EMILY BLEEKER

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
 Írta: Emily Bleeker A mű eredeti címe: Wreckage
Text copyright © 2015 Emily Bleeker

A művet eredetileg kiadta: Lake Union Publishing

Fordította: Miks-Rédai Viktória
A szöveget gondozta: Kónya Orsolya
Cover design:
Shasti O’Leary-Soudant / SOS CREATIVE LLC
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn
Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 457 694 5

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Réti Attila, Szász Dorottya
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes
 Férjemnek, Joe-nak - te vagy a
legjobb barátom, a bizalmasom,
és az egyetlen ember, akivel
szívesen szenvednék hajótörést
egy lakatlan szigeten.
 1. FEJEZET

L
Jelen

Néha csak így védheted meg a szeretteidet. Lillian újra

NÉHA HAZUDNOD KELL.
és újra lejátszotta a fejében a szavakat, közben a jegygyűrűjét bab-
rálta. Az elmúlt nyolc hónapban mindennap elismételte. Talán ma
el is hiszi. Csak így lehet, ismételte, és elforgatta az ujján a sima
aranygyűrűt. Minden kimondott hazugságért egyszer. Harmad-
szor is eltévesztette a számolást; inkább a combja alá dugta a ke-
zét, hogy ne kezdje újra. Talán ha nehezebb lenne hazudni, abba
tudná hagyni. De hazudni könnyű volt. Mindenesetre könnyebb,
mint igazat mondani.
És nincs sírás, utasította magát szigorúan. Már eleget sírt vad-
idegenek előtt. Ma eltökélte, hogy az erős oldalát mutatja a világ-
nak, nem a könnyes-csúf arcát. Arra senki sem kíváncsi. A sírás rá-
adásul az arcára rétegzett sminket is tönkretenné. Több volt most
rajta, mint amit évek óta bármikor viselt, és egy Jasmine nevű ked-
ves, fiatal nő éppen egy újabb réteget vitt fel.
Jasmine elővett egy nagy, rózsaszín flakont, és addig fújta Lilli-
an haját lakkal, amíg ki tehették volna rá a Tűzveszélyes! táblát. Vé-
gül befejezte, hátralépett, megvizsgálta az eredményt, és vállat
vont, mintha azt mondaná: ennél jobb úgysem lesz. Nem éppen a
legjobb önbizalomnövelő.
Miután a sminkes lány eltáncolt, Lillian csak ült ott csendben,
és sötétvörösre lakkozott körmeit vizsgálgatta. Úgy érezte magát,
mint aki jelmezbálban van. Fiús lányként, később két fiú anyjaként
nem sokat foglalkozott a kozmetikai átváltoztatásokkal, de nem
tagadhatta, hogy vonzó a gondolat, hogy egészen másnak tettesse
magát. Ha nem lehet többé a régi Lillian, az új énjét pedig ki nem
állhatja, akkor alighanem az ál-Lillian lesz a legjobb megoldás.
A házat, mint Lilliant is, átalakították a stáb érkezésére várva.
Miután egy hétig takarított, Lillian végre feladta, és profikat bé-
relt, akik a kétemeletes gyarmati stílusú házból az utolsó porsze-
met is eltüntették. Persze a rendezőasszisztenseknek alig öt percre
volt szüksége, hogy eldöntsék: az egész nem jó így.
Pont napkelte után rontottak be az ajtón. Lillian, aki még a reg-
gelizéshez is túl ideges volt, némán figyelte, hogy az egyik ezerrel
pörgő asszisztens (kávé- és dohányszagot árasztott) szobáról szo-
bára rohan, és összeszed minden fellelhető családi képet. Miután
átrakatták az antik füles foteleket az irodából a Linden család pia-
nínója két oldalára, a képeket tervszerűen elrendezték a hangszer
tetején.
Lillian kifújt egy merevre lakkozott hajszálat a szeméből, és a
képek végleges elrendezését tanulmányozta. A virágcsendéletet,
ami egyébként a pianínó felett lógott, lecserélték a hallból kihozott
családi portréra, és a Josh éjjeliszekrényéről levett, Jerryt és a fiú-
kat ábrázoló fotó most a másik, ezüstkeretes fénykép mellett állt,
ahol Lillian a két, hátizsákos fiú kezét fogta.
Idegennek tűnt a képen. Milyen régen történt? Három, talán
négy éve? Azok a hosszú, barna tincsek az arca körül, és az őszin-
te mosoly, amelytől felcsillant smaragdzöld szeme. A bőre akkor
finom volt, és tejszínfehér, az orrán néhány fahéjszín szeplővel.
Ha a szülői munkaközösség egy megbeszélésén találkozik azzal a
Lilliannel, elhívja játszani és fagyizni. Boldognak tűnt.
Kettővel odébb ott volt az emeleti folyosóról lehozott kép. Né-
hány hónappal korábban készült, amikor Jerry rájött, hogy nem
csináltak családi képet, mióta... mióta Lillian hazatért. Jerry vá-
lasztott a negatívok közül is, mert Lillian nem akart vele foglal-
kozni. Rettenetes lett. A fiúk feszengtek egyforma nyakkendőjük-
ben, Jerry pedig úgy tartotta a karját Lillian válla felett, mint aki
nem bír hozzáérni. És most meg fog jelenni a tévé képernyőjén.
Mindenki látni fogja a két Lilliant egymás mellett. Előtte-utána. Az
utána Lillian levágatta hosszú haját, és félrecsatolta a frufruját. A
mosolya feszes volt, erőltetett, és a szeme is halvány jadezöld lett
a smaragd helyett.
Elképzelte, hogy odalép a pianínóhoz, és minden képet a földre
söpör. Egyetlen karmozdulattal meg tudná tenni, és mind lezu-
hanna; csupa törött üveg és fényes papír. Beharapta a felsőajkát,
hogy el ne mosolyodjon. Már a gondolat is elégedettséggel töltötte
el, de semmit sem akart kevésbé, mint felhívni magára a figyel-
met.
Hogy több hasonló erőszakos gondolat meg se kísértse, félrepil-
lantott a mosolyokkal teli képkeretek soráról, és inkább végigfut-
tatta a tekintetét a pianínón, port keresve. A mahagóni szinte von-
zotta a porszemeket, és a narancsolaj illata, amellyel átdörzsölte,
még mindig érződött rajta. Lillian szerette a hangszert.
Josh születése előtt nem sokkal jóformán rákényszerítette Jerryt,
hogy vegye meg. Jerry kinevette, hiszen egyikük sem tudott egy
hangnyit sem játszani rajta, de Lillian ragaszkodott hozzá. A pia-
nínó nem nekik került ide, hanem a hasában növekvő gyermek-
nek, Joshnak, később Danielnek.
Lillian megrázta a fejét. Nem csoda, hogy az a fiatal anya a ké-
pen olyan vidáman mosolyog. Még nem tudja, hogy az élet néha
másként dönt, mint az emberek. Ostoba élet.
Kivágódott a nehéz tölgy bejárati ajtó. Lillian összerezzent. Egy
drapp nadrágkosztümöt viselő, magas, finom csontozató nő ron-
tott be, mintha egész életében itt élt volna. Lillian lenyűgözve néz-
te. Bárhol felismerte volna azt az arcot, a hosszú, keskeny orrot, a
magas, vékony járomcsontokat, ahogy a szőke hajkorona jól beállí-
tott szalmasisakként billeg, és a világoskék szempárt, amely olyan
fakó, hogy szinte láthatatlan. Mindez együtt eltéveszthetetlenül
Genevieve Randall volt, a Legfrissebb Hírektől. Lillian és Jerry régen
minden péntek este megnézték a hírműsort, és játékosan vitatkoz-
tak a Ms. Randall magyarázatával kísért való világbeli sagákon. A
valóságban a nő még vékonyabb volt.
Remek, a kamera, tényleg ad mindenkinek öt kilót. Lillian behúzta
hurkás hasát.
Az egyik stábtag most egy csiptetős mikrofon zsinórját fűzte át
a nyomozóriporter blézerén és blúzán, majd diszkréten a hajtóká-
jára csíptette. Lilliant lenyűgözte, hogy Genevieve Randall milyen
profin hagyta figyelmen kívül a ruhájában nyúlkáló kezeket.
Amíg dolgoztak rajta, a jegyzeteit lapozgatta; végül megigazította
a blúzt és blézert, kisimította a dekoltázsát fedő fehér selyemanya-
got. Felvett még néhány papírt, összerendezte őket, majd üres te-
kintetét Lillianre emelte.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy keresztülnéz rajta, vagy inkább
belenéz, mintha az összes, Lillian agyában összegyűlt titkot látná.
Lillian szerette volna maga köré fonni a karját, hogy visszaverje a
röntgentekintetet.
- Mrs. Linden - szólt oda Genevieve Randall a helyiség másik
feléből; a hangja visszhangzott a két emeletre nyitott előtérben. -
Nagyon jó, hogy személyesen is találkozhatunk. Köszönöm, hogy
beleegyezett a mai beszélgetésbe. - Vörös, magas sarkú cipője han-
gosan kopogott a fapadlón, miközben odament a másik füles fo-
telhoz.
Honnan ismer engem Genevieve Randall? - gondolta Lillian, aztán
ráébredt. Mindenki tudta, kicsoda Lillian Linden; az elmúlt két és
fél évben nagyon sokszor szerepelt különböző tévécsatornák mű-
során. Ő maga még mindig nem szokott hozzá a dologhoz.
Genevieve Randall olyan könnyedén ült le, ahogy egy toll hul-
lik a földre, és azonnal fel is vette a riporter testhelyzetét: egyenes
hát, laza váll, ragyogó mosoly.
- Nagy örömömre szolgál, hogy találkozhatok önnel, Mrs. Lin-
den - mondta a riporternő, és előrenyújtotta a kezét. Az ujjai
hosszúak voltak, vékonyak.
- Hasonlóképpen - suttogta Lillian ideges, erőltetett mosollyal.
Megrázta a hideg kezet, remélve, hogy megmaradt bőrkeménye-
dései nem karcolják fel Ms. Randall csecsemőpuha bőrét.
- Nagyon izgatottan fogadtam, amikor a producer zöld utat
adott a projekt számára. - Ms. Randall kecsesen összefonta az ujja-
it az ölében heverő papírokon. - A kezdetektől fogva figyelemmel
kísértem az esetét. Alig várom, hogy az ön nézőpontjából is hall-
hassam a történteket.
- Nos, köszönöm, hogy eljött. - Lillian fészkelődött ültében.
- Nekem öröm. Néhány perc múlva kezdünk. Kérem, ne felejt-
se, igyekezzen megnyugodni, amíg kérdezem. Úgy feleljen ne-
kem, mintha csak kávézni ült volna le egy barátjával. Rendben?
Emlékszik a kérdésekre, amiket megküldtem? Nem változtattam
rajtuk, nem lesz semmi meglepetés. Csak azt szeretném, hogy mi-
nél pontosabban és részletesebben feleljen. Megoldható lesz?
Elmosolyodott; számtalanszor fehérített fogain szinte át lehetett
látni.
- Én... majd igyekszem. - Verejték ütött ki Lillian homlokán, az-
zal fenyegetve, hogy lecsordul, és tönkreteszi a smink-maszkját.
 - És azt megértette, hogy ez egy exkluzív interjú? Miután aláírta
a szerződésünket, más ajánlatot nem fogadhat el.
- Tökéletesen értem. - Lillian az ajkát rágta. A kizárólagossági
kitétel volt az egyetlen ok, amiért Lillian elfogadta a Legfrissebb Hí-
rek interjúajánlatát. Az a bekezdés jelentette a menekülőutat a mé-
diacirkuszból, amellyé az élete vált. Ha végig tudja csinálni ezt az
egyet, utána végre biztonságban lesz.
- Rendben. Csak el kellett rendezni a jogi részleteket. - Genevi-
eve körbepillantott. - Hol van a férje, Mrs. Linden? Jerry? Bíztam
benne, hogy beszélhetek vele is, ha végeztünk.
- Odafent van, készülődik. - Lillian felemelte a kezét, már majd-
nem belecsípett a fogaival a körmébe, de eszébe jutott a fényes
lakk. - Azt mondtam neki, nem kell végignéznie az egész interjú-
mat. Mindkettőnknek könnyebb így.
- Rendben van. Ez most önről szól. Ami önnek kényelmes, ne-
kem az tökéletes. Mi a helyzet a gyerekekkel? - Genevieve a fogai-
hoz ütögette vastag, piros tollának kupakját, amíg a jegyzeteit la-
pozgatta.
- A szomszédban - válaszolta Lillian gyanakodva. - Azt hittem,
egyértelműen elmondtam, hogy őket nem akarom belekeverni. - A
gyerekek már így is túl sok mindenen mentek keresztül. Nem lesz
több interjú, ebben ő és Jerry már régen megegyeztek.
Genevieve felnézett.
- Nem, nem. Csak abban bíztam, hogy a végén készíthetünk
egy családi fotót. Kérdések nem lesznek, ne aggódjon.
- Na jó, talán egyetlen képet. - Josh és Daniel számára az elmúlt
évek után a fényképezőgépek már nem számítottak különleges-
ségnek. Valószínűleg észre sem vennék, ha valaki a háttérben kat-
tintgat.
- Nos, én mindjárt készen vagyok. - Genevieve várakozón for-
dult a fejhallgatós férfi felé. - Ralph, a kérdéseim!
A fakószőke hajú, túlméretezett, fekete keretes szemüveget vi-
selő fiatalember, aki Lillian fényképeit átrendezte, futva indult a
riporter felé, a szemét végig a padlóra szegezve, mint a kutya a
falkavezér felé. Genevieve a kezébe nyomott néhány gyűrött, tol-
lal összefirkált lapot, aztán visszatért a jegyzetkártyáihoz.
- Mielőtt kezdünk, fussátok ezt át Steve-vel - utasította a gya-
kornokot, aki engedelmesen elsurrant. Lilliant kellő megfélemlí-
tettség kerítette hatalmába.
Egy hangpróba után Lillian Ralph segítségével ellenőrizte a
mikrofonját, és Jasmine is megjelent, hogy utoljára kiigazítsa
mindkettejük sminkjét, bár Lillian biztosra vette, hogy csak neki
volt rá szüksége. Utána különös módon minden mozdulatlanná
vált, Genevieve-et kivéve, aki lesimította máris tökéletes haját, és
megszólalt.
- Felvétel indul.
A kamerák bekapcsoltak.
- Öt, négy, három, kettő, egy... interjú Lillian Lindennel.
 2. FEJEZET
LILY - ELSŐ NAP

Fidzsi

AZ AJTÓK KÖNNYEDÉN NYÍLNAK. Fidzsi párás forrósága ömlik be, és elkevere-

dik a kis reptér állott, légkondicionált levegőjével. Mélyet lélegzek.

A kiszökő hűtött levegő, úgy tűnik, a világ minden táján ugyan-
olyan szagú.
- Nahát, Lillian, nézz ránk, a saját örömünkre repüljük körbe a
világot. - Margaret kortól májfoltos kezét a könyökhajlatomba
csúsztatja, úgy siettet a horizonton feltűnő repülőgép felé. - Job-
ban szerettem volna, ha valami illőbbet vettél volna fel az alka-
lomra.
A szállodában, két perccel a limuzin érkezése előtt csak egy le-
vágott szárú farmert kaptam magamra a fürdőruhám fölé, és egy
régi zöld felsőt. Éppen beleléptem kopott Nike cipőmbe, miköz-
ben a portás a poggyászunkat rakta a csomagtartóba. Margareten
kívül senki sem törődött vele, hogy nézünk ki Fidzsin. Meztelenül
is lesétálhattam volna a partra, és a cabana fiúk csak azt kérdezték
volna meg, kérek-e még egy koktélt.
Már egy hete voltunk Fidzsin, és egyszer sem vittem a saját tás-
kámat. Mindenki úgy viselkedett, mintha megparancsolták volna
nekik, hogy hírességként kezeljenek minket. A rengeteg étel és a
testmozgás kényszerű hiánya miatt vagy tíz kilóval kövérebben
térhetek haza.
- Bocs, Margaret, csak ez volt tiszta. Senki sem szólt, hogy van-
nak öltözködési szabályok.
- Ez nem szabály, hanem önbecsülés kérdése. Ha magadért
nem is teszed meg, legalább gondolj rám. Fájna, ha kicsit kismin-
kelnéd magad, vagy felkötnéd a hajadat? - Hátraveti a haját, hogy
ezzel is jelezze, milyen az, ha valaki dolgozik a megjelenésén. -
Olyan csinos az arcod, miért nem hagyod, hogy mások is lássák?
Tucatnyi dolgot válaszolhatnék erre, de nem teszem. Sosem te-
szem.
 - Van a táskámban pár sminkszer, ha leültünk, majd teszek ma-
gamra, ha ettől jobban érzed magad.
Margaret összerándul, amikor kopottas kék JanSport táskámra
néz, amely még főiskolás koromból maradt. Ezt hordom retikül
helyett. Margaret megőrül tőle. Egy szekrényre való kézitáskám
van, amit mind tőle kaptam a kilenc év alatt, mióta Jerry meg én
összeházasodtunk. Mindegyik egy kísérlet, hogy elcsábítson a
sportszatyortól. Különleges alkalmakkor néha használom őket, de
Margaret társaságában soha. Ez az én extra-passzív-agresszív
módszerem, hogy tudassam vele: nem uralkodik felettem.
- Igen, drágám, köszönöm. - Megdöbbentő módon ezúttal nem
teszi szóvá a táskámat. - Szerintem te is jobban fogod érezni ma-
gad tőle. - Nyomatékosan megveregeti a karomat, én pedig
visszanyelem a választ. Egyre nehezebben megy.
Margaret mostanra olyan lett, mintha ebbe az életbe született
volna. Nem mintha valaha is élt volna így. Fiatal korában, amikor
még egy iowai kisváros rendőrfőnök-helyettesének özvegye volt,
akciós boltokban vásárolt, és gyűjtögette a kuponokat. Az elmúlt
héten azonban tökélyre fejlesztette, hogyan kell egy intéssel elren-
dezni a poggyász dolgát, és elegánsan kézből kézbe csúsztatni a
borravalót.
Ma tiszta fehérbe öltözött, a ruhája olyan, mintha 1983-ból jött
volna. Sokkal jobban illene egy hölgytársaságban elköltött ebéd-
hez, mint egy repülőúthoz, de úgy gondolja, ez a divat csúcsa. A
kosztümöt leszámítva egyébként aranyosan néz ki. A haja tejes
mézszínű glóriaként veszi körül a fejét, a napszemüvegét
könnyedén viseli. Amikor elmosolyodik, finom ráncokkal átszőtt
arcán csak feltűnőbbé válik a ma reggel gondosan felvitt púder fé-
nye.
- Nahát, itt van! - kiált fel.
Közelről a gép még kevésbé bizalomgerjesztő. Vörös-kék, ver-
senyautóra emlékeztető csíkozás fut végig az oldalán, amitől in-
kább látszik mozikelléknek, mint igazi repülőgépnek, amibe be fo-
gunk szállni. És kicsi, sokkal kisebb, mint amilyennek egy jetet
gondoltam volna. Három ablakot látok rajta összesen, és semmifé-
le raktere nincs.
Az ajtónk alá becsúsztatott napi program szerint csaknem négy
és fél órát töltünk ezen a gépen. A Carlton Joghurt képviselője kí-
sér el minket a „magánszigetre".
Négy óra az anyósommal és egy vadidegennel? Lehet, hogy be
kell vennem egyet Margaret altatói közül.
Mindössze három lépcsőn kell felmenni a kicsi, szürke repülőbe
szálláshoz. Margaret masírozik oda elsőként; nem ellenkezem. Ez
az elejétől fogva az ő vakációja volt, én csak úszom az árral. A
módszer mindkettőnk számára beválik: a dolgok a legtöbbször
úgy alakulnak, ahogy ő akarja, én pedig cserébe nem bolondulok
meg.
Amikor felhívott minket, és elmondta, hogy nyert egy utat
Fidzsire egy sorsoláson, eleinte nem hittem neki. Azt gondoltam,
becsapta egy gyors beszédű ügynök. Négyórányi távolságra él tő-
lünk, a Semmiközepén iowai városka nyugdíjasotthonában; ő az
egyetlen ember a világon, aki várja a reklámügynökök hívását.
Tényleg szeretem őt, a magam módján, de attól még nem
könnyű vele kijönni. Mielőtt megérkeztünk volna Fidzsire, úgy
gondoltam az útra, mint a nőgyógyásznál teendő látogatásra:
szükséges, de kellemetlen. Jerry azonban úgy vélte, anyaként jár
nekem a szabadság, Margaret pedig úgy találta, az alkalom kiváló
lesz a kapcsolatépítésre, úgyhogy itt vagyok.
Hála az égnek, hogy hallgattam rájuk. Fidzsi maga a gyönyör,
még úgy is, hogy Margaret egy percre nem hagy magamra. Nem
tudom, hogy a tökéletes időjárás teszi-e, vagy a virágok mámorító
illata, de itt még ő is más. A viszonyunk is más. Jerry és a fiúk nél-
kül alig tesz megjegyzéseket, miként legyek hibátlan feleség és
anya. Ennélfogva én is könnyebben tudom élvezni a paradicso-
mot, mint eredetileg gondoltam.
Lehajtom a fejem, hogy átférjek az ajtó felső íve alatt. Egy kis
fordulás után belátom a gép belső terét. Először az öt csodás bőr-
ülést pillantom meg, egyet-egyet egymás mögött a keskeny folyo-
só két oldalán, és egyet hátul, középen. Margaret elnyomakodik a
gép elejében szöszmötölő utaskísérő mellett, és a második üléssor
felé indul. Minden ülés támlájába képernyőt szereltek, és annyi fi-
nomság és ital vár minket, hogy az Daniel teljes óvodás csoportjá-
nak elég lenne. Úgy látszik, tévedtem. Ez igazán stílusos utazás.
Kaja és tévé? Ez kell nekem egy nyaraláson.
Bíznom kellett volna Janice-ben, a Carlton képviselőjében. Ő
megmondta, hogy a nyaralás második része varázslatos lesz. Ő
maga még sosem volt Adiata Beachen. A főnöke általában végig
részt vesz az úton, de idén az elején, az első hetünkön nem ért rá;
sorshúzást tartottak a PR-részlegen, hogy ki mehessen helyette, és
Janice nyert. Elkeserít, hogy tovább már nem jön velünk, de azt
mondta, a főnöke elég rendes alak. Az biztos, hogy nem fog úgy
megnevettetni, mint Janice tette: az a nő kész humorista. Megadta
az e-mail címét is, hogy tarthassuk a kapcsolatot.
- Elnézést, kisasszony, kaphatnék egy kis vizet? - kiáltja Marga-
ret a gép eleje felé, mielőtt lehuppanna az ülésbe.
- Margaret - suttogom oda -, majd én hozok.
- Nem, drágám, neki ez a munkája. Hadd csinálja - válaszolja,
zavarba ejtően hangosan.
Egy magas, homokszőke hajú nő sétál végig a folyosón. A sze-
me és szája környéki finom ráncok éppolyan barátságosnak mu-
tatják, mint a hangja.
- Üdv, drága, mit tehetek magáért? - kérdi mézédes, déliesen el-
húzott hanghordozással.
- Hozna egy kis vizet? Üvegeset, ha van. Jég nélkül. Csak egy
pohárral. - Margaret elhallgat, némán gondolkodik. - Remélem,
már behűtötték?
- Természetesen.
- Jó. Lillian, mondd meg ennek a kedves hölgynek, mit szeret-
nél.
- Semmit, köszönöm. - Egyáltalán nem szeretném a légikísérő
életét megkeseríteni. Arra itt van Margaret.
- Neki is hozza ugyanazt - közli Margaret olyan utasító hangon,
hogy nem is ellenkezem.
Az utaskísérő ringó csípővel visszasétál a gép elejébe. Belenyú-
lok a táskám első, cipzáras zsebébe, ahol a könyveket tartom. A
legtöbb regény belefér, bár az orosz irodalom egyes képviselői
szétfeszítik a kereteit. Mire kiveszem a könyvet, és felütöm az első
oldalon, az utaskísérő is visszatér.
Vagy nagyon jó a munkájában, vagy tisztán látó. Több szalvétát
hoz Margaretnek, hozzá egy párnát és egy takarót is. Ha Margaret
kérné, extra steaket is felszolgálna neki, de szerencsére nem kéri.
Az utaskísérő az ülések támlájára tett kézzel felmérőn végignéz
rajtunk.
 - Hölgyeim, ha valamire szükségük van, a nevem Theresa. Csak
kiáltsanak.
Margaret bólint, de nem felel; túlságosan elfoglalja, hogy lete-
kerje az üveg gyerekbiztos kupakját, és szétválogassa szivárvány-
szín piruláit. Két fehéret dob a szájába. Ez néhány órára kivonja a
forgalomból.
- Köszönöm - válaszolom, igyekezvén megmenteni az udvarias-
ság látszatát. Theresa biccent; láthatóan inkább szórakoztatónak
találja a helyzetet, mint sértőnek.
- Sima út ígérkezik - folytatja. - Biztosra veszem, hogy jól fog
aludni. Jó éjt, drága - mosolyog Margaretre, majd felém nyújt egy
párás vizesüveget. - Tessék.
- Köszönöm. - A hátizsákom nyitott zsebébe dobom, későbbre.
- Semmi baj, drága. Végül is tényleg ez a munkám. - Csillog a
szeme: megértem, hogy meghallotta Margaret korábbi szavait. -
Most dőljön hátra, és lazítson. Dave is hamarosan ideér, és akkor
felszállunk.
- Dave? - Ismerős a név. - Ő a pilóta?
Theresa megrázza a fejét; merev, búzaszőke hajszálak csiklan-
dozzák az arcát.
- Nem, Dave a joghurtos ember. Ne aggódjon, ő is elég aranyos.
- Dave Hall? - Ha jól emlékszem, Janice ezt a nevet mondta.
- Igen, asszonyom, pontosan.
 3. FEJEZET
DAVE

Jelen

A HÍVÁS REGGEL FÉL HATKOR FUTOTT BE. Dave az ágyban hevert, az álom és
az ébrenlét határán; a szemhéja az első éles csörgésre kipattant.
Messze. Túl. Korán. A telefon egy alacsony, fekete asztalkán ült,
az ágya mellett.
A feleségére pillantott, aki még mindig aludt; fekete szatén
szemmaszkja és füldugója a helyén. Dave régebben azt hitte, az
emberek csak a filmekben alszanak így, de aztán találkozott Beth-
szel. Neki több előkészületre volt szüksége egy nyugodtan átaludt
éjszakához, mint bárkinek, Borsószem királykisasszonyt kivéve.
Dave-et eleinte bosszantotta a dolog, de mostanra már a szívéhez
nőtt.
A telefon újra megcsörrent. Beth a füldugó ellenére is megmoc-
cant, aztán a fejébe húzta az egyik párnát, hogy csak sűrű szőke
tincsei látszottak ki alóla.
Az ágyukban több takaró halmozódott fel, mint akárkiében a
forró, napos Los Angelesben. Beth állandóan tizennyolc fokon tar-
totta a légkondit, csak fintorgott a környezetvédőkre, és megfa-
gyasztotta a férjét. Dave megrázta a fejét, hogy kitisztítsa, és fel-
kapta a telefont, mielőtt újra csöröghetett volna.
- Halló - szólt bele álomtól reszelős hangon.
- Halló, David Hallt keresem.
Egy telemarketinges. Dave gondolatai azonnal elsötétültek.
- Hajnali öt óra van, és biztosra veszem, hogy nem érdekel,
akármit is akar eladni. Legyen szíves, vegyen le a listájáról, és so-
ha többé ne hívjon - morogta, de mielőtt lecsaphatta volna, a hívó
folytatta.
- Uram, kérem, várjon. Lillian Linden mondta, hogy hívjam fel.
Dave egy pillanatnyi gondolkodás után újra a füléhez emelte a
telefont.
 - Mit mondott? - A szíve félreütött a csillapodó harag és a nö-
vekvő kíváncsiság keverékétől.
- Izé, a Legfrissebb Hírektől hívom. Üzenetem van Lillian Linden-
től. - A hang fiatal volt, és nagyon ideges.
Dave elfordult és lassan felült; a fülére szorította a telefont.
Megborzongott, amikor meztelen lába a fapadlóhoz ért, de csen-
desen, lábujjhegyen átlopózott a szobájukból nyíló fürdőbe. Miu-
tán az ajtó egy halk kattanással bezárult, rendes hangerőn folytat-
ta.
- Figyeljen ide, én nem tudom, ki maga, de jó okkal titkosíttat-
tam a számomat. Megadtam maguknak mindent, amit akartak. In-
terjúkat, fényképeket, fellépéseket. Azt akarom, hogy most már
hagyjanak békén engem is, a családomat is - csattant fel.
- Attól félek, nem ért engem, Mr. Hall. Mrs. Linden engedélyé-
vel telefonálok. Ő adta meg nekem az ön számát.
- Aha, persze! - horkant fel Dave. - Hogy Lillian adta meg a szá-
momat? Hogyisne. Tudod mit, te kölyök? Mocskosul aljas dolog
őt is belerángatni ebbe. Nem gondolod, hogy már így is épp elég
mindenen ment keresztül? Hívd a telefonhoz a szerkesztődet vagy
produceredet, vagy akárki a főnököd, mert most meg fogok tenni
mindent, ami az erőmből telik, hogy kirúgassalak.
Csend a vonalban. Dave már azt gondolta, hogy a kölyök letet-
te, de aztán neszezés hallatszott a háttérben, és súrlódó hangok,
amikor a telefon átkerült egy másik kézbe.
- Halló, Mr. Hall-lal beszélek? Mr. David Hall-lal? - Ezúttal egy
férfihang szólt bele, határozottan főnökszerű.
- Igen, és én kivel beszélek? - Dave a legszárazabb üzleti hang-
ján folytatta, amit a munkája során a főnökökkel szemben használ-
ni szokott.
- A nevem Bill Miller. A Legfrissebb Hírek szerkesztője vagyok.
Úgy tudom, beszélni szeretne velem.
- Úgy van, uram. Nem tudom, ki volt az a kölyök, de ahogy ne-
ki is mondtam, nem vállalok több interjút vagy szereplést. Erőfe-
szítést tettem, hogy visszatérhessek a névtelenségbe, és szeretnék
is így maradni. Nagyra értékelném, ha a jövőre nézve végleg elfe-
lejtené a nevemet és telefonszámomat is - szűrte összeszorított fo-
gai között. - Különösen hajnali ötkor!
 - Rendkívül sajnálom - sóhajtott Bill Miller. - Ralph, a gyakorno-
kom elfelejtette, hogy ön Kaliforniában él, mi pedig New Yorkban,
és nem számolt az időeltolódással. - Kihangsúlyozta a szót, aligha-
nem a szánalmas gyakornok, Ralph védelmében.
- Jó, rendben, az időpont tévedés volt, de az a Ralph kölyök at-
tól még azt mondta, hogy Lillian Lindentől kapta meg a számo-
mat. Tudom, hogy ez hazugság. Fogalmam sincs, hogyan szerez-
ték meg az elérhetőségemet, de azt hiszem, ennél egyértelműbben
nem tudom elmondani: nem akarok a sajtó számára több interjút
adni.
Bill zavartan hallgatott.
- Nos, Mr. Hall, sajnálattal kell közölnöm, hogy Mrs. Linden va-
lóban megadta nekünk az ön számát. Beleegyezett, hogy exkluzív
interjút adjon a Legfrissebb Híreknek, és elmondja a teljes történetü-
ket.
Dave szája elnyílt, de hang nem jött ki rajta. Lillian megtört?
Hónapok óta nem beszéltek, de ez a hír mindenképpen megért
volna egy telefont. Természetesen Lillian nem a teljes történetüket
fogja elmondani, ahogy Mr. Miller gondolja; Dave ettől nem tar-
tott. Mégis, interjút ajánlott egy közismerten agresszív hírműsor-
nak? Teljességgel érthetetlen.
Átfuttatta remegő kezét a párnától kócos haján; a bensőjében
minden összeállt egy csomóba. Mindennél jobban szerette volna
felhívni Lilliant, hogy hallja hullámzó nevetését, és tudja, hogy
boldog. Az életét is odaadta volna, ha hallhat a fiúkról, az új életé-
ről... de tudta, hogy lehetetlen. Nincs érintkezés. Ebben maradtak.
- Sajnálom, Mr. Miller, maga rendes alaknak tűnik, de nem ér-
dekel az ajánlat. - Igyekezett magabiztosnak tűnni. - Nem akarok
visszatérni a reflektorfénybe, és a családom sem akar. Ezt nélkü-
lem kell megcsinálniuk.
Halk nevetés zizegett a telefonban.
- Tudja, Lillian megmondta, hogy ez lesz a válasza. Csaknem
szó szerint. Őrület.
Dave akaratlanul is elmosolyodott. Lilynek mindig megvolt a
kísérteties képessége, hogy megjósolja a gondolatait, még azelőtt,
hogy egyáltalán az eszébe jutottak volna. Meg se tudta volna szá-
molni, hányszor nevezte tréfásan boszorkának. A szíve most bol-
dogság és vágyódás különös keverékével telt meg. Ezért nem be-
szélt sem Lilyről, sem az együtt töltött idejükről.
- Hát akkor most láthatja, hogy igaza volt. Minden jót, Mr. Mil-
ler.
- Mr. Hall, kérem! - hadarta Bill. - Van még valami. Mrs. Linden
azt kérte, adjak át önnek egy üzenetet, miután nemet mondott.
Sosem lesz vége ennek a beszélgetésnek?
- Rendben, adja át, de aztán leteszem.
- Azt mondta. - Bill Miller megköszörülte a torkát, húzta az
időt. - Nos, szóval, azt kérte, mondjam azt, hogy tartozol nekem.
A szavak arculcsapásként érték Dave-et; bele kellett kapasz-
kodnia a pultba.
Hirtelen már nem bírta megnyomni a piros gombot, nem bírta
megformálni a szavakat a gondolatban előkészített csúf dolgok-
hoz. Csak állt ott, szólni sem bírt, mert amit ez az alak mondott,
igaz volt. David valóban tartozott Lilliannek, méghozzá többel,
mint amit rajtuk kívül bárki is tudhatna.
 4. FEJEZET
DAVID - ELSŐ NAP

Fidzsi

Az IDŐJÁRÁS TÖKÉLETES. A pálmafák lágyan integetnek, az üvegként

csillámló kék tenger kacsintgat rám a napfényben, igyekszik lecsa-
logatni a partra. Engem pedig kicsit sem hat meg.
Még mindig a huszonnégy órája magamra vett ruháimat vise-
lem, és az elegáns bőrcipő, amelyet Beth adott nekem tavaly kará-
csonyra, minden lépésnél megszorítja a lábujjaimat, ahogy a raga-
csos bitumenen gyalogolok. Ez azonban semmi ahhoz a tortúrá-
hoz képest, amely a gépen vár rám.
Tudom, mennyire bosszantja ez Janice-t és a többi kollégáinkat,
de utálom Fidzsit és az Adiata Beachet. Semmi köze a Csendes-
óceán déli részén található szigetcsoporthoz, de annál több a pa-
rancsoló kedvű, beképzelt idegenekhez, akik a következő két he-
tem felett rendelkeznek. Általában öregek. És amint beszállok a
zsúfolt gépbe, el kell játszanom, hogy kedvelem őket.
Nem tudom, mit mond el a Carlton Joghurtról, hogy az álom-
utazás utolsó öt nyertese hetven éven felüli. Legalább az a reklám-
kampány a növekvő rendszerességről meg a speciális probiotiku-
mokról eredményes volt. Jegyzet: keress egy másik állást egy fia-
talos, pörgős vállalatnál, mint a Pixar vagy az Apple. Nem járna
minden évben fidzsi út, de azt sem kellene hallgatnom, milyen
gyakran járnak székelni a vénségek.
Azt hiszem, egy életre megutáltam a déli szigeteket, mert most,
amikor Fidzsire utazok, semmi más nem jár a fejemben, mint hogy
miféle alakok mellett kell majd gyerekfelügyelőt játszanom. Ezút-
tal legalább mindössze egy hétről van szó.
Ez a mantrám: csak egy hét, csak egy hét. A rossz állapotú fém-
lépcsőn felfelé is ezt ismételgetem. Hunyorgok: meglátom There-
sát. A haja a hőség ellenére is tökéletes. Biztos, hogy egy fél flakon
profi hajlakk teszi, de azért jó egy ismerős arcot látni, az ő arca pe-
dig mindig olyan barátságos.
 - Nahát, David, jó újra látni téged! - köszönt. - Hallottam, hogy
csak most csatlakoztál. Örülök, hogy a legjobb részre ideértél. Sa-
ját trópusi sziget, ötcsillagos szálloda teljes ellátással... drága, bár-
csak tudnám, hogyan szerezzem meg a munkádat!
Összerezzenek. Szerencsére nem veszi észre, mert túlságosan
lefoglalja, hogy a táskámat a pilótafülke felőli tárolórekeszbe te-
gye. Végül megfordul, és a fülke ajtaja felé biccenti a fejét, és édes-
délies hangját suttogásig halkítja.
- Nekem bezzeg csak a taperoló Kent pilóta marad.
- Már nem vagytok együtt, igaz? - Tavaly, amikor még együtt
éltek, egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki bánja, ha Kent keze elka-
landozik.
- Nem, de a keze ezt még nem tudja - rázza a fejét. Felnevet a
saját viccén, majd témát vált. - Na és hogy van a bébi? Vannak ké-
peid?
A bébi szó fájdalmasan a szívembe szúr.
- Nincs bébi, Theresa. Még nincs.
Megfordul kék cipője tömzsi sarkán; az ajka legörbül, mintha
valaki szomorúságot kényszerítene természettől vidám arcára.
- Sajnálom, Dave. Azt hittem. két úttal ezelőtt azt mondtad, a
feleségeddel próbálkoztok, akartok vállalni, tavaly meg hogy mes-
terséges megtermékenyítéshez folyamodtatok, és azt hittem.
Miért is mondtam el bárkinek, hogy próbálkozunk? Eleinte vicce-
lődtek rajtam, és beavatott mosollyal oldalba bökdöstek. Mostanra
csak a sajnálat maradt.
- A mesterséges megtermékenyítés sem vált be. Még egy utolsó
próbálkozás, és. - Vállat vonok, nem tudom, mi jön ezután. Ha ki
szeretném teregetni a magánéletem minden apró részletét, mesél-
hetnék Beth korai menopauzájáról, és arról, hogy donor petesej-
tekkel próbálkozunk. Elmondanám, hogy érdekel az örökbefoga-
dás is, de Beth a terhesség megszállottja. Mégsem mondok sem-
mit, mert úgysem értené. Senki sem értené.
- Sajnálom, Dave. Nem tudtam - válaszolja olyan hangon,
ahogy a rokonokat és barátokat szokás köszönteni egy temetésen.
- Semmi baj. - Megszorongatom a laptoptáskám fogóját. - Szó-
val, alighanem be kellene köszönnöm Tudodki kapitánynak.
Theresa hosszú, élénklila körmével bekopog a Vészkijárat felira-
tú ajtón. A műanyag üreges hangon kocog.
 - Persze, drága, menj csak. Majd kiviszem az italodat, ha végez-
tél.
Szerencsére ezzel megfordul és elsétál, nem próbálkozik tovább
a bocsánatkéréssel. Talán éppen az idegenekkel töltött időre lesz
szükségem. Halkan bekopogok a pilótafülke vékony fémajtaján, és
amikor senki sem felel, benyitok.
- Hé, cica, szereznél nekem egy kávét? - Kent meg sem fordul. -
Ja, és nézd meg, hol van már Mr. PR. Tíz percen belül fel kell száll-
nunk, ha nem akarunk egy órát várni. - Amióta egy éve láttam, a
fején a kopasz folt kétszeresére nőtt, a maradék szőke haját tüsire
nyíratta. Nem néz ki jól. Ennek nem volna szabad örülnöm, mégis
örülök.
Megköszörülöm a torkomat. Még csak zavarba sem esik. Sze-
rintem nem is képes rá.
- Hahó, ember, jó, hogy ideért. Most üljön le, hadd szálljunk fel,
és csukja be azt az ajtót, megtenné?
A beszélgetésnek vége. Nem is értem, miért próbálok társalogni
ezzel az ősemberrel. Betaszítom az ajtót, és a táskám fogóját újra
és újra megszorítva igyekszem kidolgozni magamból a
bosszúságot. Még mindig nem megy.
Végigcsoszogok az utastérbe vezető keskeny átjárón, és akarat-
lanul is elmosolyodok. Az elmúlt években többtucatnyi órát töltöt-
tem ezen a gépen, mára már szinte otthonos. Minden kis hibáját
szeretem: a mosdóajtó hajszálrepedését, a hátsó részben a két éve
kiégett lámpát.
Ezeken az apró szabálytalanságokon kívül, amit csak az ismer-
het fel, aki jól ismeri a gépet, a belső elrendezés átlagos. Öt drapp
bőrülés, nagyméretű, lehajtható asztalkák, apró képernyők, ami
miatt azt hiheti az ember, hogy filmet fognak neki vetíteni. Nem
fognak, de a sorsolás nyertesei számára tökéletes az illúzió. Olyan,
mintha egy díszes cipősdobozban repülnénk, és akármennyire is
utálom az egész utat, itt mégis jobb, mint otthon.
- Tudod a rendszert, drága. Válassz egy ülést, kapcsold be ma-
gad, és kapcsold ki a kütyüket, amíg fel nem szálltunk. Csak szólj,
ha valamire szükséged van. Van elöl rágcsálnivaló és frissítő.
Egyébiránt lazíts.
- Kösz, Theresa. - Csak félig figyelek rá, mert megláttam a nyer-
teseket. A laptoptáskámat az első ülés alá csúsztatom. Miközben
Theresa előresiet, én a második sorban ülő nőkre pillantok. Balol-
dalt, az idősebb nő a feltupírozott világosbarna hajjal már hortyog
is. Biztosan ő Margaret Linden.
Janice mindkét nőről adott egy rövid jellemzést, hogy bepótol-
jam, amit elmulasztottam. Néhány dolgot már tudok Margaretről:
ő a nyertes, idősebb (nahát!), lowában él, és a menyét, Lilliant hoz-
ta magával kísérőnek.
A folyosó másik oldalán egy fiatal nő dől az ablaknak; az árnyé-
kolót teljesen feltolta. Könyv van a kezében, de túl mélyen tartja,
nem tudom elolvasni a címét az első ülés támlája miatt. Bárcsak
tudnám, mit olvas! Annyira belemerült, hogy azt sem veszi észre,
hogy barna haja sminkeletlen arcába hullik; a bőrét a szigeten töl-
tött hét alatt máris megfogta a nap. A fény tökéletes szögben éri,
mintha egy filmhez állították volna be neki a reflektorokat. A
szám egyszerre kiszárad. Szép nő.
Ilyen az én szerencsém. Kiválóan tudok öreg hölgyekkel bánni,
gondolom, a rengeteg gyakorlat teszi, de a vonzó nők társaságá-
ban ideges leszek, feszengek, és rettentő ostobaságokat beszélek.
És még az öregek miatt panaszkodtam.
A szívverésem a halántékomon dobol. Remélem, eszembe ju-
tott, hogy bepakoljam a doboz fájdalomcsillapítót, vagy Theresá-
nak van. A halántékomat dörgölve igyekszem visszaemlékezni,
mit olvastam Lillianről. 30 éves nő, Margaret menye, főállású anya. Rá
se néztem az útlevélképére. Előbb-utóbb beszélgetnem kell majd
vele, de nem most rögtön. Most a gyógyszereim kellenek, de azon-
nal. Lehajolok, amitől csak élesebb lesz a fájdalom, és megrántom
a táskám szíját. Végre kijön; egyik lábamról a másikra állok, hogy
el ne essek. Lehet ez a nap még rosszabb? Az ülésre dobom a de-
geszre tömött bőrtáskát, és kicipzározom az első zsebet. Ha a
gyógyszer nálam van, itt lesz.
Az ujjaim irodai kacatok között kotorásznak: tollak, papírdara-
bok, meglepően sok fémpénz. Magamban káromkodok. Ha meg-
fogadnám, amit Beth ismételget, és jobban szervezném a dolgai-
mat, most nem lennék ilyen katyvaszban. A pokolba! A szüksé-
gesnél nagyobb erővel cipzározom be a zsebet, és ekkor veszem
észre a fényes zöld szempárt. Engem néz. A kísérő. Úgy csücsörít,
mintha a nevetést szeretné visszafogni; integet, mint egy jó barát-
nak, ha rég nem látta, engem pedig egy pillanatra a pánik kerül-
get. Nem; erre a mosolyra emlékeznék, de arra mindenképpen,
miként veri ki tőle a tenyeremet az izzadság, és még a könyököm
is belebizsereg.
Az ajkához emeli egy ujját, és az alvó Margaret Lindenre mutat.
- Később - leheli. - Rendben. - Ostobán a levegőbe bököm a hü-
velykujjamat. Annyira béna vagyok.
Amikor visszabújik a könyvébe, belesüllyedek az ülésembe, és
a laptopot a combomra teszem. A fejem annyira tele van
összevissza gondolatokkal, hogy kicsit meg is ijedek, amikor meg-
hallom a bejelentkezési hangot.
Nem tudom, hogy érezhet valaki egyszerre honvágyat és bol-
dogságot is, hogy távol van az otthonától, de nekem sikerült. Egy
részem vágyik Beth után. Szeretném megtalálni egy hajszálát az
ingem gombjára csavarodva a nap közepén, szeretném hallani a
bejárati ajtó nyílását, és a lépései neszéből tudni, hogy hazaért.
Mégis, ahogy itt ülök, szemben az e-mailekkel teli laptoppal, sza-
badabb vagyok, mint hónapok óta bármikor.
Sosem gondoltam, hogy a próbálkozás ennyire stresszes lehet.
Olyan könnyű dolog, másoknak véletlenül is sikerül, de nekünk,
úgy tűnik, túl nehéz. Erősen megdörgölöm az orrnyergemet,
mintha ezzel eltörölhetném az emlékeket - a hónapokon átnyúló
vitatkozásokat, a hőmérsékletméréseket, a diagramokat, a negatív
teszteket. El kell felejtenem, mert most épp három kis embrió
igyekszik kényelmes helyet találni Beth méhében. Ha mind a há-
rom megtapad, hármas ikreink lehetnek. Hármas ikrek. Tudom, a
gondolatnak meg kellene rémítenie, de nem teszi.
Jó, hogy itt vagyok, kicsit távolabb, és így letisztulhatnak köz-
tünk a dolgok, mielőtt hazaérek. A vérvizsgálat után új terveket
készíthetünk. Ha nem tapadnak meg az embriók, Beth jó eséllyel
végre kész lesz feladni a terhességgel való megszállottságát, és új-
ra szóba jöhet az örökbefogadás. Végül is a legfontosabb, hogy
gyerekünk legyen. Halálosan szeretnék apa lenni. Ez a szünet le-
het a legjobb, ami velünk történt.
A nadrágzsebemben vibrálni kezd a telefon. Összerezzenek.
Még jó, hogy az előző gépen levettem a hangot, vagy Mrs.
Lindennek kellemetlen ébresztésben lehetett volna része, ha meg-
hallja az AC/DC csengőhangomat. Biztosan Mr. Janus az, arra kí-
váncsi, hogy rendben elértem-e a gépet. Mielőtt a fülemhez emel-
ném a telefont, látom, hogy Theresa bedugja a fejét az utastérbe, és
rosszallón néz rám.
- Két perc - tátogja. Bólintok, és megnyomom a zöld gombot.
- Halló?
- Dave?
Beth az; a hangja komor, könnyektől elfúló.
- Szia, mi a helyzet?
- Hallani akartam a hangodat. - Halkan sóhajt, mintha
megkönnyebbülést jelenthetne neki, hogy velem beszél. - A tegna-
pi volt az életem legrosszabb estéje, nagyon szerettem volna, ha itt
vagy és segítesz. - Elakad a hangja.
Kissé kihúzom magam ültömben.
- Mi történt, Beth?
- Annyira sajnálom, Dave... Nem tudom, mi a baj velem... Én...
tegnap este vérezni kezdtem. Reggel elmentem az orvoshoz. Azt
mondta. azt mondta, elveszítjük az embriókat. - Úgy löki ki a sza-
vakat, mint a nem kívánt vendégeket.
Az ablak felé fordulva suttogok.
- Hogy. hogy érted? Hogy lehet az? Azt mondták, még egy hé-
tig nem tudhatjuk biztosra.
Elfojtott zokogás.
- Elfeledkeztem az injekciókról.
- Hogyhogy elfeledkeztél? - Tudta, milyen fontosak azok az injek-
ciók. A teste nem termel elég hormont, hogy kihordhassa a terhes-
séget, ezt dr. Hart egyértelműen megmondta.
- Nem tudom, csak úgy elfelejtettem. Nem voltál itt, hogy emlé-
keztess, nekem meg annyi munkám volt, és az injekcióktól meg
mindig olyan fáradt leszek. Egyszerűen elfelejtettem. Mondtam,
hogy ne menj el. Mondtam, hogy itt van szükségem rád.
- Hogyan felejthetted el, Beth? Ez nem olyasmi, mint megetetni
a kutyát reggelente! A lehetséges gyerekeinkről van szó! - Az én
gyerekeimről, szeretném kikiabálni, de visszanyelem a szavakat. -
Hány injekciót mulasztottál el?
- Hármat - suttogja.
Hármat. Nem is értem. Csak nagyjából húsz órája mentem el.
Nem két napja, határozottan nem három. Két „elfelejtett" injekció
idején otthon voltam. Meg is kérdeztem mindegyik alkalommal,
hogy érzi magát, kényeztettem, mindent megtettem, hogy jól le-
gyen. Beth maga mondta, hogy mindennap meglátogatta Stacey
barátnőjét, aki ápolónő, és beadta neki az injekciókat. Azt mondta,
nem is fájt egyáltalán. Miért hazudott?
Nem kapok levegőt.
Sosem volt klausztrofóbiám, de ez most ilyennek tűnik, mintha
nem lenne elég levegő a helyiségben, mintha a falak körém zárul-
nának. Beleakasztom a pólóm gombos nyakába az ujjaimat, és
megrántom. Nem akarom elhinni a gondolatot, hogy szándékosan
tette. A hűvös műanyag ablakhoz szorítom a homlokomat. Remeg
a telefont tartó kezem, miközben igyekszem eléggé megnyugodni,
hogy válaszolni tudjak.
- Dave, drágám, ott vagy? Kérlek, ne legyél rám dühös, kérlek!
Jaj, kicsim, beszélj hozzám! - Beth hangja bántja a fülemet.
A gép előrerándul; ez visszahúz a jelenbe. Amíg beszélgettünk,
az ajtók csendesen bezárultak. Theresa a pilótafülke és az utastér
között áll, az arcán újra az a sajnálkozó kifejezés. A telefonomra
mutat, és int, hogy kapcsoljam ki, hogy felszállhassunk.
- Mennem kell, felszállunk. - Engem is meglep a saját hangom
durvasága.
- Jól van - szipog Beth. - Majd hívj, rendben?
- Persze, hogyne.
- Szeretlek - suttogja.
Nem vagyok képes viszonozni a szavakat.
 5. FEJEZET

L
Jelen

- SZÓVAL, MONDJA, LILLIAN, miért választotta Margaret éppen magát kísérő-

nek? - kérdezte Genevieve, hogy haladjunk a történettel.
- Azt mondta, megérdemlem a pihenést. Ketten együtt még so-
sem voltunk sehol, úgyhogy azt gondolta, jó buli lesz. - Lillian zá-
rásként csak intett, mintha úgy gondolná, a fidzsi út fontosabb
volt, mint elkísérni Danielt az első napján az óvodába.
- Az első hét Fidzsin baj nélkül telt el? - A szépen formált szem-
öldök felemelkedett, jelezve, hogy részleteket vár. Lillian mappá-
jában a kérdés mellett zárójelben ott volt a megjegyzés: Minél szí-
nesebben. Jerryvel gyakorolt erre, elmondta neki az utazás minden
részletét az anyjával. Mire befejezte, a szeme könnyekkel telt meg.
Jerry még nem is hallotta a szép történeteket.
- Igen, a sziget csodaszép volt, az emberek fantasztikusan ked-
vesek és segítőkészek. A Carlton PR-osztálya elküldött valakit,
hogy mindenben a rendelkezésünkre álljon, ő biztosította, hogy
hihetetlen élményben legyen részünk. Az első héten helikopteres
túrán vettünk részt a szigeten, hajókiránduláson néztük meg a
naplementét, és búvárkodni is tanultunk, vagyis inkább csak én,
Margaret inkább úszott és napozott. De igazából nagyrészt ettünk,
napoztunk és lazítottunk. - Lillian őszintén elmosolyodott.
- A második hetet a terv szerint hol töltötték volna?
A mosoly eltűnt; száraz, tényszerű hangja félelemtől és bánattól
remegett.
- Egy magánpartszakaszon, Francia Polinéziában. Adiata...
Adiata Beachen, ha jól emlékszem. A cég szervezte ezt is.
- El tudná mondani részletesen, hogyan tervezték, hogy önt és
az anyósát erre a szigetre juttassák? -Genevieve előrehajolt ülté-
ben. Tudta, hogy ez lesz a fontos rész, itt ragadják meg a nézők fi-
gyelmét.
 Lillian visszanyelte a gombócot a torkában; szinte érezte újra a
kerozin és a napon olvadozó bitumen szagát.
- Magángépet küldtek értünk.
És akkor a riporter feltette a rettegett kérdést, azt, amely az egé-
szet elindítja majd. A hazugságokat.
- Mi történt azon a gépen, Lillian?
Lillian tudta, mit remélt látni a riporter: könnyeket, jajgatást, és
ha szerencsés, némi spirituális megvilágosodást is. Mind csak ezt
akarták.
- Teljesen rendben indult. Margaret bevett egy altatót, amint le-
ült, és mélyen el is aludt. Theresa, az utaskísérő felvette az italren-
delésünket. Aztán olvastam, és azt hiszem, Dave dolgozott. Őszin-
tén szólva nyugodt út volt.
Lilliannek fogalma sem volt, hogy bírta tisztán kimondani ezt a
két szót. Őszintén szólva nem az következett volna, amit megfogal-
mazott, de azért jól hangzott. Ha valóban őszintén akart volna
szólni, azt mondta volna, hogy a gépen töltött három óra olyan
volt, mint egy pillanat, mint a képzelete villanása, de egyben az
utolsó valóságos dolog, ami történt vele. Hogy minden, ami az-
után jött, olyan volt, mint egy szürreális álom, amelyből nincs éb-
redés.
Valójában azonban egyáltalán nem akart őszintén szólni.
Összpontosítani próbált. Nem segít a szerep előadásában, ha
azon gondolkodik, mi történt valójában. Mostanra maga sem volt
már teljesen biztos benne, mi az igazság. Csak éjjelente, a sötétben
érezte meg, hogy képtelen felejteni. Sötétben lehetetlen lett volna
Genevieve Randall buta kérdéseire figyelni a gépről, arról, med-
dig vártak felszállás előtt, mit ivott Lillian. mert tudta, mi követke-
zik aztán. Nappal könnyebb volt.
- Mondja, Lillian, mi volt az első jele annak, hogy valami nincs
rendben?
A Genevieve szemében megcsillanó remény bosszantotta Lilli-
ant. Már tucatnyi riporternél látta. Élete legszörnyűbb pillanata az
újságírók szakmai előrelépésének reménye lett. A gondolat pa-
rázsként ült a mellkasában; kisimított egy láthatatlan ráncot a far-
merén, mielőtt folytatta volna.
- A helyünkön ültünk. Nagyjából negyvenöt perc múlva értük vol-
na el a szigetet, de akkor egy hangos puffanás hallatszott a gép
jobb oldala felől. Olyan volt, mintha valaki nekünk jött volna. Az
ablakból azonban semmit sem láttam, csak felhőket.
- Értem, és mi történt ezután?
- Theresa, az utaskísérő bejött az utastérbe, és megmondta,
hogy az egyik motor leállt, de minden rendben lesz. Azt javasolta,
hogy kössük be magunkat, és kapaszkodjunk, hamarosan megér-
kezünk.
- Ez biztosan ijesztő volt. - Genevieve összevonta a szemöldö-
két. Ha nincs tele botoxszal, a homloka is összeráncolódott volna
megjátszott aggodalmában. Minden kérdés inkább volt kívánság,
mint tudakozódás, és ahogy a riporter oldalra hajtotta a fejét, ki-
csit úgy nézett ki, mint egy jutalomfalatért könyörgő elkényezte-
tett cocker spániel.
Nincs jutifalat, Pookie, gondolta Lillian, mielőtt válaszolt.
- Hittem Theresának. Úgy értem, azelőtt még sosem utaztam
magángéppel, neki meg ez volt a munkája, úgyhogy mi mást gon-
dolhattam volna? Bekapcsoltam az övemet, és próbáltam nem na-
gyon idegeskedni.
Lillian keze az ölébe esett, megrándult. Hónapok teltek el, mió-
ta utoljára elmondta a gondosan kitervelt hazugságot, és most
pörgött az agya, hogy minden részlet a helyére kerüljön. Semmi-
képpen sem akarta, hogy Genevieve-nek feltűnjön egy ellentmon-
dás. Láthatóan ügyelt a kis dolgokra is.
- Értem, szóval mikor jött a felismerés? Mikor ébredt rá, hogy
komoly bajban vannak?
- A gép süllyedni kezdett, és így egyenesen belerepültünk a vi-
harba, nem felette repültünk át. A turbulencia rettenetes volt -
mormolta Lillian. - A kapitány a hangszórókon át szólított fel,
hogy készüljünk fel a becsapódásra. Azt hiszem, olyan álomszerű-
nek tűnt, nem voltam benne biztos, hogy tényleg megtörténik.
- Mi fut át az ember agyán, amikor ilyen életveszélyes helyzetbe
kerül?
Lillian fényes körmeit nézte, azon töprengett, mennyit áruljon
el. Rövid, barna haja az arcába hullott; azt kívánta, igazából is el-
bújhatna mögötte.
- A családra gondol. A befejezetlen, kimondatlan dolgokra. Ar-
ra, amit nem tett meg. Csak aztán jut eszébe, hogy jusson túl rajta,
hogyan élje túl.
 Genevieve ajkán tenyérbemászó mosoly suhant át. Fogást talált.
- Mit csináltak a többiek, hogy felkészüljenek a becsapódásra?
Mi volt a helyzet az anyósával, Margarettel?
- Margaretet is felrázta a turbulencia, de még nem ébredt fel
egészen. Ott volt közöttünk a folyosó, és a zaj rémesen hangos
volt, úgyhogy nem tudtunk beszélni egymással, de amíg Kent ki
nem mondta, hogy készüljünk a becsapódásra, a kezét fogtam.
Megpróbáltam elmondani neki, hogy szeretem, és minden rend-
ben lesz. Dave előttem ült, őt nem láttam.
- És Theresa, ő mit csinált?
Theresa. Egyszer, majdnem három hónappal a hazatérése után
Lillian Kaliforniába repült, ahol mintha Theresát látta volna. A lé-
gikísérő fel-alá siklott a sorok között, felvette az italrendeléseket,
búzaszőke haja elfedte az arca egyik oldalát. Lillian az út első ré-
szét félálomban töltötte az erős nyugtató hatása alatt, amelyet a
pszichiátere a zuhanás utáni első repülőútjára írt fel. Nehéz volt
elválni Jerrytől és a fiúktól, de Jerrynek már nem maradt szabad-
sága. Helyette Jill kísérte el.
Akkor hallotta meg Theresa hangját.
- Hahó, drága, mit hozhatok neked? - A sokat tudó, déliesen el-
húzott szavakat nem lehetett eltéveszteni.
- Theresa? - nyögte ki kábán. - Te vagy az? - Abban a pillanat-
ban csaknem belefulladt a remény és zavarodottság áradatába, de
aztán meglátta a légikísérő sima arcát.
- Nem, drága, az én nevem Jen. De ha akarod, szólíthatsz There-
sának - kacsintott.
- Nem kérek inni - motyogta Lillian elmosódva. Jill elnézést
kért, és rendelt egy pohár almalevet, Lillian pedig újra elaludt,
közben teljesen biztosra vette, hogy Theresa szellemét látta.
Kirázta a ködös emléket a fejéből, és bátorságot kényszerített
magára, felkészülve az élete hullámvasútján elkerülhetetlen zuha-
násra. Tudta, hogy ez következik; rajta kívül mindenki élvezte ezt
a részt. Lillian számára ez nem volt sem izgalmas, sem pezsdítő.
Csak zuhanás.
- Hát, Theresa korábban a pilótafülkében volt, Kenttel, de a be-
jelentés után bejött az utastérbe, és becsatolta magát, mint min-
denki más.
Genevieve előrehajolt az arcán megjátszott aggodalom.
 - Lillian, tudom, hogy nehéz, de kérem, mondja el, hogyan halt
meg Theresa.
 6. FEJEZET
LILY - ELSŐ NAP

1261-es járat

A LÉGIKÍSÉRŐ A GÉP ELEJÉBEN ÁLL, a biztonsági övékről és a mentőmellé-

nyekről magyaráz, de én nem figyelek. Dave Hallt figyelem. Az
ablaknak dőlve néz maga elé. Nem látom az arcát, de amikor The-
resa eljátssza, hogy felveszi az oxigénmaszkot, megdörgöli a ha-
lántékát és az arcát is - mintha könnyeket törölne le.
Theresa befejezi a bemutatót, leül elém, és bekapcsolja az övét a
felszállás idejére. Senki sem beszél. Dave Hall nem egyenesedik ki,
továbbra is az ablaknak dől, az óceánt nézi, miközben a levegőbe
emelkedünk. A gyorsulás az ülésbe présel. Hagyom magam, még
egy utolsó pillantást vetek Fidzsire, a dús, zöld központot gyöngy-
sorként keretező fehér homokos partokra. Aztán már csak zafírké-
ken derengő víz van mindenütt.
Amikor elérjük az utazómagasságot, újra kézbe veszem a köny-
vemet. Romantikus, nem olyasmi, amit általában olvasni szoktam,
de csak egy tízes volt a zsebemben, és ez volt a legolcsóbb. Éppen
egy lucskos jelenet közepén járok; elpirulva lapozok tovább, hogy
találjak egy lüktető testrészektől mentes oldalt. A fejemben azon-
ban újra meg újra Dave Hall szavait hallom. A lehetséges gyerekeink-
ről van szó! Hogy felejthetted el?
Becsukom a könyvet, és egy sóhajjal beletúrok kócos hajamba.
Ez hosszú út lesz.
Éles csengőszó hallatszik. A légikísérő kikapcsolja az övét, fel-
áll, és szembefordul velünk.
- Most már bekapcsolhatják a készülékeket, ha akarják - mond-
ja. Csak a telefonokat ne. - Dave-re pillant, mintha még mondani
szeretne valamit, de inkább visszasurran a pilótafülkébe.
Végre nem kell odafigyelnem. Félretolom a hátizsákomat, és a
combomra emelem a nehéz laptoptáskát. Rendes körülmények kö-
zött nem cipeltem volna számítógépet egy nyaralásra egy trópusi
szigeten, de Jerry letöltött nekem valami videobeszélgetéses alkal-
mazást. Az első iskolai napon is beszéltem a srácokkal, és azóta is
mindennap. Nem ugyanolyan, mint személyesen, de azért a tele-
fonnál egy fokkal jobb.
Kiszedem ezüstszínű digitális fényképezőgépemet a tokjából,
és egy hosszú, fehér kábellel a laptopra csatlakoztatom. A képeket
és az utazásról szóló történeteket rendszeresen elküldtem Jer-
rynek, hogy mutassa meg a fiúknak. Kiszámítható kertvárosi éle-
tem során nem sokszor játszhatom el a felfedezőt, ami rendben is
van, de azért jó érzés, ha bebizonyíthatom, hogy nem csak anyuka
vagyok.
Azt hiszem, ezért is volt olyan rossz érzés, hogy kihagytam Da-
niel első napját az iskolában. Mindig is valami távoli dolognak te-
kintettem, afféle záróvizsgának a főállású anyaság végén. Most,
hogy valóban itt van, meg kell hoznom néhány döntést. Jerry erős-
ködik, hogy nem kell azonnal visszarohanni a munkába, én vi-
szont nem szeretném már a napjaimat a vasalnivaló és az edények
társaságában tölteni. Jill könyörgött, hogy menjek vissza részmun-
kaidőben a Stevensonba, és vegyek át tőle néhány történelemórát;
még azt is megígérte, hogy visszakapom a régi termemet. Leg-
alább lenne egy jobb helyem, ahol tárolhatnám a polgárháborúról
szóló könyveimet.
Azonban nem tudom, hogy szeretnék-e újra tanítani. Tizenéve-
sekkel kellene foglalkoznom, és ami még rosszabb, a szüleikkel.
Jerry szerint vissza kellene mennem az egyetemre és ledokto-
rálni - akkor hagytam abba a doktori iskolát, amikor őt felvették a
jogra -, de a gondolat, hogy újra tanuljak, legalább annyira megré-
mít, mint a sziklaugrás. Ugyanakkor a Tavenui-szigeten megcsi-
náltam azt a húszméteres ugrást, mit tesz ehhez képest egy kis idő
egy egyetemen?
Amikor a képek áttöltése megkezdődik, megkockáztatok egy
pillantást Dave Hall felé. Az ő ölében is laptop ül, de nem a kéken
derengő képernyőt nézi, hanem a falat maga előtt. Miért tűnik
ilyen... megtörtnek?
Jaj, ne - rám tört a segíthetnék. Odaülhetnék Theresa székébe.
Csak pár percet beszélnék vele. Nem fogom megváltani az életét,
az éhezést sem fogom megszüntetni a világban, de ha eltüntethe-
tem ezt a hervadt arckifejezést, akár csak egy pillanatra is, már
megérné. Jerry nem bírja, ha ilyen agresszívan igyekszem minden-
kinek segíteni, de nem tehetek róla. Így születtem, valószínűleg
így is fogok meghalni.
Figyelem egy percig az alvó Margaretet, aztán végigtipegek a fo-
lyosón, Theresa üres helye felé. A combomat beverem a karfába,
amikor lezuhanok az ülésbe, és halkan feljajdulok. Amikor bekap-
csolom az övet, Dave Hall felém fordul. Meglepett arca elárulja,
hogy Theresára számított. Fogalmam sincs, mit csináljak, úgyhogy
kinyújtom a kezem.
- Üdv. A nevem Lillian.
Úgy bámulja a kezemet, mintha még sosem látott volna hason-
lót. Hibát követtem el. De mielőtt visszahúzhatnám, Dave Hall le-
csukja a laptopja fedelét, és betolja a gépet az ülése alá. Aztán,
mint aki egy hosszú éjszaka után végre felébred, satuszerűen meg-
markolja tétova ujjaimat. Előrehajolok, mert nem szeretném, ha a
karom kiszakadna a vállamból.
- Üdv, Mrs. Linden, az én nevem Dave Hall. - Úgy hadar, hogy
a szavai szinte elmosódnak. - Kérem, szólítson csak Dave-nek.
Azért vagyok itt, hogy gondoskodjak róla, hogy az utazásuk
álomszerű legyen. Ha bármire szüksége van, csak szóljon nekem. -
A hüvelykujjával a mellkasára bök, és tényleg ki is mondja: - Én
vagyok a maga embere.
- Nos, Dave - ismétlem lassan -, megjegyzem, hogy vészhelyzet
esetére a telefonom gyorshívójára mentsem el a nevét. Csak üdvö-
zölni akartam. Hagyom is dolgozni.
Menekülnék, de még mindig fogja a kezemet. Ekkor elkomoro-
dik, elernyed a keze.
- Nyálas szöveg volt, igaz? - A hangja, a szeme egyaránt elkese-
redett. - Nagyon sajnálom, talán újra kellene kezdenem.
Úgy tűnik, sikerült elérnem, hogy Mr. Hall még rosszabbul
érezze magát. Csodálatos. Annyira nem megy nekem ez a segítős-
di.
- Figyeljen - rántom vissza a kezem -, visszamegyek a helyemre.
Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Dave.
- Mrs. Linden, kérem, ne menjen el! - Felemeli a kezét, hogy
visszahívjon. - Általában sokkal jobban végzem a munkámat. -
Arany jegygyűrűje megcsillan a fényben, elvonja a figyelmemet.
Nagyon hasonlít Jerryéhez, olyasmi, amit minden nagyáruház
ékszerrészlegén meg lehet kapni ötven dollárért, és éppen, mint
Jerryé, az évek alatt mattra fakult. Emlékszem, amikor megvettük,
az eladó hölgy azt mondta Jerrynek, hogy bármikor ingyen felpo-
lírozzák, de ahogy telt az idő, és a házasságunk napok helyett
évekre nyúlt, megkedveltem a kissé kopott kinézetét. Minden
karc, minden apró horpadás egy újabb nap, egy újabb emlék a kö-
zös életünkről - ezt semmiképpen nem akarom lecsiszolni. Miért
kellett megpillantanom ezt a gyűrűt? Most már nem futhatok el.
- Ne, kérem, miattam ne érezze rosszul magát. - Kicsit túl erő-
sen igyekszem, hogy felvidítsam. Még a hét vége előtt megtalálom
a módját, hogy mélységesen lejárassam magam, és akkor egyenes-
be jövünk.
Elmosolyodik, a szeme sarkából sandít rám.
- Tudja, ennek szerepelnie kellett volna az aktájában. Segített
volna, ha tudom.
- Az aktámban? - Legalább viccelődik. - Azt mondja, kémkedett
utánam, PR úr?
- Nem, azt mondom, hogy a Carlton Joghurt kémkedett maga
után. Én csak elolvastam, amit átadtak nekem. Ártatlan kívülálló
vagyok.
Felemeli a kezét, mintha védekezne. Amikor elmosolyodik,
olyan, mintha először látnám. Nagyjából olyan magas, mint Jerry,
meglehetősen átlagos, de magasabbnak tűnik, mert sötét haja gön-
dörödik a fején, és egykét centit emel rajta. Látszólag természetes,
déliesen sötét arcbőre sima, mélykék szemét hosszú pillák kerete-
zik.
Azért nem tökéletes. Ha mosolyog, az orra féloldalasnak tűnik,
és határozottan van rajta néhány felesleges kiló. Mégis elég vonzó,
hogy furán érezzem magam, amiért rátörtem.
- Ártatlan, hát hogyne - nevetek, visszanyelve a kellemetlen ér-
zést. - Ha van annyi hatalma, hogy minden évben eljöhessen erre
az útra, nem hiszem, hogy csak egy sima aktakukac. - Dave fel-
vonja sötét szemöldökét. - Úgy bizony. Beszéltem Janice-szel, és
nekem is készített egy aktát magáról.
Az én tartásomat utánozva a karfára teszi a kezét. Barna bőre
alatt szívós izmok emelkednek ki. Különös mosollyal vizsgálgat;
alig bírok ránézni.
- Nos, Lillian - mondja, és a hangja hirtelen egy oktávot mélyül
megmutatom az enyémet, ha maga is megmutatja a magáét.
 A kabin elnémul, csak a fülem cseng.
Most flörtöl velem?
Olyan rég volt, amikor a férjemen kívül egy másik férfi érdeklő-
dést mutatott irántam, hogy már nem is emlékszem, milyen az, és
határozottan nem emlékszem, mit kell válaszolni. Jó ég, talán azt
hiszi, hogy én flörtölök ővele?
Nem, nem, nem!
Háromszor megfordítom az ujjamon a gyűrűt, közben azon
gondolkodom, hogyan vicceljem el a dolgot. Vagy mondjam meg,
hogy kellemetlen helyzetbe hozott, hogy férjes asszony vagyok?
Hét napig egy szigeten leszek vele összezárva, úgyhogy akármit
csinálok, úgyis kínos lesz.
Aztán mielőtt bármit felelhetnék, Dave elvörösödik.
- Sajnálom, ez tényleg nagyon rosszul jött ki. Nem úgy értet-
tem... úgy értem, úgy hangzott mintha... izé. -Zavartan megtörli a
száját. - Azt hiszem, jobb lesz, ha most befejezem a szövegelést.
Megkönnyebbülten felnevetek.
- Hát, tényleg úgy jött ki.
- A jegyzőkönyv kedvéért, nem akartam kikezdeni magával -
nevet ő is.
A gondolat egyszerre mérhetetlenül mulatságosnak tűnik. Nem
bírom abbahagyni a kacagást; a végén már annyira nevetünk,
hogy Theresa is bedugja a fejét, és gyanakodva néz ránk. Kissé zi-
hálva elfojtjuk a nevetést.
- Bocsánat - nyögöm ki. - A helyén ülök. - Megrántom az öve-
met, és hagyom, hogy a hajam vörös arcomba hulljon. A Theresa
arcára kiülő gondolatok zavarba ejtenek.
- Semmi baj, drága, látom, hogy élvezik - feleli; a kétértelműség-
től szeretnék összezsugorodni, és bemászni a fenti csomagtartóba.
- Kérnek inni?
Rávetem magam az új témára.
- Jöhet bármi, ha hideg és koffeines.
- És te, drága? - Csillogó szemmel Dave felé bök. - Egy sört?
- Csak egy vizet, köszönöm - feleli Dave. A válla ismét gondter-
helten előreesik. Biztos, hogy jól jönne neki valami erősebb.
Theresa szinte fénysebességgel hozza az italainkat, mi pedig
nem nézünk egymásra. Amikor megkapjuk a papírpoharat, Dave
felém emeli a sajátját.
 - A paradicsom közepén lévő magánszigetekre - mondja.
- Éljen - felelem, és könnyedén hozzáérintem a saját poharamat.
Dave legurítja a vizét, aztán csak babrálja a poharat. Én lassan
kortyolgatom a sajátomat. Ekkor látom meg, hogy a körme rövid
és fényes. Manikűrös munkája. Biztos, hogy nem Missouriból va-
ló.
- Mrs. Linden - kezdi. A poharamba nézek, remélve, hogy nem
vette észre, hogy bámultam.
- Kérem, szólítson Lilliannek. Bele lehet zavarodni, így, hogy
két Mrs. Linden is van itt. - Várok, hogy válaszol-e, de ő is a poha-
rába néz, mintha az felelhetne helyette. - Dave, minden rendben? -
suttogom.
- Aha, túl fogom élni. Komolyan, sajnálom az előbbieket, ami-
ket a telefonba mondtam. Tudom, hogy mindenki hallotta. A fele-
ségemmel azon vagyunk, hogy.
Felemelem a kezem, hogy elhallgattassam.
- Dave, nem kell elmondania nekem semmit. Nem azért jöttem
ide, hogy kutakodjak. Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy
jól van.
Becsukja a száját; az arca apró ráncokkal kísért félmosolyra hú-
zódik.
- Köszönöm, Lillian. - Újra a poharába néz. Elképzelem, hogy
oda önti a szavakat, amelyeket nem hagytam kimondani. - Nagyra
értékelem. Mármint, tudnom kellett volna. Az aktájában is benne
van, hogy jó ember. Segítőkész.
Megbököm a vállát, és elvigyorodok.
- Még a hét vége előtt megmutatja nekem azt az aktát. - Bariton
nevetése elkeveredik az enyémmel.
Ezután úgy beszélgetünk, mintha évek óta ismernénk egymást.
Nem nehéz elkerülni a komoly témákat. Az otthonomról mesélek,
Jerryről és a fiúkról; a végén minden képet megmutatok a tárcám-
ból. Cserébe elmondja a nevetséges történetet a 2005-ös álomuta-
zás nyerteséről, aki úgy berúgott, hogy megpróbálta elcsábítani.
Történetesen nyolcvankét éves volt. Megakadás nélkül társalgunk,
és mielőtt feltűnne, mennyi idő telt el, az ég elsötétedik, a nap le-
nyugszik, rózsaszínbe vonva a felhőket alattunk.
- Ó, nahát, milyen szép! - Dave kinéz az ablakon. Alattunk a fel-
hők kaméleonként váltogatják a színeiket és alakjukat. Mielőtt be-
telnék a látvánnyal, valami csattan, és a gép oldalra rándul. Ösztö-
nösen fedezéket keresek.
- Mi a pokol volt ez?
Felnézek. Dave még mindig az ablakon les kifelé.
- Füstöt. füstöt látok. Azt hiszem. azt hiszem, kigyulladt a gép.
- Dave! - Anyuka-hangon folytatom. - Biztos, hogy minden
rendben lesz! Van egyetlen ismerősöd is, akivel lezuhant a gép?
Nincs, igaz? Biztosra veszem, hogy minden rendben. - Olyan va-
gyok, mint az óvónéni, aki a rémült gyerekeknek magyarázza,
hogy a dongó jobban fél tőlük, mint fordítva.
Magamban azonban nem vagyok ennyire biztos benne. Hátra-
pillantok, hogy megnézzem Margaretet. A feje a folyosó felé bil-
len, a mellkasa lassan emelkedik és süllyed. Vagyis átalhatja ezt az
egész zajt és turbulenciát, de ha meglátogat minket, a mi szobánk-
ban kell aludnia, mert a földszint túl zajos? Most túl ideges va-
gyok, hogy ez felbosszantson. Hála az égnek, bekapcsolta az övét.
Theresa ront be a kabinba.
- El kell mondanom, hogy van egy kis technikai gondunk, de
szerencsére csak negyvenöt percnyire vagyunk a célunktól. Kent
szerint minden rendben lesz. Csak kapcsolják be az öveiket, és
semmi gond. -Megáll, félrehajtja a fejét. - Drága, ez a maga laptop-
ja?
Tőlem kérdezi. Egészen elfeledkeztem az ülésen maradt lapto-
pomról.
- Igen, de offline. Esküszöm, nem próbáltam meg felmenni a
netre. - Hirtelen elkap az aggodalom, hogy valamiképpen én
okoztam az egészet.
Theresa felnevet.
- Semmi baj! Csak ha érkezése lesz, tolja be az ülés alá, rend-
ben? Lehet, hogy rázós lesz az utunk. Semmi komoly.
Szinte túlságosan nyugodt. A dolgok egyáltalán nem tűnnek
úgy, mintha minden rendben volna. Az egyik motorunkból vala-
mi miatt dől a füst, és ez a valami meg is lökte a gépet, és akkora
zajt okozott, hogy cseng tőle a fülem. Mi lesz, ha nem érünk el a
reptérre? Mi lesz, ha a helyzet komolyra fordul?
Dave-et sem nyugtatta meg.
- Theresa, miféle technikai gondról beszélünk? - tudakolja. Lá-
tom rajta, hogy igyekszik nyugodtan beszélni, de a hangja reme-
gése elárulja.
Theresa egyik lábáról a másikra áll, amikor a gép újra megrán-
dul, és valami újra reccsen. Theresa nekiesik a mosdóajtónak, és a
padlóra zuhan. A fények kialszanak. A gép teste nyög, nyikorog.
Semmiképpen nem bír ki sokkal többet, mielőtt apró darabokra
esik.
Éppen, amikor már meggyőződnék róla, hogy egyenesen az
óceánba zuhanunk, az ereszkedés megáll, a lámpák felvillannak.
Az állott, sárgás fényben minden furcsán normálisnak tűnik. Dave
haja kissé összekócolódott. Theresa is rendben van; feltápászko-
dik.
- Nem érdekel, mit mondott Kent, joguk van, hogy tudják - zi-
hálja. Gyakorlottan egyensúlyozik magas sarkain, a géptest két ol-
dalán támaszkodik. - Elvesztettük az egyik motort. Oda kell, hogy
érjünk egészben, de nehéz lesz tartani a magasságot, ezért ahe-
lyett, hogy a felhők felett repülnénk át, bennük vagy alattuk le-
szünk. - Mély lélegzetet vesz. - Átrepülünk egy viharon.
Villámlás ragyog be az ablakon; a lámpák hunyorognak. A gép
újra megrándul, az öv a csípőmbe vág, a bőrömbe préseli a nadrá-
gom szegélyét. Dave a karfába kapaszkodik, a körmei elfehéred-
nek. Theresa tántorog a rángatózó gépen.
- Theresa, üljön le a helyére! - Az övemért nyúlok, de ő a fejét
rázza. Kiabálnia kell, hogy meghalljam a turbulencia zúgásán át.
- Ki ne kapcsolja! Túl veszélyes!
A következő pillanatban megszűnik a gravitáció. Felfelé lökő-
dünk, az öv tart meg minket; újabb villám világítja meg az utaste-
ret. Amikor visszanyerjük a magasságot, látom, hogy Theresa is-
mét a földön hever. A haja az arcába hullik, de a fürtjei között en-
gem néz. Nem pislog. A jobb karja émelyítő szögben csavarodott a
teste mögé, mint egy összetört bábunak. A feje túlságosan éles
szögben áll, szinte a lapockájánál is lejjebb hajlik.
Rémisztő mozdulatlanságban hever ott, mint egy báb, aminek
elvágták a zsinórjait.
- Theresa! - Megpróbálom elérni az övem kikapcsolása nélkül.
A gép újra megmerül, nyöszörög: nem akarja megadni magát a fi-
zika törvényeinek. - Dave! - kiáltom, remélve, hogy van egy terve,
ejtőernyője vagy szuperereje, de Dave szeme szorosan le van
hunyva, mintha imádkozna. Talán nekem is ezt kellene tennem.
 - Dave, DAVE!
Hirtelen felpattan a szemhéja, és az előtte fekvő élettelen testre
mered.
- Mi történt? - kérdezi kábán.
- Theresa meghalt! - kiáltom. - Azt hiszem, a nyakát törte!
- Istenem, istenem! - kiabálja vissza Dave. - Mi történt? Hogy le-
het ez?
Mintha hallotta volna, Kent hangja szólal meg a hangszórókból.
Profi, nyugodt hang, mintha egy szövegkönyvet olvasna. Nem
lenne ilyen nyugodt, ha tudná, hogy Theresa néhány lépésre tőle
holtan fekszik a padlón.
- Néhány technikai problémánk akadt, ezért felkészülünk a víz-
re szállásra. Hagyják bekapcsolva az öveiket, húzzák fel a szék-
támlákat, és vegyék fel az ülés alatt található mentőmellényt. Ne
fújják fel, amíg le nem értünk a vízre. Miután felvették őket, fi-
gyeljék Theresa bemutatóját, hogy milyen testhelyzetet vegyenek
fel, és hol találják a vészkijáratokat. - A hangszóró kikapcsol.
Lezuhanunk. Dermedten küzdöm fel magamra a neonsárga
mentőmellényt, tudva, hogy talán hasznát sem veszem, mert a be-
csapódás során ezer darabra szakadok. Soha többé nem látom a
családomat.
Mit mondtam nekik, amikor utoljára beszéltünk? Megmondtam
Jerrynek, mennyire szeretem, és hogy ő a legeslegjobb barátom?
Miért pazaroltam ennyi időt a veszekedésre emiatt az út miatt? Is-
tenem, milyen lelkifurdalása lesz!
Josh, az első gyermekem. A születése után egy hónapig le se
tettem, akkor sem, amikor aludt. Hozzászoktam, hogy minden es-
te köré hajtogatom a testemet, bölcsőt formálok a karomból és a lá-
bamból, úgy nézem, ahogy apró mellkasa emelkedik és süllyed,
ahogy lélegzik. Most már nem látom, ahogy felnő. És a kis Daniel,
az állandóan gyászkeretes körmeivel. Ő nevetett először a buta
vicceimen. Egyáltalán emlékezni fog rám?
Bekapcsolom az utolsó pántot, vigyázva, hogy meg ne rántsam
a fehér zsinórt. Akkor jut eszembe Margaret. Jézusom, annyira el-
foglalt a beszélgetés Dave-vel, hogy elfeledkeztem az alvó anyó-
somról. Megpróbálom elfordítani a fejemet, de a gyorsulás ezt sem
engedi; a könnyeim is hátrafelé folynak, a hajamba. Miért küzdök?
Talán el kellene mondanom az utolsó imámat, békét kellene köt-
nöm az elkerülhetetlen pusztulással. Talán Margaret számára ez a
legjobb halál, egy teljes élet és egy hét csodálatos üdülés után.
Ekkor azonban valami fellázad bennem, félrelöki a félelmet és a
kételyt. Nem adom fel. Küzdeni fogok magamért és Margaretért.
Megfeszülök, hátratekerem a fejem.
- Margaret! Margaret! - kiáltom. Ébren van, de kába. - MAMA!
Itt vagyok!
Összevissza tekintget, aztán rám talál a pillantása. Az ujjai meg-
rebbennek, de ugyanúgy nem tud mozogni, ahogy én sem.
- Lillian! Mi folyik itt?
- A vízre szállunk le! Nagyon figyelj! Fel kell venned a mentő-
mellényedet! Az ülésed alatt van!
- Nem tudom! - Gyengéden vergődik. - Nem megy. Kérlek, Iste-
nem, kérlek, vegyél magadhoz! Vigyél el Charlie-hoz! - Lehunyja a
szemét. - Vigyél hozzá!
- NEM, Margaret, nem! Nem adod fel! Nem hagyom! Vedd fel a
mellényt, most azonnal!
Az arca csupa könny.
- Szeretlek titeket. Mondd meg Jerrynek és a fiúknak is.
A világ szétrobban körülöttem. Valami fémes tárgy suhan el a
fejem mellett, és beleáll a gép falába a másik oldalon. Mindenhol
szilánkok repkednek; ennyi maradt a fényképezőgépemből, de ez
csak előjáték a sokkal nagyobb pusztításhoz. Az erő, amely a szé-
kembe préselt, megszűnik. Theresa elmondta, hogyan kell felké-
szülni a becsapódásra, de nem emlékszem.
Valami a vállamnak csapódik. Kiszalad belőlem a levegő. Zihál-
va lejjebb kuporodok, a karommal átkarolom a combomat. Olyan
az egész, mintha hatalmas fekvőrendőrökön haladnánk át; alig bí-
rom tartani magam. A második motor, ami még működött, felvi-
sít, ahogy megtelik vízzel, és végül elhallgat. Egy utolsó rándulás,
és a gép megáll.
Víz áztatja a tornacipőmet, ebből jövök rá, hogy életben vagyok.
Körülnézek, de mindenhol sötét van.
Kikapcsolom az övemet, és reszkető lábbal felállok. A támlába
kapaszkodva áttocsogok a máris többcentis vízen. A süketítő
csendben megszólal egy hang.
- Lillian? Te vagy az?
 Dave. Úgy tűnik, még mindig a helyén ül. Nem vagyok egye-
dül. Az egyedüllét gondolata ebben a percben éppen olyan ré-
misztő, mint a halálé.
- Dave, hála az égnek! Ki kell jutnod onnan. A gép el fog
süllyedni. - A hangom valamiképpen egész nyugodt. - Margaret,
hallottad? Ki kell jutnunk innen! - kiáltom a sötétségbe a hátam
mögött.
- Várj! - szól utánam Dave. - Segítened kell. \em_ Nem bírom
kikapcsolni az övet.
- Rendben, várj! - Két lépés, és már bele is akadok, a tenyerem-
mel az arcán. A homloka nedves, ragacsos. Véres. Nem törődve a
fémes szaggal, lehúzom a kezem a pólóján - fura bűntudatom tá-
mad, amiért összekoszolom. Mire végre kikapcsolom az övét, és
hátralépek, a víz már a lábszáramig ér, Dave azonban nem moz-
dul. Kezdek türelmetlen lenni. Margaret egy hangot sem adott a
becsapódás óta. Neki kellene segítenem.
- Nem tudok felállni. Túlságosan szédülök.
- Tessék. - Megragadom mindkét karját, és a nyakamba teszem
őket. - Gyerünk, állj fel.
Addig húzom, amíg már égnek az izmaim. Amint talpra áll,
meginog, a feje az enyémre billen, az államat a nyakamba nyom-
va. - Dave, kelj fel! Gyerünk, kérlek, kelj fel! - kiabálom, és óvato-
san megrázom. A gépet hullámok himbálják, az acéltesten kopog
az eső. A vészlámpák kísérteties kék fénye hol felvillan, hol elal-
szik, inkább összezavar, mintsem segít.
- Jól vagyok, jól vagyok - krákogja.
- Meg tudsz állni a lábadon? Oda kell mennem Margarethez.
Felemeli a fejét, és odébb lép: megbillen, de nem esik el.
- Jól vagyok. Menj csak. - Nekidől a falnak. - De siess.
Amikor a szemem hozzászokik a villódzó fényhez, már ki tu-
dom venni a hátsó ülések körvonalát, Margaretet azonban nem lá-
tom. A víz a térdemet éri.
- Mama, mama! - Hátrafelé lábalok, elérem az ülése támláját,
aztán lecsúsztatom a kezem a puha bőrön, amíg el nem érem a há-
tát. A karfára dőlt, és már majdnem víz alatt van.
Mellé térdelek; borzongok mert az óceán vize átáztatja a ruhá-
mat. Nem látom tisztán, de hallom a lélegzését. Fél kézzel felülte-
tem, a másikkal az övéért nyúlok, de valami kemény, szögletes
tárgy az utamban van. Odébb lököm, bele a vízbe, szétrántom az
övét. Most már inkább a düh hajt, nem a félelem.
Margaret olyan, mint egy homokzsák. Megpróbálom felemelni,
mint egy alvó gyereket, az egyik karomat a válla mögé csúszta-
tom, a másikat a térde alá. Nekivetem a hátamat a másik ülésnek,
és megpróbálok felállni, de csak egy-két centit tudok emelni rajta.
Istenem, ne! Hogyan fogom innen kiemelni? Nem elég, hogy le-
zuhantunk, hogy Theresa a szemem láttára halt meg, most még
választanom is kell, hogy a saját életemet mentem vagy Margare-
tét?
Belekapaszkodom a dühbe, erőt merítek belőle. Az ujjaimat
tésztás bőrébe vájom, és újra megpróbálom megemelni. A karom
remeg - a kimerültségtől, a hidegtől, a dühtől. Margaret nem moz-
dul. A rángatózás továbbterjed a karomból a felsőtestemre, aztán a
combomra; úgy rázkódok, mint amikor a gép a vízen szánkázott.
Amikor újra próbálkozom, megérzem a nyomást a hátamon.
Dave áll mögöttem.
- Kinyitottam a vészkijáratot - mondja. Sötét pólója a testére ta-
pad. - Meghúztam a mentőcsónak zsinórját is, mindjárt felfúvó-
dik. Gyorsan ki kell jutnunk, mielőtt a víz elborítja az ajtót.
- Nem tudok. - A hangom megbicsaklik. - Nem bírom meg-
emelni. Nem bírom kijuttatni.
- Nem tudom, mennyit bírok segíteni, de hadd próbáljam meg.
Mellém kuporodik, a víz a vállát éri. A karját Margaret teste alá
csúsztatja, aztán nekem dől, én pedig megvetem a lábam, hogy el
ne essek.
Dave Hall szeme csillog a homályban. Amikor összeakad a pil-
lantásunk, bizonyosságot látok benne, hogy sikerülni fog. Én is hi-
szek benne.
- Készen állsz, Lillian? - Gyengén biccentek. - Akkor háromra,
egy, kettő, három!
Könnyedén felállunk; úgy emeljük fel Margaretet, mintha súly-
talan lenne, akár egy kisbaba. Már nem reszketek.
 7. FEJEZET
DAVE

Jelen

DAVE AKKOR ÉJJEL,

a gépen találkozott először a halállal. Tízéves volt,
amikor a nagyapja meghalt, de a temetésről csak annyira emléke-
zett, hogy kemény székeken kellett ülnie, amíg az apja ismeretlen
emberekkel beszélt. És főleg arra, hogy egy hotelben szálltak meg,
ahol volt kábeltévé és medence, az apja pedig hagyta, hogy az
unokatestvérével majdnem éjfélig fennmaradjon és az HBO-t néz-
ze.
Középiskolában egy diáktársát elgázolta egy részeg vezető. Da-
ve elsétált a nyitott koporsó előtt, rápillantott a benne alvó fiúra.
Az áldozat negyedikes volt, Dave másodikos, de a koporsóban
fekvő alak gyereknek tűnt a szaténpárnák között, a mellkasán ko-
molyan keresztbe tett kézzel. A sminktől viaszos hatást keltett az
arca, inkább emlékeztetett egy bolti próbababára, mint egy ember-
re.
Mindenki azt mondogatta, milyen békésnek néz ki, Dave azon-
ban csak a vágások vonalát látta, amelyet az arcán gondosan el-
fedtek, amennyire lehetett, a nyitott koporsó kedvéért. Leginkább
arra emlékezett, milyen mozdulatlan volt. Semmi homlokráncolás,
semmi hetyke vigyor.
Aztán meglátta Theresát, és rájött, hogy eddig még csak hallott
a halálról. Csak akkor ismerkedtek össze igazán a halállal és rémes
tehetségével, amikor a félelem kakofóniájában ült, a feje körül röp-
ködtek a tárgyak, a fejében sikolyok visszhangoztak.
Amikor megismerte, Dave rájött, hogy a halál a béke ellentéte.
Küszködéssel teli, csúf, mocskos, rémületes. És a végén csak üres.
Ahogy Theresa ernyedt teste lebegett a vízen, miközben Lilyvel el-
nyomakodtak mellette Margarettel a karjukban. Ahogy Dave tud-
ta, hogy a valódi Theresa mindörökre megszűnt.
Hogy foglalhatná mindezt össze egy tömör válaszban? Az agya
kiürült. Genevieve Randall hangosan, bosszúsan felsóhajtott.
 - Vágás!
A drága parfüm illata körülvette.
Genevieve összeszorította csontos térdét, és óvatosan letelepe-
dett mellé a kanapéra. A lábuk majdnem összeért. Előrehajolt,
igyekezett rávenni, hogy Dave rá figyeljen.
- David - mondta halkan. - Ne haragudjon, valami rosszat
mondtam? Úgy tűnt, kikapcsolt egy pillanatra.
Dave pislogott, igyekezett kitisztítani a fejét. Szinte el is felejtet-
te, milyen kimerítőek ezek az interjúk. Genevieve egy órája faggat-
ta a nappalija közepén, és Dave máris kényszert érzett, hogy letép-
je magáról a mikrofont, és felmenjen aludni.
- David? Hahó? - Genevieve meglengette az arca előtt a kezét.
Ez visszarántotta a valóságba.
- Dave - javította ki. Soha senki nem szólította Davidnek. Senki,
csak Lily.
- Sajnálom, Dave, de határidőnk van, és rendkívül fontos, hogy
megcsináljuk ezt az interjút, úgyhogy van valami, amivel
megkönnyíthetem?
Ralph futva érkezett, és a duci ujjai között markolt párás falú
poharat Dave kezébe nyomta. Dave udvarias köszönetet mormolt,
és belekortyolt. A jég csilingelt, amikor letette az asztalra. Hm, je-
ges víz. Néha elfeledkezett az ilyen apróságokról.
- Nem, megértem - motyogta, és az ujját végighúzta a pohár pe-
remén. - Készen vagyok, folytathatjuk, ha maga is kész.
- Én máris kész vagyok - sóhajtott Genevieve. A leheletén men-
tol és dohány érződött. - Szólok Jasmine-nek, hogy igazítson meg
minket - kiáltott ki oldalra, mire Jasmine a semmiből jelent meg. -
Mondjuk, hogy öt perc múlva felvétel. - Felemelte széttárt ujjait,
aztán kidobogott a szobából és a házból is. Talán egy cigarettától
képes lesz ellazulni egy kicsit.
Jasmine a sminkecsettel babrált; Dave a szoba túloldalán ülő
Bethre sandított, a stábtagokon, hangfelszerelésen és kamerákon
túl. Összeakadt a pillantásuk; Beth arcán mintha aggodalom vil-
lant volna át, de aztán félrenézett, a telefonját vizsgálgatta. Dave
tudta, mit jelent ez a pillantás.
Öt hónapja éltek kamerák és riporterek nélkül, és boldogabbak
voltak, mint valaha. Beth nem értette, miért egyezett bele még egy
interjúba. Legalább annyira utálta meghallgatni a történetet, mint
amennyire Dave utálta elmondani.
Genevieve hangja vágta át a gondolatait.
- David, jaj, sajnálom, úgy értem, Dave. Készen áll?
- Igen, kezdjük - válaszolta Dave, olyan közönyösen, ahogy
csak telt tőle. Fészkelődött a puha kanapén, felkészült az újabb
próbálkozásra. Ralph futott oda, hogy elvigye a poharát, és né-
hány pillanattal később a kérdések újrakezdődtek.
- Nagyjából mennyi idő telt el a becsapódás után, addig, hogy
maga, Lillian és Margaret Linden kijutott a gépből?
- Nem vagyok benne teljesen biztos. Egy örökkévalóságnak ér-
ződött, de nem lehetett több egy-két percnél. Kihúztuk Margare-
tet, Kent pedig a saját lábán jött ki, szinte azonnal. Utána már csak
pár perc telt el, mielőtt a gép elmerült volna. Ha bent maradtunk
volna, ha mind elájulunk, mint Margaret, vagy ha beszorulunk az
ülésünkbe, csapdába estünk volna, és az óceán fenekén végezzük.
- Ó, igen, ez egy ijesztő gondolat. De nem ez történt, hiszen ki-
szabadultak? Hogyan menekültek meg a süllyedő gépről?
- Azt hiszem, szerencse és együttműködés keveréke volt. Én fel-
fújtam a mentőcsónakot, amíg Lillian Margaretet igyekezett kisza-
badítani. Kent a rádiót próbálta működésre bírni, de a víz túl
gyorsan emelkedett, a készülék zárlatos lett, mielőtt sikerrel járt
volna. Kifelé felkapta az elsősegélykészletet. - Most adjuk meg Kent-
nek, ami Kenté. - Az a készlet nemegyszer az élet és halál közti kü-
lönbséget jelentette. Nélküle nem éltük volna túl.
Genevieve drámai szünetet tartott, és a jegyzeteire nézett.
- És mi történt Theresa Sampsonnal? Ot kisegítette valaki a gép-
ből?
Dave azt hitte, ezt már elmondta korábban.
- Nem, ő már korábban meghalt. Hátra kellett hagynunk.
Ms. Randall szája elnyílt megjátszott döbbenetében.
- Úgy érti, senki sem ment vissza?
Dave oldalra hajtotta a fejét.
- Nem, asszonyom. Egyértelmű volt, hogy halott.
- Ellenőrizték a szívverését a gépen? A lélegzését?
- Nem. De egyértelmű volt a dolog, tudja? - Honnan is tudhatta
volna. Honnan tudná, milyen érzés lenézni egy, a földön heverő,
tönkretört emberi porhüvelyre?
 Már emlékezett, miért egyeztek meg abban, hogy hazudni fog-
nak. Az emberek olyan könnyen ítélkeznek.
- Hm, értem. - Kísértetiesen ismerősen mosolyodott el; éppen,
mint Kent, amikor két és fél éve megtudta, mi lett Theresával. Ez a
pillantás, és a benne rejlő vádak, felforralta Dave vérét. Haragosan
nézett Genevieve-re; remélte, hogy Lilynél nem próbálkozott ilyen
drámai trükkökkel.
- Nem tudom, mire céloz, Ms. Randall, de abban a rémes hely-
zetben megtettük, ami tőlünk telt. Mi voltunk ott, nem maguk. -
Dave a rábámuló kamerával nem törődve körbepillantott, majd
előrehajolt, és határozottan folytatta. - A továbbiakra nézve nagy-
ra értékelném, ha egy kicsit visszafogná magát.
Genevieve sebesen pislogott, és ártatlan csipogással folytatta.
- Sajnálom, nem céloztam semmire. Csupán kíváncsi voltam,
David.
Elhúzta a nevét, és Dave gyomra nyugtalanul felkavarodott.
Rossz előérzete támadt, hogy Genevieve Randall többet tud, mint
amire ő számított, és meg is akarja osztani a titkaikat a világgal.
Ezen a ponton már nem volt más választása, mint hogy folytas-
sa a színjátékot. Meg fogja vásárolni a saját és Lillian szabadságát,
azzal, hogy megválaszolja Randall - a jelek szerint nem teljes - kér-
déslistáját. Vagy valójában olyan kérdésekkel volt tele, amelyekre
Dave nem állt készen?
 8. FEJEZET

D -E

Valahol a Csendes-óceán déli részén

A HULLÁMOK ÚJRA ÉS ÚJRA a felszín alá nyomnak, mint a szekáló gyere-

kek a medencében. Ez lesz az utolsó hibám - tudom, hogy így lesz
-, de ez volt az egyetlen módja. Valahányszor végiggondolom,
ugyanarra a következtetésre jutok. Nekem kellett itt lennem.

Elsőként Lillian mászott be a nyolcszögű mentőcsónakba, és már

nyújtotta a karját, készen rá, hogy behúzza Mrs. Lindent is a síkos
sárga műanyagon át. Csípősen zuhogott ránk az eső, miközben ő
húzta, én toltam, végül az eszméletlen nő bezuhant a csónakba.
Az erőfeszítéstől elúszott a csónak, csak egy hosszú kötél tartotta a
helyén, és én még mindig az ajtó íve alatt álltam. Megrántottam a
nejlonkötelet, hogy visszahúzzam - és akkor Lillian nekiállt át-
mászni a csónak peremén.
- Margaretnek nincs mentőmellénye - kiáltotta az egyik felfújt
ülőrészről; a hullámok fel-alá dobálták. -Cseréljünk helyet. Kiho-
zom.
- NEM! Nincs idő...
- Az kár - szakított félbe.
- Hagynád, hogy befejezzem? Nincs idő, hogy te visszamenj.
Majd én kihozom. Legfeljebb öt perc.
Lillian tétovázott, aztán visszahuppant.
- Hát jó, de ha süllyedni kezd, gyere ki, rendben? Ígérd meg.
- Te pedig vágd el a kötelet, ott a kés a szelep melletti zsebben,
hogy le ne húzzon.
Belekotort a csónak oldalára erősített zsebbe, és felemelt valami
narancs-ezüst színű tárgyat.
- Megvan! De visszajössz, ugye?
 - Persze! - kiáltottam, aztán visszaléptem a homályos géptörzs-
be, amelyet a halványuló vészfény villogása töltött be. Átgázoltam
az emelkedő vízen, elkerülve Theresa lebegő testét, és kirántottam
a mellényt Theresa ülése alól. Visszafelé lábalva belerúgtam Lilli-
an átázott hátizsákjába; gondolkodás nélkül felkaptam, és a vál-
lamra vetettem. A víz eddigre már a hónaljamig ért, inkább úsz-
tam, mint lépkedtem. Még egyszer elhaladtam Theresa mellett. Jó
ember volt. Senki sem érdemel ilyen halált.
A gép vészkijáratán ömlött befelé a víz. Megrántottam a mellé-
nyem zsinórját, hogy felfújjam, vettem egy mély lélegzetet, és el-
rúgtam magam a kijárat felé, szemem-szám szorosan összezárva a
sós víz ellen. Elkeseredett erővel tempóztam, mert tudtam, elég
messze kell jutnom, hogy a süllyedő törzs ne rántson le engem is.
Amikor a fejem végre áttörte a felszínt, az esőn át hunyorogva
kerestem Lilliant és a mentőcsónakot. Eltűnt. Tehetetlenül forog-
tam, kerestem, miközben a gép lesüllyedt az óceán fenekére.

Most lebegek. Lillian hátizsákja lehúz, szinte mintha nem is lenne

rajtam mentőmellény. Ledobnám magamról, de túl nehéznek tű-
nik a feladat, hogy áthúzzam a karomon. Minden erőmet lefoglal-
ja, hogy lélegezzek, és a hullámok között a mentőcsónakot keres-
sem.
Mennydörgés reszketteti meg a levegőt és az egész testemet.
Villám vág át a vízfelszín felett, és a fényben valami megcsillan.
Talán a csónak, talán semmi.
A villámok fényénél becélzom, és úszni kezdek. A pánik csak
növeli az ügyetlenségemet, a karom és a lábam összevissza mo-
zog. A tempózás nem számít, a lélegzés fontosabb. A sós hullá-
mok között alig kapok annyi levegőt, hogy enyhítsem a tüdőm
égését. Hiába szorítom össze a számat, a sós víz beszivárog, ami-
kor a hullámok az arcomba csapnak. A csendes feketeség a mély-
be húz; minden hullám egy töredékpillanattal tovább tart lent,
mint az előző.
Egy újabb hullám tornyosul fölém, mintha egy óriás játszadozna
velem. Lebukom, mielőtt rám csaphatna; amíg átvonul, a felszín
alatt lebegek. A mentőmellény felránt, mielőtt késznek érezném
magam, hogy elhagyjam a csendességet, nem hagyja, hogy felad-
jam. Felbukkanok, és az arcom a mentőcsónak csúszós, nedves
műanyag oldalát éri.
- Segítség!! - kiáltom, igyekezve túlüvölteni a vihart. - Lillian!
Segíts be!
Egy kéz ragadja meg az ingemet, és behúz a csónakba.
- Tessék - nyögöm ki. - Megvan. - Felemelem a sárga mellényt,
aztán kifulladva elterülök a csónak alján.
- Mi van, eltévedtél kifelé jövet? - Kent mogorva hangja szinte
megnyugtató. Ha több erőm lenne, megölelném.
- Nem. Mrs. Lindennek kellett a mentőmellény. Azt gondoltam,
rövid kitérő lesz, csak közben ti elhajóztatok. - Kiemelem a fejem a
csónak alján összegyűlt kétujjnyi vízből. - Majdnem megfullad-
tam, nem mintha panaszkodnék, vagy ilyesmi - motyogom gú-
nyosan.
Hunyorítok; Margaret Linden még mindig eszméletlenül dől a
menyének, és Lillian is úgy néz ki, mint aki mindjárt csatlakozik
hozzá. Kent átdobja a mentőmellényt a másik oldalra, mellkason
találja vele Lilliant. Felpattan a szeme.
- Élsz! - kiáltja. - Amikor nem jöttél vissza, azt hittem... azt hit-
tem, sosem látlak újra. Azt hittem... -Elcsuklik a hangja.
Élek. A szó csuromvizes bőrömbe ivódik. Túléltem egy repülő-
gép-katasztrófát. Segítettem megmenteni egy életet, és még a háti-
zsákot is megszereztem.
- Hoztam neked valamit - kiáltom vissza. A síkos műanyagon át
óvatosan odakúszom hozzá. Muszáj megmutatnom, mit találtam.
Kent lehuppan elém egy ülésre.
- Hol van Theresa? - Az arcán lefolyik a víz, bele a szájába. Grá-
nitarcán mintha emberi érzések jelennének meg. - Láttad a vízben?
Téged sem láttunk, amíg bele nem ütköztél a csónakba, úgyhogy
még ő is itt lehet.
Kinéz a vízre. A szám hirtelen kiszárad; eltátom, hátha fel tu-
dok fogni egy kis esővizet. Miért olyan egyszerű elázni az esőben,
de inni szinte lehetetlen?
Néhány édes csepp lecsordul sótól bedagadt torkomon. Kent az
arcomba hajol.
- Mi van? Hol van Theresa, Dave?
Nem tudom, mit válaszoljak. Lillianre nézek segítségért, de
nem figyel rám. Csupa vér; egy véres ruhát szorít Mrs. Linden fe-
jéhez. Az idős hölgy fehér kosztümjének bal oldalán látványos vö-
rös csík húzódik.
- Miért nézel így rá? - morogja Kent. - Mondd meg!
Keresem a megfelelő szavakat; víztől ráncos, kifehéredett ujjai-
mat nézem, hogy ne kelljen látnom az arcát. Gyorsan fogom csi-
nálni, mintha egy ragtapaszt tépnék le. Eszembe jut, hogyan
mondta meg az orvos az apám szívrohama után, hogy halott. Én
is úgy fogom.
- Kent, nem tudom, hogy mondjam ezt el neked, de. sajnálom,
Theresa meghalt.
Egy pillanatnyi szünet után Kent felhorkan.
- Na jó, te seggfej, nem tudod, mit beszélsz. Jobban tud úszni,
mint bármelyikünk. Minden rendben lesz vele. - Vaskos ujját a
vállamba böki.
- Nincs a vízben, Kent!
- Nem tudhatod. - Undorodó fintorral néz rám.
- De, sajnos tudom. - Felülök mellé a padra, és óvatos szavakkal
folytatom. - Amikor a gép bekerült a turbulenciába, nem volt ide-
je, hogy leüljön. Aztán becsapott a villám, a gép lejjebb bukott, és.
- Újra kiszárad a szám. Nem akarom kimondani. Nem akarok em-
lékezni. - Amikor újra kigyulladtak a fények, a padlón hevert, a
szeme nyitva. Nem lélegzett.
- Azt akarjátok mondani, hogy ott hagytátok?
- Kent, halott volt - erősködöm. - Alig tudtuk kivonszolni Mrs.
Lindent is, ha Theresa testét is megpróbáljuk kihozni, ott veszünk.
Nem volt idő.
- Nem volt idő? Arra volt, hogy ezt a kettőt kihozd - mutat Lilli-
anre és Mrs. Lindenre, akik az eső ellen összekuporodva ülnek. -
Elég időd volt, hogy visszamenj a mentőmellényért, és kihozd a
díszanyuka hátizsákját, de hagytad, hogy Theresa megfulladjon -
üvölti; makacs zavartságát forró düh váltja fel. Addig markolja
egyre szorosabban az ingem gallérját, amíg az a nyakamba vág.
- Már meghalt! Semmit sem tehettem! Igazán, ember, semmit!
Kent feláll a billegő csónakban, szembefordul velem, és meg-
próbál a levegőbe emelni. Egy jó fejjel alacsonyabb nálam, és leg-
alább tíz kiló túlsúlya van, de kerek hasa alatt izmok lapulnak.
Megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de az úszás legyengí-
tett. Nincs menekvés, Kent kibillent a tajtékos mélység fölé. Med-
dig fog a mentőmellény a felszínen tartani? Mikor találnak rám a
cápák, azelőtt vagy azután, hogy a szívem megállt?
Végül, teljesen váratlanul, abbahagyja, és visszaejt a csónakba.
Sietősen visszamászom az ülésre, és összegörnyedve nézem min-
den mozdulatát. Odébb lép, és lezuhan a szemközti ülésre.
- Visszamegyek - jelenti ki. - Nem hagyhatom ott. Vissza kell
mennem.
- Nem tudsz hozzáférni, Kent. A gép elsüllyedt. - Nem hagyhat
itt minket. Fogalmam sincs, hogyan kell bekapcsolni a vészhelyze-
ti jeladót, és az elsősegélyről is csak annyi fogalmam van, hogyan
kell feltépni egy ragtapaszt. Ő ismeri az óceánnak ezt a részét,
minden nap itt repül. Sosem kedveltem, de szükségünk van rá.
Letépi magáról a mentőmellényt és a pilótainget; csak átázott
trikója marad rajta. A kezembe nyomja a pilótainget.
- Ha nem jönnék vissza, ezt add át az anyámnak.
Az ing vizesen lóg a kezemben. Most rögtön el kellene kérnem
a címét, mert Kent meg fog halni.
- Kérlek, maradj a csónakban, és vedd vissza a mentőmellénye-
det. Amikor ideérnek a mentőalakulatok, kihozzák majd. ígérem.
Tessék, vedd fel. Vedd vissza az ingedet.
- Nem - rázza a fejét. - Nem bírom otthagyni. Inkább meghalok.
- Akkor meg is fogsz halni! - kiáltja Lillian a csónak másik olda-
láról. - Pont mint Theresa! És pont mint Margaret!
Az idős hölgy Lillian ölében hever. Halott.
- Az mindegy. Én visszamegyek, és semmit nem tudtok mon-
dani, ami megállíthat.
- Az én hibám volt, tudod? - kockáztatja meg Lillian. - Theresa
halála. Ha én nem vagyok a gépen, alighanem még mindig élne. -
Az erősödő eső lemossa róla a vért, ami festékként borítja.
Kent elfordul a víztől, már nem keresi a láthatatlan gépet. Lilli-
anre mered.
- Miről beszélsz?
- Az ülésében ültem, amikor belerepültünk a turbulenciába.
Megpróbált leülni egy másik helyre, de akkor zuhant lejjebb a gép,
és nekivágódott a mennyezetnek. Már halott volt, amikor felkap-
csolódtak a fények. Ha én nem vagyok ott, biztonságosan, bekap-
csolva ülhetett volna. Most is itt lehetne. - Lillian a szemközti pad-
ra mutat. Remélem, tudja, mit csinál.
 - Miért mondod ezt most el nekem? Mi belőle a hasznod? Fur-
dal a lelkiismeret, amiért Dave-vel flörtöltél? Meg akarod tisztítani
a lelkiismeretedet, mielőtt mind meghalunk? - Cápamosoly tűnik
fel Kent arcán, még a fogait is kivicsorítja. - Igen, Theresa elmond-
ta, hogy olyanok voltatok, mint a tinédzserek.
- Nem tudom, miről beszélsz - szakítom félbe, hogy minimali-
záljam a kárt. - Csak beszélgettünk. Különben is férjnél van.
- Aha, legjobb tudomásom szerint te is házas vagy, Rómeó.
Kinyitom a számat, de visszanyelem az érveket. Ahelyett, hogy
Kenttel vitáznék a részleteken, inkább Lillianbe kellene valami ér-
telmet belebeszélnem.
- Theresa halála baleset volt. Nem tudtad, mi fog történni, senki
sem tudta. Nem hibáztathatod magad.
Lillian a fejét rázza.
- Nem csak Theresáról van szó, hanem Margaretről is. - Elcsuk-
lik a hangja a néven. - Őt is megöltem.
Őszinte hittel mondja ki a szavait. Meglep, milyen hipnotikus
hatással van Kentre, amit mond. Kent elfordul az óceántól, hirte-
len nagyon öregnek tűnik. Csendben ül a felfújt padon.
- Dave, emlékszel, amikor Theresa szólt, hogy rakjam el a lapto-
pomat? - folytatja. - Amikor lezuhantunk, valahogy... - Lenéz az
ölében heverő élettelen testre, gyengéden kisimítja a Margaret ar-
cába hulló hajszálakat, és a füle mögé tűri őket. Feltárul a tátongó
seb, amelyből még mindig szivárog a vér. - A fején találta el. Az
ölében volt, amikor kihúztuk a gépből. Ha nem vagyok olyan fi-
gyelmetlen, ha a helyemen maradok, ha jobban törődök a férjem
anyjával, mint.
- Hagyd abba! - szakítom félbe. - Nem öltél meg senkit!
- Nem tudom, Dave, elég jó érvei vannak - vág közbe Kent ma-
róan. A kezem akaratlanul is ökölbe szorul.
- Hallgass, Kent! Olyan ostoba vagy. Hagyd békén!
Kent kissé kihúzza magát, felméri, milyen lenne verekedni ve-
lem - akár egy felfuvalkodott kakas. Lillian felém nyújtja a kezét.
- Hagyjátok abba! Dave, hadd fejezzem be! - mondja, mintha én
bosszantanám. Még egy pillanatig figyelem Kentet, mielőtt leülök,
és beletörődök, hogy csak néző leszek. - Azt akarom mondani,
hogy két emberélet vesztéért érzem magam felelősnek. Őszintén,
nem tudom, mit tennék, ha te lennél a harmadik. De ha beugrasz
abba a vízbe, biztosan te leszel a harmadik. - A minket körülvevő
tarajos hullámokra mutat. -Nem várom, hogy megbocsáss, de ma-
radj. Kérlek.
Kent csak ül, és ringatózik a hullámok dobálta csónakkal. Ami-
kor már azt hiszem, egészen megdermedt, elfordul, és még egy-
szer végignéz a vízen. Széles homloka ráncba szalad. Még mindig
szereti Theresát, és ő már nincs többé. El sem tudom képzelni, mi-
lyen lehet.
Mi lenne, ha Beth maradt volna a gépen? Ha tudnám, hogy soha
többé nem ébredek arra, hogy hideg lábát az enyémhez nyomja,
vagy csak sóhajt a szóvicceimen? Mi lenne, ha egyetlen pillanat el-
ragadna mindent, amit terveztünk, közte az álmot is, hogy egy-
szer a karunkban tartjuk a gyermekünket?
Egy pillanatra elfelejtem, mennyire átáztam és átfáztam, és
hogy a torkom annyira fáj, mintha vérezne. Eldöntöm: ha Kent
vissza akar menni Theresáért, nem fogom újra megkísérelni, hogy
megakadályozzam.
- Biztos vagy benne? - kérdezi Kent Lilliant még utoljára. - Úgy
értem, biztos, hogy meghalt? - Különös nyugalom látszik rajta. Ez
is, mint minden más Kent körül, mint lobbanékonysága, és az,
hogy sosem néz rendesen az ember szemébe, idegessé tesz.
- Sajnos igen - bólint Lillian.
Kent kinyitja a száját, mintha újra vitatkozni akarna, de inkább
csak összegörnyed ültében.
- Maradok.
Lillian arcán szomorú mosoly suhan át, aztán a kezébe temeti
az arcát, és zokogásban tör ki. Szeretném megnyugtatni, ahogy ő
tette velem Beth telefonhívása után. Na jó, ha őszinte akarok lenni
magammal, egy másik élő ember testmelegét akarom érezni, mert
ma este több esélyem van a halálra, mint az életre.
Odébb csúszom a csónakban, amíg elég közel nem érek, hogy
megveregessem a vállát, de túl sokáig tétovázok. Egy hatalmas
hullám csap le ránk, majdnem függőlegesbe emeli a csónakot.
Megbillenek, vadul kapkodok valami, akármi után, hogy ki ne es-
sek, de nem találok semmit. Végül összegörnyedek, mert csak ma-
gamba kapaszkodhatok.
Sokáig maradok összekuporodva, azután is, amikor a csónak is-
mét egyenesbe jön, az eső gyengül, és a hullámzás lecsillapodik.
Nem bírok ellazulni. Végül zaklatott álomba merülök - hálásan
adom át magam neki. A kimerültség miatt a testem magától le-
kapcsol. Az egyetlen reményem, hogy még ha rémálmaim is lesz-
nek, a valóságnál jobbat hoznak.
 9. FEJEZET

L
Jelen

Lillian egészen kimerült. Megragadta a korlá-

MIRE FELÉRT A LÉPCSŐ TETEJÉRE,
tot, hogy el ne essen. A lába lüktetett a stílusos, de szoros, zöld
Versace cipőben, amely designer farmeréből kandikált ki. Lehetet-
lennek tűnt, hogy valaki így elfáradjon, ha csak ült, és másfél óráig
beszélt.
Becsúsztatta a mutatóujját a cipő sarokpántja alá, és könnyen le-
vette mindkettőt. A ruhákat Jill válogatta ki, és most alighanem jót
nevet otthon. Lillian majd elbeszélget vele, ha ennek a napnak vé-
ge.
Jill azt állította, hogy a mély nyakkivágású, smaragdzöld, áthaj-
tós top kiemeli Lillian szeme színét, vékonyítja a derekát, de Lilli-
an nem teltnek és vonzónak érezte magát, hanem csak szégyenlős-
nek. A kivágás olyan mély volt, hogy ki kellett húznia magát, ne-
hogy egészen lecsússzon, és ki ne villanjon a teljes dekoltázsa.
Nehéz volt hozzászokni az új melltartómérethez. Az élete leg-
nagyobb részében B kosarasat hordott, még a terhességek és a
szoptatás időszaka alatt is, az elmúlt néhány hónapban azonban
kikerekedett, mint egy kamasz lány - és nem csak mellben.
Másfél év éhezés után egyszerűen nem bírt jóllakni. Elég volt,
ha egyet kordult a gyomra, és máris rátört a pánik, az ösztönei pe-
dig átvették az uralmat. Nyolc hónappal a megmenekülésük után
erős tíz kilóval volt több, mint az egész előtt, és huszonöttel több,
mint amikor csaknem meghalt egy szigeten.
Valamiképpen - bár korábban nem került erőfeszítésébe, hogy
megőrizze soványságát - tetszett neki új, telt alakja. A hasán feszü-
lő ruhaanyag ígéret volt, hogy soha nem kell már éreznie a mardo-
só éhséget, bármikor kellemesen jóllakhat, csak ki kell lépnie a
kamrába.
 Amikor több mint két héttel a megmenekülése után Jerryvel ki-
lépett a kórházból, nekidőlt, és összerezzent a vakuk villogásától.
Jerry nem húzta magához. A karját Lillian keskeny válla felett tar-
totta, alig ért hozzá, mintha üvegből volna. Lillian biztosra vette,
hogy ez annak a jele, hogy Jerry már nem szereti, talán csalódott
is, hogy Lillian életben maradt. Amikor azonban megállt a hotel
teljes alakos tükre előtt, végre megértette, miért tartott távolságot
Jerry.
Nem csupán lefogyott: csontváz lett belőle. Érdeklődve végig-
húzta az ujját a csípőcsontjain: úgy kiugrottak, hogy nem is merte
megnyomni őket, nehogy elpattanjon a köztük feszesre húzódott
bőr. A tenyerével végigsimított a hasán; ráncos köldöke felett ter-
hességi csíkokkal behálózott laza bőrt talált. Az ujjai közé csípte,
és boldog volt, hogy a csíkok emlékeztették, miért küzdött olyan
keményen az életben maradásért.
A szinte láthatatlan csíkokat leszámítva a test a tükörben telje-
sen idegen volt. Vagy inkább egy valaha ismerős táj, amelyen
szörnyű természeti katasztrófa söpört végig. Megszámolta a vé-
kony bőr alól kivillanó bordáit; az arcán végigfolytak a könnyek.
Egykor csillogó szeme csak két beesett lyuk volt. Lillian hirtelen
megértette, miért undorodott meg tőle Jerry, és nem hibáztatta,
amiért elhúzódott a tükörben látható nőtől. Őt is undorította.
A dolgok most másként álltak.
Lillian mosolyogva megdörzsölte bizsergő lábait. Újabban
olyan volt, mintha csak most házasodtak volna össze. Akárhány-
szor Jerry mellett állt, a férje ujjai hálásan süllyedtek bele Lillian
lágy, kipárnázott bőrébe. Éjjel, amikor felébredt - minden éjjel fel-
ébredt -, érezte, hogy Jerry a hátához simul, a fejét pedig párnás
vállán vagy karján pihenteti.
Ha néhány plusz kiló és egy új ruhatár kell, hogy megőrizze a
szikrát, Lillian nem bánta. Visszavette a cipőt, és kelletlenül fel-
húzta a sarkára a pántot. A lába mintha azonnal megnőtt volna
egy számmal, amint levette a lábbelijét.
Igyekezett nem billegni a sarkán. Kinyitotta a szobájába vezető aj-
tót. Jerry az ágyukon hevert, az orrán olvasószemüveg; hevesen
gépelt valamit. Világosbarna haját elegánsan elválasztotta. Öltönyt
viselt, a kék hajszálcsíkosat, amit esküvőkre és temetésekre tarto-
gatott. Az ő temetésére is ezt viselte. Úgy dörgölte össze zoknis lá-
bait, oda sem figyelve, ahogy Daniel szokta, ha elmerül egy film
nézésében. Ha nincs ott az ölében a fényes fekete munka-laptop,
és a dupla, oszlopos ágyon mindenhol papírok, Lillian a nyakába
veti magát és leteperi. Ehelyett átlopózott a szobán - a lába nem
ütött neszt a puha, szőrös, csokoládébarna szőnyegen.
- Szia, hogy megy a munka? - suttogta Lillian, és végigsimította
az egyik oszlopot. Jerry felnézett, és levette a szemüvegét. Az ar-
cán ragyogó mosoly jelent meg.
- Szia, szexi lány, micsoda meglepetés. Mi a helyzet odalent?
Hogy bírod?
- Áh, még a felénél sem vagyunk, de az egyik kamera akkumu-
látora elromlott, úgyhogy szünetet tartunk.
- Hmm. - Jerry a szemüvege szárának végét rágcsálta. - Tud-
nom kell, milyen az a hírhedt Genevieve Randall? Olyan ijesztő,
mint amilyennek a tévében tűnik?
Jerry nem kedvelte Genevieve Randallt. Azt mondta, mesterkélt
és túljátszott. Lillian szerint ez hihetetlenül édes volt tőle.
- Rosszabb. Szerintem igazából egy robot.
- Hm, de jó vagy gonosz? - Jerry játékosan felvonta a szemöldö-
két.
- Gonosz, mi más lehetne?
- Igaz - nevetett Jerry. - Szóval, hogy bánik a robot a feleségem-
mel? Megpróbálta már átvenni feletted az uralmat?
- Azok a testrablók. Ne keverd a sci-fi-gonoszokat.
- Bocs, a robotok nem testrablók, megjegyeztem. - Jerry
összecsukta a szemüveget, és kissé kihúzta magát.
- De komolyan, milyen? Kicsit is más, mint a többiek?
Lillian a fejét rázta, és egy láthatatlan foltot vizsgálgatott az
ágyoszlopon.
- Nem, ugyanolyan, mint az összes többi riporter. Folyton az ér-
zelmeimre akar hatni, ki akarja szedni belőlem „az igazi sztorit".
Érted, miről beszélek.
- Persze, értem. - Jerry lecsukta a laptop fedelét, és becsúsztatta
a gépet az ágy alá. - Gyere ide, pihenj egy percet. - Odébb húzó-
dott, oldalra fordult, közben még néhány ív papírt is összegyűrt,
aztán megveregette maga mellett a kis helyen a matracot.
- Szerintem nem férek oda - sóhajtott Lillian, felmérve az üres
részt és visszaemlékezve új, kipárnázott csípőjére.
 Jerry újra megveregette a matracot, nem törődve a kifogások-
kal. Lillian lerúgta a cipőjét, és kétkedve felvonta a szemöldökét,
Jerry azonban nem is törődött vele, inkább a derekára csúsztatta a
kezét, és megkapaszkodott a hátsó övbújtatóban.
- Na majd megoldjuk - jelentette ki, egy gyors mozdulattal le-
rántotta Lilliant a saját, még ki sem hűlt helyére, és a lába közé
fogta a lábát, végül a saját szívére fektette Lillian fejét.
Drága kölni illata érződött rajta; ezt még Lillian vette neki a
Macy's áruházban, amikor teljes jogú tag lett az irodában, egy év-
vel Lillian fidzsi útja előtt. Csak olyan különleges alkalmakkor vi-
selte, mint egy fontos tárgyalás vagy egy együtt töltött este, ami-
kor nem csupán a Taco Bellbe ugrottak be, aztán a Walmartba,
hogy tárolódobozokat vegyenek. Jerry nem volt olyan, mint a töb-
bi férfi, akik állandóan kölniben úsznak, annyira, hogy a legkisebb
szikrától lángra lobbanhatnának. Nem - mint az élete minden más
területén, ebben is kimért volt és konzervatív, csak egyet fújt ma-
gára. Lillian belefúrta az orrát a nyakába, és beszívta az illatot.
- Nem muszáj ezt csinálnod, ugye tudod.
- Tudom, hogy nem. - Lillian elhallgatott, kereste a szavakat,
hogyan magyarázza meg. - De akarom.
Jerry némán ült ott, átkarolta Lilliant, és a karját cirógatta. A
könnyű érintéstől Lillian megborzongott; hátrahajtotta a fejét,
hogy Jerry megcsókolhassa a nyakát.
Ahogy kényelmesen elhelyezkedett, elképzelte, mi járhat Jerry
fejében. Ilyenkor szerette volna kiadni magából a teljes történetet,
hogy ne álljon köztük hazugság - de mindig észbe kapott, és fel-
idézte, miért kell ragaszkodnia a valótlanságokhoz, miként változ-
na meg minden, ha Jerry tudná.
- Miért akarod újra végigcsinálni? Azt gondoltam, utálod. - Lilli-
an érezte Jerry meleg lélegzetét a hajában, ahogy a férje megcsó-
kolta a fejét.
- Azt akarom, hogy vége legyen, és azt hiszem, ha végre min-
denki meghallgathatja a történetet, az egészet egyszerre, utána bé-
kén hagynak. És a szerződés is... magad mondtad, hogy a kizáró-
lagossági kitétel kötelez. Ez lesz a legutolsó interjú. A legeslegutol-
só.
Jerry nevetett, az ajkát végighúzta Lillian haján, és megrázta a
fejét.
 - Na persze, de még abban is vannak kiskapuk. Bár határozot-
tan kiváló ügyvéded van, attól tartok, egy interjú nem lesz elég,
hogy azok a keselyűk békén hagyjanak. - Elhallgatott. - Jól gondo-
lom, hogy Dave is beleegyezett egy beszélgetésbe?
A név hallatán Lillian szívverése teljesen felbolydult. Nem sze-
retett róla beszélni Jerryvel, aki azt állította, hogy már nem félté-
keny - a perzselő, vad féltékenység annak idején szinte elham-
vasztotta a házasságukat, mint egy bozóttűz. Lillian mégis önkén-
telenül védekezőállást vett fel, ha meghallotta a nevet Jerry szájá-
ból.
- Úgy tűnik. - Igyekezett érdektelennek hangzani. - A robot
szolgáinak egyikétől tudom. Azt mondta, jövő héten Kaliforniába
mennek, hogy ott vegyék fel az ő részét.
- Akkor nem is beszéltél vele? - tapogatózott Jerry óvatosan.
- Nem, Jerry! - csattant fel Lillian. - Nem beszéltem Daviddel... -
Összeszorította a fogait. Nem kellene többé így neveznie. - Aka-
rom mondani, Dave-vel, amióta megkértél rá. Csaknem öt hónap-
ja.
A nyelve meg-megakadt a szavakon. Ha Jerry tudná, milyen re-
mekül tud hazudni, most nem gyanakodna egy ilyen akadozó vá-
laszon. A hazugságok, legalábbis a jó hazugságok, mindig simák
és jól kigondoltak. Mindig az igazság akadozik. Jerry azonban
nem tudott semmit.
Leeresztette a Lillian karját simogató kezét, hagyta, hadd lógjon
le az ágy széléről.
- Hm, rendben van. Amikor utoljára beszéltem Bethszel, azt
mondta, végeztek az interjúkkal, csak ezért lepett meg.
- Mikor beszéltél vele? - Lillian elhúzódott, hogy Jerry arcába
nézhessen. Jerry és Beth a katasztrófát követő napokban találkoz-
tak Fidzsin, és azóta is tartották a távkapcsolatot. Lillian nem tud-
ta, hogy beszélnek is. Nem volt teljesen biztonságos hagyni őket.
- Ó, pár hónapja - intett Jerry nagyvonalúan. - Az irodában hí-
vott, volt néhány kérdése a Carlton-megállapodással kapcsolat-
ban. Olyan boldog volt, hogy Dave hazakerült. Azt mondta, nem
adnak több interjút, mert újra megpróbál teherbe esni, és nem
akarja, hogy a stressz megzavarja. - Vállat vont. - Talán már nem
számít. Talán már sikerült is.
 - Talán. - Lillian felvonta a vállát, utánozva Jerry nemtörődöm-
ségét, bár sírni lett volna kedve. Jerry a két lapockája közötti széles
részre tette a tenyerét, és gyengéden magához húzta a feleségét.
- Szóval, min vagytok eddig túl? - Egyértelműen igyekezett
másra terelni a szót; Lillian belement a játékba.
- A zuhanáson, és egy kicsin abból, ami utána jött. Még nem ju-
tottunk túl messzire, amikor lemerült az akku. Egy biztos, Genevi-
eve Randall nem boldog.
- Nem gondoltam, hogy a robotok képesek érzelemnyilvánítás-
ra.
- Hát ez itt határozottan tud bosszankodni.
Jerry nevetve faggatta tovább.
- Mi a következő?
- Hm, a következő kérdések a túlélésről szólnak. Észrevetted
már, hogy ezt a részt mindenki lenyűgözőnek találja? Genevieve
azért itt is csalódni fog egy kissé, mert nekem ebben nem volt ak-
kora szerepem. Inkább Dave és Kent dolga volt. Én gyűjtögettem,
ők vadásztak. Micsoda szexista rendszer.
- Szerintem a feministák most az egyszer meg fognak neked bo-
csátani.
- Majd meglátjuk. Az biztos, hogy sok levelet fogok kapni az el-
lenkezőjéről. Úgy érzem, mindenkinek véleménye van mindenről,
nem mintha érdekelne. Különben. - Elakadt, közelebb bújt Jerry-
hez, hirtelen kihűlt kezét a teste alá dugta. - Utána mindenki sorra
kerül. Margaret, David, Kent, és végül. Paul.
Az utolsó nevet csak suttogta, mint valami titkot. Jerry állkap-
csa megfeszült Lillian feje tetején; Lillian most örült, hogy nem lát-
ja az arcát.
- Biztosra veszem, hogy Genevieve Randall azt rendkívüli mó-
don élvezni fogja. - Dühösnek tűnt, de Lillian nem tudta megmon-
dani, kire. - Talán a végére lemegyek, amikor majd megmentenek.
A tudod, melyik rész után. - A szavak vágtak. Hiába feküdtek
egymás karjában, mégis mintha több ezer kilométer választotta
volna el őket.
- Tudod, mit, Jer? Ne gyere. Semmi baj. Ha olyan nehéz, én nem
akarom rád pakolni.
- Istenem. Tudod, hogy tényleg nehezemre esik. Nem akarom
még egyszer hallani.
 Lillian eltolta magát Jerry mellkasáról, és felült.
- Ó, jaj, hát sajnálom, ha kényelmetlenül érint, Jerry, Isten a ta-
núm, hogy a legcsekélyebb mértékben sem kívánnám ezt. Azt hi-
szem, elfelejtetted, hogy ez nekem nem csak egy sztori. Hanem az
életem.
Jerry feltámaszkodott a könyökére.
- Tényleg engem hibáztatsz? Ahogy beszélsz róla! Hogy
mennyire szeretted! Hogy is ne lennék féltékeny?
- Nem értelek. Az rendben lenne, ha Davidre lennél féltékeny,
tényleg, hiszen csak egy repülőútnyira van, Kaliforniában. De Pa-
ulra? Ő nincs már, Jer, mire tudsz mégis féltékeny lenni?
Jerry a zakója egyik sötétkék gombját babrálta.
- A fenébe is, igenis Davidre vagyok féltékeny, az a pasas egyér-
telműen szerelmes beléd. De el tudom viselni, hiszen engem vá-
lasztottál. Hazajöttél, holott vele is maradhattál volna. Az ég a
megmondhatója, ha kérnéd, David azonnal elhagyná azt a szeren-
csétlen Betht.
- Ne légy nevetséges.
- Nem, az a nevetséges, hogy tagadni próbálod. Nem látod,
amit én, ezért ha tagadod, naivnak tűnsz. -Úgy hangzott, mintha a
bíróság előtt érvelne. Leereszkedő hangneme felbosszantotta Lilli-
ant.
- Én vagyok naiv? És mi van „azzal a szerencsétlen Bethszel"?
Te mennyire lehetsz naiv? Ha tudnád, amit én tudok arról a nőről,
nem éreznéd magad olyan rosszul miatta! - csapott a krémszín ta-
karóra.
- Kérlek, magyarázd meg. Csupa fül vagyok, tudod, miért? -
Jerry reszkető ujjával Lillian felé bökött. - Ez a kis előadás sokkal
inkább tűnt egy féltékeny szeretőének, mint egy aggodalmas bará-
ténak.
- Nem, semmi. - Lillian megadón legyintett. - Ne is foglalkozz
vele, kérlek. Nem szeretnék még egyszer átmenni az egész Dave-
dolgon veled.
Jerry homloka összeszorult, miközben Lillian arcát fürkészte.
Lillian csak remélni tudta, mit talál odaírva. Felszegte a fejét, mint
akinek nincs rejtegetnivalója; ekkor pillantotta meg, hogy Jerry ál-
talában hideg szeme könnyektől csillog, a tekintete bizonytalan. A
természetesen magabiztos férfi nagyon ritkán mutatta ki a bizony-
talanságát.
A gomb, amit Jerry tekergetett, az ágytakaróra esett. Jerry olyan
szomorúsággal vette fel, amit az ember általában valami komoly
dolog veszte felett érez, nem csak egy gomb miatt.
- Úgy érzem, még mindig nem állunk rá készen, hogy beszél-
jünk róla - mondta a gombra meredve. - El tudom viselni. Minket
választottál. Tulajdonképpen kicsit sajnálom Dave-et. Ne érts fél-
re, még mindig nem bírom elviselni, de legalább megértjük egy-
mást. Én féltékeny vagyok az együtt töltött időtökre, ő féltékeny
az előttünk álló jövőre. Őt nem hibáztathatom. De Paul? - Elhall-
gatott, bizonytalanul felnézett. - Szerintem érte bármit megtennél.
Ezt az egészet feladnád, ha visszahozhatnád.
Lillian már nyitotta a száját, hogy tagadja, de nem bírta. Paul el-
vesztése, amikor őt is eltemette a forró, száraz homokba Margaret
mellé, élete legnagyobb fájdalma volt. A világ minden szava sem
tudná elmondani, hogy érzett iránta. Addig hevert a sír mellett,
amíg Dave el nem vonszolta onnan. A veszteség után annyira
megtelt a lelke gyásszal, hogy azt hitte, soha többé semmi nem ta-
lál majd utat hozzá. Ha ezt megtagadja, az olyan lenne, mintha le-
tagadná Paul teljes létezését. Mintha újra elveszítené.
Jerry a hüvelykujjával eltörölte Lillian kiperdülő könnyét, és az
arcára simította a tenyerét.
- Gondoltam. - Felült; zörögtek alatta az elfelejtett papírok. - A
halála tragédia volt, és nagyon sajnálom, hogy ezt el kellett szen-
vedned, de mindennél jobban szeretném, ha elengednéd őt, és
visszaemlékeznél, hogy a családod még mindig itt van, és szüksé-
günk van rád. - Jerry hangja megtört, a szemébe ismét könny szö-
kött. A látvány átszakította Lillian erődfalait.
- Annyira hiányzik, Jerry. Nem lett volna szabad meghalnia. Vi-
gyáznom kellett volna rá. Bárcsak megismerted volna, bárcsak
megértenéd... gyűlölöm, hogy nem érted. És annyira fáj, ha beszél-
ni kell róla, ha újra és újra el kell ismételni. Tudod. - Az ujját vé-
gighúzta Jerry kék selyemnyakkendőjén. - Néha azt kívánom, bár-
csak ne is beszéltem volna róla neked, és senkinek.
Jerry széles kezébe zárta az övét.
- Néha én is ezt kívánom. - A karjába húzta Lilliant, Lillian pe-
dig a mellkasába rejtette az arcát, és az emlékeket is, amelyektől
Jerry meg akarta fosztani.
- Sajnálom, hogy felhoztam, Lil - súgta a fülébe Jerry. - A mai
nap után, ha nem akarod, soha többé nem kell beszélned róla sen-
kinek. Szeretlek, és itthon vagy, és csak ez az, ami számít.
Lillian bólintott; az orra Jerry keményített ingén súrlódott.
- Szeretném jóvátenni - folytatta Jerry. - Menjünk el valahova
ma este, csak te meg én. Kerítek egy gyerekfelügyelőt, amíg te be-
fejezed az interjút, rendben?
- Ez aranyos tőled, de én ma este nem akarok sehova se menni,
Jer. - Lillian beletörölte az orrát a blúza ujjába, sötét csíkot hagyva
a drága anyagon. - A fenébe! Még pont erre volt szükségem!
- Ne aggódj, mindjárt rendbe hozzuk. - Jerry kisimította Lillian
könnyáztatta arcából az odatapadt hajszálakat. - De ma én fekte-
tem le a fiúkat, aztán főzök vacsorát. És ha megnéznénk egy fil-
met? Semmit, amiben repülőgépek és természeti katasztrófák van-
nak, ígérem. - Ugyanolyan bánatosan mosolygott, mint Josh szo-
kott, amikor behordta a sarat a nappaliba, vagy Daniel, ha a cső-
ben sült csirke helyett inkább pizzát vacsorázott volna. Lillian
védtelen volt ellene. - Most menj, mosakodj meg, mielőtt újrakez-
dődik a forgatás. -Megveregette Lillian rögzítőktől szoborkemény
haját. - Attól félek, az ingem elkente a sminkedet.
Az ing mellrészét valóban fekete szempillafesték és szemhéj tus
csíkjai és alapozófoltok éktelenítették.
- Ó, jaj, a kedvenc inged. - Lillian megérintette a foltokat, és
gondolatban felírta az inget is a dolgok listájára, amiket tönkretett.
- Ne aggódj, kijön a mosásban - intette le Jerry. - De ha nem, ak-
kor is csak egy ing.
- Igen, de. - Lillian tovább ellenkezett volna, de akkor Jerry előre-
hajolt. Amikor az ajkuk összeért, egymáshoz illőn, éppen úgy,
ahogy mindig, Lillian szíve körül melegség terjedt szét, és eltöltöt-
te egészen az ujjai hegyéig, amelyek alatt a foltos ingen át érezte
Jerry szívverését. Jerry vállon ragadta, és ledöntötte a papírokkal
borított ágyra; Lillian belekuncogott a követelőző csókba. Jerry aj-
ka forró útvonalat járt be a nyakán, a vállán, majd határozottan a
dekoltázsa felé indult. Lillian elfeledkezett a káoszba fulladó gon-
dolatokról, elfeledkezett mindenről, egyetlen nagyon fontos dol-
got kivéve: hogy itthon van.
 10. FEJEZET

LILY - MÁSODIK NAP

Valahol a Csendes-óceán déli részén

felébreszt zaklatott álmomból, amelybe az

MELEGSÉG SZIVÁROG ÁT A BLÚZOMON,
éjjel zuhantam. Minden lüktető hullámokban tér vissza. A zuha-
nás emléke elborít, csaknem megfulladok tőle - döbbenetesen tisz-
ta, mintha magas minőségű felvétel lenne. A gép heves rángatózá-
sa, a reccsenés, amellyel Theresa a plafonnak csapódott, a rengeteg
vér - forró, sűrű -, ami lefolyt Margaret arcán, Kent vad, tébolyult
pillantása. Ha az egyikre túl sokáig koncentrálok, a hozzá tartozó
felvétel elindul a fejemben, mintha újraélném az egészet.
Én azonban nem akarok emlékezni. Így nem. Túl fájdalmas, túl
nyers. A zuhanás utáni órákat, a tompa, hideg esőben töltött, el-
mosódott időt átugrom. Nincsenek részletek, talán csak a fogam
vacogása, a mennydörgés és a hullámok robaja. Így máris jobb.
Most, amikor a nap süt le rám, fogalmam sincs, mennyi idő telt
el a zuhanás óta. A nap melege azt jelenti, hogy élek, de azt is,
hogy nem mentettek meg. A szemem szúr, mintha könnyeket sze-
retne kipréselni a testemben maradt folyadékokból. A szemhéja-
mon átszűrődő fény élénksárga, még úgy is éget, hogy ki sem nyi-
tottam a szemem. Az ötvenhetedik ok, hogy továbbra is csukva
tartsam.
Kár, hogy az elmém nem áll meg, és sorra előjön a sok mi-lett-
volna-ha és talán, amit eddig féken tartottam. Egy hirtelen felis-
merés átránt az ébrenlétbe. Az ölem üres. Margaret eltűnt.
Még az alvás takarója előtti ködös emlékeimben is ott van meg-
nyugtatón rám nehezedő holtsúlya. Most az üresség nyom le,
mint amikor először tartottam a kezemben Josht, és tudtam, hogy
a súlya azonos a méhemben lévő ürességgel. Meg kell találnom,
haza kell vinnem, hogy Charlie mellé temethessem.
Felnyitom égő szememet - telement homokkal. Nem, nem ho-
mok, csak a szemhéjam dörzsöli, mert nincsenek könnyeim. Máris
ennyire kiszáradtam?
Néhány ezer pislogás eltelik, mire nyitva is bírom tartani a sze-
mem, és még akkor is elvakít a ragyogó napfény, mint egy vakon-
dot, ami kimászott biztonságos, föld alatti járataiból. Amikor már
biztosra veszem, hogy végleg megvakultam, a szemem sarkából
megindul a könnyek áradata. Újra lehunyom a szemhéjamat, ne-
hogy egy csepp is kárba vesszen, mielőtt a szemem visszanyeri a
nedvességét. Előbb-utóbb azonban fel kell majd néznem. Ha nem
nyitom ki a szemem, attól Margaret még nem jön vissza, igaz?
Az egész olyan, mint az a különös kísérlet az egyetemen, fizika
előadáson, a dobozba zárt, egyszerre élő és halott macskával. Mit
mondtak azok a lökött agyúak? Az egyik vagy másik végkifejlet
csak akkor válik biztossá, ha megnézzük. Gondolom, előbb-utóbb
muszáj megnézni, mert egy idő után mindenképpen egy csúnya
döglött macska az eredmény.
Lassan, pislogva felnézek.
Ugyanott vagyok, ahol elaludtam. A csónak másik oldalán
Kent ül, nekem háttal, még mindig az óceánt figyeli. Alighanem
Theresát keresi a minket körülvevő végtelen kékségben. A feje te-
teje égőpiros, rövidre nyírt szőke haján át is megégette a nap. Lát-
hatóan kopaszodik. Fehér pilótaingének szakadásain át látszik fe-
szes, vékony trikója, amelyet gondosan betűrt khakisortjának öves
derekába. A térde éppolyan forrázott-piros, mint a feje. Az én or-
rom is megsajdul a napégéstől, amikor a szememet dörzsölő ke-
zem beleakad.
A jobbomon Dave alszik. A feje a csónak peremén pihen, és
minden apró hullám felemeli, leejti. Az arcát napbarnított karja
közé rejtette. A jelek szerint ő azon szerencsések egyike, aki bar-
nul, nem pedig megég; jól járt ezzel, mert a nap hevesen süt le
ránk. A háta egyenletesen emelkedik és süllyed. A társaságában
máris nem félek annyira.
Egyik vállamtól a másikig görgetem a fejem. A mozgás fájdal-
mas, de csodásan elvonja a figyelmemet. A nyújtózás közben meg-
állok, mert észreveszek egy ruhacsomót Dave mellett. Margaret
retro kosztümje hever Dave mellett a padon; túl nagy és tömör,
hogy üres legyen.
Ülve odacsúszok a padon át. A karom úgy fáj, mintha egy ke-
mény edzés után izomlázas lennék. A vállam máshogy sajog, ilyet
még nem tapasztaltam, de most nem állhatok meg, hogy megvizs-
gáljam. Meg kell találnom Margaretet. A vállammal majd akkor
foglalkozom, ha megjön a mentőhajó.
Margaret lába a még mindig alvó Dave felé nyúlik. A fejét és a vál-
lát eltakarja a kosztümkabát; az egyik oldala rózsaszín a vértől,
amelyet az előző éjjel felitattam. Nagyot nyelek. A torkom olyan
száraz, mintha össze lenne tapadva belül.
Nem akarok visszaemlékezni, hogy nézett ki Margaret tegnap
este; hogy milyen forró volt a vére a kezemen, a felhasadt bőrére,
és hogy amikor megpróbáltam megvizsgálni a sebet, a koponyáját
láttam. Üres gyomrom összerándul. Nem tudom, akarom-e látni,
mi van a kabát alatt.
De muszáj még egyszer látnom, muszáj megbizonyosodnom
róla, hogy elment. A tegnap este szinte mindenestől olyan volt,
mint egy rémálom. Tudnom kell, hogy igaz volt-e. Remegő kézzel
odanyúlok, az ujjhegyeim elérik a fehér anyagot. Merev a sós víz-
től és a vértől. A hüvelyk- és mutatóujjaim közé fogom, és feleme-
lem.
Először világos haját pillantom meg. Lágy, mint a pitypangpi-
he. Meg akarom simítani, de ahogy feljebb csúszik a kabát, a fürt-
jeit feketére alvadt vér tapasztja össze.
Gyorsan kell csinálnom, vagy nem leszek rá képes. Megnedve-
sítem az ajkam, a körmeimet a műszálas anyagba vájom, és a ma-
radék bátorságomat összeszedve egy hirtelen mozdulattal felrán-
tom. A kabát az ölembe hullik.
Kényszerítem magam, hogy ránézzek.
Szörnyű látványra számítottam, üvegesen előre meredő szem-
párra, vérre, bőrre, csontokra... de csak egy alvó asszony fekszik
ott. Valaki bekötözte a fejét és megtisztította az arcát. A szeme
csukva. Bizonyos értelemben békés. Egy ujjamat végighúzom az
arca ép felén, a mosolyráncokon, a zárójeleken az ajka körül. Eb-
ben a rövid pillanatban úgy szeretem és úgy gyászolom, mint a sa-
ját anyámat.
Valami megcsillan a napfényben. Margaret nyakán egy hosszú
aranylánc pihen, mélyen a dekoltázsában. Charlie jegygyűrűjét
hordja rajta. Mindig. Nem gondolok bele, hogy a bőre hideg lesz,
és merev, vagy hogy hozzá kell érnem a megszáradt, pikkelyes,
fekete vérhez, hogy megtaláljam a kapcsot. Akarom azt a gyűrűt.
Jerrynek és az otthonomnak a része.
A vértől és izzadságtól Margaret bőréhez tapadt láncot nézem.
A kígyózó szemek megmoccannak, gyengén emelkednek,
süllyednek. Biztosan a fény játszik velem. Hunyorgok; ekkor meg-
pillantok valamit. Margaret nyakán eltéveszthetetlenül lüktet egy
ér.
- Lillian, felébredtél. - Dave az; egyenesen ül, sötét tincsei ella-
pulnak a haján, ahol feküdt. A szám túl száraz, hogy válaszoljak.
Gyengén rámutatok az előttem heverő ruhakupacra, és nyögök.
Dave szomorú mosollyal bólint.
- Életben van.
A szemem ég, mintha sírni akarnék, de nem jönnek a könnyek.
Alighanem jobb is.
- Css, semmi baj, semmi baj. - A csónak megbillen. Dave máris
mellettem van. Amikor körém fonja a karját, természetesnek tű-
nik, hogy nekidőljek, a vállába temessem az arcomat és sírjak. Szo-
rosan ölel magához. Izzadság- és sósvíz-szaga van, de úgy teszek,
mintha Jerry lenne, és minden rendbe jönne. Végül abbahagyom a
sírást, de nem mozdulok. Nem akarok.
- Segített? - Dave forró keze az arcomra simul, hátrafésüli
összecsomósodott hajamat.
- Igen. Hogy csináltátok?
Szeretném megkérdezni, életben marad-e, de erre máris tudom
a választ.
- Én semmit sem csináltam. - Dave felhorkan, mintha valami
vicceset mondtam volna. - Éppen hajnal előtt történt. Végre elállt
az eső, én pedig aludni akartam, de annyira fáztam, hogy nem
ment. Akkor hallottam meg, hogy valaki beszél. Felnéztem, és ott
volt Margaret, sápadtan, mint egy kísértet, és összevissza őrültsé-
geket beszélt, amilyet még soha nem is hallottam. Aztán egy pilla-
nat - Dave csettint az ujjával -, és megint eszméletlen volt. Gondo-
san ellenőriztem a pulzusát és a légzését, és tényleg életben volt,
még most is él, azt hiszem.
- Utána bekötözted? - Megpróbálok egyenesen ránézni, de a
vállam fájdalmától nem tudok mozdulni.
- Nem, az Kent volt.
- Kent?
 - Igen, a jelek szerint cserkész is volt, vagy mi.
- Ez lenyűgöző. Biztos voltam benne, hogy te csináltad.
- Hát, én kezdtem, de.
- De szar munkát végzett, úgyhogy kivettem a kezéből - szól
közbe Kent a szemöldökét felvonva. - A fiúd majdnem minden
sebbenzint elhasznált a nagyira, én viszont tudtam, hogy ha bárki
is kijut ebből a tébolyból élve, annak még szüksége lehet rá.
Dave a fiúd szótól megmerevedik, és elhúzza a karját.
- Hát, akárki is volt, köszönöm. - Egyikről a másikra nézek. -
Komolyan. Tudom, hogy nincs jó állapotban, de ha még egy kicsit
kitart, talán a mentőhajón tudnak rajta segíteni, amikor megtalál-
nak.
- Hm, igen. Talán - grimaszol Kent.
- Kent, tudnál néhány percig ember lenni? - kéri Dave figyel-
meztetőn.
- Ó, drága, nem akartam én rosszat. - Kent most engem gúnyol.
- Nem mintha én nem akarnám, hogy a nagyikád kijusson innen,
és visszatérjen az életébe, teniszezni, vagy akármilyen szarságok-
kal tölti meg a mindennapjait. Csak arra gondoltam, hogy nem áll-
nék addig fél lábon, amíg megjelenik a mentőhajó, és kihúz min-
ket ebből a kék sivatagból. Az időnk egyre rövidebb - folytatja. -
Csaknem huszonnégy óra telt el a zuhanás óta, édeske, és hadd
mondjak neked valamit. - Húsos ujjával felém bök. - Ha megtalál-
ják a gépet az óceán fenekén, már nem fognak olyan nagy erőkkel
kutatni utánunk. Nem is hibáztatom őket. Nincs vizünk, kivéve a
hasznavehetetlen sósat. - Két karját kiterjesztve körbeint, mintha
mi nem vettük volna észre, hogy a hajónkat az óceán veszi körül. -
Nincs ennivalónk sem, és rohadtul nincs semmi eszközünk, ami-
vel jelezni tudnánk a hollétünket. A csónakban van jelző, de dög-
lött az akkuja, úgyhogy annyira elvesztünk, amennyire csak lehet.
- Előrehajol, bőrkeményedéses kezét összekulcsolja maga előtt. -
Drága, szomorkodnod kéne, amiért a mamád még mindig léleg-
zik, mert neki lehetett volna a legkönnyebb útja kifelé innen.
Nos, igaz, ami igaz: Kent tényleg kegyetlenül őszinte. A szavai
arculcsapásként hatnak: egy pillanatig fájnak, de amikor a döbbe-
net elmúlik, az ember feje kitisztul.
- Istenem... - Végigfuttatom az ujjaimat Margaret finom szálú
haján, ahol kilóg a kötés alól. Kentnek igaza lehet.
 - Jó látni, hogy valaki végre figyel rám - morogja Kent. Perverz
módon élvezi a szenvedésemet.
- Lassan azt kívánom, bárcsak hagytalak volna beugrani, Kent. -
Dave a pilótára mered, aztán megfogja a kezemet. Összerezzenek.
Csak most ismertem meg ezt a férfit, mégse tudom levenni róla a
szememet.
- Na jó, a dolog ebben a pillanatban nem néz ki valami jól a szá-
munkra - folytatja. - Én is belátom; de Lillian, nem eshetünk szét.
Sose tudhatod, mi fog történni. A Carlton Joghurt nem fogja ilyen
könnyen feladni. Ez egy PR-rémálom, és ez meg az én szakvéle-
ményem. Még ha nem is találnak meg minket, találkozhatunk egy
halászhajóval, vagy eljuthatunk egy hajózási útvonalra, vagy egy
helikopter felfedezhet minket. Nagyon sok lehetőség van, de mind
időbe telik. Türelmesnek kell lennünk, és akármilyen lehetetlen-
nek tűnik, várni.
- Csakhogy Margaretnek nincs ideje. Te is tudod, én is tudom,
hogy itt nem maradhat életben sokáig. - Az ernyedt testre muta-
tok. - És csak arra tudok gondolni, hogy mi vagyunk a következők.
- Szép dolgokra kell gondolnod, Lillian. Gondolj a gyerekeidre,
az otthoni életedre, a férjedre. Ó, és van itt valami. - A hangja jó-
kedvű, egyáltalán nem illik a helyzet komolyságához. Elereszti a
kezemet, és átgázol a csónak másik oldalára.
Ajánlom, hogy jó legyen - jegyzi meg Kent, miközben Dave át-
lábal a csónak alján összegyűlt keveréken; sós víz, vér és hínár.
Amikor Dave újra lehuppan mellém, a rándulástól éles fájdalom
vág bele a bal oldalamba.
- Amikor felkaptam Margaretnek a mentőmellényt, felkaptam
még valamit. Valamit, ami a tiéd. - Rövid drámai szünet után elő-
kapja babakék JanSport táskámat. Az alja át van ázva, feljebb, ahol
a nap elpárologtatta a vizet, sógyűrű rakódott le rá. Ezt leszámítva
ugyanaz a táska, amit csaknem tizenöt éve hordok magammal.
Olyan hangosan kiabálja, hogy otthon, mintha Dave a fülembe ki-
áltotta volna.
- Hogy a csudába juttattad ki ide? - Odanyúlok, és gyengéden
megsimítom a sima, kifakult anyagot.
- Ez egy nagyon hosszú és unalmas történet, megígérem, hogy
egy nap elmesélem, de először jussunk ki ebből a csónakból. Lá-
tod? Máris van valami, amire várhatsz. - Rám kacsint, és felém
nyújtja a táskát. - Tessék, vedd el.
Amikor azonban odanyúlok, úgy érzem, mintha egy horgász-
horog akadna a lapockámba. Levegőért kapok, nem érem el a tás-
kát.
- Megsérültél? - Dave leereszti a táskát, és oldalra hajtja a fejét.
Az orra most ferdének tűnik.
- Nem, nem, minden rendben. Izé, ki tudnád nyitni nekem?
Úgy rémlik, volt benne egy üveg víz.
Dave hitetlenkedve néz rám, de aztán meghúzza a cipzárt. Eről-
tetnie kell, mert az egyik fognál beakad; a könyöke a karomba ta-
lál, amitől összerándulok. Két megerősítő lélegzetet veszek, és las-
san fújom ki. -Valahol a legnagyobb zsebben kell lennie. Ki se nyi-
tottam, úgyhogy tele kell lennie. - Megkockáztatok egy pillantást
Kentre. - Ez javítja az esélyeinket, igaz?
Kent csak vállat von, de kissé kihúzza magát, és a táskát lesi.
Megpróbálom végiggondolni, mi lehet benne. Víz, müzliszeletek,
Margaret kézitáskája és neszesszere, az én sminkkészletem, a
könyvem, egy váltás ruha, az elázott telefonom, egy jegyzetfüzet
és még néhány apróság otthonról.
Dave beleles, a keze oldalával nyitja tovább a cipzárt. A szemöl-
döke meglepetten szalad fel, majd benyúl, és kihúzza a félliteres
flakont.
- Nahát, ki gondolta volna! - mondja Kent elámulva. Dave át-
dobja a flakont a csónakon; Kent úgy kapja el, mintha törékeny
kristály volna. - Vigyázz! Ez a kis flakon az életünk. A következő
két napot kihúzzuk vele, legalábbis ha nagyon odafigyelünk,
mennyit iszunk. Mi van még abban a csodatáskában?
Dave ismét rám néz, némán engedélyt kér, hogy beleturkálhas-
son a személyes holmijaimba. Bólintok. A váltamban égő fájda-
lomtól már a gyomrom is felkavarodik. Perceken belül előszedik
Margaret táskáját és neszesszerét, benne tükrökkel, amikkel jelez-
ni lehet a repülőgépeknek, egy varrókészletet, és néhány levél
gyógyszert, amelyek közül van, ami még az ezredforduló tájáról
származik.
A csónakban a hangulat apokaliptikusról lassan óvatosan opti-
mistára változik. A fiúk minden apróságot átvizsgálnak, és fel-
osztják őket aszerint, mit mire lehet használni, és különféle hasz-
nált nejlontasakokba rakják őket. A figyelemelterelés, amit ez je-
lent, legalább annyira jó, mint maguk a tárgyak.
- Lillian, nézd, mit találtam! Nem is hiszem, hogy egyben ma-
radt, de talán ha kiszáradt, újra olvashatod! -Dave megérinti a vál-
lamat a romantikus regénnyel, amelynek címlapján egy félmezte-
len pár ölelkezik.
- Hé! Hagyd abba!
- Mit csináltam? - rezzen össze Dave.
- Semmit, csak a vállam... - Igyekszem elég levegőhöz jutni,
hogy beszéljek. - Amikor megveregetted, nagyon fájt.
Ha kibírom, hogy ne mozgassam, nem fog fájni.
Dave karba teszi a kezét, összevont szemöldökkel néz rám. Bár-
csak ne aggódna ennyire miattam! Nincs szükségem az aggodal-
mára. Margaretnek van.
- Ne foglalkozz velem. Jól vagyok. - Nagyon igyekszem meg-
győzően kimondani.
- Ha a hangod nem remegne ennyire, talán hinnék is neked.
- Én. én nem. - Pedig igaza van. A hangom úgy remeg, mint egy
operaénekesé.
- Na ugye? - hajtja oldalra a fejét. - Most pedig lennél szíves
hagyni, hogy megnézzem? Lehet, hogy komolyan megsérültél, és
ha neki van igaza, és tényleg itt ragadunk, nem kellene, hogy elfer-
tőződjön.
- Hát jó. - Kifogytam a módszerekből, hogy visszaverjem, úgy-
hogy elfordulok, hadd vegye szemügyre a sérülést. Az ajkamba
harapok, amikor megérinti az érzékeny részt a jobb lapockámnál.
- Nagyon sok vér van itt. - Dave a fogait szívja. - Éppen, ahogy
gondoltam. Lillian, a vér megszáradt, és a blúzod beleragadt a
sebbe. Nem tudom, mit csináljak. - Elhallgat, aztán átszól a túlol-
dalra. - Kent, segíts nekünk.
- Figyeljetek, el akarjátok használni a teljes elsősegélykészletet,
mielőtt vége a napnak? És mi lesz utána, he? - Átlábal a mi felünk-
re, ahol Dave-vel ülünk, majd helyet cserél Dave-vel. Durva ujjak-
kal nyomkodja végig a véres foltot a blúzomon, végül felnyitja az
elsősegélydobozt, keresgél kicsit a zörgő papírcsomagok között, és
kiválaszt egyet. A fogával tépi fel, a leszakított részt az óceánba
köpi. A csónak elbillen, ahogy átveti a karját a szélén, és a vízbe
meríti a kezét.
 - Mi történi. - Nem bírom befejezni, olyan élesen nyilall belém a
fájdalom. Kent valami nedves dolgot nyom a vállamhoz. Csak
azért bírok mozdulatlanul maradni, mert tudom, hogy Dave nem
engedné, hogy Kent bántson. Lassan, kimérten veszem a levegőt.
Kent hirtelen hátrahúzza a karomat, és a világ elsötétül előttem.
- Nem kell ennyire durván - szólal meg Dave hangja valahol
mögöttem.
- Ellennyomást kell alkalmazni. Ha nem akarod csinálni, azt ja-
vaslom, fogd be.
- Nem. - Dave hangja elhalkul. - Csak légy óvatos.
- Fel kell húznom a felsődet. - Kent keze végigsiklik meztelen
hátamon, lassan húzza fel a ruhaanyagot. -Ez fájni fog - figyelmez-
tet, amikor a sebhez ér. Újabb papír szakad, és valami durva érin-
tésű dolog tapad a sebre. Az alkohol egyszerre kezdi marni a hú-
somat és az orromat is. Halkan feljajdulok.
- Sajnálom, babám, ez nagyon mély. - Kent ezt úgy mondja,
mintha tényleg törődne velem. - Jól meg kell tisztítani, mielőtt be-
zárom.
- Bezárod? És hogyan? - Dave-et nem győzte meg.
Csak félig vagyok magamnál. Még egy szakadás, még több al-
kohol; Kent ezúttal meg is dörzsöli a sebet, úgy érzem, hogy csi-
szolópapírral.
- Túl mély, hogy csak úgy bekössük - magyarázza Kent. - Ha
nem zárjuk be, el fog fertőződni, és onnan gyorsan vége. Nem
mintha volna antibiotikumunk, vagy igen?
- Tehát hogy is akarod bezárni, Kent? - ismétli Dave egyre nö-
vekvő türelmetlenséggel.
- Azt mondtad, van abban a csodatáskában egy varrókészlet is,
ugye? Nos, azt akarom felhasználni.
- Talán meg kellene várnunk a mentőcsapatokat - érvel Dave. -
Nem kételkedek a képességeidben, de szerintem ők jobban érte-
nek hozzá.
- Elment az eszed, vagy mi van? - Kent az utolsó alkoholos tör-
lőkendőt is az óceánba dobja, aztán kiegyenesedik, és kireccsenti a
nyakát. - Legyél tudatában, hogy a mentőcsapatok nem fognak va-
rázslatosan ideérni, legalábbis nem egyhamar. Ha nem ügyelünk
magunkra, majd egy holttestekkel teli csónakot menthetnek meg.
- Rendben van - szólalok meg halkan. - Csináld. Kérlek.
 - Biztos vagy benne, Lillian? Várhatunk egy kicsit, ha akarsz. -
Dave menekülőutat akar nekem nyújtani. Nem akarok várni. Túl
akarok lenni rajta.
- Keni... csináld meg, most azonnal.
- Okos kislány - válaszolja Kent, mintha ló vagy kutya volnék.
Dave nem ellenkezik tovább. Igyekszem nem odafigyelni, miköz-
ben Kent előkészül a művelethez. - Rendben, babám, most próbálj
nem mozogni.
A hűvös acéltű hegyes. Amint átböki a bőrömet, akaratlanul
összerándulok a mély fájdalomtól.
- A francba! Ne mozogj! - morogja összeszorított fogain át.
Megpróbálok visszaemlékezni a vizualizációs technikákra,
amelyeket a szülésfelkészítő órákon tanultam. Zen. Teljesen zen
leszek. Amikor Kent közrefogja a sebet az ujjaival, mélyebbre hú-
zódok önmagamban, minden képet felidézek, amelyeket a Lam-
aze-tréning során Karen nővértől tanultam.
Mégis mindkét esetben epidurális érzéstelenítést kaptam, szó-
val nagy hasznát nem vettem.
Amikor lassan kifújom a levegőt, Kent újra átböki a tűt a bőrö-
mön, ezúttal gyorsabban. Érzem, ahogy a cérna húzódik utána.
Amikor a másik oldalra is beszúrja, elveszítem az önuralmamat,
és elhúzódok a kis kínzóeszköz elől. Káromkodásfüzér fakad fel
mögöttem.
- Nézd, drága. - Kent hangja legalább annyira remeg, mint én
magam. - Ha nem hagyod abba a ficánkolást, csak jobban fog fájni,
nem érted?
- IGYEKSZEM! - fakadok ki. A hangom annyira hasonlít Joshé-
ra, hogy az döbbenetes. Frusztrált könnyek szöknek a szemembe.
- Ne, ne, ne, el ne kezdj sírni! Jóságos isten! - Kent először az ég-
nek emeli a kezét, majd a combjára csap. -Dave, gyere ide, legyen
valami hasznod is. Ülj le elé, és tartsd egy helyben.
Dave szinte ugrik a szavára. Letelepszik elém; most szinte
összeér az orrunk.
- Meg tudod csinálni. Tudom, hogy képes vagy rá. - A két
szemöldöke között újra ott van az aggodalmas kis ránc. Fájdal-
mamban szeretnék rákiáltani: nem tudsz te semmit!, de csak bólin-
tok.
- Készen vagytok már? - mordul ránk Kent.
 - Hova sietsz, Kent? Randevúd van? Nem? Akkor adj már egy
percet - feleli Dave magabiztosan, megfogja a fejemet, és a vállára
húzza, majd a saját fejét is nekidönti, mintha évek óta gyakorol-
nánk. Egynapos borostája szúrja a fülemet. A kezét végighúzza a
karomon, megtalálja az én kezemet, és megfogja. A hüvelykujja
fel-alá jár a tenyeremben. Mintha megnyomott volna egy gombot,
vagy mintha az ujjai morfiummal injekcióztak volna be, elernye-
dek és nekidőlök.
- Készen állsz, Lillian? - A hangja sima, mint a hullámoktól le-
csiszolt uszadékfa.
- Aha.
- Csináld - utasítja Kentet.
Az első öltés forró vasként mar a bőrömbe, de amikor megfe-
szülök, Dave magához húz.
- Minden rendben, nagyon jól csinálod. - Valamiképpen hiszek
is neki.
A következő öltés feszes, de gyors, mintha Kent rájött volna, mi
a trükkje az emberi izmok varrásának. Hazudnék, ha azt monda-
nám, hogy az egyenletesen elhelyezett öltések ezután simán men-
nek, vagy nem is érzem a tűt a bőrömbe döfni, de az biztos, hogy
Dave karjában megtanulom elviselni a fájdalmat. Még nyolc öltés:
bökés, húzás, csomó, vágás, újra.
- Kész. - Kent odébb húzódik.
A seb még mindig lüktet, és minden hirtelen mozdulattól sikol-
tani szeretnék, de máris jobb. Határozottan jobb.
- Köszönöm, Kent. Nagyra értékelem a segítséget.
Kent csak legyint, és addig turkál a táskámban, amíg ki nem
húz egy gyógyszeres dobozt.
- Tessék, ezeket vedd be. - Áthajítja a dobozt a csónakon, egye-
nesen az ölembe. Meglátom a szavakat és a számot: Margaret Lin-
den, 2006. A bakteriális fertőzésnél valószínűleg még a lejárt anti-
biotikum is jobb.
- Hadd segítsek. - Dave lecsavarja a vizesüveg kupakját, és át-
adja nekem. Egy apró korttyal beveszem a hosszúkás tablettákat.
- Köszönöm. Csodálatos voltál. - Remélem, hogy a mosolyom
elmondja azt is, amire nem találok szavakat.
- Pihenned kell. - Dave az átcsomagolt táskát Margaret feje mel-
lé teszi. - Gyere, próbálj aludni.
 Összehúzom magam a padon. Alig érzem, hogy Dave az ölébe
emeli a lábamat; az érintése melegétől olyan álmosság tör rám,
hogy ki sem tudom nyitni a szemem, hogy megnézzem. Inkább
feladom, visszavonulok a mély alvásba. Úgy teszek, mint aki ott-
hon van.
 11. FEJEZET

DAVE

Jelen

- MEDDIG VOLTAK A CSÓNAKBAN, DAVE?

- Egy örökkévalóságnak tűnt, de a zuhanástól addig, amíg par-
tot értünk, nagyjából három nap telt el -felelte Dave tömören, és
megcserélte a lábait. Most a bal bokája pihent a jobb térdén. - Az
igazat megvallva volt néhány sötét perc, amikor biztosra vettem,
hogy sosem jutunk ki a csónakból.
- Hogy jutottak keresztül azokon a napokon? - kérdezte Genevi-
eve, és úgy dörgölte össze az ujjait, mintha valami zsíros anyaggal
lettek volna borítva. Már nem is tűnt kíváncsinak; Dave azért
ügyelt rá, hogy ne eressze le a falait. Genevieve nem jut közel hoz-
zá ilyen könnyen.
- Nagyrészt szerencsével. Amikor kimenekültünk a gépről, Lil-
lian magával hozta a hátizsákját. Volt benne egy flakon víz, és pár
más dolog, ami hasznosnak bizonyult. És persze Kent kihozta az
elsősegélykészletet. Ezek nélkül huszonnégy óráig sem bírtuk vol-
na.
- És a föld? - Genevieve átugrotta a számtalan kérdést, amire
Dave már készült. - Mikor látták meg a földet?
A válasz egy pillanatra elakadt Dave torkában. Azokra végte-
len, kínszenvedéssel felérő órákra gondolt a csónakban, amelyeket
Genevieve Randall egy mondattal elintézett. Emlékeztetnie kellett
magát, hogy a kevesebb több. Ha a riporter akár mindent kihagy a
megmenekülésükig, ő nem fog panaszkodni.
- Nagyjából a harmadik nap közepén - válaszolta végül. - Ma-
gasan járt a nap, égette a homlokomat. Már csak néhány kortynyi
vizünk maradt, Margaret pedig kómába esett. Abban a percben
minden teljesen reménytelennek tűnt. - A tarkóján legördült egy
súlyos izzadságcsepp, mintha a teste emlékezne a csónakban ural-
kodó végeérhetetlen hőségre. - Először azt hittem, délibáb. Le-
gyengültem. Mind közel jártunk az erőnk végéhez. De nem en-
gedtünk a kísértésnek, hogy igyunk az óceánból, mert Kent figyel-
meztetett, hogy abba bele lehet őrülni. Egy darabig mindenesetre
így is megkérdőjeleztem az elmém épségét. Csak ültem, és néz-
tem, amint a kicsi, smaragzöld pötty lassan növekszik a szemem
előtt, legalább egy óráig, mielőtt szólni mertem volna a többiek-
nek.
- Mit érzett abban a percben? - tudakolta Genevieve.
- Először hitetlenséget, aztán izgalmat és reményt. Nem tudhat-
tuk, mekkora a sziget, és hogy élnek-e rajta, úgyhogy először
mind azt hittük, hogy megmenekültünk, végre vége az egésznek.
Emlékezett a reszkető várakozásra, amely üres gyomrában ver-
gődött, miközben a hullámok lassan egyre közelebb és közelebb
sodorták a csónakot a növekvő zöld folthoz. Egyedül ő vette biz-
tosra, hogy most megmenekültek. Azt várta, hogy kiérnek a part-
ra, és jól megijesztik a napozókat. Naptűzte agya elképzelte, hogy
felszaladnak a bárhoz, és mindenkinek rendel egy hatalmas, cso-
dálatos pohár limonádét.
- Hogy jutottak oda a szigethez, ha nem volt sem evezőjük, sem
csónakmotorjuk? - kérdezte Genevieve, azonban nem olyan hitet-
lenül, mint amikor Theresáról faggatózott. Automatikus, érzelem-
mentes volt a hangja.
- Amint rájöttünk, hogy tényleg szárazföldet látunk, az örö-
münket gyorsan felváltotta a frusztráció. Az áramlat, amelyben
haladtunk, közelebb vitt, de nem teljesen a szigetre. Lassan halad-
tunk, ezért volt időnk tervezni és szervezni. Először a kezünkkel
próbáltunk evezni, de ez nem térített el túl messze az áramlattól.
Ne feledje, mind kiszáradtunk, félig éhen vesztünk, és a nap is
megégetett minket, úgyhogy nem voltunk a legjobb formánkban.
Végül Kentnek támadt az ötlete, hogy ugorjunk a vízbe, és lábtem-
pókkal toljuk a csónakot.
- Beugrottak a vízbe? - Genevieve oldalra hajtotta a fejét. - Nem
féltek a cápáktól, vagy ilyesmi? - Mézszín szemöldökét fel-alá rán-
gatta; az egyik egy kicsivel feljebb mozdult, mint a másik, és Dave
nem tudta, hogy a természet vagy a plasztikai sebészet a felelős a
dologért.
- Tudva, amit most tudok, jobb lett volna. De annyira elkesere-
detten ki akartunk jutni a csónakból, és azt gondoltuk, hogy a szi-
geten étel vár, emberek és távközlés. Úgy vélem, ha eszünkbe jut,
akkor is úgy döntünk, hogy a kockázat vállalható.
- Kérem, mondja el, milyen volt, amikor partot értek. Milyen
volt a sziget, milyen állapotban voltak önök?
- Az első éjjel volt a legrosszabb. - Dave megborzongott, mintha
a szél rángatná átázott pólóingét. - Már besötétedett, mire elértük
a szárazföldet. Nem volt tüzünk, édesvizünk, ételünk. Nagyrészt
arra emlékszem, mennyire sötét volt. Lillian Margaretet ápolta.
Kent azonnal elindult valamerre, én viszont az éjszaka nagy részét
átaludtam a csónakban.
A riporter füle mintha irányba fordult volna, amikor meghallot-
ta Lillian anyósának nevét.
- És Margaret, ő meddig bírta?
Hogy lehet egy asszony élete végét egy ilyen nyegle kérdéssel
összefoglalni? Dave meg akarta adni Margaretnek a tiszteletet,
ami járt neki.
- Margaret a partraszállást követő huszonnégy órán belül el-
hunyt. Semmit sem tehettünk érte. Orvosra és teljesen felszerelt
műtőre lett volna szüksége. Azt hiszem, Lillian még reményke-
dett, amikor megláttuk a szigetet, de miután partra szálltunk, és
rájöttünk, hogy egyedül vagyunk, egyértelművé vált, hogy Mar-
garet nem élheti túl.
- Mielőtt újratemették volna a férje mellett, lowában, alapos or-
vosszakértői vizsgálatot végeztek rajta. Olvasta már?
Dave egyáltalán nem tudott a boncolásról.
- Izé... nem. Nem hallottam... - Nagyot nyelt, a torkába mintha
gombóc szorult volna. Margaretről miért hazudtak egyáltalán?
Hogy csökkentsék Lillian bűntudatát? Az emberek tényleg hibáz-
tatnák, amiért az ülésen hagyta a laptopját? Jerry hibáztatná? Da-
ve nem hitte. Ha tisztábban gondolkodott volna, amikor kitalálták
a történetüket, rájött volna, hogy ez mohó hazugság volt, szükség-
telen, és talán a vesztük lesz. Ha Genevieve Randall bebizonyítja,
hogy egyvalamiről hazudtak, tudnia kell, hogy más rejtegetniva-
lójuk is van.
A riporter előszedett egy barna borítékot a széke melletti táská-
ból.
- Itt van nálam. - Kihúzott a borítékból néhány összetűzött, ro-
pogós fehér lapot, és jelentőségteljesen lapozgatta őket. - Tessék.
Azt írja, Margaret halálát egy komoly homloksérülés okozta,
amely egy tompa ütés okozta trauma eredménye volt. -
Visszahajtotta a papírokat, és előrehajolt a következő kérdésre. -
Hogyan történt?
- Hát, nem tudom. Talán lezuhant vele a repülőgép?
A Genevieve ajkára kiülő kis mosoly aggasztotta Dave-et.
- Hát persze. Kezelték a sérülését?
- Megpróbáltuk. Kitisztítottuk és bekötöztük, amennyire a tudá-
sunk engedte, de szakértő segítség nélkül nem jutottunk sokra.
- Hm, igen, értem. - A riporter végigfuttatta a nyelvét vékony,
alig látható ajkán. - Értem, hogy megsebesült a zuhanás során, de
azért vagyok kíváncsi, mert elolvastam és megnéztem szinte min-
den interjút, amit a túlélők adtak, és egyetlenegyszer sem szere-
pelt benne Margaret halálának oka. Vajon miért?
A vádló hangot hallva Dave remegő kezét a combja alá csúsz-
tatta, hogy Genevieve ne vegye észre növekvő idegességét. Öt má-
sodperce volt eldönteni, hogy tényleg bajban van-e, vagy meg-
játszhatja magát, amikor egy kész gondolat ötlött az eszébe.
- Alighanem senki sem vette a fáradságot, hogy rákérdezzen -
felelte meleg mosollyal, kihúzta a kezét a lába alól, és az egyiket
átfuttatta a haján. Lillian mindig azt mondta, hogy ez bejön a nők-
nek. Neki bejött. -Ms. Randall, rendkívüli mértékben lenyűgöz az
alapos vizsgálata.
A dicséretre a nő szívott egyet sima fogain, parányi mértékben
oldalra hajtotta a fejét - talán Dave-en kívül senkinek nem is tűnt
volna fel -, és becsukta a jelentést. Nem nézett le, nem jegyzetelt
semmit tűhegyű filcével, nem pillantott félre. Jeges pillantásától
Dave hátán végigszánkázott a hideg, a tarkóján kihűlt a verejték,
és meztelen alkarján kiütött a libabőr.
- Legalább őt eltemették, nem úgy, mint szegény Theresát -
mondta halkan. Ez a megjegyzés a vágóknak szólt, csak Dave-et
akarta kibillenteni az egyensúlyából, hiszen akármit csinálhatott a
kész anyaggal. Bármit mondtak neki, azt ő majd felvágja kis, ke-
zelhető részekre, így majd bármilyen következtetést le lehet vonni
Dave válaszából. Dave szeretett volna ököllel az ülőpárnára vágni.
Ő adta a stábnak ezt a hatalmat. A helyzet arra emlékeztette, mi-
lyen erőtlennek érezte magát a csónakon, véletlenszerű áramlato-
kon hánykolódva, az irányíthatatlan időjárás kényére-kedvére.
Most Genevieve Randall óceánján lebegett.
 12. FEJEZET

D -N

Egy szigeten, a Csendes-óceán déli részén

HÚSZ ÓRA. HÚSZ. Kevesebb, mint egy nap. Amikor óvodás voltam, na-
gyon nehezemre esett elszámolni húszig. Az apám gyakorolta ve-
lem a számolást, miközben a fogamat mostam. Egytől tízig
könnyen ment, aztán tizenegy, tizenkettő, egészen tizenkilencig,
de utána sosem jutott eszembe a húsz. Ötéves fejjel a húsz fogalma
túl nagynak bizonyult. Húsz dollár egy egész vagyon volt, húsz
játék egy kincsesláda, húsz perc egy élet, húsz év az örökkévaló-
ság.
Ma újra ötévesnek érzem magam. Nem bírok eljutni húszig.
Vízálló órám megállt pontosan 3:45-kor. Tizenkilenc órával és öt-
venöt perccel azután, hogy erre a szigetre érkeztünk. Az ütött-vert
óraszámlapon megállnak a mutatók, éppen abban a pillanatban,
amikor leülök az első tűz mellé, igazi ételt enni.
Egyszerű étel, a Kent által a korallzátonyon fogott halakból,
pörkölt kókuszdióbélből és néhány gyökérből, amit én kutattam
fel. Kent nagy köveket rakott a tűz közepébe, amelyet Margaret ol-
vasószemüvegének segítségével gyújtottunk. Miután a halacská-
kat a csónakról hozott késsel felnyitotta és kibelezte, a forró kö-
vekre dobta őket. A levegőben hamarosan sűrű, nyálcsordító illat
kezdett terjengeni. Remélem, Lillian hamarosan visszaér, mert ha
nem, lehet, hogy Kernnek és nekem nem lesz elég önuralmunk, és
mindet megesszük.
Kent a tűz előtt sétál, a még sületlen részeket piszkálja. Úgy le-
sem az ételt, mintha otthon ülnék a kanapén, és a pasadenai Rose
Bowlban játszott meccset nézném a lapostévémen. Kent mordul
egyet, de nem hallom a hal sistergése miatt.
- Mi az? - Bosszúsan veszem le a tekintetemet a tűzről, amiért
megszakította a lenyűgöző műsort.
- Menj, hozd vissza a csajt. Mindjárt kész a vacsora.
 Felmérek minden falatnyi áttetsző, rózsaszínes, éppen fehérbe
forduló halhúsdarabot. Ez lehet a módszere, hogy elég sokáig eltá-
volítson innen, és maga egye meg az egészet. Nem, inkább me-
gyek én Lillian után, mint hogy Kentet küldjem. Teáskanálnyi ta-
pintat sincs benne, de még ezzel is túloztam.
Feltápászkodom a tűz mellett fekvő, homokos farönkről, és to-
pogva elindulok a vízhez, ahol tegnap partot ért a csónakunk. Hu-
nyorogva nézek végig az elkanyarodó partvonalon, de nem látom
Lilliant. Elnézek a fák, a csónak, majd újra a víz irányába, mire rá-
jövök, hol van.
Az éhség hajt, és a félelem, hogy mire visszaérek, Kent már az
áldozati halak szálkáit fogja leszopogatni. Végigfutok a keskeny
partszakaszon, a táborunktól balra. Egy kiugró kókuszligetet el-
hagyva meglátom. Egy kis, homokos földnyelven áll, szembenéz a
barátságtalan óceánnal. A haja hosszú, kócos tincseit fújja a tenge-
ri szél. Levágott szárú farmert visel és bikinifelsőt: jól látszik a vál-
lán húzódó csúnya vörös vágás. Kent öltései egyforma távolság-
ban követik egymást, de nem szépek. Még ha Lillian el is kerüli a
fertőzést, ronda heg marad utána.
Olyan egyedül van ott - szétvetett lábbal áll, a kezét zsebre dug-
ja, mintha az egész világgal nézne szembe. Nem tudom, mire gon-
dol. Félek megtudni. Ma megpróbáltam távolságot tartani tőle.
Kenttől is távolságot tartottam volna, de őt kicsit nehezebb elke-
rülni. Túl nehéz a közelükben lenni, összeszedni, mi minden ve-
szett el talán örökre, és felfogni, hogy akár tetszik, akár nem, ne-
kem csak ők maradtak.

Amikor Margaret még élt, Lillian más volt. Mindannyiunkat mele-

gített a reménye makacs parazsa, amely nem aludt ki. Amikor
Kent vette kézbe a víz osztását, és kupakonként adagolta, azt
mondta Lilliannek, hogy Margaret nem kap többet, mert csak lefo-
lyik az arcán, és - ahogy Kent fogalmazott - pocsékba megy. Lilli-
an nem tört meg. Nem követelte vissza a vizet, amelyet az ő táská-
jából vettünk ki, és amit volt szíves megosztani velünk. Nem -
ehelyett a saját kupaknyi vizét osztotta meg az anyósával.
Mire azonban megláttuk a szigetet, és meggyőződtünk róla,
hogy nem délibáb, és nem is a kiszáradás okozta hallucináció,
Margaret már messze járt, és Lillian is megváltozott.
Egy napig úsztunk, pihentünk, és a karunkkal gyengén eveztünk,
mire az árapály végre elkapta a csónakunkat. Néhány tempónyira
a szigetet körülvevő korallzátonyszalagtól a hullámok a homokos
partra sodortak, éppen, amikor a nap az óceánba süllyedt.
Miután a csónakot felhúztuk a dagályvonal fölé, segítettem Lil-
liannek partra vinni Margaretet. Ott aztán találtunk egy banánfát,
amelynek gyökerei ívesen álltak, mintha a fa évekig csak azzal
foglalkozott volna, hogy helyet készítsen ennek a pillanatnak. Kis
helyet, amely csak két személynek volt elegendő, így a saját nyo-
maimon visszamentem a csónakhoz.
Gyorsan sötétedett. Amikor a lábam a csónak alján összegyűlt
fekete vízbe ért, rám zuhant a fáradtság, és amint ledőltem, már el
is aludtam. A hideg szél és a partot nyaldosó hullámok hangja éb-
resztett néhány óra múlva. Sötét volt. Nem: feketeség vett körül.
- Lillian? Kent? Ott vagytok? - kiáltottam.
A sötétből egy ismeretlen hang felelt, mint egy magas nyüszí-
tés; belecsendült a fülem. Minden sivítással új remény ébredt ben-
nem. Motorhang? Sziréna? Nem. Ez élő hang volt, talán valami ál-
lat.
Az Animal Planet minden műsora, amelyet valaha megnéztem,
lepergett az agyamban. A legtisztábban azokra emlékeztem, ame-
lyekben hatalmas kígyók, mérges pókok és óriási, világító szemű
patkányok voltak.
Igyekeztem elbújni a lassan leeresztő csónak padján, és remél-
tem, hogy a bő fél méter ernyedő műanyag elég lesz, hogy elrejt-
sen, akármi is adja ki ezt a hangot.
- Aludj! Aludj! Aludj már el!
A mindent legyűrő álmosság, amely kiütött, akár az érzéstelení-
tő, eltűnt. A hang, a szánalmas, de kísérteties hang éberré tett. A
holdat és a csillagokat felhők takarták, a pálmafákat rázta a szél;
eszembe jutott, hogy vajon egy újabb vihar közeleg-e. Még az idő-
járás is a túlélésünk ellen volt.
- Áááááááá! - üvöltöttem, hátha így kiüríthetem forrongó érzé-
seim gőzét, mint egy biztonsági szelepen át. - Hol van mindenki??
A kérdések, amelyeket Lilliantől és Kenttől hallottam újra meg
újra, most legyűrtek, rám telepedtek, összenyomták a mellkaso-
mat, hogy alig kaptam levegőt. Hogyan lesz elég ételünk? Elég vi-
zünk? Megkeresnek minket, vagy egyszerűen feladják?
 - Dave? - A távolból egy hang a nevemen szólított.
- Te vagy az, Lillian? - süvöltöttem vissza, még mindig reszke-
tegen.
- Igen! Itt vagyok a szikláknál. Te hol vagy?
- A csónakban, de ha tovább beszélsz, oda tudok menni. - Bele-
hunyorogtam a sötétbe, megpróbáltam eldönteni, merre induljak.
- Csak beszélj, és elindulok.
Tettem egy lépést az irányába. Egy kis ideig semmit sem érez-
tem vagy hallottam, csak a homokot a lábam alatt és a lusta hullá-
mokat a parton. Végül belerúgtam valami szilárdba, és feljajdul-
tam.
- A szikláknál vagy? - kiáltotta Lillian válaszul.
- Igen! Csak beszélj, és megtalállak!
- Hát jó... de mit mondjak? - kérdezte egy bizonytalan szünet
után.
Tettem egy újabb lépést a hangja felé. Ilyen tempóban hajnalig
sem érek oda. Kérdésekre volt szükségem, amelyekre nem csak
egyszavas válaszokat lehet adni.
- Hol van Kent?
- Valahol itt van ő is. Amikor partot értünk, elment, és azóta
nem láttam.
Remek. Kent is és én is magára hagytuk a két legsúlyosabban
sérült túlélőt, alig percekkel azután, hogy szárazföldre jutottunk.
Nesze neked lovagiasság. Lépkedtem tovább; most már azt is hal-
lottam, hogy Lillian fészkelődik a homokon, néhány méterre bal-
ra.
- És Margaret hogy van? Stabil az állapota?
- Meghalt.
- Meghalt - ismételtem. Szégyelltem, hogy nem lepett meg a do-
log. - Sajnálom, Lillian.
Ekkor sírva fakadt. Az elmúlt napokban sokszor hallottam sír-
ni, fájdalmában, félelmében vagy bűntudatában, de ez most más
volt. Ez sikolyba fúló zokogás volt. Azt akartam, hogy hagyja ab-
ba, de még a lélegzése is elcsukló nyüszítéssé vált. Ezt a hangot
már ismertem. Lillian volt a sebesült állat, amelytől annyira meg-
ijedtem.
A hangok valami egészen új félelmet ültettek belém. Könnyű
lett volna megtalálni, kötélként követhettem volna a hangokat, de
én inkább menekülni akartam. Fogalmam sem volt, hogyan csilla-
pítsam ezt a nyers fájdalmat. Most pedig egy olyan kérdés került
elém, amely az éhhalálnál vagy a fulladásnál is jobban megrémisz-
tett. Ha őt nem tudom megvigasztalni, hogyan tudom majd saját
magamat?
Sós könny csordult a szám sarkába. Akkor már tudtam, hogy
nem leszek képes egyedül végigcsinálni. Szükségem van Lillianre,
neki pedig rám. Gondolkodás nélkül, támolyogva indultam a
hangja irányába, hálásan a sötétért. Lilliannek semmi szüksége
nem volt rá, hogy lássa a sírástól kipirosodott, felpüffedt arcomat.
Amikor a lábam az övéhez ért, elcsuklón levegőért kapott.
- Dave?
- Nem - válaszoltam halkan, tréfálkozva. - Elvis.
Könnyektől nedves keze az enyémet kereste.
- Itt vagy - suttogta. El se hittem, hogy ugyanez a hang üvöltött
az előbb. Az ujjaink összefonódtak.
- Hát ez jó kis szembekötősdi volt. - Igyekeztem figyelmen kí-
vül hagyni, mennyire idegessé tett az érintése.
- Sajnálom, nem segítettem túl sokat. - Mint egy polaroidképen,
a szemem előtt lassan megjelent a feje szemcsés körvonala.
- Most hülyéskedsz? Még mindig ott sírnék a csónakban, mint
egy kislány, ha nem hívtál volna ide.
- Gyere, ülj le! - A kezemnél fogva lehúzott egy üres részre a
homokon. Törökülésben telepedtem le mellette.
- Hogy bírod? Megvagy? - kérdeztem esetlenül, és a hüvelykuj-
jammal dörzsölgettem a kézfejét, legalább annyira a saját, mint az
ő megnyugtatására. Nekem dőlt, a vállamon pihentette a fejét;
mindenestől átmelegített.
- Nem igazán.
- Reggel kereshetünk valami ennivalót, és menedéket is készít-
hetünk, aztán kitalálhatjuk, mi lesz a következő lépésünk. Most a
szárazföldön már több lehetőségünk van. Ez nagyon jó dolog. -
Igyekeztem úgy beszélni, mintha tudnám is, miről beszélek; az
egész karját a térdemre, az ölembe húztam.
- Most még gondolni sem bírok a holnapra. - Az arcát is a vál-
lamba temette. - Margaret elment, és úgy érzem, hogy a nap soha
többé nem kel fel. Mintha egy örökkévalóságra csapdába estünk
volna egy gödörben.
 - Ezt kedvelem benned - ugrattam. - A végtelen optimizmuso-
dat.
- Nem jönnek - folytatta, ügyet sem vetve a tréfámra. - Senki
sem fog eljönni értünk.
- Nem, azt hiszem tényleg nem. - Nincs értelme hazudni.
Lillian mély lélegzetet vett, és lassan fújta ki; éreztem a szelét.
- Akkor itt halunk meg, a szigeten.
- Nem feltétlenül.
Megrázta nedves vállamon nyugvó fejét.
- Ha senki sem jön értünk, akkor itt ragadtunk, és ahogy Mar-
garet, előbb-utóbb mi is mind meghalunk.
- Senki sem él örökké, Lillian. - Kócos hajához dörgöltem az ar-
comat. - Sem egy szigeten, sem odahaza, St. Louisban. De addig
még sok élnivalónk van. Nemcsak meghalni fogunk itt, hanem él-
ni is.
- De én nem itt akarom leélni az életem hátralévő részét, Dave.
A gyerekeimmel akarok lenni, és Jerryvel és Margarettel, a testvé-
reimmel, a szüleimmel, a barátaimmal. - Hirtelen szembefordult
velem, meleg lélegzetét most az arcomon éreztem. - Mondjuk,
hogy megtaláljuk a módját, hogyan éljünk itt. Csak gondold el,
milyen életet jelentene az a következő öt, tíz, húsz vagy akárhány
évben? Itt, ezen a homokkupacon. Hogy lehetnék itt boldog?
Elcsuklik a hangja. Megértem, hogy ez többről szól, mint Mar-
garet elvesztéséről. Többé nem fogja látni a gyermekeit. Ők is ha-
lottnak fogják hinni.
- Tudom. Én is haza akarok menni, és talán haza is jutunk. De
addig is gondoskodni kell magunkról, és kihozni a legjobbat a
helyzetből. - Apró lélegzetvételekkel választom el a mondatokat. -
És egymásról is gondoskodni fogunk. Igenis kihozzuk a legjobbat
a helyzetből. - Ezúttal én is hittem magamnak.
Tágra nyílt szeme, sebezhető pillantása az arcomat kutatta. A
légzése egyre gyorsult. A nyelve hegyével megnedvesítette az aj-
kát, és hosszan sóhajtott; csiklandozta borostás államat.
- Azt hiszem, igazad van - mondta belenyugvón.
A fejét a vállamra fektette; úgy igazítottam el, hogy ne kelljen
terhelnie a fájós vállát. - Olyan fáradt és éhes vagyok. Nem is tu-
dom...
 Elaludt, mielőtt befejezhette volna a mondatot. Óvatosan, hogy
fel ne ébresszem, ledőltem a homokra, és az égre néztem.
A felhők egy kis foltban megtagadták az időjárás istenének utasí-
tását, és szétváltak, kilátást engedve a tiszta égre és a rengeteg, ap-
ró csillagra. Hány naprendszer tárult a szemem elé a felhők résén
át? Megpróbáltam megszámolni őket, mint a birkákat, de a felhők
összezárultak, én pedig elaludtam. beleütött lyukon át ki-
kilöttyent az édes tej. Később Kent megmulatta, hogyan törjük fel
a késsel a kókuszt, és fejtsük ki az édes húsát, de Lillian akkor is
csak bólintott, és majszolgatta a kezébe adott darabokat.
- Ez a tyúk bolond - morogta Kent, amikor összeszedte az üres
héjakat, hogy az óceánba dobja őket.
- Legyél vele egy kicsit türelmes. Nincs egy napja, hogy meg-
halt az anyósa. Időre van szüksége, hogy hozzászokjon a helyzet-
hez. - Volt Lillianben valami, ami felébresztette a védelmező ösz-
töneimet.
- Aha, hát, én is elvesztettem valakit, mégsem buggyantam
meg. - Úgy mérte fel Lilliant, mintha tanár lenne, aki egy házi fel-
adatot osztályoz. - Nem fogja sokáig bírni. Szerintem tényleg meg-
bolondult. -Egyenként hajigálta ki a héjakat, mint a frizbiket. -
Nem eszik, nem iszik, és nem tud hozzájárulni a táborkészítéshez.
Nekem édes mindegy, ha fel akarja adni, de így csak egy újabb
éhes szájat jelent. Szigorúan veszem az, aki nem dolgozik, ne is egyék
szabályt.
- Ó, szóval már szabályaid vannak arról, hogyan kell egy szigetre
vetődve élni?
- Ne okoskodj! - Elhallgatott, hogy lerágjon egy ottfelejtett kó-
kuszdarabot Lillian érintetlen kókuszhéjairól.
- Nem fogok túl sokáig dolgozni helyette anélkül, hogy valamit
akarnék is cserébe.
Mezítláb álltam a dagályvonalon; megdöbbentett Kent merész
kijelentése, mintha ő lenne a sziget királya, én pedig egy alattvaló-
ja. Belekezdtem, hogy megfogalmazzak egy érvet a fejemben, de
feladtam. Mindazok után, amit róla megtudtam, rájöhettem, hogy
nem hallgat az észérvekre.
- Majd megpróbálok beszélni vele.
- Mm-ké - felelte, a szája tele egy nagydarab kókusszal. Csám-
csogva rágta. - Várj! - Beletúrt sokzsebes nadrágja egyik zsebébe. -
Ez legyen nálad.
Egy élénknarancs színű műanyag darabot nyomott a kezembe,
mintha inas lennék, akinek borravalót ad. Kinyitottam az ujjaimat;
akkor láttam meg a tárgy végén az éles fémet felvillanni a nap-
fényben. Olyan volt, mint egy felturbózott tollkés. Kent bizonyára
meglátta az értetlenséget az arcomon, mert magyarázni kezdett.
- Ez egy kés. A csónakról van. Kettő volt odakészítve, hogy le-
vághassuk a gépről. Gondoltam, jobb, ha nálad is van egy, a biz-
tonság kedvéért.
Egy kés. Azt mondtam Lilliannek, ezzel vágja el a hajót a repü-
lőgéptől. Biztosan visszatette a csónak tárolózsebébe. Nem értet-
tem, miért adja ide nekem Kent, végül is a zuhanás után nem let-
tünk éppen puszipajtások. Rámarkoltam az élénk színű markolat-
ra, és egy kicsit erősebbnek éreztem magam. A rajtam lévő ruhái-
mat és a tűznél száradó, tönkretett bőrcipőmet leszámítva ez volt
az első holmim itt. Megfogadtam, hogy megtanulom, hogyan
használjam az előnyömre.
Zsebre tettem a kést, és észrevettem, hogy Kent riadtan néz
rám. Talán megbánta, hogy átadta a fegyvert. Odébb mentem, mi-
előtt megpróbálta volna visszavenni.
Kent azonban szorosan követett, a kezét buggyos khaki rövid-
nadrágjába törölte, amit kénytelen volt viselni. Akármilyen félel-
metes tudott lenni, abban a nadrágban úgy nézett ki, mint egy túl-
méretezett kisfiú, aki Agatha nővér körmösét igyekszik megúszni.
Elmondta, mit kell elvégezni aznap, és választás nélkül magára
vette a vezető szerepét. Nem akartam harcolni, úgyhogy hagytam,
hadd játssza a vezetőt, de a combomon éreztem a zsebemet húzó
kést.
Először is eltemettük Margaretet. Érzéketlennek hangzott Kent
szájából, de igaza volt: a forró, napos időben hamar megindulna a
bomlás, és idevonzaná az összes ragadozót és dögevőt. A kis föld-
nyelvet választotta a nyughelyének, mert elég távol volt a tábortól
és a dzsungeltól. Úgy találtam, megfelelő hely lesz neki az óceán
mellett, ahol mind láthatjuk, és emlékezhetünk, hogy mit veszítet-
tünk el.
Két órába telt, hogy bambusztöredékekkel elég mély gödröt ás-
sunk, amit az állatok nem tudnak majd kikaparni. A homok foly-
ton visszacsorgott, és a végén már azt hittem, sosem készülünk el.
Végül elértük a nedvesebb réteget, és onnan már gyorsabban
ment. Senki sem beszélt.
Kent ragaszkodott hozzá, hogy emlékezzünk meg mindkét nő-
ről, aki a tragédiában az életét vesztette, de Lillian nem volt haj-
landó egy szót sem szólni, miután ráborítottuk a homokkupacot
Margaret merev testére. Egy aranyláncot szorongatott az ujjai kö-
zött, és úgy kapaszkodott Margaret vérfoltos kabátjába, mintha
azzal visszahozhatná holtából.
Kent mondott néhány szót Theresáról, de elcsuklott a hangja.
Végül azt mondta, elmegy vadászni. Lillian leült a sír mellé, és le-
hunyta a szemét. Nem tudtam, alszik-e vagy imádkozik, de úgy
gondoltam, ez nem alkalmas idő, hogy megzavarjam.

Még mindig az óceánt nézi, mintha azt gondolná, ha elég erősen

összpontosítana, megláthatná az otthonát. Tudom, hogy ki kell eb-
ből szakítanom, mert el fog tűnni, és kettesben hagy Kenttel. Ké-
pes vagyok ezen a sziklán élni vele, talán egyedül is, de nélküle és
Kenttel nem.
Most van itt az alkalom, hogy beszéljek vele.
Amikor közelebb érek, a tenyeremen izzadság üt ki. Innen az
öltései még vörösebbnek, még érzékenyebbnek tűnnek. Szeretném
őt átkarolni, felmelegíteni libabőrös karját, de inkább csak megál-
lok mellette, és magam köré fonom a karomat a szél ellen. Arra
várok, hogy észrevegyen, de nem reagál.
- Lillian. - Pislog, de nem fordul felém. - Lillian. Kent vacsorát
csinált. Finomnak tűnik. Hal és még ez meg az. Gyere és egyél,
van elég mindenkinek. - Úgy látom, megrázza a fejét, de lehet,
hogy csak a szél játszik a hajával. - Kérlek, gyere, Lillian. Aggó-
dunk miattad. Én aggódom miattad. Kérlek, egyél velünk.
Az arcán lefut egy könnycsepp, végigszalad keményen
összeharapott állkapcsán. A többi gyors egymásutánban követi.
- Tudom, hogy egyedül érzed magad - folytatom -, és akármi-
lyen önzőnek is tűnhet, most szükségem van rád. - Még közelebb
lépek. - Ha nem vagy mellettem, én is össze fogok omlani.
Hagyom, hadd lógjanak a szavak a levegőben, mint a szélben
száradó ruhák. Úgy teszek, mintha én is az óceánt figyelném. Ta-
lán amennyit ő már nézte, talált valamit, amire összpontosíthat,
ami nem a semmi.
 A gyomrom hangosan megkordul; a néhány darab kókusz már
sehol sincs. A tűznél igazi étel vár, és az agyam túlélő része azt kö-
veteli, hogy siessek, vegyem el, ami nekem jár, mielőtt késő lenne.
Azonban nem hagyhatom magára Lilliant, mint tegnap este, ami-
kor Margaret haldoklott.
- Bárcsak ezt is beleírták volna az aktádba - suttogja Lillian két
szipogás között.
- Mit? Hogy önző tuskó vagyok? - sandítok rá.
- Nem. Bárcsak szóltak volna, hogy ilyen jó ember vagy. - Rám
néz: egy apró mosoly tör át a bánatán. Önkéntelenül viszonzom.
Eszembe jut, mikor mondtam ki ezeket a szavakat, még a zuhanás
előtt, a gépen.
- Azt hiszem, kvittek vagyunk. - A tábor felé mutatok. - Gyere,
együnk.
A tengeri szél tol minket a sziget belseje felé. Lillian borzong,
de én nem fázom. Felmelegített a szikra, amit sikerült újraéleszte-
nem a szemében.
 13. FEJEZET

L
Jelen

- ELŐSZÖR EGY LYUKAT ÁSTUNK, nem messze a tábortól - magyarázta Lillian,

és igyekezett nem elnevetni magát, látva Genevieve undorodó ar-
cát. - Mindenki azt használta, de egy idő után túlságosan gusztus-
talan lett, úgyhogy betemettük. Amikor átköltöztünk a lagúnába,
új szabály lépett életbe: ne kérdezd, és nem mondom meg. Amíg
legalább tízméternyire volt a tábortól vagy a víztől, ki-ki olyan he-
lyet választott, amilyet akart. Ez sokkal jobban bevált.
- Amikor a személyes higiénéről kérdeztem - szakította félbe a
riporter, és hallhatóan nagyot nyelt -, inkább a mosdásra, mosásra,
a szappanhelyettesítőkre gondoltam. Effélékre.
A jelek szerint néhány vécémese elég volt, hogy megrendítse a
rendíthetetlen Genevieve Randallt. Lillian imádta. Ha ezzel eléri,
hogy a riporter majdnem öklendezzen, mint az imént, boldogan
mesél még százat.
- Akkor azt sem akarja tudni, mit használtunk papír helyett? -
kérdezte ártatlanul pislogva. Genevieve összeszorította a száját.
Talán jobb is, hogy Jerry nem jött le, mert mostanra mindketten
hangosan nevetnének.
- Nem! - A riporter hangja magasra szökött, enyhe pánik hallat-
szott belőle. Ez a nő egyértelműen nem anya, gondolta Lillian; átfu-
tott a fején Josh és Daniel szobatisztaságra szoktatásának néhány
emléke.
Olyan kicsik voltak még, amikor ő elindult arra a rémes útra,
alig öt- és hétévesek. Amikor hazaért, egy komoly hétévest és egy
ideges kilencévest talált.

Már várták; a kamerák körülvették őket Jill karjában is. Első pil-
lantásra Jill ugyanolyan volt, mint a Lillian távozása előtti napon,
amikor együtt mentek kávézni. Jill akkor azzal viccelődött, hogy
Lilliannek muszáj lesz lefényképeznie minden koktélkeverő fiút,
ahol csak lát egyet, és elküldeni neki, hogy így Jill is tudjon a nya-
ralása minden szép részletéről.
Minden porcikája, az égnek állított tüskékbe zselézett, rövid vö-
rös hajától szuperdivatos, sötét, testhez tapadó farmerjáig és laza,
csaknem a térdéig lógó, lila gézfelsőjéig eredeti volt. Ez volt maga
Jill - eredeti. Lillian mindig unalmas házi kenyérnek érezte magát
Jill hétmagvas teljes kiőrlésű cipója mellett, de a különbségeiket le-
számítva legjobb barátok voltak.
Három lépéssel arrébb már látta Jill arcát is. Határozott járom-
csontja most élesen kiugrott, a szeme alatt sötét karikák lapultak,
amelyeket a smink alig bírt elfedni. Laza blúzából két sápadt, pál-
cikakar nyúlt ki, az egyikkel Josh, a másikkal Daniel vállát fogta
át. Mintha egy nagy, lila tyúkanyó lett volna, aki a fiókáit védel-
mezi. Mintha az ő fiókái lettek volna.
Jill sosem próbálná meg elvenni tőle a gyerekeit, igaz? Azonban lát-
va őket így, meghitten összekapaszkodni, Lillian úgy érezte, örök-
re elvesztette a fiait.
Jerry megnyugtatón megszorította a kezét.
Újra őt figyelte. Úgy tűnt, Jerry állandóan figyeli. Fürkésző te-
kintete nehéz volt, nehezebb, mint a sajtó figyelme és a nyilvános-
ság szájtátása.
- Készen állsz, hogy találkozz a fiúkkal? - suttogta Jerry. - Nézd,
milyen izgatottak!
Josh legalább tíz centit nyúlt, szőkésbarna haja megnőtt, a fülé-
re és a szemébe lógott, a végén felgöndörödött. Ha Lillian itthon
van, már nagyon régen levágatta volna, de most be kellett ismer-
nie, hogy jól áll neki. Elegáns inget vett fel - alighanem erre az al-
kalomra vették -, a függőleges zöld-szürke csíkozástól nyúlánk
karja lehetetlenül hosszúnak tűnt, jelezte, hogy a gyerek nagyon
hamar kamaszodni fog. Minden porcikája azt kiáltotta Lillian felé:
KIHAGYTAD! A szájából már felnőtt metszőfogak villantak ki, túl
nagyok a mosolyához. Hányszor látogatta meg a fogtündér?
Hogy merészelt eljönni, amikor nem voltam itt? - gondolta Lillian
haragosan, amiért az élet nélküle is ilyen simán folyt tovább. Hir-
telen meggyűlölte a fogtündért, a csicsás kis szárnyait és varázs-
pálcáját. Megrázta a fejét, hogy összpontosítson. Ne légy bolond,
Lillian. Legyél normális! Normális.
Már nem emlékezett, hogyan kell normálisnak lenni. Jerrynek kel-
lett segítenie reggel a blúza gombjaival, és a rúzsával is, a kocsi-
ban a reptér felé. Az út alatt igyekezett elmesélni mindent Lillian-
nek a fiúkról, amit elmulasztott, mintha gyerekfelügyelő volna,
Lillian pedig éppen a városon kívüli útról térne haza. Korábban
Lillian volt az, aki mindent tudott a srácokról. Most megfigyelő-
nek érezte magát.
Jill felé pillantott. Daniel arcát félig eltakarta a lebegő lila blúz.
Remekül illett Jill csípője mellé, mintha megszokta volna, hogy on-
nan kap vigasztalást. Amikor Jill megmozdította a karját. Lillian
meglátta Daniel feje búbját, és elfeledkezett a féltékenységéről.
Amikor elutazott, ovis fiának olyan színű volt a haja, mint a sziget
homokja, világos barnaságát a nyári nap mindig kiszőkítette. Az
eltelt húsz hónapban azonban megsötétedett, mahagóniszín, für-
tös koronává változott.
Jill megveregette Daniel vállát, és valamit súgott neki. Daniel
felnézett Lillianre, és az anya visszafojtotta a lélegzetét. Daniel az
ő smaragdzöld szemét örökölte, vagyis azt, amilyen régen volt, vi-
dám, csillogó. Apró rózsaszín ajka szégyenlős mosolyra húzódott,
kis kezében egy sokszínű filctollal és zsírkrétával írt-rajzolt lapot
szorongatott: ISTEN HOZOTT ITTHON, ANYU! Bárcsak ez igazi
jele lenne, hogy tényleg vissza tudják fogadni az életükbe!
Most már meghallotta a zajt is, a tömeget; valaki a nevét kiabál-
ta, még a fülében lüktető vér hangját is elnyomva.
- Lillian, Lillian!! - Megint az a hang. Körülnézett, kereste az is-
merős hang forrását a vékony fekete szalagból kihúzott korlát mö-
gött tülekedő tömegben. Minden csupa szín volt, léggömbök, virá-
gok, összemosódó arcok, testek, mindenki mosolygott, a nevét is-
mételgette, értelmetlen, boldog szavakat kiáltozott. A tekintetük
nyomta, taszította, a hangjuk bántotta a fülét. Egy nő a korlát felett
felé nyújtotta a karját, az arcán könnyek csorogtak. Mit akart? Mit
akart mindenki? Ez túl sok volt egyszerre. Túl sok ember, túl sok
izgalom, túl nagy várakozások. Muszáj volt elmenekülnie.
Megmozgatta az ujjait, hogy kihúzza a kezét Jerryéből. Fél-logi-
kusan úgy gondolta, hogy lehetetlen lenne kézen fogva futni. A
bokáját szorító fémkapocs is eszébe jutott. Ezt a hülye cipőt nem
lehet egyszerűen lerúgni. Miért nem vett tornacipőt inkább, a vé-
kony és csillogó szandál helyett, amelyet még Guamban adott rá
valaki ma reggel? Még a régi Nike cipőjében is könnyebb lett vol-
na elszaladni, ami a szigeten esett szét. Muszáj volt elszaladnia.
A gép, ami hozta őket, már elment, felszállt Chicago felé. Még
ha el is érne egy másikat, hova menne? A szigetre nem mehet
vissza, nem élhet ott egymagában. Túl sok emlék kísért ott. Abba a
kórházi szobába, ahol két hétig raboskodott, pedig egészen bizto-
san a lábát sem teszi be többé. Volt azonban egy harmadik lehető-
ség. David. Ő tudni fogja, mi a teendő.
A gondolat, hogy beszél vele, úgy hatott, mint egy nyugtató.
Fejben eltervezte, egészen Kaliforniáig jutott, lesétált a gépről, már
látta is David mosolyát, és teljesen természetesen vetette volna
magát a karjába. De hogy magyarázhatná meg, hogy miután olyan
sokáig álmodozott a hazatérésről, most egyáltalán nem találja a
helyét? Elképzelte David rosszalló arcát, amikor elmondja neki,
hogy mindenki jobban járt volna, ha egyáltalán nem is mentik
meg őket. A gondolat jobban bántotta, mint a tömegből bámuló te-
kintetek. Inkább itt marad, mint hogy David még jobban meggyű-
lölje.
Jerry átkarolta csontos vállát, de alig ért a bőréhez.
- A fiúknak annyira hiányoztál. - Mentolos cukorka érződött a
leheletén; mindig azt szopogatta, miközben a gépe fel- vagy le-
szállt, hogy kiegyenlítse a nyomáskülönbséget. Az emléktől Lilli-
an közelebb hajolt hozzá, és elmosolyodott. - Hívjam ide őket? -
kérdezte Jerry, mintha nem is érezné a mindent elnyelő dagályt.
Lillian nemet szeretett volna mondani, de bólintott. Vajon le-
hetséges szárazföldön megfulladni?
Jerry széles mozdulattal intett a fiúknak. Lillian nekitámaszko-
dott, nagyon félt, hogy a srácok megrázzák a fejüket, és elfordul-
nak. Daniel mindig félt az idegenektől, márpedig Lillian biztosra
vette, hogy most egészen idegennek tűnik neki. Amint azonban a
fiúk meghallották a nevüket, eleresztették Jillt, és rohanni kezdtek
felé.
- Anyu! - Josh nagyfiús hangja ismerősen csengett.
- ANYÚÚÚ! - üvöltötte Daniel futtában, a lába szinte elmosó-
dott alatta. Lillian megvetette a lábát, éppen, mielőtt becsapódtak.
Daniel ért oda először, mindkét lábát átkarolta, Josh, a második,
Lillian derekát fogta át. Az érkezés ereje elsöpörte Lillian minden
nyomasztó kételyét. Ahelyett, hogy mélyebbre hullott volna a ma-
ga ásta gödörbe, végre meglátta az apró fényt, amely megmutatta,
merre kapaszkodhat kifelé.

Nem, Genevieve Randallnak nem volt gyereke, ezt Lillian biztosra

vette. Egy anya eleget találkozik a mindennapokban a gusztusta-
lan dolgokkal, hogy megértse a vécéhumort. De akármilyen szóra-
koztató is volt játszadozni a riporterrel, Lillian folytatni akarta az
interjút. És befejezni.
- Hát jó. Személyes higiénia? - Összedörgölte a kezét, és folytat-
ta. - Ez könnyű kérdés. Mind a személyes menetrendünkhöz tar-
tottuk magunkat, ami az egyáltalán nem és a hetente között váltako-
zott.
Genevieve kissé fintorgott, mintha még most is érezné a szagu-
kat. A háta mögött Jerry osont le a lépcsőn, és letelepedett egy
székbe. Inget cserélt, most egy vékony csíkos volt rajta. Elkapta
Lillian tekintetét, és azt tátogta: Robot. Lillian eltakarta a száját, és
köhögést mímelt, hogy eltitkolja a nevetését.
- A fürdésre gondol? - folytatta Genevieve reménykedve. Úgy
tűnt, ezt a témát kellemesebbnek találja, mint a latrinákat. - Az
óceánban vagy édesvízben?
- Nagyrészt a kis édesvizű tavacskában, amit a lagúna mellett
fedeztünk fel. Egy víz alatti forrás táplálta, úgyhogy meglepően
tiszta volt. Vigyáztunk, hogy semmi ne szennyezze be. - Lillian
nem bírta megállni, és sokatmondón felvonta a szemöldökét. - He-
tente egyszer, vasárnaponként fogtam minden mosnivalót, és a tó-
ban kimostam, ahogy tudtam, aztán én is megfürödtem. Egy dara-
big Margaret szappanjait használtam, a neszesszeréből, de aztán
már csak különleges alkalmakkor, ünnepnapokon.
Most fogják bevágni a sziget számítógépes térképét? Egy piros,
szaggatott vonal jelöli majd az útját a lagúnához, az édesvizű tó-
hoz, és az első part földnyelvén a homokos temetőhöz.
Vagy elmentek oda? Elküldtek egy stábot, hogy vegye filmre az
otthonuk maradványait? A gondolatba beleborzongott, mintha
egy betörő járna sötét házában éjjel, megtapogatná a holmijait,
mohón keresné az értékeket.
- És a férfiak?
Lillian vállat vont.
- Azt tudom, hogy ők is mosakodtak, mármint Dave. Kentben
nem vagyok olyan biztos. Neki mindig erőteljes férfias bűze volt.
Mindketten rengeteg időt töltöttek a vízben, halászattal, és szerin-
tem azt is beleszámolták. De az idő legnagyobb részében mind bü-
dösek voltunk.
- Gondolom, ebben biztos, hiszen minden éjjel együtt aludtak. -
Genevieve felvonta a szemöldökét. Lillian nem tudta eldönteni,
hogy sikamlós célzást akar-e tenni.
Azok a sötét, néma éjszakák, amikor a két férfi között feküdt,
mindkét oldalról érezte a testük melegét, és egy kéz csúszott át, be
a felsője szegélye alatt, végig a csigolyáin, a bordái ívén...
Lassan, kiszámítottan pislantott.
- Igen - felelte. - Minden éjjel.
 14. FEJEZET

LILY - 65. NAP

Egy szigeten a Csendes-óceán déli részén

A MOSÁS NAPJA. Az eső hol esett, hol elállt, ma reggel azonban felhőt-
len égen kelt fel a nap. Hamar elpárologtatta az esővíz tócsáit a
homok süllyedéseiben. Végre elvégezhetem a dolgomat.
A férfiak már egy ideje fent vannak; tudom, mert a tűz nagy
lánggal ég, és az alvóhelyeik hidegek mellettem. Valamiért úgy
döntöttek, hagyják, hadd aludjak sokáig. Nem panaszkodom, de
azt sem hiszem, hogy elég étel van a gyümölcsöskosárban, hogy
kihúzzam ebédig.
Ahogy tudom, leporolom a lábamról a homokot, és felveszem
kopott, szürke Nike cipőmet. A valaha kék márkajelző pipa mos-
tanra feketére koszlott, a jobb lábamon a fűző egy rántásra van a
szakadástól. Kiállok a homokra, és kimozgatom az izmaimból a
bambuszpadlón alvás okozta zsibbadást.
Hiába süt a nap, a levegő még esőtől hűvös. Felveszem Marga-
ret kabátját, és úgy teszek, mintha nem látnám az oldalán húzódó
rozsdabarna foltot. De persze látom. Mindig látom. Az elmúlt hat
hétben többször is kimostam, és ma is ki fogom. Utálom, hogy a
vérébe kell burkolóznom minden este, hogy melegen tartsam ma-
gam.
Megkerülöm a tüzet, és belenyúlok a fonott gyümölcskosárba,
amelynek tartalmát az elmúlt hét száraz napjain gyűjtöttem össze.
Két zöld banán és egy túlérett mangó - ennyi az összes, amit a sás-
kahad meghagyott, akikkel élek. Vállat vonva berakom a gyümöl-
csöket a kabát zsebébe; majd az édesvizű tónál eszem meg, ahol
mosni is fogok. Húszperces gyaloglásra van a tábortól, de a fák
csendjében, a vízen tükröződő zöld árnyalatok között mindig job-
ban esik az étel, mert néhány perc ritka egyedülléttel fűszerezhe-
tem.
 Az a tavacska mentett meg minket. Nélküle csak az esőből len-
ne édesvizünk. Ez jól hangzik, de a valóságban sokkal nehezebb
összegyűjteni az esővizet, mint a filmekben. A szigeten töltött első
két nap száraz volt. Kókusztejet és mangólevet ittunk, hogy élet-
ben maradjunk, de mindig szomjasak voltunk, és a gyümölcslé ré-
mes hatással volt az emésztésünkre. És akkor Kent megjelent, és
igazi, tiszta, hideg vizet hozott. Maga volt a folyékony mennyor-
szág.
Az első üvegnyit azonnal kiittuk, eszünkbe sem jutott, hogy
megkérdezzük, honnan van vagy biztonságos-e. Amikor kiürült,
Dave felszólította, hogy mutassa meg, hol találta, Kent azonban
megtagadta. Ez nagyon jellemző volt rá.
Másnap elrejtőztünk, és követtük a fél szigeten és egy sűrű
dzsungelen keresztül. Amikor a fák elfogytak, megláttuk a sötét
vízfelületet: nagyjából akkora volt, mint egy szálloda medencéje.
Kent egyenesen a tóból ivott, aztán megtöltötte az üveget, és
visszament a dzsungelbe, alighanem azért, hogy vadásszon. Vár-
tunk -valószínűleg a kelleténél tovább is -, hogy megbizonyosod-
junk a távozásáról, aztán mint az őrültek, ruhástól ugrottunk a
vízbe.
Először hatalmas kortyokban ittam összefogott kezeimből,
olyan gyorsan, ahogy kiéhezett testem megengedte. Homok és né-
mi alga is volt benne, de úgy döntöttünk, elég tiszta, hiszen nem
betegedtünk bele az előző napi adagba sem. Végül feladtam, a víz
alá húztam a fejem, és úgy nyeldekeltem az éltető folyadékot. A
tavacska azóta is a menedékem.
Leveszem Margaret kabátját, és kiterítem a földön, eligazítom,
hogy a fényes, törtfehér szatén nézzen felfelé. A menedék hátsó
sarkában Dave és Kent a kérésem szerint összeszedte a mosnivalót
egy kis kupacba. Dave inge, Kent bokszeralsója, egy pár valaha fe-
hér, most sötétbarna zokni. Ledobom őket a várakozó kabátra, és
melléjük teszem a szürkésfehér melltartót és bugyit, amelyeket
másfél napig a farzsebemben hurcoltam. Összefogom a kabát sar-
kait, szakértő módon batyut kötök belőle, vigyázva, hogy ki ne es-
sen a reggelim, majd egy vándor ügyességével a vállamra dobom,
és elindulok a part felé. Végigpillantok a víz mentén, hátha meglá-
tom valamelyik férfi sziluettjét; hunyorogva kinézek a vízre is,
hátha halásznak, de úgy látszik, egyedül vagyok.
 Egyedül. Amennyire a gondolat megrémített a zuhanás után,
most annyira kevés időm van magamban. Voltaképpen csak az ál-
maimban. Még az ágyban sem vagyok egyedül, hiszen meg kell
osztanom a férfiakkal.
A két oldalamon alszanak, Dave balra, Kent jobbra. Nem va-
gyok benne teljesen biztos, hogy is alakult ki a rendszer, de azt hi-
szem, mindketten annyira ellenszenvesnek találják a másikat,
hogy szó nélkül elkezdtek olyan messze aludni egymástól, ahogy
lehet. Néha, főleg viharos éjszakákon összebújunk, és egymást
melengetjük - ezt nem lehet fonott pálmalevéllel vagy parti fűvel
pótolni.
Középen sosem fázom, hiszen mindketten közel húzódnak, és
olyanok, mint a radiátor. Ha meleg van, elfordulnak, és a szigetet
simogató hűsítő szellők átjárják a menedéket.
Az együtt alvásnak azonban megvannak az árnyoldalai is. A
moszkitók rémesek - ezek a kis vámpírok sosem laknak jól. Szét-
vágtuk a mentőcsónakot, hiszen úgyis kilyukadt, amikor a koral-
lokon áttoltuk, és a lapokat megpróbáljuk éjjelente falként leen-
gedni, hogy kint tartsuk a bogarakat, de ilyenkor a forróság és a
szag elviselhetetlen. Még ha jár is a levegő, a két sokat mozgó fér-
fitest közelsége a zárt térben lehengerlő. Sokáig a karommal takar-
tam el az orromat és számat, hogy ne hányjam el magam.
Kent a legrosszabb. Szerintem élvezi, hogy nem kell fürdenie,
mint a makacs hatéves, akit túlságosan elfoglal a játék, és nincs
ideje tisztálkodni. A bűze legalább a moszkitókat távol tartja. Gon-
dolom, igaz a mondás, hogy idővel mindenhez hozzá lehet szokni,
de mostanában nem csak a szaga elviselhetetlen.
Az éjszaka legsötétebb óráiban a tűz parázzsá hamvad, és a ten-
geri szellő már nem frissítő többé, csak hideg. Ilyenkor
összebújunk, és megtanultam, hogy az orromat Dave felé fordít-
sam, mert ő szaglik kevésbé. Dave-vel könnyű aludni. Sosem nyo-
mul túl közel, szinte érzi, mikor fogok megfordulni, és ha hideg
van, mindig megmelenget.
Így viszont Kent a hátamhoz kerül; holtsúlyától lehetetlen egy
centit is mozdulni felé. Egyre többször ébredek úgy, hogy kényel-
metlen közelségben fekszik, az egész teste az enyémhez nyomó-
dik. És most itt van ez az „álmodás” is.
Az elviselhetetlen közelséggel kezdődött, de nem arra ébredtem
fel. Az elmúlt néhány éjjel néha azt vettem észre, hogy a takaró
alatt, amelyet hármunknak szőttem, átvetette rajtam a karját. Ki-
mondatlan szabály, hogy még álmunkban sem hágjuk át azt a lát-
hatatlan vonalat - nincs érintés, csak amennyi muszáj, hogy mele-
gen tartson.
Az első alkalommal valamit motyogott magában, különös dol-
gokat, amiket nem értettem. Bűzös, párás lehelete a fülembe szu-
szogott. Aztán az ujjai is megmozdultak, apránként. A kabátom
hátrészéről araszoltak zajtalanul előre. Félálomban azt hittem, egy
bogár vagy egy patkány az, de amikor bőrkeményedéses ujjai a
felsőm alá csúsztak, és megsimították meztelen bőrömet, egyszer-
re tökéletesen magamhoz tértem.
- Kent! Kent, ébredj fel! - sziszegtem oda neki, mert biztosra vet-
tem, hogy ha felriad és rájön, mit tett, rettenetesen fogja szégyellni
magát. A keze elernyedt és visszahúzódott, mintha nem is aludt
volna.
Megpróbáltam kisöpörni a fejemből a gondolatot; minden mód-
szert bevetettem az elmém irányítására, amit valaha tanultam. Az-
nap éjjel már nem aludtam vissza, mert féltem, hogy újra érzem,
ahogy az a kéz megindul felém, vagy ami még rosszabb, hogy
meg sem érzem, amíg már túl messzire nem jut.
Másnap reggel fáradtan, álmos szemmel másztam ki a mene-
dékből. Dave meg is kérdezte, jól vagyok-e. Nem mondtam el ne-
ki. Nem kértem, hogy cseréljünk helyet. Részben zavaromban,
részben önbecsapásból, de leginkább azért, mert aggódtam, hogy
túl nagy ügyet fog csinálni belőle, és a Dave versus Kent meccs
mindenképpen Kent győzelmével végződött volna.
A következő két éjszakán csak bóbiskoltam, vártam, hogy újra
megtörténjen. A harmadik éjjel már nem bírtam ébren maradni.
Egész nap dolgoztunk, fára másztunk, dobáltuk le a kókuszt, há-
moztuk, törtük. Mivel én voltam a legkönnyebb, mindig engem
dobtak fel a fára; átkaroltam a törzset, és meztelen talpamat ráta-
pasztva araszoltam felfelé. A nap végére mindenem fájt, és kime-
rültem.
Amint a fejem a kipárnázott bambuszleveleket érte, mély, álom-
talan álomba merültem, azt sem vettem észre, hogy a padló mo-
zog, amikor Dave letelepszik elém, Kent pedig mögém. Nem érez-
tem a hideg huzatot sem, amikor bebújtak a hevenyészett takaró
alá. Nem hallottam Dave szuszogását, sem Kent eget rengető hor-
kolását. És egy ponton azt sem éreztem, amikor Kent keze
becsusszant a felsőm alá, a bordáimon át a meztelen hasamra.
Egészen hajnalig, amikor az ég feketéből a szürke árnyalataiba for-
dult - mert akkor felébredtem kimerült álmomból, és tudtam,
hogy valami nincs rendjén.
Sosem fogom megtudni, mennyire tapogatott le, de a keze a vál-
lam íve alatt pihent meg, a kulcscsontomon, a felsőm alatt, a két
mellem között. Göndör szőrrel fedett karja nehezen borult a mell-
kasomra; sikoltani szerettem volna. Centinként csúsztam ki alóla,
az ujjai horzsolták a bőrömet, mint a csiszolópapír. Amikor kisza-
badultam, elmásztam a menedék hátsó falához, átkaroltam felhú-
zott térdemet, és zihálva kapkodtam a levegőt. Hiába volt minden
ruhám rajtam, meztelennek éreztem magam, és szerettem volna
kirohanni a dzsungelbe, hogy senki se lásson. Azonban futni hasz-
talan lett volna: legfeljebb a sziget másik feléig juthattam volna el,
ugyanaddig az óceánig. Elszökni lehetetlen. Fáztam, megvertnek
éreztem magam; a térdemre fektettem nehéz fejemet, és némán
sírtam.
Ha Kent tisztában volt vele, mi történt a sötétben, nem adta je-
lét. A rémálmát - vagy akármi is volt -követő két éjjelen a tűz mel-
lett aludtam. Tudtam, hogy Dave aligha boldog, hogy Kenttel kell
összebújnia, de egyikük sem tett megjegyzést a költözésemre.
Aztán megérkeztek az esők, és vissza kellett mennem közéjük.
A legtöbb éjjelt ébren töltöttem, magzat pózba gömbölyödve, fe-
szes izmokkal, szokatlanul közel Dave-hez. Gondolom, az eső mi-
att volt, hogy nem vette észre a változást, vagy talán csak volt ben-
ne annyi jóérzés, hogy ne tegye szóvá.
Néhányszor, amikor elszundítottam, úgy gondoltam, megint
érzem, ahogy a tapogatózó kezek kutakodnak a felsőm szegélyé-
nél vagy a nadrágom derekánál, a bőrömet keresve. Hamarosan
rájöttem, hogyha kissé jobban elfordulok balra, vagy köhögök,
esetleg más, emberi neszt keltek, abbahagyja.

Azt akarom, hogy vége legyen.

Nem tudom, meddig bírom még a kínzással felérő álmatlansá-
got. Remélem, hogy ha jut egy kis egyedül töltött idő, távol a két
embertől, akit két hónapja nézek, távol a hullámverés és a mene-
déket betöltő sós és izzadt szagtól, a fejem is kitisztul kicsit.
A batyu egyre nehezebbnek érződik. A vállam is sajog, mire el-
érem a dupla vé alakú kókuszpálmát, amely jelzi, hogy forduljak
el az oázisunkhoz vezető, csaknem láthatatlan ösvényen. Megsi-
mítom a törzsét, az ujjaimmal követem a sötét, belevésett X-et, az
útjelzőt, az egyszerű jelet, amelyet Dave csinált, hogy Kent segítsé-
ge nélkül is megtaláljuk a vizet. Ma szükségem van rá. Az esőtől
az aljnövényzet meglepő irányokban burjánzott el, egyszer-két-
szer meg is kell állnom, hogy megbizonyosodjak: még mindig az
ösvényen vagyok.
Hamarosan kiérek a fák közül. A talaj nedvesen cuppog a lá-
bam alatt. Hirtelen bokáig merülök a tó tiszta vizébe, amely fel-
duzzadt az elmúlt napok esőzéseitől. A kedvenc mosósziklámat,
amely rendesen közvetlenül a partnál van, most körülveszi a víz.
Nem akarom, hogy átázzon a cipőm - egy örökkévalóság, mire ki-
szárad, úgyhogy egy ágra akasztom a batyumat, mielőtt lerúgom
a cipőt, majd lerángatom a rövidnadrágomat és lyukas, zöld, V
nyakú pólómat is. Alatta viselt fakózöld-fehér tankinim egyik
pántja lecsúszik a vállamról. Már kezd is kinyúlni, de még takarja
a legfontosabb részeket. A levett ruhákat a batyu tetejébe gyűröm,
az egészet a vállamra emelem, és begyalogolok a hűvös, fekete
vízbe.
A tavacska frissítő hatását akkor kezdem érezni, amikor térdig
ér a víz, és eljutok a mosósziklámig. Az utolsó erőmmel ráejtem a
batyut a mohos kőre, és sóhajtok. Nagy a kísértés, hogy másszak
fel én is, és használjam a csomag ruhát párnaként. Valami anya
koromból fennmaradt munkaerkölcs azonban közli, hogy majd
akkor pihenhetek, ha a munkát elvégeztem. Bénaság.
A mosás egyszerű. Először a ruhák, aztán én magam. Nem tart
sokáig kirázni és kiöblögetni a néhány holmit, utolsó előttiként
Margaret kabátját. Azt a rozsdaszín foltot dörgölöm is, remélve,
hogy az elvesztése fájdalma vele együtt múlik majd el. Végül be-
úszom a sziklás kis beugróba, amely a tisztás éke, és benyúlok egy
mély repedésbe. Néhány hete fedeztem fel, épp elég nagy, hogy
elférjen benne Margaret neszesszere.
Ahogy az elsősegélykészlet megmentette az életünket, a kis tás-
ka megmentette az ép elmémet. Találtam benne néhány kis apró-
ságot - körömcsipeszt, szemöldökcsipeszt. Margaret elképesztő
készleteket halmozott fel szállodai samponokból, szappanokból,
de van itt fogkefe, fogkrém, mosdókendő és testápoló is. Kicsit
meglepett, hogy egy köntöst nem préselt be.
A kis üvegcséktől újra ember leszek. Csodálatos, mennyit javít-
hat egy lány lelkiállapotán egy borsónyi illatos sampon. Kent és
Dave tud a készleteimről - a csipeszek fontos és szükséges tárgyak
-, de egy kis szappanon kívül, amelyet Dave ki tudja, hol tárol a
tábor körül, láthatóan egyiküket sem érdeklik a személyes tisztál-
kodószereim. Semmi baj, több marad nekem.
Odaúszok a sziklához, és kimosom a fürdőruhámat. Lassan ve-
szem le a két részt, kiöblítem a tiszta vízben, aztán kifektetem a
sziklára, hadd száradjanak. Boldogan és meztelenül beszappano-
zom magam, minden porcikám csupa hab. Lesoványodtam, meg-
izmosodtam, a hasam lapos és feszes, csak néhány halvány csík
emlékeztet, hogy a testemből valaha emberek jöttek ki. A lábamon
és a hónaljamon szinte sörény hosszúságú a szőr. Először zavart a
dolog, mostanra ez is épp annyira része az új testemnek, mint so-
vány combom és kiugró csípőcsontom - de azért hiányzik a frissen
borotvált bőr simasága.
Amikor ledörzsölöm magam, a sampon virágillata bizsergeti az
orromat. A bőröm megfeszül a száraz levegőn, miután az élesztő-
szagú szállodai szappannal mosom. Egy egész tenyérnyi sampont
dörzsölök a fejemre, majd lemerülök, és kirázom a hajam, így öblí-
tem ki a habot kócos tincseim közül. Csodás érzés tisztának lenni.
Egy sóhajjal bukkanok fel a víz alól. A tábori életből kivett sza-
badságnak ezzel vége. A lombsátor résén át látom, hogy a napot
elfedték a felhők. A levegő is lehűlt, vagyis újabb vihar közeledik.
Áthúzom a hajamon a fésűt, és a sziklához lábalok. Megnézem
Dave pólójának szegélyét. Majdnem száraz. Jobb lesz, ha
összeszedem a holmikat, és visszasietek a táborba, mielőtt kemény
munkám eredményét tönkreteszi az eső.
Leveszem nedves bugyimat a kőről, és a vízben húzom fel. A
rugalmas bézs csipke a tetején még mindig kényelmesen simul a
derekamra. Amikor felhúzom a melltartóm pántját, valami reccsen
a dzsungelben. Mintha egy gally törne el. Közelről hallatszik, ri-
asztóan közelről. Sok minden mászkál ezen a szigeten, amihez so-
sem fogok hozzászokni. Kígyók, gyíkok és patkányok... rengeteg
patkány. A lista gyorsabban száguld át a fejemen, mint követni
tudnám.
- Hahó? Van ott valaki? - A hangom visszhangot ver, bár sutto-
gok.
Lábujjhegyen osonok ki a part selymes iszapjára. Óvatosan a
fákhoz lépdelek, ahonnan a különös zaj jött. Nem igazán akarom
tudni, mi okozta, de muszáj. Ekkor újra meghallom, és most biz-
tosra veszem, hogy valami nagy mozog az aljnövényzetben. Elbú-
jok egy banánfa mögött. Felmászhatnék, de a kérge sima, és a leg-
alsó ágai több mint két méterre vannak.
Egy puffanás, egy fájdalmas mordulás - nem egészen állat, nem
egészen ember. Valami nagy tart felém. A szigeten nem találkoz-
tunk ragadozókkal, de ez nem jelenti azt, hogy egy sincs. Sarkon
fordulok, és a vízbe ugrom, visszaúszom a beugróhoz, hogy elrak-
jam a tisztálkodószereimet, majd vissza a partra, ahol
összecsomagolom a nedves ruhákat, a cipőmet és a megmaradt
reggelimet. Az egész csomagot a bal vállamra dobom, és mezítláb
futni kezdek a dzsungelen keresztül, a part felé.
Áttörök az aljnövényzet utolsó sávján, és összeesek a homokon.
Mindent leejtek, csak kapkodom a levegőt.
- Ez meg mi volt? - zihálom négykézláb a homokon.
- Micsoda mi volt? - kérdez vissza egy mély férfihang.
Feltápászkodok. Kentet látom a parton felém jönni. Rendes
egyenruháját viseli - szakadt rövidnadrág, ing nélkül, a kezében
egy dárda. Rövid szőke haja megnőtt a katasztrófa óta, de nem si-
mul a fejére, hanem minden irányba szétáll, ezért még sokkal
hangsúlyosabb, ahol kopaszodik.
Ó, csak Kent az. A szívem lassan visszatér a rendes ritmusába.
- Nem tudom. Mostam a ruhákat, és valami zajt hallottam. Han-
gos volt, és közeledett. Úgy hangzott, mint valami nagy vadállat.
Kent rám néz, hitetlenkedve felvonja fehér szemöldökét, a kezét
karba teszi meztelen, szőrös mellkasa előtt.
- És hogy nézett ki ez a rejtélyes lény?
- Nem tudom, nem vártam meg, de akármi volt, nagy volt, és
gyorsan mozgott. - Most, hogy a légzésem is lecsillapodott, már
könnyebb beszélni. - Lehetett vaddisznó, vagy hasonló?
- Nem tudom, esetleg. - Kent vállat von, aztán a tarkójára teszi a
dárdát, és a két könyökét beakasztja a rúdba. - És ezért állsz itt a
parton csuromvizesen, alsóneműben? - Végigfuttatja a tekintetét
csaknem meztelen testemen. - Piroska megijedt a csúf, gonosz far-
kastól?
Átkarolom a derekamat. Egyszerre ráébredek, milyen közel ál-
lok a meztelenséghez. Mindig így úszom, de itt, vele kettesben,
ahogy a szeme kitágul és tetőtől talpig végigmér, nagyon szeret-
ném eltakarni magam. Zavaromban ég az arcom, könnyek szök-
nek a szemembe, hiába akarom megállítani őket. Nem akarom,
hogy sírni lásson. Hogy gyengének lásson.
- Miért kell ilyen seggfejnek lenned, Kent? Nem tudnál megpró-
bálni együttérezni?
Elfordulok, hogy elrejtsem az arcom, és a csupa homok mosott
ruhák felszedegetésével foglalom el magam. A mangó legurult a
vízhez, most a hullámok játszanak vele. Utánamászom, mintha ez
lenne a földön az utolsó gyümölcs. A könnyeimen át elmosódik a
képe. Éppen elérem az ujjaimmal, amikor Kent keze a karomra fo-
nódik, és talpra ránt.
- Nekem ne hisztizz. Nem akartam összezúzni a törékeny érzé-
seidet.
Szorosan markol; hosszú körmei félholdakat rajzolnak a bőröm-
re. Maga felé húz, addig, amíg a mellszőrzete az alkaromat csik-
landozza. A lélegzete savanyú. Elfog a hányinger; most örülök,
hogy végül mégsem ettem reggelit. Megpróbálom kirántani a ka-
romat, de erősen fog, mint egy satu.
- Kent, eressz el.
Nem törődik velem, még közelebb ránt magához. A másik ke-
zét vizes tincseimhez emeli, az egyiket az ujja köré csavarja, amíg
az teljesen be nem fedi, majd kihúzza az ujját, hogy a tincs tökéle-
tes spirálformában marad. Összecsípi, és az orra elé emeli.
- Jó illatod van - mormolja. - Nagyon jó. - Elereszti a hajamat,
két kézzel markolja meg a karomat, és áthúzva vonakodó lábamat
a homokon, mindenestől magához szorít. Az orrát a nyakamhoz
nyomja, újra szimatol.
Szeretnék elrohanni, de megfagytam, mint egy kisállat, remél-
ve, hogy a ragadozó nem veszi észre. Amikor azonban a szája a
fülemet éri, nehéz lélegzése megrémít.
- Most nem alszom, Kent. Eressz el, most azonnal, vagy egy éj-
jel, amikor te alszol, kígyót találhatsz a nadrágodban - mordulok
rá. - És ezt nem képletesen értettem.
Elereszt, és hátralép; szokatlanul döbbent.
- Nem tudom, miről beszélsz, ribanc. Eredj, fuss haza apucihoz,
mondd el neki, hogy az erdőben szörnyek vannak! - A kezét lazán
a kése markolatára ejti, amely kényelmesen pihen a nadrágja dere-
kába tűzve. - Csak eszedbe se jusson, hogy egy ujjadat is rám
emeld.
Szorosabban karolom át magam; borzongok.
Kent még egyszer, utoljára végigméri csaknem meztelen teste-
met, mielőtt magában motyogva elvonulna. És abban a pillanat-
ban megértem, hogy a sziget sötét sarkaiban ólálkodó ragadozó
nem állat. Kent az.
Amikor biztosra vehetem, hogy elment, nem is gondolkozom,
csak összekapkodom a holmikat, és elmenekülök a veszély elől,
aznap már másodjára. Csak éppen ez a veszély valódi.
Percekkel később beesek a táborba. Kifulladva elrohanok Dave
mellett. A tűz csak parázslik, az ebédre fogott négy kishal hosszú
botokon pirul. A menedék elé, a földre dobom a csupa homok ru-
hákat, és megkeresem az égre nyúló füstoszlopot. Ott megállok,
kitárom a karomat, hagyom, hadd simogasson a füst, hadd járja át
a hajamat és a bőrömet, hadd törölje el az utolsó nyomát is az or-
gonaillatnak, amely a táborig követett.
 15. FEJEZET

DAVE

Jelen

- NÉZZÜK A TÚLÉLÉS ALAPJAIT! Milyen nehéz egy elhagyott szigeten élni? -

kérdezte Genevieve tompán. Kedvetlensége megkönnyebbülést
hozott. Végre, egy biztonságos téma.
- Ami azt illeti, nagyon is. Én nem tudom, hogy élte túl az em-
beriség a mobiltelefonok, feldolgozott élelmiszerek és elektromos-
ság előtt - nevetett Dave halkan. Az emberek imádták hallgatni,
hogyan ettek és aludtak, hogyan készítettek menedéket. Ha tudták
volna, hogy nem az éhség volt a legnagyobb bajuk, hanem saját
ember mivoltuk...
- Meséljen nekünk az otthonukról, a szigetről. Milyen volt? - A
riporter felhúzta a szája sarkát; Dave úgy döntött, hogy ezt mo-
solynak szánta.
- Hát, kicsi volt, a kerülete úgy hat-hét kilométer lehetett. Nőtt
rajta néhány gyümölcsfa, volt egy lagúna is, ahol halak éltek, és a
dzsungelben egy kis tavacska, amelyet egy édesvizű forrás táplált.
Szerencsénk volt, hogy egy ilyen kis szigeten is találtunk iható vi-
zet. - Dave különös büszkeséggel írta le a helyet, ahol olyan sokáig
éltek. Az igazat mondani sokkal szórakoztatóbb volt, mint hazud-
ni.
- Hogyan tették lakhatóvá? Mik voltak a használható dolgok?
Genevieve villámsebesen rohant át a kérdésein, Dave azonban
alaposan megfontolta a válaszokat, kiélvezte, hogy a beszélgetés
ezen része biztonságos.
- Bambuszvázból építettünk menedéket, pálmalevelekkel fed-
tük be. A mentőcsónakot szétvágtuk, azzal tettük vízhatlanná.
Kent néhány darabot felhasznált, hogy egy bonyolult víznyerőt
építsen, eleinte abból ittunk, amíg meg nem találtuk a forrást. Csi-
gákat szedtünk le a sziklákról, és ha szerencsénk volt, dárdára
szúrtunk egy halat. - Dave emlékezetében feltárult a teljes lagúna,
látta maga előtt a kékség pontos árnyalatát, a sziklacsoportot, ahol
csigákat kerestek, miközben ügyeltek a mérges tengeri kígyókra, a
ragyogó fehér homokot, mint egy övet, amely egy végtelenbe nyú-
ló kék szoknyát fog körbe.
- Hmm. - Genevieve átugrott egy jó pár kérdést Dave listájáról,
hogy hogyan halásztak és szereztek kókuszdiót. - És a társada-
lom? Volt maguk között vezető?
Dave visszafojtotta a sóhajt. Vissza az agresszív kérdésekhez,
vissza a felforgatáshoz.
- Természetesen Kent volt a főnök - bökte ki. - Megszokta, még
pilóta korából, és értett is hozzá, hogyan hozzon egy pillanat alatt
élet-halál döntéseket. Lilliannek és nekem nem jelentett gondot,
hogy igazodjunk hozzá. Magától adódott.
Nehezére esett, hogy jó dolgokat mondjon Kentről, még azt a
kevés igazat is, de fontos volt. Genevieve szemében újra ott volt az
a rosszindulatú csillogás.
- És akkor magának és Lilliannek milyen szerep jutott?
Egy. Boldog. Család. El fogja velük hitetni. Felvette legjobb moso-
lyát, azt, amelytől a jobb arcfelén megjelent a játékos gödröcske, és
magára erőltetett könnyedséggel felelt.
- Mind ugyanazt a munkát végeztük. Gyűjtögettünk, gyümöl-
csöt szedtünk, készleteket halmoztunk fel. Volt egy szabály, hogy
ha bárki bármikor elhagyja a tábort, vissza kell hoznia magával
egy darab fát a tűzre. Vadásztunk is. Kent volt a legjobb, de egy
idő után mi is gyakorlatot szereztünk.
Genevieve összeszorított szájjal hümmögött.
- Vagyis nem bánta, hogy Kent, aki a saját bevallása szerint is
mogorva és kissé undok volt, utasítgatja?
- Nem igazán - vágta rá Dave tétovázás nélkül; erre legalább
büszke lehetett. - Elég sok időt töltöttem az üzleti világban, hogy
tudjam, az adott munkakörre nem mindig az a legjobb, akit én
megkedvelek. De ha a feladat el van végezve, ráadásul jól, akkor
nem érdekel a személyisége.
Átvetette az egyik lábát a másikon, és remélte, hogy lazának tű-
nik. Genevieve ugyanakkor feszes háttal ült a székén, és idegesen
rebegtette az ujjai között levett kupakú tollát.
- Rendbeen. - Elhúzta a szót, közben a jegyzeteit lapozgatta. - A
hálóhelyek elrendezése?
 - Egyértelműen mindhárman a menedékben aludtunk. Pálmale-
vélből fontunk valami gyékényszerűt, amire lefekhettünk, és egy
másikat, amivel betakarózhattunk. És közel húzódtunk egymás-
hoz, hogy megőrizzük a testmelegünket. Viharos éjjeleken felvált-
va gondoztuk a tüzet, hogy ki ne aludjon.
- És nem volt furcsa egy olyan nővel aludni, aki nem a felesége?
- Nem. A túlélés megkövetelte. Volt, hogy Lillian ügyelt a tűz-
re, mi meg Kenttel összekapaszkodtunk, mint a kislányok.
A stábon végigfutott a nevetés. Dave büszkén kihúzta magát
egy kissé. Genevieve Randall nem szokott hozzá, hogy elveszíti
egy interjú fonalát; a kérdések között annyira csikorgatta a fogait,
hogy attól alighanem berezonált a hangmérnök fejhallgatója a ko-
csiban.
- És érzelmileg? - dobta ki a kérdést. Egyértelmű volt, hogy ő
maga is erős érzelmeket él át, frusztrált vagy dühös. - Hogyan dol-
gozta fel maga és hogyan dolgozták fel a többiek, hogy elszakad-
tak a családjuktól?
- Határozottan nem volt egyszerű. - Dave fészkelődött ültében.
Tudta, most róla kell beszélnie. - Lilliannek rettenetesen hiányzott
a férje és hiányoztak a gyerekei is. A szigeten megünnepeltük a
születésnapjukat, és minden kedvenc ünnepüket. Elmondta, hogy
úgy fekszik és úgy kel, hogy rájuk gondol.
Vissza kellett fognia magát, nehogy többet áruljon el. Tudott
volna többet is mondani Lillianről, sokkal többet, de nem lett vol-
na szabad ennyi titkát ismernie. Inkább arra összpontosított, hogy
Kentről is megfontolt választ adjon.
- Kent jobban gyászolta Theresát, mint bárkit, akit hátrahagyott.
Róluk sosem beszélt. Azt hiszem, ha Theresa túléli a zuhanást,
Kent képes lett volna örökre a szigeten maradni.
A riporter mély lélegzetet vett, mielőtt feltette volna a kérdést,
és ez figyelmeztette Dave-et, mint az őrkutya harapása. Nincs biz-
tonságban.
- Hát maga, Dave? Hogy érezte magát a felesége nélkül?
Dave Bethre pillantott, akinek az arca rezzenetlen volt, mint
egy porcelánbabáé.
- Szavakkal el nem mondhatom, mennyire hiányzott.
Újra jelentkezett az égő érzés a gyomrában, mint egy fekély;
csak akkor érezte, amikor hazudott.
 Meggondolta, ne küldjön-e csókot Bethnek, de úgy döntött, túl
sok lenne.
Genevieve átpörgetett még néhány jegyzetlapot; alighanem rá-
jött, hogy nagyon messze tévedt a kijelölt ösvénytől. Végül kivá-
lasztott egyet, és felolvasta a kérdést, mint egy hatéves az iskolai
színdarabban.
- Lillian említette, hogy maguk hárman beceneveket adtak egy-
másnak. Igaz ez?
- Igen. Nem volt szándékos, de ha az ember ilyen sok időt tölt a
másikkal, azért megtörténik.
- Mi volt a maga beceneve, Dave?
- A Dave máris becenév, de Lillian néha a teljes nevemen szólí-
tott, Davidnek.
Genevieve-nek láthatóan tetszett a válasz.
- Volt ennek valami oka?
Dave legyűrte a késztetést, hogy a plafonra nézzen.
- Azt mondták, olyan vagyok, mint a bibliai Dávid. Tudja, Dá-
vid és Góliát. Amikor vadásztam vagy halásztam, Kent mindig ez-
zel ugratott, ha elejtettem valamit. Még a legkisebb halat is úgy fo-
gadta, mintha legyőztem volna Góliátot.
- Rendben, értem. Kent tehát vallásos volt? Akkor benne és Lil-
lianben sok közös lehetett. Elvégre Lillian apja lelkész volt, az any-
ja a vasárnapi iskolában tanított. Úgy tűnik, akadt közös érdeklő-
dési pontjuk.
Dave igyekezett megőrizni az önuralmát. Azt mondta magá-
nak, hogy senki sem árulta el ennek a nőnek, mi történt a szigeten.
Csakis Lillian tehette volna, neki pedig még több oka volt rá, hogy
hallgasson.
- Nem vagyok benne biztos, Ms. Randall. Csak azt tudom, hogy
ő így nevezett. - Dave pontosan tisztában volt vele, hogy ha a ri-
porter kihúzza hazugságokból épített tornyuknak egyetlen kövét
is, a többi azonnal leomlik utána.
- Nos, akkor mi volt a helyzet Kenttel? Őt hogy nevezték?
- Cserkésznek. Nagyon jól értett a túléléshez. Arra is ő jött rá,
hogy Margaret olvasószemüvegével tüzet gyújthatunk, és megta-
nított minket, hogyan fedjük be a tetőt a pálmalevelekkel, hogyan
fonjunk kötelet kókuszhéjrostokból. Úgy értem, akármire is volt
szükség, ő kitalálta, hogyan lehet megoldani.
 - Úgy tűnik, nagy szerencséjük volt vele - erőltette a témát Ge-
nevieve, a hangjában halvány, de tisztán kivehető gúnnyal.
- Nagyon is. Nélküle most nem ülnék itt.
Sok gyakorlásba került, hogy eltitkolja az undorát, amikor
Kernről beszélt. Segített, ha közben mások szemébe nézett, és so-
kat mosolygott.
- Mhm, értem. És Lillian? Kérem, árulja el az ő nevét.
Dave a feleségére pillantott, de Beth sápadt arcán nem tükröző-
dött érzelem. Néha azt gondolta, Beth jobban hazudik, mint ők
ketten együttvéve. Nehéz lesz Lillianről beszélni itt, az otthoná-
ban. Sietve visszafordította a tekintetét, mielőtt felelt volna.
- Néha Lilynek szólítottuk - felelte röviden, lényegre törőn.
- Ennek is volt története? - Genevieve hangja mézédes volt, túl
édes, hogy jó szándékú legyen.
- Nem - vágta rá Dave határozottan.
- Ezt a nevet is Kent választotta?
- Aha, igen. Azt gondolta, a Lillian túl fennkölt, úgyhogy in-
kább Lilyt mondott. - Hátradőlt, hagyta, hogy a vaskos fehér pár-
nák elnyeljék.
- Gondolom, ha Kentnek mindenki számára volt egy neve, kita-
lált volna egyet Paulnak is. Igaz?
Paul. A névtől David halántékán haragosan lüktetni kezdett az
ér. Miért kellett máris felhozni? Paul volt messze a legnehezebb
hazugságuk - olyan sok mindent kellett eltagadni. Az érzéseit, Lily
érzéseit iránta, és hogy milyen pocsék lett minden, miután elment.
- Ebben nem vagyok biztos. - Dave megköszörülte a torkát. -
Talán Lilliant kellene erről megkérdeznie, erre ő tudna válaszolni.
- Eszerint nem sok időt töltött Paullal, igaz?
- Ha az ember egy kis szigeten köt ki, lehetetlen elkerülni a má-
sikat - válaszolta Dave bosszúsan.
- Ó, tehát el akarta kerülni Pault és Lilliant? - Genevieve kegyet-
lenül kifacsarta a szavait. - Miért?
Dave úgy érezte magát, mint a kobra, amelyet a kelleténél több-
ször piszkáltak meg. Kész volt lecsapni méregtől csöpögő fogai-
val.
- Én nem kerültem el senkit - jelentette ki maróan. - Lily az, akit
róla faggasson.
 Minden szavát a térdére mért ökölcsapással hangsúlyozta. A ri-
porter leeresztette a vállát, bosszantóan lapozgatta a jegyzeteit, ki-
élvezte a percet, mielőtt újra megszólalt volna.
- Akkor Lilyt kell megkérdeznem, ha alkalmam lesz rá - mondta
sziruposan.
 16. FEJEZET

D - 81.

A szigeten

hogy mindennapos tevékenységeim része

HÁROM HÓNAPJA NEM HITTEM VOLNA,
lesz, hogy dárdával a kézben térdig állok a hűvös, nyugodt tóban.
Félmeztelen vagyok, khaki hosszúnadrágomat feltűrtem a tér-
demig. Nagyon primitívnek érzem magam, férfiasnak, egynek a
földdel. A hevenyészett menedékben ébredni, olvasószemüveggel
tüzet gyújtani, vadidegenekkel összebújni, hogy éjjel ne fázzak -
mindez, mondhatni, mindennapossá vált.
Lillian ma felettem áll, magasan, a kis öblünkbe nyúló sziklák
tetején. Napbarnított bőrével, mögötte lobogó hajával éppen olyan
bennszülöttnek tűnik, amilyennek én érzem magam. Kifakult ne-
onzöld fürdőruhája alatt sportos izmok hullámzanak, miközben
kecsesen lépdel egyik szikláról a másikra. A füle mögé tűri a tin-
cseket, aztán lehajol, hogy kagylót szedjen a szikla széléről. Arany
villanást látok a déli napon: Margaret nyaklánca, és rajta a gyűrűk,
Lillian nyakában lóg, az arcába lendül.
Felém néz, üres kezével int. A másikban egy széles levelet fog,
abba gyűjtötte, amit talált. Úgy teszek, mintha a vizet nézném, mi-
előtt a levegőbe bökném a hüvelykujjamat. Remélem, nem veszi
észre, hogy őt figyeltem, de hát nehéz nem nézni rá. Ügyesen
egyensúlyoz, mint egy kötéltáncos a dróton. És szexi, természete-
sen.
Elnyomom a mosolyt, inkább a halászatra összpontosítok. Ha
elábrándozok, az katasztrófához vezethet. Lillian nem csak puha-
testűeket keres - talán az életemet menti meg.
Amikor három nappal a becsapódás után megtaláltuk ezt a la-
gúnát, tökéletesnek tűnt. A magas, fekete sziklák megvédték a
hullámveréstől és a széltől, a vize tele van nagy, lusta halakkal. A
fákon rengeteg kókuszdió, majomkenyér, banán és mangó érik.
Ráadásul a szigeten sehol máshol nem lehet halat fogni, csak a ko-
rallzátonyon. Rendes körülmények között át tudnám úszni azt a
néhány száz métert, és taposhatnám a vizet, nem gond - a korábbi
fidzsi útjaim során már próbáltam is dárdával halászni -, de miu-
tán csaknem megfulladtunk a lezuhant gépben, aztán annyit
hánykolódtunk a hullámokon, végül utolsó erőnkkel toltuk be a
csónakot a zátony mögé, egyikünk sem akarta megkockáztatni.
A lagúna melletti partrész különben sem lenne jó táborhely,
mert a nyílt óceán felől érkező mentőcsapatok nem vennének ész-
re minket. Kent a legnagyobb nyugati partrészen kirakta az SOS
betűket, éppen a sziklák felett. Előkészítettünk egy jelzőmáglyát
is, amelyet bármikor, azonnal meggyújthattunk - a hozzá való fák-
lya a menedékben van, hogy mindig száraz maradjon. Gyenge re-
ménysugár, de a betűk mozgatása és a nyers fa a máglyán emlé-
keztet, hogy még nem adtuk fel egészen.
És persze cápák is vannak. Csaknem az egész életemet Kalifor-
niában éltem le, és többször voltam a parton, mint össze tudnám
számolni, cápát mégis csak az állatkertben láttam, vastag akvári-
umüveg mögött. Tapasztalat híján, félinformációk alapján azt hit-
tem tehát, hogy a cápák hatalmas, halott szemű szörnyek, mint a
filmekben, és ha nem úszom be túl mélyre, biztonságban vagyok.
A természet hamarosan megtanított, hogy nem csak egyféle cápa
létezik. Amikor az első cápát láttam, nem is féltem. Majdhogynem
aranyos volt. Halásztam, az meg fel-alá úszkált a lagúnában, ki-
úszott a zátony felé, aztán vissza, mintha figyelné, mire jutok. Egy
játékos kiskutyára emlékeztetett, még a mérete is nagyjából
ugyanakkora volt. Már azon voltam, hogy nevet adok neki, ami-
kor végre eltaláltam egy halat: szerencsés döfésem átütötte a ko-
poltyúit. Örömmel emeltem volna ki a vízből, amikor a miniraga-
dozó hirtelen letépte a dárdámról, még a vékony bambuszszárat is
kettétörte. A szemem láttára tépte apró cafatokra a sárga halat, né-
hány egyenesen a lábamra esett. A víz elfelhősödött a halvértől, és
a semmiből máris ott termett jó pár másik kis cápa is, hogy részt
vegyen a lakomán.
Elöntött az adrenalin. Óvatosan elhátráltam, közben eszembe
jutott, hogy egyszer a Discovery csatornán hallottam a cápák tébo-
lyult zabálásáról. Nem akartam része lenni a vacsorának. Nem
mertem félrefordulni, amíg ki nem másztam a vízből, a szívem he-
vesen vert.
 - Cápák! A vízben! Ne menjetek be! - ziháltam. Lillian felugrott
a levelek mellől, amelyeket éppen összefont, és elém sietett.
- Cápák? Ó, Dave! Megharapott? - Ideges kézmozdulatokkal ke-
reste rajtam a harapásnyomokat, a vért vagy valamit.
- Mi van a cápával? - Kent késsel a kezében rontott ki a fák kö-
zül.
- Nem eggyel, egy csomóval. A lagúnában. - Mostanra már kap-
tam levegőt.
- Várj csak... - Megvakarta a hámló, kopasz foltot a feje búbján. -
Azokra a kis szürke izékre gondolsz?
- Leszedte a halat a dárdámról - bólintottam.
Kent hangosan felröhögött.
- Ó, a fenébe! Olyan puhány vagy. Azok nem tesznek kárt ben-
ned. Legközelebb először azt szúrd meg, és majd akkor lesz okod
is a kiabálásra. - Zsebre tette a kést, és visszadobogott a dzsungel-
be, hogy befejezze, akármit is csinált ott.
- Gyere, ülj ide. - Lillian egy farönkre mutatott, ahonnan az óce-
ánra lehetett látni. Halászkilátónak nevezte.
- Kent fogott néhány patkányt ma reggel, úgyhogy egy-két napra
elfeledkezhetünk a halászatról, mit szólsz?
- Rendben - egyeztem bele.
Két nap kellett, és egy vaskos, megalázó szidás Kenttől, hogy
újra a vízbe merészkedjek. Rögtön hajnal után indultam, hogy
senki se legyen tanúja esetleges kudarcomnak, amikor azonban a
part felé sétáltam, vállamon újra kihegyezett dárdámmal, lépteket
hallottam a hátam mögül.
Lillian volt az.
Azt mondta, újra le akarja szüretelni a sziklákat, bár az előző
nap hatalmas készletet gyűjtött; elég csigánk volt egy egész napra,
ha nem kettőre. Úgy tettem, mintha nem érteném, hogy inkább a
féltés hajtja, nem a szükség. Sokáig kellett magyarázni magamnak,
mire képes voltam örülni, hogy aggódik miattam, és nem éreztem
magam teljesen férfiatlannak, amiért meg akart védeni.
Mint mindig, ezúttal is felbecsülhetetlen segítséget nyújtott. Ha-
mar rájött, hogy a sziklák tetejéről könnyedén meglátja a kristály-
tiszta vízben a halrajokat, és a ragadozók baljós árnyait is. Végül
meggyőzött minket, Kentet is, hogy kettesével lesz célszerű ha-
lászni járni; ki-ki felváltva állhat a vízben és a sziklákon.
A mai nap a kedvenc változatom. Lilliannel kiválóan együtt tu-
dunk dolgozni. Ha ő áll a sziklákon, tudom, hogy biztonságban
vagyok. Persze Kent eredményes vadász, és több a zsákmány, ha
ő fogja a dárdát, de benne cseppet sem bízom.
Ha pedig ő a figyelő, folyton azon kapom magam, hogy a vizet
lesem, mert nem vagyok benne biztos, hogy szólna, ha felbukkan-
na mögöttem a filmbéli Cápa. Ha Lillian halászik Kenttel, igyek-
szem a parthoz közel maradni, mert nem akaródzik mindenestől
Kent hanyag kezébe tenni Lillian biztonságát.
Lillian felkiált; lábujjhegyen áll a sziklán, hevesen integet. Hu-
nyorogva nézem a kezét. Ha cápát lát, széttárt ujjakkal zárja össze
két tenyerét, és az ég felé emeli. Ha nagy halrajt pillant meg, pár-
huzamosan tartott kézzel, csuklóból integet. Halat remélek, de
azért a vízben megjelenő sötét árnyékokra is ügyelek.
Mielőtt ellenőrizhetném a jelzést, már körül is vesz egyrajnyi
sárga tonhal. Hatalmas példányok; csontos úszó nyúlik ki a gerin-
cükből. Majdnem olyan vadnak tűnnek, mint a cápák, de ezeknek
szerencsére nincs foga.
Ritkaság, hogy tonhalra akadjunk a szigethez ilyen közel, de
Kent már hetek óta mondogatta, hogy egy bizonyos fajta egyedei
a monszunidőszak alatt jóformán partra vetik magukat. Nincs
időm azon bosszankodni, hogy igaza volt.
Magasra emelem a dárdámat, készülök a csapásra. Két dolgot
tanultam meg a halászati gyorstalpalómból: gyorsan és sokszor
kell lecsapni.
A halak körülvesznek, uszonyaik könnyű érintése csiklandoz.
Hevesen döfködök; a dárdámat loccsanások kísérik, de nem fröcs-
köl. Mire Lillian elér - a fürdőruhája felsőrésze félig vizes -, már
egy csillámló tonhal vergődik a dárdám végén, egészen meghajlít-
va a ruganyos szárat.
- Ez csodálatos volt! - kap levegő után, hiszen idáig futott. -
Olyan voltál, mint egy nindzsa. Kent megpukkad, ha ezt meglátja!
Annyira vigyorgok, hogy majd szétreped a szám.
- Engem is meglepett a dolog. Szerintem van egy kis amnéziám
is, mert semmire sem emlékszem rendesen, mielőtt csapkodni
kezdtél odafent.
Majdnem odaugrik hozzám a vízen át, és megragadja a dárdát
tartó karomat.
 - Gyerünk ki a vízből, Bourne. Épp most öltél meg egy halat, és
tudod, mit szeretnek enni a cápák.
- Túl sokat aggodalmaskodsz. - Próbálok önbizalmat mutatni,
utálom, hogy gyengének lát, de amikor elfordul, rémülten végig-
nézem a vizet. Huhh, sehol egy hátúszó.
Amikor kiérünk a partra, Lillian elhever a homokon. Bronzszín
lába, ahol kivillan levágott szárú nadrágjából, csupa homok. Ledo-
bom a még mindig vergődő halat, és lehuppanok mellé. Kifullad-
tam, de boldog vagyok.
- Mmm, már szinte érzem is ennek a halnak az ízét. Filét min-
denkinek! Tökéletes. - Hátrakötött hajából kirázza a vízcseppeket.
- Én fogtam, nekem kellene, hogy járjon a legjobb falat. Lehet,
hogy egy szálka sem marad, mire jóllakok.
- Nos, én mentettelek meg a cápáktól, úgyhogy nekem is jár va-
lami fizetség. Kent megeheti a csigákat, amiket szedtem. - A szem-
öldöke magasba szökik, mint mindig, amikor belemegy a játékom-
ba.
- Aha, kiváló ötlet, ő is imádná. - Felkapok egy sima, fehér
kagylóhéjat, amely a dagályban hányódik, és megdörgölöm. - Tu-
dom már! Te megmondod neki a csigákat, és kvittek vagyunk. En-
gem azonnal megölne, ha távol akarnám tartani az ételtől. Főleg,
ha friss.
- Majd én megmondom. - A szeme acélos szikrát vet. - Nem fé-
lek attól az embertől. Tudod, még csak nem is nevez a rendes ne-
vemen. Mindig csak drágám, meg babám. - Fintorog, mintha a bece-
neveknek rossz szaga lenne.
Oldalra fordulok, hogy ránézhessek. Kipillant a könyökhajlatá-
ból; hunyorog a délutáni verőfényben.
- Azt hiszem, ennek a neved az oka. Utálja.
- A nevemet? Ezt ő mondta neked?
- Előfordulhat, hogy említett valamit.
Lillian felnevet, az ujjait mélyebbre fúrja a sörényébe. Zöld sze-
me kissé kékebb az óceán mellett. Valamiképpen még mindig
ugyanolyan szép, mint amikor először megpillantottam a repülőn.
Átfuttatom az ujjaimat saját sűrű fürtjeimen. Nem vágattam le a
hajamat, mielőtt elhagytam volna Kaliforniát, és most ennek
iszom a levét. A fejemen göndörödő fekete haj és az államon sűrű-
södő szakáll miatt úgy érzem magam, mint a Nagylábú.
 - Nem igazán illik rád. Lillian. Az én családomban Lilynek szó-
lítanának.
- Tényleg? Lilynek? Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?
Hála égnek, már nem vagyok annyira ideges a társaságában, de
még mindig akadnak alkalmak, amikor kettesben vagyunk, és iga-
zából beszélgetünk; ilyenkor alig bírok ránézni, úgy zakatol a szí-
vem. A homokra összpontosítok, remélem, lelassul a szívverésem.
- Hiszed vagy sem, az apám virágos volt. Gyerekként az időm
legnagyobb részét a boltjában töltöttem, az Elvarázsolt Virágok kö-
zött. - Akaratlanul is elfintorodok: sosem szerettem ezt a nevet. - A
kedvence a liliom volt, akármilyen féle-fajta. Biztosra veszem,
hogy Lilynek nevezett volna.
- Tulajdonképpen tetszik. - Elgondolkodva megkocogtatja a fo-
gait. - Hm, Lily. Egy nap, miután hazajutottunk, szívesen találkoz-
nék az édesapáddal. Megtaníthatna csokrokat készíteni, és hagy-
nám, hogy Lilynek nevezzen.
Sokszor csináljuk ezt: a hazajutásról beszélünk, tervezgetünk,
mintha meg is valósulhatna.
- Azt én is nagyon szeretném. Ő volt a legjobb ember, akit vala-
ha ismertem. De néhány éve meghalt.
- Ó, annyira sajnálom, Dave. Nem akartam...
- Nem, semmi baj. Tényleg. - Félresöpröm az ébredő gyászt.
Zárt ajtók mögött tárolom, ahol nem okozhat fájdalmat. Egészen
biztosan nem fogom szabadon ereszteni itt, ahol elvonná a figyel-
memet, és véresre marna. - Öt éve történt. Nagyon, nagyon közel
álltunk egymáshoz. Az anyám hároméves koromban hagyott el
minket, szóval egész életemben ketten voltunk. - Felülök, kört raj-
zolok az érintetlen homokba magam előtt. -Örülök, hogy nem érte
meg, hogy most aggódnia kelljen miattam.
- Jó dolog, hogy közel álltatok egymáshoz. Nekem egyik szü-
lőmmel sem túl jó a kapcsolatom. Az apám lelkész, és tudom,
hogy szeret engem, de biztosra veszem, hogy nem büszke rám.
Akármit csináltam az életemben, az jó, de éppen nem elég jó. - A
homokba vájja a lábujjait. Néhány körmén még mindig látszik a
rózsaszín lakk maradványa.
- Hogyhogy, a múltad tele van rendőrségi ügyekkel drogok és
gyorshajtás miatt?
 - Neeem! - kuncog. - Apu azt szerette volna, ha Mike Henshaw,
az otthoni egyházkerület helyettes lelkésze felesége leszek. Én
próbálkoztam, tényleg, de nem illettünk egymáshoz. - Kinéz a víz-
re, a mosoly eltűnik az arcáról.
- Biztosra veszem, hogy szegény Mike nagyot csalódott.
- Szerintem nem. Feleségül vett egy lányt, akivel egy missziós
útján találkozott, egy évvel a mi esküvőnk után. Most hatgyerekes
apa, és a saját templomát vezeti Tennesseeben. Én nem tudtam
volna ilyen boldoggá tenni. Apu szerint önző voltam.
- Szerintem nem. Szerintem apád olyan valakivé akart tenni, aki
nem voltál, mintha egy hibás, lapra szerelt bútor lennél. - Elhallga-
tok, mert a hangom haragtól remeg.
- Lehet. - A szája szélét rágja. - Akármi is az ok, én megbékél-
tem vele, és nem foglalkoztat többé, hogy mit akar. Miután Josh és
Daniel megszületett, a dolgok javultak is. Most már minden ener-
giájukat a srácokra fordíthatják.
- Mindenképp be kell, hogy mutass a szüleidnek. Akkor hálá-
sak lesznek majd a csillagoknak, hogy egy ilyen lányt adtak nekik.
- Haha. Tévedsz. - Oldalra hajtja a fejét, úgy mér fel. - A szüleim
kedvelnének. Vicces vagy, tanult, és megvan a legjobb tulajdonsá-
god is, vallástalan vagy. Apu olyan vonzónak találna, mint a házi
fagyit.
- Nahát, ez. jól hangzik?
- Figyelmeztetlek, hogy Davidnek fog nevezni, ahogy Josht is
Joshuának hívja. Ez a heppje. Nyilvánvaló okokból kedveli a bibli-
ai neveket.
- Dávid? Mint Dávid és Góliát? - fintorgok.
- Aha, az a Dávid - bólint. - De ő nem csak megölt egy óriást.
Utána belőle lett Izráel legnagyobb királya, és egy másik híres ki-
rály, Salamon apja. Apu szerint Jézus vérvonala egészen Dávid ki-
rályig vezethető vissza, ahogy azt az Ótestamentumban megjö-
vendölték. - Lehalkítja a hangját, mintha nagy titkot osztana meg.
-Eléggé nagyágyú volt.
- Nos, ha ez a helyzet, azt hiszem, te és Kent mostantól felségnek
kellene, hogy szólítsatok.
- Azt csak szeretnéd - csap a karomra könnyedén.
- Határozottan tetszik a hangzása. Dávid király. Dávid király. -
Igyekszem, mély, dörgő hangon kimondani, mint a királyok. Lilli-
an grimaszol. - Az apádnak tetszene, még ha neked nem is.
- Nem, azt mondaná, hogy tiszteletlen és szentségtörő - feleli
vontatott, megjátszott hangon. - De David.
- sóhajt. - Nekem tetszik ez a név.
Csücsörít, én pedig elképzelem, hogy megérintem.
Jó ég, Dave, uralkodj magadon!
- Ha te Davidnek szólítasz, akkor én is szólíthatlak téged Lily-
nek.
- Hát. na jó, tetszik. - Hátrafésüli a válláról a haját. - Így most
már megvan a szigeti személyiségünk. Titkos személyazonosság.
Nem mintha ugyanazok az emberek maradhatnánk, akik voltunk,
hát akkor miért ne jelölhetnénk meg valami jelentőségteljes mó-
don.
- Remek ötlet, Lily. Csináljuk meg. - Kinyújtom a kezem; meg-
rázza és elereszti.
- Nos, akkor, David, most, hogy ezt elrendeztük, talán megta-
níthatnál, hogyan kell megtisztítani egy halat. - Feltérdel; most
pont úgy néz ki, mint egy születésnapos gyerek, aki kész az aján-
dékai közé vetni magát.
- Persze, ha tényleg tudni akarod. - Remélem, hogy tudni akar-
ja, és kapok még pár percet a napból, amit vele társalogva tölthe-
tek.
- Hogyne. - Feláll, a lábába törli a kezét. - Nálad van a késed?
- Aha, igen. Ott, a sziklánál megpucolhatjuk. - Megtapintom a
zsebemet, keresve a dudort, amelyről tudom, hogy ott lesz. Soha
nem hagyom hátra a kést, soha. Van itt még valami, amiről beszél-
ni akartam Lilyvel. - Erről jut eszembe, valamit oda akartam adni
neked. Gyere, ülj vissza - nyúlok az ujjai után.
Kíváncsian felvonja a szemöldökét, és visszaül, most lótusz-
ülésbe. Az ideges remegés újra erőt vesz rajtam. Remélem, képes
leszek lent tartani csigákból és kókusztejből álló reggelimet. Be-
nyúlok a zsebembe, kiszedek egy kis csomagot. Pálmalevelekbe
csomagoltam; az egymásra hajló rétegek vonala nyilat formáz,
Lilyre mutat. Kisebb, mint amilyenre emlékeztem, nem hosszabb,
mint a kezem, tenyér és ujjak, a szélessége kétujjnyi.
- Tessék - nyújtom felé.
A nap most mögötte van; hunyorgok, hogy lássam az arcát.
 - Ó, ez mi? - A tenyerébe ejtem; a hangocska a csontjaimban
visszhangzik.
- Azt hiszem, nevezhetjük előkarácsonyi ajándéknak is. Várni
akartam, de. - Nem találom a szavakat. -Nyisd ki.
Ügyetlenül piszkálja a cipőfűzőből kötött masnit, amely szoro-
san összefogja a leveleket, aztán gyorsan kibontja, mintha a szí-
vem száguldó ritmusát követné.
És végre a kezében hever: kő, fa és textil, hosszú órák műve, a
kezem munkája - neki.
- Egy kés? Hol? Hogyan? Te csináltad?
- Nem, a sarki barkácsboltban vettem. persze hogy én csinál-
tam. Izé. tetszik?
Végighúzza az ujjait a markolaton, a nehéz, fanyélre csavart
textilen, majd szemügyre veszi a hétcentis pengét.
- Tetszik. Imádom. Csodálatos. El se hiszem, hogy ezt te csinál-
tad. Használható? Használhatjuk a halon is? - bök a tonhalra,
amely azóta elpusztult.
- Aha, használható. - Ki kell térnem a pengéje elől. - Óvatosan
lengesd, éles. Egy hete élesítem.
- Szóval ezen dolgoztál, amikor órákra eltűntél. Hát nem
ügyes? Kent olyan féltékeny lesz... - A lábfeje mocorog, mintha
táncolna. Miért ilyen boldog? A beszélgetésnek ettől a részétől fél-
tem.
- Lillian. Lily. - Elmosolyodik a vicces néven, de én nem bírok
mosolyogni. - Nem akarom, hogy megmutasd a kést Kentnek.
Szeretném, ha. ha titokban tartanád.
- De miért? Azt hittem, azért adtad, hogy a tábor környékén
használhassam. Mi haszna, ha csak titokban használhatom? Titkos
kés? Nem értem.
Ez nehezebb, mint gondoltam. Az órák alatt, amelyeket a kő
pattintásával és a fanyél faragásával töltöttem, ezernyi módját is
kiötlöttem, hogyan mondjam el neki.
- Kent veszélyes. Nem bízhatunk benne - bököm ki gyorsan.
Lily kinyitja a száját, talán tiltakozni akar, de gyengéden megfo-
gom a vállát. - Más okból van erre a késre szükséged, mint hogy
elvégezd a feladataidat. A védelmed miatt kell.
- Védelem? - Úgy néz a késre, mintha égetné a kezét. - Véde-
lem, mi ellen? Arra célzol, hogy azért csináltad, hogy Kent ellen
vessem be?
Jobb kezem az arcára simul, az ujjaim a tarkóján göndörödő
szálak közé bújnak.
- Nézd, egyikünk sincs teljesen biztonságban vele, de te kevés-
bé.
- Miért? - Fintorogva elhúzódik. - Mert nő vagyok?
- Nem. Vagyis igen. Bizonyos értelemben - dadogom.
- Köszönöm, hogy aggódsz értem, de biztos vagyok benne,
hogy tudok vigyázni magamra. Mit gondolsz, mit fog csinálni,
megállít és kirabol? Vagy letámad a lehengerlő szexizmusával? -
Úgy fogja a fegyvert, mintha vissza akarná adni; elhúzódik tőlem.
Nem értem a sötétséget, amely kiül az arcára.
- Nem, Lily, arról van szó, ahogy rád néz. Úgy les, mint egy ra-
gadozó a prédáját. Azt gondolja, ezen a szigeten bármit megtehet,
következmények nélkül. És kezdem azt hinni, hogy igaza is van.
De a lényeg az, hogy nem vagy vele biztonságban, és csak idő kér-
dése, hogy.
- Hogy mi, Dave? - Remeg a hangja. Nem tudom megállapítani,
hogy dühös vagy ijedt. Megfogom a kezét, amelyben a kést tartja,
ráhajtom az ujjait a markolatra, mintha ettől ott is maradnának.
- Mielőtt már nem csak nézni akar majd. Figyelj, vigyázz, mert
ha veled valami történik, én nem tudom, mit csinálok.
A gondolat, hogy Kent hozzáérhet, belülről éget. Bizonyára érzi
az ujjaimon, mert elhúzódik, a kést szorosan fogva. Ő is reszket.
- Ne csinálj semmi ostobaságot, David. Ne keresztezd az útját.
Nem tizenkét éves kiscserkész, aki játszani jött ide. - A hangja
megremeg, kőkemény bátorság-maszkja egy pillanatra megreped.
Látom, hogy sebezhető, megtörhető. - Megtartom a kést, ha ettől
jobban érzed magad, de ígérd meg, hogy nem próbálod egyedül
elrendezni Kentet. Csak akkor tartom meg, ha megígéred.
A nyakán hihetetlenül gyorsan lüktet az ér. Istenem, ne! Vala-
mit takargat, valami rosszat, valamit, amit nem akar elárulni ne-
kem. Rá akarok kérdezni, de hallgatok.
- Nem tervezem, hogy mostanában megtámadom, de aggódom
miattad. Remélem, hogy csak túlreagálom, de azért szeretném, ha
vigyáznál. Rendben?
- Rendben. - Bólint, aztán visszateszi a kést primitív tokjába, és
reszketeg lélegzetet vesz. - Elég a komoly témákból. Megmutatod,
hogyan kell kifilézni a halat, mielőtt megromlik a napon?
- Persze. - Felhúzom a szám sarkát, remélve, hogy meggyőzően
tudok mosolyt színlelni.
Lily, késsel a kezében, felugrik, és a sárgán csillámló tonhal felé
fut, amely most inkább tűnik partra vetett bálnának, mint halnak.
Lehajol, megpróbálja felemelni, aztán értem kiált. A nevetése,
mint mindig, most is olyan, mint amikor szél csiklandozza a szél-
csengőt.
Amikor vele vagyok, elfelejtem, mennyire hiányzik az ottho-
nom. Még amikor a régi életemről álmodok, akkor sem tudom nél-
küle elképzelni. Tudom, hogy ő nem így érez; egy szempillantás
alatt becserélne engem Jerryre, én azonban nem bírnék nélküle
életben maradni itt. Hogyan, ha ő már nincs?
Rémes sajgás tölti meg a szívemet. Egy részem boldog, amiért
nem kérdeztem meg, mi történt közte és Kent között, mit tett
Kent, ami miatt Lily így remeg. Tudom, rá bírnám venni, hogy el-
mondja, és ha megtenné. lehet, hogy meg kellene ölnöm Kentet.
 17. FEJEZET

L
Jelen

- AZ ELSŐ KARÁCSONY ELŐTT egy hétig félretettük a legjobb gyümölcsö-

ket. Reggel aztán Dave és Kent elment halászni, hogy később egy
nagy vacsorával ünnepelhessünk. Ajándékokat is csináltunk egy-
másnak, mindenféléből, amit a szigeten találtunk, és az étkezés
után nyitottuk ki. Még díszítés is volt, virágot szedtünk, és füzére-
ket fontunk belőlük. Egyáltalán nem olyan volt, mint egy kará-
csony odahaza, de azért mindent megtettünk - mesélte Lillian las-
san. Ez volt az egyik kedvenc emléke.
- Emlékszik, milyen ajándékokat adtak egymásnak? - Mint a
szép emlékek esetében mindig, Genevieve unottnak tűnt, mintha
legalább tíz dolgot fel tudna sorolni, amire használni tudná az így
elvesztegetett időt.
- Kalapot csináltam a fiúknak, pálmalevélből. Könnyen leégtek,
főleg Kent, hiszen szőke volt. Arra gondoltam, ez hasznos is lesz.
Kent egy színes kagylóhéjat adott nekem, ezt később nyakláncra
fűztem. Dave csinált nekem egy saját halászdárdát. Addig el kel-
lett kérnem az övét vagy Kentét, mert rémesen ügyetlen voltam,
nem tudtam magamnak csinálni egyet. Szerintem megunták a kö-
zösködést.
- Azért bizonyára nehéz nap volt, a családjuk nélkül, olyan
messze az otthonuktól - erőltette Genevieve.
- Igen, valóban. - Vissza kellett fognia magát, hogy oda ne vág-
ja: hát persze, basszus.
- Megkérdezte a családját, hogy töltötték az első karácsonyt ma-
ga nélkül? Mit csináltak, miközben maguk egy fél világgal odébb
a menedéket díszítették mindenféle zöldekkel, meg dárdát farag-
tak?
- A szüleimmel voltak, odahaza.
 Genevieve biccentett, mintha ő még Lilliannél is jobban tudná,
mi történt, amíg távol volt.
- A temetésére is karácsonytájban került sor, ha jól emlékszem.
Lillian orrlyuka kitágult; eszébe jutott, hogy letéphetné magáról
a mikrofont, és kimehetne. A szoba forró volt és levegőtlen. Talán
elfelejtette bekapcsolni a légkondit.
- Én is így tudom.
- A keresést mindössze egy hétig folytatták azután, hogy a gé-
pet megtalálták. Magát és az utastársait nem sokkal később halott-
nak nyilvánították. Miért halasztották ilyen sokáig a temetést?
Lillian a férjére nézett Genevieve keskeny válla felett; nem tud-
ta, hogyan magyarázza meg. Jill szerint Jerry egyszerűen nem volt
hajlandó feladni. Minden megtakarításukat helikopterek és hajók
bérlésére költötte. A jelek szerint Beth vele együtt dolgozott, bele-
adott a pénzbe, végezte a feladatokat, és legalább annyira remény-
kedett, mint Jerry. Amíg Lillian apja fel nem bukkant, Jerrynek
eszébe sem jutott, hogy a felesége és az anyja nélkül hazamenjen.
Rob tiszteletes azonban értett a vészhelyzetekhez. A saját testvére,
Noah mindig azzal tréfált, hogy a szemináriumi évei alatt biztosan
leckéket vett kríziskezelésből is.
Jerry engedett, és hazarepült Rob tiszteletessel, de továbbra
sem volt hajlandó semmiféle szertartást tartani. A napokból hetek
lettek, a hetekből hónapok. Végül Lillian anyja és Jill lépett közbe,
ők szervezték meg a temetéseket; egyet Wildwoodban, Lilliannek,
egyet az lowa állambeli Fairfieldben, Margaret számára. Két sírkö-
vet állíttattak a családi sírhelyre, Fairfieldben, Margaretét közvet-
lenül a férje mellé, és Lillianét egy üres helyre, ahová majd Jerryé
kerül egy nap. Lillian akkor látta, amikor részt vett Margaret te-
metésén. A véset szerint szerető feleség, anya és barát - túl hamar el-
ment. Lillian másnap telefonált, hogy vigyék el onnan.
- A remény miatt. - Lillian egy pillanatra a férje szemébe nézett,
mielőtt folytatta volna. - Szerintem Jerry még nem veszítette el a
reményt. Személy szerint azt hiszem, valahol mélyen mindvégig
tudta, hogy életben vagyok.
- Azon az első karácsonyon mit csinált a családja?
- Csak azt tudom, amit elmondtak nekem. - Lillian a karosszéke
keményre tömött támlájának dőlt. - A szüleim Missouriban ma-
radtak, feldíszítették a házat és a fát.
 Genevieve grimaszolt.
- Vagyis megrendezték a lányuk temetését, aztán hazamentek,
és nagy ünnepélyt rendeztek?
- Ez így olyan szívtelenül hangzik - csattant fel Lillian. - A kará-
csony mindig is a kedvenc ünnepem volt. Különlegessé akarták
tenni. Hogy segítsenek a gyerekeimnek rendbe hozni az életüket. -
Sosem volt alkalma, hogy megköszönje a szüleinek, hogy megcsi-
náltak mindent, amit Jerry a gyásza miatt nem tudott: megvették
és becsomagolták a legtöbb ajándékot, sütöttek-főztek, mesét ol-
vastak, nyitogatták az adventi naptárt, és elvitték a fiúkat a kará-
csonyi éjféli misére.
Genevieve sebesen bólogatott, vagy negyvenhétszer, mintha
tényleg nagyon egyetértett volna Lilliannel.
- A fiúknak nagyon nehéz volt?
Lillian már nem akart többet beszélni erről. A szigetről és a ka-
tasztrófáról egész nap mesélt volna, de ha a gyerekeiről volt szó,
nem bírta. Intett, mintha egy legyet akarna elhessegetni, és elhatá-
rozta, hogy véget vet az érzelmi manipulációnak, amivel Genevi-
eve próbálkozott.
- Kemény karácsony volt a számukra, de hát ismeri a gyereke-
ket. Ha megszólal a kis harang, senki sem sír.
Lillian örült, hogy amikor Genevieve ilyen nyeglén faggatta a
dekorációkról és az ajándékokról, a kamera az ő arcát mutatta, és
nem Jerryét. Ő tudta, hogyan kell közönyt mutatni; ezt Jerry so-
sem sajátította el. Lillian azt is tudta, hogy erősítse meg a hangját,
hogyan húzza össze a szemét a hazug mosolyok mellett. Tudta,
hogyan játssza meg a nemtörődömséget, hogy senki se lássa meg
a gyászát. Ez volt a legnagyobb tehetsége, a legfontosabb, amit
egy lakatlan szigetre vetődve megtanult - jelentőségteljesebb, mint
dárdával halászni és gyümölcsöt gyűjteni, vagy pálmalevélből ta-
karót készíteni.
Tudott hazudni.
- Megünnepeltek más fontos napokat is? Az újévet? Pálmalevél
kalapok, kókuszháncs ajándékok a vendégeknek?
Az újév. Ha a karácsony volt Jerry mélypontja, akkor az első új-
év volt Lilliané. A saját mély gödrét, amely még mindig foglyul ej-
tette, és már a tetején sem látta a halvány fényt, aznap kezdte ásni.
Azonban rezzenetlenül, egyetlen áruló könnycsepp nélkül felelt.
- Nem. Olyan volt, mint bármelyik másik nap.
 18. FEJEZET

LILY - 112. NAP

A szigeten

a kék-fekete vízben; hagyom, hogy a leveleken át-

ARCCAL FELFELÉ LEBEGEK
szűrődő kis fénysugarak csiklandozzák a szemhéjamat. A táncoló
színek mellé az agyam zenét is szerez. Széttárt karral élvezem
képzeletbeli mesterművemet, közben erősen igyekszem elnyomni
az otthoni emlékeket, amelyek karácsony óta újra előkúsznak.
Egy hete, karácsony első napján, megajándékoztam magam -
visszaemlékezéssel teli napot tartottam. Addig gondosan távol
tartottam az efféle gondolatokat, mert elkerülni őket mindig ke-
vésbé volt fájdalmas, mint újraélni. Karácsony reggelén azonban
beadtam a derekamat.
Történeteket meséltem Davidnek és Kentnek a fiaimról; volt,
amelyiket kétszer is elmondtam. Elmeséltem, hogy Josh tanította
meg Danielt az ábécére, de úgy, hogy alkoholos filccel felírta a va-
donatúj lapostévénk képernyőjére. Elmondtam, hogy Josh egy
időben csak narancsszínű holmikat volt hajlandó viselni, és hogy
milyen megmagyarázhatatlanul büszke voltam, amikor Daniel azt
mondta az óvó nénijének, hogy a zöldbab a kedvenc étele.
Elmondtam, milyen volt az első karácsonyunk Jerryvel, és hogy
különleges ajándékokat csináltunk egymásnak, holott nem volt
pénzünk, és hogy még mindig a tőle kapott fa sminkdobozban tar-
tom a szépítőszereimet. Megőrjítettem őket a sztorikkal - Kent vé-
gül lefeküdt a menedékben, hogy megmeneküljön, és észrevettem,
hogy David mosolya is erőltetett.
De hiába nem hallgattak már, az én gondolataim tovább pörög-
tek. Az életem egész napjait emlékeztem végig, napkeltétől nap-
nyugtáig. Néhány a kisbabás időkből volt, amikor a szoptatás órá-
kig tartott, és mesteri szintre emeltem pelenkázást. Mások a söté-
tebb napokból, amikor egymást érték a feladatok, és a srácok meg-
vadultak az unalomtól.
 A kedvenceim - ezeket a napokat lassan éltem újra, mint egy
szeretett könyvet - a lusta napok voltak, amikor Jerry otthon volt a
családdal. Néha Margaret vagy az én szüleim is eljöttek. Megle-
pett, hogy néhány órás gyakorlással milyen tisztán fel tudom idéz-
ni a képeket, még az apró részleteket is. Mintha hazakerültem vol-
na, akárhányszor lehunytam a szemem.
Amit nem láthattam előre, az az volt, miképp fog az ajándékom
- az emlékezés - ellenem fordulni, mint a karácsonyi kölyökkutya,
amelyről kiderül, hogy veszett. A karácsonyt követő héten meg-
próbáltam kikapcsolni az otthoni adásokat, hogy újra a túléléssel
foglalkozhassak, de nem ment könnyen. A képek, érzések, illatok
minden csendes percben elárasztottak, márpedig itt a legtöbb perc
csendes.
Majdnem ki is hagytam ma a kedvenc helyemet, mert itt kísért
a csend, mégis örülök, hogy eljöttem. A tavacska vize mintha el-
mosná az elszálló emlékek hagyta fájdalmat. Újra kezdem magam
tisztának érezni.
Vonakodva lépegetek a szikla felé, ahova kiteregettem a ruhá-
kat száradni. Megkönnyebbülten érzem, hogy a rövidnadrágom
még nedves. David azt várja, hogy az újévi ünnep második felére
visszaérek, de az előző este kimerített.
Kent nem vett tudomást a bulinkról; mélyen aludt a menedé-
ken, miközben mi a tűz mellett buta táborozós dalokat énekeltünk
és kísértettörténeteket meséltünk egymásnak. Az este csúcspontja
a nagyjából számított éjfél előtt egy órával jött el, amikor a Lifeti-
me csatorna filmjeinek cselekményeit hasonlítottuk össze, hogy
megtudjuk, melyikünk látta a legrosszabbat. Szoros verseny volt,
de David nyert, mert drámaian felidézte a Fiam, szerelmem, baráto-
mat. Hónapok óta nem nevettem annyira.
Végül a tűz két oldalán heverve bóbiskoltunk el. Amióta
összeakadtam Kenttel a parton, minden éjjel ott alszom. David ál-
talában a menedékben, de az előző éjjel nagyon jó volt a buli,
olyan, mint az a néhány ottalvós parti, amit a szüleim engedélyez-
tek tizenéves koromban.
Most azonban, ahelyett, hogy délig aludnék, mint tizenhat éve-
sen tettem, hajnal előtt keltem, amikor a tűz már csak parázslott,
és a hideg is megérkezett. Ezt a szokást még a menedékben vettem
fel, amikor Kent keze ellen kellett védekeznem, és nem bírom le-
vetkőzni, bár Kent távol fekszik tőlem.
A karácsony mindannyiunk számára nehéz volt, Kentre azonban
különös hatást gyakorolt. Szenteste elvonult a fák közé, és két na-
pig vissza sem jött. Felvetettem Davidnek, hogy meg kellene ke-
resnünk, hátha beleesett egy gödörbe, vagy megfulladt halászat
közben, de David nem tűnt aggodalmasnak. Ami azt illeti, szinte
vidáman fogadta a váratlan szabadságot Kent állandó kritikájától.
Nekem sem hiányzott éppen, de jobban érzem magam, ha tudom,
hol van, ha megjósolhatom, mi lesz a következő lépése.
Végül Davidnek lett igaza; Kenttel minden rendben volt. Két
nappal később, az éjszaka közepén sétált ki a dzsungelból, és le-
huppant mögém. Saját bűzén kívül haltól is szaglott. Átkoztam
magam, amiért azt gondoltam, amíg nincs itt, alhatnék a mene-
dékben is, ezúttal azonban, amikor megpróbált megérinteni, nem
tettettem alvást. Lerohantam a partra, és az éjszakát a halászhe-
lyen töltöttem, remegve, a nedves homokban. Kent azóta egy szót
se szólt hozzám, de érzem, hogy figyel.

Felmászom az egyik sziklára a napfényes sávban, ahol a ruhák

száradnak. Amikor engem is elér a fény, akaratlanul is kiszakad
belőlem egy kéjes hangocska. Ez az én szigeti wellnessprogra-
mom. A víz elpárolog a bőrömről, papírvékonyságúra kopott
melltartóm és bugyim pár perc alatt megszárad. Hátradőlök a la-
pos felületen, elringatnak a dzsungel hangjai. Az agyam kiürül; el-
bóbiskolok.
Arra ébredek, hogy valami gyengéden cirógatja az arcomat.
Már rég túl vagyok a reflexen, amely miatt a fiatal lányok sikíta-
nak, ha valami rémisztőt látnak, de ez most más. Az érzés végig-
fut az arcomon, az ujjaim viszketnek, hogy félresöpörjem, akármi
is az.
Odacsapok a láthatatlan lénynek, és szorosabban zárom össze a
szememet, remélve, hogy elmegy. Jól csinálhattam, mert a csiklan-
dozás azután sem tér vissza, amikor visszaengedem a karomat, és
elhelyezkedek a szikla mélyedéseiben, amelyek a legjobban ille-
nek a testemhez.
Ekkor egy kéz tapad a számra.
 Felpattan a szemhéjam. Kent áll felettem, a tenyere olyan erővel
szorul a számra, hogy nem bírok lélegezni; a koponyámat szinte a
kőbe préseli. Megragadom és megpróbálom letépni magamról, de
hiába tépnek a körmeim a húsába, ő meg se rezzen. A karja, akár
egy fa törzse. A fogaim éle felsérti az ajkam belső oldalát; a szám-
ba vér csordul. A piszkos, fémes íztől rám tör a hányinger, amikor
leszivárog a torkomon. Hiába próbálok felé rúgni, a közelébe sem
jutok.
Ég a tüdőm, a sötétség úgy tölt el, mint a pohárból túlcsorduló
víz. Gyorsan történik: a testem elernyed, a tüdőm már nem küzd
levegő után. Nincs idő fájdalomra vagy megbánásra, miközben az
eszmélet határa alá süllyedek. Az elmém tintasötétjében a semmi
vár, amely egyszerre rémítő és kellemes. Azt suttogja, hogy már
nem kell törődnöm semmivel, elengedhetem magam, hagyhatom,
hogy elvigyen a bársonyos áramlat. A kísértés ellenállhatatlan,
mint a gravitáció... de amikor becsusszannék a sötét semmibe, a
kéz eltűnik, és én újra kapok levegőt.
A fény fájdalmas tűszúrásokkal jelenik meg újra. Vissza akarok
jutni a biztonságos sötétségbe. Mielőtt azonban képes lennék gon-
dolkodni vagy összerakni a töredezett, lassan tisztuló emlékeket, a
vérem lecsordul a torkomon. Köpnöm kell, ha nem akarok újra
fuldokolni. Véres nyál folyik le az államon. A kézfejemmel törlöm
le. Valaki megtámadott. Kent megtámadott.
Hunyorítok. Minden homályos. Végignézek a tavacskán és a
környező fákon, de nem látom sehol. Elkúszok a szikla széléig,
ahonnan egyméteres zuhanás a talaj. A becsapódástól újra hányin-
gerem támad. Négykézlábra állok, vér és gyümölcsök darabos ke-
verékét okádom magam elé. Sav marja a torkomat. A fejem fáj, és
még mindig nem látok rendesen.
A hátam mögött megreccsen egy gally. Sáros ujjakkal az iszap-
ba markolva próbálok odébb mászni, mielőtt Kent visszajön és
megtalál. A sár azonban olyan, mint a futóhomok, minél erőseb-
ben igyekszem kijutni belőle, annál mélyebbre süllyedek. Zihálva
kihúzom az egyik kezem - hangosan cuppan -, és néhány centire
ismét leteszem. Nem haladok, a sár lehúz, elevenen fog eltemetni.
A szívverésem száguld, a számban esett sebekből folyik a meleg,
undorító vér.
 - Hova, hova? - mordul fel mögöttem Kent, a hangjában kevere-
dik a humor és a bosszúság. Könnyedén lábal át a sáron, mint egy
szülő elcsatangolt kisgyereke után. Közeledik.
Kinyitom a szám, hogy sikoltsak. Csak valami szánalmas gur-
gulázásra telik tőlem.
Kent nevet. Nem nézek hátra.
Juss el a fákig és fuss! A sűrű dzsungel jelentette biztonság csak
néhány lépésre van, de akár egy kilométerre is lehetne. Minél job-
ban erőlködöm, annál lassabban haladok.
Már mellettem áll, meztelen lába az iszapba süpped. Barna
cseppnyomok verődtek fel a lábszárára, és már száradnak is, bele-
tapadtak a sűrű szőrzetbe.
- Miért menekülsz, drága? Éntőlem nem kell félned - gúnyol. -
Na, szépségem, állj fel, meg kell, hogy mosdassunk.
Az arcába akarok nézni, de belemarkol sáros hajamba, és meg-
ránt, hogy feltérdeljek. Nem akarok engedelmeskedni, de nincs
választásom. A lábam hasznavehetetlen.
Állj fel, utasítom magam némán.
Kérlek, segíts felállni!
Kent hátrarántja a fejem: hallom a tövestül kiszakadó hajszálak
pattanását. Világoskék szemében éles pillantás ül, mint a törött
üveg.
- Kiscsillag, jobban teszed, ha viselkedsz. Ha okoskodsz, annak
rossz vége lesz.
- Kent, mit... mit akarsz? - dadogom, még mindig félig sárba
merülve.
- Hogy mit akarok? - Hangosan felnevet. - Azt akarom, hogy
most azonnal állj talpra.
Elereszti a tincseimet, de csak azért, hogy még többet markol-
jon össze. Talpra ránt.
- Tudod, hogy még mit akarok? - Magához ránt, a lélegzete sa-
vanyú az arcomon. Erőlködnöm kell, hogy le ne hányjam. - There-
sát akarom visszakapni. Azt akarom, hogy ő aludjon abban a nyo-
morult kunyhóban. De ez lehetetlen, igaz? És miért, Lily? Hm? -
Megáll, mintha valóban választ várna. - Hát miattad. Mert téged
túlságosan lefoglalt, hogy a PR fazonnal flörtölj, és nem ültél
vissza a helyedre. Most meg itt mászkálsz félmeztelenül, papás-
mamást játszol azzal a tuskó Daviddel, és még van pofád előadni,
hogy túl jó vagy nekem? - Egyre hangosabban üvölt, a végén már
néhány madár is felrebben ijedtében; nyál csordul a szája sarkából.
Végül még egyszer megrántja a hajamat, és elmosolyodik. - Hát
szerintem meg nem. Elegem van a játszmáidból. Most indíts a víz-
be, vagy én raklak bele.
A következő pillanatok elmosódnak. Nem tudom pontosan, ho-
gyan jutok a partról a derékig érő vízbe, de ott vagyok, és Kent
még mindig mellettem áll, a hajamnál fogva vezet, mint egy bá-
bos.
- Nesze, ezzel mosakodj meg.
Egy kis, sima üvegcsét nyom a kezembe. Sampon, Margaret
készletéből származik. A címkén fehér frézia virágzik. Remegő uj-
jakkal csavarom le a kupakot. Kicsúszik a kezemből, csobbanva
esik a vízbe. Utánakapok, de csak a kezem mozdul, mert Kent
még mindig a hajamnál fogva tart.
- Hagyd! - mordul rám. - Mosakodj! Most!
Összedörzsölöm sáros, véres kezemet. A sampon úgy kenődik
szét az ujjaimon, mint a puding. Mosakszom. Arc, kar, test, láb.
Kent kikapja a flakont a kezemből, és a maradékot a hajamra önti,
majd durván beledörgöli. Nem habzik, csak marja a fejbőröm se-
beit. Végül a víz felé nyom.
- Kérlek, ne, kérlek, kérlek - rimánkodok gyengén ellenkezve.
Biztosra veszem, hogy bele akar fojtani.
- Mi van? Félsz egy kis víztől? Úgy tűnik, eléggé szereted, ami-
kor minden héten pancsolsz, meztelenül úszkálsz, nekünk meg
azt mondod, hogy dolgozol. Most meg nem akarsz lemerülni?
Nem bírod kitalálni, mit akarsz, igaz? Na, ennek vége. Majd én el-
döntöm. Lefelé! - Még lejjebb nyom, az arcom éppen csak a felszín
felett marad. - Gyerünk, mosd le!
Beletaszít a sötét vízbe. A víz az orromba tolul, marja a garato-
mat. Fuldokolva igyekszem a felszínre törni; a számból drága bu-
borékok szakadnak ki, ahogy az első, és talán utolsó sikolyomat
elnyeli a víz. Nincs levegő! Nincs levegő!!
Minden maradék erőmet összeszedve megvetem a lábamat a
folyós iszapban, és felnyomom magam Kent erős keze ellenében.
A fejem áttöri a felszínt, a tüdőm megtelik levegővel. Görcsösen
köhögök, spriccel, folyik a számból a tó vize. Kent csak áll ott, a
keze karba téve, és vár. Amikor vége a görcsnek, újra megragad,
és kartávolságra eltart, mintha egy pár koszos zoknit méregetne.
- Valamivel jobb - motyogja, és a sekély víz felé irányít. - Jó kis-
lány - folytatja. A sziklakiszögellés előtt ellök magától; éles kövek-
be rúgok a vaskos, szürke sziklák alatt. - Kifelé a vízből, és vet-
kőzz le. Most.
Tudom, miért akarja, hogy meztelenre vetkőzzek, tudom, mi
fog történni, ha megteszem, de az arcom és a fejem lüktetése emlé-
keztet, hogy rosszabbra is képes. Reszketegen kimászok a sziklára,
kényszerítem magam, hogy lassan lélegezzek, és legyűrjem az új
hányingert, ahogy a szám újra megtelik vérrel. Biztosra veszem,
hogy Kent látja, mennyire remeg a kezem, ahogy új kapaszkodót
keresek a sziklán, és gyűlölöm a gondolatot, hogy látja a rettegése-
met, de nem bírom megállítani. Elérem a tetejét és felhúzódzko-
dom: a kő éles széle a tenyerembe vág.
- Állj fel - köpi felém. Sárfoltos arcán undok, várakozó mosoly
terül szét.
Remegő térddel egyenesedek fel. Kent a testemet nézi, minden
porcikámat figyeli, mintha máris meztelen volnék. Piszkosabbnak
érzem magam, mint amikor sár borított.
- A felsővel kezdd - rendelkezik. A kezem újra remeg, miköz-
ben hátranyúlok, hogy kikapcsoljam a melltartóm kapcsát. A hü-
velyk- és mutatóujjam közé fogom, összenyomom a két részt, ki-
akasztom az apró horgot a hurokból, mint mindennap, tizenéves
korom óta. Nem mozdul.
- Baj van? - Kent a késével ütögeti a combját. Nem választ vár, ha-
nem cselekvést. Erősebben nyomom össze a pántot, várok a kis
pattanásra, amely majd elveszi a tekintete élét. A szemében azt lá-
tom, hogy bántani akar.
- Nem tudom. nem tudom levenni. - Elveszett, rémült gyerek-
nek érzem magam, aki az anyjára vár.
- Már megint mindent nekem kell megcsinálni. Gyere ide! -
Kent a szikla pereme felé nyúl. Ha hallgatok rá, talán nem ver
meg jobban, de nem is ereszt el. A feje felett átnézve megpróbálom
felmérni, milyen messze van a tó mélyebb része, ahol lemerülhe-
tek és eltűnhetek. Amikor felemeli a jobbját, hogy elkapja a boká-
mat, begörbítem a lábujjaimat, megfeszítem a lábizmaimat, és el-
ugrom. Csakhogy ahelyett, hogy nyolc-tíz méterre érkeznék a víz-
be, ahol már két méternél is mélyebb, közvetlenül Kent bal olda-
lán csapódom be, az egy méteres részen, és azonnal a mederig
süllyedek. Sűrű, homokos iszap ragad a hajamba, végigsúrolja a
testemet. Elrúgom magam a puha medertől, és az életemért úszva
célba veszem a mélyebb részeket.
Az első csapás gyors, biztos. Könnyedén siklom a vízen át,
mintha repülnék. Boldog izgalom tölti meg a szívemet, és már-
már elhiszem, hogy képes lehetek rá. Megszökhetek!
A következő pillanatban Kent keze a bokámra kulcsolódik,
visszaránt a vízen át, én pedig hiába kapálózom, nem találok sem-
mit, ami megállíthatná. Csak húz tovább a part, a fájdalom és az
elképzelhetetlen szörnyűségek felé.
Kent kiránt a vízből, és a partra dob. Vizet hányok, addig abba
sem marad, amíg már úgy érzem, hogy a gyomrom kifordul. Kent
elégedetten nézi, amint a földön fetrengek.
- Elég a játékokból! - Az egyik lábát átveti rajtam, és rám ül; te-
hetetlenül fekszem alatta. Vastag, bőrkeményedéses keze hátra-
rántja az enyémet. Valami selymes anyag csavarodik a csuklómra,
amíg a vállam sajogni nem kezd.
- Máris jobb. - Kent arccal lefelé visszaejt a sárba. A számba szi-
várog, csikorog a fogaim között. Az ujjai a nyakamba akasztott
aranylánc alá csúsznak, mintha a gyűrűket számolgatná. Margare-
té, Charlie-é, és újabban az enyém is. Felakasztottam, hogy bizton-
ságban legyen, mert sokat fogytam. Semmi nincs már biztonság-
ban.
- Ezekre már nem lesz szükséged, igaz? Mit gondol majd a fér-
jed, ha megtudja, micsoda ribanc lettél?
Erősen megrántja. Az aranylánc a nyakamba vág, aztán elpat-
tan, mint a horgászdamil. A gyűrűk az arcom mellett esnek a sár-
ba: csak nézem, amint az elmúlt életem utolsó szimbólumait gyor-
san elnyeli a barna mocsok.
Könnyebb a gyűrűk vesztét figyelni, mint arra gondolni, mire
készül, mi jön most. Nézni akarom, hogy legalább azt tudjam, mi-
kor lépi át a vonalat, amely mindent örökre megváltoztat. Aztán
mást kívánok, jobbat: azt kívánom, bárcsak hallgattam volna Da-
vidre, és magamnál tartottam volna a kést, bárcsak most a keze-
met húzná, de húsz lépésre van, a rövidnadrágom hátsó zsebében,
ott szárad a sziklán az összes többi ruhával.
 A távolban felkiált egy madár. Mintha félne. Mint én. Legalább
nem vagyok egyedül. A hangja eszembe juttatja egy dal utolsó
versszakát, amelyet anyám énekelt régen, kiskoromban, amikor
rosszat álmodtam. Ő is gyerekként tanulta, még Ausztráliában,
misszionárius szüleitől. Én is éneklem néha a fiúknak. A szavak
átfutnak az agyamon, nem bírom magamban tartani őket. Éneke-
lek.
- Kukaburra rozsdás szögbe ült. - A régi szavak kibuknak belő-
lem, dallamuk nem sok van. Ha éneklek, nem érzem a kés hidegét
a bőrömön, amikor elvágja a melltartóm pántjait. - Díszes farka
megsérült. - így nem hallom Kent gonosz nevetését, amikor a sár-
ba dobja a rongydarabot. - Sírj, Kukaburra. sírj, Kukaburra. - Nem
érzem, ahogy a keze bejárja a hátam íveit. - Ó, de különös az élet!
Majdnem itt az idő. Érzem, hogy így van. Újra énekelni szeret-
nék, hogy legalább egy részem szabad lehessen, de még erre a lá-
zadásra sem vagyok képes.
Amikor Kent a pengét a csípőmre simuló anyag alá csúsztatja,
valami áttöri a fák vonalát.
- Kent!! - üvölti egy dühös hang.
A szívem kihagy a reménytől és a félelemtől.
David az.
 19. FEJEZET

DAVE

Jelen

- BESZÉLJÜNK NYÍLTAN, Dave. Maga meg Kent, maguk nem voltak éppen a
legjobb haverok.
- Miből gondolja? - Nehéz volt megjátszania, hogy nem gyűlölte
Kentet minden porcikájával.
- Nos, lehet, hogy én vagyok túl gyanakvó, de valahányszor a
Cserkészről beszél, valami szarkazmust vélek kihallani a hangjából.
Ha tényleg így nevezték. Úgy tűnik, egymaga tartotta életben ma-
gukat az első hónapokban, de nem igazán értékelik a szolgálatait.
- Genevieve vádlón felvonta a szemöldökét.
Valóban ilyen átlátszó lenne?
- Nem neki volt a világon a legkönnyebb személyisége. Ne ért-
sen félre, sokat tudott, de nem volt az, akivel lelkiznék.
- Én nem ezt hallottam - erőltette a témát Genevieve. - A család-
ja szerint életre szóló szerelme volt, és a pozitív világlátása miatt
mindenki kedvelte a társaságát. Azt is mondták, hogy Theresával
nagyon szerették egymást, és közel álltak az eljegyzéshez.
Dave tudta, hogy Theresa semmit sem akart kevésbé; néhány
héttel a katasztrofális út előtt szakítottak Kenttel. És Kent családja,
az a rakás idióta? Miután találkoztak, már egyre kevésbé csodál-
kozott Kent személyiségén. A megmenekülésük és a kórházban
töltött idő után mind visszatértek az Államokba, ahol elborították
őket az interjúkérések. Főleg a reggeli műsorok szerették őket. A
fenébe, mindenki szerette őket. Az egész világból érkeztek a leve-
lek és az e-mailek, a túlélők azonnal hírességgé váltak. Néhányan
azonban nem váltak a rajongóikká - elsősorban Joan és Jim Carter,
Kent szülei.
- Természetes, hogy a családja másként ismerte meg, mint mi -
válaszolt. - Mi élet-halál helyzetben voltunk, alig jutottunk vala-
mire. Biztosra veszem, hogy csodálatos fiuk volt. Ezt sosem kérdő-
jeleztem meg.
Dave mindig igyekezett behízelegni mindenkinek, akinek bár-
mi kapcsolata is volt Kenttel, főleg a szüleinek.

Janice volt az, a Carltontól, aki elmondta neki a kendőzetlen té-

nyeket. Szerinte, amikor a zuhanás után megtalálták a gép fekete
dobozát, a légitársaság és a Carlton Joghurt számára Kent lett a
kézenfekvő bűnbak. Azt mondták, a zuhanás emberi hibára volt
visszavezethető, mégpedig Kentére. Emiatt a családja nem kapta
meg a tízmilliós kártérítést, amelyet Lilliané és Davidé igen. A
Carter házaspár rettenetesen dühös volt.
Az ügy végül hosszas bírósági eljárásba torkollt a család és a lé-
gitársaság között; Janice szerint zűrös és szentimentális dolog volt.
A jelek szerint felidézték, hogy Kent ‘99-ben módosult tudatálla-
potban repült, és ezért egy évre felfüggesztették az engedélyét az
Államokban. Ekkor költözött a Csendes-óceán déli részére, és ta-
lált állást a kicsi Kanaku légi társaságnál, amely magánjellegű
charterjáratokra specializálódott. Az eljárás a végén már nagyon
rosszul nézett ki; Kent családja vesztett, és a bíró gyakorlatilag ki-
mondta, hogy az eltűnt fiuk gyilkos.
Dave egy hete volt otthon, amikor elkezdődtek a névtelen tele-
fonok. Mindig akkor jöttek, amikor Dave és Beth lefeküdni készül-
tek; három-négy csengetés, aztán csak csend az üzenetrögzítőn,
mielőtt a hívó letette volna. Volt olyan hónap, hogy négyszer vál-
toztatta meg a számukat.
Egy éjjel a konyhában állt, miután Beth már lefeküdt, éppen
majszolt valamit. A mustárt kente a kenyérre, amikor élesen meg-
csördült a telefon. Dave összerezzent, elejtette a kenyeret, amely a
mustáros felével lefelé esett a pultra. A telefon újra csörgött. Nem
volt idő feltakarítani. Beletörölte a kezét a mosogatónál lógó törlő-
ruhába, és futva indult a telefon felé, remélve, hogy Betht nem éb-
resztette fel. Ránézett a hívószámkijelzőre; biztos volt benne, hogy
ismeretlen lesz, ami valójában Lilyt jelenti. Amikor azonban ki-
emelte a telefonkagylót a tartójából, a LED kijelzőn a nagyon is is-
merős mobilszámot látta.
Ez most már nevetséges, gondolta Dave. Erősen megnyomta a
zöld gombot; igyekezett visszafogni a dühét, de a hangjába mégis
beszűrődött a bosszúság és a düh.
- Mit akar?
Döbbent csend a másik oldalon, csak a lélegzés hangja, és a hát-
térben a TV.
- Nem tudom, ki maga, de jobban teszi, ha megszólal, mert hol-
nap letiltatom a számát, úgyhogy ez az utolsó esélye. Tudom,
hogy ott van, hallom.
- Miért hazudik folyton a fiamról? - kérdezte egy füsttől karcos
női hang.
- Elnézést, asszonyom, ismerem magát? Vagy a fiát? - Miért
akart értelmesen beszélni az őrülttel, aki állandóan hívogatja? Fé-
lig-meddig azt várta, hogy a nő leteszi.
- Ó, bizony ismeri a fiamat - válaszolta amaz gúnyosan. - Ő
mentette meg a maga életét. Akivel kapcsolatban úgy tesz, mintha
ott se lett volna.
- Kent? - kérdezte Dave; a gondolat pofonként érte.
- Igen, Kent. Kent Carter. - A nő hangja élesebbre váltott. - Tud-
ja, mit tett vele? A jó hírével? Csak annyit kellene mondania, hogy
nem ivott, hogy nem az ő hibája volt, és akkor mindenki megtud-
ná az igazat. Azt gondolom, legalább ennyivel tartozik neki.
- Azt hittem, egyértelműen elmondtuk, hogy Kent rengeteget
segített nekünk, ő jelentette a határt élet és halál között. Nem is
egyszer. Mit akar, mi mást mondjak még?
Reszelős sóhaj - amikor a nő újra megszólalt, olyan volt, mintha
egy kisgyerekhez beszélt volna.
- Amit az előbb mondtam. Hogy nem ivott. Ha ezt mondta vol-
na, minden más lenne.
Dave megrázta a fejét, bár a nő ezt nem láthatta.
- De hiszen megmondtam a sajtósoknak is, hogy nem tudom,
ivott-e. Nem láttam nála italt, nem is éreztem a leheletén, csak ezt
tudom. Lillian még ennél is kevesebbet, mert ő a zuhanás előtt
nem is találkozott vele.
- Hívták az ügyvédek? Mit mondott nekik? - csattant fel a nő.
Ügyvédek. Dave azonnal megértett mindent.
Ha azt mondja nekik, hogy Kent nem ivott, ők is megkapják a
drága kártérítési pénzt.
- Nem hívtak ügyvédek, Mrs. Carter, és ha felhívnak, nekik is
megmondom az igazat. Ennyit tehetek.
 - Maga ócska kurafi! - vágta oda a nő. Szóval innen örökölte
Kent a modorát és a báját. - Gondolom, kár is volt bármit várni
egy magához hasonló aljas senkitől. Egy nap az emberek megtud-
ják az igazat az én Kentemről, és akkor maga nagyon megbánja.
- Már most is bánom, ami történt, Mrs. Carter - sóhajtott Dave. -
A legjobbat kívánom a családjának. Késő van, most le kell tennem.
- Leszarom - morogta a nő, és a vonal megszakadt.
Dave a kemény márványpultra ejtette a hallgatót. Minden ön-
uralmára szüksége volt, hogy ne kiabálja ki a fejében kavargó go-
rombaságokat. Ököllel csapott a pultra; a telefon megugrott az
ütéstől. Felkapta, felemelte, hogy a szemközti falhoz vágja, de
megállította a mozdulatot, inkább leengedte, és villámgyorsan fel-
tárcsázott egy ismerős számot. Azt, amelytől a bensője megmele-
gedett és megbénult.
- Halló?
- Szia, Lily. milyen volt a napod? - Dave a falnak dőlt, a padlóra
csúszott, és felhúzta a lábát. Örült, hogy újra hallja Lily hangját.
- Nagyszerű volt. A parkban piknikeztünk - kezdte mesélni Lily
azonnal. - Daniel végre megtanult egyedül átjutni a kapaszkodó
mászókán. Óriási vízhólyagok lettek a tenyerén, de olyan büszke
volt magára, hogy nem is törődött vele. - Lily hangjába különös
mellékzöngék költöztek, Dave ilyet csak olyankor hallott tőle,
amikor a gyerekeiről beszélt. - Hát neked? Jó napod volt?
Dave hallotta, hogy rágja a körmét.
- Jó volt. - Mély lélegzetet vett, próbálta megőrizni a nyugalmát.
- Öt perccel ezelőttig.
- Jaj, ne - válaszolta Lily sokat tudón. - Megint veszekedtetek
Bethszel?
- Nem - sóhajtott Dave. A francba, hányszor hívta Lilyt valami
veszekedés miatt? Nem szabad többször ezekkel terhelnie, külö-
nösen, hogy Lily sosem panaszkodott Jerry miatt. Egyszer sem.
Megrázta magát, és folytatta. - Felhívott egy őrült.
- Tényleg? Csak egy? Az volt, aki szerint elraboltak minket az
idegenek, náluk töltöttük az elmúlt két évet? Megint az ufók tele-
fonszámát akarta?
- Bár az lett volna. Ez sokkal szórakoztatóbbnak tűnik, mint a
nő, aki engem hívott az imént. - Elhallgatott; mégsem akart Lily-
nek erről beszélni. - Kent anyja volt.
 - Milyen volt? - Lily hangja megremegett. Dave szeretett volna
odanyúlni, és megsimogatni a vállát.
- Hát... érdekes. Azt akarja, hogy jelentsük ki, hogy Kent nem
volt részeg a zuhanás napján. Szerintem azért, hogy megkapja a
pénzt, de akkor tanúskodnunk kellene.
- Mit mondtál neki? Ugye, nem mondtad, hogy megtesszük?
Nem akarom, David. - Dave bármire képes lett volna, ha Lily így
szólítja. Legyőzhetetlennek érezte magát.
- Csss, Lily, csss. Nem kell megtenned. Én sem fogom. Ha még-
is beperelnek, akkor majd kimondjuk, amit akarnak.
- De ha eskü alatt vallunk, muszáj az igazat mondanunk! - kiál-
totta Lily. Dave nem értette, hogyhogy nem ébresztette fel a csa-
ládját.
- Semmit sem kell mondanod, amivel magadat vádolnád - em-
lékeztette. - Különben sem fogják kérdezni. Nem is hívnak be ta-
núskodni. Nahát, kissé túlreagáltuk ezt a telefonhívást, nem?
Lily nem értett egyet.
- Talán. - Elhallgatott; a beszélgetésben hosszú szünet állt be. -
Lehet, hogy el kellene mondanom Jerrynek mindent. Ő ügyvéd.
Segíthetne nekünk.
Jerry.
Az mindent tönkretenne.
- Végiggondoltad ezt, Lily? Egészen végig? Mást is el kellene
mondanod, nem csak, ami Kentre vonatkozik. Nem Jerry volt az
ok, amiért elkezdtük ezt a nevetséges hazudozást?
- Nem tudom - suttogta Lily. - Most sokkal kedvesebb, de azt
hiszem, a dolgok rosszra fordulnának, ha megtudná az igazat. Na-
gyon rosszra. Nem akarom elmondani neki. Bárcsak elmondhat-
nám. Ez előtt az egész előtt nem tartottunk titkokat egymás előtt.
Most úgy érzem, mást se csinálok, csak hazudok.
- Azért, mert hazudsz is. - Már nem tudta szép szavakkal körül-
írni ezt a helyzetet; nehezen tudott uralkodni magán, amikor Jerry
került szóba. - Figyelj, mit szólnál hozzá, ha én mondanám meg
neki? így mindent megtudhatna Margaretről és Kentről. Mit gon-
dolsz, érdekelné az igazság Paulról? Imádnám elmondani neki azt
a kis történetet. Menj, ébreszd fel, és add neki a telefont. Nem,
várj, látni akarom az arcát. Azt hiszem, odarepülök.
- Nem tennéd meg.
 - Lehet, hogy mégis. Kétlem, hogy olyan elfogadó lenne, mint
hiszed, és akkor helyem lehetne az életedben, jelentősebb, mint
egy titkos telefonhívás hajnali egykor.
Csend.
- Igazad van - ismerte be. - Nem tudhatja meg, soha nem tud-
hatja meg. Ne legyenek ötleteid, mert ha valaha is megmondod
neki, én soha többé nem állok veled szóba. Soha.
A szó véglegessége késként vágott Dave mellkasába.
- Nem mondtam komolyan - visszakozott. - Én... én nem tu-
dom, mit csinálnék, ha nem hallhatnám a hangodat.
- Nem kellene ilyeneket mondanod nekem, David.
- Tudom. Sajnálom. - Dave sietve igyekezett helyrehozni a dol-
gokat. - Ne aggódj, ezt is megoldjuk, mint az interjúkat - biztosí-
totta Lilyt. - És nem kell elmondanunk Jerrynek.
- Igen, persze.
Dave-nek az az érzése támadt, hogy nem most folytatták le ezt
a beszélgetést utoljára. Lily egyszer meg fogja buktatni a blöffjét.
- Egyelőre ne idegeskedjünk Joan Carter miatt. Azt hiszem, ez a
kis telefonbeszélgetés egy időre elég lesz neki. Holnap reggel az
első dolgom lesz, hogy letiltassam a számát. Különben sem akar-
ják, hogy napvilágra kerüljön az igazság Kentről. Kevés is elég
lenne, hogy rájöjjenek, mennyire nem ismerik a fiukat.
- Remélem, nem jut el idáig az ügy - nyögött fel Lillian. - Nem
akarok már erre gondolni. Mesélj nekem egy mesét, Dave! Altass
el!
Dave hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.
- Csukd be a szemed. Gondolj a hullámokra, ahogy morajlanak,
és megtörnek a parton. Érezd a virágok és a tajték édes illatát,
ahogy körülvesz, érezd a hűvös éjjeli levegőt a bőrödön. - Addig
sorolta az emlékeket, amíg Lily nyugodt, lassú lélegzéséből biztos-
ra nem vette, hogy elaludt.
Sosem kérdezte meg, hogyan jutott vissza a tartalék hálószekré-
nyéből, ahol rejtőzni szokott, az ágyába, anélkül, hogy felkeltette
volna Jerry gyanakvását, vagy hogy miért nem vette észre Jerry a
telefonszámlán a beszélgetéssel töltött órákat. Ha Lily az ő felesé-
ge lett volna, a féltékenység megőrjíti. Azonban nem az ő felesége
volt; csak a barátja, és ennél több soha nem is lesz.
- Volt rá oka, amiért nem kedvelte? - piszkálta Genevieve. - Mit
tett, amivel felzaklatta?
Dave, bár veszedelmes érzések feszítették belülről, ellenállt, és
nem szorította össze a száját, mert tudta, hogy a kamera elárulná.
Inkább újra elmosolyodott, és megpróbálta életre hívni a régi PR-
varázsa egy részét.
- Nem mondhatom, hogy jól ismertem a zuhanás előtt, de min-
denki máshogy reagál a traumákra. Szörnyen felzaklatta Theresa
halála, és tudom, hogy emiatt is lett kevésbé társaságkedvelő. Az
igaz, hogy segített nekünk, talán meg is mentett minket. Bár nem
voltunk szívbéli barátok, azért még nem is utáltuk egymást.
- Nem... - Genevieve szemöldöke fel-le járt, miközben a homlo-
kát próbálta ráncolni. - De az egyértelmű, hogy nem mond el min-
dent róla. Miért nem őszinte?
Dave szerette volna megmondani neki, hogy pontosan miért
utálja Kentet. Ahogy ott állt Lily felett, késsel a széles mancsában,
lovagló pózban, mintha Lily egy állat lenne, amelyet most vadá-
szott le, nem pedig a legérdekesebb, leggondoskodóbb és legoko-
sabb ember, akivel Dave valaha találkozott.
Mert miatta tűnt fel Lily szemében az az üresség, amely azóta
sem múlt el teljesen.
- Őszinteséget akar? Rendben, nem voltunk barátok. Szerintem
azt az embert senki sem nevezhette a barátjának. Akármit mond a
családja, már a katasztrófa előtt is egy kurafi volt, és a sziget meg
az elzártság nem javított rajta. Soha egyszer sem szólt hozzám egy
kedves szót, és amikor Lilliannel volt, akkor. akkor.
Genevieve Randall előrehajolt; jobban tetszett neki Dave vála-
sza, mint azt Dave tervezte. Azonnal elhallgatott, kihúzta a vállát,
mély lélegzetet vett, és könnyedebb hangon folytatta.
- Ahogy mondtam, voltak köztünk eltérések, de kölcsönösen
tiszteletben tartottuk egymást, és ez volt a lényeg.
- Rendben. akkor még egy utolsó kérdést Kentről. - A riporter
mosolya émelyítően édes volt. - Dave, mit szólna, ha Kent családja
közölné velünk, hogy rendkívül jól úszott?
- Tökéletesen egyetértenék - bólintott Dave. - Csakhogy, Ms.
Randall, senki sem tud gyorsabban úszni egy cápánál.
 20. FEJEZET

D - 113.

A szigeten

AHOGY A , felemelkedik a vizes láthatár fölé, belenyúlok a

NAP FELKEL
partközeli mélyedésben összegyűlt vízbe. Felmarkolok egy marék
nedves homokot, és megsúrolom vele szinte teljesen lenyúzott ke-
zemet, az ujjaim közét, a csuklómig. Azt kívánom, bárcsak valami
erősebb lenne, valami, ami fehérítővel felér.
Fehérítő. Erre lesz szükségem. Mindent meg akarok tisztítani, a
fehérnél is fehérebbre, ahogy a reklámban is szerepel. El akarom
törölni a tegnapi nap emlékét, kimosni magamból, mint egy foltot
az ingemből. Mit is mondott Lady Macbeth? El, átkozott folt-'''
Örökre meg akarok szabadulni attól, amit tegnap láttam, amikor
kirontottam a fák közül.

- Dave, fordulj meg és húzz el! - utasított Kent, mintha cirkuszi

majomként engedelmeskednék minden parancsának. Talán elfelej-
tette, hogy utálom, vagy hogy ő adott nekem kést. Nagyon való-
színű, hogy nem tart fenyegetőnek. Nem fordultam meg.
- Szállj le róla, Kent! - Kihúztam a nadrágom első zsebéből a
kést, és leráztam róla a házi készítésű tokot. Eltöltött az önbiza-
lom, amikor eszembe jutott, milyen sokáig élesítettem, éppen két
estével ezelőtt. -Esküszöm, ha bántod, én...
- Mi lesz akkor? - gúnyolódott, alig pillantott rám. - Azt hiszed,
tehetsz velem bármit, kölyök? Nagyzoló téveszméid vannak, vagy
mi. Ha olyan okos vagy, mint amilyennek gondolod magad, menj
innen. Hadd próbálja ki más is a nőt.
Legalább annyira akartam, hogy elhallgasson, mint amennyire
azt akartam, hogy eltávolodjon Lilytől. Két nagy lépéssel nekiron-
tottam.
- Komolyan? Ezt akarod? Kicseszettül jó. - Odébb lépett Lily
mellől, aki megvonaglott a sárban.
Fuss, Lily! Fuss!
 - Eszedbe se jusson megmozdulni! - figyelmeztette Kent. - Meg-
próbálhatsz elfutni, kisanyám, de egy szigeten vagyunk, és én job-
ban ismerem a terepet, mint ti. - Ide-oda mozgatta a kést, felváltva
fogta ránk. -Megtalállak, akárhova is bújsz.
- Lily, ne hallgass rá! - kiáltottam, állva Kent tekintetét. - Indulj!
Most!
- Bizony, Lily, miért nem hagysz itt minket? - kapcsolódott be
Kent. Úgy lépdelt felém, mint egy nagymacska, amely éppen be-
cserkészi a prédáját. - Akkor nem kell végignézned, ahogy kinyif-
fantam a fiúdat.
Lily oldalra fordult a sárban. Az arca máris feldagadt, az orra
alighanem eltört. Az ujjaim szorosabban fonódtak a kés markola-
tára.
- David, azt akarom, hogy menj innen - nyögte ki dagadt ajkain
át.
- Az nem fog megtörténni.
Lily feltérdelt.
Zihálva kapkodta a levegőt, zöld szeme kiragyogott az arcán
sebesen száradó barna sárból.
- Kérlek, David. Ez nem ér annyit, mint az életed.
- Hallgass, Lily! - szóltam rá. Újra Kent felé léptem, gondolat-
ban felmértem mindent. Jobbra víz, balra fák, bepöccent, őrült
gyilkos előttem. Nem alakult jól a dolog.
Lily, immár talpon, újra megszólalt.
- Kent, állj! - Vörösesbarnát köpött, vér, nyál és sár keverékét. -
Veled megyek, ha megígéred, hogy nem bántod Davidet.
- Hagyd abba! - mordultam rá.
- Szép ajánlat, drága, de kissé el vagyok foglalva. Ne aggódj! -
Kent röhögött, kivillantva a fogait. - Később rád is sort kerítek.
Szeretem a fogócskát!
- Fuss! - kiáltottam Lilyre, amikor Kent a kést a mellkasom ma-
gasságába emelve rám rontott.
Kissé lassan reagáltam; lábujjhegyről ugrottam el, a saját kése-
met olyan erővel szorongattam, hogy fájt volna, ha nem hajt ilyen
erős düh. Kent vaskos felsőteste elforduló jobb vállamnak ütkö-
zött, kemény ökle az állkapcsomba vágódott.
Két ököllel igyekeztem visszaütni. Kent azonban, mint mindig,
most is tisztességtelenül harcolt; eltalált a térdével. Amikor
összegörnyedtem, kiverte a kést a kezemből. A penge az aljnö-
vényzet közé röppent; csillagokat láttam az ágyékomat elöntő fáj-
dalomtól.
Mielőtt bármit csinálhattam volna, már hanyatt döntött, izmos
combjaival a bordáimat szorította. Az arcom elé kaptam a kezem,
hogy sziklakemény öklét kivédjem; mivel nem fért hozzám, más,
fontos helyeken ütött meg, mint a fülemen; egy-két szerencsés csa-
pás a nyakamat is érte.
- Nem bírtál nekem is hagyni egy menetet, mi? - morogta, és a
nyakamra fonta a kezét. Kinyitottam a szám, hogy rákiáltsak, de
az ujjai nyomása alatt elszorult a légcsövem.
Ez az. A karjaim erőtlenül hullottak le. Fekete karikák ugráltak
a szemem előtt. Most meghalok. Nem volt békés, nem láttam fényt
az alagút végén, semmi efféle szarságot. Csak félelem volt ben-
nem, és megbánás a lezáratlanul hagyott ügyeim miatt.
Az utolsó gondolataim, a legutolsók, Lilyről szóltak. Ahogy az
arcát a gépen beragyogta a lemenő nap, a szemében csillogó, gon-
doskodó melegség, amikor mellém ült, a Margaret elvesztése utá-
ni kendőzetlen gyásza, kemény bátorsága, amikor Kent
összevarrta a vállát a csónakon, a sokat tudó mosoly az ajkán,
akárhányszor viccelt. És akkor ráébredtem valamire, amit sosem
ismertem volna be magamnak: szeretem.
És aztán meghaltam.
Elmúlt a fájdalom. Már nem egy kis tavacska sekély részében
küszködtem, hanem egy sokkal nagyobb, csendes tóban lebegtem,
pislogva a fák lombján beszűrődő napsugarak miatt. A parton ki-
csi alakok ugráltak. Gyerekeknek tűntek. Két kislány és egy kisfiú
játszott... nem, táncolt, mint a tündérek, halk nevetgélésük szalag-
ként úszott a vízen. Finom, kékes köd töltötte be a tisztást, és min-
den mozdulatukra felkavarodott, mintha áttetsző selyemfátylat
húztak volna maguk után.
Kábán felültem, és körülnéztem. A víz csak néhány ujjnyi mély
volt; fák vették körül a tavat. Nem pálmák, mint a mi szigetünkön,
hanem hatalmas vörösfenyők, mint amelyekhez az apám vitt el
kiskoromban. Végignéztem a parton, tudattalanul is azt vártam,
hogy kibukkan a fák közül. Nem fáztam, nem fájt semmi -tudtam,
nyugodtnak és boldognak kellene lennem, mégsem voltam az. A
tudatom szélén egy gondolat motoszkált, mint egy elfelejtett szó,
amelyet annál nehezebb felidézni, minél többet gondolkodik rajta
az ember. Én nem lehetek itt, a ködös erdőben. máshol kellene len-
nem, muszáj.
Éppolyan hirtelen, ahogy az erdei tóba kerültem, úgy húzott
vissza valami erő a lábamnál fogva, egyetlen nagy rándítással.
Visszatértem. Kent még ott volt, de a kezét már levette a nyakam-
ról. Most rajtam hevert, elárasztott halbelsőség bűzével kevert
testszaga. Amikor a halál köde eloszlott a fejemből, megpróbáltam
lelökni magamról. Nem ellenkezett.
- Lily! Lily! - nyögtem ki rekedten. A torkom szaggatott, ahol
Kent majdnem belenyomta a hüvelykjét. Néhányszori nekivesel-
kedés árán kicsúsztam ernyedt teste alól. A bal lábam elzsibbadt;
odabicegtem a fákhoz, közben a hirtelen felállástól egészen elszé-
dültem. A verekedés óta némileg elmosódottan láttam, és amikor
pislogtam, a szememet apró homokszemcsék kaparták.
A sűrű aljnövényzetbe merülve végignéztem a tavacskát Lily
után kutatva. Benéztem a túloldali fák közé is, arra gondolva,
hogy elég közel szeretne lenni, hogy lássa, mi történik, de elég
messze, hogy könnyen elfuthasson. Nem volt ott. Növekvő rette-
géssel fordultam a másik irányba; számoltam a másodperceket,
amíg Kent magához tér, és nekünk menekülnünk kell.
- Hol vagy, Lily? - suttogtam.
Végül megtaláltam; a mosott ruhákkal teli kövek mögött kupor-
gott, az arcát a kezébe temette. Gyorsan Kentre pillantottam, és ki-
léptem a fák biztonságából, gondosan messzire elkerülve az alak-
ját. Aztán botladozva a sziklához rohantam.
Lily olyan kicsinek tűnt a hatalmas sziklához simulva, egészen
összekuporodva. Rászegeztem a tekintetemet, hogy ne tűnjön el a
kövek és a homok között. Olyan sovány, a karján természetellene-
sen kiállnak a csontok. Miért nem láttam ezt meg korábban?
Elértem a búvóhelyét, és térdre zuhantam előtte, sarat
fröccsentve mindenfelé. Fájdalmasan vágytam rá, hogy a karomba
vehessem, és megmondhassam neki, hogy minden rendben lesz,
hogy nem hagyom, hogy bárki ezután bántsa. Amikor azonban a
térdéhez értem, összerezzent.
Elrántottam a kezét az arca elől.
Az arcára száradt sár közé könnyek szántottak barázdákat; a
rettegés szavait írták ki. A szája sarkában vér száradt. Két teljes
másodpercébe telt, hogy felfogja, ki vagyok én. Akkor megreme-
gett az ajka, és friss könnyek szöktek a szemébe.
- Jól vagy - suttogta meglepetten. - Azt hittem... azt hittem,
meghaltál.
- Először én is - válaszoltam könnyedén.
- Csss. - Reszkető ujjait a számra illesztette, hogy elhallgattas-
son. - Nem bírom ezt hallani. Élsz. Élsz!
Megragadtam a kezét, és megcsókoltam az ujjait, az sem érde-
kelt, hogy csupa véresek.
- Jól vagy, Lily? - faggattam. - Csak nem. - Kerestem a szavakat,
amelyek nem keltették fel bennem a vágyat, hogy megöljem Ken-
tet. - Elkéstem?
Lily elhúzta a kezét, mintha megharaptam volna.
- Nem. - Megborzongott. - Majdnem.
Újra felé nyúltam, de tétováztam. A lábait és a felsőtestét csak
sár takarta, a bugyija ugyanolyan feketésbarnára színeződött.
Csak elképzelni tudtam, mi történt a melltartóval, amit maga elé
szorított, amelynek szakadt pántjai a vállára lógtak. Felnyúltam a
sziklára, megragadtam az első, csaknem száraz ruhadarabot, ame-
lyet értem, és lerántottam neki. Szerencsére az én kopott kék póló-
ingem volt, nem Kent holmija.
- Gyere, hajolj előre! - Véres térdére támaszkodva felém billent.
Áthúztam a fején a nyirkos pólót. Amikor az ujjaim a tarkójához
értek, elhúzódott; akkor láttam meg a hajába ragadt véres sárcso-
mókat. Vigyázva átbújtattam a karjait a lyukakon, közben felmér-
tem, hol horzsolódott le, hol sérült meg. A tenyere, a térde, a kö-
nyöke feketésvörös volt az alvadó vértől, az arca egy helyen beké-
kült és felduzzadt, mintha egy szikla nyomta volna össze. Még a
lábujjai is véreztek, az egyik körme mindenestől leszakadt. Ó, drá-
ga Lily! Mit tett veled Kent? Nem bírtam tovább vizsgálódni.
Hagytam, hogy a póló lecsússzon az oldalán. A gallérért nyúl-
tam, vigyázva, hogy ne is érjek hozzá, mert nem akartam én is fáj-
dalmat okozni neki. Begomboltam a két gombot, és egy pillanatig
még nem vettem el a kezemet; csak így érhettem hozzá anélkül,
hogy kínozzam.
Amikor végre eleresztettem a pólót, Lily felkapta a kezét a sár-
ból, és megragadta a csuklómat.
 - Köszönöm, hogy utánam jöttél David. Köszönöm! - Az ujjaim
közé fűzte a sajátjait. A reszketésétől csak még jobban átéreztem a
kudarcomat.
- Sajnálom, Lily, ennek sosem lett volna szabad megtörténnie.
Nem fogom hagyni, hogy újra megtörténjen. - Már egy ideje nem
néztem Kentre, és most bizseregni kezdtem, mintha figyelnének.
Megpróbáltam átnézni a szikla felett, de Lily vasmarokkal tartott.
- Fel kell állnom, Lily. - Már kerülgetett a pánik. - Azt akarom,
hogy biztonságban legyél. Kérlek, hagyd, hogy megvédjetek!
Még mindig nem eresztett el.
- Nincs itt, elment.
- Tessék? - Lefejtettem az ujjait a kezemről. Minden izmom
megfeszült, készen álltam az újabb harcra. Óvatosan felmásztam a
szikla oldalán, és végigpillantottam a tavacskán. Már terveztem is
a védekező mozdulatokat. Kent azonban még mindig ájultan fe-
küdt a homokon. Halvány megkönnyebbülés hűtötte le az idegei-
met. Még mindig volt időnk, hogy kiterveljük a menekülésünket.
Gyorsan lekuporodtam.
- Még mindig nincs magánál. Tudom, hogy megsérültél és meg-
ijedtél, de el kell innen tűnnünk, mielőtt magához tér. Fel tudsz
állni?
- Elment. - Lily ismét összekuporodott. - Elment, elment - ismé-
telgette.
- Nem, Lily, még mindig ott van. Mennünk kell! - Újra meghúz-
tam a karját; készen álltam, hogy felemeljem és vigyem, ha kell.
Amikor elhúztam a kezét az arca elől, rám meredt.
- David, figyelj rám! Nincs itt, nem kell menekülni! Elment! El-
ment, mert megöltem! Fogtam a kést, amit adtál nekem, és amikor
fojtogatott.
- Mi? Hogy érted? - A szavak szélviharként kavarogtak ben-
nem, alig bírtam az értelmükre összpontosítani.
Lily reszketeg lélegzetet vett, mint mindannyiszor, ha el akarta
kerülni a pánikot. Még szorosabban felhúzta a térdét, és a pólóm
kirojtozódott szélét babrálta.
- Amikor megtámadott téged, elfutottam, és kikaptam a kése-
met a ruhák közül. Esküszöm. - Úgy tartotta magasba a kezét,
mintha a bíróságon tanúskodna. - Esküszöm, hogy csak meg akar-
tam fenyegetni, de nem törődött velem. Meg se rezzent, csak fojto-
gatott. Már kék volt az arcod, David! Aztán már nem küzdöttél, és
én úgy megijedtem!
Kiemelt valamit a sárból. A kés volt. Én pattintgattam, élesítget-
tem azt a darab követ, amíg fegyver lett belőle. Most csupa vér
volt.
- Megszúrtad?
- Igen - motyogta. A földet nézte, mintha nem bírna rám pillan-
tani. - Leszúrtam.
Piszkos hajának függönye mögé rejtőzött. Letelepedtem mellé,
oldalra hajoltam, amíg a karunk összeért. Amikor nem húzódott
el, az ujjaimmal lépegettem felé. Felfelé fordította a tenyerét, és
most én fűztem az ujjaimat az övéi közé. Apró szorítása szándék-
talanul is tompította a fejem és torkom fájdalmát. Bizonyára Lily is
ugyanezt érezte, mert nekidőlt a vállamnak.
Addig ültünk ott egy szó nélkül, amíg a lábam görcsöt nem ka-
pott. Hallgattam a madarak és a szél hangját, és egy részem arra is
fülelt, hogy egy férfi feltámad-e a halottaiból. Nem tudom, Lily
mire gondolt, nem bírtam rávenni magam, hogy megkérdezzem.
Inkább a lélegzetvételeit számoltam, és hálát adtam Istennek,
hogy megmenekült. A légzése hamarosan nyugodtból szaggatottá
vált.
- Csss, minden rendben. - A fejemet az övére támasztottam, vi-
gyázva, hogy elkerüljem a sebeket. -Biztonságban vagy. Nem fo-
gom hagyni, hogy bárki újra bántson. Ígérem.
- Megöltem - ismételte kábán. - Tényleg megöltem!
- Megmentetted az életemet, Lily. Nem volt más választásod.
- Elvettem az övét. Megállhattam volna, de nem tettem. Amikor
megláttam, hogy a földön fojtogat téged, eldöntöttem, hogy meg-
ölöm. Felvettem a kést, és tudtam, hogy mit fogok tenni. Ez előre
megfontolt szándék. Gyilkos vagyok.
- Ő sem állt meg, amikor tehette volna, igaz? Te csak magadat
védted, és engem is. Nélküled halott lennék.
Lily tétovázott, mintha ellenérvet keresne.
- Gondolod, hogy börtönbe kerülök?
Megbolondult.
- Börtönbe? - Visszafojtottam a nevetést. - Gondolod, hogy a
121
professzor majd felhívja a rendőrséget a kókusztelefonján? - Rá-
néztem, hátha ezen elmosolyodik.
 - Ez most nem vicces, David. - Az ölébe vonta a karomat. - Úgy
értem, ha kijutunk innen, ki fogják ásni, hogy a családja hazavi-
hesse. Tudni fogják, hogy le lett szúrva, többször egymás után, há-
tulról. Láttam már részeket a Dateline-ból, ahol kevesebb bizonyí-
tékra építve is kimondták az ítéletet. Én is járhatok így. Talán kiju-
tok ebből a börtönből, csak azért, hogy egy másikba kerüljek.
- Semmiképpen. Én is ott voltam, láttam, mit csinált veled és ve-
lem. Majd én elmondom nekik.
Meg akartam nyugtatni, de ahogy így elsorolta a dolgokat, már
láttam, mire céloz. Mi fog történni, ha megmentenek minket? Mi
lesz, ha meglátják Kent testét?
- Akkor majd a cinkosom leszel. - Lily megszorította a kezemet,
gyászkeretes körmű ujjai fel-alá jártak a bütykeimen. - De te kü-
lönben is ájult voltál, amikor tettem. A vallomásod nem sokat szá-
mítana. Tudom, hogy paranoidnak hangzik, de most már kezdem
megérteni, hogy rossz dolgok, rémes dolgok bárkivel történhet-
nek.
- Szeretnéd, hogy ellenőrizzem, Lily? Hogy megbizonyosodjak?
Bólintott. Előbb-utóbb úgyis szembe kell néznünk vele. Ha
Kent tényleg meghalt, nem hagyhatjuk ott a tavacska partján. Ez
volt az életünk, az ivóvizünk forrása, és ha a küzdéssel nem
szennyeztük még be, egészen biztos, hogy nem hagyhatjuk ott
megrohadni.
Ugyanakkor ha mégsem halt meg... a gondolattól újra a tor-
komba kúszott a savas gyűlölet. Akkor mit csinálunk? Valószínű-
leg ápolnunk kell. Mit sem szerettem volna kevésbé, de Lily sosem
engedné, hogy szándékosan hagyjam meghalni.
Vonakodva kihúztam a kezem az övéből. A tenyerünk izzadsá-
ga elkeveredett a kezünkre tapadt sárral, tapadós lett, és hideg,
amikor elvettem, és felálltam. A gravitáció úgy támadt rám, mint-
ha több száz kilós lennék; néhány esetlen lépés kellett, hogy ki bír-
jak egyenesedni.
Kent még mindig arccal a sárban hevert. Csak egypár lépést
kellett megtennem, hogy meglássam a vért -vörös volt, mint az
ételszínezék, befestette fehér pilótaingét. Megszámoltam a vágáso-
kat az anyagon. Egy, kettő, három, négy. talán öt. Ha minden sza-
kadás egy szúrt seb, akkor Lilynek igaza van: Kent meghalt.
 Ha Lilynek igaza van. nagyon sokféleképpen be tudtam volna
fejezni ezt a mondatot. Ha Lilynek igaza van, meg kell fordítanom
Kent hulláját, és meg kell érintem a nyakát vagy a csuklóját, hogy
ellenőrizzem a pulzusát. Bele kell néznem üveges szemébe, és tud-
nom kell, hogy az utolsó, amit életében látott, az én vergődésem
volt. Ha Lilynek igaza van, meg kell tőle szabadulnom, hogy senki
ne jöjjön rá, mi történt.
Lilynek igaza volt. Kent bőre már kihűlt, mire megfordítottam,
és nem kellett orvos, hogy lássam a belső vérzésből kicsorduló vö-
rösséget a száján. Valami, amit nyitva maradt szemében láttam,
Theresára emlékeztetett, amikor ő meghalt. Mindig úgy képzel-
tem, hogy a halál pillanatában az emberek szeme békésen lecsukó-
dik. Margaretnél így volt. Az erőszakos halált elszenvedő emberek
azonban mások. Mintha örökre velük maradna az érzés, amit ha-
láluk pillanatában tapasztaltak.
Egyenként lefogtam a szemét; nedves szemhéja könnyedén moz-
dult. Így könnyebb volt ránézni. A sarkamra ültem, mély lélegze-
tet vettem, és én is lehunytam a szemem. Reméltem, hogy a leve-
gővel együtt valami inspiráció is érkezik, és ötlet, hogy mit te-
gyünk most, hogy nincs visszaút. Kent még halálában is csak gon-
dot okozott. Amikor azonban felnéztem, narancsszín műanyag
pislantott rám a földről, alig pár lépésre Kent testétől. A kés, ame-
lyet nekem adott, és amit kivert a kezemből, most felbukkant,
mintha választ adna néma könyörgésemre.
Lily ugyanott ült, ahol hagytam, a sziklákhoz préselődve, a fejét
a térdén nyugtatta. Amikor közelebb értem, felnézett; fájdalmas
remény ült az arcán.
- Halott, igaz?
en
- !g .
- Tudtam, tudtam, tudtam! - kántálta.
- Most ne ess szét, Lily. Majd én elrendezem. - Letérdeltem elé,
mintha könyörögnék neki, hogy ne csússzon mélyebbre a sokkba.
- Soha senki sem fogja megtudni.
- Hogyan? - Azt az egy kérdést tette fel, amelyre nem akartam
választ adni.
- Ne aggódj miatta, én mindent megcsinálok. Menjünk a mene-
dékre, melegedj meg a tűznél, szárítsuk meg a ruhákat, és én el-
rendezem, hogy soha többé ne is kelljen erre a napra gondolnod.
 Tiltakozni akart, de mielőtt belejött volna, elfogyott az ereje.
Feltámogattam a táborba; a ruhákat sajgó vállamra vetettem.
Nem törődtem a fájdalommal, mert tudtam, hogy Lilynek sokkal
jobban fáj. Némán mentünk haza, némán piszkáltuk fel a tüzet,
amikor végre megérkeztünk. Egyikünk sem merte megtörni a ko-
moly csendet köztünk, akkor sem, amikor lekísértem az óceánhoz
fürödni, és Lily sírt, mert a só marta a sebeit.
Akkor átöleltem, magamhoz szorítottam, ő pedig sírt, sírt és
sírt, amíg a nap magasra nem hágott az égen. Lily zaklatott álom-
ba merült. Imádtam, ahogy a súlya a karomat húzza. Olyan volt,
mintha eddig félrebillent mérleg lettem volna, amely most egyen-
súlyba került.
Néztem, amint alszik, és közben a fejem lüktetése tompa sajgás-
ba váltott. Gyengéden lefektettem, mintha egy gyereket tettem
volna ágyba. Addigra megvolt a tervem. Ha beválik, minden ter-
helő bizonyítéktól örökre megszabadulunk.
Késsel a zsebemben visszatértem a tisztásra, ahol Kent teste he-
vert. Dobogva elzavartam egy rajnyi patkányt, odaléptem a merev
hullához, és felemeltem az egyik meztelen, nehéz lábát. Ez nem
lesz egyszerű.
A lábánál fogva vonszoltam át a dzsungelen, időnként meg-
megállva pihenni. Súlyos volt, mint a beton, egyáltalán nem vol-
tam benne biztos, hogy képes leszek megcsinálni. Egy óra múlva
már arra gondoltam, hogy egyszerűen ledobom itt, és hagyom,
hadd egyék meg a bogarak és az állatok. De megígértem Lilynek,
megígértem, hogy elintézem.
Mire végre kiértem a fák közül, a nap már elérte a vízfelszínt.
Szakadt rólam a víz, de Kent rosszabbul nézett ki; a karjain mély,
szivárgó vágások nyíltak. Fekete vércsík kígyózott mögöttük.
Elérve a sziklákat, két karral alányúltam, és gyorsan felrángat-
tam a peremre. Zihálva előszedtem a késemet. Még mindig csupa
sár volt, úgy, ahogy kiszedtem a bokrok alól a tavacskánál. Kent
adta nekem a kést, és nem tudta, hogy egy nap majd ellene hasz-
nálom.
Először rétegenként hámoztam le róla a ruháit, amíg meztele-
nül terült el a kövön. A késem többre éhezett, nem csak ruhákra.
Egy részem szerette volna érezni az elégedettséget, hogy én öltem
meg Kentet, vagy legalább hogy magamnál voltam, és láttam az
arcát, amikor Lily először megszúrta. Azt hittem, nehéz dolog
lesz. Tévedtem.
A nap már majdnem lement. Tudtam, hogy itt az idő. Bele-
nyomtam a kést Kent hideg húsába, és felmetszettem, a karján kö-
vetve a vastag, kék véna vonalát. A penge kísérteties, szakító han-
got adott: a vékony vágásból félig alvadt vér szivárgott ki. Megra-
gadtam a másik kezét, és felvágtam a csuklóját; csak egy pillanatra
álltam meg, hogy a most már bíborszínű pilótainggel lefedjem az
arcát, amikor a nyakába metszettem.
Azt hiszem, azt vártam, hogy majd ömleni fog a vér, mint a
csapból, de Kent már túl régóta volt halott, ezért csak szivárgott.
Visszaemlékeztem, hogy Kent, amikor elkapott egy vízimadarat,
vagy egy rágcsálót, elvágta a nyakukat, és fellógatta őket. Lily
utálta a mocskot, mert vonzotta a bogarakat és a patkányokat, és
ha nem esett mindennap, a szag is rettenetes volt. Most azonban
vérre volt szükségem, és csak remélhettem, hogy egy nagyon fon-
tos takarítószemélyzet már vár a sorára.
A lábszárára ültem, úgy toltam előre, amíg derékból hátrahaj-
lott a teste a szikla szélén. A többit a gravitáció elintézte, mohón
húzta a testét a kavargó óceán felé. Úgy tudtam, alkonyatkor esz-
nek, alkonyatkor és hajnalban. Tudtam, hogy itt vannak valahol.
Csak várhattam, hogy meglássam a hegyes úszókat, amely a bal-
jós érkezésüket jelenti.
Mire csaknem teljesen besötétedett, a vízben megpillantottam a
sötét árnyakat, és egy-egy uszony is felbukkant. Tökéletes.
Lecsusszantam Kent lábáról, és löktem rajta még egyet. A gravitá-
ció még egyszer segített, lerántotta a testet a vízbe, ahol a vérét
már megszimatoló ragadozók várták, hogy megzabálhassák a hú-
sát, és kirángassák a nyílt vízre, ahol a csontjai örökre elvesznek.
A gondolattól olyan megkönnyebbülés tört rám, hogy szinte elszé-
gyelltem magam. Szinte.
Mire az éjszakai égen felvillantak a csillagok, a vízben hem-
zsegtek a cápák. Hangosabb volt, mint gondoltam, de zeneként
hallgattam. Nem néztem oda. Hirtelen morbid változásom nem
terjedt addig, de azért lehevertem a hideg sziklákra, amelyek még
mindig nedvesek voltak a dagály párájától, és füleltem. Nem telt
sok időbe, amíg a locsogás elhalkult, megritkult, és távolabb is ke-
rült.
 Azután minden elcsendesedett. Átfordultam fektemben, és a
mennyboltot néztem. Lehetséges ilyen csodálatos szépséghez hoz-
zászokni? Talán. Én lassan már azt hittem, hogy mindenhez képes
vagyok hozzászokni.
Kent meghalt. Lily leszúrta, én megcsonkítottam a testét, aztán
megszabadultam tőle. Vártam, hogy elborítson a bűntudat, de
nem tette. Ehelyett egyszerűen elaludtam, most először biztonság-
ban, amióta a rémálom elkezdődött.
A biztonságunkba takarózva álomtalanul aludtam, amíg a nap
felbukkant a horizont mögött, és megéreztem az új nap zsibbadt-
ságát. Amikor a szemem alkalmazkodott a fényhez, véres jelenet
tárult elém. A sziklákon sötétvörösek voltak az alvadt vérnyomok,
ugyanúgy a kezemen és a ruháimon is. A szikla szélére másztam,
és kilestem; magam sem tudtam, mit fogok csinálni, ha ott látom
lebegni a testét, azonban csak a kristálytiszta víz hullámzása kö-
szöntött.
Szabadok vagyunk, gondoltam.

Felállok, feltartom a kezem a fénybe, hogy megvizsgáljam. Elég

tiszta. A víz, amiben mostam, mély narancsos vörös lett; gyorsan
homokot rúgok bele. Nem akarom, hogy Lily véletlenül megtalál-
ja, amikor elkezdi a napját. Könnyű eső veri a vállamat; most az
egyszer örülök a közelgő viharnak. A zápor jobban eltakarítja
majd Kent vérét, mint én valaha is tudnám. Minél kevesebb dolog
emlékeztet a tegnapi napra, annál jobb.
A partról a tábor felé indulok. Összegyűröm a szétszaggatott
ruhákat, és a tűzre dobom őket. Először füstölnek, hiszen nyirko-
sak, de hamarosan lángra kapnak. Csak egyszer nézek vissza;
Kent hímzett pilótajelvénye akkor omlik hamuvá. Végül besietek a
menedékbe, hogy megnézzem Lilyt. Kent a múlt. Lily a jövőm. So-
ha többé nem nézek vissza.
 21. FEJEZET

L
Jelen

- MONDANA NEKEM VALAMIT KENT HALÁLÁNAK NAPJÁRÓL? - kérdezte Genevieve.

Lillian már várta a kérdést. Ahogy a történet folyt, fejben szá-
mon tartotta a szándékos pontatlanságokat.
- A szigetre kerülésünk első évfordulója táján történt. (Hazug-
ság.) Kent aznap reggel a zátonynál akart halászni (hazugság), és
ő kelt fel a legkorábban. Általában párban halásztunk, de aznap
egyedül indult el. (Hazugság.) Dave gyümölcsöt aprított, én a me-
nedékben voltam Paullal (hazugság, hazugság, hazugság), amikor
meghallottuk a sikolyt. (Hazugság.) Még sosem hallottam ehhez
hasonlót korábban, de csak egy percig tartott, aztán vége lett. Da-
ve meg én a nagy sziklához futottunk, ahol kagylókat szoktunk
gyűjteni (hazugság), amely az öböl fölé nyúlt, és a vízre nézett.
Semmit sem láttunk. A nevét kiabáltuk, bejártuk a partot, aztán az
egész szigetet, de egyszerűen nyoma veszett. (Hazugság). Azt hi-
szem, sosem fogjuk megtudni, mi történt valójában (hazugság), de
úgy gondoljuk, hogy cápák tépték szét. (Igaz.)
A keze széttárt ujjakkal feküdt a combján. Tíz hazugság hatvan
másodperc alatt. Ez bizonyára valamilyen rekord.
- Hogyan birkóztak meg a veszteséggel, Lillian? Bizonyára. ret-
tenetes lehetett.
- Ó, igen. Napokig sírtam, amíg a szemem és a fejem is sajgott.
Nem tudtam, hogyan fogunk nélküle túlélni.
Lillian nézte Genevieve Randallt, ahogy megérti a szavait. Apró
elektromos szikra szaladt végig rajta, amikor a riporter homloka
enyhe ráncba szaladt. Megcsinálta - megint.
Az egyik dolog, ami meglepte a hazugságokkal kapcsolatban,
az adrenalinlöket volt. Nem tudta, azért van-e így, mert mindig jó
kislány volt, vagy mert valami komoly baj lehetett az erkölcsi be-
állításaival, de minden sikeres hazugságtól legyőzhetetlennek
érezte magát. Legalábbis egy pillanatra. Az izgalom azonban so-
sem tartott sokáig. Olyasmi volt, mint egy részeges éjszaka: akkor
kellemes, ám rémes másnaposságot és ködös megbánást jelent a
következő reggel.
Csak azt bánta, hogy a családjának is hazudott, különösen a fia-
inak. Megpróbálta azzal magyarázni, hogy túl fiatalok, és külön-
ben sem értenék, de valahányszor megkérdezték, hogyan halt meg
Margaret vagy hogy volt Paullal, csalónak érezte magát. Miféle jo-
ga van, hogy a jó és rossz dolgában tanítsa ezeket a gyerekeket, ha
ő maga naponta elmosta a határokat?
Az elkerülést választotta.
Minél zsúfoltabbá tudta tenni a napjaikat, annál kevesebb alkal-
ma volt, hogy a múlton rágódjon. Ezért megpróbálta fantasztikus-
sá tenni az első otthon töltött nyarat. Úszni mentek, a parkban sé-
táltak, végignézték a helyi könyvtár polcait a legújabb Alsógatyás
kapitány könyv után, és minden játékot lejátszottak a hátsó udvar-
ban, ami a fiúknak csak eszébe jutott, baseballtól a rögbiig.
Az egyik nyári terv szerint átalakították Josh és Daniel hálószo-
báját, gyerekszobából nagyfiús birodalommá. Egy hétvégén át tar-
tott. Péntek este kiválasztották a festékeket a barkácsboltban, az-
tán pizzát majszolva leragasztották a mennyezet és a parketta szé-
leit.
Szombaton csak festettek, festettek és festettek, amíg a kezük,
arcuk, még a hajuk is tele lett pici, éjfélkék festékpöttyökkel. Még
Daniel sem fáradt bele a kemény munkába. Felváltva választottak
számokat Josh iPodjáról, és az egész inkább diszkópartira hasonlí-
tott, nem lakásfelújításra.
Éjjel a pincében aludtak, filmeket néztek, és összebújtak a kana-
pén. Lillian régen nem érezte magát ilyen közel a mennyország-
hoz.
Vasárnap, miután beugrottak a templomba, csirkés tacót ebé-
deltek édeskukoricával, mielőtt felszaladtak volna az emeletre,
hogy befejezzék a munkát. Gyorsan dolgoztak, lerángatták a ra-
gasztószalagot, feltették a csapatok jelvényeit, és kihajigálták a fó-
liát, amellyel a bútorokat és a szőnyeget védték a festés alatt. Ami-
kor készen volt a szoba, Lillian behívta a fiúkat, jöjjenek, nézzék
meg a munkájuk eredményét.
 - Remekül néz ki, srácok! - Lillian átölelte a fiai vállát. Danielé
puha volt, elfogadó, mintha Lillian ujjai és a fia bőre egymásnak
lett volna teremtve. Daniel odabújt hozzá, az oldalába temette az
arcát, ahogy néhány hete Jill-lel tette. Lillian mosolygott.
A másik oldalon Josh vékony izmai arra emlékeztették, hogy ő
már közelebb van a felnőttkorhoz. Egy kicsit szorosabban ölelte át.
Josh hamarosan már úgy fogja érezni, hogy az anyákkal lógni ciki,
és a hétvégén jobb nem a családdal lenni.
- Fantasztikus - suttogta Daniel. - Áthívhatom Emmát, hogy
megnézze? Jill néni megígértette velünk, hogy szólunk, ha kész
lesz.
- Hát persze! - Na jó, ez talán egy kicsit túl vidám volt. Nem
igazán örült neki, hogy a gyerekek a nagynénjükként gondolnak
Jillre, de igyekezett túllendülni az egyoldalú rivalizáláson, ame-
lyet legjobb barátnője iránt érzett. Ráadásul az elmúlt tizennyolc
hónap alatt a fiúk összebarátkoztak Jill lányaival, Emmával és Ja-
ne-nel. Daniel álláspontja, miszerint a lányok fúj-ok, egyértelműen
megváltozott. Mostanra elválaszthatatlanok lettek a hatéves Em-
mával, Josh és Jane pedig békés barátságot alakítottak ki maguk-
nak, és rengeteg időt töltöttek a képregénysorozatuk, a J és J ka-
landjai írásával. Lillian elolvasta mind a tizenöt kötetet, és azonnal
kijelentette, hogy irodalmi mesterműről van szó.
- Miért nem hívjátok fel őket? Csinálhatunk szendvicseket. Kér-
dezzétek meg Jill nénit, van-e rágcsálnivalója, amit át tud hozni,
hm? - szólt Lillian a hétéves fia után, aki már el is szaladt a folyo-
són. - Hát te, haver? - nézett Joshra. - Te mit gondolsz a szobátok-
ról?
Josh a bal kezével hátrasöpörte a haját - ez a mozdulat a szoká-
sává vált -, és sötétbarna szemét végighordozta a helyiségen.
- Aha, remek. Köszi, anyu. - Bal karjával átfogta Lillian derekát,
és gyengéden megszorította. Egy pillanatig úgy is maradt, mielőtt
leeresztette volna a kezét, hogy idegesen újra hátracsapja a haját. -
Anyu, kérdezhetek valamit? - A hangja remegett, és Lillian tudta,
a sírást igyekszik visszafojtani.
- Mi a baj, kicsim? Tudod, hogy bármit megkérdezhetsz. - Lilli-
an felé fordult. Valóban, Josh szemében ki nem hullott könnyek
csillogtak. Ezúttal Lillian simította hátra a haját, hogy lássa az ar-
cát.
 - Újra el fogsz menni? - Kiperdült az egyik apró könny. Lillian
szíve kihagyott.
- Hogy jut egyáltalán eszedbe ez a kérdés, Josh?
A fiú elhúzódott.
- Sokáig voltál távol, és ráadásul azzal a férfival, Dave-vel.
Sammy az iskolában azt mondta, hogy mivel ti ott voltatok, apa
meg itt, már nem is akartok tovább házasok lenni. Az ő szülei ta-
valy váltak el, és most hétfőn, kedden és szerdán busszal jön isko-
lába, csütörtökön és pénteken meg gyalog. Azt mondta, a szülei
rengeteget veszekedtek, és aztán már nem is aludtak egy szobá-
ban, és aztán az apukája elköltözött, és lett egy barátnője.
Lillian még sosem találkozott Sammyvel, de most erős vágy
fogta el, hogy megkeresse, az arcának szegezze az ujját, és közölje
vele, hogy foglalkozz a saját dolgoddal, kölyök! Sajnos azonban nem a
McDonald's játszóházában voltak, ahol gyengéden eltéríthetné a
visító, idegen gyereket, aki az ő kicsikéje Happy Meal játékát akar-
ja. Josh már tízéves volt, és Lillian nem harcolhatta meg helyette a
harcait.
A Josh szavaiban rejlő halvány igazság miatt még rosszabbul
érezte magát. Egy dolog egy felnőttnek hazudni, de a saját gyere-
keinek? A legtöbb este a kanapén aludt el, vagy a vendégszobá-
ban, miután órákat beszélt telefonon Daviddel. Jerry nem tette
szóvá a távollétét, és Lillian hálát adott ezért Istennek, mert maga
sem tudta, mit tenne, ha a férje szembesítené a telefonszámlával
vagy megsértett érzelmeivel.
A jelek szerint már a gyerekek is kezdték észrevenni a dolgot.
Ami két éve apró nézeteltérés lett volna -mint hogy Jerry nem tette
fel a tartóra a vécépapírt, vagy hogy Lillian hajától eldugult a zu-
hanyzó lefolyója -, most hosszas veszekedésbe torkollott, amelyet
a gyerekek elől titkolva, a másik szobában folytattak le. Egyszer
sem mondták ki, hogy bárcsak ne jöttél volna vissza, vagy nem akarok
már veled lenni, de a szavak mindig ott voltak, azzal fenyegetőztek,
hogy áttörnek a hallgatáson, és megváltoztatják az életüket.
Lillian a fia aggodalmas arcába nézett, egyenesen a szemébe, és
a kezét Josh vékony vállára tette.
- Én mindig itt leszek neked, Josh, mindig. Nem hagyom, hogy
bármi elszakítson tőlem téged és a testvéredet. Ott, a szigeten, az
egyetlen gondolat, ami tartotta bennem a lelket, az a ti emléketek
volt.
Josh elgondolkodva beharapta az alsó ajkát. Lillian sürgetőn
folytatta.
- Ugye tudod, hogy velem mindenről beszélhetsz, igaz? Van
még valami más is, amit mondani szeretnél, édesem?
- Azért aggódom, mert... - Lillian Josh arcához érintette az ujja-
it, hogy eltörölje a könnyeit, de a fiú elhúzódott bőrkeményedéses
keze alól. - Anyu, hagyd abba, figyelj. Apunak volt egy barátnője.
- Elhallgatott, úgy nézte Lilliant, mintha azt várná, hogy kiabálni
kezd, vagy elájul a felismeréstől. Amikor nem válaszolt, Josh foly-
tatta. - Egyszer találkoztunk, de nekem nem tetszett. Apu azt
mondta, nem baj, ha megkedvelünk valaki újat, mert te már nem
jössz vissza, és ő azt akarja, hogy boldogok legyünk. De én nem
akartam ezt, és nem akartam, hogy így csinálja, és most nézd meg,
mi lett a vége. Visszajöttél, és baj lett volna, ha megkedveljük őt.
Lillian hagyta, hogy a szavak az elméjébe ivódjanak. Jerry egy
percig sem titkolta, hogy randevúzgatott, de barátnőt nem emlí-
tett, különösen nem olyan komoly barátnőt, akinek még a gyere-
keket is bemutatná. Szeretett volna féltékeny lenni, ahogy a helyé-
ben minden feleség lett volna. Tudta, most kíváncsinak kellene
lennie, hogy nézett ki az a másik nő, mennyi idős volt. Fájnia kel-
lene, hogy Jerry egy romantikus helyzetben talán megcsókolta, ta-
lán tovább is jutottak. Azt kívánta, bárcsak a Jill iránti féltékenysé-
gét át tudná plántálni erre a titkos barátnőre, de Jerry felett nem
volt joga ítélkezni, hiszen ő maga egyáltalán nem akarta elfogadni
a férje viszont-ítéletét.
- Joshua, te egy tiszta szívű kisfiú vagy. - Magához ölelte a fiát,
ő pedig hagyta. Josh feje már a válláig ért, nem a mellkasáig, de az
illata még ugyanolyan volt: öblítő, szappan, és halvány fiú-izzad-
ság. - Apukád nem csinált semmi rosszat. Nem tudta, hogy még
életben vagyok. Butaság lett volna a részéről, ha örökké csak vár.
Emlékszel, hogy egy éve elment egy bíróhoz? Ott aláírt egy hiva-
talos papírt, hogy meghaltam. Temetést is tartottatok nekem és
nagyinak. Nem csalt meg engem, drágám. Teljesen megértem, és
egyáltalán nem haragszom rá. Büszke vagyok, hogy elég bátor
voltál, hogy elmondd, és eléggé szeretsz, hogy aggódj miattam.
 - Nem veszíthetlek el újra, anyu... - suttogta Josh a vállába, és
kitört belőle egy sírós csuklás.
- Ne aggódj, drágám, sosem hagyom, hogy bármi közém és az
én kicsikéim közé álljon. - Lillian apró körökben simogatta Josh
hátát. Komolyan is gondolta.
Mostanában sokszor eszébe jutott ez a beszélgetés. Ezért is
mondott igent erre a szörnyű interjúra, ezért viselte el a manipula-
tív kérdéseket és kétértelműségeket. Még egyszer, utoljára el akar-
ta mondani a történetet, ahogy azt kell, hogy aztán maga mögött
hagyhassa az egészet: a zuhanást, a szigetet, Kentet, Davidet, még
Pault is. Ha ennek az az ára, hogy hazudjon Genevieve Randall-
nak és egész Amerikának, tisztes üzlet volt. Ezért, akármilyen ne-
hezére is esett, amikor Genevieve arról kérdezte, mit érzett Kent
halálakor, gyászos fintorba húzta az arcát, könnyeket kényszerí-
tett a szemébe, és úgy válaszolt.
- Összetörtem.
 22. FEJEZET

L - 156. NAP

A szigeten

Hat hét és két nap telt el, mióta megöltem Kentet.

MEGINT VASÁRNAP VAN.
Negyvennégy napja múlt, hogy kést vágtam a hátába, átdöftem a
bőrét, a bordái közé szúrtam, és éreztem a kőpenge émelyítő meg-
csúszását a csigolyáin. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez
volt-e a legszörnyűbb tettem... vagy a legbátrabb.
Davidnek, úgy tűnik, megvan a saját véleménye. Az elmúlt né-
hány hétben a tűz mellett aludt, és ha szerencsém van, három
egész szót is szól hozzám egyszerre. A menedékben egyedül alud-
ni kemény büntetés. Néha biztosra veszem, hogy teljességgel meg-
érdemlem, és a sötét sarkokban kísértő szellemek egész éjjel ébren
tartanak.
Kilépek a napfényre. David megrakta a tüzet, a főzőkövön fris-
sen fogott hal sistereg. A gyomrom megkordul a finom illatra, de
akármilyen éhes is vagyok, el akarok érni a lagúnához, mielőtt Da-
vid visszatér. Inkább éhen veszek, de nem eszem, miközben ő
hallgat.
Szerencsére a szokásos vasárnapi fürdőmhöz már jóformán
nem is kell előkészületeket tennem. A batyum, Margaret kabátja
elszürkült, és nem fehéredik ki, ha kimosom az óceánban. De leg-
alább a vérfolt nem látszik rajta többé.
Odamegyek a kivájt kókuszpálmatönkhöz a táborunk sarkán.
Ez van legközelebb az óceánhoz, könnyű megtalálni. Felemelem a
lapos mészkövet, amely a mélyedést takarja, kiveszem Margaret
kopott, régi sminktáskáját, és a lábujjaimmal csúsztatom a helyére
a követ.
Lesétálok a parton, a lagúna mentén, a kedvenc helyemre. Sós
vízben nehéz fürdeni, sosem tisztulok meg egészen, főleg a hajam
nem, amely mindig merev, és fehér sóréteg fedi. Mégsem bírok
visszamenni a dzsungelbe, az édesvizű tavacskához.
Egy nap, közvetlenül Kent halála után, megpróbáltam. Azt gon-
doltam, hogy a halála óta a vérével együtt elmosta a víz a félelmet
is a helyről. Amikor azonban a lábam a süppedős iszapba merült,
tudtam, hogy hibát követek el.
- Nem jön, nem jön, meghalt - emlékeztettem magam. Amikor
odaértem, ahol elkapott, és ahol arccal a sárba nyomott, hogy alig
kaptam levegőt, minden visszatért. Ahogy ott tehetetlenül feküdni
kényszerültem, és képtelen voltam elérni a kést, amelyet David
csinált nekem. Hogy milyen közel jutottam hozzá, hogy feladjam.
Nem bírtam ott maradni. A szívverésem a fülemben, a szemem
mögött lüktetett. Eltámolyogtam, a kistáska, Margaret felhígított
samponjával és maradék szállodai szappanjaival kiesett a kezem-
ből. A nyaklánc és a jegygyűrű csendülve gördült ki, de nem bír-
tam megállni, hogy felszedjem. Így is eszembe jutott, hogyan vág-
ta a nyakamat, amikor Kent letépte és a sárba dobta.
Inkább átrohantam a fák között, végig a kanyargós ösvényen,
az óceán felé. A belógó ágak és indák a karomat és az arcomat
csapkodták, tépték a hajamat, mint a lányok egy iskolaudvaron a
verekedésben. Amikor berontottam a táborba, minden szabad bőr-
felületemet vörös csíkok tarkították, apró pöttyökben serkent ki
rajtuk a vér.
David ott volt. Amikor elestem a homokon, a karjába vett, és
bevitt a menedékre. Nem eresztett el, a fogával tépte fel az utolsó
alkoholos törlőkendő tasakját, és olyan gyengéden tisztította meg
a sebeimet, hogy még csak nem is csípett. Még akkor sem engedett
el, amikor a kendő sötétvörös lett, és a lélegzésem visszatért a ren-
des ritmusba. Órákig tartott a karjában. Akkor aludtam el utoljára
a karjában, az egyetlen helyen, ahol biztonságban éreztem ma-
gam.
Amikor felébredtem, a nap már lement; egyedül voltam a me-
nedékben. A tűz lobogása éppen annyi fényt adott, hogy lássam a
földön alvó Davidet. Napbarnított felsőteste fedetlen volt, a hátán
izzadság csillogott, mert közel hevert a tűzhöz. Fekete haja meg-
nőtt, a göndör tincsek elérték a vállát, néhány szál az arcába hul-
lott. A háta egyenletes emelkedése-süllyedése elárulta, hogy mé-
lyen alszik.
Hiányzott a testmelege mellettem. Kent halála után David mell-
kasán aludtam, a szívverése volt az altatódalom. Aznap éjjel azon-
ban, amikor érte nyúltam, a bambuszpadló szélén valami hideg
tárgyat érintettem. A sminktáskát. A tetején pedig ott hevert a vé-
kony aranylánc Margaret és Charlie jegygyűrűjével. Hogyan talál-
ta meg? Még az sem számított, hogy az én gyűrűm elveszett. A
nyakamba akasztottam a láncot -csúf csomó jelezte, hol pattant el
Kent kezében. A fém hidegen simult a mellkasomra.
David láthatóan mindig tudta, mi kell nekem. Önzőnek érez-
tem magam, amiért fel akartam ébreszteni. Inkább megragadtam a
táskát, és úgy karoltam át, mint a gyerek az alvómaciját.
Visszafeküdtem, és a táskába kapaszkodva, Davidet figyelve alud-
tam el, hagyva, hogy a tűz melege töltse meg a helyet, ahol általá-
ban ő volt.
Azután többé nem tért vissza a menedékre. Még mindig nem
tudom, miért, és David nem akar beszélni róla, úgyhogy elkerü-
lősdit játszunk. Amikor egymáshoz szólunk, az mindig az étellel
vagy az időjárással kapcsolatos.
Kilépek rongyos, régi rövidnadrágomból; megpróbálom vele
együtt lerázni az elhagyatottság érzését is. Akármilyen okból is
marad távolt tőlem, nincs más választásom, engednem kell. Áthú-
zom a zöld pamutfelsőt a fejemen, kioldom a zsinórt is, amely
piszkos hajamat fogja össze, és kirázom a fürtöket a hátamon. Fel-
jebb húzom bézs bugyim maradékát; most még mélyebbre csú-
szik, mint a múlt héten. Sose hittem volna, hogy elveszíthetem az
étvágyamat, de gondolom, ha valaki gyilkossá lesz, ez is megtör-
ténhet.
A pólót és a nadrágot hevenyészett mosózsákomba gyűröm, és
kilábalok az óceánba. A víz, mint mindig, mennyei. Josh és Daniel
mindig így szerette a fürdővizet: melegen, nem forrón.
Nem. Ma erre nem gondolok. Felrakom a ruhacsomagot a se-
kély lagúna közepén álló lapos kőre. A víz itt derékig ér, éppen tö-
kéletes a mosáshoz.
Miután befejeztem, és kiteregettem a ruhákat, alámerülök, ott
veszem le a bugyimat és a melltartómat. Azokat is kiteszem a kő-
re: ha fürödtem, majd kimosom. Végül kicipzározom a fekete
neszesszert, és beletúrok a fél tucat kicsi, hígított samponnal töl-
tött flakon közé, majd kiveszem a kedvenc gardéniaillatomat,
amelyet Margaret a házunk melletti Marriottból lopott, mielőtt el-
indultunk volna az útra. A nagy részét már Fidzsin elhasználta, de
ez az utolsó illat, amelyre emlékszem róla, és ezt a legkülönlege-
sebb vagy a legkeservesebb napokra tartogatom. Utoljára kará-
csonykor használtam, amikor David a korall nyakláncot készítette
nekem, és amikor Kent még életben volt.
Megdörzsölöm a fejbőrömet; a hegek végre leestek, és új hajszá-
lak is nőttek a régiek helyére, mint a tavaszi hajtások. A cseppnyi
sampon, amelyet a tenyerembe öntök, alig habzik, de az illata cso-
dás. Hagyom, hogy csiklandozza az orromat - elképzelem, hogy
egy hotelszobában vagyok, a falakon csodásan csúf képek lógnak,
az ágyakon keményített, virágos huzatú takaró.
Amikor már éppen leöblíteném magam, rám tör az ismerős ér-
zés, hogy figyelnek. Végigfut a hátamon a hideg, libabőr üt ki a
karomon. Lekuporodok a vízben, fél karral eltakarom magam, a
másikkal lekapom a kövön lógó fehérneműimet. Tudom, a szige-
ten nincs más, csak David, mégis végignézek a parton, egy idegent
keresve.
Felveszem a lógó fehérneműt, és átvetem a melltartó
összekötött pántjait a vállamon. Na és ha ezen a héten nem lesz-
nek kimosva? A többi ruhát hátrahagyva a dagály ellenében a part
felé lábalok. Nem tudom, honnan jön a bátorságom. Legnagyobb-
részt a kétségbeesett vágy vezérel, hogy soha ne lepjenek meg töb-
bé.
- Hahó? Ki van ott? - kiáltom; a hangom bosszantóan gyenge,
remegős. - David, te vagy az?
Ahogy kiérek a forró homokra, egy férfialak lép ki a fák közül.
Majdnem sikoltok, de az agyam idejében rájön, hogy David az.
- Ó, megijesztettél! - nevetek idegesen. - Mosni való ruhát hoz-
tál?
David lassan rázza a fejét, nagyon igyekszik, hogy ne nézzen a
szemembe.
- Nem, csak... meg akartalak kérni, hogy vigyázz magadra a
vízben. Voltam kint halászni, és nagyon erős a meder menti áram-
lat.
- Rendben, majd vigyázok.
Semmi sem változott. Oldalra hajtom a fejem, úgy próbálok a
szemébe nézni. Általában ha elég sokáig nézem, jobban megértem.
Egy tintafekete fürt a homlokába hullik - a szeme olyan mélykék,
el tudnék veszni benne.
 - Kiengedted a hajad - motyogja, mintha most ébredne. Egy uj-
jal felém nyúl, a levegőbe rajzolja a tincseim körvonalát. Hiányzott
az érintése. A tenyeréből áradó forróság vonz; belesimítom az ar-
comat. David reszketeg lélegzetet vesz, amitől a szívverésem egy-
szerre felgyorsul.
- Annyira hiányoztál. - Lehunyom a szemem. Kicsordul egy
könnyem, lefut az arcomon. David hüvelykje követi a sós, nedves
nyomot. Felnézek; azt várom, hogy ugyanazt a hatalmas falat lá-
tom majd, amelynek hetek óta ütközöm, de csak David áll előt-
tem... és valami más, valami új. Valami csillogás, amitől a pulzu-
som zakatolni kezd, a bőröm bizseregni.
Az ujjai hegyével végigsimít az állkapcsomon; csiklandós nyo-
mot hagy. Áthúzza a hüvelykujját az alsó ajkamon, a saját
könnyem sós ízét érzem. Már nem gondolkodom: előrehajolok, az
ajkam éhesen elnyílik.
David tekintete a szám és a szemem között ugrál, az arckifeje-
zésemet vizsgálja, kiolvassa a vágyamat. Képtelen vagyok bármire
gondolni, csak arra, hogy az ajka az enyémre tapad, a karjába
vesz, és összeolvadunk, mindent elfelejtünk, egymást kivéve. A
testem akarja, a szívem akarja - remélem, hogy David is akarja.
Megsimítom szakállas arcát, a nyakát, és magam felé húzom. Ő
azonban megdermed. A keze lehullik az arcomról, eltol magától, a
víz felé, távolabb.
- Jobb lesz, ha megyek - köszörüli meg a torkát. Az arcán szé-
gyen és undor keveredik; sarkon fordul, és elsiet.
Ez mi volt? A lábam csattog a vizes homokon, úgy futok vissza
az óceánba, és amint a víz elég mély, le is merülök. A hullámok
összecsapnak felettem. Úgy úszkálok a víz alatt, mintha idetartoz-
nék. Még amikor az első lendületem elfogy, akkor sem bukkanok
fel, amíg a tüdőm égni nem kezd. Szeretem ezt az érzést. Másfajta
forróság, mint az előbb, a parton, Daviddel. Nem felemésztő, in-
kább tisztító. Ha elég sokáig maradok itt, kiégeti belőlem Davidet
is? Akkor talán már nem lesz rá szükségem. Gyűlölöm, milyen
nagy szükségem van rá most.
Sokáig vissza tudom tartani a lélegzetemet, de amikor az áram-
latok a zátony felé húznak, felbukkanok. Kitörlöm a sót a szemem-
ből; azt kívánom, bárcsak Davidet is ilyen könnyen kitörölhetném.
 Kapkodva befejezem a mosdást, aztán kisikálom a váltás ruhá-
mat - a sziklának csapdosom őket, a sötét foltokat homokkal dör-
zsölöm. Felnyúlok a sziklára, és lerántom az utolsó darabot is, Da-
vid khaki rövidnadrágját. A jobb térdénél akkora lyuk tátong,
amelyen az egész kezemet átdughatnám. Jó ideje nem tudja eldön-
teni, hogy nem lenne-e jobb egyszerűen letépni az egész alját, mert
egy nap úgyis leszakad, és vége. A vízbe merítem a rongyos anya-
got, kimosom, és a többi mellé terítem. Végeztem, de nem akarok
visszatérni a táborba. Ráfekszem a vízre, és lebegek, az eget né-
zem.
Nyugatról vihar közeledik, érzem a levegőben. Sötét felhők
gyülekeznek a horizonton, lassan terítik be a nyugodt kékséget a
fejem felett. Egy nagyon rövid pillanatra engedélyezem magam-
nak, hogy Jerryre és a fiúkra gondoljak. Nyári viharok alatt Jer ki
szokott ülni a fedett verandára, onnan nézi a szakadó esőt. Az én
gyerekeim voltak az egyetlenek az egész környéken, akik jobban
aludtak az égzengés alatt.
A távolság ismerős, mély sajgása tölti be a mellkasomat. Emlé-
keztetem magam, hogy ne reménykedjek. Amennyit tudok, attól
Jerry már újra randevúkra járhat, a fiúk mást szólíthatnak anyu-
nak, tőle kérnek gyógypuszit lehorzsolt térdükre, én pedig nem
vagyok más, mint egy száműzött kép a zongora tetején és a gyere-
kek éjjeliszekrényén. Összeszorítom a szemem, elűzöm ezeket a
kísértő gondolatokat. Egy mély hangú, csontig hatoló mennydör-
gés kell, hogy szétzavarja őket, vissza a tudatalattim sötét sarkába,
mint a patkányokat. A vihar már nagyon közel jár. Vissza kell jut-
nom.
Kifulladva, remegő karral érek vissza a menedékbe, még éppen
idejében, mielőtt az eső nehéz cseppjei hullani kezdenek. Szeren-
csére ég a tűz. A csuromvizes ruhákat a menedékbe dobom, és fel-
kapom a védőtetőt, amelyet a tűznek készítettünk, amikor az eső
először beszivárgott. Néha a botokból és levelekből hevenyészett
tető megóvja a tüzünket a vihar idején, máskor nem. Új tüzet gyúj-
tani nehéz, mindent megteszünk, hogy ne kelljen, főleg, amióta
nincs Kent. Kent. Még a nevét elgondolni is fáj, főleg a fejbőröm
kopasz részein, ahol a sebek voltak. Kisöpröm a gondolataim kö-
zül, és gyorsan felaggatom a ruhákat a tetőnk elejét képező bam-
buszszárakra, hogy száradjanak egy kicsit, mielőtt ránk tör a mon-
szun. Különben nyirkos, büdös holmikkal kell beérnünk, amíg a
vihar eláll, és aztán moshatom az összeset újra.
Kirázom a homokot farmer rövidnadrágomból, és felveszem
nedves ruháimat, mielőtt leeresztem a repedezett, sárga műanya-
got, amely még a csónakból maradt. A négy oldalból kettő elég
hosszú, hogy elérjék a bambuszpadlót, ezeket lekötözöm. A másik
kettő hasztalanul csapkod a szélben. Az eső akkor szakad le, ami-
kor összekuporodok az egyik sarokban, ahol a hátsó fal és a csó-
naklap valamennyire szárazon tart. Hol van David? Utálom a gon-
dolatot, hogy inkább kint vészeli át a vihart, menedék nélkül, mint
hogy ugyanott maradjon száraz, mint én.
Amikor a szél is feltámad, sietősen leszedem a félig száraz ru-
hákat, a földre terítem őket. Amikor mindegyik biztonságba kerül,
bemászom a pálmalevélből szőtt takaró alá. A hőmérséklet leg-
alább tíz fokot esett, a tűz csak pislákol. Margaret blézerének me-
lege nélkül - az is a többivel együtt szárad - a fogam is vacogni
kezd. Már hozzá kellett volna szoknom, hogy fázva, egyedül fek-
szem itt. A testem emlékszik, belülről ráz ki a hideg. Mit csináltam
az első éjjelen a szigeten, a homokon ülve, Margaret holttestével
az ölemben? Akkor a szebb időkre gondoltam, az otthonomra, a
családomra. Összeszorítom a szemem, mintha a szelet akarnám
kint tartani, az emlékeket pedig bent.
Meglep az arc, amely felvillan előttem. Ma nem Jerryé, hanem
Dávidé. David tanít halászni. Velem nevet a gépen, a zuhanás
előtt. Milyen egyenes és fehér volt a fogsora, milyen friss volt az il-
lata, miközben lefogott, hogy Kent összevarrhassa a vállamat.
Nem telik sok időbe, hogy elborítsanak a hasonló képek, mint a
közeledő felhőszakadás. Azok voltak az én jó napjaim, amikor
mosolygott, és barátok voltunk, mielőtt megöltem volna egy em-
bert, hogy megmentsem az életét, ő pedig megmagyarázhatatla-
nul elkerült.
Nyirkos levegő csap a takaró alá, kiránt az emlékek közül. Oda-
nyúlok, hogy visszarántsam a levélszövetet, de annyira reszketek,
hogy alig bírom kihajlítani az ujjaimat. Aztán megérzem David
meleg kezét - a karomat dörgöli.
- Lily, jól vagy? - Túlságosan fázom, nem bírok felelni, úgyhogy
reszketve bólintok. - Megfagytál -suttogja. - Hol a blézered?
- O... ott - dadogom. - Vi... vizes.
 Átkarol, és hozzápréselem magam: nagyobb szükségem van a
testmelegére, mint a levegőre. Nem visel felsőt, csiklandoz a mell-
kasán hosszúra nőtt szőr. Még szorosabban odanyomakodok, a lá-
bához nyomom fagyos lábujjaimat - az övé még meleg a homok
után. Jobb lábam természetes mozdulattal siklik a lábszára közé,
összeköt minket. Szél- és sószaga van.
Nagyon jó érzés, hogy újra átölelnek, hogy hallgathatom a szív-
verését a fejemet a mellkasára fektetve, és érezhetem, ahogy a bő-
rünk összeolvad. Halkan felsóhajtok, és átkarolom - semmi másra
nem gondolok, csak hogy miként juthatnék még közelebb a belőle
áradó bársonyos meleghez.
Hamarosan ellazulnak az izmaim.
- Jobb?
- Mhmm - motyogom. - Sokkal jobb. Te vagy a legjobb. Köszö-
nöm, David. - Kicsit feljebb csúszom, hogy beszélni tudjak. A nya-
kába fúrom az arcomat; a szakálla puha filcanyagként simogat.
Egész nap így tudnék maradni.
Úgy tűnik, neki más ötlete támadt. Amint kimondom, hogy
jobb, belekezd, hogy szétválassza a végtagjainkat, és eltol magától,
a menedék fala felé.
- Mit csinálsz? - panaszolom. - Még nem hagyhatsz itt, olyan
meleg volt! - Gyerekesen kapaszkodok belé. Minél határozottab-
ban tol el magától, annál szorosabban fonódik köré a karom. Töb-
bé nem akarok egyedül lenni.
- Én. nekem muszáj valami ételt kerítenem ebédre. Ha ennyire
átfáztál, nagyon éhes leszel. - Megfeszül mellettem, mintha a pár-
nám kővé válna. Egyértelmű, hogy mentséget keres, hogy elme-
hessen, mert nem bírja a közelségemet.
- Nem vagyok éhes - préselem ki összeszorított fogaim között,
és az ujjaimat a vállába vájom. - Nem akarom, hogy elmenj.
- Hát ez szép tőled, de én menni akarok. - Leemeli bal kezét a
vállamról, eddig azzal tolt félre; inkább megfogja a jobb kezemet,
és lefejti a karjáról. Gyorsan balra fordul, és már ott sincs, csak
mindent átható hideg marad a helyén.
- Lehetséges egyáltalán, hogy ennyire utálj? - Felállok, hagyom,
hogy a pálmalevél takaró lehulljon. Újra remegek, ezúttal a düh-
től. - Annyira undorítalak, hogy még csak abban a helyiségben
sem bírsz aludni, ahol én? Egyszer azt mondtad, hogy nem bírnád
ki egyedül, de most pont erre ítélsz, teljes magányra ezen a szige-
ten. Hogy merészeled ezt tenni velem? Minden jogod megvan,
hogy gyűlölj azért, amit Kenttel kellett tenned miattam, de.
- Gyűlöljelek? - kérdezi David. Félig kint ül a menedékből, az
óceánt nézi, a haja elnehezül az esővíztől. -Nem gyűlöllek téged.
- Hát, hogy nem kedvelsz, az biztos. Állandóan menekülsz, én
meg belefáradtam, hogy kergesselek.
- Akkor hagyd abba! - csattan fel. - Ne kergess, Lily. Mindenki-
nek jobb lesz így.
- Azt hittem, legjobb barátok vagyunk. - Előrecsúszok. - Azt hit-
tem, jelentünk egymásnak valamit. Gondolj arra, amin mindketten
átmentünk. Nem hiányzom neked egyáltalán, David? - Jeges keze-
met a vállára teszem; összerezzen.
- A dolgok megváltoznak, Lillian. Kent után, miután ő... - Meg-
rázza a fejét. Esővíz csorog az orrán, féloldalasan. Mindenhová
elfröccsen, a karomon is végigfolyik. - Nem bírom már, túl nagy a
kockázat. - Két kezét a padlóra teszi, készen rá, hogy kimenekül-
jön az esőbe. Mielőtt elmenekülhetne, elkapom a kezét.
- Nem tudsz megbocsátani nekem? Hagynom kellett volna ma-
gam. Akkor még élne, és te sem utálnál.
Olyan gyorsan fordul meg, hogy a hajából kifröccsennek az ap-
ró vízcseppek.
- Soha többé ne mondd ezt! - Olyan szorosan markolja meg az
ujjaimat, hogy fáj. - Nem is gondolhatsz rá, hogy vele kellett volna
menned!
- De megöltem, és neked rémes dolgokat kellett tenned, hogy
eltüntesd!
- Nem, ő adott rá okot, hogy megöld! - David az állam alá
csúsztatja az ujját, és megemeli, hogy az arcomba nézhessen. - Bol-
dog vagyok, amiért meghalt. Boldog vagyok, hogy odaadtam ne-
ked azt a kést. Boldog vagyok, hogy éles volt, és boldog vagyok,
hogy megöltük.
- Én öltem meg.
- Nem. - David a fejét rázza. A keze úgy simul az arcomra, mint
korábban, a parton. - Kent saját magát ölte meg. Nem szabad emi-
att bűntudatot érezned. Én biztosan nem érzek. - A szavai
könnyen jönnek, de több kérdést ébresztenek bennem, mint
amennyit megválaszolnak.
 - Akkor miért utálsz? - suttogom.
- Hagyd ezt, Lillian.
- Nem hagyom, amíg meg nem mondod, mi a baj! Miért nem
nézel a szemembe? - Átkarolom széles vállát.
- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.
- Nem adod fel, igaz? - Összegörnyed ültében.
- Erre mostanra már tudnod kellene a választ. - Azt szeretném,
ha elmosolyodna, de csak az óceánt nézi.
- Félek, érted? - mondja végül. - Félek, hogy Kent lesz belőlem
is.
- Ez nevetséges. Kicsit sem hasonlítasz Kentre.
- Nem ismersz, Lily. Nem tudod, mi jár a fejemben - kocogtatja
meg a halántékát.
- A gondolataidban valóban nem tudok olvasni, de azért ismer-
lek. - A tarkóján lenőtt hajába csúsztatom az ujjaimat. - Jó ember
vagy, nagyon is jó.
- Ha olyan jó lennék, mint amilyennek képzelsz... Ha csak tud-
nád...
- Mit, David? Komolyan, mi lehet ennyire rossz?
Felém fordul, megragadja a vállamat.
- Hogy kívánlak, érted? Jobban akarlak, mint bármit az életem-
ben. Amikor mellettem alszol, nekem nem jön álom a szememre,
mert csak arra bírok gondolni, mennyire szeretném végigcsókolni
minden porcikádat. És amikor a parton ülök melletted, akkor is
azt kívánom, bár az enyém volnál. Hogy örökre itt maradnék ezen
a szigeten, ha ez azt jelentené, hogy nem kell visszaadnom téged!
Kutatón néz a szemembe, aztán eltaszít, és a tenyerébe temeti
az arcát. A szavai kavarognak a fejemben, megszédítenek. Már túl
régóta vagyok a szigeten. Elfelejtettem, milyen a szerelem, a ro-
mantika, a vágy. Amit Kent érzett, egyik sem volt. Uralkodni
akart rajtam, uralni engem - de David? Nem, ő sosem viselkedne
Kenthez hasonlóan.
- David, ne fuss el előlem többé. - Megszorítom a tarkóját, egy
sötét tincset az ujjaim köré tekerek. - Ma reggel, a parton, megcsó-
kolhattál volna. Hagytam volna. - A tenyerem a hátára siklik, a la-
pockái közé. - Te elmentél. Kent nem így döntött volna. Miért
hagytál ott?
Rám pillant.
 - Nem tehettem meg veled, azok után, amit Kent csinált. Én. én
ehhez túlságosan szeretlek.
Előrehajolok, magam felé húzom; gyengéden az ajkára szorí-
tom az ajkamat. Enged, puhábban, mint vártam, az íze édes, mint
az esővíz. A korábban, összesimulva tapasztalt melegség gyufa-
láng a máglyához képest, amely a csóktól lobban fel bennem. El-
húzódok és ránézek, az ajkam boldogan bizsereg. David szeme
még mindig csukva van, mintha elveszett volna egy álomban.
Megnedvesítem az ajkamat, és újra odahajolok, hogy megcsókol-
jam. Éppen, mielőtt hozzáérnék, elhúzódik.
- Ne csináld, Lily, kérlek.
- Nem élvezted?
- Dehogynem, jobban, mint szabad lett volna. Figyelj, nem kell
megjátszanod magad nekem. Nem foglak bántani. Távol mara-
dok. Nem kell ezt csinálnod. - Megveregeti a karomat. Égnek áll-
nak az apró szőrszálaim.
- Tudom, hogy nem kell, de én akarom. - Igazán akarom. Mióta
érzek így, anélkül, hogy ráébredtem volna?
- Nem azért, mert félek tőled, vagy nyugalmat akarok, hanem. azt
hiszem, én is szeretlek.
Rám mered.
- Biztos vagy benne, Lily? Muszáj, hogy biztos legyél.
- Nem tudom, miért telt ennyi időbe, hogy rájöjjek, de igen, sze-
retlek. És. - Forrón elpirulok. - Én is kívánlak.
David közelebb húzódik, egy nedves hajtincsemet a fülem mö-
gé igazítja. A szeme az arcomat fürkészi, felméri, hogyan reagá-
lok. Elmosolyodik, amikor felvonom a szemöldököm, mert elegem
van a várakozásból. Hagyom, hadd fogja a két keze közé az arco-
mat; csak egy kis mozdulat kell, és már ő húz előre, magához. A
nyelvemet végigfuttatom az ajkamon; még mindig sós az úszás
után.
Összeér az ajkunk. Először gyengéd, kutató, mintha biztosra ven-
né, hogy bármelyik pillanatban meggondolhatnám magam. De
nem fogom. Most, hogy megízleltem füstös, sós, esővizes, különle-
ges aromáját, nem bírok megállni. Átkarolom a nyakát, és magam-
hoz rántom, közben elfordítom a fejem, hogy az orrunk ne akad-
jon össze. A válla elernyed a tenyerem alatt, az ajka a csókban.
Halkan felmordul, most már éhesen falja a szám. Én is ugyan-
olyan éhes vagyok. Akármennyi hely maradt a testünk között, az
túl sok.
A csókunk elmélyül; a kezünk szabadon járja be a másik testét.
David ujjai a felsőm szegélye alá csúsznak, felsiklanak a hátamon.
Behúzom a menedékbe, meghempergünk a nedves ruhákon. A
vágy és a szenvedély mellett ott a gyengédség is; minden maradék
vonakodásom köddé válik. Elfelejtem, hol kellene lennem, még
azt is, hol vagyok. Csak hagyom magam elveszni David ölelésé-
ben, és felperzselődni a tudatban, hogy még ha soha nem is hagy-
juk el ezt a szigetet, amíg szeret, sosem leszek magányos többé.
 23. FEJEZET

DAVE

Jelen

- KICSIT MOST ELŐRE FOGOK SZALADNI, mert kíváncsi vagyok valamire. - Genevi-
eve Randall és kíváncsi, ez két olyan szó volt, amelyet Dave nem
szeretett egy mondatban hallani. - Miután Kent meghalt, mennyi
időt töltöttek kettesben Lilliannel a szigeten, mielőtt megmentet-
ték volna önöket?
Dave-nek utána kellett gondolnia. A halálozások sorrendje The-
resa, Margaret, Paul és Kent volt. Igen, pontosan.
- Három hónapot - felelte. Genevieve bólintott. Dave feltételez-
te, ez annyit tesz, hogy jól emlékezett.
- Milyen volt kettesben lenni? Hogy érezték magukat Kent nél-
kül?
Mennyeien. Csodálatosan. Valójában egy évnél is hosszabb időt
töltöttek a szigeten Kent nélkül. Kettesben, és miután a zuhanás
traumája kissé elhalványult, Dave egészen más oldalról ismerhette
meg Lilliant, és ez több volt mint a testiség. Rájött, hogy a polgár-
háború szakértője - voltak esték, amikor egész csatákat vázolt fel
neki a homokba rajzolva. Dave azt mondta, hogy biztosan kiszíne-
zi őket a szórakoztatás kedvéért, mert ő még sosem találta ilyen
érdekesnek a történelmet azelőtt. A mai napig nem tudott anélkül
ránézni egy ötdollárosra, hogy eszébe ne jutott volna Lily, amint a
gettysburgi beszédet szavalja.
És nagyon sokat nevettek is együtt. Lily kuncogott a szóvicce-
ken, de a bilihumortól szinte sírva nevetett. A beszélgetéseik egy
része jöhetett volna két, az asztal mellett vihogó tizenkét évestől
is.
Dave azonban megtapasztalta a bánatot és az éhséget is a szige-
ten, különösen a megmentésük előtti hetekben. Elég lesz csak az
utolsó napok reménytelenségére gondolni, és meggyőző lesz.
 - Kent nélkül nagyon nehéz lett az élet - sóhajtott. - Mi nem vol-
tunk elég ügyesek, hogy elegendő ennivalót szerezzünk. Lillian
nagyon megbetegedett, és én nem tehettem érte semmit.
- Kiszáradt, és csaknem éhen is halt, igaz?
Dave bólintott. Akkoriban nem nevetett, csak félt, hogy Lillian
meghal, és neki végig kell néznie.
- Maga miért nem betegedett meg, Dave? - kérdezte Genevieve
Randall lassan, egyenletesen.
Dave köhintett; a torka elszorult. Nem tetszett neki a szavakban
rejlő célzás. A riporter talán arra akar kilyukadni, hogy hagyta
Lilyt elsorvadni, hogy neki néhány falattal több jusson?
- Miután Lillian megbetegedett, nem bírta bent tartani az ételt.
Még most sem tudom biztosan, hogy rájöttek-e, mi döntötte le. Ezt
tőle és Jerrytől kell megkérdeznie. A kórház óta csak néhányszor
találkoztunk, akkor is csak rövid időre.
- Miért? - csücsörített Genevieve, mielőtt feltette volna a követ-
kező kérdést. - Miért van ez a távolság önök között? Elidegened-
tek egymástól?
Dave hallgatott, fejben végigfutott a különféle válaszlehetősége-
ken. Most rögtönöznie kell. Gondosan kidolgozott történetük nem
nyúlt a megmentésükön túl.
- Nem idegenedtünk el - válaszolta. - Több ezer kilométerre
élünk, és megvan a saját életünk, családunk. -Ujjal a térdére bö-
kött. - Jusson eszébe, hogy Lillian meg én nem is ismertük egy-
mást, mielőtt felszálltunk arra a gépre. Átsegítettük egymást a ne-
héz és nehezebb körülmények között, de legjobb tudomásom sze-
rint teljesen normális, ha visszatértünk az igazi életünkbe.
Úgy tűnt, Beth nem veszi észre a hazugságát. Túlságosan lefog-
lalta, hogy a kisujja körmét rágcsálja, vagy a telefonját babrálja;
szőke fürtjei eltakarták az arca nagy részét. Dave elképzelte leg-
frissebb tweetjét. Nézem, ahogy Genevieve Randall kihallgatja a férje-
met. Egyre nagyobb gyanakvással:) LOL

Meglepő módon a felesége nem gyanakodott, vagy ha mégis, nem

mutatta ki. Általában sok minden mást mutatott: unalmat,
bosszúságot, szétszórtságot. Dave-nek boldogságot, de legalábbis
megkönnyebbülést kellett volna éreznie, hogy nem akarja széttép-
ni a történetét, logikai hibák után kutatva. Ehelyett azonban Beth
mellett kissé ostobának érezte magát, mintha aránytalanul felna-
gyítaná a tengerbe zuhanást, a szigeten való túlélést és a halálkö-
zeli élményt.
Beth nem volt mindig ilyen apatikus. Amikor Dave először tért
haza, tele volt kérdésekkel, minden apró részletet tudni akart,
minden pillanatot, amelynek nem volt részese. Még az ágyban
fekve is faggatta, hogy mit csinált Dave egy bizonyos napon, vagy
hogy előfordult-e, hogy ugyanabban a pillanatban éppen egymás-
ra gondoltak, mintha ez bármit is jelentett volna.
Guamban, amíg Dave ereit sóoldattal és antibiotikumokkal töl-
tötték fel, órákon át el sem mozdult mellőle. Akkor még Dave volt
az, akinek tettetnie kellett az érdeklődést. Lillian a szomszéd szo-
bában feküdt, súlyos állapotban, eszméletlenül, még azt sem tud-
ta, hogy megmenekültek. Dave gondolatai mind abba a szobába
csoportosultak, legszívesebben a falon keresztül is a szívmonitor
állandó pityegését hallgatta volna.
A kórházban is szerette volna, ha ő foghatja a kezét. Ehelyett
Beth fecsegését kellett hallgatnia. Másfél év telt el, mióta utoljára
meg kellett játszania, hogy lenyűgözik a történetei, és őszintén
szólva kijött a gyakorlatból. Mindegy, milyen jól helyezte el a
megjegyzéseit, milyen pontos időben vonta fel a szemöldökét,
tudta, hogy nem győzte meg Betht.
Mindössze két hét kellett, hogy Beth erőltetett megértése és Da-
ve képtelensége a szócséplés elviselésére robbanókeverékké álljon
össze. Mióta visszatértek a Csendes-óceán déli részéről, csak azo-
kat a paneleket ismételgették, amelyeket a legtöbb házaspár regge-
lente lejátszik. Hogy aludtál? Hallottad hajnalban a kutyaugatást? Add
ide a fogkrémet.
A tévés interjúk során szerető, újra egyesült pár voltak, otthon
azonban olyan üresség telepedett közéjük, amelyet a szavak nem
tölthettek ki. Egy vasárnap reggel, a reggelizőasztalnál újra rájuk
telepedett a hallgatás.
Dave betömte a vastagon kibélelt tojásos-sajtos szendvicset,
amelyet magának készített - szánalmas kísérlet volt rá, hogy utá-
nozza az EggMcMuffint. Az elmúlt héten minden reggel ellátoga-
tott a gyorsétterembe. Egy interjún sosem vallotta volna be, de mi-
óta hazajutott, nem bírt ellenállni az autós kínálóablakoknak. Rá-
adásul minden nadrágja négy számmal nagyobb volt, mint ő, úgy-
hogy ha fel is szed pár kilót, legalább nem kell új ruhatárat vennie.
Így néhány telefonbeszélgetés után a szombatja nagy részét az-
zal (öltötte, hogy tervezgette, hogyan alkossa meg a híres szendvi-
cset, mert úgy érezte, figyelemelterelésre van szüksége, és ez pont
jó lesz. Még egyet harapott belőle, lassan rágta meg. Kóstolgatta
az ízek harmóniáját, és magában megjegyezte, hogy talán igazi ka-
nadai baconre lenne szüksége, nem a bolti sonkára.
Beth ekkor figyelmeztetés nélkül megszólalt, felrúgva kimon-
datlan fegyverszünetüket.
- Boldog vagy, hogy hazajutottál, Dave? - kérdezte, idegesen
piszkálva a tálkájában úszkáló, ázott gabonapelyhet.
- Tessék? - Egy darab olvadt sajt esett Dave tányérjára.
Beth úgy tette az asztalra a kanalát, mintha egy gyereket fektet-
ne le, a fém mégis hangosan csendült a színezett üveglapon.
- Itt akarsz te lenni egyáltalán? - fakadt ki a kezét ökölbe szorít-
va.
- Hogy érted? Persze hogy itt akarok lenni. Na jó, ebben a pilla-
natban szívesebben lennék a McDonald'sban, de az érfalaimnak
jól jön a szünet - tréfált Dave, és ledobta a félig elfogyasztott
szendvicset a tányérjára.
Beth nem nevetett.
- Komolyan beszélek, Dave, itt akarsz lenni? Boldog vagy egy-
általán, hogy hazajutottál? - tudakolta. A hangja megremegett, de
világoskék szeme nyugodt és tiszta maradt.
- Hát persze! - Dave oldalra hajtotta a fejét. Beth félrevezetésé-
nek elvben könnyű feladatnak kellett volna lennie. Korábban lát-
hatóan sosem érdekelték Dave érzései. - Mi a baj, kicsim? Mi bánt?
Beth eltolta magától a tálkát, és összegörnyedt a székben. Apró
szőke tincsek hullottak az arcába. Még mindig szép volt.
- Te, Dave. Miattad szorongok. - Nagyot sóhajtott, megdörgölte
a szemét, nem is törődve a sminkkel, amelyet bonyolult reggeli ri-
tuáléja részeként éppen felrakott. - Nem tudom, hogy te érzed-e
egyáltalán, de megváltoztál.
Nagy, kerek, kérlelő szemmel nézett rá; Dave ettől egyszerre
lett bűntudatos és haragos, azt sem tudta, melyik jött előbb. Végül
a dühe fakadt ki.
 - Tényleg megváltoztam, Beth - csattant fel. - Két évet töltöttem
az otthonomtól távol, az éhhalál szélén. Mindennap meg kellett
küzdenem az ételemért, folyamatosan féltem, hogy jön egy vihar,
és elsöpri mindenünket. A legkisebb karcolásba, sebbe belehalhat-
tunk volna, nem is beszélve a patkányokról, kígyókról, halakról,
cápákról és a rengeteg egyéb állatról. Az ilyen élet... - Most már
egy ujjával verte az asztalt, hogy az evőeszközök összecsörrentek.
- Az állandó félelem és kétségbeesés általában megváltoztatja az
embert.
Beth félig lehunyt pillái alól kételkedve nézett rá.
- Akkor miért tűnik úgy, mintha vissza akarnál menni? Miért
nem akarsz velem lenni? - Szinte nyüszítve mondta ki a vádat. A
hangnemétől Dave előtt felvillant az együtt töltött öt évük, még a
katasztrófa előttről. Ez volt az a Beth, akit olyan jól ismert, aki
mindig magára gondolt. Dave talán tényleg megváltozott, mert
három éve még bocsánatot kért volna, megveregeti a kezét, és
megpróbál helyrehozni mindent. Aznap azonban eltolta a székét
az asztaltól.
- Nem minden rólad szól, Beth.
- Éppen erről beszélek! - Beth Dave irányába emelte a kezét,
mintha az arcába dobná a vádjait. - Nem magam miatt aggódom,
David, hanem miattad! Haragszom, és akármennyire is utálom be-
ismerni, rohadtul féltékeny vagyok!
- Nem hiszem, hogy valaha is láttalak volna más, mint saját ma-
gad miatt aggodalmaskodni, Beth. -Hirtelen erő támadt fel benne,
most, hogy kimondta a szavakat, amelyeket mindig elgondolt, de
sosem mert elmondani. - És soha, de soha ne szólíts még egyszer
Davidnek.
Beth általában acélkemény vonásai eltorzultak Dave hangját
hallva. A mustársárga tányéralátét szélét kezdte piszkálgatni; a
rojtokat lassan szimmetrikus háromszögekbe rendezte az asztalon.
- Tudod, miért vártam rád? - suttogta. - Hogy miért vártam
ennyi időn át?
- Nem. - Még csak nem is érdekelte, de Beth úgyis elmondja
majd, hiszen Beth mindig azt csinálja, amit akar.
- Amikor felhívtak, hogy lezuhant a géped, teljesen
összetörtem. Először elveszítettem a kisbabákat, és aztán téged is.
Két nappal később találták meg a gépeteket, és üres volt, a légikí-
sérőt leszámítva...
- Theresát - szakította félbe Dave. Beleunt, hogy az emberek el-
feledkeznek Theresáról.
- Hát jó, Theresát leszámítva. A búvárok arra is rájöttek, hogy a
mentőcsónak hiányzik, és akkor már tudtam, hogy te biztosan
életben vagy. - Áthúzta az ujjait a rojtokon, összezilálva őket. -
Egy hétig kutattak a déli óceánon, átfésülték a vizet. Fidzsire re-
pültem, hogy a közelben legyek, hogy ott legyek, amikor megta-
lálnak. Akkor azonban lecsapott egy nagy vihar, és miután két
napra fel kellett függeszteni a keresést, egészen le is fújták. Jerry
meg én teljesen kétségbeestünk.
Dave összerezzent Lillian férjének nevét hallva. Elég történetet
hallott már Jerryről Lilytől, nem kell még egy a tulajdon feleségé-
től.
- Egyszerűen tudtam, tudtam, hogy még életben vagy valahol.
Ezért akármilyen ostobán is hangzik, én. izé, elmentem egy tisz-
tánlátóhoz. - Felpillantott Dave-re; izgalmában most egészen fia-
talnak tűnt.
Dave felvonta a szemöldökét.
- A tisztánlátó azt mondta, hogy még élsz. És hogy meg fogunk
találni. Hogy újra egy család leszünk.
- Te pedig hittél neki? - kérdezte Dave érzelemmentesen.
Beth beharapta az ajkát, és megvonta keskeny vállát.
- Tudta. tudott a kicsikről.
Erről még nem beszéltek. Dave még mindig nem állt készen.
Megfogta a tányérját, és néhány hosszú lépés után a mosogatóba
ejtette - aztán csak állt ott, és a hideg kőpultba kapaszkodott. A
száját eltöltötte az olcsó amerikai sajt utóíze. Nem bírt Bethre néz-
ni: ha megteszi, talán valami jóvátehetetlent mond.
Beth kétségbeesetten folytatta.
- Azt mondta, lesz még esélyünk, neked meg nekem, hogy le-
gyen gyerekünk. - A hangja közvetlenül Dave háta mögül jött. Da-
ve tudta, ha megfordul, elég közel lesz, hogy megérintse. Nem
akarta megérinteni.
- Nem akarok veled közös gyereket - sziszegte. Érzelemmentes-
re akarta fogni a hangját, de a szavak elárulták, elcsuklottak a
mondat végén.
 - Nem arról van szó, amire gondolsz. Nem szándékosan csinál-
tam.
- Tudom, persze, elfelejtetted - vágott vissza Dave gúnyosan.
- Nem, nem felejtettem el - mondta halkan Beth.
- Micsoda? Életedben először beismered, hogy valamit rosszul
csináltál? - Dave döbbenetet színlelt.
- Én. én ostoba voltam, és makacs. Azt gondoltam, képes leszek
rá, nem kell a gyógyszer. Könnyebb volt így gondolkodni, mint
beismerni, hogy egymagam sosem leszek képes kihordani egy
gyereket. Sosem nézhetek egy gyerek arcába úgy, hogy ott a saját
szememet lássam. - Dave vállára tette a kezét. - A legnagyobb hiba
volt, amit életemben elkövettem. Nagyon, nagyon sajnálom.
Valóban sajnálkozó volt a hangja, de Dave nem tudta megálla-
pítani, Beth mikor mond igazat és mikor színészkedik.
Szerette volna közölni vele, hogy hagyja békén, ne is érjen hoz-
zá többé, de annyi mindenre vágyott.
És az érintés gyengédsége, a vállára simuló kéz melege felidéz-
te benne mindazt, amit elveszített. Vágyott valamire, ami kitölt-
hetné a benne tátongó ürességet. Nem rázta le magáról Beth kezét,
hagyta, hadd maradjon. A csend most megnyugtató volt közöttük,
mint az ígéretek.
- Sajnálom, hogy cserben hagytalak. Jobbat érdemelsz, ezt pon-
tosan tudom - suttogta Beth Dave hátába. -Kérlek, kérlek, adj ne-
kem még egy esélyt - könyörgött. - Tudom, hogy megváltoztál, de
én is megváltoztam. Nem látod?
Megcsókolta Dave hátát, követve kiugró lapockái vonalát; a lé-
legzete áthatolt a vékony, fehér trikó anyagán. Apró keze a sze-
gély alá csúszott, felsiklott Dave mellkasán, bejárta munkától meg-
keményedett testét, felpörgette a szívverését.
Az ismerős érintés jólesett, és amikor Beth egészen hozzásimult,
Dave ösztönei vették át az uralmat. Semmi gondolkodás, semmi
beszélgetés.
Beth szembefordította magával, lehúzta magához. Sürgetőn
csókolta meg, emlékeztette Dave-et az éhségre, amelyet olyan rég-
óta elnyomott, elzárt. Dave engedett, viszonozta a csókot, köze-
lebb húzta Betht, erősen, szorosan ölelte át a vállát. Egymás karjá-
ban estek a hideg kőpadlóra. Dave összeszorította a szemét, és el-
képzelte, hogy a háttérből megtörő hullámok robaját hallja, és for-
ró homok égeti a bőrét.

- Ez egy jó pont itt, tartsunk egy szünetet - szólt át Dave feje felett
a kamerakezelőnek Genevieve. A helyiségben mindenki felléleg-
zett. Még alig került szóba Paul, de Genevieve láthatóan nem volt
boldog a beszélgetés irányától. - Lássuk... - pillantott az órájára -,
mindenkinek húsz perc szünet, és innen folytatjuk.
Dave feltételezte, hogy az innen a következő köteg kérdést je-
lenti a riporter kezében, de még ez sem árulta el, mi vár majd rá.
Amikor Genevieve Randall felállt, a szoknyája susogva csúszott
vissza a combján.
Megállt Dave előtt, halvány szeme felvillant.
- Dave, maga is tartson szünetet, nyújtóztassa ki a hosszú lábait.
Zsúfolt délutánunk lesz még -kedveskedett. - Van ott némi étel is -
bökött az ebédlő felé, ahol az asztalon tálcára rakott szendvicsek,
töltött leveles sütemények vártak, és két ipari méretű kávés ter-
mosz. - Egyen valami édeset, hogy jusson energia a gondolkodás-
ra.
Dave figyelmeztetésnek érezte a célzást. Amennyire bírta, fi-
gyelmen kívül hagyta, a padlót nézte, amíg meg nem hallotta,
hogy Genevieve cipősarkainak kopogását elnyelte az irodája bra-
zil gyapjúszőnyege; kora reggel oda vette be magát a stáb. Még
mindig kissé reszketeg kezét újra a nadrágjába törölte. Remélte, a
nap végére nem kopik ki a nadrágszára.
- Dave, jól vagy? - hallotta Beth hangját a helyiség túloldaláról.
A felesége ültében előrehajolt, sima arcára kiült az aggodalom.
- Persze - válaszolta Dave komoran, aztán megköszörülte a tor-
kát. - Persze, minden rendben.
Felállt a kanapéról, átbotorkált a szobán. A lába remegett, mint-
ha nem vizet, hanem vodkát ivott volna. Levetette magát a másik
ebédlői székre Beth mellett; hiába, hogy egész délelőtt ült, most
mégis kényelmesen érezte magát.
- Nem úgy nézel ki, mintha rendben lennél. - Beth az arcát vizs-
latta. - Hagyjuk abba? Utálom, ha ezt csinálod magaddal.
- Nem, semmi baj. Semmi új, ez mind a régi dolog. - Dave meg-
veregette a felesége karját a szék karfáján.
- De olyanokat kérdez, mint azelőtt soha, és úgy tűnt, össze is
zavart. Mint Theresa. Még sosem láttam, hogy ilyen akadozva vá-
laszolsz egy interjún.
 - Dehogy! - Dave egy pillanatra sem állt meg. - Csak fáraszta-
nak és egy kicsit bosszantanak is a buta kérdések. Semmi értel-
mük, és egyik sincs rajta a listán. Nem értem, hova akar kilyukad-
ni.
- Én sem - suttogta Beth. Muszáj volt témát változtatni.
- Hát ti ketten hogy vagytok? Ez sokkal fontosabb kérdés, mint
amiket ma nekem szegeztek. - Gyengéden a feleségére mosoly-
gott. - Nem rugdalózik az én kis focistám odabent? - A keze Beth
gömbölyödő hasára csúszott, bár az még alig tűnt fel a feszes far-
merja dereka felett.
- Az előbb, amikor ittam egy kis narancslevet, csak úgy ugrán-
dozott. Most biztosan alszik. - Beth hátrafeszítette a derekát, hogy
a hasa betöltse Dave tenyerét. Egyszerre volt puha és feszes, mint-
ha egy labda fúvódna fel benne. Dave tudta, sosem fog hozzá-
szokni az érzéshez.
- Mindig elmulasztom - mondta őszinte csalódottsággal.
- Még nagyon sok időd van. Én is alig pár hete érzem. A neten
azt olvastam, egy hónapba is beletelhet, hogy kívülről is érezzük.
- Egy hónapba? - Dave játékosan összevonta a szemöldökét. - Nem
hiszem, hogy olyan sokáig tudnék várni. Ma este váltok néhány
szót ezzel a fiúcskával, és megmondom neki, hogy az apja még a
hét vége előtt elvár tőle legalább egy jó erős rúgást. Ez parancs,
különben nincs fagyi vacsora után - fejezte be megjátszott atyai
szigorral. Közelebb hajolt, a fülét Beth hasára tapasztotta, mintha a
magzat válaszolhatna. Beth alteste rázkódott, amikor felnevetett.
- Jaj, ne, máris? Nem tűröm el a nézeteltéréseket! Ti ketten, ölel-
jétek meg egymást, és béküljetek ki, gyerünk! - erősködött.
Dave imádta ezt az új, könnyedebb Betht. Még mindig nem
tudta, mi történt, miért változott meg ilyen mélységesen, amíg ő
távol volt, de nem is törődött vele. A felesége már nem járt össze a
klubban a barátaival, és talán rájött, hogy a világ nem körülötte fo-
rog. Néhány hónapba beletelt, de mire megmutatta Dave-nek a
pozitív terhességi tesztet, Dave már megtanulta, hogyan bízzon
benne újra. Most el sem tudta képzelni, hogy Beth akármivel is ve-
szélyeztetné meg nem született gyermeküket.
Két kezét rátapasztotta Beth hasára, ahol a fia növekedett. Még
nem is látta, de már imádta. Ekkor az egyik tenyerén egy pici kop-
panást érzett, apró lökést, mintha valaki utat kérne egy zsúfolt
szobában.
 - Beth? Ez rúgás volt?
- Igen, de nem is hiszem, hogy érezted - kapott levegőért Beth.
Dave, nem is gondolva rá, hogy nézhet ki, ráhajolt a felesége hasá-
ra, ott, ahol a rebbenést érezte.
- Hé, szia, kicsi! Én vagyok az, az apukád. Nagyon szeretlek, és
ígérem, hogy sosem hagyom, hogy valami bajod essen. - Lassan
felült; látta, hogy Beth szemében könny csillog. A karját átcsúsz-
tatta a szőke tincsek függönye alatt, és magához húzta; Beth az ál-
la alá támasztotta a fejét. Dave sóhajtott. Elégedett volt, mert az-
nap először telt el egy hosszabb időszak, amikor nem gondolt
Lilyre.
 24. FEJEZET

D - 201.

A szigeten

FELRIADOK; ÜRES Lily nincs sehol. Ledobom a vékony taka-

MELLETTEM A HELY.

rót, átfut rajtam a félelem. Egy teljes percig tart, hogy

összeszedjem magam. Itt van, a szemem előtt: a tűznél piszkál va-
lami sülő halat. Még nem vette észre, hogy figyelem, úgyhogy él-
vezem a látványt.
A haját hátrakötötte, de a pihényi fürtök az arca körül és a tar-
kóján kiszabadultak. Az ujjaim bizseregnek, hogy a füle mögé si-
mítsam őket. Előbb-utóbb úgyis újra kiszabadulnak, és lesz új ürü-
gyem, hogy megérintsem. A felsőteste tökéletesen nyúlik a dereka
felé, szeretném átfogni, megérinteni szeplős bőrét, a csípője ívét, a
gerince domborulatait. Istenem, mennyire szeretem!
Az elmúlt hetek álomszerűek voltak, de mennyeiek. Azóta a
menedéken töltött hideg délután óta, amikor végre rájöttünk, mi-
vé változott a barátságunk, elválaszthatatlanok vagyunk.
Még mindig áramütésként ér, ha felém nyúl és megfogja a ke-
zem, vagy pillekönnyű csókot lehel a fülembe, miközben belesut-
togja: szeretlek. Elgondolhatatlan volt, hogy ez a hely, ez a sziget,
amely először, amikor megérkeztünk, börtönnek tűnt, olyan hely
lett, ahol az életem hátralévő részét el tudnám tölteni.
Rám pillant, mintha meghallotta volna a gondolataimat, és mo-
solyog. A mosolyától átmelegszik a szívem.
- Felébredtél!
Átfut a homokon, beugrik mellém a menedékre. A keze csupa
homok, dörzsöli a bőrömet, amikor átfogja a nyakamat, és lassan,
kimérten megcsókol. Habár a szenvedélynek is megvan az ideje,
mégis ezek a csókok jelentik a legtöbbet.
- Mmmm. Szeretlek - motyogom a szájába.
- Örökké? - kérdezi. Ezt mindennap elismételjük egymásnak.
- Örökké - felelem. Végül elhúzódik, a térdébe törli a kezét.
 - Sűrű napunk lesz.
Valamit tervez.
- Igen? - Felvonom a szemöldökömet. Kész vagyok tőle, ahogy
mindig azon gondolkodik, mit csinálhatnánk együtt. Mintha egy
igazi pár lennénk, vakáción.
- Igen. Ma elsétálunk a sziget túloldalára. Ezeken a fákon már
alig van gyümölcs, és szerintem a halak is figyelmeztették a többi-
eket a lagúnára, úgyhogy máshol nagyobb szerencsénk lehet. - Át-
ad egy kókuszhéjat, amelyet éretlen mangóval, és néhány kis hal
húsával töltött meg. Fintorgok. A kicsiknek mindig rossz az íze.
- Remek napnak tűnik - mondom, és sietve megeszem az ételt.
A gyomrom üressége győz a kis korallhalak várható íze felett.
- Tudom, nem épp gourmet kaja. - Lily megdörgöli a karomat.
Az étel máris jobban ízlik. Az utolsó falatnál tartok, amikor a keze
lelassul, és az arcára elgondolkodó kifejezés ül. Amikor így néz
maga elé, valami az otthonát juttatta eszébe.
- Jól vagy, Lily? - Napbarnított combjára teszem a kezem.
Elmosolyodik, és az ujjait az enyémek közé fűzi.
- Persze, csak eszembe jutott valami. Ennyi az egész.
Felfelé fordítom a kezét, és az ujjamat végighúzom a tenyere
vonalain. Bárcsak jövendőmondó lennék, és meg tudnám monda-
ni, mi lesz ennek a vége.
- Akarsz beszélni róla? Valaki egyszer azt mondta, hogy jó hall-
gatóság vagyok, vagy ilyesmi.
- Hah, én csak azt mondtam, hogy jó ember vagy. Ne essünk
túlzásokba. - Rossz szokása, hogy mindig tréfával üti el, ha nem
akar beszélni valamiről. Sokkal jobban elárulja, mint az üres arcki-
fejezés. - Hát, gondolom, tényleg jó hallgatóság vagy, de szerintem
ezt nem akarod hallani.
- Bármit hallani szeretnék, amire te gondolsz. Komolyan. - A
mutatóujjammal megkopogtatom a tenyerét, és várok, hogy magá-
ban végiggondolja. Már rájöttem, hogy csak így tud eléggé ellazul-
ni, hogy hangosan kimondja a titkait.
- Ha a naptárfa nem téved, azt hiszem, ma van Jerry születés-
napja - suttogja. Összezárja az ujjait, csapdába ejti az enyémeket.
Különös érzés Jerry nevét hallani. Nem említettük a házastársa-
inkat, mióta beváltottuk, hogy szeretjük egymást. De nem feled-
keztem el róla, sem arról, hogy mit teszek vele, amikor a feleségét
szeretem.
- Szeretnéd megünnepelni? - kérdezem, és igyekszem, hogy ne
legyen tétova a hangom. - Ahogy a fiúkkal csináltuk?
Októberben egy nagy homoktortát készítettünk, kagylókkal dí-
szítettük, és kiraktuk Daniel nevét is. Persze nem ettük meg, de
énekeltünk, és Lily elfújt hat ágacskát; közben könnyek csorogtak
az arcán. Már Josh születésnapját is tervezgettük, a következő hó-
napban. De nem tudom, milyen érzés lenne, ha Lily Jerrynek is
meg akarná csinálni ezt. Segítenem kellene, úgy tenni, mintha
rendben lenne. Nem lehetek féltékeny, legfeljebb ha egyúttal hihe-
tetlenül álszent is vagyok.
- Nem, természetesen nem. - Megrázza a fejét, a vállamnak dől.
- Nagyon különös arra gondolni, mit csinálhatnak most. Már
majdnem hét hónapja, hogy eltűntünk. Vajon még eszükbe ju-
tunk?
- Szerintem igen - szorítom meg a kezét. - Ugyanakkor nem tu-
dom elképzelni, hogy valaki ne gondolna rád. - Játékosan meglöki
a vállamat. - Azt viszont nem hiszem, hogy én bárkinek is hiá-
nyoznék. Nem, visszavonom, Janice-nek időnként eszébe jutok
még, de alighanem azért, mert ő vette át a munkakörömet, és egy
PR-rémálom, ami utánunk maradt. És az íróasztalomon is minden
összevissza volt.
Lily felnevet. Már elmondta, mennyire bosszús volt Janice,
hogy nem jöhetett Adiata Beachre; irigyelte tőlem az út utolsó he-
tét. Hogy alakultak volna a dolgok, ha ő van a gépen helyettem?
- David, én biztosra veszem, hogy Beth gondol rád - vágja rá
egy kissé túl gyorsan. Mintha halvány féltékenységet éreznék ben-
ne. Elmosolyodok.
- A katasztrófa előtt nem gondolt rám valami sokat, úgyhogy
nem hiszem, hogy annyira hiányoznék neki. Most éjjel-nappal dol-
gozhat, alváshoz tizenöt fokra állíthatja a légkondit, és az életbiz-
tosítási pénzemből minden este bulizhat a haverokkal. Szerintem
most eléggé boldog. - Meg sem próbálom visszafojtani a keserűsé-
gemet.
Egy gyors csapást kapok a bicepszembe.
- Hagyd ezt abba, nem tisztességes! - Lily ajka dacosan legör-
bül, amikor oldalvást rásandítok.
 - Nem ítélkezhetsz, Lily, nem ismered őt. - Lily irányába nehéz
szerelmen kívül mást érezni, de a lelkem mélyén valami kemény,
fekete részt zavar a kritikája.
- Akkor mesélj róla! Mesélj Bethről!
A tűz felé dobom a kókuszhéjat, de elhibázom. Ez a társalgás
rossz vágányra vitt. Nem akarok Bethről beszélni. Hét hónapig el-
kerültem, hogy rágondoljak, és azt mondtam magamnak, hogy
boldog leszek, ha nem is gondolok rá többet. Belefúrom a lábamat
a hűvös homokba a menedéken kívül, hogy eltereljem a saját fi-
gyelmemet.
- Figyelj - mondja, lényegre törő, határozott hangon. - Az vilá-
gos, hogy a ti kapcsolatotok rossz véget ért, ezt látom. Hallottam a
telefonhívást, és láttam az arcodon a fájdalmat. Azért mentem oda
hozzád, és ez változtatott meg mindent. Sosem kérdeztem, mi tör-
tént, egyszer sem. De a dolgok most másképp állnak. - A kezét fel-
futtatja meztelen hátamon; apró homokszemcsék súrlódnak a te-
nyere és a lapockáim között. Beledőlök az érintésébe, amelytől
még mindig elönti a forróság az egész testemet. - Megváltozott a
kapcsolatunk. Tudnom kell erről az asszonyról, akinek a férjébe
szerelmes vagyok.
Ültömben hátrafordulok, hogy az arcára tehessem a kezemet.
Az ujjaim a tarkóján göndörödő hajszálak közé fészkelnek. Kellett,
hogy halljam, hogy szeret.
- Én is szeretlek - suttogom, magamhoz húzom, és ráérősen
megcsókolom. Boldogan viszonozza. Az ajkunk tökéletesen
összeillik. Hálásan magához húz, mintha a levegőnél is nagyobb
szüksége lenne rám. Sosem fáradok bele, hogy csókoljam.
Éppen, amikor a pulzusom igazán felpörög, vonakodva elhúzó-
dok. Tartozom neki néhány válasszal. A homlokomat az övének
támasztom, és megvárom, hogy a légzésem lelassuljon.
- Bethszel sosem éreztem így magam - mondom. - Neki nincs
ilyen humora, mint neked. És biztosan nincs ilyen szíve. - Puszit
nyomok a fejére, félresimítom az arcához tapadó hajszálakat, vé-
gigsimítom az állkapcsa határozott vonalát, közben folytatom. -
Szépséges volt, ő volt az első szép nő, aki érdeklődést mutatott
irántam. Igazából a Carltonnál találkoztunk. A marketingen dol-
gozott, én akkor kezdtem a PR-osztályon. Amikor a csapatok el-
mentek kocsmázni, mindig mi ketten maradtunk utolsónak. Két
évig jártunk, szakaszosan, mielőtt összeszedtem a bátorságomat,
és megkérdeztem, hozzám jön-e. Még egy év eltelt az esküvőter-
vezéssel. - Hátradőlök: azt kívánom, bárcsak ne kezdtem volna el
beszélni Bethről. Megvan az oka, amiért hónapokig kerültem a té-
mát, de Lilyt lenyűgözi, úgyhogy folytatom.
- Nehéz volt a házasságunk. Úgy éreztem, egyedül én voltam
hajlandó kompromisszumokra. Beth néhány éve munkahelyet vál-
tott, egy szoftvercég marketingvezetője lett. Most még többet dol-
gozik, de gyakran azt hiszem, csak azért marad bent olyan sokáig,
hogy elkerülje a veszekedéseinket.
Lily elgondolkodva összepréseli az ajkát. Nem bírom kiverni a
fejemből a gondolatot, hogy újra megcsókoljam.
- És mi volt az a telefon, David? Azt hiszem, itt az ideje.
- Rendben - bólintok, és Lily egy apró csókkal jutalmaz, mielőtt
az egész történet kiborulna belőlem. -Emlékszel, mennyire kiakad-
tam, miután. miután először együtt voltunk? - A célzásra elvörö-
södök.
- Igen - mosolyog sejtelmesen. - Aggódtál, hogy teherbe ejtettél.
- De aztán mondtad, hogy spirált hordasz, és ez biztonságos,
meg minden. Az igazat megvallva nagyon butának éreztem ma-
gam, mint a tizenéves, aki elmulasztotta a felvilágosító órát, de
megvolt az oka, hogy nem tudtam ilyesmikről. Szóval, Beth meg
én hamar rájöttünk, hogy nem kell aggódnunk a fogamzásgátlás
miatt. Nem lehet gyerekünk.
Lily hátradől, eltávolodik tőlem, és letelepszik a padlóra. A
bambusz idegesen nyikorgó hangot ad.
- Vagyis próbáltátok, és nem sikerült?
- Igen, próbálkoztunk. És újra és újra és még egy kicsit.
Lily grimaszol, látványosan megborzong.
- Na jó, azt hiszem, ennyi elég a próbálkozásból.
- Ennyire féltékeny vagy? - kérdezem a szemöldökömet moz-
gatva.
- Mindegy. Folytasd a történetet!
- Végre meggyőztem, hogy menjünk el egy szakorvoshoz, és
rengeteg tesztet végigcsináltunk. Akkor derült ki, hogy Beth med-
dő. Vagy húsz évvel a kelleténél korábban beállt nála a változó-
kor.
 - Ó, ez kemény. Biztosan nagyon rosszul érintette - mondja Lily,
és együttérzőn sóhajt, amitől csak újra dühös leszek Bethre.
- Nem is tudom. Eleinte maga sem tudta eldönteni, akar-e gye-
reket, amíg ki nem derült, hogy nem lehet. Akkor már mintha ez
lett volna a szíve minden vágya. Hogy bebizonyítsa, hogy képes
rá. Hogy normális legyen, mint mindenki más. - Megrázom a fe-
jem. - A diagnózis után én utána akartam járni az örökbefogadás-
nak, ő azonban nem volt hajlandó. Titokban találkozott az orvosá-
val, petedonort szerzett, aztán közölte, hogy ha nem akarok a bio-
lógiai apa lenni, rendben, de ő meg akarja tapasztalni a terhessé-
get, az én génállományommal vagy anélkül. Gondolom, abból,
hogy kész lettem volna örökbe fogadni, leszűrte, hogy az sem za-
var, ha egy névtelen donornak akar velem gyereket csináltatni,
alighanem valami főiskolás kölyöknek, aki pénzzavarban van.
Úgy értem, persze hogy nem vagyok prűd. - Oldalvást rásandítok,
mire sokat tudón elmosolyodik. - De még sosem volt egyéjszakás
kalandom. Egy idegen petesejtjéből gyerek. ezt nehezen emésztet-
tem meg.
- De azért megcsináltátok? A lombikot, a donorpetékkel? - Fel-
húzza a térdét, rátámasztja az arcát. Szemernyi ítélkezés nincs
benne. Még valami, amit szeretek.
- Aha. Ezért nem vettem részt az út első hetén. Bethszel marad-
tam. - Meg kell állnom; az ujjaimat a szemhéjamhoz nyomom.
Nem szeretek erről beszélni, kicsit sem. - Hormonpótlásra volt
szüksége, hogy meg tudja tartani a terhességet. Eljárt a barátjához,
hogy beadja neki az injekciókat, mert ez a barátja ápolónő. A hor-
mon viszont fáradékonnyá és idegessé tette. Azért is dühös volt,
hogy egy hétre elmegyek. - Leeresztem a kezem, megvárom, hogy
a sötétség visszahúzódjon, és újra meglássam Lilyt. Átható figye-
lemmel néz engem.
- És az a telefon? Mit mondott?
Tényleg mindent el kell árulnom neki.
- Három embriót ültettek be. Elvben továbbra is kapnia kellett
volna a hormonokat, aztán két hét múlva egy vérvizsgálatot csi-
náltatni. A várakozás ötödik napján, egy éjjeli járattal indultam
Fidzsire. Az a bizonyos telefonhívás a hatodik napon történt. - Há-
romszor-négyszer nyelnem kell, mielőtt folytatni bírnám. Lily tá-
mogatón megsimogatja a vállamat, de nem állít meg. Tudni akar-
ja. - Beth nem adatta be magának az injekciókat. Hazudott nekem,
a barátja, Stacey otthona helyett kávézókba járt, vagy nem tudom
hová. Egyetlen dologra lett volna szüksége a kicsijeinknek, és azt
sem tudta megadni nekik. - Elszorul a torkom, reszelőssé válik a
hangom; mielőtt felfognám, mi történik, csorognak a könnyeim.
- De miért? Miért hagyta ki az injekciókat?
- Nem tudom! - kiáltom, haragosan, amiért még mindig nem ér-
ti. - Azt mondta, elfelejtette, de. - Nem kapok levegőt. - Miért ten-
ne valaki ilyet, Lily? Miért?
- Fogalmam sincs. - Arcon csókol; hálásan borulok a vállára. -
Ó, David, annyira nagyon sajnálom!
- Nem tudom, miért fáj ez még mindig ennyire - nyögöm ki
szaggatott lélegzetvételek között.
- Azt hiszem, azért, mert gyászolsz, David. Nem veheted ezt el
magadtól, csak így juthatsz el arra a pontra, hogy megbocsáss ne-
ki.
- Megbocsássak? - egyenesedek ki. - Hogy bocsáthatnék meg neki
valaha is? Nem csak az embriókat veszejtette el, hanem az álmo-
mat is, hogy apa lehessek. - Mérgemben égni kezd az arcom, iz-
zadság üt ki a tarkómon. - Azok a kis magvak gyerekek lehettek
volna, és ő hagyta, hadd sorvadjanak el, hadd haljanak meg, mint
a szobanövény, amit nem locsolnak. Közben az álmomat is kidob-
ta, mint a szemetet. Nem - rázom meg a fejem -, nem is szemetet.
Beth nem szemetel.
Lily megpróbál magához húzni, de eltolom.
- Nem azt állítom, hogy most rögtön meg kellene bocsátanod
neki. - Izmos, barna kezét karba teszi, úgy vizsgálgat. - Azt mon-
dom, hogy egy nap majd úgy dönthetsz. Muszáj hinnem benne,
hogy ha Kent családja tudná, mi történt valójában a dzsungelben,
vagy ha Jerry tudná, milyen keményen igyekeztünk megmenteni
Margaretet, vagy hogy milyen egyedül voltam, és mennyire nagy
szükségem volt rád... - A körme mellett felhasadt bőrt rágcsálja. -
Akkor megbocsátanának.
- Az más, Lily. Te sosem csináltál semmit szándékosan.
Összeszorítja a száját.
- Hát jó. Ha nem akarsz a megbocsátáson gondolkodni, fogd fel
így: Mi lenne, ha nem került volna sor arra a hívásra? Akkor mi-
lyen nehezen viselnéd a helyzetet? - A fejével körbeint, jelezve a
partot, a menedéket, minket.
Erre még sosem gondoltam. Mi lenne, ha abban a hitben élnék,
hogy Beth terhesen ül otthon? Akkor is ilyen könnyű lenne haza
se gondolni? Ilyen könnyű lenne Lilyt szeretni? Margaretet elte-
metni? Kenttől megszabadulni? Úgy élni nap nap után, hogy nem
tudhatom, látom-e a gyermekeimet? Megborzongok: egy szellő
hűsíti a hátamon csorgó izzadságot.
- Kiugranék a bőrömből, annyira haza akarnék jutni hozzájuk.
Bármilyen úton-módon. - Elhallgatok, mert meglátom Lily arcát. -
Te így érzel?
- Eleinte így éreztem - ismeri be, közben a bambuszpadló egy
hasadását piszkálja. - De amikor rájöttem, mit érzek irántad, az
egész sokkal könnyebbé vált.
Úgy forgatom a dolgokat a fejemben, mint a bűvész, aki érmét
táncoltat a bütykein.
- Igazad van. El kell engednem ezt az egészet Bethszel. Tovább
kell lépnem, mert most már van valamim, amiért érdemes is.
Ideges kézmozdulatai megállnak; az ujjai átcsúsznak a minket
elválasztó távolságon. Nem bírom kivárni, úgyhogy odanyúlok és
megragadom. Amikor a bőrünk összeér, valamiképpen hálát ér-
zek azért a rettenetes telefonhívásért - most olyan, mintha évekkel
ezelőtt történt volna -, mert most már csak egyvalakire akarok
gondolni.

Később indultunk el, mint terveztük, de egyikünk sem bánja. A

sziget másik oldalán egy hosszas szakaszon követjük a part vona-
lát. Bizarro Beachnek neveztük el, mert rengeteg itt a gyümölcs, a
halak lusták és cseppet sem gyanakszanak, a homokban azonban
irgalmatlan csípőbogarak laknak, ezért nem tudjuk ide költöztetni
a szállásunkat.
Itt könnyebb halászni. Lily kitalált egy új módszert: összefon
néhány pálmalevelet két bambuszszár között, és addig állunk a
vízben, amíg a halak a háló fölé nem úsznak. Akkor gyorsan ki-
emeljük, csapdába ejtve őket.
Majdnem húsztenyérnyi halat fogunk így. Kibelezem őket, le-
vágom a fejüket, és a testeket hínárba csavarom, hogy a tűz fölött
felfüstöljük. Amíg a füst éri őket, teleszedjük gyümölcsökkel a ko-
sarainkat, aztán csak ülünk a napon, és élvezzük a túlérett man-
gót, amely a hazaúton szétmállott volna. Egy farönkön ülök, de a
bokámat így is csípik. Hagyom, hadd csepegjen a narancsszín lé
végig az államon, a kezeimen. A rostos gyümölcshús a fogaim kö-
zé szorul; talán még életemben nem ettem ilyen jót.
- Olyan finom - motyogja Lily teli szájjal. Gyümölcslé cseppjei
színezik kopott fürdőruhájának felsőjét. Már régen nem foglalko-
zunk a foltokkal. Miután cuppogva leszopogatja a nagy, ovális
magról a gyümölcs maradékát, a magot az óceánba dobja, majd
feláll, meztelen combjába törli a kezét, és a víz felé lódul. -Verse-
nyezzünk!
- Nem ér, én még nem készültem fel! - kiáltom, a mangóm utol-
só negyedrészét a számba tömöm, és utánarohanok. Láthatóan
nem igyekszik túlságosan, hogy megverjen, mert rögtön utolérem,
és a karomba kapom. Magas térdemeléssel lábalok befelé, aztán
elesünk, a sós víz az orromba szalad, lefolyik a garatomba, furcsa
keveréket képez az édes mangólével. Régen hányingerem támadt
az óceán vizétől, de mostanra annyira ismerős lett, hogy szinte
megnyugtató.
Lily felbukkan mellettem. Mielőtt egy szót is szólhatna, a ka-
romba kapom, és odahajolok, hogy megcsókoljam. A sós vizes öb-
lítés után édes az ajka; szorosan magamhoz húzom, az ujjaim a
fürdőruha felsője alá csúsznak, megtalálom a derekát. Amikor fel-
nyög, a kezét végigfuttatja a mellkasomon és a derekamon, már el
sem tudom képzelni, mit tettem, ami miatt ilyen boldogságot ér-
demlek.
 25. FEJEZET

L
Jelen

- PAUL. - Lillian megilletődötten mondta ki a szót. - Nagyon szép

volt.
Genevieve válla mögött ott ült Jerry, a kezét szorosan karba tet-
te, arany kézelőgombjai csillogtak a szobát elárasztó mesterséges
fényben. Miért kellett balhéznia, amikor Jerry azt mondta, hogy
nem akar lejönni, meghallgatni az interjút? Ha nehéz volt elkerül-
ni a gyanút a zuhanással, Margarettel és persze Kenttel kapcsolat-
ban, ez mind eltörpült amellett, ha arra gondolt, mennyi mindent
kell eltitkolnia Paulról. Most Jerry figyelmes tekintete alatt kellett
ugyanezt tennie.
- Még nem tudott Paulról, amikor a szigetre kerültek, igaz? -
faggatta a riporter.
- Nem, néhány hétbe beletelt, mire gyanakodni kezdtem, talán
tovább is. Azt hiszem, Dave és Kent korábban gyanút fogott.
- Mire gondolt először? - kérdezte Genevieve Randall, és kisö-
pörte az arcából a haját, hadd lássa a kamera jobban a „kíváncsi"
arcát.
- Hitetlenkedtem, és leginkább féltem. Amíg testi bizonyítékát
nem láttam, addig nem is igazán vettem fontolóra a lehetőséget.
- Miért nem beszélt róla senkinek, mintán megmentették önö-
ket? Mennyi idő volt, egy hét, mielőtt elárulta volna a sajtónak?
- A sajtónak... - Lillian megrezzent. Miért érzi a sajtó úgy, hogy
az élete minden apró részletére jogot formálhat? Most egyszerre
gyanús, hogy nem beszélt Paulról a riportereknek, amíg ki nem
került félkómás állapotából? Az orvosok tudták, Jerry tudta, még
Beth is tudott Paulról, de mivel a sajtó nem tudta, hirtelen nagy
ügy lett belőle.
- Amit én hallottam, úgy döntöttek, maradjon titok, amíg min-
den érintett családtagot nem tudtunk értesíteni - vágta rá Lillian a
megbeszélt mondatot; közben a mutatóujjával a hüvelykujja kör-
mén kifényesített lakkot piszkálta. - Végeredményben nem az én
döntésem volt. Orvosilag nem voltam olyan állapotban, hogy
nagy döntéseket hozzak.

Ez volt az igazság. Még mindig nem volt éber emléke a megmene-

külésükről. Majdnem öt nap kiesett az életéből. Utoljára arra emlé-
kezett, hogy a menedékben fekszik: azt akarta, hogy David ne éb-
resztgesse már fel az ajkára és az arcára csepegtetett vízzel. Csak
aludni akart, a napsütés pedig bántotta a szemét.
Amikor legközelebb felébredt, olyan csend és sötétség vette kö-
rül, hogy először azt hitte, élve eltemették. Akkor látta meg Dave-
et egy sötétvörös, kopott karfájú karosszékben ülni. Pisztáciazöld
kórházi hálóinget viselt, lógott rajta, mint egy sátor, a szeme vö-
rös, mintha kisírta volna. Lillian szeme is égett; amikor felemelte a
kezét, hogy megdörzsölje, furcsa húzást érzett. Felemelte újra, és
akkor már látta, hogy a kézfejére ragtapasszal csöveket erősítettek.
Ki akarta mondani David nevét, de a hangja reszelős volt, idegen
a saját fülének. A torka mintha homokkal lett volna tele. Dave a
nyöszörgését hallva felé fordult.
- Lily, istenem, Lily! Felébredtél! - Mintha megtörölte volna az
arcát, de Lillian nem látta jól a sötétben. Ahogy lassan felmérte az
elmosódó helyiséget, fokozatosan felfogta a helyzetet.
- Vizet - tátogta. Dave talpra ugrott, és egy infúziós állványt
maga után húzva odament a falból kiálló kis pulthoz. Ott felkapta
a műanyag kancsót, és annyi vizet öntött egy kis papírpohárba,
hogy túl is csordult. Remegő kézzel vitte át a szobán a poharat;
cseppek ösvénye maradt mögötte a fényes szürke kőpadlón. Fél
kezét Lillian válla mögé csúsztatta, és felültette, hogy inni tudjon.
A víz lecsordult Lillian torkán. Különös, fémes íze volt, de nem tö-
rődött vele - víz volt, tiszta, iható víz.
Lenyelte az utolsó cseppet, aztán többször megköszörülte a tor-
kát. Dave leült, miután a székét olyan közel húzta az ágyhoz,
amennyire lehetett; folyton a szoba másik felére tekintgetett, de
Lillian nem látta, mit néz.
- Hol vagyunk? - suttogta, amikor végre visszanyerte az ural-
mát a hangja felett.
- Guamban. Harmadik napja.
 - Micsoda? Úgy értem, hogyan? - Tudott ugyan beszélni, de
még mindig fájt; ugyanakkor nem volt szükségük sok szóra. Most
is biztos volt benne, hogy Dave megérti. Dave sóhajtva megfogta
Lillian ernyedt kezét.
- Olyan beteg voltál. Éppen, amikor azt hittem, hogy elveszíte-
lek, hallottam valamit. Kirohantam a partra... napok óta akkor
hagytalak magadra először. Egy helikopter volt az. Mint kiderült,
valami olasz milliárdosé volt a sziget, és el akarta adni. Egy ingat-
lanügynök ült a helikopterben, meg az érdeklődő vevő. Már majd-
nem elrepült a másik oldalra, amikor kirohantam a partra, és el-
kezdtem fel-alá ugrálni, mint egy őrült. Először nem láttak meg,
úgyhogy lerohantam a halászórönkhöz, és felgyújtottam. Annyira
kiszáradt és olyan öreg volt, hogy egyetlen égő ág is elég volt,
hogy lángra kapjon.
Lillian szeme elkerekedett. Sok éjszakán át ültek azon a rönkön,
és beszélgettek, Paul emlékéről nem is beszélve, amely szintén a
halott fához kötődött. A tudattól, hogy nem egyszerűen elpusz-
tult, hanem David pusztította el, lüktetni kezdett az infúzió a ke-
zében.
- Tudom, tudom, nem lett volna szabad felgyújtanom, de két-
ségbe estem. Mit kellett volna tennem, hagytalak volna meghalni?
- Könnyek szöktek Dave szemébe, megcsillant rajtuk a monitorok
zöld fénye.
- Css. - Lillian meg akarta nyugtatni, de túlságosan nehezére
esett megmozdulni. Dave a szabad kezével újra megtörölte az ar-
cát.
- Megláttak, és elrepültek. Azt gondoltam, eljátszottam az esé-
lyeinket, hogy cserben hagytalak. Bemásztam a menedékbe, és le-
feküdtem melletted. A kezemet a szívedre tettem, hogy érezzem,
még mindig ver. Számoltam az ütéseket, és úgy aludtam el. Dél
körül ébresztett a helikopter. Leeresztettek egy hágcsót, két külön-
leges mentő mászott le. Meg sem kérdezték, kik vagyunk, rám
dobtak egy takarót, és veled kezdtek foglalkozni. Pillanatokon be-
lül egy műanyag hordágyon hevertél, leszíjaztak, és beemeltek a
helikopterbe. Utána engem is felhúztak.
Megdörgölte Lillian karját, ahol a nap kiszívta a szőrt; az isme-
rős bőrkeményedések karcolták. Megmentették őket. Lillian végre
elfogadta a tényt, hogy erre a napra sosem kerül sor. Most eljött, ő
pedig halálra rémült.
- Tudják? - Egyre könnyebben jött a beszéd. Nagyot nyelt, újra
próbálkozott. - Tudják, kik vagyunk?
Dave humortalanul elmosolyodott. Lilliannek csak ekkor tűnt
fel, hogy a szakállának nyoma veszett. Simára borotvált arcán fe-
hér folt jelezte, meddig ért az arcszőrzete. Fura volt nélküle látni,
mintha visszarepültek volna az időben, a napra, amikor felszálltak
a gépre Fidzsin.
- A helikopterben megmondtam. Nagyon meglepődtek. Bár-
csak láttad volna az arcukat! - A mosolya ugyanolyan volt szakáll
nélkül is, de most megjelent az arcán egy ránc, amelyet Lillian
még nem látott azelőtt. - Azt hiszem, híresek vagyunk, vagy vala-
mi. Amikor a gép lezuhant, az Államokban elég nagy hírverést
csaptak, s most mindenki velünk akar beszélni. - Dave Lillian füle
mögé igazított egy hosszú hajtincset. A mozdulat nagyon termé-
szetes volt, ugyanakkor helytelennek is tűnt ezen az új helyen.
- A családjaink. izé, beszéltél valakivel?
A fiai, hamarosan újra látja őket! Ekkor azonban eszébe jutott
Jerry, és hogy mennyi mindent kell neki elmondani. Nem állt ké-
szen az arcára kiülő fájdalomra, amikor elmondja neki, hogy Mar-
garet meghalt, és hogy mi lett Kenttel. El kell mondania neki min-
dent, amit Dave-vel tettek. és mindenekelőtt Pault.
- Beth és Jerry is itt vannak. A megmentésünk másnapján meg-
jelentek. Jerry nem is hagyott magadra. Ami azt illeti, ez az első al-
kalom, hogy egyedül talállak. Szerintem a nővérek kényszerítet-
ték, hogy pihenjen. Már aggódhattak az elméje épségéért. - Újra a
falra pillantott; Lillian ekkor jött rá, hogy egy óra lóghat ott. David
félt, hogy Jerry visszajön.
- Hogy van Beth? - kérdezte, elkerülve Jerry és az összes többi
vele járó érzelmi zűrzavar kérdését.
- Ó, teljesen a régi önmagának tűnik. Most épp a szobám pót-
ágyán alszik. - Eltéveszthetetlen vágyódás töltötte meg a sötétkék
szempárt. - Nem mondtam nekik semmit rólunk, sem Paulról. Azt
gondoltam, így szeretnéd.
A Lillian mellkasára nehezedő súly egyszerre eltűnt.
- Köszönöm!
 A könnyeit látva Dave eleresztette a kezét, és hátradőlt a széké-
ben. Csendben várt, miközben a szívmonitor egyenletesen
pittyegett a háttérben, Lillian pedig egy lepedőbe törölte az arcát.
- Nem fogjuk elmondani nekik, igaz? - kérdezte Dave. Hideg-
ség csendült ki a hangjából.
- Szerinted kellene? - kérdezte Lillian hitetlenkedve. - Beszélni
akarsz Bethnek rólunk vagy Kentről?
- Soha senkinek nem fogok beszélni Kentről - jelentette ki Dave
kissé melegebben. - Megígértem, és nem fogom megszegni a sza-
vam. De gondold végig, Lily, rá fognak jönni. Ha exhumálják
Margaretet, Pault is megtalálják, és akkor mit mondjunk? - Dave a
karfa kopott fénymázát piszkálta. Lillian feje koppant az ágy íves
fém fejtámláján.
- Majd én elmondom Pault - suttogta a falat nézve, és beharapta
száraz alsó ajkát.
- De minket nem? Erre akarsz kilyukadni? - Dave körme koc-
cant a karfán, az állkapcsán megfeszültek, elernyedtek az izmok a
vékony, sima, szőrtelen bőr alatt.
- így könnyebb lehet mindenki számára. Úgy tűnik, Beth és Jer-
ry vártak ránk. Hogy mondhatnánk el nekik, mit tettünk?
- Mert azt hittem, szeretjük egymást. - Dave elfeledkezett a ma-
gára erőltetett nyugalomról, és olyan közel húzta a székét az ágy-
hoz, hogy a térde a keretet érte. - Azt gondoltam, mindaz előtt,
ami Paullal történt, boldogok voltunk. - Borotvált arcához emelte
Lillian kezét. Sima volt, mint a selyem; Lillian hirtelen szerette
volna megcsókolni. Dave kétségbeesetten folytatta. - Kizárt, hogy
végig színészkedtél. Biztosra veszem, hogy szerettél engem. -
Napbarnítottsága ellenére is látszott, hogy elpirul. Lilliant felzak-
latta, hogy ilyen izgatottnak látja.
- Úgy volt, David. Még mindig szeretlek. - Dave elmosolyodott,
és megcsókolta Lillian tenyerét. Lillian torka fojtogatón elszorult,
de tudta, mit kell mondania. - Mindig fontos leszel a számomra,
de mindketten tudjuk, hogy nem lehetünk többé együtt.
Dave megdermedt, Lillian keze felett nézett az arcába. Eler-
nyedtek az ujjai.
- Értem. Hazamész papás-mamást játszani. Azt hiszed, az majd
kitölti az űrt, ami Paul után maradt. -Megrázta a fejét. - Jegyezd
meg, amit mondok, abban a házban nem kapsz választ a kérdése-
idre. Életed végéig színészkedhetsz, és majd akkor ébredsz rá,
hogy semmi más nem volt igaz, csak az, amit velem éltél át a szi-
geten.
Lillian elhúzódott.
- Nem érted. Neked nincsenek gyerekeid. Ez más dolog. Nem
hagyhatom el őket rögtön azután, hogy visszakaptak. Meg kell
próbálnom, ha másért nem, az ő kedvükért.
A valóság lassan visszaszivárgott, és csodálatos, Technicolor ál-
maikat fakó fekete-fehér képpé változtatta.
- Ez nem tisztességes. - Dave karba tette a kezét, és hátradöntöt-
te a székét; a két hátsó láb bosszúsan nyikorgott. - Talán nem tu-
dom, milyen érzés apának lenni, de azt tudom, milyen elveszíteni
egyet, és te nem fogod elveszíteni őket. Feltámadtál. Már csak et-
től is hihetetlenül boldogok lesznek.
- Nem dobhatom ki Jerryt és a házasságunk tíz, vagyis most
már majdnem tizenkét évét csak úgy, mert valami történt a világ
másik felén. Nem adom fel a családomat ilyen könnyen.
Dave megdörgölte az orrnyergét és megrázta a fejét.
- Nem hiszem el, hogy ezt csinálod, Lily. Sosem gondoltam vol-
na, hogy hátat fordítasz nekem. Mi lesz, ha Jerry nem akar már té-
ged, miután elmondtad neki az igazat? Akkor majd visszarohansz
hozzám? -Haragosan meredt saját összekulcsolt kezeire; mintha
imádkozna.
- Nem fogom elmondani neki - jött az egyszerű válasz. Ezt már
régen elhatározta. Csak így engedhette meg magának, hogy Da-
viddel legyen a szigeten, és ne érezze úgy, hogy elárulja Jerryt és a
gyerekeket. Azt mondta magának, hogy ha eljön a perc, az ottho-
nát fogja választani.
- Tessék? - Dave széke egy reccsenéssel zökkent le. Lillian úgy
érezte, a hang az ő megtörő szívéből jött. -Nem mondod el? És ez
hogy fog így működni?
- Kitalálunk egy történetet. Egy jó történetet. Majd azt adjuk elő
helyette.
- És mi az istenért mennék ebbe bele? - nevetett Dave. Egyre
hangosabban beszélt, és Lillian már aggódott, hogy egy nővér be-
néz a kórterembe.
- Reméltem, hogy azért, mert törődtél velem. Mert szeretsz.
 Dave mozdulatlanul ült a széken. Lillian nem tudta, jó vagy
rossz jel-e, hogy nem mondott azonnal nemet. Meg kellett értenie.
Lillian számára is nehéz volt a dolog, de ő nem gondolhatott csak
saját magára. Akármennyire is szeretett volna átcsúszni az ágy
másik felére, és magához húzni, szorosan átölelni Davidet, aztán
belecsókolni a nyakgödrébe, éppen a kulcscsontja mellett, nem te-
hette. A szigeten nem érezte megcsalásnak. Itt, egy kórházi ágyon,
a való világban, amely hirtelen zárult köré, akár egy csapda, már
igen.
- Hát jó. Ha ragaszkodsz hozzá, megteszem - morogta. - Hazud-
ni fogok, de meg kell ígérned nekem, hogy ha Jerryvel nem lesz
minden csupa rózsaszín köd, átgondolod, mi van_ vagyis volt
köztünk. Tudom, hogy boldogok lehetnénk. Tudom.
Mély bizonyossággal beszélt. Lillian egy pillanatra látta a sze-
mében a másik jövőt. Kéz a kézben sétálgatnának Kalifornia ten-
gerpartján, a fiúk a hullámok között rohangálnának, Dave válla fe-
lett egy kis, szőke fej, apró lófarkakkal... David azonban pislogott,
és Lillian tudta, hogy csak álom volt.
- Megígérem, David. Nem búcsúzom. Túl sok mindenen men-
tünk át együtt, hogy csak úgy elsétáljunk az ellenkező irányba. Rá-
adásul össze kell hangolni a mesénket. Ha olyan híresek vagyunk,
ahogy a mentők mondták, az emberek ki akarják majd szedni a tit-
kainkat, és kiteregetni a világ előtt. Meg kell akadályoznunk.
Dave bólintott, de az arckifejezése nem változott. Eltolta magát
az ágytól; a széke árulkodón csikorgott. A következő húsz perc
munkaértekezletnek tűnt, miközben Dave és Lillian kidolgozták a
történeteket és hazugságokat, amelyeket életük végéig ismételget-
ni fognak.

Csaknem kilenc hónap telt el, és még mindig ismételgették őket.

Lillian mesét mondott Paulról; simán szaladt, mint a fonott se-
lyem. Szerette volna hátbaveregetni magát, hogy milyen jól bevált.
- Paul meddig volt magukkal? - Genevieve imádta. Nem volt
nehéz megállapítani, hogy lesben állt, ezt a részt várta. Pault min-
denki imádta, bár csak Dave és Lillian látta. Általában fájdalmas
volt beszélni a várakozásról és a veszteségről, ma azonban jólesett.
Néha Paul létezése sem tűnt igaznak, úgyhogy ha beszélt róla, fő-
leg ha ilyen sokáig nem került szóba, felébresztette az érzéseit.
 - Három rövid, de csodálatos hónapig - sóhajtott.
- Mikor jött rá? - A riporter szája sarka felfelé húzódott. Lillian
biztosra vette, hogy tényleg érdekli a válasz.
- A parton voltam, éppen egy zöld banánt ettem...
 26. FEJEZET

L - 301. NaP

A szigeten

UTÁLOM A . Fűíze van, és csomós massza lesz belőle, ha

ZÖLD BANÁNT
megrágom. Általában a tűzbe dobom egy kicsit, amíg a héja meg-
pörkölődik, így a belseje elviselhetővé puhul. Ma reggel azonban a
tűz csak pislákol, én pedig túl éhes vagyok, hogy várjak.
Néha elfelejtem, milyen csodás volt az étel. Csokoládé, steak,
fánk, pizza, friss zöldbab, hamburger, fagyi... mindaz, amit talán
sosem ízlelhetek újra. Már rájöttem, hogy az ízek emléke hama-
rabb eltűnik, mint a többi érzéké. A „finom" és „ízletes" szavak
semmit sem mondanak arról, mennyire hiányzik bármi, ami nem
hal vagy patkány vagy csiga vagy változatos érettségű gyümölcs.
A számba tömöm a banán maradékát. Még mindig rémesen
éhes vagyok. Mogyoróvaj, igen az csodás lett volna, vastagon a
nyomorult banánutánzatra kenve. A héjat a pislogó parázsra do-
bom, majd a farakáshoz megyek, és kiszedek néhány száraz gyúj-
tósdarabot az aljáról. Erős, nagy tüzet kellene raknom, hogy ami-
kor David visszajön a halakkal, gyorsan megsüljenek. Remélem,
fog valamit, ami nem csupa szálka. Ideje, hogy átmenjünk Bizarro
Beachre, mert elegem van a hínárízű sneciből.
Amikor már lobognak a lángok, hátralépek. Izzadság csorog az
arcomon. A banán nem ül kényelmesen a gyomromban. Délelőtt
fonni akartam, de ebben a hőségben, ilyen hányingerrel küzdve
csak vágyódva tudok nézni a partot nyaldosó kék hullámokra.
Egy gyors merülés nem árthat, igaz?
David utálja, ha egyedül úszom. Bár a Kent haláláról szőtt tör-
ténet hazugság, már annyiszor gyakoroltuk, hogy tényleg úgy
érezzük, mintha titokzatos okból megfulladt volna. Szerintem Da-
vid aggodalma, hogy a cápák, miután megkóstolták az embervért,
támadóbbak lesznek, nevetséges. Megmondtam neki, hogy túl sok
filmet nézett.
 Leveszem a nadrágomat és a felsőmet is, bedobom őket a mene-
dékbe. Így később nem fogok fázni. A fürdőruhám van rajtam. Új-
ra jó a méret. A Kent halála utáni hetekben annyira lefogytam,
hogy kilátszott a csípőcsontom. Most sokkal boldogabb vagyok.
A bugyi derékrészét fogva ugrok a hullámok közé. Nem bukom
rögtön le, hanem lassan merülök alá, amikor a víz eléri a hónalja-
mat. Még mindig David jár az eszemben.
Amikor először ráébredtünk, hogy szeretjük egymást, a dolgok
nagyon felforrósodtak. Sok éjszakát töltött meg az eddig ismeret-
len szenvedély. Nem mintha ártatlan diáklány lettem volna - talán
a köztünk régóta parázsló feszültség teszi, vagy egyszerűen ilyen
remekül összeillünk, nem tudom, de jól kihasználjuk a szabadidőt.
A hullámokon lebegek - a sós vízben olyan könnyű érzés, mint-
ha repülnék. Eltölt a megelégedettség, amelyet csak nemrég ismer-
tem meg. Egy teljes percre elfelejtem, mennyire éhes vagyok, és
hogy a gyerekeim egy fél világgal távolabb nélkülem élnek és léle-
geznek.
A legjobban az lep meg, hogy nincs bűntudatom a Daviddel va-
ló kapcsolatom miatt. Olyan könnyen jött, és kétségkívül nem csak
testiségből áll. Nem valami szenvedélyes affér, amely a fellángolás
után gyorsan kilobban majd; jobban hasonlít a házasságra, hiszen
a szerelmünk csak mélyül és gazdagodik, ahogy az idő halad.
Néha úgy érzem, a házasságnál is több. Még sosem töltöttem
minden nap minden percét Jerryvel, legalábbis nem tíz hónapig
egyfolytában. Emlékszem néhány St. Louis-i reggelre, amikor Jer-
ry a hosszú szabadsága után kilépett az ajtón, hogy munkába
menjen, én pedig halkan felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
Azt hiszem, a legtöbb férj és feleség beismerné, hogy szüksége van
a házastársától távol töltött időre, de én sosem vágytam ilyesmire
Daviddel. Sőt, amint eltűnik a szemem elől, már hiányzik.
Most már egy órája van távol, és szinte fáj. Kent esete óta akár-
hányszor egyedül maradok, úgy érzem, figyelnek. A lelkem mé-
lyén tudom, hogy ez irracionális, de azok után, amit velem tett,
örülök, hogy társfüggőség maradt a nyomán.
Jaj, jobb lesz, ha visszamegyek, és megszáradok, mielőtt David ha-
zaér és megijed. Hasra fordulok, kényelmes tempóban kiúszom. A
partra érve lecsorog rólam a víz; nagyon vágyom egy otthoni
strandtörülközőre. A folyosói szekrényben voltak, az alsó polcon.
Puhábbak voltak, mint némely takaró, és akárhányszor mostam ki
őket, mindig megmaradt egy kis klórszaguk. Ehelyett most az uj-
jaimmal csavarom ki a vizet a hajamból, és...
Aú! A gyomrom összerándul, mintha valaki megrúgott volna.
Még mindig csuromvizesen esek térdre. Valami megfordul a ha-
samban, mintha egy kígyó vonaglana a beleimben. Ez nem csak
egy romlott banán.
Ez. én nem tudom, mi ez.
- Lily! - Előbb hallom meg David hangját, mint hogy meglát-
nám. - Mi a baj? Megsérültél? - Futva érkezik mellém, aztán térden
csúszik a homokban, amitől a szemcsék beterítenek.
- Nem tudom. Furán érzem magam. Valami nincs rendjén. - A
hasamra szorítom a kezemet, mintha ez elmulasztaná a mozgoló-
dást.
David a karomnál fogva húz fel.
- Gyere, menjünk az árnyékba.
- Mostanában olyan éhes voltam, rengeteget ettem. Talán nem
voltam elég óvatos? - Mindig ügyelünk az élelmiszer-biztonságra,
hiszen tudjuk, hogy nem csak a kígyók és a cápák ölhetnek meg.
Lehet, hogy egy alkalommal túl hamar vettem le a halat a tűzről,
és nem csak a húsát ettem meg vele.
- Gondolod, hogy egy parazita? - Dave szemöldöke ráncba sza-
lad, három vonal rajzolódik ki középen. Odanyúlok, hogy elsimít-
sam, közben ő lefektet a menedékben.
- Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket, szerelmem.
Kínos, de lehet, hogy csak a szelek azok.
David összedörgöli a kezét, homok pereg a tenyeréről.
- Hadd nézzelek meg. Játsszuk azt, hogy tudom, mit csinálok.
Komolyan mosolyog, mint egy orvos; végighúzza a kezét a bor-
dáim alatt. Amikor az oldalamat simítja meg, önkéntelenül felkun-
cogok. Tudja, hogy itt vagyok a legcsiklandósabb. A szükségesnél
kicsit tovább is tartja ott az ujjait - javíthatatlan alak. Aztán a köl-
dököm felé mozdul a keze, és eltűnik a mosolya. Közelebb hajol,
mintha röntgenszeme lenne, és átlátna a bőrömön. Ekkor újra
megtörténik; valami megmozdul bennem. Dave félrekapja a kezét,
a szája tátva marad.
- Ó, a fenébe, ezt én is éreztem. - Az arcához emeli a kezét, a hü-
velykujja körmét végighúzza a felső fogsorán. Ez a halk, kattogó
hang azt jelenti, gondolkodik. - Nem tudom, mitévő legyek. Van
parazita, amelyik így mozog? Hogyan szabaduljunk meg tőle?
- Nem jönnek ki maguktól? Mintha valahol azt hallottam volna,
hogy ki lehet őket éheztetni, de a számunkra ez nem opció. Téged
is ellenőrizni kellene, hiszen ugyanazt eszed. Nem érzed magad
máshogy? Fáradtság? Hányinger? Megnövekedett étvágy? Alhas
megnövekedése? - faggatom. Vicces, mennyi mindenre illenek
ezek a tünetek: vérszegénység, cukorbetegség, terhesség. terhes-
ség.
- Nem - válaszolja David komolyan. - Nem érzem magam más-
hogy. Őszintén szólva csodálatosan érzem magam, de ennek in-
kább te vagy az oka, nem orvosi dolgok. - Felnevet, de aztán meg-
látja az arcomat, és elhallgat. - Mi az? Megint kezdődik? Fáj?
- Egyértelműen nem fájdalmas - mondom. Húzom az időt, hogy
végiggondoljak mindent. Nem csoda, hogy ismerős volt a dolog.
Hányinger, súlynövekedés, apró mozdulatok a hasamban. Hogy
lehettem ilyen ostoba? Felülök, elkapom David kezét, és a hasam-
ra teszem, a köldököm alá. - David - mondom lassan, tudva, hogy
ha igazam van, minden megváltozik. - Azt hiszem, terhes vagyok.
Elrántja a kezét, a mozdulat durvább, mint amit eddig meg-
szoktam tőle. Az arcára már-már dühbe forduló döbbenet ül ki.
- Ez nem vicces - préseli ki összeszorított fogai közt. - Ne tréfálj.
Egy parazita komoly dolog, és semmit sem tehetek, hogy segítsek
rajtad.
- Nem viccelek. Már voltam terhes. Hamarabb is rájöhettem
volna, de amióta idekerültünk, nem volt szabályos ciklusom. Azt
hiszem, a fogyás miatt. De miután összejöttünk, felszedtem né-
hány kilót. Valószínűleg attól indult be. - Újra a kezéért nyúlok, de
csak összefűzöm az ujjainkat, nem teszem a hasamra.
- De azt mondtad, biztonságos, mert spirálod van, meg min-
den? - hadarja.
- A spirál tényleg biztonságos. Öt éve bevált nekem. Az indulá-
sunk előtt egy hónappal cseréltettem ki egy másik fajtára, de an-
nak is teljesen hatékonynak kellett volna lennie. - Nem kellene vé-
dekeznem, mintha hazudtam volna a fogamzásgátlási döntéseim
miatt. - Az orvos azt mondta, lehetnek mellékhatások, de nem
tudtam, hogy a gyerek is köztük lehet.
 David teljesen kiakadt. David, aki megőrizte a nyugalmát egy
gyilkos pszichopatával szemben, most elveszítette, mert egy kis
ember növekszik a hasamban. Most azonban, ahogy lassan megér-
tem az öndiagnózisom következményeit, én is megijedek. Egy
gyerek? Itt? Mit fogunk csinálni?
- Mit tettem? - kérdezi David önmagától; elrántja a kezét, és a
szájára szorítja, mintha hányingere lenne. -Sajnálom, Lily! Sajná-
lom!
- Ne kérj bocsánatot - felelem. Egyre bosszúsabb vagyok. -
Együtt csináltuk. Nem sejtettük.
- De nagyon veszélyes. Lehet, hogy... lehel...
- A nők ezer meg ezer év óta szülnek gyerekeket.
Összességében több gyerek születik kórházon kívül, mint kórház-
ban. Különben meg. - Nagyon igyekszem nyugodtan beszélni. -
Már kétszer végigcsináltam. És jól bevált, nem?
David a menedék túlsó oldalára húzódott, mintha ez a néhány
lépés távolság meg nem történtté tenné az együtt töltött öt hóna-
pot. Összegörnyed, szorosan átkarolja felhúzott térdét.
- Tényleg úgy gondolod, hogy minden rendben lehet? - kérdezi.
A hangja remeg. Reménykedik, vagy talán fél. - Tényleg azt hi-
szed, hogy gyereket szülhetsz ide, és túlélheted?
Nem vagyok benne biztos, hogy az őszinte véleményemre kí-
váncsi, ezért azt válaszolom, amit hallani akar, amit hinni akarok.
- Igen, David, úgy gondolom. Vagyis apa leszel.
- Apa - suttogja, mintha ízlelgetné a szót. - De mi lesz a.
- Most nem fogunk idegeskedni - szakítom félbe. Nem sorolha-
tom fel az összes dolgot, ami gondot okozhat a terhesség alatt. -
Legalább a negyedik hónapban lehetek, de inkább az ötödik felé.
Még van néhány hónapunk a tervezgetésre, úgyhogy játsszuk el,
hogy biztonságban vagyunk, és épp most tudtad meg, hogy gye-
reked lesz.
- Sajnálom, Lily - feleli valamivel erősebb hangon. - Nem azt
akartam mondani, hogy ne akarnék közös gyereket veled. Ha ott-
hon lennénk, ha biztonságban lennénk, ahogy mondtad, semmit
sem hallanék tőled szívesebben, mint hogy a gyerekemet várod. -
Már látom is, ahogy belehelyezkedik az apaszerepbe: kiegyenese-
dik, elszántan kinyújtja a lábát. - Végigcsináljuk. Megteszem, amit
tudok, hogy gondoskodjak rólad és a kisbabáról. A mi kisbabánk-
ról.
- Legelőször is idejöhetsz és megcsókolhatsz - nyújtom ki a ke-
zem. Muszáj megérintenem: megnyugtat, márpedig most a szív-
verésem és a gondolataim is száguldanak.
- Azt megtehetem - ugrik mellém David. Amikor fölém hajol,
hogy megcsókoljon, a jobb keze úgy simul az arcomra, mintha a
világ legdrágább kincsét érintené. A bal kezét a hasamra fekteti.
Lenyűgöz, milyen könnyedén szerette meg a még meg sem szüle-
tett gyermeket. Én magam fel sem fogtam, márpedig az én testem-
ben növekszik. Egy kisbaba. Mindig is szerettem volna egy har-
madikat, igyekeztem meggyőzni Jerryt is, de ő nem volt a nagy
család híve. Azt tartotta, hogy egy négytagú család létszáma ideá-
lis a vakációzáshoz és a vendéglőbe járáshoz is. A számomra ezek
mindig is fura okok voltak a gyerekszám korlátozására, de sosem
gondoltam, hogy így lesz. Ez nem Jerry kisbabája.
David ölelésében, ünneplő csókjában megpróbálom elfelejteni
az aggodalmaimat. Az ajkam önkéntelenül mozdul az övé alatt.
Mégsem vágy támad fel bennem, hanem félelem. Davidre össz-
pontosítok, igyekszem kirántani magam a kételyek lehúzással fe-
nyegető spiráljából.
 27. FEJEZET

DAVE

Jelen

- NÉHÁNY HÓNAPJA VOLTUNK A SZIGETEN. Ha jól emlékszem, éppen újév után

volt, amikor Lillian rájött. - Dave erősnek érezte magát, miután a
szünetet Bethszel és a kisbabával töltötte. Az apró rúgások Paulra
emlékeztették, de nem kellemetlen módon.
Genevieve más érzéseket keltett benne. Fájdalmas emlékeket
idézett fel; a módszert Dave a legrosszabb ellenségének sem kí-
vánta volna. Akárhányszor kimondta Paul nevét, Dave újra látta a
kisfiú arcát, az édes, pici, tökéletes arcot. Az arcot, amelyet már
soha többé nem lát. Akit cserben hagyott.
- Amikor elmondta magának és Kentnek, mire gondoltak? Mi
volt a reakciójuk? - Genevieve előrehajolt, a jegyzetei meggyűrőd-
tek a combja és lapos hasa között. A jelek szerint ehhez a részhez
nem volt rájuk szüksége.
- Természetesen megdöbbentünk, és meg is ijedtünk. Kent egy
kicsit mérges is volt, mert aggódott az újabb éhes száj miatt, de
ahogy Lillian hasa növekedett, és a kis Paul bemutatkozott a rúgá-
sokkal és a mocorgásával, még ő is ellágyult.
- Hogy érezte magát Lillian a szigeten, terhesen?
- Nagyon nehéz volt, gondolhatja. Rengeteget dolgoztunk,
hogy ellássuk élelemmel és vízzel, de lehetetlen volt elegendő ka-
lóriát szerezni neki is és a magzatnak is. Lefogyott, pontosabban
még jobban lefogyott. Mind lefogytunk a zuhanás után, de minél
nagyobbra nőtt a hasa, annál jobban elsorvadt a többi része.
Ezt nagyon nehéz volt végignézni. Lilliannek a mai napig fogal-
ma sem lehet, mennyire összeaszott, miközben táplálta a kisfiút. A
tükör nélküli élet egyik áldása. Dave azonban nagyon is jól emlé-
kezett.
Még akkor is törékeny volt, amikor utoljára látta, Kaliforniában, a
Carlton díjátadó vacsoráján a barátjával, vagyis inkább testőrével.
A reptéren vette fel mindkettőjüket; óvatosan a biztonsági vona-
lon túl állt le.
Valaki biztosan tippet adott a sajtónak, mert néhány lépésre
több fényképezőgépes ember várakozott. Dave három hónapja
volt otthon, és lassan már fel sem tűntek neki a fotósok. Tudatosan
hagyta őket figyelmen kívül, amikor a háza előtt ült, vagy a kondi-
terembe ment, de amikor meglátta Lilyt a mozgójárdán, csak miat-
tuk nem törte át a láthatatlan vonalat, hogy sajgón üres karjába
kapja. Csak várt.
Számolta a zajtalan lépteket a saroktól, amíg Lily felismerte.
Vajon az öröm, hogy látják egymást, vastag betűkkel lesz az arcára
írva, vagy vékony, hullámos vonalakkal? Lily könnyen kiismerhe-
tő szemét azonban nagy, sötét szemüveg takarta, és az arcán nem
ült érzelem.
Dave azt mondta magának, hogy még nem látta meg; hogy
amint megismeri az arcát a sötét üvegen át, felbukkan majd az
öröm is, azonban nem így történt. Dave elkeseredett, mert Lily
zombiként lépkedett felé, a magas, vörös nő karjába kapaszkodva.
Lily barátnője sudár volt, életteli, szomorú kontrasztot jelentett a
hervadt, görnyedt Lily mellett. Dühítő volt. Dave szerette volna
szétválasztani őket, leszedni a napszemüveget, és megtudakolni,
ki a felelős a füstként Lily után úszó szomorúságért. Ehelyett né-
mán megrázta Jill kezét.
- Dave, örülök, hogy találkoztunk. Jill Spears vagyok. - Gyorsan
viszonozta a gesztust, és azonnal vissza is húzta a kezét. Dave bic-
centett.
- Nagyon sokat hallottam önről. Örülök, hogy végre találkozha-
tunk- ismételte a frázisokat, de a szemét nem vette le Lillian kifeje-
zéstelen arcáról.
- Igen, én is hasonlóképpen. - Jill meg sem próbált mosolyogni,
csak megigazította a vállán a táska szíját. -Nézze, Lillian kissé nyo-
mott. Az orvosa nyugtatókat adott neki a légi útra, és még nem
múlt el a hatásuk. - A kattogó fényképezőgépeket nézte. - Azt hi-
szem, olyan gyorsan ki kellene jutnunk a kocsihoz, ahogy csak le-
het. Nincs poggyászunk.
 - Rendben. Miért nem adja ide a táskáját? - Dave a gurulós bő-
rönd fogantyújáért nyúlt, és az egyik nehéz válltáskáért, amikor
Jill odahajolt.
- Fogja meg Lilliant, gyorsan - suttogta. - Mielőtt felborul. - Da-
ve kezébe nyomta Lillian karját: ernyedt volt, mint egy vizes törül-
köző. Dave majdnem elesett a súlyt érezve.
- Erre parkoltam. - Mosolyogva, integetve vezette Lilyt a katto-
gó fényképezőgépek között, ki a garázsig, ahol a kocsija állt. Nem,
nem Lilyt. Ez a nő, aki szürke pamutpólót és széles szárú farmert
viselt, egyáltalán nem hasonlított az ő Lilyéhez. Bizonyára ő Lilli-
an, akiről már annyit hallott.
Jill a gyerekekről és a családról magyarázott. Dave hálát adott a
világmindenségnek, hogy Jerry nem jött el. Képtelen lett volna jó
arcot vágni hozzá, képtelen lett volna visszafogni a gondolataiban
kavargó vádakat. Így csak hallgatta Jillt, bólogatott és mosolygott,
ahol tudta, hogy illik, amíg be nem ültette Lilliant a hátsó ülésre,
be nem kapcsolta az övét, és el nem indította a kocsit.
- Na jó, igazából hogy van? - kérdezte, miután besorolt a Los
Angeles-i csúcsforgalomba, és harmadszor is ellenőrizte a válla -
felett, hogy Lillian tényleg alszik-e. Jill a levegőbe emelte a karját,
és lerázta csörgő ezüst karpereceit a könyökéig.
- Őszintén? - Idegesen összeszorította a száját. - Nem jól. Ne
értsen félre, őrülten boldog, hogy visszatérhetett a családjához, de
sok mindenben megváltozott.
- Sok mindenen is ment keresztül - felelte halkan Dave. Az em-
lék, hogy ketten mi mindenen mentek át együtt, állandóan sajgott
benne, mint egy rossz fog.
- Igen. De azért aggódom miatta. Még mindig olyan szomorú.
Hiányzik neki a kisbabája. Olyan nagyon szerette.
Dave az előttük haladó Ford Escortra meredt.
- Még mindig szereti. Ez a szeretet sosem múlik el. Legyenek
vele elnézőbbek, adjanak neki sokkal több időt. Nagyon nehezen
viselte Margaret halálát, de egy idő után könnyebb lett.
- Nem csak erről van szó. - Jill átfuttatta az ujjait merevre zselé-
zett, vörös tincsei között, és Dave hallotta a vegyszerrel keményí-
tett hajszálak recsegését. - A fiúk kitöltik a napja nagy részét, és
egy jó terapeutához is jár, de valami megakadályozza, hogy újra
összekapcsolódjon Jerryvel, és nem Paul vagy a halála az.
 Jill elhallgatott, haragosan pillantott Dave-re, aki nem fordult
felé. Kemény pillantása alatt Dave-nek nehezére esett Lilyről be-
szélni olyasvalakivel, akit nem is ismert. De tudni akarta, miféle
akadályokról beszél Jill.
- Na jó, feladom, mi az?
- Maga - közölte Jill szépítés nélkül.
Dave akkor sem lepődhetett meg jobban, ha Osama bin Laden
nevét hallja. Érezte, hogy az agresszív negyvenes Jill Spearsből va-
lami feszültség árad, de abba a hitbe ringatta magát, hogy csak na-
gyon félti a begyógyszerezett Lilliant. Egyértelműen tévedett.
- Én? Ennél nevetségesebb dolgot életemben nem hallottam. -
Gyors oldalpillantást vetett Jill arcára, hogy lássa, tréfált-e.
- Ugyan már, ne játssza az ártatlant. Csak hogy tudja, tizenkét
évig voltam középiskolai igazgató. Tudom, mikor hazudnak ne-
kem.
- Jill, nem tudom, miről beszél - vágta rá Dave pánikban. A for-
galom ebben a legkínosabb percben lassult araszolásig. Dave nem
tudott máshová nézni, csak a vádlójára.
- Igaz vagy hamis? Ha Lilliannek rossz napja van, magát hívja
fel.
- Igaz. - Ha nem hazudik, Jill nem olvashatja a fejére. Ha igazat
akar, annyit kap, amennyit lehet.
- Helyes. Örülök, hogy nem akar szarságokkal etetni, Dave. -
Jill felé fordult az ülésben, készen rá, hogy folytassa a vallatást. -
Igaz vagy hamis? Ha magának van rossz napja, akkor is Lilliant
hívja.
Dave sóhajtott.
- Igaz. Mi ezzel a baj? Majdnem két évet töltöttünk együtt, min-
den nap minden percében. Nem várhatja el, hogy ne érezzük ma-
gunkat közel a másikhoz többé.
- Csss, nem vitatkozunk. Van még egy kérdésem. - Jill felhúzta
a lábát az ülésre, bő szoknyája lazán fedte el. A térdére könyökölt,
előrehajolt, úgy tette fel a következő kérdést. - Igaz vagy hamis?
Maga szerelmes Lillianbe.
- Jaj, ugyan már! - Dave a kormánykerékre csapott.
- Igaz vagy hamis? - erőltette Jill. A hátát a zárt ajtónak vetette,
a kezét szigorúan karba tette. Dave megsajnálta a St. Louis külvá-
rosában élő középiskolások több évfolyamát is.
 - Ez nem ilyen egyszerű, Jill. Igen, persze hogy szeretem - da-
dogta idegesen, félve, hogy ha hangosan kimondja a szavakat,
azok mélyebb jelentést kapnak, mint kellene. - De biztosra ve-
szem, hogy maga is.
- Ó, nem, az nem ugyanaz. Ő a legjobb barátom, a felnőtt életünk
legnagyobb részében legjobb barátok voltunk. - Jill a társalgás kez-
dete óta most először fordult el, hogy Lillianre pillantson; Lily feje
még mindig ernyedten dőlt az ablaküvegnek. - Ő mindig ott volt,
ha szükségem volt rá. A szülőszobába is velem jött, minden alka-
lommal. Ő fogta a kezemet, amikor anyám meghalt, és amikor a
férjem rákját megállapították. Gondoskodott a gyerekeimről, va-
csorát hozott, még a hajamat is megfésülte, amikor az autóbalese-
tem után mindkét karomat begipszelték. - Világos szemének ke-
ménysége ellágyult aggodalmában. - Igen, szeretem, de én nem
próbálok betölteni egy helyet az életében, amelyet már valaki más
betöltött. Nem igyekszem befurakodni egy családba, amelynek be-
lülről kellene erőt nyernie. - Jill hosszú körme a nyakán kilátszó,
szeplős bőrt érintette. - Azonnal látszik, hogy szerelmes belé, de
neki most nem magára van szüksége. Hanem a családjára.
- Jill... - válaszolta Dave hűvös, kimért hangon. - Szeretni vala-
kit és szerelmesnek lenni két különböző dolog. Én is azt akarom,
hogy Lillian boldog legyen, épp, mint maga, de nem fogok fel-
hagyni a beszélgetésekkel, mert tudom, hogy segítenek neki. - Lily-
nek nyilvánvalóan szüksége van rá. Bárki láthatta, milyen állapot-
ba került nélküle. - Ezt kérné tőlem? Hogy hagyjam el teljesen? Ha
a telefonomon az ő számát látom, ne vegyem fel, hagyjam, hadd
szenvedjen egyedül? Mert ha erre gondol, közel sem olyan jó ba-
rát, mint amilyennek láthatóan hiszi magát. - Rálépett a gázra, in-
dexelés nélkül váltott sávot, hogy Jillnek erősebben kelljen kapasz-
kodnia. Magában halványan elmosolyodott.
- Nem tudom - sóhajtott Jill, és a hüvelykujja segítségével han-
gosan megreccsentette a mutatóujját. -Valaminek meg kell változ-
nia. Aggódom.
- Miért nem Jerry tesz valamit? Ő a férje. - Dave azonnal meg-
bánta az éles hangnemet, amint kimondta.
- Ó, próbálkozott ő. - Jill idegesen rágcsálta a körmét; ezúttal
nem vádaskodott. - Lillian annyira zárkózott, hogy semmit sem
ért el. Maga mit csinálna, ha a maga feleségéről volna szó? Ha úgy
térne vissza, mint Lillian?
Úgy kérdezte, mintha tényleg érdekelné Dave válasza.
- Nem is tudom. Talán nem erőltetném ennyire? Időt és teret
adnék neki? Azt hiszem, lehetne egy kicsit megértő - sorolta Dave,
aztán két kézzel megmarkolta a kormányt, úgy nézte az előtte gu-
ruló ütött-kopott, kék Astrót. - Egyvalamit mondhatok, amit nem
csinálnék: nem küldenék mást, hogy végezze el helyettem a pisz-
kos munkát. Ha Jerry azt akarja, hogy ne hívjam fel többé Lilyt, le-
gyen férfi, és közölje személyesen.
Jill az ölébe ejtette a kezét, amitől a fényes karperecek
összeverődtek.
- Nem ő küldött - válaszolta az ablakon kinézve. Nem volt meg-
győző. - Abbahagyhatná, tudja. Mindenkinek jobb lenne.
- Nem tudom. Nem fogom. - Két hosszú pillanatig Jillre meredt,
aztán be kellett állnia a hotelhez vezető kanyarodósávba. - Addig
nem, amíg még mindig szüksége van rám.
Lehetett a kijelentésében valami végleges, mert Jill biccentett, és
az ablaknak támasztotta a fejét. A haja tüskéi összegyűrődtek, ki-
lapultak. Dave bekapcsolta a rádiót, a kedvenc állomására tekerte,
és lehalkította. A csendes dallamok kitöltötték köztük a feszélye-
zett csendet.
Amikor végre elérték a szállodát, Dave a teherportánál állt meg,
remélve, hogy így elkerülheti a begyógyszerezett Lilliannel a fotó-
sokat. Amint üresbe tette a kocsit, Jill már ki is ugrott, kérve, hogy
nyissa fel a csomagtartót. Dave megnyomta a gombot, és lassan
kivette a kulcsot a gyújtásból. Ideje felébreszteni Lilliant.
Jill még pakolta kifelé a csomagokat a csomagtartóból, amikor
Dave kinyitotta az utasoldali hátsó ajtót. Lily ezüstszín balettcipő-
je elhagyottan hevert a kocsi padlóján; a lábát könnyedén maga
alá húzta. A hosszú nadrágszárak farmeranyaga csaknem beborí-
totta, csak a dacos, sötétvörös lábkörmök villantak ki a késő dél-
utáni napfényben.
Lily haja a válláig ért, egyenesre igazították. Ismeretlen fazon
volt, Dave nem volt benne biztos, hogy megismerné az utcán az új
ruháiban és új frizurájával. Behajolt a kocsiba, majd beült az alvó
Lily mellé, behúzta maga mögött az ajtót, és megveregette Lillian
lábát.
 - Lillian, itt vagyunk. Ideje felébredni.
Lillian megmoccant, a szemhéja megrebbent, de aztán
visszaaludt. Dave közelebb csúszott, és a kezét a vállára téve újra
próbálkozott.
- Lily, drágám, fel kell kelned. Odabent majd alhatsz. Megígé-
rem.
Kisimította Lily haját az arcából. Púdert viselt, a szempillái pe-
dig sötétebbek voltak, mint amire emlékezett, de ezt leszámítva az
arca ugyanaz volt, amit az álmaiban és rémálmaiban mindig lá-
tott. Lillian pislantott, aztán felnézett.
- David - sóhajtotta. - Tényleg te vagy az. - Nehézkesen kiegye-
nesedett, aztán végigfuttatta a kezét Dave világoskék pólóján, a
karján, a nyakán, végül átölelte. Dave vonakodva viszonozta;
igyekezett nem tudatosítani magában, hogy Lily még mindig tö-
kéletesen illik a karjába.
- Aha, emlékszel? A reptéren vettelek fel benneteket. Kaliforniába
látogatsz éppen. Holnap este lesz az estély. Az egész több millió
dolláros rendezés része. - Emlékeztetnie kellett Lilyt, segíteni,
hogy meghúzza a védvonalait, hogy rájöjjön: egyedül az ő vona-
kodása miatt volt Dave biztonságban az elmúlt három hónapban.
A heg Lily jobb szemöldöke felett ráncba szaladt.
- Annyira hiányoztál - motyogta elmosódottan. - Miért hagytál
egyedül? Olyan egyedül vagyok, David. Miért hagytál el?
- Nem hagytalak el, Lillian. Már itthon vagyunk. A családoddal
élsz. Így akartad, emlékszel?
Lily cuppantott, végigfuttatta a nyelvét a fogain, mintha fogá-
szati érzéstelenítőt kapott volna, nem kedélyjavítót. Dave aggó-
dott, hogy akármi is volt az, túl sokat vett be.
- Emlékszem. Csak hiányzol - ismételte, és Dave vállára fektette
a fejét.
- Te is nekem. Na gyere, ágyba veled. - Kicsalogatta az ülés szé-
léig, ott felhúzta a lábára, és a nyakába tette a karját, hogy meg-
tartsa. Megvárta, hogy Lillian megtalálja az egyensúlyát, csak ak-
kor húzódott el, de Lily megszorította a tarkóját, és visszatartotta.
Dave megdermedt. Le kellene ráznia Lily kezét, visszanyerni a tá-
volságot kettejük között; ugyanakkor élvezte a hőséget, amely Lil-
lian forró kezéből terjedt át az egész testére.
 - David. - Újra ugyanaz a név. A különleges név, Lilytől. A vilá-
gon semmit sem szeretett jobban és kevésbé. - Még mindig sze-
retsz, igaz?
Dave összerezzent. Lillian háta mögött Jill állt rosszalló arccal, a
vállán a táskák. Hazudhatna, hazudnia kellene, de Lilyt a karjában
tartva csak egyetlen választ bírt adni.
- Hát persze, Lily.
- Nem! - Lillian megrázta a fejét, mint egy elkényeztetett kisgye-
rek. - Mondd ki rendesen!
Dave nem akarta rendesen kimondani.
A szó túl szent volt, hogy csak úgy hajigálja, különösen Jill
előtt. Lillian szorosabban fogta. Dave mindennél jobban szeretett
volna elmenekülni. Megadta magát.
- Örökké, Lily.
Lillian mosolygott, és előrehajolt, hogy gyengéden szájon csó-
kolja.
- Örökké - suttogta Dave szájába. Az ajka lágy volt, elfogadó,
mint besétálni a szigeti menedékbe egy vadászattal töltött nap
után. Dave szeretett volna belehajolni az ölelésébe, magához húz-
ni, amíg megérzi a szívverését. Vagy bedobni a kocsiba, és meg-
lépni vele, messzire. Jill azonban figyelte őket.
Dave kiegyenesedett, nyugodtan távolabb tolva Lilliant. Az ar-
ca égett, a szíve zakatolt az egymással ellentétes vágyak miatt. Jill
sóhajtott, majd megfordult, és a szálloda bejárata felé indult.
Dave legközelebb másnap este látta Lilliant, amikor besétált a
bálterembe. Kékes-ezüst flitterek csillogtak a ruháján, még a ho-
mályos helyiségben is. A jobb vállára pánt simult, a bal azonban
meztelen maradt. A bőre még mindig sötétbarna volt a napon töl-
tött hosszú hónapok után, és mintha az is saját fénnyel ragyogott
volna. Kissé elfordult, hogy valamit a barátnője fülébe súgjon, és
Dave megpillantotta a ruha mélyen kivágott hátát, Lillian tökéle-
tes derekát és vállát. A szaggatott fehér heg úgy kígyózott elő,
mint az egyik titkuk. Nem könnyíthetné meg, igaz?
Végre észrevette Dave-et, és elmosolyodott. Dave egy pillanatra
visszafojtotta a lélegzetét, mielőtt visszamosolygott volna. Ugyan-
azt a bizsergő idegességet érezte, mint mindig Lily mellett, amitől
megizzadt a tenyere, és a szavai összeragadtak, mint a karamella.
Nagyon régóta nem érzett már így.
 Azelőtt teljesen megjátszotta magát.
Ezért volt olyan sikeres a közönségkapcsolatok területén. Min-
dig tudta, kinek milyen arcot kell mutatni, de ez sosem a saját arca
volt. Aztán a megmenekülésük után egy sajtótájékoztatón egy ri-
porter megkérdezte a csont és bőr Lilyt, hogy a szigeten hordott-e
ruhát vagy meztelenül járt. Dave elfeledkezett a PR-mosolyról, el-
feledkezett a nyugalomról: megragadta a mikrofont, és elküldte a
magazin képviselőjét a pokolba.
A csaló Dave eltűnt, szerencsére nem élte túl a zuhanást. Régeb-
ben úgy gondolta, ez azért történt, mert a szigeten töltött idő alatt
felnőtt, de a csiszolt gyémántként ragyogó Lilliant látva rájött. Lily
volt az egyetlen ember a világon, aki ismerte az igazi Dave Hallt.
Ismerte a legsötétebb gondolatait és cselekedeteit, és mégis szeret-
te. Nem kellett többé megjátszania magát: Lillian és a sziget meg-
tanította neki, kicsoda is ő valójában.
- Dave! - Lillian intett, és odasétált hozzá a finom porcelánnal,
elegáns evőeszközökkel megterített asztalokat szegélyező, üres
székek között. - Olyan jó egy ismerős arcot látni!
Jill futott Lily mögött egy gyöngyös, az 1920-as évek divatjára
emlékeztető villámkék ruhában. Az egyenes derékvonal bizonyá-
ra tudatos stílusválasztás volt, Dave szemében mégis sokkal férfia-
sabbá tette a testőr legjobb barátnőt. Jill rövidre vágott, tüsi haja
sem segített.
- Fel kell ülnünk oda - kiáltotta Dave, és a fejével a terem elejé-
ben álló hosszú asztal felé biccentett. Egy óriási lakodalmi teremre
emlékeztette az egész. A falakat ékes arany minták díszítették, és
több száz fehér parókás nő és férfi portréja. Még Beth is túlzónak
találta volna.
- Elegáns vagy - jegyezte meg Lillian, amikor végre odaért hoz-
zá. A kezét Dave nyitott zakója alá csúsztatta, és hosszan átölelte a
derekát. A feje, valószínűleg a magas sarkú cipőnek köszönhető-
en, kényelmesen megpihent Dave vállán. Dave engedett a kísér-
tésnek, és beleszimatolt a hajába, hogy az emlékezetébe tudja vés-
ni a frézia- és Lily-illatot.
Jill megköszörülte a torkát.
- Mikor találkozhatok Bethszel? - kérdezte.
Lillian el sem eresztette Dave-et, mintha régen házasok lenné-
nek, akik már ezer ilyen ünnepélyen vettek részt együtt. Dave ki-
élvezte a lehetőséget, hogy a kezét a csípőjén nyugtassa; élesen
érezte, hogy a hüvelykujja Lily meztelen derekához ér.
- Otthon van, beteg, de üdvözletét küldi - felelte kelletlen
mosollyal. Tudta, hogy Jillt nem érdekli Beth, csak arra akarta em-
lékeztetni őt, hogy házas.
- Ó, szegény Beth! - Lillian ajka legörbült. - De te azért jól vagy,
igaz? - Hűvös kezét Dave homlokára, majd az arcára tette. Amikor
együtt voltak, mindig egy puszival ellenőrizte, nincs-e láza, és azt
mondta, az ajka pontos, mint egy hőmérő.
- Nem ragályos, ne aggódj. - Dave végignézett Lillian arcvoná-
sain, az álla ismerős ívén, a szeme körüli apró ráncokon, amelyek
nagyon tisztán elárulták, hogy Lily vidám-e vagy szomorú. Ma vi-
dámságot jeleztek, és Dave megkönnyebbült, látva, hogy Lily álla-
pota az előző nap óta olyan sokat javult.
- Akkor jó - mondta Lillian. A bal karját Dave zakója alatt hagy-
ta, az egyik ujját átfűzte az övbújtatóján. Dave élvezte, hogy az is-
merős test hozzásimul. Mi a fene történik itt?
Jillnek hasonló aggályai voltak.
- Jó volt találkozni, Dave, de majd később folytatjuk. A hölgy
ott elöl azt mondta, Janice szeretne találkozni Lilliannel, és nekem
most azonnal a színpadhoz kell vinnem.
- Ó, tényleg. - Lillian sóhajtott, és leeresztette a kezét. - Talál-
koznom kell Janice-szel, de biztos, hogy később egymás mellé ül-
hetünk, és talán táncolhatunk is?
Lépett egyet Jill felé; Dave ujjai lassan eresztették el sikamlós
ruháját.
- Persze! - válaszolta, igyekezvén elrejteni csalódottságát. - Ami
azt illeti, szerintem muszáj is lesz. Janice azt szeretné, ha mi nyit-
nánk meg a táncot. Kicsit régimódi, de mivel mi vagyunk a dísz-
vendégek... azt gondoltam, rendben lesz így.
- Rendben? Nem, ez így tökéletes! - Lillian felemelte a lábánál
hullámzó ezüst ruhaanyagot; Jill pedig átfűzte sovány, szeplős
karját az övén. - Nemsokára találkozunk.
Dave vacsoráig nem látta újra Lilliant, és akkor is az asztal el-
lentétes oldalára ültették őket, köztük a Carlton vezérigazgatójá-
val, John Richard Carlton Jr-ral és a feleségével. Elviselhetetlen,
üres fecsegéssel teli este volt: ugyanazt a három kérdést kellett
megválaszolgatniuk a szigetről. Mit ettek, mit ittak, hová ürítkez-
tek? Dave régebben meglepődött, milyen kevés tapintattal bírnak
az emberek, de most már számított rá.
A vacsora végén néhányan pohárköszöntőt mondtak rájuk, utá-
na megnéztek egy video-összeállítást Margaret, Theresa és Kent
emlékének is ajánlva. Kent durva vonásait látva Dave vacsorája
visszakívánkozott. Nem bírta elfelejteni, milyen volt holtában: az
arca megduzzadt, összekarmolódott, miután átvonszolták a
dzsungelen.
Megpróbált átlesni az őt Lilliantől elválasztó középkorú pár
mögött. Biztosan rémesen nehéz neki.
Az emberi falon akadt egy kis rés. Dave előrehajolt, és megpró-
bált átlátni rajta. Ha hunyorított, szinte még Lily arcélét is ki tudta
venni. Alkalmanként, amikor a képernyőn egy fényes kép villant
fel, Lillian szemében is tükröződött. Nedvesen, de komolyan csil-
logott, cseppet sem hasonlított arra, milyen volt az előző nap a
reptéren.
Az utolsó képen fekete alapon fehér betűk jelentek meg. Dave
kis híján nem is pillantott oda, de amikor Lillian félrefordult, még-
sem bírta megállni.
PAUL LINDEN EMLÉKÉRE
Kép nem volt, csak egy hamis név. A Dave szíve helyén tátongó
űrbe fájdalom döfött. Azt a helyet a fia foglalta el korábban, aztán
szétszakította, amikor meghalt. Ő volt az egyetlen hazugság, ame-
lyet Dave megbánt.
A világítás felkapcsolódott. Dave sietősen megtörölte az arcát, és
csak aztán fordult szembe a zsúfolt bálteremmel. Ez volt a legna-
gyobb bankett, amelyet a Carlton eddig szervezett, személyzettel,
élő zenével, drága steakkel és pezsgővel. Dave számára úgy tűnt,
mintha még több nyilvánosságot szerettek volna kifacsarni a hajó-
töröttek csodálatos hazatéréséből. Hiszen ha Dave még a PR-rész-
leg vezetője, maga is ezt teszi.
A vacsora alatt a zenekar is előkészült az egyik oldalfal mellett.
Amikor világos lett, az énekes - közhelyes fekete bőrzakóban és a
derekára kötött kendőben - felkapta a mikrofont.
- Kezdődjön a buli! - kiáltotta rekedtes hangon.
A tömeg hangosan tapsolt; a zenekar egy modern rockszámot
játszott. Dave nem értette, minek ez a felhajtás. Ez a banda az elő-
ző nyáron futott be egy számmal, ő azonban nem hallott róluk. A
vendégek éljeneztek; az újságírók vakui villogtak. Dave úgy tett,
mint aki élvezi a dalt. Amikor végre véget ért, újra a reszelős hang
szólalt meg a hangszórókból.
- Kérjük, köszöntsék a díszvendégeket, Lillian Lindent és Dave
Hallt!
A háttérben lassú zene indult. Dave lelépkedett a magasított fő-
asztal melletti helyéről. Lillian valahogy megelőzte a táncparkett
közepéig; a reflektorfény csillámlott a ruháján, ezer apró
fénypöttyöt vetett Dave fekete ruhájára és arcára. Lily tág, sötét
pupillája is felvillant, mint a csillagok a régi otthonuk felett. A feje
tetejére tornyozott fürtjeit díszítő apró tengeri gyöngyök titokza-
toskodva Dave-re kacsintottak. A szíve ugyanazzal a feszengő, de
csodálatos érzéssel vert, mint amikor először találkoztak. Amikor
Dave először észrevette, milyen szép levágott szárú nadrágjában
és régi pólójában.
Felhangzott a dallam. Lillian kinyújtotta a kezét, Dave azonnal
elfogadta. Közel húzta magához Lilyt, az ujjai közé fogta a kezét,
és meztelen dereka köré kerítette a karját. Szótlanul, tökéletes egy-
ségben ringatóztak; Dave-nek vissza kellett fognia magát, hogy ne
csókolja meg a feje búbját.
Lillian felnézett.
- Olyan szép vagy ma este - suttogta Dave. - Korábban még
nem is volt alkalmam megmondani.
- Janice küldött egy stílustanácsadót nekem és Jillnek. Életem-
ben nem éreztem még magam így kidíszítve.
Dave megesküdött volna, hogy kuncogott. Kipördítette egy fél-
körbe.
- Más vagy ma este.
- Tényleg nem emlékszel rám így? Ilyen vagyok, amikor boldog
vagyok, David. - Most ő fordult ki, átbújt David karja alatt, amíg ő
egy kézmozdulattal vissza nem húzta.
- Jól áll neked. - Szeretett volna flörtölni Lilyvel, de megállta,
mert tudta, hogy minden szem őket figyeli, nem is beszélve a ka-
merákról. - Mi okozta?
- Azt hiszem, csak izgatott vagyok a holnap miatt. - Egyre töb-
ben léptek mellettük a parkettre. Lillian Dave arcához simította a
sajátját, hogy a fülébe suttoghasson.
 - Akkor nincsenek kételyeid? - kérdezte Dave halkan, igyekez-
vén még az ajkát sem mozdítani.
- Beth sosem fogja megtudni, igaz?
- Hacsak te el nem mondod neki.
- Én nem mondom el Jerrynek, te nem mondod el Bethnek. -
Lillian lélegzete csiklandozta Dave nyakát, olyan emlékeket éb-
resztett, amelyeket keményen igyekezett kitörölni az agyából.
- Megegyeztünk. - Dave felnézett, hogy ellenőrizze Jillt; még
mindig az asztalnál ült, és rosszallón nézte őket. - Hogy fogsz el-
szabadulni az őrkutyádtól?
- Ne aggódj Jill miatt. Azt mondtam neki, hogy interjúm lesz
holnap, és taxit rendeltem.
- Bárcsak elvihetnélek, de tudom, hogy nem lehet. - A dal lassan
véget ért. A párok is megálltak körülöttük. Dave makacsul átka-
rolva tartotta Lilliant.
- Akkor ott találkozunk, pontban tízkor?
- Alig várom - lehelte a fülébe Lily, majd odébb lépett, és mély
pukedlivel köszönte meg a táncot. Dave felnevetett.
Ezután már nem táncoltak együtt. Más-más partnerekkel annál
többet; Dave egyszer talán még egy szenátorral is a parkettre lé-
pett, és valakivel, akit talán egy filmben látott. Fel sem tűnt neki.
Akár Sába királynőjének a kezét is foghatta volna, azzal sem törő-
dött volna, mert a másnap talán élete legfontosabb napja lesz.
Csak néhány más ilyen nap volt. Amikor lezuhantak. Amikor
Kent meghalt. Amikor megmenekültek. És legfőképp amikor Paul
megszületett. Régebben más napok is voltak még, mint az esküvő-
je napja, az apja halálának napja, a diplomaosztója. Ezeket azon-
ban már csak ködösen látta, mióta a kis magánrepülő az óceánba
zuhant.
- Vagyis azt mondja, hogy Lillian várandós volt a zuhanás előtt,
de nem tudta, és nem is jött rá, amíg hónapokat nem töltöttek el a
szigeten? Aztán ott hordta ki a gyereket, aki a szigeten született
meg, egy teljesen egészséges kisfiú, de mégis csak három hónapig
élt?
- Igen, szegény Lillian, pont így történt. - Dave-nek el kellett ját-
szania, hogy valaki másról beszél, nem az ő Lilyéről és a kisfiáról,
Paulról.
 - Ki segítette a világra a gyereket, amikor eljött az ideje? Kent,
avagy a Cserkész, ahogy nevezték?
Dave hangja elakadt. Krákogott, hogy megtisztítsa a torkát. Ez
volt az egyetlen dolog, amelyről megmondta Lilliannek, hogy
nem fog hazudni.
- Nem, én voltam. Én segítettem világra Pault.
 28. FEJEZET

D - 465.

A szigeten

ELBORÍT A SZERETET.
Sosem gondoltam, hogy bárkit vagy bármit ezzel a
mindent elborító, a szemembe már a gondolatra is könnyeket csa-
ló érzéssel tudok szeretni. Szerelmes már korábban is voltam,
Bethbe és Lilybe is, de ez a szeretet más. Paul nem csinál mást,
csak fekszik a karomban, rugdalózik, szopik és kakál, de meggyő-
ződésem, hogy ő a legszebb, legtökéletesebb ember, aki valaha a
bolygón élt.
Az is része a dolognak, hogy nagyon hasonlít Lilyhez. A szeme
még babakék, de Lily szerint néhány héten belül megváltozik, el-
nyeri saját színét, amely meggyőződésem szerint smaragdzöld
lesz. A haja sűrű, fekete, göndör - ezt tőlem örökölte. Pici, rózsa-
szín, tökéletes ajka viszont az anyjáé.
Lily éppen alszik, nagy szüksége van rá. Sosem tudtam, milyen
nehéz feladat a vajúdás; miután végignéztem a folyamatot, úgy ér-
zem, akár hetekig is alhatna. A terhessége utolsó szakasza kínzás
volt, neki testben, nekem lélekben. Szinte semmivé fogyott, olyan
csontjai is kilátszottak, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek
az emberi testben. Nehéz volt végignézni. Teljesen tehetetlennek
éreztem magam. Nem bírtam elég halat fogni, elég gyümölcsöt
szedni, elég csigát gyűjteni, hogy Lily megőrizze a súlyát.
Mindvégig azt mondta, hogy jól érzi magát, de aztán esténként
leült a tűz mellé, és ültében elaludt. Szerintem nem csak a kalóriák
hiánya merítette ki; az édes kis rúgások és mocorgások emlékez-
tették a korábbi két terhességére. Bátornak mutatkozott, de
akármennyire is szereti a kicsikénket, mindig hiányozni fog neki a
két fia, akiket nem láthat többé.
Ma reggel elment a magzatvíz. Nagyjából egy órával később
megkezdődtek a fájások is; gyorsan és erősen jöttek. Eleinte jól bír-
ta, légzőgyakorlatokat végzett, és az oldalára feküdt, de nemsoká-
ra nyughatatlan lett, nem bírt fekve megmaradni.
 Végigsétált a parton, meg-megállt, hogy nekidőljön egy fának,
vagy nekem, ahogy jöttek a görcsök. Különös volt. A görcsök kö-
zött rendesen tudott beszélgetni, mintha akármilyen más nap vol-
na, de amikor egy újabb fájás kezdődött, az elsöpörte. Lehunyta a
szemét, és már nem is velem volt. Néha hagyta, hogy a hátát dör-
zsölgessem, vagy kis kortyokban vizet adjak neki, de az idő nagy
részében valamiféle ösztön parancsait követte, amelyet bizonyára
az anyatermészet oltott belé.
Nem tudom, milyen sokáig folyt a dolog. Majdnem ebédidő
volt, a nap magasan járt az égen, amikor megérkezett a kényszer,
hogy nyomjon. Előszedtem a készleteket, amelyeket azóta gyűjtö-
gettünk, hogy rájött a terhességre, négy hónapja: zsinór, hogy el-
kössük a köldökzsinórt, tiszta szőnyeg, amelyre leheveredhet.
Margaret kabátja, amelyet az édesvízben mostunk ki, lesz az első
takarója. Természetesen a megmosott és megélezett késem is ott
volt, hogy elvágjam vele az elkötött köldökzsinórt. A tűz mellé tet-
tem, hogy sterilizáljam.
- A halászórönkhöz - nyögte ki pillanatokkal a következő fájás
előtt. A naptárfának dőlve hagytam, és siettem, hogy előkészítsem
a területet. A szőtt szőnyeg pontosan a rönk elé illett, és elég közel
volt a vízhez, hogy utána könnyű legyen összetakarítani. Kirakos-
gattam a készleteket, és visszatértem Lilyhez.
Négyszer álltunk meg, mire elértük a szőnyeget. Lily nyöször-
gött a fájdalomtól; belém kapaszkodott, és félig guggoló helyzetbe
görnyedt a véget nem érő kínok alatt. Amikor láttam, hogy erősen
nyom, segítettem neki lefeküdni, és felkészültem, hogy találkoz-
zak a gyerekemmel.
Mindössze három nyomás kellett. Lily csodálatos volt. Nem si-
koltott, mint a filmekben a nők, csak visszafojtotta a lélegzetét,
amíg az arca kivörösödött és a szeme kidülledt, úgy tolt. Az első
nyomásra megláttam a baba feje búbját. A másodikra kint volt a
feje. A harmadikra már tudtam, hogy fiam van. Fiam. Szépséges,
kicsi fiam.
Lily feltámaszkodott a könyökére, és felnevetett, amikor a kis-
fiú felsírt. Az arcán megpattant apró erek miatt olyan volt, mintha
elpirulna. Ahogy utasított, várakozó karjába tettem a fiút; a köl-
dökzsinór elég hosszú volt, hogy kényelmesen a szívére fektethes-
se.
 - Szóval... - kezdte. - Paul James?
Amint leheveredett, rájuk terítettem a kopott kabátot, aztán két
helyen elkötöttem a sikamlós köldökzsinórt, és elvágtam. Szívós
volt, mint az inak, és csúszott a kezemben.
- Szerintem kiváló. - Paulnak Lily nagyapját nevezték, Jamesnek
az én apámat.
- Paul James Hall. Paul Hall. Jó névválasztás? - Nevetett, a ha-
sán rázkódott a laza bőr.
- Hogy nem vettük ezt észre korábban?
- Nevezhetnénk James Paulnak? James Paul Hall? Nem sokkal
jobb, igaz? - Összerezzent, amikor megérkezett az első lepényi fá-
jás, és ugyanolyan zümmögő nyögést hallatott, mint a vajúdás
alatt.
- Jól vagy? - Rettenetesen boldog voltam, hogy vége a vajúdás-
nak, de tudtam, hogy még nem fejeződött be a szülés. Úgy sejtem,
az első hetek jelentik majd a legnagyobb veszélyt, vigyázni kell a
fertőzésekkel és a belső vérzésekkel. A szülés lenyűgöző volt, de
rémisztő is.
- Minden rendben, ez normális - zihálta, amikor elmúlt a görcs.
- Azelőtt sosem éreztem ezeket az összehúzódásokat. Emlékszel?
A modern orvostudomány csodái közé az epidurális érzéstelenítés
is beletartozott. - Az arca rózsásan ragyogott, még a megpattant
erek alatt is, úgyhogy tudtam, hogy nem fog elvérezni... egyelőre.
- Nekem a Paul jobban tetszik, mint a James - beszéltem tovább,
hogy ne is kelljen a rémes lehetőségekkel foglalkoznom, amelyek
néhány hete a fejemben jártak. - Nem kell amiatt aggódnunk,
hogy a többi gyerek majd cukkolja, vagy hogy mit gondol a csa-
lád. Adjunk neki olyan nevet, amilyet szeretnénk. Paul. - Amikor
kimondtam a nevét, az újszülött megmoccant, mintha máris felis-
merné.
Ráncos szemhéja hunyorított a déli napfényben. Lily pár ujjnyi-
ra felemelte a fejét; most mintha egymást nézték volna.
- Na, hát szervusz, kishaver - gügyögött neki. - Igen, én vagyok
az a nő, akit egész idáig hallgattál.
Sok éve vágytam egy kisbabára, hónapokig vártam ezt a szü-
lést, és mégsem volt fogalmam sem, milyen hamar imádni fogom
Pault.
 - Csak én gondolom így, vagy ő a legcukibb kisbaba, aki valaha
született?
- Nem, egyetértek. Biztosan ő a legaranyosabb bébi a földön. -
Lily nevetett, megcsókolta Paul nedves, fekete haját, aztán lehuny-
ta a szemét, és újra fájdalom villant át az arcán. - Azt hiszem,
majdnem végeztünk.
Néhány perccel később már kényelmesen feküdt a menedéken,
miközben én takarítottam. Nem voltam felkészülve ilyen
mennyiségű testnedvre, de a halak kibelezése és a holttest-eltaka-
rítás során szerzett tapasztalataim révén kibírtam rosszullét nél-
kül. Miután kényelembe helyeztem Lilyt, a méhlepényt mélyen a
homokba ástam a rönknél. Megkönnyebbült, amikor Paul azonnal
szopni kezdett, miután letelepedtek, és aztán mély, nyugodt álom-
ba merült. Lily hamarosan követte.
Miután befejeztem a takarítást, kiszedtem a vékony, meztelen
kisbabát Lily karjából, és a saját mellkasomra fektettem. Harmadik
órája ott pihen. Kettőnk testmelege összekeveredett Margaret ka-
bátja alatt. Nem bírok felhagyni a puszilgatásával.
Lily megmoccan. Különös érzés vesz erőt rajtam. Reggel még
ketten voltunk, most már hárman vagyunk. Úgy érzem, nem fog-
tam fel egészen az elmúlt hónapokban tapasztalt rúgások és mo-
corgás jelentőségét. Egy egész ember volt. Én is kisbaba voltam
egykor az apám karjában, ő is megszámolta az ujjaimat és lábujjai-
mat, és találgatta, hogy fogok kinézni, ha felnövök. Bárcsak itt len-
ne az apám! Vajon néz minket. valahonnan? Szorosabban ölelem
magamhoz Pault.
- Hogy vannak a fiúk? - Lily kába hangja szakítja meg a gondo-
lataimat. Összerezzen, oldalra fordul.
- Jól. Ez az újszülött-ölelgetés kiváló program. Azt hiszem,
depresszió elleni kezelésként kellene reklámozni. - Paul kicsi ujjait
az én nagy ujjam köré fonja. - Már csak a pici körmök látványától
is mosolyognom kell.
- Olyan nagyon első gyerekes apa vagy - nevet Lily, de látom a
szemében a csodálatot, amikor Paulra néz. Ő is látja, mennyire kü-
lönleges.
- Hogy érzed magad? Nem vagy éhes? Van egy kis mangó és
kókusz előkészítve neked. - Úgy mérem fel, mintha el tudnám
dönteni, van-e belső vérzése vagy bakteriális fertőzése.
 - Éhen veszek. Köszönöm, hogy gondoltál rá, drágám. - Rám
mosolyog, és nyúl Paulért. - Nekem is többet kell a karomban tar-
tanom a kisfiút. Olyan édes, mindjárt megeszem. - A mellkasához
szorítja az alvó újszülöttet, apró csókokat nyom az arcára és a nya-
kára.
Futva indulok a korábban előkészített gyümölcskoktélért, és át-
adom neki.
Suttogva mond köszönetet. Muszáj megcsókolnom, nem bírok
tovább várni.
Mellé heveredek, odabújok, és először Pault puszilom meg. Pi-
hés haja édes illatú. Aztán Lily fölé hajolok, amíg az ajkunkat csak
centik választják el.
- Szeretlek, Lily. - Érzem a lélegzete melegségét. Szeretném be-
lélegezni, és hagyni, hogy megtöltsön.
- Nagyon szeretlek, David. Nagyon - feleli, és remélem, hogy
komolyan is gondolja. Nem bírom tovább, az önkontrollt túlérté-
kelik. Odahajolok, az ajkunk összeér, de amikor Lily nyelve végig-
simít az alsó ajkamon és a fogaim éles során, elhúzódok.
- Hova megy, tengerész?
- Éppen most született egy fia, asszonyom. Azt hiszem, szabá-
lyok vannak az effélét illetően. - Ég az arcom. Nem hiszem, hogy
még mindig elpirulok a közelében.
- A csókolózást illetően nem, te buta.
- Nos, jobb félni, mint megijedni. Láttam, mit tett veled az a
gyerek, és hadd mondjam el, hogy némileg erőszakos volt. A kö-
vetkező hetekben neki meg neked két dolgod lesz, mégpedig pi-
henni.
Ide-oda ingatja a fejét.
- Kizárt, hogy egy vagy két napnál tovább gubbasszak itt. Kü-
lönben is tudod, hogy nem szeretem, ha egyedül halászol.
- Minden rendben lesz. - Megpróbálom félrelegyinteni az aggo-
dalmait, úgy teszek, mintha nem én mondtam volna éppen
ugyanezt korábban. - Mindenképpen dolgozni akarok egy kicsit
az SOS jelen és a tűzvédőn is.
- Az SOS jelen? - Paul fészkelődik Lily vállán; áthelyezi a másik
oldalra. - Azt hittem, eldöntöttük, hogy időpocsékolás...
A tenyeremet Paul hátára teszem. Ha át akarnám fogni a felső-
testét, az ujjaim majdnem összeérnének. Hogy lehet egy emberi
lény ilyen apró?
- Haza akarom vinni.
- Haza? - Lily kifúj a szeméből egy hajtincset. - Ez az otthona,
David. Itt fogant, és a belátható jövőben itt is fog élni. Ráadásul
egyetlen repülőgépet, hajót vagy tengeralattjárót sem láttunk, már
több mint egy éve. Szerintem akkor sem lenne több esélyünk rá,
hogy egy felbukkanjon, ha az SOS jel neonfénnyel lenne kivilágít-
va.
Paul haja megszáradt, felborzolódik a nedves levegőben. Meg-
cirógatom, megérintem a pénzérményi puha foltot a koponyája te-
tején, mielőtt folytatom.
- Nem akarom, hogy itt nőjön fel, Lily. Haza akarom vinni, a sa-
ját gyerekszobájában akarom letenni a bölcsőbe, nevetségesen drá-
ga pelenkát akarok venni neki, és egy nap meg akarom tanítani,
hogyan kell biciklizni, hogyan kell labdázni.
- Ez itt Paul szigete. Azt kellene elterveznünk, hogyan támogat-
hatjuk a felnőtt életét, nem pedig pelenkákról és biciklikről álmo-
dozni.
- Egyetértek, de azért nem vagyok hajlandó feladni. Én vagyok
az apja, evolúciós szükséglet, hogy azt akarjam, ami a legjobb ne-
ki.
- Persze hogy én is a lehető legjobb életet akarom Paulnak! -
vágja rá. - De már nem tudok valami fantasy-álomvilágban élni
többé!
A fenébe, megríkattam, és ezek nem jó, nem boldog könnyek, mint
amikor Paul kibújt... hanem dühösen csorgó könnyek.
- Nem, nem. jaj, drágám, annyira sajnálom! - Sietve letörlöm a
nedvességet az arcáról. Kissé meleg a bőre. Már ennyi elég, hogy
elkapjon a pánik. - Hadd hozzak egy kis vizet. Forró vagy. - A fe-
nébe, a halászórönknél hagytam a vizesüveget. mielőtt azonban
visszafuthatnék érte, Lily a kezemre fekteti lángoló kezét.
- Ne is foglalkozz velem. Csak a hormonok teszik. Ha jobban
érzed magad tőle, javítsd ki a jelzést. Azt hiszem, nem mostaná-
ban fognak ejtőernyősök leugrani a partunkra, hála az égnek.
Különös, magas hangon nevet. Alaposabban megvizsgálom.
Erősen izzad, a haja csaknem elázott, mintha úszásból jönne. Mi
folyik itt?
 - Lily - kérdezem lassan, egyszerre aggodalmasan és bosszúsan.
- Miért könnyebbültél meg emiatt annyira?
Lehervad a mosolya; az egyik kezét kiszabadítja a kicsi alól, és
megtörli verejtékező homlokát.
- Tudod, hogy nem örülök neki. Szinte mindennél jobban sze-
retnék hazamenni, de. - Köhög, és megint arra gondolok, bárcsak
itt lenne a vizesüveg. - Így a dolgok egy kissé kevésbé bonyolul-
tak.
- Bonyolultak? - ráncolom a homlokom. Nem bonyolult ez az
egész helyzet? Nem volt bonyolult attól a naptól fogva, hogy fel-
szálltunk arra a gépre?
Mindenhová néz, csak rám nem. A nyelve hegyét harapja.
- Úgy érted, miattam és Paul miatt? Miattunk lett az életed bo-
nyolult?
Hirtelen eltűnik az összes levegő. Lily nem szeret úgy, ahogy
én őt szeretem. Bolondot csináltam magamból.
- Nem erre gondoltam, és ezt te is tudod. - Megpróbál felülni,
hiába, hogy még biztosan vannak fájdalmai.
- Mindkettőtöket szeretlek, de mit mondanék Jerrynek és a fiúk-
nak?
- Azt, hogy egymásba szerettünk, és segítettünk egymásnak
életben maradni. És aztán megmondod, hogy Paul a te fiad is, és
nem bánod, mert én szeretném azt hinni, hogy nem bántad meg.
Kérlek, mondd, hogy igazam van.
- Elfelejted, hogy a való világban mi házasok vagyunk, és más a
házastársunk. Az idő nagy részében én is elfelejtem, de ha jelző-
tűzmáglyákat készítesz össze, és SOS jelzéseket csinálsz, az
eszembe juttatja. - Nagyot nyel, mintha rágós húsdarabot kénysze-
rítene le a torkán. - Kérlek, ne juttasd eszembe, David. Ma ne. -
Megköszörüli a torkát, újra nyel egyet, aztán a padlóra ereszkedik.
A légzése felszínes.
- Lily, jól vagy? - Valami nincs rendjén. Lily olyan sápadt,
amennyire csak ilyen napbarnított bőrrel lehet, és a Pault tartó ke-
ze elernyedt. - Ébredj, Lily! Ébredj!
Felkapom a kicsit, és a sarokban összekészített kicsi, fészeksze-
rű ágyba teszem, amit az érkezésére várva állítottunk össze. Na-
gyon jó gyerek, fel sem ébred.
 Négykézláb kúszok vissza, Lily ernyedt teste fölé hajolok, és
megfogom laza csuklóját. Van pulzusa. Nem vesztegetem az időt
számolásra. Nagyon nagy itt a forróság. Lily ruháját átáztatta a ve-
rejték. Sietve a válla alá csúsztatom a karomat, a másikat a térde
alá, és felemelem. Próbálom nem észrevenni, milyen súlytalan,
milyen törékeny lett, miután megnőtt a testében a fiunk.
Elérek vele a halászórönkhöz, az árnyékba. Lefektetem a hűvös
homokba, az időjárás koptatta fának támasztom. Fogom a félig teli
vizesüveget, és az ajkához nyomom.
- Igyál, Lily, igyál! - sürgetem. A szeme mozog lehunyt szemhé-
ja mögött, mintha ki akarná nyitni. Megbillentem az üveget, és né-
hány csepp vizet elnyílt szájába öntök. A nyelve végigfut a fogain,
az ajkain, mint egy cumisüvegre szomjas kisbabáé. Újra adok neki;
ezúttal le is nyeli, lecsorog a torkán.
- Lily, hallasz? - Alig látom az arcát a saját könnyeimtől. - Kér-
lek, kérlek, ébredj fel! - A karomba veszem, úgy ringatom, ahogy
percekkel korábban Pault ringattam. Újabb és újabb kortynyi vizet
erőltetek le a torkán, amíg a szemhéja megrebben, a lélegzése le-
lassul.
- Furán érzem magam - dadogja. - Olyan szomjas vagyok, és fá-
radt is. Miért vagyok ilyen fáradt?
Bárcsak tudnék válaszolni. Csak az jut eszembe, hogy túl sok
vért vesztett, de nem tudom, mit tehetnék, ha így van. A filmek-
ben mindig összedobnak valami csövet és tűt a transzfúzióhoz, de
abban sem vagyok biztos, hogy jól emlékszem a vércsoportomra,
hát még arra, hogy melyik vércsoportok gyógyítanak és melyek
ölnek meg embereket. Egyelőre vízzel kell beérni.
- Lehet, hogy kiszáradtál. Ma nagyon keményen dolgoztál, és a
tested nagyon elfáradt. Csak igyál és egyél. Majd én gondosko-
dom rólad.
Megcsókolom nedves haját; a sós izzadság marja cserepes ajka-
mat. Megveregeti az arcomat; a keze gyenge, mint egy kiscica
mancsa.
- Tudom, hogy úgy lesz, David. Gondoskodsz rólam. - Leeresz-
tem a kezét, a mellkasára fektetem; nem fecsérelheti rám az ener-
giáját. Tovább suttog. - Sajnálom, amit az előbb mondtam. Csak
dolgozz a jelenért. Azt csinálsz, amit akarsz. Haza akarok menni.
Hazaviszel, David?
 Könnyek perdülnek ki hosszú pillái alól, lecsorognak az arcán,
és a nyakgödrébe gyűlnek. Haragosan nézem. Nem veszíthet több
folyadékot.
- Megpróbálom, kicsim. Megpróbálom. Csss, most ne beszélj,
amíg nem érzed jobban magad.
Lily biccent. A távolból halk sírást hallok, olyan, mint egy ré-
mült kismacska hangja. Paul felébredt. Leveszem az ingemet, és
összegyűröm, aztán amilyen óvatosan csak tudom, oldalra fordí-
tom Lilyt a homokon. Az ing a feje alatt van, az arcát nem fedi
semmi.
Végigszaladok a parton, felveszem a fiamat; látom, hogy be-
piszkította az egyik levelekből és kókuszháncsból még a születése
előtt hevenyészve összeállított pelenkáját. Óriási, lóg rajta, hiszen
a jelek szerint egyikünk sem emlékezett, milyen picik az újszülöt-
tek. Semmit sem segített, a ragadós pép végigkenődött a hátán és
pici, ráncos lábán.
Gyorsan lemosom a hullámokban, és ráadok egy másik pelen-
kát, a legjobb tudásom szerint megigazítva. Szerencsére Margaret
kabátja tiszta maradt, úgyhogy bele tudom bugyolálni, mielőtt fo-
gok egyhéjnyi kókusztejet, és a fiammal együtt visszaviszem az
anyjának. Lily szorosan megöleli, aztán a mellére teszi.
A közelükben ülök, hátha Lily újra elveszti az eszméletét, és el
kell kapnom a kicsit. Nehéz mozdulatlannak maradni, túl sok
időm van, hogy gondolkodjak a mai napról, az új felelősségeimről
és a félelmeimről. A rengeteg holmi is eszembe jut, ami otthon
vár, és amiről azt hittem, nagyon fontos. Az autóm, a házam, a la-
postévém, az iPodom, az iPadem. Aztán körülnézek. Itt semmim
sincs.
Azt hiszem, inkább vagyok nincstelen. A tárgyak ideiglenesek,
bármikor ellobbanhatnak, mint ahogy a gépünk kigyulladt, vagy
az óceán mélyére süllyedhetnek, mint a poggyászunk. Itt csak Lily
és Paul fontos, és nem adnám őket egymillió autóért, házért, repü-
lőért. De úgy sejtem, a fontos nem azonos a maradandóval.
Nézem, ahogy Lily az álmossággal küzdve táplálja az újszülött
fiunkat, és ráébredek, hogy Paul talán sosem megy majd orvos-
hoz, nem lesz igazi ruhája, sem pelenkája. Többször fog fázni és
éhezni, ahányszor egy apa ezt kívánná a fiának. Lilynek pedig pi-
hennie kell, és fohászkodni, hogy az anyatermészet meggyógyítsa,
ahogy kell, mert én semmit sem tehetek. Semmit.
Hirtelen nagyon illékonynak látom őket, törékenyebbnek, mint
egy ablaküveg a házamban, az autólámpám üvege, vagy egy por-
celáncsésze a szekrényben. A tárgyaink eltörhetnek, persze, de pó-
tolhatók is. Az emberek, akiket szeretünk - ők nem.
Elfelejtem, mi lenne a dolgom, és átkarolom őket. Lily a vállam-
ra fekteti a fejét, és mély, kábult álomba süllyed. A kezemet Paul
alá csúsztatom, hogy le ne essen; apró szíve száguld a tenyerem-
ben.
Örülök, hogy Lily egyetért velem. Haza kell vinnünk kis csalá-
dunkat.
 29. FEJEZET

L
Jelen

- PAUL SZÜLETÉSE UTÁN NAGYON NEHEZEN ÉPÜLTEM FEL. Bő hat hétbe telt, mire képes
voltam újra segíteni Davidnek és Kentnek a tábor körül. Azt hi-
szem, nem is épültem fel teljesen, amíg meg nem kaptam a rendes
orvosi ellátást itthon. - Lillian elgondolkodva elhallgatott, aztán
hozzátette. - Ahogy korábban is mondtam, Kent nem sokkal Paul
születése után fúlt vízbe.
- Paul hogy illeszkedett a mindennapi életükbe? Nehéz volt al-
kalmazkodni egy újszülött igényeihez ilyen primitív körülmények
között? - Genevieve a széke szélére csúszott. Élvezte a helyzetet.
Ezért választotta Lillian történetét? Paul miatt?
- Nagyon jó kisfiú volt. Nyugodtan viselkedett, imádott a ka-
runkban aludni. Egész éjjel magunk között tartottuk, hogy ki ne
hűljön. Képes voltam szoptatni, úgyhogy a táplálása sem jelentett
problémát, feltéve, hogy eleget ettem és ittam. Nagyon szerencsé-
sek voltunk.
Lilliant meglepte, milyen könnyedén volt képes Paul születésé-
ről, vagy a szigeten eltöltött idejéről beszélni. Korábban már attól
elsírta magát, ha kimondta a nevét. Ezt jó jelnek vette, a gyógyulás
jelének.
Már gondolkodott rajta, miért esik ilyen nehezére beszélni róla.
Ugyanannyira szerette Pault, mint a másik két gyerekét. Az, hogy
a testében növekedett, aztán pedig a karjában feküdt és a tején élt,
Lillian számára az élete egyik legboldogítóbb dolga lett. Nem kel-
lene, hogy fájjon, ha szóba kerül. Csak az elvesztése.
- Írja le őt nekünk, Lillian - kérte Genevieve selymes, nyugtató
hangon. Lillian csaknem elhitte, hogy tényleg meghatotta a törté-
net, aztán eldöntötte, hogy úgy fog tenni, mintha ez lenne az igaz-
ság. Miután rápillantott Jerryre, aki az elmúlt húsz percben folya-
matosan a körmeit piszkálta, lehunyta a szemét, és megpróbálta
felidézni az arcot, amelyet csak az álmaiban látott.
- Nagyon pici volt. Nem tudom, kisebb volt-e, mint a két idő-
sebb fiam, vagy csak azért éreztem így, mert már régóta nem lát-
tam kisbabákat, de pihekönnyű volt a karomban. - Szomorú
mosollyal nyitotta ki a szemét. - Rengeteg fekete haja volt, sűrű és
fürtös, mint a bátyjainak. A szeme kék volt. Az írisze szürkesége
az első hónap után lassan kivilágosodott, és ragyogó kék lett, mint
az óceán. Éppen egy nappal azelőtt mosolyodott el először, hogy...
- Elakadt a szava, mintha nekihajtott volna egy téglafalnak.
- Látom, hogy nehezére esik erről beszélni - jelentette ki Genevi-
eve, mintha nem lenne egyértelmű.
- Meglehetősen. - Lillian nem szeretett arra a napra gondolni, és
bármit megtett, hogy eszébe se jusson; még a kis, fehér tablettákat
is beszedte, amelyek elnyomták a rémálmokat.
- Mielőtt beszélnénk az utolsó napjáról, szeretnék feltenni egy
másik kérdést.
Egy kérdést? Nahát. Lillian összeszorította az állkapcsát; remél-
te, hogy mosolynak tűnik, és nem egy harapásra kész kutya arcki-
fejezésének.
- Rendben, megpróbálom megválaszolni. - Összedörgölte az uj-
jai hegyét, egymás után megreccsentette az ujjait, és fohászkodott,
hogy meg bírja őrizni a nyugalmát, most, hogy Paul távozásáról
beszélnek.
- Miért hazudik nekem, Lillian? - kérdezte Genevieve, továbbra
is az én megértelek hangját használva.
- Tessék? Én? Miről beszél? - dadogta Lillian; a gyomra elnehe-
zült, mintha lenyelt volna egy sziklát. Az agya teljes sebességre
kapcsolt, átpörgette az interjút. Hol hibázott, hol árulta el magát?
- Én a következőt gondolom - folytatta a riporter; Lillian szája
egyszerre kiszáradt. Bármit megadott volna egy cukormentes kó-
láért. Erre nem készült fel. - Valami nincs rendjén Paul történeté-
vel. Először azt gondoltam, maga és Dave találták ki az egészet,
hogy érdekesebbé tegyék a történetüket, de aztán megnéztem a
magukkal készült közös interjúkat. Tudja, mire jöttem rá?
- Mire? - vágta rá Lillian gondolkodás nélkül; amint a szó el-
hagyta a száját, idiótának érezte magát.
- Maga nem terhesen érkezett a szigetre, igaz, Lillian?
 Rettenetes hullámban öntötte el a félelem. Az ajtó felé pillantott.
Ha lerúgja a cipőjét, mennyi időbe telne, hogy átérjen Jill házába,
megölelje a fiait, és engedjen a feszítő vágynak, hogy felhívja Da-
ve-et? Felszállhatna az egyik esti járatra, foglalhatna hotelszobát.
Dave az egyetlen, aki megérti.
Mély lélegzetet vett az orrán át, és hagyta, hogy az oxigén meg-
nyugtassa. A meneküléstől csak bűnösnek tűnne, figyelmeztette
magát. A menekülés nem opció. Ki kell találnia, hogyan hazudjon
meggyőzőbben.
Genevieve Randall válla felett látta, hogy Jerry egyszerre meg-
élénkült, és figyelni kezdte, mi történik. Amikor Lillian válaszra
nyitotta a száját, Jerry hangosan megköszörülte a torkát.
- Azt hiszem, ennyi elég lesz - jelentette ki. Felállt, nagyon jogá-
szos módon gombolta be a zakóját, amiről Lilliannek eszébe jutott
a magasra vágyó joghallgató, akihez tizenkét éve hozzáment.
- Elnézést, Mr. Linden, de úgy tudtam, maga nem kíván részt
venni ebben az interjúban. - Genevieve nem vette le hideg tekinte-
tét Lillianről. Jerry nehéz léptei dobbantak a tölgyfa padlón.
- Most nem mint Lillian férje beszélek, hanem mint az ügyvéd-
je. Felhagy az ebbe az irányba ható kérdésekkel, vagy Mrs. Linden
kénytelen lesz idő előtt befejezni az interjút - közölte nyomatéko-
san, közvetlenül a riporter mellett állva.
Genevieve egyik oldalról a másikra billentette a fejét, mint egy
bokszoló a tétmeccs előtt, aztán a két tenyere között görgetve a
tollát, néma elszántsággal pillantott fel Jerryre. Még Lillian is látta
Jerry fekete szemében a haragot. Elgondolkodva az ajkába hara-
pott. Tetszett neki a férje védelmező oldala. Ha Jerry azt mondja,
vessen véget az interjúnak, megteszi.
- Rendben - köpte ki Genevieve a szót, mint a mérget. - Felha-
gyok az ebbe az irányba ható kérdésekkel, ha ragaszkodik hozzá,
ügyvéd úr.
- Ragaszkodom. És azt is közlöm, hogy ha ezekből a rágalmazó
kijelentésekből egyetlen szó is nyilvánosságra kerül, készülhet a
perre.
Genevieve hevesen lapozgatni kezdte a kártyáit. Nyilván ez
volt a végső célja, hogy leleplezze Lilliant Paullal kapcsolatban.
Hogy mit tudott és mennyit, arra Lillian valószínűleg sosem fog
rájönni. És éppen Jerry mentette meg.
 A megkönnyebbüléstől szinte szédülve, melegen a férjére mo-
solygott. Jerry, miután farkasszemet nézett a dühös Genevieve
Randall-lel, visszament a székéhez, majd a zakóját kigombolva le-
ült, előrehajolt, a térdére könyökölt, és a tenyerébe temette az ar-
cát. Úgy dörgölte meg a szemét, mint egy fáradt kisgyerek. Ami-
kor felnézett, már nem viselte az ügyvéd álarcát, hanem valami új
jelent meg a szemében. Ezt Lillian korábban csak egyszer látta raj-
ta. Félelem volt.
Utoljára hat és fél hónappal korábban látta ezt az arcát, a Carl-
ton Joghurt gálaestje után. Lillian és Dave az egész napot együtt
töltötték, Jillt a hotelben hagyták, hogy írjon tanári értékeléseket.
Jillnek fogalma sem volt, hogy ők ketten együtt voltak. Természe-
tesen nem támogatná az ötletet.
Jill mindvégig - a limuzinban, vissza a szállodába, a szobájukba,
a húsz perc alatt, ami ahhoz kellett, hogy levegye a nehéz ruhát,
lemossa a sminkjét és megtisztítsa az arcát és pizsamát vegyen -
Lilliant leckéztette a gálán tanúsított viselkedése miatt. Lillian
igyekezett megsértődni vagy megbántódni, de nem volt hozzá
ereje, főleg, mert tudta, mit terveznek Dave-vel másnapra. Csak
mosolygott, és megveregette a barátnője tüsi haját, mielőtt bemá-
szott volna az ágyba. Tudta, hogy már csak néhány óra választja el
a fontos naptól.
- Biztos, hogy nem lesz baj, ha a szobádig kísérlek? - kérdezte
Dave, még mindig fogva Lillian kezét, miközben végigmentek a
vörös szőnyeges folyosón.
- Jill üzent ma reggel, az unokatestvérét látogatja meg Santa
Monicában, és csak későn jön vissza. Biztonságban vagyunk. - Az
üres szoba gondolatára is kellemes bizsergés fogta el. Bármilyen
természetesnek is tűnt, megfogadta, hogy nem fogja behívni Da-
vet.
- El sem hiszem, hogy vége. Azóta vártam ezt a napot, hogy
Guamban elbúcsúztunk. Most búcsúzkodhatunk újra. - Dave ujjai-
nak határozott szorítását érezve Lillian azt gondolta, talán nem
tudja, vagy nem akarja elengedni. Nem tudta eldönteni, tetszik-e
neki a dolog, vagy halálra rémíti.
- Hiányozni fogsz, de legalább telefonon beszélhetünk majd.
Van egy másik mobilszámom, más néven, üzenhetünk egymás-
nak. - Lillian a 223-as számú, utolsó előtti ajtóra mutatott. - Itt va-
gyunk.
Megállt az ajtó előtt, aztán szembefordult Dave-vel. Megszá-
molta a gyöngyházkék gombokat az ingén.
- Most itt kell, hogy hagyjalak, igaz? - kérdezte Dave, és köze-
lebb lépett, majd Lillian füle mögé igazított egy tincs hajat. Lillian
már ebbe az apró érintésbe is beleborzongott a fülcimpáján. Hogy
lehet még mindig ilyen hatással rá?
- Talán kissé mohók lettünk. - Lillian nevetett, hátha ettől elmú-
lik a bizsergés, és elmehet anélkül, hogy olyasmit tenne, amit ké-
sőbb megbán. - Majd meséld el, hogy alakulnak a dolgok Bethszel.
Ha kellek, lehet, hogy lesz még egy interjúm Los Angelesben egy-
két hónap múlva.
Intett a kezével, hogy hangsúlyozza a viccet, de látta, hogy Da-
ve nem figyel. Az ajkát nézte, akár a macska a kanárit. Lillian mé-
lyen elvörösödött: Dave-nek egyértelműen elege lett a jó viselke-
désből. Még egyet lépett Lillian felé: a felsőtestük már csaknem
összeért.
Lillian megdermedt, úgy nézte Dave fekete szempilláit, miközben
Dave az ő arcvonásait kutatta, mintha az emlékezetébe akarná
vésni őket. Az illata részegítő volt; Lilliannek minden önuralmára
szüksége volt, hogy át ne lépje a láthatatlan vonalat, amelyet ő hú-
zott meg, amikor közölte Dave-vel, hogy hazudniuk kell. De na-
gyon meg akarta tenni, igazán nagyon.
Dave mellkasára tette a kezét, hogy eltolja magától, ám amint
egymáshoz értek, már tudta, hogy hibát követett el. Szikra csapott
át köztük, mintha Lillian karjából áram folyt volna Dave mellkasá-
ba. A pillantásuk összekapcsolódott, és Lily tudta, hogy David is
érezte. Szeretett volna nemet mondani, vagy legalább elhátrálni,
ugyanakkor szerette volna újra megízlelni Dave-et. Kissé előreha-
jolt... és akkor kinyílt a háta mögött az ajtó.
A levegő hussanása megtörte a köztük kialakult vákuumot. Lil-
lian elrántotta a kezét, azt kívánta, bárcsak a pulzusát is le tudná
lassítani. Biztosra vette, hogy Jill ki fogja olvasni a szeméből az
egészet.
Dave hátraugrott, zsebre vágta a kezét, amikor az ajtót belülről
felrántották. Még Lillian is úgy érezte, hogy megjátszott közönye
egyértelmű bűntudat volt.
 - Hát itt vagy, Lillian - harsant egy ismerős, mély hang a folyo-
són. Lillian sarkon fordult, és Jerryvel találta szembe magát. A fér-
je arcára aggodalom ült ki, általában simára borotvált arcát boros-
ta árnyékolta. Gyűrött, szürke öltönynadrágot viselt, és vadonatúj-
nak tűnő fehér inget; még a hajtásvonalak is benne voltak.
- Jerry! Hogy a.? Fogalmam sem volt, hogy jössz! - Lillian mo-
solyt kényszerített az arcára.
- A meglepetés általában erről szól - válaszolta Jerry némileg el-
lenségesen. - Megpróbáltalak meglepni ma reggel az interjúdon,
de képzeld el, én hogy meglepődtem, amikor közölték velem,
hogy ma nem is volt tervben interjú!
- Ó, igen, azt végül lemondtam. Hosszú volt az éjszaka - blöffölt
Lillian. Azt nem mondhatta, hogy soha nem is akart elmenni
azokra a beszélgetésekre, csak ürügyként szolgáltak, hogy Dave-
vel lehessen.
- Igen - szűrte Jerry összeszorított fogain át. - Erről hallottam.
Jillnek rémesen lepcses a szája, gondolta Lillian.
- Hol van Jill? - kérdezte.
- Hazament a családjához. - Jerry kinézett a folyosóra. - Azt
mondta, ti ketten elbeszélgettetek egy kicsit, igaz, Dave? Vagy
szólítsam inkább Davidnek?
- Örülök, hogy újra találkozunk, Jerry. Nagyon sok mindent
hallottam magáról. - Dave nem mozdult, csak oldalvást végigmér-
te Jerryt, mielőtt folytatta volna. - Kérem, ne szólítson Davidnek.
Karba tette a kezét, az alkarján úgy dudorodtak ki az erek,
mintha huszonöt kilós súlyokat emelgetett volna.
Amikor Jerry újra megszólalt, az állkapcsán olyan feszesek vol-
tak az izmok, hogy Lillian attól félt, elpattannak.
- Lillian, szeretném tudni, hol voltál egész nap.
- Lemondtuk az interjúkat, aztán Dave körbevitt a városban. -
Lillian rögtönzött. Mi tűnne a legártatlanabb programnak két ba-
rát között? - Megmutatta az apja régi virágboltját, aztán a Ricar-
do's étteremben ebédeltünk. A tulajdonos, Ricardo, Dave apjának
régi barátja, és.
- Abbahagyhatod a hazudozást, Lillian, a homlokodra van írva.
- Nem hazudok, Jerry. Miért hazudnék? - Lillian pánikba esett,
a nyugalma teljesen elhagyta. Dave bizonyára látta, vagy meg-
érezte. A folyosó rücskös falának támasztotta a fejét, mintha ez az
egész rémesen kellemetlen lenne, és sóhajtott.
- Jerry, ne hozza magát kínos helyzetbe.
Jerry Dave felé kapta a fejét. Haragos volt, haragosabb, mint
amilyennek Lillian valaha látta. Az ajka elfehéredett, és zihálva
vette a levegőt. Lillianre rátört a hirtelen vágy, hogy a két férfi kö-
zé álljon.
- Én hozom magam kínos helyzetbe, David? Most biztosan vic-
cel - morogta Jerry, a kezét hol ökölbe szorította az oldala mellett,
hol kiengedte, mintha szeretne megütni valamit. Lillian tudomása
szerint Jerry még sosem verekedett senkivel. Mindig nyugodt tí-
pus volt, aki a dolgokat logikus elemzésnek veti alá, azonban eb-
ben a pillanatban a nyugalmának nyoma sem maradt. Dave nem
segített a helyzeten.
- Ez nem arról szól, aminek beállítja - folytatta Dave unottan. -
Fogalma sincs, mi történik itt, igaz? -Mélyebbre dugta a kezét a
farmerja zsebében, és kihúzta magát, majd mélyen lesajnáló pil-
lantást vetett Jerryre.
- David, maga hülyének vagy csak hiszékenynek néz engem? -
Jerry lépett egyet felé, ki a szobából a folyosóra. - Láttam az összes
telefonhívásukat, tudom, hányszor, mikor, meddig beszéltek. Tu-
dom, hogy várnia kell, amíg a felesége elalszik, hogy felhívhassa
az én feleségemet. Miután beszéltem Jill-lel, már azt is tudom,
hogy egyáltalán nem is bánja. Szóval, mi vagyok, hülye vagy hi-
székeny?
- Én inkább azt mondanám. hozzá nem értő. - Dave kivette a
zsebéből a kezét, és leengedte, mintha keresné a bajt. Jerry a sarká-
ra állt, akár egy távolugró az olimpián. Lilliannek muszáj volt ten-
nie valamit.
- Dave! Jerry! Elég! - A hangja visszhangzott az üres folyosón.
Mindketten úgy néztek rá, mintha elfeledkeztek volna a jelenlété-
ről. Lillian közéjük állt, a kezét a két férfi felkarjára tette, és belené-
zett mindkét égő szempárba. Az egyik fekete volt, mint az éjszaka,
a másik kék, mint a sziget lagúnája. - Ne csináljunk jelenetet. Jerry,
ha beszélni akarsz, beszéljünk bent, mindnyájan.
Jerry megragadta a kezét, és a csuklójára fonta az ujjait.
- Én ezt az embert nem hívom be sehová.
 - Elnézést, uram, de ha a helyében volnék, elengedném Lilliant.
- Dave odahajolt, és eltolta Lillian tenyerét.
- David... - A becenév akaratlanul jött Lillian szájára. Most
olyan is volt, mint a bibliai David, az arcán elszántság és jogos
bosszúság. Lillian tudta, hogy ha rajta múlna, elmondaná Jerrynek
az igazságot, és kivárná, mi lesz belőle. Lillian azonban nem így
gondolta. Ő nem állt készen. - Tudom kezelni a helyzetet. Megígé-
rem. Adj egy percet.
Dave szíve olyan hevesen vert, hogy Lillian nem is bírta követ-
ni; a szemébe halvány kétségbeesés költözött.
- Biztos vagy benne, Lily? Ne hagyd, hogy megfélemlítsen.
- Megfélemlíteni? Magának aztán vannak idegei. - Jerry a fejét
rázta, de nem lépett előre.
- Minden rendben - válaszolta Lillian.
Dave, nem törődve Jerryvel, megfogta Lillian kezét, mintha ma-
gával akarná vinni. Lillian oldalra hajtotta a fejét, úgy nézett sima
arcába, és próbált nem emlékezni.
Mégis emlékezett. Az összes boldog nap, amelyet megpróbált
elfelejteni, átvillant az agyán, mint egy száguldó ló. Dave karja, az
ajka, a bőre, a bátorsága, az elszántsága, a hűsége. Ahogy egész éj-
jel a karjában tartotta, és egész nap vele nevetett, és ahogy a szíve
legmélyéből szerette a fiukat. A legrosszabb az volt, hogy Dave ar-
cában Pault is látta. Nehéz volt engedni, hogy David elvegye a ke-
zét.
Idegesen Jerry felé fordult. Amikor fel mert nézni az arcába,
meglepetten látta, hogy Jerry már nem dühös. Csak sápadt volt, a
szeme alatt sötét karikákkal.
- Én már nem bírom ezt tovább, Lil - sóhajtott. - Először halott-
nak hittelek, és összetörtem. - Az ujjai hegyével végigsimította Lil-
lian járomcsontjának ívét. - Végül hazakerültél, és most újra elve-
szítelek. Miatta -intett a fejével Dave felé, és felvonta a szemöldö-
két.
- Dave miatt? - kérdezte Lillian, bár már tudta a választ. - Dave
a barátom, Jer. Nagyon fontos nekem, de nem vagyunk együtt.
- Most ezt mondod, de a fél napot vele telefonálod át, ki tudja,
miről. Aztán átrepülsz az országon, és hazudsz az interjúkról,
hogy találkozhassatok. - Lehalkította a hangját. - Nem alszol ve-
lem egy ágyban. Mit kellene ezzel kapcsolatban éreznem?
 Lillian Dave-re pillantott, hogy lássa, fülel-e. Dave védekező
tartásban dőlt a falnak, de egyértelmű volt, hogy minden szót hall.
- Mi mást mondhatnék még, Jerry? Dave-nek meg nekem nincs
viszonyunk egymással. Ilyen egyszerű. Dave és Beth dolgozik a
házasságukon, tanácsadóhoz is járnak. Talán mi is megpróbálhat-
nánk.
- Lefogadom, hogy nem közölte a tanácsadójával, hogy éjjelente
órákat beszél egy másik nővel! - emelte fel a hangját Jerry, Dave-
nek célozva, aki az egyik lábáról a másikra állt, mint aki nagyon
szeretne megfelelni a szurkálásra.
- Nincs köztünk romantika - magyarázta tovább Lillian. - Szük-
ségem van rá, mert csak ő tudja, min mentem keresztül.
Jerry megrázta a fejét.
- Ez nagyon nem tisztességes, Lillian. Honnan tudhatnám, min
mentél keresztül, ha még csak nem is beszélsz nekem róla?
- Beszélni neked? Soha nem mutattál érdeklődést. Akárhány-
szor megemlítem Pault, már oda sem figyelsz rám, vagy témát
váltasz. Dave ott volt Paullal. Emlékszik rá, amikor még életben
volt. Kell valaki, aki emlékszik, hogy Paul, a kisbabám, élt és a ka-
romban halt meg!
Lillian az ajkába harapott, hogy vér ízét érezte a nyelvén. Nem
fog ismét sírni Paulért, nem Dave előtt, aki nem sírhatott a saját fi-
áért.
Jerry bánatosan rázta a fejét.
- Megkönnyítem a dolgodat, Lillian. David vagy én? Nem én és
a fiúk, csak én. Elég vagyok én a számodra? Semmi éjféli telefon,
semmi titkos találkozás. Itt ér véget, vagy. - Elakadt a hangja,
megköszörülte a torkát. -Vagy köztünk vége mindennek.
Figyelte Lilliant, és az arcára kiült a félelem, mintha máris biz-
tos lenne a válaszában. Lilliannek fogalma sem volt, mit tesz, ha
Jerry elsírja magát.
A világ ködbe fagyott körülötte, mintha az idő lelassult volna, ő
azonban továbbra is teljes sebességgel pörgött. Tehát választania
kell. Jerry, aki tizenkét éve a férje, a gyermekeinek apja, aki jobban
tudja, mire van szüksége, mint ő maga? Vagy Dave, akihez vonzó-
dik, mintha valami láthatatlan erőtér húzná Josh sci-fi filmjeiből,
akivel együtt szenvedtek meg a túlélésért, akivel minden esély el-
lenére gyerekük lett, és megismerték a halált; az egyetlen, akiről
Lillian tudta, mindig és bármivel szemben megvédené.
Ez olyan igazságtalan. Három vagy akár két hónappal koráb-
ban Lillian megingott volna, mert eszébe jut a látomás a kórház-
ból, a megmenekülésük utánról. A képek Dave-vel való életéről. A
mai nap után? Nem. Dave Bethszel él, ő pedig Jerryvel.
Még egyszer Dave-re pillantott, mielőtt megadta volna a végső
választ. Dave hunyorogva nézte a mennyezeti lámpákat, és az ar-
cán nem félelem volt, nem is remény, hanem beletörődés - és talán
szégyen is. Jerry félt, hogy Lillian Dave-et választja, Dave azonban
már láthatóan tudta, kivel megy haza Lillian.
Visszafordult a férjéhez.
- Téged választalak - suttogta.
 30. FEJEZET

L - 589. NAP

A szigeten

A HOMOK FORRÓ, égeti az arcomat, de nem is érzem. Ez nem igaz, ér-

zem, de meg is érdemlem. Még erősebben préselem az arcomat a
perzselő homokszemek közé. Azt kívánom, bárcsak még egyszer
hallhatnám halk, sirálykiáltásra emlékeztető sírását... ha elég
mélyre leások...
Még egy hónap elteltével sem bírom elviselni, milyen csendes
az élet kettesben Daviddel. Nem tudom, miért ilyen nehéz hozzá-
szokni. Paul csak három hónapig volt velünk, ami egy szempillan-
tás a teljes életemhez viszonyítva, de miután megszületett, olyan
volt, mintha mindig is velünk lett volna. Most pedig elment, és
úgy érzem, én is meghaltam.
Nem bírok többé a menedékben aludni. Ott történt a dolog, ott
vette az utolsó lélegzetét. Még csak ébren sem voltam, hogy észre-
vegyem. A kisbabám a karomban aludt, mint minden éjjel a szüle-
tése óta. Az éjszaka során azonban valamikor nem vett több léleg-
zetet, és mire észrevettem, a mellem feszült a tejtől, és az apró kis-
fiam már egészen kihűlt, elkékült a karomban.
A sikolyom riasztotta fel Davidet. A látvány, hogy egy férfi, aki
ilyen boldogságot talált az apaságban, hirtelen elveszítse az élete
értelmét. szinte mintha két ember halálának lettem volna tanúja.
David azt mondja, nem hibáztat engem, de nem hiszek neki. Én is
magamat hibáztatom, hogy is ne tenné ő is? Milyen anya alussza
át a gyereke halálát? Még ha semmit nem is tehettem volna - ami-
ben nem vagyok teljesen biztos -, akkor is szerettem volna vele
lenni, még egyszer a szemébe nézni, még egyszer megcsókolni ró-
zsaszín, meleg arcát.
Így most az elszíneződött, merevedő testének emléke kísért.
Szinte nem is emlékszem, milyen volt azelőtt. Szeretném megkér-
dezni Davidet. Azt akarom, hogy emlékeztessen a fiunk sűrű feke-
te hajára, amely puha volt, mint a kasmír, és jobb illata volt, mint a
sziget bármelyik virágának. Azt akarom, hogy meséljen Paul félol-
dalas mosolyáról, amelyért annyit dolgoztunk, de ami jobban el-
szórakoztatott, mint bármilyen film vagy sorozat tette volna. Em-
lékszem a bölcs tanácsra, amit gyakorlott anya módjára adtam Da-
vidnek: Ne aggódj, nemsokára állandóan mosolyogni fog. Istenem, de
gyűlölöm, hogy nem lett igazam.
Ha abban a pillanatban helyet cserélhettem volna Paullal, meg-
teszem. Számtalanszor könyörögtem Istennek érte. Még nem tör-
tént meg, és kezdem sejteni, hogy nem is fog. Nem kapom meg,
amit kérek. Egészen biztosan nem én kértem, hogy így legyen.
Nyugodt életem volt missouri háziasszonyként, kuponokat
vagdostam ki az újságokból, vittem-hoztam a srácokat az edzések-
re, és ha volt egy kis szabadidőm, én is jógáztam. Néha reméltem,
hogy egy napon, amikor a fiúk már idősebbek, visszamegyek
majd tanítani, ahogy Jill folyton kérlelt. Minden nap majdnem
ugyanolyan volt, mint a többi, a család, a házimunka, az egyéb fel-
adatok boldog masszává olvadtak. Régen azt gondoltam, unal-
mas, vagy én vagyok unalmas. Most azonban vissza akarom kapni
azt az életet. Inkább élek egy masszában, mint itt.
És mégis örökre itt ragadtam, ezen a parton, amelyet gyűlölök,
nézem az eget, amelyet ki nem állhatok, és fürdök a vízben, ame-
lyet utálok. Mindennek a tetejébe magam sem ismerek magamra.
Gyilkos vagyok, házasságtörő, bántalmazó anya. Ha ezekből a jel-
zőkből táblákat készíthetnék, és a nyakam köré akaszthatnám
őket, jobban érezném magam, nem rosszabbul. Fogalmam sincs,
131
miért panaszkodott az az elkényeztetett Hester Prynne.
A homok kihűlt az arcom alatt. Még a homok is cserben hagy.
Üres gyomrom hangosan panaszkodik. Mostanra hozzászoktam
az éhséghez, de ezt a hangot még mindig utálom.
Az evés itt, a szigeten, mindig is feladatszámba ment, úgyhogy
eldöntöttem, hogy amennyire lehet, kihagyom. Az éhség mardo-
sása elviselhetőbb, mint a gyászé. Azt hiszem, ezért taszítom el
Davidet is. Nem szabad, hogy megvigasztalódjak, és boldog le-
gyek a karjában, miközben a csecsemő fiunk halott.
Már megfontoltam néhány módszert, amivel véget vethetnék a
fájdalomnak. Van egy, ami különösen tetszik, főleg, ha David a
közelben van, a kezét a lábamra teszi, vagy összeérnek az ujjaink a
tűzgödör takarítása közben. Azt azért nem hiszem, hogy segítene.
Talán megtévesztéssel rávehetném. Nem jönne rá, miről van szó,
amíg már túl késő lenne.
- Lily! Vacsora!
David az. Még mindig úgy tesz, mintha ennék. Mindennap
eljátsszuk ezt, szép kis szertartás lett belőle. Kiégetem magamból a
fájdalmat a fiam sírját takaró forró homokon, ő pedig a munkába
veti magát, hogy úgy tehessen, mint akinek nem tört gyógyíthatat-
lanul össze a szíve az egyetlen gyermeke elvesztése után. A nap
végén összekészíti a szigeti finomságokat, én úgy teszek, mint aki
eszik, ő pedig számolja a falatkáimat. Megrakjuk a tüzet, majd
csendben ülünk mellette, amíg én elalszom, ő pedig visszamászik
a menedékbe, mintha én még egyszer visszamennék oda.
- Lily! - kiáltja ismét. Egyre türelmetlenebb. Ha túl sokáig vá-
rok, idejön, annak pedig sosincs jó vége.
- Jó éjt, Paul - suttogom a homokba. A lélegzetem elsöpri az ap-
ró szemcséket. Vonakodva felállok; a régi heg feszül a vállamon,
megégett a napon.
Végigmegyek a letaposott sávon a tűzkör felé. Kócos hajam az
arcomba hullik. Remélem, nem kell David szemébe néznem. Azt
gondolja, jól rejti a fájdalmát és az aggodalmát, pedig dehogy.
Alig váltunk néhány szót mostanában, nevetni pedig azóta nem
hallottam, hogy a sikolyomra ébredt.
- Gyere ide, Lily, ülj mellém. - Úgy int, mintha egy zsúfolt kö-
zépiskolai ebédlőben volnánk, nem pedig kettesben a semmi kö-
zepén.
- Most nem vagyok valami éhes. - Hazugság. A számban a sült
hal illatától összefut a nyál. A fenébe, régen utáltam a halat. Miért
kell, hogy ilyen jó illata legyen?
- Tudom, tudom. Reggeli idején sem voltál éhes, és ebédkor
sem, igaz? - Megveregeti maga mellett a viharvert fatörzset. - Ülj
mellém, és talán visszatér az étvágyad.
- Hát jó. - Lehuppanok mellé, mint egy elkényeztetett tini. -
Majd eszem, ha pizzát tálalsz.
- Megígéred? Tudod, hogy megtalálom a módját, hogy
összeüssek egy halas pizzát, ugye? - A kezembe nyom egy kó-
kuszdióhéjat, tele apróra vagdalt darabokkal.
 - Sok sikert hozzá. A pizza sajt nélkül nem pizza. - Olyan gyor-
san teszem le a púpozott tálnyi ételt a másik oldalra, ahogy csak
tudom, hogy elkerüljem a kísértést. Üres gyomrom panaszkodása
némi elégtétellel tölt el.
- Megint megégetted az arcodat. - Féltő tekintete a lelkembe ha-
tol; a szemöldöke újra ráncba szalad. Megérinti lepirult járom-
csontomat. Már az apró simítástól is összerándulok.
- Csak első fokú. Rendbe jön.
David arcvonásai megkeményednek. Látom rajta, hogy
összeszorítja a fogait. Mindig ezt csinálja, ha nem akar veszekedni.
Régebben sosem veszekedtünk. Most minden este ugyanazt
játsszuk le.
- Akkor is kimondom, ha tudom, hogy nem akarod hallani -
közli lassan. Láthatóan nem zavarja, hogy kihűl az étele. - Te vagy
az egyetlen, ami még megmaradt nekem, és ami kicsit is fontos.
Kérlek, ne büntesd magad tovább. Ha saját magadért nem hagyod
abba, tedd meg értem.
A kezét a tarkómra csúsztatja, arra a különleges helyre, ahová
olyan jól illenek az ujjai. A gyengéd érintéstől zavarba ejtően meg-
gyorsul a pulzusom, mint mindig, ha David hozzám ér. Nem aka-
rok kettőnkre gondolni, és arra, mi történt köztünk a szigeten. Va-
lami másra akarok gondolni, bármi másra, az üres gyomrom he-
ves korgására, vagy égett bőröm sajgására. Ha erről beszélünk,
Paul is szóba kerül, és minden más is, amit emiatt az átkozott szi-
get miatt elveszítettünk.
- Nem bírom abbahagyni. Nem lehetek boldog. Nem érdemlem
meg - motyogom, de a testem elárul; önkéntelenül reagálok az
érintésre. A keze felé hajolok, homokégette arcomat meleg bőré-
hez simítom.
- Nem várom, hogy elfelejtsd őt, de attól még lehetsz néha bol-
dog. Amikor az apám meghalt, még az ágyból is nehezemre esett
kikelni, mert emlékeztem, hogy az egyetlen ember, aki valaha
őszintén szeretett, elment. Bűntudatom volt, ha nevettem egy té-
véműsoron, vagy jól szórakoztam a barátaimmal. Beletelt egy kis
időbe, amíg megértettem, hogy apám nem akarná, hogy élve elás-
sam magam. Szeretett engem. Örülne, ha tudná, hogy boldog va-
gyok.
 Hallgatom, és a lelkem mélyén tudom, hogy igaza van. Ezek
ugyanazok az okok, amelyek miatt nem érzek bűntudatot a kap-
csolatunkért. Tudom, hogy ha nem lehetek velük, a családom azt
akarná, hogy nélkülük legyek boldog. És akármennyire fáj a gon-
dolat, én is remélem, hogy Jerry idővel talál valakit, akit szerethet,
aki a karjába veszi, és nagy szívvel fordul a fiaim felé, megadva
nekik az anyai figyelmet, amit én nem adhatok. Ez azonban más
eset.
- Paul csecsemő volt. Csak azt akarta, hogy gondoskodjak róla,
és nyilvánvalóan nem csináltam elég jól.
- Nem a te hibád volt. Meghalt. Egyszerűen meghalt. Ugyanez
megtörténhetett volna a bölcsőjében, a missouri lakás légkondicio-
nált babaszobájában is. A csecsemők néha meghalnak. Gyűlölöm a
tényt. De mit fogsz ezután csinálni, örökké bünteted magad? - A
keze lesiklik a vállamra, fel-le simogat. Vállat vonok.
- Nem tudom. Még sosem éreztem ilyesmit. Fogalmam sincs,
meddig fog tartani. - Megremeg a hangom. Muszáj tovább beszél-
nem, különben elsírom magam, és ha elsírom magam, talán sosem
hagyom abba.
David a karjába zár; meztelen vállába fúrom az arcomat. A bőre
majdnem ugyanolyan meleg, mint a homok, de egészen máshogy
éget. Ez a szenvedélyes kapcsolat eszembe idézi az ötletemet,
amely talán megszüntetné a fájdalmat, ha rá tudom venni, hogy
beleegyezzen. Szinte biztosra veszem, hogy nem fog, de azért pró-
bálkozhatok.
Felfelé fordítom az arcomat, az ajkamat a kulcscsontjához érin-
tem, hagyom, hogy villámlásként vágjon végig rajtam hibátlan,
barna bőrének érintése. A karja kissé megfeszül, de ettől is köze-
lebb kerülök hozzá. Nem fogom vissza magam. Csókokkal köve-
tem végig a nyaka és az álla vonalát, aztán vadul, éhesen lecsapok
az ajkára.
Ha tétovázik, nem is érzem. Lázasan viszonozza a csókot, és az-
tán már érintjük, fogjuk, szorítjuk egymást. Semmit sem érzek,
csak valami érzéki kábulatot. Ez csodálatos. Be is válhat.
Csaknem elfelejtettem, milyen jól illünk össze. A keze pontosan
tudja, hol kívánom az érintését. Végigsimít a nyakamon, a válla-
mon, a melleim felé. Zihálva kapkodja a levegőt, és érzem, én is
annyira hiányoztam neki, mint ő nekem.
 Amikor az ajka visszatér az enyémhez, végigsimítom feszes há-
tát; az ujjaim a rövidnadrágja derekába akadnak. Zsinórral van
felkötve, a levágott nadrágszárából csinálta. A hevenyészett övet
követem, elöl babrálok a vaskos csomóval, ami a helyén tartja.
Odanézés nélkül nehéz. A figyelmem egyetlen pillanatnyi lanka-
dása is elég, hogy David észbe kapjon. Erős keze az enyémre kul-
csolódik.
- Mit csinálsz, Lily?
- Minek tűnik? - kérdezem, közben igyekszem visszaemlékezni,
hogyan kell flörtölni. David félrelöki a kezemet, és feláll, mintha
menekülni akarna.
- Sajnálom, Lily, ez ma nem fog menni.
- Nem hiányzik az idő, amikor együtt voltunk, David? Tudom,
hogy élvezted. Nem akarsz már engem?
- Most nem arról van szó, hogy mit akarok, hanem arról, mi a
helyes és mi a biztonságos. Soha többé nem helyezhetem a testi
vágyaimat a te biztonságod elé. Nem fogom az életedet kockáztat-
ni egy újabb terhességgel. - Megrántja az övzsinórját, ami megszo-
rul a derekán.
- Olyan rossz volna, David? - kérdezem. A kimondott gondolat
felvillanyoz. - Egy másik kisbaba? Tudom, hogy nem Paul volna,
de olyan boldogok voltunk, amikor ketten szerethettünk egy ki-
csit. Ami a terhességet illeti, már volt benne részem, tudom, hogy
újra végig tudnám csinálni, és ha valami balul sül el... hát, leg-
alább elszabadulok a szigetről.
David megdermed.
- Ezt most nem is mondtad, igaz? Kérlek, mondd, hogy nem
azért jöttél ide, hogy elcsábíts és teherbe ejthesselek?
- Te mondtad, hogy azt szeretnéd, hogy boldog legyek. Renge-
teget gondolkoztam rajta. Ez boldoggá tenne. - A saját hangomat
hallva ráébredek, hogy úgy tűnik, teljesen megbolondultam, de
azt akarom, hogy eltűnjön az üresség. Fogalmam sincs, beválhat-e
ez, de meg akarom próbálni.
David is őrültnek hisz: szánalom és undor keveredik az arcán.
Eltakarom a szemem. Látni sem akarom. Ha David meggyűlöl,
minden elveszett. Minden.
- Nem lenne ugyanolyan, Lillian. - A régi nevem megdöbbent;
még a gyomrom is összerándul.
 - Tudom - motyogom a tenyerembe. És ekkor rám zuhan a tény
súlya. A kisbabám elment. Végleg. Nem teremthetek újat, mintha
csak játékot rendelnék online, ha eltörik. Paul soha nem fog
visszajönni, és a fájdalom örökké velem marad. Örökké.
Szánalmas, csukló sírás szakad fel belőlem. Fuldoklom a szé-
gyentől a gondolatra, hogy csaknem milyen mélyre süllyedtem.
Minden erőmre szükségem van, hogy ne essek össze a homokon,
és ne zokogjak, mint egy hisztis kétéves. Toporzékolni akarok, és
hangosan sikoltozni, hogy nem tisztességes!! Hiszen nem is az.
Ebben a percben Davidre van szükségem. Ő az orvosságom, az
egyetlen ember, aki mindazon átment, amin én is, és még többön
is. A karjára van szükségem, a kedves szavaira. Ő mindig mellet-
tem áll; most is arra várok, hogy átöleljen. Végül leeresztem a ka-
romat, és körülnézek. A nap lemenőben, a tűz az égre nyújtózko-
dik. David nincs sehol. Ha hunyorítok, meglátom: kiúszott a ten-
gerre, a feje fel-felbukkan a hullámokon. Gratulálok, Lillian, elker-
getted az egyetlen embert, aki még szeret. Egy nap jóváteszem,
hogy elveszítettem a kisbabáját, teljesen megbolondultam, és ál-
landó gondviselőmmé kellett válnia. De nem ma. Még nem va-
gyok hozzá elég erős.
A gyomrom ismét megkordul; ezúttal fájdalmasan. Mellettem
ott a tálkányi étel. A hideg hal még sosem nézett ki ilyen étvágy-
gerjesztően. Felveszem, de a kezem annyira remeg, hogy a dara-
bok rázkódnak a kókuszhéjban. Tétovázva kiveszek egy kissé
megpörkölődött darabot, és a számba dobom. A mennyei, sósédes
íztől, az igazi étel ízétől azonnal megindul a nyálelválasztásom.
Milyen lenne ismét jóllakni?
A menedéken akad meg a szemem. Az alvógyékény még min-
dig ott van, eltakarja a helyet, ahol Paullal aludtunk, miközben
David mellénk hevert. Az ujjaim megszorulnak a vékony kókusz-
héjon: ha nem lennék félig éhen veszve, talán össze is roppanta-
nám. Ehelyett egyszerűen a tűzre dobom. A drága étel egy pilla-
nat múlva lángot kap, elszenesedik.
Kit akarok becsapni? David jobban jár nélkülem. A nap már ké-
szen áll, hogy lecsússzon a horizont mögé, és a családomra ra-
gyogjon a világ túlsó felén. David csöpögve kisétál a vízből. Leg-
alább észben tartotta, hogy a cápák ilyentájt jelennek meg.
 El kell tűnnöm, mielőtt visszaér a tűzhöz, hogy megszárítkoz-
zon. Nem bírok az arcába nézni, miután visszautasított. Még egy
hasábot dobok a tűzre, és ellenőrzöm, hogy minden bizonyíték el-
hamvadt-e, aztán magamra kapom Margaret régi kabátját, amely
még őrzi Paul illatát. A partra, a félsziget felé indulok. A homok
mostanra kihűlt, én pedig, miután belekóstoltam az ételbe, éhe-
sebb vagyok, mint valaha, de megérdemlem az üresség szüntelen
mardosását.
 31. FEJEZET

DAVE

Jelen

- VISSZANÉZVE AZ EGÉSZRE, DAVE, mit bánt meg a legjobban? Mi az az egyet-

len dolog, amit megváltoztatna? -Genevieve csontos öklére tá-
masztotta az állát. Hosszú volt a nap, és Dave agya a stressztől ki-
kihagyott.
- Hát... talán ha nem zuhant volna le a gép, Ms. Randall. - Dave
együtt nevetett a stáb felével. Még Beth is somolygott; a széke szé-
lén ülve várta, hogy vége legyen az interjúnak. Azonban egyetlen,
Genevieve Randall arcára vetett pillantás letörölte a mosolyt Dave
arcáról. A riporter nem értette a tréfát, vagy ha értette is, nem ta-
lálta viccesnek. Egyáltalán nem.
- Nos, valóban. - A mosolya rövid volt, és erőltetett, aztán még
egyszer megpróbálkozott a kérdéssel. -Megváltoztatná, vagy úgy
gondolja, ez olyasvalami, aminek meg kellett történnie?
Dave kinyitotta a száját, de szó nem jött ki rajta. Megváltoztat-
ná, ha tudná? Megtanulta, mi a szerelem, milyen apának lenni, és
rájött, hogy a tanultak haza is követték. Beth és ő dolgoztak az éle-
tükön, és bár voltak rázós időszakok, most már működik a házas-
ságuk. A kisfia néhány hónapon belül megszületik - egy kórház-
ban, orvosok felügyelete alatt. Megváltoztatná ezt? Nem. De beis-
merheti-e ezt Genevieve Randallnak?
- Ha visszamehetnék az időben, és eltörölhetném az Álomuta-
zás-ajándékot, megtenném. Akkor Margaret, Theresa, Kent és Pa-
ul is élne még. Pont.
Genevieve Randall bólintott, és még egyszer átpörgette a jegy-
zeteit, majd elegáns rakatba rendezte, és a combja alá dugta őket,
végül egymásra tette a kezeit az ölében.
- Köszönöm az interjút, Dave. Sok mindenre fényt derített. -
Mélyet sóhajtott, az arcára merev mosoly ült ki. - Remélem, né-
hány hónap múlva a kész produkciót is élvezni fogja.
Dave szemöldöke döbbenten és megkönnyebbülten felszaladt.
Vége.
 - Köszönöm, Ms. Randall. Már alig várom.
Megcsinálta. Túljutott az interjún! És bár Genevieve agresszív
volt, ráadásul minden szava enyhe cinizmustól savas, Dave titkai
biztonságban maradtak. Nem számít, mennyire szereti Lilliant,
vagy mit tettek Los Angelesben, amikor Lillian meglátogatta, soha
az életben nem ad több interjút.
Bizonyára volt egy néma jel, amelyet elmulasztott, de pillanato-
kon belül elsötétült a szoba, mert kivitték a ráadás lámpákat; a ka-
merákat és kábeleket is összecsomagolták. Egy hangmérnök le-
szedte Dave mikrofonját. Amikor a kábelek nélkül állt fel a kana-
péról, úgy érezte magát, mint akit a börtönből engedtek ki.
A feje fölé nyújtotta a karját, kilazította a derekát, és Beth felé
fordult. Ralphfal, a gyakornokkal beszélgetett, alighanem semmi-
ségekről, és számolta a perceket, amíg mindenki távozik a házá-
ból. Dave már odalépett volna hozzájuk, amikor a vékony, komor
riporter megállította.
- Nos, David, megcsinálta. Gratulálok. Vége van, és minden kis
titkát megtartotta. - Leplezetlen utálattal meredt rá. Dave már sok
arcát látta Genevieve Randallnek az interjú során, ezt azonban
még nem.
- Izé, nem tudom, mire gondol, Ms. Randall - bökte ki.
- Úgy értettem, hogy volt némi segítsége. - A riporter szipogott,
megdörgölte az orrát; az ujjai sárgára színeződtek a nikotintól. -
Őket is illik elismerni. Mr. és Mrs. Linden. Vagy mondjam inkább
úgy, hogy Linden ügyvéd úr és az ő kis beavatkozása?
- Egyáltalán nem értem. - Dave gondolatai kavarogtak. - Egyi-
kükkel sem beszéltem hónapok óta.
Genevieve Dave vállába vájta elegánsan manikűrözött körmét.
- Ez lehetett volna a televíziós Emmy-díjam, nem érti? Ha leg-
alább őszinte lett volna. Most nem lesz más, csak egy semmitmon-
dó műsor. - Közelebb lépett; a szájából állott cigarettaszag áradt
Dave felé. - Csak azt nem értem, miért fedezik magát mindig.
- A kamerákat kikapcsolták. Nem akarok többet beszélgetni
magával. Kérem, engedjen oda a feleségemhez. - Betht nézte, né-
mán könyörgött neki, hogy forduljon felé. Beth azonban csak cse-
vegett tovább, a frizurája meg-meglebbent, amikor barátságosan
felnevetett. Az a Ralph kölyök egyre jobban idegesítette Dave-et.
Genevieve Randall egyelőre nem akarta elereszteni.
 - Majd elmehet, ha beismerte. Olyan tisztán látható. És azt hi-
szem, megfelelően megalapoztam, hogy aki csak félig is intelli-
gens, az a beavatkozás ellenére is átlát a hazugságain. Minden az
arcára van írva. - Ki-be pattintgatta a tolla kupakját. A hang berág-
ta magát Dave fejébe, minden kattanás azt ismételte: tudja, tudja.
- Rendben, figyelek magára - válaszolta. Nem nézett máshová,
a pillantását Genevieve arcára szegezte. -Tudom, ki akarja monda-
ni, szóval csak rajta. - Most már nem akarta, hogy Beth odalépjen
hozzájuk, inkább remélte, hogy távol marad, amíg a riporter be
nem fejezi a szembesítést.
Genevieve mély lélegzetet vett. Dave, a legrosszabbra is elké-
szülve, zsebre dugta a kezét.
- Komolyan nem hiszem el, hogy ilyen sokáig megúszták. Lá-
tom, ahányszor csak kimondja a nevét. Maga beleszeretett Lillian-
be, nem? Fogalmam sincs, mennyi időbe telt, de az biztos, hogy
megtörtént. Vajon ő viszonozta egyáltalán? - A tekintete Dave ar-
cát fürkészte, mintha ott megtalálná a válaszokat. - Őt nem tudom
olyan könnyen kiolvasni, mint magát.
Dave gyűlölt személyeket tartalmazó listája, amelyen Kent is
szerepelt, meghosszabbodott egy névvel. Genevieve Randall. Mi-
csoda hataloméhes, hírnévvadász ribanc.
- Ez nem párbeszéd. Meghallgatom, de nem válaszolok a kérdé-
seire. Egyetlenegyre sem.
- Már meg is tette, David. - Bosszúszomjasan mondta ki a nevét,
mintha csúf káromkodás volna. -Rájöttem. Amint már mondtam,
maga beleszeretett Lillianbe, ő meg fogta magát, és beleszeretett
Kentbe.
Dave ajka megrándult, hiába akarta mozdulatlanul tartani a vo-
násait. Genevieve arcán több érzelem tükröződött, mint az egész
interjú alatt bármikor.
- Látnia kellett volna, hogyan sírt az interjú alatt, amikor Kent
elveszítéséről beszélt. Valójában zokogott. -Genevieve elmosolyo-
dott, mint egy jóllakott macska várta a reakciót. - Maga pedig,
amíg beszélgettünk, alig bírta palástolni a Kent iránti utálatát.
Egyértelmű, hogy mardosta a féltékenység, és amikor megszüle-
tett Kent fia, maga a saját kezébe vette a dolgokat. Hidegvérrel
meggyilkolta, és megszabadult a testtől. Lillian, mivel félt a harag-
jától, és Kent halála után szüksége volt valakire, aki gondoskodik
róla, beleegyezett, hogy fenntartja a hazugságokat. Ezért nem
akarják, hogy Paul testét elhozzák a szigetről, és ezért távolodtak
el egymástól maguk ketten, bár a Carlton-bálon elég meggyőző
alakítást nyújtottak. Maga megölte a szerelmét, és Lillian sosem
fog megbocsátani magának.
Genevieve rámeredt. A heves kattogtatás abbamaradt; Dave
úgy vélte, a riporter dühében remeg. Szóval erre célozgatott egész
nap? Ezt a történetet akarta volna előásni... de tévedett, nagyon
nagyot tévedett.
- Ez egy rendkívül érdekes elmélet, Ms. Randall. - Dave kráko-
gásba fojtotta a nevetést. - Bizonyára jobban is érzi most magát,
hogy kibeszélhette. - Udvariasan mosolygott, bár táncolni tudott
volna. - Most viszont, ha megbocsát, szeretném elkezdeni a foga-
dalmamat, miszerint egyetlen szót sem váltok magával, soha töb-
bé.
Genevieve Randall felkapta a jegyzeteit, a táskáját, és kivihar-
zott; közben végig az igazságról motyogott, és arról, hogy majd a
bíróságon meglátják. Dave a fejét rázta. A hírhedt Ms. Randall, a
kemény nyomozó riporter végül másnak bizonyult, mint amit
várt. Okos? Igen. Kegyetlen? Igen. Pontos? Közel sem.
Nézte az ajtó feletti lámpát, amely lassan himbálózott Genevi-
eve távozásának szelétől, és egy rémes gondolat lepte meg. Ha
egy újságíró, aki két hivatalban lévő elnökkel készített riportot,
három Emmy- és egy Peabody-díjat nyert, terroristákkal, erőszak-
tevőkkel és gyilkosokkal beszélgetett nap mint nap, ennyire félre-
célzott a titkait illetően, mit gondolhat Beth a történetéről?
Beth éppen búcsúzkodott Ralphtól.
Dave odasietett, és átkarolta meglepett feleségét.
- Egész nap erre vágytam - motyogta eperillatú hajába.
- Én is egész nap erre vágytam - nevetett Beth, és viszonozta az
ölelést. Apró hasa Dave-nek nyomódott, mintha az egész család
ölelkezne. Beth feje búbja Dave válláig sem ért.
Dave gyanú, fájdalom vagy harag maradékának nyomát keres-
te, de semmit sem talált.
- Annyira elegem van. Ha az életem hátralévő részében egyet-
len riporterrel sem kell beszélnem, boldog leszek.
Beth fintorogva rámosolygott.
- Bocs, lehet, hogy beírtam neked még egyet.
 - Tessék?
Erről beszélgetett az előbb Ralphfal?
- Visszahívtam őket, majd a kicsi születése utánra.
Dave tudta, hogy óvatosnak kell lennie. Nem árulhatta el, hogy
rejteget valamit, azonban a gondolatát sem állhatta, hogy még egy
percet azonos helyiségben töltsön el Genevieve Randall-lel. Ki
tudja, miféle vádakat fog addigra a fejében forgatni?
Beth észrevette, hogy valami nincs rendben.
- Nem igazi interjú lesz, megígérem. Ők kérték, hogy hadd jöjje-
nek, és fényképezzenek le minket, a kicsivel. Tudod, hogy meg-
mutassuk, milyen boldogok vagyunk.
- Á, szóval semmi kérdés?
- Semmi! - rázta a fejét Beth. - Csak te, én és a kisbabánk. Ez jól
hangzik, ugye?
- Képek veled és a kicsivel? Imádnivaló.
 32. FEJEZET

L
Hat hónappal később

miért gondolta, hogy jó ötlet lesz meghív-

LILLIAN SEJTETTE, SOSEM FOG RÁJÖNNI,
ni az embereket a Legfrissebb Hírek bemutatójára. A Rémálom a para-
dicsomban címet adták a riportnak, amit kissé hatásvadásznak ta-
lált - de azért illett az egész alkotáshoz, a sodró melodrámához.
Hat teljes hónap telt el, mióta Genevieve Randall az otthonuk-
ban járt, de éveknek tűnt. A tervek szerint júniusban mutatták vol-
na be a műsort, a megmenekülésük egyéves évfordulóján, de a fo-
lyamatban lévő per miatt a nyár végére csúszott.
A végén a Legfrissebb Hírek feladta a harcot. Jerry azt mondta,
ha a szólásszabadsággal érvelnek, nyerhettek volna, de Lillian
gyanította, hogy az ő kis története nem ért meg többszázezer dol-
lárnyi jogi költséget. Vagy talán rájöttek, hogy a történet már így is
nagyon szenzációhajhász, és a Ms. Randall által kihangsúlyozni
kívánt részek valójában feleslegesek?
Akármi volt az oka, úgy érezték, sosem fogják látni a kész mű-
sort, ezért amikor Ralph az előző héten telefonált, és elmondta,
hogy hamarosan vetítik, Lillian alig hitt neki. A kis részlegben
gyorsan terjedtek a hírek, és mindenki a premierről akart beszélni,
úgyhogy ahelyett, hogy százszor megválaszolták volna ugyanazt
a kérdést, inkább elhatározták, hogy bulit rendeznek. Lillian egy
gyors e-mailben meghívta néhány családtagját és szomszédját.
Aznap este hagyták, hogy Josh és Daniel egy kicsit tovább ma-
radjon fenn, és találkozzon a pincében, a játékszobában beszélge-
tőkkel. Amint a műsor elkezdődött, az idő hirtelen felgyorsult. A
zuhanásról készült montázs, az események összefoglalója és a túl-
élők döbbenetesen unalmas interjúja összemosódott. Akárhány-
szor közelről mutatták az arcát a százhetven centis óriási laposté-
vén, amit Jerry még özvegy korában vett, minden ránca és pórusa
kinagyítva látszott. Az este végére eldöntötte, hogy a nagy felbon-
tású kamerák nem a barátai, de a szigetet valóban paradicsomként
mutatták be. Az egyik részben különleges effektet alkalmaztak: a
kamera távolodott és távolodott, amíg a sziget eltűnt a végtelen
óceánban. Olyan érzés volt, mintha ugyanez történne az életével
is. Minél több időt töltött a szigettől távol, annál jobban belemosó-
dott az előtte és utána való évekbe. Egyes napokon el is felejtette,
hogy ez is az élete része. Aznap azonban nem. Aznap minden
részletet fel tudott idézni: a vörös erezetű növényeket, amelyek
körülvették a tábort, a kis, barna homoki bolhák viszkető csípéseit,
amelyek a bokáiból lakmároztak; a parázsló bambusz illatát. Min-
den csókot, minden karcolást, minden könnyet.
Mégis rákényszerítette magát, hogy nézze.
Dave hihetetlenül hétköznapi volt a maga részében. A bőre
mély aranybarnára sült, majdnem olyan karamellszín volt, mint a
szigeten; egyenes fogsora ragyogott, akár a fényesített márvány.
Még ha Lillian soha nem is lett volna szerelmes belé, akkor is egy-
értelműen hihetetlenül jóképűnek találta volna. Ugyanakkor nem
olyan volt, mint az ő Davidje. Az ő Davidjének több szőr volt az
arcán, mint Feketeszakállnak. Még a gépen ülő, ideges, kissé
bosszantó Dave Hallnak is volt egy félénk, bizonytalan, puha kö-
zéppontja, ezt azonban nehéz lett volna elhinni a képernyőn látha-
tó magabiztos, gyilkosan elegáns férfiról.
Dave-et látni szürreális élmény volt. Ha hunyorított, még ki
tudta venni az ember maradványait, akivel élt. Zengő baritonja
könnyeket csalt a szemébe; el kellett fordulnia, hogy eljátssza,
hogy valamit a konyhában felejtett, nehogy mindenki észrevegye
a dolgot. Ez a hang nyugtatta meg a legrosszabb időkben, amely
vele nevetett és vele sírt. Néha szerette volna újra hallani, mint
amikor az ember hosszú szünet után újra és újra meghallgat egy
kedvelt számot.
Tíz hónap telt el a hotel folyosóján elhangzott ultimátum óta,
amikor elment, és megígérte Jerrynek, hogy soha többet nem be-
szél Dave-vel. Rengetegszer benyomta már a telefonjába a számot,
hogy aztán az ujját a zöld gomb felett tartsa, de mindannyiszor
megállította magát. Egy dolog volt hazudni az egyre valószerűtle-
nebbnek tűnő múltról, de a valóságról? Elege volt a hazugságok-
ból.
A műsornak hamar vége lett, alig egyórás volt. A reklámok és a
kajaszünetek közben úgy érezte, kiváló munkát végzett, mindent
az uralma alatt tartott. Még amikor az utolsó vágóképeket mutat-
ták, amelyeken Dave egy fekete hajú kisfiút tartott az ölében, Beth
pedig gügyögött a bébinek, akkor is együtt sóhajtott a többiekkel.
Nagyon boldognak tűntek. Lilliant egyszerre öntötte el a
megkönnyebbülés és a féltékenység, és maga sem tudta, melyik
érzés az őszinte.
Szerencsére a stáblista után mindenki azonnal szedelőzködött.
Lillian arra gyanakodott, hogy Jill fizikai erőszakkal fenyegette
meg őket arra az esetre, ha maradnának. Jill gyakran avatkozott
mások ügyeibe, de Lillian most hálás volt érte.
Miután mindenkitől elbúcsúzott, hangos kattanással csukta be
az ajtót, és az emeletre indult. Jerry akkor lépett ki a fiúk szobájá-
ból, miután lefektette Josht a máris alvó testvére mellé.
- Esküdj meg, hogy legalább holnap tízig nem kezdjük meg a
romeltakarítást - suttogta, és átkarolta Jerry feszes felsőtestét. A
férje nevetett, és csókot nyomott az orra hegyére.
- Csak ha megígéred, hogy segítesz. Egy embernek elég nagy
meló. erre tapasztalati úton jöttem rá.
- Ó, ne aggódj. - Lillian belökte a hálószobájuk ajtaját. - Családi
buli lesz, a fiúk is segítenek, akár tetszik nekik, akár nem. Repül az
idő. Mire észbe kapunk, már a saját otthonukban fognak élni.
- Hogyne. - Jerry folytatta a tréfát. - A Yale-ről telefonáltak a mi-
nap, Josht felvették. Ösztöndíjjal, meg minden.
- Remek hír! - nevetett Lillian, lerúgta a magas sarkúit, és elte-
rült az ágyon. - De azért a végső döntés előtt várja meg, mit mon-
danak a harvardiak.
Jerry kihúzta az övét a nadrágjából, és a fiókos szekrény tetejére
tette. Az órája követte. Farmerja derekából kihúzta kék pólóját, az-
tán Lillian mellé ült, hogy kifűzze az edzőcipőjét. Az ágy meg-
nyekkent, a matrac besüppedt; a válluk egymáshoz ért. Lillian
hagyta, hogy a feje a férje vállára dőljön.
- Nagyon jó voltál ma - mondta Jerry, és egy koppanással leej-
tette a cipőt.
- Mindenki jól szórakozott, igaz?
- Tudod, hogy nem erre gondoltam - suttogta Jerry, és Lilliané-
hoz érintette a fejét. - Biztosan nehéz volt Dave-et látni.
 Lillian az ajkába harapott.
Miért kell éppen most Dave-ről beszélniük? Már régen nem em-
legették, és ez jó volt. A mai este elég nehéz volt anélkül is, hogy
újra emlékeznie kellene a mindennap ismételt féligazságokra és
egész hazugságokra. Dave-ről mindig hazudnia kellett, úgyhogy
már a neve hallatára is kellemetlenül összehúzódott a gyomra.
- Nem volt túl jó, de egyre könnyebb - sóhajtotta. Ez igaz volt:
most már sokkal könnyebben gondolt rá. Ráadásul azt remélte,
hogy Jerry annyiban hagyja a témát, ha Lillian megmutatja neki,
mennyire nem érdekli Dave.
Jerry átcsúsztatta a kezét a tompazöld-fehér ágytakarón, és
megfogta Lillian kezét. Lillian jegygyűrűje, egy dísztelen, fényes
aranykarika, amely még várta az elkerülhetetlen, szépséges karco-
lásokat, az ujjába nyomódott, amikor Jerry megszorította. A hall-
gatásában volt valami furcsa.
- Aranyos volt az a kicsi, igaz? - kérdezte hirtelen.
Dave és Beth fia. Hát persze hogy erről szól az egész. Most fel-
ajánlja majd neki, hogy legyen harmadik gyerekük, mint néhány
havonta mindig? Vagy talán emberi hazugságvizsgálót játszik, ke-
resve, hogy rejtőzik-e még Lillianben valami titkolt féltékenység?
- Szép volt - felelte olyan semmitmondón, ahogy tudta. Még ar-
ra is odafigyelt, nehogy túl szorosan vagy túl lazán fogja Jerry ke-
zét.
- Szóval. - Jerry elhallgatott, egy beszáradt, lepergőben lévő
szószfoltot bámult a nadrágján. - Hasonlít a bátyjára?
Bátyjára? Jerry máris elfelejtette volna a helyzetet?
- Dave-nek és Bethnek nincs másik gyerekük, tudod.
Jerry bólintott.
- Paulra gondoltam.
Lillian beleborzongott a névbe; Jerry szájából hallani félelem-
mel töltötte el.
- Mire gondolsz?
- Tudod, mire gondolok, igaz? - Jerry egyenesen a szemébe né-
zett.
Lillian már olyan régóta hazudott Paulról, hogy most kellett pár
másodperc, hogy megértse.
- Istenem. - bökte ki, aztán a szája is nyitva maradt. - Te tudod.
Meg kellett volna őriznie a hidegvérét.
 Meg kellett volna ismételnie a hazugságot. Azonban ahogy Jer-
ry kimondta a szavakat, abból Lillian ráébredt, hogy Jerry már
nem hinne neki. Ettől annyira megrémült, hogy a legszívesebben
elmenekült volna.
- Hogyan.? - kérdezte. Meglepte, hogy Jerry még mindig fogja a
kezét. - Hogyan jöttél rá?
- Mindvégig tudtam. - Jerry szinte mosolygott. - A kórházban
mondták meg, amíg eszméletlen voltál. Én voltam a legközelebbi
hozzátartozód, én hoztam meg minden orvosi döntést. Amikor el-
árulták, hogy nemrég szültél, azt feleltem, tévednek. Aztán... - Le-
pillantott az ölébe, miközben felidézte az emléket. - Aztán hallot-
tam, hogyan faggatja az embereket Dave miattad. Láttam, hogy
minden percét melletted tölti. Könnyű volt összerakni, amit az or-
vosok mondtak, és aminek én is tanúja voltam.
Ez volt az a pillanat, amitől Lillian végig rettegett. Amikor vala-
ki rájön az igazságra róla, Dave-ről és Paulról. A gondolat éjsza-
kánként kísértette, nem tudott aludni miatta, nappal nyomasztot-
ta, nem lehetett miatta boldog; nem lehetett hétköznapi, mert ak-
kor talán valaki elég közel jut, hogy rájöjjön.
- Ó, Jerry, annyira sajnálom. kérlek, bocsáss meg! - könyörgött,
és a szívéhez emelte a férje kezét.
Jerry bólintott, a szája sarka feljebb húzódott.
- Már régen megbocsátottam.
- Meg kellett volna mondanod, hogy tudod, Jerry! Miért nem
mondtad meg? Tudod, mennyire szerettem volna bevallani? De
féltem, hogy elveszítelek téged is és a fiúkat is. Azt hittem, meg-
gyűlölnél.
Jerry megrázta a fejét.
- Nem gyűlöllek. Már akkor sem gyűlöltelek. Csak folyton arra
vártam, hogy elmondd. Amikor nem tetted, én nem bírtam ráven-
ni magam. Túlságosan féltem, hogy elhagysz Dave kedvéért.
A halántékán láthatóan lüktetni kezdett az ér, vagyis a vérnyo-
mása megemelkedett. Lillian hűvös ujjait végighúzta az ér vona-
lán.
A lüktetés csillapodott.
- Ha megbocsátottad, miért vártál ilyen sokáig, hogy szóba
hozd? - kérdezte halkan.
 - Mert amint hazaértünk, és megszálltak minket a híradós stá-
bok és riporterek, beláttam, miért volt fontos a hazugság. Ha el-
mondtad volna nekik az igazat Dave-ről és a kicsiről, ha végig kel-
lett volna élnünk, hogy millió tévé előtt kibeszélnek és megítélnek,
azt a családunk nem élte volna túl. - Csókot nyomott Lillian tenye-
rébe, aztán megdörgölte a saját tarkóját, a vékony, rövid hajszála-
kat a gallérja felett. - Tudtad ezt is, igaz?
- Nagyon hosszú időm volt, hogy végiggondoljam.
- Nekem elmondhattad volna - jegyezte meg Jerry.
- Örülök, hogy tudod - válaszolta Lillian, aztán közelebb húzta
magához Jerryt. Az ajkuk összeért; egy rövid, de gyengéd csók
után azonban Jerry a vállára tette a kezét, és elhúzódott.
- Nem hazudhatsz nekem többé. Ígérd meg.
- Soha többé. - Amint kimondta, úgy érezte, hatalmas súlytól
könnyebbül meg.
Jerry hátradőlt, neki az egyik ágyoszlopnak.
- Akkor azt hiszem, van még valami, amit el kellene mondanod,
nem? - kérdezte, és karba tette a kezét.
Lillian értetlenül nézett rá.
Milyen beismerést vár még? A részletekkel még adósa volt, de
úgy tűnt, a lényeget megértette. Viszonya volt egy másik férfival,
gyereket szült neki, és ezt az egészet letagadta. Az egyetlen hason-
ló súlyú, másik titok.
- Hogy jöttél rá, hogy én öltem meg Kentet? - szakadtak ki belő-
le a szavak. Ha nem Dave árulta el neki az igazat, hanem valaki
más, az azt jelentette, hogy a hazugságok már nem képesek garan-
tálni a biztonságát.
- Hogy mit csináltál? - kérdezett vissza Jerry.
- Megöltem, leszúrtam, mindegy. Ki tudja még? - Felpattant. Fel
kell hívnia Dave-et! Ugyanakkora bajba kerül így, mint maga Lilli-
an.
- Lillian, fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Nem védhetsz, vagy igen? - Lillian a szekrényhez sietett, és a
felső polcról levett egy üres bőröndöt. -Ismersz valaki jót, igaz,
Jer? De el is hagyhatom az országot egy időre. - A bőröndöt az
ágyra dobta, a fehérneműs fiókhoz futott, és hajigálni kezdte bele
a melltartókat.
 Jerry már ott volt mellette, elkapta a könyökét, és megrázta, ép-
pen csak annyira, hogy kilendítse a pánikból.
- Mit csinálsz, Lillian? Nem mondtam, hogy megöltél valakit.
- De azt igen, hogy tudni akarod a másik titkomat.
- Arra gondoltam, amikor meglátogattad Dave-et Los Angeles-
ben - válaszolta Jerry; Lillian reagálása láthatóan megijesztette. -
Te ölted meg Kentet?
Jerry hátralépett.
Na most aztán megcsináltad!
- Elmebeteg volt, Jerry, teljesen őrült. Állandóan fogdosott, min-
dig próbálkozott. Egyszer egyedül talált, és megpróbált. majdnem
sikerült is neki, és.
- Várj! Meg akart erőszakolni? - Jerry szinte kiabált. Lillian attól
félt, hogy felébreszti a fiúkat. - Mi a francért nem mondtad el ne-
kem?
- Nem tehettem, Jerry. Megöltem. Nem akartam belőled utólag
bűnrészest csinálni, vagy hogy hívják. Te is börtönbe mennél. El-
veszítheted a diplomádat.
- Nekem önvédelemnek tűnik - felelte Jerry, az ügyvéd.
- Nem vagyok benne biztos. Dave megpróbálta megakadályoz-
ni, és Kent akkor őt akarta megfojtani, úgyhogy én... hátba szúr-
tam. - Lillian beharapta a száját, várta az undort Jerry arcán, ami-
ről tudta, hogy be fog következni. - Gyilkos vagyok.
- Ez nem gyilkosság. - Jerry megérintette az ajkát; a homlokán
együttérző ráncok rajzolódtak ki. - Tudja még valaki? Dave-en kí-
vül?
Lilliant meglepte a hangja gyengédsége.
- Nem. Hazudtunk, emlékszel?
- Az jó. - Jerry ránézett, egy pillanatig hallgatott. - És az erő-
szak? Bántott?
Lillian reszketeg lélegzetet vett.
- Bántott, de nem erőszakolt meg, ha erre gondolsz. Jerry. Jól va-
gyok. - Megfogta a férje kezét. - Később beszélhetünk erről is, de
most inkább azt szeretném tudni, hogy értetted azt a Los Angeles-
i dolgot Dave-vel.
- Ó, hogy az. - Jerry lelökte az ágyról a bőröndöt, és úgy ültette
oda Lilliant, mintha törékeny porcelánból lenne. - Dave. Los An-
geles.
 Lillian meglátta magát a szoba túloldalán, a tükörben. A haja
végre megnőtt, már majdnem a vállát érte; az arcán szempillaspi-
ráltól fekete könnyek csorogtak. A kezével eltörölte őket, és bele-
kapaszkodott az ágyterítőbe. Dave. Los Angeles. Könnyebb téma,
mint Kent, de nem sokkal.
- Mielőtt bármit mondanál, az a látogatás nem arról szólt, amire
gondolsz - kezdte, és szipogott; tisztában volt vele, hogy zavaro-
dott bolondnak tűnik. Újra megtörölte az arcát, nem is törődve ve-
le, hogy így ragacsos szemspirállal keni össze a takarót. Hogy jut-
hatott valaha az eszébe, hogy egy gyerekes háztartásban világos
színeket alkalmazzon?
- Tudom, hogy nem. - Jerry felült az ágyra, vele szemben. Egy-
általán nem döbbent meg, bár most tudta meg, hogy a felesége
gyilkos. - Követtettelek.
- Tessék? - Lillian szája elnyílt. - Mármint, magándetektívvel?
- Azt hiszem, jobban kedvelik a magánnyomozó nevet, de akár-
hogy nevezed őket, igen, ugyanazok. Megfizettem egy embert,
hogy kövessen Los Angelesben, és mondja el nekem, mi történt. -
Elgondolkodva megdörgölte a homlokát. - Így, kimondva, ez tel-
jes őrültségnek tűnik. Meg kell értened, tébolyultan féltékeny vol-
tam, és biztosra vettem, hogy bármelyik percben elhagyhatsz. Azt
gondolhatnád, hogy ez nem fájt volna olyan nagyon, miután ilyen
hosszú ideig éltem nélküled, de csak jobban fájt.
Lillian Jerry térdén nyugvó kezére tette a sajátját.
- Mindig szeretni foglak - fejezte be a férje.
- Én is téged, Jerry. - Megszorította a kezét, aztán kérlelőn foly-
tatta. - Megígértem, hogy nem mondom el. Dave megtartotta a
maga ígéreteit, én sem szeghetem meg az enyémeket.
Jerry nem figyelt; tenyérrel az ágytakaróra csapott.
- Állj, Lillian! Figyelnél rám? Nem kell elmondanod semmit.
Magamtól is rájöttem. Be kell ismernem. -Újra megdörgölte a
homlokát. - Megzavart, amikor a magánnyomozó azzal hívott fel,
hogy egy termékenységi klinikára mentetek. Nem értettem. Azt
gondoltam, ez azért van, mert együtt akartok lenni, családot alapí-
tani. Ezért támadtam rátok a szállodában.
- De én téged választottalak. - Lillian közelebb hajolt hozzá,
amíg megérezte a kölnije illatát.
 - Tudom. Ezt sem értettem. De aztán lett egy fura érzésem, ami-
kor beszéltem Bethszel, és ő elújságolta, hogy milyen boldogok
Dave-vel, és hogy családot készülnek alapítani. és támadt egy kü-
lönös gondolatom. És aztán, amikor ma este megláttam a kisbabát,
minden értelmet nyert. - Megkocogtatta a halántékát. - Az a kicsi,
ott a karjaikban. A te kisbabád, igaz? - Éles pillantással méregette
Lilliant.
- Nem az enyém. Dave-é és Bethé.
Jerry két ujját Lillian ajkára tette.
- Azt ígérted, nem lesz több hazugság, Lillian. Az igazat aka-
rom.
Lillian nem látta a kiutat.
- Az igazat? - kérdezte lassan. - Igen. Genetikailag az én fiam.
Amint kimondta az utolsó titkát, hirtelen szabadságérzet tört
rá. Nem is sejtette, milyen súllyal nyomják le a hazugságai, hogy
szinte mozdulni sem tud. Hiába, hogy a haragos, ítélkező kedvű
Jerry ott ült vele szemben, neki dalolni lett volna kedve.
- És ez téged nem zavar?
- Nem, Jerry, nem zavar. Beth terméketlen, mindenképpen donor-
petét kellett volna használniuk. Egy idegenét akarták, de ez a gon-
dolat nagyon is zavart. Dave csodálatos apja volt Paulnak, és ő is,
meg Beth is megváltozott. Ha Dave kész megbocsátani Bethnek,
akkor valóban így kell lennie. Én akartam lenni, aki megadja nekik
az esélyt a boldogságra, amit mi érzünk a fiainkkal. Ráadásul így
Paul is kevésbé hiányzik. Olyan, mintha egy darabja velük élne.
- Beth tudja?
Lillian megrázta a fejét.
- Nem tudja, ki volt a donor.
Jerry oldalra hajtotta a fejét.
- Nem gondolod, hogy joga van megtudni?
- Dave csak azért nem mondta el neki, mert én megkértem rá. -
Vallat vont. - Úgy gondoltam, nem számít, hiszen a petesejt-ado-
mányozás úgyis anonim.
Jerry egy darabig fontolgatta a szavait. Most kicsinek tűnt, és
nagyon hasonlított Joshra; Lillian nem tudott haragudni rá. Átmá-
szott az ágyán, és magához ölelte.
- Nem tudom, mi a véleményed erről az egész kisbaba-dolog-
ról... - Jerry elhallgatott. - De azt előre meg szeretném mondani,
hogy ha Dave és Beth nem bánja, felőlem láthatod őt, Lillian. Nem
akarlak távol tartani a gyermekedtől. Ígérem. - suttogta a felesége
nyakába. Lillian megsimogatta a hátát. - Biztosan szörnyetegnek
hiszel, ha azt gondoltad, mindezt el kell titkolnod előlem.
- Azt hittem, ezzel megvédelek téged, de tévedtem, igaz?
Jerry, még mindig a nyakába borulva, bólintott, aztán csókot is
nyomott oda, majd felnézett, és két keze közé fogta Lillian arcát.
Egy apró szipogás, és egy kissé kipirosodott szempár jelezte csak,
hogy elragadták az érzelmei.
- Hosszú este áll előttünk. Minden részletet tudni akarok.
Őszintén. - Felkapta az iPhone-ját a jobb oldali éjjeliszekrényről. -
És azt hiszem, itt az ideje, hogy felhívd Dave-et és Betht.
- Felhívhatom Dave-et? Biztos vagy benne? - kérdezte Lillian
döbbenten. Nem tudta, mi változott meg a férjében, de bűntudata
volt, mert eddig nem hitte rá képesnek.
- Teljesen. - Jerry szájon csókolta, aztán felállt, és kikereste a te-
lefonon a kínai vendéglő számát, amelyet még egyedülálló apa
korában mentett el. - Kung pao csirke?
- Remekül hangzik.
Törökülésben ült az ágyon, nézte, miközben Jerry megrendelte
az ételüket, és egyre növekvő melegség töltötte el. Három év alatt
elvesztette az anyósát, a fiát, a hűségét, és legfőképp az ártatlansá-
gát. Az, hogy elmenekült az igazság elől, nem vált be valami fé-
nyesen: talán ha az igazság felé fordult, az be fog. Vajon az igaz-
ság eltörli majd a múltat, nem hagyva semmit, csak a heget a vál-
lán, és néhány fakuló emléket? Biztosan nem. de úgy érezte, a val-
lomás után már ismét mindenestől része lehet a családja életének.
Igazibb megmenekülés volt ez, mint akárhány helikopter. Végre.
Felemelte a telefont, és sokáig nézte. A képernyő
összekarcolódott, amikor megengedte a fiúknak, hogy játsszanak.
Akkor már tudta, hogy készen áll. Megérintette a telefon ikonját,
és beírta a számot, amelyet még mindig kívülről tudott. Három-
szor csöngött ki.
- Halló? - vette fel David. Lillian szája hirtelen mintha pillecu-
korral lett volna tele.
- Halló, szia - válaszolta, de a hangja alig volt több mint sutto-
gás.
- Lillian? Te vagy az?
 - Aha. Tudom, már jó idő telt el. - Tényleg nem bír mást ki-
nyögni? Mintha középiskolai barátok lennének, akik érettségi óta
nem beszéltek? - Most néztük meg a Legfrissebb Híreket.
Dave hallgatott. Lilliant cseppet sem lepte meg a dolog. Miért is
akarna beszélni vele? Lillian nagyon tisztességtelenül viselkedett
vele. A háttérből egy nő hangja hallatszott. Beth.
- Dave? Lillian az? Na, add már ide a telefont, te buta! - Lillian
hallgatta a zörgést, aztán újra Beth hangja szólalt meg a vonalban.
- Figyelj, nekem nem kellene ezt tudnom, de nagyon-nagyon sze-
rettem volna megköszönni, amit értünk tettél. - A készüléktől nem
messze felsírt egy csecsemő.
- Megmondta? - kérdezte Lillian. Jerry még a vendéglővel be-
szélt, de egyetértőn felemelte a kezét. Lillian bólintott, bár maga
sem bírta eldönteni, rendben van-e ez így. Beth tudja. Jerry tudja.
Ez a helyzet sokáig a legrosszabb eshetőségként szerepelt a tervei-
ben, és a tény most kibillentette.
- Sajnálom! Tudom, hogy névtelenül akartad, de rávettem,
hogy mondja el. Tulajdonképpen vicces történet. - A baba tovább
sírt, félbeszakítva Betht. - Hát, majd máskor mondom el. Egyszer
nagyon szívesen meglátogatnánk benneteket. Csodálatos, hogy a
ti fiaitok és a miénk féltestvérek.
Beth azt akarta, hogy Lillian megismerje a fiát. Azt akarta, hogy
Josh és Daniel az élete részei legyenek.
- Nagyon jó lenne - mosolyodott el Lillian.
- Szerettem volna virágokat küldeni neked, miután a pici meg-
született, de Dave nem hagyta. Én megmondtam neki, hogy nagyon
örülnél, ha tudnád, hogy egészséges.
Lillian hátán az ideges verejtéket lehűtötte a megkönnyebbülés.
Egészséges. A fia biztonságban van.
- Megszidod helyettem, ugye?
- Persze.
A sarokban Jerry bontotta a vonalat, és felkapott egy kardigánt
a török mintás huzatú karosszékről. Egy óra múlva itt vagyok, tátog-
ta, és kisurrant a hálóból. Ez most azt jelenti, hogy ismét bízik ben-
ne?
A vonal másik végén a kisbaba sírása nyűgösből dühösre vál-
tott. Beth, mint minden új anyuka, idegesen ciccegett.
 - Ó, istenem, ez a fiú éhes. Át kell, hogy adjalak Dave-nek. - El-
hallgatott; a hangját mintha könnyek fátyolozták volna. - Lillian,
igazán, nagyon köszönöm. Fogalmam sem volt, milyen érzés
anyának lenni. Ne aggódj, megígérem, hogy vigyázok rá.
- Nem aggódom. Kicsit sem.
- Szia. - Ez már David volt, de másképp hatott a hangja. - Sajná-
lom, hogy megszegtem az ígéretemet. Miután az a rémes nyomo-
zó riporter eljött hozzánk, úgy döntöttem, el kell mondanom Beth-
nek.
- Vagyis... - Lillian igyekezett megőrizni a nyugalmát, hátha
Beth még elég közel van, hogy hallja-, akkor most már tud min-
dent?
- Nem, csak hogy te voltál a donor - motyogta Dave.
- Jerry mindent tud - bökte ki Lillian. Máris jobban érezte ma-
gát, hogy csökkent rajta a nyomás.
Dave csettintett a nyelvével, majd mélyet sóhajtott.
- Pillanat. Át kell mennem a másik szobába. - Mondott valamit
Bethnek, amit Lillian nem tudott kivenni, aztán újra a szájához
emelte a telefont. Zaklatottan lélegzett. - Tudom, mit mondtam a
kórházban, hogy eljöhetsz hozzám, ha a dolgok nem alakulnak jól
vele. de vissza kell vonnom, Lily. Boldog vagyok Bethszel és a kis-
babánkkal. A barátod leszek, de nem hagyom el őt.
Lillian felnevetett, és maga alá húzta a lábát.
- Mr. Hall, kissé sokat feltételez önmagáról. Ki mondta, hogy
még mindig kell nekem?
- Hogy mi. ó, a fenébe, már megint megcsináltam? Miért sikerül
veled mindig kínos helyzetbe hoznom magam?
- Nem tudom, tehetség kérdése lesz. Néha nem tudom, nem
szándékosan csinálod-e, hogy megnevettess.
Hiányzott neki ez. A rengeteg dráma és hazugság között szinte
elfelejtette, hogy mielőtt szeretők lettek volna, ők ketten barátok
voltak.
- Igen! - vágta rá Dave. - Hogyne! Teljesen szándékosan!
- Az jó, mert nem azért hívtalak, hogy megkérjelek, hogy hagyd
el a feleséged. - Még egyszer felkuncogott. - Azért hívlak, mert el-
mondtam Jerrynek, vagyis inkább ő jött rá az egészre. Minden
rendben. Ő mondta, hogy hívjalak fel. Gondolta, hogy előbb-
utóbb szeretném majd látni a picit.
 - Ez nagyszerű, Lily, ez csodálatos. - Dave nagyot sóhajtott. -
Tervezzük az ünnepekre? Beth jobban tudja a menetrendet nálam,
úgyhogy valószínűleg felhív még a napokban.
- Alig várom. - Feszengő csend. - Hát, jó szórakozást a műsor-
hoz. Annyira nem volt jó. De a rólatok készült kép a végén, Beth-
szel és a kicsivel, imádnivaló.
- Köszönöm. Profi fotóst küldtek, biztos, hogy az segített.
- Jól mutattok együtt, családként. Szerintem nem kellett sok se-
gítség. - Sípszó jelezte a várakozó bejövő hívást. Biztosan Jerry je-
lentkezik. - Le is teszem, el ne mulaszd. Jaj, várj! Elfelejtettem
megkérdezni valamit. -Újabb sípszó. Lillian nem törődött vele. -
Milyen nevet adtatok neki?
David nevetett.
- Solomon - felelte. - Mint bölcs Salamon, a király.
- Tökéletes - válaszolta Lillian.
Régi emlékek villantak fel előtte; beszélgetések a sziget partján.
A bölcsesség, amelyet mindketten megszereztek az ott töltött
időben. Abban a pillanatban valóban tökéletes volt.
 Köszönetnyilvánítás

Jenny Wasilewski barátomnak, aki először olvasta ezt a történetet:

köszönöm, hogy rávettél, hogy ne déli szépségekről írjak, hanem
titkokról, repülőszerencsétlenségekről és cápákról.
Köszönöm Natalie Middletonnak, aki rákényszerített, hogy
megosszam vele a titkos könyvemet, és aki bármikor készen állt
az újraolvasásra. A bátorításod nélkül talán sosem mertem volna
megosztani a Roncsot a világgal.
Lauri Fairbanks a legjobb írótárs, akit egy lány csak kívánhat.
Köszönöm, hogy elviselted a folyamatosan érkező üzeneteket, és
felsorolhatatlanul sokféle inspirációt adtál. Örökké hálás leszek az
ovis focinak és a Lego szülinapnak, amiért összehozott minket.
Hihetetlenül hálás vagyok a kritikusaimnak és béta olvasóim-
nak az idejükért, a meglátásaikért és a virtuális terápiáért: Pete
Meisternek, Mallory Crowe-nak, Revo Boulangernek, Samantha
Newmannek, Elizabeth Owensnek és Michelle A. Barrynek. Az
Analitikus Minőségellenőrző Kontrollcsoportomnak: az írás néha
magányos mesterség, de én nem lehetek magányos, ha velem
vagytok.
Köszönöm csodálatos ügynökömnek, Marlene Stringernek,
hogy hitt bennem. A tapasztalatod és iránymutatásod értéke felbe-
csülhetetlen. Az életem legizgalmasabb napjai közé számít az a
kettő, amikor felhívtál telefonon.
Köszönöm a Lake Union Publishing keményen dolgozó csapa-
tának, beleértve a látnoki képességű szerkesztőmet, Danielle
Marshallt. Köszönöm Gabriella Van den Heuvelnak, Shannon Mit-
chellnek és Thom Kephartnak. Mindaz az idő, erőfeszítés és lelke-
sedés, amit ebbe a könyvbe öntöttetek, hogy a lehető legjobb le-
gyen, szerénységre tanít - és minden percét élveztem. Hajrá, csa-
pat!
Köszönöm a családomnak és a barátaimnak, hogy nagyobb iz-
galommal várták ezt a könyvet, mint valaha remélhettem. Nem is
tudjátok, mit jelent nekem az örömötök.
Köszönöm a szüleimnek, hogy mindig bátorítottak, és a testvé-
remnek, Elizabeth Rendának, amiért tolt és húzott és szeretett. Na-
gyon szerencsés vagyok, amiért ilyen húgom van!
 Köszönöm a gyerekeimnek, amiért megértették, hogy az anyjuk
álmodozó, és ha az ölembe veszem a gépemet, az azt jelenti, hogy
írok; és amiért már azelőtt írónak neveztek, hogy én ki mertem
volna mondani.
De mindenekelőtt köszönöm a férjemnek, Joe-nak, hogy két éve
karácsonyra számítógépet ajándékozott nekem, és azt mondta: ez-
zel meg tudod írni a regényedet. Mindenki másnál jobban ismered
az álmaimat és a reményeimet. A belém vetett bizalmad segített
meglátni több olyan lehetőséget, amelyet magamtól sosem vettem
volna számításba. Szeretlek!
 EMILY BLEEKER

korábban tanított; az írás szenvedélye akkor talált rá, amikor a di-

ákjaival megismertetett egy írástanfolyamot. Hamarosan egy
egész világ és az azt benépesítő szereplők keltek életre a fejében,
ahhoz azonban, hogy összeszedje a bátorságot, és megossza má-
sokkal is ezt a csodálatos világot, az kellett, hogy harcot vívjon a
rák egy ritka fajtájával.
Emily Chicago külvárosában lakik férjével és négy gyerekével.
Az írás és az anyaság mellett gitározni tanul, együtt énekel a rádi-
óval (hangosan!), és átéli új függőségét, a futást. Lépj vele kapcso-
latba a könyvkluboddal Skype-on át vagy az emilybleeker.word-
press.com blogon.
 {1}
William Shakespeare: Macbeth. Ötödik felvonás, 1. szín. Szász
Károly fordítása.
{2}
Utalás a Gilligans Island című sitcomra, amely az 1960-as
években volt műsoron, mégis a mai napig népszerű az Egyesült
Államokban. A vicces sorozat főhősei egy lakatlan szigeten reked-
tek. Az egyik karakter, a „nagy tudású” professzor kókusztele-
font/rádiót építeni ugyan képes, de egy csónak
összeeszkábálására alkalmatlan. - A szerk.
{3}
A skarlát betű című regény női főhőse, aki férjezett
asszonyként, a férje távollétében szült gyermeket a város papjával
folytatott viszonyból. -A szerk.