartja fenn a szupermarket
pénztárát. Ha az idősek véleményét kérdezzük a fiatalokról,
vagy fordítva, a fiatalokat faggatjuk az idősekről, akkor túl-
* Régi kínai üdvözlési forma, az idősek így köszöntötték a fiatalokat.
128
nyomóan negatív válaszokat kapunk. Ha azonban nagyszü-

lőket kérdezünk az unokáikról vagy őket kérdezzük, mi a
véleményük a nagyszülőkről, akkor már lényegesen pozití-
vabb kép tárul elénk. Míg a tartózkodó megfigyelés, a ge-
nerációs viszony inkább negatív töltetű, addig a generációs
kapcsolat, vagyis a közvetlen találkozás általában pozitív.
Végtére is a jó kapcsolathoz szükség van a személyes talál-
kozásra, a kontaktusokat az érintések hozzák létre, a pozitív
viszonyulást a tényleges találkozások alakítják ki.
A generációs kapcsolatok ápolásához mindenképpen ki kell

találnunk valami újat, ebben már nem igazodhatunk apá-
inkhoz és nagyapáinkhoz. A fiatalok általában már nem
akarják, hogy mi mutassuk meg nekik a világot, hiszen
nekik kell indulás előtt elmagyarázniuk, hogy működik a
jegykiadó automata. A közkedvelt és sokat idézett afrikai
mondással - „Ha meghal egy idős ember, egy egész könyv-
tár hal meg" - már csak egy fáradt „Na és?"-t tudok előcsa-
logatni a diákjaimból, akik már régóta minden számukra
fontos és időszerű dolgot megtalálnak az interneten. Elő-
adások és kormányprogramok, melyek szívesen magasztal-
ják az „időskori tőkét" és az öregek tapasztalati kincsét,
melyet nem volna szabad hagyni parlagon heverni, több-
nyire nem tudnak választ adni arra a kérdésre, hogy konk-
rétan miből is áll ez a tőke.
129
Idős fát már nem lehet átültetni
Hol és hogy él Ön? Egy tipikus fiatal, kétgyermekes család

számára épített házban? Van kertje, aminek a fenntartása
néha már túlságosan terhesnek tűnik? Olyan környezetben
él, amely akkor is elegendő ösztönzést ad, ha már nem fog
dolgozni és napi 24 órát otthon lesz? Milyen kilátásai van-
nak, ha egy nap le kell mondania az autóvezetésről?* Börtön
lesz a lakása, ha egyszer ápolásra fog szorulni? Ha meg-
özvegyül, vagy - aminek nagyobb a statisztikai valószínű-
sége - ha a társa lesz özvegy, fel kell adnia a (túl nagy) la-
kását? Úgy gondolja, még túl korai döntést hozni ezekben a
kérdésekben, és hogy csak hatvan fölött kell elgondolkodni
ezeken? Akkor gyakran már túl késő ilyen alapvető változ-
tatásokat tenni.
* Fontolja meg jól, mielőtt a korára hivatkozva leadná a vezetői

engedélyét! Ez radikálisan leszűkítené a tevékenységi körét és az
önállóságát. Az idősek néha akadályozhatják a közlekedést, ha a
vezetői alkalmasság szélén táncolnak és lehet, hogy okoznak is
egy kis kárt a karosszériában - de a baleseti statisztikájuk, ami a
személyi sérülések okozását illeti, jobb, mint a sajtóban róluk ki-
alakított kép és jobb, mint más korcsoportoké. Ha arra gondolunk,
hogy a jogosítvány a felnőtté válás és a férfiasság jelképe volt és ma
is az, akkor érthető, miért számít válságos állapotnak, ha már nem
vezetünk autót.
130
Én is osztom azt a nézetet, miszerint öreg fát nem ülte-

tünk át, mert már nem tud megfelelő gyökérzetet ereszteni.
Nem sokra becsülöm, amikor egy idős átköltözik egy nyug-
díjas-régióba vagy -centrumba, ahol többnyire a hozzá ha-
sonlókkal töltheti az idejét és egy kicsit korához méltóbban
bánnak vele. Szintén nem tartom jó ötletnek, amikor vala-
ki a munkás évek végeztével Dél-Európába költözik. Ami
kezdetben a nagy késői szabadságot jelenti, az a kor elő-
rehaladtával dilemmává válik. Az emberből külföldi lesz,
a kivándorlókhoz hasonlóan amíg tud, ide-oda ingázik a
két ország között, míg egy nap döntenie kell az egyik mel-
lett, ami aztán mégsem lesz az otthona. A kivándorlókkal
végzett kutatásokból tudjuk, hogy idős korukban jobban
vonzódnak a származási országukhoz és csak a harmadik
generáció képes meghonosodni és meggyökeresedni az új
országban.
Akkor mégiscsak maradjunk a saját négy falunk között?

Hagyjuk, hogy azon múljon az egész, hogy egyszerűen él-
jünk tovább, amíg csak lehet és ne törődjünk a lehetséges
mozdulatlansággal, ápolásra szorultsággal és elbutulással?
Közben bízzunk egy hangyányit a gyerekeinkben, hogy
csak nem fognak cserbenhagyni? Az idősek legnagyobb
része, ha nem is mind, e szerint a felfogás szerint él. És
gyakran valamennyire be is jön a számításuk. A bármilyen
131
szinten ápolásra szoruló idősek kétharmadát a hozzátarto-

zóik gondozzák, amire nem lehet elégszer utalni a családon
belüli ápolási hajlandóság állítólagos hiánya hallatán. Ám
az otthoni ápolás börtönné is válhat, ahol a gondozott és a
gondozó egy végtelen történetben, napi huszonnégy órában
egymásra van utalva és elszigetelődik másoktól, ahol a há-
zasság egy életen át kipróbált játékait már nem lehet meg-
szakítani, ahol az undor, a szégyen és a gyűlölet miatt már
csak abban bízik az ember, hogy a halál hamarosan meg-
értő lesz vele. Az idős emberek párkapcsolatában a férfiak
majdnem ugyanolyan gyakran lesznek erőszak áldozatai,
mint a nők.
A régi szép idők?
Bármikor beszéljünk vagy írjunk is az idős korról és az

ápolásra szorultságról, nem marad el a „régi szép idők"
vágyakozó és kissé panaszos emlegetése. Egy olyan időé,
amikor az öregeket állítólag még nem dugták be ottho-
nokba, hanem a nagycsalád óvta, mindenfelől tisztelet és
megbecsülés övezte őket. De milyen is volt valójában a
régi öregek helyzete? Álljon itt három történelmi bizonyí-
ték a társadalomtörténeti kutatások eredményeivel kap-
csolatban:
132
A nagypapa és az unokája
Volt egyszer egy vénséges vén öregember, akinek már el-

homályosultak a szemei és remegtek a térdei. Amikor asz-
talhoz ült, alig tudta tartani a kanalat, összepiszkolta az
asztalterítőt és a szájából is kifolyt egy kis leves. A fia és
a menye undorodtak tőle, így az idős nagypapának végül
a kályha mögé, a sarokba kellett leülnie, ahol egy cserép-
edényben kapta meg az ételét, ráadásul nagyon szűkmar-
kúan; ilyenkor szomorúan nézett az asztal felé és könny
futotta el a szemeit. Egyszer aztán a kezei már az edényt
sem tudták megtartani, leesett a földre és széttörött. A
fiatalasszony korholta, ám ő meg sem szólalt, csak só-
hajtozott. A menye vett neki pár fillérért egy fából készült
tálkát, attól fogva abból kellett ennie.
Ahogy ott ülnek, a négyéves unoka kis fadarabokat kez-
dett összegyűjteni a földön. „Mit csinálsz azokkal?" - kér-
dezte az apja. „Készítek egy kis dézsát, abból fog enni apa
és anya, amikor nagy leszek." A szülők néhány pillanatig
egymásra néztek, elkezdtek sírni, azonnal visszahozták a
nagypapát az asztalhoz, és attól kezdve mindig együtt et-
tek s meg sem szólaltak, ha egy kicsit kiöntötte a levest.
Idős emberek társaságában, időskori klubokban, idősek-

nek készült magazinokban gyakran és szívesen idézik ezt a
133
Grimm-mesét. A népmesék történelmi tényekre épülnek. A

mese első része, a valós történet jól jellemzi az idős emberek
és családjaik évszázadokon átívelő társadalmi helyzetét.
A második rész, ami tulajdonképpen a mese, a földön ját-

szó kedves unokáról, illetve a szégyenkező, majd jó útra
tért szülőkről szól. Ezt a részt valószínűleg a Grimm-testvé-
rek tették hozzá a történethez, akik akkoriban az idősekkel
való általános rossz bánásmód miatt nyilvánvalóan tilos-
nak tartották, hogy egy erkölcsi tanító és pedagógiai töltetű
mesévé alakítsák át az igaz történet. „Bánjatok jobban az
öregjeitekkel!" - hangzik azóta a moralizáló felszólítás, ami
olyannyira népszerűvé és kedveltté teszi ezt a történetet. Ha
még tovább keresgélünk a történelemben az állítólagos „ré-
gi szép idők" nyomai után, találunk egy éppen ilyen gyak-
ran idézett szöveget, a negyedik parancsolatot:
Tiszteld apádat és anyádat, hogy napjaid sokáig folytatód-

janak azon a földön, melyet azúr, a te Istened ad neked.
Ebből is látszik, hogy téves az a korábban kézenfekvő vé-

lemény, miszerint a bibliai időkben jobban bántak az idő-
sekkel, amit manapság. Hiszen mennyire kellett rossznak
lennie az idősek helyzetének Izrael népében ahhoz, hogy
a róluk való gondoskodás bekerüljön a tíz legfontosabb
134
szabályt tartalmazó „alapprogramba"? Valószínű, hogy

az idősek tisztelete és gondozása semmiképpen nem volt
magától értetődő, hanem kifejezett parancsra volt szükség
hozzá. Egyébiránt ez az egyetlen parancs, amely indok-
lást vagy motivációs záradékot is tartalmaz („hogy nap-
jaid sokáig folytatódjanak azon a földön..."), ami azt a sej-
tést sugallja, hogy itt külön szükség volt a nyomatékra.
Egy olyan nép körében, amely negyven éven át öregekkel,
betegekkel és haldoklókkal együtt bolyong a pusztában
- kerekesszékek, járókocsik és fürdőkád-liftek nélkül -,
bizonyára gyakoribbak voltak a konfliktusok az idősekkel,
mint a feléjük mutatott tisztelet. Ahogy a „régi szép idő-
kön" áthaladva végül eljutunk a legújabb történetünkhöz,
egy harmadik bizonyítékra bukkanunk:
... További kötelezettségként átvevők alábbi életfogytig

tartó ellátást biztosítják átadóknak:
A következő mezőgazdasági termékek szállítása minden
egyes évben Márton-napon, amennyiben az ügy termé-
szetéből adódóan nem merül fel egyéb szállítási idő.
Évente: - legalább fejenként kettő vágósertés
- egy métermázsa élősúly
- egy métermázsa fehér liszt
- egy métermázsa barna liszt
- másfél métermázsa burgonya.
135
Havonta: - másfél font vaj

- húsz tojás.
Naponta: - két liter tej.
Ezenfelül átvevők az egészséges és beteg napokon egy-
aránt ápolják és gondozzák átadókat.
Ilyen és hasonló birtokátadó szerződésekkel biztosították be

magukat az idős parasztok évszázadokon keresztül egészen
napjainkig az ínséges és nyomorúságos öregkor ellen. Az
itt olvasható szerződésrészlet egyébként 1972-ből szárma-
zik. Ahol az emberek jól megférnek, és szóban egyezséget
kötnek egymással, ott nincs szükség szerződésre. A szer-
ződések mindig valamilyen problémás társadalmi helyzet-
re utalnak, amit előre biztosított gondoskodással akarunk
megakadályozni. Az időskori szerződések a generációk kö-
zötti fájdalmas tapasztalatokról tanúskodnak.
Az idősek szép napjai ma vannak!
Hogy nézett ki az élet ezen oldala a mezőgazdaságban, ami

még száz évvel ezelőtt is nagymértékben meghatározta
társadalmunkat? Egyrészt az öregek buzgón halogatták a
birtokátadást, hogy befolyásuk, jövedelmük és megélheté-
sük legyen; másrészt a fiuk házassági engedélye ehhez az
136
átadáshoz kötődött. Ha viszonylag későn köttetett a házas-

ság, akkor gyakran csak részátadásra került sor. Könnyen
elképzelhetjük, hogy ezek az átadási feltételek mennyire
voltak kedvezőek ahhoz, hogy elősegítsék a fiú részéről a
szeretet és a mély tisztelet kimutatását. Ezért volt minden-
napos, hogy a fiatalok és az idősek még a legszegényebb
körülmények között is fizikailag egymástól külön éltek.
Bár a késői házasságkötés és a csekély várható élettartam
miatt ez általában csak két egyszerre élő generációt jelen-
tett. A sokat emlegetett, harmonikus nagycsalád kivételes
volt és többnyire csak a nagypolgári viszonyok között le-
hetett megtalálni. Kultúra-összehasonlító tanulmányában
Leopold Rosenmayr időskor-kutató a következő eredmény-
re jutott: „Nyugat- és Észak-Európa legtöbb régiójában sem
az nem jellemző, hogy a generációk egy fedél alatt élnének
egész életükön át, sem az, hogy létezne átfogó jogrendszer
arra nézvést, hogy betegség vagy tartós rokkantság esetén a
családnak kell ápolni és ellátni az idős személyt."3
A történeti időskor-kutatás nem ismeri az öregek „régi szép

időit". Inkább az idősek megítélésének folytonos hullám-
hegyeiről és -völgyeiről ír, de különbséget tesz a gazdag,
hatalommal bíró és tiszteletben álló idős férfiak (akiket ál-
talában egyáltalán nem is tartanak idősnek) és a szegény,
kigúnyolt öregek többsége között. A görögök biztos nagyon
137
örültek Arisztophanész vígjátékainak, amelyeket ma, poli-

tikai inkorrektségük miatt, aligha lehetne elképzelni:
Az öreg volt a legrosszabb nyavalya,

Valamennyi vendég közül a legrészegebb!...
És a legféktelenebb,
Aki finomságokkal tömi magát, majd
Felpattan, táncol szellent és nevet rajta,
Mint egy szamár, amely nem fér a bőrébe...
Ha a „régi szép idők" nem voltak annyira szépek, akkor va-

jon miért esküsznek erre konokul olyanok is, akiknek job-
ban kellene ezt tudniuk? Felemelt erkölcsi mutatóujjukkal
elsősorban a férfi politikusok ápolják ezt a valótlan mítoszt
és festik a falra egy olyan hozzátartozó-generáció szellemét,
amely állítólag minden öregét az otthonokba száműzi. Ha
jobban megnézzük, akkor ezek a hozzátartozók nőket jelen-
tenek, hiszen általában az ő kezükben van az ápolás feladata
és állítólag ők azok, akik már nem akarnak eleget tenni az
időskori gondozás kötelezettségének, mert csak az „önmeg-
valósításukat" hajszolják (teljesen eltérően tőlünk, keményen
robotoló férfiaktól, akik igen jól tudjuk, mi az a kötelesség-
tudat!). Lelkifurdalást kell ébresztenünk a nőkben, hogy az
visszakergesse őket a tűzhelyhez és a betegágyhoz, hiszen az
az ő rendeltetési helyük és ott várják őket a kötelességeik.
138
Hogy lássuk, milyen gyalázatos és indokolatlan ez az ideo-

lógiai mendemonda, vessünk egy pillantást a demográfiai
fejlődésre, amely többek között bizonyítja, hogy nem volt
még egy olyan kor, amelyben ennyi hozzátartozó, vagy-
is túlnyomóan nő, ennyi idős embert ápolt volna, mint
napjainkban. A „régi szép idők" helyett jobban hangzik:
„Az idősek szép napjai ma vannak!" Egyetlen más korban,
egyetlen más országban sem volt annyi idős ember, akik
annyira biztos anyagi körülmények között, olyan jó egész-
ségben, ennyire jó ellátás mellett ilyen sokáig éltek volna,
mint napjaink idős generációi a világ gazdag felében.
A négyszeres öregedés
Most éppen egy korszakalkotó és alapvető változás kel-

lős közepén találjuk magunkat, ami társadalmunk kor-
struktúrájában megy végbe, és amit négyszeres öregedési
folyamatként jellemezhetünk. Ha ránézünk a német la-
kosság korszerkezetére, máris látjuk ezt a radikális vál-
tozást: a klasszikus korpiramis, amelynek a gyerekek és
a fiatalok miatt évszázadokon át mindig széles volt az
alapja, jó száz év alatt a feje tetejére állt. Ma már az idő-
sebbek vannak többségben. A piramisból gomba lett. Ez a
demográfiai szerkezetváltás történelmi szempontból azért
139
olyannyira egyedülálló, mert egyszerre négy tényező épül

egymásra:
= Egyre több az idős személy (mennyiség),

Még soha nem élt ennyi idős ember, mint napjainkban. A
hatvanon felüliek száma 1900 óta megháromszorozódott.
Mára ez a korcsoport az összlakosság egynegyedét teszi
ki, ez 2030-ra 1/3 lesz.
= ... akik egyre idősebbek lesznek (igen magas kor meg-
élése),
Ha száz évvel ezelőtt még kereken negyven év volt az
átlagos várható élettartam, úgy napjainkban a férfiak át-
lagosan 76, a nők 81 éves korukban halnak meg. Ma
minden második újszülött kislány száz év körüli élet-
tartamra számíthat. A negyvenen felüliek aránya 1900
óta megötszöröződött, a nyolcvannál idősebbek aránya
2030-ig a duplájára fog nőni. Amíg 1939-ben a Német Bi-
rodalomban 16 száz évnél öregebb személyt számoltak
össze, addig ma kereken négyezerre becsülik a számu-
kat.
= ... akiket egyre korábban tesznek öreggé (kilépés a szak-
mai életből),
Hatvanéves korára a keresők kétharmada kilép a mun-
kás életből. A törvényes nyugdíjkorhatár kezdetétől tel-
jesen függetlenül néhányaknak 65 évesen, még többek
140
számára már az ötvenes évei elején elérkezik az az idő,

ahonnan már „az ócskavasak közé számláltatnak".
= ... és akikre egyre kevesebb fiatal jut (korhányados).
Amíg 1950-ben kétszer annyi húsz év alatti élt, mint hat-
van feletti, addig mára ez az arány teljesen megfordult.
A mi korpiramisunk nem csak az idősek számának erő-
teljes növekedése miatt állt fejre, hanem azért is, mert
egyre kevesebb a fiatal. A „kiöregedett Németország" he-
lyett találóbb lenne az „ifjúsághiányos Németország" ki-
fejezés. 1900-ban még 80 fiatalabb személy jutott egy 75
év fölöttire, ma ez éppen hogy tíz fő.
Társadalmunk négyszeres öregedése egy sor új kérdés és fel-

adat elé állít minket, melyekre nincsen történelmi mintánk
- már csak ezért is tilos az összehasonlítás az úgynevezett
„régi szép időkkel". Nem volt olyan kor, amelynek bármilyen
társadalmában több idős élt volna, amint amennyi fiatal. A
magas kor megélése, ami hajdanán igencsak különlegesség-
nek számított, ma már tömegjelenség és ezzel együtt - a
piacgazdaság törvényei értelmében - inflációs értékvesztést
szenved. Az ápolásra szorultság és az időskori elbutulás bio-
gráfiai szempontból normálisnak számít ma már. Az öreg-
kor első esetben lett egy átfogó, össztársadalmi, néhányak
szerint „idősteherként" emlegetett feladat. Soha ezelőtt nem
gondoskodott ennyi hozzátartozó és ápolószemélyzet ennyi
141
idős emberről, mint napjainkban. Az negyven felettiek fele

ápolt már valakit otthon a közvetlen személyes környezeté-
ből. Egyébként véleményem szerint a gyerekeknek nem kö-
telessége ápolni a szüleit. „A gyermekgondozás természetes,
a szülőgondozás kulturális gyökerekből ered".
Végállomás: sóvárgás
Jóllehet a legtöbb idős embert továbbra is a hozzátartozói

ápolják, végül mégiscsak fenyegeti őket az otthonban való
elhelyezés réme. Ez minden ötödik idős embert érint, és e
helyek abszolút humánussá tétele ellenére még mindig az
otthonban történő elhelyezés az időskor legnagyobb félel-
me és az egyik legnagyobb válság az életben. Amikor a
rugalmasság és az alkalmazkodóképesség a legminimáli-
sabb lesz, gyakran akkor várják el az idős embertől élete ta-
lán legnagyobb alkalmazkodási teljesítményét, ráadásul az
akarata ellenére. Ha rápillantunk az öt pillérünkre, látjuk,
hogy ennek következtében az identitás mind az öt dimenzi-
óban erősen megremeg és veszélynek van kitéve: többnyire
egy súlyos egészségkárosodás miatt - felerészben közvetle-
nül a kórházakból - az idős ember bekerül valamilyen ott-
honba. Ez általában túl messze van az eddigi lakóhelyétől
ahhoz, hogy fenntartsa szociális kapcsolatait; míg előzőleg
142
még valahogyan csak megoldotta a háztartással kapcsolatos

ügyes-bajos feladatokat, most egyik napról a másikra egy-
fajta teljes ellátású hotelben találja magát, amely - majd-
nem, mint egykor a királyi palotákban - még a testápolást,
valamint a levetkőzést és felöltözést is felkínálja, mégis vég-
telenül hosszú, tétlen időtöltésre kárhoztatja őt. Az apanázs
sajnos nem királyi, hanem egy havi készpénzösszegre szo-
rítkozik, ahogy a szociális segélyben részesülők zsebpénzét
hivatalosan megnevezik. így végül teljesen érthető, hogy
ilyen körülmények között már nem lát valódi életcélt maga
előtt. Az otthonba vonulás olyan hatalmas válság, hogy sok
ember túl sem éli vagy az őrületbe menekül előle.
Országunkban az ápolóotthonok egyfajta „asszonyház-

ként" üzemelnek. A gondozottak 80-90 százaléka nő, szin-
te kizárólag nők végzik a háztartási feladatokat, elsősor-
ban nők jönnek látogatóba, a legtöbb önkéntes szintén nő.
Mint az idősekkel végzett munka legnagyobb részében, ez
is egy tisztán női kultúra, elszórtan néhány férfival. Egy
olyan kultúra, amely az idős férfi számára is lehet erotikus
töltetű: fiatal, vonzó nők gondoskodnak a testéről, akikben
az időskori elbutulás miatt esetleg a korábbi szeretőjét véli
felismerni. Olyan intim közelségbe kerülnek, amely mesz-
sze túlmegy azon, amit korábbi házaséletében megismert.
Ha a zavart elméjű idős férfi ennek megfelelően reagál egy
143
„felhívásként" félreértelmezett gondozói műveletre, ha-

mar „mocskos vénember" lehet belőle. A foglalkozások, a
mozgás és a találkozások is általában női jellegűek, hiszen
olyan tevékenységekre szólítják fel az idős férfiakat, ame-
lyek aligha kapcsolódnak addigi életéhez, tovább károsítják
törékeny férfi identitását és önmaga előtt is nevetségessé
teszik. „Karácsonykor habcsókot kell sütnünk, húsvétkor
tojást festeni, a kettő között mandalákat színezni vagy tíz
percen át ruhacsipeszekkel szórakozni" - panaszolja Schüt-
zendorf, aki maga is jól ismeri az otthonokat. A kétkezi
alkotó, férfias elfoglaltságok kivételnek számítanak. Hason-
lóan ír Fred Kunz és Kuno Brunatti is az idős férfiak „men-
tális ugrásairól", ha valami értelmes elfoglaltságot kínálnak
fel nekik.4 Néhány évvel ezelőtt egy gondozói gyakorlat al-
kalmával a következőket írtam a naplómba:
Nagyon hosszú délelőttöm lesz ma. Mennyivel hosszabb-

nak tűnhet ez az idősek szemében! Az étkezéseken kívül
kevés megszakítás és változatosság van egy napban. Az
otthonban idősnek lenni azt jelenti: várni. Várni a nővér-
re, várni az étkezésekre, várni a lehetséges látogatókra,
várni az estére, várrá az elatvásra. Megéri várni? Szinte
cinikusan hangzik a mai mondás (azon a nagyalakos
naptáron, amely a valósághoz igazodást hivatott szolgál-
ni): „A munka az élet sava-borsa." Amikor egy láda pe-
144
lenkát kél összehajtogatni, az egy kis felüdülést jelent

néhány lakó számára. Közben beszélgetésbe elegyedek
A. úrral, aki korábban beszerzésvezető volt. Nem szeret
az otthonban lakni. Egy munkával fűszerezett élet után
most tíz perc pelenkahajtogatás a nap fénypontja!
Erich Schützendorf ezt javasolja az otthonban élő idős fér-

fiaknak: „Nyomja el a sport, a szex és az alkohol iránti
szenvedélyét. Ehelyett a következőkkel éljen együtt: jólla-
kottság, tisztaság, csend."5
A legtöbb idős férfi gyorsan alkalmazkodik, hálás, vagy

megzavarodik az elméje. Az időskori elmezavart úgy is ér-
telmezhetjük, mint menekülést az otthon valósága elől, ami
éppen a férfiak számára nem különösebben vonzó. Bár van-
nak jobb és rosszabb otthonok, bár nem mindennaposak a
botrányok, a klasszikus otthont mégis csak egy bizonyos
pontig lehet humánussá tenni. A nagy, mindent átfogó in-
tézmény sajátos jellegében szerkezeti akadályok merülnek
fel, melyek korlátozzák az összes olyan kísérletet, amelynek
következtében normális, azaz személyes és némileg önál-
lóan kialakított életet lehetne élni benne.*
* Ursula Koch-Straube igen nyomatékosan és meggyőzően bizonyí-

totta ezt „Fremde Welt Pflegeheim" (Az ápolóotthon idegen világa)
című néprajzi vizsgálatával.
145
Az élet príma alternatíva lenne
Az otthoni gondozás csak bizonyos feltételek mellett lehet

az ápolóotthon alternatívája. Inkább az egykori idősottho-
noknak felel meg, ami egy lazább gondozást nyújtó, kol-
lektív lakáslehetőség volt a még túlnyomóan jó erőben lévő
idősek számára. A kínálat igen sokrétű. A gondozást nem
nyújtó lakóparktól olyan rendkívül drága lehetőségekig ter-
jed, ahol a szenior-alapítványok vonzó, messzemenően sze-
mélyes életet tesznek lehetővé. Mindent összevetve ezek a
helyek mégis olyan „idős-gettók" maradnak, amelyek szá-
mos problémát vetnek fel, és amelyekben ráadásul súlyo-
sabb betegség esetén gyakran nem is lehet ott maradni.
Ám az otthonokhoz képest ismerünk vonzóbb és előremu-

tatóbb elképzeléseket is, melyeket már csak meg kellene va-
lósítani. Ezek egyfelől az úgynevezett házközösségek, ahol
nyolc-tizenkét ápolásra szoruló ember áll össze, hogy élvez-
zék a közös ápolás adta előnyöket anélkül, hogy közben el
kellene viselniük egy nagyobb intézmény hátrányait is. Vi-
szont ezen ápolási modellek megvalósulásának - legalábbis
néhány államban, vidéki területen és közösségben - még
sok nehézséget gördítenek az útjába, olyannyira, hogy Ön-
nek már ma latba kellene vetnie az energiáit, ha szeret-
146
né, hogy Ön vagy a hozzátartozói egyszer majd lássanak is

mindebből valamit.
Az otthon másik alternatívája már a gondozás előtt meg-

valósul és a hatvanas évek kollektív életformájának esz-
méjéhez kapcsolódik. Például az egyik ilyen elképzelés a
„lakóudvar", ahol egy belső területen egy félig nyilvános
piactér található, amely lehetőséget nyújt a kommuniká-
cióra és a közös tevékenységekre, míg a kifelé néző oldal
a személyes és védett magánterületet biztosítja. Az ilyen
közös projekteknek számos változata létezik, akár idősek
lakóközösségeként, akár generációkat átfogó modellként
valósulnak is meg. Igaz, sok terv nem jutott túl a terve-
zési stádiumon, és vagy a hiányzó telkek, ingatlanok és
a különböző életfelfogások vagy az építészeti problémák
miatt hiúsultak meg. Nem kétséges, hogy ilyenkor jobb, ha
hagyjuk is az egészet; de itt idejekorán meg kell tanulni,
hogy egy hosszabb tervezési időszakkal kell számolni és
más kezdeményezések tapasztalatait is jó, ha hasznosítjuk.
Mellékesen, ez lehet a munka utáni életszakasz megfelelő
és értelmes alternatívája.*
* A „Forum für gemeinschaftliches Wohnen im Altér" elnevezésű orszá-

gos egyesülés honlapján (www.fgwa.de) további információkat talál.
147
Időskorban az anyagi biztonság személyiségpillére az érté-

kek egyfajta új egyensúlyát követeli meg: ha nem szeretnénk,
hogy az élvezet adta öröm átcsapjon rideg materializmusba,
amit az elszegényedéstől való félelem táplálhat, akkor test-
vérerényként szükség van az önzetlen emberszeretetre, a
másokért való szolgálatra. Ennek a személyiségoszlopnak a
stabilizálásához a következő kérdéseket tehetjük fel:
= Hogyan lehetne jobban párosítani a kötelességeimet az

élvezettel?
= Hol van az a pont, ahol már az a veszély fenyeget, hogy
a biztonságom és az óvintézkedéseim elnyomják az éle-
temet?
= A megfelelő helyen és a megfelelő körülmények között
élek ahhoz, hogy ha ápolásra fogok szorulni, akkor is
megmaradjanak a társadalmi kapcsolataim?
= Hol tudok az idősebb személy biztonságával és szabad-
ságával síkra szállni az (a generációs) igazságosságért,
azért, hogy az élet értékes legyen az eljövendő generáci-
ók számára is?
A fejezet végén álljon itt egy történet Lev Tolsztoj tollából,

amellyel meghívhatja szüleit és gyermekeit egy beszélgetés-
re az afrikai mondásról: „Egy apa etethet hét gyermeket, de
hét gyerek egy apát nem":
148
Egy hoRó fészket épített a szigeten, de egy idő után már

nem talált elég élelmet. Elhatározta, elrepíti három fiát a
szárazföldre. Amikor az első fiúval repült, nagyon elfá-
radt és megkérdezte tőle: „Ha majd öreg és gyenge leszek,
te meg nagy és erős, fogsz majd ápolni és egyik helyről a
másikra vinni?" A fiatal holló félelmében megígérte, hogy
így fog tenni. Minél messzebb repült a fiával, az öreg an-
nál inkább elfáradt. Úgy gondolta, a fia nem mondott
igazat és hagyta, hogy a tengerbe zuhanjon. A második
fiúval ugyanígy tett. A harmadik azonban ekképpen vá-
laszolt a kérdésére: „Apám, nem fogok így tenni. Amikor
te öreg leszel, én pedig felnőtt, lesz saját fészkem és a
saját fiaimat fogom nevelni." Az öreg holló utolsó erejé-
vel még egyszer felemelkedett a levegőbe és biztonságban
elrepítette fiát a szárazföldre.6
149
V. Szomorúság vagy remény?
A férfi három életkora:

da-da, bla-bla, ga-ga.
E. úr 69 éves, a feleségével együtt fogad, aki még dolgo-

zik. Egy csinos sorházban élnek, amit maga épített fel.
E. úr barátságos, tanult idősebb űr, a beszédén érezhe-
tő egy kis akcentus. 1937-ben Romániában született egy
ott honos török kisebbségi népcsoportban, amely 1942-
ben a határeltolásnak köszönhetően Bulgáriában találta
magát. 1949-ben Törökországba költözött a család, ahol
151
egyetlen fillér nélkül a nemkívánatos menekültek sajátos

sorsában kellett osztozniuk. Tizenkét évesen különféle al-
kalmi munkákból nagymértékben hozzájárult a család
élelmezéséhez, míg végül egy újra fellelt rokon támoga-
tásával hozzájutott egy házhoz és néhány bútorhoz. E.
úr ezután villanyszerelőnek tanulhatott és esti iskolában
megszerezte az ipari segédlevelet. Három év katonai szol-
gálat után 1960-ban az akkori főnöke beajánlotta egy
dél-németországi villamosgép-szerelő céghez, ahol egé-
szen a nyugdíjazásáig dolgozott. Huszonhárom évesen
egyetlen szót sem tudott németül, így gyorsan kiköltözött
a közös üzemi szállásról ahol csak törökül beszéltek.
Miután különböző városokban végzett szerelői munká-
kat, 35 évesen elvégzett egy technikusi képzést, és ezután
vonzó felkéréseket kapott Közép-Keleten, míg a cége 1996-
ban csődbe, ő pedig három év munkanélküliség után 62
évesen nyugdíjba ment.
Nyugdíjazása után E. úr elvégezte egy újonnan felépült

mecset teljes elektromos munkálatait, most pedig minden
pénteken eljár ebbe a mecsetbe. Néha besegít a barátainál
a villanyszerelési munkákban, sétálni megy a feleségével,
bevásárol és főz is. Hobbija nincsen, hiszen a 75 munka-
órás hetek mellett nem is volt rá ideje. Szűkebb értelem-
ben vett barátja sincsen; volt egy, akit szinte a testvérének
152
Szomorúság vagy remény?
érzett, de ő már meghált; egyébként inkább visszahúzóáó

életet él. Úgy érzi, a szomszédai barátsággal elfogadták és
már közéjük tartozik. Mióta fiatalként megrítta az égen
a németek zuhanóbombázóü, inkább németnek érzik
magát, semmint töröknek.
E. úr nagy, megoldatlan és aligha megoldható problémá-

ja az időskori lakóhely kérdése. Meséli, hogy az eredeti
tervek szerint mindössze két évet akart Németországban
maradni. A technikusi vizsgát is elsősorban azért tette le,
hogy utána Törökországban alapíthasson céget. Ragyog a
szeme, amint arról mesél, hogy nagy kedve lenne ott is
felépíteni egy egzisztenciát és elektrotechnikusként dol-
gozni. Pár éven belül meg kell hoznia a végleges döntést.
Feleségével együtt mindketten egy Isztambul melletti kis
falut tudnának leginkább elképzelni, persze valószínűleg
nem lennének képesek többé kizárólag ott élni. Ha nem
lennének a gyerekek és az unokák, legszívesebben már
most indulna. Azt tudja, hogy időközben Törökország-
ban is idegenekké váltak.
A felesége egyébként álomként könyveli el E. úr terveit.

Az ilyesmihez túlságosan kimerült a férje, most nyuga-
lomra és pihenésre van szüksége. Egy életveszélyes bal-
eset óta E. úr súlyosan fogyatékos, éjszakai rémálmokról
153
és fizikai tünetekkel is kísért nyugtalanságról beszél. A

teste teljesen tönkrement, ami egyébként nem látszik raj-
ta. Ha egyszer ápolásra fog szorulni, egy gondozóotthon-
ban el tudná képzelni magát; ilyenkor a felesége hevesen
tiltakozik, mivel azt nem engedhetnék meg maguknak.
Csendben mindketten abban reménykednek, hogy a lá-
nyuk fog gondoskodni róluk.
Ötpilléres modellünket nézve bármelyik oszlop károsodása

megkérdőjelezi az identitásunkat, alapjaiban rázza meg az
élethez való hozzáállásunkat, felveti az élet értelmének kér-
dését. Ezért volt szó már az előző fejezetekben is erről az
ötödik és egyben utolsó pillérről.
Vírasos klimax nem létezik
Jóllehet a tudósok nincsenek egy véleményen, én azt a né-

zetet osztom, hogy nem létezik a nőkéhez hasonló férfikli-
max. Igaz, hogy a kor előrehaladtával végbemennek bizo-
nyos lassú testi változások, néha hormonálisak is, ám ezek
nem indokolják azt, hogy a klimax biológiai-orvosi cím-
kéjével kellene ellátni őket. A változó kor egyre nagyobb
mértékű gyógyszeres kezelését úgy tűnik, inkább kereske-
delmi, semmint orvosi okok támasztják alá. Az persze min-
154
denképpen ésszerű és fontos, hogy a belső hozzáállásban

bekövetkező változást tekintve beszéljünk a férfiak változó-
koráról. Amikor átlépi azt a küszöböt, ahol már nem a mö-
götte lévő, hanem az előtte álló éveket számolja, amikor a
fizikai és a pszichikai öregedés fölött már nem lehet szemet
hunyni, amikor egyre gyakrabban gondolkodik el azon,
hogyan szeretne megöregedni és mások hogyan látják őt,
akkor bekövetkezik egy perspektívaváltás, amivel aktívan
meg kell küzdeni. Már nem lehet letagadni az öregedést és
ez olyan válsághoz vezethet, amelyet a férfiak nagyon elté-
rően érzékelnek és élnek meg.
Sok férfi úgy akarja kicselezni ezt az elbizonytalanodást

és potenciális válságot, hogy egyszerűen továbblép raj-
ta, és ilyenkor a folyamat orvosi-élettani magyarázata a
szándékkal ellentétes hatást váltja ki. Hiszen ez pont,
hogy megerősíti néhányunk technokrata testképzetét és
azt a vágyat, hogy hamar ellegyezzük magunktól, vagy
néhány színes pirulával derűsebbé tegyük a néha jelent-
kező rosszullétet és a megváltozott teljesítőképességet. A
férfi változókora nem betegség, hanem esély arra, hogy
még idejében mérleget vonjunk, visszaforduljunk a zsák-
utcákból és módosítsuk az irányvonalakat. Ehhez nem
orvosra van szükség, inkább egy tanácsadó, egy edző
vagy egy pszichoterapeuta támogatására, aki védett he-
155
lyet biztosít az elmélkedésre, a megfelelő kérdéseket teszi

fel, segít megvilágítani a sötét foltokat és megóv az elha-
markodott, téves megoldásoktól.
Tobias Brocher pszichoterapeuta felsorolt néhány kérdést,

melyeket a változókorban, az öregség küszöbén kell meg-
válaszolnunk:
= Hogyan jutottam el életemnek erre a pontjára?
= Egyezik a jelenlegi életem azzal, amit eredetileg szeret-
tem volna?
= Mit kell ma tennem vagy változtatnom ahhoz, hogy ké-
sőbb más utakon érjem el a kibővített vagy megváltozott
célomat?
= Milyen árat kell fizetnem azért, hogy változatlanul foly-
tathassam pillanatnyi életmódomat?
= Mire lesz szükségem a következő öt-tíz évben?
= Mi az, amit a legfájdalmasabb belátnom? Mit tennék ma
másként és hogyan találok békét annak tudatában, hogy
néhány dolgot végleg elszalasztottam?1
Feldolgozatlan válságok
A fejlődéspszichológusok - például Erik Erikson - abból

indulnak ki, hogy a mindenkori életszakaszban fennál-
156
ló fejlődési kríziseket fel kell dolgozni és le kell küzde-

ni ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni és képesek legyünk
megoldani a fejlődés adta következő feladatokat. Ha nem
tudjuk feldolgozni ezeket a kritikus kihívásokat, akkor nő
a testi vagy akár a lelki károsodás veszélye. így például
a depresszió a leggyakoribb pszichikai kár időskorban,
amit általában nem veszünk elég komolyan. Az idősek
húsz százalékát tartják depressziósnak. A biológiai-neu-
rológiai okok mellett a depresszió tudattalanul is válasz
lehet az egyre értelmetlenebbnek tartott életre. Miközben
a szakmai taposómalomban szinte öntudatlanul gürcö-
lünk, a testünk és a lelkünk már régen továbblépett és
jeleket ad, amennyiben képesek vagyunk meghallani és
megérteni ezeket. A depresszió reakció lehet a „kötelessé-
gek alól felmentett" életre, amelyben az élvezet és a he-
nyélés mellett már nem találunk valódi értelmet és mély-
séget; ez lehet az a feldolgozatlan szomorúság, amelyet
amiatt a sok-sok veszteség miatt érzünk, ami egy hosszú
élet velejárója. És végül a depresszió válasz lehet az éle-
tünkkel kapcsolatban vont mérlegre, amelyet nem sikerül
értelmesen lezárni és nem enged belső békét találni. Az
idős férfiaknál gyakrabban lép fel a depresszió, mint a
nőknél és sokszor másként nyilvánul meg: a férfiak hajla-
mosabbak rá, hogy az agresszivitás különböző formáiban
mutassák ki a levertségüket.
157
Mindezt tudva itt kell beszélnünk az idősebb férfiak rend-

kívül magas öngyilkossági arányáról. Ez háromszor maga-
sabb a 75 és 80 közötti és négyszer magasabb a 85-nél idő-
sebb férfiak körében, mint a fiatalabbaknál; a 75-ön felüliek
tizenegyszer gyakrabban oltják ki a saját életüket, mint a
25-nél fiatalabbak. A 65-nél idősebb férfiak öngyilkossági
aránya több, mint két és félszer magasabb a nőkénél. Míg
a fiatalabbak között a kísérlet és a „sikeres" öngyilkosság
közötti arány egy a tízhez, addig ez az idősebbeknél egy a
kettőhöz. Az idősebb férfiak inkább a keményebb és radiká-
lisabb módszereket választják: a pisztolyt, a felakasztást, a
mélybe zuhanást; a sok megmagyarázhatatlan közlekedési
baleset és hasonlók is gyakran tudatosságra engednek kö-
vetkeztetni; ehhez jönnek még a tudatalatti öngyilkossági
szándékok, mint például az orvosi utasítások figyelmen kí-
vül hagyása, a helytelen táplálkozás (például cukorbeteg-
ség esetén), az alkohollal való visszaélés," vagy néhány ott-
honban élő idős rejtett „éhségsztrájkja".
A személyiségpillérek elvesztésének sokféle, már jellem-

zett módja, a férfiidentitás különféle megbetegedései ma-
gyarázatot adhatnak erre a magas öngyilkossági arányra.
További okai is lehetnek, például: krónikus és gyógyítha-
* Az alkoholfüggő idősek kétharmadánál csak hatvan fölött jelentke-
zett ez a szenvedély.
158
tatlan betegségek, elviselhetetlen fájdalmak, melyeket a mi

esetünkben gyakran sajnos még mindig nem vesznek elég
komolyan és nem kapunk megfelelő csillapítást; a depresz-
szió mellett egyéb pszichikai betegségek; az elszigetelődés
és a magány; a, társ halála, amelyről már beszéltünk, és
amit az idős férfi nem tud feldolgozni; az ápolástól és az el-
butulástól való félelem; az önkontroll elveszítése, a szégyen
és a rossz bánásmód a kilátástalan gondozási helyzetekben;
a szabadság és az önrendelkezés elvesztése például az ott-
honban; egyre nagyobb anyagi elszegényedés (vagy az attól
való félelem).
Végül az idős férfi ott áll az egyre negatívabb módon meg-

nyilvánuló társadalmi költség-haszon kérdés előtt, amikor
naponta újra és újra a következőket olvassa és hallja: az
eutanáziát ismét egyre inkább elfogadhatónak és normá-
lisnak tartják; a német lakosság állítólagos „túlöregedése",'
„nyugdíjas áradat" és „szociálisan összeegyeztethető ha-
lál", „megoldhatatlan nyugdíjas problémák" és állítólag a
* A médiajelentések tele vannak olyan ideológiai fogalmakkal, mint

a „túlöregedés". Hol van leírva, milyen az „egészséges", „normá-
lis" korszerkezet és mi a „túlöregedés"? Mégis vitathatatlan, hogy
a száz évvel ezelőtti korpiramissal ismét az akkori magas gyermek-
halandóságot pártfogolnánk és kimondottan egészségtelen módon
járulnánk hozzá Németország és a világ további túlnépesedésé-
hez.
159
drága nyugdíjasok miatt a betegpénztárak rendkívüli le-

terheltsége.* Amikor a férfiidentitás minden összetevője el-
vész, akkor az öngyilkosság lehet az utolsó tett az önren-
delkezésért vívott harcban, ami a férfi önkép legfontosabb
alkotóeleme.2
Fejjel másfelé?
A személyiségünk elleni legkeményebb támadás valószínű-

leg az időskori elbutulás, a félelem attól, hogy elveszítjük
a fejünket. Jóllehet a legtöbb idős férfire érvényes Albert
Schweitzer barátságos utalása: „Koros vagyok, nem el-
borult elméjű!", ám az életkor előrehaladtával egyre nő a
valószínűsége az Alzheimer-kór megjelenésének.4** Míg a
nyolcvan éven aluliaknak az öt százaléka betegedett meg
demenciában, addig a nyolcvanöt éven felüliek körében má-
ris több, mint 25 százalékra nő ennek valószínűsége. Az
Alzheimer-kór továbbra is gyógyíthatatlan, legjobb esetben
* A magas egészségügyi költségek nem a korhoz, hanem a halálhoz

kapcsolódnak. Általában az utolsó életév a legdrágább - az életkor-
tól teljesen függetlenül.
**A „Morbus Alzheimer" az időskori elbutulásos leépülésnek csak az
egyik, igaz, a leggyakoribb formája. A multi-infarktusos demencia
mellett egyéb okai is lehetnek, így mindig ésszerű és javasolt a
szakorvosi vizsgálat.
160
enyhíthető, és visszafordíthatatlan, halálhoz vezető kifejlő-

dése mindössze néhány hóiiapig késleltethető. A kutatására
tett erőfeszítések fokozódnak, szinte havonta érkeznek hí-
rek reményre okot adó gyógyszerekről, amelyek a sikeres
laboratóriumi kísérletek után gyors és végleges megoldást
ígérnek a gondolkodás széthullása ellen. Amíg ez megva-
lósul, addig „agytornával" kell vigasztalnunk magunkat,
és sok egyéb játékos „emlékezet-tréninget" kell végeznünk,
hogy minél tovább megmaradjon a józan eszünk. Hiszen az
agyunk még nagyon magas életkorban is tanulékony ma-
rad, amit nem utolsósorban az agykutatás legújabb ered-
ményei is bizonyítanak. Bár mechanikus intelligenciánk,
ami a számítógép „memóriájához" hasonlítható, a harma-
dik évtizedtől kezd veszíteni a feldolgozási sebességéből,
de pragmatikus intelligenciánk, a „merevlemez", ami az
élettapasztalatokat és a bölcsességet tárolja, egyre bővül az
életünk folyamán és gyakran nyolcvanon túl lehet csak na-
gyobb károsodásokat megállapítani benne.
Az öregkori elbutulás, a demencia sok fájdalmat, kétség-

beesést és reménytelenséget hoz magával az érintettek és
hozzátartozóik számára: a betegnél elsősorban a kezdeti
stádiumban, amikor már nem tudja nem észrevenni a be-
tegség jeleit és nem lehet normális öregségi feledékenység-
ként elkönyvelni azokat; a hozzátartozóknál akkor, amikor
161
kezdenek fokozódni a gyakran nehezen elviselhető hangu-

latingadozások, amikor a férj már nem ismeri fel a felesé-
gét és a végén csak egy szánalomra méltó „ápolási esetté"
válik. Ha így nézzük, mielőbbi áttörést kell kívánnunk a
demencia kutatóinak. Egyébiránt úgy is értelmezhetjük az
időskori elbutulást, mint egy kor betegségét, amelyben egy-
re gyorsul a tudás „előállítása" és egyre rövidül a tudás fe-
lezési ideje, ahol az idősek tapasztalata ezért értéktelennek,
társadalmilag lényegtelennek és következésképp az ócska-
vastelepre valónak tűnik. Gerhard Köpf író „a szellem ön-
temetéséről" beszél ennek kapcsán.
Másrészt ez az intellektuális kötelesség alóli felmentés, ez

a felszabadítás az élet végén megnyithatja az idősödő szel-
lem előtt azt a lehetőséget, hogy máshol legyen gondolat-
ban. Az időskori zavarban szenvedőkön újra és újra felis-
merhetjük - közvetlenül vagy közvetetten -, hogy az életük
korábbi szakaszaival foglalkoznak, hogy kiássák a tudat-
alattijukból az elfeledett és a traumatikus dolgokat, hogy a
régebben megélt szépre, értékesre és kedvesre emlékeznek,
ennek örülnek. A fiatalemberré visszaváltozott idős férfi el-
ső szerelmét ismeri fel a fiatal gondozónőben, a kisfiúvá
visszaavanzsált még egyszer vigaszra és védelemre lel az
anyjának látott feleségben. A demencia hozzáférést jelept
ahhoz a belső világhoz, amely a mai idős férfiak előtt tisz-
162
ta értelemmel zárva maradna. így talán lehetővé válik az

olyan témák feldolgozása, amelyekre szükségünk van az
élet teljes lezárásához és a békés halálhoz."
Talán
Emlékezni,
talán ez
a leggyötrelmesebb módja
a felejtésnek
és talán ez
a legbarátságosabb módja
a kín
enyhítésének.
Eric Fried3
Az idős férfiak mindennapjainak kilátástalanságát tekint-
ve, akár a saját otthonában, akár egy gondozóotthonban
- ami néha a halálhoz vezető váróteremre emlékeztet - a
* Martin Suter nagyon izgalmasan jellemzi „Small world" című

„Alzheimer-krimijében" azt a folyamatot, amikor az idős ember
visszalépdel egyre korábbi életszakaszaiba, és szakszerűen írja le,
hogy mindez hogyan lehetséges az elbutulásos folyamatok keretei
között.
163
kinti valóságnál előnyösebb lehet egy ilyen módon gazdag

belső élet - minden vonzóbbnak tűnik, mint a „valósághoz
igazító edzésterv" következő órája. Nem tudjuk igazán,
mit élnek át vagy szenvednek végig az idősek, messzeme-
nően csakis vélekedésekre és sejtésekre hagyatkozhatunk.
Az ilyen sejtésekkel azonban elvehetjük a demencia dé-
moni erejét, talán csillapíthatjuk valamennyire a miatta
érzett félelmet; már nem úgy kell rágondolnunk, mint va-
lami mindenképpen eltörlendő dologra, hiszen technokrata
férfiként gyakran így kezeljük a betegségeinket. Ez a gon-
dolkodásmód egy újfajta, fejlődést előmozdító hozzáállást
tanít meg nekünk saját magunkkal kapcsolatban. Végül az
időskori elbutulás minden érintett számára megkönnyíthe-
ti a halált.
A mai idős férfiaknak valószínűleg több feldolgoznivaló-

juk van, mint nekünk, fiatalabbaknak. A háború részesei-
ként vagy kitelepítettként olyan traumákat éltek át, amit
mi, akik saját szemünkkel nem láttuk, mi az a háború,
aligha tudunk megérteni. Amíg ma a nagyobb katasztró-
fák áldozatainak hónapokon és éveken át pszichológusok
és terapeuták segítenek a továbblépésben, addig apáink és
nagyapáink, szélsőségesen traumatikus élményeikkel tel-
jesen magukra lettek hagyva. A háborúból és a fogságból
hazatérve vesztesként, megalázva és néha összetörve egy
164
női világba érkeztek, ahol előbb újra meg kellett alapoz-

ni a helyüket. Előre néztek, felejteniük kellett és felejteni
akartak. Az asszonyokat általában nem érdekelték a régi
háborús történetek, vagy nem tudták felfogni azokat, an-
nál is inkább, mivel nekik is megvoltak a saját, gyakran
nem kevésbé borzalmas tapasztalataik. így sokszor csak a
pozitívan is szemlélhető élményeketó* szűrték ki a történe-
tekből anélkül, hogy a pszichikai terheket feldolgozták vol-
na. A fiaik sem lehettek igazi társaik - kiváltképp nem az
1968-as év vádjai után. így a háborús résztvevők életében
az érzelmileg legintenzívebb és legfontosabb időszak tabu
maradt, ami nem csak számukra lett egy élethosszig fel-
dolgozatlan teher, hanem a maga biográfiai jelentőségében
nekünk, fiaknak is egy erősen alábecsült örökséget" jelent.
A mai idős férfiakat csak a háborús történeteiket ismerve
érthetjük meg igazán.
* Az, hogy a háborús emlékek az elmesélés szerint gyakran annyira

pozitívnak tűnnek, nem feltétlenül a kipusztíthatatlan náci gondol-
kodásmóddal függ össze, hanem egyrészt az agyunkkal: egyetlen
nagy hatású élmény száz meg száz hétköznapi élményt képes kiol-
tani; másrészt hajlamosak vagyunk úgy formálni az emlékeinket,
hogy azok egyenes utat és életcélt mutassanak.
**A terápiás családalapítás során néha jól látható, hogy az apák fel-
dolgozatlan traumái még mindig milyen jelentős szerepet játszhat-
nak a fiaik életében.
165
A depresszió, az öngyilkosság és az elbutulás a sikertelen

időskori válságkezelésre utalhat. A tartalmatlan, értelmet-
lenné vált időskor, amelyben talán már csak az anyagiak-
hoz és a saját testéhez tud ragaszkodni, oda vezethet, hogy
az idős férfi illúziókba menekül és a boldogságot a szenve-
dély bármilyen formájában véli megtalálni, vagy az őrület
autista megnyilvánulásokra ragadja őt. Az illúzió azt ígéri,
hogy megfékezi, legyőzi másik oldalát, az értelmetlenséget,
az ürességet és a félelmet. A félelmet, ami akkor fenyeget
leginkább, amikor identitásunk többi pillére megrepedezik,
és úgy tűnik, elveszítjük a tartásunkat.
munka, szociális test, anyagi értékek,

tevékenység háló testiség biztonság értelem
166
Már nem kell a hőst játszani
Amint a demencia példája is mutatja, az időskor árnyolda-

lait nem csak veszteségként és leépülésként értelmezhet-
jük, hanem sokszor esélynek és nyereségnek is láthatjuk.
A kor késői szabadsága azt jelentheti a férfi számára, hogy
néhány dolgot hagyhat egyszerűen csak megtörténni, már
nem kell a hőst játszania. Meglazíthatja, sőt, talán le is ráz-
hatja magáról a férfiszerep béklyóit. Már nem kell, de nem
is tud mindenben részt venni - kacérkodás nélkül mond-
hatja: „Ehhez azért már egy kicsit idős vagyok!" Már nem
kell felcsatolni az egysoros görkorcsolyát és mégis örülhet
a mozgásszabadságnak; a 65. születésnapján már nem kell
megkockáztatni a bungee-jumpingot, ennek ellenére vágy-
hat különféle kihívásokra; már nem kell meghódítani a fia-
tal és vonzó nőt és mégis élvezheti a mindennapjait; már
nem kell megelőzni a Harley-s fiút, mégis örülhet a mobi-
litásának.
Abban, hogy külsőleg és belsőleg is sikeresen megbirkózzon

az időskori károsodásokkal, sokat segíthet három stratégia
összjátéka, amit a berlini időskori tanulmány is bizonyított:
ez a szelekció, az optimalizálás és a kompenzáció össze-
hangolása. Arra szorítkozom, amire még képes vagyok;
megfelelő eszközöket keresek ennek minél jobb megvalósí-
167
fására; ha már nem sikerül, új utakat keresek. A nyolcvan

éves Arthur Rubinstein példájával igazolhatóak ezek az el-
vek: csökkentette a repertoárját, így ezeket a darabokat töb-
bet játszotta, mint korábban. Mivel már nem tudott olyan
gyorsan zongorázni, mint korábban, a különösen gyors fu-
tamok előtt lassított a tempón, így az ellentétet érezve ezek
is elég gyorsnak hatottak.
Egyre inkább egy kortalan Dorian-Gray-féle társadalom felé

haladunk, amelyben a hagyományos, kor adta korlátok és
a kor jelei láthatóan egyre inkább ledőlnek, és a kor inkább
csak mérséklődő fiatalságnak tűnik. Amíg a hatvanas évek-
ben a rövidnadrág jellemezte a fiút, illetve az öltöny és a
nyakkendő (legalábbis a hivatalnok-környezetben) a felnőtt
férfit, addig ma alig különbözik egymástól apa és fia, egy
idős férfi is járhat tornacipőben, farmerben és pólóban anél-
kül, hogy bárki is illetlennek találná azt. Ez nagy szabadsá-
got jelent a korábbi generációk (öltözködési) kényszereihez
képest, de ennek az az ára, hogy állandóan személyesen
kell döntenünk. Hiszen a korral szembeni közömbösség
csak látszólagos, és nekünk, fiatalabbaknak - mindenek-
előtt a fiúknak - továbbra is finom érzékünk van ahhoz,
mi a kornak megfelelő, és mi nem. Folyamatosan ellenőriz-
nünk kell, mi az, ami belsőleg is illik hozzánk és mi az,
amiben csupán buzgón követjük a fiúkat és vén bolondként
168
nevetségessé tesszük magunkat. Nem kell, hogy feltétlenül

megfertőzzön bennünket az idősek általános „elbézsese-
dése'V de néha emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy
(mások szemében) már idősebbek vagyunk, mint amennyi-
nek érezzük magunkat.
A másik oldal kiélése
A férfiszerep merev kényszereitől vett búcsút elősegíti az

idős férfi nemi szerepének megváltozása vagy megfordu-
lása. Néhány gerontológiai és fejlődéspszichológiai elmélet
ír az androgünizálódásról, a férfi és a női testi-lelki össze-
tevők egyre jellegzetesebb összeolvadásáról. A férfi nemi
hormon, a tesztoszteron csökken és a női nemi ellenpár, az
ösztrogén termelődése fokozódik. Amíg a fiatal férfi ese-
tében 50:1 a tesztoszteron-ösztrogén arány, addig ez idős
korra 10:l-re változik - vagyis a férfiak és a nők hormo-
nálisán egymáshoz hasonulnak a kor előrehaladtával. A
berlini időskori tanulmány is ezt támasztja alá: „Ahogy
idősödnek, a nőkön olyan viselkedésbeli vonások figyelhe-
tők meg, amelyeket a férfiasságnak tulajdonítunk (például
* Az előrehaladó korral egyre kedveltebbé válik a bézs szín a ruhák

és a cipők kiválasztása terén, mintha az idősek nem akarnák, hogy
észrevegyék őket.
169
az asszertivitás (határozottság/önérvényesítési képesség,

dominancia - a szerző), míg a férfiak inkább a női ma-
gatartási jellegek felé fejlődnek (például érzelmi melegség,
mások iránti szeretetteljes gondoskodás)."4 Ami gyakran a
gúny céltáblája az idősekkel szemben - a domináns feleség
irányítja a gyenge, akarat nélküli férfit -, gazdagabbá tehe-
ti az érzelem- és viselkedésrepertoárt, jellembeli lágyságot
és színesebb érzéseket adhat, ami egészen új tapasztalati
és élménylehetőségeket nyithat meg az idős férfi előtt. Joa-
chim Keding szerint ez éppen olyan, „mintha a férfi és a nő
visszatérhetne a nemükre jellemző egyoldalúságból."5
Ezért is van, hogy a nagyapák az unokákkal való törődés

közben egyéb oldalaikat is megmutatják, és kiélik, amire
apai szerepükben még nem voltak képesek. Az unokák és
a nagypapák között sokszor fesztelenebb a kapcsolat, mint
a fiúk és apjuk között. Az egységesebbé váló idős férfiak a
fiatalabbak keresett mentorai lehetnek, amennyiben kéret-
len tanácsaikkal nem nyomják agyon a fiúkat. Athéné gö-
rög istennő a mitológiai Mentornak, Odüsszeusz barátjának
és fia, Telemakhosz védelmezőjének az alakjában rejtőzött
el. Mentor tehát mind a férfi, mind a női tulajdonságokat
egyesíti magában és éppen ezért képes tartást és utat mu-
tatni a fiatal férfinek. A fiataloknak szüksége van olyan idő-
sekre, akik a példaképeik lehetnek, akikhez igazodhatnak,
170
akik értékeket, tartást és utat mutatnak számukra. Persze

ezek - mint a zen bölcsességtörténetekben - valószínűleg
nem annyira a helyes válaszok, mint sokkal inkább segítő-
kész (ellen)kérdések, amelyek termékeny impulzust adnak
a fiú saját gondolatainak. Klaus Dörner véleménye szerint
korunk előrehaladtával perspektívát kell váltanunk, elfor-
dulva az énközpontúságtól, odafordulva a másokért létezés
felé. Hiszen amikor már senki sem vár rá és senki semmit
nem vár el tőle, akkor Jürg Willi pszichoterapeuta szerint
szociálisan halottá válik az ember. Minden ötven fölötti fér-
finak egy fiatalabb mentorává kellene válnia.
Öregedés, mint zavar?
Idősnek lenni azt is jelenti, hogy másfajta viszonyt fejlesz-

tünk ki az idővel. Míg fiatalabb éveinkben gyakran az el-
lenfelünk volt, akivel szemben sokszor alul maradtunk,
most az új barátunk lehet. Az biztos, hogy egyre gyorsab-
ban szalad és már csak csendes melankóliával tudunk visz-
szagondolni azokra a gyermekkori napokra, amikor az ad-
vent és a karácsony közötti hetek éveknek tűntek;* de most
* Ezért lenne jó, ha nem csak a 40. vagy az 50. születésnapunkon

ünnepelnénk meg az életünk felét, hanem legkésőbb a harminca-
dikon, mivel az ezután jövő évek kétszer olyan gyorsan elmúlnak.
171
új kapcsolatot alakíthatunk ki az idővel. Ha nem írjuk elő

magunknak a „nyugtalan nyugdíjat", amikor még mindig
a teleírt határidőnaplónkra vagyunk büszkék, csatlakoz-
hatunk a slow-food és a slow-life mozgalmakhoz (utóbbit
előbb még meg kellene alapítani), hogy felfedezzük a las-
súság örömeit és újabb távlatait. Nem csak lassabbak lehe-
tünk, hanem egyre lassabbnak kell lennünk. Hiszen a kor
előrehaladtával a testünknek egyre több figyelmességre van
szüksége, nem tudunk, úgy, mint azelőtt, egyszerre több
dolgot is elvégezni. így valahogy egyre jobban közelítünk
a zen-féle eszmény felé, vagyis hogy teljesen egy dologra
összpontosítunk - „Amikor járok, akkor járok" - egy olyan
dologban, amiben egyszer már mesterek voltunk -, mint
amikor annak idején futni tanultunk. A lassúságban az él-
vezet, a korábbi rohanásban észre nem vett dolgok észlelé-
sének új esélyei rejtőznek."
„A kor a bennünk lévő nem megszokottal, akaratossal és

kiszámíthatatlannal szembesít bennünket; azzal, ami si-
mán keresztülhúzhatja a mindennapos működni muszáj és
működni akarok felfogásunkat",6 írja Christel Schatner szo-
ciálpszichológus ennek az életszakasznak az egyik szere-
* Aki még nem ismeri: Sten Nadolny „A magány felfedezése" című

könyvének érdeme, hogy új fényben mutatja be ezt a mi időnkben
gyakran becsmérelt tulajdonságot.
172
péről. A lassúságban a kor alkotó makacssága mutatkozik

meg, ami hozzájárul ahhoz, hogy a felgyorsulás korában ne
veszítsük el az emberségünk utolsó mércéjét is. Ha búcsút
mondunk a fiatalos ütemnek, az hozzájárul ahhoz, hogy
ne csak a gyorsak, hanem mindenki más is veszély nélkül
részt vehessen a közlekedésben; hogy a szupermarketek
kígyózó soraiban ismét beszélgessünk egymással; hogy a
műszaki eszközök, amelyek meg kellene, hogy könnyítsék
a mindennapjainkat, meg is tegyék azt. Végeredményben
az időseknek megfelelő világ nem más, mint az emberek-
nek megfelelő világ. „Van valami csodálatosan makacs és
anarchisztikus abban a társadalomban, amelyik látni enge-
di az öregeket, betegeket és fogyatékosokat" - véli Fulbert
Steffensky teológus - „egy ilyen társadalom tudja, hogy az
ember célja nem a saját alkalmassága. Ez a humanitás alap-
vető tana: senki sincs, aki egyetlen célért van itt."7
A fiatalok többnyire már nem kérdeznek az idősektől, ők

pedig elnémulnak. Talán meg kellene tartaniuk produktív
makacsságukat és néha kéretlenül is beavatkozhatnának a
dolgokba: ellenállhatnának a világ további felgyorsulásá-
val, gazdaságosabbá tételével és elpusztításával szemben,
kihasználhatnák a késői szabadságot, hogy koalíciót hoz-
zanak létre olyanokkal, akik az ökológiáért, a békéért és
a generációs igazságosságért szállnak síkra. A fiatalokkal
173
vállvetve ellenszegülhetnének az idős férfiak többségével,

ami George Bemard Shaw véleménye szerint azért annyira
veszélyes, mert nekik mindegy, milyen a jövő.
Remény gyászfátyollal
Idős korban ahhoz is több időre van szükségünk, hogy

átadjuk magunkat az emlékeinknek, megsirassuk és fel-
dolgozzuk emberek és egyéb szívünknek kedves dolgok
elvesztését, kerekké tegyük az életünket és felkészítsük
magunkat arra, ami a halállal számunkra is mindenképpen
eljön. Gyakorolnunk kell az elengedést, hogy egy nap majd
teljesen sikerüljön. Néhány ember a halálban is inkább a
férfias „tenni és birtokolni" érzésre és kevésbé a „hagyni
és lenni" állapotra összpontosít. Gregor Linneman hospice
szakember így foglalja össze a haldokló férfiakkal kapcso-
latos megfigyeléseit: „A férfiak sokszor úgy tűnnek, mintha
túlterhelné őket a tény, hogy az életük vége felé közelednek.
Míg a nők elfogadóbbak a haldoklás folyamatával és a ha-
lállal szemben, addig a férfiak inkább arra hajlanak, hogy
az életnek ebben a szakaszában is harcoljanak valamivel.
A férfiak a nőknél lényegesen gyakrabban egészen a ha-
láluk előtti pillanatig folyamatos mozgásban vannak, tévét
néznek és nem ritkán a fotelben halnak meg, újsággal a ke-
174
zükben."8 Ám a halál előtt remélhetőleg - a sok nagyobb és

kisebb elbúcsúzás mellett, amelyekbe szintén egy kicsit be-
lehal az ember -, az utolsó levegővételig is várhatnak ránk
esetleges újrakezdések és nyereségek, ahogy azt Hermann
Hesse búcsú- és kezdőversében olyan csodálatos szavakkal
csokorba foglalja:
Lépcsők
Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz:

a maga idején borul virágba
minden erény és bölcsesség, az élet
minden lépcsője, s nem tarthat örökre.
A szív a lét minden hívó szavára

legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen,
mert így tud majd csak más, újabb körökbe
belépni bánat nélkül, bátorsággal.
És olyan varázs él mind a kezdetekben,
Amely megvéd s élni segít szavával.
Derűsen lépjünk ki terekből terekbe,

ne válasszuk egyiket sem hazánknak,
a világszellem nem köt, nem határt szab,
de kitágít, lépcsőkön fel, emelve.
175
Alig miénk az otthon biztonsága

egy életkörben, már a petyhüdés jön:
csak ki mindig kész útra, indulásra,
szabadulhat a bénító közönytől.
És úgy lehet, hogy a halál órája

is új terek felé küld megifjulva.
Hív bennünket a lét szava mindig újra...
Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra!9
(ford.: Keresztury Dezső)
Az időskornak, mint az egész életnek, megvannak a maga

előnyei és árnyoldalai, Paul Baltes szerint maga „a remény
és a gyászfátyol". Minden nehéz és fáradságos pillanat mel-
lett „nagyszerű dolog" lehet, ahogy Martin Buber írja, „ha
nem felejtjük el, mit jelent elkezdeni valamit".
Klaus Dörner ekképpen definiálja a kort: „Idős az, aki gon-

dolatainak ötven százalékával a múltban időz, fiatal, aki leg-
alább ötven százalékkal a jövőben." Hiszen aki már nem tud
örülni semminek, akinek nincsenek távlatai, tervei, az va-
lóban öreg. Jean Améry, aki saját kezével vetett véget ennek
a fajta idős kornak, így ír erről: „Minden ember életidejében
van egy pont, vagy ha matematikailag pontosan akarjuk ki-
176
fejezni, egy pont közelsége, ahol felfedezi, hogy ő csupán

annyi, amennyi. Egyszerre felismeri, hogy a világ már nem
ad neki hitelt a jövőre, már nem akar belemenni abba, hogy
annak lássa őt, ami lenni tudna. A lehetőségeket, amelyek-
ről azt hitte, még járnak neki, a társadalom már nem en-
gedi be abba a képbe, amit ő fest magáról. Egyszerre csak
egy [...] jelentőség nélküli alaknak látja magát. Már senki
sem kérdezi meg tőle: Mit fogsz tenni? Mindenki józanul és
megingathatatlanul megállapítja, hogy ezt már megtetted.
Meg kell, hogy tapasztalja, hogy a többiek mérleget vontak
és egyenleget mutattak neki arról, ami ó valójában."10
Az emberi élet az elmúlt századokban az életéveket tekint-

ve egyre hosszabbá vált, ugyanakkor várható összélettarta-
munk végtelenül lecsökkent, amire Arthur Imhof történész
is rámutat: „Hiszen még néhány generációval ezelőtt is a
legtöbb ősünk hitt a feltámadásban és az örök életben. Igaz,
hogy időközben megkétszereztük és megháromszoroztuk
a földön leélt éveink számát, de közben elveszítettük az
öröklétbe vetett hitünket. E földön csak egy töredék, ami
megmarad nekünk: egy összehasonlíthatóan nyomorúsá-
gos maradék."11 Az időskorban egyre intenzívebben meg-
élt vallásosság, a túlvilágon folytatódó életbe vetett hittel,
enyhítheti a haláltól való félelmet és megkönnyítheti a földi
élet minden elintézetlen, tökéletlen és valótlan dolgával va-
177
ló kibékülést. Akinek a halállal nincs vége mindennek, aki

rendelkezik egy szellemi vagy kozmikus érzékfölöttiséggel,
az jó reménnyel halhat meg.
Elérkeztünk az öregedés öt érték- és fejlődéspillérének utol-

só összetevőjéhez. Az illúzióba való menekülés vagy a (ha-
lálfélelembe csúszás helyett a lényeg a megfelelő egyensúly
megtalálása a búcsúzó lét, valamint az utolsó pillanatig ide-
álokkal és reménnyel teli élet között.
Hans Jellouschek pszichoterapeuta hat feladatban foglalja

össze, mit tehetünk azért, hogy személyiségünk öt pillére
időskorunkban is fennmaradjon. Ezeket a feladatokat leg-
később az életünk második felében el kellene kezdenünk:
= ápoljuk a testünket és egészségünket,

= nyissuk meg a lelkünket saját magunk előtt,
= kóstoljuk és ízleljük meg a dolgokat,
= valósítsuk meg az álmainkat,
= ápoljuk személyes kapcsolatainkat,
= a pusztán élvezetestől jussunk el az értékesig.12
Alaposabban megvizsgálva ezek a fejlődésfeladatok sem-

miképpen sem különleges időskori témák, inkább azt jel-
lemzik, ami lényegében egész életünkben fontos. A korral
178
csupán egyértelmű kontúrt kapnak és elutasíthatatlanná

válnak a férfilét élethosszig jelen lévő kérdései. Ezért nem
anti-aging-mozgalmakra van szükségünk, hanem egy vilá-
gos pro-aging hitre, ami eszünkbe juttatja a rövid szabályt:
Éljünk helyesen ma!
{...)
Senki sem lesz öreg,
csupán azért, mert sok-sok év van a háta mögött;
csak az lesz öreg,
aki búcsút mond az eszményképeinek.
Az évekkel ráncosabb lesz a bőr,
de aki a lelkesedését veszíti el, annak a lelke lesz rán-
cos.
A gondok, a kétségek, az önbizalom hiánya,
a félelem és reménytelenség
lefelé húzza a főt
és a porba hajlítja az egyenes szellemet.
[•••]
Annyira vagy fiatal, mint a bizakodásod,

annyira vagy öreg, mint a kétségeid.
Olyan fiatal, mint az önbizalmad,
olyan öreg, mint a félelmed.
Olyan fiatal, mint a reményeid,
olyan öreg, mint a csüggedésed.
179
[-]
Csak ha a szárnyak már lelankadnak
és a szíved belsejét
a pesszimizmus hava
és a cinizmus jege borítja,
akkor lettél igazán öreg.
(Albert Schweitzer)13
180
Epilógus
When l'm Eighty-Four
Az öregedés egyáltalán nem olyan rossz,

ha végiggondoljuk a lehetőségeket.
Maurice Chevalier
Hogyan írhat az ember olyasmiről, amit a saját bőrén még

soha nem tapasztalt? Ötvenhárom évesen viszonylag idős
vagyok, néhány 85 éves szemében azonban csak egy éret-
len kamasz, aki nem tudhatja igazán, miről is beszél. Jól-
lehet, húsz éve foglalkozom gerontológiai témákkal, nem
tudom milyen érzés egy jóval öregebb ember testében élni,
a maga összes időskori bölcsességével és érett lelkével. így
jó pár dolog megelőlegezett és spekulatív, amit természe-
tesen saját öregedésem irányított. A gerontológia a kor és
az öregedés tudománya. Jómagam még nem vagyok aggas-
tyán,* de idősebb vagyok a magam 53 évével, ezért legalább
részben hozzá tudok szólni ahhoz, amit a következőkben
egy kicsit Ön előtt is fel szeretnék tárni.
1954-ben, a gazdasági csoda kellős közepén születtem.

Még láthatóak voltak az elmúlt kor hatásai, a halálnak és a
* Igaz, Immánuel Kant-ot az ötvenedik születésnapján „tiszteletre-

méltó aggastyánként" üdvözölték.
181
pusztításnak a nyomai, itt-ott előbukkantak a lebombázott

Stuttgart romjai, láttunk háborús sebesülteket karok és lá-
bak nélkül. De előre tekintettünk, minden férfire szükség
volt, úgy tűnt, megállíthatatlanul javul a helyzet, a fejlődés
pedig megoldást kínált a jelen és a jövő valamennyi prob-
lémájára.
Az első időskori képet a nagyszüleimről alkottam. Ott volt a

szigorú, vallásos és az életet kínlódásnak felfogó apai nagy-
anyám. Már kilencven fölött volt és utolsó éveiben erősen
elborult az elméje. Másrészt láttam az életvidám, az életet
élvezni tudó anyai nagyapámat, aki tiszta értelemmel és az
élettel betelve búcsúzott el 85 éves korában, és aki ma is a
magas életkorral kapcsolatos pozitív példát jelenti számom-
ra. Mindketten a 19. század nyolcvanas éveiben születtek,
átélték két háború hihetetlen és megismételhetetlen törté-
nelmét, éhezéseket, újjáépítéseket, gazdasági válságokat,
eljutottak a monarchiától a demokrácián át a diktatúráig,
majd ismét a demokráciáig, a lovaskocsik korától átrepültek
az ipari korszakba és mindezzel több „kulturális forradal-
mat" kellett elfogadniuk. Nagyapám és nagyanyám az öreg-
ség két különböző mintáját képviselték: a vonzó, pozitív
idős kort, amit magunknak is kívánunk, illetve a másoktól
függő, negatív öregséget, ami táplálja az idősek otthonaival
szembeni félelmeinket.
182
Epilógus
Kevés az idő aközött, amikor túl fiatalok és túl öregek

vagyunk.1
Hét közül az ötödik gyerekként hamar felfogtam, milyen

fontos szerepe van a korhierarchiának és -szerkezetnek. Az
„Ehhez még túl kicsi vagy!" és az „Ehhez már túl nagy
vagy!" két pólusa között nőttem fel. Milyen keskeny tud len-
ni a megfelelő életkor folyosója! A kor szerinti megkülön-
böztetés egész életünkben fontos kritériuma marad annak,
hogy másokkal milyen módon bánunk. Magas életkorban
újra nagyon lényeges lehet egy vagy két év eltérés.
Tízéves koromig egy női tekintélyek uralta világban éltem:

otthon anyám, nővérem, a háztartási alkalmazottak, nagy-
anyám; az óvodában a „nénik", az iskolában a tanítónők, a
furulyatanárnő. Sokat dolgozó apám és más férfiak ennek
a világnak csak a peremén bukkantak fel néha. Négyéve-
sen esett meg először, hogy az idősebbek közé tartoztam:
új évfolyam jelent meg az óvodában. Már ekkor is túl idős
voltam néhány dologhoz: például már nem tudtam a fülem
mögé kanyarítani a lábam.
Kamaszkorom egyik legnagyobb vágya az volt, hogy végre

idősebb legyek! Mit meg nem kellett tennem, mennyit kel-
lett cigizni, inni és egyéb férfirítusokat követni ahhoz, hogy
183
az idősebbek közé tartózhassam! Aztán „igazi" férfiként,

annak minden szertartásos kellékével, beavatási rítusával
és bátorsági próbájával katonai szolgálatra jelentkeztem.
Ezzel egy időben, 1968-ban azok táborát erősítettem, akik
meggyőződéssel hangoztatták a „Ne higgy a harminc fölöt-
tieknek!" - jelszavát. A hangsebesség határának túloldalán
való életet csak úgy tudtam elképzelni, mint egyfajta kis-
polgári, korlátolt vegetálást a nyugdíjas évek felé. A fiatalok
harca az idősek ellen és az öregek leereszkedő, kapitaliz-
muson túli jobb világba vetett hite határozta meg szociál-
pedagógiai tanulmányaimat a hetvenes évek végén.
Huszonhét éves voltam, amikor először soroltak a szenio-

rok közé, legalábbis a Német Diákszállások szenior-igazol-
ványa szerint. Huszonnyolc évesen már majdnem felnőtt
voltam. Három gyermekem közül az első születése egy csa-
pásra idősebbé tett, segített búcsút venni a kötelezettségek
nélküli diákélettől, és világossá tette számomra, hogy ettől
a pillanattól kezdve visszavonhatatlanul élethosszig tartó
kötöttséget és felelősséget vállaltam egy másik emberért.
Néhány évet szociális munkásként dolgoztam a pszichiátri-

án, azoknak a bizonyos titkos időskori intézményeknek az
egyikében, ami nem ritkán köztes állomás a gondozóotthon
előtt. Amikor harmincévesen egy gyermekotthon vezetője
184
Epilógus
lettem, újra az „öreg" szerepkörébe csöppentem. Húsz éve,

a harmincas éveim közepétől docensként az öregedés, a
kor kérdéseivel foglalkozom. Akkoriban kezdték tudomá-
sul venni a jövő demográfiai változásait, a gerontológiai fel-
ismerések és az erre vonatkozó könyvkínálatok pedig még
átláthatóak voltak.
A munkaügyi hivatal meghatározása szerint negyvenkét

éves koromtól az „idősebb munkavállalók" közé tartozom,
és az elsőszülöttem is ekkor gondoskodott arról, hogy való-
ban „öregnek" látsszam: először előzött le biciklivel. Negy-
venöt éves koromtól, mióta főiskolai tanárként tevékenyke-
dem, néha megesik, hogy egy idős férfit hallok, amikor a
mai „illetlen" és „apolitikus" hallgatóknak arról beszélek,
milyen volt „az én időmben" a főiskolai élet. Szinte ugyan-
így beszélt velem az apám és a nagyapám.
Most, ötvenes éveim elején már megjelennek az első ősz

hajszálak, a ráncosodás elleni krém végleg elveszítette a
harcot és bosszankodom az apró betűvel nyomtatott szö-
vegek miatt; a lábköszvény, ami már régóta kísér, sokszor
erősebben csipked, mardos. Talán azok közé az idősödő
férfiak közé tartozom én is, akiknek néha megmosolygom
a fiatalság utolérésére és a halál elöli elfutásra tett kísérle-
teit; hozzájuk hasonlóan én is edzek a félmaratonra, besze-
185
reztem egy versenykerékpárt és (túl) sokat dolgozom. Egy-

re inkább a „még-ek" generációjához tartozom, mindenre
büszke vagyok, amit még meg tudok tenni, vagy amiben
még újat tudok mutatni a fiataloknak.
When I'm Eighty-Four
Mi lesz a jövőben? A Beatles-nóta után szabadon tovább

szőttem az életem fonalát:
Ha majd egyszer 84 leszek, remélem, bölcsen, az élettel elé-

gedetten ülök a gyermekeim, unokáim és talán már déd-
unokáim körében, higgadtan hallgatom a kérdéseiket és a
gondjaikat. Az évek során lényegtelenné vált jó pár olyan
dolog, ami egy évvel idősebb feleségemet és engem koráb-
ban hajtott; és örülünk az együtt töltött szép napoknak.
Még mindig eljárok a kamarazenekarom keddi próbáira,
hébe-hóba felkérnek szenior-tanácsadónak és már tudok is
mit hozzáfűzni a korral és az idősödéssel kapcsolatos kér-
désekhez...
De amikor 84 leszek, az is lehet, hogy görnyedt hátam velem

együtt öregedett, ujjaim túlságosan merevek lettek a hegedű-
játékhoz, és hogy az emlékezetem cserben hagy. Szeretném,
186
Epilógus
ha visszapillanthatnék arra a huszonöt évvel ezelőtti jó dön-

tésre, mikor feladtuk otthonos, kertes családi házunkat, és
egy többgenerációs építési projekt keretein belül vásároltunk
egy kisebb lakást. A lakóház egy mozgalmas tervekkel és
építkezésekkél teli szakasz, és a projekt számos „gyerekbe-
tegsége" után stabil, élénk lakó- és életközösséggé kovácsoló-
dott. Támogattuk néhány szomszédunkat, ápohunk egy idős
hölgyet, vigyáztunk egy-két fogadott unokára és átmeneti
menedéket nyújtottunk egy válságos helyzetben lévő fiatal-
korúnak.
Most itt ülök az udvarunkon egy padon, figyelem a fiatalok

sürgés-forgását, csóválom a fejem néhány újkeletű dolog mi-
att, és köszönök egy látogatónak, aki idősgondozóként mu-
tatkozik be és állítja, hogy ebben az időpontban állapodtunk
meg. Emlékeztet rá, hogy sikerült a két utcával arrébb lévő la-
kócsoportba való jelentkezésem, ahol két másik szomszédom
is lesz. A maihoz hasonló tiszta napokon jól emlékszem az
ilyen évekkel ezelőtti döntésekre, és helyeslem azokat. Mindet
alaposan átbeszéltem a gyerekeimmel. Jó a kapcsolatom ve-
lük, többek között azért, mert a legkisebb kétség sem merült
fel azzal kapcsolatban, hogy szükség esetén bemegyek egy
otthonba. Örülök a lakócsoportnak, ahol idős ismerősökkel
fogok találkozni és ahová magammal vihetem a kedvenc bú-
toraimat is.
187
Büszke vagyok arra, hogy egy időben azok közé tartoztam,

akik a régi kaszárnyaotthonok ellen küzdöttek és hozzájá-
rultak azok leépítéséhez. A demográfiai változás és a csődbe
jutott állam segítette ezt a küzdelmet, aminek következtében
új, fantáziadús vegyes szerkezeteket húzhattak fel profesz-
szionális, állampolgári és önsegélyekből. Nálunk már nin-
csenek olyan ápolóotthonok, amelyekben húsznál több fé-
rőhely lenne, mivel minden lakóhegyedben áll egy. Ezek a
támaszpontok többnyire egy nagyobb egység részei óvodával,
közösségi helyekkel, tanácsadó létesítményekkel, üzletekkel
és mozgásközponttal. Amikor 84 leszek, valószínűleg megint
minden teljesen más lesz...
188
Forrásjegyzék
Bevezető
1 Brandes 2002, 13. oldal
2 Fooken 1986, 255. oldal
3 Mae West
4 Adrián Verwoerdt
5 Schützendorf 2005,17. oldal
I. Van élet a munka után?

1 Günter Baruschke
2 Rudolf Rolfs
3 Modifiziert nach Bruggmann 2000, 25. oldal
5 Böhnisch/Winter 1993, 171. oldal
6 Winter 2005, 80. oldal
7 Bili Mockridge
8 Friedan 1995,194. oldal
9 Pablo Casals, aus: Licht und Schatten auf einem langen
Weg. Erinnerungen aufgezeichnet von Albert E. Kahn. ®
S. Fischer Verlag GmbH, Frankfurt am Main 1971
II. Egyedül vagy közösen?

1 Gráser 2002
2 Berberich/Bráhler 2001; Fooken 1999
189
3 Klein 1993
4 Schützendorf 2005, 67. oldal
6 Bründel/Hurrelmann 1999,104. oldal
7 Shapiro 1992, 212. oldal
8 Böhnisch 2005, 83. oldal
9 Fooken 2000
11 Peters 2004, 200. oldal
13 Shapiro 1992,112. oldal
14 Heinrich Böll
15 Peters 2004, 200. oldal
17 Kurt Marti, Leichenreden. Mit einem Vorwort von Peter
Bichsel. ® 2001 Nagel & Kimche im Carl Hanser Verlag,
München
III. M á r nem tudjuk vagy már nem muszáj?

1 Zeier 2005,10. oldal
2 Böhnisch/Winter 1993,171. oldal
3 Peters 2004,160. oldal
4 Butler/Lewis 1996
5 Bráhler és társai 2001,13. oldal
6 Hollstein 1992
190
Forrásjegyzék
7 Bründel/Hurrelmann 1999,126. oldal

8 Zeier 2002, 73. oldal
9 Dinkel/Luy 1999
10 Bobbio 1998, 54. oldal
11 Hagemann-White 1984, 91. oldal
12 Neutzling 2003, 37. oldal
13 Módosítva Lambrecht/Bracker szerint 1992,112. oldal
14 Köpf 2005
15 Keding 2002a
16 Nossrat Peseschkian, in: Der Kaufmann und der Papa-
gei. ® Fischer Taschenbuch Verlag GmbH, Frankfurt am
Main 1979.
IV. Generációs szerződés vagy generációs hazugság?

2 Peters 2004,172. oldal
3 Rosenmayr 1995
4 Kunz/Brunatti 1998
5 Schützendorf 2005,104. oldal
6 Lev Tolsztoj, idézet innen: Erich Schützendorf: In Ruhe
alt werden können. Widerborstige Anmerkungen. Ma-
buse-Verlag 2005, 73. oldal
V. Bánat vagy remény?

1 Brocher 1985, 135-141. oldal
191
2 Neutzling 2003, 38. oldal

3 Erich Fried, Vielleicht. In: Es ist was es ist. ® Verlag Kla-
us Wagenbach, Berlin 1983, új kiadás 1996
4 Meyer/Baltes 1999, 578-579. oldal
5 Keding 2002a
6 Schachtner 1988, 226. oldal
7 Steffensky 2006
8 Linnemann 2005
9 Stufen, aus: Hermann Hesse, Sámtliche Werke, Band 10:
Die Gedichte, ® Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main,
2005
10 Améry 1968, 65. oldal
11 Imhof 1996, 326. oldal
12 Jellouschek 1996,163-168. oldal
13 Albert Schweitzer, ismeretlen forrásból.
Epilógus
1 Charles Montesquieu
A kiadó megjegyzése:
Köszönetet mondunk a kiadóknak és a jogtulajdonosoknak
a nyomtatási engedélyekért. Néhány szöveg esetében az
alapos kutatás ellenére sem tudtuk felkutatni a jogtulajdo-
nosokat. A honorárium iránti igényeket fenntartjuk.
192
Irodalom
Amery, Jean: Über das Altern - Revolte und Resignation.
Stuttgart 1968
Anonymus: Wohin mit Vater? Ein Sohn verzweifelt am Pfle-
gesystem. Frankfurt 2007
Benard, Cheryl/Schlaffer, Edith: Der Mann auf der Strafte.
Reinbek 1980
Berberich, Hermann/Bráhler, Elmar (szerk.): Sexualitát und
Partnerschaft in der zweiten Lebenshálfte. Gieften 2001
Bobbio, Norberte: Vom Altér - De senectute. Berlin 1998
Böhnisch, Lothar/Winter, Reinhard: Mánnliche Sozialisa-
tion - Bewáltigungsprobleme mannlicher Geschlecht-
sidentitát im Lebenslauf. Weinheim/München 1993
Böhnisch, Lothar: Lebensbewáltigung und Beratung von
Mannern im Altér. In: Schweppe, Cornelia (szerk.): Al-
tér und Soziale Arbeit - Theoretische Zusammenhánge,
Aufgaben und Arbeitsfelder. Hohengehren 2005. 77-86.
oldal
Bráhler, Elmar/Goldschmidt, Susanne/Kupfer, Jörg: Mánner
und Gesundheit. In: Bráhler, Elmar/Kupfer, Jörg (szerk.):
Mann und Medizin. Göttingen 2001.11-33. oldal
Brandes, Holger/Roemheld, Regine (szerk.): Mánnernor-
men und Frauenrollen. Geschlechterverháltnisse in der
sozialen Arbeit. Leipzig 1998, 29-52. oldal
Brandes, Holger: Der mánnliche Habitus. Opladen 2002
193
Brocher, Tobias: Stufen des Lebens. Stuttgart 1977

Brod, Harry (szerk.j: The Making of Masculinities. Boston
1987
Brúder, Jens: Filiale Reife - ein wichtiges Konzept für die
familiáre Versorgung kranker, insbesondere dementer
altér Menschen. In: Zeitschrift für Gerontopsychologie
und -psychiatrie, 1/1988. 95-101. oldal
Bruggmann, Michael: Die Erfahrung álterer Mitarbeiter als
Ressource. Wiesbaden 2000
Bründel, Heidrun/Hurrelmann, Klaus: Konkurrenz, Karri-
ere, Kollaps - Mánnerforschung und der Abschied vom
Mythos Mann. Stuttgart 1999
Bundesministerium für Familie, Senioren, Frauen und Ju-
gend (szerk.): 1-5. Altenbericht der Bundesregierung.
Berlin 1996-2006
Butler, Róbert N./Lewis, Myrna, L: Alte Liebe rostét nicht.
Bern 1996
Casals, Pablo: Licht und Schatten auf einem langen Weg.
Erinnerungen aufgezeichnet von Albert E. Kahn. Frank-
furt 1971
Connell, Róbert W: Der gemachte Mann. Opladen 1999
Dekkers, Midas: An allém nagt der Zahn der Zeit. Vom Reiz
der Vergánglichkeit. München 1999
Dinkel, Reiner H./Luy, Marc: Natúr oder Verhalten? Ein Beitrag
zur Erklárung der Übersterblichkeit durch einen Vergleich
194
Irodalom
von Kloster- und Allgemeinbevölkerung. In: Zeitschrift für

Bevölkerungswissenschaft 2/1999.105-132. oldal
Dörner, Klaus: Leben und sterben, wo ich hingehöre. Dritter
Sozialraum und neues Hilfesystem. Neumünster 2007
Erlemeier, Norbert: Suizidalitát und Suizidprávention im
Altér. Stuttgart 2002
Ewers, Hans-Heino/Mikota, Jana/Reulecke, Jürgen/Zinne-
cker, Jürgen (szerk.): Erinnerungen an Kriegskindheiten.
Erfahrungsráume, Erinnerungskultur und Ge-schichts-
politik unter sozial- und kulturwissenschaftlicher Pers-
pektive. Weinheim 2006
Filipp, Sigrun-Heide: Lebenserfahrung und Lebenssinn.
Biografische Aspekte des Alterns. In: Deutsches Institut
für Fernstudienforschung an der Universitát Tübingen
(szerk.): Funkkolleg Altern. Studieneinheit 3. Tübingen
1996
Fooken, Insa: Mánner im Altér - Psychologische und so-
ziale Aspekte. In: Zeitschrift für Gerontologie 19/1986.
249-275. oldal
Fooken, Insa: Geschlechterverháltnisse im Lebenslauf. In:
Jansen, Birgit és mások: Soziale Gerontologie - Ein
Handbuch für Lehre und Praxis. Weinheim/Basel 1999.
441-452. oldal
Fooken, Insa: Soziale Verluste und Veránderungen ,nach
dem Zenit' - zur intergenerativen Beziehungsdynamik
195
,spát geschiedener' Mánner und Frauen. In: Perrig-

Chiello, Pasqualina/Höpflinger, Francois (szerk.): Jen-
seits des Zenits. Manner und Frauen in der zweiten Le-
benhálfte. Bern 2000. 99-117. oldal
Forster, Margaret: Ich glaube ich fahre in die Highlands.
Zürich 1990
Fried, Erich: Es ist was es ist. Berlin 1983, Neuausgabe
1986
Friedan, Betty: Mythos Altér. Reinbek 1995
Geppert, Jochen/Kühl, Jutta (Hrsg.): Gender und Lebenser-
wartung. Bielefeld 2006
Goffman, Erving: Asyle - über die soziale Situation psy-
chiatrischer Patienten und anderer Insassen. Frankfurt
1972
Gráser, Horst és mások: Zufriedenheit in Partnerbezie-
hungen: Analyse latenter Entwicklungsgradienten im
14-Jahres-Lángsschnitt. In: Walper, Sabine/Pekrun,
Reinhard (szerk.): Familie und Entwicklung. Aktuelle
Perspektiven der Familienpsychologie. Göttingen 2002.
200-216. oldal
Gronemeyer, Reimer: Die Entfernung vom Wolfsrudel. Über
den drohenden Krieg der Jungen gegen die Altén. Düs-
seldorf 1989
Hagemann-White, Carol: Sozialisation: Weiblich - mánn-
lich? Opladen 1984
196
Irodalom
Hammer, Eckart/Bartjes, Heinz: Mánner und Mánnlichkeit

in der Sozialen Arbeit - am Beispiel Altenarbeit. In: So-
zialmagazin 9/1995. 10-28. oldal
Hammer, Eckart/Bartjes, Heinz: Mehr Mánner in den Al-
tenpflegeberuf. Eine Expertise im Rahmen des Gender
Mainstreaming, erstellt vom Caritasverband der Diöze-
se Rottenburg-Stuttgart e.V. Eigenverlag Stuttgart 2005
Hammer, Eckart: Die spáte Freiheit oder der Anfang vom
Ende? Herausforderungen der 3. Lebensphase. In: Mán-
nernetzwerk 2/2005. 20-35. oldal
Hesse, Hermann: Samtliche Werke, Band 10: Die Gedichte.
Frankfurt 2002
Hollstein, Walter: Nicht Herrscher, aber kráftig. Hamburg 1989
Hollstein, Walter: Mánnlichkeit und Gesundheit. In: Bráh-
ler, Elmar/Felder, Hildegard (szerk.): Weiblichkeit,
Mánnlichkeit, Gesundheit. Opladen 1992. 64-75. oldal
Höpflinger, Francois: Mánner im Altér. Szerk. Pro Senec-
tude Schweiz. Zürich 2002
Hoppé, Birgit: Geschlechterdifferenz des Alterns: In: Hoppé,
Birgit/Wulf, Christoph (szerk.): Altern braucht Zukunft.
Hamburg 1996. 77-93. oldal
Hurrelmann, Klaus/Ulich, Dieter (szerk.): Neues Handbuch der
Sozialisationsforschung. Weinheim 1991. 279-301. oldal
Imhof, Arthur E.: Die Zunahme unserer Lebensspanne seit
300 Jahren und ihre Folgen. Stuttgart 1996
197
Janosch: Ich mach dich gesund, sagte der Bár. Zürich 1985
Jellouschek, Hans: Semele, Zeus und Hera. Die Rolle der
Geliebten in der Dreiecksbeziehung. Stuttgart 1987
Jellouschek, Hans: Mit dem Beruf verheiratet. Zürich 1996
Keding, Joachim E.: Der Mann und seine eigene Zeit. In:
Magazin info3, Október 2002a
Keding, Joachim E.: Von nun an geht's bergauf - Mánner in
den Wechseljahren. Esslingen 2002
Klein, Thomas: Soziale Position und Lebenserwartung.
Eine kohortenbezogene Analyse mit den Daten des so-
zio-ökonomischen Panels. Zeitschrift für Gerontologie
26/1993. 313-320. oldal
Koch-Straube, Ursula: Von der Angst, den Kopf zu verlieren.
In: Forum Sozialstation 61/1992. 13-19. oldal
Koch-Straube, Ursula: Fremde Welt Pflegeheim. Bern 1997
Köpf, Gerhard: Ein altér Herr. Tübingen 2005
Kruse, Andreas/Martin, Mike (szerk.): Enzyklopádie der
Gerontologie. Alternsprozesse in multidisziplinárer
Sicht. Bern 2004
Kunz, Fred/Brunatti, Renato: Mánnerspezifische Arbeit in
einem geronto-psychiatrischen Krankenheim - ein in-
terdisziplinár-agogischer Ansatz zur Verbesserung der
Lebensbedingungen der mánnlichen Bewohner. Unver-
öffentlichte Diplomarbeit an der Schule für Soziale Ar-
beit. Zürich 1998
198
Irodalom
Lambrecht, Petra/Bracker, Máren: Die Pflegebereitschaft

von Mánnern - 50 Jahre kann man nicht einfach beisei-
te schieben. Kassel 1992
Linnemann, Gregor: Sterben Mánner anders? In: Sozial ex-
tra 10/2005
Luy, Marc: Ursachen der mánnlichen Übersterblichkeit:
Eine Studie über die Mortalitát von Nonnen und Mön-
chen. In: Geppert, Jochen/Kühl, Jutta (szerk.): Gender
und Lebenserwartung. Bielefeld 2006. 36-76. oldal
Marti, Kurt: Leichenreden. Mit einem Vorwort von Peter
Bichsel. München 2001
Mayer, Kari Ulrich/Baltes, Paul B. (szerk.): Die Berliner Al-
tersstudie. Berlin 1999
Müller-Schöll, Albrecht: Unveröffentlichter Vortrag bei der
Tagung „Solidargemeinschaft oder Krieg der Generatio-
nen? Alt und Jung am Ende des 20. Jahrhunderts" vom
6. - 8.9.96 in der Evangelischen Akademie Thüringen,
Neudietendorf
Nadolny, Sten: Die Entdeckung der Langsamkeit. München
1993
Neutzling, Rainer: Mit Mann und Maus - Warum sich
mehr Mánner als Frauen umbringen. In: Sozialmagazin
6/2003. 30-38. oldal
Niederfranke, Annette: Das Altér ist weiblich. Frauen und
Mánner altern unterschiedlich. In: Deutsches Institut
199
für Fernstudienforschung an der Universitát Tübingen

(szerk.): Funkkolleg Altern. Studieneinheit 10. Tübin-
gen 1996
Olshansky, S. Jay/ Garnes, Bruce A.: Ewig jung? Altersfor-
schung und das Versprechen vom langen Leben. Mün-
chen 2002
Perrig-Chielleo, Pasqualina/Höpflinger, Francois (szerk.):
Jenseits des Zenits - Frauen und Mánner in der zweiten
Lebenshálfte. Bern 2000. 61-74. oldal
Peseschkian, Nossrat: Der Kaufmann und der Papagei.
Frankfurt 1979
Peseschkian, Nossrat/Kornbichler, Thomas: Morgenland -
Abendland. Positive Psychotherapie im Dialóg der Kul-
turen. Frankfurt 2003
Peters, Meinolf: Klinische Entwicklungspsychologie des Al-
ters. Göttingen 2004
Petzold, Hilarion/Heinl, Hildegund: Gestalttherapeutische
Fokaldiagnose und Fokalintervention in der Behand-
lung von Störungen aus der Arbeitswelt. In: Integrative
Therapie 1/80, 20-57. oldal
Pirsig, Róbert: Zen und die Kunst ein Motorrad zu warten.
Frankfurt 1974
Postman, Neu: Das Verschwinden der Kindheit. Frankfurt
1984
Radebold, Hartmut: Abwesende Váter. Göttingen 2002
200
Irodalom
Radebold, Hartmut: Beschádigte Kriegskindheit. Gieften

2003
Rassek, Michael: Manner sind wie fremde Lánder. In: Psy-
chosozial 4/1996. 15-22. oldal
Rosenmayr, Leopold: Alterspositionen im Kulturvergleich.
In: Landeszentrale für politische Bildung Baden-Würt-
temberg (szerk.): Alte, alternde Gesellschaft, Altenpoli-
tik. 4/1995. 167-171. oldal
Schachtner, Christel: Störfall Altér. Für ein Recht auf Eigen-
Sinn. Frankfurt 1988
Scherf, Henning: Grau ist bunt. Was im Altér möglich ist.
Freiburg 2006
Schnack, Dieter/Neutzling, Rainer: Kleine Helden in Not -
Jungen auf der Suche nach Mánnlichkeit. Reinbek 1990
Schulz von Thun, Friedemann/Ruppel, Johannes/Strat-
mann, Roswitha: Miteinander reden: Kommunikations-
psychologie für Führungskráfte. Reinbek 2000
Schützendorf, Erich: In Ruhe alt werden können? Wider-
borstige Anmerkungen. Frankfurt 2005
Senf, Tilman, Pflegende Mánner... und es gibt sie doch.
Stuttgart 1996
Shapiro, Joan: Mánner sind wie fremde Lánder. Frankfurt
1992
Stark, Ulf/Höglund, Anna: Kannst du pfeifen, Johanna.
Hamburg 1992
201
Steffensky, Fulbert: Das Altér: Man kann sich nicht mehr

durch sich selbst rechtfertigen. In: Bruderhausdiakonie
sozial 3/2006
Stephan, Cora: Droht ein Krieg der Generationen? In: Zeit-
punkte: Keine Angst vor dem Altér. 1/96. 50-53. oldal
Suter, Martin: Small World. Zürich 1997
Sydow von, Karin: Die Lust auf Liebe bei álteren Menschen.
München 1992
Thane, Pat (szerk.): Das Altér - eine Kulturgeschichte.
Darmstadt 2005
Thimm, Caja: Altér - Sprache - Geschlecht. Sprach- und
kommunikationswissenschaftliche Perspektiven auf
das höhere Lebensalter. Frankfurt 2000
Thompson, Edward H. (szerk.): Older Men's Lives. Thousand
Oaks 1994
Tremmel, Jörg: Der Generationsbetrug. Pládoyer für das
Recht der Jugend auf Zukunft. Frankfurt 1996
Unger, Ulrike/Bráhler, Elmar: Sexuelle Aktivitát im Altér
- Ergebnisse einer Reprásentativbefragung. In: Kruse,
Andreas (szerk.): Psychosoziale Gerontologie, Band 1
Grundlagen. Göttingen 1998
Zeier, Hans: 50 Plus - was nun? Körperliche Veránderungen,
Chancen für die zweite Lebenshálfte. In: Mánnernetz-
werk - Faszination Mánnerleben. 2/2005. 2-18. oldal
202
Irodalom
Zeier, Hans: Mánner über fünfzig. Körperliche Veránderun-

gen - Chancen für die zweite Lebenshálfte. 2. Auflage
Bern 2002
A szerző az alábbi címen érhető el:
Prof. Dr. Eckart Hammer

Evangelische Fachhochschule
Auf der Karlshöhe 2
e.hammer@freenet.de
Köszönet
Ez a könyv nem jelenhetett volna meg, ha néhányan nem

bátorítottak volna a megírására. Köszönöm Prof Dr. Heinz
Bartjes, Sigrid Bischof, Brigitte Hammer, Prof. Heinz Fi-
scher, Ulrich Mack, Egon Rauch, Irene Reifenhauser, Dr. Eva
Renate Schmidt és Wilfried Sigloch kritikus és támogató
kíséretét; Rainer Neutzlings barátságos kritikája adta meg
a döntő impulzust a könyv jelenlegi formájához; köszönöm
lektorom, Judith Mark értékes-éstürelmes segítségét.

A Férfiak Másképp Öregszenek

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

A Férfiak Másképp Öregszenek

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

ECKART HAMMER

Az idősebb férfiak életéről kevés tudományos ismeret áll rendelkezésünk-

A Dialóg Life sorozat az élet kérdéseivel foglalkozik:

© Verlag Herder GmbH, Freiburg im Breisgau 2010

© Dialóg Campus Kiadó, 2013

© Nordex Kft. - Körösi Mercédesz, 2013

Címlapkép: © Sergey Peterman - Fotolia.com

I. Van élet a munka után? 21

II. Egyedül vagy együtt? 49

Férfiak és kutyák találkozása 66

III. Már nem tudjuk, vagy már nem kell? 79

IV. Generációs szerződés vagy generációs hazugság?. .113

Végállomás: sóvárgás 142

V. Szomorúság vagy remény? 151

„Isten hozott a klubban!" - üdvözölték egymást az öregek

Mit tudunk egyáltalán az ötvenen túli férfiról - eltekintve

utóbbi húsz évben a gerontológia, az idős korral foglalko-

Első ránézésre ez nem tűnik logikusnak. A szociális kuta-

A kritikai férfikutatás, ami a férfit teszi vizsgálatainak tár-

ötödik évtizedig nyúlnak - annak megfelelően, amit a ku-

„Az öregedés nem gyáváknak való"3

A férfiak szinte mindent megvizsgáltak és megkérdőjelez-

Az időskori nemiség kérdéseit elsősorban a nők boncolgat-

hölgyek életkörülményeinek és hátrányos megkülönbözte-

Az időskorral és a férfiakkal kapcsolatban kevés tudomá-

fogadjuk el ezt egy vállrándítással, úgy, mint egy „termé-

A könyv ezekre és sok egyéb kérdésre próbál meg választ

Mindenki idős - csak másként

Az időskor, ami nagy- és dédszüleink korában egy rövid

hatatlan kontinenssé fejlődött. Az időskor, ami néhány év-

Hiszen a százéves színész még mindig rivaldafényben áll,

Már régóta semmi értelme az idősekről beszélni. Mindig

akar az lenni. így aztán új fogalmakat hoznak létre, ame-

így aztán ez a könyv sem az idős kort, hanem egy megfog-

Aki meg akar öregedni, kezdje fiatalon

Ez a könyv a férfiak öregedésének kockázatait és esélyeit

ahogy elfojtani igyekeznek azt. A félelmet azonban csak

Ez a könyv egy férfikönyv, ami férfiszemmel és a férfiakra

Az öt fejezet életünk és személyiségünk öt központi dimen-

Nossrat Peseschkian pszichoterapeuta modelljére alapozva

Létezik egy harmadik, Friedemann Schulz von Thun kom-

Összefoglalva mindhárom modell segítséget nyújthat az ön-

Idősnek lenni csodálatos,

A. úr 56 éves, barátságos és nyitott, fiatalos, lezsernek

tott a magáénak. Néhány évvel a háború után egy rossz

A. úr „sikeres" átszervezést hajtott végre a konszern csú-

Számos (tiszteletbeli) hivatala van, fontos bizottságok

Azonban A. úrnak mégis nehéz megbirkóznia azzal, hogy

Ugyanúgy, mint korábban, most is reggel hétkor kel, ku-

dolgot új alapokra kellett helyezni, szükség volt közös

Jóllehet makkegészséges, már tuáatosabban figyel az

Miután szinte semmibe újba nem pgott bele, „anyagi-

jelenti „minden bizonnyal a legnagyobb problémát" az

Amikor a jövőbe tekint, reméli, hogy valami igazán ér-

Mi az, aminek még mindig örül? „A legfontosabbat és

datai a következők: „Minden reggel fel akarom ismerni

A munka és a mindennapi tevékenység a legtöbb férfi eseté-

Ezért a munka minden bizonnyal a legegyértelműbb kor-

csoport tagjai. Ehhez a réteghez tartozunk még, vagy már

Legkésőbb az ötvenedik születésnapon kezdődik el a „co-

„Az idős emberek azok a fiatalok, akik véletlenül a sze-

Mikor is kezdődik tulajdonképpen az időskor? Szüleink

Csak 1957-ben, Adenauer kancellársága idején vezették be a