A

Megtorlásról írták:

„Lenyűgöző és hátborzongató... Elejétől kezdve végig
magával ragad.”

Historical Novel Review

„Teljesen megbabonázza az olvasót... Szüntelenül
körülötte forognak a gondolataink.”

RT Book Reviews

„Megragadó, szívdobogtató... A feszültségkeltés egészen
új szintjét képviseli.”

Night Owl Reviews

„Ebben a természetfölötti drámában elmosódnak a
szeretet és a megszállottság közötti határok.”

Genre Go Round Reviews

A Halhatatlanról írták:

„Alma Katsu perzselő története az első oldaltól kezdve
elvarázsolja az olvasót...
A Halhatatlan épp olyan ellenállhatatlan, mint
kísértetiesen gyönyörű, szórakozni vágyó halhatatlan
szereplői. Győződjön meg róla személyesen!”
Kresley Cole, a MacRieve szerzője, a New York Times
legkeresettebb szerzője

„Rémületesen lenyűgöző történet a két legemberibb
szörnyről: a vágyról és a megszállottságról. Égnek mered
tőle a hajunk, egész éjjel le sem hunyjuk a szemünket.”

Keith Donohue, a Centuries of June szerzője

„Lenyűgöző időutazás... Kivételes, rabul ejtő

szórakozás.”

Danielle Trussoni, az Angelopolis szerzője, & New York

Times sikerszerzője

„Csábító, merész, szárnyaló és nem utolsó sorban

fájdalmasan felkavaró...”

Jamie Ford, a Songs os Willow Frost szerzője, a New York

Times sikerszerzője

„Titokzatos, barbár elbeszélés... Magával ragadó és

lebilincselő!”

M. J. Rose, a Seduction nemzetközi sikerlistás szerzője

„Szexi, komor románc. A Halhatatlan szüntelenül azt

firtatja, milyen árat vagyunk hajlandók fizetni azért, hogy
tökéletesen uralkodhassunk valakin

Alexi Zentner, a Touch szerzője ^

„Bámulatos...! Egész éjjel a Halhatatlan lapjaiba
temetkezünk.”

Scott Westerfeld, a Goliath szerzője, a New York Times

sikerszerzője

„Kísérteties, barbár történet szédítően modern csavarral,

amely rabul ejti a képzelt

C. W. Gortner, a The Tudor Conspiracy szerzője

„Szinte lehetetlen letenni... Csodálatosan megírt, szívbéli
történet.”

Fantasy Book Critic

„A Halhatatlan a szerelemgyerekről szóló vámpírregény
és a történelmi klasszikus keveréke, afféle felnőtteknek
szóló Alkonyat?

Steph Zajkowski, TVNZ (Television New Zealand)


 ALMA KATSU

A SZAKADÉK








agav e
könyvek


 Alma Katsu: The Descent
Copyright ©2014 by Alma Katsu
Hungarian translation © Lakatos Anna

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Alma Katsu: The Descent
Gallery Books, Simon & Schuster, Inc., New York , 2014

Fordította: Lakatos Anna

ISBN: 978 96 3419 093 6

Agave Könyvek
Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője
A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund
A borítót tervezte: Demeter Zsuzsa
Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán
Szerkesztő: Rácz I. Péter
Korrektor: Boncz Eva
Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2016-ban
Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazga tó
Műfaj: fantasy
 Férjemnek, Bruce-nak.
Köszönöm, hogy kézben tartja a dolgokat.







„Maradt-e még
Pokolban ördög?”

William Shakespeare: A vihar
(Babits Mihály fordítása)


 Előszó
Szinte minden éjjel fölkerestek az álmok.
Bár eleinte jóformán észre sem vettem őket. Néhány
hónappal Luke távozása után kezdtek jelentkezni, amikor
még abban a sötét ködben leledztem, amely a szeretett
ember elhalálozását követően telepszik az emberre.
Napközben egyszer csak hatalmába kerített a fájdalom. Az
órára nézve láttam ugyan az idő múlását, de nem tudtam
elszámolni vele. Az esték ennél is rosszabbak voltak; az éj
vánszorgását figyelve egyedül feküdtem az ágyban, amelyen
azelőtt Luke-kal osztoztam. Az éjszaka álmatlanul, fásultan
töltött, rendszertelen ébredésekkel tagolt hosszú órákat
jelentett, amelyek után túl korán derengett föl a hajnal
halvány levendulaszürkesége. Ebben a végeláthatatlan
pokolban csekély hatást gyakorolhattak rám az alkalmi
rémálmok.
Először akkor figyeltem föl rájuk, amikor hirtelen a
tudatom felszínére villantak belőlük részletek: halványpiros
hús, meleg okkersárga gyertyafény, bíborvörös vérsugár.
Csak a negyedik hónap végén maradt valódi lenyomatuk,
amikor többé-kevésbé lenyugodtam, és ekkor már
kénytelen voltam foglalkozni velük.
Az volt bennük a legnyugtalanítóbb, hogy nem Luke-ról,
hanem Jonathanről szóltak. Hosszú ideje nem gondoltam
Jonathanre, eszembe sem jutott azt követően, hogy
Michigan fölső félszigetén megtelepedtem Luke-kal abban
a kedves kunyhóban, ahol azután négy évig éltünk. Ésszerű
lett volna, ha Luké háborgatja a tudatalattimat, hiszen a
végén együtt mentünk keresztül a hosszú, lassú lefolyású
betegségén; a hónapokon keresztül ismételt kezeléseken,
amelyekről kiderült, hogy mit sem érnek; az intenzív
osztályon töltött heteken; majd a hospice otthonban telő
utolsó időn, ahol arra várt, hogy meghaljon. Az együtt
megélt utolsó kilenc hónapunkban az eleven rémálom
fölemésztette a nappalaimat, és semmi okot nem láttam rá,
miért ne emésztené föl az éjszakáimat is.
Élénken emlékszem az álomra, amely végül rádöbbentett
arra, hogy valami szokatlan dolog történik. Úgy indult, mint
egy korábban látott film, és mivel éreztem, hogy ugyanaz a
rémes történet fog következni, amelyet addigra már
rendszeresen láttam éjszakánként, megpróbáltam
fölébredni belőle. De ez ugyebár nem működik. Akármilyen
erősen igyekszünk is, nem tudunk kiszakadni az álmunkból.
Olyan, mintha kényszerzubbonyban, összeláncolva
föllógatott és a jéghideg vízhez hasonlón dermesztő, halálos
rémülettel elárasztott Houdini volnánk. Ilyen esetben nem
tehetünk mást, mint hogy a kiszabadulás reményében
küzdünk, vagy kitartunk, amíg Isten kegyelméből meg nem
menekülünk az álom fojtogató markából.
Az álmok a tudatalatti működésére jellemző különleges
módon mindig számomra megszokott, ugyanakkor
ismeretlen helyszínen játszódtak. Néha sötét, sűrű erdőben,
amely akár a gyerekkori otthonomat, St. Andrew-t
körülvevő New Hampshire-i hatalmas erdőség is lehetett
volna, de nem az volt; vagy omladozó kastélyban, amelyet a
vég nélküli utazásaim során kereshettem volna föl, de nem
jártam ott; esetleg beomlott falú, romos, düledező
palotában, amely egyike lehetett a hosszú, kacskaringós
életem során lakott épületeknek, de sosem éltem benne.
Ezek a furcsán ismerős, ismerősen furcsa díszletek
igyekeztek egyfelől magukhoz ölelni, másfelől eltaszítani.
Az álom, amely túlságosan furcsának tűnt ahhoz, hogy
mindössze az elme tudat alatti működésének tulajdonítsam,
egyszer csak új helyszínen játszódott: sötét, keskeny
folyosón, amelynek hatalmas kőtömbök alkották a falait.
Azt a benyomást keltették bennem, hogy szilárd építésű,
régi erődben vagyok. A kő hideg nyirkosságából és a levegő
penészszagából arra következtettem, hogy föld alatti
folyosón járok. A járat újabb és újabb kanyarokkal,
útvesztőként önmagába gabalyodva egyre csak
hosszabbodott. Ráadásul meghökkentőn keskeny volt:
átlagos méretű ember el sem fért volna benne, kis
termetem ellenére is alig tudtam keresztülpréselni magam
rajta. Iparkodtam, ahogy tudtam, kétségbeesetten
igyekeztem kijutni a klausztrofóbiát kiváltó térből.
Végül egy ajtóhoz értem. A magassága látszólag
megegyezett a szélességével, elég durva felülete volt, fából
készült súlyos szárnyait fémpántok fogták össze. Az idő
sárgára érlelte rajtuk a pácot, szinte csábítón ragyogtak a
sötétben, de közelről nézve látszott, hogy a szép patina
helyét mély karcolások vették át, mintha rettenetes
karmokkal rendelkező állatok támadtak volna az ajtóra.
Bár a föld alatti helyiséget valószínűleg tárolás céljából
vagy borospince gyanánt használták, az összeszorult
gyomrom arra figyelmeztetett, talán nem ez a rendeltetése.
Más éjszakákon látott más álmokból tudtam, mit találok az
ajtó mögött; valami rossz várt rám, és nem akartam
továbbmenni. Föl akartam ébredni, meg akartam törni az
álom borzalmas átkát, de amint a világába léptem, rám
záródott, és arra ítéltettem, hogy végigjátsszam.
Kinyitottam az ajtót. Az a fajta nedves, áporodott levegő
tódult felém, amellyel a föld alatti helyekre jellemző szag és
érzet együtt jár. Mindössze halvány fény derengett, alig
kétlépésnyi távolságra láttam előre. Mozgást érzékeltem,
arrafelé indultam. Úgy is mondhatnánk, amiatt indultam el,
ami rám várt, valami olyasmi miatt, aminek semmilyen
körülmények között sem tudtam ellenállni.
Legelőször a kezét pillantottam meg: a súlyos
vasbéklyóba zárt férfikezet. Azután láttam a karját, amelyet
a feje fölé húztak a béklyóhoz rögzített lánccal. Akadtak
álmaim, amelyekben a férfi a lánc végén lógott, és meg kell
mondanom, borzalmas látványt nyújtott, pattanásig feszült
az Achilles-ina, és vállban teljesen kificamodott a karja.
Aznap éjjel megengedték neki, hogy álljon, bár a talpa alig
érinthette a talajt. Az arcát nem láttam, mégis tudtam, ki ő;
elárulta széles válla és hosszú felsőteste, alhasa nemes,
természetes íve. Az arcából csak az állkapcsot és az álla egy
részét láttam a kusza fekete hajfürtök mögött, de az is elég
volt.
A meztelenre vetkőztetett és láncra vert Jonathan volt
az. Az összes álom egyformán végződött, függetlenül attól,
hol játszódott és hogyan kezdődött: egy általam nem látható
valaki általam nem ismert okból kínozta és büntette
Jonathant. Szent Sebestyént juttatta eszembe, ahogy ott
lógott a béklyón, sápadt volt a bőre, félrebillent a feje,
mintha nemesen megadná magát a sorsának, és kész volna
elviselni a rá váró bármilyen büntetést. Az egyébként
tökéletes testét zúzódások borították: a csípőjén vörös és
lila folt látszott, a jobb lágyékán sötétebb, nagyobb
hosszanti sebhely. A háta fölső részén keresztben
karcolások éktelenkedtek. Tetőtől talpig verítéktől
csillogott, és szenny borította testét. Mondanom sem kell,
mennyire fölkavart, hogy ilyen állapotban látom, és heves
hányingert váltott ki belőlem. Az is viszolygással töltött el,
hogy rádöbbentem: a megalázó helyzetében is gyönyörűnek
látom – mert nem tudott nem az lenni.
 A nevén szólítottam, de nem hallotta a hangomat.
Mintha két külön helyiségben volnánk, és hangszigetelő
üvegen keresztül látnám. Ekkor jöttem rá, hogy a sebei nem
gyógyulnak be azonnal, amint tették akkor, amikor hozzám
hasonlón halhatatlan volt, és hogy ez azt jelenti, ismét
húsvér ember. És hogy a halandósága azt is jelenti: újra érez
fájdalmat. Szenved.
Tudomásom szerint visszaküldték az alvilágba, a holtak
földjére. Másodszor történt meg vele, hogy a néhány
kiválasztott egyikeként – talán az egyetlenként – kétszer
halhatott meg. Négy évvel korábban azt mondta a
halottidézőnek, aki visszahozta, hogy odaát folytatódik az
élet, és abban az életben az alvilág királynőjének a hitvese
lett. Amikor másodszor küldték oda, feltételeztem, örökre
eltávozott, a lelke visszatért a holtak földjére, a királynő
birodalmába – akárki volt is ez az uralkodó.
Újabban állandóan ezeket a rémálmokat láttam,
csaknem minden éjjel megjelentek előttem. Nem értettem,
miért álmodok Jonathanről – és miért szólnak az álmok
visszatérőn a durva megkínzatásáról. Egyáltalán nem
gondoltam vele. Réges-rég megbocsátottam neki. Első
alkalommal persze én küldtem őt el ebből a világból, de
csak azért, mert könyörögve kért rá. A ránk mért különleges
átok miatt csak így vethetett véget halhatatlan életének,
amit oly hőn áhított. Még mindig bűntudat gyötört azért,
amit tettem; végtére is ki ne omolna össze attól, hogy
kioltja a szeretett személy életét – még ha az illető
kívánságára teszi is? Mégis azt gondoltam, hogy ha
valakivel álmodnék, az Luké lenne, aki mostanában távozott
el mellőlem.
Ám Jonathannel álmodtam.
Akkor éjjel a borzalmas rémálmomban (a szokásos
módon) megpróbáltam kiszabadítani. A béklyóhoz kapcsolt
láncot átvetették a mennyezethez rögzített csigán, másik
végét lakattal erősítették egy kőtömbbe szegecselt
karikához. Először megpróbáltam fölfeszíteni a lakatot, de
erősen tartotta magát. Azután négykézlábra ereszkedve
tapogattam a sötétben a padlón, kulcsot kerestem, arra
gondoltam, hátha találok egyet vagy a lakathoz, vagy a
béklyóhoz. Jonathan egész idő alatt nyugodtan, feje fölé
feszített karral állt, biztos voltam benne, hogy nincs
tudatánál.
Csak akkor pördültem meg, hogy ránézzek, amikor
morgáshoz és ziháláshoz hasonló hangot hallottam felőle,
és ezen álmok sorában először történt meg, hogy még
valakinek a jelenlétét észleltem. Kéz siklott végig
szeretetteljesen Jonathan arcán, és körülfogta az állát. Női
kéz volt, finom, hosszú, hónál is fehérebb. Jonathan nem
tiltakozott, hagyta, hogy a nő simogassa. Hazudnék, ha azt
állítanám, nem kavart föl a női kéz látványa. Nem azért,
mert nő keveredett a dologba – végtére is Jonathanről lévén
szó természetes volt, hogy előkerül egy nő. Abban a kézben
azonban volt valami furcsán embertelen, valami kegyetlen.
Kiáltani akartam, meg akartam kérni a nőt, hogy engedje el
Jonathant, de nem tudtam. Az álmokra jellemző módon
képtelen voltam ordítani. Nem tudtam hangot kiadni.
Félelemtől és haragtól bénultan elszorult a torkom.
Ekkor kimerültén, izzadságban úszva fölébredtem.
Éjszakáról éjszakára tovább gyötörtek ezek az álmok, újra
és újra megvámoltak – és kezdtem azt hinni, hogy
szándékuk van, azt jelzik, Jonathannek szüksége van rám.
De Jonathan már nem ezen a földön élt. Olyan helyre
távozott, ahová nem követhettem. De hogy is ne mennék
utána, ha szüksége van rám? Egyetlen illetőt ismertem, aki
segíthetett nekem. Csak egyetlen férfi juttathatott oda, ahol
Jonathan tartózkodott.


 Egy


Aznap délután vakítón csillogott a Földközi-tenger, a
hajó keményen pattogott a hullámokon, mint a kiszolgált
óriáskerék. A fél világot bejártam, hogy megtaláljak egy
számomra rendkívül fontos személyt, és nem hagytam,
hogy a kissé zord időjárás megakadályozza az utazásom
befejezését. Hunyorogva kémleltem a látóhatárt az
ellenszélben, igyekeztem szuggerálni, hogy fölbukkanjon a
semmiből egy sziklás tengerpart.
– Messze van még? – kérdeztem a kapitánytól.
– Signorina, ennek a szigetnek a létezéséről sem tudtam,
mielőtt ma reggel találkoztam önnel, holott egész
életemben Szardínián éltem. – A férfi legalább az ötvenes
éveit taposta. – Várnunk kell, amíg megkapjuk a
koordinátákat, akkor meglátjuk...
Az idegességnek, nem pedig a hullámoknak
köszönhetően nyugtalanul háborgott a gyomrom. Bíznom
kellett benne, hogy a sziget ott van, ahol lennie kell. Életem
– hosszú életem – során láttam már különös dolgokat, sok
közülük szokatlanabb volt egy azelőtt nem létezett sziget
hirtelen megjelenésénél. Ez viszonylag kisebb csodának
számított volna az efféle dolgok skáláján, tekintve, hogy
már több mint kétszáz éve éltem, és örök életre
rendeltettem. Én azonban csecsemő voltam a férfihoz,
Adairhez képest, akivel találkozni akartam. Aki
megajándékozott – vagy más nézőpontból szemlélve:
megterhelt – az örök élettel. Megbecsülhetetlen volt a kora.
Akár ezer– vagy annál is több éves lehetett. Minden
találkozásunk – köztük a négy évvel azelőtti utolsó
elválásunk – alkalmával más-más történetet adott elő.
Orvosi tanulmányokat folytatott a középkorban, a
tudománynak szentelte az életét, és az alkímia rabja lett, új
világokat akart fölfedezni? Vagy szívtelenül befolyásolt
életeket és lelkeket, lelkiismeret nélküli ember volt, akit
csak a gyönyör hajhászása miatt érdekelt az élete
meghosszabbítása? Úgy véltem, még nem ismerem az
igazságot.
Zűrzavaros közös történetünk volt. A szerelmem és a
tanárom volt, rabszolgaságom ura. Ugyanakkor egymás
rabjai voltunk. Időközben belém szeretett, én azonban
féltem viszontszeretni őt. Féltem a rejtélyes energiáitól és a
tomboló természetétől. Féltem az általam ismert
képességeitől, és féltem a tudattól, hogy sokkal rosszabb
dolgok elkövetéséért is bűntudatot érez. Elmenekültem,
hogy biztonságosabb ösvényt kövessek a férfival, akit értek.
Ugyanakkor tudtam, hogy az ösvényem egy napon
visszavezet hozzá.
Így kerültem egy kis halászhajóra távol az olasz parttól.
Összébb húztam a vállamon a pulóvert, együtt ringtam a
hajóval, és egy pillanatra behunytam a szemem, hogy
pihentessem a ragyogásban. Azért mentem Olbiába, hogy
hajót béreljek, amely elvisz egy nem létezőnek tartott
szigetre.
– Nevezzék meg az árat! – mondtam, amikor
belefáradtam a gúnyolódásukba. A hirtelen érdeklődővé vált
hajótulajdonosok közül ez a féri tűnt a legkedvesebbnek.
– Járt már korábban a környéken? Például Korzikán –
kérdezte vagy azért, hogy társalogjunk, vagy hogy rájöjjön,
mit remélek találni a Földközi-tengernek ezen a kietlen
fertályán.
– Soha – válaszoltam. A szél az arcomba fújta szőke
fürtjeimet.
 – Hát a barátja? – Nem tudtam, a barátom-e, vagy sem.
Barátságban váltunk el, de Adair szeszélyes természetű volt.
Nem lehetett megjósolni, milyen hangulatban lesz a
következő találkozásunkkor.
– Azt hiszem, pár évig itt élt – feleltem.
Bár láthatóan fölkeltettem a kapitány érdeklődését, nem
akadt más témánk, ezért a férfi a GPS-szel meg a hajó egyéb
műszereivel kezdett foglalatoskodni, én pedig tovább
bámultam a vizet. Elhagytuk a Maddalena-szigetet, és a
nyílt tengernek fordultunk.
Hamarosan sötét folt tűnt föl a látóhatáron.
– Santa Maria! – motyogta a kapitány a bajsza alatt,
miközben ismét ellenőrizte a GPS-t. – Bevallom, Signorina,
mindennap errefelé hajózom, és még soha nem láttam. – A
földdarabra mutatott. – Soha életemben nem láttam.
Ahogy közeledtünk, egyre kivehetőbbé vált a sziget –
négyszögletes szikla állt ki a tengerből, mint valami
talapzat. Minden oldalról hullámok ostromolták. Távolról
sem ház, sem ember nem látszott rajta.
– Hol van a kikötő? – kérdezte a kapitány, mintha
sejtettem volna. – Kikötő nélkül nem tudom önt partra
tenni.
– Kerülje meg! – javasoltam. – A másik oldalán talán
van valami.
Közelebb kormányozta a kis hajót, és lassan elindultunk
a sziget komi.
A következő oldalán is sziklafalat találtunk, a
harmadikon meredeken zuhanó lejtő érkezett a köves,
barátságtalan partra. Az utolsó oldalon azonban volt egy
kicsi úszóstég, amelyet a vízből kiemelkedő sziklához
pányváztak, és ahonnan rozoga, napszítta lépcső vezetett
egy kőépülethez.
 – Meg tudja közelíteni? – A kapitány füléhez hajolva
túlkiáltottam a szelet. A férfi hitetlenkedő pillantást vetett
rám, mintha csak egy őrült venné fontolóra, hogy fölmászik
a vízen lebegő platóra.
– Megvárjam? – kérdezte a férfi, miközben
nekikészültem, hogy átmásszak a hajó korlátján. Amikor
megráztam a fejemet, tiltakozott: – Nem hagyhatom itt,
Signorina! Nem tudhatjuk, biztonságos-e a hely. Lehet,
hogy senki sincs a szigeten...
– Bízom a... a barátomban. Minden rendben lesz.
Köszönöm, kapitány! – nyugtattam meg, és átugrottam a
hullámok ostromolta viharvert fatákolmányra. A férfi
hüledezve bámulta, ahogy az erős szélben a korlátba
kapaszkodva elindulok a lépcsőn. Fölérve integetve
jeleztem, hogy induljon, és figyeltem, hogy a hajó
visszafordul arra, amerről jöttünk.
A sziget pontosan olyan volt, amilyennek a tengerről
látszott. Úgy tűnt, közvetlenül a fenékről emelkedik ki
egyetlen fekete kőtömbként. Egy csenevész fenyőcsoporton
és a fák tövénél tenyésző sárgászöld mohaszőnyegen kívül
nem volt rajta más növényzet. Elfutott mellettem néhány
kecske, amik mintha derűsen, sokat sejtetőn néztek volna
rám, mielőtt szökdécselve eltűntek a szemem elől. Hosszú,
selymes, színes szőrük volt, az egyikükön ijesztő, csavart
szarv díszlett – olyan veszedelmesnek látszott, hogy akár az
ördög is viselhette volna.
Az ódon, masszív kinézetű ház felé indultam, ami azt a
benyomást keltette, mintha egyenesen a sziget
alapkőzetéből nőtt volna ki. A fura építménynek annyira
lecsiszolták a falait a homokfúvások, hogy még azt sem
lehetett megállapítani róla, mikor emelhették,
mindazonáltal valóságos erődnek látszott: kisebb mérete
ellenére is tekintélyt sugárzott. A bejáratot alkotó nagy
fatáblát alaposan kiszárította és megfakította a nap. Míves
vas zsanérjaival és mór stílusú vasszegecseivel azt üzente,
hogy mindennek, még a faltörő kosnak is ellenáll.
Megfogtam a kopogtatót, és egyszer, kétszer, háromszor
megütöttem vele az ajtót.
Amikor semmi neszt nem hallottam belülről, arra
gondoltam, talán hibát követtem el. Mi van, ha a kapitány
elvétette a térkép jelzéseit, és nem a megfelelő szigetre vitt
– mi van, ha Adair időközben visszaköltözött a szárazföldi
civilizációba? Egy Pendleton nevű férfi vezetett a nyomára,
aki Adair szolgája volt, míg az ura a magányos élet mellett
nem döntött. Pendleton nem tudta, mi indította Adairt arra,
hogy elvonuljon a világtól, de megadta nekem a sziget
koordinátáit, és hozzátette, apró volta miatt nem jelölik a
térképeken. Figyelmeztetett rá, hogy Adairrel nem könnyű
kapcsolatba lépni, mivel nem használ e-mailt, és
feltehetőleg telefonja sincs. Egyébként sem állt
szándékomban előre jelezni neki az érkezésemet –
megszoktam, hogy ne bízzak benne, és azt sem akartam
kockáztatni, hogy mindenféle akadályt gördítsen elém,
netán lebeszéljen a fölkereséséről.
De tudtam, hogy Adair ott van valahol, mert éreztem a
jelenlétét, a szüntelen összeköttetést, amely az általa örök
élettel megajándékozott valamennyi emberhez kapcsolta. A
jelenléte érzékelése a tudatomban leállíthatatlan
elektronikus zümmögéshez hasonlított. Amikor Adair távol
került tőlem, akkor halkult – ez történt az utóbbi négy
évben –, amikor pedig közeledtem hozzá, felerősödött. Egy
ideje nem észleltem ennyire fokozottan – iszonyú riadalmat
váltott ki belőlem a gondolat, hogy ismét találkozom vele.
Aggodalommal töltött el, amikor megtudtam, hogy
egyedül, ráadásul ilyen elhagyatott helyen él. A sziget láttán
még nyugtalanabb lettem. A ház ránézésre nélkülözte az
áram- és a vízellátást, mint az a hely, ahol Adair a
tizennyolcadik században élhetett. Azon töprengtem, vajon
a számára ismerős életmódhoz való visszatérés azt jelenti-e,
hogy torkig lett a jelennel, és képtelen volt megbirkózni az
újdonságok véget nem érő áradatával. A hozzánk hasonlók
esetében soha nem jelent jót a múltba való visszatérés.
Négyévi különélés után csak azért nyomoztam Adair
után, mert rabul ejtett egy elgondolás, amelyet valóra
akartam váltani, és ehhez szükségem volt a segítségére. De
sejtelmem sem volt róla, vajon érdeklem-e még annyira,
hogy segítsen, vagy elapadt-e benne az irántam érzett
szerelem, amikor nem talált viszonzásra.
Ismét, ezúttal hangosabban kopogtam. A legrosszabb
esetben valahogy bejutok a házába, és megvárom, míg
hazaér. A halhatatlanságom miatt sem ételre, sem vízre
nem volt szükségem az életben maradáshoz vagy ahhoz,
hogy kibírjam a hideget (bár a ház mellett fölhalmoztak
némi hasábfát, a tetőn pedig három kémény látszott, több
kürtővel). Ha Adair ésszerű időn belül nem jön meg, a
mobiltelefonomról fölhívhatom a kikötőmestert, bár a
kapitány figyelmeztetett rá, hogy ilyen nagy távolságból
szinte lehetetlen kapcsolatot létesíteni vele. Ám ha
szerencsém van, zászlót lobogtatva leinthetek egy arra járó
hajót...
Abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és legnagyobb
meglepetésemre egy vörösesszőke, vékony nő állt előttem.
Becslésem szerint a húszas évei végén járhatott, és bár
csinos volt, hiányzott belőle a báj, ami azt súgta, keményen
dolgozik azon, hogy élvezze az életet. Gyűrött nyári ruhát
meg szandált viselt, és akkora karika alakú fülbevalót, hogy
akár karkötő gyanánt is hordhatta volna. Csöppet sem lepett
meg, hogy gyanakodva méreget.
– Ó, elnézést, remélem, nem rossz szigetre érkeztem! –
Időben kapcsoltam, eszembe jutott, hogy elbűvölőnek kell
lennem, miközben ezt gondoltam: Még hogy magányos
élet, ugyan, Pendleton! – Egy Adair nevű férfit keresek.
Feltételezem, nincs itt ilyen nevű ember.
A nő olyan élesen szakított félbe, hogy az utolsó szavakat
alig tudtam kimondani.
– Várja önt? – A munkásosztálybeli britek kiejtésével
beszélt.
Ekkor újabb nő jelent meg a háta mögött az előcsarnok
túlsó végében.
Hosszú, sötétbarna haja volt, bokáig érő szoknyát és
hímzett török papucsot viselt. Egyiküknek sem tetszett a
felbukkanásom, ebben osztoztak egymással, a külső
megjelenésük viszont annyira különbözött, amennyire két
nő esetében csak lehetséges.
– Nem, nem tud a jövetelemről, de régi barátok vagyunk,
és...
Mire idáig jutottam, a két nő szorosan egymás mellé
lépve elállta a bejáratot, karba tett kézzel, összeráncolt
homlokkal, rúzsos ajakkal torlaszolták el az utat. Ilyen
közelségből jól láttam, hogy mindketten rendkívül csinosak.
A szőke vékony, fiús alkatú volt, mint a modellek, a barna
pedig telt, nőies. Akaratlanul is magam előtt láttam a két
nőt és Adairt az ágyban összegabalyodott csupasz
végtagokkal, dús keblekkel, felkínálkozó lágyékokkal. A nők
ajka Adair mellkasán, ágyékán, ő pedig az élvezettől
hátravetett fejjel. Fájdalom hulláma járt át, amelybe a
kamaszkorom óta csak ritkán érzett kisebbségi érzés is
keveredett. A legszívesebben megfordultam és
elmenekültem volna.
Nem kellett volna idejönnöm? Megkönnyítette a
dolgomat, hogy láttam: Adair nem változott, ismét
élvhajhász életet él. Nem lesznek feltételek, sem békülési
eshetőségek. Mindent elfelejthetek, kivéve azt, hogy
segítséget kérjek tőle.
– Ide figyeljetek, lányok! – kezdtem, miközben egyik
kezemből a másikba raktam a nehéz hátizsákot. – Mit
szólnátok ahhoz, ha bemennék a szél elől, mielőtt lefúj a
szikláról? És mi lenne, ha egyikőtök volna olyan kedves, és
szólna Adairnek, hogy látogatója érkezett? A nevem...
– Lanore! – Az ő hangján hallottam a nevemet,
berobbant a lélegzetvételnyi csöndbe. Azután az előcsarnok
végében megjelent napfénytől hátulról megvilágított,
homályos alakja. Hevesen kalapált a szívem, amint éreztem,
hogy ismét a közelében vagyok. Adair, aki bántalmazott és
becsapott, imádott és lángra gyújtott, visszahozott
számomra egy másik férfit a halálból, végtelen időt adott
nekem abban a reményben, hogy megosztom vele. Vajon
szeret még annyira, hogy segítsen?
Bűvös jelenlétében egyetlen kavargó képben idéződött
föl bennem minden, ami kettőnk között történt, az összes
szenvedély, indulat és sebesülés. Belém hasított a vele való
együttlét idején megismert különös világ káosza. Háza
ajtajában álltam, arra készültem, hogy megkérem,
szegődjön mellém egy – nem veszélytelen – utazásra.
Lehet, hogy örökre elszakad a közöttünk lévő kötelék.
Mégsem volt más választásom. Senki más nem segíthetett.
Közös történetünk új fejezete volt születőben.


 Kettő
A lányok szó nélkül félreálltak, hogy helyet adjanak a
bejárat felé közeledő Adairnek. Amint távolodott a
napfénytől, egyre jobban szemügyre vehettem.
Természetesen tudtam, a teste mit sem változott azóta,
hogy utoljára találkoztunk. Ugyanolyan magas maradt, és
ugyanannyi volt a súlya. Változatlan volt az arca, a
különleges zöld-arany, vadállatias szeme. Némileg sűrűbb
bajuszt hordott, a válláig növesztette göndör, fekete haját,
amelyet akkor éppen laza copfba kötött. Egyedül a modora
volt más – feltűnően más.
Adair azok közé tartozott, akik kezdettől fogva
erőszakosan és félelmetesen viselkednek, az a fajta férfi
volt, aki természetes dühöt vált ki a többi alfahímből.
Jelenlétében állandó volt a veszélyérzet, amit a közelebbi
ismeretség csak még tovább fokozott. Minduntalan
változott a hangulata, soha nem lehetett biztosan tudni,
hányadán áll vele az ember. Ez a feszültség most jóformán
megszűnt. Alig valamit lehetett érzékelni a rá jellemző
agresszióból. Visszafogott volt, bár feltételezésem szerint
ezt a találkozásunk okozta megrázkódtatás váltotta ki.
– El sem hiszem, hogy visszajöttél! – kezdte
elérzékenyülten, de azonnal összeszedte magát. Kézen
fogott, behúzott az ajtóból, és közömbösebb hangon
folytatta: – Gyere be, ne állj odakinti Gyilkos ez a szél.
– Remélem, nem zavarok! – mondtam, miközben
befurakodtam a hűvös pillantással rám bámuló két nő
mellett.
– Csöppet sem. Ritkán kapunk látogatókat, ami az
elszigeteltséget tekintve érthető, ezért meglepetést okozott
az érkezésed, ennyi az egész.
– Adair becsukta az ajtót, és mind a négyen kínos
pillantásokat vetettünk egymásra. – No, essünk túl a
megismerkedésen! Robin,Terry, bemutatom nektek régi
barátomat, Lanore McIlvraet. Lanore, bemutatom...
– Tudom, Robint és Terryt. – Terry volt a barna, Robin
pedig a szőke. Mindketten petyhüdten nyújtottak kezet,
mintha legszívesebben be sem engedtek volna a házukba.
– Mennyi ideje találkoztatok utoljára? – kérdezte Terry
Adairtől, miközben fölhúzta a szemöldökét, és dús keblén
keresztbe fonta a karját.
– Négy éve – válaszoltam.
– Többnek tűnt – jegyezte meg Adair.
A nők meg sem kísérelték palástolni ellenszenvüket, én
pedig kezdtem úgy érezni, hogy súlyos hibát követtem el
azzal, hogy előzetes értesítés nélkül toppantam be. Áradt
belőlük a szexualitás – az öltözékük és a testbeszédük is
árulkodott róla –, és csak találgatni tudtam, vajon mit
zavartam meg az érkezésemmel. Még mielőtt újabb
mentegetőzésbe fogtam volna a betolakodásom miatt, Adair
megkérdezte:
– Maradni szándékozol? – A kezemben tartott hátizsákra
mutatott, majd folytatta: – Persze hogy maradsz!
Kérdeznem sem kellett volna, hiszen hacsak nincs a
kikötőben a hajód, vagy hamarosan vissza nem jön érted
valaki, akkor legalább az éjszakát itt kell töltened. De
örömmel látunk, akármeddig szeretnél is maradni.
– Látom, milyen kínos, hogy bejelentés nélkül érkeztem
– mondtam, és előbb hálásan a lányokra néztem, majd
ismét Adairhez fordultam. – Nem pusztán baráti célú a
látogatásom. A jövetelemnek határozott oka van. Beszélnem
kell veled.
 Azonnal elkomorult.
– Bizonyára fontos dologról van szó, ha vállalkoztál az
utazásra. Elintézhetjük most? Bemehetünk a
dolgozószobámba...
Robin ingerülten sóhajtott, a fejét csóválta, és a
hátizsákomért nyúlt. – Az isten szerelmére, valaki meghalt,
vagy mi van? Bizonyára várhat egy darabig a dolog. Előbb el
kell helyeznünk, szobát kell neked találnunk
– közölte, majd minden teketória nélkül megindult a
lépcsőn. Adair bólintással jelezte, hogy kövessem a nőt.
Sajnáltam, hogy máris el kell tőle szakadnom, de a szőke
után mentem, aki nyikorgó szandálban talpalt fölfelé a
lépcsőfokokon.
Miközben átvágtunk az előcsarnokon, bekukkantottam a
szobákba, amelyek mellett elmentünk, kíváncsi voltam rá,
milyen ennek a különös lakhelynek a belseje. Végtére is
Adair gazdag ember, bárhol a világon fényűzőn,
kényelmesen élhetne, vajon miért döntött úgy, hogy
elrejtőzik ezzel a két nővel ezen a sziklán, a Földközi-tenger
közepén? Az erődöt népies mór stílusban építették, és belül
éppolyan egyszerűnek tűnt, mint amilyen kívül volt. A
szobák rendeltetéséről semmit sem lehetett megállapítani,
mert nem voltak díszesen berendezve, és látszott, hogy
senki sem használja őket. Az alacsony mennyezeteket
fagerendák tartották, a kőfalakat fehérre meszelték. A
hevenyészve faragott bútorokat valószínűleg Szardínián
vagy Korzikán, száz évvel korábban készítették. Az ágyakat
egyszerű szövött takarók borították.
Az első emeleti szobák közül csak egy tűnt lakottnak.
Ebben tollal tömött hatalmas matrac feküdt a földön, a rajta
lévő fehér lepedőkupac buja féktelenségre utalt. Az ágyat
gyertyákkal ellátott régi marokkói lámpások vették körül,
szemben állt a habkönnyű függönnyel ékesített magas,
széles ablakkal, amelyen át gyönyörű kilátás nyílt a
tengerre. Szanaszét dobált ruhák hevertek a padlón, köztük
egy halvány rózsaszín melltartó – a méretéből ítélve Terryé
lehetett. Itt is volt egy pár török papucs, két darabja
szokatlan szögben feküdt egymáson, mintha indulatosan
rúgták volna le őket. Adair bevetetlen ágya fölkavart valamit
a szívem tájékán, de a női ruhadarabok hanyagul ízléstelen
mutogatása olyan könnyen eloszlatta ezt az izgalmat, mint
ahogy valaki elfújja a lángot a gyufa fején.
– Keresel valamit? – kérdezte a hirtelen mellettem
termő Robin, rajtakapva, hogy a hálószobájuk előtt
bámészkodom. – Ez a szoba már foglalt – közölte éles
hangon.
– Nem akartam kíváncsiskodni, csak nyitva volt az ajtó –
mentegetőztem.
Volt benne valami ingerlő gyermeki naivság. Beható
pillantással méregetett, mint aki meg akarja fejteni, mire
gondolok.
– Abban a reményben jöttél ide, hogy megint
összekerülhettek, ezért tudni akarod, lefekszünk-e vele,
igaz?
Forróság öntötte el a nyakamat és az arcomat.
– Szó sincs róla. Adair a barátom. Érdekel, hogy boldog-
e.
– Rohadtul hosszú utat megtettél csak ezért. –
Összeszűkült szemmel nézett rám. – Nem csak emiatt
jöttél.
– Nem – motyogtam. Nem láttam indokoltnak, hogy
elmondjam neki az igazat. – Szívességet kell kérnem tőle.
– Még hogy szívességet! – sziszegte, majd a szájába vett
és szopogatni kezdett egy haj tincset, mintha nem volna ki
mind a négy kereke. Kiborító volt látni.
– Igen, azt. – Ugyanaz a szorongás fogott el, mint amit
akkor éreztem a mellkasomban, amikor kitaláltam, hogy
megkeresem Adairt, olyan hevesen dobolt, mintha csapdába
esett madár volna bennem.
– És miután megkapod tőle, amit akarsz, magunkra
hagysz minket? – Úgyszólván leköpött a szavaival. Nem
tudtam, mit mondjak, de mielőtt összeszedtem volna
magam ahhoz, hogy válaszoljak, sarkon fordult, és a
sípcsontját verdeső hátizsákommal visszaindult az
előcsarnokba.
Mielőtt négyszemközt beszélhettem volna Adairrel,
közös vacsorán kellett átesni a lányokkal. Az ételt
kastélyhoz illő ebédlőasztalon tálalták. A székeket trónéra
emlékeztető faragványok díszítették, az ablakokat hosszú,
súlyos, burgundi vörös és arany drapéria takarta. A falakon
még ott maradtak a fáklyák elhelyezésére szolgáló vasból
készült falikarok, amelyeket már fölöslegessé tettek a
hatalmas kristálycsillárok. Kis társaságunkhoz és a
szokatlan, rendhagyó fogásokhoz mérten túlságosan
pompázatos volt a helyszín.
Terry sült galambfiókot és olívaolajban megforgatott
friss zöldségeket készített vacsorára. Gyanítottam, hogy
minden az éléskamrájukból kerülhetett elő, mert úgy
rémlett, a szigeten sem tyúkólat, sem kertet nem láttam.
Adairék mindhárman kézzel ettek, akár a hedonisták,
hamarosan galambzsírtól meg olajtól fénylett a szájuk. A
lányok viccelődéssel és kacérkodással szórakoztatták Adairt,
és nyilvánvaló volt, hogy az asztal alatt is zajlik valami:
mezítelen talp fészkeli be magát az ölébe, vagy mohó kéz
cirógatja a combját. A nők minden tőlük telhetőt megtettek
azért, hogy betolakodónak érezzem magam, de bolond
lettem volna hagyni, hogy rám ijesszenek.
– Hogyan ismerkedtetek meg Adairrel? – kérdeztem,
miközben villával piszkálgattam a salátámat.
Robin és Terry összenézett, azután a szőke válaszolt:
– Itt történt, a szigeten. Korzikán nyaraltunk.
Gyerekkorunk óta mindig együtt utazgatunk Terryvel.
Bárhová elmegyünk, ahol napfény és meleg vár.
– No meg csinos férfiak – tette hozzá Terry, és Adairre
kacsintott.
Robin egy adag borsmustárt bökdösött próbaképpen.
– Lényeg az, hogy a második hét közepére unalmassá
kezdett válni a dolog.
– Túl sok volt a német turista – szólt közbe Terry, és
méltatlankodva forgatta a szemét. – Jürgen meg Franz a
feleségükkel meg a magukkal vonszolt kis Hansaikkal. És a
férfiak mind Speedo cuccokban feszengtek. Nekem túl sok
volt ennyi közszemlére tett fehér bőrű, középkorú test.
Ráadásul a nyaralás attól lesz igazi, ha az ember talál egy
idegent, akit üldözhet... - Terry fürkész tekintettel leste,
sikerült-e megbotránkoztatnia, de rezzenéstelen maradt az
arcom.
– Hajót béreltünk, hogy kiránduljunk, tudod, hogy
fölfedezzük a part menti parányi szigeteket – folytatta
Robin, miközben a hüvelyk– és a mutatóujjával kipecázott
egy mandarincikkelyt a salátájából –, így vetődtünk ide, a
lenti fekete homokos partra. Soha nem láttunk még ehhez
foghatót, ezért megbeszéltük a kapitánnyal, hogy délutánra
kitesz minket napozni.
– Csakhogy istenverte hideg volt a napozáshoz – vette át
a szót Terry.
– Azt hittük, lakatlan a hely. így aztán pucér felsőtesttel
feküdtünk a napon – folytatta ismét Robin, mintha félbe
sem szakították volna –, amikor észrevettük, hogy leszegett
fejjel, elgondolkodva felénk tart. Először azt hittem, rosszul
látok. Ki feltételezte volna, hogy valaki magányosan él ezen
a sziklán?
– Meghívott minket egy italra, azután egyik dolog hozta
a másikat... – Terry gonoszul rám vigyorgott, látni akarta,
értem-e, mik voltak a „más dolgok”.
– És azóta itt vagyunk – fejezte be Robin.
– Hány hónapja is már? Három? Négy? – Terry
könnyedén megérintette Adair karját, hogy fölhívja magára
a figyelmét. Volt valami birtokosi érzet a mozdulatában,
aminek Adair láthatóan nem örült, de nem tette szóvá.
Bizonyos pontig úriember volt.
– Négy hónap? Az borzasztóan hosszú nyaralás –
jegyeztem meg, és hol egyikükre, hol másikukra néztem. –
Mi van az otthoniakkal, a családotokkal, a munkátokkal?
Nem okoz galibát, hogy úgyszólván leléptetek?
– Szerintem azt hiszik, elment az eszünk. – Terry
rekedten fölnevetett, hátravetette a fejét, nyilvánvalóan
csöppet sem törődött azzal, mit gondolnak róla. – De
tudják, hogy kalandos természetű lányok vagyunk. Nem
hagyhattuk ki a lehetőséget. Épp elég időnk marad
megállapodni, ha öregebbek leszünk. És addig vajon
megadatik nekünk még egyszer, hogy egy egész szigetünk
legyen, és erődben éljünk... egy Adairhez hasonló férfival?
Kötve hiszem.
Adair hátralökte a székét, és fölállt. Haragos
arckifejezéséből ítélve elege volt mindebből.
– Ha nem bánjátok, lányok, azt hiszem, négyszemközti
megbeszélnivalónk van Lanore-ral. – Udvariasan fölsegített
a székről. – Megmutatom neked a szigetet.
Napnyugta óta enyhült a szél annyit, hogy sétára
indulhattunk. Végre kettesben maradtunk, Adair meg én.
Kíváncsi voltam: odabent változást láttam rajta, de lehet,
hogy szerepet játszott. Talán csak visszafogta a mérgét a
vendégei előtt. Most, hogy senki sem volt a közelben,
előadhatta, amit valójában gondol. Annak tükrében, ahogy
elváltunk, bármit tehetett vagy mondhatott – akár
átölelhetett és megcsókolhatott, akár meg is büntethetett
azért, hogy négy év alatt egyszer sem kerestem. Sőt,
akaratom ellenére magánál is tarthat, amint egyszer már
megtette, bár úgy éreztem, hiányzik belőle az a fajta tűz.
Minden ízemben remegtem a heves türelmetlenségtől,
lélegzet-visszafojtva vártam, tesz-e – vagy én teszek-e –
valami indulatos dolgot. Úgy tűnt, mintha azt súgná az
ördög, engedjek szabad folyást a bajnak, mondjam
Adairnek, hogy hiányzott, és hogy soha nem vallottam meg
neki, valójában mit érzek iránta. A zsebemben hagytam a
kezemet, és magamhoz szorítottam a karomat, amíg el nem
múlt az érzés, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy
nem készülök olyasmit tenni, amit később megbánnék.
A szigeten nem volt sok látnivaló, nem lehetett túl
messzire menni, és hamarosan a fekete kavicsos partra
értünk, ahol a tengerbe merülő kékeslila ég utolsó
villanását figyeltük. A zordsága ellenére elképesztőn szép
volt a sziget. A fejünk fölötti bársonyos baldachinon
föltünedeztek a csillagok. A távolban semmi sem látszott az
olasz tengerpartból. Akár millió mérföldnyi messzeségben
is lehettünk volna a tengeren, és a végtelenbe
bámulhattunk volna a Föld széléről.
Hátrapillantottam a házra.
– Azt hiszem, a lányok nem túlságosan örülnek annak,
hogy kettesben maradtunk. Nem akarok nagy kavarodást
okozni. Remélem, nem lesz később kellemetlenséged
belőle... – kezdtem, de rájöttem, milyen képtelenség, amit
mondok, mintha feltételezném, hogy két dühös nő
megfélemlíthetné. Az általam ismert Adair egykor félelmet
nem ismerve vette körül magát gyilkosokkal és tolvajokkal,
szolgaként kezelte ezeket a gonosztevőket, és soha egyikük
sem merészelt szembeszállni vele. Olyan sokat változott
volna, hogy képtelen elbánni két féltékeny barátnővel?
Vállat vont.
– Akármikor elmehetnek, ha nem tetszik nekik.
– Őket is... az udvartartásod tagjaivá tetted? –
kérdeztem a lehető legtapintatosabban. Az „udvartartás”
szóval magunkra utaltunk, akiket
Adair halhatatlanná tett, és ezáltal magához láncolt. Az
elővigyázatosabb pillanatainkban ezt a kifejezést
használtuk; emellett foglyoknak és ágyasoknak is neveztük
magunkat, de többnyire „másoknak”, mert a
halandóságunktól való megfosztásunkkal Adair leválasztott
minket az emberiségről. Többé nem emberek, és nem is
olyanok voltunk, mint Adair, hanem „a mások” lettünk.
– Már nincs szükségem udvartartásra. Csak ezért
engedtem, hogy itt maradjanak, mert...
Fölhúztam a szemöldökömet.
– Láttam őket. El tudom képzelni, miért nem küldted el
őket – jegyeztem meg.
Bosszúsan nézett rám.
– Csak azt ne mondd, hogy féltékeny vagy. Nincs rá
okod: ha jól emlékszem, te hagytál el engem. Nem vártad
tőlem, hogy a távozásod után szűzi életet éljek, és
visszatértél ahhoz a férfihoz, igaz?
Szembefordultam a szellővel, hogy hűtsem az arcomat.
– Természetesen nem vagyok féltékeny. Ide figyelj, négy
éve nem láttuk egymást... Ne kezdjünk veszekedni,
rendben?
A köpenye zsebébe akasztotta a kezét, és ő is szélirányba
helyezkedett. Hosszú, fekete hajfürtjei mögötte csapdostak.
– Persze! Nem akarok veszekedni veled, Lanore.
A legszívesebben belekaroltam volna, ahogy sok-sok
évvel korábban, amikor Boston utcáin sétáltunk, de tudtam,
ez is azon ösztönzések közé tartozik, amelyektől
óvakodnom kell. Haszontalan lett volna közelebbi
kapcsolatba kerülnöm vele; elveszthettem volna a
távlataimat, és még nehezebb lett volna megtenni, amiért
jöttem. Ezért inkább erőltetett vidámsággal megkérdeztem:
– Mondd, hogyan kerültél ide Garda után? Azt hittem,
elindultál világot látni.
A végtelen látóhatár felé intett.
– Hát nem isteni ez a hely?
– A maga módján feltehetőleg isteni... De nagyon
magányos lehet az élet itt, a tenger közepén. Azt akarod
mondani, hogy egész végig egyedül voltál itt, amióta
utoljára találkoztunk?
A sajnálkozásomtól némileg zavartan vállat vont.
– Javarészben igen. Miután elmentél, a gárdái
kastélyban maradtam Pendletonnal, de nem bírtam ott
maradni. Mindenütt jelen voltál: a földszinten, ahol
esténként együtt üldögéltünk, és az életedről meséltél a
közös ágyunkban. Nem akartam továbbra is úgy élni, mint
azelőtt... Ezért elküldtem Pendletont, és idejöttem, hogy
egyedül legyek, és mindennap teszek egy kört a kőösvényen,
és a tengert bámulom, hogy elcsendesüljenek a
gondolataim.
Ez azt jelentette, hogy csaknem négy évig egymaga élt a
szigeten, ha a lányok csak a közelmúltban csatlakoztak
hozzá.
 – Nem voltál magányos? – kérdeztem.
– Nem, igazából nem. Szükségem volt az egyedüllétre.
Önvizsgálatot kellett tartanom, és mások közelségében
képtelen lettem volna rá. – Az erőd felé fordult, és ismét a
sziget belseje felé vettük az utunkat. – És veled mi van? Mit
csináltál, miután elmentél Gardából?
A hátunk mögül fújt a szél, az arcomba sodorta a
hajamat, el kellett simítanom a szemem elől.
– Emlékszel a férfira, aki megmentett, amikor végül
utolértél?
– Az orvosra? Hogyne emlékeznék rá. Kis híján
megöltem.
– Luke-nak hívták. Rávettél, hogy megpróbáljam
elküldeni, hogy mi ketten együtt maradhassunk. De
korábban már meséltem neki rólad, és nem hitte, hogy
önként maradnék veled, ezért nem ment el. így aztán
felejtésre ítélted, megfosztottad minden velem kapcsolatos
emlékétől. – Adair részben ezzel büntetett azért, hogy
elárultam, befalaztam, és kétszáz évig eltemetve hagytam.
Mindentől meg akart fosztani: vagyontól, szabadságtól, de
legfőképpen a szerelemtől, annak a férfinak a szerelmétől,
aki mindent föladott értem.
Végül azonban Adair nem tudta mindezt véghezvinni.
Amikor látta, hogy a foglyaként soha nem fogom szeretni,
szabadon engedett, és azt mondta, keressem meg Luke-ot.
Keressem meg, mondjam el neki, ki vagyok, és mit
jelentettünk egymás számára.
– Tudtam, hogy visszaköltözött a lányai közelébe –
meséltem –, és meg is találtam. Könyörögve kértem,
emlékezzen rám. És mivel úgy volt rendelve, ezért
meghallgatott, és megbocsátott, ahogy előre megmondtad.
Adair összerezzent.
 – Szóval azóta vele vagy, amióta elváltunk. És beváltotta
a reményeidet? Boldogok voltatok együtt?
Lehajtottam a fejemet. Nem akartam fájdalmat okozni
neki, de tudnia kellett az igazságot.
– Igen, boldogok voltunk.
Félrefordult.
– Nos, miért jöttél ide.
– Néhány hónappal ezelőtt Luké meghalt – szakítottam
félbe a szavait. – Nagyon gyorsan történt. Amikor
visszafogadott, az egykori felesége közelében telepedtünk
le, hogy Luké elég időt tölthessen a lányaival. Ismét
gyakorolta az orvosi hivatását, és pontosan úgy alakíttattuk
át a házat, ahogy ő akarta. – Áradtak belőlem a szavak,
holott nem terveztem ilyen részletesen beszélni minderről.
De amint belefogtam, nem tudtam abbahagyni. Talán azért,
mert senkim nem volt, akinek beszélhettem róla. –
Rendkívül hirtelen fejlődött ki a betegség. Kórházba került,
és ott is maradt. Vizsgálatokat végeztek, egyiket a másik
után, míg végül megtalálták a bajt. Agytumort állapítottak
meg. – Nagyokat nyeltem, és a földre szegeztem a
tekintetemet. – Az orvosai azon vitáztak, operálható-e, vagy
sem, de akkor már késő volt. Sorban minden leállt: az
emlékezés, a beszéd, a látás. Agyvérzéseket kapott.
Borzasztó volt mindezt átélni mellette. – És borzasztó volt
ismét átélni most, hogy fölidéztem.
Adair figyelmesen nézett.
– Sajnálom.
– Egy darabig a házban maradtam. Közel kerültem a
lányaihoz meg a volt feleségéhez. Kedvesek voltak velem, de
azt hiszem, kezdték nem érteni, miért nem állok odébb.
Végtére is egyedül Luké kötött ahhoz a környékhez.
Hármukat leszámítva senkim sem volt, barátaim se
akadtak. Bizonyára különösnek találták mindezt azok
alapján, amit a múltbeli életemről tudtak. Azt hitték, a
párizsi otthonom, a sok utazás, minden csupa ragyogás volt,
és valószínűleg arra számítottak, Luké halála után ott
folytatom, ahol abbahagytam. – Adair persze tudta, hogy a
párizsi ház megsemmisült: porig égette, amikor igyekezett a
nyomomra bukkanni, hogy elűzzön onnan, hogy minden
tulajdonomat megsemmisítse büntetésképpen mindazért,
amit vele tettem.
– Szóval meghalt a férjed, és fölkerestél – szögezte le
Adair valamivel emeltebb hangon. Némi várakozás érződött
benne.
– Nem erről van szó. Még nem állok készen arra, hogy
bárkivel is együtt legyek – siettem lehűteni, őszintén
akartam vele beszélni. Hittem, hogy őszinte akarok lenni.
Még nem hevertem ki Luké távozását. Mindössze néhány
hónapja történt.
Csakhogy hiba volt ezt mondani Adairnek. Elkomorult az
arca, éreztem, hogy szinte észrevétlenül lelohadt a
reménykedése. Némi időbe telt, hogy összeszedje magát.
– Akkor miért jöttél? Ne játszadozz velem, Lanore! Miért
kerestél meg?
Heves szívdobogás fogott el a kérdéseitől. Elérkezett az
ideje, hogy
megmondjam neki, és kiszolgáltassam magam a kénye-
kedvének. Túl hamar következett be; arra számítottam, több
időnk lesz fölkészülni, nagyobb lehetőséget kapok a
helyzetem föltérképezésére, és felmérhetem, megbocsátott-
e azért, hogy összetörtem a szívét. Nem kockáztathattam,
hogy elutasít. Szükségem volt rá. Csak ő volt képes
hozzásegíteni a rémálmaim okának megfejtéséhez.
Pont ekkor jöttek oda hozzánk a kecskék, úgy bámultak
ránk, mint akik még sosem láttak embert. Az óriási szarvú
példány felhorkantott, mintha készülne valamire, de nem
futott el, amikor megcirógattam a gyapjas fejét.
– Igazad van. – Gyáván lesütöttem a szememet. – A
jövetelemnek oka van. Meg kell kérjelek valamire, Adair.
Mielőtt folytathattam volna, hirtelen hideg szélroham
tört ránk. Hatalmas fekete felleg száguldott felénk a tenger
felől. Az egész látóhatárt beterítette, a sötét viharfelhők úgy
kavarogtak, mint egy üst forrásban lévő tartalma, a szürke
áradat belsejében pedig hunyorgó villámok cikáztak. Súlyos
esőszőnyeg hullott alá az égből, felénk tartva söpört végig a
hullámokon. Soha nem láttam ilyen gyorsan kipattanni
vihart, főleg ilyen heveset nem.
– Veszélyesnek tűnik – jegyeztem meg, és az égre
mutattam. – Be kellene mennünk.
– Nincs mitől aggódni. Errefelé állandóan ilyen az idő. –
Adair igyekezett higgadtnak látszani, de észrevettem, hogy
gyanakodva méregeti a fekete felhőket. Megérkezett az első
óriási roham, amelynek hatására a fenyőfák oltalmába
rohantak a kecskék. Adair a hátamra tette a kezét, és
óvatosan a ház felé terelt. Amikor az ebédlő üvegajtajához
értünk, a sárgás fényben kirajzolódott a visszatérésünket
figyelő két nő alakja, a barna türelmetlenül meg-
megrángott. Amint átléptük a küszöböt, teljes erővel
lecsapott mögöttünk a felhőszakadás.
Összerendeztem szélfutta hajamat, Adair pedig
elreteszelte az ajtót. A nők tágra meredt szemmel bámultak
rá.
– Azon töprengtünk, hol vagytok. Rég indultatok –
panaszkodott Robin Adairnek gyerekesen siránkozó
hangon.
– Jó kis vihar van odakint, igaz? Különös, hogy olyan
gyorsan csapott le ránk – mondta a homlokát ráncoló Adair.
Úgy tűnt, valamit ki akar szimatolni.
– így megy ez itt, a nyílt vízen – válaszolta Terry
könnyedén. Kettőjük közül ő bátran szembeszállt Adairrel.
– Jó, hogy bejöttetek. A kicsi és könnyű embereket
lefújhatja a szél a szikláról – jelentette ki, miközben
hűvösen felém bólintott.
Robin kézen fogta Adairt, és a lépcső felé kezdte húzni.
– Gyere, Adair, kívánj jó éjszakát a vendégednek!
Bizonyára kifárasztotta az utazás – mondta, holott
nyilvánvalóan nem zavarta volna, ha ott rögtön összeesem a
kimerültségtől. Adair tiltakozásra nyitotta a száját, de
megráztam a fejemet.
– Robinnak igaza van – helyeseltem. – Erős nap volt az
utazással meg mindennel. Majd holnap folytatjuk. –
Egyébként is időre volt szükségem, hogy megértsem a
különös helyzetet, amelyben Adairt találtam.
A férfi megadta magát, és átkarolta balról a szőkét,
jobbról a barnát. Ily módon megtámasztva elfordult tőlem.
– Hát akkor jó éjszakát! Holnap reggel találkozunk.
Figyeltem, ahogy egymás mellett távolodnak, a lányok
ringó csípővel lépkedtek fölfelé.


 Három


Egy darabig még vártam, mielőtt nyugovóra tértem. Nem
akartam aznap este ismét belefutni valamelyikükbe.
Rendjén való volt, hogy egyedül legyek, hiszen én
döntöttem úgy, hogy Luké miatt elhagyom Adairt.
Ugyanakkor sértett, hogy ott találtam Robint és Terryt; nem
tudom, miért nem gondoltam rá, hogy mostanra valaki
mással lesz Adair, de tényleg eszembe sem jutott, és
zaklatott lelkiállapotba kerültem. Fölkapaszkodtam a tömör
lépcsőn, és nesztelenül elhaladtam a közös hálószobájuk
csukott ajtaja előtt, amely mögül hol halkabban, hol
hangosabban kihallatszott a fojtott hangjuk. Úgy képzeltem,
rólam beszélnek. Tüzet szítottam a kis kandallóban, gyorsan
átöltöztem, és becsusszantam a jéghideg ágyba.
Hihetetlen mélabú kerített hatalmába. Tudhattam volna,
hogy fölkavarja az emlékeket, ha Luke-ról beszélek,
felszínre hoz mindent, amit a tudatom mélyére száműztem.
Első ízben történt, hogy olyasvalakinek meséltem a
haláláról, akit nem érintett közvetlenül; vagyis a gyerekein:
Jolene-en és Winonán; a volt feleségén: Tricián, meg a
férjén; és a klinikán Luke-kal dolgozó orvosokon,
nővéreken kívüli embernek. Közülük én tarthattam igényt a
legcsekélyebb részvétnyilvánításra. Kétségtelen, hogy
férjként és feleségként éltünk, de mindössze néhány évig
voltunk együtt. Gyakorlatilag idegennek számítottam. Tricia
nagyobb igényt tarthatott Luke-ra, mint én, a gyerekeiről
már nem is szólva. Nekik járt az együttérzés.
A baj első jeleként Luké összeesett a klinikán. Csak
akkor értesített róla, amikor este hazajött.
– Ma elájultam – közölte mintegy mellékesen vacsora
közben, és még csak föl sem nézett a tányérjáról. – Az
irodám padlóján tértem magamhoz. Nem emlékszem rá,
hogyan kerültem oda.
Igyekezett bizonygatni, hogy mindössze elszédült, mert
nem ebédelt vagy kevés folyadékot fogyasztott, de a
keresztkérdések eredményeképpen pár perc után bevallotta,
hogy napok óta fáj a feje. Könyörögve kértem, menjen
szakorvoshoz, de lévén férfi, ráadásul orvos, nem hallgatott
rám. Azt hiszem, igazából azért sem, mert sejtette, mi lehet
a baj, és nem akarta, hogy megerősítsék a gyanúját.
Sok embert kísértem a haldoklás útján, és tanúsíthatom:
nem olyan, amilyennek a filmekben látjuk. Nem steril vagy
rendezett. Minden ember életének a legeslegmélyebb
pontja. Legyen szó akár öregről, akinek megmásíthatatlan
hanyatlás indul a szervezetében, akár súlyos beteg, esetleg
balesetét szenvedett fiatalról. Minden esetben félnek attól,
ami következik, félnek és összezavarodnak. Tapasztalatból
tudom, hogy a végén semmi mást nem tehetünk az illetőért,
mint hogy vele maradunk, hogy ne egyedül kelljen
megtennie az átkelést. Senki sem akar egyedül meghalni;
sok haldoklónak fogtam a kezét. Ez a halhatatlanság ára.
Nem azt jelenti, hogy idegen számomra a halál; ha máshol
nem is, de mások halálos ágyánál gyakran, újból és újból
találkozunk.
Ami azt illeti, olyan sokszor részese voltam szeretett
ember halálának, hogy Luké életének utolsó néhány
hetében úgymond robotpilótára kapcsoltam. Tudtam, mi a
dolgom ilyenkor. A haldokló biztos támaszt akar. Luké azt
akarta, hogy ne ragadjanak magukkal az érzelmi
hullámzásai. Azt akarta, hogy gyakorlatias és ésszerű
maradjak, szikla legyek akkor, amikor szétesőben van az
élete. Azt akarta, hogy a várószobában tartózkodjam, amikor
vizsgálatokon megy keresztül. Nem akarta, hogy kiboruljak,
amikor hirtelen nem tudott beszélni vagy nem tudta
használni a jobb karját. Soha nem kellett mindezt kérnie;
tudtam, hogy erre van szüksége tőlem. Okos volt, ezért nem
nyugtalanította, hogy megvisel a távozása; tisztában volt
vele, hogy sokakat elveszítettem már előtte.
Úgy tűnt, a halhatatlanság nem fogékonyabbá tett a
szeretett személy elvesztésének fájdalma iránt, hanem
megfosztott a halállal szembeni valódi érzelmek átélésének
képességétől. Amikor a szerelmeim és a barátaim
meghaltak, mindig elnémultam és bezárkóztam. Nem
tudom, pontosan mi okozta mindezt. Talán óvott a gyászban
való alámerüléstől, így nem éltem át újból és újból az
életem során elveszített emberek miatti bánkódást. Vagy
talán az idézte elő, hogy tapasztalatból tudtam, hamarosan
újabb ember követi, aki ha nem is, vagy nem egészen
foglalja el Luké helyét, de legalább feledteti velem a
hiányát. Hiszen nem volt más választásom, mint tovább és
tovább élni.
A halhatatlanság miatt veszítettem az emberi
mivoltomból. Nem kitágította az emberiét értelméről való
távlataimat, aminek a bekövetkeztét az ilyen hosszú élettől
várnánk, hanem távolságtartóvá tett. Nem csoda, hogy Adair
érzéketlenné vált mások szenvedései iránt: a halhatatlanság
arra kényszerít, hogy letérjünk az emberiét útjáról.
Magamon is megfigyeltem ezt a folyamatot, bár nem
örültem neki. Megértettem, hogy elkerülhetetlen.
Aznap éjjel az ágyban fekve fölidéztem a hospice
otthonban töltött egyik délutánt. Az orvosok arra
számítottak, hogy Luke-nak mindössze néhány napja van
hátra, és a fájdalmát csillapító morfium hatására az idő java
részében öntudatlan állapotban volt. Kötött sapka
melegítette a fejét, mivel a kemoterápia következtében
majdnem az összes haja kihullott. A kócos maradék
megőszült. Luké rengeteget fogyott is. Öregemberré aszott,
a karja túlságosan vékony lett az intravénás tű
beszúrásához és a műszerek érzékelőinek elhelyezéséhez.
Rászoktam, hogy az ablak melletti dohányzófotelben
kuporogva olvasok vagy kötök, amíg Luké alszik. Hálát
éreztem amiatt, hogy a nyugtatok és a fájdalomcsillapítók
elviselhetőbbé tették számára az utolsó napjait. Épp elég
rákban vagy tuberkulózisban haldokló szerettemet kísértem
végig, akiknek mindössze Szent János-fű és likőrbor jutott.
Az ellenőrzéseket végző vagy az infúziós tasakokat cserélő
nővérek mindig – alattomosan dicséreteknek beállított –
megjegyzéseket tettek a nyugalmamra vonatkozón;
feltehetőleg úgy vélték, Triciához és a lányokhoz hasonlóan
zaklatottnak kellene lennem. Nem értették, hogyan
maradhatok ilyen érzéketlen. Bizonyára ridegnek tartottak.
Azon töprengtem, vajon Luké is ezt gondolta-e rólam.
Aznap délután azonban tisztább volt Luké tudata.
Amikor láttam, hogy nyugtalanul mocorog az ágyban,
letettem a könyvemet, és odamentem hozzá.
– Hogy érzed magad? – kérdeztem, és az infúziós tűt
elkerülve óvatosan megfogtam a kezét.
Lázasan fénylett a szeme.,
– Kérdeznem kell valamit. Magunkban vagyunk?
A nyitott ajtón át az előcsarnok végében lévő nővérpult
felé néztem. A személyzet a munkájába merült.
– Igen. Mit akarsz tudni?
Megnyalta az ajkát. Úgy tűnt, elnéz mellettem, mintha
már nem volna képes a tekintetét irányítani.
– Azon töprengtem, Lanny, most, amikor haldoklom...
hogy ha rajtad múlna, hasonlóvá tennél-e magadhoz.
 Utáltam ezt a kérdést. És nem is számítottam rá Luke-
tól. Mindig túlságosan józannak, túlságosan ésszerűn
gondolkodónak tűnt. Igyekeztem nem késlekedni a
válasszal:
– De nem rajtam múlik. Tudod, hogy.
Türelmetlenné tette a köntörfalazásom.
– Nem ezt kérdeztem. Az érdekel, mit tennél, ha.
A fejéhez nyúltam, hogy a sapkája alá dugjak néhány
elszabadult ősz hajszálat.
– Persze hogy megtenném, ha erre vagy kíváncsi.
Fölmordult, és behunyta a szemét.
– Ezt csak úgy mondod.
– Mire akarsz kilukadni? – kérdeztem, és közben
próbáltam nem éreztetni, milyen fáradt vagyok. Tudtam,
miért ingerlékeny: félt, és kimerült volt. Elérkezett a vég.
Minden alkalommal a sötétben lebegett, amikor becsukta a
szemét. A várakozás a legrosszabbat hozhatta ki az
emberekből.
Hangosabbá, szaggatottá vált a lélegzése.
– Tudod, ki tehetne olyanná, amilyen te vagy. Adair. A
kedvedért megtenné.
Ezúttal nem válaszoltam azonnal. Azt kéri tőlem Luké,
hogy kutassam föl Adairt, és életelixírért könyörögjek neki?
Egészen más megvilágításban láttam Luke-ot. Egyrészt soha
nem gyanítottam, hogy érdekli az örök élet, másrészt azt
hittem, hamarabb választaná a halált, mintsem arra kérjen,
hogy az érdekében elmenjek a férfihoz, akitől annyira
rettegtem. De a végén kegyetlenül játszik velünk az
elmúlás.
– Azt akarod? – kérdeztem várakozón.
Ám időközben öntudatlanságba süllyedt. Elernyedt a
keze a tenyeremben. Mire pár órával később magához tért,
elfelejtette, hogy egyáltalán kérdezett valamit, én pedig
megmenekültem a válaszadástól.
De aznap éjjel az erődben, az ágyban hánykolódva
eszembe jutott a kérdése. Ugyanis nem Luké kedvéért
jöttem ide, Adair otthonába, nem azért, hogy a kegyeiért
könyörögve lehetővé tegyem számára az örök életben
osztozást mellettem, hanem hogy arra kérjem Adairt,
segítsen Jonathannek, a halott, eltávozott férfinak, aki
egyáltalán nem szorult a segítségünkre.
És nem akartam föltenni magamnak a kérdést, hogy
miért.


Amikor másnap reggel fölkeltem, csönd volt a házban,
amin nem is csodálkoztam, mivel még késő éjjel is
hallottam a nők elragadtatott nevetgélésének hangját,
visongását. Kávét akartam készíteni, ezért lesiettem a
lépcsőn a konyhába, előre örültem a lehetőségnek az
egyedüllétre, hogy rendezhetem a gondolataim, az
alkalomnak, amikor nem kell szembesülnöm azzal, hogy
Adairnek nélkülem is sikerült időtöltésről gondoskodnia.
Érthető volt tehát a csalódottságom, amikor
megpillantottam a régi tanyasi asztal mellett férfipizsama-
alsóban és a mellét épp csak díszítő, méreten aluli
kombinéban ácsorgó Terryt. Miközben a kávé készült, a
szeme sarkából méregetett, és mandarincikkelyeket
rakosgatott a szájába. Amikor megfőtt a kávé, csészével a
kezemben lehuppantam a vele szemben álló székre.
– Bőven van kávé – közöltem, hogy barátságos legyek.
Nem válaszolt.
– Szép napunk van – próbálkoztam ismét, és a kávémba
kortyoltam.
Terry horkantott, és újabb cikkelyt kapott be.
 – Rohadtul fúj a szél, és hideg van, mint mindennap.
– De legalább süt a nap.
– Az igaz – bökte ki, miközben a mandarin héját bámulta
és a körmével piszkálgatta. Azután rám meresztette
kíméletlen tekintetét.
– Félre ne értsd... Nem arról van szó, hogy Robin meg én
ne örülnénk annak, hogy megjelentél, mint derült égből a
villámcsapás. De mondd csak, miért döntöttél úgy, hogy
megkeresed Adairt?
Rámutathattam volna, hogy nem az ő házában vagyunk,
és csöppet sem érdekel, mit gondol rólam a barátnőjével, de
sikerült az ő szemszögükből néznem a dolgokat. A
felbukkanásom előtt nagyszerűen érezték magukat.
– Hirtelen belém hasított, hogy viszontlássak egy régi
barátot – mondtam.
– Régi barátot, mi? Mióta ismeritek egymást Adairrel?
Eléggé nehezen hihető indokot sikerült találnom,
tekintve, hogy húszegynéhány évesnek látszottam, Adair
pedig alig valamivel idősebbnek. Valójában mindketten
fiatalabbnak néztünk ki Robinnál és Terrynél.
– Szóval gyerekkori barátok vagytok? – következtetett
Terry.
– Az első szerelmem volt. – Nem hazudtam; reméltem,
hogy megnyugtatja, ha tudatom vele, hogy valamikor
meghitt kapcsolatban álltunk egymással, de annak vége.
Kezdetben izgalmas volt az élet Adairrel. Szigorú erkölcsű
ősökkel rendelkező emberek lakta, kis, elszigetelt városból
való fiatal lányként kerültem hozzá. Kemény munkára
neveltek, nem kérdőjelezhettem meg sem az idősebbeket,
sem a Bibliát, és alig valamit várhattam az élettől. Semmit
sem tudtam vágyról vagy testi élvezetről. Mindez
mindenestül felfordult, amikor közös fedél alá kerültünk.
Adair élvezetre tanított, és megmutatta, hogy örömömet
lelhetem a testemben éppúgy, mint más dolgokban is –
gyönyörű ruhákban, finom borban, jó könyvben,
erkölcstelen társaságban –, olyasmikben, amiket St. Andrew
jó népe léhaságnak nyilvánított. Efféle dolgok akarása az
erkölcsi gyöngeség jele volt. Adair házában nem volt mindig
könnyű az élet, de nehezebb volt vajon annál, ahogyan St.
Andrew-ban éltem? Fölnézve láttam, hogy Terry
ellenségesen méreget, és hozzátettem: – Nem azért jöttem,
hogy folytassuk, ha emiatt aggódnál. Esküszöm.
Ezt hallva mérséklődött a támadókedve.
– Tudom, rémesen udvariatlan vagyok. Csak... jól
érezzük itt magunkat. Én éppenséggel rajongok Adairért.
Ugyanakkor semmit sem tudunk róla; egyáltalán nem
beszél magáról. Szeretnénk többet megtudni róla. –
Összeesküvés közvetlensége érződött a hangjában.
– Nem sok mindenről számolhatok be nektek –
mondtam. Tudtam, hogy kötéltáncot járok. Adair nem
szerette, ha a háta mögött beszélnek róla. Belevéste az
összes teremtménye eszébe, hogy soha nem oszthatjuk meg
a titkunkat kívülállóval, mert ellenkező esetben borzalmas
következményekkel számolhatunk. Ennek
eredményeképpen társaságban szófukarrá váltam. Így
ugyanazt a csalódottságot láttam Terryn, mint amelyet az
évek során a barátaimon. Bántotta őket az óvatosságom, és
nem értették, miért állítok sorompót magunk közé. Luke-ot
megelőzően hosszú ideig senkihez sem tudtam közel
kerülni.
Azt hiszem, Terry kezdte megérteni, hogy soha nem fog
ennél többet kapni Adairből. Nem lesz meghittebb a dolog;
Adair soha nem fogja igazán közel engedni magához. Erre
jövök én – az első és talán utolsó ember, aki Adair
múltjából felbukkan a szigeten. Lehetőségként jelentem
meg számára ahhoz, hogy többet megtudjon a szeretett
férfiról, és akármennyire nem kedvelt, mérlegre tette a
hasznát meg a kockázatát annak, hogy megosztja velem a
félelmeit. Mielőtt megszólalt, idegesen a két térde közé
dugta a kezét, mint a szorongó kisgyerek.
– Szórakoztató vele az élet itt a szigeten, tudod?! Jó pasi,
kellemesen töltjük az időt, tökéletesen gondtalanok és
szabadok vagyunk. És szép a hely, nem igaz? Jobb, mint
egyik-másik undorító vendégszálló. Azt gondoltuk
Robinnal, csak rövid ideig maradunk. Ezt volt a terv. A jó
hangulat... no meg a jó szex miatt ragadtunk itt. – Terry
elkapta rólam a tekintetét. – Eleinte szó sem volt
szerelemről. Csakhogy változott a helyzet. Már másképpen
érzünk iránta. Egyre jobban a hatalmába keríti az embert,
nem igaz? Olyan titokzatos, olyan intelligens... és halálosan
szexi is. Soha nem találkoztam még férfival, aki olyasmiket
csinál az ágyban, mint Adair... – Észbe kapott, és halványan,
zavartan rám mosolygott. – Legalábbis Bristolban, ahonnan
jöttünk, nem így csinálják.
– Sehol nem csinálják úgy, mint ő – segítettem neki.
– Ezért tippeltünk arra, hogy vissza akarod szerezni.
A fejemet ráztam.
– Arra a nehéz fölismerésre jutottunk, hogy nem illünk
egymáshoz. Mindössze barátok vagyunk.
– Ha ez a helyzet...
– Adair bizonyos értelemben valóban csodálatos.
Minden igaz, amit mondtál róla, de sokkal bonyolultabb
ember annál, mint amilyennek első pillantásra látszik. Nem
akarom rossz színben feltüntetni, csak... Bízhatsz bennem.
Igyekeztem meggyőzni róla, hogy nincs oka félni tőlem,
de úgy tűnt, ellenkező hatást váltanak ki a szavaim. Terry
dühösen leugrott az asztalról. Talán azt hitte, lekezelem,
talán azt hitte, megpróbálom átejteni.
– Azt állítod, végeztél vele, csakhogy ez nem igaz. A
napnál is világosabb. Látom a szemedben, és ha valóban
elhiszed, amit mondtál, akkor nem vagy tisztában saját
magaddal. Ha azt gondolod, köztetek mindennek vége,
akkor becsapod saját magadat.
– Tévedsz, Terry. – Igyekeztem megnyugtatni, mert úgy
éreztem, akaratom ellenére harcot akar rám erőltetni. –
Nem szándékozom közétek állni. Meglátod, hogy amint
elmegyek, minden a megszokott módon folytatódik, és
Adair a tiétek lesz.
Dacosan hátracsapta a haját.
– Szó sincs róla! Minden megváltozott. Nem érzed?
Abban a pillanatban hármunk közé állt valami, amint
betetted a lábadat a házba. Azért, mert még mindig beléd
van esve... Ezzel nyilván nélkülem is tisztában vagy.
Pontosan jól tudod. – Terrynek kipirult az arca; a benne
dúló harag viharrá fokozódott, amely kiutat keresett
magának. Gyűlölettől villámló szemmel még egy éles
pillantást vetett rám, azután kiszáguldott a konyhából.


Terry távozása után eltartott kis ideig, hogy lehiggadjak.
A ház újból elcsöndesedett. Az emeletről lehallatszó zajokat
fülelve ültem az asztalnál, hátha valamijeiét észlelem
annak, hogy Adair fölkelt. Türelmesen vártam, míg el nem
kortyoltam a kávémat. Még akkor sem utalt semmi arra,
hogy Adair le akar jönni. Úgy döntöttem,
megnyugtatásképpen felfedezőútra indulok.
A ház enyhén szólva furcsa volt. Az az érzésem támadt,
erődből alakították át lakhellyé. Tele volt meglepetésekkel;
nem lehetett tudni, mit rejt belül, ahogy a bűvész ruhaujja
alá tömött kendő is titokban marad. Kívülről kicsinek
látszott, belül azonban más volt a helyzet. Hosszú,
elhagyatott folyosókon kószáltam, majd kacskaringós
lépcsőkön mentem föl és alá, miközben azt éreztem, hogy a
fokozatosan föltáruló részletekben Escher valamelyik képe
kelt életre. Amennyire megállapíthattam, az épület négy
szárnya tökéletes négyzetet alkotott, amely udvart zárt
közre.
Mindjárt az elején sikerült eltévednem, és meglepődtem
ugyan, de mulattatott a szórakozottságom. Amikor azonban
másodjára sem találtam a kiindulási pontot, már nem volt
vicces. A harmadik nekirugaszkodáskor nem sok választott
el a pániktól, arra gondoltam, talán soha nem fogok
kitalálni ezekből a különös, labirintushoz hasonlóan
egymásba torkolló járatokból. Szerintem számtalan kört
megtettem a házban, de ebben nem lehettem biztos, mert
nem tűnt úgy, hogy kétszer is jártam volna ugyanazon a
folyosón. Azt sem tudtam megbízhatón megállapítani, hány
emelet létezik, vagy hogy hagyományos értelemben vett
emeletekről van-e szó, mivel némelyik lépcső feleolyan
hosszú volt, mint a többi, majd hirtelen véget ért, és újabb
folyosóba torkollott.
Még egy furcsaságot észrevettem: a háznál nem volt sem
szobalány, sem házvezetőnő. Semmi sem utalt rá, hogy
Adairen és a két nőn kívül bárki más is tartózkodna az
épületben, valakinek mégis gondoskodnia kellett róla.
Ekkora házban számos szolgára van szükség; Terry és Robin
aligha volt képes megbirkózni a feladattal, és egyikük sem
nézett ki úgy, mint aki a konyhai teendőkön kívül más
házimunkát is hajlandó végezni. Előző este láttam, milyen
otthonosan mozogva kotyvasztanak pompás ételeket.
Nem tudom, mennyi ideig tévelyegtem az épületben, és
valóban kezdtem megrémülni, amikor végre rábukkantam
egy lépcsősorra, amelyen visszajutottam a már ismert
lakrészekhez. Pont akkor léptem a bejárati előcsarnokba,
amikor Adair lefelé jött a főlépcsőn. Kócos volt, épp az
ingébe bújt bele, és a csupasz bőre láttán eszembe jutott,
hogyan szokott jóformán pucéran végigvonulni a bostoni
palotán a perzsa selyemköntösében, amely alig takarta a
meztelenségét, és közben úgy nézett végig a világon, mint az
ágyasai között kószáló tétlen pasa.
Bizonyára látszott rajtam a tévelygésem okozta riadalom,
mert amint észrevett, megjegyezte:
– Ugye nem tettél egyedül felfedezőutat, Lanore?! Nem
kellene! Az évek során olyan sokszor felújították és
átépítették a házat, hogy már csöppet sem passzol a
tervrajzához. Könnyű benne eltévedni, és talán nem túlzás,
ha azt mondom, hogy jó eséllyel soha nem találnánk rád.
Ha nem tévelyegtem volna majdnem egy teljes órát
lépcsők és hosszú, üres folyosók labirintusában, azt hittem
volna, azért találja ki mindezt, hogy megakadályozzon
valaminek a meglelésében, amit nem akar előttem fölfedni.
így azonban tudtam, hogy komolyan beszél. A konyha
melletti lakályos helyiségbe vezetett, amelyet a
dolgozószobájának véltem. Az ajtóval átellenben lévő nagy
ablak fenyőfák csoportjára, a sziget egyetlen árnyas helyére
nézett. Két falat polcok borítottak, mindegyiken régi,
bőrkötésű könyvek sorakoztak. A gerincük alapján
próbáltam megállapítani, vajon Adair könyvei lehetnek,
vagy a sziget előző tulajdonosához tartoztak. Röstelkedve
azon kaptam magam, hogy alkímiával vagy mágiával
összefüggő címeket, Adair előző életéhez kapcsolódó jeleket
keresek, de semmi ilyesmit nem láttam. Arra sem találtam
utalást, hogy megint varázslással foglalkozna: nem voltak
rejtélyes folyadékokat tartalmazó üvegek, sem magvakkal
vagy gyökerekkel, esetleg meghatározhatatlan állati
részekkel töltött üvegtégelyek, amilyeneket annyi évvel
azelőtt láttam a bostoni palota titkos szobájában. A helyiség
megnyugtatóan közönséges volt.
– Két könyvet nálam hagytál – mondtam azokra az
alkímiai titkaival teli ősrégi kötetekre utalva, amelyeket a
távozásom napján adott nekem annak a szándékának a
jeleként, hogy felhagy a varázslással. – Magammal hoztam
őket. Fent vannak a szobámban.
Adair a homlokát ráncolta.
– Azokat neked adtam. Nem kell visszaadnod.
– Nem tartom jó ötletnek megtartani őket. Ráadásul
mindegy, hová teszem vagy mit csinálok velük,
semmiképpen sem tűnnek helyénvalónak. Azt hiszem,
veled kell lenniük. – Kézbe vettem egy könyvet, és a
szöveges részhez lapoztam benne. Nem értettem a nyelvet,
amelyen íródott, de a sorok töredezettségéből arra
következtettem, hogy verseskötet.
Adair a kandalló elé guggolt, hogy begyújtson.
– Jól aludtál éjjel? – kérdezte a válla fölött.
– Igen, jól aludtam.
– Örömmel hallom. A legtöbben első alkalommal nem
erről számolnak be. Rossz álmokra panaszkodnak. A lányok
is így jártak. – A konyha felé bólintott. – A helybéliek
különféle okokkal magyarázzák mindezt. Egyesek azt
mondják, a rossz álmokat a sziklák kigőzölgései okozzák, a
sziget azért rendelkezik hallucinációt előidéző
tulajdonsággal, mert ásványok szokatlan keverékéből áll.
Mások szerint a földrajzi hosszúsághoz és szélességhez van
köze, mivel bizonyos mágneses mezőben helyezkedik el.
Megint mások úgy vélik, a baljóslatú múltjára vezethető
vissza.
– Neked is rossz álmaid voltak, amikor idejöttél? –
kérdeztem, holott el sem tudtam képzelni, hogy igennel
válaszolhat. Ugyanolyan képtelenségnek tartottam, hogy
Adairnek rémálmai lehetnek, mint azt, hogy rá lehetne
ijeszteni. Az én szememben annyira félelmetes volt, hogy
efféle gyöngeségekkel nem tudtam felruházni.
Régi, mállékony papírlapokat vett elő a tűzhely melletti
fadobozból, és összegyűrte őket a begyújtáshoz.
– Erről nem szeretek beszélni, senki mással nem is
tenném, de neked, Lanore elmondom, mivel kéred. Amikor
először jöttem ide, rémálmoknál is rosszabb dologban volt
részem. Elég volt lehunyni a szememet, máris azt a
rémületet éreztem, amelyet a bostoni házam sírkamrájában.
Nehéz megmagyarázni, de olybá tűnt, hogy bármi tartott is
ott a markában, követett ide. Úgy éreztem, kitágul
körülöttem a tér, és egészben el akar nyelni. – Volt a
hangjában valami él, és attól tartottam, veszélyes területre
tévedtem, hiszen én helyeztem el őt abban a sírban. –
Mindez pár hónapig tartott, hol jelentkezett, hol nem, de
végül elmúlt. Lehet, hogy mágneses mező vagy kigőzölgés
idézte elő, és akármi volt is az oka, hozzászoktam.
Az ablakhoz mentem. Valahonnan előkerült a kecskebak,
és figyelmesen bámulta a házat, mintha azon tűnődne, van-
e dolga odabent. Valamiképpen szürreálisak és delejesek
voltak a kecskék, különösen ez, amelyiknek óriási szarva
volt. Sátáninak hatott, és azt vettem észre, hogy akármikor
bukkant föl, sosem tudom levenni róla a szememet.
– Na és hogyan találtál rá erre a helyre? – kérdeztem,
továbbra is a kecskét figyelve az ablakon át, kíváncsi voltam
rá, mit akar tenni. – Azt hiszem, akarva sem találhattál
volna ennél eldugottabb zugot.
 – Rossz híre van – válaszolta, miközben fahasábokból
gúlát rakott a rostélyon. – Állítólag a rómaiak ide
száműztek egy szellemidéző varázslót. Kétségtelenül
meglehetősen hírhedt volt, mindenkit fölizgatott az
eretnekségével. Eleiem és víz nélkül száműzték erre a
sziklára, és arra számítottak, hamar meghal, de a legenda
úgy tartja, évszázadokig élt.
Ezek szerint nem Adair volt az első hosszú életű mágus a
szigeten. Talán különlegesen vonzotta őket.
– Meglehetősen szellemes mutatvány – jegyeztem meg,
és a kecske bámulását abbahagyva a tüzet rakó Adairt
figyeltem. – Kíváncsi vagyok, vajon hogyan érte el.
– Egy nagyhatalmú boszorka segítette, legalábbis így szól
a fáma. – Adair önelégülten vigyorgott rám a válla fölött. –
A sziget utolsó lakója Aleister Crowley, a nagy angol
varázsló segédje volt. Crowley-val élt a mestere cefalui
templomában. Azt követően jött ide, hogy a szicíliai
hatóságok bezárták a templomot, és kiutasították Crowley-t
az országból. Minden az övé, amit itt látsz: a bútorok, a
könyvek, az utóbbiak olaszul íródtak, és többnyire
varázslással meg okkult tudományokkal kapcsolatosak.
Amikor megvásároltam a házat, ötven éve érintetlenül állt.
– Igencsak varázslatos története van az épületnek –
motyogtam, és közben önkéntelenül görcsbe rándult a
gyomrom.
– Úgy tűnik. – Adair lángra lobbantott egy gyufát, és az
aprófához tartotta.
Nem csoda, hogy nem sürgette a nálam lévő könyvei
visszakapását.
– Szóval ezért jöttél ide? Hogy további kutatásokat
végezz?
Elvett egy széket a kandalló mellől.
 – Nem állt szándékomban. El akartam távolodni
mindentől, és úgy tűnt, ez a sziget pontosan az, amit
keresek. Csak akkor döntöttem az ideköltözésről, amikor
megismertem a múltját. De feltehetőleg van itt valami, ami
idevonzott, amint Crowley segédjét is.
– Szóval továbbléptél az alkímiától? Most a varázslásban
hiszel?
Kissé, összehúzta a szemöldökét.
– Mindkettő az okkult filozófia része. A varázslat
pusztán szó. Azt hiszem, vannak dolgok, amelyek
megmagyarázásához még nincsenek eszközeink. – A
kandalló túloldalán álló székre mutatott. – De elég ebből.
Nem azért tetted meg ezt a nagy utat, hogy a varázslásról
értekezzünk. Folytassuk inkább a tegnap este megkezdett
beszélgetést.
Hevesen dobogó szívvel lehuppantam a székre. Nem
halogathattam tovább: elérkezett az idő, hogy elmeséljem
Adairnek a rémálmaimat. Feltételeztem, hogy egyáltalán
nem fog örülni, mert az álmokban a riválisa szerepelt.
Adairt nem érdekelte, hogy Jonathan a pokol mélyén
gyötrődik – sőt talán bizonyos elégtételt is jelentett számára
–, és még nem találtam ki, hogyan keltsem föl az
érdeklődését a sorsa iránt ahhoz, hogy segítsen nekem.
– Szükségem van a segítségedre – böktem ki
bátortalanul. Ettől földerült az arca; boldoggá tette, hogy
kérek valamit. Szeretett volna a hasznomra lenni. Talán azt
hitte, pénzért vagy valami apróságért jöttem, amit könnyen
megadhat. De a dolog nem volt ilyen egyszerű. Nagy levegőt
vettem, és mesélni kezdtem neki az álmaimról.


 Négy


Adair moccanatlan maradt, amíg beszéltem. Közömbös
arccal hallgatott, keresztbe tette a lábát, összekulcsolta a
kezét, és egymásnak támasztotta nyújtott mutatóujjait.
Időnként összekoppintotta a végüket, vagy meglóbálta a
jobb lábfejét. Idegesített a tartózkodása, agyam hátsó
zugában különféle magyarázatai villantak föl: bizonyára
csalódott, hogy nem miatta, hanem Jonathan miatt jöttem.
Vagy bolondnak tart, amiért bármiféle jelentőséget
tulajdonítottam az álmoknak. Az az eshetőség is aggasztott,
hogy ha megtudja, miért bukkantam föl bejelentés nélkül a
küszöbén, akkor véget vet a kihallgatásomnak. Vagy ami
még rosszabb: az igazság újból életre kelti az alvó sárkányt,
vagyis a dühös természetét, amit a legkevésbé sem akartam
elérni.
De nem látszott haragosnak. Amikor végeztem a
rémálmok elmesélésével, és zavart, félénk csenddé halkult a
hangom, ezt válaszolta:
– Meglep, Lanore, hogy ilyesmi miatt izgatod magadat!
Hidd el, ezek álmok, nem mások.
– Nem vagyok biztos benne – válaszoltam.
– Pedig így van. És éppolyan jól tudod, mint én, hogy
azért látod ezeket a rémálmokat, mert valami bánt. Talán
nyomja valami a lelkedet? Vétkes vagy valamiben?
Ennek már a gondolatától is kivert a veríték. Igazából
nagyon hosszú listája volt a vétkeimnek.
– Persze hogy vétkes vagyok. Hiszen ember vagyok.
Tudta, hogy köntörfalazok.
– Úgy értem: bűnösnek érzed magadat valamiben, ami
Jonathannel kapcsolatos? Valamiben, aminek a halott
férfihoz, az orvoshoz is köze van?
Fején találta a szöget. Négy éve cipeltem a szívemben a
szégyenletes titkot, amióta Luké segített megszökni St.
Andrew-ból. Eltüntetett a rendőrök elől, és érzelmi hátteret
biztosított számomra, miután a könyörületes gyilkossággal
teljesítettem Jonathan kívánságát.
Soha nem küzdöttem le magamban az érzést, hogy a
legborzalmasabb módon kihasználtam Luke-ot,
földönfutóvá tettem a személyes varázsommal azért, hogy a
segítségemre legyen. Kétségtelen, hogy ő maga akarta; nem
kényszerítettem semmire, ami ellentétes lett volna a
szándékával. De láttam, hogy sérülékeny: a felesége
elhagyta a középiskolai szerelme kedvéért, és messzire
költözött a lányaikkal együtt, a szülei pedig – akik miatt
abban a kicsi, elhagyatott városkában telepedett le, hogy a
gondjukat viselje – épp akkoriban haltak meg. Magányos és
rettentően szomorú volt; bárki messziről kiszúrhatta.
Vissza kellett volna küldenem azt követően, hogy
kijuttatott a városból, és átvitt a biztonságot jelentő
Kanadába. Gyakran töprengtem rajta, nem azzal tettem
volna-e jobbat vele, ha kisurranok a motelszobából, amíg
alszik. Ébredés után, a hűlt helyemet látva, visszatér St.
Andrew-ba, szégyenkezve és haragosan, amiért rászedték,
de a továbbiakban ismét rendes életre berendezkedve. Úgy
történt volna minden, mint mikor egy állatot
visszaengedünk a természetbe, nem pedig magunkhoz
láncolunk.
De nem csak Luké volt magányos: üres volt az én életem
is, amíg Jonathan újból meg nem jelent benne. Mi maradt
volna nekem azonkívül, hogy egyik kapcsolatból a másikba
lépek, egyik társtól a másikig vándorolok az egyedüllét
elkerülése érdekében? Amíg a társam fiatal és tüzes volt,
addig különféle szórakozások követték egymást: mulatókba,
estélyekre jártunk, a könnyes civakodások szenvedélyes
kibékülésekkel értek véget. Amikor aztán a társam idősödni
kezdett, és még együtt voltunk, csöndes estéket töltöttünk
keresztrejtvényfejtéssel, végül jött a kórház, mindig a
kórház. Csakhogy belefáradtam. Kiszáradt az érzelmeim
forrása, és az utóbbi időben egyedül éltem.
Ezért úgy véltem – őszintén úgy gondoltam hogy Luké, a
kedves férfi mellett, aki mindent föladott a kedvemért, új
esélyt kapok. Igazolta, hogy megbízható; miért ne maradjak
vele? Hűséggel tartoztam neki – elvégre megmentett a
börtöntől. Nem számít, mondtam magamnak, hogy nem
szeretem. Ő sem szeretett – hogy is szerethetett volna,
amikor alig ismert?
Nem csaptam be. Tudta, hogy Jonathant szeretem;
megmondtam neki, amikor a törvény elől menekülve, úton
Québec felé a nyakába zúdítottam a történetemet.
Megvallottam neki, milyen boldogtalan, megszállott
teremtmény vagyok kétszáz éve, amióta azt a férfit
szeretem, aki nem maradhatott hűséges hozzám. Egy idő
után mindenki láthatta, hogy boldogtalan, sőt kissé talán
őrült is vagyok. Bizonyos értelemben véve Luké
ugyanannyira vétkes volt, mint én.
Amikor azonban mindezt megvallottam Adairnek,
zavartan – vagy tettetett értetlenséggel – nézett rám.
– Amikor azért esedeztél Aspenben, hogy kíméljem meg
az életét, azt mondtad, szereted – jegyezte meg éles hangon.
– Szerettem. Szeretem – hebegtem. – Mélységesen
megszerettem.
– De nem szenvedélyesen – szögezte le. – Vagyis
bűntudatod van, mert Luké mellett maradtál, holott nem
szeretted teljes szívedből.
 Kétségbeesetten vállat vontam.
– Mert még mindig Jonathant szeretted – állapította
meg színtelen hangon.
Ha Adair a szívembe látna, tudná, hogy két részre hasadt.
Valamikor szerettem Jonathant, de az a szerelem
fokozatosan elmúlt. Luke-ot is szerettem, de semmi esélye
sem volt rá, hogy életem nagy szerelme lehet. Valami
ébredezőben volt a szívemben, valami, ami képes volt rá,
hogy mindent félresöpörjön – de nem tudtam, beszéljek-e
róla Adairnek, abban azonban biztos voltam, hogy most
nem hozom szóba.
– Igen, mert még mindig Jonathant szerettem. Azóta
állandóan bánt a lelkiismeret. Mindig úgy éreztem, mintha
fondorlattól vezérelve léptem volna kapcsolatba Luke-kal,
holott végül minden jól végződött.
– Valóban? – Csalódást okoztam Adairnek, ezért undok
lett, tudta, milyen fájó pontot kell célba vennie. – Mire
meghalt, teljes szívedből megszeretted ezt a Luke-ot?
Majdnem teljes szívemből – de ezt nem kellett tudnia.
– Igen.
Természetesen nem ezt akarta hallani.
– Akkor nem kell bűntudatot érezned, igaz? – jelentette
ki türelmetlenül. – Hogy aludtál éjjel? Volt rémálmod?
Megráztam a fejemet.
– Nem volt, mert altatót vettem be.
– Na látod, ez a megoldás. Az altató.
– Nem akarok örökké altatót szedni – böktem ki élesen,
szinte kétségbeesetten.
Adair gyönyörű szemében bánat tükröződött. Talán
bolondnak, szánalmas alaknak tartott, amiért reménytelen
szerelmet táplálok a nem megfelelő férfi iránt;
megrendülhetett, mert végtelen reménytelenség
hallatszódhatott a hangomban, amikor kegyelemért
fordultam hozzá; vagy újból összetörtem a szívét, de
félretette a haragját.
– Nem fog örökké tartani – igyekezett megnyugtatni. –
Szerintem hamarosan elmaradnak a rémálmok. Addig
maradj velem. Kéznél leszek, ha ismét baljós álom
gyötörne.


Adair azt tervezte, elszórakoztat, míg el nem maradnak
az álmaim. Azt mondta, a sziget a rendelkezésemre áll.
Bármit tehettem, amiben kedvemet leltem. Az biztos, hogy
tökéletes menedék volt a világ zajától távol. Az
elszigeteltsége eszményivé tette az olvasásba való
belefeledkezésre vagy az elmélyült gondolkodásra. Ha
sokadalomra és idegen emberekre vágyom, mondta Adair,
akkor hajóért sürgönyözhet, amely elvisz Szardíniára vagy
Korzikára, ahol kaszinók és üzletek, mozik és különleges
gyógyfürdők sorakoznak. Ha a világ bármely tájáról való
ételre, italra, csecsebecsére vagy értékes holmira vágyom,
boldogan meghozatja nekem. Csak kérnem kell.
Én azonban mindössze a társaságát akartam. Miután oly
sokáig rejtőztem előle a félelmem miatt, furcsamód most el
nem maradtam mellőle, egy pillanatra sem veszítettem
szem elől. A védelmezőm volt, és távol tartotta tőlem a
rossz álmokat. Ez nem jelentette azt, hogy valamennyire ne
féltem volna tőle; nagyon is tisztában voltam vele, hogy
képes hirtelen éles fordulatot tenni. De itt, ezen a szigeten
fegyelmezettnek és – kimondhatom vajon? – békésnek
tűnt. Szikla volt, amely alatt menedéket találhattam.
Az idő java részét együtt töltöttük. Adair nem tévézett, és
nem szörfölt a számítógépen. Kiderült, hogy állandóan
olvas. A dolgozószobájában lévő könyvszekrények legfölső
polcain tartotta az olvasatlan könyveit, versesköteteket és
prózai írásokat, amelyeket most elővett, hogy felolvasásokat
tartson nekem belőlük, és az eredetileg francia, olasz vagy
orosz nyelven írott műveket le is fordította. Amikor
belefáradt a hangos olvasásba, akkor magában folytatta,
mindent behatóan tanulmányozott, ami megragadta a
képzeletét, én pedig a közelben lebzseltem, mint a nyájas
macska. Nem azt éreztem, hogy végtelen órákra
bebörtönöztek valami szűk helyre, sőt inkább élveztem
mindezt. Odakint süvöltött a szél, de Adair mindig jól
befűtött, így kellemes és otthonos volt a hely. A kandalló
mellett két masszív fotel, két könyvszekrény között pedig
régi kilimmel borított, vastag párnával ellátott ablakülés
szolgálta a pihenést. A sarkokban párnákat és egyszerű,
falusias takarókat halmoztak föl. Mindez Adair régi bostoni
palotájának budoárjára emlékeztetett. Már csak a vízipipa
hiányzott.
Elég sokat tudtunk kettesben lenni, ugyanis Robin és
Terry megszokta, hogy napközben Adair visszavonul. Isten a
tudója, mit csináltak az erődben. Eleinte rendszeresen
ellenőriztek minket, teázni vagy ebédelni hívogattak,
közben titokban azt lesték, árulkodnak-e jelek a kettőnk
közötti kapcsolat elmélyüléséről. De nem akaszkodhattak
ránk, Adair sosem ajánlotta nekik, hogy csatlakozzanak
hozzánk, így aztán minden ártatlan kutakodás után
kénytelenek voltak magunkra hagyni minket.
Az olvasáson kívül beszélgettünk is. Nem arról, lehet-e
közös jövőnk – semmi hasonlóan súlyos vagy ijesztő
témáról, amire bizonyára mindketten gondoltunk.
Kezdetben kipuhatoltuk, hol vannak az aknák. Olyan sok
minden történt közöttünk a múltban, hogy nem vághattunk
rögtön a dolgok közepébe. De hamar belelendültünk.
Fölidéztük a régi idők emlékeit, az elektromosság
elterjedésé, a vízhálózatok kiépítése, az autók és a
repülőgépek megjelenése előtti nehézségeket. Adair
bővelkedett történetekben; régóta élt, és olyasmiken is
keresztülment, amiket én csak könyvekből ismertem. Hol
vicces, hol elmélkedő kedvében volt. Még a bölcselkedés
sem állt távol tőle.
És először fordult elő, hogy bizonyos cselekedeteiért
bűntudatot mutatott. Bár igyekeztem leplezni, de ez
valójában nagyon megdöbbentett, mert Adair azelőtt soha
nem tanúsított semmiféle megbánást. Mindig
megindokolta a tetteit – nem érdekelte sem erkölcs, sem
mások véleménye és ha valamibe belefogott, csak ritkán
fordult elő, hogy kétségek miatt fölhagyott vele, inkább
keresztüllépett rajtuk, és egy pillantást sem vetett hátra. Ez
tehát alapvető változást jelentett a természetében, és minél
többet hallgattam, annál nagyobb megnyugvással és
derűlátással gondoltam rá, hogy van még számára remény.
Hogy idővel kifejlődhet a párduc, és lecserélheti a foltjait:
mindenki, még Adair is változhat.
Az együttlétünkről eszembe jutottak a bostoni idők,
amikor a különös háznépéhez tartoztam, egyike voltam
annak az öt embernek, akinek vak engedelmességért és
szolgálatért cserébe örök életet adott. Kérdeztem, tartja-e a
kapcsolatot a többiekkel, mire bevallotta, hogy kerüli
Alejandrót, Tildét, Donát és Jude-ot.
– Többé nem tudom elviselni a társaságukat – ismerte
be, és elszomorodott. – Volt idő, amikor szükségem volt
rájuk, hogy ütközők legyenek köztem és a világ között.
Megfeleltek a célnak, de továbbléptem. Jobb szeretek
egyszerűen és visszavonultan élni.
Szívesen érdeklődtem volna kedves régi barátom, Savva
felől. Valamikor ő is Adair társaságához tartozott, sok időt
töltöttünk együtt, amikor menekülőben voltam Adair elől.
Savva már nyomokban sem emlékeztetett a briliáns elméjű,
lobbanékony természetű, izgató orosz fiatalemberre, akit
száz évvel azelőtt megismertem. A démonai elleni átmeneti
védekezésképpen kábítószerekhez nyúlt, és a heroin
rabságába került. Valamennyi barátját elűzte magától, és
már képtelen volt megbirkózni a modern élet örökös,
összetett kívánalmaival. Elő bizonyítékul szolgált arra
nézve, hogy az örök élet nem mindenki számára ajándék – a
bizonytalanoknak soha véget nem érő pokol lehet. Mielőtt
legutóbb elbúcsúztunk egymástól Adairrel, arra kértem,
könyörüljön meg Savván, és engedje el. Most képtelen
voltam rávenni magam, hogy megtudjam, megtette-e, amit
kértem tőle.
Nem érdeklődtem Savva felől. A szigetre érkezésem óta
sok ígéretes jelét tapasztaltam Adair valódi
megváltozásának; mindez reménnyel töltött el. Bárcsak
minden nap a mostanihoz hasonló lehetne! Együtt
heverésztünk a napon, és élveztük egymás társaságát.
Veszélyes, csábító ötlet eresztett gyökeret az elmémben:
arra gondoltam, milyen kellemes volna, ha maradnék, ahol
vagyok. Végtére is nincs hová mennem, és senki sem vár
rám. Fölhagyhatnék az új élet fölépítésének magányos
munkájával, ami az egymást követő egyéniségek
létrehozása során valójában egyre unalmasabbá vált, és
egyre értelmetlenebbnek tűnt. Ha száműzhetném a
tudatomból a köztem és Adair közötti rossz történéseket, ha
úgy tehetnék, mintha csak az itt és most létezne, akkor
sikerülhetne. Napról napra élhetnék vele, soha nem kellene
előretekintenem, soha nem bátorkodnék visszanézni.
Tudtam, hogy ha kérném, lehetővé tenné. Elküldené a
lányokat, hogy menedéket találjak az ágyában, ahová nem
mernének követni a rémálmok. És mi várna rám az
ágyában, ha nem fantasztikus szexszel telő éjjelek és
nappalok? Olyan tiszta és erős szex, hogy hatására a
pillanatra, a testi élvezetre összpontosítanék, és
megszabadulnék túlterhelt elmémtől. Adair az összes
valaha ismert férfinál jobban értett ahhoz, hogy a
szexualitást spirituális aktussá változtassa. Volt idő, amikor
napokat töltöttünk a hálószobában, a lelkünk mélyéig
gyönyörködtünk egymásban, lakmároztunk egymásból.
Égtem a vágytól, hogy ekként átadhassam magam neki.
Olyan egyszerűvé tette volna az életet... Egészen addig
működhetne, amíg abban az állapotban maradnék, amíg
elkábítana a puszta élmény. Mintha lerészegednék, és soha
nem józanodnék ki. Rendkívüli kísértést jelentett
mindennek a mérlegelése, és ha csak kicsivel is gyöngébb
vagy önzőbb lettem volna, akkor megadtam volna magamat.
Csakhogy emlékeztem a borzalmas dolgokra, amelyeket
véghezvittünk, és tudtam, nem volnánk szerencsések. A
sors nem engedné, hogy boldogok legyünk, amikor oly sok
mindenről nem adtunk számot. Nekem csekély bűneim
voltak – kisebb csalások, ártatlan hazugságok itt-ott –,
Adairt azonban alattomosságon és lopáson túl még
gyilkosság is terhelte. Együtt nem teljesülhet be kettőnk
sorsa. Ráadásul nem menekülési szándékkal jöttem ide.
Valamit el kellett végeznem, és nem találnám meg a lelki
békémet addig, amíg keresztül nem viszem.


 Öt


Pasziánszot játszottam egy íróasztal fiókjában talált
kopott, régi kártyapaklival, Adair pedig párnáknak
támaszkodva olvasott a földön. Egyszer csak abbahagyta az
olvasást, hanyatt feküdt, és felém fordult, mintha mondani
akarna valamit. Azt hiszem, nem volt tudatában annak,
milyen vonzereje támadt abban a pillanatban a lazán
szétomló, sörényhez hasonló hajával, a mellkasát kissé
fölfedő, felül kigombolt ingében és a csípőjén megfeszülő
nadrágjában. Fél karját a szeme elé tette, hogy a napfény
ellen védekezzen, de az arca alsó felét, a vastag ajkát így is
láttam, és eszembe jutott, milyen jó volt megcsókolni.
Csábító látványt nyújtott.
Mi baj származna egy ölelésből?, gondoltam, holott
tudtam, hogy valószínűleg nem állnánk meg, hogy mást is
csináljunk. És ha egyszer belemegyünk... Ha fölé hajolnék,
hogy megcsókoljam, és élnék a lehetőséggel, hogy a
mellkasához bújjak... Ha odanyúlnék, hogy kinyissam a
farmerja sliccét, és fölszabadítanám a benne dúló
szenvedélyt... Később érzéketlen volnék iránta? Le tudnánk
állítani, ha egyszer megtesszük?
Miért nem teszel egy próbát, hogy kiderüljön?, kérdezte
egy hang a fejemben. Azután, amin az elmúlt évben
keresztülmentél a haldokló szerelmed ápolását követően,
ideje, hogy újjászüless. Ismered ezt a férfit; ezerszer
lefeküdtél már vele. Ne gondolkodj tovább, hanem
cselekedj! Hajolj fölé, csókold meg! Mondd meg neki, hogy
azt akarod, most azonnal tegyen magáévá! Mondd meg
neki, hogy azt akarod, beléd hatoljon, ahogy azelőtt. Mi
ebben a baj?
 Épp le akartam tenni a kártyalapokat, és fölé akartam
csusszanni, amikor váratlanul megszólalt:
– Valamiről beszélni akartam veled.
– Valóban? – böktem ki, miközben már-már fölálltam.
– A lányokkal kapcsolatban.
Ó, persze, a két nő, aki beleszeretett Adairbe, és együtt
hált vele. A pillanat hevében szinte megfeledkeztem róluk.
Ez lehet tehát a gond, ha engedek a kísértésnek: féktelen és
önző cselekedet volna, amelyből nekik származna bajuk.
Megborzongtam. Könnyelműség volna pusztán a magunk
örömét keresni. Végtére is mindketten felelősek voltunk: ő
a lányokért, én pedig Jonathan megmentéséért.
Adair felült, előrehajolt, a térdére fektette a homlokát,
mit sem sejtve a gondolatokról, amelyekkel küzdöttem.
– Nehéz megmagyarázni, de amióta Robin és Terry
megérkezett, az az érzésem, valami különös dolog történik.
Senkivel sem tudtam róla beszélni, de most, hogy itt vagy,
arra gondoltam... – Türelmetlenül csóválta a fejét.
Őszintén szólva bosszantott, hogy a lányokat említi.
Hideg zuhanyként hatott rám, bár kétségtelenül így volt a
legjobb. Hamar összeszedtem magamat.
– Miről van szó? – kérdeztem, és félreraktam a kártyát.
– Ki vele! Hallgatlak.
– Rendben van. De ne feledd: te kérted. –
Elbizonytalanodott. – A találkozásunk úgy történt, amint
hallottad. Egyszer csak megjelentek a küszöbömön, ahogy
mondták, de éreztem, hogy valahonnan ismerősek. Amint
megláttam őket, tudtam, hogy már találkoztunk. Azután
derengeni kezdett. – Gyors pillantással ellenőrizte, figyelek-
e még rá. – Egy testvérpárra emlékeztettek, akiket
évszázadokkal ezelőtt ismertem.
– Valóban? Déjà vu volt; valaki mást juttattak az
eszedbe. Nem szokatlan dolog.
– Ennél többről van szó. Azok a testvérek boszorkányok
voltak. – Úgy lökte ki a száján a szavakat, mintha
szégyellné, hogy ilyesmiről beszél. – Penthynek és
Bronwynnak hívták őket. Robin nagyon hasonlít Penthyre.
Egyforma szőke hajuk van, mindketten ideges típusok és
hebehurgyák. Terry pont olyan, mint Bronwyn,
parancsolgató természetű, akaratos.
Anglia mocsárvidékén éltek az erdőben – tétovázott,
kerülte a tekintetemet egy hatalmas, fából kialakított
lakban. Azonnal bevallották, hogy boszorkányok. Azt
állították, sok ősük boszorkány volt, és az erdőbe száműzték
őket a városiak, akik féltek az anyjuktól. Ezek a testvérek
különös teremtések voltak. Gyönyörűek, de szerintem kissé
őrültek. Látszott a szemükön.
Aznap éjjel a mocsár erdejében botorkáltam a sötétben,
eltévedtem, nem sok választott el attól, hogy az ingoványba
vesszek, és soha többé ne halljanak felőlem, amikor a
nevemen szólítottak. Olyanok voltak, mint a szirének. Azt
akarták, szálljak le a lóról, és töltsem velük az éjszakát. Meg
akartak babonázni, ürömteával, mákos süteménnyel és
sarkantyúkából meg hajnalkából készített salátával
kínáltak. Ismersz, Lanore: tudod, milyen erős a
szervezetem, de ilyen étkek után nem voltam magamnál,
olyan engedelmes lettem, mint a házi macska. Csak akkor
mondták meg, hogy boszorkányok, amikor már az ágyban
voltunk. Soha nem ismertem még varázserejű nőt. A
nagyszerű alkimisták, akikkel találkoztam, mind férfiak
voltak. – Elgondolkodva simogatta a szakállát. –
Elismerem, hogy létezhetett akkoriban néhány női
alkimista, de szerintem titokban tartották az
érdeklődésüket, mivel nem szolgálta volna a javukat, ha
kiderül. De kétlem, hogy egynél-kettőnél többen lettek
volna. És ha mégis, akkor pont a többi alkimistától, a nagy
gyakorlóktól való távolmaradás okozta a vesztüket. Ugyanis
az inaskodás a naggyá válás útja. Az alkímiát nem lehet
egyedül elsajátítani. Mások felfedezéseiből kell tanulni.
– Eleinte elképesztőnek találtam a
boszorkánytestvéreket, de elég hamar megszoktam őket. A
beavatottak pogányoknak hívják azokat, akik nemzedékről
nemzedékre adják tovább az ismereteket, nem részesülnek
előírásos képzésben; általában primitíveknek is tartják őket.
A testvérek természetesen hallani sem akartak erről.
Büszkék voltak, nem akarták, hogy elítéljék vagy lenézzék
őket, nekem azonban volt valamim, amire borzasztóan
vágytak: egy varázslatok végrehajtásáról és varázsitalok
készítéséről szóló könyv. Valóságos Szent Grálnak
tekintették, és amint rájöttek, hogy magammal hordok
egyet, kitervelték, hogy elrabolják tőlem. Megkötöztek, de
sikerült megszöknöm.
Mellé telepedtem a párnákra, hogy engem is érjen a
napsütés.
– Nem nagyon örülhettél mindennek.
– Csöppet sem díjaztam. Attól tartok, kezelhetetlenné
vált a dühöm. Leromboltam az otthonukat – ismerte be
zavartan. Ez a régi Adair volt, a nukleáris robbanófejként
kitörő vérmérsékletű Adair, akit ismertem. – Megesküdtek,
hogy egy napon bosszút állnak rajtam.
– És azt hiszed, ez a két lány, Penthy meg Bronwyn, akik
visszatértek, hogy beváltsák a fenyegetésüket? – kérdeztem
kételkedve. – Újból testet öltöttek?
Adair nyugtalanul mocorgott mellettem.
– Talán... Miért ne? Van valami ezen a szigeten, amitől
beteljesülnek dolgok. A helynek varázslatos története van,
de azt hiszem, ennél többről van szó. Szerintem itt erős
mágikus erő működik. Ezért jött ide Crowley segédje, ez
vonzott ide engem. Ez az erő képessé tehette a
boszorkánytestvéreket, hogy visszatérjenek.
– Bármi lehetséges – mondtam az érzéseimnél
magabiztosabbra színezett hangon. – Tegyük föl, igaz, hogy
Robinban és Terryben visszatértek ezek a boszorkányok.
Tettek valamit veled, ártottak neked valamivel?
– Nem, ilyesmi nem jut eszembe – ismerte be.
– Mit gondolsz, mit akarnak tőled?
– Nem tudom. – A komorrá váló arca elárulta, hogy
bosszantják a megjegyzéseim. – Tudom, túlzónak tűnök, de
tisztában vagyok az érzéseimmel, és úgy vélem, Penthyvel
és Bronwynnal van dolgom. De hogy miért jöttek vissza...
Nos, ezt még nem tudom, de bármi legyen is az okuk, nem
sok jó fog kisülni belőle – szögezte le a kétkedésem miatt
kissé megbántottan. – Elismerem, akár tévedhetek is. Talán
csak a sziget kelti bennem ezeket az érzéseket. Van benne
valami hátborzongató, mintha a saját akarata szerint
működne. Lehet, hogy itt a legvékonyabb az e világot a
következőtől elválasztó határ... Vagy mágneses erők
egyesüléséről, esetleg másutt nem föllelhető elemek
egyensúlyáról van szó, ahogy a legenda állítja. Idővel majd
hinned kell nekem. Érzem.
Nem akartam elárulni, de én is éreztem, amint azt is
láttam, hogy van valami különleges a lányokban. Amikor
felfokozott érzelmi állapotba kerültek, akkor szinte
sistergett és lüktetett körülöttük a levegő, és úgy burkolta
be őket, hogy fölállt tőle a hátamon a szőr. Nem gondoltam,
hogy Adair feltételezése légből kapott, de attól való
félelmemben, hogy beigazolódhat, óvakodtam az
egyetértéstől.
 – Fáradtnak tűnsz – állapította meg Adair, talán azért,
hogy témát váltson, és ne kelljen tovább huzakodnunk. –
Szundíts egyet! Melletted maradok, amíg pihensz.
Több mint két napja ébren voltam. Valóban kimerültem,
bár hozzászoktam, hogy hosszabb ideig is bírom alvás
nélkül; gyakran rám tört az álmatlanság, és lehet, hogy
ebben a különös halhatatlan állapotban nem úgy volt
szükségünk alvásra, ahogy a halandóknak. Mégis beláttam,
hogy a végkimerülés határán vagyok, annak a szürreális
állapotnak a szélén, amelyben az ember nem bízhat az
érzékeiben, és nehéz összeszednie a gondolatait. Azt tettem,
amit Adair javasolt, és a vállamra borított karja védelmébe
kuporodtam.


Másodpercekkel az elalvásom után történt, mintha az
álom a szekrényben rejtőzve vagy a mennyezeten lebegve
várta volna, hogy behunyjam a szememet, és rám
ronthasson. Alig csukódott le a szemhéjam, azonnal nagy
mélységbe, koromsötétségbe kerültem, és akaratom
ellenére sebesen haladtam az immár ismerős kőfolyosón.
Szerettem volna megvetni a lábamat, de képtelenség volt
ellenállni, mintha az álom a karomnál fogva erőnek erejével
húzott volna a végzetem felé. A gondolkodásomat
elhomályosította a szokásos félelem és aggodalom, de
ezeken túl valami másnak a jelenlétét is érzékeltem a
folyosón. Rosszindulatú lény keringett körülöttem, egy vagy
több szellem száguldott velem a folyosón, akik izgatottan
gyönyörködtek a félelmemben.
Egy szempillantás alatt a gyűlölt ajtónál termettem,
amelyet alig érintettem, máris kivágódott. Beléptem, és
követtem az előző álmaimban szereplő, imbolygó
fáklyalángot. A helyiséget furcsán átalakították, budoárnak
rendezték be, de ugyanazok az undorító kőtömbök alkották
a falait, és továbbra is szalmával lazán felszórt, döngölt
földpadlója volt. Közvetlenül előttem elegáns, királyi
hálószobába illő mahagóniágy állt. A baldachin négy
oszlopáról fényűző, vörös és arany szín-összeállítású
függönyök lógtak, amelyeket széthúztak, így látni engedték
a makulátlan, hófehér, a mocskos környezetről egyetlen
csöpp folttal sem árulkodó lepedőt. A gyűröttségéből
kiderült, hogy a közelmúltban feküdt rajta valaki. Az ágy
lábánál vörös bársonnyal kárpitozott, erotikus érzetet keltő
heverő, oldalt pedig selyemmel bevont, háromrészes
paraván állt, amelyet folyót ábrázoló festmény díszített. A
tábláin hanyagul átvetett ruhaneműk lógtak, mintha valaki
sietős vetkőzés közben dobálta volna le őket magáról.
Minden darab az ifjúságom idején hordott férfiruha volt:
térdnadrág, hímzett török mellény, tengerészkék
szalonkabát, hosszú, fehér nyakkendő, amely még mindig
ráncos volt attól, hogy valaki viselte. Nem, nem valaki;
tudtam, ki a ruhák tulajdonosa. Jonathan ruhái voltak.
Abban a különös álomállapotban határozottan tudtam,
hogy nem sokkal azelőtt Jonathan a szobában tartózkodott.
Az ágyban feküdt, és nem önszántából vetkőzött le. De hová
lett? Mozgást észleltem a szemem sarkából, valami
feketeség tűnt el az ajtó nyílása mögött. Jonathan volt az;
ezúttal sem volt kétségem afelől, hogy nem önként megy,
hanem viszik valahová. Olyan biztos voltam benne, mint
abban, hogy utána kell mennem, máskülönben örökre
elveszítem.
Utánuk, vagyis Jonathan és a foglyul ejtője után siettem.
Előző álmaimban még sosem jártam a folyosónak azon a
részén, nem léptem át azon az ajtón. A járat egyre
keskenyedett, míg már alig tudtam átpréselődni a falai
között, és a kanyargóssága miatt csak rövid szakaszokat
láttam magam előtt. Időről időre, egy-egy sarkon befordulva
megpillantottam egy alak bizonyos részletét – a könyöke
hegyét, a sarkát –, ám a következő kanyarulatban mindig
eltűnt, soha nem értem utol. Az álom azzal gyötört, hogy
látni engedte Jonathan egyik-másik porcikáját, amikor elég
közel engedett hozzá, azután olyan messzire sodorta, hogy
csak a léptei visszhangja jutott el hozzám. Egész idő alatt
mind jobban és jobban összeszorította a mellkasomat a
félelem attól, hogy fölébredek, mielőtt utolérhetem, és sem
ebben az életemben, sem a következőben soha többé nem
lesz lehetőségem látni, beszélni vele.
Villámgyorsan fordultam be egy sarkon, de sikerült
annyira megőrizni a lélekjelenlétemet, hogy észrevettem az
előttem a folyosóra vetődő árnyékot. Valaki értem jött, és a
hatalmas méretéből megállapíthattam, hogy nem Jonathan
az. Nagy veszélyt éreztem, ezért hamar hátraléptem a sarok
takarásába, és a hideg kőtömbökhöz lapulva,
lélegzetvisszafojtva imádkoztam, ne derüljön ki, hol vagyok.
A léptek visszhangja elárulta, hogy akármi jött is értem,
közvetlenül előttem megtorpant a folyosón. Lélegzésének
hangjai után füleltem, de semmit sem észleltem. Mi lehet
az? A régi álmaimban csak Jonathant és egy női kezet
láttam, amely feltételezésem szerint az alvilág királynőjéhez
tartozott. Csakhogy az árnyékból ítélve valószínűtlennek
tűnt, hogy ő volna az üldözőm. De ki más lehet? Akármilyen
kínzó volt is mindez, valójában pontosan megfelelt a
kívánságomnak, hogy találkozhassak a királynővel, és
megkérhessem, engedje el Jonathant, nem igaz? Talán nem
kell arra kérnem Adairt, hogy küldjön az alvilágba. Talán az
álmaimban a királynő szemébe nézhetek, és békét
találhatok Jonathannek meg magamnak.
 Nagy levegőt vettem, és kilestem a sarok mögül – de
csak a pillanat töredékéig, majd halálos rémülettel vissza is
húztam a fejemet. Nem az alvilág királynője várt rám a
folyosón. És nem Jonathan volt az.
Démon volt. Csakis démon lehetett – mi más nézhetett
volna ki úgy? Ha nem volt kétszáztíz centiméter magas,
akkor egy sem, csak guggolva fért el a szűk folyosón. Széles
válla és domború mellkasa a hátsó lábán álló bikáéhoz
hasonlított. Akárcsak a hihetetlenül durva, pofaszerű, ronda
arca, ráadásul a bikaszerű külső betetőzéseképpen a fején
hosszú szarvak meredeztek. A démonnak férfias karja volt,
de olyan vastag, mint a fa törzse; a mancshoz hasonló kezén
pengeéles karmokban végződő ujjak nőttek; a lába pedig szó
szerint állatias volt: vaskos, izmos tomporral, hatalmas,
inas lábszárral, rémisztő kinézetű hasított patával. Hosszú
farok kígyózott, rángatózott mögötte. Vörös húsa volt,
amilyennek az ördögét képzeljük, a végtagjai sötétre
pörkölődtek, a lába térdig fekete volt, mintha csizmát
viselne, fekete az alkarja, mintha kesztyű borítaná, fekete
farka csomóban végződött. Vörös és fekete volt mindene,
kivéve a szeme, amely topázszínben tündökölt, és
függőleges irányú vágásával a csúszómászókéra
emlékeztetett. Hengeres mellkasa minden lélegzetvételkor
megemelkedett, mintha futott volna, vagy mintha illatot
szimatolna a levegőben. Az én szagomat.
Megfordultam, és a lehető leghalkabban visszafutottam
arra, amerről jöttem, miközben a fejemben dübörgőit a
zihálásomnak, a szívem kalapálásának, a fülemben lüktető
vérnek a zaja. Ne nézz hátra!, ismételgettem magamban,
mert biztos voltam benne, hogy valami szörnyűség
történne, ha megtenném, kővé vagy sóbálvánnyá válnék,
vagy az az átok sújtana, hogy örökre a labirintusban
maradok. Mindez csak álom, győzködtem magamat. Mégis
kitartón rohantam, száguldottam a folyosón, a talpam alig
érintette a döngölt, mocskos padlót.
Amikor végül úgy véltem, biztonságos távolságba
jutottam, megálltam, és hevesen lihegve, az erőfeszítéstől
szinte öklendezve, a térdemre támaszkodva előredőltem. Az
álomállapotban megpróbáltam fölidézni, pontosan mit
láttam. A démon képe már oszladozni kezdett. De a félelem
lenyomata bennem maradt. Akár álmodtam, akár nem, attól
a valamitől igazán félni kell; éreztem a csontjaimban. Kétrét
görnyedve, kifulladva, mégis szidtam magamat. Miféle
viselkedés ez? Valóban segíteni akarok Jonathannek, vagy
nem? Össze kell szednem a bátorságomat, vissza kell
mennem a folyosón, és szembe kell néznem a lénnyel.
Jonathan érdekében.
Fölegyenesedtem, és nagyot sóhajtottam. Csillapulóban
volt a szívem dübörgése. Bátorság! Épp elszántam magam
rá, hogy visszaindulok az úton, amelyen jöttem, amikor a
sarkon fölbukkant a démon. Innen, közelebbről
alaposabban megfigyelhettem. Szemérmetlenség aurája
vette körül, amely
kétségtelenül annak volt köszönhető, hogy a két lába
között fedetlenül előtárult és minden lépésnél súlyosan
belengett a nemi szerve. Sárga szemét kimérten rám
meresztette, és látni véltem, hogy állatias szája sarka
fölszalad. Értem jön. A torkomra fagyott a sikoly. Mozdulni
sem tudtam, és csak a jó szerencsének köszönhettem, hogy
mielőtt a démon rám tehette egyik óriási, tébolyodottan
hadonászó mancsát, fölriadtam Adair karjában.

 Hat


– Álom volt. Csak álom.
Adair meg akart nyugtatni. Tudtam, hogy azt szeretné,
nyissam ki a szememet, és győződjek meg róla, a
dolgozószobájában vagyok, nem pedig az álombéli
borzalmas föld alatti börtönben; sóhajtsak egyet, és
zavartan kuncogva kijelentsem: Természetesen igazad van.
Már elmúlt. Csakhogy nem múlt el.
Nélküle is tudtam, hogy mindez álom volt. Tudtam, hogy
fölébredtem, és a másik oldalon vagyok. De továbbra is az
elmémben maradtak az álom lidércei, és megnehezítették a
rémálom elkülönítését a valóságtól. Még mindig láttam a
démon hullámzó, vörös tomporát és vállát, meg az aranyló
szemet, amely számítóan méregetett. Még éreztem a szörny
hamuszerű, földére emlékeztető szagát.
– Több volt álomnál. Tudom. – Beleborzongtam az
emlékezésbe.
Adair nem engedett el. Sőt simogatni kezdte a hátamat,
mintha gyereket vigasztalna.
– Én mondom, rossz álom volt. Aggasztóan... rémes
hangokat adtál ki alvás közben. Azt hittem, fuldokolsz.
Próbáltalak fölébreszteni, de olyan volt, mintha transzban
lennél. A neveden szólítottalak, meg is ráztalak, de nem
válaszoltál.
– Pontosan erről beszélek... Ha szabályos álom lett
volna, akkor föl tudtál volna ébreszteni. Érzem, hogy
történik valami. – Egy hosszú percig az ölelésében
maradtam, a mellkasába fúrtam az arcomat, magamba
szívtam a valamikor olyan ismerős illatát.
Miután összeszedtem magamat, Adair gyöngéden
fölsegített.
– Túl régen vonultunk félre ide. Ki kell mennünk egy
időre. Ki kell szellőztetni a fejünket. Azt hiszem, a lányok
ebédet készítettek. Pompás illatot érzek, lehet, hogy
gombalevest főztek. Nézzük meg, miben mesterkednek! –
Igyekezett elterelni a gondolataimat a riadalomról, és talán
igaza volt abban, hogy ki kell mozdulnunk: nem
rejtőzhettem örökre a dolgozószobában.
Az illatot követve a tágas konyhába jutottunk, ahol a két
lány a tűzhelyen álló jókora levesesfazék fölé hajolt.
Érkezésünkre fölkapták a fejüket.
– Nézd csak, ki van itt! Velünk tartotok? – kérdezte
Terry, és a pulthoz lépett. A kötényébe törölte a kezét, majd
fölemelt egy súlyos kést, hogy petrezselymet aprítson.
– Hát ti még éltek? Gondoltuk, talán meghaltatok
odabent. – Robin szurkapiszkája hatástalan maradt, mint a
védtelen kisgyerek kötekedése.
– Régi időket idézgettünk – mondta Adair. Egy fatálban
teljes kiőrlésű lisztből házilag sütött kenyérszeletek
kínálták magukat. Kipecázott egyet.
– Ha belefér, hogy szünetet tartsatok, akkor
csatlakozzatok hozzánk, ebédeljünk együtt – hadarta Terry,
miközben a fazékba dobott egy kanálnyi petrezselymet. –
Épp elkészültünk.
– Mennyei illata van – jegyeztem meg, majd eszembe
jutott, mit mesélt Adair a boszorkatestvérek által számára
készített, érzékcsalódást kiváltó ételekről, és azon
töprengtem, hol teremhetett vajon a gomba, ha itt, ezen a
rejtélyes szigeten szedték.
Robin mellém szökkent.
– Épp a borospincébe készültem, hogy az ebédhez illő
italt hozzak. Idefönt nincs megfelelő. Velem jössz?
Lenyűgöző hely. A fűszerüzletet kivéve soha nem láttam
még egy helyen ennyi üveget.
Mindössze egyszer jártam az alagsori labirintusban,
aznap reggel, amikor reménytelenül eltévedtem, és amikor
elhatároztam, hogy többször nem kísérlem meg ugyanazt,
de úgy véltem, ha Robinnal megyek, akkor nem fenyeget
veszély.
– Rendben – válaszoltam. – Örülök, ha hasznossá
tehetem magamat.
Robin a konyha végében lévő fura ajtóhoz vezetett,
amely mögött sötétbe vesző lépcsősor indult lefelé. Mintha
csöppet sem félt volna a pincétől; tudta, hol vannak a
villanykapcsolók, ráadásul megállás nélkül fecsegett,
miközben egyre mélyebbre és mélyebbre vitt az erőd alá. A
vakolt falakat előbb csupasz tégla, majd kő váltotta föl. Úgy
éreztem, egyenesen a föld közepe felé furakodunk,
borospincéhez mérten indokolatlanul, de a szikla és a
tengervíz szivárgása miatt talán szükségesen messzire az
épület lakott részétől. A termekben nagyon sötét volt,
mindössze néhány lámpa világított a mennyezetről. Bárcsak
Robin hozott volna elemlámpát, gondoltam.
– Erre! – mondta derűsen, amikor egy rendkívül
keskeny helyiséghez értünk. Hirtelen klausztrofóbia kerített
hatalmába, az a képzetem támadt, hogy összenyomnak a
falak. Azután ismerősnek tűnő ajtó mellett haladtunk el,
bár tudtam, hogy még sosem jártam arrafelé. Megálltam,
hogy jobban szemügyre vegyem, és előreengedtem Robint.
Régi ajtó volt, amit ránézésre valami nagyon éles eszközzel
összevissza karcoltak, hasogattak. Megérintettem a fát, mire
az kitárult, mintha a bent lévő valami rám várt volna.
Tapogatózva villanykapcsolót kerestem a falon, de nem
találtam. A gyöngén megvilágított teremből is elegendő fény
vetült oda ahhoz, hogy körülnézve ismét elfogjon a déjà vu
érzése. Ekkor vettem észre, hogy döngölt, a használatlanság
miatt sima földpadló van a lábam alatt. A falakat kőből,
nagyon nagy, gondosan hasított tömbökből emelték. Egy
pillanat alatt belém hasított, hogy az álombéli helyiségben
vagyok.
Sikoltani akartam, de akárcsak az éjszakai börtönömben,
nem jött ki hang a torkomon. Az ajtó felé fordultam, amely
hirtelen becsapódott. Úgy rémlett, Robin elmosódó képét
látom, gúnyos ábrázatán mosollyal, keze a vasból készült
kilincsen. Püfölni kezdtem az ajtót, és amint ismét szólni
tudtam, ezt kiabáltam:
– Engedj ki, engedj ki!
Rángattam a kilincset, de nem működött, meg sem
mozdult.
– Ez egyáltalán nem vicces, Robin! Engedj már ki! –
kiabáltam, de semmit, még távolodó lépések kopogását sem
hallottam az ajtó túloldaláról.
Tovább dübörögtem, és közben nyugalomra, józanságra
intettem magamat. Ez nem az álombéli helyiség, nem lehet
az. Az csak álom, ez pedig a valóság. Mégis... Meg mertem
volna esküdni rá, hogy már az álmomban tapasztalt, hamu
és föld szagát is érzem. És mintha hallottam volna valamit,
ami felém közeledik a helyiség sötét zugából; súlyos, tompa,
megfontolt lépteket és egy állat horkantását észleltem.
Hangosan sikoltottam, és a kijutás érdekében olyan erősen
rugdostam meg csapkodtam az ajtót, rángattam a kilincset,
hogy talán még a vállamat is kificamítottam. Minden hiába.
Elárasztott a perzselt föld savas, súlyos szaga, vízesésként
zubogott le a nyakamon, mintha közvetlenül fölöttem
tornyosulna a szörny... És pont akkor, amikor megéreztem a
felém nyúló karmos keze érintését, elveszítettem az
eszméletemet.


– Istenem, Lanore, borzalmasan megijesztettél! –
mondta Adair, amint kinyitottam a szememet.
Hol vagyok? Azt rögtön tudtam, hogy nem a föld alatti
börtönben. Az ágyamban feküdtem a vendégszobában,
ahonnan Adair válla fölött észrevettem az ajtóban ácsorgó
Robint és Terryt. Adair az ágy szélén ült, és figyelmesen
nézett rám.
Fölültem, de a hirtelen mozdulat miatt elszédültem,
Adair a vállamnál fogva tartott vissza attól, hogy leessek az
ágyról.
– A pince...
– Biztonságban vagy – nyugtatgatott, miközben
megpróbált visszafektetni. – Robin értem jött. Azt mondta,
csapdába estél az egyik raktárhelyiségben. Becsapódott
mögötted az ajtó, és nem tudta kinyitni.
A lány gúnyos mosolyának futó látványa mélyen belém
vésődött.
– Hazudik! – tiltakoztam. Már-már ledobtam magamról
a takarót, hogy fölkeljek, és Robin elé álljak, de Adair
visszatartott. – Bezárt! Szándékosan tette! Rám akart
ijeszteni – erősködtem, és a lányra mutattam.
– Micsoda pimaszság! – rivallt rám Terry az ajtóból,
ugyanakkor észrevettem, hogy Robin sietve az előcsarnokba
hátrál, ahol nem láthatom.
– Ugyan, Lanore! – Adair igyekezett megnyugtatni. –
Miért tette volna?
– Honnan tudjam? – vágtam vissza. – Egyet tudok,
mégpedig azt, hogy megtette.
– Fáradt vagy, az utóbbi időben sok gondod volt –
közölte Adair elég hangosan ahhoz, hogy a lányok is
hallhassák, majd suttogva megkérdezte: – Biztos vagy
benne, hogy nem képzelődtél? – De a lányok mégis
meghallották, ugyanis megvetőn és gyerekesen kuncogni
kezdtek az ajtóban, hogy rám ijesszenek.
Az ingénél fogva közelebb húztam magamhoz Adairt.
– Négyszemközt kell beszélnünk! Kérlek! – mondtam
neki csöndesen.
Megfordult a széken, és megparancsolta a két nőnek,
hogy hagyjanak
minket magunkra, és amint mogorván elténferegtek,
fölállt, hogy becsukja mögöttük az ajtót.
– Nincs kétséged afelől, hogy Robin csukta be az ajtót?
Jól láttad? – kérdezte elgondolkodón, miközben ismét leült.
Emlékeztetni akartam rá, hogy pont ő gyanúsította a
rosszindulatú boszorkatestvéreket az angol nők
valamiképpeni megszállásával, de nem akartam vitába
keveredni minderről, legalábbis nem az adott pillanatban.
– Nem érdekes; nem erről akarok veled beszélni. –
Behunytam a szememet, amitől rám tört az okkersárga
falak képe, és megborzongtam. – Az alagsori helyiség,
amelyben csapdába estem... az álmaimban látott hely. A föld
alatti börtön.
Adair egy ideig értetlenül bámult, azután a fejét csóválta.
– Nyilván tévedsz. Nem lehet az.
– De igen! Nem képzelődöm – bizonygattam hevesen.
– Nem képzelődtél, csak összezavarodtál. Azt mondtad, a
minap eltévedtél az alagsorban. Talán csak arra emlékszel,
amit akkor láttál. Lehet, hogy ezért tűnik ismerősnek a hely.
Mindez ésszerűen hangzott, csakhogy nem volt igaz. Az
ittlétem első reggelén nem tévelyegtem sokáig az
alagsorban, ráadásul a közelébe sem jutottam a folyosó
azon szakaszának. Az álmomban szereplő terem
hajszálpontosan megegyezett az Adair otthona alatt
meghúzódóval; ugyanaz volt. A legkevésbé sem
kételkedtem benne. Beszélni akartam a démonról, amelyet
álmomban láttam, és amelynek a jelenlétét éreztem a föld
alatt, de mivel túlságosan veszélyesnek ítéltem, ezért úgy
határoztam, nem említem, nehogy megtagadja, hogy az
alvilágba küldjön.
– Valami történik, Adair. Ezek az álmok üzenetek.
Tudom, érzem. – Az álmok fölerősödtek és egyre ádázabbak
lettek, mi több, a nappali világba is betörtek, követtek a
szigetre... Vagy odacsaltak. Valamiféle értelmet kezdtem
sejteni mögöttük. Valaki kapcsolatba akart kerülni velem.
Ideje volt nyílt lapokkal játszanom. Bizonyos ponton
szükségessé vált, hogy segítséget kérjek Adairtől, és úgy
látszott, elérkezett az ideje. Nagy levegőt vettem.
– Szerintem ezek nem igazán álmok. Valami másról
lehet szó. Azt hiszem, Jonathan próbál kapcsolatba kerülni
velem.
Várható volt, hogy nem lesz könnyű mindezt szóba
hozni, akárhogy vezetem is elő. Adair egyáltalán nem akart
Jonathanről beszélni, különösen velem nem. Soha nem
kedvelte Jonathant; ráadásul szerintem nem bocsátotta
meg neki, hogy összetörte a szívemet (és elsősorban
bizonyos fokig soha nem bocsátotta meg nekem, hogy
beleszerettem Jonathanbe). Hármunk története enyhén
szólva bonyolult volt, és biztosra veszem, hogy Adair azt
remélte, Jonathan halálával túlléptünk rajta. Csakhogy
Jonathan ismét felbukkant, még holtan is közénk állt.
Adair kétkedve nézett rám, mint aki nem hisz a fülének.
– Azt hiszed, el akar érni?
– A hangod alapján ítélve nem tartod lehetségesnek. De
miért nem? Egyszer visszahoztad a halálból, igazoltad, hogy
továbbra is létezik, miért ne próbálna érintkezésbe lépni
velem? – Adair igyekezett leplezni a meglepődését, de
számítottam rá. – Mindennel tisztában vagyok. Tudom,
hogy azért hoztad vissza Jonathant a halálból, hogy
megtudd tőle, hol érhetsz utol engem. És azt is tudom, mit
mondott neked, amikor életre keltetted.
– Azt mondta, magára vonta az alvilág királynőjének a
figyelmét – idézte föl Adair feszülten, mintha pusztán az
alvilág királynőjének az említése is kísértést jelentene.
– Azt is hallottam, milyen sokat tudott róla ez a királynő
– folytattam, hogy kihasználjam a pillanatnyi előnyömet,
miközben Adair még mindig azon hüledezett, milyen
tájékozott vagyok. – Az általad ráütött, a te hátadon lévővel
megegyező tetoválás miatt. A királynő biztosan kereste...
Téged keresett.
Ennél a pontnál Adair elkomorult és megfeszült,
önkéntelenül rángatózni kezdett az arca. De mintha el
akarná terelni minderről a figyelmet, hamarjában ezt
mondta:
– Érdekes, milyen tájékozott vagy ahhoz képest, hogy
nem voltál jelen. Honnan tudod mindezt, Lanore? Csakis a
többiektől hallhattad, akik akkoriban mellettem voltak.
Melyikük mesélte el? Pendleton? Alejandro? Vagy Jude?
Volt idő, amikor Adair nem tűrte, hogy a háta mögött
tárgyaljanak róla a kegyencei, és akit rajtakapott, az a
legkíméletlenebb büntetésre számíthatott. Ezért a
kegyencek csak nagy ritkán beszéltek bizalmasan
egymással, és ha mégis megtörtént, azt fővesztés terhe
mellett szent titokként kezeltük. Jude mesélt nekem
ezekről a dolgokról, de tudnom kellett, van-e jelentősége.
Úgy vettem észre, Adair sokban különbözik a régi énjétől.
Szabadon engedte a többieket, hogy a maguk életét éljék, és
visszavonult erre a szigetre. Mégis árulónak éreztem volna
magamat, ha kiadom a nevet.
– Nem mondhatom meg, és szerintem tudod is, hogy
miért – jelentettem ki egy pillanatnyi tétovázás után. –
Elégedj meg annyival, hogy tudok róla, mindent tudok, ami
közted és Jonathan között történt.
Arcát szégyen és bizonytalanság felhőzte, még közelebb
hajoltam hozzá, és erősen szorítottam a kezét, hogy ne
tudjon elhúzódni tőlem.
– Semmi nem érdekel, Adair, ami a múltban történt –
biztosítottam róla hevesen. – Nem érdekel, hogy távol
tartottad tőlem Jonathant, hogy mindent örökre el akarsz
titkolni előlem abból, amit mondott neked. De tudok a
királynőről meg arról, hogy foglyul ejtette Jonathant, és
azóta emészt a gondolat.
Láttam Adairen, mennyire nem örül annak, hogy
Jonathanre gondolok, hogy soha nem felejtettem el
Jonathant, de kézlegyintéssel igyekezett palástolni a
nyugtalanságát.
– Nem értem, miért beszélsz róla fogolyként... Ő a hitves
szót használta. De gyanítom, hogy nem szívesen gondolsz rá
a nő hitveseként. Ami pedig a királynőt illeti, mit
foglalkozol vele? Se szeri, se száma a lelkek következő
létsíkra való átmenetét felügyelő ördögökről, démonokról
és istenekről szóló mítoszoknak. Igen, bizonyos vallásokban
az alvilágot irányító alak nő. Meg kell mondjam, nem lepett
meg, amikor megtudtam, hogy ez a királynő magához vette
Jonathant. Miért állt volna ellen a férfias vonzerőnek,
amelynek a Jonathan útját keresztező egyetlen nő sem
tudott ellenállni? – Némi ingerültséget éreztem a
hangszínében. Kis szünet után gyanakvó tekintettel mért
végig. – Igen, visszaküldtem, de tudnod kell, hogy ő akart
visszamenni. És... Jonathan azt mondta, a királynő keresni
fogja, és meg kell értened, hogy ezt nem akarhattam.
Elvörösödött, és elfordította a fejét, hogy ne lássam az
arcát, miközben beszél.
– Nem túl hízelgő rám nézve, amit be kell vallanom,
Lanore, de az őszinteségemet bizonyítandó megteszem.
Életem során véghezvittem dolgokat, amelyeket mások
megkérdőjeleztek. Természetesen mindig följogosítva
éreztem magam ezekre a tettekre, mondván, a tudomány
fejlődése, a természeti világunkon túli, a természetfölötti
világról való ismereteink gyarapítása érdekében
szükségesek. Amikor lelkifurdalásom támadt a
cselekedeteim miatt, nos, akkor azt mondogattam
magamnak: nincs jelentősége, hiszen örökké fogok élni.
Soha nem virrad rám az ítélet napja. Csakhogy ez nem
pontosan igaz, ugye?
Évszázadokkal ezelőtt legyőztem a halált. Egy ideig nem
hittem, hogy bárkinek a kérdéseire válaszolnom kell.
Kételkedtem benne, hogy bármi is várna a fátyol túloldalán,
de Jonathan eloszlatja a kételyeket, ugye? Azt állítja,
valami, valaki vár ránk a túloldalon. Évszázadokkal ezelőtt
oda kellett volna mennem, az alvilágba, ennek a
királynőnek a birodalmába. Ha a királynő eljönne, hogy
megkeresse Jonathant, és megtalálna, akkor egész biztosan
magával vinne. De nem készültem föl rá, hogy számon
kérjék rajtam a bűneimet.
Fölhúztam a szemöldökömet. Még az Adairhez
hasonlóan megátalkodott ember is félhet az ítélettől és a
büntetéstől. Csakhogy amióta beszélt Jonathannel, azóta
bizonyítékot kapott, igaz? Valami várt ránk a túloldalon, ő
pedig félt tőle.
– Szóval ezért küldted vissza Jonathant, nem pedig azért,
mert nem akartad, hogy újból találkozzam vele.
– Azt mondta, a királynő eljön, hogy megkeresse, és
tudtam, éreztem a szívemben, hogy ezt nem hagyhatom.
Nem találkozhatunk. – Úgy láttam, feszélyezi a beismerés.
Szívesen nyugtattam volna azzal, hogy mindenki fél a
meghalástól és az ismeretlentől, de tudtam, nem akarja,
hogy vigasztaljam. A gyöngesége látszatát keltette volna,
márpedig Adair mindenkiben utálattal szemlélte a
gyöngeséget. Semmiképpen sem viselte volna el saját
magában.
Szégyenkezve nézett rám.
– Ezt akartad hallani? A gyónásomat? Meg akartad
tudni, hogy én is félek?
Még mindig fogtam a kezét, ekkor meg is szorítottam.
– Nem akarom, hogy titkold előlem az érzelmeidet,
Adair. Azt hiszem, még sosem éreztem magam ilyen közel
hozzád – ismertem be. Ezúttal a meglepetéstől pirult el. –
Egyébként pont ezért kerestelek föl. Hallottam, hogy az
alvilág királynője fogva tartja Jonathant, és tudni akarom,
segíthetek-e neki.
Adair a fejét csóválta.
– Ne avatkozz bele, Lanore! Semmivel sem tartozol
Jonathannek. Hadd vigyázzon magára!
– Nem arról van szó, Adair, hogy tartozom-e neki.
Szüntelenül rá gondolok, arra, hogy a purgatórium
csapdájában vergődik. Készen álltam mindent félretenni,
ami történt, és el akartam fogadni, hogy a tőlem telhető
legjobban cselekedtem, és hogy Jonathan kilépett az
életemből. De jöttek ezek az életszerű rémálmok, és
nyilvánvaló, hogy irányítottak. Először hozzád hasonlóan én
is a bűntudatnak tulajdonítottam mindezt...
– Mi más idézhette volna elő őket? – kérdezte továbbra
is kételkedőn.
– Azt hiszem, üzenetül szolgálnak. Jonathant fogságban
tartják az alvilágban... És valaki a tudomásomra akarja
hozni. Talán Jonathan, talán valaki más, de úgy vélem,
valaki cselekvésre akar késztetni.
– És miért gondolod, hogy Jonathan az? – kérdezte
Adair.
– Erős kötelék van közöttünk, erősebb a jelenlétnél –
tettem hozzá, és a halhatatlanságot adományozó személy
meg az ajándékban részesülők közötti szinte telepatikus
jeladásra utaltam. Mi, a társaság tagjai mindig jelenlétnek
hívtuk azt az örökké meglévő elektronikus rezgést a
fejünkben, amely Adairhez kötött minket. Köztem és
Jonathan között is létezett, de megszűnt aznap, amikor
megszabadítottam emberi alakjától. Ezúttal a Jonathan és
köztem gyerekkorunktól kezdve meglévő,
elszakíthatatlannak tűnő kötelékre utaltam, arra a
különleges szerelemre, amely túlélt hűtlenséget,
megátalkodott hazudozást.
– Ostobaság volna azt feltételezni, hogy Jonathan van az
álmok mögött – figyelmeztetett Adair.
– Nem számít, honnan erednek az álmok. Borzalmasak,
és egyre rosszabbak. Nem tudom tovább félresöpörni őket.
El akarok jutni az alvilágba, Adair. Rá akarom venni a
királynőt, hogy engedje szabadon Jonathant.
Úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem.
– És szerinted mit fog ez eredményezni? Csodálatos,
milyen hűséges vagy Jonathanhez, de...
– Ne akarj lebeszélni róla, Adair! Tudom, ostobaság, de a
szívem azt diktálja, ezt kell tennem.
– És hogyan képzeled mindezt megvalósítani? Hogyan
tervezed megtalálni ezt a nőt?
 Elérkezett az igazság pillanata.
– Ezért jöttem el hozzád. Azt akarom, hogy küldj el az
alvilágba.
Adair elhúzódott tőlem, mintha a szeme láttára kígyóvá
változtam volna. – Olyan könnyedén beszélsz róla, mintha
egyszerű dolog volna! És mit javasolsz, hogyan tegyem?
Mindössze egyetlen módját ismerem, mégpedig azt, hogy...
megöljelek.
– Nem, nem ezt kérem – igyekeztem sietve
megnyugtatni. – Nem kérnélek arra, hogy engedj el, azok
után, hogy én magam keresztülmentem azon a pokoli
megpróbáltatáson. Tudom, mit jelent. – Megöltem Jona–
thant, és azóta mindennap magamban hordoztam a
bűntudatot; tudtam, soha többet nem leszek
maradéktalanul boldog.
– Azt hiszem, más módon is meg lehet csinálni. – Adair
kételkedve hallgatta a magyarázatomat arról, hogy
elképzelésem szerint miképpen segíthetnie nekem. –
Amikor megtudtam, hogy porig égett a párizsi házam, és
semmi sem utalt szándékosságra, véletlen balesetre,
tudtam, hogy csakis te tehetted. Valami módon képes voltál
annak ellenére véghezvinni, hogy a város közelében sem
tartózkodtál. Nem értettem, hogyan történhetett, ezért
addig gondolkodtam rajta, míg rá nem jöttem az egyedüli
magyarázatra: bizonyára képes voltál a testeden kívülre
irányítani a tudatodat. Valahogyan képes voltál átnyúlni az
óceánon, és a valóságos, a fizikai világban meggyújtani a
tüzet. Szerintem ez a válasz. Mit gondolsz, meg tudod
nekem tenni, vagy megtaníthatod nekem, hogyan
csináljam? Hogyan küldjem a tudatomat az alvilágba?
Adair továbbra is lesújtottan nézett rám.
– Bár ne kérnéd ezt tőlem, Lanore! Annyi bizonytalanság
van benne, azt sem tudom, hol kezdjem... – Elhúzódott
tőlem, majd fölkelt az ágyról, és az állát dörzsölve az
ablakhoz ment. – Képes lehetek rá, hogy odaküldjelek... Bár
ez távolról sem magától értetődő, de aggasztóbb az, hogyan
jönnél vissza. Mi van, ha nem tudlak visszahozni? Örökre a
másik oldalon ragadnál.
Azt hiszem, még sosem láttam Adairt ennyire
zaklatottnak, még akkor sem, amikor elengedett a Garda-tó
melletti palotából. Föl s alá járkált az ablak előtt.
– Számomra csakis az jelentene megoldást, ha veled
mennék az alvilágba... Csakhogy nem tehetem. Ezt már
megmagyaráztam neked.
– Értem, Adair. Nem kérem, hogy velem gyere –
válaszoltam szelíden.
– Hogy is kérhetsz tőlem ilyet, Lanore? – kérdezte
haragtól és gyötrődéstől feszült hangon. – A pusztulásod
eszköze lehetek.
– Azt nem hagynám. Nem akarok szenvedést okozni
neked.
– És mi van, ha Jonathan nem akar visszajönni?
Gondoltál rá, mit teszel abban az esetben? Örökre vele
maradsz a túlvilágon?
– Nem szándékozom Jonathannel maradni –
Lesütöttem a szememet, hogy ne lássa benne a szeretet
fényét. – Vissza akarok jönni.
Adairben tovább dolgozott az aggodalom:
– Fogalmunk sincs róla, mi vár a túloldalon. Utolérhet a
vég, de nyilvánvaló, hogy nem beszélhetlek le róla. Nem is
értem, miért lep meg, hogy mindent kockára teszel
Jonathanért. – Elkomorult; mélységes fájdalmat okoztam
neki. – Ha semmi nem maradt ezen a világon, amiért élj...
Egyáltalán semmi... – Ekkor talán mondhattam volna
valamit, talán mondanom kellett volna valamit, de ha
beszélek neki az iránta való érzéseimről... Ha el merem neki
mondani, hogy szeretem, akkor soha nem hagy távozni.
Soha nem teszi kockára, hogy elveszítsen. Ezért aztán
hallgattam.
Félrefordult.
– Látom, elszántad magad, és... Csak annyit mondhatok,
gondolkodom rajta. Pillanatnyilag mindössze ennyit
ígérhetek.
– Adair! – Felé indultam.
Föltartott kézzel jelezte, hogy ne közeledjek.
– Nem! Egyedül kell végiggondolnom. Ne gyere utánam,
Lanore! Majd értesítelek, amikor döntöttem. – Megfordult,
gyorsan távozott a szobából, és becsukta maga mögött az
ajtót.




Hét


Tátott szájjal figyeltem a távozását, ám úgy határoztam,
nem tiltakozom. Kétségtelenül zaklatott volt, de nem
akarta, hogy így lássam, én pedig nem kívántam még jobban
gyötörni. Bárcsak ne ilyen rosszul sült volna el, kívántam,
és vissza kellett fogni magam, hogy ne fussak utána, ne
próbáljam meg újból, hiszen azzal nyilvánvalóan még
tovább rontottam volna a helyzetet. Csöppet sem volt
könnyű arra kérni a férfit, aki szeret, hogy összehozzon a
riválisával, de nem volt mit tenni. Senki más nem
rendelkezik Adair hatalmával. Értelmesebb ember
bizonyára egyáltalán nem közeledett volna Adairhez, és
veszni hagyta volna Jonathant, de amikor Jonathanről volt
szó, csődöt mondott a gondolkodásom.
Elvégre ő volt az első szerelmem. Az 1800-as években
Maine állam vadonjában nevelkedtem, ahol törvényszerű
volt, hogy a Jonathan tulajdonságaival rendelkező fiú a kis
városkánk, St. Andrew hercege lesz. Először is azért, mert
annak a férfinak a legidősebb, fia volt, akinek a fakitermelő
üzeme hajtotta a városka motorját, és a partiképes lányokat
nevelő családok kizárólag emiatt érdeklődtek iránta. De
azonfelül, hogy mesés vagyon örököse volt, Jonathan
rendkívüli szépséggel is rendelkezett. Bár soha egyikünk
sem lépett ki az elszigetelt városból, mi, lányok valójában
ösztönösen tudtuk, hogy Jonathan szokatlanul jóképű. Csak
amikor Bostonba száműztek, ahol több ezer férfit láttam,
akkor értettem meg Jonathan valóban kivételes voltát.
Bár nemcsak a külseje miatt szerettem bele Jonathanbe,
hazudnék, ha azt mondanám, hogy csöppet sem számított.
Jonathan megjelenése elképzelhetetlen hatalmat jelentett.
Adair olyan féltékeny volt rá, hogy a Napisten gúnynévvel
illette. Mintha festészeti vagy szobrászati mestermű lett
volna: nem lehetett ráunni a nézésére. Mindig újabb
mélységeket fedeztem föl a szépségében is; mást láttam
benne, amikor napfény játszott a haján, vagy amikor
könyvet olvasva elnyúlt a pamlagon. Bárcsak művész lettem
volna, aki papírra rögzítheti azokat a pillanatokat!
Szégyenszemre alig maradt róla néhány emlékeztető.
Furcsamód utálta, ha megbámulták. A kor
előrehaladtával megtanulta méltósággal viselni, de
gyerekkorában borzasztóan zavarta. Magából kikelve
förmedt az emberekre, hogy ne meresszék rá a szemüket, és
ha mégis megtették, elfutott. Valamivel idősebb korában
dührohamot váltott ki belőle, és néha előfordult, hogy
csúnyán elbánt a csodálására vetemedőkkel – míg
kamaszkorában megértette, valójában mit is akarnak tőle.
A lányok mind a figyelmét keresték, azt akarták, hogy ez a
gyönyörű férfi úgy bánjon velük, mintha az övék és egyedül
az övék volna. Erezni akarták az ajkát a szájukon, a kezét a
mellükön, és reszkető kezükbe akarták fogni férfiassága
kemény rúdját. A csípője köré akarták fonni a lábukat, és
érezni akarták, hogy beléjük üríti magját. Azt akarták, hogy
élvezettel hánykolódjon, mielőtt kielégülten felsóhajt. O,
igen: Jonathan jobban megértette a vágyukat, mint maguk a
lányok, akik úgy vonultak a nyomában, mint a lángtól
szerelemittas lepkék.
Akadtak, akik megvetették Jonathant, amiért
elcsábította a csábításra sóvárgó lányokat, mások dühösek
voltak rá, mert úgy csinálta, ahogy neki tetszett, mire én ezt
mondom: na és akkor? A nők boldogok voltak –
kicsordulhatott néhány könnycsepp, amikor egy lány rájött,
hogy nem tudja elcsavarni a fejét, és az isten szerelmére,
ezt nálam jobban senki sem tudta. De soha nem szedett rá
egyetlen lányt sem azért, hogy az ágyába vigye. Mindig
egyenes volt a szándékait illetően. A szülei tudták, hogy
nem várhatnak tőle hűséget: hogyan is tehették volna,
amikor végtelen számú nő könyörgött és mesterkedett
azért, hogy fölkeltse a figyelmét. Keményen megtanultam,
hogy a követelőzés meg az unszolás soha nem marad abba,
és hogy haszontalan dolog
az emberi természet ellen harcolni. Azzal az erővel akár a
dagályt is megkísérelhetjük visszatartani.
De St. Andrew összes sóvár tekintetű hajadonja és
unatkozó felesége között egyedül én sérültem meg
komolyan, mert csak én voltam olyan bolond, hogy
megpróbáljam rávenni, maradjon velem. Ekkor lépett be az
életembe Adair. Az italát mintha a találós kérdésemre
szabták volna: nemcsak azt ígérte, hogy hozzám köti
Jonathant, de azt is, hogy örökre együtt maradunk. Az
angolnához hasonlón síkos Jonathan pedig kitáncolt a
szigorú kötöttségekből. Mindössze tíz év után elhagyott,
hogy egyedül kelljen kitalálnom, hogyan lehet életben
maradni a magányos nőkhöz nem igazán kegyes világban.
Ez volt a megérdemelt büntetésem azért, amiért
csapdába akartam ejteni: néhány boldogtalanul együtt
töltött közös év, öröklét, amelyben nélkülöznöm kell őt, és a
fejemben észlelt jelenlét emlékeztetőül arra, hogy él, de úgy
döntött, nélkülem. Pokoli büntetés volt, bár azt is lehet
mondani, hogy megérdemeltem azért, amit vele tettem.
Akik pedig lenézték Jonathant, amiért csirkefogó létére
látszólag sértetlenül élte az életét, azokat vigasztalhatja a
tudat, hogy az elixír megakadályozta szépsége hanyatlását,
ami a dolgok természetes rendje szerint bekövetkezett
volna. Ha nem adtam volna neki az elixírből, akkor tokát
ereszt, megráncosodik, és időskorára békét talál. így
azonban általa nem kívánt figyelemben részesült, amelynek
semmi sem vethetett véget.
Vajon mindannyian megérdemeltük a büntetésünket?
Csaknem kétszáz éve forgattam ezt a kérdést a fejemben, és
minél tovább éltem, annál inkább hittem benne, hogy senki
sem akar büntetni, hogy ez az átok nem ítélet. Ha Isten
létezik, akkor nevetséges ilyen rendkívüli büntetéssel
sújtania pont engem, holott akadnak emberek, akik nálam
sokkalta rosszabb dolgokat tesznek. Rendszeresen
előfordult, hogy kapzsi vagy zsákmányra éhes illetővel
találkozva azon töprengtem, vajon titkos kínszenvedésben
tarthatná-e egy Adairhez hasonló ember. Vajon az általam
véltnél is többen vannak pont olyan helyzetben, mint én?
Talán a rosszakat sújtja átok, hogy addig szenvedjenek,
amíg meg nem fizetnek a bűneikért? Egy
ideje azt kívántam, bárcsak lehámozhatnám mások
életének külső rétegét, hadd lássam, az ő hátukon is ott
lovagol-e az ördög. Míg egy napon úgy döntöttem, nem
gondolkodom tovább ezen. Nem keresek bizonyítékot.
Kezdtem beleőrülni.
Miután Adair visszahozta Jonathant az alvilágból, nem
söpörhettem tovább a szőnyeg alá mindezt. Megpróbáltam
fölfejteni a néhány részletet, amelyet meg kellett értenem
erről az alvilágról. A királynő létezésének ténye mintha arra
utalt volna, hogy a létezésünknek rendje van, nagy tervhez
tartozik. Ismét az kezdett foglalkoztatni, vajon okkal
történt-e mindaz, amin keresztülmentem – és ha igen,
akkor hol tartok most. Magunkkal cipeljük-e a bűneinket,
mint Dickens regényében a bankár és uzsorás Jacob Marley
szelleme a hozzábilincselt láncokat, és ha igen, elegendő jót
cselekedtem-e ahhoz, hogy helyrehozzam bármely
bűnömet, vagy csak még tovább gyarapítottam a magam
mögött vonszolt láthatatlan láncot? Azt is el tudtam
képzelni, mit érzett Adair a királynőről szóló hír hallatán,
mennyire ráijeszthetett. És hogy miért nem akart elküldeni
abba a homályos alvilágba, miért nem akarta fölkelteni a
királynő figyelmét; hiszen a bűnei láncolata minden
bizonnyal olyan messzire nyúlt mögötte, hogy körbeérte a
Földet; még a titán Atlasz is alig bírná el a súlyát.
Meg kellett várnom Adair válaszát. A ház lépcsőinek és
emeleteinek labirintusában való tévelygés terén szerzett
korábbi tapasztalatom után nem éreztem kedvet újabb
magányos felfedezéshez. Kora délután volt, amikor lefelé
iparkodtam a lépcsőn. Először megnéztem a konyhában, ott
van-e Robin és Terry, azután visszamentem Adair
dolgozószobájához, kopogtam a csukott ajtón, de nem
érkezett válasz. Minden csöndes volt, sehol egy lélek. A
vágódeszkán kések feküdtek a fölaprított petrezselyem
mellett, nyitott, lapjaira fordított könyv hevert az asztalon,
mintha Terry és Robin a készülődés kellős közepén távozott
volna.
Végül úgy döntöttem, akár a sziget bejárását is
folytathatom – ha Adair a történtek után nem látna
szívesen, bármikor távozhatok. Kölcsönvettem egy vastag
kendőt az ajtó melletti fogasról, de amint kiléptem, azonnal
olyan hevesen rontott rám a szél, hogy kis híján
visszalökött a házba. Ám nem akartam ilyen könnyen
föladni, és leszegett fejjel sétára indultam.
A terület semelyik irányban sem volt bizalomgerjesztő. A
fenyőcsoport felé tartottam, mivel az volt a sziget egyetlen
szélvédett helye. Mohával borított sziklákon
egyensúlyoztam, elakadó lélegzettel csúszkáltam. A fák
mögött húzódott a hosszú, sötét tengerpart. A meredek
emelkedő távol tartotta a hajókat, amint az örvények, a
felcsapódó hullámok és az erős áramlatok is lehetetlenné
tették a kikötést. Egyedül az úszóstégnél lehetett a szigetre
jutni, ez pedig hatékony védelmet biztosított a helynek.
Nem csoda, hogy a korábbi letelepedők erődöt építettek rá.
A part mentén haladtam, amíg sziklák nem állták
utamat. Ekkor a sziget belseje felé indultam tovább egy
megkopott, hepehupás csapáson, amely óriási
építőkockákhoz hasonlóan egymáshoz illeszkedő sziklákon
át vezetett. Amikor a sziklák meredek falakká egyesültek, a
parttal párhuzamosan visszaindultam, végül ott kötöttem
ki, ahol nekieredtem. Kellőképpen elfáradtam, átjárt a szél,
az idő is rosszabbra fordult, a ház pedig szigorú
nevelőnőként bámult le rám, ezért föladtam, és bementem.
Csontig fagytam, így a vállamon hagytam a kendőt, és az
előcsarnokba mentem, miközben fennhangon szólongattam
a többieket, holott a csönd elárulta, hogy senki sincs a
közelben. Az ebédlő mellett elhaladva láttam, hogy sült
húsos szendvicset, valamint púpozott tányér salátát
készítettek az asztalra. A csendéletet vörösborral csurig
töltött kehely és damaszt– szalvéta egészítette ki. Éhes
voltam, ezért leültem enni, közben időnként hallgatóztam,
észlelem-e valami jelét annak, hogy rajtam kívül más is
tartózkodik a házban. Semmit sem hallottam.
A tányéron hagytam a kenyér héját, fölálltam, és a
kehellyel együtt fölmentem a szobámba. Beágyaztak,
begyújtottak, de nem régóta éghetett a tűz, mivel még
borzongató volt a levegő. Kezdtem magam Hófehérkének
érezni a törpék házában. Valahol itt kell lenniük a
többieknek; ezen a furcsa lakhelyen kívül nem volt hová
menni, hol elrejtőzni a szigeten. Úgy tűnt, mindannyian a
közelemben vannak, csak nem látom őket. Sötétedni
kezdett, a ház recsegett-ropogott, a bor maradékával
lenyeltem egy – vagyis két – altatót, ágyba bújtam, és
hamarosan már aludtam is.
Másnap reggel úgy döntöttem, annak ellenére is
odaadom Adairnek a könyveit, hogy nem sürgette a dolgot,
talán mert már nem volt rájuk szüksége, hiszen rá maradt
Crowley segédjének gyűjteménye. Kivettem őket a
hátizsákomból, és lementem, hogy Adair dolgozószobájában
hagyjam őket.
Egyet koppantottam az öreg faajtón, majd benyitottam.
Adair a székében ült, a tüzet bámulta. Hihetetlen
megkönnyebbülést jelentett a viszontlátása, mintha attól
tartottam volna, üresen találom a szobát, és újabb
magányos napnak nézek elébe.
Komoran pillantott rám. A meglepetésemet elrejtve felé
nyújtottam a könyveket.
– Jó reggelt! Visszahoztam ezeket.
– Ó! Tedd csak őket oda! – Az íróasztala felé bökött a
fejével.
Az ismét magamhoz szorított könyvekkel elmentem
mellette, közben kissé hozzá is értem.
– Remélem, nem bánod, hogy hívás nélkül jöttem! Nem
akarom sürgetni a döntésedet, csak tegnap végtelenül
elhagyatott voltam. Magányos ember számára kísérteties ez
a sziget. Tulajdonképpen hová mentetek? A beszélgetésünk
után senkivel sem találkoztam.
– Sosem voltam távol tőled. Időre és térre volt
szükségem, hogy gondolkodjam.
Megnyugtatott a tudat, hogy csak képzeltem a távollétét,
és hogy a ház, amelyben egyre kevésbé bíztam, nem
tüntette el a legmélyebb bugyraiban.
 – Nem bánod, ha egy darabig veled maradok?
Meghúzom magam a sarokban; észre sem veszed majd,
hogy itt vagyok. Tudod, a rémálmok meg a pincében való
bezártság... Nem szívesen maradok egyedül.
Továbbra is az összekulcsolt kezére támasztotta a fejét,
és a lángokat nézte.
– Akkor sejtheted, mit jelentettek számomra az utóbbi
évek.
– El sem tudom képzelni, hogyan élhettél itt magadban.
A polcokra pillantott, ahonnan óriási mennyiségű könyv
nézett le rá.
– Eleinte jól jött, mert menekültem a világ elől.
Kezdetben lekötött a könyvek itt talált tárháza. Rengeteget
olvastam. Akkor kezdtem nyugtalankodni, amikor a lányok
érkeztek. Kellemes szórakozást jelentettek, de nem
maradnak sokáig.
– Gondolod?
– Igen – válaszolta titokzatosan. Azután a tűz közelében
mellette álló székre mutatott. – Gyere, Lanore, ülj ide!
Beszélni akarok veled. Döntöttem.
Azt tettem, amit kért, és aggódva figyeltem, nem tudtam,
a visszautasítástól félek-e jobban, vagy attól, hogy teljesül a
kívánságom.
Olyan szomorúan nézett rám, amilyennek még sosem
láttam.
– Megteszem, amit kérsz.
Mérhetetlen megnyugvás kerített hatalmába,
ugyanakkor hideg veríték ütött ki rajtam.
– Ó, Adair, köszönöm.
Föltartott kézzel vágta el a szavamat.
– Bizonyos feltételekkel – tette hozzá gyorsan. –
Feltételekkel, amelyeket el kell fogadnod ahhoz, hogy
segíthessek neked. – Hűvösen félrefordult, hogy ne lássam
a szemét. – Először is meg kell ígérned, hogy visszatérsz
hozzám. Mindegy, mit találsz ott, meg kell ígérned, hogy
akkor is visszatérsz, ha Jonathan könyörögve kéri, hogy
maradj. Nem azért juttatlak el Jonathanhez, hogy örökre
átengedjelek neki.
– Mondtam már, hogy visszajövök. Meg is esküszöm rá
– válaszoltam.
Nem tűnt különösebben boldognak az egyetértésem
hallatán, és komolyan folytatta:
– A közelmúltban elveszített férfival, azzal a Luke-kal
sem maradhatsz, ha találkoznod kell vele. Képtelen volnék
elviselni, ha eltűnnél az alvilágban, ha nem tudnám, mi
történt veled.
– Persze – vágtam rá beleegyezőleg.
Adair nagy figyelemmel fordult felém, zöld-arany szeme
vegyes érzelmek: harag, bűntudat, reménytelenség
kavargását tükrözte.
~ Meg kell mondjam, Lanore, azonnal tudtam, mit fogok
válaszolni. Azok után, amiken együtt keresztülmentünk,
tudnod kellett, hogy semmit sem tagadok meg tőled.
Bármire kérsz, megteszem. – Hirtelen elhallgatott, midőn
életében talán első ízben bevallotta a kétségbeesettségét. –
Azon viszont el kellett gondolkodnom, ami egyúttal
mélységesen fájt is, hogy tudtad, milyen árat fizetek érte,
mégis ezt kérted tőlem. Jonathannel valószínűleg
szerencsém volt: nem lettek káros következmények. De ha a
királynő tudomást szerez rólam és arról, hogyan cselezem
ki a halált... Lehetetlen, hogy másodszor is ilyen szerencsém
legyen.
Természetesen igaza volt. Miért is nem gondoltam erre?
Nem csoda, hogy fájt neki, és földúlta. Megfeledkeztem
róla, hogy ő is kockázatot vállal. Hogyan lehettem ennyire
meggondolatlan, nemtörődöm? Hogyan vehettem ennyire
magától értetődőnek a segítségnyújtását? Lám, azt hittem,
már nem vagyok az az önző nő, aki kétszáz évvel azelőtt
voltam.
Elakadt a lélegzetem.
– Bocsáss meg, Adair! Felejtsd el, amit mondtam! Nem
kérhetem, hogy ezt tedd. Meggondolatlan voltam.
Döbbenetről árulkodó arcomat nézte, és szomorúan
elmosolyodott.
– Kedves tőled, Lanore, hogy fölajánlod a megbízásod
érvénytelenítését, de nem fogadhatom el. Ha nem tesszük
meg, amit kértél, akkor állandóan üldözni fog a kérdés: mi
van Jonathannel az alvilágban. Soha nem fogod tudni
száműzni a gondolataidból. Ha elég bátor vagy ahhoz, hogy
az annyira imádott férfi megmentéséért elmenj a
másvilágra, akkor nekem elég bátornak kell lennem ahhoz,
hogy elküldjelek.
Ebben a pillanatban megértettem, hogy Adair valóban
megváltozott. Nem volt oka rá, hogy kihívja a sorsot, és
kockáztassa, hogy magára vonja egy hatalmas kozmikus
lény haragját. Magyarázat nélkül visszautasíthatott volna.
De készen állt bármi szükségeset megtenni azért, hogy
boldoggá tegyen. A régi Adair őrültségnek és veszélyesnek
tartotta volna, és egyetlen pillanatig sem gondolt volna a
kívánságom teljesítésére. A beleegyezésével igazolta, hogy
óriási átalakuláson ment keresztül, és értem tette.
Kérhetünk ennél többet valakitől? A könnyeimmel
küszködve értettem meg mindezt. Tudtam, hogy
tökéletesen bízhatok benne, számíthatok rá, hogy egy
pókhálóhoz hasonlóan sérülékeny szálon elküldi a lelkemet
az ismeretlenbe, és módot talál a visszahozatalomra.
Őszintén bízhattam benne, ha valamikor elég bátor voltam
ahhoz, hogy neki adjam a szívértjét. Hirtelen a karjába
vetettem magamat, az arcához szorítottam az arcomat, és
könnyű csókot leheltem az ajkára.
– Köszönöm, Adair! Köszönöm.
Becsukta a szemét, talán hogy egy pillanattal tovább
őrizze azt a csókot.
– Megteszem az utazásodhoz szükséges előkészületeket.
De ne feledd, mit ígértél! Visszajössz hozzám!


 Nyolc


Nem volt más dolgom, mint arra várni, hogy Adair
rájöjjön, miként teljesítse a kérésemet. Nem kételkedtem
benne, hogy akár a tőlem visszakapott két könyv egyikében
– vagy abban, amely ősrégi, fából készült borítóban lévő,
szabadon álló lapokból állt, vagy a másikban, a titkok
gondos kézírással lejegyzett, tökéletesen összefűzött,
pávakék borítójú könyvében –, akár a házban föllelhető
számos okkult kötet valamelyikében megtalálja a szükséges
varázslat és varázsital leírását. Adairnek több száz könyvet,
különféle élő és ősi nyelveken íródott több ezernyi oldalt
kellett átnéznie, nekem pedig mindössze hagynom kellett őt
dolgozni.
Az Adair jelentkezésére való várakozás órái alatt
nyugtalanság kerített hatalmába. Küszöbön állt a túlvilági
létsíkra való elküldésem, amire nem lehetett közömbösen
gondolni. Bizonyos szempontból arra az asztronautára vagy
vakmerő kalandorra hasonlítottam, aki arra készül, hogy
föltér– képezetlen területre merészkedjen. Az előttem álló
folyamat gyászosabban értékelve nem különbözött a
meghalástól, ami nem volt teljesen ismeretlen számomra,
hiszen egyszer már megtörtént velem, amikor Adair odaadta
az életelixírt, amely halhatatlanná tett. Hirtelen belém
hasított, hogy egész idő alatt megmagyarázhatatlan
paradoxonban éltem – holt és mégsem teljesen halott
voltam —, és megint erre készültem, tovább bonyolítva
ezzel a létezésem amúgy is bonyolult kérdését.
A meghalás fájdalmas volt; még kétszáz évvel később is
jól emlékeztem rá. A rémületre afölött, hogy
megszűnőfélben lévő test csapdájában vagyok, a légszomjra
a szívem leállásakor, amikor már nem tudott vért pumpálni
az agyamba és a tüdőmbe. A küzdelemre, hogy
megszabadítsam magam a mellkasomra nehezedő és egyre
nagyobb súlytól. A kapaszkodásra a feketeségbe, amely
hideg vízként zárult körém, és igyekezett egy rémisztő űrbe
lökni. Ezúttal is ilyen lesz?
Talán nem is a halál lesz benne a legrosszabb, mivel
ezúttal a halálon túlra készültem utazni. Ami a túloldalon
van, az még annál is rosszabb lehet. A másvilágnak az
elbeszélésekből és a költeményekből ismert összes
ábrázolását végiggondoltam. Eszembe jutott Dante
Poklának kilenc köre, és feltételeztem, hogy ha szerencsém
van, akkor a második körre érkezem, azoknak a
gyűjtőhelyére, akik a paráznaság vétkébe estek. Az sokkal
szelídebb helynek tűnt a kilencedik körhöz képest, ahol az
árulás bűnét elkövetők sorakoztak. Hiszen áruló voltam,
nem igaz? A leginkább akkor, amikor kétszáz évre kőfal
mögé börtönöztem Adairt (amit kegyesen megbocsátott
nekem).
Hasztalan igyekeztem kellemesebb képet festeni
magamnak a túlvilágról: a gondolataim konokul
visszatértek a pokolhoz, mintha előre eldőlt volna, hogy ott
kötök ki. Lehet, hogy az álmaim valamire figyelmeztettek. A
túlvilág sötét, hideg hely. A királynő és a démon bizonyára
ott van, én pedig oda igyekszem, ahonnan (a józan eszű)
mások rémülten menekülnének. Akármilyen riadt voltam
is, tudtam, hogy végigcsinálom. A csatába induló katonához
hasonlóan rendeztem a gondolataimat: nincs visszaüt, nincs
kiút. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha most
föladnám – és számomra örökké tart a soha. Csak azzal
tartottam magamban a lelket, hogy fölidéztem: első
alkalommal túléltem az ismeretlent és a lehetetlent.
 Csukott szemmel ültem az ablakon beszűrődő
napfényben, úgy szívtam magamba a meleget, mint macska
a napsütötte párkányon, és félig-meddig arra számítottam,
hogy Adair bizonyos kívánsággal jelenik meg az ajtómban,
amellyel legnagyobb meglepetésemre – és némi
csalódásomra – eddig még nem állt elő. A két angol nő
jelenléte és a közelmúltbeli megözvegyülésem miatti
feszélyezettségét tekintve értettem, miért vonakodik az
ágyába hívni, de arra készültünk, hogy hatalmas kozmikus
szakadék fog elválasztani minket egymástól, és bizonytalan
a jövő. Bár erősen hittem
Adair képességeiben, el kellett fogadnom a lehetőségét
annak, hogy talán soha többé nem látjuk egymást. Biztos,
hogy legalább egyszer meghitt közelségbe akar velem
kerülni, mielőtt az ismeretlenbe küld. Amikor arra
gondoltam, hogy talán soha nem lehet már részem Adair
ölelésében, bennem is érlelődött a kívánság. Mindörökre
sajnálnám, ha nem tudnék visszatérni ebbe az életbe.
Ráadásul amennyire tudtam, erősítheti a kapcsolatát a
lelkemhez, és gyarapíthatja a túlvilág és e világ közötti oda-
vissza szállításra vonatkozó képességét.
Ezernyi reszkető pillangóhoz hasonló vágy ébredt
bennem, ahogy beleéltem magam abba, hogy ismét
lefekszem Adairrel. Terry jól mondta, milyen kitűnő szerető
(ami nem is csoda: ezer évig gyakorolhatta, és ez idő alatt
talán csak néhány alkalmat szalasztott el). Nem volt híján
sem önbizalomnak, sem a megfelelő felszerelésnek, a két
lába közötti varázslatos szerszám megtartásához két kéz
kellett. Tanárnak is jó volt. Jonathan, az első szerelmem
szintén értett a dologhoz a maga módján (bár tizenhét
évesen alig tudtam ebben különbséget tenni), de a
technikája vagy a valódi buja extázisa meg sem közelítette
Adairét. Akitől megtanultam élvezni, nem pedig félni a
szexet. Sok tekintetben Adair tett felnőtté.
Amióta a szigetre érkeztem, időnként biztosra vettem,
hogy arra vár: ellágyuljak, kézen fogjam, és a hálószobájába
vezessem. Esetleg az én szobámba, ahol nem érezné az
ágyneműn a másik két nő illatát, és nem látna barna meg
aranyszőke hajszálakat a párnákon. Bemennénk a
szobámba, bezárnánk az ajtót, hogy ne érjen bennünket
meglepetés, és magára húzna a keskeny ágyon, miközben
mélyen a szemembe néz. Száz különféle fogást ismert az
ágyban, de mindig még többre vágyott: több tapintásra, több
csúcspontra. Minél többet gondoltam rá, annál
ellenállhatatlanabb vágy ébredt bennem. Milyen könnyű
volna beadni a derekamat! Hogy mindezt egyáltalán
átgondoltam, talán azt jelentette, Luké elvesztése után
gyógyulóban van a szívem.
Adair talán egész végig tudta, hogy kívánom. Csak meg
kellett volna csókolnia, és képtelen lettem volna ellenállni
neki. Megkeressem, és utoljára összebújjak vele, mielőtt
elindulok a túlvilágra? Igyekeztem a vágyszikrát legyűrni,
amikor is kopogást hallottam, és tágra meredt a szemem.
Adair állt az ajtóban, mintha a gondolataim hívták volna
oda. De nem látszott begerjedtnek. Még boldognak sem
tűnt. Mogorva és zaklatott volt, csupa aggodalom. Egyik
kezében bögrét hozott.
– Máris? – kérdeztem erőtlenül. – Ilyen gyorsan
megtaláltad a varázsital receptjét?
– Gyanítottam, hol érdemes keresni. Csak össze kellett
állítani – válaszolta, miközben a szobába lépett. Az ágy
melletti asztalra helyezte a bögrét, majd végigfuttatta a
kezét a matracon, kisimította a lepedőt. – Amíg a lelked a
másvilágon lesz, ezen az ágyon fogsz feküdni. Gyere, ülj ide!
 Azt tettem, amit mondott, és az ágy szélére ültem.
Kivett valamit a zsebéből, és a kezembe nyomta.
– Sokat töprengtem a visszatérésedről, arról, honnan
fogom tudni, hogy ideje visszavezetni a lelkedet a testedbe.
Szükségünk van valami jeladásra. Azt akarom, tartsd ezt
magadnál. Akárhová mész, mindenhová vidd magaddal. És
amikor készen állsz rá, hogy visszatérj, engedd el. Látni
fogom, hogy kiesik a kezedből, és abból fogom tudni, hogy
visszahozhatlak. – A tárgyra kulcsolta az ujjaimat, és
közben nagyon komolyan nézett rám. – Megteszed a
kedvemért?
– Persze – válaszoltam. Ám amikor kinyitottam a
tenyeremet, nem hittem a szememnek: a fiolát láttam, az
életelixírt tartalmazó fiolát, amelyet az első
találkozásunkkor Adair a nyakában hordott. Amelyet
elloptam tőle, és arra használtam, hogy halhatatlanná
tegyem Jonathant – végzetes következményeket kiváltva a
halhatatlan hitvesemmé tegyem.
– Ez képtelenség! – böktem ki elakadó lélegzettel, és a
fény felé tartottam a tárgyat, hogy jobban megnézhessem. A
fiola a jól ismert, ezüstből és rézből készült hengerben volt,
és sértetlennek látszott a dugója meg a lánca. – Ez nem
lehet... Luké elmondta a halálos ágyán, hogy megtalálta a
holmim között. És hogy rátaposott, azután kidobta az
ablakon.
– Egyik nap séta közben megtaláltam a parton –
magyarázta Adair, aki a legkevésbé sem csodálkozott a
hallottakon. Mint aki tudja, hogy kellő idő elteltével minden
tulajdona visszakerül hozzá. Ahogy a titkos könyvei is,
amelyeket visszahoztam neki. Ahogy én magam is.
Teljesen körbeforgattam a fiolát. Nem volt
megnyomódva. A legcsekélyebb sérülés sem látszott rajta.
 -Nem értem...
Adair ismét a tenyerembe zárta a tárgyat.
– A varázslat működéséhez nem megértés kell. Hitre van
szükség. – A kezembe adta a bögrét. – Idd meg!
A korábbi elixírekhez hasonlóan ezen is fii és sár szagát
éreztem, amely földi dolgok a maguk nyers formájában nem
fogyasztásra valók. Fölhúzott orral vizsgálgattam.
– Újabb varázsital? Miért mindig varázsitalt kell inni?
– Úgy látom, whiskey-nek jobban örülnél – állapította
meg.
– Még egy darab süteménynek is – közöltem fintorogva.
Adair a bögrére mutatott.
– Idd meg!
Most még előhozhatom a fenntartásaimat, gondoltam.
Ha nem akarok menni, visszaadhatom a bögrét Adairnek.
Megkérhetem, hogy csillapítsa a fájdalomtól, a mindörökre
eltévedéstől, a szellemként létsíkok közötti bolyongástól
való félelmemet. Rávehetem, hogy bújjon velem ágyba, és
érvénytelenítse a balsejtelmeimet.
De semmi ilyesmit nem tettem. Várt rám az alvilág, sötét
szakadékként tátongott előttem, és tudtam, hogyha
elbizonytalanodom, akkor talán nem leszek képes
végigcsinálni. Nagy levegőt vettem, és a lehető
leggyorsabban nyeltem le a varázsitalt, hogy ne érezzem az
ízét. Minden igyekezetem ellenére az utolsó csöppet
megízleltem, és legnagyobb meglepetésemre nem gyom– és
földíze volt, hanem a legfinomabb, vajas krémmel bevont
vaníliás süteményre emlékeztetett.
Amikor Adair elvette tőlem a bögrét, nem álltam meg...
Mélyen a szemébe néztem, hozzábújtam, és megcsókoltam.
Egy pillanatra összekapcsolódtunk, eggyé váltunk, úgy tűnt,
mindent érzek, amit abban a pillanatban átél: meglepetést,
lelkesedést, hálát, vágyódást, megbánást – mérhetetlen
megbánást – és boldogságot. Én is boldog voltam, és ez az
érzés egy hosszú percig hullámzott közöttünk még azután
is, hogy szétvált az ajkunk. Ez a csók elég volt ahhoz, hogy
tudjam: a köztünk történtek ellenére, az esetleg fennálló
kétségeim ellenére is szeretem. Szeretem, és nem is tudok
ezen változtatni; bolond voltam, amikor megpróbáltam
megtagadni.
Adair is ugyanezt érezte abban a csókban. Tudta, hogy
valami alapvető dolog megváltozott közöttünk, és
elbizonytalanodott, a jelzésemre várt. Azt hiszem, akkor
megállíthattam volna. Azt mondhattam volna neki, hogy
meggondoltam magam, és kész. Elkezdtük volna fölfedezni,
mi lehet közöttünk – de elejétől fogva szennyes lett volna.
Adair maga mondta: állandóan kísértene, ha nem tudnám,
mi történt Jonathannel. Adair megértette ezt, amikor nem
szóltam, nem cselekedtem, szó nélkül segített lefeküdni, és
úgy takart be, mintha csak ebéd utáni szunyókálásra
készülnék.
A matrac szélébe fogózva kerestem kapaszkodót.
– Valami már történik – mondtam. – Mintha zuhanna az
ágy, mintha összedőlne alattam a ház. – Beszéd közben
próbáltam biztatón mosolyogni, de nem sok ijesztőbb érzés
van annál, mint amikor az ember hirtelen elveszíti az
egyensúlyát.
– Jól vagy? – kérdezte, és szorosan a fiolára kulcsolta a
kezemet.
– Kicsit félek – vallottam be.
– Itt leszek. Nem megyek el mellőled. Ne feledkezz meg
a fioláról! Engedd el, és abban a pillanatban visszahozlak.
A figyelmesség gyöngéd jeleként egyik ujjával
félresöpört egy hajtincset a homlokomból. Ez volt róla az
utolsó képem, miközben éreztem, hogy ténylegesen
zuhanok egy másik világba, az ismert világ pedig sebesen
távolodik tőlem. Adair eltűnt a szemem elől, sötétség vett
körül, fekete falak maradtak el mellettem. Egy pillanatig
még a tudatomnál maradtam, és még épp
megállapíthattam, hogy mindez egyáltalán nem hasonlít az
átalakításkor tapasztaltakhoz. Nem voltak fájdalmaim, csak
azt éreztem, hogy hihetetlen sebességgel húz valami a teljes
sötétségen át – hol van a fény, amelyet állítása szerint
minden haldokló lát? Azután hirtelen minden megszűnt.
Nem volt mellettem biztató jelenlét, sem fiola a kezemben,
sem enyhe vaníliaíz az ajkamon. Nem volt feketeség,
zuhanás közben nem áramlott az arcomba szél. Egyáltalán
semmi sem volt.



Kilenc


Amikor magamhoz tértem, az erődben találtam magam.
Meglepődtem; arra számítottam, hogy az ismerős, bibliai
túlvilágra kerülök, amelyet Dante a Pokolban vagy Milton
az Elveszett paradicsomban ábrázol. Nem tudom, miért
jutottam erre a feltételezésre, de talán a régi mondást
igazolta, amely szerint a csökönyös lelkek a halálos ágyukon
visszafordulnak Istenhez. A rémálmaimat és újabban
bennük az erőd szerepét tekintve nem kellett volna
meglepődnöm azon, hogy ott találom magamat, és legalább
az emeleten voltam, nem az utálatos pincében ébredtem föl.
Igazából nem helytálló, ha azt mondom, hogy
fölébredtem, mintha előzőleg aludtam volna. Valójában
hirtelen tudatára ébredtem a környezetemnek, ahogy az
álmokban is gyakorta megtörténik. Minden olyan volt, mint
azelőtt Adair házában. A nagy előcsarnokban voltam, a
lábam alatt hosszú, vörös szőnyeg futott, és mindkét
oldalon a hálószobák jól ismert faajtói néztek rám. A falon
ugyanazok a vas gyertyatartók lógtak, a folyosón bizonyos
távolságban egymástól ugyanazok a rusztikusán faragott
olaszos székek álltak. Egy pillanatig olyan tisztán Adair
otthonának láttam a helyet, hogy arra gondoltam, talán nem
működött az elixír, és csak kisétáltam a szobámból, mint a
holdkórosok. Ám amikor jobban szemügyre vettem a
környezetemet, észrevettem, hogy az előcsarnok hosszabb,
mint az Adair otthonában lévő; sőt mintha mindkét
irányban teleszkópszerűen meghosszabbítható volna, mint
a vidámparki trükkös termek. Bármelyik vége felé léptem,
mintha még messzebbre nyújtózkodott volna.
 Az előcsarnokban olyan csönd volt, mint egy
könyvtárban. Az egyik ajtóhoz sétáltam, és mielőtt
megpróbáltam volna benyitni, közel hajolva füleltem,
hallok-e bentről hangot. Semmi nesz nem szűrődött ki.
Vajon különös oka volt annak, hogy pont ezt az ajtót
választottam, nem pedig a mellette lévőt, vagy egy
távolabbit? Egy pillanatnyi mérlegelés után arra a
megállapításra jutottam, hogy valami miatt pont erre a
helyre kerültem az erődben, mégpedig azért, hogy bemenjek
az előttem lévő ajtón. Megmarkoltam a hideg, fém
kilincsgombot, elfordítottam, és beléptem.
Nyilvánvaló volt, hogy más dimenzióba jutottam. Adair
erődjében nem létezett ez a szoba. Nagy szálloda
előcsarnokának tűnt: nádból készült, világoszöld
selyempárnával bélelt székek csoportjai álltak benne,
közöttük jókora cserepekbe ültetett pálmák. Magas,
rendkívül tágas helyiség volt. A nagy ablakokon lévő
spaletták megszűrték az éles napfényt, és árnyéksávokat
vetettek a padlóra. A mennyezeten hatalmas ventilátorok
forogtak, keverték a forró, párás levegőt. A teremben régi
divat szerint öltözött emberek jöttek-mentek. A hőség
ellenére a hölgyek hosszú, bő szoknyájú, bő ujjú ruhát
viseltek, a hajkoronájukra pedig magas kalapot ültettek; a
férfiakon vékony derekú zsakett és hosszúnadrág volt. A
többségében nyugati emberek között arabok is akadtak,
mindannyian egyenruhaszerű, makulátlan, hófehér
tunikában. A szálloda kétségtelenül nyugati utazóknak
kínált szolgáltatást, és a jelenlévők, a környezet, no meg
persze a hőség alapján ítélve valahol Észak-Afrikában vagy a
Közel-Keleten lehetett. Ide-oda téblábolva próbáltam
eligazodni, és közben rájöttem, hogy ismerem a helyet.
Jártam már itt.
 Mialatt a szálloda vendégein ámulva sétálgattam, valami
derengeni kezdett. Abban a fezi szállodában voltam,
amelyben csaknem kétszáz évvel azelőtt Jonathan
elhagyott. Az emléktől fájdalom hasított belém, de azzal
nyugtattam magamat, hogy csak egy régi sérelem
utóhatásának a nyomait érzem, ami nem jelenti azt, hogy
még mindig bántana Jonathan kegyetlensége. El sem
tudtam képzelni, miért kerültem ebbe az időbe és erre a
helyre. Nem azt a végzetes napot akartam újból átélni,
amikor arra ébredtem, hogy Jonathan faképnél hagyott.
Ezerszer éreztem már annak az árulásnak a fájdalmát. Talán
ez történik az alvilágban; talán kénytelen leszek újból
keresztülmenni életem legrosszabb pillanatain.
Megrémített a gondolat; igyekeztem nyugodt maradni.
Semmi baj, meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok
bátorítottam magamat, hogy csillapítsam az idegességemet.
Járkálás közben észrevettem, hogy a körülöttem lévők
nem látnak engem. Nem is hallottak, és más módon sem
észlelték a jelenlétemet. Szellem voltam számukra:
megfigyelhetem őket, ők viszont nem tudtak rólam.
Épp meg akartam fordulni, hogy megkeressem a
kijáratot, amikor egy magas támlájú karosszékben
megpillantottam egy férfit. Kifogástalan szabású, könnyű,
galambszürke gyapjúöltözéket és frakkot viselt, amelyhez
halvány rózsaszín és szürke selyemsálat kötött szélesen a
nyakába. Szőke, göndör haját pomádéval igazította formára,
és grafitszürke cilindert csapott hetykén a tetejébe.
Kesztyűs kezét ezüstfogójú, míves sétapálcán nyugtatta, és
derűs arccal, a sötét lencséjű szemüvege kerete fölött
kandikálva nézett rám.
– Kíváncsi voltam, mikor bukkansz föl, Lanny. Kerek öt
perce várok rád. Késtél.
 Régi barátom, Savva volt az.


Leültem a vele szemben álló székre, ahogy egy korábbi
életemben, amikor ugyanebben az előcsarnokban fölfigyelt
rám, és talpra állított a kétségbeesés széléről, miután
Jonathan elhagyott. Akkor találkoztam vele először, és ez
alkalommal jöttem rá, hogy Adair társaságának több tagja él
a Földön annál, mint amennyit addig feltételeztem. A
megismerkedésünket követően évekig együtt utazgattunk,
leginkább Észak-Afrikában és a Selyemúton, igyekeztünk
észrevétlenek maradni, és összekaparni a
megélhetésrevalót. Bizonytalanságban éltünk, elsősorban
azért, mert mutatós és elragadó megjelenésünk mellett
egyikünk sem rendelkezett semmi hasznos ismerettel. A
női mivoltom nem sokat ért akkoriban, Savva pedig
rendkívül megbízhatatlan alkoholista, ópiumfüggő és
homoszexuális volt. Vagyis a társadalom szemében gyanús
párost alkottunk, de senkire nézve sem jelentettünk
fenyegetést. Amíg nem figyeltek föl ránk, addig sikerült
valahogy lavírozgatnunk.
A velem szemközti karosszékben ülő férfi csöppet sem
hasonlított arra a kábítószer-használat és alkoholizmus
pusztította Savvára, akit négy éve láttam utoljára.
Akkoriban világossá vált, hogy amit a természete
jellegzetességének hittem – a közömbösség, a szeszélyesség
és a tizenkilencedik század mércéjével mért illetlenség –, az
valójában súlyos személyiség– torzulás, mániás depresszió
vagy valami ezekhez hasonló volt, amelyet egyre
keményebbé váló droghasználattal igyekezett elviselhetővé
tenni. A szemközt ülő férfi a régi, elbűvölő, démoni és
megkapóan gyönyörű Savva volt. Pajkos rosszalkodásra
hajlamos fiúhoz hasonlított, aki a szeme csintalan
villantásával éri el, hogy mellészegődjünk.
– Azt hittem, nem látlak többet! – kiáltott fel pontosan
akkor, amikor megkérdeztem:
– Hát te mit keresel itt?
Elnevettük magunkat.
– Meghaltál? – kérdezte Savva tapintatosan.
– Nem. Hát te? – kérdeztem vissza, holott tudtam a
választ.
Savva bólintott.
– Igen, már... egy kis ideje. Az ember elveszíti itt az
időérzékét, egymásba folynak a napok, ha vannak
egyáltalán. – Aranyórát vett elő a mellényzsebéből, és
hanyagul meglóbálta a rövid láncán. – Semmi haszna nincs
itt. Állandóan ugyanazt mutatja, akár világos, akar sötét
van. Kár is megnézni. Fölösleges.
– Ha meghaltál, akkor az csakis... – Összeraktam a
darabokat, és elhallgattam, képtelen voltam befejezni a
mondatot.
– Igen, Adair volt. Megkeresett, és elengedett – mondta
Savva csöndesen. – Elmondta, hogy te küldted. Ne ess
kétségbe; tudom, hogy jót akartál. Fényes találkozás volt,
majd mesélek róla, csak nem most rögtön. Sokkal jobban
érdekelnek a te híreid. Hogy a csudába kerültél ide, ha nem
haltál meg? Várj! Még ne válaszolj! Előbb mutatok valamit.
Gyere velem! Sétálunk egyet.
Bámulatos dolog történt. Amint beléptünk egy ajtón,
elénk tárult Fez egésze, az 1830-beli Fez, mégpedig sokkal
részletesebben, mint ahogy az emlékeim alapján
fölidézhettem volna. Pont úgy nézett ki, mint annak idején,
mintha semmit sem változott, fejlődött volna, mintha valaki
szándékosan mindörökre meg akarta volna őrizni olyannak,
amilyen akkor volt, hogy azonnal föllapozható és előhívható
legyen, talán pont a mostanihoz nagyon hasonló célból –
azon töprengtem, vajon a történelem egészét így kezelik-e,
és mi lehet az oka.
Kiléptünk a szálloda előtti főútra. Nyugati turistákat
városnézésre szállító hintók zörögtek el mellettünk, de a
közlekedők többsége gyalogos vagy szamár vontatta taligán
utazó marokkói volt. Mindent por lepett, térdmagasságban
folytonosan szálldosott a jövés-menés által fölkavart finom,
fehér porfelhő. Savva belém karolt, és a fejünkre tűző
kegyetlen marokkói napsütésben elindultunk. Savva
peckesen rakosgatta a sétapálcáját, amelynek fényes fáján
meg-megcsillant a napfény.
– Hogyan lehetséges mindez? Hogyan kerülhettünk
vissza csaknem kétszáz évet az időben? – kérdeztem, és
körbemutattam. – Ez képtelenség! Nem lehetünk
Marokkóban. Ez csakis a menny vagy a pokol lehet. Melyik,
Savva?
Elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Én mindig azt feltételeztem, hogy a mennyországban
vagyok, hiszen a pokol nem lehet ilyen hely.
– És azóta itt vagy, amióta... izé... elhunytál?
– Itt, Marokkóban? Te jó ég, dehogy! – Fölnevetett. – Ha
mindössze egyetlen helyen kellett volna tartózkodnom a
másvilágon, aligha választottam volna ezt a barátságtalan
szállodát. Szerintem miattad kerültem ide, azért, hogy
találkozzam veled.
– Ez így működik? A hozzád közel állók halálakor mindig
meghívnak egy adott időbe vagy helyre?
Savva a fejét csóválta, amitől megcsillant a szemüvegén a
ragyogó napfény.
– Nem hiszem, hogy erről van szó. Amikor Adair megölt,
először egy gyönyörű kastélyba érkeztem, egy amolyan
fehér palotaszerű dologba, amely hatalmas zöld pázsit
közepén áll, sövényből kialakított labirintussal és a távolban
legelésző birkákkal. Azt hittem, az angol vidéken vagyok, és
a mennyország vidéki angol uradalom, amely bővelkedik
pompás férfiakban. Az volt a legjobb, hogy mindannyian
homokosok voltak, akik pedig nem, azok
ellenállhatatlannak találtak, mert csak rájuk kellett
mosolyognom, és már rohantunk is az egyik emeleti
hálószobába. – Savva arcára mosolyt csalt azoknak a halál
utáni első boldog napoknak a fölidézése.
– Komolyan? És csak férfiak voltak ott? Nők nem? –
kérdeztem, mert arra gondoltam, talán csak megfeledkezett
róluk.
– Lehet, hogy az a homokosok mennyországa. Lehet,
hogy a heteróknak és a leszbikusoknak más mennyországuk
van – válaszolta a tőle megszokott fanyar humorral. – Vagy
talán kifejezetten rám szabták, nem tudom. Csak arról
számolhatok be, amit tapasztaltam. Képzelheted, hogy
eltartott egy darabig, mire eléggé ráuntam a folytonos
kefélésre, szünetet tartottam, és föltérképeztem a kastély
többi részét. Akkor kezdtem összefutni ismerősökkel,
előttem elhunytakkal, és ekkor jött ez – mondta, és
körbemutatott –, hirtelen visszavittek abba az időbe és arra
a helyre, amikor és ahol ismertük egymást. Nem tudom,
miért történik mindez, hacsak nem azért, hogy
megkönnyítse a másikra való emlékezést vagy a kapcsolat
újbóli felvételét, de lehet, hogy mindössze valami kozmikus
oka van. Ó, Lanny, ismersz: sosem elmélkedem ilyesmiken,
csak elfogadom a dolgokat olyanoknak, amilyenek.
Igen, Savva jóban-rosszban ilyen volt. Nem kérdőjelezte
meg a helyzetét, ebből következően nem jelentett sok
segítséget a másvilágon történő események mögöttes
okainak megértéséhez. Rengeteg dolgot akartam tőle
megkérdezni, de nem hagyhattam magam eltéríteni az
eredeti szándékomtól. Meg kellett találnom Jonathant, és
vissza kellett térnem Adairhez. Szinte pórázként rángatott a
türelmetlensége.
– Nem véletlenül vagyok itt, Savva – tértem közvetlenül
a tárgyra. – Küldetést teljesítek. Meg kell találnom valakit,
és talán segíthetnél benne.
– A tőlem telhető legjobb leírást adtam neki a szóban
forgó helyzetről, és részletesen beszámoltam a
rémálmaimról.
Jonathan neve hallatán felhorkantással jelezte enyhe
utálkozását. Nem is neheztelhettem rá emiatt azok után,
hogy oly sok estén át dédelgetett, gondozott, amikor
záporozott a könnyem. Savva meggyőződése szerint az
összes bajom a Jonathannel való kapcsolatomban
gyökerezett. El akartam kerülni az újabb társalgást a vak
rajongásomról a férfi iránt, aki nem viszonozta a
szeretetemet, ezért sietve közöltem; ezúttal nem
szerelemről, hanem kötelességről van szó.
– Mi a helyzet az alvilág királynőjével? – bátorkodtam
megkérdezni.
– Hallottál róla?
Savva úgy torpant meg, mint aki kis híján rálépett egy
kígyóra.
– O, igen, sőt találkoztam is vele. Tudod, ez nem
mindenkivel történik meg. Ne úgy képzeld el, mint Szent
Pétert, aki levizsgáztat, mielőtt átenged a gyöngykapun –
magyarázta erőltetett nevetés kíséretében. Ismét megindult
velem, a lépéseihez igazítva bökdöste előre a sétapálcáját. –
Itt voltam már egy ideje, amikor hallottam róla. Amint
mondtam, itt nem lehet megbecsülni az idő múlását, de
egyik este összejövetelen vettem részt a kastélyban. Apró
sorton kívül mást nem viselő bártáncosok lejtettek, egy
tükörgömbről mindenfelé szóródtak a fénysugarak, izgatott
zsongás hallatszott, amely dühös méhek rajzását idézte.
Ennél a pontnál Savva egészen föllelkesült, magával
ragadta a mesélés, és meggyorsította a lépteit, még
gyorsabban vezetett az utcán.
– Az egyik barátom kézen fogott, azt mondta, mennünk
kell, jön a királynő. A terem hátuljában lévő kijárathoz
húzott, holott mindenki az ellenkező irányba indult, és
mielőtt az ajtóhoz értünk, valaki ezt kiáltotta: Utat! Utat a
királynőnek!
– Ekkor kettévált a tömeg, és a parketten megláttam
őket, a démonokat.
– Savva igyekezett elfojtani a borzongását. – Ekkor
láttam őket először, de nem utoljára. Undorító
teremtmények, félig emberek, félig szörnyek.
Testet öltött sátánok voltak. Ketten közülük lovak
módjára prüszköltek, és úgy pásztázták a tömeget a
tekintetükkel, mintha keresnének valakit. Azután közéjük
lépett a táncparkettre az a nő.
– Azonnal láttam, hogy nem emberi lény; magas, vékony
és kísérteties jelenség volt. A nyakától a cipőjéig érő fekete
köpenyt viselt, úgy nézett ki a sötétben, mintha az üres
térben lebegne a feje. Lángvörös haja Medúza kígyóira
emlékeztetve táncolt a feje körül, mintha élne. A
királynőnek ragadozóarca volt, kiugró pofacsontja,
vérszomjas tekintete. Haragos, ravasz. Ő is a tömeget
kémlelte. Elragadtatott arckifejezése elárulta, hogy
vadászaton van, prédát keres.
– Végül megtalálta, amit keresett: egy szőke, göndör
hajú, kék szemű, jóképű fiút, aki igazából alig különbözött
tőlem. Néha azon töprengtem, vajon nem engem keresett-e
aznap este, bár el sem tudom képzelni, miért tette volna.
Tapsolt az őrző démonainak, azok megragadták a fiút,
összekapaszkodtak, és magukkal vonszolták.
– Mit csinált vele? – kérdeztem rémülten.
– Nem tudom. Senki sem tudja, mit tesz a
szerencsétlenekkel, de azt beszélik, eltünteti őket. A
barátom azt mondta, soha többet nem látják azokat, akiket
kiválaszt.
A királynő jóképű férfiak iránti vonzalma magyarázatot
adhatott rá, miért tartja magánál Jonathant.
– És mi a helyzet a démonokkal? Szabadon kószálnak? –
érdeklődtem.
– Nem. Csak a királynő társaságában lehet őket látni.
Szerintem a testőrei vagy ilyesmik lehetnek. A királyi
őrsége. Végtére is ő a királynő. – Savva elgondolkodva
hajtotta le a fejét, és a karomra tette a kezét. – Biztos, hogy
ezt akarod csinálni? Szembeszállsz a királynővel és az őrző
démonaival? Ó, de mit is beszélek! Hiszen Jonathanről van
szó. Nincs az az erő, amely megállíthatna.


Kora délután volt (legalábbis látszólag), mire
visszaértünk a szálloda bejáratához, már lemenőben volt a
nap. Megszorítottam Savva két kezét.
Finom csontú, selymes keze volt, az egyiken észrevettem
a régi gyűrűit: egy arany pecsétgyűrűt és egy nagy,
négyszögletes smaragdgyűrűt, amelyet később, a kettesben
töltött időnk alatt áruba bocsátott a szabadulásunkért egy
algériai kikötőből.
– Örülök, hogy találkoztunk, Savva! És köszönöm a
tájékoztatást Jobb, ha most megyek.
Szorosan magához ölelt.
 – Ne menj még, Lanny! Ki tudja, mikor láthatjuk
egymást újból, ha valaha egyáltalán sor kerülhet rá? –
Bepárásodott a szeme. – Adj még nekem egy órát, biztosan
megteheted! Igyunk egy teát! Mesés uzsonnát adnak itt,
nekem elhiheted – magyarázta, és az erőtlen
tiltakozásommal mit sem törődve intett a szálloda egyik
alkalmazottjának.
Málnalekvárral és tojásos citromkrémmel rétegzett,
cukorral hintett vajas keksszel megrakott tányérok. Tejfölös
lángosok. Apró pálcikákra vágott hámozott vízitormás-
uborkás szendvicsek. Egy csésze pazar ceyloni tea nekem,
jobb, mint amilyet emlékeim szerint bármikor is ittam az
igazi életemben, Savvának pedig magas pohárban
gyöngyöző gin-tonik (Savva soha nem teát értett tea alatt).
Ezt a lakomát hozták ki nekünk egy három lábon álló
falappal asztallá alakított jókora réztálcán, amelyet kettőnk
széke közé tettek. Tisztában voltam vele, hogy 1830-ban
semmi ilyesmi, az angol teázáshoz hasonló szolgáltatást
nem nyújtott a szálloda, de Savva példáját követve
elhatároztam, hogy amíg az alvilágban vagyok, addig
föladom a hitetlenségem, és hagyom a dolgokat
megtörténni.
Falatozás közben megkérdeztem Savvát, hogyan érte a
vég, kíváncsi voltam rá, miként engedte őt el, jóságosán
bánt-e vele Adair. Addigra Savva rosszabb állapotban volt,
mint az utolsó találkozásunk idején, és az óvárosi lakásából
Casablanca egyik lepusztult külvárosának bérházába
költözött. Savva bevallotta, hogy ezt követően már csak az
maradt neki, hogy más kábszeresekkel együtt beköltözik
egy üresen álló, lebontásra váró épületbe. Adair minden
bizonnyal megdöbbent, amikor látta, mi lett a valaha ismert
bájos fiúból, a bonvivánból, aki a gyönyörű Szentpétervár
arisztokráciájának kebelén nevelkedett.
Savva szerint Adair egyik nap csak úgy hirtelen
fölbukkant a lakásán. Nem kellett betörnie, mivel nyitva
volt az ajtó; drogos kábulatban Savva legtöbbször
megfeledkezett róla, hogy bezárja. Adair mocskos, rendetlen
lakásban talált rá, ahol zokni és cipő kivételével ruhástul,
kifejezéstelen arccal, álomtalanul aludt az ágyban. Az
éjjeliszekrényen még égett a gyertyacsonk, és ott volt az
agyonhasznált, kopott felszerelése – a fecskendő, a kanál és
a cipőfűző.
– Te vagy az, Adair, tényleg te vagy az? Annyi év után
fölkerestél? – motyogta a félig csukott szemhéja alól
hitetlenkedve pislogó Savva a látogatójának. Azt hitte, csak
az ágya mellé képzeli Adairt, a férfit, aki hosszú ideje nem
érdeklődik iránta.
Adair azonban rémülten, szótlanul, kitartóan nézte.
– Ordított róla a sajnálat. És ez nyugtalanító volt –
ismerte be Savva. – Tudod, soha nem hittem, hogy
megtörténhet. Számára haszontalan érzés volt a
sajnálkozás. Valószínűleg alig ismerhetett rám: hosszú
hetek – sőt hónapok! – óta kábult voltam, sárgaságban
szenvedtem, és egy falásnyit sem ettem. – Elképzeltem a
fénytelen kék szemét, a kukoricacsuhéhoz hasonlóan
kiszáradt, élettelen bőrét, a vékony haját. – Adair nem hitte
el, hogy ilyen mélyre süllyedtem. Azt gondolta, bármit tesz
is, soha nem változunk. Szerintem mélyen megrendítette,
hogy sikerült elrontanom a művét.
Adair elmagyarázta Savvának, hogy az én kívánságomra
kereste föl.
– Nem a halálodat kívántam – tiltakoztam a
leleplezéstől elpirulva, de Savva egy intéssel félresöpörte az
aggodalmamat.
 – Értem, miért tetted, Lanny, és hálás vagyok érte. Nem
akartam örökké élni. Nem arra születtünk, nem arra valók
vagyunk: némelyikünk kevésbé, mint mások. Tudom, hogy
gyönge ember vagyok. Elviselhetetlen lett számomra az élet,
és te tisztában voltál vele. Boldoggá tett, hogy Adair eljött.
De különösmód még akkor sem akart véget vetni az
életemnek, amikor látta, mi lett belőlem. Arról beszélt, hogy
segít, hogy talpra állít; el tudod ezt képzelni Adairről? Még
bocsánatot is kért azért, hogy szenvedést okozott nekem,
ami hangos nevetésre fakasztott. Nem hittem a fülemnek.
Adair mentegetőzik! El tudod képzelni?
Savvát hallva megvigasztalódtam. Örültem, hogy
nemcsak az bizonyítja Adair megváltozását, amit én
tapasztaltam a szigeten. Kiderült, hogy rajtam kívül más
iránt is részvéttel tudott lenni, és ez azt igazolta, hogy nem
csak a maga érdekeit nézi. Kész volt megváltozni, hogy
boldoggá tegyen. Parányit oldódott az elzárkózásom attól,
hogy teljesen beleszeressek Adairbe.
– És végül megtettem – folytatta Savva komoly hangon,
amitől magamhoz térített az ábrándozásból. – Beolvastam
neki. Soha nem értettem, miért választottál engem,
mondtam neki. Sem azt, hogy miért hagytál életben, amikor
nyilvánvalóan nem volt már rám szükséged. Nem kellett
volna gyávának lennem azon a napon, amikor elhagytam a
házadat. Meg kellett volna kérjelek rá, hogy ölj meg
ahelyett, hogy elküldesz. Azóta próbálom megölni magamat.
Szóval igen, azt akarom, hogy tedd meg, amit Lanny kért,
mondtam. Azt akarom, hogy ölj meg, mondtam. És
megtette. – Savva gyerekesen, kárörvendőn, nagyot húzott a
gin-tonikból.
– Hogyan... Hogyan tette? – kérdeztem. Alig tudtam
kiejteni a szavakat, de a hátborzongató kíváncsiságom
legyőzte a zavaromat. Végzett valami szertartást? Nem
lehetett olyan kendőzetlen, mint a halandó élet bevégzése,
igaz?
Savva nyugodt maradt.
– Egész közel hajolt hozzám. Azután a torkomra tette a
kezét, azt az erős, ügyes kezét, és eltörte a nyakamat.
Egyetlen másodpercig tartott. – Csettintett az ujjával, én
pedig fölugrottam a hangtól. – Gyöngéd volt, mint a bárány,
ügyelt rá, nehogy a legcsekélyebb fájdalmat okozza nekem.
Majdnem olyan volt, mint kezdetben, amikor először
megmentett, és halhatatlanná tett: udvarias. Tudod, amikor
szeretett. Fura, de Adair egy kicsit mindig olyan volt nekem,
mintha az apám volna. Ez biztosan borzalmasan torznak
hangzik, de érted, mire gondolok. Az a hozzáértő idősebb
férfi volt számomra, aki a gondomat akarta viselni. Azt
hiszem, ő is ilyennek látta magát, és ezért zavarta, hogy
elveszetten, magamat nem kívántnak érezve bolyongok.
Mintha hirtelen rájött volna, hogy cserben hagyott.
– Mindössze erről lett volna szó? – kérdeztem halkan.
Savva önrombolásának és boldogtalanságának az lett volna
az oka, hogy már nem kellett Adairnek? Azért kószált
boldogtalanul a világban, mert Adair kidobta az életéből, és
arra kényszerítette, hogy nélküle éljen tovább?
Savva huncutul elnevette magát, és az asztalra dobta a
szalvétáját.
– Ó, kedvesem, nem kell olyan érzelgősnek lenned!
Mindez nem teljesen Adair hibája, hiába szeretnénk minden
bajunkért őt okolni. Nekem is megvolt a magam csomagja:
egy nagy, erős férfit kerestem, hogy védettségben és
biztonságban tudjam magamat. – Erősebb visszhangra
találtak bennem a szavai, mint amennyit be akartam
ismerni.
 A következő fél órában teasüteményt rágcsáltunk, és a
mindkettőnket ámulatba ejtő férfit elemezgettük.
– Ez mindig kölcsönös vonzódás kérdése – jelentette ki
Savva határozottan; nyilvánvalóan sokat gondolkodott
mindezen. – A vonzalom, tudod, nagyon különös dolog.
Ritka, hogy az van mögötte, amit gondolunk róla; a
tudatalatti működteti. Mi valamennyien vonzódtunk hozzá,
ő pedig hozzánk. Volt benne valami, amit mindannyian a
magunk módján kerestünk. Bevallom, én apát akartam, ő
pedig talán olyasvalakit keresett, aki fiaként csodálná. Tilde
az erejét bámulta, mert arra volt szüksége. – Reméltem,
hogy eltekint az én lelki mozgatórugóim elemzésétől. Nem
akartam, hogy a szívembe nézzen, és kikotorja belőle a
gyöngeségemet, amely Adairhez vonzott. Szívesebben
gondoltam, hogy nem gyöngeség volt az oka. Hinni akartam
benne, hogy ismerem Adairt, és ámulva esem vele
szerelembe; és nem akartam bevallani Savvának, hogy
beleszerettem a férfiba, akitől egykor féltem, és akit
gyűlöltem.
– Igen, Adairnek szüksége volt ránk, hogy végezhesse a
piszkos ügyeit, de azért is kellettünk neki, hogy csodáljuk.
Szerette, ha fölnéznek rá, ahogy a király szereti, hogy
hízelgő udvaroncok és talpnyalók veszik körül – folytatta
Savva olyan megvetéssel, hogy fészkelődni kezdtem. Milyen
helyet foglaltam én el ebben a nem túl hízelgő képtárban?
Savva fölállt, és távozáshoz készülődve lehajolt, hogy arcon
csókoljon.
– Légy nagyon óvatos, Lanny! Bárcsak lebeszélhetnélek
erről az őrült küldetésedről! Ne akarj összeakaszkodni a
királynővel! – Kesztyűt húzott, igazi úriember benyomását
keltette. – Mindenesetre remélem, hogy találkozunk még,
bár nem tudom, abban az esetben megismersz-e egyáltalán.
Úgy érzem, mostanában mennek végbe bennem a
legkülönlegesebb változások.
– Miféle változások? – kérdeztem, mert hirtelen rám
tört a nyugtalanság attól, hogy Savva elmegy, és egyedül kell
eligazodnom az alvilágban.
Savva elfintorodott, és elvörösödött.
– Nem tudom, elmondjam-e neked, mert némileg kínos,
de azt hiszem, farkam kezd nőni. Mintha kis dudor volna a
gerincem végén. Halvány fogalmam sincs róla, mit jelent
mindez.
Búcsúzásképpen még egyszer megcsókoltuk egymást,
majd megvártam, míg eltűnik a tömegben, és csak akkor
roskadtam vissza a székbe. Farka nő! Kétségtelen volt, mit
jelent: démonná kezd válni. Ha erről volt szó, akkor az azt
jelentette, hogy a démonok, amelyeket Savva látott a
királynő társaságában, és amelyeket én láttam az
álmaimban, ugyancsak Adair társaságához tartoztak. Ezek a
kísérők ártalmas lények voltak az életükben, és úgy tűnik, a
túlvilágon még annál is rosszabb szerepet töltenek be.
Borzalommal töltött el a gondolat, hogy a másvilágon ilyen
megbízás vár ránk.
Csak akkor jöttem rá, hogy nem tudom, hová menjek,
amikor induláshoz készülve fölálltam. Kételkedtem benne,
hogy 1830-ban kellene maradnom, ugyanakkor nem
sejtettem, hogyan távozzak. Megpróbáltam visszafelé
követni a lépéseimet, lassan végigmentem az előcsarnokon.
Végül ahhoz az ajtóhoz értem, amelyen meggyőződésem
szerint eredetileg bejöttem. Megragadtam a kilincsgombot,
amely rosszat sejtetve remegett a kezemben, és tudtam,
hogy a jó ajtónál vagyok. Kinyitottam, és átléptem a
küszöböt.



Tíz


Adair széket húzott az ágy mellé, amelyen Lanny feküdt.
A nő békés, de rezzenéstelen arca láttán nyugtalanul
felnyögött. Önkéntelenül is fölzaklatta a kép: a
mozdulatlanság a rózsás arc és az üde bőr ellenére is
félreérthetetlenül jelezte, hogy halottat néz. És bár
nyugtalanító volt ilyen állapotban látni Lanore-t, Adair még
nyugtalanítóbbnak találta a gondolatot, hogy magára hagyja
a nőt. Úgy ült az ágya mellett, mint a kórházi szobában a
feszülten, reménykedve várakozó házastárs. Végtelen
órákon át kémlelte az arcát, arra várt, hogy a visszafordulás
első jeleként rebbenni lássa a szemhéját. Amikor már
elviselhetetlenné fokozódott az aggodalma, emlékeztette
magát rá, hogy mindig föl tudta éleszteni Lanore-t.
Elméletileg képes volt rá. Igaz, Lanny dühös volna, ha
túlságosan hamar visszahozná, de ha kiderülne, hogy az ő
érdekében tette, az csillapítaná a haragját. Ugyanakkor a
szavát adta, és csak remélhette, hogy Lanore is megtartja az
ígéretét, ezért továbbra is türelmesen várakozott.
Az alvilágba juttatás módját, a létbolygók közötti
utaztatás tudományát illetően azonban kétségek gyötörték.
Az volt az érzése, hogy olyan autóba ültette a nőt, amelyet
különféle alkatrészekből tákolt össze anélkül, hogy
pontosan ismerné a működését. Előfordulhat, hogy Lanny
árokban végzi az út túloldalán, ahonnan nem tud segítséget
kérni... Csakhogy nála van a fiola. A tény, hogy itt vetődött
partra, némi reményt adott Adairnek, mintha a kis tárgy
saját maga rendelkezne valami különleges, mágikus erővel
bíró bumeránghatással.
 Teltek-múltak a napok, Adair a gazdája visszatértét leső,
aggódó kutyaként várakozott Lanore hálószobájában.
Megrémült, amikor rájött, hogy amit végtelen hosszú
időnek érzett, az mindössze pár nap volt.
A saját Csipkerózsikájának látta a ruhástul alvó Lannyt,
akinek szőke, göndör fürtjei sodrott szalagokként terültek
szét a párnán, és rózsaszín, nedvesen csillogó ajka kissé
kinyílt. Adair figyelte, hogyan emelkedik és süllyed a
fedetlen szegycsontja. A nő ruhájának nyakkivágása épp
csak a melle domborulatának szélét engedte látni, ami arra
csábította Adairt, hogy megérintse, hogy kitapintsa a csipkét
és az alatta lévő puha húst. Lanny fájdalmasan
kiszolgáltatott volt. Bárcsak szerelmeskedtek volna, mielőtt
távozott, gondolta Adair, akkor jobban bírná a várakozást.
Mardosta magát, amiért a fogadtatás kiszámíthatatlansága
miatt nem kezdeményezett. Emiatt most még nehezebb volt
mellette ülnie, mert nem tudta elképzelni, milyen lett volna
az együttlétük. Az is megfordult a fejében, hogy levetkőzik,
és a nő mellé fekszik. Ha magához ölelhetné Lanny testét,
azzal felerészben csillapíthatná az iránta érzett olthatatlan
vágyát.
Adair ezekbe a kissé szemérmetlen gondolatokba merült,
amikor észrevette Terryt, aki a lecsapni készülő kígyó
módjára egyszer csak mellette termett a semmiből.
– Nincs változás? Még mindig alszik? – kérdezte, mintha
aggódna, Adair azonban rögtön tudta, hogy csak tetteti.
Adair azt mondta Robinnak és Terrynek, hogy Lanny
megbetegedett, és alvással kúrálja magát. – Neked is le
kellene feküdnöd. Nem változtat a helyzeten, ha itt lesed,
mint...
– Valakinek itt kell lennie, amikor fölébred.
– Nyitva hagyhatjuk az ajtót. Akkor halljuk, ha bármi
történik. – Robin a másik oldalról állt Adair mellé, és
meglehetős elszántsággal masszírozta a vállát.
– Menjetek aludni! Később talán utánatok megyek –
hazudta Adair. Eszébe sem jutott, hogy aznap éjjel a
hálószobájukba lépjen, és valószínűleg máskor sem áll majd
szándékában. Nem akarta, hogy a sarkában lebzseljenek, és
arra várjanak, hogy akár a Lannyre vetett egyetlen epekedő
pillantáson is rajtakapják.
Terry végigfuttatta a kezét Adair vállán, majd a
mellkasán.
– Gyere, feküdj le! – erősködött. – Napok óta jóformán
el sem hagyod a szobát. Ez egyre különösebb.
Robin is ütötte a vasat, Adair karjába csimpaszkodott.
– Kívánlak. Fölizgultam – közölte panaszos hangon,
mint a vizet kunyeráló kisgyerek.
Adairt valósággal undorította a lehetőség, hogy
lefeküdjön a két nővel. Lanore-on kívül senkit sem kívánt.
Hogy is mehetne ki és hancúrozhatna ezzel a kettővel,
miközben a szerelme alámerült az alvilágba, és szüksége
lehet a segítségére? Érezte, hogy fölbugyog benne és kitörni
készül a bosszúság.
– Ma este nem. Ne várjatok rám! – közölte a nőkkel.
– Kérlek, Adair.
– Elég! Hagyjatok magamra! – harsogta. Türelmetlenség
vibrált a levegőben. A nők kifutottak, Adair becsukta az
ajtót, majd pillanatnyi mérlegelés után a támlájánál fogva a
kilincs alá illesztett székkel el is reteszelte. Lanny mellé
feküdt, oldalvást fordult felé, az alul lévő karján pihentette
a fejét, a fölül lévőt pedig a nő hasára fektette. Egymás
mellett volt a fejük, közelről tanulmányozhatta Lanny
vonásait, az orcáját legyező szempilláját, az ajka peremét.
Soha semmit nem kívánt még annyira, mint most azt, hogy
kinyíljon a nő szeme.
Ébredj föl gondolta. Légy itt velem! Szerette volna a
karjába venni és magához húzni Lanore testét, a
mellkasához szorítani, mint valami nagy, ernyedt játék
babát. Annyira elkeserítette az élettelennek tűnő test
látványa, hogy csak a megérintése oszlatta el a nő
végérvényes elveszítésétől való félelmét. Szorosan
hozzábújt a keskeny ágyon, a hajába fúrta az arcát, és
hallgatta, hogyan zörgeti a szél az ablaküveget, és hogyan
csap le a tetőre dúlva-fúlva, mint a kikosarazott nő.
Miközben lassanként az alvás és ébrenlét mezsgyéjére
sodródott, abban bízott, hogy egészen közel kerülhet
Lannyhez.



Velence, 1262

Adair a hátsó lépcső aljában guggolt a dózse palotájában.
Tizenöt éves vékony, kétbalkezes fiú volt, nemesember
szépségével bíró madárijesztő. Az árnyékba bújva fülelte,
hallja-e a közte és a sikátorra nyíló ajtó között esetleg
posztoló őr lépteit. Csend volt. A palotában nyugalom
honolt.
A fiú egy hónapja élt Reniero Zénónak, Velence
dózséjának a fedele alatt. A dózse Adair apjának, az olasz
hercegével azonos méltóságú magyar főúrnak a kedvéért
fogadta magához. A nemesi családok különös szokása volt,
hogy szinte zálogok gyanánt küldözgették ide-oda egymás
között a családtagjaikat. A pólyát alig elhagyó lánykákat
eljegyezték, és idegen családra bízták, amelyben a
jövendőbelije testvéreként nevelkedett. A fiúkat a
jóhiszeműség jeleként, annak zálogaként, hogy nem
támadnak a másikra, erős vetélytárs kastélyába küldték
szolgának.
Adair esetében nem eljegyzésről vagy ellenségeskedésről
volt szó; puszta szívesség volt, semmi más. Az apja
kénytelen volt elküldeni otthonról a legkisebb fiát azért,
hogy megóvja a magyar udvar pletykáitól, miután porosz
tanárát, az őrült Henriket eretnekség vádjával őrizetbe
vették. A főúr fia nemhogy uralkodni nem akart, de
mindennek tetejébe a tudomány iránt érdeklődött.
Születésétől kezdve minden fölkeltette a kíváncsiságát.
Állandóan kérdezősködött, szenvedélyesen szétszedett
dolgokat, hogy lássa, miként rakták össze őket, többek
között halott állatokat, élő csúszómászókat, méhből
kimetszett malac– és báránymagzatokat. Az udvari papságot
bőszítették a kísérletezései, attól tartottak, hogy az Úrral
szembeni tiszteletlenség megnyilvánulásai.
Velencébe való érkezése után Adair új alkímiatanárra
tett szert. Hivatalosan orvoslást tanult Scolari professzortól,
a dózse orvosától, aki az orvoslás és az élettan témájában
tartott szakavatott előadásaival szerzett hírnevet magának.
Adairt azonban fölvillanyozta az értesülés, hogy az udvart
gyakran fölkereső püspökök egyike, Rossi rajong az
alkímiáért, és elintézte, hogy elhívja őt a
magánlaboratóriumába. Igazából nem volt meglepő, hogy
Rossit, az egyházi személyt érdekli az alkímia, amely
akkoriban divatos tudomány volt, és amelyet szinte
mindenki gyakorolt– vagyis mindenki, aki csöppet is tanult
volt, és szorult bele némi kíváncsiság a szellem dolgai iránt.
Magáról a pápáról is az a hír járta, hogy kacérkodik vele.
A dózse persze nem támogatta, hogy a védence
alkímiával foglalkozzon
– Adair biztosra vette, hogy ez nyilván hozzátartozott az
apjával kötött megállapodáshoz –, ezért a fiú szökdösni
kezdett a püspöki palotába. Nem különösebben aggasztotta,
hogy útközben megállíthatják, mert semmi olyasmit nem
vitt magával, ami miatt az inkvizítorok elé állítják.
Mindössze néhány üveg volt a hátizsákjában, mindegyikben
1
pár dramnyi ritka fém, amelyet köszönetképpen osztott
meg a püspökkel a vendéglátásért, és egyúttal annak
jelzéseként, hogy nem egészen kezdő. Meg akarta mutatni a
velencei nemesnek, akiről úgy vélte, jól ért a tárgyhoz, hogy
bár a sötét magyar hegyekből érkezett, mégsem fogyatékos
és tudatlan.
Mindazonáltal Adair éberen ügyelt útközben, lévén, hogy
egyedül volt, és a város hemzsegett a zsebtolvajoktól meg az
útonállóktól. Különösen figyelt az árnyékból hallatszó
minden suttogásra vagy neszezésre, és kezét egész idő alatt
a késén tartotta. Csillogó, sötét szegélyű csatornák mentén
megtett, hosszúnak tűnő út után ért a püspök házához, nem
messzire a Rialto hídtól. Az inas bevezette a házba, és
megkérte, hogy az előcsarnokban várjon, míg tájékoztatja a
püspököt az érkezéséről.
Adair épp kibújt a kabátjából, amikor valami mozgást
észlelt a feje fölött. Odanézett, és gyönyörű, ifjú nőt látott
átmenni a félemeleten. Elefántcsontszínű selyemköntöst
viselt, fekete haját gyöngyök díszítették. Úgy világított a
sötétben, mint valami kísértet. Amikor a lány látta, hogy
Adair észrevette, sietve távozott, mint az erdő rejtekébe futó
őzsuta.
Épp ekkor lépett be a püspök, aki Adair tekintetét
követve rájött, mit néz a fiú, és hamiskás mosoly jelent meg
az ajkán.
– Ifiuram! Örömmel tölt el, hogy mellém szegődhet ma
a laboratóriumban. – Fölhúzta a karján a köntöse bő ujját,
hogy kezet foghasson
Adairrel. A fiú nagyra értékelte a püspök nyílt
megjegyzését: – Látom, észrevette Elenát, a
keresztlányomat.
Adair bólintott.
– Nehéz volna nem észrevenni. Gyönyörű keresztlánya
van, uram!
– Valóban gyönyörű. Elena ezen a héten érkezett
Firenzéből. Az apja régi barátom, azt akarta, a lánya egy
időre kiszakadhasson a városból. – Rossi a fejével intett
fiatal látogatójának, és suttogva folytatta: – Egy
kívánatosnak semmiképpen sem mondható fiatalember
érdeklődést mutatott iránta, mondta az apja, aki reméli,
hogy a távoliét enyhíti majd az udvarló lángolását.
– Értem... Kölcsönös a vonzalom? – kérdezte Adair,
miközben követte a házigazdáját a folyosón a palota
belsejébe.
– Elena fiatal korának tulajdonítom. Amikor a hozzá
hasonló korú lány fejét elcsavarja egy fiú, akkor a leány
biztos benne, hogy végérvényes a dolog. Hogy megtalálta a
lélektársát, hogy a férfi örökre neki rendeltetett, és hasonló
szamárságok – gúnyolódott a püspök, azután hirtelen
másra terelte a szót: – Jöjjön, ifiuram! Egy ideje ég a
kemence, mostanra bizonyára elérte a kellő hőmérsékletet
ahhoz, hogy kísérletezni kezdhessünk.
A püspök belekezdett az elvégezni óhajtott kísérlet
leírásába, Adair pedig hamar rájött, hogy Rossi kezdettől
fogva rosszul számol. Azzal kellett kezdeniük, hogy
redukálással higanyesszenciát hoznak létre, ami kényes és
időigényes folyamat: egy pillanat alatt romba dőlhet, ezért
állandó figyelmet igényel, ami azt jelenti, hogy az egész
estét ezzel az egyetlen lépéssel töltik. Adairt nyugtalanította
a mód, ahogy a vendéglátója a kísérletre készült. A püspök
tétovázása és az eszközök láthatóan új volta miatt Adair arra
a következtetésre jutott, hogy Rossi teljesen kezdő. Amikor
az apja értesítette róla, hogy elküldi otthonról, Adair
egyedül abba a reménybe menekülhetett, hogy Velencében
rátalál egy tapasztalt tanárra, aki mellett gyorsabban
fejlődhet. Ám a városba érkezése óta nem volt szerencséje,
és úgy tűnt, ebben a tekintetben Rossi sem lesz a
segítségére. Adair igyekezett leplezni a csalódottságát.
– A dózse mesélt önről ezt-azt – mondta a püspök,
miközben kikocogtatott egy parányi mennyiségű higanyt.
Úgy tűnt, társalogni akar. – Azt mondja, az egyik legrégebbi
és legnemesebb magyar családból származik, az apja herceg,
bizalmas tanácsadója a királyuknak, Béla királynak, ha nem
tévedek.
– Igen, így van.
– Azért küldte ide az apja, hogy afféle szövetséget kössön
Zénó udvarával? Diplomáciai küldetéssel érkezett?
Adair lombikokat és üvegeket félrerakva csinált egy kis
helyet az asztalon, hogy lekönyökölhessen;
– Nem mondhatnám, kegyelmes uram – válaszolta.
– Szóval arra számít a családja, hogy hamarosan
visszatér?
Adair nem tudta, hová akar Rossi kilukadni ezzel a
kérdezősködéssel, de azért válaszolt.
– Bizton állíthatom, hogy nem. Nem különösebben
hiányzóm otthon. Van két bátyám, a családom tőlük várja,
hogy vezessék a birtokainkat, és továbbvigyék a
vérvonalunkat. Nekem nem áll szándékomban az apám
nyomdokába lépni. Tudja, hogy orvos akarok lenni.
– Orvos! – ámuldozott a püspök elismerést színlelve. –
Dicséretes, hogy csillapítani óhajtja az emberi szenvedést,
bár akadnak, akik úgy vélik, az orvos csak arra való, hogy
meghosszabbítsa a beteg szenvedését, én azonban amondó
vagyok, hogy páratlan hivatás egy nemesember fiának.
– Lehetséges. Égek a tudásvágytól, különösen a dolgok
működésének mikéntje érdekel. Azt mondják, az emberi
test a legösszetettebb szerkezet, és mivel kedvelem a
kihívásokat, ügy döntöttem, orvoslást tanulok.
A püspök a homlokát ráncolta.
– Általában nem azért vonzódik valaki az orvosláshoz,
hogy segíthessen az embertársain?
Adair vállat vont.
– Én azért akarok orvos lenni, mert lenyűgöznek az élet
rejtélyei. Valami miatt úgy érzem, mi, élőlények csak a felét
láthatjuk mindannak, ami körülöttünk történik. A világot
rengeteg szabály működteti, amelyek megszabják az apály-
dagály ritmusát, az évszakok változását, a napkeltéket és a
napnyugtákat, a növények növekedését, majd pusztulását, a
mi életünket és halálunkat. Mindennek megvan a maga
ritmusa, méghozzá olyan összetett ritmusa és szabályozása,
hogy semmi esélyünk nincs a megfejtésére. Amit
érzékelünk, az mind ezen szabályok irányítása alatt áll,
amelyek tökéletes összhangban állnak egymással, és
amelyek rejtve vannak az emberek elől. Azt akarom, hogy a
világegyetem megossza velem a titkait. Tudni akarom, kik
vagyunk és hogyan keletkeztünk.
Adair szenvedélyes monológja után a püspök tökéletesen
új színben látta a vendégét – és nem tetszett neki a kép.
– Vigyázzon, ifiuram, nekem ugyanis az az érzésem,
hogy a világegyetem ön által megismerni kívánt fele az
Úristen birodalma. Nem arra születtünk, hogy az Úr útjait
fürkésszük; csak elfogadnunk lehet az akaratát. Az egyház
istenkáromlásnak is minősítheti az érdeklődését.
Adairt megijesztette a figyelmeztetés.
– Természetesen magam is az Úrra céloztam, hiszen
csakis Ő lehet ezeknek a szabályoknak a forrása.
Ugyanakkor titokzatos útjai vannak, amelyeket szeretnék
jobban megismerni. Például azt, hogy mi a lélek, és hol
lakozik bennünk. Olyan része a testünknek, mint például a
szív vagy az agy? Szerintem nem lehet, hiszen a Bibliában az
áll, hogy a lélek nem halhat meg. Vagyis a testi működések
megszűnése után is fenn kell maradnia.
– Márpedig ha a Biblia ezt mondja, akkor úgy kell lennie.
Ha ilyen kérdések foglalkoztatják, azokat nyugodtan
megbeszélheti velem – közölte a püspök önelégült
fensőbbséggel a hangjában.
 Adair megértette, hogy a püspökben nem él szellemi
kíváncsiság, ami némileg aláásta a vendéglátója iránti
tiszteletét, és megengedett magának egy kis
türelmetlenséget Rossival szemben:
– Akkor talán meg tudja mondani, hová lesz a lélek a
halál után? Mivel nem marad itt közöttünk a Földön, ezért
nyilván távozik valahová, igaz?
Rossi nem titkolta a bosszúságát.
– A Biblia választ ad a kérdéseire, ifiuram: a lelkek a
mennyországba, a pokolba, vagy a purgatóriumba távoznak.
Ezek a lehetőségek. Más nincs.
– Nincs egyéb kívánságom, mint hogy bizonyítsam
mindezt.
A püspök elképedve nézte a fiút, annyira meglepte a
vendége vakmerősége, hogy elfelejtett megsértődni.
– Bizonyítani? Bizonyítani akarja? Nincs rá bizonyíték.
Adair tudta, hogy az inkvizítorokkal való összeütközést
kockáztatja, de nem tudta fékezni magát.
– Tudósként kötelességünk bizonyítékot keresni, nem
gondolja? Mi más haszna volna mindennek? – Fél kézzel
végigmutatott a püspök csinos szerszámkészletén és
eszközein.
– Ugyanúgy érdeklődöm a tudomány iránt, mint ön, de
az én érdeklődésem arra irányul, hogy alaposabban
megismerjem az Isten által teremtett földi dolgokat, és
azáltal jobban megérthessem Isten útjait – vágott vissza a
püspök felháborodástól remegő hangon. – Az ásványokat, a
vizeket, a megérinthető dolgokat, nem pedig a lélek
természetét. Az a nem látható birodalomhoz tartozik. A
szavaiból arra következtetek, hogy hitetlen. Aki
megkérdőjelezi a hitet, az Istent kérdőjelezi meg, ifiuram,
és Isten megkérdőjelezése a gonosz malmára hajtja a vizet.
Az ördögnek akar hízelegni ezzel az eretnek beszéddel? –
kérdezte Rossi döbbenten. – Mondja, hogy nem!
Adair már-már pimasz válaszba fogott, de végül jobb
ötlete támadt. Rossi babonás bolond volt, aki nem tudta
megváltoztatni hozzáállását, de semmi értelme sem volt,
hogy magára haragítsa. Ha Adair erősen szembeszegül az
egyházzal – amire napról napra egyre jobban hajlott –, azt
Rossi elmondhatja a dózsénak. Okosabb, ha rászedi a
püspököt. Rossi egy napon ugyanis még kapóra jöhet, mivel
a dózse hallgat rá.
Adair a szegycsontjára szorította a kezét, és mélyen
meghajolt.
– Isten ments, kegyelmes uram! Azt hiszem, az önök
nyelvében való járatlanságom miatti pontatlan
fogalmazásnak köszönhetően félreértett. Biztos lehet afelől,
hogy ugyanaz a célunk: mindketten jobban akarjuk ismerni
az Ur útjait. Lenyűgöz, mennyire ismeri a Bibliát. Sokkal
többet tud róla, mint a családom papjai. – Adair nem
egyenesedett ki, csak fölpillantott, hogy lássa, milyen hatást
gyakorolnak a szavai a püspökre, és az olasz
arckifejezéséből ítélve megállapította, hogy Rossi a
legkevésbé sem kételkedik benne. – Vallási kérdésekben
nyilván éppolyan sokat tanulhatok öntől, mint az alkímia
terén. Rá tudom vajon beszélni, hogy velencei
tartózkodásom ideje alatt legyen a szellemi vezetőm?
Kérése a kívánt eredményt váltotta ki Rossiból: a püspök
a hízelgéstől páváskodva így válaszolt:
– Ó, fiam, boldoggá tenne, ha a tanácsadója lehetnék.
Éppolyan szívesen volnék a szellemi vezetője, mint a
barátja. – A püspök megragadta Adair kezét, és
szenvedélyesen rázogatta, majd a két férfi folytatta a
munkát.
 Amint igazán beindult a higany redukciója, abbamaradt a
beszélgetés. Adair az öregember mellett ült a föld alatti
szobában, ahol belélegezte a káros gőzöket, pokolian izzadt
a hőségtől, és közben ismét átgondolta a helyzetét. A
Rossival való kapcsolatának megmentése okos lépés volt: a
püspök kétségtelenül beszámol róla a dózsénak, Adair pedig
az apjára gondolt, meg arra, mennyire dühöngene, ha pont
azért vennék őrizetbe a fiát, amit azzal akart elkerülni, hogy
Velencébe küldi.
Adair napkelte előtt egy órával hagyta el a püspöki
palotát, miközben vendéglátója a hőséget árasztó kandalló
melletti székben aludt. Adairnek máson járt az esze, a
redukció nem sikerült, csecsemőökölnél is kisebb,
haszontalan kődarab lett a végeredmény. A fiú a
munkaasztalon hagyta, és kisurrant a csöndes házból, hogy
visszatérjen a dózse palotájába.


A következő hetekben Adair észrevette, hogy bármikor
keresi is föl a püspököt, általában késő este, Scolari
professzor egyik órája után, a feltűzött hajú,
levendulaolajos fürdőtől illatozó testű Elena valamelyik
gyönyörű selyemköntösébe burkolózva várja. Azt is
megfigyelte, hogy a püspök véletlenül épp mindig elfoglalt
az érkezésekor, és azon töprengett, vajon szándékosan
várakoztatja-e a vendéglátója azért, hogy a gyámja pár
percig kettesben maradhasson a magyar nemesemberrel.
Adair nem értette, miért segíti elő a püspök ezeket a kísérő
jelenléte nélküli találkozásokat a keresztlányával. Végtére is
Adair külföldi; Elena családja nyilván jobban örülne, ha a
lány olasz úrral kötne házasságot, és nem távozna messzire
a királyságból, ami után talán soha többet nem kapnának
hírt felőle.
 Adairnek egyébként lehetőség szerint nem állt
szándékában visszatérni magyar területre, és saját vagyon
híján semmiképpen sem gondolhatott nősülésre. Ráadásul
untatta Rossi társasága – a püspök jól érezte magát Adair
szellemi vezetőjének új szerepében, és a laboratóriumi
összejövetelek alkalmával állandóan a kedvenc prédikációit
ismételgette –, és nem akarta még tovább bonyolítani a
helyzetet Elenával, akinek a keresztapja nyilvánvalóan azzal
a hátsó gondolattal hagyott nekik időt, hogy
ismerkedhessenek egymással.
Aznap este a macskaköves utcákon haladt a sötétben,
amikor rájött, hogy minderről nyíltan kell beszélnie
Elenával, vagy talán magával Rossival. Begyakorolta, mit
mondjon a lánynak: Ne szövögess terveket velem
kapcsolatban, mert sem most, sem máskor nem áll
szándékomban nősülni. A nagy köpenyébe burkolózva,
arcát a kalapja karimája alá rejtve szapora léptekkel vágott
át a püspök csinos palotájához vezető téren, és közben erőt
gyűjtött ahhoz, hogy megértesse magát Elenával.
Csakhogy egy dolog volt eltervezni mindezt, és más
dolog volt egyenesen a lány elé állni vele.
Épp átadta a köpenyét meg a kalapját az inasnak, amikor
Elena lesietett a lépcsőn. Olyan hibátlanul eltalálta az
időpontot, mintha valaki csengőszóval jelezte volna neki a
fiú érkezését. Aznap este a szokásosnál is jobban tündökölt
a sötét hajától élesen elütő halványsárga köpenyben, a
fiúnak elállt a lélegzete, amikor megpillantotta. Mélyen
fejet hajtott, miközben érezte, hogy elpirul. A lány szépsége
ezúttal is feszélyezte, mint mindig, ügyetlenné tette, alig
tudott megszólalni. Az anyja sosem engedte neki és a másik
két fiúnak, hogy az udvarbéli hölgyekkel lehessenek, sőt
már azt is helytelenítette, ha túlságosan barátságosan
viselkedtek a szolgálólányokkal. Ezért hiába volt Elena
korban hozzáillő, Adair mégis érettebbnek,
talpraesettebbnek érezte magánál, amikor férfiként
viszonyult hozzá.
– Jó estét, Elena! – köszönt visszafogottan. – Hogy telt
az idő a legutóbbi találkozásunk óta?
A lány fekete szeme szinte foglyul ejtette Adair
tekintetét, miközben elmesélte a fiúnak, mivel töltötte a
napjait: reggelente misére járt, délutánonként az öreg
nevelőnővel hímzett, hogy ne legyen egyedül, esténként
pedig a püspökkel vacsorázott, ahol értesült a férfi aznapi
programjairól. Egyformán teltek a napjai. Milyen unalmas
élete lehet, gondolta Adair, a nőtlen keresztapja házánál,
ahol nincsenek vele azonos korú lányok, akikkel
cseveghetne és játszhatna. Megengedi vajon Rossi, hogy
bálokba vagy táncestekre járjon? Mivel érdemelhette ki,
hogy Velencébe küldje a családja, töprengett a fiú. Volt
valami a püspök és a lány viselkedésében, ami azt súgta
neki, hogy valaminek lennie kell a háttérben. Vagy talán azt
remélték, hogy a püspök irányítása mellett jobb partira
tehet szert?
Elena a nyomaték kedvéért megfogta a fiú karját, Adair
pedig a ruháján át érezni vélte a lány apró kezének melegét.
– Mondd csak... Nem szeretnél egyik este engem
fölkeresni a keresztapám helyett? Azt hiszem, sokkal jobb
társaság volnék – jelentette ki Elena. – Fölolvashatnád a
kedvenc költeményeidet. Nagyon örülnék neki.
– Miért is ne, Elena, ha a keresztapád nem ellenzi –
válaszolta Adair. Tudta, hogy nem kellene biztatnia, de
megsajnálta a lányt. A bátorító szavak hallatán földerült a
lány arca, és Adair kezére tette kesztyű nélküli kezét, így
első ízben érintkezett a bőrük. Adairt mintha tűz érte volna.
Egy pillanatnyi szédülést követően eszébe jutott a korábbi
elhatározása, hogy nem házasodik meg, nem cseréli
feleségre a tudományt, és szóra nyitotta a száját. Alávaló
dolog volna, ha félrevezetné a lányt.
– Mondanom kell valamit, Elena...
A lánynak elkerekedett a szeme.
– Csak nem?! Bizonyára van már jegyesed. Ezt akarod
mondani? – Olyan erősen markolta Adair karját, hogy a fiú
ruhaujjába vájtak az ujjai.
– Nem, Elena. Egyáltalán nem erről van szó. – Adairt
bizonytalanná tette a lány hangjában megnyilvánuló
érzelem. Elena összezavarta a gondolatait. A lány rendkívül
élénk és csábítóan nőies teremtés volt a csillogó, göndör,
fekete fürtjeivel és a köntöse kivágását láttató átlátszó,
finom váll– kendővel. Nehéz levendulaolaj illatosította a
nyakát. Selyembe és csipkébe csomagolt gyönyörű kis
teremtés volt.
– Akkor nyugodtan megcsókolhatsz – közölte Elena a
saját merészségén mosolyogva. Föltartotta az állát,
behunyta a szemét, egyértelműen arra számított, hogy a fiú
él a fölkínálkozása lehetőségével. Adair megborzongott a
félelemtől és a vágyakozástól. Nem volt még része
szenvedélyes csókolózásban, csak az unokatestvéreivel tett
szert némi tapasztalatra még Magyarországon. A néhány
szajha, akivel dolga volt, nem várta el, sőt kifejezetten
hárította, hogy megcsókolja. Elenát nézte, és közben
igyekezett száműzni a fejéből ezeket a gondolatokat. Miért
ne csókolja meg a lányt? Kettesben vannak, nincs a
közelben gardedám. Az előcsarnokból fölhallatszottak a
püspök léptei, de az öregúr még messze járt.
Adair néhány másodpercnyi tétovázás után behunyta a
szemét, és megcsókolta a lányt. Mélyen megérintette Elena
lágysága. Úgy érezte, a lány kívánja – talán jobban, mint
viszont –, és fölkavarta az érzés, hogy vágyat ébresztett
valakiben. A lányhoz simult, magához vonta Elenát, aki
szintén átölelte, és fölkínálta nyíló ajkát. Adair úgy érezte,
képes volna a lányba hatolni, míg eggyé nem válnak, amikor
egy kéz nehezedett a vállára. A püspök volt az.
Hátráugrott, hevesen kalapált a szíve, de a vendéglátója
nem fakadt dühös méltatlankodásra, és nem taszította el a
fiút az ifjú hölgytől. Adair arra számított, hogy Rossi kijön a
sodrából, és megvádolja, hogy visszaél a vendégszeretetével,
de Rossi mosolygott. Megpatkolta Adair hátát.
– Miattam ne zavartassa magát, fiam. Mi sem
természetesebb annál, mint hogy ilyen érzéseket táplál a
keresztlányomhoz hasonlóan gyönyörű fiatal hölgy iránt. –
Valósággal sugárzott a boldogságtól. Elena pedig a
keresztapja mögé állt, és úgy elpirult mérgében, hogy két
tökéletes, piros almára hasonlított az orcája.
Aznap este a püspöknek elkalandoztak a gondolatai a
laboratóriumban, ezért Adair átvette a kísérlet irányítását,
különféle anyagokat mért parányi ezüsttálcákra, és táplálta
a tüzet, a püspök pedig továbbra is ékesszólón magasztalta
a gyámját.
– Meséltem már önnek a firenzei családjáról? Nagyon
régi, kitűnő család. Egészen a hercegség kezdetéig
visszavezetik a származásukat. Emberemlékezet óta
birtokuk van a völgyben.
Adair figyelt, de nem válaszolt; mit sem jelentett
számára a lány származása, hiszen nem állt szándékában
gyarapítani a családfáját.
– Elena ráadásul nagyon okos lány. Kicsit beszél
franciául, és a mise miatt persze latinul is. Más
tehetségekkel is bír... Angyalian táncol, és gyönyörűen
énekel. Mindig ráveszem, hogy énekeljen a
vacsoravendégeimnek, és... Hamarosan el kell jönnie az
egyik alkalommal. Ön lesz a díszvendég. Örülne neki? –
kérdezte a püspök izgatottan, mintha a hetek óta tartó
ismeretségük alatt csak most jutott volna eszébe az ötlet.
– Természetesen! – válaszolta Adair, de csak azért, hogy
véget vessen Rossi fecsegésének. Még Elena csókja és
hófehér dekoltázsa is feledésbe merült, nem
versenyezhetett a laboratórium vonzerejével.
– Kitűnő! Megbeszélem a házvezetőmmel, hogy tegye
meg az előkészületeket – ujjongott a püspök lelkesen.
Rossit láthatóan nem érdekelte a fiatalok aznap esti
kalandja; másfajta küldetése volt. Az öreg pap, fürkésző
tekintettel tanulmányozta Adairt. – Nem gondolja, hogy
rendkívül bájos leányzó? Firenze egyik legcsinosabb
teremtésének tartják.
Elena bizonyára jó sokat költ az apja pénzéből
köntösökre meg ékszerekre, gondolta Adair. Letette az apró
csipeszt, amellyel timsókristályokat számlált.
– Ebben az esetben miért küldték ide önhöz? Ha Firenze
egyik legkívánatosabb lánya, akkor nem kellene már
jegyben járnia?
A püspök elvörösödött attól, hogy leleplezték. Hátradőlt
a székén, és elterelésképpen vizsgálódódásnak vetette alá a
tunikája bő, redős ujját.
– Hallja hát a teljes történetet, ha annyira kíváncsi rá.
Három lánytestvér közül Elena a legfiatalabb, és még egyik
nővérének sincs jegyese. Elena apja mindent megtesz
annak érdekében, hogy megfelelő fiatal férfiakat találjon
nekik. És bár fájó szívvel hasonlítom össze a lányokat, meg
kell mondanom, hármójuk közül Elena a legszebb. Annyira
magára vonja a figyelmet a bájossága, hogy a barátom
kénytelen volt elküldeni őt addig, amíg párt nem találnak a
másik kettőnek... – A püspök elvigyorodott, amitől
kivillantak sárga fogai, és olyan furán nézett Adairre, olyan
figyelmesen fürkészte a hatást, hogy a fiú önkéntelenül is
arra gondolt, az öreg püspök elhallgatott ezt-azt a
történetből.
Aznap estére végeztek a kísérletezéssel – ami valamivel
sikeresebb volt az előzőeknél, de Adairnek így is csalódást
okozott –, és a dózse palotája felé vezető úton a fiú rájött,
hogy másnál kell folytatnia az alkímiai tanulmányait,
másnak a laboratóriumába kell bebocsátást nyernie.
Nyilvánvaló volt, hogy a püspök össze akarja őt boronálni a
keresztlányával, ami ellenkezett a szándékaival. Emellett
azért is akarta otthagyni az alkímiában nálánál kevésbé
járatos öregembert, mert nem óhajtotta dilettánsra
pazarolni az idejét. Olyasvalakivel akart dolgozni, aki többet
tud, mint ő. Henriknek, az előző tanárának megvoltak a
maga korlátai, viszont megmutatta neki, hogyan használja
megfelelően az eszközöket, és jól lefektette az alapokat.
Adair megbízható jártasságra tett szert a laboratóriumban:
értelmes alkimistasegéd volt, de ha nem akart értékes időt
vesztegetni azzal, hogy egyedül küszködik, akkor nálánál
képzettebb embertől kellett tanulnia.
Adair tudta, hogy nem szakíthat hirtelen Rossival; nem
akarta maga ellen fordítani a férfit. Azzal is tisztában volt,
hogy nehéz lesz másvalakit találnia a püspök helyett.
Laboratóriummal rendelkező illetőt kell keresnie
Velencében, akit rá kell vennie, hogy maga mellé fogadja.
Laboratórium nélkül nem folytathatta az alkímiai
tanulmányait. Akármennyit törte is a fejét azon, ki
válthatná föl Rossit, semmire sem jutott. Nyitott szemmel
és füllel járkált, felderítőutakat tett a kereskedők
sikátoraiba, főleg az eldugottabb helyeken lévőkbe,
könyvesbódékat keresett, ahol a szabadidejében titkos
könyvek után kutatott, amelyekből tanulhatna, és közben
továbbra is látogatta a püspök laboratóriumát.
Akkoriban kevés könyvet árusítottak, okkult titkokat
tartalmazókat szinte alig. A legtöbb korabeli mű vallásos
témájú volt: bibliák vagy idézetek szentírásokból és
prédikációkból. Adair úgy érezte, ugyanazokat a dohos
köteteket veszi kézbe újból és újból, kudarcra ítéltetett a
kutatása, míg egy napon véletlenül rá nem bukkant egy
mellékutca nyomorúságos épületének alagsorában rejtőző
üzletre. A bolt ritka, páratlan árukészletet kínált. A néhány
könyv mellett titokzatos tárgyakat: kristálygömböt,
rovásírással feliratozott koponyát, csiszolt csontból készült
íróvesszőt. A pult mögött ládák sorakoztak, Adair beléjük
kukkantott, és azt látta, hogy tele vannak különféle sötét és
a fölismerhetetlenségig kiszáradt, aszott, azonosíthatatlan
tárgyakkal, amelyeknek ismeretlen tulajdonságokat,
ismeretlen élvezeteket sejtetett a szaguk. Izgatottan
kotorászott, megdobogtatta a szívét, hogy egyre érdekesebb
és érdekesebb dolgokat fedez föl.
A tulajdonos pont akkor ért le a lépcsőn a keskeny
üzletbe, amikor Adair az egyik faládában keresgélt a pult
mögött, és láthatóan megijesztette a nemesember jelenléte.
Mivel az egyház ellenőrzése alatt álló, veszélyes mesterséget
űzött, talán az összes vevőjét jól ismerte, ezért nagyon
meglepte, hogy ismeretlen – ráadásul nemesember –
kereste föl.
– Nem kell tőlem félnie – nyugtatta Adair, de a
szavainak nem sok hatása volt. Tudta, hogy az efféle
portéka esetében bizonyos elővigyázatosságok szükségesek
ahhoz, hogy a boltos elkerülhesse az inkvizítorok
látogatását. Végtére is Velencéről volt szó, ahol arra
buzdították a polgárokat, hogy kémkedjenek a szomszédaik
után. Még külön ezt a célt szolgáló levelesládákat is
elhelyeztek a dózse palotájánál.
A boltos kopasz öregember volt, drótszerű, ősz bajusszal,
és elnyűtt kötényt viselt a köpenye fölött. A tiszteletadás
jeleként fejet hajtott.
– Jó napot, uram! Minek köszönhetem a
megtiszteltetést, hogy fölkereste az üzletemet? Talán egyik
méltóságos barátja ajánlatára jött ide? – kérdezte a férfi, és
figyelmesen szemlélte a hatást. – Ha volna olyan jó, és
elárulná a nevet, az tisztázná a helyzetet.
Adair nem tudott nevet mondani, és nem látta értelmét,
hogy hazudjon.
– Nincsen ajánlóm, cimbora, aki kezeskedne értem.
Errefelé sétáltam, és kíváncsivá tett, amit az ajtóból láttam
a boltban. – A poros polcokra mutatott. – Láttam már
hasonló árucikkeket. Egy távoli királyságból érkeztem...
A boltos bólintott.
– A hanghordozása alapján sejtettem.
– Az én szülőföldemen nem olyan szokatlanok az efféle
tárgyak, mint itt, Velencében. Gondoltam, talán
gyarapíthatom a készletemet, ezért bejöttem, hogy
megnézzem a portékáját.
– Jól értem: a készletét? – kérdezte a boltos kíváncsian.
– És kifejezetten keres valamit?
Adair úgy csapott le erre a magas labdára, mint macska
az egérre.
– Igen. Titkos tartalmú könyvet keresek. Hallott már
effélékről?
A boltos elkomorult.
– Igen, hallottam róluk...
 – És került valaha ilyen a tulajdonába? – erőlködött
Adair.
Az öregen látszott, hogy kellemetlenül érinti a téma, és
úgy fölhúzta az orrát, hogy bozontos bajusza szinte
eltakarta az ajkát.
– Láttam egyet-kettőt, de soha nem árusítottam ilyesmit.
Ezek általában az önhöz hasonló gyűjtők tulajdonában
vannak, és ritkán kerülnek forgalomba. Előfordul néha,
amikor egy gyakorló eltávozik, és a holmija között ilyen
könyvet találnak. De a családtagok általában elégetik a
művet. – A boltos gyors pillantást vetett Adairre. – Hogy
titokban tartsák a szerettük okkult érdeklődését.
– És ezzel pótolhatatlanul megsemmisítik a tudást – tett
hozzá Adair fejcsóválva.
– Valóban – vélte a boltos is. Immár csillogott a szeme
attól, hogy egyetértés született közöttük. – De most, hogy
tudok az érdeklődéséről, uram, éberen figyelek rá, ha
ilyesmi tétel jelenik meg a piacon. És hogyan kerülhetek
önnel kapcsolatba abban a valószínűtlen esetben, ha ezen
könyvek egyike a tulajdonomba kerülne?
– Üzenhet nekem. – Kivette a tollszárat az öregember
íróasztalán álló tintatartóból, és fölírta a nevét meg a címét
egy darab gyűrött papírra. Szárazra fújta rajta a tintát,
azután átadta a boltosnak.
A férfi hunyorogva nézte az írást, majd meglepetten
fölkiáltott:
– De hiszen ez a dózsepalota címe!
Adair zavartan válaszolt:
– Igen, valóban az. A dózse gyámoltja vagyok.
A boltos kíváncsian pislogott rá.
– Nem hiszem, hogy bolond volna, uram, ezért csak azt
feltételezhetem, hogy sportszerűen játszik a tűzzel.
 Adair némi tűnődés után őszintén válaszolt:
– Mindennél jobban érdekel ez a téma, uram. Bármit
kockára teszek, csak hogy foglalkozhassam vele.
A következő holdfázis kezdete előtt Adair üzenetet
kapott a boltostól. A titokzatos értesítést az egyik konyhai
legény közvetítette, aki azt mondta, az első adandó
alkalommal menjen az üzletbe, de egyedül érkezzen –
mintha emlékeztetni kellett volna rá, hogy az efféle
érdeklődést legjobb rejtegetni. Késő délután, Scolari
professzor orvosi előadására menet útba ejtette a boltot.
A tulajdonos bereteszelte az ajtót mögötte, és emeleti
lakrészébe vezette a látogatót. Adair rendkívül szerény és
félhomályos otthonban találta magát. Az elszigeteltség
fokozása érdekében mindössze egyetlen ablaka volt. A
boltos hellyel kínálta az asztal mellett, azután egy ajtón át
távozott, majd néhány perc múlva csomaggal a kezében
visszatért.
– Ez a könyv csak a közelmúltban került a
tulajdonomba. A maga nemében egyike a valaha látott
legkitűnőbb példányoknak – közölte, és az asztalra tette a
művet, amelyről előbb lefejtette a szarvasbőr borítót. A
könyv ragyogó kék fedele szinte bevilágította a homályos
helyiséget, és ellenállhatatlanul magára vonta Adair
figyelmét. Visszafojtott lélegzettel kézbe vette, óvatosan
kinyitotta, és vizsgálgatni kezdte az oldalait. A gyönyörű és
pontos kivitel arra utalt, hogy csakis szerzetes készíthette.
Itt-ott aranyfüstből való motívum díszítette a
pergamenlapokat. Különféle ábrákat: titokzatos köröket,
rovásírásokat és mindenféle képeket is látott benne,
amelyeknek a megértéséhez még nem tudott eleget. A
könyvnek gyertyaviasz– és füstölőszaga volt, ami arról
árulkodott, hogy az alkotója éjszakákon át, titokban
dolgozott rajta a kolostori másolószobában, miután a többi
testvér nyugovóra tért. Valaki az életét és talán a lelkét is
veszélyeztette azért, hogy elkészítse.
Adair a tenyerébe zárta a kötetet.
– Muszáj megszereznem! Mennyit kér érte?
Ekkor a boltosnak elfancsalodott a képe, mintha
citromba harapott volna.
– Ez bizony kényes kérdés, uram, engedje meg, hogy
magyarázattal szolgáljak. Egy másik úriember is érdeklődik
a könyv iránt. Régi vevőm. Nem merem fölbosszantani
azzal, hogy megtagadom tőle.
– Akkor miért hívott ide, ha nem áll szándékában eladni
nekem a könyvet? – kérdezte Adair, akiben nagy harag
ébredt.
– Nem arról van szó, hogy ne akarnám eladni önnek.
Bárcsak megtehetném! Beszélek a másik úrral, de nem
hiszem, hogy félreállna. Vakbuzgó gyűjtő. Én csak...
Tudtam, hogy örülne, ha megnézhetné, uram, mivel
bizonyára soha nem látott még ehhez foghatót –
magyarázta a boltos, aki igyekezett csillapítani Adair
mérgét. – Úgy ítéltem meg, uram, a kedvére teszek vele,
hiszen annyira érdeklik ezek a dolgok.
Adairen annyira elhatalmasodott az ifjonti vágyakozás,
hogy képtelen volt higgadtan gondolkodni.
– Akadt már dolgom ravasz kereskedőkkel: nyilván
abban bízik, hogy fölverheti az árat, ha mindketten ajánlatot
teszünk a vételre – közölte türelmetlenül, és magához
szorította a könyvet. – Rendben van, térjünk a tárgyra: a
kétszeresét adom annak, amit a másik vevője kínál. Elég, ha
megnevezi az összeget, és fizetem. – Tisztában volt a
kijelentése meggondolatlanságával. Meglehetősen
korlátozott mennyiségű pénz állt a rendelkezésére.
 A kereskedő arca sápadtan világított a helyiség
félhomályában.
– Rendkívül nagylelkű, ifiuram, de nem fogadhatom el
az ajánlatát. Könyörgök, engedje, hogy beszéljek a másik
vevővel...
– Tekintse ezt előlegnek! – Előkotorta a zsebéből az
erszényét, és az asztalra dobta a boltos elé, aki hosszasan
bámulta a kövér zsákot.
Adair hozzáfogott, hogy a szarvasbőr borítójába
csomagolja a könyvet, alig várta, hogy leléphessen a
szerzeményével, míg magához nem tér a boltos.
– Talán szükségtelen emlékeztetnem rá, kinek a vendége
vagyok. A hercegség irányítójának, Velence dózséjának a
házában lakom. Ne legyen ostoba! Elég, ha egyetlen szót
szólok, és a várbörtönben végzi... – közölte, és enyhén
remegő hangja elárulta, hogy csak színleli a bátorságot.
Ezek a szerencsétlen szavak véget vetettek a boltos
alázatos viselkedésének. Hosszasan, ingerülten sóhajtott, és
kihúzta magát a bőr kötényében.
– Ó, uram... Bár ne vett volna ilyen hamar rossz irányt a
beszélgetésünk! Reméltem, hogy nem támad rám ilyen
hiábavaló fenyegetőzéssel, amely mindkettőnk fejére csak
bajt hoz. Mindketten borzasztó nagy bajba kerülnénk, ha
törvényi útra terelnénk a magánjellegű ügyletünket. És
melyikünk eretneksége súlyosabb? Lehet, hogy én okkult
dolgokkal kufárkodom, ön viszont abban bűnös, hogy az
ördögnek akarja adni a lelkét, legalábbis az inkvizítorok így
fogják látni. Ezért kétlem ugyan, hogy beváltja a
fenyegetőzését, de nem szívesen kötök üzletet olyan
férfival, aki így tárgyal velem.
Adair érezte, hogy nem vezet jóra, mégis úgy döntött,
tovább szorongatja a boltost.
 – Nem hagyom, hogy bolondnak nézzen, sem hogy
becsapjon. Idecitált, és meglóbálta előttem az áruját. Jó
aranydukátokat kínáltam érte, a tisztességes árnál is többet.
Azt javaslom, ha el akarja kerülni a kellemetlenségeket,
akkor viselkedjen kereskedőként, és adja el a könyvet az
első vevőnek, aki meg akarja venni, az pedig én vagyok. Úgy
vélem, megállapodtunk. – A hóna alá csapta a csomagot, és
megpróbált elmenni a boltos mellett, de a férfi kinyújtotta
és a mellkasának támasztotta a kezét.
– Sajnálom, uram, de nem engedhetem át önnek a
könyvet. Vegye vissza a pénzét, és hagyja a...
A tőr hamarabb előkerült, semhogy a boltos befejezhette
volna a mondatot. Adair kezét bizonytalanná tette az
idegesség, nem volt olyan pontos, amilyen szeretett volna
lenni: eredetileg mindössze egy-két lépéssel hátrébb akarta
szorítani a férfit, így viszont a penge hegyével sebet ütött a
mellkasán. A bőrkötény megóvta a férfit a komolyabb
sérüléstől, aki a szúrás helyét markolva térdre rogyott.
Adair teljesen összezavarodva, a kincsét a köpenye alá rejtve
kirontott az üzletből.


Tudta, hogy ilyen ritka és veszélyes könyvvel rendkívüli
körültekintéssel kell bánnia, nehogy fölfedezzék. Bár nagyra
értékelte a mű megjelenését, a pávakék vászonborítás
bizony fejtörést okozott neki, mivel bárhol helyezte is el a
könyvet, mindenképpen szemet szúrt. Amikor a többi
könyve közé gondolta rejteni, kiderült, hogy a ragyogó
borítás menthetetlenül vonzza a tekintetet, amelyet persze
azonnal követ a kéz. Adairnek fájt ugyan, hogy a
padlódeszka alá vagy a fal egyik laza köve mögé kell
rejtenie, de semmiképpen sem hagyhatta szem előtt.
Túlságosan feltűnő volt. Körültekintően váltogatta a
rejtekhelyet a hálószobájában: elvégre a dózse palotájáról
volt szó, ahol teljes falvak lakosságáénál nagyobb számú
szolga élt, állandóan jöttek-mentek az emberek, folyton
takarítottak, amikor Adair nem tartózkodott a szobában.
Késő éjszakáig fent maradt, hogy gyertyafény mellett,
titokban olvassa. Minden oldal újabb és újabb területeket
tárt föl előtte az alkímia elméletéből és gyakorlatából, ami
ámulatba ejtette, és amiért hálát érzett. Mintha hosszúra
nyúlt, fájdalmas szomjazás után annyi friss vizet ihatna,
amennyi csak jólesik neki. Adair követte a könyvet
létrehozó szerzetes példáját, és a saját anyanyelvén gyűrött
lapokra másolta magának a számára legkedvesebb
recepteket, hogy legalább abban a formában
megmaradjanak, ha valami történne az eredeti művel.
Egyik nap késő este hazafelé tartott az orvostudományt
oktató Scolari professzor lakásából az előadás után, amikor
hirtelen rájött, hogy követik. Elhagyatott sikátorban járt, és
csak a feje fölött pislákoló negyedhold szolgált némi
fénnyel. A nagy csöndben hallhatta, hogy egyedül van, és
amikor a biztonság kedvéért megfordult, hogy
szembetalálkozzon a támadójával, csak puszta sötétséget
látott.
Azután a koromfekete ürességből minden figyelmeztetés
nélkül előlépett egy férfi, akit soha nem látott korábban.
Adair nem hitt a szemének: a férfi mintha fekete felhőben
rejtőzött volna, amely tökéletes homályba burkolta.
Idősebb, tiszteletet keltő, templomajtóhoz hasonlóan magas
és széles férfi volt. Átható tekintetű szürke szeme volt, sűrű
bajusza, hosszú, fekete hajába ezüststráfok keveredtek.
Hermelinszegélyű vörös bársonyköpenyt viselt, amely a
királynak is elég szép lett volna.
Adairre szegezte az ujját.
 – Maradj ott, ahol vagy, te sátánfajzat! Sehová sem mész
innen! Úgy hiszem, van nálad valami, ami hozzám tartozik.
Adair hátralépett, és a kardjára tette a kezét.
– Hogy lehetne, uram, amikor nem is ismerem önt?
A férfi merőn nézte.
– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád; nem vagy túl jó
színész. A könyv! Elvetted egy barátomtól. Rendszeresen
eljártál egy boltba a Plaza Saint Benedict közelében, igaz?
Ismered Anselmót, a boltost?
– Nem elvettem a barátjától, hanem megvásároltam.
Busásan megfizettem érte. Az ön helyében óvatosabb
volnék, uram, ugyanis a dózse védence vagyok....
– Mindent tudok a helyedről a dózse palotájában –
közölte gúnyosan a támadó. – És mindketten tudjuk, hogy
kidobna, és visszaküldene a pogány családod birtokára, ha
rájönne, miféle dolgok érdekelnek a tananyagon kívül. Azt
is tudom, hogy a dózse fedele alatt jelenleg legalább
tucatnyi hasonló fiatalember él, túl sok ahhoz, hogy számon
tarthassa őket. Zeno talán azonosítani sem tudná a
holttestedet, ha netán ilyen szerencsétlenül kellene
végezned. – Az idegennek igaza volt: átlátott Adair
megjátszott magabiztosságán. – Ne aggódj, fiam! Nem
vagyok gyilkos. Csak azért jöttem, hogy magamhoz vegyem,
ami jogosan engem illet. Tudod, mi vagyok?
Nyilvánvaló volt, hogy az öregember gyakorló mágus, aki
dühös rá, amiért szemtelenül megvásárolta (jobban mondva
ellopta) előle a könyvet. Azért jött, hogy elégtételt vegyen.
Adair gyorsan visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe, és
mélyen meghajolt.
– A bocsánatáért esedezem, uram! Nem akartam
tiszteletlenül viselkedni önnel. Az a helyzet, hogy a boltos
hívott az üzletébe. Azt hittem, csak indokolatlanul magas
összeget akar kierőszakolni belőlem azzal, hogy úgy tesz,
mintha volna még egy vevő. Szó nélkül átnyújtom önnek a
könyvet, ha visszafizeti a pénzt, amit a barátjának,
Anselmónak adtam.
A testes férfi lazított a tartásán, az egyik lábáról a
másikra helyezte a testsúlyát, és elengedte a kardját.
– Örülök, hogy ilyen okos vagy – jelentette ki némi éllel.
– Természetesen most éppen nincs nálam a könyv.
Engedje meg, hogy holnap este elvigyem önhöz – kérte
Adair.
Az öregembernek összeszaladt a szemöldöke.
– Ez valami csel? Ki akarod szedni belőlem, hol lakom,
hogy rám küldhesd a dózse embereit? Honnan tudjam,
bízhatok-e benned azok után, amit Anselmóval tettél?
Adair a tisztelet jeleként ismét földig hajolt.
– Az alapján, hogy képes volt láthatatlanul követni az
ügyes fekete felhőjében, nyilvánvaló számomra, hogy
szakavatott ismerője a varázslás művészetének, én pedig
tapasztalatlan vagyok, épp csak megkezdtem a
tanulmányaimat. Megtisztelő volna, ha lehetővé tenné
számomra, hogy rendezzük az ügyet, uram.
– A fekete felhő semmiség, jelentéktelen trükk. Ajánlom,
hogy ne feledd a képességeink közti különbséget; egy percig
se tétováznék, hogy az elképzelhető legnagyobb büntetést
szabjam ki rád, ha elárulsz. – Az öregember az állát
dörzsölgetve töprengett. – Rendben van, mivel olyan
szívhez szólón esedezel, megengedem, hogy elhozd nekem a
könyvet. De figyelmeztetlek: minden mozdulatodat követni
fogom a jósgömbben, és ha ellenem törsz, akkor csúnyán
elbánok veled. Megértetted? – Megvárta, amíg Adair bólint.
– Gyere holnap éjfélkor a Plaza Saint Vincentre. Tudni
fogod, melyik az én házam.
 Adair harmadszor is meghajolt, és mire fölegyenesedett,
a férfi meg a fekete felhő már eltűnt.


Vissza a jelenbe


Adair fölriadt álmából, és jó erősen meg kellett ráznia
magát ahhoz, hogy kiűzze az elméjéből a sötét velencei
sikátor képét, és visszazökkenjen a Szardínia partjaihoz
közeli szigeten álló erődje biztonságos valóságába. A
riadalmáról mit sem sejtő, alvó Lanore-ra nézett, azután
pislogva körbetekintett a sötét szobában, félig-meddig arra
számított, hogy megpillantja a koromsötétből előlépő
varázslót.
Adair évszázadok óta nem gondolt Cosimo Morettire, az
öreg mágusra. Réges-rég tudatosan eltemette magában
Cosimo (és elhalálozása) emlékét, és nem értette, miért
jutott most eszébe – sőt ami még rosszabb, miért álmodott
róla. Csakis az lehet az oka, vélte, hogy valami köze van a
Lanore-ra bocsátott varázsigéhez, vagy a pávakék borítójú
velencei könyvhöz, amelyet Lanore visszahozott neki.
Adair kikelt az ágyból, megigazította összekuszálódott
ruházatát, és a csöndes házban lábujjhegyen leosont a
dolgozószobájába. Nem akarta fölébreszteni a lányokat,
ezért nem gyújtott villanyt. A könyv az íróasztalon feküdt,
és valósággal beragyogta a szobát.
Az időközben már egészen bepiszkolódott borítóra, az
évszázadok szennyétől megfakult kék vászonra tette a kezét,
és érezte a belőle lüktetve sugárzó varázserőt. Cosimo
varázserejét; ugyanazt a nyugtalanító rezgést érzékelte
Cosimo jelenlétében, amit a feltételezése szerint mások
tapasztalhattak az ő közelében. A túlvilág nyomot hagy
azon, aki kapcsolatba lép vele. Adairt amolyan kapuvá tette,
amelytől karnyújtásnyira van a rejtett, mágikus világ.



Tizenegy


Amint beléptem a marokkói szálloda ajtaján, ismét az
erődben, alighanem az első emeleti hallban találtam
magam. Mindazonáltal ott lengedezett a fezi hotel porszaga,
amely beivódott izzadt bőrömbe és nyirkos pamutruhámba
annak igazolásaképpen, hogy nem kitaláció volt – hacsak
nem a képzeletem műve a gyömbér, a menta, a szántál és a
jázmin illatának finom keveréke is.
A hall az ismerős, vörös szőnyeg borította, sötét
faajtókkal megszakított hosszú, homályos, kopár folyosó
volt. Semmi zaj nem hallatszott, olyan némaság uralkodott
a házban, mint a sírboltokban. A zavartalan csöndben
hirtelen észrevettem, hogy ismeretlen irányból érkező huzat
hatására megrebben a falra erősített vastartókba helyezett
gyertyák lángja. Valaki kinyitott egy ajtót.
Olyan feszülten figyeltem, észlelek-e valami hangot,
hogy megfájdult a fülem. Végül meghallottam, amire
vártam: tompa puffanást, mintha labdát dobnának a
szőnyegre. Majd még egyet. Bármi volt is, tömörnek,
vészjóslón masszívnak hatott. Talán démon hasított
patájától származott? Nem óhajtottam megtudni.
Megfogtam a legközelebbi ajtó réz kilincsgombját.
Elfordítottam, és visszafojtott lélegzettel becsusszantam egy
másik helyiségbe.
Az ajtó túloldalán erdőbe kerültem. A mélységes csönd
alapján ítélve hatalmas erdőbe, ahol szállingózott a hó; a
csupasz ágak alkotta boltozaton át mindössze néhány
pehely hullott a földre. Előttem több, főleg fenyőkből álló,
hóba fagyott facsoport állt. A hidegben meglátszott a
leheletem, és libabőrös lettem – nem a fázás miatt, hanem
azért, mert otthon voltam.
Minden külön jelzés nélkül is egyértelmű volt
számomra, hogy St. Andrew-ban vagyok. Honnan tudtam?
Elvégre bárhol lehetett volna az az erdő, mégsem
kételkedtem. Olyan ismerős volt a vidék, mint az ezerszer
látott festmény. Ismerős illatot árasztott a levegő; még a
bőröm is emlékezett rá, holott mindez csak az elme játéka
lehetett. Mégis... A madárdal, a ferdén beszűrődő fény mind
arról árulkodott, hogy St. Andrew-ban vagyok.
Ezúttal sem értettem, miért kell itt lennem. Talán ilyen
volt a másvilág kialakítása, így kapcsolódott a Földön
eltöltött időhöz. A szigorú, ítélkező puritán énem szívesen
hitte volna, hogy a számomra legfontosabb helyekre vagy
eseményekhez kellett visszajutnom, hogy újból átélhessem
az életem során kihagyott leckéket. Mármint ha létezett
egyáltalán valamiféle rendje a dolgoknak, amiben a bennem
élő realista kételkedett.
A fák felé indultam, és közben azon töprengtem,
pontosan hol lehetek a Nagy Északi Erdőségen belül, amely
híres volt róla, hogy mindörökre elnyel embereket. A
hatalmas erdő mérföldeken át ugyanazt a képet mutatta,
még a tapasztalt vadonjárók, vagy az én időmben a favágók
és a lóháton közlekedő felügyelők is könnyen eltévedtek
benne. Egy ritkásabb helyre érve csobogó víz halk hangja
ütötte meg a fülemet, amelyet követve a folyóhoz értem.
Perceken belül megpillantottam az Allagasht. Semmivel
össze nem téveszthető volt: széles, sima és nyugodt.
Havazott ugyan, de nem volt olyan hideg, hogy befagyott
volna a folyó. Egyedül azt találtam furcsának, hogy
szokatlanul sötétlik a vize. Olyan feketének hatott, mintha
tinta áramlott volna a sziklás mederben. Bizonyára a
fényviszonyok teszik, gondoltam, a borús ég okozza, és nem
valami balszerencsét előrevetítő fenyegető jelnek kell
tekintenem.
Úgy éreztem, az áramló víz túlpartján fekszik a város.
Azon töprengtem, vajon elég sekély-e a folyó azon a helyen
ahhoz, hogy gyalog átkeljek rajta. Lehetségesnek tűnt,
viszont bizonyára fájdalmasan hideg a vize. Amikor gázlót
keresgéltem a parton, észrevettem egy elhalt hínárindák
között fészkelő üres csónakot. Ezüstösen kékre színeződött
régi, elhagyott, durván faragott holmi volt.
Bemásztam, a túlsó partnak fordítottam az orrát, és
evezni kezdtem. Az Allagashnek akadtak nagyon szelíd
szakaszai, az áramlásból arra következtettem, ez is azok
közé tartozott, mégis meglepett, milyen könnyen átértem a
másik partra, ha nem is egészen, de majdnem úgy, mintha a
hajó tudná, merre kell mennie. A meder lankás részére
futott fel, ahová mintha erős kéz húzta volna ki, úgyhogy
semmiség volt száraz talajra lépni belőle.
Ösvény vezetett a fák közé, és mivel nem támadt jobb
ötletem, merre menjek, ezért követtem, és rövid séta után
észrevettem valakit a távolban. Közelebb érve láttam, hogy
hosszú, sötét kabátot viselő nő ül egy farönkön, s kezében
batyut tart, akár egy pólyás babát. Egyenes szálú fekete haja
függönyként hullt az arcába, ami miatt nem láthatott
engem. Egyértelmű volt számomra, hogy rám vár.
A talpam alatt ropogott a hó, a nő ennek ellenére is csak
akkor nézett föl, amikor már közvetlenül mellette álltam, és
megbizonyosodtam arról, amit már gyanítottam: Sophia
Jacobs volt az, Jonathan egykori kedvese, aki önkezével
oltotta ki a maga és a meg nem született gyermeke életét.
Megdöbbentett, szinte megrémített, hogy újból
találkozom vele. A St. Andrew-ban töltött ifjúkorunkban
nem voltunk barátok, sőt jó oka volt rá, hogy utáljon.
Megpróbáltam rávenni, hogy mondjon le Jonathanről,
tartsa titokban, ki az apja a gyermeknek, de ő inkább ettől a
helytől nem messze az Allagashbe vetette magát. Amióta
Jonathan föloldozott a lány öngyilkossága miatti
lelkifurdalásom alól azzal, hogy magára vállalta a
felelősséget, azóta nem sokat gondoltam rá. És bár sok
evvel korábban többször is álmodtam vele, amikor még friss
volt az ellene elkövetett vétkem, egyetlen alkalommal sem
jelent meg ilyen valóságosan. Pontosan ügy nézett ki, mint
amilyennek utoljára láttam életében, de ilyen közelről száz
apró részlet is megmutatkozott belőle, amelyet az idő
múlásával már elfedtem. Mindig ilyen nyugtalan és ideges
volt? Mindig ennyire beesett volt a szeme, fakó a bőre,
szigorú a szája?
– Sophia! – szólítottam meg köszönésképpen, és azon
töprengtem, miért kellett vele találkoznom.
Hűvösen nézett rám, és megringatta a karjában lévő
csomagot.
– Elég soká értél ide. Gyere csak közelebb, van mit
látnod!
– Hogy érted ezt? Nem tudom, miért hívtál ide.
Mozdult, hogy fölálljon, de a szavaim hallatán
megdermedt.
– Én hívtalak ide? Épp ellenkezőleg: miattad vagyok itt.
Ne vesztegessük az időt! Mennünk kell. – A válaszomra
sem várva nagy léptekkel, a batyuját magához szorítva
megindult a hóban.
Percek alatt a város szélére értünk. St. Andrew-ban
minden olyan volt, amilyennek a gyerekkori emlékeimben
élt: a gyülekezeti terem hosszú deszkafala; előtte a közpark,
amelyet most hó borított, és ahol oly sok délutánt
töltöttünk mise után a szomszédaink társaságában; a
temetőt határoló terméskő kerítés; Parson Gilbert háza;
TinkyTalbot kovácsműhelye; a patkolókovácstól Magda
egyszobás kuplerájához vezető ösvény; Daughterynek a
sáros, hepehupás út mentén távolabb lévő, az erős havazás
miatt csukott spalettájú italmérése.
A gyerekkori ismerőseim – a családtagjaim, a barátaim, a
városka üzletemberei, a mi földünket határoló gazdaságokat
művelő emberek – arca villant föl előttem, akik sokkal
jobban hiányoztak, mint azt valaha is lehetségesnek
gondoltam.
– Várj, Sophia! – kiáltottam az előttem siető vékony
alaknak. A feje búbja meg az ereszkedő válla fehér volt,
mintha cukorral hintették volna be, a hosszú kabátja
szegélye széles ösvényt söpört mögötte. – Meg tudod
mondani, mi történt a többiekkel? Nem is hiszed, milyen
gyakran gondoltam...
Céltudatosan haladt, gyakorlott szemmel vizslatta a lába
alatt az utat.
– Ha valóban érdekel, mi lett St. Andrew-val, milyen
borzalmakon mentünk keresztül, megmondom. –
Kíméletlenül nyers, kárörömtől fűtött hangon beszélt. – Az
egész várost feldúlták, amikor elszeleltél Jonathannel. –
Ekkor jöttem rá, hogy Sophia a kísérteties tulajdonságai
ellenre sem mindenható, és nincs tisztában a váratlan
távozásom körülményeivel.
Kívülállók számára úgy tűnhetett* hogy Jonathan
szívének elrablása szándékával tértem vissza a városba,
holott Adair életelixírjével fölfegyverkezve érkeztem, azzal
az utasítással, hogy vigyem magammal Jonathant Bostonba.
Ám St. Andrew-ban azt találtam, hogy a város Jonathantől
függ: ő működtette a fakitermelést, a város messze
legnyereségesebb üzletét, és csaknem valamennyi
gazdaságnak jelzálogkölcsönt nyújtott. Nem volt szívem
megfosztani tőle a várost, amelynek szüksége volt rá. A sors
azonban közbelépett, és amikor Jonathant lelőtte egy
felszarvazott férj, akkor nem maradt más választásom, mint
hogy adjak neki az elixírből, majd villámgyorsan elvigyem a
városból, nehogy fölfedezzék a titkunkat.
– Borzalmas felfordulás támadt itt, amikor rájöttek az
eltűnésetekre – folytatta Sophia élvezettel. – Jonathan
családja éktelenül dühös lett a tiédre, szemrehányást tettek
az anyádnak, amiért ilyen erkölcstelen lányt nevelt. Az
emberek két pártra: támogatókra és ellenzőkre szakadtak,
és bizonyára nem lepődsz meg, ha megtudod, hogy nagyon
kevesen álltak a családod mellé. Mindenféle hitvány
nevekkel illettek téged: szajhának, ringyónak, ledér
cafkának hívtak – Sophiának láthatóan különös élvezetet
okozott, hogy fölidézheti számomra a történet ezen részét
–, és az is szóba került, hogy kikényszerítik a családodból
St. Andrew kártalanítását a veszteségekért.
– Ez nevetséges! Jonathan önként, szabad akaratából
távozott velem – közöltem, bár ez nem teljesen fedte az
igazságot. Az átalakulási folyamat hatására öntudatlan
állapotban volt, amikor elmenekültünk a városból.
– A családod támogatói is ezzel érveltek, és elült a
hőbörgés. A károkozás azonban megtörtént. St. Andrew
lakosai elveszítették az üzleti élet vezetőjét, az ostoba
nővérekkel együtt a gyermeki egyszerűségű Benjamin is
támasz nélkül maradt. Ezért az összeomlásért Jonathan
anyja felelt, aki a többiek rovására minden bizodalmát a
legidősebb fiába vetette. Egyesek titokban azt mondták,
Ruth azt kapta, amit megérdemelt, mivel bálványozta
Jonathant, és szemet hunyt a nőügyei fölött. Ha
belegondolok, ez a sok baj mind elkerülhető lett volna, ha
megengedik, hogy Jonathan feleségül vegyen téged. – Én
tisztában voltam vele, hogy Jonathan nem vett volna nőül,
de Sophia nem tudta. Ő annyit látott, hogy Jonathan
megszökött velem, amiből arra lehetett következtetni, hogy
őrülten szerelmes belém.
– Isten azonban gondoskodik a nyájáról, nem igaz? Még
azokról is, akik egyáltalán nem érdemlik meg, például Ruth
St. Andrew és a város könyörtelen pletykafészkei – folytatta
Sophie némi rosszindulattal, és közben fölemelt szoknyával,
elővigyázatosan átlépett egy kidőlt fatörzsön.
– Ami Benjámint illeti, sikerült annyit fejlődnie, hogy a
fakitermelőkkel dolgozhasson, és idővel kiérdemelte a város
többségének tiszteletét az őszinteségével és azzal, hogy
megközelítőleg sem mesterkedett annyit, mint a családja
többi tagja. – Sophia hangszíne világosan elárulta, hogy
Jonathant is a mesterkedők közé sorolta.
– Emlékszel Evangeline-re? A feleségre, akivel olyan
rútul elbántál? – kérdezte Sophia, akinek ismét örömet
okozott, hogy gúnyolódhat velem.
– Szegény teremtés, mintha nem lett volna épp elég
szerencsétlenség neki az, hogy Jonathan feleségül vette!
Micsoda boldogtalanság szakadt rá azzal, hogy elhagyta!
Véget nem érő szégyenben élt. Ruth legnagyobb bánatára
elköltözött St. Andrew-éktól a szülei házába, hogy ott
nevelje a lányát. Mennyire szerette volna Ruth, ha náluk
van a gyerek! Benjamin megkérte Evangeline kezét, és a
lány végül beleegyezett az esküvőbe, aminél bölcsebb
döntést valószínűleg nem is hozhatott volna. Bár a
válaszával megvárta Ruth halálát, hiszen ki is vágyott volna
rá, hogy ismét egy fedél alatt éljen az öreg boszorkánnyal?
De úgy tűnik, a gyalázatos tettednek áldásos
következménye is volt. Hálát adhatsz Istennek ezért a
jóságért.
Mohón ittam magamba Sophia híreit. Az évek során jó
néhányszor töprengtem rajta, mi történt vajon azután, hogy
Jonathannel együtt elhagytam a várost. Nem lepett meg,
hogy pocskondiáztak, az viszont elszomorított, hogy a
családom alaptalanul szenvedett azért, amit tettem.
Eszembe juttatta, milyen igazságtalanok is tudtak lenni a
földijeim, a puritánok leszármazottai, akiket még jobban
megkeményített a nyomor. Valósággal fojtogató volt
közöttük felnőni.
– Szóval tönkrement a családom? – kérdeztem elcsukló
hangon.
Ezúttal Sophia rám nézett a válla fölött, és ravasz
mosolyt küldött felém.
– Igen, ahogy megérdemelték azért, ahogy téged
neveltek. De magad is látni fogod.
Egy darabig kanyarogtunk még a sötét erdőben, azután
egy tisztáson álló kunyhóhoz érkeztünk. A környék
megváltozott ugyan, mégis azonnal rájöttem, hogy ebben a
házban nevelkedtem, és az egész látvány az álmokra
jellemző fura érzéssel társult. Sophia kinyitotta az ajtót,
otthonosan belépett, én pedig követtem. Legelőször azt
vettem észre, hogy az utolsó látogatásom óta alaposan
megtépázódott a házikó. A falban lévő gerendák
megrogytak, amitől meglazult az illesztéseket és
repedéseket kitöltő szalmacsutak, és ez szabad utat
engedett a szélnek meg a hidegnek. A barátságtalan
szobákban megfogyatkoztak a bútorok. Minden
szenvedésteli, nyomorúságos és sivár életet tükrözött.
Először azt hittem, a kunyhó üres, de azután észrevettem az
egyik húgomat, aki egy szedett-vedett faláda mellett
guggolt. Csak kis idő elteltével jöttem rá, hogy Fionát látom,
ugyanis sokkal idősebbnek tűnt, mint a legutóbbi
látogatásom alkalmával. Különféle dolgokat rakosgatott a
ládába, munka közben halkan dúdolt.
– Elmegy – állapítottam meg fennhangon.
Sophia bólintott, miközben a bebugyolált csomagját
ringatta a karjában.
– Igen, Fort Kentbe készül, hogy férjhez menjen.
– Nem tűnik valami boldog jegyesnek.
Sophia arcát bosszúság felhőzte, de ahelyett, hogy
megdorgált volna, ezt mondta:
– Csatlakozik a másik húgodhoz.
– Glynnishez? Fort Kentben lakik?
– Egy éve hozzáment egy odavalósi gazdához, és
elintézte, hogy egy özvegy szomszédjuk elvegye Fionát.
– Hát az anyám hol van? Glynnisszel él? – kérdeztem, de
még el sem hagyták az ajkamat a szavak, már tudtam a
választ. Égett az orrom a visszafojtott könnyektől,
amelyekről nem hittem, hogy annyi év után még
hullhatnak.
– Nem, Lanore. Az anyád eltávozott. Tavaly télen elvitte
a mellhártyagyulladás. – Sophia egykedvűn beszélt, nem
okozott neki örömet a rossz hír közlése. Az agyam persze
tudta, hogy anyám réges-rég halott, de ott a régi házban,
amelyben felnőttem, ahol mindig a tűzhely mellett vagy
sürgés-forgás közepette láttam anyámat, mellbe vágott
Sophia kijelentése.
Megráztam a fejemet, próbáltam elűzni a bánatot, és
ismét a húgomra tereltem a szót.
– Szegény Fionának idegenhez kell férjhez mennie!
Sophiának ismét bosszúsan megrándult az arca.
– Mindannyian idegenhez megyünk hozzá, Lanore. Még
akit ismerünk, az sem ugyanaz az ember, miután
hozzámegyünk. Ráadásul egyikünk sem szerelemből
házasodott. Az összes ismerősöd kötelességből és túlélési
szándékkal tette: a szüleid, a szomszédaid... még Jonathan
is. A szerelem nem azonos a boldogsággal – közölte élesen.
Természetesen igaza volt, ugyanakkor önkéntelenül is
ezt motyogtam:
– Mégsem ismerek a szerelemnél nagyobb boldogságot.
Sophia épp valami metsző választ akart adni az utolsó
megjegyzésemre, amikor kivágódott az ajtó, és belépett
Nevin, az öcsém. Addigra már számítottam rá, hogy
idősebbnek fogom látni, de olyan gyökeres változásra nem
készültem föl. Őszült, meggörnyedt, és mintha kétszer
olyan gyorsan öregedett volna, mint Fiona, a kinézetén
sokat rombolt a mindenféle időjárási viszonyok mellett
végzett kinti munka, a jószág gondozása. Mély ráncok
szabdalták az arcát, amely olyan ragyás volt, mintha
nemrégiben himlőlázban szenvedett volna. Leveregette a
cipőjéről a sarat, szögre akasztotta a kalapját, de a kabátját
magán tartotta.
– Elkészültél, indulhatunk? – kérdezte Fionától.
– Majdnem, de pár dolgot még be kell csomagolnom.
Attól tartok, olyan későn fogunk indulni, hogy Glynnisszel
meg Johnnal kell töltened az éjszakát...
Nevin már akkor a fejét rázta, amikor Fiona még be sem
fejezte a mondandóját.
– Tudod, hogy nem tehetem. Ki viselné gondját az
állatoknak? Nem hagyhatom egész éjjel őrizetlenül a
gazdaságot. Ma este vissza kell jönnöm.
– Remélem, Nevin, felhagysz ezzel a csökönyösséggel, és
bérest fogadsz. Nem csinálhatod mindezt egymagad!
Szükséged lesz valakire, aki segít.
 Fiona hangja elárulta, hogy tudja, süket fülekre találnak
a szavai. Nevin indulatosan megrázta a fejét, és közben a
cipője orrát bámulta.
– Ezt már megbeszéltük, Fin! – A becenevén szólította
Fionát. – Miért vennék föl valakit? Csak eggyel több szájat
kellene etetni. Elég kicsi a gazdaság ahhoz, hogy egymagam
is boldogulhassak vele.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz – tiltakozott erőtlenül
Fiona. – Mi van, ha megbetegszel?
– Nem betegszem meg.
– Mindenkivel előfordul. Vagy az, hogy magára marad.
– Magamra sem maradok.
Nevin olyan volt, mint a fuldokló, aki a dühödt
csapkodása miatt nem menekülhet, Fiona pedig
mentőcsónakban evezve távolodik, egyedül hagyja a férfit,
hogy mentse magát. Soha senki nem hibáztatta a családból,
de ez csekély vigaszt jelentett, amikor rosszra fordultak a
dolgok.
– Megleszek – bökte ki Nevin mogorván.
– Vissza tudsz majd jönni az esküvőre? – kérdezte Fiona,
miközben lecsukta a ládája fedelét.
– Tudod, hogy nem. Gondoskodnom kell az állataimról.
Egyébként sincs rám szükséged. Glynnis melletted lesz.
Fiona nem szólt, mert már nem volt értelme vitatkozni
Nevinnel.
– Többé nem találkoznak – suttogta Sophia hozzám
hajolva, mintha színészek játékát néznénk. Ugyanakkor a
próféta magabiztosságával beszélt.
– Miért... Történik valami Nevinnel? Vagy
valamelyikükkel? – kérdeztem nyugtalanul. – Mi történt a
családommal? Mindig szerettem volna tudni...
Sophia a földre szegezte üres tekintetét, szerencsére nem
nézett rám, és a melléhez húzva dajkálta a csecsemőt.
– Nevin tíz évet él még. Nem fogad segítőt a gazdaságba,
és egy télen egyedül hal meg, vízzel telik meg a tüdeje, és
annyira legyöngül, hogy nem tud begyújtani magának.
Beharaptam az ajkamat, éreztem, hogy elönt a keserű
bánat. Csökönyös Nevin.
– Fiona húgod gyermekágyi lázban hal meg az első
babájával – folytatta Sophia, és a földön előttünk guggoló
húgomra bökött a fejével. – Ami Glynnist illeti...
– Mondd, hogy legalább egyikük boldogságra lel! – tört
ki belőlem.
– O meglehetősen boldog. Jó ember a férje, és összesen
négy gyerekük van, három fiú meg egy lány.
– Hála istennek! – mondtam, és úgy is gondoltam.
Könny gyűlt a szemembe, miközben a csomagolás vége felé
járó Fionát néztem. Az idő megkoptatta kissé a húgaim
báját; Fiona és Glynnis sokkal csinosabb volt nálam, amikor
még mindannyian kislányok voltunk. Ők voltak az okosak
és a szeretetre méltók, a rendesek, akik velem ellentétben
nem törték össze a szüleik szívét, és nem tették tönkre az
életüket. Kegyetlen volt a sors, hogy olyan sokáig a
családhoz láncolta Fionát (a húszas évei közepén járhatott
most, amikor ott állt előttem), és végül kioltotta az életét,
mielőtt saját családot alapíthatott volna. Reménykedtem
benne, hogy a gazda, akivel házasságot készült kötni, jó
ember, értékeli a húgomat, és gyöngéden gondol rá, amíg él.
Nevin sorsa is különösen kegyetlennek tűnt. A tüskés
természetét tekintve nem ért váratlanul, hogy egész
életében egyedül élt, de tíz év múlva még csak a negyvenes
éveit tapossa. Ha délebbre lakott volna, ahol nem tartottak
olyan sokáig és nem olyan kemények a telek, valamint nem
volt olyan megerőltető az élet, akkor egyedül is tovább
élhetett volna. Jó oka volt annak, miért ellenezték a
puritánok a magányos életet St. Andrew-ban, emiatt a
gyakorlati szempont miatt éppúgy, mint vallási
megfontolásból (ami abból indult ki, hogy egyetlen lélek
sem viselkedik istentelenül, ha mindig van mellette tanú,
aki a körülmények függvényében vagy visszatereli a jóság
ösvényére, vagy befelé fordítja).
A sors képtelensége, könyörtelensége folytán nekem
végtelen idő állt rendelkezésemre, hogy ránézhessek a
bűneimre, miközben Fionának, ennek az ártatlan léleknek
túl korán meg kellett halnia. Csak arra gondolhattam, hogy
átok ül a családomon... Majd eszembe jutott, vajon ebben az
esetben az is az én hibámból következett-e be, amiért
kiválasztottak? Talán engem terhel a felelősség, az én
természetellenesen hosszú életemet ellensúlyozza az ő
rövid, boldogtalan életük? De ez nem lehet, ugye...?
Megrémítettek a fejemben kavargó gondolatok. A
természetünk miféle különös romlottsága miatt akartuk így
sanyargatni magunkat?
Most először fogtam föl igazán a halhatatlanságom
kivételes voltát. Néhány más kiválasztottal együtt egészen
más tapasztalatokat szereztünk az életről, mint a többi földi
ember. Mi olyannak éltük át, amilyennek bárki feltételezte,
aki iskolában tanult történelmet: állandóan előre haladó
idővonalnak. De Sophia hallgatása közben, a családom
sorsát megismerve rájöttem, hogy mindenki csak azt a rövid
időbuborékot ismeri az életből, amelyben él: a maradék
szóbeszéd, bármilyen jól dokumentálják is. Csak mi,
halhatatlanok vagyunk képesek egynél több buborékot
átélni, egynél több darabjában jelen lenni, és ennélfogva
igazából csak mi, halhatatlanok vagyunk abban a
helyzetben, hogy megítéljük, mi igaz és mi hamis.
 Nem tudtam, pontosan hová is tegyem ezt az alvilági
utazást: visszakerültem a tizenkilencedik század elejére,
vagy a Sophiával való beszélgetés az emlékezet által
befolyásolt megközelítés volt? Valójában egy sor különféle
dolog is lehetett. Elvégre igazából ágyban feküdtem Adair
rejtélyes szigetén. Amióta a földjére léptem, azóta
tudatosult bennem, hogy semmi sem az, aminek tűnik.
Az azonban soha nem merült föl bennem, hogy esetleg
nem haladok az időben előre, holott talán valóban ez volt a
helyzet. Emlékszem egy fizikusoktól hallott elméletre,
amely szerint az idő egésze egyszerre telik. Sophia
társaságában, ennek a látóhatáromat torzító rozoga
nyúlodúnak a vonzásában állva óhatatlanul is azon
töprengtem, hogy abban a tényleges pillanatban élem-e át
mindezt. Nem olyasminek tűnt, amit tudatosan, a
gondolkodás útján lehetne megismerni – és talán az ebbéli
értéke miatt is folytat küzdelmet velem az elmém.
Akárhogy is, de ki akartam kerülni ebből a boldogtalan
jelenetből, amelyen nem tudtam változtatni.
– Meg tudod mondani, Sophia... Tudod, mi vagy te?
Kísértet vagy? – Mindenképpen föl akartam tenni ezt a
kérdést, csak attól tartottam, megbántanám vele.
Gyanakodva mért végig. Nem szólt, csak összeszűkült a
szeme.
Nem hagytam annyiban.
– Ugye, emlékszel rá, hogy meghaltál? Hogy nekimentéi
az Allagashnek. Hogy megfulladtál.
Elfordította a fejét, de észrevettem, hogy elpirul.
– Emlékszem a vízre... Olyan hideg volt... Másra nem.
Ezt követően minden elfeketült. És köszönöm, másra nem
szeretnék emlékezni.
Nem hibáztattam. Sophia öngyilkossága éveken át
üldözött. Azért ölte meg magát, mert állapotos volt
Jonathan gyerekével, ami bizonyította az akkoriban súlyos
bűnnek számító házasságtörést. A tette előtti este beszéltem
vele, megjátszottam, hogy Jonathan küldötte vagyok, és azt
mondtam, Jonathan többé nem akar tudni róla. Kíméletlen
voltam, és Sophia másnap eltűnt. Senki sem tudta, mi
történt vele, míg a felkutatására indult csoport meg nem
találta a jeges Allagashben úszó félig fagyott testét. Bár
azóta Jonathan már feloldozott a halálában való
közreműködés önvádja alól, mégis felelősnek éreztem
magam érte.
Sophia most úgy bámult rám, mintha az arcomra lett
volna írva a bűnöm.
– Azt hiszed, azért öltem meg magam, mert hazudtál
nekem, igaz? Ostoba tyúk vagy! Szerintem egészen
természetes, hogy mindig a középpontban akarunk állni,
egyébként pedig miért érdekelt volna, mit mondasz vagy
gondolsz te? Egyedül Jonathan véleménye számított bármit
is, az ő helyzete pedig elég világos volt. Soha nem ismerte
volna el a babát. – A karjában tartott csomagra nézett. – De
nem pont a terhességemről volt szó. Nem hibáztathatom ezt
a gyermeket. A házasságom törte össze az akarásomat.
Lélekharang volt. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy
gyermeket neveljek abban az otthonban, hogy mi ketten
Jeremiah tapintatlanságának és kíméletlenségének súlya
alatt préselődjünk. Nem számított kivételesen rossz
férfinak. – Találkozott a tekintetünk, mintha azt jeleznénk
vele, hogy ezt a mondatot minden nő érti. – De számomra a
lassú halált jelentette volna, ha az egész életemet az igája
alatt töltöm. Nem azért vetettem véget az életemnek, mert
Jonathan nem lehetett az enyém, hanem azért, mert nem
szökhettem meg a rám váró kilátások elől.
 – Találkoztál Jonathannel, amióta itt vagy? – kérdeztem,
abban reménykedve, hogy talán tud valamit, ami a
segítségemre lehet.
Némileg megingott a szigorúsága, oldódott a feszessége,
de egy pillanatnyi tétovázás után visszanyerte acélos
tartózkodását.
– Ami volt, elmúlt: a történteket nem tudjuk
megváltoztatni. Mindegy, hányszor keresem föl ismét az
életemnek azt a szakaszát, mindig ugyanaz marad a
végeredmény. – Úgy tűnt, Sophia túlvilági élete is úgy
rögzült a másvilágnak ehhez a helyéhez, az időnek ehhez a
pontjához, mint a lengő teke golyója a póznához. Körbe-
körbe mozoghatott a kötélen, visszatérhetett a kiindulási
pontjához, de soha nem tudott elszabadulni.
Kinéztem a családom kunyhójának ablakán az erdőbe.
Nagyon is jól emlékeztem rá, hogy ugyanazt éreztem, amit
Sophia: valóban arra születtem, hogy az egész életemet ezen
a néhány négyzetmérföldön tölt– sem e között a negyven
család között? Nem tudtam beletörődni, hogy mindössze ezt
a kétszáz embert ismerem. Ez tűnt a legelviselhetetlenebb
büntetésnek. Mindössze húsz-harminc mérföldnyire volt
Fort Kent, a szomszédos város, de már az is mintha másik
bolygón lett volna. Abban a kis városkában, St. Andrew-ban
csak néhány kivételes sarokkő adatott az életben: születés,
házasságkötés, saját gyerek születése, halál. Hozzám
hasonlóan Sophia is többre vágyott.
– El is mehettél volna, Sophia. Én azt tettem. És amit
odakint találtam, az messze fölülmúlta az álmaimat. –
Beszélni akartam neki a hihetetlen létformámról, a
helyekről, amelyeken jártam, és persze Adair fantasztikus
birodalmáról, amely szőröstül-bőröstül felfalt. De azután
eszembe jutott, hogy akivel beszélek, az láthatóan
mindörökre időhöz és térhez láncolt, és soha a töredékét
sem ismerheti meg annak, amit én megismertem, és
semmit sem mondhatok neki.
Sophia még egyszer megringatta a csomagját, azután a
csípőjére támasztotta. O, a baba! Ezen a téren az ő javára
billent a mérleg nyelve: ő legalább az örökkévalóságig
együtt lehetett a gyerekével – az enyémet elvették tőlem.
Irigység gyötört, miközben Sophiát figyeltem... De azután
eszembe jutott valami. Egész idő alatt nem hallottam
semmiféle csecsemőhangot. Sem gügyögést, sem sírást,
sem tüsszentést. A gyerek nagyon csöndes...
– A gyermeked, Sophia? – kérdeztem óvatosan, és
összeszorult a gyomrom.
– Igen, kislány– válaszolta Sophia, de nem mondott
nevet.
– Odaadod egy kicsit?
Megvető pillantást vetett rám, de némileg vonakodva
felém nyújtotta a batyut. A csomagban nem mozdult
semmi, és a méretéhez képest túlságosan nagy volt, mintha
beáztatott mosnivaló volna bebugyolálva. Reszkető kézzel
megemeltem az arcot fedő takaró csücskét, arra készülve,
hogy valami szörnyűséget fogok látni. Ám csupán egy
gondosan bepólyázott csecsemő arcocskáját pillantottam
meg – azt nem lehetett megállapítani, hogy élő-e, vagy
halott. Nem látszott, hogy lélegezne, ugyanakkor
megrebbent a szemöldöke, megrezzent a szája sarka.
Rendkívül különös volt a bőre színe, halvány szürkéskék,
mintha leállt volna a légzése – vagy mintha soha nem is
lélegzett volna.
Szegény Sophia! Ez volt a büntetése, amiért véget vetett
az életének, miközben még magában hordta a gyermekét:
örökre magával kellett hordania a csecsemőt, és soha nem
élhette meg, hogy fölébred. Nem tehette le, nem temethette
el, nem felejthette el. Az idők végezetéig remélnie kellett,
hogy a baba kinyithatja a szemét, és ránézhet, miközben a
szívében tudnia kellett, hogy ez soha nem fog megtörténni.
Arra gondoltam, hogy én borzalmas büntetést kaptam
ugyan, de olyat, ami ehhez képest eltörpült. Ez tehát az igazi
lecke itt, gondoltam, és visszaadtam a csecsemőt a
mindvégig mélabús Sophiának, aki örömmel babusgatta az
élettelen gyermeket; ezért küldtek tehát át azon a bizonyos
ajtón a tucatnyi közül a hallban, hogy kibéküljek Sophiával:
nemcsak hogy jobban megértsem a saját büntetésemet,
hanem hogy tanúja legyek az övének.




Tizenkettő


Adair az ágy végénél állt, az alvó – vagy legalábbis aludni
látszó– Lanore-t figyelte, és azon töprengett, mi történhet
ott, ahol Lanny éppen tartózkodik. Biztonságban van?
Megtalálta Jonathant? Lehet, hogy abban a pillanatban pont
a nagyképű bolond karjában fekszik. Elhessegette magától a
gondolatot; nem, Lanore megígérte, hogy nem éleszti föl
régi kalandja lángját, és valami miatt (talán a
nyugtalanságról árulkodó futó pillantás alapján, amely az
ígérettételt kísérte) Adair hajlott rá, hogy higgyen neki.
Hetek teltek el azóta, hogy ebbe a transzállapotba küldte
Lanore-t, és őszintén meglepte, hogy még nem tért vissza.
Addigra végképp megromlott a viszony közte és Terry
meg Robin között. Adair tűkön ülve várta Lanore
visszatérését, minden pillanat keservesebb volt az előzőnél,
emiatt türelmetlenül fogadta a háborgatást, így azt is, ha a
lányok zavarták. Végül megértették az üzenetet, és újabban
morcosán dobrokoltak az erődben, mint a Clydesdale-lovak,
vagy esténként berúgtak, és zenéléssel, rikoltozással,
nevetgéléssel töltötték az éjszakát, úgy viselkedtek, mintha
buliban volnának – mindezt azért, hogy fölfigyeljen, akár
meg is haragudjon rájuk. Ő azonban nem ment lépre.
Amennyire tudta, kirekesztette a lányok zajongását, és
Lanore mellett maradt, föl-alá járkált a parányi szobában,
jelre várt. Semmi mást nem akart, mint a karjába zárni,
vágyott a nő testi jelenlétének megnyugtató hatására, de
visszatartotta a lányok utálatos viselkedése, és ezzel
kétségtelenül elérték a céljukat.
Mindez így ment mindaddig, míg egy alkalommal kitartó
csend honolt az éjszaka közepén, és Adair biztonságosnak
ítélte a helyzetet ahhoz, hogy kockáztasson. Széket
támasztott az ajtóhoz, befeküdt az ágyba, és szorosan
magához ölelte Lanore-t. Ismét megdöbbentette, milyen
kicsi, milyen törékeny a nő. Adair lábszáráig értek a lábujjai,
vékony volt a teste. Végigfuttatta ujjait a fedetlen porcikáin,
és beleborzongott a bőre rózsasziroméhoz hasonló
lágyságába. Közel hajolt a nő nyakához, magába szívta az
illatát, és a meghittségnek már ettől a csekély mértékétől is
még jobban kívánta, megremegett a saját magában
szunnyadó hatalmas testi erőtől, amely az óceánon
végigsöprő, majd partot érő cunamihoz hasonlított.
Hatalmába kerítette a vágy, hogy az öntudatlan testtel való
egyesüléssel enyhítse a sóvárgását. Lanore meg sem
lepődne, ha elmondaná neki az ébredése után, hogy mit
csinált, gondolta. Lanny ismerte őt, még az is lehet, hogy
elvárta tőle. Megbocsátaná neki a közönséges magatartást,
ugyanakkor... Tudta, hogy csalódna benne. Azt jelentené
számára, hogy ismét teret nyer a régi Adair, a démon, akitől
annyira félt, és igazolná, hogy nem volt teljes a kiűzése.
Odébb gurult, behunyta a szemét, és megfogta a már
duzzadt, szükségtől terhes hímtagját. Amire készült, ahhoz
elég volt, hogy az ágyon érintkezik Lanore testével, és
gyorsan eljuttatta magát a tetőpontra. Mindazonáltal rövid
ideig tartott a megkönnyebbülése: érezte, hogy ködként
szertefoszlik a nehezen elnyert békéje, és fájdalmas
szomorúság lép a helyébe. Hiszen továbbra is egyedül volt,
Lanore pedig még mindig úgy feküdt mellette, mint egy
síremlék szobra.
Az ablakhoz ment, és látta, hogy elcsendesült az egész
sziget. Még a kecskék is összebújtak a fenyőfa alatt, a
térdükön nyugtatták a fejüket. Úgy tűnt, pára ereszkedik a
területre, mindent sűrű, fehér ködbe burkol, olyan
kézzelfogható, mint a pamutvatta.
Lement, elhaladt a nappali mellett, amelyben rátalált az
asztalra borult két kiütött nőre meg a körülöttük heverő
üres borosüvegekre. Fölvette a nagykabátját, és kisétált. Tél
volt, de a tenger felől korbácsoló csípős szélen kívül nem
mutatkoztak a szigeten az évszak jelei. Elég messze feküdt
déli irányban a Földközi-tengeren ahhoz, hogy fagy vagy
havazás érje. Zsebre dugott kézzel állt, a vizet nézte, és arra
gondolt, örülne, ha télies külsőt öltene a sziget. Mi volt a
szívében érzett hidegség, ha nem tél?
Egyetlen szó, sőt még túl fárasztó szellemi ráhatás
nélkül is elérte a hőmérséklet csökkenését. Fehér
zúzmarafátyol bontott szirmot a fekete sziklákon. Lélegzet
gomolyai szálltak föl az alvó kecskéktől. A tenger és a szikla
találkozásánál jéggyűrű kezdett kialakulni, amely
szétterjedt a tengeren, míg végül hatalmas, vastag jéglemez
vette körül a szigetet. Adair igyekezett nem meglepődni,
mert tudta, hogy – valami számára nem teljesen világos
módon, de azért kétségtelenül – az ő akarata idézte elő ezt a
változást.


Tovább virrasztott a házban. Az ágy lábához húzott egy
széket, hogy más szögből figyelhesse Lanore-t. Az egyik
szobából odavitt még egy takarót, amelyet a meglévőre
terített, mert attól félt, talán fázhat most, hogy lehűlt a
levegő, bár feltételezte, hogy a nő semmit sem érez. Leült,
Lanore-t nézte, és egyetlen sóhajjal megszabadult a
szívében lévő hidegtől, és amint ezt megtette, azonnal
fölfelé kezdett kúszni a hőmérséklet. Fölébredtek a kecskék,
fejüket rázva megszabadultak a varázslattól. A partot
markoló jég hamarosan nyögni, töredezni kezdett, és jókora
táblákban a tengerre sodródott.
Adairt azonban rossz érzés fogta el a jég hasadásának
láttán. Valaminek a fokozódó jelenlétét kezdte észlelni a
látóhatáron. Bármi légyen is az, ellenséges volt.
Látómezején, hatókörén kívül osont, mint a szimatoló,
lopakodó farkas vagy sakál. Fölmérte, meddig ér el Adair, és
amint biztonságban érezte magát, közelebb merészkedett.
Adairnek fogalma sem volt róla, mi lehet az, sem arról,
miért kerítette hatalmába a balsejtelem erős érzése, de az
egész arra emlékeztette, ahogy összekapcsolódtak benne a
lányok és a rég halott boszorkatestvérek.
Attól tartott, talán eljött érte a királynő.
Megtörténhetett, hogy Lanore megjelenése az alvilágban
fölkeltette a királynő figyelmét, aki erőt gyűjt ahhoz, hogy
elfogja és a pokolba vigye, és szembesítse az oly sokáig
elkerült büntetéssel. Lanore nélkül minden további nélkül
úgy döntött volna, hogy elhagyja a szigetet. Így azonban
könnyű prédának érezte magát, és türelmetlenné tette a
reménytelenség.
Aznap éjjel ismét elrekesztette Lanore szobájának
ajtaját, és a nőhöz bújt. Elhelyezkedett mellette az ágyon, a
tenyerébe fogta Lannynek azt a kezét, amelyben a fiolát
tartotta, és kisöpörte a fejéből a gondolatokat, hogy álomba
szenderülhessen. Hamarosan sötétség borult rá, amely
olyan súlyosan kólintotta fejbe, mint a kalapácsütés.

Velence, 1262

Másnap Adair alig várta, hogy éjfél legyen. Egész nap
annyi oldalt másolt sietve a kék könyvből, amennyit csak
tudott, míg görcsöt nem kapott a keze, és tintafoltosak nem
lettek az ujjai. Sajnálta ugyan, hogy meg kell válnia a
kincsétől, de remélte, hogy kárpótlásul sokkal jobb dologra:
mentorra tehet szert. A férfi, akivel előző éjjel találkozott,
akár csaló vagy sarlatán is lehetett, de Adair nem tartotta
valószínűnek, hogy erről volna szó. Azt tervezte, hogy még
ha csak félannyira tanult is az illető, mint amit kinéz belőle,
megpróbálja elérni nála, hogy fogadja föl tanítványának.
Már az is nagy dolog volna, ha az öregember megengedné
neki az okkult könyvei tanulmányozását. Adairt már ennek
az egyetlen titkos könyvnek a birtoklása is mérhetetlenül
boldoggá tette, és el sem tudta képzelni, milyen érzést
válthatna ki egy teljes gyűjteményhez való hozzáférés. A
pávakék borítójú könyv föláldozása jelentéktelen dolog volt
ahhoz a lehetőséghez képest, hogy intelligens mentort
találhat, és ilyen mennyiségű okkult ismerettel
gyarapodhat.
Éjfélre már a dózse szolgáinak legtöbbje, még az udvar
hátsó kapujának őre is aludt, Adair nehézség nélkül
kisurranhatott a palotából. A várakozás izgalmával sietett
végig a kockaköves utcákon és a hidakon, míg a Plaza Saint
Vincentre nem ért. Az öregember nem viccből mondta neki,
hogy útmutatás nélkül is rá fog jönni, melyik az ő háza: a
teret egyetlen épület uralta, amelyet a napszakhoz képest
feltűnően erősen kivilágítottak. Két lámpás lógott a súlyos
tölgyajtó előtt, és bentről is fénycsíkok szüremlettek ki a
csukott spalettákon keresztül.
A bejáratnál inas fogadta, és a palotán végigvezető
hosszú úton az épület hátulsó szárnyába kísérte. Végül
nagy, nehéz ajtóhoz értek. A szolga kinyitotta, bólintással
jelezte, hogy onnan egyedül kell továbbmennie, majd
azonnal becsukta mögötte az ajtót. A helyiség akár mélyen a
föld alatt lévő börtönben is lehetett volna, olyan sötét és
barlangszerű volt, holott viszonylag sok fényt kapott két,
magas lábon álló jókora gyertyatartóból. A szoba hosszanti
falait könyvekkel rakott polcok takarták, amiből arra
következtetett, hogy dolgozószobába lépett. Soha nem látott
még ennyi könyvet sem a dózse palotájában, sem apja
kastélyának szobáiban. Egy ideig szájtátva bámult. Mintha a
legdrágább kívánságát látta volna valóra válni. Az
öregember bizonyára mérhetetlenül gazdag, gondolta, ha
megengedheti magának, hogy ennyi könyve legyen.
Ekkor vette észre, hogy az idős férfi egy magas
olvasóasztal mellett állva nagy könyvet tanulmányoz.
Valamivel szerényebben öltözött, mint az első találkozásuk
estéjén: szőrmegalléros, a nyaknál és a csuklónál arannyal
hímzett tunikát viselt. Üveget használt a papíron lévő
szavak nagyításához, és ráérősen befejezte, amit épp csinált,
csak azt követően nézett föl Adairre.
– Látom, idetaláltál. Elhoztad a könyvet? – kérdezte, és
kinyújtotta erős, inas kezét. Adair az olvasóállványhoz
ment, elővette a köpenye alól a csomagot, és átadta.
Az öregember lecsúsztatta a könyvről a szarvasbőrt, és a
gyertyatartók fényénél alaposan megvizsgálta a kötetet.
Örömmel pörgette végig a lapjait. Végül megszólalt:
– Remek darab, igaz? És rendkívül ritka. Tudod, honnan
származik?
Adair a fejét rázta.
– Ha tudnád, akkor kétségtelenül jobban küzdöttél
volna azért, hogy megtarthasd. – Ravaszul, önelégülten
mosolygott a fiúra. – Állítólag francia szerzetes készítette,
aki az okkult tudományok titkos rajongója volt a Capeting-
dinasztia uralkodása idején, Aquitániai Eleonóra királysága
előtt. Az egyház régóta közeli kapcsolatban állt az
okkultizmussal – folytatta az új szerzeményében
gyönyörködve, mint a férfi, aki széltében– hosszában
magasztalja a felséges bor vagy a jó hitves kiválóságát.
 Az öregember immár boldogan a köntösébe nyúlt, átadta
a pénzeszacskóját, és mesélni kezdett magáról. Cosimo
Morettinek hívták. Közönséges földműves fiaként született
a nápolyi hercegségben, de sok-sok évi tanulással elérte,
hogy lovag lehessen a herceg szolgálatában, és ezzel
kiküzdötte magát a szegénységből. Mindemellett állandó
titkos érdeklődés lángolt benne a sötét tudományok iránt.
Például a hadjáratok során vén banyák, szülésznők és
gyógyfüves emberek után kutakodott, akiket szükség
szerint hízelkedéssel vagy pénzzel megkörnyékezett, hogy
megtudja, van-e közöttük valóságos boszorkány. Az efféle
dolgokról nem ejtettek szót idegenek előtt – főleg nem a
herceg egyik első embere előtt, aki nagy valószínűséggel a
hatóságok elé állítaná a boszorkát –, de Cosimo időnként
aranyat érő információba botlott. Ezzel a módszerrel
rendkívül lassan ugyan, de jó sok ismeretet halmozott föl
nemcsak a sötét tudományokból, hanem a híres művelőiről
is.
Amikor a kora miatt már nem vehetett részt csatákban,
szögre akasztotta a kardját, eladta a birtokát, és Nápolyból
Velencébe költözött, hogy egy rendkívüli képességű
mágustól tanulhasson. Cosimo kuncogva idézte föl, hogy
három hétig a mágus palotája előtti téren kellett táboroznia,
mielőtt egyáltalán szóba állt vele a férfi.
– Képzeld csak el! Akkor már eléggé koros voltam, és
őszülő szakállú, vén kövület létemre koldusként borultam
földre az ajtaja előtt. Szerencsére eléggé megkeményítettek
a csatamezőn töltött évek, és nem sokat törődtem a
kényelmetlenséggel.
– Mennyi ideig tanulhatott ennél a mágusnál? –
tudakolta Adair lélegzet-visszafojtva.
– Tíz évig. Nagyon idős volt, amikor találkoztam vele,
már az is csoda volt, amilyen sokáig élt. Mivel nem voltak
örökösei, mindent rám hagyott, ezt a házat is, meg a titkos
könyvek e csodálatos gyűjteményét, amelyet magad is
láthatsz. – A különféle méretű és formájú könyvekkel
rakott toronymagas polcokra mutatott. – Folyamatosan
gyarapítóm, amikor lehetőség kínálkozik, hogy
kiegészítsem az életművét. – Az elbeszélésből kimaradt, mi
lesz a gyűjteménnyel Cosimo halála után. Adair azon
töprengett, van-e az öreg harcosnak családja, aki a teljes
örökségre igényt tart.
Adair feltételezte, hogy Cosimo ismeri a szíve vágyását,
tisztában van vele, mennyire reménykedik benne, hogy az
öreg a szárnya alá veszi, ahogy a mágus tette vele. Egy dolog
azonban aggasztotta, és azt tisztáznia kellett Cosimóval.
– Szeretnék valamit megtudni, uram, talán meg tudja
nekem magyarázni... Ön mágusnak nevezi magát, én az
alkímia tudományát tanulmányozom, ugyanakkor itt van ez
a titkos könyv, amely mindkettőnket érdekel. Miként
lehetséges ez? Ön is alkimistának tekinti magát?
Cosimo mosolygott ugyan, de gyíkra emlékeztető, hideg,
hüllőszerű arckifejezése nem volt túlságosan megnyugtató.
– Számítottam rá, hogy megkérdezed. Valójában kevéssé
ismerem az alkímia világát. Azt azonban tudom, hogy
számtalan hasonlóság mutatkozik a két gyakorlat között.
Látom, mit képesek véghezvinni a nagy mágusok tűzzel és
üsttel, és hallottam, hogy az alkimisták ugyanezeket az
eszközöket alkalmazzák. Ismerek alkotóelemeket,
amelyeket boszorkányok használnak, és hallottam, hogy
alkimisták is használják őket. Hogy mi a végcél, amelynek
elérését mágusok és alkimisták is kitűzik maguk elé?
Egyesek azt mondják, a szakavatott alkimista által
végrehajtható dolgok nem különböznek a boszorkányságtól,
semmi különbség nincs köztük.
Cosimo lelépett az olvasóállványról, és átfogta Adair
vállát.
– Vagyis nem tudok válaszolni a kérdésedre, ifjú
fegyvernököm. Talán pont ezt kell föltárnod az utadon. –
Beszéd közben fölszaladt a szemöldöke, és a hüllőszerű
mosollyal párosulva rémisztő arckifejezést kölcsönzött neki.
Az Adair által remélt szabályos meghívás nem hangzott
el az elkövetkező hetek során, amikor néhány alkalommal
Cosimo üstje mellett ülve csöndben figyelte, hogyan
méricskél, keverget és mutat ősi könyvekben olvasható
receptekre az öregember. További egy hónap azzal telt, hogy
kimaradt Scolari professzor óráiról, mert fontosabbak
voltak számára a kandalló mellett folytatott beszélgetések
Cosimo palotájában, és csak ezt követően kapott szabad
hozzáférést a titkos könyvekhez, engedélyt az általa
választott leírások másolására. Lassanként minden szabad
percét a palotában töltötte, néha egész éjjel ott maradt, és
csak közvetlenül a hajnal beköszönte előtt rohant vissza
Velence utcáin a dózse palotájába, hogy a szolgák ne vegyék
észre a hűlt helyét az ágyban.


Adair úgy vélte, kézben tartja kettős életvitelét. Alig-alig
jelent ugyan meg Scolari professzor óráin, de talált egy
oktatót, akinek a tanítása közelebb állt hozzá. Ha Zeno az
éjszaka közepén szolgát küldött volna a szobájába, véget ért
volna a komédia, de biztosra vette, hogy a dózse fölhagyott a
pártfogoltja jövésmenése miatti aggodalmaskodással, ha
valaha egyáltalán jelentőséget tulajdonított neki.
Amennyire megállapíthatta, a valaha vártnál sokkalta
messzebbre vezetett a velencei száműzetése.
Érthető volt tehát, hogy meglepődött, amikor egyik
szombat délután a dózse dolgozószobájába hívták. Azon
ritka alkalmak egyike volt, amikor a vendéglátója egyedül
tartózkodott: többnyire nem lehetett a tanácsadók, a
hivatalnokok, a nemesek és a kereskedők hordái nélkül
látni, akik mind bizonyos kedvezményekért vagy
jutalmakért ostromolták. Aznap délután azonban egyedül
találta Zenót a dolgozószobájában, ahol a papírtekercsekkel
megrakott asztala mögött ült.
Adair mélyen meghajolt előtte, és addig várakozott
abban a gyötrelmes testtartásban, míg a dózse tudomást
nem vett róla. Zeno szoros, fekete bársonysapkával
melengette a csaknem teljesen kopasz fejét, amely gyerekes
külsőt kölcsönzött neki, ez pedig aláásta a többnyire
félelmetes hatását. Nagy, kampós orra fölül lenézett a
pártfogoltjára.
– Jól van, fiam, ülj abba a székbe! Beszélnem kell veled.
Adair idegesen szót fogadott.
A dózse kimérten bámulta.
– Mennyi ideje is élsz a házamban, cel Rau? Frissítsd föl
az emlékezetemet!
– Csaknem nyolc hónapja, uram.
– Atyád azért vett rá, hogy befogadjalak, mert állítása
szerint égtél a vágytól, hogy orvos lehess. – Adair
fészkelődni kezdett a székében, miközben Zeno fölsodorta a
tekercset, amelyet tanulmányozott. – Scolari professzor azt
mondja, rengetegszer hiányzol az óráiról. Bár azt
mondhatnám, „mostanában”, de a tájékoztatása szerint elég
hosszú ideje ez a helyzet. Igaz ez, vagy téved a professzor?
Adair szégyenkezve lógatta a fejét.
– Nem, uram, a professzor nem téved.
– Akkor talán elárulhatod, miben töröd a fejedet, ha nem
jársz el az óráira, hogy válaszolhassak atyád küldönceinek,
és ne kövessem el a hazugságba esés végzetes bűnét. – A
dózse háromszöget formált összeérintett ujjaival, és
figyelmesen szemlélte Adairt.
– Találtam egy tanárt, akit jobban kedvelek. Az ő óráit
látogatom – ismerte be a fiú.
Zeno fölhúzta a bozontos szemöldökét.
– Valóban? És mondd csak, hogy hívják ezt a titokzatos
professzort? Hadd halljam, mi a neve, tudnom kell róla, ha
van jobb orvos Velencében. Ki vele!
Adair elpirult. Semmi másra nem vágyott, csak hogy a
titkos tanulmányai föladása nélkül távozhasson a dózsétól.
– Bocsássa meg, kegyelmes uram, hogy meg akartam
téveszteni. Nincs másik orvos; igazság szerint oly
mértékben alábbhagyott az orvoslás iránti érdeklődésem,
hogy nem is tudom, akarok-e további tanulmányokat
folytatni.
Zeno elvigyorodott, mint aki egész végig tudta, hogy
igaza van.
– Csöppet sem törődöm az orvosi érdeklődéseddel, csak
azt akarom tudni, hol töltötted az estéidet, ha nem voltál
Scolarinál. Ki vele: eljátszottad atyád vagyonát, vagy valami
bordélyban henyéltél?
Adairnek összeszorult a torka. A dózse minden
hazugságnak a végére járhat. Zenónak mindenütt akadtak
besúgói. Egyetlen eshetősége maradt: Rossi.
– Az az igazság, kegyelmes uram, hogy Rossi püspökhöz
jártam. Rávezetett, milyen hiányos a vallásos neveltetésem,
amelyre nagy hatást gyakorolt a keleti ortodox egyház, ami
igaz is. – Ez volt az ütőkártyája; tudta, a dózse a személyes
győzelmének fogja tekinteni, ha valódi római katolikussá
formálhatja a jóformán pogány magyar nemest.
Zeno előredőlt a székében.
 – Szóval Rossival töltötted az időt? Meglepő, cel Rau, ha
arra gondolok, amit atyád mondott az egyházhoz való
viszonyulásodról.
– Az ő egyházához, az ortodox egyházhoz. – Adair
elcsodálkozott rajta, milyen fürgén kipattant az ajkán a
hazugság. – Az idejövetelem előtt jóformán semmit sem
tudtam a római egyházról. Van nálunk, az udvarnál római
katolikus pap, de félreállították, a többi pap eretneknek
tartja, ami nyilván nem meglepő az ön számára. Soha nem
beszélgettem vele, ezért egyáltalán nem értettem a római
vallást. Rossi püspök azonban...
– Rossi lenyűgözően képviseli a római egyházat, igaz? –
kérdezte Zeno elgondolkodva. Metsző tekintettel
tanulmányozta Adairt. – Lám, lám... Amint mondtam,
mindez rendkívül meglepő. Ám ha azt állítod, ez történt,
hinnem kell neked. Ami pedig az orvosi tanulmányaidat
illeti, nem befolyásol, ha nem óhajtod őket folytatni.
Mindazonáltal a fiatalemberek köztudomásúlag
állhatatlanok. Akár el is múlhat a Rossi iránti rajongásod.
Most még semmit sem mondok atyádnak, hátha
meggondolod magadat.
Adair mély meghajlással adózott Zeno jóváhagyása előtt,
és alig várta, hogy elhagyhassa a helyiséget.
– Ne olyan gyorsan, fiam! Ne olyan gyorsan! – Zeno
nagyot szippantott. – Ne feledd: az atyádnak vagyok
lekötelezettje, nem neked}. Föl kell hagynod a
bolondozással, és az élet komoly kérdéseivel kell
foglalkoznod. Nem lesz második esélyed. Atyádnak nem
végtelen a türelme. – Megrángatta a félrecsúszott sapkáját,
ettől kissé nevetséges lett a rendreutasító beszéde végére,
mint a lefekvéshez készülő idős nő.
Adair még jobban meggörnyedt a dózse előtt.
 – Boldoggá tesz, hogy módomban áll örömet szerezni
kegyelmednek.
– Örömet szerezni nekem? Nem arról van szó, hogy én
örülök-e, fiam. Ám ha valóban a kedvemben akarsz járni,
akkor azt teszed, amit atyád kér. Fölhagysz ezekkel a
gyerekes szórakozásokkal, és azonosulsz á ranggal, amelyet
Isten jónak látott neked adományozni. Társadalmi ranggal
és címmel vagy megáldva. Ne kelljen Istennek megbánnia,
hogy a pártfogásába vett. Ne állj a nagylelkűsége útjába! –
Zeno a meleg miatt a csuklója fölé rángatta a köntöse ujját,
ezzel is jelezte, hogy véget ért a kihallgatás. Adair olyan
mélyen meghajolt, hogy a feje majdnem hozzáért a
kőpadlóhoz, azután megfordult, és elhagyta a szobát.


Másnap este Adair Cosimo ajtaja előtt állt. Soron kívül
ment oda, ezért a mágus nem számított rá, de a szokásos
szívélyességgel fogadta.
– Mi a helyzet, fiam? Zaklatottnak látszol – mondta
Cosimo, amint magukra csukta a dolgozószoba ajtaját.
– Attól tartok, egy ideig nem kereshetem fel önt –
válaszolta Adair, azután vázolta a helyzetet az öreg lovag
előtt. Zeno haragjának elkerülése végett újból el kell járnia
Rossihoz, sőt talán még Scolari óráit is látogatnia kell.
Bármit meg kell tennie, ami megbékíti a dózsét. – A püspök
néhány nap múlva még vacsorát is ad a tiszteletemre.
Esküszöm, mindez hatalmas összeesküvés: a dózse
szövetkezik a püspökkel, hogy eljegyeztesse velem a
keresztlányát.
– Ennyi az egész? Akkor vedd el a lányt! – javasolta
Cosimo nevetve.
– Örülök, hogy ilyen könnyedén beszél a jövőmről –
közölte Adair mogorván.
 A mágus megpaskolta a hátát.
– Ifjúkorodhoz képest túlságosan komolyan viselkedsz.
Esküszöm, olyan vagy, mintha fiatalember testébe
gyömöszölt vénség volnál. Hallgass arra, aki az élete
végéhez közeledik: nem a világ legszörnyűbb dolga, ha
elveszel egy nőt. Érdekessé teszi az életedet.
Adair felhorkant.
– Nem ismeri Elenát. Attól tartok, túlságosan érdekessé
tenné az életemet.
– Annál jobb – vélte Cosimo. – Fogadd meg egy
öregember szavát: az élet rövid. Nincs abban semmi
szégyellnivaló, ha útközben némi örömünket is leljük
benne.
Kiderült, hogy Rossi püspök estélye nem túlságosan
nagy dolog, azt azonban Adair nem tudta eldönteni, jónak,
vagy rossznak értékelje. Egyrészt nem kellett újból és újból
ugyanazokat az elcsépelt közhelyeket ismételgetnie, amikor
bemutatták a velenceieknek, akik azért érkeztek, hogy
megbámulják a magyar vadonból származó pogány nemest.
Másrészt nem menekülhetett Elenától, akit a püspök
kinevezett a társasági vezetőjének. Attól kezdve, hogy Adair
átlépte a küszöböt, el nem mozdult a fiatalember mellől.
Aznap este feltűnően csinosan öltözött, fekete hajában
csillagokként hatottak a gyöngyök, és karcsú nyakát is
hosszú gyöngyfüzér ékesítette. Akárhányszor csak
rápillantott, a lány úgy mosolygott, mint aki a feleség
szerepére gyakorol. Ne erőlködj túlságosan, akarta
figyelmeztetni. Még ha hitvest keresett volna magának,
akkor sem olyan nő iránt érdeklődött volna, amilyennek
Elena aznap mutatta magát. Bátrabb, határozottabb lányra
vágyott.
Hamar rájött, hogy a vacsoravendégség csak ürügy arra,
hogy Elenával legyen. A püspök és a dózse egyértelműen
úgy vélte, a nősülés kigyógyítja az állítólagos bajaiból. Elena
kétségkívül kedves teremtés volt, és minél hosszasabban
ült mellette Adair, annál jobban értékelte a lány vonzerejét
azzal együtt is, hogy a bájai elsősorban a külsőségeknek
voltak betudhatok. Étkezés közben elkalandoztak Adair
gondolatai, és mire a sülteket szolgálták föl, addigra azon
töprengett, milyen lehet a lány meztelenül. Elképzelte, hogy
egy emeleti szobában üzekednek, hátulról átöleli a lányt, a
tenyerébe zárja kis mellét, Elena fehér hátsója vonaglik,
miközben Adair belé hatol –, majd kivörösödve
elhessegette magától az
efféle gondolatokat, nehogy kétségtelenül bekövetkező
gondot vegyen a nyakába.
Elkésett. A ruházata bizonyos mértékig szerencsére
leplezte szorult helyzetét, de ki kellett mentenie magát,
hogy foglalkozzon a dologgal, még mielőtt elviselhetetlenné
válik. A nagy előcsarnok melletti vizeldébe indult, és a
paraván nyújtotta magányba menekült. Amint
meggyőződött róla, hogy nincsenek a közelben szolgák, akik
belé botolhatnának, elővette a szerszámát, és csukott
szemmel simogatni kezdte magát. Szakszerűen dolgozott, a
lehető leggyorsabban akart megkönnyebbülni, és
visszatérni a vendégek közé. Épp eljutott az ígéretes
kezdetig, amikor apró kéz érintését észlelte a hímtagján.
Rémülten nyitotta ki a szemét.
Elena volt az. Bizonyára kitalálta, mire készül, és
követte. Határozottan megfogta Adair hímvesszőjét, aki
szóhoz sem jutott a meglepetéstől. A lány kihasználta a
gyöngeségét, és megcsókolta. Bár Elena támadta le, ő
tapasztotta az ajkát Adair szájára, mégis sikerült szelíden
meghódolnia előtte. Olyan gyöngéd volt, amilyennek Adair
elképzelte, forró lángolással fordult felé, ugyanakkor
teljesen átadta magát. A fiú mellkasára vándorolt a keze, a
tunikája elejére szorította a tenyerét.
A csók végén magához tért, pimaszul szembe nézett vele,
és megkérdezte:
– Segíthetek, uram?
Adair válaszát meg sem várva azonnal munkához látott.
Közben egy pillanatra sem vette le a szemét a férfi
szerszámáról. Bár láthatóan élvezte, amit csinál, az is
nyilvánvaló volt, hogy nem első alkalommal teszi. Nagy
szakértelemmel juttatta el a kielégülésig, amelynek a végén
zsebkendővel fogta föl a férfi magját. Adairnek tátva maradt
a szája a meglepetéstől, amikor Elena a ruhájába, a két
melle közé gyömöszölte a zsebkendőt, azután leöblítette a
kezét a közelben lévő mosdótálban.
Adairnek ködben úszott az elméje, élvezet és döbbenet
hulláma árasztotta el, és hirtelen megértette, miért kell
Elenának az otthonától távol élnie: a lány megrögzött
nimfomán volt. Talán szégyenbe is hozta magát, bár
feltehetőleg nem volt olyan bolond, hogy esküvő előtt
bárkinek is odavesse szüzességét. A távoli Velencébe
küldték, ahol senki sem hallott a viselt dolgairól, és még az
is megtörténhet, hogy megfelelő férjet foghat magának. A
püspök kétségtelenül igyekezett jó útra téríteni a lányt,
amíg nála vendégeskedik, amiben körülbelül ugyanannyi
sikert ért el, amennyit a dózse Adairrel. Bizonyos
szempontból a lány nem különbözött tőle.
– Beszélnünk kell, Elena, de nem itt – mondta Adair,
miközben kézen fogva az előcsarnok felé vezette a lányt.
Megtörténhetett, hogy a nagy teremben kifülelik őket a
vendégek között tálcákkal meg kancsókkal járkáló szolgák,
de az még mindig kevésbé ad okot gyanakvásra, mintha a
vizelde mellett kapják rajta őket. Adairnek világosan kellett
beszélnie Elenával, értésére kellett adnia, hogy a lány
keresztapjának és a dózsénak az összepárosításukra
irányuló minden nyilvánvaló szándéka ellenére sem óhajtja
feleségül venni.
Elena gyanakvó és beletörődő pillantást vetett rá.
– Ó, hát ez nem volt valami nagy dolog, igaz? Vagy
túlságosan türelmetlen voltam? Látni akartam, ennyi az
egész. A fullánkodat. Tudtam, hogy pompás darab lehet, és
az is. Ugye nem mondod el a keresztapámnak, mit tettem?
Nagyon elkeseredne.
Adair megfogta a lány vállát.
– Rendkívül nagylelkű szívességet tettél az imént, Elena,
és értékelem ugyan a figyelmességedet, de meg kell
mondanom: csak az idődet vesztegeted. Nem áll
szándékomban házasságot kötni. Sem veled, sem mással.
Elena elhúzódott tőle, mintha azt mondta volna, hogy
pestises.
– Hogy érted ezt? Arra gondolsz, hogy fogadalmat teszel?
– Hogy pap leszek? Nem, nem... Bár talán némileg
hasonlónak vélheted a szándékomat... – Amennyire tudta,
kihúzta magát, hogy idősebbnek és bölcsebbnek tűnjön. –
Tudós akarok lenni, a természeti világ tanulmányozásának
akarom szentelni magamat.
A lány gyanakodva méregette.
– Halottam róla, hogy orvos akarsz lenni.
– Az is hozzátartozik, de nem csak az emberi test
érdekel. A teljességet akarom megismerni, mindent, amit
megfoghatunk és láthatunk. Sőt mi több: a lélek is
foglalkoztat. A szellem.
– Hiszen ez csodálatosan hangzik – mondta Elena, de
kételkedés érződött a hangján, mintha nem értené, miért
érdekelhetnek valakit az ilyen sok vesződséggel járó dolgok.
– De akkor miért nem akarsz megnősülni?
– Azért, mert utazgatni fogok. Találkozni akarok a
legnagyobb élő gondolkodókkal. Nem maradhatok itt, egy
velencei palotában arra várva, hogy elém járulnak a világ
csodái – magyarázta.
Elena egyik lábáról a másikra állt, úgy tűnt, komolyan
elgondolkodik a hallottakon.
– És nem vinnéd magaddal a feleségedet? – kérdezte.
Adair komoran nézett le rá.
– Nem. A nők többnyire nem is akarnak utazni. Otthon
kell nekik, ahol a gyerekeiket nevelhetik. Ez teszi boldoggá
őket. – Eszébe jutott, hogy egy alkalommal ezt mondta az
anyja az apjának, amikor a herceg arra készült, hogy követi
a csatába induló magyar királyt. Hosszúnak ígérkezett az
ostrom, és az apja magával akarta vinni a feleségét. A nő jót
nevetett az elképzelésen, és azt javasolta az urának, inkább
a kedvenc szeretőjét vigye. Az apja nagyon elszomorodott
ettől, mert szívből szerette a nőt.
– Azt hiszem, ez igaz – ismerte be Elena. – Őszintén
szólva el sem tudom képzelni, hogy utazóládák között éljek.
Tudatni fogom a keresztapámmal az érzéseidet. De résen
kell lenned: a dózse kezdettől fogva ezt tervezi. Örülne, ha
megházasodnál, és letelepednél.
– Tudom.
– Azt is tudod, hogy néhány emberét elküldte a
barátodért? Azért kérte a keresztapámat ennek a
vacsoravendégségnek a megrendezésére, hogy eltávolítson
és lefoglaljon, amikor őrizetbe veszik.
Adairnek elszorult a szíve a rémülettől. Megragadta
Elena vállát.
– Kit? Kit akarnak letartóztatni? – kérdezte, de a szíve
mélyén tudta a választ. Ki másról lehetne szó, mint
Cosimóról?
A lány ijedten válaszolt.
– Nem hallottam a nevet. De a keresztapám azt mondta,
a dózse utasítására követtek, hogy megtudják, hová tűnsz
éjjel, így jöttek rá, miben mesterkedsz.
Bizonyára akkor követték, amikor utoljára kereste föl
Cosimót, miután ostoba mód elhitette magával, hogy
elaltatta a dózse gyanakvását. Attól kezdve talán kémmel
figyeltette Zeno. Adair kiviharzott a teremből, és a
köpenyéért, kalapjáért kiáltott. Kifutott a püspök
palotájából, végigrohant az üres utcákon, és közben rájött,
hogy elkésett. Nincs értelme, hogy Cosimo házához menjen:
nyilván már elfogták a barátját. Útban van a börtön felé.
Csakis az ő hibájából következett be ez a szörnyűség;
alábecsülte Zenót, gyönge, öreg bolondnak vélte, akit nem
érdekel, mi történik a saját fedele alatt. Nevetséges hibát
vétett, önfejű fiatalemberekre jellemző hibát, amiért most
Cosimo az életével fizet.
Azután más, borzasztó jelentőségű dolog jutott eszébe:
az inkvizítorok mindent lefoglalnak Cosimo házában, amit
bizonyítékképpen használhatnak ellene a tárgyaláson.
Megsemmisítik a csodálatos könyvgyűjteményét, a per
végeztével máglyára vetik. Adairnek megroggyant a lába,
amikor erre a veszteségre gondolt. Megszaporázta a lépteit,
és közben fogalma sem volt róla, mit csinál majd, amikor a
barátja házához ér.
Ahogy gondolta, a letartóztatás már megtörtént. Cosimót
elvitték, a pizsamát viselő szolgái sírva borultak egymás
nyakába a téren. Tárva-nyitva álltak a bejárati ajtók, a dózse
néhány őre támasztotta őket. Keresztbe tett lándzsáikkal
állták útját a futva érkező Adairnek.
 – Engedjetek be! A dózse küldött – förmedt rájuk. Tudta,
hogy meggondolatlanul cselekszik; épp elég nagy bajban
volt már, és a dózse bizonyosan értesülni fog az arcátlan
hazugságáról. De nem látta más módját annak, hogy
bejusson Cosimo házába, és minden perc számított. – Ez az
igazság – kiáltotta a mágus szolgái felé fordulva megjátszott
kárörömmel. – A dózse csapdát állított, amelyben én is
szerepet kaptam. Én vezettem őket az uratokhoz.
Kötelességünk a dózse felé, a város vezetője felé, hogy
gyökerestül kiirtsuk a gonoszt, és eltávolítsuk magunk
közül. Az uratok gonosz: igazi gonosz ember, a sátán papja,
ezt tanúsítani fogom a perében. – Ismét az őrökhöz fordult,
és félretolta a lándzsákat. – Most pedig el az utamból! Maga
a dózse küldött ide, és nem fogja jó néven venni, ha
feltartóztattok.
Hatásos előadás volt, az őrök beengedték. Cosimo
házában minden fáklya és gyertya égett, fényesen ragyogott.
Adair férfiak hangját hallotta a fenti dolgozószobából, és
elszorult a szíve. Ott voltak az inkvizítorok. Az ajtóhoz
közeledve látta, hogy ketten állnak a polcok előtt, a
könyveket tologatják. Ledobált kötetek és szétszórt
papírlapok borították a padlót. A férfiak fekete bírósági
köpenyt viseltek. Természetesen. Adair ekkor jött rá, hogy
nem iratokat lefoglaló katonákat küldtek oda, hiszen azok
nem tudnak olvasni. Két hivatalnok volt ott, akik már két
hatalmas könyvkupacot raktak össze a földön, láthatóan
azért, hogy további vizsgálódás céljából magukkal vigyék
őket.
A padlóra dobált könyveket nézte, meg azokat, amelyek
úgy csüngtek a polcokon, mint a leeséstől félő madarak a
fákon. Esztelen pazarlás volt ezeknek a könyveknek a
megsemmisítése, Adair szemében az ókori Alexandria
könyvtárának pusztulásával egyenértékű súlyos csapás. Úgy
érezte, tennie kell valamit, mentenie kell, amit csak lehet. A
szeme sarkából megpillantotta a Cosimónak átadott könyv
pávakék gerincét. Fájdalom hulláma söpört végig rajta,
amiért másodszor is elveszíti. Muszáj valami módot találnia
a megóvására.
Visszahúzódott, mielőtt a két hivatalnok észrevette
volna, és lábujjhegyen a konyhába osont. A tűzhelyen
elárvultan lobogott a tűz, nyilván akkor hagyták ott a
szolgák, amikor berontottak a házba a katonák. Egy halom
tűzifa és egy doboz gyújtós állt mellette. Zsírba merülő sült
hússal rakott tányérok voltak az asztalon. Az egész helyiség
füstös, zsíros és gyúlékony volt, bármelyik pillanatban
történhetett valami baleset.
A ház leégése végzetes esemény volna. Adair viszont úgy
vélte, hogy amikor a lángok és a füst elől kimenekülnének a
hivatalnokok, talán volna annyi ideje, hogy megmentsen
néhány kötetet. Vajon jobb, ha lángra lobbantja a házat,
mint ha hagyja, hogy az egyház tulajdonába kerüljenek a
könyvek? Nem tudta eldönteni. Talán az egyház is elégeti
őket – de annak is van esélye, hogy további tanulmányozás
céljából megkímélik őket. Amíg sértetlenek a könyvek,
addig megtörténhet, hogy végül visszakerülnek egy
gyakorlóhoz, valakihez, aki hasznát látja a bennük foglalt
ismereteknek. Ha elégnek, akkor csak hamu marad belőlük.
Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy az egyház
döntsön a könyvek sorsa felől. Hogy összegyűjtsék őket,
mint a gyerekek, és bőröndökben raktározzák a dóm dohos
alagsorában, ahol elrothadnak, míg nem marad belőlük
más, csak összetapadt, penészes lapok olvashatatlan
tömege... Azután máglyát raknak belőlük, tüzelőnek
használják őket néhány szegény szerencsétlen ördög halálra
égetéséhez. Nem, ezt nem hagyhatja. Fogott pár aprófát, és
libazsírba mártotta, majd a lángokba tartotta őket. A vékony
fa gyorsan tüzet fogott. Azután egyszerű volt az
előcsarnokba lopózni, és egy poros függöny szegélyéhez
tartani a lángot...
Perceken belül füst töltötte meg a házat; amint faltól
falig terjedt a tűz. Cosimo dolgozószobájából rémült
kiáltások hallatszottak, azután a két hivatalnok kirontott, és
utasította az őröket, hogy hozzanak vizet a kútról. Amikor
Adair a dolgozószobába jutott, tudta, hogy néhány perce
maradt cselekedni – mi több, a tűz gyorsan átterjedt a
polcokra, mintha tudná, hogy több ezer darab száraz papírt
lakomázhat. A szobát már elborította a füst, alig látta az
arca elé tartott kezét.
Melyik könyveket mentse meg? Egy pillanatra
megbénította a tétovázás. Nem ismerte a gyűjtemény
összetételét, mint Cosimo, nyomasztóan nehezedett rá a
feladat, hogy megmondja, melyik a legértékesebb darab.
Mindet meg akarta menteni, de mivel tudta, hogy képtelen
rá, ezért azt az egyetlen kötetet vette célba, amelyet mindig
is elsőként keresett a tekintete: a pávakék borítójút. A szája
elé tartott kézzel védekezett a füst ellen, könnyezett a
szeme, a két oldala mellől is megragadott egy-egy kötetet, és
az összesei a hóna alá gyömöszölte. Kirúgta a spalettákat a
hozzá legközelebb eső ablakon, és – mivel attól való
félelmében, hogy belefut a vizesvödröket kézről kézre adó
katonákba, nem merte használni a bejáratot – a nyitott
ablakon át az utcára vetődött, ahol egy koszos pocsolyában
ért földet. Talpra ugrott, és vissza sem nézve nekiiramodott
abban a biztos tudatban, hogy tanítója fölbecsülhetetlen
értékű gyűjteménye a saját keze által gyújtott lángok
martalékává válik.
 A pluszba megmentett két könyvet végül eldugta egy
közeli téren: túlságosan gyanús lett volna, ha három kötetet
visz magával a dózse palotájába. Márpedig hiába nem
akaródzott neki, rájött, hogy vissza kell mennie Zeno
házába. Szerencsét próbálhatott volna az utcai
megélhetéssel, fenntarthatta volna magát a legjobb ruhái
eladásából – legalább szabad lett volna –, de nem tudott
lemondani a kézzel másolt és a hálószobájában dugdosott
receptekről. Úgy döntött, megkockáztatja, hogy kiteszi
magát a dózse haragjának. Úgy vélte, ha Cosimót
letartóztatták boszorkánymesterség miatt, akkor neki sincs
esélye rá, hogy elkerülje ugyanazt a sorsot. Ha Cosimót
megégetik, akkor jó eséllyel őt is megégetik.
A kék könyvet biztonságba helyezte a köpenye redőiben,
úgy közeledett óvatosan a hatalmas palota felé. A
napszakhoz képest szokatlanul erősen kivilágították, ami
biztos jele volt annak, hogy valami történik odabent. Amint
belépett, látta, hogy az előcsarnok tele van csevegő
emberekkel. Úgy tűnt neki, elhallgatnak és rábámulnak,
amikor elsiet mellettük. Remélte, hogy észrevétlenül eljut a
szobájába, ahol összeszedi a holmiját, becsomagol, és még
aznap este, a lehető leghamarabb megszökik. De mindössze
tíz lépést tett meg a házban, amikor észrevette az egyik
udvari hivatalnok, aki utasította a legközelebbi őrt, hogy – a
dózse parancsára – tartóztassa föl.
A nagy terem melletti várószobába kísérték. Egy csapat
hivatalnok gyülekezett a jókora asztal körül, mindegyikük a
hosszú, fekete palástot viselte. Az öreg Zeno hátul állt, Adair
sosem látta még ilyen felindultnak az arcát, ijesztő volt
ránéznie. Megértette, miért lett győztese a velencei
nemesek között dúló minden cselszövésnek, hajbókolásnak,
háborúságnak, és lett dózse, a város irányítója. Rossi
püspök állt mellette mélyen meghajolva.
A gyámja felé közeledve Adair egy székre tette a
köpenyét, amelyet levett magáról, és a könyv köré tekert,
hogy fölismerhetetlenné tegye vele a kötet alakját. Látta,
hogy az öregember tekintetében mérhetetlen düh villan,
amikor utasítást ad az összegyűlt tömegnek:
– Hagyjatok minket magunkra! Négyszemközt akarok
beszélni a pártfogoltammal. Ön, Rossi, maradjon! – Zeno a
többiekhez csatlakozni készülő püspök karjára tette a kezét.
A kifelé csoszogó hivatalnokok vészjósló pillantásokat
vetettek rá, mintha tudnák, milyen sorsnak néz elébe. Adair
kihúzta magát, büszkén fölemelte a fejét: megmutatta
nekik, hogyan várja a magyar a véget.
Zeno megvárta, hogy becsukják a súlyos ajtót, majd
mennydörgő hangon rivallt Adairre:
– Te! Maga az ördög vagy! Nézd, micsoda bajt hoztál a
házamra!
Adair szóra nyitotta a száját, hogy védekezzen, de rájött,
hogy Zeno nem vár magyarázatot.
– Az apád figyelmeztetett rá, hogy egészségtelen
érdeklődéssel fordultál az okkultizmus felé. De azt mondta,
ennek már vége, és az orvosi tanulmányok javára teljesen
fölhagytál vele. Ha őszintén beszélt volna velem a...
megszállottságodról, akkor soha nem egyeztem volna bele
abba, hogy ide gyere. – A velenceiből csak úgy fröcsköltek a
szava. – Gyakorlatilag a küszöbömre hoztad ezt az
okkultistát. Mit tegyek? A dózse vagyok, nem hunyhatok
szemet a helytelen viselkedésed fölött. Nem hagyhatom,
hogy eretnekek tevékenykedjenek a városunk falain belül!
Az ellenségeim azonnal meglovagolnák az efféle
gyöngeséget, és arra használnák, hogy megbuktassanak.
Érted már, fiam, micsoda ostoba, veszélyes dolgot
műveltél?
– Hol van Cosimo? – kérdezte végül Adair, amikor végre
megszólalhatott.
Zenón látszott, hogy vérig sértődött.
– Természetesen a börtönben, ahová való.
– Ön is tudja, hogy nápolyi lovag. Háborút kockáztat
Nápollyal, ha hozzányúl – figyelmeztette Adair a dózsét.
Zeno legyintéssel jelezte, hogy nem érdekli a dolog.
– Nem régóta nápolyi lovag. Ismerem a nápolyi herceget,
akit nem fog érdekelni, mi történik egy boszorkánnyal.
– Mit szándékozik tenni vele?
–Természetesen bíróság elé állítják, és máglyán égetik
el. -
Adair egy lépést tett az asztal felé. Papírok hevertek rajta,
néhányat fölismerni vélt Cosimo dolgozószobájából.
– Engedje el Cosimót, én pedig azt teszem, amire kér.
Eljárok Scolari óráira, a legjobb tanulója leszek.
Zeno megkerülte az asztalt, hogy Adair elé állhasson,
könyörtelen tekintettel bámult rá, már nem a hálósipkás,
nevetséges kis ember volt.
– Ó, egyébként is azt fogod tenni, ha életben akarsz
maradni. Ezt az üzletet kötötted az atyáddal. Választhattál.
Nem én vagyok az egyetlen, akinek visszaéltél a türelmével.
Hidd el, ha megüzenem az atyádnak, hogy idejekorán, de
nem váratlanul végezted, meg fogja érteni. És némileg talán
meg is könnyebbül. Mindig tudta, hogy keresed a bajt.
A galád tetted azonban menthetetlen. Az őrök
természetesen jelentették, mit hazudtál az eretnek házánál.
És mi is azt a történetet fogjuk elővezetni, hogy vállaltad a
kémkedést, és kiszimatoltad a közöttünk élő sátánistát;
ezzel fogjuk indokolni, hogy az eretnek társaságához
tartoztál. Moretti szolgái szerencsére már városszerte
terjesztik a történetet. A velenceiek nagyon is kedvelik a jó
pletykát. – Az utolsó mondatot a püspöknek szánta a dózse.
– Nem teheti ezt velem! – tiltakozott Adair
kétségbeesetten.
Zeno fagyosan tanulmányozta a pártfogoltját.
– Megtehetem, és meg is teszem. Ideje, hogy felnőj,
fiam! Lemondj, és beletörődj. Mindannyian ezt tesszük.
Már nem vagy gyerek; ideje, hogy letégy a gyerekes
álmaidról. Elfoglald a helyedet a társadalomban, amint a
családod kívánja. Máskülönben megsemmisítelek, és azzal
véget vetek a családod szégyenkezésének.
– Mit ajánlhatok önnek Cosimo életéért cserébe?
– Semmit nem tehetsz érte. Áldozati sors vár rá.
A püspök Zeno felé hajolt az asztal fölött, fölemelt ujjal
hívta föl magára a dózse figyelmét.
– Várjon, kegyelmes uram! Egy dolgot tehetne...
Beszélhetnék az inkvizítorokkal Moretti érdekében, ha... –
Ekkor ravaszul a fiúra pillantott. – Ha elveszi Elenát.
Adair szívét mintha szorosan megmarkolták volna.
– Könyörgök, ne kérje ezt tőlem! Elena nem lesz boldog
mellettem. Ön mindkettőnket élethosszig tartó gyötrelemre
ítél.
Rossi nem mozdult.
– Hallotta a dózsét: ideje felnőnie, és másokhoz
hasonlón bevennie az orvosságát. Azt hiszi, minden
házaspár boldogan él? Annyit tehet, hogy jó képet vág a
dologhoz – közölte Rossi bölcsen, mintha a papság nőtlen
tagjaként bármilyen tapasztalattal rendelkezne ezen a téren.
Zeno hátat fordított Adairnek, az asztal felé lépett.
– Ezt megbeszéltük. Eljegyzed a püspök keresztlányát. A
megbízottamnak fogunk feltüntetni, aki az eretnek Moretti
letartóztatásáért felelt.
 – Megkegyelmez Morettinek? – kérdezte Adair
reménykedve.
– Fontolóra veszem – sziszegte Zeno az összeszorított
fogain át.
Adott körülmények között, a friss letartóztatás mellett
nem remélhet
többet, gondolta. Kihátrált a szobából, az ajtónál
magához vette a köpenyét, majd átverekedte magát az
odakint várakozó hivatalnokok között, és visszavonult a
szobájába.
A könyvet és a varázsigéket tartalmazó, féltve őrzött
köteget egy másik szobában dugta el, ahová könnyen
bejuthat, ha gyorsan kellene menekülnie. Úgy vélte, a
várható kutatások miatt attól kezdve a saját szobájának
nincs biztonságos zuga. A következő napokat Scolari
óráinak látogatásával töltötte, ahol egész idő alatt máshol
járt az esze. Hogy is figyelhetett volna az öreg orvos
karattyolására, miközben Cosimo börtönben senyvedett? Az
egész az ő hibájából történt, ráadásul úgy tűnt, semmit sem
tehet az ügyben. Mindazonáltal azon töprengett, miért ne
használhatna az öreg mágus valami varázslatot ahhoz, hogy
kiszabadulhasson. Bizonyára van valami azokban a poros,
régi könyvekben, ami segítséget nyújthat hasonló
helyzetben. Az öreg feltehetőleg ismert láthatatlanná tévő
varázsigét, vagy olyasmit, amivel elbűvölhetné az őröket, és
kinyittathatná velük a bilincsét. Esetleg telepátia útján
elérhetné az inkvizítoroknál, hogy ártatlannak ítéljék. Adair
nagyon sok mindent nem értett a mágiával és a hatókörével
kapcsolatban.
Azon nyomban föl akarta keresni Gosimót, de tudta,
hogy ki kell várnia az alkalmas időpontot, máskülönben azt
kockáztatja, hogy maga ellen fordítja Zenót. Attól is tartott,
hogy el is késhet, és egy napon arra érkezhet a börtönbe,
hogy Cosimo belehalt az inkvizítorok kínzásaiba. Hozzá is
eljuthatott az Adair kémkedéséről terjesztett tévhír, és
előfordulhatott, hogy látni sem akarja a fiatalembert.
Adairnek fájt a gondolat, hogy Cosimo talán az általa
elkövetett árulás tudatában hal meg.
Néhány hét múlva levelet kapott az apjától, amelyben
tájékoztatta, hogy hozzájárulását adta a házasságkötés
előkészítéséhez. Még az Elena firenzei családjával való
szövetségre lépés előnyeiről is írt pár szót, de Adair tudta,
hogy mindez csak színjáték: kis szerencsével
Olaszországban maradhat az esküvő után, és többé nem
okoz fejtörést a családjának, már amennyire mindez érdekli
őket.
A letartóztatás után egy hónappal, amikor már nem bírta
tovább, egy késő este végre lement a börtönbe. Vitt magával
pénzt, hogy lefizesse az őrt, és bejuthasson Cosimóhoz.
Addigra levették az öregemberről a bilincset, és zárkába
dugták, amely azonban olyan kicsi volt, hogy nem tudott
benne kiegyenesedni. A padlót mocskos szalma borította,
amelyet talán soha nem cseréltek, a falak nedvesek voltak,
mintha a lagúna titokban igyekezne visszaszerezni a palotát.
Adair a magasba emelt lámpás fényénél az öregember
várakozásteli arcába nézett. Borzalmas állapotban volt.
Királyi öltözékére kérget vont a saját vére, és összevissza
szaggatták, tépkedték, hogy a kínzói hozzáférjenek a
sebezhető testrészeihez. Adair a férfi minden fedetlen
porcikáján: a csuklóján, a mezítelen lábfején, a torkán a
kínzások nyilvánvaló jeleit látta.
Átadott az öregnek egy csomag ennivalót, amely napokra
elég lehet neki, ha nem férnek hozzá a patkányok, és egy-
egy üveg bort meg vizet. Cosimo elfogadta ugyan, de
gyanakodva méregette a csomagot.
– Miért hoztad ezt? Hogy csillapítsd a bűntudatodat,
amiért részt vállaltál az elfogatásomban...
– Remélem, eléggé ismer ahhoz, hogy ne higgye ezt el.
Az elfogatása éjjelén találtam ki a történetet, hogy
bejuthassak a házába. Meg akartam menteni a könyveket.
Cosimónak abban a pillanatban élet villant a szemében.
– Sikerült?
Adair a fejét rázta.
– Csak néhányat tudtam elvinni. Párat eldugtam a
házától nem messzire lévő téren, de attól tartok, azóta már
megtalálták őket. Hathatós boszorkányüldözés zajlik. –
Lehorgasztotta a fejét. – Végül mindössze egyet tudtam
megmenteni, a kék könyvet.
Cosimo bólintott.
– A könyvtáramban lévő összes kötet közül pontosan azt
kellett megőrizni. Vigyázz rá! Ne hagyd, hogy az
inkvizítorok rátegyék a kezüket! Őrizd meg az utánunk
következők számára!
– Ne adja föl, Cosimo! – próbálta Adair vigasztalni a
mágust. – Arra kértem a dózsét, engedje el önt. Még abba is
beleegyeztem, hogy a támogatásáért cserébe feleségül
veszem Rossi püspök keresztlányát. Pillanatnyilag minden
Zenótól függ.
Cosimo fejcsóválva válaszolt:
– Zeno nem adhat nekem kegyelmet, fiam. Túl nagy
feneket kerített a letartóztatásomnak. Most pedig ez a
boszorkányüldözés... A városiak minden bokor mögött
sátánistát fognak keresni. Mindez kizárólag a halálommal
végződhet, sehogy máshogy. – Cosimo közönyösen beszélt,
mintha valaki másról volna szó.
Adair megrémült.
 – Hogy mondhatja ezt? Nem hagyhat föl a reménnyel!
– Lehetetlen.
– Akkor... – Adair ismét arra gondolt, hogy varázslattal
lehetne segíteni Cosimo szökését. Ha valakinek, hát az
öregnek tudnia kell, hogyan lehet megtenni. – Mondja meg,
miként használjam a varázsigéket, hogy kiszabadítsam
innen! Lennie kell olyan varázslatnak, amely segíthet
szöknie.
Úgy tűnt, az öregember megadja magát a sorsának.
– Nincs meg az erőm, sem a szükséges felszerelésem,
hogy bármit is tehessek idebent a börtönben.
– Akkor mondja meg, mit tegyek én, melyik varázsigét
használjam...
– Nem. Nem hagyom, hogy még nagyobb veszélybe
sodord magad azzal, hogy segítesz megszökni. Nagyon öreg
vagyok, és tekintve, hogy sok évig lovagként kerestem a
kenyeremet, már rég meg kellett volna halnom, így is
hosszabb ideig éltem ezen a földön, mint amennyit
megérdemlek. Készen állok rá, hogy meghaljak.
– De ha úgy döntök, hogy.
– Nem. – Cosimo még egyszer, utoljára megszorította
Adair kezét. – Ez az én döntésem. Azt akarom, hogy szökj
meg, amikor elérkezik a kellő pillanat. Konok fiúnak
ismerlek, de most az egyszer, ifjú uram, hallgass rám!
Adair fájó szívvel hagyta el a börtönt. Ki kellett találnia,
hogyan mentheti meg Cosimót, még akkor is, ha alaposan
megfogyatkozott a receptgyűjtemény, amelyből válogatnia
kellett. Aznap éjjel ameddig csak bírt, ébren maradt, az
általa másolt lapok és a kék könyv fölé hajolt, igyekezett
rátalálni a varázsigére, amely segíthet Cosimónak. De
amikor reggel lement a szobájából, közölték vele, hogy
aznap éjjel az öreg lovag végzett magával a cellájában.
Eltörte az egyik palackot, amelyet Adair vitt neki, és az
üvegcseréppel elvágta az eret a csuklóján és a torkán.




Vissza a jelenbe

Sötétedni kezdett a szobában, amelyben Adair Lanore
mellett feküdt. Az ablakon túl hevesen tombolt a vihar, az a
fajta, amely figyelmeztetés nélkül söpört végig a szigeten, és
kíméletlenül ostromolta a sziklákat. Közelebb bújt Lanore-
hoz, hogy melegedjen, ábrándozva tekergette a lány
hajtincsét az ujja körül, közben az üvegtáblákat zörgető
szelet hallgatta.
Kellemetlenül megizzadt a velencei idők fölidézésétől.
Élénken emlékezett a Zeno palotájában töltött napokra: az
utcák nyirkosságára, a hálószobája állott szagára, a köpenye
palackzöld bélésére és a kalapjára erősített hosszú
fácántollra.
J
Ugyanakkor más emlékeket is őrzött Cosimóról, egy
másik időből, korábbról való lehetetlen emlékeket. Nem az
olaszországi Cosimóról, hanem a Csalhó-hegységben élőről,
ahol Adair felnőtt, a földnek arról a területéről, ahol egész
évben kereskedtek egymással a magyarok és a románok.
Ezekben az emlékekben Cosimo durva parasztruhát és
közönséges gyapjúharisnyát viselt, közel sem a Velencében
megismert fejedelmi alakként jelent meg. A hétéves Adair
szalmafedelű sárkunyhóban ácsorgóit, ahol ki-be futkostak
a disznók, mintha nem is ház, hanem ól volna. Adairt
erősen fogta az apja, miközben két embere kivonszolta a
kunyhóból Cosimót. Térdre kényszerítették a tuskóláb előtt,
amelyen tűzifát szokott aprítani, és amely mellett hóhér állt
a fekete bőrcsuklyával a fején, súlyos pallossal a kezében.
Megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle a képet, amely
azonban makacsul tartotta magát. Hogyan emlékezhet
eltérő módon – mégis egyszerre – a megtörténtekre? Nem
ismerhetett két Cosimót; az lehetetlen. Az elméjében
egyszerre volt kisfiú Románia vad, sziklás hegységében az
ezres években és tizenöt éves fiatalember Velencében, 1262-
ben. Mindez képtelenség volt – ugyanakkor mindkét emlék
kitörölhetetlenül beleégett az elméjébe.
Még egy dolog aggasztotta Cosimóval kapcsolatban. Az
öreg lovag palotájában töltött éjszakák emléke, amikor a tűz
mellett ült, miközben Cosimo varázsitalokat kotyvasztott az
üstben, egy marék ezt, egy csipet azt vett elő a sok-sok
korsójából meg üvegéből, hogy az edénybe dobja... És
amikor recepteket másolt diribdarab papírokra, amelyeket
azután összetekert, hogy a ruhaujjába dughassa, és
észrevétlenül belophassa őket a dózse palotájába... Nem
valami másra emlékeztették ezek a történetek? Azokra,
amelyeket ő mesélt a parasztfiúról, akinek ellopta a testét?
A parasztfiúról, aki az ő kandallója mellett ült, és figyelte,
hogyan készíti egyik varázsitalt a másik után? Aki ellopta a
receptjeit, és szökni próbált, amiért borzalmas veréssel
fizetett?
A gondolattól megfagyott a vér az ereiben. Úgy tűnt,
többé egyáltalán nem bízhat az elméjében. Azt jelentette
mindez, hogy végül megőrül? Mindig is ettől félt a
legjobban. Az ember nem arra született, hogy ennyi emléket
őrizzen, ezerévnyi létezés összegyűjtött történeteit cipelje.
Nyilvánvaló volt, hogy egy napon túlcsordul az emlékek
kútja.
Azóta keresték föl ezek az egymással ellentétes emlékek,
amióta a szigetre tette a lábát. Mintha ezen a szikladarabon
élő valamiféle erők életre keltenék az elméjét egy delejes
álomból, és a múltja összes kis darabja meg töredéke
fölbukkanna a sekélyesből, amelyben az emlékek
raktározódnak. Fölbukkannak és összekuszálódnak,
keverednek és megváltoznak, mielőtt felhővé válnak, és
számára örökre elveszve eltűnnek az éterben.
A karjában fekvő nőt nézte, és azon töprengett, vajon a
róla őrzött emlékeivel is ugyanez történik-e. Lassan
felejteni kezdi a vele töltött időt, vagy összetéveszti valaki
mással? Amennyire fájt neki ez az eshetőség, annyira örült
volna egyetlen, a lány árulásáról őrzött emlék
elvesztésének. Arra ítéltetett, hogy együtt éljen azzal a
biztos tudással, hogy a lány képes volt befalazni és magára
hagyni, hogy az örökkévalósággal dacoljon, és hogy a
lányban benne volt ugyanaz a hidegvér, mint – mint ami
benne, Adairben. Talán ostoba volt, amikor beleszeretett
egy ilyen nőbe, de ezen semmi sem változtatott.
Látván, hogy a gyerekkoráról és Cosimóról két emléket
őriz, azon is elgondolkodott, mi van, ha két változata létezik
az életének, és a másik változatban talán soha nem bántotta
Lanore-t. Létezhetett olyan változat is, amelyben nem
erőszakolta meg vagy nem börtönözte be a lányt, nem adott
neki okot a kételkedésre abban, hogy rábízhatja a szeretetét.
Ebben az esetben bármit megtenne azért, hogy előássa
azokat az emlékeket, amelyeket a lány őriz róla, és
kicserélje őket ezzel a másik készlettel. Nem engedné
viszont elvenni a lány összes boldogtalan emlékét – a
nyomorult Jonathanről sem. Végigsimította a lány
szemöldökét, és nagyot sóhajtott: ha tehetné, Lanny egész
életét átalakítaná úgy, hogy egyetlen pillanatnyi
szomorúság se legyen benne; ha rajta múlna, az egész
világtörténelem egyetlen emberévé tenné, aki soha nem
volt magányos, boldogtalan, aki soha nem félt.



Tizenhárom

Előhozakodtam valami ürüggyel, hogy elbúcsúzhassak
Sophiától, de már nem emlékszem rá, hogy
kétségbeesésemben mivel szabadultam meg tőle. Őszintén
szólva, amennyire sajnáltam őt meg a csecsemőt, annyira
meg is rémített, hogy mi lett belőle, elborzasztott, hogy
valakire ennyi kíméletlen vezeklést róhatnak a túlvilágon. A
létezés következő szintje nem más, mint börtön? Ebben az
esetben a királynő a fegyőr lehet, aki biztosítja, hogy a
vétkes lelkek ne szökjenek meg a büntetésük elől. De ha ő
az őr, akkor ki a bíró, aki kimondja az ítéletet? Ki bízta a
királynőre a pokol felügyeletét?
Kifutottam a régi gyerekkori otthonomból, és
végigsiettem a poros szekérnyomon. Nem akartam a
városban időzni; a lehető leggyorsabban ki akartam onnan
jutni. Ez a St. Andrew pontosan olyan volt, mint a régi St.
Andrew, nem pedig olyan, mint valami álombéli hely, ahol
egy út hirtelen kétszer olyan hosszúra nyúlik, vagy ahol az
ember befordul valahol, és rájön, hogy egészen máshová
jutott, mint gondolta, olyan helyre, amelyet még sosem
látott. Ez a St. Andrew megőrizte a képét, ezért
visszataláltam az erdőben arra a helyre, ahová érkeztem.
Különösebb nehézség nélkül ráakadtam az ajtóra, amelyről
megjegyeztem, hogy egy nagy, öreg tölgyfa közepén
helyezkedik el, mintha ez volna a normális.
A túloldalra kerülve a kimerültségtől és a félelemtől
lihegve, szuszogva az ajtónak dőltem, igyekeztem kitörölni
az elmémből Sophia kék arcú csecsemőjének a képét.
Megnyugtató volt, hogy ismét a csöndes előcsarnokban
vagyok, és azon töprengtem, leülhetek-e egy pillanatra,
hogy összeszedjem a gondolataimat. Ismét hallottam a
korábbról már ismert súlyos puffanást, amelyről biztosra
vettem, hogy démontól származó hang. Semmi. Óvatos
derűlátással körülnéztem. A jobb oldali előcsarnok
rövidebbnek tűnt, mint a másik. Csaknem a végéig elláttam,
ahol elkanyarodott. Mi várhat a többi előcsarnokban?
Kíváncsi voltam rá. Ez az előcsarnok talán az enyém, az
ajtók az életem különböző állomásait képviselik, a többi
előcsarnok ajtói pedig valaki másnak az életébe vezetnek,
talán hozzám közel álló emberébe. Talán Jonathan életébe
nyílnak. Kétségtelenül buta gondolat volt, de valami
értelmet kellett találnom a fantasztikus világban, amelybe
kerültem.
A lehető leghalkabban végigsiettem az előcsarnokon, és
bekukucskáltam a sarkon. Az új előcsarnokban hívogatón
futott előttem a vörös szőnyeg. Ez az előcsarnok hosszabb
volt, a végtelenség érzetét keltő vidámparki szobákhoz
hasonlított. Lábujjhegyen az első ajtóhoz lopakodtam, és
rátapasztottam a fülemet: csönd volt odabent.
Megmarkoltam a kilincsgombot, és benyitottam.
Hatalmas, süvítő kanyonra nyílt, amelynek a halványkék
égbe nyúltak a sárga sziklafalai. Maga a kanyon keskeny
volt, épp hogy elfért benne az ember. Először nem vettem
észre, de miközben a kavicsos falakat tapogatva a vágatban
kúsztam, eszembe jutott a Hindukus, meg az ottani
kalandozásaink Savvával a Brit és az Orosz Birodalom
közötti Nagy Játszma idején, amikor az afgánok között
éltünk.
Különös helynek bizonyult az alvilág, a Sophia-féle
epizódot is beleértve egyáltalán nem volt olyan ijesztő, mint
gondoltam. Mintha az ember örökre az emlékeiben kezdene
élni, újból és újból régi barátokkal találkozna, ismét
fölkeresné a helyeket, ahol élt. Vegyük például ezt a helyet:
ha a Hindukusban vagyok, az azt jelenti, hogy találkozhatok
Abdullal, a csodálatos törzsi fővezérrel, akit megismertem,
és akibe beleszerettem. Igaztalanul bánt velünk a sors, és
csak rövid időt tölthettünk együtt. Nagy örömet okozna, ha
újból láthatnám. A lehetőség gondolatától izgatottan
kezdett verni a szívem, még szaporábban kezdtem szedni a
lábamat az ösvényen, reménykedtem benne, hogy a
következő sarkon rátalálok, ám ekkor rájöttem, milyen
bolondul derűlátó vagyok. A túlvilágon jártam, nem pedig
videojátékban. Nem gondolhattam komolyan, hogy
föltárcsázok egy régi emléket, és újból átélem a helyszínen.
Lehettem Afganisztán hegységeiben, vagy másutt. Lehettem
másnak az életében. A semmibe futottam. Mindenesetre
nem sok esélyét láttam annak, hogy rátalálok Jonathanre.
Szárnyaszegetten visszafordultam, és észrevettem, hogy
az ajtó, amelyen beléptem, furán beleolvadt,a kanyon
falának felületébe. Amint az előcsarnokba értem, a
másodperc töredéke alatt, amelyet a kanyon és a folyosó
között töltöttem, leesett a tantusz: hirtelen rájöttem, mit
kell tennem ahhoz, hogy találkozzam Jonathannel. Vissza
kell térnem oda, ahová az álmaim vezettek. A pincébe kell
mennem.
Kellemetlen eshetőség volt. Az alagsorokban rémisztő
dolgok ólálkodnak, és ez alól az erőd sem volt kivétel.
Remegő térddel indultam el, és hamarosan lépcsőre
bukkantam. Levettem egy gyertyát az egyik falitartóról, és a
lehető legcsöndesebben osontam lefelé, nagyon is tisztában
voltam vele, hogy a legkisebb zaj is végigzörög és -morajlik
a barlangszerű lépcsőházon, és hallótávolságon belül
mindenkit értesít a jövetelemről. Enyhe légáramlat
sodródott fölfelé, és a sötétbe veszett. A fuvallat bomlás,
rothadás kesernyés, csípős szagát hozta magával.
A lépcső kőfülkébe vezetett, amelyet az álmaimból
ismert folyosóéval megegyező nagy gránittömbökből
építettek. Nyirkos volt a levegő, és megesküdtem volna rá,
hogy vízcsöpögés halk hangját hallom a távolból. Föltartott
gyertyával elindultam a folyosón, gyanakodva figyeltem,
észlelek-e bármiféle mozgást az előttem lévő sötétségben.
Végtelennek éreztem az időt, mire az első ajtóhoz értem,
amely nem az álmomban szereplő volt. Eredetileg az ajtóra
gondoltam rátalálni, az ismerős ajtóra, ám ez rövidlátó
megközelítésnek bizonyult. A többi ajtó mögött is találhatok
értékes dolgot: valakit, aki tanácsot adhat; valamilyen
kulcsot, amely a segítségemre lehet a rémisztő királynővel
kapcsolatban.
Lenyomtam a durva vaskilincset, és beléptem.
Nem egy, hanem három démon állt közvetlenül előttem.
Míg egyenként csak rondák voltak, megtöbbszöröződve
határozottan félelmet keltettek. Akkorára tornyosultak,
hogy vörös izomzatúk faltól falig betöltötte a helyiséget, és
hosszú, görbe szarvuk a mennyezetet karistolta. A három
állatias fej azonnal felém fordult, amint kinyitottam az
ajtót, fekete pofájukból nyál csöpögött, topázszínű szemük
villogott. Az érkezésemmel megzavartam őket, és
önkéntelenül is lefelé pillantottam, ahol valami moccant.
Rémülten láttam, hogy egy férfi kuporog közöttük a padlón.
Körbevették, négykézlábra kényszerítették, az egyik démon
az elmondhatatlan cselekedet kellős közepén tartva fölé
hajolt. A nagy, súlyos falloszukról, a lábuk közötti nehéz
csomagról azonnal tudtam, hogy a durva, állatias
szükségletükről van szó. Hirtelen felbukkanásomtól
meglepetten abbahagyták, amit épp műveltek a szegény
férfival, aki ájultan hanyatlott a mocskos földre.
 Megfordultam, és futásnak eredtem. Elaludt a gyertya,
vaksötétben nyargaltam, közben a kőfalaknak ütődtem,
beléjük botlottam. Visszatartottam a torkomat fojtogató
hányást, igyekeztem kitörölni az emlékezetemből a
rémületes látványt, és egyre csak futottam. Hallottam, hogy
mögöttem puffan a földön a démonok patája, időnként
végigszántja a falat egy-egy tőrszerűen hegyes szarvuk,
röfögnek és nyögnek, miközben a keskeny folyosón
tülekednek utánam. Éreztem a testük súlyát, megesküdtem
volna rá, hogy a nyakamat éri a forró, nedves leheletük,
utánam kap a szőrös ujjuk... Hallani véltem, hogy
szólítanak: Lanny, Lanny, elkapunk, és akkor... A levegőben
lógott a fenyegetőzésük. Az egyik hang némileg ismerősnek
tűnt... De persze nem vártam rá, hogy megtudjam, miért.
Hirtelen felbukkant előttem egy ajtó. Nem az az ajtó
volt, de vagy a megváltásomat jelentette, vagy csapdát
rejtett. Egy szempillantás alatt kellett határoznom. Győzött
az ösztön. Megfogtam a kilincset, belöktem az ajtót, és
ugrottam.


 Tizennégy

Lassan tavaszba fordult a tél a szigeten. Még a rövid
napok is örökké tartónak tűntek, komótosan követték a nap
haladását a halványkék égen. Adair az ablakból nézte a
szigetét, figyelte, hogyan vastagodik a kecskék bundája a
hideg ellen, azután miként ritkítja meg a tavasz érkezése,
melynek nyomán a gyermekláncfű magjához hasonlóan
szőrpamacsok szóródnak szét a sziklákon. A vastag takaróvá
hízó mohafoltok friss, neonzöld tűk formájában jelentek
meg a fenyőágakon.
Lanny ágya végénél állt, és kezdett rajta eluralkodni a
türelmetlenség. A lány hónapok óta aludt, és egész végig
erősen markolta a fiolát. Amikor ráállt, hogy segít neki, nem
számított ilyen hosszú távollétére. Kegyetlen tréfának tűnt,
és ezredszer töprengett rajta, nem szándékosan tette-e
Lanny. Vágyott rá, hogy visszahozza, ugyanakkor a
büszkeség megakadályozta abban, hogy megtegye –
becsületbeli kérdés volt! Azelőtt soha nem tartották
tisztességes embernek, évszázadokon át boldogan élt a saját
törvényei szerint, a megismerésnek és a fölfedezésnek
esküdött hűséget. Most a Lanore-ral szembeni tisztessége
kötelezte. Arra gondolt, hazugságon, lopáson és csaláson
kívül is mennyi mindent tett életében, ami rémülettel
töltené el a lányt. Természetesen volt némi elképzelése a
múltbéli cselekedeteiről, de Adair attól tartott, hogy ha
mindent tudott volna, ha valóban tudta volna, mire volt
képes, akkor soha nem szerethette volna, soha nem bízott
volna benne. Talán túlságosan romlott volt ahhoz, hogy
szerelmet érdemeljen, talán megbocsáthatatlanok voltak a
bűnei – önmagában a méltatlansága elismerése is jelezte,
mennyire megváltozott, de végső soron elegendő vajon ez
ahhoz, hogy megnyerje Lanore-t?
Belefáradt abba, hogy bizonytalanságban éljen. Gyere
vissza hozzám, gondolta, miközben türelmetlenül ütögette
az ágytámla rácsát. Visszajönne, ha tudná, mennyire
akarom öt, gondolta a szíve mélyén izzó melegségtől
fűtötten, és becsukta a szemét. Biztosan érzed, milyen
kétségbeesetten akarom, hogy itt légy velem.
Visszajön, ha minden gyönyörűen vár rá, határozta el. A
szépség gondolata szélben szálló virágporként lebegett végig
a szigeten, és a csupasz, kemény fekete sziklán azonnal apró
hajtások fakadtak, a hajtásokból szárak nyújtóztak az ég
felé, levelek bomlottak ki és terültek szét. Bimbók
duzzadtak – halvány rózsaszínek, levendulaszínűek,
indigókékek, fehérek –, azután virágokká nyíltak a ragyogó
napsütésben. Virágszőnyeg borította be a teljes szigetet,
betakarta a sziklát, a mohát és a fekete kövekkel
szegélyezett partot. A kecskék hatalmas étvággyal rontottak
neki, de a virágok azonnal, rendíthetetlenül újra kihajtottak.
Az egész sziget pasztellszínekben pompázott; szőlőinda
kúszott föl az erőd falain, és hamarosan petúniák meg
hajnalkák fonták be az ablakok vasrácsait. A több száz, több
ezer virág finom parfümillatot árasztott.
Ébredj föl, gondolta Adair, miközben Lanore mellé
feküdt az ágyba. Létezhet, hogy alapvetően gonosz a szív,
amely ilyen mélyen képes szeretni, és ilyen szépséget tud
teremteni?, szerette volna megkérdezni a lánytól. Elhiszed
már, hogy mindent bánok, amit ellened tettem? Képes vagy
őszintén bízni bennem?
Könnyű álomba szenderült, amelyből a földszintről
felhallatszó édes zeneszóra ébredt. A nap lebukott a
láthatáron, odakint zöldbe fordult az ég. Alkonyodott.
A lépcsőn felúszó hang nem dühös hiphop volt, sem
veszett metál, amit azelőtt hallgattak a lányok, és amivel
kiüldözték Adairt a házból. Ez édes, kellemes, régi gitárzene
volt, a cigány Django Reinhardt játéka. Lehet, hogy a lányok
átszellemültek a mesterséges tavasztól – bár ez nem tűnt
valószínűnek. Hetekkel azelőtt magukra hagyta őket, alig
emlékezett rá, mikor beszélt velük utoljára. Nem hibáztatta
volna őket, ha összecsomagolnak, és faképnél hagyják;
igazából azt kívánta, bárcsak ezt tennék.
Etel illata társult a zenéhez, sült hús és karamellizált
hagyma meg fokhagyma pompás illata. Adair úgy vélte, a
lányok rosszul érzik magukat, amiért hisztis gyerekként
viselkedtek, és igyekeznek a kedvében járni. Elmaradtak a
Lanore mellőli elcsalogatását célzó, heteken át tartó
zúgolódások, ajtócsapkodások meg hisztis dührohamok. Ha
bosszantotta is őket a virágba borult mezők látványa –
tudniuk kellett, mit jelent, mi idézte elő a virágpompát –,
nem mutatták. Valamelyest megható volt, hogy félretették a
féltékenységüket.
A hajába túrt, és úgy döntött, lemegy, és békejobbot
nyújt nekik, hogy jelezze: nem igazán haragszik rájuk.
Ugyanakkor határozottan értésükre adja, hogy ideje
távozniuk. Örült a társaságuknak, de mostantól egyedül
akar maradni a szeretett nővel.
A társalgóban bukkant rájuk. Tompították a fényeket, és
pattogó tüzet gyújtottak. A nagy, kerek asztalról
letakarították a szokásos, változatos összetételű rumlit, és
ételekkel megrakott tálakat, nyitott borosüvegeket meg
gyertyákat helyeztek el rajta. A körülötte lévő ülésekre
párnákat raktak. A padlót és a szabad felületeket
virágszirmok borították. Robin egy széken nyúlt el, vékony
selyemszarong volt rajta, amely csak azt a célt szolgálta,
hogy hangsúlyozza az alatta lévő test meztelenségét. Terry
alacsony pamlagon hevert, koromfeketére festett
szempillájával és sötét, hullámos hajával úgy nézett ki, mint
a hárem molett, telt idomú királynője. Figyelték a lépcsőn
lefelé ereszkedő Adairt, szinte magukhoz vonzották a
nyíltan vágyakozó pillantásukkal.
Terry sűrű folyadékot töltött egy kristályból készült
súlyos borospohárba.
– Nagyon örülünk, Adair, hogy úgy döntöttél, lejössz, és
velünk töltőd a ma estét. Hiányoztál.
– Csak kis ideig maradhatok – válaszolta, miközben
elvette a poharat, és leült egy barna szarvasbőr puffra.
– Tudjuk – nyugtázta Robin, és fölkelt a székről, hogy
Adair lábához telepedhessen. A férfi térdére tette a kezét. –
Értjük.
Adair nem sokkal később a földön ébredt, görnyedten,
hátra kötött kézzel kuporgott a dívány mellett. Először
megrémült, és szabadulni akart, de amint körülnézett, látta,
hogy nincs közvetlen veszélyben. Nagyokat lélegzett, hogy
megnyugodjon. Életében kétszer kötözték meg, miután
elkábították, mindkét alkalommal nők tették: egyszer
Lanore, egyszer pedig a boszorkánytestvérek, Penthy és
Bronwyn. Hagyta lankadni az éberségét, nem tekintette
veszélyesnek Robint és Terryt; most aztán szidta magát,
amiért harmadszor is elkövette ugyanazt a hibát.
Pislogva nézett körül: a gyertyák rég leolvadtak és
kialudtak. Az étel kihűlt, dermedt zsírtócsában úszott. A
sötétben vércsöppeknek látszottak a virágszirmok. Hátulról
halk elektromos zümmögés hallatszott; Adair szinte
biztosra vette, hogy a lemezjátszóból jön, amelyet
bekapcsolva hagytak, holott már nem forgott rajta a korong.
Végignézett magán, hogy lássa, ruhában van-e. A lányok
eltűntek. A helyiségben hideg volt, kialudt a tűz. Odakint
hajnalodott.
Előbb felkönyökölt, majd ülő helyzetbe tápászkodott.
Fájdalmasan lüktetett a feje, mintha megduzzadt volna az
agya, és szorulna a koponyájában. Mindössze arra
emlékezett, hogy ivott egy pohárral abból a nehéz borból,
amelybe nyilván kábítószert raktak.
Ültéből nagy nehezen talpra állt, átkozottul fájt a feje. A
lányok olyan silány munkát végeztek, amikor megkötötték a
kötelet, hogy alig pár perc alatt kiszabadította magát.
Amikor a lábához hullt a kötél, csöndben fülelt, hall-e
valami zajt, amely elárulja, hol tartózkodnak a lányok, de
csönd volt. Fölrontott a lépcsőn, kettesével szedte a fokokat,
és összeszorult gyomorral Lanore szobájába rohant, attól
rettegett, hogy valami történt vele, amíg ő kábultan hevert –
nyilván nem véletlenül ütötték ki a lányok.
Elszoruló szívvel kapaszkodott az ajtófélfába. Üres volt
az ágy. Üvöltve hívta a nőket, miközben Lanore hűlt helyére
rogyott. Végigfuttatta a kezét a lepedőn, hátha valami jelből
észlelheti, mennyi ideje tűnt el onnan a lány. Hideg volt az
ágy. Félreérthetetlen hanghordozással másodszor is
szólította a két némbert.
Zaj hallatszott a háta mögül, csoszogás hangja a
deszkapadlón, Adair sarkon perdült. Terry volt ott. El akarta
játszani, hogy aludt, selyemköntöst szorított a mellkasához,
és kusza hajtincseket simított félre a szeméből, de Adair
tudta, hogy színészkedik.
– Mi történt, szerelmem?
Adair összerándult a megszólítás hallatán.
– Mit akarsz?
Fölugrott, hogy Terry elé álljon, jóformán falfehér lett az
arca a dühtől.
– Hogy érted azt, hogy mit akarok? Pontosan tudod, mit
akarok: Hol van? Hol van Lanore?
Terry némileg árulkodó könnyedséggel vállat vont.
– Honnan tudjam? Magához tért, amíg te aléltan
feküdtél. Rád pillantott, ahogy belénk gabalyodva hason
feküdtél, ennyi volt az egész. Azt mondta, jobban érzi
magát, és el akar menni. Rádión hívtunk neki hajót.
– Hazugság! – Adair a nőre rontott.
Terry kitért előle, visszafutott az előcsarnokba.
– Nem akart fölébreszteni téged, főleg amikor látta, hogy
összejöttél velünk... Nem emlékszel, mi történt tegnap
éjjel? Most komolyan, Adair, ha nem akartad, hogy
megtudja, akkor elővigyázatosabbnak kellett volna lenned...
– Terry kacérkodni próbált, igyekezett bolonddá tenni
Adairt, aki azonban nem dőlt be neki. Semmi sem történt
köztük éjjel; tudta volna, érezte volna a gyomorszájában.
– Ha igaz, amit állítasz, akkor miért kötöztetek meg? –
tudakolta.
A nő összehúzott szemöldöke jelezte, hogy nem tudja
követni a gondolatmenetet. Adair belátta, hogy semmire
sem megy vele; vagy szándékosan félre akarja vezetni a nő,
vagy semmiről sem tud, amit éjjel tett.
Terry leolvasta az arcáról a férfi gondolatait, megfordult,
és sikoltozva lefutott az előcsarnokba.
– Semmi kétség, megőrültél!
– Mit csináltatok Lanore-ral? – kiáltott utána Adair, és
követte a nagy hálószobába.
Robin az egyik sarokban lapult, rémült kutyaként
reszketett.
– Mondtam, hogy nem fog hinni nekünk! Megmondtam!
– jajveszékelte Terrynek.
Adair Robinnak esett, aki dermedten, borgőzösen állt, és
sikoltozni kezdett, amikor elkapta. Adair magához húzta a
nőt, és a hóna alá szorította a fejét.
– Mit csináltatok Lanore-ral?
Robin dobálta magát, nyüszítve, kiabálva küzdött a
férfival.
– Igazából nem ketten csináltuk – bizonygatta. –
Ismersz, Adair, tudod, hogy nem csinálnék ilyesmit, de
mintha valami történt volna velem... Nem akartam
bántani...
– Hogy érted azt, hogy valami történt veled? – kérdezte,
de a nő ijedten fölordított, és megdermedt Adair keze
között. Terryvel is történt valami. Felpuffadt, azután
fölemelkedett, és a föld fölött lebegett. Annyira elváltozott
az arca, hogy már nem is hasonlított önmagára.
Kárörvendőn, büszkén nézett Adairre, mint régi ismerősére.
– Emlékszel rám, Adair? Rám és a testvéremre? –
süvöltötte visítva, csorba üveghez hasonlóan éles hangon.
Megemelkedett a karja, és fenyegetőn a férfira szegezte az
ujját. – Egyszer megsértettél minket, sok éve, a vad
mocsárerdőben. Kihasználtál két magányos lányt.
Tönkretetted a kunyhónkat, és meg akartál ölni minket.
Megígértük, hogy bosszút állunk rajtad, és most megtettük.
Adair rájött, hogy egész idő alatt igaza volt. Penthy és
Bronwyn valahogy megszállta a lányokat.
– Gyáva kutyák! – mennydörögte az előtte lebegő
jelenségre. – Ha bosszút akartatok, akkor engem kellett
volna elkapnotok, nem egy védtelen nőt!
– így lehetett a legnagyobb fájdalmat okozni neked –
válaszolta ördögi kacaj kíséretében a barna nő. – így
lehetett átdöfni a hideg szívedet. Ráadásul nem csak rólunk
van szó, Adair. Magasabb erőtől kapjuk a parancsokat,
amely még nem végzett veled.
Adair a nagy ablak előtt áll Robinnal, pillanatnyi
tétovázás nélkül betörte a könyökével az üvegét, azután a
torkánál fogva áttaszította a párkányon a szőke nőt, aki félig
kilógva kapálózott a szikla peremén a kezében.
– Adair! – lihegte, és két kézzel kapaszkodott a férfi
csuklójába.
– Ne merészeld! Tedd le a testvéremet! – Terry nem a
saját, megszokott hangján sziszegte a szavakat.
– Ha nem mondod meg azonnal, mit műveltetek Lanore-
ral, akkor kihajítom az ablakon – fenyegetőzött Adair –, és
tudod, hogy nem szoktam a levegőbe beszélni.
– Ments meg, testvérem! – visította Robin, és könyörgőn
nyújtotta a kezét Terry felé. A törött üveg okozta sebekből
vér folyt a karján és az arcán. Az erődöt alulról korbácsoló
erős légáramlatban csak úgy hullámzott körülötte a haja
meg a ruhája.
– Soha nem árulom el, hol van az a nő, ha bántódása
esik a testvéremnek – esküdött Terry.
Ekkor Adair Robinhoz fordult.
– Mentsd magad! Mondd meg, mit csináltatok Lanore-
ral! – kiáltotta, és a nyakánál fogva megrázta a nőt. Amikor
nem kapott választ, kijjebb taszította az ablakon a foglyát.
Robin kapálózott, és a férfi karját szorongatta.
– A tenger! – hebegte végül Adair markában reszketve. –
A tengerbe dobtuk!
Meglepetésében kis híján elengedte a nőt, de észbe
kapott, és az utolsó pillanatban inkább a földre hajította.
Kirontott a szobából, ki a bejáraton, és a házhoz legközelebb
eső sziklához futott, de csak a hozzá csapódó hullámokat
meg a haragos vízen őrülten hánykolódó úszó kikötőt látta.
Lanny rózsaszínű ruhájának egyetlen foszlánya sem volt
ott. Adair futásnak eredt a parton, lefelé kémlelt, az alant
tajtékzó vizet pásztázta a tekintetével, de hiába: semmit
sem dobtak föl a hullámok. Végül a fekete köves
partszakaszhoz ért, ahol a térdig érő vízbe gázolt. A lába
körül örvénylő víz úgy húzta magával, mint a könyörgő
szerető. De semmi, az égvilágon semmi sem mutatkozott a
látóhatáron.
Lehetetlen. Nem veszítheti így el Lanore-t most és az
idők végezetéig. Nem hagyhatja, hogy ez történjen. Biztosan
tudta, hogy visszahívhatná a lelket a lány testébe – de hová?
Visszatérne a lelke a testébe, de hol van a teste? Adair nem
akarta, hogy amint magához tér Lanny, a hullámokba
vesszen, vagy maga alá temesse egy szikla a tenger mélyén.
Kétségbeesetten zihált, óriási súly nehezedett rá – de nem,
nem adja föl! Eget-földet és tengert megmozgat, hogy
rátaláljon. Bánatában és aggodalmában a látóhatár felé tárta
a kezét.
– Hozd vissza hozzám! Most azonnal hozd vissza
hozzám!
Hirtelen elfeketült a tiszta, tavaszi ég, vastag, kavargó
felhők jelentek meg a semmiből, amelyek pillanatok alatt
szigorodtak galambszürkéből majdnem feketévé. Dühödten
fújt a szél, erőszakos csúcsokat korbácsolt a tengeren,
amelyek a forrásban lévő vízhez hasonlón táncoltak és
kavarogtak.
Addigra utolérték a testvérek, akik kiszaladtak a házból,
le a vízhez, és szóhoz sem jutottak a természet eme vad
átalakulása láttán. Minden oldalról hullámok ostromolták a
szigetet, felhőkarcolóként törtek a magasba, majd – Adair
parancsára rendelt ajándékképpen – a lányokra zúdultak,
mintha vödörből öntötték volna őket nyakon. A víz
átcsapott a sziklák peremén, majd visszahúzódott a
tengerbe. Újból és újból támadtak, majd visszavonultak a
hullámok, és magukkal vitték a mohát, azután a fenyőfákat,
a kecskéket, majd a félelemtől üvöltő, rikoltozó testvéreket.
Adairt a sziget belsejébe, egy magas sziklacsúcsra vetették,
ahol a csipkés szélű gömbölyű kőbe kapaszkodott, onnan
figyelte, hogyan ostromolja a tenger a szigetet.
Végül megpillantotta. A partra vetett kicsi alakot.
Leereszkedett az oromról, fölemelte, miközben elállt a szél,
és a hullámok csaknem olyan gyorsan elenyésztek, amilyen
hirtelen fölkorbácsolódtak. Ölbe vette Lanore-t; milyen
hideg, átázott volt, nedves, minta fóka, a fejére tapadt a
haja, a hullámokban való hánykolódás, meg a tenger
közepén őt érő egyéb, ki tudja, milyen veszedelem
szétszaggatta a ruháját. Buborékok jelentek meg az orra
hegyén meg a szája sarkában – megnyugtató volt, hogy
lélegzik. És mindezen a megpróbáltatáson túl még mindig
öntudatlan volt. Tízszer is megfulladt, de soha nem fog
tudni róla.
Adair bevitte az erődbe, és a földre fektette a nagy
szobában. Gyorsan tüzet rakott, azután levette Lanore-ról a
ruhát. Takaróba csavarta a testét, a tűz elé rakta, a haját
szétterítette a feje alá illesztett párnán. Azután a saját
ruhájából meg a hajából kicsöpögött tócsában leguggolt.
Nem volt ideje azon gondolkodni, mit is tett, semmi mást
nem akart, csak zokogni a megkönnyebbüléstől, hogy nem
veszítette el, nem veszejtette az ismeretlenbe a testét, nem
hagyta a pokol tornácán veszni a lelkét. A lány bízott benne,
ő pedig kis híján cserbenhagyta. Megesküdött rá, hogy ez
többször nem fordul elő.




Tizenöt

Az előttem fölbukkanó ajtó megmentett. A keskeny
folyosón utánam vágtázó démonok már a sarkamban
voltak, amikor imádkozva berepültem rajta: Kérlek, legyen
a túloldalán kilincs! Kérlek, segíts, hogy kicsukhassam
őket!
Ám amint átjutottam, teljesen más világba csöppentem.
Az egyik felén durva, megmunkálatlan faajtónak sima
rétegelt lemez alkotta a másik oldalát. Modern, polírozott
fémből készült fogantyúval látták el, és kilincse nem volt
ugyan, de a démonoknak is nyomuk veszett; az ajtó másik
oldalán néma csönd volt, a kopogtatót sem rázták. A csípős
szagból azonnal rájöttem, hogy kórházban vagyok.
Luké kórházi szobájába jutottam. Minden részlete
megegyezett azzal, ami az emlékeimben élt róla, még a
levegőben szállongó fanyar hányásszag és enyhe
tisztítószerillat is, meg a sok mosástól kibolyhosodott fehér
takaró Luké ágyán. Miért kerültem vissza ebbe a mindennél
fájdalmasabb emlékbe? Nem volt elég a boldogtalanság első
alkalommal, amikor tehetetlenül figyeltem a távozását? Mit
tanulhatok még a szenvedéséből – ha valóban azért
kerültem erre a helyre, hogy valamit megtanuljak? Vagy
csak újabb adag büntetésért küldtek ide.
Soha nem csaltam meg Luke-ot, de az együttlétünk alatt
végig ingadoztam, nem voltam biztos benne, hogy helyesen
cselekedtem, amikor visszatértem hozzá, miután
nyomtalanul kitörlődtem az emlékezetéből. Miközben
állandóan rémálmok gyötörtek Jonathan békétlenségéről a
másvilágon, még magamnak is csak Adair viszontlátása – és
tapasztalt megváltozása – után ismerhettem be, hogy róla
álmodozom, utána vágyakozom, érte érzek testi fájdalmat.
így árultam el Luke-ot – az Adair iránti sóvárgással. Mindez
nem szokványos, igaz? Úgy élni egy férfival, hogy közben
egy másikon jár az eszünk. Képtelenül arra, hogy
elfeledkezzünk arról a másikról, aki ilyen-olyan okok miatt
nem azonos azzal, aki mellettünk ül. Fölidézni, hogyan
csillant föl a szeme, amikor ránk nézett, milyen pajkosan
mosolygott, és milyen érzés volt, amikor a karjában tartott,
és mit váltott ki belőlünk az érintése. Magányos
pillanatokban emlékszünk a meghittség apró
megnyilvánulásaira, a bőre tapintására, arra, milyen
érintést szeretett, a hímtagja bársonyos pihéjére, az illető
ízére. Akkor is rá gondolunk, ha soha nem lehetünk vele.
Úgy gyötör a hiánya, mint a viszkető seb, amelyet nem
vakarhatunk meg.
Egyesek azt mondanák, nem lett volna szabad
visszatérnem Lukéhoz, ha így éreztem Adair iránt,
hibáztam, amikor a kételyeim ellenére visszamentem hozzá.
De az igazi, teljes szívbéli hűség egyetlen kapcsolatban sem
adatott meg nekem. Gyakran töprengtem azon, hogyan
tudnak az emberek olyan őszintén élni, olyan egyszerűen és
átláthatón érezni. Ugyanolyan könyörtelenül irtják vajon az
életben adódó bonyodalmakat, ahogy a kertben
gyomlálnak? A gyom néha gyönyörű virággá vagy hasznos
gyógynövénnyé fejlődik, de ezt sosem tudhatjuk meg, ha túl
korán kihúzzuk. Vannak, akik soha nem engedik meg
maguknak az eldobott dolgok iránti búsulást?
Megkérdezném ezektől a magabiztos emberektől,
melyikünknek van része a kőbe vésett jótállás
fényűzésében. Ki lehet száz százalékig biztos a
választásaiban? Honnan tudjuk, hogy a szerettünk nem
változik, vagy hogy nem gondoljuk meg magunkat? A
fejlődés és a változás az idő két csodálatos ajándéka.
Rövidlátásra vallana, ha elutasítanánk őket.
Ráadásul valóban szerettem Luke-ot – igenis szerettem.
De nem egyedül őt akartam, és az akarás nem azonos a
szeretéssel. Amennyire tudtam, hogy szeretem Luke-ot,
annyira kérdéses volt számomra, vajon szeretem-e Adairt.
Nem zárhattam ki, hogy az iránta érzett vonzalmam nem
magas hőfokú testi vágy, bár ez nem jelenti azt, hogy az
utóbbi jelentéktelen dolog volna. Bolond, aki alábecsüli a
nemi sóvárgás erejét. Királyságokat nyertek és veszítettek,
férfiak és nők vívtak halálos harcot miatta.
Tudom, mit választottam volna most, ha ugyanaz a lány
lettem volna, aki a kalandjaim kezdetén voltam – a lány, aki
oly elvakultan szerette Jonathant. Félrelöktem volna a
Luke-hoz hasonló jó embert, hogy szerencsét próbáljak
Adairrel. És hamarosan boldogtalanná lettem volna,
áldozatául estem volna Adair szertelen vérmérsékletének és
kiszámíthatatlan viselkedésének, amelyet
tapasztalatlanságomban a legcsekélyebb panasz nélkül
viseltem volna él. Még nem tanultam meg, hogy rendben
van, ha elvárásokkal fordulunk afelé, akit szeretünk, és
hogy nem kell pont úgy elfogadni másokat, ahogy
közelednek felénk. Elvégre senki sem tökéletes.
Amint lecsillapítottam a fejemben egymást üldöző
gondolatokat, az ágyban fekvő Luke-hoz lopakodtam.
Kevergett a gyomrom, szorongtam. Istenem, nem akartam
megint abban a szobában lenni! Örültem, hogy a haldoklása
idején támaszt nyújthattam Luke-nak, de nem akartam
újból átélni a folyamatot, főleg nem olyan röviddel a
megtörténte után. Örülnöm kellett volna a lehetőségnek,
hogy megint találkozhatom Luke-kal, de nem örültem.
Oxigénszállító cső csatlakozott az orrába. Olyan csontos
volt a csuklója, hogy papírbilincsként csüngött róla az
azonosító szalag. A hányinger csillapítása érdekében
negyvenöt fokban föltámasztották az ágyát, ettől azonban
ijesztő szögben előrebillent a feje, mintha megroppant
volna a nyaka. Jobban meggondolva, a lehetőségekhez
képest elfogadhatóan nézett ki; bármilyen erő hozott is
minket össze abban a pillanatban, elég kedves volt ahhoz,
hogy egészséges külsőt adjon Luke-nak, ne pedig olyan
betegségtől és kimerültségtől pusztítottan, amilyennek
utoljára láttam. Még a rakoncátlan, homokbarna, göndör
haja is megvolt. Épp arra gondoltam, milyen szívesen
hátrasimítanám az arcából – csak hogy ürügyet találjak a
megérintésére –, amikor hirtelen kinyílt a szeme.
– Lanny! – szólított meg, és fölismerés csillant a
szemében. Ezek szerint ő is látott engem, ahogy Sophia. –
Te vagy az?
– Persze hogy én vagyok. – Mosolyogtam, és lágyan
megsimítottam az orcáját. Elég tömörnek éreztem.
– Álmodom? A hangod... Mintha közvetlenül mellettem
volnál.
– Azért, Luké, mert itt vagyok. Nem álmodsz. Hihetsz a
szemednek.
Megöleltük egymást. Arra nem tudtam rávenni
magamat, hogy megcsókoljam, ezért hosszasan, ügyetlenül
kapaszkodtunk egymásba. Gyöngédséget éreztünk még
egymás iránt, de a szenvedély már kialudt közöttünk... Ami
a hosszan tartó, súlyos betegség végén nem volt meglepő. A
kimerültségtől és a félelemtől elcsigázottan természetesen
érzéketlenné váltunk a testi szenvedély iránt. Látván,
milyen pusztítást vitt végbe Lukéban a kábítószer és az
őrület, már nem ébredt bennem olyan vonzalom, amely
megmozdította volna a viszonzáshoz kellő energiát.
 Ahogy most feküdt a kórházi ágyán, egyáltalán nem tűnt
úgy, hogy megkönnyebbült volna attól, hogy lát; a
gondolataiba merült, mint aki nincs teljesen magánál.
– Hol vagyok? Mit keresünk megint a kórházban? –
kérdezte rémülten a karjából lógó csövek és vezetékek
erdejét nézve. – És te mit csinálsz itt? – Elsápadt. – Ugye
nem haltál meg, Lanny? Hogyan lehetséges ez?
– Dehogy! – siettem biztatni.
– Hála istennek! – Némileg megnyugodott, de továbbra
is zaklatott volt, ide-oda járt a tekintete a kórteremben. –
Mégsem értem, miért vagyok megint itt... Miért vagy te
megint itt? Mi történik?
– Talán azért hoztak össze minket, hogy beszélgessünk –
vetettem föl lassan, próbáltam valami értelmét találni a
helyzetünknek. – Van valami, amit el akartál nekem
mondani? Valami, amit nem mondtál el, amikor együtt
voltunk? Talán eszedbe jut, ha lazítasz – biztattam, és
megfogtam a kezét. – Hogy érzed magad?
Sanda pillantást vetett rám.
– Úgy érted, hogy érzem magam, amióta meghaltam?
Vagy arra gondolsz, hogyan éreztem magam? A meghalás
egyáltalán nem olyan volt, amilyennek vártam. Nem mintha
bibliai jelenetre, gyöngykapura és Szent Péterre vagy bármi
más képtelenségre számítottam volna. De kissé unalmas
volt. Mindenre magamnak kellett rájönnöm, amikor ide
kerültem... Nem tudom, azt hiszem, arra számítottam, hogy
jobban szervezett lesz... Nem hasonlít az első napra az új
munkahelyen, nem üdvözöl a fedélzeten a munkaügyes nő
jegyzetfüzettel a kezében, nincsenek nyomtatott
tájékoztatók, amelyek segítenének eligazodni. Senki sem
mondja meg, mit csinálj, hová menj. Csak megtörténik, akár
akarod, akár nem.
 – Hogy érted azt, hogy „csak megtörténik”? – kérdeztem,
mert nem igazán követtem, amit mond. – Mi az, ami
megtörténik?
– A következő rész. A másvilág. Az örökkévalóság. –
Különös mód még mindig szemüveget viselt, amelyet feltolt
az orrnyergére, ahogy ezerszer láttam az életben. Gyér hajú
fejét csóválta. – Bármi következik, már elkezdődött.
Mindennap veszítek magamból valamit. Egyre halványabb
az emlékezetem. Nem tudom, mit is mondjak róla. Olyan,
mintha darabokra törnék, és egyes részeim elsodródnának
vagy leesnének.
Luké olyan szomorúnak és elkeseredettnek látszott,
hogy a gondolat ijesztő volta ellenére is igyekeztem lelkes
maradni, és fölvidítani.
– Hát ez nem is hangzik olyan rosszul. Talán mindez
hozzátartozik ahhoz, hogy más személyiséget kapjunk,
elbocsássuk a régit, és helyet csináljunk az újnak.
Luké úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
– Hogy mondhatod, hogy nem is hangzik olyan rosszul?
Ennél rosszabb dolog nem történhet. Szétesem. Megszűnők
létezni. Feltételezésem szerint az történik, hogy végül
leválnak a tudatom legkisebb darabkái, és mindaz, ami
maradt belőlem, a föl nem használt energia visszatér oda,
ahonnan származik.
Luké orvos volt, a tudomány embere, ezért igyekeztem
az analitikus-realista részére hatni.
– Ha az energiád visszatér a világegyetembe, az talán azt
jelenti, hogy a tudatod is oda kerül. Lehet, hogy
megtapasztalod a tér csodáit.
Ettől a kilátástól mintha még jobban elkeseredett volna.
– Nem hiszem. Úgy vélem, minden egyszerűen
tönkremegy, mint a mágnesességétől megfosztott
magnószalagon. Idővel egyre kevésbé emlékezem. Egyre
kevésbé érzek. Elméletben ez persze érdekesen hangzik, de
attól tartok, Lanny, ez történik – mondta. Soha nem
hallottam ilyen rémültnek, még akkor sem, amikor négy
évvel azelőtt szembeszállt
Adairrel. – Nem erre számítottam. Akárhányszor azon
töprengtem, milyen lehet valójában halottnak lenni...
Főleg, miután elveszítettem betegeket, és ott voltam
mellettük, amikor megtörtént. Nem erre készültem.
Valóban vége lesz. feljelenti, hogy meghalunk. A végéhez
értem. És nem tudom elhinni. Tényleg vége lesz.
Igaza volt: mindez ijesztő volt, sokkal ijesztőbb, mint a
sok virrasztás halálos ágyak mellett, amiben részem volt.
Féltettem Luke-ot, és semmit sem tehettem. Nem
állíthattam le, ami történt vele, nem menthettem őt meg.
Miközben a könnyeimmel viaskodva ezen elmélkedtem,
Luké fölvetette a fejét, mintha először látna, amióta testet
öltöttünk a kórteremben.
– Még nem mondtad... hogy ha nem vagy halott, akkor
mit keresel itt – emlékeztetett. Szerintem gyanakodott, és
miért is ne tette volna? Élő voltam a holtak földjén.
Elbizonytalanodtam, azután hirtelen rájöttem, hogy
talán azt hiszi, rájöttem, hogy csak miatta jelentem meg.
Hogy talán meggondoltam magam a delíriumos kérésével
kapcsolatban: Megkérhetnéd Adairt, hogy tegyen engem
halhatatlanná. Őszintén válaszoltam neki:
– Megkértem Adairt, küldjön ide. Azért jöttem, hogy
megkeressem Jonathant – vallottam be, és amennyire csak
tudtam, igyekeztem bűnbánón beszélni.
Luké dühösen sóhajtott, és a vezetékeket meg a tűket
kerülgetve keresztbe fonta a karját.
– Tudhattam volna. Rájöhettem volna. Mindig így állt a
dolog, mindig Jonathan meg Adair számított. Soha nem
Luké. Számomra soha nem maradt hely.
Luke-ra nem volt jellemző ez a fajta őszinteség. Talán
összefüggésben állt mindez a felejtéssel való
szembenézéssel; többé nem volt értelme alakoskodni.
Mégis megsértődtem, és nem átallottam szemrehányást
tenni neki.
– Hogy mondhatsz ilyet? Jó voltam hozzád, Luké.
Különösen a végén. Megígértem, hogy gondoskodom rólad,
és úgy is tettem. – Üzletet kötöttünk. Négy évvel azelőtt
Luké segített megszökni a rendőrség elől, miután
elengedtem Jonathant a halhatatlansága kötelékéből, és
cserébe megígértem neki, hogy sosem lesz egyedül. Hogy
egész életében a társa leszek. Csak később jöttem rá, hogy
azért kellett ezt ajánlanom neki, mert én féltem mindennél
jobban az egyedülléttől. Mindazonáltal Luké elfogadta az
ajánlatomat. Talán mindannyian félünk a magánytól.
Tartottam magam az ígéretemhez, de bizonyos
szempontból soha nem tudtam elképzelni.
Luké mintha megenyhült volna. Rám nézett a
szemüvegkerete fölött.
– Elismerem. De... Most őszintén beszélhetünk
egymással, ugye, Lanny? Most, hogy közel a vég. Mert
valamit el akarok neked mondani. – Elhallgatott, és
puhatolózva nézett rám, mielőtt óvatosan folytatta. – Ha
tudni akarod, valójában hogy is érzek kettőnkkel
kapcsolatban... Szerintem soha nem lett volna szabad
összekerülnünk. Mindig is azt éreztem, hogy nem igazán
szeretsz.
Éles fájdalom hasított a szívembe, mint a kés.
– Tudnod kell, Luké, hogy szeretlek. Máskülönben nem
volnék itt. Tudom, nincs jogom ezt mondani neked, de fáj,
hogy így beszélsz. Hogy azt mondod: „mindig Jonathan meg
Adair számított, és számomra soha nem maradt hely”.
Szerettelek, Luké, természetesen szerettelek. Nyugodtan
elsétálhattam volna, ha nem lett volna így. Minden
összehasonlíthatatlanul könnyebb lett volna.
Luké hallgatott, gondolkodott. A háttérben pittyegtek a
műszerek.
– Valószínűleg – mondta azután.
– Boldogok voltunk együtt – erősködtem.
– De soha nem szerettél úgy, ahogy azt a másik kettőt.
Most már beismerheted. Nem vetem a szemedre, de
szívesebben halnék meg úgy, hogy tudom az igazat. Mindig
Jonathan és Adair járt a fejedben. Tudtam.
Elpirultam. Nem tagadhattam.
– Tényleg nem vádollak érte – folytatta. – Hiszen a saját
szememmel láttam Jonathant. Valóságos isten volt. Milliárd
között egy ilyen van. Még holtan is láttam, miért nem
tudtak neki ellenállni a nők.
Összeszorult a gyomrom, amikor eszembe jutott az
alvilági látogatásom célja.
– Jonathan bajban van, Luké. Ezért jöttem ide –
fakadtam ki. – Fogságban tartja egy királynő, az alvilág
királynője. Hallottál róla?
Luké a fejét rázta.
– Ez afféle régi monda, nem igaz? Mint amelyek
Hadészról, Perszephonéról meg a többiekről szólnak.
Sajnálom, Lanny, nem segíthetek. Ahogy mondtam, semmit
sem magyaráztak el nekem. Tőlem akár az angol királynő is
itt lehet. Nem hasonlítok Jonathanre, rád vagy Adairre.
Közönséges fickó vagyok, porszem a világegyetemben, és
hamarosan közönséges halált halok. – Sokszor láttam már
ezt az arckifejezését, ezt a gúnyos pillantást, amellyel a
különlegesen nyugodt pillanatokban nézett. – Kérdeznék
valamit, Lanny, és azt akarom, hogy igazat szólj. Szerettél
valaha engem, vagy csak kapóra jöttem neked, amikor
behoztak a kórházba? Mit jelentettem neked? Pusztán egy
rászedhető férfi voltam, aki szökni segíthetett a rendőrség
elől...
Elkeseredésemben égnek emeltem a kezemet.
– Luké, öt perccel ezelőtt mondtam, hogy szeretlek. Nem
voltam melletted az elmúlt négy évben?
– A kötelességedet teljesítetted, hiszen ígéretet tettél,
nem pedig szeretetből tartottál ki mellettem.
– A kötelesség nem tartozik a szeretethez? – Éreztem,
hogy felforr a vérem. – Elköteleztem magam melletted, és
tiszteletben tartottam, mert szeretlek. – Megszorítottam a
kezét.
Mogorva ábrázatot vágott.
– Mit gondolsz, milyen érzés volt tudni, hogy nem úgy
szeretsz, mint azt a másik kettőt? Hogy őket jobban
szereted. – Képtelen volt kimondani a nevüket.
– A szeretetnek küzdelemnek kell lennie? Hosszú életet
élek, és mindig ugyanazt tapasztaltam: egy szerelmet
elveszítünk, és ha szerencsénk van, találunk egy másikat. –
Közelebb húztam magamhoz, bár igyekezett ellenállni. –
Hallgass meg, Luké! Sokáig egyedül voltam. Mielőtt
találkoztunk, éveken át senkim sem volt. Nem akartam
újból átélni: hogy közel kerülök valakihez, összekötöm az
életemet valakiével, csak azért, hogy azután elveszítsem.
Képtelen voltam folytatni...,De azután találkoztam veled.
Nem emlékeztem rá, mikor ismertem ilyen jó embert.
Tudtam, hogy szerencsém van. Ne mondd, hogy elraboltam
az utolsó éveidet. Elszomorítana, ha azt gondolnám,
boldogtalan volnál.
 Tréfásan meglegyintett.
– Tudod, hogy ez nem igaz. Nem voltam boldogtalan. De
tudom, mit akartál, Lanny. Azt akartad, hogy Jonathan úgy
szeressen téged, ahogy te szeretted őt, hogy mindenkinél
jobban szeressen, hogy te légy az egyetlen, nagy szerelme.
Azt hiszem, én is csak ezt akartam: a te nagy szerelmed
akartam lenni. Bolond voltam, hiszen mindig ott volt
Jonathan, de... Egyikünk sem élvez védettséget a szív vágya
ellen.
Ereztem, hogy nincs sok ideje. Összezavarodtam: nem
tudtam, mit mondjak, hiszen világos volt, hogy cáfolatot vár
tőlem. Azt akarta hallani tőlem, hogy életem nagy szerelme
volt, és mit számított, hazudok-e neki, miközben átbillen a
megsemmisülés peremén? Ugyanakkor képtelen voltam
megmondani, hogy nem Jonathant szerettem mindenkinél
jobban, hanem Adairt. Miután oly sok évig üldöztem
Jonathant, már a testvéremként szerettem; az egyetlen
kapcsolódást jelentette a múltamhoz, a családomhoz, az
otthonomhoz. Ő volt az egyetlen, aki iránt bármi
kötelességet éreztem, nem Luké. Jonathant én kevertem
ebbe a bajba; mindent meg kellett tennem, amire képes
vagyok, hogy kimentsem belőle. Nagyot sóhajtottam,
eldöntöttem, melyik utat választom... És beszélni kezdtem.
– Nem elég, ha az egyik nagy szerelmem vagy? Soha
nem feledlek el, Luké! Soha nem ismertem nálad jobb
embert. Sokkal jobb ember vagy, mint Jonathan.
Felhorkant.
– Jobb ember, mint Jonathan? Ez nem túl nagy
teljesítmény, igaz? Az alapján, amit mondtál, őszintén
szólva semmirekellő alaknak tűnt. Nem tudom, miért jöttél
ide utána, Lanny.
– Megvan rá az okom. Maradjunk annyiban, hogy
szüksége van rám. Nem akarok erről többet beszélni. – Arra
gondoltam, nem akarom az élete utolsó perceit arra
pocsékolni, hogy Jonathanről beszélek.
Pislogva nézett rám, mint aki filmrétegen próbál átlátni.
– Hamarosan a nagy ismeretlenbe küldenek, és még
mindig nem tudom, mit kellett volna kezdenem az
életemmel, mi volt az értelme. Válaszra várok. Biztosan van
valami oka annak, hogy ideküldtek hozzám, Lanny. Te vagy
a halhatatlan. Tudnod kell valamit, amit nem fednek föl
előttünk, közönséges emberek előtt. Válaszokat akarok.
– Nincs számodra más válaszom, Luké, csak az, hogy
csodálatos apa és társ voltál. A lányaid imádnak. Minden
együtt töltött napunkon boldoggá tettél. Talán erről szólt az
életed. Nem elég mindez? – Megcsókoltam a homlokát.
Elérkeztek az utolsó pillanatai. Kezdett szertefoszlani, emitt
elmosódni, amott elvékonyodni. Olyan volt, mint a kísértet.
Behunyta a szemét, az arcomnak dőlt.
– Most, hogy elérkeztünk a titkok kimondásához, el kell
neked árulnom valamit. Mindig sajnáltam, hogy nem
lehetett gyereked. Csodálatos anya lettél volna.
– Én? – Nevetésben törtem ki.
– Nagyszerűen bántál a lányokkal – mondta lágyan, mint
aki aludni készül. – Mindig olyan türelmes voltál. Kezdettől
fogva szerettek. Tricia kicsit féltékeny is volt emiatt.
– Csss! – csitítottam. Hűlni kezdett a kezemben a keze.
Hirtelen ritkának tűnt a helyiség levegője, mintha magas
hegycsúcson volnánk. Szorosan összefűztem az ujjainkat,
éreztem, hogy megfeszül a kezem, ahogy helyet csinálok az
övének. A szorítása azonban egyre gyöngült, és minden
másodperccel könnyebb lett a keze. A szemem előtt
enyészett el, darabról darabra elúszott... Valóban elérkezett
a vége.
 Végigsimítottam a haját, de mintha szilárd levegőt
gereblyéztem volna. Már majdnem eltávozott; a kórterem is
majdnem eltűnt. Vacogtam, mintha a leghidegebb – sőt,
még annál is hidegebb – maine-i éjszakán kitárták volna az
ablakot, és a kórterem pislogása, sziszegése és csipogása
átalakult az üres, végtelen tér nyikorgásává. Beköszöntött a
végtelen. Ilyen-olyan formában mindannyiunkért eljön az
örökkévalóság, és most rátalált Luke-ra. Hatalmas szakadék
szélén billegtünk, és éreztem, hogy ha nem vigyázok, lehúz.
Erről a szakadékról beszélt Adair, most szembetalálkoztam
vele, és megértettem a rémületét. Lehetetlen volt elhinni,
hogy abban a tökéletes ürességben tovább élhet a tudatunk.
Ha mégis, akkor rettentően magányosnak kell lennie;
milyen gyászos léte lehet abban a fekete űrben! Ettől
mentett meg Adair jó hosszú ideig azzal, hogy halhatatlanná
tett. Én nem tudtam Luke-ot megmenteni. Elkerülhetetlen
vég volt.
– Viszontlátásra! – búcsúztam Luke-tól egy utolsó lágy
mozdulattal, de már hűlt helye volt.


A kórházi bútorzat és felszerelés másodperceken belül
tünedezni kezdett körülöttem. Nem tudtam, mi történhet
velem az utolsó foszlányok elhalványulása után, ezért
riadalmamban az ajtóhoz siettem, fölrántottam, és
kilestem. A folyosó üres volt, ezért kiosontam. Minden
megnyugtatón csöndes volt. Azon az útvonalon haladtam,
amerről érkeztem, arra gondoltam, hogy átléphetek a
rémálmaimból ismert ajtón, és mögötte megtalálhatom
Jonathant. De amint befordultam a sarkon,
szembetalálkoztam egy démonnal.
Megfagyott a vér az ereimben. Jó, ha egy lépés távolság
választott el minket egymástól. Kinyújtott kézzel akár el is
kaphatta volna a karomat.
De nem tette. Inkább lehajtotta hatalmas fejét, és fél
szemét becsukva végigmért. Felhorkant, amitől a kénköves
leheletében fürdőit az arcom. Valami ismerősei véltem
fölfedezni benne, volt a tekintetében némi dölyf,
ugyanakkor csöndesen vágyódó kifejezés, amelyet láttam
már.
Amennyire az alacsony mennyezet lehetővé tette,
kihúzta magát. Elegánsan suhintott a farkával. Azután újból
rám szegezte az arányló szemét.
– Lanny!
Annak ellenére megismertem a hangot, hogy hosszú
ideje nem hallottam.
– Dona! Te vagy az?
A démon ismét horkantott, és szégyenkezve elfordította
súlyos fejét a kíváncsi pillantásom elől.
– Igen. Dona vagyok.
Akkor találkoztam utoljára Donával, amikor az 1800-as
évek elején még együtt éltünk Adair fedele alatt Bostonban.
Ő is a társasághoz tartozott, rossz természetű,
arisztokratikus olasz volt, akit nem szíveltem akkoriban.
Önkéntelenül is arra gondoltam, hová lett a gőgje; a mindig
igényes Dona nem örülhetett annak, hogy ilyen bestiává
változtatták. Életében gyönyörű férfi volt. Mérhetetlenül
sérthette ez az átalakítás.
– Édes istenem, Dona! Azt hittem, soha nem látlak
viszont! Mióta vagy itt?
– Úgy vélem, nem túl régóta, ugyanakkor végtelen
hosszú időnek érzem. Örökkévalóságnak ebben a
szörnyalakban, amint látod, farokkal, szarvval, embernél is
állatiasabb formában... – Nagy szemének szelídsége a
hátborzongató aranyszíne ellenére is mélyen megérintett.
Idegesen végigsimította az egyik hosszú, selyemszerű fülét,
amit talán megszokásból tett, talán azért, hogy ellenőrizze,
még mindig abban a szerencsétlen alakban létezik-e. Csak
ekkor jöttem rá, mit jelent, hogy ott találkozom vele. Amint
Savva – akivel kapcsolatban eszembe jutott, hogy időközben
bizonyára ő is szörnyeteg alakját öltötte –, úgy Dona is csak
akkor lehet az alvilágban, ha Adair megölte.
A démon dühösen pillantott rám, mintha leolvasná az
arcomról a gondolataimat.
– Nem kértem, hogy elengedjen. Tökéletesen boldog
voltam, amikor Adair rám talált. Békésen éltem. Senkit sem
bántottam. Adair azonban kitartott amellett, hogy lejárt az
időm. Nem érdekelte a könyörgésem, hogy kíméljen meg;
elvette az életemet, és ide küldött.
Egy darabig szóhoz sem jutottam a döbbenettől, és utána
is csak ezt mondhattam:
– Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a szándéka.
Sem azt nem tudta, hová küld, sem azt, hogy mi történik
veled.
Nem győztem meg. A farkát csóválta.
– Adair mindig ilyen volt – suttogta. – Gazember. Soha
nem úgy gondolt ránk, mint akiknek saját kívánságai és
vágyai vannak. Soha nem nézett minket másnak, csak a
szolgáinak. – A démon félig bömbölésre, félig nyöszörgésre
emlékeztető hangot adott ki. – Kívánom, hogy Isten
megbüntesse. Küldje a pokolba.
Abban a pillanatban nem tűnt jó ötletnek, hogy tétlenül
szemléljem, hogyan ragadja el Donát a keserűség;
szükségem volt a segítségére. Megfogtam a fekete karját.
– Lehet, Dona, hogy szokatlan, amit teszek... Tudom,
hogy az életben soha nem kerültünk közel egymáshoz, de
szükségem van a segítségedre. A kegyelmedre bízom
magam.
Várakozón emelte föl a fejét.
Mélyet lélegeztem, fölkészültem az elutasításra.
– Tudod, Jonathant keresem, ezért jöttem ide. Ugye
emlékszel Jonathanre?
Gúnyosan felhorkant, a szemét forgatta.
– Persze hogy emlékszem rá. Jonathanre mindenki
emlékezne. Nem lehet elfelejteni.
– Találkoztál itt vele, Dona? Úgy tudom, fogva tartja az
alvilág királynője.
Ekkor Dona megugrott, mint az állat, amelyet irtózatos
rovar csípett és ijesztett meg, és idegességében összerándult
a füle.
– Miért kérdezed ezt tőlem, mondd? Semmit sem
tehetek érte. Itt van a királynővel, aki nem fogja átengedni
neked. Higgy nekem: a sleppjéhez tartozom. Mi, démonok
az alvilág királynőjét szolgáljuk. Úgy látszik, ez a jutalmunk
azért, hogy életünkben elviseltük Adairt. Szerintem ő azt
mondaná, ezt az árat kell fizetnünk cserébe a hosszú
életünkért. – Ismét felhorkant, ezúttal az utálattól.
Az aranyló szemébe néztem.
– Nem félek a királynőtől – hazudtam.
– Pedig félned kellene tőle.
– El tudsz vinni Jonathanhez, Dona?
– Reménytelen a dolog.
– Csak hogy láthassam és beszélhessek vele. Kérlek,
Dona! Ha már eddig eljutottam, ne hagyd, hogy üres kézzel
távozzak!
A karján nyugvó kezemről az arcomra vándorolt a
tekintete.
– Rendben van, megmutatom, hol tartják fogva. Azután
magadra maradsz, értesz engem? Több segítségre nem
számíthatsz tőlem. – Azzal megfordult, csak úgy puffant a
patája a keményre döngölt földön, és dübörgő léptekkel
megindult a folyosón, hogy mutassa az utat.


 Tizenhat


A kanyargós úton, amelyen Dona vezetett, egyszer csak
megálltunk egy helyen, amely Adair erődjéhez hasonlított.
Hirtelen rájöttem, hogy nagyon megváltozott a
környezetünk. Eltűntek a falak. Eltűnt a fejünk fölül a
mennyezet. Átalakult a körülöttünk lévő világ, darabjaira
tört, széthullott, és a köztudatban leledző alvilágra
emlékeztető helyen, egy sötét, baljóslatú, fájdalomtól és
bánattól bűzlő világban találtuk magunkat, amelyről Dante
és Milton írt.
Végigvánszorogtunk egy barlangra emlékeztető valamin,
amelynek a sötétben nem lehetett pontosan behatárolni a
kiterjedését, mert csak az előttünk lévő ösvény volt
megvilágítva, mintha reflektor követne minket.
Holdfénynek gondoltam, csakhogy a fejünk fölött nem
látszott hold. A csapást mindkét oldalán szegélyező
homályból zizegést és suttogásszerű hangokat hallottam, de
semmit sem láttam. A folyosó rendes, tiszta döngölt
földpadlója piszkos ösvénnyé változott, amely
meghatározhatatlanul, fokozatosan lejtett. Az a kissé
hátborzongató érzésem támadt, hogy az alig látható,
hallható elátkozott lelkek szálldosnak a sötétben. Észleltem
a kétségbeesetten éhes pillantásukat, úgy követtek minket,
mintha akarnának tőlünk valamit.
– Mondd, Dona, hol vagyunk? Mi ez a hely? –
kérdeztem, ahogy egyre jobban elhatalmasodott rajtam a
szorongás a körülöttünk végbemenő változások miatt.
Hirtelen elfogott a kétség afelől, hogy bízhatok-e benne.
Hátra sem nézve válaszolt:
– Ne félj, velem biztonságban vagy.
 – Úgy érzem, figyelnek minket.
– Jól érzed – erősített meg. – A lelkek kíváncsiak rád.
Soha nem láttak még élőt az alvilágban. Vonzza őket az
energiád.
A helyre gondoltam, amit elhagytunk, az ajtókkal teli
előcsarnokra, amelyek a múltam különféle állomásaira
vezettek. Fez és St. Andrew tele volt lelkekkel, akik a
legkevésbé sem érdeklődtek irántam. Ez a hely más volt.
Miközben a tőlünk karnyújtásnyira lebegő lelkek között
jártunk, rettegéseink és a rémálmaink helyszínén, rendkívül
sebezhetőnek éreztem magam.
– Hol vagyunk, Dona? A pokolban?
Affektálva válaszolt:
– A pokolban? Micsoda kérdés ez? Sem pokol, sem
menny nem létezik. Csak alvilág van.
– De ez egyáltalán nem hasonlít azokra a részekre,
amelyeket már láttam – tiltakoztam.
– Mondd el, mit láttál eddig – válaszolta. Ezért aztán
mindenről beszámoltan neki: hogy mennyire kitárult
előttem a régi Fez teljessége, amikor Savvába karolva
végigsétáltam a főúton, hogyan kerültem vissza az 1823-as
St. Andrew-ba és környékére, amely pontosan olyan volt,
amilyennek gyerekkoromban ismertem, hogyan jutottam
Luké kórtermébe; mindezek a helyszínek Adair erődjének
ajtói mögött helyezkedtek el, legalábbis úgy tűnt. Arról is
beszéltem, hogy régi ismerősöket láttam, de úgy tűnt,
mindenki más számára láthatatlan vagyok.
Dona a feje intésével félbeszakította az elbeszélésemet.
– Úgy hangzik, mintha az idő különleges pontjára
kerültél volna, hogy találkozhass azokkal az ismerősökkel.
Kellemes lehetőséget kaptál; ne légy hálátlan.
Még mindig nem adtam föl.
 – De hogyan lehetséges ez? – faggattam tovább szívósan.
– Az az idő elmúlt. Hogyan léphetünk vissza bele úgy,
mintha mi sem történt volna?
– Honnan tudjam? – csattant föl hirtelen. – Úgy néz ki,
mintha volna itt valamiféle hatalmam? Senki nem mond
nekem semmit. Nem magyarázhatom el, hogyan működik;
csak azt tudom, hogy történnek ilyesmik. Errefelé így
működnek a dolgok. – Ekkor gyorsan hátrapillantott a válla
fölött; ő is akart valamit kérdezni. – Szóval ismerted Savvát
az életben. Igaz?
Elpirultam.
– Igen. Igazi csoda volt, hogy találkoztunk azon a napon.
Fezben történt...
Dona félbeszakított, utálkozva horkantott a vastag,
nedves pofájával. A fejünk fölül világító sápadt fényben
vakítóan csillogott a szarva.
– Akkor tudod, milyen önző, romlott léhűtő volt.
Irtóztam tőle. Bajkeverő volt, semmi más, és állandóan
hazudott. Akármit kimondott vagy megtett azért, hogy
fölhívja magára a figyelmet. Nem tudom, mit látott benne
Adair, amikor közénk fogadta...
Közénk? Erre a titulusra aligha lehettünk büszkék.
Savvához hasonlóan valamennyien selejtesek voltunk.
Ugyanolyan volt, mint mi mindannyian. Nem mintha Dona
tévedett volna Savva jellemzését illetően, legalábbis nem
sokat. Az idő java részében Savva nehéz ember volt, ezt
senki nem tudta nálam jobban, de ki nem állhattam, hogy
Dona így beszél róla.
– Igazságtalan vagy. Nem kizárólag az ő hibája. Gondjai
vannak, Dona, igazi gondjai.
– Ne mentegesd! Ez a te bajod, Lanny, elfogult vagy a
gyöngékkel – böffentette oda önmagával elégedetten.
 – Megkímélhetsz a pszichoanalízisedtől – vágtam vissza
neki.
De rendíthetetlenül folytatta:
– Szóval Savva itt van az alvilágban? Hogy tetszik neki a
démoni lét?
– Nem démon... Még nem az – válaszoltam. Bár
említette, hogy farka kezd nőni.
– Szóval még emberi alakban van? Milyen régóta itt
tartózkodik, és még mindig ember? Egyesek, akik, nem
tudom, észrevetted-e, a legkevésbé sem érdemlik meg,
nagyon szerencsések. Én gyakorlatilag az érkezésem
percében démonná változtam. A királynő csak rám nézett,
és közölte: „Ó, te aztán csinos leszel”, azután csettintett, és
kész is volt. – Dona szó szerint reszketett a dühtől. Hevesen
csapkodott a farkával. – Szerintem azért választott ki, mert
olyan jóképű voltam.
Dona jóképűségén az elbizakodottsága sem
változtathatott: magas, fejedelmi szépség volt azzal a
bizonyos híres észak-olasz beütéssel. A korábbi utcai
csibészt magához vette egy művész, a modelljévé meg a
múzsájává tette, és mindezért Dona azzal fizetett neki, hogy
homoszexuálisnak vallotta a pápai hatóságok előtt csak
azért, hogy a saját hitvány életét mentse.
Nemtörődöm mozdulattal megrántotta a vállát.
– Mindennek vége, elvették tőlem. Talán ez a
büntetésem itt az alvilágban azért, hogy életemben olyan
büszke voltam a kinézetemre. Most undorító szörnyeteg
vagyok, olyan ronda, hogy félelmükben elfutnak előlem a
lelkek. Majd meglátjuk, Savvának hogy tetszik, ha
menekülnek tőle az emberek, amikor eltűnik a gyerekes
külseje. Amikor kihullanak az aranyfürtjei, és szarv tör át a
koponyáján. Pokolian fáj: a szarv, a farok, a patává váló
lábfej. Savva szerencséje nem fog túl sokáig tartani.
– Adair összes régi alattvalója démonná változik? –
Igyekeztem elnyomni abbéli aggodalmamat, hogy rám is ez
a sors várhat.
– A királynő megbüntet minket, mert Adairrel voltunk;
mintha beleszólhattunk volna... Nagyon féltékeny – mondta
keserű gondolataiba merülve, és nem tért ki arra, mire
féltékeny a királynő... De mielőtt megkérdezhettem volna
tőle, hirtelen megváltozott előttünk a terep, és egyszerűen
eltűnt az ösvény. Mindketten az alattunk elterülő fekete
vízmosás felé bukdácsoltunk. Sikerült elesnem, így teljesen
kiszolgáltatottjává váltam a gravitációnak. Egyre
gyorsabban és gyorsabban gurultam; nem tudtam lefékezni.
A csonttörő, zötyögős leereszkedésnek nem akart vége
szakadni. Végül egy nagy bukfencet követően megálltam.
Hátrahajtva a fejem fölnéztem, de semmit sem láttam; a
lejtő teteje sötétségbe burkolózott.
És ekkor belém hasított a felismerés, hogy eltűnt a fiola.
Esés közben kicsúszott a kezemből, talán akkor, amikor
ösztönösen próbáltam lefékezni. A halvány fényben
átkutattam a talajt a lábamnál, de semmit sem találtam. Az
apró fiola bárhol lehetett – elrejthette egy fűcsomó vagy egy
szikla, akár betemethette a piszok. Elveszett, de már amúgy
is mindegy volt. Ha működik a jelrendszerünk, akkor
mostanra Adair tud a dologról, és elkerülök ebből a
valóságból, visszapenderülök a földre, Adair erődjébe.
Éreztem az indulásomkor is tapasztalt örvénylést, rántást.
De semmi sem változott. Továbbra is az alvilágban voltam.
Nyöszörgést hallottam, ami alapján meg tudtam
állapítani, hogy Dona tőlem balra található a sötétben. Az
ösztöneim azt súgták, valami nem stimmel, és el kell tőle
távolodnom. Nem akart nekem segíteni; életében sem
segített soha senkinek. Hinni akartam neki, mert
szükségem volt a segítségére, de tovább nem áltathattam
magam. Nagy nehezen talpra álltam. Dona tántorogva
dülöngélt, mint a földről fölkelni próbáló ló. Sértetlen
maradt. Minden idegsejtem azt üvöltötte, rohanjak.
Hagyjam ott Honát, és fussak az életemért.
Túl sokáig haboztam. Épp eldöntöttem, hogy amíg
megtehetem, azonnal elmenekülök tőle, amikor négy
démon lépett elő a sötétből. Reflektorszerű, éles fény villant
odafentről, amelynél megpillantottam a mögöttük lévő
kőépület, egy lőtorony oldalát és a magasban lobogó zászlót.
Száraz várárokba zuhantunk.
Valaki megragadta a könyökömet. Dona volt az, aki
talpra rántott, és győztes trófeaként emelt föl.
– Ez az a nő, akit a királynő keres. Én találtam meg. Az
én foglyom, és követelem, hogy személyesen vihessem a
királynő elé – közölte büszkén.


Démoni négyestől körülfogva masíroztam végig a
kastélyon, egy csomó előcsarnokon át, súlyos tölgyfa ajtók
sorához. A csapatunkat vezető Dona nem tárgyalt a
bejáratnál álló két dárdás démonnal, hanem az egyik
ajtóhoz ment, és arcátlanul bekopogott. Az ütések
visszhangot vertek a nagy, üres előcsarnokokban. Válasz
nem érkezett. Dona a torkát köszörülte, fittyet hányt az
őrök bizonytalan, nyugtalan sürgölődésére, és az előbbinél
is élesebben, keményebben újból bekopogott.
Tompa, ingerült morgás hallatszott bentről, amelyet női
hang követett:
– Mi van? Muszáj ilyenkor zavarnotok? Mi a fene lehet
ilyen fontos?
Dona azonnal kitárta az ajtó két szárnyát, csak úgy
ragyogott az elfogásom miatti büszkeségtől, és intett az
őröknek, hogy vezessenek be.
– Elkaptam, fenség! Megtaláltam, elfogtam, és
idehoztam önnek. Amint óhajtotta.
Egy hálószobába tereltek. Hatalmas volt, afféle
keresztezése a Versailles-ban látható királyi
lakosztályoknak és az elhagyatott mauzóleumoknak. Az
óriási helyiségnek csak a közepén voltak bútorok, a szélek
és a sarkok bizonytalan félhomályban maradtak. A falakat
borító selyemtapéta penészedéit, rothadt; a fejünk fölött
lógó, föl nem kapcsolt csillárról pókhálók csüngtek. Az
összes tárgy közül vitathatatlanul a súlyos ágy volt a
legnagyobb, amelynek oszlopai templomtornyokhoz
hasonlóan törekedtek az ég felé. Az ágyfüggönyök textil
vízesések gyanánt omlottak alá, aranyszaténnal csíkozott
vörös bársonyból készültek, és zsinóros drapéria szegélyezte
őket. Rémület fogott el, amikor rájöttem, hogy ezt az ágyat
láttam álmomban. Félrehajtották az ágytakarókat, ahogy az
álmomban is, így látni engedtek egy férfin lovagló ülésben
elhelyezkedő nőt, a két alak teste élesen elvált a vakítón
fehér lepedőtől.
A királynő volt az. Magas, szinte fájdalmasan karcsú
alakja volt, és mintha belülről világított volna a ragyogó
fehérsége. Erőszakos, ridegen gyönyörű arca volt. Ahonnan
álltam, a férfinak csak a nő alól kinyúló lábát láttam. A nő
nem vad önfeledtséggel, hanem kitervelten irányított
mozdulatokkal lovagolt rajta, becsukta a szemét, higgadtan
összpontosított, úgy lelte örömét a férfiban, mintha az
puszta játékszer volna.
Dona mélyen meghajolt, csaknem a földet érte a pofája.
– Fenség! Büszkén hoztam ön elé a nőt, akit keres:
Lanore-t.
 Ebben a pillanatban a királynő kinyitotta a szemét,
hátrafordította a fejét, és gyors pillantást vetett felénk a
válla fölött. Abbahagyta a lökdösést, mélyet lélegzett, mint
aki azon gondolkodik, mit tegyen.
Végül az alatta szorongó férfi felkönyökléssel jelezte,
hogy tudomást vett az érkezésünkről. A kócos, izzadságtól
kissé nyirkos Jonathan volt az. Rám pislogott, és ekkor
tágra meredt a szeme a meglepetéstől. Azt hiszem, ha
ketten lettünk volna, megpróbált volna hozzám rohanni, de
az ölében ült a királynő.
– Lanny! – kiáltotta. – Te jó isten, mit keresel itt...
– Csönd legyen! – szakította félbe a királynő, és
parancsolón nézett le rá.
Jonathan állta a tekintetét.
– De hiszen ez Lanny, a barátom! És ha itt van, az azt
jelenti...
– Nem halt meg – fojtotta bele ismét a szót fagyosan a
királynő.
Jonathan nem hallgatott rá. Izgatottan folytatta.
– Ha itt van, de állításod szerint nem halott, akkor csakis
rajtad keresztül kerülhetett ide. Nem lehet más módja.
Bizonyára te hoztad ide. – Ekkor rémület és fölismerés
derengett föl az arcán. – Engem használtál... Azt használtad
föl, amit a tetoválásról és Adairről mondtam. Nem lett volna
szabad idehoznod! Semmi köze sincs az egészhez: ártatlan...
– A dühe fokozódásától egyre gyorsabban és hevesebben
beszélt, a királynőnek pedig egyre keményebb lett a
tekintete.
– Vigyázz, hogyan beszélsz velem! – A királynő belül
forrongott, de kifelé megőrizte a hidegvérét. – Bizonyos
határokat még a kedvenceimnek sem engedek átlépni. –
Olyan ügyesen penderült le Jonathanről, mintha lóról
szállna le, majd csettintett a démoni négyest fölváltó,
engem tartó őröknek. – Vigyétek el! – utasította őket
Jonathanre mutatva. – Kettesben akarok beszélni ezzel a
nővel.
Az egyik őr közeledtére Jonathan fölkelt. Amint
meztelenül állt előttem, megállapítottam, hogy egyáltalán
nem hasonlít az álmaimban megjelenő fogolyra. Jonathan
makulátlan volt. Nem látszottak rajta horzsolások, sem
gyógyulófélben lévő sebek vagy bármilyen forradások.
Egyáltalán nem látszott rajta, hogy rosszul bánnának vele.
Sőt, úgy tűnt, kitűnő állapotban van, és eszembe ötlött,
hogy csakis fortélyból kerülhettem ide. Jonathan nemcsak
sértetlen volt; ha lehet, még annál is jobban nézett ki, mint
amilyennek az utolsó találkozásunk alkalmával láttam –
szinte fájt látni az ismerős, valamint az ennyire tökéletes,
rendkívüli szépségnek ezt a zavaró keveredését.
Elfelejtettem, mennyire hibátlan, olyan tökéletesen
átlényegült, megnemesedett, hogy szinte lumineszkálva
ragyogott, mint vihar után a felhőkön áttörő napfény
A szépsége vagy a kiváltságos helyzete miatt láthatóan
neheztelő őr durván karon ragadta és kivezette Jonathant.
Még rám pillantott a válla fölött – mint aki ezt üzeni: ne
aggódj, később találkozunk –, miközben a démon őr
minden teketória nélkül kivonszolta a helyiségből.
Négyesben maradtunk Donával, a másik őrrel meg a
királynővel. Utóbbi lelépett az ágyról, elhaladt egy áttetsző,
vörös köntös mellett, és bár szinte semmit sem takart a
meztelenségéből, belebújt. Gúnyos pillantást vetett Donára,
aki másodszor is mélyen fejet hajtott előtte.
– Mit keresel még itt? – kérdezte a királynő.
– Hadd szabadjon egy megjegyzést tennem, felség! –
bökte ki idegesen reszketve. Tudta, milyen borzalmasan
sokat kockáztat azzal, hogy kinyitja a száját, de más
lehetősége nem lett volna rá, hogy ismét megszólítsa a nőt,
aki ezúttal még erősen a lekötelezettje is volt. – Az önnek
tett szolgálatomról van szó. Szeretném fölvetni egy kisebb
jutalom kérdését, legkegyesebb és nagylelkű felség. Bár
hűséges és alázatos szolgájaként a legboldogabb vagyok,
hogy elhozhattam önnek Lanore-t, mindennél hálásabb
volnék, a legőszintébben hálás... – Donába belefagyott a szó,
olyan ideges lett a királynő gőgös hallgatásától.
– Miféle jutalomról beszélsz? – rikácsolta a nő sértett
hangon.
Dona fölemelte borzas fejét, és a királynő szemébe
nézett.
– Szeretnék visszakerülni az előző testembe, felség.
Szeretnék azzá a férfivá változni, aki valaha voltam. Ez a
leghőbb óhajom. Ha ezt megteszi nekem, felség, akkor
örökké tartó, el nem múló hálát fogadok önnek. Az idők
végezetéig a hűséges szolgája leszek...
– Elhallgass! – üvöltötte a nő, és az oldala mellett ökölbe
szorította a kezét, mintha Dona hangjának puszta hallása is
borzolná az idegeit. Donába belefagyott a szó, úgy kushadt a
nő előtt, mint az egér. A királynő visszanyerte hűvös
nyugalmát. Leplezetlenül hamis mosoly ült ki az arcára. –
Szóval vissza akarod kapni az emberi formádat, ugye,
démon? – Volt valami a hanghordozásában, amitől égnek
állt a hajam, aminek a színezete a csörgőkígyó farkának
száraz, vészjósló zizegésére emlékeztetett. Dona
reménykedő, várakozásteljes főhajtással hajbókolt előtte,
annyira elvakította a saját kívánsága, hogy mást nem látott,
még a rá, égből rikoltó sasként lecsapni készülő tragédiát
sem.
– Íme, a jutalmad, démon! – kiáltotta a királynő, és azon
nyomban görcs járta át Dona testét. Bikaszerű arcán
meglepetés látszott, miközben hullámozni kezdett körülötte
a tér, megváltozott a fény, a levegő, és a következő
pillanatban Dona eltűnt. Kövér, feketével pettyezett olajzöld
kecskebéka lapult a helyén, akinek nyálkásan csillogott a
bőre, a fején pedig egymástól függetlenül forgott a két
dülledő szeme.
A királynő lehajolt, és parancsolón bámult a békára –
semmi kétség nem maradt afelől, hogy Dona az. Egy
pillanatig attól féltem, a királynő rálép, és szétlapítja a
talpával. Ahelyett kéjesen győzedelmes mosoly terült szét az
arcán attól, amit tett, és az ajtó felé intett.
– Arcátlan démon! Hálát merészelsz várni, amiért azt
teszed, ami végtére is a kötelességed? Jutalmat remélsz
azért, hogy végzed a dolgodat? Hát ez a jutalmad! Most
pedig kifelé! És bölcsen teszed, ha nem zavarsz többet a
jelenléteddel, máskülönben legközelebb talán bolhává vagy
gilisztává változtatlak – figyelmeztette Donát, aki a
beletörődés jeleként még csak nem is brekkent, hanem az
utasításnak eleget téve az ajtó felé ugrált.
A királynő felém fordult. Jeges pillantásától
megborzongtam. Lassan körbejárt, végigmért. Amikor a
közelembe ért, vörös köpenye vékony fátylán át
akadálytalanul szemlélhettem az alakját. Karcsú,
ugyanakkor izmos teste volt, és duzzadt az energiától –
amelyről önkéntelenül éreztem, hogy Adairéhez hasonló.
Kitépte egy göndör hajszálamat, föltartotta, mintha
vizsgálgatná, azután leejtette.
– Az egyik kedvence vagy. Halvány gőzöm sincs, miért;
csöppet sem vagy különleges.
Gyorsabban kezdett verni a szívem. Nem érdekelt, hogy
sérteget, mivel igaza volt: valóban nem voltam különleges.
Nem nevezte meg, kiről beszél,
de természetesen így is tudtam, hogy Adairre céloz.
Ekkor vettem észre, hogy közömbössége ellenére csak úgy
forr benne a méreg. Sértett volt.
Apró lépéseket téve mezítelen lábával még egyszer
megkerült.
– Igen, valójában inkább jelentéktelen vagy, a legkevésbé
sem rendkívüli. Kis, barna ökörszemre hasonlítasz.
Úgy döntöttem, bátran indítok.
– Maga volt az álmok mögött, igaz? Rászedett, hogy
eljöjjek az alvilágba.
Fél kezét a szegycsontjára tette, és fölnevetett.
– Azzal vádolsz, hogy idecsaltalak? Nem volt benne
trükk; Jonathanhez jöttél, nem igaz?Ő pedig itt van.
– Akkor engedje meg, hogy beszéljek vele! –
könyörögtem neki.
– A kellő időben – közölte egy fölényes legyintés
kíséretében. Folytatta a körözést, a tanulmányozásomat.
Még a fél kezét is végigfuttatta a vállamon, a hátamon,
gyerekesen kötekedett velem. Erős, elektromos érintése
volt, amelytől önkéntelenül is elképzeltem, milyen lehet
Jonathannek, amikor együtt vannak, milyen lehet közösülni
vele, benne lenni. Azután kivertem a fejemből ezeket a
gondolatokat.
– Adair miatt hozott ide. Tudom, hogy így van, de nem
értem... Mi szüksége van rám} Ha őt akarja, miért nem
maga hozza ide? – kérdeztem arcátlanul. Vakmerővé tett a
kétségbeesés és a kimerültség. Végtére is mi történhet még
velem? Gyanítottam, hogy élve kellek neki, máskülönben
már megölt volna.
A királynő a homlokát ráncolta, és megesküdtem volna
rá, hogy azonnal öt fokot süllyedt a helyiség hőmérséklete,
hidegség áradt szét belőle.
– Valójában az általad Adairnek hívott férfi miatt
hoztalak ide. Ne aggódj, végül minden világossá válik majd
számodra. Türelem, barna ökörszemem. Mindössze ennyi a
kívánságom: egy kis ideig légy türelemmel. – Csettintett a
helyiségben maradt őrnek. – Vidd innen!




Tizenhét

Szédelegve követtem a démon őrt egy kis helyiségbe.
Adair erődjének másolatától eltérően, amelyben a különféle
időkbe visszavezető ajtók sorakoztak, ebben a kastélyban
semmi sem volt álomszerű vagy tünékeny. Nyomasztón
valóságosnak éreztem. A szoba ténylegesen szoba volt, nem
pedig kapu. A gipszfalak kemények voltak, ellenálltak az
ökölcsapásnak. A súlyos faajtók úgy néztek ki, hogy akár
egy egész sereg támadását is visszavernék. Az apró helyiség
ugyanolyan elhagyatott és lepusztult volt, mint a kastély
általam látott többi része, itt is meggyűlt a kosz a
sarkokban, gyászos, zsíros filmréteg vonta be az ablakokat.
Bútorzatként egyetlen kis pad állt benne. Néhány régi
takaró hevert egy sarokban, látszólag azok szolgáltak ágy
gyanánt.
Leültem a padra, és az eséstől még mindig sajgó lábamra
néztem. Ekkor vettem észre, hogy felhasadt, és vérzik.
Rendes körülmények között egy percig sem foglalkoztatott
egy vágás vagy egy karcolás, mert pillanatokon belül
begyógyult, mintha sosem lett volna. Ezúttal azonban hiába
néztem sokáig: a sebesülések nem múltak el, a karcolások
valószerűtlennek és harsányan vörösnek tűntek a fehér
bőrömön. Mintha itt, az alvilágban más logika érvényesült
volna – valami miatt többé nem voltam halhatatlan.
Megfosztottak Adair átkától.
Hirtelen megérintett a magam mögött hagyott világ
iránti vágyakozás hulláma. Hiába voltak zűrösek a
körülményeim, az a világ ismerős és normális volt; tudtam,
mire számíthatok. Itt tündérmesébe kerültem, mégpedig
nem a kellemesek valamelyikébe; egyike volt ez azoknak az
erőszakos történeteknek, amelyekkel a gyerekeket
rémisztgetik, hogy jobban viselkedjenek. Egy ördögi
királynő foglya voltam, aki a parancsára váró dühödt
démonok seregével rendelkezett. Bezártak egy gonosz és
falánk lelkeknek otthont adó sötét, átjárhatatlan erdővel
körülvett, megtámadhatatlan kastélyba. Az általam ismert
világ milliónyi mérföldre volt tőlem, lehetetlen volt
visszatérni bele – különösen most, hogy elveszítettem a
fiolát, az alvilágbeli kapcsolattartásunk egyetlen eszközét
Adairrel, aki a lelkemre kötötte, hogy el ne engedjem.
A helyzetem súlyosságát megértve, könnyezve járkáltam
körbe-körbe a szobában, és rájöttem, hogy egyedül Adairt
akarom. Tehetetlen és kimerült voltam, és ő volt az
egyetlen, aki még távolról is érintkezésbe tudott lépni ezzel
a birodalommal. Varázslással vagy puszta akaraterővel
tehetne valamit; eltüntethetné. Abban a pillanatban tudtam,
amit soha nem mondhattam el neki, és talán soha nem is
lesz rá módom: hogy fenntartás nélkül és kétségbeesetten
bízom benne.
Gyarlóság volt ezt gondolnom, menekülni akarnom, és
utáltam, hogy engedek ennek a gyöngeségnek. Azt is
tudtam, hogy múló érzésről van szó. Azért engedtem meg
magamnak ezt a pillanatnyi elkeseredést, mert azzal, hogy
eljutottam az alvilágba, és megtaláltam Jonathant, már
nagyon közeljártam a célomhoz, amikor utamat állták.
Kimerültem.
A rongyos pokrócokon ültem a cellámban, arra vártam,
hogy álomba sírjam magamat, amikor halk kopogás
hallatszott az ajtómon. Hirtelen kinyílt, belépett rajta
Jonathan, aki hozzám futott, a tenyerébe fogta az arcomat,
és megcsókolta a fejem búbját. Bizonyára látta, hogy fázom,
kibújt a köntöséből, és odaadta.
 – Ó, Lanny, Lanny, mi a csudát keresel itt?
– Akár hiszed, akár nem, érted jöttem – válaszoltam
erőtlenül, és tudtam, milyen nevetségesen hangozhat, amit
mondok.
Keserűn fölnevetett.
– Ettől féltem. – A deszkapadhoz vezetett, leült, és az
ölébe vett. A mellkasába fúrtam az arcomat, és
megmagyaráztam, miért jöttem el érte. Beszéltem neki az
álmomról, amelyben láttam, hogy bajban van, és tudtam,
hogy szüksége van rám. Bármennyire émelyített, meséltem
neki a pincéről is, amely Adair saját erődjének az alagsorára
hajazott, meg arról is, hogy üldöztek a rémálmok.
Elmondtam, hogy könyörögve kértem Adairt, küldjön ide,
az alvilágba.
Összefűzte az ujjainkat, ahogy gyerekkorunkban tettük.
– Bátor, de meggondolatlan tett volt, Lanny. Remélem,
érted. Lehet, hogy nem vagyok itt boldog, de nem kínoznak,
és még ha úgy lenne, akkor sem lett volna szabad
kockáztatnod a biztonságodat azért, hogy értem gyere.
Megvannak a korlátai annak, mit tehetünk valakiért.
Behunytam a szememet. Nem akartam elhinni, amit
hallottam. Akadtak néhányan az életemben, akikért
bármilyen messzire elmentem volna, és Jonathan egyike
volt ezeknek az embereknek.
– Figyelsz rám, Lanny? – kérdezte, és fölemelte az
államat. – Nem kell értem aggódnod. Tudok magamra
vigyázni. És olyan jó dolgom van, amilyenre nem mindenki
számíthat a másvilágon.
– Valóban? Úgy tűnt, ez a hölgy a szexrabszolgájává tett.
Elpirult, és lehajtotta a fejét.
– Jobban szeretem a „hitves”kifejezést. Megtetszettem
neki, és ragaszkodott hozzá, hogy maradjak. Biztos vagyok
benne, hogy eljön majd a nap, amikor rám un, és akkor
elenged. Úgy tűnik, könnyen megunja a dolgokat.
Felhúztam a szemöldökömet.
– De ugye nem akarsz itt lenni, Jonathan? Igaz?
– Ő az alvilág uralkodója; nem én választok – felelte. –
Tudod, mi a másik eshetőség? Tudod, Lanny, mi történik a
lelkeddel, miután meghalsz? Ide kerülsz az alvilágba,
néhány napig bolyongsz, nyilván azért, hogy eloldozd a
múltbeli életed kötelékeit, azután útnak indítanak,
kidobnak az ürességbe. Elemi részecskékre és energiára
bontva visszaküldenek a hatalmas, tágas világegyetembe,
ahonnan jöttünk. Újrahasznosítják a darabjainkat. – Luké
utolsó pillanataira gondoltam, amikor megértette, mi
történik vele, hogy kezdetét vette a végjáték, és megnyílt a
tér végtelen üressége, hogy befogadja. Megborzongtam.
– Ettől akart minket megmenteni Adair azzal, hogy
halhatatlanságot adott – jegyeztem meg halkan. – És nézd,
mivé alacsonyítottalak azzal, hogy elvettem az életedet:
selyemfiút csináltam belőled.
Jonathan tiltakozott, és játékosan az enyémhez dörzsölte
a homlokát.
– Nagyobb tiszteletet kérek. Legalább az istenek
dzsigolója vagyok.
Istenek. Továbbra sem értettem. Közelebb hajoltam,
mint aki összeesküvést sző.
– Mit tudsz róluk: az istenekről? A királynőn kívül mást
is láttál közülük?
A fejét rázta.
– Nem. Hallottam, hogy beszélnek róluk. De nem, nem
tudom, hol tartózkodnak a többiek, csak annyit tudok, hogy
„máshol”. Az az érzésem, hogy amikor már az alvilágban
vagyunk, akkor itt maradunk. Nincs jövés-menés.
 – Szóval eddig még senki sem került el az alvilágból? Ez
így nem lehet igaz. Elvégre te egyszer megtetted. Amikor
Adair életre keltett.
– Valóban. El sem tudod képzelni, micsoda izgalmat
okozott. Itt olybá tűnt, mintha csak egy pillanatra távoztam
volna, mert errefelé sokkal lassabban telik az idő. És azt
hiszem, a tetoválás miatt már hegyezték a csápjaikat. De
valójában nem én voltam az egyetlen, aki eltűnt az
alvilágból: hallottam, hogy réges-régen egy másik lélek is
megtette. Azóta sem tudják, hogyan csinálta, de elkapták a
tettestársát, és lakat alá csukták, bezárták – mesélte.
– Kíváncsi vagyok, ki volt az – tűnődtem. Holott tudtam;
éreztem a gyomorszájamban. Jonathan is tudta; feszülten
pillantott rám.
A tenyerébe fogta a kezemet.
– Még valamit be kell vallanom, Lanny... Attól tartok, én
tehetek róla, hogy itt vagy. Én beszéltem a királynőnek
Adairről. A tetoválás miatt. Amikor meglátta, tudni akarta,
hogyan került rám, és akkor meséltem neki Adairről meg
rólad... Biztosan azért küldte rád az álmokat, hogy
rászedjen, és elgyere az alvilágba. Fölhasznált téged. Nagyon
sajnálom.
– Hogy lehetne a te hibád? Honnan tudtad volna?
Még szorosabban magához ölelt, átkarolt.
– Azt nem értem, engem miért csalt ide, az alvilágba.
Miért nem Adairt hajkurászta, ha őt akarja? – folytattam.
– Azért, mert Adair soha nem jönne ide ok nélkül.
Valamivel ösztönözni kellett, és te vagy az ösztöke –
mutatott rám Jonathan.
– Úgy érted, ide fog jönni utánam? – Kihúztam magam.
– Erre nem gondoltam... Azt hiszed, megteszi?
– Buta kislány! Szerinted? – korholt Jonathan
gyöngéden.
Bűntudat hulláma árasztott el. Nem gondoltam, hogy ő
valaha is veszélybe kerülhet. Nem ajánlotta, hogy eljön
velem Jonathanért az alvilágba, és világos volt, hogy jobban
fél az alvilágtól, mint bármitől a földön. Emiatt eszembe
sem jutott, hogy utánam jönne. Hányingerem lett.
– De miért... Miért érdekli a királynőt Adair? Mit
tehetett?
Jonathan a fejét csóválta.
– Nem mondhatom meg. Nem tudom. A királynő
elővigyázatosságból semmit sem mondott Adairről a
jelenlétemben. Azt is kétlem, hogy az őreit beavatta volna.
Erősen takarja a lapjait. Magányos nő. Valami nagyon
boldogtalanná tette, de soha nem beszél róla.
Összedugott homlokkal tűnődtünk ezen a zavaró
rejtélyen: a királynő boldogtalan, és Adairnek valami köze
van hozzá... De elképzelni sem tudtam, miről lehet szó.
Talán rossz lelket lopott el, valakiét, aki fontos a
királynőnek. Vagy talán Adair egyik alattvalójával függhet
össze, akivel irtózatosan méltatlanul bánt. Azután arra
gondoltam, mit művelt a királynő Donával, mennyire nem
látszott rajta nyoma bűntudatnak vagy együttérzésnek bárki
iránt. Akármi volt is közte meg Adair között, az minden
valószínűség szerint személyes ügy lehetett.
Megint eszembe jutott a fiola. Még a tenyeremben
éreztem az alakját, a káprázatát, és azon töprengtem,
működött-e a kis fortélyunk, megpróbált-e Adair
visszavinni, csak nem sikerült neki. Bárcsak volna valami
módja, hogy üzenhessek neki, gondoltam – ne gyere
utánam, ne!—, de feltételeztem, hogy egyedül a királynőnek
van hozzá hatalma.
– Mit gondolsz, most mi következik? – kérdeztem.
 Jonathan végigfuttatta az ujját a homlokomon,
félresöpörte a hajat a szemem elől.
– Arra várunk, hogy Adair fölbukkanjon. Azt hiszem, te
most biztonságban vagy. A királynőnek mindaddig nincs
oka rá, hogy ártson neked, amíg meg van győződve róla,
hogy pusztán csalétek vagy – mondta, és már épp közbe
akartam szólni, hogy soha nem örültem még ennyire annak,
hogy semmibe vesznek, amikor fölpattant az ajtó, és két
démon őr rontott be a helyiségbe, nyomukban a királynővel.
Kis híján megsajnáltam, amikor megpillantottam az
arckifejezését. A napnál világosabb volt, hogy féltékeny;
féltékeny és csalódott. Nem éreztem, hogy szerelmesek
volnának egymásba Jonathannel, de olyan fagyosan,
keményen, gyilkosán nézett rám, mintha a pillantásával
eltüntethetne, ugyanakkor hatalmas erőfeszítéssel
uralkodott magán.
Fölemelte a kezét, és rám mutatott, közben megrándult
az arca. Azután remegni kezdett a keze, és a válla fölött
odamorgott a démonoknak:
– Úgy látszik, ebben a kis koszosban nem lehet
megbízni, ha férfiról van szó. Vigyétek a szemem elől!
Vigyétek, és dobjátok a verembe!


 Tizennyolc


A sziget nem sokáig szenvedett az áradat káros
következményeitől. Adair gyorsan ellenőrizte a területet, és
úgy látta, a nap meg az élénk tengeri szelek nagyban
hozzájárultak az átnedvesedett talaj és minden egyéb
megszárításához. Az úszó kikötő eltűnt, majd újat kell
építeni. Csak idővel fog kiderülni, kinőnek-e a fák.
Természetesen a kecskék is eltűntek, és Adair úgy döntött,
nem pótolja őket.
Úgy látszott, Terryt és Robint is elmosta a tenger –
semmi nyomuk nem volt a szigeten. Adair biztosra vette,
hogy beléjük költöztek azok a bosszúszomjas
boszorkatestvérek, és azt kívánta ugyan, bárcsak
másképpen fordultak volna a dolgok, de nem vádolta magát.
Ami volt, elmúlt. Nem tudta, vajon Penthy és Bronwyn, az
erős boszorkatestvérpár védelmet élvezett-e. Lehet, hogy
újabb birtokba vehető embereket kerestek. Az egész ügy
nyomasztotta, ezért úgy döntött, egyelőre nem gondol rá.
A dolgozószobájába ment, ahol jól érezte magát, és ahol
érvényre juthattak a legjobb képességei. Párnákkal
alátámasztott tollmatracból fényűző ágyat készített Lanore
számára a padlón, ráfektette a lányt, és holdfény– színű,
finom kasmírtakarót terített rá. Előzőleg már ellenőrizte a
kezét, a kilátástalan helyzetben is reménykedett benne,
hogy valahogy sikerült megőriznie a fiolát, amely azonban
eltűnt, nyilván a tengerbe veszett.
Aznap este különös dolog történt Adairrel: álmot látott.
Ritkán volt benne része. Igazából nem volt szüksége
alvásra, csak a dohányzáshoz vagy az étkezéshez hasonló
testi örömszerzésre használta. Időnként, amikor zaklatott
vagy lehangolt volt, netán jótékony feledésre vágyott –
ezúttal is amiatt aludt el. Amióta csak az alvilágba küldte
Lanore-t, legszívesebben hibernálta volna magát, feltéve, ha
attól elröppen az idő, és hamarabb eljött volna a lány
visszatérésének napja.
A Lanore távolléte óta eltelt éjjeleken Adair eddig nem
álmodott, de aznap igen. Azokhoz a különös álmokhoz
tartozott, amelyeknek nyilvánvaló volt az álom voltuk, ám
pont ez az egyértelműség annyira megzavarta, hogy alig
tudatosította a történetet. Igazából egyetlen döntő
pillanatot tudott fölidézni, az a kép pedig olyan borzalmas
volt, hogy kivetette őt alvó állapotból, és verejtékben úszva
ébredt; meg kellett érintenie Lanore kezét, hogy
meggyőződjön a lány jelenlétéről, arról, hogy senki sem
ragadta el tőle, amíg aludt.
Álmában mocskos padlójú, koszos kőfalú helyiségben
találta magát, egy nedves börtöncellában, amely egyikre
sem hasonlított a korábban saját szemével látottak közül. A
rendeltetésével éles ellentétben nem priccs vagy szalmazsák
volt benne, hanem a teret szinte teljesen kitöltő, vetett ágy
állt a közepén. Lanore feküdt rajta összekötözött kézzel,
bekötött szemmel. Küszködve igyekezett megszabadulni a
kötelékeitől. Adair természetesen oda akart futni hozzá, de
útját állta valami láthatatlan fal. A megfigyelő tehetetlen
szerepébe kényszerült. A beleiben érzett görcsből és a
mellkasában szétterjedő rémületből tudta, mi következik.
Egy pillanattal később nyílt az ajtó, és hatalmas, sötét,
otromba alak surrant a helyiségbe. Adairnek csak akkor lett
fogalma a kinézetéről, amikor az illető közelebb ment az
ágyhoz, ekkor látszott, hogy valamilyen démonról van szó,
egy borzalmas szörnyetegről, amely rosszabb volt
mindennél, amit olvasmányaiból föl tudott idézni. Az
állatias teremtmény csak csökevényes emberi vonásokkal
rendelkezett. Széles, izmos hátával akkora volt, mint az
ökör. Kigyúrt, csapott válla sziklához hasonlított; lábszára
dugattyúra emlékeztetett. Pofájából nyálköteg csüngött alá.
Lanore fölé tornyosult, az árnyéka eltakarta a lányt, annyira
maga alá temette, hogy Adair már nem látta, csak a
kétségbeesett nyöszörgését hallotta.
Rémületében újból és újból megrohamozta a láthatatlan
falat, de akármi volt is az, olyan szilárdan tartotta magát,
mint a bostoni palota alagsorában lévő átkozott fal, amely
kétszáz évig bezárta őt. A bestia a vállánál fogva az ágyhoz
szögezte Lanore-t. Kezdett ránehezedni, rámászni, hogy
hozzákészüljön a meghágásához, Adair pedig úgy érezte, el
fog ájulni. Igyekezett fölébredni. Nem nézhette tovább azt,
ami hamarosan kezdetét veszi.
Lanore mellett, izzadságban úszva tért magához a földön,
úgy érezte, mintha kerékbe törték volna. Megértette, miért
akarta Lanore mindenáron fölkeresni Jonathant. Ilyen
jeleneteket senki nem volna képes elviselni, főleg valamely
szerettével kapcsolatban nem. Hiába volt tisztában azzal,
hogy csak álmodott, mégis teljesen hatalmába kerítette a
rémület. Az álmok gyötrelmesek voltak, és nem hitte, hogy
az ilyen álom a tudatalattiból származik. Meggyőződése
szerint az álom üzenet volt.
Feltápászkodott, és föl-alá járkált a szobában, igyekezett
megfejteni viharos érzéseit. Arra számított, hogy amint
teljesen magához tér, az érzés szertefoszlik, mint a reggeli
köd, de nem ez történt. Rossz előérzettel dobolt az ujjával:
Segíts valahogy Lanore-nak, most rögtön cselekedj!
Tiszta sor volt, mit kell tennie: vissza kell hívnia Lannyt
az élők világába. Most, hogy nincs nála a fiola, nem tud
kapcsolatba kerülni vele az alvilágból, és a biztonsága
nyilvánvalóan fontosabb a Jonathan megmentéséről szóló
küldetésénél. Adair úgy döntött, nem baj, ha dühös lesz rá,
amiért túlságosan korán visszahozza; nem számít. A lány
biztonságáért teszi. Amint határozott, mérhetetlenül
megkönnyebbült, mintha nagy súlytól szabadult volna meg
a mellkasa.
Hozzáfogott a céltudatos cselekvéshez. Tudta, melyik
varázsigét kell alkalmaznia ahhoz, hogy visszahozza a lányt;
már előre kikereste, és egy bizonyos helyen készenlétbe
helyezte, hogy a kellő időben egyszerűen hozzáférjen. A
hajnal előtti órákat a szoba előkészítésével töltötte:
gyertyákkal vette körül Lannyt; meghúzta a földön a
megfelelő mágikus kört, amely olyan nagy volt, hogy
mindkettőjüket óvja; megmosdatta a lányt, olajokkal
bedörzsölte.
Miközben bizonyos rügyeket meg leveleket pirított, majd
finom porrá őrölt, futólag elgondolkodott rajta, vajon
szükségesek-e ezek a lépések. Elvégre mindenféle
szertartás, csapda vagy ráolvasás nélkül, pusztán a
kívánságával képes volt felszólítani a tengert, hogy hozza
vissza neki Lanore-t, és ez a siker kellőképpen bizonyította
hatalma erejét.
Adair megvárta az éjfélt, amikor a legközelebb van
egymáshoz a két világ. Elvégezte a régi lépéseket:
meggyújtotta a gyertyákat, hamut hintett Lanore-ra, és az
általa készített varázsitallal hintette meg. Ha másra nem,
arra legalább jó volt ez a szertartás, hogy megnyugtassa az
elméjét, és segítse az összpontosítást, mint valószínűleg
bármilyen istentisztelet. Addig folytatta, míg a
látnokokéhoz hasonló önkívületbe nem került, el nem érte
az előtte lévő feladat által megkívánt mélységű
összpontosítást. Csakhogy a látnokokkal ellentétben nem
olyan közvetítőeszközzé vált, amelyen keresztül az istenek
szólhatnak, hanem olyanná, amelynek révén hozzáférhet
bizonyos erőhöz a túloldalon. Arra készült – bátorkodhat
kimondani? –, hogy isteni hatalmat gyakoroljon. De hiszen
pontosan ezt érezte: amikor a titkos birodalomhoz
kapcsolódott, az volt az érzése, hogy isten az emberek
között.
Aznap éjjel, amikor az alvilágba szándékozott elérni,
azonnal érezte, hogy valami nincs rendben. Mintha nem
töltődött volna fel elektromossággal a két világ közötti tér
úgy, mint máskor. Amikor az alvilágba küldte Lanore-t, az
űr élőnek tűnt, élettel teli áramlásnak, amelyet két kézzel
tudott mozgatni és irányítani. Aznap éjjel lomhának és
érzéketlennek érezte, szinte mintha valósággal ellen akarna
állni neki. El kellett érnie az energiafolyamot, meg kellett
találnia Lanore-t a tömegben, és vissza kellett hoznia a
Földre. De aznap éjjel mindez nem működött.
Adair azt hitte, a folyamat hasonló lesz ahhoz, mint
amikor Jonathant hozta vissza a túlvilágról, amit egy hideg
éjjelen hajtott végre a sírjánál a Maine állambeli St.
Andrew-ban. A feltámasztás munkájának felét a test mellett
végezte, mivel a test és a lélek között erős volt a kapcsolat. A
lélek együtt akar lenni a testével. Ezért a lélek harminc-
negyven napig egy rövid szállal továbbra is az e világi síkhoz
kapcsolódik, mielőtt visszatér a végtelen másvilágba, ahová
végezetül minden energia visszatér – legalábbis így írták le
a folyamatot a régi vallási elbeszélések. Lanore teste is hívta
a lányt, de valami miatt a lelke nem válaszolt. Ebből arra
következtetett, hogy valaki nem hagyja Lannyt visszatérni;
valaki ténylegesen belekapaszkodik a lelkébe.
Mindazonáltal kitartóan próbálkozott. Átkutatta a sötét
ürességet, próbálta megtalálni a jelenlétet – a vékony
elektromos érzetet, amely az alattvalóihoz, a társasága
tagjaihoz kötötte –, amely elvezetné Lanore-hoz. Órákon át
bolyongott az ürességben, míg ki nem merült, és
közvetlenül hajnalhasadás előtt abba nem hagyta. Lanore
mellett térdelve árra ébredt, hogy tövig égtek a gyertyák, és
rég hamuvá lett a tűz. Fájt a feje, és ájultan rogyott a földre.


Adair a földön ülve tért magához a hideg reggeli
szürkeségben, és sorra vette a lehetőségeit. A fiola nélkül
hiábavaló volt visszahívni Lanore-t. Ami azt jelentette, hogy
mindössze egyetlen módon hajthatja végre, mégpedig úgy,
ha utánamegy az alvilágba... Amit kifejezetten remélt
elkerülni. De ez az egész ügy Lanore-ral azt jelentette, hogy
valaki csapdát állított neki, és ennek utolsó bizonyítéka volt
az, hogy nem tudja visszahívni a lány lelkét.
A kora reggeli ezüstös fényben nyugtalanul nézte Lanore
mozdulatlan alakját, falfehér arcát. Mi mást tehetne? Ha
bárki másról lett volna szó, az alvilágban hagyja. Adair
megengedett magának egy pillanatnyi tiltakozást – nem
megmondta számtalanszor a lánynak, hogy ne menjen?
Nyilvánvaló volt, hogy Lanny nem tud tisztán gondolkodni,
amikor Jonathanről van szó –, de mielőtt eluralkodtak rajta
az érzelmek, összeszedte magát. Tisztességtelen dolog volna
Lanore-ral szemben; most, hogy Adair maga is átélte az
álmokat, látta, mennyire ijesztőek. Lanore-t rávették, hogy
menjen Jonathan után, amint most éppen őt is ráveszik,
hogy menjen Lanore után. Akárki felel is ezért a csapdáért,
mindenképpen ördögi lény, állapította meg.
Immár nincs helye csűrés-csavarásnak, döntött Adair, és
fáradtan föl– tápászkodott. Ha fenntartásai voltak a
másvilágba való alászállással kapcsolatban, akkor jobb lett
volna, ha most tétovázik. De nem igazán voltak kétségei.
Egyedül azt fájlalta, hogy még nem állt készen az élete
befejezésére, de ha a továbbélés azt jelentette, hogy elveszíti
Lanore-t, akkor nem maradt választása.
Készen állt rá, hogy elmenjen Lanore után az alvilágba –
és miközben eldöntötte ezt, valami borzongásfélét észlelt az
elméje hátuljában. Épp csak átfutott benne az emléke
valami mérhetetlen fájdalomnak és csalódásnak. Gyorsan
végighullámzott a tudatán, mint a tavat átszelő hullám,
azután elgyöngült. Ettől a különös emléktől vacogni kezdett
a foga. Vajon közölni akart vele valamit a tudatalattija,
vissza akart térni hozzá a mély, távoli múltjának egy
darabja?
Vagy talán, gondolta fáradtan, túl sokat magyaráz bele.
Mindez nem volt több a múlt sekélyeseiből felbukkanó és a
tudata előterébe kerülő egyetlen emléknél, mint a víz
felszínére törő buborék. Az emlékezés ezen visszavert
képeire mindenképpen számítani kellett. Adair pontosan
tudta, hogyan száll alá a túlvilágba; puszta akaraterővel
teszi, ahogy a tengert utasította. Mindössze két
előkészületet tett. Egyrészt a gondolata hatalmánál fogva
lepecsételte az erődöt, hogy se véletlenül, se titokban ne
hatolhasson be senki, amíg ő és Lanore tehetetlenül fekszik
odabent. Másodszor selyemszalagokkal a lányhoz kötötte
magát, összefogta mindkettőjük egyik csuklóját és egyik
lábfejét azért, hogy ha a lány fölébred, és megmozdul, akkor
ő is magához térjen.
Kockázatos utazás volt. Senki földi teremtéstől nem
kérhette, hogy vigyázzon rá, ahogy ő vigyázott Lanore-ra.
Senkihez sem folyamodhatott azért, hogy amolyan
biztosításként, őrzőként visszahozza őket. Ha megtalálja
Lanore-t, és nem rendelkezik a mindkettejüket visszahozó
erővel, akkor nagy valószínűséggel örökre az alvilág
csapdájában rekednek. De ha ez lesz az eredmény, akkor
legyen, határozott. Inkább lesz Lanore-ral az alvilágban,
mint marad a földön nélküle.
Viszlát, Világ!, gondolta, miközben Lanore mellé feküdt
a párnákra, és megfogta a lány kezét. Viszlát, Élet!
Elérkezett az utolsó nagy kalandja ideje. Egyfelől
várakozással tekintett elébe, mivel volt idő, amikor szerette
kihívni a sorsot, és nem aggódott amiatt, hogy kitöri a
nyakát. Mikor kezdett ennyire aggódni a saját
biztonságáért?, töprengett. Régóta ténfergett az erődben,
arra várva, hogy Lanore visszajöjjön hozzá. Jó érzés volt
tenni valamit.
Másfelől azonban szorongott. Valószínűleg senki sem
kívánhat az alvilágba jutni. Maga a meghatározása is azt
sugallta, hogy olyan hely, ahová vonakodnak menni. Adair
ráadásul önkéntelenül is úgy érezte, járt már azon az úton,
holott tudta, hogy nem lehet igaz. Soha nem halt meg.
Filozófusoknak való kérdés: Lehet valami egyszerre igaz és
nem igaz? Gyanította, hogy hamarosan megtudja.
Fogadkozás nélkül, mindössze egyszer hátrapillantva a
fekete szakadékba, amely mintha mindig követte volna,
Adair elillant.


 Tizenkilenc


A démonok egy pillanatot sem vesztegetve teljesítették a
királynő akaratát. Míg az egyik őr Jonathant fogta, az
utálatos kinézetű másik vadállat engem kapott el.
Kivonszoltak a szobából, és végigtaszigáltak egy hosszú
csigalépcsőn, amely egyre csak emelkedett, mint a Föld
középpontjába fúródó dugóhúzó.
Végül elfogytak a fokok, amelyek a kastély sötét
közepébe löktek minket, ahonnan hosszú katakombában
ereszkedve folytattuk utunkat, koponyák meg csontok
lestek ki ránk a mély polcokról, amelyeken sorakoztak.
Keskeny ajtók mellett mentünk el, úgy tűnt, sötét üregekbe
vezetnek, ahonnan időnként nyöszörgés, sóhajtozás
hallatszott.
Végre megérkeztünk az úti célunkhoz, egy alacsony
mennyezetű, kerek helyiséghez. Középen tátongott a verem
szája, egy hatalmas vasráccsal fedett, hozzávetőleg tizenöt
arasznyi átmérőjű nyílás. Figyeltem, ahogy a démonok
emelőcsiga vagy csörlő nélkül, puszta állatias erővel
fölemelik. A karjukon meg a terjedelmes hátukon
kidagadtak és megfeszültek az izmok az erőlködéstől,
miközben fölemelték a földről, és félrelökték, hogy
szabaddá tegyenek egy fekete lukat. Az egyik démon
belevilágított a fáklyájával, hogy belenézhessünk, de a fény
alig jutott valamire a sötétség ellenében.
– Napokig fogsz zuhanni, mielőtt verejtékezve leérsz
ennek a veremnek az aljára – közölte velem tárgyilagosan.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy beledobsz? –
Rémült kísérletet tettem rá, hogy vitába szálljak vele.
– Ne aggódj, édesem! – szólt közbe a másik démon. –
Amikor végül az aljára érsz, rájössz, hogy nem vagy egyedül.
Egy igazán aljas fickó vár rád odalent, az istenek ellensége.
Ezer éve nem találkozott másik lélekkel. Elképzelem a
meglepetését, amikor ráesel. – A két démon hamiskásan
fölnevetett.
– Nem számít, ha minden porcikádat összetöri az esés.
Ezer éve nem volt nője; hidd el, rongyosra fog dugni –
jelentette ki az első démon vidáman. Az esetlen, hasított
patájával megbotlott egy laza kőben, és a társa legnagyobb
mulatságára kis híján fejjel lefelé a verembe zuhant.
Vicsorogva rám förmedt, hogy mentse a kínos helyzetet, és
a társa kezébe lökte a fáklyát, azután megragadta a karomat,
majd egyetlen hirtelen rántással áthajított a nyíláson.
Zuhantam, zuhantam és zuhantam. Ösztönösen
hadonásztam a karommal és rugdostam a lábammal, de
semmi sem változott. Úgy tűnt, az akna közepén zúgok,
mivel egyenesen lefelé tartottam, nem súroltam falat, nem
ütődtem neki semminek. Nagyon igyekeztem, hogy ne
üvöltsék, nem akartam örömet szerezni a démonoknak, de
felsültem, és kicsúszott az ajkamon egy magas, vékony
sikoly.
Valóban úgy éreztem, hogy végeláthatatlan ideig
zuhanok. Olyan sokáig, hogy még esés közben kezdtem
összeszedni magam, és csillapodott a rémületem. Mint Alice
Csodaországban, olyan tárgyilagosan tudtam arra gondolni,
mi történik velem. És végül befejeződött az utazásom.
Bármilyen hihetetlennek tűnt is, de lassulni kezdtem, míg
már olyan lassan hulltam alá, akár egy tollpihe, és
megláttam a verem közeledő alját. Furcsamód halvány, izzó
fényt árasztott. Kis idő múlva láttam, hogy valaki vár rám –
közönséges ember volt, nem démon, amitől tartottam.
Rongyok takarták a testét, a nyakát és a fejét valami
vászonféle borította, ahogy a szerzeteseket a csuklya, ezért
nem láttam az arcát.
Földet ért a talpam. Rettentően sebezhető helyzetbe
kerültem; eltartott egy darabig, hogy átálljon az agyam, és
abbamaradjon a világ forgása. A legszívesebben elhánytam
volna magam, vagy el is alélok, ha lehet, ebben a
sorrendben, de tudtam, hogy nem bízhatok abban a
férfiban, és elugrottam a közeléből, a falnak vetettem a
hátamat. Továbbra sem láttam az arcát, sötét árnyékot
vetett rá a csuklya.
Egy lépést tett felém.
– Ne jöjjön közelebb! – figyelmeztettem.
Megállt, ahogy kértem:
– Ígérem, nem bántalak. Csak látni akarom, igaz-e a
szóbeszéd, amit hallottam... – Nem húzta hátra a csuklyáját,
hanem felém nyújtotta a kezét. – Igaz, ugye? Érzem őt
rajtad. Érzem a jelenlétét. Nemrégiben közel voltál hozzá.
– Érzi őt? – kérdeztem zavartan. – Miről beszél? Kit
érez?
– Természetesen Adairt – válaszolta kedvesen. – Miatta
hozott téged a királynő az alvilágba. Miatta kerültem ebbe a
verembe. Mindennek ő áll a középpontjában.


Végül a férfi leengedte a csuklyát, és fölfedte az arcát.
Öreg és ráncos volt, ősz a haja, sőt a szemöldöke meg a
szakálla is. Talán nem démon volt, de ugyanolyan
topázszínű szeme volt, és az ezüst meg a narancsos arany
árnyalat különös, csillogó megjelenést kölcsönzött neki. Egy
szikladarabra ült, és egy másikra mutatva jelezte, hogy én is
foglaljak helyet. Továbbra is halványan világított
körülöttünk a meleg, aranysárga fény, de nem láttam,
honnan ered.
 – Varázslat – magyarázta az öregember anélkül, hogy
kérdeznem kellett volna. – Lehet, hogy nem vagyok elég
erős ahhoz, hogy levitációval kijussak innen, de elég silány
gyakorló varázstudó volnék, ha nem tudnék életben tartani
egy kis fényt. – Megdörzsözte a kezét a rövidre vágott haján.
– Varázslat! – ismételtem. Még mindig kábult voltam az
eséstől, és azon hüledeztem, hogy egy darabban vagyok. –
Ez azt jelenti, hogy ön is varázsló? Ezért ismerte Adairt a
Földön?
Zavartan rám kacsintott, egy pillanatig gondolkodott,
majd hangos nevetésben tört ki.
– Varázsló? Azt hiszed, Adair varázsló? Nem tudod,
kicsoda valójában?
– Varázsló, alkimista, ahogy tetszik. – Kissé idegesített a
titokzatoskodása. – Ő maga is ezt mondaná.
Az öregember élvezettel fölnevetett, és a kezét
dörzsölgette. Még a lábával is vígan topogott, arra az ördögi
kis emberre, Pancimancira emlékeztetett a meséből.
– Ó, ez aztán már sok! Remélni sem, elhinni sem lehet!
Mert azt jelenti, hogy működött! Amit oly sok éven át
igyekeztünk megtenni, az működött, és mind a mai napig
működik! Ki gondolta volna? – Ezúttal rám villantotta
topázszínű szemét, mintha értenem kellene, miről
hablatyol, mintha összeesküvők volnánk.
– Sajnálom, de nem tudom követni – közöltem vele.
– Persze hogy nem – nyugtázta, és úgy vihogott, mint
egy öreg hölgy. Annyira örült, hogy úgy tűnt, átmenetileg
megzavarodott. – Azért, mert ha nem tudod, kicsoda Adair,
akkor azt sem tudod, ki vagyok én, vagy hogy miért vagyok
ebben a lukban, vagy hogy miért kellene egyáltalán szóba
állnod velem.
Egyre inkább úgy éreztem magam, mint a Csodaország
által elnyelt Alice. Talán a tárnában lefelé estemben
megütöttem a fejemet, és mindezt csak álmodom. Ekkor
úgy mosolygott rám az öreg, ahogy a kíváncsi gyerekre
szoktak.
– Érzem rajtad... a jelenlétét – magyarázta. –
Mindannyiunkon rajta hagyja a jelét, akik szolgáljuk. Nem
tudod, kedvesem?
Természetesen tudtam – a fejemben cipeltem a
jelenlétét, nem igaz?
– Szóval maga is a társaságához tartozik? – kérdeztem
kíváncsian.
Úgy tűnt, minden fölvidítja, amit mondok, ezúttal is rám
nevetett.
– Stolas a nevem. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy
bizonyos értelemben a társaságához tartozom: Adair első
szolgája vagyok, az eredeti szolgája. – Tétovázott, közelről
vizsgálgatott. – A szolgája, a tanácsadója és a titkos
megbízottja is voltam. Tízezer évig voltam mellette. Érted
már, miről beszélek?
Tízezer év! A szavak titokzatos nyilak voltak, figyeltem,
ahogy átszúrják a bőrömet, azután egyenesen
keresztülhatolnak rajtam, mintha szellem volnék.
Természetesen nem értettem, mire célzott; képtelenségeket
mondott – én pedig nem akartam hinni neki, nem akartam
tudni.
Kedvesen rám nézett a topázszínű szemével.
– Adair itt a mester. Ez az ő birodalma, ő itt az úr. Most
már értesz, ugye? A férfi, akit Adairként ismersz, az alvilág
királya.
Amikor magamhoz tértem, Stolas arcát láttam magam
előtt, úgy tűnt, nagyon aggódik. Segített fölülni.
– Szóval még csak nem is sejtetted – bökte ki igencsak
csodálkozva a tájékozatlanságomon.
– Úgy is lehet mondani – válaszoltam szárazon.
Stolas minden képességét latba vetve magyarázta,
hogyan végezte Adair az élők földjén, holott valójában a
holtak királya volt. Elsőként az jutott eszembe, hogy a saját
sötét tervei miatt egész végig hazudott nekem. Hiszen ez
volt az ördög szerepe, nem igaz, hogy becsapja az
embereket.
Ez a kérdés újabb mosolyt csalt Stolas arcára. Fölemelt
ujjal félbeszakított.
– Először is tévedsz, amikor azt mondod, hogy a mester
az ördög – addigra Adair „a mester”lett –, mert az ördög
nem ugyanaz, mint az alvilág ura. Összekevered a
világegyetem rendjét egy vallással. Ennek semmi köze jóhoz
meg gonoszhoz, igazhoz meg hamishoz. A mester nem
ellentéte egy istenségnek. A mester maga istenség.
– Vagyis azt állítja, hogy nincs Isten? – kérdeztem.
Stolas erre úgy ráncolta a homlokát, mintha elképesztően
nehéz volna a felfogásom.
– Számtalan isten van. Ha azt kérdezed, létezik-e
fölöttünk az egyetlen, aki ura az uraknak, akkor a válaszom
igen. Létezik az istenek atyja, de a mester nem áll szemben
vele. A mester köteles fenntartani a világegyetem rendjét,
pont, mint az urak ura. És ahogy mi mindannyian –
szögezte le Stolas kimért méltósággal. – A mesternek
kötelessége van, uralkodnia kell az alvilág fölött. Minden
lélek keresztülmegy ezen az úton, és a folyamat éppolyan
lényeges, mint amilyen bonyolult. Fenn kell tartani az
egyensúlyt az élők és a holtak földje között. Ez óriási
felelősség.
– Azt mondja, óriási felelősség, ugyanakkor Adair föladta
– mutattam rá. – Miért tette? Mi az oka annak, hogy le akar
mondani az isteni voltáról?
Stolas nem válaszolt rögtön a kérdésemre; valójában
mintha meg akarta volna kerülni. Először inkább arról
kezdett beszélni, hogyan következtek be ezek a különös
események.
Beismerte, mennyire meglepődött, amikor ezer évvel
azelőtt fölkereste a mester, és megvallotta neki, hogy el
akarja hagyni az alvilágot.
– Ez soha senkivel nem fordult még elő – mondta Stolas,
és öreg fejét csóválta, mint akit megdöbbent, ha valaki arra
vetemedik, hogy megpróbálja. Holott, végtére is, ez
bizonyos értelemben véve a pokol, vagy legalábbis a
purgatórium volt; mindenki ki akart belőle jutni. – Az
istenek atyjának szándéka szerint innen nem lehet
megszökni.
A mesternek nem volt elképzelése róla, miként
távozhatna, ezért öreg, hűséges inasához, S toláshoz fordult,
aki – amint kiderült – valamikor szolgálta az istenek atyját.
Ő ismerte a választ Adair kérdésére.
– Tudvalevő, hogy az alvilágból csakis a szakadékon át
lehet kijutni – mondta Stolas bölcsen, és fölemelt ujjal
adott nyomatékot a szavainak.
– A szakadék... – visszhangoztam. Adair beszélt róla.
– Soha senki nem szelte át a szakadékot – magyarázta
Stolas. Aki megpróbálta, mind elbukott, és kíméletlenül
visszaküldték az alvilágba. Stolas csak a szakadék lábánál
járt, az alvilág szélénél emelkedő hatalmas sziklánál, és
tudta, hogy lehetetlen feladat a megmászása. Úgy tűnt,
egészen a mennyekig ér, de ezt nem lehetett pontosan
megállapítani, mivel a hegy sötét, kavargó viharfelhőkbe
veszett. Villámok cikáztak, tombolt a szél, és jeges eső
ömlött, amitől még alattomosabb lett a meredek hegyoldal.
 Mielőtt a mester nekivágott, két óvintézkedést tett
Stolasszal. Először is Stolas megalkotta Adair halandó
életének történetét, és a varázsereje segítségével rögzítette a
mester elméjében.
– Erre azért volt szükség – magyarázta –, mert az
alvilágról való tudást nem lehet az élők földjére vinni.
Egyebek mellett ez is azt a célt szolgálja, hogy a két világ ne
érintkezhessen. Még ha valakinek sikerül is megmásznia a
szakadékot, és odatalál az élők birodalmába, akkor is a
teljes felejtés állapotában érkezik, mert az átkelés
pillanatában kitörlődnek az emlékei.
Stolas új emlékeket ültetett el Adairben, hogy azt higgye,
halandó ember. Csakis így létezhetett a Földön – és azt is
elkerülte, hogy véletlenül elárulja magát. Elrejtőzhetett az
istenek elől, mert valóban azt hitte, hogy halandó. Minden
tekintetben halandóként cselekedett.
– És miért hitette el vele, hogy varázsló? – tudakoltam.
Kockázatos érdeklődésnek tűnt ahhoz képest, hogy
rejtőzködnie kellett. – Miért nem pásztort vagy kovácsot
csinált belőle, olyasvalakit, akinek semmiféle kapcsolata
sincs a másvilággal?
– Két oka volt – válaszolta Stolas. – Egyrészt az, hogy
hiába lépett át a mester a halandók világába, attól még nem
lett halandó. Továbbra is isten maradt, és az összes alvilági
képességével és hatalmával rendelkezett. Amíg a Földön
tartózkodott, a világegyetem egyik legerősebb lénye volt.
Bármit megkaphatott, amit csak akart. Minden kívánsága
valóra vált – folytatta. – És így magyarázatot lehetett adni
arra, ha valami érthetetlen dolgot készült tenni: varázsló,
méghozzá nagyon jó varázsló volt. Ez volt a biztonságos
álcája.
– Jonathan tudta mindezt – következtettem abból, hogy
összeraktam a darabokat. – Amikor visszakerült a halálból,
nem sokat mesélhetett; ahogy mondja, korlátos volt az
emlékezete, de annyit azért tudott, hogy Adairnek hatalma
van. Hogy hatalmasabb, mint gondolja.
Stolas bólintott.
– A másik ok érzelmi alapon nyugodott. Azért ültettem
el benne a hajlamot, hogy másokat is találjon, akiket
halhatatlanná tehet, és így társakat találhasson magának. Ki
tudja, mennyi ideig egyedül lett volna a halandók világában,
és nem akartam, hogy magányos legyen.
De mivel Stolas elővigyázatos típus volt, ezért
ragaszkodott hozzá, hogy még egy óvintézkedést tegyenek: a
tetoválást.
– Mivel a mester nem halandó lény volt, ezért
elméletileg semmiféleképpen sem halhatott meg. De ez
ügyben szűz terepen jártunk, és attól tartottam, történhet
olyasmi, amivel nem számolunk. Biztosra kellett mennem
azt illetően, hogy nem veszítjük el, ha meghalna, és az
alvilágba küldenék a lelkét. Akkor is meg kellett tudnom
találni, ha rejtőzködik. Ezért úgy döntöttünk, tetoválást
használunk titkos jelként. Hazardíroztunk: soha senki nem
tett még ilyet, nem sejtettük, működik-e. – Stolas még azt
sem tudta meg, hogy a mester átjutott-e a szakadékon; csak
az volt biztos számára, hogy Adair nem tért vissza.
– Amikor Adair először eltűnt, a királynő rettenetesen
dühöngött. Fölforgatta az alvilágot, hogy megkeresse –
folytatta Stolas. – Nem kellett hozzátok idő, hogy rájöjjön: a
férje legbizalmasabb tanácsadójának nyilván van valami
köze mindehhez. Elfogatott és megkínoztatott, hogy
rábírjon a titok kifecsegésére, de ellenálltam, és végül
bedobatott a verembe. A királynő átkutatta a szállásomat,
így jött rá a tetoválásra. Az egyik könyvemben megtalálta az
eldugott rajzot. Azóta a parancsára őröknek kell állniuk az
alvilág bejáratánál, hogy figyeljék, nem bukkan-e föl.
Minden áthaladó lelket ellenőriznek. Sok-sok millió lelket.
Soha nem adta föl.
Jonathan. Ő volt az, a jobb karja belső oldalán viselte a
tetoválást, ő árulta el Adair titkát. És ez az egész az én
hibámból következett be. Ha nem engedem el Jonathant,
amikor négy évvel azelőtt megkért rá Maine-ban, akkor
sosem kapták volna el az alvilág kapujánál. Soha nem vitték
volna a királynő elé; sosem tudta volna meg a királynő.
Adair pedig továbbra is rejtve maradna az istenek, a
világegyetem és saját maga elől.
– De miért? – kérdeztem végül türelmetlenül. – Miért
akarta elhagyni az alvilágot? Miért küzdötte át magát a
szakadékon, miért vette mindezt a fejébe? Miért hagyott föl
az isteni léttel, miért változott emberré? Ennek semmi
értelme sincs.
– De van értelme – közölte Stolas bosszantó
nyugalommal. – Jó értelme. De ez az ő titka, ő mondhatja
el, én nem. Az engedélye nélkül nem avathatlak be. Amikor
legközelebb találkozol vele, meg kell tőle kérdezned.
Csakhogy a helyzetemet tekintve, a verem mélyén
semmi okom nem volt azt hinni, hogy valaha találkozom
még vele.

ALÁSZÁLLÁS


 Húsz


Adair a szemét kinyitva egy sötét, félhomályos helyen
találja magát. Legalább az utazásnak vége, gondolja.
Borzalmas volt, az alászállás még a lelket is kirázta belőle,
fuldokolt a rémülettől, és furcsamód az út minden
pillanatában úgy érezte, elbukik. Egész végig déjà vu érzete
volt. Olyan átélés idéződött föl benne, amelyben soha nem
volt része, egy sziklába kapaszkodott valahol, sötétség vette
körül, amelybe villanások hasítottak, mint a villámok. De az
ereszkedés véget ért, és Adair nem is akar többé tudni az
utazásról. Olyan fájdalmai vannak, mintha alul maradt
volna egy küzdelemben, vagy utazóládába zárták volna, és
ledobták volna egy hegyről.
Vajon hol végezte?, töpreng. Mintha egy kastélyban ért
volna földet. Nem ismer rá, de ezúttal is az a benyomása,
hogy járt már ott. A déjà vu érzése nem múlik, tűzjelzőként
lármázik a fejében, és ösztönös, gondolkodás nélküli hatást
vált ki belőle. Üss, vagy fuss, figyelmezteti az ösztöne.
Csaknem ellenállhatatlanul erős vágyat érez a menekülésre.
Lassan, óvatosan körbejárja az előcsarnokot, hegyezi a
fülét, nem hall– ja-e közeledő lépések zaját. Ilyen nagy
helyen mindenképpen lenniük kell embereknek: a
tulajdonosokon kívül őröknek, szolgáknak is. Gondosan
körülnéz az ajtóknál, lekukucskál a lépcsőkön, azt sem
tudja, egyáltalán miként fogon itt hozzá Lanore
kereséséhez. Többé nem érzi a lány jelenlétét, a szálat,
amely összekötötte őket, és az eszközt, amely a számítása
szerint elvezette volna a lányhoz.
És közben borzalmasan érzi magát. Évszázadokon át
megőrizte a tökéletes egészségét, egyetlen napig sem volt
beteg – sem megfázás, fejfájás nem tört rá, és a csonttörései
sem tartottak egyetlen pillanatnál tovább –, ezért most
elviselhetetlen a kín. Tetőtől talpig fájdalmak gyötrik, úgy
érzi, ki akar fordulni a teste. Alig tud ellenállni a vágynak,
hogy összegörnyedjen, négykézlábra álljon, és hányjon.
Megtisztuljon. Valami ki akar belőle jutni – hord magában
valamit, amit muszáj eltávolítania. A fájdalom ellenére
folytatja a vánszorgást egy újabb előcsarnokba, amely
mintha közelebb vinné az épület közepéhez. Nem tudja, hol
van, sem azt, hogy ki él ott – bár úgy véli, tudja... A
gyomorszájában érzi a. szörnyű igazságot.
Hamarosan rájön, hogy a kastély lakott részéhez
közeledik. Suttogást, zörgést hall az előcsarnok túlsó
végéből. Ketten beszélgetnek, de nem érti, miről; a
hangszínüket észleli, de a részletek elmosódnak. Időközben
csöppet sem csillapul a fejfájása; sőt, inkább még fokozódik,
olyan éles, hogy Adair alig képes összefüggően gondolkodni.
Fehér villanások zavarják a látását. Úgy érzi, fel fog
robbanni a feje, talán szétporladna, ha megérintené – és
ismét rátör a déjà vu, mintha már érezte volna pontosan
ugyanezt a fájdalmat. Igen, abban a pillanatban olyan
ismerős az érzet, mintha épp előző nap is része lett volna
benne...
Hirtelen rájön, hogy hatalmas helyiség közepére
botladozott. Égig ér a mennyezet, olyan magasra tör, hogy
eltűnik valami felhőre emlékeztető dologban, ezért az sem
látszik, létezik-e egyáltalán. Az is lehet, hogy a szoba az égre
nyílik. Óriási oszlopok szilárdítják, amelyek ugyancsak égig
érnek. Zavaros, torzult látásával észreveszi, hogy előtte áll –
úristen! – az álmában látott démon. A topázszínű szem látja
őt, de a tulajdonosa mozdulatlan. Adair egy tiszta
pillanatában észrevesz egy második, harmadik – sőt
rengeteg – démont – őrt állnak körös-körül. Óriási, ronda
szörnyek, életben ijesztőbbek, mint az álmok sík,
biztonságos területén. Ha ő egy unciát nyom, akkor a
démonok mindegyike kitesz legalább fél tonnát. Rajta
tartják a szemüket, kivétel nélkül mindegyikük. Meghűl a
vér az ereiben. Arra számít, szerencsés esetben
megragadják, és a királynőhöz viszik, rosszabb esetben
darabokra tépik. Dermedten várja, mi következik.
Legnagyobb csodálkozására a démonok nem rontanak rá
fogvicsorgatva. Alig hiszi el, amit lát: mindannyian fél
térdre ereszkednek, egyik démon a másik után,
mindegyikük meghajol és fejet hajt előtte. Adair lassan
körbefordul, az előtte térdelő démonokat szemléli, és
miközben ezt teszi, hirtelen megrázó erejű csapás éri a
koponyáját. Az erős fájdalom hatására rájön, hol van. Járt
már ott, élt már ott. Már emlékszik. Ismeri azt a helyet.
Apránként: darabok, jelenetek, emlékek, felelősségek,
kötelességek formájában visszatér hozzá a múltja. Fakulni
kezd az elméjében a földi élete, az ismert élet nyoma.
Mérhetetlenül rövidnek tűnik ahhoz az időhöz képest,
amelyet itt, az alvilágban töltött. Az otthonában. Ez akart
kijutni a fejéből: hamis emlékek a férfiról, akinek hitte
magát, a történetről, amelyet a fejébe ültetett. Történetek,
amelyeket ezer éven át fenntartás nélkül elhitt, és amelyek
hazugságok. Össze sem hasonlítható azzal az igazsággal,
amely most úgy ront rá, ahogy a boldog gyerek találkozik a
szüleivel, és megöleli, nem akarja elengedni őket.
Rohamosan telítődik az elméje a múltja, a valódi múltja
emlékeivel.
Hirtelen előtte áll a királynő. Milyen boldog! Rideg
szépségű arca örömtől sugárzik. Nyújtott karral Adair felé
indul, hogy megérintse. A maga módján fennkölt, egy
bizonyos, hűvösen diadalmas női szépség megtestesítője.
Adair megdöbben. A királynő – hihetetlen! – odaér
hozzá, kézen fogja, és amikor nem tiltakozik, megöleli. Az
ölelés éppoly ismerős, amennyire felszabadító. Tudja, hogy
évezredeken át volt már a nő karjában. Ugyanakkor a nő
bőréhez érve megborzong a bőre, mintha
összeférhetetlenek volnának, mintha az elegyedésük maró
hatású savat alkotó vegyületet képezne. Menekülni akar a
nőtől, de nem tud. A nő erősen tartja, mintha maga a halál
ölelné.
– Visszajöttél hozzám! – suttogja Adair fülébe. Kásás,
édes a hangja, mint a méz. – Tudtam, hogy visszatérsz
hozzám és a birodalmadba. Semmi sem változott; mindent
megőriztem, a visszatérésedre vártam.
Mindannyian hűséges szolgáidként vártuk a
visszatérésedet. Most, hogy újra itt vagy, elfoglalod a
trónodat mint király és mint a férjem, és együtt uralkodunk
az alvilágban, amivel az atyánk, az urak ura megbízott
minket. – A királynő szinte sír az örömtől, és reszketve
Adairéhez közelíti az ajkát. Egy pillanatot vár, mielőtt
megcsókolná. – Légy üdvözölve itthon, uram!


 Huszonegy


Még mindig forog körülötte a helyiség. Adair úgy érzi,
hegyes szögekkel kivert kerékben, a középkori
kínzóeszközök egyikében van (amelynek hatását a
kellemetlen emlékei szerint személyesen is megismerte).
Szabálytalan ellipszis alakban kering körülötte a szoba.
Ösztönösen érzi, hogy az alatta lévő ágy nagy, akkora, mint
egy rét, ő pedig viharverten terpeszkedik rajta. Mellette ül a
királynő, Adair izzadt, csapzott haját simogatja, és hideg
ruhával lapogatja a homlokát. Képtelen abbahagyni a
fogdosását, hiába szeretné Adair – libabőrös a nő
érintésétől.
– El sem tudod képzelni, mennyire vártam ezt a napot –
búgja a királynő. – Végre itthon vagy! Hazajöttél hozzám –
ismételgeti, mint aki saját magát győzködi.
– Ne mondd ezt többször! Hallgass! – könyörög Adair
gyászosan. Utolérte a múlt, legyőzte, és most könyörtelenül
elárasztja emlékekkel. Mindegyik kemény és éles, amilyen a
denevér csapása a tarkón. Eszébe jut, miért távozott onnan:
azért, hogy megszabaduljon a nővel örökké tartó
házasságtól; bárkivel csak jobb lehet nála. Képtelen volt
elviselni, hogy férj-feleségként uralják az alvilágot. Mivel
kevés az istenség, ezért nem maradt más választása,
kénytelen volt elvenni a nőt. Holott a nő olyan hitvány,
aljas, hogy Adair képtelen megmaradni mellette.
Lefeküdtek egymással? Erre nem terjedt ki az
emlékezete. Ezért viselkedik vele így a nő, ezért olyan
csípős, utálatos és sértett?
Hirtelen felül, háborog a gyomra, elkapja a fejétől a nő
kezét, undorodva ellöki magától. A nő hátrahőköl, egy
pillanatig bizalmatlanul méregeti, azután a zsebében
kotorász, és valamit Adair kezébe nyom – egy kacs–
karingós mintázatban áttört hengerrel körbevett fiolát.
Szennyeződés csüng a résekben.
– Hoztam neked valamit. Emlékszel rá?
Adair fölemeli a fiolát, hunyorogva vizsgálgatja –
meggyőződik arról, amitől félt: ez az a tárgy, amelyet
Lanore-nak adott annak eszközéül, hogy
visszatalálhassanak egymáshoz. Amikor kiül az arcára a
fölismerés, a királynő folytatja:
– Legfőbb urunk, az urak ura, a mindannyiunk fölötti
hatalom adta neked, amikor gyerekek voltunk. Nekem is
adott egyet. Azt mondta, a felesége könnyeit tartalmazza –
mondja, és a fiola felé bök a fejével.
Adair emlékszik a nő örökös szomorúságára – és érti a
könnyeket. Amelyek ragadós gyantává váltak, ő pedig
csöppenként rakta a halandók nyelvére, akiket maga mellett
akart tudni halhatatlan társakként. Amennyire tudja,
megtisztítja a fiolát, és zsebre rakja.
A királynőhöz fordul.
– Nézd, nem óhajtom a feltétlenül szükségesnél
hosszabbra nyújtani. Tudod, miért jöttem vissza. Lanore
miatt vagyok itt. Csak őt akarom. Hozd vissza nekem, és
már itt sem vagyok. Az egész alvilág a tiéd lehet.
Ha bántották is Adair szavai a királynőt, jól leplezi.
Büszkén kihúzza magát ültő helyében, hattyúéhoz
hasonlóan ível a nyaka, de bájosan fejet hajt, mint az
engedelmes feleség.
– Nem akarom egyedül irányítani az alvilágot – közli
leplezetlenül nyíltan. – És én vagyok a hitvesed, nem pedig
ő.
– Nem maradok itt – figyelmezteti Adair.
 – Nem mehetsz el – válaszolja a nő. Egyszerű tényként
közli. – Nincs kiút.
– Egyszer már megszöktem – emlékezteti Adair.
– Tudod, hogy kétszer nem jutsz át a szakadékon.
Szerencsés, végtelenül szerencsés voltál, amikor első ízben
megtetted – magyarázza. Nyugtalanság suhan át az arcán. –
Másodszor nem kellene próbára tenned a szerencsédet. Ha
elbuksz, talán nem bocsát meg neked az urak ura. Nem
vagyunk pótolhatatlanok. Te is tudod.
– Boldog volnék, ha helyettesítenének. – Adair tudja,
hogy a királynőt el fogja keseríteni, amit mond, de
őszintének kell lennie magához. – Nem taszítalak el. Ne
tekintsd ezt személyes elutasításnak. Mindössze arról van
szó, hogy nem lehetek a férjed.
A királynőnek szigorú lesz az arca, és félrefordul, hogy
megőrizze a méltóságát.
– Mi az, hogy ne tekintsem elutasításnak? Hogy lehet
mindez nem személyes? Nem akarod, hogy a feleséged
legyek, holott egymásnak rendeltek minket. Ez nem tőlünk
függ. Ez a dolgok természetes rendje. Nem harcolhatsz
ellene jobban, mint én.
Adair önkéntelenül cselekszik; úgy törnek ki belőle a
szavak, ahogy nyomás hatására a lé a citromból.
– Nem vagy a feleségem. Bele kell törődnöd, hogy soha
nem leszek a férjed.
Mintha a kijelentése széttépne valamit a királynőben.
Leugrik az ágyról, és Adair felé pördül. Amikor dühös,
virágba borul a pompája – akárcsak Adairé. Egymás tükrei.
– Ne hidd, hogy ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem,
uram! Ne gondold, hogy kegyetlenül bánhatsz velem, és
eltaszíthatsz! Nem félemlíthetsz meg! Azt hiszed,
egyenrangú vagy velem? Meg sem közelítesz: ezer éve nem
használtad a képességeidet, miközben én ezen évek minden
napján isten voltam. Gyönge vagy, és nincs módod
szembeszállni velem.
– Nem számít. Ha akarod, kiolthatod az életemet. Inkább
meghalok, semmint veled legyek. – Adair szájából
kipattannak a szavak. Gondolkodás nélkül beszél; ha a
Földön türelmetlen volt, itt még inkább az, régi haragja
gyorsan rátalál. A királynő összerezzen; ezek gálád, de igaz
szavak, ezért Adair nem vonhatja vissza őket.
– A mi érzéseink nem számítanak: nem kapsz engedélyt
arra, hogy a kedved szerint cselekedj. A mennyben fenn kell
tartani a rendet. Azt hiszed, az istenségek hagyják, hogy
szárazon megúszd? – kérdezi a királynő élesen. És mivel
nem akarja kitenni magát további sértegetésnek és
támadásoknak, ezért kifakadása után eltűnik egy ragyogó
kék füstfelhőben, mintha dühében fölrobbant volna.


Adair a szobák labirintusszerű erdejében bolyong, ahol
belebotlik Jonathanbe. Régi barátja és egykori ellensége
kárpitozott kanapén hever, és verseskötetnek tűnő könyvet
olvas. Ugyanolyan kioktató az arckifejezése, mint életében
volt, ugyanolyan kellemes, ugyanakkor félreérthetetlenül
unott, mintha semmi sem vonhatná magára a figyelmét.
Soha nem lehetett tudni, mi zajlik abban a csinos fejben.
Jonathan mindig megtartotta magának a véleményét.
– Kit látnak szemeim? – szólítja meg Adairt a szokott
laza, haverkodó stílusában, amikor észreveszi, hogy barátja
az ajtóban áll. Fölül;helyet csinál maga mellett a kanapén,
egymás mellett ülnek, Adair mogorván, Jonathan
bizalmatlanul barátságosan. Lapjaival lefelé a földre teszi a
nyitott könyvet.
– Szóval a királynő ágyasa vagy – kezdi Adair, aki nem
tudja, az adott körülmények között mi mást mondhatna.
Jonathan sietve válaszol.
– Igen, de a védelmemre szólván megjegyzem, hogy csak
mostanában tudtam meg, hogy a feleséged. Azelőtt
ismeretlen volt előttem ez a tény. – Egy pillanatig mintha
elgondolkodna a nőn, aki az ágyába vitte. – Nincsenek
problémáid ezzel, ugye? Nem mintha bármit is mondhatnék
a helyzettel kapcsolatban – teszi hozzá feszengve.
– Természetesen minden rendben van – nyugtatja meg
Adair.
Egy darabig hallgatnak, mindketten a gondolataikba
merülnek. Azután Jonathan folytatja, ezúttal valamivel
nyugtalanabb hangon:
– Szóval az alvilág királya vagy. Hadásznak, a holtak
birodalmának a hercege. A holtak ura. – Adair összerezzen
a névsor hallatán. Jonathan gúnyos mosolyra fakad. –
Valóban, nem tudtad? Egész idő alatt, amíg a Földön
tartózkodtál, soha föl nem villant előtted a korábbi
létezésed? Nem is sejtetted? Semmi sem utalt rá?
Szerintem ez... rendkívül különös.
Adair a fejét csóválja.
– Fogalmam sem volt róla. Titkolták előttem.
– Ja, persze, sorompó van a két világ között. Én is
tapasztaltam. Visszatekintve tökéletes értelmet kap. Úgy
értem, mindig is rossz természeted volt, igaz? És az a
kegyetlenség... Mindig is a szadista oldalon álltái. Ha
összerakod a darabokat.
– Nem ördög vagyok. – Adair úgy érzi, ki kell igazítania
Jonathant. – Nem beleszülettem ebbe a rangba, hanem
kiválasztottak rá. Mindez nem személyes dolog. Mindössze
a birodalom vezetője vagyok. – Büszkeség lobban benne, és
szükségét érzi, hogy kioktassa Jonathant. – Ez nem
jelentéktelen rang. Se nem tiszteletbeli. A holtak
irányításához erős akaratra van szükség.
– Ó, hidd el, tudom. A bőrömön tapasztalom –
emlékezteti gyorsan Jonathan. – A hitvesed azonban ördög.
Remélem, nem bánod, hogy ezt mondom – teszi hozzá. –
Négy évig vele élni olyan, mintha négyszáz volna... Még úgy
is, hogy itt egyetlen szempillantásnak felel meg egy földi év.
Kozmikus időben vannak, ahol véget nem érő
lassúsággal csöpög, csöpög, csöpög az idő. Az a kivételes
pillanat, amikor kifejlődik a világegyetem, amikor csillagok
jönnek létre, fénylenek, majd szétrobbannak, hogy porrá
zúzódva a világegyetem legtávolabbi pontja felé
szóródjanak. Az istenek számára mindez egyetlen nap.
– Egyidős vagyok a világegyetemmel – mondja Adair, aki
minden sejtjében érzi ennek igazságát, egészen az
elektromos lüktetésig, amely átjárja őt.
Újabb perc telik csöndben. Adair azt kívánja, bárcsak
volna valami jóféle whiskey-je, hogy könnyebben teljen az
idő Jonathannel. Valódi úriemberhez méltó, a helyzethez
illő kelléknek tűnik, és mielőtt egyet pisloghatna,
megjelenik a lábánál egy tálca, rajta kristály likőrösüveg és
két súlyos, öblös üvegpohár. Adair bőségesen tölt az italból,
és átnyújt egy poharat Jonathannek.
Jonathan körbemutat az elhanyagolt szobában, közben
whiskey löttyen a kezére.
– Most, hogy visszatértél, talán intézkedhetnél annak
érdekében, hogy kicsinosítsák ezt a helyet. Pokolian
lehangoló itt minden, sötét és örömtelen.
Adair feszülten néz rá. Míg ő a jövendő boldogság miatt
aggódik, addig Jonathan a belső díszítésekről akar beszélni.
– Mit számít, hogyan néznek ki a dolgok? Én fütyülnék a
környezetre. Másfelől azt hiszed, akár csak a legcsekélyebb
szándékomban áll itt maradni?
Jonathan erőt merít egy nagy korty alkoholból.
– Nyilvánvaló, hogy lehangolt vagy. A királynő is
lehangolt. Nem ártana derűsebbé tenni a dolgokat.
Adair tudja, hogy van némi igazság abban, amit Jonathan
mond. Igen, valóban lehangolt. Továbbra is sokasodnak a
fejében az elmúlt létezése emlékei, robbanásig tömik az
elméjét, és nagy zajt csapnak, zümmögnek, mint egy
fészeknyi lódarázs. Nem akarja visszakapni ezeket az
emlékeket. Boldogan élné nélkülük a hátralévő életét. Az
Adairről szóló emlékeit akarja megtartani – Adair akar
maradni.
Tenyerébe temeti arcát, úgy mormolja:
– Nem érdekel ez az egész. Nem kell a királyság, és a
felelősség sem, ami vele jár. Nem kértem őket.
Jonathan meglepődve pillant Adairre.
– Ugyan, Adair, sosem hittem, hogy ilyesmit hallok
tőled. Mindig tudtad, mit akarsz, és csak az számított.
Megváltoztál. – Jonathan némileg csalódottnak tűnik.
Adair fölmordul. A lelke legmélyéig beleláttak, és
tisztában van vele.
– Csak Lanore-ért jöttem ide. Mondd, Jonathan, hol
van? Van valami ötleted, hol találhatok rá?
– Találkoztam vele. De a királynő elvitette valahová,
amit „a veremként” emlegetett, mást nem tudok –
válaszolja Jonathan.
– Hogyan fogom megtalálni? – kesereg Adair.
Az önsajnálatról árulkodó megjegyzés beteszi a kiskaput
Jonathannél, aki bosszúsan néz rá.
– Kedves uram, Adair, ámulva figyellek. Hagyj föl ezzel a
halandókra jellemző viselkedéssel! Az isten szerelmére, te
isten vagy! Bármit-jobban mondva gyakorlatilag mindent –
megtehetsz. Hagyd abba a siránkozást, találd ki, és láss
hozzá!
Adair ellenáll a késztetésnek, hogy egy jól irányzott
rúgással padlóra küldje Jonathant az arcátlan észrevétele
miatt, amely azonban nem tartalmaz valótlanságot. Lehet,
hogy Jonathan szemtelen, de józanul látja a helyzetet. Ő
irányítja a világegyetemet – egy bizonyos pontig, ezt tudja,
és Lanore felkutatása sem haladhatja meg a képességeit.
Elvégre kétszer már megtette: egyszer megtalálta a lány
párizsi otthonát, a második eset pedig a szigeten történt,
amikor csak akarnia kellett, és a tenger engedelmeskedett.
De ez itt se nem a Föld, se nem a tenger; az isten
szerelmére, ez az alvilág, a saját birodalma! A királynő
szavai azonban elültették benne a kételyt azzal
kapcsolatban, hogy érvényt szerezzen a hatalmának, ezért
egy pillanatra elbizonytalanodik. Azután félresöpri a
kételyeit. A birodalmában van. Amelynek teljesítenie kell
bármely parancsát.
Adair föláll, és visszaindul a szobájába. Minél tovább
gondolkodik rajta, mit akar, annál inkább érzi, hogy egyre
jobban duzzad az erőtől, mintha egy izma fölhívná magára a
figyelmet. Lehet, hogy ezer évig távol volt, de itt, az
alvilágban az csak néhány szempillantásnyi idő. A kozmikus
idő lassúsága az ő malmára hajtja a vizet. Árad benne az erő,
átjárja a testét, a kezébe tódul. Hozd ide őt nekem! –
gondolja. Hozd el hozzám Lanore-t!


Az egyik percben a verem alján vagyok, egy sziklán
kuporgok, és Stolasszal beszélgetek. A következő
pillanatban a levegőben lebegek. Föl, föl, egyre csak fölfelé
tartok az ürességben, a verem hosszú kürtőjében. Ismét
érzem Adair jelenlétét, mindjobban, tisztán hallom a
fejemben, mint a harangzúgást. Soha nem örültem még
ennyire a jelenlétének. Ami valamikor az uralkodása és az
elnyomása jele volt, az most valami egészen mást hordoz.
Tudom, hogy itt van, egyszerre érzek boldogságot, örömet,
megkönnyebbülést – talán el sem bírom. Hála istennek,
nem telik el újabb örökkévalóságnak tűnő perc, és újból
találkozunk. Hála istennek megmondhatom neki, hogy
szeretem. Most már teljes szívemmel tudom. Választ kaptak
az imáim.
Egy szoba padlóján érek földet. Ott van, rám vár. Annyira
akartam ezt, jóformán el sem hiszem, hogy ő az.
Megváltozott, valami megfoghatatlan szempontból nézve
másmilyen lett – talán valami lágyság van benne.
Egymáshoz rohanunk. Soha életemben nem zokogtam
olyan hevesen, örömömben sírok, de úgy látom,
megzavarja.
– Ne sírj! – mondja, és a hüvelykujjával igyekszik
letörölni a könnyeimet.
– Bocsáss meg, amiért olyan ostoba voltam, és
iderángattalak. Hallgatnom kellett volna rád – próbálom
magyarázni neki, de gyöngéden elhallgattat.
– Szükségszerű volt, Lanore. így vagy úgy előbb-utóbb
vissza kellett jönnöm az alvilágba. Nem a te hibád – nyugtat
meg. – Nincs mit megbocsátani.
Magasztos a pillanat, amikor megcsókol. Tenyerét az
arcomra teszi, és a magáé felé fordítja. Az ajkamra illeszti az
ajkát, amely meleg, csupa tűz, kívánás és vágy. De ezúttal
gyöngéd a tüze, végtelenül szeretetteljes, féltő. Úgy érzem,
azon nyomban föloldódom Adairben, ott helyben elveszek
benne. A könnyemtől sós lesz a csókunk, keserédes. Azért is
keserédes, mert tudom, nem tarthat sokáig. Adair az alvilág
királya, akinek királynője van, olyan királynője, akit nem
lehet visszautasítani.
Látja, hogy még mindig sírok.
– Mi a baj? – kérdezi megbántva és zavartan.
Elmondom neki:
– Ez nem tarthat örökké. Tudom. De szeretlek, Adair.
Nem mondhatok le rólad.
A számra teszi az ujját. Érzem a bőre fémes, édes ízét.
– Isten vagyok, szerelmem. Bármi a rendelkezésemre
áll, amit csak akarok, és azt akarom, hogy mi ketten örökre
együtt maradjunk. Bízhatsz bennem, ez így is lesz. – Körém
fonja a karját, és magához húz. Nincs köztünk távolság,
nincs tér, nincs levegő. Egymáshoz simulva olyan forrón
lángolunk, hogy azt hiszem, eggyé olvad a testünk. Egyek
vagyunk, és igen, igaza van, egyek maradunk. Fölkap, és az
ágyhoz visz, álmaim és rémálmaim gyönyörű ágyához, és
tudom, hogy nagyon hosszú ideig ott maradunk.


 Huszonkettő


Utána együtt fekszem Adairrel egy halom átizzadt lepedő
között. Magához ölel, a hátam a még nedves mellkasához
tapad, a hátsóm az ölébe fészkelődik. Egyik keze a hasamon,
pont a köldökömön, másik karja a mellem alatt átöleli a
bordámat. Szorosan tart, úgy csókolja a tarkómat. Ez a
gyöngédség nem passzol a férfihoz, akit Adairnek ismerek,
de az erőből ráismerek.
Elégedetten sóhajt a fülembe.
– Nem kérdezted – mondja vonakodva. Ezek köztünk az
első szavak, amióta magával vont az ágyba.
– Mit nem kérdeztem: hogy valóban isten vagy-e? Nem
kérdeztem, mert látom, hogy úgy van.
– Semmi mást nem akarsz tudni? Nincsenek kérdéseid?
– faggat, és úgy hangzik, mintha attól tartana, mindez túl
szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Megpróbálok arccal felé fordulni, de nem hagyja.
– Most, hogy említed, valóban töprengtem valamin. –
Most rajtam a sor. Mesélek neki Stolasról, meg a
találkozásunkról a veremben. – Elmagyarázta, hogyan
tudtad elhagyni az alvilágot, de azt nem mondta meg, miért
tetted. Azt állította, titok, és nem árulhatja el.
Adair fölsóhajt. Mintha fájna neki, hogy előhozakodtam
ezzel, és ki nem állhatom, hogy bonyolódnak a dolgok,
amikor épp csak újból egymásra találtunk, ezért sietve
válaszolok a saját kérdésemre. Meg akarom menteni attól,
hogy olyasmit mondjon, amit nem akarok hallani.
– Nyilvánvaló, ugye? – folytatom gyorsan. – Azért
távoztál, hogy elmenekülj attól a nőtől, a királynőtől. Értem,
Adair. Ha nem akarsz, nem kell mást mondanod.
 Elhallgattat, lefejti rólam a nyirkos karját, és arccal maga
felé fordít. Komoly, csüggedt tekintete arról árulkodik, hogy
félve fog hozzá a mondandójához. Kissé eltart magától, de
továbbra sem néz rám.
– Másról is kell beszélnem.
Ismét megkísérelem leállítani. Félek a vallomásától,
félek tőle, hogy tönkreteszi azt, ahogyan most együtt
vagyunk, és amit oly nehéz volt elérni.
– Tőlem nem kell tartanod. Ki vagyok én, hogy kérdőre
vonjalak bármiért, amit tettél, bármi miatt is...
Megbántódva nagyot nyel.
– Az a nő vagy, akit szeretek. Szerinted kinek tartozom
elszámolással, ha nem neked? – Finoman megráz, ami nem
az irántam, hanem a maga iránt érzett türelmetlenség jele.
– Figyelned kell rám, Lanore, mert amit mondani fogok,
arról hamarosan értesülni fogsz, miután kinyitjuk ezt az
ajtót, és nem mástól, hanem tőlem kell hallanod. –
Becsukja és összeszorítja a szemét. Nagy levegőt vesz, látom
a szegycsontja emelkedését és süllyedését. Amikor kinyitja
a szemét, gyötrő fájdalom tükröződik a tekintetében. – A
királynő, akivel házastársakként kell irányítanunk ezt a
helyet, a testvérem.
Érzem, hogy kihűl rajtam a keze, félrefordul, képtelen
rám nézni.
– Erkölcstelen, bűnös hagyomány, ugyanakkor... ez az
istenek útja, testvérekből házastársak lesznek. Nem
magyarázkodhatok miatta. Egyszerűen ez a helyzet.
Már nem is érzem, hogy mellettem van; mintha
formátlan volnék, mint a víz, mintha millió darabra
oldódtam volna. Ez az utolsó kijelentése túl sok. Félő, hogy
megsemmisít az együttes súlya annak, amit róla és a
tetteiről megtudok. Át akarom adni magamat a
gyöngeségnek, amely nagy takaróként borul rám. Bárcsak
elmehetnék, de nem tehetem; szeretem őt; nem hagyhatom
el. Meghalok, ha a boldogtalanságát, az összeomláshoz
közeli állapotát látom.
Csaponganak a gondolataim. Eszembe jut, miket
mondott Stolas: Adair hazugságban, tudtán kívül élt a
Földön, ösztönösen gyűjtötte az elátkozott lelkeket. A
balszerencse sodort a hálójába, de vajon az is a véletlennek
köszönhető, hogy beleszerettem? (Véletlen egyáltalán az,
hogy megismerjük a szerelmet?) Amint létrejött a vonzás, a
gravitáció érvényesüléséhez hasonlóan egyértelmű és
megkerülhetetlen volt Adairt megszeretni.
Fiatal nőként a szívemet követtem, csalódtam, és
tévesen azt a tanulságot vontam le belőle, hogy szívügyek
tekintetében óvatosnak kell lennem. Azt követően mindig
távolságot tartottam azoktól, akiket beengedtem az
életembe és a szívembe, még Luke-tól is. Most
természetesen beismerhetem, hogy az Adair iránti érzéseim
elnyomása összefüggött mindezzel. Okkal féltem attól, hogy
beleszeressek, de most tudom, nem szökhetek előle, mintha
valami elszabadult volna bennem, és többé nem tarthatom
kézben.
Magamra találok, lassan visszavonom a lelkemet a
testembe. Fájdalmasan elszorul a torkom; lüktet a vér a
fülemben. Hogy megnyugtassam, a mellkasára teszem a
kezemet.
– Tehát ő a testvéred, Adair. Ezt... el tudom fogadni. És
kettőnket illetően nem igazán számít. Szeretjük egymást.
Összetartozunk. A királynővel való egybekelés puszta
szertartás. Semmi köze a szerelemhez.
Adairen látszik, hogy bizakodni kezd.
– Nem érdekel, hogy a királynődnek kell lennie r–
folytatom szenvedélyesebben. Megszorítom a karját, és
közelebb bújok hozzá. – Mindez nem jelentheti azt, hogy
tilos együtt lennünk. Nincs szükségem rá, hogy a formális
feleséged legyek. Tudom, hogy szeretsz. Neki lehetnek
ágyasai, neked pedig lehetek én.
Adair hajszálnyival derűsebb lesz. Fölemeli a fejét.
– Nem tudom, mi lehetséges, mi lesz engedélyezett, mi
tilos – kezdi, de abban a pillanatban megzavarnak minket.
Szél tépi föl a hálószoba ajtaját, amitől úgy csapkodnak az
ágyfüggönyök és az ágyneműk, mintha hurrikánba
kerültünk volna. Kavarog a hajunk a fejünk körül, a szobán
pedig káosz uralkodik el. Az ablaküveg ezernyi csillogó
szilánkra törik, amelyek aztán a levegőben függve-lebegve
maradnak, mintha parancsra tennék. Hirtelen úgy érzem,
óriási kézben vagyok, és össze fognak zúzni a testem köré
záruló ujjak. Nem tudok beszélni, nem kapok levegőt. A
nyomás hatására meg fog repedni, össze fog törni a bordám.
Hatalmas nyomás feszít belülről, ki akar ugrani a szemem,
úgy érzem, spriccelni fog a vér a fülemen, a számon és az
orromon.
Adair egy pillanatig meglepetten, zavartan néz. Előbb
tudja, mi történik, mint én.
– Elég! – harsogja viharos hangon, amely megrázza a
gerendákat. Azután felém fordul. Meg sem kell szólalnia,
csak rám néz, és máris érzem, hogy enyhül a szorítás,
csillapul a borzalmas nyomás. Amint zihálva és reszketve
ugyan, de rendbejövök, ismét magához szorít, olyan erősen,
mintha óvón szinte magába szeretne temetni. A mellkasán
pihen az arcom, a hajamat simogatja.
Abban a pillanatban kobaltkék füstcsík kígyózik a
szobába, körülöttünk kavarog, közben az üveg, a sok
diribdarab és a törmelék megszabadul az igézettől, és a
földre hull. A kék füstből csóva formájában fölfelé húzódik,
és testet ölt előttünk a királynő. Keresztbe teszi a karját, és
dühösen bámul ránk, kibírhatatlan a pillantása. Mérges,
vádló. Rajtakapott minket, bűnösöket, közös ágyban a férjet
a szeretővel, a csalót a vetélytárssal. Hogy a saját szemével
lássa a bizonyítékát annak, hogy nem szeretik és nem
akarják. Világosan látszik rajta, hogy hadat üzent. Királyi
ütközet lesz, és talán meghasad az alvilág a dühüktől.
– Hogy merészeled! – sziszegi, és a homlokát ráncolja. –
A karodban tartód a szeretődet a közös otthonunkban! A
visszatérésed napján! – Fájdalomtól csöpög a hangja, és
önkéntelenül is az ő szemszögéből látom a helyzetet: csakis
bánatot okoztam neki. A házastársa engem szeret, és még
Jonathan is segített, holott nagy kockázatot vállalt vele.
Nem csoda, hogy a pokol legmélyebb vermébe dobott: a
vetélytárs vagyok, akit képtelen legyőzni. Érthető, hogy nem
akart viszontlátni.
Úgy tűnik, támadást akar indítani ellenünk, de nem
tudja eldönteni, melyikünk legyen a célpontja: Adair vagy
én. Adair közelebb húz magához, hogy óvjon, de ezzel csak
gyötrelmes ordítást vált ki a királynőből.
Érezzük, hogy erőt gyűjt, serceg a levegő a
boldogtalanságától, mintha valami elektromos vihar dúlna.
– Meg ne próbáld még egyszer bántani! – bömböli neki
Adair, és kinyújtja felé a tenyerét. – Felelni fogsz érte, ha
mégis megteszed!
– Ő a betolakodó, nem én! A férjem vagy, és az is
maradsz! – rivall a királynő.
– Létezik megoldás – jelenti ki Adair derűsen attól, ami
az eszébe jut. – Lemondok a trónról.
A királynő döbbenten hátrahőköl. Azt hiszem, számára
elképzelhetetlen a hatalomról való lemondás. Tétován lesi
Adairt, mintha azt hallotta volna tőle, hogy az arany olyan
közönséges dolog, mint a homok, és hogy a csillagok
vattacukorból készülnek.
– Pontosan tudod, hogy ez a döntés nem a te kezedben
van. Az istenek atyja tett királlyá, ő maga helyezett ebbe a
rangba. Rajta múlik. Neki kell engedélyeznie.
Érzem a levegőben gőzölgő feszültséget, ahogy
mindketten kitérnek a küzdelem szele elől. Adair fölvetett
állal közli:
– Hadd mondjon ítéletet fölöttem személyesen a
mindannyiunkat irányító hatalom. Azt akarom, hogy atyánk
szemtől szembe mondja meg, mi a szándéka velem.
Esküszöm, alávetem magam az akaratának.
A testvére úgy húzza az orrát, mintha átejtést
szimatolna.
– Azért akarod, hogy ő rendezze el a dolgot, mert mindig
is a kedvence voltál. De úgy vélem, ezúttal nem jön be a
számításod. Nem fog megvédeni az, hogy kedvel téged. A
kelleténél többször próbára tetted a türelmét. Ezért
egyetértek: elé kell vinned az ügyedet, és mindketten tartani
fogjuk magunkat a döntéséhez. Állom a szavamat. – Nem
vár helyeslésre vagy ellenkezésre. Mielőtt Adair szóhoz
jutna, eltűnik egy füstgomolyban, mi pedig csak pislogunk
egymásra, nem is tudjuk pontosan, miben maradtunk az
imént.



 Huszonhárom


A testvérével való ütközet után Adair úgy érzi, amolyan
zárlat alá helyezték az alvilágot. A kastély mintha
visszatartaná a lélegzetét, ittas félálomba szenderül, mintha
tündérmesében szerepelne. A dermedt nyugalom ellenáll,
amikor Adair megpróbál nekifeszülni, ebből tudja, hogy
nála hatalmasabb erő vette kézbe.
Átsiet egy üres előcsarnokon, az előidézett kihíváson és a
lehetséges rossz megoldásokon gondolkodik. Ami a
testvérét illeti, nem tudja, hová mehetett – valószínűleg a
sebeit nyalogatja és terveket sző. Adair egy titkos szobába
rejtette Lanore-t, amelyet a védelme alá helyezett,
varázsigébe csomagolt – ráolvasta, hogy a hely sérthetetlen
–, és szüntelenül összpontosít rá azért, hogy a lány
biztonságban legyen a királynőtől, ha valami alattomos
támadással próbálkozna. De Lanore ilyen fokú védelme
csaknem az összes energiáját fölemészti, és szinte semmi
másra nem képes gondolni. Nem tudja, meddig tarthatja
fenn ezt az állapotot.
Mindenkinek nyoma veszett – az összes démon, a sok
különféle szolga –, és Adair azon töpreng, vajon a testvére
vitte-e őket magával, vagy elinaltak, mint a tornádó
közeledtét érző állatok. Még Jonathan is eltűnt, Adair úgy
véli, a királynővel van. Hirtelen Stolas társaságára vágyik,
arra gondol, milyen agyafúrt volt az öregember. Mindig jól
ravaszkodott. De Adair tudja, hogy csak akkor képes kihúzni
Stolast a veremből, ha csökkenti Lanore védelmét, amivel
kiszolgáltatottá teszi a lányt. Lanore úgy vár a titkos
szobájában, ahogy Aranyhaj a toronyban, akinek azon múlik
a sorsa, talál-e a hercege kiutat a szorult helyzetből.
Stolasnak egyelőre ott kell maradnia, ahol van.
A magányos őrködés közben Adair egyszer csak
észreveszi, hogy egy öregember ül a sarokban lévő
márványpadon. Ismerősnek tűnik, de nem jön rá, hol látta
utoljára. (Észrevette, hogy amióta visszatért az alvilágba,
mindennel így jár: hajszál választja el attól, hogy
megnevezzen látványt, hangot, illatot.) Az öregember a
közeledőt figyeli, és csak az utolsó pillanatban kezd
mosolyogni.
Tógához hasonló öltözéket visel, mint az Olümposzi
istenek, és a görögökre vagy a rómaiakra emlékeztet. Fehér
stráfokkal tarkázott szakálla, hosszú haja van, az utóbbit
laza lófarokba fogja, ahogy Adair is szívesen fésülte a
magáét. Az öregember nem tűnik barátságtalannak – sem
bolondnak–, komolyságot sugall.
Amikor közelebb ér, az öregember föláll, és átöleli.
– Nézd csak, ki van itt! A tékozló fiú visszatért!
Összerezzen az öregember ölelésében. Ezen a síkon
mindig homály fedi a családi kapcsolatokat. Az
öregemberről köztudott, hogy szabadon osztogatja a
kegyeit, és mindig is idegenkedtek attól, hogy a származás
körébe tartozó dolgokról beszéljenek. Adair emlékszik a
sokat szenvedett anyjára, emlékszik rá, milyen gyöngéden
szerette a nőt. Lehet, hogy ezzel kapcsolatosak az
öregemberrel szemben érzett fenntartásai. Ha elérkezett az
ideje annak, hogy az öregember a fiaként kezelje, akkor áll
elébe, határoz.
Az öregember elengedi, és fejet hajt előtte. Fáradt
tartózkodásából arra következtet, hogy a férfi az ölelés
közben érezte kimértségét. Adairre sandít, sóhajt, majd
belekarol. Amint az öregember a karjához ér, minden sejtjét
leírhatatlan erő járja át a puszta érintéstől.
 – Gyere, sétáljunk egyet! – javasolja az öregember.
Elindulnak az egyik félhomályos, barlangszerű
előcsarnokban, az öregember hümmögve nézi a sarkokban
összegyűlt piszkot, a gyönge megvilágítást, az általános
csúfságot. Mégsem elég öntelt ahhoz, hogy egyetlen intéssel
változtasson rajta, amit pedig kétségtelenül megtehetne.
Eltüntethetné, esetleg fákkal és szökőkutakkal, parkkal
vagy ragyogó fehér csillárokkal fényesített bálteremmel
helyettesíthetné.
– Mikor voltál itt utoljára? – kérdezi Adair séta közben.
Az öregembernek egyáltalán nem kell gondolkodnia a
válaszán.
– Aznap, amikor elmentél... vagyis jobban mondva
eltűntél. A testvéredet nagyon feldúlta a dolog. – Fölhúzott
szemöldökkel sandít rá, mintha a vétkét mérlegelné.
Adair tudja, hogy több rokonszenvet kellene éreznie a
testvére iránt. Valamikor közel álltak egymáshoz, bíztak
egymásban, vigyáztak egymásra. Soha nem merült föl
benne, hogy társakká teszik őket, holott sok példa adódott
ilyesmire a környezetében: a fiatal istenek csapatához
tartozó nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek vérfertőző
kapcsolatra léptek egymással. Mindent együtt csináltak:
vadásztak, birkóztak, játszottak, bolondoztak. Azután
egyéneket szemeltek ki a falkából, akiket egyszer csak már
párként jelentettek meg és felnőtté léptettek elő, birodalmat
bíztak rájuk, és felruházták őket a vele járó felelősséggel.
Mindez egészen titokzatos volt addig a napig, amikor az
öregember Adairhez nem lépett. Megpaskolta a vállát
(ahogy épp abban a pillanatban is), és közölte vele, hogy az
alvilág királya lesz, és királynőként magához kell vennie a
testvérét.
– Miért van szükség egyáltalán arra, hogy királya és
királynője legyen az alvilágnak? Miért nem irányíthatom
egyedül? – kérdezi Adair, miközben lassan végigsétálnak az
előcsarnokon.
Az öregember fölfelé fordítja a tenyerét, mintha azt
mondaná: gondolkodj!
– Hatalmas feladat, nem igaz? És egyike a
legfontosabbaknak. Nem fordulhatnak elő hibák, igaz? Az
káoszhoz vezetne. A dolgoknak megfelelő rendben kell
haladniuk. Mozgásban kell tartani a lelkeket, folyamatosan
energiát kell küldeni a világegyetembe. Mindezt nem
bízhatjuk olyasvalakire, aki vajszívű, és elfuserálja a
rendszert. És mivel mindez rendkívül fontos és bonyolult,
ezért szükség van segítőre, helyettesre, hátha beüt valami. –
Ekkor az öregember gyanakvó pillantást vet rá, mint aki
feltételezi, hogy a holtak birodalmának uralkodója már nem
rá figyel, hanem gondolatban további érveket gyűjt.
– Akkor miért nem lehet az helyettes vagy megbízott,
ahogy mondtad? Másodparancsnok, nem pedig társ.
Hasonlóbb lehetne a katonasághoz vagy az üzleti élethez,
mint a királysághoz. Miért kell házastársnak lennie? –
vitatkozik Adair.
Az öregember átkarolja a vállát.
– Az alvilág királya nagyon magányos tisztséget visel,
fiam. Ezt már magad is tapasztaltad. Azt találtuk a legjobb
megoldásnak, ha tandemben, közeli viszonyban dolgozik a
pár. így szinte semmi esélye sincs annak, hogy valami
közéjük áll.
Sötét árok ráncolja Adair arcát, homlokát.
– Nos, én mondom, hogy a rendszered elromlott. Soha
többé nem kerülök vele közelségbe, soha. Mindig ádázul
fogunk veszekedni.
– Ó, hát gondolkodj egy kicsit! Mindig is színpadiasán
viselkedtél, de azt hiszem, tulajdonképpen ilyen a
természeted. Ezért választottunk ki erre a feladatra. A
türelmetlenséget tekintve rád szabták. Tudtuk, hogy
tökéletesen alkalmas vagy rá, a testvéred is az, és arra
születtetek, hogy együtt irányítsatok. Egyébként ki mást
rakhattunk volna párba veled? Mindketten engedetlenek,
vitatkozók voltatok. Egyikőtöket sem viselte volna el senki.
– Az öregember magában kuncogott, szórakoztatták az
emlékei. – Amint mondtam, nem számít, ha ki nem állj
átok egymást. Kevesen mutatunk példát az ellenkezőjéről.
Férjekkel és feleségekkel minden kiszámíthatóan működik.
Gondolj csak az öreg fickóra, aki előtted uralkodott az
alvilágban. Hadászra meg Perszephonéra, a feleségére. Az
utóbbi látni sem bírta az előbbit. Végül aztán beadta a
derekát, és megtűrte. És. egészen sokáig uralkodtak. Veletek
is ez lesz. Majd meglátod.
Adair mellkasát kétségbeesés szorongatja. Megígérte,
hogy aláveti magát az öregember döntésének, ugyanakkor
tudja, hogy képtelen lesz elviselni.
– Nem, nem fog elrendeződni. Állítom, hogy nem fog
működni. Mert szerelmes lettem.
Ezúttal az öregember komorul el. Ijesztő lesz az arca,
mint a viharfelhő.
– Igen, hallottam róla. Emberbe szerettél bele? Kellemes
vargabetű, fiam, de sosem működik. Hosszú távon nem.
– Rendkívüli nő. Megváltoztatott. Nem ugyanaz a lélek
vagyok, aki voltam. Egyáltalán nem vagyok lobbanékony és
kegyetlen. Őszintén szólva azt hiszem, nem tudom tovább
csinálni. – Adair könyörögve néz az öregemberre. – Ha attól
tartasz, hogy engedékeny kézben elromlanak a dolgok,
akkor jobb, ha ezt is figyelembe veszed. Együttérző lettem.
Az öregember fölnevet, és felhúzza a szemöldökét.
 – Ugye viccelsz? Azt állítod, megszelídített? – Elnéz
Adair fölött. – Rendkívüli teremtés lehet – jelenti ki végül.
Adair vállon ragadja az öregembert. A szobára gondol,
amelyben Lanore-t elhelyezte, és engedi, hogy földre hulló
porként leomoljon körüle és elillanjon a védelem, és
láthatóvá, valóságossá váljon a titkos szoba.
– Igen, az. Megtisztelőnek érezném, ha találkoznál vele.


Adair magamra hagyott. Közönséges szobának tűnik.
Négy fala, mennyezete, padlója, bútorzata van. Még ajtaja is.
De tudom, hogy más, mint a többi. Elsősorban azért, mert
olyan, mint a lift, mint egy kicsi, körülhatárolt, elkülönített
tér. Úgy érzem, légüres térbe kerültem, a semmiben
lebegek. Elég elképzelnem, mit tenne velem a testvére, ha
megkaparinthatna, ezért könyörögtem Adairnek, hogy
maradjon mellettem.
– Ne hagyj itt! – kértem, amikor menni készült. Még az
ingét is megragadtam, de gyöngéden lefejtette az ujjaimat
az anyagról. Elmagyarázta, hogy biztonságban leszek, hogy
képes varázsigékbe burkolni, és úgy megvédeni, hogy senki,
még a testvére sem tud rám találni.
– Találkoznom kell a fölöttünk álló istennel. – Mindent
megtett, hogy ne mutassa előttem a nyugtalanságát. – Nem
tudom, milyen hangulatban találom. Szembeszálltam vele,
amikor úgy döntöttem, elmegyek innen. Általában nem tűri
az efféle viselkedést, és nem megbocsátó típus. –
Megcsókolta a kezemet, azután kilépett az ajtón.
A szavai azt jelentették, nincsenek túl jó kilátásaink. Ez
az isten nagy valószínűséggel számunkra kedvezőtlen
döntést fog hozni. Viszonylag kedvező esetben Adair itt
marad, és kormányozza a birodalmát. Ha a dolgok igazán
rosszra fordulnak, akkor talán megbüntethetik azért, amiért
nem engedelmeskedett a fölöttes istennek, valami
rettenetes és véget nem érő dologgal sújthatják, mint
Prométheuszt, akinek mindennap széttépik a sasok a máját
fenyítésképpen, amiért elvitte az embereknek a tüzet.
Időtöltésül körbe-körbe járkálok, igyekszem elhessegetni
magamtól az aggodalmat, de idegességemben vacog a
fogam.
Megrémülök, amikor hallom, hogy valaki van az ajtónál.
Adair az, alig észrevehetően elmosolyodik, hogy bátorságot
öntsön belém, azután félreáll, hogy maga elé engedjen egy
magas öregembert.
– Nem számítottam társaságra – mondom nekik, és
magam is meglepődöm, hogy még idegességemben is képes
vagyok viccelődni.
Ösztönösen rájövök, ki ez a férfi: ő Isten.
Félreismerhetetlen: fényűző öltözékének pontosan olyan a
színe, mint a Holdé, de ha nem így nézne ki, ha nem volna
hosszú haja és szakálla, akkor is egyértelmű volna a kiléte.
Sajátos légköre van, nyugalmat, mindentudást áraszt,
ugyanakkor némi komorság (bosszúállás, harag) is érződik
a természetében, amely Adairben is megnyilvánult.
– Gyere ide, Lanore! – mondja Adair. Kézen fog, amikor
látja, hogy bénultan állok, gyökeret eresztett a lábam. –
Szeretném, ha megismerkednél valakivel. – Csak akkor
tudok megmozdulni, ha elhitetem magammal, hogy a férfi
nem Isten, hanem Adair apja, és nem a teremtést irányító
erővel találkozom, hanem Adair családtagjával, ami már
önmagában véve is meglehetősen ijesztő dolog.
Elektromosság vibrál a levegőben, mint a hatalmas, heves
vihar kitörése előtti pillanatban. Képzeljék el, hogy a
dolgozószobányi méretű helyiségükben kezdene vihar
tombolni! Ennek ellenére mindhárman úgy teszünk,
mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Nem tudom, mit mondjak, mit tegyek, az imádat
jeleként fogjam-e meg a kezét, térdeljek-e le előtte. Az
ösztöneimet követve megkérdezem, inna-e valamit, majd
rájövök, hogy semmivel sem tudom megkínálni, és
egyébként sem sejtem, milyen frissítőt ajánlhatnék
Istennek. Rettentően zavarba jövök, amikor eszembe jut,
hogy nagy valószínűséggel minden borzalmas, ostoba
cselekedetemről tud, és elpirulok a szégyentől, a
megbánástól. Ténylegesen a teremtőmmel találkozom, ami
pontosan olyan félelmetes, amilyennek talán elképzelik.
– Sokat mesélt rólad – mondja az öregember, és Adairre
mutat, azután a kanapéra ül, és elrendezi maga körül a
ruháját.
Szeretnék szellemesen válaszolni – higgyék el, amikor
Isten társaságában vannak, akkor jó benyomást akarnak
kelteni benne –, de nem jut eszembe, mit is mondhatnék.
Egyáltalán semmi nem jut eszembe. Kiürül az agyam,
mintha valaki kihúzott volna egy dugót a tarkómból, és
minden értelmem elfolyt volna. Szavakat keres az ajkam –
hiába. Adair türelmesen fogja a kezemet, hogy erősítsen.
Végül kifakadok:
– Nekem semmit sem mesélt önről. – Ami igaz is.
Az öregember tanácstalanul bólint. Gondolom,
megszokta már, hogy az emberek ostobaságokkal traktálják,
amikor először találkoznak vele. Megpaskolja maga mellett
a díványt, így jelzi, hogy üljek le.
Isten keményen dolgozik azért, hogy segítsen fölengedni.
A dolgok eredetéről beszél: hogyan jutott eszébe a sejtes
szerkezet, a hullámforma, a fekete lyuk, azután
elmagyarázza, miért van hosszú nyaka a zsiráfnak, és miért
halt ki a dodó.
 – Minden mindennel összefügg. Mind ugyanannak a
tervnek a része, az egészet egyetlen hatalmas képlet írja le –
mondja a legnagyszerűbb teremtéséről, a világegyetemről. –
Ez benne a szép. Miután az ember mozgásba hozza, nem
lehet megállítani. Mindegyik lépés elkerülhetetlen; meg kell
magát valósítania – fejezi be, és várakozásteljes pillantást
vet rám, mintha azt gondolná, értem a nagy tervét. Mintha
csak úgy fölfoghatnám a teremtés, az élet titkait, amelyek a
legnagyobb elméket foglalkoztatták a civilizáció kezdete óta.
Isten az imént beszélt nekem a szálról, amelyen az élet
függ, én pedig máris elfelejtettem. Rémületemben
elveszítettem.
Adair is, Isten is tudta, hogy mindez meghaladja a
képességeimet. Épp most rontom el ezt a kihallgatást
Istennel, ami azért különösen ijesztő, mert ezen múlhat az
Adairrel való jövőbeli boldogságunk. Mi van, ha Isten a
viselkedésem alapján most rögtön kinyilatkoztatja, hogy
megadja-e Adairnek a szabadságát? Mi van, ha Isten
mindörökre az alvilágban tartja őt, mert nem vagyok elég jó
vagy elég okos neki, és mert nem tudom, hogyan kell
viselkedni, mit kell mondani?
Kitartóan néznek rám, arra várnak, hogy mondjak
valamit. Mélyet lélegzek, hogy megnyugodjak, és a
lábamhoz szorítom a tenyeremet. Kifújom a levegőt.
Igyekezz nem istenként gondolni rá!, biztatom magam.
Tekintsd Adair apjának! Ösztönösen elmosolyodom, és az
öregember felé fordulok.
– Meséljen róla, milyen volt Adair kisfiú korában! –
kérem. – Feltéve, hogy volt egyáltalán kisfiú. Mindent tudni
akarok róla.
Istennek némi elragadtatás villan a mosolyában, mintha
régóta várna rá, hogy valaki pont ezt kérdezze tőle.
 Mire Isten fölemelkedik a kanapéról, hogy búcsút
vegyen tőlünk, addigra megisszuk a teát, amely titokzatosan
megjelent egy tálcán, és tucatnyi történettel gazdagodom
arról, miket csinált Adair korábban, és teljesen nyilvánvaló,
hogy Isten nagyon kedveli. Valójában az egyik kedvence
lehet.
– Részemről az öröm! – mondja, amikor elköszönünk
tőle az ajtóban. Adair kézmozdulattal jelzi, hogy várjak egy
kicsit, azután kisurran utána.


Adair a kihallgatás alatt végig büszkén figyeli Lanore-t.
Jó királynő volna – becsületes, kedves, együttérző –, de
talán nem az alvilágban. Eszébe jut néhány dolog, amit a
holtak királyaként tennie kellett: büntetéseket kiszabni,
ítélkezni megátalkodott lelkek felett, akik akkor is esküdtek
az ártatlanságukra, amikor elnyelte őket a világegyetem
hideg, fekete gyomra, vagy az örökös tűzben kellett égniük,
vagy más, ugyanilyen kegyetlen sorsot szabtak ki rájuk.
Lanore, aki vétkes volt abban, hogy a túlélés érdekében
kikerült vagy megszegett földi szabályokat, túlságosan
elnéző királynő volna. A Földön ezernyi kegyetlenséget
elkövető Adair összerándul a gondolattól, hogy újból
elfoglalja a trónját, és mások fölött ítélkezzen. Nem elég
képmutató ahhoz, hogy úgy vélje, a legcsekélyebb joga
volna elmarasztalni a bűntársait. Talán jó oka van annak,
miért csak isten ülhet ezen a trónon. Halandó nem
végezheti ezt a munkát.
Adair igazából nem is látja, hogy Lanore szeretne az
alvilágban maradni, még kevésbé, hogy királynő akarna
lenni. Eszébe jut Perszephoné, az előző királynő: lehet, hogy
megbékélt az alvilági élettel, de soha nem volt boldog.
Különös egyezséget kötött az öregemberrel, amely szerint
minden évben hat hónapra elhagyhatta a férjét, és
visszatérhetett a fenti világba. Ha nem kapta volna ezeket a
hónapokat, amelyekre várhatott, akkor talán
megparancsolta volna magának, hogy haljon meg, véli
Adair. Ez is azt mutatja, hogy az öregember nem szívtelen.
Még van remény. Nem akarhatja, hogy a kedvence
belehaljon a boldogtalanságba.
Ami megtörténik. Még az istenek sem élnek örökké, és
ezzel tisztában is vannak. A legeltökéltebbek sokáig élnek,
ameddig az óriási, vörös Nap, vagy még annál is tovább. A
szomorúak és a boldogtalanok azonban megtalálják a
módját, hogyan zárják rövidre az életüket. Vagy hirtelen,
minden magyarázat nélkül kilépnek az állásukból, előásnak
valahonnan egy helyettest, akit sebtében kineveznek.
A látogatás után az öregember szeretettel átöleli Adair
vállát az előcsarnokban.
– Igazad van: bájos nő. Értem, miért akarod megtartani.
Adair gyér szakállát húzogatja.
– Nem csak megtartani akarom – ismeri be
szégyenlősen. – Gyerekeket akarok tőle... Meghalok
nélküle.
– Milyen emberivé váltál! – jegyzi meg az öregember, de
nem elismerésnek szánja. Az istenek emberfölöttinek
tartják magukat. Az emberi létezés gyöngeséget és
önmagára irányultságot jelent.
– Te is tudod, hogy egy ideig jól szolgáltalak ebben a
rangban – emlékezteti Adair az öregembert. Óvatosnak kell
lennie; nem kockáztathatja, hogy magára haragítsa.
Szüksége van a fölötte álló hatalomra ahhoz, hogy
Lanore-t is, őt is elengedje az alvilágból, mert egyedül ő
teheti meg. Adair tudja, hogy nem jutnának át a
szakadékon.
 Szüksége van az öregemberre, ugyanakkor föllángol a
híresen heves természete, mint meggyújtott kanóc.
– Mindig azt mondod, hogy ez a legnehezebb feladat a
túlvilágon. Kivettem belőle a részemet: most
megmutathatod a nagylelkűségedet azzal, hogy hozzájárulsz
a fölmentésemhez.
– És mi legyen a testvéreddel? – ellenkezik fáradtan az
öregember. – Senki sem vitathatja, hogy nálad
hűségesebben szolgált. Ő nem futamodott meg. 0 védte az
erődöt, miközben te kibújtál a felelősség alól. Miért ne ő
kapja meg, amit akar?
– Igazad van: elhagytam a helyemet, de elvi alapon
tettem. Nem házasodhattam össze a testvéremmel. És
szerelmes lettem. Nem az mondtad mindig is, hogy a
szerelem a legtökéletesebb műved? Hogy az ember számára
készített dolgok között a szerelem a koronázási ajándékod?
Miért csak emberek eshetnének szerelembe? Miért kellene
az emberek számára fenntartanod a legnagyszerűbb
ajándékodat, és kihagynod belőle az isteneket. Nem
hibáztathatsz azért, hogy szerelmes lettem. A testvérem jó,
végzi a kötelességét, de nem szerelmes belém. Adj neki is
lehetőséget arra, hogy szerelmes lehessen.
Az öregember ingerülten égnek emeli a kezét.
– A szónoklás istenévé kellett volna téged tennem, nem
az alvilágévá. Mondd meg, mit vársz tőlem!
– Engedj minket távozni! – könyörög Adair. – Küldj
minket vissza! Csöndes életet fogunk élni a halandók
között. Soha többet nem hallasz rólunk.
– És a testvéred? Vele mi legyen? Tisztességes ez vele
szemben?
Adair lehorgasztja a fejét. Erre nincs más válasza, csak
az, hogy mindannyiunkkal történnek tisztességtelen dolgok.
A királynő istenhez mérten fiatal, és még nem ért véget a
története.
Adair taktikát váltva megkérdezi:
– Tudod, mi a különbség ember és isten között? – Az
öregember megrázza a fejét. Adair folytatja: – A legtöbb
halandó, ha teheti, mindig a legemberibb döntést hozza
meg. A választása talán nem eszményi, de a legtöbb
jótéteménnyel jár. Ezzel szemben az istent nem befolyásolja
az emberiesség. Ha a sors úgy kívánja, egyetlen cunami
elmoshat egy egész várost, egy teljes fajt kiirthat valamely
betegség vagy járvány. Az isteneknek a végzetet kell
támogatniuk. A sors szolgái vagyunk. – Adair'tudja, hogy az
öregember sok döntést hozott ennek mentén, és igaz ugyan,
hogy isten, ez az embertelenség mégis nagy áldozattal jár. –
Hozz életedben egyszer emberi döntést! – könyörög. – Légy
könyörületes!
Az öregember csüggedten csóválja a fejét.
– Te sosem voltál könyörületes. Az isteni sűrítménye
voltál, fiam. Befolyásolhatatlan.
– És tévedtem.
Az öregember a feje búbját vakarja, meggörnyeszti a
vállát.
– Rendkívül kellemetlen helyzetbe hozol.
Adair még egyszer átöleli, egymáshoz dörgölődik a
szakállas orcájuk.
– A kezedbe tettem a sorsunkat. Tudom, hogy helyesen
fogsz cselekedni. – Végtére is mire valók az istenek, ha nem
arra, hogy csodát tegyenek?
– Ezzel vége? – kérdezem Adairtől, amikor pár perccel
később visszatér a térben titokzatosan függő szobába. –
Honnan fogunk értesülni a döntéséről? Mikor tudjuk meg,
hogy döntött-e?
 Sokkal nyugodtabb annál, mint amire számítottam, és
ezt jó jelnek veszem. Átöleli a váltamat, és magához szorít.
– Feltételezem, hogy már határozott, máskülönben
azóta sokkal rosszabbra fordultak volna a dolgok, nekem
elhiheted.


FÖLEMELKEDÉS



Huszonnégy


Az erődben ébredtem, ismét a szigeten voltam,
párnákból rakott alacsony ágyon feküdtem a földön Adair
dolgozószobájában. A tenger felől sirályok rikoltoztak.
Odakint nappal volt, az ablakon beáradt a vakítóan fehér
óceáni fény, az egész szobát bevilágította.
Fölültem, úgy kóválygott a fejem, mintha másnapos
lettem volna. Fogalmam sem volt róla, miért érzem
tengervíz ízét a számban.
Adair mellettem feküdt a földön. Nem mozdult. Édes
istenem! Megragadtam a karját. Hideg és súlyos volt. Rázni
kezdtem, és mivel semmi sem történt, ezért egyre
erősebben rángattam. Ébredj föl! Föl kell ébredned!
Kipattant a szeme. Könnyezni kezdtem.
Egy szempillantás alatt magához tért, és vigasztalt.
– Miért sírsz? – kérdezte, hogy megnyugtasson. – Nincs
okod szomorkodni. Visszatértünk. Csoda történt. Az egész
világtörténelem legszerencsésebb emberei vagyunk.
Természetesen igaza volt. Szerencsések voltunk. A nyaka
köré fontam a karomat, és a gallérjával fölitattam a
könnyeimet.
– Azért sírok, mert el sem hiszem, hogy visszajöttünk.
Meghallgatott minket. Teljesítette a kérésedet – mondtam.
– Van szíve. Csak tudnom kellett, hogyan érintsem meg
ahhoz, hogy használja.
– Nem értem... Ezek az emlékek... Hogyan
emlékezhetünk arra, ami az alvilágban történt?
– Azt hiszem, ajándékot kaptunk. Szerintem azért, hogy
pontosan tudjuk, milyen nagylelkű volt velünk.
 – És a királynő... Ez azt jelenti, hogy egyedül fog
uralkodni, ugye? – kérdeztem.
Adair szégyenlősen pislantott felém.
– Nem, nem pont egyedül. Ne feledd, Jonathan vele van.
Talán meggyőztem az öregembert, hogy más színben lássa
Jonathant. Istenek akkor születnek, amikor a teremtés
pillanatában szerencsés együttállás következik be a
körülményekben. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy
Jonathan ilyen szerencsés együttállás eredménye: nézzük
csak a rendkívüli szépségét. Szerintem más körülmények
között talán istennek kellett volna lennie, akár Erósznak, a
vágy istenének. De nyáron gyújts, hogy télen fűts; ha már az
alvilágban van, miért ne tehetnék próbára?
– Meggyőzted az öregembert, hogy Jonathannel
helyettesítsen? Öt tegye meg az alvilág királyának? –
kérdeztem kételkedve. Adair viccesen mindig „Napistennek”
hívta Jonathant. Talán ráérzett.
– El kell ismernem, van benne valami költői igazság –
jelentette ki mosolyogva. – Életében mérhetetlen
kiváltságokban részesült, de most első ízben keményen meg
kell dolgoznia érte.
Egymás mellett hátradőltünk a párnákból rakott
pamlagon meg a kasmírtakarón, pont ránk sütött az erős,
fehér napfény. A nyugalom csodálatos pillanata volt, a
különösen normális elcsöndesedés pillanata, és azt hiszem,
egyszerre jutottunk ugyanarra a fölismerésre: visszatértünk
a Földre, a házba, ahol minden kezdődött, de honnan
tudjuk, hogy bármi is változott? Ismét az élők földjén élünk,
de ezen túlmenően honnan tudjuk, hogy nem ugyanazok
vagyunk, akik az utazás előtt voltunk?
– Ellenőrizni akarom – közölte Adair eltökélten. Fölült,
az íróasztalhoz nyúlt, és tapogatózva keresgélt rajta valamit.
Rövid idő és csöndes szitkozódás után megtalálta: a
zsebkést. Az apró, elefántcsont nyelű pengét, egy másik
időből visszamaradt ósdi eszközt.
Addig nyomta a pengét a mutatóujja begyéhez, míg fel
nem hasította vele a bőrét. Vörös folt jelent meg a helyén.
Lélegzet-visszafojtva vártunk.
Eltelt egy perc, és a seb még nem gyógyult be. Újabb egy
perc múlva vér csordogált Adair ujján. A seb makacsul
megmaradt.
– Ó, istenem! – sóhajtotta, és megnyalta a sebet. Riadtan
jöttem rá, hogy most már megsebesülhet, szenvedhet,
érezheti a fejfájás, a csonttörés vagy a daganat okozta
kínokat. A pillanat nem volt alkalmas rá, hogy az élet
törékenységén kezdjek gondolkodni akkor, amikor semmi
sem érheti és fenyegetheti a kényes emberi testünket,
semmi sem törhet minket össze tojásként, de megértettem,
hogy elveszíthetem Adairt. Ugyanolyan gyorsan elvehetik
tőlem, ahogy Luke-kal is tették.
Néztem az arcát, és tudtam, hogy szinte észrevétlenül, de
megváltozott. Tudtam, hogy hamarosan megkarcolja az idő,
apró vonalakat hagy a szeme és a szája körül. Velem is ez
történik. Látni fogjuk egymáson az idő múlását, és örökké
emlékezni fogunk a ma megkötött egyezségre.
Szinte felfoghatatlan volt, mennyi mindent föladott
értem. Ki mondana le mindenről a szerelemért? Végtelen
hatalomról, időről? Cserébe az emberi körülmények
bizonytalanságáért, betegségért, gyöngülésért, a
mindennapok kiszámíthatatlanságáért? És mindezt értem
tette. Értem. Hálás voltam Adairnek azért, hogy ennyire
szeret.
Azután belém hasított, milyen mérhetetlen felelősséggel
jár a szerelem. Adair a világegyetem teljességét cserélte el
ezért a világért, a végtelenül kicsi, ugyanakkor hiánytalan
világért, amely csak belőle és belőlem áll. Együtt éljük át
mindazt, amit a világ föl tud kínálni. Gyerekeink lesznek, és
együtt neveljük fel őket; együtt öregszünk, és egy napon
együtt halunk meg. Átlagos, mindennapi életet élünk, és
megértettem, hogy ez a szerelem valódi csodája. Ha két
ember az egész világ lehet egymás számára. Csak egyetlen
életidőnyi napot szentelhetünk a feladatnak, és hirtelen –
kétszáz élve töltött év után, mintha soha nem érne véget az
élet – ez az életidő nevetségesen rövidnek tűnt, mintha
rászedtek volna minket. Elég lesz egyetlen életidő
mindehhez? Nem lehet másképpen.
Adair mintha ismét a gondolataimban olvasott volna.
Kézen fogott, és egyenesen a szemembe nézett.
– Bizonyos mennyiségű, ki tudja, hány nap áll a
rendelkezésünkre, ezért mindig emlékeznünk kell rá, hogy
annyi az örökkévalóságunk, amennyi hátravan a kettőnk
életéből, a kettőnk együttes életéből. Készen állsz rá, Lanny,
szerelmem, hogy mostantól kezdve együtt éljünk?
Szerelmem. Soha nem csengett még szebben ez a szó.
Adairhez bújtam.
– Igen – válaszoltam a karjában. Életünk hátralévő
részére összekötve a párnákra hanyatlottunk. – Igen,
készen állok rá.
 Köszönetnyilvánítás
Ezúton mondok köszönetét mindazoknak, akik a
Halhatatlan-trilógia megszületésében közreműködtek.
Elsőként és mindenekelőtt a családomnak és a barátaimnak,
akik mindvégig rendkívül sok támogatást nyújtottak.
Ismételten külön köszönetemet fejezem ki Eileen McGervey-
nek, valamint Terry és Lelia Nebekernek, a One More Page
Books munkatársainak; a Washington környéki
szerzőtársaknak: Allison Leottának, Rebecca Colemannek,
Kathleen McClearynek és Rebecca Yorknak, amiért elolvasták
az írásomat, és mindenben lelkesítettek; Janet Cadsawannek
a bölcs tanácsaiért; és a csodálatos, rajongó bloggereknek –
főleg Jennifer Lawrence-nek és Swapna Krishna Lovinnak–,
akik az első megjelenéstől kezdődően követték a könyveket.
Köszönetemet fejezem ki félelmet nem ismerő
szerkesztőmnek, Tricia Boczlowskinak (Gallery). Hálás
vagyok Louise Burke-nek és Jen Berg– stromnak a
Halhatatlan-trilógia iránti elkötelezettségükért. Köszönet
illeti a Gallery valamennyi munkatársát, amiért lépésről
lépésre gondját viselték a könyveknek: Alexandra Lewisnek,
Mary McCue-nak, Natalie Ebeinek és Elana Cohennek.
Továbbá Liz Perinek, Jennifer Robinsonnak, Wendy
Sheaninnak és Stuart Smithnek, a Simon 8c Schuster Kiadó
munkatársainak a hihetetlenül sok segítségükért.
Köszönet Anna Jean Hughesnak és Georgina Hawtrey-
Woore-nak, a Century/Random House UK munkatársainak,
amiért átnézték a Halhatatlan-trilógiát. Mélységes köszönet
illeti Giuseppe Strazzerit, Fabrizio Coccót, Valentina
Fortichiarit és Tommaso Góbit, a Longanesi Kiadó
munkatársait a Milánóban töltött csodálatos időért és a
Halhatatlan elindításáért. Köszönöm Milla Baracchininek,
Ana Pradónak és Julián Cunhának, a Novo Cenceito
kiadócsoport brazil munkatársainak a Halhatatlan nagyszerű
fordítását. Ezúttal is hálás vagyok az International Literary
Agencynek az értem tett erőfeszítésekért, különösen Nicki
Ken– nedynek, Sam Edenborough-nak és Katherine
Westnek, valamint Gray Tannek, a Grayhawk Agency
munkatársának.
És mint mindig, most is köszönet illeti a férjemet, Bruce-t
a szeretetéért és a támogatásáért.
 Notes
[←1]
1 dram = 3,41 gramm