Night Price 3.

TŰZ-KÖTELÉK
(BOUND BY FLAMES)

Jeaniene Frost

Rajongói fordítás!
(2016)

2
 A fordítás alapjául szolgáló mű:

Jeaniene Frost: Night Prince 3.-

Bound by Flames (2015)

FORDÍTOTTA:

Kriszta (1-27, 32, 33)

Anne (30, 31 34, 35, 38)
Tykee (28, 29, 36, 37, Ep.)

SZERKESZTETTE:
Anne

Night Price sorozat eddig megjelent kötetei:

1. Jeaniene Frost: Night Prince 1. - Once Burned (2012)
2. Jeaniene Frost: Night Prince 2. - Twice Tempted (2013)

Előkészületben:

4. Jeaniene Frost: Night Prince 4. – Into the Fire (2016)

3
 Figyelem!!!

A fordítás pusztán rajongói céllal készült, kizárólag a

Zárt csoportunknak az VT számára. Kérlek benneteket,
hogy ne vigyétek ki a csoportból és ne rakjátok fel más
megosztó oldalakra sem.

Csak saját olvasásra használjátok!

Köszönjük, és további jó szórakozást a könyvhöz!

4
 1. fejezet
A BÁLTEREM GÓTIKUS CSILLÁRAI TÖBB SZÁZ
gyertya, borostyán fényével, vonták be az alattuk lévő
vendégeket. A modern világítás nem azért hiányzott, mert a ház
egy középkori erődítmény volt, hanem mert a tulajdonosa egy
pirokinetikus vámpír, így érthető, hogy inkább a tűzet
részesítette előnyben.
A plafon egyik sarokgerendáján ülve, pihentem egy kicsit,
félbehagyva egy időre, a kettős feladataimat.
Alattam jelmezbe bújt, álarcot viselő emberek és vámpírok
szórakoztak. Anélkül is tudtam, ki az ember, és ki a vámpír,
hogy láttam volna az izzó zöld szemüket, vagy az agyaraikat. A
vámpírok mozgásában van egy olyan veleszületett kecsesség,
amitől az olyan magától értetődőnek tűnik, mint a víz sodrása a
sima kövek felett. Halandó társaikból, nos, mondjuk úgy,
hiányzik ez a kecsesség. Nem mintha ez az ő hibájuk lenne.
Ellentétben a vámpírokkal, ők nem irányítják a testük minden
izmát, természetfeletti módon.
Néhány héttel ezelőtt, még én is így voltam ezzel. A vámpírrá
válásnak is volt néhány váratlan mellékhatása, a „mostantól-
vért-iszom”-on kívül. Már régebben is megvolt az a
képességem, hogy elektromosságot termelt a testem, amivel
megráztam azokat az embereket, akik hozzám értek.

5
Tizenhárom éves koromban rám esett egy elektromos kábel, és
megváltoztam.
A csillárokban a gyertyák hirtelen fényesebben kezdtek
ragyogni, ugyanakkor, amikor egy férfi felsietett a bálteremre
néző erkélyre. Ha ez nem lett volna elég, az aurája áramlatai
végigszáguldottak a termen, jelezve az erejét. Mikor engem is
elért, úgy éreztem, mintha egy elektromos mező venne körül,
ami, a képességemet figyelembe véve, ironikus. A földön, csak
egy maroknyi mestervámpír képes, egy akkora aurát létrehozni,
ami elég nagy ahhoz, hogy egy ilyen nagy báltermet bevonjon.
Vlad ereje hatalmas volt, ami jobban igazolja a kilétét, mintha
egy neon kitűzőt viselne.
Ezért volt teljesen felesleges, álruhát viselnie. A film által
híressé vált „V, mint vérbosszú”- féle maszk, sötét borostás
állkapcsot, magas arccsontot, szemöldököt, valamint rézszínű
szemeket takart, smaragd karikákkal az írisze körül. A fekete
szmoking elegánsan feszült karcsú, izmos testén, szinte
felszólítva a bámészkodókat, hogy arról fantáziáljanak, mi lehet
a ruha alatt. Mikor felemelte az egyik kezét, hogy elhallgattassa
a zenekart, a gyertyafény megcsillant a jegygyűrűjén.
– A leleplezésig, egy óra van hátra – jelentette be Vlad, művelt
hangját szláv akcentus színezte. Aztán elmosolyodott, ami
egyszerre sugárzott bájt és kihívást. – Addig is, élvezhetitek a
rejtélyt, azon gondolkodva, hogy ki is állhat mellettetek, ha
eddig még nem jöttetek volna rá.
Könnyed nevetés és taps fogadta a bejelentést, de én
aggódtam. Ha a leleplezés egy óra múlva lesz, akkor majdnem
kifutottam az időből.

6
 Vlad intett, mire a zenészek megint játszani kezdtek, és a
táncparkettet ellepték a keringőző párok.
Rájuk sem hederítettem, miközben felszökkentem az egyik
közeli gerendára, azonnal egyensúlyba hozva magam a fa
keskeny palánkján. A cirkuszi időkben szerzett reflexeket
használtam, arról már nem is beszélve, mikor tornászként az
olimpiai csapatba próbáltam bekerülni. A természetfeletti
ügyesség, egy másik előnye, a vámpírrá válásnak.
Amint visszaértem az orgonasípok rendszeréhez, elkezdtem
mászni, hogy elérjem a plafont, aztán lecsusszantam a falak
közötti résbe. A sípokból áradt a zene, ezzel majdnem
megsüketítve engem, de igazából ez is volt a cél.
Ebben a lármában, még a vámpírok sem hallhattak meg engem
a hiperfejlett hallásukkal. Addig csúsztam, amíg elértem a
szellőző rácshoz, azt eltávolítottam, mielőtt belepréseltem volna
magam szűk légcsatornába. Még jó, hogy testhez álló ruhát
vettem fel. Ha Maria Antoinettenek öltözöm, sehogy sem
tudtam volna ezt kivitelezni.
Végül kimásztam a csőből, egy szekrénybe. Visszaraktam a
helyére a rácsot, leporoltam a fekete ruhámat, és bementem a
bálterembe, hogy folytassam a kémkedést.
Alig haladtam három métert, mikor egy kéz landolt a hátamon.
– Hát itt van – mondta egy hang nehéz magyar akcentussal.
Megfordultam.
A mögöttem álló vámpír a Joker védjegyének számító lila
öltönynél is cifrábbat viselt. Amúgy is sápadt arcát fehér
festékkel kente be. Maszkját a szája köré festett fanyar mosoly
tette teljessé, amitől ráragadt a gonosz vigyor.

7
 Az én maszkom nem takarta el a számat, így a vámpír láthatta,
amikor elmosolyodtam.
– Itt vagyok – értettem egyet vele.
Korábban próbáltam már vele megismerkedni, mert ő is a
célpontjaim között volt, viszont egy másik nővel érkezett.
Emiatt nem tudtam bevetni a titkos fegyveremet, hiszen
közvetlen kapcsolatba kell kerülnöm a kiszemelt személlyel,
hogy használni tudjam. Azonban most nem volt vele, így
megragadtam az adódott lehetőséget.
– Remélem, azért van itt, hogy felkérjen egy táncra –
mondtam, hívogatóan oldalra döntve a fejemet. Legalábbis
reméltem, hogy annak tűnt.
A fejdísz szarvai miatt olyan érzésem volt, mintha egy nyúl
lennék felfelé meredő fülekkel.
– Természetesen – mondta, miközben belém karolt.
Az öltözék mindenemet befedte, így meggátolta, hogy
megérezze a testemet átjáró elektromosságot. Ha nincs a ruha,
egyből rájött volna, hogy ki is vagyok valójában, amint
megérint.
Ezért is döntöttem úgy, hogy ebben a rettenetesen szoros
ruhában, illetve az idegesítő hegyes fejdíszben jelenjek meg a
bálon. Tetőtől-talpig áram-taszító gumiruha takart, az arcomat
leszámítva, az abból pulzáló elektromosságot pedig az álarc
semlegesítette, és az illatom is ismeretlen lehetet, azoknak, akik
még nem találkoztak velem korábban. Ami, az itt jelen lévő
legtöbb emberre igaz volt.
A legtöbbre. Amint Joker – igen, tudtam az igazi nevét, de ez
sokkal jobban illet rá – odavezetett a táncparkettre, nem tudtam

8
 megállni, és felnéztem az erkélyre. A hely, ahol Vlad állt, most
üres volt. Oké. Ma este ő volt az egyetlen vámpír, aki miatt
aggódom.
Jokerrel elvegyültünk a többi táncos között. Magához húzott,
ahogy végig-nézett rajtam, kék szeme kitágult, és fényes zöldre
változott. A ruhám úgy simult rám, mint egy kesztyű,
megmutatva a domborulataimat, nem sok mindent hagyva a
képzeletre, és ő kedvtelve nézegetett engem. Félreérthetetlenül.
Visszafojtottam egy borzongást, még jó, hogy a gumiruha
elnyomja az illatomat, így nem érezheti, hogy milyen undorral is
tölt el. De az ő selyem és bársony-viselete nem jelentett
akadályt. A belőle áradó vágy illatától eldugult az orrom, ezért
nem is vettem többet levegőt. Mivel információkra volt
szükségem, elmosolyodtam, amint táncolni kezdtünk.
Pontosan egy napja tudom, hogyan is kell keringőzni, és mint
kiderült, ennyi gyakorlás elég is volt. Joker úgy pörgetett,
amivel könnyedén lépést tudtam tartani. Közelebb vont
magához, mint ahogy azt a tánc megkövetelte volna, és azt sem
hiszem, hogy véletlen lett volna, mikor a keze a fenekemet
súrolta.
Még egyszer felpillantottam az erkélyre. Hál’ isten, még
mindig üres volt!
– Mikor szándékozik elmondani a nevét, én csábító idegenem?
– kérdezte Joker. A kezét még mindig, alacsonyan a csípőmön
tartotta. – Azt látom, hogy nemrég vált vámpírrá. Kihez
tartozik?
Nem lepődtem meg, hogy felismerte, hogy babavámpír
vagyok. Lehet, hogy a ruhám visszatartja az elektromos áramot

9
és a szagom, de az aurám attól még látszik, és mint minden
fiatal vámpírnak, nekem is gyenge volt.
Vlad vendéglistáján a kelet-európai élőhalott társadalom
legerősebbjei és leggonoszabbjai szerepeltek, ezért normális
körülmények között csak úgy lehettem volna itt, mint
valamelyikük szolgálója. Az, hogy jelentéktelennek gondoltak,
megfelelt nekem.
Mivel Joker nem tudta, hogy ki vagyok, így nem is tudhatott a
képességeimről sem, nekem pedig nem állt szándékomban
semmiféle utalást tenni, ami segítene leleplezni azt, hogy ki is
vagyok valójában.
Arra használtam a következő tánclépéseket, hogy messzebb
tereljem a kezét a fenekemtől.
Aztán elmosolyodtam, reményeim szerint rejtélyesen és
csábítóan.
– Türelem. A leleplezésnél el fogom mondani, hogy ki
vagyok.
– Türelem? – ismételte csipetnyi gúnnyal.
Ezek szerint a kísérlet, miszerint titokzatos és csábító leszek
kudarcba fulladt.
Az igazat megvallva nincs sok tapasztalatom a flörtölés terén.
Tizenhárom éves korom óta mindenkit megrázok, aki csak
hozzám ér. Emiatt aztán az elkövetkező tizenkét évre a
határozottan „szabad” kategóriában rekedtem. A vámpírok sem
immunisak az áramütésre még akkor sem, ha nem is akarom
őket bántani.
Mivel a következő néhány percben magam mellett akarom
tartani Jokert, be kell vetnem minden csáberőmet, hogy ki

10
 tudjam kérdezni. Óvatosan kell hozzáérnem, hogy
megtudhassam a legsötétebb titkát, bár abban a pillanatban le is
lepleződöm, mikor megérzi az áramütést.
A hazugságvizsgáló semmi az én képességemhez képest! A
legutóbbi időkig gyűlöltem a képességeimet, de most arra
használom, hogy életben tartsam magamat, és a szeretteimet.
A Joker elnézően mosolygott esetlen flörtölési képességeimen.
Vagy pedig annak örült, hogy tánc közben sikerült el
elfüggönyözött beugróhoz terelnie.
− A türelem erény, és én utálom az erényeket! – mormogta,
miközben a testével bekényszerített az elfüggönyözött részbe.
− Különben is, egyáltalán nem érdekel, hogy mi a neved,
vagy, hogy kihez tartozol. Csak az érdekel, hogy milyen szoros
vagy odabent. „Hűha! Nem köntörfalaz!”
– Én nem így gondolom türelmetlen barátom. – mondtam úgy
nevetve, mintha valami vicceset mondott volna. – Talán később.
Most menjünk inkább visszatáncolni.
− Nem – szakított félbe, miközben visszafelé húzott. Aztán a
fenekemre csapott, mintha megkértem volna rá.
Elakadt a lélegzetem, annyira elborzasztott annak a gondolata,
hogy most mi fog történni. Teljesen ledermedtem.
Joker felém hajolt, a szája felém közeledett.
Mikor lángba borult az arca, felsikoltott.
A kezei automatikusan lendültek, hogy elfojthassák a
lángokat. A lángokat azonban nem lehetett elfojtani. Egyre
gyorsabban és izzóbban terjedtek, még mielőtt elkiálthattam
volna magam: „Állj!”

11
 Kikukucskáltam a függöny mögül, hogy láthassam a felénk
közeledő Vladot. A táncolók megálltak, mindenki az ordítozó
embert nézte.
Vlad arca, mint egy kőszikla, ahogy felénk siklott, sötét haja
lobogott. Ellentétben Jokerrel, benne nem tettek kárt a lángok.
− Álljak le? – hangja végigsöpört a termen. Akik eddig azt
hitték, hogy ez valami tréfa, rögtön rájöttek, hogy nem az, mikor
meglátták, hogy ki okozta a tüzet. – Miért állnék le?
Még ha a jelenlévőket nem is érdekli, akkor sem hagynék
senkit halálra égni, csak hogy fenntartsam a látszatot.
Kiléptem a függöny mögül. – Mert nem tudta, hogy a
feleséged vagyok.

12
 2.fejezet
LEHÚZTAM AZ ARCOMAT KERETEZŐ MASZKOT.
Kibomlott hosszú, fekete hajam. De nem ez a fő
ismertetőjegyem. Az arcomon keresztül, végig a karomon lefelé
húzódó sebhelyet látva mindenki rögtön tudja, hogy ki vagyok.
Már előre sajnáltam a többi férfit, akivel az este folyamán
táncoltam. Most biztos azt várják, hogy mikor fognak ők is
lángba borulni. A vámpírok nagyon területvédők, és még annál
is jobban vigyáznak arra, ami az övék.
Vlad hírhedten területféltő. Ehhez még adjuk hozzá Vlad
becenevét a „Karóba húzó”, amit még emberként érdemelt ki.
Sokkal rémisztőbb, mint Bram Stoker kitalált változata.
− Ajtókat bezárni! Senki sem hagyhatja el a termet!
Vlad bejelentése újabb adalék az amúgy is baljóslatúvá vált
hangulathoz.
Az emberei rohantak teljesíteni a parancsait.
Vlad őrei mindenhol ott vannak a Dracula kastélyban, akár
látod őket, akár nem.
− Hagyd abba az égetését, amíg elmondom, hogy pontosan mi
is történt. – próbálkoztam újra.
Vlad bűntudat nélkül pillantott a lángoló, sikoltozó emberre.
− Ha becsülte volna az életét, nem hagyta volna figyelmen
kívül a visszautasításodat. Még akkor is, ha nem tudta, hogy a
feleségem vagy, azt biztosan tudta, hogy a házam vendége vagy.

13
 Említettem már, hogy Vlad brutálisan archaikus? Számára az,
hogy elégeti Jokert, teljesen természetes válasz, az őt ért
sérelemre. Egy modern ember lezárta volna az ügyet egy
hatalmas pofonnal.
Odamentem hozzá, és a lángokkal nem törődve a nyaka köré
fontam a karomat. Az érzelmeit is elzárta, így hiába próbáltam
letapogatni én is, és gondolom a többi vámpír is, nem tehettük
meg.
Mégis, az biztos, hogy belül forrt a haragtól, máskülönben
nem lépne fel ilyen látványosan erőszakos módon.
Először is, nem akarta, hogy titkos nyomozást fojtassak.
Napokon keresztül győzködtem, mire sikerült rábeszélnem.
Most meg ez.
Ahhoz, hogy megmentsem Joker életét, több kell, mit egy
„Drakula kérlek!” − Ezt ráadásul Vlad utálta is.
Ezért olyan közel hajoltam hozzá, hogy a szám súrolta a fülét,
miközben belesuttogtam. – Még nem érintettem meg, ezért nem
tudhatjuk, hogy tud−e valamit. Tudod, hogy milyen nehéz
nekem információt szerezni a csontokból.
Nem szólt semmit, és a teste továbbra is szobormerev maradt.
Ezután a kezéről eltűntek a lángok, ahogy beletúrt a hajamba, és
szétszedte a már amúgy is szétzilálódott kontyomat.
− Tedd azt!
A szavak élesen csattantak, de legalább már nem volt gyilkos
felhangja.
A lángok olyan hirtelen álltak el Joker arcán, mintha arcon
loccsantották volna egy locsolótömlővel.

14
 Megvártam, amíg az arca megint normális lesz. Semmi sem
hatásosabb, mint a vámpírok regeneráló képessége. Olyan ez
nekik, mint lefőzni egy kávét az embereknek.
Végül csak egy kis korom maradt a nagy megpróbáltatás után.
Ellenkező esetben kénytelen lenne maszkot viselni egész
további létezése során.
− Ne mozdulj, amíg a feleségem megérint! – rendelkezett
Vlad.
Nem kellett fenyegetőznek. A hangja elég fenyegető volt.
− A feleséged? – ismételte Joker döbbenten. Úgy látszik ez
neki kimaradt, mikor próbálta az arcát eloltani.
Aztán a kezeire pillantott, mintha eszébe jutott volna, hogy
néhány perce a fenekemre csapott.
− Ezt elveszem. – mondta Vlad, és tőből letépte a karját.
Összerezzentem. Tehát azt is látta.
Jobb lesz sietni, mielőtt valami olyat tép le, ami nem nő
vissza.
Megközelítettem Jokert, aki az új csonkját markolászva
keményen nyögött.
Nem sikoltozott, és mégis.
A kar elvesztése nem fáj annyira, mint az égés.
− Ezután Khal Drogot is meg kell érintenem. – mondtam a
vámpírra utalva, aki a Trónok harca egyik szereplőjének
öltözött.
Most már nem kell alattomban közelednem senkihez sem.
Frusztráltan néztem a csendben várakozó tömegre. Pont ezt
akartam elkerülni.

15
 Mit vártál? – kérdezte az utálatos belső hangom. − Bármibe
kezdesz az kudarcba fullad!
Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a csúfolódó belső
hangomat, miközben a több száz bámészkodóval nem törődve, a
jobb kezemmel megragadtam Joker megmaradt kezét.
Rángatózott a belé vezetett áramtól, de minek tartsam vissza
az erőmet, mikor már úgyis mindenki tudja, hogy mire vagyok
képes.
Vlad legősibb ellensége, Szilágyi Mihály biztos, hogy tudja,
mit tehetnék vele.
Amint megérintettem, színtelen képek borítottak el, és a
bálteremből egy tanyaházba kerültem, a tréfacsináló elméjén
keresztül.
Berúgtam a fából készült ajtót, miközben egy pillantással
felmértem a szobát. Két szalmazsák hevert közel a kandallóhoz,
a rajta lévő takarók kopottak és vékonyak voltak a sok
használattól. Valami bugyborékolt az agyagfazékban, amit
sebtében kaptak le a tűzről. Elmosolyodtam. A kicsiny tanyaház
üresnek tűnt, de nem volt az. Nem tartott sokáig megtalálni a
csapóajtót az egyetlen asztal alatt. A sikoltozás még az előtt
megkezdődött, hogy kinyitottam volna az ajtót. Ettől még
szélesebben mosolyogtam. Tetszett, amikor felsikoltottak.
Szerettem, ha harcolnak is. Az a két lány túl kicsi és vézna volt
ahhoz, hogy sokáig harcoljon, de hát azzal kell beérnünk, ami
van…
A keze visszanőtt, mire visszatértem a memóriájából.
Bámultam őt, miközben a hányingerrel küszködtem, és a

16
 késztetés ellen, hogy letépjem a bőrömet ott, ahol hozzá értem,
hogy megint tisztának érezhessem magam.
Az emberek bűneit újra élni, mintha én lennék az elkövető,
gyakran undorral töltött el. Néha, mint ahogy most is, az érzés
nagyobb volt.
Mikor ez a pszichikai képességem kifejlődött, először
majdnem öngyilkos lettem. Most már igyekszem a dühnél és
undornál hasznosabb dolgokat érezni.
− Tépd le a ruháit! – mondtam.
Vlad őrei rohantak engedelmeskedni. Mivel a felesége vagyok,
mindig teljesítették minden kérésemet, kivéve, ha Vlad
visszavonta a parancsomat. Most nem tette, mert tudta, hogy
miért van szükségem csupasz bőrfelületre.
Mikor Joker már meztelenül állt előttem, végigfuttattam rajta
az ujjaimat a vállánál kezdve.
Szerencsére a legnagyobb bűnét nem kell még egyszer
átélnem.
A lényegének nyomvonalai villantak az ujjaim alatt, azok,
amik láthatatlanul a bőrén maradtak egy−egy erősebb érzelmi
reakció után.
Sok áldozatának éreztem a lenyomatát, de voltak olyanok is,
akik szerették őt. Emlékeztetnem kellett magam, hogy még a
szörnyetegek is voltak emberek.
Miután megérintettem a vállát, a karját, nyakát és lábát,
leejtettem a kezemet.
Tucatnyi lenyomatot éreztem, de egyik sem ismerős.
− Nem találom rajta Szilágyi lenyomatát. – mondtam végül.
Joker megroggyant a megkönnyebbüléstől.

17
 Szólni akartam Vladnak, hogy mindenképpen égesse halálra
az elkövetett bűneiért, de még mielőtt bármit is mondhattam
volna, Joker felrobbant.
Hátraugrottam a maradványok mellől.
Mikor Vladra pillantottam, akkor ő továbbra is barátságosan
mosolygott. Ha hamarabb ránéztem volna, tudtam volna, hogy
gyorsan lépjek hátra.
Vlad akkor a leghalálosabb, mikor ilyen kedvesen, derűsen
mosolyog.
Ó igen, még mindig pokoli dühös rám. Abból is látszik, hogy
nem várta meg Joker kivégzésével azt, hogy távolabb léptem
volna tőle.
− Sok köszönöm nem kártyát fogsz kapni, mikor a
legközelebbi partit szervezed. – mondtam, miközben a megégett
darabokat söpörtem le magamról.
Még szélesebben mosolygott. – Nem ez lesz az első olyan
általam szervezett party, ahol kevesebb vendég távozik, mint
amennyi érkezett.
Nem, valóban nem ez.
A történelemből megtudhatjuk a legtöbb információt Vlad
Dracul Basarabról, alias, Drakuláról, vagy Vlad Tepesh, a
Karóba húzóról. De egyik sincs annyira hírhedt, mint mikor az
1400−as években több száz nemest mészároltatott le valahol a
főétel és a desszert között.
Azok is épp olyan vendégek voltak, mint most Joker.
Nem tudom, hogy Khal Drogo is ilyen vendég−e, de feltett
szándékom, hogy megtudjam.

18
 Három őr taszigálta elém az említett vámpírt, és nem is
engedték el, mert erősen harcolt a szabadulásért.
Szerencsére nem kellett elrendelnem a vetkőztetést, mert a
jelmezéhez illően, deréktól felfelé nem viselt semmit. Miután
szemtanúja volt annak, hogy mi történt a legutóbbi fickóval, akit
megérintettem, nem tudtam őt hibáztatni.
Figyelmen kívül hagytam a tiltakozásait, miközben
megérintettem húsos karját.
Elöntöttek a szokásos színtelen képek, felfedve nekem a
legnagyobb bűnét, majd elkezdtem lenyomatok után kutatni.
Mikor felfedeztem azt, akiét keresem, Vladra néztem és
komoran bólintottam.
Vagy Khal Drogo megértette, hogy miért bólintottam, vagy jól
értelmezte Vlad megváltozott mosolyát, de heves tagadásba
kezdett.
− Régen ismertem őt, még mielőtt elterjedt a halálhíre!
Évszázadok óta nem láttam, esküszöm!
Hazugság. A lenyomat, amit éreztem nem néhány évszázados.
Ezt a nagyon is élénk színekből tudom, amik szinte rám
ugrottak.
Elléptem tőle, de nem azért, mert tartottam egy újabb
robbanástól, hanem azért, hogy utat adjak Samirnak, Vlad
őreinek legújabb vezetőjének, aki azonnal elkezdte magával
vonszolni az ellenszegülőt.
Vlad nem fogja csak úgy simán megölni azt, aki összejátszik
az ellenségével. Annál sokkal rosszabb sors vár rá.
− Ki még? – kérdezte Vlad.

19
 Vlad jéghideg hangja kirántott abból a villanásnyi
sajnálkozásból, amit az épp elvonszolt vámpír miatt éreztem.
Igaza van, még sok munka vár rám.
Miután megvizsgáltam négy gyanús vámpírt, hogy lássam,
összejátszanak−e Szilágyival, (nem játszottak) éreztem, hogy
nemsokára reggel lesz.
Ha felkel a nap, akár akarom, akár nem, aludni fogok. A
vámpírok nem égnek el a napfényben, ahogy a legenda tartja, de
minél fiatalabb egy vámpír, annál kevesebb ideig bír
fennmaradni a nappali órákban, és én még nagyon fiatal vagyok.
Így Vladnak rengeteg ideje lesz kikérdeznie a várbörtön
legújabb lakóját, bár erősen kételkedem benne, hogy tudná, hol
van Szilágyi, de Vlad azért reménykedett.
Szilágyi soha nem árulja el senkinek sem a tartózkodási
helyét, de ha Khal Drogo kivétel, máris előrébb vagyunk.
Ha meglennének a képességeim, amiket még emberként
birtokoltam, láttam a jövőt, vagy valakit követni tudtam a
léleklenyomatán keresztül, máris jók lennénk. Így azonban csak
a legnagyobb bűnök maradtak, meg a lenyomat érzékelése.
Egzotikusnak hangzanak, de az előbbi csak rémálmokat okoz,
az utóbbi pedig nem vezet el minket egy olyan vámpírhoz, akit
szinte lehetetlen megölni, és aki már háromszáz éve képes
elhitetni mindenkivel, hogy halott.
− Még valaki? − kérdeztem, miközben a lábamba töröltem a
jobb kezemet. Nem számit hányszor csinálom, még mindig úgy
érzem, hogy a gonosz képek rám ragadnak.

20
 Vlad tekintete végigsöpört a tömegen. Semmi, csak üres
tekintetek néztek vissza rá. Ha valaki meghunyászkodott vagy
félelmet mutatott volna, biztos, hogy a kezem alatt végzi.
− Nem, ennyi volt mára. – mondta Vlad. – Kívánj a
vendégeknek jó éjszakát Leila. A szobánkba kísérlek.
Bedühödtem az elutasító hangját hallgatva. Igen, borzalmas
tervei vannak az este további részére, és nem, én nem kapok
benne szerepet, de akkor sem küldhet az ágyba, mint egy
rakoncátlan gyereket.
− Maradok. – mondtam az államat dacosan felemelve.
Egy pillanatra leengedte az érzelmi pajzsait, és velem együtt
mindenki érezhette perzselő dühét. Amilyen gyorsan jött, olyan
gyorsan el is múlt. Vlad ugyanolyan nyugodtnak látszott, mint
eddig. Kívülről semmi nem látszódott az érzelmi Vezúvból, ami
benne munkált.
− Azt hiszem, nagyon elfáradtam. – motyogtam. Nyilvánvaló,
hogy veszekedni fogunk, és ezt nem kéne a több száz vendég
előtt csinálni.
Vlad megragadta a karomat, és elkezdett magával húzni a
báltermen keresztül. A vendégek jó széles nyitottak előttünk.
Nem kétséges, örültek, hogy elterelődött róluk a figyelem. Nem
mondtam jó éjszakát senkinek. Még ha akartam volna, sem volt
rá alkalmam, mert hatalmas döndüléssel becsapódott mögöttünk
az ajtó.

21
 3. fejezet
− MI A FENÉT KÉPZELTÉL? – KEZDETT BELE VLAD,
amint beléptünk a szobánkba.
− Mégis mikor? – kérdeztem vissza. Nem vagyok hajlandó
meghátrálni most, hogy csak ketten vagyunk.
Egy grizzlivel szemben működik, ha halottnak tetteted magad,
de Vlad nem grizzli. Ő inkább olyan, mint egy sárkány.
Vagy harcba szállsz vele, vagy leégeti a segged, mikor
elszaladsz.
Zöldbe forduló szemekkel nézett rám. – Mikor megengedted
magadnak, hogy kettesben legyél egy másik vámpírral.
Már megpirította emiatt Jokert. Nem felejthetné már el ezt az
ügyet?
− Szükséges volt, hogy titokban levehessem a kesztyűmet és
megérinthessem. Azon kívül csak egy függöny választott minket
el a többi vendégtől.
Vlad megragadta a vállaimat. A kezei olyan forróak voltak,
hogy arra gondoltam, hogy belül talán már el is olvadt.
− Azt hiszed, azért vagyok dühös, mert hozzád ért? – Durván
felnevetett. – Lehet, hogy ezért öltem meg, de nem ezért vagyok
dühös.
− Akkor miért? – vágtam vissza. – Mert nem jöttem föl, mikor
rám parancsoltál?
− Mert megölhetett volna!

22
 Ha a hálószoba nem lenne hangszigetelt, mindenki hallhatta
volna még a bálteremben is az ordítását.
– Beleegyeztem, hogy a trükköddel kutakodhass, mert
megígérted, hogy senkivel sem maradsz kettesben, ehhez képest
félrevonultál egy olyan vámpírral, akiről elmondtam neked,
hogy van olyan kíméletlen, hogy szövetkezzen Szilágyival.
Szerencsés vagy, hogy nem ezüsttel akart szíven szúrni, csak
megbaszni akart!
− Tíz másodpercig voltam vele egyedül! – kiabáltam vissza.
− Több mint egy tucatszor meg tudnálak ölni tíz másodperc
alatt. – vágott vissza, már valamivel halkabban. – Az összes
lehetőség átfutott az agyamon, mikor láttam, hogy bemész vele
a függöny mögé. Csak azért nem robbantottam fel azonnal az
egészet, mert túl közel voltál hozzá.
A dühöm valamennyire elpárolgott, mikor a szemébe néztem.
Mert a harag mellett egy másik, Vlad arcán ritkán látott érzelem
is helyet kapott.
A félelem.
Őszintén úgy hitte, hogy veszélyben voltam.
Ó, Vlad tudta, hogy meg tudom védeni magam, ha veszélybe
kerülök, de azt is tudja, hogy mekkora fájdalom az, ha
elveszítünk valakit, akit szeretünk.
Vlad legnagyobb bűne az a bűntudat, amit a korábbi felesége
öngyilkossága miatt érez. Ezt akkor láttam, mikor először
megérintettem. Plusz, ő egy kemény jellem.
Nem kellett volna hagynom, hogy Joker behúzzon a függöny
mögé. Igaz, hogy álcáztam magam, de az nem üzembiztos, és
Vlad ellenségei már korábban is megpróbáltak megölni.

23
Tulajdonképpen sikerült is nekik, mert Vlad karjaiban véreztem
el, és akkor változtatott engem vámpírrá. Ez volt az egyetlen
lehetőségem arra, hogy most itt lehessek, és vitatkozhatok vele.
− Óvatosabbnak kellett volna lennem. – mondtam nagyot
sóhajtva. – Figyelmetlenné váltam, mert mihamarabb el akarom
kapni Szilágyit. Azt a poklot leszámítva, amit mindkettőnknek
át kellett élnünk, gondolnom kell apámra és a húgomra is.
Lehet, hogy nekünk rendelkezésünkre áll egy örökkévalóság,
hogy elkapjuk, de nekik nincs ennyi idejük, hiszen ők emberek.
− Nem érdekel! – mondta brutális őszinteséggel. – Ha akarod,
minden percet visszaadhatok a családodnak, amit bujkálva
töltenek, de téged nem tudlak visszaadni.
Hogy tud egyszerre ennyire dühítő és édes is lenni? Igen, ha a
családom rendszeresen inna a véréből, évtizedekkel
meghosszabbodna az életük.
A nővérem, Gretchen bele is menne, de az apám azóta nem
hajlandó szóba állni velem, mióta vámpírrá változtam.
− Reméljük, hogy erre nem lesz szükség, de akármi is lesz,
legközelebb óvatosabb leszek. Ígérem.
Pihekönnyű érintéssel simítottam végig az állát, miközben ő
még mindig erősen szorította a vállamat.
− Már mondtam neked, engem nem fogaz elveszíteni…
− Igazad van, nem foglak – motyogta, aztán a szájával belém
fojtotta a további mondandómat.
Még időm sem volt meglepődni a hirtelen hangulatváltozása
miatt, már a legközelebbi falnak lökött. Az érzelmi pajzsai a
felsőmmel együtt tűntek el. Düh, vágy és szerelem öntötte el a
tudatalattimat, keveredve az én érzéseimmel. Olyan intenzíven,

24
 hogy nem tudtam megmondani, hogy melyik az övé, és melyik
az enyém.
Nem mintha számítana! Ugyanazzal az őrült vággyal akarom
őt, ugyan olyan intenzitással szeretem, és nagyobb szükségem
van rá, mint a túléléshez elengedhetetlen vérre. És senki nem tud
jobban feldühíteni, mint ő. Ez szintén közös bennünk.
Hónapokkal ezelőtt megijesztett az, hogy ostorcsapásszerűen
változik a hangulata harag és a szenvedély között, de mára már
érzem azokat az érzelmeit, amiket soha nem mondd ki.
Szüksége van arra, hogy hozzám érjen, hogy megízleljen, mert
csak így tudja túltenni magát a gyűlölt félelemérzeten, amit
akkor önti el, amikor azt hiszi, hogy veszélyben vagyok. A tettei
inkább brutálisnak, mint érzékinek tűnhetnek, de amikor
ellöktem magamtól, azonnal megállt, annak ellenére, hogy
minden érzéke azt kiáltotta, hogy ne tegye. Helyette arra
ösztönzött, hogy ugyanolyan zabolátlanul reagáljak a
közeledésére.
Válaszként megmarkoltam hosszú, fekete haját, és magamhoz
húztam a fejét. A szája keményen és érzékien tapadt az
enyémre, mélyen csókolt, amíg fel nem nyögtem.
Úgy csókolt, mintha büntetni akarna, és mikor letépte magáról
az inget, és csupasz bőre az enyémhez ért, megborzongtam.
Vlad halálos hatalmának egyik előnye, hogy mikor használja a
képességeit, vagy a szenvedély fűti, a teste olyan, mint a forró
acél.
Elengedtem a haját, és megszabadítottam az inge
maradványaitól. Forró, izmos teste a mellemhez préselődött,
mikor magához szorított.

25
 Sötéten, érzékien felmorrant, mikor a hasán végigsimítva a
nadrágjába nyúltam.
A lábaimat a derekára rántotta, miután letépte rólam a
nadrágot is, és a falhoz nyomott. Megharapta a saját nyelvét, és
úgy csókolt tovább. A számban éreztem vérének rezes ízét.
Megnyaltam a nyelvét, miközben keményen hozzá
dörgölőztem. Erősebben szorította a csípőmet, és mikor
keményen belém hatolt, vakon, sikoltva fogadtam magamba.
Az első lökés annyira intenzív volt, hogy sírva fakadtam, és
azt is mondhattam volna, hogy fájdalmat okozott, ha nem
karmoltam volna a hátát még többért. Eksztázisban kiáltoztam
egészen hajnalig, amíg a felkelő nap el nem vette az
öntudatomat.

Amikor felébredtem a hálószoba függönyei el voltak húzva,

így láthattam a román ég lemenő napját. Legalább még nincs
teljesen sötét.
Úgy látszik, eredményes a harcom, amit a minél korábbi
felkelésért folytatok.
Az ágy másik fele, ahol Vlad aludt, természetesen üresen állt.
Már évszázadok óta nincs rá befolyással a nap, de általában a
hálószobában tartózkodott, mikor felébredtem.
De nem ma.
Nem mintha meglepődnék, hiszen új rab van a várbörtönben.
Lehet, hogy Vlad kételkedik abban, hogy Khal Drogo tudja,
hogy hol van Szilágyi, de azért jó párszor oda fog neki pörkölni,
hátha mégis.

26
 „Átvilágítja”, ahogy egyszer nevezte a folyamatot.
Lefedett bögre pihent az éjjeliszekrényemen, meleg, illatozó
vért tartalmazva. Kényszerítettem magam, hogy lassan fogjam
meg, és ne pedig megragadjam, ahogy szerettem volna.
Egyik oka, hogy igyekszem megzabolázni az éhségemet, hogy
ne viselkedjem úgy, mint egy állat. A másik pedig, hogy ne
törjem össze a bögrét. Még nem szoktam meg teljesen az új
erőmet.
Miután befejeztem a folyékony reggelimet, valami csillogó
ragadta meg a figyelmemet az éjjeliszekrényen.
A karikagyűrűm.
Az este folyamán levettem, mert a széles aranygyűrű a
drágaköves sárkánnyal azonnal leleplezte volna, hogy én vagyok
Leila Dalton Dracul. Ezt a gyűrűt viselték Vlad meg az ősei is,
amikor Havasalföld fejedelmeként éltek. Ezt a területet jelenleg
Romániának hívják.
Az egyik legromantikusabb cselekedete volt, amikor az
ujjamra igazíttatta. Mikor azonban vissza akartam húzni az
ujjamra, megmerevedtem.
Végigfuttattam a kezem a kicsiny sárkányon, de semmi sem
változott. A gyűrűt csak egy hideg, élettelen fémnek éreztem,
pedig nem csupán annak kellett volna. Vlad ősei ezt a gyűrűt
viselve haltak meg, és éreznem kellett volna rajta az
esszenciájukat, ahogy eddig éreztem. Olyannak tűnt, mintha az
ősi ereklye halott lenne.
Csak egy dolog történhetett, ami miatt nem érzek semmit, de
még nem voltam benne száz százalékig biztos. Odamentem a
kandallóhoz, és a tűzbe nyúltam.

27
 A tűz végigsimított a bőrömön, de nem éreztem fájdalmat. Az
egész világon csak egy olyan vámpír van, aki így viseli a tűz
érintését.
Elöntött a harag, majd a haragból düh lett. Valamikor, miután
elhagytuk a báltermet, Vlad bevont a tűzállóaurájával. Nem
vettem észre mikor történt, pont ugyanúgy, mint első
alaklommal sem. Akkor a körülöttünk felrobbanó hegy vonta el
a figyelmemet, ezúttal a szenvedély miatt nem vettem észre.
Biztos, hogy nem véletlenül történt! Vladnak hihetetlen
önkontrollja van. Nem azért szeretkezett velem hajnalig, mert
elárasztotta a vágy. Csak el akarta terelni a figyelmemet.
Ez a tudat úgy törölte ki belőlem az előző este meleg emlékeit,
ahogy a képességem törlődött.
Mindketten tudtuk, hogyha bevon az aurájával, a képességeim
egy időre eltűnnek. Azért csinálta, hogy ne tudjak neki segíteni
Szilágyi felkutatásában.
Egyetlen uralkodói mozdulattal megfosztott az intuitív
képességeimtől.
− A fene egye meg! – ordítottam. Az árulás feletti fájdalmam
kihallatszott a hangomból. – Miért?
− Tudod, hogy miért. – szólalt meg nyugodt hangon
mögöttem.
Megpördültem és láttam, hogy Vlad a hálószoba legtávolabbi
sarkában állt, egy pillanatra azt hittem, hogy egész idő alatt ott
tartózkodott, de aztán észrevettem, hogy az ajtó becsukódott
mögötte.
− Annak ellenére, hogy megígérted, többé nem sodrod magad
veszélybe – folytatta, rezzenéstelen rezes tekintetét rajtam tartva

28
 – sok szempontból bölcsebb vagy a korodnál, de a
türelmetlenséged vakmerővé tesz. Már egyszer meghaltál a
türelmetlenséged, és a túlzott önbizalmad miatt. Nem fogom
hagyni, hogy ez megint megtörténjen.
Odamentem hozzá, miközben a bennem tomboló harag miatt
szikrák lőttek ki a kezemből. Mint legutóbb, ezt a képességemet
most sem veszítettem el.
− Tudom, hogy tegnap este elcsesztem, de nem foszthatsz meg
csak úgy az erőmtől Vlad! Már megmentetted az életemet. Ezen
kívül a XXI. században élünk, és a férj szinonimája nem
egyenlő a mesterével.
Mikor már majdnem hozzáértem, megragadta a kezem, és
ártalmatlanítva magába szívta a veszélyes áramot.
A tűzállóságának egy másik előnye.
− Nagyon jól tudom, hogy nem vagyok a mestered. Ha az
egyik emberem csinálta volna azt, amit te tegnap, egy hónapot
töltene a börtönömben, hogy legyen ideje megbánni az
engedetlenségét.
A haragomat hitetlenkedés váltotta fel. – Te azzal
fenyegetőzöl, hogy karóba húzol?
Közelebb rántott magához, és vasmarok szorításával
ellentétben, gyengéden végigsimított a szájával a homlokomon.
– Épp ellenkezőleg. Emlékeztetlek, hogy az soha nem fog
megtörténni. – Megpróbáltam elrántani magam, de megmarkolta
a hajamat és nem engedte, hogy elfordítsam róla a tekintetemet.
– Soha nem akarok ártani neked, de amíg meg nem tanulod
bölcsen használni a képességedet, addig újra meg újra el fogom
venni, ahányszor csak visszatér.

29
 − Ehhez nincs jogod!
A harag mellett valami más miatt is élesen beszéltem, mert a
lelkem mélyén féltem.
Hát nem látta, hogy megnyomorítja a házasságunkat?
Különböző háttérrel rendelkeztünk, és a hatszáz év
korkülönbség ellenére, hogy képzelte, hogy nem veszi
figyelembe a véleményemet a saját életemről?
Lehet, hogy tegnap éjjel veszélynek tettem ki magam, de azon
voltam, hogy leleplezzem az ellenségeit. Ő is minden egyes
alkalommal veszélyben volt, mikor elhagyta a házat, és én nem
akartam a házban várni, mint egy remete arra, hogy
hazaérkezzen.
Az is igaz, hogy Vlad egy herceg, aki hozzá van szokva az
engedelmességhez, de azt hittem, hogy megtanulta, hogy a mi
kapcsolatunk kompromisszumokra épült.
− Te adtál erre jogot. – lehelte a számra. – Mikor elismertetted
velem, hogy szeretlek.
Ekkor eszembe jutottak Maximus szavai, amiket a legutolsó
találkozásunkkor mondott nekem. Szeretem Vladot, és boldogan
meghalnék érte. De ha ő szeret valakit, végül mindig elpusztítja.
Nem tehet róla. Ilyen a természete.
A belső hangom is megszólalt. Én figyelmeztettelek! Kétszer
is!
Vlad eleresztett, és egy szó nélkül kisétált. Hagytam, hagy
menjen, miközben igyekeztem visszanyerni az önuralmamat
vadul hullámzó érzelmeim felett.

30
 Legszívesebben utána rohantam volna, de világossá tette, hogy
nem fogja magát meggondolni, ráadásul nem is sajnálja, amit
tett, akkor meg minek?
Miután távozott, a jegygyűrűmet néztem, és igyekeztem
meggyőzni magam, hogy nem követtem el óriási hibát, mikor
hozzá mentem.
A tette ellenére még mindig szerettem őt, és ő is szeretett
engem. Nem is olyan régen még csak ezt akartam. Most, hogy
ez megkaptam, el kell érnem, hogy működjön a kapcsolatunk
anélkül, hogy elveszíteném önmagamat és a személyiségemet.
Nem lesz könnyű.
Vlad több száz évig a könyörtelenségének és a számító
természetének köszönhetően maradt életben.
Nem csoda, hogy a házasságunkat is egy megnyerésre váró
háborúnak tekintette. Számítanom kellett volna erre, de azzal,
hogy elvette a képességemet, egy részemet veszítettem el, ami
azzá tesz, aki voltam. Nem semmisíthette meg azt a részemet,
ami nem tetszett neki. Nem tudtam megbocsátani, mert mind a
kettőnknek kompromisszumokat kellett volna kötnie, ha azt
akartuk, hogy ez a házasság kitartson.
Mégis, hogy mutathattam volna meg a világ legnagyobb
irányításmániásának, hogy a tartós szeretet titka az, ha feladod
az irányítást?
Még nem tudtam hogyan, de szándékomban állt megtenni.

31
 4. fejezet
VLAD MELLETT ÜLTEM A FÉNYŰZŐ MAGÁN-
REPÜLŐJÉN. Ahelyett, hogy a kezét fogtam volna, nehogy
véletlenül kisüssem a gép elektromos rendszereit, speciális
gumikesztyűt vettem fel.
Már három napja nem értünk egymáshoz, pontosan a
hatalmaskodó mutatványa óta.
Első kompromisszumlecke: Pöcs lépésre a pöcs kitiltása a
válasz.
Ezt minden nő tudta.
Ha az absztinencia zavarta is őt, nem mutatta. Még az is lehet,
hogy engem ez az egész érzelmileg sokkal jobban megviselt,
mint őt.
Az elmúlt három este alatt a legrondább pizsamát vettem fel,
amit csak találtam, miközben ő meztelenül flangált előttem,
mikor kijött a zuhany alól.
A fürdőtől az ágyig hosszabb az út, mint a modellek kifutója.
Emiatt elég sok időm akadt bámulni a testét, amiről a forrósága
miatt gőzként párolgott el a nedvesség, vagy a haját, ami
nedvesen vadabbnak és sötétebbnek látszott, valamit a forró
pillantásokat, amiket rám vetett, mikor becsusszant mellém az
ágyba.
Ha az én ronda pizsamám azt harsogta, hogy „NE NYÚLJ
HOZZÁM!”, addig az ő viselkedése azt, hogy „UGORJ RÁM!”

32
 „IGEN!” – gondoltam, de koncentráltam a nagy célra.
Ha láttam Vlad forró, nedves bőrét, mindig eszembe jutott,
hogy milyen forró, kemény és inas a teste, mikor bennem volt…
„Francba! Összpontosíts!” – Ha azt hitte, hogy így elfelejtem
azt, hogy mit tett, nagyon téved!
Az absztinencia csupán a tervem első lépése volt.
A második kompromisszumlecke az lesz, hogy Vladnak
valami jót kellett, hogy véghezvigyen, mégpedig a házasságunk
javára. Még nem tudom, hogy mit, de majd kitalálom.
Reméltem, hogy minél hamarabb, mert ez a lecke nagyon szar
volt.
A román pilóta bejelentette, hogy hamarosan földet érünk.
Kinéztem az ablakon, de többnyire csak sötétséget láttam.
Párizs nem egy fényes város?

− Mi ez a hirtelen utazás Párizsba? – kérdeztem közönyt

tettetve, mintha nem ölt meg volna a kíváncsiság az elmúlt pár
órában.
− Nem Párizs, hanem Payns. – mondta érthetőbben, mint
először, mikor közölte, hogy Franciaországba jövünk. – Keresek
valakit, és azt hiszem, hogy itt van.
− Szilágyit? – már akkor tudtam, hogy nem, mikor
kimondtam.
Egy hunyorítás előzte meg a válaszát. – Szerinted magammal
hoztalak volna, ha tudom, hogy itt van?
Nem, persze, hogy nem. Ha azt hitte, hogy túl vakmerő
vagyok a kutatásban, biztos, hogy nem hozna magával, mikor
sor kerül a leszámolásra.

33
 Elfojtottam egy horkantást. Mintha elfelejtette volna, hogy
mentettem meg a saját seggemet a képességemmel egészen
odáig, hogy egyáltalán találkoztunk volna.

Egy hepehupás leszállás után megállt a gép.

Mikor az ajtó kinyílt, meglepődve láttam, hogy egy mező
közepén vagyunk. Ha Paynsnek nincs is reptere, azért
találhattak volna alkalmasabb helyet is a leszállásra.
Mikor a pilóta a megállás után azonnal leoltotta a lámpákat,
megértettem. Vlad nem akarja, hogy bárki is tudja, hogy itt
vagyunk.
− Maradj itt! – mondta Vlad a pilótának, mikor lement a
lépcsőn. Csendben követtem, csak akkor szólaltam meg, mikor a
pilóta már nem hallhatott minket.
− Kit keresel?
Vlad nem nézett rám, és nem is lassított, de megláttam egy
gyors mosolyt a szája sarkában, mielőtt válaszolt. – Maximust.
− Maximust? – ismételtem a hitetlenkedéstől egy oktávval
magasabb hangon. − Miért? És miért pont itt keresed? –
folytattam valamivel halkabban, miután ráeszméltem, hogy egy
mező közepén járunk.
Vlad elcsigázott mosollyal fordult felém.
– Mert ide jött. Miután kidobtam a vérvonalamból, a legtöbb
barátja nem beszélt vele, mert attól féltek, hogy megharagszom
rájuk. Mikor az embernek nincs hova mennie, általában
hazamegy.
Nem válaszolt az első kérdésemre.

34
 Megborzongtam. Maximus Vlad legjobb és legrégibb barátja
volt, egészen addig, amíg többször egymás után el nem árulta őt.
Ami még rosszabb, hogy fölöslegesen tette.
Az egyetlen ok, ami miatt még életben van, az, hogy sikerült
Vladból egy ígéretet kicsikarnom, hogy nem öli meg, és a
mennyasszony-áramat a szabadságára váltottam be.
Ha Vlad keresi, akkor biztos úgy érzi, hogy befejezetlen ügyük
van. És az soha nem jelentett semmi jót.
Nagyon reméltem, hogy Maximus nincs Franciaországban.
− Mit keresel itt? – kérdezte egy éles hang.
Ha! – kiáltott a belső hangom. – Megint vesztettél!
Mikor megfordultam, egy magas, izmos férfit láttam a sűrű
növényzet mellett állni.
Maximus szőke haja rövidebb lett, de amúgy semmit sem
változott. A tekintetében tükröződő óvatosság határozottan
ismerősnek tűnt.
Ugyanígy nézett rám az utolsó találkozásunkkor, mikor azt
jósolta, hogy a házasságom katasztrofális lesz.
− Nagyon vágytam egy fehérrépára. – válaszolt Vlad
gúnyosan. Aztán a hangja megkeményedett. – Természetesen
azért jöttem, hogy lássalak.
Maximus maga elé nézett, aztán röviden felnevetett. – Azt
hiszem, ha azért jöttél volna, hogy megölj, már lángokban
állnék.
− Így van. – mondta Vlad, szinte dorombolva. – De tettem
Leilanak egy ígéretet és azért van itt, hogy lássa, be is tudom
tartani.

35
 A jeges érzés elhagyta a testemet. Vlad közismerten mindig
betartotta a szavát, de el sem tudtam képzelni, hogy Vlad mit
akarhatott tőle. Mikor legutóbb látta, alig bírta visszafogni
magát, annyira meg akarta ölni. Ami nem is csoda, mert
Maximus azt hazudta neki, hogy szexeltünk.
Nem szexeltünk, de Vlad nem hitte el. Amiben pedig biztos
lehetett, az az volt, hogy Maximus meggyőzött arról, hogy Vlad
szervezte meg a gázrobbanást azért, hogy megöljön. Továbbá
Maximus nem hagyta, hogy szóljak Vladnak, hogy nem haltam
meg.
De megtudta.
− Akkor azt hiszem, be kell, hogy invitáljalak. – mutatott
Maximus egy rozoga szerkezet felé a folyó partján. Azt
mondanám, hogy egy régi kőből épült pajta, de a szaga, mint a
rothadó halé.
Igyekeztem nem befogni az orromat. – Itt laksz? – kérdeztem
óvatosan.
Maximus gúnyosan rám mosolygott.
– Nem olyan szép, mint amiben élsz, tudom.
Felemeltem az államat.
– Egy régi lakókocsiban éltem, emlékszel? Vlad a milliárdos,
nem én.
Vlad gúnyosan vigyorogva közbeszólt. – Ez a kalyiba és a
lakókocsi paloták azokhoz a helyekhez képest, ahol régebben
éltem, így ha befejeztük a ki lakott szegényesebb helyeken,
akkor megvitathatnánk azt is, ami miatt ide jöttünk.
Maximus kinyitotta az ajtót és belépett. Belül valamivel
kellemesebb volt, de a padló darabkái közül átjött a nedves föld,

36
 beljebb pedig a víz. Ettől olyan volt, mintha a ház a vízre épült
volna.
Úgy tűnt az épület pont olyan öreg, mint Maximus.
− Nem csoda, hogy nem válaszolsz egy hívásra vagy e-mailre
sem. – kommentálta Vlad a látottakat. – Szerintem itt nincs is
szolgáltató.
Maximus vállat vont. – Megeshet, hogy nem hoztam
magammal semmi elektronikus cuccot.
A belső szobában volt egy asztal, meg egy szék. Mindkét férfi
úgy tűnt arra vár, hogy mikor fogok leülni. Állva maradtam, és
még mindig azon tűnődtem, hogy mit keresünk itt.
Vlad nem vesztegette az időt, rögtön a tárgyra tért.
– Azt akarom, hogy szivárogj be Szilágyi soraiba, és kémkedj
nekem.
Nem tudom, melyikünk döbbent meg jobban. Én vagy
Maximus.
− Ő? Miért? – hadartam.
Vlad egy pillanatra sem vette le merev tekintetét a szőke
vámpírról.
− Szilágyi mindig egy lépéssel előttem jár. Soha nem
gondoltam volna, hogy csak megjátszotta a halálát, azt meg
pláne nem, hogy háromszáz évig sikerült észrevétlennek
maradnia és várnia a bosszúval, de megtörtént. Őszinténszólva
túljárt az eszemen, mert a saját tudásomat használja ellenem.
Maximus állán megrándult egy izom.
– És azt hiszed, hogy ha én odamegyek, akkor nem fog rajtam
keresztül megvezetni téged?

37
 Vlad nagyon barátságosan mosolygott, ami azt jelentette, hogy
valaki hamarosan meghal.
− Mindenki tudja, hogy soha nem bocsátottam meg annak, aki
elárult engem, és mindig megöltem az illetőt. Ki hinné el rólam,
hogy megbocsátást és újra helyet ajánlanék a vérvonalamban
annak az embernek, aki elárult és megpróbálta elcsábítani a
feleségemet? – egy elegáns horkantás után folytatta. – Nincs
senki, különösen nem az az ellenségem, aki annyira ismer
engem, hogy látja előre a következő lépésemet.
El kellett ismernem, ezt én is nehezen hittem el. Vlad
arroganciája irányította minden lépését, − ez a házasságunkon is
látszott − de amit most tett, azzal a saját egója ellen cselekedett.
Igaza volt, Szilágyi soha nem feltételezné, hogy az ötlet tőle
származott.
Reménykedni kezdtem, talán Vlad hamarabb megtanulja a
kompromisszum fogalmát, mint képzeltem.
Ezzel gyakorlatilag megtette a második lépést. Sőt…
De volt itt még valami…
− Maximus hogyan fogja megtalálni Szilágyit? Biztos, hogy
nem sikerül. De ha mégis, Szilágyi miért engedné olyan közel
magához, hogy a hasznodra lehessen, és nem gyanakodna
kémkedésre?
− Az összes ellenségem Szilágyinak drukkol. – mondta Vlad.
– Sok ember fog érdeklődni Maximus után és hamarosan
Szilágyinak is a fülébe fog jutni. Miután nagyon rövid idő alatt
két emberét is elkaptuk, örülni fog, hogy megszerezhet egy
olyan embert, aki annyira közel állt hozzám, mint Maximus, aki
évtizedekig tudott minden lépésemről.

38
 Oké, ez igaz, de fel kellett vetnem valamit, amiről senki nem
akar beszélni. – Ha lebukik, Szilágyi megöli.
Vlad látványosan körbefordult a lepukkant szobában.
– Ó, milyen tragikus lenne, ha Maximus kénytelen lenne
mindezt maga mögött hagyni.
− Nem csak ennyim van. – mondta Maximus, akinek az
arckifejezése sokkosról védekezővé változott.
− Igen, de nem nyúlsz a többihez, vagy igen? – reagált Vlad
azonnal. – Ehelyett azzal bünteted magad, hogy abban a romban
élsz, amit már emberként is gyűlöltél. Az árulásod jóvátételének
ennél jobb módját ajánlottam most fel neked.
− Miért? – kérdezte annyira halkan, hogy alig hallottam. –
Biztos kitalálhatnál valami mást is, amivel kiiktathatnád
Szilágyit. Akkor miért ajánlottad fel ezt nekem?
Vlad pár pillanatig nem szólt semmit, aztán megvonta a vállát.
– Megígértem Leilának, hogy nem öllek meg, így aztán ha már
kénytelen vagyok életben hagyni téged, legalább valami
hasznodat veszem.
Felsóhajtottam a kíméletlen értékelés hallatán. Maximus nem
döbbent meg úgy, mint én, ehelyett alig észrevehetően
elmosolyodott.
− Most már elhiszem, hogy komolyan gondolod az
ajánlatodat.
− És, elfogadod? – kérdezte Vlad, zöld tekintetét egykori
barátjára szegezve.
Maximus még jobban elmosolyodott. Ez a mosoly bizakodó és
megkönnyebbült volt egyszerre.
− Ó, igen.

39
 5. fejezet
GRETCHEN EGY NYÖGÉSSEL TÁVOLABB TOLTA A
tányérját.
– Ahhoz képest, hogy a néped olyan teremtményekből áll, akik
csak vért isznak, főzni azt tudnak! – mondta Vladnak. − Az ő
hibájuk, hogy mióta itt vagyok híztam két és fél kilót.
− Négyet. – felelte Vlad szelíden.
− Gondolatolvasó. – motyogta Gretchen.
Igyekeztem elfojtani a mosolyomat, de Vlad nem erőlködött
ilyesmivel, hanem gonoszul Gretchenre vigyorgott.
− Igen. Innen tudom.
− Hogy van apa? – kérdeztem, hogy témát váltsak.
Gretchen gyilkos tekintettel nézett Vladra, majd felém fordult.
− A térde már egy jó ideje kínozza, de nem engedi senkinek
sem, hogy megnézze. Azt mondja, hogy megvárja, amíg
hazamegyünk, és otthon majd egy élő orvossal megnézeti.
Ostobaság, ugye?
Egyre hangosabban mondta, a végén már ordított, amitől
összerezzentem. Nemcsak azért, mert a hangja sértette az
érzékeny hallásomat, hanem a hangoskodás oka miatt is.
Mikor megérkeztünk a toscanai házba, ahol Vlad elrejtette
őket, Gretchen kifutott elénk, de az apám a szobájában maradt.
Még vacsorázni sem jött le közénk. Nem beszélt velem, mióta
átváltoztam.

40
 Vlad a szemöldökét megemelve nézett rám, de megráztam a
fejemet. Nem fogjuk erőszakkal meggyógyítani Hugh Dalton
lábát, ahogy az új vámpírképességemet sem vagyok hajlandó
ellene használni, hogy megváltoztassam a hozzáállását a
vámpírrá változásommal kapcsolatban.
Ha egy ideig nem beszél velem, akkor nem beszél. Nem most
először fordul elő, hogy teljesen elhidegülünk egymástól.
− Meddig kell még ott bujkálnunk? – kérdezte Gretchen. Ezzel
be is rekesztette az apa témát, és gúnyolódásra váltott,
megfelelve a négy kilós megjegyzésre. – Ez a hely jobb, mint
Románia, de egy nap végre nyugodtan szeretnék kimenni a
házból, mindenféle bújócska nélkül, és folytatni az életemet.
Összerezzentem a bűntudattól, amiért ilyen helyzetbe
keveredett miattam.
– Tudom, és sajnálom, de már dolgozunk rajta.
Nagyot sóhajtott, majd elgondolkozva Vladra nézett.
– Szilágyi az ugye? Megint nem sikerült megölnöd őt.
− Ezt meg honnan vetted? − kérdezte Vlad selymes hangon.
Mi nem mondtuk el neki, így csak valamelyik emberének
járhatott el a szája.
Gretchen mérgelődni kezdett.
– Te vagy Dracula, és mindenki tudja, hogy az ellenségeid
nem élnek sokáig. Mégis, az apám meg én még mindig bujkálni
kényszerülünk. Így egyértelmű, hogy bárki is rángatja a
láncokat, csakis valami nagymenő lehet. Az egyetlen olyan
vámpír, akiről tudom, hogy évszázadokig sikerült eltitkolnia
mindenki előtt, hogy életben van, az Szilágyi.

41
 Vlad orrlyukai kitágultak, miközben én hitetlenkedve
meredtem a húgomra. Először is, Vladot Draculának nevezte,
másodszor megjegyezte, hogy már másodszor sikerült
Szilágyinak átvernie őt?
Ez azért durva visszavágás volt a „négy kiló”-ért.
− Igazad van. – sziszegte Vlad. – Ezért a rejtőzködés az
egyetlen esélyetek. Mit gondolsz, mekkora lesz a túlélési
esélyeitek, ha nem bújtatlak el titeket?
− Zéró. – felelte Gretchen nagyot sóhajtva. Aztán elhúzta a
száját, ahogy rám nézett. − Legalább az jó hír, hogy te már
halott vagy. Másodszor már nehezebb téged megölni, ugye?
− Igen. – mondtam. A hangom áttörte Vlad pajzsait, és
megéreztem a dühöt, amit érzett, és még valami sötétebbet.
Ha azt mondtam, hogy nem tetszett neki a halálom gondolata,
akkor nagyon finoman fogalmaztam.
Az í−re a pontot az tette fel, mikor Vlad felállt. – Biztos
vagyok benne, hogy örülsz, amiért kettesben élvezheted az est
további részét a húgoddal. Jó éjt!
Néztem, ahogy elmegy. Egy részem szeretett volna utána
menni, de már hetek óta nem láttam a húgomat, és ki tudta, hogy
mikor jövünk erre megint.
Vlad még az esélyét sem akartam megadni Szilágyinak, hogy
elkapjon, ezért szinte soha nem engedett ki a várból.
Különben is, ha Vladnak olyanja volt jobb, ha egy ideig békén
hagyom őt.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és Gretchenre néztem.
– Az illatokból ítélve, crème brûlé készül a konyhában, ami
méltó befejezése a mai vacsorának…

42
 Vlad toscanai háza kisebb, mint a romániai vára, de még így is
hat hálószoba volt benne, és egy külön szárny a ’’szolgáknak’’.
Pár óra beszélgetés után Gretchen elment lefeküdni, mert nem
tudta abbahagyni az ásítást. Velem ellentétben, nincs
hozzászokva az egész éjjeli virrasztáshoz.
Nem volt nehéz kitalálnom, hogy melyik szobában lehet Vlad.
Az illata alapján rögtön megtaláltam.
Az egész házat betöltötte az aurája. Még akkor is vészjósló az
ereje, mikor nyugodt volt.
Olyannak tűnt, mint egy alvó sárkány, mikor bekukucskáltam
a félig nyitva hagyott ajtón.
Kinyújtott lábbal ült az egyik fotelban, ölében a tabletje. A
keze a billentyűzeten, mintha elaludt volna gépelés közben.
Csendben rámeredtem.
Napközben eszméletlen vagyok, ezért sosem láttam őt aludni,
mióta átváltoztatott, de azelőtt is ritkaságszámba ment.
Vajon az új, szuper látásommal másmilyennek látom őt így,
mint általában, lágyabbak a vonásai?
Persze, a szemöldöke olyan volt, mint mindig, de állandóan
gunyoros mosolyra húzódó szája most enyhén szétnyílt.
Sötét borosta keretezte az arcát, de az álla nem volt olyan
merev, mint szokott. Csukott szemhéja elrejtette az átható
tekintetét, amitől mindenki kellemetlenül érezte magát.
A változásokat látva elképzeltem, milyen lehetett még
ártatlanul, emberként, még a kínzások előtt, mielőtt azzá a
brutális férfivá edződött, akibe beleszerettem.

43
 Vajon vannak boldog emlékei a gyerekkorából? Vajon félt
kisgyerekként a sötétben?
Lehajoltam, hogy megérintsem, − bár nem akartam
felébreszteni − mikor a lángok belém hasítottak.
Sikítottam, védekezően magam elé emeltem a karjaimat,
mikor eszembe jutott, hogy jelenleg tűzálló vagyok.
A következő pillanatban, mintha satuba fogtak volna, Vlad
széles mellkasához repültem akkora erővel, hogy tuti
véraláfutásos lett az arcom, annyira határozottan rántott
magához.
Ami még ennél is rosszabb volt, azok a forrongó érzelmei.
Nem tudtam eldönteni, hogy megijedt, feldühödött, vagy a kettő
kombinációja.
Szilágyi ránk talált!?
Felkészültem a következő támadásra, de nem történt semmi.
Közben arra gondoltam, hogy Vlad miért nem mozdul. Biztos a
lángok nagy részét ő fogja fel. Fáj neki?
Megpróbáltam eltolni magamtól, hogy megnézzem, de nem
bírtam.
Ebben a pillanatban víz zúdult le ránk, a ruháinkat eláztatva,
és engem megint pánikba kergetve.
− Vlad, mi ez? – kérdeztem szinte sikoltva.
A testőrök kiáltásai az én küzdelmem visszhangjai voltak.
Hirtelen román parancsszavak hangzottak fel, ami miatt az
őrök szinte csúszkálva álltak meg.
Ekkor láttam meg, hogy a tűz aktiválta a szoba tűzoltó
berendezését, és a szórófejekből jött a víz.

44
 A tűz pedig… Vladtól származott, jöttem rá, ahogy
körülnéztem.
Csak mi vagyunk itt, és nem támadott meg minket senki.
De akkor miért dobott egy tűzgolyót a szobára, és miért
maradt a fotelból, amiben ült, csak egy füstölgő kupac?
− Gretchen. Leila!− kiáltotta apám. – Ugye jól vagytok?
− Jól vagyok! – kiáltott vissza Gretchen, majd apám bukkant
fel a félig nyitott ajtóban, és megpróbálta félrelökdösni az ott
ácsorgó őröket.
− Jól vagyok! – kiáltottam én is, és nem tettem hozzá, hogy –
és még mindig halott. Nem akartam erre emlékeztetni apámat,
hiszen most először szólt hozzám az átváltozás óta.
Vlad mondott valamit románul, ami laza fordításban annyit
jelent, hogy vissza a helyetekre. Aztán becsukta a hálószoba
ajtaját, így kizárva mindenkit.
Az érzelmeit is elzárta, amik olyan hevesek voltak, mint egy
gejzír.
A permetező továbbra is ontotta magából a vizet. Letöröltem
az arcomat, és sokkal nyugodtabb hangon, mint ahogy éreztem
magam, megkérdeztem: − Mi történt?
Vlad felém fordult. Az arckifejezése merev volt, de annyira
feszült és ijesztő, hogy nem hittem el, hogy pár perce még olyan
ártatlannak tűnt.
− Rossz álom. – mondta röviden.
− Te mindent felégettél egy tíz méteres sugarú körben egy
rossz álom miatt? – Csak azért nem emeltem fel a hangomat,
mert apám szívverése jelezte, hogy még mindig a folyosón volt.
Összeszorított fogakkal válaszolt.

45
 – Igen.
Ránéztem a szétégett szőnyegre, a fotelra és a tablet
maradványira. – Ez gyakran megesik?
− Nem.
Megint egy egyszavas válasz, ami jelezte, hogy nem akart róla
beszélni. Mintha a hangsúly nem lenne elég egyértelmű!
Nos, ha a feleséged arcát lángokkal masszírozod, nem fogja
ejteni a témát.
− Mit álmodtál? – erősködtem.
Mosolyogni kezdett. Félig bosszúsan, félig kihívóan. – Biztos,
hogy tudni akarod?
− Már mondtam neked régebben is, hogy a titkaid nem
ijesztenek meg. – mondtam, állva merev tekintetét. – Azon kívül
nem vagyok fáradt, és egyértelmű, hogy te sem.
A mosolya most még sötétebb, még figyelmeztetőbbé
változott. Biztos, hogy Pandora is így érezhette magát, mikor
nem bírta megállni és kinyitotta azt a bizonyos dobozt.
− Nem itt. Mára már elég csodálkoznivalót adtunk a
népemnek.
Magához húzott, két lépést megtett és már kint is voltunk az
ablakon.

46
 6. fejezet
TOSCANA-BAN GYÖNYÖRŰ AZ ÉJSZAKA. A régi
épületekkel nagyon festőiek és romantikusak.
Vlad egy szőlészet szélére repült velünk, és egy nagyon öreg
fa tövébe tett le.
Járkálni kezdtem tőle pár méterre, de nem szólaltam meg.
Ő hozott engem ide, amikor készen fog állni, akkor el fogja
mondani az álmát.
− Kétszer voltam börtönben életemben. – kezdte. – Egyszer
még gyerekként, mikor apám elcserélt a politikai biztonságért,
és másodszor, mikor Szilágyi rávette a magyar királyt, hogy
börtönözzön be, miután elvesztettem a trónomat.
− Tudom. − mondtam. Emlékszem, mikor egyszer mesélt a
gyerekkoráról. Éveken keresztül kínozták és megerőszakolták,
csak a gyűlölet tartotta őt életben, és hogy nem tört meg…
Rám nézett, mintha tudná, hogy mire gondolok.
− A második alkalom rosszabb volt, bár akkor csak éheztettek.
Tudod, miért volt elviselhetetlenebb?
− Nem. – suttogtam. Hogy lehetett ennél bármi is rosszabb?
A tekintete tele volt szörnyű tudással, miközben a szeme
rézből ragyogó zöldre változott. – Mert a szeretet a legélesebb
pengénél is mélyebbre vág, jobban összetör, mint egy
nyomorékot a csontjai, és olyan hegeket hagy, amik soha nem
halványulnak el.

47
 Szilágyi egész idő alatt magánál tartotta a fiamat, és én nem
tudtam megvédeni őt. Ez rosszabb volt mindennél, mint amit az
előző fogva tartóim tettek velem. Miután a feleségem öngyilkos
lett, megesküdtem, hogy soha nem fogok szeretni másik nőt.
Mikor később Szilágyi megölte a fiamat, nem akartam senkivel
sem törődni. A szeretet összetört engem, ezért felváltottam a
könyörtelenségre, a bosszúra és egy fogadalomra, hogy nem
kegyelmezek senkinek, legyen az ellenség, szerető vagy barát. A
népem egészének jólétét többre becsülöm, nem kivételeztem
soha egyetlen egy emberrel sem. Nem tekintettem senkit előbbre
valónak a másiknál. Ezért volt nagyon kevés barátom, és még
kevesebb szeretőm. Több mint ötszáz éven keresztül sikerült
úgy szervezni az életemet, hogy nem hagytam, hogy bárki is
megérintse a szívemet.
Nem tudtam visszatartani a könnycseppet, ami legördült az
arcomon, mikor a keserűségét felváltotta valami több, mélyebb,
gazdagabb.
Vlad megérintette a könnycsepp útját, és bágyadtan
elmosolyodott.
− Túl késő siratni a megszegett fogadalmat Leila. Te vagy az
egyetlen, akinek sikerült rákényszerítenie, hogy megtörjem.
− Én nem sajnálom. – suttogtam, és úgy fordítottam a fejemet,
hogy a tenyerébe csókolhassak. – Nem tehetem, mikor
mindennél jobban szeretlek.
Megsimogatta az arcomat, majd leejtette a kezét.
– Réges-régen olykor álmodtam arról, hogy visszatérek a
börtönbe. A tehetetlen dühömben néha lángokkal a kezemen
ébredtem fel. Aztán ezek az álmok idővel megszűntek, de egy

48
 másik soha. Most ugyanazt álmodtam. Bent vagyok a folyóban,
kezemben a halott feleségemmel, és ordítok…
Becsuktam a szememet. Megkérdezte, hogy tényleg tudni
akarom−e, hogy mit álmodott, és én igent mondtam.
Honnan tudhattam volna, hogy nekem is fájni fog? Vladnak
nem kellett elmondania, hogy mennyire szerette a feleségét.
Éreztem, mikor először megérintettem, és átéltem a fájdalmát
ott a folyónál. Az öngyilkosság miatt érzett bűntudata volt a
legnagyobb bűne.
−… de most, ha eltoltam a haját, nem Clara arcát láttam. –
folytatta Vlad olyan kemény hangon, amitől kipattantak addig
csukva tartott szemeim. – Hanem a tiédet.
Kisebb sokkot kaptam. Komoran mosolygott, miközben végig
a szemembe nézett.
– Annak a gondolatára, hogy elveszítettelek felrobbantottam a
hálószobát. Tudom… kicsit túlreagáltam, mikor megfosztottalak
a képességedtől. Nem volt szép tőlem, de nem tudom azt
mondani, hogy sajnálom. Egy erős, okos és kegyetlen ellenféllel
állok háborúban, és nem kell harcolnia sem ahhoz, hogy
legyőzzön engem, mert te nem csak a gyengepontom vagy
Leila, − mondta, miközben egyik kezével végigsimított az
államon, a másikkal pedig a hátamon. – Te a pusztulásomat
okozod, mert ha téged elveszítelek, azt én sem élem túl.
Erősen és szenvedélyesen csókolt meg, egészen addig, amíg
már én is ugyanolyan intenzitással viszonoztam. Megint
megerősítette, hogy nem sajnálja, amit elkövetett, közben pedig
bevallotta, hogy bármit megtenne azért, hogy megvédjen.
− Bocsáss meg. – suttogta.

49
 Éreztem, ahogy az érzelmei elárasztanak, miközben tovább
csókolt. A vágyai elsöprőek voltak. Köré fontam a karjaimat, és
közelebb húztam a fejét.
Azt hitte, hogy én taszítom őt a kárhozatba? Pedig tudhatta
volna Vlad, hogy ő az a tűz, ami elemészt engem. Tisztában
voltam ezzel, de nem hátráltam meg. Inkább a főnixé váltam, aki
folyton feltámadt a hamvaiból.
Megszakítottam a csókunkat és kimondtam azt pár szót, ami
véget vet az egy hetes absztinenciának.
A döntésem azt is jelentette, hogy ha a képességem visszatér,
akkor sem fogom arra használni, hogy megtaláljam vele
Szilágyit, inkább visszavonulok, hogy Vlad nyugodtan a
csatájára tudjon figyelni, ne kelljen miattam is aggódnia.
Neki sokkal fontosabb az, hogy engem biztonságban tudjon,
mint az, hogy megtaláljuk Szilágyit.
− Te is bocsáss meg nekem.

Nem hittem volna, hogy ilyen hamar próbára teszik a

fogadalmamat. Vlad kapott egy SMS−t, ami csupán négy
számból állt: 1088.
Ez azt jelentette, hogy Maximus valahol a három előre
megbeszélt helyek egyikén üzenetet hagyott Vladnak. A mail
vagy a telefon sokkal gyorsabb lett volna, de azt Szilágyi
lenyomozhatja.
Ha valaki el is olvassa ezt az üzenetet, akkor sem tudhatta,
hogy Maximustól érkezett, csak Vlad. Az 1088 Maximus
születésének az éve, olyan, mint egy aláírás.

50
 Természetesen az is nagyon veszélyes mind Maximusra, mind
Vladra nézve, hogy Vlad személyesen megy az üzenetért, és
testőröket sem vihetett magával, de rajtunk kívül senki nem
tudta, hogy Maximus Vladnak kémkedik.
Nem hittem, hogy Maximus elárulná Vladot, de akkor is
aggódtam egy esetleges támadás miatt. Mi van, ha Maximusnak
sikerült kapcsolatba lépnie Szilágyival, és követték, mikor a
rejtekhelyen hagyta az üzenetet?
Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a fejemben lejátszódó
ominózus forgatókönyveket, és normális hangon megkérdeztem.
– Mennyi időre mész el?
− Pár nap, esetleg egy hét. – felelte.
A bizonytalansága csak tovább szította beteges gondolataimat.
Lehet, hogy Maximus információi alkalmat adtak Vladnak,
hogy megtámadja Szilágyit. Akkor talán soha nem jön haza, de
addig biztos nem, amíg Szilágyi meg nem halt.
Vagy Ő.
Megérintettem a karját, és azt kívántam, bár éreztem volna
valamit a vastag szövetkabátján kívül, de a képességeimet még
mindig elfedte Vlad aurája.
− Légy óvatos.
A mosolya eszembe juttatta, hogy a világ egyik legerősebb
vámpírját figyelmeztettem, mintha gyerek lenne, aki átkelni
készült az úton.
− Nem tehetek róla. – mondtam szomorkásan mosolyogva,
miközben átöleltem a nyakát. – Szeretlek, ezért aggódom.
− Teljesen megértelek – mondta és izmos kezével átkarolt
aztán a fülembe suttogott. – Ezért mindenkit, aki nem

51
nélkülözhetetlen a házban azt elküldtem. Nincs szükségünk még
egy báránybőrbe bújt farkasra. Ha valaki csak egy kicsit is
gyanúsan viselkedik, azonnal dobjátok a várbörtönbe, ha
visszajövök, majd kikérdezem.
Nevetés kaparta a torkomat. És még azt hittem, hogy én
vagyok paranoiás. Ha Vlad valakiről azt hitte, hogy fenyegetést
jelent rám nézve, már rég egy fakarón ücsörgött volna.
− Börtön. Megvan. – Hé, ha ettől jobban érzi magát…
A szája az enyémre tapadt, amitől az egész testemet kellemes
meleg öntötte el.
Mikor elengedett mindentudó mosollyal nézett rám. – Csak
hogy biztos legyek benne, hogy hiányozni fogok. – mondta a
tőle megszokott arroganciával. – De ez segíteni fog, hogy
kellemesebben teljen az idő, amíg visszatérek.
Még mindig szédelgett a fejem az előző csóktól, mikor
megfordított, hogy a hatalmas bejárati ajtóval szemben legyek.
Az ajtó kinyílt, és megjelent egy 120 centi magas, fekete hajú
és bozontos pajeszt viselő vámpír.
− Marty! – kiáltottam boldogan a meglepetéstől.
A legjobb barátom rám vigyorgott.
– Gyere ide kölyök!
Elengedtem Vladot, és magamhoz öleltem Martyt, mikor
odaért hozzánk.
Szegény kénytelen volt elviselni az áramütést, mert nem
viseltem a kesztyűimet. Ritkán hordtam, mert Vladnak nem
ártott, ha megráztam, de ezzel emlékeztettem is magam, hogy
szükségem lesz rájuk, mert Vlad nem lesz velem.
− Annyira örülök, hogy látlak, de mit csinálsz itt?

52
 − Elszomorít, hogy miattad félbeszakítom az Európai
körutamat, és még csak nem is örülsz? – mondta tettetett
megrovással.
− Természetesen örülök. – feleltem.
De ezt nem vettem be, mert tudtam, hogy Marty csak a
cirkusszal szeretett utazni. Ráadásul gyűlöli Európát. Egyszer,
évekkel ezelőtt azt mondta nekem, hogy nem érti, miért mennek
az emberek Európába régi ’’dolgokat’’ nézni. Ez elég ironikus
volt egy százharminc valahány éves vámpírtól.
De ráértem később is foglalkozni Marty ideutazásának igazi
okával, hiszen Vlad néhány másodperc múlva elindul.
Különben is, nem fogom kihallgatni Martyt, hiszen épp csak
belépett a bejárati ajtón…
Várok legalább harminc percet.
Mire megfordultam, Vlad már a hátam mögött állt. Udvariasan
kezet fogott Martyval, aztán valamit a zsebembe csúsztatott.
− Nem lesz mindig nálam a rendes mobilom, de ha
megnyomod ezen a piros gombot, akkor a hívás átmegy arra a
telefonra, ami midig nálam lesz. Kérlek, ezt csak vészhelyzet
esetén használd!
− Oké! – Adtam neki még egy utolsó csókot, és sikerült
megállnom, hogy megint azt mondjam, legyen óvatos. – Te
tudod, hogy érhetsz el engem. – viccelődtem, aztán komolyan
folytattam. – Nem mondtad azt, hogy nem mehetek sehová, és
ez már nagy előrelépés, de ígérem, nem fogok elmenni innen,
úgyhogy ne aggódj miattam. Tedd, amit tenned kell.
Éreztem a meleg kezét, ahogy végigsimított az arcomon, aztán
elment úgy, hogy vissza se nézett.

53
 Azt mondtam magamnak, csak a képzeletem játszik velem,
mikor az ajtó döndülése olyan véglegesnek tűnt.
Nem lesz semmi baja, nyugtatgattam magam.
Még ha szemtől szemben találkoznak is, Vlad azelőtt hamuvá
égeti Szilágyit, hogy az sikoltozni kezdhetne.
Megfordultam, és Martyra mosolyogtam.
– Éhes vagy?
− Az vagyok. – felelte. – Ezért most lemegyek Vlad
donorjaihoz, és köszöntöm a vénáikat.

54
 7. fejezet
A KÖVETKEZŐ NAPOKBAN IGYEKEZTEM NEM
ÁTALUDNI a nap felét. Még mindig nem sikerült felébrednem,
csak pár perccel alkonyat előtt. Plusz, kiderült, hogy valami
bántotta Martyt.
Nem mondott semmit, normális volt, kedélyes, vicces, és
őszintén boldogan mosolygott rám, de néha elkaptam a tekintete
mélyén valami mást. Remélem, hogy csak bosszúság amiatt,
hogy Vlad mellém rendelte bébiszitternek.
Elhatároztam, hogy megtudom, mi a baja.
A negyedik éjszaka a vár külső részén sétáltunk Martyval,
élveztük a hűvös hajnalt. Vlad őrei minden bástyán és falon ott
voltak, ráadásul ketten – Dorian és Alexandru − udvarias
távolságból követtek is minket.
− Ha nem volna Szilágyi, akkor most a farsanghoz
csomagolhatnál. – mondtam, és elgondolkoztam, mennyire más
most az életem, mint egy évvel ezelőtt. Ha nem találkoztam
volna Vladdal, akkor a karneválon lettem volna Martyval, és
bujkálnék a tehetségem miatt az emberek elől, és a
személyiségemet a „Fantasztikus Frankie” név mögé rejthettem
volna.
Marty arckifejezése nem változott, de egy kellemetlen illat
csapta meg az orromat.
− Nem nagy ügy. – mondta Marty közönyös hangon.

55
 Olyan hirtelen álltam meg, hogy az őrök egy pillanat alatt
körülzártak minket, és néztek körül, keresve a veszélyt.
− Mondd el! – mondtam Martynak. – Valami nagyon rág
téged, és ez nem csak az, hogy Vlad iderángatott, hogy velem
legyél, amíg ő távol van. Ezért elnézésedet kérem, Vlad néha
elfelejti, hogy ő már nem egy középkori hadúr.
Marty felhorkant. – Vlad még mindig egy középkori hadúr. Te
vagy az egyetlen, aki ezt elfelejti róla.
− Ne válts témát! – mondtam, bár valószínűleg igaza van. – Mi
folyik itt? És ha még egyszer azt mondod, hogy semmi,
esküszöm, hogy megrázlak.
Marty olyan sokáig bámult rám, hogy már meg akartam rázni,
hogy láthassa, nem vicceltem.
Aztán végre megszólalt. – Ott kellett hagynom a cirkuszt. –
mondta, aztán behúzta a nyakát, mintha tartana valamitől.
Mardosni kezdett a bűntudat. – sajnálom, hogy ebben a
szezonban nem léphetsz fel, de Szilágyi…
− Nem Szilágyi miatt. – szakított félbe. – Vlad miatt, és nem
csak ebben a szezonban. Soha többé nem léphetek fel a
cirkusszal!
− Mi?
Szomorkásan mosolygott. – Vlad tudja, hogy második apaként
tekintesz rám, és azt is tudja, hogy nem Szilágyi az egyetlen
ellenség, aki arra használhat engem, hogy neked fájdalmat
okozzon. Ezért megtiltotta, hogy a karnevállal utazzak. Azt
mondta, hogy megduplázza a pénzt, amit kapni szoktam, és még
egy másik állást is felajánlott nekem.
− Nem utasíthatott arra, hogy kilépj! – suttogtam döbbenten.

56
 Marty mosolya elhalványult. − De megteheti és meg is tette.
Tudja, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy
megtagadjam az engedelmességet. Ha megtagadnám, eltiltana
tőled, és azt nem kockáztatom meg, mert úgy szeretlek, mint a
saját lányomat. Ráadásul kiakadna rám, és mindketten tudjuk,
mi lenne, ha Vladot elborítaná a harag.
− De hát a cirkusz nem csak a munkád, az az életed! – úgy
mondtam, mintha nem tudná saját magától is.
− Megmondtam kölyök. – mondta könnyedén. – Te vagy az
egyetlen, aki nem tudja, hogy kihez ment hozzá.
Azt akartam mondani, hogy Vlad az, aki nem tudja, hogy kit
vett el, ha azt hitte, hogy ezt megúszhatja, mikor megszólaltak a
várban a szirénák.
Mielőtt reagálhattam volna, Marty a vállára dobott, és
rohantunk is a vár felé, Vlad őrei kíséretében, mint két hátvéd.
A riasztás mentette meg Martyt attól, hogy vitatkozni kezdjek
vele, amiért úgy cipel, mintha egy zsák krumpli lettem volna.
Hála a pár hónappal ezelőtti utamnak a biztonságiak
irodájában, pontosan tudtam, hogy mit jelent ez a hang. A
hatalmas biztonsági rácsot, ami a várat kívülről vette körül, mint
egy láthatatlan buborék, valaki megbolygatta.
− Bejövő légi csapás! – kiáltotta az egyik őr erős angol
akcentussal.
Légi csapás? Szilágyi rátette a kezét pár rakétára? Marty
lerakott a nagy folyosón, és a saját lábamon mentem tovább.
Az őrök a hátsó kert felé taszigáltak, egyre távolabb Martytól.
− Madame, a föld alá kell téged vinnünk. – mondta Samir.
Ezután Vlad fekete hajú biztonsági főnöke beszélni kezdett a

57
gallérjára csíptetett kis adóvevőbe. Egy másik őr románul
válaszolt, aztán Samir és a többi őr szó szerint tolni kezdett a
lépcsőház felé.
− Várjatok, hol van Marty? – kiáltottam. Nem láttam őt a
tengersok őr miatt, akik körülvettek.
− Menj, majd utolérlek! – hallottam Marty kiabálását −
miközben még több őr csatlakozott hozzánk, végül a hangját
elnyomta a kőlépcsőn lefelé dübörgő lábak hangja.
− A börtönbe! – kiáltotta Samir miközben bocsánatkérőn rám
nézett. – Ez a vár legmélyebb pontja, és a kövek meg fognak
védeni minket.
Tényleg azt hitte, hogy éppen most az érdekelt engem és majd
ellenkezni fogok, hogy oda kell mennem?
– Lesz elég hely, hogy mindenki beférjen?
Mindenki úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna.
− Mi fent maradunk és harcolunk. – mondta Christian, egy
másik őr.
Lefékeztem, ami kb. annyit ért, mintha egy lebegő falevél
akarta volna megállítani a száguldó folyót.
− Én nem fogok a föld alatt rejtőzködni, miközben mindenki
más az életét kockáztatja!
Úgy rohantak velem tovább, mintha meg sem szólaltam volna.
A sebességtől alig láttam az a két ajtót, amiket magunk mögött
hagytunk.
Mikor a harmadik ajtóhoz értünk, ami a börtönbe vezetett,
levettem a kesztyűmet. Fény öntötte el a jobb kezemet,
megvilágítva előttünk a sötét alagutat.
− Állj! – kiáltottam.

58
 Még gyorsabban kezdtek futni, hogy átérjenek velem a vastag
fémajtón. A frusztrációtól szikrázni kezdett a kezem.
Vlad biztos megfenyegette őket valami rettenetessel, hogyha
vészhelyzet lesz, engem vigyenek a legbiztonságosabb helyre.
Vagy bántani fogom őket, hogy engedelmeskedjenek, amire
nem vagyok hajlandó, vagy taktikát változtatok.
Nem engedtek harcolni, de talán van rá mód, hogy máshogy
védjem meg néhányukat.
A jobb kezemet szorosan az oldalamhoz préseltem, és
elővettem a legparancsolóbb hangomat, amit csak tudtam. – Az
összes embert küldjétek oda, ahová engem visztek. A harcban
nem tudnak segíteni, és csak útban lesznek, ha ott maradnak
fent.
− Hozd őket! − mondta Samir, és az egyik őr már rohant is
visszafelé.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, aztán majdnem
megfulladtam a börtönben uralkodó szagtól. Már majdnem
elfelejtettem, milyen irgalmatlanul büdös volt idelent, mintha a
karók, a falba vert bilincsek meg a nyöszörgések nem lettek
volna már magukban is elég kellemetlenek.
Samir utasításokat kiáltozott az őröknek, akik félig vitték, félig
vonszolták a kőmonstrumot, ami elzárta az utat előlünk. Ezután
már villámgyorsan haladtunk tovább. Átrohantunk a második,
majd a harmadik termen is ahol a tető hirtelen meredeken lejteni
kezdett, a falak egymáshoz közeledtek, míg az egész egy szűk
átjáró lett csupán.
Annyira sötét volt, hogy természetfeletti látásom ellenére is
alig láttam valamit. Cellákat vágtak bele a dermesztően hideg

59
kőfalba. Már csak 120 centi volt a magasság, úgyhogy
összegörnyedve folytattuk az utunkat.
Mikor legutóbb itt jártam, Maximus volt az egyetlen rab a
börtön legutolsó cellájában.
Most azonban nem voltak üresek a cellák.
Mikor elértük a falat, az őreim megálltak.
Amikor végre alkalmazkodtak a szemeim, megláttam
Shrapnelt a baloldali cellában.
Ő volt Vlad harmad−parancsnoka, mielőtt árulóvá vált volna,
mert Vlad ellenségének, Szilágyinak segített. Arról nem is
beszélve, hogy megpróbált engem megölni, mikor még ember
voltam.
Most találkozott a pillantásunk a sötétben, szánalmat éreztem.
Egy vastag ezüstlánccal bilincselték a falhoz a csuklói és a
bokáit. Az sem lehetett véletlen, hogy pontosan rálátott a
szembeni cellára.
Nyögést hallottam onnan, és egy kormos arcot láttam, mikor
odapillantottam. A száját ezüsttel töltötték meg. Ha nem
tudnám, hogy ki az, nem ismertem volna fel Cyntianat, Vlad
korábbi szeretőjét.
Még szörnyűbben nézett ki, mint legutóbb, amikor láttam,
pedig akkor Vlad felgyújtotta, hogy információt csikarhasson ki
belőle. Hosszú barna haja eltűnt, a feje kopasz volt és ugyanúgy
korom borította, mint a teste többi részét.
Nem tudott beszélni, a szájába töltött ezüst megakadályozta
benne. Sajnos szükséges kínzás, mert különben varázsigéket
mondana, amivel megölhetne, de a szeméből így is sütött a
gyűlölet.

60
 Magas, izmos szeretőjéhez képest nagyon apró volt, mégis
jóval több béklyót helyeztek rá, mint Shrapnelre. Minden
porcikáját ezüstlánc fedte, csak az ujjait tudta mozgatni.
Még ebben a szánalmas állapotban sem félt. Két középső ujját
mutatta nekem, miközben egymást bámultuk.
Alexandru szidni kezdte Chyntianat, mintha számítana
valamit. Nem véletlenül volt Chyntiana a börtön legrosszabb
részében, sok bűncselekmény szárad a lelkén, de a gyávaság
nem volt köztük.
Rám meredt, az ujjaival egyértelműen jelezve neki: Basszam
meg!
Ha a helyzet nem lenne ennyire baljós, talán elgondolkodtam
volna azon, miért tette az, amit.
A börtön legsötétebb, legbiztonságosabb részében voltunk,
ezzel csak rávilágítottak arra a tényre, hogy valami borzalmas
dolog fog történni.
− Alexandru, Petre, Dorian! Maradjatok itt!− mondta Samir a
cellák között futva.
− Protejati−o cu vietile voastre!
Ezt tudom, hogy mit jelent, elégszer hallottam már Vlad
szájából: Védjétek meg az életét!
Görcsbe rándult a gyomrom.
Lehet, hogy biztonságban vagyok az őrökkel együtt mélyen a
föld alatt, de mi a helyzet Martyval és a többiekkel?
Az egyetlen ember, aki megvédhetne minket a légitámadástól,
nincs itthon.

61
 Hirtelen eszembe jutott a telefon, amit Vlad hagyott itt nekem.
Ha az nem számit vészhelyzetnek, akkor nem tudom, mi lehet
az.
Felvettem a kesztyűmet, annak ellenére, hogy a telefont vastag
gumi védte, és megnyomtam a nagy piros gombot rajta.
Világítani kezdett, és meghallottam Vlad hangját. – Leila.
− Megtámadtak minket! − mondtam.
− Tudom, az embereim tájékoztattak. − szakított félbe. – Már
elindultam, de elég messze vagyok. Szóltam a legbizalmasabb
szövetségeseimnek, már elindultak. De neked lent kell
maradnod, amíg oda nem érek. Érted?
− Igen. − feleltem vonakodva.
Teljesen az ösztöneim ellen volt, hogy eljátsszam a rettegő
hercegnőt, de nem akartam Vlad emberei ellen fordulni. Ha
harcba szállnék, úgyis megint visszarángatnának ide.
− Jó. – megkönnyebbülés hallatszott a hangjában, mielőtt
megint megkeményedett. – Nem véletlen, hogy Szilágyi pont
akkor támadt, mikor elmentem. Emlékezz, mit mondtam,
mielőtt elindultam.
Ránéztem Alexandrura, Petrere és Dorianra. Mindhárman a
harmadik blokk bejáratánál voltak, és úgy őrködtek, mintha
Szilágyi bármelyik pillanatban előugorhatna az egyik sötét
sarokból.
Úgy festettek, mint a heves, hűséges őröknek kellett, de én
sem hittem a véletlenekben.
Valaki üzent Szilágyinak, hogy Vlad elutazott, és csak a velem
együtt idelent tartózkodó férfiak egyike lehetett.

62
 − Értem. − mondtam a telefont a vállamhoz szorítva,
miközben lenéztem a jobb kezemre, a leghatékonyabb
fegyveremre.
− Szeretlek. − morogta, mielőtt kattanást hallottam, jelezve,
hogy letette. Valószínűleg a szövetségeseivel akar beszélni.
A bal kezemre is ránéztem. A legjobb lenne megszabadulni az
összes feszültségtől még itt lent, ahol viszonylag biztonságos.
− Így! – Hallottam Samir kiáltását, majd meghallottam az
eszeveszett visszhangokat a börtön belsejében, a rengeteg
szívdobbanást. Samir elintézte, hogy az emberek is
biztonságosan lejuthassanak.
Van közöttük pár barátom, ezért az őrök úgy intézték, hogy ők
az elsők között legyenek. Igyekeztem megtalálni Martyt, hiszen
megígérte, hogy végig mögöttem marad.
Előre mentem a börtön második részére, mikor olyan erővel
mozdult meg a padló, hogy elvágódtam. Aztán a felek kezdtek
el remegni olyan hevesen, hogy repedések jelentek meg a kőben.
A következő rázkódásnál megragadtam a legközelebbi stabil
dolgot, és megkapaszkodtam, miközben körülöttem úgy
rázkódott minden, mint egy tengeren hánykolódó hajó.
Alexandru és Petre hozzám rohant, de a következő rázkódástól
ők is térdre estek. Aztán egy viharos zengés hallatszott, majd
porfelhő lepte el a börtönt.
A sikolyok közepette elcsíptem néhány román szót, mikor az
őrök az adóvevőjükön beszéltek. Felismertem párat.
Robbanás. Alap. Összeomlás.
Szilágyi nem fentről indított támadást. Valahogyan a vár
alapját sikerült felrobbantania.

63
 8. fejezet
A BÖRTÖN ELSŐ RÉSZÉHEZ TÁNTOROGTUNK, A
FÖLD még mindig rázkódott. Mikor odaértünk, hitetlenkedve
néztem körül.
A hatalmas kőtömb a szoba közepén volt eldőlve, több embert
is agyonlapítva. Néhányan még életben voltak, de csapdába
estek alatta.
− Segítsetek − mondtam, miközben már rohantan is a
kőtömbhöz, hogy Alexandru és Dorian segítségével
megemeljem a követ, hogy Samir és Petre kiránthassa az alá
szorult túlélőket.
Az egyik Sandra barátnőm volt, és megkönnyebbülve láttam,
hogy csak az alsó lábszára tört el.
A vámpírvértől gyorsan meggyógyul.
Hatalmas bumm hallatszott, majd a legvérfagyasztóbb
sikolyok, amiket valaha hallottam.
A börtön és a vár között a hangok olyan hirtelen némultak el,
hogy megfagyott a vér az ereimben, és pánik fogott el. Mi
történt?
− Napalm! – hallottam az adóvevőn keresztül, majd megint
felhangzottak a velőtrázó sikolyok.
− Helikopterekről ejtik le… rémisztő hirtelenséggel szakadt
meg az üzenet, de továbbra is hallatszottak az iszonyatos
sikolyok.

64
 Többször is hallottam a csapdába szót, és émelyítő képek
kezdtek megjelenni a fejemben.
Szilágyinak sikerült felrobbantania a vár alapjait, és mikor az
összedőlt és csapdába estek, akkor napalmmal kezdte támadni a
túlélőket, mielőtt kijuthattak volna a romok alól.
− Torlaszold el az ajtót, és maradj itt! – kiáltotta Samir,
miközben a még mindig befelé tóduló embereket kerülgetve az
ajtóhoz rohant.
Becsapta, a mechanikus csikorgás jelezte, hogy be is zárta.
Sokkosan meredtem az ajtóra. Samir most zárta ki az
embereket, akik be akartak jutni az egyetlen megmaradt
biztonságos helyre a várban.
Alexandru, Dorian és Petre a hatalmas kőtömbbel az ajtó felé
száguldottak, az embereket is elsodorva, akik nem mozogtak
elég gyorsan, hogy elugorjanak az útjukból.
Leráztam magamról az átmeneti dermedtséget.
− Nem engedem, hogy kizárd azokat az embereket. Elevenen
fognak elégni.
Hogy az igazamat alátámasszák, sikolyok szivárogtak be a
vastag fémajtón túlról.
Csak az emberek fele jutott le, a többiek odakint rekedtek, és
ha nem az összeomló vár, vagy a tűz öli meg őket, a mérgező
füstben biztos, hogy megfulladnak. Ráadásul a vámpírok, akik
kiszabadítják magukat a romok alól, nem találnak menedéket a
könyörtelen tűz elől.
− El kell vennetek a torlaszt, és ki kell nyitnotok az ajtót!
Dorian olyan erővel rántott vissza, hogy eltörte a karomat.

65
 −A napalm nem égeti el a követ, de ha kinyitod azt az ajtót, ezt
a területet is elárasztja a tűz, és minket is megöl. Várnunk kell.
A segítség már úton van ide.
A karom már gyógyult, miközben beszélt, és ha a szívem még
mindig vert volna, most hevesen dobogna.
Újabb rengés rázta meg a földet, majd több összeomló zaj
hallatszott felettünk.
Belenéztem Dorian kobaltkék szemébe, és láttam, hogy nem
fogja kinyitni az ajtót annak ellenére sem, hogy annak az ajtónak
a másik oldalán mindenki meghal.
Igen, a segítség úton volt, de Vlad szövetségesei sem fognak
időben megérkezni. Addigra az emberek többségét vagy
agyonnyomja az összedőlő vár, vagy halálra fog égni.
Nem tudnék azzal a tudattal tovább élni, hogy hagytam, hogy
ez megtörténjen.
Marty odafönt van valahol, nem is beszélve azokról az
őrökről, akik a saját és a mi életünkért is harcolnak.
Igen, talán veszélyben leszünk, ha kinyitjuk az ajtót, de azok
az emberek biztos, hogy meghalnak, ha nem tesszük.
Nem volt választási lehetőségünk.
Különben is, acéloztam meg magam arra, ami most
következik, nem a kő az egyetlen dolog, ami immunis a tűzre.
Hála Vladnak, aki elfojtotta az aurámat a sajátjával, ebben a
pillanatban én is ellenálló vagyok.
− Dorian − mondtam nyugodt hangon. – Sajnálom.
Aztán rátettem a jobb kezemet, és addig engedtem bele az
áramot, amíg össze nem esett.

66
 Alexandru megindult felém, de megtorpant, mikor felé
fordultam, a kezemből kilógó fehéren izzó ostorokkal.
− Ha megpróbálsz megállítani, megteszem. – mondtam.
Komolyan is gondoltam.
Számtalan élet forog kockán, köztük a legjobb barátomé is.
Alexandru biztos látta, hogy nem blöffölök.
Bólintott, és a szikla felé intett.
– Gyorsabban megy, ha ketten csináljuk.
Intettem, hogy menjen előre, aztán gyanakodva figyeltem,
mialatt megragadtuk a sziklát. Aztán természetfeletti erőnket
megfeszítve arrébb mozdítottuk a tömböt. Úgy éreztem, hogy
megrepedt a lépem az erőfeszítéstől.
− Nyisd ki! − utasítottam. Amikor tétovázott, felcsattantam. –
Samir nem zárt volna be minket anélkül, hogy nem adta meg a
kódot, úgyhogy nyisd ki!
− Ne!− zihálta Dorian felénk mászva. – Samir meg fog ölni,
ha nem engedelmeskedek. Ha ő nem, akkor Vlad teszi meg.
Alexandru az izzó korbácsomra pillantott, majd Dorianra,
aztán térdre esett. – Nem tudom.− suttogta.
Az ostorom még fényesebben kezdett ragyogni, odakint a
hangok még kétségbeesettebbek lettek.
Igen, Vlad elrendelte, hogy helyezzenek biztonságba, de akkor
még nem tudta, hogy a népét elevenen akarják elégetni, úgy
hogy a megmentésükhöz mindössze egy átkozott ajtót kell
kinyitni!
− Menjetek hátra!− üvöltöttem olyan hangosan, ahogy csak
tudtam. – Senki ne érintse meg az ajtót, amíg nem végzek!

67
 Elmormoltam magamban egy gyors imát, hogy senkit se öljek
meg az ajtó másik oldalán, és az ostorral a vastag fémajtóra
csaptam.
Egy darab levált a zár közelében, közben az ajtó sisteregve
szikrázott, hisz a fémajtó remekül vezeti az elektromosságot.
Újra lecsaptam, mér több erőt vezetve bele. Az egész ajtót
kísérteties fehér fény borította be, mielőtt még egy jókora darab
levált róla.
− Ne! – kiáltotta Dorian.
Egy szélroham figyelmeztetett, hogy megmozdult. Épp időben
pördültem meg, hogy lássam, ahogy megpróbálja betörni az
ajtót. Ahogy hozzáért, az ajtóban lévő elektromosság belé
kezdett áramlani. Az egész teste borzongott, ahogy elnyelte a
feszültséget.
Megragadtam a lehetőséget, hogy nem tud mozdulni,
elrántottam őt a bal kezemmel, arrébb rúgtam, és megint az
ajtóba csaptam. Az ostor keresztülvágott a záron, az ajtó pedig
kinyílt.
Elöntött a gyász. Az ajtó másik oldalán Vlad két véradója
rángatózott az áramütésektől. Esélyem sem volt ellenőrizni a
pulzusukat. Abban a pillanatban, ahogy kinyílt az ajtó, a kint
rekedt kétségbeesett emberek egymást taposva kezdtek rohanni
befelé.
A következő pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a
börtönt, a földre döntve engem is.
Mikor felemeltem a fejem, alig láttam valamit a koromtól,
vértől és a portól.

68
 Aztán hirtelen nappali világosság támadt a hold sugaraitól és
a… lángoktól.
A hegyoldal, ahol a börtön második és harmadik szakasza volt,
eltűnt.
Mindössze egy hatalmas, tátongó lyuk maradt a helyén. Nem
akartam elhinni azt, amit látok, de ez nem akadályozott meg
abban, hogy halljam az összedőlő épület zaját, meg a halálra vált
sikolyokat.
Szilágyi nemcsak az épületet pusztította el, hanem a hegyet is,
amin állt. Pont úgy, mint hónapokkal ezelőtt egy másik hegyet,
ahol csapdát állított Vladnak.
Nem tudtam, hogy sikerült véghezvinnie ezt a támadást, de
nem is érdekelt.
Vlad barátai túl későn fognak ideérni. Mind meg fogunk halni.
Ennek tudatában ástam ki magam a törmelék alól.
Vlad több száz évig élt úgy, hogy senkit sem engedett
magához közel, én meg minden védelmi vonalát ledöntve
rákényszerítettem, vallja be, hogy szeret. Ezek után tartozom
neki annyival, hogy küzdök az életemért, amíg csak bírok, még
ha nincs is remény a túlélésre.
Különben is − gondoltam, miközben törtem magam előre a
még mindig lefelé áramló emberek között − nem csak Vladnak,
hanem Szilágyinak is tartozom.
Nem csak Vladot támadta meg, ez a ház volt az otthonom,
ezek az emberek pedig a barátaim, és a népem is!
Ha Szilágyi idejött az embereivel, a pusztításban
gyönyörködni, amit okoztak, azt kívánom, hogy ez legyen az
utolsó dolog, amit lát.

69
 9. fejezet
BELETELT NÉHÁNY PERCBE, MÍG ELJUTOTTAM A
főépületbe.
Alig tudtam magamnak utat törni a rémült emberek között,
ráadásul volt pár nagy törmelékdarab, amit el kellett rakni az
útból, hogy elférjek mellette.
A harmadik ajtót sehol sem találtam, valószínűleg azért, mert
ez a rész teljesen összeomlott. Csak egy mély szakadék volt az
egykori ajtó helyén. Visszamentem a másik ajtóért, a kráter fölé
helyeztem. A sokkos állapotban lévő emberek rögtön hídként
kezdték használni.
A börtön fele darabokban, de még így is biztonságosabb, mint
a ház többi része.
Otthagytam őket, és folytattam felfelé az utamat. Miután
elértem az alagsort, egy elszenesedett lyukon kellett átmásznom,
hogy a házba érjek.
Az előszoba elől teljesen beomlott, és megpróbáltam nem arra
gondolni, hogy a törmelékek alól kilógó testrészek vajon
Martyhoz tartoznak−e?
Mikor megmásztam a törmelékeket, egy pillanatra még az
agyam is megdermedt. Ez a lángoló romhalmaz nem lehet az a
csodálatos csarnok, ami legelső alkalommal, mikor idekerültem,
annyira elkápráztatott.

70
 A freskókkal díszített mennyezet eltűnt, a helyén egy hatalmas
lyuk, amin látni lehetett az eget. A napalm tönkre tette az
oszlopokat is. Ami túlélte a robbanást és a tüzet, összeomlott a
rá nehezedő súly alatt.
Mikor a törmelék megindult felém, rohanni kezdtem az
elszenesedett maradványok között. Minden lépéssel nőtt
bennem az elkeseredés és a harag. Martyt legutóbb az aulában
láttam. Most csak halál és pusztulás volt itt.
Kérlek, legyen életben! − Imádkoztam.
Mikor kiértem, az oszlopcsarnok helyén találtam magam.
Most láttam csak, mekkora pusztítást vitt véghez Szilágyi, a
háznak több mint a fele összedőlt. Az északi és a keleti oldal
már csak történelem, a déli oldal még próbál dacolni a tűzzel. A
négy toronyból három szintén eltűnt, helyükön csak lyukak
voltak, ahonnan fekete füst szállt fel. A bejárat úgy festett,
mintha egy nagy ököllel belevágtak volna. Nagy lyuk tátongott
közepén. A kövek, amiket nem pusztított el a napalm, mint a
kémények meredtek az égre a romok közül. A kapu szinte
érintetlen maradt. A légvédelmi fegyverek, a nehéztüzérségünk,
mint a törött játékok hevertek a felperzselt földön. Szilágyi
bizonyára legelőször ezeket a tornyokat támadta meg.
A túlélő őrök a romok darabjaival dobálták a tüzet permetező
helikoptereket – amik, mint a mechanikus démonok − lebegtek
fölöttünk. Miközben figyeltem őket, az egyiket sikerült
eltalálniuk, ami a közeli erdő szélére zuhant. Pár pillanattal
később fekete füst gomolygott az ég felé.
Most már tudom, hogyan segíthetek. Elkezdtem rohanni
arrafelé, ahol a legtöbb túlélő gyűlt össze. Valószínűleg azért

71
választották azt a helyet, mert a sok szobormaradvány némi
fedezéket nyújtott nekik. Aztán hirtelen egy hatalmas robbanás
hallatszott mögöttem, és megint a földre kerültem. Egy csomó
égett fémdarab volt alattam. Ez lehetett az egykori
fegyverterem.
Sikoltozásra kaptam fel a fejemet. Egy helikopter lendült
támadásba, narancssárga lángot lövellve ki magából az őrök
felé.
Rohanni kezdtem, de nem voltam elég gyors. Legalább
négyüket lángok vontak be tetőtől−talpig. Szörnyű tűz
pusztított, olyan volt, mint egy ragadozószörny, mindent felfalt,
amihez hozzáért. Az őrök pillanatok alatt szénné égtek.
A haragtól új erőre kaptam. Egy nagy kődarab felé kezdtem
rohanni, de mielőtt elérhettem volna, egy helikopter ereszkedett
le közém és a kiszemelt fegyverem közé.
A füst és a vastag üveg ellenére láttam a pilóta zölden világító
vámpírszemeit. Majd egy hosszú hengert irányított közvetlenül
rám. Megdermedtem, és már jött is felém a lángcsóva, mint a
szökőár. A puszta ereje hanyatt lökött. Reccsenés, pukkanás,
törések hangja csatlakozott a harsogó lángok mellé, de az
egyetlen fájdalmat amiatt éreztem, hogy a padlón valami
keményre zuhantam. Mikor kinyitottam a szemem, és
felnéztem, láttam, hogy a napalm mindent felégetett, amihez
hozzáért. Engem kivéve.
Lesöpörtem magamról a törmeléket, és felálltam. A farmerom
és a felsőm elszakadt, de nem égett meg. Vlad aurája ugyanúgy
megvédett engem is, ahogyan őt. Még a hajam sem perzselődött
meg, ugyanolyan hosszú maradt, mint volt. Vlad aurája miatt

72
 érinthetetlen voltam, de nem tudtam, hogy még meddig tart ki.
Minél nagyobb intenzitású tűz ért, annál hamarabb meg fog
szűnni az immunitásom. Felugrottam, és láttam, hogy a
megmaradt három helikopter a túlélőket üldözi. Egy halom kő
felé rohantam, kiválasztottam a legnagyobbat,− ami történetesen
egy vízköpő volt − és a legközelebbi helikopterhez vágtam. A
pilóta nem figyelt rám − miért is tette volna? – a felperzselt
részen nem számított túlérőre.
A vízköpő a helikopter hátulját találta el, neki a fő rotornak,
így pörögve zuhanni kezdett, majd egy megnyugtató
csattanással a földbe csapódott a ház keleti oldalánál.
A két megmaradt helikopter azonnal rám célzott, ahogy
fordultak, már lőtték is rám a lángokat. Szinte repültem a
legközelebbi kőrakás felé, hogy elkerülhessem a legnagyobb
tüzeket. Éreztem a forróságot, mintha egy sütőben lettem volna,
de a tűz nem tett bennem kárt még ekkor sem.
Mire elcsitultak a lángok, már nálam volt a következő nagy
kő. A helikopter jobbra lendülése nem volt elég. Telibe találtam
a pilótafülkét és a pilótát is. A helikopter úgy zuhant, nos, mint
egy kő. Nem volt időm elmenekülni a tűztől. A robbanás már ott
is volt. Ahelyett, hogy azon aggódtam volna, hogy Vlad
auravédelme megszűnik, azon kaptam magam, hogy élvezem a
lángokat, amik hozzámértek.
Már csak egy maradt, és meg kell állítanom, mielőtt még
valakit megölnek. Mikor az utolsó helikopter felém lendült, már
nálam volt a kő. Mielőtt eldobhattam volna, lövés hangja
hallatszott, és valami kemény csapódott belém.

73
 − Leila! – kiáltotta valaki. Még több lövés hallatszott. Ismerős
volt a hang, megpróbáltam felismerni, de nem sikerült. Ekkor
néztem le.
Legalább fájdalmat nem érzek! − ez volt az első ostoba
gondolatom, mikor megláttam, hogy tele vagyok golyóval. A
pilóta biztos átváltott golyókra, mikor látta, hogy a tűz nekem
nem ártott.
Túl hamar örültem. A következő pillanatban elöntött a
fájdalom, nem is fájdalom, csontig hatoló kínt éreztem.
Hallottam, hogy a helikopter közeledik, ezért megpróbáltam
felállni, de azonnal lőni kezdtek rám. Teljesen tehetetlenül
néztem, ahogy a helikopter fölém ér, és valami nagy esik ki
belőle. Nem tudom, hogy mi lehetett, mert a látásom
elhomályosodott, és vörös lett.
Mint mikor a meccsen lelassítják a játékot, úgy láttam, ahogy
a nagy valami felém közeledik. Ez az, gondoltam. Most meg
fogok halni. A fejem egy bizarr része azon töprengett, vajon mi
fogja a halálomat okozni? Egy rakéta? Napalmbomba? A tűz
nem éget el, de a robbanás erejétől valószínűleg…
A nagy valami mellém ért, és felemelt.
− Leila – hallottam az ismerős hangot.
Még ennél is jobban megdöbbentem a következő ismerős és
megvetett hangot meghallva.
– Hagyd békén Maximus! – utasította Szilágyi.
A látásom kitisztult annyira, hogy lássam Vlad legnagyobb
ellenségét, ahogy felénk közeledik.
Szürke csíkok vegyültek fekete hajába. Erős az állkapcsa, és
kisportolt a teste. Körüllengte őt az erő. Mikor először láttam őt

74
 egy pszichés jövőképben, előkelő megjelenésűnek írtam le, és
ennek a jellemzésnek még mindig megfelelt. Természetesen a
leggonoszabb ember volt, akivel valaha találkoztam a valóságot
és a látomásaimat is beleértve.
− Fuss Maximus! – suttogtam.
Nem tudom, hogy került ide, de azonnal el kell innen tűnnie.
Talán Maximus az egyik szövetséges, akit Vlad a segítségünkre
küldött.
− Mondtam, hogy élve többet ér. – mondta Maximus. Nyers
hangja áttört a fájdalom ködén.
Szilágyi fagyosan rám mosolygott. – Nem értek egyet.
A valóság jobban fájt, mint a testemet ért sérülések. Maximust
nem Vlad küldte a megmentésünkre. Maximus Szilágyival
érkezett, hogy elpusztítson minket.
Ha meg tudtam volna tenni, ellököm magamtól, de a bennem
lévő rengeteg ezüst miatt nem bírtam megmozdulni.
− Talán megint meg kéne ölnöm Vlad feleségét ugyanúgy, mit
az előzőt is. A bűntudat talán végre megtörné őt.
− Micsoda? – kérdeztem kábán. – Vlad előző felesége
öngyilkos lett.
Szilágyi egészen közel jött hozzám, úgy suttogta. – Clara nem
önként ugrott le a szikláról. Én löktem le onnan, aztán
mindenkinek kitöröltem az emlékezetéből, hogy ott jártam.
Most azonban Vlad tisztában lesz azzal, hogy ki ölte meg a
feleségét, és azt is tudni fogja, hogy miért.
Maximus szorosabban ölelt magához. – Ne légy bolond. –
mondta. – Akkor voltál a legközelebb ahhoz, hogy legyőzd
Vladot, mikor Leila a túszod volt. És azóta már feleségül vette.

75
Ha most megölöd, néhány hónapra felidegesíted. Ha fogva
tartod, Vlad mindenáron vissza akarja majd kapni. Vakmerő lesz
és meggondolatlan.
Nem tudtam kiszabadulni a karjából, de a jobb kezemet
sikerült kicsúsztatni, mialatt beszélt. Mikor elértem a combját,
beleengedtem a megmaradt feszültséget.
Aztán összeszedtem magam, és Szilágyira mosolyogtam.
– Nem számit, mit teszel, Vladot nem győzheted le.
Szilágyi leguggolt, sötétbarna szeme az enyémbe mélyedt.
– Igazán nagy élvezettel foglak megölni. – mondta. Kellemes
hangja ellentmondott baljós szavainak. – De csak később. Most
várunk, meglátjuk Maximusnak tényleg igaza van-e, és te vagy
az a banánhéj, amin Vlad elcsúszik majd.
Nem akarok meghalni, de azt sem akarom, hogy Vlad miattam
haljon meg. Ráadásul a fájdalom egyre nőtt, már úgy éreztem,
hogy a napalm tüzének közepén égek. Talán nincs elég soká
Szilágyi későbbje.
− Érints meg. Lássuk, hogy működik−e az erőm. – mondtam.
Keményen próbáltam nevetni.
Szilágyi már nem rám figyelt, hanem Maximusra, aki
hallhatóan felnyögött. Az átkozott. Nem tudott volna meghalni?
− Nem kell semmit sem tenned, csak várni. – mondta és
annyira magabiztosan hangzott, hogy sikerült zihálva
felnevetnem. Hát nem tudja, hogy Vlad szövetségesei bármelyik
percben megérkezhetnek?
A lángok fénye pont akkor érte el a szemem, mikor a nap első
sugarai elérték a vár füstölgő romjait.

76
 10. fejezet
GYŰLÖLT TUDATALATTIM HANGJÁRA ÉBREDTEM.
– Hányadik alkalom is? A negyedik?
Ha soha többé nem térnék magamhoz úgy, hogy fogságba
estem, az is túl késő lenne.
Aztán szokásomhoz híven, öntudatlanságot színlelve
fölmértem a fizikai állapotomat. Nincs égető fájdalom, tehát
valaki kiszedte belőlem az ezüstöt.
Az erőm nincs meg, lecsekkolva.
A lábam mozdulatlan. Lecsekkolva.
A jobb kezem valami gumiszerűbe van burkolva, lecsekkolva.
Bár a rezgés hiánya azt mutatja, hogy sem kocsin, hajón vagy
repülőn sem vagyok. Ez jelenthet jót és rosszat is, de majd
kiderül…
−… mondom, hogy ez a legjobb módja annak, hogy ne tudja
elérni Vladot! − hallottam Maximus hangját. – Még ha
visszakapná is a képességét, akkor is tiszta lappal indulna, és
nem találná Vlad lenyomatát.
Mikor kinyitottam a szememet, az első, amit megláttam,
Maximus volt a terem másik végében. Szilágyi állt mellette, aki
kíváncsian hallgatta Maximust. Egy háromlábú kamerát
állítottak tőlem pár méterre, és egy szőke vámpír volt mögötte,
aki teljesen belemerült egy doboz tartalmának a
tanulmányozásába.

77
 Maga a szoba nem adott semmilyen hasznos támpontot. A
falak, a padló, a mennyezet mind kőből volt, tehát a föld alatt
vagyunk… valahol.
Lehet, hogy már nem is ugyanazon a kontinensen.
Kétségbeesetten igyekeztem kordában tartani az érzelmeimet.
Az egyik előnye annak, hogy már sokszor voltam fogságban az,
hogy tudom, mindig van kiút a nehéz helyzetekből. Csak addig
kell keresni, amíg meg nem találjuk.
Ekkor a szőke vámpír közelebb jött a dobozzal, és mikor
megláttam a tartalmát éreztem, hogy a gyomrom a hátamba
költözik, mintha ott elrejtőzhetne.
Mi a legrosszabb abban, ha már sokat voltam fogságban? Az,
hogy mindig újabb kínzásokkal ismertetnek meg.
Lehet, hogy valami zajt csaptam, vagy a rettegéstől
megváltozott az illatom, mert Maximus és Szilágyi egyszerre
nézett rám.
− Hello Leila! – mondta Szilágyi. A két szó buja
fenyegetésként hangzott. – Mit gondolsz, mit fogok most
csinálni veled?
Könyörgéssel semmire se mennék, ahogy a fenyegetőzéssel és
a tárgyalással sem.
Ha elkapod a legnagyobb ellenséged feleségét, egy földalatti
börtönben tartod leláncolva, és kínzóeszközöket pakolsz elé,
egyértelmű, hogy bármit megtudhatsz tőle, amit csak akarsz.
− Szerintem hozatsz nekem egy csésze friss vért. − Játszottam
meg magam. A nagyokosság egy kis hamis bátorságot adott. Így
talán könnyebb lesz elviselni azt, ami ezután jön.
Szilágyi őszintének tűnő vidámsággal nézett rám.

78
 – Kezdem érteni, miért van úgy oda érted Vlad és Maximus is.
− Elpirulnék, ha nem lennék élőholt. – motyogtam.
Mi lehet az az éles kés a fogantyújánál azokkal a horgokkal?
Szilágyi követte a tekintetemet, és még szélesebben
mosolygott. – Az volt a célom, hogy Harold a szokásos módon
kínozzon meg, de Maximus felvilágosított, hogyan érhetem el,
hogy ne csússz ki a hálómból. Tudtam, hogy el tudod érni
Vladot más emberek vagy tárgyak lényegi lenyomatán keresztül,
de azt nem tudtam, hogy ez a bőrödön is működik. Még a
sajátodon is, ahol megérintett téged.
Gyűlölettel teli pillantást lövelltem Maximusra.
Annak ellenére, amit tett, Vlad adott neki egy második esélyt,
és én megint megbíztam benne.
Szürkeszeme sem rebbent. – Nincs más választásom Leila.
− Persze, persze. – vetettem oda. – Te is ugyanolyan
méltósággal halhatsz majd meg, mint én fogok.
− Ó, te nem fogsz meghalni Leila. – mondta Szilágyi kicsit
csalódottan. – Már megállapodtam Maximussal, hogy
megtarthat téged, ha Vlad tényleg elbukik miattad. Mindig
megjutalmazom a hűséges embereimet.
− Ezért tetted? – néztem rá hitetlenkedve. – Még mindig arról
fantáziálsz, hogyha Vlad kikerül a képből, akkor majd veled
leszek?
− Valami ilyesmi. − felelte – Ne arasd le a babérokat. Több
száz éven keresztül hűséges voltam hozzá. És mit kaptam érte
cserébe? Az első kis botlásnál megölt volna, ha nem szólsz az
érdekemben. Egy hónap alatt Szilágyi jobban bánt velem, mint
Vlad az elmúlt ötszáz évben.

79
 − Köszönöm. – mondta Szilágyi szelíden.
A keserűség rezegtette a hangomat.
– Annyira sajnálom, hogy megakadályoztam Vladot abban,
hogy megöljön téged! Remélem, ugyanazt a jutalmat kapod a
hűségedért, amit Chyntiana és Shrapnel is kapott. Vagy nem
tudjátok, hogy Szilágyi őket is megölte, amikor felrobbantotta a
börtön alsó szintjét?
− Mit gondolsz, kinek az ötlete volt? – szólt közbe Szilágyi
sértődötten. – Cyntiana tudta, mi fog történni, ha Vlad elkapja,
ezért biztosítani akarta a bosszúját. Ő volt az, aki elhelyeztette
Shrapnellel a robbanószereket a ház körül, utána egy igézettel
elintézte, hogy ne tudjanak róla beszélni a kínzások alatt sem.
Beleegyeztem, hogy nem használom fel a bombákat, csak ha
elfogták őket. Miután egy hétig nem hallottam felőlük,
nyilvánvaló lett, hogy lebuktak. Így nekem is hasznomra váltak
csak kicsit másképp. Mivel Vladnak nem árt a tűz, keresztbe
húzhatta volna a számításaimat, emiatt meg kellett várnom,
amíg elutazik.
Gúnyosan mosolygott.
– Olyan boldog vagyok, hogy tévedett.
Vlad magával vitt volna, ha nem lett volna annyira eltökélt,
hogy biztonságban tartson. Még ironikusabb, hogy Cyntianaval
és Srapnellel együtt és is meghalok, ha a ’’legbiztonságosabb’’
részen maradok.
Cyntiana. Okos ribanc volt, tudta, ha elfogja Vlad, csak a
halálba menekülhet. Azt is kitalálta, hogy oda menekítenek majd
engem, és mielőtt meghalunk az ő nevetése lett volna az utolsó,
amit hallottam volna.

80
 Maximus csak megvonta a vállát. – Most még gyűlölsz, de
mikor ennek az üzletnek vége lesz, rá fogsz jönni, hogy jobban
bánok majd veled, mint Vlad.
− Igen, vissza az üzlethez. – mondta Szilágyi hidegen rám
nézve. – Az összes lényegi lenyomattól meg kell téged
szabadítanunk, amit Vlad rajtad hagyott. Harold minden világos,
ugye?
A szőke vámpír azzal a késsel indult felém, amit az előbb
olyan kíváncsian néztem. Most már émelyítő bizonyossággal
tudom, hogy mire használják.
Nyúzásra.
Próbáltam aktiválni a képességemet, de persze semmi sem
történt. El akartam mondani Szilágyinak, hogy a képességem
úgy sem működik, de mikor ránéztem, láttam, hogy nem lenne
semmi értelme.
Nem csak óvatosságból tette, hanem bántani akart.
− Bekapcsolom a kamerát. – mondta Szilágyi élvezettel a
hangjában. – Nem akarjuk, hogy Vlad akár egy pillanatról is
lemaradjon.

Órák múlva, miután ott hagytak egyedül, hogy eljuttassák

Vladnak a szörnyű felvételt, a jobb karomat bámultam. A
sebhely, ami az egész karomon végigért, eltűnt. Soha nem
gondoltam rá meghatódva, de hozzám tartozott. Egy
emlékeztető volt életem egy szörnyű időszakára. Most új
sebhelymentes, csillogó, sápadt bőröm egy másik életemet
megváltoztató eseményre fog emlékeztetni.

81
 Sok szörnyű dolgot tapasztaltam már a képességem miatt,
egyszer meg is kínoztak. De ez…
Nem a fájdalom miatt, mert amikor telelőttek ezüsttel, az
rosszabb volt.
Egyszer azt mondtam Vladnak, hogy mindenki magán viseli a
bűneit. A lényegünk rögzíti a bűnöket, és az soha nem tűnik el.
Mikor Szilágyi lenyúzta a bőrömet, nem csak Vlad lenyomatát
tüntette el, hanem az anyámét és a húgomét is. Minden lényegi
lenyomatot a gyerekkorunkból… minden fontos pillanatot az
életemből.
Mindnek nyoma veszett.
Így az egész olyan most, mintha egy idegen testrészem lenne.
Ezt nem tudom feldolgozni. Tudom kezelni a félelmet, a
fájdalmat, a bizonytalanságot, de Szilágyi a testemmel állt
bosszút. Minden centi új bőr gúnyos emlékeztetőként szolgált
Szilágyi tettére.
Meztelenül hagytak és mindig, amikor lenéztem magamra, a
nyúzást láttam magam előtt, mint valami visszajátszást, mintha
én nézném meg újra meg újra, közben látom magam előtt
Szilágyi rosszindulatú vidámságát. Mikor elvitte a felvételt, a
régi bőrbe csomagolta. Végső kegyelemdöfésként kitépte a jobb
karomat, hogy megnézze, hogyan termelődik benne az energia.
Pár perc elteltével öröme nem ismert határt, és ámulattal
figyelte, hogy kinőtt az új karom, ugyanannyi feszültség volt
benne, mint a testem többi részében.
Nem akarattal, de kitépte belőlem a legveszedelmesebb
fegyveremet és a reményemet is a szökésre.

82
 Mikor Vlad elfojtotta az aurájával a képességemet, a jobb
kezem akkor is tökéletesen működött. A kezemet nem tudtam
kiszabadítani, hogy túlterhelhessem.
Most, hogy Vlad aurája teljesen eltűnt, sem fogom többet
felismerni a léleklenyomatokat. Ez már nem az én karom. Ez
Szilágyi ajándéka.
Felsikoltottam, mikor levárták rólam, pedig nagyon
próbálkoztam, hogy csendben kibírjam. Átkokat is szórtam
Maximusra, Szilágyira és Haroldra is. A háromból kettő nagyon
jól szórakozott közben.
Próbáltam elmondani Vladnak, hogy tartson ki, de Szilágyi
betömte a számat a lenyúzott bőröm egy maroknyi darabjával.
Most, hogy magamra hagytak, megtettem azt a dolgot, amit a
kamera előtt soha nem tennék.
Elsírtam magam.

83
 11. fejezet
A CELLÁMON NEM VOLT ABLAK, EZÉRT CSAK A
hajnali ájulásomból, és az esti hirtelen ébredésemből tudtam
mérni az idő múlását. Eszerint már öt napja itt vagyok.
Ez alatt az idő alatt valami miatt nem foglalkoztak velem a
fogvatartóim.
A fullasztó kétségbeesés Vlad meg a jelen körülményeim
miatt, és ha Martyra gondoltam, vajon életben volt egyáltalán,
hogy ezeket elkerüljem inkább két dologgal foglalkoztam: a
bilincseimet vizsgálgattam és hallgatóztam.
Az előbbiről kiderült, hogy eltéphetetlen. Nem csodálkoztam
hiszen Szilágyi profi módon tudta, hogyan kell visszatartani egy
vámpírt. A vastag bilincsek a felkaromnál, a könyökömnél és a
csuklómnál szögeztek a falhoz. A derekamat átfogó bilincs
megakadályozta, hogy egy centit is tudjak moccanni. A lábaim
nem kevesebb, mint négy helyen voltak a falhoz rögzítve.
Röviden, ha mocorgok, a hátamnál lévő sziklafalon
ledörzsölhetem a bőröm, de szabadulni nem fogok.
Mindazonáltal megtudtam néhány dolgot, mikor kihallgattam
a körülöttem beszélő vámpírokat. Először is, Szilágyi őrei
egymás között románul beszélnek, Szilágyi csak ősi Novgorodul
beszélt velük. Ami egy holt nyelv, és én egy szót sem értettem
belőle.

84
 Másodszor, akárhol lehetünk most. Mikor Szilágyi elment,
három nap után tért újra vissza. Nem hiszem, hogy Vlad várának
közelében lennénk.
Harmadszor, határozottan a föld alatt vagyunk. Ezt a
természetes nagy városi zajok hiányából következtettem ki.
Szilágyi imádja a földalatti rejtekhelyeket, legutóbb Vlad régi
otthonának pincéjében tanyázott, míg Vlad fel nem fedezte a
rejtekhelyét. Akkor felrobbantotta azt is, de ez nem lehetett
akkora, mint az előző volt. Ezt a táplálkozáshoz hozott emberek
szívveréséből gondolom. Nem voltak olyan sokan, talán egy
tucat vámpír táplálásához elegendően.
Én határozottan nem kaptam az élelemforrásból. Mióta itt
vagyok, egy csepp vért sem kaptam. Nem mintha számítottam
volna rá. A fogságban a legelső, amit megvonnak tőled, az az
élelem volt. Még jó, hogy nem vetették be a másik
vámpírgyengítő módszert, az ezüstöt.
Talán a nyúzás és a csonkítás nem volt elég brutális
Szilágyinak, hogy Vladot az őrületbe kergesse ezzel a vakmerő
lépéssel, ahogy másnap megtudtam, mikor kiabálásra tértem
magamhoz. Az ólmos fáradtságból, amit éreztem, tudtam, hogy
a nap még magasan járhat.
Heves vita zajlott Szilágyi és Maximus között.
− ….Nem hagyom, hogy ezt tedd vele! Ezzel túl messzire
mennél! – kiabálta dühösen Maximus.
−… kell valami drasztikusabb. Valami, ami hatásosabb… −
olyan halkan mondta Szilágyi, hogy alig hallottam.
− Valami mást találj ki! – kiabálta Maximus.

85
 Az egész testem elhűlt. Maximus javasolta a nyúzást
Szilágyinak. Maximus adta Szilágyinak a nyúzás ötletét. Ha ő
megdöbbent, akkor, amit Szilágyi kitalált, igazán szörnyű lehet.
− Vigyázz Maximus! – mondta Szilágyi. Nem kiabált, de most
jobban hallottam. Biztos pont a cellám előtt állnak. – Nagyon
értékes tagja vagy a csapatomnak, de az utasításokat csak én
adhatom. Nem te.
Maximus nem szólt semmit. Biztos nem akarja veszélyeztetni
a pozícióját.
A bilincset annak ellenére, hogy nem bírtam megmozdítani,
úgy éreztem, mintha megmozdult volna. Biztos csak képzeltem.
A szívem nem ver, de úgy éreztem, hogy összeszorítja a pánik.
Ha tehetném, kiverne a víz. Mit tervez velem tenni ezúttal?
− Akkor velem legyen. – mondta nagyon halkan Maximus. –
Ha a maximális dühöt akarod elérni, hagy tegyem meg én.
− Miért? – kérdezte kétkedve Szilágyi.
Maximus következő szavai borotvaként vágódtak belém. –
Mert Vlad hat hete engem küldött utánad kémkedni. Nem
gondolta, hogy gyanakodni fogsz rám, miután kidobott a
vérvonalából. Vlad azt gondolja, hogy majd kitüntet engem
valami nagy jutalommal, és visszavesz, de nekem csak Leila
kell. Ezért nem hazudtam neked, mikor csatlakoztam hozzád.
Nem is okozhatnál Vladnak nagyobb fájdalmat, mintha látja,
hogy a legrosszabb ellensége bassza a feleségét. De nem ettől
fog megőrülni, hanem attól, hogy azt kell néznie, mikor az az
ember teszi, aki kétszer is elárulta őt.

86
 Rémülten kapkodtam levegő után. Azon vitatkoznak, hogy ki
erőszakoljon meg? Elkezdtem rángatni a mozdíthatatlan
bilincseimet.
Maximus folyamatosan beszélt, szórakozottnak hangzott.
– Ezután soha nem kételkednél a hűségemben. Vlad új
kínzásokat találna ki ezért, úgyhogy még több okom lenne őt
holtan látni. Különben is, a nők sok mindent képesek elnézni, de
Leila soha nem bocsátaná meg, ha hagynám, hogy
megerőszakold én meg végignézném. Hát ez… fogalmazzunk
úgy, hogy nekem nem mindegy.
− Megölöm magam. – kiáltottam.
Vér kezdett csöpögni a karomon, miközben a bilincseket
rángattam. A bőr nem tudott elég gyorsan regenerálódni.
Szilágyi nevetésben tört ki, mikor hallotta a dühöt a hangomban.
A jobb kezem bizseregni kezdett, de nyilvánvalóan nem
eléggé egy szikrához. Soha nem volt annyira szükségem a
képességemre, mint most, és soha nem voltam még ennyire
tehetetlen.
− Aztán meg lehet, hogy kell egy kis bemelegítés is. –
motyogta Maximus, miközben kinyitotta a kőajtót. – Hozzatok
sikosítót.
− Nem kell, hogy itt legyél. − mondta Szilágyi, mialatt követte
Maximust a cellába. Nála volt az állvány, és akkor esett le, hogy
ezek az egészet lefilmezik és elküldik Vladnak a felvételt.
− Tizenkét fickó van itt úgy, hogy nők nincsenek, és nem
engeded meg nekik, hogy kimenjenek. – Maximus megvetően
horkantott. − Valaki hozzon síkosítót.

87
 Szilágyi vállat vont, egy pillanatra kilépett, és valamit mondott
az ősi nyelven az egyik őrnek. Mikor az elképedt őr visszatért
egy kis üvegcsével, Maximus sokat sejtetően vonogatta a
szemöldökét. Közben Szilágyi felállította a kamerát.
Őrülten pörgött az agyam, hogyan tudnám leállítani ezt az
egészet.
− Tévedsz! Egy életen át utálni foglak ezért. – mondtam érdes
hangon. – Te is meg Szilágyi is velem akartok lenni? Ha ezt
hagyod, minden esélyedet eljátszod örökre.
Már rég nincs esélye, de ha azt hiszi, hogy még van neki…
Maximus közelebb lépett, a szikla a hátamba vágott, ahogy
megpróbáltam eltávolodni tőle. Mióta új bőröm van, még nem
éreztem magam meztelenebbnek. De most. Ó, most…
− Jobb lesz neked, ha én teszem meg Leila. – mondta,
miközben váltottak egy ’’sajnálom tesó’’ típusú pillantást
egymással, mire Szilágyi vigyorogni kezdett. – Én kíméletes
leszek hozzá képest, aki a Vlad iránti összes haragját rajtad
torolná meg.
− Igaz. − mondta Szilágyi közömbösen.
A gyűlölet addig duzzadt bennem, hogy már remegtem tőle.
− Igazad van, Vlad új kínzásokat fog kitalálni, ha ezt
megteszitek, és miközben segítek neki végrehajtani őket, a
legbűnbánóbb emberek lesztek a földön.
Szilágyi nevetni kezdett.
– Micsoda remek humora van! Imádni fogom, miközben
figyellek titeket.

88
 − Elmész. − mondta neki Maximus, miközben a szemét nem
vette le rólam. – Régóta várom, hogy vele lehessek. A kamera
nem zavar, de nem akarom, hogy közönség is legyen.
Szilágyi felsóhajtott.
– Remek. Már mondtam, hogy mindig megjutalmazom a
hűséges embereimet, de ne tartson túl sokáig. Azt akarom, hogy
hajnalban a felvétel úton legyen Vladhoz.
Maximus halkan nevetett, miközben figyelte a vergődésemet,
ahogy a bilincsek már a csontokig vágtak belém.
– Ne aggódj, hamarabb végzek.
− Undorodom tőled! – kiabáltam, majd olyan szorosan
préseltem össze az álkapcsomat, hogy az agyaraim felsértették a
számat.
− Ó, mielőtt elmész! Megkérnél valakit, hogy hozzon be
nekem egy szigetelőszalagot is? – Maximus a vérző számra
nézett. – Azt hiszem, harapós kicsit.
A másik nevetve kiment, Maximus a kamerához lépett, és
bekapcsolta. A zöld fény kigyulladt, jelezve, hogy a kamera
működik.
Közvetlenül a lencsébe néztem. – Ne add meg nekik, amit
akarnak Vlad. Ridegebbnek kell lenned, mint eddig bármikor
voltál. Tudnom kell, hogy nem törsz meg ezalatt.
− Ezt a részt majd ki kell vágnunk, nem igaz? – mondta a
szigetelőszalaggal visszatérő Szilágyi.
Néztem a villogó kamerát, és a düh meg a kétségbeesés
összekeveredett bennem. Ha szerkesztik a felvételt, semmit nem
tehetek, csak elviselem mindazt, amit tesznek velem. Most már
teljesen megértettem azt a féktelen haragot, ami felébredt

89
Vladban a fogságban töltött évtizedekért. Mindenkit meg
akartam ölni, de még a röhögésüket sem tudtam leállítani.
Szilágyi még egyszer Maximusra kacsintott, mikor odaadta
neki a szalagot, majd becsukta maga mögött a kőajtót.
Maximus elkezdett vetkőzni. Becsuktam a szememet, és
megesküdtem, hogy nem fogok ezek előtt sírni, ugyanúgy, mint
a nyúzás közben sem sírtam.
Nem fogok összeomlani… legalább is, amíg egyedül nem
leszek. Napokig úgy éreztem, hogy ez nem az én testem. Most
rájöttem, hogy mindegy, hogy tele van lényegi lenyomatokkal,
vagy üres. Gyenge volt. És minden milliméternyi új bőrön
futkározni kezdett a hideg, mikor Maximus felém indult.

90
 12. fejezet
MIKOR MEGHALLOTTAM A SZIGETELŐSZALAG
szakadó hangját, összerezzentem. Nem akartam Maximusra
nézni, de az, hogy nem láttam mi történik körülöttem, nagyon
gyámoltalanná tett.
Ha valaki egy hete azt mondja nekem, hogy lenyúzatja a
bőrömet és megerőszakol, hazugnak neveztem volna. Hogy
hogy nem vettem észre, hogy mennyire kegyetlen, mikor együtt
voltunk? Hogy tudtam valaha is bízni benne?
Tudtad, hogy milyen!− suttogta a tudatalattim, a szokásos
utálatos hangján. Láttad a legnagyobb bűnét, mindenkinél
jobban kellett tudnod!
Talán tényleg így van. – ismertem el zordan. Ehelyett hittem
neki, mikor azt mondta, hogy a bűne volt az, ami a jó útra
térítette. Nincs nálam nagyobb bolond.
Hallottam, ahogy Maximus újabb darab szalagot tépett le, de
még semmimet sem ragasztotta le. Már nagyon közel volt.
Éreztem az auráját. Még libabőrösebb lettem.
Annyi szalaggal, amennyit letépett, elérheti, hogy fulladozzak,
ha labdává gyúrja. Vagy valami ennél is rosszabbat akar?
Képtelen voltam megállni − kinyitottam a szemem.
Megveregette a számat, mielőtt a hitetlenkedéstől leeshetett
volna az állam. Ahogy előre rettegtem is, anyaszült meztelen

91
volt. Amit nem vártam az az volt, hogy a farkát a hasához
ragasztotta a szigetelőszalaggal.
− Ne küzdj ellenem Leila, azzal csak rontasz a helyzeten –
mondta szigorúan, majd hangtalanul folytatta – Harapj meg!
Nem voltam benne biztos, hogy mi fog történni, de nem
haboztam. A gonosz harapás csak a felgyülemlett dühöm kis
részét csillapította, de mikor elrántotta a karját, egy jókora
húsdarab még mindig a számban volt.
Mikor kiköptem, elégedetten néztem, ahogy a mellkasának
csapódik.
Megragadta az új, kopasz fejbőrömet, és egy hosszú szalaggal
beragasztotta a számat.
− Úgy volt, hogy eloldozlak, hogy kényelmesebb legyen
neked, de most már csak az egyik lábadat engedem el. –
vicsorogta. – Ez a te hibád Leila. Nem így akartam.
Hát sajnálom, hogy a megerőszakolásom nem elég romantikus
neked.
Vicsorogtam volna, de a ragasztó miatt csak morgásra voltam
képes.
Máskülönben félelmetes remény kezdett növekedni bennem.
Miért ragasztotta le Maximus a nemi szervét? Az, amit mondott
megcáfolja a szándékait. Még mindig háttal a kamerának,
Maximus levette a bilincset a jobb lábamról. Aztán kezébe vette
a síkosítót, és nyomott egy adagot a tenyerébe. Aztán a lábam
közé nyúlt.
Ha a kamera szemszögéből nézem magunkat, akkor azt
láthattam volna, hogy hiábavaló kísérletet teszek a
rugdosásommal arra, hogy megakadályozzam, hogy hozzám

92
 érhessen, és szétfeszíthesse a lábamat. Inkább éreztem, mint
láttam, hogy leragasztja az intim bejáratomat. Majd letette az
üveget, és a lábamat a derekára vonta.
− Olyan régóta vágyom már erre− mondta, arcát a nyakamba
temetve, miközben egy hangos nyögéssel felém lendült.
Le kellett zárnom a szememet, hogy elrejtsem a könnyeimet,
de ezúttal ezek a zavarodott remény könnyei voltak.
Maximus csípője őrült iramban járt, egy közösülést imitálva,
de a köztünk lévő ragasztónak hála, ez lehetetlennek bizonyult.
Zavarodott lettem a mostani eseményektől, mert ami az
elmúlt héten történt velem, a világ hirtelen kezdett jobb helynek
tűnni.
− Lehallgatnak minket – súgta Maximus a száját a fülemhez
nyomva olyan halkan, hogy alig hallottam.
Felmordultam a következő lökésnél, és elfordultam, mintha
nem tudnám elviselni, hogy közben a kamera felé kell néznem.
A valóságban próbáltam közelebb nyomni a fülemet Maximus
szájához.
− Esküszöm, nem tudtam, hogy Szilágyi mire készül aznap. –
súgta kínlódva, majd nyögött egyet, és tettetett szenvedéllyel
még erősebben szorította a csípőmet.
− Mikor a várhoz értünk, nem tudtam leállítani a támadást,
csak néztem, ahogy elpusztít mindent.
Nagyon szerettem volna hinni neki, de mi van, ha ez is csak
egy hazugság? Ha Maximus tényleg Szilágyi mellé állt amiatt az
okok miatt, amiket felsorolt neki, akkor tudnia kell, hogy egész
halhatatlan életem során mindig gyűlölném, amiért megölte
Vladot. Nem tudom, mit gondoljak.

93
 Megint annyira a falhoz lapultam, hogy éreztem, ahogy a vér
csurog a bőrömön.
− Hagyd abba Leila. Csak fájdalmat okozol magadnak. −
mondta Maximus normális hangon.
– Túl gyenge vagy – suttogta. – Rosszul csinálod. Így nem
tudsz kiszabadulni, de ha eltöröd a csontjaidat, akkor ki tudod
húzni a karodat a bilincsekből. Miután a kezed szabad, ki tudod
nyitni a többit.
Megdermedtem, végül reménykedni kezdtem, hogy Maximus
még mindig a mi oldalunkon áll. Épp most szimulál egy nemi
erőszakot, tehát nem utálnom őt, nincs miért elmondania nekem,
hogyan szabadulhatok ki, csak az, hogy segíteni akar nekem és
Vladnak.
A rám törő hála rögtön átfordult zavarba, mikor gyorsítani
kezdett az iramon, és nagyokat nyögött. Szabad kezével
megszorította a mellemet, majd végigsimított a fenekemig és
vissza. Ösztönösen elrántottam magam tőle, de megint csak egy
helyben tartottak a bilincsek. A nyakamat csókolgatta, és nem
igazán éreztem, hogy csak színlelné a vágyat.
− Nem most – mormogta halkan. – Később, mikor Vlad ideér.
Muszáj, hogy megvédhesd magad az őröktől. Parancsba kapták,
hogy a támadás első jelére öljenek meg téged.
Egy pillanatra megdermedtem, reménykedtem benne, hogy az
ijedtségtől vissza fog térni belém a feszültség. Talán Maximus
elmondta Vladnak, hogy hol vagyunk?
A fejem a falhoz kezdett csapódni, mikor Maximus mozdulatai
még jobban felgyorsultak, és a nyögései elmélyedtek.

94
 − Sajnálom. − suttogta. – Ha nem tűnik igazinak, később
Szilágyi jön a helyemre, és sokkal brutálisabb lesz. Nem
engedhetem, hogy ez megtörténjen. Miattad és Vlad miatt sem.
A megkönnyebbülés és a hála keveredett bennem a szégyennel
és az ügyetlenséggel. Ha a karjaim szabadon lennének, most
megölelném Maximus, amiért az életét kockáztatva igyekszik
megmenteni egy ilyen szörnyű sorstól.
Ugyanakkor nem tudtam megállni, hogy ösztönösen ne
igyekezzek kiszabadulni a helyzetből. Csapkodtam, rángattam
magam, hogy minél távolabb kerülhessek tőle.
Megragadta a szabad combomat, elég erősen, hogy fájjon, de
rájöttem, hogy úgy helyezkedik, hogy a kamera szemszögéből
ne lehessen látni, hogy az egész csak színjáték.
Aztán összetörte a reményeimet. – Túlságosan figyelnek
ahhoz, hogy kapcsolatba tudjak lépni Vladdal. Nem tudom neki
megüzenni, hogy hol vagyunk. Meg kell próbálnod neked
kapcsolatba lépni vele, hogy megmondhasd neki, hogy
Abháziában, Sukhumiban vagyunk, a régi vasútállomás alatt.
Döbbenten fordultam felé. Talán elfelejtette azt a kicsit sem
elhanyagolható tényt, hogy ő maga gondoskodott róla, hogy a
képességemet ne tudjam használni, miután lenyúztatta a
bőrömet?
− Te is úgy érzed bébi, hogy lehet ez még jobb is? – kérdezte
hangosan a hallgatódzók kedvéért, majd még gyorsabban
kezdett mozogni.
Ez lehet, hogy nem igazi szex, de az egész annyira annak
látszott, és olyan intim volt, hogy többet rá se bírtam nézni.

95
 Ha még ember lennék, a medencémet tuti, hogy borogatni
kéne ezután, olyan vehemensen ütődött hozzá egy bizonyos
’’tompa tárgy’’, ha leragasztotta, ha nem.
− Szilágyi nem tudja, de megszabadított Vlad aurájától, mikor
lenyúzta rólad a bőrt. − suttogta.
Úgy tűnt, egy pillanatra lefagytam, mikor rájöttem ennek a
következményeire. – És akkor nem kell lényeglenyomat ahhoz,
hogy megtaláljam őt. Elérhetem az álmain keresztül.
Nem tudtam visszatartani, és egy könnycsepp kicsordult
összeszorított szemhéjam alól.
Azt hittem, Maximus azért beszélte rá Szilágyit a nyúzásra,
hogy ne tudjam használni a képességemet, pedig épp azért tette,
hogy visszakapjam. Lehet, hogy nem kell mást tennem, mint
amit már rég meg kellett volna próbálnom, hogy
megmenthessem magam.
Az a szemét belső hang rögtön lelohasztotta a
reménykedésemet.
Mióta vámpír lettél, Vlad nem hallja a gondolataidat. Honnan
veszed, hogy most hallani fog téged, ha sikerül létrehoznod a
kapcsolatot. Meghülyültél?
Húsz perce még azt hittem, hogy tehetetlen vagyok. Maximus
arra emlékeztetett − miközben életét kockáztatta azzal, hogy
nem erőszakolt meg − hogy nem vagyok az.
Nem kell külön magyarázni, mit tenne vele Szilágyi, ha
rájönne a cselre. Ráadásul még ott van Vlad is, aki szintén
megölheti azért, amit velem tett.
Ezt a gondolatot félretoltam. Valahogy kapcsolatba kell
lépnem Vladdal, és el kell mondanom neki, hol vagyok, és azt

96
 is, hogy Maximus adta meg ezt az információt. Mindössze
tudatnom kell ezt vele.
Vlad egyszer azt mesélte nekem, hogy Mencheres, a vámpír, −
akit gyakran nevezett tiszteletből Mesternek vagy Úrnak − tud
beszélni más vámpírokkal közvetlenül a fejükben, de Vlad meg
én nem tartoztunk a vérvonalába.
Maximus éles hangot hallatott, félig nyögött, félig kiáltott,
aztán megborzongott rajtam. Valami nedveset éreztem folyni
lefelé a lábamon, és miközben újra nyögött, hallottam a
ragasztószalag reccsenését, aztán egy pillanattal később éreztem,
hogy rólam is letépi. Azért van valami előnye is az új bőrnek.
Még nem nőtt ki a hajam, sem a szőrzetem.
Mikor Maximus ellépett előlem, a kamera totálban vett
minket. Ő ragasztómentes volt, és merev. Nekem pedig sperma
vonta be a combom belső oldalát, és a szeméremdombomat.
Martin Scorsese se csinálhatott volna jobb beállítást.
Tudtam, hogy Maximus miért csinálta, − hogy gyanún felül
álljunk − de ez még így is sokkoló volt.
Legszívesebben forró vízzel tüntettem volna el magamról a
nyomait, de még letörölni sem bírtam.
− Sajnálom bébi, hogy így kellett lennie. Ígérem, legközelebb
jobb lesz – mondta Maximus, miközben letépte a számról is a
ragasztót, és a markába gyűrte, a többi közé.
Legközelebb. Vajon megint el kell majd játszanunk ezt az
egészet, vagy Szilágyinak ez a videó is elég mocskos, hogy
elküldje Vladnak?
Nem tudtam megállni, és megborzongtam a gondolatra.

97
 Meg kellett találnom a módját, és valahogy elérjem Vladot.
Muszáj!
Különben is, a kétségbeeséstől eddig nem törődtem vele, de
most rájöttem egy nagyon fontos dologra miközben a kamerát
nézem a sarokban.
Van vezetéke, ami be van dugva a hálózati aljzatba.

98
 13. fejezet
A KÖVETKEZŐ KÉT NAPBAN ANNYIT ERŐLKÖDTEM
azon, hogy mentálisan elérjem Vladot, hogy úgy éreztem, kisül
az agyam.
Ebben nem igazán könyvelhettem el sikereket, de azért volt
áttörés egy másik területen: a nap kábító hatásán.
A hajnal még mindig kiütött, de napról−napra korábban
ébredtem.
Az akaraterőm a helyzetem miatt acélosodott meg, de a testem
ijesztően legyengült.
Mikor megnyúztak, szinte az összes vérem elfojt, és nem
kaptam utánpótlást. Eddig az itt lévő emberek szívverését
hallgattam, hogy megtudjam hányan lehetnek. Most igyekeztem
nem odafigyelni erre a hangra, mert az éhségtől alig tudtam
koncentrálni.
Vérre van szükségem, tátogtam Maximusnak az álerőszakot
követő második nap. Hála istennek nem a kamerát hozta az
állvánnyal egy ismétlésre, hanem vödröt és vizet.
Nagyon megalázó volt, mikor négy vigyorgó őr előtt
szivaccsal lemosdatott, de legalább szorosan összezárt szájjal át
tudtam adni az üzenetet. Alig észrevehető bólintással jelezte,
hogy megértette.
Talán, ha ennék, sikerülne az összekapcsolódás Vladdal.

99
 Még mindig meg kell lennie az összeköttetésnek Vladhoz. Ő
nem egyszerű vércserével változtatott át. Szinte nem is volt saját
vérem. Annyi vért kaptam tőle, hogy annak nyoma kellett, hogy
maradjon a szervezetemben. Nekem csupán újra kell aktiválnom
ezeket a nyomokat, és követnem őket a forrásig.
Minden éjszaka próbálkoztam. Mikor megint kiütött a hajnal,
újra megpróbáltam.
Vlad vára már nem égett. De nem csak ez változott, mióta
legutóbb láttam. Azokat a részeket, amik beomlottak,
megtisztították. Néhány helyen le lehetett látni a pincébe. A
megmaradt kőfalon kívül hatalmas törmelékhalmok sorakoztak.
Daruk és buldózerek a törmeléket hatalmas acélkonténerekbe
hordták. Először a kastély kihaltnak tűnt, de aztán megláttam a
takarító embereket.
A ház északi és keleti vége olyan homorú volt, mint egy
összeesett szuflé. A nyugati oldal valamivel jobban festett.
A déli oldal a romok fölé magasodott, mind a négy fal ép, és a
torony büszkén emelkedik a tiszta délutáni ég felé. Itt volt Vlad
is. Kezét összekulcsolva a háta mögött nézte a lenti
munkálatokat.
Ott volt Mencheres is, egy kanapén ült a számítógép mellett. A
kanapét felismertem, a számítógép új volt.
A helyiség nem úgy nézett ki, mint azelőtt. A fémrácsok nem
illettek a pazar berendezéshez, ami − mint a déli oldal−, túlélte
Szilágyi támadását.
Nem tudom eldönteni, hogy csak álmodom, vagy tényleg
megtörténik, amit látok. De ez nem akadályozott meg abban,
hogy kétségbeesett éhséggel bámuljam Vladot. Megpróbáltam

100
 nem azzal foglalkozni, hogy mennyire hiányzik, de őt látva
megsemmisült az az érzelmi védőfal, amit felépítettem. Fáj,
hogy nem tudom őt megérinteni, pedig annyira szeretném.
Régebben, mikor összekapcsolódtam Vladdal, volt valamiféle
testi kivetülésem. Most azonban nem volt semmim. Talán tényleg
csak álmodom. Ha így van, akkor álmomban ziláltabb, mint
amilyennek valaha is láttam. Sötét haja csapzott, a ruháján
pedig annyi piszok, korom és vér van, hogy nem tudnám
megmondani, hogy milyen színű valójában. Sűrű szőr borította
az állkapcsát, ami már nem érzéki borosta, hanem inkább
szakáll. A cipőjére elszenesedett testdarab tapadt. Ennek
ellenére, a testtartása még most is királyi, mintha nem lenne
tiszta mocsok, hanem királyi palástot viselne.
− Gyere− mondta Vlad románul.
Marty lépett be a szobába. Végtelenül megkönnyebbültem.
Túlélte! Hála Istennek!
Aztán az örömömet felváltotta az aggodalom. Marty majdnem
olyan rosszul festett, mint Vlad. A pajesza eltűnt, csak néhány
folt maradt meg belőle. Fekete haja mind megvolt. Az arcát vér
borította, hirtelen nem tudtam, hogy miért.
− Ezt most postázták az egyik emberednek. − mondta Marty
rekedt hangon. − Úton idefelé belenéztem. Biztos, hogy ő az.
Vlad kinyújtotta a kezét, a többi része mozdulatlan volt, mint
egy szobornak.
Néztem a borítékot, aztán Marty könnyáztatta arcát, majd
fagyos rettegés fogott el.
Nem. Kérlek, ne a felvétel legyen−

101
 − Ne akard megnézni – mondta Marty reszelős hangon,
megerősítve a gyanúmat. – Már bánom, hogy láttam. Elég
annyit tudnod, hogy a végén még életben volt.
− Add ide! – vicsorogta a két szót, olyan forrongó dühvel,
hogy még én is megborzongtam.
Mencheres nem várta meg Marty válaszát. Egy láthatatlan erő
kirántotta Marty kezéből a borítékot, és belelebegtette Vlad
kezébe.
Aztán Martyt kihajította a szobából.
Mikor Vladhoz került a felvétel, olyan gyorsan mozgott, hogy
csak egy elmosódott csík látszódott, ahogy a laptophoz rohant.
Behelyezte a felvételt és megnyomta a lejátszás gombot.
Most kezdtem el imádkozni, hogy ez csak egy álom legyen.
Elkezdtem mentálisan kiabálni neki: Ne nézd meg! Inkább rám
figyelj! Tudom, hol vagyok! Csak annyit kell tenned, hogy
meghallasz engem!
Tűz tört ki a kezéből, mikor a képernyőn meglátott, ahogy
annyira küzdök, hogy vér folyt a bilincsek mellől mindenhonnan.
Aztán megjelent Maximus pucér seggel, ahogy felém közelit egy
üveg síkosítóval, meg a ragasztóval a kezében.
Annyira ideges lettem, hogy Vlad látni fogja ezt, hogy beletelt
pár pillanatba, hogy észrevegyem, a felvételen nincs hang.
Meglepett a dolog, de aztán eszembe jutott, hogy Maximus
levette, mielőtt vetkőzni kezdett.
Okos dolog volt, mert a hangot el lehetett volna különíteni, és
addig erősíteni, míg hallani lehetett volna, hogy miket súgott
nekem az alatt a színjáték alatt. Szilágyi biztos, hogy ellenőrizte
a felvételt, mielőtt postára adta.

102
 Nem csoda, hogy Szilágyi nem gyanakszik – gondoltam,
miközben rosszul voltam a felvételt nézve. Maximus rendező
lehetett előző életében, mert semmit nem lehetett észrevenni a
ragasztóból. Lehet, hogy a kameraállás miatt, vagy attól, ahogy
a vágyat mímelte.
Inkább Vladra próbálok koncentrálni a felvétel helyett, hogy
végre meghalljon engem. Megállás nélkül kiabáltam neki
mentálisan.
− Ez nem a valóság! Ne nézd tovább! Rám figyelj, itt vagyok,
és meg tudom mondani, hol tartanak fogva!
Vagy álmodom, vagy nem érem őt el, mert Vlad egy pillanatra
sem vette le a szemét a képernyőről. A videó azzal zárul, hogy
Maximus spermája folyik rajtam.
Vlad nem mozdult, az arca is merev maradt, mintha gránitból
faragták volna, de lángok törtek elő a kezéből, és addig nőttek,
míg már az egész testét beborították. Hamarosan nem lehetett őt
látni a piros, narancs és kék lángok között. Aztán a tűz úgy
kezdett ömleni belőle, mint mikor a gejzír feltör.
Mencheres felállt. – Vlad – kezdte.
A lángok áthajították az egyiptomi vámpírt a szobán.
Mencheres nem próbált meg Vladdal újra beszélni, hanem
rohanni kezdett kifelé. Közben angolul és románul is kiabált,
hogy mindenki meneküljön.
A következő percekben hitetlenkedve figyeltem, hogy azok az
emberek, akik a ház rendbehozatalán dolgoztak, most az
életükért futottak.
Az a pokoli tűz, amit a düh hívott elő Vladból, csak folyt
egészen addig, míg már az egész kastélyt elborította.

103
 Azokat, akik nem mozogtak elég gyorsan, Mencheres hajított
át a romokon a telekinézis segítségéve, de még így is láttam sok
embernek a haláltusáját.
Még a napalmtámadás sem volt ilyen pusztító. Sokkoló volt
látni Vlad erejét. Mindent elpusztított, amíg nem maradt más,
csak ő a tengernyi láng között, olvadt kő és kavargó parázs.

104
 14. fejezet
SZILÁGYI NEM OLDOTTA FEL A TILALMAT, ÉS
továbbra sem kaptam vért, bár Maximus próbálta rábeszélni.
Bármit hajlandó lennék megtenni azért, hogy a legközelebbi
”álomban”, ami valószínűleg látomás volt, el tudjam érni
Vladot.
Bármit.
Szilágyi elérte a célját a videóval. Vlad dühében leégette a
várat, ahol évszázadokig élt és megölt egy csomó embert a saját
népéből.
Nem tudom, Vlad mit fog tenni, és ez halálra rémít.
Az ’’álmom’’ óta nem volt újabb látomásom. Nem tudom
miért. Valószínűleg azért, mert nem kapok vért, és sokat kivett
belőlem a legutóbbi kapcsolat. Olyan vagyok, mint egy autó,
amelyiknek kifogyott a benzin.
Ezért, mikor hallottam, hogy Maximus Szilágyival egy újabb
„házastársi” látogatást tervez, tudtam, hogy kitalált valamit,
hogy vérhez juttasson. Utáltam a gondolatát is annak, amit
megint el kell játszanunk, de csak ilyen módon tudok némi
vérhez jutni.
Nem tudom, Maximus hogy tervezheti a dolgot. Egy csövön
keresztül csinálhatja, amit a nadrágjába ejt, mintha az erekciója
lenne, a második menetre készülve?

105
 − Ha nem akarsz kamerát, akkor nyitva marad az ajtó, hogy az
őrök szemmel tarthassanak. – hallottam Szilágyit, és a lelkem
megdermedt.
Hogy mi?
− Nem mintha nem bíznék benned Maximus. – folytatta
barátságosabb hangon – de a nők nagyon meggyőzőek tudnak
lenni, főleg, ha szerelmes vagy egyikükbe.
− Óóó, tudtam, hogy romantikus vagy − válaszolt Maximus, és
mindketten nevettek, mintha nem is a megerőszakolásomról lett
volna szó.
Harag váltotta fel a tehetetlenséget. Elhatároztam, hogy bármi
áron vérhez jutok, csak megszabaduljak végre Szilágyi kis
„játékától”.
− Egy egész tekercsre van szükséged ebből? – kérdezte
gúnyosan Szilágyi. – Olyan rossz, mint egy állat?
Valami kicsinek a puffanását hallottam az ajtó előtt.
− Azt nem bánom, ha harap – mondta Maximus, − de a
rinyálását nem bírom elviselni.
Szilágyi horkantva felnevetett, és a kőajtó kinyílt. Maximus
bejött.
Elfordultam, mert már meztelenül érkezett. Aztán
visszafordultam felé, rosszat sejtve.
Tök pucér, mindössze két ragasztószalag van nála. Hát ott nem
igazán lehetett vért elrejteni.
− Tudom, tudom. Örökké gyűlölni fogsz ezért. – mondta
Maximus. Hozzám lépett, és az egyik szigetelőszalaggal
leragasztotta a számat.

106
 − De mint tudod, az örökké nagyon hosszú idő. Ezer év múlva
már máshogy fogod gondolni. A dolgok változnak Leila.
Széles válla mögött láttam a benéző őrt, aki látni akarta, hogy
mi történik.
Maximus bizonyára megérezte őt, mert megfordult, a háta
mögé rejtve a másik ragasztót.
− Szilágyi mondta, hogy egy ember lesz az ajtó előtt. Azt nem
mondta, hogy gyere be. Ha közönséget akartam volna,
mindenkit behívok. – mondta Maximus kemény hangon. Az őr
motyogott valami bocsánatkérésfélét, és kiment, bár az ajtót
nyitva hagyta.
A ragasztót néztem, amit Maximus még rám ragasztott.
Nem néztem rá, igyekeztem az elmém elvonatkoztatni a
testemtől. Természetesen nem ment, ráadásul a Maximusból
áradó eltökéltség arra emlékeztetett, hogy ő sem szabad
akaratából van itt.
Mindkettőnket ebbe a rettenetes helyzetbe erőltettek, és miért?
Átkozott Szilágyi! Ő intézte úgy, hogy Maximus nem tudott
elrejteni vért nekem sehova.
Mikor a kezei a vállamra simultak, és a homlokát az enyémhez
érintette, mélyen felsóhajtott. Ez a sóhaj a lelkemig hatolt.
Egyikünk sem akart itt lenni, mégis ebben a pillanatban, furcsa
mód… biztonságban éreztem magam. Az elkövetkező
percekben tudtam, hogy senki nem bánthat, mert ő nem engedi.
Bármelyik percben megkínozhatnak, mégis az, hogy most
biztonságban érezhetem magam, − nem számit, milyen rövid
ideig− azt neki köszönhetem.

107
 Mintha megérezte volna, hogy mekkora szükségem van arra,
hogy a rettegés közepette egy kis nyugalomra leljek, − és
elviseljem azt, ami mindjárt következni fog− megsimogatta az
arcomat.
− Semmi baj – mormolta. Szürke szeme tükrözte azt a
bátorítást és támogatást, amire szükségem van, és amit
szavakkal nem mondhatott el. Aztán normális hangon folytatta:
− Már nagyon vártam ezt a napot Leila.
A bilincsek nyikorogtak, ahogy ellenük feszültem, de ezt
inkább a látszat miatt csináltam, mint ellenérzésből. Nem
kezdett bele rögtön a műsorba. Ehelyett gyorsan hátrapillantott a
válla fölött, amennyire a bilincsek engedték magához ölelt, és a
fülembe súgott. – Ne aggódj. Megkapod, amire szükséged van.
Aztán elkezdte megjátszani azt, amit csupán egy darab
ragtapasz akadályozott abban, hogy valóban megtörténjen.
Megint kínosan éreztem magam, de nem volt olyan szörnyű,
mint legutóbb. A túlélés munkált bennem. Már átgondoltam, és
arra jutottam, hogy sok szempontból sokkal rosszabbul is
járhatnék.
Különben is, Maximus is ebben a szerepben ragadt. Nagyon
furcsán venné ki magát, ha hirtelen közölné, hogy most nincs
abban a hangulatban, miután zöld utat kapott Szilágyitól.
Ráadásul az ajtó is nyitva van, bárki benézhet rajta, és láthatja,
hogy mit csinálunk.
Igyekezett elviselhetőbbé tenni a dolgot. Nem tapogatta a
testemet mindenhol, mint legutóbb, hanem vagy a vállamat,
vagy a csípőmet fogta.

108
 Az a legfurább, hogy az érintése emlékeztetett arra az
időszakra, mikor Vlad és én elszakadtunk egy időre, és igaz,
hogy nem éreztem azt a perzselő vágyat, mint Vlad érintésekor
szoktam. Mégis, ahogy a vállamat szorította, megnyugtatott.
Emlékeztetett, hogy együtt kell boldogulnunk ebben a
helyzetben.
Nem akartam így lenni vele, és biztos, hogy ő is ezerszer lenne
inkább máshol, mint hogy engem ál− megerőszakoljon, de
minden, amit tesz a végtelen bátorságát és hűségét bizonyítja.
Ebben a kegyetlen és brutális helyzetben nagyon szerencsés
vagyok, hogy egy ilyen barát van mellettem.
Maximus abbahagyta a mozgást, megint hátranézett a válla
felett, hogy megnyugtassa magát, senki sem néz minket, és a
ragasztót levette a számról, és ajkait az enyémre borította.
Zavaromban megmerevedtem. Senki nem figyel minket, miért
csinálja? Akkor lettem csak igazán feszült, mikor a fejemet
megdöntötte. Épp azon töprengtem, hogy mi a fene van most,
mikor meleg folyadék ömlött végig a torkomon.
Ez vér! Édes, csodálatos vér! A megkönnyebbüléstől
elvesztettem a fejem. Megtalálta a módját, hogy vérhez
juttasson, pedig még le is kellett vetkőznie.
Ezután az éhség vette át az irányítást felettem. Annyira
gyorsan nyeltem a karmazsinvörös ambróziát, hogy
megfulladok, ha még mindig lélegeznék.
Egy apró, emberi részem undorodott a módtól, amit kitalált, de
a kiéhezett vámpír énemet az ilyesmi nem érdekelte.

109
 Eddig észre sem vettem, hogy milyen kiéhezett vagyok, csak
most, mikor a vér eloszlott a testemben. Legutóbb az
átváltozásom első hetében éreztem magam így.
Magamon kívül estem Maximus szájának, hogy minél
gyorsabban még több vérhez juthassak, hogy megszűnjön ez az
emésztő fájdalom.
A vér egy másik éhséget indított el bennem, amit az őrjöngés
táplált, helyettesített, és semmi más nem számított. Nem
érdekelt, hogy ez a meztelen férfi, aki itt ölelget, nem a férjem.
Nem érdekelt az sem, hogy eddig mennyit kínlódtam, hogy ne
kelljen hozzá érnem. És ami a legkevésbé érdekelt, hogy fogom
ezt megmagyarázni Vladnak, ha látom még valaha az életben.

Miután vége lett és Maximus elment, olyan zűrzavar volt az

érzelmeimben, hogy mikor lecsapott a hajnal nem tudtam arra
koncentrálni, hogy elérjem Vladot a következő szürkületig.
Egyrészt nagyon hálás vagyok Maximusnak. Ha elkapják őt,
mikor vért adott nekem, biztos, hogy azonnal megölik. Azzal is
tisztában van, hogyha Vlad meglátja őt, abban a pillanatban
vége az életének. Nem fogja megvárni, amíg megmagyarázom
neki, hogy valójában mi is történt. De az is lehet, hogy még
akkor is megöli őt.
Jokert sokkal, de sokkal kevesebbért ölte meg, mint amit
Maximus tett velem.
Másfelől annyira undorodtam magamtól amiatt, ahogy a vér
miatti őrjöngés alatt viselkedtem, hogy azt kívánom, bár inkább
nyúztak volna meg újra.

110
 A durván 1,5 liter vér miatt, amit Maximusnak sikerült belém
csempésznie, az elmém kitisztult, a testem megfiatalodott és újra
éreztem a képességemet. Nem csoda, hogy egy vámpír fogva
tartásának legjobb módja az ezüstmérgezés után az éheztetés.
Ettől gyenge és szófogadó lesz. Azonban ez azt is jelenti, hogy
kristálytisztán emlékszem mindenre, amit a vér-őrjöngéskor
tettem. Ha Vlad rájön…
Lehet, hogy nem Maximus lesz az egyetlen, akit megöl.
Mindennek ellenére másnap, ahogy felébredtem, minden
energiámmal arra koncentráltam, hogy elérjem őt. Soha nem
kell megtudnia, hogy mi történt Maximus és köztem, és
mindazok után, amit tettem, nem vagyok hajlandó elpazarolni
azt a vért.
Eltelt az éjszaka fele, és semmi se történt, a csalódottságom
egyre nőtt.
Miért van az, hogy mikor gyenge és kiéhezett voltam, el
tudtam érni őt álmomban? Most, mikor erős és éber vagyok,
miért nem sikerül?
Mert az akkori összekapcsolódás csak egy álom volt − suttogta
a belső hangom.
Összeszorítottam az állkapcsom. Nem érdekel, hogy ettől
skizofrénnek látszom−e, egy szép napon megölöm ezt a
ribancot!
Megint koncentráltam azokra a belső lenyomatokra, amiknek
ott kell lenniük.
Jóval később mindössze annyit sikerült elérnem, hogy
meghallottam Szilágyit, amint arra utasítja Maximust, hogy
kísérje el őt egy néhány napos felderítőútra.

111
 Teljesen kétségbe estem. Így nem lesz vérutánpótlás! Ráadásul
az őrök kihasználhatják a helyzetet, hogy Maximus nincs itt, és
nem öli meg őket, ha reggelente, mikor eszméletlen leszek, rám
másznak. Ha ő nincs itt, nem valószínű, hogy Szilágyi bánná…
Múltak a percek, és még mindig nem történt semmi. Kezdtem
kétségbe esni, lehet, hogy a belső hangomnak igaza volt?
Mit csináltam másképp álmomban? Nem összpontosítottam a
kapcsolat megtalálására, hiszen álmomban nem is kerestem.
Mindössze hagytam, hogy Vlad olyan vadul hiányozzon, amit
ébren nem engedtem meg magamnak.
Mencheressel az oldalán lépdelt egy sűrű erdőben. A fák közül
beszűrődő napfény egy pár méterrel előttük fémen csillant.
− Mi a francnak hoztad ide? – kérdezte egy angol akcentusú
hang, majd egy sötét hajú férfi lépett ki a fák közül. Egy dobótőr
volt a kezében, azon csillant meg a napfény.
− Mert nem te vagy az egyetlen, akit a családjaként becsül. −
felelte Vlad ugyanolyan keményen. – Most nincs időm a
szokásos sértéseinkre Bones. Vigyél Cathez. Most.
A kép eltűnt, és megint a börtönfalat láttam. Egyszerre voltam
sokkos, izgatott és elszánt.
Próbáltam helyreállítani a kapcsolatot, de egy órával később
még mindig ugyanabba a metafizikai falba ütköztem. A
frusztráció sikításra késztetett. Mit csináltam az előbb másként?
A pszichikus képességem működik. Vagy talán nem megbízható
már? Rossz a jel, mint a mobilon, vagy mi?
Vlad. Megint megpróbáltam, de bumm, a fejem megint
beleütközött a metafizikai falba.

112
 A ruhája nem volt már koszos, de az arckifejezése ugyanolyan
vad volt, mint a kastélyban, mikor leégette a vár maradékát –
Napokat veszítettem azzal, hogy a romok alatt kerestem Leila
maradványait. Aztán még több időt veszítettem, mert nem vettem
a fáradtságot, hogy ellenőrizzem az üzeneteimet. – mondta Vlad,
miközben Bonessal és Mencheressel kisétált az erdőből. – Ha
azonnal fogadtam volna Mencheres hívásait,
megakadályozhattam volna a feleségem legnagyobb
szenvedéseit.
− A feleséged? – kérdezte Bones csodálkozva.
Vlad vetett rá egy pillantást. – Leírom, ha látom Catet.
A látomás elillant, és fojtottan zokogni kezdtem, mikor
rájöttem, hogy mit csináltam rosszul egész idő alatt. Mindvégig
Vladhoz kerestem a kapcsolatot, és nem magát Vladot. Vlad a
kapcsolat, nem valami rejtett lényegi lenyomat bennem. Emiatt
tudtam álmaimban odamenni hozzá, mikor pár hónapja
bujkáltam előle. Ha nem akadályozom a tudatalattimat,
megtalálja a saját útját hozzá.
Lehunytam a szemem, és leengedtem azokat az érzelmi
pajzsokat, amikkel megvédtem a fájdalomtól, mikor rá
gondoltam. Azonnal elöntöttek az emlékek. Az illata, ami olyan
mint a füsttel keveredett fahéj. A smaragd gyűrű a rézszín körül.
Milyen a haja tapintása az ujjaim között. A hőt, ami sugárzik
belőle, a borostás állát, a finoman érdes hangja, mikor
megcsókol…
A szürke fal leomlott, és helyét mélykék ég váltotta fel.
Hagytam, hogy az ösztön vezessen, míg nem egy láthatatlan sejt
voltam többé. Mint egy láthatatlan árnyék álltam Vlad mellett.

113
Vlad, Mencheres Bones és Cat egy fényűző parasztház előtt
voltak. Három oldalról fák vették körül, és nem láttam ás
házakat az út mentén sem, ami eltűnt egy domb mögött.
− Mondd meg a gyermeknek, hogy jöjjön elő, tudom, hogy ott
van. – mondta Vlad a szép vörös hajú vámpírnak.
Cat vádlón nézett Mencheresre. – Elmondtad neki?
Bones is mogorván nézett rá, de ő csak megrántotta a vállát. –
Én nem.
Most, hogy úgy éreztem, jó a kapcsolat, kiabálni kezdtem
Vladnak, de nem úgy tűnt, mintha meghallotta volna.
− Mintha kellett volna. – mondta Vlad kurtán. – Elfelejted
Cat, hogy ismerem a legtöbb titkodat. Például, hogy a legjobb
barátnőd egy alakváltó démon. Amint meghallottam, hogy
visszahúzódtál bánatodban, mert a törvény őrei megölték a
lányodat, rögtön tudtam mi történt
− Akkor azt is tudod, hogy bármit megtennék, hogy megvédjem
azoktól, akik ártani akarnak neki. – mondta Bones, aki Catnél
gyorsabban heverte ki a meglepetést.
Vlad most először mosolyodott el. – Ó, erre számítottam.
− Mit akarsz? – kérdezte Cat halkan.
− Hogy adj meg minden szívességet, amivel tartozol nekem. −
felelte Vlad kertelés nélkül. – Mivel nem várom el, hogy ennyivel
beérd, felajánlok a lányodnak egy tiszteletbeli helyet a
vérvonalamban. Tudom, hogy miért rejtetted el előlem, és
helyesen tetted. Extrém körülmények között, a barátságunk
ellenére a népemet választanám, de ha ő is a népemhez tartozik,
még ha képletesen is, emiatt többé nem kell aggódnod. Mikor

114
 majd eljön a nap, hogy elege lesz a bujkálásból, és elő akar
jönni, lesz egy erős szövetségesetek, aki segít megvédeni őt.
Tudni akarom, hogy az emberek miért akarnak megölni egy
kislányt? Még a mentális kiabálást is abbahagytam, mikor ezen
elgondolkoztam. Aztán kétszeres erőbedobással fojtattam.
Mindössze annyit kell tennem, hogy felhívom magamra a
figyelmét.
− Cserébe mit akarsz? – kérdezte Bones acélos hangon.
− Síri hatalmat. – mondta Vlad. A reakciójuk alapján ők
tudhatják mit jelent, nekem fogalmam sincs.
− Nem− mondta Bones.
Vlad ügyet sem vetett rá, mereven nézte Catet. Ő kétszer is
hátrapillantott a házra, mielőtt megszólalt volna.
− Sajnálom Vlad. Segítenék neked, de rejtőzködnünk kell, ki
tudja, meddig. Tudom, hogy háborúban állsz…
− Láttad már, hogy nyúznak meg egy állatot? – szakította
félbe Vlad jeges hangon. – Normál körülmények között is véres,
brutális folyamat. Most képzeld el, hogy az állat még él és
sikoltozik. Aztán képzeld el, hogy az nem egy állat, hanem
valaki, akit szeretsz. Akinek újra és újra letépték a bőrét, mielőtt
teljesen regenerálódhatott volna.
Cat a szája elé kapta a kezét, és levegőért kapkodott. Vlad
megragadta a vállát, és éles hangon folytatta. – Ez az első
felvételen volt, amit Szilágyi küldött, hogy bizonyítsa, elrabolta
Leilát, mikor megtámadta az otthonomat. A második felvételen
azt láttam, hogy a legrégibb, legjobb barátom megerőszakolja
őt, miközben a falhoz volt bilincselve. Most kérdezd meg
magadtól, mi lenne a jobb. Segíteni megmenteni a feleségemet a

115
további szenvedéstől, és ezzel örök hálára köteleznél, vagy
visszautasítani és ezzel elérni, hogy a legkönyörtelenebb
ellenséged legyek.
Cat nem vette le a szemét Vladról, miközben Bones felé emelte
feltartott kezét, akit Mencheres fogott le, mert mikor Vlad
megragadta Catet, rá akart támadni.
Aztán a szeme zölden kezdett ragyogni. – Nem tudtam, hogy
Leila fogságba esett. Nagyon sajnálom, de nem tudom, pontosan
mit akarsz tőlem… Túl kockázatos többször csinálni, és nem
tudom, mit szeretnél. El kell döntened, hogy őt akarod
megtalálni, vagy a vámpírt, aki ezt tette vele.
Vlad elhúzta a száját. – Ezt komolyan kérdezned kell?
Cat ugyanolyan hidegen mosolygott vissza. – Jó válasz.
Vlad elengedte, erre a ház felé fordult. – Semmi baj anya,
Tate, tegyétek le a fegyvert. Katie gyere ki, és válaszolj Vlad
bácsinak.
− Alszol? – kérdezte Szilágyi, eloszlatva ezzel a látomásomat.
A szemeim felpattantak. Szilágyi oldalra billentett fejjel
bámult rám.
Olyan mélyen benne voltam a látomásban, hogy nem vettem
észre, mikor közeledett. Mi van, ha tudja, hogy látomásom volt?
− Csak olyan sokszor énekeltem magamnak a I Spy With My
Little Eyet, hogy már kezdett unalmassá válni. – feleltem,
próbálva lepattintani őt. –Vagy csak próbállak figyelmen kívül
hagyni téged, mert igazán, nagyon utállak.
Szilágyi elmosolyodott, aztán lustán végignézett rajtam. A
bőröm úgy borzongott, mintha le akarna szaladni rólam.
Hallgatóztam, hátha jön Maximus is, de nem hallottam semmit.

116
 Könyörgöm, legyen még itt valahol. – fohászkodtam
magamban.
− Soha nem gondoltam volna, de nagyon hasonlítasz Vladra. –
mondta végül. – Mikor fiatal volt, próbáltam megtörni, és veled
is tettem pár dolgot, mégis ugyanazzal a daccal a szemedben
nézel rám.
− Miért gyűlölted őt annyira akkoriban? – kérdeztem, próbálva
beszéltetni hátha akkor lemond arról…
− Azt tudom, hogy ő miért gyűlöl téged, de te miért fordultál
ellene már akkor, mikor ember volt,
Szilágyi kötekedve válaszolt. – Segítettem példátlan
nagyságúvá emelni Magyarországot, sok háborúban részt vettem
az oldalukon, mégis, mikor egy védőre volt szükségük Mehmed
serege ellen, az egyház Vladot választotta. Később, mikor a
mesterünk átváltoztatott minket, Tenoch Vladnak adományozta
a képességeit helyettem.
Féltékenység, gondoltam döbbenten.
Vlad okkal gyűlölte Szilágyit. Bebörtönözte őt, megfosztotta a
trónjától, megölte a fiát, arról nem is beszélve, mint nemrég
megtudtam, megölte az első feleségét is. Mégis, Szilágyi érzései
egy egyszerű érzelemből, féltékenységből fakadnak.
Nevetségesnek hathatna, ha a következményei nem lennének
annyira véresek.
− Végül is csak az számit, hogy ki nyer. – mondta Szilágyi. A
hangja közben selymesen vontatott volt, amitől a gyomrom
görcsbe rándult. – Voltak kétségeim, de most már látom, hogy
Maximusnak igaza volt. Te vagy az ok, amivel megtörhetem

117
Vladot. Úgy tűnik, a minap elpusztította az otthona
maradványait is dühében. Vajon miért csinálhatta? Hmm?
Szilágyi gúnyos mosolyától bizseregni kezdett a jobb kezem,
mintha szikrázni készülne. Ezen kesztyű volt, de még mindig
nem mertem abban reménykedni, hogy feltöltődik
elektromossággal. Ha mégis, akkor nem akarom, hogy Szilágyi
észrevegye, mert megint letépné.
− Lehet, hogy Vlad a biztosítási pénzre hajt, amit majd felajánl
jutalomként a holttestedért. – feleltem.
Szilágyi a kezével végigsimított a hasamon, aztán hagyta,
hogy lejjebb csússzon. Semmit nem tehettem, hogy leállítsam.
− Ha ezek után a felvételek után Vlad ennyire kiakad –
mondta, miközben végre levette rólam a kezét – akkor, ha még
ennél is kreatívabb leszek, olyan hibát fog véteni, ami a vesztét
okozza majd.

118
 15. fejezet
VÁRTAM EGY IDEIG, MIUTÁN SZILÁGYI ELMENT.
Féltem, hogy ha visszajön, észreveszi, hogy kapcsolatba
próbálok lépni Vladdal.
A hajnal már csak percekre van, és ha most nem sikerül,
várnom kell újabb tizenkét órát, és azt nem engedhetem meg
magamnak.
Szilágyi felderíteni küldte Maximust, és ki tudja milyen
kínzást eszel ki a távollétében?
Nem kockáztathatom azt a vért, amit Maximus adott, mert ki
tudja, mikor tud legközelebb becsempészni egy adagot.
Szóval becsuktam a szememet, és hagytam, hogy a Vlad iránti
vágy, megbánás és hiány elborítson. Mindennél jobban szeretem
őt, de nem tudom, hogy a kapcsolatunk ki bírja−e azt, ami itt
történt.
A sötét részem azt súgja, hogy ez reménytelen. Végtére is nem
voltunk túl jóban, mikor elment. Ragaszkodtam ahhoz, hogy
segítsek kézre keríteni az ellenségeit, erre lefogtak és
megkínoztak.
Ezen túl ne segítsek neki, hanem maradjak veszteg egy
várban? Erre elfogtak és megkínoztak. Ha még abban is
hallgatok rá, hogy a börtön legmélyén maradjak, fel is
robbantottak volna.

119
 Ha kívülálló lennék, azt mondanám, a sors akarja, hogy ez ne
működjön.
− Ne oda ülj!
Cat felugrott Vlad mellől, és eggyel arrébb ült le.
A román pilóta bejelentette, hogy felszálltak. Pillanatokkal
később a Learjet a levegőbe emelkedett.
− Sajnálom – mormolta Cat. – Nem akartam elfoglalni a
helyedet.
Vlad az ülésre nézett maga mellett, és összeszorította a száját.
– Nem erről van szó. Itt szokott ülni Leila, és utazás közben
mindig fogni szoktam a kezét… − motyogta, majd elhallgatott.
Cat együtt érzőn nézett rá.
− Ő erős. – suttogta Cat. – Át fogja vészelni ezt az egészet.
Vlad durván felnevetett. – És akkor mi van? Majd várja a
következő támadást? Még csak biztonságban sem tudtam tartani
a saját otthonunkban! Ha meg is ölöm Szilágyit, meg mindenkit,
aki utál engem, egy idő után lesznek új ellenségeim. És mind
tudni fogják, hogy ő a gyenge pontom. Ha igazán biztonságban
akartam volna őt tudni, soha nem szabadott volna elvennem.
A párbeszéd első felétől ledöbbentem. Aztán Vlad utolsó
mondata után olyan hangosan kezdtem üvölteni, hogy nem is
hallottam Cat válaszát. – Ne adj fel minket. Mindegy, hogy mi
fog történni, együtt nézünk vele szembe!
− Soha nem tanulsz, mi? – gúnyolódott a belső hangom. – Te
egy külön faja vagy a hülyéknek is, igaz?
Annyira dühös voltam, hogy egy villanásra láttam magam,
mint az álom az álomban. Nyálkás sötétségben álltam, ahol a
ribanc élt, elkaptam a csápjait, megrántottam, és darabokra

120
 téptem a kibaszott kurvát. – Elkeseredésbe taszítottál, mikor
meghalt az anyám. Azt mondtad, hogy én öltem meg! Rávettél,
hogy vágjam fel az ereimet. Miattad veszítettem el mindent, ami
valaha is boldoggá tett! De elég volt? Hallottad? Ez vagyok én,
és ha visszakapom Vladot, mindegy mi lesz, ha egy szót is
hallok te kurva, meghalsz! Megértetted? HALOTT LESZEL!
− Csak úgy megfenyegetted? – kérdezte Vlad rekedten.
Cat előre hajolt, a szemébe nézett. – Azt mondtam, mindig ott
leszek neked. Hacsak…
− Csitt – szakította félbe. Aztán úgy éreztem, halott szívem
dobban egyet, mikor hitetlenkedve megszólalt. – Leila!
− Igen, itt vagyok!− sikoltottam gondolatban, mielőtt
egyáltalán felfogtam, hogy végre meghallott. Könnyezni
kezdtem, miközben fojtattam. – Itt vagyok, és szeretlek.
Abháziában vagyok a Sukhumi vasútállomás alatt. Sötétedésig
ne támadj. Ébren kell lennem, hogy meg tudjam magam védeni.
Cat zavartan ráncolta a szemöldökét, miközben körülnézett a
kabinban. – Vlad, mi van…
Vlad felugrott, kezét a szájára tette. Mereven figyelt, aztán
felcsattant. – Francba. Most nem hallom, de azt hiszem Leila
próbált kapcsolatba lépni velem.
Nem hall? Ismételni kezdtem: Sukhumi állomás Abházia!
Hirtelen zsibbasztó fáradtság fogott el. Megjött a hajnal.
Küzdöttem az álom ellen és hangosabban fojtattam, abban a
reményben, hogy megérti: Abházia, Abházia, Abházia!
Aztán a sötétség lehúzott.
A szemeim hirtelen felpattantak, meglepve tapasztaltam, hogy
egyedül vagyok a cellámban. Próbáltam nem lelombozódni.

121
Végétre is mit vártam, hogy felébredek, és Vlad fog a karjaiban
tartani, mert amíg aludtam, ő megmentett?
Nekem soha semmi nem megy könnyen.
De akkor mi ébresztett fel? Feszülten hallgatózni kezdtem, de
semmit sem hallottam. Csak az őrök rótták szokásos köreiket,
ahogy Szilágyi meghagyta nekik.
Ugyanaz a megszokott, megszokott…
Nem tudtam visszatartani a sikolyt, mikor egy átlátszó fej
jelent meg mellettem, benézve a kőfalon át.
Az ujját rosszallóan a szájához emelte, mintha arra utasítana,
hogy hallgassak. Mikor az egyik őr futva megérkezett, hogy
ellenőrizzen, addigra a fej már el is tűnt.
− Mi bajod? – kérdezte követelőzve angolul.
− Én ööö, láttam egy patkányt. – feleltem habozva.
Mit kellett volna mondanom? Hogy láttam egy szellem fejét,
akinek hosszabb volt a pajesza, mint Martynak? Hogy a teste
többi része hiányzott? Őrült lennék, ha ezt hangosan
kimondanám.
Az őr, aki Szilágyival egy korú lehetett mikor átváltoztatták,
kétkedve nézett egy percig, aztán elment.
Amint eltűnt, a szellemfej újra felbukkant.
– Készülj fel, − suttogta közvetlenül a fülembe, majd megint
eltűnt.
Nem éreztem légmozgást, de a szavak egyértelműek voltak.
Aztán a villámnál is gyorsabban megváltoztak az érzelmeim.
Düh és jéghideg elhatározás villant át az érzelmeimen, aztán
eltűntek.

122
 Libabőrös lettem, ami nem a hideg cella miatt volt. Nem a
saját érzelmeimet éreztem. Ez azt jelenti…
Hagytam, hogy Vlad gondolatai a fejembe robbanjanak. A
cella abban a pillanatban eltűnt.
Cat állt mellette, de egyiküket sem ismertem volna fel, ha az
utcán látom őket. Mindketten hihetetlenül élethűen el voltak
maszkírozva. A hajuk és a bőrük is barnás árnyalatú volt. A
ruhájuk is teljesen jellegtelen volt. Rongyos, hosszú ujj pólót és
már jobb napokat is látott farmert viseltek.
Elkeveredtek a többi hajléktalan között, akik a síneken
mászkáltak.
Tény, hogy az egyetlen dolog, ami furcsa volt, az a szellem, aki
Cat mellett megjelent. Mindketten észrevették őt. Akkor láttam,
hogy ugyanaz, aki hozzám is benézett.
− A börtön délkeleti sarkában van – kezdte. – Tizenhárom őr
van lent, és tíz ember. Hét vagy nyolc őr van fent az állomáson,
nem beszélve a biztonsági kamerákról.
Nem tudom, mi döbbentett meg jobban: Az, hogy Vlad tényleg
itt van, vagy az, hogy egy szellemet küldött felderíteni. Arról
nem is beszélve, hogy milyen eredményes munkát végzett.
− Mondtad neki, hogy készüljön fel? – kérdezte Vlad.
Átlátszó fejével biccentett. Vlad és Cat összenéztek, de nem
vártam meg, hogy most mi következik.
Ejtettem a kapcsolatot, miközben elöntött a félelem és az
izgalom. Vladnak hihetetlen ereje van, de ha nem szabadítom ki
magam, nem tud időben ideérni, és az őrök megölnek, ha
támadni kezd, ahogy Szilágyi utasította őket. Vlad nem hozta el

123
Mencherest, aki ledermeszthette volna őket. Nincs időm
eltöprengeni azon, hogy miért Catre esett Vlad választása.
Megfeszítettem a karjaimat, a bilincseket támasztéknak
használva. Mély lélegzetet vettem, hogy összegyűjtsem a
bátorságomat, aztán minden természetfölötti erőmet beleadva
előre vágódtam. Még kétszer meg kellett ismételnem, közben az
ajkaimat be kellett harapnom, hogy ne kiáltsak fel
fájdalmamban. Végre harmadik nekifutás után éreztem, hogy a
csontjaim annyira összetörtek, hogy ki tudtam húzni őket a
három pár bilincsből. Aztán olyat éreztem, amit már hetek óta
nem. Előre tudtam hajolni.
Szorosan összezárt szájjal vártam, hogy a törött csontok a
helyükre kerüljenek, és össze tudjanak forrni.
Közben erősen füleltem, de nem hallottam semmi szokatlant.
Lenéztem a lábamat tartó bilincsekre, aztán összeszedtem
magam. Nincs idő idegeskedni.
Letéptem a kesztyűt a jobb kezemről, és a lábamhoz hajoltam.
Az álaktus alatt megfigyeltem, Maximus hogy nyitotta ki a
bilincset.
A zárak nem igényeltek kulcsot, csak a helyes irányba kellett
elfordítani, és egyszerűen kinyíltak. Még ötször megismételtem
a mozdulatot, aztán simán elléptem a faltól.
Ha még ember lennék, most nem bírnának el a lábaim, és
összeesnék a hetekig merev állástól. Mivel vámpír vagyok, a
testem azonnal alkalmazkodott.
Legszívesebben nosza indulás, aztán Isten veletek! Jó lenne
még néhány ruha is, de erre most nincs mód. A harc előtt föl
kell töltekeznem, csak így tudom megvédeni az életemet.

124
 Már félúton voltam a konnektor felé, mikor megszólalt a
riasztó.

125
 16. fejezet
A SZIRÉNÁKAT TÚLKIABÁLTA AZ EGYIK ŐR: −
megsértették a határokat! Ismeretlen vámpír!
Vlad megtámadta őket, ezért elindultak értem.
Pánikba estem, szinte repültem az aljzathoz. A jobb kezem a
bemenetbe vágódott, a feszültség keresztülrohant rajtam, a hatás
hasonló volt az első jóllakottság utáni érzéshez. A szemem
fennakadt, a testem rángatózni kezdett a hatalmas energia miatt,
ami elöntötte a sejtjeimet.
Mióta vámpír lettem, még nem csapoltam meg a hálózatot.
Mikor ember voltam, olyan volt, mint egy fájdalmas adrenalin
löket. Most úgy éreztem, mintha egy villám csapott volna
belém. Tiszta, extatikus hatalmat éreztem.
Nem vettem észre az őrt, aki berohant a cellámba, mikor
megragadott, nem álltam ellent, hanem továbbra is boldogan
szívtam magamba az elektromosságot. Úgy nyeltem el, mint a
száraz sivatag az esőt, neki túl soknak bizonyult.
Sikoltozott, és hiába próbált szabadulni, nem tudott elengedni.
Semmi nem volt elég. Pár pillanat alatt lecsapoltam a
vezetéket.
Mégsem volt elég.
Mint mikor egy vámpír először emelkedik fel, az agyam
kielégíthetetlen éhséggel volt tele.

126
 Félredobtam az őrt. Az elektromosság utáni éhségtől alig
vettem észre, hogy úgy cuppant a falon, mint egy rongybaba.
Aztán a látásom elhomályosodott, és a szobámat elhagyva
követtem az erőforrást. Mikor megéreztem az áramot, a kezemet
belelöktem a falba, hogy kitépjem a vezetéket.
Ebben a pillanatban a féktelen éhséget soha nem ismert harag
váltotta fel. Kitisztult a látásom, és Haroldot pillantottam meg, a
kínzómat. Épp megpróbált elfutni. Megragadtam, és üvöltve
engedtem bele az áramot. Egy részem nem akarta beleereszteni,
inkább tartogattam volna, mint valami kincset, amíg nem
telítődök vele. De az őrület, amit éreztem, azt mondta, öljek meg
mindenkit, aki mozog. Méghozzá most. Mikor Harold
felrobbant, mert nem bírta el a feszültséget, félrehajítottam, és új
áldozatot kezdtem keresni. Sikolyok csengtek a fülemben, az
árnyak egybeolvadtak. A végén úgy éreztem, hogy egy lidérces
alagútban sétálok.
Az elmém egy kis része, ami még ésszerű volt, azt akarta,
hogy fogjam az őröket és rejtsem el őket, de nekem ölnöm
kellett.
Rohanj! Halj meg! Égj! Leila! Leila!
− Leila!− hallottam meg a rekedtes hangot. Megpördültem, és
megláttam egy sokkal sötétebb árnyat, ami égve közeledett.
Körülötte a tűz démoni volt. Az eddig hajtott óriási haragot
ugyanolyan hatalmas megkönnyebbülés váltotta fel, hogy
Megtántorodtam. Elestem. Először a falnak, aztán egy
tűzforró testhez, ami körbezárt.
− Menj! – kiabálta egy nő. – Vidd ki innen!

127
 A ködön keresztül, ami az elmémre ereszkedett láttam, hogy a
sötét alak a folyosón repül velem. Azok az őrök, akik még éltek,
nem tartóztattak minket fel. Ehelyett a földre vetették magukat,
testük eltorzult, fádalmukban visítottak, ahogy a démoni tűz
elszáguldott felettük.
Az agyamról eltűnt a köd. Hirtelen csak a saját érzelmeimet
éreztem. Ekkor jöttem rá, hogy kinek a karjában vagyok, és
majdnem zokogni kezdtem. Vlad!
Nem mondtam ki hangosan a nevét. Nem voltam rá képes a
torkomat kaparó zokogás, és a fojtogató gombóc miatt. Nem
akarok sírni, mert ha elkezdem, nem tudom, hogy tudnám
abbahagyni. És lehet, hogy még túl sem vagyunk a nehezén.
Valamikor repülés közben egy köpenyt tekert rám. Olyan
magason voltunk, hogy be kellett csuknom a szememet, ha nem
akarok rosszul lenni.
Aztán ereszkedni kezdtünk egy dombra, alig 1mérföldre a
sínektől. Ahogy lejjebb értünk, és jobban láttam, nem hittem a
szememnek. Hitetlenkedve figyeltem, ahogy szürkés alakok−
először árnyéknak gondoltam őket − száguldanak át az őrökön,
és úgy megtépázzák őket, mintha cápával találkoztak volna.
Újabb szürke alakok bújtak elő a földből, és csatlakoztak a
harchoz.
Nem lepődtem meg, mikor néhány őr abbahagyta a harcot,
akiket a teremtmények ráncosra aszaltak.
Megdöbbentem, hogy ezek a test nélküli lények ilyen
pusztításra képesek.
− Mik ezek? – suttogtam.

128
 − Maradványok. – mondta Vlad, majd lerántotta az álarcát, és
a parókáját. Kegyetlen elégedettség kígyózott át rajtam, mielőtt
elzárta az érzelmeit előlem. – Nem lehet őket megölni, hiszen
már halottak. Az energia és a fájdalom élteti őket. Ezért nem
nyerhet ellenük még a legerősebb vámpír sem.
Hát ezért választotta Vlad Catet. Tehát a nagy erő nem csak
egy metafora volt. Mint egy megerősítésképp, − hogy lássam,
jól tippelek− megjelent Cat. Lefelé sétált az állomás felől. A
visszataszító lények nem támadtak rá,− hanem mint a kígyók és
a bűvölő− úgy lengtek, ahogy Cat mozdult.
− Ez… Ez… − nem találtam szavakat.
− Még a megégésnél is kínzóbb módja a halálnak. – fejezte be.
Végigsimított kopasz fejemen, aztán kezét az arcomra tette. –
Nem tudom semmissé tenni, ami történt, de ezerszeresen
megbosszulom. Ezt megígérhetem.
A karjaiba akartam magam vetni. Nem azért, amit mondott,
hanem mert ő Vlad. Egy lépést tettem felé, de elöntött a
szégyen. Még a szemébe sem tudtam nézni.
Elhatározta, hogy bosszút áll azért, amit látott, de mi a helyzet
azzal, amit nem? Az igazat megvallva nem tudtam volna
megállítani a dolgokat, vagy mégis?
− Biztonságban vagyunk? – kérdeztem, a köpenyt ölelve
helyette.
Mintha megérezte volna a vonakodásomat, hátralépett. A teste
már nem ért az enyémhez.
− Igen. Még Mencheres sem tudja legyőzni Catet, ha a
hatalmát gyakorolja. Mint mondtam, megállíthatatlan.
Mindazonáltal ez is felülírható.

129
 Ezt igazolandó, apró robbanások rázták meg az állomást.
Aztán fekete füst tűnt fel több tucat helyen. Mikor aggódni
kezdtem a járókelők miatt, az egész épület felrobbant.
Hatalmasat szólt, majd egy tűzcsóva lőtt az ég felé.
Cat kapott a nyakába egy adag törmeléket, mielőtt kitérhetett
volna előle. Aztán sarkon fordult, és mérgesen Vladra nézett.
− Csak mert nem mondtam neki igent azonnal− motyogta
minden lelkiismeret furdalás nélkül.
Aztán átkarolt engem, de nem azzal a fajta öleléssel, amire
olyan nagy szükségem volt. Megint felemelkedtünk, és mikor
túl magasan jártunk, újra kénytelen voltam becsukni a szemem.
Egy könnycsepp szökött ki lezárt szemhéjam alól, mikor
megöleltem őt.
Lehet, hogy csak szükségből öleljük egymást, de a testétől
még mindig forróság önt el, az illatával tele van az orrom, és
igazán nagy élvezet, ahogy a haja az arcomhoz ér a szélben.
Annyira elárasztottak az érzelmek amiatt, hogy újra a karjában
lehetek, csak néhány perc után vettem észre, hogy a jobb
kezemből egyfolytában apró elektromos áramot eresztek belé.

130
 17. fejezet
VLAD GYORSABBAN REPÜLT, MINT AZT VALAHA IS
gondoltam, mégis legalább két órába került, míg elértük a
repteret. Biztos nem akart megállni út közben, nehogy Szilágyi
embereibe botoljunk.
A szél süvítése miatt nem lehetett beszélgetni, legfeljebb
kiabálva. Egy csomó mindent el akartam neki mondani, de
egyik sem olyan téma volt, amit az ember ordítozva mesél el.
Mikor a géphez értünk, természetesen már ott volt a két pilóta.
A legnagyobb tisztelettel köszöntöttek, és igyekeztem nem
megnézni a köpenyt, az egyetlen ruhadarabot, amit viseltem.
Még többen lettünk, mikor Cat előkerült a fürdőszobából tiszta
nadrágban és pulóverben.
Elvonultam meginni két zacskó vért, amit a ruhákkal együtt
kaptam, majd percekig küszködtem a hirtelen telitettség okozta
reakcióval.
Megpróbáltam magam után feltakarítani, de egy apró
szivaccsal és a szappannal nem sokra mentem.
Utána végre lezuhanyozhattam, és órákig szándékoztam ott
maradni.
Mire kijöttem, a gép már felszállt. Nyilvánvalóan Vlad
mindent előre megtervezett. Nem adott esélyt senkinek, hogy
elkapjon minket.

131
 Vlad állva várt vám, és mikor a kezét felém nyújtotta, könnyek
öntötték el a szememet.
Ha észre is vette pillanatnyi habozásomat, nem mutatta. Az az
igazság, hogy nem maradt bennem annyi feszültség, ami
károsíthatta volna a gépet, de olyan jó volt megfogni a kezét.
Mikor megkérdeztem, hova megyünk, Cat mondta, hogy
Németországba. Nem kérdeztem rá, hogy ott pontosan hova.
Bárhova is megyünk, az nem Vlad Romániai háza lesz. Az
megsemmisült.
Cat a lehető legközelebb ült a pilótafülkéhez, hogy egy kis
magánteret biztosítson nekünk. Nem vagyok benne biztos, de
mintha egy pillanatra láttam volna azt a szellemet, amelyik
hozzám is benézett.
Aztán meg is feledkeztem róluk, mikor Vlad egy takarót
terített rám. Honnan tudja, hogy minél több réteget szeretnék
magamra, miután hetekig meztelen voltam?
− Próbálj meg aludni – mondta furcsán közömbös hangom. –
Biztos fáradt vagy.
A keze még mindig fogta az enyémet, de ezen kívül nem
érintett meg.
Az esküjét leszámítva, meg hogy válaszolt a kérdéseimre,
igazából nem is szólt hozzám.
Nem tudom, miért van ez így, és nem merem megkérdezni
tőle.
Igaz, hogy felégette dühében a háza maradékát, de a legutóbbi
látomásomkor azt mondta Catnek, hiba volt engem elvennie.
Mi van, ha komolyan gondolja, és nem csak a frusztráció
beszélt belőle? Mi van, ha még most is így gondolja?

132
 Az arca kifejezéstelen, és az érzelmeit is szorosan elzárja
előlem. Nem erre számítottam, mikor eljött értem.
Talán kiakadt azon, hogy megerőszakoltak. A vámpírok
világában így lehet a legjobban megalázni valakit, és Vlad
büszkesége legendás.
Nem érdekel, hogy nem vagyunk egyedül, muszáj
megbeszélnünk pár dolgot. – Amit a második felvételen láttál…
muszáj elmondanom – épp csak belekezdtem, de Vlad
félbeszakított.
− Nem, nem. – mondta, közelebb húzódott, és megszorította a
kezem.
− Te semmiről sem tehetsz. Neked nem kell magyarázkodnod.
Egyedül Maximus a felelős. Nem tudtál volna olyat mondani
neki, ami megváltoztatta volna a döntését.
Ahelyett, hogy megnyugtatott volna, újra könnyek öntötték el
szememet az ismételten feltámadt szégyenérzet miatt.
Tudhattam volna, hogy Vlad nem olyan sekélyes, hogy másképp
vélekedjen rólam azok után, amit Maximus tett. És igaza lett
volna. Ha Maximus megerőszakolt volna, az nem az én hibám
lenne.
De bűnrészes vagyok a történtekben, mert mikor Maximus
vért adott, igencsak benne voltam én is. És ha ezt megtudja,
megváltozhatnak az érzelmei. Akkor ez jó ötletnek tűnt, de most
átkoztam magam, hogy nem találtam ki más utat.
Hogy mondjam el Vladnak, hogy azt a nemi erőszakot, amit
látott az valójában meg se történt, és amit nem látott azt én
tettem lehetővé?
Nem tudom elmondani. Most nem. Talán soha.

133
 − Nem erre gondoltam. – mondtam, és nem tudtam közben a
szemébe nézni. – Szilágyi ragaszkodott a nemi erőszakhoz, hogy
a felvételt elküldhesse neked. Maximus nem hagyta, hogy
mindenki végigmenjen rajtam. Leragasztotta magát, és engem,
úgyhogy… ő, valójában nem történt behatolás, de úgy nézett ki,
mintha az lett volna. Miközben ő… hmm, elmondta hol vagyok,
és azt is, azért kellett megnyúzatnia, hogy megszabaduljak az
aurádtól. Csak így tudtam kapcsolatba lépni veled. – elhalt a
hangom. – Ekkor kezdtem először reménykedni, hogy el tudlak
érni téged.
Vlad nem mondott semmit, és az érzelmeit is elzárta előlem.
Megkockáztattam, és ránéztem. Bár ne tettem volna. Olyan
intenzíven nézett a szemével, mint egy hő kereső rakéta.
− Nem kell hazudnod – mondta mereven nézve, ami miatt nem
tudtam elfordulni, bár nagyon akartam. – Én vagyok az utolsó,
aki kigúnyolna, elítélne vagy ócsárolna valakit, akit
megerőszakoltak.
− Tudom. – mondtam fuldokolva a bűntudattól. Ő túlélt éveket
a fogságban, sokkal rosszabb körülmények között, és őt tényleg
megerőszakolták. Ő közben nem vált megalkuvóvá. Én két hetet
sem bírtam ki.
− Nem hazudok. Maximus nem erőszakolt meg. Az életét
kockáztatta, hogy megakadályozza. – már szinte kiabáltam.
Nem hagyhatom, hogy Vlad olyanért hibáztassa Maximust,
amit el sem követett. Különben megöli őt, amint meglátja.
Lehet, hogy téged is megöl, ha megtudja mit tettél – szólalt
meg mostanában igencsak hallgatag belső hangom.

134
 Erre még gondolni sem akarok. – Szükségem van egy percre –
motyogtam, és a fürdőbe mentem.
Megint megpróbáltam ledörzsölni az elmúlt két hetet, de
hiába.
A nyúzás után utálkozva gondoltam az új bőrömre, mintha
nem az enyém lenne. Most tele volt lényeglenyomatokkal,
amiktől nem tudok megszabadulni.
Végül elzártam a vizet. Az alig hallható suttogásokból
rájöttem, hogy én vagyok a téma odakint.
− Most nem egy bosszúálló harcosra van szüksége – mondta
Cat. – Neki most a férjére van szüksége. Arra, hogy
meghallgassa őt. A bosszú ráér.
Sóhajtottam, miközben megtörülköztem, aztán feltakarítottam
a kilocsolt vizet.
Végül elhagytam a fürdőszobát.
Cat felállt és visszatért a korábbi helyére, ahol igen, tényleg ott
lebegett a pajeszos szellem.
Visszafelé biccentettem neki, reménykedve, hogy nem
változik vissza bosszúálló maradvánnyá.
− Leila – mondta Vlad óvatos hangon, mikor leültem. – Eleget
láttam embereket szenvedni az én időmben ahhoz, hogy tudjam,
mindenki másképp dolgozza fel a traumát. Ha beszélni szeretnél
a történtekről, és meghallgatlak. Ha nem, nem fogom erőltetni.
Ha valamire szükséged van, szólj. Érted?
Nyeltem egyet, és bólintottam, közben már megint könnyezni
kezdtem. Bárcsak megbocsátaná, amit tettem! Erre lenne a
legnagyobb szükségem, mégsem merem elmondani neki. És ami
a legrosszabb, újra megtettem volna.

135
 − Azt hiszem, alszom egyet – mondtam, és hátradőlve
becsuktam a szemem.
Aztán azt kívántam, bárcsak közelebb húzna magához, ahogy
szokta. Mindenesetre legalább a kezemet megfogta.

136
 18. fejezet
VLAD NEM MONDTA MEG HOVA MEGYÜNK,
MIUTÁN kitettük Catet, és Fabient, − a szellemet−
Münchenben.
Lehet, hogy néhány órán keresztül csak tettettem az alvást, de
aztán a hajnal kiütött. Mikor magamhoz tértem, kristálycsillár
lógott a fejem fölött. Azt hittem, hogy Vlad egy másik
extravagáns házában vagyunk.
Nem tudtam rákérdezni, mert egyedül feküdtem a baldachinos
ágyban. A nagy, díszes szobának megnyugtató volt a színe. A
fehér falakat barna árnyalatú bútorok és szőnyeg díszítette.
Nyitott boltíven át lehetett látni egy másik szobába, de Vlad ott
sem volt.
Aztán megláttam a márvánnyal díszített fürdőszobát, és
felhagytam a további kereséssel.
Mikor megláttam magam a tükörben, hitetlenkedve
megtorpantam. A hajam visszanőtt! Megmarkoltam és rántottam
rajta egyet, arra számítva, hogy paróka. Jaj! Ez igazi! És megint
van szemöldököm. Azokat is megcibáltam. Bepillantottam a
nadrágomba is, de ott még mindig szőrtelen voltam. Nem baj. A
lényeg, hogy megint van hajam.
Nem tudom, hogy történhetett, de nem is érdekel. Nagyon
hálás voltam.

137
 Boldogan fésültem az ujjaimmal a hajamat, miközben
visszamentem a hálóba. Megláttam egy másik
márványhelyiséget, ami tele volt vázákkal. Görögnek látszódott,
ugyanúgy, mint a dekoratív oszlopok. Mikor a padlótól a
mennyezetig érő ablakon kinézve megláttam a hatalmas
medencét, már tudtam, hogy egy szállodában vagyunk.
− Vlad? – kiáltottam, miközben végigsétáltam a vázás
szobában, ahol volt bár, billiárdasztal és egy társalgó.
− Itt vagyok! – hallottam meglepett kiáltását.
Félúton találkoztunk a következő helyiségben, egy fedett
teraszon, ami pont a medencére nézett. Volt még egy
pezsgőfürdő is, de mivel Vlad teljesen fel volt öltözve, tuti,
hogy nem ott volt.
− Nem vártam, hogy máris felébredsz. – folytatta, és bár a
tekintete végigsiklott a testemen, nem lépett közelebb, hogy
megérintésen.
− Mostanában hamarabb kelek. – mondtam, hunyorogva a
délutáni napfényben. Aztán megtapogattam a hajam. – Hogy
lehet ez? Most még hosszabb, mint… azelőtt.
Megbicsaklott a hangom egy kicsit, mert nem akartam a
nyúzásra emlékezni, és őt sem akartam emlékeztetni.
Megint tetőtől− talpig végigmért, de most sem lépett közelebb.
A kezét mereven az oldala mellett tartotta.
− Varázslat. – Döbbent arckifejezésemet látva vállat vont.
− Már nem csinálom, mert az Őrzők több ezer évvel ezelőtt
betiltották. Mencheres többet felejtett a sötét mágiából, mint
amit a legtöbb mágus valaha is képes volt megtanulni.
− Mencheres itt van?

138
 Bólintott. – A szomszéd villában.
− Nem fog bajba kerülni, ha valaki megtudja, hogy mit tett? –
kérdeztem, közben próbáltam rájönni, hogy Vlad hogy
viszonyult ehhez, mert nagyon utálja a mágiát, különösen, mióta
a legutóbbi nője évtizedekig manipulálta vele. Ráadásul engem
is majdnem megölt.
Egy röpke pillanatra elmosolyodott. − Én nem mondom el, ha
te sem.
Bátortalanul visszamosolyogtam. – Hol vagyunk?
− Las Vegasban a Caesar Palaceban.
− Vegas? Miért? – Hirtelen nem értettem, hogy miért jöttünk
ennyire feltűnő helyre.
Vlad vállat vont. – Szilágyi csak reménykedhet abban, hogy
jobb csapdát tud állítani, mint legutóbb. Ha Vegas szívében
próbálkozik, több száz ember eshet áldozatul az összecsapásnak.
Ezzel magára haragítaná az Őrzőket, és azt nem engedheti meg
magának. Nem tudna egyszerre velem is meg velük is harcolni.
Így akár ki is plakátoztathatom, hogy itt vagyunk, nem tehet
semmit, amíg el nem megyünk innen.
Azt mondta elmegyünk nem azt, hogy elmegyek. Nem vagyok
benne biztos, hogy állnak köztünk jelenleg a dolgok, miután
megbánta, hogy elvett, de legalább nem azonnal akar elhagyni.
Majd akar, ha rájön, mit tettél! – súgta alattomosan a belső
hang.
Összeszorítottam az álkapcsom. Egy nap – ígértem. Meghalsz!
− Hoztam neked valamit – mondta Vlad. – Úgy látom, erre
szükséged van.

139
 Lenéztem a jobb kezemre, és láttam, hogy két apró szikra van
az ujjaim hegyén. Legalább annyira boldog lettem a kesztyűk
láttán, mint a hajamtól.
− Köszi – mondtam, miközben felhúztam a kesztyűt.
Legszívesebben most rögtön beledugtam volna az ujjamat az
aljzatba, hogy feltöltekezzem. Soha többet nem akarom magam
olyan gyámoltalannak érezni, mint mikor Szilágyi kitépte a
karomat.
Lehet, hogy ezen túl mindig csak így lesz bennem halálos
feszültség, de az is lehet, hogy ez is visszatér magától.
Vlad keserű fél mosollyal nézett rám, amiből nem tudtam
eldönteni, mire gondolhat.
− Akkor én most, nos, összepakolok, és később találkozunk. –
mondtam akadozva a köztünk lévő láthatatlan fal miatt.
A tekintetén láttam, hogy tudja, hogy titkolok valamit, de így
szólt – Akkor később. − És visszament a teraszra.
Soha nem voltam jó hazudozó, és nem is akartam olyan ember
lenni, akinek ez könnyen megy. Most mégis egy óriási
hazugságba kapaszkodom. Bár rettegek, hogy elveszítem őt, ezt
így nem sokáig tudom folytatni. Plusz, megérdemli, miután
akkor sem változtak az érzelmei, miután látta a felvételt.
Ma este elmondom neki – határoztam el. Igyekeztem
figyelmen kívül hagyni a gyomrom összerándulását a
gondolatra.
Addig is, igyekszem addig sikálni magam, amíg az utolsó
lényeglenyomat is el nem tűnik rólam.

140
 19. fejezet
VLAD NEM JÖTT VISSZA, AMÍG A FÜRDŐSZOBÁBAN,
majd a hálóban voltam. Több mint egy órán keresztül sikáltam
magam, de még akkor sem éreztem, hogy tiszta lennék, bár ha
egy csapat törvényszéki szakértő megvizsgálna, egyetlen elhalt
hámsejtet sem találna rajtam.
A hálóban felvettem egy tunikát, és láttam, hogy egy csomó új
ruha lóg a szekrényben. Nem csoda, az összes ruhám elégett
Romániában. A hosszú ujjú, bokáig érő krémszínű ruhát csinos
csonthéjgombok díszítették.
A hajamat lazán kibontva hagytam, miután megszárítottam.
Megnyugtató érzés, ahogy a vállamra omlik. Vladot nem
találtam a teraszon, mikor keresni kezdtem. Mikor elkezdtem
keresni a lakosztályban, meglepett, hogy milyen hatalmas. Volt
még két háló, egy mozi, könyvtár, étkező, edzőterem, és egy
társalgó is.
Úgy tűnt, minden szobára egy− egy őr vigyáz, és
megkönnyebbültem, mikor ismerős arcokat láttam, mint Samir
és Petre. Meglepődtek, és én is, mikor megöleltem őket.
Nem láttam viszont Doriant és Alexandrut, és féltem
megkérdezni, hogy meghaltak, vagy Romániában maradtak.
Hogy ne rágódjak ilyen komor dolgokon, inkább a villában
gyönyörködtem. Olyan hatalmas volt, hogy nem akartam

141
elhinni, hogy egy szállodában vagyunk. Akkora volt, hogy akár
Vlad egykori várának egyik szárnya is lehetne.
Követni kezdtem az erő lüktetését, hogy végre megtaláljam
Vladot. Egy díszes nappaliban találtam rá, ahol többen is ültek a
kanapén, mind háttal nekem.
Mencherest könnyen felismertem hosszú fekete hajáról, ami
olyan egyenes, mint az enyém. Mellette egy szőke ült, aki biztos
a felesége.
Aztán egy lány, mellette egy rövid hajú, kopaszodó férfi, aki
annyira hasonlított…
− Gretchen, Marty – mondtam boldogan. – Nem tudtam, hogy
Vegasban vagytok.
Marty volt az első, aki felpattant a kanapéról, hogy
megöleljen.
Annyira örültem neki, hogy majdnem észre sem vettem Vlad
éles pillantását.
− A hullámok morajlásától nem csoda, hogy nem hallottál
minket. – mondta Marty, mikor elengedett.
Aztán a ruhámra meredt. – Ó, a pokolba – mondta zavartan. –
Összekentem a ruhádat.
Ránéztem a ruhám elejére, és megláttam a könnyei rózsaszín
nyomait. Ledermedtem.
Egy pillanatra nem láttam mást, csak meztelen combjaimat,
rajta Maximus nyomait, és majdnem elájultam.
A nővérem ebből semmit nem vett észre, mert a következő
pillanatban megölelt. Kicsit fásultan viszonoztam, de nem tett rá
megjegyzést.

142
 − Nem szar hely ez a villa, igaz? − kérdezte Grethen
jókedvűen. – A férjed döbbenetes helyre zárt minket!
A megjegyzése arra, hogy őt is bezárták, meghátrálásra
késztetett, ami lássuk be, nevetséges reakció volt.
A reakcióm, és a ruhámon lévő rózsaszín foltok miatt a
bűntudat szinte megfojtott.
− Leila – szólt Vlad halkan. – Minden rendben?
Grethen meg sem hallotta, megállás nélkül csacsogott arról,
hogy Vegas milyen csodálatos, meg hogy Vlad adott neki pénzt
játszani, Marty viszont alaposan végigmért.
− Nem tudja, ugye? – kérdeztem Vladot érdes hangon.
Vlad meginghatatlanul nézett rém. – Nem. Rád bízom, hogy
eldöntsd, tudja−e kezelni.
− Kezelni? − kérdezte Grethen, még mindig nem igazán
figyelve. – A játékpénzt? Ó, a pokolba! De még mennyire, hogy
tudom kezelni.
Néztem a kishúgom, aki annyi mindenen ment keresztül
anyánk halála óta. Az érzéseit komolytalanság és szarkazmus
mögé rejtette. Most nagyon boldognak tűnt, és átkozott legyek,
ha elrontom az örömét.
− Jó. – mondtam, és megpróbáltam minél jobban összehúzni
magam. – élvezd ki a pénzt. De ne tapsold el egy nap alatt!
− Persze nővérkém. – mondta, és adott egy gyors puszit az
arcomra.
Meg akartam érinteni az arcom azon a helyen, hogy ott tartsam
a puszit.
Nem Vlad volt az egyetlen ember, akiről azt hittem, hogy soha
többé nem látom.

143
 − Hol van apa? – kérdeztem majdnem normális hangon.
Grethen undorodva felhorkant. – A másik szobában. Még
mindig duzzog, nem hajlandó kijönni a szobájából. Arról nem is
beszélve, hogy még mindig dühös, amiért vámpír lettél.
Nem kellett volna másra számítanom tőle. Különösen, hogy
Grethennek, és Hugh Daltonnak fogalma sincs arról, amin
keresztül mentem, de a nyers lelki sebek miatt ez nagyon fájt.
Ostoba dolog, hogy felnőtt nő létemre ennyire megrázzon az
apám elutasítása, mintha még mindig kislány lennék. De így
van. Szíven ütött a dolog.
− Ó – mondtam, és bár semmitmondónak szántam, elfojtott
zokogásnak hangzott.
− Elegem van! – mondta Vlad. Hangja csak egy halk morgás,
majd felordított. – Hugh! − Hangjától megremegtek az
ablaktáblák.
− Vlad! Ne! – mondtam utána indulva. Nem lassított, és Marty
elkapott, megakadályozva, hogy utána menjek.
− Ne kölyök! – mondta Marty, valami lappangó sötétséggel a
hangjában. – Hugh az apád, ezért Vlad nem öli meg, de bármit
is tesz, az az ember ide fog jönni.
Grethen rám, majd a nyitott ajtóra nézett, amin Vlad szinte
átrobbant haragjában. – Mi folyik itt?
− Nem kell aggódnod – mondta neki Marty smaragdzölden
izzó szemeivel rá meredve.
Grethen üveges tekintettel bólintott. Döbbenten meredtem
Martyra, amiért hipnotizálta a húgomat.
Nem kellett szuperhallás ahhoz, hogy tudjam, Vlad mikor ért
apámhoz.

144
 Ráparancsolt: − Ülj le, fogd be a szád, és ne mozdulj!
Aztán megborzongtam, mikor meghallottam a saját
sikolyaimat, ezután Szilágyi gúnyos nevetését.
− Ne merj elfordulni! – kiáltotta, minden szót élesebben ejtve.
− Emiatt kell elszigetelten élnetek. Ettől védünk téged és
Grethent. Ez történt Leilával, mikor két hete elrabolták.
Több vérfagyasztó sikoly következett, amitől nem hallottam
mit mondott Vlad. Majd az átkozódásom következett, mikor azt
kiabáltam, hogy ezért mind fizetni fognak.
Ökölbe szorítottam a kezeimet, mert a fejemben folyamatosan
játszódtak a jelenetek, és újra átéltem az egészet, miközben
szilágyi nevetését hallgattam.
− Bármelyik pillanatban megölhették volna. – mondta Vlad a
sikolyaim közti szünetben, miközben azt javasolja épp Harold,
hogy kéne lenyúzni a bőrt a hátamról.
− Nem tudod, milyen érzés elveszíteni egy gyereket, de én
igen. Mikor meghalnak, minden hideg szó, amit kiejtettél, egy
seb a lelkeden, és minden elszalasztott pillanat olyan fájdalom,
ami soha nem múlik el.
Az újabb sikolysorozatot hallva meginogtam.
Marty átölelt. Vigasztaló szavait nem hallottam, mert a
fejemben folytatódott a horror.
− Azt hiszed rólam, hogy szörnyeteg vagyok? – folytatta Vlad.
– Te még nálam is rosszabb vagy. Az én gyermekemnek soha
nem kellett könyörögnie a szeretetemért, ahogy Leilának kell.
Gondolkodj el az indokaidon, mielőtt megint elutasítod őt.

145
 A sikolyaim megszűntek, ami azt jelenti, Vlad leállította a
felvételt, ugyanis még jó néhány percig eltartott, amíg a
valóságban végeztek velem.
Aztán szörnyű öklendezés hallatszott, és könnyezni kezdtem.
Vlad ráparancsolt, hogy hallgasson, de a vámpírhipnózis sem
tudta megakadályozni apámat, hogy a látottak miatt hányjon.
− Nem kellett volna. – suttogtam a könnyeimet letörölve.
− De igen, kellett. – mondta Marty acélos hangon. – Hugh szar
apa és szar férj volt, mióta megcsalta anyádat. Bár nekem állt
volna módomban ezt az arcába vágni, ahogy a férjed tette az
imént.
Grethen nem szólt semmit. Még mindig ugyanolyan
közönyösen nézett. Emberfeletti érzékelés nélkül is tudom, hogy
sem a felvételt, sem pedig Vlad kegyetlen kommentálását nem
hallotta.
− Minden, amit Vlad mondott egy gyermek elvesztéséről, igaz.
– folytatta Marty. – Mikor Verát elveszítettem, meg akartam
halni. Nyolcvan évvel később megadatott, hogy újra apa
lehessek. Soha nem helyettesíthetem az igazit, de szeretlek, mint
a saját húsomat és véremet, és olyan átkozottul hálás vagyok,
hogy élsz!
Letérdeltem, így a nyakába tudtam temetni az arcomat, és a
fülébe suttogtam, hogy én is szeretem őt. Aztán némán hálát
adtam istennek, hogy évekkel ezelőtt találkoztam annál a
kukánál Martyval, mikor ételt kerestem, és nem voltam más,
mint egy rémült tinédzser, aki nem érinthetett meg senkit, és aki
a képességeit próbálta kezelni.

146
 Ha a feltétel nélküli szeretetet nézem, ez az ember az apám,
akit éppen ölelek, míg az a másik csak egy vonakodó ál−apa.
Ekkor egy intenzív érzelemhullám öntött el, de olyan gyorsan
eltűnt, hogy nem tudtam értelmezni.
Felnéztem és láttam, hogy Vlad kifürkészhetetlen
arckifejezéssel figyeli, ahogy legrégibb barátomat ölelem.
− Sajnálom, hogy hallanod kellett – mondta megtévesztően
szelíd hangon. – Miután láttam, hogy esik neked a folyamatos
elutasítása, meg kellett mutatnom. Vagy ez, vagy olyat teszek,
aminek tartósabb következményei lettek volna.
Nem viccelt, mikor a rosszabbul járásról beszélt. Hiszen ő
Vlad a Karóba húzó, nem Vlad a Blöffölő.
Mencheres felállt, és most szólalt meg először, mióta bejöttem.
− Kira és én élni szeretnénk a szálloda nyújtotta szórakozási
lehetőségekkel. Nagyon örülnénk, ha Grethen és Marty
csatlakoznának hozzánk.
− Persze, remekül hangzik –felelte Marty. – Hagyjuk Leilát és
Vladot kicsit kettesben.
A húgom nem válaszolt. Még mindig közönyösen meredt
maga elé.
− Grethen – nézett rá Marty zölden villogó szemekkel. –
Ébredj fel.
Majd fesztelenül balra nézett és folytatta. – Szeretnél egy volt
fáraóval bulizni, akivel nem kell számolni a lapokat, mert
olvasni tud a gondolatokban?
− Ó a pokolba! De még mennyire! – mondta Grethen, szinte
futva az ajtóhoz izgatottságában. – Csak adjatok húsz percet.

147
 20. fejezet
− ÉHES VAGY? – KÉRDEZTE VLAD FÉL ÓRÁVAL
KÉSŐBB, miután mindenki elhagyta a villát.
Az voltam, de közben be akartam vallani a bűnömet, és ha
evés közben elmegy a bátorságom, lehet, hogy soha nem bírom
megtenni.
− Nem – feleltem, közben megacéloztam magam az
elkövetkezőkre.
Megmaradta mosolya, bár a tekintete összeszűkült. – Mindig
megérzem a bűntudat szagát, ha hazudsz nekem.
Akkor amióta megmentett egyfolytában bűzlök a bűntudattól.
− Értem. Éhes vagyok, de inkább beszélni szeretnék veled.
− Akkor nem – mondta, és intett, hogy kövessem, majd
elhagyta a szobát.
A kétségbeesett részem memorizálni próbálta a külsejét.
Ahogy az árulásra szokott reagálni lehet, hogy most látom
utoljára. Hátrasimította hullámos haját, megborotválkozott, de
már nőtt a borostája. Homok színű nadrág, és fehér ing van rajta.
A nyakánál kigombolva viselte. A ruha kiemelte izmos, karcsú
testét, amitől szexisebb volt, mint a legtöbb meztelen férfi.
− Ide – mondta, mikor a bárba értünk, és beállt a pult mögé, és
elővett egy zacskó vért.
− Ez meleg – mondtam meglepetten, mikor odaadta.

148
 − Van egy készülék, ami pontosan 40 fokon tartja. – mondta
elcsigázottan mosolyogva. – Nem mi vagyunk itt az első
vámpírok.
Elég széles vendégkörük lehet.
Lecsavartam a kupakot és ittam, mielőtt felmerült bennem a
gyanú. – Nem valószínű, hogy ezért megöltek valakit, ugye?
Vlad megvetően felnevetett.
– Nem. Ez a város bűzlik a kétségbeeséstől és a kapzsiságtól.
Bárhol találhattak önkéntes véradót. Messze jobb pénzszerzési
mód, mint amire egyébként kényszerülnének.
− Te tényleg nem szereted Vegast igaz?
− Miért kéne szeretnem? „ Ami Vegasban történik Vegasban
is marad!” Ez egy felhívás, hogy az emberek a kedvenc
perverziójukat gyakorolhassák.
− El tudnád egy kicsit ööö, küldeni az őröket? – kérdeztem
beharapva az alsó ajkamat.
Vlad románul kiadott egy parancsot, mire rögtön ajtók
nyitódását, majd csukódását hallottuk.
Most, hogy végre kettesben voltunk, megpróbáltam
összeszedni a gondolataimat, hogy kéne belekezdenem, de Vlad
szokás szerint rögtön a tárgyra tért.
− Miért nem akarod, hogy megérintselek? – kérdezte könnyed
hangon, amivel elvette a kérdés élét.
− Én, ah, vagyis nem – kezdtem dadogni.
− Először azt hittem, hogy nem tudod elviselni senkinek az
érintését, amit meg is értettem. – folytatta. – A gyerekkori
fogságom után évekig nem bírtam elviselni, ha valaki rám tette a
kezét. Az az igazság, hogy mind a mai napig megválogatom,

149
hogy ki érhet hozzám, és ha valaki az engedélyem nélkül
megérint, úgy érzem, hogy a szabadságomban korlátoz, és
iszonyú dühös leszek. Ezért értettem meg, mikor elhúzódtál az
érintésem elől. De amikor láttam, hogy a húgodat és Martyt
gond nélkül megöleled, rájöttem, hogy csak az én érintésemtől
irtózol.
Tátva maradt a szám, miközben több tucat gondolat kavargott
a fejemben. Most az egyszer azt kívántam, bárcsak ne lennék
vámpír, hogy kiolvashassa a fejemből az igazságot, és ne nekem
kellene elmondanom.
− A bűntudatot nem tudom elviselni, mikor megérintesz. –
mondtam végül. Látod? Szánalmasan rövid magyarázat.
A bárpultra tette a kezeit, és előre hajolt.
– Miért? Mert akkor nem kell beismerned, hogy Maximus
megerőszakolt?
Még mindig nem hisz nekem? – Megmondtam, hogy nem
tette.
Vlad mély lélegzetet vett, a szeme zöldre váltott. – Emlékszel,
hogy elmondtam, hogy megváltozik az illatod a bűntudat miatt,
amikor hazudsz? Leila, szerelmem. Ahányszor csak szóba kerül
Maximus, ettől bűzlesz.
Elfordultam, de a kezei hirtelen az arcomon voltak,
kényszerített, hogy rá nézzek.
− Komolyan gondoltam, mikor azt mondtam, hogy nem kell
erről beszélnünk, de nem tudtam, hogy folyamatosan hazudni
fogsz nekem, és magadnak is.
Kemény hangon beszélt, de az ujjai olyan lágyan simogattak,
hogy legszívesebben nekidőltem volna. – Lehet, hogy könnyebb

150
 úgy tenni, mintha egy barát, akiben megbíztál, nem tenne veled
ilyet, de végül ebbe belepusztulsz.
Nem tudtam megállni, és folyni kezdtek a könnyeim. Fölém
hajolt, és lecsókolta őket.
− Köztünk semmi nem változott. – lehelte a bőrömre. –
Szeretlek Leila, nem számit mi történt.
Becsuktam a szemem, és egy kiéhezett részem itta magába a
szavait. Észre sem vettem, hogy hozzá bújtam, amíg meg nem
éreztem, hogy a nyakába temetem az arcomat.
A keze lecsúszott a hátamon, és egyetlen mozdulattal a pultra
ültetett, és átölelt. Szerettem volna örökre így maradni, de a
hazugság falat emel közénk. Az egyetlen módja annak, hogy ez
ledőljön, ha elmondom mi történt, de ezzel a kapcsolatuk is
romba dőlhet.
− Nem Maximus tette miatt van bűntudatom. – mondtam
rákényszerítve magam. – Hanem azért, amit én tettem. Ő
pontosan azt tette, amit már elmeséltem neked, csak… nem
egyszer fordult elő, és másodszorra nem az akaratom ellenére
történt.
Megmerevedett és elhúzódott. Abban a pillanatban annyira
fájt, hogy a teste nem ér az enyémhez, mintha megütöttek volna.
− Magyarázd meg!
Felhúztam a lábam a pult tetejére, és átöleltem a térdemet.
− Alig maradt bennem vér, mikor Harold megnyúzott, és
Szilágyi éheztetett. Annyira éhes voltam, és olyan gyenge, hogy
nem tudtam arra koncentrálni, hogy kapcsolatba léphessek
veled. Ráadásul a próbálkozások tovább gyengítettek. Maximust

151
ritkán engedték be hozzám, és akkor is mindig figyelték, így
nem tudott nekem vért hozni… extrém színlelés nélkül.
Remegni kezdtem, de ha már belekezdtem, nem hagyhattam
abba.
− Elmondtam Maximusnak, hogy vérre van szükségem, ezért
azt mondta Szilágyinak, hogy megint meg akar dugni. Szilágyi
nem bánta, miután leégetted a házat dühödben az első alkalom
után. Nyitva hagyták az ajtót, és Maximus csak a
ragasztószalagot hozhatta be. Egy darabbal leragasztotta a
számat, a maradékot pedig ah, hmm, lejjebb tette. Aztán úgy
csinált, mint a felvételen, amit te is láttál, annyi különbséggel,
hogy levette a számról a ragasztót, és megcsókolt. Akkor
kérődzte fel a vért − amit előtte megivott− és a számba engedte.
Vlad halkan felmordult. Még jobban remegtem, és alig láttam
a könnyeimtől. – Olyan éhes voltam. Elkapott az evés-őrület.
Szívtam a száját, és még többért könyörögtem. A vér iránti
szükség átvette az irányítást, és nem érdekelt hol vagyok, kivel,
és hogy mit csinálok. – suttogtam a végére, és a már ismerős
szégyen, ami azóta is fojtogat, megint előjött. Most jön az a
rész, amit nem akarok bevallani. – Maximus végigjátszotta a
színjátékot, mintha örülne, hogy belehabarodtam, amit az őrök
nagyon viccesnek találhattak. Mikor vége lett, és az agyam újra
kitisztult, Maximus megkérdezte, hogy hozzon−e még vért
ugyanúgy.
Felemeltem a fejem, és egyenesen Vlad szemeibe néztem.
– Igent mondtam.
Engem nézett, a szemei olyan zöldek voltak, mintha tűz
világítaná meg őket. – És? – kérdezte.

152
 − És? – ismételtem hitetlenkedve. – Igent mondtam, nem
hallottad?
Annyira égetett a szégyen, szinte sikoltottam a kérdést.
Vlad várta a fojtatást, aztán a pultra csapott az ökleivel.
− Hacsak nem hagytál ki valamit, neked azért van bűntudatod,
mert úgy reagáltál a vérre, mint minden újszülött vámpír?!
Megmerevedtem. Arra számítottam a legkevésbé, hogy nekem
kell elmagyaráznom, hogy miért kellene dühösnek lennie rám.
− Egyetértek. Nem voltam felelős a reakciómért. De pontosan
tudtam mi lesz, mikor arra kértem Maximust, hogy még hozzon
vért. Tudtam, hogy a vér miatt valószínűleg megint úgy fogok
viselkedni, mint egy kurva. Azt is tudtam, hogy nem biztos,
hogy Maximus legközelebb is tudja használni a ragasztót, de
nem érdekelt. Csak azzal törődtem, hogy minél több vérhez
jussak, még ha ez azzal is jár, hogy megcsallak. Most már érted?
Megint morgott. Azt hittem, a visszafogott harag miatt, de
amikor leengedte az érzelmeit védő falat, nagyon
megdöbbentem.
− Ha nem hallom meg a fejemben az Abházia szót, még
mindig Szilágyi fogja lennél. Cat szellemei kerestek, de hetekre,
sőt lehet, hogy hónapokra lett volna szükségük, hogy
megtaláljanak téged. Addigra Szilágyi megölhetett volna, vagy
olyan testi vagy lelki kínoknak vet alá, amiből soha nem tudsz
felgyógyulni, amivel borzalmas gyötrelmet okozott volna
nekem. Továbbá Leila, nem érdekelne, ha megbaszott volna
Maximus, az összes őr, vagy maga Szilágyi, ha az eredménye
az, hogy vérhez jutsz annak érdekében, hogy elmondhasd
nekem, hogy hol vagy.

153
 Nem tudtam megszólalni. Nem amiatt, amit mondott, nem is a
vehemencia miatt, ahogy mondta, hanem az érzelmei miatt,
amik még most is hihetetlen intenzitással áradtak felém.
Egy cseppnyi vádaskodás sem volt benne. Ehelyett a
legvadabb fajta büszkeséget éreztem. Abban reménykedett,
hogy bármit, ami a túléléshez kell, megtennék, és most már
tudja, hogy megtenném.
Ha még lettek volna kétségeim, azok rögtön megszűntek,
mikor elkapott és megcsókolt. Mikor végre felemelte a fejét, a
testem lüktetett, a szám pedig szinte hólyagos volt a tűztől, ami
a testéből áradt belém.
− Különben is − mondta keményen. – Még ha az érzelmeim
sérülnének is, az nem a te hibád lenne. A tieid miattam sérültek.
Követeltem, hogy maradj a várban, az aurámmal elfojtottam a
képességedet, és én vettelek feleségül. Ha nem…
− Nem! – szakítottam félbe. – Soha többé nem akarom azt
hallani, hogy nem kellett volna elvenned. Szilágyi már azelőtt el
akart engem kapni, hogy mi ismertük volna egymást. Aztán
megint megtette, még azelőtt, hogy tudta volna, hogy szeretsz.
Ha nem vettél volna el, akkor is ugyanez történik.
Olyan intenzíven nézett rám, hogy szinte perzselt a tekintete.
− Talán. Nekem sok ellenségem van, és bár azt kívánom, hogy
mindet leverhessem, addig is ígérd meg, hogy bármit megteszel
annak érdekében, hogy túlélj. Magad mögött hagyod a
bűntudatot, a félelmet, és nem habozol soha többé. Ígérd meg!
− Oké – mondtam kissé hitetlenkedve. − A túlélés az első,
nem számit, mibe kerül. Megígérem.

154
 Elmosolyodott, miközben sokkal hidegebb érzelmek kezdtek
belőle feltörni. – Jó. Most, hogy bebizonyosodott, hogy a
képességed megint működik, akár használhatnád is őket, hogy
megtaláljuk Szilágyit, és végre megölhessük.

155
 21. fejezet
IZGATOTTAN UGROTTAM LE A PULTRÓL.
– Ó, a pokolba! Igen! Miért nem mondtad már a gépen?
Engem annyira lefoglalt a bűntudat, hogy eszembe se jutott.
Vladnak igaza volt. Ez felemésztett engem. Ha élet vagy halál a
tét, ilyesmit nem engedhetünk meg magunknak.
Kijött a bárpult mögül.
– A te túlélésed a legfontosabb számomra. Ha érzelmileg
sérültél volna attól, amiről azt hittem, hogy Maximus tett veled,
nem lettél volna abban az állapotban, hogy összekapcsolódj
Szilágyival.
A ruha alatt végigfuttattam a kezem a testemen, míg meg nem
találtam Szilágyi lenyomatát. Találtam Maximustól, és párat
Haroldtól, mikor a régi bőrömtől szabadított meg. Mikor végre
megtaláltam Szilágyi lenyomatát, elmosolyodtam. Annyira
önelégült volt, amikor rám tette a kezét. Élvezte a
tehetetlenségemet. Nos, most én vagyok az önelégült.
Vlad látta, hogy hol van a kezem. Nem szólt semmit, de
éreztem a dühét, mielőtt elzárta előlem az érzelmeit.
Nem tiltakoztam. Nem szerettem volna, ha bármi is megzavar,
miközben a kapcsolatot keresem azzal a férfival, aki annyi
fájdalmat okozott mindkettőnknek.
Meglepődtem, mert sokkal könnyebben elértem őt, mint
Vladot.

156
 Közös ellenségünk egy meredek úton autózott éppen. Egy
feltűnően jóképű, fekete hajú fiatal férfi ült mellette.
Talán tényleg a jóltápláltság a titka annak, hogy miért értem
el olyan nehezen Vladot – gondoltam, miközben kimentem a
villa konyhájába, elővettem a legnagyobb kést, és teljes erőmből
a nyakamba szúrtam.
Vlad a mozdulat közben ragadta meg a karomat, mielőtt
befejezhettem volna a halálos mozdulatot. Mindent beleadtam,
de Vlad kicsavarta a kést a kezemből, és áthajította a szobán.
− Hagyj békén! Ezt kell tennem! – próbáltam neki
megmagyarázni, de csak érthetetlen hangok jöttek ki a számon.
Nem bírtam beszélni.
Dühösen meredtem rá. Hát nem látja, hogy le kell vágnom a
fejemet? Most?
Válaszként akkora pofont adott, hogy a fogaim is
belefájdultak. A pofon miatti sokktól elvesztettem a kapcsolatot
Szilágyival.
Mintha egy álomból ébredtem volna fel. Rájöttem, hogy Vlad
letepert a konyha padlójára, mindent vér borit, mivel félig
lefejeztem magam, és őt is sok helyen megvágtam.
− A francba! – suttogtam, mikor végre meg bírtam szólalni,
mert a hangszálaim meggyógyultak. – Biztos ugyanazt csinálta,
mint Chyntiana. Egy varázslattal csapdát állított, ha megint
kapcsolatba lépnék vele, meghalnék.

157
 − Századszorra mondom, most már jól vagyok! – kiáltottam. A
másik szobából Vlad mindössze gúnyosan horkantott. –
Komolyan, engedj ki!
Nem válaszolt, csak az hallatszott, hogy valamiket vagy
kivittek, vagy behoztak.
Nos, én még nem készültem letenni a fegyvert. Úgy dolgoztam
fel az öngyilkossági kísérletemet, hogy nem foglalkoztam vele.
Ellenkező esetben az átélt traumák miatt teljesen szétesnék.
Vlad azt mondta, a túlélés az első.
A pánik, az önvád és a hisztéria ráér később is.
Vlad a saját módján dolgozza fel. Próbáltam kényelmesebben
elhelyezkedni, de ez lehetetlen volt, mivel a kád alján feküdtem,
rajtam egy zongora, valamint öt márványoszlop.
Nem tudom, hogy juthatnék innen ki, mivel ha Vlad meghallja
a próbálkozásomat, ezt a bájos gyűjteményt tovább bővíti.
Akkor már mozdulni sem tudnék.
Vlad nem feledkezett meg Mencheres telekinetikus
képességéről, aki minden mozdítható, hatalmas tárgyat
összeszedett a villában. Nem, Vlad egy egytonnás üzenetet
küldött, hogy nem lesz több kísérletezés. Igen, elértem őt, így
tudom, hogy mozgásban van egy fiatalember társaságába. De
még most sem tudom, hogy hova tart. Vlad nem hajlandó újra
próbálkozni, semmilyen biztosíték mellett sem.
− Nem tudhatod, hogy mi lesz, ha újra próbálkozol. Lehet,
hogy megint aktiválódik a varázslat – mondta, miközben pakolta
rám az oszlopokat. – Szilágyi jót nevetne a pokolban, ha a
megölése utáni ünneplés közben megölnéd magad a bűbáj miatt.

158
 − Chyntiana varázslata is elmúlt, miután megszakadt a
kapcsolat.– érveltem.
− Csak miután halálos sebet kaptál. – mondta Vlad röviden. –
Csak azért vagy életben, mert kaptál transzfúziót, meg
vámpírvért is.
− Akkor hadd kapcsolódjak Maximushoz. Valószínűleg
Szilágyival van.
− Miután megmentettelek vagy megölték, vagy valami
hasonlót csináltak vele. – felelte Vlad brutálisan. – Bármelyik is
igaz, a válaszom: Nem.
Jól érvelt, és én sem szerettem volna még egyszer
öngyilkossági kísérletet végrehajtani. De a tudat, hogy Szilágyit
ilyen könnyen megtalálhatnánk, iszonyúan dühítő volt. A
történtek után holtan akarom látni azt az embert. Igazán,
véglegesen halottnak akartam tudni, de a történtek után még
agyafúrtabb lesz. Több száz évig sikerült rejtve maradnia. Mi
van, ha megint ez lesz?
Végül – nekem óráknak tűnt − Vlad kiengedett a kádból.
Kicsit megmozgattam a hátamat, mert mikor a zongora landolt
rajta, egy csomó keletkezett, ami már nagyon zavart. Aztán
elkezdtem leporolni a ruhámat, de mikor végignéztem
magamon, abba is hagytam. Semmi értelme. Annyi vér borítja,
hogy egy kis por már nem számit. Mehet a kukába.
− Ez tönkrement. – mondtam, mielőtt felfoghattam volna
milyen nevetséges a megjegyzésem. Egy kukába való ruha a
legkevesebb azok után, ami történhetett volna.

159
 Vlad nem szólt semmit, csak óvatosan méregetett, mintha arra
készülne, hogy bármelyik pillanatban lecsaphasson rám, ha nem
megfelelően mozdulok.
− Pár óra múlva visszajövök. – mondta Mencheres, majd az
ajtó csukódása jelezte, hogy távozott.
− Visszamegy a többiekkel játszani? – kérdeztem inkább azért,
hogy megtörjem a feszült csendet, nem pedig azért, mert
érdekelt.
− Nem – mondta Vlad aránylag normális hangon. – Már
meséltem neked, hogy Mencheres jártas a sötét mágiában.
Képes megtörni Szilágyi bűbáját, csak még be kell szereznie
néhány dolgot.
Ledöbbentem. Ha Mencheres tudja, hogy kell megszabadítania
ettől a harakiri Mojotól. Akkor minek pazarolta az idejét
bútorhurcolásra Vladdal.
− Vegasban megkapja, amire szüksége van? − Imádlak
Vegas! Legszívesebben sikongattam volna örömömben.
− A sötét mágia nagyon is él, köszöni szépen. Hogy máshogy
magyaráznád Cirque de Solei legjobb trükkjeit?
Még soha nem láttam egyik előadásukat sem, így nem tudom,
mire céloz.
– Ez engem nem érdekel. Annyira megkönnyebbültem, hogy
Mencheres le tudja venni rólam a rontást, hogy azt el sem tudom
mondani.
Vlad mosolyának határozott éle volt. – Nem is kell.
Hát persze, hogy nem. Ha valaki megérthet engem, akkor ő az.

160
 − Míg Mencheres elintézi a bevásárlást, addig lemosom
magamról a vért. – mondtam egy féloldalas mosollyal. – Néha
nem árt egy kis szappan meg víz, ugye?
− Ne! – Mondta, mielőtt a zuhanyzó ajtajához ért volna a
kezem. Jobban is tette, hogy szólt, mert a következő pillanatban
iszonyatos forróságot éreztem, az üvegajtó meg olvadni kezdett.
Hátraugrottam, hogy kikerüljem a forrongó pocsolyát.
− Miért csináltad ezt? – kérdeztem.
− Betörted és fegyverként használtad volna az egyik szilánkot.
Most már nem tudod. Bemehetsz, de várd meg, amíg lehűl,
különben megégetheted a lábad.
Maradhatott volna, hogy lássa, nem készülök semmire az
üveggel.
De nem! Inkább elolvasztotta az ajtót. Ha ez nem bizonyította,
mennyire megviselte őt a mai nap, akkor semmi sem.
− Oké – mondtam kicsit remegő hangon. – Talán legközelebb
a tükröt találod meg?
Mosoly helyett már szinte vicsorgott. – Megtaláltad te már
rendesen.
Az érzelmeit sikerült megfékeznie, de a szemei olyan zölden
izzottak, hogy csak csatában láttam eddig ilyennek. Abból,
ahogy az aurája tekergett, szembetűnő volt, hogy alig bírja
visszafogni magát valami drasztikus lépéstől.
Úgy látszott őt is ugyanúgy megviselte az elmúlt pár hét, mint
engem, és ez volt nála az utolsó csepp a pohárban.
Odamentem hozzá, óvatosan kerülgetve a még mindig olvadó
üveget. Átöleltem és a fejemet a mellkasára hajtottam.

161
 A teste sokkal melegebb volt a megszokottnál, mintha csak
nagy erőfeszítések árán tudta volna magában tartani a tüzet.
Talán még jót is tett neki, hogy elolvasztotta az üveget.
Nos, én ennél egy jóval hatékonyabb és kellemesebb módját
tudom a feszültség levezetésének.
− Úgy sem tetszettek azok az ajtók – suttogtam a mellkasába.
– Ez az új, nyitott sokkal szebb, ha engem kérdezel.
Nem igazán nevetett, de ez állt hozzá a legközelebb, mióta
megtámadta Szilágyi rejtekhelyét, hogy megmentsen.
Aztán átölelt, és én boldogan hunytam le a szemem.
− Az üveg már nem éget meg – folytattam a mellkasát
csókolgatva az ingen keresztül – és szükségem van egy
zuhanyra is.
Felmordult, miközben felkapott, és lábnyomokat hagyva a
még mindig meleg pocsolyákban, a fürdőbe vitt. Odabent
megnyitotta a csapot, és a víz alá lépett. Felemeltem a fejemet,
és hagytam, hogy a víz lemossa az arcomról, és a nyakamról a
vért.
A víznél is melegebb ujjak gombolták ki a ruhámat, majd egy
tűzforró száj a nyakamtól a melltartómig égő nyomvonalat
hagyott. Az agyarai kivillantak, és a melltartóm leesett a ruhám
mellé, ami vizes kupacként hevert a lábamnál.
Felnyögtem, mikor a szája rázárult a mellemre, perzselő érzés
volt mikor a fogaival megkarcolta a mellbimbómat.
Belekapaszkodtam, és közelebb húztam. Nem harapott meg, bár
nagyon vágytam rá. Ehelyett a fogaival csipkedte, szopta a
mellemet, amíg ugyanolyan intenzitással lüktetett, mintha
megtette volna. Fel akartam húzni a fejét, hogy megcsókoljam,

162
 de a kezeimet a hátam mögött leszorította. Mikor a másik
mellemmel kezdett ugyanolyan szenvedéllyel foglalkozni,
felhagytam az ellenkezéssel. Mire felemelte a fejét, a víz
lemosta rólam a vért.
Nagyon lassan engedte le a karját, így a testem végigcsúszott a
testén, mire a lábam a földre ért.
Egész idő alatt csókolta a mellemet, a vállamat, a nyakamat.
Mikor végre a számhoz ért, a csók inkább kemény volt, mint
érzéki. Mintha már régen túllépett volna a szenvedélyen valami
sokkal erősebbé változtatva azt.
Beletúrtam a hajába és kinyitottam a számat, hogy
elmélyítsem a csókot. Az íze sötét fantáziák keveréke volt, ami
után elmondhatatlanul sóvárogtam. Nem volt elég, hogy a
nyelve az enyémmel csatázott vagy, hogy a szám felszakadt a
csókja intenzitásától. Többet akartam. A torka mélyéről
elnyögött, mikor felsértettem a nyelvét, így a vérét tudtam
szopni, de ez csak még tovább növelte a szükségemet.
Eltépte tőlem a száját, − túl hamar – és tovább húztam a haját,
hogy az ajkait visszaszerezzem.
Másik kezével türelmetlen mozdulattal letépte a ruhám
maradékát, és a bugyimat.
Felszisszentem, mikor a szemébe néztem, és megláttam a
benne tomboló éhséget.
− Vlad. – Esdekelve mondtam a nevét. Jobban akartam őt,
mint bármi mást.
A ruhája átázott, de mikor elkezdtem kigombolni, elkapta a
csuklómat, aztán megszorította a derekamat, mikor elém térdelt.

163
 − Leila. − A nevem morgásnak hangzott, amitől
megborzongtam.
Aztán a szája megérintette a hasamat. Mikor lejjebb csúszott, a
borzongást remegés váltotta fel. Minden gondolat kiröppent a
fejemből, mikor a nyelvével dolgozni kezdett rajtam.
Nem is tudtam megszólalni, miközben tovább nyalta, szopta,
ásta és érzékien kínozta a testemet.
Nem tudtam megállni, megmarkoltam a haját, és még
közelebb rántottam a fejét. Mikor még mélyebbre hatolt a
nyelve, az örömtől felzokogtam.
Az extázis után úgy éreztem magam, mint az üveg, amit
megolvasztott. Az egyik pillanatban még szilárd voltam, a
következőben pocsolyává váltam a szenvedélyétől.
Homályosan érzékeltem, hogy megtart, miközben nedves
ruhák csapódását hallottam a lábaimnál.
Aztán felkapott, és kivitt a zuhany alól. Alig érzékeltem a
matrac rugózását magam alatt. A szája már az enyémen is volt,
mielőtt kimondhattam volna a nevét. A forró, meztelen teste már
túl sok volt az érzékeimnek.
A bőre olyan forró volt, arra számítottam, hogy a testünkön a
víz gőzzé változik. Mikor megmozdult a lábam között a testem
felfelé ívelt.
A szája elnyelte a kiáltásomat, miközben belém hatolt.
Leengedte az érzelmi pajzsait. Egy pillanatra megdöbbentett az
öröme és szenvedélye. Szinte fuldokoltam a vadságában, és nem
tudtam eldönteni, hogy amit érzek az az enyém vagy az övé.
Minden egyes lökéssel erősödtek az érzések, míg el nem
vesztem bennük. Annyira mélyen összefonódtunk, hogy már

164
 nem két emberként éreztünk, hanem eggyé olvadtunk. A saját
örömöm Vladba szállt, aztán vissza hozzám az övével együtt. És
ez így ment körbe−körbe.
Még mélyebbre hatolt, és én elragadtatottan szorultam még
jobban köré. Még gyorsabb tempóra váltott, néha lassított, de
csak azért, hogy hallja a könyörgésemet.
Mikor végül engedte magának, hogy elélvezzen felkiáltott,
ami engem is átlendített újra.
Lefeküdt és magához húzta a még mindig remegő testemet,
kifésülte a hajamat az arcomból.
Az érzelmeink még mindig össze voltak fonódva, és
megértettem, hogy ha Szilágyi megölt volna, az egész világot
felégeti, ha ez kell ahhoz, hogy megfizessen neki.
Soha nem szerettem még jobban, mint ebben a pillanatban, de
egy kis részem meg is ijedt, mivé válna Vlad, ha én meghalnék.

165
 22. fejezet
A HAJNAL MÁR NINCS MESSZE.
Éreztem, ahogy kezdenek elnehezülni a végtagjaim. Persze ezt
a túlzott kielégültség is okozhatta, mert Vlad még jópárszor a
csúcsra juttatott.
Álmosan simogattam a testét, mikor egy léleklenyomatot
éreztem, ami úgy csapott le rám, mintha nyakon öntöttek volna
egy vödör jeges vízzel.
− Elfelejtettem valamit elmondani. – mondtam, majd szidni
kezdtem magam a tapintatlanságom miatt. Így nem lehet
elkezdeni egy ilyen beszélgetést Leila!
− Mit? – kérdezte. Bár a hangja normális volt, a pajzsait
visszaengedte.
Becsuktam a szemem, amíg magamban káromkodtam.
− Először is elnézést kérek, amiért nem mondtam el már
korábban. Nem felejtettem el, tényleg, csak… nos, elég sok
minden történt, mint tudjuk, és…
− Mit? – ismételte, ezúttal élesebben.
Kinyitottam a szememet, és nem lepődtem meg, hogy a
vallatós tekintetével nézett a rám. Ez a kemény, kérlelhetetlen
tekintet azt mondta, hogy nem éri be kevesebbel, csak az
igazsággal, a teljes igazsággal és csakis a színtiszta igazsággal,
amit el is akartam mondani egyébként.

166
 − Claráról van szó. – mikor nem reagált, máshogy mondtam. –
Az első feleséged Claráról.
Egy pillanatra elkerekedett a szeme, de még mindig nem
villogott zölden. − Mi van vele?
Nem tudtam, hogy miért, de újra megérintettem a nyakát a
lenyomatnál, mielőtt beszélni kezdtem. Most először éreztem,
hogy bár meghalt és sok kor letűnt azóta, a lenyomat mégis erős
volt. Az idő soha nem fogja teljesen eltörölni ezt a szerelmet.
− Mikor Szilágyi megtalált, azt mondta, úgy fog megölni
engem is, mint az első feleségedet.
− Clarát nem megölték. Öngyilkos lett. – mondta Vlad
ugyanabban a tagadásban, mint amivel engem vádolt.
Elengedtem a nyakát.
– Szilágyi azt mondta, hogy törölte mindenkinek a
memóriáját, és gondolj csak bele. Azt akarta, hogy Clara
„öngyilkosságának” a gondolata megtörjön téged… ezért lökte
le a várfalról. Mivel úgyis meg akart ölni, nem volt oka hazudni.
Vlad nem szólt semmit. Az érzelmeit még mindig elzárta
előlem, de a merev testtartása mutatta, hogy nehezen birkózik
meg azzal, hogy át kell értékelje mindazt, amit az elmúlt ötszáz
évben hitt.
Ha emberek lettünk volna, visszatartott lélegzettel vártam
volna, hogy mit mondd. Annyira szerette az első feleségét, hogy
a legnagyobb bűnének a nő öngyilkosságát tartotta.
Különben is, ismerve az érzéseit, Vlad már eddig is kötélen
egyensúlyozott az indokolt bosszú és a pszichotikus rögeszme
között Szilágyit illetően. Vajon ezzel rosszabbat tettem?
Így belegondolva, talán nem kellett volna elmondanom.

167
 − Még ha nem is volt oka hazudni, egyszerűen képtelen
vagyok hinni Szilágyinak. – mondta végül. – Legalább ebben az
esetben nem is kell. A képességeddel képes vagy
megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól.
Meglepetésemben nagy levegőt vettem. – Így jártál! –
gúnyolódott a belső hangom. – Csak szóba kellett hoznod az
első feleségét. Most már azt is tudod, hogy többre tartja a
bosszút, mint a te életedet.
− Rendben – mondtam akadozva. Igyekeztem elhallgattatni a
ribancot, és gyakorlatiasan gondolkozni. – Már eltüntetted a
fegyvereket a villából, úgyhogy elég biztonságos lehet, hogy
megpróbáljak megint kapcsolódjak Szilágyihoz.
− Nem Szilágyihoz! – a pajzsain rés keletkezett, így
megéreztem a benne kavargó dühöt és frusztrációt, ami
keveredett a sajátommal. – Nem kapcsolódhatsz hozzá újra
Leila!
− Még hányszor mondjam el? – Az érzései fenyítést ígértek,
de én hatalmas megkönnyebbülést éreztem. – Kapd be! –
vágtam vissza a belső hangomnak.
− Úgy értettem, hogy Clarához kapcsolódj. – folytatta Vlad,
aki nem volt tudatában a fejemben zajló skizofrén csatának. – A
csontok révén olvasni tudsz egy ember halálában. Azt akarom,
hogy nézd meg az övét, és mondd el, hogy ugrott vagy lökték.
− Megtartottad a csontokat? – még tőle is furcsa ez a
szentimentalizmus.
Furán nézett rám. – Nem, de emlékszem hol van eltemetve.
− Oké – mondtam, de vajon miért hangzott annyira
lehangoltnak ez a szó?

168
 Vlad megragadta a takarót, amit az ágy végére rúgott, és
betakart vele. Meg akartam kérdezni, hogy miért, de a szám már
nem működött, a látásom is elhomályosult, de éreztem, mikor
homlokon csókolt.
− Aludj jól – mormolta.
Ha még mondott is valamit, már nem hallottam.

Az első tudatos pillanatomban megéreztem a láncokat a

lábamon és a karomon. Hirtelen azt hittem, hogy még mindig
Szilágyi fogja vagyok.
Aztán kinyitottam a szemem, és megláttam a fejem fölött a
kristálycsillárt és a tőlem pár méterre ücsörgő Vladot.
Hirtelen megkönnyebbülésemet felváltotta a zavar. Miért
voltam megláncolva? És a szoba miért nézett ki úgy, mintha egy
rock sztár bulizott volna itt egy héten keresztül?
− Mi folyik itt?
Vlad felállt, miközben végig azzal a merev, szinte ragadozó
tekintetével nézett rám.
– Nem emlékszel?
Ez nem hangzik túl jól. A szoba egy romhalmaz, engem pedig
leláncoltak.
− Nem – suttogtam.
Az ágyhoz lépett.
A láncaimat további megerősítés gyanánt négy helyen a
padlóhoz rögzítették. A szoba számla csillagászati lesz, bár nem
ez a legnagyobb gondunk.
− Ha nem emlékszel, az azt jelenti, hogy a varázslat
kényszerített arra, hogy álmodban cselekedj. – mondta

169
megérintve a láncaimat, de nem vette le őket. – Van értelme,
mert csak nemrég lettél átváltoztatva, és erősen hat rád a hajnal.
Néztem a törött bútorokat, és a mély vágásokat a falakon.
Aztán megértettem!
– Ezt én csináltam?
− A legtöbbet. – mondta, a tekintetét nem vette le rólam. –
Néhányat én, miközben dulakodtunk. Meg akartál ölni, amikor
meg akartalak akadályozni abban, hogy öngyilkos légy.
Gyomrom annyira összeszorult, hogy fájt. – Megpróbáltalak
megölni.
Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Ezt rögtön egy másik érzés
követte, ami olyan erős volt, hogy elkezdtem rángatni a
béklyókat.
A keze rögtön a hasamon volt. – Mi a baj?
– Mi a baj? – Őrült mód kezdtem nevetni. Megpróbáltam
megölni ez rossz és emiatt rosszul vagyok.
− Leila. – A hangja keményen csattant, a szemem rögtön
kipattant. Aztán rögtön be is csuktam az önutálattól.
− Tudom, hogy önszántadból soha nem akarnál ártani nekem.
Ezt a varázslat tette, tehát ne legyen bűntudatod. Mint már
említettem, erre nincs időnk.
A nyers utasításnak nem kellett volna megvigasztalnia, mégis
ez történt. A kezét a hasamon tartotta, és a kezéből úgy áradt
belém a meleg, mintha vastag takaróval takart volna be.
Bólintottam, miközben igyekeztem kipislogni a szememből a
könnyeket. Aztán vettem néhány mély lélegzetet, hogy
megnyugodjak.

170
 − Biztos álmomban kapcsolódtam hozzá − próbáltam rájönni,
hogy mi az, amire nem emlékszem. – Még soha nem csináltam
ilyet mással, de a lenyomata még rajtam van, és nem volt rajtam
a kesztyűm.
− Ez is eszembe jutott – mondta és megfogta a láncokat. – Ez
a másik oka ezeknek.
Ránéztem a láncokra, majd a mély vágásokra a falban. Az
elektromos ostor nyomai. A jobb kezem most még csak nem is
szikrázott, de biztos, hogy még tele vagyok elektromossággal.
Még szerencse, hogy nem vágtam le vele Vlad fejét. Végtére
is, ő nem akart engem megölni, így elég nehéz lehetett neki
védekeznie a támadásaim ellen.
− Ne vedd le ezeket! − mondtam rekedten. Pánikkal töltött el a
gondolat, hogy a fogság után ezek rajtam vannak, de inkább
boruljak ki, minthogy újra megpróbáljam bántani.
− Nem lesznek sokáig rajtad. – mondta. A közelsége
csökkentette a bűntudatomat és a félelmemet.
− Mencheres meg fogja törni a bűbájt.
Nem tudatosult bennem, hogy mennyire feszült vagyok, amíg
a kijelentése után leeresztettem, mint egy kipukkadt léggömb.
− Be tudta szerezni, amire szüksége van?
Az ajtó felé pillantott.
– Igen, a közeledő léptekből ítélve ébren van, és készen áll
elkezdeni.

171
 23. fejezet
NEM AKARTAM TUDNI, HOGY MENCHERES MIT
ügyködik a tűzhelynél.
Patkányfarkat és denevérszárnyat képzeltem magam elé,
valószínűleg azért, mert túl sok ilyen filmet láttam.
Igazából nem hittem, hogy Mencheresnek órákba telt volna
ilyen dolgokat beszerezni.
Az illatok alapján inkább valamilyen gyógynövény főzet
készült, nem rágcsálópörkölt.
Örültem, hogy eltűntek a láncaim, bár ennél rosszabbat is
megérdemeltem volna. Továbbá még mindig rágott a bűntudat,
és igyekeztem sakkban tartani a fogság okozta sokkot is. Még
nem volt időm feldolgozni, és az előbbi leláncolás csak rontott a
helyzeten.
Vlad megérezhette rajtam, mert azt mondta, hogy
Mencheresnek csak pár óra alvást engedélyezett, nem akart
sokáig leláncolva tartani.
Ezt megelőzően Mencheres akadályozta meg, hogy ártsak
Vladnak, mert neki csak erőszakkal sikerült volna.
Amíg vártuk, hogy Mencheres elkészüljön, Vlad végig lazán
tartotta a jobb kezemet. Tudtam, hogy azért fogja, ha a varázslat
megint beindulna, időben elkaphasson, de vigasznak is szánta.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy csak mi hárman vagyunk
a villában.

172
 Emiatt egyáltalán nem aggódtam. Ha megint tombolni
kezdenék, Vlad is elég lenne, hogy leállítson. Mencheressel az
oldalán, nevetségesen alulmaradnék.
Az őrök azért nem maradhattak, mert nem akarták, hogy bárki
megtudja, hogy Mencheres mire készül. De ez felvet egy másik
kérdést.
− Ha a mágia a vámpírtársadalomban törvénytelen, és
Mencheressel együtt mindhárman bajba kerülhetnénk, ha
lebuknánk, akkor nem értem, hogy miért nem jelentjük
Szilágyit, aki szintén használt mágiát.
Mencheres ferdén rám nézett, majd visszafordult a
kotyvalékához. – Ugyanazért, amiért a legtöbb ember sem hívja
fel a hatóságokat: a következmények nem érik meg az esetleges
támogatást.
Vlad, mint mindig, most is közönyös volt. – A Törvény Őrei
csak akkor hinnék el, hogy bűbáj alatt állsz, ha a szemük láttára
megölöd magad. Csak így szolgáltathatsz bizonyítékot.
− De hát ezzel elérné a célját! – mondtam rémülten.
Vlad felmordult. – Pontosan.
Frenetikus. A Törvény Őrei használhatatlanok, sőt még mi
kerülnénk bajba, ha megtudnák, hogy vissza akarjuk fordítani a
varázslatot. Nem csoda, hogy Vlad és Mencheres nem rohant
lélekszakadva hívni a vámpír 911−et.
− Szilágyi is tudja ezt, igaz? – kérdeztem felnevetve. – Nem
csoda, hogy simán használja, és nem fél a következményektől.
Tudta, hogy nem tehetünk ellene semmit.

173
 − Azt azért nem mondanám. – felelte Vlad és a tekintete zöld
lett. – De mielőtt ezzel foglalkoznánk, először téged kell
megszabadítani.
− Végre elkészült. – mondta Mencheres, és még egyet kavart a
löttyön. Aztán a barnás trutyit egy műanyag pohárba töltötte.
− Igyál!
A poharamat a bal kezembe vettem. Vlad még mindig fogta a
jobbat, és látszott rajta, hogy nem is szándékozik elengedni.
A keveréknek sár színe, és virágoskert meg föld szaga volt.
Mencheres úgy nézett rám, mint egy szakács, aki várja a
kóstolót, miközben én egy kicsit megfújtam a pohár tartalmát,
hogy lehűtsem.
Miután belekortyoltam, a gyomrom jobban felfordult, mint
mikor megtudtam, hogy meg akartam ölni Vladot.
Ki akartam köpni, de nem bírtam kinyitni a számat, mintha
összeragasztották volna valami láthatatlan eszközzel.
− Lenyelni – mondta Mencheres hirtelen keményebb hangon.
– Az egészet meg kell innod annak érdekében, hogy megtörjön a
varázslat.
A gyomrom még mindig olyan volt, mintha egy aprító
igyekezne feldarabolni, de átkozott legyek, ha hagyom, hogy
egy pohár undorító lötty álljon köztem és a szabadság között.
Bólintottam, mire Mencheres láthatatlan „keze” megbillentette
a fejemet, és úgy tartotta, amíg le nem nyeltem az egészet.
Égtek az ereim, mintha ezüst került volna bele, és többször
vissza kellett nyelnem a hányást, de végül elfogyott.
− Ez nem is volt… olyan rossz. – lihegtem. Még mindig
küzdöttem a szörnyű hányingerrel.

174
 – Szerinted… Nem tudtam folytatni. Iszonyatos agónia fogott
el. Minden sejtem égett. Nem éreztem mást, csak a hihetetlen,
elmondhatatlan fájdalmat, amitől összeestem a konyhában.
Még mindig sikoltoztam, mikor magamhoz tértem a konyha
padlóján. Mencheres előttem guggolt, Vlad pedig hátulról ölelt.
−… a pokolba. Hiszen kék lett! – hallottam Vladot vicsorogni
az utolsó sikolyom mellett.
Mikor felfogtam a szavait, megnéztem a karomat, és tényleg!
Kék lett a bőröm. A lábaim kilátszottak a hosszú ruha alól, azok
is kékek voltak. Az acélfelületen láttam, hogy az arcom is kék.
Úgy festettem, mintha én lennék Mistique fekete hajú változata.
Az egykori fáraó elnyúlt ábrázatát látva, biztos, hogy ennek nem
lett volna szabad megtörténnie.
− Ez… váratlan. – suttogta Mencheres.
− Fejtsd ki – mondta Vlad a leggyilkosabb hangját használva.
Mencheres hitetlenkedve rázta a fejét.
– Ez azt jelenti, hogy a gyógymód nem törte meg a bűbájt.
Ilyen még sohasem fordult elő. Aki ezt csinálta, az húst használt
a húsból, és vért a vérből. Mivel Leila vámpír, ez leginkább egy
nekromanta tehette. Ez a varázslat túlmutat a képességeimen.
Nem láttam Vlad arcát, de a hangján hallatszott az alig
kontrollált harag. Vagy hitetlenkedés.
− Te lidérceket szabadítottál ki a halottak csontjaikból,
megidézted az alvilág révészét, ez mégis meghaladja a
képességeidet?
Mencheres Vladot nézte, de mivel ő a hátam mögött állt, olyan
volt mintha rám is bámulna. – Igen.
Vlad sziszegve sóhajtott, amitől meglebbent a hajam.

175
 Percekig nem szólalt meg, ahogy Mencheres sem.
Most, hogy enyhült a fájdalmam, akadt egy kérdésem.
− Ha te nem tudod megtörni, akkor ki?
− Csak a halál. – mondta, még mindig hitetlenkedve. Nehezen
dolgozta fel, hogy valami kifogott rajta is. – Nem csak a halál. –
korrigálta megnyugtató módon. – A nekromanta halála is
elegendő lehet. Mivel a kúra nem a várt módon hatott, és kék is
lettél, egyértelmű, hogy a saját húsodat és véredet használták az
igézethez, valamint a nekromantáét is, így a halála megtöri a
varázst.
Vlad halkan, ördögi hangon szólalt meg.
– Mindannyian tudjuk, hol jutott az a nekromanta a húsodhoz
és a véredhez. Ez megmagyarázza, hogy Szilágyi miért nem
küldte el az első csomagban az összes lenyúzott bőrödet.
Megborzongtam. Mintha a nyúzás maga nem lett volna elég
rossz, most még azt is magam előtt látom, ahogy Vlad megkapta
azt a bőrdarabot. Most már tudjuk, hova lett a többi része.
− Ez kizárja Cyntianat. – mondtam, próbálva megszabadulni
az emlékektől. A vár támadásakor Szilágyi őt is megölte.
Vlad elém lépett, és felállított. – Ha még élne, akkor is
tudnám, hogy ő nem lehetett. Ahhoz, hogy egy vámpírt így tudj
irányítani, hatalmas erődnek kell lennie.
A nekromancia erősebb a varázslatnál? Ha nem a saját
szememmel látom, nem hittem volna el.
− Ahogy én sem. – mondta Mencheres is.
Vlad megvakargatta heges állát. Nekem már nem voltak meg a
hegeim, és erről eszembe jutott valami.

176
 – Akkor kezdődött ez az egész, mikor Szilágyi megnyúzott, és
az új bőrömmel kapcsolódni kezdtem hozzá. – mondtam halkan.
Vlad abbahagyta a járkálást, hozzám lépett, és a hasam aljához
tette a kezét. – Ha a lényeglenyomatra utalsz, azt már
megoldottam kora reggel, mikor eszméletlen voltál.
Ez megmagyarázza az égett bőr bűzét, ami elárasztotta a
szobát, mikor magamhoz tértem.
− Nem csak ott. – mondtam rekedten. – Az egészet. A
varázslathoz sok húst és vért használtak. Ha eltávolítunk
ugyanannyit, vagyis az egészet újra, talán… tompíthatjuk a
hatást. Aztán az új bőrömet bevonhatod az auráddal, ami még
egy réteg védelmet nyújt, mert nem tudok még véletlenül sem
Szilágyihoz kapcsolódni, és tovább rontani a helyzeten.
Egy normális ember zsigerből elutasította volna az
ajánlatomat, mert amit ajánlottam az hátborzongatónak
hangzott, és még Harold tetténél is rosszabb volt, és nem
kétséges, hogy fájdalmasabb is.
Vlad nem tiltakozott felháborodottan. Csak bámult rám
azokkal a réz színű szemeivel, és magában felsorakoztatta az
érveket és ellenérveket.
Már döntöttem. Valóban gyötrelmes lesz, de Vlad
hatékonyabb volt a tűzzel, mint Harold a késeivel. Ráadásul, ha
figyelembe vettem, hogy már megpróbáltam megölni őt, − és
talán újra megpróbálnám, − ezzel a fájdalommal olcsón
megúszhattam.
Vlad végül elfordult tőlem, és Mencheresre nézett. Egyetért
velem?
Mencheres szánakozva nézett rám, ezzel megkaptam a választ.

177
 Vlad az egyik kezével még mindig a hasamat fogta, a másikkal
megsimogatta az arcomat.
Aztán elállt, és engem is felemelt. – Majd hajnalban csinálom,
mikor elveszted az eszméletedet. – mondta érzelemmentes
hangon. – Így is lehet, hogy a fájdalomtól magadhoz térsz, mert.
láttam már ilyet.
Úgy érti, hogy csinált már ilyet? – döbbentem meg, de nem
mondtam ki hangosan. Nekem eszembe sem jutott, hogy
megvárhatjuk, míg elájulok, de bármit, ami megkönnyíti a
dolgot, díjaztam.
A nyúzás után az égetés enyhén szólva ijesztő kilátás volt, de
ha ezzel megszabadulok a varázslattól, akkor jöhet a grillezés.
Mosolyt erőltettem az arcomra, mutatva, hogy nem gondoltam
meg magam.
− Nos, megvannak a terveink reggelre. Addig mit akarsz
csinálni?
Vlad rám nézett, az érzelmi pajzsai, amit megmentésem óta
felhúzva tartott, repedezni kezdett.
Végre halványan elmosolyodott.
− Ugyanazt, amit a legtöbb ember, ha Vegasba jön.
Összeházasodunk. Vártam a poént. Mikor nem jött, zavaromban
dadogni kezdtem.
− De mi már… úgy értem. Ó, oké. Nem vámpíresküvő volt, de
most nem alkalmas. Vagy igen?
Vlad Mencheresre pillantott. – Soha nem akar egyerérteni,
mindig vitatkozik, mikor javasolok neki valamit.
− Komolyan beszélsz? – kérdeztem.

178
 Vlad a szemeit forgatta. – Igen Leila, komolyan beszélek. Azt
akarod, hogy megint letérdeljek eléd?
− De hát kék vagyok! – mondtam döbbenten.
− A szín pár óra múlva el kell, hogy halványuljon. – mondta
Mencheres kihátrálva a szobából. – Nem mintha Vlad népéből
bárki is megjegyzést merne tenni.
Vladra meredtem, és láttam a tekintetében a nyers
elhatározást.
− Te is tudod, hogy a feleségemnek tartalak, mióta csak
elvettelek, de az emberi esküvő volt. A vámpírtársadalom azt
nem ismeri el. Olyan nekik, mint egy eljegyzés. Ember voltál
még akkor, és nem volt véreskü, de most már vámpír vagy, és
nem akarok tovább várni. Azt akarom, hogy mindenki tudja,
hogy a feleségem voltál, és mindig az is leszel.
Megfogta a kezemet és ráhúzta a vastag aranygyűrűt, amit
nem láttam azóta, mióta Szilágyi elfogott.
− Mikor ezt visszaküldték a bőröddel együtt, megfogadtam,
hogy ha életben vagy, mikor megtalállak, ez visszakerül az
ujjadra. – mondta mély, zengő hangján. – Hónapokkal ezelőtt
elérted, hogy megkérjelek. Most nem kérdezlek, hanem
utasítalak, hogy igent kell mondanod, és az örökkévalóságig az
enyém kell, hogy legyél.
Néztem a gyűrűt, ami annyira szikrázott, hogy szinte észre
sem lehetett venni, hogy kék a bőröm. Aztán Vladra néztem. Az
arckifejezése sötétebb volt, mint eddig bármikor, és erősen
markolta a kezemet. Bizonyos szempontból félelmetesebb volt,
mint az első nap, mikor megismertem.

179
 Vlad szerette az életet, veszélyesen és teljes fordulattal, mint
ahogy arra figyelmeztetett is.
Viseltem a következményeit, de az ember csak egyszer lehet
szerelmes, és az érzéseim nem változtak.
Erre a kérdésre csak egyetlen válasz létezik.
– Igen. Tegnap, ma, örökre… igen.

180
 24. fejezet
AZ ELSŐ ESKÜVŐNK A KASTÉLY BÁLTERMÉBEN volt
kétezer vendéggel. Mindenütt virágok voltak és méhviasz-
gyertyák. Fehér ruhát viseltem Vlad pedig vörös−fekete
palástot, amiben úgy festett, mint egy király.
Ezúttal a villában voltunk, rajtam pedig egy egyszerű kék
ruha. Szerencsére a bőröm már nem volt kék, − ahogy
Mencheres ígérte, − egy óra múlva eltűnt a szín.
Vlad fekete nadrágot és kabátot vett fel, a sötétséget csak
hófehér inge törte meg.
A tanúk a nővérem, Marty, Mencheres, Kira és vagy két tucat
őr volt. Vlad vagy nem hívta meg apámat, vagy ő nem volt
hajlandó eljönni.
Az éljenzés helyett, ami legutóbb fogadta a ceremódiát, most
mindenki szinte kísérteties csendben állt.
Vlad elővett egy kést, amiből csak fél centi maradt, miután
letörte a többi részét. Láttam, hogy néhányan felvonják a
szemöldöküket, de csak Vlad, Mencheres és én tudtuk, hogy
miattam kellett ezt az óvintézkedést megtenni, nehogy megint
kárt próbáljak tenni magamban vagy másokban.
Ezzel nem tudom megölni magam. Egy órán keresztül
próbálkoztam vele.

181
 A kezemet mindvégig fogta. A penge nagyon kicsi, de
meglehetősen éles volt. Először megvágta a saját tenyerét, majd
az enyémet is, végül egymásra borította a tenyerünket.
− A vérem által – mondta erős, határozott hangon –
kijelentem, hogy te Leila Dalton Dracul a feleségem vagy.
Részéről ennyi. Nincs pap, békebíró vagy közjegyző. Éppúgy,
mint a bőrömön lévő varázslatot, csak a halál oldhatja fel azt az
esküt, amit tenni készülök.
Még ennek tudatában sem voltam ideges egy cseppet sem,
mikor átvettem Vladtól a pengét és megvágtam a tenyeremet.
− A vérem által Vladislav Basarab Dracul kijelentem, hogy a
férjem vagy. – mondtam tiszta hangon, majd visszaadtam neki a
kést és a tenyeremet a tenyerére vontam.
Ajka a jól ismert, arrogáns mosolyra húzódott, mintha soha
nem kételkedett volna abban, hogy hozzá kötöm magam. Talán
nem is kételkedett.
Nem nagyon hittem a sorsban, de mikor a száját az enyémre
szorította, a sarkamig végig bizseregtem. Most még biztosabb
voltam a döntésemben, mint eddig bármikor.
Nevezzük sorsnak, bárminek, pontosan tudtam, hogy ott
voltam, ahol lennem kellett. A lelkem mély lélegzetet vett, hogy
örökre emlékezzen erre a pillanatra.
A testem nem volt ilyen melankolikus hangulatban. Vlad
csókjától olyan erős vágyat éreztem, hogy szinte letaglózott.
Többször majdnem meghaltam az elmúlt pár hétben, mint azt
számon tudtam volna tartani, a jövőnk bizonytalan volt.
Vedd el, ami a tiéd, ne várj! Valami bennem felváltotta a
zavart. Valami ősi, embertelen, ami nyers volt, erős és

182
 megkérdőjelezhetetlen. Még egy pillanatot elpazarolni
majdhogynem bűnnek számított.
Kezének szorítása, az új durva érzékiség a csókjában mutatta,
hogy Vlad is ugyanezt érzi.
Vendégeink eltűntek, mikor Vlad eltépte a száját az enyémtől,
és azt suttogta, hogy „Kifelé!” – mielőtt a legközelebbi stabil
részhez tolt volna.
Olyan erősen csókoltuk egymást, hogy felhasadt a szánk. Nem
tudtam hozzá elég közel kerülni. Szaggattam róla a ruhát, hogy
tűzforró bőréhez érhessek. Ő nem vesződött ilyesmivel. Letépte
a bugyimat, felrántotta a ruhámat, majd sötéten felmordult,
mikor az ujjait belém merítette, és érezte, hogy milyen nedves
voltam.
A kezéhez dörzsöltem magam, és durván felnyögtem, mikor
az ujjait még mélyebbre nyomta.
A szája falta az enyémet, miközben erősebben, gyorsabban
dörzsölt odabent. Belső izmaim az ujjára szorultak, sürgették,
hogy elégítse ki elviselhetetlen szükségemet.
− Az enyém vagy – lehelte a nyakamon, mikor a szája lejjebb
vándorolt. – Örökké. Mondd ki!
− A tiéd vagyok! – esküdöztem a szenvedélytől lihegve. –
Örökké. Most fogj meg és bizonyíts.
A szája újra az enyémre tapadt, és két kézzel megragadta a
csípőmet.
A mély, perzselő lökéstől felkiáltottam, aztán újra és újra,
ahogy alig visszafogott vadsággal mozgott.

183
 Kezei a csípőmet markolták, kőkemény teste az enyémhez
tapadt. Az öröm keveredett a fájdalommal, úgy éreztem minden
idegvégződésem sikolt a kínzó intenzitástól.
Nyöszörögni kezdtem, a lábam megfeszült a derekán. A csók
közben olyan erősen szorítottam a fejét, hogy attól féltem
összetöröm. A szájába sikítottam az eksztázistól, mikor
elélveztem. Úgy éreztem, szilánkokra török.
A karjaim lehullottak, a fejem előre bukott. Az erő, ami az
irányíthatatlan vággyal tört rám, ugyanolyan gyorsan távozott,
ahogy jött.
Erőtlen voltam, csak a teste tartott. Az érzések úgy
fodrozódtak bennem, mint több millió buborék, amik sorban
kipukkadtak.
Felemelte a fejem, és diadalmasan vigyorgott rám.
Aztán leeresztett, mert nem bírtam magam tartani. Egyetlen
ruganyos mozdulattal mögöttem termett, egyik kezével magához
húzott a mellkasomat fogva, a másik kezével a lábam közé
nyúlt.
Az új pozícióban még mélyebbre tudott hatolni. Azoktól az
erőteljes lökésektől úgy éreztem, hogy kettészakadok. Az előbbi
letargia eltűnt.
Összeszorítottam a számat, hogy magamban tartsam a
kiáltásokat, amik készültek előtörni, de olyan erősen lökött,
hogy a fejem ütemesen a pillérnek ütődött. Tovább nem tudtam
magamban tartani a sikolyokat. Még az sem érdekelt, hogy a
villában tartózkodó összes vámpír hallja, hogy mennyire
élvezem, amit Vlad tett velem.

184
 Az öröm leírhatatlan volt. Egyik kezemmel megtámaszkodtam
az oszlopban, a másikkal Vlad lábát karmoltam, véres csíkokat
hagyva a körmeim nyomán. A nevetése arra sarkallt, hogy ne
hagyjam abba.
Tehát nem csak a saját érzelmeimet éreztem. Legalább olyan
lázasan nyomult belém, mint ahogy én akartam őt. Mikor végül
elélveztünk, megint egybeforrtak az érzelmeink. Amikor
leengedett a hűvös márványpadlóra, felé akartam fordulni, hogy
megcsókoljam, de nem volt hozzá erőm.
Még nem éreztem a hajnal közeledtét. Egyszerűen elfogyott
minden erőm. Alig bírtam beszélni, és mikor elmondtam neki a
problémámat, nevetve megfordított. – Engedelmeddel – felelte.
Mikor már a karjaiban voltam, most már szemből, olyan közel
voltunk egymáshoz, hogy az arcunk majdnem összeért.
− Mindenki időben elment, ugye? – kérdeztem. Csak most
tudatosult bennem, hogy felőlem bárki nézhette volna az
előadást.
Megint elnevette magát. – Igen. Bárkit megöltem volna, aki
nem lépett le.
Mosolyogtam, aztán úgy éreztem, hogy ez túl nagy
erőfeszítést igényel.
– A második nászéjszakánk. − motyogtam. – Neked ez
hányadik is… harmadik? Negyedik? – találgattam.
Egy pillanatra megmerevedett aztán ellazult, mikor rájött,
hogy nem féltékeny vagyok, csak kíváncsi.
− Harmadik emberi, és az első vámpír. – mondta. Szája súrolta
az enyémet. – És messze ez a legjobb.

185
 Rámosolyogtam. – Késő, nem kell hízelegned. Már szerencsés
vagy.
− Annál azért jobban ismersz, tudod, hogy nem szoktam
hízelegni, ha akarok valamit.
Nem, tényleg nem szokott. Sok hibája volt, de hazudni nem
szokott. Ő a legőszintébb ember, akit csak ismerek.
− Különben is. − simított végig a számon. – Az első
nászéjszakám nagyon lehangoló volt, a másodikat pedig egyedül
töltöttem.
− Miért volt rossz az első, és miért voltál egyedül a
másodikon? – kérdeztem halkan, miközben azon tűnődtem,
vajon megosztja-e velem. Vlad ritkán beszél a múltjáról, és nem
szeretném elrontani ezt a meghitt pillanatot.
Pár pillanatig hallgatott, már épp azon voltam, hogy témát
váltok, mikor megszólalt.
− Az első házasságot apám szervezte, mikor még gyerek
voltam. Ez akkoriban bevett szokás volt. Tudod, hogy mi történt
velem gyerekkoromban, és hogy ez hogyan hatott rám, de nem
bonthattam fel az eljegyzést, mert akkor elveszitek egy erős
szövetségest. − Elhúzta a száját. – Nagyon nehezemre esett
teljesíteni házastársi kötelezettségeimet. Senkit, az apját és
másokat sem érdekelt, hogy mi mit érzünk, az volt a lényeg,
hogy nemzzek egy fiút, így tovább öröklődik a királyi vérvonal.
Nem kerültünk egymáshoz túl közel.
Nem tudom, hogy ezen miért lepődtem meg annyira.
Elmesélte, hogy a gyerekként fogságban töltött évek után nem
bírta elviselni, ha megérintették. Azt hittem, hogy ezt csak az
idegenekre értette. Vlad mindig annyira érzéki és telhetetlen,

186
 ahogy uralkodik az ágyban. Elég nehéz az akkori Vladot
összeegyeztetni a mostanival, főleg az iméntiek után.
− Az esküvő előtt igyekeztem meggyőződni arról, hogy képes
vagyok megtenni, amit meg kell tennem. – folytatta
érzelemmentes hangon. – Ez azt jelenti, hogy kurvákhoz jártam,
akik csak tovább erősítették a viszolygásomat, még mielőtt
igazán a tettek mezejére léptem volna. Aztán elvettem Clarát, és
igyekeztem a lehető legkevesebb érintéssel túlélni az aktusokat.
Nagyon megkönnyebbültem, amikor terhes lett.
A szívem szakadt meg, miközben hallgattam. Nem
beszélhetett senkivel a gondjairól, mert ha valaki megtudja,
hogy mi történt vele, akkor azt fogyatékosságként nézik a XV.
században. Azt hitték volna, hogy nem eléggé férfi.
− Nagyon sajnálom. – leheltem.
Fáradtan rám mosolygott. – Ne engem sajnálj, hanem Clarát,
aki kénytelen volt egy traumatizált barbárral együtt élni, pedig
minden gyengédséget megérdemelt volna. Mégsem utált engem,
és a terhesség valahogy megváltoztatta a dolgokat kettőnk
között. Végre nem kellett őt lefektetnem, nem viszolyogtam, ha
hozzám ért, és mikor megfogtam a hasát, mikor megmozdult
benne a fiam… akkor volt először a fogság után, hogy nem
éreztem mást, csak örömet.
A szemem szúrni kezdett, de nem engedtem, hogy
kicsorduljanak a könnyeim. Vlad nem akarja, hogy sírjak az
emberért, aki egykor volt. Ahogy mondta is, ne szánjam őt, és
valóban, semmi szánalomra méltó nincs abban, ahogy vette az
akadályokat.

187
 Fogalmam sem volt róla, hogy a kérdésemmel ilyen fájdalmas
és szívbemarkoló emlékeket oszt meg velem, és a tény, hogy
ilyen rendíthetetlen őszinteséggel mesélte ezt el, csak arról a
hatalmas belső erőről tett tanúbizonyságot, amit láthatunk a
képessége erejében is.
− Clara szeretett téged. – mondtam rekedten. – Éreztem a
lenyomatában. Így azt a bűntudatot, amit magaddal cipelsz,
engedd el. Mert nem kell érezned.
Meleg kezével végigsimított az arcomon. – Próbáltam, de
mindenki, aki ismer, tudja, hogy milyen nehéz velem együtt
élni.
A kezét az arcomon tartottam. – Lehet, hogy nem te vagy a
legegyszerűbb ember, de ki az? Különben is, a többi
tulajdonsághoz képest semmiség, ha a titokzatos, látványos,
fürge dicső egészedet nézzük.
A jól ismert arroganciával mosolygott rám. – Erre
emlékeztetni foglak, mikor legközelebb vitába szállsz velem.
Ezután kihúzta magát. Az izmainak a játéka annyira elvonta a
figyelmemet, hogy lemaradtam a mondata első feléről.
−… a második házasságom is elrendezett volt. Magyarország
királyának az unokatestvére állapotos lett, és gyorsan férjhez
akarta adni, mielőtt az állapota nyilvánvalóvá válna. Nekem
meg kellett egy új szövetséges, hogy visszaszerezhessem a
trónomat.
− Várj, Szilágyi a magyar király nagybátyja volt, ugye? Tehát,
ha a király unokatestvérét vetted el, az azt jelenti, hogy Szilágyi

188
 − Gyakorlatilag az apósom volt. – fejezte be és elhúzta a
száját. − És azzal mindenki tisztában van, hogy senki nem tud
annyira feldühíteni, mint a családod.
Ez vajon az jelentette, hogy én is Szilágyi rokonává váltam a
házasságom révén? Az ötlettől önkéntelenül ökölbe szorultak a
kezeim. Ha igen, akkor igen. Néha szívás a család.
− A második feleségem, Ilona egyáltalán nem érdekelt. Csak
egy név volt. Nem szült nekem fiút, – folytatta. – így még
kevésbé érdekelt, a házasság elhálatlan maradt. De mikor megint
terhes lett, azt állította, hogy a gyereke az enyém.
− Miért? Nem voltál dühös?
Ha egy nő házasságtörést követett el akkoriban, az nem volt
kis dolog. Ráadásul Vlad nem osztozkodó típus.
Felsóhajtott. – Mint már mondtam, Ilona semmit nem jelentett
nekem. Továbbá, vámpírként nem ajándékozhattam meg
gyerekkel, és nem akartam megfosztani őt egy gyerek
lehetőségétől. Diszkrét volt a szeretőjével, soha nem kelt lábra
semmiféle pletyka arról, hogy a gyerek esetleg nem az enyém.
Akkoriban az elsőszülöttem volt a trónom vitathatatlan örököse,
aki a sajátom volt, Ilona megszülető fia sem jelentett volna
fenyegetést a trónomra. – Megfeszítette az álkapcsát. – De
tévedtem. Szilágyi állt a fiam meggyilkolása mögött, személyes
okokból tette, hogy Ilona fia örökölje a trónomat, miután engem
is megöltek.
Megint csak teljesen kitárulkozott, és nekem be kellett
harapnom a számat, nehogy megint kimondjam, sajnálom.
Mégis nehéz volt. Nem sokkal volt idősebb nálam, mikorra
átesett ezen a rengeteg atrocitáson és szívfájdalmon. Nem

189
hiszem, hogy én kibírtam volna ép lélekkel és ésszel. És még
ezekre jött a több száz év alatt átélt csapás.
Közelebb bújtam hozzá, hogy eltereljem a figyelmét ezekről
az emlékekről, és valami másra koncentráljon.
− Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre. Most én
szeretnék elmondani valami személyeset. Ez nem annyira
fájdalmas és fontos, de… Örülök, hogy te vagy az egyetlen
ember, akivel lefeküdtem. Éveken át, mióta csak bennem van a
feszültség, sokat foglalkoztatott az a kérdés, hogy szűz akarok-e
maradni, vagy nem. De aztán találkoztam veled, és úgy
éreztem… te voltál az, akire vártam, még akkor is, ha nem
tudtam róla. – halkabban fojtattam. – Annak ellenére, hogy
szörnyű dolgok történtek, ha visszadobnának az időben, semmit
sem csinálnék másképp. Akkor is megfognám a vezetéket, mert
annak köszönhetem, hogy végül összetalálkoztam veled.
Megcsókolt. Lassan, mélyen, és nagyobb gyengédséggel, mint
azt valaha is feltételeztem volna.
Ezután elhúzódott. Mosolygott, de egy kis szomorúság még
volt benne.
− Nagyra becsülöm a szüzességed ajándékát, de ha előttem
már lettél volna mással, akkor is ugyanígy éreznék irántad. Te a
lelkemben vagy, és semmi olyat nem tehettél a találkozásunk
előtt, és semmi olyat nem tehetsz a jövőben, ami ezen
változtatna. És a válasz a kérdésedre, amit soha nem tettél fel
nekem: Igen, szerettem Clarát, de téged sokkal jobban szeretlek.
Ha még élne, akkor is téged választanálak.
Könnyek szöktek a szemembe, és nem tudtam megszólalni.

190
 Honnan tudta, hogy milyen kínt éltem át titokban, ami semmi
ahhoz képest, amit ő érzett? Nevetséges és önző dolog egy
halott nőre féltékenynek lenni. De azt hittem, hogy Clara emléke
falat emelt Vlad köré, amit én soha nem tudok áttörni.
− Nem tudom, mit mondjak. – nyögtem, még mindig a
könnyeimmel küszködve.
Mosolya lassú, kihívó és érzéki volt.
Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, a karjába kapott,
és a hálószobába felé indult. – Azt már mondtad, hogy igen.
Most mondd azt, hogy megint.

191
 25. fejezet
ABBAN A PILLANATBAN, AHOGY FELÉBREDTEM,
feszülten vártam a fájdalmat. Néhány fájdalommentes
másodperc után ki mertem nyitni a szememet.
Nem hogy a tüzet nem éreztem, de nem is voltam abban a
hálószobában, ahol elaludtam. Azon tűnődtem, hogy talán Vlad
átvitt a villa egy másik hálójába, de elég volt egy pillantás ki az
ablakon, − ahol ismeretlen épületeket és egy széles folyót
láttam, − hogy tudjam, nem Vegasban vagyunk. A sivatagban
nincsenek folyók.
− Jó estét!
A hang felé fordulva megláttam a fürdőből kilépő Vladot.
Fekete haja még nedves volt az iménti zuhanyozástól. Szürke
nadrágot és hozzá illó fekete kabátot. A halványezüst színű ing
enyhített a komor összhatáson, és a platina kézelőgombok
megmutatták a gazdagságát, ha esetleg valaki nem jött volna rá a
drága anyag és a varrás minősége láttán.
Másrészt rajtam csak a lepedő volt, és a hajam annyira kócos,
ami egy hajkefének komoly kihívást okozna.
Ami a leginkább meglepett az, hogy egyedül hagyott.
− Őrizetlenül hagytál, mialatt zuhanyoztál? – kérdeztem az
ablak felé intve. − Nem féltél, hogy kiugrom azon?

192
 − Nem tudtál volna kikelni az ágyból – mondta egy ismerős
hang jobbról, majd Marty feje bukkant elő a fal és az ágy közti
szűk helyről. – Helló kölyök!
Vlad felvont szemöldökkel nézett rám, mintha azt mondaná:
Tényleg azt hitted, hogy védtelenül hagynálak? Közben feljebb
húzta a túlságosan is lecsúszott lepedőmet.
Nem csoda, hogy Marty a padlóra feküdt ahelyett, hogy az
ággyal szemben lévő széken ült volna.
− He-helló − dadogtam. – És köszönöm.
Marty rám mosolygott.
– Nem kell megköszönnöd. Örülök, hogy segíthettem.
Aztán sokkal hűvösebben nézett Vladra. – Mivel kész vagy,
kikísérem magam.
Elment, és a köztük lévő hűvös hangulat emlékeztetett a
legutóbbi beszélgetésünkre, mielőtt Szilágyi megtámadta a
várat. Annyi minden történt, hogy elfelejtettem, Vlad megtiltotta
Martynak, hogy visszamenjen a társulathoz. De erre most nincs
idő. A túlélés az első.
Így a nyilvánvalóval kérdést tettem fel. − Hol vagyunk?
− New Orleansban. – Mondta Vlad az ágy szélére ülve.
Még mindig érződött rajta a szappan citromos illata, valamint
a sajátja, az a füstös fahéj.
Azt vettem észre, hogy egyre közelebb csúsztam hozzá, és
mélyen belélegeztem az illatát, majd szinte elpirultam, mikor
mindentudó tekintete az enyémbe fúródott.
− Nincs időnk – mondta, majd forró ujjával végigsimított a
nyakamon, egészen a kulcscsontomig. – Tovább aludtál, mint

193
vártam. Nem kétséges, hogy a testednek szüksége volt a
pihenésre.
Először azt hittem, az előző éjjeli szexre utal, ami több volt,
mint kimerítő. Aztán végigfuttattam a kezemet a takaró alatt.
− Még mindig érzem a lenyomatát. – mondtam meglepetten. –
Nem tetted meg?
Valami sötét suhant át a vonásain. – Igen és nem.
Megégettelek, de az aurámmal nem vontalak be. Minden
lényeglenyomat, amit érzel, az enyém.
Nem lehettem elég hálás, hogy átaludtam az égetést. Talán az
előző esti kifáradás több szempontból is az előnyömre vált. – Az
aurarészt miért hagytad ki?
Rekedtesen sóhajtott. – Mert megint meg kell égetnem téged.
Ha tűzállóvá teszlek, más módot kéne találnom ahhoz, hogy
megszabadítsalak a varázslattól.
Összeszorult a gyomrom, miközben hátborzongató gondolat
suhan tát az elmémen. Több módszer is van arra, hogy egy
macskát megszabadítsunk a bundájától. Én a tüzet választom.
Az elsőt átaludtam. A következő valamivel gyorsabb lett volna a
többi módszernél, és még ha fel is ébrednék, a gyorsasága miatt
könyörületes.
Azon kívül, soha nem akartam Vladot azokkal a szörnyű
emlékekkel kapcsolatba hozni, mikor megnyúztak. A
gondolattól remegni kezdtem.
Vlad megfogott, újabb árnyék suhant át a vonásain. – Nem
akarom egyiket sem. Már az égetés is elég nehéz volt.
Bűntudat fogott el.

194
 – Sajnálom. Annyira lefoglalt, hogy fogom ezt kibírni, hogy
eszembe sem jutott, te mit érezhettél közben.
− Nem kéne. – felelte. – Nem engem kínoztak meg néhány
hete. Először az ellenség, utána én. Muszáj, hogy a saját
szükségleteidre koncentrálj Leila, különben nem fogod kibírni
ép elmével.
Megint fent voltak a pajzsai, és nem kerülte el a figyelmemet,
hogy csak akkor engedte le, mikor szeretkezünk.
− Tévedsz – mondtam halkan. – Szilágyi nem csak engem
kínzott meg, mikor lenyúzta a bőrömet. Fegyverként használt
ellened, és ez még mindig belülről éget téged. Nem kell
felhúznod az érzelmi pajzsod előttem. Ne rejtsd el, mit érzel
Vlad.
Elhúzta a száját, mielőtt a fülembe súgott. – Én nem előled
rejtegetem az érzéseimet. – Annyira halkan beszélt, hogy
erőlködnöm kellett, hogy megértsem. – Hanem a többi vámpír
elől. Mióta megtudtam, hogy megtámadták a várat, csak a
túléléseddel törődőm. Ha minden emberemet fel kell áldoznom
azért, hogy téged megmentselek, megteszem. Ezért zárom el az
érzelmeimet. Ha az embereim megtudnák, mennyire nem
érdekelnek, az tönkretenné az egységet, amit annyi harc árán
sikerült felépíteni.
Megcsókolta a fülemet, majd felállt, engem is felrántva.
Úgy mozogtam, mint egy robot, miközben gyorsan
lezuhanyoztam, mert nemsokára indulnunk kell.
Ott maradt és engem nézett. Az aurája úgy szikrázott, mint
több száz gyertya. Szerintem, ha túl sokáig meredt volna a

195
zuhanykabin ajtajára, megint megolvasztja. Feltételeztem, hitt
bennem annyira, hogy nem tette meg.
Miután végeztem, felvettem az egyik új ruhámat, és még
mindig kábán követtem, mikor elhagytuk a hotelt.
Attól a pillanattól fogva, hogy találkoztunk tudom, hogy Vlad
mindent csakis a népéért tesz. Ők voltak a hajtóereje.
Egyszer azt mondta, hogy hitt Istenben és a végítéletben, de
nem változtatott brutális hozzáállásán, mert csak így védheti
meg a népét.
Tudtam, hogy szeret, de azt hallani, hogy mindenkit képes
lenne feláldozni, nemcsak sokkolt, de a lelkem legmélyéig
megrázott.
Nem voltam méltó az ilyen szeretetre, különösen egy olyan
embertől, mint Vlad. Ő egy több száz éves harcos, aki legyőzött
minden akadályt, amit emberként és vámpírként elé gördítettek.
És volt köztük néhány igazán szörnyű is. Azon kívül ismertem
Vlad vérvonalából néhány embert. Ők mind hősök, akik nagy
bátorságról tettek bizonyságot.
És ki vagyok én? Egy nevetségesen szerencsés lány, aki
beleszeretett egy emberbe, aki mérföldekre volt a
súlycsoportjától.
Nem csak lenyűgözött, hanem meg is ijesztett Vlad
nyilatkozata.
Olyan szélsőséges módon szeretett, ami segíthette Szilágyi
tervét a győzelemre.
Mi van, ha az, amit Szilágyi tett velem, olyan mélyen érinti
Vladot, hogy vakmerő üldözésbe fog kezdeni, hogy elkaphassa
és megölhesse? Ki tudja, mennyi ideig tart még ez a háború?

196
 Már most rosszabb és brutálisabb, mint azt valaha is el tudtam
volna képzelni? Ha a dolgok fordulnak, lehet hogy Vlad eljuthat
addig a pontig, ahol már semmiféle szörnyűségtől sem riad
vissza, hogy megvédjen engem. Még a gondolatát sem bírtam
elviselni annak, hogy Vlad miattam veszítse el a legjobb részét.
Nem akartam, hogy olyan szörnyeteggé váljon, mint Szilágyi.
Ennek a lehetősége nagy súllyal nehezedett rám. Nem
engedhettem, hogy ez megtörténjen.
Meg fogom akadályozni, hogy egy bosszúálló férjből valami
mássá változzon. Ha annyira szeretett engem, hogy én lehetek a
bukásának az oka, talán ez a szeretet lesz az, ami meg is
akadályozza azt. Annyira lekötöttek ezek a gondolatok, hogy
meg se kérdeztem, hogy hova megyünk.
Csak azt vettem észre, hogy Vlad megállt egy vaskapu előtt,
ami fölé ki volt írva, hogy ez St. Louise első temetője.
Körülnéztem, és mindenfelé szellemeket láttam lebegni.
Sápadt, hátborzongató árnyaknak látszódtak. Megborzongtam.
Nem tudtam eldönteni, hogy a hátborzongató hely miatt, vagy
tényleg hidegebb van a temető környékén.
− Miért jöttünk ide? − kérdeztem, közben azon is
csodálkoztam, hogy miért jöttünk egyedül? Vladnak el kellett
volna hoznia az őröket is, különben mi értelme volt a szobában
elsuttogott vallomásnak?
− Egy ismerőshöz jöttünk.− felelte. Kétkedésem láttán
gúnyosan elmosolyodott.
− Marie Laveau ragaszkodik ahhoz, hogy minden találkozóját
a sírjában bonyolítson le. Már csak a beszélő kutya hiányzik!

197
 A név ismerősen csengett, de nem tudtam hova tenni. Ekkor
egy magas afroamerikai férfi jelent meg a kapu másik oldalán.
− Vlad Tepesh− szólt, majd fejet hajtott. − Téged vártunk,
beléphetsz. Téged − kezdte épp csak rám pillantva, nem vártunk,
úgyhogy itt maradsz.
Ledermedtem, de Vlad csak mosolygott. − A feleségem
mindenhová velem jön. Ahogy azt a törvény is kimondja.
Ahogy a törvény kimondja. A nagy embernek nem vert a
szíve, ebből tudtam, hogy nem ember. Egy ghoul.
Feszengeni kezdtem. Mikor legutóbb egy ghoullal
találkoztam, fel akart falni. Na nem a romantikus értelemben!
− A halandók szertartása nekünk nem jelent semmit! − kezdte
a ghoul, de Vlad elővett egy mobilt, és megérintette a képernyőt,
mielőtt odaadta neki.
− A vérem jogán... − hallottam meg a hangját a telefonból −
kijelentem, hogy Leila Dalton Dracult a feleségemmé ...
Észre sem vettem, hogy tegnap este valaki felvette az esküvőt,
de valaki eszerint megtette. A ghoul felvont szemöldökkel nézte
végig a felvételt, aztán visszaadta a telefont. Most már rendesen
rám nézett.
− Gratulálok Leila Dracul! − mondta szertartásosan.
Mindannak ellenére, vagy talán épp ezért, nem tudtam
ellenállni.
− Ó, én jobban szeretem, ha Leila Draculanak szólítanak−
mondtam, majd vigyorogni kezdtem, mikor éreztem, hogy Vlad
a lábamra tapos.
− Ezért még megfizetsz − mondta, majd a ghoulra meredt. −
Mint már mondtam, a feleségem velem jön!

198
 − Továbbítom ezeket az információkat, aztán visszatérek a
Majestic döntésével. − mondta, majd beleolvadt a temetőbe.
− Miért nem szóltál Marienak, hogy én is veled jövök? −
kérdeztem suttogva. Nem tudtam eldönteni, hogy a ghoul
tényleg elment-e már.
− Több okból nem tettem.
Nem tudtam eldönteni, hogy megorrolt rám a drakula-beszólás
miatt, vagy attól tart, hogy kihallgatnak minket.
− Veszélyes? – kérdeztem még halkabban.
Úgy nézett rám, hogy attól felállt a szőr a hátamon.
− Emlékszel a maradványokra? Cat kapott Marie erejéből egy
kicsit, de közel sem bánik vele olyan jól, mint a Ghoul királynő.
Hirtelen a szellemekkel teli temető csak egy játszótérnek tűnt.
Az igazi veszélyt a házigazda jelenti, Vlad mégis ragaszkodott
ahhoz, hogy elkísérjem. Ez a viselkedés annyira ellentmondott
az eddigi viselkedésének, hogy nem tudom elhinni. Mi lehet az
indítéka?
Nem tudtam rákérdezni, mert a ghoul visszajött, és egy
udvarias meghajlással kinyitotta a kaput.
− A Majestic mindkettőtöket fogad. Kérlek, kövessetek!

199
 26.fejezet
AZÓTA NEM VOLTAM TEMETŐBEN, HOGY PÁR ÉVE
meglátogattam az anyám sírját.
A temetésekor még kórházban voltam a távvezeték baleset
után, ami örökre megváltoztatta az életemet. Egyszerű sírkövet
kapott, egy felfordított U−t, rajta a neve valamint a születésének
és a halálának az ideje.
Ellenben Marie Laveau magas, fehér sírkövét, tele rajzolták
graffitivel. A síron pedig szeméthalommal. Csak az övé volt így
megszentségtelenítve. Nem értettem, hogy miért, amíg eszembe
nem jutott, amit róla tanultam még a középiskolában
történelemórán. Úgy ugrott be, mintha mentálisan a Google−ra
csatlakoztam volna.
Marie Laveau nemcsak Ghoulok királynője, ahogy Vlad
nevezte. A történelem New Orleans Woodoo királynőjenek
hívta.
Közelebb érve jobban megnéztem a sírját. Akkor láttam, hogy
amiket graffitiknak gondoltam, azok valójában áldás-kérések. A
szemétkupac pedig a felajánlások tömkelege.
− Azta! Nemsokára találkozni fogok egy valódi történelmi
személyiséggel!
Te hülye! – szidtam magam egy pillanattal később. Az
egyikhez hozzá is mentél feleségül! Az idegesség ellenére
felnevettem. Vlad rám pillantott, aztán megfogta a kezemet.

200
 – Ne aggódj! – mondta.
Mégis ugrottam egyet ijedtemben, mikor Marie sírjához érve
elkezdett félrecsúszni a kőlap, feltárva az alatta tátongó
mélységet. A felajánlások leestek, és igyekeztem kiverni a
fejemből, hogy az egész olyan, mintha egy szörny kitátott szája
nyelné el. Még jobban berezeltem, mikor a ghoul várakozóan a
fekete mélység felé intett a fejével. A gyanúm beigazolódott,
mikor Vlad megragadta a karomat és a lyukhoz vezetett.
− Ölelj meg és állj a lábamra. – utasított.
− Nem értettem, hogy minek. A lyuk túl szűk kettőnknek
ahhoz, hogy elférjünk egymás mellett. Inkább megyek elsőnek,
mintsem kettesben maradjak a nagydarab ghoullal.
− Ráálltam Vlad lábára, és a nyaka köré fontam a karjaimat.
Magához szorított, és leugrott. Nem volt túl mély, talán 20
méter.
− Nem örültem, mikor észrevettem, hogy a nyílás bezáródik
felettünk, de Vlad meg se rezzent, ezért én sem izgattam magam
miatta. Néhány pillanat múlva a szemem átállt a sötétre, és egy
alagutat láttam magam előtt. Sajnos megint meglódult a
fantáziám, és úgy hittem, hogy a szörny torkába jutottunk.
− Vlad kiengedett az öleléséből, de a kezemet továbbra sem
engedte el.
− Ez az egész csak egy színjáték − mondta. Valószínűleg
kiszimatolta a nyugtalanságomat. − Hatásosan riogatja így az
embereket, azokat, akik először jönnek ide, és a könnyen
befolyásolhatóakat. Mégis...− mosolyodott el egy pillanatra –
nem hibáztatom érte. Én is ugyanezt csinálom, csak én karóba
húzott hullákat használok.

201
 Horkantva felnevettem, az idegességem enyhült. – Madarat
tolláról…
Újra elvigyorodott, de a mosoly mögött egy csipetnyi
elszántságot is felfedeztem.
Habár a hotelban hagyta a testőröket, az nyilvánvaló, hogy ez
nem baráti látogatás. Nyomós oka lehet, ami miatt ide jött, és
engem is magával hozott.
Kihúztam magam, és elhatároztam, hogy senkinek nem fogom
hagyni, hogy bántsa a szeretteimet. Főleg Vladot, akit
mindenkinél jobban szerettem. Ha csak arra gondolok, hogy a
woodoo királynő ártani próbált neki, máris szikrázni kezdett a
kezem a vastag gumikesztyűben. Mikor Vlad kinyitotta a vastag
fémajtót, készen álltam bármivel szembenézni, ami az ajtó
túloldalán vár ránk.
Legalább is azt hittem. Egyáltalán nem számítottam a kis
asztalra, ami körül három szék volt, sem az asztalon álló üveg
borra.
A falakat látva nem gondolnám, hogy egy temetőben vagyunk,
de a szag semmit nem változott. Ha azt nem éreztem volna
megesküdnék, hogy egy ház elegáns szalonba jöttünk.
− Vlad Tepesh – szólalt meg a fekete hajú nő erős déli
akcentussal.
− Ma kétszer is sikerült meglepetést okoznod. Először, mikor
találkozót kértél, másodszorra, mikor megtudtam, hogy
gratulálnom kell.
Tudtam, hogy nem illik bámulni, de nem tudtam megállni.
Marie Laveau egyáltalán nem olyan, mint amilyennek
elképzeltem. A bőre, mint a barnacukor és a tejszín keveréke, a

202
 mozgása pedig egy pumát is megszégyenítő. Áfonya színű
selyemblúzában és hosszú fekete szoknyájában olyasfajta
eleganciát sugallt, mint amilyet Vlad szokott.
− Marie – biccentett felé Vlad, − engedd meg, hogy
bemutassam a feleségemet, Leila Dalton Dracult.
Most eszembe sem jutott elsütni a Drakulás viccet. Rejtett
feszültséget lehetett érezni a szobában annak ellenére, hogy
mind igyekeztünk fesztelenül viselkedni.
A kesztyűs kezemet nyújtva kezet ráztam vele.
Barátságosan mosolygott, miközben a szemembe nézve
felmért. Igyekezett felfedezni az erősségeimet, és kipuhatolni a
gyengeségeimet.
− Üljünk le − intett kecsesen. − Meg kell kóstolnotok ezt a
bort. Ez az egyik kedvencem.
Amint kimondta, kinyílt egy oldalajtó, és a minket idekísérő
ghoul jelent meg. A rajongásnál, ahogy Mariera nézett csak a
gyorsasága volt nagyobb. Amint végzett a bor kitöltésével el is
tűnt.
− Az ifjú párra! − emelte Marie a magasba a poharát. Vlad
hozzáérintette a sajátját és én is ugyanúgy tettem.
Mikor belekortyoltam a borba, az élvezettől majdnem
felnyögtem. A mély vörösborból kiérezni véltem a ribizlit, tölgy
és egy csepp vér ízét. Mindenképpen innom kell majd még ilyet!
− Nos Vlad, mikor is találkoztunk legutóbb? − kérdezte
oldalra hajtott fejjel, mintha nehezére esne visszaidézni az
esetet. Nem nagyon hiszek a feledékenységében.
− A csatamezőn, ahol halott vámpírok testrészei hevertek
mindenfelé. − felelt Vlad könnyedén.

203
 − Hát persze! Szegény, félrevezetett lelkek. Akik túlélték
Apollyon felkelési kísérletét most a vérvonalam tagjai. Feltétlen
odaadással szolgálnak engem.
Egy kicsit sem szerény, nem? − mondta a hang a fejemben. −
Valóban, madarat tolláról...
− Jacques mondta, hogy van egy felvétel az esküvőről −
mondta Marie témát váltva − Megnézhetem?
A hitelességét akarja ellenőrizni? Vlad letette elé a telefont.
Nem annak a típusnak tűnik, aki egy esküvő láttán óóó meg ááá
kiáltásokat hallat. Megérintette a képernyőt és hamarosan az
eskünk szövege töltötte meg a kis helyiséget.
− Nem értem, hogy lehet, hogy ezt a felvételt nem láttam még
a másik előtt − mondta, miközben nézte.
Ha nem éreztem volna meg Vlad iszonyatos dühét egy
pillanatra az érzelmi pajzsa mögött, fel sem tűnt volna a
megjegyzése a másik felvételről. De így egy pillanat alatt
felfogtam, hogy mire gondolt.
Szilágyi mindenkinek elküldte a megnyúzás és az „erőszak”
felvételeit. Mindenkivel tudatni akarta győzelmét Vlad felett.
A düh szinte felperzselte az ereimet.
Megértett az utalást.
A perzselő harag sarkában a megalázottság járt. Az eszemmel
tudtam, hogy nem tettem semmi rosszat, de a tudat, hogy
mindenki végignézte a szalagos jelenetet, annyira megalázó volt,
hogy legszívesebben meg sem álltam volna a legközelebbi
kijáratig. Ha meztelenre vetkőztetnének és úgy kiraknának egy
csomó ember elé, azt sem érezném olyan megalázónak.
Marie visszaadta Vladnak a telefont, aztán rám mosolygott.

204
 − A vége meglehetősen váratlan, nem igaz?
A körmeimmel a székembe vájtam. Már megint a szexre utal.
Vlad megfogta a kezemet. − Leila soha nem habozik megtenni
azt, amit nagyon akarok. Mindig a kedvemben jár.
Éreztem a vehemenciát, amivel véd, a harag és megaláztatás
érzése kezdett eltűnni. Csak ő tudta megakadályozni, hogy
millió darabra hulljak.
Marie az összefonódon kezünkre, majd Vladra nézett felvont
szemöldökkel.
− És tőlem mit akarsz?
− Megtudni akarom, ki volt az a nekromanta, aki végrehajtotta
a varázslatot, ami majdnem megölte a feleségemet.

205
 27.fejezet
MARIE ARCKIFEJEZÉSE VESZÉLYESEN ÜRESSÉ
változott. Ha hangulat eddig feszült volt, mostanra baljóslatú.
− Miből gondolod, hogy közöm lenne ehhez az egészhez? −
kérdezte, déli akcentusa szirupossá vált a méregtől.
Vlad barátságos mosolya semmit sem változott.
– A varázslatot egy élőhalott húsával kötöttek meg, ezt csak
egy nagyon gyakorlott szellemidéző csinálhatta. Te komoly
szaktudással rendelkezel a mágia terén, tehát egyértelmű, hogy
te vagy az első számú gyanúsított.
A jobb kezemet becsúsztattam a szoknyám redői közé, hogy
észrevétlenül megszabadulhassak a kesztyűmtől. Talán csak
másodperceink voltak, mielőtt ránk ereszti azokat a borzalmas
maradványokat. Most nem tudtam használni az ostort, mert a
képességemet elfojtottam, de attól még bennem élt. Ha az
életünk múlna rajta, kétségtelen, hogy addig próbálkoztam
volna, amíg megint nem tudom használni. Más alternatíva
elképzelhetetlen.
– Mi van, ha én tettem? – kérdezte Marie. – Akkor mit tennél?
– Megölnélek. – válaszolt Vlad kedvesen.
Megfeszültem, készültem minden létező energiámat a
kezembe sűríteni, de Marie csak nevetett.
– Soha nem gondoltam rólad Tepesh, hogy bolond vagy. Ma
harmadszorra is sikerült meglepned.

206
 Ezzel szürke, forrongó tömeggel telt meg a kis szoba, ami a
falakból áradt befelé. Pillanatok alatt körülvettek bennünket a
halálos, üvöltő maradványok, előbb, mint hogy felpattantam,
lekaptam a kesztyűmet, és előhívhattam volna a fehéren izzó
ostoromat.
Sokkosan meredtem Vladra, aki nemcsak ülve maradt, de
remekül szórakozott, mialatt a maradványokat nézte.
– Ezzel akarsz megfélemlíteni?
Elment az esze – gondoltam kábultan. Istenem, végül
Szilágyinak sikerült az őrületbe kergetnie!
– Igen – felelte Marie. Úgy hangzott, mint ahogy én éreztem
magam.
Megint elmosolyodott. – Már megmutattad a tiédet, most hagy
mutassam meg én az enyémet.
Tűz árasztotta el a szobát. A forró lángok narancs, bíbor, és
kék fénnyel vontak be mindent. Hallottam, ahogy az oldalsó ajtó
kinyílt, de Marie ghoul testőre nem tudott átjutni a lángokon,
amik annyira forrók voltak, hogy a falak elkezdtek megolvadni
tőle. Ha Vlad nem vont volna be mindhármunkat a pajzsával,
már csak ő lenne életben.
Amilyen hirtelen megjelentek, ugyanolyan hirtelen tűntek is el
a lángok. Ha nem lett volna a füst, meg a falak új textúrája,
senki se tudta volna megmondani, hogy egy perccel ezelőtt itt a
pokol tombolt.
– Most, hogy mindketten meglengettük a természetfeletti
farkunkat, miért nem válaszolsz a kérdésemre? – kérdezte Vlad
olyan hidegen, mint amilyen forró volt az előbb a tűz.

207
 Marie szeme összeszűkült, és intett a berontó Jacquesnek,
hogy menjen ki. – Nem félsz a maradványoktól. Miért?
Újra elbűvölően kezdett mosolyogni. – Válaszolj a
kérdésemre, és elárulom.
Rám nézett, és alig észrevehetően megrázta a fejét.
Rendben van, hogy Vlad tűzrakétájához képest az én erőm
jelenleg szinte semmi, de a fenébe is, nem vagyok tehetetlen!
Folyamatosan áramoltattam kezembe az erőt, de még mindig
nem elég egy ostorra. Talán egyre mégis, de annak gyorsnak
kell lennie.
– Ha valaki idejönne, és a segítségemet kérné a megöléséhez –
kezdte Marie – nem lenne szükségem arra, hogy varázsoljak.
– Nem beszélsz egyenesen. Lehet, hogy nem is tudtad, hogy ki
az, akire kivetetted az átkot? – mondta, miközben felém
biccentett. – Annyira új közöttünk, hogy előfordulhat, hogy nem
ismerted őt fel a bőrdarabjai alapján, miközben megcsináltad a
kötést.
Marie előredőlt, és úgy meredt Vladra, mintha csak ők ketten
lennének az egész városban. – Te azt hiszed, hogy nem csinálom
meg a házi feladatomat, és nem tudom, hogy a legerőteljesebb
ellenfeleimnél milyen változások történnek főleg, ha az egy
nagyon közeli, új kapcsolatot takar?
– Az ellenfelednek tartasz? – kérdezte Vlad bársonyos hangon.
– Az életutad, a nemed és hogy kétszáz év előnyöd van, fehér
férfi, és vámpír vagy – mondta, déli akcentusa elmélyült, míg
fenyegetőnek nem hatott.
A maradványok közelebb lebegtek Vladhoz, úgy kavarogtak
körülötte, mint egy hurrikán felhője. Fura mód, engem

208
 elkerültek. Lehet, hogy Marie azt hitte, én nem jelentek
fenyegetést. De ha kellett, megmutatom, milyen rossz tudok
lenni – gondoltam komoran.
– Ha nem te voltál, véresküvel bizonyítsd – mondta Vlad
előrehajolva.
Marie megvetően horkantott. – Nem vagy abban a helyzetben,
hogy követelőzhess.
Vlad nem nézett a forrongó, vonagló tömegre maga körül. A
tekintetét mereven Marién tartotta. – Nem félek az ölebeidtől,
mert személyes tapasztalataim vannak róluk. A támadás
gyötrelmes, mégis kell néhány perc, mielőtt meghalok. Viszont
én egy másodperc nyolcadrésze alatt le tudom robbantani a fejed
a nyakadról. Ha meghalsz, a maradványok visszamennek oda,
ahonnan jöttek.
Ekkor nevetségesnek éreztem magam, ahogy ott állok szikrázó
kézzel. Ezek után tuti, hogy nem lesz szükség a szolgálataimra.
Marie akcentusa kemény lett. – Fel tudod perzselni az
épületeket és a helyeket, de az embereket csak akkor, ha előtte
megérintetted őket. És tudtommal Karóbahúzó, te engem soha
nem érintettél meg.
Vlad elnevette magát. – Engedd meg, hogy felfrissítsem a
memóriádat: Mikor még ember voltál, egy italboltot futtattál a
Dauphnie Streeten. Tiszta véletlen, hogy akkoriban New
Orleansban jártam. Gyűlölöm a mocsarat, de akkor
Mencheressel utazgattam, és ő mindenképpen meg akarta
látogatni Bonest, aki akkoriban ott élt.
– Sokan tudják, hogy italboltom volt. – mondta Marie reszelős
hangon.

209
 Vlad tekintetében felvillant a zöld. – És hányan tudják, hogy
Gregor is ott volt? Ha jól emlékszem, neki és nekem ugyanaz
volt a nemzőnk, így elég jól ismertük egymást. Ezért kísértem őt
el egy nőhöz, akit fontolgatott, hogy bevesz a vérvonalába, ha a
szellemidéző képessége hasznosnak bizonyul. Legalább tíz
évedbe telt meggyőznöd őt, nem igaz?
Marie ujjpercein megfeszült a bőr, olyan erősen szorította a
karfát. Pont, mint én néhány perce.
– Ha ez igaz, miért nem próbáltál még megölni, mikor azt
hitted, hogy én vagyok a nekromanta?
Vlad szeme tiszta zöldre változott. – Mert ha megteszem, egy
háborút kockáztatok az embereiddel, főleg ha nincs is rá
szükség.
Marie hátradőlt, jeges arckifejezését egy mosoly kezdte
felváltani. – Én is inkább csak az ellenfelemnek tartanálak, mint
hogy megkockáztassam, hogy egy olyan valaki, mint te, vagy a
szövetségeseid az ellenségemé váljanak.
Ezzel levette az egyik hegyes gyűrűjét, megszúrta vele az
ujját. – Esküszöm a véremre, hogy nem az a nekromanta
vagyok, akit keresel. – mondta. Egy vörös vércsepp leesett. – Ha
hazudok, a vérem legyen ellenem a tanúm.
Majdnem nagy levegőt vettem a várakozástól. Milyen lehet,
mi történik, mikor a véred ellened fordul? Vlad biztos tudta,
mert miután eltelt pár feszült pillanat, mosolyogva felemelte a
poharát, és belekortyolt a borába, mintha mi se történt volna.
Élesen ránéztem, mintha azt kérdeznem: Akkor most ez azt
jelenti, hogy nem öljük meg? Rám villantotta a vigyorát, mintha
azt válaszolná: Egyelőre.

210
 Leültem, de annyira nyugtalan voltam, emiatt szikrázott a
kezem, mintha tűzijátékot csinálnék. Marie inkább kíváncsian,
mint nyugtalanul nézett rám. – Azt mondják, hogy mikor
először megérintesz egy embert, látod a legnagyobb bűnüket,
plusz olvasol a múltban, és bárkit megtalálsz, ha megfogsz egy
tárgyat, amihez köze van az illetőnek. Igaz ez?
– Az idő legnagyobb részében. – feleltem.
Marie felém nyújtotta a kezét. – Akkor mondd meg, mi az én
legnagyobb bűnöm.
Nem venné ki túl jól magát, ha nem csinálnám, miután Vlad
véresküre kényszerítette az imént. Még jó, hogy reggel nem
vont be az aurájával, mert akkor nem mennék semmire. Annyi
lenne, hogy megfognám a kezét, aztán találgathatnék.
Nem akarom tudni, hogy mi a legnagyobb bűne a Woodoo
Királynőnek, de azért megfogtam a kezét.
A házam alá rejtett pincében álltam, és a nőre meredtem, aki
kétségbeesetten igyekezett elhallgattatni a karjában tartott
csecsemőt. Azt mondtam neki, hogy hagyja az emeleten a
csecsemőt, és azt mondtuk volna, hogy az egyik cselédé, de ő
lecsempészte ide. Mikor a gyerek nyöszörgése hangosabb lett, az
egyik szökött rabszolga halkan felnyögött. – Meg fognak hallani
minket – suttogta. Meg fognak ölni bennünket.
– Csitt! – sziszegtem, de igaza volt.
Ez a járőr közismert volt a brutalitásáról, és miután a
rabszolgák megölték a fehér gazdájukat, és elmenekültek, hogy
végül az én nyirkos pincémben kössenek ki összebújva, nem sok
jóra számíthatunk. Miután meghalt egy fehér ember, senkit sem

211
érdekelt, hogy ki tette, mindenkivel végezni fognak, akit csak
megölnek, szerencsésnek érezheti magát.
A gyerek tovább nyöszörgött, majd mély levegőt vett, mintha
még hangosabb jajgatásra készülne. Néztem az embereket,
akiknek megígértem, hogy megmentem őket. Sok gyerek is volt
közöttük. Hagyok mindenkit meghalni, mert ha a baba hangját
meghallják, az vár rájuk, vagy teszek ellene.
Szabadnak születtem. Ők nem, ennek ellenére ugyanazokat a
lehetőségeket érdemlik, ami nekem is megadatott.
Visszatartottam a zokogást, ami a torkomat kaparta, miközben
karomban a babával szaladtam. Ha csak én veszíteném el az
életemet, ha a járőr meghallja a baba hangját, örömmel
hagynám. De ha elkapnak minket, mindenki meghal… hacsak
nem veszem magamra az átkot. Egy kivétellel mindenki túléli.
Úgy éreztem, a szívem felrobban a gyötrelemtől, mikor a
felsíró baba szájára szorítottam a kezemet…
Visszatértem a jelenbe, és a szétégett falakat láttam a földalatti
pince helyett, ahol Marie rejtegette a szökött rabszolgákat.
Elborzasztottak a látottak. Még mindig éreztem Marie
szívfájdalmát, mikor megtette az elképzelhetetlent. Mennyire
szörnyűnek, rettenetesnek érezte, amit tenni kényszerült, csak
azért, mert az embereknek nem volt az élethez joguk, pusztán a
bőrszínük miatt. Nem csak az élethez, de az igazságossághoz a
kegyelemhez és a reményhez sem.
– Mit láttál? – a hangjában vibrált a parancs ereje.
Nem ismételtem el a szörnyű eseményt. Ehelyett
megmondtam a lány nevét, akinek feláldozta az életét, hogy

212
 megmentsen huszonkét másik embert azáltal, hogy őt örökre
elhallgattatta.
– Louise – suttogtam.
Összerezzent a baba nevének hallatán, a szemében tükröződő
fájdalom visszhangja volt annak, amit én is éreztem.
Aztán megdöbbentő volt látnom a változást, mikor a megtört
szívű nő ismét felvette a kedélyes vendéglátó szerepét. – Jól
van. Mivel a képességek valósak, úgy tűnik mindannyiunknak
van valami, amit a másik akar, nem igaz Tepesh?
Vlad mosolyában annyi halál volt, hogy első ösztönből
majdnem elhúzódtam tőle.
– Így van. Kezdjük azzal, hogy elsorolod nekem azoknak a
nekromantáknak a nevét, akik elég erősek ahhoz, hogy
parancsoljanak a szellemeknek, és azzal fejezzük be, hogy Leila
leolvassa bárkinek a legsötétebb titkát, akiét tudni akarod.

213
 28. fejezet
AMIKOR JACQUES BECSUKTA A TEMETŐ KAPUIT
mögöttünk, még mindig le voltam sújtva. Marie, hogy időt
nyerjen, arra használt, hogy emberekben olvassak neki, de ettől
nem lettem jobban. Ha idő kellett neki, hogy átgondolhassa kit
is választ, akkor tényleg csak az aranyért teszi, és ki tudja, hogy
annak milyen következményei lehetnek? Mégis, értékes
információt adott nekünk, de ha nem győzzük le Szilágyit és
vesszük le rólam ezt az átkot, akkor nem kell egy jövőbeni
adósság miatt aggódnunk, amivel Marienek tartozunk.
Félúton jártunk vissza a szállodába, mielőtt kérdéseket
tehettem volna fel a ma esti látogatásunk legalapvetőbb
részeiről.
− Miért nem mondtad el még az indulásunk előtt, hogy azt
hiszed talán Marie lehet az a nekromanta, aki bűbájt rakott rám?
Vlad szórakozottan rám pillantott.
− Mert még rosszabb vagy az érzéseid leplezésében, mint a
hazudozásban.
− Igaz, de...
− Ha őt gyanúsítod, akkor miért vittél engem magaddal?
− Erősítésnek. − A kérdő tekintetemre folytatta. − Amikor
Marie találkozót ad, annak sajátos feltételei vannak. Csak a
kérelmező személy vehet részt rajta, valamint csak neki
garantált a biztonságos áthaladás és a találkozó. Ezért nem

214
 hoztam magammal egyik őrömet sem. Ha, akárhogyan is, de
Marie lett volna az a nekromanta, akkor megöltem volna őt, de
hogy megtehessem, ahhoz rád volt szükségem. Mint a feleségem
te vagy az egyetlen személy, aki oda mehet ahová én, valamint
az egyetlen személy, aki ellenállhat Marienek.
− Én? Te vagy az, aki egy másodperc alatt képes megölni őt.
Én csak álltam ott és lézershowt csináltam a kezemmel.
Vlad ravaszul elmosolyodott.
− Azért tudom ilyen gyorsan megölni őt, mert kezet ráztunk a
befejeződött találkozónkon, de előtte, még csak meg sem tudtam
érinteni őt.
Rámeredtem, egy részem sürgetett, hogy csukjam be a tátva
maradt számat, de a másik részem túlságosan is elcsodálkozott,
hogy érdekelje.
− Hazudtál neki? – bukott ki belőlem végül.
Vállat vont.
− Kikövetkeztettem. Nem emlékezett rá, hogy találkoztam
vele és Gregorral, amikor ő még ember volt, ami igaz is.
Azonban, nem érintettem meg őt. Nagyon sajátos vagyok ebben,
mint tudod, és nagyon szerencsés is, hogy ő ezt nem tudja.
− Ez nem következtetés, hanem blöffölés.
A vigyora majdnem vad volt.
− Az érintésben? Igen. A megölésében? Nem. Ha ő szórta
volna ki azt a bűbájt, átszeltem volna a szobán, hogy elégessem,
ha megtámadott volna egy Maradvány, ha nem. Arra a kis
esélyre, ha mégsem sikerült volna, ott voltál te.
Az elképzelés majdnem elporlasztott.
− Ha nem tudtál volna ellenállni egy Maradvány támadásának

215
elég ideig ahhoz, hogy megérintsd őt, akkor nekem esélyem se
lett volna!
Végigsimított a karomon, kitapintotta a régi forradás helyét,
ahol az elektromos vezeték miatti baleset ért.
− Cat nem tudja úgy irányítani a Maradványokat, ahogyan
Marie – mondta, homlokráncolva − Plusz, a képességek, amiket
elnyel átmenetiek, de Cat okos, kitalált egy módot, hogy
megtartsa a síri erejét, ha a jövőben szüksége lesz rá. Cat kivont
néhány üvegnyit a saját véréből, miután ivott Marieből és
elraktározta őket. Amikor beleegyezett, hogy segít nekem, akkor
lenyeletett velem egyet azokból az üvegekből.
− Miért? Te nem tudsz képességeke elnyelni. − Vagy mást is
rejtegette előlem?
Vlad elmosolyodott.
− Nem, de az idézőjük az egyetlen személy, akit nem fognak
megtámadni, hacsak azok az erők nem tartják vissza,
amelyeknek Cat még nem a mestere. Amikor síri erőt tartalmazó
vért ittam, a Maradványok azt hitték, hogy én is az egyik
idézőjük vagyok. Ezért nem támadtak meg engem, amikor
eljöttem érted.
Wow. Akkor azt hittem, hogy Cat tartja vissza őket.
− Várjunk csak, akkor miért nem támadtak meg engem?
Továbbra is cirógatta a karomat.
− Először annyira hálás voltam, hogy életben vagy, hogy nem
is gondolkodtam el rajta. Később, a válasz egyszerűnek tűnt: te
vagy a megperzselt föld nekik.
Nem értettem. Emlékeztem Vlad kegyetlen megjegyzésére,
ahogy nézte a Maradványokat, amint széttépik Szilágyi őreit.

216
 Energiából és fájdalomból táplálkoznak. Mióta volt az
elektromos vezeték okozta balesetem, energia fut keresztül
rajtam, de ez mégsem volt normális, szerves energia. Ez tiszta,
villamos energia volt, és úgy tűnik, a Maradványok nem kérnek
belőle.
− Ezért voltam én az erősítésed. − Döbbent és csodálkozó
voltam egyszerre. − Ha Marie kitalálta volna a blöffödet, akkor
a Maradványok elözönlöttek volna téged, de engem nem, és
Marie nem számított volna erre. A legjobb fegyvere nélkül,
levághattam volna őt az ostorommal vagy kényszeríthetem,
hogy érintkezzen veled. Akárhogyan is, de meghalt volna.
Az arckifejezése hideg volt, de az érintése egyáltalán nem volt
az.
− Igen. Az életemet bíztam rád, Leila, és csak egyetlen másik
személy van ezen a világon, aki elmondhatja magáról ugyanezt.
Most tényleg meghunyászkodtam. Vlad nemcsak az életét
bízta rám, ami hihetetlenül sokkoló. A 15. századi hajlamát is
elnyomta, hogy a veszély legelső jelére elzárjon. Ehelyett,
egyenlőként kezelt engem és hitt abban, hogy mind a
képességeim és az eltökéltségem elegendőnek fog bizonyulni a
kihíváshoz.
Mivel a szavak közel sem lettek volna elegendőek, hogy
kifejezzem mit jelentett ez nekem, megcsókoltam, próbálván
elmondani neki az ajkaimmal és a köré font karommal, hogy
jobban szerettem őt, mint bármi mást a világon. A szája olyan
intenzitással tapadt az enyémre, ami vetekedett a szavakkal, de
nem is volt rájuk szüksége. Leengedte a pajzsát és engedte az
érzelmeit átáramolni rajtam. A térdeim elgyengültek,

217
szorosabban karoltam őt, mintha egy szakadék nyílt volna
alattam.
Túl hamar szakította meg a csókot, a tekintete óvatosan
körülkémlelt. Alig volt nyolc óra, így a Francia Negyed tele volt
emberekkel, akik közül néhányan hajnalig fognak bulizni. A
legtöbbjüket emberként érzékeltem, de a tömeg miatt nem
lehettem biztos benne.
− Ostobaság lenne Szilágyi részéről, ha Marie területének
szívében támadna, mióta a nő úgy véli, hogy a támadás ellene is
szólt, de Szilágyi már előtte is meglepett – mormolta. −
Gyerünk. Még néhány dolgot be kell szereznünk, mielőtt
távozunk.
A csókja felizgatta a testem és megolvasztotta az elmém, de
ekkor egy mentális figyelmeztetéssel visszacsaptam.
− Igaz, és kösz az információt, amit Marie adott nekünk, most
már benne vagyunk a varázslat-irányításában és a nekromanta
vadászatban.
Egy járókelőt elbűvölt volna a gyors mosolya. Én azonban
felismertem benne a veszélyt, amit képviselt, mintha láthatatlan
vér csöpögött volna a szájából.
− Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik nem jelentik a mágia
használatát a Törvény Őröknek. Mindazok után, amit Szilágyi
tett, itt az idő, hogy visszafizessünk neki.
Számítottam egy varázslat-irányítási kincsvadászatra, amely
abból állt, hogy Vlad és én a városkülönböző részeire fogunk
menni, olyanokra amik a felszínen ártalmatlannak látszottak, de
arra szolgáltak, hogy mágikusan szétrúgják Szilágyi seggét. Ez a
része nem tartott sokáig, mivel Marie adott nekik egy bevásárló

218
 listát plusz a címeket hozzá, hogy hol tudjuk beszerezni őket.
Amire nem számítottam az a következő megállónk hely.
A hospice létesítmény úgy nézett ki, mint egy kórház kisebb,
csinosabb változata. Bent, a légfrissítő nehéz szaga, valamint a
fertőtlenítőszerek és tisztítószerek illata alatt, jobban érződött a
halál és a bánat szaga, mint a temetőben, ahol találkoztunk
Marievel.
− Miért vagyunk itt? − suttogtam Vladnak.
− Toborzás – válaszolta, normál hangsúllyal. − Szilágyi több
tucat emberemet megölte és még több fog elesni, mielőtt ennek
vége lesz. Fel kell töltenem a soraimat, és ez azt is magába
foglalja, akit átváltoztatok. Szükségem van olyan emberekre is,
akiket Szilágyi nem fog hozzám kötni. − Majd a recepciósnak
azt kérdezte. − Van olyan férfi betege, aki húsz és ötven év
közötti korosztályhoz tartozik?
Mikor a szemei felizzottak, semmilyen felesleges kérdést nem
tett fel a recepciós. Csak ellenőrizte a számítógépet, majd
neveket és szobaszámokat írt ki egy cetlire, amit aztán átnyújtott
Vladnak.
Vlad elvette, s a legközelebbi szobához ballagott. Követtem őt,
még mindig egy kicsit meglepetten inkább attól, hogy hol is
voltunk, ha nem is attól, hogy mit is csinálunk ott.
Az első beteg egy férfi volt a korai harmincas éveiben, de a
teste megöregedett a ráktól, amit már a küszöbről éreztem. Vlad
vetett egy pillantást a képekre, amik az ágya körül álltak és egy
sokkal egészségesebb férfit mutattak rajta a feleségével és a
gyermekeivel, majd kisétált.
− Őt nem? − kérdeztem, és visszapillantottam az alvó férfira

219
és fájdalom nyílalt belém.
− Túl sok akadály – mondta, és feltartotta a kezét az
ábrázatomra. − Amit én ajánlok az nem egy visszatérés a
korábbi életükhöz. Ez kockázatos, gyakorta magányos, és
végleges eltávolítást jelent mindenkitől, akit eddig ismertek. Ez
azt jelenti, hogy nem választok apákat vagy ha arra
kényszerítem őket, hogy elhagyják a családjukat, akkor az még
kegyetlenebbé tenne engem, mint amit a hírnevem elmond
rólam.
− De nem tudnánk... tenni érte valamit? − mondtam,
hátramaradva.
Vlad felsóhajtott.
− Még, ha minden egyes ember kapna a véredből egy pintnyit,
az ő állapotukban csak heteket vagy hónapokat tudnál adni
nekik. Nem mentenéd meg őket. Vámpírok vagyunk, nem Isten.
Csak néhány, magányos embernek kínálhatunk másik választást,
olyanoknak, akikről a világ lemondott.
A hideg logikus énem elfogadta ezt, még ha a többi részem
sajogott is ezekért az emberekért, ebben a létesítményben és a
másik háromban is, ahol jártunk.
Kilépve a negyedik intézményből, Vlad talált két embert, akik
illettek a követelményeibe, és közülük is csak az egyik fogadta
el az ajánlatát. Neki Vlad adott a véréből, mielőtt utasította,
hogy várjon itt, amíg az egyik embere érte nem jön. A másiknak
módosították az emlékezetét, ahol nem látogatta meg két idegen,
akik elárulták neki, hogy vámpírok léteznek és felajánlották
neki, hogy egy legyen közülük.
A következő megállónk egy hajléktalan szálló volt, ahol Vlad

220
 használta a gondolatolvasó képességét, hogy szűkítse az újoncok
listáját. Ezeknél a megállóknál nagyobb sikere volt, végül öt
férfit választott, akiknek meghagyta azt az utasítást, hogy
várjanak Vlad őreire. Végül elvitt az utolsó helyre, amit
számításba sem vettem volna, hogy onnan új tagokat fog
toborozni.
A siralomházba.

221
 29. fejezet
A LOUISIANA ÁLLAMI FEGYHÁZ EGY HATALMAS
komplexus volt, amit három oldalról a Mississippi−folyó
határolt. A őrök lóháton járőröztek és a bejárat után találtuk a
látogatók fogadó központját, ami inkább úgy nézett ki, mint egy
jól működő farm, semmint egy börtön, ha figyelmen kívül
hagyod a magas kerítéseket drót spirál terítve a tetején.
Ellentétben a többi hellyel, Vlad egy konkrét személy miatt
volt itt.
− Egy lelkész jött Darryl Meadowshoz – mondta az őrnek, a
zöld tekintete lehetővé tette, hogy megkerüljünk bármiféle
azonosító felmutatását vagy kérdés feltételét, mivel Vlad
vallásos személynek mutatta magát.
− Kicsoda Darryl Meadows? − kérdeztem, miközben a
siralomház felé mentek, ahol tartották őt.
− Valószínűleg egy ártatlan férfi – válaszolta Vlad. − Húsz
évvel ezelőtt börtönözték be gyér bizonyítékokkal és
megkérdőjelezhető tanúvallomással, de mivel az összes
törvényszéki bizonyíték elveszett, nem kérhetett DNS
vizsgálatot, hogy bizonyítsa ártatlanságát.
− Úgy hangzol, mintha sokat tudnál róla.
− Láttam egy dokumentumfilmet a halálbüntetésről, ami
többek között őt is megemlítette. − Felhúztam a szemöldökömet,
mire ő szinte védekezőn folytatta. − Késő volt, te aludtál, és nem

222
 volt semmi más.
Ez annyira normális, emberi kifogás volt, hogy felnevettem,
elképzelve Vladot, amint a csatornák között váltogatott,
miközben az orra alatt mormolt, hogy milyen kevés a
tisztességes adás. Majd hozzátettem a "titkos
dokumentumfilmezést" a listához, amit tudok róla. Mint például,
hogy szereti a vámpír filmeket. A Draculát ismertetők iránti
gyűlöletét, amikor egyszer elmesélte, hogy a változatos
bemutatása a vámpírizmusnak végtelenül mulattatta.
− Nos, elég könnyű rájönni Darryl ártatlanságára – mondtam,
feltartva a jobb kezemet.
− Igen – mondta Vlad, a tekintete csillogott. − Ha ártatlan, a
gondolataiban olvasva megtudhatjuk, hogy az évtizedes jogtalan
bebörtönzés tönkre tette−e, vagy olyan fajta emberré
keményítette, akit keresek.
Több elmekontrollra volt szükségünk, hogy átjussunk a
további biztonsági ellenőrző pontokon, mielőtt
szemtől−szemben találkoztunk volna Darryl Meadowsal, egy
karcsú, jóképű afroamerikai férfival, akinek a mogyoróbarna
tekintete körültekintően végigmért minket, amikor az őr egyedül
hagyta őt velünk.
Néhány elme-kontroll Vladnál egyedüllétet biztosított, plusz
megbabonázta az őrt, aki kamerán keresztül figyelte a szobát.
Ennél fogva nem haboztam megszegni a látogatás első
szabályát, átnyúltam a fémasztal felett és megérintettem Darryl
megbilincselt kezét.
− Nem ő tette – mondtam néhány másodperccel később,
amikor visszatértem a saját elmémbe. Darryl legrosszabb bűne

223
az volt, hogy nem segített egy rabtársán, amikor a férfit
beugrasztották és meggyilkolták, de mivel egy őr részt vett a
bűncselekményben, nem hibáztattam.
Darryl kieresztett egy fáradt, kötekedő megjegyzést.
− Már húsz éve ezt mondom, de senkit nem érdekel. Kik
vagytok? Még több ügyvéd? Az Ártatlanság Programtól
jöttetek?
− Vámpírok vagyunk – mondta Vlad a szokott tompasággal.
Kiengedtem egy kis nevetést, hogy kitöltsem ezt a
hitetlenkedő, pillanatnyi csöndet.
− Fogadjunk, hogy nem számítottál ma ránk.
− Őrök! − Kiáltott ki Darryl most már dühösen, semmint
fáradtan. − Vigyétek ki ezeket az őrült szemétládákat...
A hangja hirtelen elhalt, amikor Vlad szeme zölden felizzott és
elmosolyodott, kimutatva az agyarait.
− Nincs időm egy részletes magyarázatra, így érd be ezzel –
mondta Vlad, Darryl szemébe bámulva. – A vámpírok léteznek.
Évezredek óta itt vagyunk, és nem mi vagyunk az egyetlen
természetfeletti faj a táplálékláncban.
A tekintete erőteljes hatása alatt, Darrylnek nem volt más
választása, mint hinni neki. Igazat kell adnom Vladnak, ez a
módszer sokkal gyorsabb, mint végig menni a szokásos úton,
azaz közölni a hírt, foglalkozni a személyes tagadáson,
kérdésekre válaszolni, bizonyítékot bemutatni és megnyugtatni a
hisztériát, általában ebben a sorrendben.
− Mit akartok tőlem? − kérdezte nehézkesen.
Vlad mosolya eltűnt, ahogy előrehajolt.
− Mit tennél, ha olyanná változtatnálak, amilyen én vagyok

224
 még ma este, több erőt és képességet adva, mint amit valaha is
képzeltél?
− Elhagynám ezt a helyet – válaszolta Darryl, még mindig
abban a monoton helyzetben, amibe Vlad tekintete szögezte.
− Meg akarsz ölni bárkit is azok közül, aki idejuttatott? − Vlad
szinte dorombolta. − Rendőröket, a bírót, ügyvédeket, a tanúkat?
− Bernstein−t – mondta Darryl egy pillanatnyi gondolkodás
után. − A zsaru tudta, hogy nem én tettem, ezért tett bizonyítékot
a kocsimba. Phillips−et is. Az őrök több embert gyilkolnak meg
itt, mint a fogvatartottak.
− Miért akarod tudni, hogy kit akar megölni? − kérdeztem.
− Egy erős emberre van szükségem, nem egy tömeggyilkosra,
vagy egy kórosan bosszúállóra. – mondta Vlad. − Most éppen
csak egyetlen ilyen személy van a soraimban, és az én vagyok. −
Darryl−től azt kérdezte – És feladnád az emberségedet, hogy
elhagyhasd ezt a helyet, tudván, hogy többé nem találkozhatsz
senkivel sem az előző életedből?
− A családom már rég lemondott rólam. − Még az
egyhangúsága sem tudta eltűntetni az összes fájdalmat ebből az
egyetlen mondatból. − Nekik már halott vagyok. Ha nem jutok
ki, akkor kéthét múlva tényleg halott leszek, szóval ha van rá
mód, hogy éljek, akkor akarom azt.
Vlad félrenézett Darryl−ről, a felső sarokba mutatva.
− Látod azt a kamerát, Leila? Zárd rövidre.
− Tényleg megkísérelünk kitörni a siralomházból? − A vámpír
elme-kontroll elegendő lesz, hogy erőszak nélkül elérjük ezt?
Vlad nevetése a javaslatomat abszurdnak tűntette fel.
− Nem. Az túl sok figyelmet okozna.

225
 Oké, akkor nem tudom, hogy miért szükséges rövidre zárni a
kamerát, de ennek ellenére megtettem. Az idő alatt, amíg
megfordultam, Vlad már Darryl mögött állt, a száját már a
másik férfi nyakára szorította.
− Most csinálod? − kérdeztem hitetlenkedve.
Megállt, az agyara milliméterekre volt Darryl torkától.
− Tényleg szükséges, hogy elmagyarázzam, miért nem fog
működi az, ha később küldeném el érte az egyik emberemet,
ezek között a körülmények között?
− De...
Vlad nem várta meg, hogy még több kérdést tegyek fel.
Mélyen beleharapott és Darryl megborzongott, durván
felmordult, ahogy próbált kiszabadulni, de Vlad szorítása
mozdulatlanul tartotta őt. Csak Darryl szemei mozogtak, és
amikor a tekintete rám talált, nem tudtam félrenézni.
Sok embert láttam már meghalni a képességeim által. Később
már nem csak halottakat láttam, hanem személyeket, néha én
mértem le a gyilkos csapást, de ez más volt, talán mert még
sosem láttam senkit átváltozni. Én eszméletlen voltam az
átváltozásom alatt és Vlad sem itta addig a véremet, amíg meg
nem haltam, mint ahogy most csinálja Darryl−el. Én Cynthia
varázsának hatására véreztem el és egy csúnya autóbalesetnek
köszönhetően, így Vlad csak annyit tett, hogy újratöltött a
vérével.
Vagyis azt hittem, hogy ez minden, amit csinál. Miután Darryl
szíve megállt és Vlad felnyitotta a saját nyakierét egyetlen,
gyors mozdulattal, ráhelyezte Darryl száját, s a valódi munka
csak most kezdődött. Éreztem az energia hullámot, ami Vladból

226
 robbant elő, s szinte fájdalmas lüktetéssel töltötte be a szobát.
Amilyen erőteljes volt, a leengedett pajzsai felfedték, hogy az
ereje legnagyobb része Darrylbe áramlott, új életet adva neki, s
nagyobb erőt, mint a vér, amit Vlad kényszerített neki, hogy
lenyeljen.
Nemsokára az ernyedt szája rátapadt Vlad nyakára, amíg már
Darryl olyan vadsággal harapta és szívta azt, hogy hasztalanná
vált a Vlad kezében levő kés. A torkánál tartotta a sötét fejet és
még több erőt kényszerített Darrylbe, amíg az erőszakos
reszketés, ami eltörölte a korlátait, s felszabadította az asztaltól,
Darryl elcsöndesedett.
Vlad letörölte a vért Darryl szájáról, mielőtt hagyta lerogyni a
férfit az asztalra. Majd megtörölte a saját nyakát és begombolta
az ingét, ami eltakarta a vörös foltokat, amik a bőrére
kóboroltak. Ennyi? Már majdnem hangosan is kimondtam, de a
válasz egyértelmű volt. A kezdettől a végéig, az egész folyamat
az élőből a halottba, majd az élőhalottba való átváltozás csak
körülbelül öt percig tartott.
Vlad rám nézett, szája enyhe mosolyra görbült.
− Van még valami kérdésed, Leila?
− Igen – mondtam, még mindig feldolgozva a látottakat. −
Hogyan visszük ki innen őt, mielőtt felébred és mindenkit
megeszik?
Vlad kinyitotta az ajtót, s intett az őrnek.
− Ennek a férfinak halálos szívrohama volt – mondta, s a
szemei zölden felragyogtak. − Csináld meg a szokásos
dokumentációkat a véletlen haláleset címen, de csináld gyorsan.
A testet pontosan három óra múlva felveszi a halottkém.

227
 − Igen, uram! − felelte az őr.
− Halottkém, mi? − kérdeztem, mindenttudó tekintettel.
Elővette a telefonját, üzenetet küldve a szokásos gyorsasággal.
− Igen, pár extra utassal.
Vlad több kulcsfontosságú személyt is megbabonázott
kifelémenet, amíg már senki sem kérdőjelezte meg Darryl
haláláról szóló verzióját vagy emlékezne arra, hogy mi itt
jártunk. Mire végzett – alig fél órával azután, hogy otthagytuk
Darrylt – csodálattal ráztam a fejem. Igaza volt, egy szökés a
börtönből nevetséges lett volna ezzel összehasonlítva.
Amikor visszaértünk a kocsihoz, elhagyva a börtönt,
megszólaltam.
− Van még egy kérdésem. Miért csak férfiakat választottál?
Majdnem a szemét forgatta, mielőtt rám nézett.
− Talán mert katonákat toborzunk egy természetfeletti
háborúba.
Nem engedtem neki ilyen könnyedén.
− Ne hidd, hogy elkerülte a figyelmemet, hogy a soraidban a
vámpírok nyolcvan százaléka férfi.
− Az én időmben, szinte minden hadseregben kizárólag férfiak
voltak.
− Ne gyere nekem ezzel a "én a tizenötödik századból való
vagyok" szöveggel – mondtam felhorkanva. − Marty azt
mondta, hogy minden új vámpír nagyjából azonos teljesítmény
szinten kezd, a származás és a jellegzetességek csak később
tesznek különbségeket köztük, mint az erő és a képességek. Az
embereid mindenfajta kultúrából, fajból és társadalmi státuszból
származnak, mégis többnyire felnagyított kolbásznak tűnnek.

228
 − Azt akarod, hogy nőket küldjek brutális körülmények közötti
háborúba? − A hangja gunyoros volt. − Te mindenkinél jobban
tudod, hogy mi történne velük, ha fogságba esnének.
− És te mindenkinél jobban tudod, hogy férfinak lenni, nem
mindig ment meg attól – feleltem lágy hangon. − Amit mondani
akarok, hogy amikor toborzol, a nőknek is meg kell adnod
ugyanazt a lehetőséget, mint amit a férfiaknak, és hadd döntsék
el ők, hogy mit tudnak és mit nem tudnak kezelni.
Kinyitotta a száját, mintha tovább akarna vitatkozni. Majd
becsukta, és derűst mosolyt villantott rá.
− Nagyon meggyőző érvek. Ennél fogva, annyi női vámpírt
hozhatsz létre, amennyit csak szükségesnek tartasz ehhez a
háborúhoz.
− Én? − kiáltottam fel. − Nem. Úgy értem, nem tudom
hogyan...
− Láttad: harapsz, véreztetsz, újratöltesz – mondta, az ujjain
számolva a tételeket. − Könnyebb, mint tortát sütni.
Rábámultam.
− A francokat könnyebb, és talán elfelejtetted azt az aprócska
tényt, hogy mindenkit megrázok, akihez csak hozzáérek?
Tett egy elutasító mozdulatot a kezével.
− Nem kell aggódni, hamarabb kivérezteted őket, mielőtt
halálra ráznád.
De én nem akarok új vámpírokat teremteni. Az átváltoztatást
félretéve, a felelősség súlyosabb volt, mint a gyermeknevelés, és
én nem álltam készen rá. Plusz még mindig küzdöttem a
vámpírizmus néhány aspektusával, hogyan is lehetnék valaki
nemzője, aki kevesebbet tud róla, mint én?

229
 Újra próbálkoztam.
− A te nemi előítéletedről beszélünk, Vlad. Semmi köze ennek
ahhoz, hogy én női vámpírokat hozok létre.
− Ó, dehogyisnem – mondta Vlad, alig tudván visszatartani a
vigyorát. − Egyenlőséget akarsz? Akkor rajta. Ne zavartasd
magad a köszönettel, az ábrázatod épp eléggé örvendetes.

230
 30. fejezet
MÁSHELYEN ÉBREDTEM FEL, MINT AHOL elaludtam.
Jelen esetben Vlad repülőgépén, miközben mellettem feküdt és
egy termosznyi meleg vér már várt rám.
− Hová megyünk?− kérdeztem, amíg befejeztem a reggelimet.
Vagy a vacsorámat, tekintve, hogy sötétség áradt be a gép
ablakain.
Vlad új embereket hozott, mivel éreztem, hogy többen ültek az
elválasztó függöny mögötti utastérben, ami a pilótafülkéhez
közelebb helyezkedett el. Több szívdobbanásból tudtam, hogy
legalább a fele ember.
− Szlovéniába,− felelte. − Mindjárt ott vagyunk igazából.
− Visszamegyünk Európába, mi?
− Valószínűleg ott van Szilágyi. Mind a két korábbi búvóhelye
Európában volt és tudja, hogy hamarosan visszatérek a saját
terültemre. Amikor pedig megtörténik, a közelben akar lenni,
hogy kihasználhassa, ha adódik lehetősége cselekedni.
Ez az, amit én is tennék, kimondatlanul ott lógott a levegőben
köztünk. Néha az azonos gondolkodásuk idegesített, de amiben
tényleg számít abban Vlad és Szilágyi nem hasonlított. Vegyük
például a Vladban rejlő nacionalizmust. Az otthona. Románia
lesz mindig az otthona, nem számít, hogy hány háza volt bárhol
máshol.

231
 Ismerős illatokat éreztem a függöny mögül egyetlen, éles
lélegzetnyi levegőben.
− Az apám és Gretchen a gépen vannak?
− Igen.− Vlad arca elsötétült. − Beszélni akart veled, ha
hajlandó vagy találkozni vele.
Megtenné? Mintha éreztem volna, ahogy a kezem megmozdul
a testen mellett, kisimítva az alvástól kócos hajamat, majd
finoman lesepertem egy képzeletbeli szöszt a ruhámról. Egy
puha, hosszú fekete köpenyt viseltem, ami elalváskor még nem
volt rajtam.
Vlad rám nézett, de nem tudtam semmit leolvasni a sajátos
rendezett vonásaiból.
− Nincs szükséged semmire. Gyönyörű vagy Leila. Mindig is
az voltál, nem számít, hogy mit viselsz.
− Nem megjelenés határozza meg a szépséget?− jegyeztem
meg próbálva leplezni a szavaimban rejlő idegességemet.
− Nem. − Hangja mély volt és nagy intenzitással vibrált. −
Nem az az egyetlen dolog, ami számít.
Magához húzott és szenvedélyes megcsókolt. Mire felemelte a
fejét, a szám és minden más testrészem bizsergett, a hajam pedig
visszaállt az eredeti rendezetlen állapotba, de már a legkevésbé
sem érdekelt, hogyan nézett ki.
Vlad felemelte a hangját és romámul mondott valamit, ami
lefordítva „apát” jelent. Mint a jeges víz hűtötte le ez a szó a
libidómat.
Pillanatokkal később a függöny, ami a repülőgép két részét
elválasztja, elhúzódott, és felfedte Sarnirt és Hugh Daltont.

232
 − Vajda, − üdvözölte a jóképű, fekete hajú őr meghajolva
előtte, miközben hagyta, hogy a függöny visszalibbenjen. Az
apám a mi felünkön állva maradt, a tekintetével végimért, majd
Vladot is, végül visszatért rám.
A vonásait a megszokott és betanult közöny maszkja uralta, de
az illata elárulta, hogy idegesebb ettől a találkozástól, mint én.
− Hello Leila! − mondta feszengve.
− Hugh − válaszolta Vlad, mielőtt apa bármit is mondhatott
volna, szája ellenséges vigyorba szaladt. − Végül összeszedted a
bátorságodat, hogy szembenézz a lányoddal? Talán megkönnyíti
a helyzetet az, ha tudod, hogy nemrég táplálkozott, így nem kell
attól tartanod, hogy a torkodnak ugrik, ha ennél közelebb jössz.
Pillantásomba egy enyhe sokk vegyült. A szavaival nem
segített elsimítani a köztünk lévő kis vitás dolgokat!
− Szia, apa − mondtam növekvő zavaromban.
Nem tudtam, mit kellene tennem. Menjek oda hozzá és fogjam
meg a kezét? Kíséreljek meg egy ölelést vagy egy puszit az
arcára? Egyik sem hangzott jó ötletnek, így csak álltam ott, és az
érzelmek nehézkessége kezdett bekúszni a csontjaimba.
Apa megköszörülte a torkát.
− Ah, jól néz ki. − meglepettnek tűnt, ami csak egy kicsit volt
sértő, amíg eszembe nem jutott, hogy amikor utoljára látott,
akkor kopasz voltam, megnyúzott, és sikoltoztam a fájdalomtól.
Az emlékek okozta borzongást nem tudtam elnyomni. Vlad
felemelte a kezét, és szinte mellékesen a vállamra tette.
− Te feszélyezel engem, hagyhatnád, hogy egyedül
beszélhessek vele?
Vlad felhorkant.

233
 − A személyi kényelmetlenséget nem jelent számomra
semmit, Hugh… Várj csak, ez nem is igaz. Mert élvezem.
Apám megmerevedett, akár a szavaktól vagy attól, hogy Vlad
olvasott a gondolataiban.
− Vlad, mit csinálsz? − Kérdeztem halkan.
Nem válaszolt, csak továbbra is „baszd−meg”−mosolyt
villantott apámra és próbálkozott, hogy megsértse annyira, hogy
eltűnjön.
Jaj, tényleg ennyire utálja az apámat? Ha így van, miért
ugyanazzal a géppel hozta, amivel mi megyünk? Nem ez lenne
az első eset, hogy apa és Gretchen nem ugyanazon a helyen
vannak, mint én, csak…
Egyszer csak rájöttem, miért tesz így Vlad.
Provokálja apámat, hogy tesztelje a döntését. Ha Hugh nem
igazán komolyan szeretné javítani a kapcsolatát velem, akkor fel
tudja használni Vlad gúnyolódásait ürügyként, hogy
elsétálhasson.
Újra.
Ekkor ért a következő felismerés. Vlad nem csak azért
csinálja, hogy tesztelje az apámat. Biztosítani akarja, mint a
balzsamot a sebemre, hogy amennyiben az apám itt hagy, végül
Vladra haragudjak apa elriasztása miatt, mert akkor az nem fáj
annyira, mintha a saját szülőm elutasított volna megint.
A karomat Vlad dereka köré csúsztattam. Még az auráját is
letompította, elzárva az érzelmeit, de több energiával lüktetett,
mint egy élő drót. Tudtam, hogy megfélemlíti a férfit, ahogy
rámeredt, de az apám nem volt azzal tisztában, hogy miért

234
 teszem, amit és azzal sem, hogy Vladot a szeretet motiválta,
még a jelenlegi durvaságában is.
Beszélhet a szépeket, de minden a látszat.
− Apa, − folytattam − szeretnék beszélni veled, de Vlad
marad. Tudom, hogy nem tetszik neked, nyíltan piszkál, mert ki
van akadva rád, de vámpírszokás, hogy a férj és a feleség együtt
maradnak minden körülmények között. Így meg kell szoknod,
hogy a „páros csomagot” kapod.
Vlad pajzsa megrepedt és egy öröm−hullám öntötte el a
tudatalattimat. Válaszképpen szorosabbra fűztem a karom
körülötte. Mindazok után, amin keresztül mentünk, az, hogy
kijelentettem, hogy együtt vagyunk, többet jelentett, mint egy
kiegyezés apámmal.
Nem tudtam olvasni a gondolataiban, de apám illata
kiélesedett, a láb izmait megfeszültek, mintha készenlétbe
állította volna őket, hogy elinduljon. Megmerevedtem és
elszomorodtam a közelgő elutasítás ismerős érzésére. Bár amíg
megvolt az esélyem, kimondtam azt, amit ki kellett mondanom.
− Szeretlek, apa, és szeretnék kapcsolatban maradni veled, de
nincs rád szükségem, és ennek semmi köze ahhoz, hogy egy
vámpírral vagyok. A régen megtanultam, hogy képes vagyok
túlélni a jóváhagyásod, vagy a szereteted nélkül is.
− Leila − kezdte, és tett egy lépést felém.
− Nem! − behunytam a szemem. − Lehet, hogy azt mondtad,
hogy megbocsátod nekem, hogy elmondtam anyának, hogy
megcsaltad, de mélyen magadban nem tetted. Ez az, amiért
folyton ellöksz magadtól, de itt az igazság: Nem én okoztam azt,
hogy anya elhagyott. Azért tette, mert megcsaltad. Elmondtam

235
neki, az az én hibám, de ennek ellenére ő megbocsátott nekem.
− A hangom felerősödött. – Ő megbocsátott mindkettőnknek, és
még mindig szeret bennünket. Éreztem, amikor megláttam őt,
miután meghaltam, mielőtt Vlad visszahozott volna.
Apa vett egy mély levegőt, keze annyira remeg, mint a nád,
miközben elindult.
Könnyek szaladtak végig lassú patakokban az arcomon. De
nem a szomorúság okozta, hanem az öröm, ahogy felidéztem a
pillanatot, amikor láthattam anyát.
− Elfeledkeztem a kis vonalakról az összeráncolt szeme körül,
amikor mosolygott,− mondtam, és a hangom elmélyült. – meg
az eső és frézia illatáról is. Észre sem vettem, hogy mennyire
szükségem van arra, hogy tudjam megbocsátott nekem, amíg
nem éreztem a lelkem minden sarkában. Lehet, hogy neked is
szükséged van arra, hogy ezt tudd.
Egy könnycsepp gördült le a megöregedett, barázdált arcán és
lehajtotta a fejét, mintha zavarban lenne attól, hogy láttam.
− Ő… boldognak tűnt ott, ahol volt? – hörögte.
Áthidaltam a rövid távolságot köztünk. Apa döbbent
arckifejezéssel nézett rám, amikor közvetlenül maga előtt talált.
Sajnos most úgy mozgok, mintha elmosódott alakzat lennék.
− Igen, boldog volt. − mondtam, és hagytam, hogy a fény
beköltözzön a szemembe. Bármi történt vagy nem történt meg a
kapcsolatunk, szükségem van rá, hogy tudja, és ha ehhez az kell,
hogy a vámpír agykontrollal ültessem be a tudást, akkor ám
legyen.

236
 Elmosolyodott, olyan örömmel, amit évek óta nem láttam.
Megszakad a szívem, mert egy pillanatra átalakult az arca,
olyanná, mint az egyik gyermekkori emlékemben.
Nem tudtam megállítani magam finoman megérintettem az
arcát, még akkor is, ha közben megpróbáltam memorizálni a
pillanatot.
− Szeretlek, apa! − suttogtam elengedve a hatalmat tekintetét.
Ez kellett, hogy higgyen a saját választásában. Aztán otthagyta
és visszatértem Vladhoz. − Miért nem gondolod át a dolgokat
egy kicsit? – tanácsoltam normális hangon. − Talán
beszélhetnénk ismét a közel jövőben.
Pislogott, mintha meglepné, és már felkészült volna az
elutasításra, de aztán felemelte az arcát, és bólintott.
− Igen. Az… jó lenne. – suttogta az utolsó szavakat,
valószínűleg azért, mert Vlad még mindig úgy mosolyog rá,
mintha azt mondaná, hogy élvezni fogja miközben felfedezni,
hogy milyen gyorsan lehetne apát kivéreztetni.
− Vigyázz magadra! − mondtam, remélve, hogy Vlad nem
érzékeli ezen gondolatok közül bármelyiket.
Apám megfordult, hogy távozzon, majd megállt a függönynél.
− Tudom, hogy amit csinálsz, az veszélyes, ezért kérlek, legyél
óvatos! Ez a videó. . . Meghaltam egy kicsit belül, miközben
néztem. Soha sem leszek az az apa, aki érdemel, de legyél
ember vagy vámpír, még mindig szeretlek!
Hagyta, hogy a függöny lehulljon mögötte nem adva esélyt
arra, hogy válaszoljak. De talán ez volt a legjobb.
Megígérhettük, hogy elfelejtjük a múltat, de nem voltunk rá
képesek, de így talán itt volt az ideje, hogy megpróbálkozzunk

237
azzal, hogy esélyt adjunk inkább elfogadni egymást, azt, akivé
váltunk, a hibáinkkal, a „poggyászunkkal” és mindennel együtt.
Egy pillanattal később Gretchen rontott be a függönyön át.
− Most mondd, az ostoba ember meghátrált és nem hallgatott
rám! − mondta és azzal a lendülettel megjelent Sarnir mögötte.
Az őr mondott valamit gyorsan románul, mivel hallottam már
ennek különböző változatait korábban, így tudtam, hogy Sarnir
engedélyt kér, hogy erőszakkal eltávolítsa a húgomat.
− Hagyd őt, rendben van. – utasította Vlad.
Sarnir egy pillanatig hezitált, meghajolva felém, majd
visszalépett a függöny mögé.
− Mi történt apával?− kérdezte Gretchen azonnal. – Ti ketten
győztetek? Idegesnek tűnt és az arcát törölgette.
− Nem. Senki sem győzött, bár Vlad lehet egy kicsit durva
volt.
Válaszul egy gúnyos pillantást küldött felém.
− Kérdezd meg bármelyik egykori foglyomat, hogy ez
hasonlított−e arra, amit eddig akkor csináltam, ha „egy kicsit
durva” voltam.
− Csak azért, mert nem kínoztad meg, még nem jelenti azt,
hogy nem voltál durva, de tudom, hogy miért tetted. – Az
ujjammal beletúrtam a hajába. − Köszönöm, hogy megpróbáltál
megvédeni.
Egy halványabb mosoly megérintette a száját.
− Sokkal inkább egyszerűen megölöm azokat az embereket,
akik bántani próbálnak. Sokkal kevésbé bonyolult, mint így.
− Akkor sok önfegyelmet tanúsítottál. − mondtam
visszamosolyogva rá, mert tudtam, hogy az apámra nem

238
 jelentett valódi veszélyt. − És egy szóval sem mondtam, hogy ez
nem elég. Szeretlek!
A karjai ölelésébe vont és lehajtotta fejét, de mielőtt az ajka
súrolta volna az enyémet, a húgom szavai csattantak.
− Abban az esetben, ha Leila nem tette volna világossá, nem
szabad megölnöd az apámat,− mondta Gretchen nyomatékos
hanghordozással.
Megfordultam, hogy szemébe nézzek, amikor rám pillantott. −
Te tényleg azt hiszed, hogy megtenné?
− Ha Apa eléggé felidegesíti. − Gretchen válasza azonnali
volt – A gyilkolászás az egyike a Férjed viselt dolgainak, vagy
még nem vetted a fáradságot, hogy a Google−n rákeres „Vlad
Dracul”−ra?
− Legalább nem egészítetted ki a végén a D−betűt egy A−val,
így le tudom beszélni őt, hogy ne öljön meg azonnal. −
mondtam tisztességtelenül, de látva a lány tágra nyílt tekintetét,
felnevettem.
− Gretchen! Vlad nem fog megölni, sem apát, sem bárki mást,
aki nem közvetlenül fenyegeti őt, oké? Nem kell elhinni
mindent, amit az interneten olvasol.
− Figyelted, hogy ő nem helyeselt arra, amit mondtál? −
mutatott rá.
Ránéztem Vladra, akinek a szemöldöke hamis ártatlansággal
emelkedett, mintha azt mondaná, „Ki, én?”
− Vlad! − figyelmeztettem. – Gyerünk! Megijeszted!
A szája megrándult. − A félelem a bölcsesség kezdete és a
húgodnak el kell kezdenie valahol.
Elkeseredettem felnyögtem.

239
 − Már megígérte, hogy nem okoz fájdalmat a családomnak,
amikor randizni kezdtük. − mondtam Gretchennek. − Nem kell
aggódnod, hogy bármit tenne apával.
A húgom gondolkodón összeráncolta a homlokát.
− Rendben, azt mondta, hogy nem csinálna semmit veled.
Ennyi csupán, amit kijelentett.
− Nem is vagy olyan együgyű, amilyennek tűnsz. − mormolta
Vlad, de szerencsére Gretchen nem hallotta, mert közben témát
váltott.
− Mikor szállunk le? A csóró embereid, akiket felvettél
megették az összes élelmiszer pár órája és azóta éhezem.
Mintegy végszóra a gép ereszkedni kezdett, egy kicsit
gyorsabban, mint a normál esetben, de kicsapódtak a légzsákok.
− Úgy néz ki, most.
Nem fejezte be a mondatot. A gép meredekebben ereszkedett
szokásosnál, majd a zuhanórepülés közben, olyan gyorsan
csapódtam volna a mennyezetnek, mint ahogy Gretchen tette, ha
Vlad nem szorít magához.
Gretchen felsikoltott, amikor az ülések mellé csapódott, amint
a gép a leszálláskor rángatózva ugrált, a mennyezettől a padlóra.
Saját gyomrom kavargott, ahogy megragadtam a húgom, olyan
erősen, hogy felsikoltott fájdalmában abban a pillanatban.
− Ce helyis?− Sarnir kiáltása a többi utason túlharsant. – A
sikolyok egy részét a fejemben fordítottam, mint „Mi történik?”,
de a többi részem annyira megdöbbent volt, hogy nem érdekelt
mit mond, csak arra tudtam összpontosítani, hogy mi történik.
Pillanatokkal ezelőtt még nem láttam semmilyen lámpa adta
világosságot az ablakokon túl.

240
 Mikor most kinéztem úgy tűnt, mintha rohannának felénk.
Nem leszálltunk.
Zuhantunk.

241
 31. fejezet
Minden, ami ezután történt, olyan volt, mint emlékeztemben a
legelső alkalom, amikor láttam Marty emberfölötti sebességgel
mozogni: nem tudtam mit tenni, csak bámultam, mint egy idióta,
amíg az elmém feldolgozta azt, amit a szemem lát, addig míg
nem volt hajlandó elhinni.
Vlad szorítása, akár az acél, miközben repült a gép eleje felé,
rángatott magával és Gretchen kapaszkodott a karomba. Nem
értük el a függönyt, de már testek bombáztak és zuhantak ránk,
miközben a gép száguldott lefelé nagy sebességgel. A
túlfeszített fém szörnyű csikorgó hangja keveredve a
sikolyokkal fülsiketítően volt. Aztán a gyors változás a kabin
nyomásban arcul ütött, majdnem olyan erővel, mint végtagok,
amik nekem estek miközben Vlad átverekedte magát az élő
akadályok között és gép elejére.
− Este Prea tarziu! Ne vom prabusi! − Valaki felsikoltott. –
Ütközni fogunk!
Vlad visszakiáltott valamit és átfordított, amíg én vele szembe
kerültem. − Fogd a nyakam! − rendelkezett. − Fogom Gretchent.
Azt kellett tennie, mert a következő dolog, amire emlékszem,
hogy Vlad kikapta az apámat a vonagló, sikoltozó emberek
tömegéből. Aztán oldalra csapódtunk olyan erővel, hogy úgy
éreztem magam, mint egy hangya, amit elsodródott a
vákuumban. Sötétség és fény omlott össze körülöttünk, túl

242
 gyorsan ahhoz, hogy összpontosítva beazonosítsak egy pontot,
majd egy fényes narancssárga ragyogás éledt és robbant
alattunk, amit inkább éreztem, mint hallottam.
Mi néhány kemény perccel később landoltunk, a narancsszínű
fénytől körülbelül egy mérföldnyire, de a bűz és az égő
tüzelőanyag szaga már elért minket.
Vlad Gretchent és apámat letette, és egy másik szag tudatta
velem, hogy Gretchen sokkot kapott, amikor először felkapta, de
a feszültség felszívódni látszik.
Mielőtt meg tudtam volna nézni, hogy a húgom rendben volt,
Vlad finoman mellém tette apát.
− Leila − mondta nyugodt hangon, − újra kell éleszteni, a
szíve megállt.
Csattanva szakadtam ki a kábult tehetetlenségből, ami fogva
tartott mióta rájöttem, hogy a repülőgép le fog zuhanni.
Elfojtottam a zokogást és feltéptem apa pólóját felfedve a
mellkasát. Aztán mindkét tenyeremet rásimítottam, az átfutó
ütéstől a teste görcsbe rándult. Amikor a fülemet a mellkasára
fektettem, pánik fogott el, mert nem volt légzés, sem szívverés.
Semmi.
− Szájból−szájba kell lélegeztetned, míg én próbálkozom. −
mondtam zihálva, a könnyeim elhomályosítottak mindent.
Aztán elkezdtem nyomni apám mellkasát, ahogy a moziban
láttam, majd megállva, hagytam, hogy Vlad levegőt fújjon a
tüdejébe két nyomás között. Néhány másodperc múlva, azt
mondtam – Engedj!− Értelmetlen kétségbeesésemben
megrázattam őt újra.

243
 Ezúttal hallottam néhány halovány dobbanó−ütést, mielőtt
elhallgatott vészjóslóan csendesen.
Még egyszer elkezdtem a mellkasi kompressziót, megint
fújtunk a szájába, mert nem bírtam még a rövidmásodpercig
sem, hogy ne csináljak valamit. Aztán sokkoltam, újból, amitől
felemelkedett a háta is a földtől egy pillanatra.
Amikor a teste visszatért fekvő helyzetben, és a fülemet ismét
a mellkasához préseltem már imádkoztam.
Bamm−bam… Bamm−bam... Bamm−bam…
Most, hogy a szíve végül elkezdett verni, lefektettem a fejem a
földre mellé és sírva fakadtam a megkönnyebbüléstől.
− Nem értem.− Sarnirt hallottam, legalábbis kábultan azt
gondoltam. Lehet, hogy ezért beszélt angolul. Általában
emlékeztetni kellett erre mellettem.
Felnézve apa mellől szomorúság kapott el, amikor
megpillantottam a csoportunk többi tagját, és láttam, hogy
milyen kevesen voltak.
Eltekintve Tőlem, Vladtól, Gretchentől, és az apámtól, csak
Sarnir, Petre, és két újonnan felvett ember élte túl. Mindenki
más meghalt, amikor a gép becsapódott a földbe a közel
függőleges zuhanás után.
Még vámpíroknak sem volt esélyük túlélni ezt a fajta
rombolást, nem is beszélve arról, hogy tűzgolyóvá gyulladt fel
az égen a gép, valamint hogy csak Vlad és Sarnir voltak, aki ki
tudtak vámpírok közül repülni, mielőtt a halálra ítélt repülőgép
lezuhant.

244
 Vlad megmentett engem és a családomat, és Samir elkapta
Petre és a legközelebbi két ember a kétségbeesett másodperccel
azelőtt, hogy Vlad kijárati ajtót feltépve utat nyitott.
Örök hálával tartozom azért, mert Marty nem volt ezen a
gépen. Nem kedveli Vladot mióta úgy döntött, hogy maradjon
Darryl mellett míg az új vámpír legyőzi az éhségét.
− Claude és Erin keresztül nézett rajtam − folytatta Samir −
Mind a kettőt száz éve ismertem, de olyanok voltak, mint az
idegenek, amikor megpróbáltam legyűrni őket, hogy
megmentsük a repülőgépet.
Vlad felkapta a fejét. – Volt más furcsaság is?
− Úgy érted eltekintve attól, hogy megölik magukat több más
emberrel együtt? − kérdeztem hitetlenkedve Vladot, aki nem
válaszolt csak bámult Samirre. − Nos? − ösztökélte.
− Nem tűntek dühösnek, − mondta lassan Samir, mintha
próbálna emlékezni. − Vagy félelmet, vagy már bocsánat, de
bármi mást, amit vártható volna az alapján, amit csináltak.
Claude és Erin éppen… üres volt, annak ellenére, hogy tudták,
hogy összeomlik a gép.
Vlad morgott egy különösen csúnyát, persze románul.
− Amikor Vegasban voltunk, ugye elhagyták a szállodát az
emberek?
Sarnir meghökkent.
− Természetesen! Az Vegas.
Egy másik fül−perzselő átkot később megértettem.
− Úgy viselkedtek, mint amikor megpróbáltam megölni
magam, nem? Úgy gondolod, hogy a nekromanta megtalálta a
módját, hogy pontosan célba vegye a pilótákat is.

245
 Isten tudja, de én üresnek éreztem magam és jött a kényszer,
hogy a saját fejemben vessek véget mindennek és ne törődjek
semmivel. Biztos vagyok benne, hogy hol lennék, ha Vlad átnéz
rajtam és nem állít meg. Ahogy Claudeon és Erinnen is feltűnt
Sarnirnak, amikor megpróbálta megállítani őket, miközben
kényszerítették a gépet egy végzetes merülésre.
− Ez megmagyarázza, hogy az emberek, akik lojálisak hozzám
közel háromszáz éve hirtelen miért próbáltak ölni, − kelt ki
magából Vlad. − vagy legalábbis megölni a feleségemet és a
maradék leginkább megbízható emberemet, mivel Szilágyi
tudja, hogy kikkel utazom együtt.
Szilágyi.
Mikor azt hittük, hogy támadást intézhetünk ellene, akkor
kiderült, hogy az életünkért kell harcolnunk újra. Hogyan
számoljunk le vele, ha óvatos szemmel figyelnünk kell az
embereinket körülöttünk, hogy vajon melyikük lehet a
következő, akit legközelebb varázslat befolyása alatt megöl
minket?
A gondolat nyomában kétségbeesett megoldás jutott az
eszembe.
− Mindenkinek meg kell inni azt az italt, amit nekem. −
mondtam Vladnak. − Ha ez egy kisebb varázslat, akkor meg
lehet gyógyítani őket. Ha ugyanaz, akkor ideiglenesen
búskomorak lesznek. Akárhogy is, de tudni fogjuk ki az, akit
Szilágyi nekromantája elkapott és arról is, akiket nem.
Vlad elővette mobiltelefont, majd tárcsázott.
− Mencheres − mondta egy pillanattal később. − Szükségem
van a gyógyitalod hozzávalóira.

246
 32. fejezet
Szlovéniában zuhantunk le, de nem mentünk Vlad házához.
Nem lepődnék meg, ha már valaki várna ott minket. Samirban
és Petreben megbízunk, mert próbálták megmenteni a gépet, és
a két hajléktalan férfit sem bájolhatta még meg a nekromanta.
Olaszországba utaztunk, a Misurina tóhoz.
A hotel külseje, ahová Vlad hozott, olyannak tűnt, mintha
megállt volna az idő, a hotel körül elhelyezkedő hegyek gótikus
hangulatot kölcsönöztek neki. Az előtte elhelyezkedő tó vize
pedig olyan volt, mint egy tükör és visszatükrözte a hotelt, és a
mögötte lévő hegyeket is.
A szállodát belül felújították, makulátlanul tiszta és a
legmodernebb eszközökkel felszerelték fel. Miután a
fogadópultnál, és az asztaloknál sem tartózkodott senki, teljesen
nyilvánvalóvá vált, hogy üres a hely.
– Ez a hely üres?– kérdeztem. Hangom visszhangzott a magas
mennyezet miatt.
– Az idő legnagyobb részében igen. – felelte. – Ez egy
biztonságos ház a vérvonalam tagjainak fenntartva. A helyiek
rendben tartják, de arra nem emlékeznek, hogy miért nem
nyitották meg, mint szállodát.
– Kérlek, mondd, hogy van egy akármilyen kórház itt a
közelben! – mondta Gretchen, miközben segített apánknak
megtartani az egyensúlyát. – Kell neki egy orvos!

247
 Nekem sem tetszett apám szürkés árnyalatú bőre, de a pulzusa
egész úton szabályos volt, mialatt Vlad iderepült velünk. Lehet,
hogy újabb szivrohama lett volna, ha előtte Vlad nem babonázza
meg, és felfogja, hogy Vlad vezette a repülőt.
– Jól vagyok – mondta apám. – Csak egy kicsit le kell
pihennem.
– Nincsenek orvosok. – felelte Vlad. – Nem akarjuk, hogy
több ember megtudja, hogy van itt valaki, mint amennyi
feltétlenül szükséges. Különben is, mi sokkal gyorsabban és
alaposabban meg tudjuk gyógyítani.
Erre apám lesápadt. – Nem fogok vért inni.
– Én pedig nem hagylak meghalni, miután beszennyeztem a
számat a tiéddel, mialatt lélegeztettelek. – szólt vissza Vlad
azonnal. – Leila szeret téged, és épp elég mindenen ment
keresztül, ne kelljen neki még az apja elvesztését is magára
vennie. Ezért sem tagadhatod meg a gyógyítást Hugh.
Nem tudom mitől kapott sokkot apám. Az, hogy megtudta,
hogy Vlad lélegeztette, vagy az, hogy Vlad rá akarja erőszakolni
a vérivást.
Engem is nagyon foglalkoztat apám egészsége, de nem akarok
ráerőltetni semmi olyat, amit nem akar.
Talán ha beszélnék vele, meggyőzhetném, hogy ez a legjobb,
amit tehetünk, és nem muszáj neki Vlad vérét innia, ihatja az
enyémet is.
– Apa, azt hiszem, ha úgy adódik…
– Nyisd nagyra! – szakított félbe Vlad, majd a tépőfogával
átharapta a csuklóját és apám szájához nyomta. Apám szeme
kimeredt, de Vlad hátulról lefogta, így nem tudta elhúzni a

248
 száját a vérmaszatos csuklótól. Csak annyira volt képes, hogy
megpróbálta megrúgni őt, de mivel az egyik lába béna, nem
igazán járt sikerrel.
– Aztán a másikat is rendbe hozom. – motyogta Vlad.
Néztem, és belül kettészakadtam.
Egyrészt gyűlöltem látni, hogy apámat bántalmazzák.
Másrészt, ez az ő érdekében történt. A poklot megjártam az alatt
a pár perc alatt, amíg halottnak láttam.
– Ebből nem fogunk rendszert csinálni Apa. – mondtam, arra
törekedve, hogy a legjobbat hozzam ki ebből a rossz helyzetből.
– Ha már biztonságban leszünk, szerzünk egy orvost neked, és
nem kell többé vámpírvért innod.
– Természetesen nem. – mondta Vlad, miközben legnagyobb
megdöbbenésemre apámat a padlóra rántotta. – Legalábbis
ezután már nem. – Ezután rávágott az apám sérült térdére, és
összetörte a térdkalácsot. Annyira gyorsan csinálta, hogy még
csak felsikítani sem volt időm, hogy hagyja abba. Aztán a
feltépett csuklóját megint apám szájához nyomta. Olyan erővel
spriccelt a vére, hogy apám szájának két oldalán csurgott ki.
Apám köhögött, öklendezett, próbált kiáltani, hogy
megakadályozza a bíbor-áramlást.
Gretchen felszisszent. – Nézd!
Nem kellett volna külön szólnia, mert le sem tudtam venni a
szememet apám térdéről. A második rész győzött bennem.
Mikor láttam, hogy Vlad összetöri apám térdét, rájöttem, mit
csinál, mert hónapokkal ezelőtt megmondta neki, hogy meg
tudja gyógyítani a lábát. Apámnak is eszébe juthatott, mert
hitetlenkedve nézte ő is a véres, torz dudort, ami elkezdett újra

249
egybeforrni. Ha előtte Vlad nem zúzta volna szét, a vámpírvér
nem képzett volna új csontokat és szöveteket a sérültek helyett.
Évek óta nem láttam, hogy apám behajlítja a sérült lábát, ami
egy bombamerénylet során ment ripityára. A
„helyrehozhatatlan” sérülés ebben a pillanatban elmúlt. Vlad
kényszerítette, hogy egy utolsó kortyot még lenyeljen, majd
elengedte, aztán kedvesen lemosolygott rá.
– Ha ezt gondolod, hogy megbocsáthatatlan az, amit veled
tettem, várd ki, mit fogok tenni a másik apósommal.
Ekkor végre Gretchen megtalálta a hangját. – Te bigámista
vagy? Leila, te tudtál erről?
– A másik felesége több mint ötszáz éve meghalt. – mondtam,
közben apámat néztem, akit tuti, hogy ezután örökre
elveszítettem.
– Apa, tudom, hogy ideges vagy…
– Nem kell őt kényeztetni, ha más nem is veszünk figyelembe,
de ő akkor is egy katona. – mondta Vlad mereven apám
szemébe nézve. – Láttad a képességeimet, de ha az a vámpír
látnád, aki engem teremtett, mert még élne, tudnád, hogy ő
nálam is sokkal erősebb volt. Vele összehasonlítva sokkal
gyengébb vagyok. Rettegtem, mikor felajánlotta, hogy
átváltoztat, mégis beleegyeztem, mert tudtam, hogy csak így
tudom megvédeni a családomat és a hazámat.
Ezután, még mindig merev tekintettel rám nézett, de mikor a
pajzsát leengedte megéreztem a hamisítatlan, nyers szeretetet.
– Most ő az én hazám és családom. Nincs semmi, amit ne
tennék meg érte, többek között azt is, hogy meggyógyítok egy
olyan embert, aki elutasítja őt. Dühös vagy, mert adtam a

250
 véremből, megerősítettelek, és helyrehoztam egy olyan kárt,
amiből egy előző csata után nem tudtál felgyógyulni? –
Tárgyilagos hangon folytatta. – Könyörögnöd kellett volna
nekem, ugyanúgy, ahogy én könyörögtem több száz éve egy
nálam sokkal ijesztőbb alaknak.
Amint befejezte felém nyújtotta a karját. Rábámultam,
miközben kavarogtak bennem az érzelmek. Egy részemet
idegesítette, hogy Vlad teljesen figyelmen kívül hagyta apám
kívánságát. Még ha apám az elutasításával meg is sért engem, ő
egy felnőtt férfi, joga volt megtenni.
A másik felem – a vámpír? a túlélő? – megértette, hogy miért
tette. Apám hagyta, hogy a makacssága irányítsa a tetteit,
miközben egy háborút éltünk át éppen, ahol a lányait
felhasználhatták, megkínozhatták vagy meg is ölhették. Vlad
elintézte, hogy újra egészséges legyen, és a régi sérülése ne
jelezze az ellenfeleinknek, hogy egy veterán, egy háborús hős.
Ha túllép a haragján, be fogja látni. Szóval, pillanatnyi habozás
után Vlad karjára tettem a kezemet. Mint már mondtam
apámnak korábban, mi ketten egy csomagot alkotunk, ami azt
jelentette, hogy közösen kell megválaszolnunk az életünk
kérdéseit.
Samir köhécselt, hogy felhívja magára a figyelmet, majd
odajött hozzánk, Petre, a másik túlélő mögé lépett. – Már voltam
itt, így meg tudom mutatni, hogy hol lehet felfrissülni.
– Remek – mondta Gretchen, eltépve tekintetét apám lábáról.
– Még soha nem volt ekkora szükségem egy forró zuhanyra.

251
 A zuhanáskor minden összetevő, ami a visszavágó
varázslathoz kellett elveszett, ezért most életbelépett a
tartalékterv, Vlad arra kezdett koncentrálni, hogy minél előbb
megkapjuk a bűbáj „gyógymódját”.
– Lehet, hogy a családommal kéne maradnom, hogy lássam,
hogy apám túlteszi–e magát ezen. – javasoltam.
– Szó sem lehet róla. – jött az azonnali válasz. – Ha a varázslat
újra aktiválódik, megölöd őket is, meg magadat is. Csak én
vagyok elég erős, hogy le tudjalak állítani téged, szóval együtt
maradunk.
Önző módon és is inkább ezt akartam.
Az utazás leggyorsabb és legfeltűnésmentesebb módját
alkalmazva Vlad repített minket ide, és már nem sok volt hátra
az éjszakából.
A legutolsó dolog, amit láttam, mielőtt beleájultam Vlad
karjaiba, az a hegyek mögött felbukkanó nap első sugarai
voltak, amit a tó vize visszatükrözött.
A következő dolog, amit láttam, az Gretchen volt, aki tőlem
pár méterre guggolt, és engem nézett kíváncsian.
– Ha megharap, a te hibád lesz – mondta Samir, aki elég
elkeseredettnek hangzott. – Soha ne menj túl közel egy fiatal
vámpírhoz, aki épp felébred.
– Mi folyik itt? – motyogtam, miközben körülnéztem. Egy kis,
ablaktalan szobában voltam, ami igazából egy cella volt
vámpíroknak. A kezem össze volt bilincselve, de a jobbra még
egy gumit is ráragasztottak. Olyannak tűnt, mintha egy
rajzfilmfigura elméretezett bokszkesztyűje lenne.

252
 – Hol van Vlad? – kérdeztem, mikor teljesen felébredtem, és
láttam, hogy nincs mellettem, csak Gretchen és Samir.
– Alszik – mondta Samir, megrázva a fejét. – Úgy kellett
kényszeríteni. Nem lehet fönt folyamatosan úgy, hogy csak a
vér és a gyűlölet élteti. Ezért téged gúzsba kötöttünk. Míg
aludtál leégette a bőrödet. Úgy látszik, ezzel a módszerrel
sakkban lehet tartani a varázslatot, de ha újra beindulna, Vlad
azonnal itt lenne, mielőtt még kárt tehetnél magadban.
– Halottnak tűnsz, mikor alszol. – tájékoztatott Gretchen,
mintha valaha is tudni akartam volna róla. – Elég furcsa.
– Köszönöm. – motyogtam, miközben felültem. Amint
függőleges helyzetbe kerültem, Samir egy lefedett termoszt
nyomott a kezembe.
– Egy turista a jóvoltából egy közeli szállodából. Nem fog rá
emlékezni. – mondta mosolyogva.
A vér már kihűlt, de én megittam az utolsó cseppig az egészet.
Nagy merészség volt ezt Gretchen előtt megtenni, figyelembe
véve a legutóbbi megjegyzését. Most nem szólt, de ahogy a
szája állt, látszott rajta az undor. Helyes. Az se sokkal jobb,
mikor szinte nyersen kéri a bélszínjét az étteremben.
– Simán lennék vámpír, ha ki tudnám hagyni ezt a vérivást.
Samir felöl olyan zaj hallatszott, mint aki majdnem lenyelte a
nyelvét. A volt janicsár, aki annyira lenyűgözte Vladot a harci
képésségeivel, hogy a vérvonala tagjává tette annak ellenére is,
hogy utálta a törököket. Samir nyilvánvalóan nem tudott mit
kezdeni azzal a gondolattal, hogy Gretchen vámpír lenne.
Vannak dolgok, amik még egy majd ötszáz éves vámpírnak, aki

253
előbb a Szultán, majd Vlad, a Karóbahúzó kapitánya volt, is túl
ijesztőnek tűnt.
– Nekünk állandóan innunk kell – mondta Samir külön
kihangsúlyozva az utolsó két szót. – Néha egyik vödörrel a
másik után.
Alig bírtam visszatartania nevetést, látva Gretchen arcát.
Megérdemli a téveszméiért.
– Mivel ébren vagyok, és nem érzek semmiféle gyilkolási
kényszert, le tudnád szedni ezeket? – kérdeztem, megrázva a
láncaimat.
Samir a mennyezetre nézett. – Öt óra elég tisztességes idő a
pihenésre – mondta, csak úgy magának.
– Vlad csak öt órát aludt? – kérdeztem összerezzenve. – Nem
fontos. Maradok így.
Samir a sarokba ment, és elkezdte nyomkodni a billentyűket.
– Itt a szürkület, úgyhogy lehet, hogy már fel is ébredt.
Megnézem, ha fent van, nem kell tovább itt maradnod.
– Gretchen, menj vele! – mondtam.
– Azonnal jövök – ígérte Samir. – Gretchen, Leila lánca egy
méter hosszú. Ha több mint egy méterre maradsz tőle, máris
biztonságban vagy.
– Minden rendben, menj – felelte a húgom. Miután Samir
kiment, a tömör sziklafal becsukódott mögötte.
Gretchen a szemeit forgatta. – El se tudod képzelni, milyen
irritáló tud lenni.
– Nem mondod? – feleltem szárazon.
Nagyon hiányzott a következtetése.

254
 – Komolyan mondom. Samir jobban korlátozott, mint apa,
mikor Vegasban és New Orleansban voltunk. A szállodát sem
hagyhattam el. Úgy értem, a francia negyedben voltunk. Még
egy kísértettúrára sem mehettem el… jut eszembe. Te küldtél a
minap egy sms–t nekem?
– Sms–t? Nem. – feleltem, nem téve hozzá, hogy az
elektromos képességem miatt erre képtelen vagyok, hiszen
rögtön tönkremegy a mobil, ha csak hozzá érek.
Morgott. – Huh. Azt hittem, hogy te voltál, mert valaki linkelt
egy cikket Drakula földalatti börtönéről.
– Micsoda? – szakítottam félbe rémülten. – Valaki elküldött
egy linket amin Drakuláról volt anyag?
Vajon így akarta Szilágyi gúnyosan a tudomásunkra hozni,
hogy megtalálta a családomat?
Biztos, hogy nem egy véletlen spam volt. Mi az esélye annak,
hogy valaki épp Drakula sógornőjének küldött véletlenül
üzenetet, amiben egy Drakuláról szóló anyag linkje van?
– Meg tudod mondani milyen telefonszámról jött az üzenet? –
kérdeztem nyomatékosan. Talán visszakövethető a feladóig.
– Egy másik országból jött, de mikor visszahívtam, a vonal
megszakadt. – mondta. Nem vette észre a félelmet a
hangomban. – Nem hiszed, hogy a férjed volt, ugye?
– Elképzelhetetlen. – mondtam komoran. – Vlad előbb szúrná
magát szíven egy ezüstkaróval, minthogy Drakulás dolgokkal…
– Leila? – nógatott Gretchen, mikor elhalt a hangom, és
néhány pillanatig nem mondtam semmit.
– Azt mondod, hogy a cikk egy földalatti börtönről készült? –
kérdeztem. Egy ötlet kezdett kirajzolódni a fejemben.

255
 Gretchen felsóhajtott. – Igen. A történészek találgatták, hogy
talán ott lehetett bebörtönözve…
– Hol? – szakítottam félbe sürgetőn.
– Nem tudom. Valahol. – mondta a vállát vonogatva.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy megrázzam. – Mi a helyzet a
számokkal? Voltak számok a cikk linkje után?
Ingerülten nézett rám. – mivel két országgal és egy repülőgép
szerencsétlenséggel ezelőtt történt, ezért nem emlékszem. Nem
tudtam, hogy alaposan az eszembe kell vésnem, mert felelnem
kell belőle.
– Mutasd a telefont, hagy lássam a cikket. – követeltem.
– Nem tudom. Felrobbant a géppel együtt, emlékszel?
Igaza van. Annyira túlfeszített lettem, hogy elfelejtettem.
– Nem baj, majd rákeresek a cikkre, és megtudom a helyszint.
– mondtam, aztán elordítottam magam. – Samir! Engedj ki
innen!

256
 33. fejezet
Éreztem Vlad bosszúságát, miközben figyelte, mit írok be a
keresőbe.
– Ezért kellett a laptopom? Ha ez valami vicc akar lenni Leila,
hát engem nem szórakoztat.
– Tudom, hogy utálod a Drakula szót – mondtam, miközben
rákattintottam az első linkre, ami kijött. – emiatt nem szoktad
soha megnézni az ilyen oldalakat, és az embereid sem. Ezért van
az, hogy fogalmad sem volt arról, hogy Szilágyi az alatt a
kastély alatt él, ami a tiéd volt még emberkorodban. Tudta, hogy
soha nem fogsz hallani azokról a hírekről, amik a halott
turistákról szóltak azoknak a helyeknek a közeléből.
– A lényeg? – kérdezte még mindig ugyanolyan idegesen.
– Megtaláltam, amit kerestem, és a laptopot felé toltam. –
Olvasd el ezt.
Vlad a cikkre pillantott, és a homloka elfelhősödött. – Szokás
szerint hazudik. Mehmed elvitt a palotájába, és én soha nem…
– Vlad – szakítottam félbe. – Tegyük fel, hogy Maximus
üzenni akart neked. Téged biztos, hogy figyelnek, ezért nem tud
közvetlenül neked üzenetet küldeni, és te sem léphetsz
kapcsolatba egyik szövetségeseddel sem, hiszen nem tudhatod,
hogy Szilágyi nekromantája kit bűvölt még meg. Tehát, hogy
tud informálni anélkül, hogy Szilágyi gyanút fogna? –
Nyomatékosan megérintettem a képernyőt. – Lehet, hogy ezen a

257
cikken keresztül üzent Gretchennek. Gretchennel napi
kapcsolatban vagyok, tehát te is értesülhetsz a dologról. Szilágyi
nekromantája nem foglalkozik vele, hiszen ő egy ember.
Ránézett a cikkre, éreztem a dühét, mikor végiggondolta azt is,
amit az előbb nem mondtam el neki.
– Ha ez így van, akkor Szilágyi abban a börtönben bujkál, ahol
gyerekkoromban raboskodtam. – Annyi haraggal mondta, hogy
egészen meglepődtem, hogy nem jött ki füst a száján. – Azért
döntött így, mert azt gondolta, soha nem térnék vissza oda, ahol
megkínoztak és megerőszakoltak.
Szilágyi beteges iróniája, hogy a régi ellenségként ott bujkál,
ahol ez az egész elkezdődött.
– Tehát, ha ez nem a történészek egy újabb spekulációja –
mondtam nagyon lágy hangon. – Hol van ez a hely?

Két nappal később Törökországban voltam és 1 mérföld

magasságból, Vlad karjaiban Ederni városát néztem.
Megélesedett látásomnak hála, láttam a város régi és modern
ötvözetét, és az azt körülvevő földeket.
Vlad közel hatszáz éve járt itt még gyermekként, ráadásul
rabként, ezért muszáj volt megnéznie a Google Maps-on, hogy
egyáltalán hova kell mennünk. A változások ellenére is
fájdalmas volt ezt a helyet újra látnia.
Minden rom emlékeket idézett Vladban, hiszen azok a XIV.
században még egyáltalán nem voltak romok. Még úgy, hogy a
testem szorosan az övéhez tapadt, sem éreztem az auráját,
annyira elnyomta az érzéseit.

258
 Pár másodpercig még lebegtünk, amíg Vlad ellenőrizte a
műholdas telefonján, hogy a város megfelelő részén vagyunk.
Ez a pár másodpercnyi késlekedés elég volt Samirnak, hogy a
karjában Petrevel utolérjen minket. A két vámpír ugyanolyan
eltökéltnek látszott, mint ahogy én éreztem magam. Mind a
négyen a teljes erőnket felvonultattuk ma, de nem akartunk több
embert hozni, mert azzal magunkra irányítottuk volna Szilágyi
figyelmét. Még ha Szilágyi biztonsági kamerákkal pásztázta is a
levegőt, könnyen azt hihette, hogy csak egy kisebb madárraj
vagyunk.
– Arra – mondta Vlad, rámutatva az egyik hídra a sok közül.
Aztán testét megdöntve már száguldott is lefelé. Leszálltunk egy
kőhídra, aminek az egyik vége egy kisebb szigetnél ért véget.
A szigeten kisebb torony emelkedett a magasba. Legalább 20
méteres volt. Kívülről megvilágították, hogy felhívják rá az
emberek figyelmét, de Vlad figyelmét nem kötötte le.
Hagyta, hogy arrébb menjek, és a hidat bámulta, kezei
összekulcsolva a háta mögött, az egész teste mereven.
Legszívesebben megfogtam volna a kezét, hogy biztosítsam a
támogatásomról, vagy szorosan megöleltem volna, de ehelyett
továbbra is ott maradtam, ahol álltam. Elmondta nekem, hogy
mire lesz szüksége ma este, és az nem a keze szorongatása, vagy
az ölelkezés. Nem arra volt szüksége, hogy komfortosan érezze
magát. Most a véres, perzselő bosszúra volt szüksége. Akárcsak
nekem, de akadt egy kis gondunk.
– Ez az a hely? – kérdeztem halkan. – Mert emberek vannak a
szigeten.

259
 Olyan megvetően és hidegen nézett, amit csak ritkán láttam
tőle. – Igen. A híd másik oldalán volt a császári palota. Most
turistalátványosság.
– Talán várnunk kéne, hátha később kevesebben lesznek.
Csak egy órája kezdett sötétedni, és biztosan záróra következik
lassan.
– Nem.
Olyan hévvel mondta ki ezt az egy szót, hogy Samir és Petre
levették a hátizsákjukat, és elkezdték kipakolni a tartalmát.
Én csak bámultam őt, egy pillanatig szóhoz sem jutottam.
Nem hiszem, hogy arra gondolt, hogy egy csomó ártatlan
embert is megöl Szilágyival együtt. Vagy mégis?
– Én is azt akarom, hogy meghaljon, de nem ölhetsz meg egy
csomó ártatlant, akiknek csak az a bűnük, hogy rossz helyen
voltak rossz időben.
– Tudod mihez értenek a turisták nagyon jól? – kérdezte
bársonyos hangon, ami sokkal ijesztőbb volt, mint az előző
kemény hang. – Futni a veszély első jelére.
Aztán elkezdett lefelé ballagni a hídon, figyelmen kívül
hagyva a hátizsákokból kipakolt fegyvereket, köztük a két
ezüstkardot, aminek a hüvelyei a hátára voltak szíjazva.
– Ideje, hogy legyen okuk futni. – motyogta.
Tűz csapott fel előtte, mire én, Samir és Petre csodálkozva
összenéztünk. Úgy volt, hogy csöndben, titokban közelítjük meg
Szilágyi búvóhelyét. Mikor változott ez meg?
– Új terv! – kiáltotta Vlad, mintha pont a gondolataimra
válaszolna. – Maradjatok itt Leilával. Egyedül megyek be.

260
 Az emberek a szigeten meglátva a tűzcsíkokat, aggódva
zúgolódni kezdtek. Aztán a zúgolódás visításra változott, mikor
Vlad rohanni kezdett. Ezután a tűz felerősödött, olyan hangos
volt, mintha a pokolban teremtették volna. Egyre több és több
helyen képződtek tüzek, egészen addig, amíg úgy nem tűnt,
hogy minden lángokban állt.
Ekkor tört ki a pánik igazolva, hogy Vlad nem tévedett. A
turisták nagyon gyorsan kezdtek szaladni a szárazföld felé, ami
az egyetlen olyan hely volt, ahol egyáltalán nem égett a tűz.
Majdnem letiportak engem, Samirt és Petret, ahogy igyekeztek
elhagyni a szigetet.
Vlad száz méterrel előttünk járt, a kezében narancs és kék
lángok izzottak fel. Hirtelen a tűz egy hatalmas, kavargó labdává
állt össze a levegőben, mielőtt a földbe csapódott volna. A talaj
megborzongott, mintha földrengés lenne. Mikor a tűzgolyó
eloszlott, akkor vettük észre, hogy egy alagút nyílt a földben a
torony lábánál.
Vlad beleugrott és eltűnt.
Samir befejezte a fegyverek kipakolását a hátizsákból.
– Tartjuk a helyzetünket. – mondta határozottan. – Ha
Szilágyinak sikerülne meglépnie Vlad elől, mi itt fogjuk
megállítani.
– Nem, nem, mert ki tud repülni – mondtam ellent. – Vagy
úszni, ugrani vagy tök mindegy! Vlad hibázott, mikor ilyen
hirtelen tervet váltott, de nekünk nem szabad ehhez a hibás
tervhez tartanunk magunkat.
– Ő a vajda – mondta Samir, ezzel mindent megmagyarázva.

261
 Összeszorítottam az állkapcsomat, hogy ne kiabáljak rájuk. –
Ami azt jelenti, hogy Herceg, nem azt, hogy Isten, tehát
követhet el hibákat.
Úgy meredt rám, mintha idegen nyelven beszélnék.
Csalódottan néztem a szigetre. Már nem voltak ott emberek, de
Vlad igen. Minden valószínűség szerint ott volt a legnagyobb
ellensége is egy nekromantával együtt. Nem vagyok az a típus,
aki csak ült itt ölbe tett kézzel, és várta a legjobbakat.
– Remek. Nem lesztek engedetlenek Vladdal szemben, vagyis
nem mentek segíteni neki. Azért fogtok jönni, hogy engem
megvédjetek, mert bemegyek.
– Nem teheted, mert veszélynek teszed ki magad. – mondta
Samir, és megragadta a felkaromat.
– Hidd el, a legtávolabb most egy öngyilkosság áll tőlem! –
csattantam fel. – De Vlad úgy viselkedik, mint aki arra készül,
ezért azt tesszük, amit eredetileg elterveztünk, amikor még mind
tisztán gondolkoztunk. Egyikünk a hídnál marad, a többiek
pedig Vladot fedezik.
Nem vártam meg, hogy válaszoljon, hanem rohanni kezdtem a
hídon. Mikor a szigetre értem, a legvilágosabb rész felé
mentem, ahol nem volt tűz.
Kiderült, hogy a tornyot megvilágító lámpák voltak. Lehúztam
a kesztyűmet, mielőtt lecsaptam az izzókra. A magasfeszültség
megütött, hirtelen eszelős erő áramlott belém. Más emberek
kokain használatakor érezték így magukat. Csakúgy, mint
legutóbb, mikor ezt tettem, hogy kiszabadulhassak, nemcsak
elnyeltem az energiát, hanem én magam húztam befelé
magamba, egyre többet és többet.

262
 Túl hamar elfogyott. A kis torony sötétbe borult, és mindent
elborított a sötétség.
Megpördültem, hogy megkeressem a következő energiaforrást.
A kis teljesítményű rács mellett állt egy másik, egy modernebb,
amiben sokkal magasabb feszültség keringett. Mire ezt is
teljesen kimerítettem, remegtem a közel eksztatikus
boldogságtól.
De nem hagytam, hogy szétszóródjon bennem ez a rengeteg
energia. Az egészet a jobb kezembe sűrítettem, és figyeltem,
ahogy egy hosszú, vakítóan fehér ostor kezd növekedni. Néhány
másodperc intenzív koncentráció után létrejött a sistergő
ostorom, ami úgy tekergett és csattant, mint egy zsákmányát
kereső kígyó.
Visszaszorítottam a szinte ellenállhatatlan késztetést, hogy
még több feszültséget szívjak magamba, és a lyukhoz rohantam,
amit Vlad robbantott a földbe.
Megálltam, mielőtt leugrottam volna a palota alatti
labirintusba. A bennem keringő túlterhelt feszültség miatt kissé
homályosan láttam. Emiatt és a szigetet elborító füst miatt nem
láttam Samirt és Petret. Nem tudtam, hogy még mindketten a
híd másik oldalán várakoznak, vagy amíg én töltődtem, az
egyikük már lement az alagútba. Úgy döntöttem, hogy nem
megyek vissza megnézni, mert túl sokáig tartana.
Leugrottam, és körülnéztem az egyenetlen talajon és a kőből
kirakott falakon. A keskeny kopár hely nem adott támpontot,
hogy balra, vagy jobbra induljak.
Vlad melyik irányt választotta? Halványnarancs fény derengett
tőlem balra, ami támpontot adott, és elkezdtem arra rohanni.

263
 34. fejezet
NAGYJÁBÓL ÖTVEN MÉTER UTÁN KEZDTEM
megérteni, – a modern vonásokkal felszerelt ősi tartószerkezet
alapján, – hogy valakinek a titkos barlangjába kerültem.
Kamerákat tettek a kőalagút mennyezetének több pontjára is,
ami biztosan nem a szultán idejében volt szokás, és áramot
vezettek be, aminek kinyírhatnám a betáplálási forrását.
Vlad ugyanezt elérhette volna a tűzzel, de nem tette meg, és ez
aggasztott.
Vajon a feltámadó dühében érdekelni fogja−e őt, hogy
Szilágyi rájön, hogy hol tartózkodik?
Vlad iránti aggodalmam és pluszban a bosszúvágyam táplálta
elektromosság túl magas töltést adott, mint a közmondásos
lovasság, aki semmi mással nem törődik csak a pusztítás.
A halvány zajok ütötték meg a fülem.
Hallgatóztam és megfeszültem, de nem fordultam meg. A
közeledő nem lehet Petre vagy Sarnir, mert ők nem voltak olyan
ostobák, hogy mögém settenkedjenek az ellenséges területen
szótlanul. Sem pedig mögém settenkedve nem igyekeznek
elrejteni a jelenlétük hangjait.
Megálltam, mintha összezavarodtam volna és megpróbálta
elrejtőzni a zaklatóm elől, amennyire csak lehetséges. Nem volt
egyszerű, mivel a belőlem áradó fény megvilágított engem és
részben az alagutat is. Ennek ellenére, bárki azt gondolhatná

264
 rólam, hogy könnyű zsákmánynak ígérkező fegyvertelen vámpír
lehetek. Azonban az alagút annyira szűk volt, hogy sehogy sem
lennék képes senkire egy tisztességes csapás mérni, aki a hátam
mögül támad.
Nem hoztam semmilyen más fegyverek, így nem engedhettem
meg magamnak, hogy hagyjam, hogy a falnak csapjon a
támadóm. Ha csaptam volna, akkor megsejthették volna, hogy
nincs elég hely egy teljes, halálos ívnyi dózishoz.
Le kellett ráznom valahol.
Döntésre jutottam és elkezdtem futni, de hallgatózni és
fenntartani a zaklatómtól a távolságot nehéznek bizonyult. Halk
és sokkal lassabb lépteket éreztem, az alagút elkezdett egy lejtőn
lefelé vinni mélyebbre a föld alá.
A félelem elkezdett utat rágni felfelé a hátamon, mert a
fényként most csak a villámom szolgált. A ragyogás Vlad
lángjával együtt eltűnt, nem láttam, nem hallottam őt, mintha a
börtön elnyelte volna.
Már a gondolat is gyorsabb futásra késztetett, így elértem és
kinyitottam az ajtó az alagút végén. Ledöbbentem és megálltam
a meglepetéstől.
Vlad még sehol sem volt, de az ötezer láb hosszú előtér feküdt
előttem, több bejárattal. Felfedezve más részleteit is rájöttem,
hogy ez nem a labirintus vége.
Ez az eleje volt.
Hirtelen rugaszkodtam el, és ugrottam be a bejáraton. Nem
akartam álló célpontul szolgálni az üldözőmnek, mert alig
érzékelhető hangokat hallottam mögülem, így tudtam, hogy még
mindig jön utánam valaki az alagútban.

265
 Eltekintve a megdöbbentő méretű a labirintustól, azon is
meglepődtem, amikor több száz kis lyukat fedeztem fel
pontszerűen a jobb oldalon az előcsarnokban. Kiterjedtek
egészen a mennyezetig, amely harminc láb magas volt. Az
elrendezés emlékeztetett egy furcsa méhsejtszerű
tároló−rekeszre, amíg meg nem láttam, hogy korhadt fa és
csontok szegélyezik őket.
Aztán megértettem.
Ezek nem tároló−rekeszek, hanem cellák. Apró és szűk
helyek, amik a lehető legrosszabbak lehetnek. Ezekhez képest
Vlad alvilági kinézetű zárkái kész lakosztályok.
Megborzongtam, miközben egy kéz csapódott a jobb
oldalamhoz. Ezeknek a szegény foglyoknak lényegében megtört
az elméje, ahogy lezárták őket ide.

Léptek hallatszottak kívülről az alagút bejáratánál.

Leguggoltam, és visszahúztam a villámomat, készen állva.
Elcsattintottam, amint a titokzatos zaklatom besétált az
előcsarnokba, de kivételesen gyorsan visszaugrott, elkerülve a
halálos csapást.
− Várj! − mondta, amikor újra felemeltem a kezem.
Inkább újratöltöttem a villámot, ahelyett, hogy
engedelmeskedtem volna. A férfi a vártnál gyorsabban mozgott,
úgyhogy nehezebb volt eltalálni.
A villámom ragyogása adta kiömlött lágy fehér fénynél
megpillantottam az idegen arcát, amiből könnyen felismertem.
Ő volt az utas Szilágyi autójában, amikor korábban

266
 bepillantottam az emlékbe, de még nem jöttem rá a teljes
igazságra.
Valójában nem tudtam eldönteni, melyik dolog volt feltűnőbb:
a fiatalsága vagy a külseje. Nem lehetett sokkal öregebbnek,
mint tizennyolc éves, amikor átváltoztatták. Göndör fekete haj
keretezte arc, mint azok a modellek, akik az Abercrombie and
Fitch hirdetőtáblákon felbukkannak, hozzá pedig férfias ajkak,
amiken mosoly bujkál, és jellegzetes széles arccsont. Egyetlen
személyt láttam ilyen megdöbbentően gyönyörű vonásokkal, az
Bones volt, a vámpír, akit Vlad annyira utált.
Rámeredtem, hogy időt nyerjenek, amíg az ostoromat
feltöltöm, de az idegen nyilván azt gondolta, hogy
megcsodálom. A rézszínű szeme szórakozottan rám pillantott.
− Ne aggódj, ez történik minden alkalommal. − mondta és
legyintett a kezével, olyan gesztusban, mintha lényegtelen
semmiség lenne. – Leila vagy, nem?
Akcentusa nem csupán román volt, hanem ősi román, mint
Vladé. Ez önmagában még nem jelentett többet, minthogy
legalább néhány száz éves, de mellette a ragyogó aurája erővel
töltve vibrált körülötte. Nem számított milyen fiatalnak és
csinosnak nézett ki, ebből nem következett, hogy könnyű
ellenfél lenne a vámpír világban.
− Leila vagyok. − közöltem, közelebb araszolva. − És te?
Elmosolyodott szinte huncutul.
− Nem tudod, ki vagyok?
Kaparó hangok borították el az előcsarnokot jobb oldalról.
Saját első gondolatom az volt, hogy vizsgáljam meg a forrást, de
kényszerítettem magam, hogy ne vegyem le a tekintettem a

267
fiúról. Nem akartam, hogy eltűnjön, mielőtt megcsaphatom. Ha
csak arra rá tudom venni, hogy pár lépéssel mozduljon
közelebb, mér elég.
Hirtelen a perifériás látásomban rengeteg alak megjelent, ezzel
rákényszerített, hogy jobbra fordítsam a fejem. Csak egy gyors
pillantás akartam, de nem tudtam leállítani magam, hogy
megbámuljam, és ösztönösen hátrahőköljek, addig amíg a hátam
a falnak szorult.
Teljesen kialakult sétáló csontváz sereg töltötte ki oldalt az
előcsarnokot. Pont a döbbent tekintetem előtt folyamatosan
ugráltak le a csontok a méhsejt alakú cellákból és csatlakoztak a
horda többi tagjához.
Pislogtam, hogy kitisztítsam a látásom, de a lehetetlen látvány
nem változott meg.
Véletlenül hozzáértem valamihez a jobb kezemmel? Csak
újraélem az egyik őrült fogoly durva hallucinációt?
Nem, úgy néztek ki, mintha azok a szörnyű csontvázak
kezdtek volna felém törni sokkal nagyobb erővel, mint ahogy
bármelyik kupac csontnak kellett volna.
Ez a valóság volt.
− Nem tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte a fiú vigyorogva.
Már tudtam.
Ő volt a nekromanta, és hogy bebizonyítsa, hogy milyen
mesteri, megmutatta ezen a néhány halotton a képességeit.
A csontvázak rajzottak tömegesen, vonszolva felém a padlón a
csontos ujjaikat, hogy aztán nekem szegezzék, mint a tompa
kést.

268
 Annyira a falnak szegeztek, hogy nem volt helyem használni a
villámot, úgyhogy elkezdtem ütni, rúgni, és a csapkodtam őket,
hogy megpróbálhassak elmenekülni.
Csontok törtek össze és repültek szét a támadásom
eredményeképpen, de míg hiányzott a csontvázakból a tartósság,
pótolta a számbeli főlényük.
Komoran vettem tudomásul, hogy nem jelentettek igazi
veszélyt. Figyelemelterelésnek használta őket. Nem láttam a
nekromantát sehol. Minden, amit nyomon követtem az volt,
hogy felmászott az egyik cellás soron és vadászott rám, mint
egy halálos pók.
De a legrosszabb az, hogy ha itt kell harcolnom a
csontvázakkal, akkor nem tudok segíteni Vladnak.
Hol lehet? Vajon voltak más természetfeletti trükkjei is a
nekromantának? Vagy Szilágyi és bárki bizonyult nagyobb
veszélyforrásnak?
− Több életed van, mint egy macska, tudod−e? – a nekromanta
felemelt hangjára több csont szétesett. Ebből le tudtam mérni,
hogy még mindig közel volt az alagútban, és lehet, hogy nem
lépett be az előcsarnokba.
Beszéltetni akartam, így odakiáltottam.
− Hogyan?
− Senki sem élte túl két varázslatomat előtted, bár az igazat
megvallva, Cynthiana készítette az elsőt. Lelkes diák volt,
sajnáltam, hogy elveszítettem.
− Tudtuk, hogy volt mestere! – mondtam − Nem volt elég
hatékony a virágokból készített szerelmi varázslata, de megölt
egy babát, hogy létrehozzon egy tűzálló−varázslatot. − Az

269
utolsó szavak odacsaptak, amikor az egyik csontváz közvetlen
fejütést kapott.
Szilárd, felébresztett csont úgy tett, mint egy bowling golyó és
éppen a fejemnek csapódott. Még néhány ütést kapok, amit nem
tudok kivédeni, akkor valószínűleg oda a fejem, mielőtt
visszanyerném az eszméletemet.
Taktikát váltottam és nem próbáltam visszaállni a lábamra.
Inkább megfeszítettem a testem, elrugaszkodtam a faltól és
átvágtam a csontokból álló lábak erdején az
elektromos−ostorom, pedig csúszott a kőpadlón.
− A tűzálló−varázslat a tiéd is volt, nem? − kiabáltam,
miközben egyértelműen tovább törtem az utat az ostorommal.
− Természetesen. – felelte a nekromanta. − Az egyetlen ok,
amiért nem vontam be magam az volt, hogy ne tudd használni a
képességeidet, hogy megtalálhass, ugyanúgy ahogy Cynthianát.
Az ostorom sebessége és a láncfűrész−szerű hatására szinte az
előcsarnok másik oldalán álltam, ahol a legkevesebb volt a
csontváz. Szakadt és sérült állapotba kerültem, de ez
elhalványult amellett, hogy ha abbahagyom egyre újabb és
újabb sérüléseket kaptam volna.
Miért nem használta ki a nekromanta a csontvázak támadását?
Vajon az ostorom miatt óvatos? Vagy csak felkészül valami
még rosszabbra?
A férfi öngyilkosság kényszerítő varázslata még frissen él
bennem. Mi van, ha azért késlekedik, mert újra elkészíti?
Ez nagyobb kétségbeesést okozott, mint a csontváz horda.
Nem hoztam semmilyen fegyvert magammal, mert nem akartam
kockáztatni, hogy bármelyikkel megsebzem magam, de az

270
 ostorom több mint elég ennek a feladatnak az ellátására. Ha
körbetekerem a nyakamon, és elég keményen húzom, a leesik a
fejem.
Az iker zöld villogás átsütött a csontvázak között, akik
versenyezve folytatták a támadás. Felismertem a nekromanta
szemének fényét.
Közelebb jött.
Kiutat akartam találni, de a lehetőségeim komorak voltak.
Nem voltam elég naiv ahhoz, hogy elhiggyem, valaki
megjelenik és megment, így nem vártam rá.
Még ha sikerülne is az alagút sok bejárata körül az
előcsarnokba érkezni, a csontvázak üldöztek volna. Ha
megpróbálnám legyőzni őket a szűk hely helyett egy szélesen,
akkor ők kerülnének előnybe. Ha olyan alagutat választok, ami
zsákutcába vezet, vagy egy börtöncellába, akkor a
nekromantának nem kell bajlódnia azzal, hogy újra−aktiválja a
varázslatot. Csapdába esve a csontvázak kinyírnak és darabokra
szedtek volna.
Nem, rájöttem az egyetlen túlélési lehetőségre. Ha el akartam
hagyni ezt az előcsarnokot élve, meg kell találnom a módját,
hogy először végezhessek a nekromantával.

271
 35. fejezet
DÖNTÖTTEM.
Abbahagytam a küzdelmet, hogy az ostorommal csökkentsem
a csontvázak számát, mert ezzel csak elvesztegettem volna az
energiámat, mivel az előcsarnokban akár végtelen mennyiségű
csont is feküdt, így a nekromanta újraalkothatta azokat, amiket
levágtam.
Inkább visszahajlottam az ostort a kezembe, remélve, hogy a
nekromanta azt hiszi, hogy elhasználtam az elektromos
védelmemet. Aztán arra koncentráltam, hogy megvédjem
magam miközben a falakról csúszkáltak le a csontvázak. Csak
pár másodpercnyi haladékot kaptam, amíg elözönlöttek, de
lehet, hogy még annyit se.
Anélkül, hogy a korbács megvilágította volna a szobát, a
nekromanta smaragdzölden fénylő szemét könnyebb volt
észrevenni.
Úgy tűnt, hogy köröz körülöttem, de nem túl közel,
nyilvánvalóan készült valamire, mert egyébként találhatott volna
egy kényelmes helyet, ahol leül és nézni a harcot. A csontvázak
szétnyíltak körülötte, amerre csak ment, emlékeztetett a
maradványok között járkáló Catre.
„Gyere elég közel, csak egy lépést még!” – kérleltem némán. –
„Aztán már az enyém vagy!” Amikor egy perc elteltével még

272
 nem történt semmi, kivéve hogy továbbra is körbejárt, úgy
döntöttem, hogy magam megyek a kívánt cél elé.
Azzal a fejem hátracsapódott, mintha egy csontváz koponyája
nekicsapódott volna agyrázkódást okozva. Eljátszottam, hogy az
esésem következtében elsodrok pár csontot a legközelebbi
támadókból.
Annak ellenére, hogy azonnal eltűnt a fájdalom, és nem volt
elég erős az ütés, hogy eszméletlen legyek, úgy tettem, mintha
megtörténne, majd elernyedtem a kőpadlón.
Azért felkészültem arra, ha hirtelen és sürgősen meg kell
védeni magam, mint hogy az egyik csontváz megpróbál
lefejezni.
De egyikük sem tette.
Az egész támadás leállt, ami meglepett és furcsa is volt, amíg
nem hallottam, hogy a csontok kaparni kezdik a köveket és rá
nem jöttem, hogy szétváltak, és hagyták, hogy a nekromanta
keresztüljusson.
Csukva tartottam a szemem, lazán a számat, de a testem
minden sejtje úgy érezte, mintha vibrált volna, ahogy a
villamos−energia cikázott a kezemben, miközben továbbra is
fenntartottam az ostort a bőröm alatt. A vámpírgyógyítási
képesség miatt a nekromanta azt várta, hogy magamhoz fogok
térni néhány másodperc múlva, így csak kevés időm maradt,
hogy cselekedjek.
– „Kérlek, legyen elég közel, hogy eltaláljam!” – imádkoztam
magamban.
Amikor úgy éreztem, hogy az aurájának bizsergése elér,
kinyitottam a szemem és elcsattintottam a csuklómat. Az ostor

273
kilőtt, az energia szikra kirobbant és ívesen felfelé repült a
nekromantára.
Hihetetlen sebességgel hátraugrott, elkerülve a csapást,
aminek gyilkosnak kellett volna lennie, ehelyett az ostor a
felsőtestébe hasított, a torkától a mellkasán át egy hosszú, mély
vágást szelt rá.
Egy csalódott sikoly szökött ki belőlem, majd fájdalom vitt
végig az felsőtestemen egy sistergős ívben. A bal kezem
ösztönösen emelkedett, hogy befedje a sebet, de amikor
megérintettem a mellkasomat, azt vártam, hogy egy késsel vagy
más fegyverrel áll ki belőlem, de nem volt ott semmi.
Egy pillanatra sem fedeztem fel a sérülésem forrását. Csak egy
véres vágás feküdt a nyakamtól a mellemig, mintha belém
csapódott volna egy láthatatlan macheta…
Ránéztem a nekromanta.
Az óvatlan pillanatban, amikor a szeme találkozott az
enyémmel, kiolvastam a legkülönösebb fajta gonoszságot a
rezes−színű mélységben, a magyarázatot, ami elhamvasztotta az
agyamat. – „Ez lehet… lehetetlen!” – gondoltam rögtön,
elutasította az elképzelést is.
Aztán eszembe jutott, hogy Mencheres miért nem tudta
megtörni a varázslatot, ami miatt majdnem megöltem magam.
„Valaki hozzákötötte a húst a húshoz és vért a vérhez. Mivel
vámpír vagy, ez a személy több mint egy mágus, mert ez
nekromancia. A varázslat, ami a nekromanta húsából és vérből
készült.”

274
 Ha azt nézzük ez jó dolog, mert akkor a nekromanta halála
megtöri, de mi van, ha van egy másik lehetőség és a húsa−vére
természetfölöttien összekötött minket?
Mielőtt a nekromanta megsejtette volna a célomat,
megragadtam az egyik csontot, amit levertem a feléled
csontvázból és a rongyos−szakadt végével megkarcoltam az
arcomat.
A nekromanta felnyüszített, amikor az arcán megnyílt
pontosan ugyanaz a hely.
− Ó, a francba! − fújtam ki a levegőt, az igazság annyira
észvesztő, hogy nem tudtam megállítani magam és leteszteltem
újra.
− Állj meg! − mondta kurtán, amikor felnyitottam a saját
karomon a bőrt és cserébe az övé szétment a csontjáig, mintha
vele is megtettem volna.
− Tehát ezért nem öltél meg a B−kategóriás filmes
csontváz−támadásoddal! − mondtam ámulattal. − Azt akartad,
hogy túl elfoglalt legyek, hogy segíteni tudjak Vladnak, de ne
igazán fájjon, mert bármi történne velem, az megtörténik veled
is! De akkor miért küldted azt a varázslatot, ami elérte, hogy
öngyilkos akarjak lenni?
− Mert akkor még nem éltél elég hosszan, hogy ennyire
összekötődjünk! − csattant fel. – Megvédtem magam a legelső
alkalommal a tested pusztulásától, aminek az utolsónak kellett
volna lennie, mert senki sem élte túl a varázslatot korábban. Így
amikor megállt a pusztulás és regenerálódott a test, a rész, ami
azt a célt szolgálta, hogy megvédjen, az összekötött minket
szorosabban. Most minden reggel érzem, amikor az őrült kurafi,

275
akihez hozzámentél szénné éget! − nem tehettem róla, de
tébolyultan és szórakozottan nevettem.
Miután megszűnt a tűzaurám, és visszatértek a képességeim a
nekromanta varázslata a saját seggébe harapott, olyan
fantasztikus módon, aminél viccesebbet nem hallottam még
ebben a hónapban.
− Szerinted ez vicces? – kérdezte metsző hangon. − Lássuk,
hogyan szórakozol, ha könyörögnöd kell, hogy a megszállottja
férjed kímélje meg az életemet! Gondolod, hogy szeret Téged
annyira, hogy ne öljön meg engem? Szerintem nem, így mind a
kettőnknek el kell azonnal tűnnie!
Ezután már nem tartottam olyan vicces, amikor
újragondoltam. Elhalt a nevetésem.
Számolnunk kell azzal, hogy a nekromanta halála megtöri a
rám ható varázslatot, de ott van az is, hogy minden sebe
ugyanúgy rám is rám kerül, amennyiben igazat mond.
A halála jelentené az halálomat is.
Frusztráció töltött el. Mit kellene csinálnom? Egész életemről
le kellene mondanom és öngyilkosságot megkísérelni? Vagy
mondjam a nekromantának, hogy vigyázzon magára, miközben
biztonságosan kikísérem őt a földalatti börtönből?
A falakat hirtelen heves remegés rázta meg és füst illata
töltötte el az előcsarnokot.
− „A bombák!” – jutott eszembe, amikor a talaj remegése és
elszenesedés gyomorforgató bűze emlékeztetett Szilágyi
várának megtámadására. Vajon a földalatti börtönt hasonló
robbanóanyaggal semmisítik meg?
A nekromanta mogorvának tűnt.

276
 − Tehát Vlad elérte az a részt, ahol Szilágyi tartózkodik. Ha
keresztül tud jutni az akadályokon, akkor sok meglepetést
készítettünk elő neki. − mintha nyomatékot akarnak adni a
szavainak, üvöltés visszhangzott végig a börtönön, ami
fájdalommal és dühvel öntötte el az érzékeimet.
Vlad nem volt a közelben, de még mindig itt lenn tartózkodott,
és bármi is okozta a falak remegését az megsebezhette őt is.
Még több sérülés várható, ha a nekromantának igaza van, és
Vlad már így is túl sokat szenvedett ebben a földalatti
rémálomban.
És ez rám is igaz, emlékeztettem magam, ahogy a tekintetem
megcsillant miközben a nekromantát bámultam.
Ha én kénytelen voltam őt életben tartani, hogy élhessek,
akkor ő is kénytelen ugyanezt tenni velem, ami azt jelentette,
hogy adódott egy nagy alku pozícióm, amit felhasználhattam.
− El fogod mondani, hogy Vlad hogyan kerülheti el a
csapdákat! − utasítottam a nekromantát, aki úgy nézett rám,
mintha nem tudta volna, hogy jól hallotta−e, majd felnevetett.
− Nem, nem teszem meg.
− De, megteszed! – jelentettem ki, majd a saját nyakam köré
tekertem az elektromos ostoromat. – Vagy olyat fogok tenni,
ami nagyon−nagyon sajnálni fogsz.

277
 36. fejezet
KÖVETTEM A NEKROMANTÁT AZ ALAGÚTBA, az
ostorom a bal kezemben fogtam. A jobb kezem még mindig a
kulcscsontomnál pihent, míg az izzó ostor a nyakam köré
tekeredett, mint valami szemkápráztató ékszer. A nekromanta
előttem haladt, s az ostorom okozta vörös csíkok éktelenkedtek
a nyaka körül. Az én testem ellenáll az elektromos áramnak, de
az övé nem. Folyton az inggallérját húzogatta, mintha az
enyhítené az égő érzést a torkánál.
− Hagyd abba ezt az ostobaságot – szólt a férfi, néhány perces
néma csönd után. − Nem fogod megölni magad, Leila. Te sem
akarsz meghalni, ahogy én sem.
− Feltennéd rá az életed? − mondtam nyugodtan. − Akkor
készítsd fel magad arra, hogy mi mindent vagyok hajlandó
megtenni azért, hogy megvédjem Vladot. Ne aggódj, ha azt
teszed, amit mondok, nem lesz semmi bajod... kivéve, azt az
öngyilkossági késztetést, ami felütötte a fejét a varázslatod miatt
és arra sarkall, hogy valami igazán sajnálatosra ragadtassam el
magam.
− Már napokkal ezelőtt tompítottam rajta – csattant fel, majd
elhallgatott, mintha rájött volna, hogy túl sokat fedett fel.
− Jó tudni, gondoltam hűvösen.
− Nos, akkor csak addig kell kibírnunk, amíg ráveszlek arra,
hogy megölj, ha az egyik ördögi kis csapdád megöli a férjemet.

278
 Vlad jelenleg még életben volt. Tudtam a gejzírszerű düh-
áramlásból, ami a tudatalattimon száguldott végig, aggasztó
mennyiségű fájdalommal dobva meg a frekvencia-növekedést.
Amikor egy narancssárga izzás kezdett fényleni az alagútban
előttünk és éreztem, hogy Vlad ereje láthatatlan hullámokban
ömlött végig a bőröm át, megrúgtam a nekromantát, hogy
gyorsabb mozgásra ösztönözzem.
− Fejezd be! – morogta.
− Vagy mi lesz, megölsz? − A türelmetlenség indulatossá tett.
− Ott voltam, próbáltad, emlékszel?
Morgott valamit egy olyan nyelven, amit nem értettem.
Lehetett volna ez egy ártalmatlan megjegyzés arról, hogy
mekkora ribanc vagyok, de nem akartam megkockáztatni, hogy
egy újabb varázslatot szórjon rám.
− Angolul – mondtam, és szorosabbra húztam az ostort a
nyakam körül figyelmeztetésképpen. Friss vörös vonal jelen
meg a torkán.
Megfordultam, hogy rám nézzen.
− Angolul szeretnéd? Rendben. Egy beteg kurvának a fattyú
lánya vagy.
Felhorkantam.
− Elismerésem. A te sértéseid sokkal színesebbek, mint az én
generációm variációi: baszd meg, te kibaszott fasz.
− Ó, ez tetszett? − Dorombolta. − Mit szólsz ehhez? Nevettem,
amikor megláttam azokat a videókat rólad, ahol megbasztak és
megnyúztak. Csak azon csodálkoztam el, hogy Mihály miért
nem egyszerre csinálta.
A rémísztő gondolattól majdnem megbotlottam. A nekromanta

279
megpördült és lecsapott rám, de visszanyertem a lélekjelenlétem
és hátraugrottam, kitérve a csapása elől.
Miután kitértem előle, újra megszorítottam a korbácsot a
nyakam körül, s ördögi örömet éreztem, amikor újabb vöröslő
hurka jelent meg a bőrén.
− Szép próbálkozás – mondtam, − de baszd meg, te kibaszott
pöcs.
Talán ez nem volt olyan színes, de legalább lényegre törő, a
generációm egyenessége.
Gyűlölettél nézett rám.
− Majdnem ott vagyunk. Hogyan tervezel harcolni Szilágyival,
ha nem távolítod el azt a nyakadról?
Már gondoltam erre, és elmosolyodtam.
− Azt fogod mondani, hogy elfogtál engem és arra
kényszerítettél, hogy ezt a nyakam köré tegyem. Olyan, mintha
egy fegyvert tartanál a fejemhez, csak egy kicsit mágikusabb.
− Őrült vagy – lehelte.
− Nem hinném – vágtam vissza. − Hajlandó vagyok az
életemet tenni rá, hogy nem ismerted el a varázslatod
elhibázását, hogy visszaütött, igaz? Az túl kínos lenne rád nézve,
és ember, az aztán feldühítené Szilágyit, hogy a varázslat, amit
rám küldtél a halálomat kellett volna garantálnia, de most arra
ösztökél, hogy megvédj.
− Ő nem parancsol nekem – vicsorogta a nekromanta. − Már
egy évszázaddal ezelőtt túlnőtt rajta a hatalmam!
Ez ijesztő információ volt, de nem hagytam neki, hogy lássa
rajtam, hogy mennyire felzaklatott.
− Eggyel több ok arra, hogy mindenki azt higgye, hogy fogoly

280
 vagyok. – mondtam. − A pokolba is, már biztos mindenki azt
hiszi, hogy vonzódom a fogságba eséshez, de azt nem tudják,
hogy a négyből kétszer kiszabadítottam magam azzal, hogy
egyszerűen megöltem a fogvatartóimat. Szóval, eljátszom a
tehetetlen áldozatot, te pedig a fogvatartómat, és mindannyian
élve fogunk kisétálni, miután...
Az alagút hirtelen megremegett, egy erőszakos erő csapódott
nekem, repedések jelentek meg körülöttünk a falon és a rétegnyi
föld, ami bevont minket elég baljós jel volt arra, hogy mi
következik még.
− Milyen messze van még? – kérdeztem.
A mosolya nem nyugtatott meg.
− Már majdnem ott vagyunk.
Néhány fordulóval később, újabb nyitott területre értünk.
Legalább egy tucat test feküdt szétszórva az új előcsarnokban,
mindegyik annyira csúnyán megégett, hogy alig több mint
néhány elszenesedett csont maradt belőlük.
− Ennyit a fogvatartó/fogoly színjátékról – mondta a
nekromanta, alig pillantva arra, ami mellett elmentünk. Én sem
álltam meg nézelődni, de csak azért mert nem akartam
kockáztatni, hogy megpróbálja leszedni a nyakamról a
korbácsot.
− Ezek a halottak a lábadnál a te embereid, és még csak nem is
érdekel. Te aztán egy díjnyertes vezető vagy.
Rám nézett, a száját megvetően lebiggyesztette.
− Nem, ők Szilágyi emberei voltak. Nem az enyémek.
Még mindig óvatosan pillantgattam körbe, ahogy követtem őt
az egyetlen kijárathoz ebben a kamrában, eltekintve az alagúttól,

281
amin bejöttünk.
− Ó? Azt hittem Szilágyi nem parancsol neked, szóval, ha ezek
az ő emberei voltak, akkor nem az ő fennhatósága alatt vagy itt?
− Nem fogsz rávenni arra, hogy még több információt
felfedjek neked – felelte röviden.
Talán igen, talán nem. Eléggé arrogáns volt, hogy néhány
fontos apróságot elmondjon, ha tovább piszkálom a
büszkeségét, talán újabb kis apróságot árul el, amit
felhasználhatunk.
Amikor beléptünk az új alagútba, a fülsiketítő zaj kombinálva
a hullámzó földdel, olyan volt, mintha egy láthatatlan ököl
rázott volna fel, majd dobott volna el. A bal karomat használtam,
hogy megtartsam magam, míg a jobbot továbbra is a nyakamnál
tartottam. Még így is, az egyenetlen rázkódástól mélyebben
belevágódott az ostor a nyakamba, mint szerettem volna.
− Ereszd el, így csak mindkettőnket megölsz! − Kiáltotta a
nekromanta, a nyakát markolva, miközben vér szivárgott ki az
ujjai közül.
Az én torkom is égett. Nem az elektromosságtól, amire
immunis voltam, hanem a vágástól. Mégsem lazítottam az ostor
szorításán. Ha megtettem volna, Vlad meghalt volna.
− Nem fog megtörténni – köptem ki a szavakat.
A nekromanta úgy nézett rám, mintha felmérné az
eltökéltségemet.
− Akkor siess, gyorsabban halad, mint gondoltam volna.
Az alagút ismét megrázkódott, miközben még több viharos
összeomlás hallatszódott, amit számtalan moraj és egy bajlós
felhő követett, ami berontott az alagútba. Tudtam, hogy ez mit

282
 jelent, és a nekromanta után rohantam, aki ezúttal kérdezés
nélkül gyorsított a léptein. Az omlás elzárta a kijáratot
mögöttük, de néhány perces futás után megszabadultunk a
törmelékektől és a porfelhőtől.
− Már három külső akadályt robbantott fel Mihály körül –
mormogta a nekromanta, szinte csak magának. − Ha eléri az
ajtót, akkor magát és minket is meg fog ölni.
− Hogyan? − kérdeztem.
Ingerülten rám pillantott.
− Mert Mihály destabilizálta a börtön összes részét, kivéve azt
a szobát, ahol Ő tartózkodik. Az ajtó azon részét úgy szerelték
fel, hogy ha azt leveszik, a börtön padlója le fog szakadni.
És több mázsányi szikla rászakad bárki is esett csapdába alatt,
arra halálos lenne, még olyasvalakire is, mint Vlad. Gyorsabban
futottam, szinte egyszerre fordultam be a sarkon a
nekromantával, és aztán majdnem belérohantam olyan hirtelen
állt meg, hogy azt hittem egy újabb játékot játszik az
ostorommal.
− Ha te... − kezdtem, de nem fejeztem be a fenyegetőzést,
amikor megláttam, hogy mi volt előtte.
Lángok blokkolták az alagutat. Amióta nem próbálta a
turistákat ijesztgetni, Vlad nem zavartatta magát, hogy
farkasszerű lényeket hozzon létre a tűzből. Ez csak egy szilárd
fal volt, ami olyan forrón égett, hogy a bőröm több méterről is
hólyagosodni kezdett.
− Vlad! − kiáltottam, és a félelmem növekedett, amikor nem
válaszolt. Túl messze volt? Vagy a folyamatos hangok az
omlástól és pluszba a tűz harsogása kizárt engem, így nem is

283
hallhatott meg?
− Vlad, figyelj rám! − próbáltam újra, a nekromantát mögém
toltam és olyan közel mentem a lángokhoz, amennyire csak
mertem.
Nem működött, így kétségbeesésemben az esküvői gyűrűmet a
bal kezemről a jobbra cseréltem, az ujjaim a széles, lapos követ
dörzsölték, amíg meg nem találtam a lényeges ösvényt, amit
Vlad hagyott, amikor újra a kezemre helyezte.
− Vlad – kiáltottam az elmémmel, amikor követtem az ösvényt
és megláttam őt a pokol közepette. Sziklák borították a földet és
a keze egy fekete kőrakás felé nyúlt, ami előtte volt.
− Vlad, ne csináld, itt vagyok.
Nem eresztette le a kezét, de a fejét felemelte.
− Leila?
Csak hallani voltam képes a kapcsolaton keresztül, szóval nem
biztos, hogy hall engem a másik irányból. Egy pillanattal később
válaszoltam, mentálisan kiáltottam, hogy igen, én vagyok.
Engedj át a tűzön, gyorsan.
Az érzelmei még mindig összefonódtak az enyémmel, szóval
éreztem, amikor a meglepettsége átváltott dühös aggodalomba.
− Tűnj innen – mondta, tekintetét visszafordította az
elszenesedett falra. − Nem fogod túlélni azt, amit tenni
készülök.
− Ahogy te sem – kiáltottam vissza reménykedve, hogy
mindent hall, amit mondok. Amikor legutóbb próbáltam nem
volt képes rá. − Szilágyi manipulálta az ajtót arra az esetre, ha
lejönne, így a padló alattad és az egész börtönben a fejedre fog
esni.

284
 Nem biztos, hogy megértette mindezt, újra és újra
megismételtem a szavakat, abban reménykedve, hogy ez
megteszi a hatását. A nekromanta engem figyelt, nem tett
semmiféle mozdulatot az ostor felé. Ez, valamint a komor
arckifejezése, ráébresztett, hogy nem hazudott vagy túlozta el a
helyzet komolyságát. Ha Vlad figyelmen kívül hagyja és az
utolsó ajtót is felrobbantja, mindannyian meghalunk.
A tűzfal hirtelen visszahúzódott, mintha rángana, amíg a
hosszú, üres alagút feltárult. Előreszaladtam, nem ellenőrizve,
hogy a nekromanta követ−e.
Nem volt választása. Az alagutat mögöttünk egy omlás zárta
el.
Amikor elértem a végét, elszenesedett köveket kellett
átlépnem. Vlad a tisztáson túl állt. Nem hívhattam szobának,
mert nem hiszem, hogy eredetileg az lett volna. Ehelyett, úgy
nézett ki, mint egy erődítmény, amibe Vlad tűz támadása egy
nyitott teret robbantott volna. A végső ajtó, amire a nekromanta
hivatkozott könnyen észrevehető volt a kövek között. Unalmas,
szürkés barna színű, mint az alagút falai. A ajtó fekete volt,
sima, mint a pala, és annyira hívogató, mint egy vámpír, aki
semmi mást nem akar, mint megölni az ellenségét, aki mögötte
állt.
Vlad pontosan úgy maradt, ahogy megpillantottam a
kapcsolaton keresztül: a lábai széles terpeszben, mereven álltak,
karjai az ajtó felé nyúltak, és tűz hömpölygött belőle, mintha az
egész teste lángot izzadna. Az érzelmei robbanékonyabbak
voltak, mint a kár, amit a szobában okozott, ezért nem futottam
oda hozzá. Az alagút bejáratánál maradtam, nem akartam

285
súlyosbítani a már amúgy is illékony állapotán.
− Ne nyúlj az ajtóhoz. Kivált egy robbantást, ami kiviszi a
börtön többi részét is – mondtam olyan nyugodt hangon,
amennyire csak tudtam, hátha nem hallott meg az előbb.
Nem kérdezte honnét tudom. Még csak nem is fordította el a
tekintetét a fekete téglalapról, mintha ezzel lehetővé tehetné,
hogy Szilágyi ismét elmeneküljön előle.
− Csak az ajtó? Vagy a fal is körülötte?
Lepillantottam az alagútba a nekromantára, aki, előreláthatóan,
követett engem.
− Csak az ajtó? Vagy a falak is? − kérdeztem tőle.
− Csak az ajtó – válaszolta, összefonta a karját és
félrebillentette a fejét, mint aki kíváncsi, hogy fog Vlad
keresztülmenni azon.
Vlad a fekete palára bámult és elmosolyodott. Majd az ereje
elkezdett keresztülrobbanni a szobán egyre növekvő
lökéshullámokban, amíg már úgy nem érződött, hogy a
gravitációt manipulálja fegyverré, ami egész testembe
belekapott. Megpróbáltam nagy levegőt venni és elhárítani a
szörnyű érzés nyomását, mintha a beleimet egy erőszakos ököl
pépesítette volna. Mögöttem hallottam a nekromanta nyögését,
majd egy puffanást, mintha a lábai felmondták volna a
szolgálatot, miután a szörnyű érzés folytatódott.
− Mit művelsz? − ziháltam kapkodód lélegzettel.
Vlad figyelmen kívül hagyott. A heves érzelmek leforráztak,
és azon tűnődtem, hogy egyáltalán hall−e engem. Elveszettnek
tűnt a gyűlöletben, ami felemésztette őt, amíg az erő lüktetése,
ami belőle áradt, annyira gyilkossá vált, hogy térdre nem

286
 kényszerített.
Hirtelen, sokkoló gyorsasággal, úgy tűnt mintha visszaszívta
volna az összes erőt, ami belőle áradt. Úgy tűnt, mintha a levegő
kiáramlott volna a szobából, amitől pattantak a füleim és a fejem
lüktetett, mintha mindjárt felrobbanna. Összpontosította azt a
hihetetlen erőt, majd a falakra hajította egy nagy hőrobbanással,
amitől úgy éreztem, hogy leolvadt a bőröm.
Nem történt meg, de ahogy figyeltem, a félelmem átváltott
csodálatba. A kőfalak a fekete ajtó körül tisztán felragyogtak,
fehéren a hőtől. Néhány pillanattal később, elkezdtek inogni,
majd leolvadtak, mint a gyertyaviasz. Majd lyukak jelentek
meg, növekedtek és megnyúltak, amíg az olvadt kőzetnek
kinéző pocsolya elkezdett kialakulni.
Nem tudtam elhinni. Vlad megolvasztotta a követ. Egy dolog
volt a zuhanyzó vékony üvegével ezt tenni, de ennek a kőfalnak
legalább egy láb vastagnak kellett lennie. Milyen hőmérséklet
képes ezt tenni? Azon kaptam magam, hogy szinte kábultan
csodálkozom. Kétezer fok? Háromezer? Az egyetlen dolog, ami
hihetetlenebb volt ennél, hogy Vlad képezte a csatornáját a
tűznek, annak a fajta hőnek, ami megolvasztotta a falakat előtte.
Tócsává kellett volna válnom a padlón. Ahogy a fekete ajtónak
is. Mégis, az egyetlen dolog, ami megolvadt azok a falak voltak.
Az erő egy újabb robbanásával megremegtek és elkezdtek
összeomlani, lassan mozgó, sötétbarna lávává gyűltek össze,
ahogy a szoba a fekete ajtó mögött feltárult. És abban a
szobában, hitetlenkedve bámulva a kőfalakat, melyek továbbra
is tócsává folyva halmozódtak a padlón, Szilágyi Mihály állt.
Vlad ránézett, és farkasszerűen elmosolyodott.

287
− Hello, régi barátom.

288
 37. fejezet
SZILÁGYI RÁVETETTE MAGÁT A SZOBA MÁSIK
felében levő fegyverekre, amik meglepően modernek voltak.
Esélyem sem adódott, hogy bepillantást nyerjek a falnyi
számítógépes képernyőre, amelyek a még mindig működő
kamerákat kezelték, mielőtt egy gépfegyvert vett a kezébe.
Mielőtt a henger befejezte a felfelé ingázást, a fém feketéből
ragyogó naranccsá vált. Szilágyi felkiáltott, ahogy a fém
megolvadt, bevonva a kezét a fegyver megolvadt
maradványaival.
− Hogyan? − hörögte.
Vlad mosolya kegyetlenné vált.
− Azt akartad, hogy meggondolatlanná váljak, amiatt amit
Leilával tettél. Ehelyett, elértem az erőm következő szintjét.
Amikor leégettem a váram, a pillanatnyi őrült dühöm okozta,
hogy a képességeim addig terhelődtek, amíg elkezdtem követ
megolvasztani. Amint megtudtam, hogy képes vagyok erre, már
csak koncentrálnom kellett rá, hogy fejlesszem.
Valami hasonlót mondott nekem az első alkalommal, amikor
arra ösztökélt, hogy fordítsam fegyverré az elektromos ostorom.
Wow, megfogadta a saját tanácsát.
− Az utolsó alkalommal, amikor szemtől−szemben voltunk,
azt terveztem, hogy elkaplak, hogy aztán hosszú-hosszú ideig
kínozhassalak. – folytatta Vlad, a mosoly eltűnt az arcáról. −

289
Ezúttal mindennél jobban akarom hallani a gyötrelmes
halálsikolyodat, és most azonnal akarom.
Majd a vállainál fogva megragadta Szilágyit. A nekromanta
mélyet sóhajtott, majd elfordult. Figyelmeztetésképp
megszorítottam az ostort a nyakam körül, de a nekromanta
lemondónak tűnt, mint bosszúállónak. Talán, miután látta
Vladot, ahogy megolvasztotta a falakat, a nekromanta
átgondolta a szerepét Szilágyi tervében, arra vonatkozóan, hogy
elpusztítsa Vladot.
Tűz ömlött Vlad kezéből, ami beborította Szilágyit, mint egy
fényes testháló. Mégis semmi sem égett a narancs és kék lángok
alatt.
− Egy újabb tűzálló varázslattal vontad be magad? − Nem
értettem meg a vad élvezet hullámát, ami végigvágtatott az
érzelmeimen, amíg meg nem hallottam Vlad következő szavait,
dermesztően derűs hangon beszélt. – A varázslat nem számít
milyen erős, el fog múlni.
Szilágyi elkezdett harcolni az egyetlen fegyverrel amije
maradt: önmagával. Ütött, rúgott, fejelt és beletérdelt Vladba,
aki tűrte az ütéseket, nem is próbálva védekezni. Ehelyett
továbbra is Szilágyi vállán tartotta a kezeit, még több erő tört elő
belőle, fokozva a láng hőjét.
Néhány perccel később Szilágyi elkezdett sikoltozni, ahogy
először a ruhái kezdtek el égni, aztán a haja elkezdett bűzleni,
amitől fulladoztam volna, ha még lélegeztem volna.
A küzdelme egyre kétségbeesettebbé vált, amikor a bőre
elkezdett befeketedni, majd amikor repedezett és levált, felfedve
a nyers, vörös húst, ami gyorsan sötét lett, már nem csak

290
 sikoltott. Szívet tépően kiabált a könyörgések közepette, amely
arra késztetett, hogy tegyek valamit, amire nem hittem volna,
hogy képes lennék.
Szántam őt.
Szilágyi állt az elrablásom és a kínzásom mögött.
Szándékában állt megerőszakolni mielőtt átadott volna Maximus
felügyelete alá, ami még brutálisabbá tette volna Vladot.
Meggyilkolta a barátaimat, megkínozta a férjemet, megkínozta a
legjobb barátomat és vidáman megkínozta volna a családomat,
ha lehetősége adódott volna rá, mégis hallgatni a fájdalmas
sikolyait, amik érthetetlenné tették a könyörgését és a teste
erőszakos összezsugorodását, arra késztetett, hogy azt kívánjam,
hogy legyen már vége a szenvedésének.
Azt hittem örülni fogok, ha látom őt szörnyű, elnyújtott
fájdalmak közepette vergődni. Ehelyett, már ránézni sem bírtam.
A magas hangú, gyötrelmes sikolyai már így is kísérteni fognak
a rémálmaimban.
− Kérlek – szóltam Vladhoz, nem tudván, hogy hallott−e
engem a szörnyű hangokon át, amit Szilágyi adott ki, nem
beszélve a saját igényét a bosszúra. − Kérlek, Vlad. Fejezd be.
A szemem sarkából láttam, hogy a nekromanta felrántotta a
fejét, mintha meglepné, hogy Szilágyi nevében hallott engem
kegyelemért könyörögni. Nem néztem a nekromantára. Vladra
bámultam, csendesen kérlelve, hogy ne húzza ezt tovább. A
vámpírok gyógyulási képességével, – bár nem fogja visszahozni
Szilágyit, mint egy másik foglyot – tudná kínozni heteken vagy
hónapokon át, vagy a halálát órákig is elnyújtani.
Vlad nem válaszolt és nem nézett félre Szilágyi elszenesedett

291
alakjáról, ami csak azért állt még egyenesen, mert Vlad nem
engedett a vasmarok szorításán a vállán. Mégis, tudtam, hogy
hallott engem, amikor a legfurcsább érzelmi szálat éreztem
végigáramlani rajtam.
Nem frusztráció volt, vagy bosszúság, vagy csodálkozás,
hanem a háromnak a keveréke. Amikor a láng Szilágyi körül
narancsból és kékből csillogó, fehér párává vált, majdnem az
alagút falának dőltem megkönnyebbülésemben.
Azt hittem képtelen lennék szánalmat érezni Szilágyi iránt, de
bebizonyosodott, hogy tévedtem. Most ismét bebizonyosodott,
hogy tévedtem. Nem igazán hittem, hogy Vlad irgalmat mutatna
az idősebb, legrosszabb ellenfelének, de ahogy a fehér homály
felemelkedett, Szilágyi sikolyát elvágták. Majd a teste hirtelen
elkezdett zsugorodni, mint egy lufi, amikor kidurran, és Vladnak
semmi sem maradt, amit tarthatna.
Az elszenesedett csontváz leesett a kőpadlóra, ahol elkezdett
hozzáragadni a még hűvös kőhöz. Vlad letérdelt, a csontok fölé
tartva a kezét. Az a fehér csillogás felettük felfénylett, és szinte
észrevehetetlen zajjal a csontok porrá törtek, amiket Vlad addig
égetett, amíg nem maradt semmi más csak halvány folt a kövön.
Egy ajtó hátul a kis szobában kinyílt. Felugrottam, döbbenten
és szinte majdnem az ostoromat használtam az új fenyegetés
ellen. Maximus kisétált egy szekrényből, amit elektromos
panelek béleltek, mint a kapcsolótábla egy nagy biztosíték
dobozban. A fények a fülkében sorozatos színekben villantak
fel, mielőtt elsötétültek volna, egyesével, míg mindegyik ki nem
kapcsolt.
Vlad érzelmei olyan intenzíven lobbantak fel, amely majdnem

292
 megegyezett a tűzzel, amit létrehozott. Majd egy üres fal
csapódott rám, felemelte az áthatolhatatlan pajzsot, ami elrejtette
az érzelmeit előlem és a másik vámpír elől, akit nemzett.
Maximus.
− Amint meglátott téged a kamerán, beküldött ide, hogy
elindítsam az önmegsemmisítő folyamatot – mondta Maximus, a
hangja furcsán egyenletes volt. Semmit sem tudtam leolvasni az
arcáról. Azok a feltűnő, masszív jellemvonások zártak voltak,
mint Vlad érzelmei. − Hacsak a hatástalanító kódot időben be
nem ütik, a bomba a padló alatt felrobbant volna és
megkezdődődött volna a beomlás. Ez volt a biztonsági terve arra
az esetre, ha megölnéd őt.
A pillantásom a nekromantára irányult.
− Úgy tűnik elfelejtettél közölni valami igazán fontosat, mi?
Ferdén megvonta a vállát, de a tekintete a vállam fölött a
vámpíron nyugodott.
− Úgy tűnik, Mihály előlem is elrejtett néhány végső
lehetőséget, és úgy látszik a korai bizalmatlansága Maximus felé
megalapozott volt.
− Ki az? − kérdezte Vlad élesen, csak most vette észre, hogy
nem vagyok egyedül az alagútban.
− Ismerkedj meg a híres nekromantával – mondtam, és
félreálltam, hogy beléphessen a szobába, bár megkocogtattam az
ostort a nyakam körül figyelmeztetésképp.
Amikor kijött az alagútból, s Vlad először pillantott a
vámpírra, aki ijesztő módon hozzám volt kötve. Még ha nem is
éreztem a pillanatnyi sokkot, ami megfagyasztotta az
érzelmeimet, ahogy a pajzsai megrepedtek, akkor is rájöttem

293
volna, hogy Vlad ismeri őt, mert úgy bámult rá, mintha villám
csapott volna belé.
− Radu? – suttogta.

294
 38. fejezet
MEGMEREVEDVE ÉS HITETLENKEDVE HALLGAT-
tam, mert így hívták Vlad elhunyt testvérét a tizenötödik
században.
Te jó ég, mi van, ha nem halt meg? Egyszerre eszembe jutott
nekromanta mélyvörös rézszínű szeme. Hozzáadva az íriszek
körüli smaragdzöld gyűrűket ugyanolyan lenne, mint Vladé.
A nekromanta nevetése hideg volt.
− Nem, de Mihály gyakran mondogatta, hogy mennyire
hasonlítok apámra. Komoly problémákat okozott volna az
anyámnak, ha a teljes gyerekkoromban nem vagy távol, de anya
tudta, hogy mások észre fogják venni a hasonlóságot, ezért
küldött el Nagyváradra.
A megjelenésének hasonlósága Vladdal feltűnt volna, ha
kevésbé nyűgözött volna le.
− Mircea.
Egyetlen, humortalan nevetés szakadt ki belőle.
− Ilona szeretője a saját testvérem volt. Nem csoda, ha
Szilágyi olyan nehézen engedte feleségül hozzám. Az irónia az
egészben, hogy Radu gyermekeitől, mintha a sajátjaim
volnának, úgy el voltam ragadtatva.
− És az egyikük, Mehmed került a havasalföldi trónra végül. −
Mircea egyetlen egyet rántott a vállán, de a tekintete csillogott.

295
− De míg Mihály bátyámnak egyengette az útját a hercegi
pozícióba, velem más tervei voltak.
− Igen. Vámpírrá változtatott, hogy aztán ellenem fordítson. –
állapította meg Vlad mostanra érzelemmentes hangon.
− Mihálynak nem kellett ezt megtennie. − felelte azonnal
Mircea, az illata gyűlölettel telt meg. – Saját magad is elérted,
még azelőtt, hogy tudtam volna, hogy nem vagy az apám. Egész
gyerekkoromban szerettelek, pedig egy percet sem törődtél
velem. Még annyi időre sem látogattál meg, hogy megláthasd,
hogy a bátyád kiköpött mása vagyok, akit gyűlöltél és a halálba
üldöztél!
− Igen, elhagytalak téged és a testvéredet, majd az anyád
gondjaira bíztalak. − mondta Vlad színtelen hangon. – Ez az,
amiért Szilágyival ellenem szervezkedtek évszázadok óta?
− Igen! − sziszegte Mircea. – Hideg és kegyetlen volt, de
sokkal inkább apa számomra, mint te bármikor is.
A döbbenettől, hogy a nekromanta Vlad mostohafia és
unokaöccse kicsit elnémultam, de minden megváltozott és nem
tudtam többé hallgatni.
− Ne merd a „rossz apuka” szindrómát ürügyként használni
arra, amit tettél! − csattantam fel. – Engem is félredobott az
apám, amint megszületem, de nem csinálok gonosz
varázslatokat, nem török repülőgépeket és nem követek el Isten-
tudja-milyen tetteket meg tömeggyilkosságokat!
− Akkor te nem vagy olyan erős, és nem hajt annyira a
gyűlölet, mint engem. − felelte Mircea kurtán. Vlad keze
fellángolt, jelezve, hogy ő készen áll megvitatni a
nekromantával a dolgokat.

296
 − Állj! – ordítottam, miközben Mircea mondott valamit
nagyon gyorsan románul. – Hozzám kötötte magát Vlad. −
jeleztem és éreztem, hogy gyanakvás söpör végig rajtam. − A
varázslattal tette. Nézd csak! – Elhúztam a pengét a tenyerem
felett és Mircea felemelte a kezét, hogy bemutassa a véres
csíkot, ami megjelent ugyanazon a helyen. Aztán elővett egy kis
ezüst tőrt rejtett köpenye belsejéből, és felvágta az arcát a
csontig.
Küzdöttem a késztetés, hogy odakapjam a kezem a fehéren
izzó fájdalom pillanatában. Az ezüst sokkal rosszabb fájdalmat
okoz, mint bármely más fém vámpíroknál, és nem hiszem, hogy
véletlen volt, hogy Mircea ezt választotta kés vagy a szemfoga
helyett.
Nem, rájöttem erre, ahogy láttam a rosszindulatú csillogást a
szemében. Bántani akart és ő azt akarta, hogy Vlad lássa amint
megteszi.
− Nem lehet megölni anélkül, hogy én meghalnék. −
mondtam, mielőtt Vlad válaszolni tudott volna bármilyen
erőszakos módon.
− El kell engednünk.
− Nem teszünk ilyet.− Minden egyes szava, mint a
kalapácsütés. – Életben tudom tartani anélkül, hogy hagynám,
hogy még több kárt okozzon bennem, vagy abban, ami az
enyém.
− Ebben tévedsz! – mondta Mircea lobogóan kifejező
gyűlölettel. − Inkább meghalok, mint a foglyodként tarts a
végtelenségig.

297
 Ekkor Vlad kedvesen elmosolyodott, mintha le akarná venni
Mircea lábáról. Aztán egy tűzfal blokkolta le az alagutat,
elvágva Mircea egyetlen menekülési útvonalát.
− Megpróbálod?
A francba! Azt hittem, megkönnyebbülhetek, de Mircea
visszamosolygott hasonlóan kedvesen.
− Csak addig maradtam, amíg megmentem az életét, mivel
jelenleg az enyémhez van kötve. Most, hogy ezzel megvolnék,
véget ért a dolgom. Viszlát bácskám, de ne aggódj, látni fogjuk
egymást még!
Vlad rávetette magát, de Mircea nem mozdult, hogy kikerülje.
Egyszerűen csak… eltűnt. Vlad csak egy vékony füstös felhőt
tudott megragadni, ahol a nekromanta állt.
− Ez egy trükk! Még mindig valahol ebben a szobában van! –
mondta Vlad azonnal.
− Nem, − válaszolt halkan Maximus − tényleg elment.
− Lehetetlen. − hangzott Vlad válasza, mire Maximus
felsóhajtott.
− Szilágyi nem bízott meg bennem annyira, hogy meséljen
Mircearól, mígnem elhitettem vele, hogy megerőszakoltam
Leilát. Aztán elhozott ide és találkoztam vele is. A dolgok,
amikre Mircea képes… Ezért nem tartott Szilágyi attól, hogy
utánad jöjjön. Csak várt addig, amíg a fiú eléggé erős lett, mert
szüksége volt Mircea képességeire, hogy felépíthesse a seregét.
Ellenkező esetben a szövetségesei és még néhányan mások is az
ellenségeid közül féltek volna Szilágyi mellé állni veled
szemben.

298
 Vlad kérges nevetése megijesztett. Nehéz volt, csúnya és
vészjósló, mint minden abban a pillanatban.
− Ha ez igaz, akkor azt állítod, hogy hiába öltem meg végül a
legnagyobb ellenségemet, de a fenyegetés ellenem még mindig
nagyon is életben van?
− Igen. – válaszolta Maximus határozottan.
A két férfi egymásra meredt, és egy újfajta feszültség éledt fel
a levegőben. Maximus megmentette az életemet, megóvott attól,
hogy megerőszakoljanak, lehetővé tette, hogy elmeneküljek, így
megtalálta Vlad Szilágyi helyét a barlangban… de mégis,
mindenki a vámpír világ azt hitte, hogy elárulta Vladot a
legrosszabb módon, ami csak lehetséges. Még ha akarta volna se
hagyhatta, hogy Maximus elmenjen anélkül, hogy ne tűnjön
úgy, mintha az egy szélsőséges gyengeség lenne. Bizonytalan
helyzetben voltunk és Vlad nem kockázathatott így, hogy tudta,
az ellenségei felhasználhatják ellene.
− Vlad, − kezdett bele Maximus.
− Nem. − hasított az egyetlen kiejtett szót. − Soha nem tudom
elfelejteni, amit láttam a felvételen, annak ellenére sem, hogy
Leila cáfolta. Minden alkalommal, amikor rád nézek, látom
magam előtt újra visszajátszva, ahogy megerőszakolod a
feleségem. − Maximus lemondóan lehajtotta a fejét, és Vlad
keze lassan elkezdett lángokkal feltöltődni.
− Nem! − mondtam zihálva. − Vlad, nem leheted!
Figyelmen kívül hagyott és megragadta Maximus. Nem a
vállát, ahogy Szilágyi, hanem a fejét. Amint megérintette
Maximust, a láng kialudt, és közel húzta az arcukat egymáshoz.

299
 − Eltekintve Mencherestől, te vagy a legigazibb barátom, aki
valaha is volt. − Vlad hangja annyira telítődött érzelemmel,
hogy majdnem megfulladt. − És mégis úgy értettem az
előbbieket, ahogy mondtam. Egy jó ember el tudná felejteni, de
én nem tudom. Nem fogom megjutalmazni a hűséged, ahogy azt
megígértem. Nincs helyed a vérvonalamban Maximus, és nem is
lesz soha többé.
Maximus durva sóhajától a szívem megtört, a vállát elkezdte
rázni az elfojtott zokogás.
− Nem tudok helyet készíteni neked a saját vérvonaladban, −
minden szó reszelősen hangzott Vlad szájából. – saját magadnak
kell megtenned.
Vlad megcsókolta az arcának mind a két oldalát. Maximus
lehajtotta a fejét, amíg homlokuk összeért.
− Örökké a barátom maradsz, Vajda! – mormolta Maximus.
− A Hercegeknek nincsenek barátaik csak tulajdonai, −
jelentette ki Vlad ugyanolyan halkan − Te már nem vagy a
tulajdonom, de annak ellenére, hogy nem fogunk újra találkozni,
akkor is örökre a barátom maradsz. – Ezzel megcsókolta
Maximust még egyszer a homlokán, majd elengedte. – Menj! –
mondta ki a szót, mintha a sajnálkozás eltakarná az érzéseimet.
Maximus meghajolt, megfordult és megállt.
− Nem tudok. A padlóra olvadtak a kövek és beszakadt az
egyetlen kiút.
Halványabb mosolyra rándult Vlad ajka.
− Inkább tönkreteszed a pillanatot, nem igaz? − Maximus
szája felfelé ívelt kicsit.
− Jó dolog, hogy egyikünk sem szentimentális.

300
 Ahogy elnéztem őket, úgy éreztem, feléled egy kicsi remény,
ami egyedülállóan az enyém.
Vlad azt se hitte, hogy eljuthat arra a pontra, amikor már
annyira feldúlt lesz, hogy az ereje egy új szintre emelkedik. Azt
gondolom, hogy idővel majd szembe tud nézni Maximusszal és
hogy az igazi barátot látja, nem pedig a fájdalmas, megtévesztő
képeket.
Mindezek mellett nem csupán Vlad ereje volt az egyetlen
dolog, ami megnőtt a közelmúlt borzalmas körülményei között.
Létezett a képesség benne a szeretetre, és talán meglepő módon
a kegyelemre is.
− Leila, te voltál az egyetlen, aki utánam jött ide? – kérdezte
Vlad ezzel visszaterelve a jelenlegi problémákra. − Vagy Petre
és Sarnir is figyelmen kívül hagyta a parancsomat, hogy
várakozzon a hídon?
− Nem tudom. − kezdtem a választ, de Maximus megfordult,
és megkerülve néhány lassan terjedő gőzölgő szikla pocsolyát, a
falakon lévő kameraképernyőhöz sétál.
− Petre még a hídon van, − felel egy pillanat múlva.− Sarnir
nincs. Nem látom őt a többi kameraképen sem, amik az
alagutakat mutatják, mert több mint a fele megsemmisült.
− Találd meg! − utasította Vlad.
Teljesen össze voltam zavarodva egy pillanatra, amíg leesett a
nyilvánvaló tény.
− Honnan tudod, hogy Sarnir megragadott, amikor azt
mondtam neki, hogy elindulok utánad? − kérdeztem, miközben
végigfutattam a jobb kezemet a felkarján.
Vlad morgott valamit.

301
 − Ha nem állított meg, akkor nem próbált eléggé keményen
megállítani.− Sarnir lenyomata rajta volt az ujjaimon. Még jó,
hogy eléggé haragudott rám, amikor kicsavarta a karomat.
Követtem a jelet és láttam, hogy az előcsarnokban megpróbálja
eltávolítani a köveket, amik lezárják a kijáratot darabról darabra.
− Az előcsarnokban van, ahol a méhsejtszerű cellák. −
mondtam, mire Vlad felpillantott.
Elsőre azt hittem, hogy csak elgondolkodik, de aztán
megéreztem, ahogy a fájdalmas és pusztítóan szenzáció ereje
elkezdett duzzadni, míg forogva utat nem tör. Azt gondoltam,
hogy sokkal hosszabb ideig tart, hogy megolvassza a falakat, de
teljesen ledöbbentett, amikor felkapva engem átvitt a kiégetett
lyukon keresztül egészen vissza a felszínre.
Maximus követett miket, majd mind a hárman az eredeti
bejáratnál álltunk, amit Vlad már korábban felrobbantott, és ahol
Sarnir pakolt.
Ez könnyen ment, mert az út az előcsarnokba nem szakadt be,
csak az „alvilág” mélyére vezető szakasz.
Sarnir hű barát lévén, nem volt hajlandó itt hagyni minket,
amíg tudta, hogy Vlad és én biztonságban nem vagyunk.
Ráadásul szintén megpróbálta megölni Maximust is, amint
meglátta, bizonyítva azt, hogy mennyi sok munka vár ránk,
mielőtt minden ember megtudja, hogy mi történt valójában.
Eldöntöttem, hogy ezt véghezvisszük, inkább előbb, mint
később. Maximus megérdemelte az elismerést a bátorságáért és
hűségéért. Nem pedig a gyalázkodást azokért a bűnökért, amiket
el sem követett.
De először is…

302
 − Most mi lesz? − kérdeztem, ahogy átértünk a hídon.
Vlad a szigetet fürkészte, amely láthatóan elhagyatott volt,
mióta Petre meggyőzte a turistákat arról, hogy ne maradjanak,
miközben feltartotta a rendőrséget és más érdekeltségeket.
− Most azt teszem, amit tennem kellett volna sok évvel ezelőtt.
– mondta, és becsukta a szemét. – Megsemmisítem a múltat.
Ebből a távolságból az elkövetkező robbanások, egy
sorozatnyi ütős gránátnak hallatszottak. Nem láttam a lángokat,
amikkel Vlad feldúlta a korábbi poklot, de éreztem, ahogy
ömlött ki belőle az erő a korábbi emlékek hatására, és
semmisítette a helyet. Nyilvánvaló volt a korábbi
bombarobbanásokból, hogy Szilágyi aláaknázta az alagutakat.
A nehéz föld megrengett, úgy hogy a magas, háromszögletű
torony elsőként ledőlt, mintha egy kígyó feküdt volna bele
mélyen a romokba.
Hamarosan a többi néhány megmaradt műemlékek is csak
mély, süllyesztett foltokká váltak a földön, amíg már a korábbi
palota struktúrájából sem maradt semmi állva.
Megvártam, amíg a lángok kialudtak a kezéből, jelezve, hogy
végeztük ezzel a sötét, kegyetlen fejezettel a múltjából, mielőtt
megfogtam volna a karját.
− Most mi lesz? − kérdeztem meg még egyszer, nagyon
halkan.
A mosolya halvány volt, de mindazok után, ami ma este
történt, hálás voltam azért mert ez valódi lett.
− Visszatérünk Romániában. Ami már összedőlt azt nem lehet
elpusztítani, de újjá lehet építeni, és ez az, amit tenni fogunk,
Leila. Újjáépítjük.

303
Megszorítottam a kezét, örömkönnyeket bökték a szemem.
− Akkor menjünk haza és kezdjünk neki.

304
 Epilógus
VISSZATÉRTÜNK ROMÁNIÁBA, DE AZ ELSŐ megállónk
nem a kastély volt, amiben éltünk és amit Vlad a porig égetett,
sem a másik kastély, amit korában elpusztított. Nem mentünk fel
a hegy csúcsára, hogy lássuk Vlad előző otthonának a romjait,
ahol még emberkorában hercegként élt. Helyette az Arges-folyó
kanyarulatánál sétáltunk.
Nem vettem észre a kis kőkeresztet a fák mentén az éles
kanyarban, amíg Vlad vissza nem húzott a csalitosból felfedve
azt. A felirat már lekopott, lehetetlen volt elolvasni, ami jó
dolog, mert ellenkező esetben Clara Dracul sírját évtizedekkel
ezelőtt megszentségtelenítették volna, a maradványait
képernyőn csodálnák a turisták, mint az összes többi
"hitelesített" Dracula történetet.
Vlad végigsimította a kezét a síron és számtalan érzését éltem
át.
Megbánás, valamint szeretet, amely olyan megrendítő, amit
nehéz volt mindkettőnknek átérezni.
Megerősítettem magam azzal szemben, amit már egyszer
láttam, mikor megérintettem a csontjait, és pontosan ez volt az
oka, amiért itt voltunk. Nem tudom melyik lenne rosszabb, ha
Vlad felfedezné, amit találtam: hogy Szilágyi igazat mondott és
meggyilkolta Clarát? Vagy szabad akaratából ugrott a halálába,
ahogy azt Vlad oly sokáig hitte?

305
 − Nem kell neked kiásnod. – mondtam csendesen. −
Megcsinálom.
Rám nézett, szomorkásan, szinte önbecsmérlő mosollyal a
száján.
− Egyikünk sem fogja kiásni. A szigeten úgy döntöttem, hogy
hagyjuk Clarát békében pihenni. Ha szabad akaratából ugrott le,
már rég megbocsátottam neki. Ha Szilágyi lökte le,
megbosszultam a halálát. Akárhogy is következett be, a múltban
kell maradnia, nem a jelenben.
Nagyon megkönnyebbültem ezt hallva, és nem csak önző
okokból.
Igen, nehéz lett volna számomra átélni Clara életének egy
szakaszát a csontjain keresztül, ami szükséges lett volna, hogy
megtaláljam a halálának okait. Nem akartam látni Vladot a
szemein keresztül, hogy feltétel nélkül szerette őt, vagy azt hogy
a belső démonok hajtották az öngyilkosság felé. Az a Vlad akit
ismert, nem az a férfi volt, akit én szerettem. Lehet, hogy a
múltunk formál minket, de nem az határoz meg.
Leginkább annak örültem, hogy Vlad úgy döntött, hogy
elengedi azt a fájdalmat, ami túl sokáig kísértette őt.
− Ha Clara keresztül tudna suttogni az örökkévalóságon,
lefogadom azt mondaná, hogy boldog amiért elengeded őt. –
mondtam, azt kívánva, hogy ezek a nem megfelelő szavak is
kifejezzék, mennyire büszke voltam rá.
Röviden felnevetett.
− Valószínűleg azt is mondaná, hogy túl sokáig tartott.
− A feleségeknek általában igazuk van – mondtam
mosolyogva.

306
 Ezúttal sokkal természetesebben nevetett, még egyszer
megérintve a fejfát mielőtt megfordult és fürgén elindult.
Követtem őt, nem szóltam semmit.
Az erdő hangjai és a kanyargó folyó adta az egyetlen zaj
körülöttünk és annyira nyugtatónak hangzottak, mint a suttogás
a sötétben. Ez a hely megérdemelt egy kis békét, a hosszú, véres
története után, mint ahogy a férfi is, aki mellettem ballagott.
Néhány perces csendes séta után, Vlad érzelmei acélos
eltökéltséggé váltak, mintha felkészítené magát arra, hogy
valami igazán fájdalmasat tegyen.
− Nem csak azért hoztalak ki ide, hogy tanúja legyél a
búcsúmnak Clarától, ezúttal utoljára – mondta. − Van valami,
amit el kell mondanom neked, és ez egy elég távoli hely, hogy
senki más ne hallhassa.
Egy pillantást vetettem a látszólag végtelen erdőre és folyóra.
Nem, senki sem tudta kihallgatni a beszélgetést, mert
mérföldeken belül mi voltunk az egyetlen emberek.
− Tehát... mit akartál mondani? − kérdeztem bátortalanul.
Becsukta a szemét és elvágta az érzelmi kapcsolatunkat, ami
aggasztott. Annyira rossz volt, hogy nem akarja, hogy tudjam,
mit érez?
− Több mint száz évvel ezelőtt – mondta csendesen, −
megesküdtem, hogy soha többé nem mondom el ezt egy másik
léleknek sem, most mégis meg fogom szegni az eskümet, mert
megérdemled, hogy tudjad.
− Mi az? − kérdeztem, egy félelmetes pánik futott végig az
ereimben, mint egy gyorsan ható méreg.
Vlad kinyitotta a szemét, gyötrelem tükröződött a zöld

307
szemének mélyén.
− Felelős vagyok a Dracula reklám-fogásért.
Rábámultam, megbizonyosodva arról, hogy megőrültem és
félrehallottam őt.
− Mi?
Olyan erősen szorította össze az állát, hogy szinte hallottam a
fogcsikorgatását.
− A tizennyolcadik század végén, én... egy sötét mentális
állapotban voltam, ami valószínűleg nem lep meg téged, és
valami hihetetlen ostobaságot csináltam. Beszereztem egy Vörös
Sárkány (RedDragon) elnevezésű anyagot, ami démonvérrel
fertőzött anyag, vagyis egyenértékű a vámpír narkotikummal.
Túlértékeltem a saját tűrőképességem határait, vagy az adag
erősebb volt, mint hirdették, mert a részegség olyan állapotába
kerültem, amit több mint négyszáz éve nem éreztem.
A pillantásom még nagyobbra tágult, amíg már valószínűleg
úgy néztem ki, mintha ki akarnának ugrani a helyükről a
szemeim.
− És? − kérdeztem.
Ingerült pillantást lövellt felém.
− Azt tettem, amit minden részeg bolond tesz: valamit, amit
megbántam. Egy bárban találkoztam egy íróval, aki egy csúnya,
horrorisztikus történelmi figurát keresett, akire alapozhatná az új
regényét. Ittas állapotomban azt gondoltam, hogy ez okozza a
jókedvem legmagasabb fokozatát, ha továbbítom a
legszörnyűbb hazugságot a múltamról ennek az idegennek. Soha
többé nem értem a Vörös Sárkányhoz, és ennek a végének
kellett volna lennie. Aztán évekkel később annak az átkozott

308
 írónak kiadták a könyvét. Megrémültem, amikor elolvastam, de
azt gondoltam, hogy majd a múlt ködébe vész, mint ahogy a
legtöbb irodalmi mű. Ehelyett egyre tovább növekedett a
népszerűsége, amíg több mint egy évszázaddal később
megfertőzte a média minden egyes formáját, amit valaha is
kitaláltak...
Kitört belőlem a nevetés, amitől egy részem rosszul érezte
magát, hiszen ez egy hatalmas kitárulkozás volt részéről,
mégsem tudtam tovább visszatartani Vlad haragos tekintete
ellenére sem, amit rám irányított.
− E−ezért van a-a-az, hogy nem tudod ki-bír-ni sem a−azt a
szót! − károgtam annyira nevettem, és alig tudtam beszélni. −
Arra emlékeztet, hogy egy buta, teljesen emberi dolgot tettél! Ó,
Vlad, még jobban szeretlek most, hogy tudom ezt!
− A lelkemig felmelegedtem – mondta jeges hangon.
Figyelmen kívül hagytam, köré fontam a karjaimat, még
mindig nevetve.
− A lelkemig felmelegedtem, igazán. Most már sohasem fogok
kételkedni abban, hogy szeretsz. Szavakon túl, tettekkel is
bebizonyítottad azzal, hogy elmondtad nekem ezt.
− És máris megbántam.
Mormolta kevesebb rosszindulattal, mégis a karjai körülöttem
birtoklóak voltak és az érzelmek, amiket engedett az
enyémekhez kapcsolódni, nem voltak dühösek vagy hidegek.
− Ne aggódj, nem fogom elmondani – mondtam, végre
kontrollálva a nevetésemet. − A sötét titkod biztonságban van
nálam.
A legfurcsább kifejezés suhant át a vonásain. Ha valaki más

309
lenne, azt mondanám, hogy szégyenkezés volt az egykori gaztett
miatt.
− Jobban is teszed. Van egy nekromanta varázslat, amit le kell
szednünk rólad, és utálnám keresni a megoldást miközben te be
lennél zárva egy újonnan épült börtönbe.
Felhorkantam az üres fenyegetésre.
− Nem egy új házat kellene építenünk elsőként?
Az a csipetnyi szégyenkezés eltűnt, ahogy elmosolyodott. A
mosolya érzéki volt, mégis ragadozó, kemény mégis tele
humorral.
− A legjobban felépített házak és tervek a jó alapoknál
kezdődnek.

Folyt. köv….
Jeaniene Frost: Night Prince 4. –
Into the Fire (2016)

310
311