Szent Imre induló –

Elhúzódó szüzesség
 

A Szent Imre-induló
„Már letett a békéről a lelkem”

Rabbi Ábáhu
 

I. fejezet
 

1.

A régi iskolai évkönyvek kör alakú címlapfotóin a Szent Imre herceg Gimnázium messze
kiemelkedik a környező bérházak és apró műhelyek közül, a fotók kék hátterében felhők
úsznak el a túlméretezett homlokzat fölött. Tervezőit mintha az a szándék vezette volna, hogy
a méltóságteljes épület, akár egy templom vagy egy börtön, a puszta arányaival kordában
tartsa a környéket, roppant falai, amelyeket lőrésszerű ablakok, kőből faragott liliomok,
férfiököl formájú zászlótartó vasak díszítettek, fenyegetően meredtek rá a Bakáts térre és az
abból kiinduló utcákra.

A gimnázium már 1910-től a főváros legtekintélyesebb iskolái közé tartozott, a bencés

oktatórend vezette, és a közvélemény meg volt győződve, hogy a pap tanárok többet tudnak,
és jobban tanítanak, mint a civilek. Hagyományosan szentimrés diák nyerte a középiskolás
magyar irodalmi és történelmi versenyeket, a sportban is kitűntek, a labdarúgást ugyan még az
udvaron sem engedélyezték az atyák, de úszóik, atlétáik, tornászaik mindig a legjobbak között
végeztek a KISOK-bajnokságokon.

Az évkönyvek gondosan felsorolták az iskolában végzett közéleti kiválóságokat, a sort

egy volt kereskedelmi államtitkár vezette, de szerepelt néhány egyetemi tanár, országos hírű
orvos és mérnök is – jelezve a tanulók előtt álló távlatokat. Az egész Ferencvárosban alig
akadt törekvő kiskereskedő, iparos vagy szakmunkás, aki ne szerette volna, hogy fia a Szent
Imre herceg Gimnáziumba járjon.

1943 nyarán Kőhidai Márton asztalos is megpróbálta beíratni a gimnáziumba

nagyobbik fiát, Miklóst, aki abban az évben végezte el a negyedik elemit. Bár a fiú jeles
bizonyítványt hozott magával, nem vehette biztosra, hogy elfogadják a jelentkezését. A
Kőhidai család zsidó volt, és a gimnázium igazgatósága, átvéve a zsidótörvényekben
meghatározott „zárt számok”-at, osztályonként csak két zsidó tanuló felvételét engedélyezte.
Ezekért a helyekért már hosszú évekkel előre tülekedtek és harcoltak a szülők, bevásárlásainál
a gimnázium rendkívüli kedvezményeket kapott az érintett környékbeli kereskedőktől, nagy
összegű felajánlások érkeztek az iskolai cserkészcsapat nyári táborozására és a különféle
szertárak javára.

Kőhidai Márton is szívesen hozott volna hasonló áldozatot, hogy egyengesse fia
felvételét, de nem állt módjában. Tizennyolc hónapi ukrajnai munkaszolgálat után csak 1943
tavaszán szerelt le, és feleségén, gyermekein kívül öreg szüleit is eltartotta. Mivel a törvények
szerint önállóan nem dolgozhatott, havi száz pengőt fizetett egy keresztény asztalosnak, aki a
nevét adta a műhelyhez, a bútorjavításokból és a szegény környéken adódó más famunkákból
nem szedhetett össze többet a szűkös megélhetésnél. Kőhidai befolyásos pártfogókat sem
ismert, Miklós egyetlen esélye az iskola jóindulatában és méltányosságában rejlett, ez
azonban nem vált valóra. Hamarosan meg is kapták az elutasító választ. A két fenntartott
helyre egy orvos fia és Miklós osztálytársa, Gombos Róbert került, a Bakáts téri festék-
nagykereskedő fia.

A közelben más gimnáziumot, polgári vagy kereskedelmi iskolát nem találtak, a

főváros más kerületeiben is megpróbálkoztak, de az iskolák inkább a saját környékükön lakó
zsidó fiúkat részesítették előnyben. Elmúlt minden jelentkezési határnap, Kőhidai nem
tehetett mást: a régi elemi iskola ötödik osztályába íratta be a fiát.

Miklós, akit megviseltek a hosszadalmas várakozások a különféle irodák előtt, a

föltámadó és kialvó remények, még örült is, hogy megmaradhat a megszokott falak között és
az ismert tanítók keze alatt, de hamarosan meg kellett értenie, hogy a helyzete merőben
megváltozott. Volt negyedikes társai közül csak a leggyöngébb tanulók jártak vele továbbra is,
akik valahogy el akarták tölteni azt a két-három évet, amíg inasnak mehetnek. Ők meg voltak
elégedve a régi iskolával, a tízpercekben jókedvűen zajongtak, fekete klottgatyájukban és
mezítláb körbe-körbefutották a földszintes barakképületet, órák alatt pedig kibámultak az
ablakon, ettek, vagy kitépett füzetlapokon „torpedóztak”.

Az első nap Miklós az iskolából hazafelé tartva találkozott Gombos Róberttel, akivel az
előző évben még az osztályelsőségért versengett. Róbert a gimnázium zöld formasapkáját
viselte, a szentimrés sapkarózsával, térdével új aktatáskát és tornazsákot rugdosott, az iskola
frissen tanult indulóját dúdolta:

Letört zászlónk felszáll majd a porból,

Az Úr velünk győz a Sátán felett.
Zengjetek bátor harci riasztót,
Szentimrés fiúk, énekeljetek:
Szent Imre herceg szűz életeddel
Liljomot tartó erős kezeddel
Életben példánk, harcban vezérünk leszel!

Miklós és Róbert megállt beszélgetni a Bakáts tér sarkán, összehasonlították a régi és

az új iskolát. A gimnazista az udvar végében fekvő uszodáról mesélt, a tornatanárról, aki a
szokásos karkörzések és derékhajlítgatások helyett jógagyakorlatokat oktat, a szertárakról, a
díszteremről. Miklós közönyös arccal bólogatott, mintha mindez nem érdekelné, de otthon
elbújt az asztalosműhely sötét sarkában, és sírt.

– A Gombos miért? – kérdezte fuldokolva.

Apja azzal vigasztalta, hogy még nincs veszve semmi, a rendeletek engedélyezik, hogy
majd a nyolcadik elemi után különbözeti vizsgát tegyen, és átmehessen a gimnázium ötödik
osztályába. Megvette neki a gimnazista tankönyveket is, az előírt helyen: Kába Károlynál. A
könyvkereskedő előjogaiért százalékot fizetett a Szent Imre herceg Gimnáziumnak, és hogy
minden visszaélést meggátoljon, a könyvek első oldalára beütötte saját tervezésű bélyegzőjét:

önyvet

eresztény

ereskedőtől

ába

árolytól

Elértve fia kimondatlan kívánságát, egy zöld szentimrés formasapkát is vásárolt neki,
melyet Miklós csak otthon és titokban viselt.

Befejezve a napi munkát, Kőhidai Márton esténként eddig sakkozni szokott a fiával,
most újságpapírral terítették le a gyalupadot, és kirakták a tankönyveket. Kőhidai nagyjából
ismerte az első gimnázium anyagát, eredetileg könyvelő vagy tanár szeretett volna lenni, a
polgári iskola három osztályát is elvégezte, jól számolt, érzékenyen és finoman rajzolt minta
után, sokat olvasott. Csak a latin nyelv volt idegen a számára, fiával együtt tanulta a ragozást
és az egyszerű példamondatokat:

– Agricola terram arat, vineam qouque curat. Venator narrat…

Hogy a foglalkozások komolyságát fenntartsa, Kőhidai mindennap leckét is adott fel,

Miklós szorgalmasan elvégezte. Mikor újból összetalálkozott Gombossal, óvatosan kifaggatta,
hogy ők a gimnáziumban hol tartanak, és valójában mennyit tudnak az anyagból, úgy vette
észre, hogy semmivel sem járnak előtte.

Ezek az esti foglalkozások megerősítették benne az illúziót, hogy ő valójában a Szent

Imre herceg Gimnáziumba jár, nemsokára levizsgázik, és végképp kiszabadul az elemi
iskolából, ahol lassanként elviselhetetlenné vált az élete.

A külvárosi barakkiskola – melynek ablakai alig ötven centiméterrel emelkedtek az

utcaszint fölé, a falakról folyt a nedvesség, padlója elkorhadt, és férgek bújtak elő a földből, a
tornateremben patkányok szaladgáltak a gyerekek lábai alatt –, még ez a nyomorúságos iskola
is elragadtatva követte a háború eseményeit.
 Minden délben, mikor megszólaltak a harangok, a tanítók vigyázzt vezényeltek, és a
gyerekek összetett kézzel imádkoztak:

„Delet harangoznak szerte Magyarországon, ez a harangszó a nándorfehérvári csata

hőseire emlékeztet. Emlékezzünk élő hőseinkre is, hiszen ismét harcol a magyar. Az
önvédelem adta kezébe a fegyvert, és ő bátran elfogadta azt…”

A fiúk a fronton harcoló hozzátartozóiktól tőröket, orosz babákat, esztergált

fatányérokat kaptak, behozták megmutatni, a szünetekben az udvaron masírozva a japán
„Fuzsijama”-indulót énekelték, füzeteikben újságokból kivágott „stuka”-fotókat őrizgettek.

Vargha, a földrajztanár – vállalva felettesei enyhe rosszallását – nem titkolta nyilas

meggyőződését, kalapjának bélésébe aranybetűkkel benyomtatta: „Éljen Szálasi!”, Budapest
földrajzi ismertetésénél pedig előbbre vette Budát, mert ott kevesebb zsidó lakik, mint Pesten.

Ha bejött helyettesíteni az osztályba, Vargha felrajzolta a táblára a keleti arcvonal

térképét, és kérdezgetett a hadi helyzetről. A fiúk, akik tátott szájjal hallgattak, ha meg kellett
volna mondaniuk, hogy merre esik Veszprém vagy Nyíregyháza, azt pontosan tudták, hol
helyezkednek el a német csapatok, milyen katlanba csalják be az orosz hadsereget, hogy aztán
döntő csapást mérjenek rá. Tombolva csapkodták a padok felhajtható támláját, akár egy
futballcsapatért, úgy drukkoltak a német győzelemért.

– Tűzben és vérben születik meg az Új Európa – mondta Vargha ünnepélyesen, és

letette a mutogatásra szolgáló nádpálcát. Miklós nem értette pontosan, mit jelenthet az Új
Európa, jobb híján az iskola mögötti új tüdőgondozóhoz próbálta hasonlítani, melyben még
hónapok múlva is nyomasztó, zsíros festékszag terjengett.

A gyerekek abban is utánozták az iskolán kívüli világot, hogy belekötöttek a

környezetükben élő zsidókba. Miklóson kívül az egész iskolába csak még egy zsidó tanuló
járt, egy Hoffmann Árpád nevű, folyton hunyorgó, vörös hajú negyedikes. Ő azonban nem
vállalta a neki szánt sorsot, leintette a gúnyolódást, hogy már nem sokáig lesz zsidó, mert a
szüleivel együtt kitér. Ezentúl Hoffmannt kicsit lenézően, kicsit sajnálkozva római zsidó
vallásúnak nevezték, de békén hagyták. Távolról elkerülte Kőhidait, aki így társak nélkül volt
kénytelen fogadni a támadásokat. Elvették a tízóraiját, megdobálták, füzeteit összefirkálták és
leköpdösték, arra akarták kényszeríteni, hogy kockacukrot és pénzt hozzon nekik hazulról,
mikor erre nem volt hajlandó, veréssel fenyegették.

Iskola után hazafelé tartva, Miklós a hídon átment a vasúti pálya túlsó oldalára, nagy
kerülőt tett, hogy kitérjen ellenségei elől. Az elhagyott utcákon bokáig gázolt a száraz
levelekben, néha egyet felvett a földről, összetörte és megszagolta, hosszú sétájában
eltöprengett, hogy annyi gyerek közül miért éppen ő lett zsidó. Úgy érezte, semmiben sem
különbözik a többiektől, ha rajta múlott volna, szívesen beáll társai közé menetelni, és a
„Fuzsijama”-indulót énekelni, lelkesedett volna a németek acélkék bombázóiért, melyek harc
közben féloldalt fordultak és vijjogtak, sőt azt is bevallotta, hogy csúfolta volna a zsidókat is,
ha ő maga nem lett volna az. Egyet azonban pontosan tudott: a kialakult helyzet már
változtathatatlan, és ha elárulja ezeket a vonzódásait, csak még jobban kiszolgáltatja magát.

 
 2.

Március 19-én, vasárnap Miklós jegyet váltott a Hungária mozi délutáni előadására – a János
vitéz-t adták, Kiss Ferenccel a főszerepben. Már jóval a kezdés előtt, fél kettőkor odaért, de a
mozit zárva találta, szerette volna tudni, mi lesz: megtartják-e az előadást, vagy visszaadják a
pénzt? Benézett az ajtó üvegén, az üres előcsarnokban senki sem mutatkozott, csak a
háttérben látszott a falra ragasztott Pinocchio-figura.

Hazament, és az apját kereste, a szomszédos házban találta meg, barátjánál, Grósz

nyomdásznál a rádiót hallgatták. Eddig csak katonazenét közvetítettek, három órakor azonban
váratlanul jelentkezett a bemondó:

– Halló, halló, itt Budapest I. Híreket közvetítünk. Pontos idő: tizen…

A bemondó hirtelen elhallgatott, és nem szólalt meg újból. Kőhidaiék a Belvárosból

hazatérő ismerősöktől tudták meg, hogy a németek megszállták az országot. Miklós szerette
volna azt hinni, hogy ez nem túlságosan nagy baj, de apja komor arca ellentmondott
reményeinek.

Az esti közös tanulások is hamarosan véget értek, mert Kőhidai Mártont még 1944
tavaszán újra behívták munkaszolgálatra. Nem vették figyelembe a tűzvonalban már letöltött
tizennyolc hónapot és Kőhidai súlyos szívbaját, szinte minden tizennyolc és negyvennyolc év
közötti zsidó férfit elvittek.

Huszonnégy órájuk maradt, hogy megkíséreljenek valamilyen menekülést találni.

Elmentek a Weiss Aliz kórházba, és megkérdeztek egy ismerős adjunktust, nem operálná-e
meg Kőhidait, hogy legalább néhány nap haladékot nyerjenek. Az orvos eloszlatta
reményeiket: még ha azonnal végrehajtanának egy vakbél- vagy sérvműtétet, és
visszadátumoznák, a behívó akkor is érvényes maradna. Még a súlyos beteg ápoltakat is
átvitte a mentőkocsi a Helyőrségi kórházba felülvizsgálatra, és tüdőbajosok, féllábúak sem
kaphattak felmentést, egy gyógyíthatatlan beteg meg is halt, mert a kórházból kísérő nélkül a
bevonulási körlet felé tartva kiugrott a vonat ablakán.

Kőhidai Márton április elején, egy szokatlanul meleg délelőtt indult el hazulról a
nagykátai munkaszolgálatos gyűjtőállomásra. Miklós később úgy emlékezett, hogy hétfői nap
volt, talán már a húsvéti szünetben, a konyhában aludt, mikor egy arcához érő tenyér
felébresztette. Apja állt az ágy felett, az időjáráshoz képest túlságosan vastagon öltözött; erős
bakancsot húzott, és bricsesznadrágot térdzoknival, szürke, vatelinozott mikádó-kabátján alig
tudta átcsatolni a hátizsák széles vállpántjait. Bár a behívóparancs nem írta elő, óvatosságból
már felvarrta a kabát bal felső karjára a sárga szalagot. Haját rövidre vágatta, és bajuszát is
megnyírta, ettől szokatlanul fiatalnak látszott.

Lassan és halkan beszélt a fiúhoz.

– Akkor úgy, ahogy megbeszéltük, Miklós – mondta –, segíts anyádnak itthon, és ha

tudsz, a műhelyben is. Vigyázz Péterre, gondolj arra, hogy te vagy a nagyobb. Mit még?! Ne
hagyd abba a tanulást egy napra sem, előfordulhat, hogy jön valami rendelet, és nem kell
várnod a nyolcadikig, hanem most, az év végén leteheted a különbözeti vizsgát.

Miklós sírt, és belekapaszkodott az apjába:

 – Maradj itthon!

– Nem lehet, Miklós, el kell mennem.

A fiú nem értette, miért kell elmennie, hiszen nem állt mellette rendőr vagy katona, aki
kényszerítette volna rá. Mikor apja meg-megrángó arcvonásaiból megbizonyosodott, hogy az
elválás kikerülhetetlen, még erősebben szorította magához a mikádó-kabát szőrmés nyakát:

– Ha te elmész, én sem fogok tanulni tovább.

– Ne mondj ilyeneket, hisz tudod, hogy visszajövök. Emlékszel: két évvel ezelőtt is
elmentem, aztán visszajöttem…

– Olyan soká lesz…

Miklós sírt, Kőhidai körülnézett, hogy mivel vigasztalhatná meg, mást nem találva,
levette a szekrény tetejéről a saját készítésű sakk-készletet, az intarziás, melegbarnára-
csontszínűre pácolt táblával, faragott figurákkal, és az ágyra tette. Egy pillantást vetett az
órára:

– Anyád azt mondta, kilencre hazaér, de úgy látszik, valami közbejött. Hagytam neki
egy cédulát a konyhaasztalon.

Megigazította vállán a kenyérzsák hevederét, és elindult. A fiú elkísérte a kapuig, onnan

nézett utána: a szomszéd ház előtt már várta Kőhidait barátja, Grósz nyomdász, akit szintén
behívtak Nagykátára. Kezet fogtak, aztán hátizsákjuk súlyától kissé előregörnyedve siettek
végig a hosszú, egyenes utcán.

II. fejezet
 

1.

A ferencvárosi házzal szemközt a vasúti töltést lezáró szürke betonkerítésre szinte naponta
ragasztottak ki újabb és újabb rendeleteket – a papírívek homlokán a Főváros címere állt,
melyet két szárnyas oroszlán tartott, és valamennyit a polgármester aláírása zárta le. Március
óta szinte minden rendelet a zsidókkal foglalkozott, mind súlyosabb korlátozásokat jelentettek
be.

Április ötödikén a zsidóknak fel kellett varrniuk a sárga csillagot. Ez az időpont hat-
nyolc héttel előzte meg az iskolai tanévzárást, de a tanítónő meg akarta kímélni Miklóst társai
gúnyolódásaitól, elintézte, hogy hamarabb kiadják a bizonyítványát. Az öt év alatt most
először lett kitűnő rendű, de a fiú nem tudott örülni; az értesítőt nem mutathatta meg az
apjának, így a siker elvesztette minden értelmét.

Otthon az anyja meg sem nézte a bizonyítványt, levétette Miklóssal a kabátját, és a bal
mellére felvarrta a kanárisárga csillagot, melyet egy régi blúzból vágott ki, úgy festett, mintha
a fiú valamilyen kitüntetést kapott volna iskolai eredményeiért. Miklós ezután sokáig nem
ment ki az utcára, behúzódott a lakásba, és tanult, ahogy apjának megígérte, bár a különbözeti
vizsgára nem is gondolhatott.

A vasút szürke betonkerítését egyre vastagabb rétegben borították el a rendeletek:

zsidók a villamoson csak az utolsó kocsi hátsó peronján utazhattak, elvették rádióikat,
kitiltották őket a színházakból és a mozikból. Április végén kicserélték az élelmiszerjegyeiket
is sárga „Zs”-jegyekre, egy személy ezentúl havonta harminc deka cukrot és harminc deka
szezámolajat kapott, húsból pedig heti tíz dekát.

Ez a fejadag nem lehetett elég, a következő hónap elején eljött Kőhidainéhoz két
öregasszony, és eladta gyűrött cukor- és zsírjegyeit. Miklós látta ezt az üzletkötést, és meg
akarta kérdezni, hogy az öregasszonyoknak nem hiányzik-e majd a cukor és a zsír, de nem
merte, anyja állandó idegfeszültségben élt, és a legkisebb engedetlenségért is rákiabált a két
fiúra. A szomszédjukban egy csendőr százados sógornője lakott, Gecsőnének hívták,
Miklósnak és öccsének naphosszat csöndben kellett ülniük a konyha sarkában, mert a
szomszéd nő egy hangosabb szóra is átjött, és azzal fenyegetődzött, hogy elviteti őket a
sógorával. Ha anyjuk megtudta, hogy Gecsőné náluk járt, félelmében magából kikelve szidta
a gyerekeket.

Kőhidainé hosszú hetekig talpalt és tárgyalt, hogy el tudja adni az asztalosműhelyt,

férje bevonulása után már nem volt értelme fenntartani. Csak nehezen talált vevőt a helyiségre
és a felszerelésre, a környékbeli asztalosok, akiknek kellett volna, arra számítottak, hogy jön
majd egy újabb rendelet, és ingyen hozzájutnak a műhelyhez. A vételár a valódi érték felét
sem érte el. Kőhidainé néhány száz pengőt különvett, ennyi tartalékra okvetlenül szükségük
volt, de félt a pénz hirtelen romlásától, ezért a fennmaradó összeget különféle üvegárukba:
tálakba, gyümölcsmosókba, likőrös- és kompótoskészletekbe fektette.

A korlátozó intézkedések mind fenyegetőbbekké váltak, május elején elterjedt a hír,

hogy gettóba zárják a vidéki zsidókat. Ez az intézkedés kiterjedt volna néhány Pest környéki,
de a fővárostól közigazgatásilag független megyei jogú városra: Újpestre, Kispestre és
Pestszentlőrincre is. Kőhidainé szülei: Frank Ferenc drogista és felesége kint laktak Újpesten,
így ők is veszélybe kerültek.

Kőhidainé villamossal kiment Újpestre, szokásával ellentétben nagyobbik fiát is

magával vitte. Ez a máskor jelentéktelen utazás most kockázatos vállalkozásnak számított egy
zsidó nőnek, szinte biztosra vehette, hogy útközben beleköt egy rendőr, ellenőrzi iratait, egy
ceruzát próbál bedugni a sárga csillag alá, hogy nem túlságosan ritka öltésekkel van-e
felvarrva, vagy valamilyen más szabálytalanságban marasztalja el, és internáló táborba küldi.
Kőhidainé és Miklós megkönnyebbült, mikor elérték Frankék majolikacsempével díszített
házát.

Máskor az udvarra nyíló kis teraszon szoktak leülni, ahonnan néhány gondozott kerti
ágyásra láttak rá, de a teraszt most elborították a gyógynövényekkel megtömött zsákok, a
kijárási korlátozások miatt Frank már hetek óta nem jutott hozzá, hogy feldolgozza a beérkező
árut. Lányát és unokáját a nappali szobába vezette, a kényelmes bőrfotelokban telepedtek le.

Még a közeledő halálos veszély sem változtathatott a hasonló látogatások kialakult

szokásain: Frank végighallgatta lánya beszámolóját, a kitűnő bizonyítványért tíz pengőt adott
Miklósnak, és néhány kényszeredett szóval veje után is érdeklődött. Kőhidai Mártonnal
kölcsönösen idegenkedtek egymástól, annak idején csak azért egyezett bele a házasságba,
mert Frank Margit már betöltötte a huszonötödik évét, és más kérő nem jelentkezett érte.

Frankné befőttet és száraz süteményt rakott az asztalra, de lánya türelmetlenül félretolta

a tányért:

– Édesanyám, megbízható helyről tudom, hogy az újpesti zsidókat deportálni fogják.

Költözzenek át hozzám, az én lakásom kicsi, de elférünk, és Pesten egyelőre nem bántanak
minket.

Frankné aggodalmaskodott:

– Mi nem hagyhatjuk el Újpestet, a múlt héten ragasztottak ki egy rendeletet.

– Ezzel ne törődjön. Ismerek valakit az Elöljáróságról, aki két-háromszáz pengőért ad

egy írásbeli nyilatkozatot, hogy maguk már a rendelet megjelenése előtt bejelentették a
szándékukat, és ők nem emelnek kifogást, hogy Pestre költözzenek. Ha ez a papír a
kezünkben van, a Központi Zsidó Tanácsnál már el lehet intézni az átjelentkezést.

– Ez sem sikerül. A Politzer doktor már megpróbálta.

– Akkor jöjjenek most velem, a Jutagyáron keresztül vezet egy üzemi út, azt nem
ellenőrzik, bejutunk Pestre, és ott mindent elintézünk.

Frank eddig szótlanul hallgatta a vitát, most megcsóválta a fejét:

– Megvesztegetések?! Hamis nyilatkozatok?! Nem ismerek rá az én becsületes,

tisztességes lányomra. Emlékszel, hányszor meséltem neked, hogy egyszer, még prepa
koromban megkínáltak egy szivarral. Már elszívtam, mikor kiderült, hogy szerb csempészáru,
vagyis nem fizettek érte adót, erre én benyúltam az íróasztalom fiókjába, kivettem egy
bélyeget, és eltéptem, hogy megtérítsem az államnak az elmaradt hasznot. – Arca felderült a
régi büszkeségtől. – Számomra és minden magyar zsidó számára most is az egyenes,
tisztességes magatartás a legfontosabb. Ha korrupt tisztviselőkkel paktálnánk, bujkálnánk,
iratokat hamisítanánk, mi magunk igazolnánk az antiszemitákat: íme, a zsidók most is
ügyeskednek, keresik a rebachot, megpróbálják kijátszani a törvényt. Amíg pontról pontra
megtartjuk a rendeleteket, addig semmiféle bántódásunk nem eshet. Az pedig, hogy
embereket vagonba zárnak, és kivisznek az országból, azzal nem is érdemes foglalkozni,
egyszerű agyrém.

– Paschkeszéket is kivitték – említette meg Kőhidainé egy ismerős lengyel család

nevét.

– Paschkeszék ügye más lapra tartozik, ők pólisi zsidók voltak, nem tudták igazolni az
állampolgárságukat, milyen jogcímen maradhattak volna itt?!

Frank kissé sértődötten kihúzta magát.

– Csak nem akarsz minket egy kalap alá venni Paschkeszékkel?

 Odament a vitrinhez, és kedvtelve nézegette emléktárgyait: a nehéz, oroszlándíszes
ezüst gyertyatartók között kék bársonypárnán feküdtek első világháborús kitüntetései, tiszti-
bojtja és kardmarkolata, valamint egy üvegezett diploma, mely tanúsította, hogy tagja volt
Újpest város törvényhatósági bizottságának.

– Itt én nem vagyok idegen, ezt a várost az én anyai dédapám, Lőwy Izsák alapította.
Száz évvel ezelőtt, mikor idejött Nagysurányból, egész Újpest helyén még csak egy csőszház
állott, és egy deszkákból ácsolt, sárral bemázolt csárda. Lőwy Izsák építette fel a Bőrgyárat, és
zsidók alapították az Egyesült Izzót, a Wolfnert, a Magyar Pamutot is. Az úri magyar harcos
és a szorgalmas, üzleti érzékkel megáldott magyar zsidó a történelem folyamán mindig
kiegészítette egymást. Nemzeti örömben és gyászban mindig híven osztoztunk: Haynau 1849-
ben külön hadisarcot vetett ki az újpesti zsidókra, mert támogatták a szabadságharcot,
megünnepeltük a millenniumot, koszorút küldtünk Kossuth ravatalára, a főrabbink 1919-ben
nyitott frigyszekrény előtt imádkozott a Nemzeti Hadsereg győzelméért. Elfelejtheti azt a
kormányzó, hogy ötvennégy szegedi tisztje közül tizenhét zsidó volt? Nem, a németek esetleg
még rákényszeríthetik őt néhány rendeletre, de azon semmit sem változtathat, hogy mi
Újpesten születtünk, és itt is fogunk meghalni.

– Hogy bízhat ennyire, édesapám?

Frank lehajolt, és megsimogatta a lányát:

– Te csak ne félts minket.

Következő alkalommal május közepén ment ki Kőhidainé Újpestre, akkor már nem
tudott beszélni a szüleivel. A mintegy tizenhétezer újpesti zsidót váratlanul – alig néhány órát
adva a csomagolásra – költöztették ki lakásukból, és néhány Árpád utcai házba zsúfolták
össze őket. Ott, ahol nem volt kerítés, földbe szúrt zászlókkal zárták le a gettó határát, aki a
zászlók vonalát átlépte, a csendőrök az első figyelmeztetés után lelőtték. A gettó kapujánál is
fegyveres őrszemek vigyáztak.

Egy hét után a csendőrök továbbvitték a gettó lakóit, mindenki csak annyi élelmiszert
és ágyneműt tarthatott meg, amennyit kézben elbírt. Gyalogmenetben indították el őket a
Magdolnavárosi pályaudvar felé, az öregek és gyerekek nem bírták a cipelést, már útközben
eldobálták csomagjaikat.

A többi Pest környéki zsidóval együtt Budakalászra kerültek. Itt nem kaptak központi
ellátást, mindenki csak azt ehette, amit magával hozott, apró spirituszfőzőkön melegedett az
étel. Egy bombázás elpusztította a vízvezetéket is, naponta egyszer osztottak vizet, lajtos
kocsiból. Valaki látta, mikor egy csendőr puskatussal mellbe vágta Frankot, mert be akart
vizezni egy törülközőt, hogy borogatást tegyen a felesége szívére.

Itt már sokan meghaltak, egy Rabszki nevű cigányra bízták, hogy levetkőztesse és
eltemesse a halottakat. Rabszki állandóan részeg volt, a vállán vitte a hullákat, veregette,
pofozgatta őket, és beszélt hozzájuk.

Kőhidainénak sohasem sikerült kinyomoznia, hogy pusztultak el a szülei, a háború után

is csak annyit tudott meg, hogy az újpesti zsidókat Auschwitzba vitték, és ők is közöttük
voltak. Frank még ki tudott dobni a vagon bedrótozott ablakán egy képeslapot, mely az öreg
párt ábrázolta huszonötödik házassági évfordulóján. Kőhidainé címe után a következő állt:
 „Áldott legyen a kéz, mely eljuttatja a címzetthez! Margitkám! Visznek bennünket, nem
tudom, hogy hova. Imádkozzatok érte, hogy minél hamarabb meghaljunk. Apád.”

2.

Egy újabb rendelet a fővárosban is előírta a zsidók összeköltöztetését. Június közepéig

Kőhidaiéknak is el kellett hagyniuk a földszintes U-alaprajzú házat, ahol a család már tizenöt
éve élt ugyanabban az egyszobás lakásban, és be kellett költözniük egy úgynevezett csillagos
házba. A rendelet öt napot engedélyezett a lakáscserék végrehajtására.

Aránytalanul kevés házat jelöltek ki az összeköltözők számára, ezeket sem egy

városrészben vagy kerületben, hanem a legkülönbözőbb környékeken; a rendelet összeállítói
meg lehettek győződve, hogy az ellenséges repülőgépek a csillagos házakat nem fogják
bombázni, és így az egész város védve lesz.

Kőhidainé végigjárta a falragaszokon megadott címeket, de már valamennyi lakás

zsúfolásig megtelt. Nemcsak a szobákban, de az előszobákban is öten-hatan szorultak össze, a
rendelet két négyzetméter férőhelyet biztosított egy személynek, de az öregasszonyok és a
gyerekek szinte moccanni sem tudtak, a maguk alá terített dunyhákon és paplanokon
feküdtek.

A konyhákból őrjöngő veszekedések hallatszottak ki, a főbérlő hatalmaskodott a

beköltözöttek fölött, öregasszonyokra, akik ötven éven át zsírral főztek, ráparancsolt, hogy
inkább olajat használjanak, mert annak nincs olyan erős szaga, veszekedés közben a
rendőrséggel és a Gestapóval fenyegették egymást.

A legvisszataszítóbbak mégis az illemhelyek voltak, mind eldugultak, a szenny kifolyt a

közelben fekvő emberekre.

Kőhidainé borzongva lépett ki ezekből a lakásokból, poloskától, tetűtől, járványoktól

félt, valami tágasabb helyet keresett a családnak. Megfelelőbbnek látszott a zsidó templommal
egybeépült Tanácsház padlása, ahol ugyan fűteni nem lehetett, és csak petróleumtűzhelyen
főzhetett, de meg tudta oldani a mosást és tisztálkodást, magával hozhatta néhány bútorát és
az üvegárut tartalmazó, forgáccsal bélelt nagy deszkaládát is.

Már majdnem bejelentkezett a padlásra, mikor egyik szomszédjuk összehozta

Kőhidainét egy Auguszta-telepi asszonnyal, Szakonyinéval. Az Auguszta-telepet csillagos
háznak nyilvánították, és Szakonyiné hajlandó volt elcserélni a lakást.

Kőhidai Márton bevonulása óta az asszony tartotta el férje szüleit, Kirschner Gyulát és
feleségét – Kirschner volt Kőhidaiék eredeti családi neve. Kirschner sofőr volt, de származása
miatt elküldték régi munkahelyéről, a Kéktaxitól. Régi kollégái irgalmából egy-két napra
beugorhatott ugyan kisegítőnek, de benzint, mivel zárolt cikk volt, nem tudtak adni neki,
felesége végigjárta a patikákat, és azt állítva, hogy folttisztításra kell, decinként vásárolt össze
néhány litert.

Bár az öregek eddig külön laktak Kőbánya szélén, az Óhegyen, természetesnek látszott,
hogy most Kőhidainéval együtt költözzenek be a csillagos házba, Kirschnerné azonban nem
akart az Auguszta-telepre menni. Korábban egy fűszerüzletben dolgozott mint pénztáros, és
ehhez az emlékeiben dédelgetett méltósághoz nem illett, hogy a főváros egyik
legnyomorultabb telepén lakjék:

– Engem mindenki tisztelt és szeretett Kőbányán, én inkább végzek magammal, de nem

megyek az Augusztára.

Egymást követték a veszekedések, esténként Kirschnerné tüntetőleg kikészített az

éjjeliszekrényére három-négy fiola orvosságot, de hogy semmi más megoldás nem
kínálkozott, kénytelen volt elfogadni menye ajánlatát.

A rendeletben engedélyezett öt nap alatt legalább százötvenezer budapesti zsidónak

kellett lakást változtatnia. Az öt napban háromszor is hosszan esett az eső, mikor a szállítást
még ponyvákkal sem lehetett megoldani, a fuvarosok kihasználták a konjunktúrát,
némelyikük ötszáz–ezer pengőt is elkért egy fordulóért – sokkal többet az egész fogatuk sem
ért –, Kőhidainé is csak nehezen tudott szerezni egy lovas kocsit. Szégyellte távozásukat az
utcabeli ismerőseik előtt, ezért egy esti időpontra rendelte oda a szállítókat.

A kocsis és a rakodómunkás már italosan érkeztek meg, farral álltak be a hosszan lefutó
kaputorkolatba. Bizonytalan, széles mozdulatokkal rángatták ide-oda a lovakat, az
oldalmagasítóból kiálló vasak mindkét oldalon leverték a falról a vakolatot. Miközben
körüljárták a kirakott holmikat, próbaképpen meg-megemelgetve egy nehezebbnek látszó
darabot, a kocsis szánakozó arcot vágott:

– Milyen szomorú az, kérem, hogy az ember egyik percről a másikra földönfutó lesz.
Elveszik mindenét, amiért egész életében dolgozott.

Kőhidainé belekapaszkodott a szavaiba.

– És az uram a fronton van, itt maradtam két gyerekkel.

Miklós nem értette, hogy anyja miképp veheti komolyan a részvétet, hiszen a kocsis
szája széle remegett a visszatartott mosolytól. Ahogy felrakták a bútorok nagyját, előleget
kértek, és elmentek a kocsmába.

A család türelmetlenül topogott a kapualjban az ágyterítőkbe és ponyvákba kötött

csomagok között. Hat óra felé megérkezett az Auguszta-telepi asszony holmiját szállító nagy
hordárkocsi is, de a veszteglő fogat miatt nem tudták behordani a bútorokat, az utcán kellett
lepakolniuk.

Kőhidainé magánkívül volt az idegességtől, a rendelet szerint internálták azokat a

zsidókat, akik aznap este tíz óráig nem költöztek be a csillagos házba, és nekik útközben az
Óhegyen még fel kellett venni Kirschnerék csomagjait is. Többször is elküldte Miklóst a
kocsmába, de a fiú, mellén a sárga csillaggal, semmiféle vendéglátó helyre nem léphetett be.
A küszöbön megállva kérte az ismerősöket, hogy keressék meg a kocsist, de azok úgy tettek,
mintha nem hallanák, poharuk fölé hajoltak.

Már sötét este volt, mikor a kocsis és a rakodó visszatért. Kőhidainé rájuk támadt, erre
egymást kezdték okolni a késésért, a rakodó megsértődött, földhöz vágta a szállítóhevedert, és
elment, a kocsis egyedül maradt, az augusztai asszony fia segített felpakolni a még az udvaron
heverő csomagokat. Végül minden felkerült, Kőhidainé csak másnap jött rá, hogy egy batyu,
melybe lepedőket kötött, eltűnt a sötétben.

Kőhidainé a bakra ült a kisebbik fiúval, Miklós a platón állt, és vigyázott, nehogy
valami lehulljon. Mikor a kocsi elindult, még egyszer visszanéztek, de senki sem integetett
utánuk, Szakonyinét, az augusztai asszonyt vették körül.

Szakonyiné utánuk szaladt, és megállította a kocsit:

– Hol van, kérem, a harmadik kulcs?

– Milyen harmadik kulcs?

– Most mondják a szomszédok, hogy ehhez a wertheimzárhoz három kulcs jár, és

maguk csak kettőt adtak ide.

– Mi is kettővel vettük.

– Hazugság. De én nem engedem, hogy visszajárjanak a lakásomba, ha nem kerül elő a

kulcs, a Gestapóval vitetem el magukat.

A kocsi elindult, de az asszony még sokáig kiabált utánuk.

Útközben láttak néhány költözködő zsidó családot, mellükön keresztbe vetett

hevederrel asszonyok és öregemberek húzták a kézikocsikat, bal kezükben papírzacskóba
állított gyertyát tartottak. A Liget térnél egy kordé kereke összetörött, a rakomány a földre
borult, és az egészből csak egy alaktalan deszka- és cseréphalom maradt.

A kocsisnak a fejébe szállt az ital, hunyorogva bizalmaskodott a mellette ülő

Kőhidainéval, vállát és karját fogdosta:

– Legalább szárazon hagyjon élvezni egy kicsit.

Az Óhegyen Kirschnerné az idegességtől már toporogva várta a kocsit, meg volt

győződve, hogy a menye szándékosan késik. Ragaszkodott hozzá, hogy minden régi holmiját
– matracokat, kimoshatatlanul zsíros lábosokat, mosdóállványt rakják fel, Kőhidainé hiába
bizonygatta, hogy nem lesz rá szükség. Kirschnerné arra sem volt hajlandó, hogy felüljön a
bakra, inkább gyalog ment a Kápolna térig, és felszállt a villamosra, melynek egyik megállója
az Auguszta-telep közelében volt.

Mire odaértek a telep mellett húzódó magas töltéshez, már csak néhány perc hiányzott a
tíz órához. Kőhidainé sürgette a kocsist. A kocsis megsértődött, ráhajtott a töltésre. A kocsi
rakterén csörömpölve zuhantak egymásra az edények, az üvegárut tartalmazó nehéz láda
majdnem áttörte a hátsó magasító falat. Miklós hanyatt esett, Kőhidainé is csak az utolsó
pillanatban fogódzkodott meg.

 
 III. fejezet
 

1.

Az Auguszta-telep számozott téglaházakból és erdélyi, felvidéki városneveket viselő

fabarakkokból állott, összesen mintegy ötszáz lakásból. A téglaépületben még elfogadható
körülmények között éltek a lakók, de a barakkok hihetetlenül el voltak hanyagolva. Az eső a
szétmállott ereszekről az ajtó elé csurgott, a kikorhadt deszkák résein még az utcán sétáló
járókelők is beláttak. A villany- és vízvezetékek, csatornák már rég elhasználódtak, az
épületek végében a közös, nyitott illemhelyen mindent elborított az ürülék, akik mégis be
akartak menni, hogy az itt elhelyezett csapokból vizet vegyenek, téglákat dobtak a földre,
mintegy járdát építve, már három-négy egymásra vetett téglasor is elsüppedt.

Maguk a barakklakások egyetlen helyiségből álltak, itt égett a kisebb-nagyobb

csikósparherd, mely széles sávon és magasan bekormozta a falakat, a család itt élt, itt evett és
aludt. A lakások így is tágasnak tűntek, mert csak egy-két bútordarab foglalta el a helyet: egy
nagy konyhaszekrény a Teleki térről – minden edényük, felsőruhájuk és fehérneműjük elfért
benne –, egy összecsukható vaságy, melynek rozsdás fejtőli és lábtóli lemezei egymásra
hajlottak, ezen aludt a családfő, vagy ha valaki beteg volt a családból, a többiek csupasz
szalmazsákon. Szalmát a szomszédos laktanyából loptak, vagy kidobott töreket szedegettek
össze az utcán.

A falak repedéseinek peremén vércsíkok sötétlettek, néhol megpróbálták eltakarni

újságokból kivágott képekkel, Oetker-sütőporos bádogreklámmal, de a legtöbb helyen meg
sem kísérelték a reménytelen küzdelmet. Szinte a levegőből is szitáltak a poloskák.

Erre a telepre csak az jött, aki még az állami lakások harminc-negyven pengős bérét
sem tudta megfizetni. Az Augusztán hivatalosan két-három pengő volt a lakbér, de a többség
évekkel elmaradt, és nem is gondolt rá, hogy törlessze az adósságát. Tudták, hogy innen már
nem fogják kilakoltatni őket, mert nincs hová, az egyetlen nélkülözhető szolgáltatást, a
villanyt már rég kikapcsolták a barakklakások java részéből.

A város belső nyomortelepeitől eltérően, itt csak elvétve fordultak elő munka nélküli,
kiöregedett utcalányok vagy lezüllött mutatványosok, a telep lakói többnyire dolgoztak:
cipészsegédek, takarítónők, cigányzenészek, gyári segédmunkások voltak, ha szakmájukban
nem tudtak elhelyezkedni, alkalmi munkákat vállaltak a Konzervgyárban, a MÁV-fatelepen,
vagy romot takarítottak a laktanyában.

Az Auguszta-telepen már azelőtt is laktak zsidók, mielőtt csillagos háznak jelölték ki.
Egy sánta, bajuszos nepper: Krausz Vili, Schwarcz Ferike, az újságárus, akit két felesége
tartott el, egy elválaszthatatlan baráti pár: a félszemű Fischer és a hatalmas termetű Neumann
Lipi, aki megjátszotta az idegbajost, hogy ne kelljen bevonulnia munkaszolgálatra:
konzervdobozokból különféle érmeket vágott ki magának, és nyáron is vastag báránybőr
kucsmában járt.

Ezek az emberek az évek során már hozzákoptak a környezetükhöz. Krausz Vili írta a
telepiek kérvényeit, melyekkel a kormányzó feleségét, az egyházakat, az Izraelita Nőegyletet,
de még az év végi elszámolásukat tartó vendéglői asztaltársaságokat is felkeresték
alamizsnáért. Ha valami különösen hatásos, szánalmat zsaroló mondat jutott az eszébe, letette
a tollat, fejét hátravetve nevetett, és fuldokolva szidta a saját anyját. Neumann Lipi hamis
igazolással játszott a környék futballcsapatában, a Pongrácz úti MOVE-ben, Ungár fűszeres
dalárdában énekelt, mindenképpen jobban hasonlítottak a többi telepihez, mint az újonnan
idekerült zsidókhoz.

Az összeköltözésre adott eredeti szerdai határidőt meghosszabbították szombat éjfélig,

és még Kőhidaiék után is érkezett vagy tizenöt-húsz család az Augusztára. A telepen akkor
már száz-százhúsz zsidó lakott, többnyire a jobb állapotban levő téglaépületekben.
Kisiparosok, kereskedősegédek, alkalmazottak voltak – ameddig dolgozhattak –,
valamennyien szégyellték, hogy erre a hírhedt nyomortelepre kerültek, ezt azzal palástolták,
hogy távol tartották magukat sorstársaiktól, a családok csak sokára és vonakodva álltak szóba
egymással.

2.

A beköltözés éjszakáján Kőhidaiék még nem tudtak kicsomagolni, batyukon, ládákon,

összetolt székeken aludtak. Miklósnak egy pokrócot terítettek le a földre, sokáig ébren
maradt, nézte a befelé tükröző, sötét ablakot, és próbálta elképzelni, hogy apja ezen az
éjszakán hol feküdhet: erdőben, lövészárok alján összegyűlő tócsákban látta. A szánalomtól
könnyek folytak végig az arcán.

Mióta bevonult, Kőhidai Márton csak egy válaszlapos, sárga tábori levelezőlapot
küldött, a cenzúra miatt szűkszavúan írt, annyit tudatott magáról, hogy megérkezett,
egészséges és dolgozik, a tábori postaszámból még az sem derült ki, melyik vidéken jár.
Hónapok teltek el, és semmi újabb hír nem érkezett az apja felől, de Miklós nem akart arra
gondolni, hogy valami baj érhette.

Szombat estére elrendezkedtek a lakásban, vasárnap reggel a család tovább aludt, csak
Miklós kelt fel korán, ki akart menni régi ferencvárosi lakásukba, hogy a szomszédoktól
megkérdezze, nem jött-e levél. Nem keltette fel anyját, hogy villamospénzt kérjen tőle, attól
félt, nem engedné el, inkább gyalog vágott neki az útnak.

Átfutott a villamostöltésen, majd óvatosan behúzott nyakkal elsuhant a szomszédos

Városi telep új házai mellett, már az eltelt néhány nap alatt is többször belekötöttek a
suhancok a sárga csillag miatt. A vasúti felüljárón túl be akart fordulni egy névtelen utcán a
Népliget felé, mikor egy ferde vállú és derékban is meghajlott férfi elkapta, megcsavarodott
testtartásához képest meglepő erővel szorította meg a csuklóját. A fiú felszisszent:

– Engedjen el!

– Hová mész?

– Újságért – mondta Miklós, és lábát megvetve próbálta kiszabadítani magát, de a férfi

elhúzta a vasúti fatelep kerítéséhez, melyre egy sárga papírra nyomott hirdetmény volt
kiragasztva.

– Olvasd el! A rádió is bemondta!

 A hatóságok úgy rendelkeztek, hogy a zsidók ezentúl csak délutánonként két és öt óra
között hagyhatják el a csillagos házakat, a rendelkezés már ezen a vasárnapon életbe lépett. A
hajlott hátú férfi visszakísérte Miklóst az Augusztáig, csak a telep szélén engedte el a
csuklóját, távoztában mutatóujjával még egyszer megfenyegette.

A család még most is aludt, Miklós a konyhában ledobta sárga csillagos lemberdzsekét
– a telepen belül nem kellett viselnie a megkülönböztető jelzést –, zsíros kenyeret kent
magának, hóna alá fogta az apjától kapott sakktáblát, és elindult. Kilépve a kertből,
visszanézett, hogy egy váratlan fenyegetés esetén elérné-e még a lakásukat, de a félelme
indokolatlan volt, sarujában, rövidnadrágjában és nyári ingjében egyáltalán nem ütközött ki a
telepi környezetből, a töltés mellett snúrozó fiúk fel sem figyeltek rá. A telepiek, ha nem is
jóindulattal, de harag nélkül, közömbösen fogadták a jövevényeket.

Miklós még alig ismerte a telepet, kíváncsian nézegetett körül. A házak előtt mindenütt
meghagytak egy kis kertet, de ezt senki sem művelte, virág- és zöldségágyások helyett rozoga
sufnikat ütöttek össze itt, rongyok, kiszáradt nyúlgereznák, hagymafüzérek lógtak a falán. A
sufnik oldalában magas gaz nőtt, idő előtt elkorhasztva a deszkák alját, a kerítés helyén pedig
maguktól behullott bokrok, leginkább lícium. A szél telefújta szalmával és papírdarabokkal,
de senki sem vette magának azt a fáradságot, hogy kiszedje a szemetet a zöld ágak közül.

Útközben Miklós váratlanul ismerőssel találkozott. Régi ferencvárosi iskolatársa,

Hoffmann Árpád jött vele szemben a töltésen. Bár ez a találkozás nyilvánvalóan mutatta
közös sorsukat, a vörös hajú, folyton hunyorgó fiú most is úgy viselkedett, mintha valamiért
fölényben volna. Nem kerülhette el, hogy szóba álljon Miklóssal, de úgy tartotta a hóna alatt
cipelt vastag, fekete könyvet, hogy feltűnően lássék a címlapja: újszövetségi idézeteket és
egyházi énekeket tartalmazott. Hoffmann most is misére és az áttérést előkészítő oktatásra
indult a Menekültek kápolnájába. Miklós csendes kárörömmel nézett rá:

– Nem mehetsz ki a telepről.

– Ránk ez nem vonatkozik.

– De igen, ki van plakátozva, és a rádió is bemondta.

Hoffmann elbizonytalanodott, de azért fölényesen vállat vont:

– Majd én megkérdezem a tisztelendő úrtól!

A vöröshajú folytatta az útját. Miklós idegenkedve nézett utána, remegő undor fogta el
minden kitérni szándékozó zsidótól. Mint a világ egyéb dolgaiban, ebben is apja példája
irányította, aki fiatalkora óta tagja volt a Szociáldemokrata Pártnak, és nem hitt istenben, de
mélyen lenézte a kitérteket.

Miklós még nem látott belülről keresztény templomot, bár naponta elment a Bakáts téri
ferences plébániatemplom előtt. Vonzotta a sötét mélységben felcsillanó, színes máriaüveg-
ablak, a kapun kiáradó orgonaszó, a tömjén- és liliomillat, de maga a templom és az ünnepi
gyülekezet feszült idegenkedést váltott ki belőle. Ha valamelyik tavaszi ünnepnapon
összetalálkozott a templomba siető fehér ruhás, betétes lakkcipőt viselő lányokkal és az
aranyrojtos nyakkendőjű Bocskai-öltönyös fiúkkal, sietve kitért előlük. Lenézést és
fenyegetést olvasott ki az arcukból. Mintha a fehér papi ruhák, a lengő, piros babarózsaágak is
szentesítették volna az ő alacsonyabb-rendűségét.

Hoffmann még egyszer feltűnt a töltés kanyarulatában, Miklós vállat vont, továbbment.
Az út beletorkollott a telepi főutcába, jobb kéz felől látszottak az üzletek: egy fűszerbolt, egy
pékség, egy kör alakú, fa trafiképület. A telepen kocsma nyitását nem engedélyezték, mert
szomszédos volt a Ferenc József laktanyával, és a katonák átszökdöstek volna inni, helyette
egy-egy lakásban árultak Pest környékéről felhozott borokat és pálinkát. Most, vasárnap
délelőtt minden zárva volt, a sorban állástól kikopott, földes járda szürkén vált ki a gazból.

Miklós megállt és körülnézett. Sakkpartnert keresett. Egy szétbombázott barakk helyén,

úgy-ahogy összetakarított üszkös romok és csupaszon maradt kémények között, vasárnap
délelőtti kompániák kártyáztak és dominóztak. A tömegtől félrehúzódva, már a gyér, kiégett
füvön, egy hokedli mellett magas és szikár öregember ült, zsámoly helyett néhány téglát
rakott maga alá. A hokedli lapjára könyökölve, hatalmas tenyerében egy könyvet tartott, és
szokatlanul közel emelve a szeméhez olvasott.

A fiú lejött a töltésről, óvatos kört írt le, hogy bármikor visszakozni tudjon, ha az
öregember rákiabál. Mind közelebb került a hokedlihez, de csak nehezen szánta rá magát,
hogy megkérdezze, felmutatva a sakk-készletet:

– Tetszik játszani?

Az öregember felnézett:

– Sakk? Lássuk csak; húsz éve játszottam utoljára, nem vagyok túl nagy formában. Te
ismered a lépéseket?

– Igen, megnyitásokat is tanultam.

– Megnyitásokat is? Akkor te nagyon erős mester lehetsz! Nem tudom, merjek-e kiállni
veled. Ülj le – mondta, és mosolyogva intett az oldalt felhalmozott téglák felé.

Miklós a fehér figurákat választotta, kettővel előretolta a királygyalogot, megdörzsölte

a kezét, és a könyvre nézett, melyet az öregember letett maga mellé:

– Mit tetszik olvasni?

– Musa Dagh negyven napja. Ismered?

– Még nem hallottam róla – mondta Miklós udvariasan –, de szeretném majd elolvasni.
Ki írta?

– Franz Werfel.

Alig néhány méterről robbanás hallatszott, Miklós önkéntelenül összerázkódott, és

behúzta a nyakát.

– Mi lehetett ez?
 – Aknát vagy időzített bombát robbantottak fel. Én a laktanyában dolgozom, a
romeltakarításnál, naponta előkerül egy tucat. Nem kell törődni vele.

Megtolt egy gyalogot.

– Mit ír a büchli erről?

– Szicíliai védelem.

– Bravó.

Miklós utoljára az apjával játszott, most, mintha a régi esti partik hangulata tért volna
vissza, csöndesen beszélgettek. Az öregember is zsidó volt, Bonifertnek hívták, vidékről
került fel Budapestre, már több mint egy hónapja lakott az Auguszta-telepen.

Beszélgetésük meg-megszakadt, mert Boniferthez, aki néhány nap alatt is tekintélyt

vívott ki magának az újonnan beköltözöttek között, többen is odajöttek. Egyikük arról
panaszkodott, hogy a kijárási tilalom miatt ma reggel nem tudott eljutni a Cserkesz utcai
templomba. Mivel mások sem mozdulhattak ki a csillagos házból, feltehetőleg el is maradt a
reggeli istentisztelet. Azt ajánlotta, hogy valamelyik telepi zsidó lakásban be kellene rendezni
egy szobát, így legalább szombatonként lehetne imádkozni. Másikuk arra kérte, hogy vigye be
őt a laktanyába, romeltakarító munkára. Bonifert megnyugtatóan hunyorgott, és megígérte,
hogy próbál tenni valamit.

Váratlanul Kőhidainé tűnt fel a töltésen, hirtelen hagyhatta abba a konyhai munkát,
mert viseltes köténye is rajta maradt, sietett, szinte futott, közben gyors pillantásokat vetett
jobbra-balra. Miklós felugrott, és eléje ment:

– Édesanya!

Kőhidainé teli tenyérrel ütni kezdte a fiú fejét. Bonifert lefogta:

– De asszonyom! Mi történt?

Kőhidainén sírógörcs vett erőt, szavaiból csak nehezen lehetett megérteni, hogy a
félórával ezelőtt felrobbant bomba fent a vasúti háromszögben darabokra tépett egy gyereket,
és mivel nem tudta, Miklós merre jár, azt hitte, hogy ő volt az áldozat. Bonifert próbálta
lecsillapítani:

– Jöjjön be hozzánk, igyon egy pohár vizet. Itt lakom a közelben.

A lakásajtó zárva volt, Bonifert összefogott ujjheggyel háromszor megkoccantotta az

üveget.

– Rögtön! – mondta egy férfihang. Sietős rakodás hallatszott, és csak egy hosszú perc
múlva fordult el a kulcs.

Harmincöt-negyven éves, testes, göndör hajú, fekete szemüveges férfi állt az ajtóban,
kezében fehér botot tartott.
 – A lakótársam: Kárpáti Andor.

Kőhidainé is bemutatkozott, a férfi kitapogatta a kezét, és megcsókolta. Az asszony

elpirult, kapkodó mozdulatokkal megigazította a kötényét. Bonifert megmerítette a poharat a
zománcozott vizesvödörben:

– Tessék.

Míg anyja ivott, Miklós körülnézett: az egyetlen szobát a két lakó felosztotta maga
között, a képzeletbeli felezővonaltól jobbra egy rekamié állt, díszpárnákkal, egy hajlított lábú
asztal, Kárpáti garzonlakásának átmentett bútorai, a székek támláin vasalt öltönyök és ingek
feküdtek, a szoba másik felében viszont a fekete pokróccal leterített vaságyon kívül csak
néhány könyvcsomót lehetett látni.

– Messziről jöttem – mondta Bonifert –, semmit sem hozhattam magammal.

– Csak nem Pest környékéről? – kérdezte Kőhidainé, reménykedve, hogy megtudhat

valamit szüleiről.

– Nem, messzebbről – Bonifert egy jóindulatú hunyorgással jelezte, hogy fejezzék be a

témát.

Néhány percig beszélgettek a lakásról, a vásárlási lehetőségekről, utána az asszony

távozni készült, de a fekete szemüveges Kárpáti még egyszer visszafogta:

– Ha érdeklik a londoni hírek, esténként átjöhetnek.

– Maguknak van rádiójuk?

– Meg lehet oldani.

Bonifert rosszallóan nézett a lakótársára, de nem tett megjegyzést.

3.

Azon a vasárnapon Kőhidainé nem engedte ki az utcára Miklóst, hétfő délután viszont együtt
mentek el a régi ferencvárosi házba. Az asszony kereste a költözködésnél elveszett holmikat –
senki sem tudott róluk, Miklós közben a házfelügyelőnél érdeklődött, de most sem érkezett
levél apjától. Csalódottsága annál nagyobb volt, mert az utcán összetalálkoztak Grósznéval.
Férje együtt vonult be Kőhidai Mártonnal, és már a negyedik tábori lapot küldte.

Hazamentek, az asszonynak még be kellett vásárolni a kijárási idő alatt. Az Auguszta-

telepi villamosmegállóban elváltak. Miklós egyedül indult a telep felé. A töltés tövében, az
óvóhelyek melletti szabad térségen két alkalmi csapat futballozott – jórészt gyerekek –,
sapkájuk ellenzőjét tarkójuk felé fordították, hogy ne zavarja őket a fejelésben, de játszott két
felnőtt is: az egyik csapatban Neumann Lipi, a másikban barátja, a félszemű Fischer.
 Miklós néhány lépésnyire megállt, és figyelte a játékot. Szerette a futballt, a
Népszavában, melyet nagyapja járatott, minden reggel remegő kézzel kereste a Vasasról szóló
híreket, és a szíve összeszorult a gondolattól, hogy a csapat kieshet az első osztályból. Ő maga
nem játszott jól, bár korához képest magas növésű volt, rövidlátó szemei csak késve látták
meg a feléje szálló labdákat, ezért sokszor elpattantak tőle, és a játék nagyobb ügyességet
kívánó elemei: cselek, kapura lövések, fejesek is csak elvétve sikerültek neki. Meglepődött,
mikor Neumann Lipi megszólította:

– Állj be, öcsi, a kapuba.

– Én?

– Állj be már, ne húzd az időt.

Miklós beállt a két földre dobott tégla közé, lejjebb rángatta kék trikóját, és idegesen
várta a kapura szálló labdákat. Az első lövés elcsúszott a keze mellett, lábbal utánakapott, és
sikerült megállítania. Társai megdicsérték, de a félszemű Fischer, aki lepattanó labdára
számítva nehéz, vasalt csizmájában befutott a kapu elé, észrevette, hogy Miklós két lépéssel
hátrább helyezkedett, és már a gólvonalon belül hárított. Lipi leszidta, Miklós leszegett fejjel
dobta előre a labdát.

Még két gólt kapott, szerencséjére egy negyedóra múlva jött valaki, aki felváltotta, és ő
kimehetett a mezőnybe játszani. A vízmosta gödrökben meg-megbotolva futkározott kaputól
kapuig, ha megszerzett egy labdát, vaktában elrúgta minél messzebb. Összecsapott egy
mezítlábas ellenféllel, bár ő cipőben volt, neki fájdult meg a bokája, a kopaszra nyírt, gyűrött
fülű fiú, akit a többiek Csunyónak szólítottak, megállás nélkül futott tovább a labdával.

Miklós leült, és megdörzsölte a lábát, a bőr felszakadt a bokáján, vérzett, de nem hagyta
abba a játékot. A legközelebbi alkalommal nem csapott össze a rárohanó Csunyóval, hanem
belsővel balra elhúzta a labdát, ellenfele a lendülettől elcsúszott, Miklós boldogan passzolt
Neumann Lipihez. Úgy találta, hogy a hatalmas termetű férfi, aki most sem vette le báránybőr
kucsmáját, csodálatosan játszik. A magas ívben érkező labdákat úgy állította meg, hogy
ottmaradtak kopott kék ingének mellén, hanyag és mégis pontos mozdulatokkal emelte be a
kapu elé, és majdnem rúgott egy gólt úgy, hogy cigánykereket vetve, a sarkával húzta kapura
a labdát.

Ahogy Miklós feloldódott, és sikerültek a passzai, néha már vissza is kapott társaitól
egy-egy labdát. Egyszer az ellenfél kapujánál szabadon hagyták, Lipi átadása épp előtte
hullott le, jobb lábbal pattanásból rálőtte, és a keresztbe vetődő kapus fölött éles ívben
bevágódott. Miklós dermedten nézte, nem tudta elképzelni, hogy ő gólt lőhetett, csak akkor
hitte el, mikor meghallotta Lipi hangját:

– Szép volt, öcsi.

Miklós boldogan futott vissza a saját kapuja elé.

Nem sokkal később a játék félbeszakadt, mert a félszemű Fischer vasalt csizmájával
rátartott barátja lábára úgy, hogy Lipi, hanyatt vetve magát, káromkodva fetrengett a földön.
Megállítottak egy törmeléket szállító lovas targoncát, Lipi elvette a kocsistól az ostort, felült a
bakra, és nem törődve a kijárási tilalommal, elindultak orvost keresni.
 Miklós egész este a góljára gondolt, újra és újra érezte a labda könnyű ütését a lábán,
izgatottan készült a másnapi meccsre. Reggel esett az eső, Miklós kiment a töltésoldalba, de a
puha, agyagos talaj vigasztalanul felázott. Csak Csunyóval találkozott, a fiú fenn állt egy
homokdomb tetején, megfeszülő arccal várt néhány pillanatig, és előreesett, esés közben sem
tette ki a kezét, így arca a homokba puffant. A fájdalom sem törte le, újra és újra megismételte
a gyakorlatot.

– Búvár akarok lenni – mondta magyarázólag –, egy búvárnak nem szabad félni
semmitől.

IV. fejezet
 

1.

Bonifert és Miklós vasárnap is kint sakkoztak a lebontott barakk helyén, mikor hátuk mögött,
a suszter lakásában hirtelen elhallgatott a rádió, és egy izgatott hang bemondta:

– Bácska, Baja légiveszély!

A tapasztalat azt mutatta, hogy ezután tíz-tizenöt perccel Budapesten is megszólalnak a

szirénák. Miklós futva indult hazafelé.

Az egész telep felbolydult. A lakók egy része villamosra szállt, és megpróbált eljutni a
biztonságos sörgyári pincékbe, Neumann Lipiék és még két csapatra való fiú labdával és
sörösüvegekkel felszerelkezve kimentek a Kiserdő ritkás fái közé, az idősebbek és a zsidók –
akik nem hagyhatták el a telepet – a töltés mellé épített óvóhelyekre húzódtak.

Kőhidaiék idegesen készülődtek, Kirschner Gyula negyven évig volt konfliskocsis,

majd sofőr, megszokta, hogy az utcán, emberek között éljen, most is elvonult valahová
beszélgetni, és csak az utolsó pillanatban került elő. Jókedvűen leszegte kopaszra nyírt, épp
hogy csak borostás, ősz fejét, nem törődve felesége és menye szidalmaival, zsíros kenyeret
kent magának.

Miklós egy kopott vulkánfíber bőröndöt vitt, a fehérneművel és a tartalék ennivalóval,

öccse, Péter fogta a takarókat, Kőhidainé magához szorította nagyalakú, rézcsatos retiküljét,
itt őrizte, egy csavaros fedelű pohárban, a család gyűrűit, nyakláncait és más értékeit.

Átvonultak az óvóhely felé vezető ösvényen, melyet a járókelők a telepet övező magas
gazba tapostak. Csak ilyenkor derült ki, hogy milyen sokan laknak a telepen. Az áradó
tömegben szinte elveszett Miklós egy-két ismerőse, a vörös hajú Hoffmann a nagyapjával,
Arnstein szabó, aki szintén a Ferencvárosból került az Augusztára. Bonifert karonfogva
vezette végig a réten lakótársát, Kárpáti elegáns, tejcsokoládé színű, öves kabátot vett fel,
Miklós nagy örömére az ő óvóhelyükre jöttek.

A kibetonozott óvóhely a kánikulában is nedves hideget árasztott magából, és a már

használatba vett kübli is bűzlött. Miklós megpróbált kihúzódni a pince előterébe.
Csodálkozott, hogy nem szólnak rá engedetlenségéért. Hátranézett: anyja a fekete
szemüveges, most is gondosan megfésült Kárpátival beszélgetett. Miklós úgy vette észre,
hogy a férfi vak létére meglepő biztosan tájékozódik, egy-egy hangsúlyozottan merev
karnyújtást kivéve soha nem ütközik senkibe, és mindig az őt megszólító személy felé fordul.

– Tényleg vak? – kérdezte Boniferttől.

– Tényleg – mondta az öregember, csippentett a szemével, és elmosolyodott.

Az előtérbe kihallatszott a pincében ülők beszélgetése. Egy öregasszony, aki nem az

Augusztán lakott, csak a légiriadó hajtotta be erre az óvóhelyre, elmondta, hogy
kikeresztelkedni indul a Menekültek kápolnájába:

– Fejenként csak százötven pengőbe kerül, rábeszéltem a sógoromat is.

A vallásos Arnstein nekitámadt:

– Hogy képes ilyet tenni vén fejjel?! Nem bántja a lelkiismeret?

– Nem – mondta az öregasszony. – Én már olyan régen vagyok zsidó, mégis magas
vérnyomásom van, miért nem segít az Isten, hogy ne legyen? Hátha most, hogy kitérek,
meggyógyulok.

A kitérni szándékozók többen is voltak, azon vitatkoztak, vajon a katolikus vagy az

ágostai evangélikus vallást könnyebb megtanulni. Igaz-e, hogy a kőbányai evangélikus pap
nem ragaszkodik az előírt hatvan tanítási órához fél éven át, hanem két-három nap alatt kiadja
a keresztlevelet? Egyesek azt is tudni vélték, hogy a kikeresztelkedettek már augusztus elején
elhagyhatják a csillagos házat. Miklós feszülten figyelt. Örült, hogy anyja és nagyszülei nem
kapcsolódtak bele a vitába. Bonifert legyintett:

– Ne törődj velük. Mindenki ki akar térni. A papok már nem is győzik medencéből,
slaggal keresztelnek.

Közben a város fölé értek a látszólag lassan úszó, ezüstszínű Liberator-bombázók. A

légvédelem ágyúi a temetőből és a Szent László-templom mögül hiábavalóan vették célba
őket, a boforslövedékek pamacsszerű ködfoltjai jóval a gépek alatt nyíltak szét.

Kint a telepen teljes volt a csönd, csak egy nyitva hagyott rádióból hallatszottak a
német légvédelem rejtjeles közlései:

– Achtung! Achtung! Lichtspiele! Krokodil gross kommen…

Minden mozgás leállt, csak Bácsalmási, a légóparancsnok, egy fiatal epilepsziás férfi
állt egy ház árnyékában, és kis színházi látcsövével fölfelé nézett.

A magasból előbb sztanioltekercsek hullottak. Miklós nem tudta, milyen célokat

szolgálnak, de Bonifert helyeslően bólintott, majd távoli robbanások hallatszottak. Dél felől
lángok csaptak a magasba, a bombák eltalálták a Fanto-üzem utolsó épségben maradt
olajfinomítóját, a többi tartály néhány nappal korábban pusztult el; a tűz fölött forró légörvény
támadt, port, füstöt, szélükön megbarnult, cégjelzéses papírokat rántott a magasba, és egész a
telepig elsodorta.
 A dörgések egyre közeledtek, az égen megjelent a bombázók második hulláma, a
vezérgép egy füstkört húzott a Ferenc József laktanya fölé. Bonifert behúzta az óvóhely
páncélajtaját, és a biztonsági kart is ráfordította:

– Most mi következünk.

Miklós leült az anyja mellé, bent már rég nem működött a villanyvilágítás, most a
viharlámpát is eloltották, hogy ne fogyassza a levegőt, és ha az óvóhelyet találat érné, a szét
fröcskölő petróleum ne okozzon tüzet. A pad legszélén ülő Bonifert meggyújtott egy ujjnyi
gyertyát.

Már a közvetlen közelből hallatszottak az őrjöngő robbanások, a vezérgép által

kibocsátott füstkör a célpontot jelölte meg a többi bombázónak. Hátul egy öregasszony
rosszul lett, sikoltozva kapkodott levegő után, mások nyögtek és jajgattak, Arnstein fejét
térdei közé hajtva a Vidduj-t a halálra készülők imáját mormolta maga elé. Csak Bonifert ült
csendesen, egyik kezében a csákányt fogta, hogy ha beomlik a pince eleje, hamarabb
megkezdhesse a bontást.

Hirtelen megroppant fölöttük a tető, fülsiketítő robbanás hallatszott. Miklósnak úgy

tűnt, mintha egy hatalmas fazék fenekét kongatta volna meg valaki, a légnyomás feltépte a
szürke páncélajtót is. Ösztönszerűleg az anyjára borult, de a keze idegen tagokba ütközött, a
hirtelen betörő, éles világosságtól káprázó szemmel látta, hogy a fekete szemüveges férfi
átkarolja Kőhidainé derekát.

Miklós félelmében is megdöbbent, de el sem tudta képzelni, hogy apján kívül más
férfinak is köze lehet az anyjához. Bizonygatta magának, hogy csak véletlenről lehet szó, a
vak eltévesztett egy mozdulatot.

2.

A repülőgépek nemcsak a laktanyát bombázták, hanem alacsonyra leereszkedve, más

célpontot is támadtak. Észrevették a Kiserdőben futballozó telepi fiúkat, és fedélzeti
géppuskáikból hosszú sorozatokat lőttek rájuk. A fiúk menekülni próbáltak, elfutottak,
dombok mögé vagy a satnya fák törzséhez bújtak, de a fényes, szaggatott vonalként lecsapó
lövedékek így is megölték négyüket.

Csunyót telibe találta egy sorozat, koponyája darabokra repedt szét, mint egy földre
ejtett cserép. Fischert csak egy golyó érte, épp üres bal szemgödre fölött, alig ütött lyukat,
hihetetlennek látszott, hogy mégis meghalt. Neumann Lipi meg akarta verni az orvost, mikor
az kijelentette, hogy nem tud segíteni.

– Hiszen alig van rajta seb! – mondta, mintha azt akarnák elhitetni vele, hogy egy kis
zománchiba használhatatlanná tesz egy edényt.

A holttesteket délután hozták be a Kiserdőből. Neumann húzta a kézikocsit, a telep

széléhez érve ő maga emelte le Fischert a platóról, lefektette a szakadozott ponyvára, sokáig
állt fölötte, aztán levetette a báránybőr sapkát, mely évek óta alig került le a fejéről,
végigsimított világos, izzadságtól csapzott haján, bólintott.
 – Ne haragudj, Fischer – mondta –, most el kell mennem.

A halottakat egy újság riportere lefényképezte, aztán elvitték őket, csak a kis
négyszögben lenyomódott, letörött gaz emlékeztetett rájuk, a tömeg szétoszlott, Miklós is
hazament.

Idegenkedve látta, hogy Kárpáti most is ott van náluk, és ezentúl egyre gyakrabban
feltűnt anyja közelében. Nemcsak a naponta többször megismétlődő légiriadóknál vitette
magát az asszony mellé, hanem szokássá vált, hogy minden este megjelenik Kőhidaiék
lakásán.

Ült a konyha félhomályos mélyén, fogai közé harapott rövid szárú pipával, meg lehetett
győződve, hogy jól illik az arcéléhez, bár csak ritkán gyújtott rá. Beszélgetett a tűzhelynél
dolgozó asszonyokkal, olvasmányaikból idézgettek, régi operettek és színészek neveit
sorolták fel, néha Kárpáti kivette a szájából a pipát, és együtt eldúdoltak egy Lehár- vagy egy
Kálmán Imre-kettőst, nyári vendéglőket és különféle rég nem kóstolt ételeket emlegettek.

Esténként a férfi a családdal evett, fokról fokra bizalmasabbá vált, bevallotta, hogy nem
vak, egy gyerekkori szembetegség hagyott olyan nyomokat a szaruhártyáján, mely hasonlított
a trachoma tüneteire, és ez minden felülvizsgálatot végző orvost megtévesztett, így sikerült
elkerülnie a munkaszolgálatot.

Kirschnerné, aki egy vaktól nem féltette volna a menyét, ezentúl mindig keresett valami
munkát a konyhában, hogy a közelükben lehessen. Mintha távol levő fia érdekei fölött
őrködne, bele-beleszólt a beszélgetésükbe, és igyekezett Kárpátit lejáratni.

Éjszakánként Miklós arra ébredt, hogy anyja és nagyanyja fojtott hangon veszekednek:

– És ha Marci hazajön, mit fog szólni?

– Ő már nem jön haza, mama.

– Ilyet ne mondj, az én fiam él.

– Honnan tudja?

– Ezt egy anya megérzi.

– Ha él, akkor miért nem ír?

– Olyan helyen dolgozik, hogy nem jut hozzá. Vagy el is veszhetett a lap.

– Grósz már négyszer írt a családjának, pedig együtt vonultak be.

– Lehet, hogy elhelyezték őket egymástól, egy háborúban ide-oda dobálják az

embereket. Mondd meg inkább őszintén: te sohasem szeretted a fiamat.

Miklós a fejére szorította a párnát.

 Ez a viaskodás és a napi gondok lefoglalták a két nőt, mind kevesebbet törődtek a
gyerekekkel. A kisebbik fiú naphosszat anyja mellett üldögélt, megkedvelte Kárpátit is,
szívesen játszott vele, Miklós viszont csak enni és aludni járt be a lakásba.

A futballozó társaság Fischerék halála után többé nem jött össze, a fiúk dolgoztak, vagy
ha tehették, elutaztak vidéki rokonaikhoz. Miklós, hogy eltöltse az időt, a ház előtti kertben
összegereblyézte az évek óta vastagodó szemét- és hulladékréteget, felásta a földet, és néhány
marék borsót, babot vetett el. Még a régi ferencvárosi házban szokta meg ezt a munkát. Ott
minden lakónak megvolt a maga kis parcellája, virágokat ültethetett, megtermelhette az évi
petrezselymet, snidlinget, zöldhagymát.

Miklós szerette a földet, a meztelen talpa alatt szétomló laza rögöket, az ásónyomokból
feltörő hűvös, kesernyés szagú párolgást. De itt, a ház tövében és a sűrű bokrok árnyékában az
elültetett növények nem kaptak elég napfényt, hiába öntözte őket naponta, a bab és a borsó
sápadt, szinte átlátszó indákkal bújt ki a földből, és megrohadt a vékony karón, melyhez
Miklós kötözte. Mikor valaki éjszaka a W. C. felé tartva félrelépett a középen meghagyott
járdáról, és letaposta a palántákat, a fiú könnyű szívvel hagyott fel ezzel a foglalatossággal.

Elővette apja régi kézi szerszámait, melyeket egy zöld ládában magukkal hoztak a
ferencvárosi műhelyből, hulladék deszkákat kért Boniferttől, úgy-ahogy helyrehozta a ház
előtt álló roskatag sufnit, ezentúl ott olvasgatott és tanult.

Egyik reggel szokása szerint kirakta maga elé a gimnazista tankönyveket, mint ahogy
apjának megígérte, mindennap foglalkozott egy-két órát az anyaggal, de a tanulás egyre
inkább nehezére esett. El sem tudta képzelni, hogy valaha is különbözeti vizsgát tehet, és
felveszik a Szent Imre herceg Gimnáziumba. Lelke mélyén örült, hogy lassan végére ér a
másodikos anyagnak, a harmadik osztályos könyveket már nem tudta beszerezni.

Figyelme elkalandozott, kibámult a sufni ablakán, kint esett az eső. Szemben, az egyik
barakk oldalában egy kis fehér kutyát vett észre, mely az eső elől az eresz alá húzódott.
Miklós még nem látta a környéken, sokáig figyelte, hogy bemegy-e valamelyik lakásba, vagy
kijön valaki érte, de a kutya gazdátlan volt, véletlenül vetődött erre. Nyugtalanul járkált fel-
alá, bicegő léptein látszott, hogy bal mellső lába el van törve, bordái kiállak, szőrébe
bogáncsok akadtak.

Miklós kiszaladt az esőbe, az eresz előtt megállt, attól félt, hogy a kutya fogaival a keze
felé kap majd, vagy legalábbis elmenekül. De a kutya barátságosan csóválta a farkát, és az
első hívásra követte Miklóst a sufniba.

A fiú óvatosan megfogta a törött lábat, a kutya elnyújtott torokhangon nyüszített.

Miklós kitapogatta a törés helyét, aztán egy deszkából két vékony lécet vágott, és sínbe rakta.
Bement a konyhába, maradék főzeléket és egy kopott pléhtányérban vizet hozott, a kutya
jóllakott, aztán mintha már évek óta itt élne a sufniban, állát bizalmasan a száraz földpadlóra
támasztotta, néhányszor rápislogott Miklósra, és elaludt.

A fiú néhány napig nem engedte ki a sufniból, aggódva figyelt, hogy nem tűnik-e fel a
gazdája a házak között, de senki nem jelentkezett. Csak akkor hitte el, hogy megtarthatja, és
nevet is akkor adott neki: Zsölének nevezte el – így hívták a Ferencvárosban egy közeli
suszter békés, álmos, tarka kutyáját.
 Még sohasem volt kutyája, nem tudta, hogy kell bánni vele.

Szerette volna megtanítani néhány trükkre. Kimentek a telepszéli rétre, és futkároztak az

embermagasságú gyomok zöld árnyékában. Miklós meg-megcsúszott és elesett, a kutya
csaholva rávetette magát, az orrával bökdöste. Mikor úgy gondolta, hogy eljött a tanítás ideje,
egy bokor mögött lenyomta a kutyát a földre, ráparancsolt, hogy maradjon ott, és el akart
bújni, de alig fordult el, a kutya felpattant, és a nyomába eredt. Zsöle éppily makacsul állt
ellen mindenféle más idomítási kísérletnek is, legföljebb arra volt hajlandó, hogy a
seprűnyélből levágott apportfát visszahozza.

A kutyával játszva észrevétlenül múltak a napok. Az idő lassan őszbe fordult. A

hidegtől a barakkok tetején púposan felhólyagzott a kátránypapír, a szél visszavágta a füstöt a
kéménybe, és szabadon járt ki-be az ajtó hasadékain. Miklós reggelenként fázott
rövidnadrágjában. Kint a réten szállongó ökörnyálak kenődtek szét az arcán, eltűnt a néhány
satnya vadvirág: a fehér mécsvirágok, vadtátika, a szalma- és szappanvirág. Az apróbb füvek
és gyomok ágai elfehéredtek és lekonyultak, a magukban álló nagyobb bokrokról is letisztult
a levél, ágaik csúcsa megtelt száraz bogyókkal vagy ikrához hasonló, sűrű magvakkal, elég
volt megérinteni őket, hogy megremegjenek, és termésüket a földre szórják. Aztán a szél
gyökerestől kitépte őket, és laza gömbjüket végigfújta a telep utcáin.

Újra megeredtek a hosszú esők, kiverték a Kiserdőből az északról érkezett

vándormadarakat, soha nem látott, élénk tollazatú és erős testű madarak szálltak le a rétre.
Mintha a frontok fölött átrepülve hozzászoktak volna a döghúshoz, nem szedegették föl a
gyomok elhullott magvait, ültek egy-egy vastagabb bokor tetején, és fejük alig észrevehető
rezzenéseivel figyelték a környéket.

V. fejezet
 

1.

Szeptember elején kifizetve a villanyszámlát, Kőhidainé felváltotta az utolsó százpengőst is,

melyet a műhely eladásakor félretett. A különféle készletek és más üvegáruk csak ritkán és
áron alul találtak vevőre, valamilyen kiegészítő jövedelemről kellett gondoskodni. Az asszony
megkérte Bonifertet, hogy vigye be apósát a laktanyai romeltakarítókhoz.

Az egyszakasznyi romeltakarító, javarészt hatvanon túli férfiak, reggel hat órakor

gyülekezett, és egy félkarú utász főhadnagy parancsnoksága alatt vonult ki munkára. A
főhadnagynak valaha egy kis térhangosító üzeme volt, ő szerelte fel a mikrofonokat és a
hangszórókat a nyilaskeresztes párt gyűlésein, de – mint mondotta – ezt a szakmát szinte száz
százalékig a zsidók tartották a kezükben, hungarista meggyőződése miatt összefogtak ellene,
és csődbe kergették. Mintha sérelmeit a romeltakarító szakaszon akarta volna megbosszulni,
fegyver helyett egy botra szúrt, tüskés vadgesztenyét tartott a kezében, és már kivonulás
közben ütötte a munkások fejét.

Ha választhatott, lehetőleg olyan környékre vitte a szakaszt, ahol csak órákkal azelőtt
keletkeztek bombakárok, abban reménykedett, hátha az elkeseredett lakók és hozzátartozóik
meglincselnek valakit a zsidók közül. A szakasz a munkához félmeztelenre vetkőzött, a
főhadnagy végignézte a felsőtestüket, akit túlságosan szőrösnek talált, azt kipécézte magának:

– Az ilyen nem élhet emberek között!

A kőbányai segédkántort, Lőwingert, aki valóban olyan szőrös volt a mellén és a hátán,
mintha bekecset viselt volna, összeomlás előtt álló falakra, már csak szálkákon lógó
gerendákra küldte fel, hogy vakaróddzon, mint a majmok.

A szakasz gyűlölte a parancsnokot és a munkát is, melyet végeznie kellett. Egy Eigler
nevű volt borkereskedő tűzoltásnál, ha lehetett, a lángok mellé öntötte a vizet, friss romok
bontásánál, ha nyöszörgés jelezte, hogy eltemetett élők közelébe értek, észrevétlenül arrább
akart vonulni.

– Mit csinál, Eigler úr?! – kérdezte Bonifert megdöbbenve.

– Deportálták az egész családomat, most én is deportálok.

– Az Isten nem magát bízta meg, hogy kiválassza, kiken álljunk bosszút. Menjen hátra,
és talicskázzon.

A szakasz délután négy óra felé ért vissza, egy, a főhadnagy által átírt indulót énekelve:

– „De szép ez a szakasz, csupa biboldó…”

Beérkezésük időpontja már beleesett a sárgacsillagosok kijáróidejébe, Miklós gyakran

megvárta nagyapját a laktanya előtt. Az őröknek feltűnt az esetlenül ténfergő gyerek,
élcelődtek vele, egyikük nyomatékot akart adni valami tréfás fenyegetésnek, lekapta válláról a
puskát, és a sárga csillagra célzott.

Miklós nem tudta, hogy a katonának mi a szándéka, de nyugodtan belenézett a fegyver

csövébe, nem félt a haláltól. Nyolc-kilenc éves korában egy nyaraláson majdnem belefulladt a
gyömrői tóba. Már az iszapból emelte ki egy fiatal férfi, de semmi nyomasztó emlék nem
maradt benne, sőt az alámerülés a zöld víz lebegő hínárjai közé utólag is kalandosnak és
érdekesnek tűnt, első meséskönyvének illusztrációira emlékeztetett. A szembenézésben a
katona bizonytalanodott el, visszaakasztotta a vállára a puska szíját, és morogva arrább küldte
a fiút.

Az őszi zsidó főünnepeket a romeltakarító munkások előre ledolgozták, és szabadságot

kaptak, sőt egy rendelet ezekre a napokra enyhített a kijárási idő korlátozásain is. Kőbánya
központjában, a nagy Cserkesz utcai templomban mégsem tartottak istentiszteletet, mert az
épületben néhány munkaszolgálatos századot szállásoltak el. Bonifert és Miklós bement egy
talicskával, hogy egy tóratekercset és imakönyvet vigyenek ki az Augusztára.

Miklós csak egy-két percre látta a sovány és lerongyolódott embereket, a padok helyén
a deszkapadlóra vetett, rothadó szalmán feküdtek, arcuk lefogyott, riadtan ide-oda néző
szemükkel őrültekre hasonlítottak, kezüket-lábukat véres kötések borították. Miklós nem akart
arra gondolni, hogy az ő apja is ennyire tönkrement.
 Különféle keresztény vallások papjai járkáltak a munkaszolgálatosok között, oldalt, az
első világháborúban meghalt zsidó katonák emlékének szentelt Hősök Csarnokában folyt a
térítés. Egy pap felakasztotta a falra a katolikus vallás jelvényeit, kivételezést ígért a
keresztséget felvevő munkaszolgálatosoknak, azonnali menetszázadba való beosztással
fenyegette az ellenszegülőket.

A kőbányai főrabbitól megkapták a kért kegyszereket, vászonba takarva rakták a

talicskába. Minden baj nélkül kiértek a telepre, a csomagot Bonifert szobájába tették le, ahol
alkalmi imaházat rendeztek be.

Az ünnepnapon Miklóst már hajnalban felkeltette nagyanyja. Kirschnerné vallásos volt,

és már az istentisztelet kezdetére oda akart érni. A fiú kidörzsölte szeméből az álmot, a lavór
fölé hajolva kinézett az ablakon, tiszta és meleg idő ígérkezett.

A Kőhidai család az elsők között érkezett, Bonifert még épp hogy csak meggyújtotta a
gyertyákat a lepedővel leterített asztalon, az öregember a konyhában ültette le őket, és teát
kínált. Az előimádkozó, Arnstein szabó is utánuk futott be, hangos „Morgen”-nel köszönt,
leheletén hagymaszag érződött.

Csak húsz-huszonöt ember jött össze – a telep többi zsidó lakója vagy nem volt
vallásos, vagy már el is határozta, hogy kitér. A férfiak magukkal hozták és héber áldásokat
mormolva felvették fehér halotti ruhájukat és aranyszállal díszített imaköpenyeiket, melyeket
az ünnepen viselni illett, csak Bonifert érte be egy nyaksálhoz hasonló, vékony imakendővel,
az sem az övé volt, kölcsönkapta.

Arnstein ki akart tenni magáért, a helyiség méreteihez képest túlságosan kieresztette a

hangját, és minden dallamot széttördelt, hosszan és ok nélkül kitartva egy-egy hangot. Senki
sem törődött az általa diktált tempóval, ütemesen hajlongó felsőtesttel mindenki magában
imádkozott félhangosan, az imák befejező mondatainál fel-felkiáltva. Furcsa volt látni, hogy
különböző időben érkeznek el a Bűnbánó Igékhez, az egyik már befejezte, mikor a másik jobb
kezével ütni kezdte szíve fölött a fehér halotti ruhát.

Miklós feszengve és unatkozva ült a székén. Apjával csak ritkán járt templomban, alig
ismerte a héber betűket, melyek vastag vízszintes és karcsú függőleges vonalaikkal
tusrajzokhoz hasonlítottak. Összevissza lapozgatott a könyvben, az imák magyar fordításait
olvasgatta.

Délután tartották a halottak emlékének szánt gyászistentiszteletet, a vallási törvények

szerint ilyenkor csak az maradhatott benn a teremben, akinek apja vagy anyja már meghalt.

Kőhidainé szemével fiai felé intett, és kérdően nézett az anyósára. Kirschnerné

megrázta a fejét, és eltakarta az arcát. Bonifert észrevette a tekintetváltást, Miklóshoz lépett,
és a vállára tette a kezét:

– Menj, sétálj egy kicsit. Vidd magaddal az öcsédet is.

Otthon Miklós elővette a Musa Dagh negyven napjá-t, melyet az öregtől kapott
kölcsön, mindenről megfeledkezve olvasott. A könyv annyira tetszett neki, hogy egy-egy
mondatot félhangosan mormolt maga elé:
 „Nekünk csak ez az egyetlen éjszaka marad még, Bagradian effendi. Nem kellene
kihasználnunk ennek az éjszakának rövid nyolc óráját?”

Eltűnődött, hogy mit csinálna Bagradian, ha Budapesten élne, és zsidó volna, ki tudná-e
építeni erődítményeit az Auguszta-telep körül. Szíve mélyéből vágyott rá, hogy egy hasonló
emberrel találkozhasson.

Mire felriadt az olvasásból, és visszatért az imaterembe, már lefelé ment a nap, a

gyertyák fényesebben égtek az asztalon, a sarkokban összegyűlt a homály, az ünnep a vége
felé közeledett. Az esti imánál valakinek el kellett mondani a búcsúáldást, ezt az előírás
szerint csak papi törzsből származó férfi vállalhatta.

– Van az urak között kohanita? – kérdezte Arnstein.

Csak Bonifert jelentkezett, bocsánatkérő mosollyal:

– Én az vagyok, csak egy kis baj van, nem tudom az áldás szövegét.

– Majd én előremondom.

Bonifert a tóratekercset tartó szekrény elé állt, arccal a gyülekezetnek, és szavanként

megismételte a szöveget, melyet Arnstein „föladott” neki. Miklós sietve kikereste az
imakönyvben a magyar fordítást:

„Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg. Világítsa meg az Úr az ő arcát előtted, és
könyörüljön rajtad. Fordítsa feléd az Úr az ő arcát, és adjon neked békét…”

A szavak Bonifert öreges hangján szín és tűz nélkül haltak el a szobában, Miklós mégis
úgy érezte, mintha apja áldását közvetítené. Megilletődötten hajtotta előre a fejét.

2.

Az ima után elrakták a könyveket és a kegyszereket egy szekrénybe, Kőhidainé Kárpátin

kívül Bonifertet is meghívta vacsorára. Az öregember elfogadta.

– A más asztalánál jobb íze van a halnak! – mondta, és viszonzásul a konyhában letett
egy zsíros papírcsomagot, melyből fél kiló füstölt hús került elő, és a szomszédból hozatott
egy üveg bort is. Kirschnerné suttogva mondta a menyének, hogy Kárpáti már hónapok óta
eszik náluk, és összesen se hozott ennyit, csak két régi ingét adta oda Kirschnernek.

Bonifert egy kevés húslevest evett, után leveszöldséget szedett a tányérjára. Minden
további kínálást elhárított, csak egy pohár bort töltött magának, és hátradőlt a székén.
Kőhidainé sóhajtva osztotta szét a húst.

– Tavaly még nem gondoltam, hogy így ünnepelünk. Még itthon voltak szegény
szüleim, kimentünk hozzájuk Újpestre az urammal és a gyerekekkel.

Bonifert bólintott:
 – Tavaly ilyenkor még én is otthon voltam.

– Maga, Dezső bácsi, hol élt?

– Désen, Erdélyben vagy Romániában, ahogy tetszik.

– Még sohasem jártam arrafelé, szép város lehet.

Az öregember szeme csillogott a bortól, vidáman dörzsölgette a kezét.

– Szép kis város volt, minden harmadik lakója zsidó, a környéken úgy is hívták, hogy
Kis Jeruzsálem, Lengyelországban lehetett ilyen Berdicsev vagy Belcz. A sameszok nagy
nyugtakönyvvel a hónuk alatt egész nap járták a várost, és inkasszálták a hitközségi adót.
Péntek délután fakalapácsokkal megverték a zsidó házak kapuját, bekiabálták, mikor köszönt
be a szombat. Az első világháború előtt még a csendőr is zsidó volt Désen. Wolf Mózesnek
hívták, ünnepeken nekidőlt a templomban az utolsó padnak és figyelt. Ha az uralkodóházért
mondott ima alatt valaki nem állt fel a helyéről, felségsértés címén feljelentette. Nálunk élt a
nagy Paneth rabbicsalád, és még ismertem rabbi Jechezkél Panethet, aki csodatévő hírében
állott, maga Illés próféta küldött neki kaftánt az égből. Ha megáldotta egy kocsmáros
hordóját, évekig nem fogyott ki belőle a pálinka. Mikor meghalt, tiszta vizű forrás fakadt a
sírjából. Állítólag…

Bonifert körülnézett:

– De ez biztos nem érdekli magukat.

– De igen, tessék tovább mondani – kérte Miklós.

– A község is vallásos és gazdag zsidókból állott: vendéglősökből, földbérlőkből,

pékekből, patikusokból, még az orvos sem tehette túl magát a szokásokon, szombaton
műszertáskájában mindig magával vitte a taleszt is, hogy két páciens között benézhessen a
templomba imádkozni.

– Maga is vallásos volt, Bonifert úr?

– Az az igazság, hogy én nem nagyon. Az én családomban mindenki iparos volt, az

apám híres ezermester, ő készítette az új órát a dési református templom hetvenméteres
tornyára. A papok annyira meg voltak vele elégedve, hogy az óra felhúzókulcsát nálunk
hagyták, a mi családunk előjogai közé tartozott, hogy felhúzzuk az órát. Mikor Ferenc József
ellátogatott Désre, apám egy világító kérvényt szerkesztett, egy bádoglapból kivágott betűket
hátulról mécsessel világítottak meg, valami sóügyről volt szó, meg minden más bolondság is
az eszébe jutott – mondta Bonifert, nevetett fogatlan szájával, és ivott egy kortyot.

– Maga is órás lett?

– Nem, apám elküldött Bécsbe, a rokonokhoz, tanulni.

– Ó, Bécs. Egyszer voltam ott – mondta Kirschnerné –, nagyon szeretem azt a várost.
 – Én nem annyira. Leérettségiztem, beiratkoztam az egyetemre, orvos akartam lenni.
Már egy évet el is végeztem, mikor kitört az úgynevezett „zsidóhulla-botrány”.

– Az mi volt?

– Azt tudják, hogy a zsidó vallás nem engedi meg a boncolást, ha kórházban vagy
bárhol másutt meghal egy zsidó, és a hozzátartozók nem jelentkeznek érte, a Szentegylet veszi
magához, és gondoskodik a temetéséről. Az egyetem bonctermébe így csak keresztény
halottak kerültek, a zsidó orvostanhallgatók is rajtuk tanultak. Ez ellen lázadt fel az osztrák
diákszövetség; zsidó orvosnövendékek boncoljanak zsidó hullákat, ha nincs, kerítsenek
maguknak. Nagy viták meg verekedések törtek ki ezen, úgy jártam be az egyetemre, hogy egy
cédulára felírtam a nevemet, címemet, és zsebre vágtam, ha nagyon megvernek, a mentők
tudják, hová szállítsanak. Aztán egy napon meguntam, otthagytam az egyetemet, beálltam a
rokonok műhelyébe, kitanultam az ötvös- és vésnökszakmát. Ezekkel a lapátkezekkel úgyse
lett volna belőlem jó gyermekorvos.

Elég jól ment, 1938-ban már önálló műhelyt nyitottam, mikor bejöttek a németek.
Először csak azt akarták, hogy minden zsidó vándoroljon ki, adtak egy „Jude” feliratú
útlevelet, ezzel az illető záros határidőn belül, visszatérési jog nélkül elhagyhatta Ausztriát.
Aztán rájöttek, hogy ez így túl olcsó, mire az én osztrák rokonaim észbe kaptak, már csak a
vagyonadó kifizetése után lehetett útlevelet kapni.

A fix fizetésűeknél az egyévi jövedelem volt az adóalap, a tizenkétszeresét kellett

bevallani, mint vagyont, és ebből huszonöt százalékot készpénzben le kellett rakni. Az én
nagybátyám keresett, mondjuk, havi kétezer schillinget, akkor az évi jövedelme
huszonnégyezer, ezt szorozva tizenkettővel, az kétszáznyolcvannyolcezer, ennek negyedrésze
kitett hetvenkétezer schillinget, ha ezt lefizette, megkaphatta az útlevelet. A nagybátyámnak
nem volt ennyi pénze, panaszra ment a Prinz Eugen Strasséba. Azt mondták neki, ha valami
nem tetszik, van elég hely a Dunában.

Kiterjesztették Ausztriára is az összes rendeletet, melyet a Birodalomban hoztak.

Minden zsidó férfinak fel kellett venni az Izrael utónevet, minden zsidó nőnek pedig a Sárát.
Nekem is be akarták írni, de nem hagytam, hogy néz az ki: Bonifert Dezső Izrael?!

A Wehrmacht elvonult, megjelent az SS. Előbb csak egyes utcasorokat zártak le, mindig
éjszaka, mert „a város képét nem szabad zavarni”, aki nem tudta igazolni, hogy árja, azt
rabomobilba zárták, és elvitték Dachauba. Aztán az összes jobb zsidó lakás tulajdonosától
elvették a kulcsokat, és kizavarták őket a sötétbe. Lezárták a zsidó üzleteket, zsidó csillaggal
jelölték meg az orvosok, mérnökök cégtábláját. A keresztény boltok tulajdonosai kiírták:
„Zsidóknak élelmet nem adunk el.” A hitközség főzött az öregeknek és a gyerekeknek.

Novemberben Hersch Grünspann Párizsban lelőtt egy német követségi tanácsost, ezért
a következő éjszaka Németországban és Ausztriában felgyújtottak minden zsidó templomot,
és százakat megöltek.

No – mondom magamban –, nekem pont elegem van ebből, hazamegyek Désre. Mint
külföldi állampolgárt, ki kellett engedniük, én persze előbb el akartam adni a műhelyemet.
Minden jelentkező megkérdezte: „Sind Sie arjisch?” Én dühömben azt feleltem: „Ja, ung-
arjisch!”
 – Családja nem volt?

– De, volt egy feleségem, keresztény nő, úgy passzoltunk egymáshoz, mint púpos a
falhoz. Ahogy az első zsidórendelet megjelent, otthagyott.

– Mi van most vele?

– Nem tudom, remélem, agyoncsapta egy bomba, legyen belőle liba a Siralom
Völgyében!

– És ha vége lesz a háborúnak, újra megnősül?

– A bölcsek azt mondják: aki másodszor is megnősül, az nem érdemli meg, hogy az
első felesége meghalt. Ennyit erről. De hol is tartottam?

– El tetszett jönni Bécsből.

– Nem tetszett, de eljöttem. Mire hazaértem, már Romániában sem volt egy öröm
zsidónak lenni. A Cuza-Goga-kormány alatt Bukarestben a vasgárdisták hosszában
kettévágott zsidókat akasztottak fel a vágóhídi kampókra, ráírták: „kóser hús”. Igaz, mi Désen
keveset éreztünk ebből, a főjegyző rendes ember volt, azt mondta, ő mindentől megvédi a
zsidókat.

Mintha rabbi Jechezkél Paneth szelleme lebegett volna felettünk, aki a nagy pogromok
idején egy éjszaka állítólag falakat imádkozott Dés köré. Mind a kilenc dési zsidó
templomban időben kezdődtek az istentiszteletek, a sameszok változatlanul járták az utcákat
nagy számlakönyveikkel, pénteken jelezték fakalapácsaikkal, hogy közeleg az ünnep, még a
cionisták is szervezkedhettek, héber újságot adtak ki, asztalos és lakatos átképző műhelyeket
nyitottak, kiépítették az utat Palesztina felé.

Ezerkilencszáznegyven őszén jött a bécsi döntés: Erdély egy részét visszaadták

Magyarországnak, többekkel együtt százhatvanezer zsidót is. A zsidók java része a román
uralom alatt is nagy magyar volt: a közhivatalnokok sem esküdtek fel a román kormányzatra,
még beszélni se voltak hajlandók románul, most mind azt hitte, hogy visszatérnek a régi
békeidők.

Mikor a magyar csapatok bejöttek, a hazafias zsidók kint álltak az utcán, és a Himnusz-t
énekelték. Az ünnepi felvonuláson az Izraelita Nőegylet külön felvirágozott kocsit
szerepeltetett, a kományzónak felajánlott díszes kulacsot a legtekintélyesebb zsidó
nagykereskedő töltötte meg eredeti fenyőpálinkával, százezer pengőt adományoztak a Magyar
a Magyarért Alapra. Aztán hamarosan megnézhették magukat.

A bevonuló magyarok azzal kezdték, hogy Kolozsvár főterén felakasztottak egy Wurzel
nevű zsidót, állítólag a románoknak kémkedett. Rögtön érvénybe léptek a magyarországi
zsidótörvények, elbocsátották a zsidókat a közszolgálatból, elvettek minden üzemet,
földbirtokot, kizárták őket az ügyvédi és sajtókamarából, a férfiakat behívták
munkaszolgálatra. Zsidó boltos elsőrendű fontosságú árucikket: kenyeret, húst, cipőt, vásznat
nem árulhatott, csak pántlikát meg ostornyelet. Elvették a zsidók minden régi közös
helyiségét: az iskolákat, az imaházakat, a Társaskört. Először a cionistákat internálták
Garanyba és Kistarcsára, azzal vádolták őket, hogy kommunisták. Másodjára azokat vitték el,
akik nem tudták igazolni, hogy már 1919 előtt is magyar állampolgárok voltak,
Lengyelországba deportálták és Kamenyec–Podolszknál kivégezték őket.

– Ez nem biztos – mondta Kárpáti.

– De, egészen biztos.

– Igen, maga, Bonifert, „besserwisser”, mindent jobban tud, mint mások.

– Ha magának ölték volna meg a fél családját, maga is jobban lenne értesülve.

Egy pillanatnyi csend támadt, Bonifert megrázta a fejét, jelezve, hogy nem akar ezzel
tovább foglalkozni.

– De azok a zsidók, akik ottmaradtak Désen, még mindig azt hitték, hogy megússzák az
egészet, ha minden rendeletet megtartanak.

Kőhidainé bólintott:

– Az én apám is ezt mondta.

– És most hol van az apja, asszonyom?

– Nem tudom.

– Gondoltam. Szóval igyekeztek úgy élni, mintha semmi sem történt volna, még az
ünnepeket is megtartották, éppúgy, mint mi itt az Augusztán.
Ezerkilencszáznegyvenháromban, sátoros ünnepen nem volt eszrog, citrusalma, az egész
országban nem volt ugyan déligyümölcs, de Dés hogy lehetne meg eszrog nélkül?! Itt fenn
Pesten a Niszel vendéglős hozatott nagy titokban, halálos kockázattal, négy eszrogot
Párizsból, kettőt kapott Budapest, egyet Niszel szülővárosa, Nagyvárad, egyet Dés. Tízezer
pengőbe került egy eszrog, a hitközség pénztárában egy fillér se volt, az elnök, Albert Lázár
fizette ki a saját zsebéből, hogy a régi szokások szerint lehessen megtartani az ünnepet.

Mondom: tizennyolctól negyvennyolc évig minden férfit elvittek munkaszolgálatra,

később az öregeket is összeszedték. Sokan voltunk, nem kellett mindenki, a századparancsnok
válogatott köztünk. Meg kellett mutatnunk a tenyerünket, ha kérges volt, azt mondta:
„Hazamész, zsidó, te már eleget dolgoztál”, ha puha: „Itt maradsz, zsidó, rád fér a munka!”
Nekem a vésőktől olyan kemény volt a tenyerem, hogy puszta kézzel meg tudtam fogni a
parazsat, hazaküldött.

Idén márciusban aztán hozzánk is bejöttek a németek. Március 21-én este érkeztek meg
szürke autóikon a szürke ruhás katonák.

Áprilisban nekünk is fel kellett tenni a sárga csillagot, május harmadikán, negyedikén
és ötödikén pedig gettóba zárták az összes dési zsidót. A várost három körzetre osztották,
minden körzetben őrsök alakultak: a helyi rendőrségtől egy ember, a Nemzeti Banktól egy
hivatalnok meg két csendőr, és összeszedték az embereket.
 Először egy motozóhelyre vittek minket, itt elvettek minden értékesebb tárgyat, csak az
ágyneműt, ételt, viselőruhákat hagyták meg. Az öregek és a gyerekek, más már nem maradt
Désen, eldobálták volna a holmijukat, de néhány gazdagabb zsidó megfizette a csendőröket,
és elintézték, hogy a csomagokat teherautóval hozzák utánunk a kijelölt gettóba, a Bungur
erdőbe.

Ez a Bungur erdő négy-öt kilométerre feküdt Déstől, a Désaknára vivő vasútvonal

egyik kanyarulatában, egy kisebb hegyen. Nyárfákból állt, itt-ott felbukkant egy tölgy vagy
egy bükk, a désiek régen itt tartották a majálisokat, a madarak és fák ünnepét, a gyerekek ide
jártak ki számháborúzni, kerékpározni. És most ez lett a gettó.

Ötös sorokban vonultunk felfelé a poros, kövezetlen úton, mindenki hozta magával,
amit bírt, amit fontosnak tartott. Mellettem egy festőművésznő ment, hóna alatt egy csomag
ecsettel, palettával. Megkérdeztem tőle:

– Maga, asszonyom, úgy gondolja, hogy ott festeni fog?

– Természetesen – mondja –, nekem tehetségem van, és azt mindenütt a világon el kell

hogy ismerjék.

– Adná Isten!

A gettó területét szögesdrótokkal kerítették ki az erdőből, úgy vonták meg a határokat,

hogy minden téglaház kívül essen, és a patak is, ahol mosni vagy mosdani lehetett volna.
Csak szalmát adtak, törött, tetves szalmát.

A szabad ég alatt nem alhattunk, megpróbáltunk valami sátrat felhúzni. Oldalfal helyett
négy közeli fára négy lepedőt csomóztunk rá, és az egészet betakartuk pokróccal. Nem volt
elég lepedőnk és pokrócunk, ezért más sátrakat ágakból állítottunk össze. A sátrak köré
árkokat húztunk, hogy a víz ne folyjon vissza a földön fekvőkre, és csatornákkal levezettük a
lejtő aljába.

Tűzhely sem volt, lyukakat ástunk a földbe, és száraz gallyakat szedtünk össze a
tűzhöz, hogy legalább a kisgyerekek tejét-ételét meg lehessen melegíteni. A többség sohasem
végzett ilyen munkát, még arra is külön kellett tanítani őket, hogy a tűzhelyeket szélirányba
ássák ki.

A latrinát a gettó-erdőrész legmagasabb pontján jelölték ki, az egész nem állt többől,
mint egy legyalult fatörzsből, melyet két bakra fektettünk, később kis kerítést húztunk a sánc
elé gallyakból, mely úgy-ahogy eltakarta az ott ülőket, de az elő volt írva, hogy a kerítésfonat
csak olyan magas lehet, hogy fölötte kilássék az arc.

A vizet tűzoltókocsikban szállították be a gettóba, egész nap sorba kellett állni

kancsóval-vederrel, nem sok jutott egy emberre, mert ebből főzték a közös levest is. Kenyeret
mindenki tizenhat dekát kapott naponként.

– Ez szörnyű. És az egész városban senki sem volt, aki segített magukon?

– De igen, egy désaknai szombatista bányász, Moldován Mihály. Az Úr állítsa őt külön

a Végítélet napján! Meghallotta, hogy az emberek éheznek fent a Bungur erdőben, nem
törődve semmivel, behajtotta a gettóba egyetlen tehenét. A csendőrök elfogták, fogait
kiütötték, nyomorékra és hibbantra verték.

Egy gettó melletti házban működött az úgynevezett „pénzverde”, a csendőrök

gumicsővel vagy bikacsökkel ütötték az embereket, hogy vallják be, hová dugták a pénzt,
milyen aknamunkát folytattak a magyar rezsim ellen. Egy férfit addig vertek, amíg aláírt egy
jegyzőkönyvet, hogy a háza kéményében egy titkos rádióadót tartott üzemben, egy nő meg
elismerte, hogy háromszáz kiló mérgezett cukorkát őrzött otthon, amit a plébánia előtt akart
szétosztani a keresztény gyerekek között. Miért pont a plébánia előtt? Gondolom, hogy
nagyobb legyen a felhajtás.

A gettóban egymás után haltak meg az öregek, vérhas- és tífuszjárványtól lehetett félni,
két munkaszolgálatos orvost küldtek segítségül. De ők már az első nap öngyilkosok lettek,
morfiumot fecskendeztek be egymás ereibe, és hogy a dolog biztos legyen, még le is nyeltek
egy-egy halálos adagot. Nagyváradról jött át gettóorvosnak doktor Engelhardt Viktor, ő a
gyógyítás mellett azt tartotta a legfontosabbnak, hogy minél több embert rábeszéljen a
szökésre.

Húsz-huszonöt kilométerre volt a román határ, aki egyszer átjutott rajta, az már
biztonságban volt, mert a románok nem dobták vissza. Még azt is engedélyezték, hogy
illegális hajók vigyék a menekülteket Palesztinába. Már idejében elkezdték gyűjteni a
„bumedlikat” háború utánra.

Megmaradt az az út, amit még a cionisták építettek ki: egy tordai parasztember vitte át
a csoportokat, minden csoportnak volt egy felelőse, aki magánál őrizte egy kettétépett papír
felét, a papír másik fele Paneth rabbinál maradt. Ha a paraszt baj nélkül átvitte a csoportot a
határon, és átadta a román oldalon várakozó megbízottnak, megkapta a papírt, visszahozta, és
Désen kifizették neki az összeget, amiben megalkudtak.

Egyetlen csapat sem bukott le. Volt pénzünk, minden motozás ellenére elég sokat be
tudtunk vinni a gettóba, százak is elmehettek volna belőle, és nem fogják elhinni, alig akadt
ember, aki vállalkozott volna a szökésre.

– Érthető – mondta Kárpáti –, nem tudták, hogy mi vár rájuk kint, azt hitték, a gettóban
biztosabb.

– Nem hihették. Én is elmondtam, hogy mi történt Bécsben, de a nagyilondai rabbi,

Joszéf Paneth lánya, a tizenhat éves Brindele, aki csodával határos módon 1943-ban
hazakerült a krakkói gettóból, már a táborokról is beszélt, ahol kínozzák és megölik a
zsidókat, még éjszaka is dolgoznak a hullaégető kemencék, olyan lánggal, hogy mákot lehetne
számolni a fényüknél, de a Hitközség vezetői azt mondták, hogy túl élénk a fantáziája, vagy
ha meg is történt Lengyelországban, nálunk Horthy nem engedi meg. Paneth rabbi könyörgött
a híveinek, hogy menjenek el vele minél többen, de senki nem követte, a végén maga szökött,
elvitte tíz gyerekét is, és mindnyájan megmenekültek.

– Valami oka csak volt, hogy a többiek mégis ottmaradtak.

– Volt, mégpedig nagyon régi ok. A gazdag ember könnyen elhagyja otthonát, mert
tudja, hogy ha kell, tud majd teremteni másikat, a szegény is, mert nincs mit vesztenie. De a
középosztály, és ebből volt a gettóban a legtöbb, az nem tud megválni attól, amit egy élet
munkájával összeszedett: a két plüss karosszéktől, a politúros kombinált szekrénytől és az
asszony bundájától, mert soha többé nem tud venni másikat, és anélkül értéktelen az élete.

A désiek is azért hittek el mindent, amit a magyar hatóságok mondtak nekik, mert el
akarták hinni. A Zsidó Tanács hivatalos lapja is azt írta: nem kell félni a deportálástól, mert jó
helyre, Kenyérmezőre, a régi orosz hadifogolytáborba visznek minket, kényelmes
barakkokban várjuk ki majd a háború végét, és visszajövünk. Beszökött a gettóba egy pesti
cionista fiú, egy táska hamis igazolványt hozott, szét akarta osztani, hogy minél többen
elmenekülhessenek, de a dési zsidók ráförmedtek: „Eredj innen, mert rendőrt hívunk!” Csak
így történhetett meg, hogy Kolozsváron ötvenkét német és a magyar csendőrség
tizennyolcezer zsidót vagonokba tudott rakni. Mentek, mint a barmok a vágóhídra.

– És maga hogy menekült meg?

– Meghallottam, hogy másnap már leváltják az őrszemélyzetet, és a hírhedt somogyi

csendőrök veszik át a gettót, elhatároztam, hogy nem maradok tovább. Adtam ezer pengőt a
kocsisnak, aki a tűzoltólajttal a vizet szállította be a gettóba, elrejtett két pokróc alá, és kivitt.

Egy darabig még ott bujkáltam a környéken, láttam, hogy összegyűjtik a vagonokat a
Bungur erdő melletti rampán, de a gyanútlan gettó szinte jókedvűen készült a deportálásra.
Csak Simon Rognernek, egy öreg koldusnak, aki egész nap a templomban lakott, a padokon
aludt, imakönyve és a pálinkásüvege mellett, csak neki volt annyi esze, hogy elássa a tórákat a
földbe, hogy legalább azok ne jussanak a csendőrök kezébe.

A deportálás napján, éjfél után két órakor dobszóval ébresztették a gettót, a csendőrök
kiabáltak: mindenki csak annyit vigyen magával, amennyi a feneke alatt elfér, a többit majd
utánuk szállítják.

Elöl ment öt bérkocsi az öregekkel és a betegekkel, utána négy szekér, megrakva

csomagokkal. Ez után következtek a gyalogosok, főként nők, szintén a kocsiúton haladtak,
hármas-négyes sorokban, leghátul három asszony tolt három gyerekkocsit.

Száz ember került egy húsz négyzetméteres tehervagonba, bedobálták a már

eszméletlen, halálos betegeket is, aztán végül rájuk zárták az ajtót úgy, hogy még egy
vizesvödröt se tettek be. Az állomáson egész idő alatt egy cigánybanda magyarnótákat
játszott, mikor az utolsó szerelvény is elindult, megszólaltak az ünnepi harangok is. Így
búcsúzott Dés a zsidóitól.

– És hová vitték őket?

– Ki tudhatja?! Annyi biztos, hogy nem Kenyérmezőre, valahol Kassa körül talán ők is
rájöttek, szegények.

Az asztal mellett ülők sokáig hallgattak, Kőhidainé félénken megkérdezte:

– És gondolja, hogy itt is megtörténhet ugyanez?

– Lehetséges…

Kárpáti hevesen közbevágott:

 – Ne feledkezzen meg arról, hogy Budapest nem Dés!

– Désen meg azt mondták: ne feledkezzen meg arról, hogy Dés nem Munkács. A jelek
mindenesetre nagyon hasonlóak, a recept ugyanaz: először összeírják a zsidókat, aztán
csillagos házakba zárják, aztán gettóba, aztán… Ha mindenütt így történt, miért ne
folytatódna a sor Budapesten is? Tudomásul kell vennünk, hogy ez az ország könyvelésében
már leírta a zsidókat, jártam már egypár országban, de még sehol sem láttam ilyen buzgalmat
és kegyetlenséget a zsidókkal való bánásmódban. Nem vártam, hogy Horthy feltegye a sárga
csillagot, mint ahogy feltette a dán király, vagy a főpapság és a kormány álljon ki értünk, mint
Bulgáriában, de ahogy a magyarok négyszázezer vidéki zsidót néhány hét alatt deportáltak, az
mindenesetre világrekord. Nekünk is fel kell készülnünk a legrosszabbra.

– Engem nem visznek el Lengyelországba! – mondta Kárpáti.

– Miért nem? Maga nem ismeri el a kormányt?

– Van egy patikus barátom, márciusban kértem tőle egy adag morfiumot, és mellé egy
másik port is, hogy a hatása biztos legyen.

Kőhidainé elsápadt:

– Ezt komolyan mondja, Bandi?

– Miért ne? Énutánam nem sírnak a gyerekek, azért nem nősültem meg eddig, hogy ha
nincs más választásom, senki se tarthasson vissza.

– Hol tartja a morfiumot?

Kárpáti rejtélyesen mosolygott, és mintha véletlenül tenné, megtapogatta alul a zakója

bélését. Bonifert mondani akart valamit, de meggondolta magát, és kinézett az ablakon:

– Észre se vettem: már nagyon elmúlt az idő. Elnézést, hogy így megfeledkeztem
magamról, és csak beszéltem, beszéltem.

– Nem számít, holnap úgyis vasárnap van, alhatunk.

– Köszönöm a vacsorát, talán majd máskor folytatjuk. Jó éjszakát!

Kárpátival együtt távozott. Miklós kiment utánuk, hallotta, hogy a fekete szemüveges
férfi rátámad az öregre:

– Hogy mondhatott ilyeneket asszonyok és főleg két gyerek előtt?

– Ha ahhoz elég felnőttek, hogy sárga csillagot hordjanak, ezt is megtudhatják. Maga
persze könnyen beszél, a zsebében egy kiló morfiummal. Nem adna át nekem egypár dekát
belőle? Nagyon bőkezűen megfizetném.

– Mit gúnyolódik?
 – Úgy éljen a maga hatszögletű feje, hogy morfium van bevarrva a zakójába. Én a maga
korában másképp próbáltam imponálni a nőknek.

VI. fejezet
 

1.

Október 15-én, egy meleg vasárnap délután egy óra felé Bonifert és Miklós szokásos módon
kint ült a lebombázott barakk helyén, és sakkozott, mikor a mögöttük levő házban elhallgatott
a suszter telepes rádiója. Azt hitték, hogy légiriadó következik, már indultak volna az
óvóhelyre, de a bemondó ünnepélyes hanggal közölte, hogy a kormányzó szózatot kíván
intézni a magyar nemzethez. A játékosok felálltak, és a suszter ajtajához léptek.

Horthy bejelentette, hogy a németek nem tartották meg ígéreteiket, megsértették a

magyar nemzeti érdekeket, ezért felbontja velük a fegyvertársi kapcsolatot, és különbékét kér
a Szövetséges Hatalmaktól. Alig fejeződött be a beszéd, az emberek sietve szétszéledtek.

A telep óvatosan és minden különösebb lelkesedés nélkül fogadta a bejelentést, csak a

zsidók ünnepeltek, levágták ruhájukról a sárga csillagot, a barakképületek oromfaláról is
leverték az odaszegezett jeleket, összepakolták a holmijukat, és elindultak vissza, a régi
lakásukba. Kőhidaiék konyhájában Kárpáti is földhöz vágta a fekete szemüvegét, és
rátaposott:

– Ma este a Malosiknál vacsorázok halászlét és túrós csuszát. – Belekarolt

Kőhidainéba. – Magát is meghívom, Margitka.

Bonifert azonban nem lazított magatartásán, óvatosságból bőröndben hozta át elrejtett

rádiójukat, bezáratta az ajtót, a készüléket a legkisebb hangerővel működtette, a hangszóróra
még külön is ráterített egy vászondarabot. Időről időre beszámolt róla, hogy mit hall: még
kétszer megismételték a kormányzó beszédét, de semmi új hírt nem közöltek, csak
katonaindulók követték egymást. Bonifert a fejét ingatta:

– Rossz jel. Indulókból még sohasem jött ki semmi jó.

Az indulók szünetében sietős német mondatokat hadartak el, majd többször is

felolvastak egy üzenetet:

„Beregffy Károly vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre!”

– Ki ez a Beregffy? Horthy embere?

– Nem tudom – mondta az öregember. – Hány óra van?

– Mindjárt öt.

– Megpróbálom Londont behozni.

 Az állomást erősen zavarták, a zöld macskaszem hunyorgott szétfutó, világos sávjaival,
de nem tudta leküzdeni a recsegést. Bonifert kénytelen volt hangosabbra venni. A csöndes és
sötét konyhában, melyet csak a tűzhely ajtaján átlátszó lángok világítottak meg, három rövid
és egy hosszabb dobütés hallatszott, aztán meglepő tisztán megszólalt a bemondó:

„Itt London, London beszél a 19-es, a 25-ös, a 31-es, a 49-es rövidhullámon, valamint a
középhullám…”

A hangot hirtelen elfojtotta a szélrohamszerűen felerősödő recsegés. Bonifert hiába

próbált átállni más hullámhosszra, nem tudta újból behozni az adást. Hat óra után lövések
tompa visszhangját lehetett hallani a Teleki tér felől. Bonifert nem bírt tovább ülve maradni,
felvette ócska viharkabátját, melyre nem volt felvarrva a sárga csillag:

– Bemegyek a városba, körülnézek.

Kárpáti is felkelt:

– Elmegyek magával.

– Semmi szükség rá. Ha le kell bukni, elég, ha én bukok le. Bonifert hátul, a laktanya
felől hagyta el a telepet, a vasúti pályatestet elérve átbújt a temetőfalba vágott résen, és a
temető belső útján ment el a Teleki térig, így elkerülte a találkozást a közutakat esetleg
ellenőrző fegyveres csapatokkal.

Késő éjszaka ért haza, addigra Kőhidaiék már hallották a rádióban Szálasi Ferenc
hadparancsát a fegyveres nemzethez a hatalom átvételéről és a harc folytatásáról, de a beszéd
a zsidók sorsáról nem tett említést. A konyhában várakozó család izgatottan kérdezgetett, de
Bonifert széttárta a karját:

– Sokkal többet én sem tudok, annyit láttam, hogy az utcák teli vannak fegyveres
nyilasokkal.

– A lövések honnan jöttek?

– A Népszínház utcában és a Kun utcában a munkaszolgálatosok és a kommunisták

állítólag rálőttek a nyilasokra, de nem tartott sokáig a harc. Német tankok álltak a házak elé,
és mindent szétvertek.

– De hát hol vannak Horthy csapatai?

– Azokat nem láttam, ha vannak olyanok egyáltalán.

– Lehetetlen, hogy ne volnának – mondta Kirschnerné –, a nép szereti Horthyt.

– Talán mégsem szereti annyira.

Másnap reggel már nyilasok vették körül az Auguszta-telepet. Miklós csodálkozva

látott köztük néhány vele egykorú gyereket, fekete egyenruhában, nyakukba akasztott
géppisztollyal. Teljes kijárási tilalmat rendeltek el, a zsidók még orvoshoz sem mehettek.
 Sötétedés után Bonifert mégis újra beszökött a városba, beszámolt róla, hogy a Tisza
Kálmán tér és a Teleki tér tele van sárga csillagos holttestekkel, bosszúból végezték ki őket a
munkaszolgálatosok előző napi támadásáért. A megtorlás még mindig tart. Bonifert látta,
hogy a nyilasok összeszedték a környékbeli csillagos házak lakóit, és a Nagyatády Szabó
utcai Cyklop-garázs felé terelik őket.

– És velünk mi lesz? – kérdezte sápadtan Kőhidainé.

– Nem tudom, de ki kellene találni valamit.

– Nem mehetek bele kalandokba két gyerekkel.

– Higgye el, asszonyom, az lesz a legnagyobb kaland, ha bevárjuk, hogy ők mit

csinálnak velünk.

2.

Egy hétig tartott a fegyveres kordon az Auguszta körül, a barakképületek falára visszakerült
az üveglappal lefedett sárga csillag, október 22-én kiragasztották a rendeletet, amely a zsidó
férfiak újabb korosztályai mellett a tizenhat-negyven éves nőket is behívta munkaszolgálatra.

Ez a rendelet Kőhidainéra is vonatkozott. Alig huszonnégy órája maradt a felkészülésre,

elővette a naftalinból rövid, barna báránybundáját, és kiszellőztette, rendbe hozta régi, vastag
pantallóját. Félig már útra készen anyósára bízta, hogy nevelje fel a gyerekeket. Miklós és
Péter kétségbeesetten kapaszkodott az anyjába, Kárpáti szótlanul és sápadtan szívta a pipáját.
Bonifert a konyha mélyéről figyelte a jelenetet:

– Maga nem mehet el, a gyerekeknek szükségük van az anyjukra.

– De hát mit csináljak?

– Én ismerek egy századost bent a laktanyában, megpróbálom elintézni, hogy maga

bejöhessen.

– Megengedi?

– Azt hiszem, hogy igen, zsidó a menyasszonya, és az is bent bujkál a laktanyában. A

zalaegerszegi gettóból hozta ki.

– A gyerekeket nem hagyom itt.

– Akkor esetleg a gyerekekkel együtt. Néhány hétig meghúzhatják magukat, többről

nincs szó, az oroszok már itt vannak Cegléden.

– És mi lesz, ha elkapnak bennünket a laktanyában?

– Semmit sem kockáztat, asszonyom. Ha ne adj’ Isten lebukna, akkor ugyanoda kerül,
ahová most magától elmenne.
 Kőhidainé még mindig habozott:

– Nem tudom, milyen lehet ott a laktanyában. Előbb én körülnézek, a gyerekek csak
azután jöjjenek be.

Lépésről lépésre kidolgozták, hogy álcázzák az asszony menekülését. A jelentkezési

nap reggelén Kőhidainé elindult hazulról – a házmesternek és a szomszédoknak látniuk
kellett, hogy elmegy –, de a töltés túloldalán levette a lazán felvarrt sárga csillagot, nagy ívben
visszakerült a telep túlsó végébe, és elbújt a laktanya falához támaszkodó szerszámosbódéban.
A bódé mögött erősen meg volt rongálódva a téglafal, és csak egy furnérlap zárta le, sötétedés
után Bonifert beengedte az asszonyt.

Két nappal később üzent haza, hogy küldjék be a gyerekeket is. Kirschnerné nem
tarthatott velük, egyedül vigyázott a lakásra – Kirschner, munkából hazatérve, változatlanul
elkószált –, az üres lakás okvetlenül feltűnést keltett volna, és a menekülők nyomába
vezethette a nyilasokat. Kárpáti vállalkozott rá, hogy elkíséri a két fiút.

Miklós kelletlenül kötözte batyuba néhány ingét, alsónadrágját és elmaradhatatlan

könyveit. Nem szeretett költözködni, tizenkét éves koráig szinte ki se mozdult a házból,
melyben született, most pedig egy fél év alatt már másodszor került új környezetbe. Magával
akarta vinni a kutyáját is, de nem engedték, nagyanyjára bízta, és megígértette vele, hogy
vigyáz rá, amíg visszatér.

Kőhidainé a laktanya lebombázott részén bujkált, egy félig épségben maradt

oktatóteremben, melyet deszkákkal és kátránypapírral helyreállítottak, és ideiglenes
munkásszállásnak rendeztek be. A búvóhely tökéletesen biztosnak látszott: a katonák messzire
elkerülték, mind babonásan hittek benne, hogy a lehulló bombák a régi bombák krátereibe
szeretnek belecsapni, azt is fel lehetett tételezni, hogy egy laktanyában a nyilasok nem
razziáznak majd.

Tizennégy-tizenöt ember húzódott meg a szálláson, javarészt szökött

munkaszolgálatosok, akik hamis igazolvánnyal mint keresztény hadimunkások dolgoztak a
laktanyában. Az oktatóteremhez csatlakozó kis szertárban három-négy nő lakott, köztük a
százados menyasszonya. Kőhidainé, Miklós és Péter is ideköltözött. Bent, a férfiak termében
még akadt néhány szabad fekvőhely a padlóra terített pokrócokon, Kárpáti elhatározta, hogy ő
is itt marad.

A szálláson lakó férfiak reggel elvonultak dolgozni, csak Kárpáti nem csatlakozott a
szakaszhoz, újból a vakot játszotta, fekete szemüveggel, fogai közé harapva pipáját, egész nap
a kályha mellett ült, még egy darab fát sem dobott a tűzre, a helyiséget takarító asszonyokkal
és a két fiúval beszélgetett.

Kárpáti hangsúlyozottan kedves volt Miklóshoz, megsimogatta az arcát – nem tudta,

hogy a fiú semmitől sem irtózik jobban, mint hogy idegenek az arcához érjenek –,
kérdezgette, mit tanul, földrajzból, történelemből vizsgáztatta, és mindig megdicsérte a
feleleteit, Miklós mégis alig várta, hogy elmehessen a közeléből.

Visszahúzódott a kis szertárba, az ablak mellé ült, vigasztalan, szürke romokra látott rá,
a még lábon álló falakon is csak néhol maradt meg egy-két tenyérnyi kékre festett vakolat. Az
egyik munkástól kapott egy vaskos köteg Nemzeti Sportot.
 Sírni tudott volna, amikor az egyik augusztusi számban meglátta, hogy a Vasas kiesett
az első osztályból. Azóta megváltoztatták a csapat nevét és színeit, csak úgy engedték
elindulni a másodosztályú bajnokságon. A zöld újságlapokon könyökölve elábrándozott, hogy
a Vasas megnyeri a bajnokságot, és visszakerül majd az első osztályba, de ez az idő éppoly
távolinak látszott, mint apja visszatérése vagy az ő szabadulásuk. Bosszantotta, hogy Kárpáti
is a Vasasnak drukkol, sőt azt állította, hogy személyesen ismeri Jenőfit, a középcsatárt, de ezt
Miklós nem hitte el neki.

3.

Már november eleje volt, kint korán sötétedett, a romeltakarítók négy óra felé befejezték a
munkát. Egy nagy alumíniumedényben hozták át a vacsorát a szállásukra, járandóságuknál
többet vételeztek, a bujkálóknak is jutott az ételből.

Vacsora után kimentek az előtérben álló szekrényekhez, ledobták munkaruhájukat,

megmosdottak és átöltöztek, fehérre borotválva, az alkalmi szálláshoz egyáltalán nem illő
sötét öltönyben, fehér ingben tértek vissza, némelyik még nyakkendőt is kötött.

Egy órát a fiúk is ott tölthettek az asztal mellett, és hallgathatták a felnőttek

beszélgetését. A szó minden este a közös élményekre, a munkaszolgálatos emlékekre
terelődött. Miklós borzongott a történeteiktől, és nem akarta elhinni, hogy igazat mondanak.

Sorra felemlítették bevonulási körleteiket: Jászberényt, Nagykátát, Sárvárt,

Szentkirályszabadját, a parancsnokok közül Muray alezredest, aki a századokat úgy bízta rá a
kísérő honvédkeretre, hogy a nemzet ellenségeit viszik magukkal, és a keret csak az utolsó
munkaszolgálatos halála után térhet haza.

Kint a fronton elvették minden pénzüket, órájukat, gyűrűiket, még jobb ruhadarabjaikat
is. Egyik munkaszolgálatosnak volt egy teveszőr takarója, megtetszett egy keretesnek, elkérte,
de a tulajdonos ragaszkodott a pokróchoz, társai hiába mondták, hogy adja oda. Másnap az
illetőt elvezényelték egy közeli kolhozba, és rémhírterjesztésért agyonlőtték, egy hét múlva az
egész század látta, hogy a keretes a takaróból készült ujjast viseli.

Akik a front első vonalába kerültek, azokat kiküldték az állások előtti senkiföldjére,
puszta kézzel szedették fel velük az aknákat, csonka szuronnyal ásták a mezőt, még a rögzített
aknák leszereléséhez sem kaptak szerszámokat. Ha végeztek, kart karba öltve kellett
végigmenniük a megtisztított szakaszon, hogy ha mégis ottmaradt egy akna, alattuk robbanjon
fel.

A vonalak mögött romokat takarítottak, halottakat szedtek ki a rég összeomlott házak

alól, a holttestek már úgy elrohadtak, hogy ha meghúzták a karjukat, vállból kiszakadt.
Ládákat, hordókat, nyersbőröket cipeltek, kocsik elé fogták őket, hogy kíméljék a lovakat,
napi tizenkét órán át dolgoztak, de akárhogy igyekeztek, a munkájukat nem találták
megfelelőnek, és nem kerülhették el a büntetést.

A keret megbizonyosodott, hogy komolyan veheti az utasítást, mellyel a frontra

küldték, senki sem fogja számon kérni rajtuk a munkaszolgálatosokat. Versengtek, hogy ki
talál ki súlyosabb és rafináltabb fenyítést: egy divatos film címe után Tóparti látomás-nak
hívták, ha a századot bekergették a mocsárba, és órákig ott tartották, „ötórai teá”-nak, mikor
valakit berendeltek a keret szállására, és derékszíjjal, botokkal megverték.
Ezerkilencszáznegyvenhárom telén a gúzsba kötött munkaszolgálatosokat vízzel öntözték le,
míg valóságos jégszoborrá fagytak, meztelenül felküldték őket a tüskés fákra gágogni és
kukorékolni. Tilos volt tüzet rakni, ha valakit mégis rajtakaptak, bukfencet hányattak vele a
még villogó parázsban.

Nemcsak az öregek, de a húsz-harminc évesek is egymás után hulltak el

végelgyengülésben, de a keret még ezt a tempót is lassúnak találta, minél hamarabb meg
akartak szabadulni a századtól, hogy hazamehessenek. Szökési kísérletért, zendülésért, de egy
földből kihúzott marharépáért is egymás után végezték ki az embereket, a betegekre
rágyújtották a kórházul szolgáló csűröket, másokat elevenen ástak el, úgyhogy még órák
múlva is hullámzott a föld a sírok fölött. Azt is lelőtték, aki már visszafelé, menekülés közben
nem bírta a menet hajszolt iramát. A munkaszolgálatos századokból csak minden hetedik-
nyolcadik ember tért vissza élve Magyarországra. Egyes parancsnokok az aktatáskájukban
hozták haza a századjukat, vagyis a teljes század elpusztulásáról szóló jelentést.

Kőhidai Márton hasonló szenvedéseken mehetett keresztül első bevonulása idején, de

óvakodott attól, hogy bármit is elmondjon fiainak, így adódott, hogy Miklós nem akarta
elhinni ezeket a történeteket. Fantáziájában nem tudta mihez kapcsolni a kínzásokat és
kivégzéseket, Fischeren és Csunyón kívül még sohasem látott halottat. Abban reménykedett,
hogy valaki egyszer csak elneveti magát, és kiderül, hogy az egész csak tréfa volt, de az asztal
körül ülők komolyan bólogattak, újabb és újabb részleteket fűztek hozzá emlékeikből.

A százados menyasszonya, egy fiatal, vékony nő, fényes, fekete kontya szinte
hátrahúzta a fejét, szörnyülködve kérdezte:

– És miért nem lázadtak fel? Vagy legalább szöktek volna meg.

– Nem lehetett. Azt hittük, így jobb lesz – mondták vontatottan.

Jellinek, egy lőrinci fuvaros, aki eddig szótlanul figyelte a többieket, most előrehajolt,
és kissé röstelkedve szót kért:

– Én tudok egy esetről, amikor valaki fellázadt, annak idején nagyon sokat beszéltek
róla.

Ezerkilencszáznegyvenhárom tavaszán fent dolgoztunk a Kárpátokban, egy harmincöt

kilométer hosszú hadiutat építettünk, Leontinától a Kopilás-hegyekig. Négy román és négy
zsidó munkaszolgálatos századot rendeltek ki munkára, összesen vagy nyolcszáz embert,
Kern Antal főhadnagy parancsnoksága alatt.

Reggel öttől este hatig csináltuk a „tükröt”, terítettük a követ. A keret folyton ütött
minket, „monoklis század”-nak hívtak a többiek, mert állandóan kék volt a szemünk alja. Még
egy cigarettát sem engedtek meg, ha valaki rágyújtott, és rajtakapták, lenyelették vele a tüzes
csikket… de hát a büntetésről már eleget beszéltünk.

Éjszaka se tudtuk kipihenni magunkat, lent laktunk a Szokolo patak völgyében, a szűk
hasadékban megszorultak a felhők, állandóan esett az eső, vizes pokrócok alatt ébredtünk. Mi
sem voltunk bölcsebbek másoknál, nyomorúságunkban egymást martuk és csúfoltuk: a pesti
zsidók pólisiknak hívták a máramarosszigetieket, azok meg „mámelandinak”, anyaországinak
a pestieket, de volt még „apci paraszt”, „ciceszbejszer”, és már nem is emlékszem, milyen
csúfnév is.

A „pólisiak” között volt egy Goldklank Jenő nevezetű fiú, olyan mezei zsidó volt, úgy
vágta a fát, mint a ruszinok, úgy talicskázott, mint a kubikosok. Az útépítésen is olyan
lelkesen, gondosan dolgozott, mintha ez az út hazafelé vezetne, ő volt közöttünk az egyetlen,
aki szerette ezt a munkát.

Július közepén már látszott, hogy napok alatt elkészülünk az úttal, de Kern főhadnagy,
a parancsnokunk ezt nem akarta. Úgy élt, mint a kiskirályok, lent lakott Havasmezőn, ruszin
és román lányokból háremet szervezett magának, még külön udvari cukrászt is tartott. Ilyen
helyet még egyszer nem találhatott.

Kern húzta az időt. Ezentúl egész munkánk abból állott, hogy a köveket áthordtuk az út
egyik oldaláról a másikra, ha ezzel végeztünk, össze kellett törnünk apróra. A főhadnagy ezt
személyesen ellenőrizte, ha csak egy nagyobbat is talált, kiköttette a vétkest. Az átvizsgált
kupacokat aztán beleöntöttük a Szokolo patakba, új köveket kellett hozni, és így tovább.

Ezt az értelmetlen munkát sehogy sem vette be a „pólisi” Goldklank makacs feje,
elment egészen a századparancsnokig, tiltakozott, kiabált, hogy mire való ez?! Az lett a vége,
hogy Kern megbüntette: egy nehéz gránitkövet rakott a nyakába, egész délelőtt azzal kellett
szaladgálnia egy bunker körül, ebédidő alatt sem pihenhetett: lapátnyél került a vállára, rá
kellett tennie a karját, és a napba kellett néznie.

Ahogy a büntetés letelt, Goldklank megszökött, beállt az ukrán partizánok közé,

hamarosan hallatott is magáról. Mikor a partizánvadászok ki akarták füstölni a
partizánosztagot az erdőből, útjukban leereszkedtek egy völgybe, és áttekinthetetlen terepre
értek. Valaki magyarul hívta őket:

– Erre gyertek! Ide!

A partizánvadászok elindultak a hang irányába, de alig léptek kettőt, derékban elkapta

őket a géppisztolyok össztüze. Goldklank egyre vakmerőbb lett, parasztruhában, bocskorban
járt, belopakodott a parancsnoki bunkerbe, fegyvereket, alkalmazási terveket lopott, előretolt
őrszemeket ölt meg.

Vérdíjat tűztek ki a fejére, mindenütt kutatták, de így is csak két hónap múlva fogták el.
Semmiféle iratot nem találtak nála, mikor kérdezték, hogy hívják, azt mondta: sehogy, a sok
zsidó közül én vagyok az egyik. A tábori csendőrök visszahozták hozzánk, felsorakoztatták a
századot, és előttünk végezték ki. Mikor a nyakába tették a kötelet, még egyszer kiköpött az
egész század felé:

– Fuj, mámelandiak!

Meg lehetett zavarodva a sok veréstől, mert a század nem csak pesti fiúkból állt.

Jellinek hátradőlt, jelezve, hogy befejezte a történetet. Az asztal körött ülők a vállukat
vonogatták:
 – Mi haza akartunk jönni. És nem akartunk magyarok ellen harcolni.

– Így van – mondta Stark Béla, egy alacsony, széles vállú bőrdíszműves –, én is két
évet nyomtam le Ukrajnában, spanyollovasokat telepítettünk a front elé, az oroszok és a
magyarok is lőttek ránk, a keret még a kesztyűt is levétette velünk, négy ujjam megfeketedett,
és le kellett vágni – felmutatta csonka kezét –, és mégis mindig magyarnak éreztem magam.
Mikor jöttünk hazafelé, és a vonat átlépte a magyar határt, én is felálltam, összeölelkeztünk,
és elénekeltük a Himnusz-t meg a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”-ot.

– De miért? – kérdezte Miklós, és rögtön el is vörösödött, tudta, hogy nem illik

beleszólni a beszélgetésbe.

– Hogyhogy miért?

– Maguk, Béla bácsi, nem énekelhették ugyanazt, mint a katonák, mert maguk nem
voltak egyformák. A katonák meg akarták ölni magukat.

Stark elnézően mosolygott:

– Majd ha nagyobb leszel, Miklós, megérted.

Kárpáti hozzátette:

– Egy eszmét nem az emberek után kell megítélni, a Haza sem azonos egy-két
gyilkossal. Majd véget érnek ezek az idők, és minden rendbe jön. Én büszke vagyok rá, hogy
magyar vagyok.

– Nem igaz, semmi sem fog rendbe jönni.

Kőhidainé rászólt, hogy hallgasson, és elküldte aludni. Miklós az izgalomtól dobogó

szívvel vetkőzött le a hideg szertárban, és azon gondolkodott, hogy Stark Béla helyébe az ő
apja is énekelte volna a Himnusz-t?

4.

Minden este átjött a szállásra három-négy kifestett nő a laktanya konyhájáról, demizsonban

bort hoztak magukkal. Kevéssel később, hogy a kürtszó takarodót jelzett, megjelent a fiatal,
ripacsos arcú százados is, aki az egész bujkálást lehetővé tette.

Napközben a laktanyában az előírások szerint viselkedett a munkaszolgálatosokkal,

most néhányukat tegezte, és keresztnevén szólította. Megivott velük egy pohár bort, arra kérte
a bujkálókat, hogy viselkedjenek minél csendesebben, mert a hangoskodás felhívhatja rájuk a
közelben cirkáló nyilas járőrök figyelmét, aztán felsegítette a kabátot a menyasszonyára, és
átvitte a saját szobájába.

Mikor a pár eltávozott, kulcsra zárták utánuk az ajtót, és bekapcsoltak egy gramofont.
Szólt a zene, Miklós nem tudott elaludni, kis rést nyitott az ajtón, és átnézett: gomolygó
cigarettafüstben táncoltak a párok, Miklós megdöbbenve látta, hogy anyja is beáll közéjük,
kezét Kárpáti vállára támasztja, és nevetve keringőzik. Miklós nem akart többet látni, görcsbe
álló szívvel húzta be az ajtót.

A gramofonon még éjfél után is cserélgették a lemezeket, a férfiak ingujjra vetkőztek,

és berúgtak. A társaságban több férfi volt, mint nő, egy konyhalányon ketten-hárman
összevesztek, a többiek csitították őket, de nem hallgattak el, lehetetlennek tűnt, hogy a
veszekedést ne hallják meg kint az udvaron is.

A párok ott feküdtek a padlóra terített pokrócokon, közös takarók alatt, Kőhidainé is
csak hajnalban osont be a kisszertárba, Miklós úgy tett, mintha aludna.

A fiú kibírhatatlannak érezte az életet a szűk és magas laktanyai szobában, megörült,

amikor november közepén Bonifert azt ajánlotta, hogy térjenek vissza az Auguszta-telepre. A
nyilas igazoltatások első hulláma már lefutott, időközben megjelent egy módosító rendelkezés
is, hogy a munkaszolgálatosok feleségeinek, ha legalább két gyerekük van, nem kell
bevonulniok.

Kőhidainé nem szívesen hagyta el a laktanyát, de Miklós őrjöngve követelte, hogy

menjenek ki – az első eset volt, hogy a fiú szembe mert szállni az anyjával –, az asszony az
anyósának sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért maradnak benn továbbra is.

Miklósnak otthon az volt az első kérdése, hogy írt-e az apja, mikor megtudta, hogy
nem, bólintott, és ténferegni kezdett a ház körül. Kereste Zsölét, de nem találta sem a
sufniban, megszokott vackán, sem kint a réten. Nagyanyja azt mondta, hogy már az első este
megszökött, azt hitte, hogy Miklós után ment a laktanyába. A szomszédok később elárulták,
hogy az öregasszony kergette el a kutyát, a piszkavassal rávert, mikor erre sem futott el,
ráöntött egy lavór vizet. A fiú nem szólt, eldobta az összeharapdált seprűnyéldarabot, melyet
apportfának használt.

Három-négy nappal hazatérésük után egy éjszaka lövöldözés hallatszott a laktanya

felől, a bujkálókra rátörtek a nyilasok. Magukkal vitték nemcsak a munkaszolgálatosokat,
hanem a századost is, menyasszonyával együtt. Nem lehetett tudni, hogy az éjszakai
hangoskodások keltették-e fel az őrök figyelmét, vagy valaki feljelentette őket.

VII. fejezet
 

1.

Az Auguszta-telep megváltozott a három hét alatt, melyet a Kőhidai család bent a laktanyában
töltött. A telepiek eleinte nem hitték, hogy a nyilasok uralma tartós lehet, az orosz ágyúk
dörgése már három oldalról körülvette a fővárost. Félelmetes hírek terjengtek a bosszúállásról
is; az egyik erdélyi városban az oroszok állítólag megkérdezték, mennyi zsidót deportáltak, és
ugyanannyit lőttek főbe a város lakói közül. Más hírek szerint keresztet vágtak bele az
elfogott nyilasok homlokába, ezért az emberek óvakodva figyelték a fekete egyenruhásokat.

A front azonban hirtelen megmerevedett, a rádió új német csodafegyverek bevetését

ígérte: egy aknát, mely négyzetkilométereken vonja ki majd a levegőből az oxigént, az
ellenséges csapatok egyszerűen megfulladnak majd. Ha a hőmérséklet lehűl mínusz négy
fokra, elkezdheti működését a fagyasztógép, és készen állt a nagy hatású magyar fegyver: a
„Lidérc” is.

Az új fegyvereket már vagonokban tárolták, ajtajukra rá volt írva: „Csak a Führer

parancsára szabad felbontani”; a parancs bármelyik nap megérkezhetett, és nem látszott
lehetetlennek, hogy megfordul a hadihelyzet, a telepiek sem akartak lemaradni a párttagsággal
járó előnyökről.

Az Augusztán egyre többen csatlakoztak a nyilasokhoz. Általános meglepetésre

Neumann Lipi is beállt közéjük, hatalmas termetével, szőke hajával egyáltalán nem látszott
zsidónak, és a többi telepi nyilas sem árulta el.

Megkapták a fekete egyenruhát, és bekerültek különféle egységekbe, a frontszolgálat

alól mindannyian kibújtak, hiába ígértek a hirdetmények rózsadombi lakást vagy házhelyet
minden kilőtt ellenséges tankért, különféle ürügyekkel a Belvárosba osztatták be magukat.

Délutánonként indultak szolgálatba. Miklós látta őket, ahogy felkapaszkodnak a

töltésre, a villamosmegállóban megtapogatják a derékszíjukat, és megigazítják sapkájuk
ellenzőjét. Az éjszaka folyamán többször is hazatértek, teherautón vagy oldalkocsis
motorkerékpáron hozták magukkal a zsákmányt. Az egyetlen helyiségből álló barakklakások
és a hirtelen ásott, téglával kibélelt üregek megteltek ingkötegekkel, talpbőr-táblákkal,
hordókkal, konzervesládákkal, szinte hihetetlennek látszott, hogy a háború negyedik évében
ennyi árut össze lehet szedni Budapesten.

Egyik telepi nyilas sem beszélt arról, hogy szerezték; embert öltek érte, vagy csak
lepecsételt üzleteket, lakásokat törtek fel, de mintha a cinkosok nagyobb száma csökkentené a
felelősségüket, zsákmányuk egy részét megosztották a többi telepivel. Az óvóhelyen naponta
csapra vertek egy-két söröshordót, melyből bárki ihatott, és még Kőhidaiékhoz is beadtak a
szomszédok egy-egy darab szalonnát, kekszet, szárított gyümölcsöt.

November utolsó napjaiban a Cserkesz utcai templomból átjött egy küldönc, a kőbányai
főrabbi üzenetét hozta az Auguszta-telepi zsidóknak: bent a városban, a Dohány utca,
Nagyatády Szabó utca, Király utca, Károly körút által bezárt területen felállították a központi
gettót, és hamarosan egész Budapestről ide költöztetnek be minden zsidót.

A városban régebben is a jelzett környéken lakott a legtöbb zsidó, itt álltak a

templomok, felekezeti iskolák, vallási fürdők és kóser mészárszékek, ez az intézkedés mégis
többnek látszott a csillagos házak tömörítésénél, fel lehetett tételezni, hogy a deportálást
készítik elő, a főrabbi azért is tartotta szükségesnek, hogy értesítse a híveit.

Bonifert, mint ahogy már korábban elhatározta, semmiképpen sem akart bemenni a
gettóba. Egyik este bejelentette, hogy elszökik az Augusztáról.

– Nem jönnek velem? – kérdezte a Kőhidai családot. Tudok egy biztos helyet.

Kárpáti legyintett:

– A maga biztos helyei! A laktanyában is majdnem lebuktunk.

 – A laktanyában sem buktak le, és ez sokkal jobbnak látszik. Maguk sem jönnek,
asszonyom?

Kőhidainé a fejét rázta:

– Már nincsenek idegeim a bujkáláshoz, Dezső bácsi, és nem is merek belevágni.

Akárhogy vigyázunk, valamivel eláruljuk magunkat. Tegnap a pék előtt hallom, hogy két
asszony arról beszélget: a zsidó nőket úgy lehet a legbiztosabban felismerni, hogy szárazon
kopasztják meg a csirkét, mert a keresztények előbb bedugják forró vízbe. Mit csináljunk, ha
már erre is figyelnek?

– Hát egyelőre nem sok csirkét kell kopasztani, de ahogy gondolják. Akkor egyedül.

– Hova megy? – kérdezte Kárpáti.

– Miért jó azt tudni magának, Andor? Amit nem tud, attól nem lesz melege. –
Felemelkedett a helyéről. – Hát akkor: a viszontlátásra, köszönök mindent.

Kirschnerné elsírta magát:

– Már nem találkozunk, én érzem, hogy nem élek addig.

– Hogyne találkoznánk, már az első nap a háború után. Nyugodjon meg, én majd
megkeresem magukat, beülünk egy szép vendéglőbe, és milyen jó lesz elbeszélgetni a régi
nyomorúságról.

– Segítsünk csomagolni?

– Nincs mit, ami nekem kell, elfér ebben az aktatáskában. Már nem is megyek vissza a
lakásba. A könyveimet neked hagyom, Miklós, a Musa Dagh-ot is.

– Legalább pénze van?

– Van. Egy zsidónak mindig kell hogy legyen pénze mondta, jóindulatúan csippentett a
szemével, és elindult.

A család megpróbálta biztonságba helyezni azokat a holmikat, melyeket nem vihetett

magával a gettóba. A faládát, melyben az üvegárukat, Kőhidai Márton sötét ünneplő öltönyét
és cipőit őrizték, éjszaka átcipelték a szomszédba, egy megbízható öregasszonyhoz, az
öregasszony sietve néhány rongyot dobott rá álcázásul. A maradék lisztből Kirschnerné sokáig
elálló sós kalácsot sütött, egy nyilas pártszolgálatos anyjától füstölt húst vásároltak, és
elsüllyesztették egy bödön zsírban. Mindenre felkészülve, az ágyneműt is batyuba kötötték,
éjszakánként a puszta matracokon aludtak, és kabátokkal takarództak.

 
 2.

Eltelt néhány nap különösebb események nélkül, sőt a front is újra mozgásba jött, még
közelebb került Kőbányához, a várakozás feszültsége oldódott, úgy tűnt, a főrabbi riasztása
vaklármának bizonyul.

December másodikán azonban egy szakaszra való nyilas fegyveres érkezett a városból,
és körülzárta az Auguszta-telepet. Minden zsidót kitereltek a házakból, még arra sem hagytak
időt, hogy összepakoljanak.

A lakások felforgatva maradtak ott, az ágyak vetetlenül, ahogyan felkeltek belőle. A

padlón elszórt ruhadarabok feküdtek, melyeket gazdáik előbb el akartak vinni, de
meggondolták, vagy nem fértek be a bőröndbe. Az asztalfiókok tartalmát kiborították, és
rátapostak, egy nyitott ajtóban díszes, aranyozott képkeret hevert, összetört üveggel, talán egy
családi képet vettek ki alóla.

Miklós vállára kapta az ágyneműt, egyik keze üres volt, találomra levett a polcról egy
üveg lekvárt. Már elkészültek, de a család néhány percig még türelmetlenül várakozott, mert
Kirschner szokása szerint most is bent járt valahol Kőbánya közepén, barátaival és kollégáival
beszélgetett. Kabátján egy fekete szorzójellel áthúzott sárga csillagot viselt, melyet a
romeltakarító munkások kaptak, és semmiféle kedvezménnyel sem járt, de Kirschner úgy
magyarázta, hogy ez a jel neki szabad mozgást biztosít. Mikor már nem várhattak tovább, az
öregembernek szánt csomagot Kárpáti vette föl, olyan elfogulatlan arccal, mintha már rég a
családhoz tartozna.

Hirtelen géppisztoly-sorozatok éles csattanása hallatszott. A házakat végigkutató

nyilasok benyitottak Neumann Lipihez, mivel a város más részéből jöttek, nem ismerték,
leigazoltatták, kiderült róla, hogy zsidó. Lipi megpróbált visszatérni régi szimulálásaihoz,
fejébe vágta a báránybőr sapkát, széttárt karokkal ugrándozott, és azt kiabálta, hogy ő a
Törpék Királya. A nyilasok nem törődtek ezzel, utasították, hogy öltözzön fel, és ő is
csatlakozzon a többiekhez. El akarták venni tőle a halmokban tornyozódó lopott árut is. Lipi
szolgálati pisztolyával rájuk lőtt, és megölt egy nyilast, de az ablak mögött álló fegyveres, aki
az akciót biztosította, betörte az üveget, és géppisztolya teljes tárát beleengedte Lipibe.

A Kőhidai család nem tudta, mi történt, azt hitték, hogy mindenkit kivégeznek,
aggodalmuk megerősödött, mikor összevissza sorokban a laktanya falához állították őket.
Miklós és Péter kétségbeesetten kapaszkodott anyja kezébe.

Sűrű, apró szemekben esett az eső, lassan átáztak a lábhoz letett csomagok. Maguk a
nyilasok is fázósan toporogtak, egy szót sem szóltak arról, hogy milyen sors vár a sárga
csillagos csoportra. Egyszer tőlük alig néhány száz méterre csapott le egy orosz akna, a sor
előtt álló géppisztolyos összerázkódott, de igyekezett erőt venni magán:

– Ne örüljetek. Jóska már úgysem segít rajtatok.

– Ki az a Jóska? – kérdezte Miklós suttogva nagyanyjától.

– Hallgass. Sztálin.
 Már délfelé járt, bár továbbra is moccanás nélkül kellett állniuk, ahogy múlt az idő, úgy
erősödött bennük a reménység, hogy nem végzik ki őket itt a fal mellett. Most az tűnt a
legnagyobb veszélynek, hogy a csoportot kiviszik a Józsefvárosi pályaudvarra, és deportálják,
vagy Óbudán át gyalogosan indítják el Németország felé, mint néhány héttel korábban a
munkaszolgálatra behívott asszonyokat.

Miklós cipője átázott, ha egyik lábáról a másikra ereszkedett, cuppanva emelte ki a

sárból. A hidegtől lassan elzsibbadt, egykedvűen nézte a telepet, a végképp pusztává lett rétet,
ahol nyáron Zsölével játszott, futballozott vagy olvasgatott. Hirtelen eszébe jutott, hogy
könyveit ottfelejtette az ágya mellett, mozdult volna, hogy visszamenjen, de nagyanyja
kemény kis keze megszorította a vállát.

A telepet határoló töltésen összegyűlt a tömeg, de a nyilasok senkit sem engedtek a

zsidók közelébe. Átellenben, a városi házaknál, surrogó gumikkal lefékezett egy kerékpáros.
Miklós arra fordította a fejét: felismerte Ürögi Viktort, Kirschnerék régi szomszédját. Ürögi
keresztény volt, továbbszolgáló altiszt, hogy megtarthassa helyét a hadseregben, elvált zsidó
feleségétől. Az asszony még júniusban átköltözött az Augusztára, és most is benn állt a
csoportban. Ürögi néha meglátogatta, cigarettát és kenyeret vitt neki, de arra nem vállalkozott,
hogy elbújtassa.

Néhány percnyi várakozás után Ürögi elszánta magát, felült a nyeregbe, mélyen a
kormány fölé hajolva dobálta vállait, a laktanyafal irányában indult, mintha eltévedt volna,
csak közvetlenül a sor előtt fordult vissza, közben a száját elhúzva hirtelen odasúgta:

– Budapest körül van zárva.

Miklós nem értette, miért könnyebbül meg a körötte állók arca ettől a hírtől, később
magyarázták meg neki, hogy a körülzárás azt jelenti, hogy nem tudják őket kivinni a
fővárosból. Sőt az is valószínűnek látszik, hogy a körülzárt magyar és német csapatok
hamarosan leteszik a fegyvert.

Délután két óra felé végre sorba állították és elindították a tömeget. Kirschner még
mindig nem érkezett meg, Miklós nyugtalanul hátranézett, de nem látta feltűnni nagyapját.
Kárpáti az első sor közepén ment, elegáns tejcsokoládé színű kabátjában, erős vállaival
mintha csak tévedésből került volna a gyerekekből és öregekből álló menetbe. Miklós egy
pillanatra látta maga mellett Hoffmannt is, de a vörös hajú fiú elhúzódott tőle, jelezni akarta,
hogy ő egészen más célból lépked a kocsiút sárral borított kockakövein, mint volt iskolatársa.

A menet irányát és célját továbbra sem közölték a nyilasok, a Könyves Kálmán körúton
kikanyarodtak a Kőbányai útra, és a város közepe felé indultak. A széles úton sokkal
erősebben fújt a szél, mint a laktanyafalak mellett, az arcukba vágta az esőt és a
teherpályaudvar csőben füstölgő szénhalmainak záptojásszagát.

A Mávag előtt, melyet a repülőgépével lezuhant kormányzóhelyettes emlékére Horthy

István Gépgyárnak neveztek el, nagy tömeg állt a járda szélén, néhányan le is léptek a
kocsiútra, és rákiabáltak a lesütött szemmel vonuló csapatra:

– Kötelet a zsidóknak! Azt kaptátok, amit megérdemeltetek!

 Suhancok köveket hajítottak, Kirschnerné védőleg a csoport belsejébe húzta a két
gyereket. Maga a tömeg azonban hallgatagon és mozdulatlanul figyelte a menetet, melyben
egyeseknek néhány régi ismerőse vagy szomszédja is ott lépkedett.

Hosszú évekkel később Kőhidainé barátnőivel beszélgetve gyakran visszaidézte ennek

a vonulásnak a képeit. Miklós hiába keresett emlékeiben hasonló nyomokat, az egész
vonulásból csak annyi maradt meg benne, hogy arcát nagyanyja naftalinszagú télikabátjához
szorította, és az ágyneműsbatyu csomója nyomta a vállát.

Ürögi tévedett, Budapestet még nem zárhatták körül az oroszok, mert a Józsefvárosi
pályaudvaron most is ott álltak az indulásra kész deportálóvonatok. Rendőrök és katonák
hajtották fel a tehervagonokba a rampán várakozó sárga csillagos tömeget; ide terelték a
vidékről felhozott munkaszolgálatos századok maradványait, az internáltakat és a közelben, a
Teleki tér környékén lakó zsidókat.

A pályaudvar lejtős feljárója előtt megállították az Auguszta-telepi csoportot. Az egyik

fegyveres kísérő bement az állomásépületbe utasításokat kérni, mikor visszajött, intett, hogy
folytatják útjukat a gettó felé. Az öregek és a nők, akik eddig feszülten várakoztak, mert
tudták, hogy a deportálás biztos halált jelentene, megkönnyebbültek, a gyerekekre
mosolyogtak, és ha a csomagban hozzáfértek, néhány szem cukrot adtak nekik.

A gettót mintegy három méter magas, frissen ácsolt deszkakerítés zárta le, a gyalulatlan
fenyődeszkákban még fényesen villogtak a szögek. A kerítésen négy kaput hagytak,
nyilasokból és rendőrökből álló különítmények őrködtek előttük, minden más érintkezési
lehetőséget a külvilággal felszámoltak, a határként felsorolt utcákra néző lakások sem
tartoztak a gettó területéhez, nehogy csomagok vagy üzenetek közvetítésére lehessen
felhasználni.

Miklósék csoportja a déli kapun, a Wesselényi utca sarkán vonult be. Mielőtt
továbbengedték volna őket, az őrség átkutatta csomagjaikat, elvette tőlük a bőrtáskákat,
töltőtollakat és más értékesebb tárgyakat.

Az Auguszta-telep az utolsóként felszámolt csillagos házak közé tartozott, a gettó alig

egyharmad négyzetkilométeres területére már több mint ötvenezer embert vittek be. Épp
azokra az órákra esett a kijárási idő – természetesen csak a deszkafalakon belül –, mikor a
csoport bevonult, a járdákon az esőben is sűrű tömeg tolongott. Miklós megdöbbenve
tekingetett jobbra-balra, még sohasem járt a városnak ezen a részén, a szűk utcák, ahol az
átellenes házak szinte összehajoltak, hullott vakolatú, kopár homlokzatok, átjáróházak,
melyek udvarain magasra felhalmozódott a szemét, szörnyűknek és elviselhetetleneknek
tűntek a ferencvárosi ház és az Auguszta-telep szabad térségei után.

Maguk a szembejövő emberek is elborzasztották: csonttá fogyott, szakállas öregek,

elhanyagolt, turbános vagy kendős nők, piszkos gyerekek taposták egymást a zsúfolt járdán,
hogy hamarabb eljuthassanak a céljukhoz, kabátjukból nehéz, mosdatlan szag áradt, arcukat,
nyakukat vörös kelések borították a vitaminhiánytól, magas fejhangú kiáltozásaik
felerősödtek az utcák szűk közében.

A csoportot a gettó egyetlen nagyobb terére, a Klauzál térre vezették, felsorakoztatták a

gyepet védő alacsony vaskorlát előtt. Egy húsz-huszonöt éves nyilas fegyveres felállt a padra,
és arcára hivatalos komolyságot erőltetve felszólította a csoportot, hogy mindenki adja le a
pénzét és az ékszereit, mert a házban, ahová viszik őket, testi motozás lesz, és ha valakinél
egy pengőt is találnak, azonnal főbe lövik. Levette a sapkáját, maga elé tartotta, és várakozó
arccal elindult a sor mellett.

– Adjuk oda a pénzt? – kérdezte Kirschnerné suttogva a menyétől.

– Nem tudom, mama.

Az öregasszony nem akarta odaadni a nyilasnak a néhány Horthy-ezüstötpengőst,

melyet magával hozott, de megtartani sem merte. Mikor továbbindultak, a pénzt egyenként
leszórta az utca sarába, közben mereven előrenézett, hogyha valaki meghallaná a csörgést, ne
gyanakodhasson rá.

3.

A csoportot az utasítás szerint a Klauzál utca 13-as számú házba kísérte a nyilas őr. A kaput
zárva találta, géppisztolya tusával megdöngette, de erre sem jelentkezett senki. Káromkodott,
és mivel minél hamarabb végezni akart a rábízott feladattal, a szomszédos 11-es számú ház
parancsnokának adta le az embereket.

Egy négyzet alakú belső udvarra terelték be az augusztai csoportot, egy porolóállvány
és két hajlott ecetfa körül sorakoztak fel. Bokáig tapostak a szürke sárban és omladékban, a
házat már korábban belövések érték, az aknák elvitték a harmadik-negyedik emeletet,
szétroncsolták a gáz- és villanyvezetékeket is.

A nyilas hazudott, semmiféle motozást nem tartottak, a kísérő elment, és a zsidó

házparancsnok osztotta szét a csoportot. A házban volt néhány lakás, melyet a keresztény
bérlők csak az utolsó napokban hagytak el, így jutott hely az újonnan érkezetteknek.

A Kőhidai család tizenötödmagával egy földszinti egyszoba-konyhás lakásba került. A

szoba ablaka a homályos udvarra nyílott, már most, délután is sötét volt, egy gyertya fényében
próbáltak tájékozódni. A régi bérlő néhány bútort otthagyott – helyette megkapta a cserébe
kiutalt zsidó lakások berendezését –, az asztalt és székeket Kárpáti és az asszonyok feltették a
szekrény tetejére, csak így lehetett fekvőhelyet teremteni tizenöt ember számára.

Átmentek a konyhába, mely viszonylag tágas volt, de csak a világítóudvar felől kapott
fényt. Felrakták a kék papírból készült elsötétítő kereteket, másik gyertyát gyújtottak,
befűtöttek a nagy tűzhelybe, és vizet tettek fel levesnek.

Miklós, kezében az első gyertya csonkjával, visszaóvakodott a szobába, és megnézte,

hogy milyen könyvek maradtak a polcon. A füstös lánggal égő gyertya fényében összehúzott
szemmel olvasgatta a címeket: Lin You Tang aforizmái, Zilahy, Aszlányi, Török Rezső
regényei sorakoztak egymás mellett, az alsó sort az Erdélyi Szépmíves Céh sorozatának
halinába kötött kiadványai foglalták el. Miklós úgy érezte, mintha kincset talált volna, az
érdekesebbnek ígérkező könyveket levette a polcról, és a szekrény alá csúsztatta, nehogy
valaki más elvegye.
 Visszament a konyhába, és segített az asszonyoknak elrakni a magukkal hozott holmit.
Még nem volt minden a helyén, mikor a sziréna légiriadót jelzett, le kellett menniük az
óvóhelyre.

Egy kanyargós lépcsősor vezetett le a szenespincék mellett a több emeletnyi mélységbe.

Az óvóhely eredetileg tojástároló raktár volt, a gyertyafényben is feltűntek, majd elsötétedtek
a mennyezetre szerelt ventillátorok hatalmas, mozdulatlan szárnyai, melyek valaha az
egyenletes hőmérsékletet és a szellőzést biztosították. A középen futó keskeny betonjárdától
jobbra és balra kis tárolómedencéket süllyesztettek le, ezekben zsúfolódtak össze a ház lakói.

Voltak, akik a belövésektől félve állandó pinceéletre rendezkedtek be, lehozták

magukkal párnáikat és rongyaikat, elkeseredett határvitákat folytattak szomszédaikkal,
időnként arasszal méregették ki a területet, mely szerintük megillette őket.

Csak egy alkalmi imaállvány környékét hagyták szabadon, most is ott hajlongott előtte
egy imaköpenyes öreg, és esti imáját mondta:

„Jobbomon van Micháél, bal oldalon Gábriél, előttem áll Uriél, mögöttem áll Ráfáél, és
fejem fölött lebeg dicsfénye az Úrnak…”

Az újonnan jöttek megdöbbenve látták, hogy hány torz beteg szorong a kis
tárolómedencékben: vakok, kéz vagy láb nélküli nyomorékok, gyerekarcú, imbecillis férfiak,
anyjuk vagy nagynénjük időnként letörölte szájuk széléről a habos nyálat.

Az egyik sarokban ott ült kőbányai ismerősük: Purjesz néni. A kövér öregasszonyt férje
sohasem engedte dolgozni, főzött, mosott helyette, a nő csak ült a kertben, újságokat és képes
árjegyzékeket olvasgatott. Purjeszt októberben elvitték munkaszolgálatba, az asszony bejött a
gettóba, leült egy székre, és már napok óta szinte mozdulatlanul és tehetetlenül fogadta az
éhség és a tetvek támadásait.

Akik később költöztek be a házba, már csak néhány szabadon hagyott medencében
találtak helyet, két-háromszáz ember zsúfolódott össze itt, a levegő a hidegben is
elviselhetetlenül nehéz volt, egymás után aludtak ki a gyertyák.

A sötétségben Miklós dermedten hallgatta a jajgatást és a feltörő gyereksírást, egy

asztmás öregasszony sósborszeszért könyörgött, hogy meg ne fulladjon, de még vizet se
tudtak adni neki, egyik szomszédja légótáskájában talált egy üveg Odol-szájvizet, abból öntött
néhány cseppet az öregasszony ajkára.

Egy óra múlva lefújták a riadót, mikor felmentek a lakásba, a legnagyobb

csodálkozásukra a konyhában ott találták Kirschnert, egy széken ült, és szójakolbászt evett
vastag szelet zsíros kenyérrel. Az öregembert soha semmi sem borította ki a nyugalmából,
most is jókedvűen bólogatva tűrte el felesége és menye szidalmait, azt sem tartotta fontosnak
elmagyarázni, hogy jött be a gettóba, és a teljes összevisszaságban hogy talált rá a családra.

Néhány holmit Kirschner is magával hozott az Auguszta-telepi lakásból, többnyire

felesleges vagy nem különösebben szükséges tárgyakat: egy asztali lámpát, súrolókefét,
vállfákat, gipszet, egy kilós zacskóban dohos, sárga kukoricalisztet.
 Bár a régi lakók hagytak a pincében néhány mázsa szenet, takarékoskodni kellett vele,
csak a konyhát fűtötték, mind a tizenöt ember itt töltötte az estét. A rendelkezések szerint a
gettóban senki sem vezethetett önálló háztartást, a köménymaglevesből mindenki kapott, de
egyébként nem volt közös koszt, minden család maga osztotta be az élelmét. Kirschnerné a
leves mellé egy-egy szeletet adott a sós kalácsból, átázott a zsírpapír, melybe takarták, és attól
kellett tartani, hogy hamarosan penészedni kezd. Mások keletlen lángost sütöttek a tűzhely
lapján, vagy árpakávét főztek.

Vacsora után megágyaztak, a legrosszabb pokrócokat rakták le a padlóra, erre terítették

rá a lepedőt. Ketten-ketten takaróztak egy dunyhával, Miklós az öccse mellett feküdt. Az
egész napos esőben és a pince betonmedencéjében álldogálva átfázott, ahogy lábai
átmelegedtek, hirtelen és mélyen elaludt.

Álmában újra az Auguszta-telepen járt, nyár volt, sütött a nap, ráérősen sétálgatott a
meleg parkban. Megállt egy líciumbokor előtt, kigombolta a nadrágját, és nagy ívben a zöld
ágakra vizelt.

Öccse kiabálására ébredt fel, Péter ököllel ütötte a fejét, a mellettük alvók is felriadtak.
Miklós felkelt, dideregve és szégyenkezve álldogált a szoba középen, amíg kicserélték alattuk
a vizes ágyneműt.

VIII. fejezet
 

1.

Reggeli után Miklós kiült az előszobába, az ajtó üvegén át beeső fényben a polcon talált
könyveket olvasgatta, amíg ebédelni hívták. Egy Török Rezső-regény után a harmadik-
negyedik napon Nyírő József: Uz Bencé-jébe kezdett bele, a gyenge világításban szeme
hamarosan elfáradt, kinyitotta az ajtó egyik üvegtábláját, és kinézett az udvarra.

Tizenegy óra lehetett, közeledett a kijárási idő, sorra kinyíltak a földszinti ajtók, és már
a lépcsőn is feltűnt néhány télikabátba-kendőbe burkolódzó ember. Az udvar mélyéről előjött
egy öreg férfi, zsíros, simléderes sapkában, pipáját a fogaival tartotta, mert mindkét kezében
tejeskannákat hozott. Miklós ismerte őt még a telepről, Kellérnek hívták, szlovák zsidó volt,
csak törve beszélt magyarul.

Kellér a porolóállványnál letette a kannákat, megállított egy-két utcára igyekvő férfit,

és valamit kérdezett tőlük, azok megrázták a fejüket, és elsiettek mellette, hiába próbálta
visszatartani őket hadonászó mozdulatokkal. Kiverte a pipáját, és körülnézett, észrevette az
ajtóban ülő Miklóst, intett, hogy jöjjön oda hozzá.

– El kell menni ebédért – mondta az öregember –, és én nem bírok el három kannát

meg a kenyeret is. Gyere velem, minden lakásból kell valaki.

Miklós szívesen elment volna, leszámítva a bevonulást a gettóba, hónapok óta nem járt
kinn az utcán. Beszaladt, és elkéredzkedett az anyjától. Kirschnerné megjegyezte, hogy
vannak a lakásban felnőtt férfiak is, akik sokkal könnyebben emelgetnék a kannákat, de
Kárpáti mereven maga elé nézett, és nem válaszolt. Hogy elkerülje a veszekedést, Kőhidainé
inkább beleegyezett:

– Mehetsz, de vedd fel a kabátodat és a sapkádat.

Kirschnerné nem békült:

– Nincs a gyereknek egy pantallója. Télen rövidnadrágban kell kimennie az utcára.

Miklós nem figyelt rájuk, kifutott az udvarra, elvette Kellértől az egyik kannát, és
elindultak. Ahogy kiléptek a kapu alól, szinte elszédült a nyüzsgő tömegben, mintha egy
csöndes folyosóról hirtelen egy tomboló strandra jutott volna, fellélegzett, mikor rögtön a
szomszédos ház kapujában befordultak. Itt még folyt a víz, megtölthették a kannákat, a
szabályok szerint csak annyi ételt kaphattak a konyhán, amennyi vizet vittek magukkal.

Lent a pincében, nem messze a csaptól a Zsidó Tanács egyik megbízottja és egy fekete
svájcisapkás gettórendőr jegyzőkönyvet próbált felvenni. Egy női hálóköntösben vacogó fiút
hallgattak ki, akinek fagyott alsóruhájából most is csöpögött a víz, hangja el-elakadt a
didergéstől.

Az éjszaka betörtek a házba a nyilasok, rumot követeltek a lakóktól, de senkinél sem

találtak. Közben egy óvatlan pillanatban egy pisztolyt csúsztattak le a földre, úgy tettek,
mintha véletlenül megtalálnák, és azzal vádolták a zsidókat, hogy gyilkosságra készülődtek.

Megmotozták és kirabolták a ház lakóit, azután kivitték őket a Duna-partra. Hármasával

felállították őket a legalsó lépcsőn, arccal a víz felé, és a három ember kezét szorosan
összekötözték. A középsőt közelről tarkón lőtték, haláltusájában társait is berántotta magával a
jégtáblák közé, az esetleg mégis felbukkanó fejekre pedig a nyilasok célba lőttek. Három-
négyszáz embert öltek meg, a fiú úgy menekült meg, hogy leoldódott csuklójáról a kötél,
lendületet vett, és hosszan elrugaszkodott a lépcsőtől, a víz alatt úszott, és egy hídpillérbe
kapaszkodva várta ki, amíg a nyilasok elvonulnak.

A jegyzőkönyv inkább csak formaság volt, abból a homályos reményből táplálkozott,

hogy valaki egyszer még megbosszulja a feljegyzett gyilkosságokat. Most sehol sem
kérhettek védelmet és jogorvoslatot, az egyetlen rendőrőrsöt elvezényelték a gettó területéről,
a zsidók érdekében a hatóságok nem szálltak szembe a nyilasokkal.

Míg a többiek elszörnyedve felkiáltottak, Miklós szótlanul figyelte a tejeskannába

zúduló, hólyagokat verő vízsugarat. Emlékezett rá, hogy mikor behozták őket a gettóba, a
kísérő nyilas ebbe a házba akarta beszállásolni az augusztai csoportot, ha a kapu akkor
véletlenül nyitva van, ők sem kerülhették volna el a ház lakóinak a sorsát. Ebben az évben
már nem ez volt az első, szinte csodaszámba menő megmenekülésük. Miklós elgondolkozott
az okain, de semmiféle magyarázat nem mutatkozott, csak annyit érzett biztosan, hogy ez a
szerencsesorozat előbb vagy utóbb, de okvetlenül megszakad.

Alig tudta megemelni a teli kannát, tízlépésenként váltogatta a kezét, a hideg

alumíniumtest hozzá-hozzáért a lábszárához, melyet kék rövidnadrágja védtelenül hagyott,
valósággal égette a bőrét, a víz ide-oda loccsant benne, ha nem tartotta elég mereven a karját,
a kanna fájdalmasan nekikoccant. Kint az utcán még nehezebbé vált a cipelés, mert a
házakból kitóduló tömeg rohanásában senkire sem volt tekintettel, két kézzel kellett védenie a
tejeskannát, hogy fel ne borítsák. Kellér alkalmi segítséget talált, gyorsabban tudott haladni,
visszakiabált a fiúnak:

– Előremegyek, sort fogok. Gyere a Dob utcába, az Ortodox Népasztal elé, ott várlak.

Miklós bólintott, és továbbvonszolta a kannát, kint a Klauzál téren behúzódott a

Vásárcsarnok kapuja alá, és megpihent.

Akár egy kisváros főterén, itt bonyolódtak le a gettó életének legfontosabb eseményei.
Akik még járni tudtak, a kijárási időben előbújtak a sötét házak zsúfolt szobáiból, a téren és a
csatlakozó mellékutcákban keringve keresgélték hozzátartozóikat, barátaikat. Néha valami
élelmiszert is lehetett vásárolni az üzletek deszkarácsainak támaszkodó nepperektől; egy kiló
kenyér hivatalosan egy pengő ötven fillérbe került, a feketepiacon tizenkettőbe, itt bent ötszáz
pengőt kértek érte. Sorban álltak a gettó postahivatala előtt is, jóllehet a sárga sávval ellátott
levelezőlapokat csak a deszkafalon belül továbbították, ki a városba nem lehetett küldeni.

A tér közepén nagy kopácsolással néhány öregember vágányokat fektetett le, melyek
irányvonaluk szerint kivezettek volna a gettóból. Nagy tömeg figyelte a munkát, de senki sem
tudta pontosan, hogy milyen célt szolgálnak majd a sínek. Voltak, akik reménykedtek, hogy
élelmiszert szállító vonatok vagy villamosok számára készült, mások viszont attól tartottak,
hogy innen futnak ki majd azok a szerelvények, melyek a krematóriumba szállítják a gettó
lakóit.

Miklós végigdörzsölte karját, melyet meghúzott a kanna, és előrehajló felsőtestével

lendületet véve, újból megindult. Alig tett néhány lépést, mikor váratlanul ismerősökkel
találkozott: Gombos, a ferencvárosi, környékükön lakó festék-nagykereskedő jött vele
szemben, állig begombolt fekete kabátban és fekete kalapban, kézen fogva vezette a fiát.
Miklós nem felejtette el, hogy a gazdag és befolyásos kereskedőnek sikerült bejuttatnia fiát a
Szent Imre herceg Gimnáziumba, az osztályonként engedélyezett két zsidó tanuló közé, neki
pedig ott kellett maradnia a régi elemi iskolában. Miklós azt is méltánytalannak érezte, hogy
Róbert most is együtt sétálhat és beszélhet apjával, az ő apját, pedig lassan már egy éve
elvitték. Ellenségesen biccentett, és megmarkolva a kanna fogóját, el akart sietni mellettük, de
Gombos visszafogta:

– Á, szervusz. Akkor mégis jól olvastam a Pester Lloydban, hogy a Kőhidai család is
bevonult a gettóba. Van valami híretek apádról?

– Nincs, nem kapunk levelet.

– Szeretnék beszélni anyáddal. Hol laktok?

Miklós mormogva megmondta, abban reménykedett, hogy Gombos nem értette meg a
címüket, aztán újra megfogta a kannát:

– Ne tessék haragudni, mennem kell.

 
 2.

Az Ortodox Népasztal csak egyike volt annak a négy nagy konyhának, mely központi
készletekből naponta egyszer meleg ételt adott a gettó lakóinak, mégis a sorban álló tömeg
vége már órákkal az osztás kezdete előtt befordult a sarkon. A sokaságban Miklós csak
nehezen ismerte fel Kellér simléderes sapkáját és megereszkedett, fehér szőrökkel benőtt
nyakát. Az öregember nyugodtan tűrte a körötte állók lökdösődését, mikor meglátta Miklóst,
néhány mozdulattal helyet csinált neki maga mellett. A fiú nekitámaszkodott a falnak:

– Mi van itt?

– Das Dalesz schlägt sich. A nyomor veszekszik.

– De miért? Így sem jutnak be hamarabb.

– Az mindegy nekik.

Kannáikat csak centiméterenként tolhatták előbbre, már elmúlt egy óra, mire elértek a
konyha épületének sarkáig. A szemközti lakásból váratlanul egy középkorú, sovány férfi
lépett ki, a kemény fagyban sem viselt kabátot, és fedetlenül hagyta kopasz, barna bőrű
koponyáját is. Távolabbról megnézte Miklóst, olyan figyelmesen, hogy még Kellérnek is
feltűnt:

– Ismered valahonnan?

– Nem.

– Vigyázz vele, lehet, hogy valami buzeráns. Itt is van belőlük éppen elég.

A férfi odalépett Miklóshoz, megkérdezte a nevét, életkorát, lakáscímét, láthatólag meg

volt elégedve a válaszokkal, elmosolyodott; feltűntek füsttől megbarnult, ritkás, nagy fogai:

– Nem akarsz futár lenni?

– Azok mit csinálnak?

– A futárok továbbítják a Zsidó Tanács utasításait a gettó elöljáróihoz és a

házparancsnokokhoz. Persze van még más dolguk is.

Miklós megremegett az izgalomtól, örült, hogy nem kell otthon ülnie a sötét és zsúfolt
lakásban, hanem csinálhat valamit. Óvatosságból azért hozzátette:

– Megkérdezem anyámat, hogy enged-e.

A férfi legyintett:

– Neked van kedved?

– Van.
 – Akkor nem tarthatnak vissza. Szükségünk van rád, és a Tanács utasításai mindenkire
vonatkoznak a gettóban. – Néhány szót írt egy darab papírra. – Holnap reggel nyolc órakor
jelentkezz nálam, a Síp utcai központban. Kertész tanár vagyok, Kertész Dezső.

Miklós bólintott, és dobogó szívvel elrakta a papírt.

A tömeg élét egy hirtelen lökés besodorta a konyhába, Miklós majdnem elcsúszott a
nedves kövön. Egy asztalnál be kellett diktálniuk a házszámot, és hogy hány embernek
visznek ebédet, közben egy atlétatrikós, de ortodox fekete sapkát viselő öreg férfi elvette
tőlük a három kannát, és a vizet nagy nyögéssel beleöntötte egy kétszáz literes üstbe. Öt ilyen
üst állt a konyhában.

Egy személynek három deci leves járt, olyan zsírtalan és üres volt, hogy le lehetett látni
a kanna fenekére, csak néhány szál tészta és cirokszem úszkált benne. A kenyeret távozóban
adták ki – fejenként nyolc dekát.

A teher így is túl nagy volt két ember számára. Kellér megpróbálta egy kendőben a
hátára kötözni a kenyeret, de nem sikerült neki. Miklós vissza akart futni a házba segítségért,
de szerencséjükre egy férfi, aki szintén a Klauzál utcába szállította az ételt, egy szelet
kenyérért megengedte, hogy felrakják a kannákat kézikocsijára.

A ház lakói közül sokan már felélték minden készletüket, ez a leves és a vékony szelet
kenyér volt egész napi táplálékuk, mire az ételszállítók megérkeztek, ők már felsorakoztak az
udvaron. Miklós kapott egy vizesvödröt Kellértől, abban vitte magával a lakásuknak járó
levest, a hóna alatt pedig az egy kilóra való kenyeret.

Kirschnerné ruhába csavarta a kenyeret, és eltette, még mindig a penészedő sós

kalácsból adott a leveshez, a morzsákról is lecsipkedte a penészt, és kiosztotta. Miklós
megvárta, amíg a család befejezi az evést, akkor jelentette be, hogy találkozott Kertésszel, és
másnap reggel szolgálatra kell jelentkeznie a Síp utcában. Kőhidainé tenyere élével egy
határozott vonalat húzott a levegőbe:

– Nem engedlek, és kész.

– De a tanár úr azt mondta, hogy a Zsidó Tanács mindenkinek parancsol.

– Nekem nem.

Kárpáti az asszony vállára tette a kezét.

– El kell engednie, Margitka. A Zsidó Tanács rendeletei mindenkire vonatkoznak, még

a nyilasok és a németek is elismerik. És nem árt, ha a gyerek a fejesek mellé kerül, hátha majd
tud segíteni valamiben.

Miklós érezte, hogy a férfi csak azért támogatja a kérését, hogy ő minél kevesebbet
tartózkodjon a lakásban, de most nem akart ezzel törődni, konokul nézte maga előtt a konyha
kövezetét. Kőhidainé őrjöngeni kezdett:

– Hát akkor menj, ha fel akarsz fordulni, de nekem ne tegyél szemrehányást, ha

megvernek, vagy kilövik a szemedet.
 Miklós alig tudta visszafojtani elégedett mosolyát.

3.

A Zsidó Tanács mellett működő futárszolgálatot Kertész már március végén megszervezte. A
németek a Tanácsra hárították az internálási behívó parancsok kézbesítését, ők csak a névsort
adták át. Kertész biciklis fiúkkal küldette el, hogy akármilyen későn is, de még aznap este
eljussanak a parancsok a címzettekhez. Egy nappal hamarább kapták meg, mintha a Tanács
postára tette volna, így az embereknek maradt idejük eldönteni, hogy jelentkeznek-e a
behívóra, befekszenek valamilyen kórházba, vagy megszöknek.

Novemberben a Tanács vezetői, javarészt nagyiparosok és tekintélyes ügyvédek, nem

vállalták az átlagos zsidók sorsát, nem mentek be a gettóba. Eltulajdonították azokat a
kitöltetlen, de minden tekintetben szabályszerű útleveleket, melyeket a svéd állam küldött a
legnevesebb magyar rabbiknak és zsidó tudósoknak, maguk és hozzátartozóik nevét írták be,
mások elbújtak keresztény barátaik lakásán.

Papíron megmaradt a Tanács felduzzasztott adminisztrációs hálózata, de valójában alig

két-három ember dolgozott aktívan a Síp utcai épületben. Megpróbálták kiépíteni a végrehajtó
szerveket, felállították a gettórendőrséget, összeszedtek egy-két tucatnyi zsidó öregembert,
adtak nekik egy fekete svájcisapkát és sárga karszalagot – ebből állt az egyenruhájuk – meg
egy gumibotot, de ezt a nyilasok hamarosan elvették tőlük.

A Tanács egyetlen mozgékony szervezettel rendelkezett: a futárszolgálattal. A tizenkét-

tizenöt éves fiúk és lányok nemcsak a gettón belül továbbították az utasításokat, de átjutottak
a deszkakerítésen is, a Tanács a futárok segítségével tudta fenntartani a kapcsolatot a Szent
István parki, úgynevezett védett gettóval és a város más részein elhelyezett kórházakkal.

Egy-egy osztagnyi futárból néhány nap alatt hírmondó is alig maradt, sokat a nyilasok
fogtak el, ha a sárga csillagot levetve a város utcáit járták, de a gettó területén is vadásztak
rájuk, másokat a becsapódó gránátok öltek meg. Kertész nem lehetett tekintettel az
áldozatokra, újabb és újabb gyerekeket kellett beszerveznie, az eredeti negyven-ötven fős
létszámot így sem tudta elérni, alig húsz-huszonöt futár állt a rendelkezésére. Mikor lakása
ablakából meglátta Miklóst, aki korához képest erős és magas növésű volt, habozás nélkül
behívta.

Miklós reggel jelentkezett a Síp utcai székházban. Leültették egy alacsony asztalhoz, a
többi futár közé, egy bögre teát és egy szelet kenyeret kapott. Mellette vele egykorú,
kövérkés, szeplős lány evett, gyakran hátradobta gesztenyebarna copfjait, melyet piros
befőzőgumik szorítottak össze. Lenéző pillantásokat vetett a félszeg fiúra, épp csak a nevét
mondta meg: Müller Györgyinek hívták.

Reggeli után Kertész beosztotta Miklóst egy öreg szerelő, Lőwinger Márkus mellé,
azzal a feladattal bízta meg őket, hogy próbáljanak valahol újabb vízvételi lehetőséget találni.
A gettóban már csak egy-két mélyebben fekvő pincecsapból csordogált a víz, alig lehetett
összeszedni a konyháknak a főzéshez és az edények elmosásához szükséges mennyiséget, ha
egy épületet felgyújtott a bomba, meg sem lehetett kísérelni az oltást, csak hevenyészve
körülárkolták.
 Lőwinger és Miklós végignézték az utcai csapokat, a Vásárcsarnokot, a Wesselényi
utcai dohánygyárat, de egyik helyen sem találtak vizet.

A hátsó bejáraton keresztül sikerült bejutniuk a Diána tisztasági fürdőbe – ezt csak
keresztények használhatták –, Lőwinger felment az igazgatóhoz, és próbált alkuba
bocsátkozni vele, hogy naponta meghatározott mennyiségű vizet vehessenek a fürdő
csapjaiból, pénzt kínáltak érte, de az igazgató félt a nyilasoktól.

Kifelé tartva Lőwinger találkozott egy öreg, volt szaktársával, aki régről és jól ismerte a
környék vízhálózatát. Az öreg azt ajánlotta: nézzék meg egy Kazinczy utcai házban a már
használaton kívül helyezett Ortodox Fürdő épületét. Úgy emlékezett, hogy a vallási előírások
szerint a városi víz nem felelt meg a rituális fürdés céljaira, ezért még valamikor a század
elején önálló kutat fúrtak a pincében.

Lőwinger és Miklós elsiettek a megjelölt házba. Lent a pincében semmi nem

emlékeztetett rá, hogy itt valaha kút volt, a padlózatot összefüggő betonréteg borította:
tüzelőt, bútorroncsokat és mindenféle törmeléket tároltak a helyiségben. Lőwinger térdre
ereszkedett, és egy balta fejével nyomról nyomra végigkopogtatta a betont, Miklós
elemlámpával világított neki, és lábával eltolt minden útba eső kacatot. Az egyik ütés
mélyebben visszhangzott, mint az előzők, Lőwinger felnézett:

– Itt valami van.

– Víz?

– Az nem biztos. Lehet, hogy már kiszáradt a kút, és csak egy üres barlang az egész.

Vésővel és kalapáccsal kibontották a régi kút száját fedő betondugót, már munka
közben látszott, hogy a kút vízkiemelő szerkezete kijavíthatatlanul tönkrement. A betondugó
utolsó rétege egy erős ütéstől hirtelen beszakadt, és belehullott az üregbe, feszülten figyeltek:
hirtelen csobbanás hallatszott. Lőwinger elmosolyodott:

– Van vizünk, és ahogy hallom, elég mély a kút. Kérd el a házparancsnoktól a

légóvödröt.

Egy hevenyészett kávát emeltek téglákból a törmelékekből, keresztbe fektettek egy

deszkát, Lőwinger erről bocsátotta le a vödröt. Sokáig vizsgálgatta a felhúzott vizet, aztán
óvatosan megkóstolta:

– Jól van, tiszta, akár főzni is lehet vele.

Hogy senki se férhessen hozzá a kúthoz, lezárták a pincét. Lőwinger szerszámokért

indult, Miklós pedig visszament a Síp utcai székházba. Jelentett Kertésznek, a tanár
megveregette a vállát, és hazaküldte. Kint a folyosón találkozott Müller Györgyivel.

– Hallom, hogy találtatok vizet.

Miklós elvörösödött:

– Nem én találtam, én csak segítettem.

 – Akkor is klassz volt. Jössz?

– A tanár úr elengedett.

– Elkísérhetsz a Klauzál térig.

Ment a lány mellett, úgy érezte, mintha néhány centivel az út aszfaltcsíkja fölött járna.
Végig Györgyi beszélt, elmondta, hogy apját és anyját is elvitték munkaszolgálatba, ő utánuk
szökött volna, hogy segítsen nekik, de nem mehetett, mert szülei őrá bízták beteg nagyanyját.

– És kaptál tőlük levelet?

– Nem, de ez nem érdekes, ők biztos visszatérnek. Apu nagyon erős, az MTK-ban

birkózott, és anyu is sokat úszott.

– Ha visszajönnek, majd a háború után, te mit fogsz csinálni?

– Nem tudom, annyi mindent szeretnék: zongorázni, lovagolni, detektív lennék vagy
pszichológus.

– Az micsoda?

– Olyan tudós, aki tudja, hogy az emberek mit miért csinálnak, és tud hipnotizálni.

Miklós csak egyszer jutott hozzá, hogy egy témát előhozzon, egy régen látott amerikai
film tartalmát kezdte el mondani, de a lány ezt is átvette tőle, előbb csak kiigazította
tévedéseit, aztán már ő mesélte tovább a történetet:

– Gary Cooper egy kanadai hegyivadászt játszik benne. Szerintem a kanadai

hegyivadászoknak van a világon a legszebb egyenruhájuk.

A Klauzál téren, a gettó egyetlen beépítetlen területén most is temettek, a sírásók

szokatlanul mély gödröket ástak ki, mert előfordult, hogy alig terítettek földet a koporsókra, a
teret valósággal felszántotta egy belövés, és újra kidobta a csontokat. Bárány, a főrabbi száz-
százötven fekete vászonnal leterített koporsót búcsúztatott, beszéde végéhez közeledve
felemelte a hangját:

– Szent Könyveink azt tanítják, hogy a Szellem nem úr a Halál fölött, a Ti szellemetek
mégsem vész el a testi halállal…

Hallgatták a kántor énekét, majd mikor a menet elvonult, Györgyi elbúcsúzott:

– Be kell mennem a nagymamához. Majd holnap folytatjuk, jó?

– Jó, este találkozunk.

– Aki hamarabb végez, megvárja a másikat.

 Már sötétedett, mire Miklós hazaért. Benyitott a lakás ajtaján, csodálkozva látta, hogy a
konyhában ott ül Gombos, anyjával és nagyanyjával beszélgetett. A két asszony zsebkendővel
nyomogatta a szemét, de Miklós megjelenésére egymásra néztek, és egyszerre elhallgattak.

Kirschnerné grízes tésztát főzött vacsorára, már megterítettek, de Gombos nem mozdult
a hokedliről, így az asszony nem kerülhette el, hogy meghívja vacsorára. Egy tányérral többet
tett az asztalra, Gombos tiltakozva felemelte a kezét:

– Köszönöm, nem akarom a gyerekeket megrövidíteni. De ha adnak egy kiló lisztet,

megígérem, hogy egy mázsát adok vissza, ha kiszabadulok innen.

– Csak ennyit tudunk adni, ezt tessék elfogyasztani jó étvággyal! – mondta Kőhidainé,
imponált neki, hogy vendégül látja a ferencvárosi környék leggazdagabb emberét, aki régen
sohasem lépte át lakásuk küszöbét.

Gombos megette a grízes tésztát, és elment. Miklós várta, hogy anyja elmondja majd,
miről beszélgettek, de az asszony fejfájásra panaszkodott, és lefeküdt. Nem kételkedett benne,
hogy apjáról érkezhetett valami rossz hír, odaállt a mosogatódézsa mellé, és kifaggatta
nagyanyját.

Megtudta, hogy az a munkaszolgálatos század, melybe Kőhidai Márton is tartozott,

november elején átvonult Budapesten, és néhány napig a Tattersaalban vesztegelt. Grósz, a
nyomdász rokona volt Gombosnak, üzent érte, és egy őrt megvesztegetve, néhány percig
beszélgetni is tudtak a kerítésen át. A nyomdász beszámolt Kőhidai Márton sorsáról is;
néhány társával még kora nyáron elvezényelték a századtól egy vagonkirakáshoz, és a
különítmény nem tért vissza többé a törzshöz.

Kirschnerné meglátta Miklós fehérre váló arcát, és sietve hozzátette:

– Persze ez nem jelent semmit, fiam, Grósz azt mondta, hogy valószínűleg a partizánok
fogságába estek.

IX. fejezet
 

1.

December tizedikén három óra felé belövés érte a Tanács Síp utcai épületét. A nagy hatóerejű
gránát telibe találta a második emeleti elnöki ügyosztályt és a szomszédos szobákat, az alsóbb
emeleten levők, akik segíteni próbáltak, alig tudták átküzdeni magukat a romokon,
fuldokoltak a felszálló szürke vakolatporban. A segítők között volt Kertész és Miklós is.

A teremben tartózkodók mindnyájan megsérültek, egy hivatalnoknak egy repeszdarab

levágta a lábfejét, másnak a keze helyén csak egy alaktalan húscsomó lógott. Hét halottat
terítettek ki a folyosón, köztük a futárszolgálat két tagját is, a robbanás letépte róluk a ruhát,
és a felcsapó tűztől bőrük megfeketedett.
 Egy tűzszerész őrmester futólagos vizsgálatot tartott, megtalálta a becsapódott tizenöt
centis kaliberű gránáttest maradványait, kárörvendő mosollyal mutatta, hogy a peremén cirill
betűk látszanak:

– Az oroszok küldték maguknak.

A mentők féltek kijönni a romba dőlt épülethez, az utolsó napokban többször is

előfordult, hogy a nyilasok rálőttek a gettó területére bemerészkedő mentőkocsira, nem
törődtek azzal, hogy keresztény személyzet ül benne. A kihívott zsidó orvos és a Tanács
emberei hordták le a sebesülteket.

Miklós ölében vitte le Müller Györgyit, a lánynak a gerince sérült meg egy repesztől, és
elveszítette az eszméletét, copfjai aléltan lógtak le az arca mellett. A fiú óvatosan lefektette a
kézikocsi deszkáira. Letakarták őket egy pokróccal, aztán Kertész és Miklós beállt a kocsirúd
mellé.

A Szabolcs utcai Zsidókórházat a németek elvették, helyette a Tanács egy Wesselényi

utcai iskolát rendezett be szükségkórháznak. Kertész valaha itt tanított, és mintha arra
készülne, hogy hamarosan visszatér, belépve az épület kapuján, fürkésző tekintettel figyelte a
változásokat.

Az osztályokat kórtermekké alakították át, kétszáznegyven ágyat lehetett beállítani, de

több mint ezer embert kellett elhelyezni rajtuk. A gettó betegein kívül ide kerültek a téglagyári
menetből, sáncásó századokból kimentett sebesültek is. Nem tudtak hálóinget adni rájuk,
ugyanazt a megtépett ruhát viselték, amiben behozták őket.

Az ágyon keresztben hárman-négyen feküdtek, és az ágysorok között is alig egy

talpalatnyi út maradt szabadon. Miklósék óvatosan lépegettek, csak oldalt fordulva fértek el
sebesültjeikkel. Sehol sem találtak üres helyet, fel kellett menniük a harmadik emeletre, az
iskola régi imatermébe.

Az imatermet jórészt az öngyilkosok töltötték meg, mindennap harminc-negyven

embert hoztak be: kilencvenéves öregasszonyt, aki felakasztotta magát, de leszedték a
kötélről, mások mérget vettek be, vagy felvágták az ereiket. Egész családok egyszerre
próbáltak végezni magukkal, előfordult, hogy az anya sodrófával vágta fejbe vonakodó
lányát, és ájultan húzta a nyitott gázrózsa fölé.

Az öngyilkosok termének elején ott ült egy orvos – maga is vidéki menekült –,
gyertyafényben figyelte betegeit, időnként felkelt, és végigment a terem középvonalán,
injekciókat adott, ha kellett, keze melegével pótolta a termofort. Volt olyan beteg, aki egy idő
után eszmélni kezdett és visszaéledt, de sokan már nem tértek magukhoz többé.

Mikor Kertészék beléptek, az orvos épp néhány adatot jegyzett be a nyilvántartásba,

ismerősként üdvözölte Kertészt, és megmutatta neki a könyvet:

– Nézd csak: a legtöbb öngyilkos kitért zsidó. Úgy látszik, nem akartak egy levegőt
szívni velünk. Hozzátok hátra a sebesülteket.

– Te operálsz?
 – Nem, Koterba.

Kertész megdöbbenve kérdezte:

– Koterba itt van?

– Most éppen itt, ismerheted. Várj, felrázom.

Lehajolt, és felkeltett egy férfit, aki körgallérjába burkolódzva a padlón feküdt:

– Ján!

Koterba kinyitotta kék, kissé kidülledő szemét, alighogy felébredt, tekintete azonnal
kitisztult, bólintott, és felkelt a helyéről. Hatvanéves volt, de negyvennek látszott, még ebben
a vérben és piszokban elmerülő szükségkórházban sem hagyta el magát, haját és bajuszát
gondosan nyírta, katonás feszességgel öltözködött. Azonnal munkához látott, behívatott egy
ápolónőt, padok roncsaiból és az imateremben talált könyvekből tüzet rakott a sterilizátor alá.

– Nem kár értük?

– Nem. Ha egy emberen segíthetek, elégetem az egész Tönách-ot.

Egyetlen műtőasztal állt rendelkezésére, az asztal mellett még két gyertyát gyújtottak,
és Koterba ennek a fényében operált. A sebesültek erősen kivéreztek, a letépett lábfejű férfin
már nem lehetett segíteni, a műtőasztalon meghalt, a többiek állapota is válságosnak látszott.
Kertész és Miklós letörten álldogált a terem sarkában. Koterba kimosakodott, aztán intett
nekik:

– Gyertek velem.

Mikor átmentek a kórház belső udvarán, felhalmozódó hullahegyeket láttak. A Fővárosi

Temetkezési Vállalat már napok óta nem vette át a gettó halottait, jóllehet az oroszok még a
frontvonalon is átengedték a hullaszállító kocsikat az általuk már megszállt területen fekvő
temetőkbe. Más megoldást nem találva, a holttesteket először a Kazinczy utcai fürdőben
gyűjtötték össze, a kádakban, aztán a fürdő folyosóin, mikor itt is megtelt már minden hely,
akkor egy volt kávéházban halmozták fel, mely bombatalálatot kapott, és más célokra nem
lehetett használni, de a kórház halottait már ez sem tudta befogadni.

Az udvaron Koterbát megállította egy asszony, könyörgött neki, hogy segítsen a férjén,
akit egy szánkóvá átalakított szekrényben húzott be maga után a havon. A férfi már meghalt,
szája mintha „á” betűt akarna mondani, kerekre kinyílt, utolsó pillanatában is levegő után
kapkodhatott. Koterba lehajolt a halott mellé, és egy alorvosnak lediktálta a halál okát:

– Vulnera sclopetaria oculi dextri et manus lateris utriusque. Lőtt sebek a jobb szemen
és mindkét kézen. Nem tudunk segíteni, asszonyom.

A nő őrjöngve sírt, és tépte a haját. Koterba indulat nélküli pillantást vetett rá. Mikor
továbbment, Kertész óvatosan megjegyezte:
 – Nem mondhattál volna neki néhány vigasztaló szót? Az embereknek az orvosoktól
sokkal jobban esik.

– Nem az a dolgom, hogy vigasztaljak, vagy vakokat vezessek át az út egyik oldaláról a

másikra.

Lementek az alagsori pékműhelybe, Koterba néhány friss lángost hozott, és adott nekik.
Evés közben Kertész elmondta, hogy egy gránát megrongálta a Zsidó Tanács épületét.
Koterba szemében felvillant az érdeklődés, de nem szólt.

– Még most sem vagy hajlandó együtt dolgozni a Tanáccsal? – kérdezte Kertész.

– Nem lehet együtt dolgozni árulókkal, őket különben sem a munka érdekli, hanem a
pénz és a befolyás.

– Ebben azért nincs igazad.

– Kivel dolgozzak együtt? Stern Samuval, aki elalélt a gyönyörűségtől, mikor egy
Gestapo-tiszt Herr Hofratnak szólította, vagy Báránnyal, aki nyilatkozott a „Harc”-ban, hogy
a zsidók milyen jól érzik magukat a gettóban?! Fejezzük be ezt. Mit tudtok: igaz, hogy a gettó
házait aláaknázzák?

– Én is hallottam, de nem lehet ellenőrizni. Állítólag, ha a front eléri a Körút vonalát, az

egész gettót a levegőbe röpítik a németek. Utasítottuk a futárokat és rendőreinket, hogy
vágjanak el minden gyanúsnak látszó kábelt vagy huzalt, az egyik öreg még a közvilágítás
vezetékét is elszakította. Egy másik hír viszont biztos: a németek és a magyar katonák egy sor
robbanóanyag- és lőszerraktárat a gettó mellé telepítettek. Meg kellene nézni, hogy mire
készülnek.

– Rendben van – mondta Koterba –, meg fogom nézni.

Az orvost elhívták, Miklós megkérte Kertészt, hogy menjenek be még egyszer Müller
Györgyihez, oda akarta adni neki az egyik lángost. A lányt már nem találták a helyén, a műtét
után szívgyengeség lépett fel nála, és meghalt. Miklós sírni kezdett, a tanár részvevően átfogta
a vállát.

2.

Mivel gondolni sem lehetett rá, hogy a második emelet tönkrement szobáit hamarosan
helyrehozzák, néhány ügyosztály átköltözött a szomszédos épületekbe. Kertész minden
habozás nélkül birtokba vett egy üres lakást, melynek egyedül élő keresztény bérlője valahol
hadi szolgálatot teljesített, lakását távollétében mentesítették, és hatóságilag lepecsételték.

A lakásba nemcsak Kertész és a futárszolgálat megmaradt tagjai vették be magukat,

hanem mások is, akik nem akartak együtt dolgozni a Zsidó Tanács vezetőivel, és most
megragadták az alkalmat, hogy elkülönüljenek tőlük. Kertész igyekezett távol tartani az öreg
és passzív egykori zsidó katonatiszteket, áldetektíveket, akik különféle pénz- vagy
élelmiszerjuttatásokban reménykedtek, de tisztelettel és szolgálatkészen fogadta Koterbát. Az
orvost a németek már többször keresték a kórházban, ezért ide tette át az állomáshelyét.
Minden felnőtt közül Miklós őt találta a legérdekesebbnek.

A magyarul tökéletesen, akcentus nélkül beszélő Koterba lengyel menekült volt, egyike
annak a néhány felkelőnek, akik részt vettek a varsói gettó harcaiban, és a lázadás leverése
után életben maradva, kijutottak a német gyűrűből. Társai szinte kivétel nélkül Palesztina felé
indultak, ő is megjárta a kinti zsidó településeket, de utána Jugoszlávián át Magyarországra
jött, hogy segítse megszervezni a mentőakciókat.

Környezetében Koterba feltétlen tekintéllyel rendelkezett. A nemzetközi zsidó

segélyszervezetek az ő kezébe tették le a pénzt, vele tárgyaltak a Vadász utcai „Üvegház”-ban
bujkáló fiatal cionisták, és állítólag még egy nyilas pártfunkcionáriussal is titkos kapcsolatot
épített ki.

Néhány nappal Koterba után költözött be a Síp utcai lakásba Teitelbaum, a bujkáló
máramarosszigeti főrabbi, a nagy ortodox vallási tekintély. Mikor 1944 nyarán falujában
felállították a gettót, a csendőrök Teitelbaumért is eljöttek, a főrabbi szó nélkül készülődött,
csak bőrkötésű héber bibliáját, halott felesége képét és egy váltás fehérneműt vett magához:

– Indulhatunk.

– Kevés lesz az a holmi, tisztelendő úr! – mondta egy jóindulatú csendőr.

– Nem, éppen elég.

Teitelbaum a faluszéli téglaszárítóba vetve is a község vezetője maradt. Tiltakozott

minden erőszak ellen, hogy berendelt bábák kutatják végig a nők testét elrejtett ékszerek után,
hogy halomba rakják és elégetik az imakendőket és imaszíjakat.

A csendőrök figyelmeztették, aztán megelégelve a szembeszegülést, lefogták a főrabbit,

levágták a fél bajuszát, hajából Dávid-csillagot nyírtak ki, melynek körvonalait tintaceruzával
rajzolták ki a koponya bőrébe. Megmaradt hajzatát este a hívei vágták le, a szálakat eltették
egy imakönyv lapjai közé fektetve.

A máramarosszigeti gettót is felszámolták, és elindították Auschwitz felé, de a

szerelvényt útközben bombatámadás érte. A vagonba zsúfolt kilencven emberből egyedül
Teitelbaum maradt sértetlen, a többiek teste véres tömeggé keveredett össze a vagon falaival.
Bevette magát az erdőbe, háromnapos bolyongás után találkozott egy partizáncsoporttal, és ők
juttatták fel Budapestre.

A Síp utcai lakásban Teitelbaum csak ritkán fogadta egy-egy bizalmas hívét vagy
valamelyik rabbit, rövidlátó szemeit a papírra szögezve, egész nap dolgozott, ritkán, két-
három óránként pihent meg, tenyerét az arcára szorította, ujjai hegyét megnyálazta, és
végigsimított égő szemhéján.

Koterba ismerte és nagyra tartotta Teitelbaumot, örült, ha a főrabbi esti pihenőidejében

megszólította, és beszélgetést kezdeményezett:

– Nem fáradt, doktor?

 Koterba hátradőlt a székén:

– Jó kérdés. Ismeri Miklós cár beszélgetését egy öreg tábornokával, Havinnal?

– Nem.

– Egy díszszemlén meglátja a cár az öreg tábornokot, odalép hozzá, és megkérdezi:

– Még állod a sarat, Havin? Lángol még a véred?

– Fenség – válaszolt Havin –, a vér már rég nem lángol, a szolgálat lángol. És maga,
főrabbi úr?

– Én sohasem voltam fáradt, ha azzal foglalkozhattam, amit szeretek.

– Tudja, hogy nem sok kellett volna hozzá, hogy én magam is rabbi legyek? Ott ültem
én is Varsóban a Liba utcai zsinagógában, minden reggel kilenctől este nyolcig tanultam a
Talmud-magyarázatot meg a többit.

– És miért nem ment mégsem rabbinak?

– A „pilpul” volt az oka, a „bors”, vagyis a szőrszálhasogatás. Tanultuk a Tojás-

traktátust. Sámmáj és Hillél vitáját, vajon szabad-e megenni azt a tojást, melyet a tyúk
ünnepnapon tojt, vagy élvezhető-e az az alma, amelyik ünnepnapon hullott le a fáról? A
többiek énekeltek, darálták a szöveget, nekem meg az egész nem fért a fejembe: mi rossz van
abban, ha megesszük a friss tojást, vagy hogy felvesszük a földről a lehullott almát?

Teitelbaum elmosolyodott:

– Maga még szerencsésnek mondhatja magát, én tízéves koromban Máramarosszigeten

a „Lötáhér serec bkán táámim”-ot tárgyaló polémiát tanultam, ami nem más, mint egy
kísérlet, hogy a férget százötven érvvel tiszta állatnak nyilvánítsák. Egyébként egyáltalán nem
baj, hogy nem tanult tovább rabbinak, hanem orvos lett. A zsidóság az egyetlen nép, mely
minden fiúgyerekéből teológust akar nevelni, és erre semmi szükség.

– Most mégis sajnálom, hogy nem tudok többet a vallásról.

– Mi érdekli? Hátha segíthetek, bár nincsenek nálam a könyveim.

– Mi a helyzet az erőszakos halállal? Írnak a Könyvek a bosszúról?

– Nem írnak, a zsidó hagyományokban nincs meg a bosszú gondolata. Mikor valaki
meghal Isten nevéért, a vallásért, elő van írva, hogy milyen imát kell mondani, a megtorlást
egyedül az Örökkévalóra kell bízni. Azt mondja az ima: aki az egekben trónol, ő kérje számon
a szent gyülekezeteket, melyek szentséges nevéért vértanúhalált haltak, ő torolja meg
szemünk előtt szolgáinak kiontott vérét.

– És nincs is utalás a bosszúra?

 – Arra még emlékezhetne a varsói Liba utcából, hogy a Könyvek-ben mindenre van
utalás, és mindennek az ellenkezőjére is. Ott van az átok Ámálékra: „Emlékezzél arra, amit
Ámálék cselekedett veled, nem félte az Istent, hanem rád támadt az úton, és lecsapott a
gyöngékre, mikor te fáradt és lankadt voltál. Ezért ha majd nyugtot ad Isten neked
ellenségeidtől, töröld el Ámálék emlékezetét az Ég alól. Lau Tiskoch – ne feledj!” Jegyezze
meg, ha ez magát megnyugtatja.

X. fejezet
 

1.

Koterba és a többiek átköltözésével a gettó irányítása a hivatalos épületből és a kinevezett

vezetők kezéből nyilvánvalóan átkerült az eldugott lakásban működő csoporthoz. Felismerve
a helyzetet, a Tanács hamarosan elküldte tárgyalni megbízottját.

Miklós az előszobában ült, mikor egy kövér, szakállas férfi lépett be, fekete felöltője,
kerek, fekete kalapja és kimért mozdulatai egyaránt jelezték papi hivatását:

– Doktor Bárány Béla főrabbi vagyok, a Zsidó Tanácstól jöttem. Hol találhatnám meg
Koterba doktort?

Miklós csodálkozott, hogy bemutatkozik neki, de szótlanul bekísérte a szobába. Bárány

lenézéssel vegyes idegenkedéssel biccentett a sarokban görnyedő Teitelbaum felé, utána
Koterbához fordult:

– Eljöttem magához, Koterba, nem tudom, tehettem-e többet.

A lengyel nem törődött az ünnepélyes hangvétellel, csúfondárosan végigmérte a

jövevényt:

– Jó húsban van, Bárány úr, pedig egy sovány plébános és egy kövér rabbi valahogy
nem az igazi. Lehet, hogy maga nem is rabbi? Csak kövér.

– Óhajtja talán a diplomámat látni? A világon mindenütt elismerik.

– Nem vagyok kíváncsi rá, maga előttem már diploma nélkül is levizsgázott. Mikor a
híveit Szigetváron a deportáló vagonok felé terelték, maga az utca túlsó oldalán sétált, és
újságot olvasott. Mindenki tisztában van vele, hogy maga Endre László házizsidaja.

Bárány elfehéredett:

– Úgy nem lehet tárgyalni, ha sérteget.

– Én nem sértegetem, én csak tényeket rögzítek, melyeket soha nem fognak elfelejteni,
amíg egy zsidó is él a világon. A háború után az egész Zsidó Tanáccsal együtt ott fog állni a
bíróság előtt, és meg kell hogy magyarázzák, mit tettek nyolcszázezer magyar zsidóval.
 – Annyi mindenesetre meg fog menekülni, mint a lengyel zsidók közül.

Koterba kissé kidülledt kék szeme összehúzódott a haragtól:

– Ne hasonlítsa össze a maguk helyzetét Lengyelországgal. 1938 októberében jöttek be

a németek Varsóba, és egy hónap múlva már meg is kezdődött a zsidók összeköltöztetése.
Maguknak pedig öt év állt a rendelkezésükre, hogy felkészítsék az embereket.

– Megtettünk mindent, amit lehetett.

– Nem tettek meg – szólt közbe Teitelbaum –, az Írás azt mondja: a Vezérnek, amint
meglátja a közelgő veszedelmet, meg kell fújnia a trombitát, hogy figyelmeztesse a népét, ha
nem figyelmezteti, az Úr őrajta kéri számon az elhullott vért.

Koterba bólintott:

– És ha nem volt trombita, ütni, vágni, kiabálni kellett volna, maguk pedig hallgattak,
és a fal mellett taktikáztak.

Teitelbaumnak Bárány nem válaszolt, mint modern dunántúli pap, teológiai

tanulmányok szerzője, lenézte a visszavonult, héber írások magyarázatában elmerülő ortodox
rabbit, szavait Koterbához intézte:

– Maga jó katona lehetett, Koterba.

– Igen, azt mondják, elég jó katona voltam.

– Gondolom, azért, mert mindent a legegyszerűbb és leglátványosabb módon akar

megoldani: erőszakkal és egyértelműen. Az biztos, hogy nekem is egyszerűbb lett volna, ha
öngyilkos leszek, mint helyemben a maguk Csernisovja. A zsidóságért már sokan meghaltak,
de élni még csak kevesen voltak hajlandók.

– Vegyük úgy, hogy ez valami aforizma?! Nagyon mély gondolat, dolgozza bele a
legközelebbi könyvébe.

– Minden tetszelgés, tragikus póz nélkül vállalnunk kellett a versenyfutást az Idővel: ki

jön hamarabb? Egy német megsemmisítő különítmény géppuskákkal vagy a felszabadító
oroszok. Nem csatákat, hanem órákat vagy legalább perceket kellett nyernünk, és kell ma is.
Az én lelkiismeretem tiszta, a világ legszigorúbb bírósága elé is hajlandó leszek odaállni, ha
megérem.

Bárány kifújta magát:

– De én nem veszekedni jöttem. Hajlandó segíteni nekünk? A konyhákon már csak

összesen kétnapi olaj van. A kiutalást megkaptuk a fővárostól, de sehol sem tudjuk beváltani.
Nem tud valahonnan olajat szerezni?

– Honnan? Maga tudja, hogy a városban már a keresztényeknek sem adnak semmiféle
zsiradékot még jegyre sem.
 – Magának megvannak az összeköttetései.

– Ehhez semmi köze.

– Nem a Tanácsnak tesz vele szívességet, az egész gettón segít – az órájára nézett –,
mennem kell. Ha esetleg hajlandó lesz tenni valamit, bármikor üzenhet értem.

Alig csukódott be mögötte az ajtó, Koterba, még mindig küszködve indulataival,

Teitelbaumhoz fordult:

– Mi Varsóban halálra ítéltük az árulókat, és kivégeztük, még ha ezer gestapós

vigyázott rájuk, akkor is.

– Az Varsó volt, ez meg Budapest. Egyelőre ennyi elég volt neki, ha az ember jól
elszámolt, félig már fizetett is. – Teitelbaum várakozón nézett a lengyelre. – És most mi a
szándéka?

– Mivel?

– Az olajjal.

– Lehetségesnek találja, hogy a konyhákon ennyire nincs olaj?

– Nagyon valószínűnek tartom, a múltkor maga mondta, doktor, hogy a gettónak napi
négy vagon élelmiszerre volna szüksége, és annyit nem tudnak behozni a kapukon.

– De hát hol találok olajat?

– El kellene mennie a kiutalással Tószegi Freundhoz, övé volt a Kőbányai Sör- és

Konzervgyár.

– Gondolja, hogy segít?

– A lehetőségei mindenesetre megvannak hozzá.

– Maga ismeri őt?

– Az első felesége munkácsi Spira lány volt, a községemhez tartozott, ők aztán elváltak,
mikor Freund kikeresztelkedett, de ismerem jól az urat. Felhívom a figyelmét, hogy Freund
nem rossz ember, de sohasem csinál semmit csak azért, hogy jót tegyen, ez talán bántaná az
önérzetét. Neki az kell, hogy a jó cselekedetért valamit kapjon is, magának is be fogja
nyújtani a számlát.

– Tudja, hol bujkál ez a Freund?

– Kőbányán, a sörgyári pincék mögött. Ha elmegy hozzá, megadom a címét.

Koterba rövid töprengés után átment a Tanács épületébe. Bár a rendelet szerint a zsidók
magántelefonjaival együtt le kellett volna szerelni a Tanács hivatalos távbeszélő-állomását is,
a postaműszerészek ezt meghagyták, sőt ki-kijavították az illegális vonal gyakori sérüléseit is.
Koterba hosszan telefonált, mikor visszajött, bejelentette, hogy elvállalja az akciót, elkérte a
címet Teitelbaumtól, aztán félrevonta Kertészt:

– Nem jártam még azon a környéken, adj mellém valakit. Kertész végignézett a még
rendelkezésére álló néhány futáron, és Miklóst választotta ki:

– Ismered Kőbányát?

– Igen. Ott lakik a nagyanyám, sokat jártam hozzájuk.

– Rendben van. Most menj haza, mondd meg, hogy ma éjszaka ne várjanak, aztán siess
vissza – még egy pillanatra megállította –, arról senkinek sem beszélhetsz, hogy kimégy a
gettóból!

Már leteltek a kijárásra engedélyezett órák, Miklós a falhoz lapulva surrant végig az
utcákon. Ha egy járőr észrevette volna, nem reménykedhetett abban, hogy beugrik valamelyik
házba, mert a házparancsnokok a Tanács utasítása ellenére is zárva tartották a kapukat. A
Klauzál téren géppisztoly-sorozatokat hallott maga mögött, de a nyílt terepen szabálytalanul
felerősödő visszhangból nem tudta megállapítani, hogy utána lőttek-e.

A lakásban nagyanyja könnyekkel a szemében fogadta, szemrehányást tett neki, hogy a

kijárási időn túl is kimerészkedik. Miklós türelmetlenül közbevágott:

– Hol van édesanya?

– Lementek Kárpátival a pincébe szénért.

– Lemegyek utánuk.

– Várd meg, rögtön feljönnek.

Nem törődve nagyanyja tiltakozásával, Miklós lefutott a pincébe. A lépcsők alján

megtorpant, sehol sem látott fényt, azt hitte, hogy anyja és Kárpáti talán máshova mentek, de
alig néhány méternyire meghallotta anyja nyögését és a férfi nehéz, húzó lélegzetvételét,
lábuk alatt csikorgott a szénpor.

Miklósnak arcába tolult a vér, bukdácsolva szaladt fel a lépcsőn, nem nézett a lába elé,
öntudatlanul abban reménykedett, hogy elesik, és összetöri magát, hátha az erős testi fájdalom
elnyomta volna a bánatát és szégyenét. Lehajtott fejjel tért vissza a lakásba.

– Este nem jövök haza – mondta a nagyanyjának –, berendeltek szolgálatra.

– Istenem, éjszakára is! És reggel mikor jössz?

– Nem tudom.

Miklós becsukta maga után az ajtót, és vak lendülettel kifutott az udvarra, nem törődött
vele, hogy egy közelben becsapódó bomba szétterülő repeszesője fehér felhőként magasra
veri a keramittéglákra fagyott havat és jeget.
  

2.

Még korán lett volna elindulniuk, Koterba vizet forralt a spirituszfőzőn, plantateát szórt bele,
mikor megfőtt, töltött Teitelbaumnak és Miklósnak is. Miklós hátát a cserépkályhának
támasztva iszogatta a teát, és figyelte a felnőttek beszélgetését.

– Amiket itt lát az asztalon – mondta Teitelbaum –, azok többnyire jegyzőkönyvek.

Súlyos megvesztegetések árán, sőt emberéletek feláldozásával juttatták ki őket
Lengyelországból, Litvániából, Szlovákiából és más megszállt országokból. A vilnai, a
lembergi, a varsói és más nagy gettók rabbitanácsainak utolsó jegyzőkönyvei ezek, melyek a
történelemben még soha elő nem fordult súlyos lelkiismereti kérdésekre kerestek megoldást.

Teitelbaum belelapozott a papírhalmazba:

– Mi legyen a sorsa azoknak a zsidóknak, akik németek vagy más nemzetbeli katonák
parancsára tóratekercseket téptek szét és gyaláztak meg? Szabad-e legyilkolt zsidók ruháit
másoknak viselni? A tömeggyilkosságok menekültjei mikor kötelesek elmondani a nagy
veszélyből való megmenekülés utáni áldást? A törvényekkel ellentétben szabad-e
magzatelhajtást végezni, ha az anya az adott körülmények között az életét menti meg vele?

– Ne haragudjon, főrabbi úr, nem mellékes ügyek ezek most, mikor a zsidóknak még a
puszta élete sem biztos?

– Lehet, hogy egyelőre mellékes ügyek, de ezek az idők nem tartanak örökké. A háború
után ezer és ezer ember fog ilyen gondjaival és sebeivel a rabbikhoz fordulni, és nekünk
választ kell adnunk, ha azt akarjuk, hogy a háborúk áldozatait ne kövessék a béke áldozatai.

– És egyedül maga foglalkozik ezekkel a döntésekkel?

– Hogy gondolja?! Akik összeszedték és megmentették ezeket a jegyzőkönyveket,

lemásolták és eljuttatták biztonságos környezetbe: Svájcba, Angliába, Amerikába, még a
Szentföldre is küldtek, de a lelkük mélyén nem bíztak benne, hogy azok, akik viszonylagos
nyugalomban éltek, nem tapasztalták a saját bőrükön a gettók és a táborok szenvedéseit,
igazságos és méltányos döntéseket tudnak hozni. Ezért küldték el az iratokat nekem és néhány
más, hozzám hasonló sorsú rabbinak is.

– És hogy halad a munkával?

– Hogy haladnék? Nincsenek itt a könyvek, amikre szükségem volna, mindent csak úgy
körülbelül tudok meghatározni, de talán mire szükség lesz rá, én is meg tudom tenni a magam
javaslatait.

Koterba megcsóválta a fejét:

– Ezt én nem tudom követni, főrabbi úr, ez valami rettenetesen zsidó dolog. Még
halomra ölnek minket, lehet, hogy egy sem menekül meg közülünk, és maguk, a
legtekintélyesebb, legképzettebb papok már büntetőkódexeket szerkesztenek az áldozatok
számára. Ha maga azon töpreng, mire ítéljék azt a szegény asszonyt, aki elhajtotta a magzatát,
hogy néhány nappal meghosszabbítsa az életét, akkor mit érdemelnek azok, akik száz- és
százezer gyereket és felnőttet megöltek?! Én láttam, hogy úgy hajtották az anyákat a
krematórium felé, hogy közben a gyereküket szoptatták, és teától nedves cuclik maradtak az
előcsarnokokban. Ne az áldozatokat regulázza, mikor az egész életünk rövid lesz ahhoz, hogy
a gyilkosokat megbüntessük.

– Mit csináljunk, ha egyszer ilyenek a Törvények?

– Nem volna szabad négyezerévesnek lennünk.

– Ne haragudjon, folytatnom kell a munkám.

– Én kérek elnézést, még nekem is el kell intézni valamit.

Koterba kiment, a főrabbi újra elmerült irataiban. Miklós szerette volna elmondani
neki, hogy mi történt otthon, de nem merte megszólítani. Hátával újból nekidőlt a
cserépkályhának, és elaludt.

3.

Tíz óra körül ébresztették fel. Koterba állt előtte, a fiú álomtól káprázó szemével az első
pillanatban nem ismert rá: szabályos magyar katonatiszti egyenruhát viselt, nemzetiszínű
karszalaggal, derekán pisztolytáskával:

– Indulnunk kell!

Kertész egy vastag kabátot adott rá, de ahogy kiléptek a dermesztő éjszakába, Miklós
foga összekoccant, össze kellett harapnia a száját, hogy Koterba ne hallja a vacogását.
Cipősarkuk kopogása visszhangzott, ahogy keresztülvágtak az alvó gettón.

Az egyik házból hirtelen két férfi lépett ki, a sötétben is látszott a kabátjuk alatt ide-oda
csapódó papi ruha. Koterba hirtelen irányt változtatott, átment az út túlsó oldalára. Miklós
megdöbbenve kérdezte:

– Kik ezek?

– Szerzetesek. Úgy látszik, már éjszaka is bejárnak a gettóba téríteni.

A Wesselényi utca elején, a nyugati kapun léptek ki. Koterba felmutatta tiszti
igazolványát, az őrség minden szó nélkül utat engedett nekik. Mellékutcákon és kis tereken
átvágva jutottak ki a Kossuth Lajos utcába, a gettót most először elhagyó Miklóst meglepte,
hogy a városnak ezen a részén szinte még háborítatlanul folyik az élet. Az utcai lámpák, ha
csökkentett fénnyel is, de világítottak, a plakátok opera- és színházi előadásokat hirdettek, az
üzletek kirakataiban porcelánkészleteket, szőnyegeket, a közeledő karácsonyra megjelent
könyveket kínáltak az átlósan felragasztott biztosító papírszalagok mögött. Váratlanul egy
bolt elé értek, melyet valamilyen robbanás szétzúzott és kormosra égetett, a kirakatban hat
felakasztott hulla lógott.
 – Mi történt itt?

– A nyilas könyvkereskedés volt, valaki egy bombát dobott be. A nyilasok bosszúból
kivégezték ezt a hat embert. Miklós vissza-visszafordulva nézte az akasztottak megingó
árnyait.

A Kossuth Lajos utca túlsó oldalán behúzódva, egy szétlőtt kapujú átjáróházban katonai
rendszámú, „Légvédelem”-táblával ellátott személyautó várt rájuk. Honvédegyenruhás, fiatal
férfi nyitotta ki az ajtót. Koterba kezet fogott vele:

– Köszönöm, Sanyi, indulhatunk.

Légiriadót fújtak, senki sem tartóztatta fel őket, az autó mégis csak óvatosan haladt.
Mikor egy-egy légelhárító lövedék felrobbant előttük, egy másodpercig rózsaszínűre festve a
sötét eget, csíkozott lécekkel körülvett bombatölcsérek tűntek fel az úton.

A kocsi végigment a Népszínház utcán, kifordult a Kőbányai útra, majd a lengyel

kápolna és a régi csősztorony mellett felkapaszkodott az Óhegyre. Innen már a fiú mutatta az
utat, a kocsi a téglagyári tavak és a nagy szemétbányák között kanyargott, a kerekek meg-
megugrottak a gépvájta mélyedésekben. Az úgynevezett „Száz lépcső” előtt intett:

– Itt vagyunk.

Megálltak, Koterba utasította a sofőrt, hogy húzódjon be egy homokfal árnyékába, és

leoltott reflektorral várakozzék. Kiszálltak, a front alig egy-két kilométerre lehetett tőlük,
tisztán látszottak a nyomjelző lövedékek színes vonalai. Az utcasarokról nemrég vonhattak
hátra egy üteget, a lőállásban kilőtt hüvelyek, borosüvegek, véres kötszerek maradtak.

A sötétben nehezen találták meg a különálló kis házat, melyet Teitelbaum megjelölt.
Koterba Miklóst a kapuba állította figyelni, ő maga benyitott a kertbe, végigment a köveket
helyettesítő, földbe süllyesztett akkumulátor-dobozokon, és kopogott az ablak redőnyén.
Kisvártatva a sárga lécek csikorogva széthúzódtak, és a vékony résen valaki kiszólt, Koterba
suttogva magyarázott neki. A redőny visszahúzódott, a lengyel odaintette magához a fiút:

– Velem jössz.

– Hová megyünk?

– Egyelőre még én sem tudom.

Elnéztek a front felé:

– Itt vannak az oroszok – mondta Miklós.

– Milyen egyszerű volna átlépni hozzájuk. Csak itt kellene maradni, lehet, hogy a front
nem is jön fel ide a dombra – Koterba sóhajtott és legyintett –, mindegy! Figyelj!

Ősz hajú, sovány, de inas és izmos, öreg férfi jött ki a házból, kék melegítőruhájára
frottírköpenyt vett fel, nyakára vastag sálat tekert, gyanakodva nézett Miklósra:
 – Ő kicsoda? Róla nem volt szó.

– Hozzám tartozik.

– Rendben van, de maga felel érte.

Hátramentek a kert mélyére, dermedt gyümölcsfák és papírba bugyolált rózsák között.

Az öregember kinyitotta egy nagyobb méretű tégla szerszámoskamra ajtaját, mikor mind a
hárman beléptek, gondosan behúzta az ajtót, beakasztotta a biztosítókapcsot is, és csak aztán
gyújtotta meg a villanyt. A kamra átlagos barkácsolóműhelynek tűnt, gyalupaddal, kis
esztergagéppel. Koterba értetlenül nézett az öregemberre, keze alig észrevehetően, de a
pisztolytáska felé mozdult.

– Hagyja a pisztolyt, százados úr! – mondta az öregember. A hátsó falnál álló

szekrényhez lépett, kinyitotta, majd lehajolt, nagyot nyögve kiemelte a szekrény egész alját. A
tepsiszerűen összeszegezett deszkaalkotmányt letette, és intett Koterbának, hogy lépjenek be a
megnyíló sötét üregbe. A lengyel a fejét rázta:

– Menjen maga előre, jobban ismeri az utat.

Az öregember megértette, hogy továbbra sem bíznak benne, bólintott. Lementek az

aknaszerű üregbe, innen egy álcázott ajtó nyílott, kopogott rajta.

– Tessék! – hallatszott bentről.

Egy négyszer ötméteres, kőbe vájt helyiségbe léptek be, a mennyezetet nyolc-tíz vaskos
gerenda támasztotta alá. Villamos fűtőtest zizegett, átmelegítve a kis szobát, középen egy
kövér és kopasz, öreg férfi ült az asztalnál, és olvasgatott. Koterba biccentett felé.

– Üdvözlöm, Freund úr! Doktor Ján Koterba vagyok, varsói orvos. Egy levelet hoztam
magának.

Freund tűnődve dörzsölgette a homlokát:

– Koterba varsói orvos? Mi valaha már találkoztunk?

– Igen.

– Ne mondja meg, hol. Nem maga kísérte annak idején a kitelepített lengyel zsidók
uszályait? Kint álltak Csepelen, mentek volna Románia, aztán Palesztina felé, de elfogyott a
pénzük. Hozzám jöttek be egy péntek este…

– Igen, én voltam. Gratulálok a memóriájához.

Freund a homlokára ütött:

– Van itt egy arzenál?! Adja ide a levelet.

Végigolvasta Teitelbaum üzenetét, semmiféle megjegyzést nem fűzött hozzá, a

Koterbáékat kísérő öregemberhez fordult.
 – Nézze meg, Ferikém, van még a konyakból?

– Van. Két poharat adjak?

– Négyet, igyon maga is, és ilyen éjszakán a gyerekre is ráfér. Hány éves vagy?

– Tizenkettő, illetve tizenhárom leszek.

– Az én fiam, Márió kilenc – észrevette Koterba rosszul leplezett csodálkozó

pillantását, hozzátette: – Második házasság.

– Itt van magánál a gyerek is?

– Nincs, lent a városban bujkál, valamilyen gyermekotthonban, Bíró Dániel néven. Az

ő képe ugyanúgy le van adva a rendőrségnek és a Gestapónak, mint az enyém.

– Az anyja vele maradt?

– Az anyja?! Hogy mondják a Könyvek? Aki első feleségétől elválik, azt az Oltár is
megsiratja. És én elváltam egy ilyen nő miatt?! Egy lépést sem tett a gyerekért…

Freund megtörölte a szemét, Koterba körülnézett:

– Masszívnak látszik a bungalója.

– Összeköttetésben áll a nagy kőbányai barlangrendszerrel, talán már IV. Béla korában
is bujkált benne valaki a tatárok elől. A gerendák egyébként nem a bombák ellen védenek,
hanem ha valaki a kertben elmegy fölöttem, ne hallja annyira a visszhangot.

– Levegőt honnan kap?

– A kert végén, az öntözőcsap aknájából, ez a vészkijárat is. Minden nagyon jól meg
van oldva itt, hála az én kedves Ferimnek. Különösen meg tudom becsülni, mert nem az első
helyem, korábban Budán bujkáltam, együtt a rokonaimmal. Egész nap egymást néztük,
elviselhetetlen volt. Egyszer felugrik a sógorom, és rám kiabál: undorító vagy, gyűlöllek.
Miért? Állandóan szívod a fogadat, reggel óta számolom, már százötvenszer szívtad, én ezt
nem bírom tovább, inkább jelentkezzünk a Gestapón, legyen vége az egésznek. Összeraktam a
bőröndömet, és eljöttem. Felkerestem az egyetlen embert, akiben megbíztam, Feri a barátom
volt és a sofőröm, igen, ilyen sorrendben.

– Mit csinál itt egész nap?

– A nap gyorsan eltelik, csak a percek múlnak nehezen. Néhány tornamozdulat, rádió,
étkezés, körséta a szobában, diópucolás – ez a napom, és olvasok. Vezeklést róttam magamra,
csak zsidó írókat olvasok: Werfelt, Zweiget, Feuchtwangert, a magyarok közül Bródyt,
Heltait, Szép Ernőt. És tudja, mi a szomorú? Még itt lent a föld alatt sem igazán jók a
könyveik. A legtöbb, amit el lehet mondani róluk, hogy a második vonalbeliek között ők
állnak az első vonalban. Mindben van valami ambivalencia, sem németek nem mernek lenni,
sem zsidók. A szellemességük túl könnyű, a szimbólumaik pedig csak kombinációk.
 – Egy kivétel azért van: Franz Kafka.

– Igen, Kafka ott mert maradni, ahová a Sors állította, és ezzel jutott a legmesszebbre
Európa összes zsidó írója közül. Kafka csakugyan első osztályú zseni.

Freund szeme felélénkült.

– Maga sokat jár kint a városban?

– Meglehetősen, és elég sokfelé.

– Mi újság, vagyis mit mondanak rólam?

– Csakugyan érdekli?

– Az egyetlen, ami érdekel, leszámítva a fiamat.

– Több rémhír is van magáról forgalomban. Az első: a németek nem bántották, mert
elárulta nekik a magyar politikusok németellenes összeesküvését.

– Bár lett volna mit elárulnom. Szegény Zsilinszky Bandi pisztolylövéseit leszámítva,
még márciusban, a magyar politika nem tett semmit a németek ellen, és talán nem is akart
tenni. Mit mondanak még?

– Budai Goldberger Leó, a maga legjobb barátja, több százezer frankkal megváltotta a
családját, és azt is kikötötte, hogy velük együtt magát is engedjék ki. Maga beleegyezett,
átadta a németeknek a részvényvagyonát, és emigrált Svájcba.

– Bár emigráltam volna.

– Ne haragudjon – mondta Koterba –, de nem értem Magát. Horthy baráti köréhez

tartozott, első kézből kapta az információkat, hogy lehet, hogy nem lépett ki külföldre?
Legalább egy-két évvel ezelőtt, mikor már a vak is látott mindent.

– Ezt most már magamnak is nehezen tudom megmagyarázni. Egy csomó

imponderábilia: magyar nép, magyar szó, a ház, amelyben laktam, mert bármilyen hihetetlen
is, nem mindig laktam a föld alatt, a megszokott társaság, akár becsültem őket, akár nem, a
társadalom, melyben betöltöttem egy bizonyos helyet, a munkakör, melyet elláttam, és ahol,
nézzen le az önhittségemért, nélkülözhetetlennek tartottam magam, a vagyonom, a családom.
Mindezt, ami a Haza fogalmába tartozott, hogy dobhattam volna el magamtól az egyik napról
a másikra?

– De hát én mondjam magának, hogy a háborúban egyetlen reális érték van, az ember
puszta élete?

– Igen, de el sem tudtam képzelni, hogy ez a háború ilyen sokáig tarthat. Ne vegye
dicsekvésnek, de az egész világháború legblődebb marhasága az én nevemhez fűződik: 1943
telén megrendeltem egy társaskocsit egy itáliai utazáshoz 1944 nyarára. Arra egyáltalán nem
gondoltam, hogy a németek bevonulhatnak Magyarországra, de még a megszállás után is
olyanokat magyaráztam magamnak, hogy nem szabad emigrálnom, mert ha Hitlerék
összeomlása emigrációban talál, barátaim kishitűséggel vádolhatnak majd, és kérdéses lesz,
hogy elfoglalhatom-e azokat a társadalmi, politikai pozíciókat, melyek életem tartalmát
jelentették.

– Nem értem magát – mondta Koterba csöndesen.

– Ma már én is tudom, hogy egy vulkán tetején éltem, ahol a láva arra készülődött,
hogy eltemessen engem. A történelem ellenem dolgozott, minden másképp alakult, mint
gondoltam. Nem láttam, hogy a fő hangadó: a magyar középosztály a maga létét és jövőjét
Németországra tette fel, sőt az egész ország létét és jövőjét is. Elfogadták a német faj
felsőbbrendűségét, azzal sem törődtek, hogy így a maguk fajtáját lealacsonyítják, és a
németek csak lenézik őket. És egy természetes mozdulattal tudomásul vették a zsidóság
kipusztításának szükséges voltát, mint egy nem túl fontos előfeltételét annak, hogy a
magyarság megerősödjön, és az Új Rend megszülessen. Így akartak bekerülni Európába, és
így szorulnak ki végleg Európából. A külföldi rádiók azt mondják: tíz nemzedék is kevés lesz
ahhoz, hogy a magyarság lemoshassa magáról ennek a háborúnak a vétkeit.

Freund megrázta a fejét.

– De tulajdonképpen undorító ilyen dolgokról beszélni. Felemelte Teitelbaum levelét. –

Miről is volt szó? A gettónak olaj kellene?

– Igen, a Fővárostól megkaptuk a kiutalást, de nem tudjuk beváltani.

– Mennyire van szükségük? De az alsó határt mondja.

– Legalább egy vagonra.

– Adja ide a kiutalást – írt rá néhány szót –, menjenek be holnap a Sörgyárba, keressék
meg Trenkó főmérnököt.

– Mit gondol, el fogja intézni?

– El. Annyira még maradtam Herr im eigenem Hause, úr a magam házában. Feri majd
elkíséri magukat.

Freund még nem engedte el a kiutalópapírt:

– Kérhetek én is valamit?

– Természetesen.

– Megadom a nevelőintézet címét, keressék meg a fiamat, és hozzák ide. Nagyon

féltem őt.

– Ezek már az utolsó napok.

– Nem számít. Lehet, hogy az oroszok csak ezer méterre vannak ide, és már holnap
bevonulnak, de ha a nyilasok addig elpusztítják azt a néhány embert, akit szerettem, akkor
bizony az én szememben ők nyerték meg a háborút. De erről elég ennyi. Hány óra lehet?
 – Hat óra körül – mondta Ferenc –, kint már hajnalodik.

Koterba becsatolta a derékszíját:

– Mennünk kell.

– Akkor nem feledkezik meg a fiamról?!

– Igyekszem megtalálni, ha sikerül, jelentkezem.

– Ó, Istenem. A viszontlátásra, doktor.

A kocsi hét órára kiért a Sörgyárba, az ügyeletes mérnök elolvasta Freund sorait, lement
az üzembe, és intézkedett, hogy soron kívül sajtoljanak ki egy vagon olajat Koterbáéknak, sőt
négy teherautót is adott az olaj elszállításához.

A lengyel nem akarta megkockáztatni, hogy a nyilasok feltartóztassák és kirabolják a

karavánt. Mielőtt nekivágott volna az útnak, bement a városba, és megkereste régi ismerősét,
a Rendőr-főkapitányságon működő nyilas összekötőt, Szalai Pál alezredest. Kapcsolatuk azon
alapult, hogy Koterba már korábban megígérte Szalainak: a német-nyilas vereség után
elintézi, hogy mentesüljön nyilas múltjának következményei alól – a hasonló önbiztosítások
nem mentek ritkaságszámba, több nyilas vezető bújtatott egy-egy zsidó családot.

Szalai már eddig is fontos szolgálatokat tett: megtiltotta a kapuőrségnek, hogy

beengedjék a gettóba a fosztogató katonákat, orvosságot és kötszereket szerzett. Most is
személyesen jött ki a Sörgyárba, egy szakasz rendőrt hozott magával, felküldte őket a
teherautók rakterébe, megparancsolta nekik, hogy minden eszközzel, ha kell, fegyverrel is
védjék meg a szállítmányt.

Koterba nézte a mogorva rendőröket:

– Maga szerint csakugyan lőnének, ha kell?

Szalai elnevette magát:

– Ijesztésnek mindenesetre jók lesznek.

Az egyenruhás Szalai és Koterba az első kocsi sofőrülésén foglaltak helyet, készen,

hogy azonnal közbelépjenek, ha valaki megkísérli feltartani a karavánt. De semmi incidens
sem történt, a négy teherautó minden akadály nélkül végighajtott a városon, és bejutott a gettó
kapuján is.

XI. fejezet
 
 1.

A légitámadások alig egy-két órás szünetekkel követték egymást, többé már nem is szóltak a
légvédelmi szirénák. Az orosz repülőgépek egészen alacsonyra ereszkedtek, és lőtték nemcsak
az ellenséges tüzérségi állásokat és géppuskafészkeket, hanem a gettó utcáit is.

Kertész, Miklós és a futárszolgálat néhány megmaradt tagja a nap nagy részét az

óvóhelyen töltötte, a viszonylag csendesebb időszakban sem vállalkozhattak többre, mint
hogy vizet hoztak vagy fát szedtek a konyha számára, a szétbombázott házak gerendáit
fűrészelték fel.

Karácsony előtt újabb tömegeket hajtottak a gettó felé, a nyilasok a Pozsonyi úti
úgynevezett védett házakból is beterelték a külföldi menlevelekkel rendelkező zsidók nagy
részét, felszámolták a gettón kívül eső vöröskeresztes vagy papi vezetés alatt álló zsidó
gyerekotthonokat is. A gettórendőrök egyre reménytelenebbül próbáltak helyet találni az
érkezők számára.

A napi kenyérfejadag hét-nyolc dekára csökkent, ehhez csak három deci, porított
zöldségből és borsóból készült híg „Bébé”-leves járt. Koterba igyekezett legalább a gyerekek
számára valami külön táplálékot szerezni, karácsony előtt öt kocsi sütni való tököt hozott be,
egy-egy gyereknek húsz deka jutott. A feketepiacon paradicsompürét is vásárolt, fagyos
deszkaládákban, a szakácsok átvették, de kiolvasztás után nem ellenőrizték megfelelően, a
paradicsom már romlott volt, és dizentériajárványt okozott, százan és százan betegedtek meg.
Koterba magát okolta a járványért, lelkiismeret-furdalását Teitelbaum vigasztaló szavai sem
tudták lecsillapítani.

Még ezeket a nyomorúságos élelmiszerkészleteket is félteni kellett, nemcsak a

nyilasoktól, de a gettó bűnözőitől is. A fegyházak és a börtönök összes zsidó rabjait behozták
a deszkafalakkal körülzárt területre, legtöbbjüket utcai razziákon tartóztatták le, mert
telefonáltak, vagy eltakarták a sárga csillagot, de akadt néhány tolvaj és nepper is, akik
bandába verődtek, és feltörték a lezárt üzleteket. Sötétedés után Koterba többször is elindult,
most már állandóan viselt századosi egyenruhájában, és sorra ellenőrizte a raktárakat.

A Szentestét megelőző napon azzal tért meg ellenőrző útjáról, hogy a gettó utolsó
élelmiszertartalékait fogyasztja, a minimálisra lecsökkentett fejadagokat is csak hét-nyolc
napig lehet még biztosítani. Koterba letörten mondta:

– Még annyi esélyünk sincs, mint Varsóban volt.

– Varsóban mihez nyúltak? – kérdezte Teitelbaum.

– Nagyobb volt a gettó területe, a négy-ötszáz kis teret, legalább ötven holdat,
beültettük krumplival, paradicsommal, répával, itt viszont nem találni egy négyzetméter
szabad helyet, és tél van, átkozott tél. Varsóban segítettek a csempészek is, találtunk egy
esőcsatorna-rendszert, mely a városból bevezetett a gettóba, átalakították a kávákat zárt csővé,
ők ott kinn betöltötték a cukrot, lisztet, a tejet, levegővel megnyomatták, és bejött hozzánk.
Egy gombnyomásra szétnyílt a fal, és a csempészek behajtottak egy tehenet a gettóba.
Ablakok felemelkedtek, tetők nyíltak ki, ha kellett. A Kozla és Sienna utcában majd emlékmű
áll a csempészek tiszteletére. Itt Budapesten viszont kire számíthatunk? Kint a városban még
tízszeres áron sem adnak el nekünk ennivalót.
 – Mégis, mi volna a kiút?

– Nincs kiút. Vagy ideérnek az oroszok tíz nap, maximum két hét alatt, vagy a gettó
elpusztul.

– Ennek nem szabad megtörténni!

– Maga, főrabbi úr, többet tud, mint én, mondja meg: volt Európában olyan gettó,
amelyik megmenekült ebben a háborúban?

Teitelbaum fejét ingatva lapozta át a jegyzőkönyvek sűrűn teleírt oldalait.

– Nincs ilyenről tudomásom. Az európai zsidóság szinte teljesen elpusztult. Számunkra

nincs többé Amszterdam, a spanyol marannusok menedéke, ahol rabbi Menássé ben Jiszráél
lakott és Báruch Spinoza. Ragyogó templomaival együtt elveszett Prága, a nagy rabbi Lőw
városa. A föld színével lett egyenlő Berlin, benne Mózes Mendelssohn háza. Eltöröltetett
Varsó, ahol Perec, Náhum Szokolov és Dávid Frischmann élt. Hol van már Vilna, a litván
Jeruzsálem, a Gáon városa, Kovnó, ahol rabbi Jiszráél Salanter tanított? Elpusztult Odessza,
Bialik emlékével, Könyvárus Mendellel, Áchád Háámmal, Szaloniki, Almosino Mózes
városa, nincs már Pozsony, Chátám Szófér lakhelye, és most elpusztulna Budapest is.

Koterba megdörzsölte kissé kidülledő, véreres szemeit:

– Főrabbi úr, én sokat gondolkodom, mit lehetne csinálni. Itt nem szervezhetünk
felkelést, mint Varsóban. A világ legreménytelenebb vállalkozása volt, mikor a varsói gettó
hadat üzent a németeknek, de még akkor is húszezer harcosunk volt, a lengyel zsidók legjava
fiatalsága, mind olyan elszánt, hogy még a halott kezükből sem lehetett kicsavarni a kést vagy
a követ. Itt, ha tudnánk is szerezni néhány fegyvert, kinek a kezébe adjam?
Öregasszonyoknak, tízéves gyerekeknek?

– És ha felvennénk a kapcsolatot a semleges követségekkel?

– Látott már közülük valakit benn a gettóban, leszámítva az egy Wallenberget?

– Nem.

– Mert én sem láttam. Csak a saját védett házaikkal törődnek, és ismerjük el, ez is szép
tőlük. Egy dolgot lehetne még megpróbálni: maradt valamennyi pénzünk, meg kellene
vesztegetni kinti keresztény családokat, hogy fogadjanak magukhoz gyerekeket a gettóból, és
bújtassák el, amíg az oroszok bejönnek.

– És ha erre fordítunk minden pénzt, mi lesz az öregekkel?

– Nem tudom, de megmondom magának őszintén, nem is nagyon érdekel. Inkább száz
öregembert áldozok fel, mint egyetlen fiatalt. Mit lehet várni még hatvan-hetven éves
emberektől, akiknek már a gettó előtt sem volt semmi lelki tartásuk? Nem volt még példa a
zsidó történelemben, hogy az öregeket feláldozták a fiatalokért?

– Akármilyen szép is a maga elgondolása, doktor, én nem támogathatom. Ha mégis

megpróbálja keresztülvinni, minden eszközzel meg fogom gátolni. A legszebb szándékok sem
jogosítanak fel minket, hogy az emberek életének értékét mérlegeljük, ezt a döntést Isten
magának tartotta fenn.

– Lehet, hogy igaza van, csak ne lenne Isten olyan irtózatosan messze tőlünk. Hogy
mondta Mickiewicz? Istent és a franciákat már sohasem látjuk!

Koterba ásított, aztán megnézte csuklóján az órát:

– Mindjárt tíz óra, indulnom kell.

– Hová megy?

– Megtaláltam Freund fiát, tegnap hozták be egy gyerekotthonnal a Rózsadombról.

Megígértem Freundnak, hogy kiviszem hozzá.

Miklóshoz fordult:

– Gyere te is.

2.

A gyerekotthont a Klauzál téri vásárcsarnok épületébe telepítették be, ebben a késői órában
Koterba már minden ajtót zárva talált. Kopogtatásukra egy gondnok jött elő:

– Már vártam, doktor úr – mondta –, a gyerek fel van öltözve, nem hagytam elaludni.

– Rendben van, egyébként mi újság?

– Sok a hasmenés, és nincs orvosi szenünk. Nem tudna szerezni?

– Nincs sehol. Égessenek vékony fából szenet, ugyanaz a hatása.

Elindultak felfelé, meglepődve látták, hogy nemcsak kiskorúak, hanem felnőttek is

fekszenek a folyosón, a gondnok zseblámpájának fénye néhány ölelkező párra is rávetődött.
Mentegetődzött:

– Minden este szétválasztjuk őket a házmesterrel, de takarodó után a férfiak mindig

átszöknek a nők folyosószakaszára. Koterba legyintett:

– Nem számít. Örülök, hogy van hozzá kedvük.

A harmadik emeleten a gondnok türelmet kért, és eltűnt egy ajtó mögött, kisvártatva
egy nyolc-kilenc évesnek látszó sovány fiúval tért vissza:

– Ő az.

Koterba lehajolt hozzá:

 – Hogy hívnak, fiam?

– Bíró Dániel.

– Stimmel, az apja is ezt a nevet mondta. Elviszem magammal.

A gyerek szólni sem mert a rémülettől, mikor Koterba elővette a zsebkését, hogy
levágja a sötétkék boykabátról a sárga csillagot, elfordította a fejét.

Az autó most is a Kossuth Lajos utcai ház belső udvarán várt rájuk, de ezúttal sokkal
nehezebben jutottak ki Kőbányára, mint az előző alkalommal, mert a környék már közvetlen
frontterületnek számított.

Freund zokogva ölelte magához a fiát, mikor kissé lecsillapodott, megtörölte az arcát,
és a kezét nyújtotta Koterbának:

– Ezt soha nem fogom elfelejteni magának, doktor, az anyagiakról majd beszélünk az
irodámban, a legelső napon, hogy leülök az asztalom mögé. Most pedig elvárom, hogy velünk
vacsorázzanak. – Tapsolt. – Ferikém, vegye elő az összes rejtett kincsünket.

Az öregember zsírjában eltett májat, sült kacsát tálalt fel, mellé egy üveg bort állított az
asztalra. Freund felemelte a bort, és a fény felé fordította:

– Tudja, mi ez, doktor? Az utolsó palack fehér burgundim, Alote-Corton-Aligote. Az

egyetlen bor, mely tökéletesen harmonizál a sült kacsával – töltött. – Egészségére, és még
egyszer köszönöm.

Ivott egy kortyot, közben Miklósra és Márióra nézett, akik sietve és szótlanul ettek.

– Ez a nemzedék már nem fogja tudni, hogy a kacsasülthöz fehér burgundi illik.

– Azt nem, de talán megtanulnak más fontosabb dolgokat.

– Ki dönti el, hogy mi a fontos?! Hátha az a fontos, hogy ízléssel és kényelmesen éljük
végig az egyetlen életünket? Ismeri Talleyrand mondását: aki nem élt a forradalom előtt, nem
is tudhatja, hogy kell élni. A mi sorsunkban ez a választóvonal az első világháború volt. 1914-
ig úgy hittem, hogy a turistairodák prospektusa a világ egyetlen hiteles leírása, földrajzi és
politikai határok nem léteznek, csak a társaság, a látvány, a nők és borok minősége határozza
meg, hogy Franciaországban vagy Albániában vagyok – elhárítóan felemelte a kezét. – Ne
nézzen le, doktor, megfizettem az adót illúzióimért, ha mással nem, azzal, hogy harminc évet
kellett élnem azután is, hogy ez a korszak végképp elmúlt. Egyébként mi a véleménye a
borról?

– Nem értek hozzá, de azt hiszem, jó lehet.

– Legyen meggyőződve róla, hogy kitűnő, ebben az egyben én nem tévedek.

– Honnan ért hozzá?

 – Évekig arra készültem, hogy ha egyszer mégis emigrálok, sommelier, borkínáló
mester leszek valahol egy párizsi vendéglőben. Kívülről tudtam a francia borok sorozatait,
dugóhúzót vettem, már terveztem magamnak egy rektori láncot is a nyakamba, hogy
növeljem a tekintélyemet a vendégek előtt.

– Még most is erre készül?

– Semmi sem ment olyan nehezen életemben, mint hogy erről a vágyamról lemondjak,
de mondja, hol van az az utolsó párizsi lebuj, ahová bevesznek engem sommelier-nek a
kopasz fejemmel és visszeres lábaimmal?!

– Marad a Sörgyár?

– Az sem sokáig, doktor, mindenképpen elmegyek innen. Csak addig szeretném kibírni,
amíg ki tudok menteni annyi pénzt, amennyiből felnevelhetem Máriót, vagy legyek
szerényebb a tervezésben: amennyi neki elég lesz, hogy elinduljon az életbe. Semmi kedvem
itt maradni, túl ezen a barlangon, amit nehéz volna elfelejteni, hallgatom a rádiót, kapom a
híreket odaátról – a frontvonal képzeletbeli túloldala felé intett –, nem kétséges, hogy mi jön.
Vagy vissza se kapom a gyárat, vagy tudomásul kell vennem, hogy a fejem fölött
viceházmesterek csinálják a közgazdaságot, ehhez viszont már nem tudok jó pofát vágni.

– Gondolja, hogy a viceházmesterek gonoszabbak vagy felelőtlenebbek lesznek, mint

Horthyék?

Freund először megdöbbent az összehasonlításon, aztán legyintett:

– Nem tudom, lehet, hogy most engedményeket tettem a fogalmazásban a jobb hangzás
kedvéért, de az az igazság, hogy nekem már mindenféle hatalomból elegem van, és el sem
tudom képzelni, hogy valami jobb jön. Én Burckhardttal tartok: „Die Macht an sich ist böse.”
A Hatalom természete szerint gonosz. És maga mihez kezd, doktor, a háború után? Hazamegy
Lengyelországba?

– Nem megyek, legfeljebb elbúcsúzom majd Varsótól. Azt elég világosan

elmagyarázták nekem, hogy nem vagyok lengyel, és az ember nem épít házat másnak a
telkén.

– Ha nem Lengyelországba, akkor hová?

– Valami kis helyen szeretnék élni, távolságok, utazások, feszültségek nélkül. Egy
kisvárosban, ahol nincsenek gyárak és turisták, de ott lenne a közelemben minden, amire
szükségem van. Egy akkora kertben, melyet egyetlen fa árnyéka beborít. – Koterba mosolyra
húzta a száját. – Most már csak ezt a kisvárost és ezt a fát kell megkeresnem.

Freund újra felemelte a poharát:

– Hát akkor búcsúzzunk el úgy, mint ahogy egy kis szerzetes köszönt el tőlem a fiesolei
kolostorban: „Arrivederci prossimo anno, se non qui in paradiso!” Viszontlátásra jövőre, ha
nem itt, akkor a Paradicsomban. Én mégis jobb szeretnék itt találkozni magával.

Távozóban Koterba megkérdezte:

 – Nem tudna valamilyen élelmiszert adni a gettónak? Van mindenféle kiutalásunk és
pénzünk is.

Freund sajnálkozva tárta szét a karját:

– A gyárat már elfoglalták az oroszok, bent a városban csak egy raktáram van, talán
néhány mázsa korpa maradt és szójaliszt, de az is dohos. Elviszi azért?

– El, ez is két-három napot jelent.

– Reméljük, túl sok napról már nincs szó, a rádió szerint az orosz gyűrű órákon belül
bezárul Budapest körül.

XII. fejezet
 

1.

A Szenteste a Síp utcai titkos akcióközpont embereit lent találta a ház óvóhelyén – Koterba
kivételével, aki szokásos ellenőrző körútját végezte. Az ünnep, mint máskor is előfordult, épp
egybeesett egy zsidó ünnep, a Chanuka ötödik napjával. Teitelbaum meggyújtotta a
gyertyákat, és áldást mondott rájuk, az óvóhelyen tartózkodók közül a vallásosabbak köréje
gyűltek, és imádkoztak, egyikük egy gyertyacsonkot ragasztott az asztal szélére, mert a vallási
előírások szerint tilos volt az ünnepi gyertyák fényét világításra használni. Egy másik csoport:
a kitértek vagy kitérni szándékozók, akik a sárga csillag mellett apró keresztet viseltek a
ruhájukon, elhúzódtak tőlük.

A gyertyák lángja hirtelen meglibbent a kinyíló pinceajtón bevágó huzattól, mindenki

egyszerre nézett fel: két katolikus pap jött le a lépcsőn. Viseletük mutatta, hogy szerzetesek,
de nem lehetett tudni, hogy milyen rendhez tartoznak.

Miklós egyszer már látta őket, és másoktól is hallotta, hogy a papok miséket mondanak
a gettóban egy rendelkezésükre bocsátott régi kávéházi helyiségben, katekizmust tanítanak az
óvóhelyeken, pajeszos, kaftános zsidók figyelték a Szent Kereszt Szövetség vagy a Jó Pásztor
Egyesület küldötteit. A katolikus templomokban külön perselyekben gyűjtöttek a zsidótérítő
misszió céljaira.

A papok beléptére Teitelbaum félhangosan befejezte imáját, és elfordult a gyertyáktól.

Arcán nem látszott harag vagy feszültség, csöndesen mondta a mellette álló Miklósnak:

– Jó, hogy Koterba nincs itt.

– Lehet, hogy visszajön.

– Addigra ezek talán elmennek.

A szerzetesek a pince sűrű és fojtogató gőzében hamar megizzadtak, levették a

kabátjukat, öltözetükön feltűntek a rend jelvényei.
 – Ferencesek, a minorita ághoz tartoznak.

Egyikük, egy középkorú, alacsony és sovány férfi, aki minden külső jel nélkül is kisebb
tekintélyűnek látszott társánál, bemutatkozott:

– Angyal páter vagyok, ő pedig barátom és testvérem Krisztusban, páter Kiss György.
Ő fog szólani hozzátok.

A másik szerzetes megragadó jelenség volt. Miklóst azokra az arkangyalokra

emlékeztette, melyek a ferencvárosi plébániatemplom lépcsősorán álltak. Még harmincadik
évét sem tölthette be, fejjel magasabb volt társánál, a reverenda megfeszült a vállán, hosszú,
szőke haja hátul ráhullott a gallérjára. Karácsonyi dalokat kezdett énekelni, a zsúfolt pincében
a kitérésre készülők csoportja keresztet vetett magára, összekulcsolt kezüket keresztformán
lezárták hüvelykujjukkal, és együtt énekeltek a pappal.

Mikor hosszan kitartva elzendült az utolsó hang is, Kiss páter beszélni kezdett,
alacsony társa sűrűn bólogatva adott nyomatékot szavainak. A szerzetes első mondataihoz
hasonlókat Miklós már az elemi iskolai ünnepségeken is hallott a katolikus hitoktatóktól,
kissé a Szent Imre-induló szövegére is emlékeztettek; Isten és a Sátán harcáról beszélt,
melytől most dübörög a föld, Isten diadaláról, melynek nyomán felcsendül majd az ezüstszínű
harangok békehangja. Miklós akárhogy is figyelt, nem tudta megállapítani, hogy a páter
melyik háborús fél győzelmét jósolja és kívánja.

A páter egy hirtelen fordulattal rátért a zsidók sorsára:

– Háromszáz évenként támad fel a világ, és készül a zsidók kiirtására…

– Háromszáz évenként? – mondta Teitelbaum elgondolkozva. – Azt nem is sokallnám.

– Szívem, mint a viasz, szétolvad bennem a szánalomtól és a bánattól sorsotok fölött,

de nektek is meg kell gondolnotok, hogy miért küld rátok az Isten újra és újra ilyen
csapásokat – karjait kitárta, rutinos szónokra valló mozdulattal vigyázott, hogy ne
emelkedjenek magasabbra a vállak síkjánál, mert úgy a gesztus sokat veszített volna
hatásosságából. – Mert Isten azt akarja, hogy megtérjetek…

Hívei belekapaszkodtak Teitelbaum kabátjába:

– Feleljen neki, főrabbi úr!

– Miért nyugtalankodnak? Már ezer ilyen beszédet hallottunk, és még tízezret fogunk
hallani. Hagyják őt beszélni.

A páter felemelte a hangját:

– Éltek itt a föld alatt, reggel azt mondjátok: bárcsak este volna már, este pedig, hogy
bárcsak reggel volna! És nem enyhülnek szívetek rettegései. Üzenetet hozok Attól, aki a mai
éjszakán született. Az örömöt küldi nektek, felemelhetitek fejeteket évezredes gyászotokból.
Térjetek meg hozzá, és ha az Ég szélére volnátok is taszítva, onnan is összegyűjt, és onnan is
felvesz titeket.
 Elétek tárok ezen az éjszakán Eget és Földet, Áldást és Átkot, Életet és Halált, de ti, ó,
válasszátok az Életet!

A páter intésére újra felharsantak a karácsonyi énekek, mikor az utolsó is elhangzott,

nyomott, várakozó csönd állott be. Teitelbaum előrelépett a gyertyákig, nem a szerzetesek,
hanem a kitérni szándékozók csoportja felé fordult, akiket a páter szavai fellelkesítettek, és
nyilvánvalóan megerősítettek szándékukban, hangját sem emelte fel, mintha csak szokásos
péntek esti beszédét tartaná:

– Amit szívetekben gondoltatok, hogy olyanok lesztek, mint a többi népek, abban ne
reménykedjetek, mert semmiképpen sem lesz meg. Ha azt mondjátok: mi külön szövetséget
kötöttünk a Halállal, és megegyeztünk a Pusztulással, hogy ha csapás sújt is szerteszét, minket
nem ér el, akkor hamis a menedéktek, és hazugságban bizakodtok. Ha pedig nem menekülni
akartok, hanem egyesülni Jézussal ezen az éjszakán, nem kell fölkeresnetek őt, hogy
megváltásért könyörögjetek a lábainál, jöjjön ide ő, és vállaljon részt a ti szenvedéseitekből.

Az alacsony szerzetes előrelépett, és rárivallt Teitelbaumra:

– Ne tanítsd, rabbinus, Kiss pátert, szent célokat szolgál, és ő maga is közel áll a
szentséghez.

Teitelbaum megvetően vállat vont:

– Szentség?! Mi az? Azt hiszem, valami ruhadarab lehet: a szövete gőg, a bélése harag,
és a komorság cérnájával varrták. De ha ti csakugyan szentek vagytok, akkor legyetek
különbek, mint a zsidók. Gondoljátok meg: minket szoktak olyan magatartással vádolni, mint
ahogy most a ti Egyházatok viselkedik. Zavarosban lelkeket halásztok, árukat kapcsoltok: ha
valaki felveszi a kereszténységet, megkapja ráadásul az életét, és hamis pénzzel fizettek, mert
nem véditek meg az áttérőket. Segítsetek, ha szentek vagytok: mentsétek meg az öregeket és a
gyerekeket, anélkül hogy a lelkükkel kelljen fizetniük érte. Ha csakugyan Az küldött, akiről
könyveitek úgy tanítják, hogy az embereket megváltani jött a Földre, adjatok kenyeret,
adjatok vizet, bújtassatok el akár egyetlen embert is…

– Ha pedig nem akarnak segíteni, akkor mit keresnek itt?

A pince lakói meglepetten kapták fel a fejüket: a lépcsők alján Koterba állt, tiszti
köpenyét begombolta, és a kinti hidegben a gallérját is felhajtotta, de így is látszott, hogy az
arca szokatlanul elsápadt:

– Szabad látnom az engedélyt, hogy beléphetnek a gettó óvóhelyeire?

– Missziót töltünk be, nem törődünk papírrongyokkal.

– De én igen – Koterba kigombolta a pisztolytáskáját. – Legyenek szívesek, jöjjenek

velem.

 
 2.

Teitelbaum, Kertész és a mellettük álló Miklós is velük tartott. Felmentek a lakásba, Koterba
magatartása itt hirtelen megváltozott, barátságosan hellyel kínálta a papokat, meggyújtotta a
spirituszfőzőt, és teavizet tett fel:

– A jóindulatom nem maguknak szól, hanem annak a néhány keresztény papnak, aki
csakugyan segített nekünk. Magukat, remélem, utoljára látom itt.

– Ne reménykedjen, újra és újra el fogunk jönni.

– Nem értem, páter, miért törekszik ennyire? Ha sikerül megtérítenie minden zsidót,
Krisztus megváltó volta mellett csak igen gyanús tanúk tehetnének vallomást. Én a maga
helyében külön-külön vigyáznék minden zsidóra, valami rezervátumfélét nyitnék nekik, mint
az indiánoknak vagy a bölényeknek. Jobb volna, ha takarékoskodna az energiájával,
hamarosan felhasználhatja majd a saját egyháza védelmében. Ha nem volna annyira
elfoglalva a zsidókkal, láthatná, hogy Magyarországról úgy lepattant az ezeréves
kereszténység, mint ócska fazékról a rossz máz. Nem azért kellett volna szólni, mikor tavaly
nyáron felgyújtották a falusi zsinagógákat, mert azért mégiscsak templomok voltak, ahol, ha
helytelen módon is, de Istent dicsérték, hanem azért is, mert kedvet csinált az embereknek a
gyújtogatáshoz. A gyújtogatókban is van becsvágy: nem fogják örökké beérni ormótlan
zsinagógákkal, egyszer azt is ki fogják próbálni, milyen az, amikor egy szép nagy katedrális
ég. Meg fogja tanulni, páter: aki jobbra indul el, az nem érkezhetik meg balra. Kérnek teát?

– Nem.

– Ahogy gondolják – Koterba ivott egy kortyot.

Kiss páter Koterbára nézett:

– Elmehetünk?

– Ahogy óhajtják. Még egyszer mondom: ne találkozzunk itt vagy a gettóban, egy
másik óvóhelyen.

– Ezt nem maga dönti el – mondta az alacsonyabb szerzetes.

– Magával én nem vitatkozom, maga egy kutya, akit láncon vezetnek ide-oda.

Angyal páter elfehéredett:

– Csak nehogy olyan helyen találkozzon velem, mikor elengedtek a láncról.

– Bárhol, bármikor.

– Még fog hallani rólunk, százados úr.

A két szerzetes elvonult, Teitelbaum csak most jutott hozzá, hogy megigya a teáját,
melengette ujjait a bögre falán:
 – Mit szól hozzá, doktor?

– Bármilyen rosszul hangzik: ezek az idők bizonyos szolgálatot is tettek a zsidóságnak.

Eloszlatott minden illúziót, hogy kibújhat a bőréből.

– Lehet, csak ez nagyon sokba került. Amellett attól félek, hogy ez a tanulság is hamar
elmerül majd az optimista és kényelmes zsidó természetben. Sajnos nehezen tanulnak,
sokszor gondoltam én rá: felfoghatatlan, hogy még a szenvedéseknek ez a tengere sem tette a
zsidókat jobbá vagy legalább megértőbbé. Az áldozatok példája sem hat rájuk, die Toten
reiten schnell, a halottak gyorsan ellovagolnak az életünkből. Látta a Zsidó Tanács irodájában
azt a tengernyi cédulát, melyben egymást jelentik fel egy rossz szóért.

– Mondja meg nekem, főrabbi úr: mit jelent az, hogy valaki zsidó? Azonkívül, hogy az
illető ismer néhány imát, hajlamos az ekcémára és cukorbajra, esetleg szereti a sóletet és a
nehéz süteményeket? Mi köze ennek a sok öregembernek és gyereknek, Weisz úrnak és
unokájának Ézsajáshoz vagy Zakariáshoz? Mit tudnak ők arról az öngyilkosságig menő
közösségi lelkiismeretről, önmagunk felemésztéséről örök célok nevében, amit a próféták
könyvei úgy írnak elő, mint életünk kötelező tartalmát. Ők, szegények, éltek volna éppen úgy,
mint körülöttük a gazdanépek, csak nem hagyták őket. Lehet, hogy a zsidóságnak többé már
nincs más jelentése, mint amit az ellenségeink a túloldalról meghatároznak?

– Hagyjuk ezt, doktor, ne öljük magunkat. Szerencse, hogy nem ezeket a kérdéseket
bízták ránk. Mi újság kint?

– Az oroszok állítólag körülzárták Pestet. Bicskénél átvágták a budapest–bécsi

országutat.

– Mit gondol, a németek most már megadják magukat?

– Nem tudom – mondta Koterba, és ásítva ütögette a száját –, túl szép lenne.

3.

Már tíz óra elmúlt, mikor Miklós elindult hazafelé. A Klauzál téren egy német üteg
rendezkedett be, katonái a kiszolgáló teherautóról leszerelték a pótolhatatlan
gumiabroncsokat, hogy az alacsonyan szálló szovjet repülőgépek szét ne lőjék, és a
lépcsőházak mélyén helyezték biztonságba. Miklós nem akart a németek közelében elmenni,
inkább egy kerülőt tett a Wesselényi utca felé.

Már túljárt a szükségkórházzá átalakított iskolán, mikor valaki nyögve utánaszólt:

– Kisfiú!

Miklós óvatosan a fal mellé húzódott, és úgy nézett vissza: a szükségkórház kidöntött
kapujában egy asszony állt, karján kendőbe burkolt csecsemőt tartott, szabad kezében pedig
egy bőröndöt.

– Segíts, haza akarok menni. Csak itt a szomszédban lakom.

 A fiú bólintott, és elvette a bőröndöt, gyorsan, szinte futva vágtak neki az utcának.

– Még csak egy hete szültem – mondta az asszony lihegve –, de nem maradok itt a
kórházban. Már vannak bent tífuszosok is, rám ragadna valami betegség, én pedig még fel
akarom nevelni a gyereket.

– Enni adtak?

– Csak nagyon keveset: reggel füvekből főztek teát, délben meg néhány szelet répát
kaptunk. Attól félek, elapad a tejem. Itt kinn van ennivaló?

– Nem nagyon. A néni férjével mi történt?

– Munkaszolgálatos volt, meghalt szegény Ukrajnában. Miklós azt akarta mondani,

hogy az ő apját is oda vitték, de babonásan félt attól, hogy egy halottal állítsa párhuzamba,
bólintott, és nagyot nyelt.

Útközben egyszer el kellett bújniuk, mert a nyilasok egy csoportot tereltek végig az
utcán:

– Istenem, még karácsonykor sem nyugszanak.

Az asszony az átjáróház formára épített Gozsdu-udvarban lakott, egy félig romba dőlt
lakásban. A többiek lent alhattak az óvóhelyen, mert az ajtó be volt zárva, a nő kapkodva
kinyitotta, és a gyereket letette a földre, egy csupasz matracra:

– Vigyázz rá, amíg keresek valami ennivalót. Ennem kell, mert elapad a tejem.

Egy gyufa lángjánál nézte végig a konyhaszekrény polcait, de a nedvességtől

felkunkorodó papírterítőkön semmit sem talált, csak az egyik sarokban felejtett ott valaki egy
csomag keményítőt.

– Keményítő. Mit gondolsz, meg lehet ezt enni? Nem méreg? Mi volna benne méreg?
Hiszen lisztből szokták csinálni. Te mit gondolsz?

– Nem tudom.

Az asszony töprengett, aztán elszánta magát:

– Feleresztem egy kis vízzel, és megfőzöm, hátha úgy meg tudom inni. Most már, ha
akarsz, elmehetsz, köszönöm, hogy segítettél.

Az asszony baltával összetört egy széket, behúzta a függönyöket, és tüzet rakott. A

lángok megvilágították a földre vetett matracot, Miklós a békésen alvó gyerek fölé hajolt, és
óvatosan, alig érintve ujjaival, megsimogatta az arcát.

XIII. fejezet
 
 1.

1945. január 14-én a szovjet csapatok már elérték az Üllői úti klinikákat és a Corvin mozi
környékét, mikor elterjedt a hír, hogy a Royal szállodában gyülekeznek a pogrom
végrehajtására kirendelt csapatok, állítólag száz német katonát, kétszáz géppisztolyos rendőrt
és kétszáz nyilas pártszolgálatost vontak össze. A híresztelések szerint a csapatok az utolsó
dunai pontonhíd felrobbantása előtt akartak végezni a gettóval.

Ebben a katasztrófahelyzetben Koterba, félretéve a korábbi ellentéteket, szeretett volna

valamilyen közös védelmi tervet kidolgozni a Zsidó Tanáccsal. Átment a központi épületbe,
de az irodákban csak egy-két alacsony beosztású tisztviselőt talált, az elnök valahol egy Üllői
úti pincében rejtőzködött, Bárány, a főrabbi is eltűnt, így a lengyel már senkire sem
támaszkodhatott.

Próbálta megtalálni az összeköttetést az Alagútban, az Erzsébet körúton, Zuglóban

elhelyezkedő különféle nyilas parancsnokságokkal, de hiábavalóan kísérletezett, az összes
fontosabb vezető már rég elhagyta Budapestet. Csak néhány jelentéktelen alvezér versengett a
párt irányító posztjaiért, ők hiába adtak ki utasításokat, a kisebb önálló egységek parancsnokai
nem törődtek vele, a pogromra készülő csapatokra sem tudtak volna hatni.

– A balta feje lerepült a nyeléről, és mielőtt leesne, még bárkit eltalálhat – mondta a
lengyel.

Koterba végül is régi kapcsolatát, a Rendőr-főkapitányságon működő nyilas

megbízottat, Szalai Pált kereste fel. Arra kérte, hogy menjen be a Royal szállodába, és
magyarázza el a nyilas különítmény parancsnokának: a gettó elpusztítása minden eddiginél
súlyosabb bűncselekménynek számítana, és a Szövetséges Hatalmak okvetlenül megtorolnák
Budapest lakóin. Hiába volt azonban minden rábeszélés, Szalai nem merte elvállalni a
megbízatást.

Koterba csendes derűvel magyarázta Teitelbaumnak a Síp utcai szálláson:

– Lehet, hogy azért nem tudtam meggyőzni őt, mert én magam sem hittem a
„Szövetséges Hatalmak bosszújában”. Maga azt hiszi, számít valamit ötven-hatvan ezer zsidó
élete? Együtt jöttem át Jugoszlávián egy angol őrnaggyal, végig rendkívül udvarias volt, de
nem lehetett megingatni a hitében: csak azért akarok átjutni Magyarországra, mert egy
nagyobb tétel nyúlbőrt akarok vásárolni.

– Lehetetlennek tartom, doktor, hogy ebben a városban ne legyen valamiféle fegyveres

ellenállás a nyilasokkal és németekkel szemben. Mi volna, ha tőlük kérnénk segítséget?

– Szerintem ebben a városban csak elszigetelt ellenállásról lehet szó. Ezért, főrabbi úr,
ne is küldjön engem segítséget kérni a magyar ellenállóktól. Semmiféle „Szervezet”-től nem
várhatunk segítséget, legfeljebb rosszul értesült egyénekben reménykedhetünk.

Koterba szokatlan gondossággal készülődött, csizmáját átkente fekete boksszal, és

fényesre dörzsölte, egy erős kefével és foltbenzinnel megtisztogatta viseltes egyenruháját,
őrnagyi rangjelzést varrt fel.

– Előlépteti magát?
 – Kénytelen vagyok. Hátha egy őrnagyra jobban hallgatnak.

– Hová készül?

– Bonyolult. Először elmegyek a Vadász utcai „Üvegház”-ba, a fiúknak van mindenféle

blankettájuk és pecsétjük, íratok velük egy nyílt parancsot, aztán beviszem a Royalba, hátha
szét tudom oszlatni a rendőröket meg a nyilasokat. Meg vagyok győződve, hogy a németek
egyedül nem kezdenek akciót a gettó ellen, mindig is vigyáztak, hogy a magyarokat tolják
előtérbe.

– De hát ez őrültség! – fakadt ki magából Teitelbaum.

– És ha őrültség? Tud valami jobbat?

– Maga szántszándékkal meg akar halni?

Koterba vállat vont:

– Az ember ilyesmit nem határoz el előre. A halál nem program, mint a mozi vagy egy
hangverseny.

– De nem szabad keresnünk a veszélyt, titokban arra gondolva, hogy az utolsó

pillanatban majd segít valami isteni csoda.

– Én nem gondolok rá még titokban sem. Még egyetlen ügyembe se vettem be Istent
csendestársnak. De ha a lehetőségek már kifogytak, akkor legalább a lehetetlenben meg kell
őriznünk a hitünket. Az embert ilyenkor már csak kellemes meglepetések érhetik.

Mielőtt elindult volna Koterba, még utasítást adott Kertésznek, hogy ha estig nem jönne
vissza, a gettórendőrök és a futárok fogjanak baltát, minél több helyen lazítsák meg a gettó
deszkafalait, hogy a pogromcsapatok támadása esetén legalább némi lehetőség nyíljon a
menekülésre.

Teitelbaum és Kertész csodálkozására a lengyel alig egy óra múlva visszatért,

megkönnyebbülten gombolta ki tiszti köpenye gallérját:

– Megjöttem.

– Mi történt? Nem bukott le?

– Lebukni?! Úgy belém szerettek, hogy alig tudtam elszabadulni tőlük, minden bajukat-
bánatukat meg akarták beszélni velem. Panaszkodtak az ellátásra, én megnyugtattam őket,
hogy egyelőre még jól állnak, baj majd akkor lesz, ha egy fél patkányon két ember verekszik.

– És a pogrom?

– Lehetett tárgyalni velük. Egy félmilliót kértek, felét készpénzben, felét aranyban.

– Félmilliót?!
 – Sokallja ötvenezer emberért? Szerintem nagyon méltányos ár egy zsidóért tíz pengő.

– És meg tudja szerezni ezt a félmilliót?

– Meg. A cionisták kapnak pénzt Amerikából, a svéd zsidóktól és Palesztinától.

Koterba kikapcsolta a derékszíját:

– Van itt valamilyen pálinka? Innék egy kortyot.

Egy üvegben maradt néhány ujjnyi a Hitközség ünnepi kóser pálinkájából, Koterba
élvezettel ivott:

– Ószilvórium. Szóval úgy néz ki, hogy Európában elsőnek és utolsónak a budapesti
gettó megmenekül. Most már őszintén bevallhatom: nem nagyon bíztam benne, hogy tudunk
tenni valamit. Az oroszok holnap vagy holnapután ideérnek, most már csak órákat kell
kibírnunk.

– És mi a garancia, hogy a nyilasok megtartják a megállapodást magával?

– Több is van. A legtöbb rendőrt és pártszolgálatost már elküldték a Royalból, a

németek is elvonultak, úgy volt, ahogy mondtam, egyedül nem kezdenek akciót. Most viszont
már nincs idejük arra, hogy újra összevonják a csapatokat. Másodszor: most csak a készpénzt
kapják meg, az arany csak akkor jár nekik, ha a gettó épségben felszabadul – az órájára nézett.
– Vissza kell mennem, négy órakor jönnek értem. Lehet, hogy most ott fognak túsznak, de
ezen ne idegesítsék magukat. Ott lesz Szalai is, ő pedig fut a pénze után: ha nekem valami
bajom esik, ő a legjobb mentőtanúját veszítené el.

– Én a maga helyében azért óvatosabb lennék.

Koterba lekicsinylően legyintett, egy indulót dúdolt maga elé:

Sose mondd, hogy ez az utolsó utad,

Sose add fel a reményt…

Délután négy óra felé valóban bekopogtatott két fegyveres a Síp utcai lakásba, egyikük
fekete nyilas uniformist, a másikuk szürke, beszkártos formaruhát viselt. Tisztelettudóan
köszöntötték Koterbát, meg voltak győződve, hogy ő a gettó kinevezett katonai parancsnoka.

– Ha úgy gondolja, indulhatunk, őrnagy úr – mondta a beszkártos.

Ittak a kóser pálinka maradékából, aztán kiléptek az ajtón, a lengyel még egyszer
biztatóan visszaintett.

 
 2.

Koterba azon a napon már nem tért vissza, korábbi utasítása szerint Kertész a gettórendőröket
és a futárokat kiküldte, hogy az őröktől távolabb eső szakaszokon baltával lazítsák meg a
deszkafalakat. Miklós verejtékezve próbálta becsúsztatni a szögek alá a balta vastag élét, az új
szögek csak nehezen, csikorogva jöttek ki a fából.

Másnap késő délután egy elhízott katonatiszt kereste Teitelbaumot, köpenye bal karján
vászonból készült szalagot viselt: piros alapon fehér körben zöld színű nyilaskeresztet:

– Szalai Pál alezredes vagyok, a Főkapitányságról.

Teitelbaum bólintott, a lengyel elbeszéléseiből ismerte a titkos kapcsolat nevét:

– Üdvözlöm. Valami üzenetet hozott?

– Sajnos rossz hírt kell közölnöm: Koterba doktor haldoklik.

A főrabbi elsápadt:

– Lehetetlen. Azt mondta, hogy maguk, személy szerint maga is, garantálják a
biztonságát.

– Úgy is volt, de egy olyan esemény jött közbe, amelyre nem lehetett számítani. Az
éjszaka folyamán betört a Royalba egy zuglói nyilas osztag, volt közöttük egy tizenhat éves
fiú, akinek kint az Üllői úton harc közben meghalt az apja. Állítólag felrobbant a kezében egy
Szálasi-röppentyű, egy ködgránátvető. A fiút felbiztatták a társai, hogy álljon bosszút az
apjáért, elvették tőlünk a túszokat, és agyonverték. Annyi vér folyt, hogy eldugult a
mosókonyha lefolyója. Mikor meghallottam a lövöldözést, megpróbáltam elrejteni Koterba
doktort, rázártam a fehérneműs kamra ajtaját. A nyilasok már készültek elvonulni, de volt
velük két minorita szerzetes is, egy magasabb, szőke, ez hallgatott, és a kezeit tördelte, a
másik, egy alacsony, sovány ember viszont direkt Koterbát kereste, minden szobát
végigkutatott. Amikor a fehérneműs kamrában végre megtalálta, kiabált örömében. Odahívta
a nyilasokat, az ő kezükből sajnos már nem tudtam kiszabadítani.

– Most hol van?

– Lent fekszik a kocsimban. Lejönnek érte, vagy felhozzam?

– Nem tudom, mit csináljunk. Nem volna jobb, ha mozdulatlanul maradna? Látta őt
orvos?

– Igen, megnézettem bent a Rókus kórházban, azt mondták, hogy már csak órái vannak
hátra.

– És miért nem hagyta ott a kórházban? Hátha adtak volna neki valami
fájdalomcsillapítót.

– Az orvosok nem merték befogadni. Egy Grácia nevű műtőslegény az élet-halál ura
náluk.
 Teitelbaum felvette a kabátját:

– Lemegyünk érte.

– Nagyon sajnálom őt. Szeretném, ha annak idején megemlítenék, hogy mindent

megtettem, ami tőlem tellett.

– Nem fogjuk elfelejteni.

Koterba egész testét elborították a kínzások nyomai, kifolyt szeme kocsonyásan

ráfagyott az arcára, csupasz ínyéből szivárgott a vér, altestét puskatussal összezúzták. Nem
volt eszméleténél, mégis felnyögött, mikor tiszti köpenyébe takarva kiemelték a kocsiból.

Fenn a lakásban egy díványra fektették le. Teitelbaum leült a fejéhez, csöndben
imádkozott, közben egy-egy óvatos mozdulattal kiegyenesítette a haldokló kezét és lábát.
Miklós megértette, hogy a főrabbi már a koporsóra készíti elő a lengyel testét, mert
szabálytalan görcsbe merevült tagokkal nem férne bele, hirtelen átfutott rajta a halálfélelem,
felkavarodott a gyomra, kiugrott a lakás elé, a függőfolyosóra, és hányni próbált.

Koterba többé nem tért magához, egyórás szenvedés után teste hirtelen megrángott, és
rögtön utána megmerevedett. Teitelbaum csendesen mondta:

– Dicsértessék az Örökkévaló, az Igaz Bíró!

A vallási előírások szerint egyedül senki sem teljesíthetett szolgálatot a halott körül.
Kertész áthívatott egy öreg hitközségi gondnokot, hogy segítsen Teitelbaumnak. Míg vártak
rá, a főrabbi kiöntötte a vizet a kannából, Miklós értetlen pillantására megjegyezte:

– A hagyományok szerint a Halál Angyala ebben mossa le a kardját, ezért ki kell önteni.
Egyébként is egészségtelen minden víz, mely felfogta egy haldokló leheletét.

A gondnok magával hozta a szokásos felszerelést, a halott lemosására szolgáló ferde

padot, a mérőt a mosóvízhez, az éles körömtisztító szerszámot, de meglátva a lengyelt,
mindent félrerakott: bármely sebből vérző halottat nem volt szabad megmosni, sőt véres
ruháját is vele együtt kellett eltemetni.

A gondnok nem akarta engedni, hogy Teitelbaum rabbi létére a holttesthez nyúljon, de
ő egy erélyes mozdulattal elhallgattatta. Lezárták Koterba szemét, állát felkötötték, és tíz perc
múlva letették a padlóra, lábbal az ajtó felé fordítva. Fejét párnával támasztották fel, és fekete
vászonnal borították le, egy szál égő gyertyát állítottak mellé.

– Nagyon szétroncsolódott a teste – mondta gondterhelten Teitelbaum –, el kell őt

temetnünk minél hamarabb. Készíttessen koporsót.

– Honnan vegyek hozzá deszkát?

– Mindegy, ha más nincs, vágassa szét a frigyszekrényt!

– Úristen, miket beszél, főrabbi úr?!

 – Ne okvetetlenkedjen! Egy igaz ember halála éppolyan csapás, mint a jeruzsálemi
Nagytemplom pusztulása.

A koporsó elkészült, ahogy besötétedett, befektették Koterba holttestét, kézikocsira

tették, és elindultak, hogy helyet keressenek a sírnak. A Klauzál tér földdel alig fedett
csonthalmait nem akarták megbolygatni, a német üteg személyzete egyébként sem engedte
volna oda őket, végül is Teitelbaum a Dohány utcai templom kertjébe irányította a kocsit.

Hogy könnyebben meg lehessen jegyezni, egy fiatal fűzfa tövében jelölte ki a sír helyét,
épp csak akkora távolságot tartva, hogy ne sértsék meg a fa gyökereit. Erősen fagyott, a
csákány szikrát vetett a göröngyökön, egy ember nem bírta volna a munkát, az öreg
hitközségi gondnok, Kertész és Miklós húsz-húsz ütés után váltották egymást. Mikor a gödör
elég tágasnak tűnt, kötélen leengedték a koporsót, Teitelbaum odaállt a sír szélére, és
imádkozni kezdett – anélkül hogy kinyitotta volna az imakönyvét:

– Aki mindig úton voltál, hogy a fogságba kerülteket kiváltsad, hogy a vérvádak
áldozatain segíts, a messzi úti cél ím elébed sietett, hogy gyorsabban megtérj, és elrejtőzz
üldözőid elől. Az ember, mint a fűszál, olyanok a napjai, reggel virágzik, és estére elfonnyad,
mint szálló felhő, mint a madár tűnő árnyéka, olyanok a napjai. De Te, aki odaadtad lelkedet
az éhezőknek, és a megalázottakat lecsillapítottad, a sötétségen is átvilágít szíved fénye, és a
homály felragyog, mint a déli verő. Isten vezet örökké, lelked kínzó szomját eloltja, testedet
újjászüli és megifjítja, olyan leszel, mint az öntözött kert és az el nem apadó forrás.

Csak most nyitotta ki a könyvet, elmondta az előírt halotti imát, aztán néhány maréknyi
rögöt dobott a koporsóra, a fekete lepel alatt megkoppant a deszka. A három kísérő betakarta
és felkupacolta a sírt, Teitelbaum körülnézett.

– Mit keres, főrabbi úr? – kérdezte a gondnok.

A vékony hóréteg alatt Teitelbaum néhány sápadt, ágaskodó fűszálat talált, lehajolt, és
tépett belőle:

– Úgy éledjen föl a lelked, mint ahogy ez a fű is kizöldül majd tavasszal.

XIV. fejezet
 

1.

Kertész, aki Koterba helyébe lépett, minden irányba megfigyelőket állított a deszkafalakhoz,
hogy az esetleg közelgő támadást jelentsék. Január 16-án a megfigyelők közölték, hogy a
német és a magyar csapatok zöme nehézfegyvereikkel és trénjeikkel együtt elvonult Buda
felé, hogy a megmaradt pontonhídon átkeljen. Hajnalban az egész környéket megrázó
robbanás jelezte, hogy ezt az utolsó hidat is a levegőbe röpítették.

Kertészék legnagyobb nyugtalanságára a Klauzál téren elhelyezkedő német üteg nem

csatlakozott a visszavonuló menethez, semmi jel sem mutatta, hogy el szándékozik hagyni
jelenlegi tüzelőállását, nyilvánvalóan utóvéd feladatokkal bízták meg. Ha felveszi a harcot a
szovjet csapatokkal, súlyos megpróbáltatások vártak a gettóra.

Este Kertész hazaengedte a futárokat. Miklós nehéz szívvel nyitott be a lakásukba, nem
tudta, életben találja-e még a nagyanyját. Az öregasszony szívbajos volt, és hogy elfogyott a
gyógyszere, tehetetlenül vergődött visszatérő anginás rohamaiban. Ágyát kivitték a konyhába
– az egész lakásban csak itt égett a tűz –, és időnként vízzel kínálták, de egyébként senki sem
törődött vele, a zsúfolt konyhában mindenki a maga megszokott foglalatosságát folytatta.

Miklós az öregasszony fölé hajolt:

– Hogy vagy, nagymama?

Az öregasszony bágyadtan kinyitotta a szemét, majd újra becsukta, nem válaszolt, csak
a kezét mutatta, melyen lassan vértelen fehérré váltak a körmök.

Kőhidainé szójababot tett fel főni, egy kétkilós kenyéren kívül ez volt a család utolsó
élelmiszere, a kalács és a zsírban elsüllyesztett hús már régen elfogyott. Nem volt dohány
sem, Kárpáti száraz faleveleket tört össze, és azzal tömte meg a pipáját, a sűrű, kesernyés füst
marta a szemet.

Az utcára már napok óta nem merészkedett ki egyik lakó sem, körülvették Miklóst, és
faggatták, hogy mi történik a városban. A fiú óvatosan elhallgatta a fenyegető pogromot, csak
arról beszélt, hogy az orosz csapatok előretörtek, és minden órában várni lehet, hogy
felszabadítják a gettót.

Az arcokra öröm és elégedettség ült ki, Kárpáti kivette a pipát a fogai közül, és látható
élvezettel kezdte sorolni, hogy bánik majd el azokkal az ellenségeivel, akik feljelentették, és
anyagilag tönkretették. Egy asszony mosott a lavórban, közben dúdolt:

Ha vége lesz, elhúzatom a nótám,

ki tudja, tán még boldog lehetek.
Ha vége lesz, elhúzatom a nótám,
mert visszatér az, akit szeretek…

Néhányan vele énekeltek, Miklós idegenkedve hallgatta őket. Már rég elszakadt ezektől
az érzelgős konyhai beszélgetésektől, az utolsó napokban szinte csak aludni járt haza, a
legszívesebben most is visszament volna a Síp utcai titkos központba. Összeszorult a szíve, ha
arra gondolt, hogy ez a munka megszakadhat, és újra be kell illeszkednie a megunt, minden
melegségét elveszített családi körbe.

Lefekvéshez készülődtek, mikor a ház legfelső emelete találatot kapott. Nem mertek a
lakásban maradni, összefogták az ágyneműjüket, és a sötétben bukdácsolva lementek a
pincébe.
 Nem tudták leteríteni a pokrócaikat, mert az állandó pinceéletre berendezkedők most
sem húzódtak összébb, sőt egy nyugdíjas törvényszéki bíró és a nővére még az esernyőjüket is
kinyitották, jelezve a nekik járó terület sérthetetlenségét. A pince egyik sarkában egy
bolthajtásra felerősített láncon ruháskosárból átalakított bölcső ringatódzott, a szülők a kosár
alatt feküdtek, ha a gyerek felsírt, kinyúlt egy kéz a rongyok közül, és meglökte a kosarat.

Miklósék csak egy magas pad szélére ülhettek le, a lábuk nem ért le a földre. Kőhidainé
a két gyerek vállára terített egy takarót, de Miklós sokáig nem tudott elaludni. Nem messze
tőle, gyertya helyett egy vízzel töltött levesestányér tetejére csapva, fél kanálnyi avas zsír
égett, kanóc helyett egy rongydarabot dugtak bele. A pislogó lángnál összehajolt néhány
asszony, és tetveket keresett a gyerekek fejében vagy levetett ruháikon, az ingeken úgy
fehérlettek a tetvek, mintha apró tollpelyheket szórtak volna rájuk. Miklós bőre viszketni
kezdett, és önkéntelenül elhúzódott az öccsétől.

Kézigránátok robbanására riadt fel, a szűk és zárt pincetérben még jobban felerősödött
a detonációk robaja. Először azt hitte, hogy mégis betörtek a gettóba a pogromra készülő
csapatok, csak hetekkel később tudta meg, hogy valójában mi történt.

A szovjet katonák parancsnokai el akarták kerülni a súlyos véráldozatot, ezért nem

próbálkoztak frontális támadással, hanem az egyik előőrsöt leküldték a föld alá. Az egység,
kibontva az óvóhelyeket összekötő vészkijáratokat, mélyen a magyar-német vonal hátába
került. Rádiót vittek magukkal, el akarták érni a Klauzál teret, hogy közvetett irányzással
segítsék felszámolni a német üteget.

A védők megkísérelték elreteszelni a betörést, felvették a harcot, Miklósék házának

pincéjében is összecsaptak az oroszokkal. Harc közben élő pajzsként maguk elé terelték a
zsidókat, de lépésről lépésre mégis kénytelenek voltak visszavonulni. Ezeket az erőket
elvonva meggyengült a gettó falainak védelme, fent az utcákon is betörtek a szovjet csapatok.

A házak lakói felrohantak a pincéből: kint az utcán már hajnalodott, a szürke égbolt
alatt apró szemű, hóval keveredő eső szitált. Az emberek nekiestek a gettó falának, melyet a
tankok kidöntöttek, és tüzet raktak a deszkákból.

Két orosz katona egy szakasz foglyul ejtett rendőrt terelt az úttesten. Miklós
hitetlenkedve nézte, hogy a rendőrök, akik egy-két nappal ezelőtt még élet-halál urai voltak,
most lehajtják a fejüket, és meghúzzák magukat csatakos fekete pelerinjükben. Egyikük
kilépett a sorból, és beugrott egy kapu alá, de az őr figyelmeztetően belelőtt mellette a falba, a
rendőr kénytelen volt visszaállni a menetbe.

A gettó lakói még mindig hordták a deszkákat a tűzre, de valaki figyelmeztette őket,
hogy minél gyorsabban hagyják el a környéket, mert az utcai harcok még ide-oda
hullámzanak, s a németek bármikor visszatérhetnek.

Kőhidainé fölhozott a pincéből egy ócska szánkót, ráültette anyósát, becsavarta egy
pokrócba, elébe felpakolták a holmijukat. Már indulni akartak, de nem találták Kirschnert.
Miklós visszafutott a lakásba, az öregember ott ült a konyhában, és a térdére vett nagy
lábosból a félig megfőtt szójababot ette.

– Mit csinálsz itt, tata?

 Kirschner ráhunyorított az unokájára:

– Csak nem hagyom itt ezt a jó babot?!

Átléptek a kidöntött gettófalon, Miklós egy konyhakéssel levágta a csillagot kabátjáról,

nyújtotta a kést Kárpátinak is, de a férfi önérzetesen megrázta a fejét:

– Most már nem veszem le, úgy fogom hordani, mint egy kitüntetést.

Miklós összeharapta a száját, elviselhetetlennek tartotta ezt a dicsekvést. Alig tettek

néhány lépést, szembejött velük egy orosz katona, nyitott nyakú köpenyben, mellén keresztbe
vetett géppisztollyal, megállította Kárpátit, egyetlen mozdulattal letépte róla a sárga csillagot,
aztán intett, hogy mehetnek tovább.

2.

Miklósnak megfordult a fejében, hogy távozását be kellett volna jelentenie Kertésznek, de a

család már elindult, ő egyedül nem fordulhat vissza, egyébként is valószínűnek látszott, hogy
a gettó felszámolásával a futárszolgálat is megszűnt.

A Rákóczi út sarkán megálltak, el kellett dönteni, hogy a régi ferencvárosi lakásba

menjenek vissza vagy az Auguszta-telepre. Mivel bútoraik és más holmijuk is ottmaradt az
Augusztán, Kőbánya felé indultak.

A szánkó talpára szegezett vaspánt élesen csikorgott a járdát elborító üveg-, malter- és
téglatörmeléken, szinte egy métert sem tehetett meg döccenő nélkül, a leszakadt villany- és
telefondrótok a földön hevertek, sok helyen mésszel leöntött, kiégett páncélkocsikat,
lódögöket, az út közepére vetett megszenesedett gerendákat kellett kikerülniük.

Bár a pesti Duna-partról és a budai magaslatokról a németek és a nyilasok még tűz alatt
tartották a széles Rákóczi utat, a falak mentén mégis sűrű tömeg tolongott. A nyilas uralom
hozzászoktatta az embereket, hogy a karszalag a hatalom jelképe, a legtöbb férfi most is
karszalagot viselt, vöröskereszttel vagy különböző cirillbetűkkel.

Feltörték az üzleteket, némelyikből molyok milliói, egerek, patkányok légiója tolult ki,
egy katonai célokra lefoglalt raktárból viszont ölszámra hordták ki a szövetet. Kárpáti
elengedte a szánkó kötelét, és beállt a verekedő tumultusba, néhány perc múlva elégedetten
tért vissza, hóna alatt egy vég sötétkék öltönyanyagot hozott. Csak a könyvesboltok maradtak
érintetlenül, egyelőre senkinek sem kellett a karácsonyra megjelent Kétezer év festészete és
Móricz Zsigmond bőrkötéses Erdély trilógiája. Miklós szeretett volna néhány könyvet
kiemelni a kirakatból, de szégyellte magát.

A Corvin Áruház előtt százan és százan csoportosultak, fent, az egyik emeleti ablakban
időnként megjelent egy orosz katona, és ruhákat, lábasokat, étkészleteket, teli
cukorkásdobozokat szórt le közéjük, örömét találhatta benne, hogy marakodnak ezekért a
tárgyakért. Hirtelen néhány tucatnyi egérfogót dobott le, a tömeg megnézte, de senkinek sem
kellett, a katona ezen dühbe gurult, indulatosan a levegőbe lőtt, és szétkergette a zsákmányért
tülekedőket. Egy menekülő még a csomagját is kiejtette a hóna alól, a kihasadt papíron át
látszott, hogy különféle ajtó- és szekrényzárak vannak benne.

A legtöbb gettóból hazatérő család tolókocsijával, szállításra használt gyerekkocsijával

vagy csak vállon cipelt batyujával a Körútnál elfordult a Népszínház utca felé. Kőhidaiék
egyenesen mentek tovább a Rákóczi úton, a szélesebb úttest közepén haladva inkább védve
voltak a legkisebb széllökésre lezúduló romos faltörmelékektől és üvegcserepektől.

A Keleti pályaudvar környéke a bombatámadások egyik fő célpontja volt, a bombáktól

megkímélt házakon sem maradt ép ablak, a légnyomás még a redőnyöket is kitépte. A
romokban álló Baross téren, a Csörgits vendéglőnél mégis minden eddigit felülmúló tömeg
gyűlt össze, a városban már több mint egy hónapja tartott a szesztilalom, az alkoholra
kiéhezett emberek megrohanták a vendéglő borpincéjét. Kárpáti egy üveget adott Miklósnak:

– Hozz egy kis bort.

A vendéglő bejáratánál Miklós megkapaszkodott a korlátban, de a forgatag elkapta, és

levitte magával a lépcsőn. Lent a pincében már hordók tucatjait verték csapra, vagy
lyukasztották ki hegyes szerszámokkal. A villany itt sem égett, a zseblámpák fényében
látszott, hogy már rengeteg bor elfolyt, az áradat egy méternél magasabban borította el a pince
kövezetét. A bor hullámain egy hosszú ősz hajú férfi ringatódzott kigombolt szürke kabátban,
az eszméletlenségig részeg lehetett, vagy talán már meg is fulladt.

Az utolsó lépcsőfokon Miklós megtorpant, de most sem tudott megállni, a lépcsőn

lezúduló tömeg elsodorta, valaki bosszúsan hátba is lökte, megbotlott, és majdnem fejjel előre
bukott bele a borba, az utolsó pillanatban kapaszkodott meg egy hordó peremében, cipője,
nadrágja, télikabátja így is pillanatok alatt átázott.

Míg teli hordókat keresve hátrább gázolt a pincében, lopótökök, italmércék, seprűk
úsztak el mellette. Beszívta a bor fölött lebegő kénes párát, és lassan elszédült. Megtöltötte az
üveget, ivott egy kortyot a muskotályos borból, de a szédülés nem múlt el, félt, hogy rosszul
lesz és megfullad, vagy eltapossák, fejét leszegve áttört a szembejövő tömegen. Fent, a szabad
levegőn a szél megcsapta, magához tért, úgy-ahogy megtörülközött, anyja egy pokrócot tekert
a derekára, és odaültette a szánkóra Kirschnerné mögé.

Letértek a Kerepesi temető felé, elföldeletlen halottak máglyái mutatták, hogy ez a

környék is súlyos harcok után szabadult fel. A temető kapuit már lezárták, de ez nem jelentett
akadályt az újabb szállítmányok előtt, több helyen is áttörték a magas kőkerítést, és behányták
a hullákat. Minden ruhát leszedtek róluk, csak rongyos fehérneműjüket hagyták rajtuk, ha
ingüket felemelte a szél, látni lehetett már zöldülő köldöküket.

A lapos fekvésű, szabad kilátást nyújtó Zsidótemetőbe a német tüzérség vette be magát,
kidöntött sírkövekből építették fel magas mellvédjüket, a sírkövek arany betűi még a borús
égbolt alatt is fénylettek. A lőállást a sírkövek sem védték meg, egy akna telibe találta, az
elhajlott csövű löveg mellett ott feküdtek arcra borulva a halott kezelők, a fosztogatók őket is
levetkőztették. Az elválasztó falon túl, a régi Gyerektemetőben most az orosz tüzérség
helyezkedett el, lőtte a Duna budai partvonalát, válaszul a túloldalról egy-egy légiakna
érkezett, az egyik épp akkor robbant fel, mikor Kőhidaiék felértek a temető melletti
villamostöltésre; a levegőben az akna ernyőszerűen szétnyílt, és repeszesővel borította el a
MOVE futballpálya lelátóját. Miklós már fentről, a töltésről észrevette a kőépületet, melyben
a gettó előtt laktak, úgy tűnt, épségben maradt, de a fabarakkok mintha ritkábban álltak volna
egymás mellett. Régebben csak keskenyebb sávokon lehetett kilátni a telepen túli vasúti
kerítésre. Közelebb érve kiderült, hogy néhány barakk leégett, helyüket csak kormos, fekete
foltok mutatták.

A szovjet csapatok még december végén elfoglalták a közeli Tenyészállatvásár-telepet,

hogy további előnyomulásukban minél kevesebb fedezéket találjanak, a németek felgyújtották
a telep utcára néző barakkjait. A lakókat leterelték a légoltalmi pincékbe, a házakat benzinnel
lelocsolták, még a bútorokat, keshedt paplanokat és pokrócokat is leöntötték, aztán csóvát
dobtak a kátránypapír-tetőkre. A pincékbe szorított emberek ki akartak törni, hogy valamit
megmentsenek holmijukból, de a német őrszemek géppisztollyal tartották távol őket.

Leégett a barakk is, ahol Kőhidaiék az üvegáruval, ruhákkal megrakott nagy ládát
hagyták az ismerős öregasszonynál. Kirschnerné elsírta magát:

– Istenem, a Marci egyetlen ruhája benne volt, mit vesz fel, ha megjön?

– Majd veszünk másikat, mama, örülni kell, hogy túléltünk mindent.

A szánkó megállt a líciumbokrok előtt, beléptek a régi kertbe. A lakásajtó törött üvegjén
gőz szállt ki, a szemközti barakkból költözött át Kőhidaiék helyére egy család: egy
öregasszony és elvált lánya, két gyerekkel, a homályos konyhában rongyok, pelenkák
száradtak. Meglátva a hazatérőket, minden ellenvetés nélkül összecsomagoltak, és
visszatértek a régi lakásukba.

Kőhidainé sietve ellenőrizte a megmaradt bútorokat és háztartási felszerelést: a

háromajtós, festett konyhaszekrényt, az asztalt, az ágyakat a helyükön hagyták, de a dívány
huzatát valaki késsel felhasította, és a székeket, edényeket és terítőket is mind elvitték.
Másnap reggel bekopogtak Kőhidaiékhoz a szomszédok, és mintha nagyobb kutatásoknak
szeretnének elébe vágni, visszahoztak egy-egy lábast, darálót vagy asztalterítőt.

Kőhidainé nem érte be ennyivel, ő maga ment át a szomszédokhoz, kinyitotta a

szekrényeket, és kiválogatta a saját holmiját. A szomszédok lesütött szemmel tűrték a kutatást,
de egyiküknél váratlanul őrjöngő veszekedés tört ki egy rózsákkal díszített teáscsészén, mind
a ketten ragaszkodtak hozzá, végül a szomszédasszony odavágta a kőpadlóhoz:

– Akkor ne legyen senkié sem!

Miklós annak örült legjobban, mikor az egyik idegen szekrény tetején megtalálta a
sakk-készletet és könyveket, melyet még az apja adott neki bevonulásakor.

Mindenki arra számított, hogy Kárpáti beváltja fenyegetéseit, melyeket a gettólakás

konyhájában hangoztatott: hogyha eljön az idő, kíméletlenül bosszút áll. Miklós is tartott tőle,
hogy a férfi durván beleavatkozik majd a vitákba, talán még verekedni is fog, meglepődött,
hogy Kárpáti minden élesebb helyzetben elfordítja a fejét, és igyekszik úgy viselkedni, mintha
ott sem volna.

Néhány nap múlva beállított az ismerős öregasszony is, bejelentette, hogy megvan a
rábízott láda. Félt, hogyha magánál tartja, felkelti a fosztogatók figyelmét, ezért decemberben,
már a front átvonulása előtt átcipelte a fiával egy romos óvóhelyre, és eldugta, az egész
lakásból ez a láda maradt meg. Kőhidainé eltöprengett, mivel jutalmazza meg, közben
folyamatosan beszélt, hogy az öregasszony ne vegye észre, min tűnődik, végül egy
ólomkristály utánzatú szőlőmosót adott neki.

XV. fejezet
 

1.

Egyelőre meg sem lehetett kísérelni, hogy átjussanak a Ferencvárosba, Frankék újpesti házát a
Nemzeti Segély foglalta el székházul, Kirschnerék régi lakását az Óhegyen még az elmúlt
nyáron lebombázták, így kénytelenek voltak újra beilleszkedni az Auguszta-telep életébe.

Megismerték az élelmiszerbeszerzési forrásokat – az üzletek még sehol sem nyitottak ki

–, hajnalonként Miklós és öccse is elindult a telepiekkel, hogy felkutassanak valahol egy
frissen lelőtt lovat. Késsel, baltával estek neki, Miklós nem tudta végignézni az állat
feldarabolását, inkább elvállalta, hogy hazafelé egész úton ő húzza a szánkót a súlyos
lócombbal. Levest és pörköltet főztek belőle, a hús kissé édeskés volt és szokatlanul világos.

A telepi gyerekek szüntelenül járták a környéket, és kutattak, egyik éjszaka feltörték a

Konzervgyár raktárait, félbevágott, kénes, savanyú lében elrakott sárgabarackot és
fagyasztott, fehér almapulpot találtak. Négy-öt napig hordták vödrökben és vájdlingokban,
akkor valaki belerondított a tárolómedencébe.

Hogy mégse térjen vissza üres kézzel, Miklós az egyik elhagyott istállóból egy zsák
korpát vitt haza, felöntötték vízzel, és egy kormos fazékban egész nap forralták a tűzhelyen,
abban bíztak, hogy valamiképp majd összefő, és meg lehet enni.

A kemény januári hidegben éjjel-nappal fűteni kellett, a tüzelő beszerzése is a gyerekek

dolga volt. Hazacipelték a környék összes kerítését, az óvóhelyek fa berendezési tárgyait, a
minden őrizet nélkül maradt hivatalos épületek bútorait – beleértve a Lóversenypálya
pénztárának székeit és a vasúti sorompót kezelő bakter fülkéjében felállított ágyat is. Mikor
mindezekből kifogytak, a Tenyészállatvásár-telep egyik pavilonjából hoztak nagyméretű
szalmapapucsokat, ezeket a nyitott peronon fagyoskodó villamosvezetők számári készítették.
Tíz-tizenöt párat kötöztek össze, és a havon maguk után húzták. A szalmapapucs erős tüzet
adott, de hamar és sok hamuval lobbant el, Miklós esténként órák hosszat vagdosta a
fonatokat összefűző spárgákat, hogy a papucsdarabok beférjenek a tűzhely ajtaján.

Mintha a víz alatt éltek volna, a telepre alig jutottak el a hírek. Bent a városban már
megjelent valamilyen újság, de ide nem hozták ki, rádió sem volt, rögtön a szovjet csapatok
bevonulása után falragaszokon elrendelték, hogy le kell adni a rádiókat, a suszter is kénytelen
volt beszolgáltatni a telepes készüléket. Kőhidainé beküldte apósát Kőbánya központjába, a
Liget térre, hogy nézzen körül.

Kirschner felvette zsinóros sofőrsapkáját, bokáig érő, kopott bőrkabátját, egész estig
elmaradt, azzal jött haza, hogy beiratkozott a pártba. Mikor megkérdezték, hogy melyikbe,
nem tudta egész pontosan, csak később derült ki: a szociáldemokratákhoz lépett be. Kárpáti
fölényesen legyintett:
 – A Kommunista Pártba kellett volna, most a kommunistáké lesz minden hatalom.

Kirschner megpróbálta bizonygatni, hogy a két párt ugyanaz. Negyven éve tagja volt a
szakszervezetnek, olvasta a Népszavát, de nem sokat értett a politikához. Szívesen használta
az „államosított állam” kifejezést, bár nem tudta megmagyarázni, hogy mit jelent, gyakran
idézett egy mondást, melyet Bokányi Dezsőnek tulajdonított: „Ha valaki jobb kezében a
Szabadságot hozná, bal kezében az Általános Titkos Választójogot, mi a bal kezét
választanánk!” Ezzel ki is merültek Kirschner ismeretei, de a környéken így is politikailag
rendkívül képzett ember hírében állt.

2.

Február elején Kőhidainé rászánta magát, hogy felkeresse a ferencvárosi házat, Kárpáti és a
két fiú is elkísérte. Sütött a nap, a híg sár befolyt a cipők repedésein, a kiolvadó dögök
édeskés szagot árasztottak. A réteken eldobált rohamsisakok, aknák acélrózsái hevertek, egy
lebombázott házban „ZS”-jelzésű katonakönyvet találtak, melyet a zsidó munkaszolgálatosok
kaptak. Kárpáti letisztogatta, és magához vette.

Régi lakásukban most is Szakonyiné, az egykori augusztai cserepartner lakott,

erélyesen bekopogtak hozzá az ajtó üvegén. Miklós arra számított, hogy az asszony
bocsánatot kér, vagy mentegetődzni fog a régi hurcolkodásnál lezajlott veszekedésért, de épp
ellenkezőleg történt. Nekik támadt, és kijelentette, szó sem lehet róla, hogy kiköltözzön, a fia
az új rendőrségnél szolgál, és mint fontos embernek, jár neki a lakás. Mintha nyomatékot
akarna adni anyja szavainak, a rendőrfiú előjött a konyha mélyéről, ahol éppen
borotválkozott, bár nem szólt egy szót sem, igyekezett úgy forgatni az önborotvakészüléket,
hogy minél fenyegetőbben csillogjon. Kárpáti most sem bocsátkozott veszekedésbe, csak
ünnepélyes kézmozdulatokkal kijelentette:

– Majd találkozunk a független magyar bíróság előtt! Tisztázni fogom, hogy a fasiszták
gyerekeinek van-e helyük a demokratikus rendőrségben!?

A szomszédok rokonszenvükkel egyöntetűen az augusztai asszonyt támogatták,

Kőhidaiék háta mögött suttogó megjegyzések hallatszottak:

– Hogy kiöltöztek! Idehozná a stricijét is!

Miklós visszamaradt az udvaron, megkérdezte, nem érkezett-e levél az apjától, mikor a

házmester tagadóan megrázta a fejét, bólintott köszönésül, és égő arccal kifordult az utcára.
Ha rajta múlik, örökre elkerülte volna ezt a környéket.

Hazafelé bementek az Elöljáróságra, Kőhidainé bejelentette, hogy Szakonyiné nem

hajlandó kiköltözni. A tisztviselő azt ajánlotta, hogy próbáljanak békésen megegyezni, mikor
Kőhidainé nem volt hajlandó erre, vonakodva bár, de kiadott egy írást, hogy ő a lakás
törvényes bérlője.

A papírral másnap jelentkeztek a rendőrségen, és karhatalmat kértek a beköltözéshez,

de a rendőrök nem segítettek. Az egész őrs hat-hét emberből állt, a többség még egy
pisztollyal sem rendelkezett, az újonnan alakult Nemzeti Bizottságok különben is úgy
határoztak, hogy hasonló lakásügyekben senkinek a javára sem szabad erőszakot alkalmazni.

Kárpáti továbbvitte az ügyet a kerületi kommunista pártszervezethez. Egyik vasárnap

délelőtt ki is jött az augusztai lakásba a megbízott: egy sötét bőrű, vastag ajkú, nem éppen
fiatal nő. Meghallgatta a panaszt, közben többször is vizet kért egy magával hozott lapos,
szürke bádogpohárba. Kárpáti figyelmeztette, hogy ebben az ügyben óvatosan kell eljárni,
mert a volt cserepartnerük családja rendkívül veszedelmes emberekből áll, mikor kinn jártak
náluk, egyikük borotvát tartott a kezében. A nő szája szögletében kis fölényes mosollyal
legyintett.

– Én nem félek. Ha én elmegyek valahová, és egy órán belül nem térek vissza a
központba, egy fegyveres osztag jön ki utánam.

Feljegyzett mindent, és elköszönt, megígérte, hogy hamarosan újból jelentkezik, de

Kőhidaiék többé nem látták, és nem is hallottak felőle.

Február végén ismét behívatták őket a ferencvárosi Elöljáróságra. A tisztviselő egy

közvetítő ajánlatot tett: régi szomszédjuk, Gecsőné a nyilas vonattal novemberben kimenekült
Németországba, lakását lepecsételték, és jelenleg is üresen áll. Ha hajlandók elfogadni régi
lakásuk helyett, azonnal megkaphatják. Az egyszoba-konyhás lakás méreteiben és
beosztásában hasonlított az övékéhez, sőt még egy tágas kamra is tartozott hozzá. Kőhidainé
gondolkodási időt kért, aztán belátva, hogy az augusztai asszonyt nem tudná kimozdítani a
helyéről, elfogadta az ajánlatot.

3.

Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága elszállította Gecsőné elkobzott bútorait, mikor a lakás

kiürült, Kőhidainé és a két fiú átment a ferencvárosi házba, hogy összetakarítson és
kimeszeljen az átköltözés előtt. Egész nap dolgoztak, mivel fűteni és világítani még nem
lehetett, este hazatértek az Augusztára.

Az asztalnál ültek és vacsoráztak, mikor öreges köhécselés hallatszott az ajtó előtt,

kopogtak, és benyitott Bonifert. Mindnyájan felugrottak a helyükről, Bonifert Kárpátival és
Kirschnerrel kezet fogott, Kőhidainét és az ágyban fekvő, magával tehetetlen Kirschnernét
megölelte.

– Ugye mondtam, hogy még találkozunk, asszonyom, egy öreg cserép túlél sok új
fazekat.

A gyerekeknek Joint-csomagból származó amerikai Hershey-csokoládét adott,

ugyancsak valamelyik külföldi zsidó segélyszervezettől kaphatta öves szürke télikabátját és
fehér vonásokkal erezett szilvakék öltönyét is. Mióta nem látták, az öregember még jobban
lefogyott, a túlságosan bő inggallért a nyakkendőjével húzta össze.

– Jól néz ki, Bonifert úr – mondta udvariasan Kőhidainé.

Bonifert legyintett:
 – Nagyon jól. Rólam is el lehet mondani: bejártam az egész világot, és a végén ing és
gatya nélkül jöttem vissza.

– Hol bujkált?

– Mindenütt. Először szereztem egy hamis bejelentőt, és beálltam egy raktárba

éjjeliőrnek, de aztán az egész raktárt felpakolták, és elvitték Németországba. Szerencsére még
el tudtam lopni egy bödön zsírt, újságba tekertem, és a hónom alá vettem. A belső zsebembe
tettem egy kanalat, és bárhová mentem, mindenütt zsírral fizettem: a borbélynál a borotválás
egy kanál zsír, szállás valahol két kanál zsír. Az utolsó napokban már elfogyott a zsír, akkor
egy roncstelepen laktam, egy régi üveges hintóban. De hosszú volna mindent elmondani, és
már semmi sem fontos, amin túlestünk – körülnézett a lakásban –, elég szépen megmaradt a
bútoruk, kár, hogy a díványt felvágták.

– Mit szól ehhez a barbarizmushoz, Bonifert úr? Semmi értelme nem volt, csak azért
csinálták, hogy pusztítsanak.

– Már láttam ilyent egypárszor, ékszert kerestek benne.

– De hát hogy gondolhatták ilyet? Ékszert díványban?

– Az elhagyott zsidó lakások kifosztása Kelet-Európában külön iparág lett. A téglagyári

gettókban felásták a földet, szétszedték a kemencéket, lebontották a falakat, bögrével átmerték
a latrinák tartalmát, egyetlen félig kész téglát sem hagytak a helyén, hátha a zsidók
bevagonírozás előtt eldugtak valamit.

– És volt értelme?

– Sokszor megtérült a fáradságuk: egy cipőkrémes dobozban órát, egy fogkrémes

tubusban állítólag gyémántokat találtak. Hátizsákban vitték az összetépett százasokat
beváltani a Nemzeti Bankba. A városvégi vályogvető cigányok mindennap bérkocsin jártak
haza. Mindegy, hagyjuk, régi dal. A barakk, ahol laktam, látom, leégett.

– Igen, de a maga ingeit meg egy pár cipőjét a szomszédok leadták a suszternál.
Elmegyek érte.

– Köszönöm, Andor, ne fárassza magát.

– Ugyan, kérem, ennyit igazán meg lehet tenni egymásért.

Kárpáti felvette a kabátját, és kiment, Bonifert komolyan bólogatva nézett az asszonyra

és a két gyerekre:

– Nagyon örülök, hogy megmenekültek. A férjéről kaptak valami hírt?

– Semmit. Már nem sok reményünk maradt.

Az öregasszony sírni kezdett, hasra fordult, és az arcát a párnába temette.

– Ne sírjon, mama – mondta Kőhidainé –, el kell viselnünk, amit az Isten ránk mért.
 Bonifert vigasztalóan a vállára tette a kezét:

– Nyugodjon meg, asszonyom. És most mihez akarnak kezdeni?

– Én állásba megyek.

Kárpáti ezeknél a szavaknál nyitott be az ajtón, hóna alatt Bonifert kis csomagjával,
olyan mozdulatot tett, mintha ez a kérdés még nem volna végleg eldöntve.

– Erről még beszélünk, Margit. Szerintem a dupláját keresné, ha beállna mellém az

üzletbe.

– Vissza akar menni, Andor, a Montág-céghez?

– Nem, önálló üzletet nyitok. Kiigényelek valahol egy nyilas üzlethelyiséget.

– Üzletet akar nyitni, Andor? Itt? És ha holnap újra fel kell varrni a sárga csillagot,
akkor mit csinál az üzletével? A hátára veszi?

– Ami volt, az már nem ismétlődhet meg még egyszer, én nem félek a munkától, és
nagyon tisztességesen meg fogunk élni.

– Adná Isten.

– Maga mihez kezd?

– Hazamegyek Désre, most újra Romániához tartozik, már voltam benn a követségen,
visszahonosíttatom magam, megadták az útlevelet.

– Désen marad?

– Nem. Megnézem, kit találok még életben, hagyok valami pénzt, hogy gondozzák a
szüleim sírját, aztán továbbmegyek Palesztinába.

– Nincs már későn új egzisztenciát alapítani?

– Én már nem akarok semmiféle egzisztenciát, lakatnak talán még jó leszek: beállok
valami zsidó településre éjjeliőrnek vagy valami hasonlónak, fizetés nélkül, eltartásért.
Szegény apám jut az eszembe, mindig azt mondta: élni keresztények között kell, meghalni
zsidók között. És ennyi az egész. A csomagomat ha ideadná, Andor.

Étellel kínálták és marasztalták, de az öregember csak rázta a fejét. Felkelt, és hatalmas,

már reszkető kezeivel összefűzte kabátja övét. Mindenkitől külön elbúcsúzott, kezét egy
pillanatra Miklós fején hagyta:

– Őt nem engedik el velem? – kérdezte félig tréfásan.

Kárpáti úgy tett, mintha belemenne a tréfába:

– Hát, ha el akar menni, nemsokára nagykorú.

 Bonifert Miklósra nézett:

– Eljössz?

– Nem. Lehet, hogy majd később én is elmegyek, de meg akarom várni az apámat.

– Isten adja vissza őt neked! – mondta az öregember.

XVI. fejezet
 

1.

Kárpáti hiába adta be kérelmét az Elöljáróságra, nem utaltak ki neki üzlethelyiséget, jobb
híján a ferencvárosi lakás konyhájában rendezkedett be. Reggelenként az ajtót leemelte a
sarokvasról, egy pultot tolt az ajtónyílásba, és kopott hímzésű, fekete bársonyterítővel takarta
le. Két cégtáblát festetett, piros alapon fehér betűkkel, egyiket a ház kapujára tette ki, a
másikat a falra, a lakásajtó mellé.

A háború előtt Kárpáti ügynök volt, jól ismerte a nagykereskedőket és az iparosokat,

most mégis hiába elevenítette fel régi kapcsolatait, a készletek pusztulása és az infláció miatt
sok nehézséggel járt az áruk beszerzése. Az üzlet választéka szegényes maradt: kishibás
edényeket, evőeszközöket tartott, kirakta a ládából az átmentett üvegkészleteket is, ezeken
kívül csak fémgyűrűk, fülbevalók és más bizsuk kerültek a pultra.

Kőhidainét és a két fiút rögtön az elején bevonta a munkába. Száz reklámcédulát íratott,
melyben bejelentette az üzlet megnyitását. Miklósnak kellett szétosztani a járókelők között. A
fiú szégyellte magát, mintha kellemetlen szívességet kellene hogy kérjen, lesütötte a szemét,
és merev kézmozdulattal kínálta a cédulákat a szembejövőknek. Segített kiszolgálni,
esténként a bolti szemetet takarította, és a könnyen zöldülő fémgyűrűket tisztogatta szidollal
és egy puha ronggyal.

Kárpáti naphosszat a pult mögött álldogált, és várta a vevőket, de az első napok

kíváncsiskodói után alig-alig bukkantak fel a kaputorkolatban. Az árukészlet nem volt
szegényesebb, mint a többi újonnan kinyitott üzleté, sőt az átlagosnál valamivel jobb és
többféle cikket lehetett kapni, de nem szívesen tértek be hozzá.

A gyárak füstjéből, szállongó koromtól megfeketült, hámló vakolatú külvárosi házak

között sokszor olyan ellenségesen fogadták a gettóból vagy deportálásból visszatérő zsidókat,
mint az ország számos vidéki városában, ahol a tömeg zsidóveréseket, sőt pogromokat
rendezett. Miskolcon, Debrecenben, Szegeden névtelen levelek szólították fel a zsidókat,
hogy huszonnégy óra alatt hagyják el a várost, és sokan valóban fel is jöttek Budapestre. A
főváros, éppúgy, mint a nyilas időkben, biztonságosabbnak látszott, a rendőrség itt már
kialakult és megerősödött, nem került sor véres merényletekre, de szájról szájra szálltak a
hírek, hogy a zsidók bosszút állnak, a zsidó orvosok méreggel oltják be a betegeiket,
elrabolnak keresztény gyerekeket, megölik őket, és kolbászt töltenek a húsukkal, valaki
állítólag talált is egy gyerekkörmöt kolbászevés közben.
 Éjszaka Kőhidaiék udvari ajtajára is különféle krétajeleket rajzoltak, valaki felírta:
„Nektek van aranyatok!” Az ide-oda költözésnél lezajlott veszekedések miatt Kőhidainé nem
beszélt a szomszédok egy részével, mások vele nem álltak szóba, az ellenszenv nem
csillapodott, az üzlet halálra volt ítélve.

Egy délután, mikor viszonylag sokan összejöttek a konyhaajtóba állított pult előtt, egy
csapat tizennégy-tizenöt éves fiú is megjelent. Ketten lefoglalták kérdezősködésükkel
Kárpátit, ketten Miklóst, a többiek addig elloptak egy lábast és egy rózsaszínű
likőröskészletet.

Egy öregasszony észrevette a lopást, és megmondta, Kárpáti feljelentést tett. A fiúkat

bevitték a rendőrségre, és mivel más is volt már a rovásukon, megverték őket, a környék
mégis Kárpátit okolta. Éjszaka kővel betörték a lakás ablakait, és a tetteseket nem lehetett
kideríteni. Mikor az eset többször is megismétlődött, és a forgalom végleg elakadt, Kárpáti
felhagyott a reménytelen vállalkozással, becsukta az üzletet, és visszament régi
munkahelyére, a textiles Montág-céghez. Csak a piros cégtábla lógott még egy ideig a kapu
alatt.

2.

Kirschnerné minden héten megvette a zsidó újságot, az utolsó oldalt nézte meg, ahol
szaharinkészítők és selejtfilm-kereskedők hirdetései között különböző koncentrációs és
hadifogolytáborokban veszteglő munkaszolgálatosokról közöltek beszámolót. Később
meghozatta a névsorokat tartalmazó külön kiadványt is, de hiába böngészték végig Ganting,
Ravensbrück, Nyizsnyij-Tagil, Bobrujszk, Bjelopolje és sok más tábor foglyainak listáját,
ujjuk hegyét lassan és türelmesen csúsztatva a papíron, Kőhidai Márton neve nem bukkant fel.

Kőhidainé most már minden titkolódzás nélkül együtt élt Kárpátival, hozzá is akart
menni feleségül, beadta a kérelmet, hogy nyilvánítsák holtnak első férjét. Bár a törvények
szerint hasonló esetben, mikor nincs közvetlen tanú vagy bizonyíték a halálra, három évet
kellett volna várni, amíg elindíthatják az eljárást, a számtalan háborús eltűnt miatt enyhítettek
ezen a rendelkezésen. Kirschnerné megpróbálta lebeszélni a menyét, mikor látta, hogy hiába,
megszakította vele a kapcsolatot, és férjével együtt visszaköltözött Kőbányára – lebombázott
lakásuk helyett kaptak egy társbérleti szobát.

Eddig az öregasszony főzött a családra, Kőhidainé az üzlet bezárása után állásba ment a
kerületi Jegyhivatalhoz, és nem akarta otthagyni a helyét, más megoldást nem találva, a Páva
utcába jártak ebédért, a templom melletti zsidó népkonyhára.

Miklós minden délben elindult két asztalkendőbe kötözött fazékkal, az egyikbe levest
mertek, a másikba valamilyen tésztát vagy főzeléket, konzervhúsfeltéttel. A levesből
bőségesen adtak, kilötyögött, és átáztatta az asztalkendőt, Miklósnak mereven el kellett
tartania a testétől, hogy ne csöpögjön rá a cipőjére.

Néha letette a fazekat, és megpihent, úgy intézte, hogy a Szent Imre herceg Gimnázium
előtt mindig megálljon. Felment a lépcsőn, és megnézte a kapura kifüggesztett hirdetőtáblát,
de semmiféle értesítést nem talált rajta. A tanítás még 1944 novemberében abbamaradt, mert
katonai egységeket szállásoltak be az épületbe, később az iskola a harcok fővonalába került,
több belövést is kapott, egy akna a homlokzati részen tátongó rést vágott, itt a fal
összedőléssel fenyegetett. A tető bádogfedését a repeszek szitává lyuggatták, mikor az olvadás
megindult, átázott a padlástér, a födém beszakadt, és a víz lezúdult az alsóbb emeleten levő
termekbe is. A fagy leverte a vakolatot, és szétvetette a vízvezeték csöveit is, úgy látszott,
hogy az egész épület helyrehozhatatlanul tönkrement.

A közeli BESZKÁRT-kocsiszín munkásai és más gyárakból jött önkéntesek – javarészt

a diákok szülei – mégis nekiláttak, elvégezték a lakatos- és asztalosmunkákat a
tornateremben, a kivezényelt közmunkacsapatok elásták a halmokban felgyűlt hulladékot és
szemetet, kimeszelték az épen maradt falakat. Bár az ablakokat üveg helyett csak olajos papír
vagy deszka fedte, és a szénhiány miatt alig egy-két órára lehetett befűteni a termeket,
március végén kiragasztották a hirdetőtáblára a felvételi hirdetményt.

Miklós nem tudta, hogy ez rá is vonatkozik-e vagy csak az év elején beiratkozott

tanulókra, úgy gondolta, semmit sem veszít, ha jelentkezik. Most is régi, kék rövidnadrágját
vette föl, már számtalan pecsét és folt borította, zoknija sem volt, anyja a saját
selyemharisnyáiból adott neki egy párat.

A kapunál a pedellus feltartóztatta, kifaggatta céljáról, csak aztán engedte fel az első
emeleti irodába. Miklós félve ment végig a nyüzsgő tanári folyosón, a tanári kart változatlanul
papok alkották, a diákok „dicsértessék”-kel köszöntötték őket. Miklós ettől viszolygott, jó
napot kívánt, és esetlenül meghajtotta magát, ha a reverendás tanárok elsiettek mellette.

Bekopogott az irodába, akadozva elmondta, hogy szeretne beiratkozni, és ha lehet,

különbözeti vizsgát tenne az első osztály anyagából. Az ügyeletes vezető-igazgatóhelyettes
megnézte elemi iskolai bizonyítványát.

– Kitűnő rendű voltál? Miért nem jelentkeztél rögtön negyedik elemi után?

– Jelentkeztem, de nem vettek fel. Zsidó vagyok – mondta Miklós, és a szégyenkezéstől

elöntötte az izzadság.

– Azok az idők hála Istennek elmúltak, mi is sokat szenvedtünk. Felejts el mindent.

– Igen, tanár úr.

– Felírom a nevedet, de egyelőre nem raklak be egyik osztályba sem, meglátjuk, hogy
sikerül a különbözetid.

A vizsgára még azon a héten sor került. Miklós nem egyedül ült be a padba, a háború
utolsó évében sok tanuló ment ki Nyugatra leventecsapatokkal vagy szüleiket kísérve, hogy
ne veszítsenek évet, visszatérve be akartak számolni a kihagyott anyagrészekből.

A feladatok színvonalát nem szabták túlságosan magasra, és bőséges időt, három órát
adtak a tételek kidolgozására. Miklós jóval hamarabb végzett, és leadta a sima és kockás
íveket. Másnap délelőtt kellett jelentkeznie az eredményért, a vizsgát nem osztályozták
jegyekkel, csak annyit közöltek vele, hogy a különbözeti sikerült, és a II/B osztályba vették
fel. Így Miklós nem veszített évet, behozta azokat a társait, akik negyedik elemi után kerültek
a gimnáziumba.
 Az évnyitót április elején tartották meg a gimnázium dísztermében. Kint szikrázva
sütött a nap, de a törött ablakú, magas teremben a diákok lélegzetvételét is meg lehetett látni.
Miklós még nem ismerte új osztálytársait, félrehúzódott, és egy kibelezett, magyaros díszítésű
lámpa alatt nekitámaszkodott a falnak.

Az elsősök egyik csoportjában észrevette Hoffmann Árpádot, volt iskolatársa vörös

haján már a zöld szentimrés formasapkát viselt, széles mozdulatokkal magyarázott,
barátkozott a mellette állókkal, láthatóan ő volt a társaság középpontja. Miklós elmosolyodott.

Gondolatai átváltottak Gombos Róbertre, a fiút még bent a gettóban agyonlőtték a

nyilasok, a Kazinczy utcai fürdő egyik hullamáglyájában feküdt, a lövés lőporfüstös, kerek
nyomot égetett a homlokába. Miklós szíve mélyéből sajnálta, és ha rajta múlik, szívesen
átengedte volna neki a maga helyét a díszterem fala mellett.

Fent a színpadon megjelentek az ünnepi öltözetű atyák, leültek az asztal mellé, majd
bevonult az iskola híres kórusa is. A karvezető tanár a sípjába fújt, aztán összeszorított szájjal
maga zengette tovább a megadott hangot, kezeit a melle elé emelte, és beintett. Először a
Himnusz-t énekelték el, aztán a Szent Imre-indulót:

Szent Imre herceg szűz életeddel

Liljomot tartó erős kezeddel
Életben példánk, harcban vezérünk leszel!

Mindenki ismerte az induló szövegét, és együtt énekelt a kórussal, Miklós közömbösen

nézte társainak megfeszülő és meghatott arcát. Eszébe jutott az 1943-as ősz, mikor délben az
elemiből hazafelé tartva megállt a gimnázium lépcsői előtt, és reszketve hallgatta ezt az
indulót. Nem értette, miért tartotta akkor a legfőbb vágyának, hogy bejusson a Szent Imre
herceg Gimnáziumba, és miért fájt neki annyira, hogy nem sikerült.

Az induló még egyre tartott, sőt mind hangosabb lett. Miklós idegennek érezte magát
ebben a teremben, nem tudta legyőzni a gondolatot, hogy őt most is csak tévedésből engedték
be a gimnázium kapuján, a pedellus vagy valamelyik tanár bármelyik pillanatban észreveheti
a szabálytalanságot, és kiutasíthatja a díszteremből.

3.

Kőhidainé június végén kapta meg a hivatalos értesítést, hogy férjét holttá nyilvánították. A
papírral azonnal az Elöljáróságra sietett, és bejelentkezett az anyakönyvvezetőnél, már
negyedik hónapos terhes volt, és minél hamarabb össze akart házasodni Kárpátival.

Vallási esküvőre nem gondoltak, de Kőhidainé bent a Jegyhivatalban megtudta egyik

kolléganőjétől, hogy a Hitközség látványos ünnepségre készül: egyszerre száz pár esküvőjét
rendezik meg a Dohány utcai templomban, jelképezve, hogy a magyar zsidóság új életet kíván
teremteni. A résztvevőknek ajándékokat ígértek, Kőhidainé utánaérdeklődött, mikor kiderült,
hogy a hír igaz, ő is feliratkozott.

Az ünnepségre már tíz nap múlva sor került, a párnak alig maradt ideje felkészülni.
Gyűrűt nem vásároltak, ez nem is kellett a szertartáshoz, elővették a kék szövetet, melyet a
körúti katonai raktárból hoztak el, mikor kijöttek a gettóból, ebből varrattak öltönyt
Kárpátinak és kosztümöt az asszonynak. Inget, blúzt és minden kiegészítő ruhadarabot
Kárpáti főnöke, Montág adott, és ő jött értük az esküvő napján is autóval.

A két fiú pénzt kapott villamosra, de Kőhidainé magatartásán érződött: egyáltalán nem
tartja fontosnak, hogy részt vegyenek az ünnepségen. Ahogy az autó eltűnt, Péter rögtön el is
sietett egy játékterembe pingpongozni a barátaival. Miklós gondolkodott, hogy elmenjen-e a
Dohány utcába. Az nem rázta meg, hogy anyja újra férjhez megy, tudta, ha apja mégis
hazatérne, már semmiképp sem élnének együtt szülei. Végül mégis elindult, január óta nem
járt a régi gettó környékén, és szerette volna újra látni.

A Nagytemplom már zsúfolásig megtelt, a párok – javarészt középkorú emberek, akik a

háború alatt vesztették el házastársukat, és most akartak új életet kezdeni – a frigyszekrény
előtt sorakoztak fel. Miklós csak hátul kapott helyet, a tömegben nem tudta felismerni anyját
és Kárpátit.

Közömbösen nézte maga mellett a hozzátartozókat, sötétbe öltözött férfiakat és

cérnakesztyűs nőket, integettek a párok felé, közben meghatottan nyomkodták szemüket
zsebkendőjükkel.

A fiú a padokra szerelt táblákat olvasgatta, az ülőhelyek örök tulajdonosainak nevét,

mikor megszólalt az orgona, a kórus énekelni kezdett, és ünnepi ornátusában bevonult az
esketést végző főrabbi. Miklós a szokatlan öltözetben és fövegben is ismerősnek találta, de
csak akkor tudta azonosítani, mikor megszólalt: doktor Bárány volt, akit Koterba árulónak
nevezett, és aki az utolsó, legnehezebb napokban sorsára hagyta a gettót. Bárány erőltetetten
magas, kitartott hangon szónokolt:

– Megparancsolta az Úr az Időnek, hogy enyhítse a gyászolók fájdalmát…

Miklós néhány percig hallgatta, tekintete közben jobbra-balra elkalandozott, észrevett

egy üvegajtót, feltételezte, hogy a templom udvarára nyílik, óvatos lépésekkel áthúzódott az
ajtó mellé, és abban a pillanatban, hogy a beszéd befejeződött, és az újra megszólaló orgona
elnyomott minden zajt, kilépett az udvarra.

A kertet azóta már rendbe hozták, hatalmas, közös sírokba itt temették el a gettó utolsó,
elföldeletlen halottait, két-három ezer ember maradványait. Sírjaikat valaki nemrégiben
feldúlta, a virágokat szétszórta, és a műmárvány-követ is eltörte, egy öreg hitközségi
alkalmazott most próbálta összeilleszteni, széles vaspánttal szorította össze a darabokat.

Miklós köszönt neki, és továbbsétált, megkereste a középen álló kis fűzfát, melynek
lábához lerakták Koterba testét. A fát megtalálta, de eltűnt a kis földkupac, melyet Kertész és
ő húztak a koporsó fölé. Az öreg észrevette tanácstalanságát:

– Keresel valakit?
 – Egy lengyelt, doktor Koterbának hívták. Itt temették el január elején.

– Koterba? Emlékszem rá, itt feküdt, egy kis különálló sírban. Még tavasszal
exhumálták, és fémkoporsóban elvitték valahová. Az a híres rabbi, Teitelbaum.

– És nem tetszik tudni, hová?

– Valahová külföldre.

Miklós bólintott, kifelé indult a temetőből, közben ujjai hegyével végigsimított a kis
fűzfa kérgén.

1974. május 13.

Elhúzódó szüzesség
„Hát üdvözöld,
mint idegent szokás…”
 
Hamlet
 

I. fejezet
 

1.

A tanügyi gyakorlatban szokatlan módon az 1950–51-es tanév vége felé jelent meg az a
minisztériumi utasítás, mely egyik napról a másikra megváltoztatta az 1948 nyarán
államosított egyházi iskolák nevét. Az átszervezés már korábban megkezdődött:
átszövegezték az iskolai Rendtartást, megszüntették a kötelező hittanoktatást, a humán
tárgyakból is törölték a vallásos szellemű részeket – az egyház tiltakozásul visszahívta az
iskolákból a szerzetes tanárokat –, a minisztérium valamilyen okból szükségesnek ítélte, hogy
jelképesen is rögzítse az átalakítás eredményeit.

Az intézkedés hatálya kiterjedt a ferencvárosi Szent Imre herceg Gimnáziumra is,

ezentúl József Attila nevét viselte. Még az év végi vizsgák előtt végrehajtottak néhány sietős
változtatást: egy József Attila-képet akasztottak ki a bejárat fölé, a kapu melletti címerpajzson
kátrányfestékkel vonták be a szeplőtlen életű királyfi alakját, ugyanerre a sorsra jutott a
lábánál kuporgó bárány és a jobbra dőlő kettős kereszt is.

Ezzel ki is merült a József Attila Gimnázium vezetőinek buzgalma – mintha egy sziget
meghódítóit kielégítené, ha a jól látható csúcsokra kitűzték lobogóikat –, magához az
épülethez alig-alig nyúltak. Az utcai falakról továbbra is hullott a vakolat, mögüle nagy
foltokban előtűnt a szakadozott, rozsdás drótháló, nem pótolták a kitört mozaiküveg
ablakokat, az esőben-hóban, szállongó füstben lassan megsötétedtek és málladoztak az épület
kő- és vasdíszei.
 Az iskola belső renoválására nem jutott pénz vagy önkéntes munkaerő, a padok és
dobogók elkorhadtak, kiszálkásodtak, a kifényesedett táblákon alig fogott már a kréta, az
illemhelyek kagylóiról lekopott a festék, fedetlenül hagyva a nyers szürke vasat. Az iskola
régi patrónusai: a környékbeli iparosmesterek, akik büszkék voltak, hogy fiuk a Szent Imre
Gimnáziumba járhat, a felszabadulás után még segítettek, egy szerelő egyedül javította meg
az egész vízvezetékrendszert, egy másik szülő olajba mártott papírral pótolta a kitört
ablaküvegeket, de az elmúlt években már nem jelentkeztek többé. 1948 nyarán a szülői
munkaközösség – hasonlóan a többi egyházi iskolához – az államosítás ellen tiltakozó
kérvényt nyújtott be a Kultuszminisztériumba, és amikor elutasító választ kaptak, megvontak
mindenféle támogatást.

A harmadik emeleti helyiségeket, melyeket még a háborús belövések romboltak szét,

továbbra sem lehetett használni, csak az új tornatanár rendezett be fent egy cipészműhelyt a
politechnikai oktatás előfutáraként, a tantestületi értekezleteken hangsúlyozta, hogy a
diákokat az új idők szellemében a fizikai munka ismeretére és megbecsülésére kell nevelni.

A műhely kulcsát magánál hordta, gyakran látták felmenni egy-egy fiatalabb tanárnővel,
visszafelé részegen és kigombolt sliccel jött le a lépcsőn.

Kint az udvaron elsatnyultak a díszfák, hátul a használaton kívül helyezett

úszómedencét telidobálták konzervdobozokkal és fél téglákkal, az öltözők fából ácsolt
kabinsora is kidőlt.

Az épület bomlásával együtt enyészett el a régi szentimrés szellem is. A tanmenet

választhatóvá minősítette vissza az addig alapvető tárgynak számító latint, kötelezővé tette a
„világnézeti ismeretek”-et, és ami korábban elképzelhetetlennek tűnt volna: egyes
osztályokba lánytanulókat is felvettek. Megalakult az iskolai úttörőszervezet, és feloszlatták
az országos hírű cserkészcsapatot – később egy volt paptanár titokban megpróbálta
újjászervezni, de ezért a kísérletéért börtönbe került. Megszűnt az Actio Catholica-kör és a
Diákkaptár is.

Az 1950–51-es tanévre a József Attila Gimnázium már semmiben sem különbözött az

átlagos külvárosi gimnáziumoktól. Úgynevezett bejáró iskola lett, az új diákok többsége a
Pest környéki peremfalvakból jött. Reggel hét óra felé érkeztek meg a ferencvárosi
vasútállomásra kopott báránybőr kucsmában, bakancsban, szíjjal nyakukba akasztott
aktatáskával, és kora délután vonultak el alkalmi hordákban taszigálva egymást, köveket
rugdostak, vagy botokat húzogattak végig a léckerítéseken – géppuskák sorozatlövéseit
utánozva.

Ezek a 14–18 éves fiúk otthon a falujukban már felnőtt férfiaknak számítottak, és
aszerint is éltek. Cigarettáztak, ittak, nem kértek osztályfőnöki engedélyt, hogy este moziba
menjenek – a Szent Imre Gimnázium régi ellenőrző könyvében még külön rovat szolgált erre
a célra –, a hittanoktatásra még beiratkoztak, de a diákmisékről már elmaradoztak, sunyin
lehajtott fejjel fogadták oktatóik szemrehányásait – tudták, hogy többé semmit nem tehetnek
ellenük. Az iskola egykori „erős embere”, a régi tornatanár gerincsérüléssel tért vissza a
fogolytáborból, megpróbálkozott a tanítással, de két év után nyugdíjba vonult, távozásával
megszűnt a jógaoktatás, elsorvadt a többi hagyományos szentimrés sportág is: a kosárlabda, a
szertorna, a kopár, királydinnyés udvaron reggeltől késő délutánig rúgták a labdát.

 
 2.

Kőhidai Miklós 1951 júniusában érettségizett, osztálya az utolsó évfolyamok közé tartozott,
mely még a háború előtt a régi Szent Imre Gimnáziumban kezdte el tanulmányait, ezért
érettségi vizsgáik rendje sem tért el a megszokott szabályoktól.

Az első fordulóban, az írásbeli vizsgákon nem osztályoztak, csak annyit közöltek, hogy
a dolgozatok megfeleltek-e. Felolvasták a szóbelire bocsátottak névsorát, Kőhidai
megnyugodva hallotta meg a nevét.

Az érettségi második fordulója, a szóbeli vizsgák reggel nyolc órakor kezdődtek, de

délben hosszabb szünetet tartottak, az eredményhirdetés elhúzódott, már sötétedett, és a
bizottság még mindig tárgyalt az osztályterem csukott ajtaja mögött.

A maturáltak a feldíszített zenei szertárban várakoztak a magasföldszint átellenes

folyosóján. Bejött néhány szülő is, megterítettek egy asztalt: szendvicseket és málnaszörpöt
tettek ki rá. Kőhidai megéhezett reggel óta, de tudta, hogy az ő anyja nem járult hozzá a büfé
költségeihez, ezért nem akart elfogadni semmit. Csak benézett a szertárba, és visszahúzódott
volna, de az alkalmi kiszolgálónő, egy feketébe öltözött, magas ősz asszony kinyújtott karral
behívta:

– Egyél valamit. Mit kérsz?

Kőhidai tétovázott.

– Egy sajtos zsömlét legyen szíves.

– Csak sajtosat? Persze, ti sonkát vagy szalonnát nem esztek.

A fiú zavarba jött.

– Nem erről van szó. Én nem vagyok vallásos, csak a sajtot jobban szeretem.

– Tessék, egyél csak.

Kőhidai megköszönte a szendvicset, és el akart menni, de az asszony visszafogta.

– Te milyen egyetemre jelentkeztél?

– A bölcsészkarra, magyar–történelem szakra. Ha oda nem vesznek fel, akkor az Idegen

Nyelvek Főiskolájára.

– Téged ne vennének fel?! Az igaz, hogy ti sokat szenvedtetek a háború alatt, de most
minden jó hely a tiétek. Az én fiam viszont sehol sem kell, szegény.

Kőhidai mosolyogni próbált, és az idegességtől megremegő térdekkel kifelé indult;

mikor a nő nem figyelt oda, a sajtos zsömlét letette az egyik szekrény sarkába. Kiment az üres
folyosóra, a sima kövön is megbotlott.
 Ahogy kilépett a zenei szertár ajtaján kivetődő fénysávból, minden homályba borult
előtte. Kőhidai összehúzta szemét a szemüveg lencséje mögött, de csak a kőpadlóban kirakott
liliomok fehér mozaikjai tűntek elő a sötétségből. Elsétált a folyosón, a régóta használhatatlan
ruhatári ketrec rácsai mellett, osztálytársai ide húzódtak be a tanárok és a szülők elől. Bent
ültek a törött padokon és tornazsámolyokon, kézről kézre adtak egy áthatóan édes szagú
borral megtöltött demizsont, melyet valamelyik vidékről bejáró fiú hozott magával. Még
délben, a vizsga után megkínálták a borral Kőhidait is, de a hangjukon érződött: eleve nem
számítanak rá, hogy elfogadja. Most, kissé már kapatosan, az iskola régi indulóját énekelték
visszafogott hangon, mert a névváltoztatással együtt a Szent Imre-indulót is betiltották, az
alacsony, üres folyosó azonban felerősítette a hangot, távolabbról is jól kivehetően hallatszott
az ének:

Letört zászlónk felszáll majd a porból,

Az Úr velünk győz a Sátán felett.
Zengjetek bátor harci riasztót,
Szentimrés fiúk, énekeljetek…

Kőhidai szeretett volna ott ülni köztük a ruhatár meleg félhomályában, de belátta, hogy
ez lehetetlen. Az eltelt hosszú évek alatt sem tudott beilleszkedni társai közé, kívülről és
reménytelenül figyelte szórakozásaikat, első udvarlásaikat, ünnepeik örömét. Félt tőle, hogy
ezek az események, melyeken kívül maradt, valaha hiányozni fognak az életéből,
bizonytalanul és eleve kudarcra ítélve fog szemben állni azokkal, akik fiatalságukban
feltöltődtek a közösség meghitt és erőt adó élményeivel.

– Nem szabad addig élnem! – mondta maga elé félig hangosan, és átvillant rajta egyik
visszatérő álma, mikor sikerült a halálba menekülnie üldözői elől.

Megdörzsölte a homlokát, és tovább sétált, gondolatai a vizsga körül jártak. Hat és fél
évet töltött el ebben az iskolában, elejétől fogva zaklatottan és belső bizonytalanságban, nem
tudta elfelejteni az utat, melyet meg kellett tennie, hogy bekerüljön a Szent Imre
Gimnáziumba. Nem akarta, hogy az iskola nyomasztó árnyéka még évekig elkísérje, hogy
megszabadulhasson tőle, egy siker emlékét szerette volna elvinni magával. Mivel másban
nem versenyezhetett, az érettségi vizsgán el akarta érni a kitűnő rendűséget – ehhez minden
tárgyból meg kellett kapnia a legjobb jegyet, a hetest. Kőhidai végiggondolta a feleleteit, úgy
találta, hogy csak matematikából lehet kétséges a hetes; az egyik példában elakadt, és a tanár
fejezte be helyette. Idegesen nyelt egyet, ha módjában áll, szívesen újrakezdte volna az egész
vizsgát.

Elhaladt az eldugult, bűzlő illemhely mellett, a következő lámpa a folyosó végén, a

földszintre levezető lépcsőnél égett. Itt egy sarkot világoszöld márvánnyal burkoltak be, a
márványlapok elé egy kis posztamenset állítottak, néhány évvel ezelőtt még az iskola egyik
régi igazgatójának mellszobrát tartotta. Az igazgató költő volt, a szentimrés évkönyvek
megemlítették, hogy különböző irodalmi társaságok a tagjaik közé fogadták, de néhány
irredenta verse miatt könyvei halála után is indexre kerültek, a kis fémszobrot levették a
díszhelyről, és felrakták a padláson hányódó limlomok közé.
 Az üres posztamens mögött a zöld márványlap fényes felületére valaki egy meztelen
nőt rajzolt oldalnézetből, félig előrehajló testtartásban, mögé pedig egy férfi nemi szervet.
Ilyen környezetben szokatlanul jó rajz volt, megfelelően eltalálta a női test formáit és arányait,
Kőhidai már régebben felfedezte, az óraközi szünetekben többször is megállt előtte, amíg
osztálytársai észre nem vették, és megjegyzéseket nem tettek rá.

A folyosón most senki sem járt, Kőhidai levette a szemüvegét, és sokáig nézte az
erotikus rajzot. Már elmúlt tizennyolc éves, de még nem látott meztelen nőt, a ceruzával
vésett gömbölyded formákat figyelve, esti képzelgéseihez töltötte fel a fantáziáját.

Csak ha egyedül volt, akkor merte elengedni magát, ha biológiaórán elhangzott egy-egy
nemi élettel kapcsolatos utalás, vagy ha tanítás után az osztály levonult a Pap-gödör padjaira,
hogy közösen olvassanak el valamilyen kézzel lemásolt obszcén történetet, Kőhidai
megdermedt az undortól, és visszahúzódott.

Addig nézte a zöld márványlap fényébe vésett aktot, míg a fejébe tolult a vér, meg
kellett támaszkodnia, hogy el ne szédüljön. Füle zúgott, csak későn hallotta meg, hogy a
magasföldszint átellenes folyosóján a vizsgaterem felől lépések közelednek. Elfordult a faltól,
és visszaindult a zenei szertár felé, a lépések azonban felgyorsultak és utolérték, valaki a
vállára tette a kezét.

– Miklós!

Megfordult: Kertész, a gimnázium igazgatója állt mögötte.

Súlyos szívbeteg volt, a néhány sietve megtett lépés is kimerítette, nyitott szájjal vette a
levegőt, látszottak füsttől megbarnult ritkás, nagy fogai, az izzadság kiütközött kopasz, barna
bőrű koponyáján. Átfogta Kőhidai vállát.

– Hol vannak a fiúk?

– Ott hátul a folyosón.

A ruhatári ketrecből váratlanul újra felhangzott a Szent Imre-induló, Kertész összevonta

a szemöldökét.

– Szóval még mindig nem felejtették el?! Kár, hogy nem előbb hallottam. Szólj nekik,
hogy jöhetnek.

– Igen, igazgató úr.

– Te pedig keress meg az eredményhirdetés után, mindenképpen szeretnék beszélni

veled.

Kertész merően nézte a fiút, aztán arca fokról fokra felengedett, és elmosolyodott.

– Lehet, hogy átkozni fogsz, de én, amit tettem, a te érdekedben tettem. Remélem:
elhiszed nekem.
 Kőhidai nem értette, mire céloz az igazgató, határozatlanul bólintott, és elment a
társaiért.

3.

Az osztály átvonult abba a terembe, ahol az érettségi vizsga lefolyt. A bizottság már
feloldódva beszélgetett a vörös vászonnal leterített asztal mögött, az elnök egy almát evett, a
tanárok is kibontották az asztalkendőből vajas vagy parizeres zsömléjüket, lapozgatták a
magukkal hozott, de reggel óta olvasatlan újságokat. Kertész mintha nem értett volna egyet
fellazult magatartásukkal, különhúzódott az asztal sarkába, bár az izzadság sötét foltokban
átütötte a mellén az inget, még a nyakkendőjét sem engedte tágabbra, egy gépelt lapot
olvasott, közben egy ceruzát forgatott a kezében.

A fiúk ilyen kései időpontban talán még sohasem tartózkodtak benn az iskolában,
idegenkedve nézték a termet, ahol éveket töltöttek el, az erős villanyfényben gyanakodva
figyelték az asztal mögött ülő vizsgabizottságot. Ujjuk hegyével csipkedték arcukon a
pattanásokat, teli szájjal vették a levegőt, a terem lassan megtelt a noha bor édeskés szagával.

Az érettségi biztos, egy minisztériumból kiküldött osztályvezető rövid köszöntőt

mondott, utána Kertész kért szót. Felolvasta a kezében tartott gépelt szöveget: az egyik vidéki
gimnázium nyolcadik osztálya felhívta a többi középiskola érettségiző diákjait, hogy a nyáron
dolgozzanak egy hónapot valamelyik építőtáborban – így fejezzék ki köszönetüket az ország
és a párt iránt. Kertész néhány megjegyzést fűzött a felhíváshoz, kijelentette, hogy a részvétel
nem kötelező, de egy fél mondattal sejteni engedte, hogy az egyetemen majd jó pontnak
számít. A fiúk összenéztek a padokban: mivel az osztály nagy többsége tovább akart tanulni,
szinte mindenki tudomásul vehette, hogy egy hónap elveszik a nyári szünidejéből.

Az osztályfőnök ismertette az érettségi vizsga eredményét, először rendűség szerint

csoportosítva. Hárman lettek kitűnőek, Kőhidai nem került közéjük, matematikából hatost
kapott.

Az érettségi bizonyítvány nem befolyásolta a sorsát, biztosan számíthatott rá, hogy

megkapja egyetemi behívóját, Kőhidai mégis szinte megbénult csalódottságában. Állát
mellére horgasztva ült a helyén, beszívta saját izzadt testszagát; arra rezzent fel, hogy
szólítják, fogait összeszorítva felállt a padból.

Osztályfőnöke kezet fogott vele, átadta az érettségi tablót, az iskola ajándékát: egyéves
előfizetést egy irodalmi folyóiratra és behívóját az egyetemi felvételi vizsgára. Kertész intett
felé az asztal sarkából, és mondott valamit, de Kőhidai nem értette a szavait.

Csak a padban nézte meg a behívót, azt hitte, hogy tévedésből valaki másét kapta meg,
mert a fejlécen a bölcsészkar vagy az Idegen Nyelvek Főiskolája helyett az Államigazgatási
Főiskola bélyegzője állt. Megfordította a kartonlapot: nem történt tévedés, neki volt címezve.
Megdöbbenésében önkéntelenül felállt, csak osztályfőnökének szigorú pillantása
kényszerítette vissza a padba.

Mivel maga a bizottság is siettette, az eredményhirdetés néhány perc múlva

befejeződött. A fiúk nem oszlottak szét, közrefogták két elkeseredett, bukott társukat, és
vigasztalva őket, átmentek a zenei szertárba. Valaki átkarolta Kőhidai vállát is, de ő lerázta
magáról, és előresietett.

A homályos folyosó végén néhány világos ruhát viselő fiatal lány állt, egyik-másik fiú
húga vagy szerelme, bejöttek az iskolába, hogy hamarabb megtudják az eredményt. Kezükben
csupasz szárú virágokat tartottak, vagy otthoni kertjükből hozták, vagy talán az iskola előtti
parkban tépték. Kőhidain átfutott az oktalan reménység, hogy hátha őt várja valamelyikük,
zavaros pillantást vetett rájuk, de egyikük sem viszonozta.

Lent a lépcsőház oszlopának dőlve várakozott, amíg lejött az osztályfőnök, megmutatta

neki az egyetemi behívót, panaszkodni és tiltakozni akart, de a tanár széttárta a karjait.

– Én nem tehetek róla, én csak összeszedtem az egyetemi felvételi lapokat, az igazgató

úr írta alá, és ő is továbbította. Ha panaszod van, őhozzá fordulj.

Kőhidai még ebben a zaklatott állapotában is észrevette: az osztályfőnök örül, hogy

összeugraszthatja őt az igazgatóval, de nem töprengett ezen, a keserűségtől elvakultan
visszament a folyosón, és bekopogott az osztályterem ajtaján. Meg sem várta a választ,
benyitott, Kertész épp az érettségi biztossal beszélgetett, az ajtó nyitódására felnézett, és
mintha előre számított volna Kőhidai jelentkezésére, mosolyogva intett.

– Itt vagy? Nekem még be kell néznem a zenei szertárba, illik elbúcsúznom a fiúktól.
Gyere te is.

– Nem szeretnék, igazgató úr. Ha lehet, inkább négyszemközt.

– Úgy látszik, nem rajongsz a társaidért, de hát ha nem akarsz jönni, nem erőltetem.
Menj fel az irodámba, azt hiszem, nyitva van, ha nincs, vedd le a kulcsot a tábláról.

Kőhidai a földszintre visszaérve hallotta, hogy az átellenes folyosón a többiek már

énekelnek, de ő gondolkodás nélkül a főlépcső irányába fordult, és mélyen beledőlve a
lépésekbe, felfutott az emeletre. Átvágott az üres tanári folyosón, az igazgatói iroda előtt
megtorpant: az ajtó homályos üvege mögött fényt látott, bekopogott, de nem válaszoltak,
próbaképpen lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt. A szobában senki sem tartózkodott, csak
egy merev nyakú, háború előtti fazonú olvasólámpa égett magában a zöld filccel bevont
íróasztalon.

A fiú megállt közvetlenül az ajtó mellett, szokása szerint így védte ki a vádat – mely
persze csak az ő szorongásaiban merült fel –, hogy valamit ellopott vagy összeforgatott az
idegen helyen. Vállával nekidőlt az ajtófélfának; bár már többször is járt itt, most először
nyílott alkalma, hogy alaposabban körülnézzen.

Kertész a falakról és a szekrényekből mindent levétetett és kitétetett, ami az iskola

bencés múltjára emlékeztetett; nemcsak a naiv vallásos ábrázolatokat és az előző szerzetes
igazgatók arcképeit, de az iskola diáksportolóinak régi győzelmi trófeáit, háború előtti
érettségi tablókat, sőt még a polcokat díszítő magyaros kézimunkákat is. Helyükbe az öt nagy
vezetőről készült obligát fénykép került, plakátok: szürke ruhás kínai katona egy könyvecskét
tart a kezében, a szegélyen cirillbetűk, Kőhidai lefordította magának: „Énekli ezt a dalt a kínai
katona is.” A másik plakáton Sztálin egy nagy térkép fölé hajol, és a szárazság legyőzésére
készít terveket. A puritánul lecsupaszított falak és bútorok tisztán mutatták, hogy az irodát
annak idején túlságosan keskenyre és magasra méretezték.

Az íróasztalon a különféle tollak, bélyegzők, ragasztós- és tintásüvegek között csak egy

személyes tárgy állt: egy kisalakú, pácolt fakeretes fénykép, hátán régimódi fekete
bőrtámasztékkal. Egy barna arcú, fehér hajú öregasszonyt ábrázolt. Kertész anyját, aki még a
háború előtt halt meg.

Hosszú idő telt el, amíg Kőhidai rászánta magát, hogy beljebb lépjen az ajtóból, és
leüljön egy karosszékbe az íróasztal mellett. Megpróbálta elképzelni elkövetkező
beszélgetését Kertésszel, tudta, bármiről legyen is majd szó, az igazgató behozhatatlan
előnnyel indul majd – és nemcsak a hivatalos hatalma miatt.

Kertészt három éve nevezték ki az iskola élére, a leváltott bencés igazgató helyére.
Kőhidai már az első napon, a díszteremben megrendezett bemutatkozásnál felismerte benne
azt az egykor csontsovány, barna arcú férfit, aki 1944 decemberében a körülzárt pesti gettóban
a diákokból álló futárszolgálatot irányította. Ennek a szolgálatnak Kőhidai is tagja volt
egészen 1945. január 17-ig, mikor a gettó hirtelen felszabadult. Útjaik később nem
találkoztak, nem is hallott Kertészről, ezért döbbent meg, mikor mint a Szent Imre
Gimnázium igazgatóját látta viszont.

A fiú szerette volna, ha a gettóban töltött idők emléke nyomtalanul elmerül,

reménykedett, hogy egykori parancsnoka nem ismeri fel, de csalódnia kellett. Alig néhány
hónappal az igazgatói beiktatás után szembetalálkoztak a folyosón, Kertész megállította, és
visszahívta:

– Mi a neved?

– Kőhidai Miklós.

Kertész eltöprengett, de ez a név láthatóan semmit sem juttatott az eszébe.

– Nem találkoztunk mi valahol?

Bármilyen kényelmetlen volt, Kőhidai mégsem merte letagadni régi kapcsolatukat:

– De, 1944 végén, bent a gettóban. Én is futár voltam, az igazgató úr volt a

parancsnokunk.

– Szervusz, most már emlékszem rád. Ugye, te mentél ki a városba Koterbával, mikor
olajat szereztetek?

– Igen, és a temetésén is ott voltam.

– Eddig miért nem jelentkeztél?

– Mikor a gettó felszabadult, nem tudtam elköszönni az igazgató úrtól, attól féltünk,
hogy a németek visszafoglalják a környéket, menekülnünk kellett. Azután pedig nem tudtam
az igazgató úr címét.
 – Azóta történt egy s más. Te is megnőttél, és meg is híztál egy kicsit. Örülök, hogy
találkoztunk, Miklós.

Kertész nem beszélgetett vele külön, legfeljebb a többi ifjúsági mozgalmi aktivistával
együtt hívatta be az irodába – Kőhidai az osztály kultúrosa volt –, a fiú mégis tapasztalhatta,
hogy az igazgató nem feledkezett meg róla. Néhány ingadozó jegyét fölfelé kerekítették,
időnként száz-kétszáz forintos tanulmányi segélyt, könyveket kapott. Osztálytársai semmiről
sem tudtak, Kőhidai mégis szorongva és rossz lelkiismerettel fogadott minden újabb
segítséget az igazgatótól; úgy érezte, akaratán kívül bizonyítékot szolgáltat a vádhoz, hogy a
zsidók titokban összetartanak, és mások rovására támogatják egymást. Mivel Kertész sohasem
kérdezte meg, a fiú még tiltakozni sem tudott, most, az iroda asztala mellett ülve mégis
szemrehányást tett magának, hogy nem próbált meg valamit, sokkal nyugodtabban várhatta
volna az elkövetkező beszélgetést.

4.

Kertész nyolc óra után érkezett meg, jöttére Kőhidai zavartan felugrott, de az igazgató a
vállára tette a kezét, és visszanyomta a székbe. Egy csomag cigarettát dobott az asztalra.

– Ha akarsz, most már te is nyugodtan rágyújthatsz.

– Köszönöm, igazgató úr, nem szoktam.

– Kár. Ki írta, hogy két dohányos, még ha ellenségek is, jobban megértik egymást, mint
két nem dohányzó jóbarát? Zilahy vagy Márai? Te vagy az irodalombúvár.

– Nem tudom – mondta sietve Kőhidai, hogy lezárja ezt a témát, félt, hogy az igazgató
szándékosan tereli a beszélgetést közömbös ügyekre. Kertész rágyújtott, öblögette száját a
füsttel.

– Gratulálok, Miklós, az érettségi vizsgádhoz.

– Sajnos nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna.

Az igazgató hátradőlt a székén, és jóindulatúan elmosolyodott.

– Egy fiatalember csak a túlzásaival kelt bizalmat bennem, szerintem a jeles a legjobb
eredmény, a kitűnő rendűben, mint minden tökéletesben, már van valami dekadens. – A fiúra
nézett. – Ennyire bánt, hogy nem lettél kitűnő?

– Nagyon szerettem volna.

– Megpróbáltam, de nem tudtam segíteni. Matematikából négyest akartak adni neked,

nem lehetett feljebb alkudni hatosnál. Ennek egyébként nincs semmi jelentősége, az egyetemi
felvételinél nem számít, és később sem fogják kérni tőled.

Kertész szívott még egyet a cigarettáján, és elnyomta a csikket. Megdörzsölte a

homlokát és az arcát, közben felsóhajtott, mintha érzékeltetni szeretné, hogy mennyire fáradt.
 – Miről is akartam beszélni veled? Igen, az egyetem. Az osztályfőnököd odajött
hozzám, hogy panaszkodtál.

– Azt mondta, hogy az igazgató úr…

– Nos igen, én irányítottam át a jelentkezési lapodat az Államigazgatási Főiskolára.

– De miért?

– Miért? Mert így tartottam helyesnek.

– Ez azért nem így van, engem is meg kellett volna kérdezni.

Kertész felhúzta a szemöldökét.

– Te engem nem vonhatsz felelősségre!

Kőhidai megbánta a kitörését, attól félt, hogy az igazgató megsértődik, és nem tárgyal
vele tovább.

– Bocsánatot kérek.

– Nem számít, nem ez az első sértés, ami ebben az iskolában ért. Nyugodj meg: nem
vagyok süket és vak, tudom, hogy a tisztelt tanáraid meg a fiúk, az a sok kis fasiszta palánta
mit mond rólam a hátam mögött. Kókusz a gúnynevem?

A fiú nem mert igent mondani, csak bizonytalanul bólintott.

– De engem mindez nem érdekel. Ha a nyilasok rám szegezett puskával nem tudtak
megtörni, akkor ezt a csöndes morális terrort is el fogom viselni. Nem érdekel a népszerűség,
én nem „gut bácsi”-nak jöttem ide, én itt az állam érdekeit védem és szolgálom, akár tetszik
egyeseknek, akár nem. Legfeljebb rajtad csodálkozom, tőled nem vártam ilyen hangot, azt
hiszem, tőled mást érdemelnék.

– Igen – nyögte ki nehezen Kőhidai, mert látta az igazgató arcán, hogy választ vár tőle.

– A te esetedben nem bízhattam magam az érzelmeimre, de még a te érdeklődési

körödre, vonzódásaidra sem; nemcsak pedagógiailag, politikai szempontból is meg kellett
gondolnom, hogy döntsek. Munkásszármazású vagy, jól tanulsz, intelligens, tehetséges vagy,
egyáltalán nem mindegy, hogy melyik egyetemre küldelek. Hová is jelentkeztél?

– A bölcsészkarra, magyar irodalom–történelem szakra…

– Nem egyezhettem bele, hogy valamilyen szürke tanár vagy történész legyél, ezek
olyan feladatok, melyeket bárki elláthat, és őszintén szólva nem is túl fontosak.

– De hiszen az igazgató úr is irodalomszakos tanár!

– Csak voltam, csak voltam, pedig állítólag nem is tartoztam a legrosszabbak közé.
Valaha én is azt hittem, hogy száz sor a Toldi-ból vagy Racine Phaedrá-jából megoldhatja a
világ bajait, csak el kell magyaráznunk az embereknek, hogy milyen szépségek rejlenek
benne. Valaha, mondom, azt hittem, de ma már én is ott tartok, ahol a németek; ha azt a szót
hallom, hogy kultúra, kinyílik a zsebemben a bicska.

– Akkor miért tetszik iskolában dolgozni?

– A háború után én is fasiszta vért akartam inni, de beteg vagyok. Ha a szívem rendben
volna, egy óráig sem tanítok, hanem jelentkezek a rendőrséghez vagy az Államvédelmi
Hatósághoz. Megtaláltam volna a helyemet.

Kőhidai iszonyodva nézett rá, átfutott az agyán, hogy Kertész gondozott külseje,
hivatalos, sima modora talán őrültséget takar, szándékait mániákus indulatok irányítják,
melyek nem fogadnak el érveket. Az igazgató bal szemét lehunyva hosszan gondolkodott,
amíg visszatalált eredeti témájához.

– Megint csak azt mondom: neked olyan helyre kell kerülnöd, amely fontos a rendszer
számára. Először arra gondoltam, hogy a Lenin Egyetemre vagy a jogra küldelek, de
utánaérdeklődtem, és azt az információt kaptam, hogy az Államigazgatási Főiskola nyújtja
neked a legtöbb távlatot. Szovjet tanárok fognak tanítani…

– De igazgató úr, mit csináljak, engem nem érdekel a hivatalos ügyvitel, a jog!

– Ilyet nem mondhat egy gondolkodó ember, puszta kényelmességből nem térhetsz ki a
kötelességed elől. Letörtük a fasisztákat, megdöntöttük a burzsoáziát, de ők nem nyugszanak
– ezerfelől fenyegetik a rendszert. Új államapparátust kell kiépítenünk, ez lesz a
proletárdiktatúra ökölbe szorított szíve. Te, ha elvégzed ezt a főiskolát, az állami vezetés első
tanult generációjához fogsz tartozni, minden pálya nyitva áll előtted: lehetsz tanácsi vezető,
bekerülhetsz a Belügybe, vagy ki tudja, épp az én főnököm leszel. Egy döntéseddel többet
tehetsz, mint egy tanár egész élete munkájával.

Kőhidai meg volt győződve, hogy az igazgató tudja: ő nem való az Államigazgatási
Főiskolára, és ha ennek ellenére ragaszkodik az elképzeléséhez, akkor minden vita felesleges,
mégsem akarta megadni magát, új és új érveket keresgélt. Az igazgató hallgatta, de lassan
elveszítette a türelmét.

– Úgy látszik, nem értettél meg: neked nincs jogod ahhoz, hogy az egész életedet
végigolvasgasd egy könyvtár reference osztályán, vagy tanulmányokat írj a szabad versről.

– Másoknak lehet?

– Másoknak esetleg lehet.

– És nekem miért nem? Miben különbözöm tőlük?

– Nagyon sokban – az igazgató felemelte a hangját –, te nem viselkedhetsz úgy, mintha

egy katonatiszt vagy egy református püspök fia volnál. Nem szabad elfelejtened, hogy mivel
tartozol ennek a rendszernek! Én aztán igazán tudom, hogy ha nem jön a felszabadulás,
nincsenek olyan gondjaid, hogy melyik egyetemet válasszad.

Gyanakodva nézett Kőhidaira.

 – Csak nem az tart vissza, hogy az Államigazgatási Főiskolán nyíltabban el kell
kötelezned magad a rendszer mellett, mint ha a bölcsészkarra mennél? Ha ebben spekulálnál,
hiába reménykedsz. Ha egyszer ez a rendszer megbukik, nem fogják figyelembe venni, hogy
te csak szelíd filosznak készültél, a gyilkos urak nem szoktak méricskélni, ugyanazt a kötelet
kapod, mint ha bátran és céltudatosan éled végig az életedet. – A fiút elborította a düh.

– Én hálás vagyok a rendszernek, mindent megteszek érte, ha kell, fegyvert fogok érte.
De addig, amíg nincs szükség rá, miért rontsam el az életemet?

– Elrontani az életedet, mert az ország egyik legfontosabb főiskolájára kerülsz?!

Micsoda beszéd ez?!

– Kinek van haszna abból, ha olyan helyre megyek, amihez semmi kedvem sincs?

Kertész egy határozott mozdulattal végigsöpört maga előtt az asztalon.

– Ezt már mondtad egyszer, fejezzük be a vitát! Nem vádolhatsz azzal, hogy beléd
fojtottam a szót, türelmesen végighallgattalak, de egyetlen elfogadható érvet sem tudtál
felhozni. Ezek után nem vagyok hajlandó változtatni a szándékomon, nem irányíttatom át
máshová a jelentkezési lapodat. Ez az utolsó szavam. Van még valami, vagy befejeztük?

Kőhidai felállt.

– Fellebbezhetek?

– Ha úgy gondolod, hogy méltatlanul bántam veled, jogodban áll természetesen.

Beadhatsz egy másik kérelmet is a bölcsészkarra, vagy ahová tetszik, de én azt nem írom alá,
és nem ütöm rá az iskola pecsétjét. Mert ha neked vannak jogaid, nekem is vannak.
Figyelmeztetni szeretnélek: ha ezt a másik kérelmet elutasítják, ami valószínű, mert sehol sem
szeretik az egyéni partizánakciókat, az Államigazgatási Főiskolára már nem vesznek fel. Ez
nem pingpongmeccs.

– Ha az idén nem sikerül, jövőre megpróbálom újra.

– Sok szerencsét, de ne felejtsd el, hogy nemsokára betöltöd a tizenkilencedik évedet,

és ha most nem kerülsz be az egyetemre, van esélyed rá, hogy jövő ősszel elvisznek
katonának. Elveidért nyilván ezt is vállalod.

A fiú elfordult, és kinézett a sötét ablakon. Kertész lassan megenyhült.

– Hidd el: nem akarok rosszat neked. Most fáradt vagy és ideges, ilyenkor az ember ne
döntsön fontos dolgokban. Menj haza, majd úgyis bejössz az érettségi bizonyítványodért,
akkor nézz be hozzám, és mindent nyugodtan megbeszélünk.

Kőhidai köszönt, és kilépett az ajtón, már a folyosón vette észre, hogy az érettségi
tablóját az asztalon felejtette. Visszafordult, és bekopogott az ajtón.

– Bocsánat.

– Tessék.
 Kertész már néhány aktát húzott maga elé, mereven könyökölt az asztal lapján. Erősen
izzadt, sápadt arca is mutatta, hogy rosszul érzi magát, bozontos szemöldökét összevonva egy
orvosságos fiolából próbálta kiütögetni a tablettákat.

– Mi baj?

– Itthagytam a tablómat.

– Tessék, itt van. Szervusz, pihenj jól.

Kőhidai lerohant a lépcsőkön, csak a térről az Üllői út felé vezető sötét mellékutcában
lassította le a lépteit. Nem tudott lecsillapodni, magában ingerülten folytatta a vitát.

– Az én életem az enyém, senkinek sincs joga beleszólni! – mormogta maga elé

félhangosan.

II. fejezet
 

1.

Otthon senkit sem talált, szülei moziba mentek, csak a gáztűzhely sarkán hagytak neki egy kis
lábas főzeléket és hideg sült parizert. Kőhidai nem nyúlt az ételhez, száját a vízcsapra
tapasztva hosszan ivott, majd leült az asztalhoz, és megvárta, amíg anyja és mostohaapja,
Kárpáti Andor hazaér. Elmondta nekik, hogy mi történt, és kérte őket: engedjék meg, hogy
jelentkezhessen a bölcsészkarra. Szülei aznap este nem adtak választ, aludni küldték, de
másnap reggel közölték a fiúval, hogy nem egyeznek bele ebbe a kísérletbe.

– Az igazgató úrnak igaza van – mondta Kárpáti, miközben fel s alá sétálgatott a
konyhában –, ki garantálja, hogy elfogadják a fellebbezésedet? Az lesz a vége, hogy két szék
között a pad alá esel.

– Akkor is csak egy évet veszítek.

– Csak?! Azt mondod: csak?! Egy év nagyon sok idő. Bár adná az Isten, hogy még húsz
évig el tudjunk tartani téged és az öcsédet, mi lennénk a legboldogabbak, de sajnos napról
napra nehezebben teremtjük elő a kenyérrevalót.

Kárpátiné széttárta a kezét.

– Nem tudunk többet tenni értetek.

Kőhidai kénytelen volt tudomásul venni a döntésüket, bement Kertészhez, és

bejelentette, hogy elfogadja az Államigazgatási Főiskola behívóját. Az igazgató elégedettnek
látszott.
 – Nicht für ungut, Miklós, ahogy az apám szokta mondani. Valaha még hálás leszel,
hogy ilyen erőszakos voltam veled. Megnézték a behívót, a felvételi vizsgát szokatlanul kései
időpontra: július huszonötödikére tűzték ki.

– Igazgató úr: én akkor már lent leszek az építőtáborban.

– Nem baj, a kísérő tanárotoknak meghagyom, hogy engedjenek fel téged a vizsgára.

Kőhidai bólintott, mintha végképp lezárták volna az ügyet, magában azonban nem adta
fel a reményt, hogy valamilyen szerencsés fordulat még változtathat a sorsán, egy-két év
múlva különbözeti vizsgával vagy más módon átmehet a bölcsészkarra. Azzal biztatta magát,
hogy valaha éppilyen kilátástalannak látszott, hogy bekerüljön a Szent Imre Gimnáziumba.

Kertész alig burkolt utasítása nyomán a József Attila Gimnázium nyolcadik osztályának
szinte mindegyik továbbtanuló diákja – köztük Kőhidai is – jelentkezett, hogy egy hónapot
töltsön egy középiskolás munkatáborban. A táborokat ebben az évben a legfontosabb
építkezés: Sztálinváros környékén állították fel, ide szólt az ő csoportjuk DISZ-megbízólevele
is.

Az indulás előtti napon Kőhidai borbélyhoz ment, és kissé lenőtt haját rövidre vágatta;
a tükörből látta, hogy a nyírógép barázdájában feltűnik a nyakán a lencsényi barna anyajegy.
Az ingébe hulló haj szúrta a bőrét, mivel otthon nem volt fürdőszobájuk, egy környékbeli
tisztasági fürdőben zuhanyozott le.

Kőhidai szégyellte a testét, túlságosan fehér bőrű hátát és mellét korán benőtte a szőr,
lehetőség szerint a tornaórákon sem vetkőzött le, inkább utcai nadrágban és felgombolt ingben
végezte a gyakorlatokat, de most, ebben a kora délelőtti órában egyedül állt a zuhanyrózsák
alatt, nem kellett attól tartania, hogy valaki végigméri, elengedte magát, sokáig állt a fülke
érdes betonpadlóján, és verette bőrét a forró vízzel, csak akkor lépett ki a zuhany alól, mikor a
kabinos rákopogott.

– Letelt az idő!

A hokedlikat vastagon belepte a pára, Kőhidai sehová sem tudott leülni vagy
megtámaszkodni, fél lábon állva öltözött át, felvette a magával hozott tiszta fehérneműt,
rövidnadrágot és szandált húzott, kényelmes léptekkel hagyta el a fürdőt.

Kint az utcán sütött a nap, a járdán pásztákban száradtak az öntözőkocsi felvetődött

vízsugarai, nedves földszag és kellemes hűvösség szállt fel. Kőhidai jól érezte magát, úgy
képzelte, bevetés előtt álló katonához vagy mérkőzésre készülő sportolóhoz hasonlít. Hogy
kiélvezhesse ezt az állapotot, szeretett volna elbúcsúzni valakitől, olvasmányemlékeiből
összekereste azokat a szomorkás, mégis fölényes szavakat, melyeket mondana, de senkit sem
ismert, akinek jelentett volna valamit, hogy ő elmegy Sztálinvárosba.

Egyetlen programot talált: elsétált a Szabó Ervin Könyvtárba, hogy könyveket vegyen
ki a táborban töltendő egy hónapra. Évekkel ezelőtt, mikor Kőhidai beiratkozott, a könyvtár
még egy villamoskocsiban működött, mely minden szerdán és pénteken megállt két-három
órára egy hurokvágányon, azóta már áttelepült egy ügyvéd államosított házába, a fiú ide is
követte, majd minden héten megjelent, hogy kicserélje a könyveit. Az idő nem oldotta fel
gátlásait, nem mert a könyvtárosnők arcába nézni, félszegségében gyakran a pulton felejtette
az olvasójegyét.

A megszokott fekete köpenyes, savanyú szájszagú öreg könyvtárosnők helyett most egy
kövér, szőke hajú lány állt a kölcsönzőpult mögött. Kőhidai látásból ismerte: valamilyen
Verának hívták, ő is a József Attila Gimnáziumba járt egy osztállyal lejjebb. A lány
valószínűleg a nyári szünidőben jött be segíteni. Sűrű, göndör, szőke haja összegubancolódott
drótszálakhoz hasonlított, hegyes fehér fogai kissé kifelé álltak, csak nehezen tudta letakarni
őket ajkaival. Kék munkaköpenyt viselt, a felső gombokat nyitva hagyta, látni lehetett, hogy a
melltartó szorító pántjai fölött domborúan megemelkedik a lágy húsmező.

Kőhidai zavartan adta oda neki a kiválasztott könyveket.

– Legyen szíves hosszabb határidőt bélyegezni, csak augusztus végén tudom

visszahozni. Ugyanis egy hónapra Sztálinvárosba megyek.

A lány felélénkült.

– Sztálinvárosba? És nem fél?

– Mitől?

– Annyi rémtörténetet mesélnek az ottani rablásokról meg gyilkosságokról. És úgy

hallottam, nagyon nehéz a munka is.

– Nem számít. Én tizenhárom éves korom óta minden nyáron dolgoztam, útépítőknél,
konzervgyárban, kőművesek mellett is voltam culáger.

– Culáger? Az mit csinál?

– Téglát, maltert hordtam, de segítettem falat is rakni. – Kőhidai majdnem hozzátette,

hogy a keresetéből szokta megvásárolni azt a sportos szabású öltönyt, melyet egész évben
hordott, de úgy találta, ez rossz fényt vetne rá. – Tavaly már táborban is voltam, egy állami
gazdaságban répát egyeltünk, kukoricát kapáltunk.

– Maga tud kapálni?

– Dehogy tudok, de ha kivágtam egy kukoricát, összesöpörtem egy halom göröngyöt,

és beletűztem. Amikor jött egy nagy szél, ledöntött egyszerre egy egész sort.

A lány nevetett.

– Irtó jól nézhetett ki.

Közben a raktárból előjött az egyik könyvtárosnő, csodálkozva nézett rájuk, Kőhidai

elvörösödött, a beszélgetés hirtelen félbeszakadt. A lány búcsúzóul felemelte a kezét.

– Majd ha megjön, nézzen be, és mesélje el, hogy mi volt.

– Jó. Viszontlátásra.
 Kőhidai még mindig érezte magán a könyvtárosnő tekintetét, valósággal kiugrott az
utcai ajtón. Hazament, és összerakta a holmiját. Bőröndje nem volt, anyja egy régi világoszöld
rövidnadrágból varrt neki hátizsákot – sietős és felületes munkát végzett, nem tüntette el a
nadrághasíték nyomát, csak egyszerűen végiggépelte, és hátul is rajta hagyta a farzseb
gombját. Kőhidai azt gondolta: inkább a kezében viszi majd, mint egy szatyrot, úgy talán nem
tűnik annyira ormótlannak.

A sokszorosított tájékoztató szerint lent Sztálinvárosban nem adnak munkaruhát,

mindenkinek hazulról kellett hozni. Kőhidai kihúzta a dívány fiókját, és a lomok közül egy
színehagyott rövid nadrágot, kitágult, foltos ingeket, barna svájcisapkát és egy összeszáradt
szandált választott ki.

Reggel jókedvűen indult el hazulról, szívesen otthagyta a már kora nyáron is fülledt,
rothadó főzelék- és dinnyehéjszagú ferencvárosi utcákat. A levegő már reggel megáporodott, a
házak előtt pecsétes pongyolát viselő asszonyok társalogtak, ha meglebbent a lakások ajtajára
akasztott lepedő, vakaródzó alsóruhás férfiak, mosatlan edényhalmok látszottak a konyhák
mélyén.

Az osztály a Józsefvárosi pályaudvar előcsarnokába beszélte meg a találkozót. Kőhidai,

mint mindig, most is korábban érkezett, a feljárónál lelassította lépteit, és körülnézett.
Emlékezett rá, hogy 1944 decemberében az Auguszta-telepről a gettó felé tartva a nyilasok
erre hozták a csoportjukat, és csak a véletlenen múlott, hogy nem rakták őket vagonokba.
Erőszakkal másfelé terelte gondolatait, megdörzsölte az arcát, és felkapaszkodott a kis
emelkedőn, melyet vékony nyári por borított; cipőtalpa kirajzolódó nyomokat hagyott benne.

Lassan a többiek is összegyűltek, körülvették a két kísérő tanárt, és beszélgettek;

Kőhidai óvatosan eljött a faltól, és odalépett a csoporthoz. Nem szerette osztálytársait, most
mégis kissé feloldódott, emlékeztette magát, hogy hét évig ugyanazokban a padokban ültek,
és ez a táborozás lesz az utolsó együttlétük. Bár óvatossága azt tanácsolta, hogy ne engedjen
zárkózottságából, Kőhidai erőt vett magán, nem húzódott félre, a vonaton leült a többiek közé,
sőt még azzal is megpróbálkozott, hogy vicceket meséljen. Társai csodálkozva néztek rá.

2.

A vonat délfelé ért le Sztálinvárosba, mikor kiszálltak, Kőhidai úgy találta, hogy a
hevenyészve kialakított vasútállomás meglepően hasonlít a háborús filmek koncentrációs
táborainak fogadóállomásaihoz. A csupasz vörös tégla homlokzatot sehol sem takarta vakolat,
a feladóépületen túl a betonozott térséget megdermedt sár váltotta fel, a sínek között
felügyelők hangos és durva parancsszavai irányították a rakodást.

Bár a meghatározott időben érkeztek, és szabályos megbízólevelet hoztak magukkal,

jöttükről senki sem tudott, órákig ácsorogtak, amíg előkerült egy DISZ-funkcionárius, aki
útbaigazította őket.

A funkcionáriusból áradt a kölniszag, és időnként óvatos mozdulatokkal végigsimogatta

divatos „tűzoltósisak”-frizuráját. Szeretett volna minél hamarabb megszabadulni a csoporttól,
nyugtalan pillantásokat vetett az állomásépület mögé, ahol egy nő várt rá. A kísérő tanárokat
kereste, mikor megtudta, hogy bementek tájékozódni a városba, ujjával rábökött Kőhidaira,
akit társainál idősebbnek nézett.

– Elvtárs, rád bízom a parancsnokságot! Te felelsz a csoportért!

Kőhidai zavartan tiltakozott, és az osztály hallgatólagosan elfogadott vezérére,

Bánlakyra hárította át a megbízatást, mégis futó nevetés hallatszott: a fiúk képtelenségnek
tartották, hogy Kőhidai legyen az irányítójuk.

Gyalog indultak el, megszáradt mély kerékvágásokban, földbe taposott deszkák

végeiben botladoztak. Sokan hamarosan megizzadtak, egy orvos pedáns fia levette a kabátját,
és vállfára akasztva vitte tovább. Kőhidai kíváncsian nézegetett körül: a látvány egyáltalán
nem emlékeztetett az újságok leírásaira és a filmhíradó lendületes képeire. Bár délelőtt volt, a
munkaidő dereka, a messzire elnyúló szabad ég alatt alig látszott valami mozgás, ráérős
emberek sétáltak ide-oda, a kubikosok az árkokban csoportokba gyűltek, és beszélgettek.
Csak egy lépkedő exkavátor vonszolta magát előre a kemény, szürkés talajon, minden
mozdulatnál recsegett és fújtatott; úgy tűnt, mintha egymaga akarná elvégezni a városépítés
egész munkáját.

A csoportot egy nagy sátortáborban helyezték el, hat-nyolc kilométerre a

munkahelyüktől. Semmiféle szállítóeszközt nem adtak nekik, a fiúk reggelenként gyalog
jártak ki a város déli peremére. Ezt a részt Radarnak hívták, állítólag azért, mert a háború alatt
itt működött egy német légi megfigyelőállomás. Négyes sorokban vonultak az országút
szélén, néha figyelmeztető dudaszó nélkül közéjük hajtott egy-egy teherautó, alig tudtak
félreugrani a kerekek elől. A napi tizenkét-tizenhat kilométeres út nem számított bele a
nyolcórás munkaidőbe, így általában reggel hét órakor indultak el, és este hat óra felé értek
vissza a táborba.

A diákszázadokat általában kubikosmunkára osztották be; Kőhidaiék egy homokos

domboldalt bontottak le és hordtak el, valamilyen építkezés számára szabadították fel a
területet. Erről az új épületről, formájáról és rendeltetéséről nem tudtak semmit, ha évekkel
később erre utaztak, és kinéztek a vonat ablakán, fogalmuk sem volt, hogy melyik tömbben
fekszik benne az ő kezük munkája is.

Az egész József Attila brigádból – ezt a nevet választották – csak hárman-négyen vették
komolyan a munkát, a többiek úszónadrágra vetkőzve napoztak, a portyázó felcserrel vagy
vízhordó lányokkal beszélgettek, cigarettát kértek a kubikosoktól. Bánlaky dolgozott a
legtöbbet, atletizált, és minden alkalmat kihasznált, hogy fejlessze az izmait. Nem törődött a
túlterhelés veszélyeivel, pedig az előző nyáron sérvet kapott, mert a Kerámiagyárban
lábujjhegyre emelkedve vitte be a kemencékbe a nyersáruval megrakott tálcákat. Vele Kőhidai
nem versenyezhetett, de ő is igyekezett keményebb tempót diktálni magának, ezen a nyáron
meg akart erősödni, felső karját vékonynak találta nyakához és vállához képest. Hogy
lebarnuljon, ing nélkül, csupasz felsőtesttel dolgozott.

Kezdeti lelkesedése azonban hamarosan lelohadt. A fákat és a bokrokat már az

építkezés kezdetén kivágták, kint a szabad terepen állandóan fújt a szél, és hordta a homokot.
Kőhidai is, hiába viselt szemüveget, száraz és fájdalmas kötőhártyagyulladást kapott.
Túlságosan fehér bőre nem sült le egyenletesen, hanem vörösre égett, és az erős napsütésben
felhólyagzott, fent az országúton megálltak a teherautó-sofőrök, és rászóltak, hogy vegyen fel
magára valamit.
 Az edzetlen szerszámok elhajlottak, összetörtek a kezében, egy-egy délelőtt néha két-
három lapátot is félre kellett hogy dobjon, érzéketlen vastag nyelük feltörte a kezét. Amíg
dolgozott, nem érezte a sebeit, de ha egy rövid pihenő után újra megfogta a szerszámot, a
fedetlen véres hús elviselhetetlenül fájt. Mind nehezebben emelte a megrakott lapátot, a
fáradtságtól már beszélni sem tudott. Néha benyúlt az inge alá, és végigsimított a vállán: a
felszakadó hólyagoktól nedves lett a tenyere. Abban bizakodott, hogy a hét végén majd
kipiheni magát, de az egyik esti napiparancsban kihirdették: a tábor lakói felajánlották, hogy
szombat-vasárnap is dolgozni fognak.

3.

A táborozás második hetében, július 24-én Kőhidai 24 órás eltávozást kért, másnap kellett
felvételi vizsgára jelentkeznie az Államigazgatási Főiskolán. A kísérő tanár, emlékezve
Kertész utasítására, vita nélkül megadta az engedélyt.

Az esti vonattal utazott fel Pestre, otthon aludt, másnap reggel kilenc órára ment be a
főiskolára. A négyemeletes központi épület a Belvárosban, a régi üzleti negyedben
helyezkedett el, falai között valaha egy magánbank működött, a lépcsőn felfelé tartva Kőhidai
szeme gyakran megakadt az eredeti rendeltetés megmaradt jelein: a csőposta rézkígyóin, a
biztonsági rácsokon, a mahagóni burkolatú, tágas liftfülkéken és az elegáns páternoszteren.

A felvételi bizottság az egykori bankigazgatói fogadószobában ülésezett – ajtaján most

névtábla jelezte, hogy a rektor helyettesének, Pilis Józsefnénak az irodája. Az iroda előtti
folyosószakaszon csak hatan-heten álldogáltak, új jelentkezők később sem érkeztek a lépcső
felől; Kőhidai arra gondolt, hogy az Államigazgatási Főiskolán a többi egyetemhez
viszonyítva kisebb létszámú évfolyamokat indítanak, akaratlanul is kellemesen érintette, hogy
ő a kiválasztottak közé tartozik.

Egy eltávolított páncélszekrény nyomát őrző mélyedésben dőlt neki a falnak, óvatos
pillantással végigmérte társait, valamennyien idősebbek voltak nála, némelyikük már
harmincötödik évét is betöltötte, sötét öltönyben is feltűnő merev, kötött izmaik, görcsös
mozdulataik jelezték, hogy hosszú ideig nehéz fizikai munkát végeztek.

Fél tíz után szólították, keresztül kellett mennie az előszobán, majd a titkárnő egy
szokatlanul magas párnázott ajtóra mutatott; Kőhidai belépett. Elvakulva a hirtelen
szembesütő naptól, megállt a küszöbön, eltelt néhány pillanat, amíg ki tudta venni az ablak
előtt ülő bizottsági tagok arcvonásait.

A hajlított lábú, fényes tárgyalóasztalnál hárman foglaltak helyet: kétoldalt egy-egy

kihajtott ingnyakú fiatal férfi – valószínűleg felsős hallgatók vagy kezdő tanársegédek –,
középen pedig egy negyvenöt-ötven éves asszony; Kőhidai feltételezte, hogy ő Pilisné, a
rektorhelyettesi iroda gazdája.

– Ülj le, Kőhidai elvtárs – mondta Pilisné mosolyogva –, már hallottunk rólad: te vagy
az, akit vasvillával kellett bekergetni hozzánk.

Kőhidai mentegetődzni próbált, de az asszony intett, hogy felesleges.

 – Nem számít, hogy indulásnál kinek mihez van kedve, olvastam valahol, hogy
Beethovent is csak pofonokkal tudta rávenni az apja, hogy leüljön a zongora mellé, és a végén
egészen elfogadható zeneszerző lett belőle.

Kőhidai mindkét kezével a szék lapját szorította, közben szeme sarkából Pilisnére
nézett. Az asszony sűrű és lágy fekete haját kék bársonyszalag fogta le, és bár nem használt
rúzst vagy festéket, a fekete keretes szemüveg alatt is érvényesült hibátlan arcbőre. Vékony
fonalból kötött feszes pulóvert viselt; Kőhidai akarata ellenére rajta felejtette tekintetét az
asszony mellén.

– De túl minden tréfán, hangsúlyozni szeretném, Kőhidai elvtárs, hogy a mi iskolánk

nem egy átlagos főiskola, hanem kommunista intézmény. Büszkék vagyunk rá, hogy a
hallgatóink között majdnem negyven százalék párttag van – intett a két kihajtott ingnyakú fiú
felé –, ők is mind a ketten azok. Háromszor annyi párttagunk van, mint például a
bölcsészkarnak. De nemcsak a párttagoktól, hanem mindenkitől, aki a főiskolához tartozik,
feltétlen politikai megbízhatóságot és éberséget várunk el. Ha köztünk akarsz élni és dolgozni,
mindenekelőtt ezt kell tudomásul venned.

Kőhidai bólintott.

– Értem.

A bizottság tagjai ezután néhány irodalmi és történelemmel kapcsolatos kérdést tettek

fel, ezekre a fiú könnyen és gyorsan válaszolt; látta, hogy az asztal túlsó oldalán ülők
elégedetten néznek össze. Pilisné intett, hogy kimehet a folyosóra. Egyórányi várakozás után
ismét behívták, és közölték vele, hogy felvették az Államigazgatási Főiskola hallgatói közé.
Utána kitöltöttek egy kérdőlapot anyagi helyzetéről, a fiú bejelentette, hogy a diákszállót nem
kívánja igénybe venni, de szeretne a menzán étkezni.

Alig néhány perccel múlt el tizenkettő, mikor kilépett a kapun, hazament, átöltözött, és
még azon az estén visszatért a sztálinvárosi táborba.

4.

Az építkezés hatalmas területen húzódott szét, ezer felügyelő sem tudta volna folyamatosan
ellenőrizni a munkásokat, attól a csoporttól sem követelhettek meg komolyabb munkát,
melyhez Kőhidai tartozott. Minden második vagy harmadik napon megjelent náluk egy pallér
egy DISZ-vezető kíséretében, lemérte a teljesítményüket, kiderült, hogy az előírt normának a
negyedrészét sem érték el. A felmérők szidták és gúnyolták a diákokat, de szavaikkal senki
sem törődött, alig hogy eltűntek a homokdombok között bukdácsolva, a fiúk visszavonultak
az árnyékba, vagy a lapátjuk nyelére támaszkodva beszélgettek. Nem aggasztotta őket, hogy a
teljesítményüket bejegyzik a DISZ-tagsági könyvükbe; úgy tervezték, hogy a 21 százalékot
kijavítják 121-re, vagy egyszerűen elveszítik az igazolványt, és újat kérnek.

Elmúlt a második hét is, ezúttal megadták a pihenőt, sőt vasárnap délutánra a diákok
eltávozást is kaptak, aki akart, bemehetett a városba. Kőhidai nem élt a lehetőséggel, de társai
majdnem mind jelentkeztek. Vasárnap már reggel elkezdtek készülődni, sokáig álldogáltak a
hideg zuhany alatt, hajukat is bevizezték, mielőtt megfésülködtek volna, bőröndjükből
előkeresték a fehér inget, és nyakkendőt kötöttek.

Ebéd után kiürült a tábor, Kőhidai kivitt egy pokrócot a sátorból, és egy nyárfa
árnyékában lefeküdt a fűbe. Olvasni akart, három könyvet hozott magával a hátizsákban,
mindegyikbe belekezdett, de egyik sem tudta lekötni a figyelmét. A könyveket a feje alá tette,
és elaludt az árnyékban.

Arra ébredt fel, hogy meleg esőcseppek szitálnak az arcába, körötte sűrűn esett, de a fa
koronája valamennyire felfogta. Kőhidai sokáig bámulta a kékesen beborult eget, csak
nehezen szánta rá magát, hogy bemenjen a fülledt sátorba. Előkereste a hidegvacsora-
csomagját, evett egy szelet parizert és egy Magyar Banán csokoládét; nem tudott mihez
kezdeni, ült a szalmazsákja szélén, és hallgatta a ponyván koppanó cseppeket.

Elsőnek K., egy szőke hajú, Pest környéki fiú tért vissza a városból merev részegen;
valami törpéről mesélt, aki marokkal belenyúlt a savanyú tüdőbe, amit ő rendelt a kocsmában,
és megette. Aztán K. elhallgatott, lefeküdt a szalmazsákra, öklendezett, aztán
megkönnyebbült, lebegő mosollyal elaludt a saját hányadékában. Kőhidai keresett egy
rongyot, és lemosta az arcát.

Hamarosan a többiek is hazaértek. A hirtelen eső miatt becsukott a szabadtéri vendéglő,

ahol délután táncoltak, a fedett szórakozóhelyekre pedig nem fértek be. Vettek néhány üveg
bort, és zakójuk alatt becsempészték a táborba.

Az osztály éppen Kőhidaiék sátrában gyűlt össze, a fiúk félig már részegen tárgyalták
meg a délutáni eseményeket. Szándékuk, hogy nőt szerezzenek, nem járt sikerrel, irigykedve
emlegették, hogy egy másik diákcsoport felszedett egy szabadnapos kalauznőt, levitték egy
pincébe, és nyolcan is közösültek vele. Kőhidai elvörösödött, hóna alá fogta a könyveit, és
átment a kultúrsátorba.

Már sötétedett, de még nem gyúltak ki a lámpák, sok sátorban énekeltek, az énekszó
alatt gitár vagy tangóharmonika szólt; Kőhidai könyökölt a könyvei fölött, és hallgatta az
éneket.

A nyugtalan vasárnap után a tábor fáradtabban kezdte el a munkát, mint ahogy az előző
héten befejezte. Az erőtlenségtől Kőhidai kezéből is jobbra-balra csavarodott ki a lapát, a szél
visszavágta a homokot az arcába.

A fiúk, ahogy elfáradtak, úgy váltak mind ingerültebbé. Két tanár jött le a csoporttal,
velük senki sem mert szembeszállni, mert féltek, hogy rendbontásuk bekerül a jelentésbe, és
az egyetemen is tudomást szereznek róla, ehelyett egymásnak támadtak a volt iskolatársak.
Verekedésre ritkán került sor, inkább csak veszekedtek és gúnyolódtak egymáson, hamarosan
Kőhidai lett a célpont.

A fiú otthon sem törődött eléggé a külsejével, de itt a táborban még a szokásosnál is
jobban elhagyta magát. Már tizennégy éves kora óta borotválkozott, de indulásnál most
elfelejtette becsomagolni a borotvakészletét, vöröses bajusza és szakálla centisre megnőtt. A
magával hozott munkaruha elkoszolódott és elszakadt, megpróbált másikat kérni, de nem
adtak, nem tudott varrni, nagy suszteröltésekkel húzta össze a repedéseket. Svájcisapkáját
összefröcskölte mésszel és festékkel, szandálja elszakadt pántját spárgával pótolta. Mindehhez
hozzájárult még, hogy a fáradtságtól keze-lába lemerevedett, nehézkesen mozdult; ha
megszólították, a fejét is késve fordította a hang felé.

A gúnyolódás egyik délben kezdődött. Egy istállóból átalakított, levegőtlen, nagy

hodályban ebédeltek; akik építették, még azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy
legalább a trágyalevet levezető csatornákat eltüntessék a betonpadlóról. A kosztjuk is
szegényes volt, húst alig láttak, a szakácsok a krumpliról és a grízes tésztáról is lespórolták a
zsírt, délben, mire a központi konyhából kiért a Radar területére, öklömnyi csomókban ragadt
össze. Kőhidai kínlódva rágta, mikor meghallotta, hogy az U alakú asztal túloldaláról
gúnyneveket kiabálnak felé.

– Rongybúvár. Kriptaszökevény.

Nem tudta, hogy kell viselkednie ilyen helyzetben. Ösztönei azt súgták, hogy keljen fel,
és üsse meg valamelyik gúnyolódót, de aztán mégis úgy döntött: jobb lesz, ha mosolyogni
próbál, így mutatja, hogy érti a tréfát, ha sértő szándék is volna benne, akkor sem ér fel hozzá,
túlteszi magát rajta. A többiek azonban megérezték rajta, hogy magatartása nem fölényt,
hanem tehetetlenséget takar, nem hagyták abba a gúnyolódást, sőt vérszemet kaptak,
különféle kutya- és lónevekkel kezdték bosszantani.

Kőhidai napról napra idegesebben ült be az ebédlőbe, már a szokásos mosolyt sem
tudta ráerőltetni az arcára, kanalazta a levest, közben feszülten figyelt hátrafelé, várta, hogy
mikor hallja meg valamelyik gúnynevét.

Egyik délben, mely különben sem forróbb, sem szelesebb nem volt a szokásosnál, nem
bírta tovább, felkelt, és átment a szomszéd asztalhoz, elhatározta, hogy felelősségre vonja az
egyik gúnyolódót. Az idegességtől szemébe tolult a könny, az elhomályosodó üvegen
keresztül csak nehezen ismerte fel a hang gazdáját: Tomkát. Alacsony és kövér fiú volt, jóval
gyengébb Kőhidainál, de beékelődött társai közé, és mikor Kőhidai elébe állt, teljes
magabiztossággal nézett vissza rá, mintha csodálkozna, milyen alapon mer tiltakozni a dolgok
szabályos és elfogadott rendje ellen.

Kőhidai alig tudta visszatartani a sírást, hogy ne vegyék észre rajta, kiabálni kezdett:

– Ne szórakozz velem!

Néhányan, akik fejüket az asztallapra támasztva aludtak a piszkos tányérok között,

felkönyököltek, és Kőhidaira emelték gyulladt, véreres szemüket, szájukat félig kinyitották, és
sziszegve szidták:

– Mit játszod meg magad? Mit üvöltesz?

Kőhidai hirtelen felfogta, hogy mennyire egyedül áll a terem közepén, zavarba jött,
keresett valamilyen szót vagy mozdulatot, amivel be tudná bizonyítani, hogy neki van igaza,
mert jogtalanul bántották, de nem talált semmit, megfordult, és visszament a helyére.

Még egyszer próbált meg fellázadni társai ellen. Bent az ebédlőben csak más osztályba
járó vagy idegen fiúk gúnyolták, osztálytársai békében hagyták, de az egyik takarodó után a
saját sátrában is meghallotta a csúfneveket.
 – Rongybúvár! – mondta valaki kukorékolást utánzó magas fejhangon. –
Kolhozjampec!

Kőhidait váratlanul érte a csúfnév, a sötét, fülledt sátorban még megalázóbban

hangzott, mint az ebédlőben, kitört magából, és káromkodva szidta a gúnyolódót. Egy
pillanatnyi csönd után a kötekedő átmászott hozzá az egymás mellé préselt szalmazsákokon,
és öklét felemelve várta, hogy meri-e folytatni.

Kőhidai nézte a feje fölé emelt öklöt, melyen egy otromba gyűrű is megcsillant a
kívülről bevetődő fényben, és nem szólt. Mintha életének minden megaláztatása és a külvilág
összes fenyegetése összegyűlt volna ebben a pillanatban, és visszatartotta volna attól, hogy
megmozduljon. A ferencvárosi ház, a gettó, az utcák, az iskola, a falra kiragasztott tiltó
plakátok, melyek mind azt magyarázták neki, hogy alacsonyabb rendű, idegen és megtűrt itt,
nincs joga az ellenállásra.

Mikor ellenfele látta, hogy Kőhidai hallgat, elégedetten visszamászott a helyére, a

sátorban fekvők is szótlanul tudomásul vették a történteket. A fiú megvárta, amíg mindenki
elalszik, és felkelt, kiült a sátor előtti füves mellvédre. Azzal vigasztalta magát, hogy ezek az
utolsó nehéz napok, nemsokára elválik társaitól, és nem találkoznak többé, a főiskolán egy új
környezet fehér lapja, jobb és biztonságosabb élet várja majd.

III. fejezet
 

1.

1952. szeptember 19-én délután a tanár elfoglaltsága miatt elmaradt az ipargazdaságtani

előadás, így a második évfolyam a szokottnál korábban, fél háromkor végzett. Kőhidai sietve
összerakta a táskáját, és elhagyta az Államigazgatási Főiskola épületét, megszokott
tanulóhelye, a Széchényi Könyvtár felé indult.

Kint esett az eső, egy hirtelen szélroham a nyakába verte a fákról lehulló vizet, Kőhidai
elmosolyodott, és félhangosan káromkodott – kényszerítve érezte magát, hogy a nyakába
hulló esőt valamilyen fölényes gesztussal fogadja, bár a mutatvány felesleges volt, mert a
járókelők közül senki sem figyelt rá.

Kiért a Kálvin térre, az óra háromnegyed hármat mutatott. A Széchényi Könyvtárban

ezen a héten délelőtt teljesített szolgálatot az a ruhatárosnő, aki néhányszor ingerült szavakkal
vette át tőle a kabátját, mert el volt szakadva az akasztója, Kőhidai nem akart találkozni vele,
úgy gondolta, inkább sétál három óráig, amíg a ruhatárosnő szolgálata letelik.

Átment a Múzeum körút túlsó oldalára, és az antikváriumokat nézegette, a kirakatokat

azonban csak lexikonok hiányos sorozatai, vörös vászonba kötött marxista klasszikusok és
rajzos fedelű, fűzött termelési regények töltötték meg. Az ócska füzetlapokból összevarrott
noteszbe, melybe Kőhidai a fontos olvasnivalókat jegyezte fel, egyetlen új cím sem került.

Egy nő állt meg mellette, ő is a kirakatot nézegette; Kőhidai zavarba jött, tekintetét a
legalsó könyvsorra szegezte, hogy pillantása véletlenül se akadjon össze a nőével, csak a
szeme sarkából látta, hogy piros kabátot visel. Várt néhány percig, hátha elmegy, de a piros
kabát meg se moccant, Kőhidainak lassan kiszáradt a torka, úgy döntött, hogy ő hagyja ott a
kirakatot. Mikor megmozdult, ugyanabban a pillanatban a nő is elindult, ringó lépéseivel
pontosan előtte haladt, nem kerülhette el, hogy végigmérje: magas, kövér nő volt, vékony
harisnyája fehér lábára szorította a márvány sötét repedéseihez hasonlító szőrszálakat.

Kőhidai meggyorsította a lépteit, félt, ha sokáig mögötte halad, a nő azt hiszi, hogy ki
akar kezdeni vele. Az erőlködéstől, hogy megelőzze, lépései elmerevedtek, a szokottnál is
jobban dobálta lábait, két lépés között mindig a nő sarkának éles koppanása hallatszott
elválasztó jelként. Néha hátranézett: a piros kabát és a fehér lábszárak változatlanul ott
haladtak mögötte, csak a Duna-partnál fordultak el egy mellékutcába.

Felsóhajtott, meglazította ballonkabátjának övét, és az ingét is kigombolta, hogy

átizzadt testét érje a levegő. Az óra a Vásárcsarnok falán öt perc híján hármat mutatott,
Kőhidai sietve visszafordult a Múzeum felé.

A könyvtárépület hűvös folyosóján megnyugodott, lelassította lépteit, meg-megállt a

falnak támasztott római sírkövek előtt, és megpróbálta lefordítani a feliratokat. Bár a
gimnáziumban az utolsó osztályok egyikébe járt, melyek még nyolc évig tanultak latint, a
szóösszevonások és rövidítések miatt nehezen boldogult: de a néhány töredékes lefordított szó
is örömet szerzett neki.

A ruhatárnál újabb bosszúság érte Kőhidait: megszokott helyét, a negyvenhatos széket

már kiadták másnak. Ezt az ülést azért szerette, mert egy nagy, közös asztal végére esett,
legalább az egyik oldalról nem ült mellette senki, viszonylag kényelmesen kirakhatta a
holmiját. A háromszemélyes, ablak melletti kis asztalnál, ahová a ruhatárban kapott rézkorong
szólt, még a jegyzetei is alig fértek el.

Bár alig néhány hete kezdődtek el az egyetemi előadások, az olvasóteremben szinte

minden széket elfoglaltak már a diákok. Az ablakokat az eső miatt be kellett csukni,
elnehezedett a levegő, fent a galérián ingujjban dolgoztak a raktári munkások. Kőhidai három
igénylőcédulát kért a teremfelügyelőtől, és kiment a folyosóra, hogy a katalógusból kiírja a
könyveket.

Már több mint egy éve járt a Széchényi Könyvtárba, de még mindig nem szokta meg
azt az örömöt, hogy szabadon válogathat milliónyi könyv között. Kinyitotta „Olvasmányok”
jelzésű noteszét: a Nietzsche-breviáriumot, Oscar Wilde aforizmáit és Hugo Grotius egyik
könyvét írta ki.

Közben a felügyelői dobogón is cserélődött a szolgálat, egy hatvan év körüli, filigrán,

bodorított fehér hajú nő ült a pult mögött, természetellenes gyöngyházszínben játszó
műfogsorát mintha halcsontból készítették volna. Kőhidai óvatosan nyújtotta át a kitöltött
kérőcédulákat; attól félt, hogy a minden férfit égő tekintettel vizsgáló felügyelőnő egyszer
megcsiklandozza a tenyerét.

Helyére ment, a kis asztal mellett még nem ült senki, hátradőlt a székén, és kibámult az
ablakon: az eső változatlanul szemelt, egy-egy vízcsepp szétfutott az üveg külső oldalán, és
apró öltésekhez hasonló foltokra oszlott. Lent, a múzeum-kerti sétányon fénylett a padok ázott
támlája, a sárga homokba nyomódott kavicsok is nedvesen csillogtak. Kőhidai végigsimította
a fehér deszkákba foglalt fűtőtest rácsát, a kör alakú réseken hideg levegő áramlott fel,
megborzongott, és elvette a kezét. Még nem hozták a kiírt könyveket, rendezkedett maga
körül, jegyzeteit az ablak párkányára tette, hogy minél több helye maradjon.

Az Államigazgatási Főiskola második évfolyamán a hallgatóknak 12 tárgyat kellett

felvenniük heti 38 órában. Szinte mindegyik tárgyhoz terjedelmes kötelező olvasmányanyag
járult – a marxizmus klasszikusainak művei mellett szovjet szerzők magyarra fordított cikkei
és a kiadott jegyzetek. Kőhidai beosztotta magának: egy napra nyolcvan-száz oldal jutott.

Ma délután már nem akart tanulni, reggel fél ötkor kelt, és hét órára a pénzügypolitikai
tankönyvben elolvasta az előírt oldalszám felét, a hátralevő részt csak este akarta átnézni;
ezen az ajándékba kapott délutánon nem kívánt statisztikákkal és képletekkel foglalkozni.

A teremszolga az ismerősöknek kijáró biccentéssel letette az asztalra a kért könyveket.

Kőhidai először azt a bátor és szellemes epigrammát szerette volna megtalálni, melyet Grotius
szökése előtt írt fel a börtön falára, de a kihozott Grotius-kötet egy 1877-ből származó,
nehézkes, kátészerű összeállítás volt, Kőhidai félretolta, és a Nietzsche-breviáriumot vette
maga elé.

Alig fordított néhány lapot, mikor új olvasó érkezett az asztalhoz: egy szemüveges,
szakállas öregember. Még a könyvtár többi elhanyagolt külsejű különce közül is kirítt:
tollpihével és zsírpecséttel belepett fekete öltönyt, bakancsot és fehér jégzoknit viselt, mégis
mintha öltözékét megfelelőnek, sőt választékosnak ítélte volna, szája köré nyugodt és
öntudatos mosoly ült ki. Hóna alatt most újságpapírból kilátszó rozscipót szorongatott, leült,
és óvatosan körülnézett, mivel az olvasóteremben tilos volt enni, a papír fedezete alatt kezdte
csipegetni a cipót. Bólintott Kőhidai felé, egy sokat sejtető, de megfejthetetlen kézmozdulatot
tett, és maga elé húzta a fiú két szabadon hagyott könyvét – bár ez is ellenkezett a könyvtári
szabályokkal. Kőhidai nem tiltakozott, már hónapok óta ismerte az öregembert és a szokásait,
attól azonban óvakodott, hogy szóba álljon vele, mert akkor rá is áthárul valamennyi az öreg
férfit övező derűs lenézésből.

Tovább olvasta Nietzschét, és a nyugtalanság maradéka is eloszlott benne, a neki jutó

egyharmad asztal mintha méterekkel a terem szintje fölé emelkedett volna. Füzetébe
feljegyzett egy aforizmát: „Csak a káoszból születhetnek fénylő csillagok” – annyira tetszett
neki, hogy újra és újra elolvasta.

2.

Nem tudta, mennyi ideje ül már a könyv fölé támasztva homlokát, mikor megkoppant a szék
sarka az asztal eddig szabadon maradt harmadik ülőhelyén, Kőhidai felnézett: egy huszonkét-
huszonhárom éves, széles vállú és erős mellű lány rakta le jegyzeteit az asztalra, kapkodó
mozdulatokkal. Lebarnult arcában világítottak zöld, kissé kidülledő szemei és szabályos fehér
fogai. Idegenül nézett vissza a rábámuló Kőhidaira, egy pillanatig habozott, majd kiemelt
holmijából két füzetet, a melléhez szorította, és sietős léptekkel elindult a folyosó
katalóguspolcai felé.

Hogy megfordult, Kőhidai észrevette, hogy szokatlan szabású, valószínűleg külföldi

csomagban kapott piros pamutruhája oldalán nyitva felejtette a félarasznyi cipzárat, és
kilátszik sima barna dereka. A lány megrázta a fejét, a fürtök végén felgöndörödő hosszú
hajából napsütött vízre, fűre emlékeztető illat áradt.

Az elmúlt évben Kőhidai többször is látta már ezt a lányt, találkozott vele a menzán, az
Államigazgatási Főiskola folyosóin és nagy közös előadótermében, itt a Széchényi
Könyvtárban is, de csak most először ült mellette. Még a nevét sem tudta; ahogy eltűnt az ajtó
mögött, Kőhidai szeme sarkából a lány otthagyott holmijára nézett, a csomó tetején kék fedelű
füzet hevert, telefirkált fedőlapjának közepén a név helyére egy M2 jelzés volt rajzolva. „Em
kettő!” – dünnyögte Kőhidai, és visszafordult az ablakhoz, bámulta az udvar egyre sötétebbé
váló ázott köveit, aztán tovább olvasta Nietzschét, kényszerítve magát, hogy ne nézze a
gyűrött kék füzetet.

Kisvártatva a teremszolga lerakta az asztalra a lány könyveit: Kiss Lajos A szegény

asszony című szociográfiáját, egy népviselet-történeti gyűjteményt és egy tanulmányt
Sztanyiszlavszkij rendezői módszeréről. A lány egy félórával később ült vissza a helyére, fejét
jobbra-balra kapva, idegesen körülnézett, aztán olvasni kezdte Kiss Lajos könyvét.

Kőhidai homlokát mélyen a tenyerébe támasztotta, és hogy oldalt se lásson ki, arcát is
behúzta a flanelling nyitott nyakába. Megfeszülő nyakizmain kívül kíváncsisága is felfelé
húzta a tekintetét, időközönként egy-egy pillantást vetett szomszédnője felé. A lány eleinte
nem vette észre, de a negyedik-ötödik alkalommal megérezte magán Kőhidai tekintetét,
haragosan nézett vissza rá.

A fiú állát leszorította a mellére, és többé nem pillantott fel; ez a merev fejtartás
hamarosan elviselhetetlenné vált, mélyet sóhajtott, de ez sem segített. Felkelt, székét betolta
az asztal alá, és kiment a folyosóra; ahogy ellépett a lány mögött, észrevette, hogy a háta
közepén kidomborodnak a melltartó gombjai, ettől olyan izgalom fogta el, hogy a szíve
gyorsabban kezdett verni, és homloka széles ráncain kitolult az izzadság.

A könyvtár folyosóját párhuzamos ablakmélyedések tagolták, az ablakok egy belső

udvarra nyíltak, melyet mind a négy oldalról épületszárnyak zártak le. Kőhidait
megtévesztette a szemben levő épületrész élénksárga színe, azt hitte, már elállt az eső, és
kisütött a nap, kihajolt: a rozsdaszínű kövek között még mindig patakokban folyt le az eső a
kanális felé. Levette a szemüvegét, és megdörzsölte fáradt szemét.

Továbbsétált a folyosón, mikor elhaladt az utolsó előtti benyíló előtt, észrevette, hogy
ott áll öreg, szakállas asztalszomszédja, és egy ötven év körüli, fekete ruhás nővel beszélget.
Kőhidai behúzódott az utolsó ablakmélyedésbe, a párkányra könyökölt, belehelte az üveget,
és mutatóujjával rajzolgatott a párás felületre. Áthallatszott az öregember hangja:

– Bemegyek a múltkor az Állami Könyvesboltba, és azt kérdezem, hogy maguknál

minden könyvet meg lehet kapni? Azt mondja az elvtárs – ismeri ezeket a szocialista eladókat,
milyen beképzeltek –, igenis, nekünk a létező összes könyv megvan! Az összes? Akkor adja
ide nekem Arcübásevtől a Szanyint! Látta volna azt az arcot, csak hápogott, hogy ne
haragudjak, még a hírét sem hallotta.

– Nekem is sok bajom van az üzletben, minden proletarizálódik – mondta a nő, majd
újra az öreg szólalt meg:

– Milyen szép kezei vannak.

 – Csak voltak, csak voltak. Tudja: a munka.

– Még most is szépek.

Kőhidai kinyitotta az ablakot, és kihajolt az esőbe, hogy ne hallja tovább ezt a

beszélgetést. Félhangosan morfondírozott; az utolsó években rászokott, hogy ha egyedül van,
nyögésszerű torokhangon kimondja a gondolatait.

Eltűnődött, hogy ez a kopott és elhanyagolt öregember miből meríthet annyi

önbizalmat, hogy ki mer kezdeni egy nővel. Csak azt a magyarázatot találta, hogy az öreg
fölényben érzi magát környezetével szemben, és ha csak egy könyvárust is, de valakit le mer
nézni. Kőhidai meg volt győződve, hogy neki azért nem sikerül kapcsolatokat teremteni, mert
belőle hiányzik ez a tulajdonság.

Hogy úrrá legyen magán, összeszorította fogait, homlokát a párás ablaküvegnek

támasztotta. Hátrafordult, és körülnézett: az öreg pár közben már visszament az
olvasóterembe. Kőhidai nem mozdult az ablakmélyedésből, nem tudta volna rászánni magát,
hogy újra leüljön az asztal mellé. Végiggondolta, hogy mi váltotta ki benne ezt a rohamszerű
idegességet. Úgy emlékezett, hogy mikor olvasni kezdett, már lecsillapodott benne az a
nyugtalanság, melyet a vörös nővel való találkozás okozott, a feszültséget M2 megjelenése
keltette fel újra, eszébe jutott, hogy amikor meglátta a lányt, önkéntelenül kigombolta ingén a
legfelső gombot.

Kőhidai szeretett volna beszélni a lánnyal. Az olvasóteremben nem egy ismerkedés

zajlott le a szeme előtt, mindig azonos recept szerint: míg a lány kint járt a folyosón, a fiú egy
cédulát tett a helyére, a lány visszatérve elolvasta, majd újra kimentek együtt. Kőhidai nem
hitte, hogy M2-vel ilyen módon meg tudna ismerkedni.

Derékból visszafordult, és az olvasóterem ajtaja felé nézett. „Nemsokára ki kell hogy

jöjjön. Köszönni fogok neki.” Hogy rögtön feltörő félelmét eloszlassa, fogait csikorgatta és
szidta magát:

„Köszönni fogok neki. Ha nem merek, rothadjak meg, dögöljek meg!”

Mélyet lélegzett, a levegő úgy futott le a torkán, mintha valami tömör ételt nyelt volna,
gégéjén határozott pépízt érzett. Egész testével visszafordult, hogy az olvasóterem kijáratát
szemmel tudja tartani. Szája nyitva maradt, úgy szorította az ablak deszkáját, hogy az ujjai
elgörcsösödtek.

Lassan besötétedett, ahogy a homály sűrűbbé vált, a környezet világosabb foltjai

felfénylettek. Kőhidai hirtelen észrevett a mellette levő tárlószekrény üvegén egy kerek,
rózsaszín teasüteményt, valaki leejtette a padlóra, aztán feltette az üveglapra. Önkéntelen
mozdulattal a sütemény után nyúlt, de félúton visszafogta a kezét.

Az ajtón először egy fiatal, valószínűleg egyetemista házaspár jött ki, az asszony
teherben volt, erős hasa miatt a lábait szokatlanul oldalt rakta, a férfi néha a derekához nyúlt,
hogy segítsen, az asszony rámosolygott. Ahogy ők elmentek, néhány percig üres volt a
folyosó; egy függöny mögött a csapnál egy könyvtáros kezet mosott, hallatszott, ahogy
koppanva leteszi a szappant.
 Nyílott az ajtó, és M2 lépett ki a folyosóra. Már végezhetett olvasmányaival, mert
holmiját magával hozta, táskája vagy szatyra nem volt, füzeteit egy csomóba fogta össze, és a
melléhez szorította.

Kőhidai szédült, mintha lázas lett volna, tudta, ha most nem parancsol rá magára, arca
torz fintorba rándul, és egész teste mozdíthatatlanul megmerevedik, vagy pánik fogja el:
megfordul és elfut. Talán az egész nap felhalmozódott feszültség adott neki annyi erőt, hogy
szembenézzen a lánnyal.

Előrelépett, M2 nem sejtette, hogy valaki áll a sötét benyílóban, megtorpant, egy
pillanatra csönd lett, abban a csöndben szólalt meg Kőhidai:

– Jó estét.

Hogy megszólalt, nem gondolt másra, mint hogy szokatlanul mélyről jött a hangja. A
lány arcába nézett, és elszoruló szívvel látta, hogy mosolyog, el akarta hitetni magával, hogy
ez a mosoly nem bántó. M2 bólintott.

– Jó estét.

Álltak néhány pillanatig egymással szemben, a lány várta, hogy Kőhidai mond-e még
valamit, aztán újra biccentett, és elsietett a ruhatár felé. Cipője már a folyosó végén kopogott,
de a fiú még mindig nem tudott elmozdulni a helyéről, térde remegett, és törölgette a kezét,
mert nedves tenyere feloldotta az ablak párkányán a barna festéket.

IV. fejezet
 

1.

Kőhidai felment a lépcsőn, és megállt a Történelmi Tanszék előtt, megnézte a világosszürke

ajtóra kitett névjegyet: „Lancsa István tanársegéd. Fogad: kedd, csütörtök, péntek l0–12-ig.” A
találkozót fél tizenegyre beszélték meg; a fiúnak nem volt órája, amin ellenőrizhette volna az
időt, de úgy gondolta, nem érkezett túl korán, bekopogott. Bent szaporán csattogtak az írógép
billentyűi, Kőhidai első kopogtatására nem is érkezett válasz, csak a másodikra hangzott fel a
barátságos „tessék”, a fiú elfogódottan nyomta le a kilincset.

A Történelmi Tanszék nem tartozott a főiskola alapvető intézményei közé, létrehozását

csak az indokolta, hogy sok hallgató szakérettségivel került be, és még az elengedhetetlen
történelmi alapismeretekkel sem rendelkezett. A tanterv ezt próbálta pótolni, és két éven át
heti egy történelmi előadást állított be. Csekély jelentőségének megfelelően, az egész tanszék
egyetlen szobából állt, és kötelékébe Lancsán kívül csak egy-egy, más egyetemekről kiszorult
öregebb tanárnő tartozott, ők is hamarosan nyugdíjba mentek, vagy jobban fizetett állást
találtak és felmondtak, az év nagy részében Lancsa egyedül volt.

Kőhidait vonzotta a történelem, az összes tantárgy közül ez az egy emlékeztetett a

bölcsészkarra, ahová érettségi után szeretett volna bekerülni, de ennél is fontosabb volt
számára Lancsa személye, akit évfolyamtársaival együtt a rajongásig szeretett.
 Tanítványait elbűvölte Lancsa könnyed fogalmazókészsége, humora, még
sokszorosított jegyzeteit is többször elolvasták és idézgették. Lancsa néhány mondatban
összefoglalt olyan gondolatokat, megoldott olyan kérdéseket, melyekkel tanártársai oldalakon
át vesződtek – igaz, hogy végkövetkeztetéseiben az eredeti mondanivaló egy része elsikkadt,
és néha idézeteinek rendszerébe pontatlanságok csúsztak, de rajongói szemében ez nem tűnt
lényegesnek. Többre tartották, mint azt a dogmatikus professzorukat, aki már betöltötte
hatvanadik évét, és egész tudományos életműve egyetlen nyolcvanoldalas jegyzetből állt,
vagy professzortársát, aki minden kollokviumot úgy kezdett, hogy megkérdezte a vizsgázót:

– Mit olvasott tőlem?

A diákok tudni vélték, hogy Lancsa nem főfoglalkozásként tanít a főiskolán, inkább
csak kedvtelésből vállalt katedrát, valójában néprajzzal és magyar irodalomtörténettel
foglalkozik, a bölcsészkaron is előad, számos önálló könyve jelent már meg, és ő rendezte
sajtó alá néhány klasszikus író életműsorozatát is.

Lancsa azt az életet élte, melyet a főiskolások maguk is szerettek volna. Kényelmes, jól
szabott ruhákat viselt, és gyakran látták a megmaradt néhány elegánsabb vendéglő utcai
frontjának asztalainál, országosan ismert színészek és írók üldögéltek mellette, és fiatal nők,
akik gyakran felkeresték a főiskolai szobájában is.

Lancsa tudatában volt népszerűségének, és minden merevség nélkül, de módszeresen

ápolta, fogadónapján bármelyik tanítványa előtt nyitva állt az ajtó, arra is gyakran szakított
időt, hogy Kőhidaival beszélgessen. A fiú nem felejtette el, hogy az előző évi vizsgán virslit
és sört hozatott, alig néhány kérdés után beírta a jelest – minden áldozatra hajlandó lett volna,
hogy megtartsa és megszolgálja a tanár jóindulatát.

Mikor Kőhidai belépett, Lancsa abbahagyta a munkát, egy régi hímzett terítőt dobott a
halomban álló gépelt papírlapokra, és mosolyogva felnézett.

– Üdvözlöm, uram, mi jót hozott?

A tanár alig tíz évvel volt idősebb Kőhidainál, joviálisan kerek arca és elfogulatlan
mozdulatai még ezt az elválasztó évtizedet is enyhítették, a fiú mégsem tudta legyűrni
gátlásait, nehezen, akadozva szólalt meg:

– A szakdolgozatot, a témát jöttem megbeszélni, tanár úr.

– Nem csekélység. Üljön le, Miklós, hacsak nem ragaszkodik hozzá, hogy én is
felálljak. Kér egy csésze teát?

– Igen, ha lehet.

Kőhidai nehezen talált helyet magának, mert valamennyi széket sűrűn elborították a
könyvek, folyóiratok és különféle jegyzetek. Míg tekintete végigfutott a székeken, keresve,
hogy melyiknek a lerakásával okozná a legkisebb alkalmatlanságot, feltűnt neki, hogy a
székeken tornyosuló papírtömeg mindenütt két rendezettségi fokot mutat: alul a könyvek
szabályosan fedik egymást, majd egy bizonyos magasságban az egyenes vonalak hirtelen
megbomlanak, és a felső réteget már ingerülten összevissza dobált könyvek alkotják. Jelent ez
valamit? Kifejez-e valamilyen változást Lancsa életében – gondolta Kőhidai –, vagy nincs
semmi jelentősége?

Lancsa két csésze teát és kekszet tett az asztalra, kezét dörzsölgetve várta, hogy a fiú
előhozza szakdolgozatának témáját. Mivel nem történészekről volt szó, nem egy kort vagy
mozgalmat kellett ábrázolni, hanem könnyebb feladatot kaptak: egyes személyeket kellett
kiválasztani, és az ő életükről kellett írni egy kisebb tanulmányt. Legalább három nevet kellett
javasolni; Kőhidai elsőnek Zrínyi Miklóst, másodiknak Kölcsey Ferencet jelölte meg. Lancsa
ivott a teából, és elmosolyodott.

– Az érettségire maga dolgozta ki ezeket a tételeket, és megvannak otthon?

Kőhidai határozatlanul bólintott, és ő is elmosolyodott.

– Tulajdonképpen mind a kettő jó. Ki volna a harmadik?

– Rajnai Andor.

– Az 1919-es Rajnai?

– Igen.

Lancsa meglepődött.

– Róla mit akar írni?

Az ötletet Kőhidainak egy véletlenül a kezébe került folyóirat adta, mely részleteket
közölt Rajnai börtönnaplójából, rövid életrajzi jegyzetek kíséretében. A Tanácsköztársaság
idején Rajnai a Belügyi Népbiztosság vezetői közé tartozott, az ő kezében összpontosultak a
belső elhárítás ügyei, az ellenforradalom szervezkedésével kapcsolatos nyomozások. 1919
végén a győztes Horthy-rendszer letartóztatta, és felakasztották.

Rajnai személyes életrajzánál Kőhidait jobban érdekelték a forradalmi terror legendái.

Abban a ferencvárosi környezetben, ahol felnőtt, ritkán beszéltek munkásmozgalmi
emlékekről, az egyetlen kivétel éppen Rajnai és a Lenin-fiúk fekete bőrruhát viselő
különítménye volt, az ő nevüket rettegve emlegették. A szakdolgozatban Kőhidai ennek a
félelemnek az okait szerette volna megtalálni.

Amennyit tudott, elmondott belőle, beszéd közben zavarta, hogy Lancsa már az első
mondatoknál kétkedően elhúzta a száját.

– Amit mond, az nagyon érdekes, de ha elfogadna tőlem egy baráti szót, Miklós? Ne
írjon a kommünről, úgysem írhatja meg az igazat. Ha valamiért mégis épp ez a korszak tetszik
magának, válasszon másik hőst: Latinka Sándort vagy Nyisztor Györgyöt, az öreg még él, ha
akar, elmehet hozzá beszélgetni. Miért pont Rajnai Andor tetszik magának? Egyáltalán: tudja,
hogy ki volt ő?

Lancsa a polchoz ment, és egy régi, valószínűleg még az 1920-as években kiadott
könyvet emelt le róla, lapozgatott benne, majd a nyitott könyvet Kőhidai elé rakta.
 – Tessék, itt a képe. Nézze csak meg.

A kép egy harminc év körüli sovány férfit ábrázolt. A felvétel olyan közelről készült,
hogy csak egy fehér csík látszott a sáljából és egy sötétebb magasan gombolódó télikabátjából
Amennyire a képből meg lehetett állapítani, a koponya arci része aránytalanul nagyobb volt,
mint a hátsó agyi rész, főleg az ívelt járomcsontok és az erős áll ugrott ki. A hosszú, tojásdad
arcban nagy, sötét, valószínűleg barna szemek ültek, Rajnai orra erős volt és enyhén görbe,
ajkai vastagok, kreppelt hullámos haja homloka fölött már ék alakban kikopott, ettől fülei még
elállóbbnak tűntek. Az egész arc megdöbbentően emlékeztetett Savonarola portréira.

– Hogy tetszik? És ami még nincs rajta a képen: púpos volt, egy zsidó fűrészmalmos
fia, eredetileg Reichnek hívták.

Kőhidai összerezzent, és kifutott a vér az arcából. Megdöbbent Lancsa hangsúlyától;

azt hitte, a tanár tudja róla, hogy zsidó. Zavarában találomra kérdezett valamit:

– Biztos, hogy Reichnek hívták?

– Biztos. A Rajnai háromkoronás név, ahogy régen mondták, mivel háromkoronás

bélyeget kellett ragasztani a névmagyarosítást kérő beadványra. Egy kis névtipológia: az i
toldalékos családi nevek közül csak azok eredetiek, melyek egy-egy város vagy község
nevéhez illeszkednek, mint például Kanizsai, Szoboszlai vagy a magáé: Kőhidai…

A fiú úgy gondolta, meg kellene mondania, hogy családi nevüket apja magyarosította
Kirschnerből, de nem volt elég határozott a mozdulata, Lancsa nem figyelt rá.

– A folyókhoz, a hegyekhez kapcsolódó nevek: Dunai, Kárpáti, Mátrai vagy ez a Rajnai

mind csinált nevek.

– Szóval a tanár úr azt ajánlja: ne foglalkozzak vele?

– Őszintén szólva nem tudom, mit mondjak. Maga tehetséges és szorgalmas fiú,
hallatlan érzéke van, hogy megtalálja az igazán fontos és jellemző részleteket, előfordulhat,
hogy sikerül elkapnia a modell lényegét: egy nyomorék intellektuális széplélekből – mert ez a
Rajnai írt egypár kötet verset is – egy forradalmi helyzetben miképp lesz élet-halál ura, és
mihez kezd a kezébe adott hatalommal? Persze akkor már nemcsak Rajnairól és a magyar
kommünről szólna a mese, hanem egy általános emberi képletről, mert minden elmúlt és
eljövendő, forradalmi és ellenforradalmi terror megtalálja a maga nyomorék széplelkeit.

Lancsa töprengő mozdulatot tett.

– Nehéz feladat, de ha úgy érzi, hogy meg tudja oldani, akkor nincs jogom lebeszélni
róla. Maga mit gondol?

– Szeretnék foglalkozni a témával.

– Akkor kezdjen hozzá. Azt hiszem, az volna a legtaktikusabb, ha egyelőre senkit sem
avatnánk bele. Ha elkészül a vázlattal, csak nekem mutassa meg; ha az ügy nagyon rázósnak
ígérkezik, még mindig vissza lehet térni Zrínyihez vagy Kölcseyhez…
 Lancsa asztalán megcsörrent a telefon, felvette, és beleszólt:

– Szervusz, tartsd a vonalat.

Kőhidai felkelt, megbeszélték, hogy a jövő heti előadás után újra találkoznak, addig
mindketten utánanéznek az anyagnak, elköszönt, és kilépett az ajtón.

Mély csalódást okoztak neki Lancsa szavai, nem értette, hogy beszélhetett ilyen
lenézően Rajnairól, akit minden megemlékezés példaképnek és mártírnak nevezett. Bántotta
az a hangsúly is, ahogy Lancsa a „zsidó” jelzőt kiejtette; szorongva ugyan, de arra gondolt,
hogy eddig talán túlbecsülte a tanárt.

2.

A Történelmi Tanszékről Kőhidai átment a főiskola könyvtárába, és kikért néhány

munkásmozgalmi történeti kézikönyvet, melyek foglalkoztak Rajnai személyével, eltette a
táskájába, utána átment a gazdasági osztályra. A hónap utolsó szombatja volt, felvette októberi
ösztöndíját, és elindult a menza felé, hogy megebédeljen, és befizesse jövő havi ebédjét is.

A menza a Belváros szívében, egy valaha előkelőnek számító bérház második emeletén
működött, az Államigazgatási Főiskola hallgatóin kívül jogász-, tanár- és közgazdászjelöltek
látogatták. A diákok, ha mentek fölfelé a lépcsőn, és benéztek az ajtók üvegén, magas,
foszladozó tapétájú előszobákba láttak be, melyeket a sokszoros társbérletek miatt bútorokkal
raktak tele. A régi lakók egy részét kitelepítették a hortobágyi pusztákra – így üresedett meg
az a hatszobás lakás is, ahol a menza berendezkedett –, de néha most is jött a diákokkal
szembe egy-egy feszes tartású öreg férfi, szakadozott Bocskai-kabátban vagy második
világháborús rövid ujjú tiszti báránybőr bekecsben, üres szenesvödröket vagy
bevásárlószatyrokat fogtak a kezükben, kelletlenül álltak félre a felfelé sietők útjából.

A menza lépcsőházi ajtaját fél tizenkettőkor nyitották ki, akkor jöttek az első ebédelő
vendégek, innen kezdve megszakítás nélkül áramlott a tömeg, este kilenckor zárták be a
helyiséget az utolsó vacsorázók után. A menza ablakai a szűk utcára és egy homályos belső
udvarra nyíltak, az előtérben állandóan égtek a neoncsövek, a szemet fájdító világítás és a
szűk tér erősen igénybe vette a felszolgálók idegeit, percenként összevesztek egymással és a
vendégekkel, idegességük csak a déli és esti fő hullám levonulása után csillapodott le.

Kőhidai ezen a szombaton két óra után ért át a menzára, az előszobában, a mosogató
előtti asztalon már halomban álltak a szennyes tányérok, a felszolgálónők is fellélegeztek az
első roham után, karjukon az ételes tálcával meg-megálltak beszélgetni. Egyikük Kőhidait is
megszólította, de a fiú csak köszönt neki, és továbbment. Félt belebonyolódni a beszélgetésbe,
attól tartott, hogy hamarosan kifogyna a tréfás vagy legalábbis tréfásnak látszó feleletekből, és
félszegen, üres szájjal állana szemközt a jókedvű felszolgálónőkkel. A konyhavezető
irodájában kiváltotta az októberi szelvényeket, aztán átment az ebédlőbe.

A hosszú asztal mellett alig néhányan ültek. Az ösztöndíjfizetési napokon a diákok

éppen csak benéztek a menzára, a főzelékből megették a húst, és az ebéd többi részét
otthagyták, legföljebb a kenyeres tányérokból markoltak ki egy papírzacskóra valót. Ezeken a
napokon inkább egy vendéglőbe ültek be, az is a szokások közé tartozott, hogy a kollégium
felé tartva, az egyetemista fiúk az út mindkét oldalán minden kocsmába bementek, és ittak
valamit, a „Kiskör”-t és a „Nagykör”-t szokták emlegetni, az egyik hat, a másik kilenc
kocsma végiglátogatásából állott. Este sem jöttek be a menzára vacsorázni, a kollégiumban
húst sütöttek maguknak.

Kőhidainak az ösztöndíj nem jelentett különösebb eseményt. Mint jeles rendű tanuló,
háromszázötven forintot kapott, az egyik százast anyjának adta, a másikat még középiskolás
öccsének zsebpénzül, a maradékból napi kiadásait fedezte: a menzát, a villamosbérletet,
újságot vásárolt és néha csokoládét.

Egy nagy asztal sarkához ült le, vele szemben két bölcsészhallgató ebédelt; az egyiket
látásból ismerte, bólintott felé. Négy-öt fajansz levesestál is állt az asztalon, félig megrakva
krumplilevessel, Kőhidai hozzáértette ujját a falukhoz, és a legmelegebből szedett magának, a
többi tálat aztán egy felszolgálónő elvitte az asztalról.

Kevéssel fél három után – Kőhidai éppen megkapta a második, egyben utolsó fogást:
tarhonyát pörkölttel – különös, kopott tömeg gyülekezett a menza nyitott ajtaja előtt, meglátva
őket, Kőhidai és a két bölcsészhallgató gyorsabban kezdett enni, hogy minél hamarabb
távozhasson.

Az egyetemisták sohasem fogyasztották el az utolsó adagig a számukra főzött ételt, a

nagy kondérok alján mindig maradt ötven-hatvan tányérra való leves és második fogás, ezt a
menza személyzete saját hasznára eladta. Hétköznaponként három forintot kértek egy ebédért,
vasárnap, mikor nagyobb darab húst és sült tésztát is adtak hozzá, hatot. Környékbeli
nyugdíjasok, postások, segédmunkások, öregek és állásnélküliek vették igénybe ezt az
étkezést, ők még a közeli népbüféket sem találták elég olcsónak. Mikor letelt az egyetemisták
hivatalos ebédideje, tömött sorokban, versenyfutásszerűen jöttek be a menzára, a lemaradókat
az a veszély fenyegette, hogy nem marad nekik az ebédből.

Ahogy betódultak az ajtón, Kőhidai felemelte a fejét, és rájuk nézett, legnagyobb

megdöbbenésére az egyik csoportban M2-t vette észre.

A könyvtár folyosóján lezajlott jelenet óta nem találkoztak. Kőhidai szerette volna látni
a lányt, ahogy végzett a főiskolán, mindennap beült a Széchényibe, és este nyolc óráig várt, de
hiába figyelt, M2 egyszer sem jött be.

A lányt két szemüveges férfi kísérte, egyikük magas volt, sovány és dús fekete hajú,
jobb kezében egy hatalmas öreg farkaskutya szíját szorította, a másikuk Magyarországon
akkor még szokatlan zöld üvegű dioptriás szemüveget hordott, hullámos, őszülő haját oldalt
fésülte, fejét néha ticesen rángatta. Mind a hárman egyszerre beszéltek, M2 hol az egyikhez,
hol a másikhoz fordult, hangosan nevetett, szavait élénk kézmozdulatokkal és arcfintorokkal
kísérte, hosszú haja ide-oda csapódott övvel megszorított barna, mintás félkabátja vállán.

Mikor a lány is észrevette Kőhidait, elhallgatott, arca megfeszült, mintha máshova

figyelne, és a tudomásulvétel minden jele nélkül ment el mellette, két kísérőjével az átellenes
belső asztalhoz telepedett le. Kőhidai még egy biccentést sem mert megkockáztatni, nem
gondolhatott másra, mint hogy a lány mégis megsértődött, amiért köszönni mert neki a
könyvtár folyosóján.
 Az egyik vele szemben ülő bölcsész szemével végigkövette M2 útját az asztalig,
hunyorítva közelebb intette magához a barátját. Kőhidai ujjai közé szorította a villát, és
tovább evett, nem akarta, hogy a szemben ülők észrevegyék: figyeli a beszélgetésüket.

– Ismered ezt a nőt? – kérdezte az egyik bölcsész.

– Nem. Ki ez?

– Egy őrült. Meséket és nótákat gyűjt a parasztok között. Narodnyik.

– Mi az, hogy narodnyik?

– Az elvtárs nem tanulmányozza a Párttörténetet?

– Ne hülyéskedj, mi az, hogy narodnyik?

– Valami olyan, hogy a város és a civilizáció bűnös, csak a szent és tiszta parasztság
válthatja meg a világot.

– És ki a palija?

– Állítólag valami tanárral fut az egyetemről.

– Mással nem fekszik le?

– Egyet tudok biztosan: velem sajnos nem.

– Figyeltem az előbb, mikor bejött, elöl egy kicsit leengedett, de hátulról olyan kemény
lehet, mint a kő.

A bölcsész felszisszent:

– Vigyázz, idejön!

Kőhidai olyan feszülten figyelte a beszélgetést, hogy már régen nem nézett a lány felé,
most meglepetésében összerázkódott. Felnézett: M2 állt előtte, sietős hangon köszönt, szavait
élénk, már-már táncszerű kézmozdulatokkal kísérte.

– Ne haragudjon, hogy zavarom. Mihály Margit vagyok. Arról van szó, hogy van egy
írógépem, csak a g betű rossz rajta, de különben nagyon jól lehet gépelni vele, majd beviszem
a zálogházba, biztos kapok érte ötszáz forintot, de lehet, hogy hatot, nem tudna addig
kölcsönadni egy százast?

Kőhidai szó nélkül kivett a zsebéből egy százforintost, és átnyújtotta – bár a felét sem
értette annak, amit a lány elhadart. Margit nem tette el rögtön a pénzt, a kezében szorongatta,
és hol a százforintosra, hol Kőhidaira nézett, nem lehetett tudni: szégyell-e a kölcsönkérés
után azonnal elmenni vagy valóban beszélgetni akar.

– Hol adhatom meg?

 – Ahol tetszik.

– Maga mondjon valamit.

– Találkozhatunk a Széchényi Könyvtárban vagy bent a főiskolán. Azt hiszem, maga is

hozzánk jár.

A lány mutatóujjával kissé lelapította az orrát, és óvatosan kérdezte:

– Miből gondolja, hogy oda járok?

– Már többször is láttam bent.

– Most nagyon érdekesen alakultak a dolgok, de én bizonyos okokból nem szeretnék a

főiskolán találkozni. Gyakran bejön ide a menzára?

– Mindig itt ebédelek.

– Akkor a jövő héten behozom ide. Ugyanis holnap megyek le vidékre, ott több helyen
is tartoznak nekem, a jövő héten egész biztos meg tudom adni a pénzt.

– Rendben van, nem túl sürgős – mondta Kőhidai.

– Köszönöm. Akkor itt találkozunk a jövő héten.

– Igen. Viszontlátásra.

Margit a pénzzel visszament a helyére, Kőhidai letette a villáját, egy darabig maga elé
nézett, de lesütött szemmel is érezte, hogy a két bölcsész gyanakodva figyeli. Mikor sikerült
összeszedni magát, felkelt, és minden lépésnél külön megkeresve a helyet, ahová a lábát
leteszi, kiment az ebédlőből.

3.

Szombat délutánonként Kőhidai nem ült be a könyvtárba, hanem hazament. Kihasználta, hogy
anyja és mostohaapja nem tartózkodik otthon, tetőtől talpig megfürdött. Még mindig a régi
ferencvárosi lakásban éltek, fürdőszobájuk nem volt, a konyhában ült bele egy nagy lavórba,
és hiába tiltakozott, szülei elfogulatlanul járkáltak mellette – ezért választotta ki a magányos
szombat délutánokat.

Hetijegyén már elhasználta a napi kétszer egy óra utazásra jogosító lyukasztást, gyalog
indult el hazafelé. Útközben igyekezett nem gondolni a lányra, otthon, elalvás előtt akarta
felidézni az arcát.

Ment a lassan alkonyodó utcán, a munkából hazatérő emberek között, és beszélt maga
elé. Máskor szorosan meghúzott öve kioldódott a ballon derekán, az egyik bújtatóból ki is
csúszott, és a másik oldalon lelógott a földre. Egy zöldségesüzletben vett egy fél kiló lepergett
szőlőszemet – ezt olcsóbban adták, mint a fürtöket  –, a zacskóból eszegette.
 A Bakáts tér sarkán – innen nyílott az utcájuk – megállt, eldobta az üres zacskót, és
ujjaival ellenőrzésszerűen végigsimított a kabátján, észrevette, hogy a ballon öve kioldódott.
Elképzelte, hogy húzta maga után a sáros aszfalton, és a járókelők mosolyogtak rajta, de ezt
az idegességet hamarosan egy nyomasztóbb váltotta fel. Mielőtt folytatta volna az útját, úgy-
ahogy letörülte és meghúzta az övét, mintha a szorítás egészen a gyomráig ért volna, szája
savanyú nyállal futott tele.

Az utca elején laktak, háromszáz-háromszázötven lépésre attól a saroktól, ahol megállt,

elindult, számolta magában a lépéseket, de nem sietett. Tekintetét, éppúgy, mint máskor,
felemelte a magasba, szándékosan nem nézett előre házuk bejárata felé. Előbb az eget
figyelte, érezte az utca fölött lebegő felhők közömbös csendjét, aztán tekintete lecsúszott az
oldalsó házak első emeletére: a lehúzott vászonroletták mögött sorra gyulladtak fel a lámpák.
Kőhidai próbálta megnyugtatni remegő gyomrát, magára akarta erőltetni az esős alkony
békességét, mégis összerázkódott, mikor meglátta a környékbeli fiúk bandáját.

A fiúk néhány évvel ezelőtt még csak fürkésző idegenkedéssel nézték Kőhidait, de egy
nyáron kapcsolatuk ellenségessé vált. Kőhidai néhányszor beállt közéjük futballozni, és
beszélgetni próbált velük, de bárhogy erőlködött is, szavait gyanakodva fogadták, később, ha
meglátták, hogy közeledik, elfutottak előle, majd rászoktak, hogy különféle gúnyneveket
kiabáljanak utána. Kőhidai éppúgy, mint a sztálinvárosi táborban, most is abban
reménykedett, hogy ha nem veszi tudomásul, magától abbamarad, a csúfnevekre csak egy
mosollyal reagált, ettől ellenfelei itt is vérszemet kaptak.

A banda – nyolc-tíz fiúból állt – elhallgatott, mikor meglátta Kőhidait, csak összenéztek
és elmosolyodtak. Óvatosságuk diktálta, hogy szemből sohasem kezdtek ki Kőhidaival,
tartottak attól, hogy egyszer érzékeny pontján érintik, és őrjöngve rájuk tör, ebben az esetben
pedig jobb, ha már háttal áll nekik, mert a megfordulással is időt veszít. Megvárták, amíg
elhalad előttük, csak akkor kezdtek el kiabálni, kukorékolni és röfögni.

Kőhidai feszülten figyelte a háta mögött felhangzó kiáltásokat, attól félt a legjobban,
hogy a suhancok valami új, valóban szellemes gúnynevet találnak ki, az ötlet szellemességét
megérezte, és ő maga is méltányolta, megragadt benne, és hónapokig kínozta. Most azonban
csak a régi gúnyneveket hallotta variálni, megnyugodva ment tovább, innen már szabadnak
látszott az út hazáig.

A zsidók iránti gyűlölet most, évekkel a háború után is úgy tenyészett a földszintes
házak és gyári lakótelepek között, mint a vizes falakon a penész és a salétrom, Kőhidainak
mégis be kellett látnia, hogy a csúfolódás nem törvényszerűen következik zsidó voltából,
például az öccse, Péter háborítatlanul végigmehetett ugyanezen az utcán. Az ő személyében
kell lenni valaminek, ami kiváltja az ellenszenvet.

„Nem számít, csak a hülyéket és a tehetséges embereket szokták gúnyolni – vigasztalta

magát –, én pedig nem vagyok hülye.”

Két férfi fordult be előtte a házuk kapuján, az egyiket Kőhidai már látta néhányszor,
anyja pletykáiból tudta, hogy valamilyen kocsis, és az egyik udvarbeli asszony szeretője. A
másikat nem ismerte, most is csak annyit látott belőle hátulról, hogy lazán, könnyedén jár, és
hosszúra nőtt szőkés haja összetorlódik a kiskabát alatt viselt selyemsálon.
 Kőhidai belépett a kapun, a régimódi kaputorkolat alatt, mely vagy tíz méter hosszan
futott le a belső udvarig, a két férfi után lépkedett. Az aljzatot burkoló keramit kockák
hepehupásan kikoptak, az esővíz megülepedett, és a kaputorkolat közepén széles tócsát
alkotott, csak oldalt, a keskeny emelt szegélyen lehetett száraz lábbal bejutni az udvarra.

A két férfi nyugodt, kényelmes léptekkel haladt, mögöttük Kőhidai csak kisebbeket
léphetett a megszokottnál, topogott, szeretett volna eléjük kerülni.

– Bocsánat.

Az ismeretlen férfi visszafordult, a fiú tétován rámosolygott, azt hitte, félreáll és

előreengedi, de a férfi visszakézből hirtelen szájon vágta. Az erős ütéstől Kőhidai szeme
telefutott könnyel, csak homályosan látta a szürke kiskabátot, előreugrott, és jobb kézzel
bátortalanul odaütött. Maga is tudta, hogy ez inkább alibi, mint valódi válasz a pofonra. Jobb
lábával a vízbe lépett, és elfutott, hallotta, hogy az egyik férfi felnevet, a másik éleset füttyent
mögötte, mintha kutyát riogatna.

Kőhidai lenyomta lakásuk kilincsét, nem engedett, sietősen előhúzta zsebéből a kulcsot,
és benyitott. Riglire zárta maga mögött az ajtót, tarkóját nekitámasztotta a falnak.

Szülei és öccse csak nemrég mehettek el hazulról, a konyha még őrizte készülődésük
nyomait. A nagy lavórban gőzölgött a szennyes mosdóvíz, felületén szőrszálakkal keveredő
borotvaszappan-csomók úsztak. A ruhakefe az asztalon hevert, az ablakok függönnyel el nem
takart csíkján beeső fénypászmákban kavargott a felvert por. A nyitva hagyott ajtókon át be
lehetett látni a szobában álló alacsony szekrénybe: három vállfa üresen lógott, a levetett
hétköznapi viselőruhát az ágyra dobták.

A gáztűzhelyen egy cédulát talált anyja írásával:

„Bandi és én kasszírozni mentünk…”

Mióta régi munkahelyét, a Montág-nagykereskedést államosították, Kárpáti abból élt,

hogy saját vállalkozásban falvédő-garnitúrákat, terítőket és kendőket helyezett ki
részletfizetésre a ferencvárosi és kőbányai munkáslakótelepeken. A telepiek szívesen
vásároltak hitelbe – törlesztésre, ez a szokás évtizedek során rögződött beléjük, mert nagyobb
pénz egyszerre sohasem volt a kezükben. Az 1950-es években az állami kereskedelem nem
foglalkozott részlet-hitelakciókkal, a szabadon hagyott területre dolgozta be magát néhány
régi kereskedő.

Kárpáti már a háború előtt is ebből élt. Jól ismerte vevői észjárását, akár egy hosszú
gyakorlással elsajátított idegen nyelvet, úgy használta a munkások beszédstílusának tréfás
vagy indulatos fordulatait, együtt drukkolt vevőivel a gyári futballcsapat mérkőzésein,
megjelent az esküvőkön, és letette az asztalra bőkezű ajándékát.

Néhány éve már törvény tiltotta, hogy magánszemélyek részletre árusítsanak, de

Kárpáti nem tudta feladni régi életformáját és igényeit. Inkább vállalta a börtön veszélyét,
mint hogy beérje egy rosszul fizetett gyári vagy üzemi állással. Az élet minden értelmét
elveszítette volna, ha a legkisebb összegű fizetésnél is nem veheti elő a vaskos
százforintosköteget, melyet csupaszon, tárca nélkül tartott a zsebében; ha le kellett volna
mondania megszokott délelőtti pörköltjéről és a Józsefvárosi Színház operett-előadásairól.
 Kárpáti fenntartotta régi vevőkörét, alkalmanként négy-öt asztalterítő- vagy falvédő-
garnitúrát vitt ki a lakótelepekre. Hogy ne keltsen feltűnést, az árut bőrönd helyett két
nagyalakú sporttáskába pakolta, egyiket maga, a másikat a felesége vitte, és az aszfaltozott út
helyett kerteken vagy napraforgó és kukoricatáblák csapásain közelítették meg a házakat.

„…utána fényképezünk…”

Kőhidai elhúzta a száját, nem értett a fényképezéshez, de annyit tudott, hogy ilyen
kevés fény mellett mostohaapja kezdetleges fotófelszerelésével nem lehet felvételeket
készíteni. Kárpáti minden szombaton reszketve indult el pénzbeszedő útjára, mikor baj nélkül
befejezte a munkáját, megkönnyebbült, feleségével beült egy vendéglőbe, megvacsoráztak és
ittak, ilyenkor későn és részegen jöttek haza. Kőhidai egyszer kinézett rájuk: anyja meztelenül
ment át a konyhán.

„…Péter pingpongozik, utána elmegy valahová a barátaival. Andrea alszik, ha felébred,

altasd el! A piros lábasban van az ételed, melegítsd meg magadnak. Édesanya”

Kőhidait bántotta a rendetlenség maga körül, a szobaajtót becsukta, hogy ne lásson át, a
konyhában pedig úgy, ahogy tudott, rendet rakott. A piszkos mosdóvizet kiöntötte, helyére
tette öccse lerúgott magas szárú cipőjét, az asztalterítőről lerázta a száradó morzsákat, a kefét
beletűzte a fali kefetartóba, kinyitotta az ablakot, és felsöpört. Felkavart gyomra nem kívánta
az ételt, a piros lábas tartalmát meg sem nézve, belefordította a vécébe, és lehúzta – nem
akarta, hogy anyja másnap faggassa: miért nem vacsorázott.

Mikor végzett a takarítással, pillanatnyi megállás nélkül, automatikus mozdulattal

begyújtotta a gáztűzhelyet, és feltett egy mosófazék vizet. Állt a mosófazék füleire
támaszkodva, gondolatok nélkül, néha egy-egy vízcsepp lefutott a mosófazék horganyzott
oldalán, ujjával felfogta, és nedves jeleket rajzolt a homlokára. Az edény fala lassan
átmelegedett.

Már besötétedett, meggyújtotta a villanyt, a víz tükrében meglátta az arcát: szokatlanul

vörös volt. Végighúzta a kezét a bőrén, és kicsit megnyomta, a könnyű érintésre is fájni
kezdett. Kőhidai csak most vette tudomásul, hogy pofon ütötték; mióta bejött a lakásba, a
rendezkedés a kezével együtt a gondolatait is lekötötte.

Olyan mély szégyen fogta el, hogy a fejébe toluló vértől egy pillanatig nem látott, és
meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne szédüljön. Igyekezett valami olyan emléket keresni,
mely más irányba terelné gondolatait; Margit jutott az eszébe, de úgy érezte, most, hogy
megütötték, nincs joga a lányra gondolni. Eszébe jutott a régi mondás a megalázott
szamurájokról: „elvesztette az arcát”. Elhatározta, hogy elkerüli a lányt, korábban megy majd
ebédelni, hogy ne találkozzanak, és a Széchényi Könyvtár helyett a Szabó Ervin Könyvtárba
jár tanulni.

Elzárta a gázt a fazék alatt, kiöntötte a langyos vizet, és megfürdött a nagy lavórban.
Szappanos ujjai úgy simították végig a tagjait, mintha egy idegen testhez értek volna; úgy
érezte, erős csontjai, kidolgozott izmai valami tévedés folytán formálódtak ilyenné, semmi
kapcsolatban nem állnak a lelkével, természetével. Ha a teste valóban kifejezné őt, vékony
lenne és hajlott hátú, ideges és sietős járású, mint azok a fiatal zsidók, akiket a környezetében
látott.
 Arra riadt fel, hogy kis féltestvére, Andrea felsír a szobában. Kőhidai kiemelte az
ágyból a puha flanellrongyokba burkolt, nyál- és hintőporszagú gyereket, megtörölte az arcát,
hosszasan beszélt hozzá, játszott vele, aztán elringatta; mikor elaludt, óvatosan visszafektette
az ágyba.

Átment a szobájába, melyet eredetileg éléskamrának építettek. Ha lett volna megfelelő

bútor, akkor sem lehetett volna lakályosan berendezni, csak egy ágy, egy asztal és egy szék
fért el benne. Ablak nem volt rajta, csak fent a mennyezet alatt világított az üveggel fedett
kéttéglányi szellőzés, a soha át nem fűtött falak már most, szeptemberben is ontották
magukból a hideget. Kőhidai ócska pokrócokat szegezett a falra, de ezek is átitatódtak
nedvességgel, és dohos szaggal töltötték meg a szobát. Két vassúlyzóval szokott gyakorolni,
úgy melegítette át magát.

Esténként, mikor becsukta maga mögött az ajtót, és beakasztotta a riglit, néma csönd
fogta körül, mindig úgy érezte, hogy előleget vesz a halálból. Mégis szívesen tért meg ide, itt
mindig egyedül lehetett, és a szűk tér is mintha összefogta volna a gondolatait.

Megfordult a fejében, hogy lefekszik, de még csak nyolc óra volt, érezte, hogy nem
tudna elaludni, csak álmatlanul cserélgetné arca alatt a párna oldalait. Felkattintotta az
olvasólámpáját, a munkásmozgalmi történeti kézikönyveket, melyeket délben vett ki a
főiskola könyvtárából, az asztalra tette – ez valójában nem asztal volt, hanem egy furnérlappal
letakart ócska varrógéphajó. Olvasni kezdett, kisvártatva felkelt, kiszabadította magát az ágy
és az asztal közé beszorított székből, egy darab kenyeret és maréknyi kockacukrot hozott be a
konyhából, aztán fejét a tenyerébe támasztva tovább olvasott.

A lámpa összefogott fénykörében lassan megnyugodott, enyhített derekának merev

tartásán, lazábban ült. A nevek, dátumok, események, ezek a tiszta és nyugodt minőségek
jelentéktelenné fokozták le az egész hét zavaros és alig felfogható összecsapásait.

Sokáig tűnődött egy Dzserzsinszkij-idézeten, újból és újból elolvasta: „A

szükségszerűség nagy belső tudatával kell rendelkezni ahhoz, hogy az ember halálba menjen
az Élet kedvéért, rabságba induljon a Szabadságért, és legyen ereje nyitott szemmel átélni az
élet egész poklát…”

Kőhidai úgy érezte, mindez Rajnai Andorra is vonatkozik, újra érdekelni kezdte ez a
téma, egymás után lapozta végig a dokumentumgyűjtemény köteteit.

Néha kifáradva és elgémberedve hátradőlt a székén, karjaival keresztbe csapkodott,

hogy felmelegedjen. Ahogy az udvaron egymás után eloltották a lámpákat, a kamra ablakát
helyettesítő szellőző is fokozatosan elsötétedett.

Még éjfél után is olvasott, hallotta, hogy a szülei megjönnek, és félhangosan dúdolnak a
konyhában, aztán ő is lefeküdt, nem várva meg öccse hazatérését, akivel különben sem lett
volna semmi beszélnivalója.

V. fejezet
 
 1.

Mihály Margit – aki füzetének fedőlapján M2-re rövidítette a nevét – október első hetében
elutazott egy Békés megyei nagyközségbe, Mezővátra. A Népművészeti Intézet megbízásából
a helyi népi táncegyüttest és színjátszó csoportot kellett ellenőriznie és tanácsaival segítenie.

Autóval jöttek ki elé az állomásra, és szívélyesen fogadták, de ahogy megnézte az első

próbákat, és elmondta a véleményét, rögtön ellenállásba ütközött. Próbálta megmagyarázni a
csoport vezetőjének, hogy szakítaniuk kellene a műdalokra épített, idejétmúlt
Gyöngyösbokréta-stílussal, és néhány új táncjátékot ajánlott az intézet kiadványaiból, de a
vezető kikérte magának a figyelmeztetést. A vita a csoport és a vezető fiatal felesége előtt
zajlott le, ezért a férfi lenéző és agresszív hangot ütött meg:

– Lehet, hogy a maga elképzelései megfelelőek Pesten, a Váci utcában, de hogy a

mezővátiakat mi érdekli, azt én jobban tudom!

Látványos mozdulatokkal hazaküldte a táncosait, bezárta a próbatermet, és amíg Margit

Mezőváton tartózkodott, nem írt ki több próbát.

Ugyanilyen sikertelenül igyekezett rábeszélni Margit a színjátszókat is, hogy ne egy

helyben állva végszavazzanak egymással, a régi élőképek modorában, hanem életszerű
mozgásokkal és fizikai cselekvésekkel tegyék elevenné a jelenetet. Azon az estén néhányszor
kelletlenül végigsétáltak a színpadon, újságot vettek a kezükbe, vagy cigarettára gyújtottak, de
másnap, mikor újból benézett a próbára, már minden visszazökkent a régi kerékvágásba.

Margit elkeseredett, de nem adta fel, elölről kezdte a magyarázatot. Nem tudta rászánni
magát, hogy szó nélkül elfogadja, ha valamit rossznak talál, bár a két év alatt, mióta az
intézetben dolgozott, már meggyőződhetett róla, hogy ha igyekvően végzi a munkáját, csak
ellenségeket szerez a csoportoknál. Néha még vissza sem ért Pestre, mikor felettesei asztalán
már ott feküdt a feljelentő levél. A levelek megtették a hatásukat, az annak idején együtt
induló fiatal instruktori gárdából az intézet egyedül Margitot nem vette fel státusba, hanem
csak hónapról hónapra hosszabbították meg a szerződését. Ritkábban kapott munkát, a
fővárostól távoli falvakba küldték, úti jelentéseit kétszer is átvizsgálták: nem számított-e fel
jogtalanul egy fél napidíjjal többet?

Mezőváton az estéket viselte el a legnehezebben, mikor végzett a próbákkal, még előtte

állt az egész este, és senki sem hívta meg. Hogy mégis eltöltse az időt, beült a község egyetlen
vendéglőjébe, és olvasgatott. Inkább eltűrte a söntés elválasztó függönye mögül előbukkanó
részegek kötekedéseit, mint hogy hazamenjen a szállására: egy öreg tanító házaspárnál bérelt
egy piszkos és fűtetlen nyárikonyhát, a megdermedt szalma zörgött a teste alatt, reggelig sem
tudott átmelegedni, bár lábait felhúzva magához, összegömbölyödött a paplan és a rádobott
pokróc alatt.

Utolsó este akárhogy igyekezett is munkájával, lekésett a pesti vonatról. Reménytelenül

olvasgatott a vendéglőben egy gyönge fényű falikar alatt, mikor találkozott egy ismerős
teherautó-sofőrrel, aki Kunszöllős felé tartva beült egy kávéra. A lány habozás nélkül
összepakolt, a nyárikonyha asztalán hagyott egy cédulát, lerakta mellé a lakbért, és felült az
autóra. Éjfél előtt hazaért, anyját még ébren találta.
 Margit Kunszöllősön született, a Mihály család a városka legtekintélyesebb törzsei közé
tartozott, négyszobás házuk volt a régi malom közelében. Margit dédapjáról nevezték el a
helybeli gimnázium könyvtárát, nagyapja építette az iskola sporttelepét, és hagyományszámba
ment, hogy az iskolában mindig tanított egy-egy Mihály fiú.

Margit apja, Mihály János is folytatta ezt a sort, latin–magyar tanári diplomát szerzett,
véglegesítése után megnősült, második unokatestvérét, Magyar Margitot vette el feleségül.
1942-ben tartalékos zászlósként bevonult, és nem tért vissza a háborúból, az özvegy egyedül
maradt a két gyerekkel és béna, magatehetetlen anyósával.

Mihályné mélyen vallásos volt, hitt abban, hogy a túlvilágon majd találkozik a férjével,
és el kell hogy számoljon a gyerekek sorsával. Hogy mindent megadhasson nekik, beállt
pénztárosnőnek a főtéri nagy patikába, gyerekkötényeket hímzett, egy szövetkezetnek csirkét
nevelt, ősszel kukoricát tört, a nagy családi házba albérlőket fogadott. Össze tudott szedni
annyi pénzt, hogy a gyerekek gond nélkül tanulhattak. A fiú, akit apja után Jánosnak hívtak,
érettségi után jelentkezett az egyetem matematika–fizika szakára, mivel az országos
középiskolás tanulmányi versenyen második helyezést ért el, vizsga nélkül felvették, Mihály
János felköltözött Budapestre.

Bátyjával ellentétben Margit nem tartozott az iskola legjobb tanulói közé, a városkában
mégis egyöntetű volt a vélemény, hogy rendkívül tehetséges, és valaha még sok dicsőséget
hoz Kunszöllősre. Már az elemi iskolában felnőtt módra, szokatlanul érett technikával rajzolt,
képeit az iskola beküldte egy országos kiállításra, Margit azonban itt már alulmaradt kevésbé
ügyes, de frissebb és színesebb fantáziájú vetélytársaival szemben.

Elveszítette a kedvét, és többé nem rajzolt, táncolni kezdett a helybeli műkedvelő

csoportban, koreográfiát is tervezett, de az első sikertelenség után ezt is megunta, és áttért a
néprajzra.

Édesapja fiatal tanárként nagy híve volt a népi irodalomnak, több íróval és
falukutatóval is baráti kapcsolatban állt, gyűjtötte műveiket, a polcokon Margit megtalálhatta
Györffy, Szabó Zoltán, Kovács Imre munkáit, sőt a kis példányszámban megjelent
helytörténeti dolgozatokat is; az ő példájukon Margit kedvet kapott, hogy maga is
megpróbálkozzon néprajzi anyag gyűjtésével.

A városka az egykori kun kapitányság székhelye volt, düledező utcáiban számos öreg
paraszt, juhász, mesterember élt, akik még emlékeztek a régi kun hagyományokra,
történetekre és mesékre. Margit hosszú ideig minden estéjét ezeknél az öregembereknél
töltötte, akik megtiszteltetésnek vették, hogy Mihály tanár úr lánya eljön hozzájuk, és
szívesen meséltek neki. A beszélgetések az éjszakába nyúltak, mikor Margit elindult hazafelé,
már üresek voltak a kunszöllősi utcák, a malom mögötti lapályon a szél süvítve tépte a tócsák
felszínét, a lány mégsem félt, füzeteit a melléhez szorította, és boldog volt, úgy érezte, hogy
hihetetlenül fontos anyagot gyűjtött össze, melyet az ország elveszített volna, ha ő nem írja le.

Egyre több füzetet töltöttek meg a gyorsírásos feljegyzések, Margit már felsős
gimnazista korában megpróbálta egyik-másik történetet karcolat vagy tárca formájában
feldolgozni. 1948-ban a Népművészeti Intézet centenáris pályázatot hirdetett helyi
néphagyományok gyűjtésére, ő is beküldött egy sorozatot.
 A több száz induló közül Margit nyerte meg az ötszáz forintos harmadik díjat. A
városka, hogy a háborúban elhalt Mihály tanár úr emlékének adózzon, nagy eseménynek
tekintette a lány sikerét. Lehívták Kunszöllősre a társadalmi bíráló bizottság egyik vezetőjét,
Lancsa Istvánt, aki a gimnázium dísztermében adta át a plakettet és a pénzjutalmat. Az
ünnepség után elbeszélgettek, Lancsának tetszett a korán kifejlett lány, megígérte, ha
visszamegy Pestre, közbenjár Margit érdekében, hogy kapjon valamilyen munkát a
Népművészeti Intézettől.

Mihályné nem táplált különösebb reményeket Margittal kapcsolatban, azt szerette

volna, ha férjhez megy egy kunszöllősi fiúhoz, és otthon marad, úgy képzelte, velük él majd
együtt, és nekik hagyja a családi házat, de Margit akkor már Pestre törekedett, úgy érezte,
megtalálta élete célját: író akart lenni. Kedvenc költőinek, Ady Endrének és Jeszenyinnek
példája nyomán ő is szűknek és fojtogatónak érezte maga körül a kisváros álmos világát. A
Népművészeti Intézet stencilen lehúzott kisalakú kötete, mely többek között az ő harmadik
díjas dolgozatát is tartalmazta, kinyitva a zongorán hevert, Margit, gyakran megállt előtte, és
elolvasta. Csak úgy volt hajlandó folytatni a tanulást, ha anyja megígéri, hogy az érettségi
után elengedi őt Kunszöllősről.

Utolsó középiskolás évére esett a református gimnázium államosítása, hamarosan az

iskola nevét is megváltoztatták, és egyes mélyen vallásos szülők gyerekeit eltanácsolták az
intézetből. Margitot személyében nem érte bántódás, de úgy érezte, hogy neki kell kifejezni az
általános elégedetlenséget. Kerékpárjának kormányát beburkolta vörös papírral, föl s le
tologatta az iskolaudvaron, nagy köröket írt le vele, közben megjegyezte:

– Nem jó ez a vörös kormány.

Az ügyek felhívták magukra a városi vezetők figyelmét is, Margit ismét csak édesapja
emlékének köszönhette, hogy nem zárták ki az iskolából.

Margit 1950 elején jött fel Budapestre, bátyjával közösen béreltek egy albérleti szobát a
Zichy Jenő utcában. Mihályné a távolból is segítette őket, havonta elküldte a szoba bérét,
csomagban csirkét, szalonnát, süteményt és gyümölcsöt, néha még egy-egy ismerős
autóbuszkalauzt is megkért, hogy egy fazék frissen főzött ételt vigyen fel a gyerekeinek.

Margit nem iratkozott be egyik egyetemre sem – gyenge középiskolai bizonyítványával

és emlékezetes provokáló botrányaival egyébként is aligha vették volna fel –,
vendéghallgatóként viszont bejárt nemcsak az Államigazgatási Főiskolára, hanem a
bölcsészkarra és a Színművészeti Főiskolára is, magyar irodalomtörténetet, pszichológiát,
politikai közgazdaságtant, dramaturgiát és még vagy fél tucat különböző tantárgyat hallgatott.

A tanulás mellett sokat írt, de kísérletet sem tett rá, hogy elhelyezze írásait újságoknál
vagy irodalmi lapoknál. Nem volt annyi önbizalma, hogy bekopogtasson egy szerkesztőségbe,
és ahelyett hogy legyőzte volna a félénkségét, elmélettel támasztotta alá: neki nem fokról
fokra kell előrelépnie, hanem hirtelen, teljes írói fegyverzetben tűnik fel majd, csak tökéletes
munkákat adhat ki a kezéből. Margit még a saját családtagjainak sem mutatta meg novelláit és
verseit; aki tudta róla, hogy írogat, az is csak furcsa kedvtelésnek hitte.

A hazulról kapott támogatásból nem élhetett meg, felkereste Lancsát, aki beváltotta
ígéretét, és elintézte, hogy Margit szerződést kapjon a Népművészeti Intézetnél. Az intézet
szabálytalan időközökben utalta ki a járandóságát, az anyagi ügyekben tapasztalatlan Margit
eleinte nem tudta beosztani a pénzét, órák alatt kifolyt a kezéből. Amíg tartott a keresetéből,
vendéglőben ebédelt és vacsorázott, utána viszont még a menzai „maradék ebéd”-re sem
jutott, napi egy liter tejen és fél kiló kenyéren élt.

Az idő múlásával úgy-ahogy megtanult bánni a pénzzel, de arra most sem tellett volna,
hogy rendesen öltözködjön. Anyja vásárolt neki egyik szomszédjuktól nyugati csomagokban
kapott használt ruhákat. A holmik ritkán illettek Margitra, bár alakja egyelőre kifogástalan
volt, néhány jel már mutatta bőre és izomzata ellazulását, mely gyakran előfordul a közeli
rokonok házasságából származó gyerekeknél. Ha egy ruha vállban és csípőben megfelelt,
mellrésze okvetlenül szűknek bizonyult, Margitnak inkább a sportos szabású, lezserebb
darabok álltak jól.

A váratlan alkalmi fuvar, mellyel Mezővátról hazamehetett, Margitot most is nehéz

helyzetből szabadította ki, csak néhány forintja maradt addig, amíg felvehette járandóságát a
Népművészeti Intézettől.

Két napot töltött otthon, de alig találkozott az anyjával. Elszoruló szívvel figyelte, hogy
hajnalban felkel, és még a patikai munka előtt elmegy a szomszéddal répát szedni, este pedig
merev ujjakkal hímezni próbál. Margit sírt, és elhatározta magában: mindenképpen több pénzt
fog keresni, hogy enyhíteni tudjon anyja gondjain.

2.

Margit a péntek reggeli személyvonattal utazott fel Pestre, Mihályné ötven forintot adott neki,
és egy vesszőfonatú bőröndbe kenyeret, lisztet és gyümölcsöt pakolt. Megérkezve a Keleti
pályaudvarra, Margit magával cipelte bőröndjét, és egy telefonfülkét keresett, ahonnan
felhívhatja Lancsát. Útközben ugyanis arra az elhatározásra jutott, hogy félreteszi gátlásait, és
megpróbál elhelyezni néhány rövidebb írást, tanácsot akart kérni a férfitól, hogy melyik
újsághoz vigye be.

Először a bölcsészkaron, majd második munkahelyén, az Államigazgatási Főiskolán

kereste, a központ mindkét helyen kapcsolta a mellékállomást, de nem vették fel a kagylót.
Margit megvárt hét csöngetést, Lancsától tanulta, hogy ennyit illik, aztán letette a kagylót.

Vonakodva tárcsázta a férfi otthoni számát. Bár viszonyuk már közel két éve tartott, ez
idő alatt Lancsa már elvált a feleségétől, sőt el is költözött régi lakásából, Margit idegeiben
még mindig benne élt a félelem, hogy egyszer majd az asszony szól bele a kagylóba.
Megkönnyebbült, mikor Lancsa jelentkezett:

– Halló! – mondta a férfi, ingerült hangján érződött, hogy a hívás megzavarta: – Ki az?

– Én vagyok, Margit. Megérkeztem.

– Szervusz. Találkozunk ma este?

– Akarod?

– Persze. Nyolc óra körül, vagy inkább fél kilencre gyere a Kárpátiába.
 – Előbb nem jó?

– Még ma le kell adnom egy anyagot, nem szabadulok hamarabb „a gályáról”. Akkor
várlak, szervusz.

Lancsa letette a kagylót. Margit mást várt ettől a beszélgetéstől, csalódottságában

sokáig tehetetlenül támaszkodott neki a falnak, nem tudta rászánni magát, hogy kilépjen a
fülkéből. Nem értette, miért nem bontják fel ezt a viszonyt, melyből már rég eltűnt a
szerelemnek az emléke is.

Kapcsolatuk úgy indult, hogy a férfi felneveli magának a nála tizenkét évvel fiatalabb
Margitot, és ha felbontják majd a házasságát, feleségül veszi. Már első bujkáló randevúikon
sem csak csókolództak, a férfi tanította Margitot: magatartási alapelveket, műveltségi
fogalmakat magyarázgatott neki. Mindent át akart adni neki, amit ő maga is az elmúlt néhány
évben sajátított el: egy meghatározott színű ruhához milyen cipőt vegyen fel, hogyan kell
rendelni egy vendéglőben, hogy beszéljen rövid jegyzetek segítségével és így tovább.

Kötelező olvasmányokat írt elő Margitnak, német nyelvtanfolyamra járatta, a kedvéért

újra megnézett egy-egy régebbi színdarabot vagy filmet. A lány mindent megtett, hogy
meghálálja Lancsa törődését, éjszakákat végigolvasott, a vonaton és a villamoson állva is
német szószedetet forgatott, mégis, mire a bíróság kimondta a válást, Lancsa már beleunt a
viszonyba. Régi lakását elcserélte, egyedül lakott, de nem hívta Margitot, hogy költözzön
hozzá, a második ajtókulcsot sem adta oda neki. Kapcsolatuk alkalmi találkozásokra szűkült,
és Lancsa megkövetelte, hogy jelentse be telefonon, ha fel akar menni hozzá.

A telefonfülkében álldogálva Margitot elfutotta a harag a vissza-visszatérő

megaláztatások miatt, elhatározta, hogy este beszél Lancsával, és ha a férfi nem változtat a
magatartásán, szakít vele.

Hazament, bátyja már otthon volt, kétszáz forintot kért tőle, mert be kellett fizetnie az
október-decemberi fűtési díjat – a lánynak összesen sem volt annyi pénze. Bátyja kijelentette,
hogy nem hajlandó eltartani őt, összevesztek, Margit kapkodva átöltözött, és elment hazulról.

Még Kunszöllősön reggelizett a hajnali vonatindulás előtt, most már fél három felé járt,
az éhségtől fájt a gyomra, bement ebédelni a menzára. Csak az épület kapujában jutott az
eszébe, hogy összetalálkozhat azzal a fiúval, akitől az előző héten száz forintot kért kölcsön,
visszafordult, és egy közértboltban vett magának fél liter tejet és egy vastag szelet kenyeret.

A másik találkozási lehetőséget, a Széchényi Könyvtárat is elkerülte, inkább a Szabó

Ervin Könyvtárba ült be. A nagy olvasóterem ajtajából megdöbbenve látta, hogy az asztal
egyik sarkában Kőhidai hajol a könyvei fölé. Margit sietve visszalépett, és a ruhatárban
átcseréltette a jegyét a folyóiratosztályra.

Milyen szörnyű szűkre van zárva az élet! – gondolta magában Margit. – Az összes
ember, aki ebben a városban tanulni és élni akar, egy ilyen kis sugarú körbe van beszorítva, és
ha akarják, sem tudják elkerülni egymást.

Megírta a jelentést utolsó kiküldetéséről a mezőváti tánc és színjátszó csoportról, utána

kikérte a Magyar Csillag néhány régi évfolyamát, egy tanulmányt akart megkeresni benne,
mely a rönkhúzás farsangi népszokásáról szólt, egy rövidebb színpadi jelenetet szeretett volna
írni belőle.

Gondolatait nehezen tudta ott tartani a munkájánál, álmos volt, gyomra felfúvódott a
tejtől és a friss kenyértől, a piros öv csatja kellemetlenül nyomta a hasát, de mindennél jobban
hiányzott neki az az egy-két óra, melyet otthon egyedül szokott eltölteni, ahogy magában
nevezte: „tollászkodott”, rendbe szedte a gondolatait, és felkészült az előtte álló kisebb-
nagyobb konfliktusokra. Hogy ma ez az időszak kiesett, megbillent az egész nap egyensúlya,
Margit ingerült volt, a folyóirat-olvasóban felhangzó leghalkabb beszélgetés is idegesítette,
indulatosan arra kapta a fejét.

Hat órakor már nem bírt tovább ülni egy helyben, bár a tervezett anyag felét sem nézte
át, visszaadta a köteteket. Kifelé tartva ismét benézett a nagy olvasóterem ajtaján: Kőhidai
változatlan testtartásban ült a helyén. Margit megtorpant, szólni akart a fiúnak, hogy egyelőre
nem tudja megadni a pénzt, de túlságosan kényelmetlennek találta volna a magyarázkodást.

Még korai lett volna elmenni a Kárpátiához, sétára indult, fázott az erős szélben, beült
egy folytatólagosan játszó moziba. Egy szovjet vígjáték ment, az Expressz szerelem, nézte a
filmet, látta, hogy a vonat a szibériai erdők és tavak között száguld, de nem értette, hogy mi
történik. Fejét oldalt a falnak támasztva elmerült gondolataiban, hirtelen azt vette észre, hogy
sír, nem tartotta vissza a könnyeit, idegeinek feszültsége lassan felengedett. Kilépve a
moziból, megnyugodva látta, hogy már beesteledett, mintha a gyéren világított utcákon
könnyebben el tudta volna viselni a bánatát.

Ahogy közeledett a Kárpátiához, megingott elhatározásában, hogy ma este szakít

Lancsával. Minden megaláztatás ellenére ő volt az egyetlen ember Margit életében, akire
számíthatott, akinek legalább egy levelet írhat, ha eszébe jut. Elviselhetetlennek tűnt, hogy őt
is elveszítse, és egyedül maradjon.

Margit felélénkült, megváltoztatta a tervét, rá akarta beszélni a férfit, hogy tisztázzák a

helyzetüket, és próbálják megmenteni a kapcsolatukat, magában előre megfogalmazta a
mondatokat, de ahogy belépett a Kárpátiába, és meglátta a megszokott sarokasztal mellett ülő
Lancsát, elveszítette a bátorságát.

Lancsa kékesre volt borotválva, elegáns sötétszürke öltönyt és vakító fehér inget viselt,
kedvenc öreg pincérével tárgyalt a vacsoráról, közben egy gyufásdobozzal játszott. Úgy áradt
belőle a magabiztosság, hogy Margit nem értette, hogy mer ő belépni a férfi nyugodt és
kiegyensúlyozott köreibe, lehetetlennek látszott, hogy az ő személye valamit is jelentene
Lancsa számára.

Lancsa felnézett, és jóindulatú félmosollyal megcsókolta.

– Szervusz, Duda – kapcsolatuk elején szokott rá erre a névre, melyet anyja még
gyerekkorában adott Margitnak –, mi újság a magyar pampákon? Pompás pampák.

Nem várta meg Margit válaszát, tovább tanácskozott az öreg pincérrel.

– Te mit kérsz?
 A lány valami meleget szeretett volna enni, erőlevest rendelt, de ahogy belekóstolt,
túlságosan zsírosnak találta, viszolyogva letette a kanalát.

VI. fejezet
 

1.

Kőhidai kért egy hivatalos papírra írt engedélyt a főiskolán, hogy a Munkásmozgalmi
Intézetben elolvashassa a Rajnai Andorral foglalkozó könyveket és iratokat. Az ügyeletes
tisztviselő elfogadta ezt az igazolást, és rövid, szándékokat kutató beszélgetés után beengedte
az olvasóterembe.

A kihozott anyagból Kőhidai először Rajnai Andor kéziratban megmaradt

börtönnaplóját emelte ki – ezekre a feljegyzésekre hivatkozott az az újságcikk is, mely a fiú
figyelmét eredetileg felkeltette. Nem a napló eredeti példányát adták oda, hanem egy halvány
gépírásos másolatot, mégis megilletődve fogta kezébe a lapokat. Levette a zakóját, mert
megizzadt a túlfűtött, savanyú papírszagú kutatószobában, és olvasni kezdett; eleinte minden
sort olyan fontosnak talált, hogy hosszú részeket szó szerint lemásolt:

„..Az élet sokszor teljesíti az álmokat, s a felelősség áthárítása megnyugtatja a nem

gondolkodókat. November tizenhatodika óta tudom, hogy meg kell halnom. Ám meghalok!
De szeretném messze kiáltani, hogy tévedés azt hinni, mintha ez változtatna a dolgokon. A
világ csak előre halad. A társadalom csak előre fejlődik. A szocializmus útja ki van tűzve, csak
az épület viaduktja szakadt le mostan…”

Kőhidai már olvasott néhány börtönnaplót, a legőszintébb és legtömörebb irodalmi

formának tartotta, Kazinczy Ferenc, Grotius, Fučík mondatai gyakran az eszébe jutottak, de
Rajnai naplójában nem talált semmit, ami valóban megragadta volna. Az első oldalak után
még gyakran megállt és visszalapozott, hátha valami lényeges elkerülte a figyelmét, de meg
kellett bizonyosodnia, hogy a gondolatok és érzelmek nem emelkednek a helyzetből
következő sablonok fölé; úgy tűnt neki, hogy a félelem és az önsajnálat pátoszt izzad ezeken a
lapokon. A híg kavargásból csak egy Romain Rolland-idézet vált ki: „Csak az nem téved
soha, aki sohasem cselekszik. Cselekedni mindig több, mint szemlélni a dolgokat, és talán
nem erkölcsös másra bízni, hogy végrehajtsa azt, amit mi akarunk” – de ezt is mintha már
olvasta volna valahol. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne tolja félre a gépelt lapokat,
meglazította a derekát, és kényelmesebb ülést keresett a széken.

„…A virágoknak köszönöm, hogy szépek voltak, és illatot adtak, a fáknak, hogy
tavasszal kirügyeztek nekem, a felhőknek, hogy szálltak, az esőnek, hogy esett. Köszönöm a
napnak, hogy kisütött az esők után, és sugarával arcon csókolt engem is…”

Megsemmisülten tolta arrébb a jegyzetfüzetet. Úgy képzelte, hogy az az ember, aki

ilyen érzelgős, irodalmi utánérzéseket árasztó mondatokat ír le, az szükségszerűen szubjektív
és tisztázatlan fogalmak között kell hogy éljen. Ilyen ember pedig nem érthet meg másokat
sem, nem dönthet a sorsuk fölött; felfoghatatlannak találta, hogy állhatott meg Rajnai a
kommün egyik legfontosabb posztján.
 Behunyta a szemét, és hátradőlt a székén. Eszébe jutott, hogy Rajnai, mikor halálra
ítélték, alig öt évvel volt idősebb, mint ő, azonos olvasmányélmények hatottak rájuk:
Nietzsche Zarathusztrá-ja, Wundt filozófiája, George közgazdaságtana, tehát nem egy
elképzelt ideálhoz, hanem önmagához kell hogy hasonlítsa. Ha a kivégzés előtti órákban ő
vezetett volna naplót, vajon mit írt volna? Valószínűleg ő sem tehetett volna mást, mint hogy
papírra vesse azt, ami eszébe jut, felsorolja kedvenc könyveit, elbúcsúzik attól a néhány
helytől, ahol jól érezte magát: a Széchényi Könyvtártól, otthoni sötét szobájától, a sétáktól, a
sakkozástól. Még egy várandós feleség és félig kiélt szerelem emléke sem maradt volna utána,
mint Rajnai után, az a néhány ember, akit szeretett, már meghalt, vagy távol élt tőle.

Kőhidai újra elszánta magát, és egy halom iratot húzott maga elé. A viszolygás, ami a
börtönnapló nyomán támadt benne, lassan feloldódott, ahogy megismerte Rajnai életét. A
gazdag zsidó iparos fia 1917-ben minden feltétel nélkül otthagyta jól fizetett bankhivatalnoki
állását, ahol biztos karrier várt volna rá, a pénzt, amit végkielégítésként kapott, befizette a párt
titkos kasszájába. Részt vett a kommünt megelőző harcokban, megjárta a börtönt, és a gyönge
verseket író széplélek egyik napról a másikra a forradalom elszánt és körültekintő
rendőrzsenijévé vált. Rajnai volt talán az egyetlen, aki vállalta a kommün következetes
forradalmi terrorját.

Mikor a Tanácsköztársaság összeomlása már küszöbön állt, a vezetők az utolsó vonattal

elhagyták az országot, Kőhidai maga elé dünnyögött:

– Mindig vannak utolsó vonatok, amikkel el lehet menni. Rajnai nem tartott velük –
rajta kívül alig néhányan maradtak itthon –, bár tudnia kellett, hogy közszereplései és feltűnő
külseje miatt biztos lebukásra van ítélve. Épp Rajnai letartóztatásánál tartott, az Erzsébet téren
fogta el három fegyveres detektív, mikor asztalához odalépett a könyvtárosnő, kérte, fejezze
be az olvasást, mert már letelt a nyitvatartási idő. Kőhidai visszaadta az anyagot, de kérte,
hogy tegyék félre a számára, mert még egyszer el akarja olvasni.

2.

Hazaért, rosszkedvűen nyitott be az ajtón. A család már otthon volt, Kárpáti kivételével, aki
néhány kötött kabátot vitt ki a vevőinek. Anyja főzött, öccse, Péter egy régi Nova kiadású
egypengős ponyvaregényt olvasott. Kőhidai legszívesebben egyenest bement volna a
kamrájába, de tudta, ha kitér a beszélgetés elől, az kihívásnak számítana, inkább leült az asztal
mellé.

Ritkán találkozott az öccsével, reggelenként, mikor elindult, Péter még aludt, este
viszont ő jött haza későbben. Néha bent a városban is összeakadtak az utcán, Péter mindig
bandával járt, pingpongozó csapattársaival és a hozzájuk csapódó iskolás lányokkal – mikor
meglátta a bátyját, kényszeredetten megállt, de intett a többieknek, hogy várjanak rá, azonnal
jön, és valóban sohasem váltottak néhány szónál többet.

Kőhidai hosszú idő után most az asztalnál nézte meg alaposabban az öccsét, ülve is
látszott, hogy már magasabb nála, de a hirtelen növekedés nem zavarta meg mozgásának
összhangját, elegánsan és elfogulatlanul használta hosszú kezét és lábát. A szék hátsó két
lábán egyensúlyozva hátradőlt, és a kihajtott könyvet a mellére fektetve, bátyja felé fordult.
 – Helló! – mondta, és várta, hogy a másik szólaljon meg. Kárpátiné közelebb jött,
készen, hogy ő is részt vegyen a beszélgetésükben, Kőhidai tanácstalanul próbált témát
keresni:

– Hogy megy a tanulás?

– Jól – felelte Péter vontatottan –, javítottam.

– És a pingponggal hogy állsz?

– Már nincs pingpong.

– Hanem mi van?

– Asztalitenisz, ma már éppolyan sportnak számít, mint a futball vagy a kézilabda.

Ugyanúgy tornázunk és futunk. Péter bátyja arcába nézett. – És te hogy állsz a nőkkel?

Kárpátiné hátat fordított nekik, és visszament a tűzhelyhez, mintha ez az ügy nem

érdekelné, de Kőhidai tudta, hogy az öccse magától nem tette volna fel ezt a kérdést. Mióta
Margittal találkozott, önkéntelenül is többet törődött a külsejével, naponta megborotválkozott,
kérte anyját, hogy hozza rendbe a pulóverjeit, vágja le nadrágja koptatójáról a lelógó szálakat,
és ezek a változások, úgy látszik, felkeltették Kárpátiné figyelmét.

– Semmi közöd hozzá.

– Jó, én csak kérdeztem.

– Máskor ne kérdezz ilyeneket!

Kárpátiné visszafordult.

– Te pedig ne parancsolgass! Egyelőre semmivel sincs több jogod itt, mint másnak.

Kőhidai felkelt, és bement a kamrájába, de alig egy félóra múlva anyja kihívta. Azt
hitte, hogy folytatni akarják a vitát, már előre összeszorította a száját, nehogy olyat mondjon,
amit később megbánhatna, de már a küszöbön állva felmérte, hogy másról van szó. Kárpáti
sápadtan ült az asztal mellett, annyira elerőtlenedett, hogy még a kabátját sem tudta levetni,
egy cigarettát forgatott az ujjai között, de nem gyújtott rá.

– Mi történt? – kérdezte Kőhidai.

Kárpáti, kifelé tartva a kispesti traktorgyári lakótelepre, magára vonta a környéken

cirkáló rendőr figyelmét. Gyanúsnak találta a nagyméretű táskákat, kibontatta vele, és sokáig
firtatta a kötött kabátok eredetét. Bár a mindig készenlétben tartott bizományi számlákkal –
melyeket háromhavonként vásárolt egy szövetkezeti ügyintézőtől – úgy-ahogy igazolni tudta
magát, a rendőr mégis felírta az adatait, és fenyegetődzött, hogy feljelentést tesz.

A veszély, hogy börtönbe kerülhet, teljesen összetörte Kárpátit, esküdözött, hogy

abbahagyja a részletes üzletet, és állást keres magának.
 – Egy trafikot – mondta –, ahol este lehúzom a redőnyt, és hazamegyek. És nincs az
egyik lábam folyton a börtönben. Nem az én szívemnek való az ilyen idegesség – és a férfi
marokkal kezdte gyúrni a mellkasát.

A házaspár elhatározta, hogy egyelőre nem helyez ki több árut a kispesti traktorgyári
lakótelepre, de Kárpáti a még kint levő pénzért sem mert elmenni.

– Valaki másnak kellene bekasszírozni.

– Kimenjek én? – kérdezte az asszony.

– Te nem mehetsz, mert ha igazoltatnak, a rendőrnek feltűnik, hogy a név ugyanaz. De

van más is, aki kimehet, végeredményben az egész család ebből él, nemcsak mi ketten.

Péter méltatlankodva utasította vissza a ki nem mondott kérést – éppúgy, ahogy az

egyéb otthoni munkákat szokta. Érettségi előtt állt, a sport is sok idejét elvette, ezért kivételes
helyzetet teremtett magának a családon belül.

Kárpátiné nagyobbik fiára nézett, Kőhidai lehajtott fejjel és szótlanul ült az asztal
végén. Gyűlölte az üzletelés minden formáját, mikor a háború után Kárpáti a lakásban
rendezte be a boltját, még az ajtókilincset is vonakodva fogta meg, mert az idegenek
érintésétől zsírosnak érezte. A kasszírozás pedig különösen taszította: pénzt kellett elvennie
mások kezéből.

Hivatkozni akart arra, hogy ez a munka neki is veszélyes, bár nem visz magával árut,
mint ismeretlen és a környéken járatlan ember éppúgy feltűnést kelthet. Belátta azonban, hogy
a szülei többet költenek rá, mint amennyi ösztöndíjat ő hazahoz, ezért nincs joga
visszautasítani anyja kérését.

– Rendben van – mondta rekedten –, mikor kell kimennem?

– Ha akarod, holnap is lehet, a vevők most kaptak fizetést, ilyenkor van pénzük.

3.

Reggel megkapta mostohaapjától a gumiszalaggal összefogott kartonlapokat, melyekre

feljegyezték a vevők nevét, címét, tartozásuk összegét és a már lerótt részleteket, Kárpáti
tizenöt „fej”-et bízott a fiúra. A köteget aktatáskája oldalzsebébe tette, nem akarta, hogy a
tintaceruzával feljegyzett számok hozzáérjenek a könyveihez. Napközben tekintete sokszor
megakadt a kidudorodó zseben, de csak az utolsó délutáni foglalkozáson, a marxizmus-
előadáson vette elő.

Míg lent a mélyben az adjunktus egyhangúan olvasta fel az anyagot a sokéves

meggyűrődött kék füzetből, Kőhidai akár a pasziánszkártyákat, kirakta maga elé a
kartonlapokat, nézegette a tót és német neveket. Néha öntudatlan lelkiismeretességgel
odafigyelt az előadásra, a tanár épp azt fejtegette, hogy a szocialista értelmiségre kettős
feladat vár a munkásosztályhoz fűződő kapcsolatában: tanulnia kell az osztály élcsapatától, a
párttól, és fel kell emelnie az elmaradottabb rétegeket. Kőhidai behelyettesítette ebbe a
képletbe önmagát és a padon előtte heverő kartonlapokat, szégyenkezett és mosolygott
egyszerre.

A villamosmegállótól az út a traktorgyári futballpálya bejáratához vezetett, és innen

ágazott el a lakótelep két kapuja felé. Kőhidai megállt a kerítés előtt egy korhadó fa- és
rozsdaszagú beszögellésben, heves vizelési inger fogta el, körülnézett, és elvégezte a dolgát.

Találomra a bal oldali kapun ment be a telepre, attól tartott, hogy nehezen találja meg a
kartonlapokra felírt címeket, és kérdezősködnie kell, megkönnyebbülten látta, hogy a
földszintes házakat kaszárnyaépületekre emlékeztető szabályos alakzatba telepítették,
egymást derékszögben metsző kis utcákat alakítottak ki. A tájékozódást még egyszerűbbé
tették a padlásoldal faragott gerendái alá szegelt épületszámok. A telep kissé emlékeztette
Kőhidait a régi Augusztára.

Végigsietett a töltésszerűen megemelt főutcán, figyelte a lakásszámokat, hamarosan

ráakadt az első kartonon megjelölt címre. Leereszkedett a töltésről, előre levette a kalapját,
nehogy bent a lakásban zavarában megfeledkezzen róla, kinyitotta a léckaput, és a lépcsőn
megállva bekopogott.

– Szabad – mondta egy hang, és Kőhidai belépett. Az első pillanatban felkavarta a

gyomrát az a szag, mely az egyetlen helyiségből álló lakásban terjengett; a mennyezetre
felhúzott fregolin fehérnemű száradt, a csikótűzhelyen vacsora főtt, mindent elborított a gőz.
Szemüvege rögtön bepárásodott, csak nehezen vette észre az asztal mellett ingujjban ülő
férfit.

Maga a pénzbeszedés kevesebb nehézséggel és megalázkodással járt, mint képzelte.

Megmondta, hogy Kárpáti helyett jön inkasszálni, az ingujjas férfi bólintott, a
konyhaszekrény üveges részéből egy lefordított bögre alól elővett húsz forintot, átadta, aztán
visszaült az asztal mellé. Kőhidai keze megrándult, mikor elvette a pénzt, köszönt, és kiment
a lakásból.

A többi helyen is gyanakvás nélkül fogadták, vele is abban a modorban beszéltek, amit
Kárpátival megszoktak. Faggatták: valóban elszámol-e a mostohaapjával, nem költi-e a pénzt
nőkre? Kőhidai lassanként megnyugodott, és válaszolni is tudott a viccekre.

Miután a tizedik „fej”-et is lekasszírozta, megállt egy lámpa alatt, és átszámolta a pénzt,
összehasonlította a kartonlapokra felírt összeggel, a számvetés egyezett.

Az egyik helyen sötét ablakokat talált, hiába kopogtatott, így már csak egy címet kellett
lejárnia. Az utolsó lakásban borostás arcú öregember fogadta, egy kéziállványon szőnyeget
szőtt; ez a munka érdekelte Kőhidait, elnézte néhány percig.

Valaki matatott kívülről a kilincsen, majd egy fekete fejkendős, vak öregasszony lépett
be, olyan biztonsággal mozgott a lakásban, hogy Kőhidai azt hitte, ő a háziasszony. Az
öregasszony a bútorokat tapogatva a szövőszékhez ment, és magas, éneklő hangon
megkérdezte:

– Szántai úr, volt itt már a zsidó?

 Kőhidai arcába szökött a vér, szégyenét az sem csillapította, hogy látta Szántai arcán a
jóindulatú mosolyt. Sietve megszólalt, hogy minél hamarabb elmehessen:

– Igen, itt vagyok.

Az öregasszony a hang irányába fordult, és vörösre ázott, repedezett ujjaival egy

tízforintost nyújtott felé. Várta, hogy kivegyék a kezéből, mozdulatlan, akarat nélküli arcán
látszott: addig tartaná így, amíg a vele szemben állók jónak találják. Kőhidai elvette a pénzt,
megkérdezte a nevét, beírta a kartonra, aztán néhány köszönő szót mormogva kiment.

A kinti sötétség felszabadította szégyenét, hiába magyarázta magának, hogy az

öregasszony a „kereskedő” szó megfelelőjeként használta a „zsidó”-t, nem tudott
lecsillapodni. Egy durva káromkodást ismételgetve végigrohant a telepi főutcán. Túl hosszú
kabátja ide-oda csapódott, megbotlott a földes út gödreiben, véletlenül belerúgott egy
esőcsatorna levezető vascsövébe, mely tíz centi magasan kiállt, körme a cipő orrán keresztül
is felszakadt, és langyos nedvesség szivárgott a lábujjai közé.

Kifutott a telepről, cipői macskaköveken csattogtak, egy-egy járókelő utánafordult és

kiáltott valamit, de Kőhidai csak akkor lassította le a lépteit, mikor az oldala már szúrt, és
kitátott szájjal sem tudott levegőt nyelni.

Levette a kalapját, és előkereste a zsebkendőjét, hogy megtörölje csurgó homlokát. Tíz-

és húszforintosok akadtak a kezébe; először nem értette, honnan kerültek hozzá, idő kellett,
amíg rájött, hogy a kasszírozásból származnak. Szerette volna széttépni a pénzt.

Otthon elszámolt a bevétellel, kitérve szülei hálálkodása elől, bement a kamrájába.

Kevéssel később hallatszott az udvari ajtó csukódása, Kárpátiék, akik csak az ő
megérkezésére vártak, elmentek, Kőhidai megkönnyebbülten rakta ki a könyveit.

Egy munkásmozgalmi dokumentumkötetben végigkövette Rajnai Andor életének

hátralevő napjait. Halálra ítélték, az ítélet kimondása után két nappal megszületett a lánya,
mikor megtudta, utolsó levelében Zarathusztrát idézi: „Ne csak tovább plántáld magad, hanem
följebb is.” Kőhidai gondosan felírta ezt a mondatot.

Két fiatal kommunista fivér még megpróbálta kiszabadítani a börtönből egy

kétségbeesett terrorakcióval, de kísérletüket elárulják, és a tűzharcban a rendőrök megölik
őket. Egy rokona mérget kínált Rajnainak, de nem fogadta el, mert úgy érezte, hogy az
öngyilkosság felmentené ellenségeit a gyilkosság vádja alól. Felakasztották, teste a halálban
megnyúlt, a kivégzés nézőközönsége nevetve kiabált: „Nézzétek, az Andor milyen derék szál
legény lett!”

Kőhidai becsukta a könyvet, úgy érezte, meg tudja írni, a szakdolgozatot Rajnairól,
elhatározta, hogy a következő hét valamelyik napján beszél majd erről Lancsa Istvánnal.

VII. fejezet
 
 1.

Hosszú szünet után, 1952. október végétől újra rendeztek orgonahangversenyeket a

Zeneakadémián. Ezeket a hangversenyeket néhány évvel korábban állították le, senki sem
tudta biztosan, hogy miért, állítólag néhány állami vezető klerikális hangszernek tartotta az
orgonát. Az illetékesek most engedtek a szigorukból, de továbbra is kezükben akarták tartani a
döntést, hogy előre meghatározzák a hangversenyek közönségét, a jegyek nagyobbik felét
nem bocsátották pénztári forgalomba, hanem az egyetemeken osztották szét.

Így jutott néhány jegy az Államigazgatási Főiskolára is – a színház- és

hangversenyjegyeket általában mindig ugyanazoknak a mozgalmi aktivistáknak szokták adni,
véletlenszámba ment, hogy most Kőhidainak is jutott. Úgy gondolta: elmegy, orgonamuzsikát
eddig csak a rádióban hallott, és a Zeneakadémián sem járt még.

Az előadások után hazasietett a főiskoláról, és átöltözött, megkönnyebbülten látta, hogy

senki sincs otthon, nyugodtan készülődhet. Megmosakodott, megborotválkozott, aztán átment
a szobába a ruhájáért. Ahogy kinyitotta a szekrényajtót, megcsapta orrát a molyok ellen
használt olajfacsokor illata, tekintetét végigjártatta a ruhákon, bár tudta, hogy egyetlen
négyszáz forintos sötétkék öltönye a rúd legszélén lóg.

Anyja blúzai után, melyek alól egy-egy melltartó színes pántja látszott ki, észrevette
apja ünneplő kék ruháját. Kárpáti már egyre határozottabb mozdulattal emelte ki a
szekrényből, és nézegette, de eddig még nem vette fel, utoljára apja, Kőhidai Márton testét
érintette.

Csak ritkán merült fel a tudatában apja emléke, úgy élt benne, mint az alvó ember
gondolatában annak a szobának a képe, melyben alszik, néha azonban feltört és elborította
lelkét ez az elhúzódó gyász.

Egyszer gimnazista korában – évekkel később, hogy megtudta apja halálát –, egy nyári
napon könnyebben megfázott és belázasodott. Anyja szobájában feküdt, egy különösen
alacsony lábú ágyon, kora délután volt, a házbeli emberek még nem jöttek haza a munkából;
ahogy könyvéből felnézett, nem látott mozgást, csak az udvar közepére ültetett magas, sárga
virágok inogtak a szélben. Kifáradt az olvasásban, lecsúsztatta könyvét a padlóra, és feje alatt
laposabbra igazította a párnát. Arcába sütött a nap, néhány izzadságcsepp futott végig a
homlokán, de rögtön fel is száradt, feje kellemesen zsongott a láztól. Nem tudta, mennyi ideje
feküdt már becsukott szemmel, mikor hirtelen apja hangját hallotta messziről:

– Miklós! Fiam!

Telten és mélyen zengtek ezek a szavak, egyes hangjai alig váltak külön, Kőhidai szíve
egyetlen kemény csomóvá ugrott össze, ijedten felült és körülnézett, de már semmilyen nyom
sem emlékeztetett a jelenésre.

Később nem értette, miért ijedt meg, hiszen apjának még a kísértete mellett is
biztonságban érezte volna magát. Gyakran visszafeküdt erre a különösen alacsony lábú ágyra,
könyvet fogott a kezébe, és mindenben megismételte a körülményeket, melyek között a
jelenés feltűnt, de soha többé nem tért vissza.
 Ujjai most hosszan simogatták a fehér szálakkal erezett sötétkék zakó hűvös szövetét,
benyúlt a felső zsebbe, és kihúzta a már sokszor megtalált régi villamos-átszállójegyet, melyet
még apja váltott, megnézte, aztán visszacsúsztatta a helyére.

Kőhidai testét átjárta a nyitott szekrényből áradó hideg, mégsem mozdult meg,
távolinak érezte azt a pillanatot, mikor becsukja a szekrényajtót, és kimegy a szobából. Ilyen
rövidzárlat máskor is elfogta, de idegeinek görcse alatt most nem szólalt meg a szokásos
biztató hang, amely a fellendülés óráinak előjeleként a munka értelmét dicsérte.
Kétségbeesetten vágyott vissza azokba az időkbe, amikor apja még élt, ő még nem viselt
szemüveget, és még nem váltak észrevehetővé azok a fenyegetések, melyek most körülveszik.

Tudatáig el sem jutó mozdulatokkal kivette a ruháját, becsukta a szekrényajtót,

visszament a konyhába, és felöltözött, csak mikor bezárta maga mögött a lakás ajtaját, akkor
vetett vissza egy pillantást az asztali óra foszforeszkáló számlapjára: fél nyolc múlt néhány
perccel.

A hangversenyt fél kilencre hirdették, Kőhidai belépve a Zeneakadémia előcsarnokába,

még alig egy-két embert látott a ruhatárak előtt. Leadta a kabátját, sétára indult a folyosón,
olvasgatta a plakátokat, ujja hegyével megérintette az oszlopok cirádáit és kék
márványbetéteit.

Sétájában egy teljes kört írt le, újra a nagyterem bejárata elé ért. Meglepődve látta, hogy
egy-egy kopottas, de jól szabott ruhát viselő férfi és nő a bejáratot őrző öreg jegyszedőhöz
lép, kis mozdulatokkal befelé mutat, majd egy pénzdarabot nyom az öreg markába. Ahogy,
közeledett a kezdés időpontja, úgy növekedett a számuk, nem mentek be rögtön a terembe,
hanem kis csoportokba verődve beszélgettek.

Kőhidai érdekesnek találta ezeket a társaságokat, úgy vették birtokukba az előteret,

mint akik otthon érzik itt magukat, elfogulatlanul támaszkodtak neki a folyosó idegen számára
alig észrevehető, kényelmesebb kiszögelléseinek, és a hangjukat sem fogták vissza.

A füléig eljutó mondattöredékekből Kőhidai kikövetkeztette, hogy ezek az emberek a

háború előtt vezető hivatalnokok, ügyvédek, katonák voltak, jelenleg sofőrködtek,
harisnyajavító műhelyekben szemet szedtek, szállítómunkás-brigádokban dolgoztak.
Esténként és szabad idejükben viszont tovább élték régi életformájukat, szokásaik
leegyszerűsödtek, de a valóban fontosakhoz továbbra is ragaszkodtak: vonzódtak a sporthoz,
síeltek, kirándultak, megtartották baráti körüket és mindenekelőtt érdeklődésüket a kultúra
iránt. Ezen az estén is a legtöbben egyenest a munkahelyükről jöttek át a hangversenyre.

Kőhidai elgondolkodott: ha ő valamikor ilyen éles életformaváltásra kényszerülne,

miképp viselné el? Úgy képzelte, semmihez sem ragaszkodna régi életéből, hétköznapjai
sorából sem ugrottak ki ünnepek, olyan szokásokat sem engedett kialakulni magában,
melyekről később nehezére esett volna lemondani. Vonzotta a cigaretta, mert foglalkoztatta
volna ideges ujjait, mégsem gyújtott rá soha, feltételezte, hogy élete során még kerülhet olyan
körülmények közé, hogy nem tudná kielégíteni ezt a szenvedélyét.

Az egyik csoport észrevette, hogy figyeli őket, csodálkozva, de nyugodtan néztek

vissza rá, Kőhidai zavarba jött, mintha idegen helyre tévedt volna, kezét felhúzta zakója
ujjába, és elindult a terem felé.
 Az ajtóban egy régi középiskolás osztálytársával, Németh Józseffel találkozott. Németh
érettségi után az Idegen Nyelvek Főiskolájára került, szerződést kötött a hadsereggel, és
felvették a tolmács tiszti növendékek közé. Rangjelzés nélküli, piros parolinos kimenő
egyenruháját az alakjára szabták, villogó fehér ingéhez szürke nyakkendőt kötött, könnyedén,
sportosan mozgott; Kőhidai szinte természetesnek találta, hogy Németh lenéző hangon
szólítja meg őt:

– Te mit keresel itt?

– Kaptam jegyet a főiskolán.

– És értesz a zenéhez?

– Valamit, nem sokat.

– Gondoltam.

Kőhidai volt osztálytársára nézett.

– Szerintem te sem értesz hozzá túl sokat.

– Egyedül jöttél?

– Igen.

– Hogy lehet az, hogy még nem udvarolsz senkinek? – kérdezte mosolyogva Németh,
de nem várta be a feleletet, csatlakozott befelé vonuló növendéktársaihoz.

Kőhidai megrázta a fejét, el akarta felejteni ezt a jelenetet. Azzal vigasztalta magát,
hogy Németh csak a szerencséjének köszönheti azt, amit elért, a gimnáziumban neki
franciából és oroszból is jobb jegye volt, többet is tudott, ha Kertész nem avatkozik bele a
sorsába, ő is megállta volna a helyét az Idegen Nyelvek Főiskoláján, de nem nyugodott meg.
Néhányszor arrafelé fordult, ahol a tiszti növendékek egyenruhás tömbje elhelyezkedett, látta,
hogy Németh is ránéz, száját eltakarva magyaráz egyik társának.

Kőhidai jegye a nézőtér közepére szólt, az egész sorban nem ült senki rajta kívül, a
többi főiskolást, úgy látszik, nem érdekelte a hangverseny, veszni hagyták a jegyet. Más
sorokban is alig négy-öt néző bontotta meg a székek felhajtott fatámláinak szabályos
sorozatát.

Kevéssel azután, hogy elfoglalta a helyét, felhangzott a harmadik csöngetés, és a

folyosón beszélgetők is bevonultak a terembe. Az első sort üresen hagyták, de elöl, a
pódiumhoz közeli részen helyezkedtek el; ahogy a székek egymás után lecsapódtak, finom
por szállt hátra Kőhidai felé.

Fönt a színpadon semmi mozgás nem látszott, az orgonára állított lámpa csak a
hangszert és közvetlen környékét világította meg, oldalt és a sarkokban alig kivehető
állványok és fa hangszertokok sorakoztak.
 A színpad oldalsó kis ajtaja kinyílt, a nézőtérre hideg levegő húzott be, egy kövér, kék
köpenyes hivatalsegéd tűnt fel, két gyertyatartót helyezett az orgonára, meggyújtotta a
gyertyákat, és kiment. Kőhidai utána nézett: az ajtó homályos üvege mögött újabb mozgás
körvonalai látszottak, hamarosan bejött az orgonista, egy szemüveges, oldalra fésült hajú férfi.
Meghajolt a közönség előtt, megvárta a köszöntő taps végét, és odalépett az orgonához.
Mielőtt leült volna, egy könnyed, de valójában roppant erőteljes mozdulattal rátámaszkodott a
padra. Mintegy kipróbálva szilárdságát.

A terem mennyezetén elhalványodott, majd kialudt a csillárok fénye, az orgonista

leoltotta a kézilámpát is, a teremben csak a gyertyák világítottak. Két tenyerét széttárta, és
megfeszített ujjait a billentyűk fölé emelve várakozott néhány pillanatig; Kőhidai úgy érezte,
hogy ez talán a hangverseny legünnepélyesebb pillanata, előredőlt, és a szék támlájába
kapaszkodott.

2.

A nézőtér egyik bal oldali ajtaja kinyílt, az óvatos csikorgás valószínűleg még a várakozás
teljes csendjében sem jutott el a pulpitusig, de a fiú meghallotta, és hátrafordult: a folyosóról
beszűrődő fényben látszott, hogy Margit jön be a terembe. Most is valamilyen füzeteket
hozott magával a melléhez szorítva, lábujjhegyen lépkedett előre a széksorok mellett.

Kőhidai hagyta, hogy elmenjen mellette, egy mozdulattal sem vétette észre magát,
Margit egészen elöl ült le, egy magas férfi eltakarta alakját. Az orgonista közben befejezte az
összpontosítást, felbúgott az orgona, a felhajtott székek támlái remegni kezdtek. Valamilyen
érzelmes és vidám művet játszott, Kőhidai sajnálta, hogy nem vett műsorfüzetet, szerette
volna tudni a mű címét.

A várakozástól megfeszülő hátak íve lassan kiegyenesedett, a hallgatók

kényelmesebben támaszkodtak a székek karfáira, ahogy a lányt eltakaró magas férfi is
hátradőlt, feltűnt Margit feje. Kőhidai próbálta kiszámolni, mikor beszélt először a lánnyal, de
semmire sem emlékezett, amihez viszonyítani lehetett volna első könyvtári találkozásuk
idejét. Most érezte meg, hogy a belülről oly feszültnek és hosszúnak tűnő napok milyen
gyorsan és jelentéktelenül múltak el.

Felrezzent, mert a villany kigyulladt, és elöl taps hallatszott, Margit hátrafordult,

tekintetük összeakadt; Kőhidai nem köszönt, csak mereven visszanézett, aztán elfordította a
fejét.

A lámpák fénye újra kialudt, Kőhidai feltette a lábát az előtte levő szék keresztvasára,
mutatóujját bedugta zoknija gumifixe alá, meghúzta, igyekezett lekötni gondolatait.

Az orgona egyre komorabb futamai a háborút idézték fel benne, az elmúlt háborúról
gondolatai átváltottak az új háborúra, mely még nem tört ki, de árnyaival már elsötétített
minden órát, melyet a főiskolán, otthon vagy az utcán töltött. Valamiért úgy képzelte, ez a
háború reggel fog kitörni, téli reggel, mikor rosszkedvű és didergő emberek mennek a vibráló
köd alatt. Mikor a háború híre megérkezik, egy pillanatig csend lesz, majd kiáltások
hangzanak fel, gyors és zavaros mozgás kezdődik.
 Lassú ritmusú második tétel következett, a felszínen futó könnyű keringődallammal;
Kőhidai megtörülte a homlokát, egy zörejre oldalt nézett: Margit ott ült mellette, mosolygott,
láthatóan büszke volt rá, hogy észrevétlenül sikerült ideosonnia.

– Mire gondolt az előbb? – kérdezte Margit.

– A háborúra.

– Olyan furcsa volt az arca.

– Nem tudom, lehet.

A lány suttogva kérdezte:

– Maradjunk?

– Maga akar?

– Én jobb szeretnék elmenni, nem olyan érdekes, mint gondoltam.

– Várjuk meg a tétel végét.

– Minek?

– Akkor szünet lesz, most zavarnánk.

– Nem érdekel.

Margit a vállát vonogatta, hogy jelezze, mennyire nem törődik az illemmel, elővett egy
húszfillérest, és az orrlyukába dugta. Tetszett neki az ötlet, mereven tartotta a fejét, de
remegett a visszafojtott nevetéstől, Kőhidai értetlenül nézett rá.

Az orgonista a tétel végén felemelte a kezét a billentyűkről, felkeltek, és óvatos

léptekkel kifelé indultak. Útjuk a tiszti iskolás csoport mellett vitt el, Kőhidai elégedetten
vette észre, hogy régi középiskolás társa csodálkozva és irigykedve néz utánuk.

A kapuban megálltak, kint az utcán esett az eső, Margit egy vékony selyemkendővel
bekötötte a fejét.

– Van kedve sétálni?

– Van.

Kiléptek a kapu alól, Kőhidai megborzongott, összeszorította a fogait, hogy ne

vacogjon.

– Én úgy imádom az esőt – mondta Margit, nyakát hátrahajtotta, és mintha egy

zuhanyrózsa alatt állna, ingatta a fejét –, olyan, mintha a világ egy mély lélegzetet venne.
Maga nem szereti az esőt?
 Kőhidai még sohasem tűnődött el azon, hogy szereti-e az esőt, egy hatásos válaszon
gondolkodott, régi olvasmányaiból felbukkant egy mondat, hogy az eső a misztikában a halál
jelképe, habozott: kimondja-e, mert akármilyen tetszetősen hangzott, ellentétben állt azzal,
amit a lány mondott, így inkább csak bólintott.

– A szelet is úgy szeretem, ha lent vagyok falun, ki szoktam ülni az országút mellett egy
kilométerkőre, és egész este el tudom hallgatni, hogy játszik a szél a távíródrótokon. Vagy ha
hull a hó, betakarja a rétet, és feltölti a völgyeket, olyan, mintha újjászületne a világ, csak
sokkal szebben és tisztábban.

– Maga ennyire szereti a falut?

– Nagyon. Ha valaki azt mondaná, hogy oda mehetek, ahová akarok, bárhová a világon,
én nem Amerikát választanám vagy az afrikai gyarmatokat. Nekem sokkal romantikusabb
valahol az Alföldön átszállni egy vasúti szárnyvonalra, állni az ablakban és figyelni a faluk
nevét. Minden név olyan, mint egy üzenet a múltból, mintha egyre mélyebben mennék vissza
az Időbe, ahonnan jött a nép, minden szín sokkal sötétebb, mégis sokkal élesebb.

– Most is falun lakik?

– Nem, egyelőre Pesten kell élnem, mert írni akarok, és lent vidéken az irodalomnak
nincs megfelelő környezete. De néha torkig vagyok Pesttel, hazamegyek Kunszöllősre,
feltöltöm magam energiával. Látom a szélmalmokat a búzatábla szélén, a sík jeget kint a Szék
alatt, a tavaszi héricset kint a szikes rétek virágai között. Apám mindig azt mondta:
mindenkinek kell hogy legyen egy faluja, ahová hazamehet.

Kőhidai gyötrődve hallgatta, mindazok a képek, melyekről a lány olyan lelkesen

beszélt, idegenek voltak neki. Leszámítva a gyerekkori nyaralásokat Gyömrő-Tófürdőn,
érettségi után az építőtábort, majd a katonai gyakorlatot, emlékezete szerint sohasem járt
vidéken. Szégyellte a keskeny és füstös ferencvárosi utcákat, ahol eddigi élete lefolyt, mintha
ez a környezet gondolatain is tisztátalan, szürke nyomokat hagyott volna. Hiába lépkedett
mellette a lány, alig egy könyöknyire, még távolibbnak és elérhetetlenebbnek látszott, mint
bármikor.

Egy gyümölcsösbódéhoz értek, a szögre akasztott Aladdinlámpa kivilágított az utcára,

fényében négy-öt asszony válogatott a rekeszekbe kirakott almában, körtében, szőlőben.
Margit néhány lépésnyire a ládától megállt, és suttogva mondta:

– Lopjunk almát.

Kőhidai összerázkódott.

– Ha almát akar, van nálam pénz.

– Nálam is van, de így sokkal érdekesebb.

– Nem tudok.

– Akkor én egyedül.
 Margit előrement, négyszer-ötször is elsétált a rekeszek előtt, határozatlan mozdulattal
többször is az almák felé nyúlt, de végül egyet sem vett ki. Kőhidai nem tudta, hogy megijedt-
e, vagy az egész ügyet azért találta ki, hogy őt megdöbbentse. A bódén túl, az utca sötétjében
találkoztak újból.

– Maga fél, hogy nem mer játszani?

– Nem félek, én is szoktam játszani az utcán, csak mást, mint maga.

– Mit?

– Ha jön valaki szembe velem, úgy csinálok, mintha jobbra mennék el mellette, aztán
hirtelen balra fordulok, az illető úgy megdöbben, hogy ott marad mozdulatlanul.

Margit nevetett.

– Ez nagyon érdekes, próbáljuk meg.

Egy hajlott hátú, kopott zsíros kalapot viselő, alacsony férfi jött velük szembe,
félhangosan és széles gesztusokkal beszélt magában:

– Azt mindenki tudja, hogy mi van akkor, amikor van, de mi van akkor, ha nincs? Erre
tessék felelni!

Margit meglökte a fiút.

– Most.

Kőhidai előrelépett, próbálta végrehajtani a trükköt, mely leginkább a futballisták

testcseléhez hasonlított, de a túlzott igyekezettől összeütközött a hajlott hátú férfival, annak
kezéből kiesett az aktatáska, és magához térve megdöbbenéséből, hangosan szitkozódott.
Néhány járókelő kíváncsian megállt mellettük, a lány sietve belépett egy mellékutcába,
Kőhidai utánafutott. Margit a falhoz dőlve nevetett, közelebb hajolt a fiúhoz, szavait most is
élénk, táncszerű kézmozdulatokkal kísérte.

– Jó, hogy nincsenek gátlásai, nem szeretem azokat, akik félnek az élettől.

Kőhidai elpirult a dicsérettől, és kutatott az emlékezetében még valami rejtett képesség

vagy ötlet után, de semmi sem jutott az eszébe.

3.

A mellékutcán átvágva kiértek a Körútra, ezen a nyitott környéken vágott a szél, Margit újra
fölfelé fordította az arcát, de ez a mozdulat már erőltetett volt, Kőhidai ránézett: félkabátja
megszívta magát esővel, fázhatott.

Túloldalt egy eszpresszó fölött égett még a hiányos neonfelirat, Kőhidai ballonja
zsebébe nyúlt, és míg látszólag a lány szavaira figyelt, próbálta megszámolni a pénzét.
Papírpénze nem volt, ujjaival különválasztotta a recés peremű egyforintosokat és a sima
kétforintosokat, amennyire meg tudta állapítani: tizenkét forintja volt. Nem szokott
eszpresszóba járni, nem tudta, ennyi pénz elég-e, hogy meghívja a lányt, habozva szétengedte
zsebében a fémpénzeket. A lány átmutatott a Körút túlsó oldalára, egy sötétebb utcatorkolat
felé.

– Ott lakunk.

Kőhidai mindenképpen szerette volna, hogy a lány még egy ideig vele maradjon,
kabátzsebében újra összeszámolta a forintokat; arra gondolt, ha mégsem lesz elég, a pincérnél
otthagyja zálogban a főiskolai diákigazolványát. Az is átfutott az agyán, hogy hátha eszébe jut
Margitnak a menzán kölcsönadott százforintos, de ezt nem akarta előhozni.

– Nem inna meg velem egy kávét? Leülhetnénk itt szemben.

A lány határozatlanul bólintott.

– Jó, de csak tíz percre, aztán haza kell mennem.

Kőhidai kinyitotta az eszpresszó ajtaját, és előre akarta engedni a lányt, csodálkozott,

hogy Margit hátrább marad.

– Vendéglőbe, eszpresszóba a férfi lép be először.

A fülledt melegben a pára azonnal befutotta Kőhidai szemüvegét, csak homályosan

látta, hogy a terem közepén áll egy üres asztal; intett, hogy üljenek le oda. A háború előttről
megmaradt plüssbevonatú kávéházi székek piszkosak és kopottak voltak, a rugók is
átnyomódtak a huzaton, szúrtak, de a fiú nem merte megváltoztatni egyszer elfoglalt
helyzetét.

– Mit kér? – kérdezte rekedten.

– Csak egy kávét.

– Még valamit?

– Nem, ma éjszaka még dolgozni akarok. Éjszaka mindig olyan csodálatosan tiszta a
fejem, ilyenkor jönnek a legjobb gondolatok. Maga is szeret éjszaka dolgozni?

– Csak ha muszáj. Azt olvastam valahol: éjszaka minden jobban fáj.

– Ez érdekes, nem tudja, ki írta?

– Nem, de ha akarja, majd utánanézek.

A felszolgálónő megállt az asztaluk mellett, Kőhidai megkönnyebbülten rendelte meg a

két kávét. Sokáig hallgattak, közben fent a galérián megszólalt egy zongora, a szűk
helyiségben még az asztalukon álló fém hamutálca is rezonált a hangokra. A fiú kezébe vette a
hamutálcát, aljába egy lófejet préseltek, a sörényt jelző rovátkákba már belemarta magát a
kátrány. Kőhidai úgy képzelte, hogy amíg él, nem fogja elfelejteni ezt a hamutálcát. A
zongorista egy magyar nótát kezdett énekelni:

– …Álmodozz, álmodozz, Marika, Marika…

A lány nevetett.

– Ez nekem szól, nekem csak álmodozni szabad.

Kőhidai ránézett.

– Nincs melege? Nem veti le a kendőjét?

– Nem tudnék mit csinálni ezzel a rengeteg hajammal – Margit beletúrt a kendő alól
kilátszó hosszú fürtökbe, melyek az esőtől a szokottnál jobban felgöndörödtek –, még
megfésülni sem lehet.

A beszélgetés megint elakadt.

– Maga még a nevemet sem tudja, Kőhidai Miklósnak hívnak.

– Jaj, most jut eszembe, hogy jövök magának száz forinttal, de mondja meg a címét,
elküldöm postán.

– Nem fontos.

– De én szeretem elintézni az ilyen ügyeket, mondja meg, felírom.

Kőhidai lediktálta a címét, közben kihozták a kávét, minden cukrot beletett, amit az
alátét tányéron talált.

– Gyakran jár hangversenyre?

– Csak ritkán van rá időm, ugyanis sokat járom az országot. Az orgona az egyetlen
hangszer, amit ha lehet, mindig meghallgatok. Tulajdonképpen az orgona olyan, mint egy
teljes önálló zenekar.

– És ez az országjárás a munkájához kell?

– Ahhoz is, időnként arra is fel szoktak kérni, hogy előadásokat tartsak, vagy vitákat
vezessek, de nemcsak ezért utazom ennyit, csodálatos emberekkel szoktam találkozni,
elbeszélgetek velük, és feljegyzem a szavaikat, az egész életüket.

Kőhidai szerette volna megkérni, hogy mondjon valamit az élményeiről; a lány mintha
megérezte volna szándékát, magához húzta a füzeteit, és óvatosan rájuk tette a kezét.

Fent a galérián a zongorista szitkozódni kezdett, mert egy süketnéma társaság telepedett
le a zongora előtti asztalhoz.

– Tönkreteszik nekem itt az egész hangulatot.

 Margit felnézett, pillantása megakadt a falra szerelt órán.

– Jézusom, már tizenegy? Mennem kell.

A fiú belátta, hogy tovább nem tartóztathatja a lányt, kétségbeesetten kutatott

valamilyen ürügy után, hogy máskor is találkozhasson vele.

– És azt nem szokta tudni előre, hogy mikor lesz itthon?

– Nem, előfordul, hogy egy hónapig is Pesten vagyok, aztán váratlanul üzennek, hogy
szükség van rám Debrecenben vagy Szombathelyen, vagy bárhol másutt az országban, nekem
vonatra kell szállnom, és indulnom kell.

– És úgy körülbelül sem tudja, hogy a jövő héten hogy alakul a programja?

Margit az orra hegyére tette a mutatóujját, és elgondolkodott.

– Melyik napra gondol?

– Mondjuk szombatra. Ha van kedve, elmehetnénk a Zeneakadémiára. Úgy láttam a

plakáton, hogy a jövő szombaton megint tartanak orgonahangversenyt.

– A szombat az biztos nem jó.

– És pénteken? Veszek jegyet valahova.

A lány határozatlanul bólintott.

– A péntek, azt hiszem, jó lesz.

– Hol találkozzunk?

– Találkozzunk azért mégis a Zeneakadémiánál, ez közel van hozzánk. Hét óra felé.

– Hét órakor a főbejáratnál, jó?

– Jó, de most már menjünk.

Kőhidai odahívta a pincérnőt, megkönnyebbülten látta, hogy csak nyolc forintot ír fel a
számolócédulára, tízet adott neki. Kiléptek az eszpresszóból.

– Hol lakik?

– A Zichy Jenő utcában.

– Elkísérhetem?

– Tulajdonképpen igen.
 Át kellett menniük az úttesten, a távolban egy autóbusz látszott, Kőhidai megfogta a
lány könyökét.

– Vigyázzon!

Ujjai csak nehezen engedték el a kabát nedves szövetét. Néhány perces séta után egy
háromemeletes ház előtt álltak meg.

– Itt lakunk a bátyámmal.

Kőhidai lenyomta a kilincset, de az üvegezett vasvázas kaput már bezárták. Belülről

hegedűszó szűrődött ki.

– A házmester. Mindig éjfélig játszik, hogy el ne aludjon.

– Már rég házmester?

– Úgy tudom, öt éve. Miért?

– Ennyi idő alatt már megtanulhatott volna hegedülni. – A lány nevetett.

– Igen. Ne haragudjon, be kell mennem.

– Itt maradhatok, amíg kijön a házmester?

– Szeretném, ha elmenne, mert meglátják, és a mi házunk olyan furcsa ház.

Bent elhallgatott a hegedűszó, talán a házmester is felfigyelt a beszélgetésre. Kőhidai

esetlenül meghajolt.

– Akkor jövő pénteken hét órakor a Zeneakadémia előtt. Vagy inkább negyed nyolckor?

– Nekem mindegy, jó lesz a hét óra.

– Nem baj, ha egy kicsit késik. Viszontlátásra!

– Viszontlátásra!

Kőhidai kilépett az esőbe, a sarkon még egyszer visszafordult, és búcsút intett. Alig
halkultak el távolodó léptei, Margit kinézett a kaputorkolatból: senkit sem látott. Nem ment be
a házba, sőt be sem csengetett, a házmester újrakezdte végtelen hegedűgyakorlatait. A lány
tükröt és rúzst vett elő, a gyenge fényben összehúzott szemmel kifestette a száját, levette a
kendőjét, és megfésülködött. Füzeteit a melléhez szorítva, a trolibusz megállója felé indult.

VIII. fejezet
 
 1.

Bár szombaton éjfél után ért haza Kőhidai, vasárnap reggel korán felkelt, rendszeresen
játszott az Államigazgatási Főiskola sakkcsapatában, és kilencre írták ki mérkőzésüket a Váci
úti Reiter-gyár sakkozói ellen. Reggeli helyett sietve megkent magának egy szelet zsíros
kenyeret, könyvei közül kikeresett egy orosz nyelvű sakkmonográfiát, és a hóna alá csapta,
útközben át akart nézni egy-két megnyitási változatot, melyre sor kerülhet a partijában.

Ebben a korai időben még üresen futottak a villamosok, Kőhidai leült a hosszú pad
sarkába, kinyitotta a könyvét, de néhány oldal után elunta az olvasást. Szemét behunyva arcát
a nap felé fordította, felidézte előző esti találkozásukat Margittal, aggodalmasan újra
végiggondolt minden részletet: nem hibázott-e valamiben, nem untatta-e a lányt? Úgy találta,
mindent megtett, ami csak telhetett tőle, és Margitnak lesz kedve megint találkozni vele.
Kellemes izgalom fogta el, nem tudott ülve maradni, kiment a nyitott peronra, és megállt
szemben a Duna felől fújó széllel.

Háromnegyed kilencre ért ki a Váci útra, a Reiter-gyár bejárata előtt az öreg intéző köré
csoportosulva már ott beszélgetett néhány csapattársa, élénken gesztikulálva a kezükben
tartott, összehajtott újságokkal. Kőhidai több mint egy éve játszott már a főiskolai sakk-
körben, jól ismert minden arcot, csodálkozva vette észre, hogy a várakozók között ott álldogál
egy tanulócsoportbeli társa, Pauker Tibor is, ő most jött le először.

Pauker kövér, alig húszéves kora ellenére már kopaszodó férfi volt, mindenképpen
kivált a tanulócsoportból, a többi főiskolás öltözékéhez mérten elegáns, jól szabott ruhákat
viselt, rendszeresen nyakkendőt kötött – bár ez valóságos kihívásnak számított. Fekete
aktatáskájában külföldi szakkönyveket hordott magával, célzásokat tett rá, hogy ő maga is
dolgozik egy tudományos kutatóintézetnek.

Pauker csak nemrég, a második év elején került be a főiskolára, apja valaha

nagykereskedő volt, így osztályidegen származásúnak, X-esnek minősült, és az érettségi után
elutasították a jelentkezését. Az Államigazgatási Főiskola nyolcvan elsőévese közé összesen
két X-est vettek fel, de csak egyikük jelent meg a szeptemberi évnyitón, a másikat időközben
családjával együtt kitelepítették a Hortobágyra. Pauker az első évet egy alacsonyabb rangú
intézményben, a Számviteli Felsőtechnikumban töltötte el, vizsgák után egy újabb kérvényt
adott be, melyben kérte áthelyezését az Államigazgatási Főiskolára. A rektorhelyettes Pilisné
elfogadta a kérelmet, nem lehetett ellenőrizni a szállongó pletyka igazságát, hogy Pilisné és
Pauker közeli rokonok, de Paukert gyakran látták feltűnni azon a folyosón, melyből a főiskola
vezetőinek irodái nyíltak.

Az első hetekben Kőhidai többször is próbált beszélgetést kezdeményezni, abban

reménykedett, hogy vele talán több közös témát talál, mint a többi csoporttársával, de Pauker
visszautasított minden közeledést, éreztetve, hogy Kőhidai nem egyenrangú partner a
számára. A fiú most csak a szeme sarkából vetett felé egy pillantást, nem értette, miért jött le
játszani. Abban nem kételkedett, hogy a körültekintő Paukert ebben is határozott célok
vezetik, talán arra számíthatott, hogy a sakkcsapatban való szereplést valamiféle közösségi
munkának tekintik majd a főiskolán.

Már elmúlt kilenc óra, és még mindig hiányzott a csapat két legjobb játékosa, az öreg
intéző utolsó reménységként elment a villamosmegállóhoz, de egyedül tért vissza. Félrevonta
Kőhidait.
 – Miklós, nem hagyhatjuk üresen az első táblát, mert büntetőpontokat vonnak le tőlünk.
Az erőlista alapján neked kell fölmenni.

– Ki lesz az ellenfelem?

– Rög Sándor, egy öreg mester, de ne ijedj meg tőle. Te leszel a világos, kombinálj
bátran.

Kőhidai elfogódottan bólintott; középiskolás éviben foglalkozott a játék elméletével, de

azóta alig vett a kezébe sakk-könyvet, és csak ritkán ült le a tábla mellé – így nem sok eséllyel
vehette fel a küzdelmet egy mester ellen.

Jelentkeztek a gyári portásnál, aki az ebédlőbe utasította őket. Átvágtak a kihalt

udvaron, a hordalék eltömhette a csatorna lefolyóját, mert az eső olajos felszínű tócsákban
gyűlt össze, a víz befolyt a csupasz földön tárolt bálák és halomba dobált gépalkatrészek közé
is.

Az üzemi ebédlő asztalain már felállították a sakk-készleteket, sőt a szabályok szerint

pontban kilenckor az órákat is elindították, a Reiter-gyáriak egy csoportba gyűlve beszélgettek
hátul, a kályha mellett, csak az ajtó nyitódására jöttek elő.

Kőhidai levette a ballonját, közben az első tábla felé nézett: vékony, hajlott hátú,
pedánsan öltözött, ősz hajú férfi üldögélt az asztal mellett, néha egy-egy szót intézett a többi
játékoshoz; Rög az oktató és a kapitány szerepét is ellátta a csapatnál, ezért néhány száz
forinttal kiegészítették a nyugdíját.

A fiú köszönt Rögnek, tisztelettudóan megvárta, amíg a mester nyújtja elsőnek a kezét,
utána leült, kitöltötte a játszmalapot, és megkérte ellenfelét, hogy emlékképpen írja rá a nevét,
Rög bólintott, és reszketeg betűkkel aláírta.

Kőhidai mélyet lélegzett, és megtette az első lépést, királygyaloggal nyitott, szerette az

ebből kialakuló romantikus állásokat, az Evans-csel vagy a porosz huszárjáték bonyodalmait,
de ellenfele az óvatos francia védelmet választotta. A fiú tartott attól, hogy a középjátékban
sok gondolkodási időt kell majd felhasználnia, ezért a nyitólépéseket gyorsan meghúzta. A
kialakuló változatot ismerte, az elnevezésére is emlékezett: Aljechin-Chatard-támadásnak
hívták, az egykori világbajnok, Aljechin felejthetetlen játszmát nyert vele egy svájci mester
ellen.

A fiú biztos volt benne, hogy pontosan követi a világos számára ajánlott legjobb
lépéssort, megdöbbent, mikor a tizenkettedik lépésben Rög vezérének kettős fenyegetésével
elháríthatatlan gyalogvesztés elé állította. Gyomra összehúzódott, arra gondolt, hogy feladja a
partit, aztán homlokát a tenyerébe szorította, és kényszerítette magát, hogy ne
általánosságban, hanem pontos változatokban értékelje az állást. Úgy találta, hogy a
gyaloghátrányért elegendő ellenértéket jelent tisztjeinek gyors fejlődése és a sötét
királyszárnyra nehezedő nyomás. Hosszú töprengés után úgy döntött, hogy még egy gyalogot
feláldoz, és a megnyíló vonalakon támadásba kezd nehéztisztjeivel. Húzott, és beírta a lépést,
keze alatt nedves lett a játszmalap, az órára nézett: jól állt az idővel, felkelt, és sétára indult az
asztalok körül.
 Nézte csoporttársainak játszmáit; Pauker, mivel nem rendelkezett minősítéssel, az
utolsó táblán játszott egy vasárnap is kék munkaruhát viselő, sovány, ticesen rángatódzó arcú
férfival, aki minden húzásnál keményen odavágta a figurát az asztalhoz, mintha ez a mozdulat
is növelné a lépés erejét. Futárjával sakkot adott.

– Sakkzási mánia! – mondta.

Pauker közbehúzta a huszárját, Kőhidai úgy ítélte meg, hogy a pozíciója valamivel
kedvezőbb. Megtett egy kört, aztán visszaült az asztalához, és a táblára nézett. Mester
ellenfele védelembe szorult, bár kihasználta a passzív állások minden rejtett dinamikáját,
helyzete hamarosan kritikussá vált, Kőhidai visszanyerte az áldozott gyalogokat, változatlanul
folytatódó támadás mellett. A harmincadik lépésnél a fiú úgy érezte, eljutott a döntés
küszöbére, hogy ne húzzon elhamarkodottan, ráült a kezeire. Bástyával és vezérrel is üthette
ellenfele vezérgyalogját, először a bástyaütés következményeit számolta ki: az állás a cserék
után hamarosan döntetlenre egyszerűsödik le, a vezérlépés viszont matt támadást ígért –
emellett döntött. Tekintete sebesen futott ide-oda a táblán, még egyszer ellenőrizte a lépés
nyomán megnyíló vonalakból és átlókból adódó veszélyeket, mikor Paukerék asztala felől
váratlanul indulatos kiáltozást hallott, odakapta a fejét.

– De igenis megfogta a vezérét, tessék azzal lépni – mondta a rángatódzó arcú férfi.
Pauker felállt.

– Kikérem magamnak, én nem nyúltam a figurához!

– Én meg nem hazudok a maga kedvéért, majsikám!

A gyáriak körülvették a társukat, és kivonszolták az ebédlőből, Rög mentegetődzve

mondta:

– Sajnos, ez az ember nem egészen komplett. A múltkor is bevitték a rendőrségre, mert

azt mondta, ha jönnek az angolok, neki biztos lesz fegyvere. Kérdezték, hogy honnan. Azt
felelte, majd elveszi az angoloktól. Ne haragudjanak rá, a pont természetesen a maguké.

Kőhidai bólintott, de Pauker ellenfelének burkolt zsidózása elvette a kedvét a játéktól,

úgy találta, tökéletesen mindegy, hogy megnyeri vagy elveszti a partit, minél hamarabb el
akarta hagyni a termet. Vezér helyett a bástyával ütött, és döntetlent ajánlott, az öreg mester
elfogadta.

– Pedig jobban állt.

– Nem érdekes.

Leadta a játszmalapját, aztán felöltözött, és egy biccentéssel elköszönt a többiektől.

Kint a villamosmegállóban Paukerral találkozott.

– Mit szólt ehhez az alakhoz, Miklós? – kérdezte csoporttársa szokatlanul barátságosan.

Kőhidai vállat vont.

– Bolond. Látszik rajta.

 – Bolond?! Én ezzel úgy vagyok, mint a részegekkel, csak azt mondják, amit józanon is
gondolnak. Nem jön a villamos, bemegyünk gyalog a trolibuszig?

– Szívesen.

Pauker tovább háborgott:

– Majsikám?! A szemét.

Kőhidai eltűnődött.

– Mit lehet csinálni? Talán egyszerűbb volt valaha a gettóban élni, minden egyértelmű
volt, a fal nemcsak elzárta, de védte is az embert. Azt olvastam, a római gettóban este
bezárták a kaput, és se ki, se be nem mehetett senki, katonák vigyáztak.

– Furcsa dolgokat beszélsz, én a magam részéről nem megyek vissza a gettóba.

– Én is csak a szimbólum kedvéért mondtam. Hallgatagon mentek tovább, Kőhidai

törte meg a csendet:

– Mi akarsz lenni?

– Kutató, a szocialista államok nemzetközi kapcsolataival akarok foglalkozni.

– Sokat tanulsz egyedül?

– Muszáj. Nálunk a főiskolán némely tanár csak azzal törődik, hogy vannak olyan
villanykörték, melyeknek nincs egyéni kapcsolójuk, így egyszerre több égőt gyújtanak meg az
emberek, pedig egy is elég volna. És erre megy el minden energiájuk.

– Azért akadnak kivételek is, akiktől lehet tanulni valamit. Például Lancsa.

Pauker felnézett.

– Te ismered Lancsát?

– Igen, elég jól.

– Majd egyszer mesélj róla.

Odaértek a trolibusz megállójához.

– Te merre mész? – kérdezte Kőhidai.

– A Nyugatihoz, Budán lakunk.

– Szervusz, ha ráérsz, máskor is beszélgethetünk.

– Jó majd keressük egymást.

 Kőhidai villamosra szállt, a magával hozott sakk-könyvet az ölébe ejtette, és most is
Margitra gondolt, lassan feloldódott benne a délelőtt nyomasztó emléke.

2.

Kőhidai már napokkal korábban elkezdett készülni a találkozóra Margittal. Nem volt elég
pénze, anyjától kért kölcsön háromszáz forintot, az asszony gyanakvó pillantására megígérte,
hogy az ösztöndíjából négy hónap alatt letörleszti majd. Régi kabátja helyett egy kék ballont
szeretett volna venni magának, de hiába járta végig a boltokat, csak sötétbarnát talált. A ballon
olcsóbb volt, mint ahogy számította, a pénzből telt egy fehér ingre is.

Beállt az Uránia előtt jegyre várakozók hosszú sorába, a moziban Nincs béke az olajfák
alatt címmel egy akkoriban ritkaságnak számító olasz filmet játszottak. Már eljött a
pénztártól, mikor megfordult a fejében a gondolat, hogy Margit esetleg már látta ezt a filmet,
végigjárta a többi belvárosi mozit, és félretétetett két jegyet egy cseh vígjátékhoz is.

Pénteken ebéd után Kőhidai már nem ment vissza a főiskolára, beült a borbélyhoz,
levágatta a haját, és borotválást is kért. Mikor végeztek, és a borbély keféjével kisöpörte
nyakából a lehullott szálakat, a fiú egy pillantást vetett a tükörképére: a rövid haj sportos
kinézetet adott neki, borotválástól kipirult arca szinte égett új fehér inge fölött – ami rég
fordult elő, Kőhidai meg volt elégedve a külsejével.

Szokása szerint a megbeszélt időnél korábban ért a Zeneakadémia elé. Szerette ezeket a
várakozással eltöltött negyed- és félórákat, mikor nem terheli semmiféle kötelesség vagy
feladat, kezeit hátul összekulcsolva fel s alá sétált az épület főbejárata előtt, minden második-
harmadik fordulónál egy pillantást vetett a portásfülke előtti faliórára.

Hét óra előtt néhány perccel úgy látta, hogy a lány közeledik a Körút felől áramló
tömegben, Kőhidai megrántotta ballonkabátja övét, és áttörte magát a szembejövőkön, de a
hosszú hajú, félkabátot viselő nő előtt megtorpant: alig hasonlított Margitra.

A főbejáraton sorra beléptek az esti hangversenyre érkezők, majd később egy

ajtónyitódáskor távoli zenekar játéka szűrődött ki az utcára. Mikor a portásfülke előtti falióra
nyolcat mutatott, Kőhidai belátta, hogy hiába vár, elindult a Körút felé, zsebéből előkereste a
két mozijegyet, és lassan mind apróbb darabokra tépte.

Nem keseredett el, sőt mintha valami nyomás alól szabadult volna fel, könnyedén járt,
alig érezte lépteit az aszfalton. Tudta, hogy ezért a kudarcért nem tehet magának
szemrehányást.

Kőhidai megszokta, hogy ha valóban vágyik valamire, azt sohasem sikerül elérnie.
Nemcsak a Szent Imre Gimnáziumba, majd a bölcsészkarra nem tudott bejutni, életének más
nagy esélyei is meghiúsultak. Emlékezett rá, hogy 1946-ban egy zsidó segélyszervezet svájci
nyaralásra vitt egy gyerekcsoportot, ő is rákerült a listára, de az utolsó napokban
kideríthetetlen okokból mégis lemaradt. Ahogy utánagondolt emlékeinek, úgy találta, fölötte
állott volna szerencséjének, ha sikerül ezt az estét Margittal töltenie.
 A közelben csöngetett egy villamos, Kőhidai összerezzent, és átsietett a Körút túlsó
oldalára, csak a lába alá figyelve, találomra fordult be a keresztező utcák sarkán.

Egy kórházépület mellett haladt el, a viszonylag enyhe időben nyitva volt egy utcai
ablak, egy öt-hat éves kisfiú könyökölt a párkányon, jobb kezében félig elrágott kiflit tartott.
Mindkét szemét gennytől és kenőcstől sárgás vattacsomó takarta el, fejét mégis olyan
érdeklődéssel forgatta jobbra-balra, mintha valóban látná is az utca életét. Mikor később
visszaemlékezett erre az estére, Kőhidainak úgy tűnt, hogy a kisfiú jelvénye volt annak a
tehetetlen élni vágyásnak, mely az utcákat betöltötte. A gyárak többségében a munkások ezen
a pénteken kapták meg a fizetésüket, részeg kompániák hajtottak taxival vendéglőből
vendéglőbe, az eszpresszók nyitott ajtaján kihúzódott az utcára a sűrű cigarettafüst és a
zongorák hangja.

Kőhidai elhagyta a világosabb környéket, és újra sötét mellékutcákon ment tovább,

távoli torkolatukban, akár a nap felé fordított hosszú kaleidoszkópcső végén az
üvegdarabokból kialakuló szabálytalan alakzatok, égtek a sugárutak lámpái. De a fiú csak
látszólag ért csöndesebb közegbe, a hámlott falú házak között az úttest aszfaltján és a keskeny
gyalogjárón alig kivehető alakok jelentek meg, lejátszották mozgalmas jeleneteiket, aztán egy
pillanat alatt eltűntek.

Egy borostás, vadászkalapos öregember egy részeget követett messziről, ahogy a részeg
ide-oda tántorgott, úgy húzódott ő is jobbra-balra az utca szélességében. Másik helyen egy
idősebb férfi és nő veszekedett, a férfi néhány százforintost rántott elő a zsebéből, feldobta, a
szél azonnal szanaszét sodorta. A nő sírva ismételgette:

– Istenem: a Lajos pénze. A Lajos pénze.

Az utca egy helyen váratlanul kanyart vett, és piactérré öblösödött ki, a sötét piac
közepén a száraz virág- és rothadó főzelékdombok között két férfi ráncigált egy kövér
asszonyt, aki a leszálló esti köd ellenére kigombolkozott, és éneklő hangon csitította a
férfiakat:

– Silence, mes enfants, silence!

„Ki lehet ez – tűnődött Kőhidai –, talán valami régi nevelőnő, aki most nem talál helyet
magának?”

Aztán ők is eltűntek.

Egyre több csoportosulás jelezte, hogy kocsma felé közeledik. Az emberek kihozták
poharaikat a bolt elé, és beszélgettek vagy énekeltek, hangjukat visszafogva, mégis olyan
erővel, hogy a szemük kidülledt.

Erősen vágott a szél, Kőhidainak égett az arca, és egész testében átfázott, benyitott az
ajtón, melyen összeolvadt, festett betűk lángost és pogácsát kínáltak. Életében talán ötször
sem járt kocsmában, nem ismerte az italárakat, a pénztár mellett oldalt húzódva megnézte az
árjegyzéket.

Egy fröccsre váltott blokkot, a savanyú ital jólesett kiszáradt torkának, vett még egyet,
bár érezte, hogy már az első is a fejébe szállt. A pohárral nem jött el rögtön a pulttól,
körülnézett: a kocsmahelyiség szokatlanul magas volt, mégis sűrűn megtöltötte a gőz és a
cigarettafüst. A helyiség belső, a bejárattal átellenes sarkában összegyűlt a homályos, lebegő
pára, ettől melegnek és biztonságosnak látszott. Kőhidai idegen helyeken szerette hátát
nekitámasztani a falnak, poharával a sarok felé tartott.

Kőhidai szomja nem csillapodott, egy hajtásra kiitta a poharát, aztán rátette a
felhalmozott üres hordók tetejére. Gondolatait kellemes zsibbadás tompította el, az arcok
mintha közelebb jöttek volna a szeméhez, Kőhidai önfeledten hallgatta a beszélőket. Új
ballonkabátja és fehér inge ebben a környezetben kihívóan szokatlannak tűnt, a mellette álló
csoportban egy magas, kopaszodó, szénporral belepett férfi észrevette, hogy figyeli őket, a
magasba emelte az öklét.

– Ha pedig a spiclik ide a csárdába is utánunk jönnek, majd a jó csontos öklömmel

tanítom rendre őket.

A férfi oldalt fordult, de szavait félreérthetetlenül Kőhidaihoz intézte, a csoport

várakozva elhallgatott, a fiú tudta, hogy el kell mennie. Hogy a távozása tisztességesebb
legyen, lassú mozdulatokkal gombolkozott be. Kifelé indult a kocsmából, útközben egy
bakancsos láb csúszott elé, félig vakon átlépte.

A bor és a kocsmaszag felkavarták a gyomrát, kint a szabad levegőn a falnak

támaszkodva próbált megpihenni. Kioldotta a nadrágszíját, nagyokat nyelve igyekezett
visszaszorítani a torkán feltörő erjedt savanyú ízt, és elindult az utca végén fénylő Körút felé.

Egy térre ért, melynek közepén a felhalmozott hulladékok között egy zölden
rozsdásodó bronz kutyaszobor állt, Kőhidai nem tudott továbbmenni, öklét a mellére
szorította, hogy a lélegzete elakadt, és forró sav tört föl a torkán. Utána megkönnyebbült, az
erőlködéstől könnyes szempilláin szivárványosan csillogott a lámpák fénye.

A szél hirtelen sűrű füstöt sodort a házak fölé, az utca mintha fedett folyosóvá változott
volna, az aszfalton álló üres szemetesvödrök, leláncolt kézikocsik imbolyogtak Kőhidai
szeme előtt. Most végre elengedte magát, újra felmerült benne Margit képe – olyan élesen,
hogy látta arcán a kissé ijedt kifejezést is.

Megbánta, hogy nem várt még egy félórát a lányra, visszaemlékezve beszélgetésükre,
most már abban sem volt biztos, hogy hét órában állapodtak meg vagy nyolcban. Megfordult,
és visszasietett a Zeneakadémiához, de a főbejárat előtti megvilágított térségen most sem állt
senki. Benézett a faliórára: tíz perc múlva lett volna háromnegyed kilenc.

Kőhidai nem akarta elveszíteni feltámadt reményeit, úgy gondolta, hogy Margit talán
beteg, azért nem jött el. Elszánta magát, és elindult a Zichy Jenő utca felé, követte múltkori
sétájuk vonalát, néhány perc múlva eljutott Margiték házához.

Belépett a lépcsőházba, és tétovázva megállt. A házmester már befejezte esti

foglalatosságait, hegedült a horgolt függönnyel eltakart üveges ajtó mögött. Kőhidai nehezen
tudta rászánni magát, hogy bekopogtasson, egy helyben topogott, a nyitva hagyott pincéből
hideg, cserszagú huzat tört föl, a zokni fölött fázott a lábszára.

Tudta, ha sokáig töpreng, olyan késő lesz, hogy már nem illik becsengetni Margitékhoz,
összeszedte magát, és az ujja hegyével koccantott az ablaküvegen. A házmester kinyitotta az
ajtót, bizalmatlanul nézett rá, és várta, hogy a fiú szólaljon meg először. Kőhidai egy önmaga
számára is váratlan fordulattal nem a szokásos hanghordozásával kezdett beszélni, hanem
kissé ferdére húzva a száját, vaskosan ejtette ki a szavakat, mintha valamilyen tájszólást
használna, és nehézkes kézmozdulatokkal kísérte a beszédét. Öntudatlanul arra számított,
hogy inkább megnyeri a házmester rokonszenvét, ha Margit vidéki rokonának hiszi; a
házmester valóban mosolyogva mondta, hogy a lány a második emeleten lakik.

Keresztülvágott a sárga téglával burkolt udvaron, mivel a melléklépcsőt találta meg

hamarabb, ezen indult el. Lámpa itt nem égett, botorkálva keresett helyet a lábának, egyszer
megcsúszott, teste előrelódult, ha nem kapaszkodik meg a csigaszerűen kanyargó korlátban,
összetörte volna magát.

A második emeletnél kilépett a függőfolyosóra, és lenézett a mélybe: az udvar

szabályos zárt téglalap formáját különféle ajtók, lépcsők és pincelejáratok bontották meg,
középen egy szőnyegporoló és egy ecetfa állt, az udvar Kőhidait a régi gettóbeli házra
emlékeztette.

Végigment a folyosón, a házmester által megjelölt ajtón nem volt kiírva Margit neve,
bátortalanul megnyomta a csengőt. Az előszobában fény gyúlt, majd egy huszonöt év körüli
férfi kinyitotta az ajtót. Széles pofacsontjával, kissé kidülledő zöld szemével emlékeztetett
Margitra, de mozdulatai lágyak és határozatlanok voltak, arcvonásai korán megereszkedtek,
és fogsorában néhány elszíneződött pótolt fog tűnt fel.

– Jó estét – köszönt Kőhidai –, Mihály Margitot keresem.

– Sajnos nincs itthon.

– És mikor jön haza?

– Az az igazság, hogy én is szeretném tudni. Egyébként Mihály János vagyok, Margit

bátyja.

Kőhidai elmormogta a nevét.

– Nem beteg a húga? Találkozónk lett volna.

Mihály elmosolyodott.

– Nem tudok róla, hogy beteg volna. Akar valamilyen üzenetet hagyni?

– Ha lehetne egypár szót.

– Hozok papírt és ceruzát.

Kőhidai sietve írt:

„Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült találkoznunk, de biztos közbejött valami. Nem
számít, a fontos az, hogy Magának nincs semmi baja. Ha úgy gondolja, hogy még
találkozhatunk, keressen meg a könyvtárban, vagy írjon, nagyon örülnék neki. Üdvözli:
Kőhidai Miklós”
 Fel akarta írni a címét is, de emlékezett rá, hogy a lány egyszer már feljegyezte a
füzetébe. Összehajtotta a papírt, és Mihály felé nyújtotta.

– Akkor ezt legyen szíves.

Mihály jóindulatúan bólintott.

– Át fogom adni. Viszontlátásra.

IX. fejezet
 

1.

Az egykori bankházban, az Államigazgatási Főiskola központi épületében nem jutott

elegendő hely arra, hogy itt tartsák meg a négy évfolyam valamennyi előadását és
szemináriumát. A tanulócsoportok néhány foglalkozásukat átvitték a jogi karra, közeli
vállalatok kultúrtermébe vagy leggyakrabban a főiskola zuglói diákszállójába. November
elején is ide írtak ki egy nyilvános fegyelmi tárgyalást, melyen minden hallgatónak meg
kellett jelennie.

Kőhidai először járt a diákszállóban, kíváncsian nézett körül: semmilyen jel nem
mutatta, hogy egy kiemelkedő fontosságú főiskolához tartozik. Mintegy kétszáz fiú és ötven-
hatvan lány lakott a régi magánvillában, aránytalanul szűk helyen, egy-egy szobában 16-18
ember aludt, elkülönítőt nem tudtak berendezni, a fertőző betegek együtt laktak egészséges
társaikkal. A zsúfoltság általában csak a második félév derekán enyhült: a hallgatók 15-20
százaléka lemorzsolódott, nem bírták a heti 35 óra foglalkozást, az alig áttekinthető hatalmas
tananyagot. Másokat fegyelmi okokból távolítottak el; három késés egy hiányzásnak
számított, öt igazolatlan hiányzás után pedig minden tárgyalás nélkül kizárták a hallgatókat.

A diákszállót felszerelési tárgyakkal sem látták el megfelelően; lakói télen is csak egy-
egy pokrócot kaptak takaróként, nem állítottak be elegendő szekrényt sem, a ruhák szanaszét
hevertek a székeken, az ablakok köze megtelt lekvárosüvegekkel és zsíros papírcsomagokkal.

A fegyelmi tárgyalás színhelyén, a nagy tanulóban még rendezkedtek, aki korábban

érkezett, kint ácsorgott a folyosón, Kőhidai a faliújságot nézegette. A piros vászonfelület nagy
részét harmad- és negyedéves hallgatók fényképei foglalták el „Rákosi-ösztöndíjasok – a mi
sztahanovistáink” felirattal. Egy írás arról szólt, hogy sokan hoznak el kenyeret a menzáról, a
cikkíró kenyérbűvészeknek, repetalovagoknak nevezte őket, és azt ajánlotta, hogy a
menzaajtóban tartsanak rendszeres motozást. A másik sarokba a becsületbíróság ítéletét tűzték
ki: megrovásban részesített egy hallgatónőt, mert festette az arcát, és javaslatot tett, hogy
zárjanak ki a diákszállóból egy főiskolás házaspárt, mert a vasalókamrában szeretkeztek.

A folyosó végén feltűnt Pilisné, a rektorhelyettesnő, övvel megszorított, hosszú, barna

bőrkabátot viselt, mellette ott lépkedett a Főiskola párttitkára, Kovács Ferenc, valaha asztalos
volt, jelenleg a karbantartó műhelyt vezette, és Baneth Anikó a marxista tanszékről, bementek
a nagy tanulóba, kevéssel később a hallgatókat is beengedték. Leülni csak kevesen tudtak,
Kőhidai egy ablak mellé húzódott, és nekidőlt a falnak.
 Pilisné felállt a vörös vászonnal leterített asztal mögött, felemelt kézzel csendet kért.

– Elvtársak, azért hívattalak ide titeket, főiskolánk egész hallgatóságát, mert nem
egyszerű fegyelmi tárgyalásról lesz szó, hanem lelepleződik a sorainkba befurakodó ellenség
egyik jellemző taktikája: a tárgyilagosság álarcában hogyan rombol és destruál. Kovács
elvtárs – fordult a párttitkárhoz –, hívd be Zolna Márta harmadéves hallgatót.

Kovács kiment a folyosóra, és egy huszonöt év körüli, alacsony, kontyos nővel tért
vissza, a nő vastag szövetruhát viselt, Kőhidainak úgy tűnt, hogy valamilyen ágyterítőből
varrhatta. Megállt, arccal Pilisné felé, de a rektorhelyettes rászólt:

– Forduljon szembe társaival, nézzen a szemükbe, ha tud. Baneth elvtársnő, olvasd fel a
jegyzőkönyvet!

A marxista előadónő egymás után sorolta fel a terhelő adatokat:

– …Bede elvtárs, aki, mielőtt a főiskolára került volna, építőmunkásként dolgozott,

egyszer nem tudta kinyitni szekrényén a nagyméretű lakatot. Zolna Márta azt javasolta neki,
hogy próbálja felrobbantani gyufaméreggel, majd megjegyezte: mi volna, ha lakat helyett
síneket robbantanának?

Más alkalommal kijelentette: megérjük, hogy a békenap és a békehét után egyszer majd
békeévet is rendeznek. Azt is mondta, hogy a marxizmus nem tud újat adni, és a főiskola sem.

Pilisné ránézett a lányra.

– Nincs semmi megjegyzése? Szóljon nyugodtan, ha valami olyat hall, ami nem felel
meg a valóságnak.

– Azt mondtam, hogy a békenap és a békehét után esetleg békeévet is rendeznek, de a

többit csak rám fogták, mert nem szerettek.

Pilisné széles, nyomatékos kézmozdulatot tett a hallgatóság felé.

– Figyeljétek meg, elvtársak, az ellenség taktikáját: a kisebbeket ismerd el, a

nagyobbakat tagadd le, és fogd az egészet személyes ellentétekre…

Kőhidait annyira nyomasztotta a tárgyalás hangneme, hogy megpróbált inkább másra

figyelni. Kinézett az ablakon; egy ötemeletes bérház belső homlokzatára látott rá, három óra
felé járt az idő, hűvös novemberi szél hordta a port, a ház folyosóin alig mutatkozott valaki is
a lakók körül. Egy-egy gyerek ment játszani, kezében még valami ételt, talán süteményt vagy
almát tartva, majd egy fiatal lány jött előre a korlátig, egy szikrát szóró szenes vasalót lóbált.

A fiú elálmosodott, későn ebédelt, a menzán a szokottnál is kevesebb húst adtak, ezért
teletömte magát kenyérrel, és sok vizet ivott rá, minden vér kiszállott az agyából, és mintha
egész teste felfúvódott volna. Öklével ütögette az arcát, úgy próbálta feléleszteni magát, még
hosszú nap állt előtte, a fegyelmi tárgyalás után vissza kellett menniük a főiskolára, Lancsa
tartott előadást az évfolyamnak.

A marxista előadónő közben befejezte a jegyzőkönyv felolvasását, Kovács állt fel.

 – Harcos hozzászólásokat kérek. Ne legyünk passzívak, mikor az életünkről van szó!

Zolna Márta csoporttársai az első sorban ültek, egymás után léptek ki az asztal mellé.

– Lebecsülte a gazdasági földrajzot, csak a fizikai földrajzot szerette, mert szerinte

abban nincs politika.

– Azt mondta: meddig fogunk még vasércet szállítani Csehszlovákiából, mikor ez olyan
megalázó?!

– Baudelaire-t nagyobb költőnek tartotta, mint Petőfit, és a Széttört bilincsek című

szovjet filmet a pánszlávizmus hirdetőjének nevezte.

Pilisné feltolta a szemüvegét a homlokára.

–  Ezt hogy értette? Tessék megmagyarázni!

– A pánszlávizmust én úgy értettem, hogy az összes szláv népek egyesülése. – A lány

hirtelen kitört magából: – Én nem vagyok kozmopolita, szeretek a népi demokráciában élni.
Akarják, hogy a Szózat-ot idézzem?! A nagyvilágon e kívül…

Kőhidai újra elfordította a fejét, és a szemközti bérház homlokzatát bámulta. Először

figyelemre sem méltatta azt a két fekete ruhás férfit, akik a ház harmadik emeletén tűntek elő
a lépcsőházból, és egy kezükben tartott iratot nézegetve, rövid tétovázás után bekopogtak a
folyosót lezáró saroklakás ajtaján.

Hirtelen kisütött a nap, Kőhidai hunyorgott, de most már nem fordította el tekintetét az
ajtóról, mely mögött a két feketeruhás eltűnt. Eltelt néhány perc, amíg újra megjelentek,
vállukon egy koporsót hoztak, gyalulatlan fából ácsolták, ez mutatta, hogy a halott zsidó volt,
a nyers deszkalapok szinte világítottak a napon.

A halottszállítók mögött egy szinte derékszögben meggörnyedt öregember jött, egyik

kezével botra támaszkodott, a másik oldalról egy fiatalabb férfi támogatta. Mindenáron a
koporsó közelében akart maradni, az igyekezettől valósággal dobálta a tagjait, de a
feketeruhások nem törődtek vele, nem lassítottak, az öregember és a koporsó között egyre nőtt
a távolság, végül az egész csoport eltűnt a lépcsőházban.

Kőhidai zavartan körülnézett, hogy társai közül ki látta ezt a jelenetet, de többnyire
észre sem vették, vagy nem találtak benne semmi érdekeset. Csak a szeme sarkából vetett egy
pillantást a közelben álló Paukerra, akinek látnia kellett a halottvivőket. Pauker feszes, kövér
arca meg-megrebbent, de tekintetét mereven maga elé szegezte, jelezve, hogy nem hajlandó
semmiféle közösséget vállalni.

A koporsó után törekvő, botra támaszkodó öregemberről Kőhidai gondolatai átváltottak

apai nagyapjára, Kirschner Gyula felesége halála után feladta a lakását, és bement a kőbányai
zsidó szeretetotthonba. A fiút lelkiismeret-furdalás fogta el, mert már több mint egy hónapja
nem látogatta meg, úgy döntött, hogy nem halaszthatja tovább, még aznap kimegy hozzá az
órák után.
 Közben a fegyelmi tárgyalás véget ért, Kovács felolvasta a minisztériumba
felterjeszteni kívánt javaslatot, hogy Zolna Mártát a Fegyelmi Szabályzat II/f pontja alapján
zárják ki az ország összes egyeteméről és főiskolájáról, a hallgatóság kézfölemeléssel
megszavazta, aztán sietve szétoszlott.

Kőhidai visszament a főiskola központi épületébe. Az előadóteremben csak a táskáját

tette le, és elsétált a Történelmi Tanszék felé a folyosón, abban reménykedett, hogy a tanár
észreveszi, és megállapodnak egy újabb találkozóban a Rajnai Andorról szóló dolgozat
ügyében. Szerette volna elmondani kétségeit, és abban is reménykedett, hogy további
forrásmunkákat kap.

Kinyílt a tanszék ajtaja, Lancsa nem egyedül jött ki, hanem egy nőt kísért lazán
belekarolva, a lépcsőnél megálltak, és fojtott hangon vitatkoztak. Kőhidai megtorpant, de így
is felismerte Margitot.

Visszafordult, bement az előadóterembe, felkapta a padról az aktatáskáját, és el akart

sietni, de a csoportbizalmijuk, egy negyvenéves, bajuszos férfi elébe állt.

– Hová mégy, Kőhidai elvtárs?

– Dolgom van.

– Neked a legfontosabb dolgod a tanulás. Ha elmégy, jelenteni fogom a távollétedet.

– Jelentsed.

Vitatkozásuk közben Lancsa odaért, egy barátságos mozdulattal a helyére tessékelte a

fiút.

– Hoztam magának valamit, Miklós, majd óra után odaadom.

Kőhidai leült, és lassan megnyugodott. Belátta: számítania kellett volna rá, hogy Margit
nincs egyedül, hanem tartozik valakihez. Maga is meglepődött, hogy idegei milyen hamar
tudomásul veszik az adott helyzetet, sőt megkönnyebbült, hogy ez a legyőzhetetlen akadály
végképp lezárja a lányhoz vezető utat. Gondolatban minden jót kívánt Margitnak, elhatározta,
hogy ha még találkozik vele, meg is mondja neki. Ceruzájával többször is felírta a padra:
„M2”, majd vastagon áthúzta.

Előadás után átment a tanszékre, néhány, még a háború előtt megjelent könyvet és
nyomtatványt kapott Lancsától, megköszönte, és elrakta a táskájába.

2.

Elindult a kőbányai villamos felé, útközben egy tábla csokoládét vásárolt a nagyapjának,
harminc forintja maradt, ezt is az öregembernek akarta adni, hogy ne kelljen felváltani és
elvenni belőle, nem szállt autóbuszra, a villamos végállomásától gyalog ment ki a
szeretetotthonba.
 Az otthon a zsidó templom oldalában helyezkedett el, a hitközség egykori
maceszsütödéjét alakították át erre a célra. Már este hét óra felé járt, az otthon mellékutcára
nyíló nagykapuján lakat lógott, Kőhidai kénytelen volt körbekerülni a templom felé.

Átvágott a szűk és homályos folyosón, mely keresztülvezetett a tanácsterem épületének

földszintjén. A pincében konyha működött, még most, órákkal a főzés befejezte után is
áporodott krumpliszag árasztotta el az egész épületet. A folyosót lomtárnak használták,
Kőhidai hol törött támlájú székekben botlott meg, hol puha rongyhalmokat rúgott széjjel.

Fellélegzett, amikor kiért a csúszós, sárga lingerittel kikövezett templomudvarra. Az

alacsony folyosó után jólesett felnézni a kupolára, melyből meghajlott vasrúdon egy
Dávidcsillag emelkedett ki. Ez a megkönnyebbülés azonban csak pillanatokig tartott, mert
hamarosan szemébe ütköztek a templom pusztulásának jelei.

Ahogy elment az épület mellett, arcába csapott a kitört oldalablakokon árfúvó

kereszthuzat. Csöndes papírzörgés hallatszott, a szél lebegtette a földre hányt, szétesett
imakönyvek lapjait, senki sem volt, aki a Törvény előírásai szerint kivitte volna ezeket a
foszlányokat a temetőbe, és elásta volna egy pap sírja mellé. Csak az oldalsó kis Hősök
templomában égett fény, Kőhidai benézett egy résen: a háború zsidó halottainak zöld márvány
emléktáblája előtt világított az örökmécs.

Az épület mostani állapotában már alig emlékeztette Kőhidait gyerekkora templomára,

ahová nagyanyja gyakran magával vitte őt. Lehetetlen volt elképzelni, hogy a kitört sötét
ablakok mögött valaha csillárok égtek, a földszintről tekintélyes, jól táplált férfiak integettek
fel a karzaton ülő feleségüknek, az utolsó padsor mögött pedig szegény falusi vagy
Lengyelországból érkezett, Nyugat felé tartó zsidók várták összetett kezekkel, hogy valaki
meghívja őket vacsorára.

Semmi nyom nem idézte fel az ünnepi sátor emlékét sem, mely kint az udvaron szokott
állni, tetejét kukoricaszárral födték be, belülről fehér, héberbetűs bársonytakaróval díszítették,
kipusztultak az udvar kék vízililiomai is, melyek között a közösség a Hold-imát szokta
mondani.

Egy pillanatig Kőhidai úgy hallotta, mintha bent a frigyszekrény előtt hajlongva, a
magas hangokat hosszan kitartva egy magányos kántor énekelne, de csak a csend és a fülében
lüktető vér játszott vele. Már rég elment az öreg kántor, még 1946-ban elvitte magával a fia,
egy angol őrnagy. Eltűntek az öregasszonyok is imakönyvük gyöngyházszínben játszó
fedelével és szegfűszeggel teletűzdelt birsalmáikkal.

Akik túlélték a háborút, 1947-ben még egyszer rendbe hozták a templomot, de ez a

fellendülés nem tartott soká. A tehetősebb kőbányai zsidók, miután államosították üzleteiket
és műhelyeiket, maguk is csak tengődtek.

A nagytemplomban már rég nem tartottak istentiszteletet, a környékbeli suhancok

gyakran feltörték az elhagyott épület ajtaját. Összetörték a padokat, hintáztak az egyetlen épen
megmaradt csilláron. Tarzan módra, a falból kiszakított vezetékbe kapaszkodva ugrottak le a
karzatról a földszintre. Minden mozgathatót elloptak, a frigyszekrény függönyét egy kocsis
lótakarónak használta, az imaköpenyekből női ruhákat varrattak. A hitközség feljelentést tett,
kijött néhány rendőr, de nem tettek komolyabb kísérletet, hogy a tetteseket megtalálják.
 Kőhidai szerette volna körüljárni az egész templomot, de sietnie kellett, búcsúzóul
ujjával megérintette az ajtó háborúban megsérült vaspántját, a golyóütötte sebek pontjáról
finom rozsda pergett.

Az átjárati ajtót nyitva találta, bent, a szeretetotthon épületében is teljes fény égett még,
az öregek csak nemrég fejezhették be a vacsorájukat. Egy fehér fityulás gondozónő jött ki az
udvarra, lábassal a kezében, összehúzott szemmel merően nézte a sötétségből kilépő Kőhidait.

– A Kirschner bácsi unokája?

– Igen.

– Panaszunk van az öregúrra. Képzelje el: nem törődik a renddel, nem akar mosakodni,
és nem is tudom, hogy mondjam meg magának: a fürdőkádba szokott pisilni. Beszéljen a
fejével.

A gondozónő biztatóan mosolyogva utat engedett Kőhidainak az otthon belseje felé.

Alig lépett be az üveggel fedett előtérbe, orrát még az átjáró folyosóénál is

áporodottabb, nehezebb szag csapta meg. A vastag, kötött alsóneműkből, dohos ágyneműk
párolgásából szállt fel, belekeveredett az éjjeliszekrényekben őrzött felvágottak és édes
sütemények romlott, erjedt bűze és mindenekfölött a híg ürülék hideg kipárolgása. Ez a
fojtogató keverék áradt az előtérbe nyíló valamennyi helyiségből: a mosdóból, az ebédlőből és
a két hálóteremből.

Kőhidai be akart menni a bal oldali hálóterembe – a kisebb, jobb oldali termet a nők
számára rendezték be –, de a bejárat előtt most is megállította a kerekes székben ülő
nyomorék férfi.

Ez a férfi még nem érte el a felvételben előírt alsó korhatárt, talán harmincöt éves
lehetett, mégis bekerült az otthonba, mert a munkaszolgálatból agyi és gerincsérüléssel hozták
vissza, hozzátartozói pedig, akik gondját viselhették volna, elpusztultak vagy kivándoroltak.
Csak néhány órára vitette be magát a hálóterembe, napközben mindig kint ült az előtér dróttal
átszőtt üveg fedőlapjai alatt. Mintha nem akarná tudomásul venni, hogy sérülései miatt az élet
már véget ért számára, mielőtt még elkezdődött volna – mikor behívták munkaszolgálatra,
fiatalabb lehetett, mint most Kőhidai –, kopaszra nyírt fejét élénken forgatta jobbra-balra,
érdeklődéssel figyelt környezetében minden mozgást és beszélgetést. Mosolyogva és
izgatottan kérdezte Kőhidaitól:

– Mi van kint? Mi újság?

A fiú széttárta a karját.

– Nem tudok semmi különöset.

– Hol volt szórakozni mostanában?

Kőhidai nem akart magyarázkodni, inkább találomra felsorolt néhány szórakozóhelyet,

melyeket maga is csak a menzán hallott emlegetni társaitól. A nyomorék minden nevet
visszakérdezett, mintha nem értette volna tisztán, valójában ő is ki akarta mondani:
 – Moszkva? Pipacs? Kis Royal? Trojka? Jereván?

Kőhidai viszolyogva látta arcán a széles, onánikus mosolyt, el akart köszönni, de a

nyomorék megfogta a kabátujját.

– És kivel ment? Társasággal vagy egy nővel kettesben?

– Egy nővel szoktam. Mindig ugyanazzal.

– És ki ez a nő?

– Ne haragudjon, nem mondhatom meg a nevét. Nem illik.

– Akkor csak a keresztnevét vagy a becenevét. Csöpi, Baba?

– Én Em kettőnek szoktam hívni.

– Miért Em kettőnek? Ez valami vicc?

– Hosszú és bonyolult történet, most nincs időm elmondani.

– És szép nő?

Kőhidai elgondolkodó arcot vágott.

– Nem tudom. Észrevettem, hogy az utcán alig fordulnak meg utána, valószínűleg
azért, mert barna a haja, ugyanis a szőkék sokkal jobban magukra vonják a figyelmet.

– Én is a szőke nőket szeretem, olyan a hajuk, mintha folyton sütne rájuk a nap.

– Én viszont a magam részéről elképzelni sem tudnék nála csinosabb nőt, főleg a szeme
és az alakja tökéletes. Persze az előfordulhat, hogy elfogult vagyok vele szemben.

– A harmónia fontos egy férfi és egy nő között, a testi-lelki harmónia. Jól mondom?

– Igen, szerintem is erről van szó.

– És mik a tervei: elveszi feleségül?

– Ezt nem tudom, erről még sohasem beszéltünk, de két ember nemcsak akkor tartozhat
össze, ha beírták a nevüket egy nagy könyvbe.

– Ez így van – helyeselt a nyomorék –, és mondja csak: nincs a menyasszonyának

véletlenül egy idősebb barátnője?

– Nem tudom, miért kérdezi?

– Ha egyszer beszélgetnek, megemlíthetné előtte az én nevemet. Maga társasági ember,

ügyesen elő tudja hozni a dolgot. Nem vall velem szégyent, fel tudok öltözni rendesen, és van
egy kis pénzem is.
 – Majd esetleg szólok neki, de ne haragudjon, most be kell mennem a nagyapámhoz.

Kőhidai arcán torz mosollyal, ugrásszerű lépésekkel továbbsietett.

„Miért kell ilyeneket hazudnom?! – dünnyögte magában. – Micsoda szégyen!”

3.

A férfiak hálótermében már mindenki lefeküdt. Kőhidai jobbra-balra köszöngetve végighaladt

a két ágysor közötti keskeny korridoron, nagyapja ágya a sor végére esett, közvetlenül az
ablak mellett. Az öregember aludt, egykori sofőrsapkáját az ágyban is a fején hagyta,
összecsücsörített szájjal vette a levegőt, mintha buborékot készülne fújni, fogatlan szája
beesett a pofacsontok alatt.

Kőhidai lehajolt hozzá, az alvó körül erős, tisztátalan szagok lebegtek: dohány, piszok
és vizelet keveréke, megremegett a gyomra, de mintha ismeretlen bűneiért kívánna vezekelni,
le akarta győzni magát. Kikereste a szagok közül az egyetlent, melyet szeretett: a sofőrsapka
bőr védőszalagjának enyhe izzadságszagát, csak erre a szagra figyelve megcsókolta az
öregember homlokát.

– Tata.

Az öregember fölébredt, és kifakult kék szemével a fiúra nézett, arca sírósan

elhúzódott.

– Olyan rég voltatok itt!

Kőhidai nem tudott mit válaszolni. Kirschner Gyula, mikor a felesége meghalt, nem
akart bemenni a szeretetotthonba, menyéhez és unokáihoz szeretett volna költözni, de
Kárpátiné elutasította, arra hivatkozott, hogy még egy ágy már nem férne el az egyszobás
ferencvárosi lakásban. Hozzátartozói eleinte gyakrabban meglátogatták új helyén, de az utolsó
évben már csak Kőhidai kereste fel. Az öreg néha megjelent a ferencvárosi házban, de
napközben senkit sem talált otthon, ült az udvaron a szomszédokkal beszélgetve, megette,
amivel megkínálták, aztán elunta magát, és botjára támaszkodva visszament Kőbányára.

– Hoztam csokoládét, tata, és itt van harminc forint is – Kőhidai átadta ajándékait. – Mi
volt ebédre?

– Egy kis hamisleves.

Segített nagyapjának felülni az ágyban, és feltépte a csokoládé papírját, az öregember

mohón evett. Mivel a gondozottak közül alig néhánynak maradt életben hozzátartozója, az
otthonban minden látogatás eseménynek számított, Kőhidait már belépése óta figyelték az
ágyban fekvők, most fel is könyököltek a párnáikon, és odaszóltak:

– Ez a rendes fiú nem lehet a maga unokája, Kirschner.

– A hőstetteiről is meséljen neki, a fürdőkádról, meg hogy mit csinált az ebédnél!

 Az öregember megette a csokoládét, és diadalmas hangon átszólt a szemközti ágyra:

– Maga meg, Paszternák, ne beszéljen, magának hiába volt kilenc kirakata, itt fog
megdögleni, még a koporsója után sem fog menni senki. Nekem legalább ez a fiú eljön majd a
temetésemre.

Ezekre a szavakra Paszternák, akinek a paplanon keresztül is látszott betegesen

megduzzadt hasa, sírni kezdett.

– Nékem is volt fiam, harminckét éves lenne.

Kirschner nem érte be ennyivel, a többi ágy felé fordult.

– Maguk pedig ne fárasszák a szájukat, nem érdekelnek. Megmondtam már, hogy

zsidók között király sem lennék.

A terem mélyéből felháborodott hangok válaszoltak:

– Hogy beszélhet így? Maga talán nem zsidó?

– Ha a zsidók nem adtak volna könyörületből helyet magának, fekhetne kint az utcán!

Egy szakállas, magas, öreg férfi felült az ágyon.

– Kirschner úr! Én eddig türelemmel hallgattam idétlen vicceit, de nem fogom tűrni,
hogy a zsidóságon gúnyolódjon! – Kiabálni kezdett: – Vegye tudomásul, hogy ez a nép csak
tiszteletet érdemel a szenvedéseiért!

A terem hangos, egyetértő zúgása nem hatott Kirschnerre.

– A szenvedéseiért senki sem érdemel tiszteletet, Lőwy úr. Ha valaki direkt szenvedni
akar, az hülye, ha pedig muszáj neki, abban nincs semmi érdem.

– A szenvedés Isten ajándéka.

– Nem valami bőkezű. És mit akar ezzel az ajándékkal?

– Ezzel teszi különbbé azokat, akiket kiválasztott.

– Magukat?! Maguk semmivel sem voltak jobb emberek, mint a keresztények, akik
között éltek. Magát nagyon jól ismertem, Lőwy úr, még hitközségi elnök korából, nagy cádik
volt, szombaton nem nyúlt pénzhez, de ha a pénzt rátették egy fakanál fejére, úgy már
elfogadta, és beléfordította a fiókba. Ha a szenvedés ajándék, akkor maguk semmivel sem
érdemelték ki. Isten öregember lehet, mert már nem látja, mit hová tesz. Menjünk innen, fiam.

Kibújt a takaró alól, most derült ki, hogy teljesen felöltözve feküdt le, és Kőhidaira
támaszkodva átment a raktár kis előterébe. Az éjjeliőr szokta itt tölteni az éjszakát, de még
nem érkezett meg, a lámpa sem égett, csak a kályha tüze világított.
 Az öregember kinyitotta a kályhaajtót, és egy összesodort újságpapírról pipára gyújtott,
mélyen beszívta a füstöt, aztán hunyorogva az unokájára nézett.

– Vigyél ki engem innen, nem szeretek itt lenni.

– Nem lehet, tata, nincs otthon hely. De ha lesz saját lakásom, együtt fogunk lakni.

– És mikor lesz saját lakásod?

– Már nemsokára.

Kirschner megnyugodott, jólesően szívta a pipáját.

– Egyébként hogy haladsz? – kérdezte, de nem várta be a választ, régi nőügyeiről

kezdett mesélni: hogy várta meg a toloncház előtt a szabaduló utcalányokat, mert őket
olcsóbban lehetett megkapni; részeg öregasszonyokról, akiket a sofőrtársak gúnyból fektettek
be a kocsijába, de őt ez nem zavarta, szeretkezett velük.

Kőhidai általában nem szerette a hasonló történeteket, de nagyapja régi kalandjai

mindig felvidították. Nem volt bennük semmi fülledtség, ferde szándék, hogy szavakban élje
ki, amit megtenni elmulasztott, az öregember meg volt elégedve az életével, nevető fogatlan
száján a durva kifejezések is természetesnek és vidámnak tűntek. Kirschnert mások is
szerették, ha rászánta magát, hogy felkeljen és végigjárja a környéket, mindenütt talált
ismerősöket, akik málnaszörpöt vagy csokoládét fizettek neki.

„Így kellene élni nekem is” – gondolta Kőhidai. Az öregember modora egyszerűnek és
könnyen utánozhatónak látszott, de a fiú tudta, hogy számára éppúgy lehetetlen volna átvenni
ezt a stílust, mint ha a koponyája formáját próbálná megváltoztatni. Vigaszt talált abban, hogy
apjának természete inkább az övéhez hasonlított.

Beszélgetésüket az éjjeliőr érkezése szakította félbe, aludni küldte az öreget. Kőhidai

visszakísérte a hálóterembe, betakarta, és kezét a térdére támasztva leült az ágy szélére.

Már mindenki aludt, de a hálóterem mégsem merült nyugalomba, az alvók gyakran

felriadtak vagy beszéltek álmukban, az ágyak felől sírás, nyögések és jajgatások hallatszottak,
a hánykolódók neveket mormoltak, és átélt kínok visszatérését fogadták álmukban is hátra-
hátrahőkölő fejjel. Valaki, a hang irányából úgy tűnt, hogy Lőwy lehet, elcsukló hangon imát
mondott, a héber szavak közül városok idegen nevei ugrottak ki: Auschwitz, Mauthausen,
Treblinka, Majdanek.

Kőhidai belebámult a sötétségbe, nem tekinthette magát idegennek ebben a vergődő

hálóteremben, hiszen könnyen ő is azok sorsára juthatott volna, akiket az öregemberek most
álmukban siratnak.

– Miért éppen én maradtam életben? – kérdezte magától félhangosan.

Gyerekkori társaira gondolt, akiket az őszi nagy ünnepeken a templomban látott: apjuk
mellett álltak a lehajtható ülésen, csinosan felöltöztetve, fehér ingükön patkóval vagy
gombával díszített nyakkendőt viseltek. Általában a kerület modernebb részén laktak, szüleik
jobban kerestek, mint az ő apja, egyikük sem járt a kis barakképületben elhelyezett szegényes
elemi iskolába. És mégis szinte mindegyikük meghalt a háború alatt, némelyikük 1944-ben
vidéken nyaralt a nagyszüleinél, és egyenesen Auschwitzba vitték, mások – mint például
osztálytársa, Gombos Róbert – a pesti gettóban pusztultak el.

Sorsát Kőhidai mindig véletlennek tekintette, de most úgy érezte, hogy azért kerülte el
a halált, mert azt a szenvedést kell őriznie, mely ebben a teremben is testet öltött az eltorzult
öreg arcokban és álombeli szavakban. Ezt kell hordania magában, emlékeznie kell városokra
és koncentrációs táborokra, hol pedig sohasem járt, félelmeiből és szorongásaiból kell
összeállítania az ítéletet, melyet őrá is kimértek, és bár elkerülte, nem kapott felmentést alóla.

Az elhatározás birtokba vette és előre lezárta elkövetkező éveit, Kőhidai mégis

megkönnyebbült, mert természetesnek és könnyűnek ígérkezett minden döntés,
jelentéktelenné fokozta le az utcabeli suhancok sértegetéseit, viszályát szüleivel, a Margithoz
fűződő várakozásokat és megaláztatásokat.

Arra rezzent fel, hogy kint az üveggel fedett előtérben járkál az éjjeliőr. Bár nem tudta,
mennyi az idő, úgy találta, illetlenül sokáig maradt. Felkelt, megcsókolta nagyapját, arcát egy
pillanatig ott tartotta a fehér borostás arcon, hogy érezze a sofőrsapka átizzadt szalagjának
biztonságos szagát.

X. fejezet

Margit nyolc óra után néhány perccel ért a Városliget melletti egyemeletes villaszerű házhoz,
melynek földszintjén lakott Lancsa. Kétszer is megkerülte a tömböt, csak azután ment fel a
műkő keretbe foglalt lépcsőkön, mégis korán érkezett. A férfi még nem fejezte be a munkáját,
fürdőköpenyt öltve pizsamája fölé, könyökölt az asztalon, és írt.

Az asztallapon halomban álltak az áthúzott vagy letisztázott papírlapok, csak egy

csikkekkel megtömött hamutartó és egy nagy bögre látszott ki közülük – félig telve volt
kihűlt, kissé olajos felszínű teával. A lámpa körül sűrű füst lebegett, egész a mennyezetig
betöltötte a szobát.

Lancsa felkelt, és megcsókolta Margitot, a lány közelebbről látta, hogy a

megerőltetéstől szeme sarkában ágas vérerek ugranak ki, megereszkedett, puha arcát kiverte a
borosta, fürdőköpenye savanyú izzadságszagot árasztott.

– Mióta dolgozol?

– Mi van ma? Szombat? Csütörtök reggel kezdtem el. Ülj le, Duda, rögtön
abbahagyom.

– Mit csinálsz?

– Néger meló. Egy Erasmus-regényt írok, Moharos rendelte.

– És jó?

– Mitől volna jó? „A rabszolga munkája szükségképpen hanyag.”

 Lancsa a lakáscseréjénél vállalt először ilyen irodalmi segédmunkát, ezt a városligeti
lakást mindenképpen meg akarta szerezni, tágas szobáival megfelelt kedvenc elméletének,
hogy a gondolatok megszületéséhez tér kell. Összeköttetései és minden tartalék pénze kevés
volt ahhoz, hogy a cserét lebonyolítsa, mégis belevágott, nagyobb kölcsönt kellett felvennie,
melyet megszokott jövedelméből nem tudott letörleszteni. Ekkor ajánlották fel neki az egyik
könyvkiadóban, hogy postamunkában javítsa ki és stilizálja át egy gyatrán megírt, de politikai
mondanivalójában fontos regény kéziratát. Lancsa elfogadta az ajánlatot – még hiúságának is
hízelgett, hogy egy hét alatt át tud dolgozni egy húszíves kötetet.

A kölcsönt már rég visszafizette, a lakást is bebútorozta, de a néger munkákkal

továbbra sem szakított, a névtelen átírásokon kívül vállalt dramatizálást, műsorfüzet-
szerkesztést is. Ahhoz, hogy egyetemi, főiskolai és intézeti munkáját is el tudja látni, feszített
tempót kellett magára kényszerítenie.

– Van értelme, hogy ennyire hajts a pénz után? – kérdezte Margit félénken.

A férfi nyújtózkodott.

– Nézd: nekem a pénz nagy és szent dolog. Én gyerekkoromban napi ötven fillérért
jártam kukoricát egyelni, szőlőt kötözni, és ha most egy nap alatt megkereshetek ezer forintot,
sokkal könnyebb munkával, én nem tudom azt mondani, hogy nem vállalom. Én szeretem a
szép holmikat, a rendes lakást, évekig éltem egy olyan helyen, ahol a vécé fedelét téglával
kellett lenyomni, mert a lefolyócső ki volt rothadva, és felmásztak rajta a patkányok – ide nem
kívánok visszamenni. Akkor ugye van egy fiam, egy anyám, akit el kell tartani, és újabban
minden pénzbe kerül.

– Azért a pénz mégsem ér annyit, hogy elrontsd miatta az életedet!

– Elrontani az életemet? Te hiszel abban, Duda, hogy van az ember életében egy pont,
amire utólag rá lehet mondani: na, itt kellett volna jobbra vagy balra fordulni, és akkor
minden másképpen alakul? Nincs ilyen pont, vagy ha van, akkor nagyon sok van, az élet
minden esélyt kétszer-háromszor is felkínál.

– Lehet, hogy nincs igazam – mondta Margit félénken, de makacsul –, én mégis úgy
érzem, hogy kár volna, ha elvesznének belőled azok a csodálatos tulajdonságaid, amik
megvoltak, mikor elindultál.

Lancsa ellágyult.

– Lehet, lehet, hogy jobban jártam volna, ha otthon maradok Hunyán, és kis, kerek fejű
parasztgyerekeket tanítanék, olyanokat, mint én voltam. Néha azt kívánom, hogy bár volna
kitéve egy tábla Pest határában, egy áthúzott szűrös-gubás alakkal: „Parasztoknak tilos a
bemenet!” – hogy ne tudtam volna feljönni. De most már elkezdődött egy harc, ahol illendő
volna győznöm.

A csöndben Margit gyomra hangosan korgott, Lancsa elnevette magát.

– Menj, egyél valamit.

 Kint a konyhában Margit kent magának egy szelet vajas kenyeret, és nekilátott a
mosogatásnak, még a székeken is halomban állt a piszkos edény. A mosogatótól jobb kézre –
az esztergomi Babits-ház mintájára – a vendégek szénceruzával felírtak valamit a meszelt
falra, némelyik csak a nevét, mások egy-egy jelmondatot:

„Minden pénzt el kell fogadni – legfeljebb nem kell érte csinálni semmit.”

„Erkölcsöm alapja: én határozom meg az utat, ahogy a pénz eljuthat hozzám!”

„A slamposság enyhíti a diktatúrát!”

„Szeresd felebarátodat, de nehogy rajtacsípjenek!”

„Őrizkedjetek 1984-től!”

Margit nem szerette ezeket a szellemességeket, úgy gondolta, Lancsát baráti köre rossz
irányba viszi, a férfi ellenállás nélkül átveszi a stílusukat, beszáll kártyakompániájukba,
nőügyeikbe és irodalmi üzleteikbe egyaránt. Míg kapcsolatuk szorosabb volt, Margit egyszer
szemrehányást tett ezért, de Lancsa egy kis kék füzetet mutatott, melybe fillérnyi
pontossággal elkönyvelte minden kártya- és lóversenyveszteségét, -nyereségét, dicsekedett,
hogy a mérleg kedvező a számára. Ezen a felfogáson Margit úgy megdöbbent, hogy többé
nem hozta elő az ügyet.

Mikor végzett a mosogatással, Margit szalonnás rántottát sütött, és a serpenyővel

bement a szobába.

– Gyere enni.

– Igenis, legkedvesebb báránykám.

A férfi letette a tollat, és összedörzsölte a tenyerét, jobb kezén feltűnt egy

pecsétgyűrűbe beépített apró óra.

– Hogy hat?

– Nagyon érdekes, de miért ott hordod az órát?

– Nem tetszik?

– De, csak egy kicsit furcsa.

– Tudom, hogy buzis, de a csuklómon valami ekcéma kezdődött, ott nem hordhatom.
Mit gondolsz: levegyem?

– Nem kell, tulajdonképpen nagyon ötletes.

Lancsa megette a rántottát, ivott egy pohár bort, felkelt, és megfogta a lány kezét.

– Gyere, úgy hiányoztál.

 A heverőn feküdtek le, a számtalan díszpárna közé, Lancsa csak a fürdőköpenyt dobta
le magáról, Margit sem vetkőzött le, felhúzta a szoknyát a derekára, ellenvetés nélkül tűrte,
hogy a férfi lihegve rángassa a harisnyatartó szalagját, és lehúzza a nadrágját, tudta, hogy így
hamarabb túlesik az egészen.

Valójában már az első ölelkezéseik sem hozták tűzbe Margitot. Bujkáltak Lancsa
felesége elől, vidéki szállodákban vagy egy-egy estére kölcsönkért lakásokban találkoztak,
Margit mindig úgy érezte, hogy a sötét konyhában ül a főbérlő, és várakozik. Az ölelkezések
szünetében Lancsa verseket szavalt, ábrándozott, vagy siratta magát, közben úgy berúgott,
hogy éjfél körül, mikor távozniuk kellett, alig tudta felkelteni, de akkor még szerette a férfit,
és hosszú sétáikon, beszélgetéseikben feloldódtak a nyomasztó emlékek.

Lancsáról folyt az izzadság, és húzva vette a levegőt, mikor visszafeküdt a helyére,

kezdődő pocakja kidomborodott jobb oldali bordái alatt. Margit sietve felkelt, ledobta
magáról gyűrött ruháit, átment a fürdőszobába, és a zuhany alá állt. Nem sokkal később
Lancsa is utána jött, a mosdókagylónál borotválkozni kezdett. Margit kezében megállt a
szappan.

– El akarsz menni?

– Majd csak egy óra múlva.

– Hová?

– A lektoromhoz, le kell adnom az anyagot. Határidős.

– Utána hazajössz?

– Nem hiszem, hogy el tudok szabadulni. Összehívtak egy kártyabulit, rám is

számítanak.

– Nem tudnál ma este mégis itthon maradni? Beszélnünk kellene egymással.

Lancsa kelletlenül vállat vont.

– Nagyon szívesen maradnék, nekem sem kéjmámor, de nem tehetem meg velük. Ha az
ember pénzt akar keresni, akkor adminisztrálnia is kell magát, hívjál fel a jövő hét elején,
akkor több időm lesz.

Margit haragosan megrázta a fejét.

– Régen nem mentél el, ha megkértelek. – A férfi letette a borotvát.

– Ez szemrehányás? Szeretném felhívni a figyelmedet, hogy a szombat este az ember

legszemélyesebb magántulajdona. A második háborúban az angol parlament pénteken hadat
üzent Németországnak, utána a képviselők elmentek víkendezni.

– Nem tudtam, hogy te vagy az angol parlament!

 – Még nem vagyok, de lehetek. Szorgalommal és önfegyelemmel az ember sokra
viheti.

Margit kilépett a zuhany alól, undorodva húzta magára gyűrött-átizzadt ruháját, egy
könyvvel a kezében várta be, amíg Lancsa végez a fürdőszobában.

– Nem volna jobb – kérdezte remegő hangon –, ha többé nem keresnénk egymást?

– Ahogy gondolod, ahogy neked jobb – mondta a férfi –, most egy kicsit ideges vagy,
nem kellene gondolkoznod még ezen a dolgon?

– Elmegyek, elég volt.

Lancsa rásegítette a kabátot, és egy gombot be is gombolt rajta. Mozdulatáról és

ünnepélyes-gúnyos arcáról Margit látta, hogy most is kedvenc Ady-versére gondol, az
Elbocsátó, szép üzenet-re, melyet első elválásuktól mindig idézni szokott, most a lány mondta
ki:

– Ez azt jelenti, hogy: „Feledésemnek gazdag úr-palástját. / Vedd magadra, mert lesz
még hidegebb is…”

Lancsa felemelte a kezét.

– Ne csináljunk tragédiát egy középfajú színműből, hogy Gyulai Pállal szóljak.

– De én többet nem jövök vissza!

– Ez viszont a te elemi szabadságjogod. Lekísérjelek?

– Nem kell.

Margit megszorította félkabátja övét, és kilépett a lakásból. Csak kint a kertben jutott
eszébe régi elhatározása, melyet most is elfelejtett: meg kellett volna kérnie Lancsát, hogy
segítsen elhelyezni az írásait valamelyik lapnál. Töprengve megállt, végül mégsem fordult
vissza, nekivágott az utcának.

Haza az albérleti szobába semmi sem vonzotta, végiggondolta, hová mehetne ma este.
Társasága eleinte Pestre került kunszöllősi ismerőseiből állt, iskolatársaiból, bátyja barátaiból,
akik a fővárosban is tartották egymással a kapcsolatot, minden hónap első keddjén összejöttek
a Szondy pincében egy Kunszöllősről elszármazott cigányprímás játékát hallgatni. Margit volt
az egyetlen nő a társaságban, hamarosan megunta, hogy az őszülő-kopaszodó családapák
mind neki próbálnak udvarolni, elmaradt a találkozókról.

Ismeretségi köre később fokozatosan bővült, biztosítási és képügynökök, kicsapott

egyetemisták, szilenciumra ítélt festők és írók, törpe markecolók, szerencsejátékosok és más,
a társadalom peremén éldegélő figurák között töltötte el szabad estéit, megfordult festők
műtermeiben és Károlyi-kerti üzletlakásokban egyaránt.

Néha egy-egy ilyen estén leitatták, félig eszméletlenül hagyta, hogy levetkőztessék és
meztelenül lefényképezzék, de ezeket a jeleneteket éber állapotban igyekezett kitörölni az
emlékezetéből. Azzal vigasztalta magát, hogy ezekben a társaságokban mozogva ritka és
felbecsülhetetlen értékű írói nyersanyaghoz jut. Külön füzetbe gyűjtötte össze a vagány argó
kifejezéseit, megpróbálta az anyagot formába önteni, kitalált egy „Alzó Grand” nevezetű
bűnöző hőst, és Faludy Villon-fordításainak modorában verseket írt róla.

Ma este azonban nem érdekelték ezek az emberek, beült egy eszpresszóba, és elővette a
füzeteit. Fel akart írni mindent, ami Lancsánál történt, hátha valamikor fel tudja használni egy
novellában. Hét nagy oldalt írt tele, még a párbeszédek hangsúlyait is próbálta visszaadni
maga kitalálta jelekkel, zárórakor káprázó szemmel lépett ki az utcára. Kint néhány pehely
korai hó esett, Margit kinyújtott tenyérrel próbált elfogni egyet-egyet.

XI. fejezet
 

1.

A képeslapot kedden hozta a postás, este, mikor Kőhidai hazaért, oda volt téve az íróasztalnak
használt varrógéphajóra, könyvei és jegyzetei közé.

A főiskola hivatalos értesítéseit leszámítva, a fiú szinte sohasem kapott levelet,

csodálkozva vette kézbe a lapot. Egerben adták fel, a kép a város főterét ábrázolta, háttérben a
Dobó-szoborral és a várral, hátoldalára Margit néhány sietős szót írt: „Iszom a finom borokat,
és a nagy hordó alól szeretettel gondolok magára, M2”, majd váratlanul egy gyorsírásos sor
következett. Kőhidai töprengve nézte, nem ismerte a gyorsírás szabályait, az egészből csak a
sor közepén álló egyes számot értette, bár azt sem találta kizártnak, hogy ez a szám is
valamilyen rövidítés. Úgy gondolta: majd beviszi egy gyors- és gépíró irodába, és elolvastatja.

Anyja még azon az estén bejött a kamrába.

– Nyolcvan fillér portót fizettem, az ismerősöd húszfilléres bélyeget ragasztott a lapra,

és öt szónál többet írt.

Kőhidai odaadta a pénzt, de Kárpátiné nem ment ki, úgy csinált, mintha a füzeteket
rendezgetné az íróasztalon, és közömbösséget mutatva megkérdezte:

– Ki vár téged vasárnap délután egy órakor?

– Engem? Hol?

– „A szokott helyen” – mondta az asszony, felemelve a hangját.

A fiú még mindig nem értette a kérdést, csak az egyes szám igazította útba, anyja, aki a
polgári iskolában tanult gyorsírást, elolvasta és megfejtette a képeslap utolsó sorát: Margit
vasárnap délután egy órakor találkozni akar vele, valószínűleg a Zeneakadémia előtt. Kőhidai
úgy gondolta, ez az ügy nem tartozik az anyjára, kitért a válasz elől.

– Nem tudom, ki írta. Lehet, hogy valaki a régi gimnáziumi osztályból.

 – Ő miért írt volna?

– Mondom, hogy nem tudom. Talán valami találkozót akarnak szervezni.

Az asszony arca elvörösödött.

– Hülyének nézel engem?! Ez női írás!

– És ha női írás? Miért olvasod el a levelemet?

– Mi az az Em négyzet vagy Em kettő?

A szóváltásra kint a konyhában Kárpáti abbahagyta az evést, és bejött a kamrába, hogy

segítsen a feleségének. A házaspár egymást lovallta bele a dühbe, Kárpáti kihúzta a derekát, és
széles kézmozdulattal kijelentette:

– Amíg a mi lakásunkban élsz, jogunk van tudni minden lépésedről!

– Nincs joguk, anyámnak sincs joga, de magának végképp nincsen.

– Mikor én elvettem anyádat feleségül, akkor nemcsak érte, de Péterért és érted is

felelősséget vállaltam.

– Értem ne vállaljon semmit, én nem kértem rá.

– Azt nem te döntöd el, hogy mit csinálok, egyelőre még én tartalak el téged, és nem
fordítva. Ha nem tetszik, bármelyik pillanatban elmehetsz hazulról. Nagykorú vagy.

Kőhidainak fejébe szállt a vér, felkelt az asztal mellől, és szembenézett Kárpátival.

– Rendben van, ha úgy akarják, holnap reggel elköltözöm.

– Hová mennél?

– Bemegyek a főiskolai diákszállóba. Felvesznek.

Kárpátiék nem számítottak erre a válaszra, a házaspár egymásra nézett, az asszony még
szólt néhány szót, hogy nem ezt érdemelte tőle, amiért apa nélkül fölnevelte, de láthatóan
feladták a harcot, és hamarosan ki is mentek a kamrából. Kőhidai remegő térdekkel utánuk
lépett, és beakasztotta az ajtón a kampót.

Máskor egy-egy vita anyjával napokra feldúlta, az első indulat elmúltával kínozta a
lelkiismeret-furdalás, különféle helyzeteket képzelt el, hogy minél mélyebben átérezze a
bánatát, például feltételezte, hogy anyja hirtelen meghal. Minden összecsapás azzal végződött,
hogy ő kért bocsánatot, most először nem engedte meg magának, hogy anyja neheztelése
nyugtalanságot keltsen benne.

Mintha egyszerre akart volna lezárni minden tisztázatlan ügyet, Margit egri képeslapját
is bevágta a régi főiskolai jegyzetek halmába. Találkozásaikból csak az idegesítő és méltatlan
emlékek idéződtek fel benne.
 Alig egy-két órát aludt, mégis pihenten ébredt. Nem akarta megvárni, míg anyja
sértődött arccal és szótlanul elébe teszi a teát és a zsíros kenyeret, már kora reggel elment
hazulról, és gyalog tette meg az utat a főiskoláig.

Ez a felhangolt állapot azonban nem tartott sokáig, ahogy közeledett a hét vége, úgy
vált Kőhidai egyre bizonytalanabbá. Kitartott amellett, hogy nem megy el a találkozóra, de
egyre sűrűbben kellett kényszerítenie magát, hogy ne gondoljon a lányra.

Szombat este öccse szokásos módon asztalitenisz-versenyre ment, szülei pedig

színházjegyet vettek, egyedül maradt otthon kis féltestvérével, Andreával. Játszott a
kislánnyal, amíg elaludt nyálszagú meleg kis rongyaiban, figyelte még egy-két percig, aztán
átment a kamrájába.

Az anyaggal, melyet arra a napra előírt magának, már végzett, belelapozott a Lancsától
kapott könyvekbe: talált egy tanulmányt a forradalmi terror jogtalanságáról, egy másik a
zsidók jellemző névmagyarosításait elemezte; most nem érdekelte, félretolta az egész
könyvhalmot.

Még mindig korán lett volna lefeküdni, egy regényt olvasgatott, pár perc múlva
megunta, behozta a konyhából a rádiót, és a szombat esti kabarét hallgatta, de ebből is csak
egy-két mondat jutott el az értelméig.

Unalmában elővette apja régi sakk-készletét és egy régi játszmagyűjteményt, találomra

felütötte a közepe táján, egy múlt századbeli Löwenthal–Blackburne-partinál. Felállította a
figurákat, a kamra nedves levegője rögtön befutotta felületüket tompa párával, és kezdte
húzogatni a lépéseket. A parti felénél elálmosodott, mikor látszott már, hogy Löwenthal
„desperado”-támadása kifullad a királyszárnyon, összerakta a készletet.

Merev ujjai közül kicsúszott egy sötét futár, hiába kapott utána, leesett a kőpadlóra,
kissé felpattant, és a figura fehér búbja, melyet egy gyufaszálvékony faragás rögzített a fekete
testhez, letörött. Kőhidai ijedten kapta fel és próbálta visszailleszteni, de nem sikerült.
Sóhajtva tette vissza a polcra a készletet, bántotta, hogy egyre fogynak és pusztulnak apjától
megmaradt emlékei.

Kiment a konyhába, megnézte, hogy Andrea nyugodtan alszik-e, aztán ő is lefeküdt.

Ezen az estén csak sokára tudott elaludni, mintha könnyű láza lett volna, gondolatai
lüktetésszerűen követték egymást: hol az Auguszta-telepi gazzal benőtt rét jutott az eszébe,
hol azon tűnődött, hogy a kamra falát borító pokrócot ki kellene cserélni, mert a szögek körül
már mállani kezd a szövet.

Álmában apját látta: egy országúton vonuló munkaszolgálatos oszlop végén

vánszorgott, kenyérzsákját, pokrócát már elhagyta. Az álomban ő maga is szerepelt, követte
az oszlopot, kis dombok hajlatában és bokrok takarásában bujkált, friss, agyagos
szántásokban emelte nehéz cipőit, kezében néhány krumplit és répát szorongatott, keresve az
alkalmat, hogy odaadhassa az apjának.

Torokhangú nyögésekkel felhívta magára apja figyelmét, Kőhidai Márton feléje fordult,
és örvendezve szólni akart, de ő óvatosan csendet intett, alacsony ívben inkább lökve, mint
dobva, elébe vetette a répát és a krumplit. Apja nem tudta elkapni az ételt, ahogy kinyúlt érte,
egyensúlya megingott, a mögötte lépkedők meglökték, és tántorogva előrebukott. Arcát
fektében is a kis fa törzse felé fordította, amely mögött Kőhidai rejtőzött, szótlanul, csak tágra
nyitott szemével elbúcsúzott tőle. Nem kelt fel többé, egy keretlegény lépett oda hozzá,
puskacsövével lelökte a földön fekvő ember sapkáját.

Kőhidai erővel kényszerítette magát, hogy felébredjen, kapkodva kinyúlt az ágyból, és

felgyújtotta a lámpát. Melegítőjét, melyet pizsama helyett viselt, átizzadta, szabálytalanul
verő szívvel forgolódott.

Ez az álom híradásnak tűnt, hogy felhasznált már minden erőt, melyet apja emléke
adhatott, ha tovább akar élni, új támaszt kell hogy keressen. Éjfél már rég elmúlt, túl a kamra
falán ott aludtak szülei és testvérei, közelségük máskor megnyugtatta, de most nem tudott
megkapaszkodni bennük.

Undorodott az izzadt ágytól, felkelt, és az asztal mellé ült, újból kinyitotta az este
félbehagyott regényt, de hiába próbálta lekötni a gondolatait. Vonakodva, mintha bűnt
kövezne el, a halomban álló jegyzetek közül előkereste Margit képeslapját, ujjai hegyével
kisimította az egri látkép töréseit.

2.

Szülei nem felejtették el a képeslap szövegét, nem szóltak, de vasárnap már reggeltől
figyelték. Kőhidai nehezen viselte el a feszültséget, hogy kivonja magát tekintetük alól,
lement a Nagyvárad térre újságért. Távolból látta, hogy az Üllői úti pálya fölött színes zászlók
lengenek, a hivatalosan Kinizsire átkeresztelt Ferencváros délután bajnoki mérkőzést játszik a
Vasassal.

A rajongás a Vasas iránt elmúlt a gyerekkorral, Kőhidai már évek óta nem járt
futballmérkőzésre, és a játékosok nevét sem ismerte. Ezt a délutáni meccset szerette volna
megnézni, de úgy gondolta, hogy a jegyek már elfogytak.

Hazafelé indult az újsággal, egy totózóiroda előtt megállt, és nézte a kirakatokba kitett
fényképeket. Megszólította egy nő, két állóhelyet kínált neki a Kinizsi–Vasas-meccsre,
Kőhidai rövid töprengés után megvette. Csak akkor vette észre, hogy négy forinttal többet
fizetett a jegyre nyomott árnál, mikor a nő már befordult a tér sarkán, és eltűnt valamelyik
mellékutcában, idegesen megszámolta a pénzét: hetven forintja maradt.

Délben korán ebédeltek, Kőhidai, ahogy befejezte az evést, felkelt az asztaltól, a

fogasról leakasztotta a ballonkabátját, és kilépett az ajtón. Ebben az órában alig látott
embereket az utcán, még az újságárusok is becsukták bódéikat az esti lap megjelenéséig, egy
vasárnap is nyitva tartó közértüzlet ajtaján kinézett egy eladónő, és lehúzta a redőnyt, a
villamosok is ritkábban és lassabban jártak. Mintha mindenki otthon ült és evett volna, az
egész város átvette az emésztés lassú ritmusát.

Kőhidai nagy kerülőt tett, így is egy óra előtt odaért a Zeneakadémia elé. Először a
kapu közelében akart megállni, de a kora délutáni hangversenyre igyekvők gyakran
beléütköztek, arrébb ment néhány lépéssel, kezét háta mögött a falhoz támasztotta, hogy ne
piszkolódjon be a ballonkabátja.
 Nem tudta, eljön-e Margit ma délután, elhatározta, hogy nem vár rá többet egy
félóránál, fél kettőkor minden körülmények között elmegy. Mélyet lélegzett, és próbált kissé
lazítani a tartásán.

Arra riadt fel, hogy hátulról befogják a szemét, a kéz sima bőrén krém- és
szappanillatot érzett. Nem mert Margit kezéhez nyúlni, megvárta, amíg magától leveszi a
szeméről. Megfordult: a lány elfogulatlan mosollyal nézett rá, arca ebben a késő őszi időben
is barnára sült, kivillantak fehér fogai, most tűnt fel, hogy felső fogsorában kissé oldalt nőttek
a fogak, középen keskeny rés látszott. Most is öves félkabátját viselte, magas nyakú bordázott,
téglapíros pulóverrel és barna pantallóval, kezében egy nagyalakú spirális füzetet tartott
szorosan a melléhez fogva.

– Jó napot – mondta Kőhidai rekedten.

– Jó napot – a lány élénken gesztikulált –, ne haragudjon, hogy a múltkor nem tudtam

eljönni, tudniillik azt történt, hogy uszodába mentem, levágattam a körmömet, és az olló
beleszaladt a lábujjamba. Oda kellett hívni az orvost. Kőhidai aggódva kérdezte:

– De már rendbe jött a lába?

– Igen, most már alig érzem. Hová megyünk?

– Maga hová akar menni?

– Nem tudom, nekem mindegy.

– Nincs kedve kimenni egy futballmeccsre? A Ferencváros, illetve most Kinizsinek

hívják, játszik a Vasassal. Kaptam két jegyet.

A lány szeme felcsillant.

– Jó, már rég szerettem volna látni egy meccset.

– Érdekli a foci?

– Engem nem maga a meccs érdekel, én a tömeget szeretném tanulmányozni. Kell

nekem egy nagyobb munkához.

– A sportot nem is szereti?

– Dehogynem. A nagypapa lent Kunszöllősön tornatanár volt, és a mi gimnáziumunk

mindig első-második volt az országos középiskolai versenyeken. Mikor minden más
gimnáziumban még csak szertornát tanítottak, a nagypapa már úszókat és atlétákat nevelt. Én
is már gyerekkorom óta evezek, alig várom, hogy jöjjön a nyár, megyek ki a Dunára,
lebarnulok, mint egy néger. Nézze meg, milyen erős a karom!

Margitnak valóban erős és ruganyos volt a karja. Kőhidai megtapogatta, közben

sóvárogva elképzelte, hogy ha újrakezdhetné az életet, mindennap kijárna valamilyen
sportpályára, és megtanulna úszni is. Belátta, hogy ezen már nincs mit töprengeni, levette a
szemüvegét, és megtörölte.
 – Fel kellene szállnunk villamosra, különben nem érünk oda.

– És maga mit sportolt?

– Semmit – mondta Kőhidai szárazon –, ügyetlen voltam, középiskolában a

tornaórákon élő szernek használtak, a tornaszekrényre ültem, és a többiek átugrottak fölöttem.

– Igazán? Pedig olyan erősnek látszik.

– Dolgoztam, és van otthon két súlyzóm, azzal gyakorolok.

3.

Közvetlenül a meccs kezdete előtt értek ki a pályára, a kapun még könnyen bejutottak, de az
állóhely betonlépcsőin már összezsúfolódott a tömeg. Hogy a lány jobban lásson, le akartak
menni a korláthoz, Kőhidai lépkedett elöl, a vállával próbált utat nyitni, Margit a fiú
ballonjának övébe kapaszkodva húzatta magát, egy hirtelen lökésnél el is szakadt az öv
rögzítőszalagja, a lány a szájához kapta a kezét, de Kőhidai legyintett.

– Nem számít.

A tömeg nem akart utat engedni nekik, Kőhidai bocsánatkérő mosollyal nézett a
körülállókra, és udvarias félszavakat dünnyögött, de csak gúnyos, sértődött vagy ingerült
arcok fordultak felé. Sokan nézték a lányt, Kőhidai úgy látta rajtuk: irigylik tőle Margitot,
többé nem számított jóindulatra, bocsánatkérések nélkül küzdötte le magát a korláthoz, térdét
megmerevítve felfogta a tömeg nyomását. Hátraszólt:

– Maradjon mögöttem. Jobban lát, és nem lökik neki a kerítésnek.

Margit elfogulatlanul nekitámaszkodott, Kőhidai a ballonon keresztül is érezte, hogy a

lány melle ráfekszik kiálló, sovány vállcsontjára, lába enyhén megremegett, de igyekezett
mozdulatlanul maradni, hogy Margit ne változtasson a helyzetén.

Két óra volt, az öltözők felőli aluljáróból kifutott a két csapat, a Kinizsi zöld, a Vasas
vörös mezben. A tömeg izgalomba jött, hangját az ócska falelátók felerősítették, Kőhidai
hátraszólt:

– Hogy tetszik?

A lány nevetett.

– Nagyon érdekes.

A csapatok felsorakoztak a pálya közepén, a játékvezető intésére üdvözölték a nézőket:

– Éljen!

A közönség átvette:
 – Éljen! Éljen! Éljen! Hajrá Fradi! – Nem tudták elfogadni a megváltoztatott nevet.

A betonlépcsőkön állók tomboló biztatásba kezdtek, Kőhidai kíváncsian nézett

szomszédaira, a kiáltozástól vonásaik úgy eltorzultak, hogy ezt a mérkőzés első perceinek
izgalmai nem indokolhatták.

A fiú nem tudta, véletlen-e, hogy az állóhelynek ezen a részén sok kopott ruhájú,
sovány és indulatos arcú férfi gyűlt össze, Kőhidait az 1944-ben látott nyilas
pártszolgálatosokra emlékeztették, eszébe jutott az Auguszta-telepet körülvevő kordon, a
decemberi utcán cirkáló fekete ruhás járőrök. Feltámadt benne a gyerekkori rokonszenv a
Vasas iránt, szerette volna, ha ők győznek, de a Vasas nem küzdött teljes erőbedobással,
játékosai mintha maguk is a közönséggel éreztek volna együtt, és csak kénytelenségből
viselték volna magukon a vörös mezt. A Kinizsi hamarosan kétgólos előnyt szerzett.

Margit eleinte kérdezgette a neveket, de Kőhidai nem ismerte a játékosokat, csak

találomra válaszolt. Egy félóra után a lány elhallgatott, Kőhidai a válla fölött visszaszólt:

– Unatkozik?

– Nem – mondta Margit vontatottan.

– Elmenjünk?

– Csak ha maga is akar.

Kőhidai körülnézett, lehetetlennek látszott áttörni a tömegen.

– Várjuk meg a félidőt, még tíz perc. Jó?

– Jó.

A szünetben valóban meglazult a gyűrű körülöttük, és ki tudtak jutni a kapuhoz.

– Mi mindig eljövünk mindenhonnan? – kérdezte Kőhidai.

– Úgy látszik. Most mit csináljunk?

– Sétáljunk.

A lelátó felfogta a szurkolók kiáltozásait, kint az utcán szinte kísérteties volt a csend.
Ahogy kiléptek a pálya falainak szélárnyékából, Kőhidaira ráhűlt az átizzadt ing, begombolta
a kabátját, de a szél így is átjárta a testét. Elindultak befelé a Népligetbe, a sétányokat már
vastag avar borította, a száraz levelek közül kibukkant egy-egy fényes vadgesztenye, Kőhidai
bele-belerúgott, de többnyire rosszul találta el, csak néhány méternyire gurultak. A lány az
utat szegélyező fákat és bokrokat figyelte, sorra megmondta a nevüket: piros levelű nyírfák
álltak itt, japán eperfák, szíriai mályva, különféle bodzák, tamariszkusz.

– Így ismeri a növényeket?

 – Még apuka tanított meg rá gyerekkoromban, mesekönyv helyett a növényhatározót
néztük.

A vízköpő Gorgó-főnél elfordultak a régi vurstli felé, a régi mutatványosbódékat már

mind bezárták, néhányat le is bontottak, de a mutatványospark szélén még működött egy
vendéglő, vasárnaponként nyitva tartott. Kőhidai látta, hogy a lány is fázik.

– Menjünk be, Margit.

– Maga akar? Nekem nem fontos.

– Menjünk be, egy kicsit átmelegszünk.

A vendéglő egyetlen, szokatlanul alacsony helyiségből állt, öt-hat, piros-fehér kockás

terítővel letakart vaslábú asztalt helyeztek el benne. A pultra támaszkodó csapos, aki porcogó
nélküli orra után ítélve bokszoló lehetett, és az alacsony teremben még vaskosabbnak látszott,
végigtörölte a pult vörösréz borítását, aztán előjött, és szótlanul megállt az asztaluk mellett.

– Kávét kis rummal – mondta bizonytalanul Kőhidai. – Magának is, Margit?

– Jó, mindegy.

– Kávé nincs – mondta a csapos –, gépünk sincs hozzá.

– Akkor két rumot.

A csapos kiszolgálta őket, és visszament a pult mögé, egyhangú mozdulatokkal tovább

törölgette a vörösréz lemezt. Az ablakból rá lehetett látni az elhagyott vurstli romjaira, a lány
érdeklődve nézegette.

– Maga ismeri ezt a környéket?

– Igen, gyerekkoromban sokat jártam ide – mondta Kőhidai –, a közelben laktunk,

tavasztól őszig apám minden vasárnap kihozott ide minket az öcsémmel – eltöprengett a saját
szavain –, nem, az nem lehet, hogy minden vasárnap kijöttünk volna, például néha biztos,
hogy esett az eső, de én arra nem emlékszem, egyáltalán nem emlékszem, hogy
gyerekkoromban valaha is esett volna az eső.

– Milyen élet folyt itt?

– Egy-egy vasárnap ezrek jöttek ki, itt volt Európa második legnagyobb hullámvasútja:
„A Kárpátoktól egészen az Adriáig” felirattal. Barlangvasút, két bábszínház, négy vendéglő –
kimutatott az ablakon egy kör alakú, omlatag betonalapzatra.

– Mi apámmal oda, az Aréna cirkuszba jártunk. Volt egy törpe hegedűs…

Kőhidai észrevette, hogy milyen rég beszél már, anélkül hogy a lány közbeszólt volna.

– Unalmas vagyok, ne haragudjon.

 – Sőt nagyon érdekes. Mondja tovább.

– Miről beszéljek?

– Azt a törpe hegedűst ismerte?

– Igen, ott lakott a környékünkön, reggel gyakran láttam, ahogy tejért megy a
csarnokba. Ő volt a kedvenc a cirkuszban, 1942-ben azt mondta róla az igazgató, mikor
bemutatta a közönségnek, hogy a visszacsatolt Kassán ő fogadta a kormányzó urat, és Horthy
Miklósnak annyira megtetszett a játéka, hogy adatott neki egy póni lovat, és az egész
felvonuláson maga mellett tartotta. 1945-ben persze változott az igazgató szövege, azt mondta
róla, hogy valamelyik városban ő fogadta a bevonuló szovjet csapatokat, játszott nekik, egy
szovjet tábornokot meg is ríkatott a hegedűjével, és a tábornok azt mondta neki, hogy ha nem
lenne orosz, magyar szeretne lenni. De én ezt már csak másoktól hallottam, a felszabadulás
után többé már nem jártam ki a Ligetbe.

– Miért nem?

– Meghalt az apám, egyedül nem akartam kijönni.

– Katona volt az apja?

Kőhidai azt akarta felelni, hogy nem katona volt, hanem munkaszolgálatos, de válasz
helyett csak határozatlanul bólintott.

– Az én apám is hadifogságban halt meg – mondta Margit –, egy építkezésnél

dolgozott, ráesett egy vasgerenda, és összetörte. Ott van eltemetve az Urálon túl. Mit gondol:
elutazhatok egyszer a sírjához, engedélyezik?

Kőhidai alig figyelt a lány szavaira, nyomasztotta, hogy nem merte megmondani az
igazat. Rosszkedvű lett, úgy érezte, árulást követett el, mintha egy temetőben járna, és apja
süppedő sírjára lépett volna rá. A lány észrevette, hogy elromlott a hangulata.

– Valami baj van?

– Az előbb rosszul mondtam: az én apám nem katona volt, hanem munkaszolgálatos.

– Az mindegy, nem?

– Nem, mert zsidó volt. – Kőhidai nagyot nyelt. – Én is az vagyok.

– Komolyan? Nincsen semmi zsidós magán.

– Én jobb szeretném, ha látszana rajtam; görbe orrom volna vagy nagy fülem, hogy ne
kellene mindenkinek külön elmagyaráznom.

– De hát a görbe orr nem számít, arról senki sem tehet. Nekem otthon is a legjobb
barátnőm, a Balkányi Sárika zsidó volt.
 A lány tétova és jóindulatú közbeszólása nem fékezte le Kőhidai szavainak lendületét.
Bár félt, hogy minden kiejtett szóval messzebb kerülhet Margittól, mégsem tudta megállítani
bánatának és megaláztatásainak hirtelen feltörő áradatát. Önfegyelme maradékával kívülről
figyelte magát, sokszor, ha tehette volna, megáll, és helyesbíti saját szavait, mert néhol
reménytelenebbnek festette le a helyzetét, mint ahogy valójában állt.

El kellett fogyni minden erejének, hogy abbahagyja a beszédet, mikor elhallgatott, a

hányás keserű és savanyú ízét érezte a szájában. A beálló csendben lassan kitisztult a szeme,
újra látta az asztalterítőn a piros és fehér kockákat, a söröspoharak kerek nyomait.

– Köszönök magának mindent – mondta, mikor újra meg tudott szólalni –, azt hiszem,
az lesz a legjobb, ha többé nem találkozunk.

– Miért ne?

– Ezek után is van értelme?

Margit idegesen szorította össze jobb kezével bal kezének ujjait.

– Van, persze hogy van.

Kőhidai nem mert hozzáérni a lányhoz, üres kezét tenyérrel fölfelé az asztalra fektette,
Margit lassan és habozva rátette a kezét. Kőhidai sokáig mozdulatlan maradt, félt, hogy a
legkisebb rezzenéssel is mindent elronthat, hüvelykujjával érezte a lány csuklóján az ütőér
dobogását.

Nem tudta elhinni, hogy nem tévedés az egész, de legalább ezt az egy pillanatot meg
akarta őrizni, előrehajolt, fejét Margit vállára fektette, a szemüveg nyerge belenyomódott az
orrába, de nem törődött vele. A lány megsimogatta.

– Menjünk el innen.

Kőhidai felállt, a szemüveg kerete elszorított valami ideget, csak nagy, fényes foltokban
látott, egy tízforintost tett a pultra, és kilépett a lány után. Margit hozzábújt, Kőhidai nem
tudta, hogy mit tegyen, jobb karjával átfogta a vastag félkabát derekát, de így is el-elvétette a
lépések közös ritmusát, a lány arca fölé hajolt, és megcsókolta. Érezte, hogy didereg,
kibontotta ballonja övét, és a bő kabátot Margit vállára terítette.

– Hogy hívjalak?

– Adjál valami nevet. Úgy unom már minden régi nevemet.

– „Ajándék” jó lesz?

– Ez elég jó, de nem valami lovat hívnak így? Hívjál Marinak, aztán majd kitalálunk
valamit.

Botladozva mentek át egy fákkal körülültetett homokos gyerekjátszótéren, a

gázlámpánál megálltak, Kőhidai mind a két kezével átfogta a lányt, és megcsókolta a száját,
érezte a rúzs édes és zsíros szagát. Mikor kinyitotta a szemét, a lámpa fényében közelről
élesen látta a lány arcbőrét, a finom orr hajlatában egy kis barna anyajegyet vett észre, ujja
hegyével megsimogatta.

– Vigyázol majd rám?

– Ha te is akarod.

– Olyan sok bajom van.

– Ne gondolj rá, és ne félj semmitől. Gondolj mindig arra, hogy olyan kevés fontos
dolog van a világban. Menjünk tovább.

Órák hosszat sétálgattak, Margit csak kint a Liget szélén vette észre, hogy elveszítette
félkabátjának az övét, Kőhidai vissza akart menni érte, de a lány nem engedte.

XII. fejezet
 

1.

Hétfőn Margitnak dolga akadt napközben, megbeszélték, hogy este találkoznak a Széchényi
Könyvtár előtt. Reggel Kőhidai szokásos módon bement a főiskolára, hallgatta az
előadásokat, gépiesen jegyzetelt is, de gondolatai még mindig az előző este körül forogtak.

Élete első teljes nagy öröme volt, hogy Margit szerette őt, de már most kétségek
merültek fel benne: lehet, hogy a lány nem gondolta komolyan, amit az este mondott, csak az
ő erőszakos szavai elől tért ki, és most újra eltűnik? Attól is félt, hogy Lancsa eljön, és
visszaveszi Margitot, a tanárt minden tekintetben különbnek tartotta magánál, úgy érezte,
semmit sem tehetne szándékai ellen.

Kőhidai nyugtalan lett, elhatározta, hogy levelet ír a lánynak, mintegy előrehozva az

esti beszélgetést, vagy ha nem jön el a könyvtár elé, elküldi neki. Statisztikaórán
hátrahúzódott az utolsó padsorba, és franciakockás füzetéből kitépett egy lapot.

Már az boldoggá tette, hogy leírhatja a lány nevét, idegessége feloldódott, nagy
lendülettel egy fél oldalt is teleírt, egy-egy szót minden ok nélkül olyan szépnek és fontosnak
talált, hogy többször is megismételte, közben egy operettindulót dúdolt magában.

Ez a könnyű hangulat éppolyan gyorsan futott el, ahogy jött, letette a tollat, és tarkóját a
falnak támasztotta. Érzelgősnek találta mondatait, kényszerítenie kellett magát, hogy ne
olvassa el újból a már leírt sorokat, mert széttépte volna a füzetlapot, akárhogy erőlködött,
befejezni már nem tudta a levelet.

Közben az előadó néhány perc szünetet tartott, a diákok kimentek a folyosóra, Kőhidai
bent maradt, kibontotta az újságpapírba csomagolt zsíros kenyeret, félretette a befejezetlen
levelet, és egy Lancsától kapott könyvet lapozgatott, felírt néhány mondatot, ami beleillett a
Rajnai Andorról szóló tanulmány tervébe.
 Egy Széchenyi-idézetet másolt – „Lenyesik szárnyaimat? Lábamon járok. Levágják
lábaimat? Kezemen fogok járni. Kiszakítják kezeimet? Hason fogok mászni, csak
használhassak” –, mikor megelőzve a többieket, Pauker jött vissza a terembe. A sakkverseny
óta nem beszélgettek, de Pauker most észrevette Kőhidai előtt az időtől-portól megbarnult
könyvet, nyugtalanította, hogy a fiú esetleg hozzájutott valamilyen kézikönyvhöz, amit ő nem
ismer, inkább engedett tartózkodásából, és odalépett hozzá.

– Megbocsáss: milyen könyv ez?

Kőhidai örült, hogy feloldódik köztük a szótlan feszültség, Pauker felé nyújtotta a
könyvét.

– Egy régi belügyminisztériumi tájékoztató, eligazítás a vármegyei tisztviselőknek,

hogy melyek a jellegzetesen zsidó nevek, és mi a jelentésük.

– Érdekes?

– Nagyon sok érdekes van benne.

– Kitől kaptad?

– Lancsától, egy tanulmányhoz adta forrásanyagként.

– Én is szeretném elolvasni, nem adnád kölcsön néhány napra?

– Szívesen, én már úgyis befejeztem. Csak mondom, vigyázz rá, mert Lancsáé.

Pauker betette a könyvet az aktatáskájába, és visszament a helyére.

Kőhidai úgy érezte, ez a beszélgetés is beletartozik az előző estén elindult nagy

változások sorába, mintha merev szembenállása a világgal egyre inkább feloldódna, és
egyszerűbbé, könnyebbé válna az élete. Újra elővette a franciakockás füzetlapot, és most már
megtalálta a befejező mondatot.

Este szinte egy időben érkeztek Margittal a Széchényi Könyvtár elé, Kőhidai odaadta a
levelet.

– Olvasd el.

– Valami baj van?

– Nincs, csak olvasd el.

– Nem mondanád el inkább?

– Nem tudom.

Beálltak egy kapualjba, Kőhidai lehorgasztott fejjel várta, amíg Margit a kirakati vitrin
fényében végigolvassa a levelet. A lány fölnyúlt hozzá, és megsimogatta az arcát.
 – Ezt csakugyan nekem írtad?

– Neked.

– De hát én nem vagyok olyan jó és olyan okos, mint ahogy te képzeled. Én csak egy
közepes lány vagyok, egy csomó hibám van, úgy félek, hogy egyszer rájössz és
megharagszol.

– Ne félj.

– És csakugyan úgy szeretsz, ahogy írtad? Ez nagyon fontos.

– Igen – Kőhidai lenyelte összegyűlt nyálát. – És nem bántam meg semmit abból, amit
tegnap este elmondtam neked.

– Nekem mindent elmondhatsz.

– És te nem sajnálod azt… azokat, akiket otthagytál?

– Nincs mit sajnálnom, nem tudod, milyen rossz volt velük. Tulajdonképpen mindig
arra vártam, hogy jöjjön egy olyan fiú, mint te. Ne félj, velünk már csak jobb történhet, mint
eddig. Ismered a Brémai muzsikusok-at?

– Nem.

– Az egy Grimm-mese, abban mondja a kakas a barátainak: „Gyertek velem, valami

jobbat, mint a halál, mindenütt találunk majd.”

Újra lehúzta magához a fiú fejét, és megcsókolta, hideg kezét bedugta Kőhidai
ballonjának zsebébe.

2.

Ha Margit ráért délután, a Széchényi Könyvtárban találkoztak, két egymás melletti helyet
kértek, és estig tanultak vagy olvastak. A lány ragaszkodott hozzá, hogy vegyék komolyan és
ne beszélgessék el az időt, arcát oldalt eltakarta a kendőjével, hogy Kőhidai ne is lássa.

Kőhidai tudta, hogy Margit csak keveset eszik, ezért mielőtt bejött volna a könyvtárba,
vett parizert vagy krinolint és kenyeret; mikor a pénze már elfogyott, a menzáról hozta el a
déli húst két szelet kenyér között, és az ablakmélyedésbe húzódva megették együtt.

Csak egy negyedórával a zárás előtt adták le a könyveiket, Kőhidai nagy kerülővel
hazakísérte a lányt, hogy az út tovább tartson, a novemberi hidegben is többször leültek egy-
egy padra vagy az alacsony Duna-parti vastőkékre. A kapualjban addig csókolództak, amíg
meg nem hallották, hogy a házmester leteszi a hegedűjét, és elindul bezárni a kaput.
 A fiú sajnálta maradék pénzét villamosra költeni, gyalog ment haza a Ferencvárosba,
általában éjfél körül járt már, mikor lenyomta a lakás kilincsét, bentről a szobából elfojtott
suttogást hallott, szülei ébren várták ki, amíg megérkezik.

Szombat délután Margit meg akarta hallgatni Füst Milán szokásos szabadelőadását a
bölcsészkaron, Kőhidai szívesen vele tartott volna, de még nem végzett az előírt anyaggal,
otthon tanult, úgy beszélték meg, hogy öt órakor találkoznak majd az egyetem előtt.

Kőhidai alig hajtotta be a könyve fedelét, sietve öltözködni kezdett, minél hamarabb el
akart menni hazulról. Indult volna, de anyja a konyhában feltartóztatta, kipirult arcán látszott,
hogy már rég gyűjti magában a haragot.

– Meddig folyik még ez a vircsaft?

– Milyen vircsaft?

– Éjfél után jössz haza, hajnalban elmész, nem reggelizel, nem pihened ki magad. Az
lesz a vége, hogy egyszer majd elalszol a villamoslépcsőn, és leesel.

Kőhidainak eszébe jutottak a hosszú éjszakai gyaloglások, és halványan elmosolyodott.

Nem válaszolt, engedte tovább beszélni az anyját.

– A családtól is egészen elhidegültél. Gyere el velünk ma este a Malosikhoz, eszel egy

jó halászlét.

A józsefvárosi Malosik vendéglőben szoktak összejönni Kárpáti barátai és üzlettársai,

néha elhozták magukkal a gyerekeiket is, és kölcsönösen szembedicsérték őket. Kőhidai úgy
érezte, hogy vele nincs mit büszkélkedni, csak egyszer volt hajlandó elmenni a társaságba, és
most is hevesen rázta a fejét.

– Nem érek rá.

– Akkor menjünk el egy színházba. Ha van valami nőismerősöd, őt is elhozhatod,

Bandi szívesen látja.

– Nincsenek nőismerőseim.

Az asszony közelebb lépett, és megsimogatta a fiú vállát.

– Miért nem vagy őszinte? Úgy ismersz, hogy félned kell tőlem?! Ha van valakid,
nyugodtan elhozhatod hozzánk. Ha egy rendes zsidó lány, én mindent megteszek érte,
odaviszem a szekrényemhez, és az utolsó ingemet is odaadom neki.

Kőhidai nagyot nyelt.

– Nem az számít, hogy ki milyen vallású!

– Szóval keresztény?!
 Kárpátiné megdöbbenten hátralépett, arcára olyan élesen kiült az ellenszenv, hogy a fiú
nem merte vállalni a vitát, csak halkan jegyezte meg:

– Amit te csinálsz, az kifordított antiszemitizmus, éppen olyan igazságtalan.

– Nyugodj meg, én nem a levegőbe beszélek. Hány ilyen árja párja házasságot láttam
én szétbomlani a háború alatt. Ürögdi Viktorra és Magdára te is emlékszel?!

Kőhidai bólintott, felmerült benne a kövér, szemüveges továbbszolgáló őrmester képe,

aki egyik rokonukat, egy szeplős, sokat dohányzó sovány nőt vett el feleségül.

– A Viktor a Magda pénzéből vett házat, minden jó volt, amíg gurult a kocsi, de mikor
jöttek a zsidótörvények, összeveszett Magdával, kitalálta, hogy barátot tart, mert mindenáron
el akart válni tőle. Magda velünk együtt jött be a gettóba, és ott halt éhen, Viktor katona volt,
ha nagyon akarta volna, kivihette volna, de feléje sem nézett. Ezt hogy magyarázod?

– Nem tudom, lehet, hogy Viktor aljas ember volt, lehet, hogy nem szerették egymást.

– Szerelem?! Tudod, mit ugatnak a kutyák: majd este, majd este meglátjuk! Hiába van
akármilyen nagy szerelem, nem tart soká, ha újra jön egy olyan éra, és a zsidókat újra gettóba
zárják, a te nagy szerelmed sem fog veled jönni, hanem leszar. Majd akkor jusson eszedbe,
hogy mit mondott neked a te rosszindulatú anyád!

Az asszony elfordult, és sírni kezdett, testtartásából nyilvánvalóan látszott: elvárja,

hogy a fia odamenjen hozzá, és megvigasztalja. Kőhidai tudta, ha megtenné ezt, anyja taktikai
sikernek tekintené, nem fejezné be a vitát, hanem tovább fenyegetődzne, és kiszámíthatatlan
végű veszekedés törne ki. Inkább a kisebb bajt választotta, köszönt, és kilépett a lakásból.

Kint az utcán gondolatban folytatta a vitát, mintha közös vizsgálatot tartanának

anyjával, sorra vette Margit minden szavát és mozdulatát, amire csak emlékezett, de egyetlen
jel sem vallott arra, hogy a lány válságos helyzetben csakugyan elárulná vagy cserbenhagyná.

Vissza kellett fojtania feltörő ingerültségét, figyelmeztette magát, hogy nincs joga
ítéletet mondani anyja fölött, ha ő maga nem is köteles vállalni elfogultságát, de tudomásul
kell hogy vegye a véleményét.

– Ér annyit az egész élet, hogy kénytelen legyek mindent megérteni? – dünnyögte

magában.

Még volt ideje a találkozóig, meg-megállt a kirakatok előtt, az egyik cukrászdában szív
alakú gesztenyés minyont látott, összefutott a szájában a nyál, bement, és becsomagoltatott
két darabot.

Néhány perccel öt óra előtt ért a bölcsészkar épülete elé, és a lányt még nem látta ott a
megbeszélt helyen, Kőhidai céltalanul sétára indult a két szárny közti aluljáróban.

„Mennyi időm veszhet el így sétával vagy várakozással, ha összeadnám, hány hét vagy
hónap jönne ki belőle? – gondolta. – Lehet, hogy egyszer még adódik lehetőség, hogy valami
fontos dolgot csináljak, és akkor hiányozni fog az az idő meg energia, amit most
elvesztegetek.”
 Annyira beleélte magát ebbe a gondolatba, hogy legszívesebben ott helyben elővett
volna egy könyvet; sóvárogva emlékezett rá, hogy máskor szombat esténként otthon ült és
tanult, előnyt szerzett azokkal szemben, akik szórakozni mentek.

Befejezte a kört, visszaért a bejárat elé, a lengőajtón már tódultak ki a hallgatók a Füst
Milán-előadásról. Kőhidait meglepte, hogy milyen sok ismerős arcot lát a tömegben:
egyetemistákat, könyvtári törzsvendégeket, de nem volt miért törődjön velük. Lábujjhegyre
emelkedett, hogy minél hamarabb észrevehesse Margitot.

A lány nem egyedül jött, Lancsa lépkedett mellette, megpróbált belekarolni Margitba. A
lány nem emelte fel a karját, hanem lógatta az oldala mellett, mintha sem elfogadni, sem
visszautasítani nem merné a közeledést. A férfi gesztusok nélkül és suttogva, de indulatosan
magyarázott neki, megálltak az előcsarnok oszlopainál.

Kőhidai várt néhány percig, de a beszélgető pár nem mozdult. Nem hívta fel magára a
figyelmet, semmit sem tett, hogy tisztázni próbálja a helyzetet, sőt inkább igyekezett
felerősíteni magában a hirtelen feltörő bánatot.

– Rendben van. Visszaadlak neki.

Földhöz vágta a fluszpapírba csomagolt gesztenyés süteményt, és elindult a Duna-part

felé.

3.

Futáshoz hasonló gyors léptekkel ment végig a néptelen, szélfújta Korzón, elöntötte az
izzadság, de sokáig nem fáradt el, csak a Kossuth-hídon túl, a felhagyott metróépítkezés
deszkafalánál állt meg.

Kőhidai még mindig nem csillapodott le, de már kényszeríteni tudta magát, hogy
végiggondolja: mi történt. A lány viselkedése semmi esetre sem válthatta ki belőle ezt az
őrjöngéshez hasonló dühöt, hiszen Margit testtartása és más apró jelek mutatták, hogy
szabadulni akart Lancsától. Hozzá kellett hogy járuljon a fáradtsága, az előzetes veszekedés
anyjával, de még ez sem látszott elégséges oknak.

Be kellett látnia, hogy kapcsolatuk első percétől fenntartásokat érzett a lány iránt,
melyeket nem mindig takartak el a hullámszerűen feltámadó érzelmek. Az ő ellenérzése még
mélyebbről fakadt, mint anyjának vallásos előítélete: az egész világot nem tudta elfogadni,
amelyben Margit élt. Irigyelte a felszabadultságát, frisseségét, képességét, hogy kapcsolatokat
teremtsen, a lány fontos volt az emberek számára, ő pedig, úgy érezte, érdektelen
mindenkinek.

– De hát ha ilyen nagy a különbség, akkor úgysincs értelme az egésznek! – mondta, és

legyintett, mintha válaszolt volna valakinek. A lányt már látta is valamilyen magas,
macskaszerűen mozgékony és jókedvű fiú oldalán – amilyeneket annyiszor megcsodált és
irigyelt a főiskolán.
 Több mint egy óra telt el, amíg Kőhidai lecsillapodott, és belátta, hogy méltánytalanul
ítélt Margit fölött. Bár nem hitt benne, hogy a történtek jóvátehetők, vonakodva elindult a
Zichy Jenő utca felé.

Becsöngetett, Margit nyitott ajtót, kipirult, mégis hűvös arcát a fiú arcához szorította.

– Úgy féltem, hogy valami bajod történt. Miért nem jöttél oda az egyetem elé? Egy
óráig vártam rád.

Kőhidai érezte, hogy át kellene vennie a lány magatartását, le kellene ülniük és

megbeszélni, hogy mi történt, de képtelen volt rá.

– Ott voltam.

– És miért nem jöttél oda hozzám?

– Mert nem voltál egyedül.

– Ne haragudj – mondta a lány –, igazad van, de én még mindig olyan zavarban

vagyok, ha ővele találkozom. Három évig jártunk együtt, nagyon sokat köszönhetek neki.
Nem lehetek goromba vele.

– Meg volt beszélve, hogy találkoztok?

– Ugyan, dehogy. Ő a bölcsészkaron is tanít, épp jött ki, mikor vége volt a Füst Milán-
előadásnak. Nekem ezt mondta. De miért olyan fontos ez, miért bánt ennyire?

– Én azt hittem, hogy kibékültetek, és vissza akarsz menni hozzá.

A lány tágra nyílt szemmel nézett Kőhidaira.

– Én? Hozzá? De hát ez borzalmas! Megmondtam neked, hogy már semmi közöm sincs
hozzá. Mi lesz velünk, ha ennyire nem bízol bennem?

Margit elhúzódott, és elharapott sértődött félszavakkal nekidőlt az ajtónak.

– Ne haragudj – mondta Kőhidai.

– Én ezt nem érdemeltem meg.

Mint máskor is, ha valami tűrhetetlenül fájt neki, Kőhidai megpróbálta kiemelni magát
valódi helyzetéből, azt képzelte, hogy még csak fél öt van, most indul el hazulról, szíve
mélyéből irigyelte a mit sem sejtő gondtalan figurát, amilyennek látta magát. Megrázta a fejét.

– Jól van, elmegyek. Szervusz.

– Mi csak örökké köszönünk és búcsúzkodunk.

Kőhidai kifordította a tenyerét.

 – Mit csináljak?

Margit közelebb lépett hozzá.

– Beszélnünk kell, de nem itt az előszobában. Gyere be hozzám.

– Mit fog szólni a bátyád?

– Nincs itthon. Gyere.

Margit a szájára tette az ujját, lábujjhegyen mentek végig a bútorokkal telezsúfolt

előszobán, hallották, hogy az egyik bal oldali ajtó mögött a főbérlő öreg házaspár a heti
mosást végzi hangosan beszélgetve. Besurrantak Margit szobájába, a lány tenyerével
erőszakosan befogta Kőhidai szemét.

– Fordulj el, amíg rendet rakok.

Kőhidai szótlanul nézte a falat, amíg a lány nem szólt, hogy visszafordulhat. A szoba
magas volt, alaprajzában pedig keskeny és hosszúkás téglalap formájú; hogy maradjon hely a
mozgáshoz, minden nagyobb bútort a fal mentén kellett elhelyezni. Az ajtóhoz közel két
régimódi szekrény állott, a tetejükön néhány átzsírosodott cipődoboz, befőttes- és
lekvárosüveg. Egészen hátulra egy vesszőfonatú utazókosarat és két bőröndöt raktak, Margit
ezekben tartotta összegyűlt írásait és jegyzeteit. Az átellenes falnak támaszkodott neki a
könyvespolc, jobbára a lány fivére használhatta, mert a polcokat vastag lexikonok és
szakkönyvek töltötték meg, a Képes Sport nagyalakú bekötött évfolyamai, a legfelső polcon
állt Mihály János rajztáblája, körzőkészlete és egyéb tanszerei. A lány könyvei kiszorultak
innen, az asztalon és az ablakpárkányon tornyosultak.

A fennmaradó helyet majdnem teljesen elfoglalta a két ágy. Párhuzamosan

helyezkedtek el a szoba hosszában, mindkettő fejrészével az ablak felé fordult, mégis azonnal
meg lehetett állapítani, hogy melyik Margité és melyik a bátyjáé.

Mihály János ágya katonás pontossággal volt bevetve, még a szétterpeszkedő dunyhát
is nagy gyufaskatulyához hasonló szögletes alakra szorította össze, az ágyterítőre két
díszpárnát tett. Éjjeliszekrényén olvasólámpa és ébresztőóra állt, mellette a fényképtartóban
egy világos hajú fiatal nő képe.

Bár most néhány mozdulattal rendet rakott, látszott: Margit délben vagy még reggel
úgy ment el hazulról, hogy nem ágyazott be, az ágyterítőt csak rádobta a párnákra. Az ágyból
virágillathoz hasonló tiszta szappanszag áradt, a huzatokat Margiték hazaküldték
Kunszöllősre, anyjuk mosta és vasalta. Az ágy szélére ültek le, az ócska sodrony
megnyikordult alattuk. Kőhidai kinyújtotta az ujját, és a sistergő vasradiátor csapjáról
felfogott egy forró vízcsöppet.

– Akarsz enni valamit? – kérdezte a lány.

– Nem kérek.

– És csipkebogyólé nem kell? Hoztam egy csomót hazulról, beledobom a vízbe, a

vitamin kiázik belőle, mindig leiszom. Nagyon finom.
 – Azt sem kérek. – A felfogott vízcseppet Kőhidai lassan szétdörzsölte a tenyerében, az
asztalon tornyosuló könyvekre és jegyzetekre nézett. – Min dolgozol?

– Vázlatot írok egy könyvhöz.

– Mi a témája vagy a műfaja?

– Azt így nem lehet röviden elmondani: egy kicsit regény, egy kicsit vers, egy kicsit
tanulmány, ha sikerül befejezni, csodálatos lesz. Az a legérdekesebb, hogy mindenkinek ott
van a szeme előtt a téma, de senki sem gondol rá, hogy meg lehetne írni.

– És már összegyűjtötted az egész anyagot?

– Már nem sok hiányzik, most még kriminalisztikai könyveket kellene olvasnom hozzá,
nem tudsz szerezni valahonnan?

– Sajnos nincs ismerősöm, aki ilyenekkel foglalkozik, de majd megnézem a főiskolai

könyvtárban.

Hallani lehetett, hogy a főbérlő házaspár befejezi a mosást, átmentek a konyhába, és

bekapcsolták a rádiót. Az asszony hangosan nevetett a kabarétréfákon, és egyet-egyet
megpróbált elmagyarázni nagyothalló férjének.

– Fáradt vagy? – kérdezte Margit.

– Igen.

– Feküdj végig az ágyon, és tedd a fejed az ölembe. Jó így?

– Jó. Ne haragudj rám.

– Nem szabad veszekednünk. Miért nem jöttél be te is a Füst Milán-előadásra? Akkor

nincs az egész.

– Nem szeretek bemenni oda. Érettségi előtt a bölcsészkarra jelentkeztem, de a

gimnáziumi igazgatónk nem engedett oda. Ha látom az épületet, mindig eszembe jut.

– Az ilyen emlékeket nem érdemes cipelni, meg kellene szabadulnod tőlük.

– Nem megy. Szeretnék elfelejteni egy csomó dolgot, de hiába. Ami rossz történt
velem, én azt folyton elismétlem magamban, bemagolom az emlékeimet.

A lány megsimogatta az arcát, és figyelmesen nézett rá.

– És nem volt valami más bajod is? Olyan furcsa voltál.

Kőhidai akadozva, de részletesen elmondta délutáni vitáját az anyjával, csak az

elbeszélés végén mert felnézni: Margit arcára megdöbbenés és csodálkozás ült ki.
 – De hát miért haragszik rám? Hiszen nem is ismer, attól, hogy keresztény vagyok,
lehetek jó is, rossz is.

– Ezt soha nem lehet megmagyarázni neki.

– És ha megismer engem?

– Nem tudom, Margit.

Margit lehajolt, arca a fiú arcát érte.

– És te ezt vállalod értem.

– Nem jöhet semmi, amit ne vállalnék.

– Szeretlek.

Kőhidai behunyta a szemét.

– Olyan szörnyű vagyok: széles és merev az arcom, és az az undorító szemüveg. És

legalább belül lennék rendben, mások tíz évre előre tudják, hogy mit kell csinálniuk…

– Csak úgy tesznek, mintha tudnák.

– Akkor is határozottak és biztosak, nekem pedig minden reggel darabokból kell

összedrótoznom magam, hogy kibírjam estig.

– Mikor tizenhat-tizenhét éves voltam, a mulatós, úrifajta fiúkat szerettem, olyanokat,

mint Ady lehetett, akikben mindig magas lángon lobogott az élet, de ennek vége már. Te más
vagy, olyan biztosan és erősen szeretlek, veled úgy érzem magam, mintha egy réten lekaszált
szénaboglyák között sétálnék, és a friss szénának van a legjobb szaga a világon…

Kőhidai megcsókolta a lányt, és maga mellé húzta a félig megvetett ágyra, Margit most
először kinyitotta a száját, és beszívta a fiú nyelvét. A csók sokáig tartott, Kőhidai egy lassú,
mégis hirtelen mozdulattal ráfordult Margitra, és bár kezei nem nyúltak a szürke szoknyához,
egész testében remegni kezdett, faághoz hasonlóan merev nemi szervéből forró és sűrű
folyékony tömeg tört fel, szétterült fekete klott alsónadrágján, és szinte égette a bőrét.

XIII. fejezet
 

1.

Karácsony előtt egy héttel Margit hazautazott Kunszöllősre, Kőhidai kikísérte a Keletibe, a
lány megígértette vele, hogy az ünnep másnapján lelátogat hozzájuk.
 Nem akart üres kézzel lemenni, valami ajándékot szeretett volna vinni, az ő
családjukban nem volt szokásos a karácsonyi ajándékozás, a fiú életében először állt be az
üzletről üzletre sodródó tömegbe.

Múltak a napok, de Kőhidai nem talált megfelelő ajándékot. Egész estéjét rászánta a
kutatásra, a mellékutcai üzletekbe és bazárokba is benézett, egy szabó kisiparos kopott
műhelye előtt jutott eszébe, hogy az elveszett öv helyett újat csináltat a lány félkabátjára.

A szabó egy tucatnyi anyagmintát tett elé a pultra, Kőhidai tétovázva válogatott, csak
félig-meddig maradt meg emlékezetében a kabát színe és mintája – az öv ugyanabból az
anyagból készült –, végül egy gyöngyszürke, halszálkás mintájú szövetet gondolt a
legjobbnak. A szabó elvállalta, hogy még karácsony előtt elkészíti az övet, de a postamunkáért
nyolcvan forintot kért, Kőhidai húsz forint előleget adott.

Összesen száz forintja maradt, ha kifizeti majd az övet, vonatjegyre és néhány szál
virágra már nem telt volna, úgy számolta, még legalább ötven forintot kell szereznie. Szüleitől
nem akart kérni, olyan értékesebb ruhája vagy más személyes tárgya, melyet zálogba tehetett
vagy eladhatott volna, nem volt.

Alkalmi munka után nézett, beállt volna havat lapátolni, de egy műszakra csak harminc
forintot fizettek, szerencséjére a Vajdahunyad utcai munkaközvetítő iroda ablakában meglátott
egy kézzel írott hirdetményt: a Józsefvárosi pályaudvarra kerestek vagonkirakókat, a
hirdetmény szerint a munka elvégzése után azonnal fizetnek.

A főiskolán még tartottak az előadások, Kőhidai nem akart mulasztani, inkább éjszakai
munkát vállalt. Nyolc órára ment ki a pályaudvarra, a II-es kapunál az iroda előtt már
harmincan-negyvenen várakoztak, később a sor még gyorsabban szaporodott, és lassan
elnyúlt, még a sarkon túl is befordult. A lámpák fénykörében élesen esett a hó, rögtön el is
olvadt, Kőhidai egy régi, összeszáradt bakancsot vett fel a munkához, a talp fölött, ahol már
szétfoszlott a varrás, beszivárgott a nedvesség, tudta, ha nem akar megfázni, nem állhat egy
helyben, toporgott, lábujjhegyen ugrált.

Szomszédja, egy hozzá hasonló korú, de már fogatlan fiú megkérte, hogy tartsa a sorát,
és elment a sarki kocsmába. Egy üveg bort hozott, megkínálta Kőhidait is, aki már annyira
fázott, hogy leküzdötte undorát, amiért a fogatlan fiú után kell innia, megtörölte az üveg
száját, és meghúzta.

Kilenc óra már elmúlt, mikor a sorral bekerült az irodába. Megkérdezték, hogy milyen
vagont akar: egy kisebbet egyedül vagy egy nagyobbat – közösen egy másik rakodóval?
Nagyjából azonos összeg, hatvan-hetven forint járt érte, de a párban dolgozók általában
hamarabb végeztek. Kőhidai nem tudta, hogy bírja majd a munkát, nem akart alkalmazkodni
senkihez sem, inkább egy kisebb vagont választott.

Semmiféle igazolást nem kértek tőle, csak kint a szerszámos raktárban kellett leadnia
személyi igazolványát, zálogba a lapátért. A többiek nagy, szív alakú lapátot választottak,
mellyel egyszerre húsz-harminc kiló szenet is ki lehetett dobni, Kőhidai egy kisebb lapátot
vett el a sarokból. Egy vékony, hajlott hátú öregember lekicsinylően megjegyezte:

– Nálunk ilyen lapáttal tésztát mérnek.

 Kőhidai úgy tett, mintha nem hallaná, kilépett a raktárból. A felügyelő megmutatta,
melyik vagonba álljon be, figyelmeztette, hogy a síntől legalább egy méternyire dobja a
szenet, különben levonnak a béréből. A fiú bólintott, levette ócska, molyrágta kabátját,
sporttáskáját, melyben viselőruháját, cipőjét és uzsonnáját hozta magával, felakasztotta egy
kiálló csapra. Az ütközőre lépve felkapaszkodott, megállt a bontatlan, mésszel leszórt
széntömeg tetején, sóhajtott, nyújtózkodott, megdörzsölte a karját, hogy izmai
bemelegedjenek, és munkához látott.

Csak lassan haladt, örült, hogy a közelben nem dolgozik senki, aki látná a kínlódását.
Könnyebbnek képzelte ezt a munkát, az építőtáborokban és a katonai gyakorlaton sokszor
lapátolt, de nem szenet, hanem földet, a ritmust tetszése szerint határozta meg, ha elfáradt,
elment vizet inni, negyedórákat pihenhetett, a közös munka akkor is haladt, itt viszont nem
számíthatott segítségre. Arra nem is gondolhatott, hogy abbahagyja a lapátolást, és visszakérje
az igazolványát, a szabóval úgy állapodtak meg, hogy másnap délben kifizeti az öv árát.

Kinyitotta az egyetlen ajtót, mely a lapos, tető nélküli vagon közepén helyezkedett el,
egy kevés szén a saját súlyától lehullott, próbálta kitágítani a rést. Nagy lendülettel, erőszakolt
tempóban vágott neki, de a lapáttal nehezen tudta megbontani az összefagyott halmot, a szén
inkább tört, mint omlott. A lapát nehezen forgott, hamarosan hólyagokat nyomott puha
tenyerébe. Hogy kímélje a kezét, a lapátnyelet a hasának támasztotta, és hasizmait
megfeszítve próbált segíteni, de tudta, hogy ez reménytelen vállalkozás, csak még jobban
elfárad.

A halom tetején meg-megcsúszva, újra és újra nekivágta a lapát élét a szénnek. Ahogy a
felső, átfagyott réteget áttörte, a szén már könnyebben omlott, lapátja hamarosan a vagon
vasplatóján koppant. Kiásott magának egy kis helyet, ahová beállhatott, a lapátot többé nem
kellett nyomnia, hanem csúsztatni lehetett a vaslapon, az ajtó körül egyre nagyobb felületen
letisztult a szén. Megjött a kedve, élvezte a munkát, csípőből vett lendületet, hogy messzebbre
dobhassa a szenet.

Bőrén felszakadtak a hólyagok, a bőr felkunkorodott, szabadon hagyva a meztelen húst,

de nem érezte, mert a lapát nyele belefeküdt a tenyerébe, csak akkor fájt, mikor éjfél körül
abbahagyta a munkát. Megéhezett, merev ujjakkal nyitotta ki a zárat az aktatáskán, evett a
zsíros kenyérből, de néhány falat után elrakta, mert szénporszemcsék recsegtek a foga alatt.

Éjfél után elálmosodott, a fogatlan fiú, akitől a bort kapta, ott ment el a vagon előtt.

– Gyere be a kazánházba, jó meleg van. Az öreg megengedi, hogy aludjunk egy órát.

– Akkor mikor végzek?

– Érdekes?! Kialszod magad, sokkal könnyebben tudsz melózni. A vagonokat úgyis

csak reggel viszik el.

Kőhidai reggel nyolc órára be akart érni a főiskolára, nem mert megkockáztatni egy
késést, nemet intett. Hogy felélénkítse magát, öklével megütögette az arcát, és tovább
dolgozott. Középen az ajtónál már elfogyott a szén, mind távolabbról kellett dobálnia, dereka
lassan elmerevedett, hiába változtatott alapállást, hogy a másik karját használja. Hiányzott az
az erő, melyet a munka elején a túlságosan nagy lendület kivett belőle, a dereka majdnem
elpattant, állát a szerszám nyelére támasztotta, és körülnézett: a sarkokban még mindig nagy
tömeg szén sötétlett.

Behunyta a szemét, és a lányra gondolt, először csak ingerültség fogta el, amiért erejét
meghaladó munkára kényszerült, de lassan megnyugodott.

– Az ő kedvéért kidobom ezt a szenet.

A vagon falán már nem tudta átemelni a lapátot, csak középre dobálta a szenet, és az
átellenes oldalról nekirugaszkodva egy-egy halmot letúrt az ajtón.

Mind nagyobb darabon szabadult fel a rozsdás vasplató, látszott, hogy a felülete nem
egyenletesen sima, hanem hepehupás a terheléstől és az ütődésektől. Kőhidai a lapát élével a
gödrökből is kikaparta a szenet, aztán lemászott a vagonból. Már elindult befelé, mikor eszébe
jutott a figyelmeztetés, visszament, és a szénhalom sín felőli oldalát beljebb dobálta, hogy
meglegyen az előírt egyméteres távolság.

Úgy becsülte, négy óra felé járhat az idő, a távolból odahallatszott a váltók csattogása,
mikor egy-egy tolatómozdony átlökte rajtuk a kocsioszlopot, de itt a széntelepen még semmi
sem mozdult. A felügyelő is elaludt, magára zárta az ajtót, Kőhidainak többször kellett
kopogni, amíg felébredt. Megdörzsölte álomtól vörös és gyűrött arcát, beengedte a fiút,
átvette tőle a lapátot, és fürödni küldte. A felügyelő begombolta a gallért vastag nyakán, és a
szállítólevéllel kiment a sínekhez ellenőrizni a munkát.

Kőhidai kereste a fürdőt, a kikopott tömítésű, állandóan csorgó zuhanyok hangja

igazította útba, a kályhában égett a tűz, odahúzott egy padot, és leült. Kiöntötte a szenet a
bakancsából, és levette a ruháját; ahol a keze hozzáért, mindenütt hideg és libabőrös lett a
teste, izmai gyorsan kihűltek és elmerevedtek.

Az eltömődött, vízköves zuhanyrózsa alá állt, és sokáig verette magát az egyetlen

sugárban lezúduló forró vízzel. Lassan átmelegedett, attól félt, hogy állva elalszik, hogy
foglalkoztassa a gondolatait, a vízsugárral Margit nevét íratta a hátára.

Megnézte magát a homályos tükörben, a víz nem vitte le mindenütt a szénport,

borostáinak alja sok helyütt sötétlett. Szappant elfelejtett hozni magával, de a padon egy VIM-
es szóródobozban látott szódát, öntött a kezébe. Felkiáltott a fájdalomtól, a szóda fehéren
habzott, és égette a tenyerén a nyers húst, kínjában a hasához szorította a kezét. Kimosta a
sebet, az égés nemsokára enyhült, de a keze érzéketlen maradt, csak úgy tudta használni,
mintha egy-egy kefe állna ki a csuklójából.

A nagy sporttáskából elővette tiszta fehérneműjét, félcipőjét, nadrágját, és átöltözött,

ócska felöltője nem koszolódott be a vagon oldalán, kimehetett benne az utcára.

Mikor kilépett a fürdőből, kissé fázott. Jelentkezett az irodában, a felügyelő már

kikészítette az elszámolást: hetvennégy forint járt neki, ebből hatot levontak, Kőhidai nem
kérdezte meg, hogy miért, szó nélkül aláírta a sárga lapot, és elköszönt. Minden sietség nélkül
lépkedett, a mozgás jobban pihentette, mintha lefeküdt volna.

Most futott be a pályaudvarra az első hajnali vonat, a reggeli műszakra érkező

munkások között sok csizmás-bekecses parasztember és fekete nagykendőt viselő asszony is
feltűnt. Kapkodva szedték le a kocsiból táskáikat, vászonnal bevarrt kerek kosaraikat,
demizsonjaikat, hónuk alatt kis fenyőfát szorongattak. Megkönnyebbültek, mikor meglátták
várakozó rokonukat, összeölelkeztek. Kőhidai csak most értette meg, hogy már küszöbön áll
az ünnep, és nemsokára megláthatja Margitot.

2.

Kiváltotta az övet a szabónál, vásárolt három szál szegfűt, a maradék pénzből pedig egy filc
Csizmás Kandúr-figurát, óvatosan betette a sporttáskájába a fluszpapírba takart öv mellé,
nehogy letörjön a kandúr vállra vetett botja, amelyen a batyuját cipelte.

Az ünnep első napján Kőhidai meg akarta venni a vonatjegyet, de a

díjszabástáblázatból kiszámolta, hogy az út Kunszöllősre a pesterzsébeti állomástól négy
forinttal olcsóbb, mint ha a Keletiben szállna fel, jobban jár, ha inkább kimegy villamossal.

A vonat fél hét körül ért Pesterzsébetre, öt órakor kellett felkelnie, félt, hogy épp ezen a
reggelen alszik el, behozta a konyhai ébresztőórát, és a varrógépasztalra állította.

Nehezen aludt el, hanyatt fekve sokáig nézte a sötétben világító zöld mutatókat, melege
volt, hol a lábát, hol a vállát takarta ki. Hajnalban mégis pillanatnyi kábult eszmélés után
olyan frissen ébredt, hogy meg volt győződve, már későre jár, ijedten felült, és az órára nézett:
még csak fél hármat mutatott.

Bármilyen türelmetlen volt, vissza kellett feküdnie, de már nem aludt el újból, a teljes
csöndben távolról behallatszott egy-egy gőzmozdony sípja. Felkattintotta a lámpát, és olvasni
kezdett.

Fél ötkor Kőhidai felkelt, az ébresztőóra még nem csöngött, a párnája alá tette, hogy
senkit se ébresszen fel. Lábujjhegyen járt, a lavórt teleengedte vízzel, és kivitte az udvarra, ott
mosdott meg, és tükör nélkül, csak ujjaival tapogatva arcát, megborotválkozott.

Kivette a szegfűket a befőttesüvegből, selyempapírba majd keményebb újságpapírba

tekerte, hogy le ne törjön a fejük, sporttáskájával együtt a jobb kezébe fogta, szabad kezével
óvatosan behúzta maga után az ajtót.

Az utca még aludt az ünnep mozdulatlan csendjében, a villamos is sokára jött, és

Kőhidai volt az egyetlen utas. Csak az erzsébeti állomás körül népesült be kissé a környék,
néhány részeget és szolgálatba induló vasutast látott.

Félórával a vonat indulása előtt nyitották ki a pénztárablakot, a fiú aggódva szorongatta

kezében a pénzt, hátha mégis többe kerül a jegy, mint ahogy a táblázaton nézte, de csak
harminc fillér biztosítást számoltak rá.

Karácsonyhoz képest szokatlanul meleg volt, az éjszaka befagyott ereszekről nagy

cseppekben olvadt le a vékony jég, a töltés oldalában a fedett csatorna fölött megsárgult
nádszálak inogtak a szélben; Kőhidai nem ült le a várakozóba, hanem fel s alá sétált, rálépett a
sínekre, hátha már érezni lehet a közeledő vonat remegését. Talpa alatt süppedt a föld, egy
lámpánál észrevette, hogy a cipője sáros lett, ujjával letörölte, majd a csapnál megmosta a
kezét.

Lassú pöfögéssel bontakozott ki a mozdony a füstből és gőzből, rázkódva megállt, az

ütközők egymáshoz csattantak. A fiú a leghátsó kocsiban ült le, itt egyetlen utast sem látott,
holmiját felrakta a csomagtartóba, és az egyik sarokba húzódott. A kocsit nem fűtötték, az
ablak aljára belülről vékony jégréteg fagyott, Kőhidai úgy érezte, hidegebb van, mint kint a
szabadban. Hamarosan átfázott, és heves vizelési inger fogta el, kibotorkált a vécébe, utána
sem ment vissza az utolsó kocsiba, hanem a vonat elején keresett egy kupét, ahol működött a
fűtés. Itt is alig néhányan ültek, elfoglalt egy ablak melletti helyet, a fűtőtestekből gőz sípolt,
egy-egy forró vízcsepp ráhullott a bokájára.

Egy darabig ködben haladt a vonat, Kőhidai, bárhogy meresztette a szemét, nem látta
az állomásépületek homlokán világító táblákat, csak azt érezte, hogy rántják meg a kocsit a
fékek feszülései és csikorgó oldódásai. Egy antológiát lapozgatott, melyet Margittól kapott,
elolvasott néhány ceruzával megjelölt részt:

„A Halál Angyala a haldokló jobb kezét nézi meg először, mert ide vannak felírva
minden tettei: mennyit dolgozott és mennyit adakozott.”

„Egyetlen szög megmentheti a patkót, a patkó a lovat, a ló a katonát, a katona az

országot.”

„Bár boldog lettem volna, mikor okom volt rá…”

Kőhidai ezt a sort elismételte magában, aztán hátratámasztotta a tarkóját, és behunyta a

szemét. Időnként felnézett a csomagtartóra: nem esik-e le a holmija, aztán hirtelen elaludt.

Mikor felébredt, fájt a nyaka, megdörzsölte, és kinézett az ablakon: mintha egy

országhatárt léptek volna át közben, éles napfényben futott a vonat. Kőhidai látta, hogy a
földeket sehol sem borítja hó, csak a bokrok között és a vízmosások gödreiben maradt meg
egy-egy eldobott papírhoz hasonló fehér folt. Zöldelltek a vetések és a töltés menti
mocsarakban a különböző vízinövények, szeme meg-megállapodott egy patak vagy csatorna
keskeny, napfényes tisztásán. Hirtelen átható fokhagymaszagot érzett: mellette egy öreg pár
kolbászt evett, Kőhidai elfordította a fejét, nem reggelizett, és az útra sem csomagolt magának
ennivalót.

Tíz óra után érkezett meg a vonat Kunszöllősre. Bár nem beszélték meg, a fiú
lehetségesnek tartotta, hogy Margit kijön elé, kétszer is végigsétált a sínek mellett, de sehol
sem látta. Nem akart korgó gyomorral megjelenni Margitéknál, vett két pogácsát, és azt
majszolgatva lépett ki az állomásépületből.

A városba egy hosszú, jegenyékkel szegélyezett sétány vezetett be, Kunszöllős most
kezdett ebbe az irányba terjeszkedni, a földbe süppedt nádtetős viskók között már néhány
modernebb ház is feltűnt, a névtáblákból ítélve orvosok vagy ügyvédek laktak itt.

Kőhidait meglepte, hogy az ünnep délelőtti sétálók milyen barátságosan köszöntik az

állomásról jövő ismerősöket, társaságba verődve megállnak a járdán, és elbeszélgetnek.
 Az út egy rövid, sáros kapaszkodóval kiért az országúthoz, Margit leírásából emlékezett
rá, hogy itt el kell fordulnia balra. Egy nagy parkon vágott keresztül, nyáron ez lehetett a
kunszöllősi élet központja, de most minden zárva volt. Bebámult az uszoda kerítésén: a
fehérre meszelt medence alját ázott barna levélréteg takarta be, a betörők ellen vaslapokkal és
keresztpántokkal zárták le a nyári vendéglő kapuját és ablakait, még a cégtáblát is celofánba
csavarták, és madzaggal átkötözték. Az elmúlt nyárra csak néhány esőtől egybemosott
cirkuszplakát és a fák ágain fennakadt papírszalagok emlékeztettek.

A park széléről már látszott a régi malom, Kőhidai kikerülte a nagy vörös téglaépületet,
és egy botra támaszkodó, még a decemberi időben is ingig kigombolkozott öregembertől
megkérdezte, hol laknak Mihályék. Az öreg gyanakodva mutatott egy közeli ház felé, és
sokáig egy helyben maradva nézett Kőhidai után.

Margiték utcájában a házak mindkét oldalon egybeépültek, az összefüggő falak

felfogták a szelet, a fiú mintha egy csendes belső udvaron lépegetett volna. Az utcában valaha
néhány üzlet is működött, de már mind bezárt, bejáratukat elfalazták és bevakolták, csak fent
a firmák kátránybetűi ütköztek ki a takaró festék alól.

A régi építőmesterek mindegyik házat díszíteni próbálták keramit kockákkal,

üveglapokkal vagy tükörcserepekkel, a házak és a járda között félméteres szabad földsávot
hagytak, a virágok a zárt utca védettségében a szokásosnál magasabbra nőttek és tovább
tartották szirmaikat, a bokrokon még most is látszott egy-egy elszáradt virág.

Margiték háza később épülhetett, mint az utcabeli többi ház, a járda felé merev téglafal
helyett kőalapon álló sodronykerítés zárta le az udvart. Kőhidai benézett a rések között: nagy
tornácos házat látott, mely széles alapú, de rövid szárú U betűhöz hasonlított. Az udvar alig
sárguló füvén kacsák sétáltak, de a tornác lépcsőjének támasztott kerékpárnál nem
merészkedtek tovább.

Kőhidai megállt a kerítés előtt, és elképzelte, hogy nem megy be, hanem megfordul, és
visszautazik Pestre. Látta maga előtt a lány megdöbbent arcát, a család csodálkozását, az
érintetlenül maradó ünnepi ebédet, és bár ezek a képzelgések valami furcsa élvezetet okoztak
neki, nem hagyta, hogy magukkal ragadják, lenyomta a kilincset.

A kapu zárva volt, csengőt nem talált a betonoszlopon, illetlennek érezte volna, hogy
kiabáljon, nyakát nyújtogatva nézett befelé, és idegesen toporgott. Kisvártatva egy kék
munkaruhás fiatal férfi jött elő a ház oldalsó, rövidebb szárnyából, valószínűleg a kamrából, a
vállán egy zsákot hozott. Hogy felhívja magára a figyelmet, Kőhidai hangosan ráköszönt, a
férfi észrevette, de előbb rákötözte a zsákot kerékpárjának csomagtartójára, csak aztán
nyitotta ki a kaput. Bólintással viszonozta Kőhidai megismételt köszönését, és anélkül hogy
egy szót is szólt volna, kitolta kerékpárját az udvarból. A fiú nem tudta, hogy ki lehet; illett
volna-e, hogy bemutatkozzon neki?

A tornácról három ajtó nyílott, rövid habozás után a középsőn kopogott be. Elhúzódott
a függöny, Margit integetett mögüle, aztán kulcsot hozott, és kinyitotta az ajtót. Rövid ujjú,
horgolt fehér pulóvert viselt, a fűtetlen szobában is áradt a bőréből a meleg, behúzta az ajtót,
és hosszan csókolództak.

Kőhidai megfogta Margit mellét, mely a szűk pulóverben különösen teltnek látszott, a
lány felsóhajtott:
 – Te, te!

Közelebb bújt a fiúhoz, térdével véletlenül megemelte Kőhidai nemi szervét, foguk
hideglelősen összekoccant. Nem messze tőlük, egy összekötő ajtó mögött a szomszéd
szobában valaki bekapcsolta a rádiót, hirtelen szétbontakoztak. A lány kézen fogta.

– Gyere be.

– Ki van bent?

– Csak Jancsi, a bátyám.

A belső szobában egy zöld zománccal bevont vaskályha égett, tetején valaki almát
sütött, hallatszott a piruló gyümölcs fortyogása, és az édes szag betöltötte a levegőt. Mihály
János a tükör előtt állt, és a nyakkendőjét kötötte, az ajtó nyitódására megfordult.

– Szervusz, már találkoztunk – mondta mély, rekedtes hangon –, hogy utaztál?

– Elég jól.

– Kérlek szépen, én is sokat járok ezzel a vonattal, ismerem a környülállásokat, biztos,

hogy jól átfáztál. Mit iszol? – János a tálalószekrényből két üveget vett ki. – Van zölddiólikőr
és egy kis törkölypálinka.

– Inkább pálinkát.

Ittak egy pohárral, János felvette a kabátját, összehajtott kesztyűjét jobb kezébe fogta.

– Nem akarok kimenni a konyhába, mondd meg édesanyának, hogy átnéztem

Áronékhoz, ebédre hazajövök. Szervusz, érezd otthon magad nálunk.

Még egyszer megigazította a kalapját, és kiment.

– Jancsi szörnyen szertartásos. Minden mozdulatával szegény apukát próbálja utánozni.

Ülj le!

Kőhidai körülnézett: a szobában vaskos és megbízható koloniál bútorok álltak, csak

néhol ütközött ki rajtuk a készítő mester vidékies ízlése; a tálalószekrény ajtajára egy
hatalmas madárszobrot faragott, a mély fotelokra barnássárga virágos huzatot tett. Kőhidai
egy faragott hátú hintaszéket választott ki magának, sporttáskáját a szőnyegre rakta, mikor
hirtelen eszébe jutott, hogy még nem adta oda az ajándékait.

– Hoztam neked valamit.

A lány gyanakodva ráncolta össze a homlokát.

– Mit?

Kőhidai először a Csizmás Kandúrt vette ki, Margit megnézte, és az arcához szorította.
 – Köszönöm, én mindig játékokat szerettem kapni, és nem ruhát vagy cipőt. – Még
egyszer megnézte a bábut. – De minek van rajta ez a bot meg a batyu? Azt jelenti, hogy
menjek a fenébe?

Kőhidai tiltakozott, de a lány viháncolva bizonygatta, hogy ezzel a titkos gondolattal

vette neki éppen ezt a bábut, aztán a hintaszék fölé hajolva megcsókolta. A fiú kivette az övet
a táskájából, és átnyújtotta, Margit kibontotta a piros selyempapírt.

– Ez milyen öv?

– A kabátodra ahelyett, amit elvesztettél a Népligetben.

– Jaj de jó, olyan kényelmetlen volt, hogy semmi sem fogta a derekamat. Meg is
próbálom.

Kiemelte a szekrényből a félkabátot, Kőhidai azonnal látta, hogy rosszul választotta ki

az öv színét és mintáját, a kabát anyaga sokkal sötétebb volt és nem halszálkás, hanem kis
gyöngyszerű körminták tarkították. A különbség akkor látszott a legfeltűnőbben, mikor Margit
felcsatolta az övet.

Kőhidainak összeszorult a torka, hiába vállalt fáradságot, éjszakai munkát, nem

sikerült. Egy normális embernek eszébe sem jutott volna, hogy találomra övet csináltasson,
ügyetlennek és életidegemnek érezte magát, szeretett volna felkelni és elmenni, nagy
megkönnyebbülésére Margit örült az övnek.

– Egy kicsit világos, de nem baj. Teával át lehet festeni.

– Teával át lehet?

– Igen, pont annyit fog rajta, amennyit kell. Az sem látszik majd, hogy egy kicsit más a
mintája.

Kinyílt az ajtó, Margit anyja jött be, konyhai munkáját szakította félbe, arca enyhén
fénylett az izzadságtól. Sovány, barna hajú asszony volt, mind a két gyerekénél jóval
alacsonyabb, de tekintetében és nyugodt, célszerű mozdulataiban Kőhidai olyan erőt sejtett,
mely Margitból és Jánosból is hiányzott. Felugrott a hintaszékből, átnyújtotta a három szál
szegfűt.

– Kőhidai Miklós vagyok.

– Mihály Jánosné.

Az asszony megköszönte a virágot, megkérdezte, milyen az idő Pesten, és hogy utazott

a fiú, közben nem nézett rá hosszabban, nehogy a vizsgálódás zavarba hozza. Megigazította a
haját.

– Mindig a nyakamba hull ez a pár szál hajam, olyan melegem van tőle. Fel kellene
kötnöm kontyba, de ahhoz meg rövid.
 – Fent Pesten egy trafikban láttam egy drótból hajlított karikát – mondta Kőhidai –,
állítólag egész rövid hajból is lehet kontyot készíteni vele. Megnézzem?

– Ha megtenné, Miklós.

– Jó, és ha van, elküldöm Margittal.

Az asszony visszament a konyhába, Margitot is kihívta magával. Kőhidai a

könyvespolchoz sétált, egy-egy könyvet felemelt és megnézett, valamennyinek a címoldalára
apró, gondos betűkkel be volt jegyezve: „Ifjú Mihály János főgimnáziumi tanár” – még
Margit apjától származott a beírás.

A könyvespolc mellett néhány bekeretezett fénykép lógott a falon. Az egyik a Mihály

házaspár esküvői fotója volt, kompozícióján látszott, hogy a fényképésznek ambíciói voltak,
mindenáron egy szabályos hosszanti tengely mentén akarta elrendezni a két arcot, az asszony
fehér fátyolos feje jobbra fordult, míg a korán kopaszodó férj – keménygallérban és pedánsul
megkötött nyakkendőben – balra, mindketten merev mosollyal nézték a képzeletbeli
középvonalat.

A másik fotó Margit bátyját ábrázolta, valószínűleg az érettségi vizsga körüli időkből, a
fotográfus lámpája alulról világította meg az arcát, ettől haja világosabbnak, majdnem
szőkének látszott. Mint ahogy értelmiségi pályára készülő ifjútól elvárta a vidéki
közvélemény: János is elgondolkodva a kezébe támasztotta a homlokát, és a messzeségbe
nézett, csuklóján feltűnt a nagyméretű karóra.

A harmadik kép Margitról készült öt-hat éves korában. Fölfelé nézett a fényképezőgép
lencséjébe, arca kissé balra dőlt, ezen az oldalon látszott fehér kötényének habos masnija is. A
frufru kissé föllebbent a homlokán, sűrű barna haját hátul egyenesre nyírták. Sötét szemével
várakozva, de öntudatosan figyelt, szája kinyílt, mintha várná, hogy véget érjen a felvétel, és
elmondhassa, amit gondol. Kőhidait meghatotta ez a kép, szeretett volna egy másolatot kapni
belőle.

Visszaült a hintaszékbe, lassan ringatódzott, egyszerre tűnt természetesnek és

felfoghatatlannak, hogy ő most itt van ebben a házban, mely annyira különbözik életének
megszokott színhelyeitől.

Margit észrevétlenül jött be a szobába, hideg kezét Kőhidai arcához értette, a fiú
hátranyúlt érte, és az ölébe húzta, a hintaszék hirtelen megállt és felnyikordult a kettős súly
alatt.

Sokáig csókolództak, Kőhidai becsúsztatta kezét a fehér pulóver alá, ujjai

végigsiklottak a lány hasán, majd áterőszakolták magukat a feszes melltartó alatt. A lány
melle lassan megtelt a kezében, bimbója felállott, és közben érezni lehetett a kidomborodó kis
mirigyeket is. Margit behunyta a szemét, és a fejét jobbra-balra vetette, egy hirtelen
mozdulattól lepattantak a melltartó gombjai, vagy a pánt szakadhatott el, de az éles szegély
nem vágta többé Kőhidai csuklóját.

Ringatni kezdte Margitot a hintaszékben, a lány teste a bő szoknyán keresztül

ránehezedett a combjaira, a hintaszék minden ringásánál végigsiklott a nadrágján, Kőhidai
egyre erősebben lendítette a széket, mind szorosabban kapaszkodott a lány mellébe, aztán
hirtelen megállt, mély sóhaj tört föl a torkából.

Margit tért először magához, felkelt az öléből.

– Elszakadt a melltartóm, veszek fel másikat.

Kőhidai kábultan feküdt a hintaszékben, feje a támasz oldalára csúszott, épp

szembenézett a Mihály házaspár esküvői képével, a szemüveges tanár mintha szigorú
tekintetet vetett volna rá. Nedves alteste fázni kezdett, a kályhához ment, és a zöld zománchoz
simult.

3.

Mihályné már megterített bent a nagyszobában, a régi, hajlított lábú asztalról levette a horgolt
terítőt, és fehér, nyomott mintás damasztabroszt tett fel helyette, a négy terítékhez pedig
megszürkült monogramos ezüst evőeszközöket.

Kőhidai és Margit kiment a fürdőszobába kezet mosni, egy oldalsó tapétaajtón túlról
egy öregasszony nyögése hallatszott:

– Margit! Margit!

Kőhidai összerezzent.

– Ki ez?

– A Mihály nagymama. Már évek óta nem tud felkelni.

– Téged hív?

– Nem, anyuka vigyáz rá.

Mihályné meghallotta a nyögést, átment a beteghez.

– Mit adjak, mama?

– Ki van itt?

– Margithoz jött egy fiú.

Kőhidai többet nem hallott, mert Margit kézen fogta, és kihúzta a fürdőszobából. János
közben már hazaért, ott ült az asztal mellett, és könnyű részegségtől elborult arccal
leveszöldséget szedett ki a tálból.

Mihályné csirkét készített, mentegetődzve mondta, hogy sertés- vagy marhahúst egy
hónapban legfeljebb kétszer hoznak Kunszöllősre, az is fekete a hosszas fagyasztástól.
Mihályné egy üveg bort is kitett az asztalra.
 – Nehogy azt higgye ez a szegény csirke, hogy a kutya ette meg.

Kőhidai többet evett, mint általában szokott, a korai felkeléstől is elbágyadt. Ebéd után
Mihályné kivitte az edényeket a konyhába, János pedig ingadozó léptekkel elindult, hogy
meglátogassa azokat a gyerekkori barátait is, akikhez délelőtt nem jutott el. Ketten maradtak a
szobában, Margit egy plédet vetett végig a díványon.

– Feküdj le egy órára. Anyuka is mondta, hogy fáradt lehetsz.

– Nem illik.

– Miért ne illene? Várj, hozok egy párnát.

Kőhidai végigdőlt a díványon, Margit betakarta a vastag, kellemesen dohányszagú

pléddel, és odaült a lábához. A fiú már félig aludt, becsukott szemmel kérdezte:

– Ugye jó volna, ha lenne saját lakásunk?

– Nagyon jó volna.

– Akkor most idefeküdnél mellém?

– Igen, melléd feküdnék.

„Sohasem lesz saját lakásunk” – akarta mondani Kőhidai, de meggondolta magát, fejét
oldalt fordította a párnán, és elaludt.

Már késő délután volt, amikor felébredt, azt hitte, otthoni kamrájában fekszik, de a
párnahuzat szokatlanul friss és száraz volt az arca alatt. Kinyitotta a szemét: a függönyökön
túl már besötétedett, az asztal fölött mélyre leengedett ernyővel égett a lámpa, fényében
Mihályné varrt valamit, és csendesen beszélgetett Margittal. Kőhidai zavartan felült.

– Ne tessék haragudni.

– Jól aludt, Miklós?

– Igen, jól.

– Főztem egy kis kávét, vagy inkább teát kér?

– Ha lehetne, inkább teát.

Mikor az asszony kiment, Kőhidai sietve félrehajtotta a plédet, belebújt a cipőjébe, és

próbálta rendbe hozni összegyűrődött nadrágját. Leült az asztal mellé, és megdörzsölte
elzsibbadt karját.

– János megjött? – kérdezte Margittól.

– Meg, de egy kicsit sokat ivott, a kisszobában alszik. Azt hiszem, nem tudsz majd
elköszönni tőle.
 Kőhidai elővette a noteszát, melybe felírta a vonatok indulását, az utolsó
személyvonatig még egy órája maradt.

– Ráérsz még – mondta Margit –, majd kikísérlek. Mihályné behozta az uzsonnát, az

asztal közepére rakta a virágmintás porcelán kannát, a kanna fala még zúgott a forró teavíztől,
csőréből könnyű gőz szállt ki. Kőhidai töltött magának, egy szelet kalácsot vett le a tálcáról,
megkente eperlekvárral. A hideg édességtől belenyilallt a fájdalom egy hátsó rossz fogába,
nyelvével simogatta az érdes, hézagos felületet, nem evett többet, csak még egy csésze teát
ivott.

Megköszönte az uzsonnát, és elbúcsúzott Mihálynétól; a kézfogásnál meglepte, hogy az

asszony tenyere olyan száraz és kérges, mint egy nehéz fizikai munkát végző férfié.

– Üdvözlöm az édesanyját, Miklós – mondta Mihályné –, és jöjjön le hozzánk újra

minél hamarabb.

– Akkor azt a karikát a kontyhoz majd elküldöm.

– Köszönöm szépen.

Kézen fogva indultak el Margittal, Mihályné kijött a tornácra, és nézett utánuk,

tekintetén nem látszott helyeslés vagy rosszallás, csak valami tartózkodó várakozás.

A lány előhozta kerékpárját a lépcső alól.

– Tudsz biciklizni?

– Nem.

– Kár, odaadtam volna neked a Jancsi gépét.

Mihályné közbeszólt:

– Margit, menj te is gyalog.

De a lány, mintha bizonyítani akarná ügyességét, ragaszkodott hozzá, hogy kerékpáron

kísérje el Kőhidait. Már az első métereken kiderült, hogy bizonytalanul kormányoz, úgy
próbáltak együtt haladni, hogy Margit egyik kezével a fiú vállára támaszkodott, de így is
gyakran megingott.

Útközben találkoztak a kék munkaruhás fiatal férfival, aki délelőtt ajtót nyitott
Kőhidainak, most is egy zsákot hozott, rákötözve kerékpárjának csomagtartójára, messziről is
áradt belőle az izzadságszag. Köszönt Margitnak, a lány kelletlen biccentéssel fogadta, és az
ellenszenv sokáig nem tűnt el az arcáról.

– Ki ez?

– A Balázs. Anyuka vette ide albérletbe, de már megbánta.

 Mindent telerak kacsákkal meg disznókkal, nyáron nem lehet megmaradni a szaguktól.
És olyan szemtelen anyukával, azt mondja: nagyságos asszony, ne legyen gondja a házára, én
öt-hat év múlva megveszem magától.

Mire kiértek az állomáshoz, már csak néhány percük maradt a vonat érkezéséig,
kimentek a peronra.

– Mikor jössz fel Pestre?

– Én már mennék veled most, de olyan sok a munkám.

– Mit csinálsz?

– Anyagot gyűjtök egy könyvhöz. A Népművészeti Intézetben kérték, nagyon jól

fizetik. Meg kell csinálnom, mert segíteni akarok anyukának.

– De utána feljössz?

– Lehet, hogy még el kell utaznom Tolnába is, Kálóc-Semjénre, de majd mindent
megírok.

A hangosbeszélő már jelezte a vonatot Baja felől, kisvártatva kivált a sötétségből a

mozdony szikrákat szóró kéménye. Kőhidai felugrott a lépcsőre, leengedte az ablakot, és
mélyen kihajolva megfogta a lány kezét.

– Vigyázz magadra!

– Te is.

A szerelvény elejéről sípszó hallatszott, a vonat megrándult és elindult; előbb Margit

integető karja tűnt el Kőhidai szeme elől, aztán az állomás fényei is lassan egybefolytak, és
közelebb kerültek a föld egyenes sötét vonalához.

XIV. fejezet

Margit január elején megbízást kapott a Népművészeti Intézettől, hogy járjon végig néhány
Tolna megyei falut, és segítse előkészíteni a népi együttesek szokásos évi fesztiválját. Egy
hétfői napon kellett megkezdenie a munkát, hogy időt nyerjen, vasárnap az éjszakai
személyvonattal utazott át Kunszöllősről Dombóvárra.

Hosszan kellett várnia a csatlakozásra, beült a váróterembe, mellette egy kubikos aludt
a padon, feje alá téve a csizmáját, attól félhetett, hogy álmában lelopják a lábáról. Néhány
percre Margit elbóbiskolt, félálomban úgy érezte, hogy Kőhidai belenyúl kabátja zsebébe, és
megsimogatja a kezét, kinyitotta a szemét, de senkit sem látott.

Egy járási székhelyen kellett jelentkeznie a tanács népművelési osztályán, munkáját

úgy szervezték meg, hogy Kálóc-Semjénen, a középpontban elhelyezkedő nagyközségben
lakott, és onnan vitték át a kisebb falvakba. A szokásoktól eltérően, itt gondoskodtak a
szállásáról is, a könyvtárosnő délután öt órakor hazament, irodáját átengedte Margitnak, a
takarítónő minden este kitette az ágyneműt a heverőre.

Bár Kunszöllős alig száz kilométernyire feküdt a Duna túlsó partján, Margit még
sohasem járt ezen a környéken. Az alföldi magyar vidék után érdekesnek találta az itteni
falvakat: a háború után Németországba deportálták a környékbeli svábok nagy részét,
helyükbe csángó telepesek kerültek.

A csángók és a megmaradt svábok gyűlölték egymást, külön templomba és külön

kocsmába jártak, még az iskolában sem engedték egymás mellé ülni a gyerekeiket. Ha valaki
akár egy napot is el akart tölteni a faluban, döntenie kellett, hogy melyik fél pártjára áll. A
tánccsoportban Margit csak székelyekkel találkozott össze, ezért őket választotta – kis
lelkiismeret-furdalással, mert úgy érezte, hogy ezzel, ha jelentéktelen mértékben is, de ártott a
falu sváb lakosainak.

Táncosai a próbák és megbeszélések után gyakran meghívták magukhoz. Szinte

valamennyi házat, ahová elvetődött, elhanyagolt és lepusztult állapotban talált. A székelyeket
az elmúlt tíz évben három országon keresztül hajtották végig, hét-nyolc városban vagy
faluban laktak, nem bíztak benne, hogy ezen a vidéken véglegesen megtelepedhetnek, és nem
sokat törődtek a környezetükkel. A hátrahagyott sváb vagyonból juttatott teheneket levágták
és megették, a földet parlagon hagyták, az évek során egyetlen gyümölcsfát sem ültettek, a
kertek végében hagyták beomlani az agyagfalba vájt pincéket. Feltüzelték a melléképületek
deszkáit, a padlót, a házak tetőszerkezetét, mikor már végképp lakhatatlanná vált, kértek egy
új házat a tanácstól.

A szülőföldjükön még tiszta és rendszerető emberek itt elhagyták magukat, ritkán

takarítottak, alig tudtak felszabadítani egy széket, melyre Margit leülhetett, a pohár, melyben
bort kínáltak, olyan piszkos volt, hogy alig lehetett átlátni rajta, de Margit nem törődött vele.
Minden faluban, ahol megfordult, megpróbálta összegyűjteni a közszájon forgó történeteket,
de legtöbbször nem talált mást, mint régi anekdotákat az oroszlán formájúra megnyírt
kutyáról, melyről azt hitték, hogy cirkuszból szabadult el, és rettegésben tartotta a környéket,
vagy a részeges szolgálatvezető őrmesterről, aki eladott egy kiszuperált tankot a MÉH-nek; itt
viszont egymást követték a soha nem hallott dalok és szokások: az igézet vízvetés, a lélek
kirekesztése, addig jegyzetelt, amíg görcsbe merevedtek az ujjai, egymás után teltek be a kék
fedelű füzetek.

Kilenc-tíz óra felé köszönt el a vendéglátóitól, már rég elmentek az utolsó helyi járatok,
sőt a favázas autóbusz is, mely a járási tanács ellenőrzésre kiszállt embereit szedte össze, és
Margit kedvéért tett egy kis kerülőt szálláshelye, Kálóc-Semjén felé. Néha elkapott egy kései,
tejet vagy zsákokat szállító teherautót, de a legtöbbször gyalog vágott neki az országútnak.

Havazott. Margit zsebéből kiállt a vacsorára vett kifli, és a csücskén, mintha tejszínhab
volna, megült a hó. Mikor elindult Kunszöllősre, nem számított ilyen időjárásra, csak félcipőt
hozott magával, hiába emelte magasra a lábát, szinte ugrálva lépkedett, felülről mégis befolyt
a latyak, és ha egy pillanatra megállt, jéggé fagyott a bőrén.

Kilométereken át nem találkozott senkivel, Margit egyre jobban félt, az országút mellett
a lábon hagyott kukoricatáblákban mintha ott zörögtek volna a délután hallott népmesék
rémei: a lúdvércek, a gyertyások, a tüzesemberek, alacsonyan szállt fölötte Jancsi ördög, aki a
porosz háborúban meghalt húszezer katona lelkét vitte a pokolba.
 Margit fáradtan számolta a fekete-fehér csíkos országúti jelzőköveket, megdermedve
ért be a szállására. A könyvtárosnő megengedte, hogy az iroda kis rezsóján teát főzzön, és
bekapcsolhatta a fűtőtestet is. Miután átmelegedett, megvacsorázott, levelet írt, átnézte és
kiegészítette a jegyzeteit. Jól érezte magát, nem volt kedve aludni, átment a könyvraktárba,
sorra járta a polcokat, leemelt néhány régen keresett vagy érdekesnek látszó könyvet, és
hajnalig olvasgatott.

Ott-tartózkodásának negyedik napján, csütörtökön este hazatérőben csodálkozva vette

észre, hogy a könyvtárban ég a villany. Azt hitte, hogy a takarítónő halasztotta ilyen későre a
munkáját, de közelebb érve látta, hogy egy hivatali autó is várakozik az épület előtt. Egy
pillantást vetett rá: sem a kocsit, sem a volánra borulva alvó sofőrt nem ismerte. Nem értette,
mi történhetett, sietve benyitott az irodába: Lancsa ült ott az asztal mellett. Margit megállt az
ajtóban.

– Mit keresel itt?

A férfi felkelt, és elébe jött, Margit egy hónapja látta utoljára, azóta erősen lefogyott,
bőre, akár egy zacskó, lógott az arccsontja alatt, lehelete is áporodott, savanyú és
dohányszagú volt. Két kezébe fogta a lány arcát.

– Szervusz, Duda, hol voltál?

Margit egy esetlen, de határozott mozdulattal kiszabadította magát, és felgyújtotta a

mennyezeti lámpát is. Lancsa már órák óta várakozott rá, megterített, egy üveg bort, sült húst
és kenyeret, kolbászt rakott ki az asztalra – nyilván magával hozta, mert a falusi boltban
semmit sem kaphatott. Ő maga nem nyúlt az ételhez, a várakozás tartamát csak a
hamutartóban összegyűlt csikkek és néhány gyűrött újság jelezte.

– Hogy kerültél ide? – kérdezte Margit.

– Bent az intézetben kerestelek, mondták, hogy kiszállásra mentél.

– Mikor érkeztél?

– Hét óra felé. Érted mentem volna, kérdeztem; hol vagy, de nem tudták, elkértem a
kulcsot, és beültem ide. Mit csináltál?

– Dolgoztam, találtam egy nagyon érdekes falut, rengeteg anyagot lehet összegyűjteni.
De te miért jöttél? Történt valami?

– Semmi. Egy napra ideadták a főiskola kocsiját, lejöttem meglátogatni anyámat.

Az anyja iránti szeretet volt szinte az egyetlen fiatalkori jellemvonása, melyet Lancsa
változatlanul megőrzött az elmúlt évek alatt. Társaságban különféle ruhadarabok,
villanymelegítők, edények iránt érdeklődött, melyek kényelmesebbé tehetnék az öregasszony
életét, programokat mondott le, hogy hazalátogasson. Margit tisztelte érte, de úgy találta:
Lancsa néha visszaél a régi falusi házban-kertben egyedül gazdálkodó öreg parasztasszony
megható képével.

– És hogy van édesanyád?

 – Megvan. Még mindig ő akar adni nekem, most is telerakta a táskámat – Lancsa az
asztalra mutatott. – Egyél. Margitnak eszébe jutottak a régi kibéküléseket megelőző ebédek,
mikor minden ételt túl zsírosnak vagy keserűnek érzett, megrázta a fejét.

– Köszönöm, már vacsoráztam.

– Értem. És egy pohár bort sem iszol meg velem? Nincs megmérgezve.

– Nem mondtam, hogy megmérgezted. Lancsa két pohárba töltött.

– Egészségedre – mondta, bár Margit nem nyúlt a pohárhoz. – Vártam, hogy felhívsz.

– Nincs értelme. Különben is megállapodtunk benne.

– Azzal együtt nem voltál fair.

– Mit csináltam rosszul?

– Én sokszor kerestelek telefonon, és mindig azt mondták, hogy nem vagy otthon.
Egyszer elsétáltam felétek: égett a lámpa a szobádban.

– Lehet, hogy a bátyám volt.

– Lehet. Nagy a szerelem?

Margit állta Lancsa tekintetét.

– Nagy.

– Akármilyen nagy is, nem illik letagadtatni magunkat jó ismerőseink előtt. Nem
szívesen emlékeztetlek rá, de fordított esetben én mindig felvettem a kagylót. Vagy nem így
volt?

– Nem emlékszem rá.

Lancsa ivott egy kortyot, aztán forgatta kezében a poharat.

– Nem emlékszel? Igen, a nőknek nincs memóriájuk. Olyanok, mint egy gyűrű,
amelyik folyton azt keresi, hogy kinek a kezén mutat jobban.

Margit haragosan megrázta a fejét, mindig felingerelték azok az aforizmák, melyeket

Lancsa baráti körében szedett fel, és előszeretettel használt, bár az ő szájából idegenül
hangzottak.

– Nem tudom, ezt kitől hallottad, de nincs igazad. Én nem kerestem magamnak senkit,
ha akartál volna, könnyen meg tudtál volna tartani. Csak azt ne éreztem volna, hogy mindegy
neked, ha ott vagyok veled, és az is mindegy, ha eljövök.

– Lehet, hogy igazad van, de azért hadd fújjak a szádba a sok édes mellé egy kis keserűt
is. Én is hoztam érted talán nem is olyan jelentéktelen áldozatokat, törődtem veled, ma már
nem az a vidéki úrilány vagy, aki leszállt a Keleti pályaudvaron, és nem tudta, illik-e
elköszönni a kalauztól. Elküldtem miattad szépasszony szeretőimet…

– Mit akarsz tőlem? Hogy adjam vissza?

– Könnyítsd meg nekem ezt a szakítást. Leállt bennem a motor, vontass fel addig, amíg
újra beindul – megfogta Margit csuklóját –, gyere fel most Pestre, két óra múlva ott vagyunk
nálam.

– Nem lehet.

– Az intézetben majd én szólok, hogy közbejött valami – Lancsa körülnézett. – Vagy

inkább én maradjak itt?

– Nem lehet, értsd meg, hogy én szeretek valakit.

– A szerelmednek nem kell tudnia semmiről, kiviszlek Erzsébetre, és azzal a vonattal

érkezel meg, amelyikkel akarsz.

Margit kitépte a csuklóját a férfi kezéből, aztán maga is túl erőszakosnak találta ezt a
mozdulatot, vigasztalni kezdte:

– Ne hagyd el magad, István, nem igaz, hogy neked pont az én szürke életemre van
szükséged.

– Én úgy érzem, és ez éppen elég.

– Te nélkülem is magadhoz fogsz térni. Én mindig irigyeltelek, hogy mennyi erő és

önbizalom van benned, ez sem veszhetett el.

A férfi az asztalra könyökölt, a villanyfény merőlegesen vetődött rá, látni lehetett, hogy
a feje búbján csak néhány göndör fekete hajszál takarja be a fényes kerek foltot. Margit
Lancsát még mindig olyan fiatalnak képzelte, mint amikor a kunszöllősi középiskolában
átadta neki a Népművészeti Intézet pályadíját, kihajtott nyakú fehér ingben, napsütötte
arcában ragyogó fehér fogakkal, most úgy megdöbbent a férfi öregedésének jeleitől, hogy
önkéntelenül eltávolodott tőle néhány lépést.

– Önbizalom? – mormogta Lancsa maga elé. – Igen, mindenki azt mondja, hogy
énbelőlem árad az önbizalom. Csak azt felejtik el, hogy az önbizalom nem azonos azzal, hogy
az ember mindenre azt mondja: le van szarva. Az az igazság, hogy sohasem volt önbizalmam,
különben nem éltem volna mindig száz méterrel képességeim szintje alatt.

Lancsa felkelt az asztaltól, lassú léptekkel sétált a polcok között.

– De most befejeztem, egyszer s mindenkorra. Nem az én érdemem, szerencsém volt.

Révésznek kellett volna átírnom egy Hunyadi László-regényt, tíz ívből nyolcat már
megcsináltam, de egyszer csak úgy éreztem, hogy ha még két sort le kell írnom belőle,
infarktust kapok. Azt hittem, fáradt vagyok, kihagytam egy napot, de másnap este sem ment.
A szervezetem lázadt fel, a zsigereim. „Megőrzi az embert, ami benne állati.” Lemondtam
minden néger munkát és bedolgozást, az előlegeket is vissza fogom adni.
 – És mit csinálsz?

– Elkezdtem írni komolyan, a saját témámat.

– Melyiket?

– Még nem beszéltem róla neked, pedig már rég gyűjtöm az anyagot. Sokszor
kísértésbe estem, és el akartam adni valahol, de szerencsére mindig megálltam. Az egésznek a
lényege azoknak a század eleji magyar pilótáknak a sorsa, akik a Rákosmezőről elindulva
Rómába akartak repülni – ami akkoriban világrekordnak számított volna. Baj nélkül repültek
át fél Európán, átkeltek az Alpokon, csak akkor zuhantak le, mikor már látni lehetett Róma
tornyait. Én ebben szimbólumot látok, a magyar tehetségek sorsát, akik valamiért nem tudták
kihozni magukból képességeik maximumát, hanem elpusztultak – közvetlenül a Nagy Cél
előtt. Negyven író, művész, tudós és politikus életrajzát szedtem össze, akik mind „Róma
előtt” zuhantak le.

– Csodálatos lesz, és biztos, hogy neked sikerül megírnod.

– Ez a téma az én egyetlen esélyem. A mi nemzedékünk nem hagy maga után

százkötetes életműveket, mint Jókai, Mikszáth vagy Krúdy; a mi időnket elvitte a háború, a
társadalmi harc és igen: a nőügyek, az ital, a pénz. Ez már a meccs második félideje, negyven
felé a mi erőnkből már csak egy, egyetlenegy összefoglaló könyvre telik. Csak be tudjam
fejezni, ha akarok hagyni valamit magam után, nem elég elkezdeni, be is kell fejezni. Jár majd
nekem a lexikonban az a bizonyos hét sor, de csak akkor.

– Miért gondolsz a halálra? Hiszen még olyan fiatal vagy.

– Nem számít. Korábban kezdtem el élni, korábban is megyek el. Nagyobb lánggal
égtem. Istenem, hogy sajnálom azt a sok elvesztett időt, tízezer forintot adnék egy-egy napért!

Margit közbe akart szólni, de meggondolta magát. Nem tudta megítélni: Lancsának
milyen szüksége van rá, hogy fanatizálja magát. A férfi léptei mind lassabbá váltak, visszaült
az asztalhoz, vágott egy darabot a kolbászból és a kenyérből, újra megkínálta Margitot, de a
lány tagadóan rázta a fejét. Lancsa kínlódva rágott, evés közben meg-megállt, évek óta
halogatta, hogy rendbe hozassa rossz hátsó fogait.

– Neked mi a véleményed: sikerülni fog nekem ez a könyv?

– Egészen biztos. Most hol tartasz vele?

– Nagyon nehezen haladok, sorról sorra. Amiről azt hittem, hogy régen végiggondoltam
már, csak le kell írnom, arról most derül ki, hogy nem oldottam meg igazán, elölről kell
kezdenem. Mennyi idő elment hiába!

– Azért sokat dolgoztál.

– Az igaz, csak épp arról feledkeztem meg, hogy megépítsem magam, rendet teremtsek
ott belül. Ha lehántanának rólam minden olyan réteget, melyet másoktól vettem magamra, és
nem asszimiláltam, nem építettem bele a sejtjeimbe, akkor a Lancsa Istvánról elnevezett
hagyma közepén nem maradna más, mint a meztelen kétségbeesés. Bár ebben is volna valami:
egy gladiátor kezében puszta tőrrel állni az aréna közepén, az oroszlánok előtt – legyintett –,
de ez már az utolsó póz. A legutolsó.

– István, ez nem illik hozzád. Egy évvel ezelőtt épp te mondtad volna erre, hogy
dekadens szöveg!

– Egy évvel ezelőtt talán még igen, de azóta történt egy s más. Rájöttem például, hogy a
dekadens nem biztos, hogy sértő jelző. Igazán dekadens csak egy paraszt vagy egy proli lehet,
a polgárnak százéves gyakorlata van abban, hogy kell látványosan elhagynia magát, és mindig
gondoskodik néhány vészkijáratról, kapaszkodóról visszafelé. Én viszont feladtam mindent,
lementem a tenger fenekére, és nincs mentőkötél a derekamra, csak úgy menekülhetek, hogy
megfogom a saját hajamat, és kiemelem magamat. Mivel egyre kevesebb a hajam, minden
esélyem megvan rá, hogy nem sikerül.

– És a barátaid?

– Nincsenek barátaim, kapcsolatunk nem volt több, mint kölcsönös biztosítás bizonyos
összegekre és bizonyos helyzetekre, és kiderült, hogy ez a biztosítás nem vonatkozik az én
mostani helyzetemre. De egy könyvre talán még futja az erőmből, és akkor kijutottam az
erdőből.

– Mennyi van kész belőle?

– Majdnem a teljes első fejezet, huszonnégy flekk. Nem akarod megnézni?

– De igen, itt van nálad?

– Nincs, de ha feljössz hozzám, megmutatom.

Margitot érdekelte, hogy mit írhat Lancsa, de semmiképp nem akart elmenni a lakására.

– István, értsd meg, hogy annak már vége van miközöttünk.

– Vedd tudomásul, hogy nincs vége semminek sem. Mi kézen fogva léptünk ki a
fiatalságunkból, egy életre szövetkeztünk, és a mi kapcsolatunkat nem lehet úgy felmondani,
mint egy albérleti szobát.

A férfi felkelt, Margit az ajtóhoz ugrott, de Lancsának sikerült elfognia, átszorította a

derekát, és maga felé próbálta hajlítani, másik kezével kigombolta nadrágja sliccét. Margit
nem akart botrányt, nem kiabált, inkább vállalta a dulakodást, fejét hátrahajtotta, két öklét a
férfi mellének nyomta, és tolta el magától. Egy idő után gyengült a szorítás. Lancsa
leeresztette a karját, és hosszú mozdulatokkal begombolkozott.

– Ezt ne próbáld meg még egyszer – mondta Margit lihegve –, miért kell mindent
elrontani, ami szép volt ebben a három évben?

A dulakodás zaja, úgy látszik, mégis kiszűrődött a könyvtár épülete elé is, mert a volán
mellett szunyókáló öreg sofőr felriadt, és bejött.

– Valami baj van?

 Lancsa elfordult.

– Nincs semmi baj, Józsi bácsi.

– Tíz óra elmúlt, Lancsa elvtárs, jó volna elindulnunk, mert csúszós az út. Legalább
éjfélre fel kellene érnünk.

– Tegye be a táskámat és a kabátomat a csomagtartóba, én is rögtön megyek.

A sofőr becsukta maga után az ajtót, Lancsa még egyszer körülnézett.

– Hogy van a Bibliában? „Amíg szerettük egymást, egy kard élén is elfértünk ketten
egymás mellett, mióta nem szeretjük egymást, egy nyolcvanöles szoba is kicsi kettőnknek.”

Margit az asztalra kirakott ételekre mutatott.

– Nem viszed el?

– Nem, ha nem kell neked, dobd ki a szemétbe. – Lancsa töltött magának még egy
pohár bort. – Voltaképpen, ha nem titok, ki a te új, nagy szerelmed?

– Kőhidainak hívják – mondta Margit vonakodva. – Kőhidai Miklós.

– Én ismerem?

– Tanítod őt a főiskolán.

Lancsa megdöbbent.

– Az? De hát az egy félszeg, gátlásos kamasz. Kész epilepsziás, ha megszólal, egy
nyúlós nyálcsepp húzódik szét az ajkai között.

– Én őt szeretem.

– De mondd meg, mit szeretsz rajta: a kitérdelt-kikönyökölt ruháját, az esetlenségét, az

állandó idegbajos feszültségét, hogy olyan, mint egy púpos, aki belül hordja a púpját? Nem
mondom: nem buta fiú, de hogy jöhet hozzád? Nem lehet egy közös gondolatotok.

– Nekem mégis ő a legkülönb, és ha egy nap kétszer találkozunk, kétszer érzem úgy,
hogy érdemes volt reggel felébrednem.

Kintről hallatszott, hogy a sofőr elégedetlenül megnyomja a kürtöt, Lancsa begombolta

a kabátját.

– Ne hidd azt, hogy befejeztük, mi még találkozni fogunk. Lehet, hogy kettesben, lehet,
hogy hármasban.

Becsapta maga után az ajtót. Margit megbánta, hogy elárulta a fiú nevét, azzal
vigasztalta magát, hogy Lancsa nem gondolta komolyan fenyegetését. De csak napok múlva
nyugodott meg: mikor elszámolt, a Népművészeti Intézetben meghallotta, hogy Lancsa
kibékült elvált feleségével, és az asszony már vissza is költözött hozzá. Margit remélte, hogy
ez végképp lezárja az ő kapcsolatukat.

XV. fejezet
 

1.

Kőhidai többször is átolvasta a Rajnai-naplót és a munkásmozgalmi szöveggyűjtemény

köteteit, utalásokat keresett, melyek segítséget adhatnak Rajnai jellemének teljesebb
megértésére, de nem talált. Január elején a vizsgaszünetben Lancsa konzultációt tartott,
Kőhidai felment hozzá, szerette volna megbeszélni vele az anyagot.

Lancsa nem számított a jelentkezésére, igyekezett uralkodni az arcvonásain, de Kőhidai

rögtön látta rajta, hogy tud Margithoz fűződő kapcsolatáról. Mivel a tanár nem hozta elő az
ügyet, ő is kénytelen volt elkezdeni beszámolóját a szakdolgozat témájáról. Néhány
érdekesebbnek hitt motívumot vett előre, de Lancsa mozdulatlan, merev arccal figyelte.
Kőhidai bizonytalankodott, kereste a szavakat, majd belátva, hogy semmi értelme sincs
folytatni, elhallgatott.

– Kész? – kérdezte Lancsa.

– Igen, idáig jutottam.

– Nézze, Kőhidai elvtárs, én nem akarom, hogy felesleges munkát végezzen, nyíltan
megmondom: maga ezt a dolgozatot nem fogja megírni nálam.

– Más témát válasszak?

– Semmit. Köztünk olyan ellentétek merültek fel, melyek lehetetlenné teszik a szokásos
tanár-diák kapcsolatot. Gondolom, tudja, miről van szó, és biztos vagyok benne, hogy maga is
egyetért ezzel.

Kőhidai felemelte a fejét, és igyekezett állni Lancsa tekintetét.

– Nem tudom, ezt nem én döntöm el.

– Én mindenképpen így kívánom, nem akarok még egyszer találkozni magával. Ebből
magát természetesen semmi hátrány nem éri; adja le az indexét a tanulmányi osztályon, a
második félévre is be fogom írni a jelest. A hátralevő előadások alól is felmentem, jövőre
pedig már úgysem tanítom az évfolyamukat. Van még valami elintéznivalónk?

– A könyvek, amiket kaptam a Rajnai-témához.

– Elhozta magával?

Kőhidai nemet intett, eszébe jutott, hogy az egyik brosúrát még hetekkel ezelőtt
odaadta kölcsön Paukernak, és nem kapta vissza.
 – Most nincs nálam, de a szünet után leteszem a portára. Ha így megfelelő a tanár
úrnak.

– Rendben van, akkor végeztünk – mondta Lancsa, és az írásai fölé hajolt, jelezve,
hogy a továbbiakban nem veszi tudomásul a fiú jelenlétét.

Kőhidai zavartan biccentett, és kilépett a folyosóra. Lába térdben remegett, de nem

érzett erőt magában, hogy szembeszálljon Lancsával, minden vita eleve vesztettnek látszott.
Hogy megőrizhesse önbizalmának maradékát, azt ismételgette magában, hogy a tanár nem járt
el tisztességesen, nem lett volna szabad a magánügyeket összekevernie a főiskolai dolgokkal.

Lefelé tartva a lépcsőn, az első emeleti zsibongónál megállt, a beszélgető, uzsonnázó

diákok között Paukert kereste, de évfolyamtársa nem ült ott az asztalok mellett. Szabad volt a
délutánja, Kőhidai átment a Széchényi Könyvtárba.

Hiába próbált koncentrálni, figyelme nem fogott, újra és újra az órára nézett: negyed
nyolckor jött egy vonat Kunszöllős felől. Már több mint két hét telt el azóta, hogy lelátogatott
Margithoz, de még nem kapott tőle levelet, csak újévre küldött üdvözletet egy Raffaello-
sorozatból kitépett Madonna-képen. Nem írta meg, hogy miért marad el és mikor érkezik, de
fél hétkor Kőhidai már nem tudott tovább ülve maradni, a ruhatárból kikérte a kabátját, és
kiment a Keleti pályaudvarra.

Megnyújtotta lépteit, az óra pontosan negyed nyolcat mutatott, mikor odaért a

pályaudvar feljárati lépcsőjéhez. Befutott a vonat, Kőhidai előresietett, a gőzfelhőben félig
vakon keresgélte Margitot az utasok között; már rég eloszlott a tömeg, és a postát szállító kis
targoncák is elhúztak mellette, mikor feladta a reményt.

Ha a lányt nem láthatta, legalább az időt akarta meghosszabbítani, amíg várhat rá.
Margit egyszer felírta neki főbérlőjük telefonszámát, Kőhidai előkereste a papírt, és beállt egy
fülkébe. A hívás kicsengett, a túloldalon felvették a kagylót, egy öreg női hang szólt bele:

– Halló. Ki az?

– Jó estét kívánok, Mihály Margittal szeretnék beszélni.

– Jó estét, maga az, Pista?

Kőhidai félt, hogy valami bonyolult magyarázkodásba keveredik, inkább ráhagyta. Az

öregasszony hangjából jóindulat érződött.

– Várjon egy kicsit, Pista, rögtön megnézem, itthon van-e Margitka.

Letette a kagylót, de messziről is hallatszott, hogy magyarázza nagyothalló férjének:

– Margitkát keresik.

– Kicsoda?

– Kicsoda?! Lancsa Pista.

 Kőhidai megdöbbenve fogta fel, hogy az öregasszony még mindig Lancsára gondol, ha
valaki hívja a lányt, de nem volt ideje töprengeni, mert Margit szólt bele a telefonba:

– Mit akarsz?

– Szervusz – mondta Kőhidai elfulladva a hirtelen örömtől. – Én vagyok.

– Ki az az én?

– Én – most is vonakodva és kissé szégyenkezve ejtette ki a nevét –, Miklós, Kőhidai

Miklós.

– Miklós! Miért nem mondtad rögtön?

– Nem akartam, hogy a főbérlőd is tudja.

A lány izgatottan suttogott:

– Írtam neked, megkaptad?

– Még nem, mikor jöttél?

– Ma reggel, délelőtt kerestelek a Széchényiben.

– Be kellett mennem a főiskolára.

– Most hol vagy?

– Kijöttem a Keletibe.

– Minek?

– Vártalak, hátha ma este érkezel.

– Szegénykém, úgy szeretnélek látni.

– Én is. Nem tudsz lejönni?

– Hajat mostam, még vizes a fejem. Gyere fel hozzánk.

– Nincs még későn?

– Nincs.

– Jó, akkor felmegyek.

– Szállj fel trolibuszra, félóra alatt ideérsz. Lemegyek eléd a kapuhoz.

Kőhidai letette a kagylót, és futni kezdett. Sokáig várt a trolibuszra, toporgott a

türelmetlenségtől. Mikor végre bejött a kocsi, felkapaszkodott, nem ült le, az első peronon
maradt, a vezetőülés szélvédő üvegén előrenézett, hogy minél hamarabb megláthassa
Margiték házát. A lány még nem volt a kapuban, csak később jött le, pongyolát viselt, alatta
színes selyemszoknyát, haját egy vékony kendővel kötötte le, Kőhidai átölelte, érezte, hogy a
lány összeborzong a hűvös lépcsőházban.

– Gyere, menjünk fel.

2.

Kőhidai fejét a lány ölébe fektetve, igyekezett követni Margit elbeszélését elmúlt napjairól, de
bárhogy próbált figyelni, gondolatai széjjelfutottak. Margit fölébe hajolt.

– Olyan sápadt vagy, mi történt?

– Jártam bent Lancsánál. Tudja, hogy mi együtt vagyunk.

A lány összerezzent.

– Én mondtam meg neki. Baj?

– Nem, nagyon jó így.

– És mit szólt hozzá?

– Kivágott, azt mondta, hogy az előadásaira nem járhatok be. Szerintem nem volt joga
ehhez.

– Szerintem sem.

– Tulajdonképpen az a legrosszabb, hogy nagyon szerettem őt – mondta Kőhidai –,

mióta ismerem, minden tanárom közül őt tartottam a legtöbbre.

– Ez ne bántson, ezen én sokat gondolkoztam, és rájöttem: az ember úgy fejlődik, hogy

példaképeket választ magának a környezetéből, aztán túlnő rajtuk. Nagyon fáj elszakadni
tőlük, de hidd el, ahogy múlik az idő, többé eszedbe sem jut.

A fiú bólintott.

– Biztos. Hány óra van?

– Negyed tizenegy. Álmos vagy?

– Nem, csak lassan haza kell mennem.

– Nem akarsz itt aludni? Jancsi csak a jövő héten jön föl, szabad az ágya.

Kőhidai megremegett, és mintha félne felfogni, mit mondott a lány, a fehér ajtóra
mutatott, mely elválasztotta a szobát a főbérlők lakrészétől.
 – És ők mit szólnak?

– Kimegyünk az előszobába, elbúcsúzunk jó hangosan, becsapjuk az ajtót, hogy azt

higgyék, elmentél, aztán visszajössz hozzám.

– És nem nyitnak be ide a szobába?

– De, lefekvés előtt a néni mindig benéz traccsolni.

Kőhidai körülnézett.

– Addig elbújjak?

– Itt nem tudsz hová. Viszont az előszobából nyílik egy kicsi cselédszoba, ezt most
télen nem használják, oda beállhatsz. Nem kell soká várnod, mert mind a ketten altatóval
alszanak, és ilyenkor már be szokták venni. Jó?

– Jó.

– De csak reggel mehetsz ki a lakásból, mikor a néni lemegy vásárolni. Maradhatsz

addig? Otthon nem szólnak?

Kőhidai már elmúlt húszéves, de leszámítva az építőtáborokat és a katonaságot, még

egy éjszakát sem töltött házon kívül. Látta maga előtt anyja megdöbbent arcát, mikor reggel
felfedezi, hogy érintetlen az ágya, de nem akart ezzel törődni, megrázta a fejét.

– Nem számít.

– Hideg van a cselédszobában, vedd fel a pulóveremet és rá a kabátodat.

Kimentek az előszobába, a forma kedvéért megálltak beszélgetni, közben a másik

szobából kinézett egy alacsony, göndör, ősz hajú öregasszony, Kőhidai köszönt neki, az
öregasszony helytelenítő mosollyal biccentett az idegen felé, és visszahúzódott.

Margit legyintett.

– Ne törődj vele, nem kell mindenkinek tetszenünk. Figyelj rám: ez itt a cselédszoba
ajtaja, mikor én becsapom az előszobaajtót, te akkor menj be, mert így nem hallják meg. Ha
jövök érted, hármat kopogok majd, jó?

– Jó.

– És vigyázz, ha belépsz, van ott két lépcső lefelé, el ne essél – Margit felemelte a
hangját –, akkor hát szervusz. Holnap este hétkor a szokott helyen.

Kinyitotta az ajtót, aztán becsapta. Kőhidai ugyanabban a pillanatban besurrant a

cselédszobába. Félt, hogy megbotlik valamiben, és zajt kelt, nem mert elmozdulni az ajtó
közeléből. Hallotta, hogy Margit visszamegy a szobájába, majd kisvártatva az öregasszony
bekopog hozzá.
 – Ki volt ez a fiú, Margitka?

– Egy ismerősöm, Rezsin néni.

– És máskor is el fog jönni?

– Igen, tessék őt beengedni hozzám.

– Igen?! Én azt hittem, hogy még mindig a Lancsa Pista udvarol magának.

– Már szakítottunk.

– Nagyon sajnálom, igazán kedves ember volt. Egy herzganef, ahogy mi mondjuk, egy
szívrabló. És mi ez a fiú?

– Főiskolára jár.

– Szóval még nem egy egzisztencia.

– Nem.

– És attól nem fél, Margitka, hogy maga rááldozza a legszebb éveit, aztán mikor
diplomás ember lesz, akkor nem magát veszi el feleségül, hanem egy másik nőt?

– Ez engem nem érdekel, Rezsin néni.

– Hát igen, a mai fiatalság másképpen gondolkodik. Jó éjszakát, Margitka.

Becsukódott mögötte az ajtó, hallani lehetett, hogy a férjének is mond néhány szót, de a
sok ajtón keresztül Kőhidai azt már nem értette. Szeme lassan megszokta a sötétséget, látta,
hogy a szobában homályos tömegekbe zsúfolódnak össze a feleslegessé vagy
használhatatlanná vált bútorok. Semmi sem mozdult, csak az ablakkeret résein betörő huzat
lebegtette meg egy ülőgarnitúra világos borítását.

Egész testét átjárta a hideg, mégsem fázott, arról képzelgett, mi történik majd, ha a lány
érte jön, és beviszi magával a szobába. Teljes volt a zűrzavar benne, szerette volna, ha Margit
az övé lesz, de félt is ettől. Még soha nem látott női nemi szervet, ismereteit csak néhány
obszcén rajzból vette, nem ismerte a szeretkezés technikáját. Azt sem értette, hogy mikor esik
egy nő teherbe, lehetségesnek látszott, hogy egyetlen ölelkezés is elegendő hozzá, és
olvasmányaiból sem emlékezett rá, hogy kell egy férfinak vigyázni. Fogai összekoccantak a
félelemtől.

Bent az egyik szobában megroppant a parkett, mintha valaki elindult volna, Kőhidai
feszülten figyelt. Kisvártatva kinyílt egy ajtó, és könnyű lépések surrantak végig az előszobán.
Margit ujjával hármat koppantott, és benyitott a cselédszobába.

– Gyere, már alszanak.

 Kézen fogva vezette végig az előszobán, bent a kisszobában csak az olvasólámpa égett
az éjjeliszekrényen, a rózsaszínű szűrt fényben a két megvetett ágy melegnek és otthonosnak
látszott.

– Jancsi ágyára üljünk, az nem nyikorog annyira. Vedd le a kabátodat és a cipőd.

Kőhidai ingujjra vetkőzött, és a cipőjét is lehúzta, az ágy közelébe rakta le, és a

cipőfűzőjét is gondosan kioldotta, hogy ha valami történik, könnyen megtalálja, és gyorsan fel
tudja venni. Keresztbe feküdt az ágyon, tarkóját a falat takaró színes szőttesnek támasztotta, a
dereka hamarosan megfájdult, de nem mert változtatni kényelmetlen helyzetén. A lány is leült
mellé.

– Feküdj végig rendesen, tedd fel a lábad is.

Margit megigazította a párnát a feje alatt, ahogy fölé hajolt, Kőhidai megérezte frissen
mosott hajának a szagát, görcsös rángás futott végig rajta, két kezével átfogta a lány nyakát,
és lehúzta maga mellé.

Sokáig csókolództak, közben Kőhidai letépte magáról a nadrágot, és fekete klott

alsónadrágját is lecsúsztatta a bokájára. Reszkető ujjakkal bontogatta a csomót Margit
pongyolájának övén, körmei mintha ellágyultak volna, úgy érezte, hogy már túlságosan
hosszú ideje próbálkozik, félt, hogy a lány türelmetlen lesz, és eltolja magától,
megkönnyebbült, mikor a bog végre kioldódott.

Félredobta a pongyola vastag szövetét, alatta a lány most is selyemszoknyát viselt, nem
volt türelme, hogy megkeresse a gombot és a cipzárat, felgyűrte a szoknyát, és ráfeküdt
Margitra. A lány fejét magasan alápócolta a párna, altestük viszont belesüppedt a sodrony
egyik mélyedésébe; Kőhidai lejjebb csúszott, hasizmát megfeszítve próbált újra és újra feljebb
kúszni. Margit dobálni kezdte magát, Kőhidai megzavarodott, és félig öntudatlanul, találomra
döfködte a lány lábaközét, bőre fájdalmasan lesúrlódott, de nem tudott beletalálni. A heves
mozdulatokkal így is elélvezett; mikor érezte, hogy közeledik a csúcspont, altestét a lány
hasához szorította, és ott folyt el forró magja.

Kőhidai a hátára feküdt, és a plafont nézte, érezte a selyemszoknya nedves, meleg

szagát, tekintetét nem merte a lány felé fordítani, ujjaival megkereste a kezét.

– Ne haragudj.

– Miért haragudnék?

– Én most csináltam először.

– Nem baj – Margit ledobta a dereka köré csavarodott szoknyát, és a szekrényhez ment
–, itt egy törülköző, várj, megtöröllek.

Kőhidai szótlanul engedte, hogy a lány ledörzsölje a hátát és a mellét. Most először
látta meztelenül Margitot, melle, mint ahogy ruhában is feltűnt, nagyobb volt a szabályosnál,
és kissé már bágyadt, mellbimbója a talptól csúcs felé fokozatosan szélesedett, barnás
szőlőszemre emlékeztetett. De Kőhidai ezt alig vette észre, elragadónak és tökéletesnek találta
a lány mozdulatait, az izmok játékát a karján, felsőteste könnyedén követte a törülközőt tartó
kezek játékát, vékony csípője kissé rugózott, de erős farán a hús nem lapult szét a test súlya
alatt, hanem megtartotta kerek formáit.

Kőhidai levette a fekete klottgatyát, meztelen testük összeért a takaró alatt, Margit
ölébe fogta a fiú combját, suttogva beszélgettek.

– Úgy szeretlek – mondta Kőhidai –, verset is próbáltam írni hozzád.

– Tényleg? Mondd el.

– Nagyon rossz vers, és nem is tudom kívülről.

– Akkor legalább az elejét.

Kőhidai megköszörülte a torkát:

– „Mint fabrikáló régi mesterek

Véstek téged áldott álmaim…”

– Ez elég szép – mondta a lány jólelkűen –, de nem egészen vers, inkább valami
dalszöveg lehetne. Ez sem baj, mert nagyon sok híres vers, amit mindenki szaval,
tulajdonképpen dalszöveg, csak elfelejtették megírni a zenéjét.

A fiú felkönyökölt a párnán.

– Te miket írsz? Úgy szeretném egyszer elolvasni.

A lány fürkésző tekintetet vetett rá, hogy nem gúnyolódik-e, aztán legyintett.

– Ezek még nem jók. Még nagyon sokat kell tanulnom, és sok élmény is kell, amíg
olyanokat tudok írni, amik nekem is tetszenek.

– De ha majd valamit te is jónak tartasz, azt majd megmutatod?

– Persze.

Egész kapcsolatuk során Margit egyetlen írását sem mutatta meg Kőhidainak. Hosszú
évekkel később, mikor már katona volt, a fiú egyik szabadsága alatt beült a Széchényi
Könyvtárba, és kikérte a Népművészeti Intézet néhány 1951–1952-es kiadványát; úgy
emlékezett, Margit írt ezekbe a füzetekbe. Meg is találta Margit nevét, szokványos
mesefeldolgozásokat készített, rendezői tanácsokat adott bábjátékok színre viteléhez, Kőhidai
bármily figyelmesen olvasta is, nem talált bennük semmi rendkívülit. Csak egy kis történet
hatotta meg: a Csizmás Kandúrról szólt, aki bevonult katonának, és elhagyta szeretőjét, a
Kukorica Babát. Eszébe jutott a karácsony, mikor levitte a lánynak a Csizmás Kandúr-figurát,
előrehajolt, és naptól égett homlokát a könyvtári asztal lapjára fektette.

Gyermekkorukról beszélgettek, mikor Kőhidai elhallgatott, a lány megsimogatta az

arcát.
 – Álmos vagy? Aludjunk?

A fiú combját szinte sütötte a Margit öléből áradó meleg, csodálkozva vette észre, hogy
a nemi szerve újból megmerevedik. Emlékezett ugyan főiskolás társainak dicsekvéseire, hogy
hányszor közösültek egyfolytában, de ezeket hazugságnak tartotta.

Nem tudta, mit csináljon, a hátára feküdt, és kissé elhúzódott a lánytól, de a keze
bátortalanul elindult Margit ágyéka felé. A lány zihálva vette a levegőt, de engedelmesen
szétnyitotta combjait, Kőhidai ujjai akadály nélkül csúsztak fel a meleg bőrön a lány nedves
hasáig.

– Akarod újból?

– Akarom.

Ráfeküdt Margitra, bár a lány most sem segített neki, mégis sikerült behatolnia a
kitágult hüvelybe. A hátgerincén végigfutott a hideg, úgy érezte, mintha a lába között egy
gyertyához hasonló merev rúd volna, mely elmerül valamilyen meleg, puha anyagban.

Régi emlékképek kavarogtak benne: gimnáziumi társainak és az utcabeli fiúknak

gúnyos, lenéző fintorai, heccelődő kézmozdulatai, mintha mindannyian összegyűltek volna az
ágy mellett. Kőhidai megrázta a fejét, megfogta a lány kemény farát, és közelebb húzta
magához. Egyre erősebb és gyorsabb mozdulatokkal eljutottak a csúcsig, a lány, hogy fel ne
sikoltson, fogai közé harapta a párna csücskét.

Utána Kőhidai megcsókolta a lányt, fejét a mellére fektette, és levett egy szőrszálat,
mely az ő testéről tapadt rá Margit izzadt bőrére.

Már hajnalodott, mikor Margit elaludt, elfelejtette leoltani a lámpát, hogy kikerüljön a
fényköréből, álmában is közelebb bújt a fiúhoz. Kissé gyanakvó arckifejezése feloldódott,
szája kinyílt és mosolygott, a kunszöllősi ház falán lógó régi gyerekkori képéhez hasonlított.

Lassan Kőhidai is elálmosodott, magára húzta a takarót, mert fázott nedves ágyéka, és a
hasára fordult, öklét a gerincére nyomta, ahol időnként kellemetlenül sajgott egy csigolya.

– Megbocsátok – mondta maga elé –, mindent megbocsátok.

XVI. fejezet
 

1.

Anna, Lancsa elvált felesége csak egy bőrönddel költözött vissza volt férjéhez, Lancsa kérése
ellenére sem hozta magával a gyereket, hanem a régi lakásban hagyta nagyanyja gondjaira
bízva – anélkül hogy kimondta volna, nyilvánvalóan próbaidőt szabott a férfi számára, és az
eredménytől tette függővé további sorsukat.
 Lancsa meghatódott ettől a bőröndtől, emlékezett rá, hogy Anna ebben hozta el a
holmiját a kollégiumból is, mikor összeházasodtak. Mielőtt kinyitotta volna a bőröndöt, az
asszony még kitakarította és összerakta a lakást, Lancsa jólesően hunyorogva hallgatta
megjegyzéseit a takarítónők gondatlan munkájáról.

Igyekeztek felidézni kapcsolatuk első éveit, végigjárták régi randevúik színhelyét, a

beszélgetések menetét úgy fordították, hogy minél gyakrabban előjöjjenek a valaha szeretett
fordulatok és csattanók. Lancsa ajándékokat vett, és bár már rég elszokott attól, hogy maga
mellett idegen lélegzetvételt tűrjön el, egy ágyban aludt vele.

Anna hét közben dolgozott, szombat-vasárnap magukra zárták az ajtót, csak a kilincsről
vették be az újságot, és fel sem öltöztek. A lefüggönyözött szobában égett az állólámpa,
Lancsa leült egy zsámolyra, és verseket olvasott, vagy kedvenc lemezeiket hallgatták.

A régi szokásokkal egy időre mintha fiatalságuk hangulata is visszatért volna, de alig
telt el néhány hét, és Lancsa már képtelen volt leküzdeni idegenkedését az asszony iránt. Úgy
találta, Anna minden tekintetben a hátrányára változott meg, kiütköztek rajta az öregedés
fizikai jelei: melle engedett egykori magas fekvéséből, és alaposan szétterült a bordák fölött,
rövidlátó szeme körül összehúzott ráncok vágódtak a bőrébe, csókolódzás közben nyelvével
óvatosan eltolta Lancsa nyelvét, hogy betétfogai ki ne essenek. Ennél is jobban taszította az
asszony lassú lelki kiszáradása: döntéseiben kicsinyesen óvatos volt, büszke volt
élettapasztalatára, mely Lancsa megfigyelése szerint abból állt, hogy lenézte és gyanúsítgatta
ismerőseit, egész környezetét. Az ízlése is megváltozott: az egykori népi táncos lány takarítás
közben keringőket és operettdalokat énekelt.

Az együtt töltött vasárnapok elviselhetetlenekké váltak, Lancsa a beszélgetések elől

kihúzódott a konyhába, idegességében sokat evett és ivott, estére úgy felpuffadt a hasa, hogy
nyomta a pizsamakabát gombja. A párás ablakon kibámult a kertre, szeretett volna lemenni és
futni a ház körül, mintha a mozgás felszabadítaná, de végül mégsem tudta rászánni magát.

A feszültséget növelte, hogy a kezdeti lendület után Lancsa a könyve írásában is

elakadt. Mikor nekilátott a munkának, napi három gépelt oldalt írt elő magának kötelező
teljesítményként; úgy számolta, ez a tempó szükséges ahhoz, hogy egy év alatt összehozza a
könyv első változatát. A három oldalt már kezdetben is csak úgy tudta elérni, hogy becsapta
önmagát: felbontotta és széjjelhúzta a szöveget, később pedig, mikor már nem segítette
kidolgozott vázlat és előre feljegyzett részmegoldások, órákig nézte az írógépbe fűzött lapot,
és egy billentyűt sem tudott leütni.

Tehetetlen dühét az asszonyon vezette le, elég volt egy rossz hangsúly vagy mozdulat,
és belekötött, már a harmadik-negyedik héten elkezdődtek a veszekedések. Egy csendesebb
estén végre rászánták magukat, hogy leüljenek beszélgetni, megállapodtak, hogy jobb lesz, ha
az asszony visszaköltözik régi lakásába, és kapcsolatuk ezentúl ismét arra korlátozódik, hogy
Lancsa havonta egyszer-kétszer elmegy hozzá meglátogatni a gyereket.

Anna még azon az estén bepakolt, míg lila selyem hálóingét és a melltartógumival
egybevarrott kombinéit berakta a bőröndbe, indulatosan megfenyegette volt férjét: ne
reménykedjen abban, hogy még egyszer le tudja venni a lábáról. Tüntető módon telefonált a
barátjának, és odarendelte a ház elé.
 Lancsa tudta, hogy ezzel a kísérlettel valóban végképp elfogyott a fűtőanyag, melyet
közös emlékeik adhattak. Ösztönösen félt minden végleges búcsútól, de még egyszer
megnézte az öregedő asszonyt, és úgy érezte: nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy
vágyakozzon utána.

Az első, újra egyedül töltött éjszakán Lancsa eltüntette a lakásból mindazokat a

változtatásokat, melyeket az asszony vezetett be, minden tárgyat a régi helyére állított. Sokáig
fennmaradt, bár ritkán ivott, most felbontott egy üveg rumot.

Az ital élénkebbé és összefogottabbá tette a gondolatait, belátta, hogy nehéz helyzetbe

került, egyetlen kivezető utat talált: elhatározta, hogy feleségül veszi Margitot. Ez a döntés
úgy hatott rá, mintha egy keresztrejtvényben megfejtette volna a hiányzó kulcskérdéseket,
mintha helyrehozta volna egész életét, új lendületet ígért a munkájához is, Lancsa nem értette,
hogy miért nem szánta rá magát hamarabb. Nem engedte feltörni szorongását, hogy valami
baj lehet, ha ilyen rövid időn belül már másodszor készül gyökeresen megváltoztatni az életét.

Nem kételkedett benne, hogy a lány hozzámegy, ha megkéri, nem tekintette komoly
vetélytársnak Kőhidait, meg volt győződve, hogy a lány már ráunt az eltelt néhány hét alatt,
most egyedül van, és csak a szégyenérzet tartja vissza attól, hogy jelentkezzen.

Lancsa nem sietett, ki akarta élvezni a várakozással járó kellemes feszültséget.

Megengedett magának egy-egy délelőtti sörözést, elbeszélgetett a tervéről régi barátaival,
azok látták, hogy elszánta magát, és vita helyett gratuláltak neki. Annál nagyobb volt a
megdöbbenése, hogy mikor elérkezettnek látta az időt, telefonon, sőt levélben is hiába próbált
randevút kérni, a lány zavaros indokokkal, de határozottan kitért előle.

Lancsán átfutott a gondolat, hogy most kellene abbahagyni az ostromot. Még

elindulhatott volna más irányba is; találhatott volna másik nőt, vagy eltávolodhatott volna
Margit közeléből; az egyetemen többször is felajánlották neki, hogy menjen ki a
Szovjetunióba két-három éves aspirantúrára. Lancsa mindezzel tisztában volt, de makacsul
hitte, hogy Margit nem utasíthatja vissza, ha megismeri szándékait.

Egy nap, már február közepén, megtudta, hogy Margitot délután három órára
berendelték a Népművészeti Intézetbe. Lancsa még az értekezlet előtt szeretett volna
találkozni vele, minden dolgát félbehagyva átment Budára, de néhány perccel elkésett, a
megbeszélés már elkezdődött.

Körülbelül egy órát kellett várnia, lement a büfébe, és megivott egy fél deci rumot, de
elfogta a nyugtalanság, hogy valamiképpen elkerülhetik egymást, felkelt, és a tárgyalóterem
előtti folyosón ült le.

A terem ajtaján túl felcsapott a zsivaj, befejeződött a tanácskozás. Margit az elsők

között lépett ki a folyosóról, megszokott félkabátját viselte a világosabb színű övvel, alatta
zöld-fehér csíkos blúzt. Lancsa felugrott a helyéről.

– Margit!

A kiáltás élesen visszhangzott az alacsony folyosón, Margit összerezzent, és ijedt arccal

fordult vissza. Mikor meglátta a férfit, védekező mozdulattal szorította magához a táska
nélkül hordott nagyalakú kék füzeteket.
 – Szervusz – mondta –, itt volt dolgod?

Taktikai érzéke azt tanácsolta Lancsának, hogy használja ki az esélyt, melyet a lány a
kérdésével szinte felkínált, ne vallja be, hogy az ő kedvéért várakozott a folyosón, de
mindenáron fel akart szabadulni az elmúlt hetek feszültségéből, úgy képzelte: őszintesége is
meghatja majd a lányt.

– Már itt voltam, mikor az értekezlet elkezdődött. Téged vártalak.

– Igazán? Miért? – kérdezte Margit, és arcán egy vonásnyit sem enyhült az ideges
fintor.

– Margit, beszélnem kell veled. Üljünk le valahol.

– Ne haragudj, most nem érek rá. El kell mennem valahová.

– Fontos? Nem lehet elhalasztani?

– Már korábban megbeszéltem, nem mondhatom le.

– Hová mégy?

– A Marx térre.

– Akkor elkísérlek addig.

A lány, mintha szabadulást keresne, nyugtalanul tekingetett jobbra és balra, de Lancsa

szorosan melléje lépett, Margit bólintott.

– Jól van, de sietnem kell.

Lent az utcán a férfi még egy kísérletet tett:

– Nem ülnénk be mégis valahová? Csak tíz percre.

– Mondtam, hogy várnak.

– Hívok egy taxit, behozzuk az időt.

A lány makacsul rázta a fejét.

– Nem kell.

Gyalog indultak el a Fő utcán. Öt óra körül járt az idő, a környező hivatalokban most
ért véget a munka, és az emberek, mintha egyetlen percet sem akartak volna elvesztegetni
szabadidejükből, sűrű sorokban áradtak ki a kapukon, alig fértek el a keskeny gyalogjárón.

– Mit akarsz? – kérdezte a lány.

 Lancsa válla össze-összekoccant a szembejövőkkel, méltatlannak érezte volna, hogy
ilyen helyzetben kérje meg a lány kezét.

– Majd később.

Megvárta, amíg kiérnek a Duna-partra, a Kossuth-híd feljárójában belekarolt Margitba,

és magával húzta egy lámpaoszlophoz, mely kissé kiesett a tömeg vonulási irányából.

– Margit, én gondolkoztam a kettőnk ügyén, veszekedtünk, martuk egymást, te is, én is

megpróbáltunk mással élni, lássuk be, hogy nem sikerült. Megszenvedtünk egymásért, együtt
kell maradnunk. Legyél a feleségem.

Margit arca elfehéredett.

– Ezt nem gondolod komolyan.

– De igen – Lancsa az előttük álló lámpaoszlopra mutatott –, ha le akarnám tagadni,

legyen ez a gázlámpa a tanú.

– Irtó rendes vagy – mondta a lány zavartan –, de én nem tehetem.

– Miért? Csak nem mentél férjhez közben?

– Hogy gondolod?!

– Akkor mi akadálya van?

– Én már mondtam neked, hogy mást szeretek.

– És engem nem szeretsz?

– Szeretlek, de ő más.

Lancsa kiabált:

– „Ő más!” Ez nem érv, ezen nem múlhat a kettőnk élete.

A szóváltásra többen is feléjük fordultak a híd lépcsőjéről, a lány könyörögve mondta:

– István, ne csinálj botrányt, menjünk tovább.

Lancsa nem mozdult, Margit belekarolt, és magával vonszolta, a férfi teljesen

megdermedt, alig lehetett érteni a szavait:

– Valaha azt mondtad, hogy a feleségem akarsz lenni. Akkor hazudtál vagy most?!

– Nem hazudtam, ha akkor te is komolyan gondoltad volna, a feleséged leszek.

– És mi változott?
 – Az isten szerelmére, értsd meg, hogy a mi kapcsolatunknak mindenképpen vége van,
akkor se mennék hozzád, ha egyedül lennék!

– Nem igaz, csak azért mersz így beszélni, mert abba az idegbajos suhancba
kapaszkodsz! De én nem adlak oda, neki nem jelentesz annyit, mint nekem, nem tette fel rád
az egész életét, mint én. Nekem te vagy az egyetlen!

Ahogy leértek a hídról, a pesti oldalon Lancsa újból megállította Margitot.

– Az nem lehet, hogy ne szeressél. Úgy érzem: csak egy szót kellene találnom, és
mindjárt megértenél, segíts kimondani ezt a szót!

– Nincs már ilyen szavunk.

– Ha látnád magad kívülről: milyen üres elszántság van a szemedben, akarattal elzárod
magad tőlem. Hogy bírod ki? Egy állatot is megsajnálnának, ha így könyörög.

Margit kétségbeesetten rázta a fejét.

– Én nem akarom, hogy szenvedj, de lásd be: ha nem én szakítok veled, hanem te
velem, az egész eszedbe sem jut. Próbáld túltenni magad rajta, ha akarod, én minden
ismerősünknek azt mondom, hogy te küldtél el engem.

– Nem tudok élni nélküled.

– Ez borzasztó! Miért kívánod tőlem, hogy elrontsam az életemet? Én sosem kértem

ilyesmit.

Lancsa megrázta magát.

– Veled, úgy látszik, hiába beszélek. Megpróbálok vele.

– Kivel?

– A fiúddal. Lehet, hogy benne több emberséget találok. De ha ő is olyan kegyetlen és

elszánt, mint te, ővele másképp is el tudom intézni a dolgokat.

Most Margit kapaszkodott bele Lancsa karjába.

– Mit akarsz tőle?

A férfi lerázta magáról.

– Csak elmagyarázom neki, hogy semmi joga sincs hozzád, és keressen mást magának.
Hol van megbeszélve a találkozó?

– Semmi közöd hozzá.

– Úgyse tudod elbújtatni előlem, ha máshol nem, a főiskolán megtalálom.

 – Ehhez semmi jogod sincs.

– Te akartad így.

Lancsa megfogta a lány karját, és egy darabon erőszakkal vitte magával, de a villamos
felől szembejött egy népes társaság, így kénytelen volt elengedni. Margit megigazította a
ruháját, haragosan mondta:

– Szégyelld magad, és ne próbáld meg még egyszer!

– Hová is siettél annyira? – Lancsa elgondolkodott. – Ugye a Marx térre? Gyerünk.

– Mondtam már, hogy nem megyek veled.

– Akkor elmegyek egyedül. Nyugodj meg, nélküled is meg fogom találni.

Lancsa elindult egy mellékutcán, mely a Marx tér felé vezetett, a gyalogjáró túlsó
oldalán Margit megpróbált lépést tartani vele, de hamarosan lemaradt, az út szélén állt, és
kétségbeesetten integetett a taxik felé.

A férfi többször is végigjárta a tér megszokott randevúzóhelyeit: a Banánszigetet, a

pályaudvar lépcsőit, a Tejbüfét, de Kőhidait sehol sem látta – vagy elkerülték egymást, vagy
félreértette a lány szavait. Tehetetlenül megállt.

Számtalan dolga lett volna, de nem tudta rászánni magát, hogy hazamenjen az üres
lakásba, és nézze az írógépbe becsavart üres lapot. Megszokott vendéglői és régi barátai sem
vonzották, mintha ínye már betelt volna az ételek ízével, és megunt volna minden szót, amit ő
mondhatott, vagy neki mondhattak volna.

Mint az utóbbi napokban gyakran, most is inni kívánt, beült egy eszpresszóba, és rumot
kért. Asztalával szemben egy tükör lógott a homályos falon, belenézett, és nem akarta elhinni,
hogy a tükörből visszanéző kövér és kiélt arc az övé lenne. Feljebb ült a széken, hogy a
felsőtestét is láthassa: puha vállát túlságosan szélesnek találta, a fehér ing és a divatos zakó
alatt is látszott, hogy a melle lassan egybenő a hasával.

Ő volna az, aki minden évben egy fél marék érmet nyert a sportversenyeken? –
kérdezte magától.

Arcát két tenyerébe fogva eltöprengett azon, hogy juthatott ide. Úgy érezte:
magányossága és fizikai szétesése aránytalanul nagyobb büntetés, mint amit azért érdemelne,
hogy Margittal fölényesen vagy közönyösen viselkedett.

Más bűnöket keresett a múltjában, sorra felmerültek benne fiatalkorának szerelmei,

viszonyai, házassága, barátságok, távol élő fia, közös vállalkozások és megvalósulatlan tervei.
Mintha önmaga megalázásától remélhetne megkönnyebbülést, azt bizonygatta magának, hogy
kapcsolataiban önző volt, kényelmes és gyáva, mindent elrontott reménytelenül és
helyrehozhatatlanul.
 Lancsa egy verssort vagy egy dallamot keresett, mely formát és fényt adhatott volna
bánatának, de nem talált. Sírni kezdett, egy pincér odajött hozzá, és felszólította, hogy
távozzon. Lancsa bólintott, magas borravalót adott, és kilépett az utcára.

2.

Margit elutazott szokásos vidéki útjaira, csak egy hét múlva találkozott Kőhidaival a könyvtár
előtt, megcsókolta, és egy százforintost adott neki.

– Kösz szépen.

– Mi ez a pénz?

– A száz forint, amit adtál a menzán.

– Már el is felejtettem – Kőhidai zavartan forgatta a pénzt. – Nem kell most neked?
Szívesen nálad hagyom.

– Nekem is van, elszámoltak velem az intézetben.

– Akkor meghívlak vacsorázni.

– Tényleg? Vendéglőben eszünk?

– Egyszer lehet, nem? Hová menjünk?

– Menjünk fel a Fogassal.

A Szabadság-hegyen szálltak le, a kerteket még vastagon beborította a hó, de a teteje

kissé már megroskadt, és tűszúrásnyi pontokban behintette korommal a szanatórium
kazánjának kéménye. Az út mentén ültek be egy kisvendéglőbe, elhanyagolt és leromlott
helyiség volt, talán még a háború előtt renoválták utoljára, a maradék mész foltokban pergett
le a mennyezetről, a támlás, párna nélküli faszékek megsötétedtek, és minden eresztékükben
meglazultak, kettőt-hármat is ki kellett próbálniuk, amíg egyre leülhettek. Margitot mindenért
kárpótolta, hogy meleg volt, a régi Heating kályha üveg betétlapjain élénk, fodros szélű
lángok világítottak át.

A falra akasztva még lógott néhány farsangi lampion, de az ünnepi nagy forgalom már
lefutott a vendéglőben, alig néhány asztal mellett ültek. Kőhidaiék az egyik sarokban
telepedtek le, fatányérost kértek és egy fél liter ürmöst, a zavaros és rosszul kezelt édes italból
elég volt egy pohár is, hogy Kőhidai megszédüljön, megfogta a lány kezét, és egyenként
megdörzsölte hideg ujjait.

– Mindig így fáztál?

– Csak egy-két éve kezdtem el fázni, régen nem is emlékszem, hogy hideg lett volna
télen. Gyerekkoromban, mikor még mindenki otthon volt, apuka és nagyapa is, mintha éjjel-
nappal sütött volna a nap, és mindig meleg volt. Mondd: lehet, hogy már soha többé nem tér
vissza az az idő?

Kőhidai a terítő piros-fehér kockáit nézte, és ujjaival tétován söpörgette a megszáradt

kenyérmorzsákat.

– Lehet, nem tudom.

– És milyen volt a te gyerekkorod?

– Amíg apámat el nem vitték munkaszolgálatba, addig én is mintha mindig napsütésben

és melegben éltem volna, úgy emlékszem én is. Aztán jött a csillagos ház, a gettó, a
felszabadulás. Egy cionista napközi otthonba kerültem, a Páva utcában volt, a templom
mellett.

– Milyen volt?

– Amerikai pénzből tartották fenn, ők fizették a nevelőket, az ennivalót is egy zsidó

segélyszervezet, a Joint adta, húskonzervekre emlékszem, azt gyakran kaptunk tarhonyával,
makarónival, pépes, sózott mogyorót adtak, szárított krumplit, tojásporból rántottát, sűrű,
kesernyés narancslekvárt.

Cionista nevelés folyt, a falra a mozgalom nagy alakjainak, Herzl Tivadarnak,

Trumpeldornak a mondásait szögezték fel: „Ha akarjátok, nem mese!”, „Jó meghalni
Galileában!”. Tanultunk héberül, mindenkit a zsidó nevén kellett szólítani. Sokat kirándultunk
kék-fehér Dávid-csillagos zászlókkal, nyáron táborba mentünk, kék vászoninget hordtunk, a
bal zseb fölött héberbetűs felirattal, ez volt az „egyenruhánk”.

A nevelők zsidó tanítók voltak, de az oktatást valójában a „küldöttek”, többnyire

magyarul beszélő lengyel és szlovák vezetők irányították. Arra neveltek minket, hogy
hamarosan kimegyünk Izraelbe, és kint a földeken, építkezéseken fogunk dolgozni. Akik
jelentkeztek, azokat elvitték előkészítő telepekre, a mozgalom valahol Alacskán és lent, a
román határ mellett, Eleken tartott fenn egy birtokot, itt a munkaszolgálatból visszatért régi
zsidó uradalmi intézők tanítgatták a gyerekeket szántani, kaszálni, tehenet fejni, olyan
dolgokra, amiket majd Izraelben tudni kell. Négy-öt hónapos kiképzés után, mikor a csoport
már belejött a munkába, vonatra tették őket, és elindultak Nyugatra. Eleinte még szabályos
útlevéllel utaztak, fent a budai hegyekben még búcsú tábortüzeket is rendeztek.

– Te nem akartál menni?

– 1948-ban én is akartam jelentkezni, de anyám nem engedett. Egy évvel később

Magyarországon feloszlatták a cionista mozgalmat, az utolsó órákban még sok ezren
elmentek, a mi napközis otthonunkban is alig maradt gyerek. Érdekel, hogy történt?

– Persze, nagyon.

– Úgy szervezték meg az egészet, hogy szóltak mindenkinek: háromnapos kirándulásra

indulunk a hegyekbe, menedékházakban fogunk aludni, mindenki hozzon magával takarót,
fehérneműt és ennivalót. Vonattal elmentünk Zebegényig, ott besétáltunk az erdőbe, egy
elhagyott tanyánál volt a találkozónk, a vezetőink ott összegyűjtöttek minket, és azt mondták:
gyerekek, nem térünk vissza Budapestre, elmegyünk Izraelbe, aki nem akar velünk tartani,
annak nem muszáj, csak maradjon itt holnap reggelig, amíg mi átérünk a határon. Negyven
gyerekből öten vagy hatan voltunk, akik maradni akartunk. A többiek hajnalban átkeltek az
Ipolyon, a folyó túloldalán kikerülték a cseh határőröket, és eljutottak Pozsonyig. Működött
egy megszervezett lánc, amely hamis útlevelekkel és talán pénzzel átvitte őket az osztrák
határon, valami olyan útlevelet kaptak, hogy lengyel származású, hontalan gyerekek, akik
szüleik után mennek Nyugatra, tilos volt megszólalniuk a vonaton. Aztán Bécs, Salzburg,
olasz tengerpart, és Bariból hajóval utaztak Haifáig. Itthon a szüleik már akiknek éltek a
szülei – kaptak egy Magyarországon feladott levelezőlapot, melyben közölték velük, hogy mi
történt; persze a szülők többsége tudta, hogy előbb-utóbb sor kerül erre az útra, csak az
időpontot nem ismerték.

Kőhidai levette a szemüvegét, és törölgetni kezdte.

– A napközi otthon, szóval kiürült, elmentek a nevelők, minden barátom, a falakról

leszedték a héberbetűs cionista feliratokat. Egy hét múlva kiszállt egy bizottság, Bános Vera, a
régi zsidó iskola egyik volt tanárnője vezette, akkor már a kerületi pártbizottságon dolgozott,
elvették az épületet is a hitközségtől, valamilyen szövetkezetnek adták, teherautókkal
szállították el a berendezést, az amerikai konzerveket és csokoládét. Ez volt.

– Bánod, hogy nem mehettél el?

– Nem tudom. Annyi biztos, hogy akkor vesztettem el az utolsó barátaimat. Néha
eszembe jutott, hogy nekivágok a határnak, és utánuk megyek, aztán arra gondoltam, hogy
most már semmit sem oldana meg, minden megváltozott és elmozdult az időben. Az is biztos,
hogy onnan kezdve semmi jó nem történt velem – egész addig, amíg veled nem találkoztam.

Megfogta a lány kezét, Margit megszorította úgy, hogy az ujjaik elfehéredtek.

– Én is úgy szeretlek.

– Margit, én már rég akarok neked mondani valamit, de eddig nem tudtam beszélni
róla. Mióta ismerlek, én mindig úgy képzeltem, hogy mi együtt fogunk élni. Ha te is akarod.

A lány megremegett.

– Jól megy nekem mostanában. Két hét alatt te vagy a második, aki megkéri a kezemet.

– Már rég szóltam volna, de mindig arra gondoltam, hogy messze van még, sokat kell
várni. De most már semmi sem fontos rajtad kívül. Nyáron, a vizsgák után eljövök hazulról,
keresünk egy albérletet.

– Odajöhetsz a Zichy Jenő utcába is, Jancsi az idén lediplomázik, és hazamegy tanítani
Kunszöllősre, majd megbeszélem Weiner nénivel. De komolyan akarod? És mi lesz, ha már
nem szeretsz?

– Én mindig szeretni foglak.

– És hogy fogunk élni? Beszéljünk erről.

 – Nagyon szegények leszünk, Margit.

– Majd én segítek. Egy csomó dologgal kereshettem volna pénzt eddig is, de mindig
arra gondoltam, hogy minek. De engem az sem érdekel, ha nincs pénzünk, téged igen?

– Engem sem, eddig sem volt pénzem. Lehetetlen, hogy két ember ne tudjon megélni.

– Gyere, menjünk.

Gyalog indultak vissza a város felé egy szélvédett ösvényen, lábuk alatt szárazon
porzott a hótól megszabadult bogárhátú út, és az oldalt kivájt iszapos vízelnyelő gödrök
peremén már zölden ütközött a fű.

– Tavasz lesz – mondta Margit. – Istenem, tavasz lesz!

Az ösvényt, mielőtt befutott volna az erdőbe, keresztezte az országút, a kereszteződés

egyik sarkán egy emlékkő állt, katonákat temettek ide még a háború utolsó napjaiban. Kőhidai
hunyorítva előrehajolt, hogy elolvassa a feliratot, de Margit elhúzta.

– Azt hallottam egyszer, hogy idegenek sírjánál ne mondd ki a halottak nevét, mert ők
lent felébrednek, és szomorúak lesznek, hogy nem az jött el hozzájuk, akit vártak.

Az ösvényt követve elindultak az erdőbe, a borult esti időben inkább csak sejteni
lehetett az utat. Kőhidai aktatáskáját a hóna alá fogta, hogy jobb keze szabadon maradjon, ha
valaki előlépne a sötétből, és rájuk támadna. Margit észrevette a félelmét, és játszott vele,
előreszaladt, és elbújt a szegélyező bokrok között, Kőhidai félig vakon, botorkálva kereste, a
lány halk, visszafogott nevetése volt az egyetlen útbaigazító jel.

Ahol az erdő ritkulni kezdett, egy keresztbe felállított gerenda zárta el az ösvényt a
járművek elől, tartóoszlopán rozsdás lakat lógott. Az utolsó fák árnyékában megálltak és
összeölelkeztek, a szél szembefújt, a rétek felől nedves avar – és földszagot hozott magával.

Feljött a hold, megvilágította a havas mezőt és a fák fekete törzsét, leültek egy padra,
mely elvadult sötét bokrok közé ékelődött. Csókolóztak, a lány kigombolta a pantallóját, és
magához húzta a fiú kezét, azután lecsúsztatta a nadrágját, és beleült Kőhidai ölébe.

Behunyt szemmel szeretkeztek, két csúcspont között sem váltak szét, csak lelassultak a
mozdulataik, Kőhidai tenyerével melengette a lány combját. Zörgést hallott, azt hitte,
valamilyen madár vagy apró állat bujkál az avarban, felnézett, az egyik fa árnyékában egy
sötét körvonalú, vékony férfi állt, és nézte őket. Reflexszerűen fel akart ugrani, hogy
odarohanjon a leskelődőhöz, de félt, hogy a lány megijedne. Tovább ringatta magán Margitot,
de izmai megfeszültek, és nem vette le a szemét a kis fa mögötti árnyékról. Hogy a lány
felkelt az öléből, a vékony férfi is eltűnt, Kőhidai felsóhajtott.

XVII. fejezet
 
 1.

Az Államigazgatási Főiskola házirendje előírta, hogy a hallgatók reggel, még a napi

foglalkozások megkezdése előtt kötelesek megnézni az aulában a nagy hirdetőtáblát, melyre a
Rektori Hivatal és a főiskola többi irányító szerve függesztette ki utasításait, közleményeit.
Kőhidai már majdnem két éve járt a főiskolára, de még sohasem látta kiírva magát –
legfeljebb egész tanulócsoportjával együtt, egy március végi napon azonban egy nevére szóló
gépelt cédulát talált a táblán, még azon a délutánon jelentkeznie kellett Pilis Józsefnénál.

Kőhidai nem tudta, milyen okból rendelhették be, egyetlen dologtól tartott, hogy a
rendőrség esetleg átiratot küldött az iskolának mostohaapja, Kárpáti Andor részletes
üzleteiről. Ez komoly következményekkel járhatott, a főiskolán általános gyakorlatnak
számított, hogy kizárták a hallgatókat, ha szüleik, közeli rokonaik munkahelyükön vagy
magánéletükben vétettek a törvény ellen. Kőhidaiék tanulócsoportjából is eltávolítottak egy
lányt, mert apja otthon a falujukban nem tett eleget beszolgáltatási kötelezettségének.

Bár csak fél háromra rendelték be, Kőhidai már két órakor ott sétálgatott az iroda
magas, fehérre mázolt ajtaja előtt. Semmivel sem tudta lekötni a gondolatait, újra és újra a
faliórára nézett, megörült, mikor a folyosó végén meglátta a közeledő Paukert.

– Téged is behívattak? – kérdezte Kőhidai.

– Engem is. Bár azt hiszem, más okból, mint téged.

– Miért? Miről lesz szó?

– Meg fogod látni. Pilis elvtársnő mindent elmond majd, amit tudnod kell.

Kőhidainak újra eszébe jutott a szállongó pletyka, hogy Pauker rokona Pilisnének, az ő
segítségével jutott be a főiskolára, cserébe időről időre jelentést ad diáktársainak
beszélgetéseiről, hangulatáról. Kőhidai fenyegetést érzett Pauker sokat sejtető
magabiztosságában, gyomra összehúzódott az idegességtől, és rátámadt évfolyamtársára:

– Hol van a könyv?

– Milyen könyv?

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! Amit én Lancsától kaptam, és te kölcsönkérted

tőlem. Már háromszor ígérted, hogy visszahozod.

Pauker csak nehezen nyomott el egy mosolyt.

– Az a könyv a megfelelő helyen van.

– Hogyhogy a megfelelő helyen? Ha jól tudom, nem a tiéd, nem te döntesz róla.

Kőhidai fenyegetően közelebb lépett a társához, de hirtelen megállt, kinyílt az iroda

ajtaja, és egy őszülő kontyú, alacsony asszony, Pilisné titkárnője nézett ki a folyosóra.
 – Már itt vannak, elvtársak? Pilis elvtársnő kéreti magukat. Beléptek az előszobába,
levetették a kabátjukat, a titkárnő intett, hogy bemehetnek az irodába. Bent a teremben Pilisné
foglalta el az asztalfőt, mellette ott ült Baneth Anikó, a Marxista Tanszékről, Förstnerné, a
szemüveges, kórosan elhízott személyzetis és Kovács Ferenc, a párttitkár, aki most az
irodában láthatóan zavarban érezte magát, sokat és túl hangosan beszélt.

Kőhidai egyetlen pillantással felmérte, hogy Kovácson kívül minden jelenlévő zsidó,
beleértve az írógép mögött várakozó titkárnőt is. A fiú ösztönösen óvakodott minden
zsidókból álló csoporttól, mintha közéjük sorolódva könnyű célt nyújtana ellenségeinek, most
is szerette volna kifejezni különállását valamilyen jellel; míg Pauker otthonosan, kínálás
nélkül helyet foglalt, ő vonakodva állt meg egy szék háta mögött.

– Ülj le, Kőhidai elvtárs – mondta Pilisné, és mosolyogva hozzátette –, de ha bántja az

önérzetedet, nyugodtan állva is maradhatsz.

A fiú leült, a szeme sarkából egy pillantást vetett az asszonyra, akarata ellenére rajta
felejtette tekintetét Pilisné mellén.

– Már rég szerettem volna beszélni veled, Kőhidai elvtárs, de sajnos nehezen jutok
hozzá. Szerencsére sokan vagytok, a múltkor kiszámoltam, hogy egy hallgatóra egy tanévben
tizenöt perc időm jut.

A titkárnő az írógépnél előzékenyen elmosolyodott, majd felugrott, és tüzet adott a

rágyújtani készülő Pilisnének.

– De én tudok rólad mindent: látom a vizsgaeredményeidet, Kiváló Hallgató vagy, több

professzorod is dicsért már előttem. Nem akarok a dolgok elébe vágni, de nagyon valószínű,
hogy őszre megkapod a Rákosi-ösztöndíjat. Te is így tudod, Kovács elvtárs?

– Pontosan így, Pilis elvtársnő.

Ez az ösztöndíj nemcsak kitüntetésnek számított, de az átlagos ösztöndíj majdnem

háromszorosával: nyolcszáz forinttal járt. Kőhidait hirtelen öröm fogta el: ennyiből már meg
tudnának élni Margittal, erőt vett magán, és megszólalt:

– Köszönöm.

– Nem alamizsnát kapsz, Kőhidai elvtárs, nem kell köszöngetned, legalábbis nem
nekem. Majd a jövő héten nézz be hozzám, megbeszéljük a javaslatot, ki kell töltened egy
kérdőívet is. De most nem ezért hívattalak.

Keresgélt a fiókjában, és kiszedett belőle egy brosúrát. Kőhidai az asztal túlsó végéről
is felismerte, hogy ez az a füzet, amit Lancsától kapott, és kölcsönadott Paukernak, a
megdöbbenéstől a vér kiszállt az arcából. Pilisné felemelte a hangját:

– Minden alkalommal hangsúlyoztuk, hogy a mi főiskolánk kommunista intézmény,

mindenkitől, aki a főiskolához tartozik, feltétlen politikai megbízhatóságot és éberséget
várunk el.

– Ez a legkevesebb – mondta Kovács –, kommunista intézmény vagyunk.

 Pilisné levette a szemüvegét, és egy indulatos mozdulattal az asztalra tette.

– Nem értelek téged, Kőhidai elvtárs. Fejlett ember vagy, Kiváló Hallgató, és beugrasz
egy ilyen átlátszó provokációnak, sőt tovább is adod. Megnézted te egyáltalán, hogy milyen
könyvet tartasz a kezedben? – Belelapozott: – „A Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium
tájékoztatója a származás igazolásáról, a származás feltüntetéséről”; a kiadás éve: 1939.

Újra felvette a szemüvegét, és olvasni kezdett:

– „…A szláv családi nevek között is akadnak olyanok, melyeket a zsidók felvehettek,
például Fialba (viola), Stiaszny (boldog), Ruzicska (rózsácska), Berkovics (Ber fia),
Herskovics, Ilkovics, Lebovics, Lefkovics, Markovics, Moskovics, Welkovics, Blumovics,
Herskovics… – Pilisné lapozott. – …gyanúsak az -elesz és -ex végű családi nevek, mint
Karpelesz, Abelesz, Perlesz, Perlex és így tovább…” Mire kellett neked ez a könyv?

– Egy szakdolgozatot írtam, illetve akartam írni.

– Kiről?

– Rajnai Andorról.

– Rajnai Andorról? És hogy jön ez hozzá?

– Neki nem a Rajnai az eredeti neve, Reichnek hívták.

– És ez fontos Rajnai Andorban, a forradalmárban és mártírban?

– Az anyaghoz ez is hozzátartozik.

– És nem találtál más forrásmunkát, mint a Szovjetunió elleni háborút előkészítő

magyar fasiszta Honvédelmi Minisztérium kiadványát? Kitől kaptad?

Kőhidai nem válaszolt, Pilisné türelmetlenül rátette kezét a könyvre.

– Itt felesleges és elvtelen minden lágyszívűség, álhumanizmus, Kőhidai elvtárs, mi

nagyon jól tudjuk, hogy ezt a könyvet Lancsa Istvántól kaptad. Téged senki sem hibáztat,
legfeljebb naivabb voltál, mint elvárnánk tőled, mi már nagyon régen ismerjük Lancsa úr
nacionalista, narodnyik, antiszemita nézeteit, eddig abban reménykedtünk, hogy megembereli
magát és megváltozik, de most betelt a pohár. A személyzetisünk, Förstner elvtársnő lent járt
Hunyán, Lancsa István szülőfalujában, és kissé utánanézett emberünk származásának.

Maga elé húzott egy dossziét.

– Ő azt írta a kérdőívre, hogy szegény munkáscsaládból származik, apja falusi

géplakatos volt, kevés keresetéből csak nagy nehézségek árán tudta felnevelni őt és két
testvérét. Lent Hunyán kiderült, hogy a Lancsa família megyeszerte híres zsírosparasztokból
állt, földjeik több község határát érintették, Lancsa nagyapjának sógornője 32 holdas
kulákasszony volt, 725 aranykorona tiszta jövedelemmel, a felszabadulás után is
megbüntették feketézésért. Lancsa apja kupeckedett, vett egy cséplőgépet, és bércséplést
vállalt a harmincas évek végén – a gépet aztán elmulatta egy bálon, hogy a felesége ne az
olajos kocsmapadlón táncoljon, száz selyemkendőből varratott szőnyeget. Elég ez, vagy
folytassam? Baneth elvtársnő, neked mit mondott Lancsa?

Az előadónő előrehajolt.

– Szó szerint a következőket mondta: „Szeretnék barátságos kapcsolatot kialakítani

magával, de ehhez két dologban meg kell állapodnunk. Egy: én nem vagyok kommunista,
kettő: maga nem tanár…”

Pilisné intett, hogy fejezze be.

– A fegyelmi vizsgálat már elindult, Lancsát is meghallgattuk. Téged most tanúnak

idéztünk be, részletes és őszinte vallomást várunk tőled.

A titkárnő sietve legépelt néhány sort, feltehetően a jegyzőkönyvi űrlap rubrikáit

töltötte ki, aztán várakozóan Kőhidaira nézett. A fiút halálfélelemhez hasonló szorongás fogta
el, be kellett látnia, hogy ha akaratlanul is, de ő szolgáltatott ürügyet Pilisnének, hogy
leszámolhasson Lancsával. Szeretett volna érveket találni a tanár védelmében, de a félelemtől
kábult idegei nem engedelmeskedtek. Pilisné látta, hogy neki kell megszólalnia:

– Ezt a könyvet Lancsa bent tartotta szobájának polcán, hozzáférhető helyen?

– Nem, én kértem, hogy hozza be, és még azon a napon elvittem tőle.

– Más könyvet nem kaptál?

– Nem.

Pauker közbeszólt:

– Nekem hat vagy hét könyvről beszéltél.

– Ez nem igaz, én nem mondtam ilyet.

– Én nagyon jól emlékszem rá.

Pilisné intett, hogy fejezzék be a vitát.

– Ti elég gyakran beszéltetek Lancsával?

– A tanárom volt.

– Nem minden tanítványával beszélgetett ennyit, például Pauker elvtárssal sem.

– Ezt én nem tudom.

– Előfordult-e a beszélgetések során, hogy Lancsa rendszerellenes, nacionalista

kijelentéseket tett?

– Én ilyet nem hallottam tőle.

 Pilisné pillantást váltott az asztal körül ülő funkcionáriusokkal.

– Nézd, Kőhidai elvtárs: mi úgy látjuk, hogy ez az ügy téged túlságosan megvisel. Időt
adunk neked, hogy összeszedhesd a gondolataidat. Gyere be újra hozzám, mondjuk, két hét
múlva, akkor talán majd értelmesebben tudunk beszélgetni.

Kőhidai felállt és elköszönt, már az ajtóhoz ért, mikor Pilisné utánaszólt:

– Azt nem kell külön mondanom, hogy minden, amiről szó volt itt, hivatali és állami
titok. Nagyon kérlek és figyelmeztetlek, hogy ne beszélj róla senkinek.

2.

Kőhidai mindenképpen értesíteni akarta Lancsát a történtekről, hogy a tanár megvédhesse

magát. Lerohant az utcára, és egy telefonkönyvből kikereste a városligeti lakás címét.

A trolibuszról leszállva könnyen megtalálta a házat. Többször és egyre hosszabban

csengetett, de bent a lakásban egy moccanás sem hallatszott, már csalódottan el akart menni,
mikor kinyílt az ajtó. Kőhidai alig ismerte meg az ajtórésben álló Lancsát, a tanár gyűrött
köntöst viselt, a sűrű borosta alatt is látszott, hogy az arca hirtelen felpuffadt, leheletéből
édeskés rumszag áradt. Hunyorogva, de minden indulat nélkül figyelte Kőhidait.

– Maga az? Mit akar?

– Beszélni szeretnék a tanár úrral.

– Jöjjön be.

Bent a szobában ledobott ruhadarabok hevertek a székeken, az asztalon vékony por

takarta a könyveket és az írógép fényes fekete klaviatúráját, Lancsa már napok óta nem
nyúlhatott hozzá. Mielőtt a csengetésre felkelt volna, a heverőn végigdőlve olvasott, most
összehajtotta a takarót, és felemelte a padlóról kifordítva letett könyvét.

– A Micimackó. Próbáltam Hegelt is, de ez tartalmasabb. Margittal van valami baj?

– Nem, a tanár úrral.

– Velem?

– Bent a főiskolán.

Kőhidai elmondta, mi történt a tárgyaláson. Lancsa alig figyelt rá, mintha az események
semmiféle összefüggésben sem állnának az ő sorsával, mikor a fiú befejezte az elbeszélését,
szinte csak udvariasságból kérdezte meg:

– Másról nem volt szó? Ennyit nagyjából nekem is mondtak.

 Kőhidai nem értette a viselkedését, arra gondolt, hogy Lancsa talán nem fogta fel
pontosan a szavait.

– Ki akarják tenni a főiskoláról!

– Ez csak idő kérdése volt, sokáig már semmiképpen sem maradhattam volna. Egyetlen
dolog bántja az önérzetemet: nekem kellett volna felmondanom. De most már mindegy, ezt az
esélyt kihagytam.

– Más következmény nem lesz?

– Nem, változnak az idők, amit meg mertek volna csinálni a júniusi kormányprogram
előtt, arra ma már nem képesek. Nem mernek botrányt kavarni, tudják ők jól: ha elviszik az
ügyet a minisztériumig, akkor nekem is volna néhány adum Pilisné ellen. Ő sem egy
csillagkeresztes hölgy, és ezzel tisztában is van. Köszönöm, Miklós, hogy eljött, ne okolja
magát, maga semmiről sem tehet. Ha nincs ez a könyvügy, kitaláltak volna valami mást.

Két poharat hozott át a konyhából, mindkettőbe töltött egy ujjnyi rumot.

– Igyon, hirtelen ijedtség ellen ez a legjobb. Egyébként nem tudtam, hogy maga zsidó.

– Igen, az vagyok.

– Nem akartam megbántani, ha korábban tudom, megválogatom a szavaimat. Ezért

boldogok a némák, mert nem kell félniük, hogy félremagyarázzák a mondandójukat. – Ivott.
Igen, úgy látszik, azt a szót, hogy „zsidó”, ebben az országban még most sem lehet
kimondani, anélkül hogy az ember indulatokat: gyűlöletet vagy fájdalmat keltsen. Hic mortui
vivunt… Tud latinul, Miklós?

– Igen. „Itt halottak élnek…”

– Talán elhiszi nekem, hogy sohasem voltam antiszemita, sok zsidó barátom volt,
szerettem a „mezei zsidók”-at, akik úgy éltek, mint a többi ember az országban. Zsidókból
sokkal teljesebb az embergyűjteményem, mint keresztényekből, nekem az ezredik ősöm is
paraszt volt vagy hétszilvafás nemes, mégis mindig velük tartottam.

Lancsa ingatta a fejét.

– „Választott fajzat, messze előtte

Bitós szomorú hegyek

s ők mennek rongyokban, sántán, bélyegesen

Bús ördögök, szent mordály-égetők

Én veletek megyek…” Ismeri?

– Nem.
 – Ady Endre. Ha az Isten magyarul szeretne beszélni, Ady nyelvét kellene
kölcsönkérnie.

Lancsa újra töltött magának, és elgondolkodva ivott.

– Csak azt az egyet nem értem, hogy miért jött el hozzám. Hiszen én akár késsel is
fogadhattam volna magát, mint „gaz csábítót”!

Kőhidai nem felelt, a tanár hosszan nézett rá.

– Ha jól ismertem meg magát két év alatt, csak arra gondolhatok, hogy magának
nemcsak azért van lelkiismeret-furdalása, mert nem vigyázott arra a könyvre, amit tőlem
kapott, hanem Pilisné, Förstnerné és a többi főiskolai „-né” miatt is. Úgy érzi, hogy
közösséget kell vállalnia velük, mert ők is zsidók? Erről lebeszélném, Miklós, fordított
leosztásban ők nem törődnének magával.

– Rajtam sokat segítettek a zsidók.

– Az lehet, de nem a Pilisné típusa, hanem az egyszer már említett „mezei zsidók”, az
egyszerű emberek. Hadd magyarázzam el magának, amit gondolok. Én a művészetből jobban
ismerem ezt a képletet, hadd vegyem onnan a példát. Azt tudja, hogy az utolsó ötven évben az
egész szórakoztatóipart: az operettet, az ocsmány kabarét, az alacsony zsurnalizmust, a
giccset jórészt a zsidók csinálták, sőt ma is ők csinálják, csak kissé vörösre átfestve.

Ha valaki megpróbálta számon kérni tőlük a mondanivalót vagy csak a minőséget, nem
erre válaszoltak, hanem kiabálni kezdtek, hogy a művészet csak ürügy a támadásra, az illető
ezzel leplezi, hogy antiszemita.

Ugyanakkor az igazán tehetséges zsidó írók: Pap Károly, Gelléri és a többiek éheztek, a
slágerszerzők meg a brettlisták nem terjesztették ki rájuk a zsidó szolidaritást, ezer pengőkben
kártyáztak, de ezeknek egy fillért sem adtak, lenézték és kiröhögték őket. Vagy ott vannak a
festők: Fried Pál házakat vett, Ámos Imrének, Vajdának vászonra sem tellett,
csomagolópapírra festettek.

Így van ez minden vonalon, a főiskolán is. Pilisné, Förstnerné, Gátiné meg a többiek
zsidó öntudata is csak az érdekeik határáig tart. Engedje meg nekem, a „gajnak”, hogy
felmentsem ez alól a szolidaritás alól.

Lancsa újra töltött magának.

– Margit haragszik rám?

– Azt hiszem, hogy nem.

– Mondja meg neki: nagyon, sajnálom, hogy így fejeződött be az ügyünk. Ha majd az
eszébe jutok, inkább az első éveinkre gondoljon. Egyszer majd szeretnék még találkozni vele,
de nem most. Különben ne mondjon semmit, már nem fontos.

 
 XVIII. fejezet
 

1.

Április 10-én, néhány nappal később, hogy Kőhidai felkereste őt a lakásán, Lancsa két hét
szabadságot kért az egyetemen, azzal az indokkal, hogy a könyvén szeretne dolgozni,
távozását az Államigazgatási Főiskolán is bejelentette. Még azon az estén elköszönt baráti
társaságától is, közölte, hogy szabadságát otthon tölti az anyjánál, megbeszélte velük, hogy
hazatérése után ő fog jelentkezni.

Letelt a két hét, de Lancsa nem ment be a főiskolára, bár ügyében kitűzték a fegyelmi
tárgyalást; a tanulmányi osztály titkárnője először a lakásán kereste, de nem vették fel a
telefont, sürgető táviratot küldött a férfi anyjának címére, az öregasszony feljött Pestre, és
bejelentette, hogy a fia már több mint két hónapja nem járt otthon.

Pilisné arra gondolt, hogy Lancsa valamilyen módon disszidált, átszólt a rendőrségre,
kérte, hogy vizsgálják ki az ügyet. A nyomozók zárva találták a városligeti lakás ajtaját,
mielőtt megpróbálták volna felnyitni, érdeklődtek a szomszédoknál, de azok nem tapasztaltak
semmi rendkívülit. Csak az egyik szomszéd említette meg, hogy az a fal, mely közös Lancsa
lakásával, a kellemes tavaszi időben is állandóan forró, mintha túloldalt erősen fűtenének.

A nyomozóknak nem sikerült kilökni a zárból a félig elfordított kulcsot, fel kellett
törniük az ajtót. Az előszobában megtorpantak, a parkettát elborították az ajtórésen bedobált
újságok és levelek, már itt is erős édeskés szag érződött, a nyomozók a konyhaablakot kitárva
kereszthuzatot teremtettek, mielőtt továbbmentek volna.

Lancsa hálószobájának ablakán össze voltak húzva a függönyök, a homályban csak az

elektromos fűtőtest izzószálai világítottak. Később kiderült, hogy Lancsa utolsó éjszakáján a
lakás valamennyi lámpáját bekapcsolta, csak közben a körték kiégtek. Hogy látni lehessen, az
egyik nyomozó félrerántotta a függönyt.

Lancsa az ágyon feküdt pizsamára vetkőzve, az ágy előtt a szőnyegen két üres
rumosüveg és néhány gyógyszeres fiola hevert. A halál már hét-nyolc napja beállhatott, a
túlfűtött szobában Lancsa holtteste megfeketedett és felpuffadt, a hullaszállítók az
ágyneművel együtt emelték le.

Bár nyilvánvalóan öngyilkosság történt, a rendőrség tisztázni akarta a halál okait és

körülményeit. Lancsa néhány búcsúlevelet hagyott az asztalon, elsősorban ezek címzettjeit
hallgatták ki.

Margit szombaton késő este ért haza vidéki útjáról, albérleti szobájában egy idézést
talált, felszólították, hogy azonnal jelentkezzen az Engels téri kapitányságon. Az idézésben
megjelölt szoba előtt már ketten várakoztak: egy gyászruhás, piros arcú idősebb asszony és
egy fiatalabb nő, aki kopott szőrmenyakas kosztümöt viselt, Margit leült melléjük.

Kisvártatva kinézett a folyosóra egy rendőrtiszt, Margit megmutatta az idézést, és

bemutatkozott, neve hallatára a két asszony nekitámadt – kiderült, hogy Lancsa anyja és elvált
felesége –, ha az ügyeletes rendőrök nem lépnek közbe, megverik, még a padra leszorítva,
hátrafogott kézzel is köpködtek és kiabáltak felé, őt okolták Lancsa haláláért.
 Ha burkoltan is, de Margit ugyanezt a felelősségrevonást érezte a vizsgálatot vezető
rendőrtiszt hangjában is – bár semmivel sem vádolta, csak a Lancsához fűződő kapcsolatáról
tett fel néhány kérdést, és egy negyedóra múlva be is fejezte a kihallgatást. A búcsúlevelet
nyomozati iratként visszatartotta, csak betekintésre adta oda Margitnak, a lány olyan feldúlt
állapotban olvasta végig, hogy pár perc múlva már alig egy-két mondatra emlékezett.

A rendőrtiszt felajánlotta, hogy ha el akar köszönni Lancsától, ad neki engedélyt a

Törvényszéki Kórbonctani Intézetbe, de még ma éjszaka el kell hogy menjen, mert Lancsáné
otthon akarja eltemettetni, és másnap reggel hazaviteti falujukba fia holttestét. Margit irtózott
a halottaktól, de úgy érezte: vállalnia kell ezt az utolsó találkozást.

Hajnalban ért ki az Üllői útra, de mikor felmutatta a rendőrségi engedélyt, a portás

beengedte. Lent az alagsori kamrában a holttest mellett ott találta Kegyét, Lancsa egyik
festőművész barátját, aki szakmai tanulmányként vázlatokat készített. Lancsa arca erősen
megduzzadt, ettől ajkai kinyíltak, feltűntek rossz fogai, és megfeketedett bőre fel-felszakadt.
A látványtól Margit rosszul lett, a festő támogatta ki a hullaház épületéből, és sétát ajánlott
neki, hogy megnyugodjon. Kint az utcán Kegye rágyújtott.

– Délben találkoztam István anyjával, beszélgettünk, kiderült, hogy abból a legendás

fiúi szeretetből egy szó sem igaz. Egy fillérrel sem támogatta az öregasszonyt, sőt ő hozott el
hazulról pénzt és ennivalót.

Kegye más pletykákat is elmondott Lancsáról, aztán egy hirtelen fordulattal bevallotta a
lánynak, hogy már régen tetszik neki. Ott a sötét utcán le akarta rohanni, a lánynak küzdenie
kellett, hogy megszabaduljon tőle. Órákig kóborolt, képtelennek érezte magát, hogy
hazamenjen.

2.

Ezen a vasárnapon Kőhidai szokás szerint hat órakor felkelt, kint már tavasziasan sütött a nap,
de a kamra falai ontották magukból a nedves hideget; sokáig gyakorolt súlyzóival, amíg át
tudta melegíteni vállát és derekát. Leült a furnérlappal letakart varrógéphajó mellé, szeretett
tanulni ebben a korai időben, mikor semmi külső zaj nem zavarta.

Csak nyolc óra felé hallatszott, hogy anyja kimegy a konyhába, és felteszi a teát, nem
sokkal később beszólt, hogy jöjjön reggelizni. Kőhidai leoltotta az olvasólámpát.

A konyhaablakon át széles pászmában besütött a nap, szeme könnyezni kezdett, de

áthűlt testének jólesett a meleg. Mostohaapja és öccse már ott ültek az asztal mellett,
mormogva köszönt nekik, sietve megkent egy szelet kenyeret zsírral, és nagy falatokban ette;
szerette volna lerövidíteni azt az időt, melyet a családi asztalnál kell töltenie. Szűkszavúan és
óvatosan válaszolgatott, már többször is tapasztalta, hogy a legkisebb esemény is, melyet
gyanútlanul megemlített, egy-egy későbbi vitában újból előjön – akkor már érvként – szülei
kezében.

Még be sem fejezték a reggelit, mikor kopogtak. Kárpátiné csodálkozva húzta fel a
szemöldökét.
 – Ki lehet az ilyenkor?

Kinyitotta az ajtót, Kőhidai felugrott a székről: Margit állt a küszöbön.

– Jó reggelt kívánok. Ne tessék haragudni a zavarásért, nagyon fontos ügyben kell

beszélnem Miklóssal.

– Kérem – mondta Kárpátiné kimérten –, tessék helyet foglalni.

Kőhidai egyformán restellte magát Margit és a családja előtt, megfogta a lány vállát:
arca sápadt volt, szeme alatt a sírástól sötét duzzanat keletkezett.

– Várj meg kint a ház előtt, rögtön kész leszek.

A lány tétován bólintott, szeretett volna leülni, de erőt vett magán, még egyszer elnézést
kért, és kiment a lakásból. Kőhidai kapkodva felöltözött, bent a kamrában is hallotta anyja
megjegyzését:

– Ha a hölgynek magától nem jutott eszébe, legalább a fiam bemutathatta volna. Úgy
látszik, nem találta elég előkelőnek a családunkat.

Kőhidai nem válaszolt, nem akarta felesleges vitákra vesztegetni az időt, anyja azonban
nem engedte el szó nélkül:

– Mikor jössz haza?

– Nem tudom.

– Én nem fogom melegítgetni az ebédedet.

– Nem kell melegíteni, nyugodtan elmehettek.

Elköszönt, és végigfutott az udvar sárga keramit kockáin, kint az utcán körülnézett, de

nem látta Margitot, csak később vette észre, hogy egy pinceműhely lejárójának támaszkodik.
Megcsókolta az arcát.

– Mi baj van? Miért vagy ilyen sápadt?

– István meghalt.

– Mi történt vele?

– Öngyilkos lett. Istenem!

A lány sírni kezdett, Kőhidai megtörölte az arcát, de tovább folytak a könnyei, átfogta a
vállát, és magához húzta, esetlen vigasztaló félmondatokat suttogott neki. Látta, hogy alig áll
a lábán, az Üllői úton be akart ülni vele egy eszpresszóba, de Margit meglátta a hullaház
épületét, és ajka csillapíthatatlanul remegni kezdett, fogai összekoccantak, el kellett menniük
a környékről. A Körúton húzódtak be egy kocsmába, megitatott egy konyakot a lánnyal,
lassan magához tért, de szavaiból Kőhidai így is csak nehezen tudta összerakni az események
sorrendjét.

– Mégis mit írt abban a levélben?

– Értsd meg, hogy nem tudom. Valami olyat, hogy nem haragszik, megbocsát nekem.
De miért kell megbocsátani? Mondd meg, de őszintén, én vagyok az oka, hogy meghalt?

– Nem te vagy, te nem tehetsz róla. Már rég össze volt törve az egész élete.

– De akkor miért nézett úgy rám az anyja meg a felesége? Miért mondták, hogy én
öltem meg?

– Ne törődj velük, idegesek voltak, ha megnyugszanak, ők is be fogják látni, hogy te

ártatlan vagy.

Margit belekapaszkodott Kőhidai kezébe.

– Miklós! Nem lett volna szabad elmennem abba a házba. Amíg élek, nem tudom
elfelejteni az arcát.

– Próbálj valami másra gondolni.

– Én nem akarok több halottat cipelni magammal, szegény apukát sem tudtam
elfelejteni. Mióta meghalt, mindig úgy érzem, mintha a közelemben befalaztak volna egy
szobát, és a fal mögött ott volna az apám.

Kőhidai megpróbált belediktálni valamilyen ételt a lányba, de nem sikerült. Hazakísérte

a Zichy Jenő utcai lakásba, lefektette, addig ült az ágya szélén és beszélt hozzá, amíg el nem
aludt. Óvatosan felkelt, a polcról levett egy könyvet, a másik ágy végében hátát
nekitámasztotta a falnak, és olvasgatott.

Abban reménykedett, hogy Margit kipiheni magát és megnyugszik, de a lány

negyedóránként felriadt, egyre rosszabbul érezte magát, fejfájásra és hányingerre
panaszkodott, Kőhidai aggódva fogta meg a homlokát.

– Elmenjek orvosért?

– Nem kell, majd biztos jobban leszek. Nincs esztékám.

A Népművészeti Intézet csak szerződéses viszonyban alkalmazta Margitot, átlagos havi

keresete nem érte el a hatszáz forintot, így a szabályok szerint nem lehetett bejelenteni a
betegbiztosítónál, és nem vehette igénybe az orvosi szolgáltatásokat. A lány állapota azonban
annyira aggasztotta Kőhidait, hogy mikor Margit újból elaludt, megkérte Weinernét:
vigyázzon rá, és elment a Bajcsy-Zsilinszky úti rendelőbe, ahol vasárnap is tartottak ügyeletet.

Az orvos először vonakodott kimenni, de Kőhidai adott ötven forintot, így már hajlandó
volt megvizsgálni Margitot, nyugtató injekciót adott be neki, és kihívatta a mentőket.
 Míg a mentőautóra vártak, Kőhidai az öreg háziasszony segítségével összecsomagolta a
szükséges holmikat. A polcos szekrény zsúfolásig volt rakva fehérneművel, de nagy részük
már ronggyá szakadt, alig néhány használható darabot találtak köztük.

Mikor a mentők megérkeztek, Kőhidai vitte le a bőröndöt, az ápolóktól engedélyt kért,

hogy beülhessen a kocsiba, két kézzel tartotta a kábult Margit fejét. Egy Pest külvárosi kórház
idegosztályán helyezték el, Kőhidai megvárta, amíg a felvétel elintéződik, és a lányt
gondjaiba veszi egy ápolónő, csak akkor vált el tőle.

Elindult hazafelé, de eszébe jutott, hogy értesítenie kell Mihálynét Margit betegségéről,
bement a Főpostára, és feladott egy táviratot.

Másnap korábban elkérte magát a főiskolán, már a látogatási idő kezdetére beért a
kórházba. Megkereste az osztályos orvost, és érdeklődött nála, az orvos szerint Margit
idegösszeroppanást kapott, és a kezelése sokáig elhúzódik majd.

Bement a kórterembe, a lány az injekcióktól kábultan feküdt az ágyon, Kőhidai

szótlanul üldögélt mellette, időnként végigtörölte izzadt arcát egy vizes kendővel.

Hét órakor egy nővér végigment a termeken, kérve a látogatókat, hogy búcsúzzanak el,
mikor megérkezett Mihályné. Csak aznap délben kézbesítették ki neki a táviratot, épp hogy el
tudta érni a vonatot. Az ápolónő megengedte, hogy néhány percre odaüljön Margit ágyához.
Kőhidai nem akarta zavarni, kint a folyosón várakozott; attól tartott, Mihályné szemrehányást
tesz majd neki, hogy miért nem vigyázott Margitra.

Mihályné kilépve az ajtón megtörölte a szemét, arcára újból kiült a nyugodt, jóindulatú
mosoly, kezét nyújtotta a fiúnak.

– Hogy van, Miklós? Egy kicsit lefogyott.

– Itt tetszik maradni Pesten?

– Szerettem volna a közelében lenni ennek a szerencsétlen lánynak, de nem lehet.

– Nem alhatna ott a Zichy Jenő utcában?

– Nem a szállás miatt, az anyósomat nem hagyhatom egyedül otthon. Van egy kis ideje?

– Igen, ráérek.

– Legyen szíves, kísérjen ki a pályaudvarra, Miklós.

A villamos egy régimódi kisebb épület előtt haladt el, homlokzatán egy tábla jelezte,
hogy iparitanuló-otthonnak rendezték be, Mihályné felvette a szemüvegét, és intett.

– Ez valaha szálloda volt, Hotel Orient. Egyszer egy hétig itt laktunk szegény urammal.
Még a háború előtt. Nagy makartcsokor volt a szobánkban.

Még egy órájuk maradt a vonat indulásáig, Mihályné meghívta a fiút egy pohár sörre a
pályaudvar büféjébe, és kirakta az asztalra a magával hozott sült húst is.
 – Mi történt Margittal, Miklós?

Kőhidai lassan evett, közben elmondta, mi váltotta ki a lány betegségét. Most derült ki,
hogy az asszony csak futólag ismerte Lancsát, egyszer-kétszer beköszönt hozzájuk, mikor
autóval átutazott Kunszöllősön. Általában keveset tudott Margit életéről, ha személyes
ügyeiről próbált kérdezősködni, a lány mindig kitért a válasz elől.

– És mit gondol, Miklós: érdemes ennek a lánynak az egész életét feltenni az írásra?
Van neki hozzá tehetsége?

– Én olvastam néhány novelláját – mondta Kőhidai, és belepirult a hazugságba –,

nagyon jók. Csak az kellene, hogy egypárszor megjelenjen az újságokban, és Margit biztos
befutna.

– Ő is mindig azt mondja: meglátod, anyuka, hogy én milyen híres írónő leszek,
mennyi pénzt fogok keresni. Istenem, csak sikerülne neki!

Mihályné csak egyszer hetenként tud feljönni Pestre, megkönnyebbült, mikor megtudta,
hogy Kőhidai minden este be fog menni a kórházba. Egy papírra felírta a kunszöllősi patika
telefonszámát, ha valamire szükség lenne; Kőhidai bólintott, és elrakta a cédulát. A
hangosbeszélő már jelezte a vonat indulását, keresett az asszonynak egy szabad helyet,
felrakta táskáját a hálóba, és elköszönt.

XIX. fejezet
 

1.

Kárpátit üzleti útjain újra feltartóztatta egy rendőr, igazoltatta, és elvette a négy kötött kabátot,
melyet magával vitt. Felírta az adatait is, biztosra vehették, hogy feljelentést tesz majd.

A házaspár szorongva próbálta kiszámítani a lehetséges következményeket,

valószínűnek látszott, hogy hamarosan házkutatást tartanak náluk. Elhatározták, hogy még
azon az estén visszaviszik a lakásukon lévő árut a készítő kisiparosoknak, bőröndökbe és
sportszatyrokba csomagolták a különféle terítőgarnitúrákat és kötött holmikat.

Kárpátiné kivett a matracok közül egy régi osztrák fémlemez cukorkásdobozt – még
apja hozta neki egy bécsi kirándulásáról –, ebben tartották a család aranytárgyait: gyűrűket,
órákat és láncokat, egy zománccal bevont Mózes-medált. A tárgyak összsúlya meghaladta a
száz grammot, ha valakinek ennyi arany volt a birtokában, és nem jelentette be, gazdasági
bűncselekményt követett el, egy házkutatásnál nagyobb bajt hozhatott Kárpátiékra, mint az
összes náluk levő textiláru.

Kőhidai undorodott ettől a biedermeier angyalfejjel díszített doboztól, mely már az

Auguszta-telepre és a gettóba is elkísérte őket. Szánalmasnak és elviselhetetlennek találta
szülei fontoskodását, ahogy a szekrényben vagy az ágy párnái között rejtegetik a dobozt; az
asszony most is retiküljébe zárta, és átvitte egy idősebb barátnőjéhez.
 Kárpáti megkérte a fiúkat, hogy segítsenek elszállítani a csomagokat, Kőhidai nem
utasította vissza a kérést, de nem akarta egész úton hallgatni mostohaapja aggódó
megjegyzéseit, azt ajánlotta: menjenek külön-külön, mert úgy kisebb feltűnést keltenek.

Elsőnek Kárpáti indult el, majd néhány perc múlva követte őt a fiú. A sírásig
elkeseredett, hogy ismét részt kell vennie szülei üzleti ügyeiben, aztán megrázta magát,
feszesebben fogta a bőrönd barnára festett fogantyúját, lépései is keményebben kopogtak az
üres utcán.

Az elővigyázatosság nem volt indokolatlan, mert már a következő este két civil ruhás
nyomozó jött ki a ferencvárosi lakásba. Egy papírt mutattak fel, hogy Kárpáti ellen
népgazdasági érdekeket sértő jogtalan üzletelés miatt a rendőrség letartóztatási parancsot
adott ki, és elrendelte a házkutatást is.

Kárpátiék nyugodtan figyelték a két nyomozó ingerült és eredménytelen kutatását, csak

Kőhidai érzett halálos szégyent, mikor a bútorokat eltolva feltűnt a régen takarított,
megszürkült tollpihékkel és kóccal ellepett padló, elgurult gombok, elkallódott félpár női
harisnyák kerültek elő; Andrea, Kőhidai kis féltestvére óvatosan leguggolva egy fa
cérnaspulnit emelt ki a porból. A nyomozók nem szóltak, csak utálkozva csapkodták össze a
tenyerüket.

– Nálunk mindenki dolgozik vagy tanul – mondta Kárpáti –, ritkán jutunk hozzá, hogy
kitakarítsunk.

A nyomozók csak egy szinte üres jegyzőkönyvet írattak alá, ennek volt köszönhető,
hogy Kárpátit egy hét múlva ideiglenesen szabadlábra helyezték. A rendőr jelentése, az
elkobzott áruk, valamint a lakótelepi vásárlók vallomása alapján azonban így is biztosnak
látszott, hogy a kereskedőt elítélik, az ügyvéd szerint egy év körüli börtönbüntetésre
számíthatott.

A hazatérő Kárpáti és a család összetörten ült le az asztalhoz, kivárták, amíg a

szomszédok egymás után benyitnak, végighallgatták sajnálkozásaikat és kíváncsi kérdéseiket,
az utolsó után kulcsra zárták az ajtót.

Egyetértettek abban, hogy többé nem érdemes vállalni azt a kockázatot, mellyel a
részletes üzlet folytatása járna. Kárpáti papírt-ceruzát vett elő, és számítgatta, mennyi pénz
esik majd ki; egy évre huszonnégyezer forint jött ki, ezt a számot kétszer aláhúzta.

Egy másik lapra feljegyezte kiadásaikat. Lakáscserére, új bútorra, víkendház vagy telek
vételére eddig sem gondoltak, életszínvonalukat óvatosságból szándékosan leszorították,
minden bútort, ruhát addig használtak, amíg csak lehetett, nem törődtek vele, hogy kopott
vagy divatjamúlt. Hétfőtől szombatig az asszony a munkahelyén, a két fiú az iskolában, a
kislány a bölcsődében ebédelt, Kárpátiné legfeljebb este főzött valamilyen levest vagy
tojásételt és a hét végén húst. Süteményt, szeszes italt nem vásároltak, és szórakozásra is alig
költöttek – leszámítva a színházat és a Malosik vendéglőben elfogyasztott vacsorákat.

– Legalább tíz-tizenkétezer forint kellene erre az évre. De honnan vegyük?

Kőhidai tudta, hogy van pénzük, Kárpátiék ösztönösen arra törekedtek, hogy amit
összegyűjtöttek, a legkönnyebben mozgatható formában: készpénzben tartsák. A férfi
magatartása azonban jelezte, hogy a pénzhez ebben az átmeneti időszakban sem akarnak
hozzányúlni.

– Valakinek a helyemre kell állni, pénzt kell keresni – folytatta Kárpáti –, legalább egy
évig.

Az asztal fölé hajoltak, és fürkészve nézték egymást. Péter ügyét néhány szóval
elintézték, az anya kijelentette: a kisebbik fiútól semmit sem lehet megvonni, ha Miklós
letehette az érettségit, neki is jár ennyi.

Ezután a nagyobbik fiú következett, Kárpáti egy tiszta lapot vett elő, és számolgatni
kezdte, hogy mennyit költenek rá. Nyilvánvaló célzatossággal sorolta fel a tételeket, így
például azt a háromszáz forintot, amit egyszer a ballonkabátra adtak kölcsön, úgy tüntette fel,
mint állandóan megismétlődő kiadást; a megdöbbent és megalázott Kőhidai nem szólt közbe.
A végösszeg havonta nyolcszáz forintot tett ki, ötszáz forinttal többet, mint a fiú ösztöndíja,
ezt a számot Kárpáti megszorozta tizenkettővel, és az eredményt kétszer aláhúzta.

– Hatezer forint. Sajnos ennyit nem bírunk el, ha én egy évig nem keresek. Te mit
gondolsz?

Ez a kijelentés olyan ridegen hangzott, hogy az asszony jónak látta enyhíteni.

– Ez persze nem jelent semmit, ha úgy érzed, hogy neked mindenáron tanulnod kell,
nem hagyhatsz ki egy évet sem, a föld alól is előteremtem a pénzt. Legfeljebb valami esti
különmunkát vállalok.

Kőhidai arra gondolt, hogy megemlíti Pilisné ígéretét a Rákosi-ösztöndíjról, de be

kellett látnia, hogy aligha számíthat rá azok után, hogy nem vallott Lancsa ellen.

– Nincs rá szükség – mondta az anyjának, és bárhogy fegyelmezte is magát, elcsuklott a

hangja –, abbahagyom a főiskolát.

Kárpáti átfogta a vállát.

– Ugye megérted, hogy milyen nehéz helyzetbe került a család?! Nem kell végleg
abbahagynod a tanulást, jövőre Péter leérettségizik, én is kiszabadulok, és akkor te
visszamehetsz a főiskolára. Addig beállsz dolgozni valami jobb helyre, keresel, rendesen
felruházkodsz, szórakozol, és egypár forinttal a családot is segíted. Rendben van, pajtás? –
kérdezte, és kiborotvált, izzadt arcát Kőhidai arcához szorította.

A fiú azt akarta mondani, hogy az egész nem számít, de a visszafojtott sírás görcsbe
fogta a torkát, nem tudott megszólalni, kitátott szájával csak levegőt nyelt és legyintett. Anyja
is feléje nézett, de Kőhidai indulatos mozdulatokkal kitért előle, feltépte az ajtót, és kirohant a
lakásból.

 
 2.

Margit a kórház kertjében ült egy piros virágú japánbirs fa alatt, és olvasott. Kőhidai
közeledésére letette a könyvet, és kinyújtotta karját, de mosolya eltűnt, ahogy a fiú arcába
nézett. Kőhidai leült mellé, és kapkodva elmondta, hogy a családi beszélgetésen miben
állapodtak meg.

– És komolyan abba akarod hagyni a főiskolát? – kérdezte Margit megdöbbenve.

– Igen, holnap be is jelentem a tanulmányi osztályon.

– De hát neked tanulnod kellene.

– Mit csináljak? Majd egy év múlva folytatom, ennyit még kibírok.

A lány óvatosan keresgélte a szavakat:

– Miklós, én ismertem néhány embert, aki abbahagyta a tanulást, mind azt mondta,
hogy csak egy-két évre, amíg összeszedik magukat, és… De hát ez nem érdekes, a te eseted
biztosan más.

– De csak mondd tovább, mi történt velük?

– Egy sem ment vissza az egyetemre, mindnek közbejött valami. Az egyiknél

lakásügyek, a másik nem tudott annyi pénzt keresni, amennyire számított, mindig egy újabb
év hosszabbítást kért.

– És mi lett velük?

– Dolgoznak vagy csellengenek, csomagot visznek, vagy kártyáznak kint a téren.

Gyakran látom őket: elhagyják magukat, még napközben is részegek. Azok közül, akiket én
ismertem, egy sem került vissza az egyetemre.

– Nem hiszem, hogy ha valaki egy évre kimarad, az okvetlenül elzüllik. Nincs ilyen
szabály.

– Nincs ilyen szabály, igazad van, és tudom, hogy ha te nagyon akarod, neked minden
sikerülni fog, de sokba kerül, egész életedben megérzed majd. Nem érdemes kipróbálni: mi a
maximum, amennyit elbírunk. Hidd el nekem, mert nekem is ez a legnagyobb bajom.

Margit a fiú karjára tette a kezét.

– Miklós!

– Tessék?

– Nem lehetne mégis kitalálni valamit?

– Mire gondolsz?
 – Azt mondod, hogy csak ötszáz forinttal költenek rád többet, mint az ösztöndíjad. Mi
lenne, ha eljönnél hazulról? A kollégiumban ki tudnál jönni az ösztöndíjadból.

– Nem hiszem, hogy most felvennének a kollégiumba. Pilisné nem írná alá, de nemcsak
ezen múlik. Az kevés, hogy nem ők tartanak el engem, most nekem kell segítenem a családot.
Legalább addig, amíg a mostohaapám kiszabadul.

– És a te kereseted nélkül nem menne? Azt mondtad, hogy a szüleidnek vannak

tartalékaik, vegyenek el abból.

– Lehet, hogy igazad van, de én ezt nem mondhatom nekik. Értsd meg: eddig ők
tartottak el, az adósuk vagyok, és ha most így akarják, én nem léphetek ki a buliból.

– Nem tudom, Miklós. Lehet, hogy ők hálátlannak tartanak majd, de én mégis azt
mondom: folytatnod kellene a tanulást.

– Nem lehet, Margit.

Alapvető vonása volt Kőhidainak, hogy minden okon és mértéken túl ragaszkodott a
családhoz – ezen Kárpáti magatartása sem változtathatott. Mivel nem volt bizalma a világban,
úgy képzelte, hogy az előre nem látható, de biztosan bekövetkező fenyegetések és bajok ellen
a család lesz majd az egyetlen menedéke. Minden áldozat, amit a családért hozott,
természetesnek és szükségesnek tűnt, nagyanyja példája állt előtte, aki a gettóban szinte éhen
halt, mert a rájutó étel nagy részét elosztotta az unokái között. Erről azonban nem akart
beszélni Margitnak.

A lány megérezte, hogy hallgatag, de merev ellenállásba ütközött, nem értette az okát,
azt hitte, hogy Kőhidai félremagyarázta a szándékát.

– Ne gondold, hogy azért mondom, mert csak akkor szeretlek, ha főiskolás vagy, én
akkor is veled akarok maradni, ha utcaseprő vagy villamoskalauz leszel. Köztünk nem
változik meg semmi, ha te elmégy dolgozni – vigasztalóan hozzábújt –, lehet, hogy te érzed
jobban, hogy mit kell csinálnod, lehet, hogy így lesz jobb. Hidd el, Miklós, az törvényszerű,
hogy az összes nagy író és művész mindent nehezebben ért el, mint az átlagos emberek. Amit
a gazdagok és a szerencsések készen megkaptak, azért ők a fiatalságukkal fizettek.

– De belőlem nem lesz művész vagy író!

– Akkor is hasznodra lesz ez az év. Ott lent sokkal tisztábban és őszintébben élnek az
emberek, barátokat szerzel, akikkel majd később is találkozunk és beszélgetünk.

Kőhidai a fejét ingatta.

– Nem hiszem, hogy egy év munka meg fogja változtatni az életemet. Én nem fogok
újjászületni, az én bajaim nem oldódnak meg. Örülök, ha sikerül majd végigcsinálnom ezt az
évet fejreállás nélkül.

– Ha nem sikerül, akkor sem volt hiába, egész életedben meg lehetsz elégedve
magaddal, hogy te megpróbáltad azt, amit mások nem mertek.
 A lány Kőhidai felé fordította az arcát.

– Tudom, hogy nem sokat számít, de én mindig veled drukkolok majd.

Kőhidai magához húzta, és a virágzó fának dőlve csókolództak.

3.

Kőhidai bejelentette a főiskolán, hogy egyéves tanulmányi halasztást kér. Hasonló esetek
gyakran előfordultak, a tanév végére minden ötödik-hatodik hallgató lemorzsolódott, de mivel
a fiú az évfolyam legjobbjai közé tartozott, ügye az átlagosnál súlyosabbnak tűnt, az előadó
nem is akart foglalkozni a kéréssel; hogy a felelősséget elhárítsa magától, elküldte Kőhidait
Pilisnéhez.

Pilisné azt hitte, hogy Kőhidai a Rákosi-ösztöndíj ügyében keresi fel, bizonytalan,
kitérő szavakkal fogadta, megkönnyebbült, mikor a helyzet tisztázódott. A forma kedvéért
megpróbálta rábeszélni a fiút, hogy maradjon, de hamarosan megadta beleegyezését az
évhalasztáshoz. Azt tanácsolta, hogy legalább a félév hátralevő vizsgáit tegye le, mert
különben még ezt a szemesztert is újra kellene kezdenie. Kőhidai belátta, hogy igaza van,
június hatodikán záratta le az indexét.

A vizsgák után azonnal hozzálátott, hogy munkát keressen. Kárpáti azt szerette volna,
ha valamelyik kisiparos barátjához áll be dolgozni, de a fiú erre nem volt hajlandó. Bár
valószínűleg többet keresett volna, de ismerte mostohaapja társaságát, előre tudta, hogy
okvetlenül belekeveredne különféle elszámolási és eladási ügyeskedésbe – ezeket pedig
mindenképpen el kívánta kerülni. Nem akart veszekedést, inkább azzal tért ki, hogy a
főiskolán rossz pontnak számítana, ha ilyen munkahelyen töltené el ezt az egy évet.

Az újságok apróhirdetéseit olvasgatta. Érettségi bizonyítványa és négy főiskolai féléve

semmire sem képesítette, legfeljebb valamilyen adminisztrátori vagy más alacsonyabb rangú
irodai munkára, ilyen beosztást viszont alig hirdettek, és nem is vonzotta volna Kőhidait,
irodában még az ezer forintot sem tudta volna megkeresni. Kiszámította: havonként legalább
ezernégyszáz forintra van szüksége, hogy valami tartalékot is félre tudjon tenni további
főiskolás éveire, ennyi pénzt pedig csak nehéz fizikai munkától remélhetett.

A hirdetések zömét nagyüzemek és építővállalatok adták fel, Kőhidai nem akart egy
zárt munkacsarnokban dolgozni, és a kőművesmunka sem vonzotta, így akadt meg a szeme
egy szerelőipari vállalat hirdetésén, fűtésszerelők mellé kerestek segítőket.

Keresztülment a kötelező orvosi vizsgálatokon, kiváltotta a munkakönyvét, és még

aznap jelentkezett felvételre a vállalat Tanács körúti központjában. A portás a személyzeti
osztályra küldte, ahol egy középkorú kövér nő fogadta. Átnézte Kőhidai iratait, tekintete
megakadt a legmagasabb iskolai végzettség rovaton, a négy főiskolai félévet különösnek
találta; hosszan kérdezgette a fiút, hogy miért éppen itt akar dolgozni. Nem volt megelégedve
a válaszaival, megkérte, hogy néhány percre menjen ki az előszobába.

Kőhidai leült, felhúzta a nadrágszárát, és átfogta a bokáját, a kiszűrődő szavakból is

meg lehetett érteni, hogy a személyzetisnő felhívja a főiskola tanulmányi osztályát, és
felvilágosítást kér. Kisvártatva újra beszólította, hangján továbbra is bizalmatlanság érződött,
úgy sorolta fel a munkakörülményeket, hogy lehetőleg elvegye Kőhidai kedvét:

– A munkaidő napi tíz óra, a munka pedig nehéz és piszkos. Munkaruhát csak
nyolcnapos próbaidő után adunk, addig a saját ruhájában kell dolgoznia.

– Rendben van.

– Nem tudom, hogy maga mire számít nálunk, de meg kell hogy mondjam előre: itt
nem talál megfelelő társaságot. Maga egy kulturált ember, a brigádtársai pedig műveletlen,
durva hangnemben beszélnek, és a művezetők sem jobbak.

Kőhidai legyintett.

– És mennyi a kereset?

A nő erre nem válaszolt egyenesen, különféle pótlékokat és levonásokat sorolt fel,

Kőhidainak többször is közbe kellett kérdeznie, amíg megbizonyosodhatott, hogy a tervezett
ezernégyszáz forintot mindenképpen megkeresi majd, sőt talán valamivel többet is. Mikor az
is kiderült, hogy a vidékről bejáró munkások miatt állandó szabad szombatot tartanak,
bólintott.

– Megfelel, vállalom.

A felvétel szokásos állomásai után csak ideiglenes igazolványt kapott, a végleges csak a
próbaidő után jár neki. A munkaügyi osztályon egy cédulára felírták annak a budai bérháznak
a címét, ahol kijelölt brigádja dolgozott, másnap reggel kellett jelentkeznie.

Két óra körül járt az idő, amikor Kőhidai végzett, lement a lépcsőn, és sokáig álldogált
az épület előtt. Bár nem volt különösebben éhes, bement a menzára, és megebédelt. Ebéd után
villamossal kiutazott Kőbányára, hogy meglátogassa nagyapját.

Ahányszor csak kiment a szeretetotthonba, minden alkalommal hiányzott néhány arc a

régi ismerősök közül, meghalt Paszternák, akinek kilenc kirakata volt, a haragos Lőwy, a
tolókocsiban ülő nyomoréknak pedig végleg megbénult a gerince, és az embriók
zsugorüléséhez hasonló testtartásba merevedett. Kőhidai attól félt: egyszer azzal a hírrel
fogadják, hogy az ő nagyapja is meghalt, mindig megkönnyebbült, mikor az ápolónő egy
közömbös köszönéssel elengedte maga mellett.

Aggodalmai nem voltak alaptalanok, az öregembert rosszabb állapotban találta, mint

utoljára: nagykabátját is magára terítve feküdt az ágyon, zsíros sofőrsapkájával eltakarta a
homlokát, és a sűrű ősz borosta alatt is láthatóan kifakult egykor pirospozsgás arca.
Szomszédai elmondták, hogy Kirschner naponta már csak egy-két órára szokott felkelni,
kimegy az utcára – mintha nem tudna meglenni anélkül, hogy lássa életének ezt a
legfontosabb színhelyét –, elballag a sarokig, a közértben megiszik egy Bambit, és
visszafekszik az ágyába.

Kőhidai felkeltette az öregembert, odaadta neki a csokoládét, és beszélgetni próbált

vele. Erejének fogytával azonban mintha az értelme is kihunyni készült volna, csak
homályosan ismerte fel az unokáját, beszéd közben gyakran úgy fordította a szót, mintha a fia
lett volna. Rég halott feleségére panaszkodott, aki – állítása szerint – sohasem szerette őt,
hanem egy állomásfőnökkel udvaroltatott magának; kései megbántottságában sírni kezdett,
aztán elaludt.

Kőhidai betakarta, és összeszorult torokkal üldögélt az ágya mellett, bárhogy fájt is, fel
kellett készülnie rá, hogy hamarosan elveszíti a nagyapját, gyerekkori meghitt kapcsolatai
közül az utolsót. Nem akart törődni a maga fájdalmával, arra gondolt, hogy az öregembert
nincs miért siratnia, egész életében boldog volt, kedve szerint evett-ivott, közösült, a
legkisebb jó dolog is örömet szerzett neki, az emberek szerették. Kőhidai mégsem tudta
visszafojtani a melléből feltörő állati zokogást, úgy érezte magát, mint gyerekkorában, mikor
arra ébredt, hogy egyedül hagyták a sötét szobában. Mintha még volna mód, hogy a lassan
távozni készülő lelket maradásra bírja, arcát a tátott szájjal békésen horkoló ősz fej mellé
fektette a dohányszagú, piszkos párnára, és suttogva beszélt hozzá.

XX. fejezet
 

1.

A szerelőbrigád, melybe Kőhidait beosztották, már négy hete dolgozott Budán, egy Csalogány
utcai házban. A fűtési szezon során a radiátorok tönkrementek, elvékonyodott faluk ki-
kilyukadt, a tömítések elmállottak, a forró víz lecsorgott a parkettára, az egész házban új
fűtőtesteket kellett felszerelni. Számítani lehetett rá, hogy a munka nyár végéig is elhúzódik
majd.

Hét órakor, a munkaidő kezdetén még senkit sem talált az építkezésen, a házmester látta
ténferegni, szólt neki, hogy üljön le nyugodtan az udvaron. Kőhidai nekitámaszkodott egy
leszerelt fűtőtestekből feltornyozott halomnak, és bámulta az udvarra nyíló ablakokat: egy
fiatalabb nő énekelve kirázta a porrongyot, egy öreg férfi kihajolt, harákolt és kiköpött; mikor
észrevette, hogy látták, sietve visszahúzódott.

Kék svájcisapkás, szigorú arcú fiatal férfi fordult be sietősen az udvarra, hóna alatt
aktatáskával. Céltudatosságából Kőhidai feltételezte, hogy a szerelőkhöz tartozik, odalépett
hozzá.

– A központból küldtek ide dolgozni. Kőhidai Miklós vagyok. – Nem tudta, nyújtsa-e a
kezét, aztán csak bólintott a bemutatkozáshoz.

– Neuhauser. – A szerelő kissé befelé bandzsító kék szemével végigmérte. – Szeret

dolgozni?

Kőhidai önkéntelenül elmosolyodott, és széttárta a karját, Neuhauser nem viszonozta a

mosolyt.

A brigád összesen négy főből állt, Kőhidait a másik szerelő, Hesz József mellé
osztották be segítőnek. Hesz harmincéves korára már erősen elhízott, enni ugyan keveset
evett, délben a házzal szemközti kifőzésben fogyasztott valamilyen levest vagy főzeléket,
viszont tizenöt-húsz nagyfröccsöt is megivott naponta.
 Néhány nap után Kőhidai úgy találta, jól járt, hogy Hesz partijába került, mert a másik
szerelő, Neuhauser, ha nehézség adódott a munkában, kiabált és gorombáskodott a
segítőjével. Ez a segítő, a brigád negyedik tagja, egy Kenyeres Ferenc nevű, egyenes tartású
középkorú férfi volt, néhány hete még állomásfőnökként működött egy vidéki pályaudvaron,
egy vasúti karambol után leváltották, és javító-nevelő munkára ítélték. Kenyeres itt is próbálta
megőrizni a tekintélyét, minden durvább szót kikért magának.

– Annyit mondok, kérem, hogy csak a tehetetlen ember káromkodik!

Kőhidai viszonylag könnyen beilleszkedett új környezetébe. Elhatározta, hogy nem

mondja meg, miért került ide, családi ügyei nem tartoztak a brigádtársaira. Azt nem tagadhatta
le, hogy főiskolára járt, a szerelők a művezetőtől vagy a személyzetistől előbb-utóbb
megtudhatták, egy történetet talált ki, mely elégséges indoknak látszott az életformaváltásra.

Mikor egy ebédszünetben megkérdezték tőle, hogy miért kellett eljönnie a főiskoláról,
Kőhidai szenvtelen hangon azt mondta, hogy teherbe ejtette egyik évfolyamtársnőjét, ebből
botrány tört ki, és őt egy évre kitiltották. A lány úgy határozott, hogy megtartja a gyereket,
hazaköltözött az anyjához Kunszöllősre.

– És most mi lesz – érdeklődött Hesz –, elveszi a nőt?

– Még nem tudom, majd lemegyek hozzájuk, és megbeszéljük, ha nem volna terhes,
nem érdekelne az egész, de a gyerek, szegény, nem tehet semmiről.

Kőhidai találomra is szerencsésen választotta ki ezt az alibi történetet, megnyerte vele

Hesz rokonszenvét. A szerelő még tizenhat éves korában a tánciskola kerítésénél teherbe ejtett
egy lányt, és azóta fizette a gyerektartást. Ez volt a fő oka állandó pénztelenségének; munka
közben gyakran megállt, és széles mozdulatokkal panaszkodott, hogy milyen sokba került
neki ötpercnyi élvezet.

– Így van ez, uram: az ember a farkát úrrá teszi, magát pedig koldussá.

A brigád többi tagja is beérte ennyi magyarázattal, ismerni vélve a háttért, tudomásul
vették Kőhidai személyét, az egyformán ismétlődő munkanapokban hamarosan közömbössé
vált előző élete – csak Kenyeres kérdezett néha a gyerek anyjára.

A munka mindig reggel hét órakor kezdődött. Kőhidai nem tudta kiszámítani, hogy
meddig tart az út, egy órával hamarabb indult el hazulról, általában ő érkezett elsőnek. Elkérte
a kulcsot a házmestertől, és lement a pincébe, itt volt a brigád anyagraktára és tartózkodási
helye. Átöltözött, utcai ruháját vállfára fektette, majd felakasztotta egy kampósszögre, a
szénporos faltól egy fehér csomagolópapír védte.

Az előírt munkakezdet után, negyed nyolc felé érkezett meg Kenyeres, valamilyen
furcsa, háború előtti sanzont dúdolva:

– „Az ásatásra sok millió ráment,

míg megtalálták a nagy Tutenkáment…”

 Kenyeres lassan készülődött, sérvvel operálták, előbb felkötötte a szuszpenzorját, csak
azután vette fel a munkaruháját, zsebóráját egy külön erre a célra szolgáló bádogtokba zárta,
és úgy rakta át, végül nagy gonddal leporolta barna svájcisapkáját.

A két segédmunkás a pince előterében heverő tömött zsákokon ülve várakozott, néhány
zsákban újságpapír és más hulladék volt, még télen hozták le a kazánfűtőnek begyújtáshoz,
más zsákokba pedig különféle, lakásokból kiszorult holmikat tömtek bele: rongyokat,
könyveket, de még egy kisméretű összehajtható csónak is került ide zöld vászontokban. Nem
lehetett tudni: vajon a tulajdonosok végleg lemondtak-e ezekről a tárgyakról, de a szerelők
minden használhatót kiválogattak és hazavittek magukkal.

Neuhauser és Hesz külön-külön jött, mind a kettő nyolc óra után, megreggeliztek; és
csak akkor láttak munkához. Leszerelték a maradék régi fűtőtesteket, és lehordták az udvarra,
a tíz-tizenöt tagból álló radiátorokat négyen vitték le, elöl és hátul egy rövid vasat dugtak át
rajta, a vas végét ronggyal betekerték, és úgy fektették rá az alsó karjukra.

Kőhidai szerette ezt a munkát, mely csak erőt kívánt, de nem kellett figyelnie rá. Mikor
idekerült, attól tartott, hogy nem tud kilépni abból az erősen befelé forduló életformából,
mellyel a tanulás járt, képtelen lesz alkalmazkodni az új körülményekhez. Ezért, ha lehetett,
elvállalt minden monoton munkát: a fűtőtestekből ő szerelte ki a még használható gyűrűket,
végdugókat, egyes beépíthető radiátortagokat, ő rakta össze az újonnan érkezett anyagokat.

A szerszámokkal nehezebben tanult meg bánni. Bal keze gyöngébb volt, nem bírta
megfelelő szögben megtartani a vésőt, a kalapáccsal gyakran rávágott a keze fejére, bőre
felrepedt és vérzett. Kőhidai első alkalommal megállt, és ránézett a többiekre: beérik-e
igyekvésének ezzel a bizonyítékával, és folytatja-e a munkát helyette valaki más, de a
többieknek ez nem fordult meg a fejében, kénytelen-kelletlen ő csinálta tovább. Később
csuklója megerősödött, felső karjának átmérője is megnőtt egy-két centivel.

Egy óra felé tartottak ebédszünetet, társai átmentek a szemközti kifőzésbe vagy
tejboltba – mikor mennyi pénzük volt –, Kőhidai lemosta kezéről az olajat, és leült a lépcsőre
egy lezárt üveges kapu mögött, erre senki sem járt, és déltájban mindig idesütött a nap.
Térdére fektette a kopott aktatáskát, mely a sarkainál már kifeslett, és világosabb árnyalatú
vékony bőrrel volt befoltozva, ebben hozta az ebédjét. Anyja négy szelet vajas vagy zsíros
kenyeret pakolt be neki, vagy tojásrántottát tett be két kenyér közé. Kőhidai kedvetlenül rágta
a vastag szeleteket, felét mindig a szemétbe dobta, csak az uborka és a gyümölcs esett jól
neki. Éhesen kelt fel a lépcsőről, sok vizet ivott, úgyhogy a hasa beleduzzadt bő nadrágjába,
és visszament a pincébe.

A brigád délutáni munkája már nem sokat ért, a két szerelő nem is erőltette a tempót.
Fizetésük papíron függött ugyan az elvégzett munka értékétől, de egy bizonyos plafonon túl
már nem fizették ki nekik a többletet; Hesz előre kiszámolta, hogy mennyit érdemes
teljesíteniük.

A házmestertől reggelenként kaptak néhány kulcsot, melyet a munkába menő lakók

adtak le, hogy a szerelők bejuthassanak, ebéd után a brigád bevette magát valamelyik lakásba,
felhajtották a szőnyeget, hogy olajos ruhájukkal össze ne kenjék, és leültek a padlóra,
kártyáztak, közben hallgatták a rádiót, vagy ha a lakásban volt telefon, ismerőseiket
hívogatták. Neuhauser lejárt egy elvált asszonyhoz az első emeletre.
 Időnként valamelyikük kiment a folyosóra, és elkiáltotta magát:

– Szerelők! Szerelők! – Majd mélyebb hangon: – Igen! Jövünk.

Így akarták jelezni az esetleg hallgatódzó házbelieknek, hogy dolgoznak.

2.

A munkaidő ötig tartott, de már négy óra tájban elkezdtek készülődni, ilyenkor már nem
látszott valószínűnek, hogy a mérnök vagy a művezető kijön ellenőrizni őket. Kőhidai
szétszerelte a hegesztőapparátot, utálta ezt a munkát; mikor levette az órákat a
gázpalackokról, édeskés, émelyítő gázszag csapott az orrába, a hosszú gumivezetékeket nem
tudta szabályos körbe összehajtogatni, és gyakran elveszett egy apró piros műanyag pakolás.
Mikor végzett, lement az alagsorba, ahol a házmester a szerelők rendelkezésére bocsátott egy
zuhanyozót. Áthoztak a pince előteréből két-három zsák papírt és fahulladékot, felfűtötték az
ócska kályhát, és a zuhanyrózsa alá álltak.

Kőhidai nem fürdött velük, félt, ha levetkőzik, társai észreveszik, hogy körül van
metélve. Hívásuk elől azzal tért ki, hogy jobban szeret otthon a kádban fürdeni, csak a kezét
és az arcát mosta meg. Így mindig ő lépett ki elsőnek a kapun, kint az utcán csak néhány
percre frissült fel a tízórás munka után, a villamoson már le-lecsukódott a szeme.

Az Üllői útnál szállt át, a Nagyvárad tér felé tartó villamosokat zsúfolásig ellepték a
munkából hazatérők. Kőhidai többnyire csak a lépcsőn tudott helyet szorítani magának. Bár a
szél az arcába fújt, elálmosodott, egyszer el is aludt, merev keze elengedte a kapaszkodóvasat,
és lezuhant. Szerencséjére kifelé és oldalt esett, a kockaköveken fekve még arra is maradt
ideje, hogy táskáját kirántsa a kerekek alól, csak a tenyere repedt fel.

Az utcabeli suhancok csodálkozva figyelték, úgy tudták, hogy Kőhidai egyetemista, és

nem értették, hogy miért jön haza a szokottnál is kopottabb ruhában, olaj- és festéknyomokkal
a bőrén; csak néhány hét elteltével fogták fel, hogy fizikai munkát végez. Mintha az iskola lett
volna az utolsó bástya, mely tekintélyével úgy-ahogy oltalmazta a fiút, most már minden
gátlás nélkül, szemtől szembe is gúnyolták.

Kőhidai önfegyelmét meglazította az idegesség és a fáradtság, egyre nehezebben tűrte

el a sértéseket. Egy júliusi estén hazafelé tartva zsongott a feje, és elmerült gondolataiban,
utcájukba érve észre sem vette a kapu alatt összegyűlt suhancokat, összerázkódott, mikor
utána kiabáltak. Most hallotta először, hogy Kulimásznak nevezik, visszafordult, és komoran
rájuk nézett, de a suhancok az arcába nevettek.

Remegő gyomorral lépett be házuk kapuján. Az udvaron néhány gyerek játszott, egy
virágágyás szélén földvárat építettek. Kőhidai kis féltestvérét, Andreát is kiengedte az anyja
piros pulóverében, de a többiek arrább küldték, nem fogadták be maguk közé. A kislány
egyedül nem tudott más játékot kitalálni: az egyik sarkára támaszkodva maga körül forgott.
Ebben a kiközösítésben Kőhidai a maga egész sorsát látta újrakezdődni, elborította a düh és a
szomorúság.
 Otthon elszámolt a fizetésével, és le akart vetkőzni, de Kárpátiné elfelejtett ecetet venni
a vacsorához, megkérte, hogy menjen le a közértbe. A bolt felé nem választhatott más utat,
mint amelyiken az imént végigjött, még egyszer el kellett haladnia a suhancok előtt, de
Kőhidai nem bánta, sőt meggyorsította lépteit, hogy minél hamarabb találkozzon velük.

Megismétlődött a jelenet, mely gyerekkora óta már számtalanszor lejátszódott:

előrehajló nyakkal, felhúzott szemöldökkel kiabáltak rá a suhancok, ugattak és röfögtek.
Megfeledkeztek arról, hogy a szokásos helyzethez viszonyítva hátrányba kerültek, mert
Kőhidai most nem távolodott, hanem közeledett feléjük.

A fiú földre szegezett tekintettel hallgatott, de már menet közben levette és zsebre vágta
a szemüvegét, az ecetesüveget is átrakta a bal hóna alá. Mikor a csoport mellé ért, felnézett,
kiválasztotta a leghangosabbat: egy tizenhét-tizennyolc éves fiú volt, fenn állt egy kézikocsi
tetején. Kőhidai odalépett hozzá, és szabad jobb kezével hirtelen megütötte, az állát akarta
eltalálni, de rosszul mérte fel a távot, és ökle a fiú homlokán csattant, az ütés így is olyan erős
volt, hogy a fiú a kiskocsiról hanyatt esett.

Hogy mind a két keze szabadon maradjon, Kőhidai a földre dobta az ecetesüveget, és
ökölvívó-alapálláshoz hasonló pózt vett fel; érezte, hogy az izmok kötegesen feszülnek meg a
karján. Azt hitte, hogy folytatnia kell a verekedést, addig ütött volna, amíg mozdulni bír.
Ellenfele felállt, de nem emelte fel a kezét, csak a szemébe nézett.

– Mi kell?

Kőhidai meglepődött, hogy ellenfele úgy viselkedik, mintha ő ütött volna először,
bizonytalanná vált, és a szükségesnél hamarabb szólalt meg:

– Ne kiabáljatok utánam.

– Azt csinálunk, amit akarunk!

– Ha még egyszer utánam szólsz, szétverem a fejedet.

A fiú elhúzta a száját.

– Te itt nem lehetsz okos.

Kőhidai nem tudott válaszolni, hogy távozásának súlyt adjon, még egyszer fenyegetően
ránézett a csoportra, és továbbment, hosszú évek után most először volt csönd a háta mögött.
Kihúzta a derekát, és szándékoltan lassan lépkedett, csak a sarkon túl kezdett el remegni a
térde, mintha erős áramütés érte volna.

A közértben megvette az ecetet, visszafelé indulva óvatosan körülnézett, de a suhancok

csoportosulása eltűnt a kapu alól. Otthon már összejött a család, az asztal mellett ültek, és
parizert ettek salátával. Vacsora után Kárpátiék ellátogattak egyik kisiparos barátjukhoz,
Kőhidai egyedül maradt otthon, elővette könyveit, és olvasni próbált.

Egy félórával később kavicsok koppantak a lakás udvarra nyíló ablakán, az egyik
ablakszem be is törött. Kőhidai félig a falhoz simulva kinézett a sötét udvarra: csak hosszúra
nyúlt rohanó árnyakat látott, de nem kételkedett benne, hogy a suhancok álltak bosszút.
  

3.

Margitot egy hétvégén bocsátották el a kórházból, anyja nem engedte, hogy visszaköltözzön a
Zichy Jenő utcába. Bár az albérletet továbbra is fenntartották és fizették, hazahívta őt
Kunszöllősre.

Kőhidainak szabad szombatja volt, kikísérte a pályaudvarra, még maradt idejük az

indulásig, leültek a napsütötte, széles feljárati lépcsőkre. Elmondta összecsapását az utcabeli
fiúkkal, Margit vigasztalta, és kérte, hogy tegye túl magát rajta, de Kőhidai a fejét ingatta.

– Azt hiszed, hogy most már többé nem bántanak? – kérdezte Margit.

– De igen, a srácnak igaza volt: itt én nem lehetek okos. Eddig csak gúnyolódtak, most
már betörték az ablakunkat is.

– Talán mégsem kellett volna verekedned.

– Legalább eggyel elszámoltam. Hiába próbálnék mindent lenyelni, azt hiszed, hogy
számít? Ha a rendszer megbukna, itt úgyis hajtóvadászat indul a zsidók ellen.

– Te ilyenekre szoktál gondolni? – kérdezte a lány csodálkozva.

– Éjszaka, ha nem tudok elaludni, gyakran az eszembe jut. Ha kitörne egy felkelés,
anyámat és a húgomat mostohaapámra hagynám, az öcsém tud magára vigyázni, én kihoznám
a nagyapámat a szeretetotthonból, és átmennék vele Budára. Találnánk valamilyen fából vagy
betonból épült kis házat, ahová behúzódhatnánk.

A lány olyan őszinte döbbenettel nézett rá, hogy Kőhidai rosszkedvében is

elmosolyodott.

– Ugye, őrült vagyok? Pedig sok ilyen dolog megfordul a fejemben. Például, hogy egy
felfordulásnál el kellene pusztítani minden régi anyakönyvet, mert most a személyi
igazolványban és a többi hivatalos iratban nincs feltüntetve a vallás; az új rendszer egy
bizonyos ideig nem tudná megállapítani, hogy ki zsidó, és maradnának esélyek a
menekülésre. Minden rendszerváltozásnál csak az első néhány hónapot nehéz túlélni.

– Én nem tudom elképzelni, hogy újra előfordulhat ilyesmi.

– Nekem meg nincs nap, hogy eszembe ne jutna.

– És hogy tudsz élni, ha mindig erre gondolsz?

Kőhidai hunyorogva nézte a lépcsőn felfelé tartó tömeget.

– Hogy tudok élni? Látod, sehogy.

 
 4.

Néhány nappal a lány elutazása után a brigád befejezte a munkáját, elkészült a budai bérház új
központi fűtése. A lakók összeadtak száz forintot, a szerelők vettek belőle néhány üveg bort,
bezárkóztak a pincébe, és elbúcsúztak. A régi partik feloszlottak, Hesz leszámolt, és más
vállalathoz került, Kenyeres büntetése is letelt, és visszavették a MÁV-hoz.

Kőhidait Neuhauser mellé osztották be, együtt vonultak tovább az új munkára: egy
szövetkezet Teleki téri üzemébe, ahol egy kisebb kazánt kellett bekötniük a hálózatba. A fiú
nem szerette az ideges szerelőt, aki a művezető figyelmeztetése ellenére gyakran
gorombáskodott a segítőjével. Kőhidai szinte megdermedt, valahányszor elégedetlenül
rákiabált, ügyetlennek és tehetetlennek érezte magát, zavarodottságában aztán újabb és újabb
hibákat követett el.

Szólt a munkaügyi osztályon, hogy helyezzék át egy másik építkezésre, meg is ígérték,
de a múló napok nem hoztak változást. Később enyhült a feszültség, mert Neuhauser kint a
piacon találkozott egy régi szeretőjével, aki a környéken lakott, felmelegítették kapcsolatukat;
a szerelő valamilyen ürüggyel már délelőtt eltűnt, és csak három-négy óra felé jött vissza.
Kőhidai addig az üres kazánházban olvasgatott, hátával támasztva az ajtót, hogy az esetleges
ellenőrzés ne lephesse meg; ha elunta magát, kiment a piacra, az árusító bódék között
sétálgatott, ebédidőben egy-két órára leült a napra.

Kárpáti még július elején bevonult a börtönbe, a fiú egyre gyakrabban számolgatta,
mikor telik le az egy év. A munkahelyével szomszédos mozi műsortáblájára kitették a „Nyári
szünet miatt zárva” feliratot, ez mintha előre átfogta és lezárta volna a nyár hátralevő részét.
Azzal vigasztalta magát, hogy a felirat napról napra többet veszít az érvényéből, mikorra
leveszik, már augusztus is elmúlt, és letelt az évnek több mint a negyedrésze.

XXI. fejezet
 

1.

Szeptember közepén Kőhidai váratlanul katonai behívót kapott. Meg volt győződve, hogy
valamilyen tévedés történt, mert az előírások szerint a főiskolások szolgálati
kedvezményekben részesültek; minden nyáron egyhónapos gyakorlatra vonultak be,
diplomájuk megszerzése után pedig egy negyedévre, és tartalékos tisztekké nevezték ki őket.
Kőhidai úgy gondolta, hogy az egyéves megszakítás ellenére jogilag most is főiskolásnak
számít, bement reklamálni a kiegészítő parancsnokságra, de ott megerősítették, hogy a
behívóparancs érvényes, a megjelölt időpontban, szeptember 27-én be kell vonulnia kétéves
sorkatonai szolgálatra.

Mikor eltávozást kért, a főiskolán körültekintően próbálta intézni az ügyeit, egy

mulasztást mégis elkövetett: a főiskola keretében működő Katonai Tanszéken nem jelentette
be, hogy csak ideiglenesen távozik. Így történt, hogy a következő tanév elején, mikor három
egymás utáni honvédelmi ismeretek előadáson nem jelent meg, a tanszék automatikusan
besorolta a kimaradt hallgatók közé, törzslapját átküldték a kiegészítő parancsnokságra, ahol
úgy kezelték, mint az évjáratába tartozó többi sorkötelest.
 – Miért nem értesítettek? – kérdezte Kőhidai a parancsnokságon.

– Miért kellett volna külön értesítenünk? Az elvtárs már be volt sorozva, sőt az előző
évi nyári gyakorlaton tizedessé léptették elő. A legszabályszerűbben jártunk el.

Kőhidainak tíz napja maradt, hogy megkísérelje elintézni a felmentését. Először a

főiskolára ment be, de Pilisné elutasította a kérelmét, kijelentette, hogy ez az ügy nem őrá
tartozik. Meghallgatást kért a szerelővállalat igazgatójától, ő a személyzeti osztályra küldte,
az osztályvezetőnő már az első mondatnál félbeszakította:

– Legyen büszke rá, hogy a Magyar Néphadseregben szolgálhat, és ne próbálja kihúzni

magát.

Más úton is próbálkozott, Kárpátiné ismert egy közelben lakó ezredest, elmentek hozzá,
és a közbenjárását kérték. Az ezredes megígérte, hogy utánanéz az ügynek, két nappal
későbbre ígérte a választ. Nem lehetett tudni, hogy valóban érdeklődött-e, de két nap múlva
sajnálkozva közölte: nem áll módjában segíteni, a már kikézbesített behívót semmiképpen
nem tudja visszavonatni.

Ezek után már semmi esély nem maradt, a bevonulás elkerülhetetlennek látszott.
Kőhidait halálfélelemhez hasonló kétségbeesés fogta el, gyötrődve gondolt rá, hogy újabb két
év esik ki az életéből, és ezt már semmilyen erőfeszítéssel nem tudja behozni. Összeveszett az
anyjával, felelősnek tartotta azért, hogy a dolgok így alakultak. Kárpátiné sírt, ő pedig
indulatosan felkelt az asztaltól, és magára zárta a kamra ajtaját. Éjjel nem tudott elaludni, égve
hagyta a lámpát, attól félt, hogy a sötétségben megbolondulna.

Reggelre úgy-ahogy megnyugodott, de arra már nem tudta volna rákényszeríteni magát,
hogy elinduljon munkába, felvegye az olajfoltos szerelőruhát, és elviselje Neuhauser
gorombaságait. Bement a központba, és kikérte a szabadságát, a ledolgozott idő után öt nap
járt neki. Hogy járandóságát megkaphassa, le kellett adnia munkaruháját és a nevére kiírt
szerszámokat, villamossal ment ki értük a Teleki téri munkahelyre. Neuhauser ingerülten
fogadta, de mikor Kőhidai bejelentette, hogy bevonul, és csak elköszönni jött, a szerelő
meghatódott, zavart arccal szorongatta a kezét, tanácsokat adott, hogy viselkedjen majd a
katonaságnál.

Még tíz óra sem volt, mikor Kőhidai már végzett minden tennivalójával, és kilépett a
vállalati központ kapuján. Bár a jogszabályok szerint a munkaviszonya fennmaradt, tudta,
hogy többé nem fog visszatérni ide. Egy utcai bódéban szilvát vett, míg eszegette, eltűnődött,
mihez kezdjen az előtte álló nappal; egy hirtelen ötlettel eldobta a zacskót, és kiment a Keleti
pályaudvarra.

2.

Kunszöllősön már ismerősként szállt le a vonatról, mióta a lány hazament, Kőhidai majd
minden hétvégén leutazott hozzá, most mégis idegesen vágott neki a ház felé vezető útnak,
zavarta, hogy nem tudta előre bejelenteni az érkezését.
 Csak Mihálynét találta otthon, a patika déli szünetében jött haza, hogy sietve ebédet
főzzön, zöldbabot pucolt a ház tornácán. Margit még reggel kiment az egyik tanyasi
ismerősükhöz kerékpáron, azt ígérte, hogy dél körül hazajön. Az asszony be akarta tessékelni
a szobába, de Kőhidai leült mellé, és segített babot pucolni.

Elmondta Mihálynénak, hogy megkapta a behívót, és tanácsát kérte, hogy közölje-e

Margittal. Az asszony megdöbbent, de bajokhoz szokott fegyelmezettséggel azt ajánlotta,
hogy ha semmi esély sincs elkerülni a bevonulást, beszéljen nyíltan Margittal.

A hír nem hagyta nyugodni Mihálynét, feltette a zöldbabot, elnézést kért, hogy magára
hagyja, visszament a patikába, és szabadnapot vett ki. Sejtve, hogy egy ideig ez lesz a fiú
utolsó látogatása, csirkét vágott és bort hozott az ebédhez.

Leültek a szobában. Mihályné elmondta, hogy Margit lassabban tér magához, mint az
orvosok gondolták, most is vannak fejfájással kísért depressziós rohamai, előfordulhat, hogy
vissza kell mennie a kórházba. Beszélgetés közben gyakran kinézett: nem tűnik-e fel Margit
kerékpárja? Három órakor már nem vártak tovább, behozta az ebédet.

– Gyakran el szokott maradni? – kérdezte Kőhidai.

– Ismerheti őt, Miklós, talál egy öreg parasztot, aki beszél neki, és olyankor
megfeledkezik az időről.

Ebéd után látta, hogy Mihályné nyugtalanul ül a széken, valószínűleg munkája lett
volna otthon, Kőhidai felkelt.

– Szeretnék egy kicsit sétálgatni, még nem ismerem a várost. Majd visszajövök.

Határozott léptekkel indult el, de az utca sarkán túl, ahol már eltűnt Mihályné szeme
elől, lelassított, valójában semmi sem érdekelte Kunszöllősön. Benézett egy útjába eső
református templomba, a padokon zsoltároskönyvet talált, beleolvasgatott, aztán sokáig állt az
uszoda előtt, és a kerítésen át figyelte, hogy ugrálnak le a gyerekek a startkövekről. Bent a
város közepén talált egy antikváriumot is, válogatott a könyvek között, vett magának néhány
olcsó kötetet; arra riadt fel, hogy szemközt a Városháza tornyán az óra ötöt mutat.

Visszasietett Mihályékhoz, az asszony elkeseredett arccal fogadta.

– Képzelje, Miklós: Margit még mindig nem jött haza. Nem is tudom, hogy mit
mondjak. Meddig várhat?

– Lassan mennem kell, hat óra után indul az utolsó vonat. Feljöhetne Margit valamelyik
nap?

– Persze hogy fel, de nagyon szomorú lesz, hogy elkerülték egymást. Nem maradhatna
itt éjszakára?

– Nem szóltam otthon.

– Ha muszáj sietnie, holnap elmehetne az első vonattal.

 A fiút semmi sem vonzotta haza, határozatlanul bólintott. Hat órakor János is megjött a
gimnáziumból, ahol tanított. Mikor meghallotta, hogy mi történt, résztvevően kezet nyújtott,
és behívta Kőhidait a szobájába egy pohár pálinkára.

Már besötétedett, mire Margit is megérkezett, biciklijét a tornác feljárójának

támasztotta, és füzeteit melléhez szorítva bejött a szobába. Kőhidai figyelmesen megnézte, és
úgy találta, Mihálynénak igaza van: a lány arca kissé megtelt, de az idegesség változatlanul
ott vibrált a vonásain, gyakran összerázkódott, és nem lehetett tudni, hogy sírni vagy nevetni
fog.

Margit rögtön megértette, hogy Kőhidai lejövetele rosszat jelent, de mikor megtudta,
hogy néhány nap múlva bevonul, és két évre el kell válniuk, nem akarta elhinni.
Kétségbeesetten sírt, és belekapaszkodott a fiúba, Kőhidai simogatta a vállát, közben
Mihálynéra nézett, de az asszony is tanácstalan volt. János felkelt az asztal mellől.

– Ne sírjál, nem a temetőbe viszik, más is volt már katona. Gyertek, menjünk le a
Dudáshoz, igyunk valamit.

Erőszakkal öltözni küldte Margitot. Kőhidai reggel, mikor elindult hazulról, nem
számított rá, hogy este vendéglőbe megy, csak egy kinyúlt zöld pulóvert hozott magával.
János felajánlotta egyik öltönyét, de jóval alacsonyabb volt a fiúnál, csak egy fehér inget és
egy kardigánt adhatott. Kőhidai megnézte magát a tükörben, úgy találta, a nyaka túlságosan
nyitott, kért kölcsön egy nyakkendőt.

Hármasban indultak el, Margit ment középen pliszírozott aljú fehér ruhában, melyet
derékban piros öv szorított össze, mindkét kezével Kőhidaiba kapaszkodott, gyakran elvétette
a lépést, és megbotlott, csak akkor szedte össze magát, mikor feltűnt a nagy nyári vendéglő
kivilágított terasza.

Fent a dobogón már játszottak a cigányok, de az asztaloknál még alig ültek. János
megszokott helyére vezette őket, egy különálló kis asztalhoz, melyet egyik oldalon a kerítés,
kétoldalt pedig vadszőlővel felfuttatott deszkatámaszok zártak le. Vörös bort kért, töltött a
poharakba.

Kőhidai szótlanul felemelte a poharát, és koccintott, kezét Margit kezére tette; János,
aki eddig aggódva figyelte őket, fellélegzett.

– Menjetek táncolni.

– Én rosszul táncolok – mondta Kőhidai.

– Nem baj, akkor csak lépkedjetek.

Kituszkolta őket az udvar közepén álló, kissé megemelt betonkoronghoz. Kőhidai

megvárta, amíg néhány pár elfoglalja a tánctér közepét, csak akkor állt be a szegélyre. A lány
elhagyta magát, szinte csak egy helyben forogtak.

– Nem bírom ki nélküled.

– Ne beszélj így.
 – Semmi kedvem sincs élni.

– Meglátod, nem lesz olyan hosszú ez a két év.

A lány sírni kezdett, Kőhidai magához húzta, de a sírás nem csillapodott, visszamentek
az asztalhoz. János mellett már ott ült két barátja, jöttükre felálltak, hogy átengedjék a
helyüket, de Kőhidai intett, hogy nyugodtan maradjanak.

– Elmegyünk, Jancsi, Margit nincs jól.

– Legalább igyatok valamit.

– Kösz, nem kell. Találkozunk még?

– Lehet, hogy egy szobában alszunk, igyekszem úgy hazamenni, hogy ne keltselek fel.
Majd reggel még beszélünk.

Elköszöntek, ahogy kiléptek a vendéglő fényköréből, szinte teljes sötétségben haladtak

tovább, az utat megvilágító gázlámpák még a háborúban tönkrementek.

– Olyan szörnyű sötét ez a város – mondta a lány –, nem lehet itt élni.

– Valaha szeretted.

– Most már nincs türelmem hozzá. Mennyi időnk van még?

– Meddig?

– Amíg be kell vonulnod.

– A maival együtt három nap.

– Holnap én is felmegyek Pestre, veled akarok lenni.

Mihályné várt rájuk, megmutatta Kőhidainak a helyét, valóban János szobájában

ágyazott meg neki. Margit megkérte anyját, hogy csomagolja be a holmiját, mert reggel ő is
elutazik. Az asszonyon látszott, hogy nem találja helyesnek, de nem szólt.

Kiültek a tornácra, csókolóztak, a lány sírt, ereje végén járt, néha percekre elaludt.
Kőhidai óvatosan átfogta a vállát, és bevitte a szobába, anyja gondjaira bízta, aztán ő is
lefeküdt. Sokáig nyitott szemmel várakozott, abban reménykedett, hogy a lány felébred, és
átjön hozzá. Még hallotta, mikor János hazaérkezett, csalódottan hasra fordult.

Mihályné fél ötkor keltette fel, átment a fürdőszobába: Margit a tükör előtt fésülködött,
arca nyugodtabbnak látszott.

– Hogy aludtál? – kérdezte a fiú.

– Jól. Úgy örülök, hogy veled mehetek.

 Mikor elindultak az állomás felé, az utcákon még alig jártak, csak néhány vénséges
éjjeliőr tartott hazafelé, ismerték Margitot, ujjukat kalapjukhoz emelve köszöntötték.

Kőhidai vitte a lány bőröndjét, mire kiértek az állomásra, megizzadt, letette a peronra,
és vörös szemével hunyorogva nézte az ég alját: már jött föl a nap.

„Visszatérünk ide még valaha is?” – akarta kérdezni, de meggondolta magát, és csak
annyit mondott:

– Már lehet hallani a vonatot.

3.

A bevonulásig hátralevő időt együtt akarták tölteni. Kőhidai szívesen elment volna a Zichy
Jenő utcai albérleti szobába, de Margit félt, hogy a háziasszonya megjegyzéseket tenne, vagy
a bátyja váratlanul beállít. Mivel bejelentett pesti lakásuk volt a fővárosban, sehol sem
kaphattak szobát, úgy gondolták, leutaznak Visegrádra.

A pályaudvaron elváltak, és hazamentek átöltözni. Kőhidai senkit sem talált otthon,

anyja levelet sem hagyott, csak a vacsorára kikészített dermedt paprikás krumpli maradt az
asztalon néma szemrehányásként.

Magához vett kétszáz forintot megtakarított pénzéből, két inget és alsónadrágot dobott
be az aktatáskájába, már kilépett az ajtón, mikor eszébe jutott, hogy a biztonság kedvéért
elviszi magával a katonai behívóját is. Úgy emlékezett, hogy az összehajtott behívót egyik
este olvasás közben a kezében tartotta, és a Dosztojevszkij-kötet lapjai közé tette, még a
mozdulatot is fel tudta idézni magában, most mégis hiába forgatta végig újra és újra a
könyvet. Szétdobálta az egész könyv- és füzetcsomót, de itt sem került elő; nem talált más
magyarázatot, minthogy anyjának kezébe akadt a behívó, és elrakta valahová. Szeretett volna
megbizonyosodni róla, az utcáról felhívta Kárpátiné munkahelyét, a Jegyhivatalt, de senki
sem vette fel a telefont, valószínűleg ebédidő volt.

Kőhidai félt, hogy a behívó elvesztése súlyos következményekkel járhat, de nem

engedte eluralkodni magán a rettegést. Azt bizonygatta magának, hogy az előtte álló két év
zsúfolva lesz hasonló kellemetlenségekkel, és ha mindent a szívére vesz, reménye sincs, hogy
sértetlenül átvészeli ezt az időt.

Egy órára beszélték meg a találkozót a Margit-hídi HÉV-végállomáson, Margit késett,

Kőhidai egy telefonfülkéből, ahonnan láthatta a beálló szerelvényeket, újból felhívta a
Jegyhivatalt. Anyja jelentkezett, hangján érződött, hogy meg van sértődve, amiért a fiú nem
jelentette be, hogy elmarad éjszakára, de Kőhidai most ezzel nem akart törődni.

– Nem láttad valahol a behívómat?

– Hol láttam volna?

– Egy könyvbe tettem, vagy az ágyam mellett volt, vagy az asztalon.

 – Nem szoktam a könyveid között kutatni! – Kárpátiné hirtelen felfogta, hogy baj
történt, aggodalmasan kérdezte: – Csak nem vesztetted el?

– Á, nem, valahová elraktam, csak nem volt időm keresni. Gondoltam, hátha neked a
kezedbe akadt.

– Nem is láttam. Este hazajössz?

– Azért is hívtalak fel: lemegyek Visegrádra, lent leszek két napig.

Az asszony újból megsértődött.

– Jó szórakozást, érezd jól magad. Remélem, még látlak, mielőtt bevonulsz.

Kőhidai elköszönt, és visszaakasztotta a kagylót a horogra, gyomra remegett az

idegességtől. Meglátta Margitot a síneket lezáró, fehérre meszelt rámpánál, ingerült szeme
hibákat keresett a lányon, elégedetlenül nézte végig a kopott bőröndöt, a cipő letaposott
sarkát. Észrevette, hogy a magyaros varrottas mellénykét hátul középen egy vastag csomó
nyomja ki.

– Mi az ott?

A lány elvörösödött.

– Semmi.

El akart fordulni, de Kőhidai erőszakkal megfogta a csomót, ujjai összetekert

drótszálakat tapintottak ki.

– Dróttal kötötted össze a melltartódat?

– Nem volt időm megvarrni. – Sértődötten hozzátette: – Te szakítottad el a múltkor.

Margit elhúzódott a fiú közeléből.

Majdnem üres HÉV-vel utaztak ki Szentendrére, fent a szerelvényen is egymástól távol,

külön-külön ablakba álltak. A magas töltésről Kőhidai belátott az elmaradó gyárudvarokra,
tekintete füstölgő szénhalmokon, veszteglő teherautókon, összevissza dobált üvegeken siklott
át, ember alig látszott. Csak néha tűnt fel egy-egy kék munkaruhás rakodó, zsákot vagy
csöveket cipelt át lassan az udvaron.

Elhagyták a várost, a szerelvény már őszre készülődő vidéken futott tovább, a fákról
letisztult a levél, törött paradicsomos ládák hevertek a táblák végében, egy öregember
válogatott egy rothadt káposztahalomban. Kőhidait tompa és nyomasztó bánat töltötte el,
kezét kinyújtotta Margit felé.

– Ne haragudj.

A lány átjött és mellé könyökölt, a válluk összeért.

 – Mi bajod van? Történt valami?

– Nem találom a behívómat. Lehet, hogy elveszett.

– Ugyan, dehogy veszett el. Mikor hazamégy, nyugodtan végignézel mindent, és elő
fog kerülni.

– És ha nem lesz meg?

– Szerintem akkor sincs semmi baj. Nem fogják azt hinni, hogy direkt odaadtad
valakinek a behívódat, mert az illető nagyon szeretne katona lenni, és csak így tud bejutni a
laktanyába.

4.

Szentendrén autóbuszra szálltak át, négy óra után értek ki Visegrádra. Bementek a
hajóállomásnál levő kertvendéglőbe, a nap még átderengett a zöld ponyván, egy pohár sört
ittak, és elindultak szállást keresni.

Margit szeretett volna lent a part menti földes sétányon menni, de az előző héten
árhullám vonult végig a Dunán, a lapályos futballpályát még bokáig érő víz borította. Most
már visszahúzódott az ár, de kisodródott fagyökerek és ágak zárták le az ösvényt, a zöldes
hínár, a döglött halak és ázott rongyok terjedő szaga az egész partmelléket ellepte.

A főutcán figyelték a hirdetéseket, egy villanyoszlopra kiragasztva megtalálták a

vendégszállások ügyét intéző nő címét. Töprengve álltak meg a jelzett ház fakerítésénél.

– Mit gondolsz, fog adni közös szobát nekünk? – kérdezte Kőhidai.

– Nem tudom.

– Mit kellene csinálni?

– Úgy hallottam – mondta a lány óvatosan –, hogy egy húszforintost szoktak berakni a
személyi igazolványba, és úgy adják oda a jelentkezésnél.

– Gondolod, hogy elfogadja?

– Próbáljuk meg.

Ahogy benyitottak a kerítésajtón, száraz és meleg virágszag csapta meg az arcukat. A

jukka sűrű fehér harangfürtjei között feltört a törökszegfű, egy rózsa elnyúló ága beleért a
liliomok kelyhébe, a fal tövében felkúszott a jerikói lonc zöldje.

Az udvar mélyén álló földszintes házhoz néhány lépcső vezetett fel, az ajtóra
kiszegezték az Idegenforgalmi Hivatal jelvényét. Egy ötven év körüli, világoskék szemű,
festett fekete hajú asszony fogadta őket, rájuk mosolygott.
 – Isten hozta magukat, kedveseim, üljenek le minálunk.

Kifaggatta vendégeit, mikor megtudta, hogy Margit apja vidéki tanár volt, helyeslően
bólintott.

– Ezt az országot a magyar néptanítók tették naggyá. Ők voltak a nemzet igazi

napszámosai.

Margit udvariasan megdicsérte a falra és polcokra kirakott tányér- és korsógyűjteményt,

az asszony sóhajtva legyintett.

– Ez már csak a maradék, a legszebb darabokat el kellett adnom. – A szomszéd ház felé
mutatott. – Átvittem a sok antik darabot a szomszédba, egy Schuler nevű emberhez, ő
vásárolta meg az egészet bagóért. Ha még egyszer kezdhetném az életemet, soha semmit nem
gyűjtenék.

Elővette a bejelentő nyomtatványt, és elkérte a személyi igazolványokat. Kőhidai

átnyújtotta, megbánta, hogy pénzt tett bele, kicsinyesnek és otrombának találta ezt a kísérletet,
de a nő arcán nem látszott sértődés, eltette a húszforintost, és lapozgatott az igazolványban.

– Maguk nem házasok?

– Nem, ő a menyasszonyom – mondta Kőhidai rekedten.

– Akkor sajnos nem lakhatnak együtt. De tudok adni egy lakásban két egymás melletti
szobát, ha megfelel maguknak, kivehetik, aztán ahhoz senkinek semmi köze sincs, hogy
kinyitják-e a köztes ajtót.

– Mennyibe kerül?

– A két szoba két napra összesen 128 forint.

– Más szoba nincs? Olcsóbb.

A nő alig észrevehetően elhúzta a száját.

– Nincs. Tudják, ez még főszezon, ilyenkor mindenki Visegrádra jár.

Kőhidai Margitra nézett, a lány aprókat biccentve jelezte, hogy vegyék ki a szállást.
Megkapták a kulcsot, kint az utcán Kőhidai letette a táskákat, és megszámolta a pénzt:

– Hetven forintunk maradt. Két napra.

– Mennyi kellene még?

– Nem mindegy, ha nincs?! Legalább negyven-ötven forint.

– Várj itt egy kicsit.

– Mit akarsz?
 – Rögtön jövök. Megkérdezek egy címet.

A lány újra bement a kertbe, néhány sietős szót váltott az asszonnyal, és visszajött.
Megcsókolta Kőhidait.

– Még egy pillanat.

Befordult a sarkon, egy negyedóra múlva tért vissza, csak a kék pamutpulóvere volt
rajta.

– Hol a mellényed?

– Eladtam.

– Kinek?

– Van itt egy ócskás, az vette meg az öregasszony edényeit is. Megkérdeztem a címét.

A lány elfogulatlan mosollyal ötven forintot nyújtott Kőhidai felé. A fiú a földet nézte.

– Nem sajnálod?

– Nem. Már úgyis nagyon untam. Menjünk.  

5.

Egy elvált tanárnő házában kaptak szállást, az egyik vendégszobát az előtérből választották le
egymásba rótt nyersszínű furnérlapokkal, ebből nyílott a másik szoba és a fürdő. Csak a
legszükségesebb bútorokat és tárgyakat hagyták bent – egy régi amatőr rádión kívül, de
Kőhidai hiába csavargatta a gombokat, a készülék nem szólalt meg.

A háziasszony nem számított vendégekre, elnézést kért, hogy még nem takarított ki,
felhajtotta a szőnyegeket a gödrös parkettán, söprűt, vödröt hozott, az ágyakra friss lepedőt és
tükrös paplanhuzatot készített ki, a fiú és a lány sietve megmosdott, és elköszönt.

Végigsétáltak a falun, az olcsóbbnak látszó vendéglőben, a révkocsmában ültek le.

Kőhidai vacsorát akart rendelni, de a lány a karjára tette a kezét.

– Ne költsük el ételre a pénzt. Ma inkább inni szeretnék.

– Ahogy akarod.

A pincér literes üvegben zavaros, rosszul kezelt bort hozott ki. Kőhidai töltött, aztán
nézte a Dunát, tenyerében forgatva a hűvös poharat.

– Mire gondolsz? – kérdezte a lány.

 – Olvastam egy könyvet még a háborús időkről. A szerzője leírta a bevonulás előtti
estéjüket: a feleségével végigjárták a régi ismerős helyeket, ahol randevúztak, sétáltak. Kint
vacsoráztak Óbudán, ittak egy üveg pezsgőt a Margitszigeten, megnéztek egy lebontott házat,
ahol az előző lakásuk volt. Míg olvastam, végig az apámra gondoltam, mikor ő bevonult, el
sem tudott búcsúzni anyámtól, reggel elment valahová, és csak délután jött vissza, pedig
tudta, hogy apámnak indulnia kell.

– Nem szerették egymást?

– Én akkor még nem értettem, hogy jól élnek vagy rosszul. Lehet, hogy végig idegenek
voltak egymásnak, a mostohaapámmal, azt hiszem, jobban kijön az anyám.

Kőhidai kiitta a poharat, és újból töltött.

– Neked mik az utolsó emlékeid apádról?

– Apuka reggel vonult be, anyám korábban felkelt, kalácsot sütött, mindent bepakolt
egy nagy hátizsákba, egy külön cédulára felírta, hogy melyik zacskóba mi került. Apuka csak
egy könyvet tett hozzá: volt egy fekete bőrkötéses Toldi-trilógiája, az végig vele volt a
fogolytáborban is.

Margit felnézett.

– De miért beszélünk erről? Hiszen most mi nem így búcsúzunk, ugye nem így?!

Kőhidai erőt vett magán.

– Talán csak egy hónap, amíg nem látjuk egymást, az eskü után már szoktak adni
eltávozást. Lehet, hogy én még hamarabb kapok, mert már voltam katona, és tizedesként
szereltem le.

– És mikor szerelsz le végleg?

– Két év, Margit, mondtam már.

– És amikor leszerelsz, minden úgy lesz, ahogy most van?

– Minden.

– Addig én úgy fogok élni, hogy mindennap meghalok egy kicsit – a lány megtörölte a
szemét –, légy szíves, kérj még egy liter bort.

– Be fogsz rúgni, nem baj?

– Nem.

Kőhidai felvett a földről egy összekunkorodott száraz falevelet, és mind apróbb

darabokra törte.

– Ne sírj.
 – Minden elveszett, amit szerettem: nagyapa, apuka, az egész gyerekkorom – Margit
széles kézmozdulatot tett –, az én egyetlen, csodálatos gyerekkorom!

Kőhidai magához húzta a lányt.

– Margit, nem tarthatott örökké a gyerekkorod.

– De akkor miért kell emlékezni rá? Hová lett az a kiskutya az udvarunkról, akivel
mindig játszottunk? Az a nagy rét, a hegyek, ahol nyaraltunk? Én sohasem leszek felnőtt, én
mindig is gyerek akartam maradni, azt szerettem volna, ha egy füles korsó vagyok, és az
apám és anyám kézből kézbe ad egymásnak. Én még mindig ott ülök a legalsó iskola legalsó
osztályának padjában.

– Igaz – mondta Kőhidai –, nem lehet megérteni, hogy a gyerekkor elmúlt, én sem
tudom felfogni. Kívülről figyelem magam, nézem a karomat, és nem tudom elhinni, hogy ez
az én karom. Merev, teli van inakkal, szőrös – mintha egyetlen éjszaka változtam volna meg,
mintha este lefeküdtem volna, és reggel egy idegen testben ébredtem volna fel.

A zenekar fent az üdülőben egy cigánynótát játszott, Margit erőlködve felhajtott egy teli
pohár bort, és a dal ütemére mondogatta:

– Édes, drága apuka, drága, édes apuka…

Kőhidai attól tartott, hogy a lány rosszul lesz, fizetett, és kiléptek a vendéglő kertjéből.
Mentek a jegenyékkel szegélyezett sötét úton, egy pangó tócsánál, mely átható rothadásszagot
árasztott, felkavarodott Margit gyomra, egy fánál okádni kezdett. Kőhidai megtámasztotta a
homlokát, érezte, hogy langyos lucsok folyik rá az inge kézelőjére.

A lány térde megbicsaklott, Kőhidai felfogta, és leültette egy padra, zsebkendőjével

megtörölte az arcát. Vállát a lány feje alá támasztotta, és igyekezett mozdulatlanul maradni,
belebámult a sötétbe.

Már becsukott a révkocsma, és fent az üdülőben is behajtották az ablakokat, hogy a

kiszűrődő muzsika ne zavarja az alvó falut, mikor Kőhidai rászánta magát, hogy felébressze a
lányt:

– Margit, induljunk el.

– Úgy forog velem minden.

– Próbáld nyitva tartani a szemed, úgy nem szédülsz annyira. Gyere – és átfogta a
derekát.

Az udvari ajtót zárva találta, de baloldalt a háziasszony szobájában égett még az

olvasólámpa. Kőhidai igyekezett csöndben elfordítani a kulcsot, és az előszobában is óvatosan
emelte a lábát, nehogy belebotoljon valamibe.

Meggyújtotta az asztalon álló lámpát, leültette a lányt, és lehúzta róla a piros-fehér

csíkos ruhát. Ahogy ujjai hozzáértek, úgy találta, Margit bőre szokatlanul forró, az enyhe
izzadtság sem hűtötte le. Félt, hogy a lánynak valami baja történt, végigfektette az ágyon,
sarkig tárta az ablakot, és egy pohár vizet készített az éjjeliszekrényre. Kőhidai az ágy mellett,
Margit fejénél leült a szőnyegre, olvasni szeretett volna, közelebb húzta a lámpát, de az erős
fényre Margit felnyögött, sietve visszatette.

Gondolatok nélkül bámult maga elé, a bor lassan őt is elnyomta, előbb csak egy-két
percre bóbiskolt el, időnként a lányra nézett. Mikor látta, hogy nyugodtan fekszik, és a nyakán
egyenletesen lüktet a kissé kiduzzadó kékes ér, derékból előrehajolva ő is végigdőlt az ágyon.

Az éjszaka közepén arra riadt fel, hogy a lány mellette térdel, és magához húzza a fejét.
Margit már megfürdött, szappan és fogkrém szaga érződött rajta, ruháját is kimosta, és
felakasztotta a fregolira, az összegyűlő vízcseppek koppantak a kádban. De a részegség
nyomai még rajta maradtak, a szeme csillogott, ajkát kihívóan lebiggyesztette, derekát
ringatta, Kőhidainak úgy tűnt, mintha egy filmen látott érzéki színésznőt próbálna utánozni.

A fiú az álomtól még kábultan felállt, és átölelte a lányt, meztelen volt, a fiú tenyere
végigsimított néhány nedvesen maradt foltot Margit derekán, aztán, anélkül hogy elengedték
volna egymást, végigfeküdtek az ágyon. A lány mellét kényeskedve Kőhidai felé nyújtotta.

– Igyál egy kis tejecskét.

A fiú ráborult, nadrágszíját ki sem csatolva erőszakolta át a derekán, így is végtelen

hosszúnak tűnt az a néhány pillanat, amíg belehatolt a lányba, attól félt, hogy rosszul lesz
vagy meghal, mielőtt sikerülne. Ágszerűen merev nemi szerve szinte a lepedőhöz szögezte
Margit testét, egymást tépve szeretkeztek, Margit körmeit Kőhidai vállába mélyesztette.

Az ölelések szüneteiben Kőhidai ujjai hegyével végigsimított Margit testén, érezte a

nedves, meleg bőr reflexeinek remegését, ismét megkívánta, félredobta a takarót. Margit félt,
hogy megfázik, kinyújtott lábbal emelte vissza a paplant izzadt hátukra. Hajnalodott, mikor
Margitot elnyomta az álom; Kőhidai nem aludt el rögtön, hunyorogva bámult ki az ablakon, a
lány szétzilálódott haján túl most kelt fel a nap.

6.

Harmadik nap a déli hajóval akartak hazamenni, tíz óra felé becsomagoltak, és lementek a
partra. A hajóállomás mellett egy kavicsosabb rész kissé már felszáradt, itt ültek le egy
tuskóra.

– Nem dobod le az inged? – kérdezte a lány.

Kőhidai a fejét ingatta, vállán még látszott Margit körmeinek a nyoma.

– Akkor menjünk be a vízbe.

Cipőjüket a tuskón hagyták, óvatosan átláboltak az iszapon, és a parttól néhány

lépésnyire megálltak a vízben, már itt is a térdükig ért. A Dunáról meleg pára szállt fel, de így
is messzire lehetett látni: a túlparton még változatlanul zöld fák és bokrok takarták be a hegy
oldalát, innen nézve semmi sem jelezte az ősz közeledtét.
 – Hogy tetszik, Miklós?

– Nagyon szép. Vagy örökké a Duna mellett kellene élni, vagy sohasem volna szabad
ide jönni. Az olyan szomorú, hogy az ember csak egy-két napot tölt itt.

– Mi volna – kérdezte a lány –, ha itt maradnánk?

– Menjünk el az esti hajóval?

– Nemcsak egy-két órára, hanem ameddig akarunk. Évekig. Nincs kedved hozzá?

– Nem lehet. Négy nap múlva már kiadnák a körözést ellenem, keresne a rendőrség és a
katonaság is, hogy miért nem vonultam be.

– Szerintem ezzel nem kell törődni. Senki sem veheti el az ember jogát, hogy ha talál
egy helyet a Duna mellett vagy bárhol a világon, ahol jól érzi magát, álljon a vízben, vagy
napozzon, és addig maradjon ott, amíg jólesik neki. Ennyi joga feltétlenül van az embernek.

– Az embernek nincsenek feltétlen jogai. Bizonyos körülmények között mindent el

lehet venni tőle.

– És te ezt helyesled?

– Nem, de mi múlik ezen?

– Természetes állapotnak tartod, hogy az embereket meg lehet fosztani a jogaiktól?

„Igen” – akarta mondani Kőhidai, de meggondolta magát, határozatlanul bólintott, és

elnézett a nyugodt vízen. A lány is lecsillapodott.

– Ne haragudj, mindig addig vitatkozok, amíg ilyen szomorú hülyeségek jönnek ki

belőle.

Egy lapos kőre állva megmosták a lábukat, és kimentek a partra. Már nem maradt annyi
pénzük, hogy vendéglőben ebédeljenek, a hentesnél bácskai májas hurkát, kenyeret és uborkát
vettek, felvitték magukkal a hajóra. A hátsó fedélzeten találtak két nyugágyat, arra telepedtek
le, késük sem volt, kézzel törtek a kenyérből, közben figyelték a hajó mögött megnyíló mély
barázdát.

– Holnap hánykor kell jelentkezned?

– Nyolc órakor egy iskolában. Onnan visznek tovább minket.

– Nem lesz baj a behívód miatt?

– Most már nem érdekel. Legfeljebb hazaküldenek.

Egy batyus öregasszony jött föl a fedélzetre, egy fonott kosárban egrest árult.

– Kérsz?
 – Maradt még pénzünk? – kérdezte Margit.

– Három forint és ami a villamosra kell.

– Akkor vegyünk.

Az öregasszony kétszer merítette meg az üvegpoharat, és a gyümölcsöt egy újságpapír

zacskóba töltötte. Lassan eszegettek, Kőhidai egy-egy zöldebb szemet beledobott a vízbe.

– Elkísérhetlek holnap? – kérdezte a lány.

– Nem volna jobb, ha most este elbúcsúznánk? Holnap reggel isten tudja, hányan
tolonganak majd ott, mi is idegesek leszünk.

– Szeretnék veled lenni, amíg csak lehet.

– Gyere. Ha neked nem rossz, én nagyon örülök neki.

Alig valamivel tíz óra előtt értek a Zichy Jenő utcai ház kapujába, már nem tellett volna
kapupénzre, sietve elváltak, és a lány beosont a kapun. Kőhidai gyalog indult el hazafelé,
abban reménykedett, hogy ha késik, anyja nem várja meg, hanem lefekszik.

Kárpátiné a konyhában olvasott, egy hokedlira kirakott mindent, amit reggel a fiúnak
magával kellett vinnie. A Teleki téri ócskapiacon vett egy használt zöld katonaládát is,
kibélelte újságpapírral. Szokatlanul nyugodtan és barátságosan kérdezte:

– Nem hiányzik valami, fiam?

– Úgy látom, minden megvan. Reggel még berakom a borotvakészletemet. A

behívómat nem találtad meg?

– Nem, pedig mindenhol kerestem. Nagy baj lesz belőle?

– Azt hiszem, nem, az egész nem fontos.

– Eszel valamit?

– Nem vagyok éhes, hazafelé vacsoráztam a hajón.

– Szóval ez az utolsó éjszakád idehaza?!

Ezt a fiú maga is tudta, de hogy kimondták, mégis összeszorult a torka.

– Vigyázz magadra, ne legénykedj. Ne vitatkozz senkivel, akármit is mondanak, adjál

nekik igazat, nem jelent semmit, te közben azt gondolhatsz magadban, amit akarsz. Légy
kedves mindenkihez, de ne barátkozz senkivel, az emberek mindig a maguk hasznát keresik, a
másikat csak kihasználják…

Kőhidai nem akarta tovább hallgatni, úgy tett, mintha ásítana, tenyerével ütögette a
száját. Kárpátiné megsértődött.
 – Egyszer az életben végighallgathatnád az anyádat, hátha én is tudok valamit. De
ahogy gondolod, nem erőltetem…

Kőhidai bement a kamrájába, még egyszer végiglapozta a Dosztojevszkij-kötetet, de a

behívó nem került elő. Lassan levetkőzött, tekintetével sorra vette az ismerős tárgyakat: a
furnérral borított varrógéphajót, könyveit, súlyzóját, apja régi sakk-készletét. Tudta, akárhogy
alakul is a sorsa a következő években, ebbe a szobába már nem tér vissza többé, legfeljebb
egy-két napra. Először gondolt megnyugvással a katonai szolgálatra.

Reggel hét órakor találkozott a lánnyal a Nagyvárad téren. Margit egy spárgával
átkötött, fluszpapírba takart papírdobozt adott neki.

– Mi van benne?

– Egy kis sült csirke és alma. Anyuka küldte neked Jancsival.

Kőhidai megköszönte, és berakta a katonaládájába.

Mentek kézen fogva végig az Üllői úton, a boltok előtt hajlongó rakodókat, reggeli
részegeket kerülgetve. A mellékutca torkolatában már látszott a bevonulási körletnek kijelölt
iskola, a kapu fölött egy fehér betűs piros tábla üdvözölte az újoncokat.

– Ott van.

A lány megszorította a fiú kezét.

– Igyunk valamit.

Kőhidai csodálkozva nézett rá.

– Mit akarsz inni?

– Rumot. Van nálam pénz.

– Nálam is.

Beálltak egy közeli kocsmába. Néhány húsz-huszonegy éves fiú már ott könyökölt a
pulton, katonaládájukat az olajos padlóra dobták. Legtöbbjüket elkísérte egy-egy barát vagy
rokon, egy alacsony, kövér fiú egy Beszkárt-egyenruhás nővel csókolózott, nem törődve a
lábuknál játszadozó két kisgyerekkel. Mikor Kőhidaiék beléptek, felemelték a fejüket,
mosolyogva és részvevően bólintottak.

A fiú kikérte a rumot, letette a sarokban egy asztalra, de nem nyúltak hozzá.

– Hány óra van?

– Fél nyolc lehet.

– Hamarabb be kell mennem – mondta Kőhidai –, hátha valamilyen jegyzőkönyvet

vesznek fel a behívó miatt. Jobb túlesni rajta.
 – Akkor igyuk meg.

Felemelték a poharakat.

– Mire igyunk?

– Arra, hogy visszajössz.

– Ne sírj.

– Semmi értelme nélküled tovább.

Az iskola kapujánál őrök álltak, nem engedtek be idegeneket. El kellett válniuk,

Kőhidai megcsókolta a lányt.

– Isten veled.

– Írjál rögtön, ahogy tudod a címedet.

– Jól van. Menj el, Margit.

– Nem, még várok egy kicsit, hátha szükséged lesz valamire. Itt leszek a túloldalon,
szólj ki, vagy gyere oda, ha tudsz.

Az őrök csak vonakodva bocsátották be a behívó nélkül jelentkező Kőhidait, egyenest a

körlet parancsnokához, egy kövér főhadnagyhoz kísérték. A tiszt szabotázst emlegetett,
büntetéseket helyezett kilátásba, de végül nem vétetett fel jegyzőkönyvet, átküldte a
gyülekezőnek kijelölt osztályterembe. Kőhidai megkönnyebbült, hogy az ügy elsimult.

A terem üres volt, kinézett az ablakon: nem az utcára, hanem a belső udvarra nyílt, nem
láthatta a lányt. Leült egy padra, és elővette a magával hozott újságokat.

Nyolc óra felé folyamatosan érkeztek a többiek is, szinte valamennyien részegek
voltak, és itt bent is folytatták az ivást, zsebükben vagy a katonaládájukban csempészték be a
borosüvegeket. Énekeltek és kiabáltak, nem törődtek vele, hogy az időnként belátogató
főhadnagy rendreutasítja és megfenyegeti őket.

– Amíg nem esküdtünk föl, addig nem büntethet meg minket – magyarázta a
többieknek az alacsony, kövér fiú, aki a kalauznővel csókolózott a kocsmában –, eskü után
pedig úgysem ő lesz a parancsnokunk, nem tolhat ki velünk.

Délután két óráig maradtak az iskolateremben, a padlón már halmokban álltak az

eldobott ételmaradékok, kenyérdarabok, borosüvegek, mikor a főhadnagy sorakozót
vezényelt, és kivonultak az udvarra. Felszálltak egy ponyvával letakart teherautóra. Kőhidai
úgy helyezkedett, hogy a pad külső végére kerüljön, kint az utcán még egy pillantást vetett a
túloldalra, de Margit már nem volt ott. A közlekedési lámpa hirtelen váltott, a kocsi
meglódult, Kőhidainak meg kellett kapaszkodnia, hogy ne essen előre.

 
 XXII. fejezet
 

1.

A ponyvás teherautó kivitte őket a Nyugati pályaudvarra, a váróterem elkerített részében már
két-háromszáz fiú szorongott, más gyülekezési körletekből hamarabb megérkeztek az
újoncok.

Mikor közelebb ért a tömeghez, Kőhidai orrát naftalin és kártolt gyapjú dohos bűze
csapta meg, a legtöbb újonc megnyúlt pulóverben és kirojtosodott koptatójú, farban kitágult
nadrágban vonult be. Az egy szezonra szánt pulóverek hitvány anyagát a készítők élénk
színekkel próbálták ellensúlyozni, de a kihívó piros, zöld, kék sávok már megkoptak és
egymásba mosódtak.

Az újoncok kérdezgették a körülöttük sétálgató tiszteket, szerettek volna megtudni

valamit útjuk céljáról és a katonaéletről, de látva, hogy csak kitérő válaszokat kapnak, nem
próbálkoztak tovább. Csoportokra oszlottak, leültek katonaládáikra, és egykedvűen kártyáztak
vagy beszélgettek.

Szomszédai Kőhidait is megszólították, de a fiú óvakodott attól, hogy beszélgetésbe

keveredjen velük. Nem felejtette el: a sztálinvárosi építőtáborba leutazva épp azzal vonta
magára a gúnyolódók figyelmét, hogy túl nagy igyekezettel próbált beilleszkedni társai közé.

„Nem kell beszélni, a hallgatás kisebb támadási felületet mutat!” – gondolta.

Elővette az újságot, de napközben már többször is végigolvasta, fárasztóan unalmasnak

találta a cikkeket. Felkelt, és sétára indult, a szűk helyen óvatosan emelve lábait. Nézte a
kártyázókat, a falra kiragasztott hirdetményeket, de bokája hamar elfáradt a köves padlón,
visszaült a zöld ládára.

Nyugtalan volt, hosszú évek fegyelmezett napirendje után csak nehezen vette
tudomásul, hogy az órák most céltalanul futnak tovább. Úgy érezte, egy gumitömlőhöz
hasonlít, melyből lassan kiengedik a levegőt, a tétlenségtől mintha a szívverése is lassúbbá
vált volna, ujjai elzsibbadtak. Mégis észre kellett hogy vegye: ez a püffedt lebegés mintha
csökkentette volna idegei feszültségét.

Órák teltek el, a várótermek padjait elfoglalták a csövezők, megjelentek a környék

notórius részegei, akik a kocsmák zárórája után csak a pályaudvari büfében jutottak olcsóbb
italhoz. Egy öregasszony merev részeg törpe fiát mutogatta és a róla készült fotókat kínálta
eladásra. Rosszkedvű takarítónők fűrészporral szórták fel a kőpadlót, és söpörni kezdtek.

Tizenegy óra felé az újoncok végre parancsot kaptak az indulásra, a menetoszlop sokáig
toporgott, aztán hirtelen meglódult. Kint a peronon erősen lehűlt a levegő, a várakozó
mozdonyok gőze lecsapódott a tető üveglapjain, és hideg permetben visszahullott.

Tisztázódott az útirány is: az éjszakai nyíregyházi személyvonathoz kapcsoltak hozzá öt

kocsit az újoncok számára. A kupék hosszú fapadjain nem fértek el mindnyájan, sokan a
folyosón telepedtek le, vagy felmásztak a poggyásztartó hálókba. Újra kialakultak a
kártyakompániák, asztalul egymásra tett katonaládák szolgáltak, a pénzt a játékosok
sapkájukba vagy felhúzott nadrágjuk ráncaiba rakták. A gyönge villanykörték körül
hamarosan füstfelhők lebegtek. Kőhidai nehezen bírta a vastag, fojtogató levegőt, kihúzódott
a kocsi nyitott előterébe. Engedélyt kért az ott posztoló őrszemtől, hogy leülhessen a lépcsőre,
az újságot maga alá terítette, könyökével a katonaládára támaszkodott.

A vonat elindult, lassan húzott kifelé a városból, a környék már sötétségbe merült, a
bérházak ablakain csak kívülről csillant meg valamennyi fény. A mozdony szikraesőt szórt a
kiszáradt töltésoldalra, a gaz meggyulladt, de hamarosan el is aludt.

Elhagyva Kőbánya-alsó állomást, Kőhidai a zsidó templom mellett meglátta a

szeretetotthont, ahol nagyapja élt. Újra eltöltötte az aggodalom, hogy találkozik-e még vele
valaha is.

A fiú felkelt, és átment a peron túloldalára, összehúzott szemmel nézte a sötét

Népligetet, szerette volna megtalálni a sétányt, ahol egyszer Margittal járt, de akárhogy
figyelt, csak a régi KISOK-futballpálya tribünjét ismerte fel az összeolvadó fekete fakoronák
között, csalódottan visszaült a helyére. A szerelvény felgyorsított, kattogva átfutott egy széles,
kivilágított út fölött, feltűnt még egy kései, befelé tartó villamos, aztán egymástól távol eső
családi házak és egyhangú cserjés jelezte, hogy elhagyták Pestet. Kőhidai fázni kezdett,
előkereste pulóverét a ládából.

Bent a kupéban hirtelen veszekedés tört ki, az őrszem bement rendet teremteni,
visszatérve elmondta, hogy a kártyázók közül valaki csalt, huszonegyesnél úgy adott bankot,
hogy a kártyacsomót egy bádog cigarettadoboz fölé tartotta, és a fényes tükröző fedélben
mindig látta a legalsó lapot. Már száz forintokat nyert, mikor a többiek észrevették a trükköt.

Kőhidai elálmosodott, szemüvegét berakta a ládába, és hátrább csúszott a lépcsőn, hogy

ha elaludna, se essen neki a felhúzott vas ajtókorlátnak. Hunyorogva nézte egy-egy állomás
kivilágított névtábláját, legtöbb helyen csak a szolgálattevő állt a sínek mellett, kezét lazán
piros sapkájához emelte, mögötte egy lámpa égett a vas keresztrúddal lezárt kioszk
homlokzatán. A vonat megállt, és újból elindult, egy ideig még látszottak a kövesúton
távolodó leszálló utasok, aztán a környék újra elnéptelenedett.

A fiú megizzadt a pulóverben, kigombolta inge legfelső gombját, fejét oldalt

támasztotta, és elaludt; álmában is hallotta a kerekek egyenletes kattogását.

2.

Arra riadt fel, hogy valami hirtelen lökéstől halántéka nekivágódik a peron falának. Kőhidai a
fájdalomtól és az álmosságtól kábultan felnézett, azt hitte, rosszul lát: kocsijuk elszakadt az
előző vagon ütközőjétől, a fékek nem működtek, így visszagurultak a lejtős pályaszakaszon,
csak ötszáz méternyire álltak meg egy hirtelen emelkedő lábánál.

– Mi történt? – kérdezte az őrtől.

Az őr vállat vont, alig leplezve az idegességét, ő is elaludt, és attól tartott, hogy

fegyelmezetlenségével hozzájárult a balesethez.
 – Nem tudok semmit.

– Szálljunk le?

– Azt nem szabad. Majd jön valaki, és megmondja, hogy mit csináljunk.

Fentről parancsok és sípszavak harsantak a hajnali ködben, és zűrzavaros kiabálás,

eltelt egy negyedóra is, amíg a tisztek odaértek a leszakadt kocsihoz. Ők is hirtelen álmukból
ébredtek, sietve gombolkoztak be, már menet közben előrántották revolverüket, szabotázst és
provokációt emlegettek.

Hamarosan tisztázódott, hogy mi történt. Bent a kupéban megrekedt a füst, és csípte a

kártyások szemét, de egyikük sem vette magának azt a fáradságot, hogy letegye a lapokat, és
kinyissa az ablakot, felszóltak a poggyászhálóban fekvőknek. Kinyúlt egy álmos kéz, de az
ablak fogantyúja helyett a vészféket húzta meg; az erős rándulástól kettészakadt a vonat.

A tisztek hivatalos komolyságot erőltettek az arcukra, és szemmel láthatóan hosszas

nyomozásra készülődtek, de a tettes magától jelentkezett: az az alacsony, kövér fiú volt, akit a
bevonulás reggelén Kőhidai a kocsmában látott csókolózni a kétgyerekes kalauznővel.
Atlétatrikóra volt vetkőzve, derekát tapogatta, melyet megnyomott a poggyászháló
keresztrúdja, készségesen válaszolgatott a kérdésekre: Nagy Oszkárnak hívták, Rákospalotán
lakott, és a gumigyárban dolgozott.

Mosolyogva mentegetőzött, amiért meghúzta a vészféket, nyilvánvalóan azt hitte, hogy

néhány dorgáló szóval elintéződik az ügy. Nemcsak ő, hanem a körülötte állók is
megdöbbentek, mikor egy százados parancsára az őrök hátrakötötték a kezét, és géppisztolyuk
csövével nógatták indulásra. Oszkár arca megrángott, de hamar legyűrte az elkeseredését,
vállat vont.

– Ehhez nincs joguk, még nem esküdtem fel, nem csinálhatnak velem semmit.

A százados lökdöste befelé.

– Ismerjük mi az ilyen pesti vagányokat! Nálunk nem játszhatják meg a Csekonitsot.

A fiú adott rá, hogy úgy távozzon, mintha ő volna a helyzet ura, a lépcsőről még
egyszer visszaköszönt társainak:

– Oszkár voltam, uraim. Oszkár a nők barátja és a fogkő ellensége.

A fiút visszafelé kísérték a sínek melletti kikopott gyalogösvényen, Kőhidai nézett

utána, elfogta a szorongás, hogy talán még merevebb és szigorúbb világ vár rá, mint ahogy
elképzelte.

 
 3.

A legközelebbi fűtőházból segítő mozdonyt küldtek, a szerelvény továbbindult, de a

menetrendhez képest két-három órát veszítettek; ez a késés csak növekedett, mert menet
közben gyakran félrevágták őket, dél felé járt, mikor leértek Nyíregyházára.

Lekésték a vicináliscsatlakozást, megint várakozniuk kellett, az állomás előtti szabad

földes térségen rakták le a ládáikat. Az őrök sorfalán túl piacról hazatérő kosaras-terűs
parasztasszonyok gubbasztottak a padokon és torzonborz, kopott sötét ruhás öregemberek,
akik mintha valamilyen viharból jöttek volna, olyan összevissza állt rajtuk minden ruha,
zsíros tetejű kalapjuktól bedőlt oldalú bakancsukig. Néhányan ettek, a kenyér mellé szalonna
helyett ütődött almát fogtak az ujjaik között, bicskájukkal egy-egy falatot szeltek le belőle.
Élénkebb mozgás csak a vasúti resti környékén látszott, néhány szobafestő sörözött ott
kigombolt ingben.

Az átvirrasztott éjszaka után az újoncok már ingerültebbek voltak, mint indulásnál a

Nyugati pályaudvaron, most a tisztek próbáltak beszélgetést kezdeményezni, hogy enyhítsék a
feszültséget. Az egyik fiú kifakadt magából:

– Miért pont minket, pestieket hoznak ide az isten háta mögé, a vidékieket meg
felviszik Pestre? Kinek jó ez?

A tiszt joviálisan elmosolyodott, és olyan hangsúllyal beszélt, mintha barátoknak tárná

fel a titkait:

– Az a cél, elvtársak, hogy a fiatalság katonaidejében ismerje meg az országot, utána

úgyis ráülnek az asszony szoknyájára. Különben sem lehetne úgy rendet tartani, ha a katonák
a laktanya ablakából hazalátnak a kert végébe. Világos, elvtársak?

Morgás és ellenvetések fogadták a magyarázatot, Kőhidai elhúzódott a vitatkozók

közeléből. Feltételezte, hogy a tisztek ezekben a beszélgetésekben kiszűrik a tömegből a
nehezen kezelhetőket, hogy később különös figyelmet fordítsanak rájuk, és a fiú attól tartott,
hogy esetleg az ő arcát jegyzik meg. Nem szerzett örömet neki, hogy elkerüli ezeket a vélt
vagy valóságos kis buktatókat; homályos előérzete volt, hogy hiába igyekszik, egyszer
valamilyen sokkal veszélyesebb csapdát nem fog észrevenni.

A másfél nap alatt arcát kiverte a borosta, viszketett az álla; katonaládájából előkereste
a borotvakészletét, de hiába kérte meg az őrt, nem engedte át az állomás falára szerelt
vízcsaphoz.

Késő délután érkezett be a következő vicinális, mely útjuk végcéljához, a d.-i

laktanyába vitte őket. Sűrű tömeg, közte sok cigány rohanta meg a vonatot, a kísérő őrök csak
nehezen tudták távol tartani őket az utolsó öt kocsitól.

A szerelvény padokkal felszerelt tehervagonokból állt, a nyitott középső ajtó előtt sokan
tolongtak, Kőhidai csak az első kilométerek után juthatott oda. Rákönyökölt a vas
keresztrúdra, és megpróbálta Margit szemével nézni az elmosódó vidéket, de nem találta meg
azokat a romantikus képeket és jeleneteket, melyekről a lány mesélt útjaiból hazatérve.
 A vonat egy kis falu mellett húzott el, olyan közel, hogy szinte meg lehetett volna
érinteni a szélső házakat. A vert falak omladoztak, sötét foltok jelezték, hogy kúszik fel
bennük a víz, a házak tetején gödrösen beroskadt a zsúpfedél, mintha egy nehéz testű ember
járkált volna rajtuk.

A falu végén a vizes agyaggödrök mellett disznók legeltek, néhány szürkés kecske is
feltűnt közöttük. A kondás botjára támaszkodva, mozdulatlanul nézett a vonat után, ruháján
nagy foltokban száradt a sár.

Később a környék még inkább elnéptelenedett és sivárabbá vált, a szél dombokba fújta
össze a homokot, csak néhol kötötte meg a talajt a sűrűbb gaz vagy egy-egy foltnyi akácerdő.
Gyümölcsös vagy felszántott tábla, zöldülő vetés alig-alig látszott, ezt a vidéket is sújtotta az
országos aszály, a parasztoknak vetőmagjuk sem maradt.

Kőhidai eltűnődött, hogy kik élhetnek itt, és miért nem mennek el erről a vidékről be az
ország belsejébe, ahol legalább kenyerüket-ruhájukat megkereshették volna? Nem talált
választ, az a néhány paraszt, akit útközben látott, mintha éppoly mozdíthatatlanul a tájhoz
tartozott volna, mint a bokrok vagy a görbe akácfák.

Leült egy padra, de néhány perccel később kocsiról kocsira szállt a parancs:

– D. következik! Kiszállás!

Egy homokkal benőtt széles úton az újoncokat nyolcas sorokba állították, és indulást
vezényeltek. A menet nem tért rá a faluba vezető kikopott makadám útra, hanem egyenesen
továbbhaladt, tíz-tizenöt percnyi gyaloglás után feltűntek a d.-i laktanya épületei.

4.

A laktanya kapujánál leszámolták a menetoszlopot, és az alakulótérre irányították. Kőhidai

érdeklődve forgatta jobbra-balra a fejét; az épületek homlokzatán és oldalán Sztálin- és
Rákosi-képeket, kézzel festett naiv harci jeleneteket, feliratokat látott, de sem ezek, sem a
többi dísz: a gondozott kiskertek, csőlábakon álló, üveggel fedett faliújságok, esküminták sem
rejthették el, hogy a laktanyát még az 1910-es évek elején építették, hulló vakolatú, szűk
ablakos, tömzsi, nehézkes házak sorakoztak egymás mögött.

Az újoncokat az alakulótéren két tiszt várta fel-alá sétálva; egy sovány, ősz hajú őrnagy,
a laktanya parancsnoka és egy kövér százados, aki fogpiszkálót tartott a fogai között. A
százados unatkozó kézmozdulatokkal rendezgette a sorokat, félig lehunyt szemét az őrnagy
üdvözlő szavai alatt is rajta tartotta az újoncokon; azt a benyomást keltette, mintha magát az
őrnagyot is ellenőrizte volna. Később derült ki, hogy ő az ezred politikai tisztje, és B. Papp
Sándornak hívják.

Az őrnagy is bemutatkozott, Moyzes István volt a neve; Kőhidait meglepte, hogy

milyen jól fogalmaz, és milyen tisztán hangsúlyozza a szavakat, jóval műveltebbnek tűnt,
mint az Államigazgatási Főiskolán az oktatótisztek, korából ítélve a Horthy-hadseregből vagy
valamilyen civil pályáról kerülhetett ide.
 A fogadási ünnepség rövid ideig tartott, a két tiszt elvonult, egy őrmester lépett a
dobogóra, és felolvasta az újoncok szakaszbeosztását. Kőhidait honvédként szólították, nem
tudta, hogy ez mit jelent: nem ismerik el az egyetemista kiképzésen szerzett tizedesi
rendfokozatát, vagy a behívóparancs elvesztése folytán támadt félreértés? Eltöprengett, hogy
jelentkezzen-e, de úgy találta, jobb, ha nem hívja fel magára a figyelmet.

Az I/3. szakaszba került, egy tizedes vezetésével átmentek a raktárba. Szeptember vége
felé járt már, de még nyári öltözéket kaptak: úgynevezett pilotka sapkát, gimnasztyorkát,
csizmanadrágot és vászonszárú bőrcsizmát. A ruhákat nagy bálákban hozták le, talkumosak
voltak, és átható féregirtó szagot árasztottak magukból.

Kőhidai aláírta az átvételi elismervényt, aztán egy halomban magához ölelte a

fehérneműt, köpenyt, különféle szíjakat és tisztálkodási szereket, vissza-visszanézett, hogy
nem hullajtott-e el valamit; a raktárvezető őrmester megfenyegette az újoncokat, hogy minden
elvesztett darabért tízszeres árat kell fizetniük.

A raktár végében hosszú asztalok mellett öltöztek át, civil ruhájukat nagy ív barna
csomagolópapírba takarták, átkötözték spárgával, és ráírták otthoni címüket. Kőhidai kínlódva
próbálgatta összehajtani sötét zakóját, hogy ne gyűrődjön meg túlságosan; most értette meg,
hogy a fiúk miért vonultak be ócska pulóverekben.

Felvették katonaruhájukat, és átmentek a körletükbe; köves padlójú, fehérre meszelt

helyiség volt, húsz ágy állt benne, valamennyi emeletes. Mikor a tizedes „oszolj”-t vezényelt,
az újoncok előrerohantak, és lefoglalták az előnyösebbnek látszó helyeket. Kőhidai nem
találta értelmét, hogy tülekedjen, az ajtó melletti alsó ágy jutott neki, fölötte nem aludt senki,
a szakasz létszámából egy ember hiányzott. Az egymás fölött alvók riadópárnak számítottak,
riasztás esetén segítettek egymásnak a felkészülésben; Kőhidai egyedül maradt, de ez sem
érdekelte.

A termet előző lakói kitakarítva hagyták hátra, de az újoncoknak ki kellett söpörniük, és

le kellett törölgetniük a port. Munka közben Kőhidai egy ceruzával írt verset talált a polca
oldalába vésve:

„Hiába születsz burokba’

Itt belelépsz a hurokba!”

Elmosolyodott, és vizes ronggyal letörölte az írást.

Ládáikat az ágy alá, szerelvényeiket a falipolcokra rakták.

Szalmát vételeztek, megtömték a szalmazsákot és a fejpárnát; a tizedes csak azt fogadta

el, mely szabályos éleivel egy hatalmas gyufásdobozhoz hasonlított.

A napos üzenetet hozott, hogy a szakasz átvonulhat a fürdőbe. Az előtérbe két

karosszéket állítottak be, két katonaborbély nullásgéppel lenyírta az újoncok haját. Mikor
rákerült a sor, Kőhidai leült, és előrehajtotta a fejét, a hideg nyíróolló a nyakához ért,
útközben a szél telefújta a haját homokkal, a gép fogai recsegtek benne. Haja összetorlódó
hullámokban hullt le a kőre a lábaihoz.

– Kész, mehetsz – mondta a borbély.

Kőhidai felkelt, egy pillantást vetett a tükörbe: feje mintha kisebb lett volna, fülei
elálltak. Végighúzta tenyerét a hajszálak torsán, egy pillanatra a gyerekkori nyarak idéződtek
fel benne; a teljes napsütés, a virágok között dongó fekete-sárga méhek és az udvar mélyén a
teknőben melegedő víz. Körülötte a többiek a szomorúságtól dermedten bámulták
tükörképüket. Kőhidai kilépett közülük, vállára dobta a törülközőjét, és átment a
zuhanyozóba.

Tovább tartott az ide-oda vonulás, fürdés után visszatértek a körletükbe, hónuk alá
fogták a fedeles zöld csajkát, és átvonultak az étkezőbe. A tiszti kantin előtt haladtak el,
beláttak a nyitott ajtón, kísérő tisztjeik az első asztalnál söröztek, arcukról le lehetett olvasni a
megkönnyebbülést, hogy nagyobb baj nélkül le tudták hozni Pestről a csoportot.

Sorba álltak a konyha osztópultja előtt; Kőhidai unalmában a csajkába vésett feliratokat
olvasgatta, az étkészleten megtalálta az előző gazdák bekarcolt névjelét, körme hegyével ő is
belehúzta a zöld festékrétegbe a K és M betűket.

Egy kocka zsírt, szalámit és félkilónyi kenyeret kaptak, utána teát. Az újoncok óvatosan
és fintorogva kóstolgatták a teát, az a hír járta, hogy a konyhán brómot vagy más
idegcsillapítót kevernek bele, úgy próbálják csökkenteni a katonák nemi vágyait. Valami
furcsa mellékíz valóban érződött a teán.

Este még különféle adatokat vettek fel, előre beosztották a szolgálatot, alig egy órányi
szabad időt engedélyeztek az újoncoknak. A szakasz összegyűlt a bicskával agyonfaragott
naposasztal mellett; Kőhidai különhúzódott, levette a köpenyét, és visszaemlékezve a tizedes
bemutatójára, próbálgatta, hogy kell koszorúba tekerni a két egycsatos szíj segítségével.
Elhatározta, hogy lehetőleg mindig lefoglalja magát, nem enged időt a töprengésre.

Nyolc óra felé bejött hozzájuk az ezred politikai tisztje, B. Papp százados, fogai között
most is egy fogpiszkálót tartott.

– Mi van, katonák? Jobb volna a világbéke, mi?

Leült a padra, sapkáját maga mellé tette, és ujjaival végigszántott izzadságtól fényes
haján. Egy hosszú nyelű zsebkést vett elő, megfogta a végét, és hirtelen belevágta az ajtóba.

– Mit szólnak hozzá? Ha meghúzzák az ajtó magassági és szélességi középvonalát, a

bicska hegye épp az osztópontban volna.

Úgy tűnt, hogy a bicska inkább az ajtó jobb felső negyedében helyezkedik el, de az
újoncok elismerő arcot vágtak.

– Nagyon szép dobás.

 – Tizennyolc késem van odahaza, közte két cirkuszi dobókés. Harminc méterről oda
dobom a kést a káderbe, ahová óhajtja, mondjuk a negyedik és ötödik bordája közé, utána
pontosan ugyanoda lövök pisztollyal. Homokbányán a felderítőket én tanítottam késdobásra.

– Más sporthoz is ért a százados elvtárs?

– Tizenhat sportot űzök, a felét első osztályú színvonalon. A tiszti iskolán én vezettem a
sportlövész szakosztályt, és judót is tanítottam. Nem ismerek túl sok fogást, csak hatszázat.

– Ez a szakmája?

– Nem, a sportot csak úgy mellesleg csinálom. Az én eredeti szakmám más, kész
aranybánya.

– Mi az?

– Táncmester lehettem volna, de a tiszti iskoláról nem engedtek ki, hogy letehessem a
mestervizsgát. Lehet, hogy egyszer még pótolom majd.

A százados felállt, és elköszönt.

– Majd még beszélgetünk, katonák, számolják meg a szoba sarkait, és kellemes

magömlést.

Fél tízkor kiadták a parancsot, hogy készüljenek a takarodóra, Kőhidai megágyazott, és

levetkőzött, nedves kapcáit a csizmaszár peremére terítette. Lefeküdt, törődött testének
jólesett a meleg molinó hálóruha és a ropogós, friss lepedő, a kürtszót már félálomban
hallotta.

XXIII. fejezet
 

1.

Kihasználva a jó időt, az ezredparancsnok módosított az újoncok kiképzési tervén, csak

néhány napig tartotta bent őket a laktanyában, amíg rendbe hozták a körleteiket, megtanulták
a Szolgálati Szabályzat legfontosabb előírásait és a szükséges alaki elemeket, utána az
újoncszakaszok kijártak a környékbeli gyakorlóterekre.

Hét óra felé indultak el, egy kört írtak le a laktanya udvarán, díszlépésben elvonultak az
ezredzászló és mozdulatlan őre előtt, énekelve léptek ki a kapun. Az országúton szabályos
menetalakzatot vettek fel, elöl a négy legmagasabb fiú haladt, ők vitték a rajok golyószóróit.

Az előírások szerint a szakaszparancsnoki beosztást tiszttel kellett volna betölteni, de az

ezred, hasonlóan a hadsereg egyéb alakulataihoz, nem rendelkezett elegendő tiszttel,
Kőhidaiék szakaszát is egy Zsótér nevű tizedes vezette.
 A katonák szerették ezt a vékony, hallgatag parasztfiút, az egész tiszthelyettesi
gárdában ő volt az egyetlen, aki jóindulatúan bánt az újoncokkal. A többiek is kialakítottak a
szakaszukkal valamiféle cinkos egyetértést, de ez csak az első kényes helyzetig volt érvényes.
A tisztek előtt bizonyítani akarták, hogy kemény fegyelmet tartanak, ha az ellenőrző
parancsnok egy rosszalló pillantást vetett a szakaszra, mert valaki beszélgetett, vagy
véletlenül elejtette a fegyvert, ők habozás nélkül „repülőt”-t vezényeltek, és megfektették az
újoncokat a porban.

Zsótér tizedes halkan és csak a legszükségesebb szavakkal adta ki a parancsait.

Észrevehetően zavarta, hogy alárendeltjei többnyire műveltebbek, jobban fogalmaznak, mint
ő. Gátlásait nem vezette le hatalmaskodásban, hanem megpróbálta bebizonyítani
egyenrangúságát: néha kölcsönkért lovon elvágtázott a szakasz előtt, a foglalkozások
szünetében napraforgótányérokat szúrt fel faágakra, és ötven-száz méterről célba lőtt rájuk; a
napraforgó vattaszerű foszlányokra szakadt, Zsótér elégedetten és elismerést várva nézett az
újoncokra.

Többnyire a legtávolabbi gyakorlótérre jártak ki, tíz-tizenkét kilométert kellett

megtenniük. A reggeli nap szembetűzött, Kőhidai leszegett fejjel is látta, hogy az előtte haladó
katona izzadni kezd, a verejték először a kenyérzsák hevedere mentén ütötte át a
gimnasztyorkát, aztán az egész háta megsötétült, néhány nap múlva a zöldes vásznon fehér
turzásokban vált ki a só.

Az első kilométerek után eltűnt a szabályos tér és távköz, a menet fellazult, az oszlop
gyakran elvétette a lépések ritmusát, a túlságosan felzárkózók társuk sarkára léptek. A csizmát
sokan még mindig nem szokták meg, feltört lábbal csak vánszorogtak a szakasz után,
szerelvényüket átvették a többiek, néha Kőhidai is két-három puskát vagy hátizsákot cipelt.

A gyakorlóteret egy sivár, felhagyott legelőn jelölték ki, a d.-i laktanya új sorványai
már évek óta ide jártak, fűvel benőtt, omladozó lövészárkokat hagytak maguk után. Arra sem
volt szükség, hogy a terepet dróttal vegyék körül, vagy őröket állítsanak, a környékbeliek már
maguktól is elkerülték.

Ahol a legelő egy dombra felfutó akácerdővel találkozott, a katonák lerakták

hátizsákjaikat, és elkezdődtek a foglalkozások. Hosszan gyakorolták a raj- és
szakaszkötelékben való mozgást, a különféle oszlopok kialakítását, az arcvonalváltásokat.
Kőhidai szorongatta puskájának hevederét, és lihegve futott a kiszáradt füvön, szemüvege
bepárásodott, és csak nehezen tudott tájékozódni, az egyforma öltözetű, kopaszra nyírt
sokaságban alig ismerte fel saját rajának tagjait. Előfordult, hogy rossz irányba indult el,
összeütközött mellette rohanó társaival, káromkodva taszigálták félre, egyszer a csizmája
szárába is belerúgtak hátulról.

Kőhidai, aki ragaszkodott elhatározásához, hogy többé nem lesz méltatlan támadások
célpontja, megfordult, ösztönszerűleg lekapta a válláról a puskát, és a támadóra emelte, ha
Zsótér rá nem szól, habozás nélkül belevágja a szuronyt.

– Mi van magával, Kőhidai? – kérdezte a tizedes. – Fáj a feje?

– Nem fáj, tizedes elvtárs.

 – De én úgy látom, hogy fáj, biztos megsütötte a nap. Menjen el a kúthoz, és
mosakodjon meg.

Kőhidai elindult a legelő szélén álló gémeskút felé, indulatai hirtelen lefutottak,
elgyengült, könnyek tolultak a szemébe. Felhúzott egy vödör vizet, ivott belőle, aztán
megmosta az arcát, vizes tenyerével végigsimított lenyírott fején. A belsejét szorító görcs
feloldódott, büfögött, bab és feketekávé íze tört fel a torkán.

Nem sietett vissza a többiekhez, kigombolta a gimnasztyorka nyakát, és elnézett az

erdő felé, a korán száradó és zsugorodó levelek fölött apró rovarok serege keringett.
Megpróbált számot vetni a helyzetével, elképzelhetetlennek látszott, hogy el bírja viselni a
katonaságnál még előtte álló hónapokat és éveket. Szívesen vállalt volna betegséget, testi
sérülést, hogy elmenekülhessen innen, ez azonban nem ígért esélyeket; már az első napokban
közölték velük, hogy minden balesetet kivizsgálnak, és az öncsonkítást a legszigorúbban
megbüntetik.

Majd háromszáz kilométerre minden ismerőstől, csak emlékeiben kereshetett támaszt.

Állt a kút kávájánál, és Margitra gondolt, felidézte maga elé az arcát, megdöbbenve vette
észre, hogy ez a kép semmi biztatást nem sugároz felé. Hiába emlékeztette magát első
találkozásukra, sétáikra, ölelkezéseikre – semmit sem oldott rettegésén.

A segítség váratlan formában érkezett: apja merült fel az emlékezetében. Kezében

megbillent a vödör, lába előtt a kiégett fű percegve itta föl a kiömlő vizet, és Kőhidai újra látta
apját az alacsony ferencvárosi műhelyben; sovány válla kilátszott a szakadt ingből, ahogy a
satuba fogott deszka fölé hajolt, széles, piros ácsceruzájával rajzolt a fára, bajusza lebegett
fütyörésző ajka fölött. Kőhidai lassan megnyugodott, érezte, hogy a gimnasztyorka alatt ráhűl
hátára a nedves trikó, összeszedte magát, és visszament a szakaszhoz.

De éjfél után, mikor a horkolók és álmukban jajgatók felriasztották, és a láztól vacogva

forgolódott a vékony pokróc alatt, még sűrűbben és most már feloldódás nélkül tört rá a
szomorúság. Vádolni kezdte magát, hogy nem szereti eléggé Margitot, és félt, hogy a lány
képének szétfoszlása azt jelenti, hogy leomlott minden, amit az elmúlt évek, az első szerelem
épített benne, és útja visszavezetett a megelőző idők rejtett fenyegetései és csapdái közé.

Csak nehezen aludt el újból. Álmában egy út két oldalán sírokat látott, a holttesteket –
nem emberek voltak, hanem madarak, sündisznók és más kisebb állatok – a sírhalmok tetejére
fektették. Iszonyodva kérdezte, hogy miért nem ássák el őket, de egy láthatatlan személy
hangja azt magyarázta: így sokkal praktikusabb, mert az erre jövők sokkal jobban láthatják,
hogy ki fekszik a sírokban.

2.

Néhány nap múlva az idő borúsabbra fordult, eső még nem esett, de éjszakánként a feltámadó
szél homokot sodort be az ablakok résein, a reggeli sorakozónál csikorgott a kőpadló az
újoncok csizmái alatt. A meleg elmúltával Kőhidai túlesett a holtponton, figyelme kitisztult,
kint a gyakorlótéren is könnyebben meg tudta oldani a feladatokat.
 Az alaki foglalkozások után különféle harcászati elemeket sulykoltak: elhelyezkedést a
megindulási körletben, szökellést, kúszást. Az előírások szerint az oktatóknak különös gondot
kellett volna fordítaniuk az álcázásra, de Zsótér beérte annyival, hogy a fiúk néhány kis
nyírfaágat, akáccserjéről szakított lombot tűztek a sapkájukra és a derékszíjukra.

Az I/3-as szakasz is megásta a maga lövészárkait az elhagyott legelőn. Egyik reggel a

századparancsnok alhadnagy is kivonult velük, és kiválasztotta a terepet, alig néhány méterre
az erdő szélétől, a gyakorlat így felelt meg leginkább a valódi harchelyzet követelményeinek:
a fák és a bokrok takarták a védelem mélységét.

Elsőnek földbe vert apró cövekekkel jelölték meg a lövészelemek, tüzelőállások helyét,
majd két katona gyalogsági ásóval barázdát húzott a cövekek mentén – mintegy belevésve a
földbe az árkok alaprajzát. A szakasz vonala szétnyílott, a katonák egymástól két-három
méternyire láttak munkához. Először a lövészteknőt kellett kiásniuk, fokozatosan mélyítve
másfél méterig.

Kőhidai felsóhajtott, és nekilátott a munkának. A lövészteknő és a mellvéd helye fölött

rövid nyelű ásójával nagy kockák körvonalait vágta bele a legelő keményre száradt felső
rétegébe. Még az éles ásó is nehezen hatolt be a fű és a tarack sűrű gyökerei közé, izmai el-
elgörcsösödtek, amíg egy gyeptéglát ki tudott emelni a helyéből. Mikor sikerült kivágni a
kockákat, hátravitte az erdő szélére, és egymásra rakta.

Atlétatrikóra vetkőzött, és úgy ásott tovább, élvezte ezt a nyugodt és kötetlen munkát.
Mintha az eső és a napsütés ereje nem jutott volna le a mélységbe, a föld lejjebb is száraz és
élettelen volt, sem vakondokok, sem férgek nem járták. Csak az erdőszéli akácfák mind
vastagabb gyökerei bukkantak elő, Kőhidai tétovázva megállt; félt, ha elvágja a gyökeret,
elpusztítja a fát, odahívta Zsótért, a tizedes leguggolt a gödör szélére, és megnézte.

– Nyugodtan elvághatja. Az akác nagyon erős fa, akkor is megél, ha csak az egyik
oldalt maradnak meg a gyökerei.

Második nap délfelé már az álláig ért a gödör, Kőhidai ásója nyelével megmérte a
mélységet: több volt, mint másfél méter, és a szélessége is megfelelt, felül hetven, alul
negyven centi körül járt. Elegyengette a mellvédre kidobott földet, de a gyeptéglákat még nem
tette vissza rá, látta, hogy az elsők között készült el, a többi gödörből még barna tömegben
hányták ki a földet, és Kőhidai nem akart kitűnni gyors munkájával. Leállt, hátát az árok
falának támasztotta, zsebéből kenyeret vett ki és majszolgatta – az újoncok rászoktak, hogy
egész nap kenyeret hordjanak maguknál, egy öreg katonától vettek egy csajkát, ebbe
összegyűjtötték a vacsoránál megmaradt zsírt, pihenőidőkben az egész szakasz ezzel kente
meg a kenyerét.

Gyorsan közeledő motorzúgás hallatszott, Kőhidai felkapta a fejét: egy ormótlan piros
Hudson személykocsi közeledett, meg-megugrott a rét buckáin, de nem csökkentette a
sebességét. Zsótér felfigyelt, látta, hogy a Hudson katonai rendszámot visel, vigyázzt
vezényelt, de a szakasz még nem tudott kikapaszkodni a gödrökből, mikor a kocsi már
lefékezett előttük. Négy tiszt szállt ki, egyikük piros csíkot viselt a nadrágszárán, tábornok
volt. Felemelte a karját.

– Pihenj, folytatni a foglalkozást!

 A tábornok szinte futva járta végig a lövészárok vonalát, feltehetően nem akart időt
engedni a katonáknak, hogy eltussolják esetleges hanyagságaikat. Ötletszerűen rámutatott
egy-egy gödörre:

– Ez mi? És ez mi?

Főleg az álcázással volt elégedetlen.

– A Szovjetunió félelmetes Vörös Hadseregének harcai arra tanítanak minket, elvtársak,

hogy az osztályellenség ravasz és kegyetlen – lábát egy rutinos mozdulattal egy vakondtúrás
tetejére támasztotta –, a legkisebb hibát sem szabad elkövetnünk, mert kérlelhetetlenül
lesújtanak ránk. És önök mit tesznek? Valósággal kitárják a mellüket az ellenség előtt: ide
lőjetek! Aztán harc közben csodálkoznának, hogy nincs szerencséjük.

Ezer és egyféle lehetőség van az álcázásra, de önök egyikkel sem éltek, a

legegyszerűbbel sem. Nem fordult meg a fejükben, hogy a puskájuk csövére fakérget
tekerjenek, hogy ne villogjon rajta a nap, mint a tücsök valagán? Arra is gondolhattak volna,
hogy egy spárgafonatra ágakat fűzzenek, magukra teríthették volna, mint egy takarót, hogy ha
a harci helyzet megkívánja, hirtelen le tudják dobni. És mi az még, amiről semmiképp sem
szabad megfeledkezni, de önök mégis megfeledkeztek róla? – Kőhidaira mutatott. – Mit kell
még álcázni, milyen testrészüket?

– Az arcunkat – mondta Kőhidai bizonytalanul, mert átfutott rajta a gondolat, hogy az

arc nem külön testrész.

– Helyes, mutassa be, hogyan kell végrehajtani az arc álcázását a rendelkezésre álló
eszközökkel.

A fiú körülnézett, sem ágat, sem levelet nem látott maga körül, egy hirtelen ötlettel
belemarkolt a mellvéd agyagjába, és bekente izzadt arcát. A tábornok elismerően bólintott.

– Én is erre gondoltam, rendben van, honvéd. Hogy hívják?

– Kőhidai Miklós.

– Megdicsérem, amiért feltalálta magát.

Kőhidai a gödör alján vigyázzba kapta magát és elpirult.

– A dolgozó népet szolgálom! – mondta rekedten az előírt választ.  

3.

Néhány napra felfüggesztették a kiképzést, mert az újoncoknak fel kellett készülniük az

eskütételre. Az előírások szerint az előző estén általános szemlét tartottak, Kőhidai reggeltől
fogva tett-vett, rendbe hozta az ágyát és a polcát, tiszta fehér papírt rakott a katonaládájába,
délután leemelte puskáját a folyosón elhelyezett fegyverállványról, és behúzódott vele a
kultúrterem egyik sarkába.
 Aggodalmasan nézett bele a csőbe, bár még sohasem lőtt a puskával, két-három helyen
is vakrozsda nyoma látszott. Legalább tizenöt éves fegyver volt, még a második
világháborúban szovjet katonák használták – erre vallott a számok előtti cirill betűjelzés –, a
tisztek mégis megkövetelték, hogy olyan állapotban legyen, mintha új volna, vakrozsdafoltért
egy-két hét fogda járt.

Kőhidai felsóhajtott, tölténytáskájából kivette a tisztítószereléket, néhány csepp sűrű

maróolajat folyatott a csőbe – bár ezt engedély nélkül tilos volt használni, aztán a fém
tisztítóvesszőt vastagon körültekerte kóccal, és többször erőlködve végighúzta. Ellenőrizte az
eredményt: a cső belsejében kékestisztán fénylett a huzagolás.

– Na, mutassa azt a dióverőt!

Hátranézett: B. Papp százados hajolt a válla fölé, fogai között most is az

elmaradhatatlan fogpiszkálóval. Kőhidai felugrott, jelentkezett, elhadarta a fegyver számát, és
átnyújtotta.

– A cső tiszta? – kérdezte a százados.

– Tisztított.

– Szóval már ezt a habakot is megtanulta?! Lássuk, mi van a csőben!

A nap felé fordította, és hosszan vizsgálta; Kőhidai szorongva figyelt, de a tiszt

elégedetten tette le a puskát.

– A cső szép, ha a rögzítőcsavarokból is kikotorja a trágyát, dicséretet kap a

napiparancsban.

Csend állt be, Kőhidai azt hitte, hogy a százados elmegy, de az leült vele szemben az
asztal túloldalán. Megdörzsölte az állát.

– Hanem beszéljünk egy kicsit magáról is, katona. Nagy sumák maga, nem véletlenül
hord pápaszemet. – A százados Kőhidai vállára mutatott. – Nem jól látom: milyen rangjelzés
van felvarrva magának?

– Semmilyen, honvéd vagyok.

– És mi a valódi rendfokozata?

– Tizedes.

– És ezt elvette magától valaki, vagy kapott értesítést, hogy lefokozták?

– Nem.

– Akkor miért két héttel a bevonulása után kell ezt nekem megtudnom?

– Azt hittem, már nem érvényes, mikor a névsort olvasták, nem említették, hogy tizedes
vagyok.
 – Akkor magának jelentkeznie kellett volna.

Kőhidai nem válaszolt, a százados kivette a szájából a fogpiszkálót.

– És mi volna, ha most keresnék egy testhezálló paragrafust a Szolgálati Szabályzatból,

és ahogy Kurucz őrmester szokta mondani: jól kibasznék önnel?

– Nem tudom.

– Azt hitte, hogy végigbekkeli a két évet mint honvéd, és ha nincs rangja, kevésbé
figyelnek magára? Nem rossz varázslat, és ha véletlenül nem velem találkozik össze, sikerül
is. Mikor a tábornok megdicsérte, még aznap megnéztem a törzslapját. – B. Papp
előrekönyökölt, és szembenézett a fiúval. – Pofára esett, katona, holnap reggel bemegy a
raktárba, és vételez tíz centi aranyszalagot, az eskünél már látni akarom a vállán a csíkokat.

Elismételtette a parancsot, mikor Kőhidai a végére ért, bólintott.

– Ezt akkor elintéztük. Jól láttam a törzslapján: maga civilben főiskolás volt?

– Igen, négy félévet végeztem.

– És hogy került ide? Valami politikai ügy?

– Nem, egy évre abba kellett hagynom a tanulást, családi okok miatt. Kellett otthon a
keresetem.

– És miért nem kért szolgálathalasztást?

– Kértem, csak elfelejtettem átjelentkezni a Kiegen.

– Nagy pech, de mindegy, most már itt van. – B. Papp elgondolkodott. – Ért a
kimutatásokhoz, statisztikához?

– Két évig tanultam könyvvitelt.

– Príma, csinálja végig az alapkiképzést, ez alól nem menthetem fel, de október elején
felhozom az ezredirodára, a mostani írnokunk akkor úgyis leszerel. Folytassa a munkát!

Kőhidai fel akart ugrani a helyéről, de a százados intett, hogy maradjon ülve, lassú
léptekkel kiment a kultúrteremből. A fiú zavartan kotorta ki a csavarok fejéből a lerakódott
olajos homokot; nem örült neki, hogy a politikai tiszt felfedezte a titkát.

Másnap reggel felvarrta a csíkokat a gimnasztyorka vállára, ahogy előre feltételezte:

magára vonta a szakasz figyelmét. Kérdezgették, hogy mi történt, elmondta, de megdöbbenve
tapasztalta, hogy a társai sem hisznek neki. Meg voltak győződve, hogy Kőhidait nem a
főiskolás táborban léptették elő, hanem itt a laktanyában eltöltött néhány hét alatt érdemelte ki
a két csíkot valamilyen titokzatos, de mindenképpen gyanús szolgálattal.

 
 XXIV. fejezet
 

1.

B. Papp megtartotta ígéretét, október végén napiparancsban hirdették ki, hogy Kőhidait
áthelyezik az ezredirodára. Másnap reggel már nem vonult ki a szakaszával, egy halomba
fogta össze a holmiját, és átvitte a törzsszázad körletébe. Csodálkozva látta, hogy bár már
nyolc óra is elmúlt, sokan még az ágyukon fekszenek. Az éjszakai ügyeletet adó sofőrökön és
a reggeliosztás után leváltott szakácson kívül a többieknek semmi jogcímük sem volt a
heverésre, mégis nyugodtan néztek fel az ajtó nyitódására. Mikor a fiú megmondta a nevét,
szalámit, kenyeret és egy százas doboz cigarettát adtak neki.

Kőhidai később is tapasztalta, hogy a törzsszázad előjogokat élvez, a konyhán tetszésük

szerint válogattak az ételből, ha valamit megkívántak, elkészíttették a szakácsokkal, a
sorakozókat elbliccelték, ruháikat külön mosatták. A kantin kávéfőzője a dekorációs raktár
mélyén külön kuckót rendezett be, napközben gyakran behúzódott barkácsolni:
gyufaszálakból Eiffel-tornyot épített, és eladta a katonáknak.

Kőhidai annak örült a legjobban, hogy itt megszűnt az állandó rohanás. A laktanyában a
létszámhoz képest minden helyiség szűk volt; míg az egyik század ebédelt; a többiek az
előtérben toporogtak, reggelenként lökdösődtek a fürdő vízcsapjainál, még a vécé előtt is
sorban álltak, és az ajtót rugdosva sürgették a bent ülőket.

B. Papp saját rendelkezésében tartotta meg a fiút, első feladatként rábízta, hogy hozza
rendbe az egység fogyóanyag-nyilvántartását. Kőhidai nehezen ismerte ki magát elődjének
feljegyzései között, alig néhány tételt vezetett be a naplóba, cédulákon, kitépett noteszlapokon
könyvelt. A hadseregben a polgári élettől eltérően, benzin- és olajjegyek sem voltak
rendszeresítve, a sofőrök szabálytalanul kiállított számlák és nyugták tömegét adták be. A fiú
tudta, hogy ilyen ügyvitel többnyire súlyos hiányokat takar, és nem akarta vállalni a
felelősséget. Hogy ne vonjon be idegeneket az ügybe, jelentkezett kihallgatásra B. Pappnál.

– Ezt nem lehet csinálni, százados elvtárs – mondta akadozva, miután beszámolt a
helyzetről –, én nem akarok börtönbe jutni.

– Ne játssza meg, katona, a jasszem linket. Mi van itt, amiért börtönbe kerülhet?

– Én inkább visszamegyek az újoncszázadba.

A százados félig lehunyta a bal szemét, és komoran figyelte Kőhidait.

– Ez nem pingpongmeccs, hogy ide-oda. Találjon ki valamit, ez a szakmája, nem?

A fiú tehetetlenül vállat vont.

– Egy dolgot esetleg megpróbálhatok: az eddigi könyveléstől függetlenül egy új induló

leltárat veszek föl, és ez lesz a további nyilvántartás alapja. Ezért már jótállok.

– És ez nem szabálytalan?
 – De igen, százados elvtárs.

– Akkor mire mentünk? Adtunk a szarnak egy pofont.

– Nem egészen. Az ellenőrzés leginkább a készletek állására szokott kiterjedni az adott

időpontban, és ha ez stimmel, a régebbi tételeket, áthozatokat csak ritkán vizsgálják meg.

– És ha mégis megnézi valaki?

Kőhidai a cédulákra mutatott.

– Akkor adjuk oda neki ezeket a belégeket, meglátjuk, hogy mire megy velük – mondta,
és nem tudta visszafojtani a nevetését. A százados figyelmesen nézett rá, aztán ő is
elmosolyodott.

– Nagy franc maga, Ablak. Rendben van, csinálja, ahogy akarja.

B. Papp megkönnyebbüléséből Kőhidai megértette, hogy neki is volt valami köze a

leltárhiányhoz.

Néhány hónappal korábban Kőhidai még igyekezett volna minél hamarabb elvégezni a
leltározást, most azonban már nem sietett; tudta, amíg ezzel foglalkozik, nem bíznak rá más
munkát. Reggel egy-két órát eltöltött a raktárakban, aztán felment az irodába, átvezette az
adatokat a nyilvántartásba ezzel be is fejezte a napot. Az íveket és a tollat kint hagyta az asztal
lapján, hogy álcázza az olvasást, a könyvet egy fiókban tartogatta, ha az ajtó váratlanul
kinyílt, könnyen el tudta tüntetni.

Bármilyen lassan dolgozott is, négy hét alatt elkészült a kimutatással. Mindent
gondosan lemásolt egy kemény fedelű naplóba, ahol csak lehetett, képleteket és idegen
szakkifejezéseket használt, az új oldalnyitásokat, fontosabb tételeket színes ceruzával húzta
alá, és magát a naplót is gondosan bekötötte, mielőtt megmutatta volna B. Pappnak. A
százados elégedetten forgatta.

– Igen, így már van egy kis tartása. Mit gondol: elfogadja ezt egy revízió?

– El, főleg ha nem néznek utána az adatoknak.

– Már ez is valami. – B. Papp az órájára nézett, melynek szíján két stilizált keresztbe
fektetett puska jelezte, hogy jutalomként kapta. – Most fél tizenkettő van, mennyi idő alatt
tudja összeszedni magát?

– Miért, százados elvtárs?

– Engem azért szeretnek annyira az emberek, mert én mindenért megfizetek, a jóért is,
a rosszért is. Aki hozzám puszipajtás, annak én arany koma, de aki hozzám hétszentség, annak
én kurvaisten. Maga most rendesen dolgozott, adok magának három nap szabadságot.

Kőhidai nem akarta elhinni, a laktanyában ritkaságnak számított, hogy valakit soron
kívül elengednek szabadságra, beszéltek egy katonáról, aki több mint egy év után
karácsonykor ment haza először.
 – Mire vár? Leküldöm a papírt a kapuügyeletre, mire maga leér, már ott lesz.

Kőhidai futva ment vissza a körletbe, megmosakodott, és rendbe hozta az öltözékét. A

kantin kávéfőzője most is az ágyon feküdt, tarkóját karjára támasztva figyelte a fiú
készülődését.

– Nem veszel egy Eiffel-tornyot?

– Minek?

– Hazaviszed ajándékba a kislánynak. Mi mást vihetsz innen? Nem drága, ötven forint.

Kőhidai tétovázva megállt.

– De most nem tudom kifizetni, száz forintom van három napra.

– Nem számít, majd zsoldnál megadod. Válaszd ki, hogy melyik kell.

A kantinos fehér papírba csomagolta a fél méter magas, gyufaszálakból épített modellt,
Kőhidai a hóna alá fogta. Felvette az étkezési pénzt, három napra tizennyolc forintot kapott és
egy hidegcsomagot a konyhán. Bárhogy igyekezett, a kapunál sok időt veszített, mert várnia
kellett a szabadságos levélre, a százados csak háromnegyed egykor küldte le más iratokkal
együtt.

Kint a laktanya előtt körülnézett: üres volt az országút, csak egy egylovas cigányszekér
zörgött D. felé. Kőhidai erre nem kéredzkedett fel, úgy gondolta, gyalog hamarabb beér.
Jólesett neki a járás, hosszú idő óta most először nem kellett egy menetoszlophoz
alkalmazkodnia.

Útja egy patak hídján vezetett át, a száraz novemberi időben csak egy vékony ér
szivárgott a széles, felrepedezett meder közepén. A faluból ide hordták ki a szemetet, a meder
fölé benyúló ágakon rongyok, papírdarabok lebegtek, kupacokba gyűlt a hamu és a tépett toll.

Kihalt volt az utca, Kőhidai senkivel sem találkozott, csak a templom után tájékozódott,
feltételezte, hogy valahol a falu közepén áll. Nézegette a házakat: a kerteket kerítés helyett
dróttal összefűzött napraforgószárral zárták le, a törött ablaküvegeket kék keménypapírral
toldották ki, egy másik helyen pedig valaki végtelen türelemmel szurokkal fogta egybe az
üvegcserép mozaikokat.

Az utca a templom előtt csakugyan egy kis térré öblösödött ki, itt állt a kocsma is, mely
a déli szünet után éppen akkor nyitott ki. Kőhidai belépett, ő volt az egyetlen vendég. Megállt
a pultnál, levette a sapkáját, arcát megcsapta az olajozott padló rothadó szaga, megrázta a
fejét. A kocsmárostól megkérdezte a menetrendet: napi három vonat indult Nyíregyháza felé,
a déli járatot már lekéste, a délutáninak viszont már nem volt csatlakozása a pesti
személyvonathoz. A kocsmáros azt ajánlotta, hogy álljon ki a betonút mellé, ilyen idő tájt sok
teherautó tart Nyíregyháza irányába.

Kőhidainak szerencséje volt, néhány perces várakozás után megállt előtte egy kocsi, és
a fiatal sofőr kilökte az ajtót.
 – Ugorj fel!

– Nyíregyházára…

– Tudom, elviszlek.

Az utat alig egy-két éve építhették, de már mély kátyúk vágódtak bele, a sofőr jobbra-
balra tekerte a kormányt, de a kocsi így is nagyokat rázkódott.

– Klassz az út mi? – kérdezte a sofőr.

– Hogy mehetett tönkre ennyire?

– Kilopták a cementet belőle, akik építették, elcserélték a parasztokkal pálinkára, a

fejesek meg kocsiszámra hordták el – akasztást mutatott –, állítólag valaki nyakkendőt kapott
érte.

A sofőr csak nemrégiben szerelt le, katonakalandjairól mesélt Kőhidainak, valamennyi

arról szólt, hogy járt túl a tisztek eszén, és hogy verte meg azokat, akik bele mertek kötni. A
fiú unottan bólogatott, és kibámult az ablakon: az úttól beljebb egy-egy kisebb kastélyt és
kúriát látott, minden mozdítható ajtót, cserepet, deszkát leszedtek róluk, a puszta falakat pedig
sorsukra bízták.

A teherautó a pályaudvarig vitte, Kőhidai kiszállt, és az előcsarnokban megnézte a

menetrendet: nem érte el a délutáni gyorsot, éjszaka kellett hogy utazzon. A pénztárnál, ahol
igazolványát lebélyegeztette, azt ajánlották, hogy váltson hálókocsi-pótjegyet, de nem akart
pénzt kiadni rá.

Majdnem két órája maradt még az indulásig, átment az állomás melletti kocsmába, ivott
egy fröccsöt, és unalmában egy részeg férfit figyelt, aki a szemközti asztalon ide-oda
rakosgatott néhány szem krumplit és két hagymát, közben félhangosan szitkozódott.  

2.

Bár pénteki nap volt, sok szakmában a munkahét vége, alig néhányan utaztak ezzel a vonattal
Pest felé. A kocsiban, ahová Kőhidai beült, csak két szolgálatba induló vasutas aludt
végigdőlve a padokon, táskájukat és lámpájukat a lábuk mellé rakták. Debrecen előtt ők is
felriadtak és leszálltak, a fiú egyedül maradt. Valaki egy újságot hagyott a poggyásztartóban,
levette, és olvasni próbált, de a gyenge világításban hamar elfáradt a szeme.

Az ablak mellé húzódott, és fejét nekitámasztotta az üvegnek. Margitra gondolt; ahogy

megnyugodott a kiképzés első napjainak elmúltával, újra teljes szívéből szerette a lányt.
Minden este írt neki, nem törődve azzal, hogy Margit csak egyszer válaszolt egy régi
leporellóból kitépett Veronese nyomat hátán: „Nessun’ maggior dolore, che ricordarsi dal
tempo felice nella miseria” – szöveggel.
 Vacogó fogakkal színezte ki előre másnapi ölelkezésüket, úgy szerette volna, ha reggel
még az ágyában találja a lányt, a friss szappanszagú paplan alatt. Mintha félrehajtaná a
paplant, keze önkéntelenül megtette a mozdulatot az üres kocsiban.

Az egyik állomáson a szokottnál hosszabban vesztegelt a vonat, Kőhidai letörölte a

bepárásodott üveget, és kinézett: Hajdúszoboszlón jártak. A kisváros neve ismerősen hangzott,
ő maga ugyan még nem járt itt, de Frankék, anyja szülei a háború előtt gyakran nyaraltak itt.
Elöl egy idősebb férfi szállt fel bőrönddel a kezében, majd a szerelvény, mintha csak őrá várt
volna, megrázkódott, és továbbindult.

Kőhidai visszatámasztotta a fejét, félig már aludt, mikor a kocsi elején csikorogva
félrehúzódott a tolóajtó, valaki belépett, és megállt a pad mellett.

– Bocsánat, nem tudja, merre vannak a hálókocsik?

Kőhidai megrázkódott, és ingerülten felnézett. Bár a férfi kalapot viselt, mely a

félhomályban erős árnyékot vetett az arcára, rögtön felismerte Kertészt, automatikusan
felugrott a helyéről.

– Jó estét, igazgató úr!

Kertész összehúzta a szemét.

– Bocsánat, azt tudom, hogy már találkoztunk, de most nem ismerem meg magát.
Tanítottam valahol?

– Kőhidai vagyok, Kőhidai Miklós.

Kertész arca felderült.

– Szervusz, örülök, hogy látlak. Egyedül vagy?

– Igen.

– Ha megengeded, leülök egy pillanatra.

Levette a kalapját; a három év alatt, mióta Kőhidai nem látta, Kertész erősen lefogyott,
és oldalt megmaradt haja is megszürkült. Barátságos pillantást vetett a fiúra.

– Egyenruhában?! Tartalékos kiképzésen vagy?

– Nem. Sorkatona vagyok, behívtak két évre.

– És a főiskola?

– Ott kellett hagynom.

– Most mik a terveid?

Kőhidai vállat vont.

 – Nem tudom, de még ráérek gondolkozni. Az igazgató úr merre járt?

– Beutaltak egy hónapra Szoboszlóra, az orvosok próbálnak összefoldozni.

– Mi a baj?

– Semmi és minden. A szervezettel vissza lehet élni, de egy nap benyújtja a számlát.

– Még tetszik tanítani?

– Nem, már eljöttem az iskolából, bevittek a minisztériumba – cigarettát kínált –, nem

emlékszem rá: dohányzol?

– Igen, kérek.

Mióta bevonult, Kőhidai egyre gyakrabban megpróbálkozott a dohányzással, bár a

cigaretta nem okozott élvezetet, de lekötötte ideges tétlen kezét, és megnyugtatta. Kertész is
rágyújtott, mélyen beszívta a füstöt.

– Nem tudlak megszokni ebben a ruhában, lenyírt fejjel. Utoljára ugye az érettségi után
beszélgettünk, fent az irodámban? Bennem csak annyi maradt meg, hogy majdnem egymás
torkának estünk, miről is volt szó?

– Én a bölcsészkarra szerettem volna menni, de az igazgató úr az Államigazgatási

Főiskolára küldött. Azt mondta: a rendszer érdeke fontosabb, mint az én egyéni érdeklődési
köröm.

Kertész megérezte a keserűséget a fiú hangjában.

– Nem tudom, van-e okozati összefüggés az én akkori tanácsom és a te mostani

helyzeted között. Ha bármivel ártottam volna neked, bocsánatot kérek. Nicht für ungut.

Kőhidai csak legyinteni tudott, orrát eltömték a visszafojtott könnyek, fuldokolva

szívott a cigarettájából.

– Nagyon-nagyon sajnálom. Tudom, hogy téged nem érdekel és nem vigasztal, de ha

ma kellene tanácsot adnom, nem próbálnálak befolyásolni azzal, hogy a rendszer érdekeire
hivatkozom. Minden megváltozott, és nem azért tűnik így, mert én is megváltoztam. Te voltál
az irodalmár, ki írta azt, hogy: „mit oltalmaztunk hevesen, most ellenünk mások védik”, Ady
vagy József Attila?

– Nem tudom.

– Az a rendszer, amit mi elképzeltünk, nincs többé, sőt az is lehet, hogy sohasem

létezett.

Kőhidai igazságtalannak találta, hogy Kertész a többes számmal mintegy

egyenlőségjelet húz kettőjük sorsa közé, úgy érezte, hogy ő nem alkotó részese, hanem
áldozata volt annak, amit Kertész elképzelt vagy tett, de az igazgatónak még mindig olyan
tekintélye volt előtte, hogy nem mert tiltakozni. Kertész megállás nélkül dohányzott, alighogy
eldobta a csikket, már egy újabb cigarettát ütögetett a keze fején.

– Most a szanatóriumban volt időm, olvastam és gondolkodtam, kerestem a helyem.

Úgy gondolod: már elkéstem vele?! Lehet, de az ember legalább akkor szeretné megtalálni a
helyét a világban, mikor távozni készül belőle. Mit csináltam én, Kertész Dezső? Fát nem
ültettem, gyereket nem neveltem, könyvet nem írtam – ezek szerint semmi sem marad
utánam?

Te nem ismered az én életutamat, illetve csak bizonyos szakaszait ismered. Tizenhat

éves korom óta forradalmár vagyok, feltételek és kompromisszumok nélkül. A kezdet
kezdetétől feláldoztam mindent: elváltam a családomtól, szerelmemtől, mindentől, ami egy
jómódú polgárfiúnak fontos lehetett, és egy pillanatra sem léptem vissza a langyos vízbe –
talán ezért vagyok most ötvenéves koromra emberi roncs és olyan magányos, mint az ujjam.

Áldozatokat hoztam, de úgy gondoltam, megéri, cserébe egy világot kaptam. Ültem a
könyvtárban, Marxot olvastam, és úgy éreztem, mintha fegyvert adtak volna a kezembe, hogy
felszabadítsak minden nyomorgót és megalázottat. És egyre mélyebbre ástam magam
ideáimba, tökéletes kívántam lenni, hogy az egész világot lenézhessem a hibáiért – Kertész
elmosolyodott –, ugye, nagyon rokonszenves fiatalember lehettem?

Ha az az életrevalóság jele, hogy az ember milyen gyorsan veszti el az illúzióit, akkor

én nagyon élhetetlen vagyok, pedig ott voltam a koptató malomkövek között: alkalmi
munkák, zsidótörvények, illegális mozgalmi feladatok, börtön, munkaszolgálat, szökések,
szervezések. Így futott el a fiatalságom.

Nekem azért jelentett a felszabadulás tízszer annyit, mint másnak, mert úgy éreztem,
végre mozgásba jön az egész megkésett életem, megmutathatom, hogy mire vagyok képes.
Szó nélkül álltam oda, ahová a rendszer küldött, dolgoztam eszméletlenül, elégettem életem
minden tartalék energiáját, csak ellenségeket szereztem; ha a rendszer holnap megbukna, és
hozzám férhetnének, ezer halált halnék.

És egy nap, talán akkor értem erőm végére, megálltam és körülnéztem: kik azok, akik
mellettem állnak a zászlók alatt, akikkel együtt harcolok – és kivert a hideg, mikor
megnéztem őket személyükben és tömegükben, úgy éreztem, mintha eltévedtem volna, és
reményem sem maradt, hogy visszatérhessek az ismerős útra.

Ott álltak egyfelől a megszállottak, az életidegenek, akik agyondolgozzák magukat,

kínozzák magukat, hogy legyen joguk nem törődni mások szenvedéseivel. Gyűrött, kopott
ruha, gyomorbajos arc, inkvizítorszemek.

Másfelől ott állt a többség: a gyávák, a kényelmesek, akiknek reggel fél kilenctől fél
ötig működik a lelkiismeretük, akkor is csak takarék lángon. Nekem is ilyen főnökeim vannak
a minisztériumban…

Ezt a hirtelen váltást az elvont elvekről saját személyes ügyeire, Kőhidai olyan
meglepőnek találta, hogy önkéntelenül elmosolyodott. Hátrább dőlt a homályos ülésen, hogy
Kertész ne lássa az arcát.
 – …zsidó az illető, de ha egy volt falusi tanító vagy régi dzsentri megszólítja, pláne ha
tájszólásban, a térde megremeg a gyönyörűségtől: otthon van, befogadták. Én persze az
útjában vagyok, átírja minden tervezetemet, nem nagyon csal, a „kell”-ből nála „lehet” lesz,
és lent az iskolákban a volt leventeoktatók, kisnyilasok majd tudják, hogy értelmezzék a saját
szájuk íze szerint.

Ezerszer veszekedtem vele, próbáltam meggyőzni. „Nem veszed észre, hogy te magad
segíted újjászülni a fasizmust?” „Merev vagy, Kertész elvtárs, engedményeket kell tennünk,
ha valamit el akarunk érni.”

„De te nem engedményeket teszel, hanem hátrálsz. Egyet azonban ne felejts el: csak a
falig, a kivégzőosztagig lehet hátrálni.”

Nyugdíjba akar küldeni, és csak idő kérdése, hogy meggyőzze a felsőbb vezetőket:
engem már semmire sem lehet használni. Egy darabig kapálództam, de most már nem bánom,
belefáradtam az egészbe. Rosszul alszom, és keveset, külön technikát kellett kidolgoznom,
hogy elalvás előtt semmi se jusson eszembe az egész életemből, mert mindenből csak a kínok,
a tüskék maradtak meg bennem, és üvölteni tudnék, hogy már semmit sem lehet helyrehozni
vagy legalább megbosszulni.

Kertész megtörölte barna bőrű, izzadt koponyáját.

– Csak egy időszaka van az életemnek, amely úgy lesz egyre világosabb, ahogy a
napjaim sötétednek: a gettó hetei, a munka, amit ott végeztünk – megfogta Kőhidai karját –, te
láttad, emlékszel rá: ugye klasszul verekedtünk, hatvanezer öregért és gyerekért, egyedül,
szemben az egész világgal. És az öregek ágyban haltak meg, és a gyerekek felnőttek.

Kertész indulatai kifutották magukat, tekintete megenyhült.

– Szóval ez a dolgok facitja, az egész életből a gettó maradt meg, minden emlékből a
gettó emléke. Feláldoztam egy életet, hogy eljuthassak oda, ahonnan elindultam. Ki írta:
Emőd Tamás vagy Szép Ernő? „Figyelmes Kor, ki rámutattál a fajra, melyből származom…”
Hát nem érdekes ez? Harminc évig szuggerálta nekem a világ, hogy én csak zsidó vagyok, és
én minden erőmből ellenálltam, és most, amikor megszűnt a nyomás, magamtól vállalom?!
Örülök, hogy eszembe jutnak gyerekkori mondatok, régi ünnepek, ha felfedezem magamon,
hogy utánzom szegény apám mozdulatait.

Elhallgatott, de arcán látszott, hogy választ vár, Kőhidai erőltetett és zavaros

önvigasztalásnak érezte Kertész szavait, de próbált óvatosan fogalmazni.

– Én ezen még nem gondolkoztam, de nem biztos, hogy az út csak a zsidósághoz vezet.
Én sohasem szerettem volna csak zsidók között élni, mert ebben van valami végleges és
lezárt, mint a betegségben vagy a halálban. Mintha már mindent megpróbáltam volna, de
semmi sem sikerült, és most feladom. Gyakran gondolok Koterbára…

Kertész közbevágott:

– Nekem nincs nap, hogy eszembe ne jutna.

 – Emlékszem, ő mondta, hogy a zsidók csak azért különböznek a környezetüktől, mert
nem hagyják őket hasonlóknak lenni. Azt mondta: segítségünkre és rokonszenvünkre csak
akkor tarthatnak igényt, ha életveszélybe kerülnek, egyébként beletartoznak a jelentéktelen és
közömbös tömegbe, nincs miért meghatódni tőlük.

Én nem ismertem túlságosan jól Koterbát, de úgy képzelem, ha nem ölik meg, most
orvos lenne valahol visszavonulva, egy kertben, „melyet egyetlen fa árnyéka betakar”, és csak
akkor jönne elő, ha az utcákon vér folyna.

– Én viszont ismertem őt, és az ellenkezőjét hiszem. Te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy
megértsd, milyen folyamatos az életveszély. De nem baj: az illúziók személyes elvesztéséhez
való jog elemi szabadságjog. Ki mondta ezt: Shaw vagy Karinthy?

A vonat megállt egy Tisza-híd előtt, valószínűleg el kellett hogy engedje az

ellenvonatot. Kőhidai kinézett az ablakon: a sötét mélységben csak sejteni lehetett a vizet.

– Merre járunk? – kérdezte Kertész.

– Úgy látom, hogy valahol már Szolnoknál. Eltelt az idő, csak most már későn
hajnalodik.

– Elálmosodtál?

– Nem, egyáltalán nem.

– Én elfáradtam, nappal kellett volna utaznom, nehezen viselem el a sötétséget.

Elővette a zsebóráját, és szemöldökét összehúzva megnézte.

– Lefekszem, még alhatok vagy három órát Pestig. – Kertész kezet nyújtott. – Szervusz,
Miklós, ha szabadságra jössz, szívesen tálátkozom veled. Hívjál fel, benne vagyok a
telefonkönyvben. – Felkelt, és megfogta a bőröndjét. – Mit is mondtál: visszafelé kell menni a
hálókocsikhoz?

– Igen.

– Jó éjszakát, pihenj jól! – Kertész behúzta maga után a tolóajtót.

Kőhidai nem akarta folytatni magában ezt a beszélgetést, kibontotta a hideg

élelemcsomagot, és lassan, hogy minél több idő teljen el az utazásból, megvacsorázott. A
kolbásztól megszomjazott, Cegléden hosszabban állt a vonat, leugrott, és ivott az épület falára
szerelt csapból, a csőben megállott víz langyos és édeskés volt.

Visszament a kupéba, ledobta a csizmáját, végigfeküdt a padon, és betakaródzott

köpenyével. Margitra akart gondolni, de újra és újra Kertész arca tűnt fel. Kőhidai megrázta a
fejét.

„Nem szabad ezzel törődnöm, nem marad semmi erőm!”

 
 3.

A hajnali hűvösség ébresztette fel Kőhidait, nyakcsigolyája megfájdult a kemény padon, az

ablak tömítetlen résein bevágott a huzat álomban megizzadt testére, karja és combja
elmerevedett. Lehúzta az ablakot, és kihajolt: nem tudta megállapítani, hogy mennyi lehet az
idő, kint esett az eső, a sötét házak között még csak az út menti póznákon égett a lámpa.
Leereszkedő füst és a három műszakos üzemek zúgása jelezte, hogy közelednek a fővároshoz.

Kőhidai kibotorkált a mosdóba, az üvegtartályban talált egy kevés folyékony szappant,

megmosta a kezét és az arcát, aztán felöltözködött, köpenye dragonját derékszíja fölé
igazította. A Nyugati pályaudvaron szállt le, félt, hogy a csizma vasalt sarka megcsúszik a
nedves lépcsőn, hóna alá szorította az Eiffel-torony modelljét, és a kapaszkodót markolva,
óvatosan féloldalt fordult.

Fél öt volt, még ritkán jártak a villamosok, a megálló járdaszigetét ellepték a kofák és a
bőröndös utasok. Kőhidai nem akart várakozni, gyalog indult el az esőben ázó Körúton,
csizmája élesen kopogott az aszfalton, a fényes felületen látta hosszú köpenyes, elmosódó
tükörképét.

Több mint egy hónapja nem járt erre, a város tompa neonjaival és a kirakatokban
megcsillanó üvegdíszekkel idegennek tűnt, megállt egy hirdetőoszlopnál, és megnézte a
moziplakátokat, egyik filmet sem látta.

Anyja és testvérei még aludtak, sokáig zörgetett az ajtó üvegablakán, amíg kinyitották.
Nehéz, pállott szag csapta meg Kőhidai arcát, körülnézett: a konyhában semmi sem változott,
az asztalon most is ott maradtak az elmosatlan vacsoraedények, a sarokban mosáshoz
kikészített szennyes ruha halmozódott. A laktanya szigorú rendje után a fiú úgy érezte, mintha
idegen helyre tévedt volna.

Kárpátiné sietve reggelit készített, utána meg akart ágyazni a kamrában, de a fiú nem
feküdt le. Megborotválkozott és átöltözött, felvette sportos szabású zöld öltönyét, a zakó
vállban és hasban megfeszült; Kőhidai a katonaság néhány hete alatt is észrevehetően
megerősödött és meghízott. Az előírások szerint nem lett volna joga civilbe öltözni, de utálta
magán a nehéz csizmát és a térden alul érő ázott köpenyt.

Már hét órára odaért a Zichy Jenő utcába, Margiték háza elé. Úgy gondolta, ilyenkor
még illetlen volna becsengetni, a kaput szemmel tartva várt nyolcig. Weinerné nyitotta ki az
ajtót, egy pillanatnyi idegenkedés után felismerte Kőhidait.

– Jó napot, Miklós, milyen furcsa így kopaszon!

– Csókolom, Weiner néni, katona vagyok. Margit?

– Margitka nincs itthon.

– Hol van?

– Nem tudom, elutazott valahová. Menjen be a szobájába, hátha hagyott valamilyen

üzenetet.
 A szobában semmi nyom nem utalt rá, hogy Margit mikor és hová ment el. Az ágyak be
voltak vetve, a padlón egy könyv hevert, a lány ceruzát rakott be könyvjelzőként, az asztalon
egy vízzel telt befőttesüvegben most is néhány szem csipkebogyó ázott. Kőhidai leült egy
székre, és rágyújtott.

Kisvártatva bejött Weinerné, jóindulatúan rámosolygott a fiúra.

– Merre jár mindig, Miklós? Honnan jött?

Kőhidai csak lassan fogta fel: az öregasszony elfelejtette, hogy ő katona. Hogy ne
kelljen magyarázgatni, kitérően felelt:

– Nyíregyházáról.

– Biztos nagyon elfáradt, Miklós, semmi sem veszi el annyira az ember erejét, mint a
sok utazás.

– Nem vagyok álmos, aludtam a vonaton.

– Talált valami üzenetet Margitkától?

– Semmit. Megpróbálok telefonálni le Kunszöllősre, hátha otthon van.

A fiú abban reménykedett, hogy Weinerné felajánlja, telefonáljon tőlük, de ő nem szólt,
csak helyeslően bólogatott.

– Itt hagyom ezt a csomagot Margitnak – a papírba takart Eiffel-tornyot az asztalra tette
–, ha esetleg elkerülnénk egymást, tessék odaadni neki.

Átment a Főpostára, de mivel nem volt nála igazolvány, a kezelőnő nem vette fel a
hívást. Több mint egy órába tellett, amíg megjárta az utat hazáig, dél is elmúlt, mikor a
központ kapcsolta a kunszöllősi patikát. Margit nem volt otthon, Mihályné úgy tudta, hogy
Keszthelyre utazott, de a lány neki nem írta meg, hol lakik majd és mikor tér vissza. Kőhidai
az asszonynál is hagyott üzenetet, aztán letette a kagylót.

Állt az elzárt fülkében, és nem tudta rászánni magát, hogy megnyomja az ajtó gombját.
Elgondolkozott: még sohasem járt Keszthelyen, de feltételezte, hogy nem lehet túlságosan
nagy város, van esélye rá, hogy megtalálja Margitot. Minden habozás nélkül úgy döntött,
hogy leutazik – nem volt mit veszítenie, semmiképp sem akarta a hétvégét a ferencvárosi
lakásban eltölteni.

4.

Katonaruháját vette fel, számítania kellett rá, hogy idegen helyen igazoltatják majd.
Keszthelyre is egy éjszakai személyvonattal utazott le, fáradtabb volt, mint az előző nap, fejét
a pad alacsony támlájának döntve, végigaludta az utat.
 Szemerkélő esőben szállt ki az állomáson, fázott, besodródott a tömeggel a büfébe, és
ivott egy fél deci pálinkát. Vett egy újságot, az ivópolcra könyökölve végigolvasta, majd
nyolc óra felé bement a városba. Egy parkon átvágva beért a hosszú, kanyargós főutcára,
emberekkel alig találkozott, az üdülés fő szezonja már régen véget ért.

Nem tudta, hogy kezdjen neki a kutatásnak, legegyszerűbb lett volna egy szállodában
érdeklődni, de egyet sem talált, az elmúlt években sorra bezárták őket, az IBUSZ-kirendeltség
ajtaján is vaskos lakat lógott, Kőhidai tanácstalanul sétált tovább.

Nem messze a kastélytól meglátta a rendőrség címerpajzsát egy zöldre festett kapun,
benyitott, és az ügyeletestől megkérdezte: nem jelentkezett-e be náluk Margit az utolsó
napokban? Kőhidai ázott egyenruhája jóindulatra hangolta a rendőrt, kétszer is végiglapozta a
nyilvántartó könyv M betűjét, de nem bukkantak rá a lány nevére. Az ügyeletes ennek
ellenére is lehetségesnek vélte, hogy a lány Keszthelyen tartózkodik, a szállásadók gyakran
elfelejtették bejelenteni vendégeiket. Azt a tanácsot adta, hogy járjon végig néhány nagyobb
szakszervezeti üdülőt, és ha ott sem kap útbaigazítást, menjen át az autóbusszal a szomszédos
Hévízre.

Vasárnap délelőtt volt, mindegyik üdülő előterét a zsírban sercegő rántott hús szaga
töltötte el, a gondnokok köpenyéből is ugyanez a szag áradt, mikor kezüket törölgetve
előjöttek a konyha mélyéből. Többnyire utána se néztek Margit nevének a nyilvántartásban,
csak tagadóan rázták a fejüket; Kőhidai egyáltalán nem vehette biztosra, hogy az igazat
mondják, el tudta képzelni: ahogy ő kilép a kapun, néhány perc múlva esetleg a lány jön lefelé
az üdülő belső lépcsőjén.

Később, mikor visszaemlékezett erre a napra, összefolyónak és zavarosnak találta az

egész kutatást: vonulását az esőben az egyik üdülőtől a másikig, bocsánatkérő félmosolyát a
bemutatkozásnál és kérdezősködését. Az első alkalommal szégyenkezve és vontatottan
mondta ki, hogy mit akar, utána már, feladva reményeit, hadart, alig várta, hogy a gondnok
kimondja a nemet, és továbbmehessen.

Kiért a város szélére, a földszintes házak közül már sehol sem emelkedett ki nagyobb,
üdülőnek látszó épület. Felszállt egy autóbuszra, és kiutazott Hévízre; valószínűtlennek
látszott, hogy a lány ezen a fürdőhelyen lakjon, de Kőhidai itt is megkérdezte néhány
üdülőben a gondnokot. Egy óra felé járt, már mindenütt ebédeltek, mikor végleg felhagyott a
kutatással.

Kisütött a nap, és a levegő is váratlanul felmelegedett. Nem kellett tartania attól, hogy
az elhagyott sétányon tisztek jönnek vele szemben, akik felelősségre vonnák. Kőhidai levette
a sapkáját, és kigombolta köpenye felső gombjait.

A tavi fürdő bejáratához ért, a kékre festett deszkafülkében ott ült a pénztárosnő.
Kőhidai csodálkozott, hogy a fürdő novemberben még nyitva tart, megállt, izzadtnak és
büdösnek érezte magát, jegyet váltott, és bérelt egy úszónadrágot is.

Katonaruháját a fogasra akasztotta, a kerek fémlapot úszónadrágjára kötözte, és kiment

az öltözőből, a hideg betonlapok égették a talpát, futott a lépcsőkig.

Nagy területet belátott, tavirózsák zöld levelei úszkáltak a víz színén, könnyű pára
lebegett fölöttük, a kora délutáni órában sehol sem mutatkoztak fürdőzők. A víz erősen lehűlt,
Kőhidai megborzongott, mikor belépett a medencébe; nem tudott úszni, a medence peremébe
kapaszkodva néhány tornagyakorlatot végzett, hogy átmelegedjen.

Észrevette, hogy a medence túloldalára odasüt a nap, a vízben gázolva elindult arrafelé,
menet közben nézegette, hogy szállnak fel a szénsavbuborékok. Vállát betakarta a langyos
víz, fejét a kőszegélynek támasztotta, és sokáig úgy maradt, érezte, hogy a sugarak égetik
vizes arcát. Margitra gondolt, most már nem bántotta, hogy nem sikerült találkoznia a lánnyal.
Úgy érezte: ez az út és a hosszú kutatás nem volt hiába, kapcsolatuk még erősebbé kellett
hogy váljon tőle.

A medence széléről rálátott az épület falán elhelyezett órára, fél háromkor visszament
az öltözőbe, megszárítkozott, aztán utálkozva felhúzta izzadt egyenruháját; sajnálta, hogy
legalább tiszta fehérneműt nem hozott magával.

Mire lesétált az állomásra, a pesti személyvonat már benn állt, Kőhidai sietve néhány
kiflit vásárolt, és felugrott a lépcsőn. Másnap estefelé ért le a d.-i laktanyába, mikor az
országútról meglátta a szabályos téglaépületeket, önkéntelenül megkönnyebbült, mintha
hazaért volna.

1980. március 7.