Vörös Rózsa 61.

Laura Taylor: Éjféli vihar

(Midnight Storm)

Amikor Jessica vagy tíz évvel ezelőtt beleszeretett Devlinbe, a nagyszerű pilóta
vadászrepülő volt a haditengerészetnél. A lány az utolsó pillanatban mégis visszalépett a
házasságtól. Attól félt, hogy nem tud majd szeretni egy olyan férfit, akit - mint ahogyan
édesapját is - esetleg elveszíthet a háborúban. A szívéből és az emlékezetéből azonban nem
sikerült száműznie, és most íme visszatért az életébe, készen arra, hogy egy perzselő, érzéki
udvarlás kezdeményezője legyen! Míg a csábítás azzal fenyeget, hogy mindent elsöpör, amit
Jessica fontosnak tart, a lány az emlékeivel küzd, de megadja magát a kéjes érzésnek a férfi
karjában. Vajon meg tudja-e mutatni a lánynak, hogy mindaz, amiről valaha ábrándozott, nem
más mint ő, Devlin? És mindezt éppen akkor, amikor Jessicának rá kell döbbennie: szinte
mindene elveszett.
 Szerelmes regények

Laura Taylor

Éjféli vihar

Budapest, 1995
 A mű eredeti címe:
Laura Taylor: Midnight Storm
Bantam Books, New York, 1992
© Laura Taylor

Fordította: Márton Ágnes

© Hungarian translation: Márton Agnes

ISBN: 963 7931 45 7

ISSN: 0865-204 X

Kiadja a Planétás Kiadói és Kereskedelmi Kft.

Budapest, 1396 Pf. 473
Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
A kötet kiadásában részt vett a Maecenas International Kft.
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 5714.66-14-2
Készült Debrecenben, az 1995. évben
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Műszaki szerkesztő Gács Marianna
A borító a B & B Kft. munkája
Megjelent 7 (A/5) ív terjedelemben
118-p
 1.

Jessica Cleary már messziről látta, hogy anyja csomagjai ott sorakoznak családi fogadójuk, a
Cleary House teraszán. Amikor az egyetlen Willow Springs-i taxi sofőrje megállt a
kocsifeljárónál, az asszony gyorsan kipattant a hátsó ülésről, bőröndjeit és sífelszerelését az
öregemberrel együtt vette ki, majd néhány bankjegyet csúsztatott kérges tenyerébe.
– Köszönöm a fuvart, Charlie. Úgy látom, visszafelé is lesz utasa, a mami készen áll már,
siet a reptérre.
Monica Cleary Karib-tengeri nyaraláshoz illő öltözékben futott ki a házból. Ragyogó
mosollyal és gyengéd öleléssel üdvözölte a lányát, azután anyás tekintettel mérte végig.
– Csodálatosan nézel ki, drágám. Nyilván élvezted a vakációt.
– Te pedig készen állsz az útra.
Jessica mosolyogva baktatott föl a teraszra. Felkapta anyja nehezebb csomagjait, és csak
miután elhelyezte őket a csomagtartóban, akkor figyelt fel Monica szokatlanul bizonytalan
arckifejezésére. Furcsán hunyorgott, majd lopva s nyugtalanul a lánya válla felett a távolba
nézett. Jessica akaratlanul követte a tekintetét.
Egy férfit látott a Cleary dokk végében. – Mi a baj, mami? – kérdezte.
– Semmi. Miért kérdezed?
– Gondterheltnek látszol… Pedig máskor repesel az örömtől, ha egy hónapot St.
Thomason tölthetsz. – Monica újból a férfi felé pillantott, majd a lányára nézett. – A… dokk
felújítása miatt aggódsz? Nyugodtan várhatunk vele a tavasz végéig! Ilyenkor olyan
kiszámíthatatlan az időjárás! Ráadásul zárva is vagyunk, amíg haza nem érkezel. – Monica a
válltáskája szíját csavargatta. Még nyugtalanabbul pislogott. – Mami…
Jessica értetlenül figyelte az anyját, majd a tóban gyönyörködő férfit vette újból
szemügyre. Rövid, sötét haja, a bőrdzseki alatt feszülő széles válla, keskeny csípője, tökéletes
testtartása hirtelen egy régi férfiismerősére emlékeztette, életének egy soha el nem felejtett
szakaszára.
Egyre nyugtalanabbul vert a szíve, egyre élesebben bukkantak fel az emlékképek. Ez
lehetetlen, gondolta. Ez nem lehet ő. Ismét az anyja felé fordult.
– Akár indulhatunk is.
– Egy pillanat, Charlie.
– Sietnünk kell, asszonyom. Vihar van készülőben. Akkor pedig két órába is beletelik,
amíg a Little Rock reptérre érünk.
– Jessica…
A lánynak vadul kalapálni kezdett a szíve. Már rájött, miért olyan nyugtalan az anyja. – Ki
az ott, mami?
Monicából mély sóhaj szakadt ki. – Devlin.
Jessica elsápadt. – Devlin MacKenzie?
Monica bólintott, s közelebb húzódott Charlie taxijának nyitott ajtajához.
Jessica nyugalmat próbált erőltetni a hangjába. – Megegyeztünk, hogy idényen kívül nem
fogadunk vendégeket.
– Ó nem vendég, Jessica. A családhoz tartozik.
– Tévedsz, mami. Dev nem családtag. Ha nem tudnád, nem mentem hozzá tíz évvel
ezelőtt, így hát minden, csak nem családtag.
Jessica magán érezte Charlie fürkésző tekintetét. Charlie-nak borzasztóan sokat járt a
szája, s a lány undorodott a gondolattól, hogy ő legyen „a búza a férfi pletykamalmában",
amikor az reggelenként a város egyetlen kávézójában időzik. Halkabbra fogta a hangját. – Mi
folyik itt, mami?
Monica beszállt Charlie taxijába, bezárta az ajtót és letekerte az ablakot. – Ha most rögtön
nem indulok el, lekésem a gépet.
 – Mami, mondd meg, mit keres itt Devlin.
– Nyugalomra van szüksége.
– Nyilván nem az az egyetlen lehetősége, hogy Cleary House-ba jön.
– Mégis ezt választotta. És figyelembe véve, hogy mi mindenen ment keresztül, nem volt
szívem elutasítani.
Jessicát összezavarta az anyja megjegyzése. Lehajolt. – Mi történt vele?
Érezte, hogy Monica egyre idegesebb. Márpedig jól tudta, hogy a legenyhébb
megrázkódtatás is felboríthatja az idős asszony labilis érzelmi egyensúlyát. Nem így kellene
elbúcsúznia tőle jól megérdemelt nyaralása előtt, az biztos, de nem igazán megnyugtató az
sem, hogy hazajön és itt találja Devlin MacKenzie-t.
– Valamilyen repülőszerencsétlenség érte a Közel-Keleten. Most járóbeteg.
– Akkor a családja körében lenne a helye.
Monica megrázta a fejét. – Magányra van szüksége, kicsikém. A szülei tönkreteszik az
aggodalmaskodásukkal.
– Hülye helyzetbe hoztatok, mami.
– Tudom. De Dev nem azért jött, hogy szomorúságot okozzon neked. Közös a sorsunk. És
én ezt nem tudom elfelejteni.
Monica halványkék szemét elborították a könnyek. Jessica pontosan tudta, mire gondol:
egy másik katonai pilótára, a férjére, Jessica Cleary apjára, aki egy szerencsétlen háborúban
szolgálta a hazáját – és sok évig szerepelt az eltűntek listáján, amíg végül holttá
nyilvánították.
Monica kinyúlt az ablakon, megszorította a lánya kezét, de Jessica ebben most nem sok
vigasztalást talált.
– Egyszerűen nem tudtam nemet mondani Devlinnek, olyan kétségbeesett volt a hangja.
Jessicát ez meglepte. – Kétségbeesett? Ez nem vall rá.
– Dev már nem ugyanaz, aki volt.
A férfi mindig vidám és lendületes volt, mohó vággyal teli, hogy kipróbálja
repülőképességeit. A lány soha nem látta őt szomorúnak, töprengőnek, mint ahogy azt sem
akarta belátni soha, hogy Jessica Cleary nem való pilótafeleségnek. Visszautasította.
Otthagyta az egyetlen férfit, akit valaha is szeretett. Jessica megborzongott. Szórakozottan
nézte, ahogy anyja hátradől az ülésen.
– Tudom, nem ilyen fogadtatásra számítottál, de nem tudtam lebeszélni Devlint – vallotta
be végül Monica. – Bocsáss meg, de elég idős és okos vagy már ahhoz, hogy belásd, nem
szabadulhatsz meg a múltadtól.
Jessica kiegyenesedett. Ebben az intelemben anyja szerencsétlen életének összefoglalását
érezte. De uralkodott magán. – Nem lesz semmi gond, mami.
– Remélem is. A tóparti ház kulcsát adtam oda neki; nem fog zaklatni. Ha meg akarod
őrizni a tisztes távolságot tőle, nem muszáj meghívnod. – Monica elgondolkodott. –
Mindketten megváltoztatok, Jessica. Ne feledkezz meg erről, ha mégis úgy döntesz, hogy
szóba állsz vele.
Tudomást se vegyen Devlin MacKenzie-ről? Tegyen úgy, mintha nem szuszogna
éjszakánként pár lépésnyire a hálószobájától? Hitesse el magával, hogy lehet így egymás
mellett élni a három és fél hektáros tóparti birtokon? Képtelenség.
Jessica hátralépett a taxitól. – Érezd jól magad, mami.
– Majd küldök egy halom képeslapot.
A lány a feljárón állva addig integetett, amíg csak el nem tűnt Charlie taxija. Ahogy
leeresztette a karját, lehervadt a mosolya is. Tíz év végtelen nappalain és éjszakáin át hurcolta
magával a „kikosarazás", ama százszor megbánt elhatározás terhét. Hideg szélfuvallat
borzolta össze vállig érő haját, és könnyeket csalt a szemébe. Karcsú testén remegés futott
végig.
 Milyen sikertelenül is próbálkozott azzal, hogy kitörölje a férfit a szívéből és az
emlékezetéből. Hirtelen megfordult. Dev megszorította a karját.
Jessica kiszabadította magát, és botladozó léptekkel hátrált. Devlin MacKenzie tíz év után
először érintette meg.
– Segítsek bevinni a csomagodat?
Nem válaszolt. Csak bámult rá. Feltűnt neki, hogy milyen férfiasak a vonásai, milyen erős
nyomot hagyott rajta az idő múlása és az élettapasztalat, milyen rémisztően ironikus kifejezés
bujkál sötét szemében.
– Segíthetek?
Milyen mély és milyen fájdalmasan ismerős ez a hang, ugyanakkor milyen nyers, figyelt
fel Jessica. Ösztönösen kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná szelídíteni a férfit, s ez a
szándék elnyomta benne az önvédelmi ösztönét is.
Mély lélegzetet vett, hogy ezzel csillapítsa le az izgalmát, mielőtt megszólalna. – Sok idő
telt el, Dev.
A férfi bólintott. – Segíthetek?
– Kedves tőled.
A férfi elgondolkodva nézett a lányra, kissé összevonta sötét szemöldökét. Jessica úgy
gondolta, hogy meglepi, idegesíti az ő közönyös hangja. Igyekszik elhitetni magával, hogy
nem izgatja a dolog, de tudja jól, hogy hazugság.
Még egyszer szemügyre vette a férfi vonásait. Tétova viselkedése teljes ellentétben állt
azzal a magabiztossággal, amely régebben jellemezte. A lány lehajolt a sífelszereléséért. Jobb
nem firtatni, gondolta, hogyan és miért változott meg ennyire. Ahogy mindketten ugyanezért
a csomagért nyúltak, válluk és kezük összeért. Jessica hátralépett.
A férfi erre egy grimasz kíséretében bocsánatot kért, majd kissé elvörösödve hajolt le
Jessica legnagyobb bőröndjéért meg a síléceket és – botokat tartalmazó vászontáskáért.
Jessica követte Devet, aki csendesen megindult a fogadó bejáratához. Végigmérte magas
termetét, szemügyre vette széles vállát, keskeny csípőjét, farmernadrágját feszítő erős
combizmait és lábikráját; a ruhája oly ismerősen ölelte körül, mint valami szerető.
Jessica képzeletében szenvedélyesen összefonódó meztelen testük képe jelent meg. Ettől
megrémült, és elvesztette az önuralmát. Hirtelen egész testében megremegett. Rá kellett
ébrednie, hogy érzékeiben megőrizte Dev izmos, szőrös mellkasának, sima hasának, erős
csípőjének és combjának az emlékét. Megbotlott, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát
anélkül, hogy magára vonta volna a férfi figyelmét.
Néhány perc múlva a fogadó tágas ebédlőjében sandítottak egymásra.
Jessica a pultra dobta a pénztárcáját, és levette a kabátját.
– Köszönöm a segítséget.
– Jól nézel ki, Jessica. – Dev farmernadrágja zsebébe süllyesztette a kezét, s az anyag
feszülése még impozánsabbá tette a nadrágszár jól látható kidudorodását.
Jessica megpróbálta elkapni róla a tekintetét, de nem sikerült. Altestét forróság borította
el. Ismét Dev szemébe nézett. Próbált uralkodni magán, ellenállni a férfi vonzerejének, a bőr,
a pézsmaillatú after shave és a (nyilvánvalóan még mindig kedvelt) fahéjas drazsé
összevegyülő illatának. – Köszönöm.
Dev megköszörülte a torkát. – Nem szeretnek a terhedre lenni.
– Tudom, a mami mondta.
– De te nem hitted el neki, ugye?
– Nem tudom, Dev, mit higgyek el és mit ne.
A férfi, aki már éppen kifelé indult, most megfordult s hirtelen megtorpant. – Észre se
fogod venni, hogy itt vagyok.
Jessica a nyelvével megnedvesítette a szája szélét. – Jó lenne, ha nem zavarnánk egymás
köreit.
 Devnek megfeszült az állkapcsa. – Hazajöttél, Jessica, és jó, hogy itt vagy. Nem
szükséges játékszabályokat felállítanunk. Tudom, hol a helyem az életedben.
Jessica nem tudta türtőztetni magát, és utánarohant a férfinak, amikor az kilépett az ajtón.
Elkapta a kilincset, s úgy szólt ki: – Miért, Dev?
A férfi háttal állt neki. Nem is mutatott hajlandóságot arra, hogy visszaforduljon. Ez volt
egyetlen jele sértettségének. A szél felborzolta rövid, sötét haját, és belekapott a dzsekije
szegélyébe.
– Hogy miért jöttem be?
– Miért – ismételte meg elfúló hangon a lány.
Dev vállat vont, felhajtotta a kabát gallérját. – Nem érdekes.
Jessica felfortyant: – Hacsak nem változtál meg teljesen, te semmit nem teszel ok nélkül.
– Hagyjuk ezt, Jessica.
A lány elbizonytalanodott a hang fátyolos csengésétől. – Nem akarlak bántani, de
megtanultam már, hogy vannak helyzetek, amikor ki kell ereszteni a fullánkjaimat, s én meg
is teszem, hogyha szükséges.
– Nem fontos, amiért idejöttem.
– Ezzel nem szerelsz le.
A férfi lassan szembefordult vele. Jessicát megijesztette szomorú tekintete, az érzéki ajkán
megjelenő keserű vonás. Megmarkolta az ajtó szélét.
– A múltunk közös, Jessica, de ez nem jogosít fel arra, hogy tolakodó légy.
– Csak érdeklődöm. Mint ahogy barátok érdeklődnek bajba jutott társuk iránt.
– Nem biztos, hogy szükségem van a barátságodra. Tudom, mire vagy képes, s nálam
most nem a barátság áll az első helyen.
Jessica elsápadt. – Nekem viszont nincs szükségem arra, hogy örökbe fogadjanak.
Szeretőre pedig pláne nincs szükségem.
– Akkor mire van szükséged? – A felerősödő szél szinte kitépte a szavakat a szájából.
– Nem rólam beszélünk.
– Most már igen.
– Fejezzük be, Dev. Érezd jól magad.
Jessica becsapta az ajtót. Bement a konyhába.
Egy bögrét megtöltött vízzel, beledobott egy filteres teacsomagot, és berakta a
mikrohullámú sütőbe. Lehunyt szemmel dörzsölgette a homlokát, közben nekidőlt a pultnak.
Gondolatai a múlt felé kalandoztak…
Valaki hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül megérintette a vállát. Összerezzent.
A férfi ujjai erősen és szenvedélyesen tapogatták a vállát meg a nyakát. Néhány néma perc
elteltével enyhült a feszültsége. Hagyta, hogy Dev magához húzza, de továbbra is csukva
tartotta a szemét. Végtelenül esendőnek érezte magát, mégis sok éve először tapasztalta, hogy
biztonságban van, vigyáznak rá. Senki másnak a jelenléte nem hatott így rá. Csak a Devé.
– Dev – sóhajtott. Érezte, hogy a férfi keze körülkígyózik a derekán, pulóvere szegélye alá
búvik, s kúszik fel – egyre feljebb a bordáin.
– Szükségem van rád, Jessica.
A nő megrázta a fejét. Könnyek buggyantak ki csukott szeméből – átnedvesítették a
szempilláit, majd legördültek az arcán. De sikerült visszafojtania a feltörő zokogást. Egy
szívdobbanásnyival később Dev keze már selyembe öltöztetett mellére tévedt, finoman
simogatva érett húsát, gyengéden csipkedte izgalomtól duzzadt mellbimbóit.
Jessica érezte, hogy a férfinak is remeg a keze, és érezte vágyának erejét is. Magányos
kiáltás visszhangzott a lelkében, teste tíz kimondhatatlanul hosszú év sivársága után az
izgalom lázában égett. De tudta, hogy uralkodni fog magán. Hiszen már hosszú ideje ezt teszi.
 Dev forró leheletével nyakának érzékeny bőrét cirógatta. Szétnyitotta melltartójának
pántját. Meleg kezével körbefogta az egész mellét, oly gyöngédséggel, hogy Jessica minden
ellenállása megtörni látszott.
– Jessica…
Dev úgy tapadt az ajkára, mint az éhező. Jessica sem tagadta már mohóságát. Forró
örvény kavargott benne, elgyengítette, megszabadította minden büszkeségétől. Nyoma veszett
minden ellenállásának, sőt a józan eszének is.
– Kellesz nekem, Jessica.
A lány félrekapta a fejét. Duzzadt és lágy volt az ajka, az arca piros, idegei pattanásig
feszültek. Egész teste tüzes volt az izgalomtól, és sajgott a vágytól.
– Ne akard, hogy könyörögjek.
– Nem lehet, Dev. Nem kockáztathatom meg.
A férfi nem szólt semmit, leeresztette remegő kezét s zavartan igazgatta a lány pulóverét.
Bár már odébb húzódott, Jessica még mindig érezte erős szorítását. Tudta, hogy élete végéig
megőrzi az emlékét.
Még hallotta, ahogy becsapódik az ajtó, aztán ráborult a pultra. Nem tudott felidézni az
életéből egyetlen olyan időszakot sem, amikor magányosabbnak érezte volna magát, mint
felbontott eljegyzésük után.
Kinyitotta a szemét. Még mindig szereti Devlin MacKenzie-t, de ugyanúgy tudja, mint tíz
évvel ezelőtt, hogy nem lesz az övé.

2.

Jessica a következő negyvennyolc órát azzal töltötte, hogy iparkodott elfeledkezni Devről.
Egy perc szabadidőt sem hagyott magának. Mint egy eszelős, belevetette magát a
házimunkába: mosott, padlót súrolt, kisikálta a kályhát, végigleltározta az éléskamrát,
kifényesítette az ezüstöt.
Mindent elkövetett, de hiába. Gondolatai vissza-visszatértek Devhez. Egy egész délutánt
szánt a számlák ellenőrzésére, de aztán olyan zűrzavart idézett elő a fogadó könyvelésében,
hogy félrerakta az egészet.
A harmadik nap reggelén már iszonyúan szeretett volna megszabadulni a Devvel való
perzselően érzéki találkozás emlékétől. Magára öltött egy vastag kabátot, elmenekült a
fogadóból, és lesétált a tópartra.
Több mint egy óráig kóborolt, de alig vett tudomást a táj szépségéről. Végül megállt, s
átnézett a tó túlsó partjára. Rádöbbent, hogy sem a víztükör sima tökéletessége, sem a
felhőkön áttörő téli napsugár, sem a fenyő- és tölgyfák éltető illata nem csitíthatja el
felkavarodott érzelmeit.
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy megreccsen egy ág. Dev bukkant elő néhány méternyire
tőle. Elszomorította a férfi tétova arckifejezése. Akaratlanul is eszébe jutott, hogy szikrázott
annak idején a jókedv Dev fekete szeméből.
Dev lassan, merev léptekkel közeledett felé. Hiszen valaha a legjobb barátok és szeretők
voltak! – hasított belé. Akármennyire is kételkedett érzelmei hitelességében, még mindig
mélyen foglalkoztatta a férfi. Azt is érezte, hogy egyedül a barátság nyelvén érthet szót vele,
így küzdhet meg azzal az érzelmi viharral, amely feltámadt benne.
Eszébe villant, maga sem tudta, miért, hogy Dev, konzervatív texasi família sarja, aki
nagyra becsüli az egyszerű, falusi ételeket. – Mit szólnál vacsorára egy marhapörkölthöz
pirítóssal, kukoricával és salátával?
A férfi meglepetésében félszegen mosolygott: – Nálad? Vagy „utcán át"?
– Nálam, az ebédlőben, este hétkor. Az alkalomhoz illő öltözékben.
 Dev mosolya széles vigyorrá változott. – Ott leszek.
Jessica bólintott és határozott léptekkel elindult a fogadó felé. Magát is meglepte hirtelen
ötlete. Hátában érezte Dev tekintetét még akkor is, amikor belépett az ajtón, s becsukta maga
mögött.
Ugyanezen a napon, este, amikor remegő kézzel tizedszer hajtogatott már egy szalvétát,
hogy Dev tányérja mellé tegye, kétségbe vonta saját épelméjűségét is. Ismét emlékeztetnie
kellett magát, hogy csak barátságról van szó, de tartott tőle, hogy a férfival szemben érzett
gyöngesége a barátságnál sokkal messzebbre vezethet.
Óvakodnia kell a meggondolatlanságtól. Tudta, hogy az elutasítás, mellyel annak idején
véget vetett kapcsolatuknak, nem volt sem valódi, sem alapos. Sem magának, sem Devnek
nem merte bevallani, hogy valójában attól fél, anyja második generációs másolata lesz, ha
összeházasodnak.
Annak idején Devhez menekült az elől a valóság elől, amelyben apját eltűntnek
nyilvánították, s tapasztalnia kellett anyja érzelmi viharait, később pedig mérhetetlen és
nyomasztó ragaszkodását.
Most tíz évvel idősebb, s még annál is bölcsebb az emberi kapcsolatokat illetően, mint
amilyen valaha is lenni akart. Ezért megfogadta, kevésbé hallgat az ösztöneire, körültekintőbb
lesz mind érzelmeiben, mind tetteiben. Monica Clearynek még mindig szüksége volt az ő
erejére, még mindig őrá támaszkodott, s Jessica Cleary továbbra sem tudta elviselni a
gondolatát sem annak, hogy egy pilóta felesége legyen.

Amikor visszament a konyhába, meghallotta Dev kopogását. Levette a kötényét, és egy szék
támlájára dobta. Kezét a gyomrára szorította. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, mielőtt
ajtót nyitna.
– Isten hozott – nyögte ki. A férfi hideg, nyirkos levegőt hozott magával ahogy belépett,
és a bőr illatát.
– Pontos vagy, gondolom, nem véletlenül.
Dev elmosolyodott. – A korgó gyomor az áruló jel, ugye?
– Te vagy a legpontosabb ember, akit valaha is ismertem. Régebben ez megőrjített.
Negyedórával előbbre kellett állítanom az órámat, hogy idejében felkészüljek… – Jessica
elhallgatott, a mosolya elbizonytalanodott.
– A randevúinkra? – tette hozzá gyengéden Dev.
A lány bólintott.
– Nyugodj meg, Jessica. Nem foglak üldözni, hogy befogadj az ágyadba csak azért, mert
tettél egy őszinte megjegyzést a múltunkról.
– Eszembe se jutott, hogy ilyesmit forgatsz a fejedben – felelte a lány. De a hangja
korántsem volt olyan magabiztos, mint mondanivalója, így hát Dev nem állt ellen a vágynak,
hogy kinyújtsa a kezét és finoman megpaskolja Jessica arcát. A lány megdermedt és a
lélegzetet is visszafojtotta. Szerette volna a kezét odaszorítani a férfi széles mellkasához, hogy
érezhesse szívverésének egyenletes ütemét, de sikerült uralkodnia magán.
Tágra nyílt szemmel, bizonytalanul, áhítozva arra, amiről tudta, hogy nem lehet az övé,
arra kárhoztatva, hogy ne fordíthassa arcát Dev tenyere felé s ne érinthesse ajkával a bőrét,
némán várt. A férfi végül leeresztette a kezét.
Jessica sürgött-forgott. Közben szeme sarkából látta, ahogy Dev leveszi a bőrdzsekijét s
az ebédlőasztal mellett álló egyik szék támlájára teríti. Mályvaszínű pulóvere, fekete nadrágja,
cowboycsizmája hangsúlyossá tette robusztus alkatát és szélcserzett arcát. A lányon újra és
újra végigbizsergett a vágy, s tudta, képtelen lesz arra, hogy a végtelenségig harcoljon az
érzékei ellen.
– Köszönöm a vacsorameghívást. – Dev Jessica háta mögé sandított, s mélyen belélegezte
a pult tetején hűlő sütemény melegét. – Valaminek nagyon jó illata van.
 – Fahéjas almás pite – mondta Jessica, s a hűtőszekrényhez lépett. Kivett egy üveg sört, s
a tartalmát egy korsóba öntötte.
Dev pillantása előbb az üveg címkéjére tévedt, majd Jessicára nézett, aki éppen átnyújtotta
neki az italt. – Jó az emlékezőtehetséged.
A lány furcsa grimaszt vágott. – Az biztos.
– Miért csinálod ezt, Jessica? Világosan értésemre adtad, hogy nem örülsz a
jelenlétemnek.
Jessica felsóhajtott. A tűzhelyhez indult, ahol egy nagy fazékban főtt a pörkölt.
– Miért változtak meg az érzelmeid? – kérdezte Dev nyomatékosan. Feszült volt a hangja.
– Miért hívtál meg vacsorára azután, hogy három napig bujkáltál előlem?
Jessica tétova tekintetet vetett rá. – Barátok voltunk, mielőtt bármi más történt volna
köztünk. Talán azt az időszakot szeretném visszahozni. Ha lehetséges.
Érezte, a másik fel akarja mérni az őszinteségét. Sohasem gondolta, hogy ilyen türelmesen
képes várni, hogy el tudja viselni az ilyen feszültséggel teli csendet.
– Lehetséges. Annak ellenére, amit a múltkor mondtam – jelentette ki nagyvonalúan Dev,
de a szemét egy pillanatra sem vette le Jessicáról. – Már az se zavar, hogy meg akartál
szabadulni tőlem.
A lányt meglepte ez a rugalmasság, úgy találta, ez egyáltalán nem vall Devlin
MacKenzie-re. A pilóta keménységéről és lendületességéről, acélidegeiről volt híres, és
sohasem mutatta ki az érzelmeit. A férfi most érzékenységéről és sebezhetőségéről tett
tanúbizonyságot.
Jessica felidézte, hogyan reagált pár napja a férfi, amikor ő felajánlotta neki a barátságát.
– Mindketten olyanokat mondtunk… és csináltunk… amiket nem kellett volna. Nem akartam
elbújni előled, csak vissza akartam nyerni a lelki egyensúlyomat. Mami nem is említette, hogy
itt vagy, pedig beszéltem vele telefonon, mielőtt elindultam Vailből.
– Jessica, én nem tartom magam hibásnak azért, mert megérintettelek, mert szeretkezni
akartam veled. Tíz év óta mindig csak erre gondoltam. Ami az anyádat illeti, az ő
viselkedéséért sem vagyok felelős, csak a sajátomért. – Elhallgatott. Szigorúvá vált a
tekintete. – Csak a sajátomért.
– Veszélyes, ha megint túl közel kerülünk egymáshoz. Főleg, ha a barátságunkat akarjuk
felújítani. – A lány megrezzent, amikor megszólalt a mikrohullámú sütő csengője. – A
sütemény – jelentette be. Kivette a sütőből a saját készítésű pitét, szalvétával bélelt, máris
sűrűn megpakolt kosárkába rakta át, s az egészet a pulton lévő tálcára helyezte.
– Van egy kis vaníliafagyid a fahéjas almás pitéhez? – érdeklődött a férfi két korty sör
között.
– Hogyan is tálalhatnám a kedvenc süteményedet vaníliafagyi nélkül? Hamarabb dőlnék
az ön mameluk díszkardjába, mint hogy ilyen faux pas1-t kövessek el.
Dev merően nézte a lányt. – Te emlékszel az én kardom hivatalos nevére?
Jessica úgy tett, mint aki megsértődik. – Tudom, hogy nem hittél nekem, amikor
elmeséltem, hogy az egyik hadgyakorlatotok idején kiolvastam a légierő kiskátéját.
– Most már elhiszem.
– Jobb későn, mint soha.
Dev felnevetett, s ez jólesett Jessica szorongó lelkének. – Vannak dolgok, amelyek
sohasem változnak, ugye?
A lány elvigyorodott. – Mire gondolsz? A humoromra?
– Az iróniádra. Igencsak hiányoltam.
Jessica színpadiasan felsóhajtott. – Szeretem, amikor dicsérik a szakácsot.
Dev közelebb lépett. Jessica bátornak érezte magát, amiért nem húzódik el tőle, hanem
állja a tekintetét, figyeli, hogyan terül el arcán a mosolya.
1
Ballépést (fr.)
 – Szüksége van a segítségemre, szakácsnő?
– Legyen szíves… – A tálcára mutatott, amelyen a sütemény, a salátástál és egy vajas
kukoricával megtöltött edény sorakozott.
Dev felkapta és az asztalra tette.
– Mindjárt jövök, addig foglalj helyet. – Térült-fordult, s mint a mesében, hirtelen az
asztalon termett egy tál ínycsiklandozóan illatozó marhapörkölt.
Nem telt bele félóra, Dev már szorgalmasan végigkóstolt mindent. Ahogy végül felnézett,
derültséget vett észre Jessica arcán. Zavartan elmosolyodott. – Hónapok óta nem ettem ilyen
jót.
– Azt elhiszem. – A lány belekortyolt a teájába, és elégedetten figyelte, hogyan eszik Dev.
– Azelőtt… nem főztél ilyen jól – állapította meg a férfi, miközben már a harmadik
zsemléjét vajazta.
– Nem – ismerte el Jessica. – Akkoriban a konyhapénzzel sem tudtam bánni. Mindent
fejben számoltam ki, és csak reménykedtem, hogy nem lesz semmi baj. Megőrjítettem mami
könyvelőjét. – Vállat vont, hátradőlt a székében. – Főiskolás koromban már hét éve én voltam
a családfő. Valamennyit te is tudsz arról, mi történt mamival, miután apu gépét lelőtték.
Szükségem volt némi szabadságra, ezért ragaszkodtam úgy a függetlenségemhez. Nem
akartam semmilyen felelősséget magamra vállalni, semmiben sem akartam anyámra
hasonlítani.
– Mi változott azóta?
– Felnőttem, Dev. Szembenéztem a tényekkel, elfogadtam a valóságot, a kellemetlen
oldalát is, és alkalmazkodtam hozzá. Persze Cleary House is közrejátszott ebben. A kölcsönök
visszafizetése, a szükséges bővítések, új épületek, teniszpályák és az úszómedence kiépítése –
sorolta. – Először nehéz volt, de most már nem gond. Olyan jól szervezett az életem, hogy
engem is meglep. Mosolygott. Furcsa, hogy ilyen őszintén tud beszélni Devvel, örült a férfi
érdeklődésének. – A fogadó természetesen rengeteg munkával jár, de a tíz hónap alatt, amíg
nyitva vagyunk, soha nincs üres szobánk. A vendégeink közül sokan vissza-visszatérnek,
ajánlanak minket a barátaiknak is, úgyhogy az egész országból jönnek ide emberek. Halászok,
vadászok, családok a legkülönbözőbb korú gyerekekkel, nászutasok, nyugdíjas házaspárok és
mindenféle városi ember, aki a természetbe vágyik. Már a következő évre is lefoglalták
csaknem az összes szobát.
– Illik hozzád a siker, Jessica.
A lánynak jólesett Dev elismerése. Az a néhány férfi, akivel az utóbbi években
találkozgatott, nem nézte jó szemmel üzleti buzgalmát. Még volt férje is neheztelt érte. – Itt
aztán nem lehet unatkozni.
Miután Dev végzett a vacsorával, Jessica az alkalmazottak jellemzésével, az érdekesebb
vendégekről szóló történetekkel mulattatta.
– Mesélj Coloradóról! – kérlelte a férfi.
A lányt váratlanul érte a kérés. Tudta azonban, hogy Dev azért hozza elő ezt a témát, mert
oda mentek volna nászútra.
– Nem sok mesélnivalóm van róla. Szép a környezet, ezért vettem egy kis lakást Vail
külvárosában. Minden télen ott töltök egy-egy hónapot, az év fennmaradó részében pedig
kiadom. Egész jól megtanultam síelni, de ez bizonyára nem lep meg a közös tutajozásaink,
hegymászásaink és sárkányrepüléseink után. Mami sportmániásnak hív.
Dev kuncogott. Mintha nem is neheztelne azért, hogy a lány kikerülte egy kicsit a valódi
kérdését.
– Ez az, amit sohasem értettem benned igazán. Soha nem tértél ki a fizikai kihívások vagy
veszélyek elől, de nem mertél hinni nekem s összekötni az életedet az enyémmel. Hiába
indokoltad meg az eljegyzésünk felbontását, arról ma sincs fogalmam, miért nem vállalkoztál
arra, hogy megoldjuk a problémáinkat.
 – Próbáltam megmagyarázni. Bár az tényleg aljas dolog volt, hogy két nappal az esküvő
előtt jelentettem be, nem megyek hozzád. – Hogy nem akarok az anyám sorsára jutni, tette
hozzá magában.
Dev előredőlt, megfogta a lány kezét, és összekulcsolta az ujjaikat.
– Nem kell védekezned.
Jessica kiszabadította a kezét. – Nem védekezésképpen mondtam. Csak nem szeretek a
múlton rágódni. Anyám azt teszi, ezért ilyen érzelmi nyomorék.
– Jessica…
– És veled mi újság? – kérdezte hirtelen a lány, hogy új irányba terelje a beszélgetést. –
Mami valami olyasmit említett, hogy járóbeteg vagy.
Dev elnémult. Minden élénkség eltűnt az arcáról. – Semmi különös.
– Vagy nehéz a felfogásod, vagy szándékosan térsz ki a válasz elől.
A férfi nagyot sóhajtott. – Milyen elbűvölő lett hirtelen a hangulat!
Jessica nem hagyta, hogy gunyoros megjegyzésekkel leszereljék. – Mióta vagy itt? Vagy,
hogy a tárgyra térjek, mi a fenének vagy itt?
Dev összeszűkült szemmel méregette a lányt. – Nem hülyéskedtél a múltkor, te tényleg
tudod, hogyan lehet megbántani az embert!
– Várok valamire, Dev.
– Most nekem kell lépnem, ugye?
A lány bólintott.
Dev mozdulatlanná dermedt. Jessica valahányszor ránézett, mindig merevebbnek látta a
tartását. Az volt a benyomása, mintha olyan férfit látna, akit kemény vallatásnak vetettek alá.
Egyre feszélyezettebbé és kínosabbá vált a helyzet. Végül Dev megtörte a csendet.
– Majdnem két hete vagyok itt.
– És miért? – Jessicának az az érzése támadt, hogy valami nagyon súlyos, fájdalmas dolog
történhetett Devlin MacKenzie-vel. Valami, ami megváltoztatta a viselkedését, sebet ejtett a
férfiúi és katonai büszkeségén. De el sem tudta képzelni, mi lehetett ez.
– Személyes okokból.
– Sohasem titkolóztál. Dev. Mi történt, hogy így megváltoztál?
A férfi megrándult. – Sok minden. De, Jessica, mindketten megváltoztunk.
– Mami ugyanezt mondta. Nem hittem el neki. Most már elhiszem.
– Akkor légy szíves, hagyj békén.
Jessica igyekezett tompítani hangjának élét. – Azt gondolom, ez volna a legrosszabb, amit
veled tehetnék. Dev, te most magadba roskadsz, letagadod, amit érzel. Ugyanígy viselkedtem
én is, amikor nekem volt valami bajom.
– A te érzéseid – vetette közbe Dev – igencsak zavarosak voltak annak idején.
– Most a jelenről beszélünk, nem a múltról – emlékeztette Jessica csendes méltósággal,
miközben felállt, hogy összeszedje az üres tányérokat. – Hozom a kávét és a konyakot. –
Megtorpant az ebédlő és a konyha közötti ajtóban. – Nem tudom megváltoztatni a múltat,
mint ahogy te sem. Emelkedjünk felül rajta. Itt és most, ez a fontos, semmi más.
Dev lehunyta a szemét, s addig masszírozta a homlokát, amíg szűnni kezdett a fejfájása.
Tudta jól, mire céloz, mit akar Jessica. De nem tudta kitörölni borzalmas emlékképeit,
nem tudta elcsitítani éjjel-nappal mardosó lelkiismeretét. A légierő titkaival sem akarta
traktálni a lányt. Hiszen tudta, milyen nehéz lehetne arról a hivatásról hallania, amely
megfosztotta az apjától. Minél inkább szüksége volt Jessicára, annál kevésbé akarta súlyos
terhét a vállára rakni. Hirtelen felpattant, és utánaindult a konyhába.
– Jessica…
A lány a mosogatótól fordult vissza, ahol éppen vízzel töltötte meg a kávéfőzőt. Dev látta
felcsillanni tekintetében a meglepetést és a kíváncsiságot. Elfogta a vágy, hogy a karjába
kapja és elárassza szenvedélye forró hullámaival.
 – Jobb, ha megyek. Köszönöm a vacsorát. Nem ettem ilyen jót, mióta… – Elhallgatott. –
Nem is tudom, mióta.
– Baleset ért a repülőgéppel? Mami célzott rá.
Dev meglepődött a kérdésen. – Azt hittem, mindenki tudja, mi történt. A hónap elején az
újságírók és a tévések úgy vetették rá magukat a témára, mint a sakálok.
– Lemaradtam róla, Dev. Mikor szabadságon vagyok, nem nézem a híradót, nem olvasom
az újságokat. Megpróbálok teljesen kikapcsolódni.
– Még nem tudok beszélni róla.
– Most hiszel nekem? Valaha barátok voltunk.
– Több volt az, mint barátság. Sokkal több.
– Bármikor szívesen meghallgatlak, ha elérkezettnek látod az időt.
– Én nem azt várom tőled, hogy beszélgess velem. De ezt nagyon is jól tudod. – Dev
átvágott a konyhán, megkereste a dzsekijét, belebújt, aztán kinyitotta az ajtót. Megtorpant,
amikor Jessica kezét érezte a vállán.
– Együttérzek veled – suttogta a nő.
A férfi lehunyta a szemét. A puha érintés és a gyengéd hang csaknem levette a lábáról.
Hevesen szorította az ajtó gombját. Bólintott, de nem fordult meg, hogy Jessicára nézzen: félt,
hogy szerelem helyett csak sajnálkozást látna a szemében.
– Jó éjt, Jessica. – Hallotta a lány sóhajtását, érezte, ahogy a keze lecsúszik a válláról.
– Időjárási front közeledik. Nem lehet tudni, mikor ér ide, úgyhogy jobban teszed, ha
minden ablakot becsuksz, mielőtt lefekszel.
Dev bólintott és kilépett az éjszakába. A hűvös szél szembefújt vele, miközben
visszaballagott a házába. Egyetlen időszak volt eddig az életében, amikor ennyire
magányosnak érezte magát.

3.

Dev az éjjeliszekrényén álló órára pillantott. Éjfél, vette tudomásul utálkozva.

Halkan káromkodott. Két órán belül huszadszor verte fel a párnáját, fordult a hátára s tette a
kezét a feje alá. Próbált ellazulni, de a gondolatai egyre csak Jessica körül jártak. Kerülte őt a
tegnap esti találkozásuk óta, bár minden sejtjében ott lüktetett az érzelmi éhség és a fizikai
vágy. Tudta, hogy ezt az éhséget és ezt a vágyat senki más nem tudja kielégíteni, csak Jessica
Cleary.
És bár Jessica felajánlotta a barátságát, ő többet akart tőle. Sokkal többet. Vágyott a
boldogságra, amelyet, tudta, megtalálna a karjaiban és az ágyában. Szükségét érezte, hogy
feltétel nélkül elfogadja őt és gyengéd legyen hozzá.
Dev elmosolyodott, amikor arra gondolt, mennyire megváltozott Jessica. Erős, céltudatos,
magabiztos és független; másrészt óvatos is, visszafogott, és ezt nagyon is meg lehet érteni.
Talán még szebb is, mint azelőtt. Dev nagyon büszke volt rá a bátorsága és a lendülete
miatt. Pillanatnyilag irigyelte is, amiért olyan biztonságban él és olyan céltudatos.
Bár nem akart gondolatban sem elkalandozni Jessicától, hirtelen pilótatársa, David
Winslow jutott eszébe: az utolsó felderítő útjuk, amelyre több mint két hónapja került sor. A
békefenntartó alakulat tagjai lettek mindketten az Öbölháború befejeztével. Felderítő útjuk az
FA-18D-vel a rutinfeladatok egyike volt, de katasztrófába torkollott.
David odaveszett vagy bezárták valami patkánylyukszerű börtönbe abban az országban,
amely nem áll diplomáciai kapcsolatban az Egyesült Államokkal. Dev teljesen indokolatlanul
önmagát okolta David elvesztése miatt.
 És senki – beleértve a helikopteres mentőosztagot is, amely őt szerencsésen megtalálta, a
repülőraj tisztjeit, akikkel utólag a repülés minden egyes mozzanatát megbeszélte, a
parancsnokát, a pszichiáterét – nem tudta lebeszélni arról, hogy önmagát vádolja.
Ez a túlélők bűntudatának tipikus esete, mondták. Semmit sem csinált rosszul, hajtogatták.
Mindhiába. Dev is csodálkozott: miért érzi úgy, hogy valamit elmulasztott megtenni? Azért
lenne csak lelkiismeret-furdalása, mert túlélt egy balesetet, amely David Winslow-nak
valószínűleg az életébe került? Ilyen egyszerű magyarázata lenne annak a lelki tusának,
amelyet átél?
Mint egy lassított felvételen, úgy peregtek le Dev szemei előtt újból utolsó bevetésük
mozzanatai. Erősen koncentrált, mert volt egy-két dolog, amire nem emlékezett pontosan. Az
esze azt súgta, senki sem jósolhatta volna meg előre, hogy lőni kezdenek rájuk. Ugyanakkor
kiképzése és katonai tapasztalatai alapján úgy érezte, mégiscsak meg kellett volna éreznie a
veszélyt. Keze ökölbe szorult a tehetetlenségtől.
Felidézte az FA-18D fedélzetére beszűrődő zajokat, a gép remegését, a kerozin átható
szagát.
Ahhoz túlságosan távol voltak bázisuktól, hogy kényszerleszállást hajthassanak végre.
Tudta, hogy a másodperc törtrésze alatt két dókig történhet velük: vagy lezuhan a gép,
mint egy sziklatömb, vagy tűzlabdává válik a levegőben. Az egyetlen esélyük a túlélésre, ha
kiugranak. Miután a döntés megszületett, jelzett Davidnek, aki közölte, hogy megértette és
csatlakozik.
Dev – mint rémálmaiban már annyiszor – most is hallotta a pilótafülke leszakadó
tetejének robaját, újból átélte, ahogy a jéghideg széláramlat végigszáguld a fejük felett.
Kiugrottak és a vad szél martalékává lettek, egykettőre elszakadtak egymástól…
Dev arcán és mellkasán a hűvös este ellenére izzadságcseppek ütköztek ki. Felhajtotta a
takarót, beleugrott a farmernadrágjába, és mezítláb az ablakhoz rohant. A gondolatai elől
azonban nem tudott megszökni.
Eszébe villant, ahogy félredobta az ejtőernyőjét és több más felszerelési tárgyát. Újra
emlékezett az arcába szóródó homokszemekre, miközben rádióját keresésre és mentésre állítja
be. Arra is emlékezett, hogyan kereste eszelősen kúszva a mindenütt egyforma
homokbuckákon Dávidét.
És megint hallotta a mentőhelikopter pilótájának aggódó hangját, aki megpróbálta
rábeszélni, hogy maradjon ott, ahol van, mert „rossz fiúk” veszik körül. De ő csak akkor állt
kötélnek, amikor végre biztosították afelől, hogy David megkerült. Hitt a kegyes csalásban, és
ezt soha nem fogja megbocsátani magának.
Az igazság ugyanis az volt, hogy David Winslow megadta a helyzetét a mentőosztagnak,
de pár másodperccel később lefegyverezte az ellenség, és elvágta a rádió-összeköttetést…
Dev kifejezéstelen arccal bámult az ablakon túli sötétségbe.
A parton és a kikötő körül lámpák sorakoztak. Több hajónak is látta kísérteties sziluettjét:
részegen himbálóztak a szüntelenül rohamozó, fehér tarajos hullámok tetején.
Dev már-már visszafordult az ablaktól, de aztán valami furcsa belső sugallatnak engedve
hirtelen megtorpant és még egyszer kinézett. Alig hitt a szemének: egy fehér esőkabátos,
karcsú alakot pillantott meg. A kikötő középső részéhez közeledett, majd letérdelt az eső és
szél söpörte burkolatra.
Dev rájött, Jessica nyilván azért ment ki, hogy ellenőrizze, rendben vannak-e a hajók. Egy
faág verődött ütemesen a ház falához, s ez mint egy figyelmeztető jel mozgósította Devet:
kapkodva rángatta magára a ruháit, és kirohant. Letört ágakat, mély víztócsákat, felfordított
padokat és szétszórt hulladékokat kerülgetett, ahogy közeledett a kikötő felé.
Talpra állította Jessicát, és maga felé fordította. – Meg vagy őrülve? – kiáltott rá. – Ilyen
ítéletidőben kijönni!
 Jessica kiszabadította magát. – Ellenőrizd, hogy a kikötő végében jól meg van-e kötve az
a két hajó! – kiabált, majd újból letérdelt és a kötéllel küszködött, amely egy vízhatlan
ponyvával leborított hajó orrához volt erősítve.
Dev úgy gondolta, legokosabb volna egyszerűen visszavinni Jessicát a fogadó
biztonságába, de nem volt nehéz kitalálni, mit szólna a lány erre a javaslatra, így hát elvetette
ezt az ötletet. Megérintette a vállát. – Légy óvatos!
Jessica a kikötő túlsó vége felé mutatott. Dev odafutott a két hajóhoz, megerősítette a
kötelüket, azután gyorsan visszatért.
– Hamarosan kialszik a villany – igyekezett túlkiabálni a szelet a lány. – Jobban tesszük,
ha visszamegyünk a fogadóba.
A kikötő lámpái pislogni kezdtek, hol kialudtak, hol ismét felgyulladtak, mintha csak
Jessica szavait akarták volna igazolni. Időnként félelmetes villámok cikáztak az égen. A lány
közelebb húzódott Devhez, aki szorosan átölelte. – Mehetünk?
Jessica bólintott. Kéz a kézben futottak a fogadó felé. Az eső egyre jobban szakadt, a szél
ereje is nőttön nőtt. Kifulladva rontottak be az ebédlőbe. Dev lerántotta vizes dzsekijét, és
kilépett a csizmájából. Jessica is kibújt az esőkabátjából, levette kötött sapkáját,
gumicsizmáját és kesztyűjét.
A kezét dörzsölgette a kandalló mellett. Dev csatlakozott hozzá, neki is jólesett a meleg.
– Szamárság volt tőled, Jessica. Bajod eshetett volna. Még szerencse, hogy kinéztem az
ablakon és észrevettelek.
Jessica elkomorodott. – Ez az én otthonom, Dev. És az én felelősségem. Nem igazán
vonzott az a gondolat, hogy a tó közepéről hozzam vissza az elszabadult hajókat. Nem először
csinálom ezt, hidd el. Megtanultam a vízi törvényeket az elmúlt nyolc év alatt.
– Nézd, én nem akarlak kioktatni. De segítséget igazán kérhettél volna.
– A vendégek nem jöhetnek számításba, a mindenesünk pedig szabadságon van.
Olyan hangsúllyal mondta, hogy Dev összerezzent. Figyelmeztették, hogy nincs helye
Jessica életében. – Máskor sem szoktál segítséget kérni, vagy csak tőlem nem akartál?
– Az időjárásnak semmi köze hozzád, Dev. És különben is csak az eső esett meg a szél
fújt, amikor kijöttem. Nem őrültem meg, hogy kint mászkáljak, amikor villámlik.
– Szerintem errefelé ez a megszokott téli időjárás. – A férfi egy bordás támlájú székben
helyezkedett el a kandalló előtt, kinyújtózkodott és a tűznél melengette hideg lábát.
– Sajnos ez igaz – mosolygott Jessica, miközben kisimította az arcából nedves haját. –
Van egy régi mondás itt, a Missouri, Arkansas és Oklahoma állam találkozásánál. Ha nem
tetszik az időjárás, várj néhány percet, és megváltozik. – Megfordult, kiment a konyhába. –
Mit szólsz egy italhoz? – nézett vissza. – Vagy ami még jobb: nem kérsz a tegnapi
süteményből?
– Nem rossz ötlet.
– Sütemény rendel.
– Fagyival?
– Fagyival, vagy amit csak kívánsz.
– Amit kívánok? – kérdezte a férfi sokatmondó hangsúllyal. Jessica mosolya lehervadt.
Dev észrevette, de nem bátortalanodott el tőle. – Nem bánom.
– Mit nem bánsz?
– Hogy még mindig kívánlak.
A lány visszajött a fahéjas almás pitével és a vaníliafagyival.
– Attól tartok, Dev, meg kell elégedned a süteménnyel.
A férfi bólintott. Belebámult a tűzbe, és csak akkor nézett fel, amikor meglátta Jessica
árnyékát a magáé mellett.
– Szia.
– Repülsz? – A lány átnyújtotta neki a bőkezűen megrakott desszertestálkát.
 – Nem. Csak a régi időkre gondolok.
– Ránk? – kérdezte Jessica. Konyakot kortyolgatott egy szűk szájú pohárból.
– Ránk.
– Talán nem kellene.
– Szeretem fölidézni azt az időt, amikor nem féltél szeretni, bár nem volt könnyű akkor
sem.
– Szeretni nem könnyű, különösen, ha…
–… ha a férfi pilóta. – Közelből figyelhette, hogy a lány hogyan reagál.
Jessica megrázta a fejét, de nem állta a pillantását. A tűzbe nézett, s úgy mondta: – …ha
többért vagy felelős, nemcsak a saját életedért.
– Feltételezem, Monicára utalsz. – Jessica mosolygott, de Dev erőltetettnek látta a
mosolyát.
– Ha már a szülőknél tartunk, hogy van édesanyád és édesapád? Mami gyakran beszél
velük, de arról nem sokat tud, hogy mit csinálnak.
– Jól vannak. Öregszenek, sokat golfoznak, utazgatnak a világban. Akár a többi öreg.
– És te? Szeretsz még repülni?
– Nem kell erőltetni a társalgást.
– Nem erőltetem. Csak próbálom kitalálni, mitől van az, hogy nem untatsz halálra a
repülős sztorijaiddal. Azelőtt be sem állt a szád, mindig a gépekről beszélték.
– Bővült a társalgási repertoárom.
– Most megint olyan a hangod, mint amikor üveget csiszolnak.
– Változnak az emberek. – Le sem vette tekintetét a kandallóban villódzó lángokról.
Jessica bólintott. – Nem ezt vártam tőled, Jessie. Újságíró akartál lenni, mindig lázba akartad
hozni a világot. Mi történt az álmaiddal?
– Elhalványította őket az idő.
– De nem adtad fel a reményt?
– Nem teljesen.
Dev oldalról figyelte Jessica arcát, sűrű, vállig érő fekete hajzuhatagát, amint az arcát
keretezte. Felidézte a haj selymes érintését, s eszébe jutott, hogyan fésülgette mindig a lány a
szeretkezéseik után. Megköszörülte a torkát. – Csak nem vagy titokban a New York Times
leleplező riportere?
Jessica felnevetett. Látta, hogy huncutul csillog a férfi szeme. – Szépen öregedtél meg.
– Megöregedtem? Még csak harminchat vagyok.
– A szarkalábak karakteressé teszik az arcodat. És hamarosan a halántékod is őszülni kezd
– incselkedett. – Megvan még minden fogad?
– Vissza a tárgyra, Cleary. Később megtárgyaljuk a férfias vonásaimat is. Különben igen,
megvan még az összes átkozott fogam.
– Gyerekkönyveket írok J. C. Hannah álnév alatt – vallotta be Jessica hirtelen.
Dev meg sem próbálta leplezni az elragadtatását. – De hiszen azok remek könyvek! A
nővérem gyerekei is azokat kapják tőlem ajándékba.
A lány mosolygott. – Köszönöm a kiadóm nevében. És a magam nevében is.
– Nem azok a szabványsztorik.
– Próbálok olyasmit kitalálni a gyerekeknek, aminek hasznát is látják az életben. Segíteni
próbálok nekik.
Dev ugyanazt a szomorúságot látta most Jessica szemében, mint találkozásuk első
perceiben. – Neked is ez hiányzott annak idején, ugye? Neked senki sem segített?!
Jessica a távolba nézett. – Lehet, de ne dramatizáljuk a dolgokat. A gyerekeknek
szükségük van rá, hogy megértsék a való életet és bánni tudjanak vele.
Dev lerakta az üres desszertestálkát. Jessica kicsit sem lepődött meg, amikor kivette a
poharat a kezéből. Belekóstolt a konyakjába. Maga az osztozkodás gondolata is emlékezetébe
idézte azt a számtalan apró intimitást, amely a múltban annyira összekötötte őket. –
Meglepett, amikor hallottam, hogy férjhez mégy.
– Nem voltál egyedül. Sokakat megrázott a dolog. Köztük például engem is.
– Szeretted? – Dev abban a szempillantásban szerette volna visszaszívni ezt a kérdést.
Nem akarta hallani, hogy Jessica valaki mást is szeretett.
– Magányos voltam. És gyerekeket akartam. Ő nagyon kedves volt, most is az.
– Szeretted? – ismételte Dev, a maga számára is érthetetlen makacssággal.
– Fontos ez?
A férfit bosszantotta Jessica kitérő válasza. – Idevalósi pasas volt?
– Willow Springs polgármestere, egyébként könyvelő a szakmája.
– Ha annyira rendes volt, miért váltál el tőle nem egészen tizennyolc hónapi házasság
után?
Jessica arcán meglepetés tükröződött. – Kartotékcédulákat vezetsz rólam?
– Figyelek arra, ami érdekes – válaszolta Dev élesen. Két hónapig folyton részeg volt,
amikor a szülei értesítették Jessica esküvőjéről.
– Nem tudta elviselni, amikor rájött: valóban nem tudok neki többet felajánlani, mint hogy
a barátja és a társa leszek. Nem is lepődtem meg, amikor elhagyott.
– Tulajdonképpen ő hagyott ott téged?
– Úgy veszem észre, ez meglep.
– Nem tudok elképzelni olyan férfit, aki el akarna hagyni téged.
– Azt hiszem, ezt bóknak vehetem.
– Annak szántam.
– Tudta, hogy nem szeretem. – Jessica visszakérte a poharat, és belekortyolt a konyakba. –
És neki olyan valaki kellett, aki szereti. Érthető. És megtalálta. Most már összeházasodtak, és
az első gyereküket várják. Boldog, régóta erre vágyott.
– Te pedig magányos vagy.
Jessica a fejét rázta. – Sok a dolgom, elfoglalom magam.
– Ez nem válasz.
Devnek szinte fájt a szomorúság a lány szemében. De az erejét is érezte, mert Jessica állta
a tekintetét, nem próbálta mentegetni múltbéli döntéseit.
– Dev, pillanatnyilag ez a legjobb, amit tehetek.
– Árulj el nekem valamit.
– Ha tudok, válaszolok.
– Megbékéltél azzal, ami apáddal történt?
– Azt hiszem, igen. Sok időbe telt, de azt hiszem, most már megbékéltem a múlttal. És
most én kérdezek. Honnan tudsz ennyit az életemről?
– Mindig kérdezősködtem felőled a rokonaimtól. Tőlük pedig megtudtam, amit Monica
mondott el nekik… Ez azért nem valami sok.
– És apád hogy van? Mindig abban bíztam, hogy végül túlteszi magát a
hadifogolyemlékein és rendbe jön az élete.
Dev bólintott. – így is történt. Sokat beszélgettem vele a „Hanoi Hiltonban” töltött éveiről.
Most már nyilvánosság előtt is mesél erről, például a főiskolákon.
– Jó, hogy ő hazajött, Dev.
A férfi kinyújtotta a kezét, elvette Jessicától a poharat és letette, aztán megfogta a lány
kezét. – Egy időben nehezteltél azért, mert ő túlélte, apád pedig nem.
– Tudom. Már másképp gondolkozom. Akkor még nagyon fiatal voltam, és úgy éreztem,
elhagyott az apám: Pedig nem az ő hibája volt, hogy meghalt a világ túlsó felén. Meg anyám
érzelmi problémái is nyomasztottak.
Dev egyre erősebben szorította Jessica kezét. Eleinte érezte az ellenállását s egy cseppnyi
félelmet is látott az arcán.
 – Mit csinálsz? – suttogta Jessica.
– Muszáj, hogy a karomban tartsalak. Szükségem van a melegségedre és a
gyengédségedre, jobban, mint bármi másra a világon.
Érezte, amint Jessica zavart tekintete végigsiklik rajta. Érezte a lány testében növekvő
feszültséget is, mégsem bízott abban, hogy ugyanolyan szenvedélyes vágy ébred benne is,
mint őbenne.
Dev tudta, hogy Jessica két világ között egyensúlyoz. Érezte, hogy megremeg a keze a
kezében, de némaságot erőltet magára.
Jessica végül bólintott, s hagyta, hogy a férfi magához húzza. Odakint villámlott.
Elsötétült a szoba. Csak a kandallóban égő fadarabok adtak némi fényt. Újból villámlott. Az
utána következő mennydörgés közelinek és vadnak tűnt. A szél az ablaktáblákat rázogatta, és
befütyült a réseken.
A lány hirtelen kiegyenesedett. Kibontakozott Dev öleléséből.
– Be kell kapcsolnom a generátort. Ez a vihar nem fog elmúlni reggelig.
Dev felállt. – Van zseblámpád?
Jessica a kandalló párkányára mutatott. – A házikókban sincs villany – fűzte hozzá. – Ha
akarod, beköltözhetsz valamelyik vendégszobába a második emeleten.
Dev megragadta a lány karját és magához húzta. Átfogta karcsú derekát, s a szemébe
nézett. – Elhiszed, hogy semmit nem teszek ellenedre, ha most itt maradok veled?
Jessicának tágra nyílt a szeme, és néhány pillanatig csak nézett a férfira. Arcán a félelem
és a remény különös keveréke tükröződött. Dev soha nem látott még ilyen kiszolgáltatottságot
női arcon.
– Hiszel nekem?
– Igen – suttogta.
– Akkor maradok, s ha neked úgy jobb, akkor magadra hagylak. De mindig kívánni
foglak, mindig szükségem lesz rád, Jessica. Mindig.

4.

Nem szűnt a vihar. Villám villám után futott át a sötét éjszakai égbolton, mennydörgés
morajlott szinte szüntelenül.
Jessica már több mint egy órája forgolódott harmadik emeleti hálószobájában. Bántotta,
hogy nem tud elaludni és minden idegvégződése bizsereg Dev miatt. Két óra körül felkelt,
azután lement a nappaliba. Ha már ott volt, begyújtott.
Beburkolózott egy takaróba, s leült a fogadó egyik legnagyobb kandallója elé a fonott
szőnyegre. Rendezni próbálta a Devvel való beszélgetéstől megzavarodott érzelmeit. Ám
egyszer csak azon kapta magát, hogy régi közös emlékeiket idézgeti – az érzelmieket és a
testieket.
Zavarba hozta, hogy milyen élénkek ezek az emlékek. Homlokát felhúzott térdének
támasztva nagyokat sóhajtott. Az, hogy ismét találkozott a férfival, nemcsak arra
figyelmeztette, hogy Dev hiányzik az életéből. Az is kiderült belőle, hogy milyen üresek a
napjai, különösen pedig az éjszakái. A meg nem született gyermekeire, a meg nem ünnepelt
házassági évfordulóikra gondolt, s arra, milyen bolond dolog is volt hozzámennie egy olyan
férfihoz, akit nem szeretett.
Bár Dev nyilván nagy válságon ment át a Közel-Keleten, és ezek a tapasztalatai
megváltoztatták, még mindig nagy vonzerőt gyakorolt rá. Jessica igyekezett elkerülni azt,
hogy olyasmit akarjon, ami nem lehet az övé, de úgy látszott, a szíve nem engedelmeskedik
ennek az igyekezetnek. Felemelte a fejét, és belebámult a nyújtózó lángokba. Ismét
megfogadta, hogy erős marad a következő napokban, két lábbal fog állni a talajon, de nem
igazán tudta elképzelni, hogy Devlin MaeKenzie-vel kapcsolatban akár erős, akár
gyakorlatias tudna maradni.
– Jessica…
A lány riadtan pillantott fel. Szeme tágra nyílt, szíve a torkában dobogott, amikor Dev
belépett a szobába. Nem volt rajta más, csak egy testhez álló farmernadrág. Izmos felsőteste,
szőrös melle, sima hasa és keskeny csípője szabadon pompázott. Olyan karcsú és erős volt,
mint valami ősember. A tűz fénye bearanyozta a bőrét, hangsúlyozta izmai finom játékát, és
úgy cirógatta egész meztelen testét, mint valami kielégült szerető.
– Valami baj van? – kérdezte a férfi.
A kíváncsiságon kívül valami más is bujkált a szemében, ahogy végigfutott a tekintete
Jessicán.
A lány zavarba jött, s nemcsak a benne feszülő kielégületlenség miatt. – Nem…
– Miért nem vagy ilyenkor az ágyban?
Jessica vállat vont. Tekintetét erőnek erejével kellett elfordítania a férfi testéről. – Nem
tudtam aludni.
– Én sem.
– Hosszú időbe telik, amíg újra megszokom a viharainkat. – Jessica idegesen simította ki
a haját az arcából, majd flanel hálóruhájának csipkegallérját kezdte gyűrögetni. Nem volt
képes rá, hogy Dev szemébe nézzen. Még szorosabbra tekerte maga köré a takarót. – Téged is
zavar ez a mennydörgés és villámlás?
Dev nem válaszolt. A kandalló lángjának ugrándozó nyelvecskéit figyelte. Jessica némán
csodálta állkapcsa erős vonalát, kemény arcélét és hosszú, sötét szempilláit. Ökölbe szorított
kezét a plédhez szorította, s ellenállt a sürgető vágynak, hogy odamenjen a férfihoz és
megérintse.
– Mostanában nem alszom valami jól – vallotta be végül Dev. Továbbra is a tüzet
bámulta.
– Te nem házasodtál meg, Dev?
– Hogy képzeled!
Jessicát meglepte a heves válasz. – Miért nem? Bizonyára voltak nők, akik tetszettek
neked.
– Nem eléggé. A házasság örök időkre szól. Hozzám nem illenek a jelmezes főpróbák.
Jessicát furcsa módon megnyugtatta ez a válasz.
– Gondolkodtam magunkról.
– Látod, én meg megtanultam, hogy ez tilos.
Jessica megpróbált nem örülni annak, hogy
Dev még mindig dédelgeti együtt töltött idejük emlékét. – Kiábrándítottalak.
– Csak egyszer, Jessica. Csak egyszer – felelt a férfi. – Eszembe jutnak az utóbbi időkben
olyan dolgok velünk kapcsolatban, amelyet valószínűleg már annak idején észre kellett volna
vennem.
– Nem értem.
– Én… most már igen.
Jessica ösztönei azt súgták, Dev hamarosan érzékeny témákra tér át. Próbálta felvidítani. –
Eső után köpönyeg, hát nem csodálatos?
Dev nekidőlt a mögöttük levő padnak. Nem szólt egy szót sem.
– Nem akartalak megbántani, Dev.
– Mégis megtetted – állapította meg a férfi. – Hosszú időbe telt, amíg igazán rájöttem,
mitől is fosztottál meg minket azzal, hogy felbontottad az eljegyzésünket. Figyeltem a
barátaimat, ahogy teltek-múltak az évek. Főleg azokat, akik jó házasságban élnek. Láttam,
milyen áldozatokat hoznak egymásért, hogyan viselik el a másik távollétét, hogyan élik át,
amikor gyerekük születik, hogyan birkóznak meg a tragédiákkal, hogyan ünnepelnek. –
Ránézett Jessicára. – Irigyeltem őket, mert tudtam, ugyanilyen boldogok lehettünk volna mi
is, ha nem boldogabbak.
– Tudod, hogy nem volt más választásom. Ott volt mami, évekig az idegösszeomlás
határán. Lehet, hogy másképpen fogom fel az egészet vagy látok más megoldási lehetőséget
is, ha lettek volna testvéreim. De nincsenek. És nem lett volna tisztességes még többet várni a
szüléidtől, hiszen már így is mindent megtettek. Gondoskodtak Monicáról, amíg én a
főiskolára jártam. De amikor megszereztem a diplomát, éreztem, hogy felszabadulnak,
örülnek, hogy bepótolhatják azt a sok-sok évet, amikor édesapád hadifogoly volt.
– Mindig is gyanakodtam, több van amögött, hogy felbontottad az eljegyzésünket, mint a
mamád állapota. Még akkor is, ha ezt nem akartad és most sem akarod bevallani.
A lány eleresztette Dev megjegyzését a füle mellett. – Sohasem fogom megbocsátani
magamnak, hogy megbántottalak.
A férfinak meglepetésében kikerekedtek a szemei. – Én már megtettem. Megbocsátottam
neked, mégpedig azért, mert nem szerettél. Talán inkább magadnak kellene megbocsátanod.
– De hiszen én szerettelek! – Jessica megrémült, hogy Dev nem hiszi el, jobban szerette
az életénél is.
– Nem eléggé, Jessica. Közel sem eléggé – emlékeztette. – És most?
Dev kérdése csak tovább fokozta Jessica zavarát. – Vegyesek az érzelmeim veled
kapcsolatban – vallotta be.
– Mit érzel?
– Kuszaságot. Bizalmatlanságot. Kíváncsiságot – sóhajtott. – Dev, ne tedd ezt velem és
magaddal sem. Nem melegíthetünk fel egy ilyen régi históriát anélkül, hogy alaposan meg ne
bántanánk egymást újra.
– Akkor kezdjünk bele egy új történetbe!
– Éppen azt csináljuk. Mint barátok.
– De én többet akarok, a pokolba is!
– Nem adhatok neked többet – suttogta a nő. Alig tudta visszatartani a könnyeit.
Dev hirtelen elkáromkodta magát. Jessica döbbenten húzódott félre. Bűntudat fogta el.
Úgy érezte, miatta tört ki a férfi.
Dev ekkor megragadta a derekát, felkapta, magához szorította, köréfonta a karját. Jessica
rémületében tiltakozni is elfelejtett. Ahogy odatapadt Dev csupasz mellkasához, érezte,
milyen forró a férfi teste. Tombolt benne a vágy.
Akarata ellenére simult bele az ölelésbe, mélyen belélegezte Dev illatát. Akarata ellenére
hunyta be a szemét, akarata ellenére simogatta, akarata ellenére túrt bele ujjaival a férfi
mellkasát borító sűrű, fekete szőrzetbe. Akarata ellenére nyöszörgött s vette át Dev remegését.
Nőttön nőtt a kielégületlensége, forró áramlatokban tört rá a vágy. Végtagjai elnehezültek.
Annyira szüksége volt Devre, hogy beleremegett, együtt zihált a szívverésével, a
lélegzetvételével. Bár az esze mást diktált, most mégis engedett az évekig tagadott, soha meg
nem szűnő vágyakozásának Dev szerelme után.
Kipirult bőre, gyors szívverése, zihálása ellenére Dev nyugodt maradt. Jessica hátradőlt,
ujjaival végigsimított Dev erős nyakán, belefogódzott széles vállaiba. Végül kinyitotta a
szemét, s észrevette a férfi arcán a tartózkodást, a bizonytalanságot.
– Mi a baj?
Dev megragadta, majd ellökte a lány kezét. – Isten a megmondhatója, hogy csak azt
akarom, amit te felajánlasz nekem. De előbb beszélnünk kell, Jessica.
A lány ökölbe szorította a kezét. – Miről?
– Az elején kell kezdenünk. Szeretném, ha azzal kezdenéd, mi történt veled, amikor
édesapád gépét lelőtték. Ez az a része az életednek, amiről soha nem beszélsz, és gyanítom,
azok az évek döntő hatással voltak arra, ami közöttünk történt.
– Nincs igazad.
 Dev megfogta a lány csuklóját. – Igazam van, és ezt mind a ketten tudjuk.
Jessica elsápadt és szabadulni próbált, de Dev most a derekát is átkarolta. Felhagyott a
hadakozással ellene.
– Sohasem beszéltél arról, min mentél keresztül, mielőtt találkoztunk. Én viszont,
emlékszem, sokat meséltem a családomról, s arról, ami apám fogsága idején történt velünk.
Jessica hirtelen úgy érezte, elborítják az emlékei. – Most már nem számít, Dev – suttogta.
– Mindketten tudjuk, hogy számít. Attól nem változik meg az igazság, hogy letagadjuk.
– Túl sokat kívánsz tőlem. Tele volt fájdalommal az az időszak.
– Nemcsak a te számodra, Jessica. Ami apáddal történt, megváltoztatta az egész életedet,
és végül tönkretette a mi boldogságunkat is. – Közelebb vonta magához a lányt, de csak
annyira, hogy még láthassa az arcát. – Mondj el mindent! Nem kell egyedül viselned a terhét.
Megérintette Jessica arcát, de ami máskor megnyugtató lett volna, most csak olaj volt a
tűzre. Jessica váratlanul felkiáltott:
– De egyedül voltam, amikor rám szakadt! Tizenegy éves voltam csak, amikor a lelkész és
a repülőraj parancsnoka eljött hozzánk a hírrel, hogy apa eltűnt. Azzal a nappal zárult le a
gyermekkorom. Mami összeomlott, ápolni kellett. Nem voltak rokonaim, úgyhogy egy
szomszédos családnál helyeztek el arra a fél évre, amíg mami kórházban volt. El sem tudod
képzelni, mit éltem át akkoriban.
Jessica most már nem is tudott gátat vetni szavai áradásának. Évek hosszú során át
felhalmozódó szorongás tört elő belőle. – A tiniéveimet lábujjhegyen járva töltöttem. Nem
élhettem a magam életét, mert túlságosan elfoglalt, hogy gondoskodnom kellett az anyámról.
Még amikor az iskolába kellett mennem, akkor is féltem őt egyedül hagyni. Sohasem
tudhattam, mi vár rám, amikor hazaérek.
– Azt képzelted, kárt tesz magában? – kérdezte Dev ijedtséggel és hitetlenkedéssel a
hangjában.
Jessica most látta csak, milyen ügyesen titkolta eddig az igazságot Monica Cleary
lelkiállapotával kapcsolatban. – Meg is próbálta. Mindig találtam nála altatót. Az orvosok azt
hitték, segítenek rajta, ha felírják, én pedig hiába kértem őket, hogy ne tegyék. Mire
elvégeztem a középiskolát, csak arra tudtam gondolni, hogy elszököm hazulról, mert az csak
egy börtön a számomra.
– Jessica, miért nem szóltál nekem eddig egy szót sem erről? Azt gondoltad, nem érteném
meg?
– Nem tudtam beszélni róla. Olyan mély sebek voltak ezek, olyan sokszor ért csalódás.
Amíg a főiskolára jártam, mindent el akartam felejteni, bár tudtam, hogy végül haza kell majd
mennem. Főleg akkor nem akartam szembenézni a tényekkel, amikor veled voltam, Dev.
Olyan tökéletesen összeillettünk! Ha édesanyád nem győzte volna meg Monicát, hogy
költözzön San Antonióba, amíg én a főiskolára járok, nem lehettél volna az enyém azokban az
években. – Jessica elhallgatott, hogy visszanyerje az önuralmát. – Bár nem mentem hozzád,
örökre adósa vagyok a szüleidnek a segítségükért, hogy megszerezhettem az újságírói
diplomámat. Soha nem köszöntem meg nekik úgy, ahogy megérdemelték volna. – Lélegzete
elnehezült, arcát a kezébe temette.
– A szüleim is sokat gondolnak rád, pedig kerülöd őket, amióta szakítottunk.
– Nem tudok a szemükbe nézni, miután ilyen zűrzavart okoztam. El is megyek itthonról,
ha látogatóba jönnek.
Jessica Dev arcvonásait figyelte. Kinyújtotta a kezét, és remegő ujjaival megcirógatta az
arcát. A férfi borostái végighorzsolták a bőrét, és az érintés szinte szikrákat gyújtott a
testében. – Milyen boldog is voltam veled! Valahol a szívem mélyén tudtam, hogy nem
tarthat soká a kapcsolatunk, nem is szólva a házasságról. De mohó voltam, kívántalak,
borzasztó nagy szükségem volt rád. Te voltál a mindenem, de tudtam, hogy nem lehetsz az
enyém. Amikor előhoztad az eljegyzést, még nem mertem bevallani ezt az igazságot.
 – Bárcsak bíztál volna bennem! Segítettem volna.
– Soha nem szóltam erről senkinek, Dev. Te idősebb voltál, amikor apád hadifogságba
esett, és a te családod erősebb volt. Neked egészen mások voltak a tapasztalataid. Akkoriban
meg voltam győződve róla, hogy nem értenél meg.
Dev a homlokát ráncolta. Teljesen összezavarodott ezektől a soha nem sejtett titkoktól. –
De miért csináltad ezt, Jessica? Miért küszködtél egymagad?
– Apa mindig rám bízta Monicát, ha elment hazulról. Gyerekfejjel ezt nagyon komolyan
vettem. Mindent nagyon komolyan vettem akkoriban. Olyan voltam, mint egy kis anyuka. Az
emberek sokszor meg is jegyezték és dicsértek érte, hogy összetartom a családot. Utólag úgy
látom, kicsit élveztem is, hogy a figyelem középpontjában állok.
– Önsorsrontó elképzelés – jegyezte meg Dev.
Jessica bólintott. – Lehet… valószínűleg… bár ezt akkor nem vettem észre. Igazolhattak
volna a jó jegyek, a sportbéli eredményeim és a sikeres KRESZ-vizsgám. Ehelyett azért
csodáltak és én arra voltam büszke, hogy ügyesen kezelem a számlákat, jól végzem a
házimunkát, kitalálom, mi legyen az ebéd, szívesen foglalatoskodom a kertben, és vigyázok
mamira, hogy ne tegyen kárt magában. Így nem lehet élni.
Dev megsimogatta a vállát, hogy oldódjék a feszültsége.
– Most már nem így élsz?
– Nem annyira. Az idő múlása és az, hogy visszatérünk Észak-Arkansasba, Monicának is
helyreállította a lelki egyensúlyát. Most már egyenlő partnerek vagyunk, s ő megbirkózik a
maga gondjaival. Nem hagyományos anya-lánya kapcsolat a miénk, soha nem is lesz az.
Barátok lettünk, ami nem kevés, ha figyelembe vesszük, mi mindenen mentünk keresztül.
– Ugye, apád volt a példaképed?
– Minden tekintetben. – Felnevetett. Ez volt az első jóízű nevetése, mióta beszélgetni
kezdtek. – Apu mindig szakított rám időt, odafigyelt rám, bátorított. Mindig éreztette velem,
hogy különleges lénynek tart. Még mindig nagyon hiányzik.
Dev le-fel futtatta a kezét Jessica hátán. Érezte, ahogy lassan oldódik a lány feszültsége,
de érezte testének melegét és rugalmasságát is. Tudta, hogy itt nem lehet megállni a
beszélgetésben. – Emlékszem, amikor megszűnt az eltűntté nyilvánítás.
Jessica megremegett. – Nem viseltem valami jól, ugye?
– Sokkal inkább melléd kellett volna állnom akkor, de el voltam foglalva a repüléssel.
Még mindig bánom.
A lány megrázta a fejét. – Nem tehettél volna semmit. Nem halogathattam tovább a
döntést. Vagy hozzád megyek, és úgy teszek, mint aki boldogan tud élni ezek után, vagy
hazamegyek és ápolom az anyámat. Ő akkoriban igen rossz állapotban volt. Hiába szerettem
volna veled élni, Dev, nem varrhattam a nyakadba állandó vendégként az anyámat. Inkább
felbontottam az eljegyzésünket, s az államvizsga után leléptem.
Devben újraéledt a düh, pedig azt gondolta, már túl van rajta. – Szerintem az igazi
problémád az volt, hogy nem akartál hozzámenni egy pilótához – mondta keserűen. – Monicát
illetően valamit kitalálhattunk volna közösen, de ezt fel sem vetetted soha.
– Igazad van. Nem akartam megkockáztatni. Katonai pilóta vagy, Devlin MacKenzie, s a
katonai pilótáknak, ha háború van, ott a helyük.
– Mint apádnak?
– Mint apámnak – ismerte el a lány csendesen. – Tudtam, hogy elveszítelek, ha nem
vagyok rád tekintettel, de ezt a döntést meg kellett hoznom… ilyen körülmények között nem
dönthettem másképp. Sorsszerű volt. Nem változtathattunk rajta, így mind a ketten
elfogadtuk. Te a magad módján, és én is a magam módján.
– Attól még sajnálhatom, nem?
Jessica kisimította a homlokán a ráncokat. – Hízelgő, hogy még mindig gondolsz rám és
tetszem neked, de jobban örülnék, ha boldognak látnálak.
 – Csak te tehetsz boldoggá, Jessica.
Megragadta a lány kezét, és ujjait az ajkához emelte. Ahogy ránézett, észrevette az
ijedtséget tágra nyílt szemében, amikor ujjait sorban megfürdette a szájában.
– Dev, kérlek…
A férfi csábos mosolya az örömök világát ígérte. – Mire kérsz?
– Kérlek, hagyd abba – suttogta Jessica. – Barátok lehetünk, semmi több.
Dev a fejét rázta. Felemelte a lány kezét, s hosszú, forró csókot nyomott a tenyere
közepébe. Aztán ismét elmosolyodott. – Mindig is a barátod voltam, még akkor is, amikor
utáltam, amit velünk tettél. És mindig is a barátod leszek, de azt hiszem, Jessica, te mást
kívánsz tőlem, másra van szükséged.
– A felelősséget és a kötelezettségeimet nem dobhatom el csak úgy.
– Senki sem kívánja tőled, hogy bármit is eldobj. De hol van az megírva, hogy mártírként
kell leélned a nyamvadt életed hátralévő részét. Miért kell neked mindennel egyedül
megbirkóznod?
– Nem vagyok mártír. Csak egy nő vagyok, aki belenyugodott a sorsába.
– Jessica, ébredj fel! Sóvárogsz a boldogságra. Én boldoggá tudlak tenni. Tudom, hogy
így van.
– Mindig is boldoggá tettél – szólalt meg a lány szívszorítóan halkan.
– Akkor engedd, hogy most is azt tegyem. Engedd…
A férfi magához rántotta Jessicát, s valósággal lecsapott az ajkára. Elöntötte a forró
szenvedély. Nem tétovázott, nem volt gyengéd. Úgy robbant a vágya, mint valami tűzlabda,
és azonnal elborította mindkettejüket. Mohó ajkával megragadta Jessica száját, s fürge
nyelvével behatolt a fogai közé. Aztán birtokba vette a testét, az öröm el-elfulladó szavaival.
Szenvedélye választ követelt. Jessica ezt minden habozás és gondolkodás nélkül meg is
adta neki. A vállába kapaszkodva adta át magát a szédítő vágynak, amely végtelennek tűnő
sok-sok éven át bujkált benne. Vonaglott a sóvárgástól, hogy belekóstolhasson a féktelen
szenvedélybe, ami egykor már az övék volt.
Alighogy Dev kigombolta hálóruhája gombjainak hosszú sorát, már könyörgött: – Érints
meg, Dev. Kérlek, érints meg.
Melle hullámzott a várakozástól, mellbimbói keményen meredtek előre, amint a férfi
hozzájuk ért.
Belenyöszörgött Dev szájába. Majd eszét vesztette az örömtől, amikor a férfi két ujja közé
fogta feszes mellbimbóit. Érzéki gyönyör öntötte el, végtagjai elgyengültek, vére
felforrósodott, beteljesülésre váró öle pedig nyirkos lett a vágytól.
Morajló hang ütötte meg a fülét. Megrémült, de aztán rájött, hogy Dev karjai között
biztonságban van. Semmi más nem számított már. Élvezte Dev érintésének birtokló
magabiztosságát. A férfi csókjai egyre mohóbbá váltak. A férfi ismét Jessica életének részévé,
vágyának lelkévé vált.
Odakint még mindig villámlott. A mennydörgés át- meg átjárta a lány minden érzékét.
Kibontakozott Dev csókjából, de a testét nem húzta el tőle. A férfi állának feszítve
pihentette a homlokát. Dev szorosan átölelve tartotta; érezte a szívverését és hallotta a
zihálását.
– Őrültség! – kiáltott fel.
– Hogy lenne őrültség, hogy szükségünk van egymásra? – Jessica nyakába csókolt, ajka
forró volt és lágy. – Habár az időjárásra talán illik ez a szó.
– Csak megőrjítjük egymást. A szemünk láttára, a fülünk hallatára összedőlhet ez a
fogadó, és mi tudomást sem veszünk róla.
Dev szélesen elvigyorodott. – Ne légy úgy felháborodva. Amit most csinálunk, jobb, mint
egyedül forgolódni az ágyban. Amúgy is mindig ilyen szenvedélyesen szeretkeztünk.
– Nemcsak szex van a világon, Devlin MacKenzie.
 Dev szeméből eltűnt a huncutság. – Ez nemcsak szex. Sohasem volt és soha nem is lesz
csak az. Ne becsméreld, ne bagatellizáld azt, ami kettőnk között történik.
Jessica elkapta róla a tekintetét. – Igazad van. Sajnálom.
A férfi megpaskolta az arcát, s arra kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Tíz éven át
annak emlékéből éltem, hogy milyen volt szeretkezni veled, Jessica. Minden együtt töltött
percünk szeretkezés volt, az is, amikor egyszerűen csak együtt voltunk.
– Talán jobb volna, ha most felmennél az emeletre. – Dev arcára döbbenet ült ki. Mintha
pofon vágták volna. – Ennek így semmi értelme.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte a férfi. Szeméből sütött a gyanakvás.
– Nehéz együtt lenni és nem vágyni a… közelségre. Ne kísértsük a sorsot! Talán
mindkettőnknek jobb lenne, ha most lepihennénk. Így, mielőtt bármi történne, tiszta fejjel
dönthetünk majd, hogyan tovább – hadarta magát is győzködve Jessica.
– Nem akarsz velem szeretkezni?
– Nem. Túl korai volna, nem tartanám helyesnek. – Kibontakozott a férfi öleléséből. A
takaróját maga köré csavarva a villódzó tüzet és a vihar növekvő haragját figyelte. – Ne
bízzuk a sorsunkat a véletlenre, Dev. Soha nem volt nekem közömbös, kivel szeretkezem.
– Eszem ágában sem volt, hogy rád támadjak.
– Azt hiszem, mindketten érzelmi mélyponton vagyunk. Nem szeretném, ha csak
használnánk egymást, s utána megbánnánk.
Egy percre elnémultak. Mennydörgés, azután villámlás törte meg a csendet. Dev megfogta
Jessica kezét. Ujjaik egybefonódtak. Hosszú ideig csak ültek egymás mellett, amikor a férfi
végre megszólalt.
– Mielőtt elülne a vihar, egyre jobban tombol.
A lány bólintott. Ránézett Devre. Arra gondolt, bármikor egymásra villan a szemük,
összekapcsolja őket a vágy. – Reméljük, holnapra kitisztul az ég – jegyezte meg.
Dev felállt. – Még nem tudok lefeküdni. Tölthetek magamnak egy konyakot?
Jessica rámosolygott. – Csak ha elfelezed velem.
Nézte, ahogy Dev távozik a nappaliból. Elvezettel töltötte el nyúlánk, erős testének
látványa. Soha nem tudatosult még benne ennyire, micsoda érzéki örömök részesei voltak
együtt. A fejét csóválta. Elképesztette, hogy mekkora vonzerőt gyakorol rá a férfi akár csak
azzal is, hogy átsétál a szobán.
Eszébe jutott, milyen ártatlanul adta magát neki sok évvel ezelőtt, hogyan becézgette őt
Dev akkor is, azután is minden alkalommal. Tökéletes szerető volt, így Jessica nem is volt
kíváncsi más férfiakra. Ez rövid, örömtelen házassága alatt derült ki igazán.
Abban a pillanatban, ahogy kilépett Dev életéből, fokozatosan rájött, hogy senki más nem
képes arra, hogy megfejtse a szíve titkait és érzelmekben gazdag életet teremtsen mellette.
Dev megérdemli, hogy megtudja ezt az igazságot, de Jessica kételkedett abban, fel tudja-e
tárni előtte éveken át tartó félelmeit. Bár a férfi megértette, mennyi veszélyt jelentett a
számára, hogy katonai pilótát szeressen, érezte, mégsem tudja felmérni aggodalmai valódi
mélységeit.
Jessica félt, hogy éppen attól való félelmében veszíti el, hogy ugyanolyan gyengének
bizonyulna, mint az anyja.
 5.

– Mesélj – sürgette finoman Devet, aki visszajött a kandallóhoz, majd súlyos hallgatásba
burkolózott. – Bármi történt is veled, látom, hogy még mindig bánt. Tudom, nem segíthetek a
gondjaidon, de ha beavatsz, talán együtt könnyebb lesz elviselni a terheket.
A férfi Jessicára pillantott, s kezét a karjára tette. A lányban újra fellobbant a vágy,
mégsem húzódott el. Nem volt képes rá.
– Biztosan fáradt vagy – kezdte bátortalanul.
– Nem vészes.
– Aludnunk kellene egy kicsit.
Jessica tisztában volt vele, hogy amíg így dühöng a vihar, le sem tudná hunyni a szemét.
A mennydörgés robajai egy zajos tekepályára emlékeztették. Gyanította, hogy a felettük
elvonuló időjárási front sokáig nem hagyja el őket.
– Ha fáradt vagy, nem kell itt ülnöd velem.
– Sehol sem lennék szívesebben, mint itt, ezt te is tudod, úgyhogy ne akarj folyton
elkergetni. Ha magányra vágysz, csak szólj. – Dev elhallgatott, és a tüzet bámulta.
– Messze jársz, ugye? – kérdezte a lány.
– Csak pár ezer kilométernyire.
– A Közel-Keleten?
Dev letette maga mellé a konyakos poharát, majd előrehajolt, s könyökét felhúzott térdére
támasztotta. Jessica gyöngéden megsimogatta a férfi karját, majd ujjai a vállára siklottak.
Devből hatalmas sóhaj szakadt ki.
– Mondd el, mi történt veled, Dev.
– Velem semmi különös. De lehet, hogy én okoztam egy ember halálát.
Jessica kiegyenesedett. A férfi váratlan vallomása és a hangjából kicsengő szenvedés fejbe
kólintotta. – Hülyeség! Te sohasem bántanál senkit, hacsak nem önvédelemből.
– Ha teszem, amit a kötelességem diktál, életben marad.
– Kiről beszélsz?
– A pilótatársamról, David Winslow-ról. Mögöttem ült az FA-18D-n.
– Úgy tudom, jó barátod.
– Az… az volt.
– Meghalt?
A férfi a fejét rázta.
– Akkor miből gondolod, hogy halott? És miért veszed a válladra a felelősséget?
– Én vezettem a gépet – válaszolta Dev élesen –, ami annyit jelent, hogy az embereimért
is engem terhel a felelősség, nemcsak a bevetés sikerességéért.
– Értem. Ebben nőttem fel én is, hiszen tudod. El tudod mondani a részleteket? Talán
együtt ki tudunk okoskodni valamit.
– Ezt nem kívánhatom meg tőled, Jessica. Nem lenne helyénvaló. És már a szakértők is
több mint két hónapja vizsgálják az ügyet. Semmi újat nem tudnánk kideríteni.
– Ahogy akarod.
– Jessica, bárki másnál jobban tudom, mennyire nehezedre esik repülőgépekről
beszélgetni. Különben is későre jár, és aludnod kell.
A lány érezte, hogy fogytán van a türelme. – A pokolba is, Devlin MacKenzie! Mit tudsz
te arról, hogy mivel tudok én megbirkózni és mivel nem. Ne döntsd el előre. Lehet, hogy pár
éve nagyon is érzékeny voltam erre a témára, de jó okom volt rá. Ezzel te is tisztában vagy.
– Nem így értettem…
– Igenis így értetted. Ne hazudj se magadnak, se nekem. Mindig is afféle lelki rokkantnak
tartottál, mert nehezen tudtam megemészteni, hogy apám, miután gépét találat érte, meghalt a
hadifogságban. De most már nem vagyok lelki rokkant! Nem engedhetem meg magamnak,
hogy az legyek. Benőtt annyira a fejem lágya, hogy belenyugodjam: apám egyike a háború
több tízezer áldozatának. Nem én vagyok az egyetlen, rengeteg olyan ember van, mint én.
Senkinek nem kell többé kímélnie-kényeztetnie engem, neked sem.
Jessica elhallgatott, hogy kissé összeszedje magát. Bár észrevette Dev döbbenetét,
elhatározta, hogy nem vesz róla tudomást. Meg akarta tudni az igazságot, s erre ez a pillanat
épp megfelelőnek kínálkozott.
– Ne haragudj ezért a kifakadásért. De biztosra veszem, bármely más nőismerősödnél
alkalmasabb vagyok arra, hogy beszélgessek veled a repülésről. Főleg, ha ez segít lebontani
azt a falat, amellyel mesterségesen körülveszed magad. Arra is képes vagyok, hogy osztozzam
a bánatodban, hogy olyan barátod legyek, aki meghallgatja, mi bánt s megpróbál segíteni.
Használd ki az alkalmat, mert nem tudok és nem is akarok folyton beleütközni az esztelen
akadályokba, amik…
– Jessie… – suttogta a férfi.
– Jessica, Dev. Szólíts Jessicának – parancsolta. Élénken élt még az emlékezetében, hogy
szeretkezés közben hívta mindig Jessie-nek.
A férfi összeszorította az állkapcsát. Mintha kőből faragták volna az arcát. A tűz fényénél
még több árnyék hullott rá. A lány csaknem ijesztőnek találta.
– Hagyjuk ezt, Jessica. Valószínűleg jót akarsz, de ügyetlenül csinálod. Ha te nem
vigyázol magadra, akkor majd én fogok.
– Nincs szükségem védelemre. Nekem őszinteségre van szükségem. És nem tudlak
„hagyni", amikor rólad van szó. Az elviselhetetlenségig kínzód magad. Mondj el szépen
mindent – kérlelte. – Ne titkold el tovább, amit érzel. Én is titkolóztam, és most már tudom,
hogy hiba volt. Hadd ajándékozzalak meg azzal, amit tőled kaptam azokban az években.
Hadd segítsek rajtad úgy, ahogy te segítettél nekem. Dermedt és riadt voltam, amikor először
találkoztunk, de te meggyógyítottál a kedvességeddel, a megértéseddel, a türelmeddel. Újra
képessé tettél arra, hogy érezzek. Hadd legyek most a barátod, hadd fizessem vissza a
tartozásomat. Ne utasíts vissza!
– Te küzdesz értem.
Megremegett a férfi hangjából kicsengő döbbenettől.
– Persze hogy küzdök érted. Te is küzdenél értem, nem?
Dev bólintott. Forró csókokkal halmozta el Jessica ujjait, miután letörölte az arcán
végiggördülő, s a szája szegletében megakadt könnycseppet.
– Nem vagyok már az a régi, riadt kislány, Dev. Felnőttem. Elhiheted, tudom, mekkora a
tűrőképességem. Oké?
– Nem akarok fájdalmat okozni neked.
– Nekem nem okozol fájdalmat. – A lány a tenyerét Dev arcára tapasztotta. – Csak saját
magadnak.
Dev hátradőlt, és a fejét nekitámasztotta egy párnának. A mennyezetet bámulta. Nem
merte megtörni azt a harmóniát, melyet Jessica kínált neki. Hiába szeretett volna beszélni,
hogy elmesélje azt a tragikus eseményt, mely David Winslow-t megfosztotta a szabadságától
és talán az életétől is. Átkarolta a lány vállát, és fejét a mellkasához szorította.
Jessica érezte a férfi gyengédségét és együttérzését, ahogy megpaskolta a kezét. Devnek
szüksége van rá. És ami még fontosabb, az az ösztön, amely hozzá vezette, nem hazudhat.
– Közel öt hónapig állomásoztunk a Közel-Keleten – kezdte Dev csendesen. – A mi
rajunknak az volt a feladata, hogy felderítést végezzen az ENSZ békefenntartó erőinek
részeként. Tudtuk, hogy a sivatagban van néhány ellenálló csoport. Néhányszor közvetlenül
felettük és a fegyvereik felett repültünk el, de egy idő után megszoktuk.
Jessica feszülten figyelte Dev visszafogott hangját.
– Már majdnem pirkadt, amikor bevetésre indultunk. Az időjárás-jelentés semmi jóval
nem kecsegtetett. A parancsnok azonban ragaszkodott hozzá, hogy elvégezzük a felderítést.
Alacsonyan repülve átfésültük a terepet. Pontosan meghatároztuk néhány sivatagi nomád
település helyét. Megbizonyosodtunk róla, hogy illetéktelen csoportok nem tartózkodnak a
területen. Elsiklottunk néhány menekülttábor felett is, pusztán azért, hogy ne feledkezzenek
meg a jelenlétünkről.
– Szóval afféle rutinfeladat volt?
– Igen, amíg néhány bohóc el nem kezdett lövöldözni ránk. Nem tudtuk, honnan tüzelnek.
A sivatagban könnyű elrejtőzni, főleg, ha fúj a szél és végigsöpör a számum, így nem
láthattuk őket. Pokoli hirtelen történt az egész! Nem hittem a szememnek, amikor eltaláltak
minket. David sem. A gép azonnal és jól látható módon megsérült. Ki kell ugranunk, mielőtt
felrobbannak az üzemanyagtartályok vagy teljesen megbolondulnak a műszereink, futott át az
agyamon. És elveszítettem az uralmamat a gép felett.
Ahogy Dev elhallgatott, Jessica megjegyezte: – Nem hiszem, hogy sok választásotok lett
volna.
– Nem volt. – Egyre jobban szorította Jessica kezét.
– Folytasd – suttogta a lány gyengéden.
– Mielőtt kiugrottunk volna, leadtam az S.O.S. jelzést. A vihar szinte azonnal elválasztott
minket. Bekapcsoltam a vészjelzést a rádiómon, s földet érve, azonnal David keresésére
indultam. A helikopteres mentők húszpercnyi távolságra lehettek tőlünk, de nehéz volt a
nyomunkat megtalálniuk a homokfúvásban, a rájuk irányuló golyózáporban. Én egyre
Dávidét kerestem. Átmásztam egy tucat homokdombon, már azt hittem, betömi a torkomat a
homok.
– És a helikopter, közben?
– A mentőosztag egyik tagja közölte velem, hogy felvette a kapcsolatot Daviddel, s arra
kért, maradjak veszteg. Én meg bolond fejjel szót fogadtam, s egy helikopter felvett.
– Követted a mentőosztag utasításait, s ezt nevezed bolondságnak?
Dev a lány hangjából kiérezte a helytelenítést.
– Nem lett volna szabad felhagynom David keresésével.
– Nem volt más választásod. Amikor egy gépet lelőnek, a mentőosztag utasítását kell
követni.
– A körülmények rendkívüliek voltak.
– Hazudtak neked?
– Nem, de nem is árulták el a teljes igazságot, amíg fel nem emelkedett velem a
helikopter. Akkor már késő volt.
– És David? Elfogták?
– Csak néhány másodperc választotta el attól, hogy megmeneküljön, de ő figyelmeztette a
pilótát az ellenség felbukkanására, és követelte, hogy távolodjon el.
– Tehát te a saját életeden kívül még két mentőosztag tagjainak az életét is kockára tetted
volna, ha továbbra is ragaszkodsz a barátod megmentéséhez?
Dev egy percre farkasszemet nézett a lánnyal.
– Ők legalábbis ezt mondták.
– Miért hazudtak volna neked?
– Talán nem hazudtak, de…
– …te rosszul érzed magad, mivel ép bőrrel megúsztad, ő pedig nem. Aggódtál és még
mindig aggódsz a barátodért. Felelősnek érezted és érzed magad az életben maradásáért, mert
elvileg te felelsz a repülőgép legénységének a sorsáért. Attól féltél és félsz, hogy talán
megkínozták vagy kivégezték.
Dev bólogatott. – Röviden így lehet összefoglalni – ismerte el.
– Mi történt, miután visszakerültél a bázisra?
– Tudod, mi a rendszer. Orvosi vizsgálatok, kihallgatások, beszélgetés a parancsnokkal,
pszichiáteri vizsgálatok, járóbeteggé nyilvánítás stb. stb.
 – Néhány dolgot azért kihagytál, nem? – kérdezte a lány elnéző mosollyal.
– De hiszen tudod, Jessica, hogy megy ez.
– Feltételezem, hogy a kihallgatáson megállapították: te semmiről nem tehetsz.
– Csodás, nem? – vágott vissza Dev gunyorosan.
– Egyáltalán nem. Te soha nem hibázol, Dev. Te vagy a légierő egyik legjobb pilótája,
bizonyíték rá a sok dicséret. Részt vettél a Top Gun-kiképzésen, és repülőoktató is voltál.
Folytassam még?
Dev nem tudta, mit válaszoljon erre. Csak nézte Jessicát.
– Szerepeltél az Öböl-háborúról szóló tudósításokban is. Emlékszel még arra a csinos
riporternőre? Még mindig előttem van. Mintha fel akarna falni riport közben. Megjegyeztem,
hogy egyetlen pilótának sem szentelt annyi időt, mint neked.
– Féltékeny voltál? – érdeklődött Dev. Reménykedő mosoly lágyította meg kemény
vonásait, és már nem látszott annyi szomorúság a szemében.
– Á, dehogy – tiltakozott Jessica. – Bár talán nem volna szabad bevallanom, nagyon
büszke voltam rád.
– Miért, Jessica?
– Mert kitüntetést kaptál azért, amit csinálsz. Hasonló öröm ért engem is az írással
kapcsolatban. Meg tudom érteni, milyen jó érzés, ha Valakit becsben tartanak a mesterségbeli
tudása miatt.
– Elragadó vagy, szívem. Igazán elragadó.
– Azt szeretnéd, ha a barátodat mentették volna meg helyetted.
Devnek ökölbe szorult a keze. – Nem ezt érdemelte.
– És te azt érdemelted volna?
– Nem. Senki sem érdemli meg, hogy bebörtönözzék vagy megöljék azért, mert
történetesen itt vagy ott volt az adott pillanatban.
– Gondolod, hogy még életben van a barátod?
– Nem tudom. Az eset több mint két hónapja történt. Senki sem hallott róla semmit, s
nincsenek diplomáciai kapcsolataink az illető országgal. Beszéltem néhány fickóval, akiknek
az Öböl-háborúban lőtték le a gépét. Igen rossz körülmények közé kerültek, gyakran
brutálisan bántak velük.
– Mindketten jól tudjuk, mi lehet a barátod sorsa. De akármi is, nem kívánna téged a maga
helyébe, igaz? – Dev megrázta a fejét. – Szerintem te is tudod, hogy nem vagy felelős azért,
ami történt. És azt hiszem, mérges lenne a barátod, ha tudná, hogy így gyötrődsz.
– Dave remek fickó.
– Akkor higgy Istenben és higgy abban, hogy David Winslow-t megóvják az ösztönei
meg az, amit a túlélési gyakorlatokon tanult. Bocsásd meg magadnak, hogy hazatértél, még ha
ő nincs is itthon, kezdj újra hinni magadban, mert alaposan rászolgáltál. Semmilyen hibát nem
követtél el, Dev. Remek fickó vagy, csak váratlan helyzetbe kerültél, s ez aláásta az
önbecsülésedet. Tudom, milyen érzés.
– A válásod után éreztél ilyet?
– Igen. Majd belepusztultam a szégyenbe.
– De őszinte voltál a pasashoz, és megtettél minden tőled telhetőt.
– Ugyanez mondható el Devlin MacKenzie FA-18D-pilótáról is. – Jessica nevetett. – Ezt
jól megmondtam, nem?
Dev úgy nézett a lányra, mintha először látná életében. – Mikor lettél te ilyen bölcs és
optimista?
– Amikor elfogadtam magamat a hibáimmal együtt – vallotta be Jessica kedvesen. –
Amikor megbocsátottam magamnak a valós és vélt tévedéseimet. Amikor magamra is időt
szakítottam, nemcsak másokra.
– Csodálatos!
 Jessica riadt pillantással válaszolt a férfi megjegyzésére. Még csak a forma kedvéért sem
mutatott semmi ellenállást, amikor Dev a karjai közé kapta és belecsókolt a nyaka és a válla
közti gödröcskébe. Átölelte a derekát, a nevét suttogta. Dev abban a pillanatban tudta, hogy
végre-valahára megtalálta tíz éve elveszített otthonát.
Élvezte, ahogy a lány melle a testéhez tapad, és bőrének melegét, amely a hálóingen
keresztül is megborzongatta. Alig várta, hogy enyhülést találjon Jessica mély szenvedélyében,
amely percről percre fokozódott.
Ha csak eszébe jutott, hogy szeretkezhetne Jessicával, remegni kezdett a keze. De a
lelkiismerete nem engedélyezte, hogy még többet követeljen. Jessica nagylelkűen
megajándékozta a türelmével és megértésével, önző dolog lenne többet kívánnia ennél.
A lány hátrahajolt, és Dev szemébe nézett. – Jobban érzed magad? – Jessica mosolyogva
szegezte neki a kérdést. Arcának pirosságát még a pislákoló tűznél is jól kivehette. – Csak egy
barátra volt szükséged, aki arra biztat, hogy tisztázd magadban, hogy mindent megtettél a
mégoly nehéz körülmények között is.
– Olyan valakire volt szükségem, akinek vagyok annyira fontos, hogy biztasson.
– Fontos vagy nekem, Dev, de félek attól, hogy túlságosan fontosnak tartsalak.
Egyikünket sem akarom megint kiábrándítani.
– Te is fontos vagy nekem. És nem fogsz kiábrándítani. Nem tudsz.
Dev ujjait a lány ajkához emelte, így intette csendre. Középső ujját odaszorította lágy alsó
ajkához. Jessica felsóhajtott s lecsukódott a szeme.
– Fontos vagy nekem, Jessica – suttogta a férfi –, kimondhatatlanul fontos. Egész testem
sajog a vágytól irántad.
Érezte, hogy a lány ujjai fürgén futnak fel mellkasának sötét szőrzetén. Odahúzta a kezét
csupasz melléhez és kemény hasához. Átölelte: egyszerűen csak így akarta tartani néhány
percig, mozdulatlanul. Elhatározta, hogy elengedi, ha sikerül emlékezetébe idéznie, milyen is
ez az ölelés, de a szándékait nyomban megmásította, amikor megérezte Jessica szétterpesztett
lábának remegését.
Felnyögött. Jessica rugalmas teste, bőrének illata felszította a vágyát – csak az járt már az
eszében, milyen érzéki ez a lány, akit a karjai között tart. Lenyalta a konyakot Jessica ajkáról,
és remegő kezét a lány arcához emelte. Jessica a vállába kapaszkodott, hogy el ne veszítse az
egyensúlyát.
Ajkai szétváltak, hogy szabad bejárást engedjenek a férfinak szája nedves mélységébe.
Dev érezte Jessica csendes tusakodását saját növekvő szenvedélyével, rájött azonban, hogy
többé nem tagadhatja meg magától, amit mind a sors, mind Jessica oly sok évig elvont tőle.
A lány ráfeszült Dev fájdalmasan izzó ágyékára. A férfi belenyöszörgött Jessica szájába,
és a lány derekáig húzta fel a hálóinget. Vadul simogatta a combját és a hasát, incselkedve
haladt a fekete selyem mentén, ama pont felé, amely a nő vágyának titkos kapuját rejtette.
Jessica megborzongott. Dev újra és újra a nevét suttogta, mint valami erotikus éneket.
Néhány szívdobbanásnyival később kiszabadította a száját a férfi csókjai alól s lehorgasztotta
a fejét. Behunyta a szemét. Levegő után kapkodott, amikor Dev apró csókokkal illette
nyakának lágy bőrét.
A férfi nyelve forró, nedves és vágyakozó volt. Hallani lehetett Jessica levegő után
kapkodó nyögéseit, érezni lehetett, ahogy fékezni próbálja remegését, hogy össze ne
roskadjon.
Dev felfelé csúsztatta a kezét Jessica testén, egyre feljebb, amíg tenyere kelyhébe nem
fogta végre a mellét és meg nem érezte kemény mellbimbóit. Hallotta, hogy a lánynak eláll a
lélegzete, amikor a hüvelykujját finoman a mellbimbójára szorította. Ahogy abbahagyta,
Jessica felsóhajtott.
Dev még szorosabban fogta a mellét. Érezte, hogyan duzzad és feszül az érintése nyomán.
– Istenem, Jessie. Nem is tudod, mit jelentesz nekem.
 – Mint ahogy te sem – kapkodott levegő után a lány. A tekintete meggyőzte Devet, hogy
vágya semmivel sem gyöngébb, mint az övé. – Elfelejtettem már, hogy így is tudok érezni.
– Én soha nem feledkeztem meg arról, milyen érzés veled lenni. És arról sem, hogy a
szerelem hogyan szépít meg téged.
Jessica megsimította Dev arcát. A férfi elfordította a fejét, és a szájába vette a nő
hüvelykujját. Jessicán jóleső borzongás futott végig, de nem húzta el a kezét.
– Sok időmbe telt, Dev, hogy ne vágyakozzam rád minden percben. Végül rájöttem, hogy
valami megpattant bennem, amikor elváltunk. Senki sem tudja betölteni a helyedet. Senki. –
Szinte zokogott.
Dev még jobban felhúzta a lány hálóingét, amely így már a mellét sem takarta el. Csukott
szemmel élte át Jessica bőrének varázsát, rózsás mellbimbójának formáját. Tudta, nem éli túl
ezt az éjszakát, ha nem kóstolhatja meg a testét.
Az ajkához emelte a lány mellét. Nyelvével körüljárta a mellbimbóját, majd gyengéd
szerelemmel szopni kezdte. A lány egész testében megborzongott, s ettől Devben is a
tűrhetetlenségig nőtt a sürgetés, hogy vetkőzzön le s keressen enyhülést Jessica testében. De
előbb időt szentelt a másik mellének is: ezer különféle érzést kavart föl benne.
Jessica zavartan nézett fel, amikor abbahagyta. Nem titkolta a könnyeit, megremegett az
álla. – Nem lenne szabad, hogy még mindig ennyire kívánjalak.
Dev gyengéden magához vonta. Hagyta, hogy visszahulljon hosszú hálóruhája, elrejtse
testét a kínzó vágy elől, amely árulkodóan ott tükröződött a szemében. A férfi úrrá lett vad
vágyain, mert tekintettel kellett lennie Jessica nyilvánvaló riadtságára és bizonytalanságára.
Újra megérintette a mellét. Hallotta Jessica szapora lélegzését és érezte a testén végigfutó
remegést. – Mindig is ilyen tökéletes voltál. Még rágondolni is rossz, hogy más is
megérinthetett. Még ha a férjed volt is az.
– Semmit sem jelentett az érintése. Mindig olyan türelmes volt, s nekem szörnyű
bűntudatot okozott, hogy nem tudom szeretni – vallotta be a lány. – Pedig igazán igyekeztem,
hiszen a férjem volt. De nem tudtam kikényszeríteni magamból semmiféle érzelmet vagy
fizikai örömöt. Becsaptam, amikor hozzámentem. Aztán ahogy pár hónappal az esküvő után
már nem is vitt az ágyába, szégyelltem, hogy mennyire megkönnyebbülök. Egyszer azt
mondta dühében, olyan vagyok a karjában, mint egy kőszikla. És igazat adtam neki.
Dev keze ott maradt a lány mellén. Jessica fürkészően nézte a férfit. A mellbimbói,
mintha csak igazolni akarták volna, mennyire fel tudja őt izgatni Dev, vágyakozva meredtek
előre. A férfi ágyékába fájdalom és öröm hasított egyszerre, ahogy Jessica simogatását érezte
a hasán.
– Olyan férfira van szükséged, aki fel tudja szítani a vágyadat, Jessica. Ő nyilván nem
tudta. Te vagy a legszenvedélyesebb asszony, akit valaha ismertem.
– De csak ha veled vagyok.
– Egymásnak teremtettek minket.
Jessica megfogta a kezét. – Régebben én is azt hittem.
– Most már nem, Jessica?
A lány a fejét rázta. Dev keze lesiklott a melléről. Jessica félrehúzódott. – A kötelesség és
a felelősség nem szűnik meg, s én nem menekülhetek előlük.
– Soha nem tudod legyőzni a félelmeidet?
– Én nem félek, Dev, csak tisztában vagyok a realitásokkal.
– Félsz, hogy egy katonai pilótát kell szeretned. Bebeszélted magadnak.
Jessica felállt, és belebújt a papucsába. – Nincs bennem félelem. Egyszerűen nem akarom,
hogy bármelyikünk magára vegye a kockázatot. Nagy különbség.
– Csinálj, amit akarsz, Jessica. Így is, úgy is mindig azt teszed.
– Mindkettőnknek így a legjobb. Talán valamikor majd megérted. Talán egyszer lesz
hozzá elég bátorságom, hogy megértessem veled.
 Dev elkeseredetten csóválta a fejét. – Úgy érzem magam, mint aki eddig a falba verte a
fejét. – Felállt. Még mindig fájdalmasan feszült a teste. Egyre fogyatkozott a türelme
Jessicával szemben.
– Lassan pirkad. Aludnom kell néhány órát, mielőtt nekifogok kint a takarításnak –
magyarázta a lány.
– Segítek.
– Te vendég vagy itt…
– Több vagyok egyszerű vendégnél – mondta a férfi.
– Mami azt mondta, vendégnek jöttél.
– Segíteni szeretnék.
Jessica egy pillanatig tétovázott, azután megköszönte.
Dev a tekintetével elkísérte egészen az ajtóig. Akkor úgy érezte, pár másodpercre még fel
kell tartóztatnia. – Mikor találkozunk?
Ahogy Jessica visszanézett, olyan volt ódivatú hálóruhájában, akár egy diáklány. Lágy
ajka, pirosló bőre, mellének hullámzása, duzzadó mellbimbói viszont a nőt mutatták a hálóing
alatt.
– Mindegy. Amikor felkelünk. – Ezzel eltűnt.
– Jó éjt, Jessie – suttogta Dev az üres szobának. Úgy tombolt benne a reménytelen
sajnálkozás, mint kielégületlen testében a vágy.

6.

Jessica lejjebb vette a lángot a serpenyőben sercegő szalonna alatt, azután megnézte, vajon a
másik lábasban olvadó vaj nem ég-e oda. Felvert néhány tojást egy tálban, majd egy karéj
erős cheddar sajtot helyezett egy kis tálkára, s az egészet a konyhaasztalra készítette.
Kinézett az ablakon. A felhőszakadás és a vad szelek továbbra sem kímélték a környéket.
Tudta, hogy a jelenlegi időjárási viszonyok mellett, s tekintetbe véve a helyi rádióállomás
néhány perccel ezelőtti tornádójelentését, nem tudja felszedni már a fogadó és a tó között
összegyűlt szemetet.
Megreccsent a padló. Jessica hátrafordult. Dev állt a konyhaajtóban. A lány mosolyt
erőltetett az arcára, hogy elrejtse a tegnapi elválásuk okozta idegességét. Dev szürke
pilótapólót, testhez álló fekete farmernadrágot viselt, és cowboycsizmát. Úgy látszott, jól
kipihente magát, pedig legföljebb csak öt órát alhatott.
– Pompás illatokat érzek.
– Készül a tízórai. Mindjárt tálalok.
Dev öntött magának egy csésze kávét, majd odament Jessicához. Szabad kezével átölelte,
finom kis csókot nyomott az orra hegyére, majd lejjebb hajolt egy igazi csókért.
Az ajkával, a nyelvével és a harapdáló fogaival is megpróbálta felizgatni. Jessica tőle
szokatlan módon reagált. A férfi közelsége és viselkedése felébresztette benne a vágyat. Alig
hallotta Dev szavait. – Nemhogy javult volna az idő, még egy kicsit romlott is.
Jessica ügyesen leplezte a zavarát. – Most jelentették be a tornádóveszélyt.
– Riadó a fogadóban? – viccelődött a férfi.
– Nem kell megijedni. Bette Davis után szabadon: ha jönnek a széllökések, kapcsoljuk be
a biztonsági övünket.
– Nem vagy megrémülve.
– Nem. De mindig jónak tartom az óvatosságot és a legrosszabbra való felkészülést. –
Jessica érezte, hogy Dev felfogja szavai kettős jelentését. Tekintete pontosan jelezte is ezt.
– Errefelé általában komolyan vesszük az időjárás-jelentést – folytatta a lány. – Legyünk
résen addig is, amíg eszünk, aztán néhány holmit a biztonság kedvéért leviszek az óvóhelyre.
 – Fel a fejjel! Talán néhány órán belül el fog ülni a vihar. Ha nem, akkor nyugton
maradunk, hallgatjuk a rádiót és… elszórakozunk majd valamivel.
Jessica a homlokát ráncolta.
– Nincsenek illúzióim sem az időjárással, sem veled kapcsolatban. De van egy sakkom és
van egy társasjátékom, a Gazdálkodj okosan!, ha már annyira akarsz szórakozni.
– Nem is annyira szórakozás ez, mint figyelemelterelés a rossz időről – folytatta a férfi,
mintha semmit sem vett volna észre a lány célzásaiból. – így kevésbé idegölő. Amit viszont
igazán szeretnék tudni, az az, hogy meddig akarod még folytatni ezt a játékot kettőnket
illetően.
Jessica vállat vont. – Amíg szükségessé teszed.
– Attól tartok, jól megkaptam a választ.
– Meg. Nem így van?
Diadalmasan bontakozott ki Dev karjából. Odament a tűzhelyhez. Eloltotta a lángot a
szalonna alatt, és papírszalvétával leitatta a kifröccsenő zsírt. Óvakodott attól, hogy
túlságosan elbízza magát Devvel kapcsolatban. Mivel szerette, egyre kevésbé tudott ellenállni
a férfi érzéseinek. Titokban azt kérdezte magától, igazán tiltakozik-e ellene, és hazudott,
amikor nem adott határozott választ.
– Segítsek?
Jessica megrezzent, Dev hangja visszazökkentette a jelenbe.
– Mindjárt kész vagyok mindennel, de köszönöm, hogy felajánlottad. Vegyél egy sütit
közben.
Dev ki is vett egy szedres süteményt a szalvétával bélelt kosárkából. – Látom, fejedbe
vetted, hogy felhizlalsz.
– Rabszolgahajcsár hírében állok. Szükségem lesz az erődre, ha ki tudunk jutni s
hozzáfoghatunk az igazi munkához. – A férfira mosolygott. – Látom, kipihented magad.
– Igen. Hónapok óta ez az első eset, hogy nem gyötörtek rémálmok. Lehet, hogy pokoli
kínokat okozol a testemnek, Jessica Cleary, de átkozottul jót teszel a lelkemnek.
– Örülök neki.
– Én is örülök, hogy ennyi energiát pazarolsz rám.
– Hülyén hangzik – nevetett föl a lány.
– Nem, egyáltalán nem. Tegnap éjszaka szinte oroszlánként harcoltál értem és a lelki
nyugalmamért. Nem sok emberrel találkoztam életemben, aki meg tudta volna érezni, mikor
kell makacsul szembeszállnia velem, még azt is megkockáztatva, hogy kihoz a sodromból.
Jessica hirtelen elvigyorodott.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte elbizonytalanodva a férfi.
– Te vagy mulatságos, Devlin MacKenzie. Szerintem még a legközelebbi munkatársaid és
barátaid se tudják, hogy egy kiscserkész rejtőzik fesztelen fölényességed és erőszakos
férfiasságod mögött.
Dev a szívéhez kapott. – Nem tartasz már szívdöglesztő pilótának?
– Ne félj, nem árullak el.
Nevetett, amikor a férfi kezét leejtve végignézett a mellkasán. – Látod ezt?
Másodpercenként félliternyi vér bugyog ki belőlem.
– Edd csak a süteményedet.
– Igenis, asszonyom.
Jessica megtöltött egy tálat sonkás tojással, majd ő is asztalhoz ült. Nézte, ahogy Dev
sajttal és salsával javítja föl a tojást.
– Úgy gondoskodsz rólam, mint egy anya, Jessica.
A lány nem számított elismerésre, a tányérját bámulta. Tudta, hogy a férfi a tojásra céloz,
amit annyira szeretett mindig, s lám, Jessica nem felejtette el, és még salsát is tálalt hozzá,
amit sok évvel ezelőtt fedeztek fel egy dél-kaliforniai útjukon.
 Mégis úgy tett, mintha nem értené a célzást. – A nyugati partról érkező vendégeink
szeretik, ha ismerős fűszereket találnak az asztalon. Nem mindenki éri be törpeharcsával
naponta háromszor, még én magam sem. Úgy variálom a menüt, ahogy tudom.
– Akkor is köszönöm a figyelmességedet, Jessie.
Jessie.
A lány érezte, hogy felforrósodik a teste. Már az a halk, szexis hang, ahogy kiejtette a
száján: „Jessie", erotikus képek özönét indította el benne, meglódította a képzeletét.
Ezek az arról az időszakról szóló képek megtörték a múlt felidézésével kapcsolatos
ösztönös ellenállását. Megjelent előtte, ahogy meztelen testük szenvedélyesen összefonódik.
Aztán egy újabb kép következett: egynapos kenuzás után szerelmesen suttognak egy
tábortűznél. Végül az az éjszaka, amikor elfogadta Dev házassági ajánlatát, mert hinni akart
abban, hogy érzéseik ereje minden nehézségen úrrá lesz.
Mindjárt megszakad a szívem, gondolta. Egy darabig csendesen várta, hogy elmúljon a
fájdalom, aztán beletemetkezett a reggelijébe.
– A régi jó étvágy nehezen csillapodik, ha egyáltalán csillapul. Mit szólsz ehhez, Jessie?
Nyílt, kutató tekintete találkozott a Jessicáéval. A lány állta a pillantását, bár pontosan
érezte a testéből sugárzó feszültséget is. Az az üzenet sem maradhatott rejtve előtte, hogy nem
menekülhet. – Teljesen igazad van.
– Az a kérdés, megszűnik-e teljesen. Van olyan vágy, amelyik fennmarad, hiába próbáljuk
letagadni vagy elfelejteni.
– Kihűl a tojás – csattant föl Jessica ingerülten.
– Jessica…
– Kérlek, Dev, hagyd ezt abba. Tudom, mire akarsz kilyukadni.
A következő húsz perc szinte csendben telt el, csupán Dev ajánlotta fel, hogy tölt még egy
kis kávét.
Bár a férfi nem zaklatta tovább, Jessica alig érezte, mit eszik. A vad szél zúgása és az eső
monoton zuhogása töltötte ki a párbeszédüket megszakító csendet.
A némaság, amely hirtelen elborította a házat, a horrorfilmek rémületes feszültségére
emlékeztette Jessicát. És villamossággal telt meg a levegő, amikor elkapta Dev csábító
pillantását.
Leejtette a villáját. A koppanás csak fokozta a rémületét. Felpattant, és odarohant a
mosogató fölötti ablakhoz. Hallotta, hogy Dev is hátrahúzza a székét. Ugyanebben a
pillanatban felfedezett egy tölcsér alakú felhőt, amely szabálytalanul gomolygott a Willow-tó
közepénél.
A pult szélébe kapaszkodott, de olyan erővel, hogy egészen elfehéredtek az ujjai.
Felkiáltott, amikor a felhő „becsapódott” a tóba, s valóságos gejzír tört fel a magasba. Olyan
volt az egész, mint egy vad kölyök féktelenkedése.
– Istenem – suttogta.
Felkiáltott, amikor Dev határozott mozdulattal elhúzta az ablaktól. Nem ellenkezett, nem
bánta, hogy a férfi vezeti. Megálltak a konyha ajtajában. Valamit kérdezni akart, de Dev
megelőzte a válasszal.
– Ha a forgószél ideér, kitörheti az ablakot, megsebesíthet vagy megölhet az üveg –
kiabált át a szélzúgáson. A fogadó épületét is mintha félelem rázta volna meg.
Jessica mély lélegzetet vett, úgy próbált nyugalmat erőltetni magára. – Természetesen
igazad van. Hülyeség volt tőlem.
– Alig hiszek a szememnek, olyan gyorsan ért ide…
– Hol az óvóhely bejárata, bent vagy kint?
– Kint!
– Most már késő, hogy kimenjünk. Veszélyes lenne – magyarázta Dev.
 Jessica beleegyezően bólogatott. Közben körbefuttatta a szemét a konyhában – azon
gondolkodott, milyen más menedéket találhatnának a tornádó hirtelen támadása ellen. Fák
reccsenése, visszhangzó dübörgés, csörömpölés, aztán egy szörnyű visító zaj, amelyet nem
tudott mire vélni, végül arra késztették Jessicát, hogy engedelmeskedjék életösztönének.
Az időjárás-jelentésben megfogalmazott tanácsoknak megfelelően térdre borult s a
tétovázó Devet is lerántotta maga mellé. Az étkezőasztal felé kúsztak.
Maguk elé húzták az asztalt körülvevő székeket, így barikádozták el magukat a zuhanó
tárgyak elől, ha a tornádó kárt tenne a fogadó épületében. Jessica azonban akkor érezte magát
igazán biztonságban, amikor Dev átölelte.
Egymásba kapaszkodva hallgatták a tomboló zajokat. Jessica képzeletében a pusztulás
képei jelentek meg. Végül behunyta a szemét, és a fejét Dev vállára támasztotta.
Imádkozni akart a biztonságukért. Jeges rémület járta át a testét, és szüntelenül remegett.
Dev magához szorította. Vigasztalta, csitítgatta, minden rendben lesz.
Aztán a tornádó amilyen hirtelen érkezett, olyan hirtelen véget is ért. Jessica a tűzhely
fölött lévő órára pillantott: nem egészen tíz percet töltöttek az asztal alatt.
– Jól vagy? – kérdezte a férfi, és felsegítette.
Jessica kisimította homlokából a haját, leszedett néhány morzsát a farmernadrágja térdéről
és megigazította a pulóverét. – Igen, azt hiszem.
Dev még egyszer átölelte, aztán elengedte. – A nehezén túl vagyunk, de azt hiszem, nem
árt megtudni, várhatunk-e még valami hasonlót. – Odament a pulthoz, és bekapcsolta a
hordozható rádiót.
Jessica, mintha nem is ő élte volna át az előző percek halálos rémületét, kezdte
összeszedni a mosatlan edényeket. Dev dühösen kifakadt, elvette tőle a tányérokat, poharakat,
s lenyomta Jessicát a legközelebbi székbe. – Teljesen ki akarsz borítani?
A lánynak tágra nyílt a szeme, nem értette, mi baja.
A pokolba is! A férfi belekócolt rövid, sötét hajába, csak aztán tudta kinyögni: – Ne
haragudj, Jessica, de ez most nem a megfelelő idő arra, hogy mosogass és egyéb módon
szorgoskodj. El vagyok ragadtatva szembetűnő talpraesettségedtől, konyhai tapasztalatodtól
és üzleti éleslátásodtól, de egy percig azért maradj veszteg. Sápadt vagy, félek, hogy össze
fogsz esni.
Jessica bólintott, és óvatosan visszaereszkedett a székre. Bár hálás volt azért, hogy Dev
félti és törődik vele, azért gyengének és gyámoltalannak sem szeretett volna mutatkozni. Azt
sem értette, mi hozta ki a férfit ennyire a sodrából. Persze Devnek igaza van. Hiszen ő
valóban a függetlenségét hangsúlyozza szinte állandóan. Ostobának érezte magát e percben,
de nem jutott eszébe jobb, mint hogy megkérdezze, maradt-e még kávé.
A férfi egy üveg narancslét nyomott a kezébe. – Inkább ezt idd, ez most jobb lesz.
Jessica, miközben belekortyolt a juice-ba, Devet figyelte, amint karba tett kézzel a pultnak
támaszkodik. A férfi a rádiót hallgatta.
– Félóránként van időjárás-jelentés. Csak egy kicsit kell várnod a következőre.
Dev csúnyán nézett rá, mert közben a disznóhús áráról és hasonló dolgokról folyt a szó, s
ez Jessica világába illett bele. A lány végül nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát.
– Nyugodj már meg, Dev. Én jól vagyok, de te kezdesz Stephen King fenyegető
regényhőseire emlékeztetni.
Dev nem vette észre a megjegyzésben bujkáló humort, szúrós tekintettel nézett a lányra: –
Kezd visszatérni a színed.
– Ne aggódj értem! Tényleg jól vagyok. Csak minden olyan gyorsan történt.
Tulajdonképpen soha nem éltem át hasonlót, bár sok éve élek itt, a tornádó fenyegette zóna
közepén. – Szeme a mosogató fölötti konyhaablakra tévedt.
– Mi baj van?
– Aggódom a kinti kár miatt – vallotta be a lány.
 – Gondolhattam volna.
Dev odament az ablakhoz, s kinézett. Jessica aggódva figyelte, leste az arcát. A férfi
hirtelen megdermedt.
– Elállt az eső, nem fúj a szél.
– Dev, ne beszélj mellé. Van biztosításom. Kérlek, mondd meg az igazat.
A férfi zord arckifejezéssel fordult felé. – Egy kivételével mindegyik házikó áll még. A
padok és kerti székek nagy része a tavon úszik. A virágoskerted olyan, mintha cséphadaróval
verték volna szét. Az úszómedence tele van fadarabokkal, a teniszháló hiányzik. A kikötő egy
részét elborította a víz és a sár. Ugyanígy a hajóhíd felét is. Sok fa kidőlt, egyikük arra a
házikóra zuhant, amelynek egyébként is csak egy fala maradt épen. – Jessica felé fordult. –
Sajnálom, Jessica. Tudom, milyen büszke voltál erre a nyaralótelepre.
A lány mosolyt erőltetett az arcára. – Az a lényeg, hogy senkinek nem esett baja.
Dev odalépett hozzá, elékuporodott, és megfogta a kezét.
Jessica most már nem tudta visszatartani a könnyeit. – Annyit dolgoztunk, hogy szép
legyen ez a nyaralótelep.
– Ne veszítsd el a kedved.
– Arról szó sincs – állította Jessica. Makacsság tüze lobogott kék szemében. – Melyik ház
pusztult el?
Dev hallgatott.
– Csak nem a tiéd?
– De, attól tartok.
– A holmijaid…
– Mindketten tudjuk, hogy a tárgyak pótolhatók, nem úgy, mint az emberi életek. Inkább
mondjunk hálát, hogy nem dőlt romba körülöttünk a fogadó. – Dev felegyenesedett, de nem
engedte el a lány kezét.
Jessica érezte, most rajta a sor. Nem is próbálta már tagadni vagy leplezni, milyen nagy
szüksége van a férfira. Megadóan simult hozzá, s azonnal megnyugodott. Átkarolta a férfi
derekát. – Olyan jó, hogy itt vagy – suttogta.
Dev a mutatóujjával felemelte a lány állát, két tenyerébe fogta az arcát, és végignézett
rajta. – Nem is akarok másutt lenni, Jessie.
Jessica egészen megfeledkezett a vihar pusztításairól. Semmi másra nem gondolt, csak az
őt karjában tartó férfira, akinek odaadta a szívét, s aki egyetlen érzéki csókjával mindig fel
tudta kelteni a vágyakozását.
Simogatta Dev hátát; végigtapogatta a vállát, aztán kezei közé fogta a fejét. A ruhán át is
érezte a férfi vágyának erejét, ösztönösen hozzásimult.
– Jessie, megölsz – suttogta Dev a vágytól rekedten.
Ahogy Jessica hozzásimult, beékelte magát a combjai közé, s az ölét kereste, azt a bölcsőt,
amely arra teremtődött, hogy befogadja ágaskodó férfiasságát.
Jessica elszédült és egészen összezavarodott, remegett a vágytól. Becsúsztatta kezét Dev
pólója alá, és a mellkasán borzolgatta a szőrt; érezte, milyen forró a bőre és hogy ver a szíve.
Rátalált a mellbimbóira, és addig játszott velük, amíg a beteljesülés késése arra nem késztette,
hogy leengedje a kezét.
Remegett a vágytól. Odafordult Devhez, vakon keresve a száját. Ugyanebben a
pillanatban a férfi benyúlt a pulóvere alá s a lány csupasz melléhez ért. Jessica szopogatni
kezdte a férfi nyelvét, majd hagyta, hogy az mélyen belecsókoljon a szájába. A szenvedély
tüze villámgyorsasággal borította el a testét, s megadásra késztette.
A férfiban már iszonyúan ágaskodott a vágy, de nem törekedett gyors kielégülésre.
Gyengéden simogatta és csókolta Jessicát, aki lassan újra magához tért. Néma ölelésben
forrtak össze és mindenről megfeledkeztek. Amikor Jessica kinyitotta a szemét, Dev
tekintetével találkozott.
 – Nem is vártam… – kissé tétovázott, nem tudta, hogy mondja ki, ami kavargott benne. –
Olyan hosszú idő telt el. Nem is reméltem volna, hogy férfi még örömet okozhat nekem az
életben.
Dev még szorosabban ölelte. Tekintetébe szomorúság és sajnálkozás vegyült. – Mindig a
napsugárra emlékeztetsz, amikor szeretkezünk, Jessie.
– De te… nem fejezted be…
Dev odafordult hozzá, feltárva lüktető testét. – Érzem, azonnal elmegyek, ahogy beléd
hatolok – kiáltott fel rekedten, – De amikor benned leszek, Jessie, gondoskodom róla, hogy
mindig visszavárj.
Jessica nagyon kívánta. Mindent akart tőle, s örök életre szólóan. Egymáséi lesznek,
muszáj, gondolta, ennek így kell lennie. Érezte Dev kezét a derekán.
– Telefonjelentéseket kaptunk a tóparti településeken keletkezett károkról. Sandy Pointnál
a kár nem jelentős… – hangzott fel hirtelen a rádióbemondó hangja.
Dev a székéhez vezette Jessicát, egy másik széket pedig odahúzott magának. Térdüket
egymáshoz szorítva, kéz a kézben hallgatták az időjárás-jelentést.
– Megfigyelőállomásaink jelentése szerint Észak- és Közép-Arkansasban, illetve Dél-
Missouriban egy órán belül teljes tornádókészültséget kell elrendelni. Amint már korábban is
értesítettük róla hallgatóinkat, a Willow-tónál bizonyos időjárási feltételek esetén olyan
minitornádók keletkezhetnek, amelyeket a radar nem jelez. Ebben a térségben napközben és
talán még éjszaka is kiszámíthatatlan marad az időjárás. Ismétlem, megfigyelő állomásaink
jelentése szerint…
Jessicának kényszerítenie kellett magát, hogy kijózanodjék, bár továbbra is tombolt benne
a vágy. Most nem hagyhatja figyelmen kívül az időjárás-jelentést, hiába is szeretett volna a
hálószobájába vonulni Devvel, és tudomást sem venni a tornádó pusztító erejéről, elfeledkezni
rászoruló anyjáról.
Nagyot sóhajtva fölállt, s elindult az éléskamra felé. Egy, már a veszély esetére
előkészített kosarat hozott elő tele ennivalóval. Lerakta az ajtóhoz. Egy doboz gyertyát is
hozott, néhány skatulya gyufával. Csak akkor torpant meg, amikor Dev kezét érezte a vállán.
– Segíthetek?
Bólintott. A férfi megsimogatta az arcát, Jessica megragadta a simogató kezet, s még
mielőtt Dev visszahúzhatta volna, gyors csókot nyomott a tenyerébe. A férfi elmosolyodott,
de Jessicának melankolikusnak tűnt az arckifejezése. Megfogadta, később megkérdezi majd,
mi baja.
– Hálózsákokra és takarókra is szükségünk lesz. A második emeleti ágyneműtárolóban
találod meg őket. Ki van írva az ajtóra.
– Valami ruhát ne hozzak le?
– Nem, kösz. Az óvóhelyen van. Viszont gyorsan meg kell néznünk a házikót, hátha meg
tudjuk menteni egy-két ruhádat.
– Megtaláljuk őket később is.
– Ha az idő megint rosszabbra fordul, akkor nem. Ez az egyetlen alkalom.
– Akkor kimegyek egyedül.
Jessica megragadta a csuklóját. – Mindig azt mondtad, így, ketten vagyunk jó csapat.
Együtt gyorsabban végzünk. Ne vitatkozz. – Összeért a tenyerük, egymásba fonódtak az
ujjaik. – Féltelek.
– Akkor legalább szemmel tarthatsz, amíg átkutatjuk a házad maradványait – szólalt meg
a férfi kissé vidámabban.
Miközben elindult, gúnyosan motyogott valamit a női lélek rejtelmeiről. Jessica pedig az
utolsó pillanatban berakott még egy-két holmit a nagy kosárba. Meleg dzseki volt már rajta,
csizma és esőkabát is.
 Pár perccel később Dev is belebújt a bőrkabátjába, majd követte a hátsó ajtón át egy
halom hálózsákkal és takaróval a karjában.
Ahogy kiléptek a zuhogó esőbe, Jessica ismét megállapíthatta magában, kár tagadnia Dev
iránt érzett szerelmét. Azt is hozzátette, az anyatermészet épp most figyelmeztette, milyen
könnyen elillan az élet, s mennyire természetes szükséglet a szerelem.
Együttes erővel is épp hogy csak ki tudták nyitni a fogadó alatti óvóhely nehéz ajtaját. Az
óvóhelyet még az eredeti tulajdonos építtette, és Jessica hozta rendbe az anyjával. A fogadó
alagsorától egy kb. 25 cm-és beton-, illetve kőfal választotta el.
A lány zseblámpája fényét villogtatva mutatta az utat, ahogy a terméskőből készült
lépcsőn lefelé ereszkedett a pincébe. Devnél is volt egy zseblámpa.
– Lent már van néhány gumimatrac, ivóvíz, két olajlámpás és egy mentőláda. – Lerakta a
kosárkát egy kis fémasztalra, aztán szembefordult Devvel.
– Jessica Cleary, te olyan vagy, mint egy kiköpött…
– Kiköpött micsoda?
– Cserkészlány – fejezte be a mondatot Dev pimasz vigyorral.
Jessica kiöltötte rá a nyelvét, aztán elnevette magát.
– Komolyságot kérek!
– Igenis, uram.
Dev komolyságot akart erőltetni az arcára, de a szemében mosoly bujkált.
– Mit szólnál néhány plusz zseblámpához és elemhez?
A lány egy szekrényre mutatott a pince hátsó sarkában. – Ott vannak, bent. Minden
elsején lejövök ide ellenőrizni, tehát tudom, hogy minden működőképes.
Dev átkarolta, úgy kérdezte: – Ugye nem bánod azt, ami köztünk történt?
Jessica a fejét rázta, de nem mert a férfi szemébe nézni. Ahogy Dev az ágyékát az övéhez
szorította, forróság futott át rajta.
– Nem bánod, hogy letetted a fegyvert?
Ahogy két kézzel fogta a derekát, érezte a lány feszültségét. – Nem, nem bánom.
– Akkor miért látok még mindig félelmet a szemedben, amikor azt hiszed, hogy nem
figyelek oda?
– Mert félek.
– De hát mitől, Jessie? A világért sem bántanálak.
– Nem tőled félek, hanem magamtól.
– Még mindig kívánsz?
Jessica elpirult az intim kérdéstől. Elborították az érzelmek. – Nagyon – suttogta.
– Én is. És mindig is kívánni foglak.
A lány mutatóujját a férfi szájára tapasztotta. Arca nedves volt az esőcseppektől. Mintha
sírt volna, de igazi könnyei a szívében maradtak volna elzárva.
– Ne beszéljünk a jövőről – szólalt meg. – Osszuk meg, amink van, s ne törődjünk semmi
mással.
– Szerintem ez csak a kezdet – fejtegette Dev aggódó és kissé zavart tekintettel. – Én
többet akarok, Jessie. Egyre többet.
Jessica behunyta a szemét, és homlokát a férfi mellkasához szorította. Belélegezte az ázott
bőr szagának és Dev férfias illatának furcsa keverékét. Beleremegett a gondolatba, hogy a
férfi otthagyhatja haragjában és csalódottságában. Tudta, összetörne a szíve, ha megint
elveszítené.
– Én is kívánlak, Devlin MacKenzie.
– Akkor most eressz és várj meg itt. Jobban érzem magam, ha tudom, hogy biztonságban
vagy.
– Szó sem lehet róla.
 Devnek ugyancsak iparkodnia kellett, hogy Jessicát utolérje. Amikor sikerült,
rávigyorgott. A lány próbált ugyan helytelenítően nézni, de végül csak egy rajongó puszit
adott neki, és megfogta a kezét.
A sötétedő égbolt egyre erősödő robajai elnémították a nevetésüket, és gyorsabb
cselekvésre ösztönözték őket. Leszaladtak a Willow-tó melletti ház romjaihoz.

7.

Bár Dev többször is hangsúlyozta, nem bánja, hogy személyes holmijai elvesztek, Jessica úgy
érezte, ő is felelős a veszteségéért, hiszen ésszerűbb lett volna, ha Monica a fogadó épületében
helyezi el a férfit, s nem törődik azzal, mit szól a lánya, hogy hajdani szeretőjét egy emelettel
a saját szobája alatt találja.
Jessica és Dev csak pár másodperccel előbb ért vissza az óvóhelyre, mielőtt az eső újból
zuhogni kezdett. A szél vad rohamai is megújultak. A pinceajtót kulcsra kellett zárniuk.
– Beszélni fogok a biztosítóval, hogy fizesse ki a károdat, a ruháid, a könyveid és egyéb
holmijaid árát – biztatta a lány Devet. A pince huzattól védett helyein gyertyákat helyezett el.
– Kérlek, most már szállj le a ruhatémáról. Túl van tárgyalva.
– Azért nem kell gorombáskodnod – vetette közbe a lány zavartan.
– Nem vagyok goromba. Csak nem akarok már a holmijaimmal foglalkozni. Sokkal
fontosabb dolgunk van most.
A lány tudta, hogy igaza van. Elvörösödött és belemerült a gyertyák rendezgetésébe. Pár
perccel később egy nehéz tárgy vágódott neki a csukott pinceajtónak, majd utat talált a fogadó
belsejébe. Üvegcsörömpölés hallatszott. Jessica érezte, képtelen már megakadályozni
otthonának és megélhetési forrásának pusztulását. A tehetetlenségtől ökölbe szorult a keze.
Dev ekkor átfogta a derekát. Jessica megmerevedett az érintéstől, de hagyta, hogy a férfi
magához húzza. Új, másfajta feszültség költözött belé, amikor a férfi odadörgölte a fejét a
nyakához. A lány boldogan érezte, hogyan feszül testéhez Dev izmos mellkasa, sima hasa és
kemény combja. Ismét úgy érezte, gondoskodás és védelem alatt áll. Ismét kívánta a férfit,
akit szeretett.
– Nyugodj meg. A vihar nem szűnik meg egyhamar, de mi biztonságban vagyunk, egy-két
napra elegendő az ennivalónk, meleg helyen tudunk aludni. Valószínűleg sokaknak nincs
ilyen szerencséjük.
Jessica mocorogni kezdett Dev karjában. – Azt hiszem, kicsit zaklatott vagyok.
A férfi mosolygott és ujjaival a lány arcát keretező sűrű, sötét hajba túrt. – Tudom, nehéz
végignézni, ahogy a természet nyolcévnyi kemény munka eredményét dúlja szét, de nem
tudod megakadályozni, ami odakint történik. Még ha a fene fenét eszik; akkor sem, ha magad
vagy az ördög, akkor sem.
Jessica elmosolyodott. – Kicsit kínos, hogy ilyen pontosan megfigyeled a
személyiségzavaraimat.
– Ezek csak személyiségjegyek, nem személyiségzavarod. Előfordult valaha is, hogy az
idegességed miatt hibáztattalak?
– Össze sem tudom számolni, hányszor.
Fütyült rá, hogy a férfi a fejét csóválva motyogja: – Mit csináljak magával, hölgyem? –
Jessica tisztában volt vele, mit akar csinálni vele, s osztozott a szándékában. – Jessica, rád
mindig vigyázni kellett. Tudtam, hogy ez örökké így lesz. A lány kissé hátrahúzódott és úgy
nézett
Dev szemébe. A férfi még jobban ellágyult. – Valaki megjósolta, hogy korán elvesztem a
vigyázó szemeket, és életem hátralevő részét azzal fogom tölteni, hogy megpróbálom
visszaszerezni őket.
 – Szerintem valami mást is vissza akarsz szerezni – évődött Jessica.
– Mi mást? Megesz a kíváncsiság.
– Várj, előbb felfújom a gumimatracokat.
Dev azonban megragadta a lány csípőjét, magához szorította, hogy érezze, hogyan feszül
a teste a farmernadrág alatt. Jessica alig tudta türtőztetni magát, hogy azonnal oda ne nyúljon.
De hogy ilyen vakmerő legyen Devvel szemben, annak még a gondolatától is kirázta a hideg.
– Úgy látom, többet akarsz, mint egy csók – állapította meg Jessica, és lehúzta Dev fejét,
ajkát az ajkára tapasztotta s vad felfedezőutat tett a szájában. Aztán hirtelen hátralépett, s
elgondolkodó arckifejezéssel palástolta testi sóvárgását. A pincébe hozott kosár tartalmát
kezdte szétválogatni.
Nem akarta, hogy Dev akár csak egy picit is megérezzen az ereiben feszülő vágyból és
szeméremteste gyötrelméből. Áhítozott az érintésére és a múltjukat idéző csókjaira.
Bekapcsolta a rádiót, s a helyi adóra állította.
Ahogy rosszabbodott a helyzet, egyre gyakrabban közöltek időjárás-jelentést. A tomboló
széltől alig értették egymás szavát, így mindketten a tornádóval kapcsolatos hírekre
összpontosítottak.
Jessica nem akart elaludni, de mivel Dev erre biztatta, és mert kimerült a rengeteg
tennivaló közepette, hagyta, hogy végül legyőzzék az álmatlan éjszaka meg az átidegeskedett
nap fáradalmai, és végignyúlt annak a hálózsáknak a tetején, amelyet Dev egy kétszemélyes
gumimatracra helyezett. A férfi kezét szorongatva mély álomba merült.
Dev ott ült mellette, hátát a kőfalnak támasztva. Egy másik időszak és egy másik helyszín
jutott eszébe, amikor még nem fedezte fel, milyen jó csak úgy védtelenségében nézni a nőt,
akit szeret az ember. Átkarolta s egy takarót húzott magukra.

Jessica pár óra múlva ébredezni kezdett. Csendben maradt, próbálta kivenni a zúgó szél és a
nem szűnő eső zajain keresztül a legújabb időjárás-jelentést.
Megborzongott, micsoda károk keletkeztek a déli területeken. Behunyta a szemét. Jólesett,
hogy Dev testének melegét érezheti a közelében. Figyelte mély lélegzetvételét, s közben arra
a számtalan éjszakára emlékezett, amelyet egymás karjában töltöttek meztelenül,
csillapíthatatlan vággyal egymás iránt.
Sürgetést érzett a testében. Úgy akart kibontakozni Dev karjából, hogy ne zavarja meg a
férfi álmát. Tétovázott, mert érezte, hogy Dev álmában is marasztalja. Felsóhajtott, ahogy a
férfi magához húzta. Melle nekifeszült a mellkasának, öle bölcsője lett Dev ágyékának;
döféseinek ereje meglágyította a csontjait.
Remegett. Átengedte magát ősi ösztöneinek. Kívánta Devet, és nem akarta már letagadni
érzelmeit és vágyakozását. Arra is rájött, hogy nemcsak testileg van rá szüksége. Ezerféle
módon, ezer különböző ok miatt szerette és kívánta.
Testét nekifeszítette Devnek, érezte, mennyire akarja őt a férfi. Saját vágyakozása is egyre
fokozódott. Ujjai hegyével végigsimította a férfi arcát.
– Jessie…
Biztos volt benne, hogy Dev mélyen alszik, s így nyugodtan tanulmányozhatja csontos
arcának erőteljes vonásait. De a férfi hirtelen összeráncolta a homlokát, és megint csak a
nevét suttogta. Jessicának könnyek szöktek a szemébe, annyi szomorúságot és bánatot hallott
ki a hangjából.
– Ó, Dev, hogy is tudok nélküled élni? – suttogta. Ugyanebben a pillanatban Dev mély
lélegzetet vett, és megint belemarkolt a lány csípőjébe.
Jessica egész testével feléje fordult. Megadta magát a vágynak, hogy kifejezhesse
legmélyebb érzéseit. Nyelvével végigszántott a férfi ajkának szélén. Azzal ámította magát,
hogy csak Dev szomorúságát akarja enyhíteni, de tudta, hogy hazudik.
 Dev gyors válasza nyomán tetőtől talpig végigfutott rajta a hideg. A férfi görcsösen rángó
ölét az övéhez szorította, a szájába suttogta a nevét, tapogatózó csókját izzó szenvedéllyel
töltötte meg.
– Mondd, hogy nem álmodom – kérte kicsivel később.
Jessica rámosolygott, aztán ahogy Dev a nyelvével böködni kezdte az ajkát, felnevetett: –
Nem álmodsz.
– Hála Istennek! – motyogta a férfi, s a lány pulóvere alá csúsztatta a kezét.
Jessica visszatartotta a lélegzetét. Nem is érezte, hogy Dev keze lassan felkúszik bordáin,
a melléig. A testében mélyen és zavarosan kavargott a gyönyör.
– Végy egy mély lélegzetet, Jessie.
Szót fogadott, és a tüdeje megtelt levegővel. Dev gyorsan lehúzta róla a pulóvert.
Megfogta a mellét, de közben ölük egy pillanatra sem vált széjjel.
Jessica felnyögött az érintéstől. Hogy maga is ugyanúgy hozzáférhessen a férfi testéhez,
sietősen kibujtatta az ingéből. Keze fürge felfedező-utat tett fel a mellén, át a vállain és a
hátán.
Dev a hátára fordult, és Jessicát maga fölé emelte. Előbb az egyik, aztán a másik mellét
ízlelgette. A lány zaklatott, összefüggéstelen szavakkal biztatta, és feszítette neki a testét.
Egyre jobban izzott benne a vágy, s már-már azzal fenyegetett, hogy megsemmisíti a rá
jellemző önuralmat.
– Ez így nem elég! – hörgött Dev.
Jessica megdermedt. Ismerős volt neki a férficsalódottság hangja. Mintha a szíve helyére
egy fatuskót csempésztek volna.
Kába volt a beszédhez. Érezte, hogy a pince hideg, nyirkos levegője hirtelen megragadja
jeges ujjaival, és megdermeszti meztelen bőrét. S mintha a vihar eszelős hangja együtt
növekedne az ő idegességével.
Dev kigombolta a nadrágja gombját, és lehúzta a cipzárját. Akkor vette csak észre a lány
riadt tekintetét. Kinyújtotta feléje a kezét, majd egyszeriben ökölbe rántotta, ahogy Jessica
elhúzódott tőle. – Mi baj van?
– Te mondd meg nekem, Dev.
– Mindig utáltam, ha valami megzavarta a szeretkezésünket. – A hangja egyszerre volt
szomorú és gyengéd.
– Egy perccel ezelőtt még majd szétvetett a düh. – Jessica az oldalához szorította az ujjait,
hogy Dev észre ne vegye, mennyire remeg a keze. – Ismerem a férfiak dühös hangát, amikor
nem azt kapják egy asszonytól, amire számítottak.
– Nem vagyok dühös. Csak tombol bennem a vágy. – Dev fölemelte a fejét, hogy a lány
arcába nézhessen. – Felejtsd el, hogy mi történt, amíg nem voltunk együtt. Senki és semmi
nem számít, Jessie. Senki és semmi – ismételte meg.
Jessica érezte, hogy a szívét körülbástyázó falak egyike leomlik. – Milyen bolond voltam,
amikor azt hittem, hogy le tudom élni az életem valakivel, akit nem szeretek.
– Én össze sem tudom számolni, hány butaságot követtem el, de most már vége. – A férfi
keze remegett, ahogy maga felé fordította Jessica arcát, hogy gyengéden és hosszan
megcsókolja. – Nem érted, milyen szörnyen kívántalak mindig? Hiába szakítottunk, nem
változtak meg az érzéseim irántad. – A lány csodálkozó pillantást vetett rá. – Mindig rólad
álmodom, Jessie. Évek óta. Az életem részévé lettél, mindig körülötted forognak a
gondolataim. Folyton azon töprengek, mit oszthatnék meg veled, és arra emlékezem, mit
osztottunk meg annak idején.
– A képzelet általában szebb, mint a valóság – figyelmeztette a lány, de a hangján érezni
lehetett, hogy nem hiszi el, amit mond.
– Egyre csak a mellbimbód ízéről ábrándozom – mosolygott a férfi. – Mindig a vadméz
ízére emlékeztetett. Akárcsak a tested többi része is. – Jessicát elképesztette Dev
szókimondása, ugyanakkor felizgult tőle, megfeszült a melle, és mellbimbói, mintegy
rendelésre, ágaskodni kezdtek. – A bőröd illatáról álmodom és arról, hogyan változik forró
selyemmé, amikor megelevenedsz az érintésem alatt. Rólad álmodom minden éjszaka, és
meztelen vagy, és szerethetlek – vallotta be rekedten. Jessica testének legérzékenyebb
pontjához közeledett.
A lány érezte széles tenyerének, ujjainak erejét. Összeszorította az ajkát, hogy ne
nyöszörögjön, noha biztos volt benne, hogy nem tudja leplezni növekvő vágyát és forróságát.
– Arról a szoros, nedves forróságról szoktam álmodni, amely befogad, s a húsom köré
záródik. És mindig hallom a kéjes hangjaidat. Jessie, azok a leggyönyörűbb hangok a világon,
s újra hallani szeretném őket. Hallanom kell őket.
A férfi szavai nyomán olyan képek jelentek meg Jessica előtt, melyeket mohón kívánt
teste-lelke. Belepirult.
– Úgy érzem magam, mint egy idióta – nyögte ki.
– Te vagy a kedvenc idiótám.
Jessica mosolygott. – Köszönöm.
A férfi elkomorodott. – Nem szeretnék csalódást okozni neked.
Jessica szemében könnyek gyülekeztek. Dev együttérzése és érzékenysége felszította a
bátorságát.
Kibontakozott az öleléséből. Miközben egyre magán érezte a férfi forró tekintetét,
megigazgatta a ruháját, és letérdelt Dev mellé. Vetkőztetni kezdte. Keskeny csípőjéről és
hosszú, izmos lábszárairól lefejtette a maradék ruházatot is.
Ujja hegyével finom, lassú mozdulatokkal szántott végig szőrös testén, hogy elvarázsolja.
Láthatatlan tűznyomokat hagyott maga után, s minden izmot megjelölt, amíg végül Dev egész
teste úgy feszült, mint az íj. Olyan fantáziaképeket akart kelteni a férfiban, amilyeneket még
életében nem látott, s remélte, soha nem érzett, őrjöngő vágyat tud ébreszteni benne.
Bár Dev többször is karjába akarta kapni, Jessica elhárította a támadásokat. Folytatta, de
ezúttal ajkaival, ujjainak útvonalát.
Érezte, hogy közben saját teste is ellágyul, hullámzik, átnedvesedik, annyira várja, hogy
egyesüljenek. Mégis megálljt parancsolt a benne tomboló vágynak. Azt akarta, hogy Dev
eljusson tűrőképessége határáig.
Megragadta és a szájába vette – hányszor ábrándozott erről, amíg távol élt tőle. Most meg
akarta őrjíteni böködő nyelvével és óvatos fogaival.
Dev hitetlenkedve nyöszörgött. Jessica pedig soha nem érzett még annyi életerőt
magában, mint most, és soha nem hangolódott még rá ennyire a másik vágyaira. Tudta azt is,
hogy senki más nem teljesítheti ki az asszonyiságát, csak Dev. Senki más.
Amikor a férfi végül megragadta, a hátára fordította és erős teste alá szorította, nem
ellenkezett. Szemét felnyitva látta, hogy a férfi széttárt combjai közt térdel. Fölébe hajol,
karjaira támaszkodik. Levegő után kapkod, reszket.
Jessica tudta, hogy azokat az őrjöngő érzéseket próbálja megfékezni, melyeket ő keltett
benne. Végigfuttatta a kezét Dev karján, a vállán, aztán a mellkasán. Beletúrt a sötét
szőrzetébe, a mellbimbóit kereste, majd ujjaival köröket rajzolva rájuk a vágy lángoló gócaivá
varázsolta őket.
Dev sötét és vad tekintettel hajolt fölé. A szeme olyan fekete volt, mint az éjszakai égbolt,
a teste megfeszült.
– Megőrjítesz…
Jessica mosolygott. Félénk sóhaj szakadt ki belőle. – Én is álmodtam, Devlin MacKenzie.
– Szemérmetlen boszorkány.
Jessica hízelgő dorombolása sóvárgó nyöszörgéssé változott, amikor Dev fogai
összezárultak a mellbimbóján s vágyakozó altestét az övéhez tapasztotta. Remegett,
hozzásimult, belekapaszkodott a vállába.
 Megvonaglott, amikor megérezte Dev kemény nemi szervét. Csapdát akart állítani neki a
combjaival. A férfi azonban felemelte a lány csípőjét, mintha csak leleplezte volna a
szándékait. Jessica összefüggéstelen tiltakozó szavakat motyogott, de ezek a gyötrődő öröm
hangjaivá változtak, amikor Dev lángra gyújtotta a mellbimbóit.
A férfi leeresztette a lány testét, de a mellét azután sem engedte el, hogy ajkaival már
remegő hasát járta végig, egyre lejjebb haladva, asszonyisága lényegéhez. – Most megfizetek
neked, Jessie, szerelmem.
Jessica felsikoltott, ahogy a férfi nyelvének madárpihe-simogatásával testének nedves
duzzadt hajlataihoz ért, ám sikolya beleveszett a szélsüvöltésbe és a bezárt pinceajtón túl
tomboló vihar robajába. Dev átnyalábolta Jessica csípőjét, és még közelebb húzta magához.
A lányban az őrjöngésig fokozódott a vágy, egész testét átjárta a sóvárgás. Dev szerelmes
rohama megbénította, kiszívott belőle minden ellenállást. Önkívületben remegett. Felült, és
Dev nevét suttogta. Nem kapott levegőt. Nem tudott gondolkodni. Nem tudta visszatartani a
könnyeit. A szíve majd kiugrott a helyéről, amikor Dev felemelte reszkető testét, a karjába
vette és addig dédelgette, amíg magához nem tért.
– Forró – suttogta, miközben ujjai követelőzve tapadtak a férfi feszes testére.
– Csak lassan – figyelmeztette Dev. Egész teste lázban égett. – Már nem sokáig bírom.
Jessica beletúrt ujjaival a Dev férfiasságát körülvevő sötét bozontba. Élvezte a férfi
nyöszörgését és azt is, hogy Devnek egyre csökken az önuralma.
– Én is a tűrőképességem határán voltam, sőt, azon is túl, hála neked. Szép kis kilátás. – A
fejét úgy fordította, hogy láthassa a férfi arcát. – Kívánlak. – Hogy szavait igazolja, a
nyelvével utat tört Dev szájába.
– Nem kell elsietni. Annyi időnk van, amennyit csak akarunk – nyögte a férfi.
– Nem akarom, hogy várj.
– Nem?
A lány megrázta a fejét.
– Miért?
– Kellesz nekem. Kellek neked.
– Pontosan mi kell neked? – kérdezte Dev, és fölébe hajolt. Jessica csak nyöszörgött
válaszképpen.
– Nem hallom, Jessie.
– Az kell, hogy a testemben érezzelek, Dev – suttogta. Jessica érezte a férfi testének erős
lüktetését a combjai között, s azt is, hogyan tör fel ismét a vágy benne is. – Most.
– Most, Jessie, szerelmem.
Beléhatolt.
Jessica megkönnyebbülten és boldogan sóhajtott fel, megragadta Dev csípőjét. Ahogy
növekedett a férfi lökéseinek ereje, az öröm csillagrobbanásai kerültek a véráramába.
– Mi mást kívánsz még, Jessie? – kérdezte Dev, mielőtt még elveszítette volna az
önuralmát.
A lány nem válaszolt, elmerült az érzések birodalmában, amelyet Dev teremtett meg a
számára. A férfi gyorsított a tempón, egyre mélyebbre hatolt, őrjítő örömöt okozva
Jessicának.
– Mi mást, Jessie?
Dev egy kemény mozdulatára a kielégülés villámszerű érzése kerítette hatalmába, s
hullámzott végig benne.
Ebben az utolsó pillanatban odafordult a férfihoz, és felsikoltott. – Csak téged kívánlak,
Dev. Csak téged.
E szavak megsemmisítették Dev önuralmát, s őt is elöntötte a gyönyör.
 8.

Ahogy az éjszaka közeledett, a szemerkélő eső és a dühödt szél fokozta pusztítását.

Jessica, bár a vihar tombolása ellenére mélyen aludt, hirtelen felriadt. Meztelenül feküdt Dev
testén. Felemelte a fejét s haját félresimítva meredt az óvóhely félhomályába.
A hat, korábban meggyújtott gyertya közül már csak kettő égett. Több órának is el kellett
telnie azóta, hogy elaludtak. Későre járhatott, talán éjfél körül.
A rádió néma volt. Mielőtt megfordult volna a fejében, hogy kell-e bele új elem vagy sem,
érezte, Dev megmoccant alatta. Megcsókolta meleg bőrét. Dev erre még szorosabban
magához vonta, s Jessica élvezte karja és mellkasa erős izmainak érintését. Az időjárási
katasztrófa és otthona pusztulása ellenére most szélesebben mosolygott, mint évek óta
bármikor, és még közelebb húzódott a férfihoz.
Amikor érezte, hogy Dev keze fel-alá jár a hátán, majd a csípőjén, megadta magát a bőrét
csiklandozó érzésnek. Beleremegett, amikor Dev megfogta a fenekét, és hirtelen
belemélyesztette az ujjait szerelme sötét résébe.
Dev szorítása egyszerre volt erotikus és finom. Jessica úgy érezte, mintha olvadt aranyból
festene csíkokat a testére minden mozdulata.
Képtelen volt arra, hogy mozdulatlan maradjon. Két kezével közrefogta Dev fejét s föléje
hajolt.
A férfi válaszul Jessica csodálkozó örömére és meztelen testének hullámzására,
megragadta a mellbimbóját, beszopta ajkai közé, visszahúzta a nyelvét, majd nekifeszítette a
mellbimbó duzzadt csúcsának. A lány teste megvonaglott: Dev szájának és ujjainak érintése
kibírhatatlanul vad, de egyszersmind varázslatosan finom is volt; nem tudott ellenállni neki. A
vágyakkal teli Jessica gyorsan megadta magát a férfi mohó szájának és kutató ujjainak, de a
váratlanul beköszöntő csend, amely a robajló szelek és az csőkopácsolás helyébe lépett,
mindkettejüket megdermesztette.
Jessicának elállt a lélegzete. Tágra nyílt szemmel, mint valami erőtlen bábu húzódott
Devhez. A férfi – elkáromkodta magát: a rövid szócska inkább a csalódottságának, semmint
dühének jele volt.
Egy percig egymásra meredtek, aztán legyűrték rémületüket, felpattantak és megkeresték
a ruháikat. Mindketten jól tudták, fennáll a veszély, hogy a fogadó épületét súlyosan
megrongálja vagy akár el is pusztíthatja a tornádó tölcsérfelhője.
Dev egykettőre beleugrott a farmernadrágjába és a csizmájába. Amikor végre Jessica is
felöltözött, megragadta a kezét.
Továbbra is csend volt, a hangok hiánya fülsiketítőnek tetszett. Megkeresték a
zseblámpáikat, és eloltották a két megmaradt gyertyát. Dev előszedte a tartalék takarókat,
amelyeket az ágy mellett helyeztek el.
– Melyik a pinceajtótól legtávolabbra eső és legerősebb pont? – kérdezte.
Jessica az óvóhely túlsó végébe vezette. A férfi sietős mozdulatokkal kialakított
takarókból egy ágyat. Jessicának, aki zseblámpával világított, eszébe jutott a rádió, az
elemózsiás kosár és a vizesüveg. Visszament értük.
A halálos csendnek robbanásszerű zaj vetett véget.
Jessica hanyatt-homlok rohant vissza Devhez, de közben megbotlott, s majdnem térdre
esett. A férfi kapta el, mielőtt elterült volna a betonpadlón. Elvette tőle a holmikat, és lerakta
maguk mellé. A lányt ringatta egy kicsit karjainak biztonságos fedezékében, azután leültette
az ágyra.
Egy újabb viharos robbanást a széthasadó faszerkezet undorító recsegése követte, és egy
monoton zaj: súlyos tárgyak ütődtek a fogadó falának, Jessica elsápadt.
Remegni kezdett. Halálfélelem fogta el. Ösztönösen visszautasította a halál lehetőségét,
de mi lesz, ha a fogadó mégis összedől a fejük fölött?
 Könnyek gyűltek a szemébe. Pánik szorongatta a szívét. Szerette Devet. Nem akarta
megint elveszíteni. Belekapaszkodott a vállába. Fel akarta tárni az érzelmeit, mert attól félt,
erre nem lesz több alkalma.
Kinyitotta a száját, de hangok nem jöttek ki a torkán, mert ekkor többszörösen
visszhangzó robaj töltötte be a levegőt, amely úgy hangzott, mint valami bombatámadás a
háborús zónában, s alapjaiban rázta meg a fogadó épületét. Jessica sírva fakadt. Rémülete
nőttön-nőtt, teljesen elveszítette az önuralmát, belemerült a kétségbeesésbe.
Dev közelebb húzta: a lány lábát az ölébe fektette, ernyedt testét magához szorította.
Kívánta. Fejét a keze közé fogta, lecsókolta a könnyeit, és vadul birtokba vette a száját.
Jessica belekapaszkodott Dev vállába, és mohón elfogadta a felkínált menedéket. A férfi
tele volt elszántsággal és erővel, a veszélyes helyzetüknek fittyet hányva alig tudott úrrá lenni
a szenvedélyén. A lány lázasan csókolta Devet, nyelvük játékával akart egybeolvadni vele.
Mindenét akarta, újra és újra. Semmi mással nem törődött. Semmivel, mondta magában
Jessica. A világ most csak kettejükből állt.
Dev keze a lány pulóvere alá tévedt. A kinti veszély eltörpült a benne tajtékzó vágyhoz
képest. Felhajtotta Jessica pulóverét, és a mellére vonta a testét.
Jessica bőre perzselt, de a férfinak tetszett a forrósága és előremeredő melle. Nemigen
hallotta, azonban annál inkább érezte a lány gyors, ziháló lélegzetvételét. A kapaszkodása arra
vallott, rossz idegállapotban van. Az igazat megvallva Dev úgy érezte, mintha a lelkébe
kapaszkodtak volna, ugyanakkor a félelem és a vágy keveréke is eljutott hozzá – Jessica már
annak a határán volt, hogy teljesen átadja magát ezeknek az érzéseknek, úgy szorította-ölelte.
Dev felnyögött, ahogy Jessica ujjai őrült sebességgel végigfutottak a testén. Hasizmai
összerándultak. Feszültsége akkor ért a csúcsra, amikor a lány végighúzta körmeit a hasát
borító vékony szőrbundán. Elkapta a fürge ujjakat, és az ágyékához szorította őket. Egyik
kezével összefogta Jessica két csuklóját, a másikkal feltámasztotta az állát, hogy
belenézhessen az arcába.
Tudta, hogy meg kell nyugtatnia, de azzal is tisztában volt, hogy semmit sem tehet a vihar
zajával szemben. Nem akart rákiabálni vagy még jobban ráijeszteni, elengedte tehát a
csuklóját, finoman simogatni és csókolgatni kezdte. Rövidesen rádöbbent, hogy Jessica a
végsőkig fel van ajzva, de őrá van szüksége, nem megnyugtatásra.
Érezte, hogy a lány teste reszket, mint a kocsonya. Benne is elképesztő gyorsasággal
növekedett a vágy, teljesen megfeledkezett magáról.
Jessica már szinte önkívületben belenyúlt a nadrágjába. Devből ijesztő sóhaj szakadt ki,
átölelte a lányt, akinek semmi más szándéka nem volt már, csak az, hogy birtokba vegye a
férfit, történjék akármi odakint a világban.
Dev kissé eltolta magától Jessicát, levette a farmernadrágját, azután segített neki is levenni
azt a pár ruhadarabot, ami még rajta maradt. Hátradöntötte. Elhatározta, hogy óvatosan bánik
vele, de a terve rögtön meghiúsult, amikor érezte, hogy a lány keze döfni kész lándzsájához
ér.
Dev megragadta Jessica csípőjét, és néhány másodpercig eltartotta magától. A lány
vadsága és hevessége a kemény, gyors szexet juttatta eszébe, férfi és nő könyörtelen párzását,
de tudta, hogy Jessicának mégis többre lesz szüksége, és többet is érdemel. Meg akarta neki
adni ezt a többletet.
Szaggatott, mély sóhaj tört fel belőle, aztán még egy. Jessica fészkelődni kezdett,
kiszabadította magát a kezéből, mire Dev megragadta a mellét, és a mellbimbóit kezdte
izgatni. A lány teste megvonaglott és megfeszült.
Dev érezte, hogy Jessica mindenáron meg akar szabadulni a félelmétől. Együttérzéssel
vette tudomásul a lány nyilvánvaló vágyakozását és odaadását. A kinti zajok miatt alig
hallotta Jessica lázas szavait: – Szeress, Dev! Szeress!
 A kétségbeesését fogta föl az egészből. Tisztában volt azzal, hogy nem tagadhatja meg ezt
a kérést, s tudta, hogy nem is fogja megtagadni.
Jessica mozgása olyan volt, mint az életüket fenyegető viharé. Egy leomló fekete hajú,
lángoló kék szemű, fürge kezű, alabástrom bőrű éjféli viharé. Bőre a sötétedő égbolton
átcikázó villámra emlékeztette.
Dev anélkül, hogy hagyta volna szétválni a testüket, oldalára fordította, majd maga alá
gyűrte a lányt. Jessica átölelte a nyakát. Vadul csókolóztak.
Néhány perccel később a férfi érezte Jessica közelgő kielégülésének erejét: a testén
végigfutó remegést és a megmerevedését, ahogy újra és újra beléhatolt. Tudta, nem is
szerethetné jobban, mint e pillanatban, de szükségét érezte annak, hogy legmélyebb
érzelmeinek még több bizonyítékát adja.
Jessica a nevét kiáltotta, és Dev felismerte hangjában az örömmel vegyülő szenvedést.
Egész testében arra vágyott, hogy válaszolhasson. De visszatartotta magát, elhatározta, addig
nyugtatgatja, amíg minden félelmét el nem űzi, és rá nem ébreszti, hogy nem szabad
letagadnia az életüket összefonó érzéseket.
Dev, beteljesülésre várva és gyötrő felajzottságában csak a lehető legrövidebb haladékot
adta Jessicának, mielőtt őt magát is hatalmukba nem kerítik a kéj forró hullámai. Eszelősen
merült bele a lány testébe; falánk módon ette az ajkait.
Jessica megtáltosodott a karjai között és ritmusosan mozgó ágyéka alatt. Dev kíméletlenül
hajszolta bele a szabadjára engedett, a józan ész határain túllépő szenvedélybe. A lány
nekifeszült, egymáshoz dörzsölődztek, amíg Dev kis híján úgy érezte, beleőrül a
vágyakozásba, hogy fejezzék be a kínzó utat.
Megfordította Jessica izzó, vonagló testét, s négykézlábra állította. Óvatosan közelített
hozzá, a lány sima, forró húsa úgy fogadta be, mint a kardot a tokja. A férfi gyors, mély
döfésekkel hatolt belé, közben körkörösen masszírozta csiklója bársonyos húsát, s nyitott
szájjal csókolta tarkója érzékeny bőrét.
Figyelte a lány fel-felszakadó sikoltásait, fölfogta heves remegését, amíg aztán maga is
elvesztette az önuralmát. Sok kis halált élt át, ahogy az öröm többször is végigfutott a testén
és úgy elzsibbasztotta, hogy semmi mást nem érzett már, csak a karjában tartott asszonyt.
Még mindig egybekapcsolódó testtel rogytak le a takaróhalomra. Levegő után kapkodtak,
és sajgó gyönyörűség öntötte el őket megosztott szenvedélyük nyomán.
– Ne haragudj.
Dev zavartan nyalábolta körül Jessica derekát. – Miért haragudnék?
– Használni próbáltalak. – Jessica körmei a férfi tenyerébe mélyedtek. – Használtalak is.
– Szükséged volt rám – emlékeztette a férfi. – Tehát ha használtál, csak azért, mert
megengedtem neked.
– Meg voltam rémülve és ostoba voltam. Tudnom kellett volna, hogy itt biztonságban
vagyunk.
– Mint ahogy nekem is tudnom kellett volna, hogy minden tőlem telhetőt megtettem Dave
Winslow-ért, mielőtt a mentőosztag kimentett a sivatagból…
– Ez nem ugyanaz, Dev.
– Miért nem? Szerintem van néhány kimondottan hasonló vonás a Közel-Keleten
történtek és aközött, ami itt folyt néhány perccel ezelőtt. Főleg az önuralommal és a
bűntudattal kapcsolatban. – Megsimogatta a lány karját. – Nézz rám, Jessica.
A lány a hátára fordult, karja alá gyűrte a takarót. Végül a férfi szemébe nézett a pince
homályában. – Én nem szoktam így… elveszíteni az önuralmamat.
– Szeretném, ha ezt kitörölnéd rossz tulajdonságaid listájáról.
– Az Isten szerelmére, olyan voltam, mint egy sárló kanca!
– Meg voltál rémülve, ennyi az egész.
 – Több volt az, mint rémület, tudod jól. Szerinted helyes, ha úgy viselkedem, mint egy
eszelős? Arra emlékeztet…
– Két embernek szüksége volt egymásra, szeretkeztek. Ennyi. Jól jegyezd meg, nekem
ugyanannyira szükségem volt rád, mint neked énrám. A te vadságod felforrósított, és
élveztem minden másodpercet. Van még kérdésed?
Jessica hunyorgott. Megrémítette a férfi vallomása és a harag, amely sötét szeméből
sugárzott. A férfiak, mint ezt bevallottan korlátozott tapasztalatai ellenére is felismerte, ritkán
nyilvánítják ki ilyen őszintén az érzelmeiket. – Nem féltél a… – a viselkedésemtől, mondta
volna, de aztán módosított – …a vihartól?
Dev kuncogott. – Egy vadmacskával voltam elfoglalva, nem értem rá félni.
Jessica bizonytalanul és zavartan nézett rá. Nem állta Dev vizslató pillantását, behunyta a
szemét. Masszírozni kezdte a homlokát, hogy eloszlassa fejfájását.
Micsoda csend van így, hogy elült a szél. A lány sóhajtva nyitotta ki a szemét. – Talán túl
vagyunk a nehezén. – Végighúzta az ujját a takaró szélén. – Ki kell cserélni az elemet a
rádióban.
Dev a tenyerébe fogta az arcát. – Jessica, menekülsz előlem. Nem hagyom, hogy megint
ezt csináld. Tíz évbe telt, hogy kijavítsuk a legutóbbi hibánkat, s én nem fogok újabb tíz évet
várni, hogy együtt lehessünk.
A lány gyengén elmosolyodott. – Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok, és aggódom a
tornádó okozta kár miatt.
Nézte, hogy feszül meg Dev állkapcsa. Érezte, mindjárt hazugnak és csalónak nevezi.
Tudta, nem tehet neki szemrehányást érte.
– Néhány órán át még biztosan nem lesz villany. Próbáljunk meg elcsípni egy
időjárásjelentést, közben megdézsmálhatnánk a kosárkádat. – Dev egy éles pillantást lövellt
felé. – Alaposan megéheztem. Gyanítom, te is.
– Jó kis idő eltelt a tegnapi tízóraink óta.
Jessica vágott egy grimaszt, felült, és odabújt Dev lábához. Bűnbánó sírás fojtogatta.
Lesütött szempilláin át is látta, ahogy Dev felveszi a farmernadrágját, belelép a csizmájába, és
keresgéli az ingét. Már most hiányzott neki meleg, erős teste.
A takaró alatt öltözködött. Összerándult Dev kifakadásától, aki nehezményezte, hogy
rejtegeti előle meztelen testét.
Falatoztak az elemózsiáskosárból. Jessica csak azért evett, hogy éhen ne pusztuljon.
Meredten bámulta az ennivalót, hogy ne kelljen Dev hallgatására figyelnie.
Visszapakolt a kosárba. Közben Dev talált a faliszekrényben néhány elemet. Bekapcsolta
a rádiót, és kényelmesen elnyújtózott a gumimatracon, amelyen tegnap délután aludtak, s
várta a következő időjárás-jelentést.
Jessica fel-alá járkált. Képtelen volt ellazulni, s nem akart közel kerülni Devhez. Minden
lépésnél érezte a férfi fürkésző tekintetét, de sehogy se vitte rá a lélek, hogy mellé telepedjen
és komolyan beszéljen vele.
Nem volt rá képes. Túlságosan összekuszálódtak az érzelmei, s nem akarózott neki épp a
férfi előtt kibogozgatni őket. Nem merte szavakba önteni azt a zűrzavart, amit érzett.
Megtorpant, amikor felhangzott: – Jó reggelt kívánok, itt a WLWS rádió. Hat óra
negyvenöt perc a pontos idő, süt a nap, derült az ég. A pillanatnyi hőmérséklet Willow
Springs belvárosában 13 °C. A megfigyelőállomás helyi idő szerint hajnali 4.20-kor
visszavonta a részleges tornádókészültséget. A mai napon azonban még minden iskola és
közintézmény zárva tart a tornádó okozta súlyos károk miatt.
Dev nekiveselkedett, hogy kinyissa a pince ajtaját. Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy
valami nagy és nehéz tárgy zárja el az utat, vad erővel és egy, az óvóhely szerszámos
ládájában talált vasdoronggal küszködött, amíg végül az ajtó kipattant.
 Jessica előzőleg felajánlotta, hogy segít neki az ajtóval való viaskodásban, de ahogy Dev
visszanézett rá, abból világosan kiderült, jobb, ha nem szól bele. Büszkeség és felháborodás
buggyant ki a lányból. – Nem kell úgy hősködni.
Dev megállt, az inge ujjával letörölte arcáról az izzadságot, és ránézett: – Csak férfi
vagyok, Jessica. Ha neked hős kell, lapozgasd inkább a Yellow Pagest.
A lány sértődötten lépett hátra, hogy ne legyen útban. Mégsem ment túl messze, hátha
meggondolja magát a férfi.
A rádióbemondó felolvasta a károkról szóló jelentést. Jessicának úgy rémlett, olyan a
hangja, mint a végzeté, ahogy az előző órák halál- és káreseteiről beszél. Nem akart hinni a
fülének, amikor azt hallotta, hogy üdülőtelepéből aprófát csinált a tornádó, de úgy tetszett, az
egész terület erre a sorsra jutott.
Dev végül sikeresen feltárta az egyik ajtót. – Maradj itt. Mindjárt jövök.
– Dev…
– Nincs vita.
A lány kelletlenül nézte, amint a férfi kilép az óvóhelyről. Egyik oldalról ragyogó
napsugár vetődött rá, amely a pince sötétjébe is behatolt. Jessica látta, hogy Dev
mozdulatlanul áll, körülnéz, majd visszapillant rá. Próbálta összeszedni magát, hátha súlyos
károkról kell majd hallania. Ott maradt a kőlépcső alján, amíg Dev vissza nem tért.
A férfi megállt előtte, két karja, mint valami kolonc lógott az oldalán. Jessica az
arckifejezéséből próbált olvasni.
– Ugye, nem vészes?
Dev bólintott. – De igen, Jessica. Nagyon is.
– A fogadó? Áll még?
– Ez az oldal rendben van. Előbb megvizsgáljuk ezt, a többivel majd utána foglalkozunk.
– Tetemes a kár?
– Mi életben vagyunk. Gondolj erre, ha tudsz.
Átölelte a nő vállát. Együtt mentek fel a lépcsőn. Jessica megtorpant, amikor meglátta a
romokkal betemetett udvart.
Olyan erős fény fogadta őket, hogy alig kapott levegőt. Vadul dobogott a szíve.
Megragadta Dev kezét, és végignézett a tóparton. Nem akart hinni a szemének.
Legszívesebben sírva fakadt volna. Devre támaszkodott, úgy suttogta: – Semmi nem
maradt. Semmi. – Behunyta a szemét, hátha addig eltűnnek a pusztulás nyomai. – A kikötő. A
hajók. A vendégházikók… – Elvékonyodott a hangja. Hat ház összeomlott, egy még állt, de
tető nélkül, Devé pedig olyan volt, mint egy halom tűzifa. – Még szerencse, hogy holt
szezonban történt.
– Nézzük meg a fogadót! – javasolta Dev, mivel látta, mennyire elsápadt a lány. Megfogta
a kezét, úgy vezette oda a nagy, háromemeletes épülethez. – Úgy látom, a falak állnak, a
kémény sem sérült meg.
Jessica hirtelen megtorpant. A feljáróra tévedt a pillantása. Üvegcserepek zörrentek meg a
lába alatt. A több mint két tucat öreg tölgyfa, amely valaha a bekötőutat szegélyezte, most
olyan volt, mint egy lekaszabolt őrség.
– Valami hiányzik. – A homlokát ráncolta. Rájött, hogy a fehér kerítés. Nemcsak
lerombolta a szél… nem is látszott, hol van.
Megtántorodott. Dev elkapta, mielőtt összeesett volna. A lány remegni kezdett, vacogott a
foga.
A férfi magához szorította, átölelte. – Kapaszkodj belém, Jessie. Egy percre hunyd be a
szemed, végy mély lélegzetet, kapaszkodj belém. Nem vagy egyedül.
Jessica engedelmeskedett, bár nem hitt abban, hogy nincs egyedül. Míg Dev a hátát és a
karját dörzsölgette, ő megragadta a férfi keskeny derekát. Végül kitisztult a rátelepedő köd.
Visszanyerte az eredeti arcszínét.
 – Most már jól vagyok.
Dev visszahúzta, amikor megpróbált kiszabadulni az öleléséből. – Biztos vagy benne?
A lány ránézett. – Tudom, jót akarsz, de ne próbálj visszatartani.
– Aggódom érted.
Jessica megmerevedett. – Hosszú ideig teljesen magamra voltam utalva.
– Tudom, hogy egyedül voltál. – Dev szavai üresen kongtak. – Jobban tudom, mint bárki
más.
Jessica tudta, micsoda fájdalmat okoz neki a szavaival. Butaságnak is érezte, hogy így
megbántotta. – Ne haragudj! Nehéz beletörődni abba, hogy minden összetört és elpusztult.
Mindenem ez az üdülőtelep volt.
Dev ökölbe szorította a kezét, és mogorván bólintott. – Segítek helyreállítani.
– Köszönöm.
Dev ismét átkarolta, úgy sétáltak át a törmelékkel, romokkal borított udvaron. Bár
mindketten észrevették, milyen károkat okozott a vihar, egyikük sem tett említést a fogadó
falán keletkezett repedésekről és lyukakról, sem pedig a második emeleti vendégszobák
ablakának törött üvegtábláiról. Elhaladtak a bezárt konyhaajtó előtt, körbejárták egy kidőlt fa
vastag törzsét és levelekkel teli ágait, aztán megálltak a fogadó előtt.
– Olyan a veranda, mintha felrobbantották volna! – kiáltott fel Jessica.
Dev a fogadó homlokzatát vizsgálta, talál-e szerkezeti rongálódást. Elsősorban törött
üvegtáblákat és beázásokat látott.
Jessica kitépte magát Dev karjából, és szó nélkül a konyhába futott. Ahogy átszaladt az
ebédlőn, látta, hogy a mosatlan edény sértetlenül áll az asztalon. Átrohant a folyosón, és
minden ajtón bekukkantott. Bár a bútorokat por és korom lepte, az ablakok környékén pedig
tócsákban állt a víz, viszonylag épnek látszott minden.
Dev a lépcső alján talált rá Jessicára. – Nos?
– Eddig nincs nagyobb baj.
Dev követte a lányt felfelé a lépcsőn. Jessica jobbra fordult a második emeleti folyosón,
Dev balra. Öt perc múlva a lépcsőfordulónál találkoztak.
– Két szobában betört az ablak – lihegett Jessica kalapáló szívvel.
– Nálam három. És a tapéta egy része elázott.
– Az ágyneműk többségét eláztatta az esővíz.
Dev bólintott. – Ugyanez a helyzet a szőnyegekkel is. Ami viszont jó hír, hogy nem
láttam semmilyen szerkezeti károsodást.
Jessica felpattant, nekiiramodott a következő lépcsőnek. Devet megijesztette a
hirtelensége. – Miért rohansz annyira?
– Meg kell találnom valamit – szólt vissza Jessica a vállán át.
Dev belekezdett a harmadik emeleti szobák vizsgálatába. Könnyen ráismert Monica
szobájára, mert a falakat Jessica apjának fotói borították. Néhány kép a földre zuhant.
Dev a saját hálószobájában találkozott újból Jessicával. Háttal állt neki egy a Willow-tóra
néző ablak előtt. Meg sem moccant.
A férfi megállt mellette. Feltűnt, milyen furcsán közönyös az arckifejezése. Ez sokkal
jobban megijesztette a férfit, mint a korábban tapasztalt pánik.
Jessica nagyot sóhajtva lehorgasztotta a fejét. Sűrű, sötét haja előrebukott, és elrejtette
sápadt arcát.
– Nálad mi a helyzet?
Válasz helyett félénken ránézett a férfira és védelmezően szorította kezét egy bekeretezett
fényképre.
Dev csalódottan és tanácstalanul lépett oda hozzá. A tenyerébe fogta a lány fejét. – Az
érzelmeiddel küszködsz. Sírj, ha erre van szükséged, Jessie. Nincs abban semmi szégyen, ha
kiborít, ami történt.
 Jessica felemelte az arcát, s elnézett a férfi mellett. Dev már abban is kételkedni kezdett,
tudja-e egyáltalán, hogy ott van, amikor észrevette, hogy a lány tekintete elhomályosodik.
– Nincs időm arra, hogy sírjak – suttogta.
– Akkor menjünk innen. Most azonnal, Jessica. Amúgy is vissza kell térnem
Washingtonba. Gyere velem. Miután kipihented magad és eldöntötted, mit is akarsz igazán,
kitaláljuk, hogy mi legyen.
Jessica elfordította a fejét. Úgy szorongatta a bekeretezett fotót, hogy belefehéredtek az
ujjai. Nem mozdult. – Ez az otthonom. Az volt és az is marad. Nem adom fel. Soha! Annyit
dolgoztam érte! Annyit!
Dev érezte, fájdalmasan ver a szíve, amikor a lány hátat fordít neki. Vissza akarta nyerni a
nyugalmát. Végül sikerült is. – Jessica, figyelj ide.
– Nem. Nem figyelek rád, Devlin MacKenzie, most az egyszer nem. Ez az én világom.
Ezen kívül semmi másom nincs. Helyre kell hoznom. Nincs semmi másom, csak ez.
Devet zavarba hozták Jessica szavai és az arcvonásait eltorzító kétségbeesés. Látta, hogy a
bekeretezett fotó kicsúszik a kezéből, és leesik a földre.
Jessica zavaros tekintetet vetett rá. – Sohasem szoktam elájulni.
Lassan dőlt oldalra.
Dev elkapta, mielőtt a földre zuhant volna. Felig letérdelt, úgy tartotta a karjában.
Döbbenten meredt a fotóra, amely kettejükről készült az eljegyzésük napján. Éppen pezsgővel
koccintanak.

9.

Dev óvatosan egyensúlyozta karján a vacsoratálcát. Leült Jessica mellé, az ágy szélére. – Ne
tégy úgy, mintha aludnál, Jessie. Tudom, hogy ébren vagy. A lány kelletlenül kinyitotta a
szemét.
– Jobban vagy?
Jessica bólintott.
– Leharaptad a nyelvedet?
A lány felpolcolta a párnát, nekitámaszkodott, és vállat vont. Kínozta korábbi viselkedése.
Meztelenül feküdt a lepedő alatt, s idegesen tapadt hozzá. Aztán ránézett Devre. A férfi
nyilván levetkőztette, miután elterült, mint egy béka. Kíváncsi lett volna, vajon mi történt a
bekeretezett képpel, amit leejtett, de annál makacsabb volt, semhogy rákérdezzen.
– Kérsz valamit enni? – Dev be sem várta a választ, az ölébe rakta a tálcát. – Leves,
szendvicsek, üdítő. Ennél többet nem tudtam összeszedni, így hirtelen.
Jessica végignézett a tálcán. – Nagyon… étvágygerjesztő. – Elővett egy szalvétát.
Zavarta, hogy a férfi úgy kezeli, mint egy bénát. – Te ettél már? – kérdezte. Abban
reménykedett, hogy megoszthatja vele a csirkehúslevest meg azt az öt sonkás-sajtos
szendvicset.
– Csak a meghívásra várok.
– Ezennel meghívlak.
Dev elvett egy szendvicset. Mielőtt beleharapott volna, így szólt: – Kóstold meg a levest.
Édesanyám állítja, hogy ez mindent meggyógyít, a legegyszerűbb megfázástól a menstruációs
görcsökig. Az utóbbiról persze nem tudom, igaz-e. Mindig is gyanakodtam, hogy nem maga a
leves, hanem a gőze az, ami kitisztítja a homlok- és orrmelléküregeimet.
Jessica némi bizonytalankodást vett észre a férfi önelégült arckifejezésén. Felemelte a
leveseskanalat. – Hány óra van pontosan?
Dev az órájára nézett. – Éjfél múlt pár perccel.
A lány meghökkent. – Az egész napot átaludtam?
 – A feszültség és az idegesség az oka. Ezt mondta az orvos is, akivel beszéltem.
– Miféle orvos?
– A szomszédotok. Egy öreg pasas, Willoughby a neve.
– Itt volt?
– Igen. Benézett, hogy jól vagy-e. Először gyanakodott rám, de amikor megmutattam neki
a jogsimat és a katonai igazolványomat, úgy döntött, nyugodtan lődöröghetek itt. Akkor
hívtam ki, amikor bejelentetted, hogy addig alszol, amíg be nem köszönt a jövő század.
– Nem csináltam semmi olyat, hogy orvost kelljen hívnod.
– Dehogynem. Kicsit kótyagos voltál.
– Miért voltam kótyagos? – motyogott a lány. Rossz érzéssel töltötte el, hogy bohócot
csinált magából Dev előtt.
A férfi egy újabb szendvicsért nyúlt. – Egyél, Jessica, amennyi csak beléd fér. A doki azt
ígérte, holnap megint beugrik.
– Remek. Remélem, tudod, hogy állatorvos, és már húsz éve nyugdíjban van. –
Észrevette, hogy Dev enyhén elmosolyodik. Úgy érezte, itt az ideje, hogy lenyeljen pár kanál
levest. – Más látogatónk nem volt?
– Egy fickó az elektromos művektől. Holnap estére vagy legkésőbb holnaputánra rendbe
hozzák a vezetékeket. Amint látod – intett a lámpa felé –, a generátor remekül működik. A
Little Rock-i telefontársaság emberei is megálltak itt a kocsijukkal, miután észrevették a tépett
vezetékeket, de nem bíztattak azzal, hogy a hétvége előtt végeznek a munkával.
– Ezek szerint bőven akadt dolgod.
Dev vigyorgott. – A törött ablakok helyére is beraktam egy-egy műanyag táblát. Monica
varrószobájában találtam őket.
Jessicát valahogy bosszantotta a férfi ügyessége és magabiztossága. Felcsattant. – Honnan
tudod, hogy Monica varrószobája volt az, és nem az enyém?
– Az igazat megvallva nem tudom elképzelni, hogy annyit üldögéljél egyfolytában.
Azonkívül egyszer felvarrtál egy gombot az egyenruhám ingére. Sohasem fogom elfelejteni
azt a látványt.
Jessica hátradőlt a párnára. A leves kilöttyent. Devnek azonban nem tűnt el a mosolya
még akkor sem, amikor a lány hozzávágta a szalvétáját. Könnyedén elkapta és visszahajította.
– Csak elismerés illet azért, amit tettél – szólalt meg végül Jessica. Rájött, hogy
modortalan volt.
Dev olyan meglepetten nézett rá, hogy félrenyelt. Majdnem megfulladt a sonkától és a
sajttól. Vagy egy fél üveg kólát le kellett nyelnie, hogy helyrejöjjön. – Ki kellene
szellőztetnünk, nem gondolod?
– Kiszellőztetni, miért? Ez úgy hangzik, mintha már körbefutottad volna a világot, mióta
én… elaludtam.
– Úgy érted, mióta elájultál?
A férfi arckifejezése kissé elkomorult. A tálcát a földre tette, biztonságos helyre. Levette
Jessicáról a takarót, és az ölébe húzta a nőt. Hiába visítozott, hiába rúgkapált. Felemelte az
állát, s arra kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
A lány megdermedt a karjában. – Köszönöm szépen, tudok én gondoskodni magamról.
Nem gondolod, hogy túl nagy feneket kerítesz ennek a dolognak?
Ki akarta szabadítani magát, de nem sok sikerrel.
– Nyugodj meg, Jessica.
– Hagyjál békén!
– Addig nem, amíg bele nem egyezel, hogy mostantól kezdve együtt maradunk örökre.
– A francokat! Te csak eredj és repülj az átkozott gépeiddel, hagyd, hogy rendbe hozzam
az üdülőtelepet.
Dev a lány melléhez ért.
 Jessica ijedtében majdnem felkiáltott. Ránézett. – Nem tisztességes, amit csinálsz. Nem
fair play.
– Ez nem is játék. – Látva, hogy Jessica nem ellenkezik, Dev még finomabban simogatta
a már megkeményedett mellbimbókat.
– Kérlek…
– Mire kérsz?
A lány zavartnak látszott. A férfi kezét nézte, amely még mindig hullámzó keblét tartotta.
Az erotikus látvány felkorbácsolta a vágyait.
– Beszéltem anyáddal.
Jessica rábámult. – Legközelebb önts le hideg vízzel, ha azt akarod, hogy rád figyeljek.
Dev elmosolyodott. Egyre elégedettebb volt önmagával.
Jessica végtagjaiban oldódni kezdett a feszültség. – Felhívtad Monicát. Miért?
– Gondoltam, te sem akarnád elrontani a vakációját. Nem akarod, hogy aggódjon, amikor
meghallja a tornádóról szóló híreket.
– Azt hittem, nem működik a telefon.
– A telefontársaság emberei besegítettek.
– Honnan tudtad, hogy hova ment az anyám?
Dev csúnyán nézett rá. – Ha romlik az emlékezőtehetséged, be kell vigyelek a kórházba.
– Igaz is, kiragasztotta az útitervét a hűtőre – jutott eszébe a lánynak.
– Na, azért…
Jessica a férfi vállára hajtotta a fejét. Dev megveregette a hátát; és ettől a könnyű,
simogató érintéstől amilyen hamar jött, olyan hirtelen el is múlt a harag.
Jessicának tetszettek a férfi hosszú, keskeny ujjai. Imádta, bármikor és bárhogyan
érintette. Élvezte az együttérzését, a gyengédségét és szenvedélyének csaknem őrjöngő
intenzitását, amikor szeretkeztek. Szerette Devet, és nem tudta elviselni még a gondolatát sem
annak, hogy nélküle éljen.
– Azelőtt sosem ájultam el – vallotta be.
– Ezt már akkor is mondtad, amikor elsötétült előtted a világ. – A férfi könnyedén
végigsimított kezével Jessica keskeny hátán, aztán körkörösen simogatni kezdte a csípője
selymes bőrét. – Miért őrizted meg azt a képet?
Jessica egy hosszú másodpercig nem kapott levegőt. – Úgy akartam visszaemlékezni ránk,
mint amikor még boldogok voltunk.
Hátradőlt, hogy láthassa a férfi arckifejezését: a sötét szeme alatti karikákat és a vonásait
megkeményítő zárkózottságot. A legkisebb vidámság sem villant meg a szemében,
mélységesen szomorúnak látszott. Amint ezt megállapította, ő is elszontyolodott.
Dev szorosan tartotta a csípőjét. Addig fürkészte a tekintetével, amíg Jessica úgy nem
érezte, hogy hajlandó minden titkát feltárni előtte. Le is kapta róla rögtön a szemét.
– Te is azt akartad, hogy megtartsam. Különben nem küldted volna el nekem – jegyezte
meg. Egyfolytában a szóban forgó fotót bámulta, amely most az íróasztalán állt.
– Egy percig sem mertem hinni, hogy megteszed a kedvemért.
– Nem azért hagytalak el, mert nem szerettelek.
– Akkor is elhagytál, Jessica. Szeretném megtudni, miért, de nem ma este. Nem a
megfelelő alkalom.
Jessicának tágra nyílt a szeme, és elsápadt. Bólintott. Tudta, nem halogathatja az
örökkévalóságig a teljes igazság elmondását, de elismerte, nem ez a legjobb időpont egy
nehéz beszélgetésre. Ahhoz minden éleselméjűségére szüksége lesz, most viszont
mindkettőjüket olyan szétszórtnak érezte, mintha rajtuk is egy tornádó söpört volna végig.
– Velem maradsz éjszakára? – kérdezte a lány hirtelen támadt gyöngédséggel, amely
ugyanakkor híven tükrözte nyugtalanságát.
– Ha úgy kívánod.
 – Szükségem van rád, Dev.
Dev hosszú ideig tartotta még a karjai közt. Csókjai finomak, de követelőzőek voltak,
érintése gyengéd, ugyanakkor birtokló is.
Később, miután befejezték az étkezést, lezuhanyoztak és visszatértek Jessica ágyába.
– Visszahoztad a színeket az életembe, Jessie. Ismét hiszek magamban, mindenekelőtt
pedig kettőnkben – mondta a férfi.
Jessica a könnyeit nyeldesve aludt el Dev erős karjában; a férfi izmos lába az övé alatt
pihent, keze ott maradt a mellén.

Másnap reggel egymással szemben ültek az ebédlőasztalnál. Miközben megvitatták, hogyan

fogjanak hozzá a tornádó okozta pusztítás felszámolásához, kiderült, hogy elképzeléseik
azonosak. Egyetértettek abban, hogy mindaddig nem kezdhetik el a nagytakarítást, amíg a
biztosító számára fel nem mérték a kárt.
Kész csoportmunkát végeztek egy fényképezőgéppel és egy jegyzetfüzettel
felszerelkezve. A fogadó belsejével kezdték. Lefotózták a törött ablakokat, a tönkretett
bútorokat, szőnyegeket és ágyneműt, a szétázott tapétát. Míg Dev azt vizsgálta, mennyire
károsodott a tető és szivárog-e az eresz, Jessica a szobák mennyezetét ellenőrizte. Hamar
megerősödött az a véleményük, hogy a kár inkább külsőleges; szerkezeti elemek nem
rongálódtak meg. Mindketten megállapították ugyanakkor, hogy a végső döntést egy
mérnöknek kell meghoznia.
Néhány órával később megálltak az ebédlőben. Dev finoman átölelte Jessicát. – Hogy
érzed magad?
– Frissnek és üdének.
– Nem bánt, hogy ki sem látszol a munkából?
A lány rámosolygott. – Bármilyen különös is, nem. Számomra az a legjobb orvosság, ha
elfoglalom magam.
Dev hosszan, szenvedélyesen és beleegyezően megcsókolta.
– Nekem meg, ha valami bánt, az a legjobb gyógyszer, ha veled lehetek.
Jessica mosolygott. Keze lefelé haladt a férfi mellkasán, le a sima hasán, végül a nadrág
kidudorodó részén állapodott meg. Érezte Dev remegését és férfiasságának lüktető erejét.
Dev olyan pillantást vetett a lányra, amely megbizsergette az érzékeit, aztán a Jessicáéhoz
hasonló határozottsággal egyik kezét a lány pulóvere alá csúsztatta, a másikat a combjai közé,
hogy szerelmesen cirógassa. Jessica felnyögött: olyan hamar felizgult, hogy beleremegett.
– Fázol, szerelmem? – incselkedett vele Dev. Nyelvével orvtámadásokat indított a lány
forró szájában, miközben szabadon futkosó ujjával testét és az érzékeit csábítgatta.
– Melegem van – suttogta Jessica. – Nagyon, nagyon melegem. – A férfi meglazította a
farmernadrágját, és hozzábújt a lányhoz. Ingerkedett vele és elárasztotta örömmel. Remegő
vágyat keltett benne, melyet csak ő tudott kielégíteni.
– Kívánlak – szólt a férfi az izgatottságtól rekedt hangon.
Jessica nehezen kapkodta a levegőt. Egyre érzékenyebbé vált a bőre. Mind jobban
hatalmába kerítette a Dev iránti vágyakozás.
– Az ebédlőben szeretkezünk? Meg vagyunk zavarodva?
– Vagy szerelmesek vagyunk – válaszolt Dev hirtelen egészen más hangnemben.
– Vagy szerelmesek vagyunk – visszhangozta Jessica is olyan lágyan, hogy a férfi szinte
alig hallotta a hangját. – Nagyon szeretlek, Dev. És biztos vagyok benne, hogy te ezt mindig
is tudtad.
– Nem, nem tudtam mindig, Jessie. Honnan is tudhattam volna? Nem láttuk egymást és
nem beszéltünk egymással tíz évig. Átléptél rajtam, és vissza se néztél.
A lány reszkető kézzel emelte fel a férfi állát. – Mindennap visszanéztem.
Dev elhúzódott Jessica érintése elől.
 Jessica rábámult. Elsápadt a rémülettől. A derekához szorította a kezét, úgy ült a padlón.
Rázta a remegés. Most nemcsak egyszerűen fázott – úgy érezte, mindjárt megfagy a nyugtalan
feszültségtől.
– Ismerem ezt a tekintetet. Ultimátumot akarsz nekem adni, vagy tévedek?
– Átkozottul beletrafáltál. – Dev megfordult, eligazgatta a ruháját, és kifelé menet felkapta
a dzsekijét. Mielőtt az ajtó becsapódott volna, visszaszólt: – Azok után, amiket együtt
megéltünk, nem kell bizonygatnom, megérdemelném, hogy megoszd velem az életedet.
Huszonnégy órád van, Jessica. Ha addig nem tudom meg az igazságot, veszem a sátorfámat.
A lány összerándult. Az üres szobának válaszolt. – Meg fogod tudni az igazságot, Dev, és
bár cseppet sem fog tetszeni neked, megérted majd. Talán még köszönetet is fogsz mondani
érte.

10.

Jessica nem akart sem megfutamodni, sem elbújni Dev elől. Tudta, komolyan kell vennie a
férfit, illetve az ultimátumát. Azt is felismerte, hogy a múlttal kapcsolatos nézeteltérésük
együttlétük első perceitől kezdve nyilvánvaló.
Dev a vízparton álldogált, amikor rátalált. Az arckifejezése talányos volt, a mozdulatai
viszont élénken tükrözték, mennyire dühös a lányra.
Jessica összeszedte minden maradék bátorságát. Hiszen végül is hosszú éveken át nem tett
mást, mint hogy megvédte Devet a saját esetleges hibáitól. A férfi tekintetéből sugárzó
megvetéstől azonban szinte megdermedt. Szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy a
mindkettejük életét megváltoztató döntéssel kapcsolatban Dev megfosztja a beleszólás
lehetőségétől.
Az is elbizonytalanította, hogy Dev soha nem értette meg az indokait. Most hamarosan
megérti. Talán akkor majd nem lesz ilyen kőszívű és elfogadja a döntését.
Dev továbbra sem vett róla tudomást. Jessica megkérdezte:
– Nincs már kedved folytatni a munkát?
– Úgy látod?
– Az igazat megvallva úgy festesz, mint egy időzített bomba. De mivel nem tudok
segíteni a rosszkedveden, jobb, ha elfelejtjük az egészet.
Dev a lány felé fordult, de a gondolatait megtartotta magának.

Ezúttal főleg a fogadó belső falaiban és az elülső teraszon keletkezett károkat fotózták, hogy
aztán a feljáróra dőlt tölgyfákra, a több száz méternyi fehér kerítés egyetlen megmaradt
lécére, az elárasztott kikötőre és a néhány hajómaradványra térjenek át.
Jessica érezte, minden lépés és minden perc csak növeli köztük a feszültséget. Bár
legszívesebben abbahagyta volna a fényképezést, hogy ne kelljen a lehetetlen lelkiállapotban
lévő Devvel lennie, még a fejfájásán is inkább úrrá lett, hogy be tudják fejezni a munkát.
Ami a nyolc rusztikus tóparti házikóból maradt, az inkább égy fogpiszkálógyár
késztermékére emlékeztette Jessicát. Elég volt ezt szóvá tennie, Dev csúf pillantást vetett rá,
újból felhúzta a fényképezőgépet, aztán odalépett Jessica mellé.
A lány szidta magában a férfiakat, hogy milyen nehézfejűek. Csendben dolgoztak, csak a
legszükségesebbekre korlátozták a beszélgetést. Lefotózták a kicsavarodott CLEARY
HOUSE INN AND RESORT favésetű jelzőtáblát, amely az első udvar közepén hevert,
ezenkívül pedig négy sérült raktárépületet és a fogadó mögötti háromszemélyes, most tető
nélkül maradt garázst.
 Jessica alig hitt a szemének, amikor meglátta Monica szedánja és a teherautó behorpadt,
törmelékkel borított maradványait. – Az én dzsipemet talán helyre lehet pofozni – jegyezte
meg –, ha már ez a másik két kocsi menthetetlen.
Dev morgott valamit, majd odébb ment. A lány továbbra is uralkodott magán. Követte a
fadarabokkal teli úszómedencéhez.
Emlékeztette magát, hogy ő az oka Dev borongós arckifejezésének és sötét tekintetének,
de amikor leszállt az est, egyre ingerültebb lett a férfi viselkedése és a maga türelme miatt is.
– Elegem van az egészből – jelentette ki. Levette a kesztyűjét, és begyömöszölte a kabátja
zsebébe. – Fáradt vagyok, éhes vagyok, szomjas vagyok – szólt csendesen, mert beleunt már a
hidegháborúba.
– Én is. Majd hajnalban újrakezdjük. – Továbbindult, talán a szokottnál is nagyobb
léptekkel.
– Dev…
A férfi megtorpant. Háttal állt neki, az udvar közepén.
– Nem köthetnénk fegyverszünetet?
Dev lassan megfordult. – Csak ha hajlandó vagy beszélni.
– Majd beszélgetünk, Dev. De te huszonnégy órát adtál nekem. Kell egy kis idő, amíg
elrendezem a gondolataimat.
– Nem tárgyalásra készülsz, Jessica.
– Bolondot csinálsz belőlem – fakadt ki sértődötten a lány a hideg, szarkasztikus
hanghordozás miatt. – Csakugyan nem akarsz bíráskodni a hajdani elhatározásom miatt? Nem
tartod magad a bírámnak és ítélőszékemnek? Szóval csak simán kiszabod rám a büntetést, és
várod, hogy engedelmeskedjem, mert csorba esett a méltóságodon?
Bár a férfi kemény vonásait már eltakarta a félhomály, Jessica mégis mintha döbbenetet
látott volna az arcán.
– Ilyen trógernek tartasz, Jessica?
– Egész délután úgy viselkedsz, mintha az lennél. Mi mást gondolhatnék rólad? Nézd, van
egy-két dolog, amit meg kell értened. Kezdjük azzal, hogy nem várok bocsánatot tőled. Nem
csináltam semmi rosszat. Hosszú távon valószínűleg megóvtam a karrieredet és a lelki
békédet, csak erre még nem jöttél rá.
– Elláttál egy életre való találós kérdéssel és halandzsával. Halljuk a tényeket, hadd
vitassuk meg őket felnőtt módjára.
– Én is így szeretném, de addig nem, amíg… – A távolból autótülkölés hallatszott. Jessica
csodálkozó tekintetet vetett a hang irányába.
Dev megfordult s a kocsibehajtó felé nézett, amikor újrakezdődött a tülkölés. Mindketten
úgy látták, mintha villognának az autó fényszórói.
Jessicában homályos emlékeket ébresztett a hunyorgó fény: kislánykori emlékét, amikor
egy játékra tanítja meg az apja. Évekkel később jött rá, hogy az egyáltalán nem játék volt.
– Morzeábécé – mondta Dev. Bement a házba, s nem telt bele fél perc, visszatért. Egy
zseblámpát hozott ki, azzal válaszolt a kidőlt fák miatt a kocsibejárón elakadt autónak.
– Mit jelent ez?
Dev kikapcsolta a zseblámpát és a zsebébe csúsztatta. – A „légierő” érkezett meg.
Jessica hallotta, hogy becsapódik egy ajtó. Kis fénykört látott fel-alá mozogni végig a
kocsibejárón. Nyilván zseblámpával a kezében közeledik valaki feléjük igen gyors tempóban.
– Több mint valószínű, hogy David Winslow ügyében jönnek – jegyezte meg csendesen
Dev.
Jessica megfogta a férfi kezét. Gyengéden szétfeszítette az ökölbe szorított ujjakat, majd
összekulcsolta őket a saját ujjaival. Dev előbb összefonódó kezükre nézett, majd a lányra.
Jessica mélységes aggodalmat olvasott ki a szeméből, mielőtt a férfi elrejthette volna az
érzelmeit.
 – Segíthetek? – kérdezte Jessica.
– Majd én. – Elhúzódott a lánytól. – Miért nem mégy be?
– Meg akarsz szabadulni tőlem? – tréfálkozott vele Jessica, hogy oldja a feszültségét és
enyhítse saját szomorúságát, amelyet a visszautasítás keltett benne.
Dev megragadta a csuklóját, és magához húzta a lányt. – A helyedben én nem
rágalmaznám a másikat. A te specialitásod, hogy megszabadulsz az emberektől.
– Tudom, hogy kiábrándítóan viselkedtem veled szemben, de nem vagy igazságos.
– Nem is érzem magam igazságosnak, Jessica. – Vadul megcsókolta. – Sértettnek,
dühösnek és csalódottnak érzem magam. Igazságosnak egyáltalán nem.
– Tudom, hogy megbántottalak, Dev, de azt is tudom, hogy én csak egy része vagyok a
bajaidnak. A legtöbb, amit megtehetek az, hogy reménykedem és imádkozom David Winslow
életéért. – Megsimogatta a férfi állát. – Hidd el, kérlek, a legkevésbé sem akartalak
megbántani.
Dev levegő után kapkodott. Érezte a lány finom ujjait a vállán. Megremegett a teste, és ezt
Jessica is érezte. Szerette volna megnyugtatni a férfit, hogy minden rendben lesz, de
tapasztalatból tudta, mennyire üresen csengenek az efféle szavak.
Dev beszélni kezdett, aztán elhallgatott.
– Folytasd csak – bátorította szelíden Jessica. – Nem vagyok az ellenséged. Szeretlek.
Még akkor is, ha mérges vagy.
A férfi a mellére vonta, gyengéden rátapasztotta az ajkát a nyaka lágy hajlatára. Újabb
reszketési hullám futott végig rajta. Jessica szerelme minden erejével szorította magához.
– Jessie, ne hara…
– Dev… – szakította félbe a szavait. Egy sovány, repülőtiszti egyenruhás fiatalember
lépett hirtelen elébük. Megtorpant, amikor zseblámpája fényében megpillantotta Jessicát és
Devet. – Bocsásson meg, uram, nem Devlin MacKenzie-hez van szerencsém, akit
betegszabadságra küldtek a légierőtől?
Dev kihúzta magát, és a fiatalember felé fordult, de közben nem eresztette el Jessicát sem.
– Kihez van szerencsém?
– Leon Higgins őrmesterhez, uram. Most kerültem Little Rockra. Tolliver tüzér őrmester a
közvetlen főnököm.
Jessica most közelről figyelhette Dev arcát, hiszen a karjai között volt. Erezte és látta,
milyen változások mennek végbe a férfi testében. Megfeszül a válla és a háta, előreugrik az
álla, megkeményedik a tekintete.
Jessica tudta, hogy a rossz hírekre készül fel.
– Miben segíthetek, őrmester úr?
– Várják önt a főparancsnokságon, uram. Már meg is szerveztük az utazását Little
Rockból Washingtonba. Itt van nálam a parancs. És a kocsimmal rendelkezésére állok, ha
bármire szüksége lenne.
– Elég, ha bevisz Little Rockba, őrmester úr. De jöjjön be, igyon egy csésze kávét, amíg
én megmosakszom és összecsomagolom a holmimat.
– Igenis, uram. Köszönöm.
– Pihenj, Higgins! Bemutatom Cleary kisasszonyt, ő a ház úrnője.
– Örvendek.
Dev még most sem vette le a karját Jessica derekáról. Némán tették meg a fogadó
bejáratához vezető rövid utat. Az őrmester néhány lépésnyire követte őket. Ahogy beértek az
ebédlőbe, Dev megszorította Jessica derekát, gyorsan magához húzta, majd elengedte a lányt,
aztán felsietett a lépcsőn.
– Nagyon fontos ember. Repülőgépet küldtek érte.
Jessica hátrafordult, és a fiatal tisztre mosolygott, aki áhítatos tisztelettel nézett Dev után.
– Igen, ő nagyon fontos ember – hagyta helyben.
 Erőt kellett vennie magán, hogy el ne sírja magát. Minden erejével igyekezett a
kávéfőzésre összpontosítani. Kitöltött egy csészényit az őrmesternek, és elé rakott egy tál
süteményt is. Amíg Higgins őrmester falatozott és kortyolgatott, Jessica ötpercnyi merengő
szomorúságot engedélyezett magának, aztán újra rendbe szedte az arcvonásait.
A lépcsőn lefelé közeledő sietős léptek zökkentették vissza egészen a valóságba. Dev
megállt az ebédlőajtóban. Arca zárkózott volt, viselkedése katonára vallott, bár ezt a
farmernadrágja, pulóverje, fekete csizmája és bőrdzsekije nemigen árulta el. Egy kis
utazótáska volt az összes poggyásza: egyedül ezt tudta kimenteni a romba dőlt házikóból.
Lezuhanyozott és megborotválkozott. Úgy tetszett, indulásra készen áll. Jessica viszont épp
ellenkezőleg, arra állt készen, hogy a karjába vesse magát és könyörögjön neki, hogy
maradjon.
Azonban érzéseit megzabolázva csak annyit kérdezett, kér-e Dev még valamit az indulás
előtt. A férfi bólintott. Az utazótáskát letette a pultra. – Helyezze magát kényelembe, Higgins.
Pár percet még maradok.
– Köszönöm, uram. – Higgins Jessica arcára emelte szégyellős barna szemét. – Olyan
finom ez a sütemény, a mamám szokott ilyet küldeni nekem.
Jessica elmosolyodott. Hamarosan azonban lehervadt az arcáról a mosoly, amikor Dev az
ebédlőből a nappaliba vezette. Akaratlanul is felidéződött benne a pár éjszakával ezelőtti
bizalmas együttlétük emléke a ropogó tűz előtt.
Meggyújtotta a legközelebbi lámpát, és szembenézett a férfival. – Minden rendben van? –
Igyekezett, hogy hangja és viselkedése vidámnak és optimistának tessék.
– Gyere ide, Jessie! – kérte a férfi halk és rekedt hangon.
És ő szívesen indult a karjai közé. Dev magához vonta. Egyik kezét a csípőjére tette, a
másikat a tarkójára. A gyengéd csók remegve olvasztotta egybe a testüket.
Jessica ezúttal a legédesebb fajta szenvedélyt ízlelte, ahogy Dev egyre mohóbban
csókolta. Érezte, hogy a férfinak fontos, vágyik rá, számít rá.
Azonnal és érzékenyen reagált Dev érintésére. Érezte, ahogy a férfi ujjai belemarnak a
csípőjébe, érezte kemény alsótestének nyomását is, ahogy csábító, körkörös mozgással
hozzádörzsölődött az ágyékához s ezzel tűzbe borította az idegeit. A teste ellágyult, a melle
hullámzott. Még a fejbőre is bizsergett Dev masszírozó ujjai alatt, amelyek mélyen beletúrtak
sűrű, sötét hajába.
Végül Dev engedte el az ajkát, noha Jessica érezte, kelletlenül szakítja félbe az
együttlétüket. Tiltakozó nyöszörgéssel válaszolt, hisz minden sejtjével Devet kívánta.
Boldogan sóhajtott fel, amikor a férfi ismét magához ölelte. Imádta birtokló, mégis gyengéd
érintését a csípőjén.
– Szeretem, ahogy hozzám érsz – suttogta, majd gyengéden a felső ajkára tapadt.
Dev felnyögött. Lehorgasztotta a fejét s behunyta a szemét, de a karját továbbra is a lány
derekán tartotta. Jessica a férfi mellkasához támasztotta a fejét. Hallotta szívének őrült
kalapálását, s tudta, hogy az ő szíve is ugyanígy meg van veszve.
Dev a lány vállára tette a kezét. – Indulnom kell.
Jessica mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje az önuralmát. Zaklatott volt az ereiben
tomboló vágyakozás és a rá váró üresség miatt.
– Nem fejeztük be…
– Tudom.
– Visszajövök, amint lehetséges.
Jessica bólintott. Képtelen volt a férfi szemébe nézni. Nem mert hinni neki.
Dev megmarkolta a lány vállát, és mélyen a szemébe nézett. – Komolyan beszélek,
Jessica. Visszajövök. Magyarázattal tartozol nekem, s én csakis erre várok.
– Megkapod a magyarázatot.
– Megígéred?
 – Megígérem, Dev.
– Nem akarom, hogy megint elfelejts.
– Nem felejtettelek el soha! – tiltakozott a lány. – Csak azt tettem, amit tennem kellett.
– Tudom, hogy te hiszel abban, amit mondasz, de az ösztöneim azt súgják, hogy nincs
igazad. – Keze közé fogta Jessica arcát. – Mikor pokolian dühös vagyok rád, akkor is
szeretlek.
– Bárcsak mindent legyőzne a szerelem!
– A szerelem nem hagy el minket. A miénk lehet egészen. Tudom.
Jessicának könny szökött a szemébe. – Én is azt hittem annak idején.
– Higgyél benne megint! És higgy bennünk annyira, hogy összekötöd velem az életedet és
nekem adod a szerelmedet. Higgy bennünk, Jessie, gyere hozzám feleségül.
Jessica zavartan bámult rá.
Dev mutatóujját a lány ajkára tapasztotta, mielőtt az szóhoz juthatott volna. – Most ne
mondj semmit! Csak gondold végig az elmúlt hetet. Jó volt, bár néha úgy éreztem magam,
mintha hullámvasútban ülnék. Gondolkozz azon, amit most mondtam, azután gondold el,
hogyan élhetnénk együtt mi ketten ahelyett, hogy továbbra is fél életet élnénk.
Jessica bólintott. Megpróbált a férfira mosolyogni, de a könnyek, amelyek Higgins
őrmester érkezése óta a szemében gyülekeztek, most átnedvesítették hosszú, sötét szempilláit,
és végiggördültek az arcán.
– Jessie, szerelmem, megölsz a könnyeiddel! Minden rendbejön. – Átölelte a lányt, és
ismét megcsókolta.
Jessica összezavarodva állt és nézte, ahogy Dev egyre távolodik. Bár szerette és kívánta,
még mindig fogságban tartotta a félelem, hogy érzelmileg ugyanolyan elesett és gyámoltalan
lesz, mint az anyja. Hát majd megadja Devnek az olyannyira óhajtott magyarázatot, amikor
visszatér. Ha egyáltalán visszatér.

11.

Egy magányosan átsírt szomorú éjszaka után Jessica belevetette magát a munkába, hogy
valamiféle rendet teremtsen a tornádó után. Nem tudta telefonon értesíteni a következő
szezonra bejelentkezett vendégeket, ezért leveleket küldött szét, amelyekben vázolta, milyen
természeti csapás sújtotta az üdülőtelepet. Felajánlotta, hogy az előleget visszatéríti, és
értesítést küld a nyitás időpontjáról.
Willoughby doktor vitte be kocsiján a városba, ahol kapcsolatba lépett a biztosító
ügynökével, majd iparosok után nézett. Rá kellett döbbennie, hogy a rengeteg káreset miatt jó
darabig nem lesz szakember, aki rendbe hozza a tóparti területet.
Visszatért a fogadóba. Próbálta elterelni a gondolatait Devről és arról, mennyire hiányzik
neki. Nem sikerült. Egyre türelmetlenebbül várta, hogy megjavítsák a telefonvezetékeket, s a
férfi felhívja.
Három nappal Dev távozása után Higgins őrmester és néhány barátja állított be a
fogadóba minden előzetes bejelentés nélkül. Egy Little Rockba küldött táviratot lobogtattak:
„Dávid fogságba esett. El, egészséges. Majd jelentkezem. D. MacKenzie.”
Higgins és fiatal, erős, szolgálaton kívüli, de igencsak szolgálatkész emberei azzal
töltötték a hétvégét, hogy megtisztították a kocsibejárót a tölgyfa tuskóktól, és annyi tűzifát
vágtak fel, hogy úgy látszott, Jessicának az életben nem lesz erre több gondja. A lány
csodálkozott, milyen szívesen segítenek egy ismeretlennek. Mindegyik fiatalembernek
ingyenes nyaralást ígért, ha majd ismét megnyílik az üdülő.
 A „bajtársak” távozása utáni reggelen aznapi első kávéját töltötte ki éppen, majd a
konyhapultra rakott leveleket futotta át. Majdnem kiesett a kezéből a kávéfőző, amikor
váratlanul megcsörrent a telefon.
– Bárcsak Dev lenne az! – suttogta. A készülékért nyúlt, amely a tornádó éjszakája óta
süketen állt. – Cleary House fogadó és üdülő.
– Jessica, te vagy az?
Amennyire csak tudta, elfojtotta csalódottságát. Közönyös hangon válaszolt: – Szia,
mami. Hogy mulatsz?
– Nagyon izgalmas! Bár Dev telefonjából meg az újságok beszámolóiból nyilvánvaló,
hogy ti ketten is izgalmas időket éltetek át.
– Dev biztosan elmondta, hogy olyan volt az egész, mint a hullámvasút. Tökéletesen igaza
van.
– De, ugye, nem sérültél meg?
– Nem, mami. – A lelkemet leszámítva, tette hozzá gondolatban. – Egy darabban vagyok.
Viszont komoly kárunk van. Nem hiszem, hogy néhány hónapon belül helyre tudjuk hozni az
üdülőt. Talán még tovább is eltart majd.
Monica meg sem tudott szólalni. Jessica a következő fél percben csak a telefon kattogását
hallotta.
– Az nagy baj. Hazamenjek?
– Igazán nincs értelme, mami. Elintézek én mindent. Maradj csak nyugodtan és élvezd a
pihenést. Igazán megérdemelsz egy kis kikapcsolódást. Sőt ha meg akarod hosszabbítani, azt
is megteheted.
– Már nemcsak egyszerű vakációról van szó.
– Nem értem.
– Férjhez mentem. Hal nem akar többé elengedni maga mellől.
Jessicának a meglepetéstől a szája is tátva maradt: – Hal Perkins? Apa régi barátja a
főiskoláról, aki tavaly felkeresett?
– Igen, Jessica. Leveleztünk, hiszen tudod. Hal iderepült a Kanári-szigetekre, és előállt
ezzel a meglepetéssel. Amikor kiderült, hogy mindketten milyen sokat jelentünk egymásnak,
nem akartunk többé várni.
Jessica óvatosan tette fel a számára legfontosabb kérdést: – És most boldog vagy, mami?
– Nagyon. – Monica nevetett, aztán visszakérdezett: – Ugye, nem baj, hogy ilyen hirtelen
határoztam el magam?
Jessica eléggé ismerte már ahhoz az anyját, hogy rájöjjön, a beleegyezésére számít.
Szívesen meg is adta neki. – Dehogy baj. Kívánom, hogy a világ minden boldogsága a tiétek
legyen! Csak kissé meg vagyok lepve.
– Többé nincs szükséged rám, Jessica. Devlin visszatért az életedbe. Szereted őt, s én
tudom, hogy ő is szeret téged. Feledkezz el a múltról, drágám, s ne félj attól, hogy egy
pilótához mégy feleségül. Dev remek ember. Boldogok lesztek. Talán végre unokáim is
lesznek. Hiszen mindig erre vágytam.
Jessica a felindulástól meg sem tudott szólalni, csak fogta a kagylót. Édesanyja – az ő
legnagyobb örömére – láthatóan sokat változott az utóbbi években.
– Dev ott van még veled?
Jessica nehezen szánta rá magát, hogy válaszoljon. – Nem. Vissza kellett utaznia
Washingtonba.
– Vissza fog jönni érted.
Jessica korántsem volt olyan biztos ebben, s ez most fogalmazódott meg benne először.
Gyorsan témát akart váltani.
– Értesítettem a vendégeinket a tornádó okozta károkról.
 – Ha kerülöd, hogy Devlinről beszélj, aggódni fogok miattad. És ha Hal látja, hogy
aggódom, haza fog vinni.
Az a gondolat, hogy az ifjú házasokkal kelljen foglalkoznia, arra késztette Jessicát, hogy
vidámságot lopjon a hangjába. – Nincs ok sem aggodalomra, sem arra, hogy hazarohanj. Jól
vagyok, és persze sok a tennivalóm.
– Jessica, te nem vagy jól. Az ilyen kifejezéseket, mint például ez a „sok a tennivalóm”
csak olyankor szoktad használni, amikor nagyon boldogtalan vagy. Csak pár éve kezdtem
igazán megérteni, mit is jelentesz nekem, és mennyi mindent feláldoztál miattam.
– Ugyan dehogy…
– De igen – folytatta Monica riasztó határozottsággal. – Ahogy lemondtál Devlinről, bár
emlékszem, hogy rajongtál érte az első perctől fogva. A kedvemért áldoztad fel a
boldogságodat, de ennek most már vége.
– Térjünk vissza erre – javasolta a lánya.
Monica mintha meg sem hallotta volna. – Szabad vagy, Jessica. Cselekedj, még mielőtt
túl késő lenne. Én kis híján elszalasztottam ezt a második lehetőségemet a boldogságra. Ne
kövesd el ugyanezt a hibát!
– Majd gondolkozom ezen, mami – szólt Jessica csendesen.
– Szeretlek, drágám. A jövő héten megint felhívlak. Ha bármire szükséged van, tudod,
hogyan érhetsz el.
– Szia, mami – suttogta Jessica.
Devlin szeret téged.
Szabad vagy.
Második lehetőség a boldogságra.
Szabad vagy.
Jessica agyában makacsul jártak fel-alá ezek a gondolatok.

Közben telt-múlt az idő, és Jessica hiába próbálta kemény munkával kifárasztani magát,
álmatlanul forgolódott éjszakánként, és anyja szavai visszhangzottak a fülében. Két dolog
között őrlődött: az egyik a Dev iránt érzett szerelme (aki még nem hívta fel telefonon), a
másik a nyugtalansága, hogy örökölte Monica lelki gyöngeségét.
Négy napig kerülgette a dolgot, majd egyik éjjel, mikor zuhanyozás után az ágyba
roskadt, végre rászánta magát, hogy mind a múltról, mind a jövőről összegezze a
tapasztalatait.
Már nem érzett keserűséget a Devvel elmulasztott lehetőségek miatt. Most jött rá, az,
hogy szerelmes belé, azt jelenti, hogy olyannak fogadja el, amilyen. Elvetette azt a butaságot,
hogy a férfinak fel kellett volna adnia a repülős pályafutását, csak hogy az ő félelmét
megszüntesse.
Akárcsak édesapja, Devlin MacKenzie is a katonát jelképezte a számára, azt a férfitípust,
amely ügyesen és áldozatkészen vállal minden hivatásával járó kihívást és kockázatot.
Jessicát szomorúság töltötte el amiatt, hogy nincsenek meg benne a katonafeleségekre
jellemző tulajdonságok. Úgy gondolta, nem elég erős ahhoz, hogy Dev egyenértékű partnere
lehessen.
Úgy okoskodott: ha terhére lesz Devnek, az iránta érzett szerelmére hoz szégyent, tehát
tragikus tévedés lenne, ha összeházasodnának. Felötlött benne, hogy egy kis szerep Dev
életében jobb, mint a semmilyen; buzgón imádkozott, hogy ne hagyja el őt teljesen a férfi a
beszélgetésük után.
Tudta, azzal játszik, hogy talán soha többé nem fogja viszontlátni, de annyira biztos volt
szándékainak a helyességében, hogy elhatározta, nem lesz sem önző, sem pedig túlságosan
elnéző önmagával szemben.
 Végül elszenderedett. Erőt vett rajta a lelki és testi kimerültség. Remélte, hogy Dev meg
fogja érteni, miért kosarazza ki. Ez volt az egyetlen reménysugár a teljes visszautasítástól való
félelem sötétségében.

Ugyanezen az éjszakán, de kicsivel később, Dev visszatért Jessicához. Csendben vetkőzött a

lány hálószobájának félhomályában.
Jessica a hátán fekve aludt, Dev nevét motyogta, s levetette magáról a lepedőt, amellyel
takaródzott. Meztelen testének látványától Dev lélegzete is elállt. Összeszorította a fogát,
hogy fel ne nyögjön a benne sűrűsödő vágytól, de olyan erős volt ez az érzés, hogy nem
sikerült megfékeznie.
Remegett a teste, ahogy odament az ágy végéhez. Türelemre intette magát. Nem akarta
gyorsan megkapni Jessicát. Szívnek és testnek lassú, epekedő egymásba olvadását szerette
volna, hogy a lány megértse, mindennél fontosabb a számára. Teljesen fel akarta tárni iránta
érzett szerelme mélységeit. Egész úton ezen tépelődött.
Miközben ott állt, fogva tartotta a tekintetét Jessica bőrének szépsége, darázsdereka és az
arcát keretező éjfekete haj. Felidézte, micsoda magányos poklot éltek át mindketten az elmúlt
tíz évben.
Dev letérdelt Jessica széttárt bokái közé. Majdnem tisztelettudóan, bizonytalan. kézzel
érintette meg a lány karcsú lábának selymes bőrét. Arra áhítozott, hogy bepótoljanak minden
elmulasztott percet.
Remegve bár, de megőrizte önuralmát, ahogy simogató keze felfelé haladt a lány karcsú
lábain. Néhány percnyi visszafojtott várakozás után ugyanezt az utat az ajkával és a nyelve
hegyével is megtette.
Jessica halkan nyöszörgött. A férfi felismerte az éledező vágy hangját. Ujjaival most arra
a sötét, selymes bundára tapadt, amely az asszonyi titkokat rejtegette.
Meghökkentette a forrósága. Élvezte a belőle áradó ösztönösen szíves fogadtatást. Jessica
combjai egyre szélesebbre tárultak. Dev gyengéden nyúlt a testébe, érezte, milyen nyirkos a
húsa. Vágyakozása egyre fokozódott, végül már nem is tudott másra gondolni.
Kelletlenül húzta vissza a kezét. Próbálta elfojtani a testén végigfutó reszketést, de a
legyűrhetetlen sürgetés, a hajszoló szükség végül győzedelmeskedett.
A lány fölé emelkedett, és behatolt a szenvedély perzselte test kapujába. Jessica egyre
mélyebbeket lélegzett, teste süllyedt-emelkedett, olvadt, kicsit bele is halt az örömbe.
– Hiányoztál – suttogta Jessica, és a vállánál fogva még közelebb húzta magához a férfit.
Dev kéjesen mozgott benne. Hosszú, mély, igazán csábító hangot csalva ki a lányból. –
Nem annyira, amennyire te nekem, Jessica, szerelmem.
Jessica minden késlekedés nélkül reagált, megelevenedett a férfi súlya alatt, alatta és
körülötte örvénylett, fáradhatatlanul és ellenállhatatlanul kergette az őrületbe a férfit kígyózó
mozgásával, amíg végül Dev megragadta a csípőjét, és lelassult.
– Ez nem igazságos – nyögte Jessica.
– Soha senki nem állította, hogy akár a szerelem, akár a háború igazságos.
– Ez azt jelenti, hogy meg akarsz hódítani?
Dev elmosolyodott, arcának kemény vonásait meglágyították mély és gyöngéd érzelmei. –
Tudod, miért vagyok itt.
– Kívánlak, Dev. Nagyon kellesz nekem – mondta Jessica. Hirtelen megvonagló csípője
szinte elvette a férfi eszét.
Dev érezte, hogy társa hirtelen a csúcspontra jutott, s ő sem tehet mást, mint hogy
engedelmeskedik a női test gyötrő éhségének, és maga is megkönnyebbülést keres. Hullámzó
erővel hatolt a lányba olyan mélyen, hogy a méhét is megérintette, s olyan gyorsan, hogy
Jessicának a lélegzete is elállt. Dev érezte, hogy a lány testének hullámzása egybeolvad az
övével. Felkiáltott az extázist sürgető erőtől, i
 Jessica végigsimította a vállát és megcsókolta az állát. – Rólad álmodtam.
Dev hosszú, forró csókkal érintette a száját. – Gyanítom, valami szégyenletesen erotikus
álmod lehetett.
Jessica mosolygott. – Minden rólad szóló álmom erotikus.
– Hosszú volt ez a hét.
– Kilenc nap – pontosította a lány. – És nem hívtál fel.
Dev felkapcsolta az éjjeli lámpát, de közben sem vált külön a testük. – Nem kaptad meg a
táviratomat?
– Jobban örültem volna, ha a hangodat hallhatom.
– Reméltem is, hogy hiányzom neked.
Jessicának elkomorult az arckifejezése. – Nagyon is hiányoztál. Nagyon. – A lepedőért
nyúlt, és a dereka köré tekerte. – David jól van?
Dev számított az érdeklődésére, de nem ilyen hamar. – Meglepően jó állapotban van, bár
alaposan lefogyott.
– Bántották?
– Amikor kiugrott, akkor nem.
– És utána?
– Néhányszor keményen vallatták.
– Ezért maradtál ilyen sokáig? Hogy elősegítsd a kiszabadulását?
– Részben. – Dev megsimogatta a lány lepedőbe bugyolált, gömbölyű csípőjét. –
Különböző vizsgálatoknak is alávetették. Tovább tartott, mint gondoltam volna.
– David barátod folytatni tudja a repülést?
– Amint felépül, visszanyeri a súlyát és túlesik a vizsgálatokon, igen. – Dev kuncogni
kezdett. – Rendkívüli cellatársat kapott. Jobban mondva cellaszomszédot.
– Egy másik pilótát?
– Nem. Egy nőt, aki a segélyszolgálatnál dolgozott, az egyenruhájának tanúsága szerint a
Gyermekélelmezésnél. David beleszeretett, s most nem mer találkozni vele.
– A nő nem szereti?
– Állítólag szereti. David viszont nem biztos az érzelmei felől. Úgy véli, meg kell
várniuk, amíg minden visszatér a rendes kerékvágásba. Csúnya időket éltek át a börtönben, s
David nem akarja, hogy a nő ennek hatása alatt cselekedjen.
– Látom, csak egy férfira kell bízni, hogy a dolgok összekavarodjanak, s még
bonyolultabbá váljanak – jegyezte meg Jessica vidáman. Később jutott csak eszébe, hogy
mindent elront abbéli igyekezetében, hogy Dev kedvében járjon. – Akar a lánnyal találkozni?
– Ezt kérdeztem tőle én is. Csak hímezett-hámozott, de azt hiszem, igen. De előbb tisztába
akar jönni a saját érzelmeivel is. Az első házassága katasztrofális volt. A felesége évekig nem
költözött el tőle, s évekig mindenféle ipsét hurcolt fel a lakásukra. Nehéz most újra bizalmat
szavaznia a gyengébb nemnek.
– És mit tanácsolt neki, lelkész úr? – A lány viccelődni próbált, de keserűség bujkált a
hangjában.
– Biztattam. – Dev elkeskenyülő, fürkésző szemmel nézett rá. – Nincs értelme
bizonytalankodni, amikor pontosan tudod, hogy mit akarsz, és azt hol találod meg.
Egyetértesz?
Jessica elfordította a fejét. A kandallót nézte a hálószoba túlsó sarkában, a néhány
megmaradt parázs vörös izzását.
– Te újra gépre szállsz, igaz?
– Te aztán nem sokat köntörfalazol.
– Nem is volt szándékomban.
– Hivatalosan visszahelyeztek.
 Volt valami a hangsúlyában, ami arra késztette Jessicát, hogy rákérdezzen: – Valami baj
van?
– Ha nem tudod elviselni, Jessica, hogy repülök, majd megleszek anélkül is.
– Nem kérhetek és nem is kérek tőled ilyet – visszakozott a lány. – Soha. Valaha azt
akartam, add fel miattam a repülést, de ostobaság volt még a gondolat is. – Rántott egyet a
lepedőn.
Dev elkapta, mielőtt a lány megmoccanhatott volna. – Nem kérsz rá, de én felajánlom
neked. Szeretlek annyira, hogy abbahagyjam miattad a repülést, ha nem tudod elviselni, hogy
egy pilótához menj feleségül.
Jessica vergődni kezdett a rászorított lepedő alatt. Dev felemelte a kezét, és hagyta, hogy a
lány hátrább húzódjon. A hátára fordult. Jessica egyre távolabb került csábító melegétől; az
ágy közepére ült. A lepedő a csípője körül tekergőzött.
– Nem értesz engem, Dev. Nem az a baj, hogy pilóta vagy. Azt hiszem, valójában soha
nem is ez volt a baj.
– Tíz évvel ezelőtt ez is gond volt – emlékeztette Dev. – Vagy csak ködösítésnek szántad,
mert nem szerettél eléggé ahhoz, hogy hozzám gyere?
Jessica egy pillanatig olyan zavarban volt, hogy meg sem tudott szólalni. Dev gyors
mozdulattal letelepedett vele szemközt az ágy közepére. Semmi jelét sem mutatta annak, hogy
el akarná takarni meztelenségét, ezért Jessica inkább az arcára szegezte tekintetét, még ha
dühösnek látszott is.
– Beszélj, a keservit! Te vezettél engem a mocsárba. Választ várok, mielőtt egy aligátorra
lépnék.
– A te pályád abból áll, amit most csinálsz. Mint ahogy az enyém abból áll, hogy álnéven
írok. Mindketten érzünk valamilyen belső ösztönzést. Tudom, hogy neked a repülés jelenti a
világot. De én is hamarabb leszoknék az evésről, mint az írásról. Ha arra kérnél, vagy azt
várnád tőlem, hogy fejezzem be az írást, a pokolba küldenélek. És ezt ugyanígy megtehetnéd
te is. Szó sem lehet arról, hogy feladd az álmaidat miattam vagy bárki más miatt. Mert neked
a repülés mindig ezt jelentette: az álmaid megvalósulását.
Dev inkább zavartnak látszott, semmint harciasnak. De hát meg is volt rá az oka, hogy
zavarban legyen, Jessica tudta ezt. – Elvennél valaha is egy olyan nőt, mint az anyám?
– Komolyan kérded?
– A legkomolyabban.
– Nem. Monica érzelmileg mindig is túl ingatagnak tűnt. Nekem egyenrangú partner kell,
nem olyan, aki tőlem függ.
– Én az anyám lánya vagyok – szólt Jessica csendesen. – Mi a biztosíték rá, hogy nem
leszek olyan, mint ő?
– De az apád lánya is vagy. És a szüleim elbeszélése szerint ő nagyon is karakán ember
volt.
– És hogyha mégis inkább az anyámra ütök?
– Te önálló egyéniség vagy, Jessica. – Úgy látszott, a férfit teljesen összezavarták a nő
kérdései. – Az anyádat nyilván nem tagadhatod le, de ugyanúgy alakítottak az
élettapasztalataid és az általad elfogadott értékek is.
– És mi van akkor, ha az anyámra hasonlítok?
– Nem hasonlítasz rá – csattant fel Dev. – Óriási a különbség.
– Hogyan tudod ezt ennyire biztosan kijelenteni?
– Csak úgy. Minek barkochbázunk?
– Mi van akkor, ha nem vagyok elég erős ahhoz, hogy igazi társad lehessek?
Dev nehezen lélegzett. – Nem is tudok elképzelni igazibb társat.
– És ha velem is megtörténik, ami anyámmal, amikor apu gépét lelőtték? Erre sosem
gondoltál? Nem lehetséges, hogy amikor gyerekeket akarsz vagy bevonulsz vagy ne adj' isten
megsebesülsz, én csődöt mondok az örökletes gyengeségemmel? Nem izgatna akkor, hogy a
feleséged vajon kibírja-e a terhelést?
– Jessica, te nem az anyád vagy. És ami sokkal fontosabb, nem is hasonlítasz rá egy
csöppet sem. De azt hiszem, kezdem érteni, mi izgatott téged azelőtt… alig merem elhinni.
Az Isten szerelmére, te intelligens nő vagy, ez viszont mesterkélt, ostoba szöveg, és rossz a
szereposztás is, semmi köze a valósághoz.
– Emlékszel, mi történt velem a tornádó idején? – kérdezte Jessica csendesen.
– Miről beszélsz?
– A rémülettől valamiféle szexőrület vett erőt rajtam.
Dev megfogta a kezét. – Kint tombolt a vihar, és bent is, kettőnk között. Ez nem őrület.
Csak felfokozódott benned a szenvedély.
Jessica kiszabadította magát a férfi kezéből, kiugrott az ágyból, és belebújt a köntösébe.
Odament a Willow-tóra néző ablakhoz. Egész testében remegett. Nézte, hogyan jelennek meg
a hajnal első jelei a horizonton.
Összerázkódott, amikor Dev a vállára tette a kezét, de nem húzódott el a férfitól, amikor
az finoman hátrahúzta csupasz testéhez.
– A természet egyik legnagyobb rémálma közepette szeretkeztünk. Egy katasztrófa során
kellettünk egymásnak. Szerettük egymást. Akár meg is halhattunk volna akkor éjszaka, s tudat
alatt ezzel tisztában is voltunk mind a ketten. Ehelyett kinyújtottuk a kezünket egymás felé, és
testi szerelemmel ünnepeltük az életet. – Tétovázott, aztán hozzátette: – Még az is lehet, hogy
csináltunk egy gyereket. Mi van hát akkor, ha mindketten megőrültünk egy kicsit? Nem
számít, hogyan vészeltük át az éjszakát, Jessie… az a lényeg, hogy túljutottunk rajta. Együtt
jutottunk túl. – A lány arcát maga felé fordította. – Nem engedem, hogy őrültségnek nevezd,
ami azon az éjszakán történt velünk.
Végletes érzései hullámokban rázták meg Jessica testét a férfi karjában. – Hogyan
bízhatsz ennyire bennem, amikor én sem bízom magamban?
– Mert jobban ismerlek, mint te önmagadat. Te vagy a legszenvedélyesebb, legérzékibb
nő, akit valaha ismertem. Tehetséges vagy meg intelligens is, kivéve amikor az öröklött
tulajdonságaid miatt aggódsz, esküszöm, alaptalanul. Inkább bíznék benned a legrosszabb
körülmények között is, mint bárki másban. – Széles, erős mellkasára vonta a lányt, és ott
tartotta. – Erősebb és bátrabb vagy, mint gondolod.
– Te vagy erős, Dev. És tele vagy lendülettel. – A lány behunyta a szemét, homlokát a
férfi vállának támasztotta. – Nem is tudom, hány évig kellett gondoskodnom az anyámról.
Talán ezért beszélek így. Nem tudnám elviselni, ha rád is ez a sors várna a
magatehetetlenségem vagy a rossz lelkiállapotom miatt. Mi van akkor, ha engem és a
gyerekeinket is neked kell ápolnod? Micsoda iszonyat lenne ez neked! A vesztedet okoznám.
Dev felemelte Jessica állát, és a kezébe fogta az arcát.
– Az egyetlen dolog, amivel a vesztemet okozhatod az, ha elmenekülsz előlem vagy nem
szeretsz többé! Ha mindig hű maradsz önmagadhoz, nem okozhatod a vesztemet. Ilyen
egyszerű.
– Hinni akarok neked, de félek.
A férfi biztatóan rámosolygott. – Az egyik felem szeretne elkapni és lelket verni beléd,
Jessica Cleary. A másik, és szerintem jobbik, szeretni akar, veled akar élni, és be akarja
bizonyítani, milyen rossz vagy saját magadhoz. Belenéztél valaha is a tükörbe s megkérdezted
magadtól, milyennek látnak az emberek? Van fogalmad róla, mit gondolnak rólad a szüleim?
Becsülnek azért, amit tettél. Bár azt hiszem, ha anyám valaha is megtudná, azért nincs még
unokája, mert te az utóbbi tíz évben azzal gyötörted magad, hogy lelki nyomorék leszel, nem
ujjongana túlságosan.
– Csak azt tettem, amit jónak láttam.
 – Pontosan. Anyáddal kapcsolatban azt az utat választottad, amelyet erkölcsileg helyesnek
tartottál. Azt az utat, amelyet a többség elkerült volna. Vak vagy, ha nem látod.
– Nem vagyok vak – magyarázta mély meggyőződéssel Jessica. – A jövőm, a sorsom
azóta foglalkoztat, hogy apám hősi halott lett, és anyám idegösszeomlást kapott. Annyira nem
volt magánál, hogy öngyilkos akart lenni. Nem is egyszer, sokszor. Aztán az öngyilkosságról
letett, de elzárkózott a világtól, mindaddig, amíg a szüleid föl nem karoltál s rá nem vették,
hogy nézzen szembe a valósággal.
– És akkor te vetted kezedbe a gyeplőt – emlékeztette Dev.
– Persze. Muszáj volt. Felelős voltam Monicáért. Mint a lánya nem számíthattam rá.
Hiszen a saját sorsát sem tudta kézben tartani.
– Miért vállaltad ezt, Jessica?
– Ó az anyám. Akármi történt is, szeretem.
– Olyan környezetet teremtettél neki, amelyben visszanyerhette az önbecsülését, és
érzelmileg biztonságban érezhette magát. Jessie, szerelmem, te igazán nagy becsben tartottad
a szüléidét. A legtöbben nem lettek volna képesek rá, hogy ezt így végigcsinálják.
– Megtettem, amit kellett. És nehogy valami nemes léleknek tartsál! Nem vagyok az.
Haragudtam rá. Dühös voltam, de nem mutattam előtte. Nem akartam fájdalmat okozni neki,
épp elég baja volt apám halála miatt.
– Nem tudsz megingatni a véleményemben. Igenis nemes lelkű vagy. Feddhetetlen.
Gondoskodó és megbocsátó, és elég erős ahhoz, hogy mások rád támaszkodjanak, ezért ki is
használnak. Másoknak rengeteget adsz, közben pedig tönkreteszed magad. És engem is. De
ennek mától vége.
Jessicának könnybe lábadt a szeme. – Nem akartalak megbántani, Dev. Nagyon
szerettelek, de nem hozhattalak abba a helyzetbe, hogy netán gondoskodnod kelljen rólam. Ez
nem lett volna tisztességes. Mint ahogy most sem az.
– Ne sírj! Képtelen vagyok gondolkodni, ha sírsz.
– Komolyan mondtad, amit felsoroltál rólam? – kérdezte a lány a könnyeit letörölve.
– Igen. De még hozzá kell tennem, hogy tévúton jársz, csökönyös, maximalista és
munkamániás is vagy.
– És igazán úgy gondolod, nem áll fenn a veszélye annak, hogy…?
– Nem.
– Attól féltem, elijesztettelek magamtól, amikor ott, az óvóhelyen, azon az éjszakán
annyira kivetkőztem magamból.
Dev felnevetett. – Úgy feltüzeltél, hogy azt hittem, elemésztenek a lángok. A pokolba, el
is emésztettek.
Jessica elpirult.
– Anyám férjhez ment, képzeld.
A férfi bólintott. – Tudok róla.
– Hamarabb szólt neked, mint nekem?
Dev lefejtette a köntöst a lány válláról, s hagyta, hogy a földre essen. – Tegnap, mielőtt
elindultam volna Washingtonból, beszéltem vele.
Jessica felsóhajtott, miközben a férfi keze a mellére tévedt. Érezte, hogy elgyengül, remeg
a térde, és megkeményednek a mellbimbói. – Ismered Hal Perkinst?
– Közelebbről nem. A szüleim viszont ismerik. Kedvelik. Ő vette kézbe az anyád életét.
– Mintha barlangban éltem volna eddig.
– Beszűkült a látásmódja, fogadósné asszony. – Jessica erre úgy felkapta a fejét, hogy
Devből kitört a nevetés. – Jessie, feláldoztad a saját életedet és a szerelmedet azért, hogy
másokról gondoskodhass. Többé nincs szükség erre.
– Szeretlek – suttogta a lány. – Nagyon szeretlek.
 – Annyira, hogy feleségül is jössz hozzám? Eléggé szeretsz ahhoz, hogy bízz bennem és
elhidd, soha többé nem okozhatsz nekem csalódást? Hozzám jössz feleségül, Jessie,
szerelmem?
– Igen. – A lány térde odakoccant az ágy oldalához.
– Leszel a gyerekeim anyja? – A férfi odahúzta Jessicát az ágyra. Gyöngéden simogatni
kezdte a mellét, és a szájába vette az egyik mellbimbóját.
– Ó, igen – zihálta Jessie s megremegett.
A másik mellbimbó következett. – Tökéletes vagy.
Mielőtt Jessica ellentmondhatott volna, Dev egy röpke csókkal elhallgattatta. A lány a
szájába vette a férfi mutatóujját, és megforgatta körülötte a nyelvét. Dev felnyögött, majd
ismét Jessica mellére irányította a figyelmét.
– Én tökéletesnek tartalak, más pedig nem számít – mondta pár perccel később.
És Jessica ettől fogva tökéletesnek érezte magát. Feloldódott a szerelmében, és ő lett Dev
számára az Éjféli Vihar.