Nem az vagyok, ami történt velem.

Az vagyok, amivé válni akarok.

CARL JUNG
 ELŐHANG

Trent

Ujjaimmal az asztalon dobolok. Visszhangzik a hang, halk és

egyenletes. Békés ritmus ebben az órában.
Csendes ez a reggel. Az ablakomon túl sötét, baljós égbolt
borul New York City fölé.
Elsőként érkeztem.
Ami nem számít szokatlannak.
Az üzlet oroszlánrészét a tengerentúlon bonyolítom, így
természetesen mindig munkára készen állok, amikor az
Egyesült Királyságban elindul a tőzsde.
A korai időpont ellenére megcsörren a telefon az asztalon.
Harsány ricsaja megtöri a csendet.
Mint egy tűzjelző, teljesen váratlanul ér.
Mivel nincs bent az asszisztensem, kénytelen vagyok én
magam felvenni. Muszáj meggyőződnöm arról, hogy nem üzleti
vészhelyzetről van szó. Kevesen tudják, hogy ilyen korán
bejövök.
Csak a legfontosabb ügyfeleim.
És a családom.
Ennek ellenére mégsem veszem fel.
Egy pillanatra elhallgat a csöngés, majd újraindul.
Iszonyú fontos lehet.
Mély sóhajjal felkapom az irodai telefont.
– Igen? – szólok bele.
– Mr. Aldridge?
– Én vagyok.
–  Üdvözlöm, Mr. Aldridge. Itt Larry Baker beszél, az apja
ügyvédje.
– Nem érdekel.
Előrehajolok, épp le akarom csapni a telefont, amikor
folytatja. – Ha kaphatnék egy percet…
– Nem, nem kaphat.
Semmi olyat nem mondhat az apám, amivel rábírna, hogy
szóba álljak vele. Azok után, amit a családommal tett,
szerencséje, hogy nem tűztem vérdíjat a fejére. Ám meg vannak
számlálva a napjai. A börtönélet nem apámnak való. Nem áll jól
neki a börtöngúnya. Semmi kétségem afelől, hogy jelenleg is
kibúvót keres.
Vagy fellebbezik, vagy megszökik.
Tekintve, hogy milyen körökben forog, egyik sem lepne meg.
Mert ha nem jut ki onnan élve, csak idő kérdése, hogy mikor
nyírják ki.
Túl sok ellenséget szerzett.
Az orosz maffia holtan akarja látni.
Cyrus Reed a fejét venné.
Én sem tudnék jobb időtöltést kitalálni a temetésénél.
Hogy a fenébe húzta eddig?
– Az apja tegnap elkeseredetten hívott fel. Látni akarja magát
– karattyolja a rohadék. Soha nem találkoztam a fickóval, de aki
az apámat képviseli, az csakis a világ söpredéke lehet.
– Leszarom, mit akar – sziszegem.
– Kérem…
Leteszem a telefont… pontosabban lecsapom a kagylót a
készülékre.
Nem számít, hányszor hívogat ez a fickó az apám miatt, nincs
mit mondanom annak a mocsoknak. Mostantól jobban ügyelek,
hogy kiszűrjem a hívásaimat.
Apám elvesztette a jogot, hogy beszélhessen velem, amikor
eljátszotta a húgom testét egy magas tétű pókerjátszmában.
Abból, amit tett, nincs visszaút.
Nincs bocsánatkérés. Semmivel sem teheti jóvá.
Számára nincs megváltás. Nincs az a pénz, amit megérne a
megbocsáthatatlan bűn, amit elkövetett. A rohadéknak előbb a
 g
saját életét kellett volna felajánlania.
Soha nem fogom megérteni, hogy tehette meg. Nem csak azt,
hogy kockára tette és elvesztette az összes vagyonunkat. Nem.
Az csupán pénz, és összességében nem számít. Engem az nem
hagy nyugodni, hogy hogy a francba művelhette ezt a
húgommal. A vágóhídra küldte Ivyt. Hogy juthatott ilyesmi
egyáltalán az eszébe?
De mindez nem számít, mert az az alak, az apám, azon a
napon meghalt számomra. Ami engem illet, az elmúlt két évben
nem volt apám. Amióta börtönbe küldtük, nem beszéltem vele.
A többes szám rám és Cyrus Reedre vonatkozik. A sógoromra.
A társai is segítettek. Akik végül az ügyfeleim lettek.
Nem figyelmeztettük a rohadékot. Úgy halmoztuk ellene a
bizonyítékokat, mint a téglát, amiből új kéglit építünk neki a
pokolban. Tönkretettük.
Száz kibaszott évbe telik, mire szabadul, hacsak nem tesz
neki valaki szívességet, amit gyakorlatilag ellehetetlenítettünk.
Minden hatalmától megfosztottuk – egyben az akaraterejétől is.
Ha valami csoda folytán mégis sikerül kiszabadulnia, várni
fogjuk. Várjuk, hogy eltaposhassuk, mint egy csótányt.
Ismét csöng a telefon.
Nem veszek róla tudomást.
Eltűnődöm, hátha ő keres, hogy a segítségemet kérje. Felőlem
próbálkozhat, amennyit csak akar. Akkor sem segítenék rajta,
ha az egész világ sorsa függne tőle. Szóval függetlenül attól,
hogy ezúttal miféle baromságokat akar összehordani, az apám
számomra halott.
Ami részemről rendben is van.
Az ablak felé fordulok a székkel, és kinézek a tájra.
Hajnali ötkor a város még sötétségbe burkolózik.
Egyedül az épületek fénye ragyogja be az eget. Nincsenek
csillagok.
Lázasan jár az agyam. Miért hívogat apám ügyvédje ilyen
korán? Mielőtt megakadályozhatnám, a gondolat szöget üt a
fejembe.
Elég a spekulációból!
 g p
Ugyanaz a régi baromság, csak egy új napon.
Apám pontosan tudja, hogy ilyenkor a legkönnyebb elérni
engem, és ezt az ügyvédjének is elárulta.
Tudja, hogy rajtam kívül senki sincs még bent. Kevés dolog
változott azóta, hogy neki dolgoztam.
Ismét csöng a telefon. Van valami kétségbeesett a szunnyadó
város álmát megzavaró telefoncsöngésben. Szinte
hátborzongató.
Ezúttal kihúzom a vezetékes telefon kábelét. Váratlanul
elnémul a szoba. Egy pillanatra úgy teszek, mintha apám sosem
adta volna el a lelkét. Legalábbis megpróbálom. Olyan távoli a
múlt attól, ahová jutottunk, hogy már fel sem tudom fogni.
Fénykorában apám a város egyik legsikeresebb fedezeti
alapját vezette. A fenébe is, a világ egyik legnagyobb alapját.
Sok embert mocskosul gazdaggá tett.
Sokakat pedig, ennek közvetlen következményeként
nyomorba taszított.
Nem tudom, hogy történt. Egyik nap még felszállhatott egy
magángépre, és meg sem állt Saint-Tropez-ig, hogy
megmártózzon az óceánban. Másnap már a turistaosztályra
sem engedhetett meg magának egy jegyet Floridába. Mindenét
elvesztette.
És nem csak a pénzét. Elkeseredésében, hogy megtömje a
bukszáját, beszállt egy tiltott pókerjátszmába, eladta a lelkét az
ördögnek, és szörnyeteggé vált.
Felemelem a fejem, beletúrok a hajamba, és megpróbálom
kiverni a gondolatot a fejemből. Számban keserű íz. Apám
árulása mindent áthat, minden pillanatot, minden döntést.
Én is egy fedezeti alapot vezetek. De ahelyett, hogy csak az
örököscsemeték vagyonából szemezgetnék, a leghajmeresztőbb
rohadékoknak is otthont adok.
Végül nem lettem jobb ember, mint az az alak, akit utálok.
De vele ellentétben én megbékéltem a döntéseimmel.
Ami ironikus, hiszen jelenleg sem tudok pihenni, hiába
próbálkozom. Az ügyvéd telefonhívása olyan gondolatokat
kavart fel bennem, amiket régóta próbáltam elfelejteni.
 g p j
Felpattanok a székből és átviharzok a fürdőszobába, hogy
melegítőt, pólót és tornacipőt húzzak.
A futás kitisztítja az agyamat.
Mindig ez van, amikor a nyavalyás apám el akar érni.
És óraműpontossággal mindig megteszi.
Lemegyek a privát lifttel és kifelé menet biccentek az
ügyeletes portásnak.
Kilépek a járdára, és minden lépéssel egyre jobban
eltávolodom az irodától. Amint átkelek az Ötödik sugárúton és
bevetem magam a parkba, sprintelni kezdek, és olyan
sebességgel hajtom magam, ami nem lehet egészséges.
Megnyugtat az arcomba csapó levegő.
Az adrenalin csodákat művel az idegeimmel.
Nem tudom, meddig futok, de végül megállnak a lábaim.
Eljött a pillanat, hogy foglalkozzak a nyakamba szakadó
szarviharral. Megfordulok, hogy visszainduljak. A nap már
felkelt a láthatáron.
Pedig egyedül azzal kéne foglalkoznom, hogy némi pénzt
keressek, és elfelejtsem, hogyan kezdődött ez a nap.
Már csak egy háztömbnyire vagyok az irodaépülettől, amikor
rezeg a mobil a zsebemben.
Ezúttal anyám keres.
– Anya – szólok bele.
Lehetnék kedvesebb is. Nem mintha szemét lennék az
anyámmal, de van egy megérzésem, hogy miért hív, és úgy
hiányzik ez nekem, mint púp a hátamra. És azt sem értem,
minek próbálkozik még a történtek után.
Anyám elvált tőle, hála a magasságosnak.
De valamilyen számomra ismeretlen okból kifolyólag (hiába
próbáltam megérteni, nehogy beleőrüljek) megtartotta apám
vezetéknevét, ajándékkosarakat küldözget neki a börtönbe,
mintha egy kibaszott szülinapi bulin lenne, és még mindig kiáll
érte, amikor nem vagyok hajlandó szóba állni apámmal.
Az élet túl rövid az ellenségeskedéshez.
Anyám szavai. Nem az enyémek. Ami kurva nagy hazugság.
És elkerülhetetlenül mindig ugyanaz a nyálas egymás nyakába
 g gy y gy y
borulás követi.
„Adj engedélyt magadnak a továbblépésre. A virág csak akkor
bont szirmot, ha érzi a nap melegét.”
Picsába ezzel!
Szívesen helyettesíteném Karónt a ladikjában, hogy apámat a
pokol mélyére fuvarozhassam. És még ezzel sem nyerne
feloldozást a szememben. Még az örökkévalóságig tartó
büntetés sem elég a családom ellen elkövetett bűneiért.
–  Szia, édesem. – A hangja tiszta, de hiányzik a megszokott,
vidám hangszíne. Komornak tűnik.
Volt egy pont az életemben, amikor anyámtól nem
számítottam boldogságra. Akkoriban történt, amikor padlóra
küldte az élet. Gondolom, ez a napmeleg szarság bevált nála,
mert azóta kivirult, szabadidejében kertészkedik, a többiben
engem zaklat.
– Azért hívsz, hogy az öregről beszéljünk?
– Trent…
– Mielőtt folytatnád, hadd ismételjem el neked ugyanazt, amit
az ügyvédjének mondtam. Amióta megpróbálta eladni Ivyt,
számomra ő meghalt. Semmi olyat nem tudsz mondani, amiért
szóba állnék vele. Arra ugyan hiába vársz…
– Trent! – kiált rám. Nem szokott kiabálni.
Megtorpanok. Talán még a lélegzetem is eláll. Lüktet az ér a
nyakamban, a hosszú futás egy csapásra kimerített. Várom,
hogy befejezze.
– Apád meghalt.
 ELSŐ FEJEZET

Payton

Gyors lépteim nyomán csattog a strandpapucsom a járdán. Nem

a legjobb választás volt, de ma reggel késésben voltam, és elöl
maradt a hétvégi strandolásról.
Mázli, hogy csak néhány saroknyira van a suli.
Ezért választotta nekem Ronald ezt a lakást. A közelsége és a
bája miatt írtuk alá a bérleti szerződést.
Négy évvel ezelőtt.
A Ludlow Egyetem legtöbb elsőse a kollégiumban töltötte az
első évét, velem ellentétben. A nővérem akkori pasija, Ronald,
ezt sosem hagyta volna. Ragaszkodott hozzá, hogy kibérelje
nekem a tökéletes házat.
Erin trófeáival megtelne egy évkönyv. Macsók, gótok,
rockerek. Mindegyikkel kavart már, gyakrabban váltogatja a
pasijait, mint a bugyiját. Ronald azonban tovább húzta, mint a
többi. Örökkévalóságnak tűnt a kapcsolatuk. Kábé kilenc évig
tartott. Mígnem történt valami, és a többihez hasonlóan ő is
kikerült a képből.
Mindig is úgy szerettem, mintha a saját testvérem lenne. Sőt,
a saját apám. Jóval idősebb, mint Erin, aki maga is jóval idősebb
nálam. Az elődeivel ellentétben Ronald összeszedett ember volt,
és mindig rendesen bánt velem, ezért is engedtem, hogy
kibérelje nekem ezt a palotát.
Mert ez az.
Egy gyönyörű otthon, olyan közel a sulihoz, hogy az ingázás
soha nem okozott fennakadást a tanulmányaimban. Amiért
hálás vagyok, tekintve, hogy az üzleti diplomához sokat kell
magolni.
Soha többé nem akarok visszatérni ahhoz az élethez, amit
Ronald előtt éltem.
A zebránál fogom a telefonomat, begépelek egy üzenetet,
majd kitörlöm. Ráharapok az alsó ajkamra. Abbahagyom,
amikor rádöbbenek, hogy csak az időt húzom. Erin már felnőtt
nő. Tizenhárom évvel idősebb nálam. Nem kéne aggódnom
érte, de mióta Ronald faképnél hagyta, a szokottnál is
nyűgösebb.
Az évszakhoz képest melegebb a levegő, mint vártam.
Hiába van itt az ősz, még mindig nyári illatok terjengenek a
levegőben. Grillezett hús és frissen nyírt fű illata. A New York-
iak a lehető legtöbbet próbálják kihozni a múlni nem akaró
időjárásból. Ez hamarosan megváltozik. A suliba menet hideg
fuvallat, avar és sült dió illata fogja ostromolni az érzékeimet.
Vált a lámpa, átkelhetek. Elindulok, közben erőt veszek
magamon és visszadugom a telefont a zsebembe, és
megigazítom a farmerdzsekim ujját a könyökömön. Muszáj
kivernem a fejemből a nővéremet. Erin tud vigyázni magára.
Tavasz végén lediplomázom. Még több mint kilenc hónap. Az
elmúlt néhány év alapján olyan lesz, mint egy évtized.
Már látom magam előtt az idei szemesztert. Újabb álmatlan
éjszakák Erinnel a telefonban. Őrjöngeni fog, mint mindig,
most, hogy elapadt a pénz. Azt ismételgeti majd, hogy mihez
kezdjen. Én pedig hiába csitítom, hogy minden rendben lesz,
nem fog hinni nekem.
Minden áldott este ugyanaz a hívás, amit tanulás és magolás
követ, amit elhalasztok, hogy megnyugtassam Erint.
Reggel pedig felébredek, és kezdődik minden elölről.
Feltéve, ha sikerül aludnom egyáltalán. Újabban elkerül az
álom.
Két dolog áll az életem középpontjában: Erin és a suli. Ebben
a sorrendben. A nővéremmel ellentétben amint megszerzem a
diplomámat, munkát szerzek és eltartom magam.
Megtorpanok a következő zebránál. Győz a késztetés, hogy
gondoskodjak a nővéremről, ezért ismét előveszem a telefont.
g j
Én: Ettél már? Jól vagy? Pihenned kéne. Kérlek,
vigyázz magadra!

Az el nem küldött üzenet ott árválkodik a telefonban. Igazán

nem kéne ilyen szintű társfüggőségre buzdítanom. Se velem, se
Ronalddal.
Nem mintha nem szeretném a nővéremet, de fájdalmasan
nyilvánvaló, hogy Erin képtelen nélküle élni. Vagy a pénze
nélkül.
Függetlenül attól, hogy mi választotta szét őket, Ronald
mindig gondoskodott rólam, és az az igazság, hogy jobbat
érdemel Erinnél. Akinek csak a pénze kellett. A státusz. A
biztonsági háló.
Ronald nélkül a nővérem egy hajszálon függ, és bármikor
elérkezhet a törésponthoz. Régebben úgy éreztem, hogy kettőnk
közül ő a gyerek a családban, én pedig nemcsak idősebb
nővérként, hanem anyaként is funkcionálok. Mintha én
nevelném fel a nővéremet.
Aztán jött Ronald.
Ekkor kezdődött Erin tündérmeséje. Ronald kiköltöztetett
minket a közös kis házunkból egy gyönyörű, vízparti villába.
Amikor elég idős lettem, iskolába küldött, vett nekem egy
autót, és kibérelt egy házat.
Minden tökéletes volt.
Amíg Ronald fel nem szívódott.
Erin most ismét egy roncs.
Amennyit megtudtam tőle, Ronald már nem fizeti a számláit.
Ami furcsa, mert az enyémet még mindig fizeti. Erin nem
hajlandó elárulni, hogy mi történt kettejük között, hová ment
Ronald. Csak megemlítette, hogy elment. Szó szerint azt
mondta: „Elhagyott minket az a seggfej. Ha tényleg nem
csináltál semmi rosszat, hogy meggyőzd, hogy helyettem neked
fizessen, akkor legyen benned annyi becsület, hogy nem
keresed fel. Világos, Payton?”
Ezzel véget is ért volna a történet. Elvégre megtiltotta, hogy
kapcsolatba lépjek az egyetlen apafigurával, akit valaha is
ismertem. De nem. Mindennek tetejébe a nővérem minden este
felhív, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem próbáltam
kapcsolatba lépni Ronalddal, azután megvádol, hogy
lefeküdtem vele.
Mi másért szakított volna a nővéremmel, miközben még
mindig finanszírozza az oktatásomat? Mi másért lenne az én
életem még mindig tökéletes, miközben Eriné egy rakás szar?
Erin szavai, nem az enyémek.
Akkor is szerencsések vagyunk.
Mindkettőnknek fedél van a feje felett. Van mit ennünk. Volt
idő, még Ronald előtt, amikor mindkettőt nélkülöztük.
Ettől függetlenül önkéntelenül úgy érzem, hogy valami nincs
rendjén. Hogy Ronald bajba keveredett. Mi másért nem
keresne? Talán beteg? Megsérült? Nem hagy nyugodni a sok mi-
van-ha. Hiába próbálom elterelni a figyelmemet, nem megy.
Nem múlik ez a motoszkáló rossz érzés.
Végül engedek a késztetésnek, kitörlöm az Erinnek írt
üzenetet, helyette Ronnie-nak írok.

Én: Tudom, hogy rég beszéltünk utoljára. Sajnálom.

Hamarabb is kereshettelek volna. Jól vagy? Erin
megkért, hogy ne hívjalak, de aggódom.

Oké, a nővérem beköpése az éretlenség csúcsa, de nem

mintha ő tisztességes felnőttként viselkedne.
Próbáltam tiszteletben tartani a kívánságát, ameddig csak
lehetett. Komolyan.
Pillanatokkal azután, hogy elküldtem, visszadobják az
üzenetet. Beleharapok az alsó ajkamba, és újraküldöm.
Visszadobják.
Megint.
Nehéz szívvel, zavaros gondolatokkal érek az órámra.
Heather integet. Nem a szokott helyén ül. Közelebb ült az
ablakhoz. Megnézem a helyünket, és látom, hogy már
elfoglalták. A jelek szerint ma nem én vagyok az egyetlen, aki
késik.
Elindulok a barátnőm felé, és birtokba veszem a mellette lévő
helyet.
– Mi a baj? – Gyanakvóan néz rám.
– Semmi. – Vállat vonok.
Heather a fejét rázza. – Nem, nem. Valami baj van. Mert
egyáltalán nem úgy nézel ki, mint aki jól van.
Persze hogy észrevette.
Heatherrel az elsőéves orientáció óta barátok vagyunk. A
kollégiumban lakott, és általa nyertem betekintést a társasági
életbe. Miután éveken át néztem a nővérem kicsapongásait, túl
erős volt bennem a megfelelési vágy ahhoz, hogy házibulikra
járjak, így csak másodkézből, Heathertől szereztem tudomást a
mocskos részletekről.
Megérintem a hajamat.
–  Hogy érted? – Felvonom a szemöldökömet, közben
lesimítom a kilazult hajszálakat. – Olyan rémesen nézek ki?
–  Azt azért nem mondanám. De amikor beléptél, rém
szórakozottnak tűntél.
Mély levegőt veszek. – Ronald járt az eszemben – ismerem be
mély sóhajjal.
Nagy barna szemei engem fürkésznek, lebiggyeszti az ajkát. –
Még mindig semmi hír?
–  Nem. Ami elég furcsa. Miért tűnne el szó nélkül, mint egy
seggfej? És hát nem könnyű szeretni a nővéremet, ezt
megértem. Akkor viszont… miért nem szakítja meg
mindkettőnkkel a kapcsolatot?
– Lehet, hogy akar valamit. – Felvonja a szemöldökét.
– Undorító.
–  Undorító, igen, de talán azt hiszi, hogy olyan vagy, mint a
nővéred. A pasik néha már csak ilyenek, Pay. Talán egy nap
felbukkan, és azzal jön, hogy kifizettem a számláidat, szóval…
– Kizárt. Másról van szó.
–  Például? – A szájához emeli a tollat, és megkocogtatja az
ajkát. – Meg is van! Lehet, hogy valami szörnyűséget művelt
 j g gy y g
Erinnel, amiért azzal vezekel, hogy fizeti a számláidat.
– Ennek semmi értelme. Mert Erin számláit fizetné.
– Igaz… Oké, na és ha valami szörnyűséget tett, és bűntudata
van, amiért cserben hagyott téged?
– De akkor miért nem hív fel, hogy ő maga mondja el nekem?
Évek óta nem lépett kapcsolatba velem.
Nem nyugszik a toll Heather kezében.
– Talán fellőtték a Marsra. – Vállat von.
–  Őszintén szólva ennek van a legtöbb értelme. Vagy a CIA-
nak dolgozik, és mi voltunk a fedősztorija.
Ezen jót nevetünk.
– Mi van a nővéreddel?
Lehajtom a fejem, és olyan pillantást vetek rá, mintha azt
mondanám: „Most viccelsz?”
– Rémes, mint mindig. – Fancsali képet vágok.
– Iszik?
Megrázom a fejem.
– Drogozik?
Megint nemet mondok, de végül vállat vonok. – Őszintén
szólva fogalmam sincs. Nem látogatom meg olyan gyakran.
– Ez érthető. Így is folyton hívogat.
– Na igen, ráadásul minek kérdezzem meg tőle? Egy kérdésre
sem válaszol. Pedig sokat kérdezek. Valamit eltitkol előlem.
Valami óriásit. Tudom. És ezért nem tudom rávenni magam,
hogy végighallgassam a hazugságait. Ronnie előtt éveken át
küzdöttem ezzel a viselkedéssel. Mellette minden jobb volt. De
Erin most visszafejlődik. Ugyanolyan szeszélyes, mint régen, és
nem tudok mit kezdeni vele. Ráadásul a pasi, akivel jelenleg
jár… – Megborzongok.
A hideg ráz tőle. Úgy mustrál engem, mintha egy darab hús
lennék. Ami eleve nincs rendjén, de mivel a nővéremmel jár,
ezért különösen gusztustalan.
Heather elhallgat, amikor kinyílik az ajtó. Belép a professzor,
és a pódiumhoz sétál. Tűsarkú cipője kopog a fapadlón, és
elcsendesedik a terem.
Megköveteli a tiszteletet, amit megadunk neki.
 g g
Amikor elkezdi az órát, előrehajolok, hogy még véletlenül se
maradjak le egy szóról sem.
Annyira belemerülök az előadásba, hogy észre sem veszem,
ahogy Heather suttog valamit, sem azt, hogy a professzor
hirtelen abbahagyta a beszédet, és minden szempár rám
szegeződik.
Heather meglöki a karomat, én pedig felriadok a révületből.
–  Igazán nem akarjuk feltartani, Hart kisasszony! – A
professzor a táskámra mutat, és csak ekkor hallom meg a
hangot.
Csöng a telefonom. Elfelejtettem lenémítani.
– Vegye fel, kérem. – Szigorú a hangja.
Ez gáz. Alig kezdődött el a szemeszter, máris utál a
professzorom. Az első tanítási napon beszédet tartott, amelyben
figyelmeztetett minket, hogy némítsuk le a telefonunkat,
különben keservesen megbánjuk. Most már értem, mire célzott.
Ez a hátránya, ha az ember felvesz egy órát a saját szakán.
Kisebbek a csoportok, így a professzorok mindenkit ismernek.
Különösen itt, a Ludlow-ban, ezen a kicsi magánegyetemen.
Mindenki ismer engem a tanszéken.
Megállás nélkül csöng a telefon, muszáj megnyomnom a kis
gombot. Nem akarom, de azt is tudom, hogy nincs más
választásom.
– Kihangosítva. Hogy mindenki hallja, ki szakította félbe ilyen
durván az előadásomat.
Előveszem a telefont, és azonnal elcsüggedek, amikor
meglátom a képernyőn Erin nevét. Ebből oltári nagy baj lesz.
Sosem lehet tudni, hogy mit fog mondani.
– Vegye fel!
Engedelmeskedem.
Megnyomom a gombot.
Megsüketít a szívdobogásom lármája.
Azután meghallom Erin ismerős szipogását, és legszívesebben
itt helyben elsüllyednék.
Erin mindjárt belekezd egy eszelős, hisztérikus dühkitörésbe
az egész csoport füle hallatára.
 g p
Felnézek a professzorra, szótlanul könyörgök, hogy ne
kényszerítsen erre, és kétségbeesetten próbálom érzékeltetni,
hogy megtanultam a leckét.
De ő csak mosolyog rám. Megpecsételtem a sorsomat.
Nem szakítom félbe a nővéremet.
Ehelyett várok.
Ám nem azt mondja, amire számítottam.
És amint kiejti a száján a szavakat…
Szétnyílik a kezem. Megcsúsznak az ujjaim. És a földre zuhan
a telefon.
– Ronald meghalt.
 MÁSODIK FEJEZET

Payton

Nem tudom elhinni, hogy Ronald meghalt. Miután végre

kiderült, hogy mi történt vele, hiába vártam a
megkönnyebbülést, elkerült. Fáj.
Álmomban sem számítottam erre a reakcióra.
Titkon mindig is azt hittem, hogy azért hagyott el minket,
mert a nővérem csinált vele valamit. Hogy megsértette a
büszkeségét, de végül, miután megnyalogatta a sebeit, Ronnie
visszajön és bocsánatot kér. Ám egyáltalán nem ez volt a
helyzet.
Ehelyett kiderült, hogy minden, amit hittem, hazugság volt.
Ez a legnehezebb az egészben. Gyászolok, de nehezen tudok
megbékélni az igazsággal, ami Erin telefonhívása óta kiderült.
Nem érzem magam idevalónak.
A nővéremen kívül senkit sem ismerek a jelenlévők közül.
Innen, a templom hátsó részéből az első sort fürkészem.
Azok, akiket a családjának vélek, egymás mellett ülnek a Ronald
koporsójához legközelebb eső padon. Biztosan rokonok, hiszen
az első sorban mindig a családtagok foglalnak helyet. A hátsó
sorban nem. A hátsó sor a magunkfajtáké.
Akik beosonnak, abban a reményben, hogy senki sem ismeri
fel őket…
A cédák.
Minek szépítsek, minket hívnak így.
Mellbe vág az igazság.
Végre lelepleződött előttem a hazugság, amit a nővérem
annyi éven át titokban tartott.
 Ronnie soha nem a mi Ronnie-nk volt.
Hanem mások apja.
Egy másik nő férje.
Meredten nézem azokat az embereket, akikről azt
feltételezem, hogy a lánya és a fia.
Az első sorban egy szőke hajú nő és egy jóképű férfi ül.
Mellettük egy idősebb asszony zokog a zsebkendőjébe.
Az asszony, akinek Ronnie örök hűséget ígért. Ezt a részt
nehezen tudom feldolgozni. Nézem, ahogy egymás nyakába
borulnak, és mintha egy kést forgatnának a szívemben.
Ronnie azt mondta, szeret minket. Azt mondta, hogy szeret
engem, és vigyázni fog ránk.
Hazugság volt az egész.
Egész héten nem hallgatott el a hang a fejemben.
A nővérem szinte fújtat mellettem. Az idegeimre megy a
sóhajtozása. Mint a körömcsikorgatás a táblán.
Ő tudta.
Lehet, hogy én tudatlan voltam, de ő mindvégig tudta.
Erin is a családot lesi, ám ahelyett, hogy bűntudata lenne,
amiért bepofátlankodtunk az életükbe, megvető pillantást vet
rájuk.
–  Felőlem kisírhatják a szemüket. Majd meglátják, hogy az
enyém a pénze – motyogja halkan. Döbbenten fordulok felé,
lesokkolnak a szavai, mire vállat von. – Mi van? Majdnem tíz
évig tűrtem azt az alakot. Ideje, hogy megkapjam, ami nekem
jár.
Bárcsak meglepne a keserűsége, de nem így van.
Nem kellett volna eljönnünk.
Hiába mondtam Erinnek, hogy csak a végrendelet
felolvasására jöjjünk el, ragaszkodott hozzá, hogy a szertartást
is végigüljük.
Mr. Baker, Ronnie ügyvédje azt mondta, hogy legyünk itt a
szertartás után, és találkozzunk mindannyian az irodájában,
hogy személyesen megbeszélhessük a végrendelet egyes
pontjait. Ez viszont nem jelentette azt, hogy el kell jönnünk a
temetésre; ehhez csak Erin ragaszkodott. Valószínűleg ezzel
akarta még jobban megbántani a családját.
Én csak azért jöttem el, mert a helyzet ellenére mélyen,
legbelül tudom, hogy Ronald Aldridge szeretett minket, és le
kell rónunk a tiszteletünket.
Hogy mit jelent ez a jövőnkre nézve, az más kérdés.
Tegnap este Erin leültetett, és elmagyarázta, hogy Ronnie-nak
volt egy másik családja is. Akiktől elhidegült.
Ronald Aldridge nem az az ember volt, akinek hittem. Mint
kiderült, alvilági életet élt. Az elmúlt néhány évben – amikor
úgy aggódtam érte – börtönben ült, mert megölt valakit. Erin
váltig állítja, hogy ártatlan volt, de hogy hihetnék neki ennyi
hazugság után?

Megszorította a kezemet, évek óta most először viselkedett úgy,

mint egy igazi testvér. „Nem akarta, hogy megtudd.”
Ezért vádolt azzal, hogy lefeküdtem valakivel, akit apám
helyett apámnak tekintettem, ahelyett, hogy elmondta volna az
igazat? De a java még hátravolt.
Elhúzta a kezét. Beletúrt a hajába, majd lesütötte a szemét.
„Azt mondta, ha elárulom neked, nem fizeti tovább a
számláinkat.”

Történhetett köztük valami, mialatt Ronnie börtönben volt,

mert az ő számláit nem fizette tovább. Ezért volt úgy kiakadva
Erin az utóbbi hónapokban, és ezért hívogatott nap mint nap.
Akkoriban próbáltam összerakni a kirakós darabkáit. S most
végre tudom az igazságot.
Soha többé nem fogom látni.
Ronald a börtönben halt meg.
Valaki kést rántott és leszúrta.
A rendőrségnek nincs gyanúsítottja, de abból, amit Erin
mondott, Ronald ellenségekben nem szenvedett hiányt.
 Még mindig forog a gyomrom, ha csak eszembe jut, hogyan
halt meg. Mégis, mindazok ellenére, amit megtudtam róla, még
mindig szeretem.
Ezért jöttem, hogy lerójam tiszteletemet, akkor is, ha senki
sem akarja, hogy itt legyek.
Folytatódik a szertartás, és megrökönyödve látom, hogy a
családjából senki sem szólal fel. Rövid és érzelemmentes a
ceremónia. Sterilnek találom, legszívesebben felállnék, hogy
néhány jó szót szóljak az egyetlen emberről, aki engem
helyezett előtérbe.
De nem teszem.
Nem lenne helyénvaló.
Mire befejezik, a nővérem feláll és kisétál az ajtón, mielőtt
bárki meglátná. Gyorsan követem, és megigazítom a
szemüvegemet.
–  Indulj Mr. Baker irodájába. – Rámutat az épületre, egy
háztömbnyire onnan, ahol most vagyunk. – Mindjárt megyek én
is.
– Oké.
Mr. Baker utasításba adta, hogy az épület egyik
tárgyalótermében találkozzunk. Úgy tűnik, gyorsan fogunk
végezni.
Meglep, hogy most kell ezt csinálni. Meglep, hogy nem a
temetőbe megyünk előbb. De azt hiszem, nem csak a helyszín
sokkolt. A sebtiben lezavart hamvasztás és szertartás, majd a
végrendelet felolvasása kavarog a fejemben. Vajon azért nincs
temetés, mert tudomást szerzett rólunk a családja, és
haragudnak ránk? Törődtek egyáltalán Ronnie-val? Eljöttek a
szertartásra, de senki sem szólalt fel…
Végigbotorkálok az utcán, a rekkenő hőségben a bőrömre
tapad a fekete gyászruha. Alig visznek a lábaim. Most, hogy
tudom, hogy Ronald meghalt és családos ember volt, egy egész
sor kérdés merült fel bennem. Nem akarok gondolni rájuk, de
nem tehetek róla, egyre csak ezen rágódom.
Mit jelent rám nézve a halála? Hogyan érinti a számláimat?
Az iskolámat? Utálom magam, amiért ezen agyalok, miközben a
 g gy
cipőm sarka a járdán kopog, de mi van, ha ezért hívtak erre a
találkozóra? Mi van, ha tíz másodpercre vagyok attól, hogy
elveszítsem az álmaimat?
Amikor belépek az épület előcsarnokába, megborzongok,
ahogy mellbe vág a hűvös levegő. Vagy ez az egész nap.
A felismerés, hogy elvesztettem Ronnie-t.
Felmegyek a negyedik emeletre, mert Mr. Baker azt mondta
Erinnek, hogy ott van a tárgyalóterem. Az utolsó ajtó jobbra.
Nem szívesen nézek elébe annak, ami most következik. Nem
lesz könnyű a családja szemébe nézni. Hogyan is tehetnénk
azok után, amit Ronald művelt velük? Igaz, hogy fogalmam sem
volt az igazságról, de ezt ők nem tudhatják. Minden joguk
megvan ahhoz, hogy gyűlöljenek minket. Hogy gyűlöljenek
engem.
A helyükben én is gyűlölném magam, amiért itt vagyok.
A liftben halk, lehangoló zene szól, illik a hangulatomhoz.
Áll a levegő.
Alig bírok lélegezni.
Felfelé menet igyekszem megnyugtatni törékeny idegeimet,
de hiába.
Végül csilingel a lift, és kitárul az ajtó.
Az élet a nyakadba zúdít mindenféle őrültséget, amihez
alkalmazkodni kell. Megszoksz vagy megszöksz. Én az előbbit
választom.
Felszegem a fejem, és megacélozom magam. Hamarosan már
az ajtó előtt állok, amiről Mr. Baker azt mondta a nővéremnek,
hogy az irodája.
A hideg fémkilincs a tenyerembe mar, ahogy elfordítom.
Nincs visszaút.
Benyitok.
Csodálkozó hang szakad fel a torkomon.
A szoba szemközti sarkában egy íróasztal áll, mögötte egy
vonzó férfi ül.
Ő lenne Mr. Baker?
Logikus, hiszen az íróasztal mögött dolgozik.
Van fogalma a nővéremnek arról, hogy ilyen jóképű?
 g gy y j p
Nem, nem pusztán jóképű. Nem méltó ez a szó az ott ülő
férfira.
Azután, mintha ennél rosszabb már nem is lehetne, felemeli a
fejét, és találkozik a tekintetünk
Jesszus!
Mintha egy seregnyi pillangó rebbenne fel a bensőmben.
Sebesen verdesnek az izgalomtól.
Még sosem láttam ilyen kék szempárt.
Mélykék. Mint az óceán mélye. Feneketlen. Nem kéne most
elalélnom, de uramatyám!
Nem szabadna bámészkodnom, de képtelen vagyok
elfordítani a tekintetemet.
– Helló! – szólok idegesen. – A végrendelet miatt jöttem.
Nem válaszol. Rendületlenül figyel engem onnan, ahol ül.
– Gondolom, a nővérem előtt értem ide. Olyan ideges vagyok.
Azt sem tudom, mit keresek itt. Én… sosem beszélt nekem –
egyik lábamról a másikra állok – róluk. Magáról?
Mr. Baker hallgatásától nehéz a légkör. Feszengve körülnézek
az irodában, és helyet foglalok az íróasztaltól minél távolabb
eső széken.
Sokkal ijesztőbb ez az ügyvéd, mint vártam.
–  Maga egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltem –
szalad ki a számon, mielőtt megállíthatnám magam. Érzem,
ahogy elvörösödöm, képzelem, hogy úgy festhetek, mint egy
érett paradicsom.
–  Miért, milyennek képzelt? – Amikor végre megszólal,
rekedtes hangja felkészületlenül ér.
Elönt a forróság, úgy érzem, itt helyben elolvadok.
Mi ütött belém?
Nem azért vagyok itt, hogy egy pasi miatt csorgassam a
nyálam.
–  Fiatalabb, mint gondoltam… mármint a hangjából ítélve,
ahogy a telefonban hangzott. – Lusta mosoly terül szét az arcán.
Ha eddig jóképűnek találtam, ezzel a mosollyal egyenesen
szívdöglesztő.
Nem ezért vagy itt, Payton!
 gy y
– Még valami? – kérdi.
– Ööö…
Mindjárt elájulok. Erős a késztetés, hogy legyezni kezdjem
magam. Mintha még sosem láttam volna ilyen jóképű férfit, ami
nevetséges. De talán mégsem.
Már megszoktam az egyetemista fiúkákat. Ő viszont
határozottan nem az.
Nem.
Ő egy igazi férfi. Egy ügyvéd. Mi több, Ronald ügyvédje.
Megrázom a fejem, hogy észhez térjek.
–  El sem hiszem, hogy itt vagyok. Hiába mondtam a
nővéremnek, hogy ne jöjjünk. Hogy négyszemközt kéne
tisztelegnünk Ronald emléke előtt, de ő ragaszkodott hozzá.
Kétlem, hogy a családja el lesz ragadtatva, ha meglátnak
minket. – A tenyerembe temetem az arcomat a gondolatra, hogy
ilyen közel kerülök hozzájuk. Jobb lenne kimaradni ebből. –
Maga szerint tudnak rólunk? Nem hiszem, hogy a szemükbe
tudnék nézni. Képzelje csak el, ha megtudná, hogy az apjának
van egy másik családja.
Amikor Mr. Baker nem válaszol, elveszem a kezem az arcom
elől, és ránézek.
Oda a játékos pillantás. Színtiszta gyűlölet árad a szeméből.
Nem tudom mire vélni.
Vékony barázda jelenik meg a szemöldöke között, és lehervad
a mosolya. Ellenséges fintor váltja fel.
De nem ez az, amitől kővé dermedek.
Attól ráz ki a hideg, ahogy a keze ökölbe szorul az oldalán, és
elfehérednek az ujjpercei.
Épp rá akarok kérdezni, hogy mégis mivel hoztam ki így a
sodrából, amikor kinyílik az ajtó, és belép egy Ronalddal
egykorú férfi.
Odajön hozzám és kezet nyújt.
–  Nyilván te vagy Payton. Én Larry Baker vagyok, Ronald
ügyvédje.
Döbbenten nézek a férfira a szoba túlsó végében, akiről már
tudom, hogy nem ő. Kezet rázok Mr. Bakerrel, miközben le sem
 gy
veszem a szemem a kék szemű idegenről, aki dühös
vadállatként csörtet oda hozzánk.
– Trent Aldridge. És mégis kije volt ez a csitri az apámnak?
Az apja?
A francba!
 HARMADIK FEJEZET

Trent

Tudom. Szemét húzás tőlem.

De ha kell, sutba vetem az elveimet.
Azt hiszem, amikor elkezdtem üzletelni az alvilággal, rám
ragadt néhány rossz szokásuk.
De kit akarok átverni? Világéletemben egy seggfej voltam.
Alantas dolog volt hagyni, hogy ügyvédnek higgyen a lány, de
megérte a látványt, ahogy falt a szemével. Nem mintha nem
lenne így is épp elég nagy az egóm. Egy egész futballstadiont
meg lehetne tölteni vele. De ettől függetlenül jólesett
elszórakozni vele.
A kérdés viszont az, hogy ki ő. És mi a fenét keres apám
végrendeletének felolvasásán?
– Helló, Trent. – Larry Baker letörli az izzadságot a tenyeréről,
és belenyúl az öltönye belső zsebébe, hogy kihalásszon valamit.
– Van nálam egy levél apádtól; azt akarta, hogy olvasd el.
A zömök, kopasz férfi, akiről tudom, hogy apám ügyvédje,
átnyújt egy borítékot. Nincs kedvem átvenni, mégis megteszem.
Egyelőre nem olvasom el. Talán soha nem fogom. Mindenesetre
beteszem az öltönyzakóm belső zsebébe.
–  Áteshetnénk rajta végre? – sóhajtok fel. Ennél még a
gyökérkezelés is jobb.
–  Még meg kell várnunk néhány személyt – válaszolja, és
bosszúságomban legszívesebben fel-alá járkálnék.
Ehelyett inkább az ablakhoz lépek, és úgy teszek, mintha
kibámulnék rajta, miközben a tükörképüket figyelem anélkül,
hogy tudnának róla.
 – Mégis minek? Úgysem volt semmije – dünnyögöm halkan.
Le volt égve az öreg.
–  Leülnél, kérlek, Trent? Amint megérkezik a húgod és
édesanyád, folytathatjuk. – Baker a sarokba tolt széken kuporgó
lányhoz fordul. – Jön a nővéred, Payton?
A lány bólint.
–  Ki vagy te? – szegezem neki a kérdést, jól tudva, hogy
valószínűleg a fattyú húgom.
Hogy rohadna meg az öreg!
Szó szerint.
Persze hogy felcsinált valami nőcskét anyám háta mögött.
Már semmin sem kéne meglepődnöm, amit ez a halott mocsok
művelt.
Alig pár perce még a lányt stíröltem, ettől hányingerem
támad.
– Én… én… – dadogja.
–  A húgom? – kérdem, és olyan intenzitással nézem a
tükörképét, hogy az már aggasztó.
– Nem. Igen. Nos…
–  Ez nem egy nehéz kérdés. Vagy az vagy, vagy nem. – Nagy
kék szemével a hátamat bámulja, és esküszöm, olyan képet vág,
mint aki mindjárt elbőgi magát. – Nem nehéz. – Amikor még
mindig nem szólal meg, megadom a kezdőlökést. – Elmondom,
hogy működik. Kinyitod a szádat… sőt, még jobb, ha bólintasz
vagy csóválod a fejed.
– Nem – motyogja, és lehajtja a fejét. Mintha imádkozna, hogy
elnyelje a föld és megmeneküljön előlem.
Peche van: nem szabadul olyan könnyen.
–  Most, hogy bebizonyítottad, hogy képes vagy beszélni,
magyarázd el, mit keresel itt.
– Semmi okod ellenségeskedni ezzel a szegény lánnyal, Trent.
Biztos vagyok benne, hogy Baker majd mindent megmagyaráz.
A hang irányába fordulok. A húgom, Ivy a nyugalom
mintaképe a férje, Cyrus mellett. Hangtalanul léptek be, amiből
kiderül, hogy ráragadtak a férje rossz szokásai. Anyám követi
őket. Lassan csoszog, mintha súlyos teher nyomná a vállát. Mély
 g y y y
ráncok húzódnak a homlokán. Az elmúlt napok során
duzzadtra sírta a szemét a mocskos szemétláda miatt, akihez
oly sokáig volt hozzáláncolva az élete.
Annyi éven össze volt törve. Anya csak most kezdett végre
magához térni a katatóniából.
Most pedig még több hazugságot kell eltűrnie attól a
rohadéktól.
–  Már csak Erinre várunk. – Csipkedhetné magát ez az
átkozott ügyvéd.
És ki a faszom az az Erin?
– Ki a faszom az az Erin?
Alighogy kimondom, amire gondoltam, nyílik az ajtó, és
mintha csak megidézték volna, belibben egy rendkívül vonzó
nő, aki valamivel idősebb lehet, mint Payton. Döbbenetes a
hasonlóság, annak ellenére, hogy az arcát nyilvánvalóan az
évek óta tartó botox-kezelés tette ilyen feszessé.
Payton nővérének sejtem. Felemelt fővel lép be a szobába.
Mintha az arroganciája nem lenne elég, mintha a puszta
jelenléte nem lenne sértő, tetőtől talpig gyémántban pompázik.
Gyémántban, amit kétségtelenül apám vett neki.
Hát ezért a szerencsejáték-probléma.
Elbaszta a birodalmát, hogy pénzelje a viszonyát a kis
nőcskéjével, miközben lemondott a saját lányáról. Jobb is, hogy
meghalt. Ha nem előzött volna meg valaki, én magam ölném
meg.
– Ez biztos Erin – jegyzem meg, mert ez nem is kérdés. Hátat
fordítok neki, és szúrós szemmel nézek az ügyvédre. – Most,
hogy mindenki itt van, árulja el, miért kellett kihagynom egy
megbeszélésemet ezért a szarságért.
– Az apád sorra akarta venni a vagyonát.
– Apámnak nem volt semmiféle vagyona.
–  Nos, ez így nem egészen igaz. – Az ügyvéd
meghunyászkodva lehajtja a fejét.
–  Nem értem – suttogja Ivy. – Apának semmije sem volt. –
Elcsuklik a hangja.
Annyi minden történt az elmúlt néhány évben. Ökölbe szorul
 y y
a kezem, ha csak szóba kerül az öreg.
Minden, beleértve a börtönbüntetését is, annak az
eredménye, hogy nem volt pénze, és bármire hajlandó volt
azért, hogy szerezzen valamicskét.
Ha viszont volt pénze, mire kellett neki? És ami a
legfontosabb: miért nem tudtunk róla?
Cyrus közelebb lép, átkarolja Ivy vállát. Odahajol, és a fülébe
súg valamit. Nem hallom, mit mond, de úgy tűnik, megnyugtatja
a húgomat.
–  Helyet foglalnának, kérem? – Az ügyvéd feszülten
elmosolyodik. Francokat. Mi a fasznak jöttünk?
–  Inkább állva hallgatnám végig, hogyan baszott ki velünk
még egyszer utoljára az öreg.
–  Trent. – A húgom lágy hangját megnyugtatónak kéne
találnom. Sajnos nem így van.
Ehelyett az ajtóhoz lépek, és elállom az utat a kijárathoz. A
cipőm kopogása nyomatékosítja a szándékaimat. Senki sem
megy innen sehová, amíg én nem mondom. Amíg itt és most ki
nem derül minden kibaszott titok.
–  Rendben. – Apám ügyvédje megköszörüli a torkát. – Ha
mindenki más is készen áll, akkor folytatom. – Körülnéz, és
mindenki bólint. – Ronald jelentős vagyon birtokában volt,
amikor meghalt. Egy offshore számlán kezeltük a pénzt.
Összekoccannak a fogaim. Hogy nem sült le a bőr a képéről! –
Mennyi pénzről van szó?
– Milliókról.
–  Mennyiről? – sziszegem. – Bökje ki, mennyit nem ért meg
neki Ivy élete, amikor odavetette a farkasok elé.
– Huszonkétmilliót.
Mielőtt észbe kapnék, az öklöm a falba csapódik.
Lehull a vakolat, anyám felsikolt, Ivy pedig halkan próbálja
lehűteni Cyrust.
Visszafordulok az ügyvédhez, képzelem, hogy festhetek véres
ököllel. – Mióta… ? – kérdi Cyrus.
Az ügyvédbe legalább szorult annyi becsület, hogy
kényelmetlenül érezze magát.
 y g
–  Elég régóta ahhoz, hogy megkímélhette volna Ivy életét –
motyogom. – Ezen nincs értelme vitatkozni. Nyilvánvaló.
Amikor az ügyvéd nem szól semmit, Ivy fojtottan felzokog, és
tenyerébe temeti az arcát.
– Ha nem lenne halott, én magam ölném meg – dühöng Cyrus.
Már ketten vagyunk.
–  Nos – fröcsögöm –, most, hogy minden kétséget kizáróan
tudjuk – és megjegyzem, ez egy pillanatig sem volt kétséges –,
hogy az apám egy utolsó szarházi volt, mit tud mondani
nekünk? Ami engem illet, jobb dolgom is lenne.
– Ülj már le, Trent – szól rám anyám.
Lenézek az asszonyra, aki valaha önmaga árnyéka volt.
Figyelemre méltó, hogy milyen sokat fejlődött. Megerősödött.
Ilyen hatással volt rá az, hogy megszabadult az öregtől.
Apám jelenléte árnyékot vetett az életére, és most, hogy
kikerült a képből, anyám szinte kivirágzott. Talán
mindannyiunk számára van remény. Ám ahogy megakad a
szemem a szenvedés nyomain, eszembe jut, milyen
haszontalanok lehetnek az érzések.
Felsóhajtok, és helyet foglalok az asztalnál.
Innen látom a lányt.
Paytont.
Ha ő és a nővére itt vannak, az azt jelenti, hogy rájuk is
hagyott valamit az öreg. Ez érdekes lesz.
Ahhoz a pénzhez vér tapad, és nekem egy cent sem kell
belőle, de inkább elégetem, mintsem átengedjem nekik. Ivy
biztos eladományozná valami jótékony célra.
Túl jó a húgom ehhez a családhoz.
Mindig az volt, és az is marad.
És garantáltan túl jó Cyrusnak, ennek a szadista pöcsnek.
De Cyrus legalább rendesen bánik vele.
Szereti őt. Sosem hagyná, hogy bármi baja essen. Ami engem
illet, jobb ember nálam, mert ő legalább képes ilyen mértékű
szeretetre.
– Na, ki vele, Baker – morgom. – Ki kapja a pénzt?
A nő, akiről feltételezem, hogy Payton nővére, feláll. Mintha ő
 gy y
már tudná a választ a kérdésre.
Gyanakvóan figyelem őt. Ha az lesz, amire számít, kiborul a
bili.
Nem érdekel, mit tud ez a nő, Ivy megérdemli a pénzt. Az ő
élete az, amit majdnem feláldoztak.
Baker elővesz egy vékony mappát, kihúz belőle egy
papírlapot, és felénk fordul, kínosan ügyelve arra, hogy ne
kelljen a szemembe néznie. – Ezennel a teljes vagyonomat az
egyetlen emberre hagyom, aki feltétel nélkül szeretett engem.
Erin mosolya kiszélesedik.
Ivy elcsügged.
Anya felsóhajt.
Cyrus elkomorul.
Én pedig? Arról ábrándozom, hogy felkoncolom az öreget.
Újra meg újra meg újra.
Nem segít.
– A lányom voltál – olvassa Baker.
Erin képéről lehervad a vigyor.
Ivynak könnybe lábad a szeme.
Payton meredten bámulja a padlót.
– Nem vér, hanem a szívem szerint.
Erin szemében gonosz fény csillan. Egyből megértem, mi
történik.
– Payton. Mindenem a tiéd.
 NEGYEDIK FEJEZET

Payton

Mintha arcul csaptak volna.

Olyan érzés.
Amikor elhangzik a nevem, úgy érzem, mintha gyomorszájon
rúgtak volna.
Alig kapok levegőt.
Üvegszilánkok marnak a tüdőmbe.
Talán meghaltam.
Igen. Csak ez lehet a magyarázat.
Vagy képzelődöm…
Vagy talán az ügyvédi irodához jövet elütött egy autó. Testen
kívüli élményben van részem, és ez az egész nem valóság.
Ennek több értelme lenne, mint annak, amit az ügyvéd
mondott az imént.
Mert kizárt, hogy igaza legyen.
Nem lehet igaza.
Kizárt, hogy Ronald, azaz Ronnie, azaz az egyetlen férfi, aki
valaha is apaszerepet töltött be az életemben… Kizárt, hogy rám
hagyta az egész vagyonát, miközben családja volt.
Ahogy lélegezni próbálok, és mélyen beszívom az oxigént,
eszembe jut, hogy nem vagyok egyedül a szobában.
Nemcsak a nővérem van jelen, hanem Ronnie családja is, és
ahogy rám néznek, a szemük megtelik gyűlölettel, már tudom,
hogy nem álom.
A nővéremre sandítok. Különös fény villan a szemében.
Arról árulkodik, hogy bár mosolyog, minden, csak nem
boldog. Túl jól ismerem őt. Tudom, hogy csak megjátssza magát
– színészkedik, mint mindig –, de a szeme kicsit összeszűkül,
ami azt jelenti, hogy nem erre számított, és mindjárt kiveri a
hisztit.
Közelebb húzódom Erinhez, hogy megnyugtassam, amikor
durván megragadja a karomat. Éles karmaival a húsomba váj. –
Mit műveltél? – sziszegi.
Már megszoktam a vádaskodását.
Vajon ezúttal mit vág a fejemhez? Csalást? Zsarolást? Szexet?
Nem tudom, de az biztos, hogy a nővérem óriási patáliát fog
csapni. Ha valami bántja, képtelen kezelni a helyzetet, inkább
másoknak is fájdalmat okoz. Nem hiányzik, hogy rákezdjen.
– Mindig tudtam, hogy kurva vagy. Ki kellett volna dobjalak a
gyámügynél.
Egy megtört ember szavai. Olyasvalakié, akit eltiport a világ,
ezért másokon vezeti le a frusztrációit. Jól tudom; és fáj. Minden
izmom megfeszül, és kényszerítenem kell magam, hogy
kifújjam a levegőt. Nem hagyom, hogy megsebezzenek a szavai.
Ideje, hogy megvédjem magam tőle. Csak a múlt miatt tűröm el.
Azért, amit értem tett. Nemcsak azért, mert felnevelt, hanem
mert az igazat megvallva megmentett, de egy bizonyos ponton
betelt a pohár. Ez volt az utolsó csepp.
Ezzel majd később foglalkozom, mert jelenleg Erin aggaszt a
legkevésbé. A bomba után, ami az imént robbant az irodában,
jóval nagyobb problémám is akad.
Nevezetesen a kék szemű ismeretlen, akinek a tekintetétől a
hideg futkározik a hátamon.
Színtiszta méreg.
Gyűlöl engem.
Furcsa érzés ennyi gyűlöletet látni valakinek a szemében,
különösen, ha nem is ismer az illető.
Régóta nem éreztem már így. Azóta, hogy rendeződött az
életem. Meredten bámul, és nem vagyok hajlandó lesütni a
szemem. Nem fogok meghunyászkodni.
Nem számít, mit érzek ebben a pillanatban, nem hagyom,
hogy ez a férfi meglesse az érzelmeimet.
 Persze megdöbbentett a hír, ám ahelyett, hogy kimutatnám, a
combomba mélyesztem a körmeimet, hogy kijózanítson a
fájdalom.
Lassan mély levegőt veszek és elfordulok tőle, az ügyvédre
pillantok, akinek már alig várom, hogy elfelejthessem a nevét.
– Mit jelent ez? – kérdem.
– Még sok mindent meg kell beszélnünk ezzel kapcsolatban. A
halála előtt életbe léptetett néhány kikötést.
– Ez meg mi a faszt jelent? – förmed rá Trent. Meg sem próbál
udvariasan viselkedni.
Ha porig égethetné az irodát, szerintem megtenné.
– Sok mindent végig kell vennünk.
–  Akkor jobb, ha nekilát, mert néhányunknak lenne hová
mennie. Például dolgozni. Nem vagyunk mind kitartottak. –
Felpattan és járkálni kezd.
Megrázom a fejem, és igyekszem nem odafigyelni. Fogalma
sincs arról, hogy ki vagyok. Vaktában dobálja a sértéseket, hogy
megfélemlítsen. Semmi olyat nem tud mondani ez a seggfej,
amivel megingathatná az énképemet.
Csináld csak, Trent, de én tudom, ki vagyok.
Rám szegezi a szemét, mintha hallaná a gondolataimat.
Elszorul a torkom. Kiszárad a szám, és remegni kezd a
gyomrom. A falnak dől, keresztbe teszi a lábát, és úgy bámul
rám, amint aki pontosan tudja, milyen reakciót vált ki belőlem.
Úgy érzem, elvesztettem a játszmát, mielőtt elkezdődhetett
volna.
Gratulálok, Payton! Lehet, hogy tudod, ki vagy, de a testednek
még kell egy emlékeztető, egy képeslap és egy istenverte
óriásplakát, hogy megtanulja, hogy nem reagálhat így rá.
Mr. Baker visszacsúsztatja a papírlapot a mappába, noha a
rajta lévő szöveg sokkal hosszabbnak tűnik, mint amit
felolvasott. Nyilván megjegyezte a tartalmát. – Normál esetben
rengeteg papírmunkánk lenne az örökösödési adóval, az
illetékkel, és így tovább, de most más a helyzet. A pénz mindig is
Payton nevén volt. Ronald évekkel ezelőtt indította a számlát.
Az évek során felhalmozódott a pénz a kamatokkal.
– Miről beszél?
Végre kijön valami hang a számon. Kicsúszik. Trent, aki egy
pillanatra sem veszi le rólam a szemét, figyelmesebben
tanulmányoz engem. Nem vagyok hajlandó lekushadni előtte.
Felszegem a fejem, remélve, hogy az üzenet célba ért.
Nem ijesztesz meg.
Dehogynem.
Lehet, hogy gyűlölsz, de semmi rosszat nem tettem.
Szándékosan semmiképp.
Úgy tűnik, nem számít.
Egyikünknek sincs fogalma arról, hogy mi folyik itt.
Múlnak a másodpercek. Elfordítom a tekintetemet, és Mr.
Bakerre pillantok, aki egyedül a végrendelettel tud hatni rám,
amit az imént eltett. Hogy lehetséges, hogy egész idő alatt az én
nevemen volt a teljes vagyon? Ennek semmi értelme. Ezért
vannak mindig kifizetve a számláim? Mert gyakorlatilag mindig
is az én pénzem volt?
Nem. Tudtam volna.
Vagy mégsem?
–  Miért tenne ilyet? – hitetlenkedik a nővérem. Magában
motyog, de nem elég halkan, mert Trent ekkor megszólal. Még
mindig szemmel tart engem, és nem is leplezi a bensőjében
tomboló gyűlölet viharát. Olyan a hangja, mintha kavicsot
rágna.
–  Pontosan tudom, miért tette. A kis csaj nevére íratta, hogy
mi ne férjünk hozzá.
Kis csaj.
Úgy köpi ki a szót, mintha valami szemét lennék. Ha kevésbé
magabiztos lennék, megsebeznének a szavai. Így is azon kapom
magam, hogy begörbülnek az ujjaim, és a tenyerembe mélyed a
körmöm.
–  De miért nem az én nevemre íratta? – nyavalyog Erin, és
feláll.
– Mert ez nyilvánvaló. – Trent ellép a faltól, és megáll a szoba
közepén; most a nővéremet nézi, a pillantása halálos. Olyan
halálos, hogy még a szégyentelen nővérem is meghátrál. A
túloldalon Trent húga kinyújtja a kezét, hogy visszatartsa a
bátyját, de a férfi, aki vele jött, megállítja.
–  Te csak egy kurva voltál – mondja Trent olyan hangon,
mintha a meteorológiai előrejelzést közölné. Úgy köröz Erin
körül, mint egy ragadozó a tápláléklánc csúcsán. – És ha azt
hiszed, hogy bármelyikőtökkel törődött, tévedsz. Bármit ígért
neked, hazugság volt. – Ezúttal rám mered. Közelebb lép. Elakad
a lélegzetem a vérszomja láttán. – Szart sem törődött senkivel.
Csak saját magával. Te egy senki vagy. Egy nagy büdös semmi.
– Trent – könyörög a húga.
– Maradj ki ebből, Ivy! – figyelmezteti, de a hangjából eltűnik
a rosszindulat. Amikor azonban visszafordul hozzánk, újult
erővel esik nekünk. Rámutat Erinre. – Ez a lotyó meg a húga
tették lehetővé, hogy az öreg eldugja előlünk a pénzét, Ivy. Azért
csinálta, hátha anya elválik tőle – amit végül meg is tett –, hogy
ne nyúlhasson a pénzhez, ha egyszer nem is tud róla. – Száraz
nevetése köhögésre hasonlít. Úgy mereszti a szemét a padlóra,
mintha egyenesen a pokolba látna. – Szép munka, apa! Ott a
pont, te aljas rohadék!
Senki sem javítja ki Trentet.
A húga sem.
A másik férfi sem.
Az anyjuk sem.
Legfőképp Erin nem, aki a megbánás legcsekélyebb jelét sem
mutatja. Sőt, dühösen mered rám. Alig várom, hogy halljam a
vádakat, amiket a megbeszélés berekesztése után fog a fejemre
olvasni.
Nem.
Mr. Baker megköszörüli a torkát. – Van még valami, amit
tudniuk kell.
Jézusom! Minél több részletet közöl, annál jobban elfajul a
helyzet.
–  Remek. – Trent a levegőbe emeli a kezét, és gúnyosan
felhorkan. – Ezúttal mi lesz? Mit csinált még az a seggfej?
 g gg j
–  Mint az imént mondtam, létrehoztuk ezt a számlát. Payton
felsőoktatását és a megélhetés költségeit finanszírozza, de apád
gondoskodott a pénz kezeléséről. A lány nem férhet hozzá.
Amíg apád börtönben volt, én voltam a meghatalmazottja. Ő
adta az utasításokat, én gondoskodtam arról, hogy minden el
legyen intézve, amit akart.
Trent szeme összeszűkült. – Maga tudta. Egész idő alatt tudta.
Nem csoda. Az ügyvédjeként Mr. Bakernek tudnia kellett róla.
És ezt Trent is tudja. A vád fenyegetésként lóg a levegőben.
Későbbre.
Szavainak éle, akár a penge, tőrként hasít a béke vékony
szövetébe.
S mint egy idióta, Erin rá se hederít a fenyegetésre. – Nem
értem. A húgomé a pénz, de nem nyúlhat hozzá? – Mr. Baker
bólint, Erin pedig fújtatni kezd. – Akkor hogy használhatja?
–  Mr. Aldridge egy vagyonkezelői alapba helyezte a pénzt.
Eredetileg soha nem férhetett hozzá. De nemrég, amikor
börtönbe került, módosította.
– Hogyan?
– Rendelkezéseket hozott és életbe léptetett egy vésztervet.
–  Miszerint? – sürgeti Trent, és úgy fest, mint akinek tíz év
meditációra lenne szüksége ahhoz, hogy kiheverje az elmúlt tíz,
idegőrlő percet. Vagy valakire, akin levezetheti a felgyülemlett
dühét.
És a jelenlegi állás szerint én leszek az a valaki.
Mesés.
Mr. Baker mögém sündörög, hogy eltávolodjon Trenttől. – Úgy
állítottuk be a számlát, hogy a lány huszonkét éves koráig
fedezze az életvitelét, utána ő kezelheti.
– És hány éves a lány?
Integetek neki. – Tudod, én is itt vagyok. Tőlem is
megkérdezheted.
Olyan becsmérlő pillantást vet rám, mintha kutyaszar lennék
a cipője talpán.
– Szóval, hány éves?
–  Huszonegy – válaszolja Mr. Baker, még mindig a hátam
 gy j g g
mögé bújva.
Gyáva alak.
Trent szája vigyorra húzódik. Egy vipera csillogó, alattomos
pillantásával néz rám, a viselkedése is ehhez méltó. – Érdekes…
Megfagy az ereimben a vér.
– Ezért hívtam össze ezt a találkozót – folytatja Mr. Baker, és
tudom, hogy hamarosan rendkívül kellemetlen helyzetben
találom magam.
– Ki a felelős a vagyonért addig a napig? – kérdi Trent.
– Te vagy.
Trenttel találkozik a tekintetünk, és ha az iménti pillantása
szörnyű volt, most olyan képet vág, mintha maga az ördög
érkezett volna meg a pokolból, hogy megszállja a testét. Baljós
mosoly terül szét az arcán. Egyenesen megrémít.
–  Szóval… – Lassan, kimérten elindul felém. – Én kezelem a
pénzt.
– Amíg be nem tölti a huszonkettedik életévét – tisztázza Mr.
Baker, ezúttal Erin mögé húzódva, miközben Trent közeledik
felém.
–  A következő egy évben – folytatja Trent, és tesz még egy
lépést.
– Úgy van.
Trent arcán kiszélesedik a mosoly. Eszelősnek tűnik, és
fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. Csak azt tudom, hogy három
óriási problémám van: egy huszonkétmillió dolláros vagyon,
amihez nem férhetek hozzá, Erin haragja, és ennek az
idegennek a gyűlölete.
– Ez minden? – kérdi Trent az ügyvédtől.
– Dióhéjban.
– Rendben.
Kísérteties csend borul a szobára
Még a légy zúgását is hallani.
Hallom a nővérem légzését. A pokolba is, a saját
szívdobogásomat. Ekkora a csend, amíg várjuk, hogy Trent
csináljon valamit.
Az alapján, ahogy rám néz, halálos lesz, az biztos.
 pj gy
Trent megmozdul.
Mindenkinek elakad a lélegzete.
Az ajtó felé indul.
Egyikünk sem meri kifújni a levegőt.
Már majdnem elhagyta a szobát, amikor megtorpan.
Hátranéz a válla fölött. Különös fényt látunk a szemében. A
kék már majdnem eltűnt, feketeség váltja fel a helyét. Mintha
megszállták volna.
– Még hallani fogsz felőlem – mondja.
Ez egy ígéret.
De mire? Fogalmam sincs. De amikor visszatérek a házba,
amit Ronnie bérelt nekem, bebújok az ágyba, amit szintén tőle
kaptam. Összegömbölyödöm a lepedő alatt, amit ajándékba
adott, és végre kicsússzon a számon a visszafojtott igazság.
– Félek.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Trent

A börtön és a halál korántsem volt elegendő büntetés annak a

rohadéknak.
A fejemben kavarog a gondolat – és a vágy, hogy összetörjek
valamit –, ahogy kilépek a szobából, és most először azt
kívánom, bárcsak ne a börtönben múlt volna ki az apám,
bárcsak én magam okozhattam volna a szenvedését. Meg sem
állok, amíg ki nem érek az utcára. Amikor friss levegő csap az
arcomba, mély levegőt veszek, és megpróbálok lehiggadni.
Mi a fasz volt ez a szarság?
Fel sem érem ésszel, ami az imént történt.
Mintha egy kibaszott bomba robbant volna a képembe. Egy
aknagyárba sétáltam, és az összes kibaszott akna egyszerre
robbant fel.
Apám nem csak egy hazug fasz volt, akinek igenis volt
vagyona, de úgy intézte, hogy ha meg is találjuk a számlát, ne
tudjunk hozzáférni.
A legrosszabb, ami a szívembe hasít, hogy ennek ellenére
kész volt eladni Ivyt. Egész idő alatt volt pénze. Csak nem akarta
elkölteni.
A járdát bámulom, és vicsorba torzul a szám.
Hallasz ott lenn, a pokolban, apa? Megszerzem a pénzed. Dőlj
hátra és élvezd a műsort.
Igen, papíron már a lányé, de az én kezemben van az
erszényzsinór. És pokoli szorosra fogom húzni.
Talán az az idióta azt hitte, hogy a börtönben érinthetetlen.
Talán azt hitte, hogy elér valamit a fellebbezéssel.
 Talán azt hitte, megbocsátóbb lélek vagyok, mint valójában.
Bekaphatja.
Ki tudja, mit hitt? Már nem számít. Csak az számít, hogy
kitaláljam, hogyan vegyem el a pénzt attól a lánytól. Attól a
Paytontól.
Nem mintha szükségem lenne rá. És nem is kell nekem.
Viszont ő és az aranyásó nővére miatt szenvedett annyit Ivy.
Egy pillanatig sem hiszem el, hogy nem tudtak a családomról.
Erin testbeszédéből ez nyilvánvaló. Ahogyan kárörvendett anya
mellett, mint aki évek óta arra várt, hogy találkozhasson vele.
Más helyzetben legalább megpróbálnék felülemelkedni az
ilyesmin, de most nem megy.
Ivy jó lélek, anyám még jobb.
Ez az aranyásó és a kislány ártottak a családomnak, ezért meg
fognak fizetni.
Valakire rá kell zúdítanom a haragomat.
Megakad a szemem egy gyomvirágon, ami egy
betonrepedésből nőtt ki. A fele már elszáradt, a másik fele is
félúton van a pokolba.
–  Valakinek ki kell egyenlítenie a számlát. – Eltaposom a
gyomot, kioltom a maradék életét, és véget vetek a
szenvedéseinek. És még azt mondják rám, hogy nem vagyok egy
irgalmas lélek. – Mivel te nem vagy itt, hogy vállald a tetteid
következményeit, apa, korlátoztad a lehetőségeimet. Ami ezután
történik, az a te lelkeden szárad.
Nem számított, hogy meghalt. A gonosz örök. Semmi
kétségem afelől, hogy a pokolból nézi, ahogy kibontakoznak az
események. Az ő hibája, hogy szerette a lányt. Az ő hibája, hogy
gondoskodni akart róla, miután börtönbe került. Az ő hibája,
hogy a farkasok elé lökte.
Elém.
Rögtön tudom, kit kell hívnom.
A farzsebembe nyúlok, kihalászom a mobilomat, feloldom a
képernyőzárat, és hívom a kettes számot a gyorshívón (Ivy az
első. Szeretem a húgomat. Nagy ügy).
–  Aldridge? – szól bele Jax. – Hogy a faszba vagy? Ezer éve
 g J gy gy
nem hallottam felőled.
–  A jelek szerint túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy visszahívd a
régi barátaidat.
–  Még te beszélsz? Mikor vetted fel utoljára a telefont, hogy
felhívj, te nyomorult? Kihasználod az erőforrásaimat, majd
lelépsz. Szép kis barát, mondhatom. – Felcsendül jól ismert,
szarkasztikus nevetése.
– Rendben. Igazad van – ismerem el, és lazaságot erőltetek a
hangomba. – Tényleg olyan rossz vagyok, de ha egyszer
élvezem, ha szívathatlak.
– Szóval, mi újság? Bármennyire is szeretném azt hinni, hogy
csak a társaságom hiányzott, furán cseng a hangod. Mondd, mit
akarsz.
– Nem telefonon.
– Ugyan már, Trent. Tudod, hogy az én végemről biztonságos
a vonal.
– Igaz. A tiéd biztosan az.
Megdörzsölöm az arcomat, és a kocsi felé indulok. Olyan
érzésem támad, mintha egy bűnügyi helyszínről menekülnék. A
gyomvirág élettelenül hever mögöttem. Ahhoz elég erős, hogy
áttörjön a betonon, de ahhoz már nem, hogy túlélje a Kitonom
sarkát.
– De a francba is! – Felsóhajtok. – Sosem lehet tudni.
Amennyi gyanús ügylettel foglalkozom mostanság, nem
lehetek elég óvatos.
– Rendben. Hol találkozzunk? A szokott helyen?
– Nekem megfelel. Mikor?
– A szokott időben. Amint végeztem a munkával.
– Utána elugrunk Cyrushoz? – Felnevetek, és beülök az Aston
Martin DBX-be.
Kizárt, hogy Jaxson Price újabban beülne egy pókerpartira.
Túlságosan elfoglalja a külföldi kormányok meghekkelése.
–  Pofa be! – förmed rám gondolkodás nélkül, amitől még
hangosabban nevetek. – Hatkor találkozunk.
Amikor leteszem a telefont, elhajtok az irodába, otthagyom a
kocsit a parkolóhelyemen, ám ahelyett, hogy bemennék az
 p y y gy
épületbe, elindulok a járdán.
Késésben vagyok, de sebaj.
Tulajdonképpen fel kéne hívnom Ivyt, hátha beszélni akar.
Biztos, hogy fáj neki ez a szarság.
Ha én kiakadtam, képzelem, hogy ő mit érezhet. Nyilván
felkavarta a múlt olyan részét ez a szitu, amit legszívesebben
elfelejtene.
Viselkedj rendes nagy tesóként, és beszélj vele!
Fel kéne hívnom. De hiába tudom, hogy ezt kéne tennem,
nem bírom rászánni magam. Gondolom, a véremben van a
szemétség.
Ehelyett inkább sétálok egyet.
Bármit, ami eltereli a gondolataimat egy kis időre.
New York City megnyugtatja az idegeimet.
A hangok. Az illatok. A káosz. Kiűzik a fejemből a
gondolatokat. Rögtön hatnak.
Belefeledkezem a nyüzsgő városi forgatagba, amíg el nem
tűnnek a reggeli gondolatok.
Nincs értelme olyasmin rágódni, amit most úgysem tudok
megoldani.
Húsz percbe telik, mire visszajutok az épülethez.
Odabent magánlifttel megyek fel az emeletemre. Az
asszisztensem, Allison észrevesz, de az arcomra lehet írva, hogy
nem akarom, hogy zavarjanak, mert nem szól egy szót sem,
amikor elmegyek mellette, és becsukom az irodám ajtaját.
Jegyzetkötegek állnak halomban az asztalomon. Nyilván ő
hagyta itt őket. A takarító személyzetet leszámítva Allison az
egyetlen, akinek bejárása van. Lefogadom, hogy egy rakás e-
mailt is kaptam.
Bekapcsolom a számítógépet, és ahogy sejtettem, több száz új
bejövő üzenet vár.
Ezért szoktam már hajnali ötkor bejönni.
Ma semmi mást nem csinálok, csak az e-mailekre válaszolok.
Mire az asszisztensem végre belép az irodámba, úgy érzem,
hogy kifolyik a szemem attól, hogy a képernyőt bámultam.
 Megdörzsölöm az öklömmel.
– Egész nap el sem mozdult onnan.
Leengedem a kezem. – Tudom.
–  Utolérte magát? – kérdi az asztalom előtt, egy köteg
mappával a karjában.
–  Igen. Hál’ istennek. Kések pár órát, és mintha a világ
megbolondult volna.
– Nos, szerencséjére itt vagyok én. Szívesen válaszoltam volna
mindre, ha kéri. – Elmosolyodik, közelebb lép, és leteszi elém a
köteget, amivel végzett.
–  A legrosszabb ellenségemnek sem kívánom ezt a munkát.
Pontosabban talán mégis.
Csak ő már halott, így nem tudom rátestálni.
Allison felkacag. – Ma este sokáig szeretne dolgozni?
– Miért? Van jobb dolgod is ennél? – Körbemutatok.
– Ami azt illeti, van.
– Természetesen elmehetsz. Érezd jól magad, Allison.
– Köszönöm, Mr. Aldridge. – Megfordul, hogy távozzon, majd
megtorpan, és visszanéz a válla fölött. – El ne felejtse: holnap
találkozója lesz Lorenzóval.
– Köszönöm. Nem fogom.
Miután elhagyta a szobát, kikapcsolom a számítógépet, és
felállok.
Apámnak úgy kellett volna bánnia Ivyval, ahogy Paytonnel, őt
helyezni az előtérbe. Ehelyett egy ismeretlent védelmezett, Ivyt
pedig feláldozta. Ám Payton pechére apám már nincs velünk.
Ideje kitervelni, hogyan fogom tönkretenni Payton Hartot.

Jaxson Price már vár, amikor megérkezem.

Annál az asztalnál ül, ahol mindig. Azt az italt issza, amit
mindig.
Mintha megállt volna az idő.
Mégis…
 g
Évek teltek el. Megváltoztak a dolgok.
Jax találkozott egy lánnyal. Beleszeretett. Feleségül vette.
Én pedig…?
Gyakorlatilag a maffiával házasodtam. Az alvilágban élem az
egész életemet.
Szerencsétlen események sorozata terelt erre az ösvényre.
Eleinte utáltam a lapokat, amiket osztottak nekem.
Szándékos a szójáték, mivel egy szörnyű pókerjátszma
okozott mindent. De most, annyi év után, elégedettnek érzem
magam.
Vagy legalábbis éreztem.
Igaz, hogy azelőtt a végzetes nap előtt átvettem volna a
családi dinasztiát. Apám nyomdokaiba léptem volna.
De azután minden összeomlott.
Hazugság volt az egész.
Akár az üveg, csak az éles szilánkok maradtak. Szilánkok,
melyek csontig hasítják az ujjad, ha rosszul játszol.
A múlt kényszerített, hogy azzá váljak, aki ma vagyok.
Most pedig újra meg kell változnom. Mert én ezt csinálom.
Alkalmazkodom.
Vagy ez, vagy meghalok.
Az előbbit választom.
– Rendeltem neked egy skót whiskyt, tisztán – közli Jax.
–  Hű, de elbíztad magad! – Helyet foglalok. – Szerintem túl
erős ez egy munkanaphoz.
–  És én még azt hittem, hogy ez sem elég erős. Miért nem
iszunk rögtön etanolt?
– Ahogy jelenleg érzem magam, jó ötletnek hangzik.
Jaxson felnevet. – Ki vele. Mi folyik itt, öregem? Nyilván nem
csak arról van szó, hogy Cyrus a nyeresége miatt basztat.
– Cyrus problémái momentán apróságnak tűnnek.
Jaxson előrehajol, és rákönyököl a faasztalkára. – Mi a
helyzet?
– Úgy tűnik, van egy mostohahugicám.
Elkerekedik a szeme. – Micsoda? Tényleg? Most szórakozol
velem?
–  Kurvára szórakozom. Jesszus! Nem, nincs mostohahúgom.
Hála a kibaszott magasságosnak. Az apámba még annyi
becsület sem szorult, hogy törvényessé tegye, de nekem szálka a
szememben.
– Ezt már el tudom hinni. De kezdd az elejéről.
Így teszek. Egy itallal a kezemben, egy nagy korty után
kiöntöm a szívem és beszámolok Jaxsonnak arról, hogy apám
egy olyan testvérpár jótevőjét játszotta, akikhez semmiféle vér
szerinti kötelék nem fűzte.
A tudtunk nélkül támogatta őket.
Éveken át kettős életet élt, és minden szó, ami elhangzott
álnok szájából, egy kibaszott hazugság volt.
Miután Jax távozik, és magamra maradok a bárpultnál,
kiöntök egy csepp italt a padlóra.
– Remélem, élvezni fogod a kislány szenvedését, apa. Elvégre
ez így fair. Ezt a leckét tőled tanultam.
 HATODIK FEJEZET

Payton

Két hónappal később…

Hogy repül az idő!

Ebben a szent pillanatban korogni kezd a gyomrom. Nem
elég, hogy egész nap a huzatos, rosszul világított könyvtárban
gubbasztottam, és már ég a szemem a sok magolástól, csak most
döbbenek rá, hogy ma még nem is ettem.
Készítek valamit, azután lefekszem éjszakára.
Szükségem van az erőmre, hogy befejezzem a kutatómunkát
a hét végén esedékes házi dolgozathoz.
Alig várom, hogy végezzek a sulival.
Alig várom, hogy messze kerüljek ettől az egésztől.
Hazasétálok, s miután kiveszek valamit a kocsimból, valami
ropog a cipőm alatt. Apró üvegszilánkok hevernek a padlón.
Lassan teszek még egy lépést, óvatosan, nehogy rálépjek egy
másikra.
Lehajolok, és felveszem az egyik darabot. Kék. A nappaliban
lévő üveg csecsebecsetartóra emlékeztet.
Felkapcsolom a villanyt az előszobában, és a kanapé melletti
asztalkához lépek, ahol tartani szoktam. Ekkor veszek észre
néhány dolgot.
Egy: eltűnt.
Kettő, és ettől meghűl az ereimben a vér: nyitva az ablak.
Én hagytam volna nyitva?
Nem. Ennek semmi értelme. Ha nyitva is hagytam volna, az
nem magyarázná meg a törött üveget az előszobában.
Talán nyitva hagytam, és lefújta a huzat.
Ez a leghülyébb gondolat, ami valaha az eszembe jutott.
Kizárt. De ha nem így történt, ha nem az én hibám volt, az azt
jelenti…
A hideg futkározik a hátamon.
Valaki járt itt.
Valaki betört a házamba.
A testem minden idegvégződése hiperérzékennyé válik.
Oldalra billentem a fejem és hallgatózom. Csend van, de nem
tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy valaki lehet a
házban.
Kiraboltak?
Kiver a víz.
A telefon rezgése visszhangzik a házban.
– Halló?
Semmi.
– Halló? Van ott valaki?
Semmi válasz.
Leteszem, már tiszta ideg vagyok.
Egy telefonhívás. Egy betörés.
Hívnom kéne a rendőrséget.
Ez még nekem is túlzásnak tűnik.
Plusz lehet, hogy én hagytam nyitva az ablakot.
Erről eszembe jut, hogy be kell csuknom. Azután meg kell
bizonyosodnom arról, hogy be is van zárva. Vagy talán csak
paranoiás vagyok. Mindenesetre nem tudom lelassítani a
szapora szívverésemet.
Kinyújtom a kezem, hogy becsukjam az ablakot, a zár
azonban nem kattan, akármilyen erősen szorítom.
Meg kell javíttatnom. Egyelőre fogok egy tekercs
ragasztószalagot, és körberagasztom vele az ablaktáblát, mintha
rovarirtás miatt szigetelném a házat.
Tényleg hívnom kéne a rendőrséget, de lehet, hogy csak én
hagytam nyitva az ablakot. Miért törne be ide bárki? Nincs
nálam semmi értékes.
 Mielőtt meggondolhatnám magam, felszaladok a lépcsőn a
hálószobámba, mert muszáj meggyőződnöm arról, hogy nem
hiányzik semmi.
Alaposan körülnézek odabent.
Majd kiugrik a szívem a mellkasomból. Átvizsgálom a
helyiséget.
Végül hosszan kifújom a levegőt. Minden normálisnak tűnik.
Lassan odalépek az íróasztalomhoz. De nem. Az összes papír a
helyén.
A laptopom viszont nyitva.
Én hagytam így?
Nem emlékszem. Miért van az, hogy soha nem emlékszünk
arra, amire kéne? De azt hiszem, ma reggel becsuktam.
Biztosan.
Ugye?

Eltelik a következő hét, és semmi szokatlant nem tapasztalok a

házban. Mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy valami nem
stimmel. Ma reggel is úgy éreztem, mintha figyelnének, amikor
suliba jöttem.
Egy kimondatlan jelenlét lebeg felettem, mint egy
hajmeresztő kísértet. Ez, és a számtalan téves telefonhívás, amit
kapok… lassan olyan benyomást kelt bennem, mintha egy béna
80-as évekbeli horrorfilmben lennék. Rám osztották az együgyű
csitri szerepét, aki gondolkodás nélkül benyit a baljós kastélyba,
ahol lemészárolják.
Minden reggel óraműpontossággal csörög a telefonom, de
soha senki nem szól bele.
Ami igazán dühítő.
Ma egy dal ment a telefonban. Irtó hátborzongató volt.
Ekkor eszembe jut valami.
A francba.
 Csak nem Trent Aldridge csinálja ezt velem?
Hónapok óta vártam, hogy újra felbukkanjon az életemben.
Minden eltelt nappal vártam a hívást Mr. Bakertől, hogy
tájékoztasson arról, hogy Ronald családja bíróság elé citál.
Vajon ő hívogat?
Betört volna a házamba?
Ugyan.
Ez nevetséges.
Nem piszkítaná be a kezét.
Hacsak… ez nem egy nagyobb terv része.
De mi lehet a célja?
Hogy az őrületbe kergessen?
Ha olyan okos, amilyennek sejtem, akkor ez több mint ijesztő.
Túl gyerekes. Ha elmegyek a zsarukhoz, és ilyen paranoiásnak
látnak, én leszek az elmebeteg, pont időben, hogy Trent
meglépje, amit akar. Ezzel pokoli könnyen elhitelteleníthet. És
sarokba szoríthat.
Zsarukról szó sem lehet.
Nem várhatok tovább.
Kifogytam a lehetőségekből.
Amikor leülök a helyemre a teremben, Heather már ott vár.
–  Van már valami hír arról a seggfejről? – kérdi. Az ügyvédi
irodában történtek után megemlítettem, hogy tartok tőle, hogy
Trent keresztbe fog tenni nekem. De nem részleteztem, mert
nem akarom még őt is belerángatni ebbe a katyvaszba.
Azóta minden áldott nap egy kisebb kiborulással kezdjük az
óráinkat. Heather faggatózik, én pedig kitérő válaszokat adok,
nem tudom, vajon Trent Aldridge lealacsonyodna-e odáig, hogy
még a barátnőmmel is kicsesszen.
–  Nos? – kérdi Heather, miközben előveszem a laptopomat,
hogy jegyzeteljek. Ajándék Ronnie-tól.
A válasz nem. Több mint két hónapja egy árva szót sem
hallottam Trentről vagy Mr. Bakerről.
Vajon mit jelent ez rám nézve?
Hazudnék, ha nem ismerném be, hogy kezdek ideges lenni.
 Túl hosszú idő telt el.
Mintha várnám, hogy végre leessen a fejem fölött lebegő
fenyegetés. Amilyen szerencsém van, rám zúdul, legalább egy
tonnát nyom, és palacsintává lapít.
Aha. Ez vagyok én. Az örök optimista. Hol a TED-es
előadásom?
–  Na, rajta, Payton! – Heather közelebb húzódik. –
Megőrjítesz.
Felsóhajtok, és végre rászánom magam a válaszra. – Kicsit
idegesítő, de még mindig nem hallottam semmit.
Sajog minden porcikám. Az egész testem megfeszül az
idegességtől.
A barátnőm társaságában el kéne lazulnom, de önkéntelenül
megmerevedik a tartásom. Már az elmúlt hónapokban is így
volt. Egy idegroncs vagyok. Egy rossz vicc csattanója.
A saját árnyékomtól is megrettenek, ahogy várom, hogy Trent
lecsapjon.
Olyan feszült vagyok, mintha üvegből lennék, mely bármelyik
pillanatban a padlóra zuhanhat, hogy ezernyi darabra törjön.
– Akkor meg mi a baj? – Heather megböki a vállamat. – Ez jó
hír, nem? Mit fintorogsz?
Kidörzsölöm a szememből a fáradtságot. – Épp ez a baj –
ismerem be, és az ölembe ejtem a kezem.
– Hogy még nem hallottál felőle?
Bólintok.
–  Ez csak jó lehet. Ha készülne valamire, már megtörtént
volna, nem igaz?
Az ajkamba harapok. – Nem, ez nem jó. Minél tovább várom a
következő lépését, annál rosszabbul érzem magam. Úgy érzem,
mintha valaki direkt szórakozna velem. Vagy legalábbis nem
lehetek biztos benne, hogy nem erről van szó.
–  Talán nem lesz következő lépés. Talán hagyja, hogy éld az
életed. Talán tiszteletben tartja az apja kívánságát.
Felsóhajtok a megjegyzés hallatán. Bárcsak ilyen egyszerű
lenne. – Nem láttad, hogy nézett rám. A rosszindulatot és a
gyűlöletet a szemében. Ennek még nincs vége. Ez is csak a játék
gy g g j
része.
– Hogyhogy?
– Meg akar félemlíteni. Olyan, mint egy dühös oroszlán, aki a
prédájával játszik. Lehet, hogy még nem ölt meg, de előbb-
utóbb le fog csapni rám.
– Ez furán szexuálisan hangzik. Mellesleg észbontóan dögös a
pasi. – Kajánul elmosolyodik.
– Mi van? Állj már le! Honnan tudod ezt egyáltalán?
–  Honnan tud bárki bármit is ebben a modern korban?
Rákerestem a neten, Payton. Nagy ügy. – Heather a szemét
forgatja, mintha igazán rájöhettem volna magamtól is, hogy
rákeresett a Google-ön. – Tényleg azt hitted, hogy nekem nem ez
az első?
– Sosem említetted.
–  Ronald most halt meg. Gondoltam, nem lenne helyénvaló
szóba hozni, hogy milyen szexi a fia!
– Csss! Nem tudnál hangosabban ordibálni?
Körülnézek a teremben, de még viszonylag üres, és úgy tűnik,
senki sem figyel ránk. Megrázom a fejem.
–  Különben egyáltalán nem is olyan szexi – jegyzem meg
bénán.
Nem tudom becsapni a barátnőmet. Érzem, hogy ég az arcom.
Mintha ez a Trent egy vörösen izzó piszkavasat húzott volna
végig a bőrömön, hogy megbélyegezzen.
– De igen, és ezt még a te frigid segged is tudja, édesem.
Ezúttal túl hangosan beszél, és a mellette ülő diák felröhög.
Sam. Jelen pillanatban ki nem állhatom Samet.
– Befognád végre? Még meghallja valaki.
Sam valójában a mobilján játszik. Ezért kacarászik, nem
miattam. Senki sem figyel. Senkit sem érdekel.
– Jaj, fogd már be. Nézd csak meg a pasit – korhol, és feloldja a
mobilját, majd rákeres Trentre. Amikor megjelenik a fotója a
képernyőn, odatolja elém. Úgy vágyik a szaftos pletykára, mint
kutya a csontra, és addig nem áll le a kérdezősködéssel, amíg
oda nem dobom neki.
– Hát jó.
 j
– Hallgatlak…
Vállat vonok. – Nem csúnya.
–  Ez már valamivel jobb. Elég a szarakodásból. Ismerd be
végre!
–  Jesszus! – Kifújom a levegőt. – Hát jó. Tényleg szexi.
Észbontóan szexi. Sőt, őrjítően. Ő a legszexisebb pasi, akit
valaha láttam. Szexi, és kész. – Színpadiasan felsóhajtok.
Heather felnevet. Úgy vigyorog, hogy legszívesebben feladnék
egy hirdetést az újságban: „Keresem új legjobb barátnőmet!”
–  Igen, talán tényleg szexi, de emellett egy totális seggfej –
teszem hozzá.
– Seggfej? Tényleg?
– Farok. Egy gigantikus farok.
– Kíváncsi lennék, vajon Mr. Szexinek gigantikus-e a farka. –
Rá se hederít az idegállapotomra. Tipikus Heather.
Ha eddig nem lettem volna zavarban, most már igazán
pironkodom.
–  Ennek semmi köze a dologhoz – korholom játékosan
Heathert. – Az, hogy milyen szexi vagy mekkora a farka –
suttogom –, nem számít.
–  Akkor mi számít? – Felvonja a szemöldökét, és ismét
megkérdőjelezem a barátságunkat. Kár, hogy úgy csípem őt, és
soha nem tudnám helyettesíteni.
– Az számít, hogy mennyire félek attól, hogy eljön értem.
– A gigantikus farkával?
– Igen.
Hahotában tör ki, mire nekem is leesik, hogy mit mondtam.
– Mi? – Elhűlök. – Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem!
– A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék…{1}
–  Ez komoly? Nem vághatod a fejemhez Shakespeare-t,
amikor Trent Aldridge-ről beszélek. Az az alak maga a
megtestesült gonosz. És nekem így nem kell. – A lehető
legszigorúbb hangomon beszélek.
Nem tudom, hogy az ő műve-e a betörés és a sok telefonhívás,
de gyanítom, hogy igen. Nem bízom benne. Amikor
megismertem, túlságosan önelégültnek és beképzeltnek
találtam.
Heather mély levegőt vesz, kihúzza magát, és halkabban
folytatja. – Tényleg azt hiszed, hogy be akar cserkészni…? –
Elhallgat, mintha csak most értette volna meg, hogy mennyire
félek.
Épp válaszolnék, hogy beszámoljak neki a megannyi
furcsaságról, ami újabban megesett velem, amikor kinyílik az
ajtó, és belép a professzorunk. A pódium felé fordulok.
–  Miss Hart – szól a professzor, és egyenesen rám néz.
Mozdulatlanná dermedek. Szólított, és fogalmam sincs, miért. –
Maradna óra után egy szóra?
Biccentek.
– Ez meg mi volt? – suttogja Heather.
A Trent okozta stressz eltereli a gondolataimat és vállat
vonok, majd hirtelen eszembe jut, hogy jelentkeztem egy
tanszéki állásra a következő félévre. Az a tervem, hogy az idei
év után folytatom a tanulást, és megszerzem a
mesterdiplomámat. Nagy a versengés a program iránt, így a
tanszéki munka növel az esélyeimen, hogy bejussak.
– Talán az állásról van szó.
Felcsillan a szeme, és szélesen elmosolyodik.
Mindketten tudjuk, hogy ez óriási lehetőség számomra.
Elkezdődik az óra, és hónapok óta most először nem az jár a
fejemben, hogy vajon hogyan akar Trent Aldridge bosszút állni
rajtam. Ehelyett azon rágódom, hogy mégis mit tehetnék, hogy
eltávolodjak a nővéremtől.
Erinnel nem könnyű.
Ami enyhe kifejezés.
Az ordítozáson, síráson és vádaskodáson túl, miszerint
lefekszem Ronnie-val a pénzéért, elviselhetetlen a társasága. Az
új pasijáról nem is beszélve.
Ha csak eszembe jut, borsózik tőle a hátam.
De ha megkapom ezt az ajánlást, bármilyen állást
megszerezhetek, amit csak akarok.
Akár több száz kilométerre is. A Ronald által rám hagyott
 gy
pénzzel a jövő fényesnek tűnik.
Amikor vége az órának, felállok a helyemről, és odalépek a
professzorhoz.
–  Ez egy kicsit szokatlan, de megkértek, hogy adjak át egy
üzenetet a hallgatói szolgálat nevében – mondja anélkül, hogy
felpillantani a diákhoz írt jegyzeteiből. A napnál is világosabb,
hogy úgy érzi, kellemetlenséget okoztam neki, és bármiről
legyen is szó, úgy véli, hogy az én hibám. – Szeretnék, ha az első
adandó alkalommal ellátogatna az épületbe.
Úgy leeresztek, mint egy kidurrant lufi. Belehalna, ha
mosolyogna? Pontosan tudja, mennyire akarom ezt a pozíciót.
Ez a nő az első naptól fogva gyűlöl engem.
– Rendben, köszönöm.
Sarkon fordulok, és kisietek az épületből a hallgatói
szolgáltató iroda felé. Gombóc szorult a torkomba. Még sosem
hallottam, hogy személyesen behívattak volna egy diákot.
Mindent online intéznek. Az épületben diákok dolgoznak, és
egyetlen felnőtt vezeti, ami nem az a fajta hierarchia, aminek
olyan szívesen kitenném magam.
Úgy érzem magam, mintha az igazgatói irodába hívtak volna,
amíg sorban állok a többi diákkal, akik késtek a tandíjjal, vagy
arról érdeklődnek, hogyan kaphatnának több pénzügyi
támogatást. Amikor sorra kerülök, odalépek az egyik
másodéveshez, aki az asztalnál ül, és odacsúsztatom elé a
diákigazolványomat. Füttyent egyet, majd megfordul, és int a
felettesének, aki odalép hozzám.
–  Üdv, Miss Hart. – A névtáblája szerint „jókedvű”, de a
legkevésbé sem tűnik annak. – Megpróbáltuk levonni a félévi
tandíját az iktatott kártyájáról, de nem engedte a rendszer.
–  Nem engedte? – ismétlem, és begörbítem a lábujjaimat. Ez
nem lehet.
–  Úgy tűnik, valami gond adódott a fizetési móddal, és nincs
más fizetési mód megadva. Számos figyelmeztetést küldünk az
egyetemi portálon keresztül plusz többtucatnyi figyelmeztető e-
mailt. Mivel mind megválaszolatlanok maradtak, maga jelenleg
nem regisztrált hallgató.
 g g
Képtelenség.
Több tucat e-mail?
Naponta ellenőrzöm őket. Mi több, óránként. Elcsüggedek,
képtelen vagyok elfogadni, amit mondtak.
– Nem értem. – Megremeg a kezem. – Ennek semmi értelme.
Még egy e-mailt sem kaptam! A portálomon minden rendben.
Előveszem a telefont, és bejelentkezem az egyetem
alkalmazásába. És tényleg, az üzenetküldő ikonján egy kis piros
felkiáltójel van, ami reggel még nem volt ott, amikor ránéztem.
Azonnal letakarom a telefonom kijelzőjét, és dadogva
hazudozom, hogy elfelejtettem a jelszavamat.
Bármi szimpátia, amit a fickó irántam érzett, egy másodperc
alatt elpárolog. – Amíg ezt nem tisztázzuk, addig maga nem
aktív diák.
– Kivel kell beszélnem? – kérdem kábultan.
– Erősen ajánlom, hogy minél hamarabb fizesse ki a tandíját.
Másképp egyik problémája sem oldódik meg. Ami a hallgatói
státusza visszaállítását illeti erre a félévre, lehet, hogy már túl
késő, de ha mégsem, akkor a tanulmányi osztályhoz kell
fordulnia.
– Rendben.
Nem fáradok azzal, hogy bármi mást mondjak, az ajtó felé
rohanok. Minél hamarabb elintézem, annál gyorsabban
haladhatok a jövőm felé.
Nem telik öt percbe, mire odaérek a tanulmányi osztály
irodájához.
Ez az előnye a kicsi magánegyetemnek.
– Beszélnem kell valakivel – közlöm az egész irodával, hátha
meghallgat valaki. Elbizakodott és színpadias húzás, de beválik.
– Van időpontja? – kérdi a hölgy az íróasztal mögül.
–  Nem, de sürgős az ügy. A hallgatói szolgálat vezetője azt
mondta, hogy beszélnem kell valakivel a tanulmányi osztályon.
– Neve?
– Payton Hart.
Hallom, ahogy kattog a billentyűzet. Majd bólint egyet.
–  Vagy úgy. Maga az a diák, aki nem reagált a felszólító e-
 gy gy g g
mailekre.
„Az a diák”.
Mármint az egyetlen.
Gondolom, ez a hátránya a kicsi magánegyetemeknek. Ha
beüt a baj, nincs, aki együttérezzen az emberrel. Csak közönség
akad.
– Próbáltuk felhívni – folytatja –, de a gépi hang szerint nem
elérhető a szám, így nem tudtak kapcsolatba lépni magával.
– De hiszen nem hívtak!
–  Mint mondtam, ilyenkor a tanulmányi osztályvezető hívná
magát, de nem tudták elérni.
– Na de…
Megrázom a fejem. Nincs értelme vitatkozni. Sőt, úgy tűnik,
ettől csak elmélyülnek a szigorú ráncok az arcán. Ebben az
iskolában mindenki utál engem?
Benyúlok a táskámba, előkapom a telefonomat, és
végigpörgetem a névjegyzéket, majd rábökök Heather nevére.
Nem cseng ki.
Tök süket a telefonom.
Mi a fene?
Nincs térerő. Mintha kikapcsolták volna a számomat, de
ennek semmi értelme. A számlák automatikus fizetésre vannak
állítva. Ma reggel kutyás fotókat nézegettem az Instagramon.
Működik. Be van kapcsolva. Csak telefonszolgáltatás nincs.
Hogy lehet ez?
Mióta nem fogadtam hívást?
Az egyetlen személy, aki valaha is felhívott vagy SMS-t
küldött, az Erin, de ő inkább szemtől szemben szereti lezavarni
a veszekedéseit.
Az irodistahölgy bólint. – Elfelejtette befizetni a számlát?
Soha nem fizettem be a számlámat – azt sem tudom, mikor
esedékes.
A nővérem tudja. Nem, nem is a nővérem.
Ronald.
Ő fizeti a számláimat.
Amióta eltűnt, most először adódik probléma. Erin említette,
 p
hogy amíg börtönben ült, a halála előtt az ügyvédje intézett
mindent.
Trent.
Visszhangzik fejemben a név, és egyre növekszik a haragom.
Ő került hatalmi pozícióba. Talán egyszerű tévedés történt.
Vagy talán egy lúzer vagyok, aki hajlamos alábecsülni a
szemétládákat. Mindenesetre jobb, ha megkérdezem Mr.
Bakert, hátha segíthet tisztázni a dolgokat, mielőtt magához az
ördöghöz fordulnék.
Fel kell hívnom Mr. Bakert.
Mintha kiszakadtam volna a saját testemből, de a nő velem
szemben még mindig beszél. Csak néhány szó ragad meg az
agyamban.
Nincs tandíj.
Nincs óra.
Nem járhatok be az órákra, amíg nem rendezem a
tartozásomat. És ha nem rendezem időben, nem fejezhetem be
a félévet. S ha így lesz, kizárt, hogy időben lediplomázhatok.
Begörbítem a hátam, és tudom, hová kell mennem.
Haza.
Semmi kétségem afelől, hogy Trentnek valami módon köze
van ehhez az egészhez. Hogy ő döntött úgy, hogy rám száll.
Máskülönben hogy fogadhatnám ezeket a néma hívásokat,
miközben senki másé nem jön át? Kimondva őrültségnek
hangzik, de nincs más lehetőség.
Most, hogy Trent úgy döntött, hogy rám támad, tudnom kell,
mik a lehetőségeim. Marad egyáltalán valami a végén, ha olyan
kicsinyes lesz, és ellopja a pénzt? Egy dolog biztos: készül
valamire.
Amikor hazasétálok, egy vontatókocsit találok a felhajtón.
Az autó, amit Ronnie-tól kaptam ajándékba, már félig fel van
húzva a platójára.
–  Mit művel? – kiáltom az utcáról, és rohanni kezdek,
miközben egy férfi beszáll a vontatókocsiba, amihez az autómat
erősítették.
A francba!
 – Állj! – kiáltom.
A kocsiajtó becsapódik. Beindul a motor. Már a vezetőülésnél
vagyok, az ajtóra csapok.
– Mit művel? – kiabálom zihálva. – Szedje le a kocsimat erről
az izéről.
Letekeredik az ablak. – Bocs. Nem lehet.
– Mi az, hogy nem lehet? Miféle válasz ez?
Hogy vihetik el a kocsimat?
–  Figyu, kislány. Nem lehet. Nem és kész. Nekem csak egy
dolgom van. Az a munkám, hogy elvontassam a kocsikat a
főnököm által megadott címről.
–  És aztán? Nem értem, hogy veheti el az autómat, mintha a
magáé lenne.
–  Én csak elszállítom. – Vállat von. – Nem tartom meg
magamnak. Nem tudom, mit mondhatnék, de gondolom, ez van,
ha nem fizeted ki a számláidat.
– De én…
– Mind ezt mondják. – Megrázza a fejét. – Nem lennék itt, ha
rendesen fizettél volna.
Mielőtt bármi mást mondhatnék, elindítja a vontatókocsit, én
pedig hátraugrom.
Semmit sem tehetek.
Újabb számlám maradt kifizetetlenül, és van egy olyan
érzésem, hogy tudom, miért.
Megigazítom a táskámat a vállamon, és tétován az ajtóhoz
lépek.
Majd kiugrik a szívem a mellkasomból, ahogy közeledem felé.
Kizárt, hogy innen el tudnám olvasni a papíron lévő írást.
Nem látom tisztán, de már tudom, mi áll rajta.
Nem kell elolvasnom. Tudom, hogy kilakoltatnak.
És ami a legrosszabb?
Már biztosan tudom, hogy helyes volt a megérzésem. Tudom,
ki áll emögött.
Trent Aldridge.
Lecsapott rám.
Nincs más választásom, mint belemenni a játékba.
 j
Ekkor valami csipog a zsebemben.
Remek. Most bezzeg működik a telefonom!
Előkapom a mobilt, és végigpörgetem a tárban lévő SMS-eket.
Majd belépek a névjegyzékbe, tárcsázok, és lélegzet-visszafojtva
várok. Kicseng. Ismét az a gyomorforgató érzésem támad, hogy
figyelnek. Körülnézek, de senkit sem látok. Vállat vonok, mintha
ez megvédene a kíváncsi tekintetektől.
Erin a harmadik csöngés után felveszi.
–  Kedves tőled, hogy felhívtál, miután több száz hívásomra
nem reagáltál. Mit akarsz? Még jobban tönkretenni az
életemet? – Gúnyolódik. – Esetleg ellopnál még valamit tőlem?
– Erin, tudod, hogy nem ez történt – mondom halkan.
Hogy gondolhatja, hogy szándékosan tettem?
– Tényleg? Mert az én nézőpontomból pontosan ez történt. A
pasim rád hagyta az összes pénzét. Tudod, hogy milyen szarul
néz ez ki?
– Erin…
–  Nem, te csak ne Erinezz engem! Azok után… – Elhallgat,
felemészti a harag. Süt belőle, még a vonalon keresztül is
érzem. Hátrálok egy lépést. – Feladtam érted az életemet, erre te
kapod a pénzt. El van ez az egész baszva, és ezt te is tudod.
– Erin – szólok újra, hogy megnyugtassam.
–  Hacsak nem íratod át a nevemre a pénzt, nincs semmi
mondanivalóm – fröcsögi.
–  Ezért hívlak – vágok közbe abban a reményben, hogy így
legalább meghallgat.
– Hogy nekem add a pénzt?
–  Nem egészen… – Összerezzenek. – Úgy értem, igen, egy
részét persze. Elvégre a barátod volt. Mindig is ez volt a terv.
– Kímélj meg a dadogástól. Nem vagyok rá kíváncsi…
– Adok neked pénzt – hadarom –, az egészet neked adom. De
előbb hozzá kell férnem. De mivel egy számlámat sem fizették
ki, nem biztos, hogy erre valaha is sor kerül.
Hangos, őrjöngő morgás szakad fel a torkából. Olyan a
hangja, mint egy felpiszkált vadállatnak. Persze hogy dühös. Ő
akar irányítani. Én viszont először megkönnyebbültem, mert ha
Erin lenne felelős a pénzért, semmi sem maradna belőle, mire
betöltöm a huszonkettőt. Eszembe sem jutott, hogy Trenttel is
ugyanez lehet a problémám.
Különben sem kell nekem az összes pénz, csak annyi, hogy
kifizessem a sulit, és újrakezdhessem az életemet valahol
máshol. Valahol messze innen.
–  Akkor minek hívtál? – sziszegi Erin. – Nem nálam van a
pénz.
– El kell árulnod, hol dolgozik és hol lakik Trent, és szerinted
hol találom meg. Mert amit csinál, az baromság.
Ideje, hogy kiálljak magamért.
 HETEDIK FEJEZET

Trent

A kis hercegnő mostanra nyilván már megkapta az

ajándékomat. A totális kibaszás ajándékát.
Nem is kibaszás – éveken át önellátó életet élt szükségtelenül,
a családom kárára.
A gondolatra mosoly terül szét az arcomon. Kíváncsi vagyok,
vajon melyik ajándékot kapta meg előbb… Jax hajlamos
titkolózni, ha kétes ügyekkel foglalkozik, de tudom, hogy
elvégezte a munkát.
Vajon előbb a tandíjról szerzett tudomást?
Vagy talán elvontatták a kocsiját, amint felébredt?
Kisétált az ajtón, és rádöbbent, hogy eltűnt a járgánya.
Hahotázni kezdek, amikor eszembe jut az ajtajára ragasztott
értesítés.
A kilakoltatásról. A bedeszkázott ablakok.
Az otthona, amit megvettem a segge alól.
Bárcsak láthatnám az arcát, amikor megtalálja a borítékot,
amit a bejárati ajtaja előtti lábtörlőn hagytak. A levelet,
amelyben az áll, hogy a holmiját elszállították egy bizonyos
címre.
Az a legjobb az egészben… hogy az enyém a cím. Nem mintha
számítana, mivel a kocsiját már lefoglalták, de érdekes lesz, ha
megpróbál idejönni.
Évek óta nem volt ilyen jó napom. Lehet, hogy apámból már
nem tudom kiverni, ami nekem jár, de Payton és a nővére is
megteszik. Apám éveken át tartó árulása után bosszút állok
azokon, akik a vágóhídra juttatták a családomat.
 Apa örökre megváltoztatta az életünket, hogy olyan fényűzést
biztosítson ezeknek a hercegnőknek, amit soha nem érdemeltek
meg. Ha elveszem tőlük, ha csak egy töredékét is
megtapasztalják annak a fájdalomnak és szenvedésnek, amit
anya és Ivy éveken át kénytelen volt eltűrni, máris bosszút
álltam.
A hab a tortán? Hogy mindez remekül elszórakoztat.
Payton összes holmiját jelenleg ennek az épületnek az
alagsorában tárolják.
Ha szerencséje lesz, hagyom, hogy átkutassa a dobozokat. Ha
nem lesz, akkor mind elégetem, és csak a hamuban turkálhat.
Hátradőlök a széken, és várom, hogy bekopogjanak. Jeleztem
a személyzetnek, hogy ma vendégünk jöhet.
Ki tudja, mikor ér ide.
De az biztos, hogy jönni fog.
Kinyújtom a kezem, és felkapom a poharat az asztalról. A
borostyánszínű folyadék nekilöttyen a metszett kristálynak.
Vajon egy barátját kéri meg, hogy hozza el, vagy vonattal
döcög idáig?
Az összes hitelkártyáját letiltattam.
Ki tudja, lesz-e egyáltalán elég készpénze, hogy eljusson
hozzám?
Vonattal, majd a Penn állomástól taxival.
Igen, ez komoly hátrányba hozza.
Mámorítóan édes a diadal íze.
A számhoz emelem a poharat, és belekortyolok. Majd
megfordulok a székkel, hogy vessek egy pillantást a képernyőre.
Egy e-mail vár.
Egy visszaigazolás.
Már a kocsija is az én tulajdonomban van.
Mióta bámulom a számítógépet? Csak annyit tudok, hogy
kiürült a poharam. Kopognak a bejárati ajtón.
Nem kell felállnom, hogy tudjam, ő az. Már csak arra kell
várnom, hogy Martha bevezesse az irodámba.
– Hol van? – üvölti.
Tüzes. Erre nem számítottam.
 – Kérem, nyugodjon meg, odavezetem Mr. Aldridge…
Kinyílik az ajtó.
Payton Hart tornádóként viharzik be a helyiségbe.
Szilaj és kiszámíthatatlan.
A szeme tágra nyílt. Ráérősen végignézek rajta. Sőt,
megbámulom.
Ez az első alkalom, hogy eléggé lecsillapodtam ahhoz, hogy
igazán szemügyre vegyem.
Káprázatos ez a nő.
Ha bárki más lenne, megengedném magamnak, hogy rövid
időre elterelje a figyelmemet a munkámról, és itt helyben
leteperném az asztalomon.
Csakhogy ő nem akárki. Egy eszköz a cél érdekében.
Egy utolsó rúgás apám emlékébe.
De semmi, még az átkozottul formás mellei sem tudják
feledtetni velem ezt a tényt.
Mi lehetett olyan tökéletes bennük, hogy apám eladta értük a
húgomat, mintha csak egy tárgy lenne?
–  Payton. – Félig megtöltöm a poharam, és üdvözlésképpen
megemelem. – Milyen kedves tőled, hogy meglátogatsz.
Segíthetek valamiben?
–  Most viccelsz velem? – vág vissza. Merev a tartása, és
csípőre teszi a kezét.
Kellemes forróság árad szét a bensőmben. Már régóta nem
éreztem ilyesmit.
Izgalom.
Izgalommal tölt el, hogy tönkreteszem ennek a lánynak a
kiváltságait, amelyek a családom szenvedésére épültek.
Fantasztikus afrodiziákum eltiporni az álmait.
– Mi a francon vigyorogsz? – sziszegi. A hangja még szélesebb
mosolyt csal az arcomra.
– Csak rajtad. Miért? Valami baj van?
Leengedi a kezét, és átszeli a kettőnket elválasztó teret.
Tornacipője dühödten puffog a keményfa padlón. Amikor az
íróasztalomhoz ér, megáll.
– Miért csináltad ezt? Mit követtem el ellened?
 –  Ennél pontosabban kell fogalmaznod. – Higgadtságot
erőltetek magamra, és elkomolyodom, mintha fogalmam sem
lenne, mitől akadt így ki.
Megremeg a szája széle. Majd szétrobban a feje. Ez nem egy
hétköznapi dühroham. Mindjárt elveszíti az önuralmát
Már alig várom.
– Pontosan tudod, miről beszélek.
– Miért nem ülsz le? – A mellette álló üres székre mutatok. –
Úgy látom, nehéz napod volt.
– Komolyan?
Ismét felderül az arcom. – Igen. Komolyan.
– Te tényleg egy seggfej vagy.
Megrántom a vállam, és hanyagul belekortyolok az italomba.
– Hívtak már rosszabbnak is. Szóval, mit tehetek önért, Miss
Harlow?
– Hart. A nevem Hart. És vissza akarom kapni a cuccaimat.
Kihúzza magát, erősnek akar látszani. Kár, hogy nem látja,
hogy épp csak belekezdtem a játékba.
Ráförmedek. – Igazán nem kéne ennyire ragaszkodnod az
anyagi javakhoz. Nem tesz jót neked.
Elkerekedik a szeme. – Te most szórakozol velem?
Felállok és fölé tornyosulok, ha tippelnem kéne, legalább egy
fejjel magasabb vagyok nála.
–  Nem, kurvára nem viccelek. A tárgyaktól való függés nem
tesz jót a léleknek. Köszönettel tartozol nekem.
– Köszönettel? Köszönettel! Tönkretetted az életemet.
Visszatér a mosoly.
A vigyor.
A bennem lakozó gonosz, aki legszívesebben egészben
bekebelezné.
– Még nem.
– Mi van?
– Azt mondtam, még nem. Még nem tettem tönkre az életedet.
– Rákacsintok, mire ökölbe szorítja a kezét.
– Miért csinálod ezt?
 – Mert megtehetem.
Járkálni kezd. Egy régi rajzfilmre emlékeztet, amit
gyerekkoromban láttam. Amelyikben füst hömpölygött a
rajzfilmfigura füléből, annyira dühös volt.
– Ezt nem úszod meg.
– Már megúsztam.
Azzal kiviharzik. Becsapódik mögötte az ajtó, visszhangzik a
csattanás hangja.
Hosszú ideje most először érzem úgy, hogy bármi lehetséges.
Ez jó móka lesz. Kilöttyintek még egy csepp italt a padlóra az
öregnek, és nézem, ahogy a drága fapadlóra fröccsen. – Sakk-
matt, te mocsok.
 NYOLCADIK FEJEZET

Payton

Hosszú és kimerítő az út vissza Long Islandre.

Egy: autó hiányában vonattal kell utaznom.
Kettő: korlátozott mennyiségű készpénz áll a
rendelkezésemre, így még taxira sem tudok költeni, hogy
eljussak a Penn állomásra, mivel az összes pénzemre
szükségem lesz, hogy visszajussak az egyetemre, miután
leszálltam a vonatról.
És ami a legrosszabb… irtó szeszélyes a mobilom. Az egyik
pillanatban be van kapcsolva, a másikban kikapcsol. Mintha
direkt manipulálná valaki a vonalat, hogy szórakozzon velem.
Ami nevetséges, mert kizárt, hogy Trent még erre is képes
lenne. Vagy mégis?
Az a terv, ami nem túl szerencsés, hogy betörök a házamba és
ott alszom. Nem lehet legális, hogy csak úgy, figyelmeztetés
nélkül kiraknak. Holnap beszélek az ügyvéddel, de ma este csak
le akarok feküdni.
Bizony, a bűnözés is felkerül a problémáim listájára.
És egek, egyre csak gyűlnek a problémák.
Úgy érzem, mintha kicsúszna az életem a kezeim közül, és
mindjárt a mélybe zuhanok.
Mély levegő.
Kifúj.
Ezt a trükköt réges-rég tanultam, de évek óta nem
használtam.
Mély levegő.
Kifúj.
 Jól vagyok.
Minden rendben lesz.
És legalább tornacipőben vagyok, nem holmi
hasznavehetetlen magassarkúban.
Amikor végre kitesz a taxi, amit a vasútállomáson intettem le,
előveszem a mobilomat, és bekapcsolom a zseblámpát.
Sötét van, de legalább a telefonom fel van töltve.
Valami azt súgja, hogy ha egyszer bejutok, szükségem lesz rá.
A rohadék valószínűleg a villanyszámlát sem fizette ki.
Koromsötét van, csak a telefonom fénye világít.
Mi a fenét fogok csinálni?
Hol fogok aludni?
És a holmim. Szükségem van ruhára, fogkefére, az iskolai
cuccaimra.
Egy pillanat.
A nappali hátsó ablaka nincs bezárva.
Jóságos ég! Majdnem elfelejtettem. Eltört. Ott be tudok jutni.
Megremeg a testem, és könnyek csípik a szememet.
Végre valami nekem kedvez! Lehet, hogy nincs áram, de
legalább lesz ágyam és ott lesz a holmim. Legalább
biztonságban leszek.
Ahogy kilazítom az ablakot és bemászom rajta, rá kell
döbbennem, mennyire helytálló a meglátásom.
Az orrom hegyéig sem látok odabent. Egyetlen lámpa sem ég.
Még az sem, amit időzítőre állítottam, hogy mindig úgy tűnjön,
mintha itthon lenne valaki.
Leér a padlóra a lábam, és visszhangzik a puffanás. Olyan a
hangja, mint egy felbőszült elefántcsordának.
Pedig csak én vagyok.
Semmi sincs idebent.
Legszívesebben összeesnék és átadnám magam a sírásnak.
Legördül a szememből egy könnycsepp, de gyorsan letörlöm
és felállok. Nincs időm arra, hogy összeomoljak. Ehelyett teszek
még egy lépést. Újabb visszhang.
Bútorok nélkül semmi sem nyeli el a hangot.
A hideg futkározik a hátamon, ahogy beljebb merészkedem a
 g gy j
szobába. Úgy érzem, mintha lenne itt valaki.
Engem néz. Bámul.
Ezúttal a paranoiámnak tulajdonítom.
Trent úgy felbőszített, hogy már hallucinálok.
Nyilvánvalóan senki sincs itt rajtam kívül. Csak képzelődöm,
de van egy rossz érzésem. Pont olyan, mint amit egy ijesztő film
ébresztene bennem. Amikor tudom, hogy valami félelmetes áll
lesben az ajtó mögött.
Járkálni kezdek a szobában. Imádom ezt a házat. Valami
csodálatos kezdete volt ez a hely.
Valami, ami csak az enyém.
És nincs többé.
Nem. Nem igaz. Holnap összeszedem magam. Felkeresem Mr.
Bakert, és kitalálom, hogyan jussak ki ebből a katyvaszból.
Biztos azt fogja tanácsolni, hogy költözzek haza a
nővéremhez, erről azonban szó sem lehet. Soha. Amikor
legutóbb beszéltünk, még mindig azzal a görénnyel élt együtt.
Mindig ezt csinálja.
Foggal-körömmel ragaszkodik a pasijához. Nos, Ronald előtt
is így volt. Rondald volt a második esélyünk. És a nővérem
leghosszabb kapcsolata.
Szeretett minket, gondoskodott rólunk, és amíg mellettem
volt, úgy éreztem, bármi lehetséges.
Kislányként hercegnek képzeltem. Megmentett minket. Nincs
ínyemre a tény, hogy hazugság volt az egész.
Nehezen tudom összeegyeztetni a két sztorit.
Azt a férfit, akiről Trent Aldridge hadovált, és azt, akit én
ismertem. Akiről tudtam, hogy soha nem hagyná el a családját.
De ugyanakkor az, akit én ismertem, nem tartott volna titkos
családot, szóval mit tudhatok róla?
Nyilvánvalóan semmit.
Körbejárok a házban, hátha maradt itt valami.
Egy takaró?
Ruha.
Bármi, ami kényelmesebbé teheti a mai éjszakát.
Nincs ágyam. Talán inkább Heatherhöz kéne mennem. Nem
 gy
lakik olyan messze. Ráadásul befogadna. Kinyuvasztana, ha
megtudná, hogy a padlón fogok aludni takaró nélkül.
A gond csak az, hogy nem kérhetek segítséget. Kislánykorom
óta belém ivódott egyfajta büszkeség.
Már akkor is, amikor a nővérem kocsijában csöveztünk
ahelyett, hogy segítséget kértünk volna.
Az még azelőtt volt… de újra az az erős lány lehetek.
Nem halunk bele a nehézségekbe. Megtanítanak
alkalmazkodni. Megerősítenek. Rugalmassá tesznek. Most,
ennyi jólétben töltött év után még mindig nehezemre esik
segítséget kérni.
Megrázom a fejem.
Nem.
Néha muszáj kimutatni az érzelmeinket és kitárulkozni.
Segítséget kérhetnék. Nem a világ vége. Nem fogja visszavetni a
személyiségem fejlődését. Ronaldnak is hagytam, hogy segítsen.
Nem kértem a segítségét, mégis megadta.
Összeszorul a gyomrom. Mindig segített nekem, mégis olyan,
mintha ezzel csak a saját családjának okozott volna fájdalmat.
Összeegyeztetni Trent apját azzal az emberrel, akit én
ismertem, éppen elég nehéz, de mindezt úgy, hogy közben a fia
miatt egy koromsötét házban ácsorgok, egyenesen képtelenség.
Tovább keresgélek bármi után, amit felhasználhatok.
Szobáról szobára járok a telefon fényében. Semmi. A világon
semmi.
Szemetes: Eltűnt.
WC-papír: Szintén.
A pokolba, még a mennyezeti lámpatestekből is kiszedték az
égőket.
El kell ismernem. Semmit sem hagyott hátra a szemétláda.
Még az a zsák újrahasznosítható szemét is eltűnt, amit a hátsó
ajtó mellett hagytam. Ha esetleg sikerülne is meggyőznöm az
áramszolgáltatót, hogy kapcsolják vissza a villanyt, úgy lopta el
az izzókat ez a szemét, mintha ő lenne a Grincs.
Alapos volt. És egy igazi seggfej. Erről sem feledkezhetek meg.
Kéne egy szabály, hogy a szemétládák figyelmeztető jelzést
 gy y gy gy j
viseljenek a homlokukon. Így mindenki tudná, hogy kerülni kell
őket. Ugyanúgy kötelezővé kellene tenni, mint az élelmiszerek
megjelöléseit.
Aki mogyoróallergiás, az tudja, hogy nem ehet Snickerst.
A külcsínnek illenie kell a belbecshez. Én viszont tudom, hogy
ez nem így van. Erre a nővérem a tökéletes példa. Nem fair,
hogy a külső elfedje a valóságot. Igazán feltalálhatnának már
egy olyan eszközt, ami ezt orvosolja. Ami ránézésre leleplezi az
emberek jellemét.
Kirázom a fejemből a nevetséges gondolatot. Nagyobb
gondom is akad jelenleg, mint ez a hülye találmány.
Például, hogy melyik emeleten aludjak.
A hálószobában? A nappaliban? Határozottan nem a konyhai
csempén vagy a fürdőszoba padlóján.
Még órákig meleg marad az idő odakint. A kikapcsolt
légkondi miatt a meleg levegő a hálószobába fog felszállni.
Marad a földszint. De jó nekem.
Holnap majd kérek segítséget. De ma éjjel a padlón alszom.
Megkeresem a leghűvösebb helyiséget, és belépek a
nappaliba.
Leülök, nekidőlök a falnak, és behunyom a szemem. Kizárt,
hogy így tudok maradni. Sosem fogok elaludni. Nincs párnám.
Semmi, amin elalhatnék.
Lenézek a pulóverre, ami még mindig rajtam van a suliból.
Túl meleg van ahhoz, hogy hordjam, de mindig úgy fázom az
órán. És mire elalszom, lezuhan a hőmérséklet, és jól fog jönni
az extra réteg.
Ám egyelőre úgy döntök, hogy a puhasága miatt párnának
használom.
Amint lekerül rólam a vastag pamut, máris jobban érzem
magam.
Kezdek lehűlni kicsikét.
Összegöngyölöm és a fejem alá teszem, így dőlök le a
rögtönzött ágyra. Felhúzom a térdem magzatpózba.
Trent Aldridge mérhetetlen hatalom birtokában van.
Amit arra is használhatna, hogy segítsen az embereken. Hogy
 gy g gy
támogassa őket. Hogy biztonságot és kedvességet nyújtson.
Oltalmazzon, ne pusztítson.
De én nem hagyom, hogy összetörjön engem. És egy könnyet
sem fogok hullatni miatta. Kiskorom óta nem engedtem meg
magamnak, hogy sírjak. Amióta meghaltak a szüleim. Amióta
mindenünket elvesztettük.
Most sincs ez másképp.
Nem vagyok hajlandó átadni magam az összeomlásnak.
Lehunyom a szemem, és mély levegőt veszek.
Ennél rosszabb már nem lehet.
Nyikorgásra ébredek.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mennyi ideig aludtam, de még
fáradt vagyok, és nehezen alkalmazkodik a szemem a
sötétséghez.
Nincs fény, és nem akarok zajt csapni azzal, hogy a telefonom
után matatok, de egy keskeny holdsugár behatol a lakásba. Nem
elég ahhoz, hogy bármit is lássak. Mégis megkockáztatom, a
telefonomért nyúlok, hogy zseblámpaként használjam.
Nem vagyok elég gyors.
– Hát nem hangulatos? – szól egy ismerős hang.
Nos, talán mégis van, ami még ennél is rosszabb lehet.
 KILENCEDIK FEJEZET

Trent

Összegömbölyödve fekszik a padlón.

A feje egy elnyűtt pulóveren nyugszik.
Mélyen alszik a hosszú, kiadós séta után.
Hangtalanul közelebb settenkedem. Ez a tulajdonság azokról
az emberekről ragadt rám, akikkel üzletelek.
Soha ne hagyd, hogy az ellenségeid észrevegyenek.
Vagy ebben az esetben meghallják a közeledésedet.
Megállok egy méterre tőle, mielőtt megszólalok.
Éjfekete a szoba. Csak néhány fénysugár szűrődik be az
ablakon.
Azon az ablakon, amin ő is besurrant. Cyrus emberének, aki
elszállította a bútorokat, igaza volt. Előre megmondta, hogy az
ablakon keresztül fog bemászni, hála a törött zárnak. Teljes
felbontásban néztem a hálószobám nagy képernyőjén, a
légkondicionált hűvösben, egy ezerdolláros paplan alatt.
Beteges egy rohadék vagyok, mert a kényelem csak
megédesítette a lány szenvedését. Kedvem lett volna alászállni a
pokol mélyére, hogy diadaltáncot járjak apám körül.
Jól alakul a helyzet a titkos vagyonoddal, drága apám?
– Hát nem hangulatos? – duruzsolom szarkazmustól csöpögő
hangon.
– Mi a… – Hirtelen felül, és ekkor látom, mekkora hibát vétett.
Ő még nem jött rá.
De már alig várom, hogy felfogja.
Széles mosoly terül szét az arcomon.
Rá fog jönni. Mert épp most halászom elő a zsebemből a
telefont, hogy megmutassam neki.
– Mit keresel itt?
– Én is kérdezhetném ugyanezt.
– Én itt lakom!
–  Nem, Payton… Csak laktál. Múlt időben. Most pedig
birtokháborítást követsz el.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz. – Dühösen fújtat.
A telefonom vakuja felvillan, és ráirányítom.
– Te segg… – Vaksin hunyorog a váratlan fényben.
–  Fej – fejezem be helyette mosolyogva. – Igen, az vagyok.
Neked pedig, kedvesem, fel kéne öltöznöd.
Lepillant és felhördül. Maga elé kapja a kezét, hogy eltakarja
magát, s bár egy seggfej vagyok, annyira azért nem, hogy
nézzem, ezért megfordulok, és egy pillanatra magára hagyom.
Ennek ellenére nem átallom kihasználni az alkalmat – ami
azt illeti, bármilyen alkalmat –, hogy tovább piszkáljam. – Nem
azért jöttem, hogy téged vigyelek el következőnek. Ne izgulj!
Nem vagy az esetem, bár le vagyok nyűgözve – hergelem.
– Pofa be!
Nagyszájú a kis csaj. Még félálomban is.
Kár, hogy velem húzott ujjat.
– Arra várhatsz.
Körbejárom a szobát és feltérképezem az üres teret, amit itt
hagytam neki. Az emberek, akik kipakolták, jó munkát
végeztek. Nincs más a házban, csak Payton. Még a képek is
eltűntek a falakról.
– Akkor tűnj el – acsarog.
– Arra is hiába vársz.
– Miért csinálod ezt?
– Röviden, vagy fejtsem ki? – kérdem. Magára húzza a felsőt,
közben folytatom: – Röviden: Ez a ház az enyém. Az én
tulajdonom. Szóval igen, drága kicsi Payton, ami azt illeti,
birtokháborítást követsz el. És, mint észrevetted, neked itt nincs
semmi tulajdonod. Semmi okod visszajönni ide. Ami pedig a
hosszú választ illeti… Igazán nincs kedvem elmagyarázni.
 – Hogy te mekkora seggfej vagy!
– Ezt már túltárgyaltuk. Nem újdonság.
–  Akkor írjuk fel a listára a zaklatót is. Amíg aludtam,
besurrantál ide, mint egy kéjgyilkos. Mi a fene bajod van? És
megtennéd, hogy nem világítasz a szemembe a hülye
zseblámpáddal?
– Parancsára, hercegnőm.
– Ne szólíts így.
– Jaj, ne! Nem tetszik? Pedig úgy illik hozzád. Mármint ki más
kapna akkora örökséget, hogy abból akár egy kisebb országot is
megvehetne?
–  Azért abból aligha tudnék megvenni egy országot… –
dünnyögi.
–  Ó… – Sajnálkozva a szívemre teszem a kezem. –
Huszonkétmillió nem elég kegyednek… felség.
–  Te is tudod, hogy nem így értettem. Csak azt akartam
mondani…
–  Azt hiszem, összetévesztesz valakivel, aki nem szarja le
nagy ívben.
– Úgy értettem, hogy…
–  Megismétlem: nem számít. Csak az számít, hogy a
házamban vagy, és el kell menned.
–  Micsoda? Ez komoly? Nem mehetek el. Tudod, mennyi az
idő?
–  Hajnali három óra két perc. Biztos elalhatsz a barátnőd
kanapéján. Hogy is hívják? Ja, igen, Heather.
Elkerekedik a szeme. Az sem kerüli el a figyelmemet, ahogy
megremeg az állkapcsa. – Honnan tudod a nevét?
Nem méltatom válaszra a kérdést.
Szánalmasan fest.
Összekuporodik a padlón, mint egy kisegér.
Mintha hallaná a gondolataimat, leereszti a kezét, megigazítja
a pulóverét, és feláll.
Büszkén kihúzza magát.
Így alacsonyabb, mint hittem. Így mezítláb nem lehet több
százhatvan centinél.
 Én egy jó fejjel magasabb vagyok nála a százkilencven
centimmel.
–  Kikísérlek – ajánlom fel, bár inkább figyelmeztetésnek
hangzik.
Összefonja a karját a mellén. – Nem megyek sehová.
–  Mit nem értesz azon, hogy „birtokháborítást követsz el a
házamban”?
–  Semmit. De te vagy az, aki nem érti. Hajnali három óra.
Nem tehetsz ki az éjszaka kellős közepén az utcára.
–  Két választásod van. – Felemelem az ujjam. – Maradsz és
letartóztatnak. – Felemelem még egy ujjam. – Vagy elmész
innen. – Mindkét ujjammal az ajtóra mutatok, nyomatékosítva
az egyetlen igazi választási lehetőséget, bár szórakoztató lenne
végignézni, ahogy letartóztatják.
Összehúzza a szemét, és dacosan felszegi a fejét.
–  Nem tudom elhinni, hogy az ő fia vagy. Egyáltalán nem
hasonlítasz rá.
–  Mit tudsz te az apámról? Azt hiszed, egy szent volt? –
morgok rá. – Egy szörnyeteg volt.
– Bagoly mondja verébnek.
– Soha ne hasonlíts engem ahhoz az alakhoz.
Megrándítja a vállát. – Pedig így érzem.
– Nem érdekel, mit gondolsz a csodálatos Ronald Aldridge-ről.
Az igazi Ronald eladta a saját lányát az orosz maffiának.
Elkerekedik a szeme.
Mivel csak a telefonom világít, nehezen veszem ki az arcát az
árnyak közt, de látom rajta a döbbenetet. Nem tudta. Amióta
tudomást szereztem Paytonról, azon töprengtem, vajon mi volt
a szerepe ebben a zűrzavarban. Azon tűnődtem, vajon tudott-e
arról, mit tett apám Ivyval.
Elmondta neki az öreg? Ha annyira kurvára szerette őt, ha ők
voltak a családja, akiket választott, akikkel igazán együtt akart
lenni, vajon megvédte őket az igazságtól? Tőlünk. Mi lettünk
volna a másik család? Vagy Payton és Erin?
Ezen a ponton nem tenne jót nekem a válasz.
De most már nyilvánvaló, hogy nem tudott az oroszokról.
 y gy
Helyes.
Meg kell ismernie az igazságot.
Át kell éreznie.
Ezt akarom.
Hogy féljen. Hogy tehetetlennek érezze magát.
Hogy átélje, ha csak egy kicsit is, amit Ivyval éreztünk… A
reménytelenséget. Az öreg már nem tud megfizetni. Mire
végzek a lánnyal, az ő lelkét fogja nyomni az érzelmi adósság
azért a szenvedésért, amit az apámmal okoztak Ivynak. Hiába
derült ki, hogy nem is tudta, hogy az öreg eladta a húgomat az
oroszoknak, pokollá fogom tenni az életét, amíg meg nem
találom a bizonyítékot, hogy tudott rólunk, és akkor elveszem
tőle az összes pénzt.
Figyelsz, apám? Kezd összeomlani a kis kártyavárad. A
kedvenc „lányod” hamarosan megtudja, ki is voltál valójában. Ez
csak egy kis ízelítő abból a csúf és kegyetlen világból, amit
szétzúzott dinasztiád romjaiból építtettél velem.
Miután porig égetem az apám örökségét, és megértetem
Paytonnel az általa bálványozott férfi gonoszságának mértékét,
nincstelenné teszem, és akkor, csakis akkor fogok elsétálni.
– Én… – kezdi, de elhallgattatom.
–  Nem vagyok rá kíváncsi, hercegnő. Tűnj el a házamból.
Menj el valahová. Nem bírom tovább nézni a képedet.
– Nincs hová mennem… mindent elvettél.
– Soha nem volt a tiéd. – Közelebb lépek hozzá, élvezem ezt a
kongó ürességet. – És őszintén szólva nem az én problémám.
Tűnj innen, Payton. De jobb, ha tudod, hogy még nincs vége.
– Semmim sem maradt, amit elvehetnél.
–  Csak hiszed. Nem lenne poén, ha előre beavatnálak a
terveimbe, ugye?
Nem válaszol, aminek örülök.
Ehelyett kiviharzik a házamból.
A házból, amit csak azért vettem, hogy kiszúrjak vele.
Gyerekes lenne? Az.
Szórakoztató? Nagyon is.
 Egy dologban igaza van; egy seggfej vagyok, de azért nem
hagyom, hogy egyedül mászkáljon odakint ilyen késő este.
Várok egy percet, mielőtt elindulok. Amint előnyt adtam neki,
követem.
Biztonságos ez a környék, de semmi sem garantált.
Azok után, ami a húgommal történt, senkivel sem tennék
ilyet, akkor sem, ha ki nem állhatom, amit a személye képvisel.
Abba az irányba sétál, amerre vártam – a barátnője lakása
felé –, és bekopog az ajtón.
Úgy hozzálapul a bejárathoz, mintha félne.
Pár másodperc után kinyílik az ajtó, és Payton a barátnője
nyakába borul, átöleli, majd elhúzódik.
Egyetlen pillanatnyi gyengeség.
Mert amint eltávolodtak egymástól, Payton kihúzza magát.
Kényelmetlenül érzi magát a gesztus miatt.
Érdekes.
Ezt megjegyzem magamnak.
Egy újabb dolog, amit megtudtam Paytonról.
A barátnője előtt sem akar gyengének tűnni, nem csak
előttem.
Jó tudni.
Ezt ki tudom használni.
Elmosolyodom, és nézem, ahogy becsukódik mögöttük az ajtó.
Hamarosan pontosan olyan helyzetbe kényszerül, ami nekem
kedvez.
Könyörögni fog az irgalomért.
De tőlem sajnos nem kapja meg.
 TIZEDIK FEJEZET

Payton

Kidörzsölöm a szememből az álmot, és látom, hogy nem vagyok

egyedül a nappaliban. Ám a múlt éjszakával ellentétben ezúttal
barátságos szempár néz vissza rám, nem olyan, ami a
halálomat kívánja.
– Reggelt!
–  Neked is jó reggelt. Hogy aludtál? – Heather felvonja a
szemöldökét.
–  Remekül. – Elmosolyodom. – Köszönöm, hogy itt
maradhatok.
Színpadiasan felsóhajt. – Még szép, hogy maradhatsz. Ugye
tudod, hogy kérned sem kell?
Bólintok, jól tudom, hogy tisztáznom kell, mi történt tegnap
éjjel.
– Főztem kávét. A konyhában találod – mondja.
–  Hékás! Nincs szobaszerviz, vagy az én esetemben
nappaliszerviz? Miféle helyet üzemeltetsz itt? –
méltatlankodom játékosan.
–  Olyat, amelyik hajnali háromkor kérdés nélkül kitárja
kapuit.
Mond valamit. Keserűen elmosolyodom, bólintok, felkelek a
kanapéról, és megigazítom a felsőmet. Követem Heathert a
konyhába.
Ahogy ígérte, a kávém már ki van töltve egy bögrébe az
asztalon. Valami azt súgja, hogy komoly beszélgetésre
számíthatok, és Heather nem fogja annyiban hagyni a múlt
éjszakát.
 Kihúzok egy széket és helyet foglalok. Majd a számhoz
emelem a bögrét. Ha sokáig beszélgetünk, az összes koffeinre
szükségem lesz, amit kínál.
Heather is leül velem szemben. Nem issza meg a kávéját, csak
arra vár, hogy elegendő üzemanyagot töltsek magamba egy
rendes beszélgetéshez.
–  Miért nem jöttél eleve hozzám? – kérdi, amikor leteszem a
bögrémet az asztalra.
– Késő volt.
Megrázza a fejét, nem veszi be a hazugságomat. – Ez nem
mentség, te is tudod.
Újra nekifutok. – Nem akartalak felébreszteni…?
– Ez sem elég jó ok. Különben is, végül úgyis felkeltettél.
Most megfogott.
– Tudom. – Lesütöm a szemem; még mindig mezítláb vagyok.
– Zavarba jöttem – ismerem be.
Mélyet sóhajt. – Payton, évek óta a legjobb barátnőm vagy.
Előttem nem kell zavarba jönnöd. Mind voltunk már rossz
helyzetben.
–  Köszönöm, hogy nem faggatóztál, amikor megjelentem a
küszöbödön.
–  Elég volt egyetlen pillantást vetnem rád, és máris tudtam,
hogy úgysem tudnál válaszolni. De most, hogy tudom, hogy
segítségre van szükséged, más a helyzet. Vágj bele. Mondj el
mindent, amit eddig elhallgattál előlem.
Én pedig megteszem. Abból a csekély információból indulok
ki, amit már én is tudok, és a tegnap estéig mindent elmesélek
neki.
Elmagyarázom, hogy Ronald rám hagyta ezt a rengeteg pénzt,
hogy Trent felel az alap kezeléséért, és hogy végül ólomsúlyként
szakadt rám minden.
Mindenem odalett.
Vajon legközelebb engem fog halottnak nyilváníttatni? Azt
hiszem, egyszer láttam ilyesmit egy filmben.
Egyetlen pillanat alatt mindenem eltűnt, megint. Hányszor
történhet meg az ilyesmi egy emberrel az életben? Elvették a
 g y gy
biztonsági hálómat, s mindezt csak azért, mert Trent azt
képzeli, hogy ártottam neki és a családjának.
Amikor befejezem, felsóhajtok. – Egyszerűen nem tudom,
mihez kezdjek.
– Az a te pénzed. Nem szabadna ezt tennie.
–  Gyakorlatilag nem az én pénzem, amíg be nem töltöm a
huszonkettőt.
–  De az már nincs messze. És nem Ronald vagyonából kéne
fizetni a számláidat?
–  Nos, elméletileg igen. A gond csak az, hogy Ronald sosem
határozta meg, hogy ez mennyit jelent. Sehol sincs megírva,
hogy mennyit kell kapnom a megélhetésemre. Lényegében
Trentre van bízva, hogy mennyi pénz jár nekem a
születésnapomig. Tudhattam volna, hogy nem fog
tisztességesen viselkedni. Nem lett volna szabad azzal áltatnom
magam, hogy úgyis hagyja, hogy éljem az életem, ahogy eddig.
– Ez nevetséges.
–  Egyetértek. – Fogom a bögrét és belekortyolok a kávéba.
Kiszáradt a torkom, de a hőség ellenére szükségem van valami
erősre, ami segít.
– Mit akarsz csinálni?
Nagyot nyelek, és koppan a bögre az asztalon. – Még nem
tudom.
– Szembeszállhatsz vele.
–  Huszonkét éves koromig nincs pénzem, amit ellene
fordíthatnék. És egyetlen ügyvéd sem fogja puszta jóindulatból
elvállalni az ügyemet. Nem engedhetem meg magamnak a
tiszteletdíjat, Trent pedig valószínűleg ki fog forgatni az
örökségemből.
Heather kinyújtja a kezét és megszorítja az enyémet. – Biztos
találsz egyet.
– Igen. De vajon azt akarom, hogy az az ügyvéd képviseljen?
Nem sokkal jobb, mint egy zugügyvéd.
A barátnőm felkacag. – Igazad van. Oké, hagyjuk az ócska
ügyvédeket. Akkor mi legyen?
–  Gondolom, nincs más választásom. Vonatra kell ülnöm, és
beszélnem kell Ronald ügyvédjével, hogy kiderüljön, mik a
lehetőségeim. Hogy őszinte legyek, nevetséges ez az egész. Én
örököltem, bele kell törődnie.
– Elviszlek.
– Neked órára kell menned. Már így is rengeteget segítettél.
– Ez sokkal fontosabb. Nem hagyhatom, hogy megint a földön
aludj.
– A nővéremhez is elmehetek.
– Kizárt. Te mondtad, hogy egy görény az új pasija.
– Mert az is.
– Akkor nem mehetsz oda. Velem maradsz. Tényleg nem nagy
ügy.
– Nekem az.
Bármennyire is szeretem, márpedig tényleg szeretem, ő az
egyetlen barátnőm, a legjobb barát, akit egy lány kívánhat, és
nem keverhetem bele. Ez az én problémám, nekem kell
megoldanom. Nem hagyhatom, hogy előttem álljon, amikor
eldördülnek a lövések.
Felsóhajtok. – Egyelőre elfogadom az ajánlatodat, hogy
beviszel a városba, ha nem bánod.
– Persze hogy nem bánom.
– Nagyon köszönöm. Fogalmad sincs, mennyire hálás vagyok
érte. Tényleg nem szívesen fordulnék a nővéremhez.
Heather megszorítja a kezem. – Ha bármire szükséged van,
csak egy szavadba kerül.
Tudom, hogy nem hazudik. Tudom, hogy bármit megtenne,
hogy segítsen nekem, de egyedül kell rendeznem a helyzetet.
Meg kell állnom a saját lábamon. Nem kockáztathatom meg,
hogy belekeveredjen. Soha nem bocsátanám meg magamnak,
ha miattam Trent őt is üldözőbe venné. Egyedül kell bemennem
abba az ügyvédi irodába.
Mindketten megisszuk a kávénkat, majd beülünk Heather
kocsijába, és behajtunk a belvárosba.
Így sokkal gyorsabb, és átkozom Trent Aldridge-et azért,
amire tegnap kényszerített. Amikor megállunk a Mr. Baker
irodájának otthont adó toronymagas épület előtt, kinyitom a
 j y g p y
kocsiajtót.
– Akarod, hogy megvárjalak? – kérdi Heather.
– Nem muszáj.
– Tudom, csajszi. De számíthatsz rám.
– Nem tudom, meddig fog tartani, ráadásul órád van. Menj.
– Legalább hadd adjak egy kis pénzt.
– Nem fogadhatom el a pénzed.
–  Dehogynem. És el is fogod. Nem sok. De ötven dolcsival
legalább visszajutsz hozzám.
– Ígérem, hogy visszafizetem.
– Jaj, édesem. Hagyd a csudába.
–  Nem hagyom. És soha nem felejtem el a kedvességedet,
Heather.
–  Hát jó. – Újabb színpadias sóhaj következik, amin jót
nevetek. – De igazán nem sürgős.
Biccentek, és kuncogva kiszállok, az ötvenest a zsebembe
dugom. Amíg becsukom az ajtót, mosolyt erőltetek az arcomra.
Melegebb az idő, mint az évnek ebben a szakában jellemző. Ősz
van, de mégsem érzem annak. Tudom, hogy a hőhullám már
nem tart sokáig, de most örülök neki.
Tegnap éjjel például, amikor fűtés nélkül aludtam a padlón,
halálra fagytam volna télen.
Trent fenyegetőzése után valami azt súgja, hogy a fagyhalál
lesz a legkisebb problémám. Ma kétségkívül az összes ablakon
megjavítja a zárat. Valószínűleg kénytelen leszek elfogadni
Heather ajánlatát.
Már csak néhány lépés választ el az ismerős épület ajtajától,
és odabent örömmel szívom be a légkondicionált levegőt.
Ugyanahhoz a lifthez megyek, amelyikbe két hónappal ezelőtt
szálltam be, majd felmegyek vele arra az emeletre, ahol minden
kezdődött. Ahol megpecsételődött a sorsom.
Amikor kinyílik a lift ajtaja, végigsétálok a sötét folyosón az
iroda felé. Benyitok, de senki sincs odabent. Arra számítok,
hogy találok egy recepcióst vagy valaki mást a kinti asztalnál,
ám az üres.
–  Miss Hart? – szól ki Mr. Baker a helyiségből, ahol a
 y g
megbeszélést tartottuk.
Elindulok felé.
– Igen.
– Jöjjön be.
Éppen benyitnék, amikor meghallok egy másik hangot a
szobából.
Azt a jellegzetes, reszelős hangot, ami rémálmaimban kísért.
Nem tudom, hogy került ide és miért jött, és nem is akarom
megtudni. Ha rajtam múlna, soha többé nem találkoznék ezzel
az alakkal, de valami azt súgja, hogy nem fog tetszeni a mai nap
fordulata most, hogy tudom, ő részt vesz ezen a megbeszélésen.
Tétován kinyitom az ajtót, de nem számít, milyen lassú a
mozdulat. Így is nyikorog a csendben, mely a helyiségre
ereszkedett és gúnyt űz belőlem. Mintha valaki végighúzná a
körmét egy táblán, amikor belépek.
–  Nicsak, ki döntött végre úgy, hogy csatlakozik hozzánk.
Rosszul kezdődött a napod? Kérsz egy kis extra kávét? – Trent
rám kacsint.
Micsoda orbitális seggfej!
Válogatott sértések egész tömkelege tolul a nyelvemre.
Minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne vágjam őket a
fejéhez.
Mély levegőt veszek, és lehűtöm magam.
Leeresztem a kezem, és ahogy ökölbe szorul, a hátam mögé
dugom, hogy senki se lássa.
Sajnos éles körmöm a tenyerembe váj, amitől felszisszenek.
Összeszorítom a szám, a fogaimat csikorgatom, és beszívom az
arcom, hogy elfojtsam a reakciómat.
Nem lesz jó vége, ha kiborulok.
Hosszan, mélyen lélegzem, és uralkodom magamon.
– Nahát! Maga az, Mr. Aldridge? Nem is tudtam, hogy itt lesz.
Micsoda váratlan és kellemes meglepetés! – Cukorédes a
hangom. Mint szirup a palacsintán.
Amibe mérget kevertek.
Olyan émelyítően édes vagyok, hogy a végén gyökérkezelésre
lesz szükségem.
 g
Trent mosolya kiszélesedik, kék szeme felcsillan. Élvezi a
jelenetet.
–  Mindig örülök a meglepetéseknek – válaszolja, és rám
villant egy mosolyt.
Mr. Baker felé fordulok, aki ezt jelzésnek veszi, hogy kezdheti.
–  Kérem, foglaljon helyet, Miss Hart. Úgy vélem, át kell
beszélnünk néhány dolgot.
–  Úgy véli? – motyogom, mielőtt észbe kapnék, mire Trent
felkuncog.
A szemét.
Ráadásul, ha eddig nem féltem volna, most már egyenesen
rettegek. A nevetésében ott van a kimondatlan ígéret, hogy
bántani készül. Felnézek rá, és ahogy sejtettem, hanyagul a
falnak dől. Lábait lazán keresztbe teszi. Összefonja a karját.
De nem ez az ijesztő benne. És nem is a nevetése. Hanem a
tekintete, ahogyan rám néz. Egyenesen el van ragadtatva.
Mámoros a diadaltól.
Ő nyert.
Tudja, és már én is tudom.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Trent

Imádom nézni a vergődését.

Ahogy összevonja a szemöldökét és kitágulnak az orrlyukai.
Megannyi gondolat izzik fel a fejében. Bizonyára arról, miként
ölhetne meg. Könyörtelenül újra meg újra elképzeli. Azt akarja,
hogy eltűnjek. El az életéből.
Ezt a kívánságot soha nem fogom teljesíteni.
Azon elül, hogy tönkreteszem, az, ahogy felhúzza magát, hab
a tortán. Jobb, mint a póker. Majdnem jobb, mint amikor egy
részvénytippből nagyot kaszál az ember.
Majdnem.
Úgy fest, mint aki szemhunyást sem aludt.
Elnyűtt melegítőben és szakadt kapucnis pulóverben érkezett,
mintha egész éjjel tivornyázott volna. Sötét karikák
éktelenkednek a szeme körül. Az arca puffadt, mintha sírt
volna.
Nem ismerem a hátterét. Nem ismerem a nehézségeit. Biztos
történt vele valami, ami ilyen tüzet gyújtott benne. Ő a
legvagányabb nő, akivel valaha találkoztam. Lehet, hogy a
hercegnő nem a legjobb kifejezés, de apám szemében az volt.
Őrületbe kergetni szórakoztató, és ezért nem áll
szándékomban leállni.
Az túl könnyű lenne.
Márpedig én nem adom fel ilyen könnyen.
–  Jöjjön be – szól Mr. Baker, és odasiet, hogy kihúzzon neki
egy széket.
Hallgatok, továbbra is őt nézem, és azon tűnődöm, vajon mit
láthatott benne az apám. Nem mintha nem lenne gyönyörű. Az.
Barna haja és világoskék szeme tiltott és egzotikus külsőt
kölcsönöz neki.
Vajon őt is megdöntötte az öreg?
Csak ennek van értelme.
Apám nem hagyott volna rá mindent egy atyai kapcsolat
miatt, tekintve, hogy fikarcnyi atyai érzés sem szorult belé.
Payton elborzadt, amikor a nővére azzal vádolta a
végrendelet felolvasásakor, hogy lefeküdt az öreggel, de az is
lehet, hogy csak jó színésznő.
Mi másról lenne szó?
Majd én kiderítem az igazságot.
A végére járok a dolognak.
Nem érdekel, mibe kerül. Ez az új kibaszott küldetésem.
Payton az ajtó mellett toporog, még akkor is, amikor Mr.
Baker visszaül a helyére, és az üres szék felé biccent, amit
kihúzott neki.
Tetőtől talpig végigmérem, majd a nyomorult ügyvédre
sandítok.
Lehet, hogy összedolgoznak?
Talán együtt eszelték ki a tervet.
Végül mégis belép a szobába. Kérdő tekintettel. Mintha a
harag és félelem jégvihara kavarogna a szemében.
Ha bárki tudná, miféle szemétségeket akarok tenni vele, azt
mondaná, hogy teljesen becsavarodtam.
Nem a pénzről van szó. Igaz, szar ügy elveszíteni valamit, ami
jog szerint a családomat illetné, de nem ezért csinálom. Több
pénzünk van, mint amennyit tíz élet alatt el tudnánk költeni.
Itt az elv a lényeg.
Lehet, hogy elméletileg nem Payton baszta el a családom
életét, de ő az oka a szenvedéseinknek. Ő az egyetlen, akit
bántani tudok. És fogom is.
A bosszú hidegen tálalva a legízletesebb.
Az övét pedig extra jéggel fogom tálalni.
–  Mit kell megbeszélnünk? – kérdi, és legszívesebben
felsóhajtanék, de már nem egy hormonzavaros tini vagyok, így
 j gy gy gy
inkább csak rávilágítok.
–  Sok mindent – közlöm szárazon. – Most pedig, kérlek,
helyezd magad kényelembe, Payton. Tudom, hogy ez nem az én
irodám, de azt is tudom, hogy sokáig leszünk itt.
– Nem értem, miért – motyogja, mielőtt végre leteszi a seggét,
és megint azt a szaros ügyvédet bámulja.
Ha eddig esetleg kétségeim lettek volna az ügyvéd szerepéről,
most már bizonyos, hogy benne van a keze ebben az egészben,
ezért is dolgoztam ki a tervemet.
– Ne őt nézd! – förmedek rá. – Neki nincs mit hozzáfűznie. Ő
csak a moderátor.
–  Nem tehet semmit? – kérdi, és rá se hederít arra, amit az
imént mondtam.
Érzem, ahogy felforrósodik az arcom.
Dühítő egy nőszemély.
–  Miss Hart, azontúl, hogy tanácsokkal látom el önt, nem
sokat tehetek a néhai Mr. Aldridge végrendeletével
kapcsolatban. Mint már említettem, a vagyonkezelői jog a
huszonkettedik születésnapjáig nem száll vissza önre, de az
már nincs messze. Talán…
– Nincs semmiféle talán! – Payton talpra ugrik.
– Ülj le! – kiáltok rá, és nézem, ahogy tétovázik, mint aki nem
tudja, mihez kezdjen.
A zavarodottsága, hogy miként közelítse meg a helyzetet,
fojtogatóvá teszi a légkört.
– Ülj le, de most rögtön!
Engedelmeskedik, és leereszkedik a székre. Szemmel
láthatóan ideges. Valószínűleg megijesztettem a kiabálással, de
már elegem van a szarakodásból.
Remeg a térde, és a tenyerébe mélyeszti a körmeit.
A következő pillanatban megfeszül az állkapcsa, ami új.
Dühös.
Nem csak a tekintete izzik, és nem csak a szeme körül
elmélyülő ráncok árulkodnak róla. Nem. Úgy árad belőle a
gyűlölet, mint egy bódító parfüm.
 Legszívesebben megszagolnám és magamra kenném.
A francba.
Hiába utálom, márpedig tényleg utálom, egyszerűen
ellenállhatatlan, amikor haragszik. Imádom a kihívást, ami elé
az ereje állít. Egy tomboló pokol ez a nő, szinte kísértésbe esem,
hogy megérintsem a lángot.
Legszívesebben hagynám a fenébe a viszálykodást, és
megcsókolnám, ami a legelbaszottabb gondolat, amióta
megismertem. Elfojtom, és kényszerítem magam, hogy leálljak.
Erre most nincs idő. Soha nem lesz rá idő.
Ezzel a nővel nem.
Azok után, amit mondani fogok.
–  A tulajdonom vagy – közlöm vele, mintha csak egy friss
tőzsdei vásárlásról beszélnék. Lepillantok a körmömre. Az
arcomhoz emelem a kezem, úgy teszek, mintha vizsgálgatnám.
Tisztában vagyok vele, hogy a lány közben az asztal mögött
füstölög, és minden akaraterőmre szükségem van, hogy el ne
mosolyodjak.
Rácsap az asztalra. – Francokat…
Tetszik a tüze. Üdítő. Ugyanakkor teljesen felesleges.
Kizárt, hogy megnyerjen egy vitát ellenem.
Ráfújok a körmömre, és az ingemhez dörzsölöm, közben egy
futó pillantást vetek Paytonra. – Valójában, amíg be nem töltöd
a huszonkettőt, a tulajdonom vagy.
– Fizetned kell a…
–  Most hagyd abba… – Feltartom az ujjam, úgy kezelem a
lányt, mint egy idomítatlan kutyát. – Csak a legszükségesebbet
kell fizetnem, és kétlem, hogy a saját ház és a puccos autó a
méregdrága magánegyetemen felül szükségesnek számít.
– Ezt nem te döntöd el.
–  Ebben tévedsz, hercegnő. – Elvigyorodom. – Igenis én
döntöm el. Az apám, a te jótevőd, valamilyen okból kifolyólag
úgy döntött, hogy rád hagyja ezt a pénzt az elvégzett
szolgáltatásaidért.
Lehervad a mosolyom, és undorodó pillantást vetek rá.
Payton hallgat, amíg megemészti a szavaimat. – Mi a fenét
 y g g g
jelentsen ez?
– Szerinted mit jelent? – Felvonom a jobb szemöldökömet.
Leesik az álla. – Nem így történt. Olyan volt nekem, mint az
apám…
–  Oké. Ha te mondod – válaszolom kétkedve. – Nem számít,
hogy milyen volt neked. Az számít, hogy ő hozott téged ilyen
helyzetbe. Azt hiszed, hogy én pont veled akarok foglalkozni,
hercegnő? Megsúgom: nem akarok. Nem akarlak látni, nem
akarok beszélni veled. De az apám egy fasz volt. Nem érdekelte,
mit akarok. Ha valaha is törődött volna velem, vagy ami azt
illeti, veled, akkor a nővéredre bízta volna a pénzügyeidet, nem
igaz?
Elkerekedik a szeme.
Némán figyel, kezdi felfogni, micsoda kutyaszorítóba került.
Üdv a valóságban, bébi. Megszabadulhatsz az elvárásaidtól,
nem kell tovább cipelned őket.
–  Az apám senkivel sem törődött – folytatom. – Soha. Az,
akinek hitted… hazugság volt. Valószínűleg azt hiszed, hogy
tévedek, hogy túl kemény vagyok vele. De nem így van.
Elsőrendű seggfej volt. Én csak tudom. A fia vagyok… és az alma
nem esett messze a fájától.
Mindent, amit a gyűlöletről tudok, egyenesen a forrásától
tanultam.
Beleharap az alsó ajkába és rágcsálni kezdi, mintha vissza
akarná fogni magát, nehogy olyasmit mondjon, amit nem tud
visszavonni.
Megbénítja a tudat, hogy én irányítom.
Ez tetszik nekem.
De bármennyire is szeretném megünnepelni ezt a győzelmet,
jelenleg nem foglalkozhatok ezzel. Előbb el kell mondanom
neki, miért van itt, s ha majd magamra maradok, kiélvezhetem
a pillanatot.
– Mit akarsz tőlem?
–  Türelem, hercegnő. Mindjárt kifejtem. – Hátradőlök és
kényelembe helyezem magam. Eddig is jól ültem, de szeretem
megvárakoztatni. – Kifizetem az egyetemedet. Nos,
 g gy
tulajdonképpen az apám fizeti, de felszabadítom a pénzt…
– Te tényleg istennek képzeled magad, mi?
Megkönnyebbülten kiereszti a levegőt. Ahogy a következő
híremre fog reagálni, attól csak még szórakoztatóbb lesz, ami
még jön.
– Nem. Istennek ehhez semmi köze. Ez egy alku az ördöggel,
amit te fogsz kötni.
– A nagyzási téveszme nem a legvonzóbb tulajdonság.
– Befognád egy percre és végighallgatnál? Vannak kikötéseim.
– Miféle kikötések?
– Kikötések ahhoz, hogy felszabaduljon a pénz, és vissza tudj
menni a puccos egyetemedre. Hozzáteszem, egy olyan
egyetemre, amit ha apám nem fizetett volna, soha nem
engedhetnél meg magadnak, de ez most nem tartozik ide. A
lényeg az, hogy megengedem, hogy abba az iskolába járj, de
ehhez be kell tartanod néhány szabályt.
– Szabályok? Komolyan. Ötévesnek nézek ki? – Éles a hangja,
de ahogy megremeg a keze az oldalán, azt félelemnek
könyvelem el.
–  Be kell bizonyítanod, hogy megérdemled ezt az elit
felsőoktatást. És mielőtt megkérdeznéd, hogy mégis hogyan,
mindjárt elmondom. – Hatásszünetet tartok, hogy növeljem a
feszültséget. – Először is, beköltözöl a lakásomba. Tudom, mit
fogsz mondani, hogy túl messze van az egyetemtől. De mielőtt
kérdezősködnél, megspórolom neked a fáradságot… nem az én
problémám. – Ez nevetséges kikötés, de a lakásomban kell
laknia, hogy kiderítsem, mennyi köze volt ahhoz, ami a
családommal történt.
– Ezt nem mondhatod komolyan.
– De igen.
– Nem kényszeríthetsz arra, hogy veled éljek. – Az ügyvédhez
fordul, mintha az meg tudná menteni. – Ugye? – kérdi tőle.
– Jogilag… nem. De…
– Semmi de, nem kényszeríthet arra, hogy vele éljek – csattan
fel Payton.
– De igen, és meg is fogom tenni. De ne izgulj túlságosan az új
 g g g g j g j
lakóhelyed miatt. – Rákacsintok. – Van még más is.
–  Mi más? Mi más lehet még? – Megrázza a fejét. – Nem
számít, mert nem fogok egy fedél alá költözni veled, szóval nem
tudom, mit akarhatsz még mondani.
– Valamiért megint azt hiszed, hogy ez alku tárgya. Nem lesz
itt semmiféle alkudozás. Be akarod fejezni az egyetemet?
Rendben. Le akarsz diplomázni? Megint rendben. Akarsz
kibaszott költőpénzt? Az is rendben. De… és ez egy hatalmas de.
Ahhoz, hogy mindez megtörténjen, velem kell élned.
Megpróbálhatsz harcolni ellene – vállat vonok –, de csak hogy
tudd, évekig fog tartani, és akkor pontosan ugyanebben a
helyzetben maradsz. Nem lesz hol laknod, mert a pénzed a
hagyatéki eljárás alá kerül. Elmehetsz a bíróságra, de a pénzed
megint le lesz kötve, amíg el nem fogy. Felfogtad, amit
mondtam?
– Nem. – Fújtat, az arca vörös a dühtől. – Erről szó sem lehet.
– Tényleg? Ellenem akarsz fordulni. – Elvigyorodom. – Tudod
egyáltalán, hogy ki vagyok?
–  Egy elkényeztetett, gazdag ficsúr, aki ezüst… nem is,
aranykanállal a szájában született.
Felpattanok és egy lépéssel átszelem a szobát, megállok előtte,
és lenézek rá.
–  Nem, hercegnő. Én nem ilyen vagyok. Olyasvalaki vagyok,
akitől félned kell.
–  Miért, mit akarsz tenni? Bemocskoltad már valaha is a
kezed? Voltál már valaha kétségbeesett, szenvedtél te szükséget
bármiben is… ? – Szigorúan a szemembe néz. Látom rajta, hogy
nem fog meghátrálni, harc nélkül semmiképp.
Ha nem utálnám ennyire, talán még tisztelném is érte. Akár
le is fektetném. Csakhogy nem ilyen helyzetbe kerültünk. Ebben
a helyzetben neki ugyanannyi szenvedés jár, amennyit a
családomnak okozott.
Apám ügyvédje diszkréten köhécsel.
– Beszélhetnék egy percet Paytonnel? – kérdi.
– Nem – vágom rá, mire leesik az álla.
– De…
 – Nincs időm itt szarakodni. Bármit is akar mondani, mondja
el itt helyben.
Bólint, majd int Paytonnek, hogy lépjen vele a szoba túlsó
végébe. Azt hiszik, így négyszemközt tudnak beszélni, de bármit
akar mondani, úgyis hallani fogom.
Átmennek a kis iroda túlsó sarkába, én pedig mosolyogva
figyelem, ahogy a felbőszült Payton csípőre teszi a kezét.
– Mi az? – förmed az ügyvédre.
–  Legyen óvatosabb! – Baker suttogni próbál. Megjegyzem:
nem megy neki.
–  Semminek sem kell lennem. Nem félek egy gazdag
örököspalántától.
– Halkabban, Miss Hart, kérem!
–  Ugyan minek? Mind tudjuk, hogy hallja, szóval bökje már
ki. Mondja meg, mi olyan rohadtul fontos ebben az alakban,
hogy el kell tűrnöm a szeszélyeit.
– Nem konkrétan ő a fontos…
– Ne beszéljen már rébuszokban!
–  Hanem az ügyfelei, Payton. Tudja, kik az ügyfelei? Ha
akarná, megölethetné magát Lorenzo Amantéval. Vagy Cyrus
Reeddel. Ismerősek ezek a nevek? Cyrus gyakorlatilag az alvilág
ura. Folytassam? Maffia, drogok, fegyverkereskedők… ne akarja
magára haragítani ezt az embert! Ha el akarná venni a pénzt és
meggyilkoltatni magát, megtehetné. És akkor a pénz lenne a
legkisebb gondja.
Erre végre Payton befogja a száját.
Innen tisztán látom, hogy elkerekedett a szeme. A döbbent
arckifejezésből ítélve, azt hiszem, végre felfogta ingatag
helyzetét.
Közelebb lépek. – Végeztek? Mert ha hazaérünk, közölném a
többi kikötést is.
– Én…
– Elég.
Az ajtó felé veszem az irányt.
–  Várj! Várj! Csak… Beszélnem kell Mr. Bakerrel egy percet.
Egyedül – erősködik Payton, mintha megpróbálnám
 gy y gp
megállítani. Felőlem beszélhetnek, amennyit akarnak. Úgysem
változtat semmin.
Vállat vonok. A magam részéről végeztem. – Csak rajta, de
jobb, ha tudod, hogy semmit sem tehet, hogy megakadályozza,
ami ezután következik.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Payton

Mi. A. Franc. Történt?

Kövessem Trentet szó nélkül, és költözzek be hozzá, hogy
„megfigyelés alatt tarthasson”?
Belecsípek a karomba, hátha csak álom az egész.
Pontosabban rémálom.
Mr. Baker olyan, mint egy kókadt virág. A hóvihar előtti
utolsó pillanatban. Olyan mértékben hasznavehetetlen, hogy az
már bosszantó.
– Csak úgy bele kéne mennem? – kérdem tőle.
Nem számít, mit mondott Trent az imént, valamit csak tud
tenni, hogy segítsen rajtam. Végtére ügyvéd. Valószínűleg ő írta
a végrendeletet. Hihetek neki egyáltalán a maffiával
kapcsolatban? Nevetségesen hangzik ez a kifogás. A Google-ön
semmi utalást nem találtam rá; igaz, megjelenne az ilyesmi a
keresőben? Nem. Nyilván nem.
–  Sajnos igen – motyogja Mr. Baker, majd az ajtóhoz lép, és
kinyitja nekem.
Végzett velem. Nem vagyok meglepve. Gyáva féreg.
Amikor kilépek az irodából, Trentre pillantok, aki önelégülten
vár odakint. A szóváltás minden egyes másodpercét élvezte.
Lényegében nincs választásom.
Megfosztott az önállóságomtól.
Ezt nem lehet szépíteni. Nem fogom szó nélkül tűrni, de
egyelőre beköltözöm hozzá, összeszedem magam, és
feltérképezem a lehetőségeimet. Egy biztos – hamarosan pokoli
szobatársra tesz szert, és jobb, ha elhiszi, hogy nem fogok
mosogatni.
Ha két hónappal ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy ez fog
történni, meghívtam volna egy kávéra az illetőt, hogy
kijózanodjon. Nem elég, hogy most már arra sincs pénzem,
hogy bárkit meghívjak egy kávéra, de ez a realitásom.
– Késésben vagyok – tájékoztat Trent, és a méregdrága órájára
pillant.
A parancs egyértelmű. Kövessem.
Van egy olyan rossz előérzetem, hogy ez csupán az első az
eljövendő parancsok hosszú listáján, és nem látom a kiutat.
Anélkül nem, hogy Erin segítségét kérném.
Nem tudom, melyik a kisebbik rossz. A nővérem rigolyás, a
mocsok pasijától pedig a hideg ráz ki. Száztíz százalékig biztos
vagyok benne, hogy Brad bűnöző. Amikor legutóbb náluk
jártam, a saját szememmel láttam, hogy tinikkel dílerkedik a
lakásuktól nem messze. És Erin még Brad nélkül is meg van
győződve arról, hogy viszonyom volt Ronalddal.
Már a puszta gondolat is undorító, amire célozgatott.
Rettenetesen fáj.
Az a helyzet, hogy ha hinne nekem, akkor sem tudnék együtt
élni a nővéremmel. Mindig feltételeket köt a segítségéhez. Túl
sok problémám van ahhoz, hogy most ezzel foglalkozzak.
–  A te bajod – vágok vissza. – Bocs, de nem tud érdekelni.
Talán megtalálod az empátiámat a cuccaim között, amiket
elloptál tőlem.
– Bájos – jegyzi meg szárazon.
–  Biztos ez az, amit a jó öreg Ronnie annyira szeretett
bennem.
Ez övön aluli ütés volt.
De nem bánom. Azt mondják, a bosszú olyan, mint széllel
szemben pisálni. Ha ez a seggfej úgy akar bosszút állni a
megboldogult apján, hogy pokollá teszi az életemet, a
legkevesebb, amit tehetek, hogy visszaharapok. Tudok én
harapni. Kurva nagyot. És nem úgy, ahogy a férfiak szeretnék.
Ronnie nem véletlenül hagyta rám a pénzét. Persze,
szólhatott volna. De börtönben ült. Nem mintha fel tudott volna
keresni anélkül, hogy másokat is elvezet a pénzhez. A
nővéremmel és Trenttel ellentétben én megbíztam Ronaldban,
és hinnem kell abban, hogy azt akarta, hogy semmiben se
szenvedjek hiányt.
Ez a tudat lendített át a gyász fájdalmán közvetlenül a halála
után.
Trent hunyorogva néz rám. Három nagy lépéssel átszeli a
kettőnket elválasztó teret. A falhoz préselődöm, és reszketek
valamitől, amiről döbbenten tudatosul bennem, hogy nem is
félelem. Hanem izgalom. Trent szorosan megáll előttem. A
kölnije. A szeme, ahogy engem néz. Veszélyes ez a játék, amit
játszunk. Mámorító. Trent Aldridge előtt sosem vágytam az
adrenalinra, és nincs semmi egészséges ebben a kialakulni
készülő függőségben.
–  Ostoba kislány – mormogja Trent olyan halkan, hogy
hegyeznem kell a fülem, hogy halljam. – Ronald Aldridge
képtelen volt szeretni, de ha mégis tudott volna, akkor is te
lettél volna az utolsó, aki iránt így érez.
Megborzongok.
Rajongtam Ronnie-ért, de minél gyakrabban hallom a mérget
Trent hangjában, annál szkeptikusabb vagyok.
Trent mérget fröcsög, és a maradék derűlátásomat is kiirtja.
Kezdem egyre inkább megkérdőjelezni, hogy miért hagyta rám
Ronald a pénzt. Nyilvánvaló, hogy miért nem Erin kapta.
Gyorsabban eltűnne, mint egy kanos tini szüzessége. De miért
pont én kaptam? Amikor felesége, lánya, fia volt. Tényleg azért,
mert Ronald a lányának tekintett?
–  Tudta, hogy úgyis napvilágra kerül az igazság – közlöm
Trenttel, hogy kicsit kizökkentsem az egyensúlyából. Hogy
egyenlítsek. – Miután Ronnie meghalt, Erin elárulta, hogy
fellebbezni készült az ítélet ellen.
– Hadd találjam ki – mondja Trent olyan maró gúnnyal, hogy
köhögnöm kell tőle. – Ronnie drága úgy okoskodott, hogy ha a
nevedre íratja a pénzét, a szabadulásáig senki sem veheti el
tőle.
Nos, igen.
 g
Eddig ez volt a gyanúm.
De Trent szájából ostobaságnak hangzik. Mintha nagyobb
szerepet játszottam volna ebben az egészben, mint amire képes
vagyok. Azok után, amit Ronnie-ról megtudtam, kétlem, hogy
valaha is az volt a szándéka, hogy tudomást szerezzek a
pénzről. Valószínűleg csak azért íratta a nevemre, hogy elrejtse,
amíg kijut a börtönből. Az lehetett a terve, hogy miután
kiszabadul, újra a saját nevére íratja.
Ezt azonban nem közlöm Trenttel.
Mert azzal hagynám, hogy ő nyerjen.
Az egyetlen, ami a jelek szerint sérti az önérzetét, az a
gondolat, hogy Ronnie úgy szeretett engem, mint a saját lányát.
Kedvem támad bevetni Trent ellen. Ami szörnyű ötlet. De sajnos
egy szörnyű emberrel van dolgom.
Nem hagyhatom, hogy átgázoljon rajtam.
–  Nem – mondom Trentnek, és utánairamodom, ahogy
elindulunk kifelé az épületből. Olyan nagyokat lép, leszarja,
hogy nem bírom tartani a lépést. – Ez csak egy elmélet, de
annak több értelme van, hogy azért adta nekem, mert szeretett.
Úgy tekintett rám, mint a saját lányára. Ezt ő maga mondta
nekem.
Trent egyenesen az utcán parkoló autóhoz lép, rám sem
hederít. Azt hiszem, mára betelt nála a pohár, én azonban még
nem végeztem.
–  Fagyit vett nekem, elvitt tankönyveket venni, és segített a
házi feladatomban, ha arra volt szükség.
Trent biccent a sofőrjének, és a kocsiajtóhoz lép, amelyet a
kalapos férfi nyitva tart neki. Trent Aldridge-et nem olyan
típusnak hittem, aki egykönnyen átadná az irányítást a volán
mögött, igaz, nem sok mindent tudok róla. Csak annyit, hogy ő
az a seggfej, akivel kénytelen leszek együtt élni.
Méghozzá a Mercedes alapján egy dúsgazdag seggfej.
A sofőr kissé meghajol, és int, hogy szálljak be Trent után.
Ennyit arról, hogy hölgyeké az elsőbbség. Nem éppen úriember,
de azt hiszem, nem várhatok sokat egy olyan alaktól, aki
mindenáron elviselhetetlenné akarja tenni az életemet.
 j
–  Pénzért nem lehet jó modort venni – jegyzem meg, amint
leteszem a seggem a bőrülésre. – Ronnie mondogatta mindig.
Azt hiszem, már tudom, hol figyelte meg először.
Semmi válasz.
Trenttel egyszerre nyúlunk a klíma felé. Egymáshoz érnek az
ujjaink, és mintha áramütés érne.
Mintha elpárologna a szavaimmal felgyülemlett harag, ám
ami a helyébe lép, az sokkal intenzívebb. Olyannyira, hogy én
hátrálok meg előbb, elrántom a kezemet, és az ölembe szorítom.
Mi a fene volt ez?
Ez a bizonytalanság majdnem elég ahhoz, hogy visszaszívjam
a sértést. Majdnem.
Felém fordítja a klímát, ami udvarias tőle, ez azonban még
nem jelenti azt, hogy kedves fickó.
Sosem nevezném kedvesnek azt az alakot, aki eltökélten
igyekszik pokollá tenni az életemet.
Az ülés szélére húzódom, a lehető legtávolabb Trenttől.
Szűkös ez a kocsibelső. Mindenütt érzem a szagát. A jelenlétét,
az aromáját, őt magát.
Mintha megégettem volna az ujjam. Beletörlöm az ülésbe. A
puha bőr a tenyeremhez ér.
Olyan, mint a vaj.
Ez a kocsi hivatalosan is a legszebb autó, amiben valaha
ültem.
Egy Mercedes Maybach.
Azt hiszem, bármit is csinál, azt jól csinálja. A seggfej olimpiai
képességei alapján ezt el is hiszem.
– Szép kocsi – dünnyögöm.
–  Eljuttat A pontból B-be. – Vállat von, és talán eddig ez a
legkulturáltabb beszélgetés, amit valaha folytattunk.
Pokoli lesz vele élni. De majd én gondoskodom arról, hogy
ketten legyünk a pokolban.
–  Arra bármelyik autó képes – vágok vissza, mert képtelen
vagyok megállni.
–  Az lehet, de nem minden autónak hátradönthető a hátsó
ülése. – Rámutat a mellettem lévő gombra.
–  Biztos jól jön egy hosszú munkanap után. Amúgy mivel is
foglalkozol? – kérdem, hogy egyszerű és könnyű beszélgetést
kezdeményezzek. Ha már itt ragadtam mellette, meg kell
tanulnom anélkül társalogni, hogy menekülni akarjak.
–  Ó, azt hittem, tudod… Mivel te voltál apuci kedvence, meg
minden.
Ezen a ponton elengedem a fülem mellett a sértést.
Vállat vonok. – Nem mondhatnám, hogy tudom. Miért nem
árulod el? Muszáj mindent így megbonyolítani?
–  Áruljam el, csak úgy? Mi abban a szórakozás? – Rám
vigyorog.
Veszélyes ez a vigyor.
Fenyegető.
Mit tehetnék, hogy őszintén mosolyogjon? Nem szabadna
arra vágynom, hogy úgy nézzen rám.
Elfordulok tőle, és inkább kibámulok az ablakon. Bármi jobb,
mint elveszíteni a fejem.
Milyen közhelyesen hangzik!
Egyetlen férfinak sem szabadna ilyen hatalma lennie
felettem, és neki sincs. Valójában nincs. De amikor felvillantja
ezt a mosolyt, egy pillanatra elfelejtem. Elfelejtem, hogy ő a
megtestesült gonosz.
Elfelejtem, hogy miatta vesztettem el mindent, és miatta
lettem bábu egy olyan játékban, amit soha nem állt
szándékomban játszani.
Elindulunk. Áthajtunk a forgalmas városon.
Belefeledkezem a látványba, az elsuhanó nagyvárosba. Rég
volt, hogy itt éltünk a nővéremmel.
Az elmúlt tíz évet Long Islanden töltöttem, húsz percre a
belvárostól. Távol Ronald hazugságainak hálójától. Utólag
visszagondolva, már-már szándékosnak tűnik. Elvégre ő volt az,
aki a Ludlow-t javasolta, és ragaszkodott hozzá, hogy fedezze a
tandíjamat, amikor megütköztem az árán. Még ajánlólevelet is
írt nekem.
A dudálás és a forgalom zajai ellenére kísérteties a csend a
 g j
kocsiban. Hallom, ahogy Trent a telefonján pötyög, egyik
üzenetet a másik után küldi.
Úgy teszek, mintha nem venném észre, de a szemem sarkából
figyelem.
– Apámhoz hasonlóan én is egy fedezeti alapot vezetek.
Már lemondtam a témáról, de most úgy tűnik, beszélni akar.
Természetesen a saját feltételei mellett.
– Remek. Mennyi jámbor lélek! – jegyzem meg gúnyosan.
– Te kérdezted.
–  Te pedig válaszoltál, és újfent sikerült lefárasztanod –
vágom rá szárazon.
– Így akarod kezdeni a próbaidődet?
– Ezt meg hogy érted?
–  Ilyen hozzáállással. Azt hiszed, hogy ez beválik? Szerinted
jól fogsz járni vele? Megmondtam, hogy fizetem az egyetemet,
ha velem laksz, de mi lesz a többi kiadásoddal?
– Milyen egyéb kiadásokkal?
– A megélhetésedre.
–  Mi másra lenne szükségem, ha a te lakásodban lakom,
seggfej?
– Már megint ez a seggfejezés. Nos, enned is kell valamit, nem
igaz?
–  Nem tennéd! – hördülök fel, és megjegyzem magamnak,
hogy naplót fogok vezetni mindenről, ami sértheti az ellátás jogi
meghatározását.
–  Mégsem tudsz rólam semmit, különben tudnád, hogy
nagyon is megtenném.
Veszek néhány mély levegőt, és elkeseredetten próbálom
lecsillapítani a bensőmben háborgó vihart. – És mégis mit kell
tennem ahhoz, hogy megtérítsd a megélhetési költségeimet?
Ha azt mondja, hogy le kell feküdnöm vele, vagy ilyesmi, én
elhúzok innen. Inkább leszek megint hajléktalan, minthogy a
játékszere legyek.
– Mindent a maga idejében – feleli sejtelmesen.
Hamarosan behajtunk egy mélygarázsba.
 Megérkeztünk.
Trent Aldridge otthonába.
Ahol mostantól én is lakom.
Amikor legutóbb itt jártam, nem igazán figyeltem meg a
helyet. Csak bekopogtam a nővérem által megadott címre, és
beengedtek. Pontosabban berontottam.
Most új szemmel nézek körül. Az épület loftnak vagy
raktárnak néz ki, és egy egész háztömböt elfoglal.
A hideg futkos a hátamon, ahogy leparkolunk.
Semmit sem tudok erről az alakról, és most kénytelen leszek
beköltözni hozzá. Vajon hol fogok aludni?
A francba.
Bevillan egy gondolat. Próbálom kiverni a fejemből, de nem
megy…
Mi lesz, ha olyasmit vár tőlem, amire nem vagyok hajlandó?
Mintha egy vödör jeget zúdítanának a fejemre, és a borzongás
csak fokozódik a gondolatra.
Nem.
Ilyesmit nem várna el.
Vagy mégis?
És ott van még az a sztori, amit az apjáról mesélt nekem. Egy
olyan apáról, aki eladta a saját lányát.
A francba.
Mibe keveredtem? Talán az alma nem esett olyan messze a
fájától, mint ahogy azt korábban állította.
Talán ez az egész csak egy trükk, hogy leteperhessen.
Lehet, hogy mégis veszélyben vagyok.
Olyan erősen beleharapok az ajkamba, hogy érzem a maró
fájdalmat közvetlenül azelőtt, hogy megízlelném a fémes
nedvet, mely a számba szivárog.
–  Mit akarsz tőlem? – kérdem halkan, ő azonban rám sem
hederít.
Az autó leparkol, a motor leáll. Kiszáll a sofőr, és elindul, hogy
kinyissa nekem az ajtót. Nincs értelme, hogy védelemért
esedezzek… a főnökétől.
Kiszállok.
 –  Kövess! – szól Trent, a hangja áthatol a kábulatomon.
Elindul az épületbe vezető ajtó felé. Nem mozdulok.
– Nem. Előbb avass be az elvárásaidba!
Kelletlenül megáll. Nem fordul felém. – Abba, hogy fogd be a
szád, és tedd, amit mondok?
– Francokat.
– Csak eredj fel az emeletre, utána beszélünk.
– Én itt akarok beszélgetni.
–  Én meg eleve nem akarom ezt az egészet. – Megpördül és
rám szegezi a tekintetét. – És mielőtt zavarba hoznád magad –
nem, nem várok szexuális szolgáltatást egy egyetemista
fruskától. Most pedig vonszold fel a segged az emeletre!
Követem az épületbe, mint egy eltévedt őzgida.
Amikor legutóbb itt jártam, fel sem tűnt, hogy milyen tágas és
nyitott a tér.
Csak berontottam az első ajtón, amit megpillantottam, ami
történetesen pont oda nyílt, ahol ő volt. A szoba, mint kiderült,
az otthoni irodája volt. Most már elég nyugodt vagyok ahhoz,
hogy körül is nézzek.
Széles, magas mennyezet, hófehér falak, csupaszon hagyott
födémgerendák.
Más helyzetben azt gondolnám, hogy egy ilyen épületben
több lakás is van, de gondolom, a végtelen vagyonával az
egészet felvásárolta, és lebontatta a falakat.
Hatalmas.
Műalkotások mindenütt. A fekete-fehér fotók
kihangsúlyozzák a kontrasztot. Gyönyörű. Érzelemmentes, de
mégis gyönyörű.
– Erre – mondja, és végigvezet a folyosón. – Itt lesz a szobád.
– A szobám?
–  Igen. A szobád, Payton. – Kendőzetlen megvetéssel ejti ki a
nevemet. Mintha legalább annyira utálná, hogy itt vagyok, mint
én.
Akkor miért kell itt lennem?
Kinyitja az ajtót, és elakad a lélegzetem.
Hatalmas ez a szoba.
 És csupa fehérség.
Fehér ágy.
Fehér ágynemű.
Fehér falak.
Tökéletes.
Nem… inkább steril.
Mintha még sosem használták volna.
Szinte félek belépni.
Már a gondolattól szorongok, hogy összepiszkítom.
Nem csoda, hogy kigúnyolt, amikor a földön feküdtem.
Azonkívül, hogy egy szemétláda, nyilván tisztaságmániás is.
–  Mint hamarosan meglátod, nem kell hogy rosszul teljen az
ittléted. – A szememet forgatom. Nem számít, milyen
káprázatos és makulátlan ez a hely. Attól még börtön. Nem én
választottam magamnak.
– Miért vagyok itt? Baromság ez az egész, és még mindig nem
árultad el, miért csinálod ezt velem.
–  Mert annak ellenére, amit mondasz, kurvára nem tudom
elhinni, hogy ártatlan lennél ebben a szituációban. Lehet, hogy
fogalmad sem volt arról, ami Ivyval és az oroszokkal történt, de
kizárt, hogy a többiről sem tudsz.
– Én nem…
–  A te szavad nekem semmit sem ér. A végére járok a
dolognak, addig pedig a házamban fogsz élni, és azt teszed, amit
mondok. – Belép a szobába, és rámutat egy ajtóra. – A holmid a
szekrényben találod.
– Átkutattad a cuccaimat? – csattanok fel, bár bevallom, meg
vagyok döbbenve, és kellemesen meglep, hogy nem dobta ki
őket.
–  Nem, nem kutattam át. A személyzet pakolta el. – Ezt úgy
mondja, mintha teljesen normális lenne, hogy valaki más pakol
ki. Nem az. Még akkor sem volt ilyen az életem, amikor a
nővérem Ronalddal volt.
– Hány embert foglalkoztatsz itt?
– Később találkozol velük, és magad is megszámolhatod.
– Miért kell mindig ilyen faszfejnek lenned?
 g y j
–  Mert az apám fia vagyok. És ha ismernéd az apám igazi
énjét, nem sokkolna le ennyire a derűs életszemléletem.
– Csak tűnj el.
Beviharzok a szobába, és épp rácsapnám az ajtót. Ám mielőtt
becsukódna, Trent az ajtókeretbe dugja a lábát. – Harminc perc
múlva lent várlak az irodámban.
– Miért?
– Hogy átbeszéljük a többi házi szabályt és kikötést.
– Komolyan?
–  Igen. Komolyan. – Azzal sarkon fordul és távozik, becsapja
maga mögött az ajtót.
Azt hiszem, lehetne rosszabb is. Legalább még van pulzusom.
Nem a legmeggyőzőbb bátorítás, de szükségem van rá. Nincs
energiám szépíteni a helyzetemen.
Visszhangzik az ajtó csapódása. Ami nem meglepő, tekintve,
hogy milyen sivár ez a szoba.
Ha itt kell laknom, ki kell csinosítanom.
Némi színt kell vinnem bele.
Esetleg egy szőnyeget, hogy melegebb légkört teremtsen.
Mintha igazi otthon lenne.
Otthon…
Erre a szóra nagyot dobban a szívem.
Hiányzik az otthonom.
Bárcsak Heathernél lakhatnék!
Ha elküldhetném Trentet a jó fenébe, átköltözhetnék hozzá, a
kanapéján alhatnék, és kieszelhetnék valamit, hogyan fizessem
ki a tandíjat Trent segítsége nélkül, megtenném.
Talán hitelt vehetnék fel egy banknál, és a végrendelettel
bizonyíthatnám, hogy vissza tudom fizetni. Feltéve, ha Trent
nem költi el az összes pénzemet. Ahogy őt ismerem, direkt
megvenné azt a kis országot, csak a bosszantásomra.
De valószínűleg úgysem működne.
Különben sem akarom ezzel terhelni Heathert.
Nem hiányzik neki, hogy belekeveredjen a mi kis személyes
drámánkba.
 Most, hogy magamra maradtam a szobában, rászánok egy
percet arra, hogy körülnézzek. Kinyitogatom a szekrényajtókat.
Ahogy Trent ígérte, minden ruhám és személyes holmim itt
van.
Miután kiderítem, mit hol találok, bemegyek a szobámhoz
tartozó fürdőszobába megmosakodni.
Örülök, hogy van saját fürdőszobám. El sem tudom képzelni,
mit csinálnék, ha minden alkalommal, amikor pisilnem kell, ki
kéne mennem a folyosóra, és össze kéne futnom Trenttel.
Kész rémálom lenne.
Mivel csak pár percem maradt, megkeresem a fogkefémet, és
fogat mosok. Erre tegnap óta nem voltam képes.
Igaz, használtam fogkrémet és az ujjaimat Heathernél, de ez
nem elég.
Bárcsak lenne időm lezuhanyozni, de…
Tulajdonképpen talán van időm.
Ha igyekszem.
Kiköpöm a fogkrémet a mosdókagylóba, és a zuhanyzóhoz
lépek.
Kinyitom az üvegajtót, és megnyitom a csapot.
Ahogy belépek, hagyom, hogy a forró víz lemossa rólam az
elmúlt napok mocskát.
Elképesztő érzés.
Pontosan erre van most szükségem.
– Azt hiszem, lehetne rosszabb is – ismétlem. – Legalább van
egy korszerű zuhanyzóm.
És ezúttal, amikor hangosan kimondom a pozitív
megerősítést, már nem érzem olyan kilátástalannak a helyzetet.
Meg tudom csinálni.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Trent

Amikor az óra mutatója az általam megadott időt mutatja, és

Payton még mindig sehol, fellobban a haragom.
Nyilvánvaló, hogy nem fogta fel a helyzet komolyságát.
Csak meg kell törnöm az akaratát, Miss Hart. Akkor majd
bevallja minden bűnét, és elmeséli szépen, milyen szerepet
játszott Ivy elrablásában.
Egy szempillantás alatt elpárolog a haragom. Már alig várom
a macska-egér játékot. Csodálom a merészségét. Megvadít a
szemében fellobbanó tűz. Na és aztán? Egy seggfej vagyok.
Felkelek, a beépített könyvespolchoz lépek. Megérintem az
egyik könyv gerincét. Háború és béke.
Eltöprengek, milyen büntetést szabjak ki ezért a kihágásért.
Azt mondják, a büntetésnek a bűntett mértékéhez kell
illeszkednie. Ő az időmet lopja; cserébe én a pénzét. Visszaülök
a könyvvel a kezemben. Ezúttal beállítok egy időzítőt a
telefonomon, és megjegyzem, hogy a nettó vagyonom
percenként körülbelül kétezerrel nő.
Mire újabb tíz perc telik el, és ő már húsz lepedőnél jár, úgy
határozok, hogy tájékoztatom szorult helyzetéről.
Szerencséje, hogy egyáltalán ilyen megoldást kínálok a
problémáira.
Amilyen barátokkal veszem körbe magam, könnyedén
eltüntethetném nyomtalanul a pénzét, különösen most, hogy
megkaptam a számlaszámot. Mielőtt felfogná, mi történt, olyan
szegény lenne, mint a templom egere.
Ez – hogy én rendelkezem felette – könyörület. Jaxson Price a
személyazonosságát is elpusztítaná. Cyrus Reed tönkretenné
anyagilag és lelkileg, és bemocskolná a jó hírét. A többi barátom
és ügyfelem pedig? Ők nem is vesződnének vele, egyszerűen
kinyiffantanák.
Ha már magára kellett haragítania egy kegyetlen szemétládát,
akkor mázlija, hogy engem fogott ki. Még egy darabban van.
Nem fogok odáig alacsonyodni, hogy véget vessek az életének.
Az nem az én stílusom.
Látod, apa? Nem árt, ha figyelsz: van, akinek még akad némi
lelkiismerete.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ellenemre van egy nagy adag
félelmet csempészni az életébe.
Felállok és hátratolom a széket. Nyikorog a lába a padlón.
Újabb öt perc telt el, mostanra összesen harmincezret
vesztett. Apró csepp a tengerben, ha a huszonkétmilliós kasszát
tekintjük. Ám ha ez így megy tovább, csődbe megy, mielőtt
betöltené a huszonkettedik kibaszott évét.
Elhatározom, hogy tönkreteszem a napját, s ki tudja, talán az
életét is. Először is, tudnia kell, hogy a pénzhez, amit vidáman
szórt az elmúlt években, vér tapad.
Érdekelné egyáltalán?
Kilépek az irodámból, és sietős léptekkel végigcsörtetek a
folyosón.
Még egy perc.
Újabb kétezret dobott ki az ablakon.
Megállok a szobaajtó előtt. Felemelem a kezem, hogy
bekopogjak, végül úgy döntök, nem teszem.
Először is, ez az én házam. Nem kell kopognom ahhoz, hogy
belépjek a saját szobámba.
Másodszor: már tizenhét perce az irodámban kéne lennie.
Harmadszor: nem tartozom neki semmivel.
Benyitok.
Amint így teszek, sikoly hasít a levegőbe. Egyből végignézek a
szoba gyenge pontjain, hogy felmérjem a lehetséges fenyegetést.
Az ablakok épek.
 A szellőzőnyílások sértetlenek.
Nehéz elfojtanom a derűmet, így nem is fáradok vele, inkább
hagyom, hogy mosolyra húzódjon a szám, amikor rájövök, hogy
én vagyok a fenyegetés.
Payton a szoba közepén áll.
Pont előttem.
Tátott szájjal.
Elkerekedett szemmel.
Amikor lenézek, már látom, miért sikít.
Barna fürtjei most koromfeketék. A bőréhez tapadnak a
tincsek.
Vizes a haja.
A tekintetem végigsiklik a testén, le a csupasz bőrén. Egy szál
törülközőben áll előttem.
Nem sokat takar. Habár szorosan maga köré csavarta, a
testére tapad. A dekoltázsa kivillan. Apró vízcseppek gördülnek
le a domborulatain.
Épp lezuhanyozott, amikor berontottam.
Harmadszorra tűnik fel, hogy milyen gyönyörű.
Elsőre is sok volt.
– Már elnézést! – förmed rám. – Épp felöltöznék!
Az ajtókeretnek támaszkodom, és keresztbe teszem a lábam. –
Mivel úgy tűnik, hogy nagy ívben leszarod a megbeszélt
találkozónkat, én is nagy ívben leszarom, hogy mi van rajtad. –
Lejjebb siklik a pillantásom, és felvonom a szemöldökömet. –
Vagy ebben az esetben, hogy mi nincs.
– Kifelé!
– Nem.
– Nem tudok úgy felöltözni, ha a szobában vagy. – Láthatóan
dühös, és ettől csak még jobban ki akarok cseszni vele.
– Nem kell felöltöznöd ahhoz, amit mondani fogok.
Hatásszünetet tartok, mígnem látom, hogy haragos szeme
elsötétül, a vállai láthatóan remegnek a dühtől. Tesz egy lépést
felém, majd észbe kap és elhátrál, a törölközőt a melle elé
szorítva.
 –  De előbb… – Elhallgatok, előveszem a telefonomat, és
látványosan bepötyögök valamit. – Tizenhét percet késtél.
Percenként kétezerrel számolva ez harmincnégyezer dollár,
amit le kell foglalnom az örökségedből. – Megrázom a fejem,
mintha elszomorítana a gondolat. – Ez így fair. De nem árt, ha
tudod, hogy ha így folytatod, a végén egy fitying sem marad az
örökségedből.
– Mi a faszom!
Elindul felém, a telefonomért nyúl. Hozzám simul a teste.
Meztelen combja a lábam közé siklik, ahogy a telefonért nyúl,
amit a fejem fölé tartok. Esélye sincs.
De a fenébe is, megpróbálja.
És a fenébe is, élvezem.
– Ezt nem teheted! – méltatlankodik.
–  Ki fog megállítani? – Felvonom a szemöldökömet, és
lepillantok rá. – Te? – Felnevetek. Hangosan, az arcába.
– Kétezer dollár percenként! Ez őrület! – dühöng.
Lehunyja a szemét, mély levegőt vesz, és minden egyes
lélegzetvétellel duzzadó melle az enyémhez simul. Hátra akar
lépni, amikor észreveszi, hogy lecsúszott a testéről a törölköző.
Ezzel kellemetlen helyzetbe kerül, és az én testemmel védi az
övét tőlem.
Dühödten mered rám, és kettőnk közé nyúl, hogy megigazítsa
a törölközőt. A kézfeje a mellkasomhoz nyomódik. Nem tehetek
semmit. Az sem segít, hogy mereven állok, mint egy kibaszott
zászlórúd.
Nem ez volt a tervem, amikor ideköltöztettem.
A legkevésbé sem.
Ez nem más, mint egy apró kellemetlenség, amin túl kell
lendülnöm. Mert nem áll szándékomban csak úgy elengedni a
lányt. Addig nem, amíg bosszút nem állok.
–  Befejezted a hisztit? – kérdem, miután végre hátralépett. –
Mert van még több kikötés is, amit tisztáznunk kell, te pedig
csak az időmet pazarlod. – Szünetet tartok. – És a pénzedet is. –
Ahogy kimondom a „pénzedet” szót, nyilvánvaló a
hangsúlyomból, hogy szerintem minden, csak nem az övé.
Payton megrázza a fejét, és összeszűkül a szeme. – Nem. Ez
így nem fair! Azt mondtad, csak annyit kell tennem, hogy
ideköltözöm…
– Az egyetemi tandíjadért – vágok közbe.
– Hogy érted? – Elcsuklik a hangja.
–  Vannak más járulékos költségek is. Más dolgok, amikre
szükséged lesz. Tényleg azt képzelted, hogy az én házamban
fogsz élni, és én állom a cechet? Rossz hírem van, hercegnőm,
nem vagyok egy rendes ember. – Mélyen a szemébe nézek. –
Meg fogsz dolgozni érte.
Leesik az álla, és rám mereszti a nagy szemeit.
Egyszerre tűnik zavarodottnak és legyőzöttnek.
Jól áll neki.
Nagyon beteges, hogy ennyire élvezem?
Valószínű, de nem tud izgatni.
Megremeg a szája, és magához tér. Meglepően gyorsan, mert
azt vártam, hogy még egy ideig sokkos állapotban marad, de
nem. Ehelyett összehúzza nagy, kék szemét, és elfintorodik.
– Nem vagyok prostituált – közli éles hangon.
Rendületlenül mosolygok, élvezem a dühét, remélem, hogy
sikerül még jobban felhúznom. Ahogyan közelebb lépek hozzá,
ideges lesz. Körözni kezdek körülötte, mire kővé dermed.
– Nem fogok lefeküdni veled, hogy kifizesd az ennivalómat –
teszi hozzá, és kitágul az orrlyuka.
– Hűtsd le magad. Úgy festesz, mint aki mindjárt agyérgörcsöt
kap. – Megállok a háta mögött, és a fülébe suttogok. – Akkor se
kellenél nekem, ha te lennél az utolsó nő a Földön. Apámmal
ellentétben nekem te semmit sem jelentesz.
– Akkor miért kell itt lennem?
Újra elindulok, végül megállok előtte, egyetlen rövid lépésre
tőle. – Azért, mert úgy ítélem meg, hogy ez az a hely, amit
megérdemelsz.
– Tehát azért vagyok itt, hogy pokollá tehesd az életemet.
–  Bingó! Csak felfogtad végre! Könnyedén odaadhatnám
neked az örökséged. De nem fogom. – Vállat vonok,
 g g
elbagatellizálom a helyzetét, mert tudom, hogy ez még jobban
felbosszantja. – Itt nem a pénzről van szó. Hanem rólad.
– Mit tettem én valaha is…
–  Nincs időm arra, hogy egész nap a nyafogásod hallgassam,
hercegnő – szakítom félbe. – Vannak bizonyos szabályok a
házban, amiket el kell magyaráznom.
Döbbenten néz rám. Lebiccent az öltözéke, pontosabban
annak hiánya felé. – Legalább felöltözhetnék?
– Nem.
– De az előbb azt mondtad…
–  Pontosan tudom, mit mondtam, de értékes az időm. Nincs
időm arra, hogy felöltözz. – Elhallgatok. – Illetve, percenként
kétezerért, gondolom, nekem mindegy, hogy mit csinálsz. – A
szekrényre mutatok. – Csak rajta.
Nem mozdul. A szeme csillog, mintha eszébe jutott volna
valami.
– Hát jó. – Elmosolyodik.
Szendén.
Miben sántikálsz, Payton?
– Beszélj! – biztat, amikor túl hosszúra nyúlik a csend.
Azzal eldobja a törölközőt.
A picsába!
És lám. Itt áll előttem… anyaszült meztelenül.
S ha ez nem lenne elég, apró vízcseppek szikráznak a testén.
Szerencsés vízcseppek!
Kiélvezem a látványt egy percre.
Átadom magam a pillanatnak.
Merészen legeltetem rajta a szemem. Lepillantok a szeméről
a kulcscsontjára, a melléről a köldökére, amíg majdnem leérek
a…
– Igen? – szakítja félbe a vizsgálódásomat. – És mik lennének
azok a szabályok, Mr. Aldridge? – kérdi, a hangja mély és
csábító. Direkt fel akar izgatni a kis szaros.
Ha nem vigyáz, olyan izgalmat kap tőlem, amiben nem lesz
köszönet.
 Megrázom a fejem, és rájövök, hogy isten tudja, hány
másodperce állok itt, és csak bámulom őt.
Ügyes húzás volt, hercegnő.
Köhintek, és összeszedem magam. Áthelyezem a testsúlyomat
a másik lábamra.
–  Szükséged lesz költőpénzre a legszükségesebb dolgokhoz.
Mivel itt fogsz lakni, vonattal vagy taxival kell utaznod.
– Nem kapom vissza a kocsimat?
– Negatív.
– Mi a fene? – Hadonászni kezd, amitől himbálózik a melle.
A francba! Megint bámulom.
– Szükségem van a kocsimra, te pszichopata állat! – őrjöng.
Visszanézek az arcára, és egy percig figyelem, mielőtt
folytatom. – Esetleg visszatérhetünk rá, ha úgy döntök, hogy jó
magaviseletet tanúsítasz.
–  Jó magaviseletet? Én nem holmi rab vagyok, Trent. Semmi
rosszat nem követtem el azonkívül, hogy lélegzem, amit te
valamiért képtelen vagy elviselni.
Beteges szemétláda vagyok, mert megkeményedik a farkam
attól, hogy ennyi méreggel köpi ki a nevemet. Lüktet a
gatyámban. Ha lenézne, látná.
Szerencsére nem látja.
– Egyik kutya, másik eb. Te azt mondod, rab, én meg azt, hogy
szobalány. – Felvillan egy vigyor a képemen. – Ezzel vissza is
kanyarodtunk arra, amit mondtam. A költőpénzre. Segítesz
takarítani…
– Azt akarod, hogy a cseléded legyek?
– Miért ne? Minél több van belőletek, annál jobb.
– Nincs szükséged több alkalmazottra.
– Ezt nem te döntöd el.
Nagyot nyel. – Nem értem.
–  Mit kell ezen érteni? Az egyik hölgy, aki takarítani szokott,
szabadságra megy. Te fogod helyettesíteni.
Lepillant a padlóra, majd felemeli a tekintetét.
–  De ha nem akarsz iskolába járni – folytatom, és vállat
vonok, mintha nem lehetne mit tenni –, nyilván elvégezhetsz
helyette valami online kurzust…
– Nem, be akarok járni. Rendben – motyogja leverten.
Nem esik olyan jól, mint vártam.
–  Helyes. – Bólintok. – Ha ezt elintéztük, már csak pár dolog
maradt.
– Van más is?
– Igen.
Lemondóan felsóhajt. – Mi van még?
–  Be kell bizonyítanod, hogy megérdemled – jelentem ki
tárgyilagosan.
Az ajkába harap. – Elvesztettem a fonalat.
– Be kell bizonyítanod, hogy megérdemled a huszonkétmillió
dollárt.
Ráncok jelennek meg a homlokán. – És mégis hogyan, ha
eddig azt sem tudtam, hogy van huszonkétmillió dollárom?
– Bizonyítanod kell nekem. Például be kell bizonyítanod, hogy
okos vagy.
Elkerekedik a szeme. – Egyetemre járok.
– Igen. És nekem ez szart sem jelent. Bárki járhat egyetemre.
Ez még nem jelenti azt, hogy okos is vagy. Be kell bizonyítanod,
hogy nem fogod elherdálni a pénzt. Hogy megérdemled. Az
egyetem és az órák csak az oktatás egy része. Ki kell ismerned
magad az életben. Minden héten elvárom, hogy történelmet és
filozófiát tanulj.
– Hát. Inkább passzolok. – Megrázza a fejét. – Nem tudom ezt
csinálni. Már így is le vagyok terhelve az üzleti óráimmal.
–  Ez nem alku tárgya. Elolvasod, amit mondok, és esszét írsz
arról, amit tanultál.
– Ez nevetséges! Nem fogom megtenni.
–  Akkor tudod, hol az ajtó. – Vállat vonok. – Ahogy akarod,
hercegnő.
Nincs ezen mit eldönteni. Azt fogja tenni, amit akarok. Ő is
tudja, én is tudom.
Rámeredek, bátorítom, hogy megint vitatkozni merjen.
 Felhorkan. – A fenébe, nem árt, ha alaposan megnézed a
kajádat. Mindenbe bele fogok köpni.
–  Étteremben eszem. Az esszék, amiket be fogsz adni, házi
feladatok lesznek.
– Házi feladat? Nem vagyok ötéves.
A pillantásom mást sugall.
– Bizony – mondom lekezelően. – Tudod, ez az, amit a tanárok
adnak fel, hogy a gyerekek biztosan megtartsák az
információkat. Azzal, hogy elvégzed a feladatot, bebizonyítod
nekem, hogy valóban komolyan veszed a tanulást.
Arra számítok, hogy visszautasítja, de legnagyobb
döbbenetemre rábólint: – Oké.
Nem könnyíti meg a dolgomat. Ezt meg kell hagyni.
– Van még valami…
– Persze hogy van – motyogja.
–  Négy hét elteltével beszámolsz az eredményeidről és az új
ismereteidről előttem és az embereim előtt. Tekintsd magad
vendégelőadónak. Havonta egyszer. Az elkövetkező nyolc
hónapban.
–  Na nem. Nem kéne még ezt a fura… nyilvános beszédet is
csinálnom.
– Rendben. Akkor búcsúzz el a pénztől. – Elmosolyodom.
– Nem veheted el a pénzt. – Kihívóan felvonja a szemöldökét.
– Csak várj. – Az ajtó felé indulok.
– Állj!
Megtorpanok.
–  Rendben. Megteszem – teszi hozzá. Érezhető a gúny a
hangjában. Erre vágyik a legkevésbé.
Helyes.
Remélem, kellően kényelmetlenül érzi magát.
Pont ez lenne a lényeg.
Sejtelme sincs, hogy épp csak belekezdtem.
–  Én még nem egyeznék bele – mondom, és visszafordulok
felé. – Van más is.
– Ki vele!
– Önkéntes munkát is várok tőled. Ez kötelező.
 –  Te nyertél. – Ismét a magasba emeli a kezét. Láthatóan
megadta magát, és kifogyott az ellenvetésekből.
– Meg fogod tanulni, méghozzá elég gyorsan, hogy mindig így
van.
Sarkon fordulok és faképnél hagyom, még mindig anyaszült
meztelenül. Átvonulok az irodámba, és becsapom az ajtót.
Mi a faszt képzeltem, amikor úgy döntöttem, hogy jó ötlet
beköltöztetni a házamba?
Rajta kell tartanom a szemem.
Nyomást kell gyakorolnom rá, hogy nekem dolgozzon.
És, nem is tudom, talán nem mustrálni a csupasz testét. Hogy
felhevítsen a vágy, hogy az ágyra lökjem és lenyalogassam róla
a vizet.
Remek. Mindjárt kiszakítja a gatyámat a farkam.
Soha nem fogom kiverni a fejemből Payton meztelen testét.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Payton

Szerencsére Trent visszakapcsoltatta a telefonszámomat, mert

fel kell hívnom Heathert, hogy tudassam vele, hogy még élek. A
hálám azonban rövid életű, amikor az SMS-ek és hangüzenetek
hadától valóságos vibrátorrá válik a telefonom egy percre.
Tucatnyi nem fogadott SMS vár Erintől, olyan hangüzenetek
kíséretében, amelyeket legszívesebben sosem hallgatnék meg.
Másrészről viszont legalább a telefonbetyár sem tudott
hívogatni.
Kíváncsi vagyok, hogy újra kezdi-e, vagy ahogy sejtettem, az
is Trent Aldridge műve volt.
Fogom a telefont és küldök egy üzenetet a legjobb
barátnőmnek.
Ma nincs kedvem beszélgetni, de tudnia kell, hogy jól vagyok.
Így hát megírom neki.

Én: Egy csomó szarság történt ma. Minden oké, majd

a suliban mesélek.

Heather: De TE jól vagy?

Beletúrok a hajamba, és eltöprengek, vajon eláruljam-e az

igazat, végül megelégszem egy gyors, semmitmondó válasszal.

Én: Igen.

Heather: Van valami köze ahhoz, hogy miért

 jelentél meg nálam?

Ne keverd bele! – figyelmeztetem magam.

Sosem bocsátanám meg magamnak, ha Heatherrel történne
valami.

Én: …

Heather: Nem válaszoltál.

Én: Ígérem, hogy beavatlak, de egyelőre nem tudok

belemenni.

Heather: Oké, de ígérd meg, hogy ha szükséged

lesz rám óra előtt, felhívsz.

Én: Megígérem.

Amint abbahagyom a gépelést, ismét csöng a telefon.

Erin.
Jesszusom!
Nem érti a célzást.
Lemondó sóhajjal felveszem, mert tudom, hogy addig nem áll
le, amíg nem válaszolok. – Halló?
– Hol vagy?
A pokolban.
– Ez hosszú történet.
– Elmentem hozzád, de be van deszkázva a ház. Mit műveltél?
Ez annyira jellemző Erinre, ez a mérges vádaskodás, hogy
önkéntelenül elnevetem magam.
–  Istenem, Erin, miért gondolod, hogy mindig mindenről én
tehetek?
– Mert ahol te megjelensz, ott minden elszaródik – vágja rá, és
a nyelvembe kell harapnom, nehogy ráeresszem a bensőmben
tobzódó állatot.
 Bármennyire is szeretném a fejére olvasni, hogy ez miért
nem igaz, jelenleg túl fáradt vagyok a veszekedéshez. Erinnel
már csak így megy. Mindig az győz, aki talpon marad. Nem
számít, igaza van-e vagy téved. Nála az állóképesség a lényeg, és
Trent Aldridge már szinte mindent kiszipolyozott belőlem.
– Csak azért hívsz, hogy ordibálj velem? Mert nem érek rá.
Egyáltalán nem vagyok elfoglalt.
Hacsak nem számítjuk a fel-alá járkálást az
aranykalitkámban. De még az is fontosabb, mint ez a
beszélgetés.
– Mi dolgod van neked?
– Ha ez minden, Erin, akkor mennem kell. – A hüvelykujjam a
telefon fölött lebeg, és vészesen fogy a türelmem. El sem tudom
hinni, hogy csak azért nem akartam vele élni, mert egy
görénnyel él együtt. Irónia a javából, meg minden.
–  Várj! – kiált fel, és mintha még nem lenne elég a
szapulásból, tényleg várok. – Csak mondd, hogy nem azért
lakoltattak ki, mert valami hülyeséget csináltál és elvesztetted a
pénzem.
–  Tényleg ekkora hülyének nézel engem? – hőbörgök. Most
rögtön leteszem. – Most mennem kell. Majd visszahívlak.
Azzal, mielőtt még mélyebben belém marhatna, leteszem a
telefont, ledőlök az ágyra és behunyom a szemem. Épp csak
elkezdődött a nap, és máris hulla fáradt vagyok.

Két napja nem láttam Trentet. Újra itt a hétfő, és fogalmam

sincs, mi a helyzet.
Mehetek újra suliba?
Az óra csak öt óra múlva kezdődik.
A fenébe is, megyek.
Egész hétvégén a hálószobámban kuksoltam, és csak enni
jöttem ki, kiosontam a konyhába, és nesztelenül fosztogattam a
feltöltött hűtőszekrényt.
 y
Szinte arra számítottam, hogy bármelyik pillanatban
beronthat egy felmosóval és egy vödörrel, hogy takarítsak már
ki.
De persze csodák csodájára Trent Aldridge körül néma csend
van. Semmit sem hallottam felőle.
A világon semmit.
Azt hiszem, azóta nem is volt itthon.
Szerencsésnek kéne éreznem magam, ám ahelyett, hogy
megkönnyebbülnék, csupa ideg vagyok. Egy kicsit ijesztő a
helyzet. És talán szándékosan. Trentnél sosem lehet tudni. Erre
már rájöttem. Nem volt kellemes élmény.
Mintha vihar közelegne, és nem tehetek mást, csak várom,
hogy lecsapjon. Minden másodperc elviselhetetlen.
Újabban túl sok minden zúdult a fejemre. Jól jönne egy
acélesernyő.
Kopogás zökkent ki a gondolataimból.
Már felöltöztem és lezuhanyoztam, így csak felállok az ágy
széléről, és ajtót nyitok.
Egy zömök nő áll előttem vasalt nadrágkosztümben, a
nyakában gyöngysorral. Az arca kifejezéstelen, és egy
headsetbe beszél. Amikor megpillant, elhallgat, és megnyom
egy gombot a headseten.
– Helló. – Biccent üdvözlésképpen. Formális és merev, akár az
egész lénye. – Gail vagyok. Mr. Aldridge-nek dolgozom.
Tájékoztatott, hogy Christina távollétében maga fog segíteni a
ház körül.
A mellkasára tűzött névtáblán az áll: Gail Hanley, alatta pedig
a házvezetőnői titulus. Csak döbbenten nézek rá. Úgy bánik
velem, mintha az alkalmazottja lennék. És a Trenttel kötött
megállapodásom ismeretében azt hiszem, az is vagyok.
– Igen. – Bólintok. – Szüksége van rám?
Ha furcsállja is a Trenttel kötött megállapodásomat, nem
mutatja ki. Félrelép, hogy utat adjon nekem. – Igen.
Követem hát, és becsukom magam mögött az ajtót. – Néhány
óra múlva suliba kell mennem.
– Igen, Mr. Aldridge tájékoztatott minket az órarendjéről. Ma
 g g j j
reggel nem sok dolga lesz. Csak segít rendet rakni a konyhában
Séfnek.
Elkanyarodunk a hosszú folyosón, mely a nappaliba vezet.
– Úgy szólítja a szakácsot, hogy „séf”?
Mintha egy párhuzamos univerzumba csöppentem volna. Egy
olyan univerzumba, amit házvezetők, magánséfek és
szobalányok népesítenek be. Egy univerzumba… a
tizennyolcadik században?
Nem tartozom ide.
Nem akarok ide tartozni.
Egy pillanatra sem.
Esküszöm, ha valaki erényövet ad rám, sikítok.
Mert kétség sem fér hozzá, hogy Trent Aldridge csak a
szolgálójaként engedne be a világába.
Inkább passzolok.
Menet közben Gail megigazít egy festményt a falon. Eleve
nem tűnt ferdének, de alig egy centivel eltolja a sarkát, majd
megy tovább, mintha ez így lenne normális.
–  Mr. Aldridge egy Michelin-csillagos étteremből hozta séfet,
és hát… – Elhallgat, a cipője sarka olyan tempóban veri a
ritmust a keményfa padlón, hogy alig bírom tartani a lépést a
rövid lábaimmal. – Séf szereti, ha így hívják.
– Aha. Oké.
Felnevet, amire nem számítottam. Persze ez a legszárazabb
nevetés, amit valaha hallottam.
–  Higgye el nekem – mondja, és megáll, hogy lefújja a nem
létező port egy felületről. – Jobb, ha nem haragítja magára séfet.
– Értem. Séfet haragítani tilos.
A megjegyzésemre passzív arckifejezés a válasz, és van egy
olyan érzésem, hogy Gail nem szokta kimutatni az érzelmeit.
Oda se neki. Ha rendesen bánik velem, nem lesz gond.
Talán még szövetségesek is lehetünk.
–  Hány embert foglalkoztat Mr. Aldridge? – Százat? Milliót?
Az egész kibaszott New York államot?
– Van séf. Michael, a sofőr. A személyi asszisztens, Allison. És
ott van még Brandon, aki a biztonságiakat vezeti. Christina
takarít, de ő személyes okokból szabadságra ment. Vagyok még
én, és most már te is. Összesen heten. De néha többen. Attól
függ, hová megy, kivel dolgozik. Néha Brandon több biztonságit
hív, és akkor zsúfolttá válik a hely. – Lebiggyeszti az ajkát, mint
akinek nincs ínyére a gondolat, hogy idegenek hatolnak be a
felségterületére.
–  Mi szüksége lehet egy embernek hét alkalmazottra? –
Motyogom halkan, ám rögtön észbe kapok, hogy nyilván ő is
hallja, amit mondok. Nos, még jó, hogy nem érdekel.
Pedig olyan jól kezdődött a kapcsolatunk. Nem szeretném
elrontani. Jól jöhet még Gail támogatása ebben a házban.
A válasz persze gyors – és a főnökét védi. – Nagyon elfoglalt,
és sok fontos emberrel dolgozik együtt.
– Bocsánat. Udvariatlanság volt rákérdeznem.
–  Semmi baj – mondja olyan hangsúllyal, amiből világosan
kiderül, hogy mást gondol. – Bizonyára nagy változás ez
magának. Nem tudom pontosan, hogy került ebbe a helyzetbe,
de nem árt, ha tudja, hogy Mr. Aldridge általában tisztességes
ember.
Tisztességes.
Felszalad a szemöldököm.
Visszavonom, amit az imént mondtam. Gail soha nem lesz a
szövetségesem. Úgy nem, hogy erről a Trent Aldridge nevű
sátánfajzatról zeng dicshimnuszokat. Legszívesebben a
szememet forgatnám, de tudom, hogy ezzel nem lopnám be
magam egy olyasvalakinek a szívébe, aki gyakorlatilag a
felettesem.
Legalább megpróbálok barátságos lenni.
És nem Gail hibája. Valószínűleg sejtelme sincs, mit tett velem
a főnöke. Biztos vagyok benne, hogy a személyzet többi tagjával
rém kedves. Nem egy manipulatív seggfej, aki tönkreteszi az
életemet, és útját állja a jövőmnek.
Követem Gailt a konyhába. Hatalmas a hely, mint minden,
amit Trent birtokol és csinál. Sötét, földszínű anyagok
mindenütt. Meglepően barátságos. Csúcsminőségű a tűzhely.
Mind a nyolc gázrózsa makulátlan állapotban van. Úgy tűnik,
minden technológiai vívmány, amire csak gondolni tudok, itt
van, a legújabb turmixgépektől a legmodernebb mérlegig.
A szemközti fal előtt fényes hűtőszekrények sorakoznak. Egy
igazi gépfal. Még senkivel sem találkoztam, aki egy
hűtőszekrénynél többet tartott volna a lakásában.
Egy ember.
Három hűtőszekrény.
Talán oda rejti a hullákat.
Elsétálok mellettük, és rádöbbenek, hogy az egyikük egy
fagyasztó, a második a hűtő az ételeknek, az utolsónak pedig
átlátszó üvegajtaja van. Belekukkantok. Különféle italok
sorakoznak benne. Palackozott víz, szódavíz és drága
röviditalok, melyek láttán tudatosul bennem, hogy egyáltalán
nincs szüksége az örökségemre.
Csak bosszút akar állni.
Bosszút olyasmiért, amihez nekem semmi közöm.
Felsóhajtok és visszafordulok a konyha többi része felé.
Amennyire meg tudom ítélni, elég tiszta, és örülök, hogy
legalább nem lesz nehéz dolgom.
Legalábbis ezt hiszem, mígnem megkerülöm a
konyhaszigetet, és megtorpanok a mosogató előtt.
–  Jézusom! – szalad ki a számon, mielőtt megállíthatnám
magam.
– Séf sok edényt használ.
– Ne mondja! – Hogy lehet, hogy még nem nyom kétszáz kilót
a pasi?
– Ez a mai könnyű reggeliről maradt.
Csak a reggeliről? Egyetlen étkezésről?
– Hányszor főz séf naponta?
– Reggel és este. Mr. Aldridge az irodájában költi el az ebédjét,
ahol, gondolom, az asszisztense rendeli meg neki az ennivalót.
Napi két étkezés.
Egy könnyű reggeli, így mondta.
 Ezt jól kifogtam. Megtaláltam a megoldást az éhező
tömegekre, méghozzá ennek a pasinak a konyhájában.
A mosogatóban több mint tíz fazék és serpenyő van
feltornyozva egymásra, és akkor még nem is számoltam a
spatulákat, konyhai eszközöket, tányérokat és tálakat.
Gail a szekrényajtókat nyitogatja, megmutatja, hol találom a
tisztítószereket. – Előrebocsátom, hogy séf semmit sem akar a
mosogatógépbe tenni.
Hát persze hogy nem. Lefogadom, hogy Gail máris azt képzeli,
hogy holmi jöttment vagyok, akit Trent az utcáról szedett össze.
Biztosan megütközne azon, hogy mindezt pénzért csinálom.
Nem is akármilyen pénzért…
Egy huszonkétmillió dolláros örökségért.
Az igazság az, hogy valószínűleg szembeszegülhetnék vele.
Az elmúlt napokban Trent tudta nélkül utánanéztem egy s
másnak. Eszem ágában sem volt szó nélkül beletörődni a
fenyegetéseibe.
De nem tartott sokáig, mire rájöttem, hogy nem alaptalanok a
fenyegetések.
Vannak kapcsolatai. És micsoda kapcsolatok!
Nem pusztán Manhattan elitjéhez tartozik, ahogy azt a
paparazzo fotók is bizonyítják, ezenfelül veszélyes körökben
mozog. Cyrus Reeddel, a férfival, aki elkísérte Trent húgát a
végrendelet felolvasására.
Ez az, ami a legjobban megrémít.
Az ügyfeleiről szóló pletykák.
Fegyverkereskedők.
Maffiózók.
Drogdílerek.
Kicsoda Trent Aldridge? Ha a saját apját a megtestesült
gonosznak tartotta, annak ellenére, hogy olyan emberekkel áll
kapcsolatban, akik tényleg azok, akkor Ronald igazán szörnyű
ember lehetett.
Feltéve, ha hiszek Trentnek. Én sosem ismertem Ronaldnak
ezt az oldalát, de eddigi életem során már megtanultam, hogy a
gonosz mindenkiben ott lappang. Még a nővéremben is. Szóval
g pp g g
függetlenül attól, hogy mit érzek Trent iránt, hiszek neki.
Gail elindul kifelé, majd megáll, mielőtt kilépne a nappaliba. –
A bal oldali fiókban van egy beosztás, amiben megtalálja, hogy
mikor kell vízkőmentesíteni a gépeket, továbbá utasításokat,
hogyan kell ápolni bizonyos tárgyakat, például az öntöttvas
serpenyőt, valamint egy listát séf dolgairól, amikhez semmi szín
alatt nem szabad hozzányúlni, a legfontosabbak közülük a
kései.
Talán túl nagy fába vágtam a fejszémet. Még soha nem
vízkőmentesítettem semmit, és azt hittem, hogy az öntöttvas
serpenyőt csak úgy normálisan elmossák, mint minden mást,
arról pedig tudni sem akarok, mi történik, ha hozzányúlok séf
késeihez.
Ezzel a figyelmeztetéssel Gail magamra hagy. Feltűröm az
ingujjamat, és nekilátok elmosogatni az edényeket, mivel
tisztában vagyok vele, hogy nincs sok időm befejezni és
felkészülni az órára. Valóságos lakoma lehetett itt reggel.
A maradékból ítélve friss bogyós gyümölcsök, joghurt, házi
citrusmártás, müzli, és még valami, amihez nem kellhet ennyi
koszos edény. Talán frissen préselt gyümölcslé is.
Olyan válogatós, hogy valószínűleg csak szupermodellekkel
randizik, akik abból írták a disszertációjukat, hogyan kell eltűrni
az ilyen ficsúrok szarságait.
Vajon mit gondolna, ha látott volna engem és a nővéremet,
mielőtt az apja kimentett minket abból a viskóból, és
luxuskörülményeket teremtett nekünk?
Amikor egyik helyről a másikra vándoroltunk.
Erin pasijainál húztuk meg magunkat.
Sőt, azokban a hetekben, amikor a nővérem kocsijában
laktunk, ami akkor sem működött volna, ha lett volna pénzünk
benzinre.
Ha azt hiszi, hogy nem tudok megbirkózni néhány koszos
edénnyel, akkor meg fog lepődni.
Trent Aldridge-nek fogalma sincs, milyen múlt áll mögöttem.
Ahhoz a pokolhoz képest, amit átéltem, az ő Michelin-
csillagos séfjének a mocskos edényei valóságos felüdülést
jelentenek.
Bármit is vág hozzám, én készen állok.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Trent

–  Mit művelsz? – szegezi nekem a kérdést Cyrus, amikor

bemasírozik az irodámba.
Meglep, hogy itt találom. Ritkán szokott megtisztelni a
jelenlétével. Általában, ahogy az jellemző rá, odarendel a
connecticuti birtokára.
Ma azonban nem így történt.
Nem, most itt van, és úgy jár-kel az irodámban, mintha az övé
lenne.
Szokás szerint mogorva képet vág.
Ez az alak soha nem mosolyog. Mindig úgy fest, mintha épp
meg akarna öletni valakit.
Amíg nem én vagyok az a valaki, addig nem izgat.
–  Pénzt keresek neked – felelem, és fel sem nézek a
számítógépről. Valójában egy online pókerpartin veszek részt.
Már több ezret nyertem.
–  Nem, te marha. – Az íróasztalom túloldalán lévő luxus
bőrfotelben henyél, lábát a névtáblám mellé rúgva, mintha övé
lenne a hely. – Tudom, hogy pénzt keresel. Méghozzá
számításaim szerint egy rakás pénzt, amiért hálás is vagyok. De
úgy értem, mit művelsz azzal a lánnyal? – Csettint az ujjaival. –
Paulával.
Nem tetszik nekem, ahogy azt mondja, hogy „azzal a lánnyal”.
Ő az enyém, az én játékszerem.
A picsába!
Rám tört a területféltés.
Pedig ki nem állhatom a kis csajt.
 De ha fegyvert fognának a fejemhez, talán beismerném, hogy
kedves emlékké vált az a lenge törölközős jelenet. Ez viszont
semmit sem jelent. Az igazság az, hogy túl kell tennem magam
ezen a fura megszállottságon.
– Paytonnek hívják – javítom ki hanyagul.
Felhorkan és felkapja a fém Rubik-kockát az asztalról. Az
ötvennégy négyzet közül egyiknek sem ugyanaz az árnyalata.
Képtelenség kirakni. De ahogy Cyrust ismerem, ő megtalálná a
módját.
– Biztos, hogy nem Phoebe? – viccelődik.
Vállat vonok. – Lehet, hogy Penelope.
Meglepő itt látni Cyrus Reedet teljes pompájában. Meglepő,
hogy ez az épület – az én épületem – egyáltalán létezik.
Hosszú volt az út idáig.
Apám csak a rajtam lévő öltönyt hagyta rám, és a vágyat,
hogy sikeres legyek. Igaz, talán nem úgy terveztem, hogy New
York legkönyörtelenebb fedezeti alapjának tulajdonosa legyek,
de abszolút kiélvezem a pozíciómat.
–  Nem értem, minek tartod meg ezt az izét – jegyzi meg, és
feldobja a kockát a levegőbe, majd elkapja, mielőtt lezuhanna.
Ha az a célja, hogy idegessé tegyen, sikerült. Nem félek tőle.
Hiszen a sógorom. Nem bántana engem. Ám semmi
megnyugtató nincs a személyében. Nem is értem, Ivy hogy
csinálja.
– Emlékeztetőül.
Nem részletezem.
Tovább játszik a kockával. Eszembe jut, hogy a bosszúra
tulajdonképpen neki is joga van. Payton olyan pénzt fog
elhappolni, ami a felesége révén őt is megilletné. A húgomat
vette el. A több millió dolláros örökségből Ivy harmadának a
fele az övé, ami valamivel kevesebb, mint négymillióra jogosítja
fel.
Számunkra ez csak zsebpénz. Neki még inkább, mint nekem.
Persze, nekem is van vagyonom.
De Cyrus egészen más súlycsoportba tartozik.
Nem vagyok milliárdos. Elég közel kerültem hozzá, de ott még
 gy g g
nem tartok…
Habár a következő befektetés után az lehetek.
Erről jut eszembe… Jobb dolgom is akad annál, minthogy
Payton hamarosan örökölt pénzén rágódjak.
Meg kell beszélnem Cyrusszal egy befektetést, amire
készülök. Olyan alapokat használok, amelyekben ő és néhány
másik ügyfél is benne van.
– Mire? – kérdi, és unottan visszadobja a kockát a tálba.
– Az életre.
– A kocka verhetetlen. – Felvonja a szemöldökét.
– Annak kell lennie.
– Nem hittem, hogy vesztes lennél, Aldridge.
–  Ebben a helyzetben én vagyok a kocka, Reed – majmolom
komolytalan hangnemét. – Az élet a játékos.
Elégedett vigyor terül szét az arcán. Úgy fest, mint egy éhes
farkas, csak még halálosabb. – Vagy ebben az esetben Priscilla.
Az idegeimre meg, hogy Paytonról akar beszélni, és ilyen
típusú kérdéseket tesz fel. A munkáról kell beszélnünk.
Nem a csajokról.
Na persze. Ezért vagyok ideges.
Nem azért, mert Paytonra gondolni most rossz ötlet. És azért
sem, hogy nagyon erős vágyat érzek arra, hogy újra meztelenül
lássam. A tökéletes mellek emléke, mely pár percenként
bevillan az agyamba, nem tesz jót nekem.
Ahogy az a lehetőség sem, hogy bosszúból a ház minden
sarkában megkefélhetném.
Roppant ígéretes ötlet.
Még nem is kéne lemondanom róla. Elcsábíthatnám. Majd
ejthetném. Hagyhatnám, hogy epekedjen utánam. Vonzóbb a
gondolat, mint kéne.
Ám Payton az önérzete miatt kétlem, hogy belemenne a
játékba.
Mi több, száz százalékig ellenezné. Előbb tudnám meggyőzni
arról, hogy a Mikulás létezik, és minden vasárnap vele
golfozom.
 Nem fog megtörténni.
Befejezem az online pókert és kilépek anélkül, hogy
kiélvezném a győzelmet. – Nem azért jöttél, hogy róla beszélj.
–  Talán mégis – szól egy vállrándítás kíséretében. – Erre
gondoltál már? Ivy válaszokat akar.
– Akkor mondd meg a húgomnak, hogy hívjon fel.
– El van foglalva. – Béna kifogás.
– Én is elfoglalt vagyok, mégis szánnék rá időt, ha kérdéseim
lennének.
– Hagyd már őt békén! Neki is nehéz. Talán még nehezebb. –
A hangja durva éle nem tűr ellentmondást. Ezt a vitát nem
fogom megnyerni, és nem is akarom.
Kifújom a levegőt. – Igazad van.
Egy percig mindketten a gondolatainkba mélyedünk, mielőtt
Cyrus megszólal.
– Hallom, beköltöztetted magadhoz azt a lányt. Petúniát.
– Petúniát? Nem tudtál valami jobbat kitalálni?
– Anyádnak tetszene.
Ez úgy hangzik, mint egy anyósvicc, pedig nem az. Halál
komolyan gondolja, és kurvára igaza van. Anyának a
kertészkedés a mindene. Akárcsak Ivynak, ha már itt tartunk.
Illik hozzá, tekintve, hogy anya őt egy növényről nevezte el,
engem pedig egy latin szóról, ami kiáradó vizet jelent.
Felnőve anya belénk sulykolta, hogy a virág és a víz példájára,
nekem is szükségem van Ivyra, hogy értékelni tudjam az élet
szépségét, Ivynak pedig szüksége van rám, hogy felcseperedjen.
Azt már elfelejtette megemlíteni, hogy azért kell egymásra
támaszkodnunk, mert apánk látványosan és végérvényesen
cserben fog hagyni minket.
–  Anyám eredetileg azt is jó ötletnek tartotta, hogy Ivyt a
kedvenc virágáról nevezze el. Bunkóliliom. El tudod képzelni,
mit kapott volna érte a húgom az iskolában? – Lemondóan
megrázom a fejem. Végül apa vette rá, hogy inkább Ivy legyen a
neve, és nagyjából ez volt az egyetlen valamirevaló dolog,
amivel hozzájárult az életünkhöz.
– Egy csomó verekedéstől kímélt meg általánosban – mutat rá
 gy g
Cyrus.
– Bizony.
– Pedig rád fért volna. Bénán verekszel.
Hozzávágok egy jegyzettömböt, de könnyedén kitér az
útjából. – Menj a picsába, Reed.
–  Ügyes próbálkozás, Aldridge. – Letelepszik a székre, és
felteszi a lábát. – Akarsz beszélni a lányról?
–  Nem a hímzőegyletben vagyunk, Cyrus. Értékelem az
aggodalmad, de elég a pletyizésből.
–  Rendben, akkor beszéljünk a pénzről. – Kiegyenesedik,
leteszi a lábát, átvedlett üzletemberré. – Tobias megállás nélkül
nyüstöl. Tudni akarja, mennyi pénze van.
– A héten megkapja a számokat.
–  Most akarja a számokat. – Higgadt és kimért a hangja,
mintha nem parancsba adna valamit, ám ott rejlik mögötte a
kimondatlan fenyegetés.
Cyrus Reed esetében mindig ott a fenyegetés.
Bárki más helyében talán megrettennék súlyos tekintete előtt.
– Mi ez a nagy sietség?
–  Azt hiszem, végzett – jelenti ki Cyrus, és esküszöm, még a
lepkefingot is hallani lehetne a csöndben. – Szerintem elintézi a
maradék szállítmányt, ami még úton van, aztán ki akar szállni.
Az íróasztal fölé hajolok. – Komolyan?
–  Nem biztos. Rejtélyes volt. Szokás szerint. De igen, tudni
akarja, mennyi pénze van. Azt hiszem, arra kíváncsi, hogy elég-
e a visszavonuláshoz. – Megrázza a fejét. Ő is ugyanolyan jól
tudja, mint én, hogy ebből az üzletből sosem lehet teljesen
visszavonulni.
–  Több mint hétszázmilliója van. Mennyi kell még neki? –
Elvigyorodom.
Kapzsi rohadék.
–  Annyi, hogy soha többé ne kelljen dolgoznia, és
biztonságban tudja magát.
Ebben van valami.
Nem számít, hogy legitim-e, amit csinálunk vagy sem. Életünk
hátralévő részében mindannyiunknak szüksége lesz a
 y g
biztonságra.
Túl sok pénzt kerestünk mások kárára.
Túl sok rossz embert tettünk tönkre és vágtunk át.
Nálunk rosszabb emberek a süllyesztőben végezték, hogy mi
feljuthassunk a csúcsra.
Tehát, bár a legtöbb ügyfelem már félig-meddig visszavonult
abból, amit tettek, hogy ilyen hatalmuk legyen, mindig lesz egy
célkereszt a hátukon.
Az ember nem uralhatja az alvilágot, hogy aztán csak úgy
elsétálhasson, és hirtelen újra egy átlagos, bájos életet élhessen
takaros, fehér kerítéssel és egy golden retrieverrel, aki a postást
szokta üdvözölni, nem a bérgyilkost seggbe harapni.
Fél lábbal mind ebben a világban maradunk.
Legitim vagy sem.
Ők legalábbis.
Én még nyakig benne vagyok.
Még mindig olyan emberekkel dolgozom, akik maffiát,
drogbirodalmakat, és hasonlókat vezetnek.
Ezért kell megtalálnom a módját, hogy pénzt keressek nekik.
Néha csak a pénzmosás a cél. Máskor nagyobbak az ambíciók,
és kockázatosabb befektetéseket kell találnom, amelyek többet
fizetnek.
Vegyük a legújabb tervemet.
Hamarosan shortolom a Torenzo Corpot, a
részvénytársaságot, aminek gondosan előkészítettük a bukását.
Egy bizonyos egészségügyi szabálysértés miatt, ami
hamarosan nyilvánosságra kerül, a részvények látványosan
zuhanni fognak, mi pedig óriásit kaszálunk.
A tulajdonosok csak a fejüket kapkodják majd.
Káprázatos lesz.
A legjobb az egészben, hogy Lorenzo bosszút állhat, és addig
is, amíg ez meg nem valósul, az ügyfeleim keresnek rajta.
Már csak hátra kell dőlnünk és megvárnunk, hogy a cikk,
amit gondosan előkészítettem, megjelenjen a közösségi hálón.
–  Arra számítok, hogy a nap végére azzal az összeggel, amit
Tobias betett, kilencszázmilliója lesz. Ennyi elég neki a
 j y g
visszavonuláshoz?
– Tegyük milliárdossá, és biztos vagyok benne, hogy a válasz
igen. – A hangja komoly, mégis felröhögök.
Ezek a szemetek meg a rohadt pénzük.
Nincs miért panaszkodnom, de a picsába is! Boldog lennék
ekkora vagyonnal.
Amióta Tobiasszal gyarapodott az ügyfeleim köre, kétszáz
százalékot meghaladó megtérülést szereztem neki a
befektetéséből.
Kapzsi rohadékok.
– Nem könnyű megfelelni neked, Cyrus.
–  Még jó, hogy kedvellek. Képzeld csak, milyen nehéz a
kedvemben járni, ha ki nem állhatom a pofádat.
–  Nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy nem így
van.
– A legjobb esetben is épp csak eltűrlek.
Mondhat, amit akar, de tudom, hogy Cyrus a testvérének
tekint, és nem csak azért, mert technikailag azok vagyunk.
Együtt harcoltunk. Nem lehet úgy átélni azt a szart, amit mi
ketten átéltünk, hogy ne törődjünk egymással.
Függetlenül attól, hogy mennyire korrupt és kegyetlen.
És ez az ember családtag, a húgommal vagy nélküle.
– Mit gondolsz, mikor kezd elterjedni a cikk? – kérdi.
Megdörzsölöm az államat. – Ha tippelnem kéne, egy órán
belül.
– Paul ki lesz akadva. – Nevet fel.
–  Az enyhe kifejezés. Az egyetlen esélye a legitimitásra egy
vicc, hiszen senkinek sem kell a nyavalyás szósza, a tőzsde
ostoba húzás volt. Amint kiszivárog a sztori, hogy mi van abban
a szószban, keservesen megbánja, hogy valaha is ujjat húzott
Lorenzóval.
Lorenzo viszonylag új ügyfelem. Ő vette át a maffiát, miután
egy másik ügyfelem, a korábbi főnök, Matteo Amante
lemondott.
Paul rászállt, amikor átvette a hatalmat, és megpróbálta
tönkretenni, mielőtt belekezdhetett volna az üzletbe, de ez már
egy teljesen más történet. Aminek még a felét sem tudom.
Valószínűleg soha nem is fogom.
Nem az én problémám.
A megoldás viszont az enyém.
Matteo azzal az információval jött hozzám, hogy Paul azt
tervezi, hogy a tőzsdére viszi a családi vállalkozását.
Némi baráti segítséggel a sárba tiporja a termékét.
Mosolyt csal az arcomra a gondolat.
– Túl boldognak tűnsz.
–  Csak arra a nagy rakás pénzre gondolok, amit hamarosan
bezsebelhetek.
– Az élet nem csak a pénzről szól, Trent.
– Mondja a bankár.
Vállat von.
Felnevetek.
Család, pénz és bosszú.
Engem csak ez érdekel.
Semmi más.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Payton

Újra abban az előadóteremben ülök, ahol elkezdődött ez az

egész.
Heather még nem ért ide, de amint leteszem a seggem a
törzshelyemre, megszólal mögöttem. – Hát túlélted a hétvégét
Mr. Szexivel!
–  Épphogy – ismerem be mély sóhajjal, és hátranézek a
vállam fölött. – És az sincs kizárva, hogy a végén én nyírom ki.
Egyelőre bármi lehetséges.
– Hát tényleg vele voltál! Na, mi történt? – Izgatottan odasiet
mellém.
– Lényegében, dióhéjban: zsarol engem.
Heather felém nyújtja a maradék kávéját.
– Fehér csokis mokka latte. Neked nagyobb szükséged van rá,
mint nekem. Most pedig magyarázd el, miről beszélsz. Csak
viccelsz, ugye? Valójában nem zsarol téged?
– Nem, nem igazán. Inkább kiszipolyoz.
Leesik az álla.
– Csukd be a szád, különben belerepül egy légy! – nevetek fel.
– Az igazság az, hogy valójában alkudozik velem.
Azt hiszem.
Nem vagyok benne biztos, miért kellett mindenáron
beköltöztetnie a lakásába, de meggyőződésem, hogy így akar
zsarnokoskodni fölöttem. Az őrületbe akar kergetni, hogy
önként mondjak le a huszonkétmilláról.
Azóta rágódom ezen, amióta beköltöztem. Rengeteg pénzről
van szó, de maga az épület sokkal többet ér. Nincs rászorulva. A
családjának sincs rá szüksége. El akar nyomni, eltaposni az apja
emlékének utolsó, hervadt maradványaként.
Nem adom meg neki ezt az elégtételt.
– Ez a te pénzed – jelenti ki Heather döbbenten a nevemben.
A reakciója megnyugtat. Legalább egy ember az én oldalamon
áll. – Hogy képes egyáltalán ilyesmire? Hívnunk kell egy
ügyvédet. Ez nem lehet legális.
–  Nos, gyakorlatilag a huszonkettedik születésnapomig nem
az én pénzem.
– Akkor is. Nem teheti ezt veled. Biztos vagyok benne…
–  Semmi baj. Nem akarok bíróságra menni. Csak túl akarom
élni ezt az egészet, és továbblépni. Ráadásul a kacsalábon forgó
kastélyában lakhatok, amíg befejezem a sulit. Azt hiszi, hogy
meg tud törni, de ahogy én látom, nyerésre állok.
– Menni fog. Már nem tart sokáig. Meddig is, nyolc hónapig?
– Többé-kevésbé. – Keserű a hangom.
Trenttel lenni maga a pokol, ezt azonban nem árulhatom el
neki. Különben aggódni kezdene, és én már így is eleget
aggódom mindkettőnk helyett.
Oldalba bök a vállával, és megsimogatja a kezem. – Szóval,
csak ki kell tartanod még egy kicsit.
–  Egy örökkévalóságnak tűnik. Folyton azt mondogatom
magamnak, hogy megéri.
– Még szép, hogy meg!
– Csak nem tudom, hogy fogom ezt végigcsinálni. – Megrázom
a fejem, nyomaszt a kikötések abszurditása. – Nála lakni, a
szobalányos meló, az egyetem, és a pluszmunka, amit rám
testál. Ha ehhez még hozzáadom az önkéntességet, akkor
végem van.
Heathernek elkomorul a tekintete, és lebiggyeszti a száját.
– Egy pillanat. Azt mondtad, szobalányos meló?
– Pont ezen akadtál fenn?
– Aha. – Úgy megszorítja a kezem, hogy elfehéredik. – Ó, és mi
a fenét jelent az, hogy nála laksz?
–  Pszt! Halkabban! – förmedek rá suttogva, mert rettegek,
nehogy meghallják. Az hiányzik most a legkevésbé, hogy még
pletykákat is terjesszenek rólam a mi kis egyetemünkön. –
Pontosan azt jelenti, amit mondtam. Mint kiderült, ahhoz, hogy
kifizesse az iskolámat, nála kell laknom. Ja, és szobalányként
kell dolgoznom.
– Hú. – Beleharap az ajkába. – Ez tényleg elég bizarr.
–  Gondolod? – A szememet forgatom. – Brad a közelébe sem
érhet ennek a fickónak.
– Szerinted azért csinálja, hogy megdönthessen?
Az arcáról eltűnik a döbbenet, és valami más veszi át a helyét.
Bár nem tudom megállapítani, hogy mi az. Kíváncsiság?
–  Ha igen, akkor elég szarul csinálja. Nekem úgy tűnik, hogy
nem tetszem neki.
– Szóval nem adtak szexi francia szobalány jelmezt?
– Heather. Ugyan. Mint mondtam, nem vonzódik hozzám. Bár
biztos vagyok benne, hogy hazudik. – Felkacagok.
– Miből gondolod?
– Ledobtam magamról a törölközőmet előtte.
Elkerekedik a szeme.
Leesik az álla.
És felhördül.
–  Nicsak, te ribi! – Közelebb hajol, és tudom, hogy
legszívesebben sikítana. – Részleteket akarok!
–  Nincsenek részletek. Csak szívatni akartam, ahogy ő szívat
engem. Bebizonyítani, hogy nem egy olyan kimért robot, mint
hiszi.
Heather úgy bámul engem, mintha egy valóságshow-t nézne,
amivel nem tud betelni. – És…?
– És tagadhatatlanul hatott rá a dolog. Hogy ez vágy volt vagy
undor, az már más kérdés.
Hogy őszinte legyek, úgy bámult rám, mintha egy darab hús
lennék, amiről tudja, hogy nem szabadna megennie, de már alig
várja, hogy belemélyessze a fogait. Elszorul a szívem az
emléktől. Az az átkozott szempár és az a vigyor! Hirtelen elönt a
forróság.
– Vágy, nyilván. Néztél már tükörbe? – Heather színpadiasan
 gy y p
nyögdécselni kezd, homokórát rajzol a levegőbe, és legyezi
magát.
Vállat vonok. – Ő más. Hideg, mint a jég.
– Bárkinek tetszenél, kisanyám. Csak szemét a pasi.
–  Az biztos! Lehet, hogy dögösnek tart, de ugyanakkor
tramplinak is. Olyan magasan hordja az orrát, hogy még a
szobalányok kétrétegű kesztyűjével sem érne hozzám.
– A te kesztyűiddel – javít ki egy elképedt fejrázás kíséretében.
– Csak egy vagyok a sok közül.
– A fenébe is! Mennyire gazdag?
– Annyira, hogy ne kelljen törődnie az örökségemmel.
Felvonja a szemöldökét. – Akkor miért érdekli?
–  Jó kérdés. – Lepillantok a kezemre, majd felnézek a
barátnőmre. – Furcsa, hogy ilyen közel akar tartani magához.
Azt mondja, az őrületbe akar kergetni. De valami azt súgja,
hogy ennél többről van szó.
– Szerinted meg akarja fúrni a végrendeletet?
Beleharapok az ajkamba. – Talán. Az nem kérdés, hogy
neheztel az apjára, és rám is, amiért fontos voltam neki. De az a
helyzet, hogy megbízhatatlan. Gerinctelen. Ha el akarná lopni a
pénzemet, simán megtehetné.
– Talán tényleg azért kell együtt élned vele, hogy kiderítse, mi
fáj neked a legjobban, és aztán lecsapjon.
Bólintok.
–  Szerintem ennek is köze van ahhoz, ami a családjával
történt. Valamilyen okból engem tart felelősnek.
–  Ez őrültség, hisz nem is ismer! Különben tudná, hogy
milyen fantasztikus vagy.
–  Persze hogy ezt mondod. A barátnőm vagy. –
Elmosolyodom, de elillan a mosoly, amint a gondolataim
Trentre terelődnek. – Meg sem próbálom érteni az indítékát.
Nem is akarom. Csak túl akarom élni. Ha ehhez mosogatnom
kell, sebaj. Azt viszont nem hagyhatom, hogy muníciót
szerezzen ellenem. Katasztrofális lenne.
– Jobb, ha távol tartod a nővéredtől.
– Ne is mondd! Erin képes, és ráhajt.
 p j
– Meglep, hogy még nem próbálkozott vele.
Mindketten hahotában törünk ki. Nem mintha a nővérem
olyan vicces lenne, de ha valakinek ilyen a természete, azon
csak nevetni lehet.
– Annyira azért nem vészes.
– Mindenesetre jó kislánynak sem nevezném.
Nem tudok kiigazodni Erinen. Közvetlenül a szüleink halála
után voltak olyan pillanatok, amikor gondoskodó volt, de a
nővéremnek ez az énje hamar háttérbe szorult. Nyilván akkor,
amikor rájött, hogy valójában nem lesz könnyű egyedül
felnevelnie.
Végül a nővérem olyan emberré vált, akire rá sem ismerek.
Mellesleg a világ legnagyobb önimádója lett.
Hangulatember.
Hol fel van dobva, hol kétségbe van esve.
Sajnos a hangulata a pénzügyeitől függ, és attól, hogy van-e
éppen pasi az életében.
Jelenleg kiszámíthatatlan.
Igaz, hogy van pasija, de a pénzügyeiről vajmi keveset tudok.
Fogalmam sincs, miként gondoskodott róla Ronald.
Adott-e neki pénzt, mielőtt elment.
Nincs közöm hozzá, nem kíváncsiskodhatok.
Csak próbálom megvédeni magam.
Egyelőre igyekszem tartani a távolságot mindentől, beleértve
Trentet is, amennyire lehet.
Nyolc hónap.
Nyolc hónapig bármit kibírsz!
–  Figyu – szól Heather, és a szemembe néz. – Tedd, amit
tenned kell. Tartsd nyitva a szemed. Soha ne lankadjon a
figyelmed. Légy óvatos és várd ki a te időd.
– Úgy lesz.
– És jobb, ha tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Mindig.
– Köszönöm, ez sokat jelent nekem.
–  Na de most már elég. Ha nem hagyjuk abba a pletyizést,
soha nem fogunk átmenni ezen a vizsgán. Különösen azok után,
ami legutóbb történt, amikor itt voltál, ne akard még jobban
felhívni magadra a figyelmet.
Ebben igaza van.
Mindenben igaza van.
Bármit át tudok vészelni. Már annyi mindenen mentem
keresztül. Csak el tudok viselni egy olyan elkényeztetett
pöcsfejet, mint Trent.
Csak észnél kell lennem
Nem szabad foglalkoznom vele.
Távol kell tartanom magam tőle.
És semmiképpen sem engedhetem meg magamnak, hogy
ránézzek.
Mert ez az egyetlen, amit nem árultam el Heathernek.
Igaz, hogy elmeséltem, hogy meztelenre vetkőztem előtte, de
azt nem kötöttem a barátnőm orrára, hogy titkon vágytam rá,
hogy rám nézzen. Azt akartam, hogy felizguljon, és egy apró,
titkos részem, egy olyan részem, amit nem akarok elismerni,
látni akarta, ahogy a szemében vágy váltja fel a gyűlöletet. És
egy röpke pillanatra teljesült a kívánságom.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Payton

Utálok olyan kötelességtudóan visszatérni ide.

Utálom ezt a játékot játszani.
Utálom, hogy amikor itt vagyok, olyan érzés, mintha legyőzött
volna.
Mintha az övé lennék.
Mosolyogj! Színlelj egy kis boldogságot!
Nehéz úgy tenni, mintha Trent nem menne az agyamra. A
másik választás azonban hagyni, hogy ő nyerjen. Így hát,
amikor végigsétálok a kietlen folyosón, a múltra gondolok.
Mielőtt elfelejtettem mosolyogni. Mielőtt betöltöttem a tízet,
amikor a nővérem egy újabb villába költöztetett minket. Mielőtt
találkoztam a pasijával, Tonyval, akié a villa volt. Mielőtt
rájöttem, hogy több, mint ijesztő alak.
Oké, ennyit arról, hogy nem hangolod le magad, Payton.
Megrázom a fejem, és félresöpröm az emlékeket.
Nincs helyük – sem itt, sem most, sem soha.
– Elkéstél – szól egy hang a hátam mögött.
Megfordulok és látom, hogy Trent a folyosó túlsó végén áll.
Odalép hozzám, mígnem centikre vagyunk egymástól.
Nem számítottam rá, hogy belebotlom. Hát sosem dolgozik?
Arra meg pláne nem számítottam, hogy ilyen lezserül lesz
felöltözve.
Fél ötkor, munkanapon.
Mégis itt áll előttem, egy szál tornagatyában és pólóban.
Végigmérem.
Lehet, hogy nem látom a mellkasát, de nem is kell, így is
látszik, hogy őrületes teste van.
Látom, hogy karcsú, de izmos, hiába takarja póló.
Fordulj el!
Nehogy rajtakapjon, hogy nézed.
Felpillantok a mellkasáról, de a bámészkodás persze nem
maradt észrevétlen.
– Élvezed a kilátást?
–  Nem. Nem fogod betegre keresni magad a modellkedéssel,
aranyom – vágok vissza.
– A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék. – Jesszus, honnan ez
a Shakespeare-mánia mindenkinél?
Előbb Heather, most meg ő. Ez valami kozmikus vicc, ami azt
jelzi, hogy az életem kész tragédia?
–  Bárcsak a modorod is méltó lenne a szókincsedhez,
Aldridge.
– Csupa nyál a szád.
Majdnem odanyúlok az államhoz. Majdnem. De hál’ istennek,
nem teszem. Különben hallgathatnám az idők végezetéig.
– Mit akarsz? – kérdem.
– Hát így beszélsz velem, a te nagylelkű jótevőddel?
Nem szólok semmit.
Nagylelkű, a francokat. Nem is az övé a pénz.
Trent folytatja: – Azért jöttem, hogy emlékeztesselek, hogy
közeledik az első megbízatásod. A könyveket a könyvtáramban
találod. Az asztalon. Ne feledd, egy hónap múlva be kell
számolnod a személyzetnek és nekem, hogy mi érdekeset
tanultál a könyvkupacból.
Kupacból?
Mármint, több könyvből?
Jeges rémület mar a gyomromba. Nem akarom, hogy lássa,
ezért úgy teszek, mintha nem rendítene meg ez a
zsarnokoskodás.
–  Kösz! Vettem! – vágom rá eltúlzott vidámsággal, és
elfordulok, hogy visszamenjek a szobámba.
– Még nem végeztem veled. – Nem emeli fel a hangját, mégis
bezengi a teret.
Megtorpanok. Félek, hogy mit fog mondani legközelebb.
Félek, hogy megint valamivel meg akar kínozni.
– Ki kell takarítanod az edzőtermemet – közli.
– Még valami, uram? – kérdem gúnyosan.
Felragyog az arca, és ismét rám tör az izgalom, hogy sikerült
kicsikarnom egy mosolyt.
– Holnap ne késs el.
– Miért?
–  Nem szabad feleselned, Payton. Csak tedd, amit mondok.
Megértetted? – Úgy beszél hozzám, mintha gyerek lennék.
Ki vagyok bukva. Gondolkodni sem bírok, úgy felhúztam
magam.
Bólintok, nem merem kinyitni a szám, de ez láthatóan nem
elég neki.
Felvonja a szemöldökét. – Szavakkal.
–  Mmm-igen – válaszolom vontatottan, a lehető
leggúnyosabban.
– Igen, mi?
–  Igen, értem. – Alig nyitom ki a szám, így a szavak szinte
géphangon szűrődnek át a fogaimon.
–  Így már jobb. Különösen, mivel élveztem, hogy az imént
leuramoztál. Elvárom, hogy holnap ne késs el. Tudom, hogy ma
a barátnőddel voltál az óra után.
– Honnan tudod?
– A telefonodból.
– A telefonom…?
Az arcán megjelenik a legőszintébb mosoly, amit valaha
láttam. Persze az én rovásomra. – Amikor visszakapcsoltattam a
telefont, feltelepítettem a Find My Phone appot.
– Te kémkedsz utánam?
– Meglep?
Kiülhet az arcomra a rémület, mert felröhög, amitől még
dühösebb leszek.
Felemelem a kezem. – Te megőrültél?
 – Valószínűleg, de ez a te problémád, nem az enyém.
– Kémkedsz utánam, te seggfej?
– Ezt már megállapítottuk. – Úgy néz rám, mintha különösen
lassú lenne a felfogásom.
Ha kamasz lenne, arra számítanék, hogy a szemét forgatja.
De szerencsémre felnőtt férfi, mert ahelyett, hogy tovább
nyújtaná ezt a bájcsevejt, elsétál mellettem, és int, hogy
kövessem. Végigvezet egy másik folyosón, le egy rejtett lépcsőn.
Mekkora ez a hely?
A teljes alsó szint egyetlen nyitott edzőterem. Bokszringgel,
meg minden.
– Mosd ki a törölközőket. – A parancs folyékonyan gördül le a
nyelvéről, olyan természetes neki.
Kezdi megszokni, hogy dirigálhat nekem.
Legszívesebben kérdőre vonnám, de tudom, hogy semmit
sem érnék el vele. Csak rontanék a helyzeten.
– Oké.
Magyarul: Rohadj meg, te állat!
– És törölj le minden felületet.
A nyálammal? Ha ezt akarod…
– Értettem.
– Söpörj, porszívózz, moss fel, és suvikszold fényesre a padlót.
A négylépcsős módszer híve vagyok.
Csakugyan? Erősen kétlem, hogy valaha is takarítottál volna
életedben.
– Meglesz, főnök.
A komolytalan hangnem az idegeire mehet, mert megrándul
a keze. Reflexből. Mintha erővel állna ellen a késztetésnek, hogy
ökölbe szorítsa. Ez mosolyt csal az arcomra, és ahogy vártam,
egyre rosszabb parancsok következnek.
–  Christina természetes összetevőket használ a
tisztítószereiben, de azt hiszem, már okádni tudnék a citromtól.
Már sajog az arcom a sok vigyorgástól. – Akkor más illatot
veszek.
Rögtön azután, hogy kiástam a sírodat, és élve eltemettelek.
 – Ne! – javít ki, és ugyanolyan mosollyal néz rám, nevetséges
látvány lehetünk, ahogy itt vigyorgunk egymásra, mintha
minden oké lenne, miközben ölni tudnánk a tekintetünkkel. – Ki
kell keverned egy másik illatot.
– Van valami preferenciád?
Nem biztos, hogy érezni fogod az illatát, miután képen
töröltelek.
– Citromfű.
Ez komoly? A citromnak és a citromfűnek egyaránt
citromillata van. És ezt ő is tudja. Lehet, hogy pszichopata, de
azért érez illatokat.
De még nem végzett.
– El kell gyalogolnod a boltba, hogy megvedd. Séf nem szereti,
ha piszkálják a fűszernövényeit. – A mosoly egy pillanatra sem
tűnik el az arcáról. – Gail majd ad neked néhány
negyeddollárost, hogy megvehesd. Tudom, milyen szűkös az
anyagi helyzeted.
Kész. Ha nem tűnök el innen mielőbb, az egyetlen, amit fel
kell takarítanom, egy hulla lesz.
Ezt ő is tudhatja, mert az ajtó felé indul. – Ne tartson túl
sokáig! – szól vissza. – Még át kell vennünk a holnapi
napirendet.
– Akkor jobb, ha abbahagyod az okoskodást, és hagysz végre
dolgozni. – Nem hiányzik a szavaimból a maró gúny, és mély
levegőt kell vennem, hogy lenyugodjak. Egészségtelen ez a sok
dühöngés.
A lépcső előtt megáll. – Az a nagy szád!
– Félsz, hogy nem a tiéd az utolsó szó?
Na igen. Ennyit arról, hogy meghúzom magam.
– Egyszer még bajba juttat.
– Már megtörtént. Ha egyszer túléltem, másodszorra is menni
fog. – Kicsúsznak a szavak a számon, mielőtt észbe kapnék, és
rádöbbenek a hibámra.
Egy pillanatra megnyíltam előtte.
Elejtettem egy megjegyzést a múltamról, amit nem lett volna
szabad. Remélhetőleg nem vette észre, amit mondtam. Talán
nem kezd el kutakodni, hogy megértse.
Mert ez egy aprócska információszál volt. De ha elég sokáig
piszkálja, előbb-utóbb kibogozhatja.
Amit nem hagyhatok.
Trent Aldridge nem ismerheti meg a múltamat.
Nem tudhat rólam semmit, amit korábban tettem, vagy amit
el kellett viselnem.
Ha el akarok szabadulni innen és újrakezdeni az életem,
szükségem lesz Ronald pénzére.
Csak így menekülhetek meg a démonjaimtól, amik még
mindig kísértenek.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Trent

Aki kevésbé ügyel a részletekre, annak talán elkerülte volna a

figyelmét.
Elterelhette volna a figyelmemet a külseje. Ahogy ez a tüzes
nő felesel nekem. Ahogy megduzzadt a melle minden egyes
mély levegővétellel.
Én azonban nem ilyen vagyok.
Semmiről nem maradok le. Mindent látok.
És tisztán hallottam, mit mondott.
Elejtette a kirakós egyik darabját, és ha nem vigyáz, az összes
darabot megszerzem, és ellene fordítom.
Úgy megragadom ezt az apró nyomot, mint egy detektív,
készen arra, hogy megfejtsem, bármeddig tartson. Márpedig el
fog tartani egy darabig. Nem volt egyértelmű a megjegyzése.
Nem mutatott semmilyen konkrét irányba.
Tehát egyszer már bajba sodorta a nagy szája.
Érdekes.
Addig is jobban élvezem ezt a játszadozást, mint kellene.
Payton Hartot könnyű felpiszkálni. Az arca kipirul, ha dühös.
A pír továbbterjed a dekoltázsa felé.
Igen. Ez is feltűnt. Nem vagyok büszke rá. Az igazat
megvallva, amint mondtam… Mindent látok.
Gail a lépcső tetején üdvözöl, tablettel a kezében. Egy katonai
tisztviselők házvezetésére szakosodott, rangos szolgáltatótól
csábítottam el.
Egyrészről gond nélkül átment a szigorú
háttérellenőrzéseken, tud titkot tartani, és ítélkezés nélkül
elintéz bármit. Másrészről viszont olyan a humora, mint egy
csatába induló tábornoknak.
– Mr. Aldridge.
– Van jelentenivalója?
Átadja nekem a tabletet, én pedig végigpörgetem a pontokba
szedett jelentést, amit összeállított nekem. – Miss Hart az ideje
nagy részét a szobájában tölti.
– És amikor kiadja neki a teendőket?
– Panasz nélkül elvégzi őket.
Gail hangjában nyoma sincs az érzelemnek. Ha van valami
előnye annak, hogy egy harcias robot a házvezető, az az, hogy
nem kell attól félnem, hogy összebarátkozik Paytonnel.
Szerintem Gail előbb alávetné magát önként a kínzásnak,
mintsem bárkivel is összebarátkozzon, nemhogy Payton
Harttal.
Visszaadom neki a tabletet. – Eszik?
–  Séf készít neki egészséges ételeket, és üvegedényekben
hagyja őket a hűtőben, ahogy ön kérte.
– A lánynak fogalma sincs, hogy kifejezetten neki készítették?
Szögezzük le, hogy nem szívjóságból etetem őt ennyi jó
szarral. Fikarcnyi jóság sem szorult belém. Egy totális seggfej
vagyok. Minek szépítsem. De nem vagyok ostoba seggfej. Ha
bíróság elé kerül az ügy, a végemet jelentené, ha éheztetném.
Az étkezései dokumentálva vannak, ahogy az is, hogy
utasítottam a séfemet, hogy különleges ételeket készítsen direkt
neki. Nem az én bajom, ha az edényekben hagyja, Payton pedig
azt hiszi, hogy maradék.
Sosem mondtam, hogy okos lány.
– Nem is sejti – erősíti meg Gail. – Maradéknak hiszi, bár úgy
sejtem, igyekszik titkolni, hogy eszik belőlük. Minden edényből
vesz egy-egy kanállal, hogy senkinek se tűnjön fel. A
hűtőszekrényben és a konyhában lévő kamerák minden
alkalommal felveszik.
– Tökéletes.
Elköszönök Gailtől, és elindulok felfelé a lépcsőn, vissza a
szobámba. Alig várom, hogy Payton befejezze a takarítást, hogy
 g gy y j gy
beavathassam a holnapi terveinkbe. Akkor végre fény derül
arra, amire szükségem lehet, hogy megfosszam az örökségétől.
Az ingázás. Az iskola. A tanrenden kívüli olvasmányai. A
takarítás.
Most pedig…
Az önkéntes munka.
Nagyon kicsin áll vagy bukik a jövője.
Olyan kicsin, mint az a tenyérnyi törülköző, amit leejtett a
testéről.
Egyenesen a fürdőszobába megyek, és megnyitom a
zuhanycsapot.
Amikor levetkőzöm, látom, hogy olyan vagyok, mint a kő.
Vicces, hogy ez a kis boszorkány ilyen hatással van rám.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem dögös.
Persze hogy az.
De nem ettől indulok be.
Nem.
Hanem a tüzétől.
Az lobbant engem is lángra.
És a melle sem rossz.
Na tessék, megint a tökéletes mellekre gondolok.
Belépek a forró víz alá. Hideg vízre van szükségem, hogy
lehűtsem magam, az izmaim azonban görcsösek az edzéstől és
úgy általában az egész naptól.
Mivel magától nem fog elmúlni, kézbe veszem magam, és fel-
alá mozgatom a kezemet.
Igyekszem bármi mást magam elé képzelni, csak a lányt nem.
És keserves kudarcot vallok.
Végül felidézem őt az edzőteremben, ahogy a ring köteleiről
törölgeti az izzadságomat.
Előrehajol. Kivillan a formás feneke.
Egyetlen kézmozdulattal le tudnám rántani róla a szoknyát,
lehúzni a tangát, és belemélyedni a puha melegségbe.
Egyre gyorsabban mozog a kezem.
Elképzelem, ahogy belehatolok a szűk puncijába.
Be és ki.
 Előrenyúlok és megragadom azokat a tökéletesen telt
melleket.
A tenyerembe veszem, amíg el nem élvez.
Csak ennyi kell, hogy beleélvezzek a kezembe.
Miután az utolsó cseppet is kipréseltem magamból, a
szappanért nyúlok, és lemosom az iménti tettem emlékét.
Jobb, ha a kezembe élvezek, mint abba a lányba.
Mindenesetre kénytelen leszek áthívni egy régi szeretőmet,
mert túl csábító a jelenléte a házamban, hiába a gyűlölet, amit
iránta érzek.
Zuhanyozás közben igyekszem mindenre és bármire
gondolni, csak rá nem.
Kipattant a hír.
És vírusszerűen terjed.
A patkányürülék és az E. coli a paradicsomszószban nem tesz
jót az üzletnek.
Nagyot kaszáltunk, amikor zuhantak a részvények.
Akkora vagyont kerestünk, hogy mind visszavonulhatnánk.
Bár kétlem, hogy ezt bármelyikünk meglépné. A barátaim, a
kollégáim, az ügyfeleim, és kit akarok átverni, én magam is
túlságosan szeretem a pénzt.
Cyrusnak igaza volt. Van rá esély, hogy Paul rájön, hogy mi
álltunk a háttérben, és bosszút áll rajtunk. Elég veszélyes fickó
ahhoz, hogy a fenyegetés véres valósággá váljon. Vállaltuk a
kockázatot, és kifizetődött, de attól a kockázat még marad.
A részvények, amiket kezelek, mind rejtve vannak, így kicsi
az esélye, hogy rájön. Fedőcégeken keresztül ügyködöm,
amelyeket annyi különböző IP-címen, annyi országon és annyi
bankon keresztül irányítanak át, hogy csak egy kibaszott zseni
jönne rá.
És Jaxson Price-ból csak egy van.
Még jó, hogy a mi oldalunkon áll az a seggfej.
Mégis inkább óvatosan járok el. Később találkozom
Brandonnel, hogy megbeszéljük a biztonsági rendszer
megerősítését. Talán még Paytonra is ráállítok egy extra testőrt.
Beledörzsölöm a sampont a hajamba, majd kiöblítem. Amikor
 p j j
végeztem, elzárom a vizet, és fogok egy törölközőt.
Remélhetőleg mostanra végzett, és felvázolhatom neki a terv
többi részét.
Miután felöltöztem, kilépek a szobámból, és végigsétálok a
folyosón.
Ideje megnézni, miben mesterkedik.
A szobája üres. Ezt meghívásnak veszem, hogy körülnézzek.
Elvégre ez az én lakásom.
Amikor áthoztuk a cuccait, már éltem a lehetőséggel, hogy
átfésüljem őket, de most, hogy itt van a táskája, megnézem,
hátha kihagytam valamit.
Fülelek, hogy jön-e valaki. A folyosón csend van, ezért
kinyitom a táskát, és kiveszem a jegyzetfüzetét.
Talán van benne néhány banki adat vagy levelezés. Esetleg a
telefonján valami? Utasítottam a telefontársaságot, hogy
továbbítsák nekem az SMS-einek átiratát és a hívásait. De most,
hogy tudja, hogy követem, van egy olyan érzésem, hogy ha
bármi problémája akad, nem fogja írásban is közölni.
Fontolgatom, hogy feltelepíttetek Jaxszel egy alkalmazást a
telefonjára. Egy olyat, ami felveszi a hívásait és elküldi nekem,
de még én is úgy érzem, hogy ez már túlzás lenne.
És minden bizonnyal illegális.
Biztos nem válna a javamra, ha odáig fajul a dolog, hogy
bíróság elé citáljuk egymást.
Mivel én fizetem a telefonszámláját, nem illegális elkérnem
az adatokat, de a másolás és a lehallgatás már túlmegy egy
határon.
Ingoványos talaj.
A telefonján semmi sem utal arra, hogy a barátnőjén kívül
másnak is írt volna. Érdekesnek és furcsának találom, hogy
nem is hívja a nővérét, csupán egy bejövő hívást fogadott
Erintől, ami kevesebb mint két percig tartott.
Utána kell néznem a kapcsolatuknak.
Talán hozzám hasonlóan Erin is különösnek találja, hogy
apám a barátnője húgára hagyta a pénzt, nem pedig a tényleges
barátnőjére. Igaz, azt gondolná az ember, hogy a felesége és a
 j g g gy g
gyerekei lesznek a kedvezményezettek, de mind tudjuk, mi lett
belőle.
Kíváncsi lennék, vajon Erin is gyanakszik-e, és próbál rájönni,
vajon Paytonnek és apámnak volt-e viszonya.
Rádöbbenek, hogy pontosan ezt keresem. Az árulás
bizonyítékát.
Ám semmit sem találok a tárgyak közt, amiket idehozott. A
táskája és a telefonja sem árul el semmit, nem utal semmire.
Nem mondhatnám, hogy csalódott vagyok. Ami veszélyes
gondolat. Igazán nem kéne komolyan vennem.
Ha csalódnék Paytonban, az azt jelentené, hogy vártam tőle
valamit.
Ami kurvára lehetetlen.
Egy hónapja Jaxszel megszereztük az összes információt a
börtönből, ahová az öreget bezárták, és kiderült, hogy Payton
soha nem hívta fel, még csak meg sem látogatta, így felmerül a
kérdés… mégis miért hagyta rá a pénzt? Mi lehetett az oka?
Ennek semmi értelme.
Csak arra tudok gondolni, hogy sosem tervezte, hogy a
lánynak adja a pénzt. Valami másban sántikált az öreg, de
pechére túl korán kimúlt ahhoz, hogy megvalósuljon a terve.
–  Mit képzelsz, mi a fenét csinálsz? – üvölt rám Payton,
amikor belép a szobába.
Felpillantok az öltözőszekrény mellől, ahol a jegyzetfüzetét
szorongatom.
Rajtakaptak a kutakodáson, ez nem kérdés. Két választásom
van: megpróbálom letagadni vagy beismerem. Mivel egy seggfej
vagyok, az utóbbit választom.
– Átnézem a holmidat.
Minek hazudjak.
– Ezt nem teheted!
–  Ez is egy feltétel volt – közlöm vele, és újra kinyitom a
füzetet, bár már végiglapoztam.
Egyáltalán nem szerepelt a feltételek között. Most
egészítettem ki őket. De így is működik. Ha javamra válik,
rendkívül rugalmas tudok lenni.
 g
–  Ezt soha, egyetlen ponton sem mondtad – tiltakozik, és
átvág a szobán, majd megáll előttem.
– De utaltam rá.
– Nem, nem utaltál.
–  Rendben. Azt hiszem, nincs több megbeszélnivalónk.
Elintézem, hogy elvigyék a holmidat… hová is? – Rámosolygok.
– A nővéred lakására?
Elkerekedik a szeme.
– Nem.
Felettébb érdekes.
Nyilvánvalóan nem jönnek ki egymással. Előbb a végrendelet,
most meg ez.
– Akkor hová? A barátnőd lakása akkora, mint a szekrényem.
Láttam belülről. – Nem láttam. – Nincs benne elég pakolóhely…
– Felvonom a szemöldökömet, aggodalmat színlelek, és erősen
rájátszom. – Akarod, hogy eladományozzam? Vagy eladjam?
Talán fedezi az első havi lakbéredet. De a tandíjra nem elég.
Milyen kár.
–  Jól van, csinálj csak, amit akarsz. – Frusztráltan felemeli a
kezét, arca kipirul a dühtől. – Csinálj, amit akarsz. Nincs
rejtegetnivalóm. És ha abban reménykedsz, hogy találsz
valamit… Nos… száni vagy.
– „Száni”?
– Szánalmas.
–  Magamtól is rájöttem. Csak megdöbbentett, hogy
rövidítéseket használsz.
– Miért?
– Mert már elmúltál tizennégy éves, Payton.
– Talán korhatárhoz kötik a rövidítések használatát?
A szavai mögött harag fortyog, de elismerést érdemel. Nagyon
igyekszik, hogy ne eressze szabadon. Erős a kísértés, hogy
tovább ingereljem, hogy kicsalogassam belőle a dühöt, amit
visszatart.
– Igen.
– És áruld el, mi lenne a korhatár?
 –  Középiskola fölött bármi. Sőt, legyen inkább a középiskola.
Mindegy. Nevetséges ez az egész. Igen. Beleegyezel, hogy
időnként átkutassam a holmidat. Most pedig térjünk rá arra,
amit közölnöm kell. Ahhoz, hogy felmérjem, méltónak tartalak-
e arra, hogy megörököld apám vagyonát, be kell bizonyítanod,
hogy rendes ember vagy.
– Bagoly mondja verébnek.
Felvonom a szemöldököm. – Talán szeretnél hozzáfűzni
valamit?
–  Nem. Csak kivonni – méghozzá saját magamat. Ebből a
helyzetből.
–  Rendben. Lépjünk tovább – folytatom, és lehajítom a
füzetet. – Önkéntes munka. Holnap. Vacsora után. Együtt
vágunk bele az új kalandba.
– Hová megyünk?
Nekidőlök az ágytámlának. – Holnap majd meglátod.
– Hű, de sejtelmesek vagyunk! – gúnyolódik.
– Így izgalmasabb. Szeretem nézni, ahogy idegeskedsz.
Elsétál mellettem. – Lényegében azért beszélsz folyton
rébuszokban, hogy az őrületbe kergess. Mérhetetlen
boldogsággal tölt el, hogy elszórakoztathatlak. Nagy
megtiszteltetés ez nekem, uram.
– Na, így már jól hangzik.
– Hogy én mennyire gyűlöllek! – A fürdőszoba felé indul.
–  Hercegnőm, a legkevésbé sem érdekel, hogy mit gondolsz
rólam.
Megtorpan és visszanéz rám. – Nem túl találó ez a név.
– Miért, minek szólítsalak?
– Hamupipőkének.
–  Ja. Inkább nem. Nincsenek egerek. Nincs mostoha. És a
lényeg? Ebben a mesében nincs herceg.
– Az már biztos.
Most, hogy ismét felém fordult, merészen a szemembe néz. –
Van valami, amit tudnom kéne?
– Ötre öltözz fel és állj készen.
 – Azt mondtad, vacsora után megyünk.
– Igen, de csak állj készen. Még nem tudom, hol fogunk enni.
–  Azt akarod, hogy veled vacsorázzak? – Mintha már a
gondolattól émelyegne.
– Most, hogy mondod, nem.
– Akkor jó. Nem tudnám megállni öklendezés nélkül, ha a te
képedet kellene néznem.
Felvonom a szemöldökömet. Vajon hallja, amit mond? – Csak
készülj el ötre. Így már jobb?
– Sokkal.
Lehúzza a blúzát, és hagyja, hogy a fürdőszoba csempéjére
hulljon. Szándékosan csinálja. Ez nyilvánvaló. Fel akar húzni.
Nem hagyom.
De a fenébe is, meztelen a melle, a mellbimbói kemények,
egyenesen rám mutatnak. Egész nap nem ettem, és szinte ki
vagyok éhezve rá. A farkam megint keményedik, pedig alig fél
órája könnyítettem magamon.
A picsába, veszélyes ez a nő!
– Mit vegyek fel? – kérdi, és a szoknyája felé vándorolnak az
ujjai.
– Ruhaneműt.
– Most, hogy pontosítottál…
Vállat vonok. – Te kérdezted.
– Rendben. Ruhaneműt. Valami szépet?
A szoknya is elindul lefelé, lecsúszik a lábairól. Tanga van
rajta, ahogy elképzeltem. Pont ilyen látványra élveztem el
gondolatban. Három lépés alatt ott lehetnék előtte, letépném
róla, és belemerülnék.
Kőkemény vagyok a gondolattól, és tudom, hogy ez
nyilvánvaló. Mégsem néz oda. Egyenesen a szemembe néz, és a
válaszomra vár.
Megadom neki.
– Ellentétben a rongyokkal?
Elkeseredetten felsóhajt, ring a melle a mozdulattól. Halálos
játékot játszunk. – Tudod, mit? Felejtsd el, hogy megkérdeztem.
– El van felejtve.
 j
Hátat fordítok neki, hivatalosan is végeztem ezzel a
beszélgetéssel.
– Ennyi?
– Igen – szólok vissza, rá sem nézek.
– Az agyamra mész.
Úgy bizony.
Nem is hiába. Mindennek megvan az oka, ennek konkrétan
az, hogy az őrületbe kergessem.
A jelek szerint működik a terv.
Sajnos az övé is.
A cselekvés határára sodor. Felemészt a vágy. Alig bírom
visszafogni magam, valahányszor egy szobában vagyunk.
El kell vonnom valamivel a figyelmemet.
Nem tudom, mivel, tekintve, hogy a barátaim fele házas,
mégis úgy döntök, hogy ettől függetlenül elmegyek itthonról.
Egy ital és talán egy másik nő majd oldja a hangulatomat.

Ital? Megvolt.
Nő? Nem.
Ki vagyok akadva, és túl korán keltem.
Hajnali három óra, és nem bírok aludni. Normál esetben egy
óra múlva kelnék, de semmi értelme itt ülni, ha úgyis csak a
kurva falat bámulom.
Kimászom az ágyból, felhúzok egy melegítőt, és a konyha felé
indulok.
Nem szoktam az éjszaka közepén nassolni, de arra gondolok,
hogy megreggelizek, és a szokottnál kicsit korábban megyek
futni.
Még a folyosó közepénél sem járok, amikor arra leszek
figyelmes, hogy van valaki a konyhában.
Igaz, hogy elég nagy létszámú a személyzet és biztonsági
csapat, de nem jellemző rájuk, hogy idejöjjenek éjnek idején.
Peter, aki éjszakai műszakban dolgozik és a biztonsági
 j g g
kamerákat tartja szemmel, nem jönne be szolgálatban nassolni.
Most már kíváncsi vagyok. Tudatosíthatnám a jelenlétemet,
de van egy megérzésem, hogy ki lehet az, és sokkal
szórakoztatóbb, ha nem veszi észre, hogy jövök.
Vagy túlbonyolítom a helyzetet, és annyira beteges vagyok,
hogy ki akarok vele baszni. Még akkor is, ha nem vele fogok
kibaszni.
De ő az.
Amint beosonok a helyiségbe, megpillantom a sziluettjét. Mi a
nyavalya van rajta? Belehajol a hűtőbe, a segge gyakorlatilag
kilóg belőle.
És milyen jó segge van!
Egy dögös, rózsaszín sort van rajta, ami alig takarja a fenekét.
Tisztán látom a derekát a rövid, fehér felső alatt.
Minden bizonnyal visszavonulót kéne fújnom. Megőrjít a
gondolat, hogy mindjárt megfordul, és kivillannak a vékony
fehér felső alól a mellbimbói. Semmi kétségem afelől, hogy
egész nap nem tudom kiverni a fejemből a látványt, és tényleg
edzenem kell, nem a zuhany alá ugrani, hogy fantáziaképekre
élvezzek el.
Már megint.
Valami nagyon nem stimmel velem. Rossz hatással van rám
ez a lány. Mit mond rólam, hogy úgy viselkedem a jelenlétében,
mint egy idióta, aki képtelen uralkodni a farkán?
A figyelemelterelés, amire vágytam? Nem vált be. Valami
erősebbre lesz szükségem az alkoholnál, amiről szó sem lehet.
Vagy egyszerűen megdugom, vele terelem el a figyelmem, aztán
élem tovább az életem.
Ám ez a gondolat csak még jobban feldühít. A kilátás, hogy
apám után merítsem bele a farkamat, egyszerűen undorító.
Nem kéne így begerjednem a látványtól. Ha viszonya volt az
öreggel, akkor visszahozom a halálból, megölöm, aztán a
lánnyal is végzek.
Épp megfordulnék, hogy elkerüljem a kettős gyilkosságot és
kisétáljak az ajtón, amikor ellép a hűtőtől, és vérfagyasztó sikoly
tölti be a konyhát.
 y
– Abbahagynád? – Ásítok, és úgy teszek, mintha cseppet sem
zavarna. – Nem akarom, hogy felverd itt nekem az egész házat.
– Mit keresel itt?
–  Tulajdonképpen ez az én házam és az én konyhám,
legalábbis legutóbb még az volt. Jobb kérdés, hogy te mit
keresel itt.
– Éhes voltam.
– Oké…
– Nem vacsoráztam.
– Miért nem?
Nem válaszol. Megfordul a fejemben, hogy talán csak nem
szeret mások előtt enni. Észrevettem, hogy a jelenlétemben még
soha nem evett.
– Tudod a választ. Ki vele.
– Féltem, hogy ha eszem a kajádból, újabb feltételeket szabsz.
–  Ezért inkább kiosonsz az éj leple alatt a konyhámba, mint
egy éjszakai rágcsáló, és kifosztod a hűtőmet? – Nem kötöm azt
orrára, hogy már számtalanszor rajtakapta a személyzet és a
megannyi rejtett kamera, amiket, úgy tűnik, észre sem vett. –
Talán mégsem túl elrugaszkodott becenév ez a Hamupipőke. De
még így sem elég találó. Hmm… Lehet, hogy inkább az egérről
kéne elneveznünk téged.
– Segg…
– Seggfej. Tudom, tudom. Már milliószor a fejemhez vágtad. –
Közelebb lépek, szorosan mellé, és rá se hederítek, hogy a
csípője a combomhoz simul. A picsába! – Azt ajánlom,
tanulmányozz egy szókincstárat. A nyelvtudásod némi
kívánnivalót hagy maga után. És ha már itt tartunk, igazán
megtanulhatnál civilizáltan viselkedni. Ahhoz képest, hogy
ennyire kell neked az a pénz, fogalmad sincs, mi az illem.
– Annyira azért nem kell az a pénz – hazudja.
Az arcára van írva.
Dehogynem kell.
Szüksége van rá.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Payton

Ördög.
Antikrisztus.
Lucifer.
Bármelyik név jobban illik rá, mint a Trent Aldridge.
Ő a megtestesült gonosz.
Oké, lehet, hogy ez túlzás, mivel azontúl, hogy az életemmel
szarakodik, nem ölt meg senkit, pontosabban engem, legalábbis
egyelőre. Hangsúly az egyelőre szón.
Valami azt súgja, hogy alattomos tervekkel készül. Sőt, nem is
valami.
Hanem ő.
Ő maga mondta ezt nekem.
Éppen ezért nem bízhatok benne.
Valahogy mégsem áll össze a kép. Megértem a haragját. Az
apja nem törődött vele, helyette engem favorizált. Elhagyta
értünk a családját.
Én vagyok minden fájdalma forrásának a megtestesülése.
A felszín alatt azonban más is fortyog. Valami, amit félek
nevén nevezni.
Ó, már sok mindent nevén neveztem. Mégis kit akarok
átverni?
Tudom, hogy kanos volt, amikor kivonult a szobámból,
miután olyan hatásosan levetkőztem előtte.
Végre sikerült elhallgattatnom. De a fenébe is, tegnap este a
konyhában fordult a kocka, amikor egy szál szürke
melegítőnadrágban jelent meg. Be kéne tiltani ezeket a
gatyákat.
A francba. Nem gondolhatok rá így. Most nem, amikor
készülődnöm kéne, miután kimelegedtem és csupa ragacs
vagyok, és égető szükségem lenne egy zuhanyra.
Az istenit.
Beszaladok a fürdőbe, feltépem az üvegajtót, és megnyitom a
zuhanyt. A nyakamba zúdul a forró víz és átmelenget.
Olyan esőre emlékeztet, amiben gyerekkorunkban
táncoltunk.
Kiélesíti az érzékeimet, és segít felkészülni az előttem álló
napra.
A víz békés és megnyugtató, és azt kívánom, bárcsak örökre
itt maradhatnék.
Ám sajnos ki kell merészkednem innen, és amikor ezt
megteszem, újra látnom kell őt.
Azok a szemek!
Gúnyt fognak űzni belőlem. Felingerelnek. Gyűlölettel
merednek rám. Miért pont ez a legszebb szempár, amit valaha
láttam? És miért hevül fel a testem, amikor a bűvkörébe
kerülök?
Az érintésétől minden idegszálam életre kel.
Lehet egyszerre gyűlölni valakit és az érintése után áhítozni?
Átforrósodik a testem, de nem a rám záporozó víztől, hanem
az érzéstől, amit ő kelt bennem.
Akarom őt.
Folyton-folyvást akarom.
Vajon milyen lenne egyetlen pillanatra félretenni a
gyűlölködést? Mintha nem is lennénk ellenségek.
Kinyújtom a kezem a folyékony szappanért, és szétkenem a
testemen.
A szappanhab lecsúszik melleim völgye közé, és
megkeményednek a mellbimbóim.
Ha csak Trentre gondolok, remeg a lábam az elfojtott
szenvedélyektől.
Behunyom a szemem és elképzelem, hogy itt van mellettem a
gyűlölt férfi.
gy
Elképzelem, ahogy hozzám ér.
A kezem lesiklik a mellemen…
El a köldököm mellett. A vágy gócpontja felé tart, és egy
ujjmozdulattal imitálom a nyelve cirógatását.
Az érintésem már az ő érintése.
Minden racionális gondolat elillan az elmémből, amikor
elképzelek egy olyan világot, amiben Trent Aldridge rajong
értem. Ahol gyönyörrel ajándékoz meg az ajka.
Ring a csípőm, lüktet a vér az ereimben, majd kielégülten
ájulok a mélységbe.
A francba.
Lepillantok szétnyílt lábaimra.
Nem arra élveztem el az imént, hogy Trentről fantáziáltam,
mondom magamnak.
Folyton ámítod magad.
Lekapok egy törölközőt az akasztóról és végigdörgölöm a
testem, szabadulni akarok az iménti tett emlékétől.
Hogyan nézzek ezek után a szemébe??
Sehogy.
Miután megszárítkoztam, felöltözöm.
Mély levegőt veszek, és lesimítom a szoknyámat.
Persze nem árulta el, hogyan öltözzek fel.
Fogalmam sincs, hová akar vinni.
Talán egy ingyenkonyhára. Vagy egy kórházba, hogy
gyerekekkel játsszak.
Lövésem sincs, ezért egy halványkék pamutruhát választok,
ami épp a térdem fölé ér.
Egyszerű.
Mégis aranyos.
Nem túl elegáns vagy hivalkodó, szinte bármilyen helyzethez
illik.
Hófehér balerinacipőt húztam hozzá.
Ez is egyszerű.
Ha kell, el tudok futni.
Bármire felkészültem, amivel meglephet.
 Öt órát mondott, de négy harminckor indulásra készen állok.
Ezúttal nem akarom magamra haragítani.
Már megtapasztaltam, milyen az. Ezt bizonyítják a
bőrkeményedések a tenyeremen, az edzőtermi nagytakarítás
emlékeztetői.
Épp elég nekem az, hogy Jungot kell olvasnom miatta. Nem
mintha nem szeretném az írásait, de el vagyok havazva a
tanulnivalóval, és a gondolat, hogy Trentnek és az embereinek
kell kiselőadást tartanom, akiket nap mint nap látok, és akikkel
gyakorlatilag együtt dolgozom, erősen megalázó.
Mivel kész vagyok, elindulok, hogy megkeressem Trentet.
Először benézek a konyhába, de miután üresen találom,
elsétálok a folyosón az irodája felé.
Sehol senki.
Majd azon kapom magam, hogy a szoba felé veszem az irányt,
amit a hálószobájának vélek.
Isten ments, hogy elkéssek!
Túl fáradt vagyok most ahhoz, hogy veszekedjek vele.
Hosszú napom volt a suliban, az új, meghosszabbított
ingázással még hosszabbnak tűnik. Kimerültem, és nem
aludtam.
A tegnap éjszaka kész katasztrófa volt.
Hánykolódás. Forgolódás. Idegeskedés.
Aztán ő.
Bármennyire is utál engem, látom, hogyan néz rám.
Megváltozott a pillantása. A düh mögött vágy lapul. Színtiszta
vágy.
Az a legrosszabb, hogy bármennyire is gyűlölöm, tetszik az
érzés, amit ébreszt bennem.
Megőrjít.
Muszáj észhez térnem, nem szabad ennyire élveznem súlyos,
vágytól terhes pillantását, miközben tönkreteszi az életemet.
Megrázom a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe, és felemelem
a kezem, hogy bekopogjak az ajtaján.
Épp mielőtt hozzáérnék az ajtóhoz, az kivágódik, én pedig
előrebukom.
Elveszítem az egyensúlyomat és elzuhanok.
Felkészülök a földet érésre.
Ehelyett egyenesen egy kemény testbe csapódom bele.
Elkap engem, az erős karok a derekam köré fonódnak, és
megállítják az esést.
Megdermedek.
Egyrészt tudom, hogy el kell húzódnom. Másrészt viszont
örömmel fogadom a karjai kényelmét. Biztonságban érzem
magam. Mintha ez így lenne rendjén. Mint két mágnes, melyek
belefáradtak a vonzás elleni küzdelembe.
Pedig muszáj küzdenem.
Hiába olyan jó érzés.
Hiába hatol mélyebbre a vágynál, egészen a vigaszig, aminek
meg kéne rémítenie.
Csak még egy másodperc!
Jólesne, nem is, kell nekem még egy másodperc a karjaiban.
Elraktározom az érzés emlékét, azután úgy teszek, mintha
kifejezetten viszolyognék az ölelésétől. Önkéntelenül lecsukódik
a szemem, és időt adok magamnak. Mígnem érzem, hogy
megmerevednek a karjai.
Elhatározom, hogy kihámozom magam belőlük.
Mozdulj meg.
Mozdulj már meg, a fenébe is!
Csak még egy vagy három perc…
Végül köhint egyet, ezzel megtöri az átkozott kábulatot, amibe
estem.
A jobb kezemmel ellököm magamtól. Megpróbálom rendbe
hozni magam, a ruhámat, a hajamat és a nyavalyás fejemet,
mielőtt felpillantok és elkapom a tekintetét.
Másképp néz rám.
Mintha ő is most eszmélne.
Ami különös.
Határozottan váratlan.
Szaporábban ver tőle a szívem, mintha egy olyan verseny
finise felé sprintelne, amiben nem is tudtam, hogy részt veszek.
– A francba. Az én hibám – suttogom kínosan.
–  Nézz a lábad elé! – förmed rám, és ezzel el is párolog a
különös vigaszérzet.
Miért kell ilyen bunkónak lennie?
Minek kérdezzem, úgysem felelne. Legalábbis gúnyolódás és
mellébeszélés nélkül.
Ez az egyik dolog, amit már megtanultam Trent Aldridge-ről.
Ha kérdezek valamit, rögtön kérdéssel vág vissza. Olyannal, ami
teljesen zavaros, semmi értelme. És amíg próbálom megfejteni,
olyan érzést kelt bennem, mintha fogalmam sem lenne, hogy
mit csinálok az életemmel.
Egy leereszkedő, arrogáns bunkó. Ennek ellenére mégis
kedvesen kell viselkednem.
Ami szívás.
– Kész vagyok, ha te is – szólok végül, és hátrálok egy lépést, a
távolság különös űrt hagy bennem.
– Ettél már?
–  Nem. – Felvonom a szemöldökömet. – Kellene? Sokáig
leszünk oda?
Azt hittem, együtt vacsorázunk, de Trentnél sosem lehet
tudni.
–  Csak néhány órát. Mire végzünk, még korán lesz. Ehetsz
utána is.
– Te is velem tartasz? – kérdem, és felszalad a szemöldököm.
Mélyen a szemembe néz. – Miért, mit gondoltál, mit csinálok?
– Miért kell mindig kérdéssel válaszolni a kérdésre?
– Mert nem válaszolok hülye kérdésekre.
– Aha.
–  Nincs szellemes replika? – Felnevet, és azt hiszem,
megdermedek a döbbenettől.
Szép hangja van. Dallamos, férfias, és annyira… tipikusan ő.
Túl fáradt az elmém ahhoz, hogy folytassam ezt a szócsatát.
– Feladom – jelentem ki. – Akármit mondok, mindig gúnyosan
és kibírhatatlanul viselkedsz. Soha nem adsz igazi választ. Soha
nem mondasz semmit. Soha nem foglalkozol velem. Elegem van
 g g
már a kérdésekből. Elegem van a személyeskedésekből. Megint
te győztél. Áruld el, hová megyünk, és menjünk.
Mentségére szóljon, hogy legalább nem kárörvend a
vereségemen.
Ehelyett elhalad mellettem, közben odaszól nekem: – Oké.
Menjünk.
Követem a mélygarázsba, a menő autóhoz, amiben elhozott,
és amit most megkerül, és a mellette parkoló, még menőbb
Aston Martinhoz lép.
Persze hogy méregdrága.
Persze hogy makulátlanul tiszta.
Fogadok, hogy legközelebb ezt kell lesikálnom. Egy olyan
nevetséges utasítással, mint „használd a kisujjadat”, vagy
tudomisén.
Megdöbbenek – szó szerint leesik az állam –, amikor szélesre
tárja előttem a kocsi ajtaját.
Ez nem randi.
Önkénteskedni megyünk.
Még csak nem is kedveljük egymást.
Egy kisebb veszekedéssel kezdtük az esténket, hát nincs új a
nap alatt.
A modora azonban meglep. Mivel általában kerül engem,
szarkasztikus megjegyzésekkel illet és lenézően bánik velem,
arra számítottam, hogy gyalogolnom kell.
–  Ma nincs sofőr? – kérdem, ahogy beülök az anyósülésre. –
Se magánhelikopter? Még a végén megszólnak, Trent.
–  Michaelnek szabadnapja van. És szeretek vezetni.
Megnyugtat.
Ezt elraktározom az elmém azon szegletébe, ahol a Trent
Aldridge-re vonatkozó érdekes tényeket tartom.
Eddig ez az egyetlen.
Ne feledjük a szürke melegítőt.
Trent beindítja a kocsit és elindulunk, átverekedjük
magunkat a csúcsforgalmon.
Ebben a napszakban zsúfolt a város.
 Mielőtt Trenthez költöztem, soha nem jártam be a belvárosba
munkanapokon öt órakor, ám a borzalmas ingázás most
megkeseríti az életemet.
Trentet látszólag nem zavarja. Csak vezet szótlanul, mígnem
leparkolunk. Könnyed mozdulatokkal kezeli a kormányt. Mint
aki élvezi a kontrollt. Ezt persze tudom, de más a helyzet, ha
nem én vagyok a célpontja. Kiderült, hogy élvezem a látványt.
Szedd össze magad, Payton! És bármi történjék, ne is gondolj
arra, hogy róla fantáziáltál, amikor magadhoz nyúltál. A fenébe!
Hűtsd már le magad! Valami mást bámulj. Tereld el a
gondolataidat.
Óvatosan felmérem a környezetünket. Nem ismerem a
környéket, valójában fogalmam sincs, hol vagyunk. Nem
ismerem a West Side-ot.
De az biztos, hogy fel fog világosítani arról, mit kell
elviselnem. Van egy olyan megérzésem, hogy elérkezett a
pillanat, amitől annyira féltem, a pillanat, amelyben lecsap.
Mert egész mostanáig, bár idegesítő volt, semmi szörnyűség
nem történt.
De előbb-utóbb bekövetkezik az elkerülhetetlen.
Valami azt súgja, hogy most jött el az ideje.
 HUSZADIK FEJEZET

Trent

Ez érdekes lesz.
Riadt őzikeszemekkel figyel.
Van valami a tekintetében. Gyanakvás, izgalom, és valami
ismeretlen. Valami, amit nem tudok beazonosítani. Azt vártam,
hogy ideges lesz, hogy elzárkózik, de ez az új fejlemény
összezavart. Különösen a rózsaszín izgalom, mely színt visz az
arcába. Most, hogy belegondolok, már azóta ki van pirulva,
amióta megjelent a szobám előtt.
– Felkészültél? – kérdem, és végigmérem.
Elfordítja a fejét, és kibámul az ablakon.
Na, így már jobb.
–  Amennyire lehet – motyogja, és a kelleténél erősebben
markolássza az ajtó kilincsét.
– Gyere.
Együtt lépünk be az épületbe. Nem tudja, hogy az enyém.
Hogy egy a számos befektetésem közül. Nos, gyakorlatilag,
mivel kevesebb bevételt hoz, mint egy kurva limonádéstand, ez
a projekt a szívügyem. Egy ingatlan, amit megvásároltam,
felújítottam, és átalakítottam az anyám kedvéért. Fel akartam
készülni, mire elérkezik az idő. Nem számítottam rá, hogy ilyen
gyorsan eljön.
Azért építettem Cresthillt, hogy segítsek azokon az idős
embereken, akiknek senkije sincs, aki gondoskodhatna róluk, és
akik megérdemlik, hogy rendes életet éljenek. Anyának ott
vagyunk mi Ivyval, de amikor még együtt voltak az öreggel, ez a
hely jó lett lett volna neki, kettejüknek, ha apa nem hagyja el
előbb.
Ez álmai menedéke. Virágkötészet, kiterjedt kert,
főzőtanfolyamok, és még sok minden más. Ezért él ő maga is itt.
Nem azért, mert szüksége van rá, hanem mert ő így akarja.
Cresthill célt ad az életének. Önkéntesként, alkalmazottként és
lakóként egyaránt.
Payton megáll a felirat előtt, mely a magas, kétszárnyú ajtók
felett van. Üvegből készült, olyan, mint a víz, a betűk beágyazott
kristályokból állnak össze. Cresthill Home. Nagy, merész és
büszke. Leesik az álla.
Le sem tudja venni róla a szemét.
A szava is elakad.
Az igazat megvallva, majdhogynem megsértődöm.
Mit képzelt, hová viszem?
Végül, a szemét még mindig a táblára szegezve, megszólal. –
Ez egy idősotthon.
– Az – felelem direkt száraz hangon.
Ám ahogy ezt mondta, attól megugrott az adrenalinszintem.
Az hiányzik a legkevésbé, hogy elnyerjem egy olyan nő
elismerését, akinek a hibájából eladták a húgomat. Mégsem
tudom megállni, elégedettséggel tölt el.
Neked elment a józan eszed, Trent.
Az arcomat tanulmányozza, nyilván próbálja felmérni, hogy
mennyire komoly a helyzet. A döbbenet még mindig az arcára
van írva. Világos, mint a nap. – Erre nem számítottam.
Igaz, hogy nem vagyok valami kedves hozzá, de eddig
mindenkivel udvariasan bántam – a jelenlétében is. Látott már
séffel, Gaillel, Brandonnel és a csapatával. Még Ivyval és
anyával is a végrendelet felolvasásán. Semmi oka így
meglepődni.
Ezúttal igazán megsértődtem.
– Na ne mondd – szólok kendőzetlen szarkazmussal. – Pedig a
tátott szádból és az őzikeszemekből úgy tűnt, hogy totál erre
számítottál.
–  A szarkazmus a szellemesség legalacsonyabb formája –
mutat rá, és végre elfordul a táblától annyi időre, hogy ajtót
nyissak neki.
Követem az épületbe. – Amire te gondolsz, az a hülyeség,
történetesen ennek a jele többek közt az üveges tekintet és a
gyors információfeldolgozásra való képtelenség. Mondd csak…
meddig is bámultad azt a táblát?
– Ezt csodálkozásnak hívják.
Ejtem a témát, és eligazítom Margret irodája felé. – Ha erre
mész tovább, eljutsz Margrethez. Ha bármi kérdés merülne fel,
ő garantáltan tudja a választ.
Payton a nyomomba szegődik, alig bírja tartani a lépést
hosszú lépteimmel. Kicsit lassítok, és a szemem sarkából
rásandítok. Elképedve néz körül. Nem hibáztatom.
Cresthill nem olyan, mint a többi idősotthon. Segítséget,
önállóságot, és ezek egyedi keverékét kínálja. Semmi sem
hiányzik belőle. Van itt minden, amit csak el lehet képzelni.
Kártyaasztalok, csocsó, wellness szolgáltatások.
Egyszer rajtakaptam Ivyt a mozitermünkben, amint egy
megjelenés előtti filmet néz, hála a legnagyobb hollywoodi
forgalmazókkal kötött előfizetési szerződésünknek.
(Beleegyeztek abba, hogy az időseknek érdemes korai
hozzáférést biztosítani a filmekhez, tekintettel a korukra és a
kilátásra, hogy talán nem jutnak el a premierre. Illetve, miután
Cyrus megjelent és rávette őket, hogy beleegyezzenek.)
– Ki az a Margret? – kérdi végül Payton, miközben felpillant a
magas mennyezetről függő csillárokra.
Cresthillt úgy tervezték, hogy egy luxusüdülőre hajazzon.
Tágas, szellős és világos. Az épület teljes vízparti oldalán
üvegből készült a fal. Innen zavartalan kilátás nyílik a
Hudsonra. Bármikor meg lehet csodálni a hajókat.
Payton meg is pillant egyet, és megtorpan, hogy végignézze,
ahogy elhalad. Békés és megnyugtató látvány. Jobb, mint egy
nyaralás.
–  A Cresthill igazgatója – magyarázom, és átszeljük a
társalgót.
Nancy a sarokban zongorázik, mint mindig. A terem közepén
 y g g p
egy lármás társaság kártyázik. Emily rögtön három ásszal kezd.
Henry egy merész blöffel megnyer egy rakás játékzsetont.
Megrázom a fejem, és önkéntelenül elmosolyodom.
Henryt nem kell félteni.
Payton felé fordulok, hogy megnézzem, ezúttal vajon mit
bámul.
Engem, ki mást.
Rajtakapom, amint különös arckifejezéssel tanulmányoz
engem. Kitágulnak a pupillái, zavarodottnak tűnik. Mintha
próbálná összeegyeztetni a gondolatot, hogy miért van itt
velem. Pontosabban, hogy miért hoztam ide. Mintha most
először gondolkodna el azon, hogy talán több van bennem a
látszatnál.
Hirtelen úgy érzem, hogy belém lát.
Olyan érzés, mint egy hasba rúgás.
Nem erre gondoltam, amikor önként vállalt kockázatnak
minősítettem a dolgot, és úgy döntöttem, hogy belevágok.
Működésbe lép a túlélési ösztön. Elfintorodom és kihúzom
magam. Nagyobbnak, fenyegetőbbnek akarok tűnni. Gyávaság
így kihasználni az alkatomat, de a másik lehetőség
veszélyesebb. Marad tehát a megfélemlítő fellépés.
Henry azonban kiszúr engem, és olyan páratlan fürgeséggel
pattan fel a székből, hogy már bánom a napot, amikor
lecsökkentettem hatvankét évről ötvenötre a korhatárt
Cresthillben.
Belecsíp a karomba, majd kajánul oldalba bök. – Előrukkolsz
a nagyágyúkkal a barátnődnek, fiacskám?
Az istenit, Henry!
Az emberiség történetében még soha senkit nem vettek
komolyan, miután „fiacskámnak” szólították.
Ezt Payton is jól tudja, mert felhorkan, és Henry háta mögött
hangtalanul elismétli a szót, majd pimaszul elvigyorodik. És
akkor még örülhetek, hogy nem a „barátnőd” szón akadt így
fenn.
– Egyszer olvastam egy tanulmányt, miszerint a póker árt az
idősebbek szellemi kapacitásának. Lehet, hogy ideje
 p gy j
újragondolni a Cresthill szabályzatát.
Ez persze baromság. Nos, nem biztos, de akárhogyan is,
nekem fogalmam sincs. Nem szoktam tanulmányokat
olvasgatni a pókerről. Inkább játszom.
Henry felnevet, mert tudja, hogy úgysem tenném. – Na
persze, kölyök. Megzavartam a randit. Értem a célzást. – Ismét
megbök, annak ellenére, hogy majdnem egy fejjel magasabb
vagyok nála. – De ha legközelebb velünk akarod lenyűgözni a
barátnődet, jusson eszedbe az a szörfdeszka, amit kértem.
Azzal távozik, már ki is szemelte a következő áldozatát.
–  Bármi is a szándékod, szerintem visszafelé sül el – jegyzi
meg Payton, miközben kimegyünk a társalgóból.
Nahát, tényleg?
Szerencsére már csak néhány lépés, és megérkezünk Margret
irodájához. Észrevesz, mielőtt belépnénk a nyitott ajtón, és
feláll, hogy odalépjen hozzánk, közben a tüskét bámulja az
oldalamban, amit Paytonnek hívnak.
Hetvennyolc éves fejjel Margret akár lakó is lehetne az
intézményben, és az is, de akkor sem hajlandó abbahagyni a
munkát. Tripla veszedelem ez a nő. Vág az esze, mint a borotva.
Tapasztalt. Közkedvelt. Amikor néhány évvel ezelőtt megnyílt a
Cresthill, az ő gondjaira bíztam, és azóta egyszer sem bántam
meg.
– Trent – üdvözöl, és végigméri Paytont. – Ő lenne Miss Hart?
Payton kezet nyújt. – Örülök, hogy megismerhetem.
Amíg kezet ráznak, Payton feje fölött jelentőségteljes
pillantást vetek Margretre, emlékeztetve, nehogy elárulja
Paytonnek, hogy az enyém a hely. Margret a szemét forgatja.
Elengedi Payton kezét. – Trent sokat mesélt rólad.
– Igazán? – kérdi Payton szkeptikusan.
– Csupa jókat.
– Komolyan?
–  Hát persze. Elmagyarázta, hogy az önéletrajzodhoz kell az
önkénteskedés, miután lediplomáztál.
Egy szóval sem mondtam ilyet, Margret azonban saját
felelősségének tekinti olyan fedősztorit kreálni, ami mindenkit
 g y
boldoggá tesz. Ahogy mondtam. Vág az esze, mint a borotva.
–  Számíthatsz rá, hogy komoly ajánlólevelet kapsz tőlem, ha
szükséged lesz rá – ígéri Margret.
Payton meglepődik. Őszintén szólva én is. Ennek nem az ő
javát kéne szolgálnia. Cresthillnek szüksége van a segítségre.
Paytont olyan környezetbe akarom kényszeríteni, amiben én
irányítok. Egy olyanba, ahol én diktálom, hogy mit tud meg
rólam és mennyit lát. Ennyire egyszerű.
–  Köszönöm – hebegi Payton, és még sosem láttam ennyire
őszintének.
– Semmi gond. Trentért bármit. – Margret biccent felém. – Ő a
kedvenc önkéntesem itt, még akkor is, ha szerintem csak a PR
miatt csinálja – viccelődik, és visszatér a fedősztorihoz, amiben
megegyeztünk. Amiről megígérte, hogy a személyzet többi
tagját is beavatja. Mivel a lakók nem tudják, hogy az enyém a
hely, beválhat.
Még csak az kéne, hogy Payton rájöjjön, hogy van szívem.
–  Margret – szólok, hogy emlékeztessem, én is itt vagyok.
Ritkán kerülök ilyen helyzetbe. – Térjünk vissza Miss Hartra.
Akiről telefonon meséltem nektek.
A biztonság kedvéért mondom úgy, hogy „nektek”.
Hadd agyaljon Payton, hogy mit is jelenthet ez.
– Mint már említettem, nagyon örülök, hogy megismerhetlek.
Margret vagyok. Ahogy Trent, gondolom, már mesélte, én
vezetem Cresthillt. Ha velem jössz, megmutatom, hol fogsz ma
dolgozni. – Margret felém fordul. – Trent?
– Igen?
– Te várj meg itt. Valamit meg akarok beszélni veled.
A pillantása azt jelenti, hogy ne vitatkozzak, amit normális
esetben komikusnak találnék, tekintve, hogy milyen szerepet
töltünk be ezen a helyen. Eszembe jut, milyen hatással vannak
rám a nők, Paytontól kezdve anyámon át Margretig.
Annak a seggfej Cyrusnak igaza van.
A női nem a gyenge pontom, és kurvára meg kell erősödnöm,
ha Payton Hartról van szó.
–  Nem probléma – bólintok, és belépek a szobába, hogy
 p p gy
leüljek.
Miután elmentek, előveszem a telefonomat, és elolvasom az
e-mailjeimet, hogy elüssem az időt.
Ki tudja, meddig kell itt rostokolnom. Talán öt percig. Talán
egy óráig. Margretnél sosem lehet tudni. Nagy pletykás az a nő.
Őt ismerve valószínűleg kismillió tolakodó kérdést intéz
Paytonhoz, jóval gyorsabban, mint ahogy a lány fel tudná
dolgozni őket.
Nem érkezett új e-mail munkaügyben.
Egy rakás pénzt kerestem a részvények shortolásával, már
csak azt kell kitalálnom, hogy mit csináljak a bevétellel.
Az én pénzem Cyrushoz kerül. De ami az ügyfeleimet illeti,
kevésbé kockázatos befektetéseket kell találnom, hogy
megtartsam a pénzüket, amíg nem jön el a megfelelő alkalom.
A legjobb embereket alkalmazom a szakmában.
Folyamatosan szemmel tartják az új termékeket. Semmi
kétségem afelől, hogy hamarosan felmerül a lehetőség.
A pénzmosásnak megvan a maga óvatos ökoszisztémája. A
hitelesség kulcsfontossággal bír. A feltörő technológia és a
kriptovaluták biztonságos befektetési lehetőséget nyújtanak.
Elég reálisak ahhoz, hogy tisztára mossák a piszkos pénzt. Nem
keltik fel az értékpapír- és tőzsdefelügyelet figyelmét.
A legtöbb ember kockázatosnak tartaná a munkámat, holott
ennek épp az ellenkezője igaz. Az ügyfeleim befolyásosak,
akárcsak a politikus barátaik. Csökkentik a kockázatomat.
Magasabb volt az ellenőrzés kockázata, mielőtt piszkos
pénzekkel kezdtem foglalkozni.
Elég korrupt politikusunk van ahhoz, hogy soha ne
pécézzenek ki egy ellenőrzésre. Ami nem azt jelenti, hogy a
vállalatok, amikkel kibaszunk, ne akarnának kibaszni velünk,
de legalább a kormány a mi oldalunkon áll.
Amíg megírok egy e-mailt Tobiasnak, hogy találkozzunk a hét
második felében, lépéseket hallok az ajtó felől. Margret
visszatért.
– Ez gyors volt – jegyzem meg, amikor kinyílik az ajtó.
Margret letelepszik a keskeny kanapéra. – A pihenőszobában
 g p y p p
hagytam. A kerámiafestésben segédkezik.
– Ért a kerámiákhoz? – kérdem.
–  Nem azt mondtam, hogy kerámiákat készít. Csak azt, hogy
segít kifesteni őket.
– Értem – bólintok, és zsebre vágom a telefont.
– Most, hogy ezt tisztáztuk, miért nem árulod el, miről is van
szó valójában?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Elmosolyodom. Ferde félmosoly ez. Azt jelzi Margretnek, aki
már régóta ismer engem, hogy pontosan tudom, miről beszél.
Csak nem akarom elárulni neki. Úgysem értené meg.
Hetvennyolc év elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember
belefáradjon mások hülyeségébe, különösen, ha olyan gerince
van, mint Margretnek.
– Igazán, Trent? – Megrázza a fejét. – Pont velem akarod ezt a
játékot játszani?
Előveszem a programtervet, amit előkészített a következő
hónapra, és átfutom anélkül, hogy igazán odafigyelnék a leírt
szavakra. – Elég, ha annyit tudsz, hogy Payton hetente
háromszor eljön, hogy besegítsen neked.
–  Miért van olyan érzésem, hogy ennél sokkal többről van
szó?
– Mert így is van. De ezen igazán nem kell törnöd a csinos kis
fejedet. – Felegyenesedem és leteszem a füzetet. – De mostantól
nehezebb munkákat adj neki. Felszolgálást. Vécépucolást. –
Rámosolygok, mire megrázza a fejét.
– Trent?
– Mi az?
– Ezekre van elég emberünk, akiket pont ezért fizetsz – feleli,
mire vállat vonok, és olyan sokáig bámulom a padlót, hogy
Margret fészkelődni kezd.
Hallod ezt, apa? A kis hercegnőd szart fog takarítani.
Visszafordulok Margrethez. – Tehát. Most kaptál egy újabb
embert – teszem hozzá mosolyogva. – Úgyis olyan régóta
könyörögsz önkéntesekért. Tekints úgy Paytonra, mint tíz
önkéntesre egy személyben. Aszerint bánj vele.
Margret figyelmesen tanulmányoz, a szeme összeszűkül,
mielőtt megszólal. – Nem fogom nehéz munkára kényszeríteni,
méghozzá pont azért, mert arra kellenek az önkéntesek, hogy a
lakókat szórakoztassák. Mit fognak gondolni az emberek, ha így
dolgoztatom az önkénteseinket? Senki sem akar majd eljönni,
hogy felolvasson a lakóknak.
– Nem az én gondom.
–  Ami azt illeti, a hely tulajdonosaként ez pontosan a te
gondod.
– Hagyd abba, Mar – szólok hanyagul. – Meg se említsd, hogy
közöm van a helyhez.
Ez nem vita tárgya. Már mindenki tudja, aki itt dolgozik.
Korábban tartottam megbeszélést, direkt ebből a célból.
Körbeadtam a szigorú titoktartási nyilatkozatokat.
–  Miért? – Megenyhül a hangja. Odalép hozzám a szoba
közepére, és arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek. –
Mindenkinek jó szolgálatot teszel. Méltatnunk kéne téged, nem
pedig eltitkolnunk, hogy milyen rendes ember vagy.
– Nekem is meg kell őriznem a hírnevemet.
Margret kinyújtja a kezét és vállon vereget, anyámra
emlékeztet, mielőtt apa durván átbaszta volna.
– Hát jó – mondja. – De nem vállalhatom a felelősséget a többi
lakóért. Szeretnek téged. Előbb-utóbb ez a lány is rájön az
igazságra.
– Addig is, jobb, ha tartod a szád.
– Miért is csinálod ezt? – próbálkozik újra.
Lehajtom a fejem, és olyan pillantást vetek rá, amiből
nyilvánvaló, hogy jobb, ha nem tudja. – Mondtam, hogy ne
kérdezd.
– Áruld már el! – erőlteti.
– Hogy az őrületbe kergessem.
– Miért?
–  Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. – Félreállok, és
elindulok kifelé. – Hidd el, megérdemli.
Margret felsóhajt. – Rendben. Akkor marad a vécé. De csak
 g j
akkor, ha nincs rá személyzetünk.
Azzal elhagyom a szobát.
Ideje kártyázni.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Payton

Két órával később újra a kocsiban ülünk.

Trent úgy száguld át a városon, mintha a világon semmi sem
érdekelné.
Én azonban nem tudom túltenni magam azon, hogy hol
voltunk az imént.
Még mindig el vagyok képedve.
Nem hittem, hogy komolyan gondolja az önkénteskedést, de
az a legmegdöbbentőbb, hogy egész idő alatt velem volt.
Nem feltétlenül ugyanabban a helyiségben, de ő is besegített,
nem csak a telefonjával babrált. És egy pillanatig sem hiszem,
hogy csak a PR miatt. Nem voltak fotósok. Semmi fanfár. Csak
egy férfi, aki valami jót tesz azokkal, akiket szemmel láthatóan
szeret.
Trent Aldridge-nek szíve van.
Nem egy rideg, érzéketlen gazember.
Egyedül engem utál.
Ez a rideg igazság. Amit tovább csúfít mindaz a szépség,
aminek szemtanúja voltam Cresthillben. Miután végeztem a
mosdók takarításával, visszamentem Margrethez, hogy
kiderítsem, mi a következő tennivaló, és láttam, hogy Trent
ugyanazzal az idős férfival kártyázik. Aki Trent barátnőjének
hitt engem. Trent önfeledten nevetett vele. Majd letérdelt a
padlóra, és bekötötte a férfi cipőfűzőjét.
Nem tudom túltenni magam azon, hogy Trent szó szerint a
földön csúszott, hogy bekösse valakinek a cipőfűzőjét.
Hiába próbálom megérteni, semmi értelme.
 Megfoszt a lakóhelyemtől. Megtagadja tőlem a kajapénzt,
hacsak nem dolgozom neki. Úgy néz rám, mintha
legszívesebben ízekre szaggatna, ami megnehezíti, hogy a
szemébe nézzek.
De ez…
Ma délután.
Hogy mindenki más kedvesen viszonyul hozzá? Ennek semmi
értelme.
Kivéve, és ez egy jókora „kivéve”, ha ő is ugyanilyen kedves
hozzájuk.
– Komolyan gondoltad az önkénteskedést – suttogom.
– Nem mondok olyat, amit nem gondolok komolyan.
Újra elhallgatunk. Még mindig nem tudom elhinni.
Szélsebesen száguldunk el a többi kocsi mellett. Visszatért az a
Trent, akit már ismerek. Aki irányítani szeret. Aki azt teszi, amit
akar.
Akarni…
Istenem! Elvörösödtem. Csalódtam magamban, amiért rá
gondolva élveztem el. És megint ott vagyunk, ahonnan
elindultunk, de már tudom, hogy szíve is van. Mely bárkiért
dobog, csak értem nem.
Mit érdekel ez téged, Payton?
– Önkénteskedés – szalad ki a számon, és próbálok túllenni a
zavarodottságomon.
– Ez most kérdés vagy kijelentés, Payton?
– Csak meglepődtem – válaszolom őszintén.
– Ja, hát, szeretem, ha nem kényelmesedsz el mellettem.
Felkapom a fejem. – Miért kell ekkora faszfejnek lenned?
–  Látom, előléptettél seggfejből. – Megremeg a szája széle…
Mosolyog? Fanyalog? Ki tudja? Egyszerre tűnik elégedettnek és
bosszúsnak. Nem semmi teljesítmény. – Mit mondjak erre?
Ilyennek születtem. Ezt a tulajdonságot a jó öreg Ronnie papától
örököltem. – Meredten nézi az utat, miközben beszél.
– Velem nem így viselkedett – jegyzem meg halkan, ám rögtön
rájövök, hogy nem kellett volna.
 – Nem, téged biztos nem próbált meg eladni, hogy kifizesse az
adósságát. – Kidüllednek az erek a nyakán. Visszafojtja a dühét.
Szomorú, hogy ezt már fejlődésnek érzem.
Úgy döntök, hogy felébresztem az alvó oroszlánt. Nem bírom
megállni. – Akárhányszor mondod ezt, nehezen tudom elhinni…
– Menj és kérdezd a húgomat – vágja rá, és gyorsan sávot vált.
– Ő majd elmeséli neked.
Nagyot dobban a szívem. Nem szoktam vezetni, pláne ilyen
gyorsan. Alig várom, hogy átjussunk a város zsúfoltabb részébe,
ahol elég nagy a forgalom, hogy Trent kénytelen legyen
lassítani.
– Inkább nem – dünnyögöm.
–  Inkább úgy teszel, mintha rendes fickó lett volna. Ez majd
lemossa a vért a pénzről. Értem én. Nem tudom tisztelni, de
megértem. Kurva gyáva dolog – teszi hozzá olyan gúnyos
hévvel, hogy a kocsiban egy pillanat alatt felszökik a
hőmérséklet. – Hát, sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak,
hercegnőm, de nem volt rendes fickó.
–  Nem a pénzről van szó – kezdek tiltakozni, mielőtt
feladnám. Úgysem fogja elhinni, hogy valóban törődtem
Ronnie-val, az emléke meggyalázását pedig nehéz
megemészteni. Visszatérek hát az utolsó megjegyzéséhez. Ez az
egyetlen dolog, amit jogom van megtámadni. – Ha csak egy
kicsit is ismernél, tudnád, hogy nem illik rám ez a becenév.
–  A huszonkétmillió dollár szerint illik. – Felhorkan, és
hirtelen lefékez.
A kocsi megáll. Ekkor végre Trent odafordul felém. Az
arckifejezése mindent elárul. Hallani sem akarom, mit gondol
rólam.
Tudom, milyen kevésre tartasz. A te neved sem szerepel az én
karácsonyi képeslaplistám élén.
– Még nincs ennyi pénzem. – Szúrós pillantást vetek rá, nem
vagyok hajlandó elfordítani a tekintetemet, még akkor sem, ha
a figyelme már-már émelyítő. Gyorsabban kavarog a gyomrom,
mint egy mosodai centrifuga.
 Trent visszafordul az út felé. – Talán soha nem is lesz.
Kézzelfogható a harag, amit irántam táplál.
Mintha hurok szorulna a nyakamon, folyamatosan érzem,
hogy ott van.
Betelt a pohár. – Na és te? – Frusztráltan hadonászom. A
szavakkal együtt kitör belőlem a hónapok óta elfojtott
szorongás, düh, bánat és fájdalom. – Értem én. Gyűlölted
apádat. De én mi a fészkes fenét követtem el valaha is ellened?
–  Változott a terv – jelenti ki, és olyan élesen kanyarodik
vissza az úton, hogy a konzolhoz kapok.
Az ujjaim a combjához érnek.
Mindketten kővé dermedünk.
Végül Trent felmordul: – Visszamegyünk a házamba. Ott
ehetsz.
Vállat vonok és visszahúzom a kezem a saját térfelemre. –
Úgysem akartam veled enni.
Tovább hajtunk, a kocsiban sűrű a levegő a feszültségtől.
Sehogy sem igazodom ki ezen a pasin.
Kész rejtély, melynek megfejtésére semmi reményem.
A tökéletes bánásmódot, amit Ivy és az anyjuk iránt tanúsít,
értem. A családtagjai. Akik sosem hagyták el. De a központ?
Nyilvánvaló, hogy Cresthillben mindenki rajong Trent Aldridge-
ért. Nehéz lenyelni ezt a keserű pirulát, főleg azért, mert a
címkén a figyelmeztetés így szól: CSAK TÉGED UTÁL, PAYTON.
A profilját nézem, meg sem próbálom eltitkolni, mit csinálok.
Miért bánsz velem úgy, mintha én ártottam volna a
családodnak? Rendben, haragszol apádra, de mi a franc ez? Nem
tudnál egyszerűen kiabálni velem, hogy levezesd a dühöd, vagy
felkeresni egy drága manhattani terapeutát? Bármit, csak ezt
ne…
Ha zavarja a figyelmem, Trent nem mutatja ki.
– Nincs is szükséged a pénzre – szólalok meg végül.
– Igazad van, nincs.
Könnyedén sávot vált, és újra az ő városrészében vagyunk.
Azon a környéken, ami tele van hozzá hasonló férfiakkal.
Gazdagok, hevesek és kiváltságosok.
Kit akarsz átverni, Payton? Azok mind kis halak. Itt Trent a
cápa.
–  Huszonkétmillió neked zsebpénz – jelentem ki a
nyilvánvalót. – Akkor hát mi ez? Így intesz be apucinak? Nőj
már fel, Trent.
– Ahhoz a pénzhez vér tapad, hercegnőm.
– Hát, talán nem kell hogy így legyen…
– Mit jelentsen ez? Nem lehet megváltoztatni, ami történt. Ha
van egy időgéped, amivel vissza tudsz menni abba a pillanatba,
amikor az a rohadék megszerezte a pénzt, oszd meg velünk. Sőt,
ha már itt tartunk, ki is nyírhatnám, mielőtt úgy dönt, hogy
eladja Ivyt.
Nagyot nyelek. Elszorul a torkom a haragjától. És a sajátomtól
is. Érzem Trent dühét. Meg tudná ölni Ronnie-t.
Vannak határok, amiket sosem szabad átlépni, ezek közé
tartozik ártani a saját családodnak. Emiatt Ronnie sem jobb,
mint Erin.
Sőt, rosszabb.
Erin legalább sosem adott el engem. Úgy értem, nem kétlem,
hogy próbálkozott, de nem az a típus, aki sikerrel jár.
Ennek legalább örülhetek.
– Nem így értettem.
–  Mit fogsz csinálni, talán eladományozod? – Felhorkant. –
Kétlem. Láttam a bankszámládat. Pontosabban az űrt a helyén.
Egy fityinged sincs.
–  Mi a franc! Mi az, hogy láttad a bankszámlámat? Ez a
magánéletem megsértése!
Összesen huszonöt dollárom van a bankban. A tizennyolcadik
születésnapomon nyitottam, soha nem használtam, csak
fenntartom a minimális befizetésemmel. Nyitva tartom, hogy a
döntéseimre emlékeztessen. Ahelyett, hogy aznap ettem volna,
megtakarítási számlát nyitottam.
Álmodtam magamnak egy jövőt.
– Oda ne rohanjak.
 – Nem avatkozhatsz bele csak úgy mások magánéletébe.
– És mégis… – Szemtelen vigyor terül szét az arcán.
Bár a fél arcát nem látom, az az oldal, amit látok, olyan
ellenszenves, hogy legszívesebben levenném a cipőmet, és a
képébe vágnám.
De mivel ő vezet, és nem akarok meghalni, uralkodom
magamon.
Amennyire tudok.
–  Én nem az apád vagyok. – Kinézek a szélvédőn, és most
először utálom ezt a várost. Minden egyes négyzetcentimétere
Trentre emlékeztet. – Azzal, hogy pokollá teszed az életemet,
nem hozod helyre, amit elkövetett ellened. És bármit is
gondolsz, én sosem tudtam a családodról. Senki nem mondott el
nekem semmit. Szóval az, hogy bántasz engem, nem változtat
semmin.
– De ettől jobban érzem magam.
– Kérészéletű öröm lesz.
– Mit tudhatsz te erről?
– Sokkal többet, mint hinnéd. – Világos a célzás. Elvörösödöm,
amikor eszembe jut a zuhanyozó. A fenébe, ezzel aztán tényleg
kibasztam magammal.
A szó minden értelmében.
–  Azt hiszed, nehéz életed volt – vágok vissza. – Próbálj meg
felnőni egy kocs… – Elhallgatok, mielőtt befejezném.
Megállunk, Trent rám pillant.
– Egy kocsiban éltél?
– Nem mindenki született kacsalábon forgó kastélyba.
– Tehát lényegében a nővéred tényleg kurva.
Na persze, ebből is csak ezt szűri le.
–  Azt tette, amit tennie kellett a túlélésért, mindkettőnkért. –
Nem tetszik, hogy szabadkozom. Mintha csak játék lenne az
életem. Amiben mindig védekeznem kell.
Nem is értem, minek vesződöm azzal, hogy ezt
elmagyarázzam neki. Fogalma sincs a szegénységből fakadó
szenvedésről. Olyan kiváltságos életet él, hogy hiába önteném
szavakba, egyszerűen nem éri fel ésszel a jelentésüket.
–  És te…? – Tetőtől talpig végigmér. Megvetést vélek látni a
szemében, de nem biztos, hogy jelenleg pontosan tudom
értelmezni. Ahhoz túl ideges vagyok. – Te is tetted, amit tenned
kellett…?
– Menj a picsába! – fröcsögök.
– A hercegnő kimutatja a foga fehérjét – gúnyolódik.
–  Csak a seggfejeknek. – Összeszorított fogakkal szűröm a
szavakat, de úgy tűnik, ez még jobban szórakoztatja.
Élvezi a nyomorúságomat.
–  Nem válaszoltál a kérdésemre. – A hangja könnyed, de
tudom, mennyire izgatja ez a nagy rejtély. – Széttártad a zsenge
kis combjaidat apucinak?
– Undorító vagy.
Mélyről jövő torokhangot ad ki. Nem tudom mire vélni. Nem
tudom, vajon hisz-e nekem, de ha tippelnem kéne, azt
mondanám, hogy kurvára nem.
Zöldre vált a lámpa. Újra elindulunk.
Ezúttal, amikor a kocsi továbbhajt, mindketten hallgatunk,
ami részemről nagyon is rendben van.
Nem szólok egy szót sem, nem akarom megtörni a csendet.
Tudni sem akarom, hogy mit mondana nekem.
Annyira aljas…
Mégis…
Megrázom a fejem.
Nem, ne magyarázz bele!
Ne magyarázz bele semmit a mélységbe a szemében, amikor
nem gyűlölettel teli. Amikor mosolyt csal mások arcára, és
cserébe ő is mosolyog.
Hiába is szeretném figyelmen kívül hagyni, mélyen belül
hallom a fájdalmat a hangjában, és egyre inkább azon
tűnődöm, vajon hogyan került oda.
Fel kell keresnem a nővéremet.
Ronaldról annyi mindent nem tudtam, és kezdek azon
tűnődni, hogy vajon ismerte-e az igazi énjét.
És félek a választól.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Payton

Ma nem megyek be órára.

Ott lenne a helyem, de hiába igyekszem, nem tudok túllépni a
Ronald Aldridge körüli rejtélyen és bonyodalmakon. Ki kell
derítenem, mennyit tudott ebből a nővérem.
Tudta, hogy mit tett Ronnie a lányával?
Hogy miért került börtönbe?
Beszélt vele egyáltalán a fontos dolgokról?
Egyedül a temetés és a végrendelet felolvasása előtti napon
árult el nekem valamit. Nyíltan, lelkifurdalás nélkül beismerte,
hogy Ronald Aldridge családos ember volt. Ezt úgy mondta,
mintha már régóta tudott volna róluk. Én voltam az egyetlen,
aki sötétben tapogatózott.
Ahelyett, hogy ott szálltam volna le a vonatról, ahol máskor,
ha suliba megyek, továbbmentem egy megállóval, amerre a
nővérem lakik.
Azután költözött ide, hogy Ronnie néhány hónappal a halála
előtt nem fizette tovább a számláit.
Ha belegondolok, Ronnie halála óta nem jártam itt. Ritkán
fordultam meg a házban, amióta megtudtam, hogy visszatért az
új pasija. Börtönben ült, mert benne volt valami csalásban, ami
csak az isten tudja, hogy miről szólt valójában, mert Erin nem
hajlandó beszélni. Amikor megtudtam, hogy az exén, Tonyn
keresztül ismerkedtek meg, többet nem is akartam tudni a
pasiról.
A történelem ismétli önmagát…
Odalépek az ajtóhoz, és bekopogok. Kinyílik.
 Rettenetesen néz ki a nővérem.
Máskor szép, befésült haja most zsírosnak tűnik.
Az arca beesett.
Vajon eszik rendesen?
Csak nem beteg?
Haragszom magamra, amiért rögtön aggódni kezdek, de
végül is a nővérem. Nem számít, hogy viselkedik, attól még
ösztönösen aggódom érte.
– Mit akarsz? – Gyanakvóan méricskél.
– Nem ugorhatok be meglátogatni a nővéremet?
– Le se szarsz engem, mióta megtudtad, hogy a tiéd az összes
pénz. – Felhorkant, és megdörzsöli az orrát.
Csak nem drogozik megint?
Évek óta tiszta, de mióta Ronnie küld neki több pénzt,
elindult lefelé a lejtőn, úgyhogy nem csodálnám.
– Bejöhetek?
A szemét forgatja, de azért félreáll és beenged.
Mindenhol üres boros-, sörös- és vodkásüvegek hevernek. Ha
nem ismerném jobban, azt hinném, hogy házibulit tartott. Majd
miután kigyúltak a fények, a rendetlenség közepén állva rájött,
hogy mennyire elcseszte az életét.
Lehet, hogy Erin nem drogozik, de az biztos, hogy piál.
Megszédülök az alkoholbűztől. Meg sem tudnám mondani, hogy
pontosan milyen pia szagát érzem. De még a levegőben is
negyvenszázalékos az alkoholtartalom.
Brad a kanapén hever a nappaliban. Ing nélkül. Sörrel a
kezében.
Elbűvölő.
Úgy fest ez a ház belülről, mint egy hajléktalantanya. Nem
úgy, mint az a gyönyörű, hét számjegyű villa, amit Ronnie vett
valaha.
– Minek jöttél? – Erin indulatosan meresztgeti rám a szemét.
– Ronaldról akarok beszélni.
– Mi van vele? Nem elég, hogy semmit sem hagyott rám? – A
hangja éles, mint körömcsikorgás a falitáblán.
 Évekig otthont adott neked. Évekig pénzelt. Az ennivalóról és a
biztonságról se feledkezzünk meg.
Ez máris több, mint amiben a legtöbb embernek valaha is
része lehet.
Annyi mindent elfelejtett a múltunkról, elfelejtette, milyen
volt, amikor nem volt tető a fejünk felett; legszívesebben
emlékeztetném. De élni is akarok, és az önfenntartásért cserébe
zsebre teszem a megjegyzést.
– Nem én kértem tőle.
– Valamit csak tettél, hogy megkapd.
– Ez nevetséges.
Tetőtől talpig végigmér. – Tényleg? Mert pont az esete voltál.
– Erin! – kiáltok rá, mert nem csak undorító, hanem abszolút
nevetséges az ötlet. És sértő.
– Mi van? Ez az igazság. – Megbök egy sörösüveget, majd nézi,
ahogy elgurul és a falhoz koccan. – Kábé annyi lehettem, mint
te, amikor randizni kezdtünk. Talán pár évvel idősebb. Nem
olyan nehéz elhinni, mi? Talán elcsábítottad.
– Sosem értem hozzá, és ő sem nyúlt hozzám.
– Nem hiszek neked. – Felvillan valami gonosz az arcán, majd
lassan odalopakodik hozzám. – Ha sosem értél hozzá, és nem
kértél pénzt Ronnie-tól, miért nem rám hagyta?
Legszívesebben meghátrálnék, amikor felém közeledik, és
megcsap a pia és a szex hányingerkeltő bűze. – Fogalmam sincs,
miért pont nekem adta a pénzt, Erin.
Megroggyan a tartása, és máris egy fejjel alacsonyabbnak
tűnik. – Most mihez kezdjek?
Ahogy elnézem őt, mintha gyomorszájon vágtak volna.
Erin nehéz eset tud lenni, de kemény élete volt. Görnyedt
tartással fiatalabbnak tűnik. Arra emlékeztet, amikor először
befogadott. A lányra, aki elvesztette a szüleit, és hátat fordított a
saját álmainak, hogy gondoskodjon rólam. Erin nem volt
mindig olyan, mint most.
Ezért tűröm el még mindig az új énjét.
– Ne aggódj. Majd én gondoskodom rólad. – Amint kimondom
a szavakat, szemmel láthatóan kővé dermed. – Azt hiszed,
sorsodra hagynálak, üres kézzel?
Éveken át gondoskodott rólam, a legjobb tudása szerint.
Ennyire keveset gondol rólam?
Ahelyett, hogy megnyugodna, felhördül az ígéret hallatán. –
Nincs szükségem a gondoskodásodra!
–  Tudom, hogy nincs. Tekintsd köszönetnek mindazért, amit
értem tettél.
És ezt komolyan is gondolom.
Habár az elmúlt években megnehezítette az életemet, ettől
még tagadhatatlan tény, hogy befogadott. Hogy valaha mindent
megtett, és számíthattam a segítségére. Hogy tulajdonképpen
megmentette az életemet.
–  Nekem adod a pénzt? – Közelebb hajol. – Amikor végre
megkapod, úgy add nekem, mintha soha nem is lett volna a tiéd.
– Igen.
Az ajkába harap, majd bólint. – Ez a legkevesebb, amit
megtehetsz, miután felneveltelek.
Bólintok. Majd találok más menekülési módot. Hogy
megvalósítsam az álmaimat. Hogy végre szabad legyek. A pénz
megéri ezt a veszekedést Erinnel. És komolyan beszéltem,
amikor azt mondtam, hogy ez a legkevesebb, amit megtehetek
cserébe azért, hogy Erin felnevelt.
–  De nem azért jöttem, hogy a pénzről beszéljünk – teszem
hozzá.
–  Rendben. – A konyhaszékre mutat. – Ülj le. Most, hogy
tudom, hogy nem feledkeztél meg rólam, maradhatsz.
Lóghatunk egy kicsit.
Erre vágyom a legkevésbé, de ahelyett, hogy kínossá tenném
a helyzetet, belemegyek.
– Tudtál Ronaldról?
–  Mit tudtam? – Felnevet, amikor megérti. – Arról, hogy van
másik családja? Még szép…
– Nem, nem arról. Tudtál Ivyról?
Hogy Ronald eladta a lányát…
 Erin mindenhová néz, csak rám nem. Először a kezére.
Amivel a combján dobol. Majd a lábára pillant. Mindkettő
remeg, eszeveszett ritmusban rángatózik. Nem tudom, hogy
elvonási tünetek vagy csak ideges.
Végül felemeli a fejét, ám ahelyett, hogy rám nézne, elnéz a
vállam fölött. Van valami a tartásában és a szemkontaktus
hiányában, amitől elszorul a szívem, és nem akarom tudni, de
muszáj megtudnom.
– Tudtad, hogy mi volt a terve a lányával? – kérdem.
Nem válaszol, makacsul kerüli a tekintetemet.
–  Hogy voltál képes mellette maradni, tudva, hogy eladta a
saját…
Ekkor közbevág: – Ne ítélkezzen felettem, Tökély kisasszony!
Fogalmad sincs, milyen lett volna nélküle, ha nem menti meg a
seggünket.
– De igen. Emlékszem.
–  Ha emlékszel, akkor fogd be a pofád! Ronnie nélkül az
utcára kerültél volna. Mindent, amit tettem, értünk tettem –
sziszegi. – Nem csak pénzbe került az a flancos egyetem. Meg a
kaja, amit megzabáltál. El sem tudod képzelni, mi mindent
kellett megtennem, hogy etetni tudjalak. Hogy végig
biztonságban legyél.
Fájnak a szavai. Mert igaza van.
A szívem mélyén tudom, hogy Ronald nélkül valószínűleg
már halott lennék. Vagy még rosszabb…
Megborzongok, mert tudom, mi várt volna rám, ha Erin nem
avatkozik közbe.
Lehet, hogy a nővérem nem egy rendes ember, de komoly
áldozatokat hozott értem.
–  Sajnálom, Erin. Igazad van. – Annak ellenére, hogy
szabadulni szeretnék mérgező társaságától, tudom, hogy ő
tartott életben.
– Semmi baj. Kárpótolni fogsz, ahogy megígérted.
Bólintok. – Úgy lesz. Csak előbb át kell vészelnem ezeket a
hónapokat.
–  Talán ha megpróbálod elcsábítani a fiát… – Megnyalja az
 gp g y j
ajkait. – Vagy talán nekem kéne…
– Sosem dőlne be neked.
–  Mit akarsz ezzel? Nem vagyok elég jó Trent Aldridge-nek?
Vagy már széttetted neki?
– Nem. Én nem… – Megrázom a fejem. – Nem ezt mondtam. –
Egyáltalán nem. Utálom, hogy csak erre tud gondolni –
védekezés és támadás. Szex és büszkeség. – És nem akarok
veszekedni veled. Ki nem állhat minket. Semmit sem tehetünk,
hogy előbb megkapjuk a pénzt.
– Jó, mindegy.
Csendben ülünk, mígnem Brad feláll, és odalép hozzám.
Azonnal megfeszül a testem.
Jelentőségteljesen nézeget engem. Jól ismerem ezt a nézést,
gyakran láttam Erin néhai pasijainak szemében.
–  Biztos meg tudnád győzni valamivel, hogy ne utáljon
annyira… – Lehajtja a fejét.
Túl hosszan bámulja a mellemet, és mocskosnak érzem
magam. Nem ez az első alkalom, hogy így érzem magam a
nővérem egyik pasijával szemben. De már idősebb vagyok,
erősebb, és kieresztem a hangom.
Felállok és az ajtó felé indulok. Eltávolodom tőle. – Arra nem
vagyok hajlandó.
–  Hát, hamarosan jönnek a számláink, szóval lehet, hogy át
kéne gondolnod – szól közbe Erin.
Felsóhajtok. – Mennyi pénz kell, hogy addig kibírd?
Mielőtt Erin mondhatna egy számot, Brad ismét közelebb
lopakodik hozzám. – Minimum háromezer.
– Ennyi pénzhez nem férek hozzá.
– Akkor találj valami módot, hogy megszerezd, a fenébe is. Ha
mást nem akartál, el is húzhatsz innen – közli Brad. – Négy
héten belül ki kell fizetni a számlákat. Mondd meg a kis
pasikádnak, hogy a sulira kell a pénz. A tiéd, nem? – Meg sem
várja, hogy válaszoljak. – Akkor nem gond, ha kérsz belőle.
– Rendben. – Elindulok kifelé az ajtón.
Csak az időmet pazaroltam azzal, hogy idejöttem.
 Semmit sem árult el a nővérem.
Nem, ez így nem igaz.
Tudta, hogy mi volt Ronald szándéka Ivyval.
Tudta, hogy egy szörnyeteg volt.
Trentnek igaza van.
Vér tapad a pénzhez.
Odaadom a nővéremnek a részét, és valamennyit megtartok
magamnak, hogy el tudjak menni innen. Amilyen messzire csak
lehet.
Itt már nincs semmi menthető.

Csaponganak a gondolataim, amikor visszatérek a házba.

Mintha minden elszaródott volna bennem. Képtelen vagyok
tisztán gondolkodni. Néha ezt teszi velem, ha találkozom
Erinnel. A beszélgetéseink visszahozzák a múltat. Különösen
ma, azok után, amiket mondott.
Nincs szükségem emlékeztetőre, hogy milyen lett volna
nélküle az életem.
Mindig erre gondolok, amikor egyedül vagyok éjjel, és
elkalandoznak a gondolataim.
Normál esetben a Ludlow edzőtermébe mennék. Negyvenöt
perc futás csodákra képes, kitisztítja a múlt pókhálóit az agyam
zugaiból.
Ez hiányzik nekem.
Az endorfin. Pillanatok alatt rendbe teszi az agyamat.
Épp belépnék a házba, amikor látom, hogy egy furgon parkol
az utca túloldalán. Megtorpanok, és hunyorítva nézem.
Csak parkol. Az utca túloldalán. De nem is ettől áll fel a
hátamon a szőr, hanem a volán mögött ülő alaktól.
Meredten bámul. Nem mozdul. Csak néz engem.
Nem látom az arcát, mert baseballsapkát és napszemüveget
visel. Ez az, ami zavar, mert nem is süt a nap.
 Még mindig őt nézem, amikor kinyílik mögöttem az ajtó.
Felkapom a fejem, és amikor megfordulok, Gail áll előttem
– Jól vagy? – kérdi.
– Csak van ott egy furgon a túloldalon
– Miféle furgon? – kérdi értetlenül.
–  Az ott. – Megfordulok, hogy rámutassak, de időközben
eltűnt. – Különös. Pedig megesküdnék rá… – Megrázom a fejem.
– Felejtsd el, nem számít. – Nem akarok még nagyobb bolondot
csinálni magamból. Nyilvánvaló, hogy semmit sem láttam, csak
túlreagálom a dolgot. Gailnek nem kell megtudnia, hogy
paranoiás vagyok. Még csak az hiányzik, hogy elmondja
Trentnek. Hallgathatnám ítéletnapig.
Belépek a házba, majd egyenesen a szobámba megyek, ahol
átveszem az edzőruhámat. Aztán elindulok, hogy megkeressem
Trentet.
Hátha ma is vár tőlem valamit. Mielőtt elmegyek futni,
szólnom kell neki, hogy hol leszek.
Miután a földszinten nem találom, elindulok az edzőterme
felé.
Ez is egy lehetőség.
Vajon zavarná Trentet, ha használnám?
Minden bizonnyal, ez azonban nem tart vissza.
Ahogy befordulok a sarkon, földbe gyökerezik a lábam, és
tátva marad a szám. Még az agyam is leáll egy pillanatra attól,
amit látok.
Pontosabban… akit.
Őt.
Beleborzongok a látványba.
Egy pillanat alatt melengető bizsergés járja át a testemet.
Trent anyaszült meztelen.
A szaunájában fekszik. Bepárásodott az ablaka, de nem
annyira, hogy eltakarja előlem a látványt.
Márpedig mindent látni.
Tökéletesen formált testének minden egyes porcikáját.
Végigsiklik a tekintetem a csupasz testen…
 Lejjebb.
Egyre lejjebb.
Jóságos ég!
Erős a késztetés, hogy legyezni kezdjem az arcom. Sőt, hogy
rávessem magam a testére.
Kemény, vastag és hosszú.
Kíváncsi vagyok, mire gondolhat. Hogy gondol-e valakire.
Talán éppen rám.
Nem bírom megmozdítani a nyelvem.
Ég az arcom.
Az egész testem lángol.
Mozdulj meg, Payton!
Még csak az kéne, hogy rajtakapjon ez a pasi, hogy bámulom.
Kényszerítem magam, hogy hátráljak egy lépést.
Majd még egyet.
Addig hátrálok, amíg el nem tűnök szem elől.
Visszaindulok a szobámba.
Amint biztos vagyok abban, hogy nem hall engem,
felszaladok a lépcsőn, végigsprintelek a folyosón, és becsapom
az ajtót.
Amint becsukódik mögöttem, nekidőlök és a földre rogyok, a
hátamat a nehéz fának támasztom.
A kezemre hajtom a fejem, és fellélegzek.
Most, hogy így láttam, nem tudom, hogy fogok valaha is a
szemébe nézni.
Örökre az agyamba vésődött ez az észbontóan szexi kép.
És valami azt súgja, hogy nincs annyi hideg víz, sőt, szentelt
víz a világon, ami megszabadíthatna ettől a kísértéstől.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Payton

Napok teltek el azóta, s ahogy sejtettem, még mindig nem

tudom kiverni a fejemből a látványt.
Trent meztelenül.
Csak erre tudok gondolni.
Nehezen megy a tanulás. A fenébe is, még a puszta létezés is
nehezebb ezzel az emlékkel a fejemben. Ha Trent valóban véget
akar vetni a tanulmányaimnak, kihagyhatta volna a
házimunkát és a plusz házi feladatot, elég lett volna levetkőznie
előttem.
Az egyetlen szerencsém az, hogy ritkán látom, így legalább
nem ingerel többet.
Ahogy most sem.
Újra Cresthillben vagyok. Ám a többi alkalommal ellentétben
ezúttal Trent nem tartott velem.
Csak kitett a kocsiból és otthagyott az utcasarkon, hogy
egyedül menjek be. Elvörösödtem, de kihúztam magam. Így
legalább nem a vécét kell takarítanom.
Ha Trent nincs itt, hogy mindenbe beleszóljon, akkor
ahelyett, hogy tisztítószerekkel maratnám szét a kezem, a
lakókkal tölthetem az időt.
Körülnézek, hátha találok valakit, akivel elbeszélgethetek.
Segítene elterelni a gondolataimat azokról az ínycsiklandó
hasizmokról. Oké, nem ez a testrész a legnagyobb problémám.
Ekkor megpillantom a férfit, aki Trent barátnőjének nevezett.
Henryt.
Azóta újra láttam őt Trent társaságában. Méghozzá többször.
 Talán tud valami használható információt adni arról az
emberről, aki a markában tartja az életemet.
Jelenleg bármi segíthet.
Közeleg a határidő. Még ma el kell kérnem a pénzt Trenttől,
hogy odaadhassam a nővéremnek. Talán, de csak talán Henry
tud olyan infóval szolgálni, amivel alkudozhatok Trentnél.
Átmegyek a szobán, és elfoglalom a vele szemben lévő üres
széket.
– Remélem, nem baj, ha ide ülök.
–  Egy ilyen csinos hölgyet mindig szívesen látok. –
Elmosolyodik, amivel megnevettet.
Sosem ismertem a nagyszüleimet, de úgy képzelem, hogy
pont olyanok lennének, mint ő.
Úgy flörtöl, mint a nővérem.
Nem úgy, mint én.
A nővérem az egyetlen családtagom, akit ismerek.
Hatéves voltam, amikor meghaltak a szüleink. Erin tizennyolc
volt, ő nevelt fel engem.
El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehetett neki, ezért
próbálok most információkat kicsikarni Henryből, hogy
megszerezzem neki a pénzt. Akkor is, ha közben szándékosan
hagyom, hogy tévesen Trent barátnőjének higgyen, hogy
megszerezhessem az információt.
– Henry, igaz? Payton vagyok. Nemrég kezdtem itt segíteni. –
A hangom lágy, és felvillantok egy mosolyt.
– Már láttalak – mondja, és rám emeli csokibarna szemét.
Átható a tekintete. Bizonyára tele van nagyszerű
történetekkel és anekdotákkal, amilyenek csak egy hasonló
korú embernek lehetnek a birtokában. Nyilván ez az oka
annak, hogy Trent annyi időt tölt a társaságában. Amennyire
Trenttől tudom, nem igazán volt kapcsolata az apjával. Talán
Henry tölti be az apaszerepet az életében.
Le merném fogadni.
–  Trent barátnője vagy – teszi hozzá, mire bólintok, és
félresöpröm a bűntudatomat.
Igazán nem kell kijavítanom. Különben elzárkózhat előlem.
 g j
Az asztalra könyökölök és közelebb hajolok.
–  Szóval, már ismered Trentet egy ideje… – kezdem, hátha
elárul valami hasznos információt.
– Elég régóta. Talán úgy két éve. Amióta megnyitott ez a hely.
– Ó, hűha, tényleg?
Ez meglep. Nem is tudtam, hogy Trent ilyen régóta
önkénteskedik itt.
– Bizony. – Széles, csupa-fog mosoly terül szét az arcán.
Látszik, mennyire rajong Trentért. Hogy milyen fontos neki.
Összeszorul a gyomrom a gondolatra. Szörnyű alak vagyok.
Hogy használhatom ki a jóhiszeműségét?
– Nem is tudtam, hogy ő… – Elhallgatok.
Nem akarok olyat mondani, amiből azt gondolná, hogy nem
ismerem elég jól Trentet. Lehet, hogy kényelmetlen érzés
számomra nyomást gyakorolni Henryre, de azzal sem akarom
felzaklatni, hogy leleplezem magam.
Taktikát váltok. – Nem is tudtam, hogy ilyen gyakran jár ide.
Ez kedves tőle.
– Több, mint kedves. Szinte mindennap eljön látogatóba.
Ez újdonság. De én csak mosolygok tovább, és úgy teszek,
mintha már ezt is tudnám.
–  Elképesztő, hogy talál időt. Annyira elfoglalja a munkája –
jegyzem meg.
–  Azt mondja, hogy közel van az irodája, de annyira azért
nem vagyok tudatlan. Tudom, hogy Cresthill a város szélén van,
a munkahelye pedig nem. Borzalmas a forgalom, amikor jön.
Hálás vagyok, hogy mindennap megpróbál beugrani egy
kártyapartira.
Oldalra billentem a fejem.
– Szeretsz kártyázni? – kérdem.
Felragyog az arca. A mély ráncok elmélyülnek az arcán. –
Imádok!
– Így barátkoztatok össze Trenttel?
– Igen, Trent pókerezik. Nagyon ügyes játékos. De nem olyan
ügyes, mint én.
– Pénzben játszotok?
 j
Felkapja a fejét. – Dehogy. Trent nem hisz az ilyesmiben.
Mozdulatlanná dermedek. Micsoda ostoba kérdés. Persze,
Trent nem pénzben játszik, azok után, amit az apja művelt.
Tudhattam volna, Henry valószínűleg csodálkozik, hogy nem
tudom.
–  Nem számít – legyint végül Henry. – Így is remekül
szórakozunk. Örülök a társaságnak.
Elfordul tőlem. Mélabúsan néz a semmibe.
– Jól vagy?
– Csak elkalandoztam.
– Akarsz beszélni róla?
Elgondolkodva néz rám. – Azt hiszem… Végül is Trent
megbízik benned.
Úgy érzem, mintha hasba rúgtak volna, a hazugság a
torkomon akadt, és azzal fenyeget, hogy megfojt, de az
ösztöneim azt súgják, hogy megéri, ha Henry megnyílik előttem.
–  Nekem bármit elmesélhetsz. – Elhallgatok, mardos a
bűntudat, de azért hozzáteszem: – Ezért vagyok itt.
– A fiam – suttogja. Meghasonlott, reményvesztett hangon.
– Mi van a fiaddal?
– Összevesztünk, és a fiam… – Henry megrázza a fejét –, nem
áll szóba velem.
– Próbáltad elérni valahogy?
Bólint. – Igen, de már azt sem tudom, hol keressem.
Elvesztettük egymással a kapcsolatot, és minden itt töltött
nappal azon tűnődöm, vajon mennyi időm maradt még hátra.
Már nem ugyanaz az ember vagyok, aki valaha voltam… Sok
mindent megbántam. Nem akarok úgy meghalni, hogy nem
hozom helyre a hibáimat.
Megszorítom a kezét, és lágyan megkérem: – Mesélj a fiadról!
És ezúttal felhagyok a kémkedéssel.
Ez most száz százalékig az előttem ülő, megtört emberről szól.
Akiben rokonlélekre találok.
Henry az elkövetkező órában mindent elmesél a fiáról. A szép
időkről. A kemény időkről. Az összeveszésről. Időnként
elhallgat, és a könnyeit nyeli.
 g y y
Megszakad a szívem, tennem kell valamit.
El kell mondanom valakinek.
Egy óra múlva döntésre jutok.
Ha tehetném, nem ezt választanám, de nincs jobb lehetőség.
Amikor Trent értem jön, beülök mellé a kocsiba.
– Beszélhetünk?
– Persze. – Felsóhajt.
Ha rajta múlna, valószínűleg soha nem beszélnék.
Nos, ez nem igaz.
Pár hét múlva arra számít, hogy kiselőadást tartok a
személyzet előtt.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt kell tennem.
De most nem ez a lényeg.
– Henryről van szó.
–  Mi van vele? – Rám pillant, miközben a többi kocsit
kerülgeti.
Most, hogy rám figyel, látom, mennyire aggódik. Látszik, hogy
törődik Henryvel.
Az ösztöneim azt súgják, hogy miután Ronald megmutatta az
igazi arcát, Henry vette át a helyét az életében.
– Nincs valami jó bőrben.
Trent félrehúzódik, két parkolóhelyet is elfoglal a rendőrautó
előtt, de rá se ránt. Felém fordul. Az állkapcsa megfeszül, a
szeme tágra nyílik.
– Miért? Betegnek tűnt?
– Ööö, nem. – Nyugalmat erőltetek magamra. – Beteg?
Trent elfordul, és azt hiszem, hogy talán az, de most nem
erről akarok beszélni Trenttel. Ha pedig beteg, akkor annál
fontosabb, amit mondani akarok.
– Hiányolja a fiát – szalad ki a számon, amikor világossá válik,
hogy Trent nem hajlandó beszélni. – Nem tudja, hol lehet.
Szerintem meg kéne keresnünk neki.
Visszanéz rám, egy pillanatra megkönnyebbül. Ellazul a válla.
Hátradől a bőrülésre. Olyan gyengédséget látok benne, amilyet
még sosem tapasztaltam, amit szinte szeretetnek tartanék, ha
nem találnám olyan különösnek a pozitív érzelmeket tőle.
 y p
Majd hirtelen felvonja a szemöldökét, és hevesen néz vissza
az útra. Újra beindítja a motort, és olyan gyorsan kanyarodik
vissza a forgalomba, mint egy eszelős.
–  Nekünk? – Felgyorsít. – Olyan nincs, hogy nekünk. Henry
nem a te problémád.
Nem tudom, miért csattan fel, de belém fojtja a szót. Kár,
hogy a szívem ettől még majd kiugrik a mellkasomból,
egyenesen Trenthez akar menni, hogy meggyógyítsa.
Nem az ő dolga meggyógyítani.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Trent

Nevetséges ez az egész.
Az őrületbe kerget ez a nő.
És a legrosszabb?
Az én hibám.
Én kényszerítettem, hogy nálam lakjon.
Hogy pont azon a helyen önkénteskedjen, ahol leginkább
önmagam lehetek.
Csak magamat hibáztathatom. Magamat és a hülye ötleteimet.
Most nem tudom eldönteni, hogy a falba verjem a fejem a
folyamatos kérdezősködésétől, vagy megragadjam a farkamat
attól, ahogy rám néz.
Úgy döntök, mindkettő.
Mi a fene ütött belém?
Óraműpontossággal felcseng Payton csilingelő nevetése.
Beszűrődik az irodámba, és ennyi elég ahhoz, hogy felálljak az
íróasztaltól, és kilépjek a folyosóra. Befordulok a nappaliba, és
egyből megpillantom. A padlón csúszik, a keményfán térdel, a
feneke a levegőben.
Nem ez az első alkalom, hogy bele akarom mélyeszteni a
fogaimat.
Vagy felhajtani a szoknyáját és belemerülni.
Payton Hart veszélyesebb, mint az összes fegyver a
szekrényem mögötti titkos rekeszben.
Egy púp a hátamon.
Túl sokat kérdez.
Beleártja magát az életembe.
 Mindig beszélni akar valamiről.
Gúnyt űz a béke és a nyugalom fogalmából.
És folyton eltereli a figyelmemet, mert túl sokáig tart, mire
rájövök, hogy nem is Payton nevetgél. Hanem Gail. A harcias,
Pentagon-tisztviselők ajánlásával rendelkező Gail. Gail, akibe
annyi humorérzék szorult, mint egy gyomorbajos tábornokba
egy offenzíva előtt.
Payton elrontotta Gailt.
Nincs más magyarázat.
Gail nem szokott nevetni.
Még csak nem is mosolyog.
De most mindkettőt csinálja, és nem tudom, mire véljem. Azt
hiszem, életemben először le vagyok döbbenve.
A sarokban nézem, ahogy Payton felegyenesedik, és élénk
csevegésbe kezd az új tisztítószer elkészítésével kapcsolatos
kalandjáról, amit éppen használ. Gail mély átéléssel hallgatja,
még akkor is, amikor Payton elsüt egy ostoba viccet, amitől
olyan röhögőgörcs tör rájuk, hogy mindketten a hasukat fogják.
Mi. A. Franc.
Ideje elfogadni a tényt, hogy ezt nem gondoltam végig. Mert a
másik lehetőség – hogy végiggondoltam, és Payton Hartnak
valahogy sikerült áttörni az akadályokon, a terveimen és a
tökéletesen kontrollált életemen – egyenesen ijesztő.
Hogy nálam lakjon? Borzalmas ötlet volt.
Hogy ott önkénteskedjen, ahol én? Még rosszabb.
És azt se felejtsük el, hogy így folyton a közelemben van. A
megannyi hülyeségből, amit elkövettem, ez az utolsó csepp a
pohárban. Ahelyett, hogy utálnám Paytont, újabb és újabb
szeretnivaló tulajdonságokat találok benne.
Mi a fene bajom van nekem?
Az sem jó hír, hogy Henry eldiskurált vele. Annak sem örülök,
hogy Margret megkedvelte. És elrontotta Gailt. Ennél már csak
az lenne rosszabb, ha még anyám is megszeretné. Kizárt, hogy
ez megtörténjen. Mindenesetre távol tartom őket egymástól,
amennyire lehet.
Visszahúzódom az árnyak közé, és lesietek a garázsba,
 y g
közben kiverem a fejemből a nevetgélő Gail és Payton képét.
Beleértve azt is, hogy nem volt ellenemre a látvány. Egyáltalán
nem.
Ám Henryhez képest mindez nem számít.
Legszívesebben kivonszolnám magam az utcára, hogy
szétrúgjam a saját seggem. Szinte mindennap látom Henryt.
Nem is tudtam, hogy hiányzik neki a fia. Azt hiszem, ha apa-fiú
kapcsolatról van szó, az én agyam leblokkol, de ha igaz, amit
Payton mondott, akkor feltétlenül meg kell találnom a fiát.
Henry már nem lesz fiatalabb. A halál pedig nem ad haladékot.
Paytont viszont nem akarom belekeverni.
Nem kell a segítsége.
Beülök a kocsiba, és elindulok anélkül, hogy bemelegíteném a
motort. Minél messzebb kell kerülnöm ettől a nőtől. Amilyen
gyorsan csak tudok.
Baker figyelmeztetett, hogy ostoba ötlet, hogy Payton velem
éljen, de nem hallgattam rá.
Amikor megismerkedtünk, biztos voltam benne, hogy egy
elkényeztetett picsa. Egy pénzsóvár aranyásó, mint a ribanc
nővére.
Ehelyett épp az ellentéte. Látszólag a semmiből él. A
vonatjegyeken és a taxin kívül semmire sem költ.
Nem is tudom, hogyan kezeljem. Jaxson segítségére van
szükségem, hogy kiderítsem, miféle csontvázakat rejteget a
szekrényében. Mostanra találnia kellett volna valamit.
Én sem derítettem ki semmit.
Egy átkozott morzsát sem.
Zéró.
Jut eszembe Jax, pont vele kéne újra beszélnem.
Ezúttal ráveszem, hogy segítsen.
Bejelentés nélkül megjelenek a húsfeldolgozó negyedben, a
raktárában.
Itt lesz. Mindig itt van.
Nem sokan tudnak erről a helyről. Csak néhány kiválasztott.
Szerencsésnek érzem magam. Miután leparkolok fél
háztömbbel feljebb, kiszállok, és gyalog megyek tovább.
 j gy g gy
Protokoll.
Nincs értelme bejelenteni magam, sőt még becsengetni sem,
nem mintha lenne csengője. Amint a betonlaphoz ér a lábam,
nyílik az ajtó. A legmodernebb megfigyelőrendszer teszi a
dolgát, varázsütésre működésbe lép. Feltűnés nélkül beleolvad
az utcai környezetbe, hogy azt az illúziót keltse, hogy nincs itt
más, csak egy lepukkant épület, pedig odabent más a helyzet.
–  Már nem is telefonálsz – jegyzi meg Jax felvont
szemöldökkel. Az íróasztalmonstrum mögött trónol, nem is
veszi a fáradságot, hogy felálljon és üdvözöljön.
– Most viccelsz? Úgysem vennéd fel – kekeckedek.
–  Igazad van. Nem venném fel. Na gyere be, mielőtt meglát
valaki!
Belépek, és becsapódik mögöttem az ajtó. Ahogy beljebb
merészkedem a tágas térbe, nem számít, hányszor jártam már
itt, még mindig megdöbbenek. Láttam, milyen volt eredetileg az
épület, és milyen lett. Láttam az átalakítási folyamat minden
egyes lépését.
Már nem egy omladozó raktár, kétséges infrastruktúrával.
A beton, a rozsdamentes acél és a fém kifinomult hangulatot
teremt a legmodernebb dizájnnal elvegyülve. A falakon lapos
monitorok vannak, de nem csak egy vagy kettő. Hanem több
tucat.
A monitorokon a raktár külső környezete látható. Ezért nyílt
ki nekem az ajtó.
És ahogy ott állok, a több millió dolláros berendezés előtt,
elmagyarázom a legjobb barátomnak, hogy pontosan mire van
szükségem.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Payton

Késésben vagyok. Már megint.

Amióta Trenthez költöztem, erről szól az életem.
Minden reggel felkelek, és kitakarítom ennek a seggfejnek a
lakását. Nem zavarna, ha én választhatnám meg az időpontot,
de valamiért most azt akarja, hogy azután csináljam, hogy
elment dolgozni, de mielőtt elindulnék suliba.
Újabban hajnali ötkor kelek, ami önmagában nem lenne
gond, de minden éjjel kettőig fent maradok tanulni.
A legrosszabb? Még csak nem is az egyetemre tanulok. Olyan
dolgokat kell magolnom, amiket Trent „helyénvalónak ítélt”.
Gail szavai. Nem az enyémek. Habár ő már elárulta, mi lesz az
új tananyag, amit Trent összeállított. Szinte biztos, hogy jókora
szabálysértés volt részéről.
A vonaton azon kapom magam, hogy ugyanazt a mondatot
ismételgetem magamban:
– Ami nem öl meg, az erőssé tesz.
Mostanában ez a mantrám. Vagy az, hogy „Szar az élet”.
És titokban összeállítok egy listát Trent Aldridge vétségeiről.
Ami egy bírósági perre való felkészülésként kezdődött, az
mostanra terápiás célú naplóírássá vált. Előveszem a naplóm, és
egész úton a listát bogarászom, közben eltűnődöm, mit írhatnék
még hozzá.
Eddig így szól:
– A Vagyonkezelő előzetes írásbeli értesítés nélkül nem fizette
tovább a számláimat, és a tandíjbefizetést törölték.
–  Előzetes figyelmeztetés vagy alternatív lakóhelykeresésre
kijelölt határidő nélkül kilakoltattak abból az otthonból,
amelyet a Vagyonkezelőnek kellett volna fenntartania.
–  A Vagyonkezelő leállította a közlekedési eszközömmel
kapcsolatos kifizetéseimet, a járművet pedig lefoglalták.
–  Anélkül, hogy előre tájékoztatott volna a díjszabásról és a
büntetés tényéről, a Vagyonkezelő percenként kétezer dollár
késedelmi díjat számolt fel nekem, amikor elkéstem a
Vagyonkezelő által kért megbeszélésekről.
–  Trent minden ok nélkül szemétkedik velem, pusztán azért,
mert az apja úgy döntött, hogy engem kedvel, őt meg nem. (Oké,
nem tudom, mit mondjak erre… de úgy érzem, a bíróságnak ezt is
tudnia kell.)
–  Házi feladatokat írat velem, és önkénteskednem kell egy
idősotthonban. (Ismétlem, valószínűleg nem olyan nagy ügy, és
az igazat megvallva szeretek mindennap ellátogatni az
idősotthonba. Lehet, hogy ezt inkább nem teszem szóvá).
Általában, amikor reggel befejeztem a naplóírást, és Trent
elmegy otthonról, nekilátok kitakarítani a lakást, szobáról
szobára, amilyen gyorsan csak tudom. Miután letettem a
felmosót, még le kell zuhanyoznom, felöltöznöm, némi
harapnivalót kell kicsempésznem a konyhából anélkül, hogy Séf
lenyisszantaná a kezem, aztán el kell érnem a vonatot, hogy
időben beérjek a suliba.
Az új időbeosztás miatt azonban a naplóírást a vonatútra
tartogatom, és annyit alszom, amennyit csak tudok. Az a
helyzet, hogy bármennyire is szívás (márpedig az), tudom, hogy
szerencsés vagyok.
Fedél van a fejem felett.
Puha ágyban aludhatok.
És egy zsarnoki séf etet engem, még ha nem is tud róla.
Plusz, ha mindettől eltekintek, akkor is tudom, hogy ez még
mindig nem a legrosszabb, amit Trent Aldridge tehet. Egyelőre
megkímélt. Hamarosan nagyobb mennyiségű munkát fog a
nyakamba zúdítani. Vissza fogom még sírni ezeket a napokat.
Legalábbis viszonyítva.
 Leugrom a vonatról, és rohanok a taxihoz, közben azzal
áltatom magam, hogy nem félek. Hogy meg tudok birkózni vele.
És el is hiszem.
Voltam már ennél rosszabb helyzetben.
Futás közben a táskám a hátamhoz csapódik. Fázom, a
blúzom átnedvesedett a hajamtól. Nem volt időm megszárítani,
mielőtt elindultam. A nedves hajtincsek a blúzom hátára
tapadnak, apró vízcseppek szivárognak az anyagba.
Megigazítom a táskát a vállamon, amikor hallom,
pontosabban érzem, hogy rezeg. Már jócskán késésben vagyok,
de azért megállok, hogy előkotorjam a telefont.
A képernyőre pillantok. Nem ismerem a számot.
Normális esetben nem vennék fel egy ismeretlen számot.
Főleg a hónapokkal ezelőtti hátborzongató lerakások és a
furcsa zene után, ami mindig szólt.
Tudom, hogy nem kéne felvennem.
De néhány információt várok a mesterképzésről, ezért igazán
nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy
hangpostára küldjem a hívásokat.
Nem szívesen gondolok bele, hogy nem vesznek fel a
mesterképzésre azok után, amiken keresztülmentem, hogy
eljussak idáig, ezért inkább felveszem a telefont, noha még
mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem Trent egyik
tohonya csatlósa próbál megint rám ijeszteni.
–  Halló? – szólok bele, de nem várok választ, így amikor
meghallom a durva hangot a vonal végén, földbe gyökerezik a
lábam.
– Payton – mondja a rekedtes hang.
– Igen, ki az?
– Brad vagyok.
Eltart pár másodpercig, mire rájövök, hogy ki az a Brad, és
görcsbe rándul a gyomrom.
Eddig sosem hívott fel.
Miért hív engem a nővérem pasija?
– Erin jól van? – kérdem félelemtől feszült hangom.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, amiért nem a telefonbetyár
 g y j y
hívogat megint, ám szinte azonnal újból rám tör a pánik.
Egészen eluralkodik rajtam, már pusztán attól is, hogy
beszélnem kell ezzel az alakkal. Már a hangjától feláll a
hátamon a szőr.
–  Jól – morogja, és a hangjától elpárolog a félelmem, és
bosszúság veszi át a helyét.
Tipikus.
Ő hív engem, nyilvánvalóan akar tőlem valamit, erre úgy
viselkedik, mint egy primadonna.
–  Ó, oké, és mit tehetek érted, Brad? – Inkább végeznék még
több házimunkát Trentnek, mintsem a kisujjamat
megmozdítsam ezért az ingyenélőért.
Van egy olyan érzésem, hogy bármit is mond, nem fog
tetszeni. És nem csak azért, mert bunkón viselkedik.
Van benne még valami, ami nem tetszik, de nem tudnám
megmagyarázni, mi az. Nem mintha valaha is kikezdett volna
velem, de nem tetszik, ahogy rám néz. Tudom, hogy paranoiás
vagyok.
Nem minden pasi epekedik pont utánad, Payton.
Akkor is. Nem kedvelem. Emlékeztetem magam, hogy nem
kell mindenkit szeretnem, akivel találkozom.
– Megszerezted a pénzünket? – kérdi szégyenérzet nélkül.
Meg sem lep, hogy a nővérem a pasijával végezteti el a
piszkos munkát. Erin folyton nyaggat és SMS-ezik, várja a pénzt,
ami nincs nálam.
Nem tudom, mit mondhatnék még neki.
Folyton emlékeztetem, hogy amint betöltöm a huszonkettőt,
megkapom, de nem számít.
Még mindig azt akarja, hogy most kérjem el Trenttől. Szerinte
azt kéne mondanom Trentnek, hogy olyan kiadásaim vannak,
amikre nem számítottam.
A gond csak az, hogy fogalma sincs, hogy jelenleg a
vonatjegyeimre is alig tudok pénzt kunyerálni.
Nem árultam el Erinnek, hogy mi a helyzet Trenttel.
Túl sok minden történik most az életemben ahhoz, hogy még
vele is foglalkoznom kelljen. Hogy kiakad a helyzet miatt. Hogy
hisztizik, „milyen kényelmes” ez így nekem. Hogy azt hiszi,
hazudok a helyzetemmel kapcsolatban. Hogy nem lehet
bennem megbízni. Hogy én vagyok a legrosszabb családtag, akit
csak kívánhat.
Már hallom is, ahogy siránkozik, hogy ez mennyire nem fair
vele szemben.
Egyszerűbb úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és csak
elfoglalt lennék, de tudom, hogy végül tisztáznom kell majd, és
elmondani neki, hogy Trent pokollá teszi az életemet.
Beleharapok az ajkamba.
– Nincs nálam – felelem, és tudom, hogy Brad nem fog örülni
neki.
De már elegem van ebből.
Őszintén szólva nem érdemlem meg, hogy engem
szekáljanak, amikor Erin még csak meg sem próbált munkát
keresni.
– Meg kell szerezned azt a pénzt – figyelmeztet. Nem tudom,
vajon csak képzelem-e a fenyegetést, de a frászt hozza rám. –
Most kell, baszd meg!
Összerezzenek, de megnyugtatom magam, mielőtt
válaszolnék: – Ez nem ilyen egyszerű, Brad.
– Akkor egyszerűsítsd le. – Hallom, hogy liheg. Mintha fel-alá
járkálna. Kezdi felhúzni magát. – A nővéred az őrületbe kerget.
Totál kiakadt.
– Mire kell a pénz?
–  A kibaszott számláinkra! – fröcsögi. A lihegés fokozódik.
Inkább orvosra kéne költeni azt a pénzt. Ez már nem hangzik
egészségesnek. – Egyszer már elmondtam, Payton, és nem
mondom még egyszer!
Akkor is ezt mondták, amikor náluk jártam, de azért óvatos
vagyok. Őszintén szólva egy szavukat sem hiszem. Soha.
– Hogyhogy Erinnek nem maradt több pénze?
– Nem mindenki él luxusban, hercegnőm.
Amikor Brad kimondja ezt a szót, a hideg futkározik rajtam.
Igaz, hogy rosszulesik, ha Trent szólít így, de az semmihez sem
 g gy gy
hasonlítható, amikor Brad mondja. Lehet, hogy Trent ki nem
állhat, Brad szájából azonban mocskosan hangzik ez a becézés.
–  Közöm nincs a hercegnőkhöz, ezt nektek kéne a legjobban
tudnotok – csattanok fel. Mély levegőt veszek és folytatom: –
Megkapjátok a pénzt a közüzemi számlákra, de nem lesz meg a
háromezer. Majd hívlak, ha megszereztem, amit lehet. Add
tovább Erinnek.
Bosszúsan megszakítom a hívást.
Nem viccel. El is hiszem, hogy Erin az őrületbe kergeti.
Tudom, hogy van valamennyi pénze, de már biztos megszokta,
hogy nem neki kell fizetnie a saját közüzemi és
hitelkártyaszámláit.
Régebben mindent automatikusan levontak egy alapból, amit
Ronald hozott létre neki. Egyfajta zsebpénz gyanánt. Még az
első évben is, miután elment, mindent ő fizetett.
Röviddel Ronald halála előtt azonban a pénzforrás elapadt.
Ezért kezdett kiakadni Erin. Még a Ronnie nemkívánatos
tulajdonságaival kapcsolatos gyanúm ellenére sincs semmi
kétségem afelől, hogy ebben Erin a hibás. Biztos elkövetett
valamit, amiért többé nem férhetett hozzá a pénzhez.
És ahelyett, hogy beismerné a hibáit, engem küld Trenthez
kuncsorogni.
Amiről tudom, hogy rengeteg fájdalomba és szenvedésbe fog
kerülni nekem.
Annyira elegem van már ebből az egész baromságból.
Megfordulok és felgyorsítom a lépteimet, a harag és a
kétségbeesés könnyekben tör ki belőlem.
A vonatút vissza Trenthez elmosódik. Szó szerint. Nem látok a
forró, el nem hullajtott könnyek fátylán át. Még az irodájába
érkezésem előtt letörlöm őket.
Várnom kéne, hogy egyedül sírhassam ki magam, de nem
bírom visszatartani őket. Azt sem tudom, minek jöttem el ide.
Miért nem hagytam inkább a francba, és mentem be az órára,
ahogy kellett volna. De tudom, hogy most gyenge vagyok, és el
kell tűnnöm szem elől, mielőtt bárki meglát.
Mire a bejárati ajtóhoz érek, szinte zokogok, és ha nem lenne
 j j g
elég rossz a napom, egyenesen nekimegyek a falnak.
Kivéve, hogy ez nem fal.
Egy falnak nincs ilyen jó illata.
– Várj, hercegnő!
Trent átkarolja a vállam és megtámaszt, hogy ne essek el.
Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Nem elég, hogy
látnom kell, ráadásul úgy bőgök, mint egy óvodás.
Amíg a vállamon tartja a kezét, makacsul bámulom a padlót,
és nem vagyok hajlandó a szemébe nézni. Végül elhúzza a jobb
kezét, és megérinti az államat. Felemeli a fejem.
– Hé! Mi a baj? – kérdi.
A hangjában bujkáló törődés és aggodalom elég ahhoz, hogy
egy pillanatra abbahagyjam a sírást.
– Semmi.
Mélyen a szemembe néz, és elbizonytalanodom.
Előrezuhanok, a karjaiba borulok, és újra elsírom magam.
Zokogok.
Az istenverte ellenségembe csimpaszkodom, és a karjában
zokogok.
És hiába szeretnék elhúzódni, képtelen vagyok rá.
Fizikailag képtelen vagyok megmozdulni.
Ehelyett még inkább előrezuhan a testem. Egy tompa kiáltás
tör fel belőlem. Kiengedem magamból az érzelmeimet. Az
elmúlt huszonegy év összes fájdalmát. A félelmet a jövőtől. A
szenvedést, amiért elfordult tőlem a családom.
És egész idő alatt…
Trent Aldridge a karjaiban tart.
Ez a legmegdöbbentőbb az egészben.
Átölel, amíg sírok.
Átölel, amíg levegőért kapkodok.
Átölel, amíg próbálom összeszedni magam.
A férfi, aki gyűlöl engem, vigasztalóan megsimítja a karomat.
Mélyen legbelül tudom, hogy el kéne húzódnom.
Ez az érzés azonban csekély.
Nehezen férek hozzá.
 Még nem készültem fel, hogy elengedjem Trentet.
A késztetés, hogy még egy kicsit kiélvezzem, áthatja egész
lényemet.
Nem akarom, hogy véget érjen.
Tudom, hogy többé nem lesz részem benne.
Idejét sem tudom, mikor vigasztaltak így utoljára. Talán soha.
Végül néhány mély lélegzetvétellel feleszmélek az álomból, és
felemelem a fejem, hogy az arcába nézzek.
Kék szempár találkozik az enyémmel.
Milliónyi kérdés rejlik bennük.
Várom, hogy kérdezősködni kezdjen, miért sírtam, ám
ehelyett csak néz rám, mielőtt pislog egyet. Oda a különös
tekintet, zavar veszi át a helyét.
Kétlem, hogy miattam lenne összezavarodva. Inkább saját
maga miatt.
Egyikünk sem moccan.
Végül elhúzza a kezét, sarkon fordul és elsétál.
Mi a fene történt?

Túl gyorsan telik az idő. Elfoglalnak az iskolai feladatok és a

hülye esszék, amiket minden rohadt héten be kell adnom. A
könyvekbe temetkezve majdnem elfelejtem, hogy ma
Cresthillbe megyünk.
Amikor kilépek a szobámból és elindulok Trent irodája felé,
őt sehol sem találom
Ezután a konyhába megyek.
Semmi.
Hol lehet?
A sofőrje, Michael már az előcsarnokban vár, miután
átkutattam az egész átkozott lakást.
– Mr. Aldridge ma nem tart velünk, hölgyem.
Titkon bosszant, hogy Trent nem szólt nekem. Ugyanakkor
örülök, mert kicsit kínosan érzem magam azóta, hogy a
 g gy
karjaiban tartott, amíg kisírtam magam. Ha ehhez
hozzávesszük, hogy még emlékszem, hogy festett
ádámkosztümben… nos, talán jobb is, hogy nem vagyunk
összezárva szűk helyen.
Amikor a teste hozzám simult, túlságosan fel voltam dúlva
ahhoz, hogy erre gondoljak, ám amint elhúzódott tőlem, csak
erre tudtam gondolni. Olyan gyorsan elillant az a forróság,
amikor megszűnt az érintése. Érthetetlen módon vágytam a
testéből áradó hőre.
A kocsiban eltűnődöm, vajon hol lehet.
Azt hazudom magamnak, hogy nem aggódom, ám ez mit sem
változtat a csúf igazságon. Trent véresen komolyan veszi az
önkénteskedést. Párszor nem jött el, ám ez általában előre el
volt tervezve. Nem ilyen váratlanul derült ki.
Hamarabb odaérünk, mint máskor, vagy talán csak azért
érzem gyorsabbnak a kocsiutat, mert nem kell elviselnem Trent
megvető pillantásait.
Tulajdonképpen így sokkal békésebb – és kényelmesebb. A
jelenléte és az egója a kocsiban szinte túl sok helyet foglal. De
felkavaró élmény is, és lázasan agyalok, miközben próbálom
meggyőzni magam, hogy nem izgulok.
Úgy húsz perccel később megérkezünk.
Nem számít, hányszor jártam már itt, még mindig elakad a
lélegzetem attól, hogy milyen gyönyörű ez a hely.
Ez nem egy közönséges otthon.
Hanem egy szentély.
Békés és nyugodt.
Amint kiszállok a kocsiból, virágok és szökőkutak fogadnak.
Cresthillben még az illat is más.
Mintha egy liliommezőn sétálnék. Balzsamos, gazdag és édes.
Túl erős ahhoz, hogy ne legyen természetes.
Mint mindig, görcsös izmaim most is ellazulnak, ahogy
átsétálok a tágas előcsarnokon. Belépek, és megpillantom
Margretet.
Először észre sem vesz.
Nem, pont a másik irányba néz.
 p y
Követem a tekintetét.
Ekkor pillantom meg Trentet.
Nincs egyedül.
Nincs bizony.
Egy harmincas évei végén járó férfi társaságában van.
Összezavarodom. Túl fiatal ahhoz, hogy itt lakjon, és még
sosem láttam látogatóban vagy önkéntesként dolgozni.
Nézem őket, ahogy együtt odalépnek Henryhez, és
hevesebben dobog a szívem.
Ó, Trent! Csak nem…
Megállnak az asztalnál Henryvel szemben. Henry még nem
vette észre őket, de amikor felpillant, megáll bennem az ütő.
De igen.
Henrynek előbb az álla remeg meg. Aztán a keze. Heves
remegéssel kinyújtja a kezét a fiatal férfi felé. Meg-megráng a
keze, mígnem két erős kar megragadja, és felsegíti.
Potyognak a könnyei, és ekkor a férfi, az ismeretlen, átöleli.
– K-ki…
Alig tudok beszélni.
Nem jön ki levegő a torkomon.
Tudom, hogy ki az, de nem tudom elhinni.
Margret fél szavakból is megért.
–  A fia. – Elcsuklik a hangja. Ő is érzi ennek a pillanatnak a
súlyát.
Elnehezülnek a pilláim, és tudom, mi következik.
–  Mindjárt jövök – suttogom, mert egy kis magányra van
szükségem.
Magyarázat nélkül kisétálok, és elindulok az ellenkező
irányba. A könnyek, amiket megpróbáltam visszatartani, így is
kiszöknek.
Végül egy belső kertben találom magam.
A magas mennyezet üvegből készült. Nem is tudtam, hogy
ilyen helyiség is van itt. A nap utolsó fénye beragyogja a három
üvegfalat. Képzelem, milyen világos és üdítő lehet nappal ezzel
a sok zölddel. A növények gondosan tervezett szimmetriája
olyasmi kertet alkot, amilyet az angol filmekben látni. Egy titkos
kis oázis a nagyváros közepén.
Lassan felszáradnak a könnyeim, és mélyet szippantok. Itt
sokkal frissebb a levegő. Ezt a növényeknek köszönhetem. A
megnyugtató tér ellazít, és vigaszt kínál, miután úgy
megindított, hogy Henryt a fiával láttam.
Csak most veszem észre, hogy nem vagyok egyedül.
Az átrium sarkában, az egyik növény mellett egy nő térdel.
Meghallhatott engem, mert hátrafordul és rám néz.
Majd elindul felém.
Sáros az arca. Ragyogó, kék szeme van. Ismerősnek tűnik, de
nem tudom hová tenni.
– Jól vagy?
–  Igen, csak… – Egy fréziát bámulok, képtelen vagyok a
szemébe nézni. Végül felé fordulok. – Előfordult már önnel,
hogy minden, amit egy bizonyos személyről tudott vagy
gondolt, tévesnek bizonyult?
Bánatos, bölcs szemmel néz rám. – Igen. Állandóan.
– És hogy birkózik meg ezzel?
– Tapasztalataim szerint a kertészkedés segít.
– Hogy segíthet egy kert abban, hogy rájöjjek, mi az, amit nem
tudok?
Végigsimít a virágokon. A nyomába szegődöm.
Megáll az egyik mellett, és megigazítja a szárakat. – Tudtad,
hogy a legtöbb ember szemében a pitypang csak egy közönséges
gyom? Amit ki kell tépkedni a kertből, kigyomlálni a
virágágyásokból. De tavasszal, amikor a többi virág épp csak
kezd felébredni téli álmából, a pitypang az első virág, mely
jóllakatja az éhes méheket. – Elnéz a távolba, mintha látná a
méheket.
– Fogalmam sem volt.
Leszakítja a virágot, és felém nyújtja. Egy pitypang. – A gyom
nem más, mint egy virág, amit nem szeretnek. Az emberek is
ilyenek, amíg el nem tekintesz a hibáiktól, és végre látod őket
kibontakozni.
Halkan felsóhajtok, amikor felfogom a szavai értelmét.
 j g
Nagyot nyelek, elveszem a virágot, és döbbenten nézek rá. –
Köszönöm! – mondom, és komolyan gondolom.
Ez a nő pontosan azt mondta, amit hallanom kellett, pontosan
akkor, amikor szükségem volt rá.
Nem minden fekete-fehér.
A világ árnyalatokból áll.
A gyomok is virágok.
Megfordulok, hogy elinduljak, amikor utánam szól. – Tudod,
Trent sem volt mindig ilyen utálatos.
Trent…?
Egy szóval sem említettem a nevét.
Megfordulok és visszanézek a vállam fölött.
Sajogni kezd a szívem, majd hevesebben dobog, amikor
eszembe jut a szeme. Ragyogó kék, és már láttam azelőtt.
Most döbbenek rá.
Ő Trent anyja.
Ronald felesége.
– A legédesebb fiú volt a világon – folytatja. – Imádtam, hogy
olyan kedves, olyan gyengéd, az apja azonban tudta, hogy így
nem életrevaló. Az volt a célja, hogy megkeményítse Trentet.
Nem Trent hibája, hogy most úgy viselkedik, ahogy.
Majd egy szomorkás, apró mosollyal visszafordul a
növényeihez.
Kábultan kibotorkálok a belső kertből, kilépek a hátsó ajtón,
és a vízpart felé fordulok. Arcomba csap a szél. A bolyhos, fehér
magok elrepülnek a pitypangról, olyan messzire sodorja őket a
szél, hogy eltűnnek szem elől.
Amikor lepillantok, már csak egy szár maradt belőle.
Trent anyjának igaza volt, csak éppen másban.
Ezen a világon semmi sem állandó.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Trent

Szar napom van.

Elmentem futni, de az sem segített.
Amióta láttam Henryt és a fiát együtt, valami nem stimmel
velem.
Félreértés ne essék, örülök nekik, de a saját sebeim még
frissek, és így elég nehéz koncentrálni.
Most a számítógép előtt gürizek.
Mindig ugyanaz a nóta.
Munka, munka, munka.
Nekem csak az a játék, ha Paytont szívathatom.
Meredten bámulom a képernyőt, de esküszöm, hogy a szavak
elmosódnak, hiába nézem őket.
Nem látom a számokat sem. Elnézek mellettük. Lényegében
ma száz százalékig használhatatlan vagyok.
Hiába próbálom, képtelen vagyok kitisztítani a fejem.
E-mailekre kéne válaszolnom, de egyszerűen senkinek a
hülyeségéhez nincs energiám.
Inkább bezárom az ablakot, és nyitok egy újat.
Pasziánsz.
Nos, ez egy ilyen nap.
Ha valamelyik ügyfelem most látna, vérdíjat tűzne ki a hülye
fejemre. Az a dolgom, hogy pénzt keressek nekik, nem az, hogy
a számítógépemmel játsszak és elbasszam az időt, csak mert
annyi a motivációm, mint egy ötévesnek, akinek matekkönyvet
kell olvasnia.
Épp elindítanám a játékot, amikor kivágódik az irodám ajtaja.
 Nem nehéz kitalálni, ki az.
Kevesen olyan tökösek, hogy meghívás nélkül beállítsanak
hozzám, így vagy Cyrus, vagy az anyám, vagy egy felbőszített,
egyenesen a pokolból jött áldozatom érkezett.
Először nem tudom megállapítani, ki lép be, ám amikor
felpillantok a számítógépről, egyből kiderül.
Csingiling!
A felbőszített áldozatot választom ötszázért.
Habár személyesen még nem találkoztunk, tisztában vagyok
azzal, hogy az előttem álló férfi nem más, mint Paul, a tőzsdén
folytatott kétes ügyeim legújabb elszenvedője.
Az első, amit meg tudok állapítani abból, ahogy a
márványpadlót tapossa, hogy nincs elragadtatva. De azt hiszem,
én sem lennék, ha egyetlen nap leforgása alatt több száz millió
dollárt veszítenék.
Ezzel jár, ha felbosszantom egy ügyfelemet. Nem mosolygok.
Ezért golyót kaphatok a fejembe. Feltételeznem kell, hogy csak
azért nem kaptam még, mert biztonsági kamerák vannak
minden sarokban, és Paul a végsőkig be akarja tartani a
törvényt.
Amikor végre megáll, szemügyre veszem.
Idősebb nálam, talán apámmal lenne egykorú, ha még élne az
öreg. Az ötvenes évei végére, a hatvanas évei elejére saccolom.
A haja őszes, a homlokát ráncok barázdálják. Szarkalábak
éktelenkednek a szeme körül, de a tekintete az, ami mindent
elárul.
A támadásom megviselte. A sötét karikák álmatlan
éjszakákról árulkodnak.
Bizonyára az én művem.
Valahogy mégsem tud érdekelni.
– Örülök, hogy látlak, Paul. – A szemébe nézek.
– Ó, szóval tudod, ki vagyok – válaszolja kurtán.
–  Hát persze. A hírneved megelőzött. – Egy kis pimaszkodás
garantáltan felbosszantja, de már ez sem izgat.
Ez a pöcs nem fog kinyírni a saját irodámban.
 –  Vagy talán azért, mert engem jelöltél ki a legújabb
ellenségednek.
Vállat vonok, és elindítom a pasziánszt. – Fogalmam sincs,
miről beszélsz.
– Ó, nincs? – kérdi komoly ábrázattal, felvont szemöldökkel.
– Nem, sajnálom. Tényleg nincs. – Az üres szék felé biccentek,
valójában oda sem nézek, a képernyőn megjelenő számok és
színek párosítására összpontosítok. – De ha le akarsz ülni, azt
kell feltételeznem, hogy nálam akarod befektetni a pénzed.
A keze az asztalomra csapódik, mire ismét nyílik az ajtó, és
ezúttal a biztonsági őr úgy dönt, hogy közbelép. Gondolatban
megjegyzem magamnak, hogy ki kell derítenem, hogyan tudott
Paul bejutni hozzám. Hátha le kell cserélnem a biztonsági
embereimet.
– Akarja, hogy kikísérjem, uram?
–  Várjon egy percet – szólok az őrnek, majd visszafordulok
Paulhoz, és hagyom a francba a pasziánszt. – Most, hogy rád
figyelek, miért nem térsz a lényegre, ha már egyszer világossá
tetted, hogy nem befektetni jöttél?
– Hagyd a szarakodást, Aldridge! Pontosan tudod, hogy miért
jöttem.
– Nyögd már ki! Nem érek rá egész nap, elfoglalt vagyok.
Elfoglal a pasziánszozás.
Ezt azonban nem teszem hozzá.
Ehelyett úgy teszek, mintha valami fontos anyagot néznék át.
Megkerüli az asztalt, és közelebb lép, mint aki rám akar
ijeszteni.
Nem sikerül.
– Tudom, mit műveltél – közli.
– Elég sok mindent művelek. Pontosíthatnál.
Hátradőlök és kényelembe helyezem magam. Meg akar
félemlíteni. Majd én megmutatom neki, hogy erre nem képes.
– Meghamisítottad a termékemet!
– A te terméked? – A fejemet csóválom. – Ja, a spéci szószodra
gondolsz. Hallottam a botrányról. Úgy tűnik, ezt nagyon
megszívtad. Sajnálom. Nem mondhatom, hogy bármihez is
hozzányúltam volna. Különben sem eszem a szarodat. A Rao’s a
kedvencem.
Ökölbe szorítja a kezét.
– Nem tudom, hogy csináltad, de meghamisítottad a jelentést.
Csettintek a nyelvemmel. – Ismétlem, ez baromi illegálisan
hangzik, én pedig egyszerűen csak szeretek befektetni. Halvány
gőzöm sincs, hogyan kell meghamisítani egy receptet.
– Nem hiszem, hogy te hamisítottad meg.
Újabb lépést tesz felém.
–  Nem ezt mondtad az imént? – Ismét csettintek a
nyelvemmel. Egyértelmű, mit jelent: „Te nem vagy eszednél,
öregem”. – Paul… ugye szólíthatlak Paulnak? – Lüktet egy ér a
homlokán. Nem veszek róla tudomást. – Szerintem
összekeversz valakivel. Most mondtam, hogy azt sem tudnám,
hogy csináljam, és egyetértettél. – Az ajtóban ácsorgó őrök felé
fordulok, és felvonom a szemöldökömet. – Nem igaz?
Az egyikük bólint, Paul pedig másodpercekre van attól, hogy
elveszítse a fejét.
–  Rendben. Lehet, hogy nem te voltál. – Még egy lépés. – De
Lorenzo belepiszkált a szószba, te pedig shortoltad a
részvényeimet.
–  Van valami bizonyítékod erre az állítólagos
összeesküvésre…? – Elhallgatok, mert ha lenne, akkor nem
lenne itt, én pedig már börtönben ülnék.
Egy pillantást vetek a padlóra.
Remek társaságod lett volna, apa.
Paul öklei a csípőjére csapódnak. – Persze, nincs
bizonyítékom.
–  A rágalmazás olyan alávaló dolog, Paulie. – Megrázom a
fejem. – A helyedben inkább elmennék, mielőtt páros lábbal
rúgnak ki.
–  Tudom, hogy te voltál. – Rám szegezi a mutatóujját. –
Tudom, hogy Lorenzo volt. Tudom, hogy mindannyian benne
voltatok az idióta haverjaitokkal, és az én káromra szedtétek
meg magatokat.
– Én nem keveredem ilyen szarságokba. Erősen kétlem, hogy
Lorenzo lenne az egyetlen ellenséged. Mindenesetre nincs
semmi bizonyítékod, úgyhogy jobb, ha befogod a pofád.
Végre megkerüli az íróasztalt, és megáll előttem. – Nincs
szükségem bizonyítékra ahhoz, hogy elintézzelek.
Lazán felemelem a kezem, nehogy az őrök akcióba
lendüljenek. – Ez fenyegetés akar lenni?
– Nem, Aldridge, ez ígéret.
Előrehajolok, rákönyökölök a karfára, és mélyen a szemébe
nézek.
– Lejárt az időd, Paul.
Intek a biztonsági őröknek, hogy vigyék el. Látja, hogy
közelednek felé, pont mielőtt észreveszi a pasziánszt a
képernyőn. Rám veti magát, én azonban könnyedén
félregurulok a székkel, és nézem, ahogy elveszíti az
egyensúlyát, és a padlóra zuhan.
–  Jaj, ne! – Színpadiasan felszisszenek. – Megkarcoltad a
padlót. Ez ébenfa, ha nem tudnád. Nagyon drága kicserélni.
Mondok én neked valamit – szólok, miközben az őrök
közrefogják. – Mivel jelenleg nyilván nem engedheted meg
magadnak, részletben is kifizetheted.
Paul ismét nekem esik. Gondoskodom arról, hogy a kamera
tisztán vegye. Kitűnő bizonyíték, ha szükségem lenne rá.
Az őrök elkapják, mielőtt hozzám érhetne.
Kár.
Némi vér és egy kis kenőpénz elég lett volna, hogy
bekasztlizzák.
Az őrök két oldalról megragadják a karját.
Paul vállat von, és ismét rám mutat. – Elintézlek!
Mindannyiótokat elintézem. Megtalálom, mi az, ami fontos
nektek, és ízekre szedem, mint ti a cégemet.
A biztonságiak kirángatják az irodából.
Egyszer, nem is olyan régen, még volt hatalma.
Azután Matteo és Lorenzo eltaposták, mint egy bogarat.
Kicsit rosszul érzem magam miatta. Végül is, ő próbálta
 g g p
tartani magát a joghoz. Ugyanakkor tudom, hogy ez csak
színjáték.
Mint a legtöbb ügyfelem, a hozzá hasonló emberek mind azt
mondják, hogy törvényesen akarnak eljárni, de ez csak álca.
Vegyük például Tobiast. Kizárt, hogy valaha is kiszáll a
játékból.
Elég csak megnézni Alaricet, Matteót és Cyrust.
Megházasodtak, családot alapítottak. Mégis folyton illegális
szarságokba keverednek, akkor is, ha elméletileg már nem
ugyanabban a minőségben dolgoznak.
Fogom a mobilom, és felhívom a sógoromat.
Első csöngésre felveszi.
– Mi van? – vakkant bele a seggfej.
– Neked is helló, Cyrus.
– Nem érek rá, Trent. – Felsóhajt. – Ha nem fontos…
– De az – vágok közbe.
A feleségével való kapcsolatom az egyetlen ok, amiért abban
a kiváltságban van részem, hogy visszapofázzak neki és életben
maradjak.
– Mondd.
–  Paul itt járt nálam. Tud rólunk. Tudja, hogy shortoltuk a
részvényeit. – Felállok, és az üvegfalhoz lépek.
– Hogyhogy?
Elnézem a várost. Mintha New York látképében megtalálnám
a választ, amit keresek.
– Fogalmam sincs.
Felnyög, egyértelműen felbosszantotta a hír. – Azt hittem,
elintézed.
– Így is volt. Mindent az offshore számláinkról intéztem. Nem
lehet lenyomozni.
Néma csend a válasz.
Cyrus nyilván azon rágódik, amit mondtam.
Végül így szól: – Nos, márpedig úgy tűnik, le lehet.
Bólintok, hiába nem látja. – Úgy.
– Meséld el, mit mondott.
– Azt mondta, mindent tud.
 – És te hiszel neki?
–  Igen. – Tudom, hogy a következő kérdése az lesz, hogyan,
ezért megelőzöm. – Őszintén szólva, nem hiszem, hogy az
irodámból kapta az információt. A részvények shortolása elég
nyilvánvaló, ha tudod, ki piszkált bele. Ha Lorenzóra
gyanakszik, és bizonyítékot szerzett, akkor onnan már nem
nehéz kikövetkeztetni, hogy a Lorenzo pénzügyeiért felelős
személy shortolta a részvényeket.
Ez a szerencsétlen balek pedig én vagyok.
–  Szólnunk kell Lorenzónak és Tobiasnak, hogy valaki
elárulta őket – mondja Cyrus.
– Igen.
– A picsába!
Az asztalra csapódó pohár csattanása visszhangzik a
vonalban.
– A számból vetted ki a szót.
– Egy áruló van a köreinkben.
Nem kérdés. Hanem kijelentés.
– Úgy tűnik.
–  Beszélj Lorenzóval. Én beszélek Tobiasszal. – Rövid szünet
következik, amíg valaki mással beszél. A húgommal.
Megnyugtatja, hogy minden rendben, igaz, épp most tettük
kurva veszélyessé az életét. – Győződj meg arról, hogy semmit
se lehessen lenyomozni! – utasít, folytatva a beszélgetést,
amikor Ivy távozik. – Spekulálhat, amennyit csak akar. Amíg
nem vezethető vissza hozzánk, addig minden rendben.
Leteszi a kagylót, és most egy olyan telefonhívást kell
intéznem, amitől rettegek.
Lorenzo Amanté nem a barátom. Hanem egy ügyfél, akit
azután vállaltam el, hogy Matteo Amanté lemondott a családi
vállalkozásban betöltött szerepéről.
A szerepről, mely egyenesen A keresztapába illik.
Az egész maffiát ő irányította.
De miután Matteo lemondott, az unokatestvére, Lorenzo vette
át a helyét.
 Most ő irányítja az egész kibaszott üzletet, Matteo pedig a
legális ügyekért felel.
Alig tudom elhinni, hogy ilyen fordulatot vett az életem apám
tette után, de nem bánom.
Élvezem a hatalmat.
Akkor is, ha ijesztő alvilági figurák vannak a gyorshívómon.
Megnyomom a hívógombot, és várom, hogy Lorenzo
válaszoljon.
– Aldridge.
– Találkoznunk kell.
Elbűvölőek vagyunk mi ketten. Csupa jó modor és vidámság.
–  Nos, ez rosszul hangzik – jegyzi meg, és mintha tompa
durranást hallanék a háttérben, mielőtt visszatér a
beszélgetésünkhöz. – Netán elvesztetted az összes pénzemet?
Mert ha igen…
–  Tudom, tudom. Nem fogsz örülni – élcelődöm, jól tudva,
hogy ebben az esetben minimum levágná a kezem.
– Az nem kifejezés. Halálos a rosszkedvem. – Vicces is lehetne
a megjegyzés, ha nem lenne igaza. A halál megváltás lenne
annak a férfinak vagy nőnek, aki meglopja ezt az alakot.
– Értem. Nem. A pénzed még megvan.
Megrándul a szám. Beteges faszfej. Örülök, hogy az én
oldalamon áll.
– Akkor bökd ki végre. – A hangja hűvös, már hozzászoktam
az évek során, amióta Matteo bemutatott minket egymásnak.
– Majd személyesen elmondom – felelem.
– Ez egyre rosszabb.
Felnevet, ahogy vártam – megint csak betegesen. Minél
kétségesebb vagy veszélyesebb a helyzet, Lorenzo annál jobban
szórakozik.
– Mikor érsz rá?
– Ma este. Hétkor. Találkozzunk a kikötőben.
Nem kell megmondania, melyik dokkra gondol. A fődokkra,
amit azóta használnak, amióta helyszínt változtattak, miután
volt az a szarság Salvatoréval, Matteo és Lorenzo
unokatestvérével.
 – Ott leszek.
Megszakítom a hívást. Az órámra pillantva látom, hogy még
csak négy óra van, ami azt jelenti, hogy nem tudok előbb
hazamenni.
Sebaj.
Rengeteg elintéznivalóm van, mielőtt elmegyek a találkozóra.
Ha hozzáadom az odautat, egyáltalán nincs sok időm.
Fogom a telefont és tárcsázom Gail számát, felhívom, hogy
tájékoztassam a házimunkák listájáról, amit Paytonnek el kell
végeznie. Őszintén szólva leszarom, hogy mit csinál. A ház
makulátlan, de szeretem, ha elfoglalt. Szóval ma este a
konditerem vagy a fürdőszobám helyett a kamrámat fogja
rendbe tenni.
Nem a legkellemesebb feladat, amit rátestálhatok.
Séf ideges lesz.
Megmondom Gailnek, hogy hagyja a mosást, hadd csinálja azt
is Payton.
Bizony.
Sőt, Gail még bedobhat pár extra törölközőt és lepedőt a
szennyesbe. Talán arra is utasítom, hogy gondoskodjon arról,
hogy különösen koszosak legyenek. Öntsön rájuk egy kis
ketchupot vagy ilyesmi. Megmosolyogtat a gondolat.
Megrázom a fejem és a hívásra összpontosítok. Gail nincs
elragadtatva. Hivatalosan is átállt a sötét oldalra. Sőt, a
pálfordulása egy pillanatra elgondolkodtat, hogy az én oldalam-
e a sötét oldal.
Ám elhessegetem a gondolatot, és leteszem a telefont.
A számítógép képernyőjét bámulom.
Püfölni kezdem a billentyűzetet. A kopogás minden mást
elnyom.
A következő néhány órában olyan vállalatok után kutatok,
amelyekről úgy vélem, hogy jó befektetésnek bizonyulnának.
Aztán amikor eljön az idő, felállok, lemegyek a
mélygarázsban parkoló autómhoz, és elindulok a találkozómra
Lorenzóval. Megbízom az embereimben, hiszen mindenkit
Jaxtől béreltem fel, de sosem lehetünk elég óvatosak. Paul
meglepően könnyen átjutott rajtuk.
Pocsék a forgalom, és jó negyvenöt percbe telik, mire kijutok
a városból. Amikor megállok a dokk előtt, elhagyatottnak tűnik,
mint mindig, de én már tudom, hogy ez csak álca.
Leparkolok, leállítom a motort és kiszállok.
Elindulok befelé, kinyitom a súlyos fémajtót. A sarokban egy
terjedelmes szállítmányt látok, amit éppen átnéznek néhányan.
Gondolom, Tobias pirulái.
Ő is próbál kiszállni.
Nos, az üzlet nagy részéből már kiszállt.
Már nem kokaint vagy heroint árul, az egyetlen dolog,
amiben még benne van a keze, az az exstasy.
Gondolom, jövőre teljesen kiszáll.
Legalábbis ebben bízik.
Mint már mondtam, senki sem száll ki igazán.
Mivel tudja, hogy jövök, Lorenzo már vár. Az asztalnál ül, egy
pohár whiskyvel a kezében.
Odalépek hozzá, helyet foglalok és a pohárért nyúlok, amit
kikészített nekem, majd bőségesen töltök magamnak.
– Nos – szól vontatottan, és hátradől –, mivel rögtön az italért
nyúltál, sejtem, hogy ez nem lesz kellemes.
–  Hogy őszinte legyek, magam sem tudom, mi ez az egész –
ismerem be mély sóhajjal.
– Beszélj.
–  Van bármi, ami a nyomunkra vezetheti Pault? – kérdem.
Nyíltan.
Valószínűleg nem bölcs dolog kérdőre vonni Lorenzót, hiszen
akár meg is ölhet, és kereshet valaki mást, aki befekteti a
pénzét, de mégis rá kell kérdeznem.
Mazochista vagyok, meg minden.
–  Nincsenek elvarratlan szálak – feleli Lorenzo, és egy korty
skót whiskyvel leöblíti a sértő vádat.
– Biztos vagy benne?
– Ez komoly, szépfiú? Engem akarsz vallatni? – Felnevet.
Kétségtelen, hogy Lorenzo kedvel engem, ám ez nem jelenti
 g gy g j
azt, hogy elnézi nekem, ha kérdőre vonom.
– Nos, valaki a fülébe súghatott valamit. – Vállat vonok.
– Hogy érted?
– Volt egy látogatóm.
– Paul?
Bólintok.
– Érdekes – mondja, és közelebb hajol. – Folytasd.
– Megvádolt, hogy nemcsak a részvényeit shortoltam, hanem
a termékét is eleve én manipuláltam, hogy shortolhassam a
részvényeit.
– Ejha! – Bólogat. – Le vagyok nyűgözve.
–  Nos, én nem – vágok vissza, és leteszem a poharat, mert
észnél kell lennem. – Ennek sosem lett volna szabad kiderülnie.
Honnan tudja? Ki beszélt?
– Egyik emberem sem mondott semmit. – A hangjából eltűnt a
humorérzék. Már éle van. Rideg és céltudatos.
– Oké, nos, pedig valaki megtette – válaszolom, és igyekszem
tompítani a vádaskodást a hangomban.
Nem hiányzik, hogy ma megöljenek. De ahogy Lorenzo
összehúzza a szemét, a jelek szerint nem sikerült lecsitítanom.
–  Kétségbe vonod az embereim hűségét, Trent? – kérdi, és
lüktetni kezd egy ér a halántékán.
Ebben a pillanatban két lehetőségem maradt. Kiállok
magamért. Persze, lehet, hogy leszúrnak. De a másik lehetőség
az, hogy meghátrálok, mint egy fasz, és ezzel talán örökre
elveszítem a megbecsülését.
Megéri a büszkeségem?
Úgy döntök, hogy igen, főleg azért, mert a büszkeség
létfontosságú a szakmámban. Az ügyfeleimnek egy nagyképű
mocsoknak kell tartaniuk, aki olyan mértékben ért a dolgához,
hogy képtelenség megtörni az önbizalmát. Szerencséjükre én
különösen önelégült seggfej vagyok.
–  Csak azt mondom, hogy én nem mondtam semmit. Az én
oldalamról minden nyomot eltüntettünk – közlöm, és úgy
döntök, hogy kiállok vele szemben.
 Majd kiderül, hogy hiba volt-e.
Lorenzo egy teljes percig néz engem. A homlokát ráncolja.
Felmér engem, végül elmosolyodik. Nem az a fajta mosoly, ami
azt jelenti, hogy ki akar zsigerelni, és ennek örülök.
– Lehet, hogy így van – ismeri el –, de legyünk őszinték, Trent.
Nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön,
hogy én voltam, ha pedig rám gyanakszik, akkor te is gyanúba
keveredsz.
Ebben igaza van.
– Ez tény.
–  Ez minden, amit akartál? Vagy van valami más is, amiről
beszélni akarsz?
–  Nem, ennyi. Csak biztos akartam lenni abban, hogy
nincsenek elvarratlan szálak.
Felemeli a poharát, iszik egy kortyot, majd leteszi. – Soha
nincsenek elvarratlan szálak.
– Akarom tudni, hogy mit csináltál?
– Nem fogtad még fel, hogy ezt a kérdést nem akarod feltenni
nekem? Senki sem beszél, Trent. Bárki, aki benne volt, bárki,
aki nem volt megbízható, már rég a föld alatt van. Megértettél?
Rám kacsint.
Egy kibaszott kacsintás.
A francba.
– Megértettem.
– Helyes. – Elém löki a poharamat, elkapom a tenyeremmel. –
Most pedig igyunk, és felejtsük el ezt a szarságot. Pocsék napom
volt, muszáj leinnom magam.
A pohár köré zárom az ujjaimat. – Vezetnem kell.
– Ne picsogj már annyit, rúgj be velem!
Mivel ez nem kérés volt, úgy döntök, hogy miért ne.
Fogom az üveget, és rátöltök.
Hosszú éjszakám lesz.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Payton

Kisietek az előadóteremből.
Ha nem igyekszem, lekésem a vonatot.
Ha pedig lekésem a vonatot, az egy sor egyéb problémához
vezethet.
Nevezetesen egy Trent Aldridge nevű személyhez.
Semmi kedvem a papolását hallgatni. Elég baj, hogy még be
kell ugranom a könyvtárba, mielőtt visszamegyek a városba.
Átvágok a campuson, de nem jutok messzire, amikor rám tör
az az ismerős érzés, hogy valaki követ. Megállok, hogy
megforduljak, és szembetalálom magam egy férfival, aki alig
pár méterre áll tőlem. Negyven év körüli, baseballsapkás…
megint.
Ő lenne az a furgonból? Ezúttal azonban fényképezőgép van
a kezében. Felém fordítja.
Katt. Katt.
Mi a fene?
Odasietek hozzá, mielőtt visszafoghatnám magam. Semmi
kétségem afelől, hogy ez Trent műve. Biztos követni akar.
Fényképeket csináltat rólam, isten tudja minek.
–  Ide azzal a fényképezőgéppel! – mordulok rá. – Nem
fotózhat csak úgy…
– Nem értem, miről beszél.
– Engem fotózott.
– Nem, valójában a gyerekemet fotózom.
– Minden oké, apa? – Hátranézek, és tényleg ott áll egy velem
egykorú fiatal.
 A francba.
Érzem, hogy elvörösödöm.
– Én… őszintén sajnálom – hebegek. Még soha életemben nem
voltam ennyire zavarban. A paranoiám hivatalosan is kezd
nevetségessé válni.
Senki sem követ.
Senki nem készít rólam képeket.
Lehajtott fejjel eldarálom, hogy sajnálom, majd elsietek
onnan, ám ekkor hirtelen a nevemen szólít egy ismerős hang.
– Nyilvánosan megvádolni valakit. Egyre mélyebbre süllyedsz
– gúnyolódik Erin.
–  Mit keresel itt? – kérdem, és körbenézek, hogy
megbizonyosodjak arról, hogy Bradet nem hozta magával.
Erin meglepetésszerű látogatásánál már csak egy dolog lehet
rosszabb, ha Brad látogat meg váratlanul.
–  Hát, mivel nem reagálsz a hívásaimra… – Elhallgat,
szándékosan kétértelműen.
Igaza van.
Nem mindig veszem fel, amikor hív. Minek tenném?
Valahányszor beszélünk, arról faggat, hogy mi van Ronald
pénzével.
Semmi.
Semmi sincs a pénzzel.
Ugyanaz a válasz, mint hónapokkal ezelőtt.
Meg kell várnom, amíg betöltöm a huszonkettőt. Nem számít,
hányszor ismétlem el, a nővérem úgy tűnik, sosem fogja fel.
Ez részben az én hibám. Nem avattam be az ördöggel kötött
alkuba. Nem árultam el neki, hogy Trent gyakorlatilag zsarol
engem. Előbb-utóbb meg kell tennem, különben soha nem hagy
békén. Pont.
Úgy döntöttem, hogy most jött el a pillanat.
–  Nem veszem fel a telefont, mert nincs értelme –
magyarázom, és átteszem a másik kezembe a tankönyveimet. –
Semmi újjal nem tudok szolgálni.
Elkerekedik a szeme. – Hogy érted azt, hogy semmi újjal? Te
mondtad, hogy szerzel egy kis pénzt. Köhögd ki, Payton.
–  Tudom, mit mondtam, de ez nem jelenti azt, hogy könnyű
lesz.
– Nem tudnád elkérni? A tiéd.
–  Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – dünnyögöm. Most vagy
soha. Ideje kitálalni. Felsóhajtok és nekilátok. – Az a helyzet,
hogy nem tudom. Így is alig bírom rávenni, hogy bármi másért
fizessen.
Erin gyanakvóan összehúzza a szemét, egy szavamat sem
hiszi. – Ez meg mit jelentsen?
–  Van valami, amit nem mondtam el neked… – kezdem, de
félbeszakít.
–  Trent Aldridge-dzsel kefélsz, ahogy az apjával is tetted –
sziszegi.
– Te szórakozol velem, baszd meg? – A mellemhez szorítom a
könyveimet. Jó erősen. Olyan hévvel rázom a fejem, hogy
beleszédülök. – Nem. Dehogy. Soha. Honnan veszed?
–  Mégis mit gondoljak, Payton? Ronald rád hagyta az összes
pénzét. A pénzt, ami nekem járt volna. – A fogait csikorgatja.
– Nem én kértem.
–  Ja. Persze. Mindegy. – Nem hisz nekem. Nyilvánvaló a
hangjából. – Na ki vele, ezúttal mi a mentséged arra, hogy
átvertél?
–  Nem tudom rávenni Trentet, hogy előbb odaadja a pénzt.
Még arra sem ad, hogy a suli közelében béreljek lakást.
– Na persze. – Bólogat. Kurva leereszkedő, és ezt ő is tudja. –
Ezért vagy most az egyetemen. Ezt erősen kétlem. Ne hazudozz
nekem, húgi.
–  Tényleg azt hiszed, hogy ilyen egyszerű volt? Hogy Trent
csak úgy átvállalta a számlákat, én boldogan éltem, amíg meg
nem haltam? Egy ilyen szarházi, mint ő?
Mocskosnak érzem a szavakat, főleg azért, mert mindenkivel
kedves, csak velem nem, és rosszulesik így leszólni, miután újra
összehozta Henryt a fiával.
Mégis folytatom, és minden másodperccel egyre
mocskosabbnak érzem magam. – Nem volt olyan egyszerű. És
nem akar lefeküdni velem. Gyűlöl engem.
–  Nyilván azért, mert az apjával keféltél – vágja rá Erin
szárazon.
Mély levegőt veszek. Ráharapok a nyelvemre, és igyekszem
megnyugodni, mielőtt teljesen kiborulnék. Attól nem lennék
jobb helyzetben.
–  Nem keféltem senkivel. – Vállat vonok. – Nem tudom, mi
mást mondhatnék még, hogy bebizonyítsam.
– Miért higgyek neked? Mindig is arra vágytál, ami az enyém.
A fejemet rázom. – Te meg miről beszélsz? Én soha… –
Elhallgatok. Veszek egy mély lélegzetet. Amikor kicsit
lenyugodtam, kifújom. – Tudod, mit? Nem. Ne itt csináljuk.
Amiről fogalmad sincs, az az, hogy Trent zsarol engem. Nem
lehet másképp fogalmazni. Megzsarolt.
– Szexért?
Beleborzongok a szavaiba. – Nem minden a szexről szól.
– Nos, mi másért zsarolna téged? – vágja hozzám kurtán.
Felszegem az állam. – Pénzért, hogy fizetni tudjam a
számláimat. Kirúgott a lakásomból. Leállította a tandíjfizetést.
Elkoboztatta a kocsimat. Az egyetlen ok, amiért vissza tudok
menni a suliba, az az, hogy engedtem a követeléseinek.
Hitetlenkedve, vádlón pillant a karomban tartott drága
tankönyvekre. – És mik is ezek a követelések pontosan?
–  A takarítónője vagyok. – Ez a csúf igazság. Szinte kiráz a
hideg, amikor kimondom a szavakat. – A szobalányának nevez,
de valójában a takarításon túl minden követelésére ugranom
kell. Kitakarítom a házát. Véletlenszerű feladatokat végzek a
ház körül. Nála lakom.
Erin gyanakvóan méreget, mint aki nem tudja, hihet-e nekem.
– A francos házában laksz, de nem fekszel le vele.
–  Jesszus! Istenem! Nem! – A hónom alá csapom a
tankönyveket, és felemelem a szabad kezem. – Mit mondjak
még, hogy higgy nekem?
Hátraveti barna haját. – Akkor talán nekem kéne lefeküdnöm
vele.
– Erin. – Elfojtom a horkantást, mert álmomban sem hinném,
hogy Trent rágerjedne. – Hidd el nekem, én mondom,
mindkettőnket utál.
–  Hát jó – mondja, de nyilvánvalóan képtelen elhinni, hogy
bármelyik férfi utálná őt. – Köss vele egy újabb üzletet némi
pluszpénzért. Ez a legkevesebb, amit megtehetsz azok után,
amit feláldoztam érted.
Súlyos szavak ezek.
Bólintok, többre nem vagyok képes.
Nem tudom, mi mást mondhatnék neki. Legszívesebben
közölném vele, hogy hagyjon békén, ugyanakkor tisztában
vagyok azzal, hogy annak idején gondoskodott rólam.
Igaza van.
Az életemmel tartozom neki.
Ha megkapom a pénzt, odaadom a felét, azután elmegyek.
Új életet kezdek valahol.
– Beszélek Trenttel – ígérem.
Épp kinyitná a száját, hogy mondjon valamit, amikor csörög a
telefonom. Előveszem, de mielőtt megnézhetném, ki hív,
kikapja a kezemből.
–  Mi a fasznak hív téged? – csattan fel. Sosincs vége a
vádaskodásnak.
Ha nem több száz dollár értékű tankönyvek lennének a
kezemben, megdörzsölném a halántékomat, hogy
kimasszírozzam a lüktető fejfájást.
–  Ugyanazt akarja, amit te – mordulok fel. – Mindketten
ugyanazért zaklattok.
– Kétlem, hogy csak erről lenne szó.
– Pedig nekem elhiheted.
– Na persze – motyogja.
Legszívesebben ráüvöltenék: NEKEM NEM KELL A PASID,
AKITŐL KIRÁZ A HIDEG! NEM KELLENEK AZ EXPASIJAID. NEM
KELL A PÉNZED. SEMMI MÁST NEM AKAROK, CSAK AZT, HOGY
HAGYJATOK VÉGRE BÉKÉN!
Ám nem mondok semmit.
 Megszerzem neki a pénzt.
Azután talán végre megszabadulok a bűntudattól.
Erin a lábam elé dobja a telefonomat, a vállára emeli a
retiküljét, és elvonul. Pontosabban elcsörtet. Ha lenne a
közelben ajtó, biztos vagyok benne, hogy azt is becsapná.
Szerencsémre nincs.
Lepillantok a telefonomra.
Csúnya repedés fut végig a képernyőn.
Még sosem láttam ennél jobb metaforát a nyomorult
életemre.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Payton

Az elmúlt néhány hét egyáltalán nem úgy alakult Trent

házában, ahogy vártam.
Úgy össze vagyok zavarodva, hogy gondolkodni sem tudok.
Most pedig a hálószobámban ülök és Carl Jungot olvasok,
mielőtt órára mennék.
Az egészben az a legrosszabb, hogy már csak egy hetem
maradt, mielőtt fel kell lépnem a személyzet előtt, és alig bírok
koncentrálni.
A Trenttel kapcsolatos szitu korántsem olyan vészes, mint
vártam. Csak pokolian összezavar. Mint legutóbb, amikor
Cresthillben jártam.
Trent.
Más, mint amilyennek elképzeltem.
És ott volt a beszélgetés az anyjával. Minden nappal egyre
kevésbé vagyok biztos benne, hogy ki is ő valójában.
Ronald Aldridge dühös fia.
Henry Wian gondoskodó barátja.
Szerény személyem jótevője – akarom mondani, inkvizítora.
A szexi pasi a szaunában, akit szívesen elnézegetnék még
meztelenül.
Vészesen gyakran gondolok Trentre mindenféle formában,
ruhában és ruha nélkül egyaránt.
Pedig jelenleg nem tehetném.
Túl sok a dolgom.
Végig kell csinálnom egy kimerítő tanítási napot, de előbb
még tanulnom kell. Már azelőtt is túl sok dolgom volt a saját
üzleti szakommal, mielőtt rám kényszerítette ezt a nyüves
prezentációt.
Imádkozom, hogy hagyja a fenébe, ne kelljen végigcsinálnom
ezt az ostoba könyvismertetőt és kiselőadást, de tudom, hogy
úgysem fogja. Nincs értelme kívánni, amikor biztos vagyok
benne, hogy ez az ember minden lehetőséget kihasznál, hogy
végigszenvedjem a „házi feladatát”, az egyetemi
tanulmányaimtól függetlenül.
A könyörgés és érvelés nem fogja meghatni.
Leteszem a könyvet, felkelek az ágyról és megigazítom a
ruhámat, mielőtt kilépnék az ajtón.
Délelőtt van, elég későre jár, így Trent nem lesz a közelben.
Kilépek a folyosóra, és ahogy vártam, tiszta a levegő.
Elindulok a bejárat felé, és senkibe sem ütközöm út közben.
Pont így szeretem.
Végre fellélegezhetek, amikor kilépek a nagyvárosi
forgatagba.
Hideg napunk van. Hivatalosan is beköszöntött a tél.
Nem vettem magamra nagykabátot, de azt hiszem, nem lesz
baj.
A metró csupán néhány saroknyira van, odalent úgyis
kimelegszem.
Félúton vagyok az utca felé, amikor úgymond falba ütközöm.
Előrezuhanok, felemelem a kezem, hogy megkapaszkodjanak
valamiben, ami felfogja az esést.
De nincs semmi.
A levegőt markolom.
A következő, amire emlékszem, hogy térdre esek.
A becsapódás erejétől szinte kiköpöm a tüdőmet.
Mi a fenének ütköztem neki?
Figyelembe véve az eddigi teljesítményemet, biztos, hogy egy
másik embernek.
S valóban, amikor felpillantok, még látom az illetőt.
Egy férfit.
Nem látom az arcát, mert lehajtja a fejét, és már el is siet az
ellenkező irányba. Nekem jött, és még csak bocsánatot sem kért.
 y j g
Csak visszafordult az ellenkező irányba, arra, amerről jött.
Szaladt, telefonált, és én voltam az áldozat.
Hülye állat.
Legalább bocsánatot kérhetett volna, miután gyakorlatilag
elgázolt.
Két izmos kar nyúl értem, felemelnek a földről, éppen
megijednék, amikor a kölni ismerős illata eloszlatja a
bizonytalanságot.
– Jól vagy? – kérdi Trent reszelős hangon.
Bosszúsan összevonja a szemöldökét.
Vajon a fickóra haragszik vagy rám?
–  Köszönöm – szólok őszintén, amikor sikerül
felegyenesednem.
Megfeszül az állkapcsa, és megdermed a megjegyzésemre.
Nem akarja, hogy megköszönjem, ez tisztán látszik abból,
ahogyan rám néz, mintha egy bosszantó kis kártevő lennék.
– Jobban kéne vigyáznod! – korhol összeszorított fogakkal.
–  Nem láttad, mi történt az imént? – Azt hiszem, elértem az
ingerküszöbömet, mert sokkal élesebb a hangom, mint
szerettem volna. Mégsem tudok leállni. – Ő jött nekem. Nem
fordítva.
Trent felhorkant. Lehajtja a fejét, megszakítja a
szemkontaktust. Örülök, hogy addig sem engem bámul.
Végül felsóhajt. – Megsérültél?
– Igen, de csak a lábam. Rendbe jön.
Találkozik a tekintetünk. Különös gyengédséget látok a
szemében. Ehhez nem vagyok hozzászokva.
– Meg kéne tisztítani – jegyzi meg, és ekkor végre lenézek.
Nem is értem, hogyhogy nem éreztem a sérülést. Jobban fáj a
lábam, mint a térdem.
El sem tudom hinni, hogy ilyen erővel csapódtam a betonba.
A New York-i járdák piszka és törmeléke a térdembe
ágyazódott.
Undorító.
Gondolni sem akarok rá.
Trent szeme sötét, amikor felpillantok rá. Az íriszéből szinte
 p
teljesen eltűnt a kék, a helyét fekete pupilla veszi át. Ahogy az
várható, megfeszül az álla.
Még mindig nem jöttem rá, hogy vajon rám haragszik-e
ennyire, de nem úgy tűnik. Nem igazán. Legalábbis nem jobban,
mint máskor.
– Gyere, menjünk.
Megrázom a fejem. – Suliba kell mennem.
– Addig még van két órád.
– El is felejtettem, hogy fejből tudod az órarendemet.
Szinte magától forog a szemem.
Rendületlenül néz rám. – Mindent tudok rólad, Payton.
– Azt kétlem – dünnyögöm halkan.
Egy percre mindketten elhallgatunk, egymást bámuljuk,
végül Trent a lakása felé indul.
– Gyere. – Megérinti a könyökömet, és noszogatni kezd. – Meg
kell tisztítanom a lábad, azután elmehetsz a suliba.
– Erre most nincs időm. A következő vonat csak két óra múlva
indul. Úgy lemaradok az óráról.
– Majd én elviszlek.
– Inkább nem kell szívességet tenned – motyogom.
Mindig vár valamit cserébe. Valami fojtogatót.
– Megismételnéd hangosabban?
–  Azt mondtam, nem kell szívességet tenned! – Felszegem az
állam, és keresztbe fonom a karom. – Tudom, hogy később úgyis
csak az orrom alá dörgölöd.
Erre befogja a száját.
Együtt indulunk vissza a lakása felé, de lassan haladok. Nem
mintha annyira fájna, viszont csíp, és mivel csordogál a vér a
lábamon, még bicegek is.
Megdöbbenek, amikor Trent kinyújtja a kezét és megállít. A
következő pillanatban már a levegőben vagyok, és szorosan a
karjaiba simulok.
A mellkasához.
Mint aznap, amikor belezokogtam magam. Csak ezúttal
jobban élvezem.
 A fenébe is, Payton! Ezt igazán nem szabadna élvezned.
– Tudok én járni – tiltakozom kifulladva.
– Így gyorsabb.
Nem tarthat így a karjaiban. Nem ölelhet olyan szorosan
magához, hogy érezzem a szívverését.
Gyűlölöm Trentet!
Jó, talán nem gyűlölöm, de elég erős érzéseket vált ki belőlem.
Érzéseket, melyek biztosan összezavarnak, ha megint kedvesen
bánik velem. Amikor legutóbb így tett, napokig tépelődtem,
nem aludtam, és gondolatban újra meg újra lejátszottam a
pillanatot.
És az csak egy ölelés volt.
Ez viszont…
Sokkal több.
Muszáj letennie, különben én leszek az Idétlen időkig
folytatásának a következő sztárja, aki ezt a napot akarja átélni a
végtelenségig. Vagy azt, amikor meztelenül láttam a szaunában.
–  Nem szedhetsz fel csak úgy egy lányt az utcán! –
méltatlankodom, hátha észhez tér, mielőtt hagyom magam
beleolvadni a melegébe.
Mert ha most becsukom a szemem, a puszta jelenléte
megnyugtat. Minden gondomat feledteti velem… csakhogy
éppen ő a gond, ezért nem hagyhatom.
–  És mégis… megtettem. – Erősebben szorít magához. – Mit
akarsz tenni ellene? Csak maradj csendben. Minél előbb
hazaérünk, annál előbb tiszta leszel, és folytathatom a napomat.
–  Ismétlem… nincs szükségem a segítségedre. – Csak most
döbbenek rá, hogy belehajoltam az ölelésébe, és elfordulok, és
felszisszenek, amikor közelebb húz magához. – És nem én
akartam, hogy felökleljen az az alak.
– Attól még segítek rajtad.
– Lehetetlen vagy.
–  Még te beszélsz! – vág vissza, és az ajkamba harapok,
nehogy feleselni kezdjek.
Segít nekem.
 És igaza van.
Amilyen lassan totyogtam az imént, egész napom rámenne,
mire kitisztítanám a sebet. Sosem érném el a vonatot.
Lehet, hogy kínos, de az biztos, hogy segít.
Különös módon jól érzem magam a karjaiban.
De nem akarom túlreagálni az érzést.
És arra sem akarok gondolni, hogy milyen jó illata van.
Sem arra, hogy kellemesen bizsereg a gyomrom.
Nem.
Inkább olyasmire gondolj, amitől nem hevül fel a tested.
Zoknira.
Aha.
Erre fogok gondolni. Egy büdös zoknira…
Tesz egy lépést, és még közelebb húz magához. Körém fonódó
karjai a csupasz bőrömhöz simulnak.
A francba.
Zokni.
Zokni.
Zokni.
Hiába.
Semmi sem segít.
Az ujjai vészesen közel vannak a combomhoz… de nem elég
közel ahhoz, ahol már hetek óta vágyom rá. A ruhám szegélye
alatt megérintik a bőrömet, és azt kívánom, bárcsak feljebb
siklanának.
Behunyom a szemem.
Megzavarodnak az érzékeim.
Ellentmondásos érzelmek vihara dúl bennem.
Hiába szeretném tagadni, nem tudom. Ahogy megérinti a
testem, többre vágyom. Az ujjai minden egyes lépéssel finoman
mozognak, olyan gyengéden súrolják a bőröm, hogy szétárad
testemben a vágy.
Ha csak egy kicsit feljebb húzná a kezét, pont hozzáérne a…
– Zokni.
– Zokni? – kérdi.
 Elvörösödöm.
Ezt hangosan mondtam.
– Semmi.
Különös pillantást vet rám, és fogást vált, hogy kinyissa az
iroda ajtaját.
Leültet a kanapéra, és magamra maradok a gondolataimmal
és megvadult szívemmel. Amikor a közelemben van, rám tör a
vágy, ilyet még soha nem éreztem férfi iránt. Mély levegőt
veszek, hátha le tudom csitítani a pulzusomat, mely még mindig
szédítő iramban lüktet.
Amikor Trent visszatér a kis irodába, a helyiség eltörpül
hozzá képest.
Nem csak az arcom lángol. A nyakam, a dekoltázsom, sőt,
még a kulcscsontom is átforrósodik, ahogy egyre közelebb és
közelebb jön hozzám. Amikor térdre ereszkedik előttem, úgy
érzem, menten elájulok.
Látott már engem meztelenül, és én is őt, ennél azonban
nincs intimebb helyzet.
– Add ide a lábad. – Felsóhajt.
Lepillantok rá, és összeszorítom a számat. – Erre semmi
szükség. Felnőtt nő vagyok. Egyedül is meg tudom csinálni.
Ám jelenleg semmi kedvem csatázni. Megsérültem, és
egyszerűen nincs hozzá ingerem.
– Ide azzal a lábbal! – Különös éle van a hangjának. Nem hagy
teret az ellenkezésnek.
Viszont félek, hogy ha nem engedelmeskedem, valami
meggondolatlanságot fog tenni. Vonakodva hátrébb ülök a
kanapén, a térdem most pont guggoló alakja előtt van. Látom,
ahogy a vérző lábamra mered.
Nem tudom, mi ütött belém, de bizseregni kezd a testem a
látványtól.
Mint megannyi apró tűszúrás.
A torkomban dobog a szívem, amikor kinyújtja a kezét. Habár
árgus szemmel nézem, nem vagyok felkészülve az érzésre,
amikor a tenyere a vádlimra simul, hogy megtartsa a lábamat,
és ki tudja tisztítani.
 j
Amint megérinti a meztelen bőrömet, úgy érzem, elájulok.
Nem mintha most érintene meg először.
Legtöbbször csak véletlenül ér hozzám, de van valami más
ebben a mostani helyzetben.
Hódolva térdel előttem.
A fejét a combom felé hajtja.
Ujja a bőrömet simítja.
Megvadul a szívem. Legalábbis úgy érzem, hogy mindjárt
elhamvad a felgyülemlett nyomástól.
Ahogy megtörölget egy nedves törölközővel. Olyan, mintha
égne a bőröm. Lángra kap a kezei alatt. Még a hideg borogatás
sem képes lehűteni.
Elmélyülten látja el a sebet. Végigsiklik a tekintete a lábamon
a keze nyomán, fel a térdemig.
Minden egyes érintéssel fokozódik bennem a tűz. Olyan
lángoló forróság, amit nem tudok felfogni ésszel, és jelen
pillanatban nem is akarok.
Csak nézem őt.
A tenyere olyan széles, hogy a combomat súrolja, miközben a
sebemet tisztogatja.
Kerüli a tekintetemet. Mint aki rám sem bír nézni. Mint aki
nem akarja meglátni bennem a nőt, aki vagyok. Nem csak a
nyomorúságos emlékeztetőjét annak, amit az apja tett vele.
Valójában mindkettőnkkel.
Tépelődöm, hogy mit is érzek ebben az új helyzetben.
Részben boldog vagyok. Részben megkönnyebbültem.
De leginkább kétségbeesetten ki vagyok éhezve rá.
Annyi mindent érzek most.
Vágyat. Sóvárgást.
Látnom kell, hogy mi tükröződik a szemében. Látnom kell, ha
ő is így érez.
Vajon mindez csupán a képzeletem szüleménye?
Nem. Az izgalom kölcsönös, bizonyára. Látom, hogy nagyot
nyel, amikor közel kerül hozzám. Ahogy követi a tekintetemet,
most pedig ez az érintés…
 Ezt nem kitaláció.
Kell lennie még valaminek a gyűlöleten kívül, amit irántam
érez.
Valami van ott. Biztos vagyok benne.
A felszín alatt rejtőzik, de érzem minden pillantásában.
Azt hiszem, én is így nézhetek rá. Zavarodottan. Mégis
vágyakozva. Ellentmondásos érzelmekkel. De ez így van
rendjén.
Az emberek egyszerre több mindent is érezhetnek.
Egyszerre többfélék lehetnek.
Vágy és gyűlölet megfér egymás mellett.
Ahogy Trent is lehet egy seggfej, ugyanakkor… mégsem.
A tettei sosem feketék vagy fehérek. Minden cselekedete a
szürke valamely árnyalata.
Ahogy velem bánik, az teljesen ellentétes azzal, ahogy
Cresthillben önkénteskedik.
Akárcsak az apja.
Jó és gonosz.
Trent érintésére ismét lenézek. Megfeszülnek a karizmai,
ahogy nagy kezével megtisztogat, és elveszi a törölközőt.
Mi következik?
Majd kiugrik a mellkasomból a szívem, amikor lehajol, és
gyengéden ráfúj a bőrömre.
– Mi… mit művelsz? – nyögöm ki végül.
– Megszárítom – morogja, miközben folytatja, amit elkezdett.
Forró péppé olvadt a testem.
Feljebb kúszik a keze. Ujjai a combomhoz érnek.
Egy pillanatig vár, mintha engedélyt kérne.
Megáll az idő. Forró ujjai megőrjítenek.
Elolvadok tőlük.
Játszadozik velem.
Megperzsel a vággyal, amit nem értek, és nem is akarok
megérteni.
Amikor ezúttal ránézek, látom, hogy ő is engem néz.
A szeme homályos, árulkodó, és a száján fújja ki a levegőt.
Végül elkapja a tekintetét, és a térdemre csapja a ragtapaszt.
 g pj pj g p
Felszisszenek a váratlan fájdalomra. – Jaj!
Megtört a varázs.
Megrázom a fejem, mire feláll és hátralép.
– Találkozzunk lent a garázsban öt perc múlva – dünnyögi.
Azzal kisiet a szobából, amilyen gyorsan csak tud.
De már túl késő.
Valami más lett köztünk.
Megváltozott.
Halálosabbá vált.
Veszélyesebbé.
Könnyedén beslisszolt a szívem vaskalitkáján.
Mi a fene történt az imént, és most mihez kezdünk?
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Trent

Kiviharzok a szobából.
Úgy viselkedtem, mint egy hülye picsa, de a francba is, ki
kellett jutnom onnan.
Több okból is:
1. Miért pont ezt a ruhát kell viselnie? November derekán
járunk, az isten szerelmére!
2. Hogy a fenébe hihettem, hogy jó ötlet kitisztítani és
bekötözni a térdét?
3. Nem lehet közös jövőnk, amíg aktívan próbálom
tönkretenni az életét.
4. De legfőképpen… egy komplett idióta vagyok.
El kellett jönnöm, mert ha nem hagyom el a szobát, akkor
ráhajtottam volna.
Vagy ami még rosszabb, kikezdtem volna vele.
Vagy ami annál is rosszabb, ott helyben megcsókoltam volna.
Hiába próbálom megtörni ezt a lányt, minduntalan ő kerül
fölénybe. Már mindent megpróbáltam, de tévesen ítéltem meg.
Azt hittem, elutasítja a vécépucolást, a mosást, a plusztanulást.
De nem így történt.
Még az önkénteskedés sem váltotta ki belőle a vágyott
reakciót.
Egész kibaszott idő alatt mosolygott.
Minden büntetés, amit kiszabok, ugyanarra vezet.
Látom a biztonsági kamerák felvételein; folyamatosan
boldog, minden ostobaságot, amit kitalálok neki, panasz és
probléma nélkül megtesz.
 Kurva idegesítő és az őrületbe kerget.
Csak akkor morcos, amikor velem beszél.
Ami azért elég árulkodó.
Miután kiszellőztettem a fejem, lemegyek a garázsba.
Ajánlom, hogy már a rohadt kocsiban várjon rám. Óriási teher
nekem ez az egész.
Az igazság az, hogy bár nem akartam beismerni előtte,
valóban nem az ő hibája volt.
Láttam, hogy az a mocsok direkt nekiment.
Ami azt illeti, szerencse, hogy nem sérült meg jobban.
Szinte szándékosnak tűnt.
És az igazság az, hogy hiába is utálom bevallani, valójában
nem akarom bántani.
Tönkretenni, nagyon is.
De testileg bántani? Kevésbé.
Lehet, hogy a világ legkegyetlenebb embereivel töltöm az
időmet, de sosem voltam vérszomjas.
Szerencsére, mire leérek a garázsba, már az anyósülésen ül a
kocsiban. A sofőrömet elküldtem egy másik megbízásra, így
kettesben maradtunk.
Az én felelősségem időben elvinni ezt a nőszemélyt az
iskolába.
Kinyitom az ajtót és beszállok. A belőle áradó levendulaillat
megcsapja az orromat. Az istenit!
Muszáj ilyen jó illatot árasztania?
Kiszáguldok a garázsból. Túl gyorsan vezetek. De dühös
vagyok. Azonnal el kell tűnnie a kocsimból.
Minél előbb kiszáll, annál előbb össze tudom szedni magam.
Kihajtok a New York-i utcákra, és elindulunk a sziget felé.
Áthajtunk a hídon, átverekedjük magunkat a forgalmon, és a
kocsiban egész idő alatt csend van. Nincs mondanivalóm, és
nyilván neki sincs.
Amikor végre átérünk a hídon, bebizonyítja, hogy tévedtem. –
Köszönöm, hogy elviszel.
Szorosabban markolom a kormányt. – Még nem értünk oda.
Nem kell hálálkodnod.
 – Ezzel arra célzol, hogy talán soha nem érünk oda.
Vállat vonok, és szeszélyesen beletaposok a gázba. – Ki tudja?
–  Na igen. – Megkapaszkodik a fogódzkodóban. –
Visszavonom a köszönetet.
– Nem lehet, már kimondtad. Nem vonhatod vissza.
– Ez így nem fair.
Rásandítok, mielőtt sávot váltok. – Az élet már csak ilyen,
hercegnő.
– Nekem nem kell elmagyaráznod – motyogja, de inkább csak
magának.
Mégis meghallottam.
Mindig meghallom, amikor arra célozgat, hogy az élete nem
volt fenékig tejfel.
Önkéntelenül rám tör a kíváncsiság, de a rám jellemző
módon igyekszem a lehető leglekezelőbb hangnemben
kifejezni. Tényleg nem tehetek róla.
– Mit tudsz te a szenvedésről?
Felhorkant, és képzelem, mire gondolhat.
Az életére apám előtt.
Keresztbe fonja a karját. – Hagyom, hogy lekicsinyelj.
Hagyom, hogy sok mindennek elhordj… de ne akard
megmondani nekem, hogy mit tudok az életről. Veled
ellentétben, Trent, én nem egy kiváltságos családba születtem.
– Talált, hercegnő.
– Ne hívj már így, a fenébe is!
–  Miért ne? – Megállok a lámpánál, és felé fordulok, tetszik,
hogy rózsaszínre színeződött a bőre. – Szeretlek felbosszantani.
– Talán azért, mert rendes ember vagy.
– Nem vagyok az.
–  Hát, pedig szerintem az vagy. – Szembefordul velem. –
Hiszen gondoskodtál rólam, amikor megsérültem és véreztem.
Ezt nem gondoltam végig.
Jól elbasztam ezt a vitát.
–  Ne áltasd magad azzal, hogy ez jelent valamit. – A lámpát
bámulom, azt kívánom, bárcsak zöldre váltana végre, hogy
ürügyet adjon arra, hogy a kocsimotor zajával fojtsam el ezt a
beszélgetést. – A befektetésemet védtem.
–  Persze, ha ettől jobban érzed magad. Mindketten tudjuk,
hogy baromság.
A lámpa végre megszabadít a szenvedésemtől.
Elindulok.
Ahelyett, hogy válaszolnék a megjegyzésre, a rádió felé
nyúlok, hogy bekapcsoljam.
Elegem van a locsogásából.
Harsog a zene a hangszórókból. Dühös dalszöveg, hosszú
gitárszóló.
Rápillantok a szemem sarkából.
Kényelmetlenül érzi magát. Fészkelődik. Kibámul az ablakon.
Mondani szeretne még valamit.
Nyilván azt, hogy mekkora pöcs vagyok.
Felesleges. Már tudom.
Nincs értelme kimondani a nyilvánvalót.
Szerencsémre alig van forgalom. Hatalmas előny, mert
hamarosan megállhatok az épület előtt, ahol órája lesz.
– Óra után érted jövök.
– Nem kell.
– Tényleg nem. Ebben igazad van, de akkor is elviszlek. Nem
vagy olyan állapotban, hogy gyalogolj a vonatig. Aztán
mindennek a tetejébe metróval zötyögj haza. Inkább érted
jövök.
Hang nélkül tátog, mint egy hal. Végül jobb belátásra térhet,
mert bólint.
Nincs búcsúzkodás.
Ehelyett megfordulok, hogy kinézzek az ablakon, ő pedig
kiszáll a kocsiból.
Miután elment, magamra maradok az épület előtt, és nincs
mivel elütnöm az elkövetkező két órát.
Leparkolok, és úgy döntök, hogy innentől dolgozom.
Rengeteg telefont kell elintéznem. A laptopom különben is a
kocsiban van.
Hotspotnak használom a kocsit, és nekilátok átnézni az
 p
aznapi számokat.
Körülbelül egyórányi munka után kikapcsolom a gépet, és
felhívom Jaxson Price-t.
– Mi van már megint? – szól bele.
Ha nem ismerném olyan jól, azt hihetném, hogy valóban
haragszik, de mivel ismerem, tudom, hogy csak szórakozik
velem.
– Nem hívhatlak fel csak úgy, dumcsizni?
– Nem. – Felröhög, és vele nevetek.
– Ne szórakozz.
–  Komolyan, öregem. Engem senki sem szokott ok nélkül
hívogatni.
–  Tudod, mennyire szeretlek, haver. Szinte a fivérem vagy. –
Elkomorul a hangom.
Az évek során Jaxsonnak gondot okozott, hogy így érezzen a
családja iránt. Remélem, nem zaklattam fel nagyon.
– Szerintem összetévesztesz Cyrusszal.
Persze, hogy nem veszi komolyan.
– Soha nem tudnálak összetéveszteni titeket.
– Ő még nálam is barátságtalanabb. – Felnevet.
–  Gondolod? – kérdem nevetve. – Igazad lehet. Valójában
szeretnék valamit tőled. De ígérem, hogy ez az utolsó szívesség,
amit kérek, utána nem leszek többé egy ilyen önző fasz, és a
hogyléted felől is érdeklődni fogok.
– Hiszem, ha látom. A faszfejség az egyetlen jellemvonásod.
– Francokat.
– Igazán? Csak nem valami nevetségesen kifundált terv miatt
hívsz, hogy még jobban tönkretegyél egy ártatlan lányt?
Csendben vagyok, mire felnevet.
Szinte látom magam előtt, ahogy a fejét rázza.
–  Sejtettem – mondja. – Túl kéne már tenned magad ezen,
öregem. Megkapja a pénzt. Az apád, amilyen pöcs volt, valami
eszelős okból kifolyólag ráhagyta, és egy kibaszott seggfej volt
veled és a családoddal, de ez nem jelenti azt, hogy a lánynak
bármi köze lenne hozzá.
– Aha.
 – Ugye te is tudod?
– Talán. De…
– Nincs de. Hadd élje már az életét az a nő. Hagyd békén.
Egy pillanatra elhallgatok. – Hát, ez már nem lesz könnyű.
– Mit jelentsen ez?
Nem válaszolok.
– Trent! – Úgy mondja ki a nevem, hogy nem mondhatok neki
ellen.
Ha nem válaszolok, Price valószínűleg meghekkeli a
biztonsági rendszeremet, és meglesi, mi folyik nálam, és az
hiányzik a legkevésbé, hogy lássa, ahogy kivertem a lányra.
Nem mintha tudná, hogy rá gondoltam, de az időzítés nem
véletlen egybeesés volt.
Payton rövid szoknyában, térden állva? Kéz, bemutatom a
farkam.
Payton felnyúl, hogy leporolja a legmagasabb polcot, és
felcsúszik a blúza? Kéz, bemutatom a farkam.
Payton banánt majszol őrjítően lassan, mert Carl kibaszott
Jung elvonja a figyelmét? Kéz, bemutatom a farkam.
Van benne rendszer.
Nem kell ahhoz atomfizikusnak lenni, hogy összeálljon a kép.
Jax cége telepítette a biztonsági kamerámat, szóval nem esne
nehezére betörni a magánéletembe. Tulajdonképpen, ha jobban
belegondolok, jó jel, hogy nem tudja, hogy Payton nálam lakik.
Ez azt jelenti, hogy megbízhatok a biztonsági csapatomban,
mert nem árulták el neki. Ő találta nekem az embereket, akiket
alkalmazok. Ha valaha is kétségbe vonnám a lojalitásukat, ez a
bizonyíték. Olyan biztonságos a lakásom, mint maga Fort Knox,
nem úgy, mint az irodaházam. Vegyük Paul váratlan látogatását.
A személyzeti liftet használta, busás kenőpénzt adott az épület
egyik alkalmazottjának, hogy bejusson. Ezt a problémát már
megoldottuk.
Ennek ellenére mondanom kell valamit, mert Jaxson Price-
szal van dolgom. Ha valamit ki akar deríteni, akkor kideríti.
Jobb, ha tőlem tudja meg.
– Beköltöztettem magamhoz – vallom be.
 g
–  Mi a fasz, Trent? – Olyan erős a hangja, hogy ha valaki a
kocsim közelében lófrálna, simán meghallaná.
Mellesleg, a picsába, belesajdult a fülem.
Vállat vonok, még ha nem is látja. – Így egyszerűbb.
– Melyik univerzumban egyszerűbb bezárva tartani a csajt a
házadban?
– Ez más.
Felnyög a vonal végén. – Hogyhogy?
– Nincs bezárva.
–  Ó, és mesélj… Miféle rajzfilmbe illő, zseniális tervvel álltál
elő? Kérlek, már alig várom, hogy megtudjam. – Csöpög a
szarkazmus a hangjából.
– Nos, először is, Christina szabadságra ment…
–  Jézusom, Trent, könyörgök, csak azt ne mondd, hogy azért
költöztetted magadhoz, hogy takarítson neked. Kérlek, ne
mondd, hogy azért kell neked a pénze, mert új cselédre vágytál.
– Rendben. Nem mondom.
Ettől még igaz.
– Dugod is?
– Nem.
De szeretném.
–  Szóval nem valami szexi szobalányos szerepjátékot akarsz
kiélni rajta, ugye?
– Ööö, nem.
De most, hogy mondja…
–  Annál rosszabb – mondja elborzadva, ami ironikus egy
olyan fickótól, aki hírből sem ismeri a magánélet fogalmát. – Ha
ez valami hajmeresztő szexuális perverzió lenne, ami a
szobalányokra irányul, még meg is tudnám érteni. Feltéve, ha ő
is benne van.
– Persze, hogy benne lenne. És előbb kurvára rákérdeznék. De
nem ez a lényeg. Nem akarom megdugni.
Ha!
–  Ja. Persze – mondja Jax, mintha közvetlen rálátása lenne a
fejemben kavargó baromságokra. – Akkor minek van ott?
 – Meg akarom ismerni.
–  Folytasd csak. Mert én nem veszem be ezt a szart. Az igazi
okot kérem.
– Pokollá akarom tenni az életét azért, amit tett. Ráadásul, ha
a közelemben tartom, kideríthetem, hogy vannak-e sötét titkok
az életében, amiket aztán…
– Nem.
– Még nem is kértem tőled semmit.
–  Trent – mondja azon a lefáradt hangján. – Egész kurva
életemben ismertelek. Tudom, hogy mit akarsz kérni tőlem. És a
válaszom: nem. Teljesen kizárt.
–  Öregem! Folyton kétes szarságokat csinálsz! –
méltatlankodom.
–  Igen, Trent, így van. Rossz arcokkal. Nem ártatlan
lánykákkal, akiknek az egyetlen vétkük, hogy az
apakomplexusodra emlékeztetnek.
– Nincs apakomplexusom! – háborodom fel.
–  Dehogy nincs! Csak áltatod magad. Úgy picsogsz, mint egy
ötéves. Térj már észhez, és hagyd ezt a szarságot. Add oda
szegény lánynak a zsebpénzét, és hagyd békén.
– Huszonkétmillió nem zsebpénz.
– Igazad van. Aprópénz – javítja ki.
– Szóval nem segítesz nekem?
– Persze hogy nem segítek neked! – kiált fel ingerülten.
Valószínűleg a hülyeségem miatt.
–  De attól még, ugye, átugorhatok, ha unatkozom? –
Felnevetek, oldani akarom a légkört.
– Ezt soha nem kell megkérdezned. Családtag vagy.
– Kösz, nagyra értékelem.
Elhallgat, hallom a lélegzését.
Azután felsóhajt. – Engedd el.
– Ígérem, nem tartom meg.
– Legalább eteted rendesen?
–  Nem vagyok egy komplett állat. Ami azt illeti, ha éppen
tudni akarod, ma én vagyok a sofőrje, mert megsérült. Valami
seggfej fellökte a járdán, és csúnyán felhorzsolta a lábát. Ja, és
még ki is tisztítottam a sebet és bekötöztem – teszem hozzá,
mintha ez az apró gesztus jóvátenné mindazt a baromságot,
amit eddig tettem.
–  Azt akarod mondani, hogy… orvososat játszottál? – kérdi,
mintha ez egy újabb hóbort lenne, amin rajtakapott, és őszintén
szólva, nincs is annyira ellenemre a gondolat, mint kéne.
Ezt jól elbasztam.
–  Mi? – hördülök fel, és a tagadást választom. – Nem. Nem.
Kurvára nem.
–  Pedig úgy hangzik, mintha mégiscsak tetszene neked ez a
lány. Miért nem hozod át? Együtt vacsorázhatnánk.
– A jó francokat.
– Okés.
Leteszem a telefont.
Jaxson púp a hátamon. Viszont igaza van.
De ettől még nem muszáj hallgatnom rá.
 HARMINCADIK FEJEZET

Trent

Ma este kerülöm Paytont.

Újabban gyakran csinálom ezt.
Az a helyzet, hogy annak ellenére, hogy kerülöm, azon kapom
magam, hogy a folyosókon lófrálok, és őt keresem.
Semmi értelme annak, amit csinálok, mégsem tudom
megállítani a lábam.
Végül a könyvtárban bukkanok rá. Nincs egyedül. Anne-nel
van, aki itt lakik Cresthillben. Megtorpanok, ám nem a
társasága miatt, hanem azért, amit látok.
Még itt is talált időt arra, hogy a könyvet olvassa, amit ma
reggel adtam neki. Azt, amiről ezen a héten kell beszámolnia.
Ezt a nőt nem lehet legyőzni. Nem számít, mennyi munkát
zúdítok a nyakába, mindig felnő az alkalomhoz.
Ha nem akarnám tönkretenni, valószínűleg alkalmaznám.
– Menjünk – mordulok rá.
Értetlenül felpillant az asztalról. Bájos barázda jelenik meg a
szemöldöke között.
Nem is bájos. Csak egy barázda és kész.
– Hová megyünk?
– Éhes vagyok.
Payton nem mozdul.
Közelebb lépek, és kihívóan meredek rá.
–  Hát, lehet, hogy én nem vagyok – jelenti ki, és keresztbe
fonja a karját.
– Nem kérdeztem.
Amikor még mindig nem moccan, felsóhajtok.
 – Éhes vagy? – kérdem kelletlenül.
– Tudnék enni.
Mielőtt meggondolhatnám magam, már nyújtom is a kezem,
hogy felsegítsem. Ha nem lenne köztünk ez a dolog, esküszöm,
érezném a szikrát, amikor megérintjük egymást.
Miután beszálltunk a kocsiba és kihajtottunk a parkolóból,
előretörök a kocsik közt. Meg sem állok a kedvenc kis
éttermemig. Leparkolok előtte az utcán.
– Megvan a maga varázsa – nevet fel Payton, ahogy végignéz
az épület romos homlokzatán.
A napellenzőt csak az imádság tartja a helyén, és az étterem
nevét is lekoptatta az idő. Három betű már nem is világít.
Méghozzá a magánhangzók, amik, mint hallom, fontosak.
– Nekem elhiheted, hogy itt van a legjobb kaja.
–  Ó… Azt el is hiszem. – Kikapcsolja a biztonsági övet, és az
ajtó felé nyúl. – Mindig az ilyen helyek a legjobbak.
– Egyetértek.
– A látszat néha csal, nem igaz?
Felkapom a fejem, és látom, hogy engem néz. Minden
bizonnyal arra céloz, hogy egy seggfej vagyok, noha kívülről
rendes fickónak tűnhetek.
Nem téved.
Vagy talán épp az ellenkezője. Talán azt hiszi, többet lát
bennem, még akkor is, ha seggfejnek állítom be magam. Ennél a
nőnél sosem lehet tudni.
De nem érdekel, úgyhogy inkább rá sem kérdezek.
Kiszállok a kocsiból, ő pedig követ. Ez nem az a fajta
létesítmény, ahol az ember megvárja, hogy leültessék. Csak le
kell ülni. Így aztán egy üres boksz felé vesszük az irányt a
sarokban.
Általában, ha idejövök, mindenkit ismerek, aki itt dolgozik, de
ma este senkit sem ismerek fel. És ekkor megpillantom Tanyát,
az egyik kedvenc felszolgálómat. Integet, és odajön üdvözölni.
– A szokásosat? – Rám mosolyog.
– Igen. És te, Payton? Megnéznéd az étlapot?
– Mi a szokásos? – kérdezi.
 – Így este… palacsinta.
Payton szélesen elmosolyodik. Még sosem láttam így
mosolyogni. Nyilván azért, mert én vagyok az a seggfej, aki soha
nem ad rá okot.
–  Palacsinta vacsorára… Ez tetszik. – Tanya felé fordul. –
Ugyanazt kérem. Kaphatok hozzá egy kis extra ropogós
szalonnát?
– Ki ne szeretné, ha egy nő szalonnát rendel?
A fenébe. Csak nem mondtam ki hangosan?
Tanya elsétál, mi pedig csendben üldögélünk Paytonnel.
– Mióta önkénteskedsz? – töri meg a csendet.
– Néhány éve.
– Kifejtenéd bővebben?
– Nem.
Ez ám a felnőtthöz méltó viselkedés!
Összevonja a szemöldökét. – Képes vagy őszintén válaszolni
egy kérdésre?
– Nem.
Képes lennék, de így szórakoztatóbb. Mint mondtam…
felnőtthöz méltó.
Payton előrehajol, a könyöke az asztalon nyugszik. Az állát a
kezére támasztja. – Van valami oka?
Elemezget engem. Rá akar jönni, mitől vagyok ilyen.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne.
Minden lehetséges módon el vagyok baszva. Nem igaz, öreg?
Felemelem a fejem az ég felé, mintha ebből a szögből jobban
hallana.
– Van – mondom végül.
–  És el is árulod az okát? – nyomul rá, miközben kivesz egy
csomag barna cukrot a ragacsos fehér dobozból, kiszórja az
asztalra, és rajzolgatni kezd az ujjával.
Mélyen a szemébe nézek. – Negatív, Szellemlovas.
– Elviselhetetlen vagy. – Elmosolyodik, és imádom a mosolyát.
– Az nem kifejezés.
Frusztráltnak tűnik az asztal túloldalán, de az a mosoly még
elidőzik az arcán, és nem tehetek róla, élvezem a látványt.
Imádok szórakozni vele. Imádom felpaprikázni. Meglep, amikor
továbbra is kérdésekkel bombáz. Őt viszont nem lepik meg a
kitérő válaszaim.
Végül kihozzák a vacsoránkat.
Ekkor egy halk nyögés a jutalmam, mely kiszökik az ajkai
közül.
Egyetlen apró nyikkanás, és életre kel a farkam.
Felizgat, ahogy a palacsintát eszi.
Ki a fene vagyok én?
Nem beszélek többet. Nem gondolhatok ilyen szarságokra.
Nem bízom magamban eléggé, hogy megszólaljak. Pláne a
korábbi elszólásom után.
Nekiesem a palacsintámnak, ő is a sajátjának.
Ekkor veszem észre a közeledő alakot. A bejárati ajtónál van.
Biztos követett minket.
Paul.
Nem tudom, mit akarhat, de kétlem, hogy véletlen egybeesés
lenne, hogy pont abba az eldugott, titkos kis lyukba sétál be,
ahol én vacsorázom.
Ki van ez találva.
Ha egyedül lennék, odamennék hozzá, de nem tudom, mit
akar, és az ösztöneim azt súgják, hogy ilyenkor este, bármit is
akar, semmi jó nem sülne ki belőle.
Feltámad bennem a védelmezőösztön.
Payton.
Hiába minden gyűlöletem és ellenszenvem, nem akarom látni
Payton halálát.
Halkan felállok, az asztalra dobok egy százast, majd a
számhoz emelem az ujjamat, hogy csendre intsem, és felhúzom
a székről.
Innen, ahol ültünk, pont rálátok az ajtóra, Paul azonban nem
láthat minket, ezért gyorsan kiterelem Paytont a hátsó
kijáraton.
– Miért megyünk a…
 – Pszt! – hallgattatom el.
Engedelmesen csendben marad, amíg visszaülünk a kocsiba.
– Mi volt ez az egész? – kérdi értetlenül.
– Semmi olyan, amiről tudnod kéne a részleteket.
Figyelmesen néz engem. – Gyakorlatilag kirohantunk, pedig
még be sem fejeztem az evést.
Bosszús, én pedig felsóhajtok.
– Rendben. Kapsz tőlem desszertet.
Kihajtok az utcára, és addig kanyargunk a forgalomban, amíg
vissza nem érünk a West Broadwayre, a lakásomhoz.
– Akkor miért megyünk haza? – csodálkozik.
–  Mert akár hiszed, akár nem, séf házi fagylaltot készít
magának.
A szemem sarkából látom, hogy leesik az álla. – Hogy lehet,
hogy ezt eddig nem is tudtam?
Jobban ledöbbent, mint amikor utasítottam, hogy előadást
tartson a személyzetemnek, és nem kéne ezt ennyire élveznem,
de mégis.
Megvonom a vállam és sávot váltok. – Mert ez titok.
– Akkor te honnan tudod?
– Onnan, hogy ez az én házam.
– De az ő fagylaltja.
– Nos, gyakorlatilag az enyém. Hisz az én házamban van.
Megint felvillan az a helyes mosoly az arcán, és a fenébe is, a
farkam még mindig nem bír magával.
Körbejárok párszor a környéken, hátha követ minket valaki.
Nem titok, hogy hol lakom, de legalább szeretném tudni, ha
követnek. Ha Payton észre is veszi, hogy körözünk, nem tesz rá
megjegyzést.
Végül megállok a ház előtt, leparkolok a helyemre, és
felmegyünk az emeletre. Megérintem a hátát. Érzem a belőle
sugárzó melegséget.
Egész este meg akartam védeni. Biztonságban tartani. Egy
dolog, hogy apám akarata láncolt minket egymáshoz, és egészen
más az, ha az én bűneim teszik ugyanezt. Az én világom nem
befolyásolhatja az ő életét, nem számít, mit teszek az apám
 y j p
miatt.
Néma csendben, lábujjhegyen belopózunk a konyhába, és a
kamrában a szekrényajtó mögé rejtett titkos fagyasztóhoz
megyünk.
Végigböngészem az ízválasztékot. – Itt van séf személyes
készlete.
Kiveszem az egyik előre kiadagolt, házi készítésű mentás
csokis fagyival töltött üveget, és hozok két kanalat a fiókból.
– Kóstold meg – kínálom.
Kiveszi a kanalat a kezemből, belemártja a fagylaltba, és
lenyeli.
Ezúttal őszinte, hangos nyögés tör fel belőle.
Ördög és pokol! Ez a nyögés!
Egész éjjel kísérteni fog az emléke.
Ekkor képes és megnyalja az ajkait. Nézem a mozdulatot.
Kiéhezett tekintettel.
Remek. Kurva jó.
Azon kapom magam, hogy közelebb lépek, mint lepke a
lánghoz.
Jégkrém van az ajkán, és muszáj megkóstolnom.
Tudom, hogy nem szabadna.
De nem bírom megállni.
Mielőtt észhez térhetnék, kinyújtom a kezem.
Áthidalom a távolságot.
A testünk már majdnem összeér.
Közelebb hajolok, megérintem az ajkát.
Egy pillanatra elakad a lélegzete.
Aztán letörlöm a fagylaltot.
Kifújja a levegőt, megduzzad a melle, és közelebb lép.
Meg akarom csókolni.
Az ajkaink majdnem összeérnek.
Olyan közel vagyunk, hogy érzem a lélegzetét.
– Miért rendetlenkedtek a konyhámban? – förmed ránk séf.
Ezzel el is illan a pillanat.
Észbe kapok, hogy kivel állok szemben.
 Eszembe jut, miért nem kéne ezt tennem.
Eszembe jutnak a bűneink.
És szidom magam, amiért megint a farkammal gondolkodom,
ha róla van szó.
Ebből még baj lesz – emlékeztetem magam.
Na ne mondd.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Payton

Az ágy szélén kuporgok, a tenyerembe temetem az arcom.

Mi a fene volt ez?
Majdnem megcsókoltuk egymást?
Miért van az, hogy méreg csöpög az ajkairól, mégis meg
akarom ízlelni őket?
Ki nem állhat engem. Gyűlöli, hogy az apja törődött velem,
míg a saját lányát hanyagolta. Gyűlöli, hogy az apja eladta a
húgát, amikor volt pénze, és inkább rám költötte.
Az isten szerelmére, nem így kéne éreznem.
Ám ahogy kilépek a ruháimból, hogy bemásszak az ágyba, azt
kívánom, bárcsak kinyílna az ajtó. Bárcsak belépne,
megragadna és megcsókolna. Szenvedélyesen és bocsánatkérés
nélkül. A falhoz préselhetne, ahogy a romantikus könyvekben
és filmekben szokás.
Megint. Miért?
Miért van olyan érzésem, hogy nem csak a kínzóm lehetne?
Aludnod kell, Payton.

A mögöttem álló hét után arra vágyom a legkevésbé, hogy Trent

Aldridge előtt adjak elő.
Nemcsak azért pocsék a hangulatom, mert rosszul mennek az
órák, hanem azért is, mert kurvára kimerültem.
Szívás ez az ingázás.
 Igen, persze. Trent pár napja elvitt, de a fagyizás óta
felszívódott.
Még önkénteskedni sem jött velem.
A szobámban a pulton megtalálom a címet, és egy cetlit, amin
a kötelezettségemre emlékeztet.
Seggfej.
Nagy a lakása, de még mindig nem találom sehol.
Itt alszik egyáltalán?
Vajon Trentnek barátnője van?
Már a gondolattól begörcsöl a gyomrom.
Nem kéne, hogy érdekeljen.
Nem akarom megkedvelni. Úgy nem, hogy az egyik
pillanatban bosszút akar állni, a következőben gondoskodó,
azután nyomtalanul felszívódik.
Felőlem azzal lehet együtt, akivel akar. De valamiért tudni
akarom, hogy van-e nő az életében.
És ha igen, őt is elhozza ma este, hogy kigúnyoljon?
Hányingerem van a gondolattól.
Nincs ínyemre felolvasni egy könyvismertetőt holmi
gyönyörű modellnek, akivel nyilván randizik. Eszembe jut, hogy
semmit sem tudok erről a pasiról. Sosem nyílt alkalmam
bepillantani az életébe.
Még azt sem tudom, jár-e valakivel.
Hát.
Ez rázós lesz.
Na, ha itt lesz a nő, akkor én is dögösen fogok megjelenni.
Ez egy olyan kicsinyes, felszínes gondolat. Utálom magam,
amiért így gondolkodom. Utálom magam, amiért így is
cselekszem.
A szekrényhez lépek, ledobom magamról a melegítőt, és
felhúzok egy szűk szoknyát egy blúzzal.
Azután felborzolom a hajam egy kefével, és felviszek egy kis
sminket. Kihúzom magam és kilépek az előszobába.
Már a nappaliban gyülekeznek.
A legtöbb arcot ismerem.
 És örömmel látom, hogy nincs köztük dögös maca.
Istenem, mi a bajom?
Nem kéne így örülnöm.
Nem kéne törődnöm vele.
Uralkodj a hormonjaidon, kislány!
Ez a pasi egy kapitális seggfej.
Csak mert szexi, és felhevülsz, amikor rád emeli a kék szemét,
még nem kell úgy viselkedned, mint egy agyalágyultnak.
– Payton! – szól vontatottan, és az ajkához emeli a poharat.
Tele van mahagóniszínű folyadékkal. Ő piál, én meg
szórakoztatom. Vettem.
Leteszi a poharat, és a számomra fenntartott hely felé biccent.
Van ott egy kis láda. Az a fajta, amire a gyerekek állnak, hogy
elérjék a mosdókagylót fogmosáshoz. Trent pedig pontosan az a
fajta kicsinyes seggfej, aki elküldi a személyzetét, hogy
vegyenek egy ilyet ma estére.
Tulajdonképpen meglep, hogy nem nekem adta utasításba.
Trent folytatja: – Mesélj nekünk, mit tanultál ebben a
hónapban, és hogyan kapcsolódik a háztartásunkhoz. Ossz meg
velünk némi bölcsességet…
A jó francba.
Nyitott a kérdés, ami azt jelenti, hogy róla és a többi
ismeretlen jelenlévőről kell beszélnem a saját
értelmezésemben. Szóval… elsősorban a saját kútfőmből.
Ez gáz.
Én Jungot tanulmányoztam.
De hogy valami relevánsat mondjak, ami Trentre
vonatkozik…
Na igen, erre nem készültem fel. Úgy volt, hogy a
történelemről beszélek.
Az elméletekről, amelyekről Jung híres.
Ezt olvastam, erről készítettem jegyzeteket.
De ez…
Nem ismerem Trentet.
Hogyan csináljam?
 Ekkor elmosolyodik.
Tudja, hogy kudarcot fogok vallani.
Egy pillanatig sem akarta, hogy sikerrel járjak. Tudta, hogy
bemagolom a tényeket. A tényeket, amelyeket bárki el tudna
darálni.
Egész idő alatt ez volt a terve a rohadéknak.
Lejáratni mindazok előtt, akikkel nap mint nap találkoznom
kell.
Ekkor belép egy Barbie baba.
És feltámad a félelmem.
A magas, gyönyörű, szőke nő odalép Trenthez és rámosolyog.
– Elkéstem?
–  Dehogy. Épp időben jöttél. Payton mond nekünk néhány
hathatós bölcsességet Carl Jungról, aztán megiszunk egy koktélt
a ma esti parti előtt.
A nő még mindig mosolyog.
Hányni tudnék.
Trent le sem veszi rólam a szemét.
Egy pillanatra sem.
Pontosan azért van itt a cicababa, amiért sejtem.
Hogy összezavarjon.
Tudja, hogy nem elég, ha a személyzete előtt csinálok
bolondot magamból.
Iderendelt egy idegent, hogy biztosra menjen.
Miért kell ilyen tökéletesnek lennie a csajnak?
Ő is olyan szép, mint Trent, és nem egy trónbitorló, mint
jómagam.
Nem.
Ezt nem csinálom.
Ez Trent terve, és nem hagyom, hogy működjön.
Nem fog felzaklatni.
Visszamosolygok rá.
Mi több, vigyorgok.
Mintha azt mondanám: „Ügyes húzás, seggfejkém, de még
nem láttad, hogy én mire vagyok képes”.
Néhány lépést teszek előre, félrerúgom a rögtönzött
 y p g g
pódiumot, és elfoglalom a helyem a terem közepén. Kihúzom
magam és leveszem a blézeremet, csak a fekete csipkés blúzt
hagyom magamon.
A blézert a kanapé felé dobom.
Pont a kiszemelt célpont ölében landol.
Trentében.
Rám mered.
Pontosabban villámokat szór a szeme.
Kiakadt az öltözékem miatt.
Ahogy összeszorul az állkapcsa, nevetni tudnék.
Hagyom, hogy kiürüljön a sok szarság a fejemből, és eszembe
jut mindaz, amiről az elmúlt hónapban olvastam. Felidézem,
mit tudok erről a háztartásról. Erről az emberről.
Egy megkeseredett, dühös emberről.
Akit megsebeztek.
És minden bizonnyal magányos.
Egy kisfiú, aki valószínűleg nem számíthatott az apjára.
Egy férfi, akinek nem volt példaképe.
Elgondolkodom mindezen, s végül kinyitom a számat és
megszólalok.
Amíg ezt teszem, egy pillanatra sem veszem le a szemem az
arcáról.
–  Carl Jung egyszer azt mondta, hogy fájdalom nélkül nem
lehet öntudatra ébredni. Az egyetlen igazi akadály az életben,
amivel szembe kell néznünk, az önmagunk. Szembe kell
néznünk a fájdalmunkkal. Foglalkoznunk kell a hibáinkkal.
Nem hibáztathatunk többé másokat. – Szünetet tartok, mély
levegőt veszek, és folytatom: – Szembe kell néznünk a
démonjainkkal. Akkor is, ha tudjuk, hogy nem lesz könnyű
folyamat, ki kell lépnünk az árnyak közül. Azok a dolgok,
amelyek megsebeznek minket, akár figyelemre méltó emberré
is formálhatnak. Gyerekkoromban hajléktalan voltam…
Ezután a megbocsátásról beszélek. A lelkierőről. Olyan
dolgokról, amelyekről talán nem kellene.
A lelkemből szólok. A múltamból. Kimondom azt, ami fáj. Ám
emelt fővel teszem, és nem szakítom meg a szemkontaktust.
 g
Akkor sem, ha szeretném.
Akkor sem, amikor a homlokát ráncolja.
Akkor sem, amikor apákról és fiaikról beszélek.
Akkor sem, amikor úgy néz rám, mintha meg akarna ölni.
Amikor befejezem, szélesen elmosolyodom, sarkon fordulok
és elsétálok. A szobám felé veszem az irányt. Levegőre van
szükségem. Össze kell szednem magam.
Hiába tűntem erősnek, pokoli kínokat éltem át.
Nemcsak azt engedtem meg magamnak, hogy együtt érezzek
ezzel a pasival, aki mindenáron bántani akar, hanem azt is,
hogy ismét a bábja legyek.
Mert az vagyok.
Egy báb, akivel kedvére játszhat a csavaros kis
bosszújátékában egy olyan férfi miatt, aki már halott, és nincs
itt, hogy részt vegyen mindebben.
Félúton járok a folyosón, amikor valaki megragadja a
karomat.
Mielőtt felfoghatnám, hogy mi történik, a falhoz présel, és a
szája az enyémre tapad.
Szétárad testemben a forróság.
Megőrjít a vágy, a sóvárgás.
Nem szabadna viszonoznom a csókot.
Nem szabadna hagynom, hogy ez megtörténjen.
Kizárt, hogy a szája az enyémen legyen.
Ő egy seggfej.
Tönkre akarja tenni az életemet.
De valami érthetetlen és őrült okból kifolyólag nem tudok
uralkodni magamon. Megengedem magamnak ezt a pillanatnyi
hülyeséget, és visszacsókolom.
Csak egyszer.
Hetek óta járjuk a gyűlölet és vágy eszelős keringőjét. Attól a
pillanattól kezdve, hogy megláttam őt az ügyvédi irodában,
egész a mai napig küzdöttem a vággyal.
Egy csók nem árthat.
Egyetlenegy.
 Ennyi is elég.
Fogak és nyelvek kavalkádja.
Gyűlölet és vágy.
A nyaka köré fonódnak a karjaim.
Közelebb rántom magamhoz.
Kétségbeesett a csók.
Mohó. Sürgető. Ősi.
Ám amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan abbamarad.
Trent ellök magától, és a kézfejével megtörli a száját, mintha
mocskos lenne.
A pillanat megtört.
Visszazuhanok a valóságba.
– Öltözz már fel rendesen! – förmed rám, majd sarkon fordul,
és elviharzik a folyosón.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Trent

Ezt meg mi a fenének csináltam?

Sok hülyeséget elkövettem már életemben, de ez…?
Na igen, ezt semmi sem überelheti.
Megcsókoltam Paytont.
A puha, édes ajkait.
A picsába.
Még egy épkézláb mondatot sem tudok összerakni, ahogy
visszarohanok a nappaliba.
Összeszorítom a szám. Ökölbe szorul a kezem.
Muszáj innom valamit.
Most rögtön.
Senkinek sem nézek a szemébe.
Félvállról vakkantom az utasításokat, közben a tűsarkak
kopogásából ítélve Mia, a kamu csajom a nyomomban lohol.
Korábban kellett volna ideérnie, hogy előnyhöz jussak.
Ehelyett Payton mindent ellenem fordított.
Megérintettek a szavai.
Egész nyomorult életemben most először éreztem úgy, hogy
megértenek. Annyi ember közül, aki megfordult az életemben,
Payton döntötte le a szívem köré emelt falat, és kurvára
megértett engem. Többet látott bennem egy kiváltságos
ifjoncnál.
Többet egy vicces havernál.
Többet egy korrupt befektetőnél.
Többet egy dühös fiúnál, aki egy szétzúzott dinasztiát örökölt.
Az első sorból nézhette a Trent show-t, és semmi sem kerülte
el a figyelmét.
Maradnom kellett volna.
De nem tudtam.
Mondani akartam neki valamit, ezért követtem.
Aztán… Nem is tudom, mit terveztem. Hogy mondjak
valamit? Elmagyarázzam, mekkorát tévedett? Hogy nem is
ismer engem? Hogy minden, amit mondott, egy rakás szar?
Mindezt együtt?
Ehelyett megcsókoltam.
Öreg hiba volt.
Még érzem az ízét az ajkaimon.
Olyan, akár az eper.
Édes, mégis savanykás.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy rá gondoljak, mert
ha így teszek, annál jobban feldühödöm. Nem tudom megérteni,
hogy tudott így kicselezni ez a nő. Olyan dühös vagyok
magamra. Dühös, amiért hagytam, hogy megfogjon, holott azért
volt kitalálva ez az egész, hogy őt zavarja meg.
Őt.
Akire a drágalátos apám a pénzét hagyta, miközben Ivyt meg
sem próbálta megmenteni.
Nem vesződöm azzal, hogy kinyissam az ajtót Miának.
Megkerülöm a kocsit, kinyitom az ajtaját, beülök, és beindítom
a motort.
– Hová megyünk? – kérdi Mia.
Eddig fel se tűnt, milyen idegesítő a hangja. – Sehová.
Hazamész.
Az arca enyhén megereszkedett a szeme körül, ahol már kissé
felszívódott a botox két injekciózás között. – De azt hittem…
– Nem érdekel, mit hittél.
– Hogy te mekkora seggfej vagy!
– Mondj valamit, amit nem tudok – dünnyögöm, miközben a
motort túráztatom.
Úgy volt, hogy ma este hancúrozni fogok.
Annyi dolgom volt, hogy idejét sem tudom, mikor feküdtem le
utoljára nővel. Azt hittem, ha elhívom egy régi osztálytársamat,
azzal két legyet ütök egy csapásra. Egyrészt kizökkentem
Paytont a lelki nyugalmából, és még örülnék is, ha
felbosszanthatnám, másrészt még le is szopnának.
Egyik sem történt meg.
Vagyis, Mia esetében nem fog megtörténni.
Rendesen kisiklott ez a terv.
– Miért vagy ilyen morcos? – kérdezi duzzogva.
– Beszélgetni akarsz? Miután leseggfejeztél?
– Ööö…
– Mindjárt gondoltam.
–  Csak nem értem, miért ne szórakozhatnánk egy kicsit. –
Áthajol hozzám, a combomra teszi a kezét. – Olyan idegesnek
tűnsz. Akarod, hogy segítsek?
Elindul felfelé a keze, csakhogy ez nem az a kéz, amire
vágyom.
Elképzelem, hogy Payton ott ül azon az ülésen, és az ő keze
kúszik a lábamon.
A farkam végül életre kel.
A fenébe. Hogyan tegyem rendbe a fejem? Lenézek Mia
kezére. Vele lenni, sőt, megdugni, borzalmas ötlet.
Jelenleg az egyetlen, amire vágyom, hogy megihassak egyedül
egy italt.
Leengedem a kezem az ölembe, és Mia tökéletes műmosolya
beragyogja a kocsit. Azt hiszi, rábólintok, de óriásit téved.
– Vedd el a kezed, vagy én veszem el helyetted.
Amikor nem mozdul, megragadom a kezét és visszalököm az
ölébe.
Majd szó nélkül elindulok, hogy hazavigyem a lakására.
Soha ne hívd fel az exed! Túl komplikált. Soha nem az lesz,
amire igazán vágysz…
Meg sem állok a lakásáig.
Mia persze duzzog. Megint. – Nem értelek. Azt mondtad,
jöjjek át, mondván, hogy elmegyünk valahová. Hogy csupán
meg kell hallgatnod valami előadást, amit meg sem
magyaráztál. Aztán végighallgattatod velem, ahogy egy nő
valami Carl Jungról papol. Egy… ki a franc az a Carl Jung? Még
mindig nem tudom. És kettő… a takarítónőddel kefélsz, Trent?
– Nem mintha magyarázattal tartoznék neked, de nem.
– Akkor miért nem viszel el szórakozni?
– Mert rájöttem, hogy nincs kedvem.
Ahogy ehhez a beszélgetéshez sincs, szóval miért vagy még itt?
– Ez azt jelenti, hogy már nem is akarsz dugni?
– Eleve nem akartam – morgolódom.
– Jól átvertél.
A farkamat bámulja, de az már nem kemény. Sosem volt
kemény neki, ezt azonban nem kötöm az orrára. Ahhoz be
kellene ismernem, hogy Payton Harttól áll fel a farkam.
Megfordulok, és Mia szemébe nézek. Túl fáradt vagyok ehhez
a szarsághoz.
–  Csak tűnj el – mondom kimerülten. – Nincs hozzád
hangulatom.
Sosem volt.
– Soha többé ne hívj fel! – vág vissza, és kinyitja a kocsiajtót.
– Ne izgulj, nem foglak.
És megjegyzem, Mia hívott fel engem. Véletlenül felvettem,
megpillantottam Paytont, és engedtem a késztetésnek, hogy vele
vonjam el a figyelmemet. Nagy ügy.
Mia dühösen kiugrik a kocsiból, és még be se csukódott
rendesen az ajtó, amikor én már elhajtottam az utcáról.
Nem tudom, hová menjek.
Kivel beszéljek.
Ilyenkor jólesne egy ital, de nem tudom rávenni magam, hogy
egyedül menjek inni.
Ehelyett a belváros felé kanyarodom.
Anyámhoz, csodák csodájára.
Cresthill felé.
Azért vettem meg az épületet és alakítottam át
luxusidősotthonná a városban, mert az anyámnak szántam a
helyet.
 Nem árultam el Paytonnek, hogy anyám is ott lakik.
Anyának viszont szüksége volt valamire, amivel elfoglalhatja
magát.
Igaz, a kertészkedés örömöt szerez neki, de szüksége volt egy
célra.
Így hát adtam neki egyet.
Hamar odaérek.
Bemegyek a hátsó bejáraton, és a keresésére indulok. Ő is itt
lakik, de a napnak ebben a szakában dolgozni szokott.
Vagy palántázni tanít valakit a kertben, amit az üvegtetejű
csarnokban alakítottunk ki neki, vagy csak beszélget valakivel.
Nyilvánvalóan nem tőle örököltem az érzelmi távolságtartást.
Bár mindenki önszántából van itt, nem minden lakót látogat
gyakran a családja. Anyának már van némi fogalma a
magányról. Amikor megneszelte, hogy a Cresthillt építem,
önként jelentkezett, hogy itt lakjon, segítsen Margretnek a
vezetésben, és társaságot nyújtson a lakóknak.
Látom, mit tesz vele, hogy van célja.
Valami többet nyújt neki, hogy nem csak Ivynak és nekem
élhet.
Miután olyan sokáig maradt apám oldalán, valamivel be
kellett töltenie az űrt, amit a hiánya hagyott.
Nagyszerű barátságokat kötött, és végre boldog.
Ahogy sejtettem, a rotundában találom.
A padlón térdel, kesztyűben, a növényeit vizsgálgatja. Két
tenyere közé présel egy növényszárat, mintha imádkozna.
– Minden rendben? – kérdem.
– Attól tartok, ez itt rozsdás.
– Az mit jelent?
– A betegség elterjedhet, és a többiben is kárt tehet.
Leülök mellé, nézem a növényt, de fogalmam sincs, mit kéne
látnom. – Mit fogsz tenni vele?
–  Megpróbálom elválasztani a többitől. – A szárral babrál. –
Hátha meg tudom gyógyítani.
– És ha nem? Mi van, ha a fertőzés… nem múlik?
A keze megdermed, és felnéz rám. Rám emeli kék szemét. –
 g
Mit keresel itt, Trent? Későre jár.
– Nem jöhetek el meglátogatni az anyámat?
Felvonja a szemöldökét.
Túl jól ismer.
– A lányról van szó? Láttam már itt. Hallom, azt akarod, hogy
vécéket takarítson.
Margret. A vén pletykafészek.
– Nem róla van szó – hazudom.
Bólint. De tudom, hogy nem hisz nekem.
Visszafordul a növényéhez. – El tudjuk távolítani a növényt.
Kivenni a többi közül. Időt hagyni neki, hogy magától
meggyógyuljon.
– És ha a távol töltött idő nem segít?
Anya sóhajt. – Akkor semmi sem segíthet rajta…
– És akkor mi lesz?
– Egyedül hal meg.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Payton

Tudom, hogy gyerekes, de még sehonnan sem távoztam

gyorsabban, mint Trent házából.
Nem tudom, mi őrjít meg jobban – az, hogy megcsókolt, vagy
az, hogy olyan gyorsan ellökött magától, mintha undorítónak
találna.
Úgy bánik velem, mint egy szúnyoggal, ami a feje körül
zümmög, és az agyára megy. Mintha az lenne az egyetlen célja
velem, hogy lecsapjon és megöljön.
Pocsék érzés.
Iszonyú pocsék.
És a gyilkos csapás az volt, amikor Gail megsúgta, hogy Trent
a nővel távozott. A szöszivel. Ki tudja, hová mentek egyáltalán?
Piálni? Randizni?
Mivel fogalmam sincs, nem vagyok hajlandó megvárni, hogy
hazaérjen.
Persze, nagy a lakás, de nem elég nagy ahhoz, hogy ne
vegyem észre, ha hazahoz egy nőt.
Ráadásul még visszhangos is ez a hodály.
Belehalnék, ha hallgatnom kéne, ahogy kefélnek.
Nem tudom, miért érdekel egyáltalán.
Helyesbítek: Nem kéne, hogy érdekeljen, de tudom, miért
érdekel.
Azért, mert úgy betolakodott a szívembe, ahogy
megfogadtam, hogy soha senkinek nem engedem.
Hogyan is érdekelhet, hogy mit csinál (pláne kivel) egy
seggfej, amikor az elmúlt hetekben azon volt, hogy pokollá
tegye az életemet?
Ha ehhez hozzáadjuk a találkozásunk óta eltelt időt, akkor
már tizenkettő, nem, nem is tizenkettő, tizennégy hét telt el
azóta, hogy ez az ember személyes küldetésévé tette, hogy
tönkretegyen. Az a puszta tény, hogy még érdekel, sárba tiporja
az önbecsülés fogalmát.
Akkor hát miért?
Miután elmúlt a lámpalázam, miért rendített meg annyira a
reakciója?
Mert a lelkébe láttál. Ezért.
Megláttam benne valamit, amit nem akart megmutatni
nekem, és már mindent értek.
Vagy talán semmit sem értesz.
Talán az igazság az, hogy csak egy álarc volt az egész. Talán
tényleg egy közönséges bunkó, és nincs jó tulajdonsága. Talán
mégsem az az elveszett kisfiú, aki az apja elismerésére vágyik,
még a halála után is. Lehet, hogy az anyja szavai csak egy
elfogult nő zagyvaságai voltak, aki nem tehet mást, ösztönösen
szereti a fiát.
Szedd össze magad, Payton!
Ahogy a vonaton ülök, és Long Island felé zötyögök, feláll a
hátamon a szőr, mintha figyelne valaki.
Tudom, hogy paranoiás vagyok. A telefonhívások, a betörés és
a különös furgon okozta, ami esküszöm, hogy engem követett.
Ezek a furcsaságok, melyekkel szembesítenem kéne Trentet, de
folyton elfelejtem, idegessé tesznek. A nap huszonnégy
órájában, a hét minden napján.
Érzem, ahogy felszökik az adrenalinszintem.
Vajon Trent miatt?
Kinézem belőle. Nagy az esélye, hogy direkt azért tesz
dolgokat, hogy az őrületbe kergessen.
Nyilván ez a célja.
Egész idő alatt a pénzről szólt volna minden?
Ha elmebetegnek minősíttethet, ha idegösszeomlást kapok,
akkor kérvényezni fogja a bíróságon, hogy ne kaphassam meg a
pénzt, vagy talán még rosszabb.
Úgy fogja intézni, hogy egész életemben ő kezelje a pénzemet.
Semmi baj. Minden oké.
Senki sem követ.
Senki sem tudja, hogy egyáltalán eljöttem onnan.
Trent sem tudja, hol vagyok.
Nem hiszek magamnak, a biztonság kedvéért a tenyerembe
veszem a telefonomat. De Trentet ismerve valószínűleg megint
kikapcsoltatta valamelyik csatlósával.
És ennek az alaknak viszonoztad a csókját.
Nyugalmat kényszerítek magamra. Semmi törvénybe ütközőt
nem tettem. Fellélegezhetek. Trent sosem mondta, hogy minden
nap minden percében nála kell dekkolnom. Csak azt mondta,
hogy nála kell élnem. Egy szóval sem említette, hogy nem
maradhatok pár napra Heathernél.
Vagy legalábbis ma éjjel.
Amíg minden más szabályt betartok, ez egy teljesen észszerű
dolog.
Egy pizsamaparti, csajok egymás közt, pont erre van most
szükségem.
Az út hátralévő részében még mindig úgy érzem, hogy valami
nem stimmel. Talán Trent követtet valakivel.
Képes rá.
Van rá pénze. És nem tartja vissza a magánélet tisztelete.
Persze hogy képes rá.
Bárki, akit így elárult az apja, lelkifurdalás nélkül követtetne.
Tudom, mert ha lenne rá pénzem, én is követtetném Erint. Hogy
meggyőződjem róla, hogy még életben van. Hogy az a beteg
állat, akivel éppen randizik, nem keveri bele valami veszélyes
és önpusztító hülyeségbe.
Csakhogy egy fityinged sincs. Amiről ki is tehet?
Hirtelen megkordul a gyomrom.
Elfelejtettem enni.
Hátha találok egy proteinszeletet a táskámban. Általában
mindig van nálam valami rágcsálnivaló, hiszen állandóan
rohangálok.
Beletúrok, hogy keressek valami harapnivalót. Amikor a kis
oldalzsebhez érek, az ujjam átcsúszik az alján lévő lyukon.
A francba. Új táska, és máris elszakadt.
És mintha beleragadt volna valami.
Óvatosan megvizsgálom a lyukat, hogy kiderítsem, mi az.
Amikor megtalálom az apró tárgyat, kihalászom.
Összevont szemöldökkel bámulom. Egy különös, fekete
fémkütyüt tartok a kezemben. Még soha életemben nem láttam
ilyet. Olyasmi, mint egy pendrive.
Felemelem, hogy közelebbről megvizsgáljam, és rájövök, hogy
egyáltalán nem az, mert nincs rajta csatlakozó a számítógéphez.
Ekkor jövök rá, hogy hol láttam már ilyet…
Lepergett a szemem előtt az összes valaha látott béna
kémfilm.
Egy nyomkövető eszköz.
Trent nem követtet; mindig tudja, hogy hol vagyok.
Már beismerte, hogy hozzáférése van a telefonomhoz. Most
kiderült, hogy egy nyomkövetőt is elrejtett a táskámban.
Nyilván azért, mert tudja, hogy ha nem akarom, hogy
megtaláljon, akkor egyszerűen kikapcsolhatom a telefonomat.
Ettől nem tudtam megszabadulni, mert nem is tudtam róla.
Támad egy remek ötletem.
Pontosan ezt kell tennem. Kikapcsolom a telefonomat, de
előbb a tenyerembe veszem, és elindulok a folyosón. Normális
esetben soha nem mennék be egy vonat vécéjébe, de tetszik a
gondolat, hogy az egyik embere a vonat nyilvános mosdójában
keressen engem.
Le sem tudom törölni a képemről a vigyort. Addig nem is
hagyom abba a nevetést, amíg bele nem botlok valakibe.
–  Nagyon sajnálom – mondom, de a férfi csak morog, és
lehajtott fejjel elsétál.
Arra a marhára emlékeztet, aki nekem jött az utcán aznap,
amikor Trent ellátta a lábamat.
Aznap, amikor hozzám ért. Amikor igazán hozzám ért.
 Aznap, amikor lángra lobbant bennem valami, egy tűz, amit
még nem sikerült eloltanom.
Az ajkai.
Mintha megbélyegeztek volna.
Érzem a száját az enyémen.
Nem, erre ne is gondolj.
Nem jó ember.
Egy bunkó.
Miatta jöttem el ma este.
Emlékeznem kell rá, valahányszor az ajkaira gondolok…
Trent Aldridge faképnél hagyott, miután megcsókolt, hogy a
cicababájával menjen játszani.
A mosdóban belepillantok a tükörbe. Csupa mocsok, a
tükörképemen repedések éktelenkednek.
Az arcomra van írva, hogy mennyire lehangolt vagyok.
Kiveszem a nyomkövető készüléket a tenyeremből, és keresek
egy helyet, ahol elrejthetem.
Egy helyet, ahol nem fog kikapcsolni, így meg kell keresniük.
Úgy határozok, hogy a vécé mögötti padlóra teszem.
Visszafojtom a lélegzetemet, letérdelek és ledobom.
Öklendezni kezdek, és szinte biztos vagyok benne, hogy
elhányom magam, de visszatartom.
Lenyelem az undoromat, és felállok.
Rendben.
Meglátjuk, mit szól hozzá.
Remélem, ő lesz az, aki megnézi.
Remélem, lehányja magát.
Ennél jobb karmáról nem is álmodhatnék.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Trent

Két nap.
Payton már két istenverte napja eltűnt.
Amikor aznap este hazaértem, az volt az első dolgom, hogy
megpróbáltam megkeresni. Tucatszor hívtam, de nem vette fel.
Az üzeneteimre sem reagált.
Legszívesebben rácsörögnék Jaxre, de mivel világosan
értésemre adta, hogy nem akar kémkedni a lány után, tudom,
hogy nem segítene.
Payton nyilván jól van, de azok után, ami Paullal történt,
biztosra akarok menni. Utoljára a kiselőadáson láttuk. Mint
kiderült, utána elviharzott a lakásból. Ami érthető, hiszen
megcsókoltam, majd otthagytam a folyosón, mint egy seggfej.
Próbálom nem ráerőltetni magam, ugyanakkor nem hagynak
nyugodni anyám szavai.
Ahogy fel-alá járkálok a szobámban, fogom a telefont, és
felhívom az egyetlen embert, akit nem akartam terhelni ezzel a
szarsággal, mert a szívem mélyén tudom, hogy nem helyeselné.
Mégis felhívom, mert az az igazság, hogy ő az egyetlen, akire
mindig számíthattam, és aki segíthet.
– Trent. Nem sietted el ezt a hívást – szól bele Ivy.
– Szia, hugi.
– Kerülsz engem.
– Nem is. Csak tudod…
–  Trent Aldridge – korhol, és újra kisiskolásnak érzem
magam, amikor mindig anya hangját utánozta, ha bajba
kerültem. Ami, bevallom, elég sokszor előfordult, miután apa jó
ötletnek tartotta, hogy férfit faragjon belőlem és tökössé tegyen.
Szerinte a kedvesség a gyávák erénye. – A bátyám vagy. Azt
hiszed, nem tudom, hogy mikor hazudsz?
– Hát jó. Tényleg kerültelek.
Felkacag a brutálisan őszinte válaszon. – Na, ki vele.
Kiöntöm a lelkem. Az elejétől kezdem, elhadarom az egész
hercehurcát, mert mielőbb szeretnék rátérni Paytonra. Nagy
ügy.
–  Tudtam, hogy nem néznéd jó szemmel – jegyzem meg a
végén.
–  Ó, igazán? Kinézted belőlem, hogy zavarna, ahogy egy
ártatlan lányt kínzol? – kérdi a kelleténél vaskosabb
szarkazmussal, de a tetteim ismeretében ez érthető.
Vállat vonok. – Igen.
–  Legalább van benned annyi tisztesség, hogy némi szégyent
is mutass.
Elhallgatunk.
Végül Ivy egy halk sóhajjal töri meg a csendet. – Miért hívtál,
Trent? Tudom, hogy nem csak azért, mert hiányolsz.
– Nem tudom, mit csináljak… vele kapcsolatban.
–  Az engedélyemre van szükséged, hogy kedvelhesd azt a
lányt?
– Dehogy – vágom rá túl gyorsan.
– Hanem?
A torkomat köszörülöm, és megvakarom a nyakam. – A
megbocsátásod kell.
– Semmi rosszat nem tettél.
– Nem védtelek meg.
Ezt bántam meg a legjobban életemben. Minden reggel ezzel
az érzéssel ébredek. És minden este ezzel alszom el.
Nem védtem meg a kishúgomat.
Micsoda elcseszett dolog ez?
– Trent – suttogja Ivy.
Hallom a könnyeket a hangjában. Annál nehezebbnek érzem
a bűntudatot.
 –  Ne! – szakítom félbe. – Hadd beszéljek én. – Ismét a
torkomat köszörülöm, próbálok rájönni, vajon milyen
bocsánatkérés illik egy ilyen megbocsáthatatlan tetthez. – Nem
védtelek meg apától.
–  Ezt most rögtön hagyd abba. – Határozott a hangja. Egy
áttörhetetlen gát. – Nem a te dolgod volt megvédeni.
–  A bátyád vagyok. Persze, hogy az volt. – Az az átkozott
gombóc sehogy sem akar eltűnni a torkomból. Hiába
nyeldekelek újra meg újra. – Cserben hagytalak, Ivy…
–  Hát erről szól ez a dolog Paytonnel? – Elhallgat. Néhány
percig csak szipogást hallok a vonal végéről. – Miattam
csinálod?
– Ivy…
– Nem, Trent, túl messzire mentél. – Visszatért az ereje. Ebből
tudom, hogy minden kétséget kizáróan komolyan gondolja,
amit mond. – Jólesik, hogy gondolsz rám, de erről nem ő tehet.
Bármit is művelt apa, az nem Payton hibája. Sem a tiéd. Légy
jobb, mint apa. Ideje, hogy elengedd ezt a bűntudatot.
– De…
– Csak semmi de, Trent.
Meglep a hangjának kemény éle.
Épp bocsánatot akarok kérni, amikor közbevág. – Nem
kértem, hogy kegyetlenkedj a nevemben. Ami azt illeti, dühös is
vagyok miatta, és csak azért nem vagyok teljesen kiakadva,
mert tudom, hogy az irántam érzett szeretetből tetted. Ettől még
nincs rendben, de megértem. Kérj tőle bocsánatot, Trent.
Megérdemli a bocsánatkérést.
Tudom, hogy igaza van.
S ami még rosszabb, pontosan ilyen válaszban
reménykedtem.
Paytont gyűlölni, miközben vágyom rá, annyira megterhelő,
hogy az elmúlt hónapok teljesen kimerítettek. Bele sem merek
gondolni, hogy ő mit érezhet. A bűntudat nagyobb erővel tör
rám, ezúttal azért, amit Paytonnel műveltem.
– Oké – ígérem. – Igazad van.
– Persze, hogy igazam van.
 gy g
– Szeretlek, hugi.
– Én is téged. Na, menj – sürget, és ismét az a követelőző tesó,
akit ismerek és szeretek. – Sok mindenért kell bocsánatot
kérned, de nem tőlem. Tőlem soha.
Leteszem a telefont.
Az igazság letaglóz, lecsap, mint egy előre jelzett vihar, amire
igazán számíthattam volna.
Anyának igaza van.
Ivynak is igaza van.
Alaptalan a haragom.
Félresiklott a gyűlöletem.
Alapvetően egy ártatlan nőt kínoztam.
A padlót bámulom. A sötét keményfát, mely bűzlik a
nyamvadt citromfüves takarítószertől, amit Payton
kotyvasztott.
Hallasz ott lenn, öreg? Én sem vagyok jobb nálad. Egy seggfejjé
neveltél. Pont olyan vagyok, mint te.
Lehet, hogy nem adtam el Paytont egy orosz
emberkereskedőnek, de zsarolással tartottam sakkban.
Lehet, hogy nincsenek láncok, de az anyagi feltételek, amiket
a csuklójára tekertem, akkor is húsba vájtak. Hozzám láncolták.
Ellene fordítottam az anyagi biztonsággal kapcsolatos
reményeit és álmait – egy olyan élet vágyát, mely merőben más,
mint amiben felnevelkedett.
Beszélnem kell Paytonnel. Meg kell mondanom neki, hogy
szabadon távozhat. Nem számít, mit tett, hogy megszerezze azt
a pénzt. Fel kell hívnom Bakert. Rá kell vennem, hogy minél
hamarabb elintézze, hogy Payton legyen a felelős a saját
pénzéért.
Engem már nem érdekel ez a szarság.
Az irodámban járkálok és próbálom kitalálni, mit mondjak,
ha sikerül rátalálnom.
Talán visszament az iskolába.
Az is lehet, hogy a barátnőjével, Heatherrel van.
Már csak az a kérdés, hogy hajlandó-e találkozni, beszélni
velem, vagy elküld a picsába.
Megérdemelném; bekaphatom.
A húgom rosszallása után, ahogy apámhoz hasonlított, a
szívem mélyén tudom, hogy igaza volt.
Már csak egy dolgot tehetek.
Felveszem a telefont és megpróbálom tárcsázni a
mobilszámát, de egyenesen a hangpostára kapcsol. A Jaxsonnal
való beszélgetés óta nem kereshetem meg, hogy merre jár, de
biztos vagyok benne, hogy az iskolában van. Még emlékszem az
órarendjére.
Újra meg újra megpróbálom a telefonját; egyenesen a
hangpostára kapcsol.
Végül úgy döntök, inkább írok egy SMS-t.

Én: Beszélni akarok veled. Tudom, hogy megkapod az

üzeneteimet. Kérlek, Payton. Könyörgök, válaszolj.

Meglepődöm, amikor rögtön pittyen a telefon.

Payton: És még mindig nem fogtad fel, hogy

leszarom, mit akarsz.

Én: Kérlek.

Nem válaszol.
De látom, hogy elolvasta.

Én: Beszélnünk kell. Haza tudnál jönni?

A fenébe is. Úgy hívom haza, mintha ide tartozna. Hiába

szeretném, ő nem ezt akarja. Meg akar szabadulni tőlem.
Payton: Nem.

Én: Nem tartalak fel sokáig.

 Megint nem válaszol rögtön, és szinte biztos vagyok benne,
hogy nemet fog mondani.
Meglengethetném a feje fölött a pénze sorsát, hogy rávegyem.
De nem teszem.
Ha zsarolással kényszeríteném rá a találkozóra, azzal
meghazudtolnám a beszélgetés célját.

Payton: Miért?

Én: Bocsánatkéréssel tartozom.

Nem említem, miért, de elég nyilvánvaló.

Payton: Ne izgulj. Csak egy csók volt. Azóta eszembe sem
jutott.
Nem ilyen válaszra számítottam, ám a szellemes riposzt
helyett inkább lerázom magamról.
Mert így szoktam reagálni.
Megsértődöm. Visszavágok.
Ezúttal viszont befogom a pofám, és nem mondok semmit.

Én: Csak találkozz velem, kérlek. Komolyan beszélem.

Kérlek!

Egy pillanatig a telefont bámulom, várom, hogy válaszoljon,

de néhány másodperc múlva rájövök, hogy nem fog.
Visszamegyek az íróasztalhoz, kihúzom a széket, és lerogyok
rá.
Még mindig viharosak az érzelmeim.
Tudom, hogy hagynom kéne a fenébe, ugyanakkor nem
akarom.
Épp a számhoz emelem a poharat, amikor cseng a telefon.

Payton: Hát jó. Öt percet kapsz.

Én: Megegyeztünk.
 Payton: Hol?

Én: Találkozzunk a könyvtárnál. Mondjuk a

parkolóban?

Payton: Oké. Mikor?

Leteszem a poharat. Most nem ihatok.

Visszaírok egy időpontot, majd néhány óráig folytatom a
munkát, hogy elvonjam a figyelmemet a közelgő találkozóról
Paytonnel.
Ismét csörög a telefon, és ezúttal Tobias keres. Hagyom, hogy
hangpostára mondja. Nem túl bölcs döntés, de még nem
találtam ki, hogy mit mondjak neki. Amint megvan a válasz,
visszahívom.
Tobias világosan megmondta, hogy ki akar szállni. Cyrus
segítségével épp azon van, hogy eladja az üzletét. Ez jelentős
pénzbevétellel jár, amit be kell fektetnem. Egyben azt is jelenti,
hogy utána kell járnom, mibe érdemes befektetnem.
Vagy mi lesz az, ami látványosan megbukik.
A legutóbbi ügyem után nem árt az óvatosság. Noha így vagy
úgy minden befolyásos politikust a markomban tartok, ezt nem
tehetem ennyire nyilvánvalóvá. Ezúttal a bennfentes
információkra kell hagyatkoznom.
Körbetelefonálok, hátha tud valaki valamit, amibe érdemes
befektetni, ahelyett, hogy arra várnék, hogy az embereim
szerezzék meg nekem az infót.
A következő órában egy maroknyi emberrel beszélek.
A legtöbb hasznos információt Lorenzo egyik emberétől
kapom. Egy szemét- és köztisztasági vállalkozás büszke
tulajdonosa, és néhány óra múlva átnézik és elküldik nekem,
amire szükségem van.
Egyelőre megteszi.
De hamarosan valami nagyobb kell Tobiasnak.
Felállok, és az ajtó felé indulok.
 Ideje, hogy egyszer s mindenkorra elássam a csatabárdot
Paytonnel.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Payton

Megígértem magamnak, hogy nem válaszolok. Megfogadtam,

hogy nem teszem.
Mégis megtettem.
Összezavart az üzenet hangvétele.
Egy apró hang, amit eddig próbáltam elfojtani, a fülembe
suttogott, hogy derítsem ki, mit akarhat Trent.
Ha Trent Aldridge-ről van szó, az ördög és az angyal
túlharsogják egymást a vállaimon. Az egyik azt mondja,
találkozzak vele. A másik makacsul ellenzi. Nem tudom, melyik
fog felülkerekedni, ezért különösen óvatos vagyok.
Akárhogy is, ez lehet életem legnagyobb hibája.
Nem akarok visszatérni a régi kerékvágásba. Viszont hiányzik
Trent lakása.
Ott nagyobb biztonságban éreztem magam.
A lehető legmodernebb biztonsági rendszere van, és hiába a
telefonbetyár meg az a hajmeresztő érzés, hogy valaki figyel,
biztonságban érzem magam a lakásán.
Kivéve persze, ha ő próbál az őrületbe kergetni, ami nagyon
is lehetséges.
Ha ez az egész az ő műve…
Megrázom a fejem.
Nem. Ennek semmi értelme.
Tanácstalan vagyok, annyi szent.
Trent talán megadja a választ, amire szükségem van a lelki
békémhez.
Vagy nem.
 Hogy őszinte legyek, arra számítottam, hogy az egyik SMS-
ben közli velem, hogy nincs választásom. Haza kell mennem.
Valójában az elmúlt két napban erre az üzenetre vártam.
Ha azt mondja, hogy nincs más választásom, visszamennék,
így szinte azt kívánom, bárcsak ezt mondta volna.
Amitől rosszul kéne lennem, de nem, és a felismeréstől forog
a gyomrom.
Hivatalosan is én vagyok a legzavarodottabb ember széles e
világon. Alig tudok odafigyelni az órán a professzor
szövegelésére, mert csak arra tudok gondolni, hogy látni fogom
Trentet.
Vajon vissza akar majd hívni magához?
Vagy elhozza a cuccaimat, és megint cserben hagy?
Újra meg akar majd csókolni, mint legutóbb?
Végül a professzor bejelenti, hogy vége az órának. Elhadar
egy feladatot, amiből nem hallok semmit.
Szerencsémre Heather igen.
Rendes tőle, hogy engedte, hogy a kanapéján aludjak. Bár
nem ideális mindkettőnk számára, mindenesetre jobb, mint az
alternatíva.
Elég rosszul alakult a találkozás a nővéremmel, így a tény,
hogy van hol meghúzódnom, komoly előny.
Erin is folyton hívogat, a pénzről akar beszélni.
Nem tudok mit mondani neki.
Nincs mit mondanom, mivel nem rendelkezem a pénz felett,
és fogalmam sincs, Ronnie miért hagyta rám.
Ezt a részét senki sem érti. Mindenki azt akarja, hogy valljak
színt, de hogy mondhatnék bármit is, ha magam sem tudom?
Felállok a székből és Heatherhez fordulok. – Nálad
találkozunk.
Lágyan megérinti a vállamat. – Nem jössz velem?
– Nem.
Összevonja a szemöldökét. – Hová mész?
– Találkoznom kell valakivel.
– Rém sejtelmes vagy.
Mélyet sóhajtok.
 y j
– Ugyan már. Bökd ki! – szól rám.
– Trenttel találkozom.
– Komolyan?
– Igen.
–  Kényszerít valamivel? – kérdi lazán, de látom a
nyugtalanságot az arcán. Ott ül a szemében. Éles tekintettel
tanulmányoz, tetőtől talpig végigmér.
– Nem.
– Ez biztos?
Gyanakvóan hunyorít.
Nem hisz nekem.
–  Igen – ígérem, noha én magam is furcsállom, hogy Trent
semmit sem követel tőlem. – Azt mondta, beszélni akar,
úgyhogy hagyom, hogy beszéljen.
–  Biztos vagy benne, hogy biztonságos? Te mondtad, hogy
nem bízol benne… talán a megérzéseidre kéne hagyatkoznod.
Igaza van. Nem bízom.
Valami nem stimmel, és nem tudom eldönteni, hogy Trentről
van szó, vagy valami másról. Trent és Erin közt őrlődve állandó
bizonytalanságban élek.
Bízom a megérzéseimben.
Elég a paranoiából.
Elég a hisztiből.
Ezt megtartom magamnak. Ha elárulom Heathernek, hogy
szerintem Trent követtet és lenyomoz, ki fog akadni.
Garantáltan kiakadna, ha tudná, hogy Trent rendszeresen
ellenőrzi a telefonomat.
Ő csak a felszínes kis dolgokról tud, amik viszonylag
ártalmatlanok.
Biztos, hogy a nyomkövetőt nem említettem neki.
–  Nem lesz baj. Csak egy gazdag, elkényeztetett ficsúr. Mi a
legrosszabb, amit tehet?
– Nem is tudom… Esetleg vitára hív a Kongresszusban?
Ezzel megnevettet, de nem azért, mert röhejes a gondolat,
hanem mert Trentet ismerve képes lenne rá a pasi.
– Képzeld csak el. – Felkacagok.
 p g
– El is tudom képzelni, és a sztorikból ítélve, amiket meséltél,
észbontó lenne az alakításod.
– Mindenesetre ha valaha is találkoztok, ne adj neki ötleteket.
Közelebb hajol és megbökdös. – Ó, szóval találkozni fogok
vele?
– Talán egyszer, ha sikerül visszaparancsolnia.
– Akarod, hogy elkísérjelek? – kérdi mély őszinteséggel.
Csokibarna szemében kedvesség és barátság tükröződik, és
rádöbbenek, hogy ő az egyetlen, akire számíthatok, és hogy
mennyire szerencsés vagyok ezért.
Szerencsés, mert kiáll mellettem.
És éppen ezért nem keverhetem bele őt is ebbe az egészbe.
Távol kell tartanom a viharzónától.
– Nem. Nem lesz baj.
– Biztos?
– Tuti.
– Akkor később találkozunk…? – Nincs meggyőzve.
–  Nyilván. – Felnevetek, majd elfordulok, és a találkozóhely
felé indulok.
A könyvtár melletti parkolóba.
Értelemszerű, hiszen ez a hely a második otthonom. Jobban
örültem volna egy kávézónak.
De megértem, miért ezt választotta. Kényelmes hely, ráadásul
nem olyan hangos. Egyáltalán nem az, mivel sehol egy autó. Azt
is látom, hogy Trent még nincs itt, úgyhogy várnom kell pár
percet.
Megvárom, hogy váltson a lámpa a zebránál, és elindulok a
parkoló felé.
Előremegyek, közvetlenül a járda szélére állok, és várok.
Előveszem a telefont, hátha küldött egy SMS-t, hogy késni fog,
és közben meghallok valamit. Csikorgást. Gumiabroncsok
hangját?
Felpillantok, és ekkor meglátom a kocsit. Ismerősnek tűnik,
ahogy felém hajt. Túl sokáig tart, mire reagálok, mert meg
vagyok győződve arról, hogy Trent az. Olyan, mint az ő kocsija.
Ez azonban gyorsan hajt. Túl gyorsan.
 gy j gy
Trent nem tenné…
Kővé dermedek, majd valóban ledermedek, amikor
rádöbbenek, hogy nem lassít. Az autó nem lassít.
Próbálok félreállni, de nem visz a lábam, és mire
megmozdulnék, már késő.
Túl késő.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Trent

Látom, amikor megtörténik.

Semmit sem tehetek, hogy megállítsam.
A rémület a húsomba mar.
A kocsimban ülök, fél háztömbnyire Paytontól, és lassított
felvételként látom, ahogy az autó nekihajt.
Nem tudom megállítani.
Elszorul a torkom, még sosem éreztem ilyen pánikot.
Mielőtt meggondolhatnám, mit teszek, leparkolok, kiugrom a
kocsiból, és futásnak eredek.
Rohanok, mint az őrült.
Előttem hever Payton meggyötört teste. A torkomban dobog a
szívem, ahogy gyorsítok a tempón, hogy odaérjek hozzá.
Természetellenesen ki van tekeredve.
Térdre zuhanok mellette, közelebb kúszom, de vigyázok,
nehogy hozzáérjek és fájdalmat okozzak neki.
Először ellenőrzöm a pulzusát.
Érzem.
Majd előkapom a telefont és tárcsázom a 911-et.
Amikor felveszik, elhadarom az információkat.
– Payton. Hercegnőm? – Látni akarom, hogy jól van-e.
Kinyílik a szeme.
– T… te…
– Css! Minden rendben. Már úton a segítség.
– Nem te voltál – motyogja köhögés közben, majd lehunyja a
szemét.
–  Nem. Payton? Ébredj! – Felráznám, de nem merem. Túl
kockázatos lenne.
Még emelkedik a mellkasa.
Még él.
Megfogom a kezét. A tenyerembe zárom. Megdörzsölöm.
Azzal bátorítom, hogy rendbe fog jönni. Rendbe kell jönnie.
Vértócsa terjed a teste alatt.
Hol a faszban van a mentő?
Mikor hívtam őket?
Egy örökkévalóságnak tűnik a várakozás, végül meghallom az
ismerős szirénákat, és tudom, hogy mindjárt megérkeznek.
Tovább beszélek Paytonhoz.
Nem válaszol, de érzem a pulzusát. Még életben van.
A pulzusa még kitapintható.
Számolom a dobbanásokat, amíg várok. Minden egyes
dobbanásnál imádkozom, hogy túlélje.
Hogy ne hagyjon el engem.
A mentősök hamarosan ott teremnek.
Nekilátnak, hogy megmentsék.
A következő pillanatban ráemelik egy hordágyra, majd
begurítják a mentőautóba.
Mire észbe kapok, már el is indultak, és a kórházba tartanak.
Most, hogy magamra maradtam, a fülembe csengnek a
szavai.
„Nem te voltál.”
Mintha gyomorszájon vágtak volna. Mintha egy zsák tégla
nehezedne a mellkasomra. Payton tudja, hogy nem én tettem.
Annak ellenére, amit a múltban műveltem vele.
Megbízik bennem annyira ahhoz, hogy tudja, soha nem
bántanám.
Még mindig az úton kuporgok, és a vérre pillantok.
Az a kocsi hasonlított az enyémhez.
Én mondtam neki, hogy itt találkozzunk.
Valaki azt akarta, hogy azt higgye, én tettem.
Paul?
Bárki is volt az, nem járt sikerrel.
 Paytont nem tudta átverni.
Mert az ő szemében én több vagyok egy bűnözőnél. Több egy
gazdag playboynál, aki fittyet hány a törvényre.
Átlát a falaimon, amiket magam köré emeltem, és annak
ellenére, aminek kitettem, valahogy látja az igazi énemet.
A férfit, akinek megszakad a szíve a sok gonoszság miatt, amit
elkövettem Payton ellen.
Úgy érzem, mintha szabadesésben lennék a felismeréstől.
– Elnézést – szól valaki a fejem fölül. Felnézek, és látom, hogy
az egyetem biztonsági őre tornyosul fölém. – Fel kell vennem a
vallomását.
– Megyek a kórházba. – Nincs időm itt szarakodni, most nem,
amikor Paytonnek szüksége van rám, de tudom, hogy ha nem
működöm együtt, az egyetemi biztonságiak szólnak a
zsaruknak, és akkor nem lehetek Paytonnel. – Egy fekete kocsi
volt. Úgy nézett ki, mint az enyém… – A sajátomra mutatok, ami
még mindig ott parkol. – Nem ugyanaz a márka vagy modell, de
határozottan hasonlított rá. Nekihajtott a lánynak. Ide
hallgasson, egyelőre csak ennyit tudok. De ki fogom deríteni,
hogy ki tette. – A zsebembe nyúlok, előveszem a tárcámat, majd
kihúzok egy névjegykártyát. – Megmondom, mire van
szükségem. Küldje el nekem a környék biztonsági kameráinak
felvételeit.
– Én nem tehetem…
– De, higgye el, megteheti. Küldjön el mindent az esetről.
Felállok és a kocsimhoz sietek. Amint becsukom az ajtót,
tárcsázom Jax számát. Elfelejtettem megkérdezni a mentősöket,
hogy melyik kórházba vitték Paytont.
– Mi újság? – szól bele.
– Segítened kell – hadarom olyan gyorsan, hogy összefolynak
a szavak, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megérti,
amit mondok.
– Nyugi, öregem.
Mély levegőt veszek.
– Valaki megpróbálta megölni Paytont.
– Mi a faszom?
 –  Ki kell derítened, melyik kórházba vitték, utána nézd át a
felvételeket, de előbb áruld el, melyik Payton Hart kórháza.
– Rajta vagyok. – Hallom, ahogy a billentyűzetet püföli. – Hogy
bírod? – kérdi, miközben folytatja a keresést.
– Nem túl jól.
– Fel fog épülni.
–  Remélem is – morgom, mert a másik lehetőségbe bele sem
merek gondolni.
–  Megvan. Mercy General. Öt mérföldre van onnan, ahol a
kocsid GPS-e szerint parkolsz. Fordulj balra a Franklinen, és
már ott is vagy.
– Kösz.
Utána Cyrust hívom, és mielőtt még megszólalhatna, már
mondom is.
– Úton vagyok a Mercy Generalba a Ludlow Egyetem mellett.
Baleset történt.
–  Baszki! – morgolódik. – Mi történt? Jól vagy? – Érezhető az
aggodalom a hangjában.
–  Nem én sérültem meg. Payton. – Úgy érzem, mintha
dermesztő fagy terjedne szét a mellkasomban, ahogy
beszámolok neki a balesetről. Miután befejeztem, felsóhajt.
– És jól van?
– Még nem tudom biztosan, de kéne egy szívesség. A picsába,
minden szívességre szükségem van.
– Mit tehetek?
–  Szeretném, ha felhívnád, bárkit is ismersz abban a
kórházban, és elintéznél pár dolgot. Látni akarom. És a
rendőrségi kapcsolatodat is keresd fel. Azt akarom, hogy
minden Payton balesetével kapcsolatos információt küldjenek
át Jaxnek.
– El van intézve.
–  Kösz, haver. Jövök eggyel. – Leteszem a telefont és vezetek
tovább. Cyrus mindenkit ismer. Ha valaki be tud juttatni
Paytonhoz, az ő.
Mert látni fogom őt. Még ma. És ha eljön az ideje, hazaviszem
és gondoskodom róla.
 g
Nem számít, mit mond. Mert nem hagyok neki más választást.
Kényszerítem, ha kell.
Amikor megérkezem a kórházba, közvetlenül az épület előtt
állok meg. Nem vesződöm azzal, hogy behajtsak a parkolóba.
Csak leparkolok. Felőlem akár el is vontathatják, leszarom.
De nem fogják, Cyrus gondoskodik róla.
Berontok a váróterembe, egyenesen a recepció felé veszem az
irányt, és lecsapom a kezem a pultra, megrémítve a mögötte
álló szerencsétlent.
– Az imént behoztak egy Payton Hart nevű lányt. Autóbaleset.
Hol találom? – Képzelem, milyen eszelős lehet a tekintetem.
–  Kérem, uram. – A nő ráklikkel valamire. – Megismételné
lassabban?
– Payton Hart.
A nő a számítógépére pillant, és gépelni kezd.
Ujjai lassú, komótos mozdulatokkal ütik a billentyűzetet. Az
őrületbe kerget, hogy ilyen sokáig tart.
Talán jobb, ha itt hagyom, és Jaxson feltöri a kórház
rendszerét. Úgy legalább pontosan tudnám, mi folyik itt.
Eltelik egy újabb másodperc, és a nő felnéz a képernyőről.
– Sajnálom, uram. Most épp a balesetin van, majd kiderítem…
– Most azonnal látni akarom.
– Meglátom, mit tehetek.
Semmi kétségem afelől, hogy Cyrus Reed ismét a segítségemre
siet.
Járkálni kezdek, amíg várom az információt. Súlyosan
dobbannak a lépéseim.
Görcsös félelem és harag gyötör. Beleőrülök a gondolatba,
hogy Payton összetörve hevert a földön, és ömlött a fejéből a
vér.
Úgy érzem magam, mint az üveg, amikor belecsapódott a
kalapács.
Hiába kapkodok levegő után, képtelenség lelassítani a sebes
pulzusomat.
Ökölbe szorul a kezem.
 Nem tudom kiverni a fejemből a képet, ahogy ott feküdt.
Ki tehetett ilyet?
Paul.
Ő az egyetlen, akire gondolni tudok.
Zajt hallok, a bejárat felé fordulok.
Cyrus.
Egyenesen felém jön.
Amikor odaér hozzám, a vállamra teszi a kezét.
– Mit keresel itt?
Cyrus nem válaszol. Ám a pillantásából mindent megértek.
Egy család vagyunk.
Gondoskodunk egymásról.
–  Menjünk – szól, mire értetlenül rázom a fejem, de azért
követem. Elmegyünk a recepciós mellett, át az ajtókon, amelyek
a kórház elzárt részébe vezetnek. Alig teszünk pár lépést,
amikor egy öltönyös férfi közeledik felénk. Nem orvos, az
biztos.
–  Mr. Reed. Mr. Aldridge. Steven Rigsby vagyok. Én vezetem
ezt a kórházat. Ha követnek, elvezetem önöket Hart
kisasszonyhoz. Éppen ellátják, úgyhogy a szobája előtt kell
várniuk, de amint lehet, beengedik önöket hozzá.
Bólintok, és Rigsby elindul, hogy mutassa az utat. Folyosók
egész labirintusán megyünk végig. Végül megállunk egy kisebb
váróteremben egy ajtó előtt.
–  Ez egy privát szoba, Mr. Reed. Senki sem fogja zavarni
magukat. – Azzal távozik és magunkra hagy minket Cyrusszal.
–  Cyrus… – kezdem, mire felemeli a kezét, hogy
elhallgattasson.
Nem a szavak és az érzelmek embere, de az, hogy ezt teszi
értem, hogy itt van velem, jelent valamit.
Mindketten hallgatunk.
Payton kórtermének ajtaja résnyire nyílik, és megpillantom a
lányt. Vagy legalábbis valamit, amiről úgy vélem, ő lehet. Egy
ágyat látok, egy felemelt lábat. Egy gépet.
Csak nézem.
Nézem a kijelzőt. Nézem, ahogy lélegzik.
 j gy g
Hallgatom az élet hangjait.
Az ütemes pityegést.
Senki sem beszél. De nem is kell.
Elég, hogy Cyrus itt van.
A szoba ajtaja kinyílik, és odalép hozzánk az orvos.
Felgyorsul a pulzusom. Felállok, és odasietek hozzá, Cyrus
szorosan követ.
Nagyot nyelek. – Jól van?
–  Rendbe fog jönni – nyugtat meg az orvos, és Cyrus a
vállamra teszi a kezét. – Óriási szerencséje volt. Agyrázkódást
kapott. Vágások és zúzódások a testén. Kificamodott a bokája és
a csuklója, és megrepedtek a bordái, de rendkívül szerencsés
volt, hogy semmije sem tört el.
– Köszönöm.
– Hamarosan bemehet hozzá.
Kifújom a levegőt, a testem szinte vibrál a
megkönnyebbüléstől.
–  Gyere, ülj le – mondja Cyrus, és visszavezet a székhez. –
Rendbe fog jönni.
–  Az én hibám. – A tenyerembe temetem az arcom. – A mi
hibánk.
– Szerinted Paul tette?
–  Ki más? Szinte biztos vagyok benne, hogy a Torenzo Corp.
shortolásáról van szó. Amint hazavihetem Paytont, összehívok
egy megbeszélést, hogy kiderítsük, mi a helyzet. De előbb meg
kell győződnöm róla, hogy jól van.
– Lehet, hogy csak bal…
– Cyrus. Nem láttad. Ez nem baleset volt.
Összeszorítja az állát. – Egyelőre csak Payton miatt aggódj. –
Fogja a telefonját, és írni kezd egy SMS-t. – Mi majd elintézzük.
Emiatt ne fájjon a fejed. Rendben?
Bólintok, túlságosan elérzékenyültem ahhoz, hogy
megszólaljak.
Ekkor belép Ivy, ruhákkal a kezében.
Átkarol, szorosan magához ölel.
– Kösz, hogy eljöttél, hugi.
 gy j g
–  Miben segíthetek? Felhívtad már a nővérét? – Elhúzódom,
döbbenten nézek rá.
– Ezt komolyan kérded?
– Trent… – Oldalra billenti a fejét. – A testvére.
– Rendben, hívd fel Bakert, hogy vegye fel vele a kapcsolatot.
Ivy bólint és Cyrushoz lép. Elfordulok tőlük, hogy magukra
hagyjam őket.
Múlik az idő. Egészen pontosan egy óra. Tudom, mert úgy
bámulom a faliórát, mintha ott lapulna a válasz az élet nagy
kérdéseire.
Végül kinyílik az ajtó, és rám mosolyog egy nővér.
Ideje, hogy bemenjek.
Belépek a kórterembe, ahol Payton eszméletlenül fekszik az
ágyon, csövek és horgok állnak ki belőle.
Olyan tehetetlennek tűnik.
Olyan törékenynek.
Amikor ránézek, mintha szíven szúrtak volna.
Kavarognak az érzelmeim.
Üvölteni tudnék. Legszívesebben összetörnék valamit. De
leginkább az ölembe akarom húzni, megcsókolni, és megígérni
neki, hogy vigyázni fogok rá.
Zúzódások éktelenkednek az arcán.
Vörös horzsolások, karcolások és vágások, ahol a feje a
járdába csapódott.
Csak nézem tovább.
Minden kötés láttán nagyot dobban a szívem. Van egy a fején.
A csuklóján. A lába is meg van emelve és be van kötve.
Az agyrázkódással és a repedt bordákkal úgy sejtem, hogy
legalább néhány hétig nálam fog feküdni.
Payton nem nyitja ki a szemét, amikor közeledem hozzá.
A gyógyszer, amit a fájdalomra kapott, nyilván teljesen
kiütötte.
Elfoglalom az ágya melletti üres széket. Ismét meglep, hogy
nem ébred fel, és kicsit ideges is vagyok, mindenesetre
letelepszem mellé.
A kezét szorongatom, lesem az arcát, amikor hallom, hogy
 g gy
felnyög.
A szeme még csukva, de megrebbennek a pillái.
Zavartan néz fel rám, és amikor elkerekedik a szeme, az ágy
melletti gép gyorsabban kezd pityegni. Felgyorsult a szívverése.
– Minden rendben, Payton – csitítom. – Biztonságban vagy.
Beszélni próbál, de nem tudom kivenni a szavait. Mintha
kavicsokkal gurgulázna.
– Nem én voltam, Payton. Én még a kocsimban voltam az utca
túlsó végén. Siettem hozzád, ahogy csak tudtam.
– K… kocsi.
– Úgy nézett ki, mint az enyém, de nem az enyém volt.
–  Én… én… – Köhécsel, hogy kitisztítsa a torkát. – Tudom,
Trent. Tudom, hogy sosem bántanál engem. – Mély levegőt vesz,
ám ahogy beszívja, összerezzen a fájdalomtól.
–  Csak óvatosan! – figyelmeztetem. – Megsérültek a bordáid.
Adtak valamit a fájdalomra, de képzelem, hogy még mindig fáj.
– Víz.
–  Szólok az ápolónőknek – mondom, mert nem tudom, hogy
mit kap, és hogy ihat-e. – Mindjárt jövök.
Felállok és kisietek a folyosóra. Megállítom az első nővért,
akit megpillantok, és megkérem, hogy nézze meg Paytont.
– Idekint várjon. Szólok, ha kész van – mondja a nővér.
Megállok a folyosón, és várom, hogy beszéljen Paytonnel.
Pár perc múlva kilép a szobából, és int, hogy visszamehetek.
Payton még mindig kábultnak tűnik, de legalább már nem
hördül fel félelmében. A székhez megyek és leülök.
Nem bírom megállni, újra megfogom a kezét.
Lepillant az összekulcsolt ujjakra, majd az arcomba néz. A
szeme tágra nyílik, de nem szól semmit. Nincs szellemes
megjegyzés. Nincs tűz, amiről nem is tudtam, hogy mennyire
vágyom rá.
– Hogy történt ez?
Megdörzsölöm az ujjpercét a hüvelykujjammal. Ez az
egyetlen, amit nem borítanak érdes hegek. – Még próbálom
kideríteni.
Fel sem fogom, mit teszek, mire a másik kezét is a
 g
tenyerembe veszem. Most már mindkettőt fogom, a karomat
kinyújtom, hogy neki egyetlen porcikáját se kelljen mozdítania
miattam. Remény villan a szemében. Egy röpke pillanatra. Mint
a tűzijáték.
– Esküszöm, Payton. Tudom, hogy azt mondtam, hogy bántani
akarlak. Éppen erről akartam beszélni veled. Végre rájöttem,
hogy amit teszek, az nem sokban különbözik attól, amit az
apám tett Ivyval. Megesküdtem, hogy soha nem válok olyanná,
és ezt akartam elmondani neked. Azért jöttem, hogy
elmondjam, többé nem harcolok veled.
– Oda akarod adni a pénzt.
–  Igen. Felhívtam Bakert, hogy találkozzunk. Amint
kiengednek innen, hazaviszlek, és gondoskodom rólad. – Erősen
fogom a kezét, egyelőre nem bírnám elviselni az érintés
hiányát.
– Nem kell gondoskodnod rólam.
–  De igen. Senki másban nem bízom. Szigorítottam a
biztonsági rendszeremen. Nálam biztonságban leszel. Én
tehetek arról, ami történt veled, de helyrehozom a dolgot.
– Ezt hogy érted?
Lehalkítom a hangom. – Itt nem beszélhetek róla.
A keze még az enyémben van, és gyengéden megszorítom,
hogy magamra vonjam a figyelmét.
– Ígérem, jóvá teszem. – Kinyújtom a kezem, kisöpröm a haját
a szeméből, alig bírok a zúzódásokra nézni, és azt kívánom,
bárcsak én álltam volna helyette annak a kocsinak az útjában. –
Ígérem, mindent elmesélek.
–  Mi van, ha nem akarom, hogy te gondoskodj rólam? –
kötekedik, és örülök, hogy hallom a hangját.
– Ez nem vita tárgya. Nekem a te biztonságod a legfontosabb –
felelem. – Ide hallgass, Payton. Agyrázkódásod van.
Kificamodott a csuklód. A bokád. Nem tudsz járni. Alig kapsz
levegőt. Nem maradhatsz egyedül. Heather nem tud segíteni.
Így csak a nővéred marad.
Erre makacsul összeszorítja a száját.
Épp folytatni akarom, amikor kivágódik a kórterem ajtaja.
 pp y g j j
Kellett nekem a falra festenem az ördögöt.
Erin becsörtet a szobába.
–  Jaj, Payton! – Az ágy mellé rohan, őszinte aggodalom
tükröződik az arcán. – Jól vagy?
– Erin – krákogja Payton.
– Mi történt? Ki tette ezt veled? – kérdi Erin.
– Még nem tudják.
–  Miért akarna bárki is bántani? – Ekkor Erin felém fordul,
összevont szemöldökkel. – Te vagy az egyetlen, aki bántani
akarná – fröcsögi.
–  Biztosíthatlak, hogy nekem ehhez semmi közöm. – Nem
tartozom neki magyarázattal, és semmi köze a kapcsolatunkhoz
Paytonnel, de azért kurvára felidegesít, hogy ezt pont most
csinálja.
– Látom én, hogy nézel a húgomra. Láttam, hogyan beszéltél
vele. A halálát kívánod.
– Erin… – nyög fel Payton.
–  Mi van? – Kihívóan felvonja a szemöldökét és keresztbe
fonta a karját. – Ez az igazság.
– Kérlek, hagyd abba.
Erin vonakodva bólint, és lehuppan az ágy másik oldalán.
Minél messzebb tőlem. – Mikor vihetlek haza?
Payton a nővére felé fordítja a fejét, és egy pillanatig csak
nézi. – Megleszek, Erin.
–  Nem leszel meg. Szükséged van valakire, aki gondoskodik
rólad, úgyhogy szépen hazajössz, és velem maradsz.
– És Brad? Ő is ott lesz? – kérdi Payton.
– Hát persze, hogy ott lesz – korholja Erin. – Együtt lakunk.
Brad. A pasija…
–  Nem megyek haza veled, Erin. – Éle van a hangjának,
legszívesebben elmosolyodnék azon, hogy milyen kemény. Még
a kórházi ágyban is megőrizte a vasakaratát.
–  Ne nevettess! Én vagyok a legközelebbi hozzátartozód.
Rajtam kívül senkid sincs. Csak hozzám jöhetsz. Senki máshoz.
Payton pillantásában milliónyi kimondatlan könyörgés
lappang, hogy mentsem meg.
– Én viszem haza – vágok közbe. – Külön személyzetet vettem
fel, hogy gondoskodjanak róla.
Nem biztos, hogy Payton ezt akarta hallani tőlem, de ez a
válasz ugrott be, főleg azért, mert ez nem vita tárgya. Az én
házamat éjjel-nappal őrzik, és mostantól tovább szigorítok a
rendszeren. Ennél biztonságosabb helyet Payton keresve sem
találhatna.
–  Ezt nem gondolhatod komolyan – tiltakozik Erin, és
bosszúsan keresztbe fonja a karját.
–  Mivel én vagyok Payton örökségének végrehajtója, és én
fizetem a személyzetet, úgy a legészszerűbb, ha a saját
házamban felügyelem az ellátását. – A pragmatikus válasszal
aligha lopom be magam Payton szívébe, de most olyan nyelven
beszéltem, amit Erin jól ismer… a pénz nyelvén.
–  Nincs szüksége személyzetre. Ott vagyok neki én, neked
csak át kell adnod nekem azt az átkozott pénzt, hogy
gondoskodhassak a családomról.
Mély levegőt veszek, igyekszem nyugalmat erőltetni
magamra, nehogy olyat mondjak, amit később megbánnék a
kibaszott pénzzel kapcsolatban.
– Payton… – szünetet tartok –, te mit szeretnél?
Talán nem ez a helyes lépés. Talán ráveszi a nővére, hogy
hazamenjen vele, ám azok után, amiknek kitettem Paytont,
határozottan úgy érzem, hogy rá kell bíznom a döntés jogát.
A nővéréhez fordul, és egy röpke pillanatra nagyot dobban a
szívem. Hogy ez mit jelent, nos, azt most nem tudom értelmezni.
Ehelyett a válaszát várom.
– Trenttel maradok.
–  Mi van? – hördül fel Erin, én pedig védelmezően közelebb
lépek Paytonhoz.
–  Erin, ennek van a legtöbb értelme, ha már úgyis ő kezeli a
pénzemet – mutat rá. – Ő meg tudja szerezni nekem a legjobb
segítséget. Éjjel-nappal dolgozó ápolókat. Egyszerűen úgy
érzem, hogy nála gyorsabban felépülök.
 –  Óriási hibát követsz el. Garantálom, hogy amikor a zsaruk
utánanéznek, ki fog derülni, hogy ő ütött el – acsarog.
Payton láthatóan összerezzen a vádaskodás hallatán.
Payton visszafordul hozzám, és mélyen a szemembe néz.
Kimondatlan szavak tükröződnek benne. A bizalom szavai.
– A döntésem végleges, Erin. Trenthez megyek.
– Hát jó. – Erin felpattan, és felkapja a retiküljét az ülésről. –
De ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek, hogy mi történhet
veled.
– Ez meg mit jelentsen?
– Semmit.
Mivel nincs több mondanivalója, a szoba elcsendesedik, de a
levegő fojtogató a fenyegetéstől.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Payton

Trent Aldridge-nek mégis van szíve.

Nagy és odaadó, és a saját maga által emelt vaskos falak
mögött rejtőzik. Nem tudom, miért tartott ilyen sokáig, mire
rájöttem, de most, hogy kiderült, többé nem tudom nem
észrevenni.
Ivy és Trent a kórterem ajtajában civakodnak a felépülés
következő lépéseiről.
Integetek nekik. – Amúgy én is itt vagyok.
Rám sem hederítenek.
Közben Cyrus előveszi a telefonját, és olyan nyelven
vakkantja a készülékbe az utasításokat, amit be sem tudok
azonosítani, nemhogy megérteni. Csak abból tudom, hogy
utasítások, mert Cyrusról van szó. Nem kell régóta ismernem őt
ahhoz, hogy tudjam, mit jelent.
Azzal, hogy beleegyeztem, hogy Trentnél maradok, vajon mi a
fenére mondtam igent?
Most, hogy Trent többé nem hagyja figyelmen kívül a húgát
(amire az elmúlt napok során jöttem rá az utalásokból), Ivy egy
perc nyugtot sem hagy neki. És úgy látom, Trentnek ez még
tetszik is. Szerintem ez a katasztrófa receptje. Az a fajta, aminek
csokoládé- és ragacsos mályvacukor íze van, de nem lehet
szalonképesen megenni.
–  Kerekesszék kell neki – makacskodik Trent, és már elő is
vette a telefonját, nyilván, hogy rendeljen egyet.
– Az orvos egy szóval sem említette. – Ivy kikapja a kezéből a
telefont. – De igaz, tulajdonképpen beszélt a lábáról. Azt
mondta, rendbe jönnek. Csak meg kell őket emelni.
– Ha meg kell őket emelni, akkor kell neki.
– A kerekesszék erre nem alkalmas.
– Helló? – vágok közbe.
Még mindig semmi.
Hogy őszinte legyek, nekem nincs ellenemre a kerekesszék.
Megpróbáltam mankóval járni, amit a kórház ajánlott, és
reménytelenül felsültem. De értem, hogy mit próbál elérni Ivy,
amióta megjelent itt – beleverni Trent fejébe, hogy nem vagyok
törékeny. Nem fog tönkretenni egy baleset.
Álmodni sem merek arról, hogy Ivy ezzel nekem próbál
szívességet tenni, biztos, hogy ez Trentnek szól. Ivy nem akarja,
hogy a bátyja bűntudatot érezzen az állapotom miatt, akkor
sem, ha ehhez rá kell mutatnia, hogy valójában jól vagyok. És
egyetértek vele. Trent bűntudata senkinek sem kellemes
élmény. Sosem lehet tudni, milyen formában fog legközelebb
felbukkanni.
Végül egy kórházi kerekesszékben kötök ki, amit Ivy tol
rendkívül óvatosan. Lemegyünk a magánlifttel, és a személyzet
kivezet minket egy kis, üres parkolóházba. Cyrus Trent kocsija
mellé hajt. Ivy elbúcsúzik tőlünk, majd eltűnnek szem elől, és
kettesben maradok Trenttel.
Besegít a kocsiba, pedig nincs rá szükségem. Azt hiszem,
bűntudatból, de túlzásba viszi. Nem akarom, hogy kínos legyen
a kapcsolatunk. Különösen, ha nála fogom meghúzni magam.
Valahogy meg kell találnunk a módját, hogy túltegyük
magunkat a múlton és továbblépjünk.
A gond csak az, hogy még olyan bizonytalan és új ez a béke,
hogy attól félek, ha csak szóba hozom a témát, azzal
felébresztem az alvó oroszlánt.
Trent beül mellém a hátsó ülésre, amíg a sofőrje bevisz
minket a belvárosba. Fel van polcolva a lábam, ahogy az orvos
elrendelte. Azt hiszem, szerencse, hogy Trentnek Maybachja
van. Gyanítom, hogy nem sok kocsiban lehetne ezt megtenni.
Amióta a húga elment, még mindig nem törtük meg a
csendet.
 Nem én leszek az első, aki megszólal.
Csak nézem Trent profilját, ahogy kibámul az ablakon, és az
elsuhanó táj betondzsungellé válik a szeme előtt.
Vajon megbánta-e a döntést, hogy hazavisz magával?
Igaz, bűntudata van azért, ami velem történt, de rábízhatott
volna a nővéremre. A nézeteltéréseink ellenére hálás vagyok,
amiért megkért, hogy maradjak nála.
Mivel már az összes cuccom Trent lakásán van, és az övé a
legjobban őrzött hely, ahol eddig jártam, ennek van a legtöbb
értelme.
Ám ahogy közeledünk, egyre bizonytalanabb vagyok.
Kísérteties csendben telik az út.
Nem szól zene. Egyikünk sem beszél.
Csak otthon akarok lenni végre.
Otthon.
Milyen különös szó.
Az otthonom lenne a lakása?
Nem. Nem igazán.
De már több mint egy hónapja ott élek, és nagyobb
biztonságban érzem magam abban a lakásban, Trent védelme
alatt, mint Erinnel valaha is, bármilyen házban vagy lakásban.
Lehet, hogy nem az otthonom, de az biztos, hogy jó érzés oda
visszamenni.
A baleset után csak normális életre vágyom.
Erinnel és Braddel ez nem lenne lehetséges. Kiráz a hideg
attól a fickótól.
Valami nagyon nem stimmel vele. A drogokon, a pián és a
dílerkedésen túl…
Először is az, ahogy rám néz.
Nem feltétlenül szexuálisan.
Csak furcsán.
Megrázom a fejem, és ismét a tájat tanulmányozom.
Odaérünk a hídhoz és áthajtunk rajta.
Mindjárt megérkezünk.
Már ágyba kívánkozom, elfojtok egy ásítást a gondolatra.
Trent fészkelődni kezd mellettem.
 Felé fordulok, hogy megnézzem, mit csinál.
Engem bámul.
Azzal a feneketlen kék szemével.
–  Fáradt vagy? – A hangja halk, mintha kizárólag kettőnkre
tartozna ez a beszélgetés.
–  Igen. Mintha elütött volna egy autó – viccelődöm, hogy
oldjam a hangulatot.
Ám épp az ellenkezőjét érem el, apró gondráncok jelennek
meg Trent szemöldöke között.
– Úgy sajnálom.
Nem ez az első alkalom, hogy bocsánatot kér, és nyilván nem
is az utolsó. Azt hittem, élvezni fogom, de nem így történt. Az
első alkalom után elvesztette az újdonság erejét, és már csak
arra vágyom, hogy legyen minden újra a régi, az
ellenségeskedést kivéve.
– Tényleg nem a te hibád – vigasztalom.
– De talán mégis – sóhajt fel.
Már másodjára ejti el ezt a titokzatos megjegyzést.
– Ez mit jelent?
A sofőrre sandít. – Ne most. Majd otthon elmagyarázom.
Egy apró biccentéssel jelzem, hogy megértettem. Bármit is
akar mondani vagy bevallani, azt nem a sofőr előtt kell
megtennie.
Ebben van ráció.
Tudom, hogy Trentnek befolyásos ismerősei vannak.
Talán erről van szó.
Talán magára haragított valakit.
Beleborzongok a gondolatba.
– Fázol?
– Nem.
Elmozdul az ülésen, közelebb csúszik. Összeér a lábunk. A
keze az enyémet súrolja.
Megint matatni kezd, és épp eltűnődöm, vajon mit csinálhat,
amikor lehúzza a kabátját. Nem akarja, hogy fázzak.
Elolvadok a gesztustól.
Hamarosan lassítunk. Kilesek az ablakon, és látom, hogy
 gy
megérkeztünk a lakáshoz. Amikor a sofőr leállítja a kocsit,
Trent felém fordul, és int, hogy maradjak. Azután kiszáll a
kocsiból, és átsétál az én oldalamra.
Kinyitja nekem az ajtót, és a kezét nyújtja. Megrázom a fejem,
mire a homlokát ráncolja.
– Kizárt, hogy hagyjam, hogy járni próbálj.
– Miért, mi a terved?
– Hogy beviszlek, mi más.
–  Engem ugyan nem fogsz a karodba venni. – Dacosan
keresztbe fonom a karjaimat a mellemen.
Mint egy durcás kisgyerek.
Belehajol a kocsiba, és szinte suttogja: – Nem ez lesz az első
alkalom.
Felhevül az arcom a célzástól. Legutóbb, amikor
megsérültem, a karjába vett. Emlékszem, ahogy felemelt és
szorosan átölelt, még a kölnije illatát is érzem az orromban.
Mintha csak tegnap lett volna.
Nem hagyhatom, hogy megismételje.
Nem könnyű egy olyan emberhez vonzódni, akit gyűlölök.
Jaj, fogd már be, Payton! Nem is gyűlölöd.
Elviseled. Elviseled a jelenlétét.
Már engem is kezdenek idegesíteni a hazugságaim.
Inkább az, hogy olyan érzéseket kelt benned, amikre gondolni
sem akarsz. Ami azt jelenti, hogy nem vehet a karjába.
Mert attól még jobban összezavarodnék.
Látom a szemében, hogy úgysem úszom meg, ezért jobbra
fordítom az egész testem, kinyújtom a lábam, és elkezdek
feltápászkodni. Mielőtt azonban megtehetném, felém nyújtja a
kezét és óvatosan a karjába vesz.
– Nem hoznál inkább egy mankót vagy kerekesszéket?
– Nem.
– Komolyan?
Ez hihetetlen.
– Komolyan.
– Miért vagy ilyen csökönyös? Egyedül is megy.
 – Egy fenét megy. Azt mondtad, nálam maradsz. Azt mondtad,
hogy a lakásomon lábadozol. Megrepedt a bordád, kificamodott
a bokád, hogy az agyrázkódásról ne is beszéljünk. Nehezedre
esne egyszerűen hallgatni rám?
– Hát jó! – dühöngök.
Felnevet, ezúttal vidáman. Szokatlannak tűnik ez tőle.
Határozottan tetszik. És ragályos. Elfojtok egy önfeledt mosolyt.
Szorosan magához ölel, de azért vigyáz, nehogy fájdalmat
okozzon. Nehezen tudom összeegyeztetni Trent két arcát.
Az egyik szolgaként kezelt, esszéírásra kényszerített,
önkénteskedni küldött.
Az a Trent undok volt és kegyetlen, és lekicsinyelt engem. De
az, akit most magam előtt látok… Ez már ugyanaz az ember, aki
megfésülte egy idős asszony haját, és segített Henrynek
felkutatni a fiát. Bekötötte a cipőjét, takarított, és mindennap
mellettem volt a kórházban…
Nehéz rájönni, melyikük lehet az igazi Trent.
Szerintem ő sem tudja. Azt hiszem, túl sokáig élt egy sötét
világban, és már nem emlékszik arra, milyen érzés a
napfényben gyarapodni.
Meg akarom mutatni neki a fényt. Emlékeztetni akarom
mindarra, amiért hálás lehetne.
Az elmém szerint ez veszélyes vállalkozás.
A szívem viszont? Zakatol, mint egy gyorsvonat, és Trent
ragyogására vágyik.
Ha leengedem a falaimat, ha nem védem magam, és kiderül,
hogy tévedtem…
Ha nem éri meg a kockázat, ha kiderül, hogy Trent mégsem
az, akinek vélem a begyakorolt gyűlölködés mögött?
Ellenem fordíthatja a jóhiszeműségemet.
Mindent felhasználhat ellenem, ami a múltban történt,
mielőtt az apja belépett az életembe.
Trent sofőrje nyilván előre telefonált és jelezte a
személyzetnek, hogy jövünk, mert amint Trent az ajtóhoz lép,
az kinyílik, és a személyzet üdvözöl minket.
Körénk gyűlnek az emberek, mindenki látni akarja, hogy jól
 gy j gy j
vagyok-e, Trent azonban meg sem áll. Csak végigsétál a
folyosón.
A szobája felé.
–  Mit keresünk a te szobádban? – kérdem, amikor belöki az
ajtót, és még mindig a karjaiban tart.
– Egyelőre itt alszol.
Körülnézek a tágas helyiségben. Hatalmas, sötét és takaros.
Pont olyan, amilyenre számítottam. És csak egy ágy van benne.
– És te addig hol alszol… ? – Elhallgatok.
Bevisz a szobába, és a lábával behajtja maga mögött az ajtót. –
Áthozattam ide a holmidat, az enyémet pedig a te szobádban
helyeztem el, ideiglenesen.
– Minek?
Azt hiszem, szükségem van a magyarázatára, mert semmit
sem értek. Ez tényleg ugyanaz a pasi, aki arra kényszerít, hogy
egyedi takarítószereket kotyvasszak neki?
Nagyot nyel, és fogást vált rajtam. – Mert több helyre van
szükséged.
– Ennyi helyre azért nincs.
Az ágy felé indul. – Ha úgy döntesz, hogy kerekesszéket
akarsz használni, amíg lábadozol, a szobád nem alkalmas
hozzá. A zuhanyzóban sincs hely egy széknek.
– Nevetséges vagy. Nincs szükségem székre, és nem alszom a
szobádban.
Egy pillanatig úgy fest, mint aki vitatkozni akar. Fel-alá jár az
ádámcsutkája, de végül nyilvánvaló vonakodással bólint.
Visszaindul és átvisz a szobába, amiben eddig aludtam.
Beszívom az ismerős hely illatát, de csak Trentet érzem.
Lenyűgöző, hogy mennyire uralni tudja a teret, ahová belép.
Lefektet az ágyra, különös gondot fordít arra, hogy ne érje
nyomás a sérüléseimet. Majd elfordul és kiviharzik a szobából,
mielőtt felfoghatnám, hogy sikerült felbosszantanom.
Mi a fenét tettem?
Nem értem, miért olyan nagy ügy, hogy nem az ő ágyában
alszom, de nem tudok mit kezdeni egy harmincvalahány éves
férfi dühkitörésével. Akár a földön is toporzékolhatna.
 p
Nyilvánvaló, hogy mi ez. Hisztiroham.
De legalább becsukta maga mögött az ajtót, mert szükségem
van egy percnyi magányra.
Sajog a bordám. A lábam is fáj. A fenébe, még a csuklóm is.
De nem szeretek segítséget kérni.
Így hát hátradőlök az ágyon, megpróbálok kényelembe
helyezkedni, és lehunyom a szemem.

Nem tudom, mennyi lehet az idő, amikor végre kinyitom, de az

elhúzott függönyök ellenére sötétség fogad. A mobiltelefonom
az ágy túloldalán hever. Odakúszom hozzá, hogy megnézzem,
és a kimerültség miatt különösen lassan mozgok.
Hajnali három óra.
Ejha! Átaludtam tizenkét órát.
Mégsem érzem kipihentnek magam.
A kórházban annyiszor felébresztettek a különféle
vizsgálatok, gyógyszerek, és ki tudja, mi más miatt. Aztán azt
mondták, hogy addig nem engednek haza, amíg be nem
bizonyítom, hogy kipihent vagyok, ami képtelenség volt, mivel
ragaszkodtak ahhoz, hogy ébren tartsanak.
Csupa kosz és mocsok vagyok. Nem látom, de érzem.
Körülnézek a szobában, és eltűnődöm, mit tegyek. A szobámhoz
saját fürdőszoba tartozik, de most különösen távolinak érzem.
Felmérem az ágy és a fürdőszobaajtó közötti távot.
A fenébe!
Már teljesen ébren vagyok. Kizárt, hogy visszaaludjak.
Mintha ezernyi pók futkosna a testemen. Nem tudom figyelmen
kívül hagyni. Szerencsére nem vagyok begipszelve, így nincs
szükségem segítségre a zuhanyozáshoz.
De hogy odajussak?
Trentnek igaza lehet. Szükségem van egy kerekesszékre. De
nem akarom beismerni, hogy igaza van, és felébreszteni sem
akarom.
 Leteszem a jó lábamat a padlóra. Összeszedem minden
erőmet, és elbicegek a fürdőszobához, nem engedem a
testsúlyomat a rossz lábamra. Amikor a vécéhez érek,
leroskadok a csukott fedélre, és lecsatolom a bokarögzítőt, amit
viselek. Félreteszem, a karmerevítőt is leveszem, és lehámozom
magamról a ruhákat.
Kicsit kifárasztott a bicegés, de nem volt lehetetlen.
Határozottan megoldható. És újra meg tudom ismételni. A
bordáim viszont fájnak, és eltűnődöm, hogy talán
megerőltettem magam a túl sok mozgással.
Csakhogy ez a zuhany.
Ehhez nem igazán kérhetek segítséget.
Kinyitom a zuhanyzó üvegajtaját, megragadom a falon lévő
kapaszkodót, hogy megtartsam magam, belépek a zuhanyrózsa
alá, és megnyitom a vizet.
Nincs is jobb, mint lemosni a napok mocskát. Jobb, mint
lecsatolni a melltartót egy hosszú nap után. Jobb, mint tacózni
menni éjjel. Mint átmenni egy vizsgán. Elégedetten felnyögök,
és lesikálom magamról az elmúlt napok emlékét.
Kicsit melegebb a víz, mint ahogy szeretem. Tulajdonképpen
forró, és valószínűleg elevenen megfőnek a belső szerveim. De
ez garantáltan megtisztít a mocsoktól és a történtek
ocsmányságaitól.
Megpróbálom a rossz kezemmel besamponozni a hajamat,
miközben a jó kezemmel a zuhany kapaszkodóját szorongatom.
Persze nem sikerül, a hab a szemembe folyik. Éget. Gyorsan
kipislogom, és az arcomba fröcskölök némi vizet.
A francba! Ez nehezebb, mint hittem.
Belekapaszkodom a zuhanyajtóba, és kinyúlok a törölközőért,
de elveszítem az egyensúlyomat. Szerencsére van itt egy
zuhanyzópad. Felnyögök, amint a kemény márványon landol a
fenekem.
Elhelyezkedem rajta, mielőtt lecsúsznék, de lefelé lejt, és nem
elég széles ahhoz, hogy túl sokáig üljek rajta.
Ki találta ezt ki, hogy csak egy láb férjen el rajta, de egy fenék
már nem?
 Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az állva zuhanyozás nem
pokolian fájdalmas. A bordáim égnek a fájdalomtól. De legalább
nem estem el megint.
Mielőbb ki kell jutnom innen.
Ez nem volt jó ötlet.
Miközben kimosom a szappant a szememből, kivágódik a
fürdőszoba ajtaja.
– Te szórakozol velem, baszd meg? – üvölt rám Trent.
–  Te szórakozol velem, baszd meg? – vágok vissza, és
kétségbeesetten próbálom eltakarni meztelen testemet a rossz
kezemmel, míg a jóval próbálom nem elengedni a kilincset.
– Mit képzelsz, hogy zuhanyozol?
Vállat vonok. Legalábbis megpróbálom. Mindkét kezem
mással van elfoglalva. – Ez az én fürdőszobám, és mocskosnak
éreztem magam.
Elindul felém. – Nem zuhanyozhatsz egyedül.
–  És mégis mit csináljak, ha ilyen gusztustalan állapotban
ébredek?
– Hadd vigyelek át a fürdőszobámba.
Csak füstölög, úgy felhúzta magát, hogy alig kap levegőt.
Elzárom a vizet, a menekülést fontolgatom. Jéghideg a levegő.
Megborzongok. Még mindig meztelenül állok előtte, amire csak
most eszmélhet, mert elkerekedik a szeme.
Majd lejjebb siklik a pillantása.
Nem mintha még nem látott volna ilyet, mindenesetre
libabőrös lesz tőle a karom.
– Lassan a testtel! – förmedek rá. – Adj már egy törülközőt!
Keresztbe fonja a karját. – Adok törölközőt, ha beleegyezel,
hogy visszavigyelek a szobámba.
Dacosan felszegem az állam. – Egyedül is tökéletesen
elboldogulok.
– Mondja a lány, aki nem hallgatott rám. Nem kért segítséget,
és minden bizonnyal eltanyázott volna a zuhanyozóban, és a
másik csuklóját is kificamította vagy rosszabb esetben eltörte
volna.
 – Semmi ilyesmi nem történt. – Meglengetem a jó csuklómat,
és titkon elborzadok, amikor a melleim ingázni kezdenek a
gesztustól.
Trent tekintete elsötétül, de meredten az arcomba néz.
Kétlem, hogy én is képes lennék ekkora önkontrollra.
– De megtörténhetett volna – makacskodik, és közelebb lép. –
Úgyhogy légy jó kislány, fogd a törölközőt, csavard magad köré,
és hadd vigyelek át a szobámba. Holnap mindenről
gondoskodom. Így segítség nélkül többé a kisujjadat sem kell
mozdítanod.
Felnyögök.
–  Hát jó. – Kinyújtom a jó kezemet. – Ide azzal a nyamvadt
törölközővel! Fázom, és jelenleg bármire hajlandó vagyok, amit
csak akarsz, ha cserébe befogod végre.
Diadalittas mosolya, akár egy trófea. Ő nyert, és maximálisan
kiélvezi.
Átnyújtja a bolyhos törülközőt, amit pont nem értem el.
Gyorsan magam köré csavarom, amennyire tudom. Látom,
ahogy a tekintete végigsiklik nedves bőrömön, és ha észnél
lennék, valószínűleg élvezném, és kigúnyolnám érte.
Ám ennyi erőlködés után nem maradt több energiám, teljesen
kimerültem. Elszállt a harci kedvem.
Így hát semmit sem teszek.
Nincs szellemes riposzt.
Hagyom, hogy felkapjon, megint. Behunyom a szemem, amint
a karjaiban vagyok. A kölnije az orromat csiklandozza.
Biztonságban érzem magam. Ami teljesen ellentmond annak,
amit korábban éreztem.
Visszavisz a szobájába, és lefektet az ágyra.
– Mindjárt jövök.
Megigazítom a törölközőt a mellemen. – Hová mész?
– Hozok valami ruhát, amiben elalhatsz.
Kinyitja a szekrényt, majd egy másodperccel később
visszatér, a kezében egy fekete pólóval.
Felvonom a szemöldököm. – Az nem az enyém.
–  Igazad van. Valóban nem a tiéd. Micsoda szimatod van, te
 g
kis Sherlock! – A markába szorítja a pólót, és a kulcscsontomra
pillant. – Valamit muszáj felvenned. Késő éjszaka van, és nincs
kedvem a cuccaid között turkálni.
– Meg tudom érteni – motyogom halkan.
Trent odalép hozzám és megáll előttem. Egy időben nyúlunk
egymás felé. Találkoznak az ujjaink. Mámorító az érintése, de
kirázom a fejemből az érzést.
Nem gondolhatok így rá.
Nem reagálhatom túl a pillantásait.
Nem emlékezhetek a csókra. Sem arra, hogy a kórházban
töltött idő alatt végig a kezemet fogta.
Marhaság, Payton. Szedd össze magad!
– Minden oké? – Trent félbeszakítja a belső halandzsámat.
– Igen, miért ne lenne?
– Talán mert a fejed ráztad.
– Ó. – Kifogást keresek. – Fáradtabb lehetek, mint gondoltam…
– Vagy, téged ismerve, gondolatban veszekedtél velem. – Kitör
belőle a nevetés, és rájövök, hogy az arckifejezésem nyilván
elárult. – Úgy bizony. Miről veszekedtünk?
– Nem számít.
Kikapom a kezéből a pólót és beledugom a fejem. Amint
eltakarja a törölközőt a testem körül, lekapom magamról.
És ekkor veszem észre, hogy egy dolog hiányzik…
– Ööö…
Trent kíváncsian rám sandít. – Igen?
– Kéne, nos, valami alsó is.
Meztelen lábaimra pillant, és halványan elvigyorodik. – Az én
szekrényemben nem találsz bugyit. Gondolom, túléled nélküle.
– Micsoda baromság! – Felnyögök és a mennyezetre emelem a
szemem, mintha ott megtalálnám a választ. – Tudtam, hogy túl
szép ez ahhoz, hogy igaz legyen.
– Mi?
–  Hogy rendes lennél. – Visszafordulok hozzá. – Már megint
seggfejként viselkedsz.
–  Az, hogy nem vagyok hajlandó a bugyijaid közt turkálni,
aligha tesz seggfejjé, de egyik kutya, másik eb. Amit te
seggfejnek nevezel, azt én úriembernek.
–  Nem erről van szó. Hanem arról a szemtelen vigyorról a
képeden.
A mosolya még merészebb a megjegyzésem hallatán.
– Látod? – Biccentek. – Ott van a szemtelenség.
–  Ismétlem, fogalmam sincs, miről beszélsz. – Vállat von. –
Feküdj le, Payton.
– Adj egy bokszert, Trent.
Beletúr egy másik fiókba, hozzám vág egy alsógatyát, majd
elfordul, hogy lehúzza az ágytakarót.
Fújtatva magamra ráncigálom a bokszeralsót. Amikor végez
az ággyal, várom, hogy távozzon. Ehelyett döbbenten hallom,
hogy még mindig a szobában mászkál. Nem vagyok hajlandó
megkérdezni, hogy mit csinál, mert a vitánknak ezen a pontján
rendkívül éretten viselkedem, nyilván.
Bemászom a puha takaró alá, összeszorítom a szám, és
várok… és várok.
És várok.
Végül nem bírom tovább.
– Mit keresel még itt? – förmedek rá.
Leül az ággyal szemközti fotelbe, és csak bámul engem.
– Mit keresel itt? – ismétlem.
Felmutat egy pokrócot. – Hát nem nyilvánvaló?
– Jézusom, ne értetlenkedj már annyit, csak válaszolj!
Elhelyezkedik a fotelben. – Itt alszom.
Még mit nem!
Megpróbálok felülni, de belesajdul a testem a mozdulatba.
Megrázom a fejem, és csak annyit mondok: – Nem alszol itt.
– De igen.
Érdes hangja olyan nagyképűnek hangzik. Olyan
arrogánsnak, mégis pokoli szexinek.
Fel tudnám pofozni magam az ilyen gondolatokért.
Megrázom a fejem. – Nem alhatsz itt.
– Valakinek vigyáznia kell rád.
– Korábban sem vigyáztál, és tök jól elvoltam.
 gy j
–  Ebben tévedsz. – Csettint a nyelvével. – Vigyáztam rád,
mielőtt kimentem vizet inni. Az idő alatt, amíg lementem a
földszintre, kitöltöttem egy pohár vizet, megittam és
visszajöttem, sikerült bent rekedned a zuhany alatt.
Leesik az állam.
– Végig a szobában voltál?
–  Igen. – Elmosolyodik. – Nem árt, ha tudod, hogy beszélsz
álmodban.
– Nem beszélek.
– Oké, persze, hercegnő.
Talán mégis, és a vigyora alapján ez nem sok jót jelenthet rám
nézve.
Kizárt, hogy sikerül kiebrudalnom a szobából. Színpadiasan
felsóhajtok.
– Nem olyan rossz ez, Payton.
– Mármint micsoda? – Felvontam a szemöldököm. – Az, hogy
hallgatózol, amikor alszom? Vagy az, hogy valójában semmit
sem tehetek azért, hogy elzavarjalak innen?
–  Az utóbbi. – Keresztbe teszi a lábát és kényelembe helyezi
magát. – Képzeld csak el! Ma éjszaka saját komornyikod van. Ha
inni akarsz, hozom a poharat. Felkelnél? Akkor felsegítelek. –
Mindezt úgy mondja, mintha a világ legnagyszerűbb ajándékát
kapnám tőle.
–  Mi lenne, ha elhúznál a fenébe, és valaki más vigyázna
rám? – mordulok rá.
–  Arra várhatsz, hercegnőm. – Megrázza a fejét. – De ha így
folytatod, a végén még megkérem a nővéredet. – Kihívóan
felvonja a szemöldökét.
– Nem mernéd.
– Mégis… Szerintem merném.
Ennyi elég is ahhoz, hogy befogjam a szám.
Nálad a pont, Trent.
Reggel arra ébredek, hogy Trent az ágyam szélén ül.
Gondterhelten bámul a képembe.
– Jó reggelt, hercegnőm.
Általában zavar ez a becenév.
De ma, amikor minden méreg nélkül mondja, azon a mély,
kásás reggeli hangján, el tudnék olvadni.
Hűha!
Mi változott a baleset óta?
Biztos az agyrázkódás hatása.
– Jó reggelt. Jól aludtál a fotelben? – kérdem.
– Jól, miután megszoktam a horkolást.
Megrökönyödöm. – Felébredtél a saját horkolásodra?
–  Nem, te butus, a tiédre – magyarázza, és visszatér az a
pimasz arckifejezés a pajkos tekintettel.
Felülök, hogy meglegyintsem, ám ahogy kinyújtom a kezem,
megrántom a sérült bordáimat, és összerezzenek. Trent elkapja
a vállamat, és segít felülni.
– Kösz.
Az arca alig pár centire van tőlem.
Nem tehetek róla, az ajkait bámulom.
Az ajkakat, melyeket újra meg akarok ízlelni.
Elfordul, majd felkel az ágyról és átkarol, hogy megtartson. A
másik kezével közben átrendezi a párnákat, hogy
megtámasszanak.
–  Tessék. Ez segít. Bocsánat. – Megpaskolja a párnát. – Nem
akartam, hogy megerőltesd magad.
Újra megjelennek a ráncok a homlokán. Nyugtalannak tűnik;
az aggodalma ismét közénk áll.
Megérintem a karját.
–  Semmi baj. Csak néha elfelejtem, hogy nem tudok úgy
mozogni, ahogy szeretnék. Még egy kicsit új ez az egész, tudod?
Akárcsak az, hogy ő gondoskodik rólam.
Mindenesetre jólesik. Jobban, mint kellene.
Trent rám emeli a tekintetét. Látom a szemében tükröződő
érzelmeket. Az elszántságot. A szomorúságot. És valami
gyengédebbet.
gy g
Törődést.
Vagy csak bűntudatot?
Mintha olvasna a gondolataimban, megszólal: – Őszintén
sajnálom az egészet. Az én hibám. Ha egyszerűen otthagytalak
volna a bérelt házadban, ha előbb beszéltem volna Ivyval, és
békén hagytalak volna, akkor mindez nem történt volna meg.
– De megtörtént, és nem tudjuk visszacsinálni.
–  És ha én ezt akarom? – kérdi, és visszaül az ágy szélére.
Kinyújtja a kezét, és leheletfinoman megérinti az arcomat. – Mi
lenne, ha más úton indulnánk el?
Érzem.
A kettőnk közt örvénylő vágyat.
Felerősödik, amikor megérintjük egymást.
– Addig nem tudhatod, amíg meg nem teszed az első lépést –
suttogom.
Trent odahajol hozzám.
Érzem a testéből áradó hőt.
Érzem a lélegzetét, ahogy ajkai ismét közelednek hozzám.
Becsukom a szemem.
Ki akarom élvezni a pillanatot…
Csöng a telefonja.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Trent

Nem tudom, jó vagy rossz, de csöng a telefonom.

Payton szeme felpattan.
Megint elvesztem a fejem.
Meg akarom csókolni.
Magamhoz húzni, és eltörölni a múlt ocsmányságait.
Még az utolsó csókot is, mert miután megtörtént, faképnél
hagytam. A gyűlölet mindent elsöprő cunamiként zúdult rám.
Váratlanul, brutálisan és katasztrofálisan. Elvesztem a
pillanatban. Vak voltam mindenre, Paytonon kívül.
Csőlátás volt.
Ha róla volt szó, minden felbőszített. A dühöm egyenesen a
lényére irányult.
Ez a pillanat másként alakult volna. Amikor múlt éjjel a
karjaimban tartottam, nyoma sem volt a haragnak. Csak a
sürgető késztetést éreztem, hogy megvédjem.
Lágyabb, gyengédebb csókok.
Nem csak a sérülései miatt. Mert ezt az oldalamat is meg
akarom mutatni neki. Megmutatni, hogy milyen férfi lehetnék a
kedvéért.
Ismét csöng a telefon.
Payton lepillant rá. Megnyalja az ajkát, a hangja rekedt. –
Talán jobb, ha felveszed.
– Bizonyára – krákogom, de nem mozdulok.
Ha ilyen férfi akarok lenni Payton kedvéért, ahhoz az kell,
hogy felépüljön. Tudnom kell, hogy nem keverem össze az
érzéseimet a bűntudattal. És igazság szerint ezt neki sem árt
tudnia.
Később. Igaza van. Fel kell vennem a telefont.
Megteszem, és pillanatokon belül szétterül a vigyor az
arcomon.
Újra összeállt a csapat.

Meg kell valljam, Tobias egy seggfej. Még akkor is, amikor ő
gyakorlatilag minden problémám forrása, a végén az ő
időbeosztásához kell igazodnunk. Az ő igényeihez.
A jelek szerint neki ennél sürgősebb dolga is akadt.
Szóval így állunk, most kocsikázhatok Connecticutba.
Annak ellenére, hogy Matteo közelebb lakik.
Jaxson közelebb lakik.
Ez a hosszú autóút? Teljesen felesleges.
Maradhattunk volna a városban.
Már megint úgy nyafogok, mint egy kis taknyos.
Az igazság az, hogy nem szívesen hagyom magára Paytont
egy ápolónővel, még ha csak ideiglenesen is. Jobban örülnék, ha
én magam vigyázhatnék rá, hogy gondoskodhassak a
kényelméről és a biztonságáról.
Lassítok, most az egyszer betartom a sebességkorlátot. Időre
van szükségem, hogy átgondoljam, mit is akarok ettől a nőtől.
Mellesleg rosszul vagyok a gondolattól, hogy olyan balesetet
okozhatok, amilyet Payton átélt, még akkor is, ha száz
százalékig magabiztosan vezetek.
Remek.
Még egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy hétköznapi,
dögunalmas, törvénytisztelő állampolgár váljon belőlem. A
társadalom hálával tartozik ezért Payton Hartnak. Most, hogy
már nem áltatom magam, elismerhetem, hogy vonzódom
hozzá. Hogy kedvelem.
Támogatni akarom ahelyett, hogy tönkretenném az életét, és
lehugyoznám a romokat. Ez is új. Arra fogom használni az időt,
 gy j g
hogy jobban megismerjem.
Úgy monologizálok, mint egy hősszerelmes.
Mire észbe kapok, befonom a haját és altatóval ringatom
álomba.
Azzal, hogy eltöltök egy kis időt Lorenzo és Tobias
társaságában, talán rendet tudok tenni a fejemben. Matteo és
Cyrus viszont hasznavehetetlenek. Őket már betörték odahaza a
nők.
Talán én sem vagyok kivétel, leszámítva azt a tényt, hogy
tulajdonképpen nem dugunk.
Mázlim van a forgalommal. Villámgyorsan Connecticutba
érek, és rákanyarodom Cyrus hosszú, elegáns privát
felhajtójára. Leparkolok a ház előtt, kiszállok, és elindulok a
széles mahagóniajtók felé.
Be sem kell kopognom. Gerald, Cyrus komornyikja ajtót nyit,
mint aki már számított az érkezésemre.
Senkinek sem kell bejelentenie vagy megmondania, hová
menjek.
Össze sem tudnám számolni, hány éjszakát és hétvégét
töltöttem itt az elmúlt négy év során. Egyenesen a szalon felé
veszem az irányt, ahol máskor pókerezni szoktunk.
Nem én vagyok itt az első.
Tobias az asztalnál ül, melyről most eltűntek a zsetonok.
Biccentek neki. – Látom, elsőként érkeztél.
–  Úgy van. – Megemeli a poharát. – Meg kellett beszélnem
valamit Cyrusszal. Tegnap jöttem, és itt töltöttem az éjszakát.
– Segíthetek valamiben? – kérdem.
–  Még nem, de Cyrus bizonyára jelentkezik, ha az kell, hogy
csinálj valamit a pénzemmel.
–  Már alig várom azt a telefonhívást – jegyzem meg, mire a
szarkazmus egy horkantást vált ki Tobiasból.
Hiába mondjuk Cyrusnak, hogy vonuljon már vissza,
egyszerűen képtelen rá. Persze, jelentősen háttérbe vonult, és
megválogatja az ügyfeleit, akik közül Tobias az egyik. De Cyrus
könyörtelenül bánik a pénzével. Mindig azon van, hogy
gyarapítsa a vagyonát.
gy p gy
Ami persze nem rossz, de nem vágyom az ilyen hívásokra.
Cyrust akkor kedvelem igazán, amikor szó sincs üzletről, csak
konyakot iszunk és kártyázunk.
Cyrus nem játszik pénzben. Lehet, hogy hat számjegyű
tétekkel indulnak nála a pókerpartik, de ő csak a barátaival
játszik.
Lépéseket hallok. Lorenzo, Matteo és Cyrus belépnek a
szobába, és helyet foglalnak a pókerasztal körül. Cyrus
természetesen az osztó helyére ül.
Matteo töri meg a csendet. – Szóval, mit akartál megbeszélni
velünk?
Megdörzsölöm az államat, és elgondolkodom, hogyan
közelítsem meg a kérdést.
– Nem tudom, valójában mennyit tudtok Paytonról…
–  A lányról, akivel együtt élsz – vág közbe Lorenzo
vigyorogva.
– Igen.
– Dugod is?
– Semmi közöd hozzá, Lorenzo.
– Ezt nemnek veszem. – Elterül a vigyor a képén, mint disznó
a szarban.
– Hogy mit csinálok Paytonnel, az nem a te dolgod – csattanok
fel.
Gúnyosan bólogat a rohadék, tudom, hogy nem hagyja
annyiban.
Igazam van.
–  Mivel te nem dugod, esetleg megtehetném én – mondja
lassan. – Nem könnyű manapság maffiafőnökként randizni.
–  Francokat. – Fenyegetően felemelem az ujjam. – Meg ne
lássalak a közelében!
–  Szóval… mégis ágynak akarod dönteni. – Lorenzo mosolya
nem lankad.
Szemétláda.
Egyenesen belegyalogoltam a csapdába. De Paytonnel
kapcsolatban mindig ideges vagyok. A széltől is óvnám, még
mindig nem tudtam túltenni magam a történteken.
–  Jézusom, Lorenzo! Hagyd már békén a srácot! – szól Jax,
amikor belép a szobába, és helyet foglal Cyrus mellett. –
Lemaradtam valami fontosról, vagy mind azért jöttünk, hogy
Rómeót szívassuk?
– Csak arról, hogy Trent rendesen belehabarodott a nála lakó
lányba. A mostohahúgába. – Lorenzónak, úgy tűnik, ma este
halálvágya van, mert ha nem fogja be a pofáját, esküszöm,
kinyírom.
Vajon akkor én lennék a maffia új feje?
– Apa dugta a nővérét, szóval Payton legfeljebb a nagynéném
lenne, de nem az, mivel az öreg és a nővére sosem házasodtak
össze – tájékoztatom szűkszavúan és lényegre törően.
Cyrus megroppantja a nyakát. – Bármennyire is szeretnék itt
pletyizni a kis varróegyletünkben, amit valójában nem
szeretnék, van ennél jobb dolgom is. Rátérhetnénk végre a
kibaszott lényegre? Elég a mellébeszélésből.
Minő meglepetés, Cyrus az egyetlen köztünk, aki megőrzi a
komolyságát.
–  Valaki bántani akarta, és az volt a terve, hogy úgy tűnjön,
mintha én tettem volna – magyarázom az asztalnál ülő
férfiaknak.
– Rendbe fog jönni? – kérdi Matteo.
–  Szerencsére igen. Agyrázkódás. Repedt bordák.
Kificamodott boka. Ennyi, és mázlija volt. Nem sikerült telibe
találnia, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy az életére törtek,
és van egy megérzésem, hogy ki tehette.
– Paul – jelenti ki Jax.
Bólintok.
– Az a faszszopó! – mordul fel Lorenzo.
Matteo előrehajol. – Szerinted miért támadt a lányra?
– Bármennyire is utálom beismerni, szerintem azért, mert azt
hitte, hogy fontos nekem.
– Hát, az is, nem? – Matteo az arcomat tanulmányozza.
–  Fogalmam sincs. Az érzéseim enyhén szólva bonyolultak.
Csak annyit mondhatok, hogy nem így kezdődött.
– Üdv a klubban, tesó! – Felnevet, és örülök, hogy Matteo ilyen
szórakoztatónak találja a szenvedésemet.
–  Az a helyzet, hogy egy kívülálló szemével nézve Payton
egész idő alatt velem volt. Az én házamban lakott. Paul nyilván
azt hitte, hogy jelent nekem valamit. Hogy van köztünk valami.
Ezért támadt rá, hogy engem bántson.
Törődöm a lánnyal.
Ezen a ponton ez már nyilvánvaló.
Tagadhatnám, de minek. Paul bántani akart valakit, aki
fontos nekem. Teljesítette a küldetését, a francba is. Hogy
őszinte legyek, nem egy szentimentális alkat. Az érzelmi
kötődés számára nem létezik. Payton balesete neki csupán
eszköz volt a cél érdekében, hogy felforgassa az életemet, és
ezáltal az üzletet.
De engem nem érdekel az üzlet.
Ezt persze nem fogom bevallani egy szobányi ügyfelem előtt,
akik a milliárdjaikat bízzák rám… de Paul nyakon csípése nem
a fedezeti alapról szól.
Hanem a bosszúról.
Nem hagyhatom, hogy megússza szárazon, amit Paytonnel
tett.
Előrehajolok, és az asztalra könyökölök. – Kéne egy terv.
–  Picsába a tervvel! Elkapjuk a rohadékot, és halálra
kínozzuk. – Az idegesítően játékos Lorenzo átvedlett tajtékzó
Lorenzóvá. Ez egyszer tárt karokkal fogadom ezt az énjét.
–  Vagy megpróbálhatnánk civilizáltabban elintézni –
válaszolom, de csak azért, mert szerintem a kínzás nem tart
elég sokáig.
–  A civilizáltság puhányoknak való. Elvettük a pénzét. Jól
átbasztuk. Az a fickó már túl van a civilizáltságon.
Lorenzónak igaza van.
– Oké, akkor elraboljuk. És azután? – kérdem.
Normális esetben ilyenkor félreállok, és hagyom, hogy tegyék
a dolgukat, de Payton esetében teljes mértékben benne vagyok.
– Megkínozzuk, nyilván.
 g y
–  Srácok… – szól közbe Jaxson, Lorenzo azonban felemeli a
kezét, hogy elhallgattassa.
– Nem, ebbe neked nincs beleszólásod – tájékoztatja Lorenzo.
– Akkor miért vagyok itt?
– Egy ilyen okos fiúnak ez nyilvánvaló, nem?
Jaxson sötét pillantást vet Lorenzóra. – Kell valaki, aki
megtalálja nektek? Remek.
Jaxhez fordulok, és közelebb hajolok hozzá. – Jaj, hagyd már a
szarakodást! Ha nem végeznél ilyen munkát, most nem lennél
itt. Unod a sok kormányhekkelést, amit csinálsz.
–  Ja, ezért jövök mindig vissza – mondja, szarkazmust
színlelve, de mind tudjuk, hogy ez az igazság. – Mert olyan
unalmas kormányokat hekkelni, és úgy hiányoztok.
– Odavan értünk a fiú. – Lorenzo úgy vigyorog Jaxre, mint egy
tökkelütött, és biztos vagyok benne, hogy Jaxson egy nap
bosszút áll ezért. Valószínűleg feltöri a számítógépét, és
rátelepít valami hülye vírust.
Jax hátradől. – Oké, megcsinálom. Ha megvan az infó, kinek
küldjem?
– Nekem – vágom rá, és kopogok az asztal bársonyborításán. –
Titkosított fájlként egy merevlemezen, utasításokkal, hogy
mikor és hol találkozzunk.
Felsóhajt. – Vagy küldhetek egy SMS-t, hogy elhívjalak piálni,
és majd személyesen elmondom.
– Ez tényleg egyszerűbben hangzik. – A többiek felé fordulok.
– Oké, és ha elkaptuk Pault, hol tartjuk fogva?
–  A szigetemről szó sem lehet – szögezi le Cyrus. – Ivy ott
lakik.
– Sajnos az én kéglim is kiesik – teszi hozzá Matteo. – Viviana
kiakad, ha meghallja a sikolyokat.
–  Nekem van egy pompás helyszínem – közli Lorenzo
vigyorogva.
Amikor Matteo összerezzen, olyan érzésem támad, hogy
egyszer már csúnyán elfajultak ott a dolgok.
– Kösz, Lorenzo – mondom, és komolyan gondolom.
Hiába kínzásról (és minden bizonnyal gyilkosságról) van szó,
 y gy g
Paytonért tesszük, ezért tartozom neki.
–  Ez a legkevesebb, amit tehetek. Tavaly egy rakás pénzt
kerestél nekem.
– És mind tiszta volt – teszem hozzá.
– Igaz.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Payton

Hidegebbnek tűnik a lakás Trent nélkül.

Üres a szoba.
Tollamat a naplóm fölé tartom, az elmém hemzseg a ma
reggeli gondolatoktól. Tényleg azt hittem, hogy meg fog
csókolni, de aztán csöngött a telefonja, és a pillanat elszállt.
Az a jó az egyedüllétben – annak ellenére, hogy azért van
ápolónő ebben a házban, hogy vigyázzon rám –, hogy van időm
összeszedni a gondolataimat reggel. Kaptam egy lábas tálcát,
hogy ágyban is tudjak tanulni az óráimra.
Ehelyett azonban a listámat vettem elő. Azt, amelyik tele van
a Trent-ellenes firkáimmal. Most, hogy átfutom, abszurdnak
tűnik, és nehezen tudnék bármit is hozzáadni, mert
elkalandoznak a gondolataim.
Akarom én, hogy megcsókoljon?
A listára pillantok, újra átélem az elmúlt néhány hónapot.
Lassított felvételként látom a jeleneteket. Ahogy körém fonja
erős karjait. A keze meztelen bőrömet súrolja. Rám emeli a
szemét. És ahogy nevet… sebesebben ver a szívem a hangjától.
Minden pillanat a végső felismeréshez vezet.
Igen, akarom.
Akarom, hogy megcsókoljon.
Akarom, hogy ennél többet tegyen.
Ezen az érzelmi hullámvasúton eljutottam a gyűlölettől a
megtűrésen át a megértésig…
Majd vissza a gyűlölethez, mígnem rádöbbenek, hogy az
előtörténetünk ellenére aranyból van a szíve…
 De többnyire másokért dobog. A te életedet tönkre akarta tenni,
emlékszel?
Mégsem tudom kiverni a fejemből az anyukája szavait. Hogy
Trentet félreértik. Ronnie azt akarta, hogy minél kegyetlenebb
legyen. És a fenébe is, én látom, milyen.
Látom benne a jót.
Kicsomagolnám, mint egy ajándékot, hogy megtartsam
magamnak, ami benne van. A vonzalom cselekvésre késztet.
Minden alantas, vadállati ösztönöm erre hajt, amióta csak
összekevertem Mr. Bakerrel az irodában.
Az ilyen vonzalmat nem lehet megjátszani.
A személyisége, a magabiztossága, még az arroganciája sem
riaszt el.
Persze nem segít, hogy egy totális seggfej. Vicces, hogy
egyszerre gyűlölhetünk és akarhatunk valakit. De talán
mégsem; szerelem és gyűlölet ugyanazon érem két oldala.
Csakhogy… őszintén szólva már nem is utálom. Azok után,
hogy megpillantottam a másik énjét. Aki gondoskodott rólam,
vigyáz rám, és meg akar védeni. A korábbi szarság már nem
számít.
Igaza lehet Trent anyukájának. Le kell hámoznom a
rétegeket, és meg kell értenem ezt a szürkeséget a lelkében. A
kapcsolatunk rémes kezdete és az, ahogyan velem bánt, a
szenvedés mellékterméke. Azzal nem segít magán, ha kivetíti
rám, de Ronnie-tól ezt tanulta.
Trent nem gonosz.
De ő sem tehet meg bármit.
Meg kell alázkodnia – felelősségre kell vonni a tetteiért –, ám
a szürkeségben is van szépség. Hagyom, hadd mutassa meg
nekem.
A jó tulajdonságaival helyettesítheti mindazt, ami eddig
aggasztott a lényében.
És ez a probléma, amikor ki akarom egészíteni a listát, de
azon kapom magam, hogy újat kezdek. Egy listát az okokról,
amiért akarom Trentet.
 Ijesztően hosszú.
Az a kellemes bizsergés, amit ő kelt bennem.
Az ujjai érintése.
Majdnem meghaltam, de amikor megérint és mélyen a
szemembe néz, elevenebbnek érzem magam, mint valaha.
Mintha ő is látná az igazi énemet. Ha ennek nincs jelentősége,
akkor nem tudom, minek van.
Az is jelent valamit, hogy mennyire hiányzik ebben a
pillanatban.
Szeretném, ha visszajönne, leülne az ágyra, és befejezné, amit
elkezdett.
Ha elárulnám Heathernek, hogy miféle őrült gondolatok
kavarognak a fejemben, visszaküldene a kórházba, mert
nyilvánvalóan még mindig az agyrázkódás utóhatásától
szenvedek.
Azt mondaná, hogy még mindig össze vagyok zavarodva.
Csakhogy ő nem ismeri Trentet.
Nem látta, hogyan bánik Henryvel.
Nem látta őt Cresthillben.
Nem látta, ahogy mindenkit mosolyra fakaszt.
Milyen ragályos a nevetése.
Hogy engem is meg tud mosolyogtatni – még ilyen
körülmények közt is.
Az ajtót bámulom, várom, hogy Trent visszajöjjön.
Van valami Trent Aldridge és köztem. Végre felkészültem rá.
Nem félek attól, hogy mi lehet az. Persze, amekkora mázlim
van, pont nincs itt, amikor erre a felismerésre jutok.
Múlnak az órák.
A világon semmi dolgom.
Igaz, hogy van tévé a szobában, de most nem bírok Netflixet
nézni. Lüktet a fejem a képernyőtől.
Fáj olvasni.
Fáj filmet nézni.
És nem gorombaságból mondom, de nagyon nem szeretem az
ápolónőt.
 Oké, rendben…
Erről nem ő tehet. Kedves nőnek tűnik.
De én Trentet akarom.
Mintha csak megidéztem volna, nyílik a hálószoba ajtaja, és
betoppan.
Elkerekedik a szemem.
Jóságos ég!
Szívdöglesztő a hófehér, hosszú ujjú ingben és szakadt
farmerben.
Jézusom, be kéne tiltani ezt a szerelést. Veszélyesen szexi.
Amikor belép, szélesen rám mosolyog, mint aki pontosan
tudja, hogy milyen dögös, és már hozzászokott a reakciómhoz.
Felhevülök attól, ahogy rám néz, és másra sem vágyom, mint
hogy idelépjen mellém, és folytassa, amit korábban elkezdett.
– Hogy vagy?
Próbálok válaszolni. Próbálom eljátszani, hogy nem csak
tétlenül ücsörögtem az elmúlt négy órában, teljesen egyedül az
ágyban, és számoltam a perceket a hazatéréséig.
– Hát, tudod. – Vállat vonok. – Hol így, hol úgy.
– Látom, elfoglaltad magad – viccelődik.
Apró nevetés következik, és megint elolvadok.
Szeretem ezt a játékos oldalát.
Édes, amikor tréfálkozik.
Igaz, szexi, pimasz, arrogáns és leereszkedő, de engem nem
zavar. Csak meg akarom csókolni. Mindennap erről álmodom,
amióta utoljára megérintett az ajkaival, és most le sem tudom
venni a szemem a szájáról.
Megrázom a fejem, és így felelek: – Elég sok mindenről
maradtál le ma reggel. Ami New York legjobb klubjaiban zajlik,
az smafu ahhoz képest, hogy milyen remekül szórakoztam.
– Folytasd csak…
–  Nos, lássuk csak, mit nem csináltam… – Elhallgatok, és
bizalmaskodó suttogással folytatom: – Hiszed vagy sem, és
tudom, hogy ettől le fogsz hidalni, de nem mentem táncolni.
– Nem? – Színlelt döbbenet visszhangzik a hangjában.
– Nem. – A lábamra mutatok. – Képzeld csak, nem mozog épp
 p g pp
a lábam.
– Akkor mit csináltál? – Leül az ágyra, biztonságos távolságra
tőlem.
– Még tévét sem néztem.
– Semmi Netflix? – ugrat.
Felvonom a szemöldökömet. – És Carl Jungot sem olvastam.
– Te aztán tudsz bulizni, mi?
– Hajjaj! A falat bámultam – vágom rá fapofával.
– Ez roppant érdekes.
–  Lenyűgöző, hát nem? – Rámutatok egy pontra a falon. –
Tudtad, hogy a szemközti fal bal felső sarkában van egy folt?
Megfordul, hogy megnézze. – Nem.
– Ha fel tudnék állni, megmutatnám.
A játékos arckifejezés komolyra fordul. Folytatom, incselkedő
hangnemben, hogy lássa, hogy csak játszom.
– Szeretném, ha segítenél megszökni a börtönből, mert ez itt
ugye az. Egy börtön.
Felcsillan a szeme, és visszatér a humora. – És én lennék a
gonosz börtönigazgató?
–  Ha kiszabadítasz, és elviszel szórakozni, akkor nem –
válaszolom pajkosan, remélve, hogy elfogadja a kihívást.
Csak most döbbenek rá, micsoda perverz fantáziaképet
kreáltunk. Szerepjáték. Elvörösödöm, mire gyanakvóan néz
rám.
–  Kétlem, hogy ebben az állapotban bármit is tehetnél –
mormolja, és éhes pillantást vet az ajkaimra.
Megnyalom őket. – Ne becsüld le magad. Lefogadom, hogy ki
tudsz találni valamit…
Felcsillan a szeme. – Biztosan fel tudok nőni a feladathoz…
Felforrósodik az arcom a célozgatás hallatán. Szaporábban
ver a szívem. – De nem olyan a feladat…
– Mit szólnál egy piknikhez? – ajánlja fel hirtelen.
– Erősen kétlem, hogy sétálni tudnék a parkban.
– Miért nem bízod rám, hogy elintézzem?
–  Azt biztosan nem hagyom, hogy körbe-körbehurcolássz a
parkban! – Éles pillantást vetek rá.
– Minek emlegeted annyit a parkot?
– Miért, hová mennénk? – A szemeimet forgatom.
– Ismétlem: majd én elintézem. – Felkel az ágyról. – Beküldöm
az ápolódat. Lezuhanyozol, aztán pihensz egy kicsit. Amint
elkészültél, érted jövök.
Remek.
Imádom, ha egy vadidegen zuhanyoz le.
Bárcsak inkább te mosnál tisztára!
Kirázom a fejemből a gondolatot. – Ez aztán prímán hangzik!
– Csöpög a szarkazmus a szavaimból.
–  El se hinnéd, mire vagyok képes. – Az ajtó felé indul, majd
megtorpan és visszanéz rám.
– Nem fogok hazudni. Most egy kicsit megrettentem. – Amint
elhangzanak a szavaim, rájövök, hogy van bennük igazság.
Játékos próbálok lenni, de titkon félek.
Azt mondta, hogy valaki bántani akar engem.
Hogy arra akarnak használni, hogy visszavágjanak neki.
Vajon ez azt jelenti, hogy rám találhatnak? Mi lesz, ha
legközelebb sikerrel járnak?
Trent nyilván látja a szememben a változást, mert visszajön,
leül mellém az ágyra, ugyanoda, ahol reggel ült.
Azután közvetlenül előttem van, és ugyanazzal a melegséggel
és kedvességgel néz rám, mint ma reggel, amikor majdnem
megcsókolt.
Megfogja a kezem.
– Esküszöm neked, Payton. Nem hagyom, hogy bárki is ártson
neked.
– Miért érdekel ez most téged?
– Ezt már megbeszéltük.
Kék szeme sötét az érzelmektől. Áthatol a kettőnket elválasztó
téren. Feszült csend borul a szobára. Egy pillanatig egyikünk
sem szólal meg, amíg egymást nézzük. A levegő besűrűsödik az
elmúlt hónapok emlékétől.
Lágyan végighúzza a hüvelykujját a tenyeremen, oldva a
feszültséget.
–  Rosszul bántam veled – mondja mély sóhajjal, a hangja
csupa gyötrelem.
– Rossznak lenni és törődni két külön dolog.
– Igazad van. Az. Azt tettem, amit tettem, és hibáztam, amiért
bocsánatot kérek. A másik… Hogy miért törődöm veled? –
Behunyja a szemét, és amikor újra kinyitja, egyenesen rám néz.
– Nem is tudom. Ez az igazság. Mégis így van. Egyszerűen
törődöm veled. Nem tudom, mióta. És nem akarom, hogy bajod
essen. Nem akarom, hogy ártsanak neked.
Belenézek a tágra nyílt szempárba, az őszinteségét
fürkészem. Semmi olyan nem látok, ami miatt kételkednék
benne. Megfogja a kezem és állja a tekintetemet, az igazság a
felszín alatt lappang, kettőnk közt.
Egy pillanat múlva elenged, majd feláll. – Egy óra múlva
visszajövök.
Megrázom a fejem, igyekszem felidézni a játékosságot. – Túl
sokat nézel ki belőlem.
– Payton, tudom, hogy nem tart egy óráig, mire elkészülsz.
Felvonom a szemöldökömet. – És ezt mégis honnan tudod?
Kijózanodik, majd százszázalékos komolysággal válaszol: –
Sokkal többet tudok rólad, mint valaha is elárultam.
Tudom, hogy nekem annyi, amikor beleremeg a testem a
szavaiba.
Hivatalosan is végem van.
Megköszörülöm a torkomat. – A kémkedés miatt?
– Az csak egy alkalom volt.
– Ez nem igaz.
– Valójában sosem kémkedtem utánad.
– Na persze.
Megrázza a fejét, és az ajtó felé indul. – Készülődj. Jen
mindjárt jön, hogy segítsen.
Mondanám, hogy semmi szükségem segítségre, de
szemenszedett hazugság lenne. A nyomkövető, amit a
táskámban találtam, nekem ad igazat. Kicsit el is rontja a
kedvemet, különösen, amikor egy másodperccel később belép a
 gy p p
szobába Jen, a Trent által felbérelt ápolónő, és eszembe jut,
hogy hagynom kell, hogy egy vadidegen mosdasson le.
Felsegít, és betámogat a fürdőszobába.
Ez azért már túlzás.
Biztos vagyok benne, hogy valamennyire tudok járni. A gond
csak az, hogy Trent teljesen elkényeztet. Ezért mentem bele
ebbe az egészbe, de azt nem hagyom, hogy Jen mellettem üljön
a fürdőszobában, amíg lezuhanyozom.
Itt húzom meg a határt.
Túl sokáig tart meggyőzni arról, hogy egyedül is le tudok
zuhanyozni. Amikor belépek Trent fürdőszobájába, elakad a
lélegzetem.
Nem csak azért, mert gyönyörű.
Hófehér márvány.
Esőztető zuhanyfej.
Széles, szabadon álló, modern vonalú kád.
De nem ez döbbent meg.
Hanem az, hogy a kétszemélyes zuhanyzó kellős közepén…
Egy ülés vár.
Egy ülés, amire kényelmesen leülhetek bicegés helyett, vagy
ami annál is rosszabb, ahelyett, hogy valakinek be kéne lépnie
velem.
Igaza volt. Hallgatnom kellett volna rá, korábban felhagyni a
makacskodással, és nem a saját fürdőszobámban zuhanyozni.
Kezdettől az övét kellett volna használnom. Elképesztő, hogy
mit tett értem.
Trent visszaadta a méltóságomat.
Önkéntelenül elmosolyodom.
Miután Jen besegít, magamra hagy ebben a gyönyörű
helyiségben. Tudom, hogy csak az ajtón lép ki, és a hálóban fog
várni, de nem baj, csak hadd legyek egyedül.
Levetkőzöm és bebotorkálok a nyitott zuhanyozóba.
Miután leültem, megnyitom a meleg vizet.
Mennyei érzés. Ezerszer jobb, mint a tegnapi zuhanyozás,
mert nem kell rettegnem a testi épségemért.
Trent úgy rendezte be, hogy mindent elérjek, ami csak
 gy gy j
kellhet. Előttem sorakoznak a tisztálkodószerek. Majd
szétrobban a szívem, annyi időt fordított arra, hogy mindezt
lehetővé tegye.
Más helyzetben azt gondolnám, hogy a személyzet egyik
tagját illeti az elismerés, de a megérzésem azt súgja, hogy ez
mind Trent műve.
Ő csinálta.
Mindent megtett, hogy kellemesen és biztonságban érezzem
magam.
Most pedig piknikezni visz.
Izgatottá válok.
Miután az összes szappant lemostam magamról, elzárom a
vizet, és csak most látom, hogy még egy törölközőszettet is
bekészített a zuhanyozóba. Ki sem kell nyúlnom érte. Mindenre
gondolt, elolvadok tőle.
Miután megszáradtam, kiszólok Jennek, hogy elkészültem.
Kell a segítsége, mivel vizes a lábam.
Átkísér az öltözőasztalhoz, és helyet foglalok. Egy kerek
kefével kifésülöm a hajam. Nem sminkelem ki magam, mert
minek. Fogalmam sincs, hová megyünk, így nincs okom
páváskodni.
Az igazság az, hogy valójában sehová sem mehetünk, hisz
gyakorlatilag még lábadozom.
Sajog minden tagom, de azért fel akarok öltözni.
Trent biztos úgyis csak behozza a kaját a hálószobába, de
sebaj. Legalább nem leszek egyedül.
Egy órával később már az ágy szélén ülök, a bokám és a
bordáim átkötözve, feszes nadrágban és pólóban.
Kinyílik az ajtó. Trent belép, jóképűen, ugyanabban a
szerelésben, mint az imént, és megáll, hogy végignézzen rajtam.
– Így lehet, hogy fázni fogsz. Hozok egy kabátot.
Fázni? Hová megyünk?
De nem szólok semmit. Ehelyett megvárom, hogy hozzon
egyet.
–  Menjünk. – Rám segíti a kabátot. – A gyorsabb vagy a
lassabb módon mennél?
 –  Természetesen a gyorsabbat választom. – Játékosan
forgatom a szemem, mire ismét felkap. – Látom, imádsz
emelgetni.
Ilyen közelről érzem a kölnije illatát. Friss és üde. A
természetre emlékeztet. Mámorító. Mint egy napsütéses őszi
nap. Egy séta a parkban. Bármilyen illatról legyen is szó,
elmerülnék benne és belefeledkeznék.
– Ez a gyorsabb – mutat rá.
– Nem ezt választottam volna, ha ezt tudom.
– Pszt! – Magához szorít. – Te csak hallgass!
Becsukom a szám, és hagyom, hogy elvigyen egy körre. Arra
számítok, hogy a garázsba megyünk, ám ehelyett egy másik ajtó
felé tart, egy olyan felé, amit még sosem nyitottam ki.
Keskenyebb, mint a többi, ezért mindig is azt hittem, hogy egy
szekrény.
Megnyom egy gombot egy virágváza mögött. Egy pillanattal
később csilingelés hallatszik, és kitárul az ajtó.
Leesik az állam. – Lifted is van?
– Van.
– Nem is tudtam. – Döbbenten bámulok rá, a szívem hevesen
dobog a közelségétől. – Tegnap miért nem a liftet használtad
ahelyett, hogy felcipeltél volna?
– Úgy kevésbé lett volna szórakoztató.
Megrázom a fejem.
Belép, még mindig a karjaiban tart, és elfordul, hogy
beférjünk az ajtónyíláson anélkül, hogy nekikoccanna
valaminek a bokám. Amint becsukódik az ajtó, elindul a lift.
Egy szempillantás múlva ismét megállunk.
Az ajtó kinyílik, és arra számítok, hogy egy másik emelet
másik szobájában találjuk magunkat, ám ehelyett hűs New
York-i levegő csap az arcomba.
A tetőteraszon vagyunk.
– Ez a tiéd?
– Igen.
– Hűha!
Ám a tetőterasz semmiség ahhoz képest, amit Trent idekint
 g p
művelt.
A liftből kilépve nemcsak a New York-i kilátást és a kisebb-
nagyobb épületeket pillantom meg, hanem a Trent által
előkészített pikniket is.
Helyesbítek: a továbbfejlesztett pikniket.
Van itt egy pavilon fényfüzérekkel. Alatta egy pokróc van
kiterítve, azon meg egy piknikkosár. Mivel nem tudok leülni a
földre, Trent még alacsony nyugszékeket is idekészített.
Trent Aldridge mindent beleadott.
Még egy kültéri hősugárzó is akad idekint.
Mindenre gondolt.
Rám gondolt.
Letesz a székre, majd letelepedik elém a földre.
– Na, kíváncsi vagy, mit eszünk?
– Mi az hogy!
Kinyitja a kosarat, és egymás után veszi ki belőle a francia
bagettet, a sajtos tálat, a süteményeket, a pezsgőt és az epret.
Olyan ez, mint egy randi.
Az lenne talán?
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Trent

Lehet, hogy ezt túlzásba vittem…

A tetőterasz minden négyzetcentimétere fel van díszítve.
Tisztára, mint egy romantikus filmben; finom kis díszekkel és
virágokkal, ám a park helyett mindezt a tetőteraszon
készítettem elő.
Még arra is rákerestem a neten, hogyan lehet pavilont építeni
az otthon található alapanyagokból, a kurva életbe!
Ez százszázalékos túlzás.
És most először vagyok idefent, szóval ez az egyetlen
emlékem erről a helyről. Vele.
Payton egy pillanatra elhallgat. Kék szemében a tiszta városi
égbolt tükröződik. Egy tengerparti napra emlékeztet a kékje,
tiszta és csodálatos.
Sikerült lenyűgöznöm, s bár nem ez az első alkalom, talán
most először nem kívánja a halálomat.
– Ez…
– Túlzás – fejezem be helyette.
– Nem. Nos, de. Viszont hűha! – El van képedve.
– Mármint „hűha, tetszik”?
Még sosem éreztem ennyire sebezhetőnek magam, nem
tetszik ez nekem. Ám elcsábít az újdonság varázsa, talán azért,
mert Paytonnel vagyok.
Ki a fene vagyok én?
Mit művelt velem ez a nő?
–  Hűha, ez elképesztő! El sem hiszem, hogy te csináltad. –
Távolinak tűnik a hangja. – Még soha senki nem tett ilyet értem.
 Szótlanul hagyom, hogy mindent magába szívjon, nem
zavarom, amíg rácsodálkozik a részletekre. Egy pillanattal
később kis keze a piknikkosár felé nyúl, és végighúzza ujjait a
fonott kosáron.
– Miért? – kérdi végül.
– Mit miért?
–  Miért csináltad ezt nekem? – A szemembe néz. –
Bűntudatból?
–  Nem. – Megrázom a fejem, ő pedig elgondolkozva
tanulmányozza az arcomat.
Alaposan megfigyel, próbál megfejteni engem. Szemernyi
kétségem sincs afelől, hogy sikerrel jár. Még ha én magam nem
is. Payton megért engem. Eleinte ki nem állhattam őt. De most?
Nem is tudom. Csak azt tudom, hogy nem akarok visszamenni.
– Nem igazán a bűntudat miatt – ismerem be.
–  Nem igazán? – Felvonja a szemöldökét. – Ez nem úgy
hangzik, mintha letagadnád.
Az orrát ráncolja, és tudom, hogy azon tanakodik, mit
mondjon. Hogy ideges legyen-e vagy sem.
Ez nem úgy megy, ahogy elterveztem.
Mielőtt megszólalhatna, közelebb húzódom.
Innen, a pokrócról pont szemmagasságban vagyok vele.
–  Ennek semmi köze a bűntudathoz – válaszolom, ezúttal
határozottabban, nehogy félreértse.
– Hanem?
– Hanem… – Megdörzsölöm az arcomat és felmordulok. – Az
istenit, Payton. Hanem azért, mert akartam.
–  De miért? – makacskodik. Ez az egyik tulajdonsága, amit
annyira szeretek benne. Csak nem most. Amikor ellenem
fordítja.
– Mert látni akarom a nyavalyás mosolyodat! – bököm ki.
– Miért?
A fenébe is, mi ütött ebbe a lányba?
Most esik le, hogy csak szórakozik velem. Ki akarja
kényszeríteni belőlem a választ. Hogy kimondjam az igazat.
Amit már ő is tud.
 Csak hallani akarja.
Payton Hart azt akarja, hogy feltárjam előtte a szívem, és
szabadon engedjem az érzéseimet.
És a pokolba is, megteszem.
– Mert piszkosul kedvellek – mondom. Ilyen egyszerű. – Ezért.
És boldoggá akarlak tenni.
– De miért? – kérdi, mire elhallgattatom.
Magamhoz rántom, átkarolom, és összeforr a szánk.
Megsimogatom az arcát csók közben. Először csak óvatosan
kóstolgatjuk egymást, látni akarom, hogyan reagál. Amikor
halkan felsóhajt, és begörbíti a hátát, elmélyítem a csókot.
Ajkaim szorosabban tapadnak rá, és hevesebben csókolom.
A nyelvem a szájába siklik.
Múlnak a percek, vagy talán csak másodpercek, de
belefeledkezem ebbe a nőbe.
Még többet akarok!
Ha róla van szó, mindig több kell.
Végül elhúzódik tőlem, és zavaros, kéjtől homályos szemmel
néz rám.
–  Ööö… – Megrázza a fejét, mint aki észhez akar térni. – Mi
volt ez?
– Egy csók.
Nem kérek bocsánatot.
Ezúttal egyetlen másodpercét sem bántam meg.
Payton elpirul, de ahogy a sűrű pillái alól figyel engem, azt
kívánom, bárcsak hamarabb megtettem volna. A fenébe is, úgy
néz rám, mintha én lennék a mindene.
–  Már hetekkel ezelőtt meg kellett volna tennem – ismerem
be.
– Ó? – pislog rám döbbenten. – Oké.
Elhúzódom, és végignézek a kosár tartalmán. – Most pedig
együnk.
– Enni mindig tudok.
– Én is. Mit kérsz először? – kérdem.
– Szendvicset? – Megint az orrát ráncolja.
– Nem sajtot?
 j
Mosolyog és a szemét forgatja. – Ha sajttal akarod kezdeni,
akkor minek kérdezted?
–  Nem is tudom. – Oldalra billentem a fejem. – Talán csak
szórakozásból. Már megszoktam, hogy szívatlak. Kényszeresen
az ellenkezőjét teszem annak, amit mondasz.
Mosolyogva fogok egy kis szendvicset, és átnyújtom neki.
Aztán magamnak is veszek egyet.
Beleharap, majd kéjesen felnyög. – Hát ez mennyei!
– Én magam csináltam.
– Komolyan?
–  Francokat. Azt sem tudom, merre van a konyha. –
Felnevetek.
– Haha. Dehogynem tudod; onnan loptuk a fagyit.
–  Séf készítette őket – ismerem be, majd a kezembe veszek
egyet, és a tökéletesre szelt négyzetet bámulom. – Egész idő alatt
pofákat vágott.
–  Nem vagyok meglepve. – Megrázza a fejét, és jóízűen
felkacag. – Ettől függetlenül tényleg csodálatos.
–  Jól van, egészségedre. Van még bőven – bólintok, és fogok
egy újabb falatnyi szendvicset.
–  Nem vagyok ehhez hozzászokva – mondja, miután
behabzsolta a szendvicset. – Fogalmam sincs, hogyan kezeljem
ezt az oldaladat.
Felvonom a szemöldökömet, jelezve, hogy folytassa. Tele van
a szám, így meg sem tudok szólalni. De ha tudnék, akkor sem
tudnék mit mondani.
–  Olyan kedves vagy hozzám – magyarázza. – Gondoskodsz
rólam. Megcsókolsz. – Lehajtja a fejét, és veszélybe kerül a
piknik hangulata a bűntudatom miatt.
Ezt nem hagyhatom.
Tudom, hogy Payton is utálja. Ő maga mondta, többször is. És
megegyeztünk, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, és
újrakezdjük… De a fenébe is, ha egyszer szíven üt a bűntudat!
– Figyelj, egy igazi seggfej voltam.
– Erről biztos hogy nem nyitok vitát.
Leteszem a szendvicsemet és csak rá figyelek, hogy lássa,
 gy gy
komolyan beszélek. – Sokáig tartott, mire kihúztam a fejem a
seggemből, de nem egyik napról a másikra történt. Már tudtam,
hogy ocsmányul viselkedem. Régóta tudtam, hogy nem
érdemled meg a rosszindulatomat.
Megrázom a fejem, és azt kívánom, bárcsak hamarabb
rájöttem volna, hogy Payton ne kerüljön ilyen helyzetbe.
Veszélybe.
–  Erről akartam beszélni veled azon a bizonyos napon –
teszem hozzá.
– Mikor jöttél rá? – kérdi, a hangja mélyebb, mint máskor.
– Amikor folyton megjelentél.
Értetlenül néz rám.
–  Minden alkalommal, amikor megjelentél a központban –
fejtem ki bővebben. – Amikor beszéltél Henryvel. Amikor
segítettél anyámnak a kertben. Amikor gondoskodtál azokról az
emberekről, akik számítanak nekem. Sokat jelentett.
Olyan makacs voltam, hogy be sem akartam ismerni.
Nem láttam túl a saját fájdalmamon, a saját egómon, önnön
lényemen.
Folytatom: – Akkor kezdődött, de nem voltam hajlandó
túltenni magam a haragomon. Voltak apróságok menet közben,
de végül rájöttem, hogy nem is rád haragszom. Csakis magamra.
Megfogja a kezem, hogy megnyugtasson.
Megszorítom, és folytatom tovább. – Dühös voltam, amiért
annyira reménykedtem abban, hogy apám megváltozik és jobb
ember lesz. Hinni akartam benne, még azok után is, amit Ivyval
tett. Még azok után is reménykedtem abban, hogy
megváltozhatnak a dolgok. Hogy ő maga is megváltozhat. –
Megrázom a fejem. – Nem számít.
Az ölébe húzza a kezem és összefonódnak az ujjaink. – Azt
hitted, ha engem bántasz, azzal bosszút állsz rajta?
Bólintok. – De az igazság az, hogy neked ehhez semmi közöd.
A világon semmi. Apám szándékosan tette, amit tett.
Szándékosan hagyta rád a pénzt, tudva, hogy én kezelem majd,
mert ezzel akart kínozni. Volt bőr a képén.
– Biztos vagy ebben?
 gy
– Igen…
Száraz, keserű nevetés a válasz. – Vicces, hogy mennyire más
volt veled, mint velem.
– Valójában beteges. – A földet bámulom, és eltűnődöm, vajon
létezik-e túlvilág, és ott van-e az öreg. – Néha beszélek hozzá.
– Ezt hogy érted?
– Lenézek a földre, és beszélek hozzá. Gúnyolódom vele. Mert
én élek, ő meg nem. Mert ő már nincs itt, hogy visszavágjon
nekem.
Az ujjaimmal babrál, ráérősen végigsimítja őket egyenként. –
És ez segít?
–  Nem. – Behunyom a szemem, élvezem az érintését. – Soha
nem segít. – Megismétlem a szavaimat, tudom, hogy jobb így,
tudom, hogy gonosz, és gyűlölöm, hogy még bennem él az a
gyerek, aki az apja idealizált képébe kapaszkodik, abban a
reményben, hogy megváltozik. – Mert én élek, ő meg nem. Mert
ő már nincs itt, hogy visszavágjon.
Payton elengedi a kezem, majd megérinti az arcomat, és
olyan gyengéden simít végig a szemhéjamon, hogy alig érzem
az érintését. – Olvastad már a levelet, amit neked hagyott…?
– Nem.
– Megértem.
És tudom, hogy megérti.
Mert Payton Hart megért engem.
Az egész lényemet.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Payton

Holtpontra jutottunk.
Múlnak a napok, majd a hetek. Nem csókol meg többé.
Azon kapom magam, hogy erről álmodom.
Erre gondolok.
Erről fantáziálok.
Sőt másra sem tudok gondolni.
Igaz, nem unatkozom.
Az általa felbérelt méregdrága gyógytornász látogatásai
között Trent segít nekem olyan gyakorlatokat végezni, amelyek
megerősítik a bordáimat és a lábfejemet. Folyamatosan ki
vagyok merülve. Hajtom a testem, hogy felépüljön.
Az agyrázkódás hatása már elmúlt, aminek örülök, és szépen
gyógyulgatok.
Valószínűleg hamarosan már a bokámat sem kell majd
befásliznom. Szerencsém, hogy nem tört el, csak megrándult.
Valójában nincs is szükségem gyógytornászra, de Trent biztos
akar lenni abban, hogy megerősödöm, én pedig ráhagyom.
Noha nem próbált újra közelíteni hozzám, rengeteg időt tölt
velem. Akár eszünk, akár olvasunk, akár együtt tévézünk,
mindig mellettem van. Az itthoni irodájából dolgozik ahelyett,
hogy elmenne a cég épületébe. Ha szükségem van rá, tudom,
hogy pillanatokon belül mellettem terem.
Az, hogy felolvas nekem, egyike azon dolgoknak, amiket az
agyrázkódás után kezdett el csinálni, de mostanra már annyira
hozzászoktam. Minden este, amikor ágyba bújok, leül mellém,
én pedig szorosan a testéhez simulok, amíg ő felolvas nekem
mély, érdes hangján.
Ez maga a tökély.
Ennél már csak akkor lehetne tökéletesebb, ha ennek a
fejezetnek a vége után rám mozdulna végre. De azt hiszem,
előbb be akarja bizonyítani az önuralmát – csak azt nem tudom,
hogy nekem vagy saját magának.
Ma este megvárom, hogy befejezze, mielőtt lecsapok rá,
kitépem a könyvet a kezéből, és áthajítom a szobán.
Belefáradtam a várakozásba.
Először lassú a csók.
Az ajkai az enyémen, a számmal utat nyitok a nyelvemnek.
Majd együtt mozogni kezdünk. Egy csigalassú táncra
emlékeztet. Olyanra, amire hónapokig készülsz, és amikor végre
mozogni kezdesz, hevesebben ver a szíved, és úgy érzed,
mintha lecsukódna a szemed, és csak pörögsz és pörögsz.
Mámorító érzés.
Körbe-körbejár a nyelvünk.
A csók elmélyül, mohóbbá válik.
Hónapok felgyülemlett érzelmei sűrűsödnek bele.
Átadom magam a csóknak. Hagyom, hogy újraírja a múltat.
Hogy eltörölje a fájdalmat és a sérelmeket, amiket elszenvedtem
ennek a férfinak a kezei közt. És mindenki más kezei közt is.
Belefeledkezem a pillanatba.
Csak a jó dolgokra gondolok.
Azokra a dolgokra, amik jó emberré teszik Trentet. A
gyengédségre a szemében, ami most is ott van. Olyasmiket látok
benne, amiket mások soha.
Élvezem ezt az érzést, ezt a melegséget.
Szorosabban ölel, közelebb húz magához, körém fonja a
karját.
Már semmi sem választja el a testünket.
Feltör az ajkaim közül egy nyögés.
– Jól vagy? – suttogja a számba.
– Igen – motyogom.
– Fáj valamid?
– Nem.
 Lazít a szorításon, mintha el akarna engedni, mire erősebben
csimpaszkodom belé.
– Ne merészeld abbahagyni a csókot! – Szinte felmordulok.
Ki vagyok éhezve erre a pasira.
– Te…
– Fogd be és csókolj!
Belenevet a számba, majd a fenekem alá csúszik a keze, és
szorosan tart.
Végül, pár perc elteltével elhúzódik, és éhes pillantást vet
rám.
Majd felfal a szemeivel.
Látom bennük mindazt, amit tenni szeretne velem.
Mindent akarok! – könyörgök a tekintetemmel.
Amikor semmit sem tesz, megszólalok: – Kérlek, ne hagyd
abba!
– Nem is tudom – motyogja halkan.
– De én igen. – Szorosan a vállába kapaszkodom, mintha attól
félnék, hogy elválik tőlem. – Biztos vagyok benne. Akarlak. Ne
tagadd meg tőlem! Szükségem van rád.
Lassan bólint.
De nem szól semmit, így nem tudom pontosan, mire készül,
amikor hátralép.
Elmegy?
Marad?
Láthatja a zavaromat, mert rám mosolyog.
Az őrületbe kerget ez a mosoly.
Majd lehúzza rólam a pólót, mígnem csak egy szűk csipkés
tanga marad rajtam.
Szexi mosolya elmélyül, ahogy azt is lefejti rólam.
–  Most, hogy én már meztelen vagyok… – Felvonom a
szemöldököm, és intek neki.
Ő is vetkőzni kezd.
Mindketten anyaszült meztelenek vagyunk. Megcsodáljuk
egymást.
Soha nem fogok betelni ezzel a pasival.
 A pillantásától úgy érzem, mintha lángolnék. Egy tomboló
pokol.
Bármelyik pillanatban lángra kaphatok.
Térdre ereszkedik előttem.
Nagyot dobban a szívem az izgalomtól.
Remegni kezd minden tagom, amíg várom, hogy megérintsen.
Mintha gondolatban már olyan régóta készülődnék erre a
pillanatra, már alig várom, hogy érezzem őt a testemen.
Egy csókot nyom a térdemre, majd elindul a szája a
combomon.
Végül, a leghosszabb, legédesebb kínzással felérő pillanat
után meghallgatja imáimat, és ott csókol meg, ahol a
legnagyobb szükségem van rá.
Végighúzza rajtam a nyelvét.
Lassan. Túl lassan.
Mozgatni kezdem a csípőmet.
Felnevet, és legszívesebben felpofoznám, de aztán belém
nyomja az egyik ujját, és a verés minden gondolata elpárolog a
fejemből.
Elvesztettem az ép eszemet.
Remegek, mint a kocsonya.
Nem kapok levegőt.
És még mindig nem elég.
Gyorsítja a tempót, és már fent is vagyok a csúcson.
Eksztatikus nyögés tör fel az ajkaim közül.
Teljesen jóllaktam, mégis többre vágyom. Függőséget okoz ez
a pasi. A nevét suttogom, ahogy magamhoz térek a mámorból.
Folytatásért könyörgök.
Ekkor elmozdul, és bódulatban nézem, ahogy felnyit egy
óvszert, és felhúzza magára.
Visszacsúszom az ágyra, és várom.
Úgy mozog, mint egy ragadozó, lesben áll, kész elevenen
felfalni, és rámászik a testemre. Amikor az arcomhoz ér, a
kezébe veszi. Gyengéd az érintése. Gondoskodó. Nagyot nyelek,
elakad a lélegzetem, amikor a hüvelykujja a nyakamat súrolja.
Majd visszatér az arcomhoz, és megérinti a szám sarkát.
 j g
Találkozik a tekintetünk.
– Biztos vagy benne? – kérdi.
– Igen, kérlek!
Lényegében zihálok.
Tudom, milyen kétségbeesetten hangzik, de nem jövök
zavarba, mert ő is így érez. A keménysége a combomnak feszül.
Lüktet.
Trent elneveti magát, majd megcsókol, én pedig hívogatóan
szélesebbre tárom a lábam, hogy hozzám férjen.
– Trent! – nyögöm, amikor megvárakoztat. – Dugj meg végre!
Felsóhajt.
Amikor továbbra sem mozdul, csak mosolyog, ráförmedek: –
Most!
Mi már csak ilyenek vagyunk, még az ágyban is veszekszünk.
Lassan, mélyen belém hatol. Pár másodpercig nem mozdul,
nyilván hagyja, hogy megszokjam magamban, de amikor épp
nyitnám a számat, és rászólnék, hogy mozduljon, megteszi.
Ki.
És vissza.
Ki.
És vissza.
Lassú, egyenletes tempóban.
Be és ki.
Túl sok nekem ennyi gyönyör, mégis abban reménykedem,
hogy soha nem ér véget.
Elképesztő. Akárcsak ő maga.
Testének minden egyes nyomására felnyögök és vonaglok,
hogy gyorsabb iramra késztessem.
Hogy keményebben csinálja.
Felgyorsulnak a mozdulatai. Választ kapok az esdeklésemre,
miközben mindketten zihálni kezdünk, ahogy együtt hajszoljuk
a gyönyört.
És együtt találjuk meg.
–  Ne menj sehová! – utasít, amint mindketten magunkhoz
térünk az euforikus mámorból.
– Mintha tudnék. – Felnevetek, ő pedig kiszalad a szobából.
 p g
Pár másodperc múlva visszatér egy puha törölközővel, és
megtisztogat.
Olyan gyengéd hozzám.
Remélem, most már mindig.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Trent

– ’Reggelt, Csipkerózsikám! – motyogom álmosan a hajába.

Tudom, hogy ébren van, mert megváltozott a légzésének
ritmusa. Már nem olyan elnyújtott és békés. Nem, az
ütemváltásból ítélve – tipikus Payton-módra – éppen
agyonelemzi a történteket. Elhallgat, egy pillanatra bent tartja a
levegőt, mielőtt újra kifújná.
Ásít, majd nyújtózkodik. – Azt hittem, Hamupipőke vagyok.
–  Ha nem tévedek, úgy döntöttünk, hogy te az egér vagy –
jegyzem meg tréfásan, mire megfordul, és a mellemre csap.
Elkapom a kezét, a számhoz emelem, és hosszú, lágy csókot
nyomok a tenyerébe.
– Ne olyan gyorsan, hercegem. – Vigyorogva elrántja a kezét. –
Szó sem lehet róla…
–  Miről? – kérdem ártatlanul, holott pontosan tudom, miről
beszél.
–  Hát erről… – A takaró alatt domboruló merevedésemre
mutat. – Addig nem, amíg meg nem mosom a fogam.
A szememet forgatom, de hagyom, hogy elhúzódjon és
felálljon az ágyról. Adok neki pár perc előnyt, mielőtt
kipattanok az ágyból és egyenesen a fürdőszoba felé veszem az
irányt, hogy vele lehessek.
A mosdókagylónál találom, a pólómban feszít. Tetszik,
ahogyan a ruháimban fest, éppúgy, mint amikor először
pillantottam meg a pólómban. Megvárom, hogy elzárja a vizet,
majd odalépek hozzá. Amikor végez a fogmosással, lehajolok, és
a szájára tapasztom a szám.
 Mentaízű a lehelete, lenyelem a csókjait. Belenyög a számba,
és a nyakam köré fonja a karját.
Felkapom, anélkül, hogy elválnánk, és a hálószoba felé
indulok vele.
Bármennyire is szeretném megdugni ebben a fürdőszobában,
nem vagyok benne biztos, hogy a lába bírná, ám ekkor eszembe
jut valami más.
A fürdőszobapulthoz lépek.
Amint ráültettem, lerántom róla a pólót. Legnagyobb
örömömre nem húzott alsóneműt, így sokkal könnyebb lesz.
Rajtam azonban még nadrág van.
Ezt most azonnal orvosolnom kell.
Lázasan letolom magamról.
Egy pillanatra sem szakad meg a csók, amíg megszabadulok a
ruhadarabtól.
Payton a derekam köré fonja a lábait, én meg a pultban
kotorászom az óvszeres doboz után.
Még mindig csókolom, még mindig keresgélek, és halkan az
ajkai közé káromkodom. Elhúzódik tőlem.
– Szedem a tablettát és tiszta vagyok.
– Hála a kibaszott égnek! – sóhajtok fel, és a kezembe veszem
az arcát. – Én is tiszta vagyok.
Ezután a lábai közé igazítom magam.
Egy gyors lökés, és már benne is vagyok.
Felhördül a váratlan mozdulatra.
Azután felnyög, amikor lassan elhúzódom.
Ez a kedvenc részem.
Amikor ingerelhetem.
Mélyen belehatolok.
Majd lassan kihúzódom.
Igazi kínzás ez.
Nem csak neki, nekem is.
Ahogy a karjaimba fúrja a testét, a végtelenségig
elnyújtanám.
Mielőtt visszatérnék a testébe, mozdulatlanná dermedek.
Felemeli a csípőjét, szavak nélkül kérlel, hogy újra mélyen
 p j gy j y
belé temessem magam.
Mélyen belehatolok, tövig nyomom magam belé, majd
kihúzom. Szaporábban mozgok.
Be. Ki.
Be. Ki.
Hevesebben kapkod levegő után, ahogy újra meg újra belé
hatolok.
Olyan közel vagyok.
Ő is közel sodródik.
Gyorsítok a tempón, lehull a kezem oda, ahol összeér a
testünk, és megérintem a hüvelykujjammal, mert azt akarom,
hogy eljusson ennek a heves iramnak a végcéljába.
Ring a csípőm. Még egyszer nekifeszülök, keményen és
gyorsan. Körözök a hüvelykujjammal, mind közelebb és
közelebb lökdösöm a csúcshoz. Végül a nyakamba temeti az
arcát, és megfeszül a teste, ahogy a nevemet nyögi.
Tovább fokozom a sebességet, mígnem csatlakozom hozzá az
édes gyönyörben.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Trent

Az elmúlt három hetet ebben a boldog buborékban töltöttük.

Payton lába meggyógyult, akárcsak a bordái.
Pokoli nagy szerencséje volt.
Nekem még inkább.
Életem legcsodálatosabb időszaka ez, amit vele töltök.
Mégis el kell rontanom a jó hangulatot. Fel kell tennem neki
néhány kérdést, amihez nem fűlik a fogam.
Egyszer tett egy megjegyzést arra, ami vele történt, és tudnom
kell, hogy pontosan mire is célzott, mert ma elraboljuk Pault.
Payton engem figyel. Bármit is lát, összevonja a szemöldökét.
– Mitől vagy ilyen stresszes? – kérdi.
Le sem tudom venni róla a szemem, nem szívesen durrantom
ki a békés buborékot, amiben szendergünk. – Valamit muszáj
megkérdeznem.
–  Oké. – Halkan válaszol, leplezve az aggodalmát, hogy mit
fogok kérdezni.
Talán hozzám hasonlóan még ő sem akarja, hogy a való világ
betörjön a szobába.
– Említetted, hogy zaklattalak…
Elkerekedik a szeme.
A reakcióját figyelem, mielőtt folytatom: – Miért mondtad ezt?
– Nem akarok a múltról beszélni. Most már minden rendben.
– El akar húzódni, de a hasára teszem a kezem.
–  Várj, Payton! – Megfogom a kezét, hátha erőt merít a
gesztusból. – Tudnom kell. Fontos.
A homlokát ráncolja, majd felsóhajt. – Hát, a cuccaim miatt.
 Megrázom a fejem. – Nem értem az összefüggést.
– A házamban. Mielőtt mindent elvettél… – Megremeg a keze.
Megszorítom, bátorítva, hogy folytassa, és így tesz. – Azt hittem,
hogy járt valaki a házban. Átkutatták a cuccaimat.
A fogaimat csikorgatom. Felzaklat a gondolat, hogy valaki
bántja vagy zaklatja Paytont. Nem vagyok hülye. Tudom,
mekkora szerepem volt abban, hogy ezt eltitkolta előlem.
Nyilván azt hitte, hogy én tettem, és nem akarta kimutatni a
félelmét.
Kibaszott nagy seggfej vagy, Trent.
Nyugalmat erőltetek magamra. Tudnom kell mindent, és ha
elveszítem a fejem önmagam és a zaklató miatt, akkor nem fog
többet mondani.
– Kérlek, folytasd! – szólok halkan.
–  Kinyitották a laptopomat. Tudom, hogy becsukva hagytam.
Szándékosan. Nem akartam lemeríteni az akkumulátort, mert
épp lemerülőben volt, és nem találtam a töltőt. Kiszaladtam,
hogy megkeressem a kocsiban, de amikor negyedóra múlva
visszaindultam, összefutottam valakivel, akit a suliból ismerek,
és beszédbe elegyedtünk. – Egy pillanatra a tenyerébe temeti az
arcát, majd felemeli a fejét. – Amikor végül visszaértem a
házba, már nyitva volt a laptop. Egy dísztárgy rossz helyen volt.
A laptoptáskám is nyitva volt, de a pénztárcám nem hiányzott,
úgyhogy azt hittem, csak túlreagáltam a dolgot.
– Megnyitottak valamit a gépeden?
– Nem, éppen ez volt benne a furcsa.
– És még?
–  Mindig úgy éreztem, mintha figyelnének. – Megköszörüli a
torkát. – Aztán megtaláltam azt a fém nyomkövetőt is, amit a
táskámba rejtettél.
Kirántom a kezem az övéből, hátrahőkölök.
Mi. A. Franc.
– Micsoda? – Vállat von és elfordul.
Kinyújtom a kezem, megérintem az állát, és magam felé
fordítom az arcát. – Payton, én nem rejtettem nyomkövetőt a
táskádba.
– Akkor hogyan…?
Leesik az álla, és elkerekedik a szeme.
–  Volt bárkinek is hozzáférése a lakásodhoz? – kérdem,
ezúttal sürgetőbben.
Egész idő alatt veszélyben forgott.
Az orrát ráncolja. – Nem.
– Neked ment valaki valaha is, talán…
Felhördül és csettint egyet. – Igen. Amikor elestem a lakásod
előtt. Az a fickó.
Nem baleset volt.
Payton idegesen rágcsálja az ajkát. Ő is ugyanerre a
következtetésre jutott. A fickó nekiment, hogy a táskájába ejtse
a nyomkövetőt.
– Láttad az arcát? – Mélyen a szemébe nézek. – Felismernéd,
ha újra látnád?
Megrázza a fejét, a homlokát ráncolja. – Aligha.
Megfogom a kezét és az ajkamhoz emelem. – Most mennem
kell, de ígérem, hamarosan visszajövök. El kell intéznem
valamit.
Meg kell ölnöm valakit.
– Veled mehetek?
–  Nem. – Felállok és csókot nyomok a feje búbjára. – Nem
hagyhatom, hogy bármi történjen veled, hercegnőm.

Nem tart sokáig, mire odatalálok Lorenzo raktárához.

A kikötőben van.
Kurva közhelyes.
De mivel most ő vezeti a maffiát, nem is tudom, mi mást
várhatnék tőle.
Amikor lassítok, nem úgy tűnik, mintha bárki lenne odabent.
Elhagyatottnak tűnik a hely.
 De gondolom, Lorenzónak pontosan ez a célja, és mivel jól
ismerem őt, azt is tudom, hogy mesterlövészek vannak a tetőn.
Ez az alak nem kispályás. Semmiképpen, ha a saját és az
emberei biztonságáról van szó.
Az üzletnek ebből a részéből én kivonom magam.
A többiek rám bízták a választást. Üzentek, hogy nélkülem is
meg tudják oldani. Hogy ez olyasmi, amit már ezerszer
csináltak.
A múltban valószínűleg elfogadtam volna az ajánlatukat. De
azok után, ami Ivyval, most pedig Paytonnel történt, a francba
is, benne vagyok.
Betegre keresem magam, és az erőszak a szakmánkkal jár.
Ezért fizetek egy vagyont a biztonsági rendszerért és a
csapatomért, akiket Jax ajánlott. Ám ennek ellenére nem
vagyok hajlandó belenyugodni abba, hogy a nők, akik fontosak
nekem, belekeveredjenek ebbe a szarságba.
Megbízom Cyrusban, tudom, hogy vigyáz Ivyra, sőt, az
anyámra is.
De Payton? Ő az én felelősségem.
És elbuktam.
Nem történhet meg újra.
Soha többé.
Leparkolok és kiszállok a kocsiból. Hideg van és sötét.
Tökéletes a helyszín ahhoz, amire készülünk. Az épülethez
lépek. Az ajtó zárva, de mielőtt megérinthetném a kilincset,
tudom, hogy ki fog nyílni.
Valaki mindig figyel az ingatlan köré rejtett kamerákon
keresztül. Lorenzo túlságosan óvatos ahhoz, hogy ne tegyen
meg minden óvintézkedést. Többtucatnyi embere őrzi az
épületet a technológiai biztonsági intézkedéseken felül,
amelyeket valószínűleg Jax telepített.
Így hát nem aggódom túlságosan a biztonságunk miatt,
amikor kinyitom az ajtót és belépek. Becsapódik mögöttem,
pontosan úgy, ahogy vártam.
Pokoli nehéz.
Csak sejtem, hogy itt tárolják Tobias drogjait, és momentán
 j gy j gj
még egyvalamit.
Az ellenségünket.
Amikor beljebb merészkedem a raktárba, meghökkentő
látványban van részem. Mindenesetre kihúzom magam, és
hagyom, hogy elüljön a haragom.
Úgy tűnik, a cimboráim nem vártak meg, nélkülem is jól
szórakoztak.
Paul meztelen testét sebhelyek és zúzódások tarkítják.
Hátra van csavarva a karja, a keze a székhez kötve. Már
megverték, mielőtt ideértem. Vér borítja a testét, friss és alvadt
egyaránt. Úgy fest, mint akit rendesen kidekoráltak ököllel és
késsel. Nem is beszélve a vágásokról, melyekkel a lehető
leghosszabbra akarták nyújtani a kínzást.
Közhelyes, tudom, de azt hiszem, az alvilágban így oldják meg
a dolgokat.
Én megelégedtem volna a zsarolással.
De a meztelenség?
Nem az én ízlésvilágom, kivéve, ha Paytonról van szó, és
mindketten egy orgazmusra készülünk, vagy tízre…
De minden bizonnyal ennek is megvan az oka.
Lorenzo semmit sem tesz ok nélkül.
A szórakozás is egy ok.
Ő már csak ilyen beteges rohadék.
Ám ezúttal oka van a kegyetlenkedésre.
Szerintem nyomkövetőt keresnek Paul testén, mert a
vágásokat stratégiailag ejtették, és épp csak elég mélyen ahhoz,
hogy megtalálják a bőre alatt az olyan eszközöket, amiket
használni szokott. Egy apró fémimplantátum, ahogy Jax is
említette a mai napot megelőző megbeszélésen.
Paul meghallhatta a közeledésemet, mert amikor előrelépek,
ki az árnyékból, és a cipősarkam kopogása visszhangzik a
térben, felemeli a fejét.
Lát engem egyáltalán?
A szeme feldagadt, a szemhéja szinte összetapadt a vértől.
Odalépek Lorenzo mellé.
 – Mit találtál?
–  Még semmit, de éppen időben jöttél. – Felvillant egy baljós
vigyort. – Mindjárt kezdődik a móka.
Paul igyekszik erősnek látszani, de senkit sem ver át.
Legalábbis abból ítélve, ahogy remeg a keze a kötél alatt.
Neki befellegzett, és ezt ő is tudja.
Halott ember.
Nem számít, mit mond, Lorenzo ki fogja nyírni.
De hogy mennyire lesz fájdalmas a halála? Nos, ez még nem
dőlt el. Biztos vagyok benne, hogy ha együttműködik, talán (és
ez egy nagy talán) Lorenzo megkegyelmez neki, és gyors,
fájdalommentes halálban lesz része.
Erősen kétlem, hogy így lesz.
Biccentek Lorenzónak, hogy kezdheti, majd közelebb lépek.
Amikor megállok közvetlenül előtte, lepillantok az elgyötört,
véres húskupacra. – Csinálhatjuk fájdalommentesen vagy
fájdalmasan. Te döntöd el.
– Szopj le, szépfiú – hörgi.
Vért köp, épp csak elvéti a cipőmet.
– Rendben. Akkor fájdalmasan. – Ismét biccentek, és Lorenzo
ezúttal felmutat egy bárdot.
– Minden megválaszolatlan kérdésért elveszíted egy ujjadat –
közli félvállról, mintha csak arról beszélne, hogy mi lesz a
vacsora.
Paul ismét felénk köp. Már olyan gyenge, hogy másodjára is
elvéti. A vér és a nyál a padlóra csapódik.
–  Megpróbáltad megölni Paytont? – Kérdem. Élesen.
Feszülten. Várom a válaszát.
Amikor nem felel, a bárd felemelkedik.
Ösztönös késztetés kerít hatalmába, hogy elforduljak és
hagyjam, hogy Lorenzo elintézze, de nem teszem. Matteo,
Tobias és Cyrus a terem sarkában állnak. Azért jöttek, hogy
támogassanak, de az én nőmről van szó.
Ez az én tervem.
Az én bosszúm.
Nekem kell végigcsinálnom.
 gg
Lorenzo egy gyors pillantást vet rám megerősítésért, majd
előrelép. Fel van készülve. A bárd pont Paul keze fölé
emelkedik.
– Talán jobb lenne, ha kinyújtanád az ujjadat – szól Lorenzo. –
Különben nem ígérhetem, hogy nem vágok bele a többibe is.
Egy szempillantáson belül vérfagyasztó sikoly visszhangzik a
térben. Ömlik a vér. Lenézek.
Paul a középső ujját választotta.
– Felbéreltél valakit, hogy kövesse Paytont? – kérdem.
Megint nem kapok választ.
–  Gondolom, még egyet elveszít – jegyzi meg Lorenzo, és a
barátaim felnevetnek. Hangosan, harsányan. Már-már
ellenszenvesen.
Betölti a raktárt a hang. Úgy hangzik, mintha sokkal többen
lennénk idebent. Mintha egy népes közönség lenne Paul
szenvedésének szemtanúja.
– Mondd el, amit tudni akarunk – követelem.
– Talán jobb kérdéseket kéne feltennetek – fröcsögi.
–  Vagy az is lehet, hogy a kínzást kell továbbfejlesztenünk. –
Lorenzo odasétál az asztalon heverő fogóhoz, és tudom, hogy
mindjárt egyesével fogja kitépni Paul körmeit.
Azután valószínűleg levágja az ujjait.
A picsába!
Soha nem szabad magamra haragítanom Lorenzót.
Paul fölé tornyosulok és keresztbe fonom a karjaimat. – Csak
áruld el, amit tudni akarunk.
–  Nem próbáltam megölni a kurvádat! – csattan fel Paul
száraz nevetéssel. – Az túl könnyű lett volna.
–  Ez meg mi a faszt jelentsen? – Belerúgok a székbe, és
megtartom, mielőtt hátrazuhanna.
Paul megrázza a fejét. – Mindent tudok a csajodról, de nem én
voltam az, aki elcsapta a hülye seggét.
Odalépek az asztalhoz, és a fegyverért nyúlok. Elegem van a
szarakodásból.
–  Beszélj. – Ellenőrzöm a tárat és a töltényeket, és pontosan
ott találom őket, ahol lenniük kell. – Mondd el, mit tudsz Payton
 y
balesetéről.
–  A gázolás nem az én stílusom. Ennél sokkal rosszabbat
terveztem a kurvádnak azok után, amit velem tettél.
Nem vagyok az erőszak híve, de ez a mocsok… A
legrosszabbat érdemli, amit csak a pokol nyújthat.
Önkéntelenül képen törlöm a rohadékot a fegyver
markolatával. Hátrazuhan a feje az ütéstől.
– Igazán, nagyfiú, és mi volt a terved…?
–  Maximálisan kiélveztem volna az árut, mielőtt eladom a
szánalmas seggét annak, aki a legtöbbet kínálja érte. –
Elvigyorodik, annak ellenére, hogy csupa vér a szája.
Mozgásba lendülök, ott termek mellette, és megütöm. Az
öklöm az arcába csapódik. A hangos roppanást ömlő vér követi,
ahogy eltöröm az orrát.
Lorenzóhoz fordulok, hogy ő mit gondol. Lehet, hogy nem
ismerem Pault, de sehogy sem áll össze a kép. Elég hamar
elárulta, hogy mit akart tenni, sőt, büszke volt rá, de akkor
miért nem ismerte be, hogy ő ütötte el Paytont?
Ennek semmi értelme.
Nem ő tette.
Igaz, attól még meg kell halnia, amiért egyáltalán megfordult
a fejében, hogy bántsa Paytont. De talán nem őt kerestük.
Biccentek Lorenzónak.
Tudja, mi a teendő.
Nem szólok többet Paulhoz, sarkon fordulok és visszamegyek
a kocsimhoz.
Nem akarom látni, ahogy meghal.
Meg akarta kínozni Paytont.
Ma éjjel nyugodtan alszom, tudva, hogy megszabadítottam a
világot ettől az alaktól.
Hogy megvédtem a nőmet.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Payton

Vajon ha elárulom Trentnek, hogy már sokkal jobban vagyok,

kirúg az ágyából?
A bokám már nem fáj, és hogy őszinte legyek, majdnem
teljesen felépültem. Ezen a ponton visszaélek a kényeztetéssel.
Vajon múló szeszély vagyok neki?
Egy röpke vágy, amit ki kell elégítenie?
Ez is a bűntudat miatt van?
Nem.
Elhessegetem a bizonytalanságot, nincs helye a szívemben.
Ennél többről van szó. Érzem.
Felöltözöm és lemegyek a konyhába.
Nincs itt senki, akinek örülnék.
Trent mindenkit hazaküldött a biztonságiakon kívül. Azt
mondta, kettesben akar maradni velem. És hát, ki vagyok
éhezve a sok kettesben töltött időtől.
Kinyitom a hűtőt, fogok egy almát és leülök a konyhasziget
mellé az egyik magas székre.
Evés közben már előbb hallom a léptei zaját, mint meglátnám
Trentet.
Kissé megviseltnek tűnik. Kócos a haja. Aggasztóak a karikák
a szeme alatt. Úgy fest, mint aki napok óta nem aludt, ami azért
furcsa, mert egy ágyban aludtunk.
Kivéve tegnap éjjel.
Nem volt ott, amikor lefeküdtem, sem akkor, amikor
felébredtem.
Ahogy közelebb jön, észreveszek valami mást is… Vörös
vérfoltok száradtak a jobb kezére és a kabátujjára. Bármit is
tett, van egy olyan érzésem, hogy nem lett jó vége. És úgy
sejtem, hogy köze lehet hozzám.
– Van egy kis… – Elhallgatok, és biccentek a jobb keze felé.
Valamiért képtelen vagyok kimondani, hogy mi van rajta, és
ez neki is feltűnhet, mert lenéz és elkomorodik.
Mély ráncok jelennek meg a szemöldöke fölött.
– Lezuhanyozom.
Nincs ellenvetésem.
Hagyom, hogy elsétáljon, de valamiért úgy érzem, hogy
szüksége van rám, ezért leugrom a székről, és a hálószobája felé
indulok.
A fürdőszobában találom, a kezét bámulja.
Mint aki transzba esett.
– Még soha nem oltottam ki emberéletet…
Megborzongok a kijelentésére, de eltitkolom a reakciómat.
Nyomasztó lehet kioltani egy emberéletet, de most nem rólam
van szó. Mr. Bakertől hallottam, hogy Trent rossz emberekkel
üzletel. Ezt már tudom. Semmi kétségem afelől, hogy bárki is
volt az, megérdemelte.
De ezt nekem nem kell hallanom.
Ezek Trent démonjai, nekem az a dolgom, hogy
megvigasztaljam.
Megérintem a karját. – Sajnálom.
Valóban sajnálom.
Ez száz százalékig velem kapcsolatos.
– Lehet, hogy nem én húztam meg a ravaszt, de miattam halt
meg. – Megszorítja a kezemet a karján.
Az alvadt vér elszínezi a bőrömet.
–  Megérdemelte? – suttogom, ahogy a barnásvörös foltot
bámulom.
– Igen.
– Akkor nincs mit megbánnod.
Közelebb lépek és megfogom véres kezét.
A vér nagy része már megalvadt.
Ám attól még ott van.
 g
A vér, ha le is mossák, ott marad.
Lehet, hogy nem fog látszani, de a múlt traumái sosem
tűnnek el igazán.
De ez így van rendjén.
Már megértettem.
A fájdalom erősebbé tesz.
–  Hadd segítsek – suttogom, és lábujjhegyre állok, hogy lágy
csókot leheljek az arcára.
Kézen fogva a zuhanyozóba vezetem, és megnyitom a vizet.
Együtt, ruhástul állunk a forró vízsugár alatt.
– Azt tetted, amit tenned kellett – vigasztalom.
– Hogy váltam ilyen emberré? – motyogja; csupa megbánás a
hangja.
– Jó ember vagy.
– Az a munkám, hogy kiforgassak másokat a vagyonukból.
Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, az „áldozatai” nem jó
emberek. Tettek azért, hogy magukra vonják a figyelmét.
Méghozzá valami rosszat.
Az önbíráskodás végső soron az igazságszolgáltatás egy
formája.
Az alvilágnak megvannak a saját szabályai. A saját
esküdtszéke. A saját bírái.
A saját ítélete.
–  Teszed, amit tenned kell a túlélésért. – A víz alá tartom a
kezét, hagyom, hogy lemossa a vért, mely lecsurog a lefolyóba,
amíg el nem tűnik szem elől. – Ez nem a te hibád. Azért tetted,
hogy megvédd azokat, akiket szeretsz. Nem csak a családodat,
hanem az idősotthon lakóit is. Jó ember vagy, Trent Aldridge.
– Alig ismersz.
– De ismerlek.
Azt hiszem, mondani akar valamit, vitába akar szállni velem.
Leszögezni, hogy márpedig nem ismerem őt.
Ám ehelyett összeforrnak az ajkaink.
Nyelve a számba hatol.
Elhalnak a szavak a nyelvemen.
Félresöpörjük az érzelmeinket.
 p j
Csak a jelen létezik.
Viszonzom a csókot.
Az ajkaimmal fejezem ki mindazt, amiről tudom, hogy sosem
hagyná, hogy kimondjam.
Anélkül, hogy elválnánk, érzem a kezét a testemen.
Megszabadít az átázott pizsamanadrágtól. Én is így teszek,
lehámozom testéről a ruhát. Pára és vágy keverékétől sűrű a
levegő.
Trent felemel.
Érzem, ahogy a keménysége hozzám simul.
Folytatjuk a csókot, közben a lábaim közé igazítja magát. Egy
pillanatra sem törik meg a csók, ahogy belém hatol, és
felsóhajtok a gyönyörtől.
Ez minden, amire szükségünk van.
Mintha összeolvadna a testünk.
Mintha egyek lennénk.
Hagyjuk, hogy a testünk beszéljen.
Hogy bevalljon mindent.
Kimondja, amit még nem vagyunk készek kimondani.
Trent bennem mozog.
Elhúzódik, majd visszasimul belém.
Túl sok ez nekem.
Túlcsordul a szívem, könnyek szöknek a szemembe.
Lemossa őket a forró víz, és a csúcsponton a nevét kiáltom,
amire Trent az én nevemmel válaszol, kifulladva, az ajkaim
közé lehelve.
Még pár másodpercig összefonódva maradunk, mielőtt
visszahelyez a szilárd talajra.
De már nem ugyanolyan érzés.
Mintha minden megváltozott volna.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Payton

Elrepült az idő.
Hetek teltek el.
Visszatért a mindennapok rutinja.
Én suliba járok.
Trent meg dolgozni.
Múlnak a napok, és még mindig nem kaptunk magyarázatot a
balesetre. Trent mesélt nekem Paulról. Hogy azt tervezte,
bántani fog, de nem volt rá lehetősége. Hogy nem ő volt a sofőr,
aki elütött, majd otthagyott.
Kezdem azt hinni, hogy talán mégis csupán baleset volt.
Nem egy nyakatekert összeesküvés.
Csak egy cserbenhagyásos gázolás.
Valami őrült, aki vakmerően száguldott,
szerencsétlenségemre pont felém.
A zsaruk így gondolják.
Egy részeg sofőr lehetett, aki majdnem megölt.
Trent úgy tűnik, egyetért velük.
Az egyetlen jó dolog, ami kisült ebből az egészből, az Trent.
Most, hogy jobban vagyok és felépültem, talán el kellene
mennem, de még nem akarok, ő pedig nem kérte – egyelőre.
Még nem készültem fel a távozásra.
Tépelődöm, hogy szóba hozzam-e egyáltalán.
Ekkor belép. Az irodájában vagyok, az íróasztalánál ülök, és
egy megbízáson dolgozom. Nem olyasmin, amit ő adott nekem.
A baleset után azt mondta, leállhatok velük.
A kis szemét.
 –  Majdnem kész? – kérdi, és rápillant a vállam fölött a
grafikonokra, melyeket egy PowerPointban állítottam össze.
–  Még nincs, de később befejezem. – Elmentem a fájlt és
kilépek, majd felé fordulok. – Mi a helyzet?
Ne hagyd, hogy a múlt diktálja a bizonytalanságod. Trent nem
Erin. Nem fog ellened fordulni. Nem olyan, mint a szüleid. Itt lesz,
amikor felébredsz holnap.
Mégis szaporábban ver a szívem, amíg várom, hogy
megszólaljon.
– Menjünk el vacsorázni – mondja.
– Oké.
Felállok, hogy elhagyjam a szobát. Két kézzel elkap és
magához húz, majd csókot nyom az ajkamra. Alig csókolom
vissza, gondolatban még máshol járok.
– Mi a baj? – kérdi, félbeszakítva a gondolataimat.
– Semmi.
– Nekem nem úgy tűnik. – Felvonja a jobb szemöldökét.
– Jól vagyok.
– Most már biztos, hogy nem vagy jól. – Megérinti az államat,
maga felé fordítja az arcom, és a szemembe néz. – Mondd el!
– Csak a baleseten rágódtam.
– Biztonságban vagy, Payton.
– Tényleg?
– Igen, biztonságban vagy. – Határozott a hangja. Hisz benne,
és én is el akarom hinni.
– Akkor, ha biztonságban vagyok… ideje visszavenni.
– Hogy érted? – kérdi.
–  A testőrök. Ha biztonságban vagyok, nincs szükség arra,
hogy folyton a nyomomban loholjanak. – Felvonom a
szemöldökömet. Kihívóan nézek rá. Ha nemet mond, az azt
jelenti, hogy mégsem vagyok biztonságban.
–  Rendben. – Megadóan felemeli a kezét, én pedig
elmosolyodom, a nyaka köré fonom a karom, és megcsókolom.
Így, testőrök nélkül talán újra normális embernek érezhetem
magam.
 –  Később még rengeteg dolgom lesz – magyarázom, amikor
eszembe jut, hogy mennyire le vagyok maradva a baleset óta.
–  Akkor együnk itthon. – Olyan lazán mondja. Mintha ez így
lenne normális. Úgy beszél a lakásáról, mint az otthonunkról.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

Payton

Amikor felpattan a szemhéjam, az első, ami feltűnik, hogy

üresnek tűnik az ágy, és amikor hozzászokik a szemem a
félhomályhoz, beigazolódik a gyanúm.
Trent nincs itt.
Már annyira megszoktam a jelenlétét, hogy különösnek
találom, ha nincs mellettem.
Hiányzik Trent.
Az elmúlt hetekben éreztem, hogy kezdek belezúgni, de most,
ahogy belegondolok, hogy mosolyt tud csalni az arcomra, és
milyen jó érzéssel tölt el, amikor a közelemben van, rá kell
jönnöm, hogy ez több ennél.
Beleszerettem.
Fülig.
Szükségem van a legjobb barátomra, akivel kipletykálhatom.
Elugrom Heatherhöz. Ezer éve nem beszéltünk. Váltottunk
pár SMS-t, de a balesetem óta nem voltunk kettesben. Habár
meglátogatott, és leesett az álla, amikor megpillantotta ezt a
helyet, valamint Trentet póló nélkül kijönni az edzőteremből,
valaki mindig volt a közelünkben, így sosem éreztem úgy, hogy
nyíltan beszélgethetnénk.
Kikecmergek Trent ágyának kényelméből, és belépek a
fürdőszobába.
Meg kell mosnom a fogam.
Zuhanyozni sem ártana.
A tükörképem visszabámul rám a tükörből. Rémesen festek.
Egy elégedett rémség.
 Még én is látom a különbséget a szememben.
Már nem tűnik fáradtnak.
Nem, most olyan érzelmektől ragyog, amiket már rég nem
éreztem.
Mosoly terül szét az arcomon, ahogy arra gondolok, hogy mit
fogok ma csinálni… Meglátogatom Heathert.

Én: Átmegyek!

Heather: Lehet, hogy nem érek rá.

Én: Rám mindig van időd.

Heather: Hát jó, beismerem. Hamarosan

találkozunk!

Elintézem a reggeli rutint, majd a szekrény felé veszem az

irányt, hogy felöltözzek. Még itt van minden ruhám, turkálni
kezdek köztük, végül felkapok egy könnyű vászoninget, egy
feszes nadrágot és egy csizmát. Hideg van kint, ezért kabátot is
veszek.
Miután felöltöztem, Trent keresésére indulok, hogy szóljak
neki, hogy elmegyek, de hiába, sehol sem találom.
Egy vállrándítással leülök a kanapéra, és előveszem a
telefont, hogy felhívjam, mire az megcsörren a kezemben.
Erin.
Semmi kedvem beszélni vele, de ha hangpostára kapcsolom,
akkor tovább hívogat, vagy megjelenik Trent ajtaja előtt, és
követelni fogja, hogy beszéljek vele. Kitartó, ha akar valamit, és
mivel nem kaptam meg a pénzt, gondolom, mostanra teljesen
kétségbeesett.
A lehető leggyorsabban felveszem és leteszem a telefont.
– Halló? – szólok bele.
A vonal végéről hallom a nővérem sírását.
Nem emlékszem, mikor hallottam ilyet utoljára.
 Beleszuszog a telefonba.
Egyből eszembe jutnak azok az idők, amikor a kocsijában
laktunk, ahogy zokogott.
Belesajdul a szívem.
Még élénken emlékszem mindenre.
Ő pedig még mindig a nővérem.
Persze, hogy érdekel. Nem számít, milyen szörnyen bánik
velem, számomra ő mindig az marad, aki felnevelt engem,
amikor senki másnak nem kellettem.
– Erin? Jól vagy?
Nem válaszol, de hallom, szaporábban veszi a levegőt.
– Szükségem van…
Megszakad a vonal.
Kilépek a házból, metróra szállok, majd már a vonat felé
rohanok.
Miután leültem, előveszem a telefont, hogy üzenjek Trentnek,
hogy Heatherhöz mentem.
Trent törődik velem.
A szívem mélyén biztos vagyok benne.
Belefeledkezem a gondolataimba, miközben a vonat bezötyög
az állomásra. Rájövök, hogy az elmúlt fél órát azzal töltöttem,
hogy megszállottan rágódtam azon, ami a nővéremmel történt,
és bele sem gondoltam, mit fog tenni Trent, ha megtudja, hogy a
testőrei nélkül surrantam ki.
Bekopogok Erin ajtaján, közben a táskámban kotorászom, a
telefonomat keresem. Amint a kezembe kerül, hívom Trentet, és
ahogy kicsöng, azon tanakodom, mit mondjak a hangpostájára,
ha nem veszi fel.
Közöljem vele csak úgy?
Beléd szerettem, Trent.
Ez túlzás?
De rájövök, hogy ez az igazság.
Szeretem Trent Aldridge-et.
Beleszerettem a férfiba, aki tönkre akart tenni, ám végül
sokkal többet nyújtott nekem.
 Hangpostára kapcsol, és ahogy meghallom az ismerős hangot,
önkéntelenül elmosolyodom. Kinyitom a szám, hogy szavakba
öntsem mindazt, amit mondani akarok neki. Túlságosan
elfoglalnak a saját gondolataim ahhoz, hogy meghalljam a
lépéseket.
Túl szórakozott vagyok ahhoz, hogy bármit is meghalljak.
Csak annyit tudok, hogy az egyik pillanatban épp meg akarok
szólalni…
A következőben pedig elsötétül a világ.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Trent

Amikor hazaérek, csend honol a házban.

Fogalmam sincs, merre járhat Payton.
Lehet, hogy még dolgozik? Korábban azt mondta, hogy
elugrik Heatherhöz.
Talán még mindig nála van.
Fogom a telefont és látom, hogy van egy nem fogadott
hívásom tőle. Megpróbálom visszahívni, de hangpostára
kapcsol, ezért felhívom Brandont.
– Hol van Payton?
– Egy barátjához ment.
– Elkísérte valaki?
– Nem.
Valóban mondtam, hogy már nem kell kísérgetniük. Miután
kiderült, hogy nem Paul ütötte el, úgy döntöttem, hogy
tiszteletben tartom Payton kívánságát.
Most viszont keservesen bánom.
Az irodám felé indulok, közben minden szobába benézek, de
Paytont sehol sem találom.
Lehet, hogy Cresthillbe ment?
Felhívom Margretet.
– Szia, Trent! – szól bele.
– Helló, Margret. Járt ma nálad Payton?
– Nem, sajnálom. Pénteken sosem szokott jönni.
– Tényleg, igazad lehet.
– Minden rendben? – érdeklődik.
Nem tudom, miért, de van egy olyan érzésem, hogy nincs.
 – Csak nem zaklattad fel azt a szegény lányt? – Margret egyből
Payton pártját fogja, de engem nem zavar. Paytont könnyű
szeretni. Nem hagyja hidegen az embereket. – Miért nem
mondod el neki egyszerűen, hogy mit érzel?
– Te meg miről beszélsz?
– Pontosan tudod, hogy miről beszélek.
Hallom anyám hangját a háttérből: – Hangosítsd ki!
Jézusom! Mi van már megint?
– Trent Aldridge!
– Szia, anya.
– Mit műveltél Paytonnel?
– Én? Semmit! – Felsóhajtok.
– Akkor miért van olyan érzésem, hogy valami nem stimmel?
– Mert nincs itt. De lehet, hogy semmiség.
–  Vagyis lehet, hogy faképnél hagyott. Cudarul bántál vele,
amikor beköltöztetted a házadba. A vak is láthatja, hogy beléd
habarodott.
– Anyám. Értékelem, hogy össze akarsz boronálni minket, de
nem ezért hívlak. Hanem azért, hogy megkérdezzem, nálatok
van-e.
Gyorsan leteszem és még egyszer megpróbálom Payton
számát. Ám ismét nem válaszol.
Most, hogy nem tudom elérni, rádöbbenek, mit érzek iránta.
Nem létezik tökéletes pillanat arra, hogy elmondjuk
valakinek, hogy szeretjük, mert minden pillanat tökéletes. A
szerelem olyasmi, amit meg kell ragadnunk, ha karnyújtásnyira
van. Sokan fel sem fogják, mekkora áldás. Hogy ha magától
értetődőnek veszik, mire megbecsülnék, már túl késő lesz. Meg
kell ragadni minden pillanatát. Kimondani a szeretet szavait,
amikor érezzük. Az élet túl rövid bármi máshoz.
Payton megváltoztatott. Már én is tudom.
Kihúzom az íróasztalom fiókját, és ekkor pillantom meg.
A levelet.
A levelet, amit hónapokkal ezelőtt kaptam, de sosem
olvastam el. Csak belöktem a fiókba, abban a reményben, hogy
soha többé nem kerül a szemem elé.
 Amikor a kezembe nyomták, tudtam, hogy soha nem fogom
elolvasni.
Olyan sokáig gyűlöltem az apámat. Nem láttam értelmét,
hogy bármit is elolvassak, amit közölni akart velem.
De most, hogy megnyitottam a szívemet Paytonnek, most,
hogy megismertem, valami megváltozott bennem.
Kiveszem a borítékot.
Ismerős kézírás tárul a szemem elé.
Mély levegőt veszek, és kibontom.
Tudnom kell, mi áll benne.
A borítékban egy olyan vonalas lapot találok, amilyenre a
gyerekek írják a fogalmazásukat az iskolában. Elképzelem az
öreget a börtönkönyvtárban, tollal és papírral, ahogy a
vonalakat nézi, és azon gondolkodik, hogy mit írjon.
A T betű tetején sötétebb a tinta… Mint aki
elbizonytalanodott, nem találta a megfelelő szavakat.
Vagy az is lehet, hogy az ereje miatt sötétebb.
Lehet, hogy így van?
Lehet, hogy erőt gyűjtött, hogy felkeressen?
Megrázom a fejem.
A spekuláció mit sem ér. Sosem értettem az apámat. És már
nem is fogom. Ehelyett csak olvasok.

Trent!

Valószínűleg ki sem nyitod a levelemet. Nem hibáztatlak

érte. Nem érdemlem meg a figyelmedet. Semmit sem
érdemlek tőled.
Ma is családi nap volt a börtönben. Egyedül voltam, a
társalgó sarkában ültem, mert nem mertem kihagyni.
Hátha mégis eljössz. Hátha Ivy eljön. Hátha anyátok
eljön.
Egy beteges szemétláda vagyok, amiért olyasmiben
reménykedem, amit nem érdemlek meg.
Csak ültem ott és néztem. Néztem, mi mindenről
maradtam le, és tudtam, hogy rászolgáltam a
szenvedésre. Épp távozni akartam, amikor besokalltam.
Épp elindultam, amikor odagurult mellém egy labda, és
visszapattant a bokámról.
Egy kisfiú loholt a nyomában, kinyújtott kézzel.
Visszaadtam neki a játékát. Megkérdezte, miért vagyok
egyedül. Akkor először kimondtam az igazat.
Az én hibám, hogy egyedül vagyok.
Az én hibám, hogy nincs senkim.
Az én hibám, hogy bántottam a családomat.
Mélységesen sajnálok mindent, amit veled és a
húgoddal tettem. El sem tudod képzelni, hogy micsoda
fájdalom gyötör, amiért szétszakítottam a családomat.
Nekem nem maradt más, csak az idő.
Az idő, hogy gondolkodjak.
Megbánjak.
Most döbbentem rá, hogy minden tekintetben olyan
szörnyeteg vagyok, amilyennek te neveztél. Bárcsak
vissza tudnám forgatni az idő kerekét! Bárcsak előbb
lehullt volna a szememről a hályog, hogy felfogjam, mit
teszek, milyen torz a világképem!
Azt hittem, szerelmes vagyok.
De vak voltam.
Nem láttam az igazat.
Nincs mentségem arra, amit Ivyval tettem. Vagy veled
és az anyáddal.
Ostoba voltam.
Ez a csúf igazság.
Úgy sajnálom!
De történnek dolgok. Dolgok, amiket félek papírra
vetni. Kétlem, hogy élve kijutok innen.
Erin nem az, akinek hittem. Láttam beszélni Braddel, a
cellatársammal. Azt hiszem, van köztük valami.
Egyikükben sem bízom.
 Valami nincs rendjén.
Megpróbállak elérni, de ha nem tudnálak, kérlek, védd
meg Paytont. Ő volt az én második esélyem. Amikor
megismertem, csak egy riadt kicsi lány volt. Úgy nézett
fel rám, mintha én lennék a mindene, a megváltója, ami
bizonyos tekintetben igaz is volt.
Hajléktalanok voltak, mocskosak és nincstelenek.
Tetszett, hogy olyan apa lehettem, amilyen veled és
Ivyval soha. Addigra túl késő volt. Mindketten nagyok
voltatok, én pedig végérvényesen elbasztam, de
Paytonnel kaptam egy második esélyt.
Tedd félre most a személyes ellenérzésedet irántam, és
gondoskodj róla! Tudom, hogy nagy kérés, de azt is
tudom, hogy jó ember vagy.
Jobb, mint én valaha is lehetnék.
Valaha azt hittem, hogy a kedvességed gyengeség, amit
ki kell vernem belőled.
Tévedtem.
Sajnálom, fiam.

Szeretettel:
Apád

Majd kiugrik a szívem.

Ez egy vallomás a halál kapujában.
Szokatlan érzések törnek rám.
Bűntudat.
Szomorúság.
Megbánás.
Újra meg újra elolvasom a levelet.
Vajon mit értett azalatt, hogy Erin nem az, akinek hitte?
Valahányszor elolvasom, újabb és újabb kérdéseim vannak.
Apám tudta, hogy meg fog halni.
Paytonra hagyta a pénzt, mert Erinben nem bízott meg… de
azt is mondta, hogy védjem meg Paytont, ami azt jelenti, hogy
veszélyben forog az élete.
Ekkor esik le…
A kirakós utolsó darabkája is a helyére kerül.
Apám cellatársa.
Brad.
Töröm a fejem, hogy honnan ismerős a név, és csak egy
személy jut eszembe.
Erin pasija.
Vajon ugyanaz a Brad lenne?
Ezért akarta apám, hogy én gondoskodjak Paytonról? Ezért
nem bízott meg Erinben?
Nyomasztó érzés kerít hatalmába, ahogy összeáll a kép.
Erről van szó.
A fenyegetések. A baleset.
Mind kapcsolódna egymáshoz?
Fogom a telefont és felhívom Mr. Bakert.
– Mr. Aldridge, miben segíthetek? – kérdi.
– Ki kapja a pénzt, ha Payton meghal?
– A nővére, miért?
Leteszem. Meg kell találnom Paytont, hogy figyelmeztessem.
Előveszem a telefonomat, hogy felhívjam, de ismét
hangpostára kapcsol.
Valami nem stimmel.
Mielőtt meggondolhatnám, lerohanok a garázsba, bűntudat
és félelem keveréke árad szét a testemben. Muszáj megtalálnom
Paytont!
Felhívom az egyetlen embert, akiről tudom, hogy segíthet.
Mire köszönni kezd, én már hadarom is: – Meg kell keresned
Paytont!
– Trent, baszki, már megint ezzel jössz? – méltatlankodik Jax.
– Ezt már megbeszéltük… Hányszor kell még elmondanom?
Nem fogom lekövetni a telefonját, öregem.
– Nem érted, miről van szó!
–  Nyugi. – Érezheti a sürgetést a hangomban, a színtiszta
idegességet, mert egy szempillantás alatt beadja a derekát. –
Gyere a raktáramba, és beszélünk.
– Már úton vagyok.
– Gondoltam.
Leteszem és beugrom a kocsimba, életveszélyes sebességgel
szlalomozok a forgalomban. Tíz perc múlva leparkolok és a
raktárhoz rohanok.
Jax ajtót nyit, amint megpillant a kamerán keresztül.
– Megtaláltad Paytont?
– Így is mondhatjuk – feleli.
–  Ez meg mit jelent? – Berontok a tágas, kongó térbe, és
szembefordulok vele.
Bepötyög valamit az egyik számítógépbe, és megnyit egy
címet és egy GPS jelet. – Téged hívott utoljára. Azóta ki van
kapcsolva a telefonja. Elárulnád, hogy mi a franc folyik itt?
– Azt hiszem, a nővére pasija tette.
– Micsodát? – értetlenkedik.
– Mindent.
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

Payton

Émelyegve térek magamhoz.

Elfojtom, visszatartom a hányingert. Nem segít rajtam.
Hol vagyok?
Koromsötétség vesz körül. Elnyelt a feketeség. Nehéznek
érzem a szemhéjamat, és lüktet a fejem.
Pislogok párat, és lassan visszatér a szín a világba. A
környezetem lavinaként zúdul rám. Nehéz alkalmazkodni a
sötétséghez, de amikor végre sikerül, rögtön rájövök, hogy hol
vagyok.
Erin alagsorában.
Majd szétrobban a fejem a megannyi kérdéstől. Mindenütt
fáj. Valaki fejbe vágott. Nem értem, mit keresek itt, miért van
ilyen sötét, miért nem tudok mozogni. Csak azt tudom, hogy baj
van. Hogy szólnom kellett volna valakinek, hogy hová megyek,
mielőtt elindultam.
Meg kellett volna mondanom Trentnek, hogy szeretem.
Behunyom a szemem, és gondolkodni próbálok.
Visszaemlékezni a történtekre.
Nehéz felülkerekedni a hasogató fejfájáson, ami minden
irányból támad, abból a pontból kiindulva, ahol tarkón ütöttek.
Eljöttem Erinhez, mert sírt, zokogott…
Valaki leütött.
Így kötöttem ki idelent.
Erin alagsorában.
Kényelmetlen kanapén fekszem, ami ragad a kosztól. Lenézek
az ölembe. Ott van mindkét kezem, kötéllel gúzsba kötve. A
lábam szintúgy. Ha mozdulni próbálok, elesek.
Ki tette ezt velem?
Egyből tudom a választ.
Az a beteges Brad.
Más nem tehette.
Paul halott.
Erin sosem volt erőszakos alkat.
Vajon őt is megkötözték valahol a közelben?
Biztos a pénzről van szó.
Brad talán azt hitte, hogy a nővérem kapja, most pedig tőlem
akarja megszerezni?
Csak ennek van értelme.
Zeneszó szivárog le hozzám
Kiráz tőle a hideg.
Megint ez a dal.
Keserű íz tolul a számba.
Ugyanaz a dal, ami a telefonomon szólt.
Ugyanaz a dal, amit nem tudtam hova tenni.
De már tudom, hogy Brad miatt történt minden.
Ő próbált megölni engem.
Lépéseket hallok, meresztgetem a szemem, hogy vajon ki jön.
Ekkor megpillantom a nővéremet. Az arcára esik egy
fénysugár az ajtó résén keresztül.
– Erin, hála az égnek! – Megrántom a kötelet, igyekszem nem
elesni. – Vigyél ki innen!
A fejét csóválja, és a szemembe néz. Semmi érzelem nem
tükröződik benne.
– Miért tennék ilyet? – kérdi.
– Mert lehet, hogy Brad visszajön… Szerintem ő akart megölni
engem!
A nevetése visszhangzik az alagsorban.
Baljós a hangja.
– Azt hiszed, hogy Brad tette? – Megrázza a fejét, és eszelősen
bámul rám. – Ez nem Brad műve volt… hanem az enyém.
Üvölteni tudnék.
Tagadni akarom.
 g
Most az egyszer szeretnék valaki más bőrében lenni. Akinek
nem haltak meg a szülei. Akinek a nővére szereti őt. Aki elég
bátor ahhoz, hogy bevallja az érzéseit a férfinak, akit szeret,
mielőtt túl késő lenne.
–  Hogyan? – Megrázom a fejem, és kérdésekkel bombázom
Erint. – Ezt meg hogy érted? Miért? Miért vagyok itt? Mit akarsz
tőlem?
Túl sok az ismeretlen, belefulladok.
Ömlik belőlem a sok kérdés.
– Azt akarom, hogy beismerd! – visítja Erin. A levegőt csépeli
a kezével. Kezdi elveszíteni a fejét. Vagy már rég elvesztette, és
csak ennyi maradt belőle.
– Mit ismerjek be? Miről beszélsz?
–  Ismerd be, hogy te tehetsz mindenről! – A harag
szomorúsággá változik az arcán. – Mindenkit elvettél tőlem.
–  Nyugodj meg, Erin. – Felemelem megkötözött kezemet, és
próbálok észérvekkel hatni rá. – Kit vettem el?
–  Mindenkit. – Erin vádlón rám mutat. – Mindent és
mindenkit elvettél tőlem.
– Miről beszélsz?
– Először elvetted a szüleinket…
Értetlenül rázom a fejem.
–  Úgy volt, hogy érted mennek. Felhívtad őket, szomorúan. –
Eltorzul az arca, és gúnyolódni kezd.
Lázasan próbálok visszaemlékezni. Honvágyam volt. A többi
lány szemétkedett velem. Folyamatosan piszkáltak. Felhívtam a
szüleimet.
–  Szegény kicsi Payton! A barátnőjénél van, és ó, jaj, olyan
szomorú. Semmi sem tesz boldoggá, nem számít, hányan lesik
minden kívánságodat. Mindig minden csak rólad szól. Csak
Paytonról. Elég volt belesírnod a telefonba, hogy menjenek
érted és vigyenek haza – vágja a fejemhez. – Meghaltak, mert
érted mentek. Meghaltak, hogy boldoggá tegyenek téged. –
Kitágul az orrlyuka a dühtől.
– Úgy sajnálom, Erin, de csak gyerek voltam…
A tenyere az arcomon csattan. Égő nyomot hagy maga után.
 y g y gy g
–  Pofa be, te kis szaros! Mindent. Mindent elvettél tőlem. –
Letörli a harag könnyeit. – Előtted saját életem volt. Egyetemre
készültem. Úgy volt, hogy lesz belőlem valami, de aztán
kénytelen voltam felnevelni téged. Kénytelen voltam befogadni
téged.
– Nem kellett volna. Hagyhattad volna…
–  Mit? Hogy nevelőszülőkhöz kerülj? – Gúnyolódik. – Akkor
nem kaptam volna meg a szüleim pénzét… Mert ez persze
benne volt a nyavalyás végrendeletükben.
– Miféle pénzt? Semmit sem hagytak ránk a szüleink.
–  Dehogynem, te kis hülye! De te még kiskorú voltál.
Fogalmad sem volt, mi mindent kellett megtennem érted. –
Közelebb lép. Hátrálni próbálok, amennyire megkötözve tudok.
– Sajnos nem volt elég. De addigra már hozzád voltam láncolva.
– Megismétlem: miért nem szabadultál meg tőlem?
–  Ez volt a célom. De aztán észrevettem, hogy néznek rád a
férfiak. – Vállat von. – Gondoltam, a saját javamra fordíthatom.
Amíg el nem vetted tőlem őt is.
Megborzongtam a szavaira. – Ez meg mi a fenét jelent?
–  El akartalak adni – magyarázza leereszkedő hangon, mint
aki teljesen hülyének néz. – Tony segíteni akart… Szép kis
summát kaptunk volna érted, de ezt is elszúrtad.
Tony. Az expasija.
A borzalmasan erőszakos expasija.
A zene felerősödik, és hirtelen visszarepülök a múltba.
A kanapéra.
Forró lehelete az arcomba csap.
A keze az ölemben matat.
Szól a zene a sztereóból.
–  Bántani akart – suttogom, és már mindenre emlékszem.
Megrohamoznak az emlékek, letaglóznak, mint az autó, ami
elütött. – Te mentettél meg.
–  Megmentettelek? – Felharsan Erin száraz vihogása. – Nem
azért tettem, hogy megmentselek. Azért tettem, mert ő az
enyém volt, és te nem kaphattad meg.
 Újra lejátszódik a fejemben annak a napnak az emléke.
A nővérem sikoltozása…
Veszekedtek.
Majd Erin meglökte őt.
Tony lezuhant a lépcsőn.
Baleset volt.
Engem védett. Ebbe kapaszkodtam a legrosszabb
pillanataimban, hogy Erin ott volt, amikor a legnagyobb
szükségem volt rá. Ezért nem hagytam el soha. Ezért maradtam
lojális hozzá, még akkor is, amikor úgy bánt velem, mint az
útszéli szeméttel.
Azt hittem, megmentett.
Azt hittem, szeret.
De most?
Már tudom az igazságot.
Attól a naptól kezdve a kocsijában éltünk. Elmenekültünk,
mielőtt kijöttek a zsaruk, és városról városra vándoroltunk…
amíg Erin meg nem ismerkedett Ronalddal.
–  Mindig te voltál. – Kinyújtja a kezét, és újra felpofoz.
Hátracsapódik a fejem. – Mindig mindent elvettél tőlem.
Lángol az arcom. Elfojtom az érzést, és kinyögöm: – Meg
akart erőszakolni.
–  Elcsábítottad, te kurva! – Úgy néz ki, mint aki teljesen
elvesztette az eszét.
Ez nem a nővérem.
Ez egy… szörnyeteg.
–  Ahogy nyilván az én Ronnie-mat is elcsábítottad –
vádaskodik tovább. – Így vetted rá, hogy neked adja a
pénzemet? Pedig olyan könnyű lett volna. Tudtam a számláról.
Az én nevemen kellett volna lennie. Az enyémen. – A mellére
bök.
–  Soha nem kértem a pénzét! – tiltakozom, tudva, hogy az
észérvek itt már nem hatnak.
– Amikor Ronnie börtönbe került, azt hittem, hozzáférést ad a
pénzhez, de még mindig úgy forgatta, mint egy kardot. Bradet
könnyebb volt meggyőzni. Tudod, hogy éppen ez benne a
vicces? – Röhög. – Észrevettem őt, amikor meglátogattam
Ronaldot. Tony régi barátja, Brad. Amikor kiderült, hogy ő
Ronald cellatársa, már tudtam, mit kell tennem. Megkértem
Bradet, hogy intézze el nekem…
– Brad ölte meg Ronaldot – fejeztem be.
–  Nem a saját kezével. Előbb kiszabadult, de gondoskodott
róla, hogy megtörténjen. És miért?
Megrázza a fejét, és rádöbbenek, hogy valamit tart a kezében.
A sötétben nem látom, mi az, de lüktet a félelem az ereimben.
–  Még mindig nem kaptam meg, amit megérdemeltem –
folytatja, és még közelebb lép. – Megint te nyerted meg a
kibaszott díjat.
–  Ez soha nem a győzelemről szólt, Erin. Soha nem
csábítottam el. Gyerek voltam! Soha nem csábítottam el senkit!
– Jaj, mondogasd csak magadnak. Biztos vagyok benne, hogy
pontosan ezért teszed szét a lábad a fia előtt is. Úgy teszel,
mintha jobb lennél nálam, te mihaszna kis ribanc.
Forog velem a világ.
Mintha szabadesésben zuhannék egy szikláról.
– Meg kellett volna halnod, amikor Brad elütött – acsarog, és
már közvetlenül előttem áll. – Mennyivel könnyebb lett volna,
ha meghalsz. – Lehajtja a fejét, és lenéz rám. – Most mihez
kezdjek veled? Nos, én semmihez. Brad viszont…
Kinyújtja a kezét, gyengéden megsimítja a hajamat, és
ígéretet tesz.
– Gondoskodom róla, hogy fájdalmas legyen.
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

Payton

Erin kiviharzik az alagsorból, fel a lépcsőn.

Szétárad a testemben az adrenalin. Ki kell tisztítanom a
fejem. Alig bírok tisztán gondolkodni.
Mi a fenét csináljak?
Erin megölte Tonyt, most pedig engem is meg fog ölni.
Mindig is ő volt az.
Majd kiugrik a szívem, olyan sebesen ver.
A pulzusom rendszertelenül lüktet.
Ki kell jutnom innen.
Találnom kell valamit, amit használhatok.
Ki kell szabadulnom és harcolnom kell.
Lelki szemeim előtt felvillan Trent alakja. Az utolsó
beszélgetésünk, amit az irodájában folytattunk. Hogy nem
mondtam el neki, mennyire szeretem.
Nem halhatok meg anélkül, hogy bevallanám neki, mit érzek.
Túl kell élnem.
Trentért.
Önmagamért.
Megmozgatom a kezem, próbálom meglazítani a kötelet.
Szoros, de nem annyira, hogy ne tudnám egy kicsit mozgatni a
kezem. Kihasználom a kis rést, és erősebben nyomom, akkor is,
ha ég tőle a bőröm, és begörcsölnek az izmaim az erőfeszítéstől.
Szerencsémre apró kezem van, mert ha így folytatom,
valószínűleg ki tudom húzni a kötélből.
Remélem, marad elég időm, mielőtt Erin visszajön.
A csuklómat forgatom, próbálom eltalálni a megfelelő szöget.
Már majdnem sikerült is, de nem egészen. Közeledő léptek zaját
hallom, miközben azon dolgozom, hogy némi mozgásteret
nyerjek.
Kizárt, hogy a kezem vagy a lábam kiszabadul, mielőtt Erin
ideér.
Ám ezúttal, amikor a nővérem belép az alagsorba, akár meg
vagyok kötözve, akár nem, neki fogok rontani.
Inkább így halok meg, minthogy tétlenül várjam, mit tartogat
számomra Brad. Az a fickó egy szörnyeteg. Mindketten azok.
Megvárom, hogy Erin kellően közel legyen, mielőtt leugrom a
kanapéról és nekirontok.
Egyetlen gyors ugrás.
Többet nem tehetek, mivel össze van kötözve a bokám.
Erin meglepődik.
A padlóra zuhan és felüvölt, amikor a karja furcsa szögben
szorul a teste alá. – Te rohadt kurva!
Üvölt, kiabál, káromkodik, és harcol.
Nem érdekel.
Ő már nem a nővérem többé. Nem érdemel kegyelmet tőlem.
Rávetem magam. Még nem szabadult ki a kezem, de
kihasználom az esés erejét, és többször is fejbe vágom a
megkötözött kezemmel, mely most ökölbe szorul.
Teljes súlyommal a hasára térdelek. A jobb keze túlságosan
megsérült ahhoz, hogy felemelje és kivédje az ütéseimet. A bal
karjával küzd, de ezt a harcot nem vagyok hajlandó elveszíteni.
Égnek az ujjaim. A csuklóm mintha felszakadna, de
folytatom. Tovább ütlegelem. Tovább küzdök.
Testének minden felületét támadom, amit csak érek.
Mindent megteszek, hogy ártalmatlanítsam, hogy
megmentsem magam, hogy elmeneküljek, és elmondhassam
Trentnek, hogy szeretem.
Erin próbálja kivédeni a csapásokat.
Izmok feszülnek, testek csapódnak egymásba.
Egyikünk sem hajlandó feladni.
Ép kezével a bicepszem után kap, én azonban tovább ütöm
összekötözött öklömmel.
 Csak akkor hagyom abba, amikor a vére beszennyezi az
ujjaimat.
Lassan szivárog le az arcán.
Nem halt meg, de kiütöttem.
Már csak ki kell jutnom ebből a házból.
Amikor nekirontottam, elejtette a kést, és először a bokámról
vágom le a kötelet, majd a lábam közé szorítom a nyelét, és a
csuklómról is elkezdem levágni.
Amikor meglazul a kötél, kihúzom belőle a kezem, és
megdörzsölöm vörös csuklómat.
Majd futásnak eredek.
Kettesével veszem a lépcsőfokokat, már majdnem elértem a
bejárati ajtót, amikor a hátam mögött egy kibiztosított pisztoly
kattan.
– Lassan a testtel!
Megfordulok.
Brad áll előttem.
 ÖTVENEDIK FEJEZET

Trent

Nem húzom az időt, Erin lakása felé tartok.

Miután Jax megadta a címet, a kocsimba pattanok és hívom a
rendőrséget.
Nem akarnak segíteni, mivel meg sem tudtam mondani
nekik, hogy Payton a házban van-e vagy sem.
Ekkor felhívom Lorenzót.
Fogalmam sincs, mibe fogok belegyalogolni, ezért fel kell
készülnöm, amire egy seregnyi ember a legjobb módszer.
Mintha örökké tartana az út odáig. Jax azonban a
hangszórókból navigál, miközben ezerrel tépek, hogy odaérjek.
Majd leparkolok, megszakítom a hívást, és a ház felé rohanok.
Meg kéne várnom az erősítést.
De ha Payton odabent van, lehet, hogy nincs elég ideje.
Végül meghallom a hangját, és már tudom, hogy nem
várhatok.
Betöröm az ajtót, és támadásba lendülök.
Teljes súlyommal Bradnek rontok, és mindketten a padlóra
zuhanunk. A földre hulló fegyver koppanása visszhangzik a
házban. Brad döbbenete elpárolog, amint a fegyver a fapadlóra
csapódik.
Mindketten a fegyverért küzdünk.
Én adom az első ütést.
Ő a másodikat.
Fröcsög körülöttünk a vér.
Payton átszeli a szobát, kinyújtja a kezét a fegyverért.
Brad megragadja a bokáját. Visszarántja, hogy ne érje el.
 Payton egy puffanással a padlóra esik, és meg akarok
győződni arról, hogy jól van, de nincs elég időm.
Brad nekem ront; nehéz, magas, az alkata, akár egy tank.
A fejemért nyúl, nyilván, hogy megöljön.
De én gyorsabb vagyok.
Lefejelem, majd lelököm magamról, és a fegyver után kapok.
Érzem a fémet a kezemben. Brad megrázza a fejét, magához
tér, és rám támad.
Egyetlen másodpercem maradt, hogy megmozduljak.
Egyetlen másodpercem maradt gondolkodni…
De nem teszem.
Csak felemelem a kezem és elsütöm a fegyvert.
Brad élettelen teste elterül a padlón. Payton a szőnyegen
hever, nem mozdul. Egy szempillantás alatt mellette termek,
fölé hajolok és a nyakára szorítom az ujjaim, kétségbeesetten
keresem a pulzusát.
– Kérlek, ébredj fel, hercegnőm! – könyörgök.
Kérlelem.
Zokogok.
–  Nélküled nem megy, Payton. – A halántékához szorítom az
arcom, és a nevét kántálom. – Nem akarok nélküled lenni. Nem
akarok nélküled élni. Szeretlek.
– Tényleg? – suttogja.
–  Ó, hála a kibaszott égnek! – Lehajolok és megcsókolom,
magamhoz szorítom a testét. – Jól vagy?
– Jól, azt hiszem.
Felültetem, megfogom az állát, és magam felé fordítom az
arcát. – Esküszöl, hogy jól vagy?
Bólint, de közben felnyög.
–  Ne mozogj! – utasítom, és mozdulatlanul tartom, nehogy
megsérüljön. – Ne mozogj, amíg meg nem győződöm arról, hogy
épségben vagy.
A csuklójáról lenyúzta a bőrt, csupa zúzódás, helyenként ki is
sebesedett. Vörösen izzó düh tölt el. A halál túl gyors volt
Bradnek.
De Payton, az én Paytonom, úgy csüng a szavaimon, hogy
 y y gy g gy
most nem tudok Bradre gondolni.
– Szeretsz engem? – kérdi újra.
Homlokomat az övéhez szorítom. – Igen.
– Én is szeretlek.
– Tudom.
Jót kuncog ezen, és biztos vagyok benne, hogy ha jobban
érezné magát, visszavágna egy szellemes megjegyzéssel.
Ehelyett csak hozzám bújik, és halkan felsóhajt.
Ekkor lép be Lorenzo a házba.
Szemügyre veszi a mellettünk heverő holttestet, és a növekvő
vértócsát alatta. – Látom, nem bírtál várni…
Felvonom a szemöldökömet. – Nem.
Felméri a helyiség többi részét, majd megvizsgál egy nyitott
ajtót, amin Payton véres kézlenyomata éktelenkedik. – Most
pedig nekem kell eltakarítanom utánad a mocskot.
– Aha.
– Te segg…
– A nővérem, Erin, lent van az alagsorban – szólal meg Payton
félénken. – Azt hiszem, sikerült kiütnöm.
Lorenzo lenéz Paytonra, és elismerően bólint.
–  Kedvelem a lányt. Megtarthatod – közli, mire sanda
pillantással válaszolok, mielőtt hangosan felnevet, és elindul,
hogy megkeresse Erint.
–  Mit fog csinálni? – kérdi Payton, miután Lorenzo lement a
lépcsőn.
– Jobb, ha nem tudjuk.
Bólint.
Még nem tudom, hogyan fog végződni, de az biztos, hogy
Payton mellettem lesz.
És tudom, hogy a levél nélkül nem jutottam volna el idáig.
Megbocsátok, apa.
 UTÓHANG

Payton

Huszonkettő.
Végre betöltöttem a huszonkettőt.
Azt hiszem, sikerült.
Pokoli hektikus volt az elmúlt néhány hónap.
Nemcsak azért, mert majdnem meghaltam, méghozzá kétszer
is, hanem azért is, mert végül nem hagytam, hogy Lorenzo csak
úgy eltussolja az ügyet.
Erin túl könnyen megúszta volna.
Úgy döntöttünk, hogy így lesz a legjobb. Fel kellett
dolgoznunk az eseményeket, ahogyan megtörténtek. Nem
eltemetni őket mélyen, és hagyni, hogy elharapódzanak a
hazugságok, mint mindkettőnk életében, mielőtt
megismerkedtünk.
Ahogy Trent anyukája mondta az átriumban aznap, amikor
először beszéltem vele, szükségünk van arra, hogy a Ronnie
halála után talált titkok napvilágra kerüljenek. Így mindent
tiszta lappal kezdhetünk.
Nincs több titok.
Nem volt könnyű elmondani Trentnek, hogy Erin el akart
adni engem, és nem volt könnyű újra felidézni Tony halálának
napját sem. Bevallottam, hogy évek óta bűntudat gyötört,
amiért a nővéremnek miattam kellett kioltania az életét. Mindig
azt hittem, hogy csak azért tette, hogy megvédjen, de most, hogy
már tudom az igazságot, megbékéltem azzal, ami aznap történt.
Nem én tehettem róla.
Kizárólag Erin.
 És szerencsénk volt, hogy Erin mindent bevallott.
Nem kellett végigszenvednünk egy fájdalmas tárgyalást.
Életének hátralévő részét börtönben tölti.
A naptár szerint ma újrakezdődik az életem.
Ma jött el a napja, hogy a nevemre kerüljön a pénz.
Trent biztos azon tűnődik, hogy mit fogok kezdeni vele, de én
már tudom, és sietek, hogy elmondjam neki.
Kedd van, ezért pontosan tudom, hol találom.
Amikor korábban az ügyvédi irodában jártunk, nem
említettem a terveimet.
Nem tűnt helyénvalónak, hogy Mr. Baker előtt beszéljek erről
a nagy lépésről.
Mindössze húsz perc alatt eljutok Cresthillbe. Arra a helyre,
amiről már tudom, hogy Trenté. Aha. Ez is kiderült.
Ettől csak még jobban szeretem.
Amikor belépek az ajtón, elmosolyodom magamban.
Ez a helyes döntés.
Trentet pontosan ott találom, ahol sejtettem, hogy lesz.
Az átriumban, a földön térdelve az anyukája mellett.
Egy virágágyás kellős közepén, a levelekkel babrálnak.
Az anyukája vesz észre először, feláll, és a nadrágjába törli
koszos kezét, mielőtt integet nekem.
Erre Trent is abbahagyja, amit csinál, és felpillant. Leteszi az
ültetőlapátot, feláll, és odalép hozzám. Amikor megáll előttem, a
szemembe néz, majd csókot lehel az ajkamra.
A hüvelykujja elidőzik a számon, végigsimít az alsó ajkamon.
– Azt hittem, a bankba mész.
– Ott voltam, túl vagyok rajta. – Félénken elmosolyodom.
– Rendkívül gazdag nő lettél.
– Nem. Nem lettem…
Felvonja a szemöldökét, láthatóan nem érti, mire akarok
kilyukadni. A táskámba nyúlok és előveszem a Cresthillnek
kiállított csekket.
Elkerekedik a szeme és leesik az álla.
Mind ott van.
Mind a huszonkétmillió.
 Még abban sem vagyok biztos, hogy kiállíthatok egy ekkora
csekket. Soha életemben nem volt hozzáférésem ekkora
vagyonhoz. De bármit is kell tennem, hogy Cresthill számláira
kerüljön, megteszem. Mosollyal az arcomon.
Szeretem ezt a helyet.
Trentet szeretem.
– Nincs szükségem a pénzre, Trent. – Egy apró csókot nyomok
a hüvelykujjára, elvörösödöm, amikor az anyja magunkra hagy
minket. – Nekem csak te kellesz.
A szeme csillog, és mielőtt még egy szót szólhatnék,
elhallgattat egy szenvedélyes csókkal.
– Örökké szeretni foglak – suttogja a számba.
– Az örökké hosszú idő.
– Vitatkozol velem, hercegnőm?
– Ki? Én? Mernék én ilyet tenni?
A homlokát az enyémhez nyomja. – Remélhetőleg
mindennap, életünk végéig.
Életünk végéig.
És ekkor, csak úgy, koszos farmerben, mosollyal az arcán, fél
térdre ereszkedik. A zsebébe nyúl, elővesz egy parányi
bársonydobozt, és kinyitja. Egy ovális gyémánt fénylik benne. A
kő kiemelkedik a briliánsokkal kirakott karikából.
–  A mai napra vártam, hogy neked adhassam – mondja, és
felmutatja a dobozt. – Hozzám jössz feleségül?
Potyognak a könnyeim. – Igen.
Újra meg újra.
– Igen, igen, igen, igen.
Talpra áll és magához húz, szabad karját a derekam köré
fonja. Felemel a földről, és szenvedélyesen megcsókol. Amikor
visszatesz, az ujjamra húzza a gyűrűt. Tökéletesen illik rám.
Azután ismét összeforr az ajkunk, és olyan hévvel követel
magának, ahogy szavakkal soha nem tudná kifejezni.
Ott, a belső kertben, újabb fordulatot vesz az életem.
Ugyanitt, ezen a helyen tudtam meg, hogy Trentben sokkal
több van, mint hittem.
Itt tanultam meg, hogy mennyi árnyalata van a szürkének.
Az ellenséged egyben a lelki társad is lehet.
És akár egyetlen pillanat megváltoztathatja az életedet.

Vége
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szeretném megköszönni az egész családomnak. Annyira

szeretlek benneteket!
Külön köszönet jár Paige-nek, ő tudja, miért…
Köszönöm a fantasztikus szakembereknek, akik közreműködtek
a kiadásban:
Suzi Vanderham
Jenny Sims
Tamara Mataya
Marla Esposito
Jaime Ryter
Champagne Formats
Hang Le
Jill Glass
Kelly Allenby
Grey’s Promotions
Köszönöm Jason Clarke-nak, Vanessa Edwinnek, Kim
Gilmournak és a Lyric-nek, hogy megalkották a hangoskönyvet.
Köszönöm a csodálatos ARC csapatnak! Ti vagytok a legjobbak!
Köszönöm a béta olvasóknak és a tesztcsapatnak.
Szeretném megköszönni minden barátomnak, hogy megértőek
voltak velem, amíg a könyvön dolgoztam. Köszönöm!
A hölgyeknek az Ava Harrison Support Groupban: nélkületek
nem sikerült volna!
Kérlek, csatlakozzatok bátran a Facebook olvasói
csoportomhoz, az Ava Harrison Support Grouphoz!
Minden bloggernek hálásan köszönöm! Köszönöm a
lelkesedéseteket és a könyvek iránti rajongásotokat!
Végül, de nem utolsósorban…
Köszönöm nektek, olvasóimnak!
Hálásan köszönöm, hogy velem tartottatok ezen az utazáson.
{1} Arany János fordítása