A sötét nap világának roppant

sivatagában céltalanul bolyong

egy magányos elfszerzet, akit
ellenségei halálra szántak. A
pusztulástól egy druida menti
meg, s magával viszi rendjének
hegyvidéki rejtekébe. A
megpróbáltatások azonban
örökre megváltoztatták Sorakot,
akibe bolyongása során számos
személyiség költözött, megannyi
különféle képességgel és céllal.
Az elfszerzet különleges lény:
egyszemélyes törzs, ősi titkok
ismerője, és mindenekfelett
KITASZÍTOT
TSIMON HAWKE -
KITASZÍTOTT
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Simon Hawke
THE OUTCAST
Published by TSR, Inc.
Trademark and text copyright © 1990-93 by TSR, Inc.
Used under authorization.
DARK SUN is a registered trademark owned by TSR, Inc.
The TSR logo is a trademark owned by TSR, Inc.

Fordította Téli Márta

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának

jogát!
All rights reserved!

A címlapon Brom festménye

Copyright © 1993 TSR, Inc.

Tipográfia: Marjai Csaba

Műszaki szerkesztés: Zölley Imre

Hungarian translation © 1994 TSR, Inc.

Hungarian edition © 1995 TSR, Inc.

ISBN 963 8353 65 I

VP-F-080295-87.9.81

A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Kft. 1047

Budapest, Perényi Zsigmond u. 15

Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Novák Csanád ügyvezető. Felelős

szerkesztő: Gáspár András. Művészeti igazgató: Marjai Csaba. Korrektor:
Bóday Tamás. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy DTP A nyomdai munkála-
tokat az Athenaeum Nyomda Rt. végezte. A nyomdai megrendelés
törzsszáma:95.0l53
Felelős vezető: Vida József vezérigazgató.
Terjedelem: 19 ív Készült Budapesten az 1995.
évben.
Troy Denningnek köszönettel, amiért
megengedte, hogy belépjek a világába,
s eljátszadozzak ott.

Köszönetnyilvánítások
Hálás köszönetem Rob King-nek és |im Lowder-nek
szerkesztői közreműködésükért, Heather Richands-
nak, Megan McDowell-nek, Bruce és Peggy Wiley-
nek, Rebecca Ford-nak és Daniel Arthur-nak
segítőkész visszajelzéseikért, és Pat Connors-nak
azért, hogy segített kipróbálni gyanútlan
áldozatokon a "Hawke Gambit" játékot Tuscon
XlX-ben. Külön köszönet Adele Leone-nak és Richárd
Monaco-nak, kötelességüket jóval meghaladó
munkájukért, és Robert M. Powers-nek, aki
egyfolytában azt mondogatta, fel a fejjel, a dolgok
csak rosszabbra fordulhatnak.
És külön, külön köszönet Bruce Miller-nek, aki
rendkívül nagylelkű a barátaival, és nem akarja,
hogy ők tudjanak róla. Tudják, Bruce, ezért
szeretnek. Hé Cheryll Ölellek...
 ELŐSZÓ

Amikor az ikerholdak kísérteties fénye elárasztotta a

végtelen síkságot, Lyra egyedül állt a Sárkányfog
tetején, és várta a napfelkeltét. Az elmúlt ezer év alatt,
minden évben egyszer elzarándokolt az Athas-hegy
legmagasabb ormára, hogy megerősítse esküjét, és
újraálmodja álmát, melynek megvalósulását nem fogja
megérni. Ezer év, gondolta, ahogy ott didergett
köpenyében. Öregszem.
Közel járt a hajnal. Hamarosan felkel a sötét nap, s
úgy izzik majd, mint egy széndarab a porlepte,
narancsszín égbolton, és sugarai úgy sújtanak le a
sivatagra, akár kalapács az üllőre. Csak az éjszaka
enyhíti valamelyest az égető hőséget. A sivatag
homokja ilyenkor lehűl, a hőmérséklet csökken, az
éjszaka szörnyei pedig elhagyják fészkeiket és föld
alatti vackaikat, hogy élelmet szerezzenek. A nappal más
veszélyeket hozott, nem kevésbé gyilkosakat. Athas
nem volt vendégszerető hely.
Lyra Al'Kali arról a világról álmodott, amilyen ez
valaha volt, jóval az ő születése előtt. A pirkadat előtti
pillanatokban elképzelte, hogy felkel a nap, és zöldellő
rónaságot világít meg alant, a puszta sivatag helyett. A
Zengő Hegység lankáit erdő borítaná, nem pedig
sziklatörmelék, és madárdal zengene a szél komor
jajgatása helyett. Valaha zöld volt a föld, a Nap fényes,
és Athas növényei virágoztak. Azelőtt...
Mielőtt a természet egyensúlyát felborították azok,
akik meg akarták tervezni; mielőtt a nap színe
megváltozott, mielőtt mocskos csodákkal tönkretették
volna a világot.
A Pirínek voltak a legősibb faj az Athason, bár az
elmúlt századok alatt számuk egyre csökkent.
Legendáikban a Zöld Korszakról meséltek, s ezek a
történetek generációról generációra szálltak, midőn a
pirínek letették felnőtté avatási esküjüket.
Kevesen maradtunk, gondolta Lyra.
Minden évben kevesebb és kevesebb fajtájabélivel
találkozott vándorlásai során. Ő maga az egyik
rangidős volt közöttük, a megmaradt pirínek egyik
legidősebb tagja.
A mi időnk lejárt, merengett. Bár életünk századokig
tart, mégsem lesz elég időnk, hogy meggyógyítsuk a
haldokló bolygót. Túl kevesen vagyunk, s egyedül
semmire sem megyünk.
Minden évben, felnőtté válási esküjének évfordulóján,
Lyra elment a Sárkányfoghoz, és felmászott az égbe
nyúló hegycsúcsra. Az Athas bármely humanoid fajtája
számára - beleértve a fáradhatatlan, gyorslábú elfeket,
s a fürge, vad félszerzeteket is - az orom kanyargós
emelkedői szinte lehetetlenné tették a feljutást, ám Lyra
nem humanoid alakjában tette meg az utat. Csak
egyszer, amikor először teljesítette esküjét, mászott fel
alakváltó képessége felhasználása nélkül - majdnem
belehalt. Nem volt már fiatal, s még tagster, vagy rasclinn
formájában is nehéznek bizonyult az út. Mégis megtette
minden évben, és meg is teszi, amíg csak jottányi ereje
marad. És ha már képtelen lesz rá, legalább az
erőfeszítésbe hal bele.
A nap első füstös sugarai narancsszínre festették a
láthatár szélét. Lyra ott állt a szélfútta csúcson, hosszú,
fehér haja hullámzott, és nézte, ahogy a sötét nap
lassan, ellenségesen felemelkedik, hogy felperzselje a
sivatagot. Ahogy azt már számtalanszor megtette,
amióta öntudatra ébredt, s számlálni kezdte éveit, a
pirín a reggeli szélbe kiáltotta esküjét.
- Én, Lyra Al'Kali, a zengőhegyi Tyra Al'Kali leánya
ezennel ünnepélyes fogadalmat teszek, és elfogadom
életem célját, ahogy azt a pirínek minden egyes fia és
leánya megtette előttem és megteszi majd utánam, míg
Athas újra zölddé nem lesz. Fogadom, hogy követem az
Őrző Útját, arra használva erőmet, hogy megvédjem és
meggyógyítsam a földet, legyőzzem és elpusztítsam
azokat, akik megszentségtelenítve ellopnák életét, hogy
saját, mocskos hasznukat keressék benne. Hű maradok
az öregekhez, és a Legöregebb Öreghez, Alar Ch'Aranol,
Béke-Hozó, Tanító, Őrző, Sárkányölőhöz. Ezennel
annak szentelem életem, hogy az ő nemes útját
kövessem, és elkötelezem magam a Druida Út
szolgálatára, s a föld újjáélesztésére. Esküszöm.
Szavai elvesztek a szélben, miközben a sötét nap
fénye elárasztotta alant a sivatagot. Így veszhetnek
álmaink is a szélbe, gondolta. Talán sose jön el az idő,
amikor Athas újra zöld lesz; addig biztosan nem, amíg
a boszorkány-királyok élnek, és kiszipolyozzák az életet
a bolygóból, hogy varázsigéikhez merítsenek erőt
belőle, és addig sem, míg sárkányok sétálnak a
világon, mocskot és pusztítást hagyva maguk után. A
Legöregebb Öreg halált esküdött Athas sárkányaira, de
egyedül gyenge volt a varázserejükkel szemben. Mi
több, az összes pirín együtt sem lenne képes bírni
velük. Mióta Lyra az eszét tudta, Ch'Aranol azon
fáradozott, hogy legyőzze a sárkányokat, akik valaha
ember alakban járkáltak, de az őrző-mágia soha nem
ért fel a pusztítóval, és egyetlen Pusztító sem volt olyan
erős, mint egy tökéletesen átváltozott sárkány.
Sok kalandvágyó lelte már halálát, midőn
megpróbálta felvenni a harcot egy sárkánnyal, és még
többen meghalnak, ha a boszorkány-királyok tovább
növelik hatalmukat. Mindegyik elindult már a
metamorfózis útján, amelynek során sárkánnyá
változnak. A folyamat lassú volt és fájdalmas; igen
erőteljes varázslatokat és varázsigéket követelt, melyek
kiszipolyozzák az életet, és azoknak a
szerencsétleneknek a lelkét, akik a boszorkány-
királyok hatalmába kerültek.
Az Őrző Útja a varázserő józan, tiszta felhasználását
követelte meg úgy, hogy a varázsló saját életenergiáiból
merít, vagy egyszerűen "kölcsönkér" a növények és a
föld energiájából - ám csupán bölcs mértékkel, hogy a
növények visszanyerjék erejüket, és a föld ne maradjon
örökre terméketlen a varázshasználó nyomában.
A Pusztítók azonban nem tisztelték az élővilágot,
pusztán a hatalom utáni sóvár vágy vezette őket. Olyan
varázslatokat használtak, amelyek nagy területen
kiirtották a teljes növényzetet; állatok tetemei mutatták
az utat, amerre jártak, s elszívtak minden tápanyagot
a földből, hogy soha többé nem nőtt ott semmi. De a
Pusztítóknak ez sem volt elég. Akik elegendő
varázserővel rendelkeztek, nem haboztak elszívni az
érző lények erejét sem, legyenek azok elfek,
félszerzetek, törpék, thri-kreenek, vagy Athas bármely
más humanoid faja -akár pirínek is.
A pusztító varázslat őrültség, gondolta Lyra,
különösen azok a gyilkos varázsigék, amelyeket a
boszorkánykirályok használnak, űzve a vágytól, hogy
sárkánnyá váljanak. Ha még ezer évig élne, akkor sem
értené meg. Mit érnek ilyen felmérhetetlen hatalommal,
ha csak egy kihalt világot irányíthatnak, ahol nincs
élet? Honnan szerzik majd az energiát, amire egy
felnőtt sárkánynak szüksége van a túléléshez?
Mindent kiirtanának, aztán a dühödt bestiák nyilván
egymásnak esnének, míg csak egy maradna életben -
és az az egy uralkodhatna a kifosztott, puszta bolygón.
Amint az utolsó sárkány végignézne Athas tönkretett
világán, egy pillanatra elégedetten venné tudomásul,
hogy ő az egyedüli, s legfőbb hatalom - aztán lassan
éhen halna.
Hogyan lehetséges, hogy képtelenek ezt belátni?
-töprengett a pirín, amint szomorúan végignézett az
aszott térségen. Miért nem fogják fel a Pusztítók, hová
vezet mindez? Az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy
a boszorkány-királyok őrültek - beleőrültek a hatalom
utáni vágyba, és csak ennek a vágynak élnek. Ahogy
nőtt a hatalmuk, nőtt az étvágyuk is. Valamiképpen meg
kellene állítani őket; ám az egyetlen mód az
elpusztításuk lenne, s a Pusztítók sokkal gyorsabban
össze tudják gyűjteni az erőt, mint bármelyik Őrző.
Közönséges varázsló soha nem tudna elbánni velük.
Csupán egyetlen lehetőség kínálkozott; egyetlen lény,
aki egyenrangú ellenfelük lenne - a Megtorló.
Soha nem volt Athason egyetlen Megtorló sem. Erről
gondoskodtak a boszorkány-királyok, meg azok
kegyeltjei. Könyörtelenül üldöztek és legyilkoltak
minden ellenfelet; és egy Megtorló születése sokkal
tovább tartott, mint egy sárkányé, mert ez csak őrző
varázslatot hozott magával. A metamorfózis útja
hosszú volt és fájdalmas, önfeláldozást és pokoli
türelmet követelt. Mégis, ezer év múltával akadt
legalább egy halvány reménysugár. Egy Megtorló volt
születőben. Sok-sok évre van szüksége, s a
boszorkány-királyok mindent megtesznek majd, hogy
megtalálják és elpusztítsák, mielőtt beteljesülne a
folyamat. De ha nem járnak sikerrel, és a Megtorló
szárnyra kap, a sárkányok reszketni fognak az
odúikban.
Mégis, mik az esélyek? Mielőtt a Megtorló születési
folyamata befejeződne, a megmaradt boszorkány-
királyok valószínűleg már mind sárkánnyá változnak,
s akkor sokan lesznek egy ellen. A túlélő pirínek
örömmel vállalnák hátralévő életükben a Megtorló
megóvását, míg a folyamat végbe nem megy, ám senki
sem tudja, hol keresse a magányos varázslót, aki
eltökélte, hogy véghezviszi ezt a keserves átalakulást.
Talán jobb is így, gondolta Lyra. Ha mi nem találjuk őt,
akkor a boszorkány-királyok sem bukkannak rá. Ez
persze nem állítja meg őket a keresésben.
Lyrát keserves, kétségbeesett zokogás riasztotta fel
merengéséből. Gyereksírás, ismerte fel meglepődve, és
gyorsan körülnézett. Ez lehetetlen. Egy gyermek nem
tudna felmászni a Sárkányfogra. Talán a szél süvöltése
tréfálta meg... Aztán hirtelen rájött, hogy nem a valós
térben hallotta a zokogást. A hang az elméjében szólt.
Segélykérő, pszionikus sírás volt, keserves, artikulátlan
"hang", csaknem olyan, mint valami állat halálhörgése.
De mégis gyermek, ezt Lyra bizonyosan tudta. Egy életet
töltött a pszionikus tudományok vizsgálatával, tehát
nem tévedhetett. Valahol egy gyermek kétségbeejtő
bajban van; ám a tény, hogy pszionikus sírása elért
egészen a Sárkányfog csúcsáig, azt bizonyította, hogy
páratlan veleszületett pszionikus erő birtokosa. Lyra
soha nem találkozott még csak hasonló esettel sem,
így hát semmiképpen nem hagyhatta figyelmen kívül.
Karját széttárva, egy helyben pörögni kezdett. Erősen
gyorsult, alakja elmosódott, egyre kevésbé volt
kivehető, s másodpercek alatt légörvény formáját
vette fel, amely végigsöpört a hegyoldalon, le a
dombok irányába. A sírásra koncentrált, hogy
megállapítsa, milyen irányból jött. Ekkor újra
meghallotta, ezúttal sokkal halkabban, s valahogy
nyugodtabban. Ráhangolódott, s a nyomában kissé
nyugatabbra fordult. Ahogy sebesen közeledett felé,
elképesztette a pszionikus "hang" ereje, még azután is,
hogy elcsitult valamelyest. Lyra végigszáguldott a
sziklatörmelékes dombokon, és a sivatag felé tartott.
Lehetséges ez? Mit keres egy gyerek éjszaka a
sivatagban? Talán egy bajba került karavánnal volt. A
sivatagban mindig ott leselkedik a balszerencse...
És akkor meglátta. Amint átrepült a sivatag felett,
majdnem túlsiklott rajta nagy igyekezetében. Nem volt
semmiféle karaván. Nem volt egy árva kocsi sem, vagy
gyalogos csoport. Csak egy gyermek hevert ott,
mozdulatlanul a homokban, meg egy tigone kölyök,
amelyik éppen ölni készült. Lyra éppen időben talált
rájuk.
A pirín - még mindig pörögve - földet ért, és a kölyök
elé libbent, hogy elzárja útját a gyermek felé. Bár az erős
homokörvény, amit Lyra kavart, meghökkentette és
hunyorgásra kényszerítette az állatot, mégsem mozdult
a földön fekvő gyermek közeléből. A tígone-ok olyan
pszionikus nagymacskák voltak, melyek
zsákmányszerzésre használták különleges
képességüket - ám csak a dombok között tartottak fenn
vadászterületeket, meg a Zengőhegy magas lejtőin.
Lyra mindeddig egyet sem látott közülük lemerészkedni
a sivatagba. Arra gondolt, hogy a fiatal, éhes kölyök
meghallotta a gyerek pszionikus sírását - miként ő
maga is -, és ösztönösen reagált rá. Újra alakot váltott,
ezúttal egy felnőtt tigone formáját vette fel, és egy
általános, állati-szintű pszionikus gondolatot irányított
a kölyök felé.
Az enyém. Takarodj.
Hirtelen támadt nyugtalanságot érzett a tigone-ban,
és a gondolat, amely hozzá érkezett, egyszerre jelentett
kihívást és meglepetést.
Nem. Nem zsákmány. Társ. Védem.
A fiatal kölyök figyelmeztetően kivicsorította a fogát.
Lyra egyáltalán nem számított ilyen válaszra. Nem
elég, hogy az állat nem akarta megenni a gyereket, de
készen állt arra, hogy megvédje egy felnőtt tigone-na1
szemben. A pirín magára öltötte humanoid alakját.
- Nyugalom - mondta hangosan, hangját
megnyugtató gondolatokkal támasztva alá. - Azért
jöttem, hogy segítsek a barátodnak.
A kölyök megengedte Lyrának, hogy közelebb jöjjön,
de óvatosan támadó állásban maradt arra az esetre, ha
az idegen a legkisebb ártó mozdulatot tenné a
mozdulatlan gyerek felé. Ez is meglepte a pirínt.
Általában nem okozott neki gondot, hogy pszionikus
tudásával felülkerekedjék a vadállatokon, de amikor
kiterjesztette hatalmát a fiatal kölyökre, az akkor sem
hódolt be teljesen; az elszánás, hogy megvédi a
gyermeket, mindennél erősebb volt benne.
Lyra lassan, a tigonera is figyelve, leguggolt a
gyermek apró teste mellé, és óvatosan a hátára
fordította. Ekkor újabb meglepetés érte.
- Mi ez? - bukott ki belőle a kérdés.
A gyermek első pillantásra embernek látszott. Kisfiú
volt, úgy öt-hat éves lehetett. Ám amikor megfordította,
látta a hegyes füleket, és az élesen kirajzolódó
vonásokat - magas pofacsont, szögletes arc, amely
hegyes állban végződik, keskeny, szép vágású orr,
széles, telt ajkak... Mindez azt bizonyította, hogy a
gyermek az elfek közül való, teste mégsem
emlékeztetett egy hosszú, elképesztően vékony,
túlméretezett elftestre. Végtagjai emberi méretűek
voltak, nem hasonlítottak az elfekéhez. A lábak és
karok túl rövidek, s a fülek bár finoman hegyesedtek,
túl kicsik... Ugyanakkorák, mint az emberi fül, csak
épp hegyes véggel.
A fiún ugyanígy kiütközött a félszerzetek néhány
jellemző vonása is - a mélyen ülő szemek, a vastag
szálú, sörényszerű haj, amely a vállára omlott, a fino-
man ívelt szemöldök. A félszerzeteknek is elhegyesedett
a fülük, de a gyermek túl nagytermetű volt ahhoz, hogy
közéjük tartozzon. És mégis magán hordta mind a
félszerzetek, mind az elfek jellemző, fizikai vonásait.
Egy félvér, gondolta Lyra megdöbbenve. De az elfek és
a félszerzetek egymás természetes ellenségei. Senki sem
hallott még olyanról, hogy egy elf és egy félszerzet
házasságra lépett volna egymással; habár, vélekedett,
miért lenne lehetetlen? Láthatóan nem volt az, hiszen
egy ilyen találkozás gyümölcsére nézett most le. Ez
megmagyarázta azt is, mit keresett a gyermek a sivatag
közepén. Lyra úgy érezte, összeszorul a gyomra. A fiút
kitaszították. Egy tiltott találkozás gyümölcsét az anya
mostanáig rejtegette és védelmezte, de ahogy nőtt,
egyre nyilvánvalóbb lett, hogy micsoda is valójában -
és szerencsétlent kirakták a sivatagba, hogy ott haljon
meg.
De a gyermek láthatóan erős akarattal bírt, hiszen
segítség, élelem és víz nélkül majdnem elérte a Zengő-
hegy dombjait. S ezenkívül hihetetlen pszionikus
tehetséggel volt megáldva. Fiatalon és tanulatlanul
képes volt elérni a pirínt a Sárkányfog csúcsán,
kétségbeesett, dühödt mentális sírásával. Csak nagyon
kevés olyan felnőtt pszionikust ismert, akik - bár évekig
tanulták ezt a tudományt - képesek lehettek volna ilyen
bravúrra.
 Meg kellett mentenie a fiút. Még élt, de eszméletlen
volt, és nagyon nagyon gyenge. A reményvesztett és
dühödt "zokogás" - amikor már látta a célt, amit el akart
érni, ám képtelen volt odajutni - az utolsó erejét is
felemésztette.
Egyet se félj, kicsim - mondta Lyra. - Nem fogsz
meghalni.
Kivájt egy kis gödröt a sivatag homokjában, és becsukta
a szemét. Mélyen elmerült önmagában, összeszedve a
szükséges elraktározott energiát ahhoz, hogy vizet
varázsoljon. Ahogy koncentrált, lassan víz buggyant fel
a mélyedésből. Belemártotta a kezét, és a fiú ajkára
hintett néhány cseppet. A gyermek ajka
megvonaglott, s kinyújtotta kiszáradt nyelvét, hogy
megízlelje az értékes cseppeket.
Lyra óvatosan belepillantott a kis teremtmény
elméjébe... de gyorsan vissza is hőkölt attól, amit ott
talált. Mikor a fiú kinyitotta a szemét, és felnézett rá,
ő szomorúan megrázta a fejét, és felsóhajtott:
- Oh, szegény kis elfszerzet! Mit tettek veled?

A fiatal papnő tétovázva közeledett a szövőszéknél

ülő főúrnőhöz, és várta, hogy az észrevegye. Az idősebb
nő, megérezve a lány jelenlétét, megszólította anélkül,
hogy megfordult volna, vagy levette volna tekintetét a
szövéséről.
- Igen, Neela, mit akarsz?
- Úrnőm, látogatónk van, aki találkozni szeretne
önnel. Kint vár a teremben.
A főúrnő összeráncolta a homlokát, és szembefordult
a lánnyal.
- Kint, az én termemben? Úgy érted, beengedték a
kapun? Tudod, hogy nem engedünk idegeneket
templomunk földjére, Neela. Ki a felelős ezért?
- De úrnő... ez egy pirín nő.
- Ah - bólintott az úrnő. - Az egészen más. A druida
békehozókat mindig szívesen látjuk. Megmondta a
nevét?
- Lyra Al'Kali-nak hívják, Úrnő.
- És te hagytad őt várakozni? - emelte fel a hangját a
másik, kikerekedett szemekkel. - Bolond lány! Ő a pirín
öregek egyike! Vezesd be azonnal!
A fiatal papnő tétovázott.
- Úrnő... van még egy dolog...
- Igen? Mi az? Mondd gyorsan!
- Egy gyermek van vele. Egy fiúgyermek.
- Egy fiú? Egy villichi templomban? - A főúrnő
elgondolkodott. - A gyermek pirín?
A fiatal papnő idegesen megnyalta az ajkát.
- Nem, Úrnő. Én... nem tudom, hogy micsoda. Sosem
láttam még ilyen szerzetet. És... egy tigone is van
velük...
- Egy tigone!?
- Csak egy kölyök, Úrnő, de a hölgy azt mondja, hogy
nem tágít a gyerek mellől, és mindenhova követi.
- Nocsak, ez érdekes - felelt a főúrnő. - Vezesd be Idős
Al'Kalit, Neela. Már amúgy is túl sokáig várattuk.
A fiatal papnő kiment, s egy perc múlva visszatért
Lyrával és a kisfiúval, akit a pirín kézenfogva vezetett.
Egy fiatal tigone-kölyök ügetett a nyomukban, a fiú
mellett. Amikor megálltak, a kölyök lefeküdt a fiú
lábához. A főúrnőnek először a gyermek véznasága és
bizonytalan tekintete tűnt fel, de aztán hamar
megértette, mire célzott Neela, amikor azt mondta,
hogy nem látott még ilyen szerzetet. A templom védett
világában Neela csak keveset tudott a külvilágról, de a
főúrnő azonnal látta, hogy a fiú félvér, ami önmagában
nem lett volna furcsa jelenség az Athason. Csakhogy
úgy látszott, a gyermek egy félszerzet és egy elf
frigyéből született, ez pedig soha sem látott
ritkaságnak számított.
- Béke veled, Varanna Úrnő - mondta Lyra.
 - És béke veled, Idős Al'Kali - felelte a főúrnő. -
Jelenléteddel megtiszteled templomunkat.
Lyra kissé meghajtotta fejét a bókra.
- Kíváncsi vagy, ki ez a gyermek, akit magammal
hoztam - jelentette ki. - Tudom, hogy férfiak nem
léphetnek be a villichi templomba, kivéve, ha pirínek.
De ő nem közönséges kisfiú, ahogy azt magad is
láthatod.
Ám ahelyett, hogy tovább magyaráznék, kérlek,
győződj meg erről saját magad, felhasználva
képességeidet. A főúrnő kissé töprengő arccal bólintott,
majd azt mondta:
- Jól van.
Egy finom pszionikus gondolatot irányított a
gyermekre. Szinte azonnal levegő után kapkodott, s
kerekre nyílt a szeme. A gyermek nem látható módon
reagált. Ami azt illeti, úgy látszott, mintha egyáltalán
nem reagált volna. Olyan volt, mintha amnéziás
állapotban lenne. De mikor az úrnő megérintette az
elméjét, az olyan megdöbbentő erővel taszította el,
hogy a nőnek elállt a lélegzete. De a kontaktusnak
ebben a röpke pillanatában megértette, miért hozta őt el
a pirín hozzá.
- Többlényegű? - kérdezte halkan, megdöbbenéssel a
hangjában.
Lyra bólintott.
- Kétségkívül te is megtapasztaltad rejtett erejét,
ahogy én is.
- De... ennyire erős! - mondta a főúrnő. - Soha nem
tapasztaltam ilyesmit ilyen fiatal korban!
- Én sem, soha - bólintott a pirín. - Érted már, miért
hoztam el hozzád.
- Hol bukkantál rá?
- A sivatagban, amint megpróbált elérni a dombokhoz
- mondta Lyra. - Kitaszította a saját fajtája... közel járt
már a halálhoz, amikor rátaláltam. A Sárkányfog csúcsán
ért utol a kiáltása.
- Olyan messze? - kérdezte a főúrnő elképedve.
Megrázta a fejét. - És soha nem tanulta?
- Hogyan tanulhatta volna? Nem idősebb öt-hat
évesnél. Egészen mostanáig az anyja rejtegethette... ki
tudja, mi lett volna a sorsa, ha kiderül a származása. És
az elf, vagy a félszerzet fajnál, bármelyik is vetette ki,
soha nem kapott volna pszionikus nevelést.
- Nem, nyilvánvalóan nem - vélte a főúrnő is. - Ha arra
gondolok, hogy egy ilyen tehetség majdnem
elpusztult... nem is beszélve arról, micsoda kegyetlenség
efféle sorsot szánni egy gyermeknek. Valószínűleg a
megpróbáltatásai felelősek elméje széttöredezéséért...
voltaképpen, ez is kihozhatta rejtett tehetségét. Nagyon
ritkán találkozni többlényegűvel. Eddig kétszer láttam
ilyet, mindkétszer villichi születésű lányoknál, akik
kegyetlen bántalmazásoknak voltak kitéve, mielőtt
kitagadták volna őket. Ez az első eset, hogy fiúval esik
meg ilyesmi. Szegény gyermek. Ha arra a gyötrelemre
gondolok, amit ki kellett állnia...
- Senki más nem jutott eszembe, aki képes lenne
megérteni ezt - mondta Lyra. - Azt reméltem, annak
ellenére, hogy fiú, befogadod templomod oltalmába.
- Természetesen - bólintott együttérzően a főúrnő. - A
villichi templomnak soha nem volt férfi lakója, de ez
esetben kivételt kell tennünk. Ki más, ha nem egy
villichi képes elfogadni és megérteni egy többlényegűt?
És ki más, mint egy villichi lenne képes
továbbfejleszteni a képességét? Ránk bízhatod őt,
személyesen gondoskodom róla. De... mi legyen a
tigone-nal?
- Az állatot pszionikus kötelék fűzi hozzá - magyarázta
a másik. - Ő a védelmezője. A fiú némelyik énje
kommunikál vele. Az ilyen kötés ritka, nem szabad
elszakítani.
- De ahogy a fiú nő, úgy nő a tigone-kölyök is - vetette
ellene a főúrnő. - Egy tigone már fiatal korában is
veszélyes. Ha felnő, még én sem leszek képes kordában
tartani.
- Amíg senki nem bántja a fiút, nem kell félned a
tigone-tól - válaszolt a pirín. - Habár azt javaslom, ne
akard etetni. Engedd, hogy éjszakánként a templomon
kívül csatangoljon és vadásszon, ahogy az természetes.
Mindig visszatér majd a fiúhoz, a templomban élőket
pedig elfogadja majd, mint csapatának tagjait, és
védelmezi őket, miként a fiút.
- E dolgokban meghajlok bölcsességed előtt,
IdősAl'Kali - mondta a főúrnő. - Hogy' hívják a fiút?
Lyra megrázta a fejét.
- Nem tudom. Azt sem tudom, ő maga tudja-e
egyáltalán. Egy szót sem szólt, mióta megtaláltam.
- Valaminek csak hívnunk kell - mondta Varanna. Egy
pillanatig gondolkodott. - Sorak lesz a neve.
- Elf elnevezés, amelyik olyan nomádokra illik, akik
egyedül járnak - mosolygott a másik. - Éppen ráillik.
Habár, most már nincs egyedül.
A főúrnő megrázta a fejét.
- Ez a gyermek többlényegű, Idős Al'Kali. Egy,
ugyanakkor egyben sok is. Attól félek, mindig egyedül
lesz.
 ELSŐ FEJEZET

Varanna a hálószobája erkélyén álldogált, és nézte,

ahogy Sorak a vívást gyakorolja az udvaron. Habár a
villichik mind képzettek voltak a pszionika
tudományában, a fegyverforgatásra is megtanították
őket. A kolostorban a fegyverforgatást nemcsak mint
harcművészetet tartották fontosnak, s nem csupán a
test edzésére használták, hanem olyan tudományként
kezelték, amely élesíti az elmét, fejleszti az ösztönöket.
Az évekig tartó intenzív harcművészeti képzés
tökéletessé fejlődött a pszionikus képességekkel
társulva, és félelmetes harcosokat nevelt a villichikből.
Még egy félvér gladiátor is kétszer meggondolja, hogy
megtámadjon-e egy villkhit.
Amint a főúrnő Sorak gyors, magabiztos és könnyed
mozdulatait figyelte, eszébe jutott az a kicsi, vézna
gyermek, akit Idős Al'Kali hozott annakidején a
templomba. Tíz év telt el azóta, ami azt jelenti, hogy a
fiú most tizenöt-tizenhat, esetleg tizenhét esztendős
lehetett. Sorak maga sem tudta, mennyi idős, a
pszionikusok pedig nem tudták megállapítani a korát.
Olyan félelmetes pszionikus védelemmel bírt, hogy
még Varanna sem tudott áttörni rajta; s ez csak az egyike
volt azon nehézségeknek, amikkel az elfszerzettel
kapcsolatban szembe kellett néznie.
Először is, férfi soha nem élt a kolostorban ezelőtt.
Körülbelül ötszáz villichi lakott a zengőhegyi magányos
épületegyüttesben. A legidősebb papnők és a főúrnő
magában a templomban, míg a többieknek közös
hálóhelyeik voltak a kolostort körülvevő épületekben.
Általában nyolcvan-száz papnő mindig zarándokúton
járt. Ez azt jelentette, hogy négyszáz nő tartózkodott a
kolostorban, hatévestől hatvan évesig, nem számítva a
legidősebb papnőket. Közülük a legfiatalabb nyolcvanöt
esztendős volt, a legidősebb pedig - maga Varanna
-elmúlt kétszáz. Mindezek a lakók - és egy fiatal,
hímnemű elfszerzet!
Példátlan eset. Amennyire csak vissza lehet
emlékezni, az Athason soha nem született villichi férfi.
A villichik mindig ember nők voltak, akik az erős
pszionikus képesség áldásával - mások szerint átkával
- jöttek a világra. Emiatt a veszedelmesen nyers
pszionikus erő miatt a villichiket szinte mindig
elkerülték. Néha még az otthonukból is elűzték őket,
bár az rossz ómennek számított.
Nem kegyetlenség, gondolta Varanna fintorogva, csak
balszerencse.
A pszionikus erő bárkiben kifejleszthető valamilyen
szintig, ha az illető intelligens, türelmes, és kitartó a
művészet tanulmányozásában. A legtöbb ember
legalább egy rejtett pszionikus képességgel jön a
világra, de ez a képesség "vad", ami annyit jelent,
hogy nem feltétlenül lehet tetszés szerint kiaknázni.
Sok ember nem is tudja, hogy rendelkezik efféle
képességgel. Még a legcsekélyebb aktivitás teljes
előhívásához is több éves kemény képzésre van
szükség, egy mester vezetésével. S még így is csak
keveseknek sikerül olyan fokra fejleszteni pszionikus
tehetségüket, mint a villichiké, akik ezzel a
képességgel születtek.
A villichik más szempontból is különböztek a
többiektől. A villichinek született nők hosszabb ideig
éltek, mint a normális emberek. Magasabbak voltak az
átlagnál, sudárabbak, hosszabb végtagokkal,
hasonlóan az elfekhez - bár az elfeknél ezek a
jellemzők még hangsúlyosabban érvényesültek.
Hihetetlenül világos volt a bőrük - nem annyira
ugyan, mint az albínóknak, de nagyon sápadt,
úgyhogy a nap inkább égette, semmint barnította őket.
Hogy megvédjék magukat, hosszúra növesztették a
hajukat, és könnyű köpönyeget borítottak magukra, ha
kimentek a nappali fényre.
Senki sem tudta, miért születik egy kislány
villichinek. Az efféle gyermek általában teljesen
normális emberi szülőktől származott, akik gyakran
csapásnak tartották gyermeküket. Nemcsak a külseje
volt más - a legtöbb ember mércéje szerint torz -, de
teljesen kifejlett pszionikus képességgel is rendelkezett.
Képes volt olvasni szülei, azok barátai és szomszédai
gondolataiban, ha látogatóba jöttek. Ennek
eredményeképpen, intellektuálisan sokkal gyorsabban
fejlődött, mint a közönséges embergyerekek.
Ugyanúgy azonban, miként a normális embergyerekek
fokozatosan sajátítják el a fizikai mozgást - vagyis
előbb mászni tanulnak meg, mielőtt járni kezdenének -,
a villichi gyerekeknek is tökéletesíteniük kellett
veleszületett képességüket, mielőtt teljességgel
uralkodni tudtak rajta. Gyakran előfordult, hogy villichi
gyerekek akaratlanul is tárgyakat röpködtettek körbe a
lakásban, óriási károkat és szörnyülködést okozva
tevékenységükkel. Pszionikus rohamokkal tudták
bombázni szüleiket, vagy azokat, akik
szerencsétlenségükre a közelükben tartózkodtak. Egy
villichi kisbaba, ha éhes volt, gyakran sokkal többet
tett annál, minthogy egyszerűen sírt volna a tejért...
A villichi gyerekek szülei pedig teljesen
felkészületlenek voltak. Nem tudták, hogyan
bánjanak velük, és mind ők, mind a kicsinyek
megsínylették ezt. A villichi születés jelensége
ritkaságnak számított, nem akadt senki, akihez az
ilyen gyerekek szülei segítségért fordulhattak volna. Ha
lakott pszionista mester a közelben, esetleg
elmehettek hozzá tanácsért, de annak általában
megvoltak a saját tanítványai, akik vagy szolgálták
cserébe az oktatásért, vagy fizettek érte. Egy villichi
gyermek csak szükségtelen terhet jelentett a számára,
ráadásul többnyire az övét meghaladó pszionikus
képességgel rendelkezett. Nagy ritkán azért egy-egy
jólelkű mester elvállalt villichi gyermeket, legalábbis
addig, amíg nem találnak egy villichi papnőt, aki
megszabadítja őt a felelősségtől. De a legtöbb tanító
egyszerűen megtagadta a segítséget.
Így vagy úgy, a villichinek született kislányokat
előbb utóbb kiközösítették. Ha egy papnő nem talált
rájuk zarándokútja során, akkor végül ők maguk
tették meg az utat a Zengőhegyhez. Ott, egy magasan
fekvő rejtett völgyben végre rátalálhattak arra a helyre,
ahol a tehetségüket táplálták, irányították és
fejlesztették. Megtalálhatták saját társadalmukat,
amely a tanulásnak, fegyelemnek és elmélkedésnek
szentelte magát. Soha nem mentek férjhez és nem
adtak gyermeknek életet, mert a villichik sterilnek
születtek, és a legtöbbjük szűz maradt.
Amikor eljött az ideje, minden egyes papnő
zarándokútra indult, hogy körülnézzen a kinti világban,
és újabb villichikre bukkanjon. Ilyenkor - nagy ritkán -
lehetőségük adatott megízlelni a test örömeit is.
Varanna nem tiltotta, és nem bátorította az effajta
viselkedést, mert úgy tartotta, minden papnő döntsön
szabadon afelől, mit választ. Habár néhány papnő
nem tudta legyőzni kíváncsiságát, a legtöbb mégis
elkerülte a férfiak társaságát. Nem találták vonzónak
a gondolataikat.
Sorak más volt. Az ő gondolatai teljességgel
hozzáférhetetlenek maradtak még Varanna számára is,
aki több mint két évszázadot töltött a pszionikus
művészet tanulmányozásával. Mikor a többiek
megtudták, hogy egy férfi kapott bebocsátást a
kolostorba, majd' mindannyian ellenségesen reagáltak.
A legnagyobb ellenállást a fiatalabb papnők
tanúsították, akik megrémültek attól, hogy egy férfi él
majd közöttük, főleg egy olyan férfi, aki félig elf, félig
meg félszerzet.
Az ember férfiak is elég rosszak, vallották, de az
elfekben soha nem lehetett megbízni, a félszerzetek
pedig barbárok, állatias teremtmények, akik nem csak
állatokat, de emberhúst is esznek. A papnők reakciói a
megdöbbenéstől és kétségbeeséstől a harag, sőt, a
rettegés érzéséig terjedtek. Egyikük sem értette igazán,
mit jelent az, hogy többlényegűség, ezért megvoltak
ijedve. Néhányan még követségbe is mentek
Varannához, hogy tiltakozzanak, ami páratlan
eseménynek számított, hiszen a főúrnő döntéseit
sohasem kérdőjelezték meg. Ám Varanna állhatatos
maradt. Sorak férfi volt, ráadásul nem ember - de
minden más tekintetben akár villichi is lehetett volna.
- Hatalmas pszionikus tehetséggel rendelkezik -
magyarázta nekik Varanna. - A legerősebbel, amit
valaha is láttam. Egy ilyen tehetséget gondozni, és
talán fejleszteni kell. Ő is kitaszított. Mindannyian
tudjátok, mit jelent ez. Mindegyikőtök tudja, milyen
érzés, ha elkerülnek s visszautasítanak valakit, ha nem
bíznak benne, sőt, félnek tőle. Mind ismeritek annak
fájdalmát, amikor nemkívánatosnak tartanak valakit, s
nem értik meg. Amikor idejöttetek, mind védelmet és
bebocsátást kaptatok. Tagadjuk ezt meg Soraktól csak
azért, mert férfi, s mert elfszerzet?
- De a férfiak le akarják igázni a nőket - felelte az egyik
fiatal papnő.
- És az elfek kétszínűek - mondta egy másik.
- És a félszerzetek húst esznek - tette hozzá valaki
undorodva.
- Ahogyan az emberek is - bólintott Varanna
nyugodtan. - Mi, villichik nem eszünk húst, mert
tiszteletben tartjuk az élőlényeket. Sorak még gyerek,
és megtaníthatjuk ugyanerre a tiszteletre. Az elfek
hazudnak, csalnak és lopnak, mert olyan a
társadalmuk, ahol ezek a képességek számíthatnak
elismerésre. Mi nem így élünk, és Sorakot sem így
neveljük majd. Ami a férfiak magatartását illeti a
nőkkel szemben, az abból a társadalmi hozzáállásból
következik, amelyben felnőnek. Ha Sorakot tisztelettel,
és egyenrangúként kezeljük, ő is így fog reagálni.
- Még ha így van is, Úrnő - mondta Kyana, az a papnő,
akit kiválasztottak, hogy képviselje a többieket -, egy
férfi jelenléte a kolostorban zavaró lesz. Ő egyáltalán
nem közülünk való, és soha nem is lesz az, mert nem
született villichinek.
- Nem, nem született annak - helyeselt Varanna.
-Bizonyos értelemben ő ugyanúgy különbözik tőlünk,
mint ahogy mi különbözünk a többi embertől. És mert
mi másnak születtünk, kitagadtak minket. Úgy bánjunk
Sorakkal, ahogy velünk bántak?
- Nem arról van szó Úrnő, hogy mi hogyan bánunk
vele, hanem arról, hogy ő hogyan bánik majd velünk
-felelt Kyana. - Ő többlényegű. Mennyit tudunk erről a
betegségről? Te magad, Úrnő, te is azt mondtad, hogy
csak két ilyen esettel találkoztál eddig, és az is akkor
történt, amikor még nagyon fiatal voltál. Egyikünk
sem tudja, mire képes ez az elfszerzet. Nem működik
normálisan az elméje. Honnan tudjuk, hogy nem
kígyót melengetünk-e a keblünkön?
- Nem működik normálisan az elméje? -
visszhangozta Kyana szavait Varanna. - Valóban ezt
mondtad? Miért, normális itt bármelyikünk is?
Mindannyian azért vagyunk itt, mert mások ugyanezt
mondták ránk. Mi nem a külsejük, a nemük, vagy a
képességeik alapján ítéljük meg az embereket, hanem
aszerint, hogy mi lakozik a szívükben. Mi nem
bélyegzünk meg senkit azért, mert másmilyen. Vagy
csak akkor higgyük és tanítsuk a számunkra fontos
dolgokat itt a kolostorban, ha az kényelmes nekünk?
Ha eltérünk a hitünktől, amikor az megmérettetik,
akkor csak gúnyt űzünk belőle. Nem vitatkozom erről
tovább. Döntsetek ti. De ha azt választjátok, hogy
elűzitek Sorakot a kolostorból, akkor válasszatok új
főúrnőt is. Megígértem a pirínnek, hogy megóvom az
elfszerzetet, és gondját viselem. Nem szegem meg a
szavam. Ha Sorak elmegy, én is megyek.
Ez eldöntötte a kérdést, hogy Sorak maradhat-e a
kolostorban, de akadtak más problémák, amik
megoldásra vártak. A fiú hosszú ideig nem beszélt, és
Varanna nem volt benne biztos, vajon azért van-e így,
mert nem ismeri az emberi nyelvet, avagy az átélt
borzalmak felelősek érte. Nem tudta azt sem, elf- vagy
félszerzettársadalomból tagadták-e ki, s így abban sem
volt biztos, melyik nyelven tanították.
Aztán rémálmok kezdték gyötörni Sorakot, s ilyenkor
hangosan sírt. Legtöbbször félszerzet nyelven
kiáltozott, amiből arra lehetett következtetni, hogy
félszerzetek között élhette le korai éveit, de néha elf
szavak is kibuktak belőle.
Ébren soha nem beszélt.
Idős Al'Kali sokat tett azért, hogy a feljavítsa
szánnivaló állapotából, amelyben rátalált, de a
gyermek még mindig gyönge volt, és csak lassan tért
vissza az ereje. Az első néhány hétben Varannával
aludt, a templomban. A nő folyamatos próbálkozásai,
hogy behatoljon a fiú elméjébe, sorozatosan kudarcot
vallottak. Vagy minden további nélkül "kihajították",
vagy úgy érezte, mintha kőfalba ütközött volna. Ennek
ellenére tovább próbálkozott.
Amikor Sorak egy kicsit erőre kapott, Varanna úgy
döntött, az lesz a legjobb a számára, ha a papnőkkel
lakik együtt. Ez segítené beleszokni a kolostor életébe,
és megszüntetné a kivételezésről szóló panaszokat.
Mégis, újra, amikor Varanna a lakóhelyre vitte Sorakot,
rémület lett úrrá a teremben. A papnőknek nem volt
külön szobájuk, vagy hálófülkéjük. A lakóhely felső
emeletén aludtak, egymás mellett sorakozó ágyaikon.
Az földszintet közös helyiségnek használták, ahol
szőttek, vagy más kézimunkával foglalatoskodtak,
esetleg csak beszélgettek. Amikor Varanna berakatott
egy ágyat az emeletre Soraknak, a többi nő, főleg a
fiatalabbak, igen nyugtalanok lettek.
- De... itt nem aludhat! - mondta az egyikük, egy
tizenöt esztendős lány, akinek ágya éppen Soraké
mellett lett volna.
- És miért nem? - kérdezte Varanna.
- De Úrnő... hogy' fogunk levetkőzni?
- Úgy, hogy a fejeteken át kibújtok a ruhából, ahogy
azt eddig is tettétek - felelte Varanna. - Hacsak nem
létezik egy másfajta vetkőzési módszer is, amiről én
nem tudok.
- De Úrnő... a fiú látni fogja! - tiltakozott a fiatal
papnő.
- Na és aztán? - fakadt ki a vezetőjük ingerülten.
-Szégyenled tán a tested? Vagy a meztelenséged
sebezhetővé tesz egy férfi előtt, aki ráadásul csak egy
kisfiú? Erről van szó? Mert akkor mindig
sebezhetőnek érzed majd magad, mivel a ruha a
legsilányabb védelem.
- Ez... nem illendő - hebegte egy másik papnő tétován.
Varanna felhúzta a szemöldökét.
- Arra célzol, hogy a cselekedeteim nem helyesek?
- Nem, Úrnő, de... de... de ő mégiscsak egy férfi, és ha
mezítelenül lát minket, az buja gondolatokat ébreszthet
benne.
- Igazán? - kérdezte Varanna. - Miféle buja
gondolatokat?
A papnő elpirult.
- Hát... tudod.
- Nem tudom. Mondd el.
A másik mély lélegzetet vett, míg a többiek
odagyűltek, hogy hallják, mit felel.
- A férfiak csak egy dologra gondolnak, ha nőkről van
szó - bökte ki.
- Ah, értem - vonta össze a szemét a vezetőjük. - És ti
mind olyan rémültek és védtelenek vagytok, hogy féltek
egy kisfiútól?
- Nem Úrnő, természetesen nem, de... - mély levegőt
vett, aztán csak kimondta: - Feszültséget és
diszharmóniát fog okozni.
- Csak ha hagyjátok - vélte Varanna. - Sorak csak egy
gyerek. Az ő gondolatai és hozzáállása még nem alakult
ki ebben a kérdésben. Ha befogadjátok, és úgy kezelitek
őt, mint a fivéreteket, akkor mint nővéreit szeret meg,
és fogad el benneteket. Ha megtanítjátok a nőkkel
szembeni tiszteletre, akkor azt fogja megtanulni. De ha
elrejtitek előle a testeteket, mintha az természetellenes
volna, akkor kíváncsi lesz, és úgy néz majd a női
testre, mint a tiltott gyümölcsre. És ha csak azért, mert
férfi, másként bántok vele, akkor ő is másként bánik
majd a nőkkel, csak azért, mert nők. Ha kifogásolni
valót találtok abban, ahogyan a férfiak gondolkodnak és
viselkednek, hát itt a lehetőség, hogy olyan férfit
neveljetek, aki nem úgy viselkedik és gondolkodik mint
a többi. És ha minden erőfeszítésetek hiába, akkor
valószínűleg ti cselekedtek és gondolkodtok hibásan.
- Ide teheti az ágyát az enyém mellé, Úrnő – mondta
egy kemény, fiatal hang. - Én nem félek.
Varanna mosolyogva fordult Ryana felé. Mindössze
hat esztendős lévén, ő volt a kolostor legfiatalabb
papnője, és sokban különbözött a többiektől. Eltérően
a legtöbb villichitől, akik szőke hajúnak és kék, vagy
világos szürke szeműnek születtek, Ryana haja tiszta
fehér volt, a szeme pedig feltűnő, élénkzöld. A teste is
arányosabbra sikerült - lánynak ugyan magas és sudár,
de a végtagjai és nyaka korántsem olyan hosszú,
mint a legtöbb villichié. Pusztán a külseje alapján
nehéz lett volna megmondani, hogy villichi.
Mindazonáltal erős pszionikus képességekkel és
nagyon független lélekkel született, ami azt
eredményezte, hogy jóval intelligensebb volt a
koránál. Kicsivel kevesebb, mint egy esztendeje élt a
kolostorban. Kétségbeesett és állandó nehézségekkel
küzdő szülei szegény emberek voltak Tyr-ből, négy
másik gyerekkel, akik mind normálisnak születtek.
Boldogan vették tudomásul, hogy átadhatják a
Ryanáról való gondoskodás felelősségét, akivel
képtelenek voltak megfelelően bánni.
- Látjátok? - emelte fel a hangját a főúrnő. - A
legfiatalabbnak és legkisebbnek van a legbátrabb
szíve. Megtanulhatnátok tőle, mit jelent villichinek
lenni.
Ryana szavai megszégyenítették a többieket;
kelletlenül befogadták Sorakot a hálótermükbe. Az
ágya Ryana mellé került, és attól a naptól kezdve a
kislány felelősnek érezte magát azért, hogy védelmező
nővére legyen, jóllehet, körülbelül egyidősek voltak. Ő
számolt be Varannának Sorak fejlődéséről, és az első
szó, amit Sorak kimondott, az Ryana neve volt. Végül is
elválaszthatatlanok lettek.
A többi fiatal papnő abbéli félelme, hogy egy hímnemű
elfszerzet él közöttük, alaptalannak bizonyult, s
nemsokára "kisöcsém"-nek szólították. Befogadták a
tigone kölyköt is, mintha csak egy háziállat lett volna,
s ő, bár tűrte a gondoskodást, egyértelműen Sorak társa
volt. A fiú Tigrának nevezte. Éjszakánként kiengedték
Tigrát vadászni, és nem sokkal hajnal előtt a kapus
mindig meghallotta, ahogy a nehéz fakaput
karmolássza. Ha nem ment ki vadászni, ott aludt Sorak
ágyának lábánál, vagy követte őt mindenhova, mint egy
árnyék. Ahogy múlt az idő, bizony jókora árnyékká
nőtt.
Sorak is cseperedett. Varanna elnézte boltozatos
mellkasát s izzadságtól csillogó karját, ahogy az
udvaron gyakorolt, s eszébe jutott, milyen sovány és
vézna volt, amikor Idős Al'Kali elhozta őt a
templomba. Remek, erős, jóképű fiatalember vált
belőle. Nem, javította ki magát gondolatban, nem
helyes a kifejezés, hiszen végül is a fiú nem ember.
Habár amiatt, hogy egyik szülője elf, a másik meg
félszerzet volt, igazán emberi külseje lett, kivéve a
hegyes füleket - amit egyébként dús, vállig érő fekete
haja gyakran elrejtett. Csaknem hat láb magasra nőtt,
és a vonásai, amelyek oly finomak és elfszerűek
voltak kiskorában, most még kifejezettebbek lettek.
Mégsem bírt az elfek (emberi szemszögből nézve)
eltúlzott testi jellegzetességeivel.
A fülei - jóllehet, elhegyesedtek - nem lépték túl az
emberi mércét. Mélyen ülő, sötét, csaknem fekete szeme
volt. Szemöldöke már korántsem tűnt annyira finom
kidolgozásúnak, mint gyermekkorában, ámbár keskeny
maradt, s magas ívelésű. Orra szinte csőrszerű, mégsem
csúnya; pofacsontja kiugró, maga az arc keskeny.
Összegezve, Sorak meglehetősen nyers, furcsa
külsővel bírt. Olyasféle arca volt, amit mindenki
azonnal észrevesz, s nem felejt el egyhamar, csakúgy,
mint nyugtalanító pillantását; tekintetétől az emberek
előbb-utóbb elfordították a fejüket. Volt valami a
nézésében, ami Sorakot erősen megkülönböztette a
többiektől. Varanna nem tudta megmondani, pontosan
micsoda, de biztos volt benne, hogy mindenkinek
feltűnik. Olyan féktelenség rejlett a pillantásában, ami
a mögötte megbúvó vihart engedte sejtetni.
Varanna eddigi életében csak kétszer találkozott a
villichik által többlényegűségnek nevezett esettel.
Mindkét érintett személy nő volt, mindketten
villichinek születtek, s mindketten szörnyű kínokat
éltek át gyermekkorukban. Ez a két nő már idős papnő
volt a templomban, amikor Varanna még csak
kisgyermek, s mindketten régen meghaltak már.
Varanna még csak nem is hallott soha más hasonló
esetről. A dolog olyan ritkaságszámba ment, hogy a
főúrnő tudomása szerint Athason csak a villichik tudtak
a létéről. Úgy sejtették, a többlényegűség nincs
összefüggésben azzal, hogy valaki villichinek született
vagy sem, inkább valamely kora gyermekkorban
bekövetkező fájdalmas, elviselhetetlen élmény
eredménye, amit a fiatal elme képtelen feldolgozni, s
szinte meghasad, szilánkokra töredezik.
Abban nem volt bizonyos, vajon köze van-e az
egésznek a kivételes pszionikus tehetséghez, de úgy
tűnt, valami kapcsolatnak lennie kell a kettő között.
Úgy látszott, mintha az elme széttöredezése a
képességek növekedését eredményezte volna.
Varanna csak annyit tudott, hogy a több személyre
szakadás bárkivel megtörténhet; valószínűleg voltak
hasonló esetek a normális emberek között, sőt, talán
Athas más, humanoid fajain belül is, ellenére annak,
hogy ő nem hallott róluk. Természetesen, ha senki sem
ismerte fel az állapot mibenlétét, illetve nem is
tudtak a létezéséről, egyszerűen őrültségnek
titulálhatták az esetet.
A legtöbb ember, gondolta, kétségkívül őrületnek
tekintené a dolgot, jóllehet nem járt
érzékcsalódásokkal, sem ésszerűtlen viselkedéssel.
Mindamellett, Sorak magatartása logikátlannak
tűnhetett, hiszen több személy viselkedését mutatta;
több személyét, akik mind egy testben éltek,
mindegyik a maga külön hangjával és egyéniségével.
Varanna nem tudta biztosan, hányan vannak.
Kezdetben Sorak személyiségváltásai nem voltak
nyilvánvalóak, de néha emlékezetkihagyások léptek fel
nála - akadtak időszakok, amikkel nem tudott
elszámolni, amikre nem emlékezett; mintha aludna. Ám
a viselkedése nem változott meg drámaian ilyen
alkalmakkor. Varanna azonban tudta, hogy az
"emlékezetkihagyások" alatt Sorak valamely másik
személyisége vette át az irányítást, és megtanulta,
melyek azok a viselkedésbeli változások, amelyek
jelzik ezeket az időszakokat.
A változások a legtöbbször nagyon finomak voltak,
mégsem észrevehetetlenek olyasvalaki számára, aki jól
ismerte a fiút. Úgy tűnt, mintha az elméjében lakozó
többi személy szándékosan leplezni próbálná a
jelenlétét. Amint Varanna jobban megismerte Sorak
viselkedését, hamarosan megtanulta
megkülönböztetni őket.
Az első személyiség, akivel találkozott, az Oltalmazó
nevet viselte. Az első alkalommal, amikor tudatosan
beszélt is vele, a fiú tíz-tizenegy éves lehetett.
Furcsa rendszer alakult ki tanulmányai során, ami
felbőszítette tanárait. Tudták, hogy Sorak rendkívül
erős képességekkel rendelkezik, s ő mégsem reagált jól
a pszionikus képzésre. Elkeserítették a sorozatos
kudarcok, de makacsul tovább próbálkozott. Azonban a
legnagyobb erőfeszítések ellenére sem volt képes
végrehajtani a legelemibb pszionikus gyakorlatokat.
Addig koncentrált, míg arca elvörösödött, s
izzadságcseppek ültek ki a homlokára, hiába. Azután,
amikor végsőkig kimerült, és semmi ereje nem maradt
ahhoz, hogy folytassa, hirtelen teljesítette a feladatot
anélkül, hogy tudott volna róla. Tanárai nem voltak
képesek megmagyarázni ezt a különös sajátosságot,
mígnem Varanna elhatározta, maga néz utána a
dolognak. Magához rendelte Sorakot, és adott neki egy
egyszerű telekinézis feladatot. Három kis labdát
helyezett el egy asztalon, azután utasította a fiút, hogy
elméje erejével emeljen fel közülük annyit, amennyit
tud. Az elfszerzet vadul próbálkozott, de
eredménytelenül. Egyet sem volt képes megmozdítani.
Végül feladta, és eltakarta az arcát.
- Nincs értelme - mormogta keserűen. - Nem tudom
megcsinálni.
Akkor a három labda hirtelen felemelkedett a
levegőbe, és kecses, bonyolult ívű arabeszkbe fogott,
mintha láthatatlan bűvész irányította volna.
- De igen, Sorak, képes vagy rá - mosolygott
Varanna. - Nézd csak.
Ám amikor a fiú felnézett, a három labda
lepottyant a földre.
- Látod? Megcsináltad - mondta a főúrnő.
Sorak keservesen felsóhajtott.
- Már megint... Amikor megpróbálom, nem megy.
Amikor abbahagyom a próbálkozást, sikerül, de nem
tudom, hogyan!?
- Talán túlságosan keményen próbálod - vélekedett a nő.
- De ha csak egy kicsit próbálom, akkor sem sikerül -
vont vállat az elfszerzet elkeseredetten. - Úgy tűnik, az
egész magától történik meg.
- Ennek ellenére, mégis te vagy az, aki megcsinálja -
nyugtatta Varanna. - Nagy igyekezetedben valószínűleg
lezárod a képességeidet, és amikor csalódottan feladod,
ez a gát megszűnik, s lehetőség nyílik a feladat végre
hajtására, ha csak egy percre is. Ha engednéd, hogy
megvizsgáljam a gondolataidat, talán rájönnék, mi a
gond.
- Nem bánom, Úrnő - bólintott Sorak. - És mégis úgy
tűnik, egy részem nem engedi. Nem tudom, miért van ez.
Varanna persze tudta, de eleddig úgy látszott, Sorak
nem ismeri saját valódi természetét, és nem akarta őt
olyan irányba terelni, ami megzavarhatná.
- Sorak, tudod, hogy tőlem nem kell félned - mondta.
- Tudom - bólintott a fiú elkeseredetten. - Nem értem,
mi ez az egész. Minden alkalommal, amikor
megpróbáljuk, teljes szívemmel készen állok, de egy
részem hevesen ellenáll. Minden erőmmel azon vagyok,
hogy befogadjalak, de... - Elhallgatott, és reménytelenül
megvonta a vállát.
Varannának hirtelen megérzése támadt.
- Próbáljuk meg ugyanúgy, ahogyan a labdákkal
tettük. Ne akarj befogadni. Egyszerűen add föl, és lazulj
el. Ne gondolj semmire.
- Jó. - Lecsusszant a padra, lehajtotta a fejét, s nagyot
sóhajtva elernyesztette a tüdejét. Mielőtt azonban
Varanna megpróbálhatott volna hozzákezdeni a
vizsgálathoz, a fiú váratlanul felemelte a fejét, és
kihívóan szembenézett vele.
- Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy betörj a
gondolatainkba? Mit akarsz tőlünk?
A főúrnő rájött, hogy nem Sorak szólalt meg. Legalábbis
nem az a Sorak, akit eddig ismert. A hang ugyanaz volt,
a tónusa azonban teljesen más, sokkal követelőbb,
sokkal érettebb és magabiztosabb. Még az elfszerzet
magatartása is megváltozott egy csöppet. Testbeszéde,
az a nyelv, amely gyakran ékesszólóbb, mint a szavak,
hirtelen védekezővé vált.
- Ki vagy te? - kérdezte Varanna lágyan, kissé felé
hajolva.
- Hívj Oltalmazónak. Én tudom, hogy te ki vagy. Te
vagy az úrnő.
- Ha tudod, ki vagyok, azt is tudnod kell, hogy csak
segíteni akarok neked - mondta a nő. -
Mindannyiótoknak - tette hozzá.
- Ezzel? - kérdezte az Oltalmazó, miközben Sorak a
labdákra mutatott. Azok hirtelen felemelkedtek a
levegőbe, és ott lebegtek.
- Ezzel is, meg más dolgokkal is - biccentett Varanna.
- A fiú össze van zavarodva - jelentette ki az
Oltalmazó. - Szorongással töltöd el. Elhiteted vele, hogy
meg tudja ezt tenni, de nem tudja. Nincs meg benne a
képesség.
Varanna hirtelen megértette.
- De benned megvan - bólintott. - Most már látom.
A labdák könnyedén átugrálták egymást a levegőben,
aztán pattogva földet értek.
- Nem látom ennek az értelmét. Tökéletesen
haszontalan, és semmi célja.
- Nem haszontalan, és van célja - ellenkezett
határozottan a főúrnő. - Ez a gyakorlat fejleszti a
telekinetikus képességeket.
- Nincs szükségem ilyen gyakorlatokra - mondta
kurtán az Oltalmazó. - Csak azért segítettem, hogy
enyhítsem a fiú elkeseredését, amit te meg a többiek
okoztatok neki.
Egyetlen papnő sem mert volna így beszélni a
főúrnővel, és Sorak biztosan nem engedett volna meg
ilyen hangot vele szemben. De hát, gondolta Varanna,
ez nem Sorak. Bár volt valami fogalma arról, mit jelent
az, ha valaki többlényegű, mégis állandóan
emlékeztetnie kellett magát rá. Ez a személy sokkal
érettebb, mint Sorak, gondolta, sokkal magabiztosabb,
és minden kétséget kizáróan sokkal harciasabb. Aztán
beléhasított a gondolat: hiszen pontosan ez a szerepe!
Már maga a név is figyelmeztethette volna;
gondolatban megfeddte magát, amiért nem jött rá
azonnal, de a sokk, amit az Oltalmazó megjelenése
okozott, figyelmetlenné tette.
- A te feladatod, hogy megvédd a fiút - jelentette ki.
-Az enyém csak az, hogy tanítsam.
- Nem tudja megtanulni azt, amire te tanítanád - felelt
az Oltalmazó. - Nekünk, többieknek, pedig nincs
szükségünk efféle tanításra.
- Tehát rajtad kívül mások is vannak, akik pszionikus
képességekkel bírnak a többi személyiség közül? -
kérdezte a főúrnő, egészen előre hajolva. Tessék,
legalább megvan a magyarázata, miért nem képes
Sorak pszionikus erő kifejtésére. Mert valójában nincs
neki, bizonyos értelemben, legalábbis. A benne lakozó
többi személyiségnek azonban van.
- Többi személyiség? - kérdezte az Oltalmazó. - Miért
hívsz minket így?
- Mert több személy létezik egy testen belül - válaszolt
Varanna -, vagyis többlényegűek vagytok. Ez nagyon
ritka, de létező dolog. Én magam két ilyennel is
találkoztam, bár annak már sok-sok éve. Te nem
segítesz azzal Soraknak, hogy óvod őt saját, valódi
természetétől. Tudja, hogy más, mint a többiek, s ez
nem csak azért van, mert elfszerzet. Tudja, hogy olyan
erővel bír, amit nem képes előhívni, de nem érti, miért
van így. Ez zavarja össze, s keseríti el. Nem óvhatod
meg őt azzal, hogy eltitkolod előle a rá vonatkozó
igazságot. Ha makacsul ragaszkodsz ahhoz, hogy
megóvd őt ettől, azzal csak fájdalmat és szenvedést
okozol neki.
- A fiú szenvedett, amikor kirakták a sivatagba - szólt
az Oltalmazó. - Mi megóvtuk őt a szenvedéstől. Kész volt
rá, hogy megadja magát a halálnak. Mi adtunk neki erőt
ahhoz, hogy továbbmenjen.
- Csakhogy megvan a határa, mennyi erőt vagytok
képesek adni neki - mondta a nő. - Minden erőfeszíté-
setek ellenére, a fiú meghalt volna, ha a pirín meg nem
találja őt. Lyra hozta ide a gyermeket, hogy menedéket
kapjon, s átadjuk neki a szükséges tudást, amivel
érthetővé válik számára saját természete. Ez a tudás
erősíti majd. Megfelelő képzéssel megtanulhatja,
hogyan éljen együtt azzal, amivé lett, s hogyan
használja ki hatékonyabban a benne rejlő
képességeket. Ha egy csapat együtt dolgozik, az erőt
ad. De ha rejtegeted Sorak elől az igazságot önmaga
felől, mindig gyenge marad.
Az Oltalmazó hallgatott egy ideig; feltehetően azon
gondolkodott, amit Varanna mondott. Amikor újra
megszólalt, hangja sokkal nyugodtabb volt, de
továbbra is óvatos maradt.
- Bölcsesség van abban, amit mondtál. De ha te végig
tudtál rólunk, megmondhattad volna neki az igazat te
magad is. Miért nem tetted meg?
- Mert én is törődöm Sorakkal - mosolyodott el a nő.
- És nem elég valakinek egyszerűen elmondani az
igazságot. Fel kell rá készíteni előbb.
- Akkor valószínűleg most van itt az ideje - felelte az
Oltalmazó. - A fiú szeret és tisztel téged. Készítsd fel őt
az igazság befogadására. Aztán mi, a magunk módján
feltárjuk előtte.
Ezután Varanna csak azt vette észre, hogy Sorak,
zavart kifejezéssel az arcán, újra ránéz.
- Bocsáss meg Úrnő - motyogta. - Úgy látszik,
elaludtam. Nagyon furcsát álmodtam...
Ez volt Sorak igazi ébredésének kezdete. Varanna
gyengéden, s nagy körültekintéssel elmondta neki az
igazat saját magáról, az igazságot, amit az elfszerzet
addig még csak nem is sejtett. Mialatt az úrnő beszélt,
az Oltalmazó megnyugtatta a fiút, s eloszlatta félelmeit.
Az elkövetkezendő hetekben az Oltalmazó egyre többet
engedett felfedezni Soraknak önnön többlényegűségét
illetően. Ez a különös tanulási folyamat eleinte akkor
zajlott, amikor a fiú aludt, és álmodott. Azután, amikor
helyzetének összefüggései egyre ismertebbekké váltak
számára, Sorak fokozatosan megtapasztalta a többi
személyiség megjelenését anélkül, hogy ez
emlékezetkieséssel járt volna; valamelyest tudatos
maradt, miközben a többiek irányították a testét. Lassú
folyamat volt, s távolinak tűnt a vége.
Önfelfedező utazásán az Oltalmazó vezette az
elfszerzetet, a főúrnő pedig a tanító szerepét vállalta.
Végigtanulmányozta a Sorakhoz hasonló sorsú két
papnőről szóló feljegyzéseket, s órákat töltve a
templom könyvtárában, összehasonlította az ő
élményeiket a fiúéval. Bizonyos értelemben Soraknak
könnyebb dolga volt, mert a benne lakozó
személyiségek hajlandónak bizonyultak
együttműködni, s nem versenyeztek egymással.
Varanna szerint az összhangot a fiú sivatagi
megpróbáltatásai eredményezték. Fiatal elméje azért
bomlott részekre, mert nem bírta elviselni a
ránehezedő fájdalmat és szenvedést - ahhoz azonban,
hogy élve kijusson az athasiani pusztából, különböző
személyiségeinek összhangban kellett működnie.
Sorak minden este elment Varanna szobájába, ahol
megvitatták az Oltalmazó legújabb kinyilatkoztatását.
Idővel a fiú elfogadta és megértette helyzetét. Évek
során megtanulta, hogyan kommunikáljon belső
személyiségeivel, miként működjön együtt velük, s azt
is, hogyan adjon nekik utat ahhoz, hogy rajta keresztül
dolgozzanak. Belső "utazásai" azonban korántsem értek
még véget. Varanna ösztönei s az átböngészett
feljegyzések azt sugallták, újabb felfedezések várnak
még rá. Az úrnő ekkortájt jutott arra a következtetésre,
hogy Sorak előtt egy másik, fizikai utazás is áll, s
hogy hamarosan valóban útra kel.
Varanna egyre csak az udvaron gyakorlatozó
elfszerzetet figyelte; Sorak és oktatója fakardokkal
küzdöttek. Tamura volt a kolostor fő fegyvermestere,
aki negyvenhárom esztendős korával még fiatalnak
számított a villichik között. Remek fizikai kondícióban
volt, s egyetlen papnő sem vetekedhetett vele a
fegyverforgatás területén. Ám Sorak, serdülő kora
ellenére, máris ugyanolyan jónak bizonyult.
Ez, gondolta Varanna, az ő külön ajándéka.
Mindegyik személyiségének megvolt a saját tehetsége -
maga Sorak a kardvívás mesterségében jeleskedett.
Olyan jól forgatta a kardot és a tőrt, mint akármelyik
gladiátorbajnok; Tamura nagyon büszke volt remek
tanítványára; minden támadás alkalmával lelkesen
bíztatta, dicsérte jól elhelyezett találatait.
A többi tanítvány közül, akik végignézték harcukat,
egyik sem tekintett a fiúra olyan imádattal, mint Ryana,
aki egyébként csaknem ugyanolyan ügyes volt a
vívásban, mint Sorak.
Ők ketten mindig nagyon közel álltak egymáshoz,
gondolta Varanna, ám ahogy nőttek, Ryana érzelmei
Sorak felé kétségkívül erősebbnek bizonyultak. És ezek
nem testvéri érzelmek voltak. Látszatra nem is volna
semmi baj, gondolta Varanna. Bár Sorakkal
kapcsolatban sok minden rejtőzött a látszat mögött, s
az úrnő felelősnek érezte magát ezért az új
változásért.
Ryana villichi volt, de mégis ember, Sorak pedig
elfszerzet - talán az egyetlen ebből a fajtából. Ha
életük hátralévő részét a kolostorban töltenék, kettejük
viszonya talán nem okozna problémát, ám a külvilág
már nem fogadná el őket olyan könnyen. További
kérdés, hogy Sorak képes-e gyermeket nemzeni. A
félvérek gyakran meddők, bár itt is van kivétel. Mint
villichinek, Ryanának soha nem lehet saját gyermeke,
akár szeretné Sorak, akár nem. Ezek talán jelentéktelen
problémáknak tűntek, de akadtak súlyosabbak is.
- Ördögien harcol - mondta Neela, ahogy a főúrnő
mögé lépett. Ott megállt, és nézte a küzdelmet az
udvaron. - Még fiatal, de már túlszárnyalta Tamurát.
Talán itt az ideje, hogy átvegye az oktatást.
A másik bólintott.
- Valóban mesteri, de sok tanulnivalója van még. Ha
nem is a vívásról, hanem saját magáról, a világról, s
benne az ő helyéről. Nem hiszem, hogy sokáig marad
még velünk.
Neela összeráncolta a szemöldökét.
 - Azt mondta, elhagyja a kolostort?
Varanna megrázta a fejét.
- Nem. Még nem. De hamarosan, Neela. Érzem. -
Felsóhajtott. - Ez remek hely volt a számára, hogy felnőjön,
s megálljon a két lábán... de most el kell indulnia ezeken
a lábakon az életbe... s ez elszakítja majd tőlünk.
- Talán mégis kényszeríti majd valami, hogy maradjon
- vélte Neela.
- Ryana? - A főúrnő megrázta a fejét. - Ő soha nem
lesz elegendő ok.
- Szeretik egymást - mutatott rá Neela. - Ez mindenki
számára nyilvánvaló.
A másik újra csak a fejét rázta.
- Hogy Ryana szereti, azt nem vitatom. De hogy
Sorak... - Sóhajtott. - A szerelem még a rendes emberek
számára is elég bonyolult. Soraknak talán
leküzdhetetlen problémákat okoz.
Neela bólintott.
- Akkor tehát elhagy minket, s ez megoldja a
problémát. Ryana szíve összetörik, de az összetört szív
megragasztható.
Varanna szomorúan elmosolyodott.
- Mondd, Neela, voltál te már szerelmes? A fiatalabb
nő meglepetten nézett rá.
- Nem, Úrnő, természetesen nem. A főúrnő bólintott.
- Gondoltam.
 MÁSODIK FEJEZET

Az udvart betöltötte a fakardok csattogása, ahogy

Sorak és Tamura a harc bonyolult koreográfiája szerint
fel-alá lendült. A fiú félannyi esztendőt sem számlált,
mint oktatója, és bár most fejezett be egy kimerítő
edzést, még mindig tele volt ifjúi energiával. Persze,
azért Tamura sem került még hátrányba. A
vívásoktatók élén állt a kolostorban, annál az
egyszerű oknál fogva, hogy ő volt a legjobb.
Negyvenhárom esztendős korára Tamura kitűnő
fizikumnak örvendhetett, még jóval fiatalabb
társaihoz képest is, s reakciói gyorsabbak voltak, mint
valaha. Könnyű köpenyben harcolt, hogy megóvja
sápadt bőrét a naptól, szőke haját hátul laza kontyba
fogta. Sorak, aki megizzadt az edzés alatt,
félmeztelenül küzdött, mivel az ő sötétebb bőre nem
volt olyan érzékeny a napra. Fekete haja a vállát
verdeste, izmai megfeszültek, s csillogtak az
izzadságtól.
Ryana különös izgatottságot érzett, ahogy nézte. Évekig
úgy tekintett rá, mint a fivérére, habár nem voltak
vérrokonok, sőt, nem is tartoztak egyazon fajhoz.
Nemrégiben azonban a lány drámai változást vett
észre Sorak iránti érzelmeiben. Az átmenet fokozatos
volt, így soha nem érzett riadalmat amiatt, hogy
hirtelen ráébredt volna, kívánja a fiút. Elég idővel
rendelkezett, hogy elemezze ezeket az érzelmeket, és
hozzászokjon a létezésükhöz - de soha nem vitatta
meg Sorakkal. Ennek ellenére nem voltak kétségei
afelől, hogy az elfszerzet tudatában van annak, miként
érez iránta. Túl közel éltek egymáshoz ahhoz, hogy
rejtve maradhasson előtte. Mindazonáltal, Sorak
sohasem mondott vagy tett olyasmit, ami azt mutatta
volna, hogy ő is ugyanúgy érez Ryanával szemben.
A többiek mind tudták, a lány ebben biztos volt.
Mindenki látta. Nem tudta, s nem is akarta elrejteni
érzelmeit. Azt mondogatta magának, nincs abban
semmi rossz, amit érez. Kevés kivétellel, a villichik
mind szüzek maradtak, de ez nem számított
törvénynek -egyszerűen ezt választották. Biztosan
érezte, hogy Sorak iránti érzelmei nem ellenkeznek a
kolostor szabályaival. Mégis akadtak olyan nővérek,
akik megkísérelték eltántorítani.
- Veszélyes úton jársz, Ryana - mondta neki egyszer
Saleen szövés közben. Saleen idősebb volt nála, közel
járt a huszonkettőhöz, és észrevette, amint Ryana
Sorakot nézi, aki ott haladt el az ablak előtt. Éppen a
főúrnőhöz, ment, s Tigra ott ügetett a nyomában.
- Mire gondolsz? - kérdezte Ryana.
- Sorakra - felelte társnője. Elmosolyodott. - Láttam,
ahogy nézted. Mindenki látja.
- Na és? - kérdezte a szerelmes lány kihívóan. - Mi
rosszat találsz benne?
- Semmit - mondta Saleen gyengéden. - Nem akartalak
bántani, de... azt hiszem, nem túl okos dolog.
- Miért? Azért mert elfszerzet és többlényegű? Ennek
semmi jelentősége sincs a számomra.
- Értem. De talán az ő számára van - vélte Saleen. - Te
sokkal közelebb állsz hozzá, mint mi... de meglehet, ez
a nagy közelség megakadályoz abban, hogy átlásd azt,
amit mi nagyon is tisztán látunk.
- És mi lenne az? - kérdezte védekezőn Ryana.
- Te úgy nézel Sorakra, ahogy egy szerelmes nő néz
egy férfira. Sorak azonban úgy tekint rád, miként fivér
a nővérére.
- De ő nem a fivérem - tiltakozott a fiatalabb lány.
- Az teljesen mindegy. Ő mégis úgy tekint rád.
Azonkívül te is tudod, hogy Sorakot szeretni nem
ugyanaz, mint egy közönséges férfit szeretni. Nem
akarom megjátszani a vén bölcset, Ryana, de abból
amit mindeddig hallottam, kiderült, hogy két ember
számára is elég bonyolult lehet az, hogy szeressék
egymást. Soraknál viszont több emberről van szó.
- Ezzel tisztában vagyok - vágott vissza élesen a
Ryana. - Nem vagyok bolond.
- Nem, persze - békítette a másik. - Ezt senki sem
mondta. Azt sem gondolom, hogy ne tudnád, miként
állnak a dolgok. Elvégre a többi énje csak veled és a
főúrnővel beszél. Mi, többiek, sosem részesültünk ebben
a szerencsében. De ez még mindig nem jelenti azt,
hogy a fiú összes énje szerelmes lenne beléd. Az nem
elég, ha te a maga teljességében szereted Sorakot. Arra
lenne szükség, hogy az ő teljes lénye szeressen téged.
És még ha így is lenne, hová vezetne mindez? A
villichik nem mennek férjhez. Mi nem választunk
társat.
- Nem tudok olyan szabályról, amely megtiltaná ezt
-mutatott rá Ryana.
- Elfelejtetted a fogadalmadat? ...szívemet és lelkemet
a testvériségnek szentelem; minden erőmmel azon
leszek, hogy betartsam az általunk igaznak elismert
szabályokat; megkeresem a hozzám hasonlókat, hogy
segítsek nekik, s védelmet nyújtsak a számukra;
minden személyes vágyam és kényelmem elébe
helyezem egymáshoz való hűségünket. Ezt a
fogadalmat tetted, húgom.
- Csakhogy ebben semmi sem szól a házasság
tilalmáról, vagy a társválasztásról!
- A te értelmezésed szerint talán nem – biccentett
Saleen -, de nem hiszem, hogy a főúrnő egyetértene
veled. Ne felejtsd el azt sem, hogy Sorakot sosem
eskették meg, mert ő nem villichi. S többé már nem
gyerek. Majdnem felnőtt férfi. Mi itt élünk a
kolostorban, nővéreinkkel együtt. Sorak férfi, ráadásul
félig elf, félig félszerzet. Az elfek nomádok, s a
félszerzetek is hasonlóak. A vérükben van a
kötetlenség... az ő vérében is. Igazán azt hiszed,
boldog lenne, ha itt kellene leélnie élete hátralévő
részét? Ha úgy dönt, hogy elmegy, semmi sem
állíthatja meg. Te azonban megesküdtél.
Ryanának összeszorult a gyomra.
- Sorak nem szólt semmit arról, hogy elhagyná a
kolostort. A legcsekélyebb jelét sem mutatta annak,
hogy el akarna menni.
- Talán, mert még nem jött el az ideje - vélte társnője.
- Vagy azért, mert tudja, hogyan érzel iránta, s el akarta
kerülni ezt a témát. Félholtan jött közénk annak idején,
testben és lélekben egyaránt gyengén. Mostanra
mindkét vonatkozásban megerősödött, s tele van
élettel. Nincs szüksége többé a kolostorra, Ryana.
Túlnőtt rajtunk, és te vagy az egyetlen, aki ezt nem látja,
vagy nem akarja látni. Előbb, vagy utóbb el kell
mennie, hogy megtalálja a saját helyét a világban.
Akkor mit csinálsz majd?
Ryana nem tudta, mit tenne akkor. A lehetőség, hogy
Sorak elhagyhatja a kolostort, mindeddig eszébe sem
jutott - talán valóban azért, mert félt szembenézni vele.
Úgy képzelte, a fiú meg ő mindig együtt lesznek. De mi
van akkor, ha Saleen-nek igaza van? A gondolat, hogy
elveszítheti Sorakot, elviselhetetlennek tűnt.
Idősebb társnőjével való beszélgetése óta ez a
bizonytalanság gyötörte. Mindazonáltal, nem Saleen
volt az egyetlen, aki megpróbálta figyelmeztetni erre.
Először azt próbálta elhitetni magával, a többiek
egyszerűen féltékenyek, vagy megijedtek attól, hogy ő
és Sorak egymás szeretői lesznek; de nem tudta
becsapni magát. Tudta jól, nővérei törődnek vele, ahogy
törődnek Sorakkal is, s az ő érdekeit tartják szem előtt.
De hogyan érzett Sorak?
Látszólag semmi sem változott a kapcsolatukban.
Ryana megadott minden lehetőséget, hogy a fiú
kifejezésre juttathassa, ha ugyanúgy érezne, mint ő, de
úgy látszott, Sorak nem veszi észre igyekezetét, mellyel
viszonyukat egy új, meghittebb irányba kívánta terelni.
Talán túlságosan finoman csinálom, gondolta. A
férfiaknak, ahogy hallotta, nincs túl jó beleérző
képességük. Ez azonban sehogy sem állt Sorakra; ő
rendkívüli beleérző és intuitív képességgel bírt.
Valószínűleg arra vár, vélte később a lány, hogy én
tegyem meg az első lépést, s tárjam fel magam előtte
nyíltan. De mi van akkor, ha ő másként érez? Nem
számít... A bizonytalanságot nem bírta már tovább. Így,
vagy úgy, de meg kell tudnia az igazságot.
- Elég! - kiáltott Tamura, felemelve balját, miközben
leeresztette a fakardot tartó kezét. Ő is, Sorak is zihált
a kimerültségtől. Egyikük sem volt képes a másik fölé
kerekedni. Tamura mosolygott. - Tudtam, hogy egyszer
eljön ez a nap - mondta. - Egyenlő felek vagyunk. Nincs
már mit tanítanom neked.
- Ezt nehezen tudom elhinni, nővérem - felelt Sorak.
- Ezelőtt mindig legyőztél. Ma egyszerűen szerencsés
voltam.
Tamura megrázta a fejét.
- Nem Sorak, az utóbbi néhány alkalommal
próbálgattuk egymás erejét, és én voltam az, akinek
szerencséje volt. Nem tartottam vissza semmit, s te a
legjavát vetted el annak, amit adni tudtam. A
tanítványból mester lett. Nagyon büszke vagyok rád.
Sorak fejet hajtott.
- Túlzott a dicséreted, Tamura nővér. Nem vagyok
méltó rá.
- Ó, de igen, az vagy - veregette meg a fiú vállát az
oktató. - Egy tanár számára nincs nagyobb öröm annál,
amikor a tanítványa túlszárnyalja őt.
- De én nem szárnyaltalak túl, nővér - tiltakozott az
elfszerzet. - Küzdelmünk a legjobb esetben is csak
döntetlen volt.
- Csak azért, mert még idejében véget vetettem neki.
-Tamura mindegyre csak mosolygott. - Emlékszem a
jókora csapásokra, amiket akkor mértem rád, amikor
még csak tanultál, s nem akartam, hogy hasonlóan
fizess nekem vissza!
A többiek nevettek. Ők is többször megtapasztalták
Tamura fakardjának kemény csapásait, s a gondolat,
hogy saját módszerei rajta csattanhatnának, szívfájdító
volt.
- Mára vége az oktatásnak - jelentette ki a vívómester.
- Mehettek fürödni.
A többi tanítvány ujjongva ugrott, hogy lerakja
gyakorlókardját, s aztán egymással versenyezve
lerohanjanak az árnyékos medencéhez. Csak Ryana
ácsorgott ott; megvárta Sorakot.
- Ti ketten vagytok életem legjobb tanítványai -
mondta nekik Tamura. - Bármelyikőtök átvehetné a
többiek oktatását.
- Túlságosan nagyra becsülsz, nővér - hajtott fejet a
lány. - Sorak jobban vív.
- Hmm, valamivel, talán - helyeselt az oktató. - Van
egy külön adománya. A kard eggyé válik a testével.
Vívásra született.
- Nem így gondoltad, amikor elkezdtük a tanulást -
vigyorgott Sorak.
- De, már akkor is láttam - ellenkezett a nő. - Ezért is
követeltem tőled sokkal többet, mint másoktól. Te azt
gondoltad, pusztán azért, mert fiú vagy... valójában a
tehetséged legjavát akartam kihozni belőled. Te pedig,
kishúgom... - fordult mosolyogva Ryana felé. – Mindig
is tudtam, azért neheztelsz rám, mert úgy gondoltad,
igazságtalan vagyok Sorakhoz. Ezért dolgoztál kétszer
olyan keményen, mint a többiek, az elmúlt évek alatt.
Tudom, hogy vissza akartál fizetni Sorak minden
sebéért, és persze a sajátjaidért is.
Ryana elpirult.
- Így igaz, el kell ismernem. Volt idő, amikor csaknem
gyűlöltelek. De már nem így van - tette hozzá sietve.
- Ennek örülök - bólintott Tamura, játékosan
megborzolva a lány haját -, mert eljutottál arra a fokra,
amikor már kárt tehetnél bennem. Úgy gondolom, itt
az idő, hogy átvegyétek a novíciák oktatását. Azt
hiszem, ti is úgy találjátok majd, ahogyan én... a
tanításnak megvan a maga jutalma. Menjetek most a
többiek után, másképp vacsoránál úgy kell majd
helyezkednünk, hogy a szélárnyékban legyetek.
Ryana és Sorak letették gyakorlókardjukat, aztán
lesétáltak a kapuhoz, a medence felé. Nem messze a
kolostor bejáratától egy kis forrás fakadt a hegyek
lábánál, amiből később vízesés lett, s a vízesés alján
öböl képződött. Ahogy Ryana és Sorak közeledett,
hallották a többiek kiáltásait, amint az öböl friss,
jéghideg vizét élvezték.
- Menjünk erre, Sorak - hívta a fiút Ryana egy
ösvényen lefelé, amely elkanyarodott a medencétől, s
lejjebb vezetett, ahol a folyó nagy sziklákon gázolt
keresztül. - Nincs kedvem a többiekkel fröcskölődni,
tülekedni. Szeretnék lefeküdni, hogy a víz elborítson.
- Remek ötlet - helyeselt az elfszerzet. - Nekem sincs
erőm bohóckodni. Fáj minden tagom. Tamura alaposan
kimerített.
- Nem jobban, mint te őt - mosolygott a lány. - Olyan
büszke voltam rád, amikor azt mondta, hogy te vagy
élete legjobb tanítványa.
- Azt mondta, mi vagyunk élete legjobb tanítványai -
javította ki a társa. - Tényleg vissza akartál fizetni neki
az én sérüléseimért?
Ryana mosolygott.
- Meg az enyémekért is. De akkor azt hittem, azért
bánik veled másképp, mert férfi vagy. Mindig azt hittem,
neheztel azért, mert köztünk élsz. Persze, most már
tudom, hogy nem így van.
- Azért akadtak olyanok is, akik valóban nehezteltek,
amiért itt vagyok... legalábbis az elején - dünnyögte a
fiú.
- Tudom, emlékszem. De bebizonyítottad nekik, hogy
tévedtek, és megnyerted őket.
- Nélküled soha nem lettem volna képes rá - mondta
Sorak.
- Jól összeillünk.
 Sorak nem felelt, s Ryana hirtelen úgy érezte, újra
elönti a bizonytalanság. Csöndben sétáltak, míg elérték
a partot. A fiú nyomban belegázolt a folyóba, anélkül,
hogy levette volna magas szárú mokaszinját és
bőrnadrágját. Lefeküdt egy hatalmas, sima sziklára, s
belehajtotta a fejét a vízbe, hadd mossa át a haját.
- Óh, ez nagyon jó! - kiáltotta.
Ryana nézte őt egy percig, aztán levetette köpenyét,
kifűzte mokaszinját, s kibontotta a bőrszíjat, ami
hosszú, fehér haját fogta össze. Ő és Sorak
számtalanszor látták már egymást mezítelenül, most
mégis zavarba jött. Belegázolt a vízbe, és a fiú mellé
telepedett a sziklára. Az elfszerzet arrébb mozdult,
hogy helyet adjon neki. Itt az idő, gondolta a lány. Ha
most nem kérdezi meg, ki tudja, képes lesz-e újra
összeszedni a bátorságát.
- Sorak... szeretnék megkérdezni valamit – kezdte
tétován. Nem tudta igazán hogyan is öntse szavakba
azt, ami gyötörte. Most fordult vele először, hogy
feszélyezve érezte magát azért, mert az érzéseiről kell
beszélnie.
- Tudom, mit akarsz kérdezni - vágott közbe a másik,
mielőtt a lány folytathatta volna. Felült, és
szembefordult vele. - Már tudom egy ideje.
- Mégsem mondtál semmit - nyögte Ryana. Ajka
kiszáradt, és szorítást érzett a mellében. - Miért?
Sorak elnézett a távolba.
- Mert magamban küszködtem vele - felelte. - Tudtam,
hogy eljön ez a pillanat, és rettegtem tőle.
A fiatal papnő úgy érezte, mintha egy szakadék szélén
állna. Társa szavai mindent elárultak.
- Nem kell folytatnod - mondta határozottan.
Elfordult, és az ajkát harapdálta, hogy megállítsa a
remegését. - Csak... azt reméltem...
- Ryana, én szeretlek téged - fordult felé Sorak -, de
soha nem lehetünk többek egymás számára, mint amik
most vagyunk. - Felsóhajtott. - Én elfogadnálak téged
szeretőmnek és társamnak, de az Oltalmazó nem.
- De... miért? Akárhányszor is beszéltem az
Oltalmazóval, soha nem fejezte ki nemtetszését velem
szemben. Mi a kifogása?
- Ryana... - súgta Sorak gyengéden -, az Oltalmazó...
nő.
A lány döbbenten nézett rá.
- Tessék? De ő soha... úgy értem, te soha nem
mondtad... - Elhallgatott, értetlenül rázta a fejét. - Az
Oltalmazó, nő?
- Igen.
- De... hogy' lehetséges ez?
- Nem tudom, húgom - mondta Sorak reménytelenül.
- Még ennyi év után is rengeteg dolog van a
személyiségeimmel kapcsolatban, amit nem egészen
értek. Nem emlékszem a gyermekkoromra... kora
gyermekkoromra gondolok, mielőtt kiraktak volna a
sivatagba. A főúrnő arra gondol, azért nő az
Oltalmazó, mert annakidején az anyám óvott...
amikor kitaszítottak, fiatal elmém valahogy talán
megteremtett egy anyai személyt, hogy az vegye át a
szerepet. De nem lehet biztosan tudni, hogyan és miért
történt. Egyszerűen megtörtént. Az Oltalmazó... nő. És
nem ő az egyetlen. Még legalább két másik
személyiségem is az. Amennyire tudom, talán még
rajtuk kívül is akadnak... akik még nem bukkantak fel a
tudatomban. Meglehet, közrejátszott az is, hogy itt
nőttem fel a kolostorban. Ki tudja? Végül is, eddig
csupán nőkkel voltam körülvéve. Soha nem ismertem
másik férfit, még csak nem is láttam egyet sem.
Ryana teljesen összezavarodott.
- De... te férfi vagy! Hogy' lehet egy részed nő? Ezt
nem értem!
- Az úrnő azt mondja, mindannyiunknak van férfi és
női jellege - magyarázta az elfszerzet. - Az én esetemben
ezek a jellegek külön személyiséggé váltak. Különböző
emberekké. A test, amit megosztunk férfi, és én, Sorak,
valóban férfi vagyok, de az Oltalmazó már nőnek
született. Ahogy Kivara, meg a Figyelő is.
Ryana megrökönyödve nézett rá.
- Kivara? Figyelő? Kik ezek? Semmit sem tudok róluk!
Ennyi év alatt egyszer sem említetted őket!
- És most sem említettem volna, ha ők nem érezték
volna fontosnak az adott körülmények között – felelte
Sorak.
A lányt hirtelen elöntötte a düh.
- A sok-sok év alatt, mióta ismerjük egymást, és azok
után, amit egymásnak jelentünk... hogyan tudtad ezt
eltitkolni előlem?
- Én nem titkoltam volna el előled - mondta Sorak -,
de ők el tudták titkolni, és meg is tették. - Felemelte a
kezét, és a halántékára szorította az ujjait. Ryana tudta,
ez azt jelenti, hogy egy másik személyiség próbál
megjelenni, de Sorak küzd a felülkerekedésért. Ez
iszonyú fejfájást okozott neki; a lány hosszú idő óta
nem látott már ilyen heves belső küzdelmet.
- Hogyan is magyarázhatnám meg neked? - szólalt
meg az elfszerzet elgyötört hangon. - Tíz éve ismerjük
egymást, Ryana, és még mindig nem érted igazán, mit
jelent többlényegűnek lenni. Egyszerűen nem érted.
Talán soha nem is fogod.
- Hogy' mondhatsz ilyet? - ellenkezett a fiatal papnő,
megbántva és mérgesen. - Én álltam melléd először! Én
nyújtottam neked baráti kezet, és tíz éven át olyan közel
voltunk egymáshoz, amennyire két ember csak lehet.
Azt reméltem, még közelebb kerülhetünk, de most... Eh,
hatalmas sárkány! Most nem tudom, mit gondoljak!
A fiú megfogta a kezét.
- Ryana... - A lány megpróbálta elhúzni, de ő
keményen tartotta. - Nem, Ryana, figyelj rám. Kérlek.
Nem tehetek róla, hogy olyan vagyok, amilyen. Én,
Sorak, csak a saját gondolataimat és cselekedeteimet
tudom befolyásolni. A többiek, akik osztoznak a
testemen, úgy gondolkodnak, ahogy ők akarnak, és úgy
cselekszenek, ahogy ők szeretnének. Én, ha rád nézek,
egy melegszívű, részvétteli, intelligens és gyönyörű
fiatal nőt látok, aki vágyat ébreszt bennem. De az
Oltalmazó, Kivara és a Figyelő nem érezhetnek vágyat
egy nő után. Jó, el kell ismernem, Kivara érez bizonyos
kíváncsiságot, de a Figyelő és az Oltalmazó
visszataszítónak találja a gondolatot, hogy szeretők
legyünk. Nem engedhetnék meg.
- Két kezébe fogta a fejét, és megvonaglott a fájdalomtól.
- Nem! Hadd fejezzem be!
Azután hirtelen leeresztette a karját, s nyugodt,
sztoikus kifejezés ült ki az arcára. Nem Sorak volt
többé.
- Nem kéne folytatnunk ezt a beszélgetést - jelentette
ki határozottan az Oltalmazó. - Fájdalmat okoz
Soraknak.
- A sárkányok poklára! - fakadt ki Ryana. - Hogy'
tehetitek ezt velünk? Soha nem mondtad nekem, hogy
nő vagy!
- Soha nem kérdezted - felelte az Oltalmazó.
- Miből gondolhattam volna, hogy meg kell
kérdeznem? Ha szóltál hozzám, mindig férfihangon
tetted, mint most is!
- Nem az én hibám, hogy egy férfi testében élek. Ha
választhattam volna, nem ezt választom. De
megtanultam elfogadni, ahogy neked is meg kell
tanulnod.
- Ez nevetséges! - kiáltotta a papnő. - Sorak férfi!
- Nem az, csak úgy néz ki - mondta nyugodtan az
Oltalmazó. - Ami azt illeti, ő elfszerzet. Nem lehet férfi,
hiszen nem ember. Vagy tán már elfelejtetted? Miként
azt is, mire van szüksége, milyenek az érzelmei, mert
csak saját önző vágyaidat látod.
Ösztönösen reagálva, Ryana pofonvágta az Oltalma-
zót, de ezzel egyben Sorakot is megütötte. Amikor rájött,
mit tett, kezét a szájához kapta, és rémült szemekkel a
csuklójába harapott.
 -Jaj, Sorak...!
- Sorak megérti, és megbocsátja neked - közölte az
Oltalmazó. - És az ő érdekében én is megpróbálom ezt
tenni... habár úgy viselkedsz, mint egy buta kislány, aki
azért mérges, mert nem úgy történnek a dolgok,
ahogyan ő szeretné. Soraknak csak fájdalmat okozol
ezzel. Igazán ez az, amit szeretnél?
A fiatal papnő szeme megtelt könnyel.
- Nem - suttogta. Megrázta a fejét. - Nem, az a legutolsó
dolog, amit szeretnék. - Elfojtotta a zokogását; gyorsan
felállt, és visszament a partra, ahol ledobta a köpenyét
meg a mokaszinját. Összeszedte őket, s anélkül, hogy
felöltözött volna, elszaladt a kolostor felé.
Ahogy az úton botladozott, s könnyek
homályosították el a látását, átkozta magát, amiért
olyan botorul viselkedett. Mérges volt, és megbántott,
megalázottabbnak és nyomorultabbnak érezte magát,
mint eddig bármikor az életben.
Viharos érzelmek dúltak benne. Úgy rohant, mintha
azok elől menekülne, s mikor félúton járt a kolostor felé,
egyszerűen térdre esett, s öklével ütötte a földet
reménytelen kétségbeesésében, zokogva a fájdalomtól
és a dühtől.
Bolond, bolond, gondolta. Miért, miért nem
hallgattam a többiekre? Csak figyelmeztetni, óvni
akartak... Hirtelen egy gondolat nyilallt belé: Óvni,
ahogy az Oltalmazó óvja Sorakot. De mitől? Az ő
szerelmétől? Vagy a fiú saját érzéseitől? Nem az
Oltalmazó volt kegyetlen és önző? Tíz éven át, gondolta
keserűen. Tíz éve ismerjük egymást, és ő soha nem
mondta nekem. Ők nem mondták. A többiek nem
engedték!
S ekkor már nem magát, hanem Sorakot kezdte
sajnálni.
Hiszen azt mondta, hogy szereti őt, hogy küzdött a
reánehezedő gonddal, de nem tehetett a természete
ellen. Gyötrődve gondolt arra, mennyit kínlódhat a fiú.
Sorak azzal vádolta őt, hogy nem érti meg. Hát igaza
volt. Hogyan is érthetné? Hogyan is tudhatná, milyen
lehet megosztani a testét más személyiségekkel,
akiknek külön gondolataik és érzéseik vannak? Nem a
fiú hibája volt. Nem ő választott így; átok ül rajta, mely
arra ítélte, hogy ekként éljen, valószínűleg egész
életében. És bevallva neki érzelmeit, most csak tovább
nehezítette a dolgát.
Jaj, Sorak, gondolta, mit tettem veled? Amint ott
térdelt a földön és sírt, eljutottak hozzá a medencében
mókázó társak vidám kiáltásai. Hallotta a nevetésüket,
mintha semmi gondjuk sem lenne a világon. Miért nem
olyan ő is, mint a többiek? Nem szenvedtek attól, hogy
nincs férfi az életükben. Kielégítette őket, hogy Sorakot
a fivérüknek tekintik. Miért nem volt hát neki is elég?
Társnői nyilván semmit sem tudtak a szerelemről, de ha
ez a szerelem, akkor teljes szívével kívánta, ne is
ismerjék meg soha.
Nagy erőfeszítésébe került, hogy összeszedje magát.
Nem akart így mutatkozni a többiek előtt. Ami most
Sorak és ő közé állt, nem tartozott rájuk. Felállt, felvette
köpenyét és mokaszinját, s megtörölte a szemét. Az
Oltalmazónak igaza volt, gondolta. Meg kell tanulni
elfogadni a dolgot. Most még nem tudta hogyan, de meg
kell tennie valahogy, másképp Sorakkal való együttléte
csak fájdalmat okoz mindkettőjüknek. Mély levegőt
vett, hogy megnyugodjon, és céltudatosan elindult a
kolostor kapuja felé. Csak egyetlen dologra tudott
gondolni - Sorak számára most az lenne a legjobb, ha
egy ideig nem látná őt. S ami azt illeti, neki magának
is szüksége volt arra, hogy a fiútól távol merengjen el a
dolgon.
Meglehet, sosem lesznek képesek úgy együtt lenni,
mint azelőtt. Ez a gondolat még elviselhetetlenebb volt
mint az, hogy nem szeretheti Sorakot. Tulajdonképpen,
gondolta, én szerethetem. Csak sosem lehet teljesen az
enyém, én meg az övé, ahogy az közönséges embereknél
lehetséges. De mi, emlékeztette magát, mi nem vagyunk
közönséges emberek.
Ha női jellegei megakadályozták Sorakot, hogy
szeretkezzen vele, akkor azt is meg fogják
akadályozni, hogy valaha is szeretkezzen bármilyen
nővel. Ebben a tekintetben Sorak végül is ugyanolyan
lenne, mint a legtöbb villichi. Szűz marad. Nem azért,
mert így választott, hanem kényszerből. Így tehát ő
maga is ezt teszi; szerelmük így még tisztább lesz.
Tudta, hogy nem lesz könnyű. Időbe telik majd, amíg
új elhatározásához igazítja az elméjét, miként időbe telt
az is, hogy Sorak iránti érzelmei reményeket
ébresszenek benne. Valószínűleg nem volt joga
reménykedni, nem volt joga a saját vágyaihoz. Ez volt
az, jött most rá, amire Saleen célzott, amikor az
esküjükről beszélt.
- ...Minden személyes vágy és anyagi kényelem előtt
- mondta keserű iróniával. Hiszen még csak gyermek
volt, amikor letette ezt az esküt. Mit tudta ő, mi ennek
a valódi értelme? Az egészet olyan igazságtalannak
érezte. Csakhogy mindegy immár. Az a kérdés, mi
történjék most? Sem ő, sem a fiú nem feledheti el, mi
állt közéjük. "A villichik nem mennek férjhez,"
mondta Saleen. "Mi nem választunk társat." Ryana úgy
gondolta, ő más lehet. Másnak lenni azonban ismét
csak csapásnak bizonyult. Ezt a leckét egyszer már
megtanulta gyerekkorában, és mert elfelejtette, most
fájdalmasan újra meg kellett tanulnia.
 HARMADIK FEJEZET

Nem volt rá okod, hogy beavatkozz. Csak rontottál a

helyzeten.
"Én csak meg akartalak óvni téged a..."
- Nem kérek védelmet Ryanával, vagy a saját
érzelmeimmel szemben!
Ha valaki jelen lett volna ennél a beszélgetésnél,
kétségkívül arra gondol, hogy Sorak őrült. A szemlélő
csak azt látta volna, hogy a fiú egy hatalmas sziklán ül
a víz közepén, és szemmel láthatólag önmagával
vitatkozik. Hallotta volna, amit Sorak mondott, hiszen
hangosan beszélt, de látszólag senkihez sem intézte
szavait. Az Oltalmazó megjegyzéseit nem lehetett
hallani, hiszen ő csak az elfszerzet elméjében szólalt
meg. Sorak amúgy képes volt némán is beszélni többi
énjével, de mérges volt, és úgy érezte, ha nem mondja
ki hangosan is amit akar, akkor felrobban.
"A lány akaratos volt és önző," mondta az Oltalmazó.
"Nem hallgatott rád. Nem is próbált megérteni. Csak a
saját vágyaival volt elfoglalva."
- Megzavarodott - védte Sorak. - És mérges volt,
mert azt hitte, hogy eltitkoltam előle valamit.
Szükségtelen volt olyan durván és kegyetlenül
beszélned vele. Mindig a barátunk volt. Sőt, több, mint
barát. Szeretett minket akkor is, amikor senki más nem
törődött velünk.
"A főúrnő törődött velünk."
- Az úrnő is törődött, igen, de a kettő nem ugyanaz.
Felismerte a tehetségünket és a helyzetünket, s úgy
érezte, kötelessége segíteni rajtunk. Megértette, min
mentünk keresztül, és megsajnált minket. Elkötelezte
magát Idős Al'Kalinak. Ryana minden különösebb ok,
vagy körülmény nélkül is szeretett. Szégyen gyalázat,
hogy így bántál vele. És szégyen gyalázat, hogy így
becsaptuk őt ez alatt a tíz év alatt!
"Senki sem csapta be a lányt," csattant fel az
Oltalmazó. "Ha nem közlünk valamit, az nem egyenlő
a becsapással."
- Szavak! - kiáltotta Sorak mérgesen. - A lényeg akkor
is az, hogy félrevezettük. Ha az elejétől tudta volna, ez
sohasem történik meg!
"Talán nem," ismerte el az Oltalmazó, "de úgy látszik,
elfelejtesz valamit. Eleinte te magad sem tudtad, hogy
férfiak és nők is vagyunk - és amikor megtudtad, féltél
attól, hogy a többiek rájöhetnek! Te magad is
megkérdőjelezted önnön férfi-személyiségedet. Oly
nagy gondot jelentett ez számodra, hogy mi hárman
végül visszavonultunk, és a magadról alkotott én-képet
erősítettük. Azután később, amikor te meg az a lány..."
- Ryanának hívják!
"...Amikor te és Ryana közelebb kerültetek
egymáshoz, magad sem merted neki elmondani, hiszen
nem tudtad, hogyan fogadná. Nevezhetjük
félrevezetésnek... de te magad is részt vettél benne!"
- Lehet, hogy haboztam elmondani neki - ismerte el
kényszeredetten Sorak. - De most megtettem volna, és
sokkal gyöngédebben annál, ahogy te tetted. Most
sebzett lett, mérges és zavart, ráadásul nem ő tehet
róla. Félrevezettük, s olyan reményeket tápláltunk
benne, amiket sosem tudunk valóra váltani.
"Én nem vezettem félre senkit," mondta az Oltalmazó.
"A villichik nem választanak párt, és a legtöbb esetben
szüzek maradnak. Honnan tudhattam volna, hogy ő
más? Honnan tudhattam volna, mit forgat a fejében?"
- Hazug! Te vagy közöttünk a telepata!
"Ez igaz, de nem tudtam olvasni Ryana
gondolataiban, amikor te voltál kint, amikor pedig én
vettem át a helyed, mindig figyelmeztettél, hogy legyek
tiszteletteljes, és bánjak vele úgy, mint a barátunkkal.
Az ember nem olvassa a barátai gondolatait, hacsak
meg nem kérik rá."
 - Mindig kész vagy a válasszal - fortyant fel Sorak
keserűen. - De, ezek szerint meg kellene lepődnöm,
amiért úgy ismered az én gondolataimat, mint saját
magam?
"Néha még nálad is jobban ismerem."
- Időnként azt kívánom, bárcsak kivethetnélek, és
megfojthatnálak!
"Ha a bocsánatkérés segít, akkor bocsánatot kérek."
- Nincs szükségem a bocsánatkérésedre!
"Úgy értem, a lánytól, nem tőled," pontosított az
Oltalmazó. "Mint mindig, ezúttal is csak magadra
gondolsz."
Sorak összerezzent.
- Te pedig, mint mindig, rögtön az ember elevenébe
vágsz.
"Azok vagyunk, amik, Sorak," mondta az Oltalmazó.
"Nem tudnék jobban hazudni a lánynak, mint te egy
férfinak. Kivara... Kivara nem ismer szégyent."
"Hallottam ám!" szólalt meg egy másik hang. Ha
hangosan beszélt volna, Sorak ajkaival, akkor
férfihangon tette volna. Minthogy azonban a fiú
elméjében szólalt meg, nagyon is nőiesnek hangzott.
Fiatal, pimasz hang volt.
- Ne szólj bele, Kivara - feddte az elfszerzet.
"Miért ne? Talán nem tartozik ez mindannyiunkra?"
"Rád tartozik a legkevésbé, mert te szemmel láthatóan
egyik oldalon sem foglalsz állást," jegyezte meg
savanyúan az Oltalmazó.
"Hogy tehetném, amikor még nincs gyakorlatom
ezekben a dolgokban?" vágott vissza Kivara. "Ha rád,
meg a Figyelőre hagynám ennek eldöntését, akkor
mindig tudatlanok maradnánk ebben a kérdésben. A
lány kedves, és mindig jól bánt velünk. Olyan rossz
lenne az nekünk?"
A Figyelő, szokásához híven, most sem szólalt meg,
de Sorak érezte a jelenlétét. A Figyelő ritkán beszélt, de
mindig ott volt, éberen, s mindent magába szívott. A
többiektől eltérően, akik néha-néha elszenderedtek, Ő
sohasem aludt. Sorak állandóan ott érezte csöndes
jelenlétét.
- Elég! - fakadt ki a fiú. - Nem látok más kiutat, mint
hogy szűz maradok. Elég csekély ár azért, hogy
elkerüljük ezt az undorító viszálykodást.
"Meglehet, sokkal nagyobb ez az ár, mint gondolod,"
vélte Kivara.
"Sorak döntött," szólalt meg egy jéghideg hang,
elvágva a beszélgetést. Kivara nyomban alábukott, s
lemerült Sorak elméjének valamely rejtett zugába. Még
az Oltalmazó is csendben maradt; mind így tettek,
amikor az Árnyék beszélt. Sorak mély levegőt vett;
összerázkódott, mintha a hideg rázná, amikor
megérezte az Árnyék rémületes jelenlétét, de a sötét
személyiség nem szólt többet - visszasiklott a fiú
tudattalanjába.
Sorak hirtelen újra egyedül találta magát, vagy
legalábbis annyira egyedül, amennyire ez az ő
esetében egyáltalán lehetséges volt. Már nem ült a
sziklán, visszafelé tartott a kolostorba. Nem emlékezett
rá, miként került az útra. Biztosan a Csavargó
indította el, amíg ő a többiekkel vitatkozott. A módszer
mindenesetre a Csavargóra vallott. Nem volt ideje,
vagy türelme vitázni, cseverészni. A Csavargó nagyon
is gyakorlatias volt, ha ugyan nem kizárólagosan az.
- Igen - mormolta az elfszerzet, ahogy rájött, hogy a
vita hevében, már megint elfeledkezett a testéről. Néha
megtörtént, de már sokkal kevesebbszer, mint azelőtt. -
Ez volt az utolsó eset.

A fiú hallotta, amint a főúrnő azt mondja, "Lépj be," s

ő kinyitotta az úrnő szobájának ajtaját. Varanna
felnézett a szövéséből, és elmosolyodott.
- Gyere be. Néztelek, ahogy Tamurával edzettél ma
reggel. Azt mondja, átveszed a novíciák oktatását.
Megtisztelve érezheted magad. Úgy látszik, Tamura
kiválasztotta az utódját.
- Attól félek, nem vehetem le Tamura nővér válláról
az oktatás terhét, Úrnő - mondta Sorak. - Ezért is jöttem
hozzád.
Varanna felvonta a szemöldökét.
- Igen?
- Úrnő... - Sorak tétovázott. - Úgy érzem, itt az idő,
hogy elhagyjam a kolostort.
Az idős papnő bólintott.
- Értem.
- Ne érts félre. Nem arról van szó, hogy boldogtalan
lennék itt, s arról sem, hogy hálátlan vagyok..."
Varanna felemelte a kezét.
- Nem kell magyarázkodnod - mondta. - Vártam már
ezt a pillanatot. Gyere, ülj ide mellém.
A elfszerzet leült a padra, a szövőszék mellé.
- Nagyon boldog voltam itt, Úrnő - kezdte -, és te
többet tettél értem, mint ami szavakba önthető. Mégis
úgy érzem, itt az idő, hogy elmenjek.
- Ryanának köze van ahhoz, hogy erre a döntésre
jutottál?
A fiú a földet nézte.
- Beszélt veled?
- Csak arról, hogy magányos meditációra vonul a
templomtoronyba - válaszolta Varanna. - Nagyon
zaklatottnak látszott. Nem kérdeztem tőle az okát, de
azt hiszem, ki tudom találni.
- Minden az én hibám. Tudtam, hogyan érez... hogyan
érzek én... és már sokkal előbb tennem kellett volna
valamit, hogy eltántorítsam. Meg kellet volna
próbálnom megértetni vele, de egy részem még mindig
abban reménykedett, hogy... - Megrázta a fejét, és
felsóhajtott. - Azt hiszem, ez már nem számít.
Akaratomon kívül fájdalmat okoztam neki... jobb
lenne számára, ha elmennék. De nem Ryana az
egyetlen oka a távozásomnak. Úgy nőttem fel, hogy
benneteket tekintettelek családomnak... mindazonáltal,
a valódi családomról semmit sem tudok. Nem tudok
semmit a szüleimről, s arról, honnan származom. Még
az igazi nevemet sem tudom. A vágy, hogy mindezt
kiderítsem, olyan nagyra nőtt bennem az elmúlt
években, hogy másra sem tudok gondolni. Meg kell
tudnom, ki vagyok én valójában, Úrnő. Vagy, talán úgy
kellene mondanom, ki voltam, mielőtt azzá lettem, aki
most vagyok. Semmire sem emlékszem azelőttről,
mielőtt az idős pirín rám talált a sivatagban. Néha
álmomban úgy tűnik, anyám hangját hallom, amint
énekel nekem, de soha nem látom az arcát. És a
leghalványabb emlékem sincs az apámról. Egyáltalán,
láttam őt valaha? Tudott a létezésemről? Minden este
úgy hajtom álomra a fejem, hogy azon gondolkodom,
kik lehettek a szüleim. Élnek még? Együtt vannak?
Őket is kitagadták, mint engem? ...Annyi kérdés, és
sehol egyetlen válasz.
- Gondoltál arra, hogy a válaszok, ha rájuk találsz,
fájdalmasak is lehetnek? - kérdezte a fiút Varanna.
- Nem ismeretlen előttem a fájdalom, Úrnő - felelt
Sorak. - És jobb egy fájdalmas válasz, ami
megmagyarázza a dolgokat, mint ha egy könyörtelen
kérdés gyötör.
A papnő bólintott.
- Ezt nem vitatom. S ahogy mondtam, nem is ért
váratlanul. Természetesen, szabadon elmehetsz. Nem
esküdtél meg arra, hogy itt maradsz.
- Sokkal tartozom neked, Úrnő. Olyan tartozás ez,
amit sosem leszek képes leróni.
- Semmivel sem tartozol nekem, Sorak.
- Mégis örök hálával és legmélyebb
ragaszkodásommal gondolok rád.
- Ennél nagyobb jutalomra nem is vágyom.
Elgondolkodtál már, hová mész innen?
A elfszerzet megrázta a fejét.
 - Nem igazán. Azt reméltem, te talán meg tudod
mondani, hol találom Idős Al'Kalit. Ő biztosan meg
tudja mondani nekem, hol talált rám, s én onnan
folytathatnám a keresést. Persze, tíz hosszú év telt el
azóta. Talán nem is él már.
- Talán nem. Ő az egyik legöregebb tagja a
nemzetségének - merengett el Varanna. - De a pirínek
sokáig élnek. Mégsem lesz könnyű megtalálnod őt. A
druida békehozók vándorolnak, és csak ritkán fedik fel
magukat. Azt hiszem, mégis tudok valamit, ami
segítségedre lehet. Minden évben elzarándokol a
Sárkányfog csúcsára. Ott hallotta meg a hívásodat tíz
évvel ezelőtt.
- Én mégsem emlékszem arra, hol történt mindez -
sóhajtott Sorak. - S arra sem, hogyan hívtam őt.
- Az emlék akkor is benned él, mint ahogy a képesség
is - magyarázta Varanna. - S most olyan képességekkel
is rendelkezel, amikkel annak idején nem. Hatolj le
mélyen önmagadba, s megtalálod a megoldást. Ami az
időpontot illeti... amikor a következő telihold feljön az
égre, pontosan tíz éve lesz annak, hogy Idős Al'Kali
idehozott téged.
- Akkor az lenne a legjobb, ha azonnal indulnék - vélte
a fiú.
- Mi legyen Ryanával? Kérte, hogy magányos
meditációra mehessen. Megengedtem neki, s tartanom
kell magam hozzá. Nem lehet megzavarni addig, amíg
el nem hagyja a tornyot.
- Ha még időben elérhetem a Sárkányfogat, akkor nem
késlekedhetek. S azt hiszem, így könnyebb is lesz.
Mondd meg neki... - A fiú megnyalta az ajkát. - Mondd
meg neki, hogy soha nem akartam megbántani. De a
név, amit adtál nekem, illik rám. Sorak, a nomád, akinek
mindig egyedül kell járnia az útját.
- Mielőtt elmennél... - intett Varanna, felállva helyéről.
- Várj itt egy percet.
Kiment a szobából, majd néhány perc múlva
visszatért egy hosszú, keskeny, gyolcsba csavart
csomaggal. Letette az asztalra.
- Ezt az ajándékot sok évvel ezelőtt kaptam egy apró
szívességért, amit egy zarándokutamon tettem -
mondta, miközben óvatosan kicsomagolta a tárgyat. –
Soha nem volt alkalmam, hogy használjam. Azt
hiszem, neked nagyobb hasznodra lesz, mint nekem
lehetett volna.
Lefejtette az utolsó kelmedarabot is; egy bőrhüvelybe
bújtatott kard került elő alóla.
- Szeretném, ha elvinnéd emlékbe - nyújtotta a fiú felé
a kardot az idős úrnő. - Épp neked való, legyen a tiéd...
ősi elf kard.
Mérete megegyezett a közönséges hosszúkardokéval,
ám azoktól eltérően pengéje hajlított volt, s a hegy felé
szablyára emlékeztetően kiszélesedett; maga a hegy
levélalakot formázott. Keresztvasát bronzból
készítették, a markolatot s a zárógombot ezüst futtatás
borította.
Sorak kihúzta a hüvelyből, és elakadt a lélegzete,
amikor meglátta a bonyolult, hullámos jeleket a
pengébe vésve.
- Hiszen ez... ez egy acélpenge!
- És a legritkább fajtából - bólintott Varanna. Már
maga az acél is ritkaságnak számított az Athason, ahol
a legtöbb fegyver obszidiánból, csontból, vagy kőből
készült. - Az efféle fémek készítésének művészete már
századokkal ezelőtt feledésbe merült. Jóval erősebb,
mint a hagyományos acél, és nem csorbul ki az éle.
Megfelelő kézben félelmetes fegyver lehet.
- Igazán pompás ajándék - hajtott fejet az elfszerzet.
- Soha nem válok meg tőle. - Néhányszor
meglendítette a fegyvert. - Remek egyensúlya van...
bár a penge formája nem szokványos. Úgy tudtam, az
elfek közönséges hosszúkardot használnak.
- Ez egy különleges darab - válaszolt Varanna. -
Tudomásom szerint az egyetlen ebből a fajtából. Nézd
meg a penge vésetét... ősi elf írás. El tudod olvasni, ha
nem hiába tanítottalak elődeid nyelvére.
Sorak felemelte a kardot, tenyerébe fektette, és
elolvasta a feliratot.
- Lélekben erős, szívében igaz, s hűségben edzett. -
Bólintott. - Nemes érzések, valóban.
- Nem csupán érzések - figyelmeztette az idős papnő.
- Az ősi elfek hitvallása. Élj eszerint, s a kard
sosem hagy cserben.
- Nem felejtem el - ígérte a fiú, ahogy hüvelyébe
csúsztatta a kardot. - Miként azt sem, amit értem tettél.
- Ha mind összegyűltünk vacsorára, bejelentem, hogy
elmész - mondta Varanna. - Akkor mindenki búcsút
vehet tőled.
- Nem... azt hiszem, jobb lenne, ha csendben
távoznék - vélte Sorak. - Anélkül is elég nehéz
lesz elmenni, hogy mindenkitől elköszönnék.
Varanna bólintott.
- Megértelek. Majd én elbúcsúzom a nevedben. De,
legalább tőlem végy búcsút. - Kitárta a karját.
Sorak megölelte őt.
- Olyan voltál, mintha az anyám lennél - sóhajtotta. -
Az egyetlen anya, akit ismertem. Téged a legnehezebb
elhagynom.
- Te pedig Sorak, mintha a fiam lettél volna... akit
valójában sohasem tudtam volna megszülni - felelt az
idős papnő könnyes szemmel. - Örökkön megtartalak a
szívemben; kapuink mindig nyitva állnak előtted.
Találd meg, amit keresel.

- Az úrnő üzent, hogy elhagysz minket -

fogadta a kapuőr. - Hiányozni fogsz, Sorak. És
hiányozni fog a mozdulat, ahogy éjszakánként
kiengedtelek, Tigra. – Az idős kapuőr kinyújtotta
ráncos kezét, és megborzolta a szőrt a tigone fején. A
vadállat dorombolt, és megnyalta az őr kezét.
- Te is hiányozni fogsz nekem, Dyona nővér –
mondta a fiú. - Te voltál, aki annakidején beengedett
ezen a kapun, és most, tíz évvel később te látsz engem
utoljára, ahogy elindulok.
Az idős asszony mosolygott.
- Tíz esztendő volna, valóban? Nekem úgy tűnik,
mintha csak tegnap történt volna az egész. Habár, az én
koromban az idő gyorsabban múlik, s az évek csak múló
pillanatok. Jó szerencsét, Sorak. Gyere, ölelj meg.
A fiú megölelte, és megcsókolta ráncos arcát.
- Élj boldogul, nővér.
Aztán kilépett a kapun, és gyors, céltudatos léptekkel
elindult lefelé az úton. Mögötte szólt a harang, amely
vacsorára hívta a nővéreket. Eszébe idézte a hosszú
faasztalokat, körülöttük a sok-sok nővel, akik
nevetgélnek és beszélgetnek. A fiatalabbak
alkalomadtán játékból étellel dobálják egymást, amíg
az asztalfelügyelők meg nem legyintik őket, hogy
hagyják abba; körbeadják a teli tálakat, s meleg,
biztonságos családi hangulat lengi őket körül, amit ő
most maga mögött hagy, talán örökre.
Ryanára gondolt, amint egyedül ül a meditációs
szobában a templom tornyában, a kis helyiségben,
ahová ő is el-elvonult, ha egyedüllétre volt szüksége.
Az ételt felviszik a lánynak, s becsúsztatják a nehéz
faajtó alatti résen. Senki nem szól hozzá, senki nem
zavarja meg. Mindaddig egyedül marad a
gondolataival, amíg úgy nem dönt, hogy felhagy a
merengéssel. És amikor kijön, megtudja majd, hogy
Sorak elment.
Ahogy az elfszerzet távolodott a kolostortól,
találgatta, vajon min elmélkedik most a lány. Együtt
nőttek fel. Mindig nagyon sokat jelentett neki, sokkal
többet, mint bárki más. Ahogy Ryana is mondta, ő volt
az első, aki baráti kezet nyújtott neki, s ez a bizalom
közönséges barátságnál sokkal többé vált. Sokkal,
sokkal többé.
Valóban a nővére volt; nem csupán úgy, mint ahogy a
többi nő "nővérnek" szólítja társait a kolostorban - a
testvére. Kezdettől fogva összetartoztak, olyan kapcsok
feszültek közöttük, melyek mindig megmaradtak,
bármilyen messze is voltak egymástól. Mindezek
ellenére, vér szerinti rokonság nem fűzte egymáshoz
őket - s ennek tudása kizárta az igazi testvéri szeretet.
Ahogy nőttek, s érezni kezdték a felnőttkor szexuális
izgalmát, ezek az érzések csak erősödtek, mélyültek,
egyre intimebbé váltak. Sorak is tudatában volt
ennek, noha mindig próbálta elkerülni.
"Mert mindig tudtad, hogy ez olyasvalami, ami
lehetetlen," szólalt meg az Oltalmazó az elméjében.
"Talán, igen," felelte gondolatban Sorak, "de
reménykedtem, s mert olyasmiben reménykedtem, ami
nem lehetséges, elárultam őt."
"Hogyan árultad el őt?" kérdezte az Oltalmazó. "Soha
nem ígértél neki semmit. Soha nem esküdtél meg neki
semmire."
"Mégis úgy érzem, áruló vagyok," szögezte le a fiú.
"Mi értelme van rágódni ezen?" kérdezte Eyron, egy
unott hang, amely kicsit ingerültnek hangzott.
"Megszületett a döntés, hogy elmegyünk, és
elmentünk. A lányt otthagytuk. A dolog ezzel el van
intézve."
"Ryana érzelmei akkor is megmaradnak," mondta
Sorak.
"Na és?" kérdezte szárazon Eyron. "Az ő érzései rá
tartoznak; ő felel értük. Te nem tehetsz semmi olyat, ami
megváltoztatná ezt."
"Talán nem, Eyron," szólt a fiú, "de azzal, hogy az élete
része lettem, mégis felelős vagyok egy kicsit azért,
amilyen hatással voltam rá.
"Ostobaság. Szabad akarata van," érvelt Eyron. "Nem
kényszerítetted rá, hogy beléd szeressen. Az ő
választása volt."
 "Ha ismert volna téged, Eyron, valószínűleg nem
választott volna így," felelte Sorak nyersen.
"Ha ismert volna engem, akkor nem lett volna
semmilyen félreértés," mutatott rá Eyron, "mert én
már az elején megmondtam volna neki az igazságot."
"Valóban?" kérdezte Sorak. "És szerinted, mi az
igazság?"
"Az, hogy te belebolondultál, Kivara új élményekre
kíváncsi, az Oltalmazó fél a lánytól, a Figyelő pedig
mindentől fél. A Csavargót mi sem érdekli kevésbé, mert
a szerelemnek nincs pragmatikus oldala, az Árnyék
pedig halálra rémisztette volna a lányt."
"Na és a többiek?" firtatta Sorak.
"A Rikoltó alig valamivel jobb, mint a nagy, néma
vadállat, amelyik a sarkunkban üget, a Lírikus képtelen
lenne őt komolyan venni, mivel ő semmit sem képes
komolyan venni. Kether nevében pedig nem beszélek,
minthogy ő nem ereszkedik le odáig, hogy szóba álljon
velem."
"Nem csoda," kottyantott közbe Kivara.
"Senki sem kérdezett," fortyant fel Eyron.
"Elég!" vágott közbe Sorak hangosan, felbőszülve.
"Hagyjatok békén!"
Egy perccel később énekelni kezdett. A szavak
fényesen és tisztán csengtek, ahogy sétált az úton,
régi félszerzet dalt énekelve egy fiatal hajadonról meg
egy vadászról, akik életükben először estek
szerelembe. Sorak hangja szólt, de a Lírikus volt az,
aki énekelt. Sorak nem ismerte a dalt. Pontosabban
szólva, tudatosan nem emlékezett rá. Ez volt az a dal,
amit anyja gyakran énekelt neki, amikor a karján
ringatta. Miközben a Lírikus énekelt, a Csavargó
irányította lépteit a völgyön keresztül, a hegyek felé. Az
Oltalmazó gyengéden álomra szenderítette Sorakot, és
magányba ringatta, elválasztva őt nemcsak a
többiektől, de a külvilágtól is.
Tigra érezte benne a másságot, de nem lepte meg.
Soha nem ismerte Sorakot másmilyennek. A Csavargó
hosszú, könnyű léptekkel haladt, a fiú könnyű
bőrtarisznyája és vizes tömlője lógott a vállán, a kard
pedig a derekán. Barna szövetnadrágot, magasszárú
bőrmokaszint, bő, barna inget viselt, amit bőr övvel
fogott össze a derekán, és egy hosszú, barna csuklyás
köpenyt, amely majdnem a bokájáig ért, s megvédte a
hideg hegyi levegőtől; ez volt az egyetlen öltözet
ruhája. Ezenkívül csak egy bot volt nála, egy vékony
kis csonttőr a mokaszinjába dugva, az acélkard, meg
egy vadásztőr, lágy bőrtokban az övébe tűzve.
A kolostorban kizárólag vegetáriánus ételeket ettek.
Néha szükség volt bőrre, s olyankor megöltek egy-egy
állatot, de mindig mértékletességgel, és nagy
ünnepélyességgel tették. A bőrt felhasználták
ruhának, a húst besózták és feldarabolták, a
zarándokútra induló papnők pedig szétosztották a
rászorulók között. Sorakot az élet tiszteletére
tanították, s ő követte és betartotta a villichi
szokásokat; de az elfek vadászok voltak, húst ettek, a
félszerzetek pedig kifejezetten vérengzőnek
számítottak, akik még legyőzött ellenségeiket is
belakmározták - a többlényegűnek tehát
kompromisszumot kellett kötnie. Olyankor, amikor a
fiú egyedül ment ki az erdőbe, a Csavargó vadra
vadászott, mialatt Sorak aludt. Csak olyankor ettek a
többiek az elejtett állat nyers, még meleg húsából. A
csapat most is ezt tette.
Mire Sorak magához tért, eltelt némi idő, s leszállt az
éj. Tábortűznél ült - nem emlékezett rá, hogy
meggyújtotta volna - és tele volt a gyomra. Tudta,
hogy ölt és evett, illetve, a Csavargó tette mindezt, de
nem érezte magát kínban. Nem vágyott frissen leölt
állatot enni, de elfogadta, hogy a vére mégis hajtja, s
nem szabadulhat a természetétől. Ő vegetáriánus
maradna, ám ha a többiek a vérengzést választották,
az az ő dolguk volt. Mindenesetre, a test (amelyen
osztoztak) igényeit így vagy úgy, de ki kellett
elégíteni.
Felnézett a csillagokra és a hegyek sziluettjére, s
megpróbálta megállapítani, milyen messzire jutott a
Csavargó, mialatt ő aludt. Felállt, és ellépett a tűztől,
hogy körülnézzen. Az elfek jobban láttak az éjszakában
mint az emberek, Sorak látása is elég éles volt. A
sötétben világított a szeme, mint a macskáké, és nem
okozott gondot neki, hogy felderítse a terepet maga
körül.
Az út egy messze alatta elterülő völgy felé lejtett.
Majdnem a hegygerinc tetejéig felmászott, a távolban
már csak a növényzet fölé emelkedő templomtornyot
látta. Kíváncsi volt, vajon Ryana ott van-e még... azután
hirtelen eltaszította a gondolatot. Eyronnak igaza van,
merengett. Már nincs értelme ezen rágódni. Elhagyta a
kolostort, valószínűleg soha nem tér vissza, s ami ott
történt, immár a múlté. A jövő felé kell fordulnia.
A távolban, a rejtett völgyet ölelő ormok mögött látta
a Zengőhegy magasabb csúcsait, amelyek fenyegető
árnyékként emelkedtek az ég felé. A Sárkányfog
vészjóslóan, balsejtelmet sugallva magasodott föléjük.
A hegy magasabb pontjáról emelkedett, alapja széles
volt, s élesen keskenyedett felfelé, míg teljesen
függőleges nem lett. A csúcs azután visszahajlott, mint
valami óriási fog vagy agyar, amely az eget súrolja -
szemlátomást az alakja után kapta a nevét. Messze a
fennsík civilizált városaitól, a sivatagon át való
vándorlás kimerítő és veszedelmes, még a hegy
félelmetes csúcsának legalsó lejtőire is. A halálos
veszélyek, amik a meredek hegyoldalon leselkednek, a
legtöbb kalandort elriasztották a Sárkányfog
megmászásától. Az a kevés, aki megpróbálta, mind
kudarcot vallott, s legtöbbjük nem is élte túl.
Sorak nem tudta, meg kell-e másznia a hegyet. Végül
is, egyszer már elérte hívása a pirínt a hegycsúcson, s
akkor ő kint volt a sivatagban, a Zengőhegy lábától is
mérföldekre. Habár, azóta sosem volt képes olyan
mérvű pszionikus erő kifejtésére. Fogalma sem volt
róla, hogyan csinálta annak idején. Az Oltalmazó, aki
a telepata volt a csapatban, állítása szerint nem tette.
Nem tették a többiek sem. Legalábbis, nem emlékeznek
arra, hogy ők tették volna. A testtel együtt, amin
osztoztak, a végsőkig elcsigázottak, mindannyian
érzéketlenek, eszméletlenek voltak akkor. Valószínűleg
ebben az öntudatlan, kétségbeesett állapotban
valahogyan egyesítették erejüket, netán egyiküknek
voltak még rejtett tartalékai. Talán valaki más kiáltott,
az egyik mélyen eltemetett személyiségmag, amelyről
egyikük sem tud.
Sorak rájött, hogy létezett benne egy nagyon mélyen
rejtőző "gyermek mag" is, olyan, amelyhez semmilyen
tudatos szinten nem volt képes hozzáférni.
Összehúzódva begubózott pszichéjének mélyén;
egyszer saját gyermeki lénye volt, de az a fájdalom
vagy trauma, amely elméjének széttöredezését okozta,
egyben visszahúzta tudatalattija mélységeibe, ahol
valamiféle fagyott állapotban megállt a fejlődésben, s
érzékei megdermedtek. Még az Oltalmazó sem tudta
elérni, pedig ő tudott a létezéséről. Valami - vagy
inkább valaki - védelmezte. És ez a védelmezés,
bármi módon is történjen, azt sugallta, hogy más
személyiség-magok is rejtőzhetnek benne, talán nem
olyan mélyre ásva, de ugyanúgy elrejtve, szinteket
alkotva gyermeki énje és fejlettebb személyiségei
között.
Oly sok mindent nem tudok még magamról, gondolta
Sorak. Hogyan is remélhettem, hogy... Szándékosan
elhessegette magától a kérdést, mielőtt ismét Ryana
töltené el a gondolatait. Elfordult, hogy ne lássa többé
a kolostort. Itt volt az idő, hogy előre nézzen. De mire?
A pirín megtalálásán kívül, nem tudta, mi vár még
rá. Emlékszik-e majd az asszony a helyre, ahol
rátalált? És ha igen, akkor mi van? Megpróbálhatja
felderíteni honnan jött, de mivégre? Az elfek, legalábbis
azok, akik nem éltek a városokban, nomádok voltak.
A félszerzetek félnomád életet éltek a törzsi földeken,
de semmiképpen sem a síkságokon. Akár elfek, akár
félszerzetek taszították ki őt, már régen továbbmentek
arról a helyről. Hogyan tudna megtalálni egy tízéves
nyomot?
A válasz: természetesen sehogy. A hagyományos
módokon mindenesetre semmiképpen sem. Pszionikus
képességek segítségével azonban már lehetségesnek
tűnt, hogy olyan pszichikai benyomásokat gyűjtsön
össze, amelyek megmaradtak, belevésődtek a tájba;
olyan áruló jelek, amelyek útmutatást adnak.
Másképpen magára lesz utalva, s arra mehet, amerre a
sorsa vezeti.
Varanna Úrnő figyelmeztette, hogy a válaszokat,
amelyeket keres, nem lesz könnyű megtalálni, ha
egyáltalán lehetséges. Valószínűnek tűnt, hogy élete
hátralevő részét a kereséssel tölti majd. De legalább
tesz valamit, túl azon, hogy egyszerűen csak kíváncsi.
S útközben talán rájön, mi értelme az életének. A
kolostorban nyugodtan teltek a napok; edzések s
elmélkedések váltották egymást, de szükségszerű volt,
hogy megtanulja, hogyan éljen együtt saját, egyedi
természetével. Hálával tartozott Idős Al'Kalinak,
amiért olyan előrelátó volt, hogy odavitte őt. Szerette
volna megtalálni a pirínt, hogy kifejezhesse neki
háláját. Athas ikerholdja hamarosan kigömbölyödik. S
akkor talán megtudja sorsát.
 NEGYEDIK FEJEZET

Ahogy múltak a napok, és Sorak - a Csavargóval

felváltva használva testét - vándorolt, egyre közelebb
ért a Sárkányfoghoz. Már egy napi járás sem volt hátra.
Útja meglehetősen eseménytelenül telt. Ebben a
magasságban nemigen találkozott más utazóval, s
vadállatok sem éltek a hegygerinc bozótos vidéke
fölött. Ahogy elhagyta ezt a pontot, a terep sziklás,
elhagyatott lett.
Noha fizikailag remek formában volt, pihennie
mindenképpen kellett; Sorak maga vissza tudott
húzódni -"alábukni"- amikor elfáradt, s hagyni, hogy a
Csavargó vegye át a vezetést, ám a test ereje végesnek
bizonyult. Éjszakánként letáborozott néhány órára,
hogy izmai megpihenjenek; míg a fiú visszavonult,
személyiségei váltakozva bukkantak elő. Néhány
esetben, amikor veszedelmes vaddal találkoztak, a
Rikoltó merült fel a mélyből, s egyszerűen elküldte a
prédára lesőt.
Sorak nem értette tökéletesen a Rikoltót, legalábbis
nem úgy, mint az Oltalmazót, a Csavargót, Eyront, a
Lírikust, Kivarát, vagy a többieket. Volt idő, amikor
Kivarát sem értette igazán jól, ám ez Kivara
fiatalságából adódott - nem tudta megértetni magát. A
Rikoltóval más volt a helyzet, Ő egyikükre sem
hasonlított. Olyan volt inkább, mint Tigra. Nem beszélt,
a szó valódi értelmében, de megértette a többieket, és
képes volt megértetni magát velük, igaz, csak primitív
szinten. Kapcsolatuk hasonlított ahhoz a pszionikus
kommunikációhoz, ahogyan Sorak Tigrával
érintkezett; ami azt illeti, a Rikoltó nélkül nem is lett
volna képes "beszélni" a tigonenal.
Minden lényegének megvolt a maga külön
egyénisége, ám a Rikoltó tudott valamit, amit egyetlen
másik sem - képes volt átvenni a teljes irányítást, vagy
keveredni tudott Sorak személyiségével, ami azt
eredményezte, hogy mindketten jelen voltak egyazon
időben. A Rikoltó volt az, aki létrehozta a Tigrával való
kapcsolatot, de miközben a tigone szorosan kötődött
hozzá, ugyanúgy kötődött Sorakhoz is. Az állat tudta,
hogy két személyiségről van szó, mely valahol mégis
egy és ugyanaz. Nem zavartatta magát a bonyolult
kapcsolatok miatt; egyszerűen elfogadta Sorakot
annak, ami.
Az utazás ötödik napjának éjjelén egy tigone-csapat
nagyon közel merészkedett Sorak táborhelyéhez. A fiú
a Figyelő ébersége folytán tudta, hogy a horda egy ideje
már követi őket. Rendes körülmények között, látva,
hogy valaki egyedül vándorol, már régen megtámadták
volna, de megzavarta őket Tigra jelenléte és a Rikoltó
pszichikai kisugárzása, amit saját pszionikus erejüknél
fogva felismertek. Volt előttük valami, amit nem
értettek; szokatlannak találták, s nem tudták, mit
kezdjenek vele. Látszólag egy embert követtek, akinek
szaga ugyanakkor az elfekére s a félszerzetekére
emlékeztetett, ráadásul magában hordozta Rikoltót,
mely leginkább egy tigone mentális lenyomatára
hasonlított. Mindennek tetejébe pedig egy valódi
tigone kísérte ezt a furcsa szerzetet. Mindez
mérhetetlenül megzavarta az állatokat, így nappal
követték Sorakot, s csak éjszaka mertek közelebb
merészkedni.
Az elfszerzet nem tett feléjük semmiféle gesztust, sem
védekezőt, sem támadót. A Rikoltó azonban
kapcsolatba lépett velük, nem fenyegető felismerést
és finom fölényt sugározva feléjük pszionikusan. Tigra
a közelben maradt, világosan mutatva a csapatnak
Sorakkal való kapcsolatát. Az állatok óvatosan és
tétován közeledtek, a bátrabbak - a fiatal hímek -
szimatolva, pszionikus tapogatózással merészkedtek a
többiek elé, kihívó viselkedésformákat mutatva, de Sorak
és a Rikoltó nyugodt biztonságot, a félelem teljes
hiányát közvetítették, s nem reagáltak a ragadozók
kihívására.
Mivel a tigone-ok végső soron mégiscsak macskák,
kíváncsiságuk legyőzte óvatosságukat, s odagyűltek a
táborhely köré, hogy megszagolják a fiút és Tigrát, s
összeismerkedjenek velük. Összegömbölyödve
letelepedtek a tábortűz mellé, ásítoztak,
nyújtózkodtak, s mielőtt Sorak aludni tért volna, látta,
amint Tigra eltűnik a bokrok között egy fiatal
nősténnyel. Elmosolyodott; kicsit irigyelte társát, amiért
ilyen felhőtlen kapcsolatra léphet egy saját fajtájabéli
nősténnyel. Olyasmi volt ez, amit ő sosem tapasztalhat
meg. Ezzel a szomorú gondolattal tért nyugovóra,
kilenc hatalmas ragadozó társaságában, melyek
befogadták őt maguk közé.
A következő nap egy részében együtt vándoroltak, de
amikor beváltott a magas hegyek közé, a Sárkányfog
alacsonyabb lejtői felé tartva, az óriási pszionikus
macskák a saját útjukon mentek tovább. Sorak kíváncsi
volt, Tigra vajon velük megy-e, elfoglalva helyét a
saját fajtájabéliek körében, de a tigone nem tágított
mellőle. A nőstény, amelyikkel Tigra előző este
párosodott, ácsorgott egy darabig, panaszos üvöltést
hallatva, de Tigra oda sem figyelt.
- Biztos vagy benne, öreg barátom? - kérdezte a fiú
hangosan, az oldalán baktató állatra nézve.
"Barát," jött a tigone pszionikus válasza. "Védem." A
nőstény szomorú fújtatással megfordult, s csapata
után rohant.
- Jól van, Tigra - mondta Sorak. - Te meg én.
Nagyon hideg volt; az elfszerzet összehúzta magán a
köpenyét. A sötét nap magasabbra hágott az égen
-odalent a sivatagban perzselt a hőség, de a Sárkányfog
lábánál jeges szél süvített. Sorak felnézett a fölötte
magasodó hegyre, s arra gondolt, hogyan lehet képes
azt bárki is megmászni. A pirínek alakváltók voltak, s
mint ilyenek, különleges előnyöket élveztek, de Idős
Al'Kali mégiscsak a legidősebb volt közöttük. Több,
mint ezer éves. Ha előrehaladott kora ellenére is volt
energiája alakot váltani, s legyőzni ilyen félelmetes
magasságot, mire lehetett képes ereje teljében?
- Kristály-pókká kellene változnom, hogy feljussak -
nyögte Sorak, amint a felhőbe vesző csúcsot szemlélte.
Lenézett Tigrára. - S te, öreg barátom, sosem lennél
képes rá. - Felsóhajtott. - Ma megtelik az ikerhold. Ha
ott lesz, akkor szólítanom kell őt. De hogyan?
"Rikoltó," felelt Tigra.
- Rikoltó? - rázta a fejét Sorak. - Nem hiszem, hogy
Rikoltó egyedül képes lett volna rá.
"Talán Kether," szólt az Oltalmazó.
A fiú mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta, és
beleharapott az alsó ajkába. "Nem tudom, hogyan
hívjam elő Kethert."
"Én sem," ismerte be az Oltalmazó," sőt, a többiek sem.
De ha szükség lesz a jelenlétére, s mi utat adunk neki,
Kether meg fog jelenni."
"És ha mégsem?"
"Akkor nekem kell megtennem, ami tőlem telik, s bízni
abban, hogy meg tudom oldani a feladatot," válaszolt
az Oltalmazó. "Most sokkal közelebb vagyunk a
csúcshoz, mint kint a sivatagban. A hívásnak nem kell
olyan messzire elérnie."
"Ez igaz," mondta Sorak. "Idős Al'Kali meghallhat
téged... ha még él, s megteszi zarándokútját.
Mindenesetre, ki kell kerülnünk ebből a szélfúvásból."
Elindult volna, hogy menedéket keressen, ám ekkor
észrevette, hogy a Csavargó már elindította. A hegyoldal
terméketlen volt, sziklás, és eléggé meredek. Előre
kellett dőlnie haladtában. A jeges szél belekapott a
hajába s köpenyébe; a nehéz terepen lassú volt az
előrejutás, de késő délutánra talált egy mélyedést a
sziklás hegyoldalban, amelyet valamelyest óvtak az
időjárási viszontagságoktól a fentről lezuhant hatalmas
sziklatömbök. Bepréselődött a mélyedésbe, letette a
csomagját, s ivott néhány csepp vizet a tömlőből, Tigra
szájába is csöpögtetve belőle. A tigone itt inkább otthon
volt, mint ő, de még a hatalmas macskák is csak ritkán
kóboroltak a cserjés hegygerincnél magasabbra.
Barátságtalan, rideg vidék volt ez, ahol se vad nem járt,
se növény nem termett. Egyet biztosan tudott: sokáig
maradhat itt.
"Miért kell egyáltalán itt maradnunk?" kérdezte Eyron.
"Meg kell várnunk Idős Al'Kalit," felelte Sorak.
"Minek?" kérdezte Eyron szárazon. "Hogy kiássuk a
múltat, aminek már nincs semmi jelentősége? Mit nyersz
vele, ha választ kapsz azokra az értelmetlen kérdésekre,
amiken rágódsz?"
"Megtudom, ki vagyok."
"Értem. Most tehát nem tudod, ki vagy? Az a tíz év,
amit a villichi kolostorban töltöttél, nem tanított meg
semmire?"
"A villichik nem taníthattak meg olyasmire, amit ők
maguk sem tudtak."
"Szóval nem tudod, kik a szüleid. Nem tudod, milyen
nevet adtak neked születésedkor. Ezek olyan
fontosak?," firtatta Eyron.
"Nekem igen, ha neked nem is," válaszolta a fiú.
"És, ha megtudod ezeket a dolgokat, mit változtat az
a helyzeten? Soha nem hívtak másként, Sorak. Az igazi
neved úgy illene rád, mint egy elszabott kabát. Soha
nem ismerted a szüleidet. Annyit tudsz csak, hogy talán
már nem is élnek. De ha mégis, idegenek lennének a
számodra."
"Talán igen, de ha élnek, megkereshetem őket.
Mindenképpen az ő fiuk vagyok. Ilyen értelemben soha
nem leszünk idegenek egymásnak."
"Eszedbe jutott, hogy talán éppen ők taszítottak el?
Lehet, hogy nem akartak, lehet, hogy eleven emlékezete
vagy az oktalanságuknak, a meggondolatlanságuknak.
Lehet, hogy megbánták, ami kettőjük között történt.
Lehet, hogy fájdalmas emlékeket ébresztenél fel újra."
"De ha szerették egymást..."
 "Ez csak a te feltevésed, semmi más. Nincs semmi
bizonyítékod, ez csak egy vágyálom. Az elfek és a
félszerzetek mindig is halálos ellenségek voltak. Talán
az apád törzse megtámadta anyádét, s te az erőszak
gyümölcse vagy."
"Azt hiszem, ez lehetséges," bizonytalanodott el a fiú.
"Képzelj el egy anyát, aki gyűlölt ellenségének
gyermekét kénytelen hordani a szíve alatt, aki
megalázta és bántalmazta őt. Egy gyereket, akit sosem
fogad majd be a saját fajtája. Egy gyereket, aki mindig
erre a fájdalomra és megaláztatásra emlékezteti majd.
Mit érezhet egy ilyen anya a gyermeke iránt?"
"Nem tudom," felelte Sorak.
"Elég, Eyron," szólt közbe az Oltalmazó. "Hagyd
békén."
"Én csak azt akarom, hogy az érem mindkét oldalát
lássa," mondta Eyron.
"És szokásodhoz híven, te csak a rosszabbikat nézed,"
válaszolt az Oltalmazó. "Elmondtad, amit akartál.
Valóban lehetséges, hogy úgy van, ahogy mondtad.
Ám az is lehetséges, hogy az anya szereti azt a
gyereket, és nem tartja őt bűnösnek azért, ami vele
történt... ha mindez valóban így történt, s egyikünk
sem tud róla semmit. Ha azonban valóban csak
gyűlöletet érzett az anya, akkor miért tartotta őt
magánál olyan sokáig? Sorak egyszerűen meg akarja
tudni az igazságot."
"Ha Sorak az igazságot keresi, akkor tudnia kell, hogy
az nem mindig kellemes," erősködött Eyron.
"Tudom," szólt Sorak.
"Akkor minek felkavarni a múltat?" kérdezte Eyron.
"Mit számít, mi volt? Minden nap elmúltával újra
kezdődik az életed. Rajtad áll, hogy milyenné teszed."
"Mármint rajtunk," javította ki Sorak. "És ez a kulcsa
ennek a vitának. Nem félek az igazságtól, Eyron, legyen
az örömteli, vagy fájdalmas. Mit mondasz te?"
"Én? Miért félnék?"
 "Erre a kérdésre csak te tudnál felelni," mondta Sorak.
"A kérdések, amiket felvetettél, nekem is eszembe
jutottak már. Ha nem így lett volna, már biztosan
találtál volna módot, hogy felhívd rájuk a figyelmem."
Fanyarul elmosolyodott. "Talán meg is tetted, és most
újra csak rá akartál vezetni, hogy növeld azt a
bizonytalanságot, ami már amúgy is befészkelte magát
az agyamba. Mindenesetre, nem futamodom meg a
feladat elől, amit kitűztem a magam számára, még ha
egész életemet is erre kell áldoznom. Lehet, Eyron, hogy
te biztonságosabbnak találod, ha nem firtatjuk a
múltunkat. Én nem. Ha tudni akarom, merre tartok az
életben, először azt kell tudnom, honnan jövök. S azt,
ki voltam."
"És mi van a jelennel?" kérdezte Eyron. "Ki vagy
most?"
"Ezt sem tudhatom meg, amíg rá nem jövök, honnan
jöttem," felelte Sorak.
"Ami most vagy, amik mind vagyunk," mondta Eyron,
"az a sivatagban született."
"Nem, ott éppenséggel majdnem meghaltunk. És, ha
nem találom meg azt a gyermeket, aki azelőtt élt, akkor
ő valóban meg fog halni... s vele mindannyiunk egy
része. Na, most törődj az Oltalmazóval, s hagyj nekem
békét. Meg kell tisztítanom a gondolataimat, hogy elő
tudjam hívni Kethert."
A csapat összes tagja közül Kether volt a legmisztiku-
sabb s legérthetetlenebb Sorak számára. A többieknél
tisztán látta, személyiségének széttöredezett darabjai
miként fejlődtek jellemvonás-magocskákból külön,
egyéni jellemekké, akiknek saját személyiségük lett. A
főúrnő segített neki megérteni, hogy női jellege, az a női
jelleg, ami minden férfiban jelen van, hogyan töredezett
szét, és fejlődött három, külön női személyiséggé. Az
Oltalmazó egyesítette magában az empatikus,
védelmező és nevelő hajlamait. Kivara az érzéki
természetéből lett, ami megmagyarázza
szenvedélyességét, kíváncsiságát, s morális
kérdésekben megmutatkozó nemtörődömségét. A
Figyelő az elővigyázatos, ösztönös énjét, s a biztonság
utáni vágyát foglalta magába.
Férfi jellegei közül Csavargó képviselte a
gyakorlatiasságot és a mozgatóerőt, s ő örökölte a elf és
félszerzet ősök jellemzőit. Lírikus a humoros és kreatív
oldalát egyesítette magában, a benne élő játékos
gyermeket, aki semmit sem vett túl komolyan, s
mindenben, ami körülvette, talált valami ártatlan
örömet. Eyron volt a cinikus és pesszimista - vagyis
Sorak negatív tulajdonságai egy életunt realistát
formáztak, aki mindent megvizsgált pro és kontra, s
nem bízott a romantikus optimizmusban. Rikoltó az
állatokhoz, s más alacsonyabb rendű lényekhez való
félszerzet-affinitásából nőtt ki, vagyis az egyszerű állati
természetét személyesítette meg. Az Árnyékot pedig
tudatalattijának sötét, kegyetlen oldala hozta világra,
amelyik csak ritkán jelent meg, de akkor félelmetes,
primitív és szörnyen nyomasztó erővel.
Rajtuk kívül volt még legalább három-négy másik
személyiség is, mélyen eltemetve, mint például a
gyermeki mag. Sorak ezeket egyáltalán nem ismerte,
de ez a tudatlanságból fakadt, nem pedig, mint Kether
esetében, a másik meg nem értéséből.
Kether a főúrnő szerint valószínűleg a magasabb,
spirituális én felidézése volt, Soraknak mégsem tűnt
úgy, hogy valóban őbelőle származott volna. Az idős
papnő csak a fiú elbeszéléseiből tudott róla, amikor az
a nem túl gyakori érintkezéseikről mesélt. Kellő
tapasztalatot szerezve, Sorak a többiekkel már mint
valós személyekkel kommunikált, s akként is fogadta
el őket - Kethernél ez inkább valami másik világból
származó lénnyel való találkozásra hasonlított.
Kether olyan módon tudott a dolgokról, amivel
racionális értelemben nem kezdhetett semmit a fiú.
Olyasmik voltak ezek, amikről egyszerűen nem
tudhatott. Mindezek mellé Kether öreg volt, vagy
legalábbis annak tűnt. Valamiféle ódonság jellemezte, az
elkülönülésnek olyan mértéke, amit a többieknél soha
nem tapasztalt. Úgy tűnt, mintha a többlényegűvé
szakadás pillanatában megnyílt volna egy mentális
kapu, s Kether a létezés valamely más fokáról lépett
volna be.
Tudomása volt olyan dolgokról, amelyek még jóval
Sorak születése előtt történtek. Beszélt valami Zöld
Korszakról, s azt állította, hogy ő élt akkor, évezredekkel
ezelőtt. A néhány alkalommal, amikor a fiú kapcsolatba
került vele, a misztikus, földöntúli személyiség nem
nyílt meg túlságosan, de amikről mégis szólt, azok
Sorak számára tökéletesen ismeretlen, sohasem
tapasztalt jelenségek voltak.
Eyron közönyt színlelt Ketherrel szemben, mert
Kether nem alacsonyodott le odáig, hogy szóba álljon
vele. Az igazság azonban, Sorak érzése szerint az volt,
hogy Eyron félt Kethertől. A félelem talán nem a
megfelelő kifejezés. Eyron félelemmel vegyes
bámulattal viseltetett Ketherrel szemben, mert nem
tudta, honnan származik, s nem értette pontosan azt
sem, ki is ő. Kivara viszont soha meg sem említette.
Valószínűleg nem ismerte Kethert. A Csavargó csak nagy
ritkán fűzött kommentárt bármihez is, úgyhogy
Soraknak fogalma sem volt róla, hogyan érez. A
Figyelő tudott Ketherről, de ő sem mondott róla semmit.
A Lírikustól pedig nehéz volt egyenes választ kapni
bármilyen ügyben is. A csapat összes tagja közül csak
az Oltalmazó szolgált valamiféle tájékoztatással
Ketherről, de ő sem tudott túl sokat. Empatikus
képességével képes volt kiszűrni, hogy Kether jó, s a
tiszta való van a birtokában, amit egyetlen más
élőlénynél sem tapasztalt addig. Amikor azonban
Kether megjelent, az Oltalmazó "alámerült", ahogy a
többiek is, s ilyenkor csak annyi derülhetett ki a
számára, hogy a misztikus személyiség valóban
létezik.
Mi is volt pontosan Kether? Sorak egyáltalán nem
tudta. Úgy érezte, Kether egy szellem, olyan valakinek
az árnyéka, aki a régmúltban élt, vagy talán egész
elmúlt életeinek megtestesülése. A főúrnő említette,
hogy létezik valamiféle folytonosság az
újraszületésekben, amivel a legtöbb ember tudatosan
nincs tisztában. Kether valószínűleg e folyamat
manifesztuma volt. Bár meglehet, semmi köze ehhez a
világhoz; talán egy olyan lélek, aki képes átjönni egy
másik létsíkról, hogy birtokba vegye őt.
- Kérdések - mormogta magában Sorak, még szorosabbra
húzva köpenyét, ahogy a szél keresztülsüvített a
mélyedésen, ahol meghúzódott. - Csupa kérdés, soha
semmi válasz. Ki vagyok én? Mi vagyok én? És mi lesz
belőlem?
Tigra közelebb húzódott hozzá, megérezve, hogy
melegségre van szüksége. A fiú megborzolta a
hatalmas állat fejét, s gyöngéden megsimogatta.
- Ki tudja, Tigra? Talán megfagyok itt a sziklák között,
s azzal vége lesz mindennek.
"Nem fagysz meg," szólalt meg az Oltalmazó.
"Ostobaság lett volna eljönni idáig, hogy aztán feladd.
Tisztítsd meg az elméd, Sorak. Csendesítsd le a
gondolataidat. Azt hiszem, Kether érkezik."
Igen, gondolta Sorak, de honnan? Valahonnan
belőlem? Saját széttöredezett elmémből, vagy
máshonnan, olyan helyről, amit nem látok, nem
érzékelek, fel sem fogom a létezését?
Mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kifújta,
néhányszor megismételve, hogy lenyugtassa magát, s
derűs, gondolattalan állapotba kerüljön. Koncentrált a
légzésére, ellazította az izmait, s csak a szél és saját
légvételének hangjára figyelt. Ahogy azt a villichi
kolostorban tanulta, végül nyugodt, meditatív
állapotba került, becsukva a szemét s mélyen,
szabályosan lélegezve...
 - Sorak?
Kinyitotta a szemét. Először csak az tűnt fel neki,
hogy időközben beesteledett, és az ikerhold ott világít
az égen. Utóbb aztán ráébredt, hogy már nem fázik. A
szél nem ült ugyan el, de nem fújt már olyan dühödten;
a fiút meleg ölelte körül. Végül megpillantotta az alakot,
aki ott állt a menedék előtt, s nekitámaszkodott a
sziklának. Vékony kis teremtés volt, csuklyás
köpenyben; idős asszony, akinek hosszú fehér haja
eltakarta a mellét és a vállait.
- Másodszor hívtál, s én eljöttem most is. Csakhogy,
most nem egy gyermeket találtam, hanem egy felnőtt
elfszerzetet.
- Idős Al'Kali? - kérdezte Sorak, miközben lassan, s
egy kicsit bizonytalanul lábra állt.
- Nincs szükség formaságokra - mosolygott a nő.
-Szólíts Lyrának.
- Lyra - suttogta a fiú. -Én... hívtalak?
- Az erőd nem lett kisebb - válaszolt a pirín. - Sőt, ami
azt illeti, még inkább kiteljesedett. Jól tettem, hogy
elvittelek a villichi kolostorba. Úgy tűnik, jó tanáraid
voltak.
A fiú megrázta a fejét, mert úgy érezte, szédül.
- Nem emlékszem... Úgy tűnt, hogy egy pillanattal
ezelőtt még nappal volt, és... - Aztán rájött, mi
történhetett. Kiesett az idő egy része, ahogy az sokszor
megtörtént már, amikor egy másik személyisége teljes
alakjában megjelent. Habár ez alkalommal sem ő, sem
a többiek nem emlékeztek arra, mi történt az elmúlt
órákban. Igaz, egy kicsit elgémberedett a sok üléstől,
de átjárta a meleg és valami mélységes belső nyugalom
érzése. Kether. Kether eljött, hogy kiteljesedjék, s hogy
elvégezze a hívást, amire sem ő, sem a többiek nem
lettek volna képesek; a hívást, mely elérte Lyra Al'Kalit
a Sárkányfog csúcsán, ugyanúgy, mint tíz esztendővel
ezelőtt.
- Gyere - hívta Lyra, feléje nyújtva a kezét. - Van egy
kiszáradt vízmosás nem messze innen a hegyoldalban,
egy kicsit nyugatra innen. Kövesd a nyomát, amíg elérsz
egy sósvízű tóhoz. Táborozz le ott, és rakj tüzet.
Nemsokára hajnalodik, s nekem el kell végeznem
imádságomat. A mondott helyen találkozunk, nem
sokkal napfelkelte után.
Sarkon fordult, s elindult a sziklák között, a hegycsúcs
felé. A szél belekapott a köpenyébe, amint kemény,
céltudatos léptekkel mászott felfelé. Kabátja szétnyílt,
mintha szárnyai lennének, aztán hirtelen a levegőbe
emelkedett. Az átváltozás egy pillanat alatt megtörtént,
gyorsabban, minthogy látni lehetett volna, és Sorak
lenyűgözve bámulta, amint a sárkánygyík felemelkedik
a levegőbe, hatalmas, bőrszerű szárnyait szétterítve a
szélben. Néhány másodperc múlva eltűnt.
A tábortűz hamuvá égett. Nem sokkal múlt hajnal,
amikor Sorak felébredt a kis, hegyi tó partján. Tele volt
a gyomra, tehát a Csavargó vadászott, amíg ő aludt.
Nem talált ölésre utaló nyomokat. A Csavargó mindig
ügyelt, hogy Sorak ne lássa a húsevés emlékeit, hiszen
ismerte a fiú fenntartásait ezzel kapcsolatban - Sorak
tehát soha nem tudta, mivel lakott jól. Így
nyugodtabbnak érezhette magát. A haja nedves volt, így
arra következtetett, hogy a Csavargó, vagy valamelyik
a többiek közül megmosakodott a tó friss vizében. A
víztükör sokkal alacsonyabban helyezkedett el, mint a
Sárkányfog lejtői, a reggel csak kellemesen hűvös volt,
s nem hasonlítható az előző éjszakai farkasordító
hideghez.
Amint Sorak felült, egy rasclint fedezett fel a parton,
amint feléje üget. Tigra azonnal hegyezni kezdte a fülét,
amint megérezte a kutyaszerű állat szagát, melynek
szőre ezüstösen ragyogott a napfényben. A lény nem
jelentett veszélyt a fiúra, hiszen csak növényeken élt.
Rendkívül jól működő emésztőrendszere akármilyen
növényből ki tudta vonni a nyomelemeket, még a
mérgező fajtákból is - melyekkel szemben a
teremtmény egyébként immúnis volt. Azt mondják,
ennek köszönheti erős, fémszerű szőrét, amit a
vadászok oly nagyra becsültek, s fegyverért adtak el.
A rasclinnek általában kistermetűek voltak, három
lábnál nem magasabbak, s nem nyomtak többet ötven
fontnál. Ez a példány azonban termetesebbnek
látszott, s amint észrevette Sorakot, egyenesen felé
tartott, ahelyett, hogy elmenekült volna. A tigone nem
mozdult, s Sorak egy pillanat múlva megértette, miért.
Egyet pislogott, s már Lyrát látta, amint négykézlábról
feláll, kezeit a köpenyébe törölgetve.
- Öreg csontjaim egyre jobban ropognak - sóhajtotta,
amint a fiú táborhelyéhez közeledett. - És minden évben
egyre érzékenyebbek a hidegre. - Letelepedett a földre a
parázsló tűz mellé, rádobott néhány fadarabot, és
melegedni próbált a lángoknál. Vén arca olyan volt,
mint a pergamen, de a szeme élettel telve csillogott. -
Nem hiszem, hogy lenne nálad egy kis Tyr brandy.
- Csak vizem van - szabadkozott Sorak -, de azt
szívesen adom. A tó vize friss és hideg, teletöltöttem
vele a kulacsomat.
- Akkor a víz is jó lesz - biccentett Lyra, s kortyolt
belőle. - Ahh. Az utazástól megszomjazom. S minthogy
mindig úton vagyok, mindig megszomjazom. De egy kis
Tyr brandy jobban jött volna a hideg után.
- Mi az a Tyr brandy?
A pirín meglepetten felhúzta a szemöldökét.
- Oh, persze. Te elzártan éltél a világtól a villichi
kolostorban. Ha jól emlékszem, a villichik készítik a
legjobb feketeribizli bort.
- Megkóstoltam - bólintott az elfszerzet -, de nekem
nem ízlett. Túl édesnek találtam.
- Akkor biztosan szeretnéd a Tyr brandyt. Savanykás,
kellemes íze van. De csak keveset szabad innod belőle,
amikor először kóstolod meg. Egy pohárnál több a
fejedbe száll, s másnap iszonyú fejfájással és üres
pénzes tarsollyal ébredsz.
- Nem ismeretlen előttem a fejfájás - mondta Sorak -,
s még pénzes tarsolyom sincs.
Lyra elmosolyodott.
- Sokat kell még tanulnod, ha körül akarsz nézni a
városokban.
- Mindenképpen sok még a tanulnivalóm - ismerte be
a fiú. - Éppen ezért kerestelek meg téged. Azt remélem,
te elindíthatsz a tudás útján.
A nő bólintott.
- Azért hagytad hát el a kolostort, hogy megtaláld
saját helyed a világban. Ez így helyes. A kolostor jó hely
volt a tanulásra, de az élet maga is sokat taníthat neked.
Mit szeretnél tudni?
- Magamról szeretnék tudni - felelte Sorak. - Mindig
is éreztem annak hiányát, hogy nem tudom, kik a
szüleim, s honnan származom. Még az igazi nevemet
sem tudom. Úgy érzem, meg kell tudnom ezeket, mielőtt
felfedezhetném, mi dolgom az életben. Úgy gondoltam,
te segíthetsz nekem ebben, hiszen te találtál rám, s te
vittél el a kolostorba.
- Azt gondoltad, én meg tudom válaszolni ezeket a
kérdéseket? - kérdezte Lyra.
- Valószínűleg, nem. De azt gondoltam, ha mondtam
volna valamit, amikor rám találtál, arra emlékezhetsz.
Ha nem, akkor elmondhatnád, hol találtál meg, s akkor
onnan folytathatnám a kutatást.
Lyra megrázta a fejét.
- Félhalott voltál, amikor megtaláltalak a sivatagban
- emlékeztette -, s nem szóltál egyetlen szót sem. Hogy
hol találtam rád, arra már nem emlékszem. Csak a
hívásodra figyeltem, nem arra, merre tartok. A sivatag
egyik pontja ugyanolyan, mint a másik. Különben sem
tudom, hogyan segíthetne az neked. Mikor is történt, tíz
éve? Azóta már minden nyom eltűnhetett, még a
pszichikai jelek is elmosódtak, hacsak nem voltak
különlegesen erősek, mint például egy-egy nagy csata
emléke.
- Tehát nem tudsz segíteni nekem - nézett rá Sorak
csalódottan.
- Ezt nem mondtam - felelte a vén pirín. - Nem
tudok felelni arra, amire kíváncsi vagy, de talán
segíthetek. Persze csak akkor, ha elfogadod a
tanácsomat.
- Persze, hogy elfogadom - biztosította az elfszerzet.
-Nélküled nem is élnék. Olyan sokkal tartozom neked,
amit sosem leszek képes meghálálni.
- Talán mégis meghálálhatod, s magadon is segíthetsz
- mondta Lyra. - Tudod, mi a békehozók célja? Druida
módon neveltek?
Sorak bólintott.
- Remek. Akkor tanultál a Pusztítókról és boszorkány-
királyokról, akik kiszívják az életet világunkból.
Tanultál a sárkányokról. Mit tudsz a Megtorlóról?
- Azt, hogy csak egy legenda - vonta meg a vállát a
fiú. - Egy mítosz, amely segít életben tartani a reményt
a leigázottakban.
- Sok ember így hiszi - hagyta helyben Lyra -, mégis
több, mint legenda. A Megtorló története igaz. A
Megtorló létezik.
- Úgy érted, valaki megkezdte a metamorfózist?
-kiáltott Sorak meglepetten. - Kicsoda?
- Senki nem tudja, ki ő, és senki nem tudja, hol
található. Legalábbis azok közül, akikkel találkoztam,
senki sem állította, hogy ismeri a bölcs remete hollétét,
vagy valódi nevét. Csak Bölcsként emlegetik, mert ha
valódi neve kitudódna, az fegyvert adna ellenségei
kezébe, akik között ott van az összes boszorkány-király
is. Vannak azonban olyanok, akik tudnak a létezéséről,
s akik időről időre jeleket kapnak tőle, hogy ne
veszítsék el a reményt. A Fátyol Szövetsége az egyik
ilyen csoport, a pirínek a másik. A villichik főúrnője
szintén tud róla. És most már te is.
- Varanna úrnő tudta? - kérdezte Sorak. - De nekem
soha nem beszélt erről. És mi köze van ennek a bölcs
remetének hozzám?
- Varanna neked adta Galdrát, ugye? Sorak a
homlokát ráncolta.
- Galdrát?
- A kardod... - mondta Lyra.
Sorak felvette a mellette fekvő elf kardot.
- Ezt? Nem említette, hogy neve is van.
- Ott van a pengéjén, nem? Ősi elf írás regéli el a
történetét: Lélekben erős, szívében igaz, s hűségben
edzett...
- Igen - helyeselt Sorak. - Én azt mondtam erre, nemes
érzések, de az úrnő azt felelte, több annál, ez egy
hitvallás. S amíg eszerint élek, a kard engem szolgál
majd.
- Ez így igaz, kivéve, ha nem kaptad, hanem elloptad
volna.
- Nem vagyok tolvaj - húzta fel az orrát a fiú,
büszkeségében megbántva.
- Nem is gondoltam, hogy az vagy - mosolygott Lyra.
- Örülök viszont, hogy büszkének látlak. Ez azt jelenti,
erős a lelked. S amíg az erős marad, Galdra is igaz lesz.
Pengéje hűségben edzett, ahhoz való hűségében, aki
forgatja. Ha hűséged igaz, Galdra pengéje sohasem
hagy cserben, s minden akadályon átvág, ami csak az
utadba kerül.
Sorak óvatosan kihúzta a kardot a hüvelyéből.
- Miért nem mondta el nekem ezeket az úrnő?
- Nyilván azt akarta, hogy én mondjam el neked - vélte
a vén pirín.
- Miért?
- Mert én adtam neki a kardot. És tudta, azzal, hogy
neked adja, üzen nekem.
Sorak a fejét rázta.
- Nem értem. Ez a kard a tiéd volt? Én azt hittem, ez
egy elf kard.
- Nagyon, nagyon régen az volt - bólintott Lyra. - És
nem is volt igazán az enyém. Megőrzésre adták nekem,
én pedig időben átadtam Varannának, hogy ő vigyázzon
rá.
- Ő azt mondta, szolgálatai fejében kapta - emlékezett
Sorak.
- Úgy is volt - mosolygott a nő. - És most meg is
szolgálta.
- Rébuszokban beszélsz.
Lyra kuncogott.
- Ne haragudj - kérte. - Nem akartalak összezavarni.
Elkezdem az elején. Volt idő, sok-sok évszázaddal
ezelőtt, amikor az elfek még egészen mások voltak,
mint most. Manapság Athas elfjei szétszóródva,
egymástól távol élnek, nincs kapcsolat az egyes
törzsek között, s a romlás útjára léptek. Pontosabban,
arra kényszerítették őket. A nomád törzsek gyakran
csempészéssel és lopással foglalkoznak, míg azok,
akik a városokban maradtak, kétes hírű árukereskedők
lettek, akik becsapják a vevőiket, vagy lopott holmit
adnak el nekik. Találkozol majd ezzel a kifejezéssel:
"Alattomos, mint egy elf", vagy "Csak annyi tisztesség
van benne, mint egy elfben", de volt idő, amikor az
elfek büszke, tiszteletreméltó népség voltak. Akkor
ügyes kézművesekként és jó harcosokként ismerték
őket, s gazdag kultúrával rendelkeztek. Ahelyett, hogy
szétszóródott bandákban vándoroltak, s egyik napról a
másikra éltek volna, erős törzseket alkottak, amelyeket
egyetlen király uralt. Fiatalkoromban ismertem egy
ilyen királyt. Alaronnak hívták, s ő volt közülük az
utolsó. Nem kevesebb, mint egy tucat felesége volt, ám
egyiktől sem született fia. Rajaat, a leghatalmasabb
Pusztító megátkozta, hogy ne tudjon gyermeket
nemzeni. Rajaat el akarta pusztítani a elf nemzetséget,
mert veszélyesek voltak reá. Először megakadályozta,
hogy királyi utódok szülessenek, aztán viszályt szított
a törzsek között abban a kérdésben, hogy ki
következzen a trónon, ha majd Alaron meghal. Hogy
segítőket találjon az elfek között, lepénzelte őket, s ha
az nem vezetett eredményre, akkor a mágiához
fordult... végül sikerült egymással ellenséges pártokra
szakítania a törzseket. A királyság széthullott, s Alaron
száz sebből vérezve, az erdőbe menekült. Őt is félholtan
találtam meg, akárcsak téged. Rajta azonban már nem
tudtam segíteni. Mielőtt meghalt, nekem adta ezt a
kardot, amit a elf törzsek Galdra, a kardok királya
néven ismernek. Tudta, hogy ő már nem veheti
hasznát, hiszen elvesztett mindent, s meghalni
készült.
- Azt kérte, vegyem magamhoz - mesélt tovább Lyra -,
s őrizzem úgy, hogy soha ne kerülhessen a Pusztítók
kezébe, mert pengéje darabokra hullana, ha ők
kívánnák használni. Alaron nem akarta, hogy az elf
Királyi Ház jelképe elpusztuljon. "Megátkoztak, hogy
ne lehessen fiam," mondta, "és most velem együtt hal
meg egy büszke tradíció. Az elfekből hanyatló nép lett.
Fogd Galdrát, és vigyázz rá. Az én életem csak egy
szempillantás a pirínek számára. Talán egy napon
neked sikerül, ami nekem nem: találsz egy arra
érdemes elfet, s átadod neki ezt a kardot. Ha nem,
akkor rejtsd el a Pusztítók elől. Legalább ezt az egyet
megmenthettem tőlük." Ezekkel a szavakkal halt
meg.
- Alaron mindig a barátom volt folytatta a nő -, nem
tagadhattam meg őt. Elrejtettem a kardot, s ahogy ez
évek szálltak, egyik helyről a másikra vittem, soha nem
lévén biztos abban, hogy valóban biztonságban van.
Azután sok-sok év múltán találkoztam egy fiatal villichi
papnővel, aki éppen zarándokúton járt... ő volt Varanna.
Engem megtámadott és megsebzett egy fiatal sárkány,
mert azt hitte, ember vagyok, s én túl gyenge voltam
ahhoz, hogy megfelelően gyógyítsam magam. Varanna
megállt, hogy segítsen nekem, s én megéreztem a
jóságot a szívében, s láttam a sorsát, mely szerint
főúrnő válik majd belőle. Eszembe ötlött, hogy sehol
sem lehet nagyobb biztonságban a kard, mint egy
villichi kolostorban. Varannára bíztam, s elmondtam
neki, mi is az, s mit jelképez... ő pedig mostanáig
őrizte. Sorak zavartan lenézett a kardra, majd vissza
Lyrára.
- De... miért, miért adta nekem?
- Mert tudta, hogy beleegyeznék - mondta Lyra
mosolyogva. - Varanna megértette, miért vittelek hozzá.
Tíz évvel ezelőtt, amikor meghallottam a hívásodat,
éreztem az erődet, s amikor megtaláltalak,
megéreztem, ki vagy... s mi lehet belőled. A kard
különös kötést jelentett köztem és Varanna között, de
csak megőrzésre volt nálunk.
- Az én számomra őriztétek? - nézett rá döbbenten
Sorak. - De én nem tartozom a elf Királyi Házhoz. Ha,
amint mondod, a királyi család Alaronnal kihalt, akkor
én nem tarthatok igényt a kardra. Még csak nem is
vagyok teljesen elf.
- Elf vér folyik az ereidben - mondta Lyra -, s Alaron
tudta, hogy a kard nem az ő utódjához kerül majd,
hiszen az ő halálával megszűnik ez az ág. Ő abban
reménykedett, hogy egy nap jön majd valaki, aki
érdemes lesz a kardra. Varanna úgy gondolta, te
érdemes vagy rá, én pedig érzem a lehetőségeket, amik
benned rejlenek... de még be kell bizonyítanod, hogy
valóban megérdemled. Nem nekem és Varannának,
hanem saját magadnak és a kardnak. Azt kutatod,
honnan származol. Én nem tudom rá a választ, de azt
tudom, ki felelhet neked. Csak a Bölcs Őrző mágiája
lehet elég erős és tiszta ahhoz, hogy szolgálatodra
legyen. De először meg kell találnod őt. Kéréseddel te is
szolgálod őt, engem, és az őseidet is.
- Hogyan?
- Úgy, hogy te is beállsz a sorba a Pusztítók ellen. A
Bölcs nagyon erős, de sok az ellensége, ezért kell
elrejtőznie. A metamorfózis útja, minek során
Megtorlóvá változik, hosszú, fáradságos, és sok
fájdalommal, szenvedéssel jár. Az átváltozás minden
állomása szertartásokat követel, s évekig tart. A
zaklatás minden alkotás ellensége, s mi lehet nagyobb
zaklatás annál, ha olyanok üldöznek, akik el akarják
venni az életedet. A Bölcs Athas legüldözöttebb
varázslója, mert veszélyezteti a Pusztítók hatalmát. S
mégis ő a legsebezhetőbb, mert ha minden energiáját a
Pusztítók ellen használja, akkor nem marad elég az
átváltozási folyamathoz. Azt se felejtsd el, hogy a
Pusztítók sokkal gyorsabban képesek feltöltődni új
energiával, mint azok, akik az Őrzők Útját követik, s
mialatt a Bölcs a metamorfózison dolgozik, az ellene
irányuló erők egyre csak nőnek.
- Még mindig nem látom, mi az én szerepem ebben.
- A te szereped már megíratott a sors könyvében,
Sorak - jelentette ki Lyra. - A villichik neveltek a Druida
Módszer szerint, hogy az Őrzők Útját kövesd. Ez már
önmagában is szembeállít a Pusztítókkal. Ha a Bölcset
keresed, akkor mellé kell állnod, csak így találhatod
meg. De figyelmeztetlek, nem lesz könnyű dolgod, s
veszélyek leselkednek rád. Azok, akik azért keresik a
Bölcset, hogy megöljék, téged is üldöznek majd ugyanúgy,
ahogy a Titkos Szövetség tagjaival, s azokkal az
Őrzőkkel teszik, akik ellenük fordultak.
- Tehát az a feladatom, hogy védelmezzem a Titkos
Szövetséget, s mindazokat, akik a Pusztító varázslat
ellen tesznek, miközben a remete varázslót keresem -
igyekezett összefoglalni a hallottakat az elfszerzet. - Azt
mondod, ahhoz, hogy megtaláljam, valahogy fel kell
hívnom rá a figyelmét, hogy keresem, s az ellenségeivel
szembeni fellépésemmel kell bizonyítanom előtte.
Lyra bólintott.
- Ne feledd, hosszú évek óta az összes boszorkány-
király, azok lovagjai s kegyeltjei a Bölcs után kutatnak,
s ebbéli igyekezetükben minden varázslatot és fortélyt
bevetnek.
- Vagyis nem lesz könnyű bizonyítanom - bólintott
Sorak. - Megértettem.
- Van persze egy másik lehetőség is - mondta a vén
pirín. - Csak tőled függ. Saját életedet úgy irányítod,
ahogy te akarod. Talán anélkül is megtalálhatod a
választ a kérdéseidre, hogy meg kelljen keresned a
Bölcset. Netán tudván, milyen kockázattal jár
felkutatása, többé már nem érzed olyan fontosnak, hogy
rátalálj a válaszra. Ha elmész innen, választhatsz más
utat is, nem kell feltétlenül részt venned az Athas
lelkéért folytatott harcban. Ez teljes mértékben tőled
függ, és ha ezt választod, én tiszteletben tartom a
döntésed. Akkor csak annyit kell tenned, hogy
visszaadod nekem Galdrát, s szabadon mehetsz,
amerre kívánsz.
Sorak felemelte a kardot, s a tenyerére fektetve nézte.
- Nem - mondta utóbb. - Ha te nem vagy, meghaltam
volna a sivatagban. És ha nincs Varanna úrnő, nem lett
volna otthonom az elmúlt tíz évben. Ha nem
ostromoltak volna ezek a kérdések egész életemben,
akkor talán nyugalmat találnék. Megtartom a kardot, és
vállalom a kihívást. - Fanyarul elmosolyodott. -
Azonkívül, nincs más dolgom az életben.
Lyra kuncogott.
- Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ez lesz
a válaszod.
- De hogyan kezdjek hozzá a kereséshez? - firtatta a
fiú.
- Menj el a legközelebbi városba - tanácsolta a nő. - A
neve Tyr, s ennek a hegynek a lábánál fekszik egy
völgyben, innen nyugatra. Ha lejjebb érsz, megtalálod
az oda vezető utakat, s láthatod is a hegygerincről. Tyr
városát valaha Kalak, a boszorkány-király irányította,
de megölték, s fő lovagja, Tithian követte őt a
hatalomban Tithian azonban eltűnt, s Tyr most a
Tanácsadók Testületének irányítása alatt áll, melynek
vezetői élvezik az emberek támogatását. Ennek
ellenére, ez egy labilis kormányzat, s a Pusztítók, akik
még mindig a városban vannak, bizonyosan
megpróbálják majd megdönteni. Más városokat is elért
már a hír, hogy Tyrnek nincs többé boszorkány-királya,
s hogy Tithian és Kalak többi lovagja nincs már
hatalmon. Lehet, hogy elözönlik a várost. Cselszövések
színhelye lesz Tyr, ahol különböző csoportok
versengenek majd a hatalomért, s minden újonnan
érkezőre gyanakvással tekintenek. Légy óvatos. Ne
feledd, hogy a villichi nővérek között védett életet
éltél. Egy olyan város, mint Tyr, tele van kísértéssel, s
mindenféle bűnözővel. Ne bízz senkiben, minden
barátságos gesztus mögött keresd a rejtett okokat. S
mindenekelőtt, hátul is legyen szemed.
- Úgy lesz - bólintott Sorak. - Mit tegyek, amikor
elérem Tyrt?
- Meg kell próbálnod felvenni a kapcsolatot a Titkos
Szövetséggel. Nem lesz könnyű. Kalak halott, Tithian
eltűnt, s a lovagok hatalma megszűnt, de azok, akik a
szövetséget alkotják, túl sokszor látták már a hatalom
változását ahhoz, hogy nyíltan felfedjék magukat.
Éberek lesznek. Ne feledd, nincs rá okuk, hogy
megbízzanak benned. Miért ne hinnék azt, hogy kém
vagy, aki be akar jutni titkos hálózatukba. Nem
fogadnak majd tárt karokkal. Szigorú próbák elé
fognak állítani.
Sorak felsóhajtott.
- Olyan másnak hangzik ez, mint az az élet, amit eddig
ismertem.
- Valóban más is - helyeselt Lyra. - De ha választ
szeretnél kapni a kérdéseidre, s rá akarsz jönni, miért
vagy a világon, fel kell készülnöd új feladatokra.
Számos értelemben felkészültebb vagy, mint mások,
mert megtanítottak a harcművészetre és a pszionikus
tudományra. De rájössz majd, hogy egészen más lesz
ezt a tudást a jó szolgálatába állítani a külső világban.
Légy körültekintő és óvatos.
- Az leszek - ígérte a fiú. - Találkozunk még?
- A vén pirín elmosolyodott.
- Valószínűleg, igen. Ha mégsem, tudod, hol találsz
meg minden évben, ugyanebben az időben. S ha nem
teszem meg szokásos, éves zarándokutamat, abból
tudhatod, hogy lejárt az időm.
- Szeretném megköszönni a segítségedet, s hozzám
való jóságodat - mondta Sorak. - Neked köszönhetem az
életemet. Ezt sosem felejtem el. Ha bármikor szükséged
lenne valamire...
- Járj sikerrel utadon, és kövesd az Őrzők Útmutatását
- intette Lyra. - Csak ennyit kérek. Ezzel bőségesen
meghálálsz mindent.
- Bárcsak ennél többet is tehetnék - sóhajtott az
elfszerzet. Megfordult, a csomagjáért nyúlt, kinyitotta,
s keresgélt benne valamit. - Tudom, hogy csekélység, de
Galdrán kívül ez az egyetlen értékem. Volt egy lány a
kolostorban, aki nagyon sokat jelentett nekem, és...
amikor fésülte a haját, kivettem a kihullott szálakat a
fésűből, és kötelet fontam belőlük. Ő nem tudott róla,
én pedig azt gondoltam... mindegy, nem érdekes. Csak
ezt adhatom, és megtiszteltetés lenne számomra, ha
elfogadnád.
Megtalálta a Ryana hajából font kötelet a csomagban,
s megfordult, hogy odaadja Lyrának.
- Fogadd el zálogul az... - Elhallgatott. A pirín már nem
volt ott. Sorak körülnézett, de a nőnek nyoma veszett.
Azután a tóra pillantott, s észrevett egy kis szélörvényt,
amint könnyedén súrolja a vizet, s egyre távolodik.
- Tartsd meg, Sorak - hallotta Lyra pszionikus
üzenetét. - Tudom, milyen sokat jelent neked. Már az
is ajándék, hogy felajánlottad, s ezt nem felejtem el.
Aztán eltűnt.
Sorak rábámult a vékony, szorosan font kötélre, amit
Ryana kihullott hajszálaiból készített. A lány már a
múltjához tartozott. Szeretett volna adni valamit
Lyrának, s ez volt az egyetlen, ami igazán értékes volt
a számára. Ez maradt meg abból az életből, amit maga
mögött hagyott, s azokból az álmokból, amelyek arról
szóltak, mi történhetett volna vele. Galdra, a elf királyok
kardja azt jelképezte, ami a jövőben történhet. Egy
talizmán a múltból, s egy a jövőből. így volt rendjén.
A nyakába kötötte a hajfonatot.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A vén kastélyrom egy bozótos hegyháton állt, ezer láb

magasan a völgy és Tyr városa felett. Amint Sorak
lefelé ereszkedet a várrom felé, szemébe ötlött a
völgyben elterülő város látképe. A településen túl,
nyugati irányban terült el a Nagy Homoksivatag,
amelyet karavánutak szeltek át, hogy összekössék Tyrt
a többi sivatagi várossal. Tyrből széles út vezetett
Altaruk, a kereskedő falu felé is, délnyugati irányban a
Villásnyelv Folyótorkolat csúcsánál. Altaruk nyugati
oldalán aztán elkanyarodott a torkolat déli partján,
Balic városa irányába.
Egy másik kereskedelmi út egyenesen keletnek tartott
Tyrből, s egy, a síkság közepén fakadó forrás közelében
szétágazott. Az egyik ága Urikba vezetett, észak felé,
amely a Sárkány Medence néven ismert hatalmas
földmélyedésben épült fel, majd keletnek tartott Raam
és Draj irányába, mely városokon túl az Iszap Tenger
terült el. A másik ág délnek futott, vissza a Villásnyelv
Folyótorkolathoz, ahol aztán újra elágazott, egyszer
délkeletnek Altaruk felé, másik ága pedig keletre, a
torkolat északi partja mentén vezetett, ahol aztán
hirtelen északnak fordult, a Nagy Elefántcsont Síkság
északkeleti határán fekvő zöld területet átszelve, a
Nagyfal Hegység és Gulg meg Nibenay városa felé.
Ennyit tudott Sorak, de azzal, amiről fogalma sem
volt, tele lehetett volna írni egy könyvet. Ami azt illeti,
ezt a keveset, amit tudott, maga is egy könyvből tanulta.
A könyvet a csomagjában találta egy darab rongyba
csavarva, vékony zsineggel átkötve. Először azt
gondolta, számos személyisége egyike véletlenül
tehette oda a kötetet, de ez nem látszott valószínűnek,
hiszen neki nem volt egyetlen könyve sem, s azt sem
gondolta komolyan, hogy valaki elemelte volna a
kolostor könyvtárából. Mindegyik személyiségnek
megvoltak a sajátos jellemzői, de egyikük sem volt
tolvaj. Legalábbis, Sorak nem tudott róla. Aztán eszébe
jutott, hogy az egyetlen, aki becsúsztathatta a
csomagot, Dyona nővér volt, az öreg kapus. Biztosan
akkor csinálta, amikor indulása előtt összeölelkeztek.
Gyanúja be is igazolódott, amikor kicsomagolta a
kötetet, s egy levélkét talált benne. így szólt:

Egy kis ajándék, amely segít eligazodni utad során.

Nem olyan becses fegyver, mint a kardod, de a maga
módján nem kevésbé hasznos. Használd bölcsen.

Szeretettel, Dyona

Az agyonolvasott, bőrkötéses darab fedelén nem volt

semmilyen felirat, de az első pergamen-oldalon ott állt
a cím: A Vándorló Naplója. A szerző - valószínűleg a
címben megjelölt "Vándorló" - nevét sehol nem
tüntették fel. Sorakot sosem érdekelte túlzottan az
olvasás. A mindennapi leckék a kolostorban elvették
tőle a kedvét, és miután végigrágta magát a régi,
pszionikával kapcsolatos tudományos szövegeken,
meg az ősi druida és elf írások hosszú, zavaros,
poétikus fejezetein, nem értette, miért szeret más a
szabadidejében is olvasni. Mindig kötelességtudóan
megtanulta a leckéit, de sokkal jobban szerette a
fegyverforgatást gyakorolni, vagy Tigrával és
Ryanával kóborolni az erdőben, netán hosszú mezei
sétákra indulni az idősebb nővérekkel. Legyen szó
akár a hegyekről, dombokról, vagy a Tyrtől messze
délre eső sivatagi pusztaságról, az elfszerzet első kézből
szerette megismerni Athas növény- és állatvilágát.
Most, ötlött az eszébe, elindult egy világ felé, amelyről
nagyon keveset tudott, s rájött, milyen értékes Dyona
ajándéka. A napló a következő szavakkal kezdődött:
"A tűz és homok világában élek. A bíborszínű nap
kiégeti a lelket mindenből, ami mozog, s homokviharok
söprik le a növényeket a terméketlen földről. A felhőtlen
ég villámokat szór, s zúgó vihar támad
megmagyarázhatatlanul a pusztaság felett. Még a szél
is száraz és forró, mint a katlan, s a szomjúságba
gyorsan belehal az ember.
Ez a vér és por földje, ahol vad elf törzsek fosztogatják
a magányos karavánokat, misztikus, éneklő szél
csalogatja az embert az Iszap Tenger mélyére, s
nyomorultak légiói mennek ölre egy-két véka penészes
gabonáért. A sárkány teljes városokat tesz tönkre,
mialatt önző királyok arra fecsérlik erejüket, hogy cifra
palotákat, s cicomás síremlékeket állítsanak
maguknak.
Ez az otthonom, Athas. Sivár, barátságtalan vidék,
végtelen sivatag, néhány zord várossal, amelyek elszórt
oázisok köré épültek. Durva, barbár föld, ahol politikai
harcok dúlnak, s förtelmes gyűlölet irányít, ahol az élet
kegyetlen és rövid."
Ez másfajta írás volt, mint a kolostorbeli tudományos
munkák. A legtöbb papírtekercs és poros kötet a
pedánsan katalogizált kolostori könyvtárban, ősi elf és
druida tanokból maradt fenn, s olyan bonyolult,
sallangos stílusban íródott, amit a fiú roppant
fárasztónak talált. A könyvtár többi írása nővérektől
származott, s elsősorban a pszionikus tudományról,
illetve Athas növény- és állatvilágáról szólt;
legtöbbjük olyan volt, mint egy enciklopédia - számos
információt tartalmazott, de nem számított túlságosan
szórakoztató olvasmánynak.
A Vándorló Naplója más volt. Nem mutatott semmit
az ősi énekek cikornyás, magasröptű hangulatából.
Kivéve a nagyon is színes bekezdő passzusokat,
egyszerű stílusban íródott. Olvasása úgy hatott, mintha
magával a Vándorlóval beszélgetne az ember. Sok olyan
információt tartalmazott, amiket Sorak már
megismert tanulmányai során a kolostorban. Benne
foglaltattak a Vándorló saját megfigyelései is Athas
földrajzáról, az ott élő különböző fajokról, azok
társadalmi felépítéséről, részletes feljegyzések a
különböző athasi falvak és városok életéről, és Athas
politikájának kommentárjai. Az utóbbi, ha egy kissé
idejét múlta is, mégis bepillantást engedett Athas
életébe, amiről a fiú semmit sem tudott.
A Vándorló láthatólag bejárta a világot, és sok dolgot
látott, tapasztalt, amiről egyértelmű, megalapozott
véleményt formált. Most először, Sorak úgy érezte,
hogy az olvasás több lehet, mint archaikus szövegek s
poros pergamenek fárasztó tanulmányozása. A
Vándorlót lenyűgözte az a világ, amelyben élt, és
lelkesedését belevitte az írásba is.
Minden este, amikor letáborozott, Sorak kinyitotta a
naplót, és elalvás előtt olvasgatta a tűz fényénél. A
Vándorló szavait olvasva úgy érezte, mintha egy
barátságos, csevegő vezetője lenne az úton.
Tyr fölé érve azt tervezte, a kastély romjai között
éjszakázik a hegygerincen. Az omladozó falak némi
védelmet nyújtanának a heves sivatagi szél ellen, amely
a hegy lábát ostromolta. Reggel a város felé venné az
irányt. Ha korán indul, gondolta, késő délután vagy
kora este elérné a települést. Azt azonban, hogy mit
csinál majd akkor, ha megérkezett, még nem döntötte
el.
Valahogyan fel kell vennie a kapcsolatot a Titkos
Szövetséggel. De hogyan? Lyra nem árulta el. Ő maga
sem tudta. A pirínek általában kerülték a városokat.
Dekadens, nyomasztó helynek találták őket, és mint
Őrzőket, nem látták őket szívesen. Minden várost a
Pusztítók tartottak a kezükben, ami arra kényszerítette
a Titkos Szövetséget, hogy mély titokban működjön.
Ráadásul minden varázsló, legyen az őrző vagy
pusztító, veszélyben volt egy athasi városban.
Ezt Sorak még a kolostorban tanulta, s A Vándorló
Naplója csak megerősítette benne, egy leírt esettel. A
Vándorló tanúja volt, amikor egy "boszorkányt"
agyonvert a feldühödött tömeg egy piacon, s nem volt
senki, aki segített volna neki. Az eset Tyrben történt, s
a Vándorló ezt írta róla: "A varázslat halott sivataggá
tette Athast. Az ott élők a varázslókat teszik ezért
felelőssé, legyenek azok pusztítók vagy őrzők - s
nemcsak felelőssé teszik, de semmibe is veszik őket.
Hogy megvédjék magukat az egyetemes gyűlölet ellen,
Athas jó varázslói és azok szövetségesei föld alatti
szervezeteket alkottak, amit mindenki úgy ismer, a
Titkos Szövetség."
A Vándorló szerint, a Titkos Szövetségnek nincs
központi vezetése. Minden városnak megvolt a maga
szervezete, és olykor hasonló csoportok alakultak egy-
két nagyobb faluban is. Ezek a szervezetek egymástól
függetlenül működtek, bár a közeli városok csoportjai
tartották a kapcsolatot. A Titkos Szövetség minden
szervezete sejtekből állt, a sejtek létszáma viszonylag
alacsony volt, háromtól hat tagig terjedt. Az elsőrangú
sejtek titkos útvonalon érintkeztek a helyi vezetéssel,
más elsőrangú sejtekkel, és a másodrangú sejtekkel. A
másodrangú sejtek csak a közvetlenül fölöttük álló
elsőrangú, s a közvetlenül alattuk lévő harmadrangú
sejttel tartották a kapcsolatot, s nem érintkeztek
egyetlen más sejttel sem. Ez a szervezési mód arra
szolgált, hogy ha az egyik sejt biztonsága veszélybe
került, az ne veszélyeztesse a többit. Ez a struktúra
arra is alkalmat adott, hogy egy vagy több sejt
bármikor "kivágható" legyen.
A városokban, magyarázta a Vándorló, a hatalmon
lévő Pusztítóknak, akik az irányító elitet alkották
-boszorkány-királyok, s a védelmük alatt álló nemesek
-lovagjaik és katonáik voltak arra, hogy megvédjék
őket, s végrehajtsák romboló törvényeiket. Bármilyen
varázsló, legyen az őrző vagy pusztító, aki nem
rendelkezett védelemmel, jobban tette, ha névtelen
maradt; a megmutatkozás könnyen eredményezhetett
- és általában eredményezett is - halált.
Soraknak fogalma sem volt róla, mit tegyen, ha elér
Tyrbe. Hogyan kell felvenni a kapcsolatot egy titkos
szervezettel? Abból, amit Lyra mondott, arra
következtetett, valamiképpen fel kell hívnia magára a
figyelmüket, felbátorítani őket arra, hogy kapcsolatba
lépjenek vele. Ám úgy érezte, ez a kapcsolat
veszélyekkel jár.
Azt is tudta, hogy a Titkos Szövetséggel való
kapcsolatfelvétel időigényes lesz, biztosan hosszabb
ideig tart majd, mint egy-két nap, s ez már önmagában
is nehézségnek bizonyult. Nem volt ugyanis pénze.
A villichiknek sosem volt pénzük. A kolostorban nem
kellett; maguk termelték az ennivalót, s mindent, amit
igényeltek, ők állítottak elő. Zarándokútjaikon a
nővérek azt ettek, amit a föld termett, kivéve, ha
betértek egy faluba vagy városba. A falvakban általában
az emberek ellátták őket, már csak azért is, mert a
nővérek keveset ettek, s nem fogyasztottak húst. S ha
nem volt villichi gyermek a faluban, rövid tartózkodás
után tovább indultak.
A városokban már kevésbé látták őket szívesen, mivel
kapcsolatban álltak az Őrzőkkel. Minthogy azonban
nem ártották magukat a politikába, nem tartották őket
veszélyesnek a hatalomra nézve. A villichik ráadásul
híresek voltak harci hősiességükről s pszionikus
képességeikről, ezért bölcsebb volt nem hadba szállni
ellenük. Legjobb esetben passzív ellenségességet
kaptak az emberektől. A fogadósok esetleg adtak egy
kicsi, nem feltűnő asztalt a sarokban, egy tál
zabkásával s néhány szelet száraz kenyérrel. Mindezt
kelletlenül tették még akkor is, ha netán szimpatizáltak
az őrzőkkel, hiszen nem használt volna nekik, ha
udvariasan, kedvesen fogadnak egy nővért.
Sorak nem volt villichi, úgyhogy még ezt a fajta
bánásmódot sem várhatta el. Ha hosszabb ideig a
városban kell maradnia, pénzre lesz szüksége - ez
pedig azt jelentette, hogy valami munkát kell találnia.
Minthogy sosem járt még városban, nem tudta, milyen
munka jöhet szóba, s hogyan találja majd meg.
Gondolataiban hirtelen a Figyelő zavarta meg.
 "Emberek vannak a romok között," jelentette be.
A fiú megállt. Még mindig maradt némi távolság, amit
meg kellett tennie a romokig, de már ő is látta, amit a
Figyelő már észrevett az ő érzékein keresztül. Vékony,
alig észrevehető füstcsík emelkedett az omladozó falak
mögül. Valaki tüzet rakott, aminek füstjét eleddig
szétfújta a szél, most azonban Sorak felé libbent. A fiú
halványan érezhette az égett trágya szagát, s a
vadállatok bűzével és sülő hús illatával keveredő,
ismeretlen szagot... Felismerte, hogy emberszagot érez.
Mind az elfeknek, mind a félszerzeteknek sokkal
fejlettebb érzékeik voltak, mint az embereknek,
Sorakra pedig méginkább igaz volt ez, hiszen ő
mindkét faj jó tulajdonságait örökölte, s a Figyelő
természetfölötti ébersége csak tovább javította
ezeket.
Az állatokkal ellentétben, az értelmes lények
belefeledkezhetnek gondolataikba, ha nem figyelnek
igazán, s figyelmen kívül hagyhatnak dolgokat, amiket
érzékeik felfognak. Egy ember nem tud állandóan éber
állapotban maradni, s tudomásul venni minden egyes
üzenetet, amit érzékszervei jeleznek. Az örökös
figyelem végtelenül kimerítő lenne, és semmi másnak
nem hagyna teret. Sorak azonban nem egyetlen ember
volt. Személyiségei közül a Figyelőnek jutott a feladat,
hogy semmi mással ne törődjön, csak a jelekkel, amit
a közösen birtokolt test érzékei közvetítenek. A
Figyelő semmit sem mulasztott el, legyen bár fontos,
vagy érdektelen.
Jelen esetben úgy ítélte, amit felfedezett, elég jelentős
ahhoz, hogy felhívja rá Sorak figyelmét. Most, hogy a
Figyelő felcsigázta a fiú éberségét, úgy tűnt, érzékei
máris élesebben működnek.
Emberszag. De honnan tudta, hogy emberszagot érez,
ha sohasem találkozott még emberrel? A Figyelő
felismerte, ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy a fiú
valamikor a múltban, amit nem képes tudatosan
felidézni, már találkozott ezzel a szaggal. Nem tudta
miért, de a szag valamilyen oknál fogva rossz
érzéseket ébresztett benne. Lefelé görbült a szája.
- Tigra - sziszegte halkan. - Tűnj el.
A tigone engedelmesen eltűnt a bokrok között.
Sorak óvatosan közeledett. Még nem látta őket, de
ahogy közelebb húzódott, erősebben érezte a
szagukat... férfiember szaga, és még valami, ami
hasonló a férfiember szagához, mégis különbözik tőle
egy kissé. Aztán a vadállatok bűze, és... crodlu -
hatalmas gyíkok, két vastag, erős lábbal, s vékonyka kis
mellső végtagokkal. Sorak most meglátta őket, kikötve
egy facsoportnál, nem messze a rom külső falától.
Izmos lábaikon egyenesen álltak, hosszú nyakuk
kinyújtva, s csőrszerű állkapcsukkal tépkedték a fa
leveleit, kisebb ágait. Hatot számolt meg; mindegyik
széles háton egy-egy nyerget látott, ami azt jelentette,
hogy befogták őket harci használatra.
Ahogy az állatok megérezték a jelenlétét, hangosan
horkantottak, s kapálták a földet, de Rikoltó könnyedén
megnyugtatta őket. Újra falni kezdték a növényzetet.
- Valami zavarja a crodlut - hallatszott egy férfihang
a fal túloldaláról.
- Biztosan csak egy állat - szólt egy másik. - Mindegy,
már amúgy is megnyugodtak.
- Meg kéne nézni őket.
- Csigavér, Silok. Túl sokat idegeskedsz. Egy lélek
sincs itt többmérföldes távolságban. Ha valaki rajtunk
akarna ütni, a crodlu jóval nagyobb zajt csapna.
Sorak egészen közel ment a falhoz, nekivetve a vállát,
s hallgatózott.
Egyikük elégedetten csámcsogott az ételén, majd
hangosan felböfögött.
- Szerinted a karaván elindul holnap?
- Talán, de lehet, hogy több idő kell a szekerek
megrakásához, s a visszaút megszervezéséhez. Sose
félj, Kivor, nem lesz nehéz kiszúrni innét, ha
elindulnak a városból. Rengeteg időnk lesz, hogy
lemenjünk innét, és riasszuk a többieket.
- Micsoda marhaság, hogy Rokan meg a többiek jól
érzik magukat Tyrben, isznak meg táncolnak, mi meg
itt fönt ülünk a nyomorult romok között, és minden
éjszaka befagy a seggünk.
- Zorkannak igaza van - mondta egy újabb. - Nem
értem, mér' nem válthatjuk egymást, s mehetünk le a
városba. Minek kell hatan figyelnünk a karavánt?
- Mer' akkor felváltva tudunk őrködni, a másik
aludhat, vagy elmehet szarni, vagy vadászni. Vagy
jobban szeretnél egyedül itt ücsörögni, Vitor? Többen
biztonságban vagyunk. Nem ismerjük ezt a hegységet.
- Nem is akarom megismerni - felelt savanyúan Vitor.
- Minél hamarabb elhagyjuk ezt a helyet, annál jobban
fogom szeretni. Ezek az átkozott bogarak felfalnak itt
élve.
Mialatt a férfiak beszélgettek, Sorak visszahúzódott
tudata mélyébe, hogy az Oltalmazó, telepatikus
képességeit kihasználva, olvashasson az emberek
gondolataiban.
Ezek útonállók, szögezte le mindjárt. Martalócok
Nibenay vidékéről. De akkor mit keresnek itt?
Nibenay a sivatag másik oldalán fekszik, a Nagyfal
Hegység lábánál. Még mélyebbre bukott a mentális
világban, megnyitva magát gondolataik számára. Ám
rögtön vissza is hőkölt a kapcsolatból - ronda, durva és
elvetemült elmék voltak ezek, a leghitványabb
gondolatokkal, s ösztönökkel telve. Viszolyogva
kényszerítette magát, hogy újra kiterjessze rájuk
telepatikus hatalmát.
Igyekezett félresöpörni hitvány, kapzsi, kéjsóvár
gondolataikat, azoknak az erőszakos tetteknek a
képzeteit, amelyeket ezek a durva emberek elkövettek,
s emlékeikben dédelgettek. Ahogy keresztülvágott
brutális gondolataikon, s elméjük impulzusain, gyűlölet
ébredt benne.
 Ezek az emberek élősködők, ragadozók a legrosszabb
fajtából, minden hit és kétség nélkül. Elhagyták a
Mekillot Hegyekben rejtőző táborukat, és keletre
mentek, majd követtek egy kereskedelmi karavánt
Altarukból. Néhányuk kereskedőnek kiadva magát,
csatlakozott az utazókhoz. Azok most lent várták a
városban, hogy a karaván visszainduljon Altarukba,
fegyverrel megrakodva, amit Gulgban akarnak eladni,
no meg a Tyr kereskedőházaiból származó haszonnal.
Mielőtt azonban a karaván elérné Altarukot, a
martalócok meg akarják támadni. Ezek az emberek,
akik a romok között vesztegeltek, voltak a
megfigyelők. Feladatuk szerint, amikor a karaván
elindul Tyrből, le kell menniük társaikhoz a sivatagba,
jelezvén, hogy készítsék elő a rejtekhelyet.
De miért jöttek el ilyen messzire? Ha csak az volt a
céljuk, hogy megtámadják és kifosszák a karavánt,
miért nem várták meg Altaruk vagy Gulg mellett, hiszen
mindkét város közelebb van a Mekillot Hegységhez,
ahol ezek a martalócok tanyáztak. Miért utaztak ilyen
messzire? Az Oltalmazó még mélyebbre hatolt.
A csoport vezetésével egy Digon nevű fickót bíztak
meg. Az Oltalmazó rá koncentrálta pszionikus erejét.
Újra csak undorral kellett küszködnie, ahogy egyre
mélyebbre hatolt az elméjében; az ott lelt képzetek
visszataszítóak voltak és mocskosak. Végül csak
megtalálta, amit keresett.
Többről volt itt szó egyszerű útonállásnál. Néhányan
azok közül, akik a karavánhoz csatlakoztak
Altarukban, valóban azért voltak ott, hogy belülről
támadjanak, mások azonban már kémkedni jöttek Tyrbe.
Új kormány alakult a városban. A hír eljutott
Nibenaybe - Tithian eltűnt, s lovagjait eltávolították.
Tyr városát most csak a Tanácsadó Testület
kormányozza, s ezt nem lehetett túlságosan szilárdnak
mondani.
A martalócokat valamiféle titkos szövetség kötötte
egy nagyhatalmú nibenayi arisztokratához. Digon nem
tudta, ki ez a nemes; úgy tűnt, csak a vezetőjük, Rokan
ismeri, s ő áll vele állandó kapcsolatban. Megállapodott
vele, hogy bizonyos ellenszolgáltatás fejében szétküldi
a legényeit, hogy járják be Tyr kereskedőházait, és
gyűjtsenek híreket a kormány helyzetéről. A karaván
kirablása tovább növelte a rablók hasznát, ugyanakkor
emelte Nibenay rangját is, hiszen értékes árut
orozhatott el riválisa, Gulg elől.
Miután az Oltalmazó mindezeket előásta, tovább
vizsgálta a martalócok gondolatait. Leginkább az az
ostoba feladat bosszantotta őket, hogy tartsák a
szemüket a karavánon, s morgolódtak, amiért itt kell
rostokolniuk a szélfútta gerincen, miközben a
többiek, akik a karavánhoz csatlakoztak, isznak és
dorbézolnak Tyrben. Türelmetlenül várták, meddig tart
még a visszaút megszervezése, s mikor indulnak már
neki, hogy végre kitombolhassák felgyülemlett
dühüket a szerencsétlen kereskedőkön, a karaván
utasain. Ezek a gondolatok aztán lassan elcsitultak,
amint elkezdtek kockázni.
Az Oltalmazó megkönnyebbülve visszahúzódott, s
alábukott, hogy Sorak újra átvehesse az irányítást,
immár mindazok tudomásával, amiket ő összegyűjtött.
Csak néhány perc telt el, Sorak nem is igen vette észre,
hogy távol volt. Mindenesetre, most új tudás birtokába
jutott, amit számba kellett vennie; nemigen tudta, mit
tegyen.
"Miért kellene bármit is tenned?" firtatta Eyron. "Kik
ezek az emberek neked? Senkik. Mit számít az nekünk,
ha megtámadják a karavánt?"
"Nagyon is sokat," felelte Sorak gondolatban. "Ha
figyelmeztetem a karavánt az ellenük irányuló
támadásra, akkor felkészülhetnek, s nem éri őket
váratlanul. Életeket menthetünk meg, s a kereskedők
nem szenvednek jelentős kárt. Hálásak lennének
nekem ezért a hírért. A Tanácsnak pedig hasznára
válna, ha tudomást szerezne ezekről nibenayi
kémekről."
 "Feltéve, ha hisznek neked, s nem gondolják azt, hogy
te magad is kém vagy," mondta Eyron.
"Egy idegenre mindenképpen gyanakodnak. Senkit
sem ismerek a városban, s nincs pénzem. De most itt az
alkalom, hogy megnyerjem Tyr hatalmasságainak
bizalmát, s valamiféle jutalmat is kapjak. Olyan
lehetőség ez, amit jó lesz kihasználni."
- Gith vérére! - ordította ekkor az egyik haramia a
falon túlról. - Félszerzet szagot érzek!
A szél megfordult ugyan, de Sorak nem gondolta,
hogy az emberi lények képesek lesznek felismerni a
szagát.
- Ugye, megmondtam... valami idegesítette a
crodlumat! - kiáltotta egy másik.
Sietős készülődés zaja hallatszott a falon túlról,
ahogy az útonállók talpra ugrottak, és felkapkodták a
fegyvereiket. Sorak tudta, hogy hiábavaló lenne elfutni.
Az utat mindkét irányban jól beláthatták, így könnyű
célpont lenne a nyilaik számára, vagy felszállnak a
crodluikra. és beérik őt, mielőtt száz yardnyira jutna.
Nem maradt más hátra, mint ottmaradni, és
szembenézni velük.
Fürgén elhátrált a faltól, hogy ne keríthessék be, ha
két oldalról jönnének - amit egyébként meg is tettek.
Hárman a fal jobb oldaláról, hárman meg balról
közeledtek. Kettőnél íjpuska volt; ketten obszidián
hegyű lándzsát, meg kerek, bőrrel bevont fapajzsot
tartottak maguk elé; egy magas alak kőbaltával és
fapajzzsal közeledett, míg az utolsó obszidián pallost
ragadott a pajzsa mellé. Mindannyian obszidián tőröket
viseltek az övükben meg a csizmájuk szárában, s mind
a hatot könnyű bőr mellvért óvta. Öten közülük emberek
voltak, de a hatodik félelf.
- Ne mozdulj! - szólt rá az, akit Digonnak neveztek; a
két íjász Sorakra irányította fegyverét.
- Ez nem félszerzet - morrant Silok. - Rossz az orrod,
Aivar. Ez egy ember.
- Mondom, hogy félszerzet szagot érzek rajta -
erősködött a félelf. Szimatolt egy jókorát: - Meg
elfszagot is, a mennykőbe!
- Félvér? - ráncolta a homlokát Digon. - Lehetetlen. Az
elfek meg a félszerzetek nem párosodnak.
- Nézd meg a fülét - javasolta Vitor.
- Hagyd a fülét - horkantott Zorkan. - Inkább a
kardjával törődj!
Sorak mozdulatlanul állt a párbeszéd alatt, s nem
nyúlt a fegyverei után.
- Ha csak megmozdulsz, az íjászaim azonnal lelőnek
- közölte Digon. - Mi vagy te voltaképpen, he?
- Egyszerű zarándok - mondta Sorak nyugodtan.
- Egy ilyen karddal? - bökött felé a haramia.
Mosolyogva megrázta a fejét. - Nem, nem hiszem.
Mennyit hallottál?
- Férfihangokat hallottam - felelt a fiú -, és láttam a
tábortűz füstjét. Addig én magam is itt akartam
letáborozni ma éjszakára, de úgy látszik, ti már
elfoglaltátok ezt a helyet. Nem zavarlak benneteket.
Majd találok egy másikat.
- Minek kockáztatni? - kérdezte Vitor. - Öljük meg, egy
gonddal kevesebb.
- Fogd be a szád - morrant rá Digon. - Majd megtudjuk,
mit hallott, és egyedül van-e. Dobd el a botodat,
zarándok, és tedd le a csomagod.
Sorak úgy tett, ahogy mondták.
- Rendben - bólintott a vezető. - És most hadd lássam
a kardodat. De csak lassan, másképp az íjászaim
idegesek lesznek.
Sorak előhúzta az elf kardot. Galdra látványa
azonnal lenyűgözte a martalócokat.
- Acél! - nyögte Vitor.
- Nézd azt a pengét! - tódított Zorkan. - Soha
életemben nem láttam még ehhez hasonlót!
- Csönd legyen! - kurjantotta Digon, miközben gyors
pillantást vetett a többiekre. Aztán újra Sorakhoz
fordult.
- Meglehetősen jó darab egy zarándoknak, hmm?
- Még a zarándokoknak is szükségük van védelemre
-felelt az elfszerzet.
- Ez a kard túlzott védelem egy magadfajtának -
mondta Digon. - Dobd le magad elé, a földre.
Sorak ledobta a kardot a földre, éppen a lába elé.
- Jó fiú vagy - mosolygott a főnök. - S most a tőröket.
Sorak lassan az övébe tűzött vadászkésért nyúlt.
Ebben a pillanatban a facsoport mellé kikötött crodluk
ijedten felhorkantottak; lábukkal a földet kapálták, s
köteleiket rángatták. Mikor a martalócok megfordultak,
hogy lássák, mi zavarta meg az állatokat, Tigrát látták
kijönni a bokrok közül, amint morogva feléjük tart.
- Vigyázz, egy tigone! - kiáltotta Aivar.
Zorkan megfordult, felemelte az íját, de mielőtt lőni
tudott volna, Sorak kése markolatig a nyakába fúródott.
A fiú továbblendült, ahogy eldobta a kést, s közben
kihúzta csizmaszárából a csontpengét. Egy könnyed
mozdulat, s már a második íjász sem jelentett veszélyt
többé; a kés szíven találta a félelfet - Aivar halott volt,
mielőtt földet ért volna. Addigra Sorak már felkapta
Galdrát a földről, s készen állt, hogy megküzdjön a többi
ellenséggel. Kivor volt legközelebb. A haramia felemelte
ugyan a baltáját, de nem volt elég gyors. Az acélhegy
átfúródott a mellén, s a hátán jött ki. Kivor iszonyú
hörgést hallatott, ahogy a vér kibuggyant a száján, s
elejtette a baltát. Az elfszerzet megtámasztotta a lábát,
visszahúzta a kardját, s a haldokló testet Digon felé
rúgta. A martalócok vezetője elesett, halott bajtársa
pedig rá.
Vitor felüvöltött, amint Tigra ráugrott, s ledöntötte.
Silok felemelte dárdáját, hogy a tigone-ba mártsa, de
látva, hogy Sorak rohan felé kivont karddal, megfordult,
és maga elé emelte pajzsát. Galdra sivítva csapott le;
keresztülvágta a pajzsot, és Silok karját is. A martalóc
üvöltött, amint meglátta levágott karját a földre
zuhanni, a pajzs szétszabdalt darabjaival együtt. A vér
sugárban lövellt ki a csonkból. Sorak újra
meglendítette fegyverét - Silok feje elvált a törzsétől, s
a saját lába elé pottyant. Ahogy a test összeesett, a fiú
megpördült, s látta, amint Digon lesújtani készül a
pallossal. Épp időben emelte a feje fölé Galdrát, hogy
kivédje az ütést; az obszidiánpenge nyomban
darabokra törött, amint összecsapott az elf acéllal.
A rabló elkerekedett szemmel hátrált, pajzsát maga
elé tartva. Eldobta a törött pallost, s tőrét keresgélte az
övében. Mielőtt azonban megmarkolhatta volna a
nyelét, a kés kirepült a tokjából, s kecses kört leírva a
levegőben, körülbelül huszonöt lábbal arrébb esett le.
Egy pillanattal később Digon érezte, hogy láthatatlan
kezek a pajzsát is kicsavarják a kezéből, s az is elrepül.
Látta, amint ellenfele ezalatt kardját leeresztve áll vele
szemben; erre futásnak eredt.
- Tigra - mondta Sorak.
A tigone a martalóc után vetette magát.
- Állítsd meg, de ne tégy benne kárt.
A nagymacska elvágta a fickó útját, és elé kuporodott.
Digon megmerevedett, rémülten nézte a hatalmas
fenevadat.
- Ha megmozdulsz, Tigra megöl - közölte vele az
elfszerzet.
- Kérlek, ne! - rimánkodott a martalóc. - Könyörgök,
kíméld meg az életem!
- Ahogy te megkímélted volna az enyémet? - kérdezte
Sorak. - Tigra, hozd ide.
A tigone fogai közé kapta a haramia karját, s
odavezette gazdájához. Digon halottsápadt volt a
félelemtől.
- Ne ölj meg, kérlek! Könyörgök! Bármit megteszek,
amit csak mondasz!
- Látod, ebben biztos vagyok - biccentett a fiú,
miközben hüvelyébe csúsztatta a kardját.
Megfordult, összeszedte a csomagját, a tőreit és a
botját, aztán elindult a romok felé, ahol a rablók
letáboroztak. Tigra, Digont a karjánál húzva, követte.
A martalóc nyüszített félelmében.
A tűz még pislákolt. Sorak lehajolt, felszedett néhány
fadarabot, s a parázsra dobta. Gyorsan átvizsgálta a
táborhelyet, aztán letette a botját meg a tarisznyáját, és
leült a földre, a tűz mellé.
- Ülj le - vetette oda a martalócnak.
Tigra elengedte Digon karját, s a haramia lassan leült
legyőzőjével szemben, a tűz másik oldalára. Nagyokat
nyelt, pillantása hol a félelmetes állatra, hol Sorakra
esett. Nem hitte el, ami az imént történt. Hatan voltak
egy ellen, s csak ő maradt meg. Egyik emberét a tigone
ölte meg, de ez a "zarándok" maga végzett a négy
másikkal minden sietség és erőlködés nélkül, ami
egyszerűen hihetetlennek tűnt. Soha nem félt még így.
-Van pénzem - mondta mohón. - Ezüst, meg
kereskedelmi utalvány. Ne ölj meg, és a tiéd lehet
mind.
- Amúgy is elvehetnem - vont vállat Sorak.
- Az igaz - komorodott el a fogoly. - Hanem, figyelj
csak... van ám más is, amit fel tudok ajánlani!
- Mire gondolsz? - érdeklődött a fiú.
- Hírek! Ha eljuttatod a megfelelő emberekhez, sokkal
több pénzt kaphatsz érte, mint amennyi az
erszényemben van.
- Arra gondolsz, hogyan akarják a társaid
megtámadni a karavánt? - kérdezte Sorak. - Vagy
azokra az emberekre, akiket a főnököd azért küldött
Tyrbe, hogy kémkedjenek Nibenay-nek?
Digon leesett állal ámult.
- Dögvész beléd! - fakadt ki. - Honnan a sárkányból
tudod ezt? - Aztán hirtelen eszébe jutott, hogyan repült
ki tőre a tokjából, s hogyan csavarodott ki a pajzs a
kezéből, mintha láthatatlan kezek emelnék. - Na persze
- dörmögte. - Rájöhettem volna abból, ahogy a tigone-t
irányítod. - Felsóhajtott, s morózusan a lángokba
meredt. - Csak nekem lehet olyan szerencsém, hogy az
Út egyik mesterével akadok össze. Ez azt jelenti,
hogy semmim sincs, amit felajánlhatnék. Az életemnek
vége.
- Talán mégsem.
A martalóc felkapta a fejét, s remény csillogott a
szemében.
- Hogy érted ezt?
- A parancsnokod... Rokan - kezdte a fiú. Miközben
beszélt, alábukott, s az Oltalmazó olvasni kezdett a
tolvaj elméjében. Digon felidézte parancsnoka képét; az
Oltalmazó tisztán érzékelhette.
- Mi van vele? - kérdezte kínban Digon.
- Kiket választott ki arra, hogy Nibenay számára
kémkedjenek?
Amint a fogoly meghallotta a kérdést, rögtön
megjelent a feladattal megbízott emberek képe a
gondolatai közt; az Oltalmazó mindegyiknek látta az
arcát. S az arcokhoz nevek is tartoztak.
A haramia látta, ahogy Sorak áthatóan nézi, és
nagyot nyelt.
- Úgysem tudok elrejteni előled semmit. Már tudod is,
nem?
- Igen. Tudom.
Digon felsóhajtott.
- Mit akarsz még tőlem?
- Amikor a barátaid megtámadják a karavánt, hol
lesz a rejtekhelyük? - Amint az Oltalmazó feltette a
kérdést, már látta is a választ a martalóc elméjében. A
szavakat meg sem várva, újra kérdezett: - Hányan
vannak? - Ez a válasz is azonnal megérkezett. Digon
nem tudta palástolni a gondolatait. - Milyen
fegyvereik vannak?
- Hagyd abba! - kiáltott fel a martalóc. - Legalább arra
hagyj időt, hogy válaszoljak! Hagyj nekem valami kis
önbecsülést!
- Önbecsülést? - ismételte gúnyosan Sorak. – Olyan
embernek, mint te?
Digon szája legörbült, s elfordult, hogy kerülje az
elfszerzet pillantását.
- Menj - utasította kurtán a fiú.
A martalóc hitetlenkedve nézett rá; nem volt benne
biztos, hogy jól hallotta. - Tessék?
- Azt mondtam, menj.
- Elengedsz? - Aztán ijedten Tigrára sandított.
- A tigone nem fog bántani - biztosította Sorak. - És
én sem. Szabadon elmehetsz, bár halált érdemelnél.
Digon nem merte elhinni, hogy ilyen szerencséje lehet;
lassan kászálódott fel, mintha azt várná, hogy Sorak
bármelyik pillanatban meggondolja magát.
- Mielőtt elmész - szólt legyőzője -, gondold át, mi
történik veled, ha lemész innen és figyelmezteted a
sivatagban várakozó barátaidat, vagy megkeresed
Rokant Tyrben. Hosszú utat tennél meg semmiért,
hiszen a kémek már nem ismeretlenek, s a rablás terve
is kudarcba fulladt... mindez miattad.
Digon az ajkába harapott.
- Megölnének - bólintott. - De... akkor mér' hagytad
meg az életemet?
- Mert megtehetem - felelte Sorak. - És azért, mert a
szolgálatomra lehetsz.
- Hogyan?
- Meg akarom találni a Titkos Szövetséget.
Digon fintorogva rázta a fejét.
- Csak hírből ismerem őket - dörmögte. - Nem tudok
semmit, ami a segítségedre lehetne.
- Tudom - biccentett a fiú. - De lemehetsz a városba,
és előkészítheted az utat a számomra.
Kérdezősködhetsz. Majd kiderül, mit tudhatsz meg. És
ha kapcsolatba kerülsz velük, akkor mesélhetsz nekik
rólam. Persze, gondosan kerülve a barátaiddal való
találkozást. Ez lenne neked is a legjobb.
- Nem kell emlékeztetned rá - morogta Digon.
- Megteszed?
 A férfi halkan felhorkantott.
- Tudod, hogy igen. Értelmetlen lenne megpróbálnom
becsapni valakit, aki olvas a gondolataimban. Amit
kérsz, kockázattal jár, de össze sem hasonlítható azzal,
amit Rokan tenne velem. Nem túl nagy ár az életemért.
Ha beszélek rólad, hogy' nevezzelek?
- Sorak a nevem.
- Egy nomád, aki egyedül jár? Aivar tehát tévedett.
Vagy te tényleg elf vagy?
- Elfszerzet.
- Félvér. Akkor mégis igaza volt. De hát, senki sem
hallott olyanról, hogy egy elf és egy félszerzet összeállt
volna. Hogy' történhetett ez?
- Az már nem a te dolgod.
- Bocsánat. Nem akartalak megbántani. Elvihetem a
crodlumat?
- Igen, de a többit hagyd itt.
Digon bólintott.
- Jó áruk van a piacon. Mi legyen a fegyverekkel? Egyet
sem hagysz nálam?
- A pénzes tarsolyt nálad hagyom - mondta Sorak.
-Vehetsz újakat a városban.
A rabló ismét bólintott. Sorak elkísérte a falon túlra.
Miközben a martalóc a kikötött crodlu felé tartott,
tétovázott egy kicsit bajtársai holtteste felett. Lehajolt
az egyik mellé, s a fiú látta, amint felemel egy
erszényt.
- Hagyd ott - morrant rá. - A tiéd bőven elég lesz.
- Ha kérdezősködnöm kell a megbízásodból, akkor sok
kocsmát végig kell járnom - magyarázkodott Digon. -
Ahhoz pénzre lesz szükség. És a fegyvervásárlás is csak
pénzt emészt fel, ami nélkül viszont bolond lennék
vállalni a küldetést.
Igaza van, gondolta Sorak.
- Mindegyiknél volt erszény? - mutatott a hullákra.
- Abban a reményben, hogy bemegyünk a városba,
mindannyian hoztunk ezüstöt, igen - mondta keserűen
a haramia. - Nem számítottunk rá, hogy ilyen szar
feladatot kapunk.
- Akkor vidd el a felét, a többit meg hagyd itt nekem.
Digon egyetértően biccentett, aztán hozzálátott, hogy
megszabadítsa a holttesteket a pénzes tarsolyuktól.
Hármat átadott legyőzőjének, a többit megtartotta.
- Rendben van így? - kérdezte.
Az elfszerzet méregette az erszények súlyát. Tele
voltak csilingelő pénzérmékkel.
- Igen. Elmehetsz. De ne merj elárulni. Ne feledd,
megérintettem az elmédet, így könnyen megtalállak!
- Hidd el, nem lesz okod keresni - ingatta a fejét a
martalóc. - Ha soha többé nem kerülök az utadba, én
leszek a legszerencsésebb fickó a világon.
Elkötötte az egyik crodlut, felmászott a hátára, s
nyomban ügetésre fogta a völgybe vezető úton. Sorak
nézte, amint távolodik, majd szólt Tigrának, hogy ásson
gödröket a holttestek elföldeléséhez. Őt ugyan nem
érdekelte, rendesen el vannak-e temetve vagy sem, de
nem akarta kísértésbe ejteni a többi személyiséget. A
félszerzetek emberhúst is esznek.
 HATODIK FEJEZET

A völgy fölé magasodó hegygerincről nézve, a

fallal körülvett Tyr városa egy lábatlan pókra
emlékeztetett. A város nagyobbik része adta a pók
potrohát, s a feje helyén állt a királyi palota, meg a
lovagok negyede. A "potroh" közepén, az Aréna
közelében emelkedett Kalak piramis-temploma;
habarccsal rögzített masszív kövekből rótt, hatalmas,
kőlépcsős torony. A Vándorló azt írta, húsz éven át
szolgák ezrei dolgoztak hajnaltól késő estig, hogy
felépítsék a monstrumot. Magasan a város fölé
emelkedett, parancsolón nyújtózva a környező
nyomornegyedek és piacok fölé; már mérföldekről
látni lehetett a város falain kívül is.
Az Aréna másik oldalán, ahol a várost egy vastag,
magas fal osztotta ketté, állt az Arany Torony; a palota,
ahol egykor Kalak, a boszorkány-király lakott. Buja
kertjeivel s oszlopsoros járdáival a lovagok negyede
övezte az Arany Palotát, ahol a király szolgái éltek pazar
körülmények között, elkülönülve az emberektől, akiket
irányítottak.
A jól megerősített városba három kapun át lehetett
bejutni. A Nagy Kapu a hegyekre nézett, s bejárást
engedett a hatalmas palota-együttesbe. Az Aréna Kapu
a lovagok negyede és a kereskedők kerülete közé esett,
s az arénába vezetett. A Karaván Kapu, amely a
palotához képest a város másik felén helyezkedett el,
volt a város főbejárata. Ez a kapu a Karaván Útra, Tyr
legnagyobb, s legforgalmasabb utcájára nyílt, amely a
kereskedőnegyeden át a központi piactérre futott, Kalak
templomának lábához.
A Nagy Kapu esett legközelebb a hegyről levezető
úthoz, de Sorak nem hitte, hogy bebocsátást nyerhet a
palotanegyedbe. Úgy döntött, körbemegy a fal mellett,
elhagyva a kinti tanyákat és földeket, egészen a
Karaván Kapuig. Az egyik crodlun ült, amely a
legyőzött martalócoké volt, a többit pedig maga
mögött vezette egy kötélen. Alapvetően nem lett volna
szükséges pányván vezetni a futógyíkokat, hiszen
Rikoltó könnyedén irányíthatta volna őket, ám Sorak
egyelőre nem akarta különös pszionikus képességével
magára vonni a figyelmet. A történtekből okulva,
kardját is körültekintően a kabátja alá rejtette.
A kapuőr röviden kikérdezte, mielőtt beengedte volna.
A fiú azt állította, hogy egyszerű pásztor, aki a síkságon
crodlukat tenyészt és képez ki, s azért hozta ide őket,
hogy eladja a piacon.
Az őröket elsősorban Tigra érdekelte, mert sosem
láttak még szelídített tigone-t. Tigra ugyan nem volt
éppen szelíd, de Sorak ezt nem kötötte az orrukra.
Elmagyarázta, hogy kölyökkora óta neveli, az állat
ragaszkodik hozzá, s nagy segítség a crodlu csorda
terelésénél. Aztán néhány egyszerű paranccsal
bemutatta, miként engedelmeskedik neki a nagymacska.
Tigra mindent pontosan végrehajtott, felbátorítva ezzel
az őröket, hogy megsimogassák. A legbátrabb közülük
valóban meg is tette, s mikor a többiek látták, hogy
Tigra eltűri a simogatást anélkül, hogy leharapná
társuk karját, megnyugodtak. Mindig örültek, ha
kereskedők jöttek a városba, mert a piacon eladott
áruk után adót kellett fizetni, ami a városi pénztárt
gazdagította - ők pedig onnan kapták a zsoldjukat.
Mindazonáltal figyelmeztették Sorakot, hogy ha a
tigone bármiben is kárt okoz, legyen az ember vagy
vagyon, ő a felelős érte.
Amint belépett a kapun, a város legszélesebb
utcáján, a Karaván Úton indult el. A többi utca, amely a
főútról nyílott, alig volt szélesebb, mint a szorosan
épült házak között kanyargó sikátorok.
A Karaván Úton haladtában hangok, szagok és
látnivalók elképesztő kavalkádja fogta körül. A
Zengőhegy erdeiben sem volt híján az érzékelni-
valóknak, ám a város első benyomásai összezavarták,
s majdhogynem pánikba kergették.
"Mennyi ember!" jelentkezet izgatottan Kivara. "És
mekkora zaj!"
"Hemzsegnek, mint a hangyák," mondta
megdöbbenve Eyron. "Hogy' tud ennyi ember ilyen kis
helyen megférni?"
Egyetlen utcahosszon Sorak láthatott embereket,
elfeket, félelfeket, sőt, egy-két törpét meg félvér-óriást
is. Egyesek szekéren utaztak, vagy fakocsikat toltak,
mások kosarat hordtak a fejükön, vagy nehéz terhet
cipeltek a hátukon; mindannyian a központi piactér felé
igyekeztek, vagy onnan tértek meg. A piac egészen a
városkapukig nyúlt, sátrakkal, bódékkal meg ponyvás
asztalokkal a forgalmas utca két oldalán. A nemesek
kényelmesen hátradőltek gyaloghintóikban, ügyet sem
vetve a piszkos koldusokra, akik a koszban ültek, s
esdekelve nyújtották ki a kezüket. Felfegyverzett
katonák vegyültek a tömegbe, hogy szemmel tartsák a
tolvajokat, zsebmetszőket. Ételárusok kínálgattak az
elhaladóknak s a mindenféle áruval megrakott
kereskedőknek mindent, mi szem-szájnak ingere,
hangosan kántálva, hogy odacsalogassák a vevőket.
Sorak soha nem tapasztalta még ennyiféle szag
keveredését. Hozzászokott, hogy a hűvös, friss hegyi
fuvallatok hozzák el az illatokat, s most elárasztotta a
tülekedő testek szaga, a csordában terelt vagy
járomba fogott állatok bűze, s az ételes bódék
szénserpenyőiben sülő zsíros, fűszeres hús aromája.
Mennyire más volt ez, mint a villichi kolostor békés,
spirituális atmoszférája, s a Zengőhegy idilli derűje!
Érezte a Figyelő elszántságát, ahogy megpróbál
mindehhez alkalmazkodni. Szíve Kivara ujjongásától
vert hevesebben. Érezte a Lírikus gyermeki
megilletődöttségét, Eyron nyugtalanságát és a
Csavargó állhatatos igyekezetét, hogy gyakorlatias
maradjon, s ne hagyja magát befolyásolni a tumultus és
zűrzavar miatt. Ahogy a zsúfolt utcán haladt, s egyik
lebilincselő látvány a másik után tárult elé, érezte az
Oltalmazó megnyugtató jelenlétét, aki megpróbálta
tartani az egyensúlyt a személyiségek között, hogy
szembe tudjanak nézni ennyi újdonsággal.
"El sem tudtam képzelni, hogy ilyen lesz," mondta
Sorak az Oltalmazónak. "Hogy' tudnak bármire is
odafigyelni ebben az... őrületben? Hogyan tudnak
ilyen zajban élni?"
"Egy idő után, biztosan meg lehet szokni," felelt az
Oltalmazó.
"Nem hiszem, hogy én képes lennék rá," mondta
Sorak. Megrázta a fejét. "Szerinted, ez mindig így van?"
"Úgy gondolom, éjszaka nyugalmasabb," válaszolt az
Oltalmazó. "Valószínűleg a város más részei csendesebbek.
Nem tudom, Sorak. Én is új vagyok itt."
A fiú elmosolyodott magában ezen a tréfán, aztán
leintette Kivarát, aki minden sátornál és bódénál meg
akart állni.
"Én is kíváncsi vagyok, Kivara," mondta "Sok itt a
látnivaló, de most nincs itt az ideje a nézelődésnek. Légy
türelemmel."
Nem okozott gondot, hogy utat törjön magának a
tömegben. Miáltal egy crodlu hátán ült, s négy
másikat vezetett maga mögött, nem csupán jól
beláthatta a környéket, de a tömeg készségesen ki is
tért előle. Mindenki ismerte a crodluk rossz szokását:
néha kicsíptek egy-egy darabot az óvatlanok karjából
vagy lábából. Kaffogásuk, bőgésük és horkantásaik
segítettek az előrejutásban, noha többen is
kíváncsiskodva néztek Sorakra, ahogy elhaladt
mellettük.
"Miért néznek így rám?" csodálkozott.
"Mert sohasem láttak még elfszerzetet," magyarázta
az Oltalmazó.
"Igazán annyira más lennék?"
"Ha sétálnánk, talán nem vennék észre azonnal,"
felelte az Oltalmazó, "de egy crodlu hátán
kiemelkedünk a tömegből. Kénytelenek észrevenni.
Még a félelfek, akiket mi láttunk, azok is magasabbak,
mint egy átlagember, s hosszabbak a végtagjaik. Mi
ugyan hasonló termetűek vagyunk, mint az emberek,
de a vonásaink erősen különböznek."
"Soha nem éreztem magam ennyire kívülállónak,"
mondta Sorak. "Örültem, hogy megnézek egy várost, de
nem hiszem, hogy így szeretnék élni."
Hamarosan elért egy, a kereskedőnegyed közepén
elterülő térre, ahol az állatkereskedők állítják fel
ketreceiket. Trágyabűz keveredett a sokféle állatbőr
édeskés, iszonyú szagával.
Az egyik karám tele volt zetalokkal, két lábon járó
gyíkokkal, amiket elsősorban a húsukért árultak, bár
rugalmas pikkelyükből borotvákat, vagy kisebb késeket
is készítettek. Próbálták átugrani a ketrec falát, de nem
voltak képesek elég magasra ugrani. Bolond módon
tovább próbálkoztak, börtönük egyik végéből
rugaszkodva a másikig, magas, csaholó hangokat
hallatva.
Egy másik ketrecben jankxok szorongtak. A kis,
szőrös emlősök föld alatti csoportokban éltek a
sivatagban, s a húsuk meg a szőrméjük miatt
vásárolták őket.
Deszkapadló biztosította, nehogy kiássák magukat;
zavarodottan kaparásztak rajta a mancsukkal, s nem
értették, miért nem lazul már fel a furcsa "talaj".
Távolabb Sorak nagyobb kifutókat fedezett fel,
melyekben kankokat tartottak. A hatalmas,
tanulékony rovarok lustán mozogtak zsúfolt helyükön,
rágóik kattanása úgy hangzott, mint holmi dobkíséret a
többi állat csaholása és üvöltése mellé. Fullánkjukat
általában fegyvernek használták a humanoid népek,
jóllehet, nem volt túl jó minőségű, mert törékenysége
miatt gyakran kellett cserélni. A kankokat sokkal
inkább sűrű, zöld mézükért értékelték, amit széles
körben használtak ételek és italok édesítésére.
 A kank-árusok mögött hatalmas karámok
következtek az erdluk számára. Ezek a repülni nem
tudó, szürke és vörös pikkelyes madarak hét láb
magasra is megnőttek, és akár kétszáz fontot is
nyomhattak. Az erdlu tojás Athas egyik fő eledelének
számított. A nyugtalan madarak körbe-körbe forogtak
karámjukban, hosszú, erős lábaikkal topogva a földön.
Kígyószerű nyakukat nyújtogatták, ék alakú csőrük
mögül sivító hangok törtek elő - izgalmuk csak
fokozódott, amikor Sorak felbukkant Tigrával. A
tigone jelenlététől őrült futkosásba kezdtek, s szinte
visítoztak félelmükben.
A tér legtávolabbi oldalán, a templomhoz közel
szabad tér nyílt. Az itt árult állatok számára nem
ácsoltak ketreceket - ehhez ugyanis túl nagyok voltak.
Az inix gyíkok tizenhat láb magasra is megnőttek, és
mintegy két tonnát nyomtak. Semmiféle ketrec nem
lett volna megfelelő a számukra, így aztán nagy
kőtömbökhöz láncolták őket, hogy ne tudjanak
elmenni. Hátukat vastag páncél védte, s rengeteg terhet
elbírtak. Gyakran lehetett őket látni a karavánokban,
amint baldachinos ülőhelyeket cipelve utasokat
szállítanak, a nemesség pedig még a városi
közlekedéshez is felhasználta ezeket a jószágokat.
Ilyenkor egy szolga hajtotta őket valami obszidián
hegyű szerszámmal, miközben az urak kényelmesen
elnyúltak árnyékos, pazar baldachinjuk alatt.
A nyitott tér másik oldalán, jókora távolságban a többi
állattól, Sorak észrevett néhány mekillotot. Athas
legnagyobb gyíkjait leginkább a karavánokban
kedvelték, mert könnyedén elhúzták a legnehezebb
szekeret is, no meg a háborúkban, ahol páncélos
ülőhelyeket szállítottak. Csak gazdag kereskedőházak,
vagy állandó hadseregek tudták megvenni őket, mert
tartásuk igen sokba került, és nagyon veszedelmesek
voltak. Ha valaki túl közel merészkedett hozzájuk, azt
hosszú nyelvükkel felemelték, és egykettőre
bekebelezték. Csak egyetlen módon lehetett féken
tartani őket: pszionistákat fogadtak melléjük. Minden
kereskedőnek, aki mekillotokkal foglalkozott, több
pszionistát is kellett alkalmaznia a hatalmas gyíkok
fékentartására, mert könnyedén kitörtek bármilyen
ketrecből, s elszakították a legerősebb láncot is.
A téren tanyázó állatkereskedők közül csak az az egy
árult crodlut, aki az inix gyíkokat is kínálta. Sorak
látta, hogy csak kettő van neki, egy külön ketrecben.
Odament a kalmárhoz, aki néhány gyors pillantással
felmérte őt, s úgy döntött, üzletet köt vele.
- Látom, hoztál néhány crodlut - kezdte a kupec, ahogy
Sorak lemászott az állatról. Aztán meglátta Tigrát is.
-Hatalmas sárkány! Egy tigone!
- Nem bánt - nyugtatta meg az elfszerzet. - Kölyökko-
rától fogva nevelem, s mindig azt teszi, amit mondok
neki.
- Nem is tudtam, hogy meg lehet szelídíteni őket
-mondta érdeklődve a férfi. - Nyilván óriási türelem kell
hozzá. De egy pásztor, aki crodlukat nevel, nem lehet
híján a türelemnek, igaz?
Sorak mosolygott.
Ha az árus beszélgetésre akarta bírni a fiút, csalódnia
kellett. Őt most csak az üzlet érdekelte. Alábukott, és
hagyta, hogy az Oltalmazó emelkedjen fel, aki nyomban
átlátta, a kereskedő megpróbálja becsapni őket.
- Netán ajánlatot akarsz tenni ezekre a crodlukra?
-kérdezte.
- Meglehet - felelte a kupec. - De amint látod, nekem
már van kettő, s manapság nem nagyon kelendők.
- Ahh - mondta erre az Oltalmazó. - Akkor nyilván nem
akarod növelni a készletedet. Nem is tartalak fel.
Valószínűleg találok olyat, aki jobban érdeklődik
majd.
- Ne olyan kapkodva - intett gyorsan a kereskedő.
-Nem mondtam, hogy nem érdekel, csak azt, hogy a
crodlut nem viszik annyira, mint kéne. De ki mondja azt,
hogy ez a helyzet nem változhat? Én minden nap itt
vagyok a piacon, nem úgy, mint egy pásztor, aki nem
engedheti meg magának, hogy megvárja, amíg megnő
az igény. Talán mégis megkockáztatom az állomány
növelését... ha olyan az ár.
- Szerinted, mi lenne a megfelelő ár? - kérdezte az
Oltalmazó, s azonnal látta a férfi elméjében, milyen a
kereslet a crodlura a piacon. Egyáltalán nem lehetett
rossznak mondani. Sőt, éppen ellenkezőleg. Volt egy
megrendelése egy tucat crodlura a Tyr légiótól, de nem
tudta teljesíteni. Az ő két állatával, meg Sorak öt
crodlujával már csak újabb ötre lenne szüksége, de a
légió a héttel is megelégedne, ha a többit nem tudná
beszerezni. Semmi veszítenivalója nem volt az üzleten.
A kalmár mondott egy árat, éppen a felét a piacinak.
Az Oltalmazó azonnal ellenajánlatot tett,
háromszorosát annak, amit a másik kínált. .Komoly
alkudozásba fogtak. A kereskedő el akarta cserélni a
crod/ukat néhány inixit, mivel abból többlete volt, de
az Oltalmazó elutasította, s azt mondta, csak pénzért
hajlandó eladni a futógyíkokat. Az Oltalmazó,
gondolatolvasó képességével eleve reménytelen
helyzetbe hozta a kereskedőt, s az még csak nem is
sejtette. Nem tartott sokáig az egész. Az Oltalmazó
végül elfogadott egy árat, némileg kevesebbet annál,
amibe egy crodlu valóban került, ezzel apró örömhöz
juttatva a kupecet. Végül is, Sorak ingyen jutott az
állatokhoz, és egy ezüstpénzzel teli erszénnyel távozott
ráadásként ahhoz, amit a legyőzött martalócoktól vett
el.
"Kíváncsi vagyok, ez elég lesz-e?" töprengett.
"Addig nem fogjuk tudni, amíg meg nem nézzük, mi
mennyibe kerül itt," felelte az Oltalmazó.
"Bizonyos ideig itt kell maradnunk a városban,
mielőtt felvehetjük a kapcsolatot a Fátyol
Szövetségével," mondta Eyron. "Előbb, vagy utóbb el
fog fogyni, s akkor nem lesz rá mód, hogy többet
szerezzünk."
 - Akkor majd megtaláljuk a módját - mondta Sorak
fennhangon. Az elhaladók közül néhányan furcsán
néztek rá, s ő rájött, óvakodnia kell attól, hogy
hangosan beszéljen a többiekhez. Nem hitte, hogy ezek
az emberek megértenék.
Eszébe jutott egy beszélgetése Varanna Úrnővel.
- Itt a kolostorban - mondta akkor az úrnő -
megértőbbek vagyunk azokkal, akik valami különös
módon mások. Azért van így, mert mi mindnyájan
tudjuk, mit jelent másnak lenni. Ezzel együtt, mi
villichik sem vagyunk mentesek a félelemtől, vagy az
előítéletektől. Amikor idejöttél, nagy volt az ellenállás,
hogy a kolostor befogadjon egy férfit, ráadásul egy
elfszerzetet.
- De amint a nővérek megismertek, már el tudtak
fogadni - felelte Sorak.
- Igen, ez igaz, és igaz lehet sokakra a külső világban
is. De ott kevesebb megértést találsz majd, Sorak. Mi
villichik tudjuk, mit jelent többlényegűnek lenni, mert
ez köztünk is előfordult már azelőtt. Ott kint, az
emberek semmit sem tudnak erről. Ha tudnának,
akkor sem értenék, és ez megrémisztené őket. Amikor
az emberek félnek, veszélyben érzik magukat, s amikor
veszélyben érzik magukat, maguk is veszedelmesek
lesznek.
- Akkor tehát... mindenki elől el kell titkolnom az igazi
természetemet, kivéve a nővéreket?
- Talán nem mindig. De mindannyiunkban vannak
olyan dolgok, amiket a legjobb, ha megtartunk
magunknak. Legalábbis addig, amíg olyasvalakivel nem
találkozunk, aki elől semmit sem akarunk eltitkolni,
akire minden további nélkül rá merjük bízni a
legmélyebb és legintimebb lényegünket. Ehhez a
bizalomhoz azonban idő kell. Jó dolog értékelni az
igazságot, és törekedni rá, de vannak olyan igazságok,
amik nem tartoznak mindenkire. Ne feledd ezt el.
Sorak emlékezett rá. Tudta, hogy egy teljesen új
világban jár, s nem ismeri ezeket az embereket; azok
sem ismerik őt. A külsejében már így is volt elég, ami
különbözött a többiektől, s a népes utcán az emberek
nem tudták nem észrevenni. Láttak egy magas
idegent, aki pásztornak van öltözve, csupa barnában,
sűrű, vállig érő fekete hajjal, különös arcvonásokkal.
Látták, amint egy tigone üget mellette, mint egy szelíd
háziállat. Néhányan találkoztak átható tekintetével, s
gyorsan elfordították a fejüket, maguk sem tudva,
miért. Mutogattak rá, amint elhaladt, és suttogtak
egymás között.
Megállt egy ételárusnál, s kért egy kis tál főtt
zöldséget, meg néhány szelet nyers zetalhúst.
- Nyersen? - kérdezett vissza az eladó.
- Igen, a barátomnak - mondta Sorak, lenézve Tigrára.
Az árus kihajolt a derékig érő pult mögül, és meglátta a
fiú lábánál fekvő tigone-t. Felsikoltott, s hátraugrott,
leverve néhány tálat.
- Nem kell megijedni - nyugtatgatta Sorak. - Tigra nem
bánt.
Az eladó nagyot nyelt.
- Ha te mondod, idegen. Hány... hány szelet nyers húst
kérsz?
Az elfszerzet kiválasztott néhány pompás darabot, s
odaadta Tigrának, aztán fizetett az árusnak, s elvette a
tál zöldséget. Egy-két falatot ehetett, amikor
páncélcsörgést hallott a háta mögött. Megfordult, s
egy osztag katonát látott néhány lépésnyire, amint
kardjukat kivonva állnak. Néhányuknál lándzsa volt,
amit a nagymacskára szegeztek.
- Ez a te állatod? - kérdezte a kapitányuk. A hangja
szigorú volt és kemény, de még így is félelmet árult el.
- Igen - biccentett Sorak.
- Vadállatok nem jöhetnek be a városba - jelentette ki
a kapitány.
A fiú tovább evett.
- No, és mi van azzal a sok vadállattal ott, a
piactéren? - kérdezte.
- Azok ketrecben vannak.
- Az inixek nincsenek ketrecben - emlékeztette Sorak
-, sem a mekillotok, azok pedig sokkal veszélyesebbek,
mint az én tigone-om.
- Azoknak van trénerük - mondta a tiszt.
- Ahogy ennek a tigone-nak is - mutatott rá Sorak.
-Tigra az enyém. Én vagyok a... trénere.
- A vadállat félelemben tartja Tyr polgárait.
- Az én tigone-om senkit sem tart félelemben -
tiltakozott az elfszerzet. - Láthatod, hogy Tigra
nyugton marad ellenséges hozzáállásod, és a ránk
irányított fegyverek ellenére is. Az ilyesmi általában
felbőszíti a vadállatokat.
A kapitány mögött álló katonák idegesen pislogtak
egymásra.
- Nem engedélyezett, hogy vadállat jöjjön be a város
falai közé - jelentette ki a tiszt.
A fiú alábukott, s engedte, hogy az Oltalmazó lépjen
elő.
- Nincs olyan törvény, ami kimondaná, hogy tigone-ok
ne jöhetnének be a városba - mondta Sorak hangján,
miután belepillantott a katona elméjébe.
- Azt mondod, nem ismerem a törvényt?
- Nem. Nincs kétségem afelől, hogy ismered a törvényt
- felelte az Oltalmazó. - Éppen ezért nyilván tudod, hogy
nem szegtem meg. Ha azonban a Tanácsadók Testülete
elé szeretnél vinni, hogy ott tisztázzuk ezt az ügyet, nem
tiltakozom. Amúgy is fontos híreim vannak a számukra.
A tiszt hirtelen bizonytalanná vált. Összeszűkült a
szeme.
- Dolgod van a testülettel?
- Igen. Sőt, ami azt illeti éppen oda tartottam, s csak
azért álltam meg, hogy egyek valamit. Biztosan lennél
olyan kedves, és odavezetnél.
Az Oltalmazó kétséget észlelt a katona elméjében. A
kapitány valószínűleg arra gondolt, hogy nem lenne
bölcs ellenkezni ezzel a furcsa külsejű idegennel. Még
akár fontos személy is lehet. Nem látszik ugyan annak,
de nagyon magabiztos.
Az Oltalmazó úgy döntött, növeli ezt a
bizonytalanságot.
- Természetesen - folytatta -, ha fontosabb dolgod van,
nem tartalak vissza. Megmondanád a neved Kapitány,
hogy jelenteni tudjam a készségességedet. – Miközben
beszélt, engedte, hogy Sorak köpenye szétnyíljon kissé,
s a tiszt megláthassa a kardját.
A kapitány pillantása azonnal a kardra tévedt; látta
az ezüst borítású markolatot, a bronz keresztvasat, a
finom bőrtokot, s a szokatlan formát. Tekintete újra
találkozott Sorakéval, s az arca már nem volt olyan
barátságtalan.
- Zalcor kapitány vagyok. S ha azt kívánod, hogy
kísérjelek el a testület épületébe, jelenleg nincs más,
fontosabb dolgom.
- Remek - mondta az Oltalmazó. Visszaadta az üres
tálat az árusnak, aki csodálattal hallgatta az egész
beszélgetést. - Köszönöm. Indulhatunk, ha készen áll,
Zalcor kapitány.

Sadira nagyot csapott fekete öklével a kis testületi

szoba nagy, nehéz asztalára, összekoccantva ezzel
néhány vizespoharat.
- Elég volt Timor! - kiáltotta mérgesen, s
borostyánszínű szeme villámlott szőke haja árnyékában.
- Elegem van abból, hogy újra meg újra ugyanazt
hallgassam! Nem akarunk, s nem is fogunk visszatérni
ahhoz, ahogy a dolgok voltak régen, akkor sem, ha ti,
lovagok tiltakoztok!
- Tisztelettel, én nem tiltakoztam - mondta
behízelgően az idős lovag, miközben felékszerezett
ujjaival dobolt az asztallapon. - Én csak arra mutattam
rá, hogy minden probléma, ami most felmerül, egy és
csakis egy dologra vezethető vissza... a rabszolgaság
felszámolására Tyrben. Nem teheted felelőssé ezért a
lovagokat, hiszen a te ötleted volt, nem pedig a
miénk.
- A rabszolgaság csak a holttestemen keresztül
hozható vissza Tyrbe! - fakadt ki Rikus, egy kopasz
férfi, felemelkedve székéből, s ellenségesen nézett az
idős lovagra.
- Ülj le Rikus, kérlek - intett a szőke nő. - Ez az állandó
veszekedés nem vezet sehova. Nekünk megoldás kell,
nem még több nehézség.
Az erős testalkatú hajdani gladiátor morogva
visszaült a helyére az asztalfőn, Sadira mellé.
- Hogy ki a felelős ebben az ügyben? - folytatta Sadira.
- A felelősség nem azt terheli, aki megszüntette a
rabszolgaságot Tyrben, hanem azt a rendszert, amelyik
először bevezette. Amikor az emberek leigázottan éltek,
nem remélhettek semmit. Most azonban, hogy
szabadok, nincs megélhetésük. Lehet, hogy
visszaadtuk nekik a szabadságukat, de az nem elég.
Segítenünk kell, hogy megtalálják helyüket a Tyr
társadalomban.
- A lovagok sohasem próbáltak megakadályozni
ebben - mutatott rá Timor. - Sőt, mi a legjobb
képességeink szerint együttműködtünk ezzel az új
kormányzattal. De nem szüntethetsz meg egy hosszú
ideje fennálló intézményt anélkül, hogy az
nehézségeket ne okozna. Emlékezz, figyelmeztettelek
erre. Figyelmeztettelek, hogy a szolgák felszabadítása
bosszúálláshoz vezet majd a kereskedők között,
megbontja a rendet a városban, de te csak emelkedett
elveiddel foglalkoztál, s nem a gyakorlattal. Most
megihatod a levét átgondolatlan tetteidnek.
- Aminek a levét most megisszuk, az Kalak és lovagjai
évszázados elnyomása - mondta mérgesen Rikus.
Rámutatott az idős lovagra. - Te és a többi élősködő,
akikből a nemesség áll, kövérre híztatok a szolgák
vérén. Nem érthetek veletek egyet, amikor azt kéritek,
hogy kapjátok vissza a szolgáitokat.
- Igazán utálnék ellentmondani a lázadás egyik
hősének - gúnyolódott Timor -, de én személy szerint
nem kívántam, hogy a régi szolgáim újra nekem
dolgozzanak. De mivel mindig jól éltek, így mind azt
választották, hogy a szolgálatomban maradnak inkább,
semmint kilépjenek a bizonytalanba, amit mások
egykori szolgái teremtettek.
- Azt választották, hogy veled maradnak? - fintorgott
Rikus.
- Miért ne? Jól megfizetem őket, ahogy az új törvény
kimondja. Könnyen kitelik belőle, amit a lakásért és
ellátásért kérek tőlük.
- Vagyis semmi sem változott - mondta a tar fejű
gladiátor undorral. - Az egyik kezeddel kifizeted őket, a
másikkal meg visszaveszed a pénzt a bérletre. Még
mindig nincsenek jobb helyzetben, mint szolgaként
voltak.
- Engedtessék meg, hogy más véleményen legyek
-tiltakozott Timor, felvonva a szemöldökét. - Csak a
szabadsággal járó gazdasági következményeket
érzékelik. Mint szolgák, az én tulajdonomban voltak, s
nekem kellett gondoskodnom róluk. Szabad
emberként oda mehetnek, ahová akarnak, én csak arra
vagyok köteles, hogy megfizessem, ami a munkájukért
jár. Nem vagyok tehát köteles szállást adni nekik, s
nem akadályozhatom meg őket abban, hogy olcsóbb
lakás után nézzenek a nyomortelepeken. De úgy tűnik,
többre értékelik a lovagnegyed kényelmét és
biztonságát, mint a város más részein dúló bűnözést és
dögvészt. Mivel elsőrangú szállást kínálok nekik, nem
hiszem, hogy okom lenne nem megfelelő áron adni.
Ami azt illeti, még kedvezek is nekik. Nem számítok
fel többet annál, mint amit ki tudnak fizetni.
- Biztos lehetsz benne, hogy egy lovag mindig ki tudja
játszani a törvényt - dörmögte Rikus megvetően.
- Elég - szakította félbe őket Sadira keményen. -
Jóllehet, nem tudom megbocsátani Timor önző
fejtegetését, mégis rámutatott valamire. Nem gondoltuk
végig, hogyan befolyásolja majd a város életét a
rabszolgaság megszüntetése, s ezért most fizetjük meg
az árat. Az a kérdés vár tehát a tanácsra, hogyan
orvosoljuk a helyzetet. A volt rabszolgáknak adtuk
Kalak földjeit a városon kívül, hogy ott tanyákat
építsenek maguknak, de ez nem oldotta meg a
gondokat. Nem mindenki használja ki a lehetőséget, s
még ha meg is tennék, akkor sem jutna
mindannyiuknak termőföld. S azt is láttuk, milyen
viták folynak azok között, akik felépítették a tanyáikat
arról, hogy kié a víz, hol a telek vége, meg kié az út.
Még mindig vannak olyan volt rabszolgák, akik az
utcán kéregetnek. Egyre gyakoribbak a zavargások a
nyomornegyedekben, meg a tizenegy piacon, s
kezdenek átterjedni a város más részeire is. A csőcselék
elég nagyra nőtt ahhoz, hogy megfélemlítsék a
katonákat, s ha ez a ribillió folytatódik, egyre kevesebb
kereskedő jön majd a városba. Máris inkább az Urik
felé tartó karavánokhoz kezdenek csatlakozni. Most
éltünk túl egy háborút Urikkal, hogy aztán egy újabbat
kezdjünk vele... ezúttal kereskedelmi háborút. Ha a mi
kincstárunk tovább apad, mialatt Uriké csak nő, akkor
hamarosan elég erősek lesznek ahhoz, hogy újra
megtámadjanak minket.
- Ahogy most a dolgok állnak, meglehet, nem is lesz
szükségük rá, hogy megtámadjanak - szúrta közbe
Timor. - Az emberek egyszerűen kaput nyitnak majd
nekik.
- Soha! - kiáltotta Rikus. - Lehetetlen azután, amit
Kalak egyeduralmának letörésekor elszenvedtek!
- Most még talán élvezitek a tömeg támogatását -
simogatta az orrát a lovag -, de ne bízzatok ebben
túlságosan. Az embereknek rövid az emlékezetük, s a
csőcselék véleménye gyorsan változik. A hősökből, akik
megölték Kalakot, egyszeriben annak a Testületnek
tagjai lesznek, amely romlásba döntötte a várost, és
ugyanaz a tömeg, amelyik egyszer éljenzett benneteket,
most a fejeteket fogja követelni.
- És fogadok, hogy ez tetszene neked, igaz? - sziszegte
a hajdani gladiátor.
- Nekem? - mosolygott Timor. - Félreismersz engem,
kedves Testületi Tag. Nincs bennem rosszindulat veletek
szemben. Ne feledd, én is a testület tagja vagyok, s ha
a tömeg a fejeteket követelné, ugyanúgy az enyémet is
akarná. Megjegyezném, nekem a legkevésbé sem áll
érdekemben, hogy ez a kormányzat megbukjon, s Tyr
Urik kegyeitől függjön. Mint Kalak egykori lovagját,
engem az elsők között végeztetne ki Hamanu Király.
- Eddig valóságos litániát hallgattunk végig arról, mit
csináltunk rosszul - mondta Sadira. - Most a
javaslatokat várjuk a lovagoktól, hogyan cselekedjünk
helyesen?
A Testület többi tagja egyetértően mormogott és
bólogatott. Egyikük sem tudott előállni semmiféle
hasznos javaslattal, és örömmel vették, hogy ez a teher
most a lovagokra hárul.
- Ami azt illeti, nekem volna néhány szerény
indítványom - mondta Timor.
- El tudom képzelni, mifélék lehetnek - morogta a tar
tanácsnok.
- Hagyd őt beszélni, Rikus - szólalt meg Kor
tanácsnok. - Nem tudhatjuk, milyenek az indítványok,
ha meg sem hallgatjuk őket.
- Köszönöm. - Timor meghajtotta kissé a fejét. - Első
javaslatom az, hogy állapítsunk meg egy tarifát minden,
a városba behozott termékre.
- Micsoda? Még több adó? - hitetlenkedett Rikus. - Ez
a te megoldásod? Mi serkenteni akarjuk a
kereskedelmet, nem elűzni piacainkról a termelőket!
- Ahhoz, hogy fellendítsük a kereskedelmet, először
meg kell szüntetnünk a tisztességtelen versengést -
magyarázta a lovag. - Azok a volt rabszolgák, akik a
városon kívüli földeken termelnek azért, hogy ellássák
a polgárokat élelemmel, mentesülnének a fizetés alól.
Így ők olcsóbban adhatják el termékeiket, mint azok a
földművesek, akik más területekről szállítanak ide.
Ezzel kész piacot teremtünk az itteni termelőknek, és
másokat is arra ösztönzünk, hogy csatlakozzanak. Az
így nyert haszon lehetővé teszi, hogy munkásokat
fogadjanak, amivel csökkenthetjük a város utcáin
folyó kéregetést.
- Mi van azokkal, akik máshonnan hoznak árut a
piacainkra? - firtatta a szőke nő.
- Meg kell elégedniük kisebb haszonnal - mondta
Timor -, vagy máshová kell vinniük a termékeiket.
- Egyszerűen le is engedhetik az áraikat, hogy
versenyképesek legyenek az itteni termelőkkel
szemben - vélte Dargo tanácsnok.
- Ha elég magas tarifát állapítunk meg, akkor nem
lesznek képesek erre. Különben is, mit törődünk velük?
Elég kövérre híztak már a mi piacainkon keresett
haszonból, s helyi versenytársak hiányában ők
határozták meg az árakat... ami persze alaposan
megemelte az élelmiszerek árát itt, a városban. A vám
nemcsak a termelést serkentené, de kevesebbe is
kerülne az előállítás, tehát csökkennének az ételárak a
kifőzdékben, meg a városi fogadókban és kocsmákban.
Úgy gondolom, ez olyasmi, amit az emberek
bizonyosan támogatnának.
- Van értelme a dolognak - mondta Sadira
elgondolkodva. - Habár, figyelmen kívül hagyod azt a
tényt, hogy nincs elég termőföld a város körül.
- Ahhoz bőven elég, hogy önellátóvá tegye a várost,
ami az élelmiszert illeti - érvelt Timor. - S az csak
természetes, hogy azoké lesz a legnagyobb nyereség,
akikben volt annyi előrelátás és szorgalom, hogy
kihasználják ezt a lehetőséget. Azok, akik késlekedtek,
még mindig elmehetnek dolgozni a tanyákra, ha azok
már hasznot hajtanak. Vagy csatlakozhatnak a második
javaslatomban elhangzó folyamathoz, ami pontosan az
előbb említett kérdést érinti. Nos tehát - folytatta,
miután senki nem szólalt fel -, úgy gondoltam,
kölcsönöket adhatnánk a városi kincstárból alacsony
kamatra azoknak, akik tanyákat építenek a völgyben,
hogy ott jószágot tenyésszenek, s Tyrben eladják. Ez a
kölcsön arra szolgálna, hogy állatokat vegyenek az
itteni piacokon, amikkel elkezdhetik a tenyésztést... a
résztvevőknek egyszeri mentesítést adnánk a piaci
adóból. Akkor tenyészthetnének zetalokat, kankokat
meg crodlukat a hadseregünk számára, eladhatnák
Tyrben, és a haszonból visszafizethetnék a kölcsönt,
megfelelő részletekben. Ugyanúgy, mint a
növénytermesztésben, itt is mentesítést adnánk a vám
alól, vagyis a gazdák kész piacot kapnának az állataik
részére.
- De mi akadályozná meg őket abban, hogy máshová
vigyék eladni az állataikat? - vetette fel egy másik
tanácsnok.
- Semmi - vont vállat az idős lovag. - Csakhogy, sokkal
kényelmesebb a számukra, ha Tyrben kereskednek.
Annak költsége, hogy más piacokra szállítsák az
állatokat, felemésztené a hasznot, s más pásztorokkal
is versenyezni kényszerülnének, akik új piacokat
keresnek, hogy ne kelljen megfizetniük a mi tarifánkat.
Eddig a parasztokhoz hasonlóan a pásztorok is
felverték az árakat, versenytársak hiányában. Ez a
terv sok volt rabszolgának kínálna megélhetést, és
ésszerű mértékben csökkentené a hús árát. A pásztorok
pénzt keresnének, a városlakók pedig spórolnának.
Mindenki elégedett lenne, az új kormányzatot meg
éltetnék a felvirágzásért.
- Gyűlölöm beismerni - szólalt meg rövid szünet után
Rikus -, de ezek a javaslatok nagyon értelmesen
hangzanak... legalábbis így, felszínesen. De mi
akadályozza majd meg Tyr polgárait abban, hogy
részt vegyenek mindebben, kizárva ezzel a volt
rabszolgákat?
- És mi van, ha részt vesznek? - kérdezte Timor. -
Nekünk az a célunk, hogy csökkentsük a koldusok
létszámát, akár rabszolgák voltak, akár nem. Ha ez a
megoldás segít ebben vagy a tolvajlás megállításában
azzal, hogy biztos megélhetést nyújt azoknak, akik csak
kétségbeesésükben loptak, senki sem fog panaszkodni.
S ha néhány polgár otthagyja a munkáját, hogy részt
vegyen ebben a folyamatban, a helyüket nyugodtan
betölthetik a volt rabszolgák. A javaslatok lényege:
Tyrnek önellátónak kell lennie ahhoz, hogy életben
maradjon. Kevesebbet kell más városoktól vásárolni, és
többet kell nekik eladni. Ezzel kapcsolatban pedig lenne
egy harmadik javaslatom is... Csökkentsük az adóját
azoknak, akik új üzemágat indítanak Tyrben, ahol a
város lakóit foglalkoztatják, és külső eladásra
termelnének. Nekünk például nagyobb vaskészletünk
van, mint más városoknak, ezeket a forrásokat eddig
mégsem használtuk ki megfelelően.
- De ha ezeket a kölcsönöket mind a mi kincstárunkból
adjuk, s elengedjük az adó egy részét, akkor az a város
jövedelmét csökkenti - mutatott rá Kor tanácsnok.
- Csak egy ideig - mondta Timor. - A jövedelmünk
valóban csökkenne az első évben, de ahogy a résztvevők
kezdenek nyereségesek lenni, s a kölcsönöket elkezdik
visszafizetni, a bevételünk máris növekedésnek
indulna, mert több és gazdagabb adófizetőnk lenne. Ez
a csodálatos ebben a vámban. Létrehozunk egy új
adót, ami nem érinti a polgárainkat, ezzel mutatván a
jólétükről való gondoskodásunkat. Ez az új vám részben
kiegyenlíti azt a rövid bevételkiesést, ami eleinte
megmutatkozhat... de lényegében az adóink szerkezete
nem változik.
- Mi van azokkal az adókedvezményekkel, amikről
beszéltél? - kérdezte Sadira.
Timor vállat vont.
- Azok egyszeri kedvezmények, és a folyamat
elindulását segítenék. Ha már működnek, nagyobb
bevételt eredményeznek majd. Mindenesetre, a
következőket kell közzétenni: ahelyett, hogy
adóemeléssel oldanánk meg jelenlegi nehézségeinket,
inkább befagyasztjuk jövedelmeinket, nem sújtjuk
további terhekkel az embereket, sőt, adóbevételeinket
arra használjuk, hogy új munkahelyeket hozzunk létre.
Amint ezek a munkahelyek megvannak, megnövelik
majd a bevételeinket anélkül, hogy fel kellene
emelnünk az adót. A testület erős lesz, megmutatta,
hogy törődik a néppel, és úgy növelte meg
adóbevételeit, hogy senki nem vette észre.
- Ez valahogyan... becstelennek hangzik - dörmögte
Rikus mogorván.
- Oh, bocsáss meg. Én azt hittem, azokat a módokat
vitatjuk, hogyan mentsük meg városunkat az
összeomlástól - mondta szárazon Timor. - Figyelmen
kívül hagytam, hogy megbeszélésünk Tyr moráljának
emelkedettsége nevében zajlik. Attól félek, ilyenfajta
javaslataim nincsenek. Azonkívül azt hiszem, úgy
találod majd, hogy ez nem élvez elsőséget a polgáraink
körében sem. Az emberek nem akarnak becsületet és
éhezést. Ők a becsület látszatát akarják, és ennivalót.
Ha mindig megmondod nekik az igazat, minden egyes
alkalommal meglincselnek érte.
- Egy lovag mindig el tudja kendőzni az igazságot -
elégedetlenkedett a tar férfi.
- Egy lovag mindig tudja, hogy az igazságnak több
arca is van - felelt rá Timor mosolyogva. - Ha
folytathatom, van még egy utolsó javaslatom, amely
Tyr emberi és félemberi lakosságára vonatkozik.
- Folytasd - biccentett Sadira.
Timor bólintott.
- Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy egy
város legnagyobb tőkéje a benne élő lakosság, s hogy
minden kormány bölcsen teszi, ha ezt a legnagyobb
mértékben kiaknázza. Sajnos, mi nem tudjuk
kihasználni ezt a kincset teljesen, mert néhány
polgárunk véka alá rejti tehetségét, pontosabban
fogalmazva, titkos utakon jár.
- A Titkos Szövetségre célzol? - szegezte neki a kérdést
Kor tanácsnok.
- Pontosan. A múltban a lovagok és a Titkos Szövetség
politikai ellenfelek voltak, mert mi egy pusztító
boszorkány-királyt szolgáltunk, ők pedig mind Őrzők.
Legalábbis ezt állítják. Ezek a politikai ellentétek már
nem léteznek. Kalak nem él, Tithian eltűnt, ennek a
testületnek pedig semmi baja sincs az Őrzőkkel. Mégis
van valami, ami arra készteti a Titkos Szövetséget,
hogy titkos maradjon, s ez az emberek ellenszenve
minden varázshasználóval szemben.
- Kárhoztathatod őket ezért - kérdezte Rikus -, amikor
a varázslat pusztította el a világunkat?
- Lehet - vonta meg a vállát Timor -, bár ezen
vitatkozhatnánk. Vannak, akik az úgynevezett pusztító
varázslatot okolják Athas pusztulásáért, és figyelmen
kívül hagyják a magukat őrzőnek nevezőket, pedig az
igazság az, hogy mindketten ugyanazt a varázslatot
használják. Az pedig vitatható, hogy a varázslat
felelős-e azért, hogy sivataggá változtatta földünket,
vagy őseink tudományos gyakorlata. Ami egyébként
kétségkívül felelős lehetett azért, hogy bizonyos
természeti adottságok, amiket senki sem tudott
befolyásolni, megváltozzanak. De nem erről van most
szó. Akár igazuk van, akár nincs, a legtöbb ember azon a
véleményen van, hogy a varázslat erkölcstelen, mert
elpusztítja a természetet, s ezért bűnösnek tartanak
minden varázslót. Azt mindenki beláthatja, hogy ez a
hozzáállás nyilvánvalóan igazságtalan az Őrzőkkel
szemben, akik csakis a Druida Utat követik, és
magukat inkább a természet őrzőiként tartják számon,
semmint elpusztítójaként.
- Jól hallok? - kérdezte Sadira elképedve. - Te megérted
az Őrzők indítékait?
- Én nem az okokkal foglalkozom, hanem praktikus
megoldásokat keresek - mondta Timor. - Arra
törekszünk, hogy megtöltsük a kincstárunkat, és
önellátóvá tegyük Tyrt. Ez segít fejleszteni a tanyákat
és a sikeres növénytermesztést, ami helyes
vízfelhasználást eredményez majd... bokrok s fák
ültetését, hogy megakadályozza a föld lepusztulását, és
így tovább. Kik lennének alkalmasabbak arra, hogy
ellenőrizzék ezt a folyamatot, mint a Titkos
Szövetséget alkotó Őrzők? Az iparunkat is fejleszteni
szeretnénk... és a varázslat, ha okosan használják,
ezen a területen is segítségünkre lehet.
- Hadd értsem meg - emelte fel a kezét Rikus. - A
lovagok azt javasolják, hogy a Titkos Szövetség, amit
ők éveken át el akartak pusztítani, segítsen Tyr
újjáépítésében? - Megrázta a fejét. - Ezt nem tudom
elhinni. Biztosan csak képzelődöm.
- A lovagok azért akarták elpusztítani a Titkos
Szövetséget, mert Kalak így rendelkezett. A szervezet
veszélyes volt rá nézve, és mi a király lojális szolgái
voltunk. Kalak azonban halott. Mi pedig Tyr új
kormányához vagyunk lojálisak.
- Ahogy éppen fúj a szél, mi? - dohogott a tar fejű
tanácsnok.
- Ez egy olyan kormányzat, amelyik talán nem szeret
bennünket - vélte a lovag, ravaszkásan nézve a volt
gladiátorra -, de befogadott minket, még ha ez
kényelmetlen is, főképpen azért, mert nélkülünk még
kényelmetlenebb lenne. Ugyanúgy, mi hálásak vagyunk
azért, hogy eljátszhatjuk ezt a szerepet abban a
városban, amelyik mindig is az otthonunk volt.
- Azt akarod, hogy elhiggyük, nem viseltetsz
rosszindulattal a Titkos Szövetséggel szemben? -
kérdezte Sadira.
- Senkivel szemben nem viseltetek rosszindulattal -
vont vállat Timor. - Lovag vagyok, s csak a
kötelességemet szeretném teljesíteni. Ebben a
minőségemben, semmilyen földalatti mozgalom
létezését sem támogathatom - még ha az jószándékú is
- amely törvényeinket semmibe véve működik. Én
mindig meg voltam győződve arról, hogy a Titkos
Szövetség valójában egy elégedetlenkedőkből álló,
lázadó csoport, a hazaszeretet és magas erkölcs
álarcába bújtatott bűnözők rejtekhelye. Ők persze
nyilván nem értenének egyet ezzel. Mindenesetre, hogy
csökkentsük a törvénytelenségeket városunkban, és
tevékenyebbé tegyük polgárainkat, hajlandó vagyok
megbízni bennük. Kalak halott, nincs tehát szükség
arra, hogy továbbra is titkosan működjenek. Hadd
bizonyítsák be, hogy azok, akiknek mondják magukat,
és segítsenek ennek a kormánynak felépíteni a város
jövőjét. Bizonyítsák be az embereknek, hogy a
varázslatot a jó érdekében is fel lehet használni, s így
nyerjék meg a támogatásukat. Cserébe, azt javaslom,
adjunk büntetlenséget azoknak, akik hajlandók
elfogadni ezt az ajánlatot.
- S azt hiszed, elő fognak jönni? - kérdezte a nő
szkeptikusan.
- Azoknak, akik igazán hisznek abban, amit a Titkos
Szövetség hirdet, nincs okuk rá, hogy visszautasítsanak
egy ilyen ajánlatot. Úgy gondolom persze, hogy lesznek,
akik ellenállnak. Azok, akik mindig is bűnözők voltak,
nem jönnek elő, s ez bebizonyítja majd, kik is ők
valójában. De azoknak legalább, akik jószándékúak,
lehetőségük lesz arra, hogy előjöjjenek rejtekhelyükről,
s részt vegyenek társadalmunk életében.
- Azt javaslom, fogadjuk el Timor előterjesztését -
mondta Kor tanácsnok.
- Csatlakozom - szólalt meg Hagon is.
- Csak ne olyan gyorsan! - intette Rikus.
- A csatlakozás már elhangzott - jelentette ki Kor. - A
lovagokat azzal vádolták, hogy semmiféle hasznos
javaslattal nem tudnak előállni. Úgy látszik, mégis
összeszedték magukat, és néhány kitűnő ötletet
terjesztettek elő. Szabályaink szerint, most szavazásra
kell bocsátanunk a kérdést.
- Ez az elfogadott eljárás - ismerte el Sadira
kényszeredetten. - Ki szavaz mellette?
Mindenki felemelte a kezét. Csak Rikus nem
szavazott.
- A javaslatot elfogadtuk - közölte Sadira, aki
tartózkodott; ő csak akkor szavazott volna, ha az
dönti el a szavazati többséget. - Megkérem a testület
írnokát, hogy jegyezze be a javaslatokat, mint új
rendeleteket, melyeket aztán bemutatunk a testületnek,
hogy hatálybalépés előtt jóváhagyja a szöveget. És
most, ha van...
A testületi kamarás botjával koppantott a padlón,
mikor belépett.
- A testület engedelmével - mondta -, a városi őrség
egyik kapitánya érkezett egy látogatóval, aki azt állítja,
hogy dolga van a testülettel.
Sadira felvonta a szemöldökét.
- Nincs tudomásom róla, hogy bárki engedélyért
folyamodott volna, hogy megjelenjen a testület előtt a
mai napon. Ki az a látogató?
- Sorak a neve - mondta a kamarás.
- Senkit nem ismerek, akit így hívnak - ingatta a fejét
a nő. A testület többi tagjára nézett. - Ismeri közületek
bárki ezt a... Sorakot?
Társai mind a fejüket rázták, és egymásra pislogtak.
- Milyen ügyben akar velünk beszélni? - kérdezte
Sadira.
- Nem mondta meg - felelte a kamarás -, csak annyit
közölt, hogy nagyon sürgős, és hogy Tyr kormányának
biztonsága forog kockán.
- Kétségkívül egy újabb zúgolódó, aki elő akarja adni
a sérelmeit - vélekedett Hagon tanácstag. -
Vesztegetnünk kell ezzel az időnket?
- Ez a testület azért van, hogy a népet szolgálja, s nem
azért, hogy megtagadja tőlük a szót a kormány előtt -
szögezte le Sadira.
- Akkor adjon be meghallgatási kérelmet a megfelelő
időben, amikor szokásos fórumunkat tartjuk - mondta
egy másik testületi tag.
- Ha valóban olyan hírei vannak, amelyek Tyr
biztonságát védik, akkor meg kell hallgatnunk - szólt
Rikus. - Azt mondom, engedjük beszélni.
- Vezesd be a látogatót, Kamarás - rendelkezett Sadira.
- Volna még valami - mondta nagy kínban a kamarás.
- Igen? Mi lenne az?
- Egy... tigone is van vele, s ragaszkodik hozzá, hogy
az is bejöhessen.
- Egy tigone! - emelkedett fel Rikus.
- Az állat szelídnek látszik - közölte a kamarás. - Bár
igaz, hogy felnőtt példány.
- Egy szelíd tigone! - kérdezte Sadira. - No, ezt
szeretném látni.
- Nem engedheted meg! - nyögte Hagon tanácsnok.
- Vezesd be a látogatót - rendelkezett a szőke nő.
 HETEDIK FEJEZET

A jól felfegyverzett katonák biztonságot nyújtó

jelenléte ellenére, csak Sadira, Rikus és Timor maradt
nyugodt, amikor Sorak belépett a tanácsterembe,
Tigrával az oldalán. Sadirát saját varázslata védte,
Rikus pedig találkozott már tigone-okkal az
arénában, s bár éber maradt, látta, hogy a nagymacska
viselkedése nem agresszív. Ami Timort illeti, az idős
lovagot nem lehetett egykönnyen megrémíteni.
Ravasz túlélő volt, akinek szembe kellett néznie az
emberek gyűlöletével Kalak uralkodása alatt, s
tapasztalnia a szeszélyes zsarnok dühét is - mégis úgy
lavírozott ebben a kavalkádban, hogy egyszer sem
vesztette el a lélekjelenlétét. Átvészelte a lázadás
viharait, és sikerült a lovagok képviseletében fontos
szerepet betöltenie az új tanácsban, emellett ravasz
kampányt vezetett, amely arra hivatott, hogy
megváltoztassa Tyr népének hozzáállását a lovagokhoz.
Miközben a lovagokat elnyomókként gyűlölték a
zsarnok idejében, most legalább elviselték őket. Timor
ügyes szónoklatai - melyekben Kalak áldozataiként
állította be a lovagokat, nagyobb áldozatokként, mint
maga a nép - lassanként kezdtek hatni.
A lovagok, mondogatták újabban, örökségként
kapják a boszorkány-királyok szolgálatát, és nem
választhattak, hogy milyen sorsot szeretnének
maguknak. Nem volt saját varázslatuk - ez legalább
igaz volt - s ami hatalommal bírtak, azt Kalakon
keresztül kapták. így tehát a mágia láncba verte őket, s
ugyanúgy a zsarnok csapdájában éltek, mint a
téglaégetőben dolgozó rabszolgák. És csakúgy, mint a
szolgák, Kalak halálával ők is felszabadultak.
A szolgákkal ellentétben azonban, a lovagok
bűntudattal szolgáltak régen, s cselekedeteiket akarták
jóvátenni azzal, hogy az új tanács szolgálatába állnak.
Az a tény, hogy mindezt továbbra is saját, nyugalmas
villáikban folytatják, fallal elválasztva Tyr polgáraitól,
sosem került említésre. Azt sem tudta senki, kivéve a
Timorhoz legközelebb állókat - akikben a legjobban
megbízott -, hogy a rangidős lovag titokban Pusztító
volt, aki a lázadó tanács megdöntését tervezte, s a
lovagok kezébe akarta kaparintani a hatalmat, magát
kiáltva ki királynak.
Így aztán a szikár, sötét bőrű lovag, okos
pillantásával, és síri hangjával, élénk érdeklődéssel
hallgatta, amit Sorak mondott. Ha igaz az, amit ez az
idegen pásztor állít - miszerint valami Nibenay-i
arisztokrata kémeket küldött volna Tyrbe -, akkor
világos, hogy Nibenay Árnyék Királyának szeme a
városon van, és annak gyenge pontjait kutatja. Ez,
gondolta Timor, meghiúsíthatja saját terveit.
- Miért jöttél hozzánk ezekkel a hírekkel? - kérdezte
Sadira, amikor Sorak elhallgatott.
- Mert én csak egy egyszerű pásztor vagyok - felelte
Sorak -, és úgy gondoltam, hogy Tyr testülete
értékesnek ítéli majd őket.
- Más szóval, arra számítottál, hogy jutalmat kapsz
érte - jegyezte meg Kor tanácsnok gúnyosan. - Honnan
tudjuk, hogy az igazat mondtad el?
- Neveket és pontos leírásokat adtam nektek -
válaszolta Sorak -, s a tervük minden részletét
elmeséltem, amiről tudomásom van. Elmondtam a
martalócok tervét a karaván megtámadásáról is.
Nézzetek utána magatok ezeknek a dolgoknak. Ami a
jutalmat illeti, szívesen megvárom, amíg kiderítitek,
hogy igaz-e, amit elmondtam. Timor elgondolkodva
biggyesztette le a száját.
- Időbe kerülne kinyomozni az állítások valódiságát -
ingatta a fejét.
- Szívesen itt maradok addig a városban - biccentett
Sorak.
- S mi lesz addig a nyájaddal? - pillantott rá kérdőn
Timor. - Ki vigyáz majd rá, amíg te távol vagy?
- Nem hagytam a nyájat őrizetlenül - mosolyodott el
Sorak azon, hogy igazat mondott, hiszen nem volt
nyája, amire vigyázni kellett volna. - Az, hogy a
városban maradok, felemészti majd a hasznom egy
részét, de nem bánok némi veszteséget egy hosszú
távú, nagyobb nyereség érdekében.
- Hol találunk meg, ha újra beszélni akarunk veled? -
kérdezte Sadira.
- Azt hallottam, vannak olcsó szállások a
lakónegyedekben, az elf-piac mellett - hajolt meg
Sorak. - Ha Zalcor kapitány lenne olyan jó, hogy
elkísér oda, kivehetnék egy kicsi, olcsó szobát, s akkor
tudná, hol találhat meg.
Sadira bólintott.
- Zalcor kapitány! Elkíséred a pásztort a elf-piachoz
közel eső negyedbe, és gondoskodsz róla, hogy találjon
szállást.
A fiúhoz fordult.
- S amíg a városban tartózkodsz, pásztor, a testület
hálás lenne, ha elérhető maradnál. Utánanézünk
ennek a jelentésnek, s ha igaznak bizonyul,
jutalomban részesítünk.
Sorak tiszteletteljesen fejet hajtott, és megfordult,
hogy elinduljon Zalcor és katonái kíséretében.
- Ha ez az idegen egyszerű pásztor csupán, ahogy
mondja, akkor Timor legalábbis kank - jegyezte meg
elgondolkodva Rikus, miután a terem ajtaja
becsukódott. - Figyelted a kardot, ami az övén
függött?
- Észrevettem - bólintott Sadira. - Ráadásul mágiát
éreztem a pengében. Kétségtelen, hogy nem az, akinek
mondja magát, ám ha a legkisebb esélye van annak,
hogy igazat beszél, akkor utána kell járnunk.
- Egyetértek - biccentett Timor. - Azt már eddig is
tudtuk, hogy Hamanu Király meg akarja szerezni a
várost. Amennyiben Nibenay Árnyék Királya is erre
áhítozik, nem mutathatunk gyengeséget. Ha kémeket
küldtek Tyrbe, el kell fognunk őket, és kellő szigorral
kell eljárnunk, úgy, hogy abból mindenki tanuljon. Ha
pedig a martalócok arra készülnek, hogy
megtámadjanak egy innen induló karavánt, katonákat
küldünk a kereskedő-őrségét megerősítendő... úgy már
könnyen leverhetik a támadást. Meg kell mutatnunk,
hogy Tyr biztonságos a kereskedők számára, hogy
tudjuk, miképp védjük meg érdekeinket, s vigyázunk a
biztonságunkra.
- Igazat szólsz - értett egyet Kor tanácsnok. - Nem
vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy figyelmen kívül
hagyhatnánk egy efféle fenyegetést.
- Mindezek mellett továbbra is az a véleményem, hogy
figyeltetnünk kell az idegent - jegyezte meg Rikus. -
Semmit sem tudunk róla, én pedig komolyon kétlem,
hogy egyszerű pásztor lenne.
- Egyetértek. - Timor elhúzta a száját. - Akár ügyes
kém is lehet. Bölcs lenne, ha rajta tartanánk a
szemünket. A lovagok könnyen ellátnák ezt a feladatot...
készen állunk, hogy segítsünk a testületnek kideríteni,
igaz-e az, amit az idegen állít.
- Támogatom, hogy a lovagok vegyenek részt a
nyomozásban, a városi őrség segítségével - mondta
Kor.
- Csatlakozom - szólalt meg sietve Dargo tanácsnok.
- Mindenki egyetért? - kérdezte Sadira.
A szavazás egyhangúnak bizonyult.
- Megszavazva - jelentette be a szőke nő. Kalapácsával
rákoppintott az asztalra. - Az ülést berekesztem.
Miközben a tagok kisiettek a teremből, Sadira ülve
maradt, kezeit összekulcsolta maga előtt, s
gondolataiba mélyedve nézett előre. Rikus szintén ott
maradt, várva, hogy Timor távozzon. Az idős lovag
komoly, halk hangon beszélt Korral és Dargoval,
miközben kisétáltak a teremből.
- Nem bízom ebben a háromban - mormogta Rikus.
-Főként abban a bolond lovagban nem. Valamit
terveznek.
- A lázadásukat - biccentett elkomorodva Sadira.
- Micsoda?
- Timor azon mesterkedik, hogy lejárasson, és
elintézzen minket, azután a lovagok átveszik a
hatalmat -magyarázta Sadira.
- Bizonyos vagy ebben? Vannak bizonyítékaid?
- Nincsenek, de ha lennének, se tehetnék semmit. Az
éppen kedvezne Timornak. A lovagok akkor ránk
mutogatnának, és azt mondanák, mi sem vagyunk
jobbak, mint az előző uralkodó, mert nem
engedélyezzük, hogy legyen ellenzék.
- És akkor...? Üljünk nyugodtan, amíg a lovagok
ellenünk fenekednek?
- Szó se róla. Nem tétlenkedünk - sziszegte
kegyetlenül Sadira. - Ám ravaszul kell cselekednünk,
épp olyan titkos és fondorlatos eszközökkel, mint ők. -
Nagyot sóhajtott. - Letaszítani egy zsarnokot és a
lázadást vezetni sokkal egyszerűbb, mint utána
uralkodni. Hidd el, nem telik el úgy nap, hogy azt ne
kívánnám, bárcsak átadhatnám a felelősséget valaki
másnak.
- De nem Timornak! - sápadt el Rikus.
Sadira újra elmosolyodott.
- Nem, nem Timornak és a lovagjainak. Hiszen akkor
hiába csináltuk az egészet. - Megveregette a hajdani
gladiátor erős vállát. - A csatában senki sem ér fel veled,
Rikus, de most meg kell tanulnod egy másfajta
arénában harcolni. És ebben az új harcban az erő nem
számít. Meg kell tanulnunk Timor fegyvereit
használni, csak épp jobban, mint ő.
- Mit javasolsz? - kérdezte a tar férfi.
- Rajta kell tartanunk a szemünket Timoron, és
megtenni mindent, hogy megakadályozzuk körmönfont
akcióit. Azt hiszem, jól tennénk, ha nem tévesztenénk
szem elől ezt az idegent sem.
- Az ösztöneim azt súgják, hogy nem az, aminek
látszik.
- Az ösztöneid mindig jónak bizonyultak - bólintott
Sadira. - Nyilvánvaló, hogy nem pásztor. Olyan a
testalkata, mint egy harcosnak, a külseje alapján meg
inkább csavargónak mondanám. Van valami a
pillantásában... valami nyugtalanító. Mágia sugárzik a
kardjából, másfajta, mint amivel eddig találkoztam.
Ráadásul a szelídített tigone-ja... egy olyan bestia, amit
eddig még sosem szelídített meg senki. Nem, nem
egyszerű pásztor. A kérdés csak az, hogy akkor
micsoda?
- Ennek majd személyesen nézek utána - morogta
Rikus elszántan.
- Nem, Rikus. Most, hogy Timor cselt vet ellenünk, itt
van rád szükségem. Túl ügyes ahhoz, hogy egyedül
szálljak vele szembe. Azok a javaslatok, amikkel előállt,
látszatra értelmesnek hangzottak, s nem tudtam elég
gyorsan gondolkodni ahhoz, hogy hibát találjak
bennük. Most már késő, és ha a fejük tetejére állítják
a dolgokat Tyrben, Timor nem habozik majd, hogy ő
húzza belőle a legtöbb hasznot. Gyakorlott cselszövő,
nekem pedig nincs gyakorlatom ezekben a dolgokban.
Ezért kell a segítséged.
- Akkor mi legyen Sorakkal?
- Ezt a feladatot valaki másra kell bíznod - felelte a
nő. - Valakire, aki megbízható. Valakire, aki elég ügyes,
hogy mint egy árnyék, állandóan a nyomában legyen.
Valakire, aki tud halkan járni, gyorsan gondolkodni, s
önálló döntéseket hozni. Valakire, aki elég ügyes ahhoz,
hogy kijátssza Timort, bármit is tervez ezzel az
idegennel kapcsolatban.
Rikus elmosolyodott.
- Remek portrét festettél egy öreg barátomról.
- Olyan barát ez, akiben megbízhatunk?
- Feltétel nélkül.
- Ez nekem elég. Elvégezné a barátod ezt a feladatot
nekünk? Lehet, hogy veszélyes lesz.
- Csak érdekesebbé teszi a számára - mondta Rikus
vigyorogva.
- Milyen hamar tudod kérni a segítségét?
- Azonnal!
- Ne maradj el túl soká, Rikus, - kérte a nő. -
Számtalan mosolygó arcot látok magam körül, de csak
kevés a baráté közülük.

Sorak soha életében nem látott ehhez a zsúfolt

negyedhez hasonlót. Hozzászokott a Zengőhegy békés
nyugalmához és az óriási nyitott terekhez, s már a
kereskedőnegyed zaját és zsúfoltságát is sokkolónak
találta. Arra pedig, ami a lakónegyedben várta,
végképp nem volt felkészülve.
Az utcák egyre szűkebbek és szűkebbek lettek,
mígnem zegzugos sikátorokká váltak. Ezek vezettek a
két-három- meg négyemeletes épületek között, amiket
vályogtéglából építettek, s vöröses árnyalatú
gipszvakolattal fedtek be. Az árnyalatok a földszínűtől
a tompa vörösön át a barnáig terjedtek; a falak sok
helyen megrepedeztek, a külső vakolat lemállott a
röppenő századok múltával, s látni engedte a
vályogtéglák csorba éleit.
Az épületek kocka alakúak voltak, kissé lekerekített
sarkokkal. Majdnem minden épülethez fedett bejárót
készítettek, gipszvakolatú téglaoszlopokkal
megtámasztva, fatetővel. A tető sok helyen az épületek
egész elején végigfutott, hogy védelmet nyújtson az
égető nap elől. A bejáratok talaját néhol téglával
kövezték ki, másutt deszkapadlót ácsoltak, de a
legtöbb helyen nem fedte semmi. Számos kapualjban
piszkos koldusok kuporogtak kéregetve, másutt
hiányosan öltözött nők álltak kihívó pózokban.
Sorak minden érzéke túl volt terhelve; mégis, talán a
szag uralkodott mindenek felett. Az emberek minden
szemetet az épületek közötti keskeny sikátorokba
ürítettek, s az ott rohadt a hőségben, ártalmas
kipárolgása könnyesre marta a szemet. Legyek és
rágcsálók nyüzsögtek mindenfelé.
Amint Zalcor kapitány s a városi őrség egy kis csapata
kíséretében ballagott, az emberek szétszaladtak előlük.
Sok szokatlan dolgot láttak Tyrben, de ez volt az első
alkalom, hogy egy tigone sétált a város utcáin. A városi
őrség, amint egy elfszerzetet kísér egy pszionikus hegyi
macskával az oldalán, még a nyomornegyedben is
furcsa dolognak számított.
- Hát, azt mondtad, a legolcsóbb szállást akarod
-mondta Zalcor kapitány Soraknak, amint megálltak az
egyik épület előtt. - Ez lenne az. Ennél olcsóbb szobát
nem találsz az egész városban, s ha meglátod, nyomban
rájössz, miért.
Sorak ránézett a háromemeletes fogadóra.
Gipszvakolata sok helyen lemállott, úgyhogy
látszottak az öreg téglák meg a habarcs, s a fal
mindenütt megrepedezett. A szag itt sem tűnt kevésbé
bántónak, mint másutt, ám ez még korántsem volt
minden. Skrofulás koldusok ültek a földön a fedett
bejáróban, amely az egész épület hosszán húzódott.
Erősen festett nők, lenge ruhákban ácsorogtak a
bejáratnál, s érdeklődve nézték a csoportot.
- Azt hiszem, ez jó lesz - biccentett Sorak.
- Biztos vagy benne? - kérdezte a kapitány. - A Testület
azt mondta, vigyelek el egy fogadóba. De azt nem
mondták, hogy a legrosszabba a városban.
- De ez a legolcsóbb?
- Igen. Nézd, én megértem, hogy takarékoskodni
akarsz, de van olyan, hogy valaki túlzásba visz egy
erényes tulajdonságot. Azt hittem, ha meglátod ezt a
helyet, meggondolod magad, de mivel úgy látszik, nem
akarod jobban kinyitni az erszényedet még a
kényelmetlenségek ellenére sem, szeretnélek
figyelmeztetni, hogy itt elveszítheted az összes
pénzedet. Ez egy veszélyes környék. Az elf-piac itt
van az utca végén, és még én sem merészkednék oda
úgy,- hogy egy osztag ne kísérne.
- Hálás vagyok azért, hogy aggódsz értem, Kapitány -
mondta a fiú -, de szűkösek az anyagi forrásaim, és nem
tudom még, milyen hosszan kell a városban időznöm.
Ki kell jönnöm a pénzemből, ameddig csak lehet.
- Akkor azt ajánlom, egyik kezedet mindig a
tarsolyodon, a másikat meg a kardod markolatán tartsd
- tanácsolta a katona. - És ne menj annak a helynek a
közelébe.
Sorak arra nézett, amerre a kapitány mutatott, s egy
hatalmas, háromemeletes épületet pillantott meg a
zsákutca végén. Ez a ház jobb állapotúnak tűnt, mint a
többi, s elég friss, barna vakolata volt. A környék többi
épületétől eltérően, nem védte tető a bejáratát, s előtte
fallal körülvett, kövezett udvar nyúlt be az utcára, ahol
néhány sivatagi növény s egy kis szökőkút állt. Ívelt
csontkapu vezetett az udvarra, s kövezett út vitt a
bejáratig; folyamatosan ki-bejártak rajta az emberek. A
kapu fölött hatalmas, ezüsttel bevont vaspók függött.
- Mi az a hely? - kérdezte az elfszerzet.
- A Kristály Pók - mondta Zalcor. - S hidd el nekem
barátom, nem neked való.
Sorak mosolygott.
- Nem aggódtál értem ennyire, amikor először
találkoztunk.
- Az az igazság, hogy jobban aggódtam azért, nehogy
az állatod felfalja a polgárainkat - vigyorgott a katona.
Aztán elkomolyodott. - De ha most jobb szándékkal
vagyok irántad, az azért van, mert hallottam, amit a
Testületnek mondtál.
- Hiszel nekem? A testület tagjainak, úgy látszott,
fenntartásai voltak - mondta a fiú.
Zalcor gúnyosan horkantott.
- Azok politikusok. Kivéve Rikust, aki gladiátor volt,
s különben is félvér, azok pedig nem a legmegbízhatóbb
fajta. Ha olyan régóta szolgálnál katonaként, mint én,
s a városi őrség élén nap mint nap találkoznál
mindenféle bűnözőkkel, akkor te is ösztönösen tudnád,
ki mond igazat, és ki nem. Nem voltál köteles idejönni a
híreiddel. Neked nem érdeked, hogy Tyr biztonságban
legyen.
- De ahhoz már fűződik érdekem, hogy jutalmat
kapjak - mutatott rá Sorak.
- Azt nem irigylem tőled. Én Altarukban születtem és
nevelkedtem, s ismerem valamelyest a Nibenay-i
martalócokat. Van egy olyan érzésem, te aztán tudod,
hogyan használd azt a különleges kardot. A
martalócok félelmetes harcosok, s te nemcsak túlélted
a velük való találkozást, de ki is tudtad szedni
egyikükből azokat a híreket.
- A testület tagjai közül néhányan ezt gyanúsnak
találják - vélekedett a fiú. Aztán tétovázva hozzátette: -
Láttam a szemükön.
- Amit meg én látok a te szemeden, azt mondja nekem,
hogy igazat szóltál. - Bár azt hiszem, nem a teljes
igazságot. - A tiszt végigmérte Sorakot. - Te nem vagy
pásztor, barátom. Nem olyan a járásod, s a bőröd sem
úgy néz ki, mint annak, aki a szélfútta síkságon tölti a
napjait.
- Ez mind jó ok arra, hogy ne bízz bennem,
gondolom.
- Talán - vont vállat Zalcor. - De én elég jól ítélem meg
az embereket, s az ösztönöm azt súgja, te nem vagy
ellenség. Nem tudom, milyen ügyben jársz, de azt
hiszem, annak kevés köze van Tyrhez magához. S ha
így van, akkor semmi közöm hozzá.
Az elfszerzet mosolygott.
- Látom már, miért lett belőled tiszt - mondta. - No, de
mondd csak el, miért óvakodjak a Kristály Póktól?
Miféle hely az?
- Egy játékterem. A leghírhedtebb Tyrben. Sorak a
homlokát ráncolta.
- Mi az a játékterem?
- Ha nem tudod, mi az, akkor csak hidd el, az az
utolsó hely Athason, amit meg kell ismerned. Ez egy
szórakozóhely, legalábbis így hívják, ahol
szerencsejátékot játszanak, s másfajta időtöltést is
kínálnak, ha megfizeted.
- Szerencsejátékot?
- Hol éltél eddig? - kérdezte elkerekedő szemekkel a
katona.
- A Zengőhegyen - vágta rá a fiú, mert nem látta
értelmét, hogy eltitkolja.
- A Zengőhegyen? De hiszen ott fent nincsenek falvak,
még csak egy kis település sincs, kivéve... - Elhallgatott.
Megrázta a fejét. - Nem, az lehetetlen. Te férfi vagy.
- A szerencsejátékokról meséltél - emlékeztette Sorak.
- Felejtsd el - javallotta a másik. - Lehet, hogy nyersz
néhány kisebb fogadást, de aztán elfordul tőled a
szerencse, mert az mindig a Házzal van. A játékok sem
mindig becsületesek. Ha szerencsejátékos volnál,
egyszerűen csak figyelmeztetnélek, de mivel semmit
sem tudsz ezekről a dolgokról, nagyon erősen
javaslom, hogy maradj távol attól az elátkozott helytől.
Mindenedet elveszítenéd, és még le is ütnének vagy
elkábítanának, hogy a kardodat is elvegyék. Egy olyan
kard, mint a tiéd, sokat érne az elf-piacon. Körülbelül
annyi esélyed lenne arra, hogy túléld ott bent, mint
nekem egy tigone-barlangban.
- Értem - biccentett a fiú.
Zalcor rezignáltán sóhajtott.
- Úgyis bemész. - Megrázta a fejét. - Látom rajtad.
Mindenesetre, ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.
Ne feledd, ez itt az elf-piac kerülete, s az őrség nem jár
erre túl gyakran. Alig van elég emberünk, hogy féken
tartsuk a bűnözőket a lakónegyedekben. Ha odamész,
magadra vagy utalva.
- Köszönöm a tanácsot, Kapitány - nézett rá az
elfszerzet. - Majd meggondolom.
- De valószínűleg nem fogadod meg - vont vállat
Zalcor. - Tégy kedved szerint. Mindenesetre remélem,
életben maradsz addig, amíg a Testület eldönti, hogy
ad-e neked jutalmat, mert valószínűleg csak az marad,
amit hazavihetsz Tyrből.
Visszament az embereihez; hamarosan elmasíroztak
a központi piactér felé. Sorak hosszan bámulta a
düledező fogadót, aztán végignézett az utcán, a
játékterem irányában.
"Minek kihívni a bajt?" kérdezte Eyron. "Hallottad, mit
mondott a kapitány. Mindenünket elveszíthetjük."
"Másfelől azonban," mondta Sorak, "nyerhetünk is."
"Zalcor azt mondta, a játékok nem mindig
becsületesek," tette hozzá Eyron.
"Igaz, ezt mondta," hagyta helyben a fiú, "ám ilyen
értelemben van egy kis előnyünk, nem igaz,
Oltalmazó"?
"Én érzékelni tudom a becstelenséget," mondta a
szólított, "és különben sem találjuk meg a Titkos
Szövetséget egy szobában ücsörögve."
"Pontosan így gondolom," mondta Sorak. "És ha a
városi őrség nem őrjáratozik erre, mi lenne
megfelelőbb hely, hogy megtaláljuk őket?"
"Én menni akarok!" szólalt meg Kivara. "Jól hangzik!"
"Nekem viszont veszélyesnek hangzik," szögezte le
Eyron.
A többiek csöndben maradtak, s hagyták, hogy
Sorak döntsön. Ő gondolkodott egy percig, majd
elindult a Kristály Pók felé.
Útban odafelé nem figyelt sem a nyafogó koldusokra,
akik a kezüket nyújtogatták felé, sem a hívogató
nőkre. Inkább céltudatosan haladt a játékterem felé;
kíváncsi volt rá, vajon mit talál ott.
A félelf kapus szeme kerekre nyílt, amikor meglátta
Tigrát.
- Állj! - kiáltotta, sebesen a kapu mögé bújva. - Nem
viheted be azt a vadmacskát ide!
- Nem bánt.
- Miért hinnék neked? - kérdezte a kapus. - Felejtsd el.
Az állat kint marad.
- Tigra mindenhová velem jön - mondta Sorak.
- Hát, ide aztán nem!
- Van pénzem. - A fiú megcsörgette az erszényét.
- Énfelőlem a tiéd lehet az egész városi kincstár. Ezzel
a teremtménnyel akkor sem jössz be!
- Mi a baj, Ankor? - kérdezte egy reszelős női hang a
kapus háta mögül. Sorak egy köpenyes, csuklyás alakot
pillantott meg a belső udvarról közeledni.
- Semmi, asszonyom, csak egy pásztor akar bejönni a
vadállatával együtt.
- Vadállat? Miféle vadállat? - A köpenyes alak
odament a kapuhoz, és kinézett rajta. - Szent sárkány!
Ez egy tigone!
- A barátom - közölte Sorak, megérezve a kapus
viselkedéséből, hogy a nő valamiféle vezető lehet itt. -
Kölyökkorától fogva nevelem, s feltétel nélkül szót
fogad nekem. Nem bántana senkit, erről
biztosíthatlak, csak akkor, ha valaki engem akarna
bántani.
A nő hátraengedte a csuklyát, és a kapuhoz lépett,
hogy jobban megnézhesse magának Sorakot. Így aztán
az elfszerzet is szemügyre vehette őt: nyomban látszott
rajta, hogy félelf; csaknem olyan magas volt, mint
Sorak, vállig érő, fényes fekete haj keretezte az arcát,
jellegzetes, mégis finom vonásaiból smaragdzöld
szempár világlott elő.
Elámult, amint meglátta a fiút; szimatolt egy nagyot,
ami után még inkább elkerekedett a szeme.
- Félszerzet és elf?
- Igen. Elfszerzet, ha úgy tetszik - mondta Sorak.
- De... az elfek és a félszerzetek esküdt ellenségek!
Soha nem hallottam arról, hogy gyermeket
nemzenének. Nem is tudtam, hogy ez egyáltalán
lehetséges!
- Nos, én vagyok rá az élő bizonyíték, hogy az - felelt
gunyorosan a fiú.
- Milyen érdekes! Mesélj még magadról - kérte a nő.
- Ankor, engedd be.
- De... asszonyom...- tiltakozott a kapus.
- Azt mondtam, engedd be. - A zöld szemű félelf
hangja vágott, mint az ostorcsapás, és a kapus azonnal
engedelmeskedett. Miközben kinyitotta, a vaskaput
gondosan maga és Tigra közé tolta.
- Biztos vagy benne, hogy parancsolni tudsz a
tigone-nak? - kérdezte a nő.
- Igen. Biztos.
- Ajánlom is - pillantott nyugtalanul Tigrára. -
Másképpen megöletem az állatot, és te fedezel minden
kárt, amit a létesítményemben okoz.
- Akkor hát, te vagy a tulajdonos?
- Igen. Krystának hívnak. Sorak elmosolyodott.
- A kristály pók?
A nő visszamosolygott, és belékarolt, amint a kövezett
úton a játékterem bejárata felé mentek.
- Mi a neved, elfszerzet?
- Sorak.
A félelf felvonta ívelt szemöldökét.
- És valóban úgy is teszel?
- Hogy egyedül járok-e? Nem egészen. Tigra velem
van.
- Tigra - ismételte Krysta, s az állat felnézett rá. -
Tudja a nevét - csodálkozott.
-A tigone-ok pszionikus macskák - magyarázta
Sorak. - Intelligensek és gyors felfogóképességűek.
Tigra olvasni tud a gondolataimban.
- Milyen érdekes. Kár, hogy nem tud beszélni, mert
akkor megkérdezném, mire gondolsz most.
- Arra gondolok, hogy figyelmeztettek, ne jöjjek ide.
- Igazán? Kicsoda?
- A városi őrség kapitánya.
- Nem Zalcor a neve véletlenül? - kérdezte Krysta.
- De igen. Ismered?
A nő felnevetett.
- Többször is letartóztatott régebben. Már akkor
ismertem Zalcort, amikor egyszerű közlegény volt, de
újabban nem tisztel meg a látogatásával.
- Miért nem?
- A városi őrség kapitányának vigyáznia kell a
látszatra. Nem használna neki, ha rendszeresen
idelátogatna, még akkor sem, ha azok teljesen ártatlan
látogatások volnának, a kötelesség nevében. Az
emberek arra gyanakodnának, hogy megvesztegetem.
A városi őrség amúgy is túl van terhelve. Örülnek, ha a
piaci kerületben, meg a telepeken szemmel tudják
tartani a bűnözőket. Semmiféle fontos személy nem
lakik a elf-piac környékén, úgyhogy erre nem nagyon
járnak. Ez az egyik oka, amiért ide építtettem ezt az
intézményt.
Elérték a bejáratot, és egy lakáj kinyitotta előttük a
nehéz faajtókat. Egy ablaktalan előtérbe értek, ahonnan
kőlépcső vezetett lefelé, a játékterem földszintjére. Az
egész emeletet egyetlen barlangszerű terem alkotta,
ahol a legkülönbözőbb emberek tülekedtek a
játékasztalok között. Hátul, a terem teljes
szélességében hosszú pult húzódott. Mögötte és előtte
színpadokat emeltek, ahol mezítelen táncosok
vonaglottak a zenészek játszotta ritmusra. Egzotikus
füst pikáns illata terjengett a levegőben, izgatott
kiáltások és szerencsétlen nyöszörgések hallatszottak
az asztalok felől, ahol olyan gyorsan nyertek és
veszítettek a játékosok, amilyen gyorsan a kockát
eldobták.
- Na, mi a véleményed az intézményemről? – kérdezte
Krysta, lágyan megszorítva Sorak karját.
A fiú nyugtalanságot érzett többi személyiségében,
kivéve Kivarát, aki el volt ragadtatva a teremben
változó, szinte kézzelfogható energiaáramlástól.
 "Milyen játékot játszanak itt?" kérdezte izgatottan.
"Szeretném kipróbálni őket! Mindet ki akarom
próbálni!"
"Türelem," nyugtatta Sorak némán. Majd hangosan
azt mondta:
- Soha nem láttam még ilyet.
- Sokkal több van itt annál, mint amit látsz - mondta
Krysta olyan hangon, amely óriási meglepetéseket
ígért. - Hadd vezesselek körbe.
Levette a köpenyét, s odaadta az egyik lakájnak.
Alatta csak annyi ruhát viselt, ami éppen eltakarta
intimebb testrészeit. Zetalbőrből való, rövidszárú,
fényes fekete csizmája felett fedetlenek voltak hosszú
lábai, amíg csak a derekára tekert kurta fekete
szoknya el nem takarta. A szoknya ugyanolyan bőrből
készült, mint a csizma, s rafináltan ferdére szabták,
tehát egyik oldalon combközépig ért, míg a másikon
csaknem csípőig látni engedte meztelen combját.
Hozzáillő, fekete melltartó takarta némiképp kebleit
hátát teljesen szabadon hagyva. Derekán
aranyérmékből való öv csillogott, amit vékony ezüst
láncszemek tartottak össze; nyakát számos nyaklánc,
amulett ékesítette, s arany karikákat viselt a
csuklóján, karján is.
Amint átnyújtotta köpenyét a lakájnak, Sorak arcát
nézte. Pillanatnyi zavar, s csalódottság árnya futott
végig a vonásain, amikor látta, hogy nem úgy reagált
mint a többi férfi.
A lakáj tétovázott egy kicsit, majd amikor látta, hogy
Sorak nem veti le a köpenyét, hátrább lépett.
Krysta kedvelte a nagy belépőket: ezúttal egy
egzotikus idegen karján érkezett, akit egy felnőtt tigone
kísért. Ahogy a lépcsőn lépkedtek lefelé, sok
törzsvendég mutogatott és bámult rájuk, de akadtak,
akik úgy elmerültek a játékban, hogy észre sem vették
őket. Amint az asztalok között elhaladtak, számos
vendég elhátrált előlük; voltak akik felkiáltottak, s
elejtették italukat, amikor meglátták Tigrát. Krysta
minden pillanatot élvezett, míg az elfszerzetet a pult
felé kísérte.
- Meghívhatlak egy italra? - kérdezte, pattintva az
ujjával. Egy elf nő azonnal feléjük sietett a pult mögött.
- Köszönöm - bólintott a fiú.
- Hozz nekünk két mézbort a legízesebb fajtából,
Alora.
- Igen, asszonyom.
Egy pillanattal később már le is tett eléjük két serleget
a pultra. Krysta elvette az egyiket, a másikat pedig
Soraknak nyújtotta.
- Új élményekre - mondta mosolyogva, s felemelte a
poharát, kissé hozzáérintve a másikhoz. Mialatt a nő
ivott, Sorak ajkához emelte a serleget, megszagolta, s
belekóstolt. Aztán elfintorodott, s visszatette a pultra.
Krysta meglepetten nézte.
- Nem ízlik?
- A vizet jobban szeretem.
- Vizet? - ismételte meg a zöld szemű félelf, mert nem
volt benne biztos, hogy jól hallotta. Felsóhajtott. - A
barátom inkább vizet kér, Alora.
- Igen, asszonyom. - Elvette a mézbort, s egy friss
vízzel teli serleggel tért vissza. Sorak megízlelte, majd
nagyot kortyolt belőle, félig kiürítve a poharat.
- Ez jobban ízlik? - kérdezte Krysta gúnyosan.
- Nem olyan friss, mint a hegyi források vize, de jobb,
mint az a ragacsos szirup - bólintott a fiú.
- A legritkább és legdrágább évjáratú fűszeres mézbor,
és te ragacsos szirupnak nevezed? - rázta a fejét a
tulajdonosnő. - Más vagy, mint a többiek, az egyszer
biztos.
- Bocsáss meg - kérte Sorak. - Nem akartalak
megbántani.
- Oh, hiszen nem bántottál meg. Csak arról van szó,
hogy még sohasem találkoztam hozzád hasonlóval.
- Nem tudom, van-e egyáltalán hozzám hasonló.
- Lehet, hogy igazad van - mondta Krysta. - Elvégre,
soha nem hallottam még elfszerzetről. Mesélj a
szüleidről.
- Nem emlékszem rájuk. Gyermekkoromban kiraktak
a sivatagba, hogy ott haljak meg. Semmire sem
emlékszem azelőttről.
- És mégis túlélted. Hogyan?
- Valahogyan eljutottam a Zengőhegy lábához -
mesélte Sorak. - Tigra talált rám. Akkor még kölyök
volt. Elszakadt a fajtájától, úgyhogy mindketten
elhagyottak voltunk, bizonyos értelemben.
Valószínűleg ezért csatlakozott hozzám. Mindketten
egyedül maradtunk a világban.
- És ő megvédett téged - bólintott Krysta. - De egy
tigone-kölyök még nem képes túl sokra. Hogyan
maradtál életben?
- Egy pirín rám talált, s ápolt, amíg jobban lettem.
- Egy pirín! - csodálkozott a félelf. - Még senkivel sem
találkoztam, aki akár csak látott volna békehozót,
nemhogy még az is nevelje!
"Vigyázz Sorak," figyelmeztette az Oltalmazó. "Ez a nő
sokat kérdez, és keveset mond."
- Te még semmit sem mondtál magadról - mondta
Sorak, hallgatván a figyelmeztetésre.
- Biztos vagyok benne, hogy az én történetem közel
sem olyan érdekes, mint a tiéd - felelt a tulajdonosnő.
- Azért szívesen meghallgatnám. Hogy' lett egy ilyen
fiatal, gyönyörű félelf egy ilyen hely tulajdonosa?
Krysta mosolygott.
- Megmutassam?
- Hogy megmutasd-e?
- Végül is - mosolygott Krysta -, nem azért jöttél el egy
játékbarlangba, hogy csak beszélgess, nem igaz?
Karon fogta pártfogoltját, s az egyik asztalhoz vezette.
A fiú látta, milyen sebesen csinálnak neki helyet az
asztalnál. Látta azt is, hogy több, felfegyverzett őr cirkál
a teremben, az asztalokat figyelve, s a hozzájuk
legközelebb állók le nem veszik a szemüket Krystáról.
Az asztalnak, amelyikhez odamentek, fényezett fával
körülvett, mélyített teteje volt, lapját sima, fekete
zetalbőrrel fedték. A mellette álló játékmester egy
lapátvégű fabotot szorongatott a kezében. Amikor a
játékosok eldobták kockáikat, ő kihirdette az
eredményt, s visszatologatta őket a lapáttal.
Sorak felfedezte, hogy a kockák mind különbözőek.
Az egyik háromszögletű, mint egy piramis. Három
számot festettek a négy oldal mindegyikére úgy, hogy
csak az egyik nézett felfelé, ha ledobták. Egy másik
szokványos kocka alakú volt, s egy-egy számot róttak
minden oldalára, míg két másiknak gyémánt formát
adtak, nyolc illetve tíz oldallal. Két másik csaknem
gömböt formázott, azzal a különbséggel, hogy lapos
felületeket csiszoltak bele. Az egyik ilyennek tizenkét
oldala volt, a másiknak meg húsz.
- Soha nem játszottam még ilyen játékot - mondta
Sorak Krystának.
- Valóban?
- Most először vagyok játékbarlangban - ismerte be a
fiú.
- Akkor hát, ki kell tanítanunk téged - mosolygott a
zöld szemű félelf. - Ez egy nagyon egyszerű játék. Úgy
hívják, Hawke Áldozata... a költő után, aki kitalálta.
Látod, minden kocka különböző. Az oldalak száma
határozza meg a fogadást. Minden játék hat körből áll.
Az elsőben csak a háromszögletű kockát lehet
használni. Ennek négy oldala van, tehát négy
agyagérme megy az edénybe. A második körben a
háromszögletű és kocka alakúakat is el kell dobni. A
kocka alakúnak hat oldala van, tehát hozzáadva ezt az
első négy oldalhoz, már tíz agyag, vagy egy ezüst
érme a hívás. A harmadik körben hozzájön a
nyolcoldalú kocka, úgyhogy már hárommal játszunk, a
fogadás pedig tizennyolc agyag, vagy egy ezüst és
nyolc agyag érme. A negyedik körben a tízoldalút is
bevesszük, s így négy kockát dobunk. Így már
huszonnyolc agyag, vagy két ezüst és nyolc agyag
érme a hívás. Az ötödik körben hozzájön a tizenkét
oldalú kocka is, most tehát öt kocka van játékban, s a
hívás tizenkettővel növekszik, vagyis negyven agyag,
vagy négy ezüst érme. Az utolsó körben a húsz oldalú
kocka is játszik, tehát mind a hat kockával dobunk, s a
fogadás hat ezüst érme lesz. Minden körben
összeadják az eredményt, és a győztes viszi az edény
tartalmát. Ha a vesztes be akarja hozni, amit
elvesztett, akkor meg kell kockáztatnia a következő
tétet, vagy kiesik, és meg kell várnia a következő
játékot.
- Mi van akkor, ha többen is ugyanazt dobják? -
kérdezte Sorak.
- Akkor az edény tartalmát egyenlően elosztják azok
között, akik a legmagasabb eredményt érték el -
magyarázta Krysta. - A hatodik, utolsó körben
megnyílik Hawke Áldozata, amikor a játékosok nem
csak a hatodik körre fogadhatnak, hanem az egész
játékra. A ház a nyereségnek csak kis százalékát veszi
le, minden játék végén. Ennyi az egész. Egyszerű.
"Egyszerű ahhoz, hogy inged-gatyád elveszítsd,"
morogta Eyron. "Négy agyag a kezdéshez, tíz a
következő körhöz, tizennyolc a harmadikhoz,
huszonnyolc a negyedikhez, negyven az ötödikhez és
hatvan az utolsóhoz. Az százhatvan agyag minden
egyes játékhoz, vagy tizenhat ezüst. Az majdnem két
arany játékonként. Nem csoda, hogy ennek a nőnek
még övre is telik belőle. A gatyájukat is elveszi a
vendégeitől.
"Valószínű," válaszolt Sorak Eyronnak némán, "de
nem minden vendége tudja irányítani a kockát, hogyan
essen. Ez nem nagyon különbözik azoktól a pszionikus
gyakorlatoktól, amiket a villichi kolostorban
végeztünk."
- És az ember bármikor visszaléphet egy játékból? -
kérdezte fennhangon a félelftől.
- Ha a fogadás megtörtént, a játékos köteles
végigjátszani az adott játszmát - válaszolta a nő -, de a
fogadás megtétele előtt bármelyik körtől visszaléphet.
"Úgy tűnik, egy okos játékos csak az első körben
fogad, és ha nem nyer, visszalép, s csak a következő
játszma elején tesz újabb fogadást," mondta az
Oltalmazó. "Egy vesztés után való újabb fogadás csak
növelné a kockázatot."
"Akárhogy is van, a Háznak nincs veszítenivalója, és
minden játszmán nyer egy bizonyos százalékot," szólalt
meg Eyron. "Egy játékbarlang működtetése igencsak
jövedelmezőnek látszik."
A játékmester bejelentette, hogy hamarosan új
játszma veszi kezdetét.
- Ki akarod próbálni a szerencsédet? - kérdezte Krysta.
- Miért ne? - Sorak az asztalhoz lépett.
Négy játékos volt összesen, a fiút is beleértve, akik
játékra jelentkeztek. Krysta mellette állt, belékarolt, s
figyelte őt. A játékmester nyugtalanul pillantott Tigrára,
aki Sorak lábánál feküdt a földön, de Krysta bólintott
neki, mire ő idegesen megnyalta a száját, és elindította
a játszmát.
- Négy agyag nyitja az első kört - jelentette be. –
Négy agyag. Kérem a téteket.
Minden játékos letett négy agyagérmét. A játékmester
lapátjával összegyűjtötte őket, s beledobta a kis, fekete
üstbe, amely ott állt előtte.
- Első kör, Első Játékos - mondta, s odatolta a
háromszögletű kockát egy magas, sovány, komoly
kinézetű ember elé, aki Sorakkal szemközt állt.
Kereskedőnek látszott, mert nagyon finoman öltözött,
és nehéz arany meg ezüstgyűrűket hordott mindkét
kezén. Felemelte a kockát, finoman ráfújt, majd
megrázta egy kicsit, aztán eldobta. Hármas jött ki.
- Az Első Játékos hármast dobott - közölte a
játékmester, magához húzva a kockát. - Első kör,
Második Játékos.
 A Második Játékos, egy fiatal ember-nő, kapzsi
kifejezéssel az arcán két tenyerébe vette a kockát, s
suttogott közben, "Gyerünk, gyerünk," majd
lendületesen eldobta.
- A Második Játékos egyet dobott - hirdette ki a
játékmester, miközben a nő vinnyogott, és
elfintorította az arcát. - Első kör, Harmadik Játékos.
A Harmadik Játékos, egy kövér, kopaszodó férfi, aki
izzadt, mint a ló, felvette a kockát, erősen rábámult,
mintha csak rá akarna parancsolni. Mély levegőt vett,
aztán elgurította.
- A Harmadik Játékos kettőt dobott - mondta a
játékmester. A kopaszodó férfi halkan káromkodott
egyet. - Első kör, Negyedik Játékos.
Krysta felkapta a kockát, és odaadta Soraknak.
- Sok szerencsét - súgta.
"Ne látsszon túl könnyűnek," mondta Sorak, amint
visszahúzódott, és hagyta, hogy az Oltalmazó
emelkedjen fel. Hanyag mozdulattal dobta el a kockát.
- A Negyedik Játékos hármast dobott, s így döntetlen
az eredmény - összegezte a játékmester. - Az első kör
nyereményét, tizenhat agyagérmét kettéoszt az Első és
a Negyedik Játékos. Második kör, tíz agyag a tét, kérem,
tegyék meg.
- Látod? Megkétszerezted a pénzedet - mosolygott
mindentudón Krysta. - Szerencsés vagy ma este. Miért
ne folytatnád?
- Valóban, miért is ne? - felelte Sorak. Letett tíz
agyagérmét. A másik három játékos is maradt.
A második körben az Első Játékos négyet dobott. A
Második Játékos egy hatossal megverte, majd a
Harmadik Játékos mindkettőjükön túltett egy tízessel. A
kocka Sorakhoz került.
- Második kör, Negyedik Játékos - kántálta a
játékmester. - A döntetlenhez egy tízes kell.
"Dobj kilencest," rendelkezett Sorak.
"Kilencest?" ellenkezett Kivara. "De döntetlennél nem
tudunk többet dobni, a kilences meg veszíteni fog!"
"Kilencest dobj," mondta újra Sorak. "Az elég lesz a
végső győzelemhez, de mégiscsak veszítünk, hogy ne
gyanakodjanak."
"Nagyon okos," mondta Eyron. "De figyelnünk kell a
végső eredményt."
"Azt szándékozom tenni," mondta Sorak.
Az Oltalmazó kilencest dobott.
- A Negyedik Játékos kilencest dobott - jelentette be a
játékmester. - Nem elég a döntetlenhez, a nyeremény a
Harmadik Játékosé, negyven agyag. Harmadik kör, a tét
tizennyolc agyag, kérem tegyék meg.
- Milyen kár - sajnálkozott a tulajdonosnő. - De csak
egy pont választott el a döntetlentől, ami a győzelmet
jelentette volna. Próbáld meg még egyszer.
A harmadik körben a sovány, komor kereskedő
tizenegyet dobott. A sóvárgó fiatal nő a nyolcasával
harmadszor is veszített. Az alsó ajkába harapott, és
ökölbe szorította a kezét. A kövér férfi szintén nyolcat
dobott, ami azt jelentette, hogy kétszer lett vesztes, s
egyszer nyert. A három kockát most Sorak kapta.
"Tízet dobj" mondta Sorak.
"Nem!" tiltakozott Kivara. "Nyernünk kell!"
"Még nem," mondta Sorak. "Bízz bennem."
Az Oltalmazó tízet dobott.
- A Negyedik Játékos tízet dobott - jelentette be a
játékmester. - Nem nyert, az Első Játékosé a hetvenkét
agyag. Negyedik kör, huszonnyolc agyag a tét, kérem,
tegyék meg.
- Mégsem tart ki a szerencsém - dörmögte az
elfszerzet.
- De csak egy ponttal maradtál le ismét - mutatott rá
Krysta. - Nem állsz rosszul. De most abbahagyhatod, ha
akarod.
- Szó sem lehet róla, hiszen csak huszonnégy agyagot
vesztettem - ellenkezett a fiú izgatottan.
A negyedik körben az Első Játékos tizenhatot dobott.
A Második Játékos tízet, ezzel negyedszer is vesztett, s
egyre kétségbeesettebbé vált. A Harmadik Játékosnak
tizenkilenc sikeredett, s nagyon elégedettnek látszott.
"Most nyerhetnénk, hogy bátrabban folytathassuk a
játékot," vélekedett Sorak. "Húszat dobj."
A négy kocka leesett, a játékmester összeadta az
eredményt.
- A Negyedik Játékos húszat dobott, s ezzel
száztizenkét agyagot nyert. Ötödik kör, negyven agyag
a tét, kérem, tegyék meg.
- Látod? - sugárzott a zöld szemű félelf. -
Huszonnégyet vesztettél, de most hatvannal többed
van. S az elején csak néggyel kezdted. Mondtam, hogy
szerencsés vagy ma este.
- Remélem, még ennél is szerencsésebb leszek -
vigyorgott Sorak, miközben kiszámolta az érméket az
ötödik körhöz.
Ezúttal a sovány kereskedő tizenhetet dobott, és
utálkozva felhorkantott. Az ideges fiatal nő két
tenyerében rázogatta a kockákat, miközben ajkai némán
mozogtak. Húszat dobott. Mélyet sóhajtott, s
nyugtalanul sandított a Harmadik Játékosra; a
huszonnégyes eredmény láttán elkomorult az arca.
Eddig ő vesztette a legtöbbet. A kockák Sorakhoz
kerültek.
"Nyerésben vagyunk," mondta Eyron. "Számításaim
szerint, három ponttal vezetünk a végső eredményt
illetően."
"Ami azt jelenti, hogy okos lenne egy kicsit hátrébb
maradni a következő körben," mondta Sorak.
"Mennyivel hátrébb?" kérdezte az Oltalmazó.
"Nem sokkal," felelte Sorak, "de eléggé ahhoz, hogy
ezúttal meggyőzően veszítsünk. Dobj... tizenkilencet.
Akkor legalább a játékosok fele megver minket ebben a
körben."
Az Oltalmazó eldobta a kockát.
- A Négyes Játékos tizenkilencet dobott - mondta a
játékmester. - A Hármas Játékos nyert százhatvan
agyagot. Hatodik, s egyben utolsó kör, hatvan agyag a
tét, kérem tegyék meg."
- Ha most kiszállsz, akkor húsz agyagot nyertél
-taglalta Krysta. - Ha bennmaradsz és veszítesz,
akkor negyven lesz a veszteséged, ha azonban nyersz,
akkor több, mint kétszáz a nyereség."
- Úgy tűnik, megéri kockáztatni - bólintott az
elfszerzet.
Mind a négy játékos maradt. Sorak azt gondolta
volna, hogy a fiatal nő kiszáll. Semmiképp sem
nyerhetett, hacsak nem dob tökéletesen; kétségbeesés
látszott az arcán. Remegett a keze, amint kiszámolta
az érméket. Mikor mind a négyen lerakták a tétet, a
játékmester megszólalt:
- Hawke Áldozata. Tegyék meg fogadásaikat.
- Én húsz agyagot teszek - mondta az Első Játékos.
A fiatal nő nagyot nyelt, és az ajkát harapdálta.
- Én... százhatvan agyagot teszek. - Pontosan ennyire
fogadott eddig, s látszott, hogy érzelmei döntenek, nem
pedig a logikája. Minden ellene szólt.
- Első Játékos, száznegyven agyagba kerül, hogy bent
maradjon a végjátszmában - tolmácsolta a játékmester.
A kereskedő bólintott.
- Vállalom - mondta.
A Harmadik Játékos vezetett ebben a pillanatban, ami
a végjátékot illette, de csak két pont előnye volt. Egy
pillanatig elgondolkozott, aztán azt mondta:
- Visszalépek.
- A Harmadik Játékos visszalép a végjátéktól, és csak
az utolsó körben vesz részt - hirdette ki a játékmester.
Most Sorakhoz fordult. - Miként döntesz, uram?
- Százhatvan agyagra van szükséged ahhoz, hogy álld
a fogadást, és részt vegyél a végjátékban -
magyarázta a tulajdonosnő. - Vagy visszaléphetsz, és
csak az utolsó körben játszol.
Sorak a fiatal ember-nőre pillantott, akin látszott,
hogy mindenét feltette. Ha elveszti az utolsó kört,
akkor az egész végjátékot is elveszti, s az
megkétszerezi a veszteségét. Nem úgy nézett ki, mint
aki ki tudná fizetni.
- A Második Játékos megemelte a tétet - kezdte. – Én
is megtehetem ugyanezt?
Krysta mosolygott.
- Ha akarod.
- Akkor három aranyra fogadok - emelte fel a hangját
az elfszerzet.
A fiatal nőnek elakadt a lélegzete.
- A tét három arany vagy háromszáz agyag – közölte
szenvtelenül a játékmester. - Első és Második Játékos,
még száznegyven agyag szükséges a bentmaradáshoz.
A fiatal nő a földet nézte, és megrázta a fejét.
- Nincs annyim - nyögte.
- A Második Játékos visszalép a végjátéktól, és csak
az utolsó körben vesz részt - jelentette be a játékmester.
A kereskedőhöz fordult. - Te következel, uram.
A kereskedő végigmérte Sorakot.
- Elfogadom a tétet - mondta.
- A fogadás befejeződött. Minden játékos részt vesz az
utolsó körben; a végjáték az Első és a Negyedik Játékosé.
Hatodik, utolsó kör, Első Játékos.
A kereskedő felemelte mind a hat kockát, hosszan
Sorakra nézett, majd dobott. Az eredmény ötven lett.
Rámosolygott Sorakra. A fiatal nő dobott ezután, hu-
szonkilences végösszeggel. Felsóhajtott, amikor rájött,
mi történhetett volna, ha nem lép vissza. így is vesztett,
de korántsem annyit, mintha részt vesz a végjátékban,
még akkor is, ha az első fogadás lett volna érvényes. A
Harmadik Játékos harmincat dobott, ami azt jelentette,
hogy még mindig a kereskedő vezetett. Széles mosoly
ült az arcán.
A fiú gyorsan kiszámolta a kereskedő végeredményét.
Az első körben hármat dobott. A másodikban négyet,
majd tizenegyet a harmadikban, tizenhatot a
negyedikben, és tizenhetet az ötödikben. Hozzáadva a
jelenlegi ötvenet, százegyet tett ki az összeg. Az
utolsó kör előtt Sorak eredménye hatvanegy volt, s ha
elveszti az utolsó kört, negyven agyagot veszít, nem
számítva a végjátékot.
"Dobj negyvenegyet," mondta az Oltalmazónak.
Az Oltalmazó dobott.
"A Négyes Játékos negyvenegyet dobott," mondta a
játékmester. - Az utolsó kör nyereménye az Első Játékosé,
ami kétszáznegyven agyag, abból tíz százalék a Házé,
vagyis marad kétszáztizenhat. A Hawke Áldozat
végjátéka: Első Játékos százegy pont, Negyedik
Játékos százkét pont. A Negyedik Játékos nyert hatszáz
agyagot, vagy hat aranyérmét. Gratulálok uram.
Következő játszma, négy agyag a kezdés, kérem
tegyék meg tétjeiket.
- Egy pont - sziszegte a kereskedő. Nagyot csapott
öklével az asztalra. - Egy átkozott pont!
- Legközelebb nagyobb szerencséd lesz - vigasztalta
Krysta. Nyugtalan mosollyal Sorakhoz fordult. - Ahhoz
képest, hogy soha nem játszottál még ilyet, nagyon jól
sikerült. Kíváncsi lennék; ki tudtad volna fizetni, ha
veszítesz?
- Nem nagyon - ismerte be a fiú. A zöld szemű nő
mosolygott.
- Ösztönös szerencsejátékos vagy.
- Úgy gondolod? Te is így építetted a vagyonodat?
- Egyik módon a sok közül - felelte talányosan a
félelf.
- Valóban? Milyen más módok vannak még?
-Nem vagyok benne biztos, hogy azokhoz
ugyanolyan tehetséged lenne, mint a
szerencsejátékhoz - kuncogott Krysta.
- Akkor nyilván azt kell csinálnom, ami az erősségem.
Most én hívlak meg egy italra... segíthetsz nekem
ünnepelni. Aztán azt hiszem, újra megpróbálom ezt a
játékot.
- Próbálkozhatsz azzal a másik asztallal is, ott
nagyobbak a tétek.
- Csak akkor, ha odaállsz mellém, és szerencsét hozol
nekem - mondta Sorak.
- Megteszek minden tőlem telhetőt - biccentett
derűsen Krysta. - Na, lássuk azt az italt...
 NYOLCADIK FEJEZET

Miután Sorak megnyerte az első kört, Krysta

elindult, hogy megnézze a többi vendégét is.
Szerencsét kívánt, és megígértette a fiúval, hogy
elköszön tőle, mielőtt elmenne. Sorak elég sokáig
maradt az asztalnál; megnyert még néhány kört, meg el
is veszített egy-kettőt, úgy alakítva a dolgokat, hogy
bár vesztesként távozott az asztaltól, mégis nyereséges
maradt. Aztán újabb játékot keresett. Volt ott
mindenféle; egészen egyszerű, ahol a játékosok kis
fagolyóra fogadtak, amely körbe-körbe forgott a
pályáján, és bonyolultabbak, ahol kártyákkal
játszottak, s a fogadáshoz stratégiára volt szükség.
Sorak úgy döntött, annál a játéknál marad, amit már
ismer. Minden simán ment, úgy tűnt, senki nem vette
észre a csalást, habár Krysta egész este rajta tartotta
a szemét.
Nyereményeivel hamarosan megtelt az erszénye,
pedig minden agyagérmét aranyra, vagy ezüstre váltott.
A pénz nagy részét a csomagjába kellett öntenie, mert
a tarsoly túlságosan kicsinek bizonyult hozzá.
Amint Tigrával az oldalán a kijárat felé indult, három
félvér-óriás állta el az útját, nehéz furkósbotokkal
felfegyverkezve.
- Az asszonyunk beszélni szeretne veled - dörmögte
egyikük.
Sorak alábukott, hogy az Oltalmazó megvizsgálja a
félvér-óriások elméjét. Nem akadt túl sok
vizsgálnivalója. Egyszerű, állatias gondolatok, s
egyszerű, állatias étvágy. A félvér-óriásnak fogalma
sem volt róla, mit tesz. Egyszerűen parancsot
követett, ami úgy szólt, hogy vigye Sorakot az
"asszonyához".
Halk figyelmeztető morgás tört elő a tigone torkából.
 - Semmi baj, Tigra - békítette Sorak. Felnézett a félvér-
óriásra, és elmosolyodott. - Vezessetek.
Az őrök a terem végébe kísérték, ahonnan lépcső
vezetett a felső emeletekre. Felmentek a második
emeletre, majd tovább egy hosszú folyosón, s
nagyjából a felénél megálltak egy nehéz, kétszárnyú
ajtó előtt. Az egyik félvér-óriás kopogtatott, mire egy
félelf férfi ajtót nyitott. Sorak felfedezte, hogy a
félelfnél vaskard és néhány tőr is van. A félvér-óriások
már nem léptek be vele együtt.
Pazarul berendezett nappaliba érkezett, ahol még
három félelf őrködött. Mindhárman fegyvert viseltek.
A nappali túlsó végén elfüggönyözött, boltíves átjáró
rejtőzött, egy-egy nehéz vaskályhával a két oldalán. A
félelf intett Soraknak, lépjen be a gyöngyös függöny
mögé. A fiú és Tigra bementek, míg a többiek kint
maradtak a nappaliban.
A függönyös átjáró másik felén hatalmas szoba tárult
elé, nehéz, bonyolult faragású faasztallal az átellenes
végén, ahol egy boltíves ablak nézett a játékteremre. Az
ablakot gyöngyfüggöny takarta, így nem volt nehéz
elhúzni néhány szálat, s titokban meglesni, mi történik
odalent.
Két szék állt az asztal előtt, s egy-egy ajtó a szoba
mindkét oldalán. Krysta az asztal mögött ült, s hűtött
kancsóból vizet töltött egy hosszú pohárba.
Odanyújtotta Soraknak.
- Minthogy nem ízlik neked a mézborom,
bátorkodtam felküldetni egy kis vizet - mondta. - S
hozattam egy kis nyers zetalhúst is, a tigone-odnak.
Ülj le, kérlek.
Amint a fiú leült, Tigra hangosan enni kezdett, a
szék lábához tett tálból.
- Megszegted az ígéreted - feddte a zöld szemű nő. -
Azt mondtad, megkeresel, mielőtt elmész.
- Elfelejtettem - hazudta Sorak.
- Ilyen könnyen feledhető lennék? - kérdezte a félelf
ravasz mosollyal. Anélkül, hogy választ várt volna,
folytatta: - Úgy tudom, nagyon ügyesen játszottál ma
este.
Sorak vállat vont.
- Kezdők szerencséje.
- Oh, én azt hiszem, a szerencsének nagyon kevés
köze volt ehhez - vélte a tulajdonosnő. Kinyitott egy
kis, lakkozott fadobozt, és Sorak felé nyújtotta.
Csinosan sodort, fekete szivarok sorakoztak benne. A
fiú nemet intett, mire Krysta visszahúzta a dobozt,
kivéve belőle magának egy szálat. Meggyújtotta az
asztalán égő, illatos gyertyáról, mélyet szívott az
átható illatú füstből, majd kifújta az orrán. - Tényleg
azt hitted, hogy pszionikus erőt használhatsz a
játéktermemben, és megléphetsz?
"Tudja, hogy csaltunk!" rémüldözött Kivara.
"Honnan tudhatná?" ellenkezett Eyron. "Az Oltalmazó
megérezte volna, ha valaki belénk akar nézni. Csak
blöfföl. Azt reméli, hogy bűntudatba kergethet minket
ezzel a trükkel."
- Nem értem - húzta fel a szemöldökét Sorak.
- Kérlek - sóhajtott Krysta, ravaszul mosolyogva -, ne
nézz olyan ostobának, hogy adod az ártatlant. Nagy
pénzeket fizetek a város legjobb játékmestereiért.
Mindegyik nagymester abban, hogy kiszámítsa az
esélyeket, s nézze, hogyan esik le egy kocka. Az
ügyetlenebb próbálkozásokat... ha például valaki
súlyozott kockát akar használni... azonnal felfedezik.
És általában három-négy kör után meg tudják
mondani, ha egy kocka pszionikus utasítást kap.
Nagyon jól csináltad. Három egész játszmába került
nekik, hogy biztosak legyenek a csalásban.
Az elfszerzet átkozta magát, amiért nem volt
előrelátóbb. Sosem gondolta, hogy ilyen egyszerű
eszközökkel is kiderülhet a csalás. Csak a pszionikus
behatásokra készült fel, holott olvasnia kellett volna a
játékmesterek elméjében is. Sajnálatos módon, az
Oltalmazó csak egyfajta pszionikus tevékenységet
tudott elvégezni egy adott időben, s a játék olyan
gyorsan folyt, hogy nagyon kevés lehetőség lett volna
a telepatikus vizsgálatok elvégzésére még akkor is, ha
az eszébe jutott volna ilyesmi.
Tudtad, hogy csalok, de hagytad, hogy tovább játsszam
- szólalt meg. - Miért?
- Kíváncsi voltam rád - felelte a nő. - Azonkívül, nem
kívántam megkockáztatni egy kellemetlen
összeütközést. Félelmetes külsejű kard van nálad, és
azt sem akartam, hogy a tigone-od bajt csináljon. Nem
szerettem volna, hogy akár az őreim, akár a vendégeim
megsérüljenek.
- Értem - biccentett a fiú. - Mégis beengedtél ide, a
kardommal s a tigone-ommal együtt. - Visszanézett a
függönyös átjáróra. - Gondolom, azok az őrök odakint
hallgatóznak, s bármelyik pillanatban készek
berontani.
- Ha szükséges - ismerte be Krysta. - Bár nem hiszem,
hogy az lesz.
Mialatt beszélt, Tigra nyöszörgő morgást hallatott,
megpróbált felállni, majd hörögve az oldalára fordult.
- Tigra! - ugrott fel a székből Sorak, s az állat mellé
térdelt. A tál üres volt. - A hús! Megmérgezted!
A kardja után nyúlt.
- Hagyd a kardod, Sorak - mondta nyugodtan Krysta.
- Az őreim hátba nyilaznak, mielőtt elő tudnád
húzni.
A fiú hátrapillantott, és nyílhegyeket látott előbújni a
gyöngyfüggöny mögül- Pontosan a hátára céloztak.
- Lehet, hogy egy nyilat el tudsz téríteni a pszi erőiddel
- ingatta fejét a zöld szemű félef -, de mindet
egyszerre biztosan nem. Nem halt meg a macskád.
Könnyedén megmérgezhettem volna, de nem akartam
megölni. A húsba egyszerűen altatót dörzsöltek, ami
legalább négy felnőtt férfinak elég lenne. A tigone-nak
nem lesz semmi baja, legfeljebb egy kis gyomorrontás.
És most, kérlek, ülj le.
Sorak visszaült.
- Azt akarod, hogy adjam oda, amit nyertem? Tessék,
vedd el!
Ledobta a tarisznyáját az asztalra, s mellé tolta az
erszényét is.
- Nem érdekel a pénzed - intett a nő elutasítóan. –
Nem nekem lett belőle károm, hanem azoknak a
játékosoknak, akiket becsaptál. Amúgy is elvesztették
volna. Mindig elvesztik. Nagyon ritka az a játékos, aki
képes akkor abbahagyni, amikor még nyerésben van.
Ha a Ház ellenében játszottál volna, az más eset, de
láttam, elég bölcs vagy ahhoz, hogy tudd, mit tehetsz
és mit nem.
- Tévedsz - jegyezte meg egykedvűen az elfszerzet.
Krysta kétkedő arcot vágott.
- Azt akarod, hogy ezt el is higgyem? Sorak vállat
vont.
- Ha elhiszed, ha nem, ez az igazság. Soha nem voltam
még játékbarlangban, s kezdem bánni, hogy nem
hallgattam Zalcor figyelmeztetésére. Ha nem érdekel
a pénz, akkor mit akarsz tőlem?
Kérdezés közben alábukott, hagyta, hogy az
Oltalmazó emelkedjen fel, s belenézzen a tulajdonosnő
elméjébe. Nagyon érdekes dolgokra bukkant.
- Először is, szeretnék néhány választ - dőlt előre
Krysta. - Kezdjük azzal, ki is vagy te valójában, és miért
jöttél ide. Nem vagy egyszerű pásztor, ez biztos.
- Valóban - ismerte be a fiú. - De a többi, amit
meséltem, mind igaz. Gyermekként kiraktak a
sivatagba, hogy ott pusztuljak. Egy vén pirín talált
meg, aki addig ápolt, amíg visszanyertem az
egészségem, és elvitt a villichi kolostorba. Mielőtt
Tyrbe jöttem volna, ott éltem.
- Nevetséges - ingatta a fejét Krysta. - Ennél jobbat kell
kitalálnod. Mindenki tudja, hogy a villichik női szekta.
Nincs férfi villichi.
- Nem mondtam, hogy villichinek születtem -
magyarázta nyugodtan Sorak. - Csak azt, hogy a
kolostorukban nevelkedtem.
- A villichik sosem fogadnának be egy férfit maguk
közé.
- Engem befogadtak. Befogadtak, mert óriási
pszionikus képességeim vannak, s azért, mert
kitagadtak. A villichik tudják, mi az elűzöttnek lenni
csak azért, mert más vagy. A pirín kérte meg őket, hogy
adjanak nekem menedéket a kolostorban, s mert a
villichik tisztelik a piríneket, az Úrnő teljesítette a
kérését.
Krysta elgondolkodva biggyesztette a száját.
- A villichik az Őrző Útját követik és a Druida Utat,
csakúgy, mint a pirínek. Ez legalább igaz. De a meséd
többi részét nehezen hiszem el.
- Számít ez? - kérdezte Sorak. - Kivéve persze, ha nem
csak a kíváncsiság vezet, meg az, hogy csaltam a
játékbarlangodban. Miért nem kérjük meg Rikus
tanácsnokot, hogy ő maga tegye fel nekem a kérdéseit?
Biztosan belefáradt már, hogy az ajtóra kell
tapasztania a fülét. Krysta szemei elkerekedtek.
Mielőtt felelni tudott volna, Rikus kinyitotta az egyik
oldalajtót, és belépett a szobába.
- Igazam volt - jegyezte meg keserű mosollyal. - Sosem
voltál egyszerű pásztor. Tehát a Villichi Metódussal
neveltek? És harcolni is ők tanítottak, ez kétségtelen.
Valóban veszélyes lehetsz.
- Így igaz. Ám csupán az ellenségeim számára
jelentek veszedelmet - biccentett Sorak.
- Lehet, lehet... - csóválta meg a fejét Rikus. - És
engem minek tartasz?
- Valakinek, aki kíváncsi az indítékaimra -
mosolygott a fiú.
Rikus zordan elvigyorodott.
- Tehát, a gondolataimban is olvasni tudsz. Akkor azt
is tudod, mi a következő kérdésem.
 Sorak újra alábukott, hogy az Oltalmazó olvasni
tudjon az egykori gladiátor elméjében. A tanácsnok
ugyan védelmezni próbálta a gondolatait, de nem
kellett egy minutum se, hogy az Oltalmazó elfogja
őket, s lássa, megbízhat a tar fejű férfiben.
- Véletlenül keveredtem ide - felelte Sorak a ki sem
mondott kérdésre. - Nem tudhattam, hogy Krystát
választottad ki a megfigyelésemre, hiszen ezt azután
határoztad el, miután távoztam a tanácsteremből. A
véletlen műve, hogy ugyanazon a helyen kötöttünk ki.
Talán a sors keze.
Rikus felmordult.
- Talán - egyezett bele. - Ám még mindig
kételkedem a szavadban.
- Amit a tanácsnak mondtam, igaz volt, az utolsó
szóig. - Sorak elrévedt. - De bizonyos vagyok benne,
hogy erre magad is rájössz.
- Ez a célom - szólt Rikus. - Mégis nehezen hiszem el,
hogy csak a jutalomért jöttél hozzánk.
- Nem tudom, milyen hosszan időzöm Tyrben -
magyarázta az elfszerzet. - Az erdőben meg a
sivatagban megélek abból, amit a föld ad. A városban
pénzre van szükségem.
- Értem - mondta Rikus. - És ha ma este megkapnád
a jutalmadat, holnap reggel elhagynád a várost?
- Ha rajtam múlik, inkább maradnék - pillantott a volt
gladiátorra Sorak.
- Valamiért én is így gondoltam - sóhajtott az. - De
miért? Mi dolgod van Tyrben?
- Kapcsolatba akarok lépni a Titkos Szövetséggel.
Rikus meglepetten nézett rá szókimondása miatt;
majd a homlokát ráncolta.
- Te is... boszorkánymester vagy?
- Nem - felelt Sorak. - A Bölcset keresem.
- A Bölcset? - kérdezte Krysta. Gúnyosan horkantott.
- Úgy érted, azt az úgynevezett remete varázslót, aki a
legenda szerint bosszút áll? Ez csak egy mítosz, semmi
több.
- Nem igaz - ellenkezett a fiú. - A Bölcs él, és nekem
meg kell találnom őt.
- És azt hiszed, a Titkos Szövetség segíthet neked? -
kérdezte a hajdani gladiátor.
- Okom van azt hinni, hogy vannak olyanok a Titkos
Szövetség tagjai között, akik ismereteikkel segíthetnek
nekem.
Egy gyors pszionikus belépés Rikus és Krysta
elméjébe kiderítette, hogy egyikük sincs kapcsolatban a
Titkos Szövetséggel. Krysta nem gondolt róluk semmi
különöset. Túlélő-típus volt, aki elsősorban magával
törődött. Rikusban ösztönös bizalmatlanság élt a
varázslókkal szemben, legyenek azok Őrzők vagy
Pusztítók, de ez a bizalmatlanság Sadirával, a
varázslónővel való kapcsolatából fakadt. A Titkos
Szövetségről alkotott véleménye szorosan
összekapcsolódott Tyr tanácsával, melynek fontos
tagja volt. Úgy tekintett a Szövetségre, mint
potenciális felforgatókra, de sokkal inkább gyűlölte a
lovagokat, s ezekkel a Szövetség kétségtelenül
szemben állt.
- Feltéve, hogy a Bölcs valóban létezik, miért
keresed?
- kérdezte a tar tanácsnok.
Sorak nem látta okát, hogy ne mondja meg neki az
igazat.
- Szeretném tudni, honnan származom - felelte. - Nem
tudom, kik voltak a szüleim. Semmit sem tudok az
életemről azelőttről, hogy az idős pirín megtalált a
sivatagban. Nem tudom, milyen törzsben születtem,
vagy milyen faj gyermeke vagyok. Tudom, hogy egyik
szülőm félszerzet volt, a másik meg elf, de nem tudom,
melyik-melyik. Nem tudom, mi lett velük. Ezek a
kérdések foglalkoztattak egész életemben.
- És azt hiszed, a Bölcs segíthet abban, hogy
megtaláld a válaszokat? - pillantott rá Rikus. A
homlokát ráncolta.
- Más varázsló nem felel meg?
- A pirín azt mondta, csak a Bölcs bír olyan
varázserővel, amely képes fellebbenteni a fátylat
elfelejtett emlékekről és időkről - ingatta a fejét
Sorak. - És én soha nem kérnék segítséget egy
Pusztítótól. Lehet, hogy nem születtem villichinek, de
köztük nevelkedtem. Az ő hitük az enyém is.
Megesküdtem, hogy követem a Druida Utat, és az
Őrzők Útját.
- Te legalább elég őszinte vagy ahhoz, hogy beismerd,
a Titkos Szövetséget keresed - csóválta a fejét Rikus. -
Vagy csak egyszerűen naiv vagy? Bárhogy is legyen nem
tudok segíteni neked. Mint a Tanács tagja, akkor sem
segédkezhetnék neked abban, hogy kapcsolatot teremts
egy rejtőzködő szervezettel, amelyik kívül esik minden
törvényen a városban, ha lennének hasznos híreim.
- Ha tudnál valamit, már én is tudnám – nevetett
Sorak.
Rikus elfintorodott.
- Gondolom. Nos, amíg nem keversz bajt, maradhatsz.
Nem mondom, hogy örülök a jelenlétednek, de Tyr most
szabad város, és te semmilyen törvényt nem sértettél
meg.
- Amit ma este csináltam, nem számít bűntettnek? -
derült fel a fiú.
- Senki sem jelentett nekem bűntényt - nézett Rikus
Krystára. Majd visszafordulva Sorakhoz, hozzátette. -
Azt ajánlom, ne is szolgáltass rá okot. Ha a lovagok
befejezték a nyomozást, megkapod a jutalmadat. Addig
is, azt hiszem, összeszedted a szállásodra s ennivalódra
szükséges pénzt. Hogy mit teszel a Titkos Szövetséggel
kapcsolatban, az a te dolgod. Arra ügyelj csak, hogy ne
váljék az én dolgommá is.
Megfordult, és elhagyta a szobát.
- Úgy láttam, jó benyomást tettél rá - jegyezte meg
Krysta.
 - Furcsán mutatja ki - húzta el a száját az elfszerzet.
A nő mosolygott.
- Ez Rikus - bólintott. - Az arénában nem tanul
kedvességet az ember.
- Akkor te hol tanultad?
- Nincs sok értelme titkolózni előtted, igaz? - nézett rá
a félelf. - Igen, harcoltam az arénában. Ami a
kedvességet illeti, az velem született azt hiszem. Egy
nőnek minden fegyvert be kell vetnie ebben a világban,
különösen, ha egy alacsony rendű, félvér fajtából való.
Egy valódi elf úgy találná, megfertőzött a bennem
folyó idegen vér. Persze, lehet, hogy egy ember-férfi
megkívánna, de csak azért, hogy vágyát csillapítsa.
Soha nem fogadna el egyenlőnek.
- Tudom, mit jelent az, másnak lenni - intett Sorak. -
Láttam, hogy' bámulnak rám az emberek az utcán.
- Igen, mi hasonlóak vagyunk - felelte a nő halkan. -
És ha ismered a gondolataimat...
Soraknak nem volt szüksége telepatikus
képességekre ahhoz, hogy kitalálja, mire gondol a
másik.
- Megtiszteltetésnek veszem... - szégyenlősen
félrefordult. - Ám szüzességet fogadtam.
- Az eskü bármikor megszeghető.
- Akkor nem eskü - felelte a fiú -, csupán önámítás.
- Értem - bólogatott szomorkásan Krysta. - És
sajnálom is, hidd el. Nem tudod, mit hagysz ki. De egy
férfi, aki megtartja az esküjét, tiszteletet érdemel. Ha
nem fogadsz el, mint szeretőt, fogadj el barátodként.
- Olyan barátként, akit azzal bíztak meg, hogy
figyeljen, s jelentse minden lépésemet a tanácsnak?
- Nem rosszabb, mint egy barát, aki hamis
szándékkal jött be a kaszinómba, s csalt a
játékasztalaimnál - vágott vissza Krysta. - Vagy egy
olyan barát, aki előtt nem lehet titkom, mert olvas a
gondolataimban.
- Igazad van - hajtott fejet Sorak, nem bajlódva azzal,
hogy megmagyarázza a nő tévedését. Igazság szerint az
Oltalmazó tud a gondolataiban olvasni, s csak akkor, ha
ő alábukik; s még akkor is az Oltalmazó szándékos
erőfeszítésére van szükség.
- Nem túlságosan jó kezdet egy barátsághoz, igaz?
- Nézzük meg, hogyan kárpótolhatnánk egymást. -
Krysta felállt. - Foglaltál már szállást a városban?
- Még nem. Az utca túlszélén lévő fogadóban akartam
megszállni.
- Abban a szörnyű lyukban? Ha nem ölnek meg
álmodban, akkor felfalnak a férgek. Felajánlom neked
az egyik szobát a felső emeleten, amit a
törzsvendégeim számára tartok fent. Itt is ehetsz, de
ha gondolod, máshol is vehetsz magadnak ételt... bár,
az enyémnél jobb konyhát aligha találsz. A tigone-od
szintén veled maradhat, de minden kárért te felelsz,
amit okoz.
- Igazán nagylelkű az ajánlatod - mondta Sorak -, de
mit tehetnék én, hogy kárpótoljalak téged?
- Cserébe, amíg itt vagy, játssz minél több asztalnál,
és minél többféle játékot. Főleg a kártyajátékokat. A
profi szerencsejátékosok ott könnyebben csalnak. A Ház
adja a pénzt a fogadáshoz, és megtarthatod a
nyereményeid felét.
- Értem - nevetett Sorak. - Más szóval, nem az a baj,
ha becsapják a vendégeidet, csak te legyél a nyerő.
- Nem azért tartom fenn a kaszinót, hogy veszítsek
rajta - morogta Krysta. - Nem bánom, ha a vendégeim
alkalmanként nyernek, de nem szeretném, ha bárki is
túl sokat nyerne. S ha valakinek ez mégis sikerülne, az
azt jelenti, hogy találtak valami jó módszert a csalásra.
Az esélyek általában a Háznak kedveznek, de időről-
időre egy-egy varázsló, hamiskártyás vagy pszionista
problémát tud okozni. Ilyen ügyben mindig elkel egy
kis segítség.
- És így könnyebb lenne engem is szemmel tartanod,
Rikus megbízásából.
- Igaz - biccentett a nő. - Ám, ha nincs mit takargatnod,
miért zavarna ez téged? Rikust csak Tyr biztonsága és
a Tanács hatalma érdekli. Amíg semmi olyat nem teszel,
ami ezt megzavarná, nem érdekli, mit csinálsz.
- De azt tudod, hogy a célom kapcsolatot találni a
Titkos Szövetséggel - emlékeztette az elfszerzet. - Amint
elintéztem velük, amit akarok, elmegyek. Nem akarok
tovább maradni Tyrben, mint amit feltétlenül
szükséges.
- A legjobb hely, ahol kapcsolatba kerülhetsz velük, az
itt van, az elf-piacon - jegyezte meg Krysta. - Finoman
utánaérdeklődhetek egy kicsit, de aztán magadra
leszel utalva. Nem akarok belekeveredni az ügybe. Az,
hogy meddig maradsz, a te dolgod. De amíg itt vagy,
miért ne használnánk ki a lehetőséget, ami
mindkettőnk számára kedvező? Mit válaszolsz tehát?
- Benne vagyok - állt fel Sorak.
- Jó. Elkészíttetem a szobádat, és szólok a félvér-
óriásaimnak, hogy vigyék oda a macskádat. Legalább
holnap reggelig fog aludni, azt hiszem. Mindenesetre
rájössz majd, hogy egy vadállat tartása a városban,
bizonyos nehézségekkel jár. Tudsz neki parancsolni
annyira, hogy nem tesz kárt a berendezésemben, és
nem támadja meg az alkalmazottaimat?
- Majd vigyázok - ígérte Sorak.
- Biztos vagy benne, hogy menni fog?
- Tökéletesen.
- Nem csak arról van szó, hogy a tigone pszi-erőkkel
bíró bestia, és azért fogad szót, mert kötődik hozzád,
ugye? - érdeklődött Krysta. - Hatalmadban áll, hogy
kommunikálj a vadállatokkal.
- Igen.
- Azt teszik, amit kívánsz tőlük?
- A legtöbbjük, igen - ismerte el az elfszerzet.
- Lenyűgöző - mondta Krysta. - Akkor legalább
háromféle pszionikus erővel bírsz. Van még többféle
is?
 Sorak nem felelt.
Krysta egy hosszú pillanatig rámeredt, majd
bólintott, és így szólt:
- Jól van, nem kérdezősködöm. Elkészíttetem a
szobádat. Addig is, meghívhatlak az asztalomhoz,
vacsorázni?
A Kristály Pók ebédlője az első emeleten kapott helyet,
ahová egy boltíves átjárón s egy folyosón lehetett
lejutni; nem esett messze a központi szobától. Vastag
téglafal választotta el a játékteremtől, ami szigetelte a
zajokat. Ami mégis beszűrődött volna, azt a
muzsikusok játéka fedte el, akik halkan játszottak ryl-
sípjaikon, miközben a törzsvendégek falatoztak. Az
asztalok és székek sötét agafari fából készültek, a
padlót kézzel rakott kerámialapok fedték. Nehéz
oszlopok feszültek a gerendázott gipsz-mennyezetnek,
s a fal boltíves kis mélyedéseiben gyertyák lobogtak.
Finom, diszkrét hangulat uralkodott az ebédlőben,
hiszen csak a leggazdagabb törzsvendégek tudták
megfizetni az árait.
A késői időpont ellenére a helyiség tele volt. Kint az
utcán, alig kőhajításnyira innen koldusok kuporogtak,
piszkos rongyokba burkolózva az éjszakai hideg ellen,
vagy a hulladékba ásva magukat, hogy melegen
maradjanak, s némi ennivalót leljenek. Itt, a vastag
falak mögött Tyr gazdag polgárai a legjobb ételek közt
válogattak két játék között, ahol olyan összegekre
fogadtak, amely hónapokig ellátná élelemmel azokat a
szerencsétleneket az utcán.
Krysta saját asztala egy eldugott kis mélyedésben
rejtőzött, ahová néhány lépcsőn kellett fellépdelni;
gyöngyfüggöny választotta el a teremtől. Sorak
megfigyelte, hogy minden kiszolgálólány egyaránt
fiatal s kedves volt. Krystának nem kellett attól félnie,
hogy összehasonlítják őt velük. Minden szem felé
fordult, amikor az elfszerzet karján belépett a szobába,
s külön asztalához vezette őt.
 - Mivel kínálhatlak? - kérdezte Sorakot, amikor
leültek. - Az én szakácsaim a legjobbak a városban.
Ajánlhatom a párolt zetalt boros mártással, vagy
felhőráját pikáns erdland tojással, zselében. Ha valami
egyszerűbbre vágysz, nálunk a legjobb a mekillot sült
egész Tyrben.
- Kérhetnék zöldséget?
- Zöldséget? - pillantott rá meglepetten a nő.
- Nem eszem húst - magyarázta Sorak.
"A mekillot sült finom lehet" merengett Kivara, s
gondolata nyálat kergetett Sorak szájába.
"Soha nem kóstoltam még felhőráját" tette hozzá
Eyron, igyekezvén felébreszteni a fiú kíváncsiságát.
Ő azonban nem figyelt rájuk.
- Hogy' tudsz meglenni hús nélkül? - kérdezte Krysta
csodálkozva. - Mind az elfek, mind pedig a félszerzetek
vadászok, húst esznek.
- Egyszerűen így döntöttem - mondta Sorak.
Megpróbált nem gondolni a benne élő húsevő
személyiségekre, akik leginkább a nyers, frissen
megölt állat húsát szerették, amelynek még meleg a
vére. - Villichi módon neveltek, és ők vegetáriánusok.
A félelf sóhajtott.
- A legjobb húsokkal és finomságokkal van
teletömve az éléskamrám, s te csak zöldséget kívánsz.
- Meg egy kis kenyeret, és vizet.
Krysta lemondóan megrázta a fejét.
- Ahogy akarod - sóhajtotta. Azután megrendelte a
vacsorát az egyik lánykától, párolt zöldséget kérve
vendége, s zetalhúst a maga számára. Poharukat
teletöltötték - az övét mézborral, Sorakét pedig hideg
vízzel -, s egy kosár frissen sült kenyeret is tettek az
asztalra.
- Mondd csak - kezdte Krysta, miután felköszöntötte
Sorakot a borral -, milyen érzés egyedüli férfinak lenni
egy nőkkel teli kolostorban?
- Először úgy éreztem magam, mint egy kívülálló -
merengett a fiú -, de a nővérek hamarosan befogadtak.
- A nővérek - mosolygott sokatmondóan a zöld szemű
félelf. - Milyen különös. Valóban így gondoltál rájuk?
- Ők így nevezik egymást - válaszolt Sorak. - És ez
valóban több, mint egy udvarias megszólítás. Olyanok
voltunk, mint valami család. Hiányozni fognak.
- Úgy érted, nem tervezed, hogy visszamész?
Sorak nemet intett.
- Tudom, bármikor szívesen látnának, de nem. Bár
velük éltem, velük tanultam, s az Út szerint neveltek,
mégsem vagyok villichi. Eljött az idő, hogy megtaláljam
a magam világát... nem hiszem, hogy visszatérek.
- Tehát nem érzed úgy, hogy egy vagy közülük? -
faggatta Krysta.
- Nem - felelt határozottan az elfszerzet. - Nem
tartozom oda. Ami azt illeti, nem tudom, tartozom-e
egyáltalán valahová. A félszerzetek sosem fogadnának
be, mert félig elf vagyok, az elfek pedig azért, mert
félig félszerzet vagyok. Azt sem tudom, létezik-e még
egy olyan lény, mint én.
- Nagyon magányosnak érezheted magad -
sajnálkozott a nő, s közben lábával hozzáért a fiúéhoz
az asztal alatt. Sorak elhúzta a lábát. - Van némi
fogalmam nekem is, milyen az, ha nem fogadnak be
valakit - folytatta Krysta. - Persze, sok félelf él a
városban, ahogy vannak félvér-törpék és félvér-óriások
is. Észrevehetted, hogy itt a legtöbb alkalmazott félvér.
Azért veszem fel őket, mert a városban a legtöbb
helyen nem alkalmaznák egyiket sem. Ami munkát
pedig találnának... ha egyáltalán sikerül, mert
manapság Tyrben nemigen lehet munkát találni...
nevetségesen rosszul fizet. A városon kívül meg igazán
nincs sok lehetőség. Dolgozhatnak egy tanyán talán,
vagy elmehetnek pásztornak. Sokan bűnözőnek
állnak, mert nincs más választásuk. Egyik törzs sem
fogadja be őket, s így keserűvé és keménnyé válnak.
- De, úgy tűnik, te jól boldogulsz - pillantott rá Sorak.
- Igen - biccentett Krysta. - Hozzád hasonlóan, én sem
tudok sokat a gyermekkoromról. Eladtak szolgának, az
arénában dolgoztam. Nekem kellett összeszednem a
szétszaggatott testrészeket, és rásöpörnöm a
homokot a szétfreccsent vérre. A játékok között a
konyhán dolgoztam, ahol megtanultam, hogyan kell
elkészíteni az ételeket. Idővel belőlem is gladiátor lett,
s a többiekkel együtt képeztek ki.
- Így találkoztál Rikussal?
- Igen. Volt egy társa, akinek felkeltettem az
érdeklődését. Fiatalabb önmagát látta bennem... így
aztán, ő meg Rikus a pártfogásukba vettek.
Máskülönben sokkal rosszabb sorom is lehetett volna.
A gladiátorok durva, könyörtelen fajta. Egy csinos,
fiatal félelf lányt nagyon is kihasználtak volna, ha
senkije sincs, aki vigyázzon rá. Egy nap aztán
megvásárolt egy nemes, aki Kalak lovagjaira való
befolyását használta fel, hogy saját játékszeréül
megszerezzen. Öreg ember lévén, már nem bírt valami
nagy étvággyal. Könnyű volt kielégíteni... Az arénában
az élet kemény, brutális, és gyakran nagyon rövid; az
öregnél ennél mégiscsak jobb volt. Néhány évig éltem
nála, sokat tanultam a nemesekről. Megtudtam,
hogyan élnek, mit szeretnek, s mivel töltik szívesen a
szabadidejüket, amiből egyébként rengeteg van nekik.
Keresztbe vetette a lábát az asztal alatt, így egy kicsit
hozzáért Sorak lábához. Folytatta, mintha nem is vette
volna észre.
- Egyik éjszaka, amikor ágyba bújtam a gazdámmal,
úgy látszik, túl nagynak bizonyult számára az
erőfeszítés, mert egyszer csak összecsuklott rajtam.
Azt hittem, elájult, de amikor legurítottam magamról,
láttam, hogy halott. Késő volt, és a palota szolgái
aludtak már. Ami pénzt találtam, elvettem, és
megszöktem. Eljutottam az elf-piachoz, ahol kivettem
egy kis szobát az egyik fogadóban. Napközben a
fogadó konyháján dolgoztam, éjjel pedig a
játéktermeket jártam. Már megtanultam játszani a
gazdám saját játéktermében, miközben néztem, ahogy
a barátaival játszik... Tudtam, hogy míg egyes játékok
a szerencsére épülnek, másoknál okos stratégiával
jócskán meg lehet növelni a nyerési esélyt. Nagyon
figyeltem, és szorgalmasan tanultam.
- És a Kristály Pókot a saját nyereményeidből
építtetted?
- Nem egészen. Veszélyes lett volna az összes pénzt
magamnál tartani, és sehová sem tudtam elrejteni, ahol
igazán biztonságban lehetett volna. Volt egy barátom a
kereskedőházban... karaván-áruk részvényeibe
fektettem a pénzt, így tehát részesültem a profitból.
Amit kaptam, azt újra befektettem. Óvatosan és
okosan; úgy, hogy sohasem csak egyetlen
vállalkozásba adtam minden pénzemet. így kicsi volt a
kockázat. Végül összegyűlt annyi, hogy
létrehozhattam a saját intézményemet. Addigra jól
ismertek már a kereskedőházak, és néhányan pénzt
láttak a vállalkozásban, úgyhogy segítettek
finanszírozni a Kristály Pók felépítését.
- Akkor tehát vannak társaid - mondta Sorak.
- Ahogy mondod - biccentett Krysta -, de az
építéshez szükséges pénz nagy részét én adtam,
úgyhogy én is irányítom. Habár, két kereskedőháznak
erős érdeke fűződik ahhoz, hogy sikeresen működjön
az intézményem. Amennyiben igaz, amit Rikusnak
mondtál, akkor ők minden bizonnyal szeretnének
találkozni veled, és hozzájárulnának a jutalomhoz,
amit a Testület ígért.
- Igaz - mondta Sorak. - De, be kell valljam, egy
kicsit zavaros, ahogy a Testület cselekszik ebben a
kérdésben. Úgy tűnik, sem te, sem Rikus nem bízik a
lovagokban... mégis őket bízták meg azzal, hogy
kinyomozzák, igazat szóltam-e nekik.
- A lovagok megbízhatók, ha saját érdekeikről van
szó - magyarázta a félelf. - Amikor a város biztonsága
forog kockán, az az ő legérzékenyebb érdekeiket is
érinti. Ha Tyr egy másik város, például Nibenay
befolyása alá kerül, akkor ők buknának el legelőször,
mert ők jelentenék a legnagyobb veszélyt az ellenség
számára. Biztos lehetsz benne, hogy alapos és
becsületes nyomozást folytatnak majd. Nem akarják,
hogy Tyr bárki más befolyása alá kerüljön, nehogy
elveszítsék a sajátjukat.
- Vagyis, az új kormányzatot nemcsak kívülről,
hanem belülről is érheti támadás - állapította meg az
elfszerzet.
- Bizony-bizony - bólogatott a tulajdonosnő. - A
lovagok valaha Kalakot szolgálták, a Pusztítót. Tithian
volt a rangidős lovag. Amikor Kalakot megölték,
Tithian lett a király, és ha engem kérdezel, ő sem volt
sokkal jobb, de legalább valamennyire ellenőrizte őt
az új Testület, először Agis, majd Rikus és Sadira
vezetésével. Most Tithian eltűnt, és a Testület irányítja
a várost. A lovagok képviseletet kaptak a Testületben,
Timor személyében, s erős szövetségeseik vannak
mind a tanácsban, mind a nemesség körében. Kor
tanácsnok Timor leghűségesebb támogatója, mert azt
hiszi, a lovagok úgyis győznek a hatalomért folytatott
küzdelemben, s már előre készíti magának a helyet. A
nemesség pedig nem zárta szívébe az új kormányt,
amelyik felszabadította a rabszolgáikat.
-Mi a helyzet a kereskedőkkel?
- A kereskedőházak szigorúan tartják magukat a
semlegességhez - mondta Krysta. - Bárki is
kormányozza Tyrt, nekik tovább kell folytatniuk az
üzletet, s azt tartják a legbölcsebbnek, ha egyik
párthoz sem húznak.
Kihozták az ételt, és Sorak azon kapta magát, hogy
önkéntelenül is a száját nyalogatja a sült zetal illatára,
ami Krysta tányérján gőzölgött.
"Kivara!" háborgott. "Hagyd abba!"
"Muszáj azt ennünk, mint a sivatagi patkánynak?"
kérdezte Kivara sértődötten. "Húsra áhítozom!"
"Végül is," tette hozzá Eyron, "nem olyan nehéz, ettél
már húst."
"Én nem ettem húst," tiltakozott Sorak. "Te ettél húst.
Ez nagy különbség."
"Ez valahogy nem megy a fejembe," mondta Eyron.
"A hús, amit én eszem, a te testedet táplálja."
"Hagyjátok békén," lépett közbe az Oltalmazó. "Ő sem
zavar benneteket, amikor gyilkoltok. Joga van
eldönteni, mivel táplálkozik."
"Ez a hitvány takarmány még egy rasclinnt sem
lakatna jól," morgott Kivara.
Sorak nem törődött a társaival, megette a zöldségét.
Az asztal alatt Krysta a lábához nyomta az övét.
Megpróbálta elhúzni a lábát, hogy véget vessen a
helyzetnek, de az a helyén maradt. Zavartan próbálta
újra, de semmi eredmény.
"Kivara," mordult fel magában, "mit csinálsz?"
"Semmit," felelte ártatlanul a kérdezett.
Krysta gyengéden maszírozni kezdte talpával a
lábszárát.
"Csak felbátorítod," mondta Sorak. "Fejezd be."
"Miért? Olyan jólesik."
"Beleavatkozol a dolgomba," szólt mérgesen. "Nem
tűröm!"
"Egy kis sült zetal jól illene ehhez a zöldséghez,"
pimaszkodott Kivara.
"Kivara!" szólalt meg az Oltalmazó. "Szégyentelen
vagy. Mi nem így működünk!"
"Jól van, jól" adta fel Kivara mogorván. Sorak
elhúzta a lábát.
- Min gondolkodtál? - kérdezte a zöld szemű félelf.
- Azon, hogy ha bizonyos időt együtt akarunk
eltölteni, akkor jobb lesz, ha megértjük egymást -
válaszolt a fiú. - Nem adhatom meg neked, amire
vágysz.
- Nem adhatod, vagy nem adod? - firtatta a nő
gúnyos mosollyal.
- Van különbség?
- Számomra van. Értékelnéd a bájaimat, ha nem
kötne az esküd?
- Biztos vagyok benne, hogy egyik részem igen -
felelt Sorak, grimaszt küldve magában Kivarának -, de
egy másik részem elkötelezve érezné magát
másvalakihez.
Krysta felvonta a szemöldökét.
- Másvalakihez? Szóval volt már nő az életedben?
- Nem úgy, ahogy te gondolod - biztosította az
elfszerzet. - Együtt nőttem fel vele. Egy villichi papnő.
- Ah! - mosolyodott el Krysta. - Értem. A szűzies
szenvedély nem kevésbé erős. Vagy nem volt szűzies?
- De, az volt. És nem szeretném mélyebben
megvitatni ezt a kérdést.
- Jól van. Tiszteletben tartom az esküdet annak
ellenére, hogy kihívás lenne kipróbálni, vajon meg
tudod-e tartani. De mondd meg, ha nem tettél volna
esküt, visszautasítanál engem, amiatt a fiatal papnő
miatt?
- Ez nem ilyen egyszerű - ingatta a fejét a fiú. - Ám,
ha szabadon dönthetnék, nem haboznék úgy viselkedni,
ahogyan te szeretnéd.
- A létező legdiplomatikusabb válasz – fintorgott
Krysta. - Ám nem igazán kielégítő. De azt hiszem, be
kell érnem ennyivel. - Lenézett az asztalra, és
megrázta a fejét. - Majdhogynem vicces. Meg sem
tudom számolni, hány férfi vágyott rám, de akire én a
legjobban vágyom, nem lehet az enyém.
- Talán éppen ezért akarod ennyire - mutatott rá
Sorak.
A nő elmosolyodott.
- Talán. Kérsz édességet?
 KILENCEDIK FEJEZET

Timor a lovagok negyedében fekvő, fényűző

lakásának harmadik emeleti erkélyén állt, s nézte,
ahogy a napsugár megcsillan az Arany Torny tetején.
Kalak palotája üresen állt, mióta Tithian eltűnt. Senki
sem lakta, még a szolgák sem, akik annakidején
rendben tartották, gondozták a buja kertet, és lesték
Kalak legkisebb óhaját is. A szolgákat
felszabadították, és az Arany Palota úgy magasodott
most ott, mint egy emlékmű abból a korból, amikor a
város élén még király állt, s nem holmi demokratikus
tanács. Milyen kár érte.
Tithian úgysem jön vissza, ebben Timor biztos volt.
Jog szerint ezúttal tehát ő következik a sorban. Tithian
azért kerülhetett az Arany Trónra, mert ő volt Kalak
rangidős lovagja. Timort ezután maga Tithian jelölte ki
rangidősnek, s a lovag úgy érezte, immár neki kellene
az örökébe lépni.
Igaz, Tithiant nem nyilvánították halottnak. Senki
sem ismerte a sorsát. Távolléte alatt a Testület
kormányzott, de semmiféle hivatalos lépés nem történt
azirányban, hogy Tyr új királyának kérdését megoldják.
Sadira meg Rikus gondosan ügyelt erre; feltűnően
hallgattak Tithian eltűnésének kérdéséről.
Timor nem erőltette a dolgot. Tudta, hogy még nem
jött el a megfelelő idő. Rikusnak is, Sadirának is
rengeteg támogatója akadt a városlakók között, és a
legtöbb testületi tag - akik az uralkodó széljárást
követték - szintén mellettük állt. Bár, az a nagy
népszerűség, amit a lázadás hőseiként élveztek,
szemlátomást kezdett alábbhagyni.
Megölték a zsarnokot, felszabadították a
rabszolgákat. Azután minden egyes hét elmúltával
egyre szilárdították a testület hatalmát, olyan
törvényeket hozva Tithian távollétében, amelyek több
szabadságot adtak a város népének, egyre nehezebbé
téve, hogy Tyr visszatérjen a monarchikus hatalomhoz.
Természetesen, ez volt a tervük. Lassanként el akarták
törölni a monarchiát. Újabb lázadó harcot vívtak, amely
immár finomabb volt ugyan, de nem kevésbé hatékony.
Minél hosszabban marad hatalmon Rikus és Sadira,
mint a testület hangadói, annál nehezebb lesz Timornak
Tithian helyére ülni Tyr királyi trónján.
Nehéz, gondolta Timor, de nem lehetetlen. Az idő neki
is dolgozott, nemcsak Sadirának. Mióta az új kormány
megalakult, Sadira megszilárdította hatalmát a
testületben; ebben elég sikeres volt. De, jóllehet, okos nő
volt, semmiféle kormányzási gyakorlattal nem
rendelkezett, így elkövetett egy nagy hibát. Sietségében,
hogy megszüntesse a rabszolgaságot Tyrben, nem
figyelt ennek kincstárat és kereskedelmet romboló
hatására.
Nem volt elég munka az új polgárok számára, ennek
eredményeként a város koldusainak és tolvajainak
száma rémisztően növekedett. A fizetések leestek,
mert több ember versengett a kevesebb munkahelyért;
gyakorivá lettek a tömegverekedések a
lakónegyedekben, az elf-piacon, sőt, a város
kereskedőnegyedében is. Kolduscsoportok támadtak
meg nemrég felszabadított rabszolgákat, akiknek
feltűnése az utcákon veszélyeztette saját életterüket.
Rablók járták a várost éjszaka, sőt, már nappal is,
megtámadták s kifosztották a polgárokat. A
lakónegyedekben, az elf-piacon meg a
kereskedőnegyedekben önkéntes csoportok alakultak
utcai törvényszékké, hogy megvédjék lakóhelyük
biztonságát. A városi őrségnek nem volt elég embere
és pénze ahhoz, hogy megfékezze a békétlenkedőket, s
őket magukat is gyakran megtámadták.
Néhány nagyobb tűzeset is előfordult már, mert a
dühödt, elkeseredett szegények bosszút akartak állni a
környezetükön. A tüzeket végül eloltották, de egész
utcahosszak égtek porig, és sok kereskedő - akik ott
vezettek üzletet - utálkozva hagyta el a várost. Az
Altaruk, Gulg, vagy Dél-Ledopolus felé tartó karavánok
tömve voltak olyanokkal, akik elmenekültek a városból,
hogy másutt kezdjenek új életet még akkor is, ha sok
bizonytalansággal kell szembenézniük.
És ez mind Timornak kedvezett.
Kalak uralkodása alatt a városlakók gyűlölték a
lovagokat, mert - igen helyesen - elnyomókat láttak
bennük, akik a zsarnok akaratát érvényesítik. A
boszorkány-király halálával, s Tithian trónra lépésével
azonban ez a hozzáállás változni kezdett. Míg Tithian
azzal bajlódott, hogy megszilárdítsa hatalmát, Sadira
meg Agis, a lázadás egy másik hőse azon igyekezett,
hogy keresztülvigye néhány haladó javaslata
törvénybe iktatását a testületben; az új király előbb-
utóbb kénytelen volt jóváhagyni ezeket. Timor
gondoskodott róla, hogy a lovagok elfogadják az új
törvényeket, és segítsenek azok megvalósításában.
Azon fáradozott, hogy a lovagokra úgy nézzenek az
egész városban, mint akik fenntartják a rendet,
közvetítenek a vitás kérdésekben, vagyis diplomáciai
összeköttetést jelentenek a nép, a testület és a városi
őrség között. Csendes kampányt vezetett azzal a céllal,
hogy az eddig elnyomóként szereplő lovagok most
Kalak szerencsétlen áldozataiként tetszeleghessenek,
akiket a boszorkány-király tartott rabszolgaságban, és
kényszerített parancsai végrehajtására.
Az emberek hozzáállása napról-napra kedvezőbb lett
a lovagokat illetően, míg a testületről egyre rosszabb és
rosszabb véleménnyel voltak. A lázadás hőseire kezdtek
egyre inkább úgy tekinteni, mint a város alkalmatlan
vezetőire, akik igazgatásukkal csupán rombolnak.
Lassanként már visszasírták Kalak uralmát, amikor
sokkal simábban mentek a dolgok, s a lovagok kezében
volt a gyeplő. Meglehet, mondogatták, Kalak zsarnok
volt, egy őrült Pusztító, akit a hatalomvágy kergetett, de
valójában a lovagok irányítottak, és a városnak sokkal
több haszna származott a működésükből. Timor nem
sajnálta a pénzt arra, hogy elinduljon ez a suttogás, de
be is hozta az árát. Az emberek már nem suttogtak.
Már nyíltan beszéltek a Testület ellen, s őket
kárhoztatták a város állapotáért.
Nemsokára, gondolta Timor. Még nem alkalmas az
idő, de hamarosan az lesz. Sadira napjai meg voltak
számlálva, s a jobbkezéé is, azé az otromba félvéré.
Egyetlen láncszem hiányzott még, hogy elinduljanak az
események. Egyetlen potenciális ellenfele maradt a
lovagoknak, akik magukhoz ragadhatnák a hatalmat -
a Titkos Szövetség.
Kalak halálával a lovagoknak nem maradt
varázserejük. A boszorkány-király át tudta adni nekik a
sajátját, de a lovagok maguk nem voltak varázslók.
Timort kivéve. Éveken át használta titokban ezt a
képességét, hogy hatalmát erősítse. Mindazonáltal,
saját képességei, ha nem is nevezhetők
jelentéktelennek, meg sem közelítették Kalak hatalmát.
Ő maga sohasem lenne képes átadni ezt az erőt
lovagtársainak. Ahhoz legalábbis boszorkány-királynak
kellene lennie. Ez pedig azt jelentette, hogy a Titkos
Szövetség továbbra is komoly veszélyt jelentett a
számára. Timor ugyan bízott saját pusztító-
képességeiben, de annyira nem volt bolond, hogy azt
higgye, egyedül is fel tudja venni a harcot a Titkos
Szövetséggel.
Terve szerint, rá akarta kényszeríteni őket, hogy
lépjenek a nyilvánosság elé. Most, hogy Kalak halott,
Tithian eltűnt és a pusztító varázslatot törvény tiltja a
városban, nincs több ok, amiért a Titkos Szövetség
földalatti szervezet maradjon. Valaha bűnözőknek
számítottak, de Kor - Timor sürgetésére - javasolt egy
új törvényt, amely büntetlenséget biztosítana a Titkos
Szövetség tagjainak, de csak akkor, ha mind előjönnek,
és segítenek a város újjáépítésében. Ahogy azt az
utolsó testületi ülésen mondta, ki lenne alkalmasabb,
mint ők, akik az Őrzők Útját követik, hogy felügyeljék
az új folyamatokat, és újra termővé tegyék a
sivatagot?
Már elintézte, hogy a testületben elhangzott szavai
eljussanak az emberekhez; kikiáltatta és mindenhová
tudósítványokat szegeztetett, miszerint felhívja a Titkos
Szövetséget, hogy lépjen nyilvánosság elé, és segítsen
"Tyr felvirágoztatásában."
Amint a szervezet minden tagját azonosítják, ő
megteheti a lépéseit. A terv kész volt. Egyetlen éjszaka
alatt, egyetlen csapással a lovagok és segítőik
felszámolnák az egész Titkos Szövetséget, míg a város
figyelmét egy óriási, széles körű zavargással kötnék le,
amit Timor jeladására kezdenének. Tüzek gyúlnának a
város különböző pontjain, persze nem a nemesek, vagy
a lovagok negyedében, azok erős védelmet élveznének.
Ott csak ellenőrzött fosztogatás és tűzgyújtás történne,
a látszat kedvéért. Timor úgy tervezte, az ő kastélya
porig égne - miután minden vagyonát eltávolították
onnan -, hogy ezáltal közösséget vállalhasson a néppel:
lám-lám, hisz' ő is egy áldozat. A csőcseléket dühödt
fosztogatásra ösztönöznék a kereskedőnegyedben.
Egyetlen éjszaka alatt - a "Tisztogatás Éjszakáján" - a
lovagok magukhoz ragadnák a hatalmat, és
statáriumot vezetnének be.
A közbiztonság érdekében Timor beköltözne a
palotába, s diktátornak kiáltaná ki magát, amíg a
törvényesség és rend helyreáll. A testületi ülések
bizonytalan időre elmaradnának, mert sok tagjukat -
Sadira, Rikus és mindazok, akik szimpatizálnak velük -
meggyilkolnák a felfordulás közben. Azokat, akik
szétrombolták a várost és megdöntötték a kormányt, a
zendülőket és fosztogatókat letartóztatná a városi
őrség, és büntetésképpen rabszolgaságra ítélnék, hogy
segítsenek felépíteni azt, amit leromboltak.
És, hogy fenntartsák a békét és megakadályozzák
hasonló esetek előfordulását, Timor "nem tudván
ellenállni a nép kérésének", királlyá koronáztatná
magát.
 Gyönyörű terv volt, s mindent számba vett, de mielőtt
hozzá lehetne kezdeni, fel kell göngyölíteni a Titkos
Szövetséget. Vagyis, a nyilvánosság elé kell
kényszeríteni őket. Timor hírszerzői hallottak
pletykákat arról, hogy a Titkos Szövetség néhány tagja
a megmutatkozás mellett van; ezek elfoglalnák az őket
megillető helyet Tyr társadalmában, és segítenének az
új demokratikus testületnek újjáépíteni a várost.
Habár, a Szövetség néhány magasrangú vezetője
továbbra is ellenállt. Nem bíztak a lovagokban, és nem
bíztak Sadirában sem, akiről tudták, hogy a múltban
alkalmazott pusztító varázslatot, bár ő maga
megesküdött rá, hogy ez nem igaz.
Valahogyan, gondolta Timor, ezeket az Őrzőket is elő
kell csalogatni, és meg kell semmisíteni. Az volt csak a
kérdés, hogyan? És itt volt az új veszély, amiről ez az
úgynevezett "pásztor", Sorak számolt be. Ha Nibenay
valóban kémeket küldött Tyrbe, hogy azok kifürkésszék
a város gyenge pontjait egy esetleges lerohanással
szemben, az összerombolhatná a tervét. Gyorsan kellett
végeznie a nyomozást még akkor is, ha egy pillanatra
sem hitte el, hogy ez a Sorak nevű alak egyszerű pásztor.
Egy pillanatra meglátta a kardot, amit az elfszerzet a
köpenye alatt viselt. Nagyon furcsa alakja volt, és bár
Timor nem lehetett benne biztos, hiszen a pengét
eltakarta a tok, de úgy festett, mintha fémből lett volna.
Egy egyszerű pásztor nem hord magánál ilyen fegyvert.
Meg sem engedhetné magának. Azonkívül, egy pásztor
nem jár olyan magabiztosan, mint ez a Sorak. A fickó
sokkal inkább harcosnak nézett ki. Lényegesen több
volt benne, mint amennyit látni engedett, s Timor
kíváncsi volt, nem Nibenay küldte-e, hogy kifürkéssze a
testület gyenge oldalait.
Megbízott néhány lovagot azzal, hogy kinyomozza,
igaz-e amit Sorak állít, mert nem kockáztathatott.
Ugyanakkor egy másik csoportot az idegen
figyelésével bízott meg. Amint az egyes figyelőket
leváltották, azok azonnal jelentették neki Sorak lépéseit.
Az utolsó jelentés sok mindenre fényt derített.
A fickót Zalcor kapitány és egy osztaga elkísérte a
lakónegyedekhez, hogy valami olcsó szállást találjanak
neki, amíg látszólag arra vár, hogy kinyomozzák, igazat
jelentett-e. Nem sokkal Zalcor távozása után Sorak
egyenesen a Kristály Pókba ment, és nem sokkal később
Rikust is látták bemenni a játékbarlangba. Ez nem
lehetett véletlen. Köztudott volt, hogy a félelf nő, aki a
játékbarlangot vezette, maga is gladiátorként küzdött
valaha, mint Rikus. Kétségtelen, hogy ismerték
egymást. Emellett még Sorak is ott tartózkodott.
Egyértelműnek tűnt, hogy összejátszanak. De mi volt
a tervük?
Lehetséges, gondolkozott el Timor, hogy Rikus meg
Sadira valahogy tudomást szerzett a Tisztogatás
Éjszakájáról? Aztán, ahogy eszébe jutott, rögtön el is
hessegette a gondolatot. Ha így lenne, már rég
letartóztatták volna; még a bizonyíték hiánya sem
akadályozná meg Sadirát és Rikust abban, hogy ellene
tegyenek. Sadira nem várta volna meg a végkifejletet.
Nem, valami másról lesz szó. Ha ő ellenük
szervezkedik, akkor ők is szervezkedhetnek ellene,
nem igaz?
Sem Rikus, sem Sadira nem rejtette véka alá a
bizalmatlanságát, és ellenszenvét a lovagokkal
szemben. Habár, most a lovagok erős támogatást
élveztek a városlakók részéről. Ha Sadira ellenük
fordulna, nehéz lenne igazolnia tettét, és úgy
könyvelnék el, mint aki Kalak módszereit használja.
Másfelől azonban, ha bizonyítani tud valamit a
lovagok ellen...
"Na persze," mondta Timor magában. "Az a terve, hogy
összeesküvéssel vádoljon minket ezekkel az
úgynevezett Nibenay-beli kémekkel. Ez az elfszerzet
neki dolgozik. Kiagyalták az egészet, hogy úgy
állíthassák be a lovagokat, mint a város elárulóit."
- Uram...
 Timor megfordult. Az egyik lovagja állt a szoba
bejáratánál.
- Igen, mi az?
- Elfogtunk két kémet - jelentette a lovag. - Az egyiket
Kulik kereskedőházában találtuk, a másik meg a Részeg
Óriás borozóban volt. Megjárt már néhány fogadót és
kocsmát, és a Titkos Szövetség után érdeklődött.
- Valóban? - kérdezte Timor. - Hol vannak most?
- Lent, uram, a parancsodat várják.
- Remek. Hozd ide őket.
Töltött magának egy pohár bort, és az ajkához emelte.
Egy pillanattal később ordítást hallott a lépcső felől,
majd dulakodás zaja hallatszott. Összeráncolta a
homlokát. Újabb üvöltés, majd ökölcsapások
következtek, aztán belépett néhány lovag, s mögöttük a
két foglyot kísérő városi őrség katonái. Furcsamód, a
két fogoly nem velük hadakozott, hanem egymást
próbálták elérni.
- Mit jelentsen ez? - reccsent rájuk Timor. - Hogy'
merészeltek botrányt okozni a házamban?
Akkor a két férfi elhallgatott, és rábámult. Aztán az
egyik fenyegetően a másikhoz fordult, és kifakadt:
- Ha bármit is el merészelsz mondani neki, te átkozott
fattyú, kitépem a nyelved, és megetetem veled!
- Csönd! - kiáltott fel élesen Timor. - Itt csak én
fenyegetőzhetek. - A katonákhoz fordult. - Elmehettek.
- De, uram, ezek az emberek veszélyesek... -
tiltakozott az osztag tisztje.
- Azt mondtam, elmehettek. Magam kérdezem ki őket.
Nincs rátok szükségem.
- Igenis, uram.
A katonák távoztak, egyedül hagyva Timort és
lovagjait a két fogollyal, akiknek meg volt kötözve a
kezük. Mindketten kihívóan néztek rá.
- Mi a nevetek? - kérdezte Timor, poharát újra a
szájához emelve.
- Nem mondasz neki semmit, te nyomorult
köpönyegforgató! - sziszegte az, aki az előbb is beszélt.
A másik nekiugrott, és a lovagoknak kellett
szétválasztani őket.
- Jól van - biccentet Timor, az elsőre szegezve
tekintetét. - Akkor te mondod meg.
- Én aztán nem mondok neked semmit, lovag.
Timor mutatóujjával megkavarta a bort a poharában.
Halkan mormogott valamit. Ránézett a fogolyra.
- A neved.
A fogoly leköpte.
Timor undorodva letörölte a köpést, aztán a férfi
arcába loccsantotta a pohár tartalmát. Ám ami
kiföccsent belőle, már nem bor volt. Amint a csöppek
hozzáértek a fogoly bőréhez, égetni kezdték a húsát; a
férfi fájdalomtól meggörnyedve üvöltött, s hiába
igyekezett, képtelen volt megkötözött kezét füstölgő,
savmarta arcához emelni. A másik fogoly szeme
félelemmel telt meg, ahogy az első a lábához rogyott, s
ott vonaglott előtte.
- A neved - ismételte halkan a vallató.
- Rokan! - üvöltötte a fogoly. - Rokan a nevem!
Timor halkan elsuttogta az ellenvarázs szavait, és
kezével lassú mozdulatot tett. A fogoly azonnal
érezte, hogy az égető érzés megszűnik; a sav újra
borrá vált. Ott maradt térdelve, görnyedten kapkodott
levegő után.
- Nohát, ez nem volt nehéz, nem igaz? - szólt
megkínzója. A másik fogolyhoz fordult, és felvonta a
szemöldökét.
- D-digon! - dadogta az gyorsan. - Digonnak hívnak!
Timor elmosolyodott.
- Látod? Sokkal könnyebben mennek a dolgok, amikor
valaki együttműködő. - Visszanézett Rokanra, aki még
mindig ott térdelt, összegörnyedve a földön. - Úgy tűnik,
ti ketten nem nagyon kedvelitek egymást - mondta. -
Vajon miért van ez?
- Mert ő volt a parancsnokom, és úgy érzi, elárultam
- hadarta Digon.
Timor felhúzta a szemöldökét.
- És így van?
Digon a földet nézve bólintott.
- Nem volt más választásom - nyögte. - Nem volt saját
akaratom. Ő kényszerített.
- Ki kényszerített?
- Sorak, a fene essen belé! - felelt a kérdezett, s
kiköpött a névre. - Átkozom azt a napot, amikor
találkoztam vele!
- Sorak? - ismételte a lovag. - Milyen érdekes. Mesélj
még.
Miután látta, hogy mit csinált Timor az imént
Rokannal, Digon nekikezdett a történetnek. Elmesélte,
hogyan tervezték a martalócok a karaván kifosztását,
hogyan talált rájuk Sorak, amikor éppen őrséget
tartottak a hegygerincen, ahonnan látni lehetett a
várost. Timor figyelmesen hallgatta, amikor foglya
elmagyarázta, milyen könnyedén győzte le az elfszerzet
a társait, Digont hagyva életben egyedül. Még nagyobb
érdeklődést mutatott, amikor a rabló elmesélte, miként
fegyverezte őt le Sorak, s miként hatolt az elméjébe,
hogy kiolvassa a gondolatait.
- Semmit sem tehettem ellene, uram - fejezte be Digon
a történetet. - Tudta, ha elmondanám Rokannak az
egészet és figyelmeztetni akarnám, Rokan megölne,
mert nem teljesítettem a feladatomat. Sehová sem
mehettem, csak Tyrbe, hiszen nem csatlakozhattam a
bajtársaimhoz. Tudtam, ha újra az útjába kerülnék,
elolvasná a gondolataimat, és kiderítené, hogy
elárultam őt. A feladat, amivel megbízott, nem látszott
túl bonyolultnak. Menjek Tyrbe, és kérdezősködjek;
vegyem fel a kapcsolatot a Titkos Szövetséggel, és
mondjam meg nekik, hogy érkezik. Ennyi, aztán
szabad vagyok.
- És annyira féltél tőle, hogy nem mertél
ellentmondani neki? - kérdezte Timor.
 Digon a fejét rázta.
- Te nem ismered őt, lovag uram. Az elfszerzet az Út
hatalommal bíró mestere, és úgy harcol, mint egy ördög.
Az életembe került volna, ha ellenkezem.
- És azt mondod, a hegyekből jött? - firtatta Timor.
- Onnan kellett, hogy jöjjön. A mi helyünkről láttuk
volna, ha más irányból érkezik valaki. Senkire sem
számítottunk azonban a hegyekből. Nincs ott fent
semmi, se falu, se település, semmi.
- És ő mégis onnan jött?
- Semmi más magyarázatot nem tudok, lovag uram -
ingatta a fejét Digon.
- Hmmm. Érdekes. Nagyon érdekes. Szóval a
martalócokat azzal küldték Tyrbe, hogy kémeket
építsenek be a kereskedőházakba, és megtámadják az
Altarukba tartó karavánt?
- Igen, uram.
- Hol lett volna a támadás?
A haramia elárulta társai pontos leshelyét.
- És kik a kémek?
Digon ezt is elmondta, és Timor elképedt azon, hogy
mindez az utolsó részletig egyezett azzal, amit Sorak
jelentett a testületnek. Ez kizárni látszott azt az
elképzelést, miszerint az elfszerzet maga is kém lett
volna Nibenay-ből, miként az is, hogy a Zengőhegy
felől jött. Nibenay a sivatag másik felén feküdt. Akkor
tehát, miben mesterkedik?
- Kérlek, uram - könyörgött a fogoly -, mindent
elmondtam, amit tudtam. Kérlek, ne ölj meg. Bármit
megteszek; még mindig értékes lehetek a számodra.
Elvezethetem a katonáidat oda, ahol a martalócok
lesben állnak. Meg tudom mutatni azokat, akik a
karavánnal mennek.
- Te szánalmas, csúszómászó kank-szar - sziszegte
Rokan, amint undorral felnézett egykori társára.
Digonnak elakadt a lélegzete. Rokan arca valósággal
szétégett. Saját anyja sem ismert volna rá. A sav mélyen
kimarta a húst, néhány helyen egészen a csontig.
Szörnyű látványt nyújtott. Minthogy keze hátra volt
kötve, nem tudta azzal védeni az ábrázatát. Az utolsó
pillanatban ösztönösen félrefordította a fejét, így
arcának csak az egyik fele sérült meg erősen. Egyik
szeme eltűnt, csupán üres lyuk tátongott a helyén.
Arccsontja itt fehéren világított, s szája sarkát is kiette
a sav; ettől úgy festett, mint egy állandóan vigyorgó
halálfej. Ahogy a cseppek lefolytak az arcán, árkokat
martak a húsába, mintha szörnyű karmok marták
volna végig.
- Engem megölhetsz, lovag - mondta Rokan, s fél
szemével Digont nézte. - De ha egy halálraítéltnek lehet
utolsó kívánsága, akkor oldozd fel a kezemet, legalább
egyetlen pillanatra.
Timor elmosolyodott.
- Nem áll szándékomban megölni, barátom - közölte.
- Nem szeretem elpazarolni a potenciálisan
értékes erőforrásokat. Erős lelkű vagy. Egyszerű lélek,
de a végsőkig kitartó. Szükségem van ilyenfajta
emberekre. De ez a hitvány patkány - tette hozzá a
másik rabló felé fordulva - nem bír semmiféle
értékkel.
- Lovag uram, ne! - kiabálta Digon. - Segíthetek neked!
Szolgállak téged!
- A magadfajta akárkit szolgálna, mert nincs gerince
- vont vállat az idős lovag. - Nem piszkolom be a
kezem veled. Rokan, teljesítem a kérésedet.
Ujjait végighúzta a levegőn, és Rokan érezte, amint
kötelei lehullanak. Vicsorogva vetette magát hajdani
társára.
Digon, akinek kezei össze voltak kötve, nem tudott
védekezni. Ordítva próbálta elrugdosni támadóját, de az
túl gyorsan mozgott. Torkon ragadta a foglyot, és
miközben fojtogatta, előbb térdre kényszerítette, majd
a hátára lökte, s lovaglóülésben ráült. Digon eltátott
szájjal igyekezett levegőhöz jutni.
 Timor töltött magának még egy kis bort, majd
kényelmesen elhelyezkedett egy magas támlájú
székben, és nézte, amint Rokan bosszút áll.
Rokan egyik kezével továbbra is egykori embere
torkát szorongatta, míg a másikkal annak szájába
nyúlt. Állati üvöltéssel kitépte a nyomorult nyelvét,
majd visszagyömöszölte a fogai közé, s
lekényszerítette a torkán. Digon hörgött, fulladozott
saját vérétől és nyelvétől.
- Mindig sokat járattad a szád - sziszegte Rokan.
Aztán szorosan megmarkolta áldozata torkát, s
egyetlen, erős mozdulattal kitépte a gégéjét.
- Látom, betartod a szavad - bólintott Timor, a
martalóc fenyegetésére célozva. - Dicséretes
jellemvonás.
A haramiavezér zihálva nézett rá.
- Ha tehetném, a te torkodat is kitépném, lovag.
- Nem kétlem, hogy megtennéd. Ha tehetnéd. De miért
fordulsz ellenem? Én csak egy közbülső állomás
vagyok. Sorak volt az, aki szóra bírta el nem siratott
társadat, s megtudta minden terveteket. Ő volt az, aki
mindezt jelentette a Tanácsadó Testületnek. Ő adta meg
a neveiteket, pontos leírásotokat, s azt is elmondta, hol
találunk benneteket. Figyelmeztetett, hogy meg
akarjátok támadni a karavánt, miután elindul Tyrből. A
katonáink fogadják majd őket, és végeznek velük, az
utolsó emberig. A többi kémet is behozzák, lehet, hogy
még az éjszaka vége előtt. Azért utaztál a Mekillot
Hegyektől idáig, hogy lásd a pusztulásotokat... s az
egésznek egyetlen ember az oka. Nem is ember, hanem
egy elfszerzet félvér, akit még csak nem is láttál soha.
- Nem az elfszerzet volt az, aki tönkretette az arcomat
- recsegte Rokan, s épen maradt fél szeme megtelt
gyűlölettel.
- Ez igaz - ismerte el a lovag. - De nézd másképpen a
dolgot. Rólad és a társaidról egészen pontos leírást
kaptunk, amit a városi őrség minden tagjának
továbbadtunk. Ismertük az arcodat. Most azonban
senki sem ismerne fel. Ha így nézed, rájössz, hogy csak
szívességet tettem neked.
- És azt várod, hogy mondjak érte köszönetet?
- Nem, nem igazán - mosolygott Timor. - De látod,
könnyedén engedelmességre bírtalak. Habár, egy ember
akkor szolgálja legjobban a mesterét, ha egyben magát
is szolgálja. Mindent elvesztettél, Rokan. Felajánlom,
hogy bosszút állhass azon, aki idáig juttatott.
- Sorak - köpte a szót harciasan Rokan.
- Igen, Sorak. Megmondhatom, hol találod. És, ha
majd a többi társadat is behozzák, akkor választaniuk
kell, hogy átállnak-e hozzám, vagy meghalnak. Azt
hiszem, mindketten tudjuk, mit választanak majd.
- Te ennek az elfszerzetnek a vérét kívánod? - kérdezte
a haramia. - Vedd úgy, hogy a tiéd. Nincs szükségem
segítségre. Magam is el tudom intézni.
- Oh, azt hiszem, tévedsz - jegyezte meg Timor. - Az
elfszerzet az Út mestere, és elég jól bánik a karddal is.
Az lenne a legjobb, ha nem kockáztatnánk. Tégy
nekem... és magadnak... egy szívességet, s
bebizonyítod, hogy érsz valamit.
- És aztán?
- Aztán meglátod, hogy sokkal nagyobb a jutalma
annak, ha engem szolgálsz, mintha karavánokat
fosztogatnál, vagy Nibenay-nek kémkednél.
- Mi lesz az arcommal? Meg tudod gyógyítani a
varázserőddel?
- Talán - mosolygott Timor. Ujjai a pohár talpával
játszottak. - Idővel.
- Mikor? - kérdezte mohón Rokan. - Miért hinnék
neked? Sokat kérsz, de keveset ígérsz.
- Sokkal többet ígérek, mint amit el tudsz képzelni, te
bolond! Az arcod rendbe hozása csak ösztönző erő
legyen.
- A pusztító mágia még mindig tilos Tyrben - mutatott
rá a haramiavezér. - Biztos vagyok benne, hogy a
testület elképedne, ha megtudná, hogy a rangidős
lovag titokban mégis gyakorolja...
A másik kuncogott.
- Igen, ebben én is biztos vagyok, de te soha nem
mondod el nekik.
- Mi állíthat meg? Bármelyik pillanatban megölhetsz.
Csak megkímélne a várakozástól.
- Megölni valakit roppant egyszerű - merengett a
lovag. - Okosan felhasználni azonban sokkal
bonyolultabb, ám több a haszna is. Te, mint vezető,
ugyanolyan jól érted ezt, mint én. Lehet, hogy nem
félsz a haláltól, de ettől függetlenül túlélő fajta vagy.
Elég fennhéjázó még ahhoz is, hogy megpróbálj
alkudozni a feletteseiddel. És ezt tisztelem benned. De
Tyrnek én vagyok a jövője, Rokan, és nélkülem
számodra nincs jövő. Gondold meg.
Kinyújtotta a karját, és gyorsan elmormolt néhány
varázsszót; hüvelyk- és mutatóujját összeszorította,
mintha valamit erősen tartana velük.
A rablónak összeszorult a torka. A nyakához kapott,
és megpróbált kiáltani, de csak egy halk nyöszörgésre
futotta erejéből. Nem tudott megszólalni. Csak hörgött
és nyögött.
- Képzeld el a jövődet, Rokan - dünnyögte a varázsló.
- Képtelen vagy beszélni, az arcod szörnyen néz ki...
kénytelen lennél az utcán koldulni. Ott ücsörögnél és
kuruttyolnál, mint egy torz gyík, abban reménykedve,
hogy az arrajárókat nem riasztja el a külsőd, és
megsajnálnak annyira, hogy egy-két nyomorult
agyagérmét odavessenek. Van rosszabb büntetés a
halálnál, Rokan. Egyszerűen így hagylak, s életben kell
maradnod.
Széthúzta az ujjait; az útonálló levegőért kapkodott,
majd köhögésben tört ki.
- Azt hiszem, értjük már egymást, igaz? - kérdezte
Timor lágyan.
- Igen, uram - bólintott Rokan, amint újra meg tudott
szólalni.
- Kitűnő. - Timor ajkán halvány mosoly ült. Odaszólt
a lovagjainak. - Vigyétek ezt az embert a földszintre, s
gondoskodjatok róla, hogy egyen és kipihenje magát.
Készítsetek elő neki egy szobát a szolga-szálláson.
Fegyverekre lesz szüksége. Azt hiszem, nagyon jól el
tudja majd mondani, mire vágyik. - Rokanhoz fordult. -
Elkísérnek a szállásodra. Maradj ott, amíg nem üzenek
érted. És gondolj az elfszerzetre, Sorakra. Neki
köszönheted a bukásodat. De övét te idézed elő.
Amint a lovagok elvitték a foglyot, Timor töltött
magának még egy kis bort. Kezdte elégedettnek érezni
magát, s át is melegedett kissé. Szépen alakulnak a
dolgok, gondolta. Nagyon szépen, valóban.
 TIZEDIK FEJEZET

Sorak nézte, amint az osztó megkeveri a kártyát, és

odaadja a mellette ülő férfinak. A borkereskedő
elemelte, és visszaadta az osztónak, egy altaruki
kalmárnak. Öt ember ült az asztal körül, nem számítva
az elfszerzetet. És az egyikük csalt.
Sorak felvette a lapjait, szétterítette a kezében, és a
többiekre nézett.
Tíz ezüst volt a tét. Mikor mindenki beletette az
érméket a vasüstbe, a borkereskedő leadott három
lapot, és az osztó három újat tett elé az asztalra. A
borkereskedő felvette, és a többi közé csúsztatta őket.
Tokás, pirospozsgás arca nem árult el semmit.
A fiatal, sötét hajú nemes két lapot kért. A pocakos
állatkereskedőnek három kellett. Sorak nem kért lapot,
a kopaszodó agyagkereskedő pedig két lapot kapott.
- Az osztó két lapot kér - mondta az altaruki karaván
kalmárja, és két lapot osztott magának.
A borkereskedő tíz ezüsttel nyitott.
- Állom a fogadást, és emelek tízzel - mondta a sötét
hajú nemes.
- Az huszonkettő, neked - biccentett az osztó az
állatkereskedőnek. A testes ember felmordult, és még
egyszer megnézte a lapjait.
- Állom - közölte, és kiszámolt húsz ezüstöt az asztal
közepén álló fekete üstbe.
- Emelem még hússzal - szólt közbe Sorak anélkül,
hogy megnézte volna a lapjait. Beledobta az érméket az
edénybe.
- Túl sok - dörmögte az agyagkereskedő.
Összecsukta a lapjait, és színükkel lefelé letette őket
az asztalra.
- Én állom - mondta a karaván-kalmár, miközben
Sorakot méregette -, és még hússzal emelem.
 A borkereskedő kiszállt. Az állatkereskedő meg a sötét
hajú nemes bent maradt csakúgy, mint Sorak.
- Hívj - szólt kurtán az elfszerzet.
Az altaruki mosolygott, miközben kiterítette a lapjait.
- Sírjatok csak, barátaim - dőlt hátra önelégülten a
székén. Hármas és négyes Mágusa volt. Az
állatkereskedő halkan felhorkant, aztán ledobta a
lapjait.
- Az jobb, mint az enyém - sóhajtotta a nemes,
miközben a karaván-kalmár mosolyogva nyúlt az
edényért.
- Négy Sárkány - bökte ki ekkor Sorak. Kiterítette a
lapjait. Az altaruki karaván kalmárja a székét feldöntve,
felugrott.
- Lehetetlen! - kiabálta.
- Miért? - szegezte neki nyugodtan a kérdést a fiú. A
többi játékos idegesen egymásra sandított.
- Tényleg - mondta a nemes. - Miért?
- Az ingujjából csúsztatta ki a lapokat! - kiáltotta a
karaván-kalmár durva, vádló hangon.
- Nem - ingatta a fejét Sorak. - Ami azt illeti, a te
ballábas csizmádból húztam elő.
Az altaruki kereskedő szeme kitágult, és
önkéntelenül is lenyúlt magas, térd fölé érő
csizmájához.
- Te a Kelyhek hatost, meg a Botok kettest tetted le -
állította az elfszerzet. - Helyettük a Kardok Sárkányát,
és a Csillag négyest húztad. Onnan tudhattad, hogy
lehetetlen négy Sárkányt gyűjtenem, mert a Kardok
Sárkánya és a Csillag négyes a bal csizmád szárában
volt, ahová eldugtad őket, amikor cseréltél.
- Hazudsz! - kiabálta a kereskedő.
Két félvér-óriás őr csendben a háta mögé lépett.
Sorak a többi játékosra nézett.
- Ha belenéztek a bal csizmaszárába, ott találjátok a
Csillag négyest. A jobb csizmájában pedig a kettes
Mágus van elrejtve. Néggyel kezdett, minden színből
volt egy.
- Jobb lesz, ha ellenőrizzük azokat a csizmákat -
emelkedett fel a fiatal nemes, szúrós pillantást küldve
a karaván-kalmár felé.
A két félvér-óriás előbbre lépett, hogy megragadják a
kereskedő karját, de a férfi gyorsabb volt náluk.
Keményen gyomorszájon vágta az egyiket, a
másiknak meg vadul a lábfejére lépett a
csizmasarkával. Miközben a félvér-óriás ordított a
fájdalomtól, ököllel az ágyékába ütött. Olyan gyors
volt, hogy mindez csupán néhány pillanatig tartott, s
mire a többi őr odaért, a kereskedő már kihúzta a
kardját a hüvelyéből.
Sorak maga is a kardja után nyúlt, de amint
megmarkolta, hirtelen érezte, hogy tudata a háttérbe
szorul. Egy új személyiség készült előtörni belőle, és
Sorak beleszédült a sötétségbe. Jeges hideg árasztotta
el a testét, amint az Árnyék előviharzott a
tudattalanjából.
Amikor a vicsorgó altaruki kalmár végzetes csapást
készült mérni az elfszerzet fejére, az Árnyék villámgyorsan
előhúzta Galdrát, és elhárította az ütést. A vaskard
hangos csattanással ütközött az elf pengének, és úgy
tört darabokra, mintha üvegből lett volna. A
kereskedőnek tátva maradt a szája az ámulattól, de
hamar felocsúdva, egy rúgással felborította az asztalt,
hogy a kártyák, érmék és poharak szanaszét repültek,
s az asztal ott feküdt kettőjük között, mint egy barikád.
Az Árnyék felemelte Galdrát, és egy hatalmas
csapással kettészelte az egészet, mintha a nehéz
agafari fa csak egy szelet sajt lett volna.
A kalmár elinalt, de az ajtónál egy csapat félvér-óriás
és félelf állta el az útját. Káromkodott egyet, s
visszafordult Sorakhoz.
- Dögölj meg, félvér! - kiáltotta, s egy obszidián tőrt
dobott Sorak felé.
Az Árnyék hirtelen visszavonult, s a tőr az elfszerzet
mellétől néhány ujjnyira megállt a levegőben, az
előbukkanó Oltalmazó akarata szerint. Sorak szeme
csillogott, ahogy a tőr lassan megfordult a levegőben,
és hegye immár a kereskedő felé mutatott. A férfi álla
leesett a csodálkozástól, ám csodálkozása csakhamar
pánikba csapott át, amikor a tőr, mint egy mérges
lódarázs, elindult felé. Megfordult, hogy elfusson, de a
penge tövig a lapockájába fúródott; a hamiskártyás
felbukott, s a lendülettől végigcsúszott a kövezeten. Egy
asztalba ütközött; felborította, aztán csak feküdt ott,
mint egy élettelen rongycsomó.
Teljes csend szállta meg a játéktermet. Utóbb a
vendégek suttogni kezdtek egymással. Sorak odament,
ahol a hamiskártyás feküdt, és meglökte a lábával.
Aztán lehajolt, és kihúzott egy kártyát a halott férfi
csizmaszárából. A Csillag négyes. Odavitte a lapot a
többi játékoshoz, és megmutatta nekik.
- Osszátok el az edény tartalmát egymás közt -
mondta -, aszerint, hogy ki mennyit tett bele. Ami a
csaló részét illeti, abból mindenki kapjon egyenlő részt.
Megfordult, és visszadobta a kártyát a testre. A lap a
hamiskártyás mellén landolt. -A csalást nem nézik jó
szemmel ebben a Házban - tette hozzá. - Az én
részemet szintén feloszthatjátok magatok között,
ellenszolgáltatásként a kellemetlenségért. - Odaintette
az egyik kiszolgálólányt. - Kérlek, hozz ezeknek az
uraknak egy italt az én kontómra.
- Köszönjük - nyelt nagyot idegesen a borkereskedő.
A fiatal nemes az asztal darabjait bámulta, majd
Sorak kardjára meredt.
- Az az asztal kemény, agafari fából van! - mondta
hitetlenkedve. - És te csak úgy kettévágtad!
- Acélból való a pengém, és nagyon éles.
- Olyan éles, hogy darabokra tör egy vaskardot? -
csatlakozott az állatkereskedő is. - Még egy acélkard
sem képes erre. Csak az, amit megbabonáztak.
Sorak eltette a kardját, s nem szólt semmit.
- Ki vagy te? - faggatta az állatkereskedő.
- Soraknak hívnak.
- Igen, ezt már mondtad, amikor elkezdtünk játszani
- bólintott az állatkereskedő. - De... mi vagy te?
A fiú rábámult.
- Egy elfszerzet.
A másik megrázta a fejét.
- Nem így értettem.
Mielőtt Sorak felelni tudott volna, az egyik félelf őr
odajött hozzá, és vállon veregette.
- Az asszonyom látni kíván - súgta halkan.
A fiú felpillantott a második emeletre, és látta, amint
Krysta lefelé néz dolgozószobája gyöngyfüggönye
mögül. Bólintott, és elindult a lépcső felé. A háta
mögött a vendégek izgatott beszélgetésbe kezdtek
arról, amit az imént láttak.
Az ajtó nyitva volt már, amikor keresztülment a
hallon. Az előszobában álló félelfek tiszteletteljes
csendben nézték. Keresztülment a lefüggönyözött
átjárón, ami Krysta dolgozószobájába vezetett.
A nő az íróasztala mögött állt, és rá várt.
- Elnézést az okozott kárért - kezdte Sorak.
- Ne törődj vele - legyintett Krysta, és kijött az asztal
mögül. - Hadd nézzem meg a kardodat.
Az elfszerzet felhúzta a szemöldökét.
- A kardomat?
- Kérlek.
Sorak kihúzta a kardot a hüvelyéből.
- Elf acél - suttogta a nő lágyan. - Kérlek... fordítsd
úgy, hogy láthassam a lapját.
A fiú megtette. Hallotta, amint a zöld szemű félelf
felsikolt, amikor elolvassa a feliratot.
- Galdra! - nyögte elhaló hangon. Áhítattal nézett fel
Sorakra. - Nem is álmodtam... - kezdte. - Miért nem
mondtad el nekem?
- Asszonyom... - szólt egy félelf őr, széthúzva
mögöttük a függönyt. - Ez igaz?
- Igaz - mondta a nő, s lenyűgözve nézett Sorakra.
Az őr a fiúra bámult, majd bejött a szobába, a
többiekkel a nyomában.
- Mi ez? - kérdezte az elfszerzet. - Mi igaz?
- Galdra van nálad, az ősi elf királyok kardja -
mondta Krysta. - A kard, amit semmi sem tud
legyőzni. Igaz lenne a régi legenda?
- Milyen legenda?
- Az, amelyikről minden elf azt gondolja, hogy csak
dajkamese. Egy nap eljön egy bajnok, egy új király,
aki egyesíti a szétszóródott törzseket, és Galdráról
ismeritek meg őt. Még a városban nevelkedett
félvérek is ismerik, bár senki sem hisz benne. Ezer év
óta senki nem látta a kardot.
- De én nem vagyok király - rázta a fejét Sorak. -
Ezt a kardot ajándékba kaptam a villichi főúrnőtől,
akire azért bízták, hogy megőrizze.
- De ő neked adta.
- De... ettől még nem leszek király - tiltakozott a fiú.
- Ettől éppen az a bajnok lettél, akiről a legenda mesél
- vetette ellen Krysta. - Galdra sohasem szolgálna olyat,
aki arra érdemtelen. - Megrázta a fejét. - Én magam sem
tudom, hogy elhiszem-e... de ha előbb tudtam volna,
nem lettem volna olyan szemtelen.
Sorak a félelf őrök felé fordult, akik áhítattal lestek.
- Ez képtelenség. Kérlek, menjetek ki, mindannyian.
Menjetek ki, mondom!
Az őrök egymás hegyén hátán kihátráltak az ajtón.
- Ha ez elterjed - mondta Krysta -, minden férfi és nő
a városban, akiben elf vér folyik, kíváncsi lesz rád.
Néhányan olyasmivel ruháznak majd fel, amihez semmi
közöd. Mások ellopnák a híres kardot. És, ha a nomád
törzsek tudomást szereznek róla odakint a sivatagban...
- Várjunk csak - emelte fel a kezét a fiú. - Csak azért,
mert a kardhoz tartozik egy legenda, még korántsem
biztos, hogy én vagyok, aki végrehajtja mindazt, amiről
a mese szól. Nem azért jöttem ide, hogy magamra
öltsem a hatalom palástját. És ha én bárkinek is a
bajnoka lennék, akkor a Bölcsért harcolnék.
- De gondolj a legendára - mondta a félelf nő, kissé
mulatva magában.
- Utoljára mondom, nem vagyok király! - tiltakozott
Sorak. - Még csak nem is vagyok teljesen elf! Az elf
királyok családja Alaronnal kihalt. Én azt sem tudom,
kik voltak a szüleim.
- De ismered Alaron nevét.
- Csak azért, mert hallottam a történetét az idős
piríntől - mondta a fiú elgyötörten. - Ugyanúgy, ahogy
te is hallottad ezt a... ezt a népmesét. Lehet, hogy az övé
volt ez a kard, de az, hogy most az én birtokomban van,
nem tesz engem az örökösévé. Mi lenne, ha egy ember
ellopná tőlem? Akkor az az ember lenne minden elf
királya? Ha a tiéd volna, akkor meg téged illetne meg
a cím?
- Hadd tartsam a kezemben egy pillanatig - kérte
Krysta, kinyújtva a kezét.
- Ahogy akarod - sóhajtotta az elfszerzet, és átadta a
fegyvert.
A nő ujjai rákulcsolódtak a markolatra. Beharapta az
alsóajkát, amint a kezében tartotta, majd mély levegőt
vett, megpördült, és teljes erejével az asztalára vágott
vele. A penge mélyen belevágott a fába, és benne
maradt.
- Gith vérére! - kiáltott Sorak. - Mit csinálsz?
A zöld szemű félelf nyögdécselt, miközben azzal
bajlódott, hogy kihúzza a pengét; a harmadik
próbálkozásra végül sikerült neki.
- Valaha az arénában dolgoztam - mondta. – Nem
vagyok egy gyenge nő, aki nem tudja, hogyan kell
forgatani a kardot. Az őreim tanúsíthatják, hogy
egyikük sem tudott volna erősebben lesújtani. Most te
próbáld meg.
- Mi értelme, hogy tovább kaszaboljuk az
asztalodat?
-A kedvemért...
 Sorak a fejét rázta, elvette a kardot, és lesújtott az
asztalra. A nehéz asztal összecsuklott, amint a penge
pontosan kettőbe vágta.
-A legenda szerint, a kard varázsereje senki mást nem
szolgál - mondta Krysta -, és ha egy Pusztító kezébe
jutna, darabokra törne. A varázserő csak a bajnokot
szolgálja, mert ő igazhitű. Úgy tűnik, te vagy a bajnok.
Te vagy a törvényes király.
- Mondtam már, hogy nem vagyok király! Nem hiszek
benne! Akkor hát hol az igaz hitem?
- A feladatban, amit magad elé tűztél, és az útban,
amit követned kell - felelte a nő. - A legenda erről is
beszél.
- Igen?
- Azt mondja, Azok, akik hisznek a bajnokban,
királyként üdvözlik majd, de Ő visszautasítja a
koronát, mert a elfek népe sárba süllyedt. Fel kell előbb
emelkedniük, hogy kiérdemeljék királyukat, mielőtt ő
elfogadja őket, mert miként Galdrának, az elf királyok
kardjának, a szétszóródott törzseknek is erősnek kell
lenniük lélekben, és megújult hitben kell
összekovácsolódni, mielőtt igaz módon
cselekedhetnének. Akár tetszik, akár nem, a legenda
minden mondata rád illik.
- Nem vagyok király - morogta a fiú ingerülten. - Sorak
vagyok, és akármit is jósol az a legenda, nincs
szándékomban királynak lenni, koronát viselni.
Krysta mosolygott.
- Ahogy gondolod - vont vállat. - De lehet, hogy akkor
is beteljesedik rajtad. Ha azt akarod, hogy ne beszéljek
erről, akkor nem fogok... de nem kerülheted el a
sorsodat.
- Akármi legyen is a sorsom - mondta az elfszerzet, -
ebben a pillanatban a Bölcs utáni kutatásban teljesedik
ki. Azt mondtad, tudakozódnál a Titkos Szövetség után.
- És meg is tettem - bólintott a nő. - Azt mondták, a
Titkos Szövetség tagjai szinte bárhol megtalálhatók, de
a legjobb hely arra, hogy kapcsolatba lépj velük, a
Részeg Óriás nevű borozó. Nincs messze innen. De
óvatosnak kell lenned. Ne tudakozódj hangosan. Ha
végighúzod a kezed az arcod előtt, mintha fátylat
jelölnél, az mutatja, hogy kapcsolatot keresel velük.
Ha a Szövetség bármelyik tagja ott van, figyelni fog
téged, és követ... aztán valaki megkeres majd.
- A Részeg Óriás borozó - ismételte meg Sorak. - Hol
találom?
- Az őreim majd elkísérnek.
- Nem, inkább egyedül mennék. Már így is
gyanakvóak lesznek velem. Ha kísérettel mennék, csak
rontana a dolgon. Találkozni akarok velük, nem
elriasztani őket.
- Rajzolok neked egy térképet - ajánlotta a nő, s az
asztalához fordult. Egy pillanatig a széthasadt két
darabra bámult. Minden, ami rajta volt, szétszóródott
a földön. - Ami azt illeti - sóhajtott -, a legjobb lesz, ha
elmagyarázom.
Miután Sorak elment, Krysta őrségének kapitánya
visszatért, és bizonytalanul azt kérdezte:
- Mit tegyünk? Kövessük?
A nő megrázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy örülne neki.
- De ha bántanák...
- Akkor a legenda hamis - mondta keményen
Krysta -, ahogy mi mindig is gondoltuk. - Lenézett
asztala darabjaira. - Azonkívül, én nem szeretnék
annak a helyében lenni, aki bántani próbálja... te mit
gondolsz?

Egy kolduscsoport üldögélt a fal mellett, a Kristály

Pókkal szemben. A tetőponyva ellenére mind a hatan be
voltak burkolózva piszkos, viseltes, csuklyás
köpenyükbe, s egymáshoz bújtak az esti hideg ellen.
Amikor Sorak kilépett a játékbarlangból, az egyik
meglökte a társait.
- Ott van - suttogta.
Rokan felemelte a fejét, és hátrahúzta kissé a csuk-
lyáját, hogy jobban szemügyre vehesse őt a
megmaradt szemével.
- Biztos vagy benne, hogy ő az?
A lovag, aki az előbb meglökte, bólintott, de
elfordította tőle a fejét. Nem akarta többször látni a
martalóc irtózatos arcát, mint amennyiszer feltétlenül
szükséges volt.
- Én tartottam szemmel, nem? - morogta ingerülten.
Nem szeretett a söpredékkel érintkezni. Minél
hamarabb túl vannak ezen, annál jobb. - Menj, kapd
el! Egyedül van.
- Majd akkor megyek, ha elkészültem, lovag - felelt
Rokan kurtán. - Ez a félvér sokba került nekem. Nem
akarom, hogy túl gyorsan meghaljon.
- De így elmegy!
- Nyugalom - intette a haramia. - Követni fogjuk, de
tisztes távolból. Majd én kiválasztom az időt és a helyet.
Miután adtak Soraknak némi előnyt, Rokan intett a
többieknek; azok egy emberként felálltak, s elindultak
abba az irányba, amerre az elfszerzet elment. A lovag
Rokan után sietett, de az megragadta a köpenyét, és
visszarántotta.
- Mit gondolsz, hova mész? - kérdezte.
- Veled természetesen, hogy lássam, amint megölöd a
elfszerzetet - felelte a lovag.
- Semmi sem természetes! - mondta Rokan, s olyan
erővel taszította hátra a másik férfit, hogy az fenékre
ült az utca közepén. - Maradj itt, és ne avatkozz a
dolgomba.
- De nekem figyelnem...
Rokan szó nélkül megfordult, és elsietett az
embereivel. A lovag feltápászkodott a piszokból, és
gyűlölettel nézte a távozó alak hátát. Volt idő, amikor
senki sem mert volna így bánni vele. De azok a napok
már elmúltak. Kalak meghalt, és a lovagok elvesztették
varázserejüket. Kalak idejében a lovagok félelmet
keltettek bárkiben, akire csak egy kicsit is csúnyán
néztek. Most ő félhetett egy olyan embertől, mint
Rokan; nem szerette ezt az érzést a gyomrában.
Hátramaradt, és nézte, amint a martalócok eltűnnek.
Idegesen megnyalta a száját. Timornak nem tetszene
ez, de Timor nincs itt, Rokan azonban igen.
Az egyik haramia odasurrant Rokan mellé, miközben
Sorakot követték.
- Mi lesz, ha megöltük a félvért?
- Akkor elvégeztük a munkát, és szabadon
elmehettek - felelte a főnök, nem tévesztve szem elől
Sorakot a kanyargó utcákon.
- Honnan tudjuk, hogy megbízhatunk-e ebben a
Timorban?
- Nem tudhatjátok. De ne félj, Vorlak. Te nem érdekled
őt. Mi jelentéktelen szerepet játszunk a terveiben.
Sokkal nagyobb tétekben játszik. Mi csak eszközök
vagyunk, akiket pillanatnyi szükségletei szerint
felhasznál, aztán elfelejt.
- Nem volt ez egy jó vállalkozás - morgott Vorlak. -
Először is, nem kellett volna idejönnünk.
- Jól megfizettek minket.
- Annyira nem jól, hogy kárpótoljon azért, ami történt
velünk. És a maradék pénzt sem kapjuk meg a nibenay-i
megbízónktól most, hogy kiderült, kémek vagyunk. Az
Altarukba tartó karaván már elhagyta a várost, és egy
teljes nap előnyük van. Még ha szert tehetnénk a
leggyorsabb crodlura, amire esélyünk sincs, akkor
sem érnénk oda a többiekhez időben, hogy
figyelmeztessük őket. Megtámadják majd a karavánt,
ahogy elterveztük, és már be is sétáltak a csapdába.
- Gondolod, hogy én nem tudom ezt? - kérdezte
Rokan mogorván. - Mit akarsz, mit csináljak?
- Semmit sem lehet csinálni - szólt közbe Gavik, egy
másik martalóc. - Elvégeztetett. Még ha néhány társunk
meg is szökne, akkor is át kellene kelniük a sivatagon,
s ha ott nem halnak meg, hova mehetnének? Hova
mehet bármelyikünk is?
- Megvan még a táborunk a Mekillot Hegységben -
bátorította Rokan -, és ott vannak azok a nők meg
férfiak, akik nem jöttek velünk az útra.
- Egy maroknyi ember - fújt Gavik. - Arra sem elég,
hogy megtámadjanak egy kisebb karavánt.
- Sokkal kevesebbel kezdtem - mondta a főnöke -, és
mindig újra kezdhetem. Semminek sincs vége.
- Akkor hát, nem akarod elfogadni ennek a lovagnak
az ajánlatát, és itt maradni a szolgálatában? - kérdezte
Vorlak.
- Rokan nem szolgál senki mást, csak Rokant -
mordult fel a haramiavezér.
- De... mi lesz az arcoddal? - firtatta Gavik. - Azt
mondtad, a lovag meggyógyítja, ha hűségesen
szolgálod.
- Üres ígéret - felelte keserűen Rokan -, amit biztosan
nem szándékozik betartani. Azt hiszi, ezzel megfogott.
Rájön majd, hogy tévedett.
- Akkor... minek szórakozunk itt ezzel az elfszerzettel?
- kérdezte egy harmadik fickó. - Mér' nem fogadjuk el,
hogy vesztettünk, és hagyjuk el a várost most?
- Devaknak igaza van - szólalt meg Tigan, a csoport
ötödik tagja. - Húzzunk el most a városból, mielőtt a
városi őrség karjaiba futunk, vagy a lovagok
hűtlenségen kapnak minket.
- Ha ezzel végeztünk, azt tesztek, amit akartok
-mondta Rokan. - Ha el akartok menni, énfelőlem
belefulladhattok az Iszap Tengerbe is, nem érdekel. De
az elfszerzet megfizet azért, amit tett. És ha végeztem
vele, visszamegyek, és megölöm a lovagot is.
- Kiállni egy Pusztítóval? - nyögött fel Devak. - Én
ugyan nem.
- Én sem - biztosította Gavik. - Jobban tudod, mint
mi, mire képes Timor, és mégis azt hiszed, meg tudod
ölni?
- Azt fogja hinni, az ő embere vagyok, akit fogva tart
az ígérete, hogy meggyógyítja az arcomat, és gazdaggá
tesz - köpött ki a vezér. - Eljátszom a szolga szerepét, és
ha eljön a pillanat, elvágom a torkát, vagy
hátbaszúrom.
- Engem hagyj ki belőle - mondta Vorlak. - Nekem
ebből az egészből elegem van. Végeztem.
- Majd akkor végzel, ha az elfszerzet halott, annál
előbb, nem! - ragadta torkon a férfit Rokan. - Azután
mind elpucolhattok, az már nem érdekel!
- Jól van - dörmögte Vorlak elszorult gégével. - Az
elfszerzet meghal. De a lovag megölésében nem akarok
részt venni.
- Egyikünk sem akar - biztosította Gavik.
- Ahogy tetszik - vont vállat Rokan, s Vorlakot
elengedve, tovább követte Sorak nyomát.
Már majdnem eltűnt a szemük elől, fel kellett
gyorsítaniuk, hogy csökkentsék a távolságot. Az utcák
nagyon sötétté váltak, minden kihalt volt. Csak néhány
épületen égett lámpa. Sorak befordult előttük;
sietniük kellett, hogy a nyomában maradjanak. Mikor
a sarokra értek, örömmel látták, hogy egy nagyon
keskeny, kacskaringós zsákutca előtt állnak. Jó néhány
sikátor húzódott a szűken egymás mellé épített házak
között. Remek hely volt a támadásra.
- Legyünk túl rajta - türelmetlenkedett Vorlak, s már
nyúlt is a kardjáért.
- Várj - intette Rokan, s megragadta a karját. Sorak
bement a borozóba, az egyetlen olyan épületbe, ahol
még égtek a lámpák. Néhány ember éppen kijött, amikor
ő belépett. A martalócok csöndben vártak, amíg
elmennek.
- Megvárjuk, amíg kijön - mondta a vezér. - Vorlak, te
és Tigan rejtőzzetek el abban a sikátorban. - Rámutatott
egy sötét, szeméttel teleszórt utcácskára a szemközti
oldalon. - Devak, te és Gavik a másik oldalon őrködjetek.
Én az utcán várok, a borozó bejáratánál, és úgy teszek,
mintha részeg lennék. Amikor kijön, hagyom, hogy
elhaladjon mellettem, és hátulról támadok, ti pedig
elvágjátok az útját.
- Mi van, ha nem egyedül jön ki? - firtatta Tigan. - Mi
van, ha van vele valaki?
- Akkor az is pórul jár - vont vállat a torz arcú rabló.

Sorak megállt egy pillanatra a borozó előtt. Öreg,

kétemeletes, bevakolt vályogtéglából emelt ház volt,
mint a többi épület a környéken; a vakolat nagy része
lemállott, s látni engedte a téglát meg a habarcsot. A
bejáratot nem óvta tető. Néhány falépcső vezetett egy
boltíves bejáróhoz, s a nehéz, szegekkel kivert ajtóhoz.
Az ajtó fölött fatábla lógott, ami egy részeg óriást
ábrázolt, nem túl mesterien. Az ajtó mindkét oldalán
volt egy-egy ablak, most leredőnyözve az éjszakai
hideg, meg a bogárrajok ellen.
Néhány vendég lépett ki a borozóból; elmentek Sorak
mellett. Kissé bizonytalan volt a járásuk. Amikor
kiléptek, a fiú kiabálást és nevetést hallott kiszűrődni
odabentről. Felment a lépcsőn, és bement az ajtón.
Megállt egy kicsit a bejáratban, és körülnézett. Az ivó
hosszú, téglalap alakú helyiség volt, fa asztalokkal és
padokkal a baloldalon, jobbra pedig erős pulttal. A pult
mögött poros farekeszek sorjáztak, bennük rengeteg
üveg. Néhány olajlámpa világolt a közelükben.
Hatalmas, négyszögletű, vastag gyertyák álltak az
asztalok közepén, a faggyú az asztalterítőre csöpögött
róluk. A belső falak téglái, ugyanúgy, mint odakint,
előbukkantak a hulló vakolat alól. A deszkapadló öreg
volt, és piszkos.
A környezetet össze sem lehetett hasonlítani Krysta
elegáns ebédlőjével, s a vendégek remekül illettek ebbe
a környezetbe. Durva, bárdolatlan kinézetű tömeg gyűlt
itt össze; az elfszerzet hamarosan felfedezett néhány
izmos félvér-óriást a pult két oldalán, amint szüntelen
gyanakvással szemmel tartották őket. Mindegyik
közelében volt egy-egy furkósbot, meg néhány
obszidián pengéjű kés az övükben. Az, amelyik a
legközelebb állt az ajtóhoz, vizslató pillantást vetett
Sorak felé, amikor belépett. Tekintete elidőzött egy
pillanatig a kardján, aminek markolata éppen
kilátszott a nyitott köpeny alatt.
Többen is felfigyeltek rá, amikor belépett. A fiú
megállt és körülnézett, aztán elhúzta a kezét a szája
előtt, mintha szórakozottan megtörölné az állát. Ha
valaki is felismerte volna a jelet, nem mutatta.
Odament a bárpulthoz.
- Mit kérsz, idegen? - kérdezte a kocsmáros, mintegy
mellékesen törölgetve a pultot maga előtt, egy koszos
ronggyal.
- Kaphatnék egy kis vizet?
- Vizet? - ismételte meg a kocsmáros, felhúzva
bozontos szemöldökét. - Ez egy borozó, barátom. Ha
vizet akarsz, igyál egy kútról. Én pénzt keresni
vagyok itt.
- Jó - adta meg magát Sorak. - Akkor kérek egy kis
bort.
A kocsmáros a szemét forgatta. A mögötte lévő
rekeszekre mutatott.
- Van mindenféle borom. Milyet szeretnél?
- Mindegy.
- Nincs kedvenced?
- Teljesen mindegy.
A kocsmáros ingerülten felsóhajtott.
- Hát most valami olcsó bort akarsz, vagy közepes
árút, esetleg drágát?
- Bármilyet, ami ebből telik - felelte Sorak, néhány
ezüstérmét téve az asztalra.
- Abból bármelyik kitelik - mondta a kocsmáros,
ügyes, gyakorlott mozdulattal összesöpörve a pénzt.
Egy kupát tett a fiú elé, felkapott egy kis zsámolyt, kissé
arrébb ment, és felmászott rá, hogy levegyen egy üveget
az egyik rekeszből. Lefújta a port az üvegről, kinyitotta,
és Sorak elé tette.
- Elég volt egy egész üvegre? - kérdezte az elfszerzet.
A másik kuncogott.
- Barátom, az elég arra is, hogy egész éjszaka itt igyál,
és még marad is. Nem tudom, honnan jöttél, és nem is
nagyon érdekel, de nyilvánvalóan új vagy a városban.
Fogadj meg egy-két baráti tanácsot: nézz körül jobban,
mi mibe kerül. A szemedet is kilophattam volna az
imént.
- Jó egy becsületes emberrel találkozni - biccentett
Sorak.
- Mindenesetre, nem lettem tőle gazdagabb - felelte a
kocsmáros.
- Meghívhatlak egy italra?
- Nem bánom. - A kocsmáros fogott egy poharat, és
töltött magának, meg vendégének is. - Mire igyunk?
A fiú elhúzta a kezét a szája előtt.
- Mondjuk, az új szövetségekre?
Miközben beszélt, Sorak alábukott, és az Oltalmazó
emelkedett fel. A másik vállat vont.
- Nekem jó. - Koccintott, és ivott. - Tragnek hívnak.
- Sorak - mondta az Oltalmazó. Azután jelentett a
többi személyiségnek: "Ismeri a jelet, de óvatos."
Trag észrevette, vendége anélkül teszi vissza a
poharát, hogy ivott volna belőle. Összeráncolta a
homlokát.
- Köszöntőt mondasz, aztán nem iszol?
- Nem szeretem a bort. Trag a szemét forgatta.
- Akkor, mi a fenének veszed meg az egyik legdrágább
boromat?"
- Mert nem volt vized, és ahogy mondtad, pénzt kell
keresned.
A kocsmáros felnevetett.
- Furcsa egy alak vagy, barátom. Eljössz egy
borozóba, de nem akarsz bort inni. Megveszed a
legdrágább évjáratomat, de még csak meg sem
kóstolod. Mindenesetre, az olyan jól fizető vendégeim,
mint te is, lehetnek akár hóbortosak is.
Az Oltalmazó behatolt a másik elméjébe, amíg az
beszélt. A férfi tudott a Titkos Szövetségről, és
észrevette Sorak alig leplezett mozdulatát, de nem volt
tagja a földalatti szövetségnek; nem volt velük
kapcsolata, csak annyit tudott, hogy borozója gyakori
találkahelyük. Titokban szimpatizált a Szövetség
céljaival, de közvetlenül nem avatták be őt az
ügyeikbe, hogy ne tudja elárulni őket, ha a lovagok
letartóztatnák, és kérdőre vonnák.
"Ez az ember nem tud segíteni nekünk," mondta
Eyron. "Csak az időnket vesztegetjük vele."
"Az idő sosem vész el," mondta Sorak. "Csak múlik.
Trag felismerte a jelet. Lehet, hogy valaki más is
észrevette."
- Úgy látom, érdekes vendégeid vannak – mondta
fennhangon az Oltalmazó.
Trag vállat vont.
- Későn nyitok, későn zárok. Ez vonzza az éjszakai
baglyokat.
- Az éjszakai baglyokat?
- Azokat, akik nappal alszanak, és éjszaka élnek -
magyarázta Trag. Elmosolyodott. - Az biztos, hogy te
nem vagy városlakó. A földeken az emberek a Nappal
kelnek, s akkor fekszenek, amikor az lenyugszik. A
városban másképp vannak a dolgok. Egy város sohasem
alszik. Én magam is szeretem az éjszakát. Hűvösebb
van, és a sötét jól illik a természetemhez. No meg, az
éjszakai emberek általában érdekesebbek. Itt aztán
mindenféle megtalálható.
- Mifélékre gondolsz? - firtatta az Oltalmazó.
- Oh, mindenfélére, amit csak el tudsz képzelni...
Kivéve persze az úgynevezett jobb osztályokat.
Csavargók, tolvajok, lecsúszott kereskedők,
közönséges munkások, énekmondók... Egy ilyen kis
borozó nem tudja felvenni a versenyt olyan helyekkel,
mint a Kristály Pók, például. Itt nem látsz táncos-
lányokat, nagybani játékot. A legtöbb vendégem még
egy pohár bort sem tud kifizetni, ami melegen tartaná.
Gyakran jönnek be koldusok melegedni. Én nem
bánom, ha legalább egy-két agyagérmét elköltenek.
Van, aki vesz egy pohár olcsó bort, és addig tartogatja,
amíg csak lehet, mások az utolsó agyagjukat is
elköltik, amit egész nap összekoldultak, és hülyére
isszák magukat. Nehéz idők járnak most Tyrre, és
amikor nehéz a soruk az embereknek, olyankor
szeretnek inni. Attól egy időre elmúlik a világ
nyomasztósága. Kivéve például téged. Te nem azért
jöttél ide, hogy igyál... akkor, mi járatban vagy?
- Nincs különösebb oka, hogy itt vagyok - mondta az
Oltalmazó. - Új vagyok a városban, és azt hallottam, ez
jó hely arra, hogy érdekes emberekkel találkozzam.
- Valóban? Kitől hallottad?
"Nem bízik bennünk," jelentette az Oltalmazó. "Azt
hiszi, a lovagok kémei vagyunk."
"De, ha úgysem tud semmit, akkor mit érdekli?"
kérdezte Eyron.
"Kezdek unatkozni," kottyantott közbe Kivara.
"Maradj nyugton, Kivara," szólt rá Sorak ingerülten.
Nem volt szüksége Kivara gyerekes türelmetlenségére
éppen most.
- Oh, valahol említette valaki - felelt a gazdának
hangosan az Oltalmazó.
- És hol volt ez a valahol! - firtatta Trag, mintegy
mellékesen, két újabb korty között.
"Azért gyanakszik, mert nem iszunk, és mert volt itt
valaki nemrég, aki a Titkos Szövetségről
kérdezősködött," mondta az Oltalmazó, folyamatosan
felfogva Trag gondolatait. "A férfi feltűnő volt, és
ügyetlen... várjunk. Látom, akire gondol... A haramia, akit
a romoknál fogtunk."
 "Digon?"
- Azt hiszem, talán a piacon - válaszolt közben Trag
kérdésére az Oltalmazó. - Igen, az egyik kereskedő volt,
a piacon.
"Trag nem emlékezett a nevemre," mondta Sorak.
"Nem," felelt az Oltalmazó. "Sohasem hallotta."
"Tehát Digon nem említette, amikor bejött ide
kérdezősködni." De legalább megtette, amivel
megbíztam."
"Ha szembeszökő volt és ügyetlen, akkor nem
használt neked túl sokat," vélte Eyron. "Ez az ember,
Trag, nagyon óvatos."
- A piacon, értem. És... miféle találkozásokra
gondolsz? - kérdezte fürkésző tekintettel Trag a
különös vendéget.
"Arra gondol, ha nyíltabban kimondjuk a
szándékunkat, akkor megkér, hogy távozzunk,"
magyarázta az Oltalmazó. "Azt fogja mondani, a
Szövetség majdhogynem bűnöző szervezet, semmit
nem tud róluk, és nem is kíváncsi rá, mert ő tiszteli a
törvényt."
"Nyugtalanítjuk ezt az embert," mondta Sorak. "Talán
az lenne a legjobb, ha elmennénk."
"Jó! Én menni akarok," szólt Kivara. "Unalmas egy
hely ez. Vissza akarok menni a Kristály Pókba, és
játszanék néhány játszmát."
- Nem gondoltam semmi határozott dologra –
mondta Sorak, miközben ismét átvette teste felett az
uralmat. - Egyszerűen egy pohár vízre vágytam, meg
egy kis baráti beszélgetésre. De mert úgy látszik, neked
nincs vized, annak meg semmi értelme, hogy olyan
borért fizessek, amit meg sem iszom, talán legjobb
lenne elmennem. Amúgy is késő van, és én, ahogy azt
helyesen láttad, nem szoktam fennmaradni éjszaka. -
Letett még egy ezüstöt. - Köszönöm a jó társaságot.
A kocsmáros visszatolta vendégének a pénzt.
- Tartsd meg - mondta. - Már így is többet fizettél a
kelleténél a borért, amit meg sem ittál, a beszélgetésért
pedig nem számítok fel semmit.
A fiú felvette az érmét, mert nem akarta megbántani
a férfit azzal, hogy rátukmálja.
- Köszönöm.
- Gyere el újra.
Amint Sorak elfordult a bárpulttól, még egyszer
elhúzta kezét az arca előtt, aztán az ajtó felé indult.
Fogalma sem volt róla, felismerte-e valaki a jelet.
"Gondolod, hogy látta valaki?" kérdezte Eyron, amikor az
elfszerzet kilépett az utcára, és elindult arra, amerről jött.
"Ha igen, én nem fedeztem fel," felelte Sorak, s hagyta,
hogy a Csavargó vezesse őket vissza a sötét, kanyargós
utcákon a Kristály Pókba. A Lírikus halkan fütyült
útközben. Kivara duzzogott.
"Nem volt valami nagy mulatság," panaszkodott.
"Nem annak szántuk, Kivara," felelt az Oltalmazó.
"Egy feladatot kell végrehajtanunk. Ha nem tudsz
együttműködni, akkor legalább maradj csendben."
"Miért kell mindig csöndben maradnom? Soha nem
jöhetek elő. Ez nem igazság."
"Kivara, kérlek," szólt Sorak. "Lesz rá alkalmad, hogy
előjöjj, és mulass egy kicsit, ígérem. De nem most."
"Valaki követ minket," szólalt meg a Figyelő, megtörve
szokásos csendjét.
"Kicsoda?" kérdezte Sorak. "Nem látom."
"Egy ember ott ült az utcán, nekidőlve a falnak,
amikor kijöttünk a borozóból," mondta az Oltalmazó.
"Úgy nézett ki, mint aki részeg."
"És most követ minket?" kérdezte Sorak. "Érdekes.
Lehet, hogy mégis kapcsolatba léptünk valakivel.
Továbbmegyünk, mintha nem tudnánk róla. Hadd
tegye meg ő az első lépést."

A sikátor sötétjében Vorlak és Tigan türelmesen

vártak. Vorlak az épület sarkán állt, s az utcát leste.
- Látsz valamit? - kérdezte nyugtalanul Tigan.
- Jön az elfszerzet. És Rokan, közvetlenül mögötte.
Készülj fel.
Mindketten elővették a fegyverüket.
- Fogjuk el gyorsan - mondta Tigan. - Emlékszel, mit
mondott a lovag. Az elfszerzet veszélyes.
- Már csak egy hulla - mondta Vorlak, ellépve a faltól.
Sivító szisszenés hallatszott, s tompa puffanás
követte, amint valami lezuhant a földre Vorlak
mögött, és hozzáért a lábához.
A haramia lenézett.
- Csöndben, te ostoba! Azt akarod... - Elakadt a
hangja, amikor meglátta, mi gurult a lábához. Tigan feje
volt az.
Levegő után kapkodott. Még éppen időben fordult
meg, hogy megpillantson egy sötét árnyékot maga
mögött, aztán már csak azt érezte, amint egy
kardpenge szalad keresztül izzó fájdalommal a
mellén.

Rokan megfeszült, és halkan káromkodott egyet. Az

elfszerzet elérte az első sikátort. Hol van Vorlak, meg
Tigan? Elő kellene rohanniuk, hogy támadjanak. Ha
azok ketten elaludtak ott, elnyisszantja a torkukat. Keze
a saját fegyverére csúszott, s akkor meglátta, amint
Devak és Gavik kirohannak a szemközti sikátorból,
fegyverrel a kezükben...
Ami azután történt, azt alig tudta szemmel követni.
Az elfszerzet villámgyorsan mozdult, kardja máris a
kezében volt. Devak meglengette fegyverét, az elfszerzet
kivédte a csapást, két kezével tartva a kardját - és Devak
pengéje széttörött. Egyszerűen szilánkokra esett,
mintha felrobbant volna. Az elfszerzet sima mozdulattal
éles szögben lecsapott, és Devak kettévált a vállától a
csípőjéig. Még felordított, ahogy teste kétfelé esett a
földre. Az elfszerzet tétovázás nélkül újra felemelte a
pengét, kivédte Gavik csapását is, és ugyanúgy végzett
ellenfelével, mint az imént. A támadó pengéje szikrákat
hányt a levegőben, amint eltörött az elf acélon, és
Sorak Gavikot is kettészelte fejétől az ágyékáig.
Rokan a kardjáért nyúlt, és ez a mozdulat mentette
meg az életét. Kissé elfordult, így a nyílvessző, amely a
semmiből repült elő fütyülve, csak a vállát találta el, és
nem a szíve közepét. Levegőért kapkodott, megbotlott,
káromkodott, aztán futásnak eredt arra, amerről jött,
markolva a vállába fúródott nyílvesszőt.

A Figyelő mentálisan felkiáltott, amikor a két

martalóc előrontott a sikátorból, és Sorak máris érezte
a hideg szédülést, amint az Árnyék előtört a
tudatalattijából, mint valami tengeri szörny a mélyből.
Egyetlen pillanat volt az egész - egy pillanat, amit
Sorak maga nem élt át.
Most, hogy az Árnyék visszahúzódott a tudattalan
mélységbe, ahonnan jött, Sorak ott állt az utcán, s nézte
azt az iszonyatot, ami a két támadóból maradt; vérük
sötét tócsákat rajzolt a kövezetre. Egy pillanatig
zavarodottan állt, aztán futó lépéseket hallott a háta
mögött, és sebesen megfordult, hogy szembenézzen a
veszéllyel. De csak egy alakot látott berohanni egy
sikátorba, a Részeg Óriás mögött.
"Hát, ha ő lett volna a kapcsolat a Titkos Szövetséggel,
akkor, attól félek, elijesztettük," vélte.
"Az nem jutott eszedbe, hogy az úgynevezett
kapcsolatunk lehetett ez a két férfi is, akik most itt
fekszenek előttünk az utcán?" kérdezte Eyron.
- Gondolod? - szólt Sorak. - De miért támadnának
meg bennünket?
"Mert kérdezősködtünk a borozóban," felelte Eyron.
"Az Oltalmazó érezte, hogy Trag gyanakszik. Ha azt
hitte, hogy a lovagok ügynöke vagy..."
"Nem," szólt közbe az Oltalmazó. "Trag nem
tartozik a Szövetséghez, de még ha odatartozna, sem
lett volna elég ideje, hogy üzenjen ezeknek az
embereknek, hogy támadjanak meg minket. Már vártak
ránk, amikor kijöttünk a borozóból."
- Ez igaz - fogadta el Sorak. - Különben is, a
Szövetség mágiát használ. Sokkal több értelme lenne a
számukra, ha varázslattal támadnak meg. Ezek az
emberek kardokkal meg késekkel voltak
felfegyverkezve. Az Árnyék gyakorlott gyilkos, de nem
áll meg gondolkodni. Ha egyikük életben maradt
volna, akkor most megtudhatnánk, ki küldte őket, és
miért.
Kinyílt valahol egy ablaktábla, majd gyorsan
becsapódott. Sorak felnézett. Néhány ablakban
emberek álltak, és őt nézték. Amikor meglátták, hogy
felpillant, gyorsan eltűntek szobáik sötétjében.
"Jobb lesz, ha nem téblábolunk itt tovább," mondta az
Oltalmazó. "Nem lenne szerencsés, ha a városi őrség itt
találna."
"Önvédelem volt," mondta Sorak. "De igazad van. Nem
lenne jó összeütközésbe kerülni Zalcor kapitánnyal.
Vagy a testületi tanácsnokokkal."
Gyorsan és céltudatosan elindult a sötét, kihalt
utcákon, vissza a Kristály Pókba. Senki sem szólt
utána, és nem próbálta megállítani. Igaz, ha valaki
látta, milyen gyorsan elbánt azokkal az emberekkel,
az önmagában is elég volt a távol maradásra, de az elf-
piacon egyébként is mindenki csak a saját dolgával
törődött, a saját érdekében.
"Ha azok a férfiak nem a Szövetségtől valók, akkor kik
voltak, és miért támadtak meg bennünket?" kérdezte Eyron.
"Nem tudom. Talán egyszerű orgyilkosok voltak, és a
pénzünket akarták," vélekedett Sorak.
"Nem úgy néztek ki, mint a közönséges orgyilkosok,"
mondta az Oltalmazó, "és vaskardjuk volt."
"Ha sem Szövetségi tagok nem voltak, sem
orgyilkosok, akkor kik?" kérdezte megint Eyron.
 "Katonák?" próbálkozott a Lírikus.
Sorak megállt.
- Katonák?
"A katonák végül is jól fel vannak fegyverkezve,"
mondta a Lírikus, aztán nem érdekelte többé a
beszélgetés, és vidám dalt kezdett fütyörészni.
Katonák, gondolta Sorak. Tényleg, ezek az emberek
lehettek álruhába öltözött katonák is. És ez
természetesen azt jelentette, hogyha Testület küldte
őket, vagy talán a lovagok. De miért akarják megölni
őt? Hogy ne kelljen neki jutalmat fizetni? Ez nem tűnt
elég nyomós oknak. Kell, hogy legyen valami
magyarázat. Ha valóban katonák voltak. Soraknak
nem volt erre bizonyítéka, bár ez tűnt a
legvalószínűbbnek. S az megmagyarázná, miért
öltöztek koldusnak. Nem használna az új
kormánynak, ha a városi őrség katonái
meggyilkolnának valakit az utcán. Krysta
figyelmeztette őt a lovagokkal kapcsolatban. De mi
félnivalójuk van tőle a lovagoknak?
"A lovagok valaha a Pusztító-királyokat szolgálták,"
mondta Eyron. "Biztosan nem hagytak fel a régi
módszereikkel."
"De, azt mondják, a lovagok elvesztették
varázserejüket, amikor Kalakot megölték," mondta
Sorak. "A pusztító mágiát pedig tiltja a törvény a
városban."
"Az, hogy tilos, még nem jelenti azt, hogy meg is
szűnt," emlékeztette Eyron. "Kalak uralma alatt a
lovagoknak sokkal több hatalmuk volt. Valaha ők
voltak a törvény Tyrben. Most a Testület leváltotta
őket. Lehet, hogy nem elégedettek ezzel az új, kisebb
szereppel."
Ebben van valami, gondolta Sorak. De ez még
mindig nem magyarázza meg, miért látják őt
veszélyesnek a lovagok. Kivéve persze, ha tudják,
hogy a Megtorlót keresi. De azt senki másnak nem
mondta el, csak Rikusnak meg Krystának, és tudta,
hogy egyikük sem osztaná meg ezt a tudást a
lovagokkal.
Valahogyan, anélkül, hogy akarta volna,
belekeveredett valami cselszövés közepébe. Tyrben a
hatalmi viszonyok állandóan változtak, és anélkül,
hogy igazán értette volna, miként és miért, az
események közepébe keveredett. Mi volt az egész
lényege? Ez a kérdés gyötörte végig az úton a
játékterem felé, s annyira belemerült a gondolataiba,
hogy nem vette észre azt a rongyos koldust, aki
csendesen, biztos távolságból követte. A lovag
vigyázott, hogy lehetőleg minél nagyobb távolságot
tartson maga és az elfszerzet között, ugyanakkor ne
veszítse szem elől. Azok után, amit az imént látott,
nem volt kedve közelebb kerülni hozzá. Követte Rokant
és a társait, mert mindent jelentenie kellett Timornak,
és bármennyire félt is Rokantól, a rangidős lovagtól még
jobban rettegett.
Rettegett attól is, hogy el kell mondania neki, mi
történt, de jól tudta, nincs más választása. Majd
Rokanra keni az egészet. A martalóc meg a cimborái
elügyetlenkedték. Az utca túloldaláról, a sötétből nézte,
ahogy a két rabló rárohan az elfszerzetre, s az elsöprő,
halálos gyorsasággal elintézi őket. Látta, hogy Rokan
harcra készen ott csetlik-botlik az utcán, de a vesszőt,
ami eltalálta a rablóvezért, már nem vette észre. Azt
hitte, Rokan azért botladozik, mert vissza akarta fogni
saját lendületét, amikor meglátta, mit csinált az
elfszerzet az embereivel. A gyáva féreg megfordult, és
elmenekült, a másik két haramia meg elő sem jött a
rejtekhelyéről. Kétségtelen, gondolta a lovag, hogy ők
is megléptek. Ez az eredménye annak, ha efféle
söpredéket használunk egy komoly feladat
elvégzésére, gondolta. Elvégre bűnözők voltak, és
bűnözőkben nem lehet megbízni. De az elfszerzet...
A lovag behúzódott a sötétbe, amíg Sorak elhaladt, és
hallotta, hogy magában beszél - mintha láthatatlan
szellemekkel társalogna. A lovag ugyan csak a fiú
hangját hallotta, de úgy hallatszott, mintha valakihez
beszélt, és valakinek válaszolt volna. A leskelődő
összerázkódott, amikor meghallotta. A fickó vagy őrült
volt, vagy szellemek szállták meg. Akár így, akár úgy,
nagyon veszélyesnek látszott.
A lovag még sohasem látott senkit ilyen gyorsan
mozogni, és olyat sem, ahogy a martalócok kardja
darabokra törött az elfszerzet kardjától. Azoknak
vaskardjuk volt! A vas nem törik szét így. És az a kard!
A lovag még a sötétben is látta a csillogó pengét;
acélból volt! És egyetlen más kardot sem látott soha
ilyen alakkal. Egy efféle acélpenge vagyont érhet...
ráadásul nem is hagyományos acélból való. A lovag
érezte a mágiát, amikor meglátta.
Követte az elfszerzetet, megvárta, amíg az bemegy a
játékbarlangba, azután visszament a lovagnegyedbe.
Nagyon késő volt, és Timor minden kétséget kizáróan,
már alszik. Nem örült a gondolatnak, hogy fel kell
ébresztenie a rangidős lovagot, de az új hír nem
várhatott; Timor nyilván azonnal tudni akarna róla. A
lovag nem tudta, ki ez az elfszerzet és mi a szándéka,
de különleges valaki volt, annyi bizonyos. És titokban
találkozott Rikus tanácsnokkal a játékteremben.
Ez veszélyt jelentett, veszélyt a lovagokra, és Timor
tervére. Talán Timor alábecsülte Rikust meg Sadirát.
Mennyit tudtak valójában a varázslókról? Sadira az
ismeretlenségből lépett elő, hogy Tyr leghatalmasabb
asszonya legyen, és bár tagadta néhai Pusztító múltját,
kétségtelenül volt varázshatalma. Honnan szerezte
ezt a hatalmat? És milyen erőkkel állt kapcsolatban,
mielőtt Tyrbe jött volna?
Azt beszélték, a Nap-futókkal utazott, az egyik
legfélelmetesebb elf törzzsel. És most a semmiből
feltűnik egy elfszerzet a városban, egyszerű
pásztornak adva ki magát, aki véletlenül rájön egy
titkos tervre, miszerint nibenay-i kémek be akarnak
férkőzni Tyrbe. És ez, a magát pásztornak nevező
alak titokban találkozik Sadira kedvenc félvér
barátjával, Rikussal, majd hirtelen dolgozni kezd a
Kristály Pókban, aminek tulajdonosa egy félelf.
Váratlanul, az éjszaka közepén elmegy egy borozóba,
ami arról híres, hogy a Titkos Szövetség találkahelye,
és amikor megtámadják, olyan harci ügyességről tesz
tanúbizonyságot, amit egyetlen városi őr sem tudna
utána csinálni, ráadásul egy szemlátomást ősi
karddal.
Nem, gondolta a lovag, túl sok itt a véletlen. Rikus és
Sadira terveznek valamit, és ez az elfszerzet mindennek
a kulcsa. Megölni őt, túl egyszerű lenne. Vagyis, most
bebizonyította, hogy nem is olyan egyszerű. Idióták
nem lesznek rá képesek.
Ehhez varázslatra lesz szükség.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A Kristály Pók kapuőre kis, tiszteletteljes

meghajlással üdvözölte Sorakot, amikor megérkezett.
A játékbarlang egész személyzete ismerte már,
barátságosan és udvariasan bántak vele. Mégis, a
kapuőr viselkedése megváltozott, több volt, mint
udvarias. Eddig sohasem hajolt meg előtte. Sorak
alábukott, és hagyta, hogy az Oltalmazó belenézzen a
férfi elméjébe.
"Tudja," mondta az Oltalmazó.
Sorak mentális grimaszt vágott. Az őröknek eljárt a
szája. Ez azt jelenti, hogy mostanra az egész személyzet
tudja. Ezt a képtelenséget, hogy ő Alaron utódja, mert
Galdra nála van, le kell állítani, mielőtt még jobban
elterjed. Az elfek nem akartak királyt, ő pedig nem akart
a királyuk lenni...
-"Valaki leselkedik ott, a pagafa-fa mögött,"
jelentette a Figyelő.
Sorak megállt. Körülbelül félúton lehetett a téglával
kirakott átjárón, ami az udvarról a játékbarlang
bejáratáig vezetett. Az út sivatagi növényekkel és
vadvirágokkal beültetett kerten kanyargott keresztül.
Néhány nagyobb kaktusz, hosszú tüskéivel úgy állt ott,
mint valami kicsavarodott óriás, közöttük kisebb,
éjszaka virágzó kanna-fák lengedeztek lágyan az esti
szélben; fehér virágaik, amelyek nappal
összecsukódnak, most kinyílva illatoztak. Előrébb egy
kis, mesterséges tó vize csillant, amelyen apró híd
vezetett keresztül, s attól jobbra egy vastag törzsű, kék
fa állt; ágai mélyen lelógtak, eltakarták az utat. Ahogy
a fiú körülnézett, meglátott egy csuklyás alakot, aki a fa
mögül lépett elő, és megállt előtte az úton.
- Üdvözöllek, Sorak. - Az idegen férfihang zengő volt
és mély. Érett, nyugodt és magabiztos. - Dolgos estéd
volt.
- Ki vagy? - kérdezte az elfszerzet, a helyén maradva.
Közben alábukott, hogy az Oltalmazó behatolhasson az
idegen elméjébe.
- Azt hiszem, ez nem fog menni - mondta a férfi. -
Védve vagyok a pszionikus behatolás ellen.
"Igazat mond," szólt az Oltalmazó. "Nem érzékelem a
gondolatait." Sorak visszanézett a kapura.
- A kapuőr nem lát, és nem hall minket - közölte az
idegen, mintha a gondolataiban olvasna, noha csak a
pillantásából következtethetett.
- Mit csináltál vele?
- Semmit. Csak egy ideiglenes fátylat emeltem
magunk köré, hogy háborítatlanul beszélhessünk.
- Egy fátylat? - kérdezte Sorak. - Mint a Titkos
Szövetség?
- Közelebb jöhetek?
Az elfszerzet bólintott, de a kezét mindenesetre a
kardján tartotta.
- Nem kell tartanod tőlem - biztosította a csuklyás. -
Kivéve persze, ha ellenségként közelítesz a
Szövetséghez.
- Barátként jövök.
Az idegen közelebb lépett.
- Figyeltünk téged - mondta. Sorak bepillantott a
kámzsa alá, s látta, hogy az arcát fátyol takarja, a
szemétől lefelé. - Kevés dolog történik a városban,
amiről mi nem tudunk. Nagyon szerettél volna
kapcsolatba lépni a Szövetséggel. Miért?
- Beszélnem kell a vezetőiddel.
- Valóban? Sokan vannak vele így. Te miben
különbözöl tőlük?
- A villichi kolostorban nevelkedtem. Megesküdtem,
hogy a Druida Utat és az Őrző Útját követem.
- A villichik egy női szekta. Nem létezik férfi villichi.
- Nem mondtam, hogy villichi lennék - mondta
gyakorlottan a fiú -, csak azt, hogy ott éltem, és ők
tanítottak.
- Miért fogadnának be egy férfit maguk közé? Ez nem
jellemző rájuk.
- Mert pszionikus képességekkel rendelkezem, és mert
kitagadott a fajtám; kint hagytak a sivatagban, hogy ott
haljak meg. Egy idős pirín talált rám, és vitt el a
kolostorba. Az ő kérésére fogadtak be.
- Egy idős pirín? Hogy hívták?
- Lyra Al'Kali.
Az idegen bólintott.
- Ismerem ezt a nevet. Ő az egyik legidősebb békehozó.
És egy idős pirín kérése elég nagy súllyal nyom a latba
a villichiknél. Valószínűleg igazat mondasz. De még
mindig nem mondtad el, miért akarsz találkozni a
vezetőimmel?
- Ismeretekre lenne szükségem, amelyek segítségével
megtalálhatom a Bölcset - közölte Sorak.
- Elég nagy fába vágtad a fejszédet - vélekedett a
csuklyás. - Sokan próbálják megtalálni a Bölcset.
Egyiküknek sem sikerült. Miből gondolod, hogy te
szerencsésebb leszel?
- Mert szükségem van rá.
- Miért?
- Idős Al'Kali azt mondta, csak a Bölcs tud nekem
segíteni abban, hogy megtudjam, honnan származom.
Nem emlékszem a korai gyermekkoromra, sem a
szüleimre. Nem tudom, honnan jövök, mi lett velük. Azt
sem tudom, ki vagyok én valójában.
- És azt hiszed, a Bölcs segíthet neked ebben? Csak ezt
kívánod tőle?
- Szeretnék a szolgálatába is állni - mondta Sorak. -
Úgy hiszem, ha ezt teszem, megtalálom életem célját is.
- Értem.
- Tudsz nekem segíteni ebben?
- Nem. Én nem bírok azokkal az ismeretekkel,
melyeket meg kívánsz szerezni. De ha bírnék is, akkor
sem adnám ki olyan könnyen. Vannak köztünk
olyanok, akik talán segíthetnek neked, de előbb
bizonyítanod kell.
- Hogyan?
- Majd tudatjuk veled. Azt hittük, talán a lovagok
ügynöke vagy, egészen ma estig, amikor megpróbáltak
megöletni téged.
- Akkor hát, a lovagok voltak - biccentett az elfszerzet.
- Akik rádtámadtak, azok a nibenay-i kémek voltak,
akikről jelentést tettél a Testületnek.
Sorak a homlokát ráncolta.
- A martalócok? - Felismerhette volna őket az
emlékképek alapján, amiket Digon elméjében látott,
csak hát sötét volt, s nem sok felismernivaló maradt
rajtuk azután, hogy az Árnyék végzett velük.
- Az egyikük elfutott - folytatta az idegen. - És
követtek, útban idefelé.
- Követtek?
- Nem láttad a koldust, aki bizonyos távolságból a
nyomodban volt?
- Nem - ismerte be a fiú. - Elgondolkodtam.
- Álruhás lovag volt - magyarázta a csuklyás férfi. -
Azóta figyelnek, amióta megjelentél a Testület előtt. Ha
a lovagok vannak a nyomodban, okosan teszed, ha
hátul is szemed van.
- Hálás vagyok a figyelmeztetésért - bólintott Sorak.
Biccentett az idegen is.
- Majd beszélünk - szólt.
- Hogy' érhetlek el? - kérdezte Sorak.
- Ha itt az idő, majd mi megkeresünk.
- Miért akarnak megölni a lovagok?
- Azt nem tudom - ingatta a fejét a csuklyás. - Hacsak
nem mondtad nekik, hogy a Bölcset keresed.
- Csak két embernek mondtam el - mondta az elfszer-
zet. - Krystának - bökött az épület felé - és Rikus
tanácsnoknak.
- Rikus nem szereti a lovagokat. Nem lenne rá oka,
hogy elmondja nekik. Krysta elsősorban a saját érdekeit
tartja szem előtt, de elég gazdag ahhoz, hogy ne essen
kísértésbe egy esetleges jutalom miatt, amit a lovagok
ajánlhatnak neki egy ilyen hírért. Azonkívül erősen
ragaszkodik Rikushoz, és nem tenne az ő akarata ellen.
Hacsak te nem gondolod másképp.
- Krysta nem árulna el a lovagoknak - állította a fiú
is.
- Akkor nem tudom, miért akarnak megölni - mondta
az idegen. - Világos, hogy veszélyesnek tartanak, de
nem tudom, miért. Megpróbálom kinyomozni, mik az
indítékaik. Az ellenségünk ellensége a mi barátunk.
Általában.
- És ez azok közé az esetek közé tartozik?
- Talán. Kalak idejében sokkal világosabbak voltak a
viszonyok. Manapság semmi sem egyszerű. Majd
beszélünk.
A csuklyás elment az elfszerzet mellett, s a kapu
irányába indult. Sorak nézte, ahogy távolodik, majd
visszafordult a játékterem bejárata felé. Akkor eszébe
jutott, hogy köszönetet kéne mondania a férfinak, és
meg is fordult, de a kapu felé vezető út már üres volt.
Az idegen igen gyorsan járt. Sorak visszarohant a
kapuhoz, hátha még eléri.
- Az az ember, aki az imént ment itt el - mondta a
kapuőrnek. - Merre indult?
A kapuőr csodálkozott.
- Milyen ember?
- A férfi a csuklyás köpenyben. Egy perccel ezelőtt
ment el melletted.
A kapuőr megrázta a fejét.
- Tévedsz - állította. - Senki sem ment el itt azóta, hogy
te megérkeztél.
- De el kellett haladnia melletted! - erősködött a fiú. -
Másképp nem juthatott ki!
- Nem hagytam el az őrhelyemet - rázta a fejét a
zavarodott strázsa -, és senki sem jött erre, mióta te
bejöttél a kapun - állította.
- Értem - bólintott lassan Sorak. - Na, nem baj.
Biztosan tévedtem.
Visszafordult a bejárat felé. Varázslat, gondolta
felindulva. Nagyon keveset tudott a mágiáról. Úgy
érezte, lesz mit tanulnia.

Timor a lovagra meredt, aki remegve állt előtte.

- Azt akarod mondani, öt férfi, s mind gyakorlott
gyilkos, nem tudott végezni egyetlen nyomorult félvér
paraszttal?
- Nem egyszerű paraszt az, uram - felelte a lovag az
ajkát harapdálva idegességében. Nagyon remélte, hogy
Timor nem őt teszi felelőssé a haramiák felsülése miatt.
- Én magam is láttam, amikor lélegzetelállító
gyorsasággal és kegyetlenséggel levágott két
martalócot. Csak Rokan menekült el élve. Úgy futott,
mint egy gyáva nyúl.
- Az három - vágta rá a rangidős. - Mi van a másik
kettővel?
- Megtaláltam a hullájukat a sikátorban, ahol lesben
álltak, hogy lerohanják a elfszerzetet. Az egyiket
lefejezték, a másikat meg egyetlen kardszúrással
szíven találtak.
Timor a homlokát ráncolta.
- De azt mondtad, hogy láttad, amint a elfszerzet kijön
a borozóból, és úgy látszott, mit sem sejt a támadásról.
- Ez igaz, uram.
- Akkor ki ölte meg azt a kettőt a sikátorban?
A lovag zavarba jött.
- Én... nem tudom, uram. Azt gondoltam, az elfszerzet
tette...
- Hogy' tehette volna ő, ha mindvégig láttad, attól
fogva, hogy kijött a borozóból odáig, hogy megtámadták
az utcán? Mikor ölhette volna meg őket a sikátorban?
A lovag a fejét rázta.
- Nem tudom, uram. Lehet, hogy gyanút fogott
valahogy, és kiment a hátsó ajtón, a két martalóc
hátába került, és meglepte őket.
- Akkor miért ment volna vissza a borozóba, és jött
volna ki a bejárati ajtón? Minek kihívni a támadást? -
Timor felhúzta a szemöldökét. - Nem, ennek nincs így
értelme. Feltéve, ha igazat mondasz...
- Igen, uram, esküszöm!
- Akkor másvalaki ölte meg a két férfit a sikátorban -
összegezte a rangidős. - Ez az egyetlen értelmes
magyarázat. Úgy látszik, az elfszerzetnek van valami
őrzője. Talán nem is egy.
- Nem értem, mire kellene neki - mondta a lovag. -
Ahogy a karddal bánt, és ahogy a másik két kard
széttörött az övén...
- Micsoda? - csattant fel Timor.
- Azt mondtam, ahogy a kardjával bánt...
- Nem, nem... azt mondtad, a többi kard széttörött az
ő kardján?
- Igen, uram. Egyszerűen darabokra hullottak az
elfszerzet pengéjétől.
- Mi az, hogy darabokra hullottak? Vaskardok voltak!
Én magam bizonyosodtam meg róla, hogy Rokan meg
az emberei jó fegyvereket kapjanak.
- Mégis, uram, széttörtek. Talán hibásak lehettek...
- Képtelenség - morrant Timor. - Az egyik talán igen,
de mindkettő biztosan nem. Különben is, még ha
hibásak voltak is, egy penge megreped vagy kettétörik,
de nem hullik darabokra. Biztos vagy benne, hogy ez
történt?
- Úgy robbantak szét, mintha üvegből lettek volna.
A rangidős nemes elfordult, és mélyen elgondolkodva,
kibámult az ablakon.
- Akkor az elfszerzetnek valami ősi kardja van -
biccentett. - Jelentette az egyik kémem, hogyan ölt meg
egy férfit a Kristály Pókban. Az a jelentés is arról szólt,
hogy ellenfelének kardja darabokra hullott az övétől...
de az lehetett obszidián is, és az obszidián széttörhet
egy jó fémkardtól. Hallottam valamit arról is, hogy
kettészelt egy asztalt, s a férfi saját kését önmaga ellen
fordította... nyilvánvaló túlzások. Vagy legalábbis,
akkor azt gondoltam.
- Tudom, mit beszélek, uram - mondta a lovag. - Az
elfszerzet jól képzett, veszélyes harcos. Fogadok, hogy
felér bármelyik gladiátorral a városban.
Timor szórakozottan az állát dörzsölte.
- Úgy emlékszem, sok évvel ezelőtt hallottam
valamit egy kardról, amelyen minden más penge
darabokra hullik... egy nagyon különleges kardról. -
Grimaszt vágott. - Nem emlékszem pontosan. De
eszembe fog jutni. - Szembefordult a kegyencével. -
Végül is, ez tisztán bizonyítja, hogy az elfszerzet nem
csupán egyszerű pásztor, mint aminek vallja magát. És
bizonyítja, hogy bármi legyen is a célja, nincs egyedül.
Nem hajthatom végre a tervemet, amíg nem vagyok
biztos benne, hogy nem derítette fel senki. És rövid az
idő. Nem bízom Rikusban meg abban az átkozott
varázslónőben. Kitaláltak valamit, abban biztos
vagyok, és az elfszerzet valamiképpen benne van a
dologban.
- Mit kívánsz, uram, mit tegyek? - kérdezte a lovag.
- Egyelőre tartsd szemmel az elfszerzett - felelte
Timor, és a lovag megnyugodva sóhajtott, hogy nem őt
hibáztatták a támadás sikertelensége miatt. - Számolj
be minden mozdulatáról. Majd tudatom, ha lesznek
további parancsaim.
A kegyenc meghajolt, és hálásan távozott, magára
hagyva Timort a szobájában.
Az a borozó a Titkos Szövetség ismert találkahelye,
töprengett a varázsló, megvizsgálva az új híreket. Az
elfszerzetnek pedig valami ősi kardja van. Túlságosan
összevágott minden ahhoz, hogy véletlen legyen.
Közéjük tartozik, a Szövetséghez, kétség sem fér hozzá.
És titokban találkozott Rikussal. Ez vajon mit jelent?
Csak valami titkos terv lehet. Sadira áll mögötte.
Rikus a bizalmasa ugyanúgy, ahogy neki Kor.
Lehetséges, hogy Sadira a Titkos Szövetség tagja
lenne titokban? De nem, gondolta. Valaha Pusztító volt,
és még ha megtagadta is a pusztító mágiát, és
megbánta, hogy használta, a tény, hogy egykor
rombolt, kizárja őt a Szövetség soraiból. Persze ez nem
jelenti azt, hogy ne tudnának együttműködni, mindkét
fél érdekében. Mit szeretnének? Mi lehet az, amit
Sadira is, meg a Titkos Szövetség is akar?
Nyilvánvalóan a lovagok pusztulását. Mint ahogy
Timor maga sem kívánt egyebet, mint lesöpörni a
Titkos Szövetséget, az egyetlen veszélyt rá nézve, a
Szövetség is ugyanezt akarta tenni a lovagokkal. A
Szövetség számára a lovagok mindig is ellenségek
maradnak. Mindig Kalak végrehajtói lesznek. Meg tudja
változtatni a lovagokról kialakult képet Tyr egész
népében, de a Szövetség sosem engedne az
ellenállásból. A másik veszély, amivel szembe kellett
néznie, az egyetlen igazi erő a Testületben, Sadira volt.
Nélküle, meg a korcs gladiátor nélkül teljes hatalommal
bírna. A többi tanácsadó arra hajlott, amerre a szél
fújta.
Igen, gondolta, Sadirának is látnia kell ezt. Nem volt
bolond. Sosem követné el azt a hibát, hogy alábecsülje
a nőt. Végül is, ő döntötte meg Kalak uralmát. Sokkal
többet tudott az a csinos fehércseléd, mint ami látszott
rajta... márpedig, ami látszott rajta, az nem volt éppen
csúnya. Rendes körülmények között, ha elég simulékony
lenne... De nem. Elhessegette magától a gondolatot.
Jobb lesz, ha gyorsan és biztosan meghal, persze úgy,
hogy ne a lovagokat hibáztassák miatta. Na igen, a nő
természetesen nyilván ugyanezt gondolja róla ebben a
pillanatban.
Nem léphet fel ellenem nyíltan, vélte Timor, így hát
megtalálta magának ezt az elfszerzetet, hogy ő kaparja
ki neki a gesztenyét. Neki kellett felvennie a kapcsolatot
a Szövetséggel, amit a nő nem tehetett meg. De mi volt
ez a férfi? Hol találkoztak össze? Mit ígért neki a
szolgálataiért? Lehet, hogy ezzel váltotta meg az életét?
Nem, gondolta Timor, akkor előbb bíróság elé állították
volna, mielőtt kivégzik. Most már túl késő volt
vizsgálgatni a dolgokat. Az egyetlen dolog, amit
tehettek, hogy befejezik a munkát, amit Rokan félbe
hagyott.
A szája lebiggyedt, amikor a hitszegő martalócra
gondolt. Még nem végzett Rokannal, semmiképpen
sem. Mostanra a rabló a sivatag felénél járhatna,
csakhogy nem teszi meg. Lehet, hogy meglépett egy
harcból, amiről tudta, hogy nem nyerheti meg, de nem
fogja feladni. Ő aztán nem. Azonkívül ott volt még az
arca. Timor elmosolyodott. Rokan addig marad, amíg
megvan az ígéret, hogy meggyógyítják. És ha ezt az
ígéretet nem tartja be, akkor Rokan mindent megtenne,
hogy megölje őt. Oh, igen, Timor ismerte az emberét. A
fickó olyasvalaki volt, akit értett. És még mindig
hasznos lehetett, persze, hogy milyen mértékben, hát...
az nagyban magától Rokantól függött.
Ami a jelent illeti, az egyetlen ismeretlen lap a
csomagban Sorak, az elfszerzet volt. Nem tudta, milyen
mértékben boríthatja fel a terveit, de nem akart
kockáztatni. Öt, jól felfegyverzett és veszélyes embert
küldött rá, hogy megöljék - csődöt mondtak. Ha azt
akarod, hogy egy munka jól legyen elvégezve,
gondolta, akkor csináld magad.
Elővett egy nyakában hordott kulcsot, aztán odament
egy kis dobozhoz, amit a pohárszékben tartott.
Kinyitotta. A belsejében, fekete bársonyon feküdt a
varázskönyve. Elrejtette a könyvet a tunikájába, és
felvette a köpenyét. Késő volt, de az éjszaka még nem
ért véget; sok dolga akadt még hajnal előtt.

Rokan felszisszent, amikor a gyógyító gyengéden

megvizsgálta a nyíl ütötte sebet.
- Ne szórakozz vele, húzd már ki ezt a szart! - mondta,
a fogát vicsorgatva.
- Már az se tetszett, amikor az éjszaka közepén azzal
ijesztgettél, hogy elvágod a torkom, ha nem nézem meg
a sebedet - mondta az orvos savanyúan. - Azt már látom,
hogy egy fillért sem kapok érte. Arra pedig végképp
nincs szükségem, hogy a hulládat is nekem kelljen
eltemetni. Lehet, hogy ez a nyílvessző tart zárva egy
főeret. Ha csak úgy kirántanám, anélkül, hogy
megvizsgálnálak, esetleg elvéreznél.
- Túl sokat beszélsz - morogta Rokan rosszkedvűen. -
Törődj a dolgoddal.
- Jó, ha befejezed a fészkelődést. Ülj nyugodtan.
A rabló ádáz képet vágott, de szót fogadott.
- Mi történt az arcoddal? - kérdezte most a gyógyító,
miközben a sebet vizsgálta.
- Megégett. Helyre tudod hozni?
- Olyan képességekkel nem rendelkezem. A régi
lovagoknak volt efféle hatalmuk, nem nekem.
- Akkor ne foglalkozz az arcommal, inkább a
vállammal törődj. Vagy ahhoz sem értesz?
- Maradj nyugton.
Megfogta a nyílvesszőt, és húzni kezdte. Rokan
felüvöltött a fájdalomtól, és minden erejével
megragadta a szék karfáját. A gyógyító kihúzta a
vesszőt, és feltartotta.
- Tessék - mondta. - Nagyon fájt?
- Igen, a fene essen beléd!
- Remek. Szerencsés vagy. Sokkal rosszabb is lehetett
volna. Egy kis gyógyír meg kötszer, és hamarosan
teljesen felépülsz. Hacsak valaki le nem lő újra. De én el
sem tudom képzelni, miért akarna bárki is ilyet tenni
egy olyan kedves fickóval, mint amilyen te vagy.
A haramia grimaszolt.
- Megvagyok a szellemeskedésed nélkül is - recsegte.
- Ez talán gátat vet a tréfáidnak. - Odavetett egy ezüstöt
a gyógyítónak.
A férfi elkapta, és meglepetten felmordult.
- Hát... nyugodtan könyvelj el humortalan fráternek.
Ez több, mint amire számítottam.
- Ezzel a hallgatásodat is megvettem.
- Ez itt az elf-piac, kellemetlen barátom - emlékeztette
szárazon a gyógyító. - Mindennap találkozom ilyen
sebekkel, sőt, még rosszabbakkal is. A hallgatás a
kezeléshez tartozik, másképp nem menne az üzletem.
Rokan sziszegett, amikor a gyógyító bekente
balzsammal a sebet.
- Pfuj! Ennek rosszabb szaga van, mint a kank-
szarnak!
- Ez semmi ahhoz képest, ahogy a sebed bűzlene
néhány nap múlva, ha nem kenném be a balzsammal -
intette a gyógyító. - Adok belőle, hogy magaddal vidd.
Minden nap mosd meg a sebet, és kend be vele, ahogy
én csinálom most... és cseréld a kötést, mielőtt
elpiszkolódna. Ha lenne valami bajod, gyere el hozzám.
Vagy még jobb, ha valaki mást ijesztesz meg az
éjszaka közepén. Tessék, kész vagyunk.
Rokan lenézett a kötésre, és megpróbálta
megmozdítani a karját, meg a vállát.
- Balkezes vagy? - kérdezte a seborvos.
- Nem, jobb.
- Jó. Ha meg kell ölnöd valakit, akkor a jobb kezedet
használd. Ne nagyon mozgasd a balt.
- Hálás vagyok neked, gyógyító - mondta Rokan.
A másik vállat vont.
- Én vagyok hálás, hogy fizettél, és ilyen jól, ráadásul,
így nem bánom annyira, hogy nem tudtam aludni.
- Van ott még több pénz is, ahonnan ez jött - közölte
Rokan.
- Valóban? És miféle hitvány dolgot kellene tennem
azért, hogy megkeressem?
- Mit tudsz a mérgekről?
- Az én szakmámban, ezen a környéken? Sokat. De
nem adok neked azért, hogy megölj valakit. Végül is, én
gyógyító vagyok.
- Rendben, én csak a tudást kérem. Máshol is be
tudom szerezni a mérget.
- Az elf-piacon majdnem minden utcasarkon be tudod
szerezni - ismerte el szárazon a gyógyító. A tudás, amit
szeretnél, megér legalább még egy ezüstöt.
- Rendben.
- Hmm. Kettőt kellett volna kérnem. Mire akarod
használni azt a mérget?
- Rá akarom kenni egy ilyen nyílvessző hegyére
-közölte Rokan, felkapva a véres nyilat, amit a gyógyító
kihúzott a vállából. - És erősnek kell lennie, olyan
erősnek, ami leterít egy kankot is.
- Értem – bólogatott a másik. - Nem vagyok valami
nagy méregismerő, de ismertem valakit, aki megtanított
egykét dologra. A kristálypók mérgét javasolnám. Elég
sűrű ahhoz, hogy felkenődjön egy nyílvesszőre, bár én
nem az ujjammal tenném, és azonnal megbénít. A halál
pillanatok múlva bekövetkezik.
- A kristálypók mérge - ismételte meg Rokan. Mosolya
ijesztő kifejezést kölcsönzött eltorzult arcának. - Milyen
igaz. - Odadobott még egy ezüstöt a seborvosnak. - Most
visszamehetsz aludni.

Timor keresztülvágtatott kankjával a Nagy Kapun, és

eltűnt a sötétben a városfalak mögött. A szolgálatban
lévő őrök minden megjegyzés nélkül átengedték annak
ellenére, hogy ilyen késői órán hagyta el a várost. Nem
volt joguk megkérdőjelezni egy lovag tetteit, még
kevésbé a rangidős lovagét; és ha netán kíváncsiak is
lettek volna, mi dolga lehet az éjszaka közepén, azt
megtartották maguknak.
Timor, köpenyébe burkolózva az éjszakai hideg ellen,
megfordította a kankot, és a városfal mellett haladt,
elhagyva a királyi kertet, a lovagnegyedet, az Arénát és
Kalak templomát, s a téglaégető, meg az üresen álló
szolgaszállások felé tartott. Keletre fordult a
városfaltól, s néhány mérföldön keresztül egy földúton
haladt a tanyákon át, míg az út emelkedni kezdett a
hegyek lába felé.
Az út nem vitt fel a hegyekbe. Véget ért a lábuknál,
ahol egy széles fennsík húzódott. Napközben is alig járt
erre valaki, éjszaka azonban kifejezetten kihalt volt. A
némaságban csak a szél fütyülése hangzott a sivatag
felett, meg az óriás kank karmainak kopogása a kemény
földön. Timor rákoppintott lovaglópálcájával az állat
szarvára, és leszállt a hátáról. Ledobta a pálcát, és
kikötötte a jószágot egy kiálló sziklához. A kank
engedelmesen megállt, hatalmas ollóit nyitogatta-
csukogatta, amint a földet fürkészte ennivalóért.
Timor nézte a kihalt temetőt. Itt temették el Tyr
halottait, egyszerű, vörös agyagtáblával jelölt
sírhalmokba. A sírhalmok egészen a hegyoldalig
nyúltak. Egy hűvös porfelhő, amely kísértetiesen
keringett fel-alá a levegőben, sokukat eltakarta.
A férfi talált egy kis szikladombot, és felmászott rá.
Előhúzta a varázskönyvet a köpenye alól. Ha nem talál
élő embert, aki végezne az elfszerzettel, akkor a
holtakat hívja segítségül. Óvatosan körülnézett. Nem
volt oka azt gondolni, hogy ilyenkor bárki is
felbukkanhat itt, de nem tenne jót neki, ha valaki
mégis meglátná, amint pusztító varázst használ,
ráadásul a sírokat is megbolygatja. Csak a Nagy
Kapunál álló őrök látták őt távozni a városból, azokat
pedig megesketi, ha visszatér, hogy elfelejtik ezt. A
holtak meg nem beszélnek.
Kinyitotta a varázskönyvet a megfelelő oldalon, és
gyorsan átnézte az utasításokat. Azután, szemét az égre
emelve, zengő, monoton hangon kántálni kezdte a
varázsigét. A szél feltámadt, s egy távoli mennydörgés
válaszolt neki az éterből. A porfelhő örvényleni kezdett,
mintha egy áramlat a mélyből felkavarta volna.
A kank felemelte kitinpáncélos fejét, és kíváncsian
forgatta csápjait a levegőben hirtelen támadt
rezgésekre. A szél megerősödött. Belekapott Timor
köpenyébe, amely rátekeredett, majd, ahogy a légáram
tovább erősödött, szétterült mögötte. Vihar támadt.
Távoli villám hasított az égbe. Ózonszag terjengett a
levegőben. És még valami... a kénkő nehéz bűze. A
porfelhő minden logikával, ésszerűséggel és természeti
törvénnyel ellenkezve, egyre sűrűbb lett, fittyet hányva
az erős szélnek, ami elfújhatta volna.
A varázsló magasan a feje fölé emelte a jobb karját,
mintha energiát csapolna az égből, majd lassan
leengedte a kezét, miközben sistergő, kék villámok
játszottak az ujjai körül. Karját kinyújtva tartotta úgy,
hogy szétnyitott tenyere a földre nézett. Hangját
felemelte; a szél még erősebb lett, s az energiasugárzás
szétnyitott ujjai körül hol fényesebbé, hol halványabbá
vált. Aztán szabályosan pulzálni kezdett, s minden
egyes pulzálással egyre fényesebb lett, egyre több erőt
szívott el a környező élővilágtól.
A hullámzó, barna sivatagi fű, ami a sírhalmok köré
nőtt, s beborította a fennsíkot, elfeketült, trágyává
zsugorodott. A hegyoldalakon nőtt vadvirágok, amelyek
színessé tették ezt a meddő vidéket, elszáradtak,
elpusztultak, mintha kiszívták volna belőlük az életet.
Timor megremegett, ahogy az energia, amit a
környező élővilágtól rabolt, végigfutott kinyújtott
karján, s elárasztotta a testét. Felfrissült, új erő
feszítette. A növények életereje átömlött belé, szétáradt
benne, melegséggel és vitalitással töltötte fel. Többet
akart. Soha nem akart megállni.
A sivatagi nedvdús növények, a hosszú kaktuszok,
amelyek négyszer akkorára nőttek, mint egy ember, és
legalább két évszázad kellett hozzá, hogy teljesen
kifejlődjenek, megpuhultak, összelöttyedtek, hangos
puffanással a földre dőltek, és pillanatok alatt
szétmállottak. A jade-bokrok összeestek, lehullatták
húsos, legyező alakú leveleiket, amik először barnák,
majd feketék lettek, s úgy néztek ki a földön, mint a
kis hamukupacok. A lejtők kék pagafa-fáinak vastag
törzse és sűrű ágai, amelyek olyan kemények voltak,
mint a kő, elveszejtették zöldeskék leveleiket, és
elkezdtek széthasadni, amint a nedvesség kiszállt
belőlük. Hangos ropogással szilánkokra törtek, mintha
láthatatlan villámok hasítottak volna beléjük. A lovag
körül széles ívben minden elpusztult, még kietlenebbé
változtatva a tájat, mint az amúgy is száraz
homoksivatag.
A varázsló mit sem törődött azzal, micsoda kegyetlen
pusztítást végzett. Csupán az a kéj foglalkoztatta, amit
a testét átjáró meleg életenergia okozott. Ez az igazi
varázslat ellenállhatatlan csábereje, gondolta, a kéjes
erő féktelen áramlása, amit az Őrzők, a maguk
patetikus, gyenge filozófiájával sosem értenének meg.
Ez volt az, amitől az ember úgy érezte, hogy igazán él!
Olyan gyönyör, amit aligha közelíthetett meg egy
remek szakács által elkészített fogás, vagy egy
nagyszerű szexuális kielégülés. Ez volt a legteljesebb
kielégülés. A végső beteljesedés, a mámor, amit csak
egy igazi varázsló tudhat. Ez indította a boszorkány-
királyokat arra, hogy vállalják a metamorfózis
fájdalmas folyamatát, amelyben sárkánnyá változnak,
akiknek ereje nagyobb volt, mert az éhségük, és
szükségleteik is nagyobbak voltak. Azt akarta, hogy
sose legyen vége.
De be kellett fejeződnie. Még nem volt király, és csak
bizonyos mennyiségű energiát tudott magába fogadni.
Amikor úgy érezte, többet már nem tud elviselni,
abbahagyta, és csak állt ott egy hosszú percig, hogy
kinyújtózzon, együtt rezegjen az energiával, ami
feltöltötte, s úgy megfeszítette az izmait, hogy azt hitte,
beleszakadnak a csontjai. Minden idegszála a gyönyör
fájdalmáról énekelt. Ajka az ínyére tapadt, vonásai
eltorzultak az extázistól, ahogy fejét hátrahajtva állt,
levegőért kapkodva, s remegve. Még ne, még ne -
gondolta - tartson még tovább! Csak még egy kicsit...
S amikor már nem bírta tovább, el kellett engednie,
különben az erő elemésztette volna. Kényszerítette
magát, hogy a varázskönyvre nézzen. A keze úgy
remegett, hogy alig tudta megtartani a kötetet. Megnézte
a varázslat utolsó szavait, behunyta a szemét,
elmondta az igéket, és elengedte az erőt.
Az energia végighullámzott kinyújtott karján, és kék
lángként kicsapott az ujjai közül. Beleütközött a földbe,
megrepesztette, mintha vékony erek hálózták volna be .
az egész temetőt. Timort elhagyta a lélegzete, s körbe
forgott vele minden, ahogy a tudattalan szélén
imbolygott. Olyan volt, mint a legmélyebb szexuális
kielégülés, százszorosra nagyítva. Tökéletesen
kitikkadva zuhant térdre, s teleszívta a tüdejét
levegővel. Ujjait a meddő földbe vájta, mintha meg
akarta volna ragadni az eltűnő energiákat. Mellkasa
erőlködve emelkedett és süllyedt, ahogy lélegezni
próbált; egy ideig ez lekötötte minden igyekezetét.
Lassan visszatért az ereje, de ez még mindig csak
hitvány mása volt annak az erőnek, ami percekkel
ezelőtt áramlott keresztül rajta. Ahogy lassan magához
tért, megereszkedettnek, mélységesen csalódottnak
érezte magát. Úgy érezte, becsapták. Ez nem is volt élet.
Az élet az, amikor a környező világ energiája árad szét
benne! De csak olyan keveset kapott belőle...
Kényszerítette magát, hogy felálljon, összeszedje a
gondolatait. Egy varázslónak az akaraterő volt
mindene. Nem merné túl hamar újra megismételni...
Nem élné túl. És azt sem élné túl, ha sokáig itt
maradna. Erősen zihálva állt. A varázslat a végéhez
közelgett; most már irányítania kellett.
Elképzelte az elfszerzetet, miközben kimondta a
szavakat, amelyek az akarata szerint utasítják a
varázserőt. Kishíján túl sokáig várt. Amint befejezte a
beszédet, a föld és a sírhalmok körülötte megrepedtek,
meggyűrődtek.
Felkapta a varázskönyvét, és visszasietett oda, ahol a
kankot kikötötte. Az állat rángatta a kötelet; dühöngve
próbált szabadulni a varázslat tetőpontján.
Szerencsére, a kankok buta rovarok voltak, mert ha
elég okosak lettek volna, akkor ez is el tudta volna
vágni a kötelet az ollójával. Elkötötte a jószágot,
felmászott rá, aztán vágtára fogta a domboldalon lefelé,
a város irányába. A hangyaszerű lénynek nem kellett
sok noszogatás.
Ahogy elindult a lejtőn, az egyik sír szétrobbant, és
egy undorító, szétmálló húscafatokkal borított csontos
kéz kezdett utat kaparni magának az élők világa felé.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Majdnem hajnalodott. A játékterem bezárt, és a

takarítók még nem kezdtek el dolgozni. Valamivel
napfelkelte után látnak neki, átdolgozva a délelőttöt s a
koradélutánt, hogy előkészítsék a Kristály Pókot egy
újabb éjszakai játékra, vacsorára és szórakozásra. A
hely kihalt volt, amikor Sorak belépett, és elindult a
lépcsőn a lakosztálya felé.
Tigra nyugtalan és ideges lett a távollétében; széttépte
az ágyat. Szétzúzott két széklábat is, felborított egy
asztalt, szétmarcangolta a szőnyeget, és leszakította a
függönyt az ablakról. Szerencsére, Sorak zárva hagyta
a nehéz fatáblákat az ablakon, s Tigra az ajtóval sem
boldogult - másképpen biztosan sok egyebet is
tönkretett volna.
- Mit csináltál? - kérdezte a fiú, amikor belépett. A
tigone abbahagyta a dühöngést, és bűnbánóan nézett
rá.
"Magányos," sugallta pszionikusan. "Sorak elment.
Egyedül hagyta Tigrát."
- Azt hittem, megállapodtunk - mondta Sorak. – Jól
kellett volna viselkedned. Nézd, mit csináltál.
"Tigra sajnálja."
Az elfszerzet felsóhajtott.
- Azt hiszem, ezt mind ki kell fizetnem.
"Tigra éhes."
- Jó. Menjünk le a konyhába, és nézzük meg, van-e
valami nyers hús a számodra.
"Lírikus is éhes," mondta a Lírikus a macskát
utánozva. "Keresünk nyers húst a Lírikusnak is?"
"Fejezd be," szólt rá Sorak.
"Lírikusnak igaza van," jelentkezett Eyron. "Mindannyian
nagyon együttműködőek voltunk veled, de ez a városi
élet nem nekünk való, s ez a kank-eledel sem, amit te
eszel."
"Eyronnak igaza van," szólalt meg Kivara is. "Régóta
nem ettünk már frissen ölt állatot."
"Tudjátok, hogy nem eszem húst," tiltakozott a fiú.
"Az a te választásod," felelt Eyron, "vagy inkább
kényszerképzeted. Megtagadhatod elf vagy félszerzet
szükségleteidet, mert a villichik neveltek, de mi,
többiek sohasem fogadtuk el az ő szabályaikat. A
Csavargó csöndben van, de nem vadászott azóta,
mióta a városban vagyunk, és nem érzi itt jól magát.
Rikoltó szintén vágyik a húsra, akárcsak mi, többiek."
"Mi van az Oltalmazóval?" kérdezte Sorak. "Ő is így
érez?"
"Engem kevésbé zavar, hogy nem eszel húst, mint a
többieket," felelt az Oltalmazó, "de nem bölcs dolog
figyelmen kívül hagyni az ő kívánságaikat és
szükségleteiket. Mindig megtartották a veled kötött
megállapodásukat, és nem jöttek elő a tudomásod és
jóváhagyásod nélkül."
"Én pedig cserébe engedem, hogy mindenben részt
vegyenek, amit érzek, vagy tapasztalok," mondta Sorak,
"és amikor csak lehet, hagyom, hogy kijöjjenek."
"De az utóbbi időben egyre kevesebbszer engeded meg
nekik," hívta fel figyelmét az Oltalmazó.
"Ez igaz," mondta Kivara. "Én már hosszú ideje nem
voltam kint. Unom már, hogy mindig bent legyek. Nem
vagy igazságos."
"Talán igazatok van," ismerte el a fiú.
"Mindannyiunknak együtt kell élnünk, és megtalálnunk
a helyes egyensúlyt. Talán túl önző voltam. Jól van.
Mivel Kivara panaszkodott a legtöbbet, hadd jöjjön ki ő,
s fogyasszon el egy vacsorát a többiekkel együtt. Ami
engem illet, tudjátok, hogy a húsevés bánt, úgyhogy
alábukom, és alszom. Hosszú nap volt a mai, s még
hosszabb volt az éjszaka, fáradt vagyok."
Kinyitotta az ajtót, és Tigra kiügetett a hallba, de aki
a szobából kilépett utána, már Kivara volt, nem Sorak.
Amint Sorak alábukott, és elaludt, Kivara kilépett, és
gyorsan a tigone után eredt, le a konyhába vezető
lépcsőn.
Látszatra semmi sem változott meg az elfszerzeten, s
csak egy szigorú megfigyelő, aki jól ismeri őt, vehette
volna észre az alig mutatkozó különbséget; a
könnyedebb testtartást, a szinte macskaszerű, játékos
lépteket, s a kicsit pökhendibb járást. Az arckifejezésén
is látszott némi változás. Míg Soraké a legtöbbször
semleges volt - leginkább borongós és elgondolkodó -,
Kivara most élőbb vonásokat kölcsönzött neki. Halvány,
ravasz mosoly játszott a szája körül, s a szeme huncutul
csillogott.
A konyhában talált néhány szárnyasvadat, amik a
füstölőszobában lógtak, azokat odadobta Tigrának a
földre. A tigone falánkul nekik esett. Kivara, anélkül,
hogy asztalterítékkel, s efféle finomságokkal bajlódott
volna, megragadott egy hatalmas, nyers zetalhús
darabot, és beleharapott. Nem volt ugyanolyan, mint a
frissen ölt állat húsa, és a vadászat élvezete is
hiányzott belőle. Az az élmény, ahogy a friss, meleg vér
végigcsurog a torkán, szintén elmaradt, de az, hogy
legalább nyers, még véres, nemrég levágott állat húsát
ette, mégis boldoggá tette. Kivara is, a tigone is
elégedett cuppogásokkal falták az ételt.
- Úgy döntöttél, falatozol egyet éjszaka? – kérdezte
Krysta.
Kivara felnézett, és meglátta a félelfet, amint az
ajtóban áll hosszú, valódi selyem köntösében.
- Azt hittem, nem eszel húst - mondta gúnyos
mosollyal. - Valami... esküt emlegettél, nem?
- Éhes voltam - felelte Kivara, mert nem jutott eszébe
jobb az ő félszerzet-étvágya és Sorak aszkétizmusa
között mutatkozó ellentmondások magyarázatára.
- Á, értem - súgta Krysta. Közelebb lépett. Megnyalta
az ajkát. - Mondtam már, hogy az esküket meg lehet
szegni... főleg, ha valaki éhes.
 Kinyújtotta a kezét, és lágyan megérintette Kivara
arcát, ujjhegyeivel végigsimogatva az állát és az ajkát.
"Kivara, állítsd meg," mondta az Oltalmazó, és a
Figyelő figyelmeztető kiáltással visszhangozta
aggódását.
- Véres a szád - jegyezte meg a félelf nő.
Kivara felemelte a kezét, hogy letörölje, de Krysta
megfogta, és azt mondta:
- Nem, ne így. Majd én...
És közelebb hajolt...
"Kivara!"
...Olyan közel, hogy Kivara érezte forró leheletét...
"Kivara, mit csinálsz? Hagyd abba!"
...És Krysta lenyalta a vért az ajkáról.
"Kivara! Ne!"
A Figyelő kétségbeesésében elmenekült őrhelyéről, és
olyan mélyen alábukott, hogy az Oltalmazó már nem
érezte a jelenlétét. Az Oltalmazó rémülten kiabált, és
sürgette Kivarát belülről, de Kivara most kint volt -
nagyon hosszú ideje először. Nem akarta elveszíteni a
helyzetét, és az új élmény annyira lenyűgözte, hogy ez
ellenállást szított benne. Ugyanakkor az ellenállás - egy
gyermek lázadása a hatalmaskodó szülőkkel szemben
-meg amit Krysta művelt az ajkával, rettentően izgató
volt. Tökéletesen új élmény; Kivara nem tudta
megállítani.
A zöld szemű nő az elfszerzet testéhez nyomta a
magáét, és az érintés melege átjárta Kivarát. Érezte
Krysta remek, izmos testét a selyemköntös alatt - lágy
és kellemes volt az érintése. A nő teste reagált Kivara
érintésére, érezte, ahogy megremeg. Krysta nyelve most
az ajkán játszott, és Kivara a kíváncsiságtól vezetve
-hogy lássa, hova vezet mindez -, kinyitotta a száját.
Küzdött, hogy kizárja az Oltalmazó tiltakozását,
amikor Krysta ujjai a haját simogatták, gyönyörű,
csiklandós érzést csalva elő. Nyelvük találkozott; Kivara
követte a félelf irányítását, gyorsan tanulva, a
tapasztalatszerzésre való éhséggel, amit igazán csak az
ártatlanok ismernek. Krysta keze most a mellén volt,
körmeivel gyengéden karmolászta, s egyre lejjebb
haladt...
Sorakot az Oltalmazó lökése ébresztette fel álmából.
Első zavarában azt gondolta, mindannyian veszélyben
vannak, mert megérezte az Oltalmazó iszonyú
nyugtalanságát és kétségbeesését - aztán hirtelen
rájött, mi történik.
Mérgesen visszalökte Kivarát a mélybe, ő maga pedig
előbukkant.
"Ne! Nem, még ne! Ez nem igazság!" kiabált Kivara,
de Sorak ügyet sem vetett rá, amikor hirtelen ott találta
magát a karjában egy szenvedélyes félelf nővel, aki
éhesen falja a száját, és a nyelvével űzi az övét. Érezte,
ahogy a nő bal keze a lábára csúszik, s jobb kezével a
nadrágját oldozza...
- Nem - mondta nyugodtan, de határozottan, és eltolta
Krystát.
- Tessék? - kérdezte az, hirtelen összezavarodva. - Mi
van? Mi a baj?
- Nem jó ez így - ingatta a fejét a fiú. - Nem tehetem.
- Hogy lehet ez rossz, amikor olyan jó érzés? - kérdezte
a másik. - S egy perccel ezelőtt, még semmi bajod sem
volt...
Közelebb lépett, és a férfi nyaka köré fonta a karját.
Sorak megfogta a kezét, és gyengéden, de határozottan
lefejtette magáról.
- Krysta, kérlek... nem érted.
A nő hátralépett, és zavartsága dühvé alakult.
- Tessék? - kérdezte élesen. - Mit nem értek? Értem,
hogy egy perccel ezelőtt még akartad... mit akartad,
követelted, most meg hirtelen ez az érthetetlen változás.
Én vagyok az oka? Nem vagyok elég jó neked, most,
hogy megtudtad, ki vagy? Erről van szó? Egy volt
rabszolga nem elég jó társ egy király mellé?
Sorak a fejét rázta, és fáradtan sóhajtott.
- Ennek semmi köze ehhez. Mondtam már, mi a
véleményem arról a rögeszmédről, hogy én valami...
legendabéli elf király vagyok. Teljes képtelenség.
Visszautasítom.
- Akkor mi van? Mi ez? Mondd, hogy nem izgattalak
fel! Mondd, hogy te nem kívántál engem!
Az elfszerzet újra csak sóhajtott.
- Nem izgattál fel engem - mondta. Én nem kívántalak
téged.
- Hazug!
- Ahogy már mondtam, nem érted. Engem nem
izgattál fel. Nem én voltam az, aki kívánt téged; nem
én voltam az, aki izgalomba jött egy új, ismeretlen
fizikai érzéstől. Kivara volt az.
- Kicsoda? - kérdezte Krysta. - Miről beszélsz?
- Kivara - ismételte Sorak. Mély levegőt vett. - Kivara...
egy másik személyiség, aki az elmémben lakik, és
osztozik velem a testemen. Ő nem én vagyok. Az a nő
egy másik személyiség.
Krysta rámeredt.
-Nő?
- Igen, nő. Kivara nő. Egy félszerzet nő.
A zöld szemű félelf hátrább lépett; teljes zavar
tükröződött az arcán.
- Miről fecsegsz nekem? - kérdezte. - Azt akarod nekem
mondani, te azt hiszed magadról, hogy... nő vagy?
- Nem. Én férfi vagyok. De Kivara nő, mint ahogy a
Figyelő meg az Oltalmazó is azok. A többi
személyiségem mind férfi.
Krysta a fejét rázta.
- Össze akarsz zavarni.
- Nem. Csak az igazat mondom.
- Akkor... őrült vagy? - kérdezte a tulajdonosnő
hitetlenkedve. - Ezt próbálod megmagyarázni nekem?
- Talán őrült vagyok valamiképpen - biccentett a fiú.
- A legtöbb ember kétségkívül ezt gondolná rólam. De
az elmém nem bomlott meg, Krysta. Csak több
személyiségre szakadt. Legalább egy tucatról tudok. Ez
az egyik oka, hogy a villichik befogadtak. Ők
találkozfak már ilyen esettel, habár ez nagyon ritka. Ők
úgy hívják, többlényegű.
A félelf csak állt a fejét rázva, s megdöbbenve nézett
a férfira.
- De... hogy' lehet ez?
- A villichik úgy gondolják, gyerekkorban alakul ki
-magyarázta Sorak -, ha valaki annyit szenved, hogy az
már elviselhetetlen, és az elme a részekre oszlásban
keres menedéket, új, egymástól független
személyiségeket hozva létre... olyan személyeket, akik
olyan valóságosak, mint én magam. Ezért tettem
szüzességi fogadalmat, Krysta, mert nem csak egy férfi
vagyok. Én legalább egy tucat különböző személy
vagyok, akik ugyanazt az elmét és testet osztják meg.
És nem mindegyikük gondolkodik hasonlóan, mint
ahogy azt Kivara az előbb sajnos bemutatta. Ne
haragudj. Nem voltam jelen, amikor történt. Én...
aludtam. Ha tudtam volna, megállítom, mielőtt
elkezdődik. Kérlek... bocsáss meg. - Krysta sebzett
tekintettel nézett rá.
- Az igazat mondod? - kérdezte.
- Nem hazudnék neked - felelt Sorak. - Volt egyszer
valaki... egy fiatal villichi lány, akit jobban szerettem,
minthogy ki tudnám fejezni. Együtt nőttünk fel, mint
nővér és fivér, bár nem voltunk vér szerint testvérek.
Idővel erősödtek az érzelmeink, szerelem lett belőle...
egyfajta szerelem, gondolom. Én, Sorak nagyon
szerettem, és még mindig szeretem. De szerelmünk
sosem teljesülhetett be. Az Oltalmazó nő, és nem volt
képes szeretkezni egy másik nővel, ugyanígy a Figyelő
sem, aki szintén nő. Ebben a dologban a női és férfi
személyiségeim sosem érthetnek egyet.
- De... azt mondtad, hogy ez a Kivara, nő... - kezdte
Krysta zavartan.
- Igen, de Kivara... lényegében gyerek, aki még nem
érti ezt. Neki minden új dolog, ami az érzékeire hat,
izgató, és nem tehet róla, amiért fel akarja fedezni.
Nagyon hamar beleun mindenbe. Ha nem köti le valami
újdonság, a figyelme elkalandozik.
- De... én téged csókoltalak meg! - tartott ki az igaza
mellett a félelf. - Nem egy... gyereklányt tartottam a
karjaimban!
- Nem, ha a testről beszélünk, valóban nem - bólintott
a fiú. - A test, természetesen férfi. De az intelligencia,
amelyik irányította abban a bizonyos pillanatban, azé
a gyereklányé volt. Én nem voltam ott, Krysta. Nem
voltam jelen. Nem én voltam az. Azt sem tudom, hogy'
kezdődött az egész. Nem is lesz róla emlékem, hacsak
Kivara vagy az Oltalmazó át nem adja nekem.
- Úgy érted... de hogyan... az Oltalmazó?
- Ő az, aki fenntartja az egyensúlyt a belső
személyiségek között. Az Oltalmazó volt az, aki a
kockákat irányította az első este, amikor idejöttem. Én
magam nem rendelkezem pszionikus képességekkel.
- A fejem is belefájdul ebbe - nyögte a nő, nagy
szemeket meresztve. - Hogy' tudsz így élni?
Sorak vállat vont.
- Soha nem ismertem más életet - felelte. - Nincs
emlékem arról, milyen voltam, vagy egyáltalán ki
voltam, mielőtt ez történt velem.
- Milyen szörnyű lehet neked! - mondta Krysta őszinte
együttérzéssel. - Ha tudtam volna...
- Mi lett volna a különbség? Még most sem érted
teljesen. Lehet, hogy felfogtad, de soha nem értheted
meg, milyen is ez. Senki sem értheti. Ezért kell egyedül
maradnom. Egy más értelemben azonban, sohasem
lehetek egyedül. Én többlényegű vagyok.
- És ezért keresed a Bölcset - bólintott Krysta. - Azt
reméled, talán meggyógyíthat.
- Azért keresem a Bölcset, amit neked meg Rikusnak
mondtam - ingatta a fejét az elfszerzet. - Nem tudom,
meg lehet-e gyógyítani, vagy hogy ez a szó egyáltalán
megfelelő-e ebben az esetben. Nem vagyok beteg.
Csak... más vagyok. Abban sem vagyok biztos, hogy
akarok-e... "egészséges" lenni.
- De... ha a Bölcs tudna neked segíteni, nem fogadnád
el?
- Nem tudom - vallotta be a fiú. - Ha csak egyszerűen
Sorak lennék, mi lenne a többiekkel? Mi történne velük?
Hová mennének? Ők a részeim, Krysta. Nem
engedhetném, hogy meghaljanak.
- Értem - mondta a nő, a földet nézve. - Azt hiszem,
értem. - Amikor újra felnézett, könnyes volt a szeme. -
Tehetek érted bármit?
Sorak mosolygott.
- Már két dolgot is adtál nekem, amit én sokkal többre
tartok, mint az anyagi jólét, vagy a kényelem. A
barátságodat és a megértésedet.
- Csak azt kívánom, hogy... - Iszonyú ordítás törte meg
az éjszaka csendjét. - Mi volt ez?
Az elfszerzet már indult is.
- Kintről jött. A kapuőr!
Kirohantak az ebédlőből, be az üres játékterembe.
Sorak előrántotta a kardját. Eközben a nehéz bejárati
ajtó kifordult sarkaiból, és három kísérteties látomás
botorkált befelé. Földtől voltak mocskosak, rongyok és
húscafatok lógtak róluk. Üres szemgödreikkel, s férges
testükkel Sorak felé fordultak. A bejárat felől fújó szél
rothadt hús szagával árasztotta el a szobát. Krysta
elsápadt.
- Élőholtak! - suttogta iszonyodva.
- Hát, nekem nem tűnnek igazán élőnek... - fintorgott
az elfszerzet.
A rothadó csontvázak elindultak feléjük.
- Őrség! - kurjantotta a félelf, a lépcső felé rohanva.
A három tetem ügyet sem vetett rá, egyenesen Sorakot
vették célba.
- Tigra! - kiáltott a fiú.
A tigone felmordult, és egy ugrással ledöntötte az első
hullát. A tetem rángatózott, amint Tigra darabokra
tépte, s a széttépett tagok tovább vonaglottak a földön.
Sorak meglendítette a kardját, amikor a második
tetem elindult felé, s rothadó csontváz ujjaival
megpróbálta elérni őt. Galdra sivítva hasította a
levegőt, s kettévágta a zombit; ahol a mágiával
átitatott penge hozzáért, maró füst szállt fel a vonagló
húsból és csontokból.
Most a harmadik zombi botorkált felé, halotti ruhája
cafatokban lógott rajta; lába puszta csont, arca szinte
csak egy vigyorgó halálfej. Sorak újra meglendítette a
kardját, s elválasztotta a fejet a törzstől. Füst szállt fel
az életre keltett tetem foszladozó nyakából, de a test,
kinyújtott karral, kaparászó ujjakkal tovább ment előre.
Az elfszerzet újra lecsapott, s levágta az egyik kart. Az
rángatózva, füstölve leesett a földre, de a test továbbra
sem állt meg. Aztán Tigra, ráugorva mégiscsak
leterítette, s darabokra szaggatta.
Sorak futó léptek zaját hallotta; őrök siettek le a
lépcsőn. Már épp közölni akarta velük, hogy elmúlt a
veszély, amikor meglátott még két élőholtat
bevánszorogni, nyomukban egy harmadikkal, majd egy
negyedikkel.
Aztán meglátta, hogy az első tetem darabjai, amiket
Tigra tépett szét, elkezdtek újra összeállni.
- Gith vérére! - suttogta az őrök kapitánya, amint a
tetemek mind Sorak felé imbolyogtak a játékteremben.
Időközben újabb kettő érkezett.
Sorak előrevetette magát, s az őrök is fegyvert
rántottak, hogy részt vegyenek a harcban. A zombiknál
nem volt fegyver, és lassan mozogtak, de ahogy egy
darabokra hullot Sorak, vagy az őrök kardjától, újabb
lépett a helyére. Percekkel később azok, amelyek elestek,
újra ott álltak, rothadó testük összeállt a széthullott
darabokból. Az őrök és Sorak egyre csak kaszabolták
őket, Tigra meg egyiket a másik után szagatta szét.
Az elfszerzet felfedezte, hogy azok, amelyeket ő vágott
le, vonaglottak egy darabig a földön, majd nem
mozdultak többé; annak rendje s módja szerint,
rothadó hús- és csontdarabokként hevertek. Azok,
amelyekkel nem Galdra végzett, újra összeálltak, és
támadásba lendültek. Egy levágott, vonagló kar
odavonszolta magát a test többi részéhez, és
hozzákapcsolódott. Egy koponya, ami kettétörött,
varázslatos módon újra eggyé lett.
Az egyik őr egyenesen egy zombi mellébe szúrta a
kardját, de a penge minden hatás nélkül hatolt át a
tetem bordáin, s az csak ment tovább, karddal a
mellében, míg csontos ujjaival elérte az őrt, s torkon
ragadta. A félelf ordított, de a többieknek nem volt
idejük a segítségére sietni; az élőholt végzett vele.
Krysta, aki gyorsan felkapta a kardját, visszarohant
a terembe. Még több zombi jött be az egykori ajtón át
-Sorak fogadta őket, rendet vágva közöttük Galdrával,
akár a pusztítás aratómunkása. Levágta mindet, de még
hármat látott meg a kertben, az ajtó előtt. Kardja
lesújtott, s ezekből sem maradt más, pusztán
foszladozó hús és törött csontok; de az úton már újabb
közeledett.
Krysta rákiáltott:
- Sorak, vigyázz!
A fiú megpördült, és Galdra levágott egy élőholtat,
amelyik a játékteremből tartott feléje. A tetemet
kettévágta az elf kard, s a füstölgő, szétváló test a
földre hullott.
Sorak látta, amint Krysta keresztülvágta magát
néhány tetemen, és mellé rohan. Három zombi követte
őt, ki az ajtón. A lány segítségével végzett velük, de
csak azok maradtak mozdulatlanul a földön,
amelyeket Galdra vágott le. A többieket, úgy látszott,
nem lehet megállítani.
- Hiába döfjük le ezeket, nem használ - zihálta Krysta.
- Darabokra vághatjuk őket, de újra összeállnak. Öt
őröm halott, s a többiek is szorongatott helyzetben
vannak. De valójában téged akarnak. Itt jön még kettő.
Miközben beszélt, két újabb élőholt botorkált ki az
ajtón, s feléjük tartottak. Tigra egy mordulással
leterítette, és darabokra marcangolta mindkettőt, de
Sorak tudta, hogy ez csak ideiglenes segítséget jelent.
Úgy tűnt, csak Galdra győzheti le őket. Mögöttük, a
játékteremben egyre csendesült a csatazaj. Üvöltés
hallatszott, majd még egy és még egy, ahogy Krysta
őreit sorra legyőzték.
- Kank vérére! - átkozódott a félelf, Sorak mögé nézve,
s szeme megtelt rémülettel. - Odanézz!
A fiú megfordult. Kinézett a nyitott kapun, ami mellett
ott feküdt a megfojtott kapuőr teste, és látta, hogy az
egész utca tele van járkáló tetemekkel. Több tucatnyian
voltak, csupa imbolygó kísértet; némelyikük nemrég
halt meg, s még felismerhető volt, némelyikük már csak
csontváz. Közben teljes lett a csend a játékteremben.
Krysta utolsó őre is elesett. A tetemek immár
zavartalanul törhettek céljuk felé.
- Meg fogunk halni - mondta Krysta.
Nem, ha felébresztem az Árnyékot, gondolta Sorak.
Kíváncsi volt, hogy a félelmetes lény, ha mégannyira
sem ismeri a félelmet, képes lesz-e megbirkózni ennyi
ellenféllel.
- Nem - mondta hangosan -, nem téged akarnak. Én
vagyok a célpont.
- Minden őrömet megölték - ellenkezett a nő.
- Mert az útjukban voltak. Menj a közelemből! Fuss
innen, és megmenekülsz!
- Nem hagylak itt - ingatta a fejét elszántan a szép
félelf, felemelve a kardját, amint a zombik minden
irányból körbevették őket. Tigra kettővel végzett, de
egyre újabbak jöttek.
- Nincs időm most vitatkozni veled - sajnálkozott a fiú.
Gyorsan a bal kezébe kapta Galdrát, s jobbjával leütötte
Krystát. Mikor a nő összeesett, a karjába vette, s egy
kiálló szikla mögé tette le a kertben.
 - Ha te nem teszed meg, én magam ütöm le – szólalt
meg egy ismerős hang.
Sorak megpördült, és tátva maradt a szája, amint
meglátta a fiatal villichi papnőt, teljes fegyverzetben;
fehér haja hátrakötve, kard az egyik kezében, tőr a
másikban.
- Ryana! Hogyan... mit keresel te itt?
A nő suhintott egyet a kardjával, s levágta a fejét egy
sétáló holttestnek, majd belerúgta a még mindig haladó
testet a medencébe.
- Valakinek vigyáznia kellett rád - vonta meg a vállát.
- A hátad mögött! - figyelmeztette a fiú.
De a villichik jól kifejlesztett ösztöneivel, a harcos
papnő már meg is fordult - kardja villant, s egy újabb
zombi esett össze, ahogy egyetlen csapással kettészelte
a rothadó csípőt.
- Ezzel már egyszer végeztem - dühöngött. - Nem
pusztulnak el soha?
- De igen, ha Galdra vágja le őket - felelt az elfszerzet,
és nem értette, miért nem bukkan fel végre az Árnyék.
Egyre többen jöttek ellenük; most már az Árnyék
számára is túl sokan.
- Galdra?
Ekkor Sorak végre felfigyelt arra a furcsa, meleg
érzésre, ami a hatalmába kerítette, s elárasztotta őt.
Egy lendületes dallamú hang, ami úgy csendült,
mintha valami völgyből visszhangzott volna,
megszólalt az elméjében, s azt mondta:
"Sorak... engedj ki."
- Kether - suttogta a fiú.
- Sorak... nagyon sokan vannak - mondta Ryana, s
hangja most már nyugtalanságot árult el, ellentmondva
harcias megjelenésének.
"Engedj Sorak. Engedj."
- Ryana! - kiáltotta az elfszerzet. - Használd ezt!
A lány fürgén eldobta a tőrét, és elkapta a kardot, amit
Sorak dobott neki. Az elfszerzet nyomban ezután érezte,
hogy lágyan süllyedni kezd valami csöndes, nyugalmas
melegségbe. Most már tudta, miért nem felelt az Árnyék
a veszedelemre.
Hiszen egy még nagyobb erő létezett benne, valami,
ami úgy tűnt, szintén a része volt, ugyanakkor mégsem
az; egy személyiség, aki a saját akaratából jött, s nem
belülről, hanem... valahonnan máshonnan. Amikor a
világ eltűnt a szeme elől, s elmerült valami tiszta,
megnyugtató, fehér ködben, még tompán hallotta
Ryana hívását, aztán az ő hangja is elhalt.
- Sorak! - kiáltotta a harcos papnő.
Látta, amint a fiú ott áll mozdulatlanul, behunyt
szemmel, fegyvertelenül. Aztán nem maradt ideje másra,
csak hogy védje magát és a társát, hiszen négy tetem
közelített feléjük az úton, hat másik meg a játékterem
felől. Az, amelyiket belerúgott a medencébe, felállt, s fej
nélkül, víztől csöpögve elindult felé. Tigra mordult
egyet, s ráugrott, de újabbak jöttek a helyére.
Túl sokan vannak, gondolta Ryana, saját kardját az
egyik kezében, Sorakét a másikban tartva. Nem volt
képes rá, hogy harcoljon, s ezzel egyidőben pszionikus
erejét is használja. Reménytelennek látszott a helyzet.
- Úgy tűnik, nem volt túl okos dolog idejönni -
mormogta magában, s lecsapott Sorak kardjával az
egyik hullára. A zombi húsa füstté vált, amint a penge
könnyedén kettévágta a testet. A tetem elesett, s nem
mozdult többé. Ryana halkan füttyentett egyet. - Jó
kis penge - mondta.
Az élőholtak egyre közelebb nyomultak. A lány
hátrált, hogy egy kis helyet teremtsen magának a
harchoz; ekkor fedezte fel, hogy a tetemek mind Sorak
felé fordulnak, s rá ügyet sem vetnek.
A férfi pedig ott állt fegyvertelenül, s nem csinált
semmit.
- Ne - suttogta a lány.
A hullák körülzárták Sorakot, s eltakarták előle.
- Nem! - kiáltotta.
 Már az élőholtakra akarta vetni magát, amikor valami
olyat látott, amitől megmerevedett. Az összeverődött
tetemek egyszerűen darabokra estek szét.
Ami kevés hús maradt a csontjaikon, az szétporladt,
s a csontok is zörögve hullottak a földre, mint száraz
faágak. Egy szempillantás alatt hamu lett belőlük, s
elszállt a szélben.
Sorak csak állt egymaga, ahol az előbb még élőholtak
tömege vette körül. Karja lazán csüngött, mélységes
nyugalom és derű áradt szét az arcán.
Ryana hirtelen ráébredt, hogy ez egyáltalán nem
Sorak. Valamelyik másik volt az, de nem az Oltalmazó
vagy a Csavargó, nem a Rikoltó vagy a Lírikus... Ezt a
személyiséget még sohasem látta.
A fiú testében élő személy lassan elindult az úton. A
zombik egyre jöttek felé, Ryanát figyelemre sem
méltatták most, hogy nem állt közéjük és áldozatuk
közé.
S amint Sorak közelébe jutottak, hogy megpróbálják
megragadni őt, mind összeestek; darabokra hullottak,
majd a hamut, amivé lettek, szertefújta a szél.
Áramlottak be a kapun, özönlöttek az utcáról - ijesztő,
élettelen szörnyek - és Sorak, vagy aki most a testében
létezett, egyszerűen csak engedte, hogy a közelébe
jöjjenek. Amint megérintették, minddel ugyanaz
történt.
Ryana csak állt, és lenyűgözve nézte. Miféle erő volt
ez? Milyen személyiség kerítette most a hatalmába a
férfit?
Még mindig több tucat zombi botorkált, imbolygott az
utcán a kapu felé. Sorak kilépett, hogy találkozzon
velük. De ahogy a kapuhoz ért, az utcát hirtelen szikrázó
kék fény árasztotta el. Kis, azúrkék tűzlabdák zúdultak
elő a sikátorokból, s fehéren izzó auraként körülvették
az élőholtakat. Egyiket a másik után hamvasztotta el a
tűz, s ez az energiaáramlás mindaddig folytatódott, míg
az utca újra üres nem lett.
 Ryana az elfszerzet mellé rohant a kapuhoz. Amint
ránézett, látta, hogy Sorak visszatért a testébe. Az arca
őrizte még az átszellemültség emlékét, mégis ugyanaz
az arc volt, amire a papnő emlékezett - ugyanaz a
szenvedélymentes, semleges kifejezésű férfiarc, aki
mindent magában tartott.
- Elvégeztetett - szólalt meg a fiú.
- Mi történt?
- Erősítés érkezett - felelt Sorak. - Nézd.
Egy tucat, vagy még több fehér csuklyás, köpenyes
alak lépett elő, arcukat fátyol fedte. Az ég világosodni
kezdett. Hajnalodott.
- A Titkos Szövetség - mondta a fiú.
- A kardod - nyújtotta felé Ryana a fegyvert. -Remek
darab. Nem tudod, hol szerezhetnék én is egy ilyet?
- Engedelmeskedett neked?
- Mint soha egyetlen más kard sem - bólintott a papnő,
figyelve, ahogy a csuklyás alakok közelebb jönnek.
- Akkor erős a lelked, és igaz a hited - mosolygott
Sorak. - Vagy erről van szó, vagy te vagy az elfek királya.
- Tessék?
- Mindegy. Majd később elmagyarázom.
A köpenyes, csuklyás alakok odaértek; Sorak fejet
hajtott előttük.
- Köszönöm - mondta.
Egyikük előre lépett.
- Jöttünk volna hamarabb is, ha tudunk - szólt -, de
nem kaptuk meg a hívást, csak amikor a harc már folyt.
- Hívást? - nézett társára a lány.
- Figyeltek engem - magyarázta az elfszerzet. - Hogy
bizonyítsak nekik.
- És meg is tetted - bólintott a szószóló. Benyúlt a
köpenyébe, és kihúzott egy vékony, szalaggal átkötött
papírtekercset. - Itt vannak azok az ismeretek, amiket
kértél - mondta, s átadta a tekercset Soraknak. - Sajnos,
nem ad választ arra, amit kérdezel, de mi csak ennyit
tudunk... és ez elindíthat az úton. Égesd el a tekercset,
ha elolvastad, és szórd szét a hamuját.
- Miről beszél? - értetlenkedett Ryana.
- Később - felelte csendesen a fiú.
- Igen, később majd elmagyarázza - intette a kámzsás
alak is. - Most okosabb lenne elhagynotok a várost.
Megbélyegzett lettél, Sorak. Ami ma éjszaka történt,
csupán a kezdet. Bármerre mész, keresd a Szövetség
segítségét. Attól félek, másutt nem találsz segítőkre.
Úgy hisszük, tudjuk, ki szabadította rád a holtakat, és
ha a gyanúnk beigazolódik, akkor...
Valami éles szögben, sivítva hasította a levegőt alig
egy ujjnyival az elfszerzet füle mellett; a nyílvessző
puffanva csapódott be valamibe a fiú háta mögött.
Sorak nyüszítést hallott, s amikor megfordult, látta,
hogy Tigra elterül a földön.
-Tigra!
A Szövetség tagjai körülnéztek, honnan érkezett a
támadás, de Sorak nem törődve a rá leselkedő veszéllyel,
odarohant az állathoz, és letérdelt mellé.
- Ott! Ott a tetőn! - kiáltotta az egyik varázsló, s a
szemközti ház tetejére mutatott.
Rokan már egy újabb nyílvesszőt helyezett az idegre.
Ahogy megfeszítette az íjat, Ryana villámgyorsan
elhajította a tőrét, pszionikusan irányítva a célpontra. A
tőr a mellén találta az orgyilkost, aki a tetőről az utcára
zuhant.
- Nagyon ügyes - ismerte el a Titkos Szövetség
szószólója. A kövezeten heverő alakhoz léptek.
Rokan még élt, de már alig lélegzett.
- Az az átkozott vállam - hörögte, a fogát vicsorgatva.
- Csak ezért tévesztettem...
- Ki küldött? - kérdezte a varázsló, föléhajolva. – A
lovag? Timor?
- Timor... - Rokan hangját alig lehetett hallani.
-Átkozott boszorkánymester... Tönkretett... Mindent
tönkretett... Öljétek meg az átkozottat... - Utolsó szavai
hörgésbe fulladtak. Meghalt.
- Ki az a Timor? - kérdezte Ryana.
- Majd mi elintézzük - mondta a Szövetség szószólója.
- Legyen ő a mi gondunk. Majd megoldjuk. Arra
ügyelj, hogy Sorak épségben hagyja el a várost. Minél
gyorsabban, annál jobb. - Átkarolta a lány vállát. –
Örömünkre szolgált, hogy találkoztunk, papnő. Vigyázz
rá.
Az alakok szétváltak, és gyorsan eltűntek a kora
reggeli árnyak között. Ryana visszasietett Sorakhoz, aki
a sebesült állat mellett kuporgott.
"Sorak..." - A tigone gondolatai gyöngén értek el
hozzá.
- Minden rendben lesz, barátom - felelt a fiú,
megsimogatva az állat horpaszát. - Nem végzetes a
seb.
"Nem tudok mozogni... fáj Tigrának... Nagyon fáj..."
Sorak érezte, ahogy az állat teste megmerevedik a
keze alatt. Lenézett a nyílvesszőre. Valami rá volt kenve a
hegyére. Megfogta, s kihúzta, vigyázva arra, hogy ne
érjen a bekent felülethez. Megszagolta. Méreg volt.
Pókméreg. Először megbénít, majd a halál rövidesen
bekövetkezik.
- Neee! - nyöszörgött.
"Sorak...Sorak..."
Érezte a tigone haláltusáját. Ahogy az állat elméje
elérte az övét, érezte az izzó fájdalmat, és úgy futott át
rajta, mint a tűz.
- Ne, Tigra, ne...- nyöszörgött egyre, nem az ellen
tiltakozva, hogy részesüljön társa szenvedéséből a
pszionikus kapcsolat miatt, hanem a végzet ellen, amely
elszakítja tőle.
"Sorak..."
A fájdalom gyorsan enyhült, ahogy az élet lángja
kezdett kihunyni a tigone-ban, és a kapcsolat egyre
gyengébb lett.
"Barát... védeni..."
A nagymacska elpusztult.
 Sorak érezte, ahogy meghal. Átélte a halálát, s egy
pillanatra megmerevedett a fájdalomtól és a veszteség
érzésétől, mintha benne halt volna meg valami. Aztán
hátrahajolt és üvöltött - és hangja nem volt emberi
hang.
Összetört szíve mélyéből és Rikoltóból tört elő;
végigvisszhangzott az újra üressé vált utcákon, és
Ryana könnyekkel a szemében állt mellette, amint a
fekete nap lassan felkelt a város felett.
 EPILÓGUS

Timor megállt a kis tanácsterem ajtajában, és körül

nézett. Az összes tanácsnok ott ült már az asztalnál.
Mindenki néma volt, és őt nézte. Mindenki, kivéve
Kort, aki az asztalra meredt maga előtt.
- Hallottad, mit mondanak az emberek - kezdte
Sadira, minden bevezetés nélkül, még mielőtt a férfi
helyet foglalt volna. - Az egész város fel van
háborodva a temető feldúlása miatt - folytatta. - Még
nem pontosak a számítások, de úgy tudjuk, több, mint
hatvan halott kelt ki a sírjából. Kikelt, méghozzá a
pusztító mágia hatására - tette hozzá hangsúlyosan.
Rikus Sadira mellett ült, és Timorra meredt.
Ő éppen felelni akart, de Sadira folytatta.
- Az egész hegyoldal és a fennsík, ahol a temető van,
meddő területté vált az alávaló varázslat miatt -
mondta, s le nem vette a szemét a férfiról. - Azonkívül,
a halottakat beküldték a városba... magába a városba!
Rengeteg tanú van rá. Az emberek rémülten
barikádozták el magukat a lakásaikban. Gyermekek
kerültek sokkos állapotba, nem is beszélve azokról,
akiknek szerettei, akiket egyszer eltemettek, újra
megjelentek az aljas mágia hatására egy szörnyű,
visszataszító cél érdekében. Egy egész őrgárdát
meggyilkoltak a Kristály Pókban, mielőtt a Titkos
Szövetség megsemmisítette őket.
- Igen, ez tragikus dolog - kezdte behízelgően Timor,
s szánakozva csóválta a fejét. - Még szerencse, hogy... -
de nem tudta befejezni a mondatot, mert Sadira
közbevágott.
- Az emberek azt beszélik, te vagy a felelős
mindezért - közölte, szinte keresztülszúrva
tekintetével a férfit.
- Én? - kérdezte Timor. - A városi őrség a felelős, akik
elmulasztották kötelességüket. A lovagok... amint te is
tudod, hiszen te magad hoztad a törvényt... nem
játszanak többé aktív szerepet a város rendjének
védelmében. Természetesen támogatjuk a városi
őrséget, de...
- Azt mondják, te magad támasztottad fel a
halottakat, Timor - vágott közbe határozottan a nő.
A rangidős lovag testén hideg szaladt át, de hamar
úrrá lett felette.
- Ez badarság - vont vállat. - Mindenki tudja, hogy mi,
lovagok elveszítettük varázserőnket, amikor Kalakot
megölték. Remélem, hogy legalább te nem hiszel el ilyen
ostobaságot.
- Hogy én mit hiszek el, és mit nem, most nem fontos.
- Mi a fontos akkor? - támadott a férfi, de Sadira ügyet
sem vetett rá, hanem folytatta.
- Szintén holtan találták a helyszínen Rokant, aki
állítólag a nibenay-i martalócok vezetője volt, emellett
az egyik kém, akit a városi őrség letartóztatott, s a te
őrizetedre bízott. Hogy' lehet az, Timor, hogy egy
bűnöző, akit rád bíztak, s aki hírhedett gyilkos és kém
volt, nemcsak hogy szabadon mászkálhatott Tyr
utcáin, de tőrrel, karddal és íjjal felfegyverkezve tehette
ezt? Miért nem hozták őt a testület elé?
Íjjal? Én nem adtam neki íjat, gondolta Timor. Azt ő
maga szerezte. Biztosan azért, mert félt szemtől-szembe
harcolni az elfszerzettel. De mindegy. Világos volt,
miként állnak a dolgok. Az egészet az ő nyakába,
akarják varrni. Nyilvánvalóan gyanakszanak, de ha
Rokan halott, akkor nincs bizonyítékuk.
- Rokan... - merengett a lovag, mintha megpróbálná
azonosítani a személyt. - Nem emlékszem, melyik volt
az. Mindenesetre, engem nem tájékoztattak, hogy
sikerült megszöknie. Azoké a felelősség, akik őrizetben
tartották... utána fogok nézni, kik voltak azok.
- Egyértelmű pedig, hogy ki a felelős - szólalt meg
Rikus dörmögő hangon.
- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte támadóan Timor.
- Úgy hangzik, mintha vádaskodnál.
- Nem kell, hogy bármi is úgy hangozzék - felelte a tar
tanácsnok. - Minden világos előttem. Mind az öt
nibenay-i kémet elfogta a városi őrség. Mind az ötöt a
lovagok őrizetére bízták. Sőt, mindet a te rezidenciádra
vitték. Mind az öten könnyedén megszöktek, hogy
megtámadják Sorakot, az elfszerzetet. A többit már
könnyű kitalálni.
- Az, hogy megszöktek, valóban sajnálatos - ismerte
el Timor, bűnbánó ábrázattal. - Ám világos, hogy
bosszút akartak állni azon, aki felelős volt az elfogatá-
sukért. Szerencse, hogy az elfszerzet tud vigyázni
magára. Elég jó harcos ahhoz képest, hogy csak egy
pásztor. De nem látom be, mi közöm van nekem ehhez
az egészhez... hacsak nem személy szerint engem
tartotok felelősnek azért, hogy azok a kémek
megszöktek. Igaz, én kérdeztem ki őket, de aztán...
- Téged személy szerint tartunk felelősnek azért, hogy
kiengedted azokat a kémeket, s azt parancsoltad nekik,
öljék meg Sorakot - jelentette ki a hajdani gladiátor, - És
még sok minden másért is.
- Te megőrültél. Miért tennék ilyet? Azonkívül, nem
tudom, ki kezdte ezt a rosszindulatú pletykát arról, hogy
én lennék felelős a holtak feltámasztásáért, de ez
egyszerűen egy nevetséges, gonosz és alaptalan
híresztelés. Én nem vagyok boszorkánymester.
- Tehát tagadod, hogy gyakorolnád a pusztító
varázslatot? - firtatta Rikus.
- Persze, hogy tagadom! Hiszen törvényellenes!
- És tagadod, hogy varázslattal, vagy más
eszközökkel kényszerítetted volna a martalócokat,
hogy megöljék az elfszerzetet?
- Ismétlem, miért akarnék ilyesmit tenni? Mit
nyerhetnék vele?
- Az elfszerzet halálát, ha veszélyesnek láttad volna
őt, valamely terved megvalósítására nézve.
- Nevetséges! - kelt ki magából a lovag. - Senkit sem
kényszerítettem, sem varázslattal, sem másképp!
Visszautasítom ezeket a nevetséges, alávaló vádakat!
Nem titok, hogy ti mindketten gyűlöletet tápláltok a
lovagokkal szemben. Ez az egész játék csak arra jó, hogy
ellenszenvet keltsetek az emberekben a lovagok iránt, s
kizárjatok engem a testületből!
- Rokan arca csúnyán el volt torzítva, amikor
megtalálták - mondta Sadira.
- És? Mi van akkor?
- Kérem az első tanút - emelte fel a hangját
váratlanul a szőke nő.
- Tanú? Minek a tanúja? - kérdezte Timor mérgesen.
A városi őrség egyik katonája lépett be.
- Te azok között voltál, akik elfogták Rokant, a
nibenay-i martalócot, igaz?
- Igen, asszonyom, igaz.
- Torz volt akkor az arca, akár egy kicsit is?
- Nem, asszonyom, nem volt az.
- Torzzá vált-e az alatt, míg a fogságotokban volt?
- Nem, asszonyom.
- Torz volt-e akkor, amikor otthagytátok a rangidős
lovag magán-rezidenciáján?
- Nem, asszonyom.
- Köszönöm. Elmehetsz.
A katona megfordult, és távozott.
- Na és? - kérdezte Timor csípősen. - Mit bizonyít ez?
Egyszerűen azt, hogy nem volt torz, mikor hozzám
került. Nyilvánvalóan akkor történt vele valami, amikor
megszökött, vagy azután.
- Kérem a következő tanút - szólt Sadira szenvtelenül.
Egy férfi lépett be, akit Timor még sohasem látott.
- Ugye, te gyógyító vagy az elf-piac negyedében?
-kérdezte Sadira.
- Igen, asszonyom.
- És te kezelted a Rokan nevű martalócot?
- Nem mondta meg a nevét, asszonyom, de
ráismertem, amikor megmutatták a holttestét. Az
éjszaka közepén keresett fel, és azt mondta, elvágja a
torkomat, ha nem kezelem a sebét, amit egy nyílvessző
okozott. Pontosabban, egy számszeríjból való lövedék.
- A pontosság kedvéért... Ez azon az éjszakán történt,
amikor megtámadták az elfszerzetet, azaz Sorakot
-szúrta közbe Sadira, s végignézett a többi testületi
tagon -, ezt mások már tanúsították. - Visszafordult a
gyógyítóhoz. - Torz volt Rokan arca, amikor hozzád
fordult segítségért?
- Igen, asszonyom, szörnyen nézett ki - bólintott a
seborvos. - Olyan volt az arca, mint amilyen a holttest
azonosításakor.
- Említette neked, hogyan lett olyan az arca?
- Megkérdezte, rendbe tudnám-e hozni. Azt mondtam
neki, hogy ehhez nincs hatalmam. Azt mondta, egy
boszorkánymester csúfította el, de nem mondta meg a
nevét.
- Szóval bekötözted a sebét, aztán elment? - kérdezte
Sadira.
- Volt még egy kis ügyünk - válaszolt nehézkesen a
gyógyító. - A mérgekről kérdezősködött. Olyat keresett,
ami nagyon erős, és gyorsan öl. Mondtam neki, hogy én
gyógyító vagyok, s nem foglalkozom mérgekkel, de
mert nem akartam, hogy elnyisszantsa a torkomat,
megneveztem azt, amelyikre szüksége volt. Könnyedén
beszerezhette az elf-piacon, úgyhogy nem mondtam
neki olyat, amit amúgy is meg ne talált volna. Nem
láttam értelmét, hogy ne válaszoljak neki.
- Milyen mérget ajánlottál neki? - érdeklődött a szőke
nő, nem törődve a gyógyító mentegetőzésével.
- A kristálypók mérgét, asszonyom. Olyasmit
szeretett volna, amivel bekenhette egy nyílvessző
hegyét.
- Egy olyan nyílvesszőét, mint ez itt? - Sadira
felmutatta a szóban forgó tárgyat.
Igen, asszonyom.
 - Ezt az elfszerzet tigone-jának testéből húzták ki -
mondta a nő. - Rokan lőtte ki Sorakra, de elvétette, és
az állatot ölte meg vele. Gyógyító, megvizsgálnád a
nyílhegyre kent anyagot?
A férfi odament, lehajolt, és figyelmesen megszagolta
a nyílvesszőt.
- Ez a kristálypók mérge, asszonyom.
- Köszönöm. Elmehetsz.
A gyógyító fejet hajott, és elment.
- Mi értelme van ennek az egésznek? - dühöngött
Timor. - Szóval, Rokan megpróbálta megölni az elfszer-
zetet. Mi közöm nekem ehhez? Semmit sem
bizonyítottál ezekkel az úgynevezett tanúkkal. Csak
valamiféle súlyt akarsz adni ezeknek az alaptalan
gyanúsítgatásoknak.
- Rokant egy boszorkánymester csúfította el -
mutatott rá Sadira. - Semmi baja nem volt, amikor
hozzád került.
- Tehát, boszorkánysággal csúfították el! Ez azt
bizonyítja, hogy én nem lehettem az! Én nem vagyok
boszorkánymester! Az én erőm Kalaktól származott, az
uralkodása idején. Én magam semmilyen varázslatot
nem ismertem. Semmit sem tudok a pusztító
mágiáról!
- Küldjétek be Zalcor kapitányt - rendelkezett Sadira.
Egy pillanattal később a városi őrség kapitánya
belépett a terembe.
- Zalcor kapitány, elvégezted a nyomozást?
- Igen, asszonyom.
- Nyomozást? - ismételte zavartan a lovag. - Miféle
nyomozást?
- És, hol találtál rá?
- A rangidős lovag szobájában, asszonyom.
- Mi volt benne?
- Miután a lakatokat feltörtük és kinyitottuk a dobozt,
egy varázskönyvet találtunk benne, asszonyom. Ezt a
varázskönyvet. - Az asztalra dobta a könyvet úgy, hogy
az Timor orra előtt állt meg.
- Hazugság! - kiáltotta a vádlott. - Ez összeesküvés!
Azt a dobozt becsempészték az otthonomba!
- Úgy érted, ez nem a tiéd? - kérdezte Sadira, felvonva
a szemöldökét.
- Soha életemben nem láttam!
A nő intett a katonának, mire a tiszt váratlanul lefogta
Timort hátulról, és fürgén megkötözte a kezét.
Miközben a lovag üvöltve tiltakozott, Rikus elkezdte
átkutatni a zsebeit.
- Zalcor nem találta meg a kulcsot - magyarázta Rikus.
- Ha nekem lenne egy ilyen tartalmú dobozom,
magamnál hordanám a kulcsát. Aha! Mit találtunk itt?
Szétnyitotta a fogoly tunikáját, és megbökte a kulcsot,
amit a lovag a nyakában viselt. A gladiátor egyetlen
rántással letépte onnan, és belepróbálta a doboz
zárjába. Tökéletesen illett bele. Elfordította a kulcsot,
és a doboz kinyílt.
- Gondolom, ezt a kulcsot is a nyakadba csempészték,
igaz? - szólalt meg Sadira szárazon. Egy pillanatra
behunyta a szemét, mély levegőt vett, mormolt
magában valamit, és kurtán intett. A varázskönyv
magától kinyílt, aztán sebesen lapozódni kezdett. Majd
megálltak a lapok, és a varázskönyv nyitva maradt az
asztalon.
- Zalcor Kapitány, légy olyan kedves, és nézd meg azt
az oldalt, ahol a könyv nyitva maradt.
A tiszt átnézett Timor válla fölött.
- Ez az a varázslat, amivel fel lehet támasztani a
halottakat, asszonyom.
- Én nem tudtam, hogy ezt tervezi - szólalt meg
csendesen Kor, még mindig az asztallapra meredve.
Nyelt egy nagyot, és a fejét csóválta. - Esküszöm, nem
tudtam, hogy ilyen messzire megy!
- Kor! - üvöltött fel Timor. - Fogd be a szád, te idióta!
- Bármit mond is, már nem változtat a dolgokon - vont
vállat Rikus. - Már bebizonyosodott, hogy bűnös vagy.
 Az' épületen kívülről felfordulás zaja hallatszott.
Mérges kiáltozások, lábdobogás, vészjósló kántálás,
egyre közelebbről. Timor megmerevedett. Az ő nevét
kiáltották.
- Ti-mor! Ti-mor! Ti-mor!
- A hír gyorsan terjed, úgy látszik - szólalt meg Sadira.
- Hallod, Timor? Ugyanaz a tömeg, amelyiket ellenünk
akartál fordítani. A nép hangja, Timor. És téged
követelnek.
A lovag elsápadt.
- Nem adtok át nekik, ugye? Nem tehetitek! Nem
szabad! Széttépnének!
- És az nagyon sajnálatos lenne - bólintott Rikus
gúnyosan.
A tömeg egyre közelebb ért. A kántálás egyre hango-
sabb, s egyre követelőbb volt. Kövek repültek be a
nyitott ablakon. Azok, akik a tűzvonalban ültek,
gyorsan felugrottak, amint egyre több lövedék érte az
asztalt, meg a falat. A testületi tagok elugrottak az
útból. Egyikük kipillantott az ablakon.
- Felkelés lesz - kiáltotta. - Több százan vannak
odakint! Az őrség nem tudja feltartóztatni őket!
- Az embereimmel kéne lennem - mondta Zalcor.
Újabb kőáradat zúdult be az ablakon, s mindenki
lebukott. Mindenki, kivéve Timort, aki kihasználta,
hogy Zalcor másra figyel. Nagyot lökött a katonán, és
elszabadult. Rikus utánavetette magát, de az ablakon
beözönlő kőáradat lelassította. Néhány nagyobb kő
fejen találta, s arcát a keze elé tartva botorkált előre.
Timor kirohant a hallba. Nem tudta, merre szökjön;
csak azt tudta, hogy nem kerülhet a tömeg kezei közé.
Mögötte Kor kiáltotta a nevét.
- Timor! Timor, gyorsan! Erre!
A lovag megfordult, és káromkodott egyet. Aztán futó
lépteket hallott a tanácsterem felől, s rájött, nem tehet
mást, mint hogy követi Kort. Befordultak egy sarkon, s
a tanácsnok megragadta a karját, egy folyosó felé
húzva.
- Erre! - sürgette. - Gyorsan, gyorsan!
- Hová viszel? - tudakolta a lovag. - Ahhoz az ordítozó
tömeghez, odakint?
- Csak segíteni akarok neked - tiltakozott a másik.
- Már segítettél eleget! Csak a saját nyomorult életedet
akarod menteni!
- Semmit sem tehettem. Már véged volt, mielőtt
beléptél volna a terembe. - Kor behúzta egy kis szobába.
- Ide, gyorsan!
- Ez sehova sem vezet, te idióta! Csapdában vagyunk!
- Nem, nem, ide nézz - hadarta Kor. Megnyomott egy
rejtett gombot a függöny mögött, és a kandalló hátsó
fala félrehúzódott - egy titkos út tárult fel előttük. - Azon
át, gyerünk!
- Hová vezet ez?
- Ez egy régi, titkos út, a városfal mögé vezet -
magyarázta a tanácsnok, miközben bemásztak, s ő
becsukta maga mögött az ajtót.
- Soha nem tudtam erről - zihálta Timor, végigsietve
a keskeny átjárón, ahol csak meghajolva tudott menni,
nehogy beverje a fejét az alacsony mennyezetbe.
- Titokban tartották Kalak, meg a lovagjai előtt
-biccentett a másik. - Amikor Kalak uralkodott, a
Testületnek jócskán volt félnivalója. Ezt az átjárót azért
építtették, hogy megmenekülhessenek a boszorkány-
király haragja elől, ha netán ellenük fordult volna.
- Te honnan tudtál róla? - firtatta Timor, s átkozódva
söpörte félre a pókhálókat az útjából.
- A nagyapám építész volt, ő tervezte a kis
tanácstermet - magyarázta Kor. - Körültekintő ember
volt.
- Ha te tudsz erről az átjáróról, akkor a többiek is
tudnak!
- Nem. Rikus meg Sadira nem tudnak róla, és én
maradtam egyedül, akinek a családja szolgált Kalak
idejében.
- Semmit sem látok ebben a pokoli sötétségben!
- Csak kövesd az utat. Egy kiálló sziklában elrejtett
ajtóhoz vezet, a királyi kert falán kívül.
- Miért segítesz nekem most, Kor, amikor ott bent
odadobtál a hiénáknak?
- Mert én magam lettem volna a következő - felelte a
kérdezett. - Tudták, hogy hozzád tartozom, és nekem is
osztoznom kellett volna veled a büntetésen.
- Szóval, gyáva nyúl vagy tulajdonképpen? -
epéskedett a menekülő lovag.
- No, azért te is elég gyorsan futottál - vágott vissza a
másik. - Azonkívül, az életbenmaradás vágyát én nem
tartom gyávaságnak. És nem én voltam az, aki a
vesztedet okozta, Timor. Te magad csináltad magadnak.
Én támogattalak, de álmomban sem gondoltam, hogy
ilyen messzire mennél... rászabadítani a holtakat a
városra!
- Nem a városra szabadítottam őket, te idióta! Én
azután a fattyú elfszerzet után küldtem őket!
- Semmi bajod nem lett volna, ha békén hagyod - vélte
Kor. - Az az elfszerzet okozta a veszted.
- Én pedig minden erőmmel azon leszek, hogy az övét
meg én okozhassam - csikorgatta a fogát Timor. - Nem
nyugszom addig, amíg meg nem találom, és meg nem
fizet mindenért! Lassú, kínzó halál vár rá!
- Várj, lasabban - szólt rá a társa, néhány lépéssel
előtte. - Azt hiszem, mindjárt ott vagyunk. Igen, itt az
ajtó!
Timor várt.
- Beragadt - szuszogta a tanácsnok. - Évek óta nem
használták. Gyere, segíts nyomni...
A lovag odaállt a másik mellé, s nekivetette a vállát
az ajtónak.
- Ha nem lenne ilyen szűk itt a hely, kirobbantanám
ezt az átkozott ajtót a sarkaiból!
- És rögtön megmutatnád, hol vagyunk, ha valaki
figyelne a városfalakról? Most ki az idióta? Nyomd!
 Mindketten nekifeszültek az ajtónak, és az végre
lassan kinyílt. Nappali fény szűrődött be, majd egyre
világosabb lett, ahogy az ajtó csikorogva kitárult.
Timor friss levegőt érzett az arcán; mélyet szippantott
belőle. Az állott, dohos levegőjű átjáróban úgy érezte,
elájul. Kilépett az ajtón, és kiegyenesedett.
- Ahhh! A hátam is belefájdult ebbe a meggörnyedt...
Az ajtó csikorogva becsapódott mögötte. Kor nem jött
ki rajta. Bent maradt az átjáróban az ajtó mögött.
- Kor! Kor! Gyere ki! Mi a sárkányt csinálsz?
Timor megpróbálta kinyitni az ajtót, de nem talált
rajta semmit, amibe belekapaszkodhatott volna.
- Kor! Nyisd már ki! Hallasz? Kor!
- A barátod elment - szólalt meg mögötte egy hang. -
Teljesítette a feladatát, és visszament oda, ahonnan jött.
A lovag megpördült. Mögötte, néhány lépésnyire a
kijárattól egy csoport fehér köpenyes, csuklyás alak
állt félkörben. Mindannyian fátylat viseltek. Timor
kimeredt szemmel bámult rájuk. A Szövetség! Kor, ez a
nyomorult áruló...
- Ha gondolod, harcolhatsz ellenünk a pusztító
varázslataiddal... próbáld csak meg - mondta az Őrző,
aki az előbb is beszélt. - Örülnénk a próbatételnek.
Timor megnyalta a száját, és rémülten körülnézett.
Nem volt már varázskönyve, és hirtelen egyetlen
varázslat sem jutott eszébe, amely erre az iszonyú
alkalomra szolgált volna. Azonkívül túl sokan voltak
ellene. Lehet, hogy végezne kettővel-hárommal, ha
szerencsés, de a többiek gyorsan legyőznék. Agya
keményen dolgozott, hogy valami kiutat találjon ebből
a szörnyű helyzetből, de semmi sem jutott az eszébe.
Nem volt menekvés.
Néhány csuklyás figura elhúzódott, és az elfszerzet
lépett elő, egy gyönyörű villichi papnővel a nyomában.
- Te!? - kiáltott fel Timor.
Sorak egyszerűen megállt, s nézte a lovag zavart
arcát.
 - Miért? - kérdezte. Mialatt beszélt, az Oltalmazó
behatolt a lovag agyába, s már tudta is a választ.
Timor artikulátlanul felüvöltött, és Sorakra vetette
magát. Ryana gyorsan előrelépett, és leütötte a botjával.
- Szóval, ennyi volt az egész? - suttogta a fiú. – Egy
elhibázott feltételezés?
"Mindenkit a saját őrült és körmönfont gondolkodása
alapján ítélt meg," mondta az Oltalmazó. "Terveket szőtt
mások ellen, és azt hitte, mások is terveket szőnek
ellene. Hataloméhes volt, s azt hitte, mások sem
különböznek tőle."
- Csak azt kapta, amit megérdemelt - mondta Sorak,
lenézve a lovagra, aki ott állt négykézláb.
Timor felpillantott rá; vér folyt a fejsebéből.
- Tessék, te nyomorult, fattyú félvér! Gyerünk, fejezd
be! Végezz velem, a sárkányba is, és legyünk túl rajta!
Az elfszerzet lenézett rá, és a fejét rázta.
- Nem, lovag, nem én - mondta. - Nagyobb fájdalmat
okoztál nekem, mint amit te valaha is ismertél, de nekik
több joguk van hozzá. - Végignézett a fehér köpenyes,
fátylas embereken.
- Nem! - kiáltotta Timor. - Ne ők! Nagyon jól tudom,
mire képesek! - Belekapaszkodott Sorak lábába. - Ölj
meg! Szúrj le! Én támasztottam fel a holtakat, hogy
ellened támadjanak! Én küldtem Rokant és a társait,
hogy elvágják a torkodat!
Sorak lerázta magáról a lovagot, és elfordult.
- Neeem! - üvöltötte az. - Ölj meg! Használd a
kardodat! Ölj meg, a sárkány zabáljon fel! A szánalom
nevében, ölj meg!
Sorak csak ment, távolodott a várostól, Ryanával az
oldalán. Egyikük sem nézett hátra, amint a csuklyás
emberek körülzárták a lovagot, s az ordítani kezdett.
Az elfszerzet s a papnő a tűz mellett ültek egy dombon,
ami a városra nézett. A sivatag a végtelenbe nyúlt
előttük.
- Miért követtél engem? - kérdezte a fiú halkan,
miközben azt a tekercset tartotta a kezében, amit a
Titkos Szövetség adott neki.
- Meg kell ezt kérdezned?
- Az úrnő elengedett?
Ryana lenézett, és megrázta a fejét.
- Mikor kijöttem a toronyból, és megtudtam, hogy
elmentél, tudtam, hogy utánad kell mennem.
- Úgy érted, a főúrnő engedélye nélkül hagytad el a
kolostort?
- Igen - hajtotta le fejét a lány. - Megszegtem az
eskümet. Nem lehetek többé papnő. És nem is akarom,
hogy az legyek. Csak veled szeretnék lenni.
- Végig követtél? Egészen Tyrbe?
A lány mosolygott.
- Villichi vagyok. A hegyekben nem volt nehéz követni
a nyomodat, de a városban egy kis gondot okozott, hogy
megtaláljalak. Bár a híred gyorsan elterjedt. Sokan
beszéltek a félelmetes elfszerzet harcosról, az Út
mesteréről, aki a Kristály Pók játékbarlangban
dolgozott. Tudtam, hogy ez csak te lehetsz. De amikor
megláttalak azzal a félelf lánnyal, azt gondoltam... -
Elhallgatott.
- Te mindenkinél jobban tudhattad volna - mondta
Sorak.
A lány bólintott.
- Igen, tudom. Nagyon is jól tudom. Mégis, el sem
búcsúztál tőle. Biztos vagyok benne, hogy emészti
magát utánad.
Sorak lenézett a kardjára.
- Ha emészti is magát, nem utánam, hanem egy
álomkép után.
- Nem járhatsz mindig egyedül, Sorak, még ha ez is a
neved. Senki sem teheti. Szükséged van rám.
- Jobb lenne, ha visszamennél.
- Nem lehet.
- Nem lehet, vagy nem akarsz.?
- Mindkettő igaz - felelt a lány. - Mondhatod nekem,
hogy nem akarod, hogy veled menjek, de az nem számít.
Követni foglak, ha akarod, ha nem. Senki nem ismer úgy
téged, mint én. Senki sem ért úgy, mint én. Senkinek
sem vagy olyan fontos, mint nekem. És senki sem képes
úgy megvédeni a hátbatámadásoktól, mint én - tette
hozzá, arra a két férfira gondolva, akiket megölt a
sikátorban, ahol a fiúra lestek. Ezt nem mondta el neki.
Nem akarta, hogy lekötelezettséget érezzen vele
szemben. Azt kívánta csak, bár jobban bánt volna az
íjjal, és Rokant is megölte volna. Akkor Tigra most is
élne. De ezt sem mondja el neki.
Az elfszerzet komoran mosolygott.
- Miért vesztegeted az idődet egy olyan férfira, aki nem
tud megfelelően szeretni?
- Miért vesztegessem az időmet egy villichi
kolostorban, ahol nem is látni férfit, nemhogy
beleszeretni?
- De megszegted az esküdet, és már nem vagy papnő.
Nincs több esküd, amit meg kéne tartanod, míg nekem van
egy, amit nem szeghetek meg, bármennyire is szeretném.
- Megelégszem azzal, amit adni tudsz nekem - mondta
a lány. - Ha nem lehetek a szerelmed, akkor a nővéred
leszek, ahogy hajdanán volt.
- És mindig is lesz - bólintott Sorak. - Rendben van,
kishúgom. Mivel nem tudlak eltántorítani, együtt
keressük tovább a Bölcset. Valahol arra...
Végignézett az athasi sivatagon, ami lassan
vérvörössé vált az aranyló narancsszínből - miként a
sötét nap felette, az égen.