A hagyomány Homérosznak tulajdonítja a két nagy ógörög

eposzt, az Íliászt és az Odüsszeiát. A két mű kultúrtöténeti

sajátosságai, az ábrázolt társadalmi viszonyok alapján a köztük
megállapítható különbség jóval több, mint száz év. Ha létező
személy volt Homérosz, a legvalószínűbb, hogy kb. 1.e. a VIII-VII.
században élt. Lehetett azonban egy ión énekmondó iskola, az
ún. Homérida nemzetség gyűjtőneve is. A legendás vak
énekmondó szülővárosának rangjáért a monda szerint már az
ókorban hét város versengett. A homéroszi eposzok formája a
hősdalköltészet hosszú előtörténete során kialakult elemekből
építkezik.
A legjelentősebbek
az időmértékes verselésű sor, a 6 verslábból (daktiuszból és a
kiegészítő szpondeuszból) álló hexameter.
Szavak ismétlődései, ezek közül is a legjellemzőbben az
úgynevezett “homéroszi” jelzők: ezek sajátosan egy
melléknévből és egy melléknévképzős főnévből állnak (pl.
ezüstíjas, széphajú). Erős hangulati töltéssel színezik a szöveget.
Ismétlődő rövidebb-hosszabb szövegrészek, pl. egy egész sor:
“És hogy a rózsásujjú hajnal kél ki a ködből (…)”
Jelenetek szerkezeti hasonlósága, pl. a harcleírásban, a
vendéglátásban
Az eposz kötött formájú nagyepikai mű, amely egy kivételes
képességű, természetfölötti erőktől támogatott hősnek egy
egész nép életében döntő fontosságú tettét beszéli el. Kellékei,
állandó elemei: invokáció, propozíció, “in medias res” kezdés,
enumeráció, csodás elemek, állandó jelzők és egyéb sémák,
toposzok, epikus hasonlatok. Gyakori verssora a hexameter.
Az Íliász tárgya a trójai háború történetének egyetlen szakasza,
52 nap eseménysora a tizedik évből. Előzménye (a mondai
cselekményen kívül) az ógörög mitológiából elsősorban Zeusz és
Léda násza, amelyből Heléna a legszebb földi asszony
megszületik, valamint Péleüsz mürmidón király és Thetisz
tengeristennő esküvője, amelyet a meg nem hívott
viszályistennő aranyalmája tesz nevezetessé, és amelynek
következtében majd a hős Akhilleusz megszületik.
A mű témáját már a kezdősor megadja: ez a harag, nevezetesen
Péleidész Akhilleuszé. A mű cselekményét erre az indulatra
összpontosítva tekinthetjük végig. Akhilleusz igazságérzettől
fűtve, de heveskedve megtámadja a gyűlésen Agamemmónt, az
ostromló sereg fővezérét. Válaszul elveszik rabnőjét, és ezzel
személyes jogaiban, tekintélyében óriási sérelem éri.
Dacos keserűséggel félrevonul, érdektelenséget mutat az
ostromló sereg (saját harcostársai!) egyre nagyobb
veszteségeivel szemben. Egy görög harcos megsebesülése már
szánalmat ébreszt benne, de újra szenvtelenül viselkedik. Végül
– engesztelésre – részben feladja hiúságát, átengedi
Patroklosznak a fegyvereit. Testi-lelki jóbarátja azonban
rajtaveszt elbizakodottságán, és ekkor már Akhilleuszt is
hatalmas személyes fájdalom keríti hatalmába, kegyetlen
bosszút esküszik. Kibékül Agamemmónnal, édesanyja
közbenjárására Héphaisztosztól új fegyverzetet kap. Tomboló
dühvel veti magát a küzdelembe, megöli Hektórt, sőt őrjöngve,
körbehurcolással megszégyeníti a holttestét. Az agg Priamosz
gyászának láttán (saját apjára gondolva) azonban mély részvét
támad benne, kiadja a holttestet, helyreáll a lelki béke, a halott
Hektór is illő végtisztességben részesülhet.
Az Íliászban tehát az epikus keretek között lelki történések
játsszák a főszerepet. Egyén és közösség viszonya azért válik
válságossá, mert a hős eltér a humánus magatartástól, és az
indulati ív akkor zárul, akkor ér véget a cselekmény, amikor az
emberiesség ismét érvényesül.
Szerkezete arányos tagolódású. A 24 ének első harmada a
görögök vereségének nyilvánvalóvá válásával ér véget (VIII.
ének), a második harmad végén következik be az újabb fordulat,
Patroklosz engedélyt kap a fegyver viselésére (XVIII. ének).
Párhuzamok, ellenpontok teszik zárttá a művet a cselekmény, a
jellemek és a hangulat terén is.
Az Odüsszeia a trójai háborúból hazatérő görög hősök kalandjait
elbeszélő eposz. Az Íliászhoz igazodik mind formai
sajátosságaiban, mind tartamában (a folytatásának tekinthető,
annak részleteit sehol nem ismétli). Szereplői az Íliász világából
kerülnek ki. Odüsszeusz itt főszereplővé ép elő. A két mű
társadalmi világát jelentős különbség választja el egymástól: az
előbbi a törzsi-nemzetségi társadalom válságát ábrázolta, az
utóbbi viszont az individuum eposza. Az Odüsszeiában a
közösség a háttérbe kerül, a téma: maga a címadó hős.
Odüsszeusz személyiségében és sorsában már a később
klasszikussá váló görög embereszmény elemit fedezhetjük fel.
Szellemi-fizikai kiválóság, tudásvágy, racionalitás, közösségi
felelősség, céltudatosság, alkalmazkodóképesség, végső
igazságosság, és emberség nyilvánul meg tetteiben. A mű
szerkezete különösen arányos és feszes. Az első 12 énekben a
múlt felé fordulás dominál, a XIII-XXIV. énekben végig a
jelenben vagyunk. A cselekményt isteni határozat indítja el:
induljon “már” haza Odüsszeusz illetve induljon apja elébe a fiú,
Télemakhosz.
Az I-IV. éneket Télemakheiának is nevezik; az ármánykodó
“kérők” szorongatásából Télemakhosz Póloszba az agg
Nesztórhoz, Spártába Menelaoszhoz megy. E két királyi
udvarban sokat megismer az elmúlt 20 év epizódjaiból. Az V-
VIII. énekben hazaindul Ogügié szigetéről, de előbb a phaiákok
szigetére vetődik. A IX-XII. énekben pedig Odüsszeusz meséli el
a hazaút első három évén, annak tíz a kalandját.
A XIII. énekben Ithakába érkezik, s Athene tanácsai szerint
koldusnak öltözve kerüli ki a veszélyeket. Elsőnek Télemakhosz
ismeri fel; a dajkája a lábmosás jelenetben. Pénelopé majd csak
az ágy és a hálóterem ácsolásának titkából bizonyosodik meg
férje személyéről. Előbb azonban kegyetlen leszámolásnak kell
sorra kerülnie: Odüsszeusz egy dús lakoma utáni íjversenyen
bizonyítja emberfeletti képességeit, majd hívei segítségével
lemészárolja ellenfeleit. Az utolsó énekben meglátogatja idős
édesapját, Ithakában létrejön a béke.
Homérosz művei a világirodalom számos alkotásában él tovább:
Dante megfogalmazza Odüsszeusz utolsó kalandját.