Károli Gáspár Református Egyetem

Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar

Tanárképző Központ – Magyar mint idegen nyelv tanára mesterképzés

SZEMINÁRIUMI DOLGOZAT

A hullám című filmben megjelenő csoportfejlődési és

csoportdinamikai folyamatok elemzése

RCL TK 1029
Iskolai társas kapcsolatok pszichológiája

Oktató: Bokor Petra Katalin Készítette: Madarász Barbara

(H6XZ1M)
 2022
Bevezetés

Szemináriumi dolgozatomban A hullám című 2008-as német drámában megjelenített

elsősorban csoportfejlődési és csoportdinamikai folyamatokat szeretném behatóbban
megvizsgálni. Igyekszem kellő hangsúlyt fektetni a tanár szerepére az események alakulására,
hiszen ez számomra, jövőbeni pedagógiai pályafutásomra és munkásságomra nézve is
tanulságos lehet. A kurzuson eddig tanultak fogják elsősorban szolgáltatni a szakmai
nézőpontot, hiszen mostanáig előttem teljesen ismeretlen volt ez a szemléletmód. Korábbi
tanítási tapasztalataim során csak fiatal felnőttekkel és felnőttekkel (18-60 év), esetekként
időskorú (60+ év) tanítványokkal foglalkoztam. Nem gondolkozhattam ilyen szemlélettel,
mivel egyrészt ennek a tudásnak akkor nem voltam még birtokában, másrészt egy nagyrészt
kiforrott személyiségekből álló tanulóhalmaz esetén nem gondolom, hogy a filmben
tapasztaltakhoz hasonló csoportfolyamatokkal találkoztam volna. A dolgozatom végén ezen
előbbi állításom második felének újraértékelésére is kísérletet szeretnék tenni.

Előzetes gondolatok A hullám (2008) című filmről

Felettébb érdekes és izgalmas a film tematikája, a megvalósítás koncepciója és az

ábrázolt iskolai struktúra is. A történet engem teljesen magával ragadott. Szórakoztató esti
tevékenység volt, miközben akaratlanul is egymást érték a gondolataim a látottakra
reflektálva: történelmi aspektus, szociokulturális körülmények, és természetesen a feladatra
való koncentrálás végett a pszichológiai szempontok. Az élvezeti faktort félretéve igyekeztem
a film kezdetétől jegyzetelni, mert a csoportfolyamatok szemlélése közbeni érzéseim és
gondolataim elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy az utólagos objektivitással ötvözve
egy árnyalt és átfogó képet tudjak felvázolni a látottakról.

Meglepőnek találtam, hogy a csoportfolyamatok szemléltetésére éppen egy német film

választja pont ezt a témát, az autokratikus társadalom kritikáját. Ezt is érdemesnek találnám
egy dolgozatban megvizsgálni. Bár valóban elhangzik, hogy igaz történet alapján készült a
film, tehát nyilvánvalóan ez nem egy fiktív kísérlet, amit a képernyőn láthatunk, hiszen
ismeretes, hogy a film alapjául Ron Jones kísérlete, Todd Strasser azonos című regénye és
egy németországi iskolai lövöldözés együttesen szolgált. Ugyanakkor ez a szélsőséges
koncepció valóban jól érzékeltette számomra, hogy az intrapszichés sajátosságok és a
mikrokörnyezet (például egy csoport, mozgalom vagy ideológia) kölcsönhatása potenciálisan
extrémitásba torkollhat és torkollik is.

2
 Összességében egy rendkívül tanulságos, informatív, meghökkentő, elgondolkodtató
és részben igenis szórakoztató alkotásnak találtam A hullám című filmet.

Személyészlelések és eredeti szerepek a csoportban

A film elején egy már kialakult csoportot láthatunk, aminek régen lezajlott a viharzási
időszaka és már kialakult normák alapján működik. Nem tisztázott, hogy egy teljes
évfolyamról, azon belül hány osztályról, vagy csak egy osztályról van szó, ugyanakkor az
világos, hogy a kamaszok ismerik egymást, mindenkinek megvan a szerepe és a státusza. Az
volt az érzésem, hogy egyik szélsőségből a másikba estek a karakterek és a közösség egésze
is.

Részemről is megtörtént a személyészlelés a film elején, amely előítéleteket generált

bennem azonnal. Erről árulkodnak a film közben készített jegyzeteim is, hiszen rögtön
kategóriákba próbáltam helyezni a legfontosabb szereplőket az első benyomásaimra
hagyatkozva. Ez pontatlan személyészleléshez is vezetett egyes szereplőknél, utólag pedig
teljesen alaptalannak ítéltem meg őket, mert a film során a karakterek zöme gyökeres
változáson ment át a projekthét hatására. Ebben érthető módon közre játszottak a személyes
középiskolás élményeim is. Azonnal skatulyázni kezdtem: Karo a népszerű és okos lány, de
kissé öntelt és merev, felnőttnek kell lennie a szülei helyett is; Marco a hallgatag és
jószándékú szépfiú, korlátozott befolyással, potenciális példakép alkat; Ferdi az osztály
bohóca; Kevin az elkényeztetett gazdag ficsúr, aki azt hiszi a pénz által minden és mindenki
felett áll; Tim az osztály „gyíkja”, kihasználják, hogy bármire hajlandó a figyelemért és az
elfogadásért (akár még drogot is ingyen terjeszt); Bomber a macsó, verőember típus, aki
leplezi, hogy az erő mellett esze is van; Lisa a visszahúzódó lány, inkább a barátnője
árnyékában kénytelen élni, mintsem énazonos tudna lenni; Mona a liberális, már-már hippi
ellenálló, határozott elvekkel, erkölccsel és véleménnyel a világról.

Ezek csak az első pontatlan személyészlelés alapján megszületett ítéleteim, ám

fontosnak tartom kiemelni néhányukat, mert némelyikük látványos és drasztikus szerepcserét
él meg az események hatására. Ebben a helyzetben vélhetően nem mindenki érezte magát egy
csoport tagjának – Tim esete. A fennálló klikkek, mikroközösségek determinálták a
csoportdinamikát, a normákat, hogy kinek a véleményére ad a csoport. A mikroközösségek
között viszont előfordult átfedés is, például a sportolók esetében, akiket a vízilabdacsapat
egyesített, de az osztályaikon belül más mikroközösségekhez tartoztak. Az adott
vonatkoztatási csoport alapján a legtöbb diák esetében egy felvett énképet láttam, mintsem

3
igazi személyiségeket – ezekre a csoportfolyamatok megváltozása alatt és után derült fény
igazából.

A projekthét hatása – változások a csoportstruktúrában

A projekthét kapcsán már az önmagában aggodalmat ébresztett az emberben, hogy az

alapvetően lázadó, a sorból kilógó, laza tanárként aposztrofálható Rainer egy tőle teljesen
távol álló témát kap feldolgozásra. Az lehet a benyomása az embernek, hogy egy olyan tanár,
aki hagyja magát a diákjai által is a keresztnevén szólítani, képtelen azonosulni az
autokráciával. A gondolatébresztő beszélgetés során a diákoktól kapott válaszok arra
sarkallják, hogy demonstrációs úton cáfolja meg a diákok állítását az autokrácia újbóli
kialakulásáról Németországban. A szemléltetést alapvetően egy remek didaktikai eszköznek
tartom, de a tematika függvényében a tanári kontroll mértéke kritikus fontosságú lehet –
ahogy ebben az esetben is az lesz.

Abban a pillanatban, hogy a tanár demokratikus úton megszavaztatja magát autokrata

vezetőnek, lezárul az eredeti csoportfolyamat és megkezdődik újra a viharzás fázisa.
Mindenki tiszta lappal indul, és a feladat hatására nem csak hogy a szerepek jellege változik
(egyes szerepek eltűnnek, más szerepek megjelennek), de az újonnan létrejött szerepek sem
szélsőségesek (az osztály gyíkja, a népszerű sportoló stb.), vagy még kialakulófélben vannak,
ahogy a csoportszabályok folyamatosan megfogalmazódnak. Ez egy abszolút formálisan
létrehozott csoport. A vezető, vagyis a tanár adagolja eleinte a csoportszabályokat: magázó
megszólítás, egyenes háttal ülés, felszólalni csak felállva lehet, ülésrend, közös menetelés,
egyenruha stb. Azonban a csoport rövid idő után önállósítani kezdi magát, és maga hozza
létre a saját szabályait: név, szalutálás, logó stb. Ahogy fokozatosan árnyalódik a közös cél,
növekszik a csoportkohézió, és a csoport egyes tagjai rájuk eddig nem jellemző módon
reagálnak (például Jens felajánlja egyik fehér ingjét egy másik csoporttagnak, Sinan és
Bomber megvédik Timet az anarchistákkal szemben). A közös cél együttes tevékenységet is
eredményez: gerillaakció éjszaka a városban a logók felfestésére és a mozgalom terjesztésére,
illetve a közös szurkolás az eddig közösségileg alig vagy egyáltalán nem látogatott
vízilabdameccsen. A csoportkohézió végül olyan szélsőségbe csap át, amely a tagok egy
részét is megdöbbenti: az utolsó gyűlésen Marco, mint kikiáltott áruló tömeg elé vonszolása,
hogy elnyerje a csoport árulóinak járó jogos büntetést.

A cél szentesíti az eszközt ugye, és ha ez egy egész csoport célja, nincs az a

csoportnyomás, ami ezen segíthetne már – értelemszerűen és várhatóan tragédiába is torkollik

4
a történet, ez pedig a csoport drasztikus megszűnését jelenti (bár a csoport megszűntetésére
Rainer, maga a csoport létrehozója is tesz egy sikertelen kísérletet). Felmerül bennem a
kérdés, hogy vajon a csoportok hány százaléka éri el ténylegesen a célját, és tekinthető a
megszűnés természetes úton bekövetkezőnek? Mi a helyzet az erővel megszűntetett
csoportokkal? Egy beteljesületlen cél nem implikálja szükségszerűen ugyanazon csoport
újraszerveződését?

Csoportnormákat sajnos nem sikerült azonosítanom, hiszen ezek rendkívül mélyen

gyökerező, általában láthatatlan elvi rendszerek, melyek a csoporttagok otthonról hozott
normáira alapozva jönnek létre. Noha betekintést nyerünk több csoporttag családi
körülményeibe, számomra ezek inkább a személyészlelés és a szerepek kiosztása
szempontjából tűntek relevánsnak. Legtöbb esetben pedig az egyes konfliktushelyzetek
kezelésének módjában találtam őket fontosnak. Ezen okokból kifolyólag a normák
feltárásával nem próbálkozom meg, hanem a csoportszabályokra és a szerepekre helyezem a
hangsúlyt.

A szerepek megváltozása, egymás közti cserélődése meglátásom szerint nagyban

függött a szabályok kialakulásától. Erre számtalan példát fel lehet hozni: Kevint, a csoport
egykori vezetőjét megfosztották a hatalmától, és hosszú ideig nem is kerül be az új
csoportstruktúrába, akkor is inkább csak egyfajta engedelmességet tanúsít mintsem igazi
csoportszellemet. Mona ékes példája az ellenállásnak, bár az eredeti csoportstruktúrában nem
tudjuk nyilvánvalóan elhelyezni, de ő a csoport partizánja, aki végül el is hagyja a csoportot,
mert nem képes azonosulni a szabályokkal és az új normákkal, végül ellenzékként lép fel a
csoporttal szemben, annak kártékony hatására felhívva a figyelmet például röplapok
segítségével. Karo esetét találtam az egyik legszélsőségesebbnek, és ebből kifolyólag a
legérdekesebbnek. Eredeti szerepében ő egy csillag volt, az okos, csinos, mindenki által
vágyott ideális nő. Látványos trónfosztását egy viszonylag triviálisnak tűnő csoportszabály
eredményezi: az uniformis. A hiúsága abban is megakadályozta, hogy legalább
engedelmességgel reagáljon a csoportnyomásra, helyette kegyvesztettként ő vált a csoport
kirekesztett tagjává. Egyetlen kötődése és esélye a csoporthoz való tartozásban a szerelme,
Marco. A megjósolható reakció erre Marco részéről a dilemma: a csoport vagy a párkapcsolat
van nagyobb befolyással az énképére? Itt erősen közrejátszott az anyjával való kapcsolata,
aminek révén egy nőktől való függés és egy manipulálható személyiség bontakozott ki.
Sokáig a csoportnyomás erősebbnek mutatkozott Marco esetében, bár különösebb
szerepváltozást nem azonosítottam nála. Számomra még Lisa is említésre méltó a szerepek

5
újrakiosztásának folyamatában. Őt a barátnője árnyékában élő félénk, önbizalomhiányos
lánynak láttam először, ám a csoportstruktúra megváltozása felszínre hozta benne az
énazonosságot, a saját hangjára talált. Az erkölcsileg megkérdőjelezhető manipulatív, csábító
magatartása ellenére, számára is kedvezően alakult a csoportban uralkodó viszonyok és
szerepek megváltozása. Lehetőséget kapott arra, hogy önmagát képviselhesse, és ne Karo
árnyéka legyen. Ez természetesen kettejük között konfliktushoz is vezetett. Új szerepek is
megjelentek, amelyek eddig látszólag nem léteztek egyáltalán, így senkinek nem volt
lehetősége magára venni: a művész, melyet elsősorban Sinan, a török származású diák vesz
magára a logó megtervezése révén. Az ő esete is nagyon izgalmas, hiszen egy eltérő kulturális
háttérrel rendelkező, de jóképű sportoló, viszont nem vezértípus – bár ez Kevin pozíciójának
volt betudható, hiszen Sinan és Bomber Kevinnel együtt távoznak először az óráról, mégis
képesek szembeszállni az eredeti csoportstruktúra szerinti vezetővel, és megfordítani a
csoportnyomást. Timről nagyon nehéz számomra írni, nem csak a filmbéli tragédiája és
családi viszonyai miatt, hanem személyes tapasztalataim miatt is. Egy alapvetően neurotikus
(valószínűleg nárcisztikus) alkat, aki eleinte kirekesztett szerepben – bár nem túl súlyos
bullying áldozata – az új csoportstruktúrában a fanatikus szerepét veszi fel. Az a fajta
megfelelési kényszer és elfogadás iránti kétségbeesett vágy, ami munkált benne alapvetően,
gyakorlatilag előre borítékolta a tragédiát az adott körülmények között.

Nyilvánvalónak tartom, hogy a csoportstruktúrában (a szerepekben, a szabályokban,

esetlegesen a normákban) beállt drasztikus változásokban a katalizátor maga a tanár volt, így
az ő szerepét a továbbiakban külön szeretném tárgyalni.

A tanár szerepe

Megdöbbentőnek találtam, hogy mennyire tisztában van azzal, hogyan lehet tömegeket
manipulálni, de arra aligha volt felkészülve, hogy ez milyen mértékű változást fog
eredményezni az iskola csoportfolyamataiban. Kétségtelenül jól szemléltette társadalmi és
pedagógiai szempontból is az autokrata személyiség jellemzőit. Mindenesetre rettenetesen
ironikusnak találtam a hozzáállását. Eleinte egy, a klasszikus tanárról alkotott képbe nem
igazán beleillő karaktert ismertem meg, akiről nem feltételeztem, hogy képes lenne
autokratikus módszerekhez folyamodni, bár ez hamar megdőlt bennem, ahogy az edzésen
tanúsított viselkedését is láthattam. Tehát a hajlam már ott volt benne valahol mélyen, így
tökéletesen érvényesült rá nézve is a csoportszerepek kiosztásával kapcsolatot állítás: a szerep
arra száll, aki képes elvinni azt, nem arra, akire a leginkább illik.

6
 Pozíciójánál fogva azonnal felveszi a falkavezér szerepét, megfosztva eredeti
tulajdonosát – Kevint – a vezetői szereptől. Nekem úgy tűnt végig, hogy nincs tisztában a
saját magára ruházott hatalommal járó felelősséggel, mint a közösség vezetője, sem
pedagógusként nem mérte fel, hogy milyen következményekkel fog járni a már létrejött
csoportstruktúra megbolygatása. Véleményem szerint Rainer nem volt tisztában semennyire
sem azzal, hogy milyen kölcsönhatás vagy párhuzam alakulhat ki a tömeg és egy kiscsoport
között a csoportjellemzők nyomán.

A vezetőszerep vállalása és annak gyakorlása engedelmességet váltott ki a csoport

többi tagjából – összességében csak kevés ellenállóval kellett szembenéznie, akik hamar
kirekesztettekké is váltak. Hihetetlen volt látni, hogy egy domináns csoporttag – a tanár –
egymaga képes hatékonyan egyfajta csoportnyomást gyakorolni, ennek pedig a
csoportkohézió lett az eredménye, ami szintén csoportnyomással járt azok felé, akik nem
tanúsítottak engedelmességet az új normák és szabályok iránt. Egyfajta piramisjátékként
értelmeztem, ahol minden szinten új piramis indul. Egyes tetteit nehezen tudtam csak jónak,
vagy csak rossznak ítélni, például az ülésrend megváltoztatásában közrejátszó motivációját.
Ezt a teljesítmény javításával magyarázta, amivel részben egyet is tudok érteni, hiszen a
teljesítmény is növeli a kohéziót, illetve nemcsak egymás eredményeit javíthatják fel ezáltal,
hanem a csoport összteljesítménye is látványosan megnő. Bár a csoportstruktúrát az egyéni
teljesítmény javítása ürügyén bolygatta meg (a jobb jegyekkel rendelkezők segíthetnek a
kevésbé jó jegyekkel rendelkezőknek), az számomra szimpatikus volt, hogy a diákok között
nem tett különbséget: nincs jó vagy rossz diák, csak jó vagy rossz jegyek (viszont egyes
esetekben hajlamos volt a pozitív diszkriminációra). Komoly hibának tartom viszont a
versengés támasztását az általa vezetett csoport és az úgynevezett anarchisták között. Egyrészt
ezzel felhasználta a csoportot a személyes viszályában egy kollégájával, másrészt
konfliktushelyzetet teremtett két csoport között. Végzetes hiba, hogy a versengést a kohézió
szolgálatába állította, ez komoly ideológiai ellentéthez és majdnem tragikus kimenetelhez is
vezetett csakúgy, mint a Sheriff és Sheriff kísérletben.

Számomra ő tipikusan ’a gép forog, az alkotó pihen’ megnyilvánulása, aki végül nem
veszi elég komolyan azt, hogy elszabadult a mozgalom, amit ő teremtett, és csak akkor
eszmélt a bajra, amikor már túl késő és visszafordíthatatlan volt a folyamat. Túlzásnak
tartottam, hogy a csoportot úgy próbálta megszűntetni, hogy egy utolsó tesztnek vetette alá:
egy demagóg szónoklat után drasztikus módszerrel bemutatni a csoport kirekesztő jellemzőjét
rendkívül veszélyes vállalkozás volt, mert a szembesítés nem minden csoporttagra hatott

7
ugyanúgy. Nem mindenkinél működik ugyanaz a módszer, ami az élet szinte minden területén
igaz, és ezt pedagógiai szempontból is fontos megjegyezni.

Rainer Wengerrel mint tanárral alapvetően az volt a problémám, hogy bevonta egy
szélsőséges kísérletbe a diákjait, a köztük lévő csoportdinamika és normák alapos ismerete és
figyelembevétele nélkül, a gyerekekben munkáló szükségletek és érzelmek feltárásának
hiányáról nem is beszélve. Természetesen ez nagyon komoly felkészültséget és utánajárást
kíván a tanár részéről annak érdekében, hogy egy iskolai közösségen belül sikeresen tudjon
interakcióba lépni az egyes diákokkal és a csoport egészével. Az ő karakterét és szerepét a
történetben éppen ezért az egyik legtanulságosabbnak vélem a saját életemre és tanári
tevékenységemre nézve.

Összegzés

A filmben látottakból azt a tanulságot vontam le, hogy tanárként olyan mértékű
befolyással rendelkezem az adott csoport (például egy osztály) folyamataira, amelyekről talán
fogalmam sincs, és bár nem kifejezetten tartom feladatomnak tanárként, hogy megbolygassak
egy adott csoportstruktúrát – kivéve indokolt esetben –, azzal messzemenőkig tisztában kell
lennem, hogy milyen szabályok, szerepek és esetleg normák mentén működik az adott
csoport, amelynek én magam is része vagyok valamilyen szerepemnél fogva. Nagyon örülök,
hogy ezekkel az ismeretekkel találkozhattam, mert úgy hiszem, a jövőben rengeteget fog
segíteni, hogy hatékony nevelői tevékenységet végezhessek tanárként.